Írta:

Joe Abercrombie
A mű eredeti címe: Best Served Cold

Fordította: Kamper Gergely

A szöveget gondozta: Szabó Katalin

Copyright ©Joe Abercrombie, 2009

First published in Great Britain in 2009 by Orion Books,
an imprint of the Orion Publishing Group Limited.
Sword illustration © Didier Graffet/Bragelonne 2008

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2062-3100
ISBN 978 963 373 668 5

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben

 Grace-nek
Egy nap majd elolvasod,
és kicsit aggódni fogsz.
 Benna Murcatto életet ment
A napkelte színe olyan volt, akár a kiontott vér. Keletről szivárgott elő, vörösre festette az
eget, lopott arannyal vonta be a felhőfoszlányokat. Alattuk az út felfelé kanyargott a
hegyoldalon a Fontezarmo erőd irányába – a tornyok koromfeketén rajzolódtak ki a
sebesült égbolt előtt. A napkelte vörös, fekete és arany színekben játszott.
– Különösen gyönyörű vagy ma reggel, Monza.
A nő úgy sóhajtott fel, mintha ez csak a véletlen műve lenne. Mintha nem tollászkodott
volna egy órát a tükör előtt.
– Ami tény, az tény. Nem kell hozzá nagy tehetség, hogy megállapítsd. Csak azt
bizonyítja, hogy nem vagy vak. – A nő ásított, és nyújtózott egyet a nyeregben, hogy
tovább várakoztassa a férfit. – Azért folytathatod.
Az zajosan megköszörülte a torkát, majd fél kezét felemelte, mint egy ripacs, aki a
monológjához készülődik.
– A hajad olyan… akár egy csillogó fekete fátyol!
– Ezt a dagályos faszságot! Mivel is jöttél tegnap? Az éjfél függönye. Az jobban
tetszett, volt benne költészet. Pocsék költészet, de az is valami.
– A nyavalya essen belé! – A férfi hunyorogva pillantott fel a felhőkre. – Akkor úgy
ragyog a szemed, mint két felbecsülhetetlen értékű zafír.
– Szóval most meg kövek vannak az arcomban?
– Ajkad, mint a rózsaszirom?
A nő köpött egyet, de a férfi készen állt, és elhajolt a nyál útjából, ami a lován is
túlrepülve az út melletti száraz köveken landolt.
– Ettől nőnek majd a rózsáid, seggfej. Jobbat is tudsz, ha akarsz.
– Mindennap nehezebb – mormogta a férfi. – Az a gyűrű, amit vettem neked, mesésen
fest rajtad.
A nő felemelte a jobb kezét, hogy megcsodálja az ékszert; a mandula méretű rubin úgy
csillogott a nap első sugaraiban, mint egy nyitott seb.
– Kaptam már rosszabb ajándékot is.
– Illik a tüzes természetedhez.
A nő felhorkant.
– És a véres hírnevemhez.
– Le van szarva, mit híresztelnek rólad. Csak hülyék szóbeszéde. Álom vagy. Látomás.
– A férfi csettintett az ujjaival. – Magad vagy a háború istennője!
– Istennő, mi?
– A háborúé. Tetszik?
 – Megteszi. Ha fele ilyen jól nyalod majd Orso nagyherceg seggét, még jutalmat is
kaphatunk.
Benna csücsörített az ajkaival.
– Semmire sem vágyom jobban reggelente, mint egy nyalintásra őexcellenciája jól
táplált, kerek hátsójából. Érződik az ízén a hatalom.
Paták koppantak a poros ösvényen, nyergek csikordultak, hámok zördültek. Az út újra
meg újra visszakanyarodott magába. A világ egyre messzebb maradt el alattuk. A keleti
égbolt színe vörösről kivéreztetett rózsaszínre változott. Lassan eléjük osont a meredek
völgy alján az őszi erdőben kanyargó folyó. Akár egy menetelő hadsereg, sebesen és
könyörtelenül folyt a tenger felé. Talins felé.
– Várok – szólt a férfi.
– Mire?
– A nekem járó bókokra természetesen.
– Ha tovább dagad a fejed, kurvára ki fog durranni. – A nő megigazította selyem
kézelőjét. – És nem szeretném, ha az agyvelőd az új ingemre fröccsenne.
– Kést döftél belém! – Benna a mellkasára szorította egyik kezét. – Éppen ide! Így
fizeted vissza a hosszú évek ragaszkodását, te szívtelen picsa?
– Hogy merészeled azt állítani, hogy ragaszkodsz hozzám, paraszt? Mintha a kullancs
ragaszkodna a tigrishez!
– Tigrishez? Hah! Ha téged mások valamilyen állathoz hasonlítanak, általában a kígyó
jut eszükbe.
– Jobb, mint a féreg.
– Kurva!
– Anyámasszony katonája!
– Gyilkos!
Ezt a nő aligha tagadhatta. Megint csend telepedett rájuk. Egy szomjas út menti fán
madár trillázott.
Benna lova fokozatosan beérte a másikat.
– Különösen gyönyörű vagy ma reggel, Monza – mormogta gyengéden.
Erre már mosoly jelent meg a nő szája sarkában. Abban a sarkában, amelyiket Benna
nem láthatott.
– Nos, ami igaz, az igaz.
A nő megsarkantyúzta a lovát, bevette az utolsó meredek kanyart, és a következő
pillanatban a citadella fala magasodott előttük. Keskeny híd ívelt át a kapu előtt tátongó
szakadékon, a folyó vize csillogó cseppekben hullott alá a mélybe. A túloldalon ásító
boltív nagyjából annyira tűnt hívogatónak, mint egy kripta.
– Tavaly óta megerősítették a falakat – mormogta Benna. – Nincs kedvem
megostromolni az erődöt.
– Ne csinálj úgy, mintha lenne elég vér a pucádban felmászni a létrán.
– Nincs kedvem odaküldeni valakit, hogy megostromolja az erődöt.
– Ne csinálj úgy, mintha lenne vér a pucádban parancsokat osztogatni.
– Nincs kedvem végignézni, ahogy odaküldesz valakit, hogy megostromolja az erődöt.
– Nem. – A nő óvatosan kihajolt a nyeregből, összehúzott szemöldökkel pillantott le a
meredek szakadékba a bal oldalán, aztán felnézett a mellvért cikcakkos fekete peremére az
égig érő fal tetején.
– Mintha aggódna Orso, hogy valaki meg akarja ölni.
– Vannak ellenségei? – sóhajtotta Benna. Szemei kerekre nyíltak a csodálkozástól, akár
két csészealj.
– Csak fél Styria.
– Akkor… nekünk is vannak ellenségeink?
– Több mint fél Styria.
– De mindent megtettem, hogy népszerű legyek. – Két savanyúképű katona között
ügettek el, dárdájuk és sisakjuk gyilkosan villant. A patacsattogás visszhangzott a
fokozatosan emelkedő folyosó sötétjében. – Megint úgy nézel.
– Hogy nézek?
– Ma már nem fogunk szórakozni.
– Aha. – A nő érezte, hogy az ismerős ráncok foglyul ejtik a homlokát. – Neked szabad
mosolyognod. Te vagy a jó kettőnk közül.
A kapun túl másik világ kezdődött. A levegő súlyos volt a levendula illatától, a
hegyoldal szürkeségét növények csillogó zöldje váltotta fel. A pázsitokat rövidre nyírták, a
sövényeket csodás formákba gyötörték, a szökőkutak ragyogó vízcseppeket permeteztek a
levegőbe. A hangulatot csak a páncéljuk fölött Talins fekete keresztjével díszített fehér
mellényt viselő, komor őrök rontották el.
– Monza…
– Igen?
– Legyen ez az utolsó szezon, amit hadakozással töltünk – hízelgett Benna. – Az utolsó
nyár a porban. Keressünk valami kellemesebb tennivalót. Amíg még fiatalok vagyunk.
– És mi lesz az Ezer Karddal? Most már inkább tízezren vannak, és mindannyian tőlünk
várják a parancsokat.
– Mástól is várhatják őket. A zsákmány miatt csatlakoztak hozzánk, és rengeteget
kaptak tőlünk. A hűség nem érdekli őket, csak a saját hasznuk.
A nőnek cl kellett ismernie, hogy az Ezer Kard tagjai sosem az emberiség legjavából
kerültek ki. Még csak nem is a zsoldosok legjavából. A legtöbben alig voltak jobbak
közönséges bűnözőknél. A többiek jelentős része pedig valamivel rosszabb volt a
közönséges bűnözőknél. De nem ez a lényeg.
– Valamihez ragaszkodni kell az életben – mordult föl Monza.
– Nem értem, miért.
– Ez vagy te. Visserine jövő ilyenkorra elesik, Rogont megadja magát, a Nyolcak Ligája
pedig csak rossz emlék lesz. Orso Styria királyává koronáztathatja magát, mi meg
eltűnhetünk a balfenéken, és megfeledkezhetnek rólunk.
– Rászolgáltunk, hogy emlékezzenek ránk. Saját várost kaphatnánk. Te lehetnél
Monzcarro, akárhol nemes hercegnője…
– Te pedig a rettenthetetlen Benna herceg? – A nő elnevette magát. – Te ostoba seggfej.
A saját beleid fölött sem tudsz uralkodni a segítségem nélkül. A háború éppen elég komor
műfaj, a politikába már nem kontárkodom bele. Ha Orsot megkoronázzák,
visszavonulunk.
Benna felsóhajtott.
– Azt hittem, zsoldosok vagyunk. Cosca sosem tartott ki így egyetlen megbízója mellett
sem.
– Én nem Cosca vagyok. És különben sem bölcs dolog nemet mondani Talins urának.
– Csak szeretsz harcolni.
– Nem. Győzni szeretek. Még egy szezon, aztán világot láthatunk. Meglátogatjuk az
Óbirodalmat. Bejárjuk az Ezer-szigetet. Elhajózunk Aduába, és megállunk a Mester
Házának árnyékában. – Benna csücsörített, mint mindig, ha nem kapta meg, amit akart.
Csücsörített, de nem mondott nemet. A nőt néha bosszantotta, hogy neki kell minden
döntést meghoznia. – Az odáig rendben van, hogy kettőnk közül csak egyikünknek
vannak tökei, de nem érzed szükségét, hogy néha kölcsönkérd őket?
– Rajtad jobban mutatnak. Aztán meg eszed is neked van, és jobb, ha minden egy
helyen van.
– És neked akkor mi marad?
Benna elvigyorodott.
– A megnyerő mosolyom.
– Akkor mosolyogj. És ne csak egyetlen újabb szezonon át. – A nő leugrott a nyeregből,
megigazította a kardját tartó övét, odavetette a kantárt egy lovászfiúnak, majd a belső
kapusiak felé vette az irányt. Bennának kapkodnia kellett a lábát, hogy lépést tartson vele,
menet közben majdnem belegabalyodott a saját kardjába. Ahhoz képest, hogy
háborúskodással kereste a kenyerét, mindig szörnyű esetlenül bánt a fegyverekkel.
A belső udvart a hegytető felé lépcsőzetesen emelkedő, egzotikus pálmafákkal teli
teraszokra osztották, és még szigorúbban őrizték, mint a külsőt. A középen magasodó,
állítólag Scarpius udvarából idekerült ősöreg oszlop csillogva tükröződött az
ezüstpikkelyes halaktól hemzsegő kerek tavacska vizében. Orso nagyherceg roppant üveg-
, bronz- és márványpalotája három oldalról vette körül, olyan volt, mintha egy hatalmas
macska játszana a mancsai közé került egérrel. Tavasz óta óriási új szárnyat építettek az
északi fal mentén, a kőből faragott dekoratív díszeket félig még mindig állványzat takarta.
– Építkeznek – állapította meg a nő.
– Hát persze. Mihez kezdene Ario herceg, ha csak tíz terme lenne a cipői számára?
– Manapság senki nem lehet divatos legalább húsz szobára való lábbeli nélkül.
Benna összeráncolt homlokkal pillantott le saját aranycsatos csizmájára.
– Nekem talán ha harminc pár van összesen. Tisztában vagyok a hiányosságaimmal.
– Mint ahogy mindenki más is – mormogta a nő.
A tetőn félkész szobrok sorakoztak. Orso nagyherceg, amint alamizsnát ad a
szegényeknek. Orso nagyherceg, amint tudással ajándékozza meg a tudatlanokat. Orso
nagyherceg, amint megóvja a gyengéket a bajtól.
– Meglep, hogy nem rendelt egy olyat is, amin egész Styria a seggét nyalja – súgta
Benna.
A nő egy még érintetlen márványtömbre mutatott.
– Az lesz a következő.
– Benna!
Foscar gróf, Orso kisebbik fia kerülte meg a tavacskát, akár egy lelkes kiskutya. A
frissen gereblyézett kavicságy csikorgott a cipője alatt, az arca ragyogott. Amióta Monza
utoljára látta, félresikerült bajuszt növesztett, de a vöröses szőrpamacsoktól csak még
kisfiúsabb lett a külseje. Lehet, hogy örökölte családja becsületességét, de a csinos
külsőből nem jutott neki. Benna elmosolyodott, egyik karjával átkarolta Foscar vállát, és
összeborzolta a haját. Bárki mástól sértésnek számított volna az ilyesmi, de Bennától
könnyed kedveskedésnek tűnt. Monzát mindig elbűvölte, hogyan képes a férfi egyetlen
pillanat alatt boldoggá tenni másokat. Ő éppen az ellenkezőjéhez értett.
– Apád itt van már? – kérdezte.
– Igen, és a bátyám is. A bankárukkal tárgyalnak.
– Milyen a hangulata?
– Amennyire meg tudom állapítani, jó, de hát ismered apámat. Persze rátok sosem
haragszik, igaz? Mindig jó híreket hoztok. Gondolom, ma is így van.
– Mondjam el neki, Monza, vagy…
– Borletta elesett. Cantain halott.
Foscar nem ünnepelt. Nem vágyott úgy a holttestekre, mint az apja.
– Cantain jó ember volt.
Monza nem értette, miért fontos ez.
– Apád ellensége volt.
– Azért lehetett tisztelni. Kevés ilyen ember maradt Styriában. Tényleg meghalt?
Benna felfújta az arcát.
 – Hát a feje elvált a nyakától, és egy karóra van kitűzve a kapu fölé, szóval hacsak nem
ismersz egy pokoli jó orvost…
Átkeltek egy magas boltív alatt, és félhomályos, visszhangos teremben találták
magukat. Mintha egy császár kriptájában jártak volna. A fény poros oszlopokban szűrődött
be odafentről, és kerek foltokat rajzolt a padlóra. Régi páncélok álltak feszes vigyázzban,
acélmarkukban antik fegyvereket tartva. Hirtelen csizmasarok koppant élesen, és egy sötét
egyenruhát viselő férfi sietett feléjük.
– A fene essen belé! – súgta a nő fülébe Benna. – Itt van az a hüllő Ganmark.
– Hagyd már!
– Kizárt, hogy az a hidegvérű gazember olyan jól forgatja a kardot, mint mondják…
– Pedig úgy van.
– Ha igazi férfi lennék…
– De nem vagy az. Szóval hagyd már.
Ganmark tábornok arca meglepően lágy volt; ernyedten lógó bajszával és halványzöld
vizenyős szemével állandóan szomorúnak tűnt. A pletykák szerint elzavarták az Unió
seregéből, mert szexuális jellegű kalandba keveredett egy másik tiszttel, és azért kelt át a
tengeren, hogy szélesebb látókörű gazdát keressen magának. Orso látóköre a szolgálóit
illetően végtelenül szélesnek bizonyult, feltéve, hogy hatékonyan tették a dolgukat. Erre
éppen ők ketten szolgáltak bizonyítékul.
Ganmark mereven Monza felé biccentett.
– Murcatto tábornok. – Aztán ugyanolyan mereven Benna felé is megismételte a
mozdulatot. – Murcatto tábornok. Foscar gróf úr, remélem, elvégzi az önre kirótt
feladatokat.
– Mindennap vívok.
– Akkor egy nap talán még kardforgató válik önből.
– Vagy az, vagy egy unalmas fráter.
– Bármelyik eredmény lenne – jegyezte meg határozott uniós akcentusával Ganmark. –
A fegyelmezetlen ember nem ér többet egy kutyánál. A fegyelmezetlen katona nem ér
többet egy hullánál. Illetve, ami azt illeti, kevesebbet ér. Egy hulla nem veszélyezteti a
társait.
Benna kinyitotta a száját, de mielőtt megszólalhatott volna, Monza a szavába vágott.
Tudta, hogy a férfi később még így is bőven hülyét csinálhat magából, ha úgy tartja kedve.
– Milyen volt a szezon?
– Tettem a dolgomat. Távol tartottam magától Rogontot meg az ospriaiakat.
– Késleltette a késleltetés hercegét? – Benna gúnyos mosolyra húzta a száját. – komoly
kihívás lehetett.
– Csak mellékszereplő voltam. Komikus színfolt egy nagy tragédiában. Azért remélem,
a közönség értékelt.
 A lépéseik egyre erősebben visszhangoztak, ahogy átsiettek a következő boltív alatt, és
beléptek a palota szívében magasodó rotundába. Az ívelt falakon sorakozó szobrok antik
jeleneteket ábrázoltak. Démonok és mágusok csatáit meg más hasonló marhaságokat. A
hatalmas kupolát díszítő freskón hét páncélt viselő, állig felfegyverzett, dühös tekintetű
szárnyas nő szállt a viharos égbolt előtt. A hét Fátum, amint lehozzák a végzetet a földre.
Aropella legnagyszerűbb műve. Állítólag nyolc évébe telt, mire megfestette. Monza
mindig olyan picinek, gyengének és teljességgel jelentéktelennek érezte magát ezen a
helyen. De hát éppen ez volt benne a lényeg.
Mind a négyen felkapaszkodtak a míves lépcsőn, ami olyan széles volt, hogy kétszer
annyian is elfértek volna egymás mellen.
– És mire vitte a komikusi képességeivel? – kérdezte Monza Ganmarktól.
– Gyújtogattam, embert öltem, amíg Puranti kapujához nem értem, aztán visszajöttem.
Benna elmosolyodott.
– És valódi csatában is járt?
– Miért tennék olyat? Nem olvasta Stolicust? „Csak egy állat harcol a győzelemért…”
– „Egy generális elég, ha menetel” – fejezte be a mondatot Monza. – És sokat nevettek?
– Hát az ellenség nem hiszem. De gondolom, ilyen a háború.
– Én találok időt kuncogni néha – jegyezte meg Benna.
– Néhány embernek nem kell sok hozzá, hogy nevessen. Belőlük lesz a legjobb társaság
a vacsoraasztalnál. – Ganmark tekintete Monzáét kereste. – Feltűnő, hogy nem mosolyog.
– Fogok. Amint a Nyolcak Ligája eltűnik a föld színéről, és Orso lesz Styria királya.
Akkor mindannyian szögre akaszthatjuk a kardunkat.
– Tapasztalatom szerint a kardok nem érzik jól magukat a szögön. Valahogy mindig
megtalálják az utat vissza az ember kezébe.
– Nem kételkedem benne, hogy Orso megtartja magát – mondta Benna. – Még ha csak
azért is, hogy a padlót suvickolja.
Ganmarknak a szeme sem rebbent.
– Akkor őexcellenciájának lesznek a legtisztább padlói egész Styriában.
A lépcső tetején álló magas, kétszárnyú ajtó faberakásaiba oroszlánok arcát vésték.
Tömzsi férfi járkált előtte fel s alá, mint egy hűséges öreg kutya a gazdája hálószobája
előtt. Hűséges Carpi volt az, az Ezer Kard legrégebben szolgáló századosa, széles,
cserzett, becsületes arcán száz csata hegei látszottak.
– Hűséges! – Benna megrázta az öreg zsoldos vaskos kezét. – Lépcsőt mászni a maga
korában? Nem inkább egy bordélyban kéne lennie valahol?
– Bár ott lennék. – Carpi megrántotta a vállát. – De őexcellenciája értem küldetett.
– És engedelmes típus lévén… engedelmeskedett.
– Ezért hívnak Hűségesnek.
 – Mit hagyott maga után Borlettában? – kérdezte Monza.
– Csendet. A legtöbb emberünk Andichéval és Victusszal táborozik a falak előtt. Arra
gondoltam, úgy lesz a legjobb, ha felgyújtják az egészet. A megbízhatóbbak közül
néhányat Cantain palotájánál hagytam, Sesaria felügyel rájuk. Öreg rókák, mint én, még
Cosca idejéből. Sokat látott emberek, nem kell tartani tőle, hogy a saját fejük után
mennek.
– Úgy érti, kicsit lassan forog az agyuk? – kérdezte nevetve Benna.
– Lassan, de megbízhatóan. A végén mindent megoldunk.
– Akkor bemegyünk? – Foscar az egyik ajtószárnynak feszítette a vállát, és betaszította.
Ganmark és Hűséges követte. Monza egy pillanatra megállt a küszöbön, és igyekezett
megkeményíteni a tekintetét. Aztán felnézett, és látta, hogy Benna mosolyog rá. Azon
kapta magát, hogy önkéntelenül is viszonozza a mosolyt. Közelebb hajolt, és a férfi fülébe
súgta: – Szeretlek.
– Hát persze hogy szeretsz. – Benna belépett az ajtón, a nő pedig követte.
Orso nagyherceg márvány dolgozószobája akkora volt, hogy elfért volna benne egy
piactér. Az egyik oldalon pedáns rendben masírozó magas ablakok egytől egyig nyitva
álltak, az élénk színű függönyök susogva lobogtak az élénk szellőben. Mögöttük a hosszú
terasz mintha a levegőben lógott volna a legmeredekebb szakadék fölött.
A szemközti falat Styria legnagyszerűbb művészeinek nagy történelmi csatákat ábrázoló
freskói díszítették. Stolicus, Nagy Harod, Farans és Verturio győzelmeit örökítették meg
monumentális olajfestményeken. Nem lehetett nem megfejteni az üzenetet, miszerint Orso
győzedelmes királyok nyomdokaiban jár, annak ellenére, hogy a dédapja csak egy uzsorás
volt, ráadásul közönséges bűnöző.
A legnagyobb festmény az ajtóval szemben lógott, és legalább tíz lépés magas volt. Ki
más lett volna rajta, mint Orso nagyherceg? Ágaskodó mén hátán ült, és csillogó kardját a
magasba emelve, szúrós szemét a látóhatárra szögezve sarkallta embereit győzelemre az
etreai csatában. A festő a jelek szerint nem volt vele tisztában, hogy Orso nem járt ötven
mérföldnél közelebb a fronthoz. Az elegáns hazugságok azonban százszor jobbak az
unalmas igazságnál, mint azt a férfi számtalanszor elmondta Monzának.
Maga Talins nagyhercege éppen az íróasztala fölé görnyedt, és kard helyett a tollát
forgatta. Könyökénél egy magas, szikár, kampós orrú férfi állt, aki olyan tekintettel meredt
a papírra, mint egy szomjas vándorok halálára váró keselyű. Mögöttük tagbaszakadt alak
olvadt bele a fal melletti árnyékba. Gobba volt az, Orso bikanyakú testőre. Ario, a
nagyherceg legidősebb fia és örököse egy aranyozott széken terpeszkedett a közelben.
Egyik lábát átvetette a másikon, kezéből borospohár lógott, csinos arcán sótlan, számító
mosoly ült.
– Ezeket a koldusokat az udvaron találtam – szólt Foscar –, és arra gondoltam, hogy a
jótékonyságodra bízom őket, atyám.
– Jótékonyság? – Orso éles hangja visszhangzott a tágas teremben. – Nem vagyok nagy
rajongója az ilyesminek. Foglaljatok helyet, barátaim, hamarosan beszélgethetünk.
– Csak nem a caprilei mészáros? – dünnyögte Ario. – Meg az ő kis Hennája.
 – Különösen jól fest ma, felség. – Monzának inkább egy löttyedt farok jutott eszébe a
férfiról, de ezt megtartotta magának.
– Ön is, mint mindig. Ha minden katona úgy nézne ki, mint maga, kísértést éreznék,
hogy magam is részt vegyek egy hadjáratban. Új csecsebecse? – Ario ékkövektől
hemzsegő kezével a Monza ujján lévő rubin felé intett.
– Ez akadt a kezembe, amikor öltözködtem.
– Bár ott lettem volna. Bort?
– Most? Alig kelt fel a nap.
A férfi az ablak felé pillantott ólomsúlyú szemhéja alól.
– Ami engem illet, még mindig tegnap éjjel van. – Mintha hősies tett lenne reggelig fent
maradni.
– Én kérek. – Benna már neki is állt tölteni magának. Nagyzolásban soha nem volt
hajlandó alulmaradni. Minden valószínűség szerint egy órán belül lerészegedik, és hülyét
csinál magából, de Monza belefáradt, hogy az anyját játssza. Elvonult a Juvens és
Kanedias faragott szobrával díszített monumentális kandalló mellett, és megállt Orso
íróasztala előtt.
– Itt írja alá, itt és itt – mondta a szikár idegen egyik csontos ujját a dokumentum fölött
lebegtetve.
– Ismered Mauthist, ugye? – Orso keserűen pillantott a férfi irányába. – Ő tartja a
pórázom végét.
– Mindig alázatos szolgája vagyok excellenciádnak. A Valint és Balk Pénzintézet
további kölcsönt biztosít egyéves időtartamra, mely után sajnáljuk, de kamatot kell
felszámítanunk.
Orso felhorkant.
– Mint a pestis sajnálja a halottakat, gondolom. – Kanyarintott még egy hurkot az utolsó
aláírás végére, majd ledobta a tollát. – Mindenkinek le kell térdelnie valaki előtt, mi?
Feltétlenül tolmácsolja végtelen hálámat a feletteseinek a jóságukért.
– Így fogok tenni. – Mauthis összeszedte a dokumentumokat. – Ezzel végeztünk is,
excellenciás uram. Máris távoznom kell, ha az esti dagállyal el akarok hajózni
Westportba…
– Nem, maradjon. Még egy dolgot meg kell beszélnünk.
Mauthis élettelen szeme előbb Monza, aztán Orso felé fordult.
– Ahogy excellenciád óhajtja.
A nagyherceg könnyedén állt föl az asztaltól.
– Akkor térjünk át jobb dolgokra. Mert jó híreket hoztál, ugye, Monzcarro?
– Igen, excellenciás uram.
– Á, mihez is kezdenék nélküled? – Amióta a nő utoljára látta, a nagyherceg hajába
őszes foltok vegyültek, talán a szeme sarkában is mélyültek kissé a ráncok, de éppen olyan
ellentmondást nem tűrő magabiztosság sugárzott belőle, mint mindig. A nőhöz hajolt,
megcsókolta a két arcát, aztán a fülébe súgta: – Ganmark ért hozzá, hogyan vezesse a
katonáit, de ahhoz képest, hogy férfi létére a faszt szereti, semmiféle humorérzéke nincs.
Gyere, számolj be a győzelmeidről a szabad levegőn. – Fél karját a nő vállán tartva a
gúnyosan vigyorgó Ario herceg mellett kiterelte a teraszra.
A nap már felfelé kapaszkodott az égen, a világ kezdett megtelni színekkel. A vér
elfolyt az égről, és fehér felhőfoszlányokkal tűzdelt kék ragyogást hagyott maga után.
Odalent a szédítő mélyben a folyó erdős völgyben kanyargott, a fény ezüstösen villant a
sebes folyású vízen. A fák leveleit sápadt zöldre, égő narancsszínre, fakó sárgára és dühös
vörösre festette az ősz. Kelet felé az erdő helyét fokozatosan zöld ugar, gazdag fekete föld
és aranyló gabona négyszögei vették át. Még távolabb a folyó szigetek garmadáját
körülölelő deltává terebélyesedett, és a szürke tengerbe ömlött. Monza csak sejtette
arrafelé az apró tornyok, az épületek, a hidak és a falak körvonalait. A nagy Talins nem
volt nagyobb, mint a hüvelykujján a köröm.
Összehúzta a szemét az élénk szélben, és félresöpört egy kósza hajtincset az arcából.
– Megunhatatlan látvány.
– Pontosan. Éppen ezért építettem ide ezt az átkozott palotát. A fél szememet itt mindig
az alattvalóimon tarthatom, ahogy az egy gondos szülőtől elvárható. Tudod, vigyáznom
kell, nehogy megsérüljenek, miközben játszanak.
– A népe szerencsés, amiért ilyen igazságos és gondoskodó apja van – hazudta Monza,
mint a vízfolyás.
– Igazságos és gondoskodó. – Orso elgondolkodva ráncolta össze a homlokát. –
Gondolod, hogy így írnak majd rólam a történelemkönyvek?
Monza ezt igen valószínűtlennek találta.
– Mit is mondott Bialoveld? „A történelmet a győztesek írják.”
A nagyherceg megszorította a nő vállát.
– És nemcsak tehetséges vagy, de még művelt is! Ario kellőképpen ambiciózus, de nem
látja át a dolgokat. Meglepne, ha egy ültő helyében végig tudna olvasni egy útjelző táblát.
Nem érdekli más, csak a kurvák. Meg a cipők. Terez lányom mindeközben folyamatosan
sír, amiért egy királyhoz adtam feleségül. Esküszöm, ha a nagy Euzt szereztem volna meg
neki vőlegénynek, akkor is hozzá méltóbb férj után rinyált volna. – Mélyet sóhajtott. –
Egyik gyerekem sem ért engem. Tudod, a dédnagyapám zsoldos volt, még ha ezt nem is
szeretem nagydobra verni. – Ehhez képest minden második találkozásuk alkalmával
megemlítette Monzának. – Egy könnycseppet nem hullajtott életében, és azt húzta a
lábára, ami éppen a keze ügyébe került. Szegény családba született katona volt, aki éles
elméje és éles pengéje segítségével ragadta magához a hatalmat Talinsban. – Inkább a
könyörtelensége és a brutalitása segítségével, ahogy Monza hallotta a történetet. –
Egyívásúak vagyunk mi ketten. A semmiből küzdöttük fel magunkat.
Orso Styria leggazdagabb hercegi családjába született, és soha életében egy napot sem
dolgozott, de Monza tartotta a száját.
 – Túlságosan megtisztel, excellenciás urain.
– Ennél sokkal több tiszteletet is megérdemelsz. És most mesélj Borlettáról.
– Hallott a csatáról a Magastöltésen?
– Azt mondják, megfutamítottad a Nyolcak Ligájának hadseregét, mint ahogy
Édeslucnál is. Ganmark szerint Salier nagyhercegnek háromszor annyi embere volt, mint
neked.
– A sok ember semmit sem ér, ha mind lusta meg felkészületlen, ráadásul idióták
vezetik őket. Borlettai gazdákból, affoiai vargákból és visserinei üvegfúvókból állt a
serege. Amatőrökből. A folyónál táboroztak, és mivel azt hitték, hogy messze vagyunk,
alig néhány őrt állítottak csak. Éjszaka közelítettük meg őket az erdő felől, és napkeltekor
megleptük őket. Még páncél sem volt rajtuk.
– Szinte látom magam előtt, ahogy az a hájas disznó Salier kikászálódik az ágyából, és
totyogva menekül.
– Hűséges vezette a rohamot. Gyorsan megtörtük őket, és rátettük a kezünket az
ellátmányukra is.
– Állítólag vörösre festettétek az aranyló búzamezőt.
– Alig álltak ellen. Tízszer annyian fulladtak menekülés közben a folyóba, mint
ahányan elestek a csatában. Négyezernél is több foglyot ejtettünk. Volt, akit pénzzel
kiváltottak, volt, akit nem. Volt, akit felkötöttünk.
– És nem ejtettetek értük könnyet, igaz, Monza?
– Én ugyan nem. Ha annyira életben akartak maradni, megadhatták volna magukat.
– Mint Caprilénál?
A nő állta Orso tekintetét.
– Éppen mint Caprilénál.
– Ezek szerint Borletta ostrom alatt áll?
– Már el is esett.
A nagyherceg tekintete felcsillant, akár egy születésnapos kisfiúé.
– Elesett? Cantain megadta magát?
– Amikor az emberei hírét vették Salier vereségének, elvesztették minden reményüket.
– És egy reményvesztett nép tud csak igazán veszélyes lenni. Még egy köztársaságban
is.
– Főleg egy köztársaságban. A csőcselék kirángatta Cantaint a palotájából, felkötötték a
legmagasabb toronyra, kinyitották a kapukat, és az Ezer Kard könyörületére bízták
magukat.
– Hah! Azok végeztek vele, akiknek a szabadságáért küzdött. Az egyszerű nép hálája,
mi, Monza? Cantainnak el kellett volna fogadnia a pénzt, amit ajánlottam neki. Mind a
ketten olcsóbban megúsztuk volna.
 – Az emberek hanyatt-homlok rohannak, hogy az ön alattvalói lehessenek. Parancsba
adtam, hogy lehetőség szerint hagyják életben őket.
– Könyörület, eh?
– A könyörület meg a gyávaság egy és ugyanaz – csattant fel a nő. – De ha jól tudom, a
földjeiket akarja, nem az életüket. A halottak nem tudnak engedelmeskedni.
Orso elmosolyodott.
– Vajon a fiaim miért nem jegyzik meg a tanításaimat úgy, mint te? Teljes mértékben
egyetértek veled. Elég a vezetőket felkötni, és kitűzni a fejüket a kapu fölé. Semmi sem
sarkall úgy engedelmességre, mint a megfelelően statuált példa.
– Ami már bomlik is, a fiaiéval együtt.
– Szép munka! – Talins ura összecsapta a tenyerét, mintha soha nem hallott volna a
bomló fejekről szóló hírnél szebb muzsikát. – Mi a helyzet a zsákmánnyal?
A zsákmány Benna asztala volt, és a férfi most előrelépett. Összehajtogatott papírlapot
vett elő a zsebéből.
– Átfésültük a várost, excellenciás uram. Minden épületet kifosztottunk, minden embert
megmotoztunk, még a padlót is felástuk. Az ismert szabály szerint a préda negyede a
megtalálót, negyede a századosát, negyede a tábornokokat – széthajtogatta a papírt, és
földig hajolva a nagyherceg felé nyújtotta –, negyede pedig nemes munkaadónkat illeti.
Orso mosolya egyre szélesebb lett, ahogy a számokat fürkészte.
– Legyen áldott a Negyedek Szabálya! Ennyi elég lesz, hogy még egy darabig fizetni
tudjam a szolgálataidat. – Monza és Benna közé lépett, egyik kezét az egyikük, másikat a
másikuk vállára tette, majd a nyitott teraszajtón keresztül visszaterelte őket a terem
közepén álló kerek, fekete márványasztalon kiterített nagy térkép felé. Ganmark, Ario és
Hűséges már összegyűltek körülötte. Gobba továbbra is meghúzódott az árnyékban,
vastag karját összefonta a mellkasa előtt. – Mi a helyzet az egykori barátainkból lett
esküdt ellenségeinkkel, Visserine áruló polgáraival?
– A város körüli földeket majdnem a kapuig felégettük. – Monza ujja néhány könnyed
mozdulatával jelezte a pusztítás mértékét. – A gazdákat elkergettük, az állataikat levágtuk.
Szűkös tél vár Salier nagyhercegre, utána pedig még szűkösebb tavasz.
– A nemes Rogont nagyhercegre és az ő ospriai embereire kell támaszkodnia – jegyezte
meg a lehető leghalványabb mosollyal Ganmark.
Ario gunyoros vigyorra húzta a száját.
– Az ospriaiak mindig szerettek okosakat mondani. Segíteni annál kevésbé.
– Visserine jövőre egyszerűen az ölébe fog hullani, excellenciás uram.
– És ezzel ki is tépjük a Nyolcak Ligájának szívét.
– Öné lesz Styria koronája.
A korona említésére Orso mosolya még szélesebb lett.
– És ezért téged illet a köszönet, Monzcarro. Nem fogom elfelejteni.
 – Nem csak engem.
– Hagyd már a fenébe ezt a szerénységet! Bennának, öreg barátunknak, Ganmark
tábornoknak és Hűségesnek is megvolt a maga szerepe, de senki nem tagadhatja le a
munkád nagyszerűségét, az elkötelezettségedet, az elszántságodat, a fürgeségedet! Nagy
diadalmenet lesz a jutalmad, mint a régi Aulcus hőseinek. Végiglovagolsz majd Talins
utcáin, és a népem virágszirmokkal áraszt el számtalan győzelmed tiszteletére. – Benna
vigyorgott, Monza azonban nem érzett késztetést, hogy csatlakozzon hozzá. Sosem találta
kedvére valónak a gratulációkat. – Azt hiszem, sokkal hangosabban fognak éltetni, mint a
fiaimat valaha is. Még annál is sokkal hangosabban fognak éltetni, mint engem, a
törvényes uralkodójukat, akinek annyit köszönhetnek. – Orso arcáról lefagyott a mosoly;
fáradtnak és megviseltnek tűnt nélküle. – Kicsit túl hangosan is az én ízlésemnek, ami azt
illeti.
Monza halványan mozgást érzékelt a szeme sarkából, és ösztönösen felkapta a kezét.
A drót sziszegve feszült meg körülötte, és a torkához szorította a tenyerét.
Benna megindult előre.
– Mon… – Kés villant, ahogy Ario herceg nyakon szúrta a férfit. Elvétette a torkát,
közvetlenül a füle alatt találta el.
Orso gondosan hátralépett, ahogy a vér vörös foltjai beterítették a padlót. Foscarnak
leesett az álla, a borospohár kihullott a kezéből, és szilánkjaira tört a földön.
Monza sikítani próbált, de a félig elzáródott légcsövén átjutó kevéske levegő csak arra
volt elegendő, hogy egy visító kismalacra emlékeztető hangot adjon ki magából. Szabad
kezével a tőre markolata után tapogatózott, de valaki elkapta a csuklóját, és erősen lefogta.
Hűséges Carpi szorosan a bal oldalához préselte a karját.
– Bocsánat – súgta a nő fölébe, miközben elvette tőle a kardját, és a szoba túlsó végébe
hajította.
Benna megbillent, szájából vörös nyál folyt; egyik kezét az arcához szorította, fehér
ujjai közül fekete vér csordult elő. Másik kezével a mozdulatlanul álló Ario tekintetétől
kísérve a kardja után nyúlt. Esetlenül vagy egylábnyit sikerült előhúznia az acélból,
amikor Ganmark tábornok mellélépett, és könnyed, precíz mozdulattal belédöfte a tőrét –
egyszer, kétszer, háromszor. Ahogy a vékony penge ki-be csúszkált Benna testében, nem
hallatszott más, csak a férfi tüdejéből kiáramló levegő halk sóhaja. A vér hosszú csíkokban
terítette be a padlót, és sötét köröket rajzolt Benna fehér ingére. A férfi végül előredőlt,
megbotlott a saját lábában, és elterült a padlón; félig kivont kardja megcsikordult alatta a
márványon.
Monza minden izma remegve megfeszült, de tehetetlen volt, mint a mézbe ragadt légy.
Hallotta, ahogy Gobba felnyög mögötte az erőfeszítéstől. A testőr borostás arca dörzsölte
a bőrét, hatalmas teste forrón tapadt a hátához. Érezte, ahogy a drót fokozatosan a nyaka
oldalába és védekezésképpen felemelt kezébe vág. A vére végigfolyt az alkarján.
Benna egyik keze felé nyúlt a padlón. A férfi egy-két hüvelyknyire felemelkedett a
földről, az erek kidagadtak a nyakán. Ganmark előredőlt, és hátulról higgadtan szíven
döfte. Benna megremegett, aztán visszarogyott a földre, sápadt arcán vörös foltok jelentek
meg. A teste alól előcsorgó sötét vér beszivárgott a padló repedéseibe.
– Nos. – Ganmark lehajolt, és beletörölte a pengéjét Benna ingébe. – Erről ennyit.
Mauthis összevont szemöldökkel, kicsit csodálkozva, kicsit értetlenül, kicsit unottan
figyelte, mi történik. Mintha egy számsort vizsgálgatna, amiből csak nem akarna kijönni a
megfelelő összeg.
Orso a test felé intett.
– Tüntesd el innen, Ario.
– Én? – A herceg lebiggyesztette az ajkát.
– Igen, te. Te meg segíthetsz neki, Foscar. Meg kell tanulnotok, mi az, amit feltétlenül
meg kell tenni, hogy a családunk hatalmon maradhasson.
– Nem! – Foscar botorkálva távolodott. – Ebben én nem veszek részt! – Sarkon fordult,
és kiviharzott a szobából, csizmája hangosan csattogott a márványpadlón.
– Ez a fiú igazi anyámasszony katonája – mormogta Orso. – Ganmark, segíts!
Monza kidülledő szemmel figyelte, ahogy a két férfi kivonszolja Benna holttestét az
teraszra. Ganmark komor képet vágva szorosan tartotta a vállát, Ario pedig heves
káromkodások közepette finomkodva emelte fel az egyik csizmáját, miközben a másik
véres nyomot húzott utánuk. Végül ráemelték Bennát a korlátra, és legördítették a
semmibe.
– Á! – nyüszítette Ario egyik kezét rázva. – A fenébe! Megkarcolt!
Ganmark visszanézett rá.
– Elnézését kérem, felség. A gyilkosság fájdalmas tud lenni néha.
A herceg körülnézett, hogy keressen valamit, amibe beletörölheti véres kezét. A
gazdagon hímzett függöny után nyúlt.
– Ne abba! – förmedt rá Orso. – Az kantai selyem, ötven tallér belőle egy vég.
– Akkor mibe törölhetem?
– Keress valami mást, vagy hagyd úgy. Néha elgondolkodom rajta, hogy anyád nem
lépett-e félre, te fiú. – Ario duzzogva törölte bele a kezét a saját inge mellébe. Monza arca
már égett a levegőhiánytól. Az összeráncolt homlokkal felé forduló Orso csak homályos
fekete figurának látszott a könnyein és a szemébe hulló haján keresztül. – Ez még él?
Téged meg mi lelt, Gobba?
– Beakadt a kezébe az a kibaszott drót – sziszegte a testőr.
– Akkor keress valami más módszert, hogy megszabadulj tőle, te félnótás!
– Majd én. – Hűséges előhúzta az övéből a tőrét, miközben másik kezével továbbra is a
nő karját tartotta lefogva. – Őszintén sajnálom.
– Csak csináld már! – morogta Gobba.
A penge felemelkedett, acél villant egy fénysugárban. Monza minden megmaradt erejét
összeszedve Gobba lábára taposott. A testőr felhördült, egy pillanatra engedett a
szorításán, a nő pedig hörögve távolabb húzta a nyakától a drótot, és kifordult, éppen
amikor Carpi megszúrta.
A penge jócskán célt tévesztett, a bordái alatt találta el a nőt. A fém hideg volt, mégis
mintha tüzes csíkot húzott volna Monza gyomrától a hátáig, ahol a hegye kibukkant a
testéből, és Gobba hasába fúródott.
– Á! – A testőr elengedte a drótot, Monza pedig teleszívta a tüdejét levegővel, és ordítva
akkorát könyökölt belé, hogy a férfi megtántorodott. Hűséges annyira meglepődött, hogy
miután kihúzta a nő testéből, elejtette a fegyvert, ami forogva távolodott tőle a padlón. A
nő felé rúgott, és bár az ágyéka helyett csak a csípőjét találta el, Hűséges így is kétrét
görnyedt. Monza kirántotta a férfi tőrét a hüvelyéből, de megvágott keze legyengült, így
Hűséges el tudta kapni a csuklóját, mielőtt beledöfhette volna a pengét. Vicsorogva
küzdöttek, hörögve nyállal terítették be egymást, kezük ragadt a nő vérétől.
– Öld meg!
Reccsenés hallatszott, és Monza feje megtelt fénnyel. Koponyája hangosan koppant a
padlón, vért köpött, őrült csatakiáltása elnyújtott nyöszörgéssé változott, körmei a sima
márványt kaparták.
– Kibaszott kurva! – Gobba nagy csizmája sarkával rátaposott a nő jobb kezére, mire az
élesen felkiáltott az alkarjába nyilalló gyomorforgató fájdalomtól. A következő pillanatban
már az ujjai, aztán a kézfeje, aztán a csuklója roppantak a csizma alatt. Eközben Hűséges
újra meg újra oldalba rúgta, amitől rázkódva köhögni kezdett. A keze megremegett, ahogy
Gobba csizmája csontok recsegése közepette lapította bele a hideg padlóba. Monza
erőtlenül rogyott vissza a földre, alig kapott levegőt. Forogni kezdett vele a szoba, a
történelem nagy, festett győztesei vigyorogva néztek le rá a falakról.
– Megszúrtál, te szerencsétlen vén hülye! Megszúrtál!
– Csak egy karcolás, hájfej! Rendesen kellett volna tartanod!
– Nekem kellett volna leszúrnom mindkettőtöket, mihaszna gazemberek! – torkolta le
őket Orso. – Intézzétek már el!
Gobba hatalmas markába kapta a nő nyakát. Monza a bal kezével megpróbálta eltolni
magától a testőrt, de minden ereje elszivárgott az oldalában tátongó lyukon és a nyakán
éktelenkedő vágáson keresztül. Esetlen ujjai csak vörös csíkokat húztak a férfi borostás
arcára. Gobba megragadta a nő karját, és élesen a háta mögé csavarta.
– Hol van Hermon aranya? – kérdezte nyersen. – Mi, Murcatto? Mit tettél az arannyal?
Monza minden erejét összeszedve felnézett.
– Nyald ki a seggem, faszszopó! – Talán nem volt okos megjegyzés, de szívből jött.
– Soha nem volt semmiféle arany! – csattant fel Hűséges. – Megmondtam, disznó!
– Ennyi biztosan van. – Gobba egyesével húzta le az ütött-kopott gyűrűket a nő kezéről.
Monza ujjai egyre lilábbak lettek, megduzzadtak, és elformátlanodtak, mint egy csomó
romlott kolbász. – Jó kis kő! – mondta a rubint méregetve. – Viszont kár lenne, ha ez a jó
kis hús pocsékba menne. Szívesen kettesben maradnék vele egy kicsit. Pár pillanat elég
lenne.
 Ario herceg felkuncogott.
– A gyorsaságra sem kell feltétlenül olyan büszkének lenni.
– Könyörgöm, emberek! – szólt közbe Orso. – Nem vagyunk állatok. Dobjátok le a
teraszról, essünk már túl rajta. Elkésem a reggeliről.
Monza érezte, hogy vonszolni kezdik, a feje billegett. A napfény bántotta a szemét.
Felemelték, ernyedt lába a követ karcolta. A kék ég megfordult vele. Máris a korláton
találta magát. A levegő bántotta az orrát, reszketett a tüdejében. Vonaglott, rugdalózott. A
teste ösztönösen küzdött az életben maradásért.
– Hadd menjek biztosra – szólt Ganmark.
– Szerinted ez nem elég biztos? – Monza a szemébe hulló véres haján keresztül Orso
ráncos arcát látta. – Remélem, megértitek. Dédnagyapám még zsoldos volt. Szegény
családba született, katonaként élt, aki éles elméje és éles pengéje segítségével ragadta
magához a hatalmat. Nem hagyhatom, hogy egy újabb zsoldos szerezze meg magának
Talinst.
Monza szerette volna szembeköpni, de csak a saját állán folyt végig véres nyála.
– Baszódj…
Aztán repült.
Szakadt inge csapkodott bizsergő bőrén. Teste át- és átpördült, forgott körülötte a világ.
Felhőfoszlányokkal tarkított kék ég, hegytetőn álló fekete tornyok, szürke sziklafal
váltották egymást sárgászöld fákkal, csillogó folyóval, felhőfoszlányokkal tarkított kék
éggel, ahogy minden kezdődött elölről újra meg újra, egyre gyorsabban és gyorsabban.
Hideg szél tépte a haját, üvöltött a fülébe, fütyült a fogai között halálra vált lélegzetével
együtt. Látott minden egyes fát, minden egyes ágat, minden egyes levelet. Felé
száguldottak. Kinyitotta a száját, hogy sikítson…
Gallyak csaptak le rá, ütötték-vágták, megragadták. Fa tört reccsenve körülötte, ahogy
zuhant tovább és tovább, amíg ki nem kötött a hegyoldalon. A lába szilánkokra tört a súlya
alatt, válla szétszakadt a kemény földön. Ahelyett azonban, hogy az agya is szétloccsant
volna a sziklákon, csak az álla zúzódott darabokra öccse egy fa tövében kicsavarodva
heverő holttestének véres mellkasán.
Így mentette meg Henna Murcatto a nővére életét.
Monza alig volt tudatánál, ahogy lepattant a holttestről, és újra meg újra átfordulva,
magatehetetlenül, akár egy törött baba, tovább gördült lefelé a hegyoldalon. A sziklák, a
gyökerek és a kemény föld ütötték, verték, zúzták, mintha folyamatosan száz kalapács
sújtott volna le rá.
Átszáguldott egy bokron, tövisei utána nyúltak, és lecsaptak rá. Csak gurult és gurult
lefele a lejtőn a göröngyök és a falevelek között. Átbucskázott egy fa gyökerén, aztán egy
mohával borított kövön. Egy darabig még tovább csúszott, aztán hanyatt fordulva
megállapodott.
– Hrrrrrrrhhh…
 Kövek és ágak zörögtek körülötte. Lassan elült a por. Hallotta a szelet, a faágak
csikorgását, a levelek neszezését. Vagy csak a saját lélegzete csikorgott törött nyakában. A
nap átsütött a fekete fák között, és az egyik szemébe szúrt. A másikkal nem látott semmit.
Legyek úsztak zümmögve a meleg délelőtti levegőben. Monza az Orso konyhájából
származó hulladékok között találta magát. Tehetetlenül hevert a múlt havi felséges
étkezések után megmaradt rothadó zöldségek, zsíros cupákok és bűzlő belsőségek
szemétdombján. A hulladékkal együtt dobták ki őt is.
– Hrrrrrrrhhh…
Zaklatott, artikulálatlan hang. Szinte kínos volt, mégsem hírt elhallgatni. Állatias
rettegés. Őrült kétségbeesés. A holtak hörgése a pokolban. Monza szeme kétségbeesetten
járt körbe. Látta a formátlan, lila kesztyűt oldalán a véres vágással, ami a jobb kezéből
maradt. Az egyik ujja finoman remegett, a hegye a szakadt bőrt súrolta a könyökén.
Alkarja középen kettéhajlott, szürke csont döfte át a véres selymet. Olyan volt, mintha
nem is valódi lenne, csak valami olcsó színházi kellék.
– Hrrrrrrrhhh…
A félelem végleg a hatalmába kerítette, minden lélegzetvétellel egyre erősebben
eluralkodott rajta a pánik. Nem tudta mozdítani a fejét. Nem tudta mozdítani a nyelvét a
szájában. A fájdalom előbb csak elméje egy szegletében jelentkezett, aztán rettenetes
súllyal nehezedett rá, minden porcikáját maga alá temette, egyre rosszabb, rosszabb és
rosszabb lett.
– Hrrhh… hrrh…
Benna meghalt. Nedvesség csordult elő rebegő szeméből, érezte, ahogy lassan
végigfolyik az arcán. Hogyhogy nem halt meg ő is? Hogyan lehetséges, hogy nem halt
meg ő is?
Nemsokára, remélhetőleg. Mielőtt a fájdalom még rosszabb lesz. Csak jöjjön
mihamarabb!
– Hrrh… hrr… hrr.
Csak jöjjön már a halál!
 I.
Talins
„Ha jó ellenséget akarsz magadnak,
válaszd egy barátodat:
– tudni fogja, hol sújtson le rád ”

Diane de Poitiers
Jappo Murcatto sosem árulta el, honnan van olyan nagyszerű kardja, mindenesetre
kiválóan értett a forgatásához. Mivel két utódja közül a fia öt évvel fiatalabb és beteges
volt, már egészen kiskorától kezdve a tanyának adta tovább a tudását. A Monzcarro név a
lány apai nagyanyjáról maradt rájuk azokból az időkből, amikor a család nemesi
származást tettetett. Jappo feleségét a legkevésbé sem érdekelte az ilyesmi, de mivel ő
Benna születésekor meghalt, ez aligha számított.
Styriában ekkortájt béke uralkodott, ami ritka volt, mint a fehér holló. Szántáskor
Monza az apja mögött haladt; amíg az eke a földet túrta, ő kikotorta a göröngyök közül a
nagyobb köveket, és az erdőbe hajította őket. Aratáskor az apja mögött haladt; miközben a
kasza pengéje meg-megvillant, ő kévébe gyűjtötte a levágott gabonát.
– Monza – mondogatta mosolyogva a férfi. – Mihez is kezdenék nélküled?
A lány segített a cséplésben, a vetésben, fát hasogatott, vizet húzott fel a kútból. Főzött,
söpört, mosott, cipekedett, megfejte a kecskét. Mindig ki volt dörzsölve a tenyere
valamilyen munkától. Az öccse is megtette, ami tőle telt, de törékeny és beteges lévén nem
sok hasznát vették. Nehéz, de boldog évek voltak ezek.
Monza tizennégy éves múlt, amikor Jappo Murcatto megbetegedett. Bennával együtt
nézték, ahogy köhög, izzad és elszivárog minden ereje. Egyik este Jappo megragadta
Monza csuklóját, és csillogó szemmel nézett rá.
– Holnap szántsd fel a felső parcellát, különben a búza nem fog időben kikelni. Vess,
amennyit csak tudsz. – Megérintette a lány arcát. – Nincsen jól, hogy rád maradnak ezek a
dolgok, de az öcséd még olyan kicsi. Vigyázz rá! – És meghalt.
Benna csak sírt és sírt, de Monza szeme száraz maradt. A vetésre váró magokra
gondolt, és arra, hogyan fogja elvégezni a feladatot. Aznap éjjel Benna félt egyedül
aludni, úgyhogy összebújtak a lány keskeny ágyán, egymás közelségében keresve
vigasztalást. Nem volt már senkijük.
A másnap hajnali sötétségben Monza kivonszolta apja holttestét a házból és az erdőn
túli folyóba gördítette. Nem azért, mert nem volt benne szeretet iránta, hanem mert nem
ért rá eltemetni.
Mire felkelt a nap, már a földet szántotta a felső parcellában.
 A lehetőségek földje
Ahogy a hajó a rakpart felé gázolt, Reszketnek először az tűnt fel, hogy közel sincs olyan
meleg, mint várta. Úgy hallotta, Styriában mindig süt a nap. Egész évben olyan, mint egy
kellemes fürdő. Ha ilyen fürdőt ajánlottak volna neki, inkább mocskos marad, és biztosan
szól néhány keresetlen szót is mellé. Talins duzzadó felhőkkel teli szürke égbolt alá
zsúfolódott, a tenger felől élénken fújt a szél. Az arcán végigcsorgó hűvös esőcseppek az
otthonára emlékeztették. Nem jóféle emlékek voltak ezek, de azért elhatározta, hogy
pozitívan áll a dologhoz. Valószínűleg csak kifogott egy szar napot. Olyanból mindenhol
akad.
Annyi biztos, hogy a hely határozottan lepukkantnak tűnt, ahogy a sürgölődő
tengerészek a kikötő oszlopaihoz rögzítették a hajót. Az öböl szürke partján
összezsúfolódó keskeny ablakú, roskadozó tetejű téglaépületekről levált a sótól foltos
vakolat, és zöld moha meg fekete penész vette át a helyét. A macskakövekhez közel, a
falak alsó részére nagy papírlapokat ragasztottak mindenféle szögekben. Egyik ferdébb
volt, mint a másik, félig-meddig elfedték egymást, szakadt sarkuk lefittyedt. Arcok és
nyomtatott szavak álltak rajtuk. Talán figyelmeztetések lehettek, de Reszketnek sosem volt
erőssége az olvasás. Főleg nem styriaiul. Éppen elég kihívást jelentett számára, hogy
valamiképp megszólaljon rajta.
A vízparton nyüzsgő emberek közül nem sok tűnt elégedettnek. Sem egészségesnek.
Sem gazdagnak. Erős szag terjengett. Pontosabban rettenetes büdös. Rothadó sózott halak,
bomló dögök, füstölő szén és teli latrinák bűze keveredett egymással. Reszket azt tervezte,
hogy ez a hely lesz annak a nagyszerű új embernek az otthona, akivé válni fog, és most
kénytelen volt elismerni, hogy csalódott egy kicsit. Egy kurta pillanatra eljátszott a
gondolattal, hogy szinte minden megmaradt pénzét kiperkálja egy jegyért a következő
hajóra haza, Északföldre. Aztán megrázta magát. Elege volt a háborúból, abból, hogy
embereket vezetett a halálba, elege volt a gyilkolásból és mindenből, ami vele járt.
Elszánta magát, hogy jobb ember lesz belőle. Megteszi, amit kell, mégpedig ezen a
helyen.
– Jól van. – Vidáman a legközelebbi matróz felé biccentett. – Indulok. – A férfi csak
kurta morgással válaszolt, de Reszket azt tanulta a bátyjától, hogy az számít, amit az
ember ad, és nem az, amit visszakap. Olyan szélesen vigyorgott, mintha kedélyes
szavakkal bocsátották volna útjára, majd végigvonult a zörgő pallón, hogy megkezdhesse
szép új életét Styriában.
Talán egytucatnyi lépést tett csak meg, felfelé bámulva az egyik oldalán emelkedő
épületekre meg a másik oldalon ingó árbocokra, amikor valaki nekiütközött, és majdnem
fellökte.
– Elnézését kérem – szólt Reszket styriaiul. Igyekezett civilizáltan viselkedni. – Nem
vettem észre, barátom. – A férfi szó nélkül továbbment, még egy pillantást sem vetett
hátra. Ez piszkálta Reszket büszkeségét. Abból bőséggel maradt neki, a büszkeség volt az
egyetlen dolog, amit az apja ráhagyott. Nem azért élt túl hétévnyi csatát és csetepatét, nem
azért ébredt sokszor úgy, hogy hó volt a takarója, nem azért viselte el a szar ételeket meg a
még rosszabb nótákat a tűz körül, hogy lejöjjön ide, és hagyja, hogy felökleljék.
 De bitang gazembernek lenni bűn és büntetés is volt egyben. Hagyd csak, mondta volna
a bátyja. Reszket az élet napos oldalára volt kíváncsi, kifordult hát a kikötőből, és elindult
a városba vezető széles úton. Elhaladt egy csapat pokrócon kuporgó, csonka vagy
elsorvadt végtagjait rázó koldus mellett. Átszelt egy teret, aminek a közepén összeráncolt
homlokú vénembert formázó szobor mutatott a semmibe. Fogalma sem volt róla, ki lehet
az illető, de úgy festett, mint aki igencsak elégedett magával. Ételszag ütötte meg az orrát,
mire azonnal korogni kezdett a gyomra. Az illatok egy standszerűséghez vonzották, ahol
pálcára tűzött húsdarabok sültek egy hordóban égő tűz felett.
– Kérek egyet – mondta Reszket a húsokra mutatva. Nemigen lett volna értelme többet
mondania, úgyhogy az egyszerűség mellett döntött. Kevesebb alkalma nyílt hibázni.
Amikor meghallotta a szakácstól az árat, kis híján elharapta a nyelvét. Ennyiből
Északföldön egy egész birkát kaphatott volna, talán még egy tenyésztésre alkalmas párt is.
A hús felét mócsing tette ki, a többit meg porcogok. Az íze közel sem volt olyan jó, mint
az illata, de az előzmények után Reszket ebben nem talált semmi meglepőt. Úgy festett,
Styriában a legtöbb dolog egyáltalán nem olyan, mint híresztelik.
Az eső most már igazán rázendített, és patakokban folyt Reszket szemébe, miközben
evett. Semmi sem volt ez azokhoz a viharokhoz képest, amiket nevetve vészelt át
Északföldön, de azért így is rátelepedett a hangulatára, amikor arra gondolt, hogy mégis,
hol a fenében fogja álomra hajtani a fejét éjjel. Az esővíz alácsorgott a mohalepte
ereszekről és a törött csatornákból, sötétre festette a macskaköveket. Az emberek nyakukat
behúzva káromkodtak. Reszket kijutott az épületek közötti szűkös területről, és egy
kőkerítéssel elzárt széles folyóparton találta magát. Egy pillanatra megállt, és azon
gondolkodott, merre induljon tovább.
Nem látta, hol ér véget a város, a folyó fölött jobbra és balra is hidak sora ívelt át. A
túlparton még magasabb épületek emelkedtek – az eső szürke függönye mögött
álomszerűnek ható tornyok, kupolák és háztetők követték egymást. Errefelé is szakadt
papírok lobogtak a szélben, a színes festéket csíkokban mosta le róluk a víz a járda
köveire. Reszket közelebbről is megnézett egy sor szinte ember nagyságú betűt, hátha
sikerül valami értelmet kihámoznia belőlük.
Újabb váll találta el, ami úgy ütközött a bordáinak, hogy felnyögött belé. Ezúttal
vicsorogva pördült meg, úgy markolta a hús pálcáját, mintha a kardja lenne. Aztán mély
lélegzetet vett. Nem telt még el sok idő azóta, hogy futni hagyta a Véres Kilencest. Úgy
emlékezett arra a délelőttre, mintha tegnap történt volna; a hóra az ablak előtt, a késre a
kezében, a csörömpölésre, ahogy leejtette a földre. Élni hagyta a férfit, aki megölte a
bátyját, lemondott a bosszúról, hogy jobb ember válhasson belőle. Hogy távolabb
kerülhessen a vértől. Egy eltévedt váll a tömegben egyáltalán nem volt méltó rá, hogy
megénekeljék.
Megint mosolyt erőltetett az arcára, és továbbindult, fel a hídra. Egy olyan butaság,
mint egy öklelő váll, napokig bosszanthatja az embert, ő pedig nem akarta megmérgezni
az újrakezdést, mielőtt egyáltalán belefogott volna. Mindkét oldalon szobrok álltak, a
távolba meredtek a víz fölött. Madárürüléktől csíkos fehér kőszörnyetegek. Emberek
özönlöttek mellette, egyik folyó keresztezte a másikat. Mindenféle fajtájú és színű
emberek. Olyan sok, hogy semminek érezte magát közöttük. Egy ilyen helyen néhány
ütközés elkerülhetetlen.
 Valami végigsimította a karját. Mielőtt végiggondolhatta volna, mit csinál, elkapta az
idegen nyakát, hátrafelé hajlította a korláton át, húszlépésnyire a zubogó víz felett. Úgy
szorította a torkát, mintha egy csirkét akarna megfojtani.
– Nekem jössz, te állat? – vicsorította északi nyelven. – Kivágom a kibaszott szemedet!
Az apró férfi láthatólag halálra rémült. Talán egy fejjel is alacsonyabb volt Reszketnél,
a súlya nem sokkal lehetett több, mint az övé fele. Miután első vad dührohama
csillapodott, az északföldi rájött, hogy ez a szerencsétlen jóformán hozzá sem ért. Nem
volt benne semmiféle rossz szándék. Hogyan lehetséges, hogy le tudta rázni magáról a
komoly sérelmeket, de egy semmiség miatt elvesztette a fejét? Mindig is ő maga volt a
saját legnagyobb ellensége.
– Ne haragudjon, barátom – szólt styriaiul, és komolyan is gondolta. Elengedte a férfit,
és ügyetlenül leporolta gyűrött kabátját. – Őszintén sajnálom. Csak… hogy is mondják…
tévedés volt. Bocsánat. Kéri… – Reszket azon kapta magát, hogy felajánlja a pálcát, rajta
az utolsó foszlány zsíros hússal. Az idegen rámeredt. – Bocsánat…
A férfi megfordult, és felszívódott a tömegben. Egyszer riadtan hátrapillantott a válla
fölött, mint aki épphogy csak túlélte egy őrült támadását. Talán így is volt. Reszket a
hídon állt, és az örvénylő barna vizet bámulta. A víz ugyanilyen volt Északföldön is, ezt el
kellett ismernie.
Úgy tűnt, nehezebb munka lesz jobb emberré válni, mint gondolta.
 A csonttolvaj
Amikor kinyitotta a szemét, csontokat látott.
Hosszú és rövid, vékony és vastag, fehér, sárga és barna csontokat. A földtől a
mennyezetig borították a málló falat. Több száz volt belőlük. Egy őrült mozaikját alkották,
ahogy különféle mintákban felszegezték őket. A nő lefelé fordította szúró, csipás szemét.
A kormos kandallóban egyetlen lángnyelv reszketett. A párkányról három gondosan
egymás tetejére rakott koponya vigyorgott rá üresen.
Tehát emberi csontok voltak. Monza bőrén jeges borzongás futott végig.
Megpróbált felülni. A zsibbadt merevség olyan hirtelen lobbant fájdalommá, hogy
majdnem elhányta magát. Az elsötétített szoba megindult vele. Valami keményen feküdt,
szorosan lekötözve. Mintha sárral telt volna meg a feje; nem emlékezett rá, hogy került
ide.
Oldalra fordította a fejét, egy asztalt pillantott meg, rajta pedig egy fémtálcát.
Szerszámokat rendeztek el rajta gondosan. Voltak ott csipeszek, fogók, tűk, ollók. Egy
kicsi, de nagyon komolynak tűnő fűrész. Legalább tucatnyi különböző formájú és méretű
kés. A nő egyre kerekebb szeme végigjárt a fényesre pucolt pengéken – ívelt, egyenes,
fogas élek villantak éhesen, könyörtelenül a tűz fényében. Talán egy sebész eszközei?
Vagy egy kínvallatóé?
– Benna? – Szellemszerű nyöszörgés volt csak a hangja. A nyelve, az ínye, a torka, az
orrjáratai olyanok voltak, mint a megnyúzott nyers hús. Újra mozdulni próbált, de alig
tudta megemelni a fejét. Ez a kevés erőfeszítés is elég volt hozzá, hogy éles fájdalom
hasítson a nyakán keresztül a vállába, és tompa lüktetés induljon el felfelé a lábán, ami
aztán a bordáin keresztül a karjáig is eljutott. A fájdalom félelmet hozott magával, a
félelem fájdalmat. Zihálva lélegzett, a levegő szaggatott sípolással áramlott sajgó
orrlyukain.
Kipp-kopp.
Monza megmerevedett, a csend a fülét csiklandozta. Aztán kaparászás hallatszott, kulcs
a zárban. A nő vadul vonaglani kezdett, a fájdalom az izmaiba tépett, belerobbant minden
ízületébe. A vér dübörgött a szeme mögött, duzzadt nyelvét a fogai közé ékelte, hogy ne
sikítson. Nyikorogva kinyílt, aztán becsapódott egy ajtó. Lépések koppantak a csupasz
deszkán – alig hallhatóan, mégis mindegyiktől erősebben szorult el a torka. Árnyék
nyújtózott végig a padlón – hatalmas, torz, rettenetes alak. A nő, amennyire csak tudta,
oldalt fordította a szemét. Nem tehetett mást, mint hogy felkészült a legrosszabbra.
Egy ember jelent meg az ajtóban, és vonult el mellette egy magas szekrényhez. Átlagos
magasságú, rövid szőke hajú férfi volt, csak a vállán cipelt vászonzsák miatt vetett torz
árnyékot. Magában dudorászva kiürítette a tartalmát, mindent elhelyezett a megfelelő
polcon, majd addig igazgatta a holmikat, amíg pontosan a szoba belseje felé nem néztek.
Ha szörnyeteg volt, akkor afféle hétköznapi típus, aki odafigyelt a részletekre.
A férfi óvatosan behúzta maga mögött az ajtót, kétszer összehajtotta az üres zsákot,
fürge mozdulattal lesimította, majd megfordult és mozdulatlanná merevedett. Sápadt,
szikár arca volt. Mély ráncai ellenére nem tűnt öregnek. Éles járomcsontja felett szeme
éhesen ült horzsolásokkal körülvett üregében.
Egy pillanatig egymásra meredtek, egyikük jobban megdöbbent, mint a másik Aztán a
férfi színtelen ajka bágyadt mosolyra húzódott.
– Hát felébredt!
– Ki maga? – A riadt hang kaparta a nő kiszáradt torkát.
– A nevem nem fontos. – A férfi enyhe uniós akcentussal beszélt. – Legyen elég annyi,
hogy az orvoslás tudományával foglalkozom.
– Gyógyító?
– Többek között. Mint nyilván rájött, elsősorban a csontokért rajongok. Ezért örülök
annyira, hogy maga… belepottyant az életembe. – Újra elmosolyodott, de olyan volt ez,
mint a koponyák mosolya; a szemében nyoma sem látszott.
– Hogy… – Monzának birkóznia kellett a szavakkal, az álla merev volt, akár a rozsdás
zsanérok. Olyan volt, mintha ürülékkel a szájában kellett volna beszélnie. Még az ízét is
érezni vélte. – Hogy kerültem ide?
– Holttestekre van szükségem a munkámhoz, és néha lehet találni egyet-egyet ott, ahol
magába botlottam. Élő emberre viszont soha nem bukkantam még. Azt hiszem, különösen
szerencsés nőnek tekintheti magát. – Úgy tűnt, ezen elgondolkodik egy pillanatra. – Persze
szerencsésebb lett volna, ha eleve le sem esik… de ha már igen…
– Hol van az öcsém? Hol van Benna?
– Benna?
A nőt egyetlen szempillantás alatt rohanták meg az emlékek. Az öccse összeszorított
ujjai közül előbuggyanó vér. A hosszú penge, ami a szeme láttára mélyedt a mellkasába. A
vörös foltokkal bemázolt arca.
Monza rekedten felkiáltott, dobálta magát. Gyilkos fájdalom nyilallt minden
végtagjába, amitől csak még hevesebben vonaglott, reszketett, öklendezett kötelékei
szorításában. Házigazdája viasszerű, kifejezéstelen arccal figyelte a küzdelmét. A nő teste
végül elernyedt. Köpködött és nyöszörgött, ahogy a fájdalom egyre hevesebb lett, és óriási
satuként tartotta fogva.
– A harag semmit sem old meg.
Monza válaszul csak hörögni tudott, a levegő szörcsögve áradt összeszorított fogai
között.
– Úgy sejtem, komoly fájdalmai lehetnek. – A férfi kihúzta a szekrény egyik fiókját, és
elővett egy megfeketedett, hosszú pipát. – Én a maga helyében a lehetőségekhez mérten
igyekeznék hozzászokni. – Lehajolt, és egy fogóval kivett egy darab izzó szenet a tűzből.
– Attól tartok, a fájdalom állandó társa lesz.
A kopott csutora a nőre mutatott. Éppen elég kenderszívót látott életében. Olyanok
voltak, mint egy holttest, maguk is haszontalan kenderré satnyultak, nem érdekelte őket
más, csak a pipájuk. A kender a könyörületet jelentette. A gyengék menedékét. A
gyávákét.
A férfi megint megvillantotta halott mosolyát.
– Ez segíteni fog.
Van annyi fájdalom, amitől bárki gyáva lesz.
A füst égette a tüdejét, sajgó bordái beleremegtek. Az ujjai hegyéig összerezzent
minden egyes fojtó lélegzettől. Felnyögött, eltorzult az arca, és tovább küszködött, ha
egyre erőtlenebbül is. Még egy köhintés, aztán ernyedten hevert. A fájdalom és a pánik
elvesztette az élét. Lassan minden szétfolyt körülötte. Puha, kényelmes és meleg lett a
világ. Valaki hosszan, mélyen felnyögött. Talán ő volt az. Érezte, ahogy egy könnycsepp
végiggördül az arcán.
– Még? – A nő ezúttal bent tartotta a maró füstöt, aztán reszketeg felhőben fújta ki. A
légzése fokozatosan lassult, fejében a nemrég még zubogó víz már csak finoman
csordogált.
– Még? – A hang olyan volt, mint a sima partot nyaldosó hullámok. A homályba vesző
csontok megvillantak a meleg fényben. A kandallóban a szivárvány minden színében izzó
széndarabok értékes ékkövekre emlékeztettek. Alig érzett fájdalmat, az a kevés pedig már
egyáltalán nem számított. Semmi sem számított. A szeme rebegett még egy darabig, aztán
megadóan lecsukódott. Mozaikszerű minták táncoltak a szemhéja belső felén. Meleg,
mézédes tengerben lebegett…
* * *
– Hát visszatért közénk? – A férfi arca beúszott a képbe, és a megadás fehér zászlajaként
jelent meg előtte. – Bevallom, aggódtam. Nem számítottam rá, hogy magához tér, de ha
már így alakult, kár lett volna, ha…
– Benna? – Monza feje még mindig nem tisztult ki. Felnyögött, próbálta megmozgatni
az egyik bokáját; a fogcsikorgató fájdalom azonnal eszébe juttatta a valóságot, és
reménytelen grimaszba torzult az arca.
– Fáj még? Talán visszahozhatom az életkedvét. – Összedörzsölte hosszú kezét. – Az
összes varrást kiszedtem.
– Mennyit aludtam?
– Pár órát.
– És azelőtt?
– Valamivel több mint tizenkét hetet. – A nő bambán nézett vissza rá. – Végigaludta az
őszt, és még a télből is egy kicsit. Nemsokára itt az új év. Nagyszerű alkalom az
újrakezdésre. Valóságos csoda, hogy magához tért. A sérülései… Nos, azt hiszem,
elégedett lesz a munkámmal. Én legalábbis az vagyok.
Előhúzott egy zsíros párnát a priccs alól, és megtámasztotta vele a nő fejét. Semmivel
sem kezelte óvatosabban, mint hentes a húst. Előrebillentette az állát, hogy végig tudjon
nézni magán. Monzának nem maradt más választása, mint hogy így tegyen. A teste
formátlan halom volt a durva, szürke pokróc alatt. Három bőröv rögzítette a priccshez a
mellkasánál, a csípőjénél és a bokájánál.
 – Az övek a saját érdekében vannak ott. Nélkülük leesett volna a priccsről, amíg aludt.
– A férfi elfojtotta hirtelen feltörő kuncogását. – Nem lenne jó, ha eltörné valamijét, igaz?
Ha… ha! Nem lenne jó, ha eltörné valamijét!
Kicsatolta az öveket, és két ujja közé fogta a pokrócot. Monza lenézett, most már nem
akart mást, csak hogy mindent lásson végre.
A gyógyító úgy rántotta félre a takarót, mint a mutatványos, amikor felfedi nagy
becsben tartott ereklyéjét.
Monza alig ismerte meg a saját testét. Anyaszült meztelen volt, csupa csont és bőr, akár
egy koldus. Csontjaira feszülő fakó bőrén nagy fekete, barna, lila, sárga foltok
éktelenkedtek. Tekintete ide-oda ugrált elcsúfított tagjain, ahogy egyre tágabbra nyíló
szemmel próbálta befogadni a látványt. Mindenhol sötét, dühös vörös csíkok húzódtak
rajta, mellettük a rózsaszín húst a kihúzott varratok után maradt pöttyök borították. Négy
ilyen csík követte egymással párhuzamosan a bordái ívét, de jutott belőlük a csípőjére, a
lábszárára, a jobb karjára és a bal lábfejére is.
Monza reszketni kezdett. Ez a levágott tetem nem lehet az ő teste. A levegő sziszegve
áramlott vacogó fogai között, foltos, összeaszott mellkasa ütemre mozdult.
– Uhh – nyögött fel. – Uhh…
– Ugye? Szép munka, mi? – A gyógyító a nő fölé hajolt, és ujjával végigkövette a
létraszerű vörös nyomokat a mellkasán. – A bordák és a szegycsont alaposan összetörtek,
mindenképpen fel kellett vágnom, hogy összerakjam őket, és a tüdejével is dolgozhassak.
Igyekeztem a lehető legkevesebbet vágni, de láthatja, hogy a károsodás…
– Uhh…
– A bal csípővel különösen elégedett vagyok. – A Monza beesett hasától töppedt
combja belsejéig húzódó fakó cikcakkra mutatott, amit mindkét oldalon piros pöttyök sora
kísért. – Sajnos a combcsont itt gyakorlatilag összecsúszott. – Csettintett a nyelvével, és
ujjával összeszorított öklébe döfött. – Egy kevéskével rövidebb lett a lába, de úgy hozta a
szerencse, hogy a másik sípcsontja szilánkjaira tört, és ki tudtam venni belőle egy darabot,
amivel éppen ki is egyenlítettem a különbséget. – Összeráncolt homlokkal nyomta
egymáshoz a nő két térdét, majd figyelte, ahogy tehetetlenül kifelé bicsaklanak. – Az
egyik térde hangyányit magasabban van, mint a másik, és nem lesz olyan magas, mint
volt, de tekintve, hogy…
– Uhh…
– Mindenesetre most már minden a helyén van. – Mosolyogva nyomogatta végig a nő
összeaszott lábát a combja tövétől a göcsörtös bokájáig. Monza figyelte, ahogy a férfi
gyömöszöli, mint szakács a tolla fosztott tyúkot, de alig érezte. – Minden a helyén, a
csavarokat kivettem. Csoda, higgye el nekem. Ha a kételkedők az akadémiáról látnák,
nem nevetnének. Ha a régi mesterem látná, még ő is…
– Uhh… – A nő lassan felemelte a jobb kezét. Vagy inkább a szánalmas, reszketeg
kézutánzatot, ami a karja végén lógott. A tenyere meghajlott, összetöppedt, oldalán csúf
heg maradt, ahol Gobba drótja belevágott. Az ujjai görbék voltak, mint egy fa gyökerei, és
egymáshoz préselődtek, csak kisujja állt el különös szögben. A levegő sziszegett a fogai
között, ahogy megpróbálta ökölbe szorítani a kezét. Az ujjai alig moccantak, a fájdalom
mégis olyan erővel száguldott végig a karján, hogy a feltoluló epe a torkát égette.
– Ennyit tudtam kihozni belőle. Apró csontok, és súlyosan sérültek. A kisujj ízületei
lényegesen rövidebbek lettek. – A házigazda határozottan csalódottnak tűnt. – Sokkoló,
tudom. A nyomok elhalványulnak majd… valamelyest. De komolyan, tekintve, honnan
zuhant le… Tessék.
Egyszerre a kenderpipa csutorája jelent meg Monza előtt, ő pedig mohón szívott bele.
Úgy kapaszkodott bele a fogával, mintha az egyetlen reménye lenne. Az is volt.
A férfi letört egy apró darabot a vekni sarkából, akkorát, amekkorával madarakat szokás
etetni. Monza figyelte, mit csinál, és keserű nyállal telt meg a szája. Éhség vagy
hányinger, nem volt nagy különbség. Mereven átvette a falatot; olyan gyenge volt, hogy
bal keze reszketett az erőfeszítéstől, ahogy az ajkához emelte és a fogai közé
kényszerítette. Lenyelte.
Mintha üvegszilánk csúszott volna le a torkán.
– Lassan – mormogta a férfi. – Nagyon lassan. A zuhanása óta csak tej és cukros víz
került a gyomrába.
A kenyér elakadt a torkán, és öklendezni kezdett. A hasizmai összerándultak a seb
körül, amit Hűséges kése okozott.
– Tessék. – A férfi finoman, de határozottan Monza tarkójára tette a tenyerét, majd
felemelte a fejét, és az ajkához illesztette egy vízzel teli üveg száját. A nő nyelt, aztán
megint nyelt, végül házigazdája ujjai felé fordította a tekintetét. Különös érzés volt, ahogy
oldalt a fejét érintették.
– Kénytelen voltam néhány darabot kivenni a koponyájából. Érmékkel helyettesítettem
őket.
– Érmékkel?
– Jobb lenne, ha szabadon maradt volna az agya? Az arany nem rozsdásodik. Az arany
nem rohad el. Persze drága kezelés volt, de ha meghalt volna, visszakaptam volna a
befektetésemet, és mivel megmaradt… úgy vagyok vele, hogy jó helyre került a pénz.
Kicsit göcsörtösnek fogja találni a fejbőrét, de idővel visszanő a haja. Gyönyörű a haja.
Fekete, mint az éjszaka.
A férfi visszafektette Monza fejét a priccsre, és egy pillanatra elidőzött a keze. Puha
volt az érintése, szinte dédelgetésnek hatott.
– Általában szűkszavú vagyok. Talán túl sok időt töltöttem egyedül. – Megvillantotta
hullamosolyát. – De úgy találom, hogy maga… a legjobbat hozza ki belőlem. A
gyerekeim anyja is ilyen. Maga tulajdonképpen rá emlékeztet.
Monza egy félmosollyal felelt, közben azonban mélységes undort érzett, amibe az
újabban oly gyakran érzett izzasztó vágyakozás vegyült.
Nyelt egyet.
– Kaphatnék…
 – Hát persze. – A férfi már nyújtotta is a pipát.
* * *
– Csukja össze!
– Nem lehet – vicsorította a nő. Három ujja éppen csak meghajlott, a kicsi továbbra is
elállt, és olyan egyenes volt, mint talán még soha. Monzának eszébe jutott, milyen ügyes,
biztos és gyors volt valaha a keze; tehetetlen dühe talán még a fájdalmánál is erősebb volt.
– Nem lehet becsukni őket.
– Hetek óta ott fekszik. Nem azért toldoztam össze, hogy kendert szívjon, és ne
csináljon semmit. Próbálja erősebben!
– Akkor segítsen, bassza meg!
– Hát jó. – A férfi keze kérlelhetetlenül összezáródott Monzáé körül, görbe ujjait hangos
ropogással kényszerítette ökölbe. A nő szeme kidülledt, a levegő olyan sebességgel áradt
ki a tüdejéből, hogy még sikítani sem tudott.
– Kétlem, hogy felfogja, mennyit segítettem magán. – A gyógyító egyre nagyobb erővel
szorította Monza ujjait. – Fájdalom nélkül senki nem juthat előre. Nem lehet jobb ember
belőle. A szenvedés hajt bennünket a nagy dolgok felé. – A nő a jó kezével hasztalan tépte
és kaparta házigazdája öklét. – A szeretet kellemes párna, amin megpihenhetünk, de csak a
gyűlölet tehet bennünket jobb emberré. – Ezzel elengedte Monzát, aki nyüszítve dőlt
vissza a párnára, és figyelte, hogyan nyílnak szét fokozatosan félig reszkető ujjai,
miközben lilán virítanak rajtuk a hegek.
Meg akarta ölni a férfit. Az arcába akart üvölteni minden létező káromkodást.
Csakhogy túlságosan nagy szüksége volt rá. Tartotta hát a száját, zokogott, zihált, a fogát
csikorgatta, és a priccshez csapkodta a fejét.
– Most pedig zárja össze a kezét! – Monza a férfi arcába bámult, de az olyan üres volt,
mint egy frissen ásott sír. – Most, vagy megint én teszem meg maga helyett.
A nő hörgött az erőfeszítéstől, karja a válláig lüktetett. A kezét fokozatosan ökölbe
szorította, csak a kisujja állt el továbbra is.
– Nesze, faszfej! – Monza megrázta zsibbadt, rücskös, torz öklét a férfi orra alatt. –
Nesze!
– Olyan nehéz volt? – A gyógyító felkínálta a pipát, a nő pedig kitépte a kezéből. – Nem
kell megköszönnie.
* * *
– És meglátjuk, képes-e…
A nő felnyüszített, a lába összecsuklott alatta, és ha a férfi nem kapta volna el, el is esik.
– Még mindig? – A gyógyító összeráncolta a homlokát. – Mostanra tudnia kéne járni. A
csontok összeforrtak. Természetes, hogy fáj, de… Talán egy szilánk maradt az egyik
ízületben. Hol fáj?
– Mindenhol – vicsorította Monza.
 – Bízom benne, hogy nem csak a makacssága miatt van. Nem szívesen nyitnám fel újra
a sebeket a lábán fölöslegesen. – Egyik karjával a nő térde alá nyúlt, felkapta, és
különösebb erőfeszítés nélkül visszafektetette a priccsre. – Egy időre el kell mennem.
Monza felé nyúlt.
– Gyorsan visszajön?
– Nagyon gyorsan.
A házigazda léptei távolodtak a folyosón, aztán a nő hallotta a bejárati ajtó csukódását.
Kulcs fordult a zárban.
– Kibaszott kurafi! – Lecsúsztatta a lábát a priccsről. Ahogy a talpa a padlót érintette,
elfintorodott. Összeszorított fogakkal egyenesedett fel, majd egy halk nyögéssel elengedte
a priccset. A saját lábán állt.
Fájt, mint a rosseb. De jólesett.
Mély lélegzetet vett, összeszedte minden erejét, és bicegve elindult a szemközti fal felé.
Fájdalom hasított a bokájába, a térdébe, a csípőjébe, a hátába és az egyensúly miatt
kinyújtott karjába. Eljutott a szekrényig, a sarkába kapaszkodott, és kihúzta a fiókot.
Meglátta odabent a pipát, mellette egy zöld befőttesüveg alján fekete csomókban hevert a
kender. Hogy mennyire szüksége volt rá! Kiszáradt a szája, a tenyere izzadt a
vágyakozástól. Belökte a fiókot, és visszacsoszogott a priccshez. A testét még mindig
áthatotta a hideg fájdalom, de napról napra erősebb lett. Nemsokára készen fog állni. De
még nem.
A türelem a siker anyja, írta Stolicus.
Át a szobán és vissza, összeszorított foggal vicsorítva. Át a szobán és vissza, inogva,
grimaszolva. Át a szobán és vissza, nyöszörögve, billegve, köpködve. A priccsnek dőlve
megvárta, amíg megint levegőhöz jut.
Át a szobán és vissza.
* * *
A tükrön repedés futott végig, de Monza azt kívánta, bár sokkal jobban össze lenne törve.
Hajad, mint az éjfél függönye.
Leborotválták a bal oldalon, és var meg visszanőtt borosta látszott a helyén. A maradék
erőtlenül, kócosan, zsírosan lógott, mint a kiszáradt hínár.
Úgy ragyog a szemed, mint két felbecsülhetetlen értékű zafír.
Sárga volt, véreres, a pillák csomókban tapadtak össze, körben a bőrt lilára és feketére
festette a fájdalom.
Ajkad, mint a rózsaszirom.
Repedezett, száraz, a sarkában sárga és szürke bőrdarabok hámlottak. Beesett arcának
viasszerű fehér bőrén három barna heg húzódott.
Különösen gyönyörű vagy ma reggel, Monza.
 Sápadt ráncok kötegévé fonnyadt nyakának mindkét oldalán vörös csíkot hagyott
Gobba drótja. Úgy nézett ki, mint akit éppen most vitt el a pestis. Alig festett jobban, mint
a kandallópárkányon felstószolt koponyák.
A tükör mögül házigazdája mosolygott rá.
– Nem megmondtam? Jól néz ki.
Magad vagy a háború istennője!
– Úgy nézek ki, mint valami csodabogár egy kibaszott karneválon. – Monza elhúzta a
száját, és a rút banya a tükörben visszanézett rá.
– Jobb, mint amikor megtaláltam. Meg kell tanulnia, hogyan nézze ezt az ügyet a
szebbik oldaláról. – A férfi félredobta a tükröt, felállt, és belebújt a kabátjába. – Most el
kell mennem, de mint mindig, most is visszajövök. Dolgoztassa csak a kezét, de őrizze
meg az erejét. Később fel kell vágnom a lábát, hogy megnézzem, miért nem tud felállni.
A nő halvány mosolyt erőltetett az arcára.
– Igen. Értem.
– Jó. Akkor hamarosan találkozunk. – A férfi átvetette a vállán a vászonzsákot. Léptei
végigcsikorogtak a folyosón, aztán a kulcs elfordult a zárban. Monza lassan elszámolt
tízig. Felállt a priccsről, és elvett két tűt meg egy kést a tálcáról. A szekrényhez bicegett,
feltépte a fiókot, a pipát az üveggel együtt a csípőjén lógó kölcsönkapott nadrág zsebébe
süllyesztette. Végigbotorkált a folyosón, a padló nyikorgott csupasz talpa alatt. A
hálószobába érve széles grimasszal halászta ki az öreg csizmát az ágy alól, majd hangos
nyögések kíséretében felhúzta.
Az erőfeszítéstől, a fájdalomtól és a félelemtől zihálva lépett ki megint a folyosóra. A
bejárati ajtónál letérdelt, vagyis inkább csikorgó ízületekkel, apránként leereszkedett, amíg
égő térdei a deszkákat nem érintették. Hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára feltört egy
zárat. Amennyire eltorzult keze engedte, kotorászni kezdett a tűvel.
– Fordulj el, te rohadék! Fordulj el!
Szerencsére a zár nem bizonyult különösebben jónak. A reteszek megmozdultak, és
barátságos kattanással fordultak el. A nő megragadta a kilincset, és felrántotta az ajtót.
Éjszaka volt, a komorabb fajtából. Hideg eső zuhogott a túlburjánzott kertre, a dúsan
növő gazokat halványan világította meg a hold fénye, a roskatag falakat átitatta a
nedvesség. A düledező kerítésen túl csupasz fák nőttek, ágaik alatt sűrűbbnek tűnt a
sötétség. Nem invalidusnak való éjszaka volt. Ahogy azonban az élénk szél az arcát csípte,
és tiszta levegő töltötte meg a száját, szinte megint úgy érezte, hogy él. Jobb szabad
emberként halálra fagyni, mint még egy percet csontok között tölteni. Kilépett az esőbe, és
a lábát csapkodó csalánok között átsántikált a kerten. Elhagyta az ösvényt, befordult az
esőtől csillogó fatörzsek közé. Nem nézett hátra.
Kétrét görnyedve tartott felfelé egy hosszú emelkedőn, jó kezével a sáros földbe
kapaszkodva vonszolta magát előre. Minden egyes bizonytalan lépésnél felnyögött, izmai
kétségbeesetten tiltakoztak. Fekete eső csöpögött a fekete ágakról a földet ellepő avarra.
Végigcsorgott a haján, ellepte az arcát, lopott ruhái alá folyt, és hozzátapasztotta fájó
bőréhez.
– Még egy lépés.
El kellett távolodnia a priccstől, a késektől, a löttyedt, fehér, üres arctól. Attól az arctól
meg a másiktól a tükörben.
– Még egy lépés… még egy lépés… még egy lépés.
Fekete föld kúszott alatta, kezét a sárban, a gyökerek között húzta maga után. Mint
amikor réges-régen az eke szarvát markoló apját követte, kövek után túrva a felforgatott
földet.
Mihez is kezdenék nélküled?
A hideg erdőben térdelt Cosca mellett, várta az ellenséget. Orra megtelt a fák nyirkos,
ropogós illatával, szíve hevesen vert a félelemtől és az izgalomtól.
Az ördög lakik benned.
Arra gondolt, amire kellett, ahhoz, hogy tovább tudjon menni. A száguldó emlékek
megelőzték botladozó csizmáit.
Dobjátok le a teraszról, essünk már túl rajta.
Monza megtorpant, görnyedten állt, reszketeg párafelhőket fújt az átázott éjszakába.
Fogalma sem volt, milyen messze jutott, merről indult, merre tart. Egyelőre nem is
számított.
Egy nyálkás fatörzsnek vetette a hátát. Jó kezével a nadrágszíját kezdte feszegetni,
miközben másik tenyere élével igyekezett segíteni. Úgy tűnt, a végtelenségig küszködött
összeszorított fogakkal, mire valahogy kinyitotta azt a vackot. Legalább nem kellett
lehúznia a nadrágját. Magától is lecsúszott csontos hátsójáról és összeszabdalt lábáról. A
nő egy pillanatra elbizonytalanodott: nem tudta, hogy fog megint felöltözni.
Mindig a következő csatával törődj, írta Stolicus.
A nő megragadott egy esőtől csúszós alacsony ágat, és leguggolt. Jobb kezével átázott
ingét tartotta, csupasz térde remegett.
– Gyerünk – vicsorította, ahogy igyekezett ellazítani görcsösen szoruló hólyagját. – Ha
pisilned kell, hát pisilj. Csak pisilj. Csak…
Megkönnyebbülten horkant fel, ahogy vizelete az esővel együtt tocsogott a sárban, hogy
aztán lecsorogjon a domboldalon. A jobb lába hevesebben égett, mint valaha, sorvadt
izmai remegtek. Fintorogva igyekezett odébb húzni a kezét az ágon, hogy a másik lábára
nehezedhessen. Aztán egyetlen gyomorforgató pillanat alatt megcsúszott és hanyatt
vágódott, a levegő a tüdejébe szorult, a fejét megtöltötte a zuhanás szédítő emléke. A
nyelvét elharapta, a feje a sáros földhöz koccant, aztán csúszott egy-két lépésnyit, mielőtt
megállt egy rothadó levelekkel teli gödörben. Ott feküdt a kopogó esőben, nadrágjával a
bokája körül, és sírt.
Nehéz pillanat volt, semmi kétség.
Úgy bömbölt, mint egy csecsemő. Tehetetlen volt, gyámoltalan, elkeseredett. Úgy
érezte, fuldoklik, egész elgyötört teste rázkódott a zokogástól. Nem emlékezett rá, mikor
sírt utoljára. Talán soha. Benna kettejük helyett is bőgött. Most tucatnyi, vagy talán még
több sötét év fájdalma és félelme tört elő belőle. Elkámpicsorodva feküdt a sárban, és
azzal gyötörte magát, hogy számba vette a veszteségeit.
Benna meghalt, és vele együtt meghalt minden jó. Ahogy megnevettették egymást.
Ahogy együtt töltött életük alatt kiismerték egymás minden gondolatát. Benna volt az
otthona, a családja, az egyetlen barátja – és most egyszerre minden odalett. Olyan
könnyedén oltották ki az életét, mint egy gyertya lángját. Monza keze tönkrement.
Mellkasához szorította a nyomorúságos roncsot. Gobba csizmája gondoskodott róla, hogy
soha többé ne ránthasson kardot, ne írhasson a tollával vagy rázhasson határozottan kezet
úgy, mint régen. A zuhanás Orso erkélyéről elintézte, hogy soha többé ne járhasson,
futhasson, lovagolhasson úgy, mint régen. Tíz évbe telt, mire vérrel és verejtékkel
felküzdötte magát a semmiből, és elfoglalta a helyét a világban, most pedig mindez
semmivé lett. Minden, amiért harcolt, amiben reménykedett, amiről álmodott.
Vége.
Felrángatta rothadó levekkel teleragadt nadrágját, és nagy nehezen becsatolta az övét.
Még egy darabig zokogott, aztán visszaszívta a taknyát, és a maradékot letörölte az orráról
hideg kezével. Korábbi élete véget ért. A nő, aki valaha volt, nem létezett többé. Ami
eltört, azt már nem lehet megjavítani.
Kár lett volna sírni miatta.
A sárban térdelt, és némán reszketett. Mindezek nem egyszerűen eltűntek az életéből;
ellopták őket tőle. Az öccse nem egyszerűen meghalt; meggyilkolták. Lemészárolták, mint
valami állatot. Ökölbe kényszerítette torz, reszkető ujjait.
– Megölöm őket!
Felidézte az arcukat, egyiket a másik után. Gobbáét, az árnyékban settenkedő kövér
disznóét. Monza vágott egy grimaszt, ahogy maga előtt látta a testőr kezére taposó
csizmáját, és újra érezte a csont roppanását. Mauthisét, a bankárét, ahogy jeges
tekintetével Benna holttestét bámulta. Láthatólag kényelmetlenül érezte magát. Hűséges
Carpiét. A férfiét, aki évről évre mellette masírozott, mellette evett, mellette harcolt.
Őszintén sajnálom. Látta, ahogy a férfi karja hátralendül, készen rá, hogy ledöfje; érezte
az oldalát nyúzó sebet, nedves ingén keresztül nyomogatni kezdte, addig mélyesztette bele
az ujját, amíg már őrülten égetett.
– Megölöm őket!
Ganmark. Látta a férfi puha, fáradt arcát. Vágott egy grimaszt, amikor a kardja áthatolt
Benna testén. Erről ennyit. Látta Ario herceget, ahogy borospoharát lógatva a fotelben
tespedt. Kése felvágta Benna nyakát, öccse ujjai között vér bugyogott. Monza
kényszerítette magát, hogy tisztán lásson minden részletet, és visszaemlékezzen minden
egyes elhangzott szóra. Látta Foscart is. Ebben én nem veszek részt! De ez mit sem
számított.
– Mindet megölöm!
És végül Orso. Orso, akiért küzdött, harcolt, gyilkolt. Orso nagyherceg, Talins ura,
akinek egy pletyka elég volt hozzá, hogy ellenük forduljon. Meggyilkolta az öccsét, őt
pedig ott hagyta megnyomorítva. Attól félt, hogy az uralmára törnek. Monza olyan erővel
szorította össze a fogait, hogy megfájdult az állkapcsa. Érezte Orso atyai kezét a vállán, és
még jobban reszketett tőle. Látta a férfi mosolyát, hangja lüktető koponyájában
visszhangzott.
Mihez is kezdenék nélküled?
Hét férfi.
Ajkát rágva talpra kászálódott, és megindult a sötét fák között. Az átázott hajából ömlő
víz végigfolyt az arcán. A fájdalom belemart a lábába, az oldalába, a kezébe, a
koponyájába, de az ajkába harapott, és kényszerítette magát, hogy továbbmenjen.
– Megölöm őket… Megölöm őket… Megölöm őket…
Aligha kellett kimondani. Befejezte a sírást.
* * *
A régi ösvényt szinte a felismerhetetlenségig benőtte a gaz. Ágak csapkodták Monza sajgó
testét. Bogáncsok tapadtak égő lábához. Átfurakodott a gazos sövény egyik résén, és
komoran pillantott a helyre, ahol született. Annak idején hiába álmodott róla, hogy úgy
teremjen itt a gabona, mint ahogy most a galagonya és a csalán. A felső parcellában nem
maradt más, csak kiszáradt cserjék. Az alsó parcellát tüskebokor nőtte be. Az ócska ház
maradványai szomorúan hunyorogtak felé, ő pedig szomorúan hunyorgott vissza rájuk.
Úgy festett, az évek alaposan elbántak mindkettejükkel.
A nő leguggolt, összeszorította a fogát, ahogy sorvadt izmai megfeszültek elgyötört
csontjai körül, hallgatta, ahogy a madarak károgva feleselnek a süllyedő napkoronggal, és
nézte, ahogy a szél a burjánzó füvet cibálja és a csalánba tép. Amikor meggyőződött róla,
hogy a hely éppen olyan elhagyatott, mint amilyennek tűnik, óvatosan életre keltette
megviselt lábait, és sántítva az épületek felé indult. A házból, ahol az apja meghalt, a
düledező falakon kívül csak néhány korhadt gerenda maradt. Annyira kicsi volt;
hihetetlennek tűnt, hogy valaha itt élt. És nemcsak ő, hanem az apja és Benna is.
Elfordította a fejét, és a száraz porba köpött. Nem a keserédes emlékekért jött.
Hanem a bosszúért.
Az ásó ott volt, ahol két téllel azelőtt hagyta, az éle még mindig kilátszott a tető nélküli
pajta sarkában lévő szemét alól. Harminc lépés a fák között. Ahogy az ásót maga után
húzva a gazban botorkált, nehéz volt elképzelni, milyen könnyedén, nevetgélve tette meg
ezt a távolságot valaha.
A néma erdőben minden lépésnél elfintorodott, a lenyugvó nap táncoló fénye szaggatott
mintákat rajzolt előtte a lehullott levelekre.
Harminc lépés. Az ásóval levágta a tüskés ágakat, és végül sikerült félrerángatnia a
korhadt fatörzset. Ásni kezdett. A feladat akkor sem lett volna egyszerű, ha mindkét keze
és lába egészséges. Jelen állapotában fullasztó, izzasztó, fogcsikorgató gyötrelem volt.
Monza azonban nem attól lett híres, hogy félmunkát végez. Az ördög lakik benned,
mondta neki Cosca, és igaza volt. A maga kárán tanulta meg.
Már majdnem leszállt az éj, amikor az ásó éle végre tompán koppant a fán. Félrekaparta
az utolsó göröngyöket is, és törött körmeivel kikotorta a vasgyűrűt a földből. Minden izma
megfeszült, hörgött az erőfeszítéstől, lopott ruhái hidegen tapadtak sebes bőrére. A
csapóajtó fémes csikorgással nyílt ki, és hívogató, fekete lyuk tárult fel alatta; létra
vezetett alá a sötétbe.
Monza csigalassúsággal ereszkedett le, nem állt szándékában újra a csontjait törni. A
sötétben tapogatózva nagy nehezen megtalálta a polcot, majd rossz viccnek is beillő
kezével addig birkózott a kovakővel, amíg sikerült meggyújtania a lámpát. A boltíves
pincét betöltő gyenge fény megvilágította Benna tartalékait. Éppen ott voltak, ahol
hagyták őket.
Benna mindig szeretett előre tervezni.
Egy sor rozsdás kampóról kulcsok lógtak alá. Styria különböző pontjain álló üres
épületek kulcsai. Búvóhelyek kulcsai. A bal oldali falnál lévő állványt ellepték a
különböző, hosszú és rövid pengékkel ellátott vágófegyverek. A nő kinyitotta a mellette
álló ládát. Gondosan összehajtogatott, soha nem viselt ruhák. Abban sem volt biztos, hogy
egyáltalán fel tudná őket húzni eltorzult testére. Megérintette Benna egyik ingét,
visszaemlékezett rá, ahogy kiválasztotta hozzá a selymet. Hirtelen saját jobb kezét
pillantotta meg a lámpafényben. Gyorsan felkapott egy pár kesztyűt. Az egyiket eldobta, a
másikba belegyömöszölte megcsonkított végtagját. Grimaszolva mozgatta az ujjait; a kicsi
még mindig makacsul elállt a többitől.
A pince végében faládákat halmoztak egymásra, összesen húszat. A nő odabicegett a
legközelebbihez, és félretolta a fedelét. Hermon aranya ragyogott előtte. Érmék
tömkelege. Egy kisebb vagyon volt csak ebben a ládában. Ujjával óvatosan megérintette a
koponyája oldalát, és kitapogatta a dudorokat a bőre alatt. Arany. Annyi minden másra is
alkalmas azon kívül, hogy összetartja az ember koponyáját.
Beletúrt a ládába, és hagyta, hogy az érmék kifolyjanak az ujjai között. Úgy, ahogy
muszáj megtennie az embernek, ha egyedül találja magát egy láda pénzzel. Ezek lesznek a
fegyverei. Ezek és…
Kesztyűs kezét végighúzta az állványon sorakozó pengéken, aztán megtorpant, és
visszalépett egyet. Egy hétköznapi, szürke pengéjű hosszú kardnál állapodott meg. Nem
díszítették mindenféle cikornyák, a nő mégis úgy érezte, hogy valami félelmetes szépség
árad belőle. Egy tökéletes célszerűség jegyében megalkotott tárgy szépsége. A kard egy
kalvéz volt, Styria legjobb fegyverkovácsának alkotása. Bennának adta ajándékba; nem
mintha az öccse valaha is meg tudott volna különböztetni egy jó pengét egy répától. Egy
hétig maga hordta a fegyvert, aztán lecserélte egy hülye, aranyozott kosárral díszített,
túlárazott fémhulladékra.
Arra, amit ki akart vonni, amikor megölték.
A nő a hűvös markolat köré fonta az ujjait. Különös érzés volt a bal kezében tartani a
kardot, ahogy kicsúsztatott egy arasznyi acélt a hüvelyéből. A fegyver éhesen villant a
lámpafényben. A jó acél hajlik, de sosem törik. A jó acél mindig éles, és mindig készen
áll. A jó acél nem tudja, mi az a fájdalom, mi az a szánalom, és főleg nem tudja, mi az a
bűntudat. Monza elmosolyodott. Hónapok óta először. Először azóta, hogy Gobba drótja
sziszegve megfeszült a nyaka körül.
Bosszúra fel hát!
 Partra vetett hal
A tenger felől fújó hideg szél alaposan ellátta Talins kikötőjének baját. Volt, aki nem
bánta, volt, aki igen, attól függően, ki hogy öltözött. Reszket egyáltalán nem öltözött
melegen. Szorosan összefogta maga körül vékony kabátját, bár fölöslegesen strapálta
magát: semmire sem ment vele. Összehúzta a szemét, és hunyorogva feszült neki az újabb
szélrohamnak. Ma aztán rászolgál a nevére. Mint hetek óta mindig.
Felidézte az estét, amikor egy jó uffrithi házban melegedett a tűz mellett Északföldön. A
gyomra tele volt hússal, a feje tele volt álmokkal, ahogy Vossula Talins csodálatos
városáról mesélt neki. Némi keserűséggel emlékezett vissza a beszélgetésre. Könnybe
lábadt szemével meg az otthonáról előadott negédes meséivel a nyavalyás kereskedő
beszélte rá erre a rémálomszerű styriai kiruccanásra.
Vossula azt állította, hogy Talinsban sosem megy le a nap, ezért Reszket eladta a jó
kabátját, mielőtt útnak indult. Nem lett volna szerencsés, ha izzadnia kell, nem igaz?
Most, hogy úgy remegett, akár az utolsó erejével az ágba kapaszkodó, felpöndörödött őszi
falevél, úgy tűnt, Vossula némileg a maga képére formálta az igazságot.
Reszket figyelte, ahogy a nyugtalan hullámok a rakpartot csócsálják, jeges permettel
terítve be az öreg mólóknál veszteglő pár korhadó szkiffet. Hallgatta a hajókötelek
nyikorgását, a tengeri madarak nyamvadt rikácsolását, a körülötte nyüzsgő emberek
zsivaját, egy nyitva maradt zsalu csapkodását a szélben. Rengetegen gyűltek össze a
kikötőben, remélve, hogy sikerül kiszagolniuk valamiféle munkát. Nem volt még egy hely
a világon, ahol ennyi szomorú történetet lehetett hallani. Viseltes, piszkos, rongyos
ruhákat, vörös arcokat lehetett látni mindenfelé. Elkeseredett embereket. Éppen olyanokat,
mint Reszket. Kivéve, hogy a többiek ide születtek, ő pedig ostobaságában maga
választotta ezt a helyet.
Óvatosan, akár a kincsét féltő fösvény, előhalászta az utolsó kemény gyürkét a
zsebéből, és aprót harapott belőle; ügyelt rá, hogy minden egyes morzsa ízét kiélvezze.
Aztán rajtakapta a közvetlenül mellette álló férfit, ahogy az ajkát nyalogatva őt bámulja.
Reszket megadóan letört egy darabot a kenyérből, és a kezébe nyomta.
– Köszönöm, barátom – mondta a férfi.
– Nem nagy ügy – felelte Reszket, bár órákon át fát hasogatott érte. Valójában igencsak
nagy és fájdalmas ügy volt. A többiek mind őket nézték, nagy, szomorú szemük olyan
volt, mint egy etetésre váró kiskutyáé. Felemelte a kezét. – Ha lenne elég kenyerem
mindenkinek, mi a pöcsömet keresnék itt?
Az emberek morogva elfordultak. Reszket hátraszívott egy adag hideg taknyot, és
kiköpte. A szikkadt kenyéren kívül ez volt az egyetlen, ami megfordult a szájában, és ez is
fordított irányban haladt. Amikor megérkezett, a zsebe duzzadt az ezüsttől, az arcáról egy
pillanatra sem tűnt el a mosoly, útiládája csordultig telt reménnyel. Tíz hetet töltött
Styriában, és az ezüst, a mosolyok meg a remény mind elapadtak.
Vossula szerint a talinsiak barátságos népek, és vendégként köszöntik az idegent.
Reszketet egytől egyig mindenki megvetéssel fogadta, sőt sokan minden mocskos trükköt
bevetettek, hogy megszabadítsák egyre fogyó pénzétől. Errefelé nem osztogatták minden
sarkon a második esélyeket. Mint ahogy Északföldön sem.
Egy hajó kötött ki éppen az egyik mólónál, fedélzetén halászok sürgölődtek, a köteleket
rángatták, és káromkodva üvöltöztek a vitorlával. Reszket érzékelte az elkeseredett tömeg
izgatott nyüzsgését, ahogy az emberekben feléledt a remény, hogy talán egy műszaknyi
munkához juthatnak. A remény nyomorúságos kis lángja gyúlt a saját szívében is, hiába
igyekezett elfojtani. Lábujjhegyre állva figyelte, mi történik.
A hálókból halak siklottak a partra, és ezüst csillogással vonaglottak a sápadt
napfényben. A halászat igazi jó, becsületes mesterség volt. Ezek a férfiak a sós vízen
töltötték az életüket, ahol nem hangzottak el haragos szavak, és vállt vállnak vetve
küzdöttek az elemekkel, hogy elvehessék csillogó zsákmányukat a tengertől meg minden.
Nemes mesterség, győzködte magát Reszket a bűz ellenére. Persze akkortájt bármelyik
mesterség nemesnek tűnt volna a szemében, amelyik befogadja őt.
Egy férfi – viharvert, akár az öreg kapufélfa – ugrott a fedélzetről a rakpartra. Sütött
róla az öntudat, ahogy a koldusok egymást taszigálva igyekeztek magukra vonni a
figyelmét.
– Két ember kell – közölte, és kopott sapkáját hátrabökve járatta végig tekintetét a
reménykedő, mégis reménytelen arcokon. – Te és te.
Mondani sem kell, Reszket nem volt közöttük. A többiekkel együtt szegte le a fejét,
ahogy a két szerencsés flótás sietve indult meg a kapitány nyomában a hajó felé. Az egyik
az a bitang volt, akinek adott a kenyeréből, de a férfi még csak körül sem nézett, nemhogy
egy szót szólt volna az érdekében. Talán az teszi a férfit, amit ad, nem az, amit visszakap,
ahogy Reszket bátyja mondogatta annak idején. Ettől még átkozottul jól jött visszakapni
néha ezt-azt, ha az ember nem akart éhen halni.
– Szar ez így! – Elindult utánuk, átverekedve magát a ficánkoló zsákmányukat
vödrökbe és talicskákba szortírozó halászok között. Arcára erőltette lehető
legbarátságosabb vigyorát, és odasietett, ahol a kapitány sürgölődött a fedélzeten. – Szép
hajója van – próbálkozott, bár ha körülnézett, csak egy nyálkás szarkupacot látott.
– És?
– Megfontolná, hogy felvegyen?
– Magát? Mit tud a halakról?
Reszket bizonyított már bárddal, karddal, lándzsával és pajzzsal. Neves Ember volt, aki
ha kellett, rohamokat vezényelt, ha kellett, megtartotta az állásait Északföld széltében-
hosszában. Szerzett néhány csúnya sebet, de sokkal csúnyábbakat osztott ki. Most
azonban elszánta magát, hogy jobb ember lesz, és úgy kapaszkodott ebbe a gondolatba,
mint fuldokló az uszadékfába.
– Kisfiú koromban rengeteget horgásztam apámmal a tónál. – Csupasz lába alatt
csikorogtak a kavicsok. A víztükör csillogott a fényben. Apja és bátyja mosolyogtak rá.
A kapitány azonban nem rajongott a nosztalgiázásért.
– A tónál? Mi itt tengeri halászok vagyunk, fiam.
– Be kell valljam, abban nincs gyakorlatom.
 – Akkor miért pazarolja a kurva időmet? Rengeteg styriai halászt kaphatok, a
legjobbakat, akik tucatnyi évet töltöttek a tengeren. – A kikötőben ténfergő emberei felé
intett, akik leginkább úgy festettek, mintha egy söröskrigliben töltöttek volna el tucatnyi
évet.
– Keményen dolgozom. Utolért a balsors, ennyi az egész. Csak egy esélyt kérek.
– Mint mindannyian. Azt továbbra sem hallottam, miért kéne pont neked adnom.
– Csak egy esély…
– Tűnés a hajómról, te sápatag kurafi! – A kapitány felkapott egy durva deszkát a
fedélzetről, és úgy lépett előre, mintha egy kutyát akarna elnáspángolni. – Tűnés, és vidd
magaddal a balszerencsédet is!
– Ha halász nem is vagyok, de ahhoz mindig értettem, hogyan ontsam ki mások vérét.
Jobban tenné, ha lerakná azt a deszkát, bassza meg, mielőtt megetetem magával. – A
figyelmeztetés mellé egyenesen Északföldről érkezett gyilkos pillantás is járt. A kapitány
megtorpant, és morogva állt meg egy helyben. Aztán félrehajította a deszkát, és az egyik
saját emberével kezdett ordítani.
Reszket behúzta a nyakát, és nem nézett hátra. A falakra ragasztott, nagybetűs szakadt
plakátok mellett elballagott egy sikátor bejáratáig. Belépett az épületek közötti szűk
árnyékba, a kikötő zaja tompán hallatszott a háta mögül. Ugyanígy járt a kovácsoknál, a
pékeknél és ennek az átkozott városnak az összes átkozott műhelyében. Még egy vargához
is elment, aki egészen barátságos figurának tűnt, amíg el nem küldte őt az anyjába.
Vossula azt mondta, Styriában mindenhol lehet munkát találni, csak kérni kell. Úgy
tűnt, az a seggfej valami kifürkészhetetlen oknál fogva végig hazudott, mint a vízfolyás.
Reszket számtalan kérdést feltett neki. Most azonban, ahogy letelepedett egy mocskos
küszöbre néhány halfej társaságában, és a csatornába lógatta kopott csizmáját, eszébe
jutott, hogy éppen azt nem kérdezte meg, amit a leginkább kellett volna.
Áruld el nekem, Vossula – ha Styria olyan varázslatos, mi a büdös francot keresel
Északföldön?
– Kibaszott Styria – sziszegte északföldi nyelven. Az orra mögött érzett fájdalom azt
jelentette, hogy közel áll a síráshoz; annyira elkeseredett volt, hogy még szégyent sem
érzett. Caul Reszket. Csörgőnyakú fia. Neves Ember, aki számtalanszor nézett már szembe
a halállal. Aki a legnagyobb északföldi harcosok, Háromfás Rudd, Fekete Métely, a
Kutyaember, Zordon Harding oldalán harcolt. Aki személyesen vezette a rohamot az Unió
ellen Cumnurnál. Aki ezer sanka ellen tartotta a frontot Dunbrecnél. Aki végigküzdötte a
hétnapos mészárlást a Felföldön. Kis híján mosolyra görbült a szája, ahogy visszagondolt
rá, milyen slamasztikákból keveredett ki élve. Persze azt sem felejtette el, hogy menet
közben majd’ összeszarta magát, azok az idők most mégis boldognak tűntek. Legalább
nem volt egyedül.
Lépéseket hallott, és felkapta a fejét. Négy férfi jelent meg a sikátorban a kikötő felől,
ahonnan ő is jött. Sunyi képükön látszott, hogy rosszban sántikálnak. Reszket igyekezett
meghúzni magát a küszöbön, és remélte, hogy akármilyen disznóság is foglalkoztatja őket,
ő nem szerepel a terveikben. Nemsokára azonban bánatosan nyugtázta, hogy a négy férfi
félkörben állva fölé magasodik. Az egyiknek duzzadt vörös orra volt, amilyet a sok ivás
okoz az embernél. A másik kopasz volt, mint a csizmája orra, és egy husángot tartott a
kezében. A harmadik tépett szakállt viselt, és szájából kilátszottak barna fogai. Nem tűntek
éppen barátságos társaságnak, és Reszket úgy sejtette, az sem lehet túl barátságos, amire
éppen készülnek.
Az elöl álló férfi vigyorogva nézett le rá. Csúf, patkányképű ember volt.
– Mid van a számunkra?
– Bár lenne valamim, amit érdemes elvenni tőlem. De nincs. Akár tovább is állhattok.
A patkányképű komoran pillantott kopasz társára, bosszúsnak tűnt, amiért talán üres
kézzel kell távozniuk.
– Akkor a csizmádat add ide.
– Ebben az időben? Megfagyok.
– Hát fagyj meg. A kutyát nem érdekli. Na, hoci a csizmádat, mielőtt puszta
szórakozásból jól meg nem rugdosunk.
– Kurva Talins – dünnyögte maga elé Reszket. Az önsajnálat forrón égette a torkát.
Gyötörte a gondolat, hogy ilyen mélyre süllyedt. Ezeknek a gazembereknek semmi
szükségük nem volt a csizmájára, csupán keménynek akarták érezni magukat, de
ostobaság lett volna fegyvertelenül szembeszállni négy emberrel. Csak egy bolond öletné
meg magát egy öreg bőrdarabért, akármilyen hideg is az idő.
Dörmögve lekuporodott, és nekilátott, hogy lehúzza a csizmáját. Aztán a térde telibe
kapta a vörös orrú mogyoróit, mire a férfi tompa sóhajjal kétrét görnyedt. Reszket maga is
legalább annyira meglepődött, mint az útonállók. A büszkesége talán már nem tűrte el,
hogy mezítláb kelljen járnia. A következő pillanatban állón vágta a vörös orrút, majd
megragadta a kabátját, és az egyik társának taszította. A két férfi összegabalyodva,
vinnyogva zuhant a földre, mint macskák a zivatarban.
Reszket elhajolt a kopasz feléje sújtó botja elől. A férfi egyensúlyát vesztve tántorgott el
mellette, ő pedig gyorsan állcsúcson vágta, majd ahogy a támadó feje hátrabicsaklott,
egyik csizmájával elkaszálta a lábát, amitől az nyüszítve hanyatt zuhant. Reszket ráugrott,
és ököllel kétszer, háromszor, négyszer az arcába csapott, amíg véres masszává nem
változtatta, és a fröccsenő vér el nem lepte mocskos kabátjának ujját.
Elhúzódott, a kopasz pedig a fogait kezdte a csatornába köpködni. A vörös orrú még
mindig az ágyékát szorongatva fetrengett, a másik kettő kezében azonban kés pengéje
villant. Reszket ugrásra készen ökölbe szorította a kezét, zihálva vette a levegőt, tekintete
ide-oda ugrált a két férfi között, dühe sebesen csillapodott. Oda kellett volna adnia a
csizmáját. Néhány rövid, de fájdalmas pillanat múlva úgyis leráncigálják hideg, élettelen
lábáról. Az a kurva büszkeség csak a bajt hozza az emberre.
A patkányképű letörölte a vért az orra alól.
– Halott ember vagy, északi faszszopó! Neked… – Hirtelen eltűnt alóla a lába, és
üvöltve zuhant a földre. A kés kiesett a kezéből.
Egy alak lépett elő a háta mögül az árnyékból. Magas volt, csuklyát viselt, sápadt bal
kezében kardot tartott. A vékony penge gyilkosan villant a sikátorba szűrődő kevéske
fényben. Az utolsó csizmatolvaj, a korhadt fogú még talpon volt, és tágra nyílt
bociszemekkel figyelte a fegyvert. Saját kése hirtelen vacak játékszernek tűnt mellette.
– Talán jobban jársz, ha eliszkolsz. – Reszket csodálkozva húzta fel a szemöldökét. Női
hang volt. A barna fogúnak nem kellett kétszer szólni. Sarkon fordult, és futva elmenekült
a sikátorban.
– A lábam! – ordította a patkányképű, véres kezével szorítva a térdhajlatát. – A
kibaszott lábam!
– Ne vinnyogj, különben a másikat is elvágom.
A kopasz mozdulatlanul hevert, és egy szót sem szólt. A vörös orrú nyöszörögve térdelt
fel.
– Szóval a csizmám kéne, mi? – Reszket közelebb lépett, és megint tökön rúgta a férfit,
aztán felemelte, de csak hogy arccal előre ismét a földre taszítsa. – Hát megkaptad az
egyiket, rohadék! – Figyelte, ahogy az újabb rúgás nyomán friss vér serken a férfi arcából.
Maga sem értette, hogyan úszta meg ezt az affért anélkül, hogy kést kapott volna a
gyomrába. Valójában nem volt benne teljesen biztos, hogy elmúlt a veszély. Ez a nő nem
festett valami bizalomgerjesztően. – Mit akar? – kérdezte tőle vicsorogva.
– Semmi olyasmit, amiből bajod lehetne. – Reszket egy mosoly szélét vélte
megpillantani a csuklya alatt. – Esetleg akad némi munka a számodra.
* * *
Egy nagy tál hús meg zöldség valamiféle szószban, mellette néhány szelet sületlen kenyér.
Reszket még azt sem tudta, hogy jó-e vagy nem, olyan sebességgel tömte a szájába az
ételt. Kéthetes szakállával és a kapualjakban – azok közül is a rosszabbakban – való
alvástól kivörösödött zsíros bőrével úgy nézhetett ki, mint valami vadállat. Persze rég nem
érdekelte a külseje, még így sem, hogy egy nő figyelte. A csuklyát továbbra sem húzta
hátra, bár bementek a hidegről. Nem mozdult el a fal mellől a sötétből. Ha valaki a
közeibe tévedt, leszegte a fejét, amitől kátrányfekete haja félig az arcába hullott. Azért
amikor nagy néha felnézett az ételből, Reszket meg-megpillantotta az arcát, és egészen
kellemesnek találta.
Éles, határozott vonásai voltak; karakteres áll és karcsú nyak, oldalán duzzadó kék érrel.
Veszélyes lehet, gondolta Reszket, bár persze ez nem tűnt különösebben merész tippnek
azok után, hogy a nő minden lelkifurdalás nélkül átvágta az egyik csizmatolvaj
térdízületét. Volt valami hátborzongató abban, ahogy összehúzta a szemét. Higgadt és
hűvös volt a pillantása, mintha máris kiismerte volna Reszketet, és pontosan tudta volna,
mit fog tenni legközelebb. Jobban tudta, mint ő maga. A nő egyik arcán három vágás
húzódott végig, régi, be nem gyógyult sebek. Jobb kezén kesztyűt viselt, és alig használta.
Reszket útközben azt is észrevette, hogy sántít kissé. Talán valami sötét ügybe keveredett.
Reszketnek mindenesetre nem volt annyi barátja, hogy válogathatott volna közöttük. Jól
van hát – aki ételt ad neki, az teljes mértékben rászolgált a bizalmára.
A nő figyelte, ahogy eszik.
– Éhes vagy?
– Kissé.
 – Messze kerültél otthonról?
– Kissé.
– Nem szegődött melléd a szerencse?
– A legkisebb mértékben sem. De én is hozok rossz döntéseket.
– A kettő együtt jár.
– Tény, ami tény. – Reszket csörömpölve ejtette a kést és a kanalat az üres tányérra. –
Át kellett volna gondolnom. – Az utolsó szelet kenyérrel kitörölte a szósz maradékát. – De
mindig én voltam a saját legnagyobb ellenségem. – Egymással szemben ültek a sötétben,
miközben a férfi csendben rágott. – Nem mondtad meg a nevedet.
– Nem.
– Ennyi?
– Megfizetlek, nem? Az van, amit mondok.
– Miért fizetsz? Egy barátom… – Megköszörülte a torkát. Most már kételkedett benne,
hogy Vossula tényleg a barátja volt-e. – Egy ember egyszer azt mondta nekem, hogy
Styriában semmit nem kapok ingyen.
– Pontos megállapítás. Akarok tőled valamit.
Reszket megnyalta a szája belsejét, és keserű ízt érzett. Most már tartozott ennek a
nőnek, és nem tudta, mivel kell fizetnie. Ránézésre úgy sejtette, nem fogja olcsón
megúszni.
– Mit akarsz?
– Először is fürödj meg. Ebben az állapotban senki nem fog szóba állni veled.
Most, hogy már nem fázott, és éhes sem volt, a szégyennek is jutott a lelkében egy
kevéske hely.
– Ha hiszed, ha nem, én is jobban érzem magam a bőrömben, ha nem bűzlök. Ennyi
még maradt a kurva büszkeségemből.
– Jó neked. Akkor lefogadom, hogy alig várod a tisztálkodást. Reszket kelletlenül
mozgatta meg a vállát. Úgy érezte magát, mint aki anélkül lép bele egy tóba, hogy tudná
milyen mély.
– Aztán mi lesz?
– Nem sok minden. Elmész egy füstölőbe, és megkeresel egy Sajaam nevű embert. Azt
mondod neki, hogy Nicomo várja a megszokott helyen, és elhozod hozzám.
– És miért nem magad teszed meg?
– Mert megfizetlek érte, te hülye. – Kesztyűs kezével felemelt egy érmét. Ezüst villant a
tűz fényében, a világos fémbe egy mérleget véstek minta gyanánt. – Amint elhozod
hozzám Sajaamot, kapsz egy tallért. Ha úgy döntesz, hogy szeretnél még halat, vehetsz
magadnak egy teli hordóval.
Reszket összeráncolta a homlokát. Előkerült a semmiből ez a csinos nő, minden
valószínűség szerint megmentette az életét, aztán pénzt ajánlott neki. Soha nem érte ilyen
szerencse egész életében. De az evés csak arra emlékeztette, hogy mennyire szerette
valaha a jó ételeket.
– Megoldható.
– Jó. És ha megteszel valami mást is, ötvenet kapsz.
– Ötvenet? – Reszketnek egészen rekedt lett a hangja. – Ez valami vicc?
– Szerinted nevetek? Azt mondtam ötvenet, és ha még akkor is halat akarsz, vehetsz
magadnak egy saját hajót, és egy rendes szabóra is marad pénzed. Na, mit szólsz hozzá?
Reszket kissé szégyenkezve igazította meg rongyos kabátját. Ennyiből felszállhatna a
következő Uffrithba tartó hajóra, és elrugdoshatná azt a vézna seggű Vossulát a város
egyik végéből a másikba. Egy ideje már csak ez az álom tartotta benne a lelket.
– Mit akarsz ötvenért?
– Nem sokat. Elmész egy füstölőbe, és megkeresel egy Sajaam nevű embert. Azt
mondod neki, hogy Nicomo várja a megszokott helyen, és elhozod hozzám. – Egy
pillanatra elhallgatott. – Aztán segítesz megölni egy embert.
Ha kivételesen őszinte akart lenni magához, Reszketnek be kellett vallania, hogy nem
lepődött meg. Egyetlen dologhoz értett igazán. Főleg ha olyasmiről volt szó, amiért mások
alkalmasint hajlandók ötven tallért fizetni. Azért jött ide, hogy jobb emberré váljék. De
úgy volt, ahogy a Kutyaember megmondta. Aki egyszer vérrel mocskolja be a kezét, az
nem mossa le róla egykönnyen.
Valami megbökte a combját az asztal alatt, mire kis híján felugrott a székéről. Egy
hosszú kés markolata hevert a lábai között. Harcra való kés volt, acél kézvédője
narancsszínben villant, tokba bújtatott pengéjét a nő tartotta kesztyűs kezében.
– Jobb, ha elveszed.
– Nem mondtam, hogy bárkit is megölök.
– Tudom, mit mondtál. A fegyver csak arra van, hogy Sajaam lássa, nem viccelsz.
Reszket nem repesett az örömtől, amiért egy nő meg tudta lepni egy késsel a combjai
között.
– Nem mondtam, hogy bárkit is megölök.
– Nem mondtam, hogy mondtad.
– Rendben. Akkor ezt tisztáztuk. – Elvette a kést a nőtől, és a kabátja alá csúsztatta.
* * *
Ahogy közeledett az épület felé, a kés a mellkasának nyomódott, böködte, akár egy többre
vágyó régi szerető. Reszket tudta, hogy nincs mire büszkének lennie. Minden hülye képes
kést hordani magánál. Azért még így is jólesett érezni a fegyver súlyát a bordáinál. Mintha
megint lett volna valaki.
Becsületes munkát keresni jött Styriába. Csakhogy amikor az embernek kiürül a
pénztárcája, a becstelen munkával is meg kell elégednie. Reszket nem merte volna
kijelenteni, hogy látott valaha életében ennél becstelenebbnek tűnő helyet. A piszkos,
csupasz, ablaktalan falban nyíló nehéz ajtó mindkét oldalán egy-egy megtermett férfi állt
őrt. Reszket a tartásukból látta, hogy fegyver van náluk, és nem kell sok hozzá, hogy
használják is. Az egyik sötét bőrű, fekete hajú déli volt.
– Mit akar? – kérdezte, miközben társa alaposan végigstírölte Reszketet.
– Sajaamhoz jöttem.
– Van magánál fegyver? – Reszket előhúzta a kést, markolattal előre átnyújtotta, a férfi
pedig elvette tőle. – Akkor kövessen. – A zsanérok csikorogtak, ahogy az ajtó kitárult.
Odabent édes füsttől volt sűrű a levegő. Kaparta Reszket torkát, legszívesebben
köhögött volna, a szeme égett és könnyezett. A csendes félhomályban uralkodó párás
forróság nem esett jól a kinti csípős hideg után. Színes üveggel borított lámpák vetítettek
mintákat a zsíros falakra – zöld, vörös és sárga foltok táncoltak a szürkeségben. Az egész
hely olyan volt, mint egy rossz álom.
Körben drapériák lógtak, piszkos selyem zizegett a homályban. Félig felöltözött
emberek hevertek párnákon álom és ébrenlét között. Egy férfi tátott szájjal hanyatt feküdt,
a kezében lógó pipából még mindig szivárgott a füst. Egy nő simult az oldalához.
Mindkettejük arcán gyöngyözött az izzadság, ernyedtek voltak, mint két holttest. Mintha
kéj és kétségbeesés között ingadoztak volna, inkább az utóbbi felé húzva.
– Erre. – Reszket követte kísérőjét a füstben. Ahogy egy sötét folyosón haladtak, az
egyik ajtófélfát támasztó nő élettelen tekintettel végigmérte, de nem szólt egy szót sem.
– Oh, oh, oh – nyögte valahol szinte unottan egy hang.
Egy kopogó gyöngyökből álló függöny mögött kevésbé füstös, de annál nyomasztóbb
helyiségbe jutottak. A legkülönfélébb fajtájú és bőrszínű férfiak voltak odabent, ránézésre
mindannyian hozzászoktak az erőszakhoz. Nyolcan egy poharakkal, üvegekkel és
aprópénzzel megrakott asztalnál kártyáztak, többen pedig a sötétebb sarokban húzták meg
magukat. Reszket tekintete azonnal az egyikük keze ügyében heverő hátborzongató
külsejű szekercére tévedt. Úgy sejtette, nem ez lehet az egyetlen fegyver a szobában. A
falra akasztott óra ingái ide-oda hintáztak – tikk, takk, tikk –, elég hangosan ahhoz, hogy
tovább cibálják Reszket idegeit.
Az asztalfőnél, ami Északföldön mindig a főnök helyének számított, tagbaszakadt férfi
ült. Öreg volt, arca gyűrött, rég túljutott a fénykorán. Zsíros, sötét bőréhez rövid haj
társult, szakállát acélszürke szálak tarkították. Egy aranypénzzel játszadozott, előbb az
egyik, aztán a másik irányban futtatta végig az ujjai között. A kísérő lehajolt, a férfi fülébe
súgott valamit, és átadta neki a kést. A szobában minden tekintet Reszketre szegeződött.
Kezdett úgy tűnni, hogy egy tallér nem megfelelő fizetség a feladatért.
– Maga Sajaam? – Reszket hangosabban szólalt meg, mint szeretett volna, a hangja
csikorgós lett a füsttől.
Az öregember mosolya sárga ív volt sötét arcában.
– Sajaamnak hívnak, mint ahogy azt kedves barátaim mindannyian megerősíthetik.
Tudja, rengeteget elárul egy emberről, milyen fegyvert visel.
 – Valóban?
Sajaam kihúzta a kardot a hüvelyéből, és feltartotta, az acél megvillant a gyertyák
fényében.
– Nem olcsó vacak, de nem is drága. Alkalmas a feladatra, nem csorba a pengéje. Éles,
kemény, komolyan kell venni. Jó felé tapogatózom?
– Valahogy úgy. – Nyilvánvaló volt, hogy a férfi az a típus, aki szereti a saját hangját
hallgatni, így inkább nem szúrta közbe, hogy a kés valójában nem az övé. Minél
kevesebbet beszél, annál előbb leléphet innen.
– Mi a neve, barátom? – Azért a „barát” szó nem hangzott éppen meggyőzően.
– Caul Reszket.
– Brrr. – Sajaam megmozgatta széles vállát, mintha fázna. Emberei kuncogni kezdtek
körülötte; a jelek szerint csiklandósak lehettek. – Igen messze került az otthonától.
– Hát ez kurvára feltűnt. Üzenetet hoztam. Nicomo találkozni akar magával.
A jókedv olyan sebesen folyt ki a szobából, mint a vér az elvágott torokból.
– Hol?
– A szokott helyen.
– Szóval találkozni akar? – Sajaam emberei közül kettő ellépett a faltól, kezek
mozdultak a sötétben. – Merész. És vajon miért küldött az én öreg Nicomo barátom egy
drabális fehér északföldit, hogy tárgyaljon velem? – Reszketnek nagyjából csak ekkor
esett le, hogy a nő talán igen nagy szarba keverte. Nyilvánvalóan nem ő volt Nicomo. De
kapott már ezen a héten hideget-meleget, és inkább ment volna a holtak közé, mint hogy
leálljon huzakodni.
– Kérdezze meg maga. Nem azért jöttem, hogy kérdezz-feleleket játsszunk, öreg.
Nicomo találkozni akar magával a szokott helyen, ez minden. Most pedig emelje fel a
hájas fekete seggét, mielőtt kijövök a sodromból.
Hosszú, rút csend következett, amíg mindenki elgondolkodott.
– Tetszik – mordult fel Sajaam. – Neked is tetszik? – kérdezte az egyik emberétől.
– Elmegy, gondolom, ha valakinek bejön ez a stílus.
– Nekem alkalmasint igen. Nagy szavak, hevület, és szőrös mellű férfiasság. Ha túl sok
jut belőle, gyorsan unalmas lesz, de egy kevés megmosolyogtat. Szóval Nicomo találkozni
akar velem?
– Úgy van – bólintott Reszket. Nem volt más választása, mint hogy hagyja magát
sodorni az árral, remélve, hogy egészben evickél partra.
– Nos, rendben. – Az öreg az asztalra dobta a lapjait, és lassan felállt. – Ne mondhassák,
hogy Sajaam adósa maradt valakinek. Ha Nicomo hív… akkor irány a szokott hely. – Az
övébe dugta Reszket kését. – Ezt viszont megtartom, hm? Egyelőre.
* * *
Késő volt, mire eljutottak a helyre, amit a nő mutatott neki. A haldokló kert olyan sötét
volt, mint egy pince. Amennyire Reszket meg tudta állapítani, éppen olyan üresnek is tűnt.
Csak szakadt papírdarabok tapadtak a kerítés nyálkás tégláihoz.
– Nos? – mordult fel Sajaam. – Hol van Cosca?
– Azt mondta a nő, hogy itt lesz – mormogta félig magának Reszket.
– A nő? – Sajaam a kés markolatához kapott. – Maga meg miről…
– Itt vagyok, te vén fasz. – A nő hátrahajtott csuklyával lépett ki egy fatörzs mögül egy
halvány fénysugárba. Reszket végre tisztán láthatta. Még szebbnek tűnt, mint gondolta –
és még keményebbnek. Nagyon szép volt és nagyon kemény, nyakán éles vörös csík
húzódott, amilyet akasztott embereken látni. Homlokát mély ráncok szabdalták, száját
vékony vonallá préselte, és összehúzott szemmel meredt előre. Mintha elhatározta volna,
hogy a fejével tör be egy ajtót, és tojt volna rá, milyen következményei lesznek.
Sajaam arca petyhüdt lett, mint egy elázott ing.
– Élsz.
– Penge vagy, mint mindig.
– De azt hallottam…
– Nem.
Az öregnek nem kellett hozzá sok idő, hogy összeszedje magát.
– Nem kéne Talinsban lenned, Murcatto. Nem kéne Talins száz mérföldes körzetébe
jönnöd. Legfőképpen pedig nem kéne az én száz mérföldes körzetembe jönnöd. – Egy
Reszket számára ismeretlen nyelven elkáromkodta magát, majd hátravetette a fejét, és a
sötét égboltra nézett. – Istenem, istenem, miért nem adtál nekem becsületes életet?
A nő felhorkant.
– Mert nincs hozzá elég vér a pucádban. Meg túlságosan szereted a pénzt is.
– Sajnálatos módon ez így igaz. – Bár régi barátok módjára beszélgettek, Sajaam nem
vette le a kezét a késről. – Mit akarsz?
– Segíts nekem megölni néhány embert.
– A caprilei mészárosnak az én segítségemre van szüksége a gyilkoláshoz, mi? Feltéve,
hogy egyikük sem áll túl közel Orso nagyherceghez…
– Ő lesz az utolsó.
– Á, te őrült szuka! – Sajaam lassan megrázta a fejét. – Hogy te mennyire szeretsz
próbára tenni engem, Monzcarro! Mindig is szívesen tettél próbára mindannyiunkat.
Sosem fog sikerülni. Ha megvárod, amíg kihűl a nap, akkor se.
– Mi lenne, ha mégis meg tudnám csinálni? Ne akard azt mondani, hogy nem ez a
leghőbb vágyad évek óta.
– Azokra az évekre gondolsz, amíg te azzal voltál elfoglalva, hogy Styria széltében-
hosszában gyújtogass és gyilkolássz az ő nevében? Amíg örömmel fogadtad a parancsait
és a pénzét? Amíg a seggét nyaltad, mint valami kiskutya, aki új csontot kapott? Ezekről
az évekről van szó? Nem emlékszem, hogy felajánlottad volna a válladat, hogy azon
zokogjam ki magam.
– Megölte Bennát.
– Valóban? A plakátokon az állt, hogy Rogont herceg ügynökei végeztek
mindkettőtökkel. – Sajaam néhány régi papírra bökött a háta mögött a falon. Egy nő és
egy férfi arca volt rajtuk. Reszket gyomra összeszorult, ahogy tudatosult benne, hogy a női
arc tulajdonosa áll előtte. – Hogy áldozatul estetek a Nyolcak Ligájának. Mindenkit
nagyon felzaklatott a hír.
– Nincs kedvem viccelni, Sajaam.
– Mert volt valaha is? De ez nem vicc. Hősnek tekintettek errefelé. Így nevezik azt, aki
olyan sok embert ölt meg, hogy a gyilkos már nem kifejező szó rá. Orso nagy beszédet
tartott, azt mondta, mostantól keményebben kell harcolnunk, hogy megbosszuljunk
benneteket, és mindenki sírt. Sajnálom Bennát. Mindig kedveltem a fiút. De megbékéltem
az ördögeimmel. Neked is ezt kellene tenned.
– A halottak meg tudnak bocsátani. A halottaknak meg lehet bocsátani. Nekünk,
többieknek jobb dolgunk is van. A segítségedre van szükségem, és tartozol nekem. Hát
fizess, mocsadék!
Egy hosszú pillanatig komoran meredtek egymásra, aztán az öreg megeresztett egy
mély sóhajt.
– Mindig mondtam, hogy te leszel a halálom. Milyen árat kérsz?
– Iránymutatást. Össze kell hoznod ezzel meg azzal. Értesz az ilyesmihez, nem?
– Ismerek pár embert.
– Aztán kölcsön kell kérnem valakit, akinek hideg a feje és erős a karja. Valakit, aki
nem ijed meg a kiontott vér látványától.
Sajaam ezen elgondolkodott. Aztán elfordította a fejét, és hátraszólt a válla fölött.
– Ismersz ilyen embert, Nyájas?
Lépések hallatszottak a sötétből, abból az irányból, ahonnan Reszketék érkeztek. Ezek
szerint valaki követte őket, méghozzá meglehetősen ügyesen. A nő támadó pozíciót vett
fel, összehúzta a szemét, bal kezét kardja markolatára csúsztatta. Reszket is fegyverért
nyúlt volna, ha lett volna neki egy is, de a sajátjait még Uffrithban eladta, a kése pedig ott
nyugodott Sajaam övében. Jobb híján csak az ujjai rángatóztak hát, amivel persze senki
nem ment sokra.
Az új jövevény görnyedt háttal, leszegett fejjel döcögött oda hozzájuk. Egy jó fél fejjel,
talán többel is alacsonyabb volt Reszketnél, de volt valami félelmetes a koponyájánál is
vastagabb nyakában, meg nehéz kabátja ujjából kilógó vaskos kezében.
– Nyájas! – Sajaam széles mosollyal nyugtázta a többiek meglepetését. – Ez itt egy régi
barátom, Murcatto. Egy darabig neki fogsz dolgozni, ha nincs ellenvetésed. – A férfi
megvonta erős vállát. – Mit is mondtál, hogy hívnak? – kérdezte Sajaam az északfölditől.
 – Reszket.
Nyájas egy pillanatra felkapta a fejét, aztán a földre szegezte a tekintetét, és nem emelte
fel többé. Szomorú, különös szeme volt. Egy pillanatra csend lett.
– Jó ember? – kérdezte Murcatto.
– A legjobb, akit ismerek. Vagy a legrosszabb, ha a másik oldalon állsz. Az Óvóban
találkoztam vele.
– Mit tett, amiért odazárták a magadfajtákkal?
– Mindent, meg még annál is többet.
Megint csend lett.
– Ahhoz képest, hogy Nyájasnak hívják, nincs valami sok mondanivalója.
– Éppen ez ütött szöget az én fejembe is, amikor először találkoztam vele – mondta
Sajaam. – Gyanítom, hogy némi irónia is lehetett a névadásban.
– Irónia? Egy börtönben?
– A legkülönfélébb emberek kerülnek be oda. Néhányuknak még humorérzéke is van.
– Ha te mondod. Meg egy kis kender is kéne.
– Neked? Az inkább az öcsédnek volt való, nem? Minek neked kender?
– Mióta érdekel, hogy a vásárlóidnak miért kell az árud, öreg? – Jogos. – Sajaam
előhúzott valamit a zsebéből, és odavetette a nőnek, aki röptében kapta el.
– Szólok, ha kell még valami.
– Számolom a perceket. Mindig esküdni mertem volna, hogy te leszel a halálom,
Monzcarro. – A férfi elfordult. – Te leszel a halálom.
Reszket elállta az útját.
– A késem. – Nem nagyon értette a finomságait annak, amit hallott, de annyit meg
tudott állapítani, hogy jó eséllyel keveredik hamarosan valami sötét és véres küzdelembe.
Olyanba, amelyikben hasznát veszi egy éles pengének.
– Örömmel. – Sajaam Reszket tenyerébe csapta a fegyvert. – Bár azt tanácsolom,
szerezzen valami nagyobbat, ha úgy tervezi, hogy vele marad. – Körülnézett, és lassan
megrázta a fejét. – Ti, három hős fogtok végezni Orso herceggel? Amikor megölnek
benneteket, tennétek nekem egy szívességet? Haljatok meg gyorsan, és ne említsétek a
nevemet. – Ezzel a vidám gondolattal elballagott az éjszakába.
Amikor Reszket megfordult, a Murcatto nevű nő egyenesen a szemébe nézett.
– És mi lesz veled? A halászat rohadt egy szakma. Majdnem olyan kemény, mint a
földművelés, csak rettenetesebb a szag. – Ahogy kinyújtotta a kezét, ezüst csillant a
tenyerén. – Tudnék használni még egy embert. Elviszed a tallérodat? Vagy szeretnél még
ötvenet?
Reszket összehúzott szemöldökkel pillantott le a fémdarabra. Ha jobban belegondolt,
kevesebbért is ölt már embert. Csatákban, összezördülésekben, harcokban, a
legkülönfélébb helyeken, a legkülönfélébb körülmények között. Viszont mindig
megvoltak a maga okai. Nem feltétlenül jó okok voltak, de mindig úgy érezte, hogy helyre
kell hoznia valamit. Soha nem gyilkolt csak úgy egyszerűen, nem pénzért ontott vért.
– Ez az ember, akit meg fogunk ölni… Mit tett?
– Elintézte, hogy ötven tallért fizessek a hullájáért. Ennyi nem elég?
– Nekem nem.
A nő egy hosszú pillanatig komoran bámult rá. Egyenes tekintete valamiért
aggodalommal töltötte el Reszketet.
– Szóval te is olyan vagy?
– Milyen?
– Olyan, aki szereti, ha oka van annak, amit tesz. Akinek kifogásokra van szüksége.
Veszélyes népség vagytok. Nehéz kiszámítani benneteket. – Megvonta a vállát. – De ha ez
segít, hát megölte a testvéremet.
Reszket egy pillanatra lehunyta a szemét. A nő szavai azonnal felidézték azt a napot.
Élesebben emlékezett vissza, mint évek óta bármikor. Látta apja szürke arcát, és mindent
tudort. Hallotta, hogy a bátyját megölték, hiába ígértek neki kegyelmet. Könnyekkel a
szemében esküdött bosszút a hamvak fölött. Aztán mégis megszegte az esküjét, hogy hátat
fordíthasson a vérontásnak, és jobb ember legyen belőle.
Most pedig előkerült ez a nő a semmiből, és újabb lehetőséget kínált neki a bosszúra.
Megölte a testvéremet. Úgy érezte, bármi másra nemet mondott volna. Persze talán csak a
pénzre volt szüksége.
– A picsába is! – mondta. – Add azt az ötven tallért!
 Hat meg egy
A két kocka megállapodott az asztalon. Hat meg egy. A legnagyobb érték, amit gurítani
lehet, meg a legkisebb. Pontosan illett Nyájas életéhez. A legszörnyűségesebb borzalmakat
a diadal dicsősége követte. Aztán fordítva.
Hat meg egy az hét. Nyájas hétéves volt, amikor először bűncselekményt követett el.
Még hat év telt el, mire először elfogták és elítélték. Akkor beírták a nevét a nagykönyvbe,
és megkezdhette első napjait az Óvóban. Arra még emlékezett, hogy lopott, de arra már
nemigen, hogy mit. Arra pedig végképp nem, hogy miért. A szülei keményen dolgoztak,
hogy mindent megadjanak neki. Ő mégis lopott. Talán vannak, akik arra születnek, hogy
rosszat tegyenek. Ezt a bírók mondták neki.
Felvette a kockákat, előbb megrázta, aztán megint szabadjára engedte őket a kövön, és
figyelte, ahogy bukdácsolnak. Ilyenkor mindig ugyanaz az örömteli várakozás kerítette
hatalmába. Az eldobott kockából bármi lehet, amíg meg nem áll. Nézte, hogyan forognak.
Az esélyek, az élete, az északföldi és Talins nagyszerű városa minden lakójának élete
fordult velük.
Hat meg egy.
Nyájas halványan elmosolyodott. Annak, hogy még egyszer hatost és egyest dobjon,
egy a tizennyolchoz az esélye. Egyesek szerint ez nem számít valami jónak, ha az ember a
jövőbe tekint. Csakhogy a múltba tekintve most már kizárt dolog volt, hogy más számok
jöjjenek ki.
Mi következik? Sosem lehet tudni, a jövő tele van lehetőségekkel. Mi a múlt?
Eldöntetett és késszé formálódott, mint a tészta, ha kenyér sül belőle. Semmit nem lehet
visszafordítani.
– Mit mondanak a kockák?
Nyájas felnézett, miközben a tenyere szélével összegyűjtötte őket. Nagydarab egy
legény ez a Reszket, de nem olyan inas, mint a magas emberek szoktak lenni sokszor.
Erős. Nem úgy, mint egy földműves vagy egy napszámos. Nem lassú. Tudja, mi a dörgés.
Voltak jelek, és Nyájas mindet ismerte. Az Óvóban egy pillanat alatt fel kell mérni, ki
mekkora fenyegetést jelent. Fel kell mérni, és szemrebbenés nélkül meg kell oldani a
helyzetet.
A hegekből, a szeme állásából meg a tekintetéből ítélve, ahogy a bunyót várta, sok
csatát megjárt katona lehet. Nem nyugodt típus, de készen áll. Nem valószínű, hogy
lelécel, vagy elborul az agya. Ritka az olyan ember, aki képes megőrizni a hidegvérét a zűr
közepette is. Volt egy heg az északföldi vaskos csuklóján, ami bizonyos szögből nézve egy
hetes számra hasonlított. A hetes nagyon jó szám volt ma.
– A kockák nem mondanak semmit. Kockák.
– Akkor miért veted őket?
– Kockák. Mi mást tennék velük?
Nyájas lehunyta a szemét, ökölbe szorította a kezét a kockák körül, az arcához szorította
őket; tenyerével érezte melegségüket, lekerekített sarkaikat. Vajon milyen számokat
tartogatnak neki most, újabb gurításra várva? Megint hatost és egyest talán? Egy pillanatra
még izgatottabb lett. Az esély, hogy harmadszorra is hatost és egyest dobjon,
háromszázhuszonnégy az egyhez. Az Óvóban éppen háromszázhuszonnégy cella volt. Jó
ómen.
– Itt vannak – suttogta az északföldi.
Négyen voltak. Három férfi és egy kurva. Nyájas hallotta a nő nyakában lógó
csengettyű csilingelését; az egyik férfi felnevetett. Részegek voltak, formátlan körvonalaik
ide-oda dülöngéltek a sötét sikátorban. A kockáknak várniuk kellett.
Felsóhajtott, háromszor körbebugyolálta őket egy puha ruhával, aztán eltüntette a
csomagot belső zsebe sötét biztonságában. Jobb lett volna, ha inkább ő húzhatja meg
magát egy sötét és biztonságos helyen, de ez nem adatott meg neki. Nem fordulhatott
vissza. Felállt, és lesöpörte a térdéről az utca porát.
– Mi a terv? – kérdezte Reszket.
Nyájas megvonta a vállát.
– Hat meg egy.
Felhúzta a csuklyáját, és kezét a zsebébe mélyesztve görnyedten elindult.
Egy magasan lévő ablakból kiszűrődő fény megvilágította a közeledő társaságot.
Mintha négy részegen röhögő karneváli maszk tartott volna feléjük. A középen dülöngélő
nagydarab férfinak puhány arca, keskeny szeme és kapzsi vigyora volt. A festett nő
mögötte totyogott magas sarkú cipőjében. A bal oldali sovány, szakállas férfi kajánul
vigyorgott rá. A jobb oldali kísérő egy nevetéstől kicsorduló könnycseppet törölt le szürke
arcáról.
– Aztán mi volt? – kérdezte gurgulázva, sokkal hangosabban, mint feltétlenül szükséges
lett volna.
– Szerinted? Addig rugdostam, amíg összeszarta magát. – A társaság tovább röhögött, a
nő falzettje ellenpontozta a nagydarab férfi basszusát. – Mondom neki, Orso nagyherceg
azokat szeretni, akik igent mondanak, de hazug…
– Gobba? – kérdezte Nyájas.
A férfi hátrakapta a fejét, a mosoly lefagyott az arcáról. Nyájas megállt. Negyvenegy
lépést tett meg arról a helyről, ahol a kockákat vetette. Hat meg egy az hét. Hétszer hat az
negyvenkettő. Ha kivonjuk az egyet…
– Ki maga? – morogta Gobba.
– Hat meg egy.
– Mi? – A jobb oldali férfi részeg karjával megpróbálta félretaszítani Nyájast. – Tűnés
innen, maga őrült faszka…
A bárd az orrnyergéig hasította ketté a fejét. Mielőtt a bal oldalon sétáló társának
egyáltalán leeshetett volna az álla, Nyájas előtte termett, és ledöfte. A hosszú kés ötször
hatolt a férfi testébe, aztán Nyájas hátralépett, és visszakézből elvágta a torkát, majd úgy
rúgta ki alóla a lábát, hogy bucskázva terült el a kockaköveken.
Egy pillanatig nem történt semmi. Nyájas hosszan, lassan fújta ki a levegőt. Az első
férfi koponyájában egyetlen hatalmas seb ásított, keresztbe álló szemére fekete foltokban
fröccsent az agya. A másik testében öt szúrt seb tátongott, elvágott torkából ömlött a vér.
– Jó – mondta Nyájas. – Hat meg egy.
A kurva sikoltozni kezdett, púderezett arca egyik felén vérfoltok éktelenkedtek.
– Halott ember vagy! – ordította Gobba, miközben bizonytalanul hátralépett egyet, és
esetlen mozdulattal elővett egy fényes kést az övéből. – Megöllek! – De nem jött
közelebb.
– Mikor? – kérdezte Nyájas. Kardja lazán lógott a kezében. – Holnap?
– Megö…
Reszket botja lecsapott Gobba tarkójára. Jó ütés volt, éppen a megfelelő helyen találta
el a férfit, aki úgy rogyott össze, mint a kártyavár. Eldőlt, arca tompán puffant a
kockaköveken, a kés csörömpölve hullott ki a kezéből. Elvesztette az eszméletét.
– Nem holnap. Soha. – A nő sikolya elhalt. Nyájas felé fordította a tekintetét. – Te meg
miért nem tűntél már el? – A nőt magas sarkú cipőjében tántorogva nyelte el a sötétség.
Nyüszítő lélegzete visszhangzott az utcában, csengettyűje messziről csilingelt.
Reszket összehúzott szemöldökkel pillantott a földön heverő holttestekre. A két férfi
vére beszivárgott a kockakövek közé, összefolyt, elkeveredett, és egyetlen vértócsává állt
össze.
– A holtakra – mormogta északföldi anyanyelvén.
Nyájas megvonta a vállát.
– Üdv Styriában.
 Véres instrukciók
Monza lenézett kesztyűs kezére. Ajkát felhúzta vicsorító fogairól, és megmozgatta három
működő ujját – be és ki, be és ki. Igyekezett felmérni a kattanások és roppanások
ismétlődő ritmusát, ahogy újra meg újra ökölbe szorította a kezét. Különös nyugalmat
érzett ahhoz képest, hogy az élete – már ha ezt életnek lehetett nevezni egyáltalán – egy
hajszálon függött.
Soha ne bízz olyan emberben, aki nem a saját érdekében cselekszik, írta Verturio, és
Orso nagyherceg megölése a szűkebb környezetével együtt senkinek a szemében nem
tűnhetett könnyű feladatnak. Ebben a szűkszavú elítéltben semmivel sem bízhatott meg
jobban, mint Sajaamban, márpedig ez azt jelentette, hogy egyáltalán nem bízhat benne.
Valamiért az a különös érzése támadt, hogy az északföldi legalább félig-meddig őszinte,
de hát Orsoról is ezt gondolta, és annak sem lett éppen jó vége. Nem lepődött volna meg
különösebben, ha a mosolygó Gobba társaságában állítanak be, hogy elfogják,
visszavigyék Fontezarmóba, és másodszor is ledobják a hegyről.
Nem bízhatott senkiben. De egyedül nem érhetett célt.
Odakint sietős léptek közeledtek. Kivágódott az ajtó, és három ember lépett be rajta.
Reszket a jobb, Nyájas pedig a bal oldalon. Gobba kettejük között lógott, feje lebillent,
karja két kísérője vállán nyugodott, csizmái csíkot húztak a földet borító fűrészporban.
Ezek szerint megbízhatott a párosban – legalábbis egyelőre.
Nyájas az üllőhöz vonszolta Gobbát – a karcos fémtömböt a szoba közepén rögzítették
a padlóhoz. Reszket fogott egy mindkét végén bilincsben végződő hosszú láncot, és
többször körbetekerte az üllő tövénél. Homlokáról egyetlen pillanatra sem tűntek el a
ráncok. Mintha nem hagyták volna nyugodni a morális aggályai.
Szép dolog az erkölcs, de az ilyen nehéz időkben csak a baj van vele.
A két férfi nagyszerűen együtt működött ahhoz képest, hogy egyikük börtöntöltelék
volt, másikuk pedig koldus. Egyetlen pillanatot, egyetlen mozdulatot sem vesztegettek el.
Idegességnek jelét sem mutatták, pedig gyilkosságra készültek. Monzának mindig volt
hozzá tehetsége, hogy a megfelelő embereket válassza ki egy feladatra. Nyájas
összekattintotta a bilincseket a testőr vaskos csuklói körül. Reszket kinyújtotta a kezét, és
elfordította a lámpa gombját; az üveg mögött feltámadó láng fénnyel töltötte meg a koszos
műhelyt.
– Ébresszétek fel!
Nyájas egy vödör vizet löttyentett Gobba arcába. A férfi télköhögött, élesen szívta be a
levegőt, és megrázta a haját. A cseppek szerteszét szálltak a hajáról. Próbált felállni, de a
láncok csörögve visszarántották. Körülnézett apró szemével.
– Ostoba bunkók! Halottak vagytok mind a ketten! Halottak! Nem tudjátok, ki vagyok?
Nem tudjátok, kinek dolgozom?
– Én tudom. – Monza minden tőle telhetőt megtett, hogy könnyedén járjon, mint
azelőtt, de nemigen járt sikerrel. A lábát húzva lépett ki a fényre, és hátrahajtotta a
csuklyáját.
 Gobba kövér arca összegyűrődött.
– Nem. Nem lehet. – Elkerekedett a szeme. Aztán még jobban elkerekedett. Döbbenet,
ijedtség, aztán rettegés jelent meg benne. – Nem!
– De igen. – A nő a fájdalom ellenére elmosolyodott. – Milyen elbaszott egy alak lett
belőled. Híztál, Gobba. Többet szedtél tel, mint amennyit én fogytam. Fura, mit tud hozni
az élet. Az ott az én ékkövem a kezeden?
A férfi kisujján fekete vaspántra erősített vörös rubin villant. Nyájas érte nyúlt,
lecsavarta az ujjáról, és odadobta Monzának. A nő röptében kapta el a bal kezével. Henna
utolsó ajándéka. Együtt mosolyogtak rajta, ahogy felfelé lovagoltak a hegyoldalon Orso
nagyherceghez. A vastag pánt karcos volt, és kicsit el is deformálódott, de a kő éppen
olyan vérvörösen csillogott, mint akkor. Színe az elvágott torokra emlékeztetett.
– Nem vészelte át épségben, amikor meg akartál ölni, mi, Gobba? Mint ahogy egyikünk
sem. – Eltartott egy darabig, amíg ráügyetlenkedte a gyűrűt bal keze középső ujjára, végül
azonban sikerült átpréselnie a bütykön. – Erre a kezemre is éppen olyan jól passzol. Tiszta
szerencse.
– Hallgasson ide! Kössünk üzletet. – Gobba arcán izzadság gyöngyözött. – Kitalálunk
valamit.
– Én már kitaláltam. Attól tartok, hogy éppen nincs kéznél. – Leemelte a kalapácsot a
polcról. Rövid nyelű, tömzsi szerszám volt nehéz acélból készült fejjel. Ujjaiban
megmozdultak a csontok, ahogy kesztyűs kezét összezárta körülötte. – Úgyhogy inkább
ezzel foglak összetörni. Megtennétek, hogy tartjátok? – Nyájas felemelte Gobba jobb
karját, és az üllőre nyomta. Kaparászó ujjak terültek szét sápadtan a sötét fémen. –
Biztosra kellett volna mennetek.
– Orso megtudja. Úgyis megtudja.
– Hát persze. Ha előbb nem, majd akkor, amikor ledobom a saját teraszáról.
– Sosem fog sikerülni! Végezni fog magával.
– Már megtette, nem emlékszel? Nem maradtam úgy.
Gobba nyakán kidagadtak az erek az erőlködéstől, de hatalmas tömege ellenére Nyájas
szorosan tartotta.
– Nem tudja legyőzni!
– Talán nem. Meglátjuk. Egy dolgot viszont biztosan kijelenthetek. – Monza magasra
emelte a kalapácsot. – Te nem fogsz legyőzni.
A fej tompa, fémes csattanással csapott le a férfi ujjaira – egyszer, kétszer, háromszor.
Minden egyes csapás megrázta Monza kezét, a fájdalom végignyilallt a karjában. Mégis
sokkal elviselhetőbb fájdalom volt ez, mint ami Gobba karjába nyilallt. A férfi nyüszített,
üvöltött, remegett, miközben Nyájas löttyedt arca szinte az övéhez simult. Gobba
felemelkedett az üllőről, tenyere az élére fordult. Monza szélesen vigyorgott, ahogy a
kalapács zúgva ismét lesújtott, és kilapította a férfi kezét. A következő ütés a csuklóját
érte, és azonnal feketére is színezte.
– Még csúnyább, mint az enyém volt. – A nő rántott egyet a vállán. – De hát ha az
ember adósságot törleszt, úgy illendő, hogy kamatostul tegye. Kérem a másik kezét.
– Ne! – nyüszítette Gobba. Nyál fröcsögött a szájából. – Ne! Gondoljon a gyerekeimre!
– Gondolj az öcsémre!
A kalapács ripityára törte a férfi másik kezét is. Monza minden egyes csapásnál
gondosan célzott, nem kapkodott, tekintetét a megfelelő pontra szegezte. Ujjhegyek.
Ujjak. Bütykök. Hüvelykujj. Tenyér. Csukló.
– Hat meg hat – mormogta Nyájas Gobba fájdalmas kiáltásai közepette.
Monza fülében lüktetett a vér. Nem volt benne biztos, hogy jól hallotta.
– Mi?
– Hatszor és hatszor. – A férfi elengedte Orso testőrét, felállt, és összedörzsölte a
tenyerét. – A kalapáccsal.
– És? – csattant fel a nő. Elképzelni nem tudta, miért fontos ez.
Gobba az üllőre görnyedt, lábával kitámasztotta magát, csuklója megfeszítette a láncot,
ahogy hiába próbálta minden erejével megmozdítani a hatalmas fémtárgyat. Szájából
fröcsögött a nyál, megfeketedett kezei tehetetlenül lógtak.
Monza közelebb hajolt hozzá.
– Mondtam, hogy állj fel? – A kalapács éles csattanással sújtott le a férfi térdkalácsára.
Gobba hanyatt dőlt a földön, és éppen szívta a tüdejébe a levegőt, hogy sikítson, amikor a
kalapács megint eltalálta a lábát, és rossz irányba hajlította.
– Nehéz munka. – Monza elfintorodott, ahogy kattant egyet a válla, miközben levetette
a kabátját. – Persze nem vagyok már olyan hajlékony, mint régen. – Felgyűrte az ingujját
egészen az alkarján éktelenkedő hosszú seb fölé. – Mindig azzal dicsekedtél, hogy tudod,
hogyan kell megizzasztani egy nőt. Igaz, Gobba? És ha belegondolok, hogy még nevettem
is a vicceiden. – Karjával letörölte arcáról az izzadságot. – Hogy mi mindenre vagyok én
képes! Oldozd el!
– Biztos? – kérdezte Nyájas.
– Félsz, hogy beleharap a bokádba? Kockáztassuk meg. – A fegyenc vállat vont, aztán
lehajolt, hogy kinyissa a Gobba csuklóját szorító bilincseket. Reszket összeráncolt
homlokkal figyelt a sötétből. – Valami baj van? – mordult rá Monza.
A férfi nem felelt.
Gobba a könyökével vonszolta magát a semmibe, törött lábát maga után húzva a
fűrészporban. Erőtlen, nyöszörgő hangot adott ki. Valami olyasmit, amilyet ő is kiadhatott,
amikor ott feküdt összetörve a hegy lábánál Fontezarmo alatt.
– Hööörrrhhhh…
Monza nem élvezte annyira a dolognak ezt a részét, mint remélte, és ettől dühösebb lett,
mint valaha. Volt valami rettenetesen bosszantó azokban a nyögésekben. A keze lüktetett a
fájdalomtól, de mosolyt erőltetett az arcára, és Gobba után bicegett. Igyekezett úgy tenni,
mintha élvezné a helyzetet.
 – Meg kell mondjam, csalódott vagyok. Nem azzal dicsekedett mindig Orso, hogy
milyen kemény testőre van? Gondolom, most ki fog derülni, mennyire vagy kemény
valójában. Ennél a kalapácsnál biztosan puhább lehetsz… – Hirtelen megcsúszott,
kibicsaklott a bokája, nekitántorodott egy kemence téglával kirakott oldalának, és a bal
kezével megtámasztotta magát. Eltartott egy pillanatig, mire rádöbbent, hogy a kemence
még mindig tűzforró.
– A francba! – Mint egy bohóc, a másik irányba botorkált, és felrúgott egy vödröt.
Mocskos víz fröccsent a lábára. – Bassza meg!
Dühében, amiért ilyen kínos helyzetbe hozta magát, Gobba fölé hajolt, és vadul
nekiesett a kalapáccsal.
– A rohadt anyádat!
A férfi hörögve nyögött fel, ahogy az acél újra meg újra a bordáin puffant. Próbált
összegömbölyödni, félig-meddig magára húzta a nőt, kicsavarva ezzel a lábát. Monza
felszisszent a csípőjébe hasító fajdalomtól. A kalapács nyelét a férfi halántékába
mélyesztette, aztán egy mozdulattal félig letépte a fülét. Reszket közelebb lépett, hogy
segítsen, de a nő gyorsan kiszabadította magát. Gobba eltorzult képpel felült valahogy, és
a hátát egy nagy vizeshordónak vetette. Kezei eredeti méretük kétszeresére duzzadtak,
olyanok voltak, mint két nagy, fityegő kesztyű.
– Könyörögj! – vicsorította a nő. – Könyörögj, te fasz!
De Gobbát túlságosan lefoglalta a karjai végén lógó két nyers húsdarab és a sikoltozás.
Kurta, rekedt, nyáltól fröcsögő sikolyokat hallatott.
– Valaki meghallhatja. – Úgy tűnt, Nyájast nem különösebben izgatja, hogy így lesz-e.
– Akkor talán el kéne hallgattatni.
A fegyenc hátulról áthajolt a hordó fölött, a két ökle között kifeszített drótot Gobba
nyakához illesztette, majd felfelé rántotta, amivel az üvöltéseket gyér nyöszörgéssé
halkította.
Monza leguggolt a testőr elé. A térde égett a fájdalomtól, ahogy a hájas nyakba vágó
drótot figyelte. Éppen így vágott az ő nyakába is Gobba drótja. Viszketni kezdtek a hegek.
– Milyen érzés? – Tekintete a férfi arcára ugrott, ahogy próbálta tudatosítani magában
az elégtétel érzését. – Na milyen? – Bár erre senki nem tudta nála jobban a választ. Gobba
szeme kidülledt, az álla rángatózni kezdett, előbb rózsaszín, aztán piros, majd egészen lila
lett. – Most azt kéne mondanom, kár, hogy ez a jó kis hús pocsékba megy. De nem kár.
Lehunyta a szemét, hátravetette a fejét, és az orrán keresztül mélyen beszívta a levegőt,
miközben szorosabbra fogta a kalapácsot, és a magasba emelte.
– Elárultál, aztán életben hagytál?
Ahogy a kalapács lesújtott Gobba két malacszeme közé, olyan éles csattanás hallatszott,
mintha egy kőtömb hasadt volna ketté. A férfi háta ívbe görbült, a szája tágra nyílt, de
egyetlen hang sem jött ki rajta.
– Összezúztad a kezemet, aztán életben hagytál?
 A kalapács telibe találta Gobba orrát, és úgy horpasztotta be az arcát, mint egy törött
tojást. A férfi teste összecsuklott, a lába pedig csak vonaglott és vonaglott.
– Megölted az öcsémet, aztán életben hagytál?
Az utolsó csapástól a férfi koponyája szétnyílt. Fekete vér bugyogott le lila bőrén.
Nyájas elengedte a drótot, Gobba pedig oldalra dőlt. Lágyan, szinte kecsesen gördült a
hasára, aztán nem mozdult többé.
Meghalt. Nem kellett hozzá szakértőnek lenni, hogy az ember meg tudja állapítani.
Monza grimaszolva erőltette szét az ujjait; a kalapács csörömpölve hullott a földre, a feje
vörösen ragyogott, egyik sarkához hajcsomó tapadt.
Egy halott. Hat van hátra.
– Hat meg egy – mormogta magában. Nyájas tágra nyílt szemmel meredt rá, a nőnek
fogalma sem volt róla, miért.
– Milyen érzés? – kérdezte Reszket az árnyékból.
– Micsoda?
– A bosszú. Jólesik?
Monza maga sem volt biztos benne, hogy érez-e bármi mást a megégett, összetört
kezében, a lábában és az egész koponyájában lüktető fájdalmon kívül. Benna továbbra is
halott volt, ő pedig továbbra is nyomorék. Összeráncolt homlokkal állt, és nem felelt.
– Tüntessem el? – Nyájas a holttest felé intett, másik kezében súlyos hentesbárd villant.
– Gondoskodj róla, hogy ne találják meg.
Nyájas megragadta Gobba bokáját, és visszavonszolta az üllőhöz, véres csíkot húzva
maga után a fűrészporban.
– Feldarabolom, aztán mehet a csatornába. Megkapják a patkányok.
– Jobb, mint amit érdemel. – Monza enyhe hányingert érzett. Eljött az a napszak,
amikor pipára kellett gyújtania. A füst majd megnyugtatja az idegeit. Elővett egy kis
erszényt, benne ötven tallérral, és odavetette Reszketnek.
Az érmék összecsörrentek, ahogy a férfi elkapta.
– Ennyi volt?
– Ennyi volt.
– Értem. – Reszket elhallgatott, mintha mondani akarna valamit, de semmi nem jutna az
eszébe. – Sajnálom, ami az öcséddel történt.
Monza mélyen a szemébe nézett a lámpafényben, próbált a veséjébe látni. A férfi szinte
semmit nem tudott róla vagy Orsoról. Első ránézésre semmiről nem tudott szinte semmit.
Verekedni viszont tudott, azt látta. Egymaga bement Sajaamhoz, tehát bátorságnak sem
volt híján. Bátor, és talán erkölcsös ember. Büszke ember. Ez azt jelentette, hogy hűséges
is lehet, ha sikerül maga mellé állítania. Márpedig a hűség ritka kincsnek számított
Styriában.
 Monza soha nem töltött sok időt egyedül. Benna mindig mellette volt. Vagy legalábbis
mögötte.
– Sajnálod.
– Igen. Nekem is volt testvérem. – Reszket félig az ajtó felé fordult.
– Akarsz még munkát? – Monza a férfi szemébe fúrta a tekintetét, és elindult felé. Jó
kezét a háta mögé csúsztatta, és kitapogatta a kése markolatát. Ez az ember tudta az ő
nevét, mint ahogy Orsoét és Sajaamét is, márpedig ez azt jelentette, hogy könnyedén
megöletheti őket. Így vagy úgy, de maradnia kellett.
– Ilyen munkát, mint ez? – Komoran nézett le a vérfoltos fűrészporra a csizmája alatt.
– Ölni kell. Mondhatjuk. – Monza azon gondolkodott, vajon a férfi mellkasába döfjön-
e, esetleg alulról az állába, vagy várja meg, amíg hátat fordít. – Mégis mit gondoltál, mit
akarok tőled? Hogy fejj meg egy kecskét?
Reszket hosszú haja lobogott, ahogy megrázta a fejét.
– Ostobaságnak tűnhet számodra, de azért jöttem ide, hogy jobb ember legyek. Nyilván
megvannak az indokaid, de ez nekem rusnya nagy lépésnek tűnik a rossz irányba.
– Még hat ember.
– Nem. Nem. Végeztem. – Mintha magát próbálta volna győzködni. – Nem érdekel,
mennyit…
– Ötezer tallért.
A térti szája már nyitva volt, hogy megint nemet mondjon, ezúttal mégis elakadt a
szava. Monzára meredt. Előbb döbbenten, aztán elgondolkodva. Próbálta felmérni,
mennyi pénzről is van szó. Hogy mennyi mindent lehetne venni belőle. Monzának mindig
volt hozzá tehetsége, hogy megállapítsa, kinek mennyi az ára. Mindenkinek van ára.
Monza még egyet lépett előre, és a férfi szemébe nézett.
– Jó ember vagy, azt látom, és kemény is egyben. Éppen ilyenre van szükségem. –
Tekintete egy pillanatra Reszket szájára ugrott, aztán visszatért a szemére. – Segíts nekem.
Szükségem van a segítségedre, neked meg szükséged van a pénzemre. Ötezer tallér.
Sokkal könnyebb jó embernek lenni, ha ennyi pénzed van hozzá. Segíts nekem. Merem
állítani, hogy ennyi pénzből fél Északföldet megveheted. Király lehetne belőled.
– Ki mondta, hogy király akarok lenni?
– Felőlem királynő is lehetsz, ha neked úgy tetszik. Viszont elmondom neked, mit nem
fogsz csinálni. – Olyan közel hajolt, hogy szinte a férfi nyakába lihegett. – Munkáért
könyörögni. Ha engem kérdezel, nincs az jól, ha egy ilyen büszke ember idáig süllyed. –
Elfordította a tekintetét. – Persze nem erőszak a disznótor.
Reszket csak állt egy helyben, az erszényt méregette a tenyerében. Monza már
elengedte a kés markolatát. A pénz mindenkinek mást jelent, írta Bialoveld, de
mindenkinek jót.
Mire a férfi megint felnézett, megkeményedett a tekintete.
 – Kit ölünk meg?
Voltak idők, amikor ilyenkor rámosolygott volna Bennára, öccse pedig
visszamosolygott volna rá. Megint győztünk. De Benna meghalt, Monza gondolatai pedig
máris a következő emberen jártak, aki csatlakozni fog hozzá.
– Egy bankárt.
– Egy mit?
– Egy embert, aki pénzt számol.
– Azzal keres pénzt, hogy számolja?
– Pontosan.
– Különös szokásaitok vannak nektek idelent. Mit tett?
– Megölte az öcsémet.
– Megint a bosszú, mi?
– Megint a bosszú.
Reszket bólintott.
– Akkor úgy sejtem, fel vagyok véve. Mit szeretnél?
– Segíts Nyájasnak kivinni a szemetet, aztán lelépünk innen. Nem lenne értelme
Talinsban maradnunk.
Reszket az üllő felé pillantott, és mély lélegzetet vett. Aztán elővette a nőtől kapott kést,
és a Gobba holttestével foglalatoskodó Nyájas mellé lépett.
Monza lenézett a bal kezére, és ledörzsölt néhány vércseppet a kézfejéről. Remegtek az
ujjai. Talán attól, hogy az előbb megölt egy embert, aztán majdnem megölt egy másikat,
talán attól, hogy rég nem gyújtott pipára, maga sem tudta eldönteni.
Talán mindháromtól egyszerre.
 II.
Westport
„Az ember fokozatosan képes
hozzászokni a méreghez.”

Victor Hugo
Az első évben mindig éhesek voltak, és Bennának a faluban kellett koldulnia, mialatt
Monza a földeken dolgozott és az erdőben gyűjtögetett.
A második évben jobb lett a termés, a pajta melletti parcellában zöldségeket is
termesztettek, amikor pedig megjött a hó, és a fehér csend átvette az uralmat a völgyben,
Destort, az öreg molnár adott nekik kenyeret.
A harmadik évben az időjárás is segítette őket. Éppen jókor jött az eső, és Monza szép
termést nyugtázhatott a felső parcellában. Olyan szépet, amilyet talán az apja sem soha. A
határon túli forrongások miatt magasra szöktek az árak. Lesz pénzük, megjavíttatják a
tetőt, és Benna kaphat végre egy rendes inget. Monza figyelte, ahogy a búza hullámokat
vet a szélben. Büszke volt rá, hogy a saját két kezével alkotott valamit. Erről a
büszkeségről beszélt mindig az apja is.
Pár nappal az aratás előtt hangokra ébredt a sötétben. Kezét az öccse szájára tapasztva
felrázta a mellette alvó Bennát. Fogta az apja kardját, óvatosan kinyitotta a zsalukat, majd
mindketten kimásztak az ablakon, belopóztak az erdőbe, és elbújtak a bozótban egy fatörzs
mögött. Fekete alakok álltak a ház előtt, fáklyáik fénye reszketett a sötétben.
– Kik ezek?
– Pszt!
Monza hallotta, ahogy betörik az ajtót, aztán átcsörtetnek a házon és a pajtán.
– Mit akarnak?
– Pszt!
A férfiak szétszéledtek a földeken, fáklyáikkal meggyújtották a gabonát. Hamarosan
minden tomboló lángokba borult. Monza hallotta, hogy valaki ujjongani kezd. Valaki más
felnevetett.
Benna arcát megvilágította a vibráló narancsszínű fény, szeméből könnyek csorogtak.
– De miért tették? Miért tették?
– Pszt!
Monza figyelte a tiszta éjszakában felszálló füstöt. Minden munkája. Minden fájdalma
és verejtéke. Miután a férfiak elmentek, sokáig nem mozdult, csak a lángokat figyelte.
Reggel újabb emberek jöttek. Komor tekintetű, bosszúszomjas völgylakók az öreg
Destort vezetésével. A molnár övén kard lógott, mögötte három fia állt.
– Itt is jártak, mi? Szerencsétek van, hogy éltek. Feljebb a völgyben megölték Crevit és a
feleségét. Meg a fiukat is.
– Mit fognak most csinálni?
– Megkeressük és felkötjük őket.
– Mi is megyünk.
 – Jobban tennétek, ha…
– Megyünk.
Destort nem volt mindig molnár, és értette a dolgát. Másnap este utolérték a
gyújtogatókat, akik dél felé tartva anélkül táboroztak le az erdőben, hogy egyáltalán
rendes őrt állítottak volna. Inkább voltak tolvajok, mint katonák. Még földművesek is
akadtak közöttük, inkább a határ egyik oldaláról, mint a másikról, akik úgy döntöttek,
megtorolnak valamiféle kitalált sérelmet, amíg földesuraik a saját kakaskodásukkal
vannak elfoglalva.
– Aki nem áll rá készen, hogy embert öljön, inkább maradjon itt. – Destort kirántotta a
kardját, a többiek pedig előkészítették a bárdjaikat, a fejszéiket vagy a rögtönzött
dárdáikat.
– Várj! – súgta Benna, és megragadta Monza karját.
– Nem.
Görnyedten, csendben futott a fekete fák között táncoló lángok felé apja kardjával a
kezében. Kiáltást hallott, fém csördült, íj húrja pattant.
Kilépett a bokrok közül. Két férfi kuporgott egy tábortűz fölött gőzölgő lábas mellett. Az
egyiknek sűrű szakálla volt, kezében fejszét szorongatott. Félig sem tudta felemelni,
amikor Monza belevágott a szemébe. A férfi ordítva terült el a földön. A másik sarkon
fordult, és futni készült, mielőtt azonban egetlen lépést is tehetett volna, a lány hátulról
felnyársalta. A szakállas az arcát fogva egyre csak ordított. Monza a mellkasába döfött,
mire a férfi szörcsögve zihált néhányat, majd elhallgatott.
A lány összehúzott szemöldökkel pillantott le a két holttestre, miközben lassan
alábbhagyott körülötte a csatazaj. Benna előosont a fák közül, levette a szakállas
erszényét az övéről, és a tenyerébe borította a súlyos ezüstérméket.
– Tizenhét tallér volt nála.
A teljes termés is legfeljebb feleennyit ért. A fiú a nővére felé nyújtotta a másik férfi
erszényét.
– Ennél meg harmincat találtam.
– Harmincat? – Monza a vérre pillantott apja kardján, és arra gondolt, milyen különös,
hogy gyilkos lett belőle. Milyen különös, hogy ilyen könnyű volt ölnie. Könnyebb, mint a
kemény földet ásni a megélhetésért. Sokkal, sokkal könnyebb. Később várta, mikor éri utol
a bűntudat. Sokáig várta.
De csak nem jött.
 Méreg
Morveer az ilyen délutánokat szerette a legjobban. Hűvös, egyenesen csípős volt, de
tökéletesen csendes és makulátlanul tiszta. A nap ragyogón sütött át a gyümölcsfák
csupasz fekete ágai között, ritka kincseket talált egy háromlábú rézállvány meg egy halom
rúd és csavar formájában, sugarai bepárásodott üvegedényeken vetettek felbecsülhetetlen
értékű szikrákat. Semmi sem volt jobb annál, mint a szabad ég alatt dolgozni egy ilyen
napon, ráadásul a dolognak még az az előnye is megvolt, hogy a kiszabaduló halálos
gőzök ártalmatlanul szétoszlottak. A Morveer hivatását űzők közül kellemetlenül sokan
estek saját szereik áldozatává, neki pedig esze ágában nem volt a sorsukra jutni. Nemcsak
az élete, a hírneve is odalett volna.
Morveer belemosolygott a hunyorgó lángokba, és a lombikok csörgésének, az elszökő
gőz megnyugtató sziszegésének, a fortyogó reagensek szorgos pukkanásainak ritmusára
bólogatott. Olyanok voltak neki ezek a hangok, mint kereskedőnek az érmék csilingelése,
vagy kardforgatónak a fémes csikorgás, amivel a penge kisurran a hüvelyéből. A jól
végzett munka hangjai. Elégedett nyugalommal figyelte hát Nappal összpontosítástól
gyűrött arcát a csúcsosodó gyűjtőedény torzító üvegén keresztül.
Kétségkívül szép, szív alakú arc volt; szőke fürtök keretezték. Igaz, nem különösebben
figyelemreméltó formája volt ez a szépségnek, amit csak tovább finomított az ártatlanság
lefegyverző aurája. Az ilyen arc mindig kellemes benyomást tesz az emberre, de nem vált
ki belőle komolyabb izgalmakat. Könnyű megfeledkezni róla. Morveer voltaképpen pont
az arca miatt választotta a lányt. Semmit sem tett véletlenül.
A lepárló berendezés végén apró ékkő formálódott a nedvességből. Megnyúlt, pocakot
növesztett, végül kiszabadította magát; szikrákat vetve bucskázott alá és némán csöppent a
lombik aljára.
– Nagyszerű – mormogta Morveer.
Újabb cseppek híztak meg és hullottak le ünnepélyes egymásutánban. Az utolsó
kelletlenül tapadt a cső végéhez. Nappal finoman megpöckölte az üveget, mire a csepp a
többi után pottyant. A lombik aljában összegyűlő kevéske folyadék ránézésre semmiben
sem különbözött a víztől. Még arra is alig lett volna elég, hogy az ember megnedvesítse
vele az ajkát.
– És most óvatosan, kedvesem, nagyon, nagyon óvatosan. Egy hajszálon függ az életed.
Meg az enyém is.
A lány az alsó ajkához szorította a nyelvét, finoman lecsavarta a csövet a lepárló
végéről, és a tálcára fektette. Aztán a berendezés többi darabja következett sorban egymás
után. Morveer inasának finom, puha keze volt. Fürge de biztos, amilyennek lennie kellett.
A lány gondosan egy dugót nyomott az üvegbe, mielőtt feltartotta a fény felé. A
napsugarak olvadt gyémánttá változtatták a kortynyi folyadékot. Nappal elmosolyodott.
Ártatlan, szép, mégis teljességgel felejthető mosolya volt.
– Nem nézni ki belőle sokat.
– Éppen ez a lényeg. Színtelen, szagtalan, íztelen. Mégis, elég egy végtelenül piciny
cseppet lenyelni, a legritkább párafelhőt belélegezni, a legfinomabban megérinteni, és pár
perc alatt végez az emberrel. Nincsen ellenszer, nincsen orvosság, senki sem immúnis rá.
Igazán… ez a mérgek királya.
– A mérgek királya – sóhajtotta kellő áhítattal a lány.
– Gondosan őrizd meg ezt a tudást, kedvesem, és csak végszükség esetén alkalmazd.
Kizárólag a legveszedelmesebb, leggyanúsabb, legravaszabb emberek ellen. Csak azok
ellen, akik közeli ismeretséget kötöttek a méregkeverés művészetével.
– Értem. Első az óvatosság, mint mindig.
– Nagyszerű. Ez a leghasznosabb lecke. – Morveer hátradőlt a széken, és
összeillesztette ujjai hegyét. – Megismerted a legszigorúbban őrzött titkaimat. Az
inaséveidnek vége, de… remélem, velem maradsz a segédemként.
– Megtiszteltetés, ha a szolgálatában maradhatok. Rengeteg még a tanulnivalóm.
– Mint mindannyiunknak, kedvesem. – Morveer felkapta a fejét, ahogy a távolban
megszólalt a kapucsengő. – Mint mindannyiunknak.
Két alak közelített a ház felé a gyümölcsfák között vezető hosszú ösvényen. Morveer
kinyitotta a távcsövét, és rájuk irányította. Egy férfi meg egy nő. A férfi nagyon magas
volt, és erősnek is tűnt. Kopott kabátot viselt, hosszú haja lobogott utána. Megjelenéséből
ítélve északföldi lehetett.
– Egy barbár – dünnyögte maga elé. Az ilyenek hajlottak a vandalizmusra és a
babonaságokra, ezért kellő megvetéssel kezelte őket.
A másik idegen felé fordította a távcsövet, aki nő létére férfiruhákat viselt.
Rezzenéstelen tekintettel nézett a ház felé. Úgy tűnt, egyenesen Morveert bámulja.
Szénfekete haja kétségtelenül gyönyörű arcot foglalt keretbe. De kemény, nyugtalanító
formája volt ez a szépségnek, ami csak még élesebbnek tűnt a nő tekintetéből áradó komor
céltudatosságtól. Erről az arcról valaha kihívás és fenyegetés sugárzott. Aki egy pillantást
vetett rá, nem felejtette el egyhamar. Persze szépsége nem volt fogható Morveer
anyjáéhoz, de hát neki amúgy sem volt párja. Morveer anyja számtalan kiváló
tulajdonságával mintha nem is erről a világról való lett volna. Napfényben fürdő,
színtiszta mosolya örökre belevésődött Morveer emlékezetébe, mintha…
– Látogatók? – kérdezte Nappal.
– Megjött az a Murcatto nevű nő. – A férfi csettintve mutatott az asztalra. – Ezt
takarítsd el. A lehető legnagyobb óvatossággal, figyelmeztetlek! Aztán hozz bort és
süteményt.
– Töltve szeretné?
– Csak szilvával és barackkal. Üdvözölni akarom a vendégeimet, nem megölni őket. –
Legalábbis addig biztosan nem, amíg el nem árulják, mi járatban vannak.
Mialatt Nappal letakarította az asztalt, aztán egy abroszt terített rá, és újra elrendezte
körülötte a székeket, Morveer tett néhány alapvető óvintézkedést. Amikor ezekkel végzett,
kényelmesen elhelyezkedett a székén, csillogóra fényesített csizmáit keresztbe vetette,
kezét pedig karba fonta a mellkasa előtt. Úgy festett, mint egy vidéki úriember, aki
gondtalanul élvezi a friss téli levegőt a birtokán. Végül is rászolgált, nemdebár?
Amikor a látogatói a ház közelébe értek, a lehető legbehízelgőbb mosolyával állt fel. A
Murcatto nevű nő sántított kissé. Jól leplezte, de a szakmában eltöltött hosszú évek alatt
Morveer érzékei oly mértékben kiéleződtek, hogy egyetlen apró részlet sem kerülte el a
figyelmét. Murcatto kardot viselt a derekán, méghozzá, úgy tűnt, egy meglehetősen jó
darabot, de ezzel a méregkeverő nem foglalkozott. Rút, barbár szerszámok. Talán egy
úriember is hord magánál ilyesmit, ám csak egy közönséges bunkó süllyedne odáig, hogy
használja is. A kesztyű a nő jobb kezén arra utalt, hogy valamit rejteget, ugyanis a bal keze
csupasz volt, és egy akkora vérvörös kő rikított rajta, mint a hüvelykujja körme.
Amennyiben a látszat nem csalt, és valóban rubinról volt szó, igencsak értékes példánynak
tűnt.
– A nevem…
– Monzcarro Murcatto. Egykor az Ezer Kard tábornoka volt a talinsi Orso nagyherceg
szolgálatában. – Morveer jobbnak látta kerülni a kesztyűs kezet, ezért alázatos gesztussal a
balját nyújtotta előre tenyérrel felfelé. – Egy kantai úriember, közös ismerősünk, bizonyos
Sajaam említette, hogy fel kell készülnöm a látogatására. – A nő kurtán, de határozottan
rázta meg a kezét. – És ön, barátom? – Morveer kenetteljesen hajolt meg az északföldi
felé, és két kézzel megragadta hatalmas markát.
– Caul Reszket.
– Kiváló, kiváló. Mindig is elbűvölően képszerűnek találtam az északföldi neveket.
– Mármint milyennek találta őket?
– Szépnek.
– Ó!
Morveer egy pillanatig még szorította a férfi kezét, aztán elengedte.
– Foglaljanak helyet, kérem. – Murcattóra mosolygott, aki a lehető leghalványabb
grimasszal az arcán elhelyezkedett az egyik széken. – Be kell valljam, közel ilyen szép
asszonyra sem számítottam.
Erre a nő összehúzta a szemöldökét.
– Én pedig közel ilyen barátságos férfira nem számítottam.
– Ó, határozottan barátságtalan is tudok lenni, ha arra van szükség, elhiheti nekem. –
Megjelent Nappal, és csendben egy édes süteményekkel teli tányért helyezett az asztalra,
meg hozott egy tálcát borral és poharakkal. – De most aligha kell annak lennem, igaz?
Bort?
A látogatók gondterhelten néztek össze. Morveer mosolyogva kihúzta a dugót, és töltött
magának egy pohárral.
– Maguk ketten zsoldosok, mégis azt kell feltételeznem, hogy nem rabolnak ki és
fenyegetnek meg mindenkit, aki a szemük elé kerül. Hasonlóképpen én sem mérgezem
meg minden ismerősömet. – Hangosan szürcsölt az italból, mintha ezzel akarná
bizonyítani a művelet teljes veszélytelenségét. – Akkor ki fizetne nekem? Biztonságban
vannak.
 – Bocsásson meg, de ennek ellenére sem élnénk vele.
Nappal egy süteményért nyúlt.
– Szabad…
– Tömd magad. – A férfi Murcattóhoz fordult. – Ezek szerint nem a borom miatt jöttek.
– Nem. Munkát ajánlanánk önnek.
Morveer a körmét kezdte tanulmányozni.
– Felteszem, Orso nagyherceg és más boldog-boldogtalanok elhalálozásáról volna szó.
– Murcatto nem szólt, de a férfi jónak látta úgy tenni, mintha magyarázatot követelt volna
tőle. – Aligha van szükség briliáns elmére ahhoz, hogy levonjuk a következtetést. Orso
bejelenti, hogy önt az öccsével együtt megölték a Nyolcak Ligájának ügynökei. Aztán
közös barátunk, Sajaam megsúgja nekem, hogy ön kevésbé hunyt el, mint reklámozzák.
Mivel nem borultak könnyek között egymás nyakába Orsoval, és nem hirdették fennen
csodás megmenekülését, feltételezhetjük, hogy az ospriai merénylők valójában… a
fantázia szüleményei voltak. Talins nagyhercege messze földön híres a féltékenységéről,
önt pedig számtalan győzelme túlságosan népszerűvé tette az ő ízlésének. Közel járok az
igazsághoz?
– Meglehetősen.
– Ez esetben fogadja szívből jövő részvétemet. A jelek szerint az öccse nem lehet
velünk, márpedig úgy értesültem, hogy önök elválaszthatatlanok voltak. – A nő hideg kék
szeme határozottan jeges lett. Az északföldi komor némasággal magasodott fölé. Morveer
gondosan megköszörülte a torkát. Akármilyen kifinomulatlan szerszám is egy kard, az
okos ember éppen úgy meghal, ha keresztüldöfik vele, mint az ostoba. – Nyilván tisztában
van vele, hogy én vagyok a legjobb a szakmámban.
– Tény – jegyezte meg Nappal egy pillanatra elszakadva a süteményétől. –
Megkérdőjelezhetetlen tény.
– Azon számos köztiszteletben álló illető, akin gyakoroltam mesterségem fortélyait,
nyilván készséggel tanúsítaná ezt, ha tehetné. Csakhogy egyikük sem teheti.
Nappal szomorúan rázta meg a fejét.
– Egyetlenegy sem közülük.
– Hová akar kilyukadni? – kérdezte Murcatto.
– A legjobb mindig pénzbe kerül. Talán többe, mint amennyit ön, tekintve, hogy
elvesztette a munkaadóját, megengedhet magának.
– Hallott valaha Somenu Hermonról?
– Ismerem a nevét.
– Én nem – szólt közbe Nappal.
Morveer belefogott a magyarázatba.
– Hermon földönfutó kantai emigráns volt, aki állítólag Musselia leggazdagabb
kereskedőjévé vált. Hírhedt luxussal vette körül magát, de a nagyvonalúsága is legendás.
 – És?
– Sajnálatos módon a városban tartózkodott, amikor az Orso nagyherceg fizetségében
álló Ezer Kard csellel elfoglalta Musseliát. Csak annyi embert öltek meg, amennyit
feltétlenül szükséges volt, de a várost kifosztották, és Hermonról többé nem hallott senki.
Mint ahogy a pénzéről sem. Azt feltételezték, hogy mint az a kereskedőknél szokás, ő is
jelentősen eltúlozta a vagyonát, és dicső, hivalkodó holmijain kívül egészen pontosan…
semmije sem volt. – Morveer lassan kortyolt egyet a borából, és a pohár pereme fölött
pillantott Murcattóra. – Mások persze erről sokkal többet tudnak, mint én. Kik is vezették
a szóban forgó hadjáratot? Mindjárt beugrik a nevük. Testvérek voltak, egy férfi és egy nő,
ha nem tévedek.
Murcatto rezzenéstelen tekintettel nézett vissza rá.
– Hermon sokkal gazdagabb volt, mint amilyennek mondta magát.
– Gazdagabb? – Morveer izgett-mozgott a székén. – Gazdagabb? Anyám! Előny
Murcattónál. Látja, hogyan ficánkolok ennek a bőségnek még csak az említésére is? Nincs
kétségem afelől, hogy ennyi aranyból akár kéttucatszor vagy tán még többször meg tudná
fizetni szerény díjazásomat. Nos… mindent elsöprő kapzsiságom hatására szinte… –
Felemelte nyitott tenyerét, és hangos puffanással csapott az asztalra. – …lebénultam.
Az északföldi lassan oldalt dőlt, lecsúszott a székéről, és tehetetlenül puffant a fűre a
gyümölcsfák alatt. A hátára fordult, térdei a levegőbe emelkedtek; éppen azt a
testhelyzetet vette fel, mint ültében. Teste merev volt, akár egy darab fa, szeme
tehetetlenül bámult felfelé a semmibe.
– Á – jegyezte meg Morveer az asztal fölött keresve a nő tekintetét. – Úgy fest, előny
Morveernél.
Murcatto oldalra kapta a szemét, aztán vissza. Rángások sora futott végig az arca egyik
felén. Kesztyűs keze árnyalatnyit remegett az asztalon, aztán mozdulatlanná dermedt.
– Működik – mormogta Nappal.
– Hogyan is kételkedhettél bennem? – Morveer, aki semmit sem szeretett jobban a
lebilincselve figyelő közönségnél, nem tudott ellenállni a kísértésnek, és nekilátott, hogy
elmagyarázza a trükköt. – Először mezei zsázsa olajával kentem be a kezemet. – Nyitott
ujjakkal felmutatta a tenyerét. – Azért, tudja, hogy a hatóanyag ne érje a bőrömet.
Végeredményben nem örülnék, ha hirtelen azon kapnám magam, hogy megbénultam.
Határozottan kellemetlen élmény lenne. – Kuncogni kezdett magában, Nappal pedig saját,
magasabb hangján csatlakozott hozzá, miközben fogai között tartva a második szelet
süteményt lehajolt, hogy ellenőrizze az északföldi pulzusát. – Maga a hatóanyag
pókméreg lepárlásával készült. Rendkívül hatékony, elég csak megérinteni. Mivel az ő
kezét tovább szorítottam, a barátja lényegesen nagyobb adagot kapott. Szerencsés, ha ma
még képes lesz megmozdulni… Persze ha engedem, hogy valaha is megmozduljon még.
Ellenben ön elvileg megőrizte a beszéd képességét.
– Rohadék – szűrte Murcatto mozdulatlan ajkai közül.
– Ezek szerint nem tévedtem. – Morveer felállt, megkerülte az asztalt, és letelepedett a
nő mellé. – Bocsánatát kell kérnem, de tudja, a hivatásom veszélyes csúcsán vagyok, ahol
egykor ön is megfordult. Nekünk, akik különleges képességekkel rendelkezünk, és
különleges eredményeket értünk el, különleges óvintézkedéseket kell tennünk. Most, hogy
nem befolyásolja a mozgás képessége, teljes átéléssel beszélgethetünk… Orso
nagyhercegről. – Megforgatott a szájában egy korty bort, és az ágak között ugrándozó
madarat figyelte. Murcatto nem szólt, de ez aligha számított, a férfi szívesen beszélt
kettejük helyett is. – Szörnyen elbántak magával, azt látom. Egy olyan ember árulta el, aki
rengeteggel tartozott magának. Szeretett öccsét meggyilkolták, ön pedig… kevesebb lett,
mint volt. Higgye el nekem, az én életem is bővelkedett kellemetlen pillanatokban, szóval
teljes mértékben együtt érzek. De a világ csordultig telt borzalommal, és mi, alázatos
halandók ezen csak apránként változtathatunk. – A hangosan csámcsogó Nappalra
pillantott.
– Mi az? – motyogta teli szájjal a lány.
– Csendesebben, ha kérhetném, éppen előadok. – A lány megvonta a vállát, és
teljességgel szükségtelen cuppogó hangokat kiadva lenyalta az ujjait. Morveer neheztelő
sóhajt hallatott. – Fiatalság bolondság. Majd észhez tér. Az idő mindannyiunkkal csak egy
irányban halad, igaz, Murcatto?
– Kíméljen meg ettől a kibaszott filozofálástól – erőltette merev ajkai közül a szavakat a
nő.
– Akkor maradjunk a gyakorlatias kérdéseknél. Orso nagyherceg az ön számottevő
segítségével Styria legnagyobb hatalmú férfiújává nőtte ki magát. Nem áll szándékomban
úgy tenni, mintha rendelkeznék az ön szakértelmével a hadviseléssel kapcsolatos
különféle dolgokat illetően, de aligha kell hozzá Stolicusnak lenni, hogy az ember
észrevegye a Nyolcak Ligájának összeomláshoz közeli állapotát az ön Magastöltésnél
aratott dicsőséges győzelme után. Csak a csoda mentheti meg Visserinét, ha beköszönt a
nyár. Orso a hangulatától függően vagy békét ajánl az ospriaiaknak, vagy tönkrezúzza
őket, márpedig mint azt ön a legtöbb embernél sokkal jobban tudja, általában a
tönkrezúzásra hajlik. Ha nem jön közbe valami, év végére Styriának végre megint lesz
királya. Véget érnek a Vérontás Évei. – Kiürítette a poharát, és széles gesztussal
körbemutatott. – Béke és prosperitás vár kicsire és nagyra! Egy jobb világ, semmi kétség.
Kivéve, gondolom, a zsoldosokra.
– Meg a méregkeverőkre.
– Ellenkezőleg. Békeidőben is több mint elegendő munkát kapunk. Lényeg a lényeg,
oda akarok kilyukadni, hogy Orso nagyherceg meggyilkolása függetlenül attól, hogy
lehetetlen feladatnak ígérkezik, nem szolgálja senki érdekeit. Még az önéit sem. Nem fog
feltámadni az öccse, nem gyógyul meg sem a keze, sem a lába. – A nő arca meg sem
rezzent, de ez lehetett a bénulás következménye is. – A kísérlet több mint valószínű, hogy
az ön halálával ér véget, de lehetséges, hogy egyben az enyémmel is. Azt akarom
mondani, hogy fel kell hagynia ezzel az őrültséggel, kedves Monzcarro. Azonnal fel kell
hagynia vele, és gondolnia sem szabad rá többé.
A nő szemeiből áradt a könyörtelenség: olyanok voltak, mint két méreggel teli edény.
– Csak a halál állíthat meg. Vagy az enyém, vagy Orsoé.
– Nem számít, mi az ára? Nem számít, mekkora fájdalommal jár? Nem számít, ki vész
oda közben?
– Nem számít – hörögte a nő.
– Azon kapom magam, hogy kezd meggyőzni az elszántságával.
– Mindent megteszek. – A két szó egyetlen vicsorgásban olvadt össze.
Morveer szinte ragyogott.
– Akkor köthetünk üzletet. Ebből kiindulva és semmi másból. Mi az, ami szóba sem
jöhet, Nappal?
– Félmunka – dünnyögte a segéd a tányéron maradt egyetlen süteményt méregetve.
– Pontosan. Hány embert ölünk meg?
– Hatot – felelte Murcatto. – Beleértve Orsot is.
– Ez esetben tízezer tallért számítok fel a másodlagos célpontokért. Az összeg a halál
beállta után fizetendő. Maga Talins hercege ötvenezer tallért kóstál.
A nő arca megrándult kissé.
– Nem vall jó modorra tehetetlen ügyféllel tárgyalni.
– A jó modor nevetséges lenne egy gyilkosságról folytatott beszélgetésben. Azt még
hozzátenném, hogy sosem alkuszom.
– Akkor megállapodtunk.
– Örömömre szolgál. Ellenszert!
Nappal kihúzta a dugót egy üvegből. Fogott egy vékony kést, hegyét az aljában lötyögő
szirupos folyadékba mártotta, majd a nyelével előre átnyújtotta Morveernek. A férfi egy
pillanatig nem mozdult. Murcatto hideg, kék szemébe nézett.
Első az óvatosság, mint mindig. Ez a nő végtelenül veszélyes volt, nem véletlenül
nevezték talinsi kígyónak. Ha Morveer nem hallotta volna a hírét, nem beszélgetett volna
el vele az imént, és nem is sejtette volna, milyen megbízással érkezett, akkor is egyetlen
pillantással felmérte volna. Komolyan fontolóra vette, hogy inkább ledöfi, északföldi
barátjával együtt a folyóba hajítja, és meg is feledkezik az egész ügyről.
De ha egyszer megölheti Orso nagyherceget, Styria leghatalmasabb emberét. Szakmája
egyetlen ügyes fortélyával alakíthatja a történelmet. Milyen nagyszerűen
megkoronázhatná a pályafutását, ha sikerülne megvalósítania a lehetetlent! A gondolattól
is szélesebbre húzta a mosolyát. Hosszan felsóhajtott.
– Remélem, nem fogom megbánni. – A kés hegyével megbökte Murcatto kézfejét;
egyetlen sötétvörös vércsepp bukkant elő.
Néhány pillanat telt csak el, és az ellenszer máris hatni kezdett. Murcatto egy
grimasszal lassan az egyik, majd a másik irányba fordította a fejét, és megmozgatta az
arcizmait.
– Meg vagyok lepve – szólt.
– Igazán? Hogyhogy?
 – Egy méregkeverő mesterre számítottam. – Murcatto megdörzsölte az apró sebet a
kézfején. – Ki gondolta volna, hogy csak egy kis prücsköt találok.
Morveer arcáról lefagyott a mosoly. Persze egy pillanat alatt összeszedte magát. Egy
éles pillantással elhallgattatta a kuncogó Nappalt.
– Remélem, ideiglenes tehetetlensége nem volt túlságosan a terhére. Megbocsát nekem,
igaz? Amennyiben együtt fogunk működni, nem szívesen dolgoznék ilyen teher alatt.
– Természetesen. – A nő életre kelt vállát forgatta, szája sarkában halvány mosoly jelent
meg. – Nekem arra van szükségem, amit maga tud nyújtani, magának meg arra, amit én
tudok. Az üzlet az üzlet.
– Nagyszerű. Mesés. Párját ritkító. – Morveer megvillantotta legmegnyerőbb mosolyát,
de egy pillanatig sem hitte el, amit a nő mondott. Életveszélyes munkát vállalt el egy
életveszélyes megbízótól. Monzcarro Murcatto, a hírhedt caprilei mészáros nem volt
éppen megbocsátó típus. Neki sem bocsátott meg. Távolról sem. Mostantól fogva
nemcsak első lesz az óvatosság, de második és harmadik is.
 Tudomány és varázslat
Reszket a lanka tetején visszafogta a lovát. Alatta lejtett a táj, a sötét mezőkön itt-ott
tanyák, falvak meg csupasz fák csoportjai kuporogtak. Talán ha egy tucat mérföldnyire a
tenger fekete vonala húzódott; a széles öböl partjára egy város sápadt íve telepedett. A
hűvös víz fölé emelkedő három dombon apró tornyok sorakoztak az acélszürke ég alatt.
– Westport – szólt Nyájas, majd csettintett a nyelvével, és tovább noszogatta a lovát.
Minél közelebb értek a városhoz, Reszket annál feszültebb lett. Ráadásul annál jobban
fájt mindene, annál jobban fázott és annál jobban unta magát. Komoran pillantott
Murcattóra, aki felhúzott csuklyával elöl lovagolt – fekete alak a fekete tájban. A lovak
dobogtak és prüszköltek. A csupasz mezőkön néhány varjú károgott. Senki nem szólt egy
szót sem.
Egész úton zord társaság voltak. Persze zord célok is lebegtek a szemük előtt. Más sem
járt az eszükben, csak a gyilkolás. Reszket elgondolkodott, mit szólna ehhez az apja.
Csörgőnyakú úgy ragaszkodott a hagyományokhoz, mint egy kagyló a csónak aljához, és
mindig azt kereste, hogyan cselekedhetne helyesen. Pénzért megölni egy idegent, akivel
nem is találkozott, soha nem fért volta bele ebbe a skatulyába, akárhonnan nézte is.
Hirtelen éles nevetés hallatszott. A Morveer mellett a kocsin kuporgó, kezében félig
megevett almát tartó Nappal hangja volt. Reszket jó ideje nem hallott már nevetést, és
most úgy vonzotta, akár a mágnes.
– Mi olyan vicces? – kérdezte, és máris együtt vigyorgott a lánnyal.
Nappal közelebb hajolt, teste együtt ringott a kocsival.
– Azon gondolkodtam, hogy amikor leesett a székről, mint egy páncéljára fordított
teknőc, vajon összecsinálta-e magát?
– Személy szerint azon a véleményen voltam, hogy igen – jegyezte meg Morveer. –
Persze kétlem, hogy éreztük volna a különbséget a szagán.
Reszket mosolya azonnal elhalt. Eszébe jutott, ahogy ott ült a gyümölcsfák alatt,
összevonta a szemöldökét, és igyekezett veszélyesnek tűnni. Aztán rángatózni kezdett és
elszédült. Próbálta a homlokához emelni a kezét, de meg sem tudta mozdítani. Aztán
szeretett volna mondani valamit, de meg sem tudott szólalni. Aztán fejre állt körülötte a
világ. Többre nem is igen emlékezett.
– Mit tett velem? – Elfojtotta a hangját. – Valami varázslat volt?
Nappal szájából almadarabkák fröccsentek szerteszét, ahogy ismét harsányan
felnevetett.
– És még azt mondtam, hogy unalmas útitárs lesz – kuncogott Morveer. – Varázslat!
Esküszöm, olyan, mint valami viccben!
– Azok a nagy, vastag, ostoba könyvek! Mágusok, ördögök meg minden. – Nappal
egyre hevesebben vihogott. – Hülye gyerekmesék.
– Jól van – szólt Reszket. – Azt hiszem, értem. Lassú vagyok, mint egy kurva pisztráng
egy kád szirupban. Nem varázslat volt. Akkor micsoda?
Nappal arcán gúnyos vigyor játszott.
– Tudomány.
Reszketnek nem nagyon tetszett a szó hangzása.
– Az meg micsoda? Valami másfajta mágia?
– Nem, a leghalványabb köze sincs hozzá – felelte Morveer. – A tudomány racionális
gondolatok rendszere, amelynek célja a világ megismerése és a működését meghatározó
szabályok megállapítása. A tudós ezen szabályok alkalmazásával éri el a kívánt hatást. A
primitív szemlélő számára ez akár varázslatnak is tűnhet. – Reszket birkózott a hosszú
styriai szavakkal. Akármilyen okosnak is tartotta magát, Morveer meglehetősen ostobán
beszélt. Úgy tűnt, mindenáron bonyolulttá akarja tenni azt is, ami egyszerű. – A mágia
ezzel szemben hazugságok és képtelenségek rendszere, amelynek célja a bolondok
szédítése.
– Semmi kétség. Nyilván én vagyok a leghülyébb bitang a Világ Körén belül, nem igaz?
Csoda, hogy magamban tudom tartani a szart anélkül, hogy folyton a seggemre figyelnék.
– Megfordult a fejemben a gondolat.
– Létezik mágia – mormogta Reszket. – Láttam, ahogy egy nő ködöt támaszt.
– Tényleg? És miben különbözött a közönséges ködtől? Mágikus színe volt? Zöld?
Narancs?
Reszket összeráncolta a homlokát.
– A szokásos.
– Szóval egy nő kiáltott egyet, és köd lett. – Morveer felhúzott szemöldökkel pillantott
a segédjére. – Ez aztán a csoda. – Nappal elmosolyodott, és hangos roppanással
mélyesztette az almába a fogát.
– Láttam egy embert, akinek betűk borították a bőrét. A teste egyik felét nem fogta a
fegyver. Magam döftem belé a dárdámat. Bele kellett volna halnia, de egy karcolás sem
látszott rajta.
– Uúúúúú! – Morveer felemelte mindkét kezét, és megmozgatta az ujjait, mint egy
szellemet játszó kisgyerek. – Varázsbetűk! Először nem volt seb, aztán meg… nem volt
seb? Meghunyászkodom! A világ tele van csodával. – Nappal tovább kuncogott.
– Tudom, mit láttam.
– Nem, elvarázsolt barátom. Csak azt hiszi, hogy tudja. Mágia nem létezik. Itt Styriában
meg aztán végképp nem.
– Csak árulás és háború és pestis – énekelte Nappal –, ha ügyes vagy, tán kereshetsz
még pénzt is.
– Egyébként pedig miért tünteti ki Styriát a jelenlétével? – kérdezte Morveer. – Miért
nem maradt Északföld mágikus ködfelhőiben?
Reszket lassan megdörzsölte a nyakát. Különösnek tűnt az utazás oka, és csak még
ostobábbnak érezte magát, amikor hangosan is kimondta.
– Azért jöttem, hogy jobb ember legyek.
– Ha abból indulok ki, hogy mihez képest, nem hinném, hogy túl nehéz dolga lesz.
Reszketben még maradt némi büszkeség, és ennek a kis pöcsnek a gúnyolódása kezdte
határozottan bosszantani. Legszívesebben lelökte volna a szekeréről egy bárddal, de
inkább türtőztette magát, közelebb hajolt, és északföldi nyelven szelíden beszélni kezdett
hozzá.
– Szerintem kakával van tele a fejed, ami cseppet sem meglepő, mivel az arcod
pontosan úgy néz ki, mint egy segg. Ti, alacsony emberek mind egyformák vagytok.
Folyton azt bizonygatjátok, milyen okosak vagytok, és van mire büszkének lennetek. De
nem számít, hányszor nevetsz ki, úgyis én nyerek. Soha nem leszel magasabb. – Fülig
húzta a száját. – Csak álmodhatsz róla, hogy körülnézz egy zsúfolt teremben.
Morveer összeráncolta a homlokát.
– Mégis mit jelentsen ez a halandzsa?
– Maga a kibaszott tudós. Találja ki.
Nappal fuldoklott a nevetéstől, amíg Morveer egy szigorú pillantással el nem
hallgattatta. Azért a lány így is tovább mosolygott, miközben csutkáig lecsupaszította és
eldobta az almát. Reszket lemaradt, a mellettük elvonuló üres földeket, a felszántott,
reggeli fagyban félkeményre fagyott barázdákat figyelte. Az otthona jutott eszébe.
Felsóhajtott, lélegzete párája a szürke ég felé emelkedett. Egész életében harcosok voltak
a barátai. Pribékek, Neves Emberek, bajtársak a csatákban. A legtöbben így vagy úgy, de
visszatértek a sárba. Arra jutott, hogy Styria közepén nem fog olyat találni, aki jobban
emlékeztet a régi ismerőseire Nyájasnál, így hát megbökte a lova oldalát, és a fegyenc
mellé húzódott.
– Hahó! – Nyájas egy szót sem szólt. Egyetlen biccentéssel sem jelezte, hogy hallotta
Reszketet. Egyre hosszabbra nyúlt a csend. A leginkább egy téglafalra emlékeztető
rezzenéstelen arcot látva nehezen tudta elképzelni, hogy a fegyenc hamarosan a
kebelbarátja lesz, és hangosan kacag a viccein. De azért az ember kapaszkodjon bele az
utolsó szalmaszálba is. – Ezek szerint katona voltál?
Nyájas megrázta a fejét.
– De csatákban megfordultál?
Újabb fejrázás.
Reszket tovább mondta a magáét, mintha a férfi igennel felelt volna. Most már nem
nagyon volt más választása.
– Én harcoltam néhányban. Rohamra indultam a ködben a Cumnurtól északra Bethod
pribékjeivel. Dunbrecnél Háromfás Rudd oldalán tartottam a frontot. Hét napig harcoltam
a hegyekben a Kutyaemberrel. Kegyetlen hét nap volt.
– Hét? – kérdezte Nyájas. Kíváncsian húzta fel egyik szemöldökét.
– Igen – sóhajtotta Reszket. – Hét. – Idelent ezeknek az embereknek és ezeknek a
helyeknek a neve senkinek nem jelentett semmit. A szemben érkező fedett kocsikat kísérő
acélsisakos, íjakkal felfegyverkezett férfiak komoran pillantottak vissza rá. – Akkor hol
tanultál meg verekedni? – kérdezte. A kedélyes beszélgetés reménye sebesen foszlott
semmivé.
– Az Óvóban.
– Hol?
– Ahová akkor dugják be az embert, ha elkapják valamilyen bűnért.
– Azután meg miért kéne megóvni valakit?
– Nem azért hívják Óvónak, mert azt óvják, aki bekerült oda. Mindenki mást óvnak a
foglyoktól. Kitalálják, kit hány napig, hány hónapig, hány évig tartanak bent. Aztán
bezárják mélyen a föld alá, ahova a fény sem jut el, amíg el nem fogynak a napok, a
hónapok meg az évek. Akkor köszönettel szabadon engedik.
Reszket szemében ez közönséges barbarizmusnak tűnt.
– Ha Északföldön követsz el valamit, fizetsz egy aranyat, és már helyre is hoztad. Vagy
ha a főnök úgy dönt, felakasztanak. Ha gyilkoltál, talán még véres keresztet is kapsz. De
hogy egy lyukba zárni valakit? Ez önmagában is bűn.
Nyájas megvonta a vállát.
– Vannak ott értelmes szabályok. Mindennek megvan a maga ideje. Egy szám mutatja a
nagy órán. Nem úgy, mint idekint.
– Igen. Értem. Számok meg minden. – Reszket azt kívánta, bár ne kérdezett volna
semmit.
Nyájas mintha meg sem hallotta volna.
– Idekint túl magasan van az ég, mindenki azt teszi, ami csak eszébe jut, és akkor,
amikor eszébe jut. Semminek nincsen meg a maga rendes száma. – A még mindig csak
homályos épületek sorának látszó Westport felé pillantott. – Kibaszott káosz.
* * *
Dél körül érkeztek meg a városfalhoz, ahol máris hosszú sorban várakoztak a bejutni
kívánó emberek. A kapunál álló katonák kérdéseket tettek fel, zsákokban és ládákban
kutakodtak, lándzsájuk nyelével kelletlenül böködték a szekerek rakományát.
– A városatyák idegesek Borletta eleste óta – jegyezte meg Morveer. – Minden belépőt
ellenőriznek. Majd én beszélek. – Reszket nagyon szívesen átengedte neki a feladatot, ha
már ez a faszkalap úgyis szerelmes volt a saját hangjába.
– Neve? – kérdezte az őr végtelenül unott tekintettel.
– Reevrom – felelte széles vigyorral a méregkeverő. – Szerény kereskedő vagyok
Purantiból. Ezek pedig a társaim…
– Mi a látogatásuk célja?
– Pusztítás. – Kínos csend ereszkedett közéjük. – Pusztítani szeretnék a pénztárcákban
ospriai borok eladásával. Igen, remélem, komoly pusztítást viszek végbe a városukban. –
Morveer hangosan felkacagott a saját viccén, Nappal pedig készségesen somolygott
mellette.
– Ez nem olyasfélének tűnik, akit szívesen látunk – mérte végig egy másik őr komoran
Reszketet.
– Ó, miatta igazán nem kell aggódnia. Kissé fogyatékos szegénykém, nincs több esze,
mint egy gyereknek. Azért egy-két hordót odébb tud rakni. Szentimentális vagyok,
leginkább azért tartom magam mellett. Milyen vagyok, Nappal?
– Szentimentális – felelte a lány.
– Túl jószívű vagyok. Mindig is az voltam. Anyám, az a csodálatos asszony, egészen
kiskoromban meghalt, tudja…
– Ne tököljenek már! – kiáltotta valaki a hátuk mögül.
Morveer megragadta a szekeret fedő vászontakarót.
– Szeretnék ellenőrizni…?
– Úgy nézek ki, mint aki ezzel akar vacakolni, miközben fél Styria befelé igyekszik a
kurva kapumon? – Az őr fáradtan intett. – Mozgás!
A kantár bőrszíjai hangosan csattantak, a szekér begördült Westport városába. Murcatto
és Nyájas mögötte lovagolt, leghátul pedig a legújabb szokás szerint Reszket érkezett.
A falakon túl rettenetes volt a zsúfoltság, akár egy csata közepén, ráadásul nem is tűnt
kevésbé ijesztőnek a hely. A magas épületek között kanyargó, csupasz fákkal határolt
köves út két oldalán a legkülönfélébb külsejű és színű emberek nyüzsögtek. Egyszerű
holmikat viselő sápadt férfiak, tarka selymekben hivalkodó vágott szemű nők, fehér
köpenyes fekete bőrű alakok, láncingbe és tompa fényű páncélba öltözött katonák meg
zsoldosok. Szolgálók, napszámosok, kereskedők, nemesemberek, gazdagok és szegények,
illatfelhőkben fürdők és büdösek, urak és koldusok. Iszonyatosan sok koldus. Gyalogosok
és lovasok, lovak, kocsik és társzekerek jelentek meg, aztán tűntek el sebesen; izzadó
szolgálók cipeltek magasra tupírozott hajú, súlyos ékszereket viselő nőket inogó
hordszékeken.
Reszket zavarba ejtően sokszínűnek találta Talinst. Westport sokkal rosszabb volt. Nem
messze vékony lánccal összekötött állatokat vezettek a tömegen keresztül, apró fejük
szomorúan himbálózott hosszú nyakuk végén. Reszket becsukta a szemét, de amikor
megint kinyitotta, a szörnyetegek még ott voltak, és ugyanúgy bólogattak a forgatag fölött.
Az emberek tudomást sem vettek róluk. Az egész város mintha egy álomból került volna
elő; méghozzá egy rossz álomból.
Befordultak egy boltokkal és árusok standjaival szegélyezett keskenyebb utcába.
Reszket orrát egyik szag ütötte meg a másik után – hal, kenyér, cipőpaszta, gyümölcsök,
olaj, fűszerek meg egy tucatnyi egyéb, amit egyáltalán nem tudott hová tenni a lélegzete
elakadt, a gyomra felfordult. Az egyik szekérről egy fiú hirtelen fonott kalitkát lógatott
elé, a benne kuporgó apró majom sziszegve köpött felé. Reszket kis híján lezuhant a
nyeregből meglepetésében. Számtalan különböző nyelven elhangzó kiáltás gyötörte a
fülét. Mindent túlharsogott azonban valamiféle egyre hangosabb és hangosabb, különös,
de gyönyörű kántálás, amitől még a szőr is égnek állt a karján. Egy tér egyik oldalán
hatalmas kupola emelkedett föléjük, hat magas, keskeny, aranyozott csúcsban végződő
toronnyal. Ezekből jött a kántálás. Több száz mély és magas hang olvadt egybe.
– Egy templom. – Murcatto hátrahúzódott a férfi mellé. Csuklyája még mindig fel volt
húzva, összeszorított száján kívül szinte semmi nem látszott az arcából.
Ha Reszket őszinte akart lenni magához, be kellett vallania, hogy nem is kicsit tart a
nőtől. Már az is elég rossz volt, hogy végignézte, amint látható élvezettel töri össze egy
férfi minden csontját egy kalapáccsal. Ennek tetejébe később, az alkudozás közben végig
az a kellemetlen érzés tartotta hatalmában, hogy a nő épp ledöfni készül őt. Aztán meg ott
volt az a kesztyű, amit soha nem vett le az egyik kezéről. Nem emlékezett rá, hogy valaha
is a frászt hozta volna rá egy nő, ezért most ideges volt és szégyellte magát. Azt
mindazonáltal aligha tagadhatta, hogy a kesztyű, a kalapács meg a gyomorforgató
veszélyérzet ellenére tetszett neki Monza. Nagyon is. Abban sem volt egészen biztos,
hogy nem vonzza maga a veszélyérzet is az egészségesnél kissé jobban. Mindez azt
eredményezte, hogy általában fogalma sem volt, mit fog mondani a következő pillanatban.
– Templom?
– Ahol a déliek Istenhez imádkoznak.
– Istenhez, mi? – Reszket nyaka fájt, ahogy hunyorogva felnézett a tornyokra.
Magasabbak voltak, mint a legmagasabb fák a völgyben, ahol született. Hallott már róla,
hogy délen valami népek azt hitték, egy ember él odafent az égben, aki a világot
teremtette, és mindent lát. Mindig is őrült fantazmagóriának tűnt az egész, de ahogy az
épületet nézte, Reszket nem állt távol tőle, hogy maga is elhiggye. – Gyönyörű.
– Úgy száz évvel ezelőtt, amikor a gurkhuliak leigázták Dawahot, sok déli elmenekült
előlük. Néhányan átkeltek a vízen, letelepedtek itt, és templomokat emeltek hálából a
megváltásukért. Westport majdnem annyira a délvidék része, mint Styriáé. Persze
valamennyire az Unió része is, amióta a városatyáknak végül állást kellett foglalniuk, és
hozzásegítették a királyt a gurkhuliak felett aratott győzelemhez. A Világ Keresztútjának
hívják ezt a helyet. Mármint azok, akik nem a hazugságok fészkének nevezik. Sokan
ideköltöztek az Ezer-szigetről, Suljukból és Sikkurból, Thondból meg az Óbirodalomból.
Sőt mi több Északföldről is.
– Csak azok az ostoba fajankók ne lennének.
– Mind egy szálig primitívek. Azt hallottam, sokan nők módjára megnövesztik a
hajukat. De hát itt mindenkit befogadnak. – A nő kesztyűs ujjával kis dobogókon álló
emberek hosszú sorára mutatott a tér túlsó végében. Különös egy társaság volt, még ehhez
a városhoz viszonyítva is. Öregek és fiatalok, magasak és alacsonyak, kövérek és
girhesek. Néhányan különös köntöst vagy fejfedőt viseltek, mások félmeztelenek vagy
tetováltak voltak, megint mások csontokat szúrtak át az arcukon. Egyik-másik mögött
különös betűkkel teleírt táblákról gyöngysorok lógtak. Karjukat az ég felé nyújtva
táncoltak, ugráltak, felfelé bámultak. Aztán térdre rogytak, sírtak, nevettek, őrjöngtek,
énekeltek, visítottak, könyörögtek számtalan különböző nyelven. Reszket nem is sejtette,
hogy ennyi létezik.
– Hát ezek meg kicsodák? – mormogta.
– Szent emberek. Esetleg bolondok. Attól függ, kitől kérdezed. Odalent Gurkhulban
úgy kell imádkozni, ahogy a Próféta mondja. Itt mindenki úgy imádkozik, ahogy jólesik
neki.
– Imádkoznak?
Murcatto vállat vont.
– Inkább próbálják meggyőzni egymást arról, hogy egyedül ők ismerik az üdvözítő
módszert.
Bámészkodók vették körül őket. Néhányan bólogatva hallgatták a mondanivalójukat.
Mások a fejüket rázták, nevettek, sőt akadt, aki vissza is kiabált. Sokan csak unottan
álldogáltak. Az egyik szent ember vagy őrült hisztérikusan ordibálni kezdett a mellette
ellovagló Reszket felé, de az északföldi egy árva szó nem sok, annyit sem értett belőle. A
férfi letérdelt, és kinyújtotta a karját. Nyakában zörögtek a gyöngyök, hangja rekedt volt a
kiabálástól. Reszket látta véreres szemében, hogy úgy hiszi, soha ennél fontosabbat nem
tehet életében.
– Jó érzés lehet – mondta Reszket.
– Micsoda?
– Azt hinni, hogy mindenre tudja a választ… – Elakadt a hangja, ahogy megpillantott
egy férfit pórázon vezető nőt. A hatalmas termetű, sötét bőrű, csillogó fém nyakörvet
viselő férfi a tekintetét a földre szegezte, mindkét kezében egy-egy zsákot cipelt.
– Látod azokat?
– Délen a legtöbb ember vagy tulajdonosa valakinek, vagy ő maga képezi más
tulajdonát.
– Undok egy szokás – dünnyögte Reszket. – Nem azt mondtad, hogy ez a város az Unió
része?
– És odaát az Unióban nagyon szeretik a szabadságot, igaz? Ott senkit nem lehet
rabszolgasorba hajtani. – Állával egy csapat sorban menetelő alázatos, meghunyászkodó
ember felé intett. – Viszont ha egyszer bejutnak, senki sem szabadítja fel őket, azt
elhiheted.
– Kurva Unió! Azok a rohadékok mindig csak több földet akarnak. Északon többen
vannak, mint valaha. Uffrith csordultig van velük, amióta újra elkezdődött a
háborúskodás. De mégis, mire kell nekik az a rengeteg új föld? Látnod kéne, micsoda
városaik vannak máris. Ez a hely falunak tűnik mellettük.
A nő élesen pillantott rá.
– Adua?
– Pontosan.
– Te jártál ott?
– Igen. A gurkhuliakkal harcoltam. Akkor szereztem ezt a sebet. – Felhúzta az inge
ujját, hogy megmutassa a heget a csuklóján. Amikor megint felnézett, valami különöset
látott a nő tekintetében, amit talán még tiszteletnek is lehetett volna nevezni. Tetszett neki
a dolog. Nem mostanában fordult elő, hogy megvetésen kívül bármi mást látott az
emberek szemében.
– Álltál a Mester Házának árnyékában? – kérdezte Murcatto.
– Alig van olyan része a városnak, ami ne kerülne annak az izének az árnyékába
valamelyik napszakban.
– Milyen volt?
– Sötétebb, mint a napon. Úgy tapasztaltam, az árnyékok már csak ilyenek.
– Aha. – Reszket most először látott valami mosolyra emlékeztetőt a nő arcán, és úgy
találta, jól áll neki. – Mindig azt mondtam, hogy elmegyek oda egy nap.
– Aduába? Mi tart vissza?
– Hat ember, akiket meg kell ölnöm.
Reszket felfújta az arcát.
– Ja, hogy úgy. – Hirtelen elfogta az aggodalom, és megint elgondolkodott rajta, vajon
miért mondott igent a nőnek. – Mindig én voltam a saját legnagyobb ellenségem –
morogta.
– Ez esetben maradj mellettem. – A nő mosolya még egy árnyalattal szélesebb lett. –
Akkor nemsokára nagyobbakat is szerzel. Megérkeztünk.
Az úti cél nem tűnt éppen szívmelengetőnek. Szűk, félhomályba vesző utca nyílt
előttük. Kétoldalt düledező épületek zsúfolódtak össze, a korhadó zsalukról mállott a
festékréteg, a vakolat levált a nedves téglákról. Reszket a szekér után vezette a lovát.
Miután áthaladtak egy boltíves kapu alatt, Murcatto behajtotta mögöttük a nyikorgó
szárnyakat, és a helyére illesztette a rozsdás reteszt. A gazzal és lehullott cserepekkel teli
kertben Reszket kikötötte a lovát egy korhadó oszlophoz.
– Palota – jegyezte meg, ahogy felnézett az ég szürke négyszögére felettük. Körben a
falakat kiszáradt növények lepték el, a zsaluk nyomorúságosan lógtak zsanérjaikon. –
Vagyis valaha az volt.
– Az elhelyezkedése miatt választottam – közölte Murcatto. – Nem a dekoráció ragadott
meg.
Komor előtérbe léptek be, ahonnan üres ajtókeretek vezettek üres helyiségekbe.
– Jó sok szoba van – állapította meg Reszket.
Nyájas bólintott.
– Huszonkettő.
Csizmáik hangosan pufogtak a nyikorgó lépcsőn, ahogy felfelé indultak az épület
rothadó belsejében.
– Hogy fogja kezdeni? – kérdezte Murcatto Morveertől.
– Már el is kezdtem. Elküldtem a bemutatkozó leveleket. Holnap reggel komoly
összeget bízunk a Valint és Balk Pénzintézetre. Elég komolyat ahhoz, hogy felkeltse az
első számú tisztségviselőjük figyelmét. Jómagam, az asszisztensem és a maga embere,
Nyájas egy kereskedőnek, illetve két üzletfelének álcázva besétálunk a bankba.
Találkozunk Mauthisszal, aztán alkalmat találunk rá, hogy megöljük.
– Ilyen egyszerű?
– Az efféle ügyek sikere általában azon áll vagy bukik, hogy az ember meg tudja-e
ragadni a lehetőséget. Ha nem kínálkozik megfelelő alkalom, akkor előkészítem a terepet
egy… strukturáltabb megközelítéshez.
– És mi lesz velünk? – kérdezte Reszket.
– Munkaadónk megjelenése kellőképpen emlékezetes hozzá, hogy könnyedén
felismerjék, maga meg… – Morveer undok vigyorral nézett hátra a lépcsőn. – Úgy kitűnik
itt, mint egy tehén a farkasok között, és nem is hasznosabb annál. Túl magas, túl sok a
sebe, és az öltözéke is túlságosan falusi, hogy betegye a lábát egy bankba. Ami pedig a
haját illeti…
– Ehh – szólt Nappal a fejét rázva.
– Hát ez meg mit jelentsen?
– Éppen azt, aminek tűnt. Maga egyszerűen túl… túl… – Morveer végigmutatott
Reszketen. – Északföldi.
Murcatto elővett egy kulcsot, kinyitotta a kopott ajtót az utolsó lépcsősor tetején, és
belökte. Egyszerre világosság támadt, és Reszket hunyorogva követte a többieket a
napfényre.
– A holtakra! – Mindenféle alakú és lejtésű háztetők kusza dzsungele nyújtózott
szerteszét – a vörös cserepek, a szürke palák, a fehér ólom, a korhadó nád, a mohával
benőtt csupasz gerendák, a mocsoktól csíkos zöld réz között vászon és repedezett bőr
foltjai villantak. A vakolatukat vesztett düledező tűzfalakat benőtte a gaz, az ereszek
lógtak, a csatornákat láncokkal erősítették meg, hogy a helyükön maradjanak, a
szántókötelek roskadoztak a mosott ruhától. Az egész zűrzavar olyan volt, mintha a
különböző szögekben egymás hegyén-hátán sorakozó épületek csak arra várnának, hogy
végre összedőlhessenek. A számtalan kéményből előkanyargó füst szürke homállyá szűrte
a nap fényét. Néhol egy torony szökött vagy egy kupola duzzadt a káosz fölé, sőt itt-ott
még lombjukat vesztett ágak is látszottak, ahol egy satnya fának a körülményeket
legyőzve sikerült életben maradnia. A tenger szürke paca volt a távolban, a kikötőben
horgonyzó hajók árbocainak erdeje baljóslatúan követte a hullámok mozgását.
Odafentről úgy tűnt, mintha a város sziszegne. Munka és játék, emberek és állatok zaja
vegyült el egymással; az utcákon ordítva kínáltak és vettek különféle portékákat, kerekek
zörögtek, kalapácsok kondultak. Dalok foszlányai, muzsika taktusai, öröm és bánat
hangjai keveredtek egymással, akár a ragu hozzávalói egy nagy üstben.
Reszket óvatosan Murcatto mellé lépett a zuzmó lepte korláthoz, és lenézett. Mélyen
alattuk úgy özönlöttek az emberek a macskaköves utcán, akár a víz egy kanyon mélyén.
Szemben velük irdatlan épület emelkedett.
A feléjük néző falat simára csiszolt sápadt kő alkotta. Húszlépésenként olyan vastag
oszlopok emelkedtek, hogy Reszket két kézzel sem érte volna át őket; a tetejüket faragott
levelek és arcok díszítették. Nagyjából kétszeres embermagasságban kis ablakok sora
húzódott, fölöttük még egy. A legfelső sor jóval nagyobb ablakait fémrácsok óvták. A
lapos tető peremén, nagyjából egy magasságban Reszkettel, akár a bogáncs tövisei, fekete
vastüskék meredtek az ég felé.
Morveer vigyorogva mustrálta az épületet.
– Hölgyeim, uraim és barbárok, engedjék meg, hogy bemutassam a Valint és Balk
Pénzintézet westporti fiókjának épületét.
Reszket megrázta a fejét.
– Olyan, mint egy erőd.
– Mint egy börtön – dünnyögte Nyájas.
– Mint egy bank – mondta Morveer.
 A legbiztonságosabb hely a világon
A Valint és Balk westporti fiókjában vörös kőből és fekete márványból készült terem várta
az ügyfeleket. A komor nagyzolás leginkább egy császár mauzóleumára emlékeztetett. A
magasan lévő apró ablakokon alig szűrődött be fény, a vastag rácsok kockás árnyékot
vetettek a csillogó padlóra. Fentről hatalmas márvány mellszobrok sora tekintett le
öntelten: ránézésre a styriai történelem legnevezetesebb kereskedői és pénzemberei
lehettek. Bűnözők, akiket a roppant siker hősökké varázsolt. Morveer kíváncsi lett volna,
vajon Somenu Hermon is köztük van-e, és kicsit szélesebbre húzta önelégült vigyorát a
gondolatra, hogy ha közvetve is, de a nevezetes kereskedő fizeti a bérét.
A vagy hatvan, egyforma papírhalmokkal teli egyforma íróasztal mögött ülő
hivatalnokok előtt hatalmas bőrbe kötött könyvek álltak nyitva. A legkülönfélébb emberek
dolgoztak itt. Minden létező bőrszín előfordult, néhányan az egyik vagy a másik kantai
szektára jellemző sapkát, turbánt vagy jellegzetes frizurát viseltek. Nem néztek itt rossz
szemmel senkire, csak az számított, hogy ki forgatja leggyorsabban a pénzt. Tollszárak
csordultak tintásüvegekben, tollhegyek sercentek a nehéz papíron, lapok fordultak
ropogva. Csoportokba gyűlt kereskedők alkudoztak suttogva. Sehol egyetlen pénzérme
sem volt szem előtt. A vagyont itt szavak, gondolatok, híresztelések és hazugságok
alkották, túl értékes volt ahhoz, hogy hivalkodó aranyban vagy közönséges ezüstben
tartsák.
Az egész helynek az volt a célja, hogy elképessze és félelemmel töltse el az embert,
Morveer azonban nem hagyta magát olyan könnyen megfélemlíteni. Tökéletesen illett ide,
mint mindenhová és sehová. Az újgazdagokra jellemző önelégültséget árasztotta magából,
ahogy elsietett a hosszú sort alkotó kérelmezők mellett. Nyájas, kezében egy páncélozott
ládával követte, Nappal pedig félénken tipegett utánuk.
Morveer csettintett az ujjaival a legközelebbi hivatalnoknak.
– Megbeszélésem van… – A hatás kedvéért belenézett a kezében tartott levélbe. – Egy
bizonyos Mauthisszal. Komolyabb betétről volna szó.
– Természetesen. Ha megtenné, hogy vár egy pillanatot.
– Egyet, de semmivel sem többet. Az idő meg a pénz egy és ugyanaz.
Morveer feltűnés nélkül felmérte a biztonsági intézkedéseket. Ha elrettentőnek nevezi
őket, még finoman fogalmazott volna. Tizenkét őrt számolt meg a teremben, akik egytől
egyig éppúgy állig fel voltak fegyverkezve, akár az Unió királyának testőrei. Még
egytucatnyi hasonló marcona férfi állt odakint a magas kétszárnyú ajtó előtt.
– Ez a hely egy erődítmény – mormogta maga elé Nappal.
– Kivéve, hogy lényegesen szigorúbban őrzik – felelte Morveer.
– Meddig maradunk még?
– Miért?
– Éhes vagyok.
– Máris? Hogy a fene essen beléd! Hát nem fogsz éhen halni, ha… Várj!
 Magas, szikár, sasorrú, ritkuló ősz hajú férfi lépett be az egyik boltíven keresztül. Nehéz
szőrgallérral díszített elegáns köpenyt viselt.
– Mauthis – állapította meg Morveer, Murcatto kimerítő személyleírása alapján
azonosítva a férfit. – A célpontunk.
Egy fiatalabb, göndör hajú, barátságosan mosolygó férfi ballagott előtte szerényebb
holmikban. Annyira hétköznapi volt a megjelenése, hogy akár méregkeverőnek is elment
volna. Az állítólag a bankot irányító Mauthis mégis összefont kézzel sietett utána, mintha
a beosztottja lenne. Morveer közelebb húzódott, hogy hallja, miről beszélnek.
– Sulfur uram, remélem, arról fog beszámolni feljebbvalóinknak, hogy minden a
legnagyobb rendben. – Mauthis hangjából mintha némi pánik sütött volna. – Minden a
legnagyobb és legteljesebb…
– Természetesen – felelte félvállról a Sulfurnak nevezett férfi. – Bár tapasztalatom
szerint feljebbvalóink ritkán vannak híján az információknak. Figyelnek. Ha minden a
legnagyobb rendben, biztos vagyok benne, hogy elégedettek lesznek. Ha mégsem így áll,
nos… – Szélesen Mauthisra mosolygott, majd Morveer felé fordult, és a méregkeverő
csak most vette észre, hogy az egyik szeme kék, a másik pedig zöld. – Viszlát – mondta,
és nemsokára már el is tűnt a tömegben.
– Segíthetek? – kérdezte Mauthis. Úgy festett, mint aki soha életében nem nevetett.
Nem sok ideje maradt, hogy pótolja.
– Erősen remélem. Reevrom a nevem, kereskedő vagyok Purantiból. – Morveernek
nevethetnékje támadt, mint mindig, amikor ezt az álnevet használta, az arcára azonban
csak kedélyes mosoly ült ki, ahogy kezet nyújtott.
– Reevrom. Hallottam már a cégéről. Örömömre szolgál, hogy megismerhetem. –
Mauthis nem fogadta el a felkínált kezet, de gondosan ügyelt rá, hogy ne tartson az
udvariasnál nagyobb távolságot kettejük között. Nyilvánvalóan óvatos ember volt, aminek
most hasznát is vette. Morveer leopárdvirág oldatába kevert skorpióméreggel töltötte meg
a középső ujjára húzott vaskos gyűrű alatt rejtőző tüskét. A bankár végigülte volna a
megbeszélést, aztán egy órán belül holtan esett volna össze.
– Bemutatom az unokahúgomat – folytatta Morveer, akit szemernyit sem hangolt le az
első kísérlet sikertelensége. – Azzal bíztak meg, hogy kísérjem el első találkozójára egy
lehetséges udvarlóval. – Nappal kiszámítottan szende pillantást vetett a bankárra a
szemöldöke alól. – Ő pedig a munkatársam. – Egy pillanatra Nyájas felé fordult, aki
komoran nézett vissza rá. – Sokkal tartozom neki. A testőröm, Jámbornak hívják. Nem
beszél sokat, de ha verekedésre kerül a sor… őszintén szólva, jóformán hasznavehetetlen.
De hát megígértem idős édesanyjának, hogy a szárnyaim alá…
– Üzleti ügyben jött, ha jól sejtem? – szólt közbe Mauthis.
Morveer meghajolt.
– Jelentős összeget szeretnék letétbe helyezni önöknél.
– Sajnos a társainak itt kell maradniuk, de ha lenne olyan kedves, és velem fáradna,
természetesen örömmel fogadjuk a betétjét, és elkészítjük a bizonylatot.
 – Az unokahúgom biztosan…
– Bizonyára megérti, hogy biztonsági okokból senkivel sem tehetünk kivételt. Az
unokahúga itt is nagyszerű helyen lesz.
– Természetesen. Minden rendben lesz, kedvesem. Jámbor uram! A páncéldobozt. –
Nyájas átnyújtotta a fémmel bevont kis ládát egy szemüveges hivatalnoknak, aki azonnal
megrogyott a súly alatt. – Maradjatok itt, és ne csináljatok zűrt! – Morveer hangos sóhajjal
követte Mauthist az épület belsejébe, mintha megoldhatatlan nehézséget jelentene neki,
hogy megfelelő segítőket találjon. – Biztonságban lesz itt a pénzem?
– Az épület falai sehol sem keskenyebbek tizenkét lábnál. Az egyetlen bejáratot nappal
tizenkét felfegyverzett ember őrzi. Éjjel három lakattal zárjuk le, amiket három különböző
lakatos készített. A kulcsokat három különböző alkalmazott őrzi. Odakint két csapat
őrjáratozik reggelig. Egy éles szemű és megbízható őr még idebent is mindent szemmel
tart. – Egy szegekkel kivert bőrzekét viselő, unott tekintetű férfi felé intett, aki a folyosó
falánál ült egy íróasztal mögött.
– Bezárják?
– Egész éjszakára.
Morveer kissé kelletlenül húzta el a száját.
– Figyelemreméltó alaposság.
Elővette a zsebkendőjét, és úgy tett, mintha finoman beleköhögne. A selymet
mustárgyökérrel itatta át, azon számtalan szer egyikével, amire ő maga már rég immúnis
volt. Csak néhány négyszemközt eltöltött pillanatra volt szüksége, hogy Mauthis arcára
szorítsa a kendőt. A férfi egyetlen lélegzetvétele elég lett volna hozzá, hogy véres köhögés
közepette perceken belül meghaljon. Csakhogy a hivatalnok végig közöttük lihegett a
páncéldobozzal a karjában, és a lehető legapróbb lehetőség sem kínálkozott. Morveer
kénytelen-kelletlen eltette a gyilkos zsebkendőt, aztán összehúzta a szemét, ahogy
befordultak egy hatalmas festményekkel díszített hosszú folyosóra. A fejük fölül fény
szűrődött be; a tetőt százezer gyémánt alakú üvegtábla alkotta.
– Ablakokból álló mennyezet! – Morveer hátravetette a fejét, és lassan körbefordult. –
Igazi építészeti csoda!
– Ez egy teljesen modern épület. A pénze nem is lehetne nagyobb biztonságban, nekem
elhiheti.
– Talán csak Aulcus romjai alatt – tréfálkozott Morveer, ahogy elhaladtak az ókori
várost ábrázoló bombasztikus festmény mellett.
– Még ott sem.
– Úgy sejtem, a pénzkivétel lényegesen nagyobb nehézségekbe fog ütközni. Haha,
haha!
– Jól sejti. – A bankár arcán a lehető leghalványabb mosoly sem jelent meg. – A
páncélterem ajtaja egy láb vastag masszív unióbéli acélból készült. Nem túlzás azt állítani,
hogy ez a legbiztonságosabb hely a Világ Körén belül. Erre parancsoljon!
A bankár egy nyomasztóan sötét fával borított falú, hivalkodó, de barátságtalan
helyiségbe kísérte Morveert. A teret egy akkora íróasztal uralta, hogy egy szegény ember
háza is elfért volna a helyén. A hatalmas kandalló fölött lógó sötét olajfestményről zömök,
kopasz férfi meredt a méregkeverőre, mintha gyanítaná, hogy rosszban sántikál. Morveer
úgy tippelte, az Unió valamelyik bürokratája lehet a poros múltból. Zoller vagy talán
Bialoveld.
Mauthis letelepedett egy magas támlájú kemény székre, Morveer pedig vele szemben
foglalt helyet. A hivatalnok felemelte a páncéldoboz tetejét, és gyakorlott mozdulatokkal
kezelve egy e célt szolgáló szerkezetet, nekilátott megszámolni a pénzt. Mauthis figyelte,
még pislogni is csak néha pislogott. Ő maga nem érintette meg sem az érméket, sem a
ládát. Óvatos ember volt. Átkozottul, dühítően óvatos. Lassan felemelte a tekintetét.
– Bort?
Morveer felhúzott szemöldökkel pillantott a magas szekrény üvege mögött sorakozó
poharakra.
– Köszönöm, nem kérek. Nincs rám jó hatással, és magunk közt bevallhatom,
nemegyszer kerültem kínos helyzetbe miatta. Végül úgy döntöttem, teljes egészében
tartózkodom tőle, és megelégszem azzal, hogy másoknak árulom. A bor… méreg. –
Szélesen elmosolyodott. – De azért maga csak ne fogja vissza magát. – Kezét
észrevétlenül zakója rejtett zsebébe csúsztatta, ahol egy fiolányi csillagnedv várakozott.
Nem lesz nehéz egy pillanatra elterelnie a figyelmet, és néhány cseppet belecsempésznie
Mauthis borospoharába, miközben…
– Magam is kerülöm…
– Á! – Morveer elengedte a fiolát, és inkább egy összehajtogatott papírlapot csippentett
ki a belső zsebéből, mintha eleve ez lett volna a szándéka. Széthajtotta, és úgy tett, mintha
olvasna, bár közben a szeme ide-oda ugrált a helyiségben. – Számításaim szerint ötezer…
– Felmérte a zárat az ajtón, a típusát, a konstrukcióját, a keretet, amibe illesztették. – …
kétszáz… – A padló kőlapjait, a falat alkotó mozaikokat, a vakolatot a mennyezeten, a
bőrt Mauthis székén, a meggyújtásra váró szenet a kandallóban. – …tizenkét tallér. –
Semmi sem tűnt ígéretesnek.
Mauthis meg sem rezzent az összeg hallatán. Egy vagyon vagy aprópénz, neki mindegy
volt. Felnyitotta az asztalán heverő hatalmas főkönyv nehéz borítóját. Megnyalta az ujját,
és sebesen lapozta át az oldalakat. Morveer testében az elégedettség meleg érzése terjedt
szét, és alig bírta megállni, hogy ne kezdjen ujjongani örömében. Egy szemérmes mosolyt
azért így is megengedett magának.
– A Sipaniba tett legutóbbi utazásom bevétele. Az ospriai bor mindig jövedelmező áru,
még ezekben a bizonytalan időkben is. Örömmel állapíthatom meg, Mauthis uram, hogy
nem mindenki osztozik az absztinenciánkban.
– Természetesen. – A bankár még egyszer megnyalta az ujját, mielőtt átfordította volna
az utolsó néhány lapot is.
– Ötezer-kettőszáztizenegy – mondta a hivatalnok.
Mauthis felkapta a fejét.
– Be akar csapni?
 – Hogy én? – Morveer hamis nevetéssel ütötte el a kérdés élét. – Az az átkozott Jámbor
a világ minden kincséért sem bír megtanulni számolni. Esküszöm, semmi érzéke a
számokhoz.
Mauthis tollának hegye végigszántott a főkönyv lapján; az írnok odasietett, és felitatta a
fölös tintát, miközben főnöke gondos, érzelemmentes precizitással elkészítette a
bizonylatot. Miután végzett, a hivatalnok átnyújtotta a papírt Morveernek az üres
páncéldobozzal együtt.
– A Valint és Balk Pénzintézet igazolja a teljes összeg átvételét – szólt Mauthis. – Ezzel
a bizonylattal Styria bármelyik jó nevű kereskedelmi intézményében felveheti a pénzét.
– Alá kell írnom valamit? – kérdezte Morveer reménykedve, és ujjai összezáródtak a
belső zsebében tartott toll körül. Az íróeszköz igen hatékony köpőcsőként is funkcionált, a
hegyében halálos adag…
– Nem.
– Nos rendben. – Morveer mosolyogva hajtogatta össze és tette el a papírt, ügyelve rá,
nehogy beleakadjon szikéje halálos élébe. – Jobb, mint az arany, és lényegesen könnyebb.
Egyelőre távozom. Örültem. – Ezzel megint kinyújtotta a kezét, ujján megvillant a
mérgezett gyűrű. Abból nem lehet baj, ha próbálkozik.
Mauthis meg sem moccant.
– Nemkülönben.
 Álnok barátok
Ez volt Benna kedvenc helye Westportban. Ha a városban jártak, hetente kétszer elcibálta
ide Monzát. Tükrökből és metszett üvegből, lakkozott fából és ragyogó márványból
készült valóságos szentély volt ez. A férfiszépség temploma. A főpap – egy sűrűn hímzett
kötényt viselő alacsony, karcsú borbély – a terem közepén állt, mereven kihúzva magát.
Álla a mennyezet felé mutatott, mintha előre tudta volna, hogy vendégei éppen abban a
pillanatban fognak belépni.
– Hölgyem! Örömömre szolgál, hogy ismét betért hozzánk. – Egy pillanatra összehúzta
a szemét. – A férje ezúttal nem kísérte el?
– Az öcsém. – Monza nyelt egyet. – És nem, ő… nem jön vissza. Sokkal nehezebb
feladatom van az ön számára…
Ahogy belépett az ajtón, Reszket éppen olyan riadtan nézett körül, mint a nyírásra váró
birka. A nő nyitotta volna a száját, hogy folytassa, de a borbély a szavába vágott.
– Azt hiszem, már látom is a problémát. – Körbejárta az összehúzott szemöldökkel
bámuló északföldit. – Atyavilág! Mindent le? – Micsoda? – kérdezte Reszket.
– Mindent le – bólintott Monza, majd megragadta a borbély könyökét, és a kezébe
nyomott egy negyedtallérost. – Azért csak óvatosan. Kétlem, hogy hozzászokott volna az
ilyesmihez. Megijedhet. – Hirtelen rájött, hogy úgy beszél, mintha az északföldi egy ló
lenne. Persze talán még így is túlságosan sokra tartotta.
– Úgy lesz. – A borbély megfordult, és élesen beszívta a levegőt. Reszket máris levette
az új ingét, és holtsápadtan látott hozzá, hogy kicsatolja az övét.
– A hajadról volt szó, te hülye – szólt Monza. – Nem a ruháidról.
– Aha. Furcsállottam is, de hát a déli divat… – Monza figyelte, ahogy a férfi megint
összegombolta az ingét. Hosszú, rózsaszín heg indult ki a vállától, és húzódott végig
izmos mellkasán. A nő valaha talán csúnyának találta volna, de néhány más dologgal
egyetemben a hegekről is meg kellett változtatnia a véleményét.
Reszket letelepedett a székre.
– Egész életemben így hordtam a hajamat.
– Akkor ideje kiszabadulnia a fojtogató öleléséből. Hajtsa előre a fejét. – A borbély
színpadias mozdulattal elővette az ollóját, mire Reszket felugrott a székből.
– Azt hiszi, csak úgy a közelembe engedek egy vadidegent, aki pengével hadonászik?
– Na de kérem! Westport legfinomabb úriembereinek a haját szoktam nyírni.
– Hé! – Monza elkapta a hátráló borbély vállát, és visszatolta a székhez. – Maga csak
fogja be a száját, és álljon neki a hajvágásnak. – Újabb negyedtallérost csúsztatott a
kötény zsebébe, majd szigorúan pillantott Reszketre. – Te meg fogd be, és ülj nyugodtan.
Az északföldi visszaült a székbe, és olyan szorosan ragadta meg a karfákat, hogy a
kézfején kidagadtak az inak.
 – Magán tartom a szemem – vicsorogta.
A borbély hosszan felsóhajtott, és az ajkát csücsörítve munkához látott.
Monza körbejárt a helyiségben, miközben az olló a háta mögött csattogott.
Végigballagott egy polc mellett, szórakozottan kihúzta a dugókat a színes üvegekből, és
megszagolta az illatosított olajokat. Megpillantotta magát a tükörben. Kemény volt az
arca. Soványabb, szikárabb, élesebb, mint valaha. A lábát gyötrő szüntelen fájdalomtól
meg a fájdalmat elűző kender utáni vágyakozástól karikásak lettek a szemei.
Különösen gyönyörű vagy ma reggel, Monza…
A kender gondolata vele maradt, mintha egy csont akadt volna meg a torkán. Napról
napra korábban támadt rá a hiányérzet. Egyre többször érezte rosszul magát, és számolta
feszülten a perceket, amíg félrevonulhatott a pipájával, és elmerülhetett a puha, meleg
semmiben. Az ujjai bizseregtek a gondolatra, a nyelve éhesen járt kiszáradt szájában.
– Mindig hosszú volt. Mindig. – A nő visszafordult a helyiség belseje felé. Reszket
olyan képet vágott, mint akit éppen kínoznak, miközben fürtökben lehulló haja kupacokba
gyűlt a fényes padlódeszkákon a szék alatt. Akadnak férfiak, akik kukák lesznek, ha
elfogja őket az idegesség, másoknak viszont be nem áll a szájuk. A jelek szerint Reszket
az utóbbi táborba tartozott. – Az lehet, hogy mivel a bátyámnak hosszú haja volt, én is
megnövesztettem. Őt próbáltam utánozni. Felnéztem rá. Tudod, hogy megy ez a
kistestvéreknél. A te öcséd milyen volt?
Monzának megrándult az arca. Eszébe jutott Benna mosolygó arca a tükörben, mögötte
pedig a sajátja.
– Jó ember volt. Mindenki szerette.
– A bátyám is jó ember volt. Sokkal jobb, mint én. Legalábbis apám úgy gondolta. Nem
is mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy közölje velem… Végső soron csak azt
akarom mondani, hogy ott, ahonnan én jövök, semmi különös nincs a hosszú hajban.
Háborúban a népek nem egymás haját akarják levágni, azt hiszem. Fekete Métely mindig
kiröhögött, mert ő lenyiszálva hordta a sajátját, hogy ne legyen útban csata közben. Persze
Fekete Métely bármiért képes volt basztatni az embert. Nagyszájú, kemény ember. Nála
csak maga a Véres Kilences keményebb. Azt hiszem…
– Ahhoz képest, hogy milyen esetlenül bánsz a szavakkal, kicsit sokat beszélsz, nem?
Tudod, én mit hiszek?
– Mit?
– Az emberek akkor beszélnek sokat, amikor nincs mondanivalójuk.
Reszket felsóhajtott.
– Csak azon vagyok, hogy a holnap kicsit jobb legyen, mint a ma. Egy olyan izé
vagyok. Van erre valami szó, ugye?
– Hülye?
Reszket a szeme sarkából pillantott a nőre.
– Nem erre gondoltam.
 – Optimista?
– Az az! Optimista vagyok.
– És hogy vált be eddig?
– Nem valami jól, de a remény hal meg utoljára.
– Ilyenek vagytok ti, optimisták. Semmiből sem tanultok. – Figyelte, ahogy Reszket
arca előtűnik a zsíros haj dzsungele mögül. Kemény vonások, éles orr, apró heg a
szemöldök fölött. Jó arc volt, amennyire Monzát érdekelte az ilyesmi. Hirtelen aztán azon
kapta magát, hogy jobban érdekli, mint gondolta volna. – Katona voltál, igaz? Minek is
hívják őket Északföldön? Pribéknek?
– Neves Ember voltam, ami azt illeti. – A nő hallotta a büszkeséget a hangjában.
– Jó neked. Szóval másokat vezettél?
– Voltak, akik tőlem vártak útmutatást. Apám híres ember volt. A bátyám is. Talán egy
kicsi rám is ragadt az ő hírnevükből.
– Akkor miért dobtad el magadtól? Miért jöttél le ide, ahol egy senki vagy?
Reszket a nőre nézett a tükörben, miközben az olló az orra előtt csattogott.
– Morveer azt mondta, te is katona voltál. Méghozzá híres.
– Annyira nem híres. – Csak félig hazudott. A hírhedt lényegesen találóbb szó lett
volna.
– Az én hazámban ritkaság, hogy egy nő ilyen foglalkozást válasszon magának.
Monza vállat vont.
– Könnyebb, mint a földművelés.
– Szóval ismered a háborút, igaz?
– Igen.
– Biztosan jó pár csatában megfordultál. Halottakat is láttál.
– Igen.
– Akkor tudod, mivel jár. Meneteléssel, várakozással, betegségekkel. Olyanokat
erőszakolnak vagy csonkítanak meg, olyanokat rabolnak ki, olyanokra gyújtják rá a házat,
akik semmivel sem szolgáltak rá erre.
Monzának eszébe jutottak saját égő földjei annyi évvel korábbról.
– Ha ki akarsz lyukadni valahová, hát ne tartsd magadban.
– A vér még több vért szül. A bosszú csak újabb bosszúra ad okot. A háború keserű
szájízt hagy mindenkiben, aki nem félbolond, és idővel csak rosszabb lesz az érzés. –
Monza nem ellenkezett. – Szóval most már tudod, miért szabadulnék az egésztől.
Szívesebben csinálnék valami hasznosat a pusztítás helyett. Valamit, amire büszke lehetek.
Szívesebben lennék… jó ember, azt hiszem.
Csitt-csatt. A haj egyre csak gyűlt a padlón.
 – Jó ember, mi?
– Pontosan.
– Szóval te is láttál halottakat?
– Éppen eleget.
– És láttál sokat is együtt? – kérdezte a nő. – Ahogy hegyekbe hordták őket össze a
pestisjárvány után, vagy terítették ki őket a csata végeztével?
– Igen, láttam ilyet.
– És észrevetted, hogy némelyik holttestet valamiféle ragyogás veszi körül? Édes
rózsaillat egy tavaszi reggelen?
Reszket felhúzta a szemöldökét.
– Nem.
– Ezek szerint a jó emberek meg a rosszak pontosan ugyanúgy festettek? Mert én nem
láttam különbséget köztük, azt bizton mondhatom. – Most a férfin volt a sor, hogy néma
maradjon. – Ha jó ember vagy, és nap mint nap megpróbálsz helyesen cselekedni, ha
felépítesz mindenfélét, amire büszke lehetsz, hogy aztán a gazemberek a következő
pillanatban felgyújtsák, ha ügyelsz rá, hogy minden egyes alkalommal szép szavakkal
köszönetet mondj, amikor valaki kitépi a beleidet, gondolod, hogy halálod után, amikor
elásnak a sárba, arannyá változol?
– Mi van?
– Vagy belőled is csak kibaszott trágya lesz, mint mindenki másból?
Reszket lassan bólintott.
– Trágya lesz belőlem, odáig világos. De talán valami jót hagyhatok magam után.
Monza üres nevetéssel válaszolt.
– Mit hagyunk magunk után el nem végzett, ki nem mondott, be nem fejezett dolgokon
kívül? Üres ruhákat, üres szobákat, ürességet azokban, akik ismertek bennünket? Soha
helyre nem hozott hibákat és szertefoszlott reményeket?
– Talán másra szálló reményeket. Kimondott szavakat. Szép emlékeket.
– És a halottak mosolyai, amiket gondosan megőriztél a szívedben, melegen tartottak,
amikor beléd botlottam, ugye? Milyennek találtad az ízüket, amikor éhes voltál? Még
elkeseredettségedben is megnevettettek, igaz?
Reszket felfújta az arcát.
– Te aztán értesz hozzá, hogyan derítsd jókedvre az embert. Lehet, hogy hasznát vettem
azoknak a mosolyoknak.
– Jobban, mint egy marék ezüstnek vetted volna?
A férfi Monzára pillantott, aztán elfordította a fejét.
– Talán nem. De azt hiszem, mégiscsak ragaszkodnék a magam gondolkodásmódjához.
 – Hah! Sok szerencsét hozzá, jó ember! – A nő megrázta a fejét, mintha soha életében
nem hallott volna ekkora ostobaságot. Csak álnok embereket akarok barátomnak tudni,
írta Verturio. Őket értem.
Az olló csattant egy utolsót, a borbély hátralépett, és ruhája ujjával megtörölte izzadó
homlokát.
– Végeztünk.
Reszket a tükörbe bámult.
– Más embernek látszom.
– Uram, így olyan, mint egy styriai arisztokrata.
Monza felhorkant.
– Legalábbis kevésbé tűnik északföldi koldusnak.
– Talán. – Reszket nem tűnt éppen elégedettnek az eredménnyel. – Annyi biztos, hogy
csinosabb férfit látok. Okosabb férfit. – Egyik kezével rövid barna hajába túrva komoran
meredt a tükörképére. – Viszont egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy megbízom a
rohadékban.
– Végezetül pedig… – A borbély kezében egy színes kristálygömbbel közelebb hajolt,
és finom cseppekben parfümöt permetezett Reszket fejére.
Az északföldi úgy pattant fel, akár egy macska a forró szénről.
– Ez meg mi a faszom? – bömbölte nagy kezét ökölbe szorítva, majd akkorát taszított a
borbélyon, hogy az nyüszítve tántorgott a falig.
Monza harsány nevetésben tört ki.
– Lehet, hogy úgy néz ki, mint egy styriai nemes. – Elővett még két negyedtallérost és a
hüledező borbély kötényének zsebébe dugta. – De biztos eltart még egy darabig, amíg
viselkedni is megtanul.
* * *
Kezdett sötétedni, mire visszaérkeztek a düledező épületbe. Monza továbbra is az arcába
húzott csuklyával közlekedett, Reszket viszont büszkén lépdelt mellette új kabátjában. A
romos udvart hideg eső áztatta, csak az egyik első emeleti ablakban világított egyetlen szál
lámpa. A nő komoran pillantott rá, aztán Reszketre nézett, és bal kezével kitapogatta a
hátul a nadrágjába tűzött kés markolatát. Jobb felkészülni minden eshetőségre. A nyikorgó
lépcsők tetején nyitva álló málladozó ajtó mögül fény áradt a folyosó deszkáira. Monza
odalépett, és a csizmája orrával belökte az ajtót.
A koromtól fekete kandallóban égő két fahasáb alig melegítette fel a szobát. Nyájas a
szemközti ablaknál állt, és a zsalu résein keresztül a bankot fürkészte. Morveer néhány
papírlapot terített szét egy düledező asztalon, és tintafoltos kézzel követte a sorokat.
Nappal törökülésben ült az asztal tetején, és tőrével narancsot hámozott.
– Határozottan jobb lett – mordult fel, ahogy meglátta Reszketet.
– Egyet kell hogy értsek – vigyorgott Morveer. – Reggel egy mocskos, hosszú hajú
idióta lépett ki innen, és egy tiszta, rövid hajú idióta tért vissza helyette. Ez csak varázslat
lehet!
Monza elengedte a kést, Reszket pedig északföldi nyelven mormogott valamit dühösen
maga elé.
– Mivel nem önmaga dicséretét zengi, feltételezem, nem végzett a feladattal – szólt a
nő.
– Mauthis rendkívül óvatos ember, és megtette a szükséges óvintézkedéseket. A bankot
napközben túl szigorúan őrzik.
– Akkor munkába menet kell elkapni.
– Páncélozott hintóban indul el otthonról tucatnyi őr kíséretében. Jelentős kockázattal
járna, ha megpróbálnánk az útjukat állni.
Reszket még egy hasábot dobott a tűzre, és odatartotta nyitott tenyerét.
– Akkor otthon?
– Hah! – húzta el a száját Morveer. – Követtük hazáig. Egy fallal körülvett szigeten él
az öbölben, ahol rajta kívül több városatyának is saját birtoka van. Hétköznapi emberek a
lábukat sem tehetik be oda. Még akkor sem juthatnánk be a házába, ha egyáltalán ki
tudnánk deríteni, melyik az. Azt sem tudjuk, hány őrrel, szolgálóval, családtaggal kellene
számolnunk. Rengeteg az ismeretlen tényező. Határozottan kijelentem, hogy nem vagyok
hajlandó sejtésekre alapozva belevágni egy feladatba. Mit nem vállalok soha, Nappal?
– Kockázatot.
– Pontosan. Én bizonyossággal kereskedem, Murcatto. Ezért jött hozzám. Az én
feladatom, hogy egy bizonyos ember egészen bizonyosan halott legyen. Nem mészárlást
vállalok, hogy aztán a célpont meglépjen a zűrvarban. Nem Caprilében vagyunk…
– Tudom, hol vagyunk, Morveer. Mi hát a terve?
– Megszereztem a szükséges információkat, megterveztem a biztos módját, hogy
elérjük a kívánt hatást. Mindössze arra van szükség, hogy az éj leple alatt bejussak a
bankba.
– És ezt hogyan kívánja megoldani?
– Hogyan kívánom megoldani, Nappal?
– Megfigyelés, logika és módszeresség következetes alkalmazásával.
Morveer ismét megvillantotta öntelt mosolyát.
– Egészen pontosan így.
Monza a szeme sarkából Bennára pillantott. Kivéve, hogy Benna meghalt, és Reszket
állt a helyén. Az északföldi felhúzta a szemöldökét, hosszan felsóhajtott, és megint a tűzbe
nézett. Csak álnok embereket akarok barátomnak tudni, írta Verturio. Azért mindennek
van határa.
 Két kettes
Mind a két kocka a kettesen állt meg. Kétszer kettő az négy.
Kettő meg kettő az négy. Akár összeadjuk, akár összeszorozzuk a két kockán lévő
számokat, az eredmény ugyanaz. Nyájas nem tudott mit kezdeni a gondolattal, de azért
nyugodt maradt. Annyi ember küszködik, hogy elérjen valamit, de akármit is tesznek,
ugyanoda lyukadnak ki. A kockából nagyon sokat lehetett tanulni. Már ha az ember tudta,
hogyan olvasson belőlük.
A csapat kétszer két főre bomlott. Morveer és Nappal kezdettől fogva egy párt alkottak.
Mester és inasa. Összefogtak, együtt maradtak, együtt nevettek mindenki máson. Most
azonban Nyájasnak feltűnt, hogy Murcatto és Reszket maguk is párba rendeződtek.
Egymás mellett kuporogtak a mellvédnél, fekete körvonalaik kirajzolódtak az éjszakai
égbolt előtt, ahogy a bank szemközt magasodó irdatlan tömbjére meredtek. Nyájasnak
többször volt már alkalma megfigyelni, hogy az emberek természetüknél fogva párokat
alkotnak. Mindenki, csak ő nem. Őt rendszerint magára hagyták a sötétben. Talán valami
nem volt rendjén vele, ahogy a bírók is mondták.
Sajaam őt választotta párjául az Óvóban, de Nyájasnak nem voltak illúziói. Sajaam
azért döntött mellette, mert hasznát tudta venni. Mert féltek tőle. Senkitől nem rettegtek
úgy a sötétben. De Sajaam nem is igyekezett úgy tenni, mintha nem így lenne. Ő volt az
egyetlen őszinte ember, akit Nyájas ismert, így kettejük kapcsolata is az őszinteségen
alapult. A dolog annyira jól működött, hogy a börtönben keresett pénzen Sajaam idővel
meg tudta vásárolni a szabadságát a bíróktól. De becsületes ember lévén szabadulása után
sem feledkezett meg Nyájasról. Visszajött és megvásárolta az ő szabadságát is.
A falakon kívül, ahol nem szabályok szerint zajlott az élet, minden más volt. Sajaam a
saját dolgával törődött, és Nyájas megint magára maradt. Igazából nem bánta. Megszokta,
és ott voltak a kockák társaságnak. Most meg itt találta magát a sötétben egy westporti
háztetőn a tél kellős közepén két pár össze nem illő, őszintétlen emberrel.
Az őrök is kétszer ketten jártak. Két négyfős őrjárat körözött vég nélkül egész éjszaka a
bank körül. Ezen az éjszakán szakadt a félig fagyott ónos eső. Azért így is követték
egymást, körbe-körbe a sötétben. Éppen az egyik állig felfegyverkezett őrjárat caplatott
alattuk az utcán, a katonák hosszú alabárdokat egyensúlyoztak a vállukon.
– Megint itt vannak – szólt Reszket.
– Azt látom – húzta el a száját Morveer. – Kezdj el számolni.
Nappal rekedtes suttogása hallatszott az éjszakában.
– Egy… kettő… három… négy… öt…
Nyájas tátott szájjal bámulta a nő mozgó ajkát; még az ernyedt kezében tartott
kockákról is megfeledkezett. Saját szája együtt mozgott Nappaléval.
– Huszonkettő… huszonhárom… huszonnégy…
– Hogyan lehet feljutni a tetőre? – elmélkedett Morveer. – Hogyan lehet feljutni a
tetőre?
 – Kötéllel és csáklyával? – kérdezte Murcatto.
– Túl lassú, túl zajos, túl bizonytalan. A kötél végig szem előtt lenne, még akkor is, ha
sikerülne tökéletesen beakasztanunk a csáklyát. Nem. Olyan módszer kell, amibe nem
lehet belebukni.
Nyájas azt kívánta, bár befognák a szájukat, hogy Nappalt hallgathassa. Az egymást
követő számoktól keményen lüktetett a farka.
– Száztizenkettő… száztizenhárom… – A férfi lehunyta a szemét, tarkóját a falnak
támasztotta, egyik ujja ritmusra mozgott előre hátra. – Száznyolcvankettő…
száznyolcvanhárom…
– Márpedig oda senki nem tud segédeszköz nélkül felmászni – szólt Murcatto. – Egy
árva lélek sem. Túl sima, túl meredek.
– Teljes mértékben egyetértek.
– Akkor a bankon belülről kell feljutnunk hozzá.
– Lehetetlen. Túl sokan figyelnek. Nincs más lehetőség, fel kell másznunk a falon,
aztán a nagy tetőablakokon át bejuthatunk az épületbe. Legalább senki nem jár az utcán a
sötétség óráiban. Ez mindenképpen nekünk kedvez.
– És az épület többi oldala?
– Az északi homlokzatnál lényegesen nagyobb a forgalom, és jobban ki is van világítva.
Keleten van a főbejárat, ott négy őr posztol egész éjszaka. A déli oldal éppen olyan, mint
ez, csak ott nem áll rendelkezésünkre a szomszédos háztető. Nem. Ez a fal az egyetlen
esélyünk.
Nyájas halvány fényt pillantott meg odalent az utcán. A következő őrjárat, kétszer két
katona, kettő meg kettő katona, négy katona menetelt egyenletes tempóban a bank körül.
– Ezt csinálják egész éjszaka?
– Van két másik négyfős csapat is, amik leváltják őket. Egy pillanatra sem lankad az
éberség egészen napkeltéig.
– Kétszázkilencvenegy… kétszázkilencvenkettő… és itt jön a következő csapat. –
Nappal csettintett a nyelvével. – Nagyjából háromszáz.
– Háromszáz – suttogta Morveer, és Nyájas látta, ahogy a fejét rázza a sötétben. – Nem
elég idő.
– Akkor mi lesz? – kérdezte Monza.
Nyájas megszorította a kockákat, érezte, ahogy az ismerős élek a tenyerébe vágnak.
Nem érdekelte többé, hogyan jutnak be a bankba, de még az sem, hogy bejutnak-e
egyáltalán. Leginkább abban reménykedett, hogy Nappal megint elkezd számolni.
– Kell hogy legyen megoldás… Kell hogy legyen…
– Én meg tudom csinálni. – Mindannyian hátrakapták a fejüket. Reszket a földön ült
hátát a mellvértnek vetve, fehér keze a földön hevert mellette.
– Maga? – kérdezte Morveer gúnyos mosollyal. – Hogyan? Nyájas éppen hogy csak ki
tudta venni az északföldi mosolyának ívét a sötétben.
– Varázslattal.
 Tervek és véletlenek
Az őrök végigdübörögtek az utcán. Négyen voltak – mellvértjük, acélsisakjuk, alabárdjuk
pengéje visszaverte himbálózó lámpáik fényét. Reszket egy kapualjban lapult meg, amíg a
menet elhaladt előtte, várt egy feszült pillanatig, aztán átsietett az utcán az előre kinézett
oszlop árnyékába. Számolni kezdett. Nagyjából háromszázig volt ideje, hogy felmásszon a
falon az épület tetejére. Felnézett. Kurva távolinak tűnt a cél. Mi a fenéért vállalta el?
Csak hogy annak a barom Morveernek az arcára fagyjon a mosoly, és hogy Murcatto
lássa, megszolgálja a fizetséget?
– Mindig is én voltam a saját legnagyobb ellenségem – suttogta. Mint kiderült,
túlságosan is büszke volt, meg aztán a csinos nők is a gyengéinek bizonyultak. Ki
gondolta volna?
Elővette az egyik végén kampóval, a másikon gyűrűvel felszerelt kötelet. Az előtte
magasodó épület ablakaira pillantott. A legtöbb zsalut bezárták az éjszakai hideg ellen,
néhány azonban nyitva maradt, két ablakban pedig még lámpák is égtek. Azon
gondolkodott, vajon mennyi az esélye, hogy valaki kinéz és észreveszi, miközben felfelé
oson a falon. Annyi biztos, hogy nem bánta volna, ha alacsonyabban van a cél.
– A legnagyobb kicseszett ellenségem. – Nekilátott, hogy felkapaszkodjon az oszlop
talpazatára.
– Valahol itt.
– Hol, te marha?
Reszket mozdulatlanná merevedett, kezéből lógott a kötél. Lépéseket és páncélcsörgést
hallott. Azok a francos őrök visszajöttek. Ez egyetlenegyszer sem fordult elő a korábbi
ötven kör során. Hiába jártatta a száját annyit a tudományról, a vén méregkeverő valamit
nagyon elcseszett, és most Reszketnek kellett vásárra vinnie a bőrét miatta. Igyekezett
még jobban meglapulni az árnyékban, érezte, ahogy a hátán lógó nagy számszeríj a követ
karcolja. Hogy a fenébe fogja kimagyarázni magát? Csak egy könnyed éjféli sétára
indultam, tudják, csupa feketébe öltözve. Gondoltam, megjáratom a jó öreg íjamat.
Ha a nyakába kapná a lábát, észrevennék, üldözőbe vennék, és több mint valószínű,
hogy ledöfnék valamivel. Ráadásul megtudnák, hogy valaki be akart surranni a bankba, az
pedig az egész vállalkozás végét jelentené. Ha helyben marad, nagyjából ugyanez történik,
kivéve, hogy valamivel nagyobb valószínűséggel szúrják meg.
A hangok közelebb jöttek.
– Nem lehet messze. Kurvára nem csinálunk mást, csak körbe-körbe járunk…
Az egyikük nyilván elveszthetett valamit. Reszket nem most először átkozta el a
balszerencséjét. Késő volt már elfutni. Megragadta a kése markolatát. A lábak közvetlenül
az oszlop túloldalán dobbantak. Miért fogadta el a nő ezüstjét? Kiderült, hogy a pénz is a
gyengéi közé tartozik. A fogát csikorgatva várt…
– Elnézést! – Murcatto hangja volt. Hátrahajtott csuklyával sietett át az utcán, hosszú
kabátja suhogott mögötte. Reszket talán most először látta a kardja nélkül. – Ne
haragudjanak, hogy megzavarom önöket. Csak haza próbálok jutni, de a jelek szerint
végleg eltévedtem.
Az egyik őr megkerülte az oszlopot, és háttal Reszketnek megállt. A társa egy
pillanattal később követte. Alig karnyújtásnyi távolságra voltak az északföldi és a nő
között. Akár meg is érinthette volna a páncéljukat.
– Hol van a szállása?
– A barátaimnál a Lord Sabeldi utcai szökőkút közelében, de még új vagyok a városban,
és… – Lemondó sóhajt hallatott. – Most azt sem tudom, merre induljak.
Az egyik őr hátratolta a sisakját.
– Hát valamit tényleg nagyon elnézett. Az a város másik végében van.
– Esküszöm, órák óta járom az utcákat. – Murcatto lassan elindult, fokozatosan magával
húzva az őröket.
Még egy fegyveres jelent meg, aztán még egy. Most már négyen álltak Reszketnek
háttal. Az északföldi visszatartotta a lélegzetét, a szíve olyan hangosan kalimpált, hogy
attól tartott, valaki meghallhatja.
– Ha az urak megmutatnák a helyes irányt, rendkívül hálás lennék. Tudom, hogy ostoba
vagyok.
– Nem, dehogy. Zűrös hely ez a Westport.
– Különösen éjszaka.
– Én is rendszeresen eltévedek. – Az őrök nevettek, Monza pedig velük nevetett,
miközben még távolabb terelte őket. Tekintete egy pillanatra találkozott Reszketével,
egymás szemébe néztek, aztán a nő a fegyveresekkel a nyomában már el is tűnt a
következő oszlop mögött. Ahogy kedélyes csevegésük egyre távolabbról hallatszott,
Reszket becsukta a szemét, és lassan kifújta a levegőt. Még jó, hogy nem ő volt a
környéken az egyetlen férfi, akinek a nők a gyengéi.
Felugrott a négyszögletes talapzatra, átdobta az oszlop körül a kötelet, aztán hurkot
formált belőle a hátsója alatt. Fogalma sem volt róla, merre lehetnek most az őrök, csak
annyit tudott, hogy villámgyorsan fel kell jutnia. Térdével és a csizmája sarkával
összeszorította a követ, feljebb csúsztatta a kötelet, aztán megint megfeszítette, miközben
a lábának is új helyet talált.
Még kisfiú korában tanulta ezt a trükköt a bátyjától, aki a völgy legmagasabb fáira is fel
tudott mászni, hogy tojást lopjon. Emlékezett rá, mekkorákat nevettek, amikor eleinte még
alacsonyan járva le-lepottyant. Most arra használta fel a tudását, hogy embereket öljön, és
tudta, hogy ha leesik, ő maga fog meghalni. Biztonsággal kijelenthette, hogy az élet
egyáltalán nem úgy alakult, ahogy remélte.
Gyorsan és könnyedén feljutott. Éppen olyan volt, mint fára mászni, csak ezúttal nem
vártak rá tojások, és kisebb eséllyel szerzett szálkákat a golyóiba. Azért nehéz meló volt.
Mire az oszlop tetejére ért, csuromvizes lett az izzadságtól, ráadásul a legnehezebb rész
még előtte állt. Egyik kezével felnyúlt, megragadta a kődíszeket odafönt, a másikkal pedig
letekerte a kötelet az oszlopról, és a vállára vetette. Aztán felhúzta magát, ujjaival fogást
keresett a faragott alakok egyikén, a levegő sziszegett a fogai között, a karja égett az
erőfeszítéstől. Egyik lábát átvetette egy komor női arcot formázó szobron, és ott ült
magasan az utca szintje fölött, két kőből faragott levélbe kapaszkodva, amikről csak
remélni merte, hogy erősebbek, mint a fákon növő párjaik.
Megfordult már kellemesebb helyeken is, de az ember nézze mindennek a pozitív
oldalát. Jó ideje most először került egy nő feje a lábai közé. Sziszegést hallott, és Nappal
sötét körvonalait pillantotta meg a szemközti háztetőn. A nő lefelé mutatott. Újabb őrjárat
közelített.
– A francba! – Szorosan a kőhöz simult, ahogy próbált maga is szobornak látszani, keze
égett, ahol a kenderkötelet markolta, és reménykedett benne, hogy senkinek sem jut
eszébe éppen ebben a pillanatban felnézni. Az őrök elsiettek alatta, ő pedig hosszan
felsóhajtott. A szíve hangosabban dübörgött a fülében, mint valaha. Megvárta, amíg
befordulnak az épület sarkánál, vett egy mély levegőt, és nekivágott az utolsó szakasznak.
A falakon sorakozó, rudakra erősített tüskék körbe-körbe forogtak. Lehetetlennek tűnt
átjutni rajtuk. Az oszlopok tetején viszont malterral tapasztották őket a kőhöz. Reszket
elővett egy pár nehéz kovácskesztyűt, felhúzta, aztán megszorított két tüskét, és mély
lélegzetet vett. Lábával elengedte a szobrot, egy darabig a semmi felett függött, aztán
felhúzta magát, és kissé kancsalon bámult az orra előtt meredező hegyes vasra. Éppen
olyan volt, mint amikor a fákon húzódzkodott, csak ott nem kellett tartania tőle, hogy egy
ág kiszúrja a szemét. Nem bánta volna, ha két ép látószervvel esik túl ezen a kalandon.
Az egyik oldalon lendületet vett, aztán a másikon fellökte magát, és egyik csizmáját
megvetette a tetőn. Érezte, ahogy a tüskék végigkarcolják vastag bőrmellényét, miközben
átkapaszkodik rajtuk.
És fent volt a tetőn.
* * *
– Hetvennyolc… hetvenkilenc… nyolcvan… – Nyájas némán mozgó ajkakkal figyelte,
ahogy Reszket átgördül a mellvéden a bank tetejére.
– Megcsinálta – suttogta Nappal. Egészen vékony volt a hangja a hitetlenkedéstől.
– Méghozzá meglehetősen fürgén – kuncogott halkan Morveer. – Ki gondolta volna,
hogy úgy mászik… mint egy majom.
Az északföldi felállt, a sötét égbolt előtt még sötétebben rajzolódtak ki teste körvonalai.
Levette a nagy számszeríjat a válláról, és vacakolni kezdett vele.
– Reméljük, nem úgy lő, mint egy majom – suttogta Nappal.
Reszket célzott, Nyájas hallotta, ahogy az íj húrja halkan pattan.
Egyetlen pillanattal később a nyílvessző a mellének ütközött. Összehúzott
szemöldökkel kapta el a szárát. Szinte egyáltalán nem fájt.
– Szerencsére nincs hegye. – Morveer lecsavarta a drótot a tollakról. – Nem lenne baj,
ha a továbbiakban elkerülnénk az ilyen bakikat, különben csúnya vége lesz a dolognak.
Nyájas félredobta a tompa végű nyílvesszőt, és a drót végéhez bogozta a kötelet.
– Biztos benne, hogy elbírja a súlyát? – kérdezte morogva Nappal.
 – Suljuki selyemkötél – felelte önelégülten Morveer. – Pihekönnyű, de erős, akár az
acél. Hármunkat együtt is elbírná, és senki sem venne észre semmit.
– Legalábbis ezt reméli.
– Mit nem vállalok soha, drágaságom?
– Igen, igen.
A fekete kötél sziszegve suhant át Nyájas kezei között, ahogy Reszket nekilátott, hogy
visszahúzza a drótot. A fegyenc figyelte, ahogy lassan átkúszik a két tető közti szakadék
fölött, és számolta a lépéseket. A kötél tizenötöt tett meg, mire Reszkethez ért a túloldalra.
Akkor ketten megfeszítették, Nyájas átfűzte a maga végét a tetőgerendához csavarozott
vasgyűrűn, és egy, két, három csomót kötött rá.
– Biztosan jó lesz az a csomó? – kérdezte Morveer. – A hosszas zuhanás nem szerepel a
terveimben.
– Huszonnyolc lépés – mondta Nyájas.
– Micsoda?
– A zuhanás.
Egy pillanatra mindenki elhallgatott.
– Ettől nem lett jobb.
Feszes fekete csík húzódott a két épület között. Nyájas tudta, hogy ott van, mégis alig
látta a sötétben.
Nappal a kötél felé intett, haja lobogott a szélben.
– Csak ön után.
* * *
Morveer zihálva kapaszkodott át a korláton. Az út a kötélen át semmilyen értelemben nem
volt kellemesnek nevezhető. Hűvös szél fújt, a szíve hevesen kalapált. Annak idején,
amikor még a hírhedt Moumah-yin-Bek inasa volt, egy macska kecsességével oldotta meg
a hasonló akrobatikus ügyességet igénylő feladatokat, de gyanította, hogy lassan ez a
képessége is a múlt ködébe vész egykor dús frizurájával egyetemben. Beletelt egy
pillanatba, mire összeszedte magát, és letörölte a jeges izzadságot a homlokáról. Csak
akkor jött rá, hogy Reszket ott ül, és vigyorogva figyeli.
– Talán valami vicceset látott? – kérdezte Morveer.
– Gondolom, attól függ, ki min tud nevetni. Mennyi ideig lesz odabent?
– Pontosan addig, amíg szükséges.
– Akkor jó lenne, ha gyorsabban mozogna, mint a kötélen. Mert lehet, hogy még befelé
fog mászni, amikor holnap reggel kinyitnak. – Az északföldi még akkor is mosolygott,
amikor átcsusszant a mellvéden, és termetéhez képest meglepő fürgeséggel indult el
visszafelé a kötélen.
– Ha van isten, az ismerőseimmel jól megvert. – Morveer csak egy egészen rövid
pillanatig játszadozott a gondolattal, hogy elvágja a csomót, amikor a barbár félúton jár,
aztán inkább elindult az enyhén lejtő palák közti keskeny járatban az épület közepe felé. A
hatalmas üvegtető előtte ragyogott, a többezernyi tábla eltorzította a rajtuk átszűrődő
halvány fényt. Nyájas leguggolt mellé, és nekilátott, hogy újabb darab kötelet tekerjen le a
derekáról.
– Á, modern idők. – Morveer Nappal mellé térdelt, és kezét óvatosan az üvegre
illesztette. – Legközelebb vajon mit találnak ki?
– Áldottnak érzem magam, amiért ilyen izgalmas időkben élhetek.
– Ezzel mindannyiunknak így kellene lennünk, drágám. – Óvatosan lepillantott az
épület belsejébe. – Mindannyiunknak.
A folyosót gyéren világították meg, a két végén égő egy-egy lámpa fénye megcsillant a
hatalmas festmények aranyozott keretén, de az ajtónyílásokat árnyékban hagyta.
– Ilyenek a bankok – suttogta maga elé a lehető leghalványabb mosollyal az arcán. –
Mindenen spórolnak.
Elővette az üvegesszerszámait, nekilátott, hogy egy fogóval kifeszegesse az ólmot az
üvegdarabok közül, majd gitt segítségével minden táblát óvatosan kiemelt. Kézügyessége
semmit sem kopott az évek múlásával, és pillanatokba telt eltávolítania mind a kilencet,
aztán elvágnia és visszahajtania az ólomból készült rácsozatot, így hozva létre egy a
céljainak megfelelő nyílást.
– Tökéletes időzítés – mormogta. Az őr lámpásának fénye végigkúszott a folyosó
faberakásos falán, és sejtelmes fénnyel világította meg a sötét vásznakat. A férfi léptei
visszhangoztak, ahogy megeresztve egy irdatlan ásítást, elhaladt alattuk; árnyéka egyre
hosszabbra nyúlt mögötte a márványpadlón. Morveer finoman belelehelt a fúvócsövébe.
– Á! – Az őr a feje tetejéhez kapott, Morveer pedig gyorsan visszahúzódott az ablakból.
Odalent a lépések csoszogássá változtak, aztán hörgés és hangos puffanás hallatszott –
földön elterülő test zaja. Ahogy megint belesett a nyíláson, a méregkeverő látta, hogy az
őr széttárt karokkal hever a hátán, kinyújtott keze mellett a meggyújtott lámpással.
– Kiváló – sóhajtotta Nappal.
– Természetesen.
– Akármennyit is emlegetjük a tudományt, még mindig varázslatnak tűnik.
– Mondhatnánk, hogy mi vagyunk a modern idők varázslói. A kötelet, ha lenne olyan
kedves, Nyájas uram.
A fegyenc odadobta a selyemkötél egyik végét, a másikat pedig továbbra is a csuklójára
kötözve hagyta.
– Biztos benne, hogy meg tud tartani?
– Igen. – A szótlan férfiból valóban sugárzott valamiféle rettenetes erő, ami még
Morveert is magabiztossággal töltötte el. A saját maga által tervezett csomóval rögzített
kötélen függve előbb egyik puha cipőjét, aztán a másikat engedte le a gyémánt alakú
nyílásba. Amikor megvolt, átpréselte a csípőjét, majd a vállát, és már bent is volt a
bankban.
 – Engedheti! – Fürgén és simán indult el lefelé, mintha egy gép eresztette volna a
kötelet. A cipője a padlót érintette, egyetlen csuklómozdulattal megszabadult a kötéltől, és
fúvócsövét készenlétben tartva hangtalanul becsusszant egy sötét ajtónyílásba. Úgy
számolt, hogy ez az egyetlen őr van az épületben, de az embert sosem csábíthatják
könnyelműségre a számításai.
Az óvatosság az első, mint mindig.
Tekintetét mindkét irányban végigjáratta a sötét folyosón, bőre bizsergett a feladat
izgalmától. Nem érzékelt mozgást. Olyan sűrű volt a csend, hogy szinte érezte a nyomását
pattogó fülében.
Felnézett, és Nappal arcát látta a nyílásban. Óvatos mozdulattal intett a nőnek, aki
ügyesen, akár egy cirkuszi akrobata, lecsusszant. Felszerelését fekete ruhával rögzítette a
testére. Amikor a lába a földet érintette, kibújt a kötélből, és mosolyogva lekuporodott.
Morveer kis híján visszamosolygott rá, de aztán inkább leállította magát. Nem vezetne
semmi jóra, ha a nő megtudná, mennyire csodálja a tehetségét, az ítélőképességét és a
jellemét, amelyek komoly fejlődésen mentek keresztül az együtt töltött három év során.
Nappal még csak nem is gyaníthatja, milyen nagyra tartja őt. Úgy tapasztalta, ha valaki
megorrontja az ilyesmit, utána elkerülhetetlenül visszaél a bizalmával. Az árvaházban
eltöltött idejét, az inaséveit, a házasságát, a munkáját – mind-mind szívbemarkoló
árulások sora szőtte át. Számtalan sebet ejtettek a szívén. Ezúttal ügyelt rá, hogy a
kapcsolata Nappallal pusztán szakmai maradjon. Így óvta meg mindkettejüket. Magát a
nőtől, a nőt pedig saját magától.
– Tiszta a levegő? – súgta Nappal.
– Amilyen tiszta csak lehet – mormogta válaszul a férfi az öntudatlan őr fölött állva. –
Minden a terv szerint halad. Mit gyűlölünk a legjobban?
– A mustárt?
– És?
– A véletleneket.
– Pontosan. Szerencsés véletlenek nem léteznek. Húzd le a csizmáját.
Nem kevés erőfeszítésükbe került, mire végigvonszolták a férfit a folyosón, és a székére
ültették. A feje hátrabicsaklott, és horkolni kezdett, hosszú bajsza lágyan remegett az ajka
körül.
– Ah, úgy alszik, mint egy kisbaba. A kellékeket, ha kérhetném.
Nappal átadott egy üres szeszesüveget, Morveer pedig gondosan elhelyezte a földön az
őr lábánál. A nő ezután átadott neki egy félig telt palackot, amiből a méregkeverő kihúzta
a dugót, és bőséges adag alkohollal locsolta le az őr mellényét. Amikor végzett, ezt az
üveget is a földre fektette, a férfi tehetetlenül lógó ujjai mellé. Az előbugyogó szesz szúrós
szagú pocsolyává állt össze a márványlapokon.
Morveer hátralépett, és kezével formált keretet az elé táruló látványhoz.
– A kép elkészült. Melyik munkaadó ne gyanítaná, hogy az éjjeliőr a határozott
instrukciók ellenére meg-meghúzza a butykost sötétedés után? Figyeld meg, ennek az
embernek is ernyedtek a vonásai, erős alkoholtól bűzlik, és hangosan horkol. Ennyi
elegendő is, hogy miután hajnalban rátalálnak, azonnal elbocsássák. Váltig állítja majd,
hogy ártatlan, de bizonyíték hiányában – kesztyűs ujjaival beletúrt a férfi hajába, és
kihúzta az elhasznált tűt a fejbőréből –, senki nem gyanítja majd, hogy bármi szokatlan
történt. Minden teljesen hétköznapinak tűnik majd. Csakhogy semmi nem lesz hétköznapi,
igaz? Ó, nem. A Valint és Balk Pénzintézet westporti fiókjának néma folyosói halálos
titkot rejtenek majd. – Elfújta a lángot az őr lámpásában, amitől még sűrűbb sötétség
telepedett rájuk. – Erre, Nappal, ne habozz.
Néma árnyékokként osontak végig a folyosón, majd megálltak Mauthis irodájának
vaskos ajtaja előtt. Nappal szerszámai megvillantak, ahogy lehajolt, és a zárral kezdett
babrálni. Alig pár pillanatba telt, amíg a rugók puhán kattantak, és az ajtó hangtalanul
kitárult.
– Elég vacak zár egy bankban – szólt a nő, miközben a zsebébe csúsztatta az eszközeit.
– A jó zárakat oda szerelik, ahol a pénz van.
– És nem is lopni jöttünk.
– Nem bizony, különös tolvajok vagyunk. Ajándékot hagyunk. – Morveer körbejárta
Mauthis hatalmas íróasztalát, aztán kinyitotta a nehéz főkönyvet, ügyelve, nehogy egy
hajszálnyit is elmozdítsa a helyéről. – Az oldatot, ha lennél olyan kedves.
Nappal átadott egy híg pasztával csordultig töltött üveget, a férfi pedig halk pukkanással
pattintotta ki belőle a dugót. Egy finom ecsettel vitte föl az anyagot; éppen ilyen eszköz
illett egy hozzá hasonló mérhetetlenül tehetséges művész kezébe. A lapok finoman
zörögtek, ahogy egyiket a másik után átfordította és mindegyiknek a sarkát óvatosan
megérintette az ecsettel.
– Látod, Nappal? Fürgén, könnyedén és precízen, nem feledkezve meg az óvatosságról.
A legfontosabb szempont az óvatosság. Mi öli meg a legtöbb kollégát a szakmában?
– A saját mérge.
– Pontosan. – Tartva hát magát önnön elveihez, Morveer becsukta a könyvet, aminek
időközben szinte teljesen megszáradtak a lapjai. Eltette az ecsetet, a dugót pedig
visszahelyezte az üveg szájába.
– Menjünk – szólt Nappal. – Éhes vagyok.
– Menjünk? – Morveer szélesebbre húzta a mosolyát. – Ó, drágaságom, távolról sem
végeztünk. Még meg kell dolgoznod a vacsorádért. Hosszú éjszaka áll előttünk. Nagyon
hosszú éjszaka.
* * *
– Megjöttem!
Reszket úgy megijedt, hogy kis híján átugrott a mellvéden. Torkában dobogó szívvel
fordult sarkon. Murcatto állt mögötte vigyorogva, lélegzete halvány párafelhője lebegett
az arca előtt.
– A holtakra, a frászt hozod rám!
 – Még mindig jobban jársz, mintha azokkal az őrökkel gyűlt volna meg a bajod. – A
vasgyűrűhöz lépett, és megrángatta a csomót. – Ezek szerint feljutottál. – Nem kevés
meglepetés volt a hangjában.
– Miért, kételkedtél benne, hogy sikerül?
– Azt hittem, be fogod törni a fejed, már ha elég magasra bírsz mászni hozzá, hogy
egyáltalán leess.
A férfi megkopogtatta a fejét az ujjával.
– A legkevésbé sérülékeny testrészem. Leráztad a barátainkat?
– Félúton jártunk a nyavalyás Lord Sabeldi utca felé, mire sikerült. Ha tudtam volna,
hogy ilyen könnyű megvezetni őket, eleve ezzel próbálkozom.
Reszket elvigyorodott.
– Azért örülök, hogy végül elcsaltad őket, különben nekem feltehetőleg annyi.
– Nem hagyhattam, hogy így legyen. Rengeteg munka vár még ránk. – Reszket
zavartan vonta meg a vállát. Néha könnyű volt megfeledkeznie róla, hogy a szóban forgó
munka emberek megölését jelentette. – Hideg van, mi?
Reszket felhorkant.
– Ahonnan én jövök, ilyen egy nyári nap. – Kicibálta a dugót az üvegből, és megkínálta
a nőt. – Talán ez segít melegen tartani.
– Nagyon figyelmes. – Miközben Murcatto nagyot húzott az italból, a férfi a nyakán
mocorgó izmokat figyelte.
– Nagyon figyelmes vagyok ahhoz képest, hogy egy csapat bérgyilkossal járom a
világot.
– Jobb, ha tőlem tudod, vannak nagyon rendes bérgyilkosok is. – A nő még egyet
kortyolt az italból, aztán visszaadta az üveget. – Persze ebben a társaságban egy ilyen sem
akad.
– Még véletlenül sem. Szar alakok vagyunk egytől egyig.
– Odabent vannak? Morveer meg a kis visszhangja?
– Igen, most már jó ideje.
– Nyájas is velük ment?
– Velük van, igen.
– Mondta Morveer, meddig maradnak?
– Mióta árul el nekem bármit is? És még azt hittem, én vagyok optimista.
Hideg csendben kuporogtak egymás mellett a mellvédnél, és a bank körvonalait
figyelték. Reszket nagyon feszült volt valamiért. Sokkal feszültebb, mint amire egy ember
meggyilkolása előtt számított volna. A szeme sarkából lopva Murcattóra pillantott, de nem
sikerült időben elfordítania a tekintetét, amikor az visszanézett rá.
– Nem tehetünk mást, mint hogy várunk, és fagyoskodunk tovább – mondta a nő.
 – Úgy sejtem én is. Hacsak nem akarod még rövidebbre vágni a hajamat.
– Félnék elővenni az ollót, hátha kicsavarod a kezemből.
Ezzel még egy nevetést is előcsalt Reszketből.
– Nagyon jó. Ezért megérdemelsz még egy kortyot. – Murcatto felé nyújtotta az üveget.
– Elég vicces csaj vagyok ahhoz képest, hogy bérgyilkosokat fogadok fel. – Közelebb
lépett, hogy elvegye az italt. Elég közel, hogy Reszket bőrének felé eső oldalán valami
bizsergésféle fusson végig, és a levegő sebesebben kezdjen áramlani a torkában. A férfi
elfordította a tekintetét; nem akart megint hülyét csinálni magából, mint az elmúlt
hetekben többször is. Hallotta, ahogy Murcatto megdönti az üveget, és iszik belőle.
– Még egyszer kösz.
– Nem tesz semmit. Állok rendelkezésedre, főnök, csak szólj.
Amikor visszafordult, a nő őt figyelte. A tekintetét rá szegezte, az ajkát vékony vonallá
szorította össze, mintha próbálná felmérni, mennyit is ér valójában.
– Van még valami – szólt.
* * *
Morveer finom mozdulatokkal a helyére igazította az utolsó ólomcsíkokat is, és eltette
üvegező szerszámait.
– Jó lesz? – kérdezte Nappal.
– Kétlem, hogy szakadó esőben is megállja a helyét, de holnapig kitart, aztán meg
gyanítom, lényegesen komolyabb problémáik is lesznek, mint egy szivárgó ablak. –
Lekaparta az utolsó gittdarabokat is az üvegről, aztán követte asszisztensét a mellvédhez.
Nyájas már át is jutott a kötélen, zömök alakja kirajzolódott a szakadék túloldalán.
Morveer lenézett. A tüskék meg a díszes faragások alatti kőoszlop sima felülete
függőlegesen zuhant egészen az utca kockakövéig. Az egyik őrjárat éppen elvonult
alattuk, a lámpák himbálództak a kezükben.
– Mi lesz a kötéllel? – kérdezte súgva Nappal, miután az őrök hallótávolságon kívülre
kerültek. – Amikor feljön a nap, valaki biztosan…
– Egyetlen részletről sem feledkeztem meg. – Morveer mosolyogva vett elő egy apró
fiolát a belső zsebéből. – Pár csepp elég lesz, hogy elmarja a csomót nem sokkal azután,
hogy visszajutottunk. Csak meg kell várnunk, és a túloldalon felhúznunk a végét.
Amennyire a sötétben meg lehetett állapítani, asszisztensét nem sikerült megnyugtatnia.
– Mi van, ha gyorsabban marja át, mint…
– Nem marja át gyorsabban.
– Azért szörnyen kockázatosnak tűnik.
– Mit nem vállalok soha, drágaságom?
– Kockázatot, de…
– Ez esetben feltétlenül te menj előre.
 – Azt garantálom, hogy én megyek. – Nappal elkapta a kötelet, alálendült, és egyik
kezét a másik után téve átmászott a túloldalra.
Morveer kihúzta a dugót az üvegcséből, és egy keveset a csomóra cseppentett a
folyadékból. Némi gondolkodás után még egy cseppet adott hozzá. Nem akart napkeltéig
várni, hogy az a vacak szétmálljon. Megvárta, amíg a következő őrjárat elhalad, aztán
átmászott a mellvéden, bár azt el kellett ismernie, hogy lényegesen kevésbé kecsesen, mint
asszisztense az imént. Nem volt oka kapkodni. Az óvatosság az első, mint mindig.
Kesztyűs kezével megragadta a kötelet, alálendült, átvetette rajta az egyik lábát, aztán
felemelte a másikat…
Ekkor éles reccsenés hallatszott, a szél pedig hirtelen a térdét érte.
Morveer végignézett magán. A nadrágszára beakadt egy, a többinél feljebb görbülő
tüskébe, és majdnem a fenekéig felhasadt. A lábát rázva próbált kiszabadulni, de csak még
inkább csapdába esett.
– A fenébe! – Ez nem volt része a tervnek. Halvány füst emelkedett a mellvéd fölé,
ahová a kötelet csomózta. Úgy tűnt, a sav gyorsabban hat, mint tervezte.
– A fenébe! – Visszalendült a bank tetejére, és lekuporodott a füstölgő csomó mellé.
Egyik kezével megragadta a kötelet, a másikkal elővette a szikéjét a belső zsebéből, és
néhány ügyes vágással megszabadította magát a rongyos ruhadarabtól. Egykettőre végzett,
pontos volt, mint egy sebész. Csak még egy vágás, és…
– Á! – Bosszúsan, aztán gyorsan növekvő rémülettel állapította meg, hogy megvágta a
bokáját. – A fenébe! – A pengét larincia-tinktúrába mártotta, amitől reggelente mindig
hányingere támadt, ezért inkább hagyta, hogy gyengüljön vele szemben az ellenállása.
Nem lesz halálos. Önmagában nem. De lehet, hogy leesik miatta a kötélről, és a kemény
kockakövekkel való ütközésre még ő sem volt immúnis. Ironikus helyzet. Végtére is az ő
szakmájában a legtöbb embert a saját mérge öli meg.
Lehúzta a fogával az egyik kesztyűjét, és a megfelelő ellenszer után kezdett kutatni a
zsebeiben. Csukott szájjal káromkodott, miközben a feltámadó szél a fogai között szorított
bőrt hintáztatta, és libabőrt csalt csupasz lábszárára. Apró üvegcsék csilingeltek az ujjai
között; mindegyikre jelet vésett, hogy tapintással is meg tudja állapítani, mi van bennük.
Jelen körülmények között azonban mégsem bizonyult egyszerűnek a feladat. Böfögött,
rátört a hányinger. Az ujjai kitapintották a megfelelő jelet. Kiejtette a kesztyűt a szájából,
reszkető kézzel elővette a fiolát a zsebéből, a fogaival kihúzta belőle a dugót, és kiszívta a
tartalmát.
A rossz ízű kivonattól elszorult a torka, és savanyú nyálat köpött a kockakövekre
odalent. Erősen szorította a kötelet, szédülés kerülgette, a fekete utca mintha körbe-körbe
forgott volna vele. Megint tehetetlen gyerek volt. Zihálva kapkodta a levegőt, nyüszített,
két kézzel kapaszkodott a kötélbe. Éppen olyan elkeseredetten, ahogy anyja holttestébe
kapaszkodott, amikor érte mentek.
Az ellenszer lassan hatni kezdett. Az elsötétedett világ nem forgott tovább, a gyomrában
megszűnt az őrült tombolás. Az utca alatta, az ég fölötte ismét elfoglalta megszokott
helyét. Figyelmét újfent a csomóra fordította, ami erősebben füstölt, mint valaha, és
sziszegő hangot adott ki. Morveer most már határozottan érezte az égő anyag jellegzetes
szagát.
– A fenébe! – Mindkét lábát átvetette a kötélen, és elindult. Szánalmasan gyenge volt az
önmagának beadott larinciától. A levegő zajosan áramlott a félelem félreismerhetetlen
szorításával küszködő torkában. Mi lesz, ha a csomó még azelőtt elég, hogy átérne a
túloldalra? Görcsbe rándult a gyomra, és meg kellett állnia egy pillanatra. Összeszorított
fogakkal himbálódzott a semmi fölött.
Továbbindult, de rettenetesen erőtlennek érezte magát. A karja remegett, a keze
görcsölt, a tenyere és csupasz lábszára égett a súrlódástól. Már jóval túljárt az út felén, és
lassan kúszott tovább. A fejét hátrafelé lógatva mély lélegzetet vett az utolsó nagy
nekiveselkedéshez. Észrevette Nyájast, akinek felé nyújtott keze már alig pár lépésnyire
volt tőle. Ott állt mellette Nappal is, Morveer pedig bosszúsan azt találgatta, vajon halvány
mosolyt látott-e játszadozni a szája sarkában.
Aztán halk reccsenés hallatszott a kötél túlsó vége felől.
Morveer gyomra a torkáig emelkedett, és zuhanni kezdett lefelé; a hűvös levegő süvítve
áramlott be tátva maradt száján. Az épület málló fala száguldva közeledett felé. A férfi
torkaszakadtából üvölteni kezdett, éppen úgy, mint amikor kitépték halott anyja karjából.
Hátborzongató puffanással ütközött a ház oldalának. Minden levegő kiszorult a tüdejéből,
a hangja is fennakadt, a kötél kicsúszott a kezéből.
Csattanás hallatszott, fa reccsent. Zuhant, a levegőt markolta, elméjében őrült
kétségbeesés fortyogott, szeme vakon dülledt ki az üregéből. Zuhant, karja a levegőt
kaszálta, lába tehetetlenül kapálózott, forgott körülötte a világ, szél süvített az arcába.
Zuhant, zuhant… egy-két lépésnyit, nem többet. Arca padlódeszkáknak ütközött, körülötte
faforgácsok repkedtek.
– Mi történt? – mormogta.
Döbbenten tapasztalta, hogy valaki elkapja a nyakát, felemeli a levegőbe, aztán olyan
erővel préseli a falhoz, hogy majd beszarik tőle. Pár pillanaton belül másodszor szökött ki
a tüdejéből a levegő.
– Maga! Hogy a faszomba? – Reszket volt az, valami rejtélyes oknál fogva anyaszült
meztelenül. Az ócska szobát csak a kandallóban izzó szén világította meg halványan.
Morveer tekintete az ágy felé tévedt. Murcatto feküdt rajta a könyökére támaszkodva.
Gyűrött ingét kigombolta, mellét a testéhez szorította. Alig tűnt meglepettnek a
méregkeverőt látva. Mintha ajtót nyitván egy olyan látogatóval találta volna szembe
magát, akit csak valamivel későbbre várt.
Morveer fejében egyszerre összeállt a kép. Kellemetlen helyzete, a halálos rémület után
maradó lüktetés és a kezén meg az arcán bizsergő sebek ellenére felnevetett. A kötél idő
előtt elszakadt, ő pedig egy különös, bár felettébb szerencsés véletlen következtében
tökéletes ívet leírva, a korhadó zsalukon át egyenesen a düledező ház egyik szobájában
kötött ki. Nem tudta nem értékelni az iróniát.
– Ezek szerint nem minden baleset sül el rosszul – kuncogta.
Murcatto hunyorogva, kissé homályosnak tűnő tekintettel nézett rá az ágyról. A férfi
észrevette, hogy az egyik oldalán különös hegek követik a bordái vonalát.
– Miért füstöl? – kérdezte a nő.
Morveer tekintete rátalált az ágy mellett a földön heverő kenderpipára, és máris
világossá vált, miért nem lepődött meg Murcatto a szokatlan belépőn.
– Ön meg van zavarodva, de nem nehéz megállapítani, miért. Úgy hiszem, nem én
füstöltem, hanem ön. Nyilván tudja, hogy ez az anyag igazi méreg. Igazi…
A nő kinyújtotta a karját, és erőtlen ujjával Morveer mellkasa felé bökött.
– Füstöl, maga marha!
A férfi lenézett. Néhány szúrós szagú füstpamacs szállt fel az ingéből.
– A fenébe! – nyüszített fel, ahogy Reszket döbbenten hátralépett és hagyta a földre
zuhanni. Morveer letépte a kabátját, az összetört savas fiola szilánkjai csilingelve
szóródtak szét a padlón. Az ingéhez kapott, aminek az eleje már hólyagosodni kezdett,
letépte magáról, és a földre hajította. A ruhadarab észrevehetően füstölt, és kellemetlen
bűzzel töltötte meg a piszkos helyiséget. A sors kiszámíthatatlan fintora folytán immár
mindhárman minimum félmeztelenül meredtek a textíliára.
– Elnézésüket kérem. – Morveer megköszörülte a torkát. – Ez természetesen nem
szerepelt a terveimben.
 Törlesztés
Monza összeráncolt homlokkal pillantott az ágyra, és benne Reszketre. A férfi hanyatt
feküdt, a takaró csomóba gyűrődött a hasán. Egyik hosszú karja lelógott a matracról, fehér
keze ernyedten hevert tenyérrel felfelé a földön. Takaró alól kiálló hatalmas lábának
körmei alatt piszkos, fekete félholdak húzódtak. Arca a nő felé fordult, békés volt, mint
egy gyereké, a szemét lehunyta, a szája kissé kinyílt. Mellkasa, rajta a hosszú sebbel,
puhán emelkedett és süllyedt légzése ritmusára.
Így, napvilágnál úgy tűnt, komoly hibát követett el.
Odavetette Reszketnek a pénzt. Az érmék csilingelve ütköztek a mellének és terültek
szét az ágyon. A férfi felriadt és hunyorogva nézett körül.
– Mi ez? – Kábán meredt a bőréhez tapadt ezüstre.
– Öt tallér. Több mint tisztességes ár a múlt éjszakáért.
– He? – Reszket kidörzsölte az álmot a szeméből. – Te fizetsz nekem? – A takaróra
söpörte az érméket a testéről. – Kurvának érzem magam.
– És nem az vagy?
– Nem. A büszkeségem még megmaradt.
– Szóval ölni hajlandó vagy pénzért, de pinát nyalni nem? – Monza felhorkant. – Szép
kis erkölcseid vannak. Adjak egy tanácsot? Fogadd el az öt ezüstöt, és a továbbiakban
maradj az öldöklésnél. Ahhoz tehetséged is van.
Reszket a nyakáig húzta a takarót.
– Kifelé menet csukd be magad után az ajtót, jó? Rettenetesen hideg van idebent.
* * *
A kalvéz pengéje süvítve szelte át a levegőt. Monza balra vágott vele, aztán jobbra,
magasan, aztán alacsonyan. Megpördült az udvar hátsó sarkában, csizmája könnyedén
csusszant a töredezett köveken, bal keze előrelendült, a csillogó hegy mellmagasságban
indult meg előre. Kapkodó lélegzetének párafelhője körülvette az arcát, inge a hideg
ellenére is a hátára tapadt az izzadságtól.
A lábai napról napra erősödtek. Még mindig égtek, ha túl gyorsan kellett mennie,
reggelente merevek voltak, mint két fatuskó, estére pedig fájtak, mint a rosseb, de legalább
fintorgás nélkül tudott gyalogolni.
Még a térdei is egészen ruganyosnak tűntek a kattogás ellenére. A válla és az állkapcsa
is lazább lett. Már azt is alig érezte, ha megnyomta az érméket a fejbőre alatt.
A jobb keze viszont éppen olyan pocsék volt, mint eddig. A hóna alá dugta Benna
kardját, és lehúzta a kesztyűjét. Még ez is fájt. A torz, erőtlen, sápadt vacak reszketett,
Gobba drótjának nyoma bíborszínben virított tenyere élén. Grimaszolva próbálta ökölbe
kényszeríteni görbe ujjait, de a kicsi továbbra is mereven elállt. A gondolatra, hogy élete
végéig ezzel a förtelmes vacakkal lesz megátkozva, hirtelen elfogta a dühroham.
 – Rohadék – vicsorította összeszorított fogai között, aztán visszahúzta a kezére a
kesztyűt. Emlékezett rá, amikor az apja először adott a kezébe kardot. Nem volt több
nyolcévesnél. Emlékezett rá, milyen nehéznek találta, milyen furcsán és otrombán állt a
jobb kezében. Most sem tűnt sokkal fényesebbnek a helyzet, amikor a baljába vette a
fegyvert, de nem volt más választása, mint hogy megtanuljon bánni vele.
Elölről kellett kezdenie, nem ment másképp.
Egy korhadt zsaluval szemben állt, kinyújtotta a pengéjét, csuklóját a föld felé
fordította. Háromszor döfött, mire a kard hegye három egymás fölötti lécet tépett ki a
zsaluból. Vicsorogva fordította ki a csuklóját, és sorra a lécekre sújtott, könnyedén vágva
ketté őket. Csak úgy röpködtek körülötte a forgácsok.
Jobb. Napról napra jobb.
– Nagyszerű. – Morveer az ajtóban állt néhány friss karcolással az egyik arcán. –
Egyetlen zsalugáter sem mer szembeszállni velünk Styriában. – Kezét összekulcsolva a
háta mögött átbicegett az udvaron. – Bizonyára még lenyűgözőbb volt, amikor a jobb
kezét is tudta használni.
– Ez hadd legyen az én problémám.
– És ha jól sejtem, nem is kicsi ez a probléma. Kiheverte a tegnap esti…
összezördülését északföldi ismerősünkkel?
– Az én ágyam, az én dolgom. És maga? Kiheverte a kis pottyanást az ablakon
keresztül?
– Csak egy-két karcolást szereztem.
– Kár. – Monza visszacsúsztatta a kalvézt a hüvelyébe. – Megtörtént?
– Meg fog.
– Meghalt?
– Meg fog.
– Mikor?
Morveer mosolyogva nézett fel a sápadt égboltra.
– A türelem az első számú erény, Murcatto tábornok. Csak most nyitott ki a bank, és
beletelik némi időbe, mire a méreg, amit használtam, hatni kezd. A jó munkához általában
idő kell.
– De működni fog?
– Ó, abszolút. Mesteri lesz.
– Látni akarom.
– Hát persze. A halál tudománya még az én kezemben sem lehet teljesen precíz, de úgy
saccolom, nagyjából egy óra múlva jön el a megfelelő pillanat. Figyelmeztetném, hogy ne
nyúljon semmihez a bankban. – Elfordult, de a válla fölött még megrázta az ujját. – És
ügyeljen rá, nehogy felismerjék. A közös munkánk még csak most kezdődik.
 * * *
A bankban nagy volt a nyüzsgés. Többtucatnyi írnok hajolt a nehéz íróasztalokon heverő
könyvek fölé, kezükben sercegett, zörgött, aztán megint sercegett a toll. A falaknál álló
őrök unottan figyeltek – már amelyik figyelt egyáltalán. Monza átkígyózott a kikent-
kifent, olajokkal ápolt bőrű, ékszerekkel teleaggatott gazdag férfiak és nők csapatai között.
Reszket a nyomában csörtetett. Voltak ott kereskedők és boltosok meg gazdag emberek
feleségei, testőrök és páncéldobozokat vagy pénzeszsákokat cipelő inasok. Monza úgy
sejtette, ilyen egy átlagos, monumentális profitot termelő nap a Valint és Balk Pénzintézet
életében.
Azon a helyen, ahol Orso nagyherceg a pénzét tartotta.
Hirtelen egy szikár, kampós orrú férfit pillantott meg, aki szőrmébe öltözött
kereskedőket tartott éppen szóval. Mindkét oldalán egy-egy írnok állt, hóna alatt vaskos
főkönyvet szorongatott. A keselyűre emlékeztető arc kitűnt a tömegből, mint szikra a
pincében, és meggyújtotta a tüzet a nőben. Mauthis. A férfi, akit megölni jött Westportba.
Márpedig nem lehetett nem észrevenni, hogy jelenleg nagyon is él.
Valaki felkiáltott a terem sarkában, de Monza előreszegezte a tekintetét, száját
összeszorította. Megindult a tömegben Orso bankára felé.
– Mit csinálsz? – súgta a fülébe Reszket, de lerázta magáról, és félretolt az útjából egy
cilinderes férfit.
– Hagyják levegőhöz jutni! – kiabálta valaki. Az ügyfelek összesúgtak, a fejüket
forgatták, és a nyakukat nyújtogatva próbálták kilesni, mi történik. A pedáns sorok
kezdtek feloszlani. Monza haladt tovább, egyre közelebb és közelebb ért. Közelebb, mint
a józan ész diktálta volna. Fogalma sem volt róla, mit tesz majd, ha megáll Mauthis előtt.
Megharapja? Köszön neki? Úgy tízlépésnyire járt tőle – nagyjából olyan távol, mint az állt
haldokló öccsétől –, amikor a bankár arca hirtelen grimaszba torzult. Monza lassított, és
könnyedén beleolvadt a forgatagba. Mauthis kétrét görnyedt, mintha gyomorszájon vágták
volna. Felköhögött. Aztán még egyszer. Heves, görcsös köhögés volt. A bankár
bizonytalanul előrelépett, és a falnak támaszkodott. Az emberek feszülten nyüzsögtek, a
teremben kíváncsi suttogások és meglepett kiáltások visszhangzottak.
– Álljanak hátrébb!
– Mi történt?
– Fordítsák a hátára!
Mauthis szemében nedvesség csillogott, az erek kidagadtak vékony nyakán. Ahogy
megbicsaklott a térde, megragadta egyik mellette álló írnokát. A férfi egy pillanatra
elvesztette az egyensúlyát, aztán a földre segítette gazdáját.
– Uram? Uram?
Mintha mindenkinek egyszerre állt volna el a lélegzete. A termet belengő izgatottság
félelemmel volt határos. Monza közelebb húzódott, és kilesett egy bársonyba bújtatott váll
fölül. Mauthis döbbent tekintete találkozott az övével. Egyenesen egymás szemébe
bámultak. A férfi arcán megfeszült és kivörösödött a bőr, izmai mozdulatlanná
merevedtek. Felemelte reszkető karját, és csontos ujjával a nőre mutatott.
 – M… – formázta hangtalanul az ajka. – M… M…
Mauthis szeme kifordult, teste pedig különös táncba kezdett: a lábai rángatóztak, a háta
megfeszült, és úgy vonaglott a márványlapokon, akár egy partra vetett hal. A körülötte
állók rémülten meredtek rá. Egyikük kétrét görnyedt, és köhögő roham tört rá. Egyre
többen kiáltoztak a teremben.
– Segítség!
– Ide!
– Valaki!
– Mondom, hogy több levegő kell neki!
Egy hivatalnok a torkához kapott, és felpattant az asztalától; széke hangos csattanással
dőlt hátra. Tántorgott néhány lépésnyit, az arca lilára vált, aztán elterült a földön. A cipő
lerepült egyik kapálózó lábáról. A Mauthist kísérő egyik írnok is térdre rogyott, és
küszködve kapkodott levegő után. Egy nő dobhártyaszaggató sikolyt hallatott.
– A holtakra… – szólalt meg Reszket.
A bankár tágra nyílt szájából rózsaszín hab bugyogott elő. Vonaglás helyett már alig
rángatózott, aztán nem mozdult többé. A teste elernyedt, üres szeme dülledten bámulta a
falon sorakozó vigyorgó mellszobrokat Monza válla fölött.
Kettő meghalt. Öten maradtak.
– Járvány! – visította valaki, mire mintha egy tábornok vezényelt volna rohamot a
csatamezőn, az egész teremben megindult a tülekedés. Az egyik kereskedő, aki az imént
még Mauthisszal beszélgetett, sarkon fordult, és kis híján fellökte Monzát, ahogy
menekülni próbált. Reszket eléje lépett, és akkorát taszított rajta, hogy a férfi átesett a
bankár holttestén. Egy csálé szemüveget viselő férfi a nő felé kapott, dülledt szeme ijesztő
méretűre nőtt rózsaszín arcában. Monza ösztönösen behúzott neki egyet a jobb kezével,
aztán felszisszent, amikor torz ujjai az idegen állának ütköztek. Egészen a válláig hasított
a fájdalom. Bal tenyere élével még egyet ütött, mire a férfi hanyatt zuhant a földön.
Semmilyen járvány nem terjed gyorsabban, mint a pánik, írta Stolicus. És egyik sem
halálosabb.
A civilizáció máza villámgyorsan semmivé lett. Az önelégült gazdagok egyik pillanatról
a másikra állatokká váltak. Félretaszították, aki az útjukban állt. Nem kegyelmeztek
azoknak, akik a földre kerültek. Egy kövér kereskedő ököllel egy jól öltözött nő arcába
vágott, aki sikítva esett össze. Valaki belerúgott, és a falnál kötött ki, parókája véres arcába
csúszott. Egy öregember a földön hevert, a tömeg pedig minden teketóriázás nélkül
áttrappolt rajta. Egy páncéldoboz a kövekre hullott, és ezüstérmék gurultak belőle
szerteszét. Senki nem törődött velük, elvesztek a taposó lábak rengetegében. Az őrült
tombolásban sikolyok és káromkodások hallatszottak, az emberek egymást taszigálták. Az
ide-oda sodródó testek és a törött tárgyak fölött a félelem bűze terjengett.
Valaki taszított egyet Monzán, mire a nő odavágott a könyökével; valami reccsent, és
vérfoltok terítették be az arcát. Aztán elkapta az áradat, tépte, nyúzta és magával sodorta,
mint folyó a faágat. Vicsorogva, tehetetlenül haladt a tömeggel az ajtó felé. Szinte a lába
sem érintette a földet, ahogy a nekipréselődő, reszkető, vonagló testek között egyszer csak
az utcán találta magát. Oldalt tántorodott, lecsúszott a lépcsőről, kifordította a bokáját a
kockaköveken, és a bank falának dőlt.
Reszket megragadta a könyökét, és inkább kivitte, mint kivezette a tömegből. A bank
őrei közül ketten hasztalan igyekeztek alabárdjuk nyelével megfékezni a pánikszerűen
menekülő tömeget. Hirtelen megváltozott a sodrás iránya. A hadonászó karok között
Monza meglátott egy férfit, aki a földön fekve rózsaszín habot köhögött a kockakövekre.
Riadt, halálra vált arcok tömege rángatózott körülötte, ahogy az emberek igyekeztek minél
távolabb kerülni tőle.
Monza szédült, keserű ízt érzett a szájában. Reszket most is ott volt mellette, sebesen
vette a levegőt az orrán keresztül, és hátra-hátranézett a válla fölött. A bank sarkánál
befordultak, és a düledező ház felé indultak. Lassan maguk mögött hagyták az őrült
ricsajt. A nő észrevette Morveert. Az egyik emeleti ablakban állt, mint valami gazdag
patrónus, aki a saját páholyából szemléli a színházi előadást. A méregkeverő mosolyogva
integetett nekik.
Reszket dörmögött valamit az anyanyelvén, ahogy kinyitotta a nehéz ajtót. Amint
belépett a házba, Monza előkapta a kalvézt, és kettesével véve a lépcsőfokokat, elindult
felfelé. Mit sem törődött az égető fájdalommal a térdében.
Amikor felért az emeletre, Morveer még mindig az ablaknál állt, asszisztense pedig az
asztalon kuporgott törökülésben.
– Szép kis felfordulás támadt odalent. – A méregkeverő megfordult, de ahogy meglátta
Monzát, lefagyott az arcáról a mosoly. – Mi van? Életben maradt?
– Meghalt. Több tucat másik emberrel együtt.
Morveer árnyalatnyit felhúzta a szemöldökét.
– Egy ilyen jellegű intézményben a könyvek állandó mozgásban vannak. Nem
reszkírozhattam meg, hogy Mauthis egy másikat fog használni. Mit nem vállalok soha,
Nappal?
– Kockázatot. Első az óvatosság, mint mindig. – Nappal letört egy darab kenyeret, és
tele szájjal beszélt.
– Ezért mérgeztük meg mindegyiket – magyarázta Morveert. – Az összes könyvet az
épületben.
– Nem ebben állapodtunk meg – morogta Monza.
– Én viszont úgy hiszem, ebben. Azt mondta, bármi áron célt kell érnünk, nem számít,
hányan halnak meg közben. Más feltételekkel nem is vagyok hajlandó dolgozni, mert az
csak félreértésekhez vezet. – Morveer láthatólag nem teljesen értette a dolgot, de azért
szórakoztatónak találta a helyzetet. – Tisztában vagyok vele, hogy egyeseket fájdalmasan
érint a nagy tételben elkövetett emberölés, de fel sem merült bennem, hogy ön, Monzcarro
Murcatto, a talinsi kígyó, a caprilei mészáros is közéjük tartozik. A pénz miatt nem kell
aggódnia. Mauthis tízezer tallérjába kerül, ahogy megállapodtunk. A többiekért nem
számítok fel…
 – Ez nem pénzkérdés, maga őrült…
– Akkor mi? Elvállaltam a munkát, és sikeresen elvégeztem, amivel megbízott. Hogyan
is hibáztathatna bármiért is? A felelősség úgy hullik le rólam, mint a koldus kanálisba
pottyanó ürüléke, ami örökre eltűnik szem elől, hogy senkinek ne okozzon többé
kényelmetlenséget. Mondjuk úgy, hogy ez csak egy sajnálatos félreértés volt. Egy baleset.
Hirtelen feltámadt a szél, kicsavart egy nagy fát, az pedig rádőlt az apró rovarokra, és…
kilapította őket.
– Kilapította őket – csicseregte Nappal.
– Ha bántja a lelkiismerete…
Monzát elfogta a düh, kesztyűs keze fájdalmas erővel szorította a kardot, megviselt
csontjai kattogva mozdultak el.
– A lelkiismeret csak kifogás, hogy ne tegyük meg, amit meg kell tenni. Az a lényeg,
hogy sikerüljön kézben tartani a dolgokat. Mostantól fogva egyszerre egy halottnál
maradunk.
– Valóban?
Monza hirtelen megindult a méregkeverő felé, az pedig elhúzódott előle, tekintete
feszülten ugrált a nő szeme és kardja között.
– Ne feszítse a húrt. Soha többé. Azt mondtam… egyszerre… egy halott.
Morveer óvatosan megköszörülte a torkát.
– Ön az ügyfél természetesen. Az ön kívánságai szerint kell cselekednünk a
továbbiakban. Nincs miért dühbe gurulnia.
– Ó, észre fogja venni, ha dühbe gurulok.
A férfi fájdalmasan felsóhajtott.
– Mi a hivatásunk tragédiája, Nappal?
– Nem becsülnek meg bennünket. – Az asszisztens az utolsó darab kenyérhéjat is a
szájába tömte.
– Pontosan. Gyere, járunk egyet a városban, amíg munkaadónk eldönti, ki lesz a
következő a kis listájáról, aki kiérdemli a figyelmünket. Idebent jelenleg kissé fülledt a
levegő a kétszínűség szagától. – Sütött róla a sértett ártatlanság, ahogy kivonult a
szobából. Nappal felnézett vörösesszőke szemöldöke alól, megvonta a vállát, felállt,
lesöpörte a morzsákat az ingéről, majd követte a gazdáját. Monza visszafordult az ablak
felé. A tömeg időközben nagyrészt feloszlott. Megjelentek a városi őrség ideges katonái,
és lezárták az utcát a bank előtt, óvatos távolságot tartva a kockaköveken heverő
alakoktól. Kíváncsi volt, mit mondott volna erre Benna. Valószínűleg azt, hogy nyugodjon
meg. Hogy gondolja át a dolgot.
Monza két kézzel felkapott egy ládát és vicsorogva a falhoz vágta. Vakolatdarabok
repültek szerteszét, a láda kinyílt, és ruhák borultak belőle a földre.
Reszket a küszöbről figyelt.
 – Végeztem.
– Nem! – A nő nyelt egyet. – Nem. Szükségem van a segítségedre.
– Egy dolog bosszút állni valakin, de ez…
– A többi más lesz. Gondoskodom róla.
– Szép tisztán fogunk embereket ölni? Kétlem. Ha valaki egyszer rászánja magát a
gyilkolásra, nehéz megjósolni a halottak számát. – Reszket lassan megrázta a fejét. –
Morveer és a kibaszott árnyéka talán mosolyogva lépnek tovább, de én képtelen vagyok
rá.
– És akkor mi van? – Monza úgy indult el a férfi felé, ahogy egy ijedős lovat szokás
megközelíteni. Mintha a tekintetével igyekezett volna kordában tartani. – Visszamész
Északföldre ötven tallérral a zsebedben? Megnöveszted a hajadat, megint vacak ingeket
hordasz és összevérezed a havat? Azt hittem, büszke vagy. Azt hittem, jobb ember akarsz
lenni.
– Így igaz. Jobb ember akartam lenni.
– Még lehetsz. Maradj. Ki tudja? Talán megmenthetsz néhány életet. – Monza a bal
kezét gyengéden a férfi mellkasára fektette. – Vezess az igazak ösvényén. Akkor jó és
gazdag is leszel.
– Kezdek kételkedni benne, hogy egy ember mindkettő lehet egyszerre.
– Segíts nekem. Meg kell tennem… az öcsémért.
– Biztos vagy benne? A halottaknak úgysem lesz jobb. A bosszúval a magad kedvére
teszel.
– Akkor értem tedd meg. – A nő visszafogta a hangját. – Nincs semmi, amivel
rávehetnélek, hogy meggondold magad?
Reszket elhúzta a száját.
– Megint hozzám fogsz vágni öt tallért, igaz?
– Nem kellett volna azt tennem. – Monza feljebb csúsztatta a kezét, ujjaival követte a
férfi álla vonalát, miközben a legmegfelelőbb szavakat kereste. – Nem érdemelted meg.
Elvesztettem az öcsémet. Ő volt a mindenem. Nem akarok mást is elveszíteni… – A
mondat végét hagyta a levegőben lógni.
Volt valami különös Reszket tekintetében. Düh, éhség és szégyen keveréke. Egy hosszú
pillanatig szótlanul állt, aztán Monza érezte, hogy az arcizmai megfeszülnek, majd megint
ellazulnak.
– Tízezer – mondta a férfi.
– Hat.
– Nyolc.
– Megbeszéltük. – Monza leengedte a kezét, és egymásra meredtek. – Csomagolj, egy
órán belül indulunk.
– Rendben. – Reszket bűntudatosan kullogott ki az ajtón, magára hagyva a nőt.
Ez a baj a jó emberekkel. Átkozottul sokba kerülnek.
 III.
Sipani
„Felesleges egy természetfeletti
gonosz erőben hinnünk. Az ember
maga is képes mindenféle gonoszságra.”

Joseph Conrad
(Vámosi Pál fordítása)


Két hét sem telt el, és egy csapat férfi kelt át a határon, hogy kiegyenlítsék a számlát. Az
öreg Destortot a feleségével együtt felkötötték, a malmot pedig felgyújtották. Egy héttel
később a molnárfiai elindultak bosszút állni. Monza leakasztotta a szögről apja kardját, és
velük tartott. Benna szipogva követte. A lány örömmel ment. Nem érzett többé kedvet a
földműveléshez.
Elhagyták a völgyet, hogy rendezzék a vitás ügyeket, és két évig meg sem álltak. Mások
is csatlakoztak hozzájuk. Emberek, akik elvesztették a munkájukat, a földjüket, a
családjukat. Nemsokára ők égették fel a gabonatáblákat, ők törtek be a házakba, és ők
vették el, amit csak találtak. Nemsokára rajtuk volt a sor, hogy felakasszák az
ellenségeiket. Benna gyorsan könyörületet nem ismerő fiatalemberré cseperedett. Mi más
választása lett volna? Megbosszulták a hallottakat, aztán a lopásokat, aztán a sértéseket,
aztán a sértések halvány gyanúját is. Háború volt, így hát sosem szenvedtek hiányt
megbosszulni való cselekedetekben.
Nyár végén aztán Talins és Musselia békét kötött egymással. Egyik fél sem nyert semmit
a csetepatéban, csak a halottak száma szaporodott. Egy arannyal hímzett köpenyt viselő
férfi lovagolt be a völgybe katonái élén, és megtiltotta a további megtorlásokat. Destort
fiai és a többiek szétszéledtek, magukkal vitték a zsákmányukat. Volt, aki ott folytatta, ahol
az őrület kitörése előtt abbahagyta, mások pedig új őrületet találtak, amibe beleárthatták
magukat. Időközben Monza újra kedvet kapott a földműveléshez. Belovagoltak a faluba.
A parancsnokról meg lehetett volna mintázni a nagyzolás szobrát, ahogy megállt a
lerombolt szökőkútnál. Mellvértje csillogó acélból készült, kardja derekánál himbálódzó
markolatát ragyogó ékkövek díszítették. A fél völgy összegyűlt, hogy meghallgassa.
– A nevem Nicomo Cosca, a Nap századának parancsnoka vagyok. Ez a nemes csapat
az Ezer Kardnak, Styria legnagyobb zsoldosseregének a kötelékében harcol. Parancsunk
van az ifjú Rogont hercegtől Ospriából, és embereket toborzunk. Olyan embereket, akik
jártak már háborúban, bátrak, kalandra vágynak és szeretik a pénzt. Van maguk között
olyan, akinek tele van a töke azzal, hogy a sárban kell turkálnia a megélhetésért? Van
maguk között olyan, aki többre vágyik? Becsületre? Dicsőségre? Vagyonra? Ha van, az
lépjen be hozzánk!
– Vele mehetnénk – súgta Benna.
– Nem – felelte Monza. – Elegem van a harcból.
– Nem kell sokat harcolni – kiáltotta Cosca, mintha olvasna a gondolataiban. – Ezt
megígérhetem. Azért a kevésért meg háromszorosan meg lesznek fizetve. Heti egy tallér,
plusz részesedés a hadizsákmányból. És rengeteg zsákmány lesz, emberek, higgyenek
nekem. Az ügyünk igaz… vagy legalábbis nagyjából igaz, és a győzelmet biztosra vehetjük.
– Vele mehetnénk – súgta megint Benna. – Vagy megint sárban akarsz dagonyázni?
Holtfáradtan összerogyni minden este, soha meg nem szabadulni a körmöd alatti
mocsoktól? Mert én nem.
Monza belegondolt, mennyi munkával járna csak a felső parcellát kitisztítani, és
mennyit keresne vele. Egyre többen, főleg földművesek és koldusok álltak sorba, hogy
csatlakozzanak a Nap századához. Egy fekete bőrű írnok sorban feljegyezte a nevüket egy
könyvbe.
Monza előretolakodott közöttük.
– Monza Murcatto vagyok, Jappo Murcatto lánya, ez pedig az öcsém, Benna. Harcosok
vagyunk. Tud nekünk munkát adni a századában?
Cosca összehúzott szemöldökkel pillantott rá, a fekete ember pedig megrázta a fejét.
– Háborút megjárt férfiakra van szükségünk. Nem nőkre és fiúkra. – Megpróbálta
elhessegetni őket a karjával.
Monza nem hagyta magát.
– Tapasztaltabbak vagyunk, mint ezek a vakarékok.
– Nekem volna munkám a számodra – szólt az egyik földműves felbátorodva, miután a
papírra kanyarította a nevét. – Mi lenne, ha leszopnád a faszom? – Harsányan felnevetett,
de Monza leütötte, és amikor elterült a sárban, a csizmája sarkával a szájába taposott,
mire a férfi lenyelte a fél fogsorát.
Nicomo Cosca kissé felhúzott szemöldökkel figyelte a módszeres pusztítást.
– Sajaam, mutasd a parancsot. Szerepel benne, hogy csak férfiakat vehetünk fel? Hogy
fogalmaznak?
Az írnok hunyorogva fürkészte a dokumentumot.
– Kétszáz lovas és kétszáz gyalogos, jól felszerelt, alkalmas emberek. Ide csak annyi van
írva, hogy emberek.
– Az alkalmas meg olyan tág kategória. Te lány! Murcatto! Fel vagy véve az öcséddel
együtt. Rajzoljátok be a jeleteket a könyvbe!
Mindketten megtették, és egyik pillanatról a másikra az Ezer Kard katonáinak
mondhatták magukat. Zsoldosok lettek. A földműves megragadta Monza lábát.
– A fogaim!
– Előbb-utóbb kiszarja őket – mondta a nő.
Nicomo Cosca, a hírhedt szerencselovag vidám dudaszó kíséretében vezette ki új
regrutáit a faluból. Aznap éjjel a csillagos ég alatt táboroztak, és arról beszélgettek,
hogyan fognak meggazdagodni az előttük álló hadjáratban.
Monza és Benna összebújtak és egy pokrócba bugyolálták magukat. Cosca bukkant elő
a sötétből, mellvértjén megvillant a tűz fénye.
– Á, az én gyerekkatonáim! A kabaláim! Fáztok, mi? – Kibújt karmazsinvörös
kabátjából és odadobta nekik. – Fogjátok ezt! Így talán nem fogtok csontig átfagyni.
– Mit kér érte?
– Viseljétek egészséggel. Van másik.
– Miért? – kérdezte gyanakodva Monza.
 – Egy százados először az emberei kényelmével törődjön, csak azután a magáéval. Ezt
Stolicus írta.
– Az meg kicsoda? – kíváncsiskodott Benna.
– Stolicus? Nos, a történelem legnagyobb tábornoka. – Monza üres tekintettel meredt
rá. – Egy régi császár. Mind közül a leghíresebb.
– Mi az, hogy császár? – kérdezősködött tovább Benna.
Cosca felhúzta a szemöldökét.
– Olyan, mint egy király. Illetve még olyanabb. Ezt el kéne olvasnotok. – Kivett valamit
a zsebéből és Monza kezébe nyomta. Apró, vörös borítójú, kopott könyv volt.
– Elfogom olvasni. – A lány kinyitotta a kötetet, összeráncolt homlokkal az első oldalra
meredt, és várta, hogy a férfi elmenjen.
– Egyikünk sem tud olvasni – mondta Benna, mielőtt a nővére befoghatta volna a száját.
Cosca felhúzta a szemöldökét, és két ujjával megpödörte a bajsza végét. Monza azt
várta, hogy azonnal visszaküldi őket a farmra, ehelyett azonban lekuporodott melléjük a
földre.
– Gyerekek, gyerekek. – A lapra mutatott. – Ez itt az A betű.
 Köd és suttogás
Sipani a rothadás, a poshadt sós víz, a füst, az ürülék és a húgy, a gyorsan zajló élet és a
lassú hanyatlás szagától bűzlött. Reszketet hányinger gyötörte, bár a bűz nem is lett volna
olyan vészes, ha legalább az orráig ellát. Az éjszaka olyan sötét, a köd pedig olyan sűrű
volt, hogy bár Monza karnyújtásnyira gyalogolt tőle, csak szellemszerű körvonalakat
tudott kivenni belőle. A férfi lámpása talán ha tíz kockakövet világított meg előtte; mind
hideg harmattól csillogott. Többször kis híján a vízbe lépett. Könnyen megtörtént az
ilyesmi. Sipaniban minden sarkon víz lapult.
Dühös óriások emelkedtek előttük, melyek mocskos épületekké változtak át, és lassan
elosontak mellettük. Alakok rajzolódtak ki a ködből, mint a rohamozó sankák Dunbrec
ostrománál, aztán kiderült róluk, hogy hidak, korlátok, szobrok vagy kocsik. Az
utcasarkokon álló póznákon lámpások hintáztak, az ajtókban fáklyák égtek, a kivilágított
ablakok négyszögei lidércfényként ragyogtak a homályban. Reszket kinézett magának egy
ilyen fényforrást, és hunyorogva elindult felé, hirtelen azonban megmozdult mellette egy
ház. Pislogva rázta meg a fejét, a föld mintha megmozdult volna a csizmája alatt. Aztán
rájött, hogy egy bárkát lát, amint tovasiklik a vízen a kockaköves utca mellett, és magával
viszi a fényeit az éjszakába. Soha nem szerette sem a városokat, sem a ködöt, sem a sós
vizet. A három együtt olyan volt, mint egy rossz álom.
– Kurva köd – mormogta Reszket, és magasabbra emelte a lámpáját, mintha az segített
volna. – Semmit sem látok.
– Ez Sipani – szólt hátra a válla fölött Monza. – A Köd Városa. A Suttogás Városa.
A hűvös levegőben valóban különös hangok terjedtek. Mindenfelé víz csapkodott, és
kötelek nyikorogtak, ahogy evezős csónakok hintáztak a csatorna hullámzó vizén.
Harangok kondultak a sötétben, emberek kiáltozták a legkülönfélébb dolgokat. Árakat.
Ajánlatokat. Figyelmeztetéseket. Viccek és fenyegetések folytak egymásba. Kutyák
ugattak, macskák fújtak, patkányok spricceltek szerteszét, madarak krákogtak.
Dallamfoszlányok oszlottak el a ködben. Az örvénylő víz túloldaláról szellemszerű
nevetés hallatszott, lámpák bólogattak a sötétben, ahogy egy mulatozó társaság ténfergett
kocsmáról bordélyházra, kártyabarlangról pipaházra. Reszkettel forgott a világ, soha
életében nem érezte még ilyen rosszul magát. Hetek óta hányingere volt. A Westportban
történtek óta.
Lépések visszhangoztak a sötétben. Reszket a falhoz lapult, jobb kezével megragadta a
kabátja alá rejtett bárdot. Férfiak jelentek meg előtte, hogy aztán azonnal tova is siessenek.
Nők is voltak velük, egyikük a kezével szorította a kalapját feltupírozott hajára, nehogy
leessen. Részegen mosolygó ördögi arcok tántorogtak el mellette, és tűntek el az
éjszakában. Csapkodó kabátjuk mögött kavargott a köd.
– Rohadékok – suttogta utánuk Reszket. Elengedte a bárdot, és ellépett a mocskos
faltól. – Szerencse, hogy nem hasítottam ketté valamelyiket.
– Szokj hozzá. Ez Sipani. A Dáridózók Városa. A Zsiványok Városa.
Zsivánnyal valóban bőséggel el volt látva a környék. A lépcsők környékén, az
utcasarkokon, a hidak alatt férfiak kuporogtak, és fenyegetően méregették az arra járókat.
Az ajtókban nők fekete körvonalai rajzolódtak ki a hátuk mögött világító lámpák
fényében. A hideg ellenére némelyik igencsak lengén öltözött föl.
– Egy tallér! – kiáltotta az egyik, kilógatva sovány lábát egy földszinti ablakból. – Egy
tallérért életed legszebb éjszakáját töltheted velem. Tíz garasért! Nyolcért!
– Árulják magukat – mordult fel Reszket.
– Mindenki árulja magát – felelte Monza elfojtott hangon. – Ez…
– Igen, igen. Ez a kibaszott Sipani.
Monza olyan hirtelen torpant meg, hogy Reszket kis híján nekiütközött. A nő hátratolta
a csuklyáját, és hunyorogva pillantott egy düledező téglafalban nyíló ajtóra.
– Megjöttünk.
– Te aztán a legszebb helyekre viszed a pasikat, mi?
– Később talán mást is megmutatok, most viszont dolgunk van. Tűnj veszélyesnek.
– Parancsára, főnök. – Reszket kihúzta magát, és felöltötte legmogorvább
arckifejezését. – Parancsára.
A nő bekopogott, az ajtó nem sokkal később inogva kinyílt. Egy magas, karcsú nő állt
sajátos testtartással a szegényesen megvilágított folyosón; laza csípőjét kinyomta az egyik
oldalra, fél kézzel az ajtófélfának támaszkodott, közben pedig ujjával a fán kopogott.
Olyan volt, mintha övé lenne a köd, az éjszaka, meg ők ketten is. Reszket hajszálnyival
közelebb emelte hozzá a lámpáját. Kemény, határozott vonásokat, öntudatos mosolyt,
szeplőket és szerteszét álló rövid vörös hajat látott.
– Shylo Vitari? – kérdezte Monza.
– Ezek szerint maga Murcatto.
– Az vagyok.
– Jól áll magának a halál. – A nő összehúzott szemmel mérte végig Reszketet. Hűvös
volt a tekintete, egy csipetnyi könyörtelen gúnnyal. – És ki az embered?
A férfi maga válaszolt.
– Caul Reszket a nevem, és nem vagyok az övé.
– Nem? – A nő vigyorogva fordult Monza felé. – Akkor kié?
– A magam ura vagyok.
A nő élesen felnevetett. Úgy tűnt, minden kicsit nyers körülötte.
– Ez Sipani, barátom. Mindenki valakié. Északföldi vagy, mi?
– Talán baj?
– Az egyik egyszer ledobott egy lépcsőn. Azóta nem vagyok nyugodt a társaságukban.
Miért Reszket?
A kérdés készületlenül érte a férfit.
– Hogyan?
 – Úgy hallottam, odafent Északföldön az embernek ki kell érdemelnie a nevét. Nagy
tettekkel, meg mit tudom én. Maga miért lett Reszket?
– Hát… – A legkevésbé arra volt szüksége, hogy lejárassa magát Monza előtt. Továbbra
is abban reménykedett, hogy idővel visszabújhat a nő ágyába. – Mert az ellenségeim
reszketnek a félelemtől, amikor szembe kell szállniuk velem – hazudta.
– Tényleg? – Vitari hátrébb lépett az ajtóból, és gúnyosan mérte végig Reszketet, ahogy
az bebújt az alacsony szemöldökfa alatt. – Hát akkor kicseszett gyáva ellenségei lehetnek.
– Sajaam szerint maga ismer itt embereket – mondta Monza, miközben a nő bevezette
őket egy szűk nappaliba, ahol csak a kandallóban izzó szén világított.
– Mindenkit ismerek. – Levett egy gőzölgő lábost a tűzről. – Levest?
– Én nem kérek – felelte Reszket. A falnak dőlt és karba fonta a kezét. Sokkal
óvatosabb volt a vendéglátóival, amióta Morveerrel találkozott.
– Én sem – szólt Monza.
– Ahogy tetszik. – Vitari töltött magának egy bögrével, aztán egyik lábát átvetve a
másikon leült. Fekete csizmájának orrát előre-hátra hintáztatta.
Monza alig észrevehető grimasszal ereszkedett le az egyetlen szabadon maradt székre.
– Sajaam azt mondja, maga el tud intézni dolgokat.
– És pontosan mit kéne elintéznem a maguk kedvéért?
Monza Reszketre pillantott, de a férfi csak a vállát vonta meg.
– Úgy hallottam, az Unió királya Sipaniba látogat.
– Jól hallotta. A jelek szerint a fejébe vette, hogy ő a kor nagy államférfija. – Vitari
szélesen elmosolyodott, megvillantva hibátlan fogsorát. – Békét fog hozni Styriába.
– Valóban?
– Ezt pletykálják. Béketárgyalásokat szervezett Orso nagyherceg és a Nyolcak Ligája
között, hogy megállapodjanak a feltételekben. Minden vezér eljön. Vagy legalábbis azok,
akik életben vannak, Rogonttal és Salierrel az élen. Az öreg Sotorius lesz a házigazda.
Sipani semleges terep, erre akarnak alapozni. És úton vannak a sógorai is, hogy kiálljanak
az apjuk mellett.
Monza előrehajolt. Egyszerre izgatott lett, mint a holttest fölött köröző keselyű.
– Ario és Foscar is?
– Ario és Foscar is.
– Békét akarnak kötni? – kérdezte Reszket, de gyorsan megbánta, hogy egyáltalán
kinyitotta a száját. Mindkét nő a maga sajátosan megvető tekintetével pillantott rá.
– Ez Sipani – közölte Vitari. – Nem lesz itt semmi más, csak köd.
– Garantálom neked, hogy ezen a béketárgyaláson sem lesz más. – Monza elhúzta a
száját, és megint hátradőlt. – Csak köd és suttogás.
– A Nyolcak Ligája varrás mentén reped. Borletta elesett. Cantain halott. Visserinét
ostrom alá veszik, amint beköszönt a jó idő. Nem tudnak olyat kitalálni, ami ezen
változtathatna.
– Ario csak ül majd ott, öntelten vigyorog, fülel és bólogat. Elhinti a reményt, hogy az
apja hajlandó békét kötni. Aztán Orso csapatai egyszer csak megjelennek Visserine
falainál.
Vitari felemelte a bögréjét, és homlokát ráncolva nézett Monzára.
– És az Ezer Kard is velük tart.
– Ezzel Salier és Rogont meg a többiek is tisztában lesznek. Nem teljesen hülyék.
Fösvények és gyávák, az igaz, de nem hülyék. Csak az időt húzzák, hogy
manőverezhessenek.
– Manőverezhessenek? – kérdezte Reszket a furcsán hangzó szót csócsálva.
– Helyezkedhessenek – magyarázta Vitari ismét megvillantva a fogait. – Orso nem fog
békét kötni, és a Nyolcak Ligája sem akar megállapodni. Az egyetlen ember, aki bármiben
is reménykedik, az Ő Magasztos Felsége. Azt beszélik róla, különleges tehetsége van az
önáltatáshoz.
– Az a koronával jár – mondta Monza –, de ő egyáltalán nem érdekel engem. Arióval és
Foscarral van dolgom. Mi feladatuk lesz még azon kívül, hogy hazugságokkal traktálják a
sógorukat?
– A tárgyalások első estéjén álarcosbált rendeznek a király és a királyné tiszteletére
Sotorius palotájában. Ario és Foscar is ott lesz.
– Ott erős őrségre kell felkészülni – jegyezte meg Reszket, aki mindent megtett, hogy
követni tudja a beszélgetést. Nem segített, hogy a távolból gyereksírást vélt hallani.
Vitari felmordult.
– A világ legjobban őrzött emberei közül tucatnyian egy teremben gyűlnek össze a
legádázabb ellenségeikkel? Itt pusztuljak el, ha nem lesz ott több katona, mint az aduai
csatában. Nem könnyű elképzelni olyan helyet, ahol nehezebb lenne hozzáférni a
fivérekhez.
– Milyen lehetőség van még? – kérdezte Monza.
– Meglátjuk. Nem vagyok Ario barátja, de ismerek valakit, aki igen.
Monza összehúzta fekete szemöldökét.
– Akkor vele kéne beszélnünk…
Hirtelen kinyílt az ajtó, Reszket egy szemvillanás alatt pördült meg, és félig már elő is
húzta a bárdját.
Egy gyerek állt a küszöbön. Lány volt, talán nyolcéves, hosszú ruhája alól kivillant
csontos bokája és csupasz lába. Vörös haja kusza kazalban állt. Nagy kék szemével előbb
Reszketre, aztán Monzára meredt, majd Vitarihoz fordult. – Anya, Cas sír.
Vitari letérdelt, és megsimogatta a kislány haját.
– Semmi baj, drágaságom, hallom. Próbáld megnyugtatni. Amint tudok, én is jövök és
énekelek nektek.
– Jól van. – A kislány még egyszer végigmérte Reszketet, aki szégyenkezve visszadugta
a bárdját és mosolyogni próbált. A gyerek kihátrált a szobából, és behúzta maga után az
ajtót.
– A fiam elkapott valami nyavalyát – mondta Vitari. Ismét kemény éle volt a hangjának.
– Megbetegszik az egyik, aztán mind megbetegszenek, végül én is megbetegszem. Ki akar
anya lenni, mi?
Reszket felhúzta a szemöldökét.
– Nem mondhatnám, hogy megvan hozzá a felszerelésem.
– Sosem volt szerencsém a családalapítással – szólt Monza. – Tud nekünk segíteni?
Vitari tekintete Reszketre ugrott, aztán vissza a másik nőre.
– Ki van még magukkal?
– Egy Nyájas nevű ember. A gorillánk.
– Érti a dolgát?
– Nagyon is – felelte Reszket, és a Talins utcáin lekaszabolt két férfira gondolt. – Bár
kicsit fura fazon.
– Ebben a szakmában ez érthető. És még?
– Egy méregkeverő és az asszisztense.
– És jó?
– Azt mondja magáról. Morveernek hívják.
– Hah! – Vitari olyan képet vágott, mintha vizeletet kóstolt volna. – Castor Morveer?
Az a gazember nagyjából annyira megbízható, mint egy skorpió.
Monza rezzenéstelenül állta a másik nő tekintetét.
– A skorpióknak is megvan a maguk haszna. Azt kérdeztem, tud-e nekünk segíteni.
Vitari résnyire összehúzott szemében megcsillant a tűz fénye.
– Tudok segíteni, de sokba fog fájni. Valami azt súgja nekem, hogy ha ezt
végigcsináljuk, többé nem fognak szívesen látni Sipaniban.
– A pénz nem gond. A lényeg, hogy közel juttasson bennünket. Ismer valakit, aki meg
tudja ezt oldani?
Vitari felhajtotta a leves maradékát, és a bögre alján összegyűlt üledéket sziszegve a
tűzbe löttyentette.
– Ó, mindenféle embert ismerek én.
 A meggyőzés művészete
Kora reggel volt még, Sipani kacskaringós utcáin csend honolt. Monza egy ajtónyílásban
görnyedt, kabátját szorosan összefogta maga körül, kezét a hóna alá dugta. Legalább egy
órája állt egy helyben, egyre jobban fázott, ahogy párát lehelt a hideg levegőbe. A füle és
az orra hegye kellemetlenül bizsergett. Csoda, hogy a takony bele nem fagyott az orrába.
De tudott türelmes lenni, ha kellett. Nem volt más választása.
A háború kilenctized részben várakozásból áll, írta Stolicus, és Monza úgy érezte,
alábecsülte a dolgot.
Egy férfi tolta el mellette szalmával púposan megrakott talicskáját, monoton
fütyörészését elfojtotta a lassan felszálló köd. Monza addig követte a tekintetével, amíg
már csak a halvány körvonalait tudta kivenni, aztán eltűnt a semmiben. Olyan jó lett
volna, ha Benna is vele van.
És olyan jó lett volna, ha magával vitte volna a pipáját. Megnyalta száraz szájpadlását;
igyekezett elűzni a fejéből a gondolatot, de az olyan volt, akár a tüske a körme alatt. A
vágyakozás fájdalmasan marta a tüdejét, szájában érezte a gomolygó füst ízét. Szinte
átélte, ahogy a végtagjai elnehezednek, és a világ kezd elmosódni körülötte. Ahogy
bizonytalansága, dühe, félelme lassan szertefoszlik…
Lépések koppantak a nyirkos köveken, és két alak bontakozott ki a homályból. Monza
megmerevedett, keze ökölbe szorult, görbe ujjaiba belehasított a fájdalom. Egy arannyal
hímzett élénkpiros kabátot viselő nő sietett elöl.
– Kapkodd már magad! – förmedt rá enyhe uniós akcentussal a mögötte bukdácsoló
férfira, aki egy nehéz ládát cipelve egyensúlyozott. – Nem áll szándékomban megint
elkésni…
Vitari éles füttyentése harsant az üres utcában. Reszket előlépett egy másik ajtóból, a
szolgáló mögött termett és lefogta a karját. Nyájas is előkerült a semmiből, kétszer
gyomorszájon vágta a férfit, akinek így kiáltani sem maradt ideje, mert máris okádva terült
el a földön.
Monza hallotta, ahogy a nő felszisszen, aztán egy pillanatra meglátta elkerekedett
szemét, mielőtt sarkon fordult volna, hogy futásnak eredjen. Egyetlen lépést sem tett még,
amikor Vitari elkiáltotta magát valahol előtte a ködben.
– Carlot dan Eider, ha nem tévedek.
A piros kabátos nő egyik kezét felemelve Monza kapualja felé hátrált.
– Van pénzem. Fizetek maguknak.
Vitari kilépett a homályból, könnyed volt és ugrásra kész, mint egy sunyi macska a saját
felségterületén.
– Ó, fizetni fog, nem vitás. Meg kell mondjam, meglepett, amikor kiderült, hogy Ario
herceg kedvenc szeretője Sipaniban van. Azt hallottam, ki sem lehet ráncigálni az ágyából.
– Vitari az ajtó felé terelte a nőt, Monza pedig beljebb hátrált a sötét folyosón, fintorogva a
lábába hasító fájdalomtól.
 – Akármennyit is fizet a Nyolcak Ligája, én…
– Nem nekik dolgozom. Még a feltételezés is sértő. Hát nem emlékszik rám?
Dagoskából? Hát nem emlékszik rá, hogy megpróbálta eladni a várost a gurkhuliaknak?
Hát nem emlékszik rá, hogy lebukott? – Vitari kiejtett valamit a kezéből, ami fémesen
csattant a kockaköveken. Két egymást keresztező penge táncolt egy hosszú lánc végén.
– Dagoskából? – Eider hangjába különös félelem költözött. – Ne! Megtettem mindent,
amit kért! Mindent! Akkor miért…
– Ó, már nem dolgozom a kriplinek. – Vitari közelebb hajolt. – Szabadúszó lettem.
A vörös kabátos nő addig hátrált, amíg megbotlott a küszöbben, és a folyosón találta
magát. Megfordult, és észrevette Monzát, aki kezét könnyedén kardja markolatán
nyugtatva várt. Eider megtorpant, ziháló lélegzetének hangját visszaverték a nyirkos falak.
Vitari becsukta az ajtót a hátuk mögött, a retesz végleges kattanással ugrott a helyére.
– Erre! – A vörös hajú nő taszított egyet Eideren, mire az majdnem felbukott saját
kabátja szárában. – Ha lenne olyan kedves. – Eider éppen hogy csak megtalálta az
egyensúlyát, amikor egy újabb lökéstől arccal lefelé elterült a földön. Vitari az egyik
karjánál fogva felrántotta, és a szoba felé vonszolta. Monza összeszorított szájjal követte
őket.
Miként a szája, a szoba is látott már szebb napokat. A dohtól felhólyagosodott, málló
vakolatot fekete penész pettyezte, az áporodott levegőben rothadás és hagyma szaga
terjengett. Az egyik sarokban felhőtlen mosollyal az arcán Nappal támasztotta a falat. A
ruhája ujján éppen egy friss horzsoláshoz hasonló színű szilvát fényesített, amivel aztán
megkínálta Eidert.
– Szilvát?
– Mi? Nem!
– Ahogy tetszik. Pedig finom.
– Leülni! – Vitari egy ócska székre lökte a nőt. Ez volt az egyetlen bútordarab a
szobában. Általában szerencsésnek mondhatta magát, aki elfoglalta az egyetlen ülőhelyet,
ezúttal azonban más volt a helyzet. – Gyakran mondják, hogy a történelem ismétli
önmagát, de ki gondolta volna, hogy megint így fogunk találkozni? Még könnyeket is
hullatunk, nem igaz? Legalábbis maga.
Csakhogy Carlot dan Eider egyáltalán nem úgy festett, mint aki rögtön elsírja magát.
Egyenes háttal ült, kezét keresztbe tette az ölében. Meglepő higgadtságot tanúsított a
körülményekhez képest. Már-már méltóságteljesnek tűnt. Nem lehetett fiatalnak nevezni,
de még mindig szemkápráztatóan gyönyörű volt, aki mindent gondosan kiszedett, befestett
és bepúderezett, hogy a lehető legtöbbet hozza ki magából. Vörös kövekből álló nyakék
ragyogott a mellkasán, hosszú ujjain arany fénylett. Inkább tűnt grófnőnek, mint egy
herceg szeretőjének. Nem illett a penészes szobába, mint ahogy egy gyémántgyűrű sem
illik a szemétdombra.
Vitari lassan körbejárta a széket, és lehajolt, hogy a másik nő fülébe sziszegjen.
– Jól néz ki. Mindig tudta, hogyan essen a talpára. Azért jócskán lejjebb kellett adnia,
ugye? Nemrég még a Fűszerkereskedők Céhének a feje volt, most meg Ario herceg
kurvája.
Eidernek a szeme sem rebbent.
– Valamiből meg kell élni. Mit akar?
– Beszélgetni. – Vitari halkan, fátyolos hangon beszélt, mint egy szerető. – Kivéve, ha
nem árulja el, amit tudni szeretnénk. Akkor bántanunk kell.
– Nyilván élvezni fogja.
– Valamiből meg kell élni. – Vitari hirtelen olyan erővel öklözött Ario szeretőjének
bordái közé, hogy az vonaglani kezdett a széken. Levegő után kapkodva kétrét görnyedt,
Vitari pedig fölé hajolt, és megint felemelte az öklét. – Kér még egyet?
– Nem! – Eider felemelte kezét, arca eltorzult, tekintete körbejárt a szobában, aztán
megállapodott Vitarin. – Nem… áhh… segítek. Csak… mondja, mit akar tudni.
– Miért jött ide a szeretője előtt?
– Hogy beszerezzem, ami a bálhoz szükséges. Jelmezeket, álarcokat, mindenféle…
Vitari ökle ugyanott találta el Eider oldalát, mint az imént, csak sokkal erősebben. A
hangos puffanást visszaverték a dohos falak. A piros kabátos nő nyüszítve kapott a
bordáihoz, akadozva szívta be a levegőt, aztán a fájdalomtól eltorzult arccal köhögni
kezdett. Vitari úgy magasodott fölé, mint a gúzsba kötött legyet kerülgető fekete pók.
– Kezdem elveszíteni a türelmemet. Miért van itt?
– Ario egy másik… ünnepséget is… rendez. A fivérének. A fivére születésnapjára.
– Miféle ünnepséget?
– Olyat, amiről Sipani híres. – Eider megint felköhögött, elfordította a fejét, és köpött
egyet. Gyönyörű kabátja vállát nedves foltok lepték el.
– Hol?
– Cardotti Gyönyörpalotájában. Kibérelte az egész helyet éjszakára. Saját magának,
Foscarnak és az embereiknek. Azért küldött, hogy intézzek el mindent.
– A szeretőjét küldte, hogy kurvákat fogadjon fel?
Monza felmordult.
– Ez jellemző Arióra. Mit kell elintéznie?
– Fellépőket keresek. Előkészítem a helyszínt. Gondoskodom a biztonságról. Ario…
bízik bennem.
– Amekkora marha – kuncogott Vitari. – Kíváncsi vagyok, mit csinálna, ha megtudná,
kinek dolgozik maga valójában. Ha megtudná, kinek kémkedik. Közös barátunknak a
Kérdések Házában? Vagy nyomorék ismerősünknek Őfelsége Inkvizíciójától? Esetleg az
Unió megbízásából tartja rajta a szemét a styriaiak ügyein? Nem lehet könnyű számon
tartani, melyik héten kit kell éppen elárulnia.
Eider dühödten nézett vissza rá, karját még mindig megviselt bordáira szorította.
 – Valamiből meg kell élni.
– És valamibe bele is kell halni, ha Ario megtudja az igazat. Egyetlen apró levélke elég
hozzá.
– Mit akar?
Monza kilépett az árnyékból.
– Segítsen Ario és Foscar közelébe kerülni. Be kell juttatnia bennünket Carlotti
Gyönyörpalotájába az ünnepség éjszakáján. Amikor a műsort szervezi, azt kell felvennie,
akit mi mondunk, akkor és úgy, ahogy mondjuk. Világos?
Eider falfehér lett.
– Meg akarják ölni őket? – Senki sem szólt, de a csend beszélt helyettük. – Orso rá fog
jönni, hogy én árultam el. A kripli is tudni fogja, hogy én árultam el. Nincs rosszabb
ellenség ennél a kettőnél a Világ Körén belül. Akár itt helyben is végezhetnek velem.
– Rendben. – A kalvéz pengéje lágyan csendült, ahogy Monza előhúzta a hüvelyéből.
Eidernek elkerekedett a szeme.
– Várjon…
Monza kinyújtotta a karját, a kard csillogó hegyét az Eider két kulcscsontja közti
mélyedésbe illesztette, és finoman megnyomta. Ario szeretőjének ívbe hajlott a háta, kezét
tehetetlenül ökölbe szorította.
– Á! Á! – Monza megforgatta a csuklóját. Az acél meg-megvillant, ahogy a karcsú
penge előbb az egyik, aztán a másik irányba mozdult, és a fegyver hegye komótos
lassúsággal vájt Eider nyakába. A sebből előszivárgó sötét vércsík lekúszott a nő
mellkasáig. A nyüszítése egyre élesebb, egyre idegesebb, egyre riadtabb lett. – Ne! Ááá!
Kérem! Ne!
– Ne? – Monza továbbra is a szék támlájához szegezte a nőt. – Ezek szerint mégsem áll
készen a halálra? Nem sok ember áll rá készen, ha eljön a pillanat. – Visszahúzta a
kalvézt. Eider előredőlt, remegő ujjával megérintette véres nyakát, szaggatottan, zihálva
vette a levegőt.
– Nem érti. Nem csak Orsoról van szó! Nem csak az Unióról! Mindegyik mögött a bank
áll. A Valint és Balk. A kezükben tartják őket. A Vérontás Évei járulékos apróságnak
tűnnek a szemükben. Egyszerű csetepaténak. Maguk széllel szemben próbálnak
hugyozni…
– Tudom. – Monza közelebb hajolt, amitől Eider riadtan rezzent össze. – De nem
érdekel.
– Most? – kérdezte Nappal.
– Most.
A lány kezében tű csillant, és villámgyors mozdulattal megszúrta Eider fülét.
– Á!
Nappal ásítva csúsztatta vissza a tűt a belső zsebébe.
 – Nyugalom, lassan hat. Legalább egy hete van.
– Amíg?
– Amíg megbetegszik. – Nappal beleharapott a szilvájába, és a gyümölcs leve
végigfolyt az állán. – A fenébe! – mormogta, ahogy az ujjával elkapta a cseppet.
– Megbetegszem? – nyögte Eider.
– Nagyon, nagyon megbetegszik. Aztán másnapra halottabb lesz, mint Juvens.
– Ha segít nekünk, megkapja az ellenszert, és legalább esélye lesz a menekülésre. –
Monza két kesztyűs ujjával letörölte a vért Benna kardjának hegyéről. – Ha bárkinek
beszél a terveinkről itt vagy az Unióban, ha beavatja akár Orsot, akár Ariót, akár a
kriplit… – Visszacsúsztatta a pengét a hüvelyébe, a markolat éles csattanással érkezett
meg a helyére. – Így vagy úgy, de Airónak egy szeretővel kevesebbel kell majd beérnie.
Eider, ujját továbbra is a nyakára szorítva, végignézett a három nőn.
– Maguk gonosz szukák!
Nappal leszopogatta a szilvamagot, aztán eldobta.
– Valamiből meg kell élni.
– Végeztünk. – Vitari a könyökénél fogva talpra rántotta Ario szeretőjét, és az ajtó felé
terelte.
Monza az útjukat állta.
– Mit fog mondani az összevert szolgálójának, amikor magához tér?
– Hogy… kiraboltak bennünket?
Monza kinyújtotta kesztyűs kezét. Eidernek még jobban megnyúlt az arca. Lekapcsolta
a nyakéket, és Monza tenyerébe ejtette. Aztán a gyűrűk következtek.
– Így elég meggyőző?
– Nem is tudom. Maga nem olyan nőnek tűnik, aki hagyja, hogy csak úgy kirabolják. –
Monza ököllel arcon ütötte Eidert. A másik nő felnyögött, elvesztette az egyensúlyát, és el
is esett volna, ha Vitari nem kapja el. Ahogy felnézett, vér folyt az orrából és felhasadt
ajkából. Egy pillanatra különös kifejezés futott át az arcán. Fájdalom, igen. Félelem,
persze. Azonban a düh mindkettőnél erősebb volt a tekintetében. Monza maga is valahogy
így nézhetett, amikor ledobták az erkélyről.
– Na, most már végeztünk – mondta.
Vitari megrántotta Eider könyökét, kivonszolta a folyosóra, és elindult vele az ajtó felé.
Csoszogó léptekkel haladtak előre a padló mocskos deszkáin. Nappal felsóhajtott, aztán
ellökte magát a faltól, és leverte a fenekéről a vakolat rátapadt szemcséit.
– Ez sima ügy volt.
– Nem a gazdája érdeme. Hol van egyáltalán?
– Jobb szeretem azt mondani, hogy a munkaadóm. És azt mondta, dolga van.
– Dolga?
 – Talán gondot jelent?
– A gazdáért fizettem, nem a kutyáért.
Nappal elvigyorodott.
– Vau-vau. Morveer semmi olyasmit nem tud, amit ne tudnék én is.
– Valóban?
– Öregszik. Egyre arrogánsabb lesz. Westportban majdnem meghalt amiatt az átégett
kötél miatt. Nem örülnék neki, ha egy hasonló malőr miatt füstbe menne a tervük. Meg
kell kapniuk, amiért fizettek. Nincs rosszabb szövetséges, mint egy gondatlan
méregkeverő.
– Hát ezzel nem fogok vitába szállni.
Nappal megvonta a vállát.
– A mi szakmánkban mindig történnek balesetek. Főleg az idősebbekkel. Fiataloknak
való foglalatosság ez. – Ezzel kilépett a folyosóra, és elsietett a bejárattól visszafelé tartó
Vitari mellett. A vörös hajú nő szikár arcán már nyoma sem látszott jókedvnek vagy
fennhéjázó magabiztosságnak. Felemelte az egyik fekete csizmáját, és dühösen a sarokba
taszította a széket.
– Így már a közelükbe juthatunk – szólt.
– Nagyon úgy fest.
– Épp ahogy ígértem.
– Ario és Foscar egy helyen, és hozzájuk is férhetünk.
– Szép munka volt.
Összenéztek. Vitari végigfuttatta a nyelvét a fogsorán, mintha keserű ízt érezne.
– Hát. – Rántott egyet a vállán. – Valamiből meg kell élni.
 Egy részeges élete
– Inni, inni, inni. Hol lehet itt inni?
Nicomo Cosca, a hírhedt szerencselovag nekidőlt a sikátor falának, és reszkető kézzel
ismét beletúrt az erszényébe. Továbbra sem talált benne mást, csak egy kis szürke
bakaszöszt. Kipiszkálta, aztán lefújta az ujja hegyéről, és figyelte, ahogy lassan a földre
szállingózik. Ez volt minden vagyona.
– A kurva anyját! – Erőtlen dühében az út menti árokba hajította az erszényt, aztán
meggondolta magát, és hangosan nyögve, mint valami öregember, lehajolt érte. Valóban
öregember volt. Elveszett ember. Halott ember, ha még nem is lehelte ki a lelkét. Lassan
térdre rogyott, és a tükörképére meredt a kockakövek között összegyűlt fekete vízben.
Mindenét odaadta volna egyetlen korty szeszért. Tény és való, nem volt semmije. De a
teste még az övé volt. Hercegeket emelt a hatalom legmagasabb csúcsaira, hogy aztán le is
taszítsa őket onnan. A történelem fordulópontjainak volt a szemtanúja. A kor
legünnepeltebb szépségeit csókolta. Övé volt még viszkető farka, égő gyomra, roskatag
nyaka is, bár boldogan megvált volna mindegyiktől egy apró pohárka hódító szőlőnedűért
cserébe. Persze nehéz volt elképzelni, hol fog találni valakit, akivel megkötheti az üzletet.
– Én is csak egy üres erszény vagyok. – Esedezve emelte fel ólomnehéz karját, és
beleüvöltött az éjszaka sötétjébe. – Adjon már valaki innom, a kurva életbe!
– Fogd be a szád, seggfej! – kiáltotta egy goromba hang, aztán záródó zsalu csattanása
hallatszott, és a sikátor még sötétebb lett.
Régen hercegek asztalánál evett és bárónők ágyában hált. Városok reszkettek Cosca
nevének hallatán.
– Hogy juthattam idáig? – Visszanyelte a hányingerét és feltápászkodott. Hátrasöpörte a
haját lüktető halántékáról, és megigazította petyhüdt bajsza végét. Léptei valamelyest régi
magabiztosságát idézték, ahogy elindult az utca felé. A szellemszerű épületek közé érve
egy lámpa fénykörében találta magát. Párás éjszakai levegő csiklandozta fájó arcát.
Lépések közeledtek, és Cosca hunyorogva pördült hátra.
– Jó uram! Ideiglenes pénzhiánnyal küzdők, és érdeklődnék, ki tudna-e segíteni egy
kisebb kölcsönnel, amíg…
– Húzz a gecibe, koldus! – A férfi a falhoz taszította Coscát, és továbbvágtatott.
A zsoldos elvörösödött a dühtől.
– Nem mással beszél, mint Nicomo Coscával, a hírhedt szerencselovaggal! – A hatást
némiképp rontotta hangjának rekedtsége. – Az Ezer Kard tábornoka vagyok! Vagyis
inkább csak voltam. – A férfi beintett és eltűnt a ködben. – Hercegek… ágyában… ettem!
– Cosca köhögőroham közepette rángatózva a földre rogyott, kétrét görnyedt, remegő
kezével ugyancsak remegő térdét szorította, sajgó bordái, mint egy rossz fújtató,
emelkedtek és süllyedtek.
Ilyen egy részeges élete. Negyedét a földön ülve, negyedét a pocsolyában fekve,
negyedét térdre rogyva, negyedét összegörnyedve tölti. Végül felkrákogott egy nagy adag
váladékot, összegyűjtötte fájó nyelve hegyén és egy utolsó köhögéssel kiköpte. Vajon ezt
hagyja örökül a világra? A nyálát ezer útszéli árokban? A neve egyet fog jelenteni a
szánalmas árulással, a kapzsisággal, az elvesztegetett élettel? Elkeseredett sóhajjal
felegyenesedett, és felnézett a semmibe; a Sipanit borító köd elrejtette előle a csillagokat.
– Még egy utolsó esély. Csak ennyit kérek. – Meg sem tudta számolni, hány utolsó
esélyt szalasztott már el. – Csak még egyet! Istenem! – Soha egyetlen pillanatig sem hitt
istenben. – Végzetem! – Soha nem hitt a végzetben sem. – Bárki! – Soha nem hitt
semmiben a következő pohár italon kívül.
– Csak még egy… esélyt… kérek.
– Jól van. De csak egyet.
Coscának fennakadt a szeme.
– Istenem? Te vagy az?
Valaki felnevetett. Női hang volt, éles, gunyoros, egyáltalán nem istenszerű.
– Letérdelhetsz, ha gondolod, Cosca.
A férfi hunyorogva meredt a ködbe, alkoholban ázó agya kezdett életre kelni.
Gyanította, hogy nem sok jó sül ki abból, ha valaki ismeri a nevét. Lényegesen több
ellensége volt, mint barátja, hitelezője pedig még annál is több. Bizonytalanul tapogatózott
aranyozott kardja markolata után, amíg rá nem jött, hogy hónapokkal korábban egy ospriai
zaciba csapta és olcsóbbat vett helyette. Inkább annak a markolata után nyúlt hát, amíg rá
nem jött, hogy azt meg egy sipani zaciba csapta rögtön azután, hogy a városba érkezett.
Leengedte remegő kezét. Nem sokat számított, megvan-e a kardja. Kételkedett benne,
hogy képes lenne-e még egyszer megforgatni.
– Ki a kurva élet? Ha tartozom magának, készüljön… – a gyomra felfordult, és hosszú,
fanyar böfögés tört fel belőle – …a halálra.
Sötét körvonalak rajzolódtak ki mellette a ködből. Arrafelé fordult volna, de megbotlott
a saját lábában, és eldőlt, mint egy zsák. Beverte a fejét a falba, vakító villanás cikázott át
a szeme előtt.
– Ezek szerint még élsz. Mert élsz, ugye? – Egy magas, szikár nő volt az. Keskeny
arcára árnyék vetült, haja vörös tüskékben meredezett. Cosca tompán forgó agya küzdött,
hogy felismerje.
– Shylo Vitari, hogy a tücsök rúgja meg. – Ellenségének talán nem mondhatta a nőt, de
egészen biztos, hogy a barátjának sem. Felkönyökölt, de forgott vele a világ, ezért inkább
úgy döntött, ennyi bőven elég is lesz. – Gondolom, szó sem lehet róla, hogy meghívj egy
italra.
– Kecsketej jó lesz?
– Mi?
– Azt hallottam, jót tesz az emésztésnek.
– Mindig mondták, hogy kovakő van a szíved helyén, de sosem gondoltam volna, hogy
ennyire kegyetlen tudsz lenni. Még hogy tejet igyak, hogy a rosseb essen beléd! Csak még
egy pohárral kell a bódító szőlőnedűből. Inni, inni, inni. Csak még egy pohárral, és annyi.
– Neked annyi, ez nem is kérdés. Ezúttal mióta vagy részeg?
– Úgy rémlik, nyár lehetett, amikor nekiláttam az ivásnak. Most mi van?
– Nem ugyanaz az év, az hétszentség. Mennyi pénzt vertél el?
– Mindent, amim volt, és annál is többet. Meglepne, ha létezne olyan érme a világon,
amelyik egyszer vagy másszor meg ne fordult volna az erszényemben. A jelek szerint
viszont időközben kifogytam a forrásokból, úgyhogy ha szánnál rám egy kis aprót…
– Változtatnod kéne inkább, méghozzá nem is aprót.
A férfi feltérdelt, és reszkető ujjával saját mellkasára bökött.
– Gondolod, hogy az aszott, húgyban ázó, halálra vált jobbik felem, az a részem,
amelyik visítva követeli, hogy kiszabadulhasson végre ebből a rémálomból, nem tudja
ezt? – Tehetetlenül megvonta a vállát. – De ahhoz, hogy valaki megváltozzon, jó barátok,
sőt jó ellenségek kellenek. A barátaim rég halottak, az ellenségeimnek pedig, kénytelen
vagyok elismerni, jobb dolguk is akad.
– Nem mindegyikünknek. – Az újabb hajmeresztően ismerős női hangtól a zsoldosnak
végigfutott a hátán a hideg. Egy alak bontakozott ki a homályból, a köd füstszerű
örvényekben kavargott hosszú kabátja mögött.
– Ne… – nyögte Cosca.
Eszébe jutott, milyen volt, amikor először pillantotta meg a nőt: kócos tizenkilenc éves
lány volt karddal az oldalán, csillogó szeméből sütött az indulat meg a dac, és egy
árnyalatnyi izgalmas megvetés sem hiányzott belőle. Most üres volt az arca, a szája sarka
fájdalmas grimaszba torzult. A kard a másik oldalán lógott, kesztyűs jobb keze lazán
nyugodott a markolat gombján. Tekintete ugyanolyan határozott volt, de mintha még több
lett volna benne a düh, a dac, és sokkal, de sokkal több a megvetés. És ki hibáztathatta
volna érte? Cosca jól tudta, hogy nem méltó ő másra, csakis megvetésre.
Persze ezerszer is megfogadta, hogy megöli a nőt, ha még egyszer találkoznak az
életben. Őt vagy az öccsét vagy Andichét, Victust, Sesariát, Hűséges Carpit vagy
bármelyik alattomos gazembert az Ezer Kardból azok közül, akik valaha elárulták. Akik
elfoglalták a helyét. Akik a ruháit és a hírnevét egyaránt megtépázva elzavarták a
csatamezőről Afierinél.
Ezerszer is megfogadta, hogy megöli, de annyi esküt szegett már meg életében, hogy
most, amikor megpillantotta a nőt, nem érzett haragot. Inkább önsajnálat keveredett benne
valamiféle fanyar örömmel meg legfőképpen a gyötrő szégyennel, amiért könnyedén
leolvashatta a nő arcáról, milyen mélyre süllyedt. Fájdalmat érzett az orrában és a
halántéka mögött, de még a könnye is kicsordult. Kivételesen egyáltalán nem bánta, hogy
a legjobb napjain is vörös a szeme. Legalább senki nem vette észre a változást, ha sírt.
– Monza. – Próbálta megigazítani mocskos gallérját, de úgy remegett a keze, hogy nem
sikerült. – Be kell valljam, halottnak hittelek. Természetesen bosszút akartam állni…
– Rajtam vagy értem?
A férfi megvonta a vállát.
 – Nem igazán emlékszem… Útközben megálltam inni egyet.
– A szagból ítélve nem is csak egyet. – A nő arcára kiülő árnyalatnyi csalódottság
rosszabb volt, mintha karddal döfték volna át. – Azt hallottam, végül megöletted magad
Dagoskában.
Coscának sikerült elég magasra emelnie a karját, hogy elhessegesse a szavakat.
– Mindig is terjesztették a halálhíremet, de az ellenségeim csak szerették volna, hogy
igaz legyen. Hol van az öcséd?
– Meghalt. – Monza arckifejezése változatlan maradt.
– Nos, részvétem. Mindig kedveltem a fiút. – Azt a gyomorforgató, hazug cselszövő
tetűt.
– Ő is kedvelt téged. – Rühellték egymást, de ez már mit sem számított.
– Bár a nővére is kedvelt volna, ma talán minden másképp lenne akkor.
– A talánokkal semmire sem megyünk. Mind megbánunk ezt-azt.
Egy hosszú pillanatig némán nézték egymást; Monza állva, Cosca térden. A zsoldos
nem feltétlenül így álmodta meg a viszontlátást.
– Igaz. Sazine mindig azt mondta nekem, hogy ez a szakmánkkal jár.
– Talán le kéne zárnunk a múltat.
– Még a tegnapra is alig emlékszem – hazudta a férfi. A múlt egy óriás páncélsúlyával
nehezedett rá.
– Akkor beszéljünk a jövőről. Munkát kínálok neked, ha elfogadod. Remélem, készen
állsz rá, hogy megint dolgozni kezdj.
– Miféle munkáról volna szó?
– Harcolni kell.
Cosca elfintorodott.
– Mindig is túlságosan vonzódtál a harchoz. Hányszor mondtam neked? Egy
zsoldosnak eszébe ne jusson belekeveredni ebbe a marhaságba!
– A kard arra való, hogy megcsörgessék, nem arra, hogy előrántsák.
– Ez a beszéd, kislány, látom, megint a régi vagy. Hiányoztál. – Anélkül mondta ki,
hogy gondolkodott volna, és szégyenében olyan heves köhögésbe kezdett, hogy majdnem
kiköpte a fél tüdejét.
– Segítsd fel, Nyájas.
Tagbaszakadt férfi állt meg mellettük némán. Nem magas volt, inkább csak zömök.
Higgadt erő áradt belőle. Cosca könyöke alá nyúlt, és könnyedén talpra segítette.
– Erős kar és egy jó cselekedet – hörögte a zsoldos hányingerrel küszködve. –
Nyájasnak hívnak? Filantróp vagy talán?
– Fegyenc.
 – Nem látom okát, miért ne lehetne valaki mind a kettő egyszerre. Akárhogy is,
köszönettel tartozom. Most pedig ha lenne olyan kedves, és útbaigazítana bennünket egy
kocsmához…
– A kocsmáknak várniuk kell rád – szólt Vitari. – Ez nyilván komoly bevételkiesést
okoz majd a borászoknak, de egy hét múlva kezdődik a találkozó, és fontos, hogy józan
legyél.
– Nem kenyerem már a józanság. Józannak lenni fáj. Valami találkozót említettetek?
Monza továbbra is csalódottan mustrálta a férfit.
– Egy jó emberre van szükségem. Bátor és tapasztalt emberre. Olyan emberre, aki nem
fél keresztbe tenni Orso nagyhercegnek. – A nő szája mosolyra görbült. – Ilyen rövid idő
alatt nem találtunk nálad alkalmasabbat.
Coscával megfordult a ködös utca, és megkapaszkodott a tagbaszakadt férfi karjában.
– Ebből a listából rólam mi mondható el? Tapasztalt vagyok?
– Négyből eggyel is megelégszem, ha pénzre van szüksége az emberemnek. Márpedig
neked pénzre van szükséged, ugye, öreg?
– A picsába, igen. De nem annyira, mint egy pohár italra.
– Végezd jól a dolgod, és meglátjuk.
– Megegyeztünk. – Azt vette észre hirtelen, hogy kihúzza magát, felszegi az állát és
lefelé néz Monzára. – Fogalmaznunk kéne egy toborzási szerződést, mint a régi szép
időkben. Kanyargós kézírással, ahogy Sajaam csinálta mindig. Piros tintával írhatnánk alá.
Honnan kerítsünk egy közjegyzőt az éjszaka közepén?
– Nyugi. Elég, ha a szavadat adod.
– Fix, hogy te vagy az egyetlen ember Styriában, aki valaha ilyet mondott nekem. De
legyen, ahogy gondolod. – Határozottan a következő sarok felé mutatott. – Erre, emberek,
próbáljatok lépést tartani velem. – Merészen megindult előre, de összecsuklott, és
hangosan felnyögött, ahogy Nyájas elkapta.
– Nem arra – szólalt meg lassú, mély hangján a fegyenc.
Egyik kezét a zsoldos hóna alá csúsztatta, és az ellenkező irányba vonszolta.
– Ön igazi úriember – mormogta Cosca.
– Gyilkos vagyok.
– Nem látom okát, miért ne lehetne valaki mind a kettő egyszerre. – Cosca a szemét
erőltetve meredt az előtte nyargaló Vitarira, aztán Nyájas komor vonásaira. Monza
határozott léptei kissé csámpásak lettek, mióta réges-rég utoljára látta. Különös társak.
Kívülállók. Olyanok, akiknek senki más nem venné hasznukat. Olyanok, akik hajlandóak
bajszot akasztani Orso nagyherceggel. Ez azt jelentette, hogy vagy őrültek, vagy
kétségbeesettek. De melyik volt ő?
Erre könnyen megtalálta a választ. Miért ne lehetne valaki mind a kettő egyszerre?
 A kívülálló
Nyájas kése újra meg újra megvillant, ahogy hússzor az egyik, hússzor a másik irányba
haladva csókolta meg a fenőkövet. Kevés rosszabb dolog van a világon egy tompa késnél,
és kevés jobb akad egy élesnél. Elmosolyodott hát, ahogy kitapintotta ujjával a penge
hűvös erejét. Éppen így szerette.
– Cardotti Gyönyörpalotája régóta a kereskedők törzshelye – mondta hátborzongatóan
hűvös nyugalommal Vitari. – Fából épült, mint Sipaniban szinte minden. Három oldalról
egy udvart vesz körül, közvetlenül mögötte a Nyolcadik csatorna folyik.
A raktárépület hátuljában lévő konyhában felállítottak egy hosszú konyhaasztalt, és
most ezt ülték körül hatan. Murcatto és Reszket, Nappal és Morveer, Cosca és Vitari. Az
asztalon egy nagy faépület makettje állt, ami három oldalról egy udvart kerített be. Nyájas
úgy saccolta, hogy Cardotti Gyönyörpalotájának egy a harminchathoz arányú mása.
Persze nehéz volt precízen megmondani, még akkor is, ha a precizitás volt a mindene.
Vitari az ujja hegyével végigkísérte az ablakokat az apró épület egyik oldalán.
– A földszinten konyhák és irodák vannak, egy terem a kenderszívóknak, egy meg a
kártyásoknak és a kockázóknak. – Nyájas az inge zsebéhez szorította a kezét.
Megnyugtatta az érzés, ahogy saját kockái a bordájához simultak. – Két lépcső vezet
felfelé a hátsó sarkokban. Az első emeleten tizenhárom szobában szórakoznak a
vendégek…
– Basznak – helyesbített Cosca. – Felnőttek vagyunk, nevezzük nevükön a dolgokat. –
Véreres szeme egy pillanatra a polcon álló két borosüvegre ugrott, aztán vissza. Nyájasnak
feltűnt, hogy ezt meglehetősen gyakran ismételgeti.
Vitari ujja a makett teteje felé haladt.
– A felső emeleten a vendégek három nagyobb lakosztályban… baszhatnak. A királyi
lakosztály állítólag tényleg méltó lenne egy uralkodóhoz is.
– Akkor talán Ario is megfelelőnek találja majd – mordult fel Murcatto.
Öt helyett most már heten voltak, így Nyájas mindkét veknit tizennégy szeletre vágta. A
penge sziszegve szelte át a kenyér héját, liszt felhőit szórva a levegőbe. Összesen
huszonnyolc szelet keletkezett így, fejenként négy. Murcatto kevesebbet fog kérni, Nappal
viszont helyette is eszik. Nyájas gyűlölte, ha akár csak egy szelet kenyér is megmaradt.
– Eider szerint Ario és Foscar három vagy négy tucat vendéget hív, némelyik fegyvert is
visz magával, de nem lesznek felkészülve a harcra. Számítanunk kell hat testőrre is.
– Igazat beszél a nő? – kérdezte Reszket súlyos akcentusával.
– A véletlen közbeszólhat, de Eider biztosan nem hazudik nekünk.
– Nem lesz könnyű megbirkózni velük… Több harcosra lesz szükségünk.
– Több gyilkosra – vágott közbe Cosca. – Ismét azt javasolnám, hogy nevezzük
nevükön a dolgokat.
– Talán húsz ember kell – szólt határozottan Murcatto. – Meg ti hárman.
 Huszonhárom. Érdekes szám. A forróság csókot lehelt Nyájas arcára, ahogy csikorogva
kinyitotta a kályha ajtaját. A huszonhármat semmilyen másik számmal nem lehet
elosztani, csak eggyel. Nem lehet felosztani, nem lehet részekre bontani. Nem lehetett
elfelezni. A kezére csavart ruhával kihúzta a nagy lábost. A számok nem hazudnak. Az
emberek igen.
– Hogy juttatunk be húsz embert anélkül, hogy észrevennék?
– Dáridót tartanak majd odabent – felelte Vitari. – Lesznek komédiások. És mi
szolgáltatjuk őket.
– A komédiásokat?
– Sipaniban vagyunk. Itt minden második ember komédiás vagy gyilkos. Nem lehet túl
nehéz olyan embereket találni, akik mind a kettőhöz értenek egyszerre.
Nyájast kihagyták a tervezésből, de egyáltalán nem bánta. Sajaam arra kérte, hogy
tegye, amit Murcatto mond neki, és neki nem is kellett több. Rég megtanulta, hogy sokkal
egyszerűbb az élet, ha az ember nem foglalkozik azzal, ami nincs közvetlenül az orra előtt.
Úgyhogy egyelőre kizárólag a raguval törődött.
Belemerítette a fakanalát és megkóstolta. Finom volt. Negyvenegy pontot adott rá
ötvenből. Az étel illata, a felszálló gőz látványa, az izzó hasábok sercegése a tűzön az Óvó
konyhájának kényelmes biztonságát idézte. A hatalmas üstökben készült ragukat,
leveseket meg kásákat. Régen volt már, amikor kövek végtelen súlya óvta, amikor a
számok összeadódtak, és mindennek látta az értelmét maga körül.
– Ario egy darabig inni fog, aztán játszik és teszi magát a bolondjai előtt – mondta
Murcatto. – Aztán felkísérik a királyi lakosztályba.
Cosca mosolyra húzta repedezett ajkát.
– Ahol felteszem, nők fognak várni rá.
– Egy fekete és egy vörös. – Murcatto összenézett Vitarival.
– Uralkodóhoz méltó meglepetés – nevette el magát Cosca, hogy még a nyála is
fröcsögött bele.
– Miután Ario meghalt, szóval elég hamar, átmegyünk a szomszédba, és hasonló
látogatást teszünk Foscarnál is. – Murcatto Morveerhez fordult. – Biztosan lesznek
odafönt testőrök, hogy vigyázzanak rájuk. Maga és Nappal el tudják intézni őket.
– El tudjuk? Valóban? – A méregkeverő egy pillanatra felhagyott körmei mustrálásával.
– Biztos vagyok benne, hogy képességeinkhez méltó feladat lesz.
– Ezúttal próbálja meg nem a fél várost megmérgezni. Ha minden jól megy, anélkül
öljük meg a fivéreket, hogy magunkra vonnánk a figyelmet. Ha valami balul sül el, akkor
jönnek a képbe a komédiások.
Az öreg zsoldos remegő ujjával a makettre bökött.
– Az udvarról indulunk, aztán elfoglaljuk a pipa- meg a játékszobát, onnan pedig
biztosítjuk a lépcsőket. Lefegyverezzük és összetereljük a vendégeket. A lehető
legudvariasabban persze. Uralnunk kell a helyzetet.
 – Uralni! – Murcatto az asztalra csapott kesztyűs kezével. – Szeretném, ha a csöppnyi
eszetekben tartanátok ezt a szót! Megöljük Ariót, megöljük Foscart. Ha bárki más bajt
kever, tegyétek, amit kell, de tartsuk az áldozatok számát a minimumon. Épp elég bajunk
lesz utána anélkül is, hogy vérfürdőt rendeznénk. Mindenkinek világos?
Cosca megköszörülte a torkát.
– Talán egy pohár bor segítene, hogy jobban tudjak…
– Nekem világos – vágott a szavába Reszket. – Uraljuk a helyzetet, és a lehető
legkevesebb vért ontjuk.
– Két halott. – Nyájas az asztal közepére helyezte a lábost. – Egy meg egy és semmi
több. Étel. – Ezzel nekilátott, hogy az adagokat kimerje a tálakba.
Nagyon szerette volna, ha mindenkinek ugyanannyi húsdarab jut. Meg ugyanannyi
répa- és hagymadarab, és ugyanannyi bab. Mire azonban mindent kiszámol, kihűlt volna
az étel, és észrevette, hogy a legtöbb ember amúgy is zavarónak találja az ilyen mértékű
precizitást. Egyszer még verekedés is kitört az Óvó menzáján miatta, aminek az lett a
vége, hogy Nyájas megölt két embert, egy harmadiknak pedig levágta a kezét. Most senkit
sem állt szándékában megölni. Éhes volt. Megelégedett annyival, hogy mindenkinek
ugyanannyi kanállal mert a raguból, és megbirkózott a hátramaradó kellemetlen érzéssel.
– Ez jó – közölte Nappal teli szájjal. – Kiváló. Van még?
– Hol tanult meg főzni, barátom? – kérdezte Cosca.
– Három évet töltöttem a konyhán az Óvóban. Az ember, akitől tanultam, korábban
Borletta hercegének főszakácsa volt.
– Hogy került börtönbe?
– Megölte a feleségét, feldarabolta, ragut főzött belőle és megette.
Egy pillanatra mindenki elhallgatott, aztán Cosca hangosan megköszörülte a torkát.
– Remélem, ebbe a raguba senkinek a felesége nem főtt bele.
– A hentes szerint bárány, és nincs okom kételkedni a szavában.
– Nyájas a kezébe vette a villát. – Kizárt, hogy az emberhúst ilyen olcsón adta volna.
Kínos csend támadt, mint általában, ha Nyájas két szónál többet szólt egyszerre. Cosca
végül harsányan felnevetett.
– Az a körülményektől függ. Az jutott eszembe, amikor megtaláltuk azokat a
gyerekeket Muris ostroma után. Emlékszel, Monza?
– A nő pillantása még a szokottnál is komorabbá vált, de a férfi csak nem fogta be a
száját. – Miután rájuk akadtunk, rabszolga-kereskedőknek akartuk eladni őket, de te azt
mondtad…
– Hát persze! – Morveer szinte üvöltött. – Marha vicces! Mi is lehetne mulatságosabb,
mint a rabszolgának eladott árva gyerekek?
Ismét kínos csend telepedett a társaságra, ahogy a méregkeverő és a zsoldos gyilkos
pillantásokat vetett egymásra. Nyájas hasonló tekinteteket látott annak idején az Óvóban.
Ha friss hús érkezett, és a foglyokat egy cellába zárták. Két ember néha nem találta meg a
hangot. Találkozásuk első pillanatától fogva gyűlölték egymást. Túlságosan különböztek.
Vagy túlságosan hasonlítottak. Persze idekint nehezebb volt megjósolni, mi következik, de
ha az Óvóban két ember így nézett egymásra, pontosan lehetett tudni, hogy előbb vagy
utóbb vér fog folyni.
* * *
Inni, inni, inni. Cosca tekintete Morveerről, arról a tollászkodó tetőről a poharára ugrott,
aztán sorban a többiekére, majd saját gyomorforgató vízzel teli kriglijére. Végül az asztal
közepén álló borosüvegre pillantott, ami izzó fogóként ragadta magához a pillantását.
Egyetlen gyors mozdulattal megszerezhette volna. Vajon mennyit tudott volna benyakalni,
mielőtt kicsavarják a kezéből? Kevesen tudnának gyorsabban inni nála, ha a körülmények
úgy kívánják…
Aztán észrevette, hogy Nyájas figyeli; volt valami a fegyenc szomorú, üres
tekintetében, ami miatt meggondolta magát. Hiszen ő mégiscsak Nicomo Cosca, a fenébe
is! Vagy legalábbis az volt valaha. Városok reszkettek, és a többi. Túl sok évet vesztegetett
el azzal, hogy másra sem gondolt, csak a következő pohárra. Eljött az ideje, hogy
távolabbra tekintsen. Például a következő utáni pohárra. De a változás sosem egyszerű.
Szinte érezte, ahogy az izzadság kiütközik a bőrén. A feje hasogatott, majd szétszakadt
a fájdalomtól. A nyakát vakarta, de csak jobban viszketett. Tudta, hogy úgy mosolyog,
mint egy halálfej, és túl sokat beszél. De nem volt más választása: vagy mosolyog és
beszél, vagy addig ordít, amíg leszakad a feje.
– …megmentetted az életemet Muris ostrománál, mi, Monza? Murisnál volt, ugye? –
Azt sem nagyon tudta, hogyan tévedt erre a témára el-elakadó hangja. – A rohadék nekem
rontott a semmiből. Egy gyors döfés! – Ujja kósza mozdulatával kis híján feldöntötte a
vizes kriglijét. – És Monza már el is intézte. Egyenesen a szívébe szúrt, esküszöm.
Megmentette az életemet. Murisnál. Megmentette… az életemet…
Szinte azt kívánta, bár hagyta volna meghalni a nő. A konyha forgott és vadul hintázott
vele, mint egy kabin a végzetes viharban hánykolódó hajón. Folyton azt várta, mikor
loccsan ki a bor a poharakból, mikor fröccsen ki a ragu a lábosból, mikor csúsznak le a
tányérok a libikókázó asztalról. Tudta, hogy egyedül a fejében tombol vihar, mégis
belekapaszkodott a bútorzatba, ahányszor csak úgy tűnt, hogy a szoba szokatlanul nagy
vehemenciával fordul meg körülötte.
– …nem lett volna olyan rémes, ha másnap nem történik meg újra. Vállon talált egy
nyílvessző, és beleestem a nyavalyás várárokba. Mindenki látta mind a két oldalon. Az
egy dolog, ha az ember hülyét csinál magából a barátai előtt, de hogy az ellenségei előtt
is…
– Rosszul emlékszel.
Cosca hunyorogva pillantott Monzára.
– Tényleg? – Őszintén szólva az utolsó mondatát is alig tudta felidézni, nemhogy
egytucatnyi alkoholmámorban úszó évvel ezelőtt történt ostrom eseményeit.
– Én estem a várárokba, és te voltál az, aki beugrott, hogy kihúzzon. Az életedet
kockáztattad, úgy kaptad közben azt a nyílvesszőt.
– Meghökkentően valószínűtlennek tűnik, hogy ilyesmit tettem volna. – Nehéz volt
bármi másra gondolni az alkohol utáni heves vágyakozáson kívül. – De nem könnyen
emlékszem már vissza a részletekre, azt el kell ismernem. Talán ha meggondolnád magad,
és ideadnád a bort…
– Elég! – A nő ugyanúgy nézett rá, mint régen, amikor elrángatta egyik kocsmából vagy
a másikból, csak most még dühösebbnek és csalódottabbnak tűnt. – Öt embert kell még
megölnöm, és nem érek rá, hogy bárkit megmentsek. Főleg nem a saját hülyeségétől. Egy
részeges disznónak nem veszem hasznát. – Csend lett, mindenki az izzadó Coscát figyelte.
– Nem vagyok részeges – felelte rekedten Cosca. – Csak szeretem a bor ízét. Annyira,
hogy muszáj belőle néhány óránként innom, különben rettenetesen rosszul leszek. – A
villájába kapaszkodott és fájdalmas mosolyt erőltetett az arcára, miközben a helyiség
imbolygott körülötte. A többiek magunkban kuncogva nézték. Remélte, hogy örömüket
lelik a nevetésben, amíg lehet, mert mindig Nicomo Cosca nevet utoljára. Feltéve persze,
hogy nem okád éppen.
* * *
Morveer kívülállónak érezte magát. Mondani sem kell, négyszemközt sziporkázó csevejre
volt képes, nagyobb társaságokban azonban nem tudta elengedni magát. A helyzet
felidézte benne az árvaház étkezdéjének kellemetlen emlékét. A nagyobb gyerekek azzal
szórakoztak, hogy étellel dobálták, ráadásul az csak a hálóterem sötétjében rá váró
elsuttogott fenyegetések, ütlegek és egyéb gyötrelmek hátborzongató előjátékának
számított.
Murcatto két új segédje, akiknek az alkalmazásáról az ő véleményét a nő még csak
futólag sem kérte ki, egyáltalán nem nyugtatta meg. Shylo Vitari bárkit megkínzott és
információkkal kereskedett; igencsak értette a dolgát, de érdes modora volt. Egyszer már
dolgoztak együtt, és a közös munka nem tartozott Morveer kellemes emlékei közé.
Mérhetetlenül irtózott a gondolattól, hogy valaki puszta kézzel okozzon fájdalmat
másoknak. De Vitari ismerte Sipanit, és Morveer úgy gondolta, el tudja viselni. Egyelőre.
Nicomo Cosca sokkal rosszabb volt. A hírhedten destruktív, hűtlen és szeszélyes
zsoldos nem tartott be semmilyen szabályt, és nem voltak skrupulusai, ha hasznot tudott
húzni valamiből. Ivott, hajtotta a nőket, elverte mindenét, és nagyjából annyira tudott
uralkodni magán, mint egy veszett kutya. Öntelt visszaeső volt, aki döbbenetesen
túlértékelte a saját képességeit. Morveer önnön tökéletes ellentétének találta. A tetejébe
nem csak a bizalmukba avatták ezt a veszélyesen kiszámíthatatlan alakot, de a csapat
mintha még udvarolt is volna a remegő roncsnak. Még Nappal, az ő segédje is vihorászott
a viccein; már ha éppen nem volt tele a szája, bár az kétségkívül ritkán fordult elő.
– …egy csapat gazember kuporog egy asztal körül egy elhagyatott raktárban? –
tűnődött Cosca. Véreres szeme végigjárta a körben ülőket. – Maszkokról, álruhákról és
fegyverekről beszélgetnek? El nem tudom képzelni, hogyan került egy magamfajta nagy
formátumú férfi ilyen társaságba. Az ember azt gondolná, hogy itt valami sandaság van
készülőben.
– A számból vette ki a szót – vágott közbe élesen Morveer. – A lelkiismeretem sosem
birkózna meg ezzel a teherrel. Ezért tettem özvegyszirom-kivonatot mindenkinek a
tányérjába. Remélem, élvezni fogják életük utolsó gyötrelmes pillanatait.
Hat döbbent arc meredt rá némán.
– Természetesen tréfáltam – nyögte ki rögvest, miután felismerte, hogy ezúttal
látványosan cserbenhagyta legendás beszélőkéje. Reszket hosszan felsóhajtott. Murcatto
savanyú képpel kanyarította a nyelvét egyik szemfogára. Nappal összeráncolt
szemöldökkel a tányérjára meredt.
– Pofonból is kaptam már viccesebbet – jegyezte meg Vitari.
– Méregkeverő humor. – Cosca mérgesen nézett Morveerre az asztal fölött, bár a hatást
némileg rontotta, hogy a remegő jobb kezében tartott villa csörömpölve ütődött újra meg
újra a tányérnak. – Az egyik szeretőmet méreggel ölték meg. Azóta undorodom ettől az
egész hivatástól. És értelemszerűen minden művelőjétől is.
– Aligha várhatja el tőlem, hogy felelősséget vállaljak mindenki tetteiért, aki ebben a
szakmában dolgozik.
Morveer jobbnak látta nem megemlíteni, hogy valójában személyesen is érintett az
ügyben. Úgy tizennégy évvel korábban Sefeline ospriai nagyhercegnő felfogadta, hogy
ölje meg Nicomo Coscát. Most egyre jobban bosszantotta, hogy annak idején célt
tévesztett, és a szeretőjét ölte meg helyette.
– Lecsapok minden darazsat, ha elém kerül, akár megcsípett, akár nem. Az én
szememben a magához hasonló emberek, már ha egyáltalán nevezhetem magukat
embereknek, egyformán megvetésre méltóak. A méregkeverők gyáva mocsadékok.
– Csak az iszákosok rosszabbak náluk – vágott vissza Morveer a helyzethez illő
gunyoros mosollyal. – Még szánakoznék is az ilyen emberi hulladékokon, ha nem
lennének olyan végtelenül visszataszítóak. Kiszámíthatóbbak az állatoknál. Mint egy
bemocskolódott postagalamb, az iszákos újra meg újra visszatér az üveghez, és képtelen
megváltozni. Ez az egyetlen menekülési útvonaluk a mizériából, amit maguk után
hagynak. A józan világ úgy megtelik a régi bukásaikkal és az új félelmeikkel, hogy nem
jutnak benne levegőhöz. Ők gyávák csak igazán. – Felemelte a poharát, és hosszan,
önelégülten ivott a borból. Nem volt hozzászokva, hogy ennyit igyon egyszerre, és
azonnal rátört a hányinger, de émelyítő mosolyt erőltetett az arcára.
Cosca vékony ujjai elfehéredtek, ahogy megragadta az asztalt, miközben Morveer az
italt nyelte.
– Hogy maga mennyire nem ért engem! Akkor hagyok fel az ivással, amikor csak
kedvem tartja. Ami azt illeti, már el is szántam rá magam, hogy így teszek. Be is
bizonyítanám magának. – A zsoldos felemelte vadul remegő kezét. – Ha kaphatnék egy fél
pohárral, hogy csillapítsam ezt a nyavalyát.
A többiek nevettek, és a feszültség lassan oldódott, Morveer azonban elkapta Cosca
gyilkos pillantását. Bár a vén szotty ártalmatlanabbnak tűnt, mint a falu bolondja, valaha
mégiscsak Styria legveszélyesebb emberei között tartották számon. Ostobaság lett volna
félvállról venni őt, és Morveer minden volt, csak ostoba nem. Az árva, aki az anyja után
sírva tűrte a rúgásokat, nem létezett többé.
 Első az óvatosság, mint mindig, minden egyes alkalommal.
* * *
Monza nyugodtan ült, nem szólt többet, mint feltétlenül muszáj volt, és még annál is
kevesebbet evett; kesztyűs keze fájdalmasan ügyetlenül bánt a késsel. Kívülállóként
viselkedett. Távolságot tartott a többiektől, mint egy generális a katonáitól, egy munkaadó
az alkalmazottaitól vagy egy körözött nő mindenki mástól, ha volt egy csöpp esze. Nem
esett nehezére. Évek óta visszahúzódott, és hagyta, hogy Benna beszéljen, nevessen és
megkedveltesse magát. Egy vezér nem engedhette meg magának, hogy kedveljék. Főleg,
ha nő volt az illető. Reszket újra meg újra felé pillantott, de ő kerülte a tekintetét.
Westportban egy pillanatra kicsúszott a kezéből az irányítás, és gyengének mutatta magát.
Nem hagyhatta, hogy ez újra megtörténjen.
– Ahogy nézem, elég jól ismeritek egymást – mondta Reszket Coscáról a nőre pillantva,
aztán megint vissza. – Régi barátok vagytok talán?
– Inkább rokonok! – Az öreg zsoldos olyan vadul csapkodott a villájával, hogy félő
volt, valakinek kiszúrja a szemét. – Egymás oldalán harcoltunk az Ezer Kardban, a Világ
Körének legnagyobb hírű nemes zsoldoscsapatában! – Monza összehúzott szemöldökkel
nézett a férfira. A régi véres történetek olyan tetteket és döntéseket idéztek fel benne,
amikről szívesen megfeledkezett volna. – Keresztül-kasul harcoltunk egész Styriában,
amíg Sazine volt az ezredes. Akkor volt csak az igazi zsoldosnak lenni! Mielőtt a dolgok
elkezdtek… összekuszálódni.
Vitari felhorkant.
– Úgy érted, mielőtt elkezdődött a vérontás?
– Ugyanezt mondtam én is, csak más szavakkal. Akkoriban az emberek gazdagabbak és
ijedősebbek voltak, a falak pedig alacsonyabbak. Aztán Sazine kapott egy nyílvesszőt a
bicepszébe, elvesztette a karját és meghalt, engem meg tábornagynak választottak. –
Cosca csak piszkálta a raguját. – Amikor eltemettük a vén rókát, rájöttem, hogy a
háborúskodás valójában kemény meló, márpedig mint a legtöbb úriember, azt én sem
óhajtottam túlzásba vinni. – Féloldalasan Monzára mosolygott. – Úgyhogy
kettéválasztottuk a brigádot.
– Te választottad ketté a brigádot.
– Velem tartott az egyik fele, Monzcarróval és az öccsével, Bennával pedig a másik.
Elterjesztettük a pletykát, hogy összekülönböztünk. Ahol csak akadt egy vitás ügy,
márpedig az mindig akadt bőséggel, elköteleztük magunkat a szembenálló felek mellett, és
úgy tettünk, mintha harcolnánk.
– Úgy tettetek? – dörmögte Reszket.
Cosca remegő kése és villája egymásnak koccant a levegőben.
– Hetekig fel-alá masíroztunk, közben kifosztottuk a vidéket, és a látszat kedvéért néha
rendeztünk egy kis ártalmatlan csetepatét. Minden szezont úgy zártunk, hogy jóval
gazdagabbak lettünk, és nem halt meg senki. Legalább olyan jövedelmező volt, mintha
komolyan vettük volna a szakmát. Még egy-két kamucsatát is rendeztünk, igaz?
 – Igaz.
– Amíg aztán Monza el nem szegődött a talinsi Orso nagyherceghez, és úgy nem
döntött, hogy elege van a kamucsatákból. Amíg úgy nem döntött, hogy valódi rohamra
indul rendesen megélezett és gyilkos szándékkal forgatott kardokkal. Amíg úgy nem
döntöttél, hogy nagy ember leszel, mi, Monza? Kár, hogy nem szóltál előre, hogy már
nem színjátékból támadsz. Figyelmeztethettem volna a fiaimat, és jó pár életet
megmenthettünk volna aznap.
– A fiaidat – horkant fel a nő. – Ne tegyünk úgy, mintha valaha is érdekelt volna bárki
más élete a sajátodon kívül.
– Azért akadtak még páran, akiket nagyra tartottam. Persze ebből sosem húztam
hasznot, mint ahogy ők maguk sem. – Cosca elfordította véreres szemét Monzáról. – Ki
fordult ellened a saját embereid közül? Hűséges Carpi, igaz? Végül mégsem bizonyult
olyan hűségesnek, he?
– Nem is kívánhattam volna magamnak hűségesebb embert. Amíg le nem döfött persze.
– Most pedig nyilván beleült a tábornagyi székbe.
– Úgy hallottam, sikerült belepréselnie a kövér seggét.
– Éppen úgy, ahogy te is belecsúsztattad girhes alfeledet az enyém után. De pár másik
parancsnok beleegyezése nélkül nem ment volna semmire, igaz? Remek fickók, szó se
róla. A rohadék Andiche. Sesaria, a pióca. Victus, az a vigyorgó féreg. Később is veled
maradtak a kapzsi disznók?
– Nem vették ki a pofájukat a vályúból. Aztán nyilván mind ellenem fordultak, ahogyan
korábban ellened is. Semmi olyasmit nem mondtál, amit ne tudtam volna.
– Végül sosem jár köszönet. A győzelmekért sem, amiket szállítasz. A pénzért sem,
amit megkeresel nekik. Rád unnak. És ha kiszagolják, hogy valami jobbat kaphatnak…
Monza most már kijött a sodrából. Egy vezető nem engedheti meg magának, hogy
gyengének tűnjön. Főleg, ha nő.
– Amilyen jó emberismerő vagy, kész csoda, hogy egy iszákos, barátok nélküli
földönfutó lett belőled, mi, Cosca? Ne tégy úgy, mintha nem kínáltam volna ezer
lehetőséget. Mindet elvesztegetted, ahogy annyi minden mást is. Az egyetlen dolog, ami
engem érdekel, hogy ezt is szándékodban áll-e elvesztegetni. Képes vagy kurva pontosan
azt tenni, amit mondok neked, vagy elhatároztad, hogy az ellenségem leszel?
Cosca szomorúan elmosolyodott.
– A mi munkánkban az ember büszke az ellenségeire. Tapasztalatból tudjuk, hogy
igazából a barátainkon kell rajta tartanunk a szemünket. Gratulálok a szakácsnak. – A
tányérba dobta a villáját, felállt, és majdnem egyenes vonalban kisietett a konyhából.
Monza komoran pillantott végig a mogorva arcokon az asztal körül.
Soha ne félj az ellenségeidtől! – írta Verturio. A barátaidtól azonban mindig.
 Szép társaság
A raktár egy huzatos barlang volt, a hűvös fény megtalálta a zsalu réseit és világos sávokat
rajzolt a padló poros deszkáira, a sarokban felhalmozott üres ládákra meg a helyiség
közepén álló öreg asztalra. Reszket lehuppant az egyik ócska székre. A Monzától kapott
kés markolata a vádlijához simult, emlékeztetve rá, mire is fogadták fel. Lassan még
komorabb és veszélyesebb lett körülötte a világ, mint otthon Északföldön volt. Ami a jobb
emberré válást illeti, napról napra gyorsabban haladt a visszafelé vezető úton.
Mi a fenét keres hát itt? Meg akarja kapni Monzát? Kár lenne tagadni, attól, hogy a nő a
westporti affér óta ridegen bánik vele, csak még jobban kívánja. Vagy Monza pénze kell
neki? Az is. A pénz piszok jó dolog, mindenfélét lehet venni rajta. Vagy munka kell neki?
Az is kell. Vagy mert olyan jól érti a dolgát? Ez is igaz.
Vagy mert szereti a munkáját?
Reszket összeráncolta a homlokát. Egyesek egyszerűen nem alkalmasak rá, hogy jót
cselekedjenek, és kezdett arra a következtetésre jutni, hogy ő maga is közéjük tartozik.
Napról napra kevésbé volt benne biztos, hogy a jobb emberré válás megéri a strapát.
Ajtócsapódás hangja zökkentette ki a gondolataiból. Cosca tartott lefelé a nyikorgó
falépcsőn az emeletről, ahol aludtak. Menet közben a nyakán lévő vörhenyes kiütéseket
vakarta lassan.
– Jó reggelt!
Az öreg zsoldos nagyot ásított.
– Annak tűnik. Nem is igen emlékszem, mikor láttam ilyet utoljára. Szép inged van.
Reszket megigazította az ing ujját. A sötét selyemre csontgombokat varrtak, és rafinált
öltések vették körül a mandzsettáját. Jóval flancosabb holmi volt, mint amit szíve szerint
választott volna magának, de Monzának ez tetszett.
– Fel sem tűnt.
– Régen én is szerettem a szép ruhákat. – Cosca letelepedett a Reszket melletti székre. –
Ami azt illeti, Monza öccse is. Emlékeim szerint volt is egy éppen ilyen inge.
Reszket nem volt benne biztos, hová akar kilyukadni a vén gazember, de annyit tudott,
hogy nem tetszik neki a dolog.
– És?
– Sokat beszél az öccséről, igaz? – Cosca sejtelmesen mosolygott, mintha tudna
valamit, amit Reszket nem.
– Azt mondta, meghalt.
– Én is úgy hallottam.
– Azt mondta, nem örül neki.
– Határozottan nem.
 – Tudnom kéne még valamit?
– Felteszem, mindannyian lehetnénk okosabbak. Azért inkább rábízom, hogy mennyit
árul el.
– Hol van? – mordult fel Reszket. Kezdett kijönni a sodrából.
– Monza?
– Ki más?
– Nem akarja, hogy bárki is lássa az arcát, akinek nem feltétlenül muszáj. Azért ne
aggódj, épp elég harcost fogadtam én már fel szerte a Világok Körében. És ami azt illeti,
meglehetősen sok komédiást is. Van kifogásod ellene, hogy ezúttal is én vegyem kézbe az
irányítást?
Reszketnek egy egész csomó kifogása volt ellene. Cosca nyilvánvalóan jó ideje nem
vett kézbe semmit borosüvegen kívül. Miután a Véres Kilences megölte Reszket bátyját,
levágta a fejét, és felszegezte egy pózna tetejére, apjuk rákapott az italra. Ivott, dühöngött
és egész testében remegett. Nem hozott többé jó döntéseket, elvesztette az emberei
tiszteletét és elvesztegetett mindent, amit felépített. Amikor meghalt, nem hagyott
Reszketre mást, csak keserű emlékeket.
– Nem bízom senkiben, aki iszik – morogta minden finomkodás nélkül. – Aki rászokik
az italra, gyenge lesz, aztán menthetetlenül elbutul.
Cosca lassan megrázta a fejét.
– Éppen fordítva mondod. Az ember elbutul, legyengül, aztán rászokik az italra. Az ivás
a tünet, nem a kiváltó ok. És bár a lelkem mélyéig meghat, hogy így törődsz velem, igazán
nem kell aggódnod miattam. Ma lényegesen összeszedettebb vagyok. – Szétterjesztett
ujjakkal az asztal fölé nyújtotta a kezét. Valóban nem remegett annyira, mint korábban. A
vad rángatózás finom vibrálássá szelídült. – Mielőtt kettőt pislantasz, ismét a legjobb
formámat mutatom.
– Alig várom, hogy láthassam. – Vitari lépett ki a konyhából karba font kézzel.
– Mint mindannyian, Shylo. – Cosca Reszket vállára csapott. – De elég belőlem!
Milyen bűnözőket, útonállókat, banditákat meg más hulladékokat ástál elő a jó öreg Sipani
mocskos sikátoraiból? Miféle kardforgató komédiásokat ajánlasz a figyelmünkbe?
Muzsikusokat, akik mészárolnak? Bohócokat, akik brutálisak? Dalnokokat, akik
darabolnak? Zsonglőröket, akik… akik…
– Ölnek? – javasolta Reszket.
Cosca még szélesebbre húzta a vigyorát.
– Vulgáris és lényegre törő, mint mindig.
– Vulgáris?
– Közönséges. – Vitari leült az utolsó székre, és szétterített egy papírlapot a karcos
asztalon. – Először is találtam egy zenekart, amely korábban pár garasért játszott a
kikötőnél. Viszont úgy sejtem, lényegesen jobban keresnek a járókelők kifosztásával, mint
a szórakoztatásukkal.
 – Nem válogatnak az eszközökben, mi? Éppen ilyenekre van szükségünk. – Cosca
kinyújtóztatta inas nyakát, mint egy kukorékolni készülő kakas. – Jöjjenek be!
Az ajtó csikorogva kinyílt, és öt férfi lépett be rajta. Még ahonnan Reszket jött, ott is
rácsodálkoztak volna vad külsejükre. A hajuk zsíros volt, az arcuk himlőhelyes, a ruháik
rongyosak. Gyanakvó tekintetük ide-oda ugrált a helyiségben, piszkos kezükben foltos
hangszereiket szorongatták. Az asztalhoz csoszogtak. Egyikük az ágyékát vakarta, egy
másik pedig dobverőjével az orrát túrta.
– Kik vagytok? – kérdezte Cosca.
– Egy zenekar.
– És neve is van ennek a zenekarnak?
A muzsikusok egymásra néztek.
– Nincs. Kéne, hogy legyen?
– Akkor a saját neveiteket, ha kérhetném, és tegyétek hozzá, hogy mihez értetek
zenészként és harcosként.
– Engem Solternek hívnak. Dobon és buzogányon játszom. – Félrehúzta a kabátját,
alatta fém villant tompán. – De őszintén szólva a buzogánnyal jobban bánok.
– Morc a nevem – felelte a soron következő. – Duda és szablya.
– Olopin. Kürt és kalapács.
– Olopin lennék magam is. – A hüvelykujjával oldalvást bökött. – Ennek az alaknak
vagyok az öccse. Hegedű és kések. – Előkapott két hosszú pengéjű kést, és megforgatta
őket az ujjai között.
Az utolsónak volt a legferdébb orra, amit Reszket valaha látott, pedig nem egy csúf
példánnyal találkozott már.
– Gurpi. Lant és lant.
– A lantoddal verekszel? – kérdezte Cosca.
– Lecsapok én azzal bárkit. – A férfi kettőt suhintott a hangszerrel, aztán megvillantotta
fosszínű fogsorát. – Egy nagy bárd van elrejtve a testében.
– Juj! Akkor zenéljetek nekünk, barátaim, lehetőleg valami pengőset!
Reszket nem volt oda a zenéért, de még ő is meg tudta állapítani, hogy a produkció nem
volt éppen fergeteges. A dob nem találta az ütemet. A duda hangja monoton tutulás volt
csupán. A lant tompán szólt, feltehetőleg a benne rejtőző vas miatt. Cosca lehunyt
szemmel bólogatott mégis, mintha ennél édesebb zenét soha nem hallott volna.
– Azt a mindenit, micsoda sokoldalú tehetségek vagytok ti! – kiáltotta néhány taktus
után, mire a ricsaj nagy nehezen elhallgatott. – Egytől egyig fel vagytok fogadva.
Fejenként negyven tallért kaptok egy estére.
– Fejenként… negyven… tallért? – hüledezett a dobos.
– Utólag fizetve. De kemény munka lesz. Verekednetek biztosan kell, és talán még
zenélni is. Előfordulhat, hogy az előadás végzetes lesz az ellenfeleinkre nézve. Vállaljátok
ezekkel a feltételekkel?
– Fejenként negyven tallérért? – A zenészek mind vigyorogtak. – Igen, uram, vállaljuk.
Ennyi pénzért nem félünk semmitől.
– Nagyon helyes. Tudjuk, hol találunk meg benneteket.
Miközben a zenészek kifelé tartottak, Vitari közelebb hajolt.
– Ocsmány bitangok ezek.
– Ezért is jó, hogy maszkban érkezünk – suttogta Cosca. – Így csapatban sem keltenek
majd feltűnést.
Reszket nem rajongott a gondolatért, hogy erre a társaságra kell rábíznia az életét.
– Azt viszont észreveszik majd, hogy pocsékul zenélnek, nem?
– Senki nem a zene kedvéért jár a Cardottiba.
– Nem kellett volna megnéznünk, hogyan verekednek?
– Ha úgy verekednek, ahogy zenélnek, nincs miért aggódnunk.
– Nagyjából olyan jól zenélnek, mint a hígfos.
– Úgy zenélnek, mint akiknek elment az eszük. Ha szerencsénk van, úgy is verekednek.
– Nem lehet ezen az alapon…
– Nem gondoltam volna, hogy ilyen akadékoskodó vagy. – Cosca felszegett állal
pillantott Reszketre. – Meg kell tanulnod élni, barátom. Érdemleges győzelmet svung és
strapa nélkül amúgy sem lehet aratni.
– Mármint kicsodák nélkül?
– Óvatlanság nélkül – jegyezte meg Vitari.
– Merésznek kell lenni – közölte Cosca. – És meg kell ragadni a kínálkozó alkalmakat.
– És te mit gondolsz ezekről? – kérdezte Reszket Vitarit. – A svungról meg az
akármiről.
– Ha minden terv szerint alakul, Ario és Foscar külön lesz a többiektől, mi pedig… –
Élesen csettintett az ujjaival. – Nem számít, ki nyekergeti a lantot. Fogy az idő. Már csak
négy nap, és Styria színe-java elözönli Sipanit a találkozó miatt. Egy ideális világban jobb
embereket keresnék. De ez nem ideális világ.
Cosca mélyről jövő sóhajt hallatott.
– Határozottan nem az. Azért ne csüggedjünk. Pillanatok alatt szert tettünk öt emberre.
Most pedig ha kaphatnék egy pohár bort, mielőtt mindannyian tovább…
– Szó sem lehet borról – vicsorította Vitari.
– Azért nem semmi, hogy az ember már meg sem nedvesítheti a torkát. – A vén zsoldos
olyan közel hajolt, hogy Reszket ki tudta venni az ereket az arcán. – Az élet a bánat
tengere, barátom. Bújj be!
 A következő férfi akkora volt, hogy alig fért be a raktárépület ajtaján. Néhány ujjnyival
nőtt csak magasabbra, mint Reszket, de jóval súlyosabb volt nála. Vaskos állát sűrű
borosta fedte, haja őszes csigákban hullott alá, pedig nem tűnt idősnek. Súlyos kezei
egymást tördelték, és kicsit összegörnyedt, mintha szégyellné a saját termetét; a padló
deszkái panaszosan nyikordultak alatta, ahányszor csak irdatlan csizmái a földet érték.
Cosca füttyentett.
– Hűha, ez aztán méretes!
– Egy kocsmában találtam az Első csatornánál – mondta Vitari. – Kurva részeg volt, de
féltek megpiszkálni. Alig pár szót beszél styriaiul.
Cosca Reszketre nézett.
– Talán megpróbálhatnál te szót érteni vele. Az északföldi testvériség nevében.
Reszketnek nem rémlett, hogy bármilyen nagy testvériség létezett volna odafent a
hidegben, de egy próbát megért a dolog. Különös érzés volt kimondania a szavakat, olyan
régen használta őket.
– Hogy hívnak, barátom?
Az óriás meglepetten kapta fel a fejét az északföldi beszéd hallatán.
– Őszbozont. – A hajára mutatott. – Mindig ilyen színű volt.
– Mi szél hozott ide?
– Munkát keresni jöttem.
– Miféle munkát?
– Hát amilyet éppen kapok.
– Az se baj, ha véres?
– Úgyis az lesz belőle. Északföldi vagy?
– Az.
– Délinek néztelek.
Reszket összeráncolta a homlokát, és az asztal alatt a kabátujja alá igazította elegáns
mandzsettáját, hogy ne látsszon.
– Pedig nem az vagyok. Caul Reszket a nevem.
Őszbozontnak fennakadt a szeme.
– Reszket?
– Igen. – Reszketet boldogság töltötte el, amiért a férfi ismerte a nevét. Ezek szerint a
büszkesége még megmaradt. – Hallottál rólam?
– Ott voltál Uffrithnál a Kutyaemberrel?
– Így igaz.
– És Fekete Métellyel, mi? Szép munka volt, úgy hallottam.
 – Az volt. Alig néhány halott árán sikerült bevennünk a várost.
– Alig néhány. – A tagbaszakadt férfi lassan bólintott. Tekintetét egy pillanatra sem
vette le Reszket arcáról. – Az tényleg tükörsima lehetett.
– Az volt. A Kutyaember nagyon értett hozzá, hogyan tartsa életben az embereket. A
legjobb főnök volt, aki valaha parancsokat osztott nekem, azt hiszem.
– Nos, rendben. Mivel a Kutyaember nincs itt testi valójában, megtiszteltetés lenne, ha
veled küzdhetnék vállt vállnak vetve.
– Megbeszéltük. Hasonlóképpen vagyok vele magam is. Örülök, hogy rád találtunk.
Felvettük – tette hozzá styriaiul.
– Biztos vagy a dolgodban? – kérdezte Cosca. – Van valami… keserűség a tekintetében,
amit aggasztónak találok.
– Meg kell tanulnod élni egy kicsit – mordult fel Reszket. – Szerezz egy kis svungot,
baszd meg.
Vitari felröhögött, Cosca pedig a mellkasához kapott.
– Hah! A saját tőrömmel döftek le. Nos, éppenséggel megtarthatod a kis barátodat. Na
most mit kezdjünk egy északföldi párral? – Feltartotta egy ujját. – Színpadra állíthatnánk a
híres északföldi párbajt… Tudod, azt a nagyot, amit Félelmetes Fenris vívott
hogyishívjákkal… Tudod, nem ugrik be…
Reszket hátán végigfutott a hideg, ahogy kimondta a nevet.
– A Véres Kilencessel.
– Hallottál róla?
– Ott voltam. Benne a sűrűjében. Az egyik pajzsot tartottam a kör szélén.
– Nagyszerű! Ez esetben a történelmi precizitás izgalmát kölcsönözhetnénk az
előadásnak.
– Precizitás?
– Pontosság – mordult fel Vitari.
– Akkor miért nem azt mondod, baszd meg?
Cosca viszont nem ért rá mosolyogni a saját ötletén.
– Vérszag! Ario emberei kajálni fogják! És kiváló ürügy lesz arra, hogy nyíltan
bevigyük a fegyvereinket. – Reszket kevésbé lelkesedett. Ez azt jelentette, hogy el kell
játszania annak az embernek a szerepét, aki megölte a bátyját, és akit aztán majdnem ő
maga ölt meg, ráadásul úgy kell tennie, mintha harcolna. Egyedül az szólt a dolog mellett,
hogy így nem kell lantot nyúznia.
– Mit mond? – kérdezte Őszbozont északföldi nyelven.
– Úgy kell tennünk, mintha párbajoznánk.
– Úgy kell tennünk?
– Nekem is fura, de ezek egy csomó látszatdolgot csinálnak. Műsort fogunk rendezni.
Eljátsszunk ezt-azt, tudod. Szórakoztatunk.
– A körön nincs semmi nevetnivaló. – Nem is tűnt úgy, mintha a megtermett
északföldinek nevethetnékje támadt volna.
– Itt, délen van. Szóval először csak úgy teszünk, aztán talán igazából is harcolnunk kell
másokkal. Negyven tallért kapsz, ha beleegyezel.
– Akkor meg is állapodtunk. Előbb csak úgy teszünk, aztán igazából is verekszünk.
Értem. – Őszbozont tekintete hosszan elidőzött Reszketen, aztán komótos léptekkel
odébbállt.
– A következőt! – bömbölte el magát Cosca. Girhes férfi vonult be peckesen.
Narancssárga harisnyát és tűzpiros zekét viselt, egyik kezében nagy táskát tartott. – Neve?
– Nem más volnék… – A férfi kacifántos mozdulattal meghajolt. – Mint a Káprázatos
Ronco!
A vén zsoldos szemöldöke éppen olyan gyorsan szökött fel, mint ahogy Reszket gyomra
rándult görcsbe.
– És miben rejlik az erőssége harcosként és előadóként?
– Pontosan ugyanabban, uraim! – A férfi Cosca és Reszket felé biccentett, aztán Vitarira
pillantott. – Hölgyem! – Lassan sarkon fordult, egy darabig a táskájában matatott, majd
egyik kezét a szájára tapasztva felfújt arccal ismét megpördült…
Szisszenő hang hallatszott, és fényes tűzcsóva tört elő Ronco ajkai közül, olyan közel
Reszkethez, hogy kis híján megégette az arcát. Ha lett volna ideje, le is gördül a székéről,
de így csak dermedten ült egy helyben, és leesett állal, hunyorogva várta, hogy a szeme
ismét hozzászokjon a raktár sötétségéhez. Néhány apró lángocska az asztalra hullott; az
egyik közvetlenül Cosca remegő ujjai hegyénél. Aztán hirtelen elhaltak, olyan szagot
hagyva maguk után, hogy Reszketnek hányingere támadt.
A Káprázatos Ronco megköszörülte a torkát.
– Ahh! Nos, kissé… hevesebbre sikerült a demonstráció, mint terveztem.
– De piszkosul lenyűgözött! – Cosca elhessegette a füstöt az arca elől. –
Tagadhatatlanul szórakoztató és tagadhatatlanul halálos. Fel van véve, uram, negyven
tallérért egy estére.
A férfi sugárzott.
– Örömmel állok rendelkezésükre. – Ezúttal még mélyebbre hajolt. – Uraim! Hölgyem!
Ezennel… távozom.
– Biztos vagy a dolgodban? – kérdezte Reszket, ahogy Ronco az ajtó felé vonult. – Baj
lehet belőle, nem? Tűz egy faépületben?
Cosca megint felszegte az állát.
– Azt hittem, Északföldön más sincs, csak pusztítás meg rossz fogak. Ha nem a szánk
íze szerint alakulnak a dolgok, a tűz egalizálhatja az esélyeket.
– Mármint hogy mit csinálhat?
 – Kiegyenlítheti őket – magyarázta Vitari.
Rossz választásnak tűnt a szó. Odafönt Északföld hegyei között a halált hívták a Nagy
Kiegyenlítőnek.
– Ha tűz üt ki odabent, az jól kiegyenlíthet mindannyiunkat, és ha nem vetted volna
észre, az a bitang nem volt éppen pontos. A tűz veszélyes játékszer.
– A tűz szép. Bevettük a fickót.
– De nem fog…
– Á! – Cosca egy legyintéssel beléfojtotta a szót.
– Szerintem…
– Á!
– Ugye nem akarod azt mondani…
– Mondom, á! A te hazádban talán nincs olyan szó, hogy „á”? Murcatto rám bízta a
fellépők kiválasztását, és minden tiszteletem mellett ez azt jelenti, hogy én mondom meg,
kit veszünk fel. Nem lesz szavazás. Te csak koncentrálj arra, hogy olyan legyen a műsor,
ami felvillanyozza Ario embereit, a tervezésről meg majd én gondoskodom. Hogy
hangzik?
– Mint a katasztrófához vezető legrövidebb út – felelte Reszket.
– Á, katasztrófa! – vigyorodott el Cosca. – Alig várom. Kit kell még megnéznünk?
Vitari vörös szemöldökét felvonva pillantott bele a listájába.
– Barti és Kummel. Bohócok, akrobaták, késdobálók és kötéltáncosok.
Cosca oldalba bökte Reszketet a könyökével.
– Tessék, kötéltáncosok. Azok mi bajt okozhatnának?
 Béketeremtők
Szokatlanul tiszta nap köszöntött a Köd Városára. A levegő friss volt, az ég tökéletesen
kék, és az Unió királyának békekonferenciája készen állt, hogy megkezdje nemes
munkáját. A csálé háztetők, a piszkos ablakok, a koszhadt ajtók mind megteltek
bámészkodókkal, akik alig várták, hogy a nagy emberek megjelenjenek. A tarkabarka
sokadalom az út két szélét is ellepte, és nekifeszült a visszaszorításukra kirendelt katonák
komor, szürke sorfalának. A tömeg moraja súlyosan nehezedett a városra. A sokezernyi
mormogó hangot időnként egy portékáját kínáló árus kiáltása, egy elbömbölt fenyegetés
vagy egy izgatott sikoly harsogta túl. A nép olyan volt, mint egy csatára készülő hadsereg.
Feszülten várták, hogy folyni kezdjen a vér.
A düledező raktárépület tetején kuporgó öt alakban nem volt semmi különös. Reszket
lefelé bámult, nagy keze a mellvéd fölött lógott a levegőben. Cosca könnyedén a
repedezett kőnek támasztotta a lábát, és vörhenyes nyakát vakargatta. Vitari a falnak
vetette a hátát, és karba fonta a kezét. Nyájas egyenes háttal állt mellettük, bezárkózva a
saját világába. Monzát nem nyugtatta meg, hogy Morveer meg az inasa távol maradt, és
inkább a saját dolgaikat intézték. Amikor először találkozott a méregkeverővel, egyáltalán
nem bízott benne, azóta pedig még annál is sokkal kevésbé. Ezek voltak az ő saját
szövetségesei. Hosszan, elkeseredetten szívta be a levegőt, végignyalta a fogsorát, és az
odalent nyüzsgő tömegbe köpött.
Ha Isten meg akar büntetni valakit, áll a kantai szentírásban, ostoba barátokat és okos
ellenségeket küld neki.
– Jó sokan vannak – jegyezte meg Reszket, hűvösen húzva össze a szemét. Monza
éppen ilyen eget rengető felfedezésre számított tőle. – Rettenetesen sokan.
– Igen. – Nyájas tekintete ide-oda ugrált a tömegen, ajka némán mozgott. Monzának az
a kellemetlen benyomása támadt, hogy próbálja megszámolni az embereket.
– Ez semmi! – Cosca egy könnyed legyintéssel intézte el fél Sipanit. – Látnotok kellett
volna, hányan lepték el Ospria utcáit, miután megnyertem a Szigetek csatáját! Tömegével
dobálták ránk a virágokat. Legalább kétszer ennyien tolongtak. Kár, hogy nem voltatok
ott.
– Én ott voltam – mondtam Vitari. – Legfeljebb fele ennyien voltak.
– Valami beteges elégedettséggel tölt el, ha telibe hugyozhatod az álmaimat?
– Egy kicsit. – Vitari Monzára vigyorgott, de a másik nő nem nevette el magát. A
diadalmenetre gondolt, amit Talinsban szerveztek a tiszteletére Caprile eleste után. Vagy a
caprilei mészárlás után, ha más szemszögből tekintett rá az ember. Ő komoran nézett maga
elé, de Benna széles mosollyal állt fel a kengyelbe támasztva a lábát, és csókokat hintett az
erkélyek felé. Az emberek az ő nevét kiáltozták, bár Orso is ott lovagolt mögötte méla
csöndben, Arióval az oldalán. Már akkor tudnia kellett volna, mi következik…
– Megjöttek! – Cosca egyik kezével a szemét árnyékolva veszélyesen messzire hajolt ki
a korlát fölött. – Köszöntsétek nagyszerű vezetőinket!
A tömeg zsivaja egyre hangosabb lett, ahogy megpillantották a menetet. Hét zászlóvivő
lovagolt elöl, lobogóik rúdja pontosan egyforma szögben állt, a béketárgyalásokhoz
szükséges egyenlőség látszatát keltve. Sipani kagylója. Ospira fehér tornya. Visserine
három méhe. Talins fekete keresztje. Puranti, Affoia és Nicante szimbólumai lustán
lobogtak mellettük. Mögöttük aranyozott páncélt viselő férfi léptetett, fekete lándzsájáról
az Unió aranyszínű napjával ékesített zászló lógott.
Sotorius, Sipani kancellárja bukkant fel először a hatalmasságok közül. Vagy az aljas és
gonosz rohadékok közül, ha más szemszögből tekintett rá az ember. Az ősöreg férfinak
ritkás ősz haja és szakálla volt; szinte roskadozott hivatali láncának súlya alatt, amit már
jóval Monza születése előtt is ő viselt. Botjára támaszkodva kitartóan bicegett számos fia
közül a legidősebb segítségével, aki már maga is a hatvanas éveiben járhatott. Sipani
vezető polgárai hosszú sorokban követték, a nap megcsillant ékszereiken, fényes bőrből,
ragyogó selyemből és aranyló szövetből készült ruháikon.
– Sotorius kancellár – mondta Cosca hangosan Reszketnek. – A hagyományok szerint a
házigazda gyalogol. Még él a vén gazember.
– Azért a jelek szerint ráférne némi pihenés – mormogta Monza.
– Valaki szerezzen neki egy koporsót.
– Nem hinném, hogy itt lenne az ideje. Lehet, hogy félig megvakult, de így is tisztábban
lát, mint a legtöbb ember. A kompromisszumok rutinos mestere. Így vagy úgy, de húsz
éven át sikerült megőriznie Sipani semlegességét. A Vérontás Évei alatt. Azóta, hogy
alaposan lerendeztem őt a Szigetek csatájában.
Vitari felhorkant.
– Azért emlékeim szerint nem utasítottad vissza a pénzét, amikor összerúgta a port
ospriai Sefelinével.
– Miért utasítottam volna vissza? A fizetségért dolgozó katona nem válogathatja meg a
munkaadóit. Ebben a szakmában sodródni kell az áramlattal. Egy zsoldosnak a hűség
olyan, mint egy úszónak a páncél. – Monza a szeme sarkából a férfira pillantott. Azon
gondolkodott, vajon neki szánta-e a megjegyzést, de a férfi tovább hadováit, mintha a
szavai nem jelentettek volna senkinek semmit.
– Az öreg Sotorius nekem azért sosem felelt meg igazán. Érdekházasság volt a mi
kapcsolatunk, annak is boldogtalan, és a győzelem után mindketten boldogan egyeztünk
bele a válásba. A békés emberek nem sok hasznát veszik a zsoldosoknak, és Sipani vén
kancellárja a békére alapozta gazdag és dicsőséges pályafutását.
Vitari megvetően figyelte az alattuk elvonuló gazdag polgárok hadát.
– A jelek szerint ezt a gondolatot most terjeszteni kívánja.
Monza megrázta a fejét.
– A béke az, amire Orso sosem lesz vevő.
A Nyolcak Ligájának vezetői következtek a sorban. Orso ősellenségei, így egyben
Monzáéi is, amíg le nem bucskázott a hegyoldalon. Terebélyes slepp kísérte őket százféle
össze nem illő egyenruhában. Rogont herceg lovagolt elöl egy nagy fekete csataménen, fél
kézzel a kantárt szorította, és ha valaki odakiáltott neki, válaszul a hang irányába
biccentett. Népszerű ember volt, így sűrűn kellett biccentenie; a feje szüntelen fel-alá járt,
akár egy pulykáé. Sallernek valahogy sikerült egy zömök, deres ló nyergébe préselnie
magát. Rózsaszín tokája egyenruhája aranyozott gallérja alól a küszködő állat lépteinek
ritmusára buggyant ki egyszer az egyik, aztán a másik oldalon.
– Ki az a kövér ember? – kérdezte Reszket.
– Salier, Visserine nagyhercege.
– Talán még egy-két hónapig – kuncogott Vitari. – Nyáron veszni hagyta a város
katonáit. – Monza Hűséges Carpival az oldalán rontott nekik a Magastöltésen. – Ősszel
veszni hagyta a város élelmiszer-tartalékait. – Monza boldogan gyújtotta fel a mezőket a
falak körül, és kergette el a gazdákat. – És gyorsan fogynak a szövetségesei. – Monza
Borletta falaira tűzte Cantain herceg bomlásnak induló fejét. – Szinte innen is látni, ahogy
a hájas disznót kiveri a víz.
– Kár – mondta Cosca. – Mindig kedveltem. Látnotok kéne, mi mindent állított ki a
palotájában. A világ legnagyszerűbb műgyűjteménye, vagy legalábbis ő azt mondja. Igazi
ínyenc. A maga idejében Styria legjobb konyhája volt az övé.
– Meg is látszik rajta – jegyezte meg Monza.
– Érdekelne, hogy kerül fel a nyeregbe.
– Csigákkal felhúzzák – tippelt Vitari.
Monza felmordult.
– Vagy árkot ásnak, és alávezetik a lovat.
– És kicsoda a másik?
– Rogont, Ospria nagyhercege.
– Úgy is néz ki. – Ebben volt valami. Magas termetéhez, széles vállához nemes vonású
arc és sötét, göndör haj tartozott.
– Igen – bólintott undorral Monza. – De sokkal többet nem mondhat el magáról.
– Egykori munkaadóm, az időközben hála az égnek elhunyt Sefeline hercegnő
unokaöccse. – Cosca olyan vadul vakarta a nyakát, hogy kiserkent a vére. – A Hezitálás
hercegének nevezik. A Bizonytalanság bárójának. A Késlekedés királyának. Jó tábornok,
ez aligha vitás, de nem szívesen kockáztat.
– Én nem lennék ilyen nagyvonalú vele – mondta Monza.
– Nem sokan lehetnek kevésbé nagyvonalúak nálad.
– Nem szeret harcolni.
– Egyetlen jó tábornok sem szeret harcolni.
– Időnként minden jó tábornoknak muszáj. Rogont a Vérontás Évei alatt végig szemben
állt Orsoval, de kisebb csetepatéknál komolyabbra sosem került sor. Ő tud a legjobban
visszavonulni egész Styriában.
– Semmit sem nehezebb levezényelni, mint egy visszavonulást. Talán csak még nem
jött el számára a megfelelő pillanat.
Reszket felsóhajtott.
– Mind a megfelelő pillanatra várunk.
– Időközben elpazarolta minden esélyét – mondta Monza. – Amint Visserine elesik,
megnyílik az út Purantiba, utána pedig maga Ospria következik Orso koronájával
egyetemben. Nincs több késlekedés. A homok már átpergett az ujjai között, addig tökölt.
Rogont és Salier elhaladt alattuk. Az a két férfi, akik a becsületes, tiszteletreméltó és
halott Cantain herceggel megalapították a Nyolcak Ligáját, hogy megóvják Styriát Orso
kielégíthetetlen hatalomvágyától. Vagy hogy megtagadják tőle azt, ami jogosan őt illette,
aztán egymásnak essenek a maradékért, ha más szemszögből tekintett rá az ember. Cosca
rejtélyes mosollyal az arcán figyelte az alatta elhaladókat.
– Aki elég sokáig él, láthatja, hogyan dől romba minden. Caprile csak árnyéka korábbi
dicső önmagának.
Vitari Monzára vigyorgott.
– Ez a te sarad, mi?
– Musselia áthatolhatatlan falai ellenére szégyenletes módon megadta magát Orsonak.
Vitari még szélesebbre húzta a mosolyát.
– Ugye ez is a te sarad?
– Borletta elesett – merengett Cosca. – A bátor Cantain herceg halott.
– Igen – mordult föl Monza, mielőtt Vitari kinyithatta volna a száját.
– A legyőzhetetlen Nyolcak Ligája ötfős társasággá fogyott, nemsokára pedig csak
négyen maradnak, akik közül hárman nem lelkesednek az egészért.
Monza éppen hogy csak ki tudta venni Nyájas suttogását.
– Nyolc… öt… négy… három…
A szóban forgó három ember jelent meg éppen, sleppjük úgy követte őket, akár a
kacsákat a víz fodrai. Ők voltak a Liga kevésbé befolyásos tagjai. Elöl jött a dacos
tekintetű Lirozio, Puranti hercege elegáns páncélban és még elegánsabb bajusszal. Az ifjú
affoiai Cotarda grófnőt, akinek amúgy is színtelen arcát halványsárga selyemruhája csak
még sápadtabbnak mutatta, nagybátyja, egyben első számú tanácsadója – sőt egyesek
szerint első számú szeretője – kísérte. Mögöttük lovagolt Patine, Nicante első polgára – a
haja csapzott volt, és öv helyett közönséges kötéllel megerősített zsákvászon ruhát viselt,
ezzel mutatva ki, hogy semmivel sem különb a gondjaira bízott utolsó parasztnál. A
pletykák szerint selyem alsóneműt hordott és aranyból készült ágyban aludt, ahol
társaságnak sem volt híján. Ennyit a hatalmasok alázatosságáról.
Cosca máris a nagyszerű menet következő szakaszát stírölte.
– Azt a mindenit! Ki az a két ifjú istenség?
Tagadhatatlanul felséges páros volt. Ugyanolyan fehér és aranyszínű ruhát viseltek, és
egyforma deres méneken léptettek könnyed magabiztossággal. A nő hófehér köpenye
valószerűtlenül magas és karcsú testére tapadt, csillogó cérnával átszőtt uszálya mögötte
lobogott. Aranyozott mellvértjét tükörfényesre suvickolták, egyszerű koronáját akkora kő
díszítette, hogy Monza száz lépés távolságból is el tudta különíteni egymástól a csiszolt
fazettákat.
– Milyen kibaszottul fejedelmi! – húzta el a száját.
– Az ember szinte érzi a magasztos illatot – szúrta közbe Cosca. – Letérdelnék, ha
bíznék benne, hogy kibírja a térdem.
– Ő Magasztos Felsége, az Unió királya. – Vitari hangjából csöpögött az irónia. – És a
királyné természetesen.
– Terez, Talins ékköve. Fényesen ragyog, igaz?
– Orso lánya. – Monza összeszorított fogai között préselte ki a szavakat. – Ario és
Foscar testvére. Az Unió királynéja, egy igazi fejedelmi picsa, ami azt illeti.
Annak ellenére, hogy styriai földön külhoninak számított, és az Unió ambícióit alapvető
gyanakvással kezelték errefelé, ráadásul Orso lányát vette feleségül, a tömeg még
hangosabban éljenzett az idegen királynak, mint saját vénséges kancellárjának.
Az emberek sokkal jobban kedvelik az önmagát nagyszerűnek mutató vezetőt, írta
Bialoveld, mint azt, aki valóban nagyszerű.
– Aligha ő a legsemlegesebb közvetítő. – Cosca elgondolkodva fújta föl az arcát. –
Olyan szoros kötelék fűzi Orsohoz meg a fészekaljához, hogy egy garast sem lehet
közéjük préselni. Talins férje, fivére és sógora egy személyben.
– Kétségkívül úgy tekint magára, mint aki fölötte áll az ilyen földi dolgoknak. – Monza
fintorogva figyelte a közeledő királyi párt. Úgy tűnt, mintha egyenesen egy tarka
mesekönyv lapjairól léptek volna le, és csak véletlenül tévedtek volna a szürke és mocskos
városba. Csak a szárnyak hiányoztak a lovaikról, hogy teljes legyen az illúzió. Csoda,
hogy valaki nem ragasztott rájuk egy-egy párat. Terez hatalmas kövekből álló vaskos
nyakékén olyan fényesen csillant a nap, hogy szinte fájt ránézni.
Vitari a fejét rázta.
– Mennyi ékszert lehet egy nőre halmozni?
– Hát sokkal többet már csak a temetésén aggathatnak a ribancra – morogta Monza. A
rubin, amit Bennától kapott, egy gyerek közönséges bizsujának tűnt mellette.
– Rémes dolog a féltékenység, hölgyeim. – Cosca oldalba bökte Nyájast. – Nekem úgy
fest, nagyon rendben van a nő, hm, barátom? – A fegyenc nem felelt, úgyhogy Cosca
Reszkettel is megpróbálkozott. – Hm?
Az északföldi a szeme sarkából Monzára pillantott, aztán elfordította a tekintetét.
– Én nem igazán értem, mire ez a felhajtás.
– Hát ti aztán szép kis pár vagytok! Soha nem találkoztam még ilyen fatökű
harcosokkal. Lehet, hogy túl vagyok már a fénykoromon, de nem sorvadtam el úgy belül,
mint ti, savanyúképű barátaim. Egy ifjú szerelmespár ma is meg tudja dobogtatni a
szívemet.
 Monza kételkedett benne, hogy lobog közöttük a tűz, hiába mosolyogtak egymásra.
– Pár évvel korábban, amikor Terez legfeljebb még csak a saját fejében volt királyné,
Benna kötött velem egy fogadást, hogy le tudja fektetni.
Cosca felhúzta a szemöldökét.
– Emlékeim szerint az öcséd mindig szívesen hintette a magját. Mi sült ki a dologból?
– Nem volt Terez esete. – Kiderült, hogy a lányt lényegesen jobban érdekelte Monza,
mint Benna valaha is tudta volna.
A királyi párt tisztelettudóan követő gyülekezet még a teljes Nyolcak Ligájánál is
grandiózusabb volt. A legalább húsz udvarhölgy mindegyike töménytelen ékszerrel
dekorálta ki magát. A súlyos szőrméket viselő midderlandi, anglandi és stariklandi
nemesek vastag aranyláncot vetettek át a vállukon. Mögöttük fegyveresek masíroztak,
páncéljukat ellepte az előttük dobogó paták által felvert por. Mindenki a nálánál
nagyobbak porában fuldoklott. Ez a hatalom csúf igazsága.
– Az Unió királya, mi? – elmélkedett Reszket, ahogy a királyi pár távolodott. – Ezek
szerint ő lenne a leghatalmasabb ember az egész Világ Körén belül?
Vitari felhorkant.
– Inkább az, aki mögötte áll. Mindenki hajbókol valakinek. Nem tudsz túl sokat a
politikáról, igaz?
– A miről?
– A hazugságokról. A kripli uralkodik az Unióban. Az a bearanyozott fiú csak az álarc.
Cosca sóhajtott.
– Ha úgy néznétek ki, mint a kripli, lefogadom, nektek is kéne egy álarc…
A királlyal és a királynéval együtt az éljenző hangok is távolodtak. A gyülekezet komor
csendet hagyott maga után, amiben Monza még az utcán végiggördülő aranyozott kocsi
kerekeinek zörgését is hallotta. Két oldalán többtucatnyi mogorva testőr haladt makulátlan
oszlopokban. Fegyvereik kevésbé voltak fényesek, mint az uniós katonákéi, de láthatólag
többet használták őket. Nyomukban jól öltözött és tökéletesen hasztalan urak hada
érkezett.
Monza ökölbe szorította jobb kezét, görbe csontjai elmozdultak egymáson. A fájdalom
végigfutott az ujjaiban, a kézfején, a karján. Komor mosolyra húzódott a szája.
– Itt vannak – mondta Cosca.
Ario a jobb oldalon terpeszkedett, arcán a megszokott méla megvetéssel, enyhén
imbolygott a kocsi mozgásának ritmusára. Foscar egyenes háttal, sápadtan ült mellette, és
a legkisebb hangra is odakapta a fejét. Egy pöffeszkedő kandúr és egy lelkes kutyakölyök
kettőse.
Gobba egy senki volt. Mauthis csak egy bankár. Orso talán észre sem vette az új arcokat
maga körül, amikor lecserélték őket. Ario és Foscar azonban a fiai voltak. A saját drága
húsa. A jövője. Monza úgy gondolta, ha megölné őket, az majdnem ugyanolyan jó lenne,
mintha egyenesen Orso gyomrába döfné kardját. A mosolya egyre szélesebb lett, ahogy
elképzelte, milyen arcot vág majd a férfi, amikor megkapja a hírt.
Excellenciás uram! A fiai… meghaltak…
Hirtelen éles kiáltás hasított a csendbe.
– Gyilkosok! Söpredék! Orso fattyai! – Valaki hadonászva próbált áttörni a katonák
kordonján odalent. – Egy átok vagy Styriára!
Dühös mormogás és feszült nyüzsgés támadt a bámészkodók között. Sotorius talán
semlegesnek mondta magát, de Sipani népe nem rajongott Orsoért és a családjáért.
Amikor feloszlatta a Nyolcak Ligáját, tudták, hogy ők következnek. Egyeseknek semmi
sem elég.
A nyeregben ülő urak közül ketten kardot rántottak. Fém villant, aztán halk sikoly
hallatszott. Foscar szinte állt a kocsiban, ahogy a hullámzó tömeget bámulta. Ario
visszahúzta, mire megint leült és a körmét kezdte elmélyülten mustrálni. A rendzavarás
nem folytatódott. A kocsi tovagördült, a két férfi ismét beállt a talinsi egyenruhát viselő
katonák elé. Nemsokára az utolsó lovas is elhaladt a raktárépület előtt, és az utca kiürült.
– Vége a műsornak – sóhajtotta Cosca. Eltolta magát a korláttól, és a lépcsőhöz vezető
ajtó felé indult.
– Bár örökké tartott volna – jegyezte meg gúnyosan Vitari, ahogy megfordult.
– Ezernyolcszáztizenkettő – szólt Nyájas.
Monza rámeredt.
– Mi?
– Ember. Annyian vonultak fel.
– És?
– Százöt kő volt a királyné nyakékében.
– Kérdeztem, baszd meg?
– Nem. – Nyájas követte a többieket a lépcsőhöz.
A nő egyedül maradt, és komoran nézett szembe az egyre élesebben fújó széllel. A
lassan szétszéledő tömeget figyelte, öklét és száját fájdalmas erővel szorította össze.
– Monza. – Mégsem volt egyedül. Amikor megfordult, Reszket nézett a szemébe
közelebbről, mint szerette volna. Úgy beszélt, mintha komoly erőfeszítésébe telt volna
megtalálni a szavakat. – Úgy tűnik, nem… Nem is tudom. Westport óta… Csak meg
akartam kérdezni…
– Jobb lesz, ha nem teszed. – Monza kikerülte a férfit és elsietett.
 Bajkeverők
Nicomo Cosca becsukta a szemét, megnyalta mosolygó ajkát, mélyen, várakozással telve
beszívta a levegőt, és felemelte az üveget. Inni, inni, inni. Az üveg ismerős koccanása a
fogán, a hűsítő nedvesség a szájában, a nyelés megnyugtató reflexe… Bár ne víz lett
volna.
Kimászott az izzadságtól lucskos ágyból, és átázott hálóingében a konyhába sietett
borra vadászni. Vagy bármilyen ócska húgyra, amitől berúghat. Valamire, amitől poros
hálószobája megszűnik úgy rázkódni, mint az útról lesodródott kocsi, ami elkergeti a
bőrén mászkáló hangyákat, és bármi áron elűzi lüktető fejfájását. Le van szarva a változás
meg Murcatto bosszúja.
Azt remélte, hogy mindenki ágyban van még, így beleremegett a frusztrált dühbe,
amikor Nyájast pillantotta meg a tűzhelynél, aki éppen zabkását készített reggelire. Egy
kis idő elteltével különös módon mégis örült, hogy itt találta a fegyencet. Volt valami
szinte varázslatos a Nyájast körüllengő nyugalomban. Mérhetetlen magabiztosság
kellhetett hozzá, hogy néma maradjon, és egyszerűen ne érdekelje, mit gondolnak mások.
Ennyi elég volt hozzá, hogy Cosca is tegyen egy szokatlan lépést valamiféle nyugodtabb
lelkiállapot felé. Persze csendben azért nem maradt. Ahogy az első hajnali fénysugarak
átszűrődtek a zsalu rései között, gyakorlatilag szünet nélkül beszélt.
– …miért csinálom ezt, Nyájas? Harcolni az én koromban? Harcolni! Soha nem
szerettem a melónak ezt a részét. Ráadásul ugyanazon az oldalon állok, mint az a
fennhéjázó féreg Morveer! Egy méregkeverő! Gusztustalan így megölni valakit. És
természetesen tisztában vagyok vele, hogy megszegem a katonák első szabályát.
Nyájas árnyalatnyit felhúzta a szemöldökét, miközben lassan keverte a zabkását. Cosca
gyanította, hogy a fegyenc pontosan tudja, miért jött le, de ha így is állt a dolog, volt olyan
udvarias, hogy ne tegye szóvá. A fegyencek általában csodálatosan udvarias emberek. A
rossz modor végzetes lehet a börtönben.
– Első? – kérdezte.
– Soha ne állj a gyengébbik oldalra. Bár mindig is lobogó szenvedéllyel gyűlöltem Orso
nagyherceget, hatalmas és alkalmasint végzetes szakadék húzódik a gyűlölet és a
cselekvés között. – Öklével könnyedén az asztalra csapott, amitől Cardotti
Gyönyörpalotájának makettje finoman megremegett. – Különösen így, hogy egy olyan nő
fogadott fel, aki egyszer már elárult…
Mint a szeretett és gyűlölt kalitkájához visszavágyó postagalamb, gondolatai kilenc
kárba veszett évet átívelve újra meg újra Afieriben kötöttek ki. Látta maga előtt a hosszú
lankán viharzó lovakat, ahogy korábban már annyiszor a száz bűzlő szobában,
nevetségesen olcsó panzióban meg lepukkant külvárosi kocsmában szerte a Világ Körén
belül. Szép kis színjáték, gondolta akkor, ahogy a lovasság közeledett, és
alkoholmámorban úszva, mosollyal az arcán nyugtázta, milyen nagyszerűen hajtják végre
a tervet. Emlékezett a jeges rémületre, amikor a lovasok csak nem lassítottak. A
gyomorforgató undorra, ahogyan saját girbegurba soraik közé rontottak. A düh, a
reménytelenség, az iszony és a kába részegség keverékére, amivel felkapaszkodott a
lovára, hogy elmeneküljön, miközben szedett-vedett csapatát hírnevével együtt
megtépázták. A düh, a reménytelenség, az iszony és a kába részegség keverékére, ami
azóta is árnyékként követte. Komoran pillantott gyűrött arcának torz tükörképére a
vizespalack üvegében.
– Dicsőségünk emléke elhalványul – suttogta –, és csak a félhülye anekdoták maradnak,
azok meg annyit érnek, mint bármelyik jöttment csavargó hazugságai. A bukás, a csalódás,
a megbánás éppen olyan fájdalmas marad, mint amilyen az első pillanatban volt. Egy
csinos lány viszonzás nélkül hagyott mosolya. Egy bagatell vétség, amiért másra hárítjuk a
felelősséget. Egy ismeretlen váll, amelyik meglökött bennünket a tömegben, hogy aztán
napokig vagy hónapokig emésszük magunkat miatta. – Cosca elhúzta a száját. –
Ilyesmikből áll össze a múlt. A nyomorult pillanatok tesznek bennünket azzá, akik
vagyunk.
Nyájas nem szólt, amitől Coscának jobban megeredt a nyelve, mintha valaki heccelte
volna.
– És mind közül a legkeserűbb pillanat az volt, amikor Monzcarro Murcatto ellenem
fordult. Nekem kéne bosszút állnom rajta, nem segíteni neki, hogy ő állhasson bosszút.
Meg kéne ölnöm Andichéval, Sesariával és Victusszal meg az összes valaha volt szemét
barátommal együtt az Ezer Kardból. Mi a szart csinálok én itt, Nyájas?
– Beszél.
– Mint mindig – mordult fel Cosca. – Mindig is elhagyott az ítélőképességem, ha nőkről
volt szó. – Hirtelen élesen felnevetett. – Igazság szerint minden lehetséges kérdésben
rettenetes az ítélőképességem. Ettől lett ilyen izgalmas az életem. – Lecsapta az üveget az
asztalra. – De elég az olcsó filozofálgatásból. Tény, hogy szükségem van egy lehetőségre,
hogy megváltozzam, és ami még sokkal fontosabb, égető szükségem van pénzre. – Felállt.
– A múlt le van hányva. Nicomo Cosca vagyok, a fenébe is! A félelem szemébe nevetek! –
Egy pillanatra elhallgatott. – És most visszafekszem aludni. Őszintén köszönöm, Nyájas
barátom, jobb beszélgetőpartnert keresve sem találhattam volna.
A fegyenc egy pillanatra felnézett a zabkásából.
– Jóformán egy szót sem szóltam.
– Éppen ez az.
Morveer a kis hálószobájában álló apró asztalon költötte el a reggelijét. Mindig rühellte
Sipanit, most pedig itt volt a város legrosszabb kerületében, egy lepukkant raktárépület
emeletén egy sufniban. Az étkezés egy csálé tányérnyi hideg zabkásából, egy bögre
gőzölgő vajas teából meg egy csorba pohárnyi savanyú, langyos vízből állt. Mellettük
pedáns sorokban számos fiola, palack, befőttesüveg és bádogdoboz állt valamiféle
krémmel, folyadékkal vagy porral megtöltve. Volt közöttük mindenféle színű az áttetszőtől
a fehéren és a fakóbarnán át a skorpióolaj türkizkékjéig.
Morveer kelletlenül lapátolt a szájába egy kanálnyi kását. Miközben minden
különösebb élvezet nélkül forgatta a szájában, kihúzta a dugót az első négy
tárolóedényből, elővett a zsebéből egy csillogó tűt, belemártotta az elsőbe, és megbökte
vele a keze fejét. A második edénnyel ugyanígy tett. A harmadik és a negyedik
következett, aztán undorodva eldobta a tűt. Fintorogva figyelte, ahogy az egyik szúrás
helyén apró vércsepp serken ki, majd bekapott még egy kanálnyi kását, és lehajtott fejjel
várta meg, hogy elmúljon a szédülése.
– Átkozott larincia! – Mindenesetre sokkal szívesebben viselte el minden reggel a
kisebb dózissal járó kellemetlenséget, mint hogy később egy ártó szándékkal vagy akár
balszerencsés véletlen folytán a szervezetébe kerülő nagyobb adag megrepesszen minden
egyes véredényt az agyában.
Lenyomott a torkán még egy kanállal a sós ételből, kinyitotta a soron következő
bádogdobozt, kivett belőle egy csipet mustárgyökeret, és az egyik orrlyukát befogva a
másikkal felszippantotta. Összerázkódott, ahogy a por égetni kezdte az orrüregét, majd
megnyalta a fogait. Kellemetlenül zsibbadt a szája. Kortyolt egyet a teájából; váratlanul
forrónak találta, és kis híján vissza is köhögte az egészet.
– Átkozott mustárgyökér! – Attól, hogy nem egy alkalommal csodálatra méltó
hatékonysággal alkalmazta a szert, annyira nem rajongott érte, hogy maga is fogyasszon
belőle. Éppen ellenkezőleg. Vizet vett a szájába, és gargarizált egy sort, hasztalan
igyekezvén elűzni a keserű ízt. Pontosan tudta, hogy még órákon át elő-elő fog ólálkodni a
torkából.
Sorba állította a következő hat tartályt, és mindegyiknek kihúzta a dugóját, lecsavarta a
tetejét vagy lepattintotta a kupakját. Egyesével is lenyelhette volna a tartalmukat, de
hosszú évek hasonló reggelijeinek tapasztalatai megtanították rá, hogy jobb egyszerre
túlesni rajtuk. Belespriccelte, rázta és lötyögtette hát a megfelelő mennyiségeket a vizébe,
gondosan elkeverte az egészet a kanalával, majd vett egy mély lélegzetet, és három
förtelmes korttyal lenyelte az egészet.
Morveer letette a poharát, letörölte a könnyeket a szeme alól, és öblös böfögést
hallatott. Egy pillanatra elkapta a hányinger, de gyorsan lecsillapodott a gyomra. Végtére
is húsz éve minden reggel ezt csinálta. Ha nem szokott volna hozzá…
Az ablakhoz ugrott, kitárta a zsalut, és még éppen időben dugta ki a fejét, hogy szerény
reggelijét a raktárépület melletti bűzlő sikátor kockaköveire okádja. Keserűen felnyögött,
felegyenesedett, kifújta az égő taknyot az orrából, és bizonytalan léptekkel a mosdótál felé
indult. Vizet dörzsölt az arcába, aztán a tükörben figyelte, ahogy a nedvesség lecsöpög a
szemöldökéről. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy mindezek után újabb adag
zabkását kellett beleerőltetnie háborgó gyomrába. Ez volt a számos kellemetlen áldozat
egyike, amit meg kellett hoznia azért, hogy kitűnjön.
A többi gyerek az árvaházban sosem értékelte a képességeit, mint ahogy gazdája, a
hírhedt Moumah-yin-Bek sem. A felesége sem értékelte. Az inasai sem. Most pedig úgy
tűnt, legújabb munkaadója sem értékeli az érdekében tett önzetlen és – nem, nem,
egyáltalán nem túlzás – hősies erőfeszítéseit. Az a léha borissza Nicomo Cosca is több
tiszteletet érdemelt ki, mint ő.
– Meg van írva a sorsom – dünnyögte vigasztalhatatlanul. – Egyre csak adnom és
adnom kell, mégsem kapok cserébe semmit.
Kopogás hallatszott, aztán Nappal hangja csendült fel odakintről.
– Készen van?
 – Nemsokára.
– Mindenki odalent gyülekezik. Indulnunk kell a Cardottiba lefektetni az alapokat. Az
előkészületek fontossága meg minden. – Olyan volt, mintha a nő teli szájjal beszélne. Ami
azt illeti, az lett volna a meglepő, ha nem így van.
– Mindjárt jövök én is. – Morveer hallotta Nappal távolodó lépteit. A nő legalább az
elvárt csodálattal tekintett nagyszerű képességeire, megadta neki a kellő tiszteletet, és még
túl is szárnyalta az elvárásait. Csak most ismerte fel, hogy az utóbbi időben mind a
gyakorlati dolgokban, mind érzelmileg egyre inkább a nőre támaszkodott. Talán
óvatosabbnak kellett volna lennie.
De figyelemreméltó képességei ellenére még Morveer sem oldhatott meg mindent
egymaga. Hosszan felsóhajtott, és hátat fordított a tükörnek.
* * *
A komédiások – vagy ha úgy tetszik, gyilkosok, hiszen ezek is és azok is voltak egyszerre
– szétszóródtak a teremben. Ha Nyájas magát is beleszámolta, huszonöten voltak. A
három gurkhuli táncos törökülésben ült – díszes macskaálarcot viseltek, amit ketten
feltoltak olajos hajukra, a harmadik pedig az arcába húzott. A szűk nyílások mögött
világított a szeme, miközben egy ívelt tőrt dörzsölgetett. A zenészek elegáns fekete zekét
és szürke-sárga csíkos harisnyát viseltek, arcukat hangjegyeket formázó ezüst maszk
takarta, és éppen egy dalt próbáltak, amit sikerült is félig-meddig tisztességesen előadniuk.
Reszket zsírfoltos bőrtunikában álldogált, vállára kopott szőrmét terített, egyik karjára
fából készült nagy kerek pajzsot húzott, a másikban pedig egy kardot szorongatott. A vele
szemben elhelyezkedő Őszbozont teljes ábrázatát vasálarc fedte, és egy vasszegecsekkel
kivert husángot markolt két kézzel. Reszket északföldi nyelven hadarva magyarázta neki,
hogyan lendíti majd a kardját és mit szeretne Őszbozonttól, hogy begyakorolhassák az
előadandó műsorukat.
Barti és Kummel, a két akrobata testhez simuló kockás bohócruhát viselt, és az Unió
nyelvén vitatkoztak egymással, miközben egyikük vadul hadonászott egy kurta karddal.
Káprázatos Ronco élénk narancsszínűre, pirosra és sárgára mázolt, lobogó lángokra
emlékeztető maszk mögül figyelt. Mögötte a három zsonglőr villogva szálló késekkel
töltötte meg a félhomályt. Mások a ládáknak dőltek, törökülésben ültek a padlón, fel-alá
mászkáltak, fegyvereiket élezték vagy a jelmezeikkel vacakoltak.
Nyájas alig ismerte fel Coscát, aki nehéz ezüstszálakkal átszőtt bársonykabátot viselt
cilinderrel, kezében pedig súlyos aranygombbal díszített fekete botot tartott. A kiütéseket a
nyakán púderrel takarták el. Őszülő bajszát viasszal rögzítették kanyargó ívekbe, csizmáját
fényesre suvickolták. Maszkját csillogó tükörcserepek borították, a szeme azonban annál
is jobban csillogott.
Egy cirkuszi porondmester vigyorával az arcán vonult oda Nyájashoz.
– Remélem, jól vagy, barátom. Még egyszer köszönöm, hogy reggel meghallgattál.
Nyájas bólintott, és igyekezett nem elmosolyodni. Volt valami szinte mágikus a Coscát
körüllengő kedélyességben. A zsoldosnak megvolt hozzá az önbizalma, hogy csak
beszéljen és beszéljen; tudta, hogy úgyis meghallgatják, együtt nevetnek vele, megértik.
Nyájas szinte kedvet kapott hozzá, hogy ő is kinyissa a száját.
Cosca feléje nyújtott valamit. Egy álarc volt az. Két dobókockát formázott, amikkel
valaki két egyest dobott: a szemnyílások helyettesítették a pontokat.
– Reméltem, megteszed nekem azt a szívességet, hogy felügyeled a kockaasztalt.
Nyájas remegő kézzel vette át a maszkot.
– Az nagyon jó lenne.
* * *
A veszedelmes társaság kanyargós utcákon haladt, miközben fokozatosan felszállt a köd.
Szürke utcákon, keskeny hidakon, haldokló, párás kerteken, dohos alagutakon jutottak
előre, lépteik tompán visszhangoztak a félhomályban. Az alattomos víz sosem volt
messze, Reszket fintorogva szívta be a csatornák sós vizének szagát.
A fél város álarcot és jelmezt viselt, úgy tűnt, mindenkinek van mit ünnepelnie. Akiket
nem hívtak meg a Sipani királyi vendégeinek tiszteletére rendezett nagy bálra, saját
mulatságokat rendeztek, és sokan idejekorán útnak indultak. Voltak, akik nem választottak
különösebben vad jelmezt – elegáns kabátot vagy ruhát viseltek egyszerű álarccal a
szemük körül. Mások nem fogták vissza magukat, és irdatlan nadrágokat, magasított
cipőket, állati vicsorokat vagy őrült grimaszt ábrázoló arany- és ezüstmaszkokat
választottak maguknak. Reszketnek a Véres Kilences vérrel telefröcskölt ördögi mosolya
jutott eszébe, ahogy a körben harcolt. Nem lett tőle nyugodtabb. Az sem segített, hogy
szőrmékbe és bőrbe öltözött, mint régen Északföldön, és nehéz kardja meg pajzsa sem
különbözött sokban azoktól, amiket a csatákban használt. Csupa sárga tollal kidekorált,
nagy csőrös maszkot viselő és eszüket vesztett sirályok módjára rikácsoló emberek
csapata vágtatott el mellettük. Reszket ettől sem érezte jobban magát.
A párába burkolózó utcákon még különösebb alakok rajzolódtak ki a távolból;
rikkantásaik és trilláik visszhangoztak a fából épült házak között. Szörnyetegek és óriások.
Reszketnek viszketett a tenyere: eszébe jutott a Félelmetes, ahogy előbukkant a dunbreci
ködből, és halált hozott magával. Persze ezek csak gólyalábon egyensúlyozó buta városiak
voltak, de akkor is. Ha az emberek álarcot viselnek, valami különös történik velük.
Nemcsak a külsejük változik meg, hanem a viselkedésük is. Néha nem is embernek
tűnnek, hanem valami egészen másnak.
Reszketnek akkor sem tetszett volna ez a felhajtás, ha nem gyilkosságra készülnek. Úgy
érezte, a város a pokol szomszédságában épült, ördögök lepték el az utcákat, befolyásuk
alá vonva az emberek hétköznapjait, furcsamód mégsem talált ebben az egészben senki
semmi különöset. Újra meg újra emlékeztetnie kellett magát, hogy a különös, rémisztő
alakok közül minden valószínűség szerint éppen ő a legkülönösebb és legrémisztőbb. Ha
tényleg jártak ördögök a városban, ő volt az egyik legrosszabb közülük. Ez sem volt éppen
megnyugtató gondolat, miután gyökeret eresztett a fejében.
– Erre, barátaim! – Cosca átvezette őket egy téren, ahol négy nyálkás, csupasz fa állt –
meg egy nagy faépület, ami három oldalról egy udvart zárt körbe. Ugyanennek a háznak a
kicsinyített mása ücsörgött a konyhaasztalon az elmúlt néhány napban. A vasrudakból álló
kapu mellett négy komor őr strázsált. Cosca könnyedén eléjük lépett, és összecsapta a
sarkát. – Szép reggelt önöknek, uraim!
 – A Cardotti ma zárva van – morogta válaszul az egyik őr. – És este is zárva lesz.
– De nem előttünk. – Cosca botjával körbemutatott a vegyes társulaton. – Mi fogunk
fellépni a ma esti zártkörű rendezvényen. Ario herceg szíve hölgye, Carlot dan Eider
személyesen válogatott ki és fogadott fel bennünket e célból. Most pedig nyissák ki fürgén
azt a kaput, rengeteg dolgunk van még, mire felkészülünk. Befelé, gyermekeim, ne
ácsingózzatok! Az emberek szórakozásra vágynak!
Az udvar nagyobb volt, mint Reszket számított rá, ráadásul meglehetősen kiábrándító
is; nem értette, miért ezt a helyet tekintették a világ legjobb bordélyházának. A mohalepte
kockaköveken néhány düledező asztal és szék állt, az aranyszínű festék nagyrészt lepergett
róluk. Az emeleti ablakokból kifeszített köteleken lepedők száradtak lustán lobogva. Az
egyik sarokban csálén egymásra rakott boroshordók álltak. Egy görnyedt öregember
söprögetett egy kopott partvissal, egy kövér asszony pedig valami fehérneműszerűséget
gyepált egy mosódeszkán. Egy asztal körül három unatkozó nő ült. Egyikük nyitott
könyvet tartott a kezében, a másik összehúzott szemöldökkel reszelte a körmeit, a
harmadik pedig a székén terpeszkedve agyagpipát szívott, és a befelé igyekvő
komédiásokat tanulmányozta.
Cosca felsóhajtott.
– Semmi sem banálisabb és kiábrándítóbb, mint egy bordély nappal, hm?
– Úgy fest. – Reszket a zsonglőröket figyelte, amint helyet kerestek maguknak az egyik
sarokban, és nekiláttak előpakolni az eszközeiket, köztük a villogó pengéjű késekkel.
– Mindig azt hittem, hogy kellemes dolog lehet kurvának lenni. Legalábbis sikeres
kurvának. Napközben szabadok, és igaz, hogy esténként dolgozniuk kell, de többnyire
akkor is csak fekszenek.
– Nincs benne sok becsület – jegyezte meg Reszket.
– A szartól legalább virágok nőnek. A becsületnek még annyi haszna sincs.
– És mi történik, ha megöregszenek és már senkinek sem kellenek? Úgy sejtem, csak a
búsongás marad meg az elmélkedés, hogy mit csináltak rosszul.
Cosca szája szomorú mosolyra görbült az álarca alatt.
– Egyikünk sem csinál mást, barátom. Minden szakma ugyanolyan, még a mienk is.
Katonáskodás, gyilkolás, nevezd, aminek akarod. Senkinek sem kellünk, ha
megöregszünk. – Elvonult Reszket mellett, és az udvar közepe felé indult. Botja minden
lépésnél előre-hátra ugrott. – Így vagy úgy, de mindannyian kurvák vagyunk. – Előkapott
egy elegáns kendőt, majd miközben elhaladt a három nő előtt, meghajolt és integetett
nekik. – Hölgyeim! Őszinte tiszteletem!
– Hülye vén fasz – hallotta meg Reszket a pipázó nő északföldi nyelvű dörmögését.
A zenekar már hangolt, majdnem olyan keserves vinnyogással, mint amikor játszottak.
Az udvarról két magas ajtó nyílt, a bal oldalin át a játékszobába, a jobb oldalin át pedig a
pipaszobába lehetett bejutni. Ezekből indult az emeletre vezető két lépcső. Reszket
tekintete felfelé siklott a repkénnyel befutott, viharvert deszkák halszálkamintájából álló
falon a keskeny emeleti ablakok soráig. Ezekben a szobákban szórakoztatták a
vendégeket. Még magasabban, közvetlenül a tető vonala alatt színes üveges, nagyobb
ablakok sorakoztak. Itt volt a királyi lakosztály, ahol a legfontosabb látogatókat fogadták.
Ahol a tervek szerint pár órán belül ők maguk is fogadni fogják Ario herceget és a fivérét,
Foscart.
– Hé! – Valaki megérintette Reszket vállát, mire a férfi megpördült és eltátotta a száját.
Magas nő állt mögötte, ragyogó szőrmével a vállán, hosszú kesztyűvel hosszú karján.
Fehér arcába hulló selymes, fekete haját az egyik oldalra igazította. Álarcát kristályok
borították, Reszketet mustráló szeme élénken csillogott a keskeny rések mögött.
– Ööö… – Reszketnek kényszerítenie kellett magát, hogy ne a nő dekoltázsát bámulja.
A mellek között húzódó árnyék úgy vonzotta a tekintetét, mint a medvéét a méhkas. –
Tudok… valamiben… szóval…
– Fogalmam sincs. Tudsz? – A nő félrehúzta a szája egyik sarkát. Félig mosoly, félig
gunyoros vigyor volt ez. Mintha lett volna valami ismerős a hangjában. A szoknya
hasítéka alatt Reszket hosszú, rózsaszín heg végét pillantotta meg.
– Monza? – kérdezte súgva.
– Szerinted van még egy ilyen úrinő, aki szóba állna veled? – Tetőtől talpig végigmérte
Reszketet. – Ezekről a holmikról eszembe jutottak a régi emlékek. Majdnem ugyanolyan
barbárnak nézel ki, mint amikor először találkoztunk.
– Gondolom, épp ez a lényeg. Te meg pont úgy nézel ki, ööö… – Nem találta a
megfelelő szót.
– Mint egy kurva?
– Méghozzá egy kurva drága kurva.
– Nem akarnék olcsónak tűnni. Elindulok felfelé, ott fogom várni a vendégeinket. Ha
minden jól megy, találkozunk a raktárban.
– Ja. Ha minden jól megy. – Reszket életében a dolgoknak megvolt az a rossz szokásuk,
hogy nem mentek jól. Komoran pillantott fel a festett ablakokra. – Megoldod?
– Ó, boldogulok én Arióval. Alig várom, hogy találkozzunk. – Tudom, csak azt akartam
mondani… ha szükséged lenne rám…
– Te csak azon legyél azzal a csöpp eszeddel, hogy kézben tartod idelent a dolgokat.
Magamért majd aggódom én.
– Aggódom én annyira, hogy neked is jut belőle.
– És én még optimistának gondoltalak – szólt vissza a válla fölött Monza, miközben
távolodott.
– Talán melletted leszoktam róla – mormogta válaszul a nő hátának Reszket. Nem
nagyon tetszett neki, amikor Monza így beszélt vele, de még mindig jobb volt, mintha
nem is szólt volna hozzá. Ahogy megfordult, megpillantotta a dühödten rámeredő
Őszbozontot. – Ne csak állj ott! Jelöljük ki ezt a kamu kört, mielőtt megöregszünk!
* * *
Monza egyáltalán nem találta kényelmesnek a ruháit, ahogy Coscával az oldalán
átbillegett a játékszobán. Nem szokta meg a magas sarkú cipőket. Nem szokta meg, hogy
szél fúj a lábai körül. Fűzőt viselni a legjobb pillanatokban is igazi gyötrelemnek
bizonyult számára, az pedig végképp nem segített, hogy ebből a példányból két csontot
eltávolítottak, és hosszú késekkel helyettesítették őket, amiknek a hegye a lapockái közé,
markolata pedig a derekához került. A bokája, a térde meg a csípője máris lüktetett. Mint
mindig, most is felcsigázta a pipa gondolata, de mint mindig, most is elűzte. Elég
fájdalmat elviselt már az elmúlt hónapokban. Még egy kicsi nem nagy ár azért, hogy Ario
közelébe juthasson. Elég közel, hogy a vigyorgó képébe döfhesse a pengéjét. Már a
gondolattól is visszatért a lendület a lépteibe.
Carlot dan Eider a szoba végében várt rájuk. Egy uralkodó felsőbbrendűségével állt két
szürke terítővel letakart kártyaasztal között. Vörös ruhájában olyan volt, mintha egy
mesebeli császárnő kelt volna életre.
– Mi aztán érdekes pár vagyunk – vigyorodott el Monza, ahogy közelebb ért. – Egy
kurvának öltözött tábornok, és egy királynőnek öltözött kurva. Ma este mindenki valaki
másnak adja ki magát.
– Ilyen a politika. – Ario szeretője felhúzott szemöldökkel pillantott Coscára. – Ez meg
ki?
– Eider magiszter, milyen csodálatos és váratlan megtiszteltetés! – A vén zsoldos
mélyen meghajolt, és lekapta a kalapját, felfedve rücskös, izzadságtól csillogó kopasz
foltját. – Nem is álmodtam róla, hogy ismét találkozhatom önnel.
– Maga az! – Eider hűvösen pillantott a férfira. – Tudhattam volna, hogy benne lesz a
dologban. Azt hittem, meghalt Dagoskában.
– Én is, de kiderült, hogy csak rettenetesen berúgtam.
– Annyira azért nem rúgott be, hogy ne tudjon közben elárulni.
Az öreg zsoldos megvonta a vállát.
– Mindig sajnálatos, ha egy becsületes embert elárulnak. Ha azonban egy hitszegővel
történik meg a dolog, az ember óhatatlanul is úgy érzi, hogy győzedelmeskedett a
kozmikus igazság. – Cosca mosolyogva pillantott Eiderről Monzára, aztán vissza. –
Három ilyen lojális ember, mint mi, ugyanazon az oldalon? Alig várom, hogy lássam, mi
sül ki ebből!
Monza úgy sejtette, valami véres fog kisülni belőle.
– Mikor érkezik Ario és Foscar?
– Amikor Sotorius bálja véget ér. Éjfél felé vagy nem sokkal korábban.
– Várni fogjuk őket.
– Az ellenszert – csattant fel Eider. – Megtettem, amit kellett.
– Megkapod, amint tálcán hever előttem Ario feje. Egy perccel sem korábban.
– És mi lesz, ha valami nem sikerül?
– Meghalsz velünk együtt. Szóval reménykedj, hogy minden simán megy.
 – És mi akadályoz meg benne, hogy így is, úgy is megölj?
– Az, hogy messze földön híres vagyok a tisztességemről és a jóságomról.
Nem volt meglepő, hogy Eider nem nevetett.
– Dagoskában megpróbáltam helyesen cselekedni. – Ujjával a saját mellkasára bökött. –
Megpróbáltam helyesen cselekedni. Embereket akartam megmenteni! Nézd, milyen árat
kellett fizetnem érte!
– Biztosan le lehet vonni ebből valamilyen tanulságot a helyes cselekedetekkel
kapcsolatban. – Monza megvonta a vállát. – De nekem ilyen gondom sosem volt.
– Elviccelheted, de tudod, milyen szüntelen félelemben élni?
Monza tett két gyors lépést Eider felé, mire az riadtan hátrált a falig.
– Félelemben élni? – vicsorította. A két nő maszkja kis híján összeért. – Üdv a kibaszott
életemben! Most pedig hagyd abba a nyüszítést, és mosolyogj Arióra meg a másik
mocsokra az esti bálon! – Suttogásra fogta a hangját. – Aztán hozd el őket hozzánk. Őt is
meg a fivérét is. Tégy úgy, ahogy parancsolom, és akár jól is kijöhetsz a dologból.
Tudta, hogy ezt egyikük sem tartja túlságosan valószínűnek. Kevesen fognak jól kijönni
az esti ünneplésből.
* * *
Nappal még egyet fordított a halkan csikorduló fúrón, aztán óvatosan kihúzta a fából.
Vékony fénysugár kukucskált be a padlás sötétjébe, és élesen megvilágított egy kerek
foltot az arcán. Morveerre vigyorgott keserédes emléket idézve fel a férfiban, akinek
édesanyja mosolya jutott eszébe a gyertya fényénél.
– Átjutottunk.
Aligha ez volt a legalkalmasabb pillanat nosztalgiázni. Visszanyelte a feltörő
érzelmeket, és asszisztense mellé osont, ügyelve, hogy csak a gerendákra lépjen. Ha fekete
nadrágos lába áttörte volna a mennyezetet, és vadul rugdalózott volna a semmiben, Orso
fiai meg a testőreik óhatatlanul felfigyeltek volna rá. Így viszont láthatatlanságának biztos
tudatában kukucskált le a mennyezet vastag lécei között. Pazar folyosót látott berakásos
faborítással, díszes gurkhuli szőnyeggel és két magas ajtóval. A közelebbi fölött egy
koronát véstek a fába.
– Tökéletes pozíció, drágaságom. A királyi lakosztály. – A lyukon át tökéletes rálátásuk
nyílt az ajtóknál posztoló őrökre. Morveer belenyúlt a zakója zsebébe, és felhúzta a
szemöldökét. Ahogy a másik zsebét is megütögette, hirtelen elfogta a pánik.
– A nyavalya törje ki! Nem hoztam el a tartalék fúvócsövemet. Mi lesz, ha…
– Hoztam még kettőt, biztos, ami biztos.
Morveer fél kezét a mellkasára szorította.
– Hála a sorsnak! Nem! Tojok a sorsra. Hála az alaposságodnak! Mihez is kezdenék
nélküled?
Nappal szája ártatlan mosolyra görbült.
 – Nagyjából ugyanahhoz, amihez most, csak nem lenne ilyen elbűvölő társasága. Első
az óvatosság, mint mindig.
– Így igaz. – A férfi hangja suttogássá szelídült. – És már jönnek is. – Murcatto és Vitari
jelent meg a folyosón. Mindketten álarcot viseltek, alaposan bepúderezték magukat, és
úgy öltöztek, vagy inkább vetkőztek, mint a hely számos női alkalmazottja. Vitari
kinyitotta a korona alatti ajtót, és belépett. Murcatto vetett egy gyors pillantást a
mennyezet felé, biccentett, aztán követte a másik nőt. – Bent vannak. Eddig minden terv
szerint halad. – Azért bőven maradt még idő, hogy beüssön a krach. – Az udvar?
Nappal hason a padlás végébe kúszott, ahol a tető a gerendákkal találkozott, és kilesett
az előzőleg fúrt lyukakon az udvarra.
– Úgy fest, készen állnak a vendégek fogadására. Most mi jön?
Morveer az apró, mocskos ablakhoz csoszogott, és egyik kezével félresöpörte a
pókhálókat. A nap lassan lenyugodott a keszekusza háztetők fölött, és piszkos fénnyel
ragyogta be a Suttogások Városát.
– Nemsokára kezdődik a maszkabál Sotorius palotájában. – A csatorna túlpartján
meggyújtották a fáklyákat, a fekete házak ablakaiból lámpafény áradt kifelé a kék estébe.
Morveer undorral rázta le a pókhálókat az ujjairól. – Most pedig elücsörgünk ezen a
penészes padláson, és kivárjuk, hogy megérkezzen őfelsége, Ario herceg.
 Szex és halál
Mire leszállt a sötétség, Cardotti Gyönyörpalotája egy másik világgá változott át.
Meseországgá, ami olyan messze volt a szürke valóságtól, akár a hold. A játékszobát
háromszáztizenhét gyertya reszkető fénye világította meg. Nyájas megszámolta mindet,
miközben egy részüket felhúzták a csilingelő csillárokban, a többit pedig ragyogó
falikarokba illesztették vagy szikrázó gyertyatartókba csavarták.
A játékasztalokról levették a takarókat. Az egyik osztó a kártyáit keverte, a másik csak
ült és a semmibe bámult, a harmadik a zsetonokat rendezte csinos kupacokba. Nyájas a
férfival együtt némán számolta őket. A szoba túlsó végében egy öregember
szerencsekereket olajozott. Ahogy Nyájas felmérte az esélyeket, a kerék nem hozhatott túl
sok szerencsét azoknak, akik játszottak vele. Ez a legkülönösebb a szerencsejátékokban.
Az esélyek mindig a játékos ellen szólnak. Egy-egy napra felül lehet kerekedni a
számokon, de hosszú távon soha.
Minden úgy csillogott, akár az elrejtett kincsek, a legfeltűnőbbek azonban a nők voltak.
Mindannyian kiöltöztek, álarcot öltöttek, és a meleg gyertyafény szinte nem e világi
lénnyé változtatta őket. Hosszú, karcsú végtagjaikat bepúderezték, és csillámporral szórták
be, szemük sötéten ragyogott aranyozott maszkjaik mögött, ajkukat és körmeiket a
csatában szerzett halálos sebek feketés vérvörösére festették.
A levegőt különös, ijesztő szagok töltötték meg. Az Óvóban is voltak nők, és Nyájast
mindig feszélyezte a társaságuk. Hogy megnyugtassa magát, újra meg újra dobott a
kockáival, és összeadta a számokat. Négyezer-kétszáz…
Az egyik nő elsuhant mellette, ruhájának fodros szegélye végigsöpört a gurkhuli
szőnyegen, egyik hosszú, csupasz lába minden egyes lépésnél kivillant rejtekéből.
Kétszáz… Nyájas tekintete a lábra tapadt, a szíve sebesebben kezdett verni. Kétszáz…
huszonhat. Elkapta a tekintetét, és megint a kockákra figyelt.
Három és kettő. Teljesen hétköznapi számok, nem kellett aggódnia miattuk. Kihúzta
magát és várt tovább. Az ablakból látta, hogy az udvarra lassan megérkeznek az első
vendégek.
* * *
– Szívélyes üdvözletem, barátaim, ez itt a Cardotti! Van itt minden, amire egy
felcseperedő fiúnak szüksége lehet! A kockát és a kártyát, az ügyességi és a
szerencsejátékokat erre találják! Azok, akik kender édesanyánk ölelésére vágynak, ezen az
ajtón lépjenek be! Bor és szeszek bármikor vendégeink rendelkezésére állnak! Kedves
egészségükre, barátaim! Az este folyamán egyik műsorszám követi a másikat az udvaron!
Táncosok, zsonglőrök, muzsikusok… Talán még egy kis erőszaknak is tanúja lehet, aki
szereti a vért! Ami pedig a hölgytársaságot illeti, nos… abból sem lesz hiány odabent az
épületben…
Maszkos, púderezett férfiak áradata öntötte el az udvart. Máris mindenhol hibátlan
szabású öltönyök keringtek, a levegőt harsány társalgás zaja töltötte be. Az udvar egyik
sarkában a zenekar vidám dallamot fűrészelt, egy másikban pedig a zsonglőrök dobálták a
magasba csillogó üvegeiket. Időnként egyik vagy másik nő átfurakodott a sokadalmon,
valakinek a fülébe suttogott, aztán bevezette az épületbe. Odabent pedig nyilvánvalóan az
emeletre. Cosca akaratlanul is elgondolkodott rajta, vajon nélkülözni tudnák-e a többiek
egy kis időre.
– El vagyok ragadtatva – mormogta, és megbökte a kalapját egy mellette elsuhanó
karcsú szőke felé.
– Foglalkozzon a vendégekkel – vicsorgott dühösen az arcába a nő.
– Csak próbálom feldobni a hangulatot, drágaságom. Segíteni szeretnék.
– Ha segíteni akar, szopjon le egy-két dákót. Rám éppen elég vár. – Valaki megérintette
a nő vállát, mire az ragyogó mosollyal fordult meg, belekarolt az idegenbe, és már odébb
is álltak.
– Kik ezek a szarháziak? – morogta Reszket Cosca fülébe. – Azt mondták, három- vagy
négytucatnyian jönnek, némelyik fegyverrel, de nem lesznek harcos kedvükben. Máris
legalább kétszer annyian vannak!
Cosca vigyorogva csapott az északföldi vállára.
– Úgy bizony! Hát nem izgalmas, ha az ember bulit rendez, és kétszer annyi vendég
jelenik meg, mint ahányat meghívott? Valaki nagyon népszerű!
Reszketre nem ragadt át a jókedv.
– Kétlem, hogy mi lennénk azok. Hogy fogunk ennyi embert kordában tartani?
– Miből gondolod, hogy van erre válaszom? Úgy tapasztaltam, az életben ritkán
alakulnak úgy a dolgok, ahogy az ember számít rá. Alkalmazkodnunk kell a
körülményekhez, és meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt.
– Talán ha hat őr lesz, nem azt mondták? Na és kik azok ott? – Az északföldi az egyik
sarokban álló komor csapat felé intett a fejével. Mindannyian csillogó mellvértet viseltek
fekete bőrzekéjük felett, arcukat egyszerű, komor fémmaszk takarta, derekukon komor
kardok és hosszú kések lógtak, komor homlokukon elmélyültek a ráncok. Tekintetük
szüntelenül az udvart fésülte, mintha a veszély jeleit keresnék.
– Hmmm – szólt Cosca. – Én is éppen ezen gondolkodtam.
– Gondolkodtál? – Reszket zavarba ejtő erővel szorította a zsoldos karját. – És mikor
jutsz el a nagy gondolkodásban odáig, hogy összeszarod magad?
– Sokat szoktam gondolkodni. – Cosca lefejtette magáról az északföldi kezét. –
Különös módon mégsem ijedek meg soha. – Elvegyült a tömegben, hátba veregette, aki az
útjába került, ivásra biztatta a vendégeket, és mindenkire ráragasztotta a jókedvét, amerre
járt. Elemében érezte magát. A bűn, az élet örömei meg a veszély voltak az ő világa.
Félt az öregségtől, a bukástól, az árulástól és attól, hogy bolondot csinál magából. Csata
előtt mégsem félt soha. Cosca akkor volt a legboldogabb, amikor várta, hogy elkezdődjön
a csata. Amikor a Dagoska falai felé menetelő számtalan gurkhulit figyelte. Amikor Sipani
seregei felsorakoztak a Szigetek csatája előtt. Amikor felkapaszkodott a nyeregbe a
holdfénynél, mielőtt az ellenség kirohant volna Murisból. Mindennél jobban élvezte a
veszélyt. Minden jövővel kapcsolatos aggodalma megszűnt. A múlt hibái feledésbe
merültek. Csak a dicsőséges jelen maradt. Behunyta a szemét és mély lélegzetet vett,
érezte, ahogy a levegő kellemesen csiklandozza a tüdejét. A vendégek izgatottan
cseverésztek körülötte. Az ital utáni vágya szinte elenyészett. Ahogy felpattant a szeme,
két férfit pillantott meg, amint beléptek a kapun. A többi vendég alázatosan mélyre hajolva
húzódott félre az útjukból. Őfelsége Ario herceg skarlátvörös kabátot viselt; a hímzett
ujjakról alálógó selyem kézelők azt a benyomást keltették, mintha soha nem kéne saját
kezűleg megfognia semmit.
– Felség! – Cosca széles mozdulattal lekapta a kalapját és a földig hajolt. –
Mélységesen megtisztel bennünket a jelenlétével.
– Valóban így van – felelte Ario. – És az öcsém is megtiszteli önöket. – Ernyedt
mozdulattal a mellette álló férfira mutatott, aki tetőtől talpig makulátlan fehérbe öltözött,
csak az álarca formázta egy aranyszínű nap felét. Cosának úgy tűnt, hogy kissé ideges és
nincs is kedve az egészhez. Nyilvánvalóan Foscar volt az, bár szakállt növesztett, ami
meglehetősen jól állt neki. – Nem is beszélve közös barátunkról, Sulfur mesterről.
– Sajnálatos módon nem maradhatok. – Jellegtelen külsejű férfi állt meg a két fivér
mögött. Göndör haja volt, egyszerű ruhát viselt, és halványan mosolygott. – Rengeteg
dolgom van. Egy pillanatnyi nyugtom sem lehet. – Ahogy Cosca felé fordult, egyszerű
álarca mögül kivillantak a szemei: az egyik kék volt, a másik pedig zöld. – Még ma este
útnak kell indulnom Talinsba, hogy beszélhessek az apjával. Nem adhatunk szabad kezet a
gurkhuliaknak.
– Persze hogy nem. Átkozott gurkhuli kurafik. Jó utat, Sulfur. – Ario alig észrevehetően
biccentett.
– Jó utat – dörmögte Foscar, és Sulfur a kapu felé fordult.
Cosca megint a fejébe nyomta a kalapját.
– Nos, rendkívüli módon örülünk a megtiszteltetésnek. Érezzék jól magukat nálunk,
használják ki szolgáltatásainkat. – Közelebb hajolt, és megvillantotta legcinkosabb
mosolyát. – Az épület legfelső emelete az ön és a fivére rendelkezésére áll. Úgy vélem,
felségednek különösen kellemes kikapcsolódásban lesz része a királyi lakosztályban.
– Ezt mondtam én is, Foscar. Meglátjuk, hogy ha eljön az ideje, ki tudsz-e kapcsolódni,
és meg tudsz-e feledkezni a gondjaidról. – Ario a zenekar felé fordult. – Magasságos ég,
nem bírt volna ez a nő valami jobb bandát találni?
Az egyre sűrűbb tömeg kettévált, hogy a testvérek átvonulhassanak. Számos
fensőbbségesen mosolygó úriember haladt a nyomukban, meg még négy a mogorva
fegyveresek közül. Cosca komoran fordult csillogó mellvértjük után, ahogy beléptek a
játékszobába.
Tény és való, Nicomo Cosca nem félt senkitől. Némi józan aggodalom azonban nagyon
is helyénvalónak tűnt. Végtére is Monza azt kérte, hogy tartson kézben mindent. A
bejárathoz sietett, és megérintette az egyik őr karját.
– Ma este nem jöhetnek be többen. Tele vagyunk. – A meglepett férfi arcába csapta a
kaput, elfordította a kulcsot, és a mellényzsebébe csúsztatta. Ario barátja, Sulfur mester
részesült abban a megtiszteltetésben, hogy utoljára haladhatott át a kapun aznap este.
Cosca intett a bandának.
 – Valami élénkebbet, fiúk, csapjatok a húrok közé! Azért jöttünk, hogy szórakoztassuk a
népeket!
* * *
Morveer kuporogva térdelt a padlás sötétjében, és az eresz alól az udvart figyelte.
Hivalkodó ruhákba öltözött férfiak gyűltek csapatokba, aztán oszlottak szét, és özönlöttek
ki-be az épületbe vezető két ajtón át. Trágár kurjongatás, elfojtott csevegés, vacak zene és
kedélyes nevetés hallatszott az éjszakában, Morveer mégsem kapott kedvet az
ünnepléshez.
– Miért vannak ilyen sokan? – suttogta. – Feleennyi vendégre se számítottunk. Valami
nincs rendben.
Hirtelen erős lángcsóva világította meg a hűvös éjszakát, és az emberek tapsban törtek
ki. Az az imbecillis Ronco veszélyeztette a saját testi épségét meg mindenki másét az
udvarban. Morveer lassan megrázta a fejét. Ha ez jó ötlet, akkor ő a világ császára…
Nappal odapisszegett neki, ő pedig visszaegyensúlyozott a halkan nyikorgó öreg
gerendákon, és az egyik lyukhoz illesztette a szemét.
– Jön valaki.
Nyolc emberből álló csapat jött fel a lépcsőn, mindegyik álarcot hordott. Négyen fénylő
mellvértet viseltek, ők nyilvánvalóan testőrök voltak. Ketten még ennyire sem tagadhatták
volna, hogy a Cardotti női alkalmazottai közé tartoznak. Morveert a hátul érkező két férfi
érdekelte.
– Ario és Foscar – suttogta Nappal.
– Minden jel arra mutat. – Orso fiai váltottak egymással pár szót, míg testőreik
elfoglalták a helyüket a két ajtónál. Aztán Ario mélyen meghajolt, kuncogása halkan
visszhangzott a padláson, és mindkét karján egy nővel a második ajtó felé vonult,
miközben öccse a királyi lakosztály felé vette az irányt.
Morveer összeráncolta a homlokát.
– Valami nagyon nincs rendben.
* * *
Csak egy hülye gondolhatta, hogy így néz ki egy király hálószobája. Mindent ezüst- és
aranycérnával hímzett hivalkodó minták borítottak. Az irdatlan méretű baldachinos ágyat
karmazsinvörös selyem fojtogatta. Egy terjedelmes bárszekrény majd széthasadt a színes
italokkal teli üvegektől. A mennyezetet árnyékos stukkók díszítették, középen óriási csillár
lógott túlságosan mélyre. A zöld márványból faragott kandalló két gyümölcsöstálat tartó
meztelen nőt formázott.
A falra fénylő keretbe illesztett terebélyes festmény került: egy valószínűtlenül nagy
keblű nő fürdött rajta egy patakban, amit láthatólag sokkal jobban élvezett, mint az
életszerű lett volna. Monza sosem értette, miért számított jobbnak egy festmény, ha
közszemlére tettek rajta egy-két mellett. A festők viszont a jelek szerint ezt az elvet
vallották, úgyhogy a melleket nem lehetett megúszni.
– Belefájdul a fejem ebbe a kurva zenébe – morogta Vitari, és a fűzője alá dugta az
ujját, hogy megvakarhassa az oldalát.
Monza oldalt kapta a fejét.
– Nekem attól a kibaszott ágytól fájdul meg inkább a fejem. Főleg hogy ezt a tapétát
választották hozzá.
Az azúrkék különösen otromba árnyalatát türkiz csíkok szelték át, és az egészet
aranyszínű csillagokkal szórták tele.
– Ettől még egy nő is rászokik a kenderre. – Vitari az ágy melletti márványasztalon
heverő elefántcsont pipára meg a finoman megmunkált üvegben várakozó kendercsomóra
mutatott. Monza figyelmét aligha kellett rá felhívnia. Az elmúlt egy órában alig vette le
róla a szemét.
– A munkával foglalkozz – csattant fel, és az ajtó felé fordult.
– Csakis. – Vitari felkapta a szoknyáját. – Nem könnyű ezekben a nyavalyás cuccokban.
Hogyan képes bárki…
– Pszt! – Lépések hallatszottak odakint a folyosón.
– A vendégeink. Készen állsz?
A két kés markolata Monza derekához nyomódott, ahogy megmozdította a csípőjét.
– Kicsit késő lenne meggondolni magunkat, nem igaz?
– Hacsak nem döntöttél úgy, hogy inkább dugsz velük.
– Azt hiszem, maradunk az eredeti tervnél, és eltesszük őket láb alól. – Monza jobb
kezével az ablakpárkánynak támaszkodott és reményei szerint csábos pozíciót vett fel. A
szíve hevesen kalimpált, a vér kellemetlenül hangosan zúgott a fülében.
Az ajtó végtelen lassúsággal nyílt ki, és egy férfi lépett a szobába. Magas volt,
hófehérbe öltözött, aranyszínű maszkja a felkelő napot mintázta. Makulátlanul nyírt
szakálla sem rejtette el a durva sebet az állán. Monza hunyorogva nézett rá. Nem Ario volt
az. Nem is Foscar.
– A picsába – hallotta Vitari sóhaját.
A felismerés úgy érte Monzát, mintha arcul köpték volna. Nem Orso fia volt az, hanem
a veje. Nem más, mint maga a nagy békecsináló, Ő Magasztos Felsége, az Unió királya.
* * *
– Készen állsz? – kérdezte Cosca.
Reszket még egyszer megköszörülte a torkát. Amióta megérkezett erre az átkozott
helyre, úgy érezte, mintha oda lenne tapadva valami.
– Kicsit késő lenne meggondolni magunkat, nem igaz?
A vén zsoldos mosolya sosem volt szélesebb.
– Hacsak nem döntöttél úgy, hogy inkább dugsz velük. Uraim! Hölgyeim! Kérhetném a
figyelmüket? – A zenekar elhallgatott, csak a hegedű húzott tovább egyetlen elnyújtott
hangot. Reszket nem érezte magát sokkal jobban tőle.
 Cosca felemelte a botját, mire a vendégek kihátráltak az udvar közepére felrajzolt
körből.
– Lépjenek hátra, barátaim, mert komoly veszély leselkedik önökre! A történelem egyik
nagy pillanatát játsszák most el hitetlenkedő szemeik előtt!
– Mikor kefélhetek már végre? – kiáltotta valaki harsány nevetést kiváltva.
Cosca előreszökkent, és majdnem kiszúrta a férfi szemét a botja végével.
– Amint valaki meghal.
Egyszerre beszállt a dob is, bumm, bumm, bumm. A fáklyák reszketeg fényében az
emberek összepréselődtek a kör peremén. Maszkok gyűrűje – madarak és az erdő vadjai,
zsoldosok és bohócok, mosolygó katonák és vigyorgó ördögök. Alattuk emberi arcok –
részegek, unottak, dühösek, kíváncsiak. Hátul Barti és Kummel egymás vállára álltak;
akármelyik is volt felül, a dobverés ütemére tapsolt.
– Az önök épülésére, okulására és örömére… – Reszketnek fogalma sem volt róla, mit
jelent ez. – Cardotti Gyönyörpalotája bemutatja… – Mély lélegzetet vett, felkapta a karját
és a pajzsát, majd a bámészkodókat félretolva belépett a körbe. – A hírhedt párbajt
Félelmetes Fenris… – Cosca a túloldalról a körbe vonuló Őszbozont felé bökött a
botjával. – És Kilencujjú Logan között!
– Tíz ujja van! – kiáltotta valaki, mire ismét részeg nevetés harsant.
Reszket nem csatlakozott hozzájuk. Őszbozont persze közel olyan rémisztő sem volt,
mint a valódi Félelmetes, de azért háznyi termetével és fekete fémmaszkjával így sem
nyújtott éppen megnyugtató látványt, főleg hogy kopaszra borotvált fejének bal oldalát és
bal karját kékre festették. Hatalmas kezében szorongatott husángja iszonyú nehéznek és
veszélyesnek tűnt. Reszketnek folyamatosan győzködnie kellett magát, hogy egy oldalon
állnak. Ez csak játék lesz. Csak játék.
– Az uraknak azt tanácsolnám, hogy tartsanak kellő távolságot! – kiáltotta Cosca, mire a
három gurkhuli táncos fekete macskaálarcban a kör szélére perdült, és nekilátott, hogy a
falak felé tereljék a vendégeket. – Lehet, hogy vér fog folyni.
– Merem remélni! – Újabb harsány röhögés. – Nem azért jöttem, hogy két szerencsétlen
körbetáncikálja egymást.
A nézők éljeneztek, fütyültek, fújoltak. Főleg fújoltak. Reszket valamiért kételkedett
benne, hogy a terve – pár percig a levegőben hadonászva ugrándoznak a körben, majd a
kardját Őszbozont hóna alá döfi, aki erre kilyukaszt egy disznóvérrel teli hólyagot –
tapsviharra fogja késztetni ezeket a seggfejeket. Visszaemlékezett a valódi párbajra
Carleon falai előtt. Akkor egész Északföld sorsa forgott kockán. A hideg reggel, a lélegzet
párafelhője a levegőben, a vér a körben. A párbajozókat körülvevő pribékek a pajzsukat
rázták és üvöltöttek, ahogy a torkukon kifért. Reszketet érdekelte, mit szóltak volna azok
az emberek ehhez a képtelenséghez. Az élet különös utakra tereli az embert, annyi biztos.
– Rajta! – kiáltotta Cosca, és hátraugrott a tömegbe.
Őszbozont hangos ordítással rontott előre, megforgatva a husángot a feje fölött. Reszket
erre nem volt felkészülve. Időben felkapta a kardját, de a csapás ereje a földre taszította, és
zsibbadt bal karral, a fenekén csúszott odébb. Elterült a földön és egy óvatlan mozdulattal
megkarcolta a saját szemöldökét. Még jó, hogy nem a szemét szúrta ki. Oldalt gördült, a
husáng pedig kő szilánkjait vetve rögvest lecsapott oda, ahol egy pillanattal korábban
feküdt. Alighogy nekilátott feltápászkodni, Őszbozont máris megint nekirontott. Úgy
festett, mint aki halálosan komolyan veszi a harcot, és Reszketnek egy farkasverembe
keveredett macska méltóságával kellett félrecsúsznia az útból. Úgy emlékezett, hogy nem
ezt beszélték meg. A jelek szerint a tagbaszakadt férfi maradandó élményt jelentő műsort
akart bemutatni a közönségnek.
– Öld meg! – nevetett fel valaki.
– Vért akarunk látni, barmok!
Reszket szorosabbra fogta a kardját. Hirtelen rossz előérzete támadt. Még annál is
rosszabb, mint korábban.
* * *
A kockagurítás általában megnyugtatta Nyájast, ezúttal azonban mégsem. Rossz előérzete
támadt. Még annál is rosszabb, mint korábban. Figyelte, ahogy a kockák bucskáznak,
kopognak, pörögnek, mielőtt végül megállapodnak.
– Kettő és négy – mondta.
– Mi is látjuk a számokat! – csattant fel egy félholdat ábrázoló maszkot viselő férfi. –
Gyűlölnek engem ezek a nyavalyás kockák. – Dühödten visszadobta őket, és figyelte,
ahogy pattognak a csiszolt fán.
Nyájas összeráncolt homlokkal vette fel a két kockát, aztán finom mozdulattal ismét
dobott velük.
– Öt és három. A ház nyer.
– Kezd nagyon rákapni – jegyezte meg egy hajót formázó álarcot viselő férfi, néhány
barátja pedig dühös mormogással kísérte. Mind részegek voltak. Részegek és ostobák. A
ház mindig gyorsan rákap a nyerésre, éppen ezért rendez egyáltalán szerencsejátékokat.
Viszont semmi esetre sem Nyájas feladata volt, hogy felvilágosítsa ez ügyben. Valaki a
terem végében boldogan kiáltott fel, ahogy a szerencsekeréken az ő száma jött ki. Néhány
kártyás méla undorral tapsolt neki.
– Kurva kocka. – A félholdmaszkos férfi szürcsölt egyet a borospoharából, miközben
Nyájas gondosan összegyűjtötte a zsetonokat, és saját egyre növekvő kupacára tette. Alig
kapott levegőt, a szobát betöltötte a parfümök, az izzadság, a bor és a füst különös szaga.
Hirtelen rájött, hogy tátva maradt a szája, úgyhogy gyorsan becsukta.
* * *
Az Unió királya Monzáról Vitarira nézett, aztán vissza – jóképű volt, királyi, mégsem
látták szívesen. Monza hirtelen rájött, hogy tátva maradt a szája, úgyhogy gyorsan
becsukta.
– Nem akarok tiszteletlen lenni, de egyikük is bőven elegendő lesz, és… mindig
gyengém volt a sötét haj. – Az ajtó felé intett. – Remélem, nem bántom meg vele, ha arra
kérem, hogy hagyjon magunkra bennünket. Gondoskodni fogok róla, hogy megkapja a
fizetségét.
– Milyen nagyvonalú. – Vitari oldalvást pillantott, Monza pedig alig észrevehetően
megvonta a vállát. A gondolatai ide-oda ugráltak, akár béka a forró vízben, ahogy
kétségbeesetten kereste a kifelé vezető utat a maguk ásta veremből. Vitari eltolta magát a
faltól, és az ajtó felé indult. Útközben végigsimította a király kabátjának mellét a keze
fejével. – A vörös hajú anyám a hibás – mosolyodott el. Az ajtó halk kattanással záródott
be mögötte.
– Rendkívül… – A király megköszörülte a torkát. – Elbűvölő szoba.
– Önt igazán könnyű elbűvölni.
A férfi felnevetett.
– A feleségem nem ezt mondaná.
– Kevés feleség mond jót a férjéről. Ezért jönnek hozzánk.
– Félreérti. A feleségem áldását adta erre. A harmadik gyerekünket várja, ekképp…
Nos, ez aligha érdekli önt.
– Bármit is mond, azt fogja látni, hogy engem érdekel. Ezért fizetnek.
– Hát persze. – A király feszülten dörzsölte össze a tenyerét. – Talán ihatnánk valamit.
A nő a bárszekrény felé intett a fejével.
– Ott vannak az italok.
– Maga kér valamit?
– Nem.
– Nem, nyilván, miért is inna. – Bor bugyogott elő a palackból. – Felteszem, magának
nincs ebben semmi új.
– Nincs. – Bár ami azt illeti, Monza nehezen idézte fel, mikor fordult elő utoljára, hogy
kurvának öltözve egy királlyal keveredett egy szobába. Két választása volt. Vagy
összefekszik a férfival, vagy megöli. Egyik sem vonzotta különösebben. Ario
meggyilkolása is éppen elég zűrrel járt volna. Ha egy királlyal végez – még ha Orso veje
is az illető –, azzal csak még nagyobb gondot zúdított volna a nyakába.
Ha két sötét út kereszteződésében áll, írta Stolicus, a tábornoknak mindig a könnyebbet
kell választania. Monza kételkedett benne, hogy a bölcs hadvezér éppen ilyesféle
körülményekre gondolt, de ez semmin sem változtatott. Egyik kezét a baldachinos ágy
legközelebbi oszlopára fonta, és zavartan letelepedett a csicsás paplanra. Aztán a
kenderpipára tévedt a tekintete.
Ha két sötét út kereszteződésében áll, írta Farans, a tábornoknak mindig keresnie kell
egy harmadikat.
– Idegesnek tűnik.
A király az ágy lábához lépett.
– Be kell vallanom, sok idő eltelt, amióta… efféle helyen jártam.
 – Akkor adok valamit, ami megnyugtatja. – Monza hátat fordított, mielőtt a király
nemet mondhatott volna, és nekilátott megtömni a pipát. Nem tartott sokáig elkészülnie
vele. Végtére is minden este ezt csinálta.
– Kender? Nem biztos, hogy…
– Ehhez is a felesége áldása kell? – A férfi felé nyújtotta a pipát.
– Természetesen nem.
Monza felállt, és tekintetét a férfiéba fúrva a kenderhez emelte a gyertyát. Az első adag
füstöt a király azonnal kiköhögte. A másodikat sokkal később. A harmadikat már sikerült
bent tartania, aztán fehér felhőben kifújnia.
– Most maga jön – krákogta, aztán megint a nő kezébe nyomta a pipát, és lehuppant az
ágyra. Az eszközből felszálló füst csiklandozta Monza orrát.
– Én… – Ó, hogy mennyire kívánta. Reszketett a vágytól. – Én… – Ott volt a kezében.
Csakhogy nem ez volt a megfelelő pillanat. Ura kellett hogy maradjon a cselekedeteinek.
A király szája bugyuta mosolyra húzódott.
– És maga kinek az áldására vár? – kérdezte rekedten. – Megígérem, hogy nem
mondom el a…
Monza máris a szürkés-barnás forgácsokhoz illesztette a lángot, és mélyen beszívta a
füstöt; érezte, ahogy égeti a tüdejét.
– Átkozott csizma – szólt a király, igyekezvén lerángatni magáról fényesre suvickolt
lábbelijét. – Nem passzol a lábamra. Ha az ember… száz márkát fizet… egy pár
csizmáért… elvárná, hogy… – Az egyik csizma lerepült és világos foltot hagyva maga
után a falnak koppant. Monzának nehezére esett felállni.
– Még egyet! – Kinyújtotta a pipát.
– Hát… mi baj lehetne belőle? – Monza a gyertya felvillanó fényébe bámult. A láng
számtalan felbecsülhetetlen értékű drágakő színében ragyogott reszketve, a kender
narancsszínben izzó morzsái előbb csokoládébarnává, aztán hamuszürkévé váltak. A
király édeskés füstöt fújt Monza arcába, amit a nő lehunyt szemmel szívott be. Teljesen
megtelt vele, úgy érezte, egyre nagyobb lesz, és mindjárt kipukkan a feje.
– Ó!
– Hm?
A férfi körülnézett.
– Ez… eléggé…
– Igen, az. – A szoba ragyogott. A fájdalom Monza lábában kellemes csiklandozássá
szelídült. Csupasz bőre bizsergett. Leült, a matrac felnyikordult a feneke alatt. Az Unió
királyával üldögélt egy csúf ágy szélén egy kuplerájban. Mi is lehetett volna ennél
kellemesebb?
A király lustán megnyalta az ajkát.
– A feleségem. A királyné. Tudja. Említettem. Királyné. Nem mindig…
 – A felesége a nőket szereti – bukott ki Monzából. Aztán akkorát nevetett, hogy le
kellett törölnie egy adag taknyot a felső ajkáról. – Nagyon szereti őket.
A király szeme rózsaszínűnek látszott az álarc szemnyílásai mögött. Lustán mérte végig
Monza arcát.
– A nőket? Miről is beszélgettünk? – Közelebb hajolt. – Már… nem is vagyok ideges. –
Egyik kezét ügyetlenül a nő combjára csúsztatta. – Azt hiszem… – mormogta, és
körbenyalta az ajkát. – Azt hiszem… – Aztán hirtelen kifordult a szeme, és szétvetett
karokkal hanyatt dőlt az ágyon. A feje oldalra billent, a maszk félrecsúszott az arcán.
Mozdulatlanul feküdt, halk hortyogása visszhangzott Monza fülében.
Olyan békésnek tűnt. A nő legszívesebben lefeküdt volna mellé. Folyton csak
gondolkodott, gondolkodott, aggódott, gondolkodott. Pihenésre volt szüksége. Rászolgált.
Valami azonban nem hagyta nyugodni – valami, amit előbb meg kellett tennie. De mi volt
az? Nagy nehezen felkászálódott, bizonytalanul állt a lábán.
Ario.
– Huhh, ez az! – Otthagyta őfelségét az ágyon, és az ajtó felé indult. A szoba ide-oda
billegett vele, próbálta feldönteni. Trükkös egy rohadék volt. Monza lehajolt, letépte a
lábáról az egyik magas sarkú cipőt, aztán elvesztette az egyensúlyát és majdnem elesett. A
másik irányba tántorodott, a cipő pedig komótosan szelte át a levegőt, mint a vízben
alásüllyedő horgony. A nőnek erőlködnie kellett, hogy nyitva tartsa a szemét. Kék üveg
mozaikja zárta el a világtól, a mögötte égő gyertyák fénye nyúlánk, vakító foltokat mázolt
a szeme elé.
* * *
Morveer biccentett Nappalnak, a nő pedig viszonozta. Körvonalai a padlás sötétjénél is
sötétebben rajzolódtak ki, mosolyára a lehető leghalványabb kékes fényfolt vetült. A
lécek, a gerendák a szarufák fekete fantomok voltak a háta mögött.
– Én lerendezem a két őrt a királyi lakosztálynál – suttogta. – A másik kettő a tied.
– Rendben, de mikor?
A mikor hirtelen kiemelkedő fontosságú kérdéssé vált. A lyukhoz illesztette a szemét,
egyik markában a fúvócsövet szorongatta, a másik kezén pedig két ujját dörzsölgette
folyamatosan. Hirtelen kinyílt a királyi lakosztály ajtaja, és Vitari lépett ki a két őr között.
Vetett egy pillantást felfelé, aztán elindult a folyosón. Sem Murcattónak, sem Foscarnak,
sem senki másnak nem volt nyoma. Morveer biztosra vette, hogy ez nem tartozik hozzá a
tervhez. Persze a két őrt így is meg kellett ölnie, hiszen ezért fizették, és ő mindig
teljesítette azt, amivel megbízták. Ez volt az egyik legfontosabb különbség közte és a
Nicomo Coscához hasonló obszcén barmok között. De mikor, mikor, mikor…
Morveer felhúzta a szemöldökét. Meg mert volna rá esküdni, hogy valaki rágcsál a háta
mögött.
– Te eszel?
– Csak egy zsemlét.
– Azonnal fejezd be! Dolgozunk, az ördögbe is! Gondolkodni próbálok. Egy hangyányi
professzionalizmus olyan nagy kérés?
A lassan múló időt a tehetségtelen muzsikosok játékának távoli hangjai kísérték, de
azon kívül, hogy az őrök egyik lábukról a másikra álltak, semmi nem történt. Morveer
lassan megrázta a fejét. Mint oly sokszor máskor, az egyik pillanat itt is olyan volt, mint a
másik. Mély lélegzetet vett, a szájához illesztette a csövet, megcélozta a két rábízott őr
közül a távolabbit…
Kivágódott Ario szobájának ajtaja. A két nő lépett ki rajta, egyikük még mindig a
szoknyáját igazgatta. Morveer felfújt arccal visszatartotta a lélegzetét. A nők behúzták
maguk mögött az ajtót, aztán elindultak a folyosón. Az egyik őr odaszólt valamit a
másiknak, mire az elnevette magát. A lövedék alig hallható szisszenéssel útjára indult
Morveer fúvócsövéből, és a nevetés hirtelen félbeszakadt.
– Á! – A közelebb álló őr a fejéhez kapott.
– Mi van?
– Valami… nem tudom, valami megszúrt.
– Megszúrt? Mégis mi… – Most a másik őrön volt a sor, hogy megdörzsölje a fejét. –
Hogy az a…
Az első közben megtalálta a tűt a hajában, és most a fény felé tartotta.
– Egy tű. – Esetlenül a kardja után nyúlt, de elvesztette az egyensúlyát, a falnak dőlt, és
a fenekére csúszott. – Furcsán érzem…
A második őr tett egy bizonytalan lépést a folyosón, a semmit markolászta, aztán
széttárt karral arcra bukott. Morveer megengedett magának egy elégedett bólintást, aztán
odaosont Nappalhoz, aki saját fúvócsövével a kezében két másik lyuk fölött kuporgott.
– Sikerült? – kérdezte a férfi.
– Természetesen. – Nappal harapott egyet a szabad kezében tartott zsemléből. Morveer
a lyukon keresztül látta az Ario lakosztályának ajtaja előtt mozdulatlanul heverő őröket.
– Szép munka, drágaságom. Sajnálatos módon azonban más feladatot nem bíztak ránk.
– Nekilátott, hogy összeszedje a felszerelést.
– Ne maradjunk, hogy megnézzük, mi sül ki ebből?
– Nem látok rá okot. A legtöbb, amiben reménykedhetünk, hogy emberek fognak
meghalni, olyat meg már láttam. Sokszor. Hidd el nekem, egyik halál olyan, mint a másik.
Nálad van a kötél?
– Természetesen.
– Sosem lehet elég korán megtervezni a menekülést.
– Első az óvatosság, mint mindig.
– Pontosan.
Nappal elővette az összetekert kötelet a zsákjából, és a végét rácsomózta egy gerendára.
Felemelte a lábát, és kirúgta a kis ablakot a keretéből. Morveer hallotta, ahogy odalent
belecsobban az épület mögött futó csatorna vízébe.
 – Ez szép volt. Mihez is kezdenék nélküled?
* * *
– Dögölj meg! – Őszbozont magasan a feje fölé emelte a hatalmas husángot, és rohamra
indult a körben. Reszket a közönséggel együtt szisszent fel, mielőtt az utolsó pillanatban
félrekapart az útból. Az ütés szele még így is elérte az arcát. Megragadta a nagydarab
férfit, és összekapaszkodva tántorogtak a kör szélén.
– Mi a faszomat művelsz? – kérdezte súgva Reszket.
– Bosszút állok! – Őszbozont térde eltalálta az oldalát, és ellenfele eltaszította magától.
Reszket hátratántorodott, és miközben visszanyerte az egyensúlyát, azon gondolkodott,
vajon mivel sérthette meg a férfit.
– Bosszút? Miért, te eszement barom?
– Uffrithért! – Őszbozont dobbantott hatalmas csizmájával, mire Reszket hátraugrott, és
a pajzsa széle fölött lesett ki.
– Mi? De hát ott nem halt meg senki!
– Biztos vagy benne?
– Két ember a kikötőben, de…
– Az öcsém! Csak tizennégy éves volt!
– Ahhoz semmi közöm nem volt, te szarkupac! Fekete Métely ölte meg őket!
– Nem Fekete Métely áll itt előttem, de én megesküdtem anyámnak, hogy valaki fizetni
fog. Épp elég részed volt a dologban ahhoz, hogy kinyírjalak, te tetű! – Reszket kislányos
sikolyt hallatott, ahogy elhajolt egy újabb csapás elől. A mellette éljenző nézők éppen úgy
vérre szomjaztak, mintha valódi párbaj zajlott volna a szemük előtt.
Tehát bosszú. Kétélű fegyver. Sosem lehet tudni, mikor sújt le az emberre. Reszket
megvetette a lábát, egy imént kapott ütés nyomán vér folyt végig az arcán, és másra sem
tudott gondolni, mint hogy milyen kibaszottul igazságtalan ez az egész. Megpróbált
helyesen cselekedni, ahogy a bátyja tanácsolta mindig. Megpróbált jobb emberré válni.
Idevezet a jó szándék. Egyenesen a szarba.
– De én… Csak tettem a dolgomat! – kiáltotta északföldi nyelven.
Őszbozont kiköpött a maszkja szájnyílásán keresztül.
– Az öcsém is! – Husángja szemkápráztató sebességgel csapott le. Reszket elhajolt
előle, aztán felkapta a pajzsát, és a szélével állon vágta a támadóját, aki erre vért köpve
tántorodott hátra.
Reszketben még volt büszkeség. Ennyit megőrzött magában. Nem fogja hagyni, hogy
egy ilyen ostoba fajankó küldje vissza a sárba, aki képtelen megkülönböztetni a jó
embereket a rosszaktól. Érezte, ahogy fortyog benne a düh, mint otthon Északföldön,
amikor a tomboló csata sűrűjébe került.
– Bosszút akarsz? – ordította. – Majd én megmutatom neked, baszd meg, mi az a
bosszú!
 * * *
Cosca elfintorodott, ahogy Reszket hárított egy ütést a pajzsával és oldalra lépett. Dühösen
vicsorgott valamit északföldiül, aztán a kardja máris átszelte a levegőt, és alig egy
paraszthajszálnyival vétette el Őszbozontot. Visszafelé kis híján a nézők közé vágott,
amitől azok idegesen mozgolódni kezdtek.
– Észbontó! – nyögte valaki. – Szinte valóságosnak tűnik! Fel kell fogadnom őket a
lányom esküvőjére…
Az északföldiek valóban nagyszerű műsort adtak elő. Túlságosan is jó volt. Óvatosan
köröztek, tekintetüket egymásra szegezték, egyikük néha a másik felé döfött vagy rúgott.
Azoknak a harcosoknak a feszült, koncentrált figyelme sütött róluk, akik tudják, hogy
egyetlen rossz mozdulat a végüket jelentheti. Reszket haja az arcára tapadt a vértől.
Őszbozont bőrzekéjének mellén hosszú karcolás húzódott, és az álla is felhasadt, ahol a
pajzs széle elérte.
A nézők felhagytak a trágár bekiabálásokkal, és inkább csak hüledeztek. Tekintetüket a
harcosokra szegezték, és nem tudták eldönteni, hogy közelebb húzódjanak-e a látvány
kedvéért, vagy inkább hátrébb a fegyverek elől. Éreztek valamit az udvar levegőjében.
Mint amikor az égbolt nehezedik a világra egy nagy vihar előtt. Valódi, gyilkos düh
tombolt.
A zenekar ráérzett a csatát kísérő zene ízére: a hegedű élesen visított, ahogy Reszket
lecsapott a karddal, a dob mélyen dübörgött, ahányszor Őszbozont meglóbálta irdatlan
husángját. A feszültség lassan az elviselhetetlenség határáig fokozódott.
A harc nyilvánvalóan életre-halálra folyt, Coscának pedig halvány gőze sem volt,
hogyan állíthatná meg őket. Összerezzent, ahogy a husáng ismét Reszket páncéljának
ütközött, és majdnem a földre taszította az északföldit. Aggodalmas pillantást vetett a
színes emeleti alakokra magasan az udvar fölött.
Valami azt súgta neki, hogy nem csak két holttest marad utánunk aznap este.
* * *
A két őr teteme az ajtó mellett hevert. Az egyik ült és a mennyezetet bámulta, a másik a
hasán feküdt. Nem látszott rajtuk, hogy halottak. Inkább mintha csak aludtak volna.
Monza megpofozta magát, igyekezett kirázni a kendert a fejéből. Az ajtó felé billent, és
egy fekete kesztyűs kéz nyúlt a kilincs után. A fenébe! Csak állt ott, imbolygott, és várta,
hogy a kéz elengedje a kilincset.
– Ó! – A saját keze volt az. Elfordította, és az ajtó hirtelen kinyílt. Nem sok hiányzott
hozzá, hogy arccal előre bezuhanjon rajta. A szoba lebegett körülötte, a képlékeny falak
vízesésként zubogtak. A kandallóban ropogó lángok csillogása kristályokéval vetekedett.
Egy nyitva maradt ablakon át zene és kiáltások hallatszottak fel az udvarból. Monza látta a
hangokat, ahogy boldog pacnikként keveregtek az üveg körül, aztán benyúltak közöttük a
szoba folyamatos mozgásban lévő terébe, és megcsiklandozták a fülét.
Ario herceg anyaszült meztelenül feküdt a gyűrött ágytakaró tetején, a bőre hófehér
volt, kezét és lábát szétvetette. Ahogy Monza felé fordította a fejét, a maszkján lévő tollak
vetette hosszú árnyékok odébb kapaszkodtak a háta mögött ragyogó falon.
 – Még? – mormogta, és lustán meghúzott egy borosüveget.
– Remélem, nem… fárasztottuk ki… máris. – Monza saját hangja mintha egy távoli,
öblös vödörből jött volna, miközben a puha szőnyeg hullámzó vörös tengerén hánykolódó
hajóként az ágy felé indult.
– Ne legyen felőle kétséged, hogy állni fogok rendelkezésedre – szólt Ario a farkát
gyömöszölve. – Azért úgy fest, előnnyel indulsz. – Ujjával a nő felé intett. – Túl sok ruha
van rajtad.
– Ühüm. – Monza megrázta a vállát, és a szőrme puhán a földre csúszott róla.
– Le a kesztyűvel! – bökött Ario a nő kezére. – Nem szeretem.
– Én sem. – A kesztyű csiklandozta Monza karját, ahogy lecsúszott róla. Ario a nő jobb
kezére meredt. Monza a szeméhez emelte, és hunyorogva meredt rá. Az alkarján hosszú,
rózsaszín heg húzódott, a tenyere összelapult, ujjai görbe karmokká torzultak, csak a
legkisebb meredt makacsul előre.
– Á! – Erről meg is feledkezett.
– Egy nyomorék kéz. – Ario izgatottan csúszott a nő felé. Ahogy a csípőjét mozgatta, a
farka és a maszkjából kiálló tollak ide-oda billegtek. – Milyen rettenetesen… egzotikus.
– Ugye? – Monzában egyszerre felvillant egy emlék, ahogy Gobba csizmája rátaposott,
és azonnal kitisztult a feje. Elmosolyodott. – Erre nem lesz szükség. – Megragadta a
tollakat, lerántotta az álarcot a férfi fejéről, és a sarokba hajította.
Ario rávigyorgott, szeme körül rózsaszín foltok voltak, ahol a maszk megnyomta.
Monza a férfi arcába bámult, és hirtelen végképp elmúlt a kender hatása. Látta maga előtt,
ahogy Ario nyakon szúrja az öccsét, aztán lehajítja a teraszról, miközben panaszkodik,
hogy megvágta magát. Most pedig itt volt előtte. Orso örököse.
– Milyen udvariatlan. – A férfi kikászálódott az ágyból. – Meg kell leckéztetnem.
– Vagy talán nekem kell megleckéztetnem téged.
Ario olyan közel lépett, hogy a nő már érezte az izzadsága szagát.
– Bátor vagy, hogy így visszaszájalsz nekem. Nagyon bátor. – Egyik ujját végigfuttatta
Monza karján. – Kevés nő ilyen bátor. – Még közelebb húzódott, másik kezével benyúlt a
szoknya hasítékába, végigsimította Monza combját, és megmarkolta a fenekét. – Szinte
úgy érzem, mintha ismernélek.
Miközben Ario már egészen hozzásimult, a nő rossz kezével megfogta az álarca sarkát.
– Ismersz? – Másik kezét óvatosa a háta mögé csúsztatta, és kitapintotta az egyik kése
markolatát. – Hát persze hogy ismersz.
Levette az álarcot. Ario egy pillanatig még mosolygott, aztán a tekintete megállapodott
a nő arcán. Elkerekedett a szeme.
– Valaki…
* * *
– Száz tallért a következő dobásra! – bömbölte a férfi a félholdas álarcban, és magasra
emelte a kockát. A terem elcsendesedett, ahogy mindenki felé fordult.
– Száz tallér. – Az összeg semmit sem jelentett Nyájasnak. Nem az övé volt, és a pénz
eleve csak akkor érdekelte, ha meg kellett számolni. A veszteség és a nyereség ugyanolyan
volt a szemében.
A félholdas megrázta a kockákat.
– Gyerünk, faszikáim! – Feszülten eldobta őket, és figyelte, ahogy végigpattognak az
asztal lapján.
– Öt és hat.
– Hahh! – A félholdas barátai ujjongtak, nevettek, és lelkesen hátba veregették a férfit,
mintha valami nagy dolgot vitt volna véghez, nem pedig csak egy számot dobott volna a
másik helyett.
A hajós maszkot viselő égnek emelte a karját.
– Nem semmi!
A rókás maszkot viselő obszcén mozdulatokat tett.
A gyertyák mintha hirtelen kellemetlenül fényesen égtek volna tovább. Olyan fényesen,
hogy meg sem lehetett számolni őket. A szobában rengetegen zsúfolódtak össze, fülledt és
forró volt a levegő. Nyájas inge a bőréhez tapadt, ahogy felvette a kockákat és visszadobta
őket.
– Öt és hat. A ház nyert. – Az emberek gyakran elfelejtik, hogy az egyik eredmény
éppen olyan valószínű, mint a másik, akár ugyanaz is kijöhet kétszer egymás után. Nem
volt hát különösebb meglepetés, hogy a félholdas képtelen volt felfogni, mi történt.
– Te csaló gazember!
Nyájas felhúzta a szemöldökét. Az Óvóban elvágta volna annak a nyakát, aki így beszél
vele. Kénytelen lett volna megtenni, hogy másoknak eszébe se jusson próbálkozni.
Nekiállt volna kaszabolni, és abba se hagyta volna. Csakhogy most nem az Óvóban
voltak, hanem odakint. Fogja vissza magát, azt mondták neki. Kényszerítette magát, hogy
elfelejtse húsvágó bárdjának meleg nyelét, amint az oldalához simul. Vissza kellett fognia
magát. Vállat vont.
– Öt és hat. A kockák nem hazudnak.
Nyájas nekilátott, hogy besöpörje a zsetonokat, de a félholdas megragadta a csuklóját.
Előrehajolt, és alkoholtól remegő ujjával megbökte a fegyenc mellkasát.
– Szerintem ezek a kockák cinkeltek.
Nyájas arcának összes izma megfeszült, a torka fájdalmasan összeszűkült, a levegő
megszorult a tüdejében. Érezte, ahogy az izzadságcseppek a homlokát, a tarkóját, a hátát
csiklandozzák. Higgadt, hűvös, teljességgel elviselhetetlen düh járta át miden porcikáját.
– Maga szerint mi van a kockáimmal? – Suttogásra is alig telt tőle.
Bökés, bökés, bökés.
– A maga kockái hazudnak.
 – Hogy mit csinálnak a kockáim? – Nyájas húsvágó bárdja kettéhasította a félholdas
maszkot és léket vágott alatta a koponyába. Kése egyenesen a hajós álarcot viselő férfi
tátott szájába döfött, hegye hátul jött ki a tarkóján. Nyájas újra meg újra megszúrta; a
penge cuppogott, a markolat csúszós lett a vértől. Egy nő hosszan, élesen felsikoltott.
Nyájas tudatáig halványan eljutott, hogy a teremben mindenki rámered, négyszer
háromszor négy ember, talán több, talán kevesebb. Felborította a kockaasztalt, poharak,
zsetonok pénzérmék repültek. A rókamaszkos férfi meredten bámult, a szeme tágra nyílt
az álarc nyílásai mögött, sápadt arcán sötét agyvelő éktelenkedett.
Nyájas egészen közel hajolt hozzá. – Kérjen bocsánatot! – ordította, ahogy a torkán
kifért.
– Kérjen bocsánatot a kibaszott kockámtól!
* * *
– Valaki…
Ario kiáltása erőtlen nyöszörgéssé változott. Lenézett, és a nő követte a tekintetét.
Monza kése ott fúródott a férfi húsába, ahol a combja a felsőtestével találkozott,
közvetlenül kókadó farka mellett. Egészen a markolatáig eltűnt benne; a nő keze vérben
ázott. Ario kurtán, förtelmesen felkiáltott, aztán Monza másik késének hegye a föle alatt
hatolt belé, és a nyaka túloldalán bukkant elő.
Ario nem mozdult, a szeme kidülledt, egyik keze erőtlenül nyúlt a nő csupasz válla
után, a másik pedig remegve próbálta megragadni a kés markolatát. Sűrű fekete vér
szivárgott az ujjai között, bugyogott végig a lábán, csorgott le sötét, ragacsos csíkokban a
mellkasán. Sápadt bőrén vörös foltok éktelenkedtek. A szája kinyílt, de kiáltása nem volt
több halk, szellentésszerű hangnál, lélegzete szörcsögve keringett a torkában. Hátralépett,
karja a semmiben hadonászott, Monza pedig elbűvölve figyelte; a férfi fehér arca világos
csíkot hagyott maga után a szeme előtt.
– Három meghalt – suttogta a nő. – Négy még hátravan.
Ario véres combjával az ablakpárkánynak ütközött, feje a színes üvegnek koppant, és
szélesre tárta az ablakot. Kibucskázott rajta, és eltűnt az éjszakában.
* * *
A husáng ismét lecsapott. Tojásként Toppanthatta volna össze Reszket koponyáját, de
fáradt, erőtlen ütés volt, ami ráadásul védtelenül hagyta Őszbozont oldalát. Reszket
elhajolt előle, és már pördült is. A nagy kard széles kört leírva, húsos puffanással vágott a
megtermett férfi kékre festett alkarjába, lecsapta, és a lendülettől tovább haladva mélyen
belehasított az oldalába. A kar csonkjából vér fröccsent a bámészkodók arcába. A husáng a
kockakövekre zuhant, a kézfejjel és a csuklóval együtt. Valaki élesen felsikított. Valaki
más felnevetett.
– Ezt meg hogy csinálták?
Aztán Őszbozont vonyítani kezdett.
– Bassza meg! Fáj! Á! Á! Mi a…? Hogyan…?
Megmaradt kezével az oldalában tátongó vágáshoz kapott, ujjai közül sötét pép
bugyogott elő. Fél térdre rogyott, a feje hátrabicsaklott és felordított. Csak akkor hallgatott
el, amikor Reszket kardja fémes kondulással telibe találta a maszkját a szeme között, és
jókora horpadást hagyott rajta. A tagbaszakadt északföldi hanyatt dőlt, csizmája az égnek
emelkedett, aztán tompán a földre puffant.
Ezzel véget is ért az aznap esti műsor.
A zenekar játszott még néhány bizonytalan taktust, aztán a zene elhallgatott. A
játékszobából kihallatszó távoli kiáltásoktól eltekintve az udvarra csend telepedett.
Reszket lenézett Őszbozont holttestére. A horpadt maszk alól ömlött a vér. Dühe hirtelen
elszivárgott, csak a fájdalom maradt a karjában, a hideg verejték a haja alatt és egészséges
mennyiségű hátborzongató riadalom a szívében.
– Miért történnek velem folyton ilyenek?
– Mert rossz ember vagy – feltelte Cosca hátrapillantva a válla fölött.
Reszket arcára hirtelen árnyék vetült. Éppen felkapta a fejét, amikor egy meztelen test
zuhant fejjel előre a körbe, vérrel terítve be az amúgy is megrökönyödött nézősereget.
 Ez ám a szórakozás!
– A király! – sikította valaki érthetetlen okból. A vérfoltos hely, ahol nemrég még a
küzdőtér volt, megtelt botladozó emberekkel, akik menekülni próbáltak, maguk sem
tudták, hová. Mindenki ordított, sikított, kiabált. A férfi- és női hangok kavalkádja a
halottakat is megsüketítette volna. Valaki meglökte Reszket pajzsát, ő pedig válaszul
ösztönösen taszított egyet az illetőn, mire az átesett Őszbozont holttestén.
– Ario az!
– Megölték! – Az egyik vendég előhúzta volna a kardját, de az egyik zenész odalépett
hozzá, és buzogánya egyetlen csapásával higgadtan szétzúzta a koponyáját.
Újabb kiáltások hangzottak fel. Acél csikordult. Reszket látta, ahogy az egyik gurkhuli
táncos felhasítja egy férfi hasát ívelt pengéjű késével. A férfi vért hányt, elejtett kardja
beleállt egy másik vendég combjába. Üvegcsörömpölés hallatszott, és egy kapálózó ember
repült ki a játékszoba ablakán. Úgy terjedt a pánik, mint tűz a kiszáradt mezőn.
Az egyik zsonglőr késeket kezdett dobálni, a fegyverek zúgva szálltak át az udvaron,
mielőtt húsba vagy fába csapódtak. Éppen olyan halálos veszedelmet jelentettek a
barátokra, mit az ellenségekre. Valaki megragadta Reszket karját, mire ő az ismeretlen
arcába könyökölt, és már emelte is a kardját, hogy lecsapjon, amikor észrevette, hogy
Morc, a dudás az, akinek ömlik a vér az orrából. Hangos puffanás hallatszott, és
narancssárga fény világította meg a tülekedő testek forgatagát. A kiáltások még
hangosabbak lettek.
– Tűz!
– Vizet!
– Félre az utamból!
– A zsonglőr! Valaki kapja…
– Segítség! Segítség!
– Testőrlovagok, ide! Ide!
– Hol van a herceg? Hol van Ario?
– Valaki segítsen!
– Hátra! – ordította el magát Cosca.
– He? – kiáltott oda neki Reszket, aki nem volt benne biztos, ki üvölt kivel. Egy kés
szállt el mellette a sötétben, aztán tűnt el a forgatagban.
– Hátra! – Cosca kikerült egy felé döfő kardot, majd meglóbálta a botját, és a végéből
előcsúszó hosszú, vékony penge villámgyorsan átszúrta támadója nyakát. Egy másik férfi
felé vágott, de elhibázta, és majdnem a mellette elrohanó Reszketet találta el. Ario egyik
sakktáblának öltözött udvaronca kis híján elérte Coscát a kardjával, de Gurpi a háta mögé
lépett, és fejbe vágta a lantjával. A hangszer faváza megremegett, a benne lévő bárd a
vállán találta el a férfit, és egészen a mellkasáig hatolt. A véres holttest a kockakövekre
omlott.
 Újabb lángcsóva villant fel, az emberek tántorogva hátráltak, vadul taszigálták egymást.
A tömeg hirtelen kettévált, és Káprázatos Ronco vágtatott Reszket felé; fehér tűz vette
körül, mintha egyenesen a pokolból rontott volna elő. Reszket oldalt lépett, és eltaszította
magától a pajzsával. Ronco nekiütközött a falnak, aztán egy másiknak, miközben
folyékony tűz labdacsai pattantak róla mindenfelé. A tömeg kétségbeesetten húzódott el
tőle, mindenfelé pengék döfködtek véletlenszerűen. A lángok belekaptak a száraz
repkénybe, ami előbb csak halkan ropogott, aztán tombolva fellobbant. A tűz továbbterjedt
a falra, és vad, reszkető fénnyel világította meg a nyüzsgő udvart. A bezárt kapu hangosan
zörgött, ahogy ordítva rázták odabentről, hogy valaki nyissa már ki. Reszket a pajzsával
igyekezett eloltani a tüzet a falon. A továbbra is égő Ronco a földön fetrengett, és visított,
mint egy teáskanna, amiben felforr a víz. A lángok őrült ragyogással vonták be a vendégek
és a komédiások álarcát – Reszket bármerre fordult, torz szörnyek néztek vissza rá.
Nem volt idő azon gondolkodni, vajon mi történhetett. Csak az számított, hogy ki
marad életben és ki hal meg, neki pedig esze ágában sem volt az utóbbi társasághoz
csatlakozni. A falnak vetve a hátát távolabb húzódott, égett pajzsával taszítva odébb
azokat, akik rátámadtak.
Két mellvértet viselő őr furakodott át a tömegen. Az egyikük előbb ledöfte Bartit vagy
Kummelt – nehéz lett volna megmondani, melyiket –, majd a következő mozdulattal
kivágott egy darabot Ario egyik udvaroncának a koponyájából. A férfi megtántorodott, és
nyüszítve a fejéhez kapott; az ujjai közül kibuggyanó vér elborította aranyszínű maszkját
és fekete csíkokban folyt végig az arcán. Barti és Kummel közül az, amelyik még életben
volt, markolatig döfte a kését az őr fejébe, aztán felordított, ahogy egy penge bukkant elő
az ő mellkasából is.
Egy másik páncélos őr furakodott Reszket felé magasra emelt karddal. Talán az Unió
nyelvén kiáltozott valamit. Nem mintha számított volna, honnan való; afelől nem lehetett
kétség, hogy gyilkos szándékkal közelít. Reszketnek esze ágában sem volt hagyni, hogy az
övé legyen az első csapás. Vicsorogva sújtott le minden erejével, de az őr hátralépett, és
Reszket kardja valami mást talált el húsos puffanással. Egy éppen arra tévedő nő mellkasa
volt az. A falnak dőlt, kiáltása hörgéssé csendesült, maszkja félrecsúszott. Egyik szemével
Reszketet bámulta, miközben az orrából és a szájából előbugyogó vér végigfolyt fehér
nyakán.
A terjedő lángoktól megvilágított udvaron végképp úrrá lett a téboly. A jelenet egy
olyan éjszakai csatatérre emlékeztetett, ahol nem voltak sem harcoló felek, sem kitűzött
célok, sem győztesek. Aki a földre került, annak a testét ide-oda rugdosta a pánikszerűen
menekülő tömeg – élőkét, holtakét egyaránt. Gurpi kétségbeesetten próbálta kiemelni a
bárdját a lant romjai közül; a törött fától és a szakadt húroktól képtelen volt használni a
fegyvert. Az egyik őr végzett is vele, a vére magasra fröccsent a tűz fényében.
– A pipaszobába! – súgta oda Cosca, és belevágott valakibe a kardjával. Reszket úgy
sejtette, hogy valamelyik zsonglőr volt az, bár képtelenség lett volna biztosat mondani.
Beugrott az ajtón az öreg zsoldos után, és együtt láttak neki becsukni a szárnyakat. Egy
kéz jelent meg a nyílásban, és vadul megragadta az ajtó szélét. Reszket rácsapott a kardja
markolatával, mire a kéz remegve húzódott vissza. Cosca bepréselte az ajtót, a helyére
csúsztatta a reteszt, aztán elfordította a kulcsot, és csörögve messzire dobta a padlón.
 – És most mi lesz? – kérdezte Reszket.
A vén zsoldos égő tekintettel nézett vissza rá.
– Miből gondolod, hogy mindenre tudom a kurva választ?
A helyiség hosszú volt és alacsony, tele párnákkal és terebélyes függönyökkel. Pislogva
égő gyertyák világították meg, és kender füstjének édes illata terjengett. Az udvaron
tomboló erőszak zaja elfojtva hallatszott be. Valaki horkolt. Valaki más kuncogott. Egy
férfi a szemközti falnál ült, mosolygott, kezéből egy csőrös maszk és egy pipa lógott
lefelé.
– Mi lesz a többiekkel? – kérdezte Reszket hunyorogva a félhomályban.
– Szerintem eljutottunk arra a pontra, amikor mindenki magával törődik. Te nem így
látod? – Cosca egy öreg ládát próbált az ajtó elé vonszolni, ami máris remegett a kintről
érkező csapásoktól. – Hol van Monza?
– A játékszobán keresztül mennek be, nem? Nem fognak… – Valami betörte az egyik
ablakot, és csillogó üvegszilánkok terítették be a szobát. Reszket beljebb húzódott a
homályba, a szíve vadul kalapált, a feje majd szétrobbant. – Cosca? – Csak füstöt és
sötétséget látott, reszkető fényt az ablakon keresztül, reszkető fényt a lámpák üvege
mögött. Belegabalyodott az egyik függönybe, és letépte. A szövet hangos reccsenéssel
szakadt le a karnisról odafent. Füst kaparta a torkát. A bent szívott kender és a kint égő tűz
füstje, egyre több és több. Homályos volt tőle a levegő.
Hangokat hallott. Balról csörömpölés és kiáltozás hallatszott, mintha egy bika szabadult
volna el az égő épületben.
– A kockáim! A kockáim! Állatok!
– Segítség!
– Valaki küldessen… valakiért!
– Az emeletre! A király! Az emeletre!
Valaki egy nehéz tárggyal verte az ajtót, Reszket hallotta, ahogy a fa recseg a csapások
alatt. Egy alak állt meg mellette.
– Bocsásson meg… – Reszket az arcába vágott, amitől a férfi elvágódott, ő pedig
eltámolygott mellette. Maga is csak sejtette, hogy a lépcső felé tart. Monza odafent volt. A
legfelső emeleten. Hallotta, ahogy a háta mögött beszakad az ajtó. Remegő fény, barna
füst és tülekedő testek özönlöttek a pipaszobába, pengék csillogtak a félhomályban. Az
egyik férfi rámutatott.
– Ott van! Ott van!
Reszket a pajzsot tartó kezével felkapott egy lámpát és elhajította. Elvétette az elöl
érkező férfit, csak a falat találta el. A lámpa üvege szétrobbant, égő olajjal borítva be a
függönyt. Az emberek szétfutottak, egyiküknek meggyulladt a karja és felordított. Reszket
a másik irányba indult, az épület belseje felé. Többször is majdnem elesett, ahogy párnák
és asztalok állták az útját a sötétben. Egy kéz megragadta a bokáját, és odavágott a
kardjával. A fojtogató füstön át elbotorkált egy ajtóig, ami alól halvány fény szivárgott. A
vállával óvatosan belökte, közben azonban biztos volt benne, hogy bármelyik pillanatban
kaphat egy pengét a lapockái közé.
Kettesével vette a lépcsőfokokat felfelé, zihált az erőfeszítéstől. A lábai égtek, mire
feljutott a szobákhoz, ahol a vendégek szórakoztak. Vagy basztak, ha más szemszögből
tekintett rá az ember. Amint Reszket a lépcsőfordulóba ért, egy férfi érkezett rohanvást a
faburkolatú folyosón, és nekiütközött. Meredten bámulták egymás maszkját. Az egyik
fényes mellvértet viselő bitang volt az. Szabad kezével megragadta Reszket vállát,
kivillantotta a fogát, és hátrahúzta a karját, hogy döfhessen, de beverte a könyökét a falba.
Reszket ösztönösen az arcába fejelt, érezte, ahogy a férfi orra összeroppan a homloka
alatt. Nem volt helye elővenni a kardját, így a pajzsa peremét mélyesztette támadója
csípőjébe, a térdével alaposan tökön rúgta, majd megfordította, aztán lelökte a lépcsőn, és
figyelte, ahogy újra meg újra átfordul a teste csörgő kardjával az oldalán. Reszket levegőt
venni sem állt meg, már rohant is tovább felfelé.
A háta mögül kiáltásokat hallott.
– A király! Meg kell védenünk a királyt! – Tovább botladozott, már csak egyesével
vette a lépcsőfokokat, pajzsa lazán lógott erejét vesztett karján. Jó lett volna tudni, ki van
még életben. Eszébe jutott a nő, akit megölt az udvaron, a kéz, amit az ajtónál összezúzott.
Ahogy a lépcső tetejére ért, az arca elé emelt pajzsával legyezve próbálta eloszlatni a
füstöt.
Holttesteket látott, élettelenül heverő fekete alakokat a széles ablakok alatt. Monza talán
meghalt. Bárki meghalhatott. Mindenki. Köhögést hallott. A füst az ajtók pereme mögül
gomolygott elő, és betöltötte az egész folyosót. Reszket hunyorogva próbált kivenni
valamit. Egy kétrét görnyedt nőt pillantott meg, haja majd a földig lógott.
Monza.
Reszket futva indult felé, próbálta visszatartani a lélegzetét, a felfelé szálló füst alatt
akart maradni. Elkapta a nő derekát, mire az vicsorítva megszorította a nyakát. Monza
arcát vér és korom foltjai borították az orra és a szája körül.
– Tűz! – hörögte.
– Erre! – Reszket megfordult, hogy abba az irányba menekülhessenek, ahonnan jött, de
azonnal meg is torpant.
A folyosó végén két mellvértet viselő férfi ért éppen a lépcső tetejére. Egyikük
rámutatott.
– A francba! – Reszket a makettre gondolt. A Cardotti közvetlenül a Nyolcadik csatorna
partjára épült. Felemelte a lábát, kirúgta az ablakot. A messze lent a gomolygó füst alatt
fodrozódó vízben lángok tükröződtek ragyogva.
– Én vagyok a saját legnagyobb ellenségem – szűrte összeszorított fogai között.
– Ario meghalt – mondta lassan Monza. Reszket eldobta a kardját, és megragadta a nőt.
– Te meg mit… – Kidobta Monzát az ablakon, egy futó pillanatig hallgatta, ahogy zuhanás
közben élesen sikít, majd letépte a karjáról a pajzsát, a felé rohanó két férfi közé vágta,
felmászott az ablakpárkányra és leugrott.
Füst örvénylett körülötte, a száguldó levegő a hajába kapott, csípte a szemét,
megtöltötte nyitott száját. Lábbal előre érkezett a vízbe, a csatorna azonnal beszippantotta.
Buborékok rohantak el mellette a sötétben. A hideg körülvette, és kis híján arra
kényszerítette, hogy vizet szívjon a tüdejébe. Azt sem tudta, merre van felfelé,
kétségbeesetten kapálózott a karjával, beverte valamibe a fejét.
Egy kéz kapta el az álla alatt, rántott rajta egyet, aztán az arca kibukkant az éjszakába,
és hideg levegőt meg hideg víz páráját lélegezte be. Valaki vonszolni kezdte a
csatornában, közben fulladozott a belélegzett füsttől és párától meg a rothadó víz szagától.
Rángatózott, vonaglott, nyüszített, zihált.
– Nyugi már, te marha!
Árnyék vetült az arcára, válla követ ért. Tapogatózni kezdett, és sikerült
megkapaszkodnia egy vasgyűrűben. Ennyi elég volt hozzá, hogy a víz fölött tartsa a fejét,
amíg felköhögte a tüdejébe jutott csatornavizet. Monza hozzápréselődött, a vizet taposta,
hátulról átkarolta és szorosan tartotta. Kapkodó, riadt lélegzetük hangja a víz csobogásával
elvegyülve visszhangzott egy híd boltíve alatt.
A hídon túl Reszket látta Cardotti Gyönyörpalotáját, a tűz hevesen lobogott, a ropogó
lángok magasba törtek a környező épületek fölött, szikrák zápora pattogott mindenfelé, a
levegőben hamu és zsarátnok lebegett, a füst feketés-barnás felhőkben gomolygott.
Vibráló fény táncolt a vízen és Monza fél arcán – vörös, narancs, sárga, a tűz színei.
– A francba! – sziszegte Reszket. Remegett a hidegtől, a csata feszültségétől, attól, amit
odabent művelt az őrült forgatagban. Könnyek égették a szemét. Képtelen volt abbahagyni
a sírást. Egyre hevesebben zokogott, alig maradt benne erő, hogy ne engedje el a gyűrűt. –
A francba… francba… francba…!
– Pszt! – Monza a szájára tapasztotta a kezét. Lépések koppantak felettük az utcán,
kiáltások visszhangoztak a házak falai között. Megint összetapadtak, és olyan közel
húzódtak a nyálkás kövekhez, amennyire csak lehetett. – Pszt! – Pár órával korábban
Reszket sokat megadott volna érte, hogy ilyen szorosan simulhasson a nőhöz, most
viszont semmi romantikusat nem látott a helyzetben.
– Mi történt? – kérdezte súgva a nő.
Reszket rá sem tudott nézni.
– Halvány fingom sincsen.
 Mi történt?
Nicomo Cosca, a hírhedt szerencselovag meglapult az árnyékban és a raktárépületet
figyelte. Minden csendesnek tűnt, a zsaluk bezárva sötétlettek korhadó keretükben. Nem
tolongott bosszúszomjas tömeg, katonák sem csörgették a fegyvereiket. Cosca ösztönei azt
súgták, hogy szívódjon fel az éjszakában, ne is gondoljon többé Monzcarro Murcattóra
meg az őrült bosszúvágyára. Csakhogy szüksége volt a pénzre, az ösztönei meg soha nem
értek szart se. Visszahúzódott a kapualjba, ahogy egy kuncogó nő futott végig szoknyáját
felhúzva az utcán. Egy férfi kergette.
– Gyere vissza! Csókolj meg, te céda! – Lépéseik távolodtak, aztán fokozatosan
elhalkultak.
Cosca úgy vonult végig az utcán, mintha az övé lenne, aztán befordult a raktár mögé és
a falhoz tapadt. A hátsó ajtóhoz surrant, és fémes csattanással előcsúsztatta a pengét a
botjából. A fegyver hűvösen villant az éjszakában. Lenyomta a kilincset, és óvatosan
résnyire nyitotta az ajtót. Beosont a sötétbe…
– Ne tovább! – Fém lehelt csókot a nyakára. Cosca szétnyitotta az ujjait, és a bot a
padló deszkáira hullott.
– Fegyvertelen vagyok.
– Te vagy az, Cosca? – A penge eltávolodott. Vitari lépett elő az ajtó mögötti árnyékból.
– Átöltöztél, Shylo? Sokkal jobban tetszettél azokban a ruhákban, amik a Cardottiban
voltak rajtad. Sokkal… nőiesebbnek tűntél.
– Hah! – Vitari kikerülte a férfit, és elindult a hosszú folyosón. – Az az alsónemű kész
gyötrelem volt.
– Meg kell elégednem vele, hogy álmaimban látom.
– Mi történt a Cardottiban?
– Mi történt? – Cosca merev derékkal lehajolt, és két ujjával felvette fegyverét a földről.
– Azt hiszem, a vérfürdő a legmegfelelőbb szó a körülményeket tekintve. Aztán tűz ütött
ki. Be kell vallanom… sietve távoztam. – Igazság szerint undorodott magától, amiért
eliszkolt a saját nyavalyás bőrét mentve. De a hosszú, haszontalan élet során berögzült
szokásokkal nehéz felhagyni. – Mi lenne, ha inkább te mondanád el, mi történt?
– Az Unió királya történt.
– Hogy mi? – Coscának eszébe jutott a fehér ruhás alak a felkelő napot mintázó
álarcban. Az ember, aki nem igazán emlékeztetett Foscarra. – Aááááá! Ez
megmagyarázza, miért volt annyi testőr.
– És mi a helyzet a komédiásaiddal?
– Teljes mértékben feláldozhatóak. Még egyikük sem dugta ide a képét?
Vitari megrázta a fejét.
– Egyelőre nem.
 – Akkor azt gyanítom, hogy nagyjából teljes mértékben fel is lettek áldozva.
Zsoldoséknál ez már csak így megy. Könnyen felfogadják őket, de ugyanolyan könnyen
meg is szabadulnak tőlük, és senkinek sem hiányoznak, ha eltűntek.
Nyájas a konyhában ült, az asztal fölé görnyedt, és az egyetlen lámpa gyenge fényében
ide-oda gurította a kockáit. Nehéz, rendkívül fenyegető bárd hevert mellette.
Cosca közelebb lépett, és a kockákra mutatott.
– Három és négy, mi?
– Három és négy.
– Hét. Elég közönséges pontszám.
– Átlagos.
– Szabad?
Nyájas élesen pillantott fel a zsoldosra.
– Igen.
Cosca felvette a kockákat és könnyedén visszagurította őket.
– Hat. Te nyertél.
– Épp ez a gondom.
– Tényleg? Az enyém az, ha vesztek. Mi történt? Probléma adódott a játékszobában?
– Némi.
A fegyenc nyakán alvadt vér hosszú csíkja húzódott sötéten a lámpafényben.
– Van ott valami – mutatott rá Cosca.
Nyájas letörölte; érzései egy üres mosdótáléval vetekedtek, ahogy lenézett vörösesbarna
ujjaira.
– Vér.
– Igen. Sok vér folyt ma este. – Cosca megint kezdte többé-kevésbé biztonságban érezni
magát, a szédítő veszélyérzet fokozatosan alábbhagyott benne, és a régi bánat kúszott a
helyére. A keze megint remegni kezdett. Inni, inni, inni. Kilépett a konyha ajtaján a
raktárhelyiségbe.
– Á! A ma esti mészárcirkusz porondmestere! – Morveer a lépcső korlátjának
támaszkodott és vigyorogva nézett le Coscára. Nappal mögötte állt és egy narancsot
hámozott.
– Nicsak, a méregkeverőink! Sajnálattal látom, hogy élve megúszták. Mi történt?
Morveer mosolya még szélesebb lett.
– Ránk azt a feladatot bízták, hogy távolítsuk el az őröket az épület felső emeletéről. Ezt
gyorsan és diszkréten meg is tettük. Arra nem kértek meg bennünket, hogy a továbbiakban
is maradjunk az épületben. Valójában parancsot kaptunk az ellenkezőjére. A munkaadónk
nem bízik meg bennünk teljes mértékben. Tartott tőle, hogy válogatás nélküli mészárlás
veszi kezdetét.
Cosca megvonta a vállát.
– A mészárlás természeténél fogva nem válogat.
– Akárhogy is, nincs már több felelősség a vállán. Kétlem, hogy bárkinek is kifogása
lenne ez ellen.
Morveer tett egy gyors csuklómozdulat, és valami megcsillant a homályban. Cosca
ösztönösen elkapta a felé repülő tárgyat. Egy fémkulacs volt az, benne lötyögő
folyadékkal. Éppen olyan, mint amit régebben magával hordott. Amilyet eladott… vajon
hol lehet most? A hűvös fém és az erős alkohol édes összhangja csiklandozta az emlékeit,
és nyállal árasztotta el a száját. Inni, inni, inni…
Félig lecsavarta a kupakot, de a mozdulat közepén megállt a keze.
– Megfontolandó, hogy az ember elfogadjon-e bármilyen ajándékot egy
méregkeverőtől.
– Az egyetlen méreg, ami abban van, ugyanaz, amit évek óta nyakai. Ugyanaz, amit
mindig is nyakalni fog.
Cosca felemelte a kulacsot.
– Egészségünkre! – Fejjel lefelé fordította, hagyta, hogy az ital a raktár kövére folyjon
belőle, majd a sarokba hajította. Azért jól megnézte, hol ért földet, hátha maradt benne
még egy csepp. – A munkaadónk még nem került elő? – kiáltotta oda Morveernek. – És
északföldi ölebe?
– Egyik sem. Foglalkoznunk kell a lehetőséggel, hogy ez alkalmasint így is marad.
– Igaza van. – A világosabb konyha ajtajában álló Vitarinak csak a sötét körvonalai
látszottak. – Jó rá az esély, hogy mind a ketten meghaltak. Akkor mit csinálunk?
Nappal a körmeit vizsgálgatta.
– Személy szerint nekem patakokban fog folyni a könnyem.
Morveernek más tervei voltak.
– Megegyezésre kéne jutnunk, hogyan fogjuk elosztani Murcatto itt lévő pénzét.
– Nem – szólt Cosca, akit valamiért végtelenül felbosszantott a gondolat. – Én azt
mondom, várjunk.
– Ez a hely nem biztonságos. Valamelyik komédiást elfoghatták a hatóságok, és ebben a
pillanatban talán éppen elkottyantja nekik, hol találnak meg bennünket.
– Izgalmas, mi? Én azt mondom, várjunk.
– Maga várjon, ha úgy tetszik, én viszont…
Cosca egyetlen könnyed mozdulattal előkapta a kését. A fegyver csillogva zúgott át a
sötéten, és puhán vibrálva állt bele a fába nem sokkal Morveer arca előtt.
– Ez pedig az én ajándékom.
A méregkeverő felhúzta a szemöldökét.
 – Nem örülök, ha iszákos alakok késeket dobálnak felém. Mi lett volna, ha elvéti a célt?
Cosca elvigyorodott.
– Elvétettem. Várunk.
– Ahhoz képest, hogy milyen hírhedten szeszélyes, ha lojalitásról van szó, meglepőnek
találom, milyen hűséges ahhoz a nőhöz, aki egykor elárulta magát.
– Én is. De mindig is kiszámíthatatlan gazember voltam. Talán megváltozom. Talán
ünnepélyes esküt teszek, hogy mostantól fogva józan, lojális és szorgalmas emberként
élek.
Vitari felhorkant.
– Na, azt megnézem magamnak.
– És meddig várunk? – kérdezte Morveer.
– Gondolom, ki fog derülni, amint azt mondom, hogy mehetünk.
– Én meg gondolom, úgy döntök, hogy előbb megyek el.
– Közel olyan okos sincsen, mint amilyennek hiszi magát. – Cosca állta a méregkeverő
tekintetét. – De ennél azért okosabb.
– Mindenki nyugodjon meg! – csattant fel Vitari az elképzelhető legnyugtalanítóbb
hangon.
– Nem parancsol nekem, maga pácolt hulladék!
– Talán meg kell tanítanom magának, hogyan…
A raktár ajtaja kivágódott, és két alak esett be rajta. Cosca előugrasztotta a pengét a
botjából, Vitari kezében lánc csörrent, Nappal pedig előkapott valahonnan egy kis
számszeríjat és megcélozta az ajtót. De nem a hatóságok támadtak rájuk, csak Reszket és
Monza érkezett meg. Mindketten bőrig áztak, por és korom borította őket, és úgy lihegtek,
mintha valaki végigkergette volna őket Sipani utcáin. Talán így is történt.
Cosca elvigyorodott.
– Csak ki kell mondani a nevét, és máris előugrik! Morveer mester éppen arról
értekezett, miképp kéne felosztanunk a pénzedet, ha kiderülne, hogy szénné égtél a
Cardotti falai között.
– Sajnálom, hogy csalódást kellett okoznom – szólt rekedt hangon a nő.
Morveer gyilkos pillantást vetett Coscára.
– Biztosíthatom, hogy a legkisebb mértékben sem vagyok csalódott – fordult Monza
felé. – Sok ezer tallérom múlik az életben maradásán. Csak számolni akartam ezzel az
eshetőséggel is.
– Jobb mindenre felkészülni – mondta Nappal. Eltette az íjat, és a narancs nedvét kezdte
szopogatni.
– Első az óvatosság, mint mindig.
 Monza egyik lábát maga után húzva indult el a terem közepe felé, összeszorított szájjal
tűrve a nyilvánvaló fájdalmat. Ruhája, amely eleve nem sok mindent bízott a képzeletre,
csúnyán elszakadt. Cosca hosszú, vörös sebhelyet látott egyik vékony combján és több
másikat a vállán meg sápadt, libabőrös alkarján. Jobb keze májfoltos, csontsovány karom
volt csupán, amit a csípőjéhez szorított, mintha csak arra próbálna ügyelni, nehogy
észrevegye valaki.
Váratlan szomorúság kerítette hatalmába az erőszak nyomait látván. Mintha egy valaha
gyönyörű festményt tettek volna szándékosan tönkre. Talán egyenesen azt a festményt,
amit titokban magáénak szeretett volna tudni. Erről lett volna szó? Kibújt a kabátjából, és
a mellette elhaladó nő felé nyújtotta. Monza mintha észre sem vette volna.
– Jól érzékeljük, hogy a legkevésbé sem elégedett a ma esti kaland végkifejletével? –
kérdezte Morveer.
– Elkaptuk Ariót. Rosszabbul is elsülhetett volna. Száraz ruhákra van szükségem.
Azonnal elhagyjuk Sipanit. – Sántítva indult felfelé a lépcsőn, vállával meglökve
Morveert, ahogy elhaladt mellette. Szakadt szoknyája felverte mögötte a port. Reszket
becsapta a háta mögött az ajtót és nekitámaszkodott.
– Kőszívű picsa – mormogta Vitari Monza után pillantva.
Cosca csücsörített az ajkával.
– Mindig mondtam neki, hogy az ördög lakik benne, mégis az öccse volt az igazán
kegyetlen kettejük közül.
– Hm. – Vitari visszalépett a konyhába. – És akkor még hízelegtél neki.
* * *
Monzának sikerült bezárnia maga mögött az ajtót és megtennie pár lépést a szobájában,
mielőtt úgy kétrét görnyedt, mint akit ököllel gyomorszájba vágtak. Olyan hevesen
öklendezett, hogy levegőt is alig kapott, ajkáról hosszú csíkban lógott a keserű nyál és
cseppekben hullott a padló deszkáira.
Az undortól remegve próbálta lehámozni magáról a kurváknak való ruhákat.
Megborzongott az érintésüktől, a gyomra görcsbe rándult a belőlük áradó csatornaszagtól.
Zsibbadt ujjai a kapcsokkal birkóztak, gombokat és csatokat kaparásztak. Zihálva,
hörögve tépte le magáról és hajította a sarokba a lucskos rongyokat.
Az egyetlen lámpa fényénél megpillantotta magát a tükörben. Meggörnyedt, mint egy
koldus, reszketett, mint egy részeg, a vörös hegek élesen kiütköztek hófehér bőrén, fekete
haja csapzottan lógott. Olyan volt, mint egy két lábon járó vízi hulla. Az ocsmányabbak
közül.
Álom vagy. Látomás. Magad vagy a háború istennője!
Újabb görcsök közepette támolygott a ládájához, és remegő kézzel látott hozzá, hogy
másik ruhát húzzon. Az ing egykor Bennáé volt. Egy pillanatra úgy érezte, mintha az
öccse karolná át. A valóságban már úgysem fog megtörténni soha.
Leült az ágyra, jobb híján ő karolta át saját magát, és két csupasz lábfejét összeszorítva
hintázott előre-hátra, minden erejével arra koncentrálva, hogy szétáradjon benne a
melegség. Megint elfogta a hányinger, felállt, és epét köpött. Amikor kicsit megnyugodott
a gyomra, begyűrte Benna ingét az övébe, és lehajolt, hogy felrángassa a csizmáját.
Grimaszolva tűrte a lábában végigfutó jeges fájdalmat.
A mosdókagylóba süllyesztette a kezét, hideg vizet fröcskölt az arcába, majd nekilátott,
hogy lekaparja a festék meg a púder maradványait, a fülébe, az orrára meg a hajába tapadó
korom- és vérfoltokat.
– Monza! – hallatszott az ajtó elől Cosca hangja. – Illusztris vendégünk érkezett.
A nő felhúzta a bőrkesztyűt viccnek is rossz, torz kezére, fintorgott, ahogy görbe ujjait a
helyükre erőltette. Hosszú, reszelős lélegzetet vett, aztán kihúzta a kalvézt a matrac alól,
és az övére csatolta. Már attól is jobban érezte magát, hogy ott volt. Kinyitotta az ajtót.
Carlot dan Eider állt a raktár közepén, vörös kabátjában arany hímzés világított. Megvárta,
amíg a sántítását leplezni igyekvő Monza Coscával a nyomában a lépcső aljára ér.
– Mi a fene történt? A Cardotti még mindig ég! A város őrjöng!
– Hogy mi történt? – mordult rá Monza. – Mi lenne, ha te mondanád el, mi történt? Ő
kibaszottul Magasztos Felsége jelent meg Foscar helyett!
Eider nyakán elmozdult a fekete var, ahogy nyelt egyet.
– Foscar nem akart menni. Azt mondta, fáj a feje. Úgyhogy Ario a sógorát vitte el
helyette.
– Akit történetesen elkísért egy tucatnyi testőrlovag is – jegyezte meg Cosca. – A király
saját emberei. Meg sokkal több vendég, mint ahányra számítottunk. Nem lett valami jó
vége a dolognak. Senki számára.
– Ario? – motyogta sápadtan Eider.
Monza a szemébe nézett.
– Egy kibaszott hulla.
– A király? – kérdezte szinte suttogva.
– Amikor otthagytam, még élt. Utána viszont nagyjából-egészéből leégett az épület.
Talán kimentették.
Eider lesütötte a szemét, és kesztyűs kezével az egyik halántékát kezdte dörzsölni.
– Reméltem, hogy nem jártok sikerrel.
– Nem volt akkora szerencséd.
– Ennek következményei lesznek. Ha ilyesmi történik, annak mindig következményei
vannak. Lesz olyan, amire számítotok, lesz olyan, amire nem. – Kinyújtotta az egyik
kezét. – Kérem az ellenszeremet.
– Nincs.
– Megtartottam, amit ígértem.
– Nem volt semmiféle méreg. Csak megszúrtunk egy száraz tűvel. Szabad vagy.
Eider elkeseredetten nevetett fel.
 – Szabad? Orso nem fog nyugodni, amíg meg nem etet a kutyáival. Előle talán
elbújhatok, de a kripli elől soha. Keresztbe tettem neki, és veszélybe sodortam a
csodálatos királyát. Ezt nem fogja annyiban hagyni. Semmit nem hagy annyiban. Most
elégedett vagy?
– Úgy beszélsz, mintha nem lenne mindegy. Vagy Orso meg a többiek halnak meg,
vagy én. Az elégedettség nem szempont. – Monza megrántotta a vállát és elfordult. –
Jobb, ha futni kezdesz.
– Küldtem egy levelet.
Monza megtorpant és visszafordult.
– Levelet?
– Ma délután. Orso nagyhercegnek. Nagyon elkapott a hév, úgyhogy elfelejtettem,
pontosan mi is állt benne. Annyi biztos, hogy Shylo Vitari neve szerepelt benne. És
Nicomo Coscáé is.
Cosca legyintett.
– Mindig is rengeteg nagy hatalmú ellenségem volt. Büszke vagyok rá. Remek
beszédtémát szolgáltatnak vacsora közben.
Eider az öreg zsoldosról Monza felé fordította gunyoros vigyorát.
– És az övéken kívül szerepel még benne a Murcatto név is.
Monza összeráncolta a homlokát.
– Murcatto.
– Mekkora hülyének nézel te engem? Pontosan tudom, hogy ki vagy, és Orso is tudni
fogja. Hogy élsz, hogy megölted a fiát, és hogy segítőid is voltak. Talán szánalmas bosszú,
de ennyi kitelt tőlem.
– Bosszú? – Monza lassan bólintott. – Értem. Mindenkinek ez jár a fejében. Jobb lett
volna, ha ezt nem teszed. – A kalvéz halkan megcsördült, ahogy a kezét a markolatra
fektette.
– Miért? Most megölsz? Hah! Lényegét tekintve már úgyis halott vagyok.
– Akkor minek strapáljam magam? Nem vagy rajta a listámon. Elmehetsz. – Eider pár
pillanatig tátott szájjal meredt rá, mintha mondani készülne valamit, aztán mégsem szólt
egy szót sem, inkább az ajtó felé fordult.
– Nem kívánsz szerencsét? – kérdezte Monza.
– Mi van?
– Ha jól sejtem, leginkább abban reménykedhetsz, hogy megölöm Orsot.
Ario egykori szeretője megtorpant a küszöbön.
– Kurvára semmi esélyed. – És már ott sem volt.
 IV.
Visserine
„A háború tűz nélkül olyan értelmetlen,
mint a kolbász mustár nélkül.”

V. Henrik
Az Ezer Kard harcolt Ospria oldalán Muris ellen. Harcolt Muris oldalán Sipani ellen.
Harcolt Sipani oldalán Muris ellen, aztán megint Ospria mellé állt. Amikor éppen senkivel
nem állt szerződésben, gondolt egyet, és kifosztotta Oprilét. Egy hónappal később a
zsoldosoknak az a benyomásuk támadt, hogy talán nem voltak elég alaposak, így hát
megint kifosztották a várost, és ezúttal csak füstölgő romokat hagytak maguk után.
Harcoltak mindenkiért senki ellen és senkiért mindenki ellen, mindeközben azonban
jóformán alig csatáztak.
A rablás, a fosztogatás, a gyújtogatás, az erőszak és a zsarolás azonban annál
hétköznapibbnak számított.
Nicomo Cosca szívesen vette magát körül nem hétköznapi emberekkel, hogy
különlegesnek és romantikusnak tűnjön. Egy tizenkilenc éves kardforgató lány meg az
öccse éppen megfeleltek erre a célra, úgyhogy maga mellett tartotta őket. Először csak
érdekelte a testvérpár. Aztán úgy találta, hogy a hasznára válnak. Végül
nélkülözhetetlenek lettek számára.
Monzával közös vívógyakorlatokat tartottak a hűvös reggeleken – acél villant és
csikordult, kapkodó lélegzetük párája gomolygott a levegőben. Hergelték egymást, a másik
felé köptek, aztán együtt nevettek. A katonák körülvették őket, és röhögve figyelték, ahogy
századosukat az esetek több mint felében legyőzi egy lány, aki talán ha feleannyi idős volt,
mint ő. Mindenki nevetett, csak Benna nem. Ő nem értett a kardforgatáshoz.
A számokhoz viszont volt érzéke, így hamarosan ő vezette a század könyvelését, aztán
már az ellátmány beszerzését, a zsákmány kezelését és eladását meg a nyereség elosztását
is rábízták. Mindenki pénzhez jutott a segítségével, és könnyű volt vele kijönni, így hát
gyorsan megszerették.
Monza sebesen tanult. Nemsokára tudta, mit írt Stolicus, Verturio, Bialoveld és Farans.
Megtanult mindent, amit Nicomo Cosca megtaníthatott neki. Megismerkedett a taktikával,
a stratégiával, a hadműveletek módszertanával és a logisztikával. Kitapasztalta, hogyan
olvassa a csatateret és az ellenséget. Előbb csak figyelt, aztán maga is tette, amit kell.
Kitanulta a katonáskodáshoz szükséges összes tudományt.
– Az ördög lakik benned – mondta mindig Cosca, amikor részeg volt, szóval nem éppen
ritkán. Monza megmentette az életét Murisnál, aztán Cosca mentette meg a nőét. Mindenki
nevetett, csak Benna nem. Ő nem értett az életmentéshez.
Az öreg Sazinét megölte egy nyílvessző, és az Ezer Kardot alkotó századok
parancsnokai Nicomo Coscát választották meg tábornagynak. Monza és Benna vele
tartottak. A nő eleinte végrehajtotta Cosca parancsait. Aztán megmondta neki, milyen
parancsokat kellene kiadnia. Aztán maga adta ki a parancsokat, amíg a férfi részegen
feküdt, és úgy tett, mintha tőle származnának. Aztán már nem is tett úgy, mert a saját
parancsai jobbnak bizonyultak, és ez akkor sem lett volna másként, ha Cosca józan.
Ahogy teltek a hónapok, aztán az évek, a férfi egyre többet ivott, és nem parancsolgatott
már senkinek, csak a kocsmárosnak. Nem vívott már meg mással, csak a borosüveggel.
Amikor az Ezer Kard tisztára pucolt egy vidéket, és eljött az ideje, hogy továbbálljanak,
Monza előkerítette Coscát egy kocsmából, egy pipaházból vagy egy bordélyból, és
visszarángatta őt a seregéhez.
Gyűlölte megtenni, Benna pedig gyűlölte végignézni, hogy megteszi, de Cosca otthont
adott nekik, és az adósai voltak. Ahogy a tábor felé tartottak a szürkületben, a férfi az ital
súlya, ő pedig a férfi súlya alatt botorkálva, Cosca a fülébe súgta:
– Monza, Monza. Mihez is kezdenék nélküled?
 Bosszúra fel hát!
Ganmark tábornok fényes lovaglócsizmája hangosan kopogott a fényes padlón. A kamarás
cipője mögötte csikorgott. A két pár lábbeli hangját csattogva verték vissza a nagy, üres
teret határoló falak, sietős lépteik nyomán lusta porszemek kavarogtak a fénysugarakban.
Shenkt hosszú használattól puha, betört csizmája semmiféle hangot nem adott ki.
– Amint őexcellenciája színe elé érünk – hadarta a kamarás –, önök túlzott sietség
nélkül elindulnak felé, sem jobbra, sem balra nem fordulnak, tekintetüket a földre
szegezik, egyetlen pillanatra sem néznek őexcellenciája szemébe. Megállnak a fehér
vonalnál a szőnyegen. Nem előtte, és semmilyen körülmények között sem léphetnek át
rajta. Aztán letérdelnek…
– Én nem térdelek le – szólt közbe Shenkt.
A kamarás egy sértett bagoly tekintetével kapta oda a fejét.
– Csak államfőkkel teszünk kivételt. Mindenkinek le kell…
– Nem térdelek le.
A kamarás felháborodottan kapott levegő után, Ganmark azonban letorkolta.
– Könyörgöm, most gyilkolták meg Orso nagyherceg fiát és örökösét! Őexcellenciáját
egyáltalán nem fogja érdekelni, letérdel-e előtte valaki, ha az illető elhozza neki a bosszút.
Ha ettől jobban érzi magát, ne térdeljen le. – A két, fehér libériába öltözött őr felemelte
keresztbe tett alabárdját, Ganmark pedig belökte a kétszárnyú ajtót.
Ijesztően tágas, fényűző, előkelő helyiségbe léptek be. Éppen olyanba, amilyennek
Styria legnagyobb hatalmú emberének tróntermét képzeli az ember. Csakhogy Shenkt állt
már nagyobb termekben nagyobb emberek előtt, és többé semmi nem nyűgözte le. A
mozaikpadlón keskeny vörös szőnyeget terítettek le a végén magányos fehér vonallal. A
szőnyegen túl magas emelvény nyújtózott, előtte tucatnyi teljes páncélzatot viselő katona
állt őrt. A pódiumon aranyból készült széket helyeztek el. A székben ült Orso, Talins
nagyhercege. Tetőtől talpig feketébe öltözött, de a tekintete még a ruháinál is sötétebb
volt.
Különös, vészjósló külsejű emberek térdeltek széles ívben Orso és a testőrei előtt.
Lehettek vagy hatvanan, akadtak közöttük fehérek és feketék, kicsik és nagyok, kövérek
és soványak. Nem volt náluk fegyver, de Shenktnek az az érzése támadt, hogy egyébként
meglehetősen sokat hordhatnak maguknál. Látásból többet is ismert közülük. Gyilkosok
voltak. Merénylők. Embervadászok. Az ő szakmájának művelői, már ha a meszeléssel
megbízott tanoncról azt lehet mondani, hogy ugyanabban a szakmában dolgozik, mint a
festőmester. Túlzott sietség nélkül elindult az emelvény felé, sem jobbra, sem balra nem
nézett. Átvágott a válogatott gyilkosok félkörén, és pontosan a vonalnál megállt. Ganmark
tábornok továbbhaladt, el az őrök mellett, fel a trónhoz. Lehajolt és Orso fülébe súgott
valamit, míg a kamarás mogorva tekintettel megállt a másik oldalán.
A nagyherceg egy hosszú pillanatig Shenktre meredt, ő pedig rezzenéstelenül állta a
tekintetét. A teremre az a fajta nyomasztó csend telepedett, ami csak az igazán nagy
terekben fordulhat elő.
 – Szóval ez volna ő. Miért nem térdel?
– Azt mondja, nem térdel le – felelte Ganmark.
– Mindenki más letérdel. Maga mitől olyan különleges?
– Nem vagyok különleges – mondta Shenkt.
– Mégsem térdel le.
– Valaha megtettem. Régen. Többé már nem.
Orso összehúzta a szemét.
– És mi lenne, ha valaki kényszerítené rá?
– Volt, aki megpróbálta.
– És?
– És nem térdelek le.
– Akkor álljon hát. Meghalt a fiam.
– Részvétem.
– Nem tűnik szomorúnak.
– Nem az én fiam volt.
A kamarás majdnem lenyelte a nyelvét, de Orso nem vette le a szemét Shenktről.
– Látom, nem szeret kertelni. Az őszinte tanács komoly értékkel bír az erős emberek
számára. Igen jókat hallottam ön felől.
Shenkt nem felelt.
– Az az ügy Kelnben. Úgy tudom, maga intézte. Ráadásul azt hallottam, egyedül
dolgozik. Állítólag még holttesteknek se nagyon lehetett nevezni, amiket maga után
hagyott.
Shenkt nem felelt.
– Nem erősíti meg.
Shenkt Orso nagyherceg szemébe nézett, de nem felelt.
– Viszont nem is tagadja.
Semmi.
– Szeretem a szűkszavú embereket. Aki keveset mond a barátainak, az a semminél is
kevesebbet kotyog el az ellenségeinek.
Csend.
– Megölték a fiamat. Kidobták egy kupleráj ablakából, mint a szemetet. Sokan
meghaltak a barátai és az üzletfelei közül is. A hazám polgárai közül. A vejem, őfelsége,
az Unió királya éppen hogy csak ki tudott menekülni a lángokban álló épületből. A
házigazdájuk, Sotorius, Sipani fél lábbal a sírban kóricáló kancellárja a kezét tördeli, és
azt mondja, nem tehet semmit. Elárultak. Megfosztottak az örökösömtől. Kínos helyzetbe
hoztak. Engem! – ordított fel hirtelen. Hangját visszaverték a falak, körben mindenki
összerezzent.
Mindenki, csak Shenkt nem.
– Bosszúra fel hát!
– Bosszúra! – Orso öklével a szék karfájára csapott. – Gyors és rettenetes bosszúra!
– Nem ígérhetem, hogy gyors lesz. De hogy rettenetes, azt igen.
– Akkor legyen lassú, gyötrelmes és könyörtelen.
– Talán úgy hozza a szükség, hogy kárt kell tennem néhány alattvalójában és a
tulajdonukban.
– Nem számít. Csak hozza el nekem a fejüket. Minden férfiét, nőét és gyerekét, akinek
a legkisebb mértékben is része volt ebben. Tegye, amit kell! Hozza el nekem a fejüket!
– A fejüket hát.
– Mennyi előleget kér?
– Semennyit.
– Még csak…
– Ha elvégzem a munkát, százezer tallért kérek a vezér fejéért, és húszezret minden
egyes segítőjéért. Összesen legfeljebb negyedmillió tallért. Ez az ára.
– Nagyon magas! – morogta a kamarás. – Mihez kezd ennyi pénzzel?
– Számolgatom, közben meg nevetek, és azon elmélkedem, milyen jó, hogy egy gazdag
embernek nem kell hülyék kérdéseire felelnie. Keresve sem talál olyan munkaadót, aki ne
lett volna elégedett a munkámmal. – Shenkt lassan körbejáratta tekintetét a háta mögött
térdelő söpredékek félkörén. – Ha gondolja, fizethet kevesebbet kisebb embereknek.
– Úgy lesz – bólintott Orso. – Feltéve, hogy közülük találja meg először valaki a
gyilkosokat.
– Más feltételekkel nem is vállalnám, excellenciás uram.
– Jó – bólintott a nagyherceg. – Akkor menjen. Mind menjenek. Hozzák el nekem… a
bosszút!
– Távozhatnak – rikoltotta el magát a kamarás. A bérgyilkosok csoszogva, zörögve,
csörömpölve hagyták el a nagytermet. Shenkt megfordult, és elindult a szőnyegen, vissza
a kétszárnyú ajtó felé. Túlzott sietség nélkül haladt, nem fordult sem jobbra, sem balra.
Az egyik bérgyilkos elállta az útját. Sötét bőrű, átlagos magasságú férfi volt, de olyan
széles, mint egy kétajtós szekrény. Rikító színű inge alól szálkás izmok kandikáltak ki.
Elhúzta vastag száját.
– Te vagy Shenkt? Többre számítottam.
– Imádkozz az istenhez, amelyikben hiszel, hogy többet sose láss belőlem.
– Nem szoktam imádkozni.
 Shenkt közelebb hajolt és a férfi fülébe suttogott.
– Azt tanácsolom, hogy kezdd el.
* * *
Bár a legtöbb ember mércéje szerint nagynak számított volna, Ganmark tábornok
dolgozószobája inkább zsúfoltnak hatott. A kandalló fölött Juvens túlméretezett
mellszobra nézett le vészjósló tekintettel, kőből faragott kopasz foltját a színes visserinei
üvegből készült pazar tükörben csodálhatta meg a látogató. Az íróasztal két oldalán egy-
egy vállmagasságig érő monumentális váza állt. A falakat aranyozott keretben kifeszített
vásznak díszítették, kettő közülük határozottan óriási volt. Nagyszerű képek. Túlságosan
jók hozzá, hogy kicsiben fessék meg őket.
– Figyelemreméltó gyűjtemény – állapította meg Shenkt.
– Az ott egy Coliere. Csak elégett volna a kúriában, ahol találtam. Ezt a kettőt Nasurin
festette, azt meg Orhus. – Ganmark mutatóujja precíz mozdulataival bökött rá a
festményekre. – A korai időszakból, de akkor is. A vázákat Gurkhul császárának
készítették sok száz évvel ezelőtt, és valamiképpen utat találtak egy gazdag ember házába
Caprilénál.
– Onnan pedig ide kerültek.
– Igyekszem megmenteni, amit tudok – mondta Ganmark. – Ha a Vérontás Évei véget
érnek, talán marad még néhány megőrzésre érdemes kincs Styriában.
– Vagy legalábbis magánál.
– Jobb, ha nálam vannak, mintha elégnek. Kezdődik a harci szezon, és reggel indulok
Visserinébe megostromolni a várost. Csetepaték, fosztogatás, gyújtogatás. Masírozás erre,
masírozás arra. Éhínség és dögvész, mondanom sem kell. Csonkolás és gyilkosság
nyilván. Mindez a villámcsapás kiszámíthatatlanságával. Kollektív büntetés. Mindenki
bűnhődik a semmiért. Háború, Shenkt, háború. Ha belegondolok, hogy valaha arról
álmodtam, hogy becsületes ember leszek. Hogy jót cselekszem.
– Mind arról álmodunk.
A tábornok felhúzta a szemöldökét.
– Még maga is?
– Még én is. – Shenkt előhúzta a kését. A gurkhuli hentesek sarlószerű szerszáma volt,
kicsi, de borotvaéles.
– Akkor azt kívánom, lelje benne örömét. Tőlem legfeljebb annyi telik, hogy igyekszem
mérsékelni a pusztítás fokát, hogy csak… irdatlan legyen.
– Manapság elkerülhetetlen a pusztítás. – Shenkt elővett a zsebéből egy kis fadarabot,
aminek az egyik oldalából már kifaragta egy kutya fejét.
– Így van ez mindig. Bort? Cantain saját pincéjéből való.
– Nem kérek.
Shenkt munkához látott a késével, miközben a tábornok megtöltötte a poharát.
Faforgácsok hullottak a padlóra a csizmái közé, és lassan formát öltött a kutya hátsó
fertálya is. Aligha vehette föl a versenyt a körülötte sorakozó műalkotásokkal, de azért
megtette. Volt valami megnyugtató az ívelt penge ismétlődő mozgásában meg a forgács
finom szállingózásában.
Ganmark a kandallópárkánynak támaszkodott, felvette a piszkavasat, és teljesen
fölöslegesen bele-belepiszkált a tűzbe.
– Hallott Monzcarro Murcattóról?
– Az Ezer Kard tábornagya. Rendkívül sikeres katona. Úgy tudtam, meghalt.
– Tud titkot tartani, Shenkt?
– Sok százat őrzök.
– Hát persze. Hát persze. – Mély lélegzetet vett. – Orso nagyherceg rendelte el a halálát.
Az övét és az öccséét is. A győzelmei népszerűvé tették Talinsban. Túlságosan
népszerűvé. Őexcellenciája attól tartott, hogy elbitorolhatja tőle a trónt, ahogy az a
zsoldosokkal elő szokott fordulni. Nem lepődött meg?
– Láttam már a halál minden lehetséges formáját és minden lehetséges indítékát.
– Hát persze. – Ganmark komoran pillantott a tűzbe. – Ez nem volt jó halál.
– Egyik sem az.
– Igaz. De ez különösen csúnya volt. Két hónappal ezelőtt eltűnt Orso nagyherceg
testőre. Senkit nem lepett meg, ostoba ember volt, nem ügyelt a biztonságára, bűnös életet
élt, rossz társaságba járt, és számos ellenséget szerzett. Nem gondoltam, hogy jelentősége
lehet az ügynek.
– Aztán?
– Egy hónappal később megmérgezték a nagyherceg bankárát Westportban a fél
személyzetével együtt. Ez már teljesen más eset volt. Ő nagyon is odafigyelt a
biztonságra. Rendkívül nehéz feladat volt megmérgezni, amit félelmetes szakértelemmel
és kivételes könyörtelenséggel hajtottak végre. De a bankár alaposan beleártotta magát a
styriai politikába, márpedig a styriai politika halálos játszma, kevés könyörületes
játékossal.
– Igaz.
– A Valint és Balknál azt gyanították, hogy a gurkhuli riválisokkal való hosszú
ellenségeskedés állhat a háttérben.
– Valint és Balk.
– Ismeri az intézményt?
Shenkt egy pillanatnyi szünet után válaszolt.
– Úgy hiszem, felfogadtak egyszer. Folytassa.
– Most viszont Ario herceget ölték meg. – A tábornok megvakarta a füle tövét. – Éppen
azon a helyen szúrták meg, ahol ő döfte le Benna Murcattót, mielőtt ledobta egy magas
erkélyről.
 – Azt hiszik, Monzcarro Murcatto még él?
– Egy héttel a fia halála után Orso nagyherceg levelet kapott egy bizonyos Carlot dan
Eidertől, Ario herceg szeretőjétől. Régóta gyanítottuk, hogy az Uniónak kémkedik, de
Orso eltűrte a kapcsolatot.
– Meglepő.
Ganmark vállat vont.
– Az Unió hivatalosan is a szövetségesünk. Segítettünk nekik megnyerni a
gurkhuliakkal vívott háborújuk legutóbbi csatáját. Mindketten élveztük a Valint és Balk
Pénzintézet támogatását. Arról nem is beszélve, hogy az Unió királya Orso veje.
Természetes, hogy küldtünk egymáshoz kémeket, szomszédok között ez hozzátartozik a jó
modorhoz. Ha pedig már úgyis vendégül kell látni egy kémet, akkor akár elbűvölő is lehet
az illető. Márpedig Eider tagadhatatlanul elbűvölő. Ott volt Ario herceggel Sipaniban,
aztán a halála után eltűnt. Nemsokára megjött a levél.
– Mi állt benne?
– Méreggel kényszerítették, hogy segédkezzen Ario herceg meggyilkolásában. A csapat
tagja volt egy Nicomo Cosca nevű zsoldos, egy Shylo Vitari nevű kínvallató, és nem más
vezette őket, mint maga Murcatto. A nő szerint nagyon is él.
– Elhiszi?
– Eidernek nincs oka hazudni nekünk. Semmilyen levél nem menti meg őexcellenciája
haragjától, ha a kezünkbe kerül, és ezt ő is tudja. Murcatto élt, amikor ledobták az
erkélyről, az biztos. Nem láttam holtan.
– Bosszúra szomjazik.
Ganmark szomorúan kacagott föl.
– A Vérontás Éveit éljük. Mindenki bosszúra szomjazik. De a talinsi kígyó? A caprilei
mészáros? Aki semmi mást nem szeretett a világon, csak a saját öccsét? Ha életben van,
izzik a bosszúvágytól. Kevés nála elszántabb ellenséggel találhatnánk szembe magunkat.
– Akkor meg kell találnom ezt a Vitari nevű nőt, ezt a Cosca nevű férfit és ezt a
Murcatto nevű kígyót.
– Senkinek nem szabad megtudnia, hogy még él. Ha Talinsban hírét vennék, hogy Orso
tervelte ki a halálát… az emberek nyugtalankodni kezdenének. Talán még lázadás is
kitörne. Rajongott érte a nép. Talizmán volt. Kabala. Közülük való volt, az érdemei
alapján jutott előre. Ahogy a háború elhúzódásával egyre magasabbra nőnek az adók,
őexcellenciája… nem olyan népszerű, mint egyébként lehetne. Bízhatok benne, hogy
néma marad?
Shenkt néma maradt.
– Jó. Murcattónak most is vannak szövetségesei Talinsban. Valamelyikük talán tudja,
hol van. – A tábornok felnézett, a tűz narancsos ragyogása megvilágította fáradt arca egyik
felét. – De mit is beszélek? A maga feladata, hogy megtaláljon embereket. Hogy
megtalálja őket és… – Megint az izzó szén közé túrt, táncoló szikrák hada reppent a
levegőbe. – De nem kell elmondanom, mi a dolga, ugye?
Shenkt eltette a félig kész faragást és a kését, majd az ajtó fel fordult.
– Nem.
 Lefelé
Ahogy Visserine felé közeledtek, a nap lassan alábukott a fák mögött, a föld pedig egészen
feketévé vált. Sok mérföldes távolságból is látni lehetett a tornyokat. Többtucatnyi volt
belőlük. Annál is több. Mint a hosszú, karcsú nádszálak, úgy nyújtóztak a kékesszürke ég
felé, itt-ott apró fénygömbök ragyogtak rajtuk, ahol a magasan lévő ablakokban
meggyújtották a lámpákat.
– Jó sok torony – mormogta maga elé Reszket.
– Visserinében mindig is nagy divatjuk volt – vigyorgott rá Cosca. – Némelyik több
száz éves, még az Újbirodalom korából származik. A legnagyobb családok egymással
versenyeznek, ki épít magasabbat. A büszkeségük múlik rajta. Emlékszem,
kisfiúkoromban az egyik összedőlt, mielőtt befejezték volna. Nem egészen
háromsaroknyira onnan, ahol laktam. Tucatnyi szegény viskót zúzott össze. Mindig a
szegények fáznak rá a gazdagok ambícióira. Mégis ritkán panaszkodnak, mert… hát…
– Arról álmodoznak, hogy nekik is saját tornyaik lesznek?
Cosca felnevetett.
– Hát gondolom, igen, így valahogy. Nem látják, hogy minél magasabbra kapaszkodik
az ember, annál nagyobbat tud esni.
– Ezt az emberek általában csak akkor szokták észrevenni, ha már száguldanak a föld
felé.
– Ez nagyon igaz. És attól tartok, hogy hamarosan sok gazdag visserinei fog a mélybe
zuhanni.
Nyájas fáklyát gyújtott, majd Vitari is, utána Nappal egy harmadikat, amit aztán
rögzített a kocsi elején, hogy mutassa az irányt. Nemsokára mindenfelé újabb és újabb
fáklyák gyúltak, amíg apró fénypontok garmadája rajzolta ki a sötétben a tenger felé
kanyargó út vonalát. Máskor barátságos látvány lett volna, most azonban nem foglalkozott
vele senki. Közeledett a háború, és senki sem volt éppen barátságos hangulatban.
Minél közelebb értek a városhoz, annál jobban ellepték az utat az emberek, és kétoldalt
annál több volt a szemét. Az utazók egy része kétségbeesetten igyekezett bejutni
Visserinébe, hogy találjon valamilyen falat, ami mögött elrejtőzhet, a másik felük pedig
kétségbeesetten igyekezett kijutni, hogy nyílt terepre leljen, ahol futásnak eredhet. A
gazdák háború idején igen nehéz választásra kényszerültek. Maradhattak a földjeiken, ahol
tudták, hogy garantáltan kirabolják őket és felgyújtják a házaikat, ráadásul szinte biztosan
megerőszakolják az asszonyaikat és végeznek mindenkivel. Vagy elindulhattak egy város
felé, hátha helyet szorítanak nekik valahol, ahol viszont azt kockáztatták, hogy saját
védelmezőik veszik el mindenüket, vagy a város elestével csapdába kerülnek. Ezenkívül
bevehették még magukat a dombok közé, ahol aztán vagy elfogták őket, vagy éhen haltak,
vagy egy fagyos éjszaka jelentette a végzetüket.
A háborúban katonák is odavesztek, igaz, de aki életben maradt közülük, az pénzhez
jutott, történeteket mesélhetett és elüldögélhetett egy tábortűz mellett valahol. A gazdák
közül sokkal többen haltak meg, és aki életben maradt, annak sem maradt semmije üszkös
romokon kívül.
Hogy fokozza a jókedvet, még az eső is zuhogni kezdett. A fáklyák fényköre sziszegett
és sistergett, középen fehér csíkok rajzolódtak ki, ahogy a vízcseppek elérték őket. Az út
ragadós sártengerré változott. Reszket érezte, ahogy az eső a fejbőrét csiklandozza, de a
gondolatai teljesen máshol jártak. Ugyanoda kalandoztak el, ahová az elmúlt pár hétben
rendszeresen: a Cardottiba a sötét munkához, amit ott elvégzett.
A bátyja mindig azt mondta, hogy a legalantasabb dolog, amit egy férfi tehet, ha megöl
egy nőt. A nők és a gyerekek, a hagyományok és az adott szó tisztelete különbözteti meg
az embert az állatoktól, a pribékeket a közönséges gyilkosoktól. Nem szándékosan tette,
de aki megsuhintja a kardját a tömegben, az utána nem okolhat mást a következményekért.
A jó ember, akivé itt válni akart, véresre rágta volna a körmét szégyenében. Viszont ha
arra gondolt, ahogy a penge tompa reccsenéssel kihasított egy darabot a bordákból, vagy
ahogy a nő tágra nyílt szemmel haldokolva a földre csúszott, semmi mást nem érzett, csak
megkönnyebbülést, hogy megúszta.
Véletlenül megölni egy nőt egy kuplerájban gyilkosság, a leggonoszabb tett,
szándékosan megölni egy férfit a csatatéren viszont nemes cselekedet? Valami, amire
büszkének kell lenni, és amiről dalokat kell énekelni? Amikor annak idején, otthon
Északföldön körülülték a tábortüzet, minden olyan egyszerűnek és magától értetődőnek
tűnt, mostanra azonban Reszket már nem látta olyan élesen a különbséget, mint régen.
Nem arról volt szó, hogy összezavarodott. Éppen hogy hirtelen minden kitisztult. Ha
egyszer valaki ölni kezd, sosem jön el az a pillanat, amikor emelt fővel abbahagyhatja.
– Úgy festesz, mint akinek sötét gondolatok járnak a fejében – szólt Cosca.
– Nem hiszem, hogy alkalmas az időpont a viccelődésre.
A zsoldos felnevetett.
– Öreg mentorom, Sazine egyszer azt mondta nekem, hogy életünk minden pillanatában
nevetnünk kéne, mert később határozottan körülményesnek fogjuk találni a dolgot.
– Valóban? És mi lett vele?
– Elüszkösödött a válla, és meghalt.
– Gyenge poén.
– Hát ha az élet egy vicc – jegyezte meg Cosca –, akkor fekete humor a javából.
– Jobb nem nevetni, hacsak nem saját magunkon.
– Vagy megfelelően kell alakítani a humorérzékünket.
– Elég kifacsart humorérzék kell ahhoz, hogy ezen bárki is nevessen.
Cosca megvakarta a nyakát, és felnézett Visserine egyre sűrűbb esőfüggöny mögött
feketén emelkedő falaira.
– Be kell vallanom, kivételesen én sem látom a dolgok vicces oldalát.
Már a fényekből meg lehetett állapítani, hogy a kapunál óriási a tülekedés, és ahogy
közelebb értek, csak rosszabb lett a helyzet. Időnként kilépett valaki – idős férfiak, fiatal
férfiak, gyereküket cipelő nők. A holmijaikat vagy öszvérekre pakolták, vagy a saját
hátukra vették, de kocsik is gördültek csikorogva a ragadós sárban. Akik kifelé jöttek,
feszülten furakodtak át a dühös tömegen, a másik irányba azonban alig engedtek valakit.
Érezni lehetett a félelem szagát, ami egyre töményebb lett, ahogy többen és többen
zsúfolódtak össze a kapu előtt.
Reszket leugrott a nyeregből, kinyújtóztatta a lábát, és meggyőződött róla, hogy a
kardja nem szorul-e a hüvelyében.
– Rendben. – Monza csuklyája alatt a haja feketén tapadt dühös arcára. – Beviszlek
benneteket.
– Teljesen biztos benne, hogy be kell mennünk? – érdeklődött Morveer.
A nő alaposan végigmérte.
– Orso serege talán két nappal van lemaradva mögöttünk. Ez az Ezer Kardot jelenti.
Ganmark vezeti őket, talán Hűséges Carpi is vele van. Ahol ők vannak, ott kell lennünk
nekünk is, ennyi az egész.
– Természetesen ön a munkaadóm, de kötelességemnek érzem emlékeztetni, hogy az
elszántságot is túlzásba lehet vinni. Bizonyára kiötölhetnénk egy kevésbé veszélyes
alternatívát is annál, mint hogy csapdába ejtjük magunkat egy városban, amit hamarosan
ellenséges hadak fognak gyűrűbe.
– Nem sokra mennénk vele, ha idekint várnánk.
– Azzal sem megyünk sokra, ha mind meghalunk. Egy olyan terv, amelyik képtelen
alkalmazkodni a körülményekhez, rosszabb, mintha egyáltalán… – Monza sarkon fordult,
mielőtt a férfi a mondat végére ért volna, és félretaszítva az útjába kerülő embereket,
megindult a kapu boltíve felé. – Nők! – vicsorította összeszorított fogai között Morveer.
– Mi van velük? – kérdezte dühösen Vitari.
– Akinek nem inge, ne vegye magára, de hajlamosak a szívükkel gondolkodni a fejük
helyett.
– Annyiért, amennyit fizet, felőlem a seggével is gondolkodhat.
– Ha gazdagon halunk meg, attól még ugyanolyan halottak leszünk.
– Jobb, mint ha szegényen fordulnánk föl – jegyezte meg Reszket.
Nem sokkal később fél tucat őr jelent meg. Lándzsáikkal félretaszigálták a parasztokat,
sáros ösvényt nyitva meg a fal felé. Egy mogorva képet vágó tiszt is jött velük Monzával
az oldalán. A nő nyilván elvetett néhány érmét, és ez volt az aratás.
– Maguk hatan a kocsival! – mutatott a tiszt kesztyűs ujjával Reszketre meg a többiekre.
– Bejöhetnek. Maguk hatan és senki más.
A kapu körül állók között dühös mormogás támadt. Valaki belerúgott a meginduló
szekérbe.
– A kurva életbe! Nincs ez így rendjén! Egész életemben Saliernek fizettem az adómat,
és nem engednek be?
Valaki megragadta Reszket karját, ahogy a lovával a kocsi után indult volna. Amennyire
a fáklyafényben és a zuhogó esőben meg tudta állapítani, egy, a többieknél is
elkeseredettebb paraszt volt az.
– Miért mehetnek be ezek a szemetek? Nekem a családomat kell…
Reszket a paraszt arcába vágott az öklével, de nem hagyta elesni, hanem elkapta a
kabátjánál fogva, felhúzta, majd az első ütést egy újabbal követte, és az út melletti árokba
taszította a férfit. Az véres arccal próbált feltápászkodni, csak fekete körvonalai látszottak
a sötétben. Aki verekedést kezdeményez, jobban teszi, ha azzal a lendülettel be is fejezi.
Némi határozott erőszakkal meg lehet előzni egy sokkal rosszabb összetűzést. Fekete
Métely is így kezelte volna a helyzetet. Reszket gyorsan előrelépett hát, csizmájával
jókorát rúgott a férfi mellkasába, amitől az vissza is zuhant a sárba.
– Az lesz a legjobb, ha maradsz ott, ahol vagy. – Páran mellettük álldogáltak. Egy nő és
a lábába kapaszkodó két gyereke sötét körvonalai látszottak. Egy kamasz egyenesen
Reszketre meredt, és kissé előredőlt, mintha azon gondolkodna, hogy közbeavatkozik.
Talán a paraszt fia lehetett. – Én ezzel keresem a kenyerem, fiam. Tényleg mindent
elsöprő késztetést érzel, hogy leheveredj?
A fiú megrázta a fejét. Reszket ismét megragadta a kantárszárat, csettintett a nyelvével
és a boltív felé indult. Nem éppen gyorsan. Készen állt, hátha valaki elég bolond hozzá,
hogy próbára tegye. Alig egy-két lépést tett csak meg azonban, máris megint mindenki
csak a kiabálással volt elfoglalva. Ordítva magyarázták, mitől különlegesek, és miért
kellene beengedni őket, a többieket pedig kint hagyni a farkasok martalékául. Egy ilyen
helyzetben semmi meglepő nem volt abban, ha egy férfinak kiverték néhány fogát. Akik
nem láttak még sokkal rosszabbat, azok is biztosak lehettek benne, hogy csak idő kérdése,
hogy velük is ez történjen, és nem törődtek mással, csak hogy ők minél könnyebben
megússzák. Reszket követte a többieket, a kapu boltíve alá érve megfújta lehorzsolt öklét,
és belépett a hosszú alagút sötétjébe.
Próbálta felidézni, amit a Kutyaember mondott neki annak idején Aduában. Mintha száz
év telt volna el azóta. A lényeg mindenesetre az volt, hogy a vér csak még több vért szül,
de sosem késő kiszállni. Sosem késő jobb emberré válni. Háromfás Rudd jó ember volt,
nála jobb talán azóta sem született. Egész életében a régi szabályok szerint élt, sosem
választotta a könnyebb utat, ha nem találta helyesnek. Reszket büszke volt rá, hogy ilyen
ember mellett harcolhatott, és őt nevezhette a főnökének. Végül azonban mire ment
Háromfás a becsületével? Néhány párás tekintetű ember idézi fel az emlékét a tűz mellett.
Nehéz életet élt, és a végén visszatért a sárba. Fekete Métely a legszívtelenebb bitang volt,
akit Reszket valaha ismert. Olyan ember, aki soha nem nézett szembe az ellenséggel, ha
hátulról is ledöfhette, aki gondolkodás nélkül égetett fel falvakat, megszegte a saját szavát,
és köpött a következményekre. Annyira volt könyörületes, mint a pestis, és a lelke nem
volt nagyobb egy bolha pöcsénél. Erre most Skarling székében ül, fél Északföld a lábai
előtt hever, a másik fele pedig rettegve ejti ki a nevét.
Kiléptek az alagútból, és a városban találták magukat. A repedezett csatornákról víz
csöpögött a kopott kockakövekre. A kijutásra várakozó átázott férfiak, nők és öszvérek
figyelték őket, ahogy a másik irányba trappolnak. Reszket hátrahajtotta a fejét, és szorosra
zárt szemmel hagyta, hogy az ömlő eső az arcát mossa, amint éppen elhaladtak egy nagy
torony tövében a fekete éjszakában. Legalább háromszor olyan magas volt, mint a
legmagasabb épület Carleonban, itt viszont akadtak még hatalmasabbak. A szeme sarkából
Monzára pillantott, mint oly sokszor az utóbbi időben. A nő a szokásos mogorva
tekintettel meredt előre, az utcákat megvilágító fáklyák fénye szigorú vonásain táncolt.
Elhatározta, hogy megtesz valamit, kerül, amibe kerül. Nagy ívben tojt a lelkiismeretre és
a következményekre egyaránt. Előbb a bosszú, a kérdésekre ráér utána is válaszolni.
Reszket körbenyalta az ajkát, aztán a földre köpött. Minél többet látott, annál
világosabbá vált előtte, hogy a nőnek igaza volt. A könyörület egyenlő a gyávasággal. A jó
viselkedésért senki sem adott jutalmat. Sem itt, sem Északföldön, sem sehol. Ha az ember
akar valamit, meg kell szereznie magának, és abból lesz a legnagyobb úr, aki a legtöbb
dologra teszi rá a kezét. Talán jobb lett volna, ha a világ nem így működik.
De így működött.
* * *
Monza izmai elmerevedtek és fájtak. Dühös volt és fáradt, mint mindig. Jobban vágyott a
pipájára, mint valaha. Ráadásul, hogy meglegyen a sava-borsa is az estének, átázott,
vacogott, és még a hátsóját is kidörzsölte a nyereg.
Emlékeiben Visserine csillogó üvegekkel és kecses épületekkel teli, jó ételektől,
nevetéstől és szabadságtól vidám városként élt. Igaz, amikor legutóbb itt járt, szokatlan
jókedv lett rajta úrrá, ráadásul meleg nyár volt, nem hűvös tavasz. Bennán kívül senki nem
várt tőle utasításokat, és nem kellett azon gondolkodnia, hogyan fog megölni négy embert.
A hely mindezzel együtt is messze állt emlékei vidám paradicsomától. A zsalukat
szorosan bezárták, a lámpák fénye csak halványan szűrődött ki és villant meg az ajtók
fölötti mélyedésekben elhelyezett üvegfigurákon. A háziszellemek hagyománya réges-
régről, még az Újbirodalom előtti időkből származott. Azért tették őket az ajtók fölé, hogy
bőséget vonzzanak a házba, és elűzzék a gonoszt. Monza azon morfondírozott, vajon
mennyi hasznát fogják venni ezeknek az üvegdaraboknak, amikor Orso serege lerohanja a
várost. Nem sokat. Az utcákra nehezedő félelem mintha egyenesen Monza vizes bőrére
tapadt volna, a nyakán égnek álltak tőle a szőrszálak.
Nem mintha Visserinében nem nyüzsögtek volna az emberek. Néhányan futva
igyekeztek a kikötő vagy a kapuk felé. Másutt málhákkal megrakott férfiak és nők
ballagtak, nyomukban a gyerekeikkel és a csoszogó idős rokonaikkal. Zsákokkal és
ládákkal, matracokkal és fiókos szekrényekkel telepakolt kocsik zörögtek a
kockaköveken; nyilvánvalónak tűnt, hogy nemsokára megszabadítják őket haszontalan
terhüktől, ami valamelyik Visserinéből kifelé vezető út melletti árokban végzi majd. Ilyen
vészterhes időkben dőreségnek tűnt, ha az ember mást is menteni próbált az irháján kívül.
Aki úgy döntött, hogy menekülőre fogja, jobban tette, ha szedte a lábát.
Olyanok is voltak bőséggel, akik az ellenkező utat választották, és a városban kerestek
menedéket, de elkeseredetten kellett megállapítaniuk, hogy zsákutcába jutottak. Ők több
helyen teljesen ellepték az utcákat, megtöltötték a kapualjakat, és pokrócaik alatt
igyekeztek meghúzni magukat az eső elől. Tucatjával kerestek menedéket egy üres piactér
árnyékos árkádjai alatt, és igyekeztek meglapulni, amikor egy-egy menetoszlop csörtetett
el mellettük. A katonák nedves páncélja vadul csillogott a fáklyák fényében.
Zörejek visszhangoztak a félhomályban. Üveg tört, fa reccsent. Dühös és riadt kiáltások
váltották egymást. Egyszer-egyszer valaki élesen felsikoltott.
Monza gyanította, hogy a városlakók közül néhányan úgy döntöttek, kihasználják, hogy
a hatalmasok a saját életben maradásukkal vannak elfoglalva, és idejekorán nekikezdenek
a fosztogatásnak, megtorolnak egy-két régi sérelmet vagy ráteszik a kezüket pár holmira,
amire mindig is fájt a foguk. Azon ritka alkalmak egyike volt ez, amikor az ember ingyen
megkaphatott szinte bármit. Monza tudta, hogy egyre többen fognak élni a lehetőséggel,
mielőtt Orso csapatai felsorakoznak a város előtt. A civilizáció máza máris kezdett
szertefoszlani.
A nő érezte az utána forduló tekinteteket, miközben csapatával végighaladt az utcákon.
Riadt, gyanakvó és fürkész pillantások követték és igyekeztek felmérni, elég gyengék
vagy gazdagok-e ahhoz, hogy érdemes legyen zsákmány reményében megtámadni őket. A
kantárt a jobb kezében tartotta; borzasztóan fájt ugyan, amikor rántania kellett rajta egyet,
de a balja így a combján nyugodhatott, közel a kardja markolatához. Visserinében most
nem volt érvényben más törvény, csak az, amit a penge élével tartattak be. És az ellenség
még meg sem érkezett.
Az ostrom alatt álló nagyvárosok hátborzongató helyek, írta Stolicus. A poklot képzelem
ilyennek.
Az út áthaladt egy márvány boltív alatt, a zárókőről vastag sugárban ömlött alá a víz.
Fölötte egy festmény díszítette a falat. Salier nagyherceget ábrázolta, amint a trónján ült.
Az amúgy iszonyatosan kövér uralkodó, akit szelíden pufóknak festettek meg, az egyik
kezét áldásra emelte, atyai mosolyából pedig mennyei fény sugárzott. Alatta Visserine
különféle rendű és rangú polgárai – a legszegényebbtől a leggazdagabbig – a jó
kormányzás örömeit élvezték. Valakit az igazságérzete arra késztetett, hogy felmásszon, és
vastag, vörös betűkkel a következő szavakat mázolja a képre: kapzsiság, kínzás, gyávaság.
– Salier, az az arrogáns fasz. – Vitari Monzára vigyorgott, vörös haja egészen feketének
tűnt az esőtől. – Persze gondolom, már nem sokáig lesz mire vernie a mellét.
Monza csak egy horkantással válaszolt. Ahogy Vitari szögletes vonásaira pillantott, az
járt a fejében, mennyire bízhat meg benne. Hiába zajlott körülöttük háború, a legnagyobb
veszély minden valószínűség szerint most is saját, számkivetettekből álló csapatán belülről
fenyegette. Vitari? Csak a pénzért tartott vele – márpedig az ilyesmi kockázatos, mert
mindig akad olyan rohadék, aki mélyebben tud a zsebébe nyúlni. Cosca? Hogyan is
bízhatna meg egy hírhedt, iszákos köpönyegforgatóban, akit ő maga is elárult egyszer?
Nyájas? Ki tudja, mi zajlik annak az embernek a fejében?
Morveerhez képest mégis mindannyian olyanok voltak, mintha közeli családtagjai
lennének. Titkon pillantott csak hátra a válla fölött, de a tekintete találkozott a komoran
rámeredő méregkeverőével. Monza szörnyetegnek tartotta, és tudta, hogy ha a férfinak
haszna származna belőle, ugyanolyan könnyedén megölné, mint ahogy egy kullancsot
nyom agyon. Morveer gyanúsnak találta a döntését, hogy Visserinébe tartanak, de a nőnek
esze ágában sem volt elárulni az indokait. Orso időközben biztosan megkapta Eider
levelét, és irdatlan vérdíjat tűzött ki rá a Valint és Balk pénzéből. Márpedig ez azt
jelentette, hogy a bérgyilkosok fele a Világ Körén belül biztosan Styriában szaglászik,
remélve, hogy zsákban viheti el a fejét Talinsba. Természetesen mindazoknak a fejével
együtt, akik segítettek neki.
 Úgy állt a helyzet, hogy a csata közepén nagyobb biztonságban voltak, mintha távol
tartották volna magukat tőle.
Egyedül Reszketben bízhatott meg félig-meddig. A férfi görnyedt háttal, némán
lovagolt mellette. Westportban még határozottan idegesítette a fecsegése, most viszont,
hogy leszokott róla, különös módon űr maradt utána. Reszket a ködös Sipaniban
megmentette az életét. Ez az élet persze korántsem az volt, mint régen, de még mindig
cefetül nagyot tudott nőni a szemében, aki képes volt ilyen cselekedetre.
– Elcsendesedtél hirtelen.
A nő alig látta Reszket arcát a sötétben, csak az álla határozott vonalát, a szemgödrét
meg a járomcsontja alatti üregeket betöltő árnyékokat tudta kivenni.
– Csak nincs mit mondanom.
– Ez eddig sem tartott vissza.
– Hát kezdem másképp látni a dolgokat.
– Tényleg?
– Komoly erőfeszítésembe kerül továbbra is reménykedni, még ha azt is gondolod,
hogy nekem ez könnyen megy. Főleg mert nem úgy fest, hogy ez az erőfeszítés valaha is
kifizetődik.
– Azt hittem, ha jobb ember leszel, az már önmagában is jutalom.
– Ennyi munkáért cserébe korántsem elegendő. Ha nem vetted volna észre, egy háború
közepén vagyunk.
– Hidd el, tudom, milyen a háború. Életem java részét abban éltem le.
– Nocsak, milyen különös egybeesés! Én is. Ha abból indulok ki, amit láttam, márpedig
sok mindent láttam, a háború nem alkalmas rá, hogy bárkiből jobb ember váljék közben.
Arra gondoltam, hogy mostantól fogva inkább úgy állok a dolgokhoz, mint te.
– Dicsőség egy szabadon választott istennek! Üdv a való világban! – Azért akármilyen
szélesen is mosolygott, mintha némi csalódottságot érzett volna közben. Régen lemondott
róla, hogy rendes ember legyen belőle, de valamiért tetszett neki a gondolat, hogy akad
ilyen az ismerősei között. Megrántotta a gyeplőt, és a lova lassítani kezdett. A szekér
csikorogva állt meg mögötte. – Itt vagyunk.
A ház, amit egykor Bennával vettek Visserinében, még az előtt épült, hogy a városfal
elkészült volna. Akkortájt a gazdagok maguk gondoskodtak a biztonságukról.
Gyakorlatilag egy kőtorony előtt álltak, aminek az egyik oldalán kapott helyet az istálló. A
földszinten csak résnyi ablakok nyíltak, a magas tetőt csipkés mellvéd vette körül. Az
épület feketén magasodott a sötét égbolt előtt, élesen elütött a körülötte zsúfolódó
alacsony tégla- és faházaktól. Monza felemelte a kulcsot, aztán összeráncolta a homlokát.
A szegecsekkel kivert faajtó résnyire nyitva volt, a bentről kiszivárgó fény megvilágította
mellette a fal durva kövét. A nő a szájához emelte az ujját, és az ajtóra mutatott.
Reszket egyik hatalmas csizmájával akkorát rúgott bele, hogy a túloldalon hangos
zörgéssel dőlt fel valami. Monza baljával a kardja markolatán rontott be. A konyhában
egyetlen bútor sem volt, csak rengeteg ember. Mocskosak voltak, fáradtnak tűntek, és a
gyertyák reszketeg fényében, döbbent félelemmel a tekintetükben meredtek a nőre. A
legközelebbi zömök, fél karját felkötve tartó férfi feltápászkodott az üres hordóról, amin
ült, és megragadott egy deszkadarabot.
– Vissza! – ordított rá a nőre. Egy mocskos parasztgúnyát viselő férfi előrelépett egyet,
és meglóbálta a baltáját.
Reszket lehajolt, hogy beférjen a szemöldökfa alatt, megkerülte Monzát, és kihúzta
magát. Hatalmas árnyéka a háta mögött táncolt a falon, kivont pengéje a lába mellett
villant.
– Talán inkább maga lépjen visszább.
A paraszt riadt szemét a világító fémre szegezve engedelmeskedett.
– Maguk meg kicsodák?
– Micsoda? – förmedt rá Monza. – Ez az én házam, maga gazember!
– Tizenegyen vannak – jegyezte meg Nyájas, ahogy ő is belépett, és megállt a nő másik
oldalán.
A két férfin kívül volt még odabent két öreg nő meg egy náluk is öregebb, hajlott hátú,
bütykös kezű férfi. Egy nagyjából Monza korú nő, karján egy csecsemővel és az oldalán
két kislánnyal, akik annyira hasonlítottak egymásra, hogy akár ikrek is lehettek. Az üres
tűzhely mellett egy tizenhat év körüli lány állt, és egy kezdetleges kést szorongatott,
amivel nemrég még halat belezett. Szabad kezével egy kisebb, talán tízéves fiút tolt maga
mögé.
Csak egy lány volt, aki az öccsét próbálta védeni.
– Tedd el azt a kardot – szólt Monza.
– He?
– Ma este nem hal meg itt senki.
Reszket felhúzta egyik sűrű szemöldökét.
– Na most ki az optimista?
– Szerencséjükre nagy házat vettem. – A felkötött karú férfi tűnt a családfőnek, így
Monza rászegezte a tekintetét. – Jut hely mindenkinek.
A férfi leengedte a deszkát.
– Gazdák vagyunk a völgyből, csak egy biztonságos helyet kerestünk. Így találtunk
mindent, nem loptunk el semmit. Nem lesz velünk baj…
– Ajánlom is. Ennyien vannak?
– A nevem Furli. Ez a feleségem…
– Nem érdekel, hogy hívják magukat. Maradjanak idelent, és soha ne legyenek láb alatt.
Akkor senkinek nem esik bántódása.
A férfi bólintott, a tekintetében megbúvó félelemhez lassan megkönnyebbülés
keveredett.
 – Megértettem.
– Nyájas, vidd be a lovakat az istállóba, és tüntesd el a szekeret az utcáról. – Monza
rosszul lett az éhes, tehetetlen parasztok látványától. Félrerúgott az útból egy törött széket,
és a nyeregben töltött hosszú órák miatt megmerevedett lábbal elindult felfelé a lépcsőn a
sötétbe. Morveer a negyedik lépcsőfordulóban érte utol, Cosca és Vitari közvetlenül
mögötte érkezett. A sort Nappal zárta, kezében egy ládával. Morveer egy lámpát is hozott
magával, a fény alulról világította meg aggodalmas arcát.
– Azok a parasztok egyértelmű fenyegetést jelentenek a számunkra – mormogta. –
Mindazonáltal könnyedén megoldhatjuk a problémát, nincs is szükség hozzá a mérgek
királyára. Elegendő némi jótékony adomány, mondjuk egy vekni kenyér, természetesen
leopárdvirággal megszórva, és többé nem lennének…
– Nem.
A férfi egy pillanatig mereven nézett meglepetésében.
– Amennyiben az a szándéka, hogy szabadon hagyja őket mozogni odalent,
határozottan tiltakoznom kell…
– Tiltakozzon csak, ha jólesik, aztán meglátjuk, leszarom-e vagy sem. – Ahogy a férfi
elfordult, Monza kikapta a kezéből a lámpát. – Cosca, te a második emeleten alszol
Nyájassal. Vitari, a jelek szerint neked egyedül kell aludnod a szomszéd szobában.
– Egyedül alvás. – Vitari belerúgott egy lehullott vakolatdarabba. – Erről szól az életem.
– Akkor visszamegyek a szekeremhez, és behozom a holmimat a caprilei mészáros
kóbor parasztoknak létesített panziójába. – Morveer a fejét rázva fordult vissza a lépcső
felé.
– Tegyen úgy! – förmedt rá Monza. Megvárta, hogy a férfi csizmája pár fokkal lejjebb
csikorduljon a lépcsőn, és Cosca hangja se hallatsszon többé az alsó emeletről, ahogy
szünet nélkül hablatyol valamit Nyájasnak, aztán belépett Nappal után a szobájába, és
óvatosan behajtotta maga mögött az ajtót. – Beszélnünk kell.
A lány kinyitotta a ládáját, és elővett belőle egy darab kenyeret.
– Miről?
– Ugyanarról, amiről Westportban. A főnöködről.
– Az idegeire megy, mi?
– Ne mondd, hogy neked nem.
– Három éve mindennap.
– Felteszem, nem lehet könnyű neki dolgozni. – Monza, egy pillanatra sem véve le a
szemét a lányról, beljebb lépett a szobába. – Előbb-utóbb minden tanítványnak ki kell
lépnie a mestere árnyékából, ha ő maga is mester akar lenni egyszer.
– Ezért árulta el Coscát?
Monza egy pillanatra elgondolkodott.
– Többé-kevésbé. Néha kockázatot kell vállalni. Bele kell nyúlni a csalánba. Persze
neked sokkal jobb indokaid vannak, mint nekem voltak – jegyezte meg félvállról, mintha
magától értetődő volna.
Most Nappalon volt a sor, hogy elgondolkodjon.
– Milyen indokaim?
Monza úgy tett, mintha meglepődne.
– Hát… Morveer előbb-utóbb elárul és átáll Orsohoz. – Persze nem volt biztos a
dolgában, de eljött az ideje, hogy felvértezze magát a lehetőséggel szemben.
– Valóban? – Nappal már nem mosolygott.
– Nem tetszik neki, ahogy a dolgaimat intézem.
– Ki mondta, hogy nekem tetszik, ahogy a dolgait intézi?
– Nem érted? – Nappal összehúzta a szemét, kivételesen még a kezében tartott ételről is
megfeledkezett. – Ha Orsohoz megy, valakire muszáj lesz rákennie Ario halálát. Bűnbak
kell neki.
A lány végül vette a lapot.
– Nem! – csattant fel. – Szüksége van rám!
– Mióta vagy vele? Azt mondtad, három éve? Azelőtt is megvolt valahogy, nem?
Szerinted hány asszisztense volt korábban? Sűrűn találkozni velük, mi?
Nappal kinyitotta a száját, pislogott kettőt, aztán elmélázva megint becsukta.
– Talán mégis marad, boldog család leszünk, és barátokként válunk el. A legtöbb
méregkeverő jó ember, ha jobban megismerjük. – Monza közelebb hajolt, és suttogva
folytatta. – De ha bejelenti, hogy átáll Orsohoz, ne mondd majd, hogy nem
figyelmeztettelek.
Ezzel otthagyta a komor tekintettel a kenyerére meredő Nappalt, csendben kilépett a
folyosóra, majd az ujja hegyével finoman betolta az ajtót. Lenézett a lépcsőn, de
Morveernek nyomát sem látta, csak a korlát csigavonala veszett bele a lenti sötétbe.
Bólintott magában. Elvetette a magot, nincs más hátra, mint hogy megvárja, mi szökken
szárba belőle. Egyik fáradt lábát a másik után téve felballagott a keskeny lépcsőn a torony
legfelső emeletére, és belépett a csikorgó ajtón a tető alatti magas hálószobába. Odafent
halkan kopogott az eső.
Az a szoba volt ez, ahol a sötét időkben egy boldog hónapot töltöttek Bennával a
háborútól távol. Nevettek, beszélgettek, a széles ablakokon át néztek ki a világra.
Eljátszották, milyen lenne az élet, ha hírből sem ismernék a háborúskodást, és valamilyen
más módon töltenék meg tartalommal. Monza azon kapta magát, hogy felderül. A kis
üvegfigura most is ott ragyogott az ajtó fölötti mélyedésben. Eszébe jutott, hogyan
mosolygott hátra a válla fölött Benna, amikor az ujja hegyével a helyére tolta.
Hogy vigyázza az álmodat, amíg alszol. Úgy, ahogy te vigyáztad mindig az én álmomat.
A derű lassan eltűnt az arcáról, az ablakhoz lépett, és kifeszítette a málló zsalu egyik
szárát. A zuhogó eső szürke fátylat borított a városra, kövér cseppek serege pukkant szét a
párkányon. Egy pillanatra távoli villámcsapás fénye világította meg a háztetőket odalent, a
homályból más tornyok szürke körvonalai is kiemelkedtek. Pár pillanattal később
mennydörgés hangja ropogott végig tompán a város fölött.
– És én hol alszom? – Reszket állt a küszöbön az ajtófélfának támaszkodva, a vállán
néhány pokrócot vetett át.
– Te? – Monza felpillantott a kis üvegfigurára a férfi feje fölött, aztán megint Reszketre
nézett. Egykor biztosan nem süllyedt volna idáig, de akkor még megvolt Benna, megvolt
mind a két keze és egy hadsereg állt mögötte. Most viszont nem volt vele senki és semmi,
csak hat jól fizetett különc, egy jó kard meg rengeteg pénz. Egy tábornok talán jobban
teszi, ha távolságot tart a katonáitól, egy körözött nő pedig jobban teszi, ha nem áll szóba
senkivel, Monza azonban nem volt többé tábornok. Benna meghalt, neki pedig szüksége
volt valakire. Az ember vagy pityereg a balsorsa felett, vagy összeszedi magát, és kihozza
a legtöbbet a helyzetből, akármekkora szarba is került. A könyökével belökte a zsalut, egy
grimaszt vágva az ágyra rogyott, és letette a lámpát a földre.
– Velem, ebben a szobában.
Reszket szemöldöke felszökött.
– Tényleg?
– Úgy bizony, optimista barátom. Ez a te szerencsenapod. – Monza hátradőlt a
könyökére. A régi ágykeret megcsikordult alatta, ahogy a férfi felé bökte a lábát. – Most
pedig csukd be az ajtót, és húzd le a kurva csizmámat.
 Zsákba dugott patkányok
Cosca hunyorogva lépett ki a torony tetejére. Mintha még a napnak sem lett volna jobb
dolga, mint hogy őt gyötörje; persze sejtette, hogy meg is érdemli. Visserine terült el
alatta: téglából és fából épült házak, krémszínű kövekből felhúzott villák összevisszasága,
zöldellő fák lombjai a parkokban és a széles utak mentén. Mindenfelé ablakok csillantak, a
háztetőket díszítő, színes üvegből készült szobrok visszaverték a nap fényét, és ékszerként
ragyogtak fel. Szerteszét többtucatnyi másik torony is a környező házakra vetette hosszú
árnyékát, bár sok közülük jóval alacsonyabb volt, mint az, amelyiknek a tetején állt.
Délen, a szürkéskék tenger irányában madarak apró pontjai köröztek, a város part menti
szigeten épült kerülete fölött most is ott gomolygott a nagyhírű üvegműves kemencék
füstje. Kelet felé a Visser sötét kígyóként kanyargott az épületek között, a város két felét
négy híd kötötte össze. Salier nagyherceg palotája féltékenyen kuporgott a folyó ködbe
vesző szigetén. Cosca számos kellemes estét töltött el itt magának a nagy ínyencnek a
díszvendégeként. Amikor még szerették, féltek tőle és rajongtak érte. Olyan régen, mintha
egy másik életben történt volna.
Monza mozdulatlanul állt a mellvédnél a kék ég háttere előtt. A pengéje és a karja a
vállától a fegyver hegyéig egyetlen hosszú, egyenes vonalat alkotott. Az acél ragyogott a
napsütésben, a rubin a nő középső ujján vérvörösen izzott, a bőrén fénylő verejték a
mellényét is a testéhez tapasztotta. Ahogy a férfi közelebb ért, és nagyot húzott a kezében
tartott boroskancsóból, leengedte a kardot.
– Kíváncsi voltam, meddig fog tartani.
– Sajnálatos módon csak víz van benne. Vagy nem voltál tanúja, amikor ünnepélyes
esküt tettem, hogy soha többé nem nyúlok borhoz?
A nő felhorkant.
– Ezt korábban is hallottam már, mégsem lett belőle semmi.
– Lassú és gyötrelmes folyamat, de azon vagyok, hogy helyrebillentsem magam.
– Ezt is hallottam, aztán még kevesebb lett belőle.
Cosca sóhajtott.
– Mit kell tennem, hogy komolyan vegyenek végre?
– Egyszer éltedben állni a szavad?
– Oly sokszor tört már össze a szívem! Vajon el tud viselni ilyen kínokat? – A férfi
egyik csizmáját a mellvédnek támasztotta a nő mellett. – Tudod, Visserinében születtem,
alig pár utcányira innen. Boldog gyerekkorom volt, de vad, csúf afférokkal telt az
ifjúságom. Egy ilyen után nem maradt más választásom, mint hogy elhagyjam a várost, és
fizetett katonaként próbáljak szerencsét.
– Az egész életed tele volt csúf afférokkal.
– Így igaz. – Ami azt illeti, Cosca kevés kellemes emléket tudott felidézni. Ahogy a
szeme sarkából Monzára pillantott, egyszerre rájött, hogy ezek közül a legtöbbnek a nő is
részese volt. Vele élte meg élete legjobb és legrosszabb pillanatait. Mély lélegzetet vett, és
tenyerével árnyékolva be a szemét nyugat felé nézett a városfal szürke vonalán túl
nyújtózó tarka földek felé. – Nincs hír talinsi barátainkról?
– Hamarosan lesz. Ganmark tábornok nem arról híres, hogy elkésik a bevetésről. –
Monza egy pillanatra elhallgatott, és szokás szerint Összeráncolta a homlokát. – Mikor jön
az, hogy te megmondtad?
– Mit mondtam meg?
– Hogy mit fog lépni Orso.
– Te is tudod, mit mondtam.
– Soha ne bízz a munkaadódban. – Nagy árat fizetett érte, hogy ezt a leckét megtanulja
Sefeline ospriai hercegnőtől. – És most tőlem kapod a béredet.
Cosca megpróbált kipréselni magából egy mosolyt, még ha bele is fájdult az ajka.
– De mi kellőképpen gyanakvóak vagyunk egymás dolgaival kapcsolatban.
– Természetesen. Azt sem bíznám rád, hogy elvidd a patakig, amit kiszartam.
– Kár. Biztos vagyok benne, hogy rózsaillatút szarsz. – A férfi a hátával a mellvédnek
támaszkodott, és hunyorogva nézett a napba. – Emlékszel, hogy vívtunk reggelente? Amíg
túl jó nem lettél.
– Amíg nem lettél végleg iszákos.
– Hát utána már aligha vívhattam, igaz? Azért annak is van határa, hogy az ember
mennyire hajlandó leégetni magát már a reggeli előtt. Az egy kalvéz a kezedben?
Ahogy a nő felemelte a kardot, a napfény könnyedén siklott végig a pengén.
– Bennának csináltattam.
– Bennának? Mi a fenét kezdett volna ő egy kalvézzal? Nyársnak használta volna, hogy
megsüssön rajta egy almát?
– Ami azt illeti, még ilyesmire sem használta.
– Nekem is volt egy. Átkozottul jó kard volt. Elkártyáztam. Kérsz inni? – Felkínálta a
kancsót.
A nő érte nyúlt.
– Éppenséggel…
– Hah! – Cosca az arcába löttyentette a vizet, mire Monza döbbenten hátrálni kezdett. A
férfi előkapta a kardját a hüvelyéből, és a kancsó még össze sem tört a tető kövén, amikor
már támadott is. Monzáznak sikerült hárítania az első csapást, kétségbeesetten hajolt el a
második elől, majd megcsúszott és a földre zuhant. Ahogy oldalt gördült, a férfi pengéje
máris megcsikordult a tetőn, ahol egy pillanattal korábban még Monza teste volt. A nő,
kardját készenlétben tartva, pattant guggolásba.
– Elpuhulsz, Murcatto. – Cosca kuncogva vonult a tető közepére. – Tíz évvel ezelőtt
biztosan nem ugrottál volna be a jó öreg vizet az arcba trükknek.
 – Most sem ugrottam be, te barom. – Monza kesztyűs kezével lassan megtörölte a
homlokát, nedves hajáról vízcseppek hullottak alá, tekintetét egyetlen pillanatra sem vette
le a férfiról. – Többet is tudsz, vagy manapság abban merül ki a kardforgató tudományod,
hogy leöntöd az embert?
Ha őszinte akart lenni magához, Coscának el kellett ismernie, hogy ez nagyjából így
igaz.
– Járjunk utána.
Monza előreszökkent, a két penge hangos csattanással ütközött egymásnak. A nő
csupasz jobb vállán hosszú seb húzódott, egy másik a jobb karján futott körbe és eltűnt
fekete kesztyűjében.
Cosca felé bökött a kardjával.
– Bal kézzel vívsz, mi? Remélem, nem azért, mert megszántál egy öregembert.
– Megszánni? Jobban ismersz te engem annál.
A férfi hárított egy döfést, de a második olyan gyorsan követte, hogy alig tudott kitérni
előle; a penge széles lyukat hasított az ingébe, mielőtt fürgén visszahúzódott.
Cosca felhúzta a szemöldökét.
– Még jó, hogy valamelyest lefogytam az utóbbi időben.
– Lenne még mit leadnod, ha engem kérdezel. – Monza körözni kezdett a férfi körül,
nyelve hegyét kidugta a fogai között.
– Próbálsz úgy helyezkedni, hogy a nap a hátadba kerüljön?
– Nem kellett volna megtanítanod nekem ezeket a mocskos trükköket. Nem akarod te is
a bal kezed használni, hogy egyenlítsünk kissé az esélyeken?
– Mondjak le az előnyömről? Jobban ismersz te engem annál! – Cosca jobbra cselezett,
aztán balra lépett, a nő támadása csak a levegőt érte. Monza gyors volt, de közel sem
annyira, mint a jobb kezével volt. Ahogy elszáguldott a férfi mellett, az rálépett a lábára,
mire ő megtántorodott, és Cosca kardja csinos kis karcolást hagyott a vállán lévő hegre
merőlegesen, keresztet formálva belőle.
A nő a friss seb sarkában kibuggyanó vércseppre pillantott.
– Te vén gazember!
– Csak egy apróság, ami mindig eszedbe juttat majd engem. – Ezzel megforgatta a
kardját, és színpadiasan a levegőbe hasított. Monza ismét rátámadt, a két kard
összecsattant. Vágás, vágás, védés, visszaszúrás. Kicsit esetlen volt az egész, mintha
valaki kesztyűben próbált volna varrni. Korábban előfordult, hogy bemutatót tarthattak
másoknak, de az eltelt idő egyiküknek sem vált javára. – Egy kérdésem van… – szólt
Cosca a nőre szegezve tekintetét. – Miért árultál el?
– Meguntam a kurva vicceidet.
– Természetesen rászolgáltam, hogy eláruljanak. Végül minden zsoldost mellbe vagy
hátba szúrnak. De hogy éppen te? – Monza felé szúrt, aztán egy vágás következett, amitől
a nő grimaszolva lépett hátra. – Miután annyi mindent tanítottam neked? Annyi mindent
adtam? Biztonságot, pénzt, egy helyet, ahová tartozhattál. Úgy bántam veled, mintha a
saját lányom lettél volna.
– Inkább mintha az anyád lettem volna. Azt kihagytad, hogy rendszeresen összeszartad
magad részegen. Tartoztam neked, de mindennek van határa. – Körözni kezdett a férfi
körül, kereste a lehetőséget. Kardjaik hegye talán egyujjnyira volt egymástól. – A pokolba
is követtelek volna, de szó sem lehetett róla, hogy az öcsémet is magammal vigyem.
– Miért ne? Otthon érezte volna magát.
– Baszódj meg! – Monza cselezett, aztán más szögben támadott, arra kényszerítve a
férfit, hogy egy haldokló béka méltóságával szökkenjen odébb. Cosca már el is felejtette,
mennyi munkával jár a vívás. A tüdeje máris égetett, a válla, az alkarja, a csuklója, a
kézfeje sajgott a fájdalomtól. – Ha nem én teszem meg, valamelyik másik századosod
árult volna el. Sesaria! Victus! Andiche! – A nő minden egyes gyűlölt nevet éles vágással
kísért, megcsörgetve a kardot Cosca kezében. – Afierinél az egyik jobban meg akart
szabadulni tőled, mint a másik.
– Lehetne, hogy nem is említjük azt a nyavalyás helyet? – Cosca hárította a nő
következő döfését, és már-már a régi harciasságával lendült át támadásba, egészen a tető
sarkáig szorítva Monzát. Még azelőtt le kellett zárnia ezt az ügyet, hogy belehal a
kimerültségbe. Újra támadott, a nő egyensúlyát vesztve dőlt a mellvédnek, hátradőlve a
semmi fölé hajolt. A markolatvédők csikorogva feszültek egymásnak, az arcuk már alig
néhány ujjnyira volt egymástól, Monza mögött tátongott a mélység. Cosca egy kurta
pillanatig kísértést érzett, hogy megcsókolja a nőt, aztán lelökje a tetőről. Talán csak azért
nem tette meg egyiket sem, mert nem tudott választani a két dolog között.
– A jobb kezeddel ügyesebb voltál – sziszegte.
– Tíz évvel ezelőtt ügyesebb voltál. – Monza kicsúszott a kard alól, aztán a semmiből
megjelent kesztyűs kisujja, és a férfi szemébe bökött.
– Íííí! – nyüszített fel Cosca, és szabad kezével az arcához kapott. A nő térde tompa
puffanással találta telibe a golyóit, az égető fájdalom végigszáguldott a gyomrán, és
egészen a nyakáig hatolt. – Ufffffff… – Megtántorodott, kiejtette a kardot erejüket vesztett
ujjai közül, és levegő után kapkodva kétrét görnyedt.
– Csak egy apróság, ami mindig eszedbe juttat majd engem. – Monza kardjának villanó
hegye égő sebet hagyott Cosca arcán.
– Ah! – A férfi lassan lerogyott a tetőre. Már megint térdre kényszerült. Mindenütt jó,
de a legjobb otthon…
Az iszonyatos fájdalom ködén keresztül lépések koppanását hallotta a lépcső felől.
– Vitari – nyögte, ahogy hunyorogva pillantott a napfényben közelítő nőre. – Miért
mindig a legrosszabb pillanataimban kerülsz elő?
– Mert annyira élvezem őket.
– Ti átkozott ribancok… fogalmatok sincs, mekkora mázlisták vagytok… amiért sosem
tudjátok meg… micsoda fájdalom… ha tökön rúgják az embert.
 – Próbálj meg gyereket szülni.
– Bájos ötlet… Ha kicsit kevésbé lennék lestrapálva a szükséges területeken, kapnék az
ajánlaton.
De mint oly sokszor előfordult, szellemessége most is hiábavaló volt. Vitari és Monza
már a látóhatárt fürkészte messze a mellvéden túl. Cosca az ágyékát markolva
tápászkodott fel. A várostól nyugatra lovasok hosszú sora foglalt el egy dombtetőt. Két
közeli torony fogta közre a látványt, ahogy az állatok patája felverte a port, és
piszkosszürke felhőt rajzolt az égre.
– Itt vannak – szólt Vitari. Valahol a hátuk mögött harang kondult, majd hamarosan
több is csatlakozott hozzá.
– És ott is – mondta Monza. Egy második sor is megjelent észak felé, mögötte
füstoszlop emelkedett az égbe.
A nap egyre magasabbra vándorolt a kék égbolton, és kétségkívül arra készült, hogy jól
megégesse Cosca egyre terebélyesebb kopasz foltját, ahogy a férfi végre kihúzta magát, és
figyelte Orso nagyherceg hadseregének felfejlődését a várost körülvevő mezőkön.
Regiment regiment után foglalta el fennakadás nélkül a helyét, jóval az íjak lőtávolán túl.
Észak felé egy nagyobb különítmény átgázolt a folyón, és teljessé tette a bekerítést. A
lovak csinos sorokban követték egymást, aztán egy csapat megfordult, és visszavonult a
többiek mögé, nyilvánvalóan azért, hogy feldúljon mindent, amit az előző évben puszta
hanyagságból feldúlatlanul felejtettek.
Sátrak jelentek meg, ellátmánnyal megrakott kocsik gördültek elő és vájtak árkokat a
sáros földbe a vonalak mögött. A falakon álló apró városvédők tehetetlenül figyelték,
ahogy a talinsiak egy gigantikus óramű fogaskerekeinek hibátlan precizitásával ásták be
magukat körülöttük. Persze az ilyesmi sosem volt Cosca stílusa, még józan korában sem.
Inkább mérnöki teljesítménynek tűnt, mint művészetnek, de muszáj volt csodálni a
fegyelmezettséget.
Széttárta a karját.
– Üdvözlök mindenkit Visserine ostrománál!
A többiek is mind összegyűltek a tetőn, hogy megnézzék, hogyan szorul Ganmark
gyűrűje a város körül. Monza bal kezét csípőre tette, kesztyűs jobbját kardja markolatán
nyugtatta, fekete haja lobogott összeráncolt homloka körül. Reszket Cosca másik oldalán
állt, és komoran figyelte a fejleményeket. Nyájas a lépcsőhöz vezető ajtó mellett ült egy
széken, és a kockáit görgette a combjai között. Nappal és Vitari egymással beszélgettek a
mellvédnél. Morveer a szokásosnál is savanyúbbnak tűnt, ha ez lehetséges volt egyáltalán.
– Hát nincs köztetek olyan, akinek a humorérzéke kibír egy aprócska ostromot? Fel a
fejjel, barátaim!
Cosca kedélyesen Reszket széles hátára csapott.
– Nem mindennapi látvány, hogy egy ekkora sereget ilyen jól kezeljenek. Gratulálnunk
kellene Monza barátjának, Ganmark tábornoknak a kivételes türelméért és
fegyelmezettségéért. Talán fogalmazhatnánk neki ez ügyben egy levelet.
 – Kedves Ganmark tábornokom! – Monza elhúzta a száját, csücsörített, aztán átköpött a
mellvéden. – Örök híve, Monzcarro Murcatto.
– Egyszerű üzenet – jegyezte meg Morveer de kétségkívül nagyra fogja értékelni.
– Jó sok katona van odalent – mordult föl Reszket.
Nyájas hangja szelíden szállt feléjük.
– Tizenháromezer-négyszáz vagy valahogy úgy.
– Nagyrészt talinsiak. – Cosca feléjük intett a távcsövével. – Orso régi szövetségesei is
küldtek néhány regimentet. A jobbszárnyon ott a víz közelében Etrisani zászlóit látom,
középen meg van pár másik Cesaléból. Viszont mind reguláris seregek, régi
bajtársainknak, az Ezer Kardnak nem látom nyomát. Kár. Jó lenne összefutni néhány régi
cimborával, nem igaz, Monza? Sesariával, Victusszal, Andichéval. És persze Hűséges
Caprival is. Jó lenne összefutni néhány régi cimborával… és bosszút állni rajtuk.
– A zsoldosok kelet felé lesznek. – Monza a folyó felé kapta a fejét. – Rogont herceget
meg az ospriaiakat tartják fel.
– Nyilván remek móka ez minden résztvevő számára. De mi legalább itt vagyunk. –
Cosca a város körül tüsténkedő katonák felé intett. – Ganmark tábornok feltételezhetően
ott van. A terved nyilván az, hogy találkozót szervezünk vele a régi idők emlékére.
Mármint ugye feltételezhetjük, hogy van terved?
– Ganmark művelt ember. Szereti a művészeteket.
– És? – kérdezte Morveer.
– Senkinek sincs több műtárgya, mint Salier nagyhercegnek.
– Figyelemreméltó gyűjteménnyel rendelkezik. – Cosca többször is megcsodálta, vagy
legalábbis úgy tett, mert közben leginkább a herceg bora nyűgözte le.
– Azt mondják, a legjobb Styriában. – Monza átsietett a szemközti mellvédhez, és
Salier a folyó szigetén épült palotája felé pillantott. – Amint elesik a város, Ganmark
egyenesen a palotába siet majd, hogy kimenekítse a felbecsülhetetlen értékű műkincseket
a káoszból.
– Hogy mindet ellopja magának – vetette közbe Vitari.
Monza a szokásosnál is elszántabbnak tűnt.
– Orso gyorsan le akarja tudni ezt az ostromot. A lehető legtöbb időt akarja hagyni
magának, hogy végleg megszabaduljon a Nyolcak Ligájától, elintézze Rogontot, és még a
tél beállta előtt megszerezze magának a koronáját. Ehhez áttörésekre, rohamokra meg az
utcákon heverő hullákra lesz szüksége.
– Csodálatos! – Cosca összecsapta a tenyerét. – Hiába ékesítik nemes fák és elegáns
épületek az utcákat, az embernek mindig támad némi hiányérzete, amíg nem lepik el őket
holttestek, igaz?
– A halottaktól szerzünk páncélt, egyenruhát meg fegyvereket. Amikor a város elesik,
azaz hamarosan, talinsiaknak álcázzuk magunkat. Valahogyan bejutunk a palotába, aztán
miközben Ganmark Salier gyűjteményének kimenekítésével van elfoglalva, és lankad a
figyelme…
– Megöljük a rohadékot? – érdeklődött Reszket.
Egy pillanatra csend lett.
– Aprócska hiányosságot vélek felfedezni a tervben. – Morveer nyüszítő hangja olyan
volt, mintha szögeket vertek volna Cosca koponyájába. – Salier nagyherceg palotája Styria
legszigorúbban őrzött helyei közé tartozik, mi pedig nem vagyunk odabent. Továbbá az
sem valószínű, hogy meghívót kapunk.
– Ellenkezőleg, én máris szolgálhatok vele. – Cosca elégedetten állapította meg, hogy
mindenki rámered. – Salierrel elég jó barátságban voltam pár évvel ezelőtt, amikor
felfogadott, hogy rendezzem a határvitáit Purantival. Hetente egyszer együtt étkeztünk, és
biztosított felőle, hogy szívesen lát, amikor csak a városban járok.
A méregkeverő arca a megvetés karikatúrája volt.
– Ez még azelőtt történt, hogy borissza semmirekellő lett magából?
Cosca könnyedén elhessegette magától a sértést.
– A hosszú és élvezetes időszak alatt esett meg, amíg azzá váltam. A meghívás
mindenesetre még áll.
Vitari összehúzott szemmel pillantott rá.
– És mégis, hogy a fenébe akarod hasznát venni?
– Azt találtam ki, hogy megszólítom az őröket a palota kapujánál, és valami olyasmit
mondok nekik, hogy: „Nicomo Cosca vagyok, hírhedt szerencselovag, és vacsorára
jöttem.”
Kínos csönd támadt, szinte olyan, mintha a férfi nem egy nyerő ötletet, hanem egy nagy
rakás fekáliát dobott volna be.
– Bocsáss meg – mormogta Monza –, de kétlem, hogy a nevedre most is ugyanúgy
megnyílnak az ajtók, mint régen.
– A latrinaajtók talán igen. – Morveer gunyoros vigyorral rázta meg a fejét. Nappal
halkan kuncogott magában, és még Reszket szája is mintha felfelé görbült volna.
– Akkor ez Vitari és Morveer dolga lesz – jelentette ki Monza. – Figyeljék a palotát.
Találják meg a módját, hogy bejussunk. – Ezek ketten minden különösebb lelkesedés
nélkül néztek össze. – Cosca, te tudsz valamit az egyenruhákról.
A férfi felsóhajtott.
– Kevesen tudnak róla többet. Minden megbízó a sajátját akarja az emberre tukmálni.
Kaptam egyet Westport városatyáitól, ami aranyszövetből készült. Nagyjából annyira volt
kényelmes, mintha egy ólomcsövet dugtak volna fel…
– Valami kevésbé szembeszökő talán jobban megfelelne a céljainknak.
Cosca vigyázzállásba vágta magát és feszesen szalutált.
– Murcatto tábornok, minden tőlem telhető erőfeszítést megteszek, hogy
engedelmeskedjem a parancsának!
– Csak ne feszegesd magad. A te korodban még megszakadsz bele. Vidd magaddal
Nyájast, ha megkezdődik az ostrom. – A fegyenc megvonta a vállát, és megint a kockáira
fordította a figyelmét.
– Egy nemes cselekedettel a puszta valagukig le fogjuk csupaszítani a halottakat! –
Cosca a lépcső felé fordult, de megtorpant, amint az öbölre tévedt a tekintete. – Á! Orso
nagyherceg flottája is beszállt a buliba. – Hajók közeledtek a látóhatáron, fehér
vitorlájukat Talins fekete keresztje díszítette.
– Salier hercegnek újabb vendégei érkeznek – állapította meg Vitari.
– Mindig is lelkiismeretes házigazda volt, de nem vagyok benne biztos, hogy fel van
készülve egyszerre ennyi látogató fogadására. A város el van vágva a világtól. – Cosca
belevigyorgott a szélbe.
– Börtön – szólt Nyájas, és majdhogynem ő is mosolygott.
– Tehetetlenek vagyunk, mint a zsákba dugott patkányok! – csattant fel Morveer. – Úgy
beszélnek, mintha ez így lenne rendjén!
– Ötször álltam ostrom alatt, és mindig ínyemre volt a dolog. Az benne a csodálatos,
hogy korlátozottak a lehetőségek. Felszabadítja az ember gondolatait. – Cosca mély
lélegzetet vett az orrán át, aztán elégedetten fújta ki a levegőt. – Ha az élet egy cella, nincs
felszabadítóbb érzés a fogságnál.
 Veszett fejsze
Tűz.
Az éjszakai Visserine tűz és árnyak lakhelyévé vált. Ledőlt falak, beomlott háztetők,
kettétört gerendák labirintusává. Testetlen kiáltások harsantak, szellemalakok villantak a
sötétben. Az utcákon kibelezett épületek magasodtak, az ablakok és az ajtók üres
nyílásaiból előtörő lángnyelvek az éjszakát nyaldosták. Elszenesedett gerendák böködték a
lángokat, azok pedig visszabökték őket válaszul. Fehér szikrák záporoztak a sötét égbolt
felé, és fekete hamu hullott alá puhán. A városban új tornyok emelkedtek: füst tekergő
oszlopai magasodtak a nekik életet adó tűz fényében és takarták el a csillagokat.
– Hányat szedtünk össze legutóbb? – Cosca szemében sárgán tükröződtek az utca
túloldalán lobogó tűz lángjai. – Hármat, ugye?
– Hármat – bólintott Nyájas. A szerzeményeket a szobájában lévő ládában helyezte
biztonságba. Két talinsi katona páncélját – az egyiken szögletes lyukat ütött egy
számszeríjból kilőtt nyílvessző – meg egy törékeny fiatal hadnagy egyenruháját
kaparintották meg, akit egy összedőlő kémény nyomott agyon. Pechje volt, de Nyájas arra
gondolt, hogy mégiscsak az ő serege gyújt fel mindent.
Kőhajítókat állítottak fel a falakon kívül, ötöt a folyó nyugati partján, hármat pedig
kelet felé. Kőhajítók voltak a kikötőben horgonyzó huszonkét fehér vitorlájú hajó
fedélzetén is. Az első éjszakán Nyájas hajnalig fennmaradt, hogy figyelhesse őket.
Száztizennyolc égő lövedéket küldtek át a falakon, tüzek sorát gyújtva a városban, melyek
fellángoltak, kialudtak, kettéváltak, összeolvadtak egymással, így képtelenség volt
megszámolni őket. A számok elhagyták Nyájast, egyedül érezte magát és félt. Mindössze
hat rövid nap, háromszor két éjszaka kellett hozzá, hogy a békés Visserine pokollá
változzon.
Az egész városban egyedül a sziget maradt érintetlen, ahol Salier herceg palotája állt.
Murcatto szerint festmények is voltak ott, és más csinos holmik, amikre Ganmark, Orso
seregének vezére, a férfi, akinek a megölését tervezték, rá akarta tenni a kezét. Számtalan
házat volt kész felgyújtani ezért, számtalan embert ítélt halálra, parancsok sorát adta ki a
gyilkolásra éjt nappallá téve, ezeket az élettelen tárgyakat azonban meg kellett óvni.
Nyájas úgy gondolta, hogy ezt az embert be kellene zárni az Óvóba, és akkor a külvilág
biztonságosabb hely lenne. Ehelyett az emberek engedelmeskedtek neki, csodálták, a világ
pedig égett. Úgy tűnt, minden kifordult a sarkából és a feje tetejére állt. Nyájas persze nem
tudott különbséget tenni jó és rossz között; ezt a bírái mondták neki.
– Készen állsz?
– Igen – hazudta Nyájas.
Cosca megvillantotta őrült vigyorát.
– Akkor irány az ostrom, barátom! – Ezzel egyik kezét kardja markolatán tartva, a
másikkal a kalapját szorítva a fejére, nekiindult. Nyájas nyelt egyet, és követte, ajka
némán mozgott, miközben a lépteit számolta. Muszáj volt valami mást számolnia, mint
azt, hogy hányféleképpen érheti utol a halál.
 A helyzet csak rosszabb lett, ahogy a város nyugati végéhez közeledtek. A tüzek
rettenetes pompával, ropogva törtek a magasba, ágaskodó ördögökként falták az éjszakát.
Könnyek fakadtak Nyájas égő szeméből. Talán a pusztítást siratta. Ha valaki meg akar
szerezni magának valamit, miért gyújtja fel? Ha pedig nem kell neki, miért háborúzik,
hogy elvegye valaki mástól? Az Óvóban is haltak meg emberek. Folyton meghalt valaki.
Ott mégsem pusztítottak el mindent. Szinte semmijük nem volt, és nem kockáztatták, hogy
azt a keveset is elveszítsék. Minden apróságot megbecsültek.
– Kurva gurkhuli tűz! – Cosca káromkodva került ki egy újabb tomboló fészket. – Tíz
évvel ezelőtt senkinek nem jutott eszébe fegyverként használni, míg hamuvá nem égették
Dagoskát, és lyukat nem ütöttek vele az Agriont falába. Most jóformán el sem kezdődik
egy ostrom, és már mindenki azon töri magát, hogy fölrobbantsa, ami az útjába kerül. Mi
is szívesen felgyújtottunk néha egy-egy épületet a magam idejében, hogy előremozdítsuk
a dolgokat, de semmi ilyesmi nem jutott eszünkbe. A háború a pénzszerzésről szólt.
Mellékhatásként némi szerény nyomorúság sajnálatos módon elkerülhetetlennek
bizonyult. Most viszont minden a rombolásról szól. Minél alaposabb, annál jobb. A
tudomány, barátom, a tudomány. Pedig én azt hittem, meg fogja könnyíteni az életünket.
Koromlepte katonák csörtettek el mellettük, páncéljukon narancsszínben tükröződtek a
lángok. Koromlepte civilek adták kézről kézre a vízzel teli vödröket, kétségbeesett arcukat
megvilágította az elolthatatlan tűz ragyogása. Dühös szellemek fekete körvonalaiként
lepték el az izzó éjszakát. Mögöttük egy félig-meddig összedőlt épület falán hatalmas
festmény maradványai látszottak. A teljes páncélzatot viselő Salier herceg szigorú
tekintettel mutatta a győzelembe vezető utat. Nyájas úgy sejtette, hogy zászló is lehetett
nála, a fal teteje azonban a herceg felfelé nyújtott kezével együtt leomlott. A lángok
táncoló fényében olybá tűnt, mintha rángatózna a festett arc, mintha mozogna a festett
száj, és mintha rohamra indulnának a festett katonák a háta mögött.
Amikor Nyájas még fiatal volt, lakott egy öregember a tizenkettedik cellában a
folyosóján, aki gyakran mesélt a régmúltról. Azokról az ősi időkről, amikor ez a világ és a
lenti világ még egy volt, és démonok járták a földet. A fegyencek kinevették a vénembert.
Nyájas is velük nevetett, mert az Óvóban tanácsos volt azt tenni, amit mindenki más, és
nem kilógni a sorból. Azért amikor senki nem volt ott, visszament, és megkérdezte,
pontosan hány év telt azóta, hogy lelakatolták a kapukat, és Euz kizárta a démonokat a
világból. A vénember nem tudta megmondani. Most úgy tűnt, a lenti világ áttörte a
kapukat, és káoszt hozva magával, elárasztotta Visserinét.
Elsiettek egy lángoló torony mellett. A tűz az ablakokban világított, és keresztüldöfte a
tetőt, gigantikus fáklyává változtatva az épületet. Nyájas izzadt, köhögött, majd még
jobban izzadt. Egy szeméttel teli utca végén megpillantotta a városfal csipkézett
körvonalait.
– Közeledünk! Maradj velem.
– Én… én… – Nyájas rekedt hangja beleveszett a füstbe. Ahogy befordultak egy
keskeny sikátorba, aminek a végén vörös fény világított, hirtelen zajt hallott. Zörgést,
csörömpölést, dühös kiáltások elsöprő áradatát. Éppen ilyen ricsajjal járt a nagy lázadás is
az Óvóban, mielőtt a hat legveszélyesebb fegyenc – köztük Nyájas – beleegyezett, hogy
véget vet az őrületnek. Vajon itt ki vet véget az őrületnek? Akkora durranás hallatszott,
hogy a föld is beleremegett, és vöröses fény töltötte be az éjszakai égboltot.
Cosca egy kiégett fa mögé osont, és hozzásimult a törzséhez. A zaj egyre hangosabb
lett, de Nyájas szíve olyan vadul vert, hogy a belső dübörgés szinte teljesen elnyomta a
kinti hangorkánt.
A rés nem volt szélesebb száz lépésnél, rongyos szélű fekete foltként virított a
városfalban, amit tülekedő talinsi katonák töltöttek meg. Hangyákként másztak át rajta a
földre hullott köveken meg a kettétört gerendákon keresztül, hogy a túloldalon egy kiégett
térre érkezzenek meg a város peremén. Az első támadást még rendezett csata követte,
mostanra azonban eluralkodott az áttekinthetetlen, forrongó káosz. A védők a kibelezett
épületek tövében sebtében felállított barikádjaik mögül rontottak elő, a támadók pedig
szünet nélkül özönlöttek befelé a résen. A vérontás fokozódásával egyre gyűlt a tömeg, és
egyre gyűltek a halottak is.
Bárdok és kardok pengéi villantak, dárdák és lándzsák csattantak egymásnak, itt-ott
szakadt zászlók lógtak ernyedten a tülekedő katonák fölött. Nyílvesszők szálltak
mindenfelől: a falakon kívül gyülekező talinsiak meg a barikádjaik mögött megbújó védők
közül éppúgy, mint a rés mellett roskadozó toronyból. Nyájas szeme láttára egy hatalmas
kődarab zuhant a fal tetejéről a forrongó tömegbe, tátongó lyukat vágva a katonák sorai
közé. Sok százan verekedtek és haldokoltak az égő fáklyák, az égő nyílvesszők, az égő
házak pokoli fényénél. Nyájas el sem hitte, hogy ez a valóság. Az egész kitalációnak, egy
rikító festményhez készített makettnek tűnt csupán.
– Visserine ostroma – suttogta magának. Két kezével keretbe foglalta a jelenetet, és
elképzelte, ahogy egy gazdag előkelőség falán lóg.
Amikor két ember elhatározza, hogy megölik egymást, annak mindig van valamiféle
formája. Ami azt illeti, annak is, ha néhány ember teszi ugyanezt. Az ilyesféle
helyzetekkel Nyájasnak soha nem akadt gondja. Ilyenkor az események szabályos rendben
követik egymást, és aki gyorsabb, erősebb, ügyesebb, élve kerül ki a dologból. Most
azonban más volt a helyzet. Ebben a tolongásban nem lehetett rendszert találni. Senki nem
tudhatta, mikor taszítja bele a tömeg akár teljesen véletlenül is egy lándzsába. Minden
szörnyű véletleneken múlott. Hogyan is lehetne elkerülni egy nyílvesszőt vagy egy
felülről alázuhanó kődarabot? Hogyan is lehetne kiszámítani és elkerülni az érkező halált?
Ez itt nem volt más, mint egy monumentális szerencsejáték, amiben emberek élete a tét.
És mint a Cardotti Gyönyörpalotájában űzött szerencsejátékok esetében, a játékos hosszú
távon itt sem nyerhetett.
– Úgy fest, forró a hangulat! – ordította Nyájas fülébe Cosca.
– Forró?
– Láttam már forróbbat is! Muris olyan volt, mint egy vágóhíd, miután végeztünk.
Nyájas megszólalni is alig tudott, forgott vele a világ.
– Maga… volt már ilyenben?
Cosca könnyedén legyintett.
– Párszor. De aki nem teljesen őrült, hamar belefárad. Jó mókának fest talán, de nem
úriembernek való hely.
 – Honnan tudják, ki kivel van? – kérdezte Nyájas.
Cosca kormos arcára széles mosoly ült ki.
– Leginkább találgatnak. Az ember próbál a megfelelő irányba állni, és reménykedik
a… Á!
Egy csapat kivált a forgatagból, és fegyvereiket rázva indultak meg előre. Nyájas még
azt sem tudta megállapítani, hogy az ostromlók vagy az ostromlottak közül valók,
embereknek is alig tűntek. Ahogy hátrafordult, lándzsák erdejét pillantotta meg közeledni
az ellenkező irányból. A hullámzó fény megvilágította a sötét fémet és a merev arcokat.
Szinte nem is emberek voltak, hanem egy gyilkoló gépezet alkatrészei.
– Erre! – Nyájas karját megragadta egy kéz, és betaszította egy düledező falban nyíló
törött ajtón. Elvesztette az egyensúlyát, megcsúszott, és az oldalára zuhant. Félig futva,
félig kúszva verekedte át magát a fojtogató hamu felhőjén egy nagy törmelékhalom
túloldalára, és Cosca mellett hasra vágódva leste az utcán zajló csatát. Férfiak csaptak
össze, öltek és haltak tomboló, formátlan masszává olvadva. Dühödt ordításukon kívül
Nyájas valami mást is hallott. Oldalra nézett. Cosca mellette térdelt, és egész testében
rázkódott az alig visszafojtott hahotától.
– Maga nevet?
A vén zsoldos megtörölte a szemét kormos ujjával.
– Mi mást tehetnék?
Sötét, törmelékkel teli völgyszerűségben bújtak meg. Egy utca lehetett? Kiszáradt
csatorna? Szennyvizet elvezető kanális? Rongyokba öltözött emberek turkáltak a
szemétben, ahol nem messze egy férfi holtteste hevert. Egy nő kuporgott felette, és
késével sorra egymás után vágta le az ujjait élettelen kezéről, így szerezve meg a gyűrűit.
– El attól a hullától! – Cosca kihúzott karddal indult el a nő felé.
– A miénk! – Vézna, kócos férfi jelent meg husánggal a kezében.
– Nem. – Cosca suhintott egyet a pengével. – A miénk. – Előrelépett, mire a fosztogató
hátrálni kezdett, és átesett egy kiégett bokron. A nő végül átvágta a csontot, lehúzta a
gyűrűt, zsebre vágta, az ujjat pedig válogatott sértések közepette Coscához vágta, mielőtt
elcsoszogott volna a sötétbe.
A vén zsoldos kardját egyensúlyozva nézett utánuk.
– Talinsi hulla. Le a holmijával!
Nyájas a holttesthez osont, és nekilátott, hogy kicsatolja a férfi páncélját. Leemelte róla
a hátvértet, és a zsákjába csúsztatta.
– Fürgén, barátom, mielőtt visszajönnek a fosztogatók.
Nyájasnak nem állt szándékában késlekedni, de remegett a keze. Maga sem tudta, miért.
Általában nem szokott ilyesmi történni vele. Lehúzta a katona sípcsontvédőjét meg
mellvértjét, és csörömpölve hajította a zsákba a többi darab mellé. Így már négy öltözetük
volt összesen. Három meg egy. Még három kell, és mindenkinek jut. Akkor talán
megölhetik Ganmarkot, végezhetnek a dolgukkal, és visszamehetnek Talinsba, ő pedig
megint Sajaamnál számolhatja a zsetonokat. Milyen boldognak is tűntek most azok az
idők! Kinyújtotta a kezét, és letörte a férfi nyakából kiálló nyílvesszőt.
– Segítsen! – A hang alig volt több suttogásánál. Nyájas egy pillanatig azt hitte,
képzelődik, de aztán észrevette, hogy a katona szeme félig nyitva van. Újra megmozdult a
szája. – Segítsen!
– Hogyan? – kérdezte Nyájas. Kioldotta a férfi bélelt zekéjének csatjait, és amilyen
óvatosan csak tudta, lefejtette róla a ruhadarabot. Az ujját különös gonddal húzta át a
levágott ujjak vérző csonkjain. A zekét is belegyömöszölte a zsákba, aztán visszafordította
a férfi testét a hasára, ahogy találta.
– Jól van. – Cosca egy kiégett torony irányába mutatott, ami vészterhesen a mellette
álló épület beomlott teteje felé dőlt. – Talán arra?
– Miért arra?
– Miért ne arra?
Nyájas képtelen volt megmozdulni. Remegett a térde.
– Nem akarok menni.
– Érthető, de együtt kell maradnunk. – Az öreg zsoldos megfordult, de Nyájas elkapta a
karját, és a szavak sorra buktak ki a száján.
– Nem tudok számolni. Nem tudok… nem tudok gondolkodni. Hánynál járunk? Mi…
mi… Megőrültem?
– Te? Nem, barátom. – Cosca mosolyogva csapott Nyájas vállára. – Te teljesen normális
vagy. Ez itt! Ez az egész! – Lekapta a kalapját, és széles ívben körbemutatott vele. – Ez az
őrület!
 Könyörület és gyávaság
Reszket az ablaknál állt. Az egyik szárny félig nyitva volt, a másik zárva, a keret pedig
mint valami festményt vette körül az égő Visserinét. A férfi fekete sziluettjének körvonalai
narancsszínben izzottak a városfal fölött tomboló lángok fényében – a ragyogás
végigkísérte borostás arcát, egyik erős vállát, hosszú karját, a csípőjén duzzadó
izomcsomót és az apró mélyedést csupasz feneke oldalán.
Ha Benna ott lett volna, biztosan figyelmezteti, hogy újabban túl sok kockázatot vállal.
Először is megkérdezte volna tőle, ki ez a nagydarab pucér északföldi, aztán
figyelmeztette volna, hogy nem volt jó ötlet bevenni magát egy ostromlott városba, olyan
közel a halálhoz, hogy az egyenesen a nyakába liheg. Elővigyázatlanul magához engedni
egy szolgálatában álló férfit, engedékenynek lenni a parasztokkal a földszinten.
Kockázatot vállalt, és érezte, ahogy elönti a félelem és az izgalom sajátos keveréke, ami
nélkül az igazi szerencsejátékos nem is tud meglenni. Bennának nem tetszett volna a
dolog. Persze akkor sem hallgatott az öccsére, amikor az még élt. Ha minden az ember
ellen szól, kockázatot kell vállalnia, és Monzának mindig különleges érzéke volt hozzá,
hogy jó döntéseket hozzon.
Legalábbis addig, amíg meg nem ölték Bennát, őt meg le nem dobták egy hegyről.
Reszket hangja hallatszott a sötétben.
– Amúgy hogy lett a tied ez a hely?
– Az öcsém vette. Jó régen. – Eszébe jutott, ahogy Benna az ablaknál állt, hunyorogva
nézett a napba, aztán mosolyogva megfordult. Egy futó pillanatra az ő szája is apró
mosolyra húzódott.
Reszket nem fordult meg és nem is mosolygott.
– Közel álltatok egymáshoz, ugye? Az öcséddel.
– Igen.
– Én is a bátyámmal. Mindenki közel érezte magát hozzá, aki ismerte. Volt benne
valami. Egy Véres Kilences nevű ember ölte meg. Megölte, pedig kegyelmet ígért neki,
aztán kitűzte a fejét egy zászlórúdra.
Monzát nem igazán érdekelte a férfi története. Egyrészt untatta, másrészt Benna
élettelen arcát juttatta az eszébe, ahogy áthajították a korláton.
– Ki gondolta volna, hogy ennyi közös van bennünk? Bosszút álltái?
– Álmodtam róla. Éveken át a bosszú volt a leghőbb vágyam. Adódott rá lehetőségem,
nem is egyszer. Bosszú a Véres Kilencesen. Sokan ölnének érte.
– És?
Monza látta, ahogy a férfi halántékán megrándulnak az izmok.
– Először megmentettem az életét. Másodszor otthagytam, és úgy döntöttem, hogy jobb
ember leszek.
 – Azóta meg ide-oda mászkálsz, mint egy drótostót, és irgalmat árulsz mindenkinek, aki
elfogadja tőled? Köszönöm az ajánlatot, de én nem kérek belőle.
– Már nem tudom, nekem való-e ez az irgalmazósdi. Régóta jó emberként viselkedem, a
helyes utat választom, próbálom meggyőzni magam, hogy jól döntöttem, amikor eljöttem.
Amikor kiléptem az ördögi körből. De nem döntöttem jól, ez tény. A könyörület meg a
gyávaság egy és ugyanaz, éppen ahogy te mondtad nekem, és az ördögi körből nem lehet
kilépni, akárhogy is próbálkozik az ember. A bosszú… talán nem válasz semmire. Az
biztos, hogy a világ nem lesz tőle szebb hely, és a nap sem süt melegebben. De jobb,
mintha az ember elmulasztja. Nem is kicsivel jobb.
– Azt hittem, elszántad magad, hogy te leszel az utolsó jó ember Styriában.
– Lehetőségeimhez mérten megpróbáltam helyesen cselekedni, de az ember nem
szerezhet magának nevet Északföldön anélkül, hogy ne tenne egy-két sötét dolgot, és
bizony én is megtettem a magamét. Harcoltam Fekete Métely és Crummock-i-Phail
oldalán, meg ami azt illeti, magáén a Véres Kilencesén is. – Felhorkant. – Azt hiszed,
hidegszívűek vagytok ti idelent? Bele kéne kóstolnod a telekbe ott, ahonnan én
származom. – Volt valami a tekintetében, amit a nő nem látott korábban, és amire nem is
számított. – Szeretnék jó ember lenni, ez igaz. De ha neked nem erre van szükséged, hát
tudom, hogyan segítsek.
Egy pillanatra csend lett, ahogy egymást nézték. A férfi az ablakkeretnek támaszkodott,
a nő egyik kezével a tarkója mögött nyúlt el az ágyon.
– Ha tényleg ilyen jégszívű gazember vagy, miért jöttél be értem a Cardottiban?
– Tartozol a jussommal.
Monza nem volt benne biztos, hogy a férfi viccel-e.
– Melegséget érzek.
– Aztán meg te vagy nagyjából a legjobb barátom ebben a kibaszott országban.
– Pedig még csak nem is kedvellek.
– Még mindig reménykedem benne, hogy a szívedbe fogadsz.
– Tudod mit? Lehet, hogy alakul a dolog.
Az ablakon beszűrődő fényben Monza látta a férfi arcára kiülő mosolyt.
– Beengedtél az ágyadba – mondta Reszket. – Hagytad, hogy Furli meg a családja a
házadban maradjon. Ha nem ismernélek jobban, azt hinném, mégis tanultál tőlem némi
irgalmat.
A nő kinyújtózott.
– Talán e meggyötört, mégis gyönyörű porhüvely egy melegszívű parasztlányt rejt, aki
csak jót akar. Eszedbe jutott már?
– Nem mondhatnám.
– Különben is, mit tehetnék? Ha kirakom őket az utcára, lehet, hogy eljár a szájuk. Jobb
helyen vannak itt, főleg, hogy az adósaink.
 – A legjobb helyen a sárban lennének.
– Akkor menj le a földszintre, és nyugtass meg bennünket, gyilkos. Nem okozhat
gondot a hősnek, aki Fekete Kétely poggyászát cipelte.
– Métely.
– Tök mindegy. Azért előbb vegyél fel egy nadrágot.
– Egy szóval sem mondtam, hogy meg kellett volna ölnünk őket, csak felhívtam a
figyelmedet egy tényre. Úgy hallottam, hogy a könyörület meg a gyávaság egy és
ugyanaz.
– Megteszem, amit kell, egyet se félj. Mindig is megtettem. De én nem Morveer
vagyok. Nem ölök meg tizenegy parasztot, csak mert úgy kényelmesebb nekem.
– Azt hiszem, ezt jó hallani. Bár nem láttam, hogy zavart volna az a sok hulla a
bankban, ha Mauthis is közöttük van.
A nő összeráncolta a homlokát.
– Nem így terveztem.
– Azok az emberek sem a Cardottiban.
– A Cardottiban sem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna, ha esetleg nem
vetted volna észre.
– Nagyon is észrevettem. A caprilei mészárosnak szoktak nevezni, igaz? Ott mi történt?
– Aminek történnie kellett. – Monza még emlékezett rá, ahogy a szürkületben egyszerre
összeszorult a gyomra, amikor megpillantotta a füstöt a város felett. – Attól, hogy valaki
megtesz valamit, még nem biztos, hogy élvezi is.
– A végeredmény ugyanaz.
– Mégis, mit tudsz te erről? Nem emlékszem, hogy ott lettél volna. – Monza lerázta
magáról az emléket, és kilépett az ágyból. Az utolsó elszívott pipa könnyű melegsége
tovaillant, és kezdte furcsán érezni magát saját sebhelyes bőrében; a férfi egy pillanatra
sem vette le róla a szemét, ahogy a jobb kezén hordott kesztyűtől eltekintve anyaszült
meztelenül átvonult a szobán. Odakint a csukott ablakszárny üvegén keresztül homályosan
nyújtózott a távolba tornyaival és tüzeivel a város. – Nem azért hoztalak fel ide, hogy a
hibáimra emlékeztess. Éppen eleget elkövettem, hogy a fene enné meg.
– Ki nem? De akkor miért hoztál fel ide?
– Mert a kiseszű nagyra nőtt férfiak a gyengéim. Mit gondoltál?
– Hát igyekszem nem sokat gondolkodni, belefájdul az a pöttöm eszem. Viszont
kezdem úgy érezni, nem is vagy te olyan kemény nő, mint amilyennek mutatod magad.
– Mert ki az? – Monza kinyújtotta a kezét, és megérintette a heget Reszket mellkasán.
Ujjhegyei sűrű szőrbe túrtak, száraz bőrön siklottak.
– Mindenkinek megvannak a sebei. – Reszket végigcsúsztatta a kezét a nő csípőjén
húzódó hosszú forradáson, amitől Monzának görcsbe rándult a gyomra. A
szerencsejátékos félelemmel keveredett izgatottságához már némi undor is társult.
 – Egyesek rosszabbul jártak, mint mások. – Keserűek voltak a szájában a szavak.
– Csak sebek. – A férfi hüvelykujjával sorra megérintette a hegeket Monza bordáin. –
Cseppet sem zavarnak.
A nő lehúzta a kesztyűt, és Reszket arcába tolta kacska jobb kezét.
– Tényleg?
– Tényleg. – A férfi balja gyengéden összezárult a torz ököl körül. Monza először
ledermedt, és majdnem elhúzódott. Még a levegő is belészorult, mintha azon kapta volna
Reszketet, hogy egy hullát ölelget. Aztán a férfi ujjai a tenyerét kezdték dörzsölni,
hüvelykje sajgó begyét, görbe ujjait egészen a hegyükig. Meglepően gyengéd volt.
Meglepően jólesett az érintése. Monza lehunyta a szemét, résnyire nyitotta az ajkait,
amennyire tudta, széttárta az ujjait, és mélyet sóhajtott.
Érezte a férfi közelségét, a teste melegét, a lélegzetét az arcán. Az utóbbi időben nem
sok alkalmuk nyílt mosakodásra, és Reszket izzadság meg cserzett bőr romlott hússal
keveredő szagát árasztotta magából. Csípős volt, mégsem kellemetlen. Monza tudta, hogy
ő maga is szaglik. A férfi arca az övéhez ért, arca durva bőre, kemény állkapcsa az orrát
érintette, a nyakához dörgölődzött. Monza félig mosolygott, bőrét csiklandozta az ablakon
beáramló huzat, ami lángoló épületek ismerős, égett szagát hozta magával.
Reszket egyik keze még mindig az övét fogta, a másik felcsúszott az oldalán,
végigkövette a csípője ívét, aztán a melle alá siklott, hüvelykujja ügyetlen, de jóleső
mozdulatokkal ide-oda járkált a mellbimbóján. Monza szabad keze megérintette a férfi
máris kemény farkát, és fel-alá kezdett járni rajta; a nedves bőr ragadós volt a tenyere
alatt. Felemelte az egyik lábát. Sarka alól meglazult vakolatdarabok hullottak a földre,
ahogy szélesre tárt lábát megtámasztotta az ablakpárkányon. Reszket ujja puha
cuppogással csúszkált ki-be.
Monza jobb keze a férfi állát támasztotta, görbe ujjaival a fülénél fogva oldalt fordította
a fejét, és hüvelykjével kifeszítette a száját, hogy beledughassa a nyelvét. Reszket száján
az olcsó bor ízét érezte, amit ittak, de valószínűleg a saját lehelete sem volt különb, és
amúgy is, ki a fenét érdekel az ilyesmi?
Közelebb húzta magához a férfit, hozzátapadt, bőr simult bőrhöz. Nem gondolt a halott
öccsére, nem gondolt a megnyomorított kezére, nem gondolt az odakint dúló háborúra,
sem a kenderre, sem az emberekre, akiket meg kellett ölnie. Csak Reszket ujjaira, a saját
ujjaira, Reszket farkára, a saját hüvelyére. Mindez talán nem volt sok, de valami azért
mégiscsak, és ennyi kellett.
– Gyerünk, dugj meg! – súgta Reszket fülébe.
– Jól van – felelte rekedten a férfi, majd Monza térde alá nyúlt, felemelte, és úgy a
matracra dobta, hogy belecsikordultak az ágy deszkái. A nő odébb csúszott, hogy helyet
csináljon, Reszket pedig széttárt combjai közé térdelt, közelebb húzódott, és tüzes
mosollyal az arcán nézett Monza szemébe, ahol saját mosolyának tükörképét látta viszont.
A nő érezte, ahogy Reszket farka végigsimítja a combját előbb az egyik, aztán a másik
oldalon. – Hol a picsában…
– Te béna északföldi, hát még a széket sem találod el a seggeddel.
 – Éppenséggel nem a seggem az a lyuk, amit keresek.
– Majd én. – Megnyálazta az ujjait, fél könyökére támaszkodott, lenyúlt, megragadta
Reszket farkát, és addig igazgatta, amíg rá nem talált a megfelelő pontra.
– Á!
– Á! – nyögött fel válaszul a nő. – Ez az!
– Aha. – A férfi körkörösen mozgatta a csípőjét, minden egyes mozdulattal beljebb és
beljebb hatolva. – Ez… az. – Végigfuttatta a kezét a nő combjain, ujjaival a rövid szőrbe
túrt, és hüvelykjével dörzsölni kezdte a nő csiklóját.
– Finoman! – Monza eltolta a kezét, és a sajátját csúsztatta a helyébe, középső ujja
lassan körbe-körbejárt. – Nem egy diót próbálsz feltörni, te hülye.
– A te diód, a te dolgod, gondolom. – Reszket farka egy pillanatra kiszabadult, ahogy
előredőlt, és kinyújtott karjával a nő fölé támaszkodott, de könnyedén csusszant vissza a
helyére. Lassan rátaláltak a maguk kényelmes, de apró lépésekben gyorsuló ritmusára.
Monza nyitva tartotta a szemét, a férfit nézte, és látta, ahogy az villanó szemmel néz
vissza rá a sötétben. Mindketten hevesen ziháltak. Reszket kinyitotta a száját, de ahogy a
nő nyakát nyújtóztatva közelített az ajkával, hogy megcsókolja, elhúzta a fejét, mindig
kicsit tovább, hogy ne érhessék el egymást. Végül a nő visszazuhant az ágyra, és meleg
remegés futott végig a testén.
Jobb kezét Reszket hátára csúsztatta, és megragadta a fenekét, ahogy az izmai
megfeszültek, aztán ellazultak, megfeszültek, aztán ellazultak. Most már gyorsabban
mozogtak, nedves bőrük újra meg újra összecsattant, Monza pedig beljebb csúsztatta torz
kezét, egyenesen a férfi fenekének résébe. Megint felemelte a fejét az ágyról, a férfi
ajkába harapott, az pedig cserébe megcsípte őt a fogaival. A Reszket torkából feltörő
nyögésre nyögés volt a válasz. Aztán a férfi az egyik könyökére támaszkodott, szabad
kezét végigcsúsztatta Monza bordáin, és előbb az egyik, majd a másik mellét szorította
meg szinte fájdalmasan.
Az ágy hangosan nyikordult, a nő lába a levegőbe lendült, Reszket ujjai a hajába túrtak,
az érméket dörzsölték a bőre alatt. Az arcuk összeért, Monza kiszívta a férfi nyelvét a
szájából, beleharapott, a saját nyelvével csiklandozta. Mély, lucskos, éhes, vicsorgó
csókokat váltottak. Talán nem is csókok voltak ezek. A nő ujja az első bütyökig Reszket
alfelébe hatolt.
– Mi a faszom? – A férfi elhúzódott, és mozdulatlanná dermedt, mintha Monza
felképelte volna, minden izma megfeszült. A nő visszahúzta a jobb kezét, balja továbbra is
a lába között foglalatoskodott.
– Jól van – vicsorította. – Ettől még nem leszel kevésbé férfi. A te segged, a te dolgod.
Ezentúl távol tartom magam…
– Nem azért. Te nem hallottál valamit?
Monza semmit sem hallott saját kapkodó légzésén meg az ujjai nedves cuppogásán
kívül. Újra a férfi felé emelte a csípőjét. – Gyerünk! Nincs semmi, csak…
Az ajtó kivágódott, az összetört zárból repkedtek a fa szilánkjai. Reszket kikászálódott
az ágyból, és lehámozta magáról a lábára csavarodott takarót. Monzát elszédítette a
hirtelen lámpafény. Páncél és lendülő kard villant, éles kiáltás hallatszott.
Valami fémesen puffant, Reszket felnyögött, és végigvágódott a deszkákon. Monza
érezte, hogy vér fröccsen az arcára. Megragadta a kalvéz markolatát – megszokásból
ostoba módon a jobb kezével. Pár hüvelyknyire kihúzta a pengét.
– Azt inkább ne! – Egy nő lépett be az ajtó roncsain keresztül, haját hátrafésülte
szelídnek tűnő kerek arcából, felhúzott számszeríját célra tartotta. A Reszket fölött álló
férfi karddal a kezében Monza felé fordult. Murcatto alig látott belőle többet a páncélja és
a sisakja körvonalainál. Újabb katona rontott be az ajtón, egyik kezében lámpát, a
másikban pedig egy bárdot tartott – az ívelt penge megvillant a fényben. Monza
szétnyitotta görbe ujjait, a félig kivont kalvéz csörömpölve hullott a földre.
– Mindjárt más – szólt a nő.
Reszket nyöszörögve próbált feltápászkodni, hunyorogva meredt a lámpára, haja alól
vér szivárgott az arcára. Nyilvánvalóan kardlappal vágták fejbe. A bárdot tartó férfi
előrelépett, meglódította a csizmáját és hangos puffanással a férfi bordái közé rúgott.
Reszket felnyögött, és pucéran összegömbölyödve a falhoz simult. Egy negyedik katona
érkezett, karján sötét szövettel.
– Langrier százados!
– Mit talált? – kérdezte a nő, és átadta a számszeríjat az új jövevénynek.
– Ezt meg néhány hasonlót.
– Talinsi egyenruhának tűnik. – Felemelte a zubbonyt, hogy Monza is láthassa. –
Esetleg szeretnél hozzáfűzni valamit?
A riadalom jeges döbbenete lassan csillapodott és még fagyosabb félelem vette át a
helyét. Ezek Salier katonái voltak. Annyira Ganmark megölésére és Orso seregére
koncentrált, hogy a másik oldallal egy pillanatig sem foglalkozott. Most bezzeg sikerült
magukra vonniuk a figyelmüket. Hirtelen olyan őrült vágyat érzett a pipája után, hogy kis
híján öklendezni kezdett.
– Nem az, amire gondol – sikerült végül kinyögnie. Kínosan tisztában volt vele, hogy
pucér teste dugás tömény illatát árasztja magából.
– Honnan tudod, hogy mire gondolok?
Újabb, nagy, lógó bajszú katona jelent meg a küszöbön.
– Az egyik szoba tele van üvegekkel meg mindenféle hasonlóval. Nem szívesen
nyúlnék hozzájuk. Mérgeknek tűnnek.
– Azt mondja, mérgek, Pello őrmester? – Langrier oldalt hajtotta a fejét, és
megdörzsölte a nyakát. – Hát ez átkozottul gyanús.
– Meg tudom magyarázni. – Monzának kiszáradt a szája. Tudta, hogy nem mondott
igazat. Nem tudott volna olyan magyarázattal előállni, amit ezek a nyavalyások elhisznek.
– Majd a palotában lesz rá lehetőséged. Kötözzék meg őket!
Reszket elhúzta a száját, ahogy a bárddal felfegyverkezett katona a háta mögé feszítette
a csuklóit, bilincset kattintott rájuk, aztán talpra rángatta. Egy másik katona Monza karját
ragadta meg durván, hogy aztán őt is megbilincselje.
– Á! Vigyázzon a kezemre! – A katona lehúzta az ágyról, és az ajtó felé taszította.
Monza megtántorodott, kis híján elcsúszott, és csak nem túl méltóságteljes mozdulatokkal
egyensúlyozva sikerült talpon maradnia. Persze már a helyzet is távol állt attól, hogy
méltóságteljes legyen. Benna kis üvegszobra a falmélyedésből figyelt. Ennyit a
háziszellemekről. – Kaphatnánk legalább ruhákat?
– Nem látok rá okot. – A katonák kirángatták őket a lépcsőfordulóba, ahol egy másik
lámpás világított. – Álljunk csak meg! – Langrier leguggolt, és összehúzott szemöldökkel
kezdte méregetni a cikcakkos hegeket Monza csípőjén meg combján; az öltések takarosan
sorakozó rózsaszín pöttyei időközben szinte teljesen elhalványodtak. Egyik ujjával
böködni kezdte őket, mintha a hentesnél ellenőrizné, nem romlott-e a hús. – Látott már
ilyen sebeket, Pello?
– Nem.
A nő felnézett Monzára.
– Hogy szerezte ezeket?
– A pinámat borotváltam, és megcsúszott a penge.
Langrier harsányan felnevetett.
– Ez jó. Szellemes.
Pello is nevetett.
– Szellemes.
– Tetszik, hogy van humorérzéke. – Langrier felállt, és leporolta a térdét. – Később
szüksége lesz rá. – Nyitott tenyerével halántékon ütötte Monzát, amitől az bucskázva
gurult le a lépcsőn. Fájdalmasan zuhant a vállára, a fokok a hátának ütköztek, lenyúzták a
bőrt a térdéről, lába tehetetlenül kaszált. Felnyögött, ahogy az ütések kipréselték a levegőt
a tüdejéből, aztán az orra a falnak ütközött, és visszafelé lökte. Amikor végre megállt,
felemelte a fejét. Kába volt, mint egy részeg, a lépcső még mindig remegett. Vér ízét
érezte a nyelvén. Kiköpte, de megint megtelt a szája.
– Pfú – hörögte.
– Nem lesz több vicc? Van még néhány lépcső, ha továbbra is szellemeskedni van
kedved.
Monzának nem volt kedve szellemeskedni többé. Hagyta, hogy felemeljék a földről, és
hangosan nyöszörgött, ahogy a fájdalom belemart összezúzott vállába.
– Mi ez? – Érezte, hogy a gyűrűt lehúzzák a középső ujjáról, aztán látta Langrier
mosolyát, amint kezét a fény felé tartva a csillogó rubinban gyönyörködik.
– Jól áll magának – jegyezte meg Pello. Monza tartotta a száját. Ha ezek után Benna
gyűrűje lesz a legnagyobb vesztesége, igazán szerencsésnek mondhatja majd magát.
A lenti emeleteken is katonák forgolódtak, átkutatták a tornyot, mindent kirángattak a
dobozokból és a ládákból. Üveg csörömpölt, ahogy Morveer tartóit a földre borogatták.
Nappal az ágyon ült, szőke haja az arcába lógott, kezét összekötözték a háta mögött. Egy
pillanatra találkozott a tekintete Monzáéval, egymásra meredtek, de egyikük tekintetében
sem villant szánalom. Viszont a lány legalább fel volt öltözve, amikor megtámadták őket.
Monzát belökték a konyhába. A falnak dőlt, kapkodva vette a levegőt, és már nem is
érdekelte, hogy anyaszült meztelen. Furli meg a fivére is odalent volt. Langrier hozzájuk
lépett, és előhúzott egy erszényt a hátsó zsebéből.
– Úgy fest, igazuk volt. Kémek. – Érméket számolt ki a gazda tenyerébe. – Öt tallér
mindegyikükért. Salier herceg köszöni az éberségüket. Azt mondják, többen is voltak?
– Még négyen.
– Figyeljük a tornyot, és később begyűjtjük őket. Jobban teszi, ha új helyet keres a
családjának.
Monza figyelte, ahogy Furli elteszi a pénzt, aztán lenyalta az orrából szivárgó vért, és
arra gondolt, hogy ide vezetnek a jó cselekedetek. Eladták öt tallérért. Bennát valószínűleg
felháborította volna a fejpénz csekély összege, de neki kisebb gondja is nagyobb volt
ennél. A gazda még egyszer utána pillantott, mielőtt kivonszolták az ajtón. Nem volt
bűntudat a tekintetében. Talán úgy gondolta, hogy a lehető legjobbat tette a családjával
háború idején. Talán dagadt a büszkeségtől, hogy volt mersze cselekedni. Talán joggal
érzett így.
A jelek szerint Verturio mondása továbbra is igaz maradt. A könyörület és a gyávaság
egy és ugyanaz.
 Furcsa pár
Morveer határozottan azon a véleményen volt, hogy az utóbbi időben a kelleténél
lényegesen több időt töltött különféle padlásokon. A legkevésbé sem segített, hogy ez a
padlás ráadásul még az elemeknek is ki volt téve. A romokban álló ház tetejének nagy
része hiányzott, amitől jeges szél fújt az arcába. Annak a rettenetes éjszakának az emlékét
idézte fel benne, amikor a két legcsinosabb és legnépszerűbb lány felcsábította őt az
árvaház tetejére, aztán kizárták a hálóingében. Amikor reggel rátaláltak, lila volt a szája és
reszketett; közel járt hozzá, hogy halálra fagyjon. Mindenki hangosan nevetett rajta.
Jelenlegi társasága sem volt éppen szívmelengető. Shylo Vitari a sötétben kuporgott,
feje sötét körvonalai kirajzolódtak az éjszakai égbolt háttere előtt. Egyik szemét becsukta,
a másikkal a távcsövébe nézett. Mögöttük tüzek égtek a városban. Igaz, hogy egy háború
jót tesz egy méregkeverő üzletmenetének, de azért Morveer mindig igyekezett kellő
távolságot tartani tőle. A lehető legnagyobb távolságot, ami azt illeti. Egy ostromlott város
nem civilizált embernek való hely. Hiányzott neki a gyümölcsöskertje. Hiányzott neki a
libatoll matraca. Próbálta még magasabbra hajtani a gallérját, hogy eltakarja a fülét, aztán
figyelmét ismét Salier nagyherceg sötétlő palotájára fordította a sebes folyású Visser
hosszúkás szigetén.
– Fel nem foghatom, az én szakértelmemmel miért azzal bíznak meg, hogy egy épületet
szemléljek. Nem vagyok tábornok.
– Ó, nem. Maga sokkal kisebb léptékben gyilkol.

Morveer összeráncolt homlokkal pillantott a nőre a szeme sarkából.

– Mint ahogy maga is.
– Igaz, de nem én panaszkodom.
– Zokon vettem, hogy egy háború kellős közepébe hoztak.
– Ez itt Styria. Kitavaszodott. Persze, hogy háború van. Terveljünk ki valamit, aztán
húzzunk innen.
– Aha. Úgy érti, vissza Murcatto kóbor mezőgazdasági munkások számára létrehozott
jótékonysági intézményébe? Amint megérzem az önelégült álszentség bűzét azon a
helyen, feltör belőlem az epe.
Vitari összeszorított tenyerei közé lehelt.
– Jobb, mint idekint.
– Tényleg? A paraszt kölykei végigsivalkodják az éjszakát a földszinten. Odafent
munkaadónk és barbár útitársunk mélységesen alpári erotikus próbálkozásaitól a
legkülönfélébb időpontokban nyikorognak a padlódeszkák. Kérdem én, maga szerint
létezik nyugtalanítóbb annál a hangnál, mint amikor más… emberek… dugnak?
Vitari elvigyorodott.
– Ebben van valami. Ha így folytatják, előbb-utóbb beszakad alattuk az a padló.
 – Előbb fog betörni az én fejem miattuk. Kérdem én, túl nagy kérés lenne egy jottányi
professzionalizmus?
– Kit érdekel, ha fizet?
– Engem bizony érdekel, ha a gondatlansága miatt idejekorán elhalálozom, de
felteszem, meg kell barátkoznunk a helyzettel.
– Akkor talán kevesebbet kéne vinnyogni és többet kéne dolgozni. Be kell jutnunk.
– Be fogunk jutni, mert a styriai városok nemes vezetői jóhiszemű emberek, akik
mindig szívesen engednek be hívatlan vendégeket a rezidenciájukba…
Morveer lassan végigkövette távcsövével a hosszan nyújtózó épület habzó vízből
kiemelkedő homlokzatát. Ahhoz képest, hogy egy elismert műgyűjtő lakott benne,
építészeti értékeket szinte egyáltalán nem vonultatott fel. Egymáshoz nem illő stílusokat
gyúrtak össze tetők, tornyok, kupolák, ablakok erdejévé; középen a legmagasabb torony
az égig ért. A kapuslakot alaposan megerősítették. Lőrések, falból kiemelkedő őrtornyok,
aranyozott rácsok néztek a szigetet a várossal összekötő hídra. Tizenöt páncélos katonából
álló osztag strázsált a kapunál.
– A kaput túl jól őrzik, a homlokzat pedig túlságosan szem előtt van ahhoz, hogy
felmásszunk a tetőre, vagy akár csak az egyik ablakig.
– Egyetértek. Kizárólag az északi falnál lenne esélyünk észrevétlenül bejutni.
Morveer az épület keskeny északi fala felé fordította a távcsövét. A mohával benőtt
szürke követ itt-ott sötét festett üveg ablakok pettyezték, felül vízköpőkkel díszített
mellvéd húzódott. Ha a palota árral szemben úszó hajó lett volna, ez lett volna az orra; a
sebes folyású víz vadul csapkodta a meredek talapzatot.
– Lehet, hogy ott észrevétlenek maradhatnánk, de azt a falat a legnehezebb
megközelíteni.
– Fél? – Morveer leengedte a távcsövet, és ingerülten állapította meg, hogy Vitari
vigyorogva néz rá.
– Mondjuk inkább úgy, hogy kételkedem a vállalkozás sikerében. Bár bevallom, némi
melegség tölt el a gondolatra, hogy maga egy kötélről alkalmasint a habzó folyóba zuhan,
de cseppet sem vonz a kilátás, hogy kövessem.
– Miért nem ismeri be, hogy fél?
Morveer nem volt hajlandó felülni az ilyen közönséges heccelésnek. Az árvaházban
sosem lett jó vége, ha felvette a kesztyűt, és biztos volt benne, hogy most sem lenne
másképp.
– Természetesen csónakra lenne szükségünk.
– Felteszem, elég könnyen találnánk egyet valahol a folyón.
A férfi az ajkával csücsörítve fontolgatta az előnyöket.
– A tervnek megvan az a határozott előnye, hogy egyben a távozásunk is biztosítottnak
tűnik, márpedig vállalkozásainknak ezzel az aspektusával Murcatto a jelek szerint
egyáltalán nem kíván foglalkozni. Miután végeztünk Ganmarkkal, lehet esélyünk
megőrizni az álcánkat, feljutni a tetőre, és leereszkedni a csónakhoz. Aztán
kisodortathatnánk magunkat a tengerre, és…
– Azt nézze! – Vitari egy fürgén mozgó csapatra mutatott odalent az utcán. Morveer
arrafelé fordította a távcsövét. Úgy tucatnyi páncélos katona menetelt két hátrakötött kezű,
botladozó pucér alak mellett. Egy nő meg egy magas férfi volt.
– Úgy fest, kémeket fogtak – állapította meg Vitari. – Peches alakok.
Az egyik katona a lándzsája nyelével nagyot taszított a férfin, mire az elterült a földön,
és meztelen hátsója az égnek meredt. Morveer felnevetett.
– Ó, valóban. A Salier palotája alatti katakombák még a styriai börtönökhöz képest is
igen rossz hírűnek számítanak. – Komoran pillantott a távcsövébe. – Viszont várjunk csak!
Az a nő mintha…
– Murcatto! Bassza meg, ők azok!
– Hát semmi sem tud simán menni? – Morveer hirtelen teljesen elborzadt, és erre
egyáltalán nem számított. A foglyok sorát a hálóingbe öltözött, hátrakötött kezű Nappal
zárta. – Hogy a nyavalya törné ki őket! Elkapták az asszisztensemet is!
– Szarok az asszisztensére. Náluk van a munkaadónk, ez pedig azt jelenti, hogy nincs,
aki fizessen nekünk!
Morveer tehetetlenül csikorgatta a fogát, miközben a foglyokat a hídon át bekísérték a
palotába, és a nehéz kapu bezáródott mögöttük.
– A fenébe! A torony nem biztonságos többé. Nem mehetünk vissza.
– Egy órája még rühellte a gondolatot, hogy még egyszer betegye a lábát a képmutatás
és az erotikus kalandok bűnbarlangjába.
– De ott van minden holmim.
– Kétlem. – Vitari a palota felé intett tüskés fejével. – Inkább azokban a ládákban lesz,
amiket az előbb bevittek oda.
Morveer ingerülten csapott a feje fölött lévő csupasz gerendára, aztán vágott egy
grimaszt, és nekiállt kiszívni az ujjába fúródott szálkát.
– A jó büdös picsába!
– Nyugalom, Morveer, nyugalom!
– Nyugodt vagyok. – Kétségkívül akkor cselekedett volna ésszerűen, ha kerít egy
csónakot, csendben a tengerre sodortatja magát Salier palotája mellett, leírja a
veszteségeit, visszatér a gyümölcsöskertjébe és betanít egy másik asszisztenst. Murcatto
meg az a csökött agyú északföldi pedig viselje csak a saját hülyesége következményeit.
Első az óvatosság, mint mindig, de…
– Nem hagyhatom itt az asszisztensemet – mordult fel. – Egyszerűen nem tehetem.
– Miért?
– Nos, mert… – Maga sem tudta biztosan, miért. – Nem vagyok hajlandó egy új
betanításával fárasztani magam.
 Vitari még szélesebbre húzta irritáló vigyorát.
– Rendben. Magának a lány kell, nekem a pénz. Nyavalyogni akar még egy kicsit, vagy
inkább megpróbáljuk kitalálni, hogyan juthatunk be? Én továbbra is azt mondom, hogy
evezzünk az északi falhoz, aztán egy csáklyával meg egy kötéllel másszunk fel a tetőre.
Morveer kétkedve pillantott a masszív kőrengetegre.
– Tényleg fel tud dobni oda egy csáklyát?
– Egy légy segglyukán is bedobom a csáklyát, ha kell. Én inkább amiatt aggódom, hogy
maga oda tudja-e terelni a csónakot.
Morveer nem hagyhatta magát lepipálni.
– Keresve sem találna olyat, aki nálam jobban bánik az evezőkkel. Kétszer ilyen heves
áradásban is képes lennék mozdulatlanul tartani egy csónakot, de erre még csak nem is
lesz szükség. Beverhetek egy kampót a sziklákba, és kiköthetünk akár egész éjszakára.
– Ügyes.
– Igen. Nagyszerű. – Morveer szíve hevesebben kezdett verni. Nem kedvelte ugyan a
nőt, de a hozzáértését nem vonhatta kétségbe. Az adott körülmények között nem is
kívánhatott volna magának alkalmasabb társat nála. Ráadásul a maga sajátos módján még
a vonásait is szépnek találta, és minden kétséget kizáróan legalább olyan szigorúan
ragaszkodott a fegyelemhez, mint az árvaház legszigorúbb nővérei…
Vitari összehúzta a szemöldökét.
– Remélem, nem áll elő ugyanazzal a javaslattal, mint legutóbb, amikor együtt
dolgoztunk.
Morveer felfortyant.
– Biztosíthatom felőle, hogy az eset semmilyen formában nem fog megismétlődni.
– Jó. Mert továbbra is szívesebben keféltetném meg magam egy sündisznóval.
– Már a múltkor is meglehetősen világossá tette az álláspontját e tekintetben – felelte
élesen a férfi, majd sürgősen témát váltott inkább. – Nincs értelme késlekedni. Keressünk
egy a szükségleteinknek megfelelő járművet. – Mielőtt visszahúzódott volna a padlás
belsejébe, még egyszer a távcsövébe pillantott. – Hát ez meg ki? – Magányos alak sietett
határozott léptekkel a palota kapuja felé. Morveer még jobban elcsüggedt. Ezt a
hivalkodó, peckes járást nem lehetett eltéveszteni. – Cosca. Mi a fenében mesterkedik ez
az iszákos vén gazember?
– Ki tudja, mi jár a kopasz fejében?
A zsoldos fél karjával integetve úgy közelített a kapuhoz, mintha az övé volna a palota,
nem pedig Salier hercegé. Morveer éppen hogy csak hallotta a férfi távoli hangját a szél
sóhajain át, de egyetlen szavát sem tudta kivenni.
– Mit mondanak?
– Nem tud szájról olvasni? – kérdezte Vitari.
– Nem.
 – Jó tudni, hogy létezik olyasmi, amihez nem maga ért a legjobban a világon. Az őrök
kérdőre vonják.
– Hát persze. – Ez nyilvánvaló volt a Cosca mellkasához szegezett alabárdokat látva. A
vén zsoldos széles mozdulattal lekapta a kalapját, és mélyen meghajolt.
– Azt feleli… Nicomo Cosca vagyok, hírhedt szerencselovag… és… – Vitari
összeráncolt homlokkal engedte le a távcsövét.
– Igen?
A nő Morveerre pillantott.
– És vacsorára jöttem.
 Sötét
Vaksötét. Monza hunyorgott, aztán a szemét meresztette, de nem látott semmit, csak
kusza, hátborzongató feketeséget. A tulajdon kezét sem érzékelte volna, ha közvetlenül az
orra elé emeli. Persze amúgy sem tudta volna odaemelni a kezét, mint ahogy sehova
máshová sem.
Csuklóit a mennyezethez, bokáját pedig a padlóhoz láncolták. Ha elengedte magát, lába
éppen a nyirkos köveket érte. Ha lábujjhegyre állt, egy könyörületes árnyalatnyival
enyhült a lüktető fájdalom a karjában, a bordáiban és az oldalában. Cserébe azonban
hamarosan égni kezdett a vádlija, aztán az érzés egyre rosszabb és rosszabb lett, míg végül
összeszorított fogakkal megint elengedte magát, és újra lenyúzott csuklójánál fogva
himbálózott. Gyötrelmes, megalázó, rettenetes érzés volt, az egészben mégis az tűnt a
legrosszabbnak, hogy tudta, ennél csak elviselhetetlenebb pillanatok várnak rá.
Fogalma sem volt, hol lehet Nappal. Nyilván pislogni kezdett azzal a nagy szemével,
hullajtott egy kövér könnycseppet, azok meg hittek neki. A lánynak olyasféle arca volt,
ami mindenkiben bizalmat ébresztett. Monza ezt sosem mondhatta el magáról. Persze
valószínűleg nem is érdemelt volna bizalomgerjesztő arcot. Reszket valahol a sötétben
küszködött, csörögve rángatta a láncait, előbb északföldi nyelven, aztán styriaiul
káromkodott.
– Kurva Styria! Kibaszott Vossula! Picsába! Picsába!
– Hagyd abba! – szólt rá a nő. – Akár… nem is tudom… tartogathatnád is az erődet.
– Szerinted az erő segíteni fog rajtunk?
A nő nyelt egyet.
– Nem árthat. – Nem segíthetett. Semmi sem segíthetett.
– A haltakra, hugyoznom kell.
– Akkor hugyozz – mordult bele Monza a sötétségbe. – Mi lesz rosszabb tőle?
Morgás hallatszott, aztán folyadék loccsant a kőre. A nő akár maga is követhette volna
Reszket példáját, ha a hólyagját nem szorította volna össze a félelem. Megint lábujjhegyre
állt, a vádlijába belehasított a fájdalom, a csuklója, a karja, az oldala minden
lélegzetvételnél égett.
– Van terved? – Reszket hangja elhalt a föld alá temetett levegőben.
– Szerinted, baszd meg, milyen kurva tervemnek kéne lennie? Azt hiszik, az
ellenségnek dolgozunk, és kémkedni jöttünk a városukba. Biztosak benne! Megpróbálnak
kicsikarni belőlünk valamilyen vallomást, aztán amikor rájönnek, hogy semmi
használhatót nem tudunk nekik mondani, megölnek bennünket. – A férfi állatias hörgését
megint lánccsörgés követte. – Gondolod, nem számoltak vele, hogy küzdeni próbálsz?
– Mégis mit vársz tőlem? – A férfiból elfojtottan tört elő a hang, mintha a zokogás
határán állna. – Csak lógjak itt, és várjam meg, amíg elkezdenek nyiszálni bennünket?
– Hát… – Monza a könnyek ismerős csiklandozását érezte a saját szemében is. A
leghalványabb elképzelése sem volt, hogyan kerülhetnének ki ebből a slamasztikából.
Tehetetlennek érezte magát. Mi is lehet reménytelenebb annál, mint amikor az embert
vaksötétben, mélyen a föld alatt, anyaszült meztelenül láncra verik? – Nem tudom –
suttogta. – Nem tudom.
Zárban forduló kulcs csörgése hallatszott, Monza felkapta a fejét, libabőrös lett a karja.
Ajtó tárult ki csikorogva, egyszerre tény vakította el. Egy alak vonult le a néhány kő
lépcsőfokon, kezében reszkető fényű fáklyával. Egy másik is követte.
– Lássuk csak, mi a helyzet. – Női hang volt. Langrieré, aki elfogta őket. Aki lelökte
Monzát a lépcsőn és elvette a gyűrűjét. A másik jövevény Pello volt, a bajszos.
Mindketten hentesnek öltöztek; foltos bőrkötényt és vastag kesztyűt vettek fel. Pello
körbejárt a helyiségben, és meggyújtotta a fáklyákat. Néhány lámpa nyilván sokkal
hatékonyabb lett volna, de a fáklyák némiképp rémisztőbb hatást keltettek. Nem mintha
ebben a pillanatban Monza ijedtségét tovább lehetett volna fokozni. A fény végigkúszott a
mohával benőtt nyirkos, durva kőfalakon. Körben néhány asztal állt, rajtuk nehéz,
kovácsoltvas eszközökkel. Méghozzá nagyon is gorombának tűnő eszközökkel.
Monza jobban érezte magát, amíg sötét volt.
Langrier egy parázstartó rézkosár felé hajolt, és tüzet gyújtott benne. Türelmesen fújta a
szenet, amíg lélegzetvételei nyomán narancssárga ragyogás nem árasztotta el az arcát.
Pello beleszagolt a levegőbe.
– Melyikőtök pisált?
– A férfi – felelte Langrier. – De nem mindegy? – Monza figyelte, ahogy a nő néhány
vasrudat csúsztat a tűzbe, és érezte, ahogy elszorul a torka. Reszketre pillantott, a férfi
pedig visszanézett rá, de nem szólt egy szót sem. Nem is lehetett mit mondani. – Több
mint valószínű, hogy nemsokára mind a ketten pisálni fognak.
– Magának mindegy, de aztán nekem kell felmosni.
– Mostam már fel rosszabbat is. – Langrier Monzára nézett, az arcára kiült az unalom.
Nem volt gyűlölet a tekintetében. Leginkább semmi nem volt benne. – Adjon nekik vizet,
Pello.
A férfi egy kancsót kínált fel. Monza legszívesebben szembeköpte volna, obszcén
sértéseket vágott volna a fejéhez, de szomjas volt, és nem találta éppen alkalmasnak a
pillanatot, hogy a büszkeségével törődjön. Kitátotta hát a száját, Pello pedig beledugta a
kancsó csőrét. Monza ivott, köhögött, aztán tovább ivott. A víz végigcsorgott a nyakán, és
lecsöpögött a hideg kövekre pucér lába mellett.
Langrier kivárta, amíg megint levegőhöz jut.
– Tudod, mi is emberek vagyunk, de őszinte leszek. Valószínűleg ez lesz az utolsó
barátságos gesztusunk, ha nem találunk benneteket elég segítőkésznek.
– Háború van, fiacskám. – Pello felkínálta a kancsót Reszketnek. – Háború van, ti pedig
a másik oldalon álltok. Nem érünk rá finomkodni.
– Csak mondjatok valamit – szólt Langrier. – Egy apróságot, amit továbbíthatok az
ezredesemnek. Akkor egyelőre békén hagyhatunk benneteket, és mindenkinek sokkal jobb
lesz.
Monza rezzenéstelen tekintettel a nő szemébe nézett, és megtett minden tőle telhetőt,
hogy hihetően adja elő a mondandóját.
– Nem Orsoval vagyunk. Ellenkezőleg. Azért jöttünk…
– Egyenruháitok voltak, nem?
– Csak hogy elvegyülhessünk közöttük, ha betörnek a városba. Azért jöttünk, hogy
megöljük Ganmarkot.
– Orso tábornokát? – Pello felhúzott szemöldökkel pillantott Langrierre. A nő megvonta
a vállát.
– Vagy úgy van, ahogy mondja, vagy kémek, és a talinsiaknak dolgoznak. Talán azért
jöttek, hogy merényletet hajtsanak végre a herceg ellen. Na most melyik tűnik
valószínűbbnek?
Pello felsóhajtott.
– Régóta játsszuk ezt a játékot, és tíz esetből kilencszer a nyilvánvalónak tűnő válasz a
helyes válasz is egyben.
– Tízből kilencszer. – Langrier bocsánatkérően tárta szét a karját. – Szóval ennél valami
jobbal kell előállnotok.
– Kurvára nem tudok semmi jobbal előállni – szűrte összeszorított fogai között Monza.
– Ez minden, amit…
Langrier ökle Monza bordái közé vágódott.
– Az igazat! – Másik ökle a nő másik oldalát találta el. – Az igazat! – Egy ütés a
gyomorba. – Az igazat! Az igazat! Az igazat! – Ahogy ordított, nyála Monza arcába
fröccsent, ökle pedig újra meg újra lecsapott. Monza előre-hátra billent, ahogy a palota
nedves falai sorra verték vissza a testét érő ütések sorának tompa puffanásait.
Nem tudott megtenni semmit azok közül a dolgok közül, amikre a teste elkeseredetten
próbálta utasítani – képtelen volt maga elé kapni a kezét, kétrét görnyedni, elesni, de még
lélegezni is. Éppen olyan tehetetlen volt, mint egy kampóra akasztott holttest. Amikor
Langrier belefáradt, hogy kiverje belőle a lelket, pár pillanatig csak némán remegett
dülledő szemekkel; minden izma görcsök között próbált szétrobbanni, ahogy nyikorogva
hintázott ide-oda a csuklójánál fogva. Aztán lucskos epét hányt a hónaljába, nyöszörgő
lélegzetet vett, és tovább nyáladzott. Ernyedten lógott, akár egy vizes lepedő a
szárítókötélen, haja kuszán tapadt az arcához, minden egyes felszínes lélegzetvétellel
nyüszített, akár egy megvert kutya, de nem érdekelte.
Hallotta, ahogy Langrier csoszogva közelít Reszket felé.
– Szóval a nő egy kurva nagy barom, ez bebizonyosodott. Kezdjük valami egyszerűvel.
Mi a neved?
– Caul Reszket. – A férfi hangja reszketett a félelemtől.
– Reszket – nevette el magát Pello.
 – Északföldiek. Ki találja ki ezeket a fura neveket? És őt hogy hívják?
– Murcattónak mondja magát. Monzcarro Murcattónak. – Monza lassan megrázta a
fejét. Nem mintha zokon vette volna, hogy Reszket elárulta a nevét, de tudta, hogy az
igazság nem segíthet.
– Hogy mik vannak! Maga a caprilei mészáros kötött ki az én kis cellámban! Murcatto
meghalt, maga szerencsétlen, hónapokkal ezelőtt. Kezdem ezt unni. Úgy húzzák az időt,
hogy az ember azt hinné, mindenre ráérünk.
– Maga szerint nagyon hülyék vagy nagyon bátrak? – kérdezte Pello.
– Mi a különbség?
– Akarja lefogni?
– Megtenné inkább maga? – Langrier körözni kezdett a könyökével. – Sajog ma a
francos vállam. Mindig bedurran, ha ilyen nyirkos az idő.
– Már megint az a kurva váll. – Fém zördült, ahogy Pello kiengedte a láncot egy csigán
keresztül; Reszket keze azonnal lehullott. Mégsem maradt ideje megkönnyebbülni. A
katona mögé lépett, és hátulról belerúgott a lábába. Amikor Reszket térdre rogyott, Pello a
vádlijára taposva tartotta a földön.
– Figyeljen! – Hideg volt, de Reszket arcán gyöngyözött a verejték. – Nem Orsoval
vagyunk. Semmit sem tudok a seregéről. Egyszerűen… fogalmam sincs.
– Ez az igazság – szólt közbe Monza, de olyan halkan, hogy senki sem hallotta. Viszont
ennyi is elég volt hozzá, hogy köhögni kezdjen. Minden egyes rázkódással mintha
megviselt bordái közé döftek volna.
Pello egyik könyökét Reszket álla alá csúsztatta, a másik kezével pedig hátrafeszítette a
fejét.
– Ne! – vonyított az északföldi. Kidülledő szemét Monza felé fordította. – Ő volt az!
Murcatto! Ő fogadott fel! Meg kell ölnöm hét embert, hogy bosszút álljunk az öccséért!
És… és…
– Tartja? – kérdezte Langrier.
– Tartom.
Reszket hangja még magasabb lett.
– Ő volt az! Meg akarja ölni Orso nagyherceget! – Egész testében remegett, még a fogai
is vacogtak. – Megöltük Gobbát és egy bankárt. Egy bankárt… Mauthisnak hívták!
Megmérgeztük, aztán… aztán… Ario herceget Sipaniban. A Cardottiban. Most meg…
Langrier kopott fapálcát dugott Reszket szájába, sebesen vetve véget az elhadart
vallomásnak.
– Nem szeretném, hogy leharapd a nyelvedet. Hátha még olyasmit is mondanál, amit
érdemes meghallgatni.
– Van pénzem! – hörögte Monza, akinek kezdett visszatérni a hangja.
– Mi?
 – Van pénzem! Aranyam! Sok tele ládával! Nincs nálam, de… Hermon aranya. Csak…
Langrier elnevette magát.
– Csodálkoznál, hány embernek jutnak eszébe ilyenkor az elásott kincsei. Ritkán jön be
a dolog.
Pello széles mosolyra húzta a száját.
– Hacsak tizedannyi pénzem lenne, mint amennyit ebben a szobában ígértek, gazdag
ember lennék. Nem vagyok az, csak hogy tisztázzuk.
– De még ha lenne is pár ládára való aranyad, ugyan hol a fenében költhetném el most?
Pár hetet késtetek a vesztegetéssel. A talinsiak körülvették a várost, a pénznek nem
vennénk hasznát. – Langrier megdörzsölte a vállát, elfintorodott, körözni kezdett a
karjával, majd kiragadott egy vasdarabot a parázstartóból, narancssárga szikrákat kavarva
fel. Monzának görcsbe rándult a gyomra.
– Igaz – suttogta. – Igaz. – De minden ereje elszivárgott.
– Hát persze, hogy igaz. – Langrier előrelépett, és az izzó fémet Reszket arcába nyomta.
Úgy sistergett, mint amikor szalonnát dobnak a serpenyőbe, csak hangosabb volt, és
persze a férfi éles, hörgő sikolya kísérte. Reszket háta ívbe hajlott, és egész testében
vonaglani kezdett, mint a horogra akadt hal, Pello azonban komor tekintettel szorosan
tartotta.
Zsíros gőz szállt fel, Langrier pedig gyakorlott ajakcsücsörítéssel fújta el az apró
lángocskákat, miközben előbb az egyik, aztán a másik irányba forgatta meg a vasat
Reszket szemében. Mindeközben éppen olyan volt a tekintete, mintha egy asztal lapját
törölné tisztára. Fárasztó, undok kötelességet teljesített, amin sajnos túl kellett esnie.
A sistergés elcsendesedett. Reszket sikolya nyöszörgéssé szelídült, ahogy az utolsó
csipetnyi levegő is kiszorult a tüdejéből. A szájában tartott fadarab mellől habzó nyál
csorgott elő. Langrier hátralépett. A vas sötét narancsszínűre hűlt, egyik oldalára
elkenődött, füstölgő fekete hamu tapadt. A nő némi undorral dobta vissza az izzó szén
közé.
Pello elengedte Reszketet, a férfi feje előrebillent, a levegő bugyogva áramlott be a
száján. Monza nem tudta, hogy magánál van-e, de nagyon szerette volna, ha nincs. A
szobában égett hús bűze terjengett. A nő nem akarta látni Reszket arcát. Nem tudott
odanézni. Mégis muszáj volt odanéznie. Futólag megpillantott egy hosszú, elfeketedett
csíkot az arcán, körülötte a csupasz, vörös hús hólyagokat vetett és fénylett a megsült
zsírtól. Monza megint a padlóra kapta a tekintetét, a szeme tágra nyílt, a levegő éppen
hogy csak vánszorgott a torkában. A bőre nyirkos volt és hideg, mint a folyóból
kihalászott vízi hulláé.
– Megvolnánk. De kinek jó ez így? Mindezt azért, hogy pár perccel tovább
őrizgethessétek a titkaitokat. Amit nem árultok el, később úgyis kiszedjük abból a kis
sárga hajú picsából. – A kezével legyezett az orra előtt. – A fenébe, ez büdös. Szedje le a
nőt, Pello!
A láncok megcsördültek, és Monza a földön találta magát. Meg sem tudott állni a lábán.
Túlságosan félt, túlságosan fájt mindene. Térdét dörzsölte a padló köve. Reszket lélegzete
el-elakadt. Langrier a vállát dörzsölte. Pello halkan csettintett a nyelvével, és
visszaakasztotta a helyére a lánc felszabadult végét. Monza érezte, ahogy a férfi
csizmájának talpa mélyen a vádlijába vág.
– Kérem – suttogta. Egész testében reszketett, a fogai vacogtak. Monzcarro Murcatto, a
rettegett caprilei mészáros, a félelmetes talinsi kígyó, a szörnyeteg, aki bemocskolta a
kezét a Vérontás Évei alatt, távoli emlék maradt csupán. – Kérem!
– Szerinted mi ezt élvezzük? Szerinted nem örülnénk, ha jobban kijönnénk egymással?
A legtöbben alapvetően kedvelnek engem, nem igaz, Pello?
– A legtöbben.
– Az ég szerelmére, mondjatok valamit, amit fel tudok használni. Legalább azt áruljátok
el… – Langrier lehunyta a szemét, és a csuklójával megdörzsölte. – Legalább azt áruljátok
el, kitől kapjátok a parancsokat. Kezdjük talán ezzel.
– Jól van, jól van! – Monzának szúrt a szeme. – Beszélek! – Könnyek folytak végig az
arcán. – Beszélek! – Maga sem volt biztos benne, mi bukik ki a száján. – Ganmark! Orso!
Talins! – Halandzsa. Semmi. Bármi. – Nos… szóval Ganmarknak dolgozom.
– Mindegy, csak még pár percig maradjon az a vasrúd a parázsban.
– Tőle kapom a parancsokat.
– Közvetlenül tőle? – Langrier összeráncolt homlokkal pillantott Pellóra, aki
abbahagyta a száraz bőr tépkedését az egyik tenyeréről, hogy ugyanígy nézhessen vissza
rá. – Természetesen, mint ahogy őexcellenciája, Salier nagyherceg is folyton idelent lóg,
és kíváncsiskodik, hogy alakulnak a dolgaink. Teljesen hülyének nézel? – Előbb a
tenyerével, aztán visszakézből ütötte arcul Monzát. A nő ajkából kiserkent a vér, a bőre
égett, a szoba forogni kezdett vele. – Ezt csak most találod ki!
Monza megrázta a fejét, hátha sikerül kitisztítania.
– Mit akar hallani tőlem? – A szavak tompán buktak elő feldagadt szájából.
– Valamit, ami segít nekem, bassza meg!
Monza véres ajka fel-le mozgott, de semmi nem jött ki rajta egy vörös nyálcsíkon kívül.
Hazugságokkal nem ment semmire. Az igazsággal nem ment semmire. Pello karja hátulról
a nyaka köré kúszott, és szorosan tartotta, akár a hóhér kötele, miközben a férfi a másik
kezével a mennyezet felé fordította Monza arcát.
– Ne! – nyögte a nő. – Ne! N… – A Reszket nyálától nedves fadarabot a szájába
ékelték.
Langrier jelent meg Monza homályos tekintete előtt, miközben az egyik karját
rázogatta.
– A nyavalyás vállam! Esküszöm, hasonlóan komoly fájdalmaim vannak, mint bárki
másnak itt, de rajtam senki sem könyörül, igaz? – Friss vasat húzott ki a parázsból, és a
szeme elé tartotta. A sárgás-fehéres ragyogás halványan megvilágította az arcát, homlokán
izzadságcseppek csillantak. – Van-e unalmasabb más emberek fájdalmánál?
Felemelte a vasat, Monza könnyes szeme tágra nyílt, és a közelítő fehér, halkan
sziszegő hegyet bámulta. A levegő éles sípolással áramlott ki a tüdejéből. Szinte érezte a
forróságot az arcán, szinte előre érezte a fájdalmat. Langrier előredőlt.
– Állj! – Monza homályos figurát pillantott meg a küszöbön a szeme sarkából.
Hunyorgott, a szemhéja megrebbent. Nagydarab, kövér, fehér köpenybe öltözött férfi állt a
lépcső tetején.
– Excellenciás uram! – Langrier úgy lökte vissza a vasat a parázsba, mintha őt égette
volna meg. Monza nyakán hirtelen engedett a szorítás, Pello csizmája pedig nem
nehezedett többé a vádlijára. Saller nagyherceg kerek, sápadt arcában mélyen ülő szeme
Monzáról Reszketre vándorolt, aztán visszatért Monzához.
– Ők azok?
– Ők volnának, igen. – Nicomo Cosca lesett be a szobába a herceg válla fölött. Monza
nem emlékezett rá, örült-e valaha az életében ennyire valakinek. A vén zsoldos
elfintorodott. – Az északföldi szemét már nem menthetjük meg.
– De az életét legalább igen. Mit tettek a nő bőrével, Langrier százados?
– Azok a sebek már megvoltak, excellenciás uram.
– Valóban? Szép kis gyűjtemény. – Salier megrázta a fejét. – Sajnálatos félreértés
történt. Ez a két ember egyelőre az én becses vendégem. Kerítsenek nekik ruhát, és a
lehetőségekhez mérten lássák el a férfi sebét.
– Természetesen. – Langrier kikapta a botot Monza szájából, és fejet hajtott. – Őszintén
sajnálom a hibámat, excellenciás uram.
– Érhető tévedés volt. Háború van. Sokan nem ússzák meg. – A herceg mélyen
felsóhajtott. – Murcatto tábornok, remélem, elfogad egy ágyat a palotámban, és velem
költi el a reggelijét.
A láncok megcsörrentek, Monza ernyedt keze az ölébe hullott. Úgy sejtette, sikerült
kinyögnie egy igent, mielőtt olyan hevesen kezdett zokogni, hogy egy szót sem tudott
szólni többé. A könnyek patakokban ömlöttek az arcán.
Rettegés, félelem, aztán mérhetetlen megkönnyebbülés.
 Az ínyenc
Az ember azt gondolta volna, hogy egy szokásos békés, bőséges lakomával kecsegtető
reggel köszöntött Salier nagyherceg tágas étkezőjére, ahol őexcellenciája kétségkívül sok
időt tölthetett. Az egyik sarokban négy zenész szolgáltatott dallamos muzsikát. Szélesen
mosolyogtak, mintha soha életükben nem vágytak volna másra, mint hogy egy
ellenségektől körülvett palotában adjanak szerenádot olyan embereknek, akiknek a sorsa
megpecsételtetett. A hosszú asztal finomságoktól roskadozott: a halakkal és kagylókkal,
kenyerekkel és péksüteményekkel, gyümölcsökkel és húsokkal, édességekkel és
nyalánkságokkal megrakott aranyozott tányérokat olyan szabályosan rendezték el, mint a
kitüntetéseket egy tábornok mellkasán. Húsz embernek is sok lett volna ennyi élelem,
pedig csak hárman készültek reggelizni, és ketten közülük nem is voltak éhesek.
Monza nem festett valami jól. Mindkét ajka felhasadt, arca középen hamuszürke volt,
kétoldalt feldagadt, és rózsaszínűn csillogott. Az egyik szeme fehérjét vérfoltok
tarkították, az ujjai remegtek. Coscának fájt ránézni, de tudta, hogy rosszabbul is járhatott
volna a nő. Északföldi barátjukat pedig még ez sem vigasztalta. A zsoldos meg mert volna
rá esküdni, hogy egész éjjel hallotta a nyöszörgését a falon keresztül.
Kinyúlt a villájával, hogy feltűzzön rá egy pirosra sült, a grill rácsaitól fekete csíkos
kolbászt. Aztán megjelent előtte Reszket pirosra sült, fekete csíkos arca, így hát csak
megköszörülte a torkát, és inkább egy kemény tojást választott. Már félúton járt vele a
tányérja felé, amikor feltűnt neki, mennyire hasonlít egy szemgolyóhoz. Hányinger
kerülgette, ahogy visszarázta a villáról a tojást a tálba. Végül megelégedett egy csésze
teával, és titkon úgy tett, mintha megbolondította volna magának egy jó adag konyakkal.
Salier herceg saját múltbéli dicsőségéről áradozott azoknak a szokása szerint, akiknek
rég leáldoztak dicső napjaik. Coscának is ez volt az egyik legkedvesebb elfoglaltsága, de
most megfogadta, hogy ha az ő emlékei csak fele ilyen unalmasak, mindenképpen felhagy
vele.
– …Ó, micsoda banketteket tartottam én ebben a teremben! Milyen nagyszerű férfiak és
asszonyok élvezték a vendégszeretetemet ennél az asztalnál! Rogont, Cantain, Sotorious,
sőt ami azt illeti, maga Orso is. Már akkor sem bíztam abban a sunyi görényben.
– A hatalom tánca Styriában – bólintott Cosca. – A partnerek soha nem maradnak együtt
sokáig.
– Ilyen a politika. – Salier álla körül hullámzott a zsír, ahogy megrántotta a vállát. –
Apály és dagály. Aki tegnap hős volt, holnapra gazember lesz. Aki tegnap győzött,
holnap… – Komoran pillantott üres tányérjára. – Attól tartok, maguk ketten lesznek az
utolsó illusztris vendégeim, és bocsássanak meg, de mindketten láttak már szebb napokat
is. Persze az ember azokat fogadja, akik bejelentkeznek nála, és abból a helyzetből
igyekszik kihozni a lehető legtöbbet. – Cosca kényszeredetten elmosolyodott, Monza
azonban még erre sem vette a fáradságot. – Nincsen jókedvük? Olyan savanyú képet
vágnak, hogy az ember azt hinné, ég a városom! Az biztos, hogy a reggelizőasztalnál már
nem hajtunk sok hasznot. Esküszöm, kétszer annyit ettem, mint maguk ketten összesen. –
Cosca megállapította magában, hogy a herceg súlya is legalább kétszer annyi, mint az övé
és Monzáé összesen. Salier fehér itallal teli pohara után nyúlt, és az ajkához emelte.
 – Mit iszik?
– Kecsketejet. Kicsit savanyú, de csodákat művel az emésztésemmel. Jöjjenek,
barátaim! Vagy akár ellenségeim, egy nagy hatalmú ember számára semmi sem értékesebb
egy jó ellenségnél. Jöjjenek velem. – Hangos nyögések közepette feltápászkodott a
székéről, eltolta magától a poharát, és megindult a padló kövein. Egyik hájas kezével a
zene ütemére legyezett. – Hogy van az északföldi társuk?
– Még mindig komoly fájdalmai vannak – felelte Monza, aki maga is tudott volna
mesélni.
– Igen… nos… rémes ügy. De hát ilyen a háború, ilyen a háború. Langrier századostól
úgy tudom, heten voltak. A gyerekarcú szőke lány velünk van, meg a szótlan barátjuk is,
aki a talinsi egyenruhákat hozta, és állítólag hajnalhasadta óta azzal van elfoglalva, hogy
mindent megszámoljon az éléskamrámban. Nem kell különösebb barátságban lenni a
számokkal ahhoz, hogy az ember megállapítsa… a társaságukból ketten még hiányoznak.
– A méregkeverőnk és a kínvallatónk – mondta Cosca. – Kár értük, nehéz hozzáértő
embereket találni.
– Szép kis alakokkal barátkoznak.
– A nehéz feladatokhoz nehéz emberek kellenek. Mostanra nyilván le is léptek
Visserinéből. – Ha volt egy csepp eszük, már félúton járnak, hogy elhagyják Styriát, és
Cosca ezt biztosan nem is rótta volna fel nekik.
– Pácban hagyták magukat, mi? – Salier felmordult. – Ismerem az érzést. A
szövetségeseim, a katonáim, de még a népem is benne hagyott a pácban. El vagyok
keseredve. Egyedül a festményeimben lelek vigasztalást. – Kövér ujjával egy nagy
boltívre mutatott. A nyitva álló nagy, kétszárnyú ajtón özönlött befelé a napfény.
Cosca gyakorlott szeme mély vájatot észlelt a kőben; a mennyezeten futó résben fém
hegyek csillantak. Csapórács, ha nem tévedett nagyot.
– Jól védi a gyűjteményét.
– Természetesen. Styriában nincsen ehhez fogható érték. Hosszú évek óta bővül, még a
dédapám alapította. – Salier beterelte vendégeit egy hosszú folyosóra, aminek a közepén
keskeny, arannyal átszőtt szőnyeg csábította őket a továbbhaladásra. Sokszínű márvány
pompázott a magas ablakokon beáradó fényben. A szemközti falon hatalmas, csillogó,
aranyozott keretbe zárt komor olajfestmények zsúfolt sora lógott.
– Ezt a helyiséget természetesen a midderlandi mestereknek szenteltük – jegyezte meg
Salier. Az egyik képen a kopasz Zoller vicsorgott, őt pedig az Unió királyai követték
sorban: Harod, Arnault, Casimir és a többiek. Egytől egyig olyan öntelt képet vágtak,
hogy az ember azt gondolta volna, olvasztott aranyat szartak. Salier egy pillanatra
megtorpant egy Juvens halálát ábrázoló monumentális vászon előtt. Apró, vérző figura
veszett bele egy irdatlan erdőbe, a felhős égboltot villám ragyogó szikrája világította be. –
Micsoda ecsetkezelés! Micsoda színvilág, mi Cosca?
– Lenyűgöző. – A zsoldos szemében egyik mázolmány olyan volt, mint a másik.
– Hány boldog órát töltöttem én ezeknek a műveknek az elmélyült tanulmányozásával,
igyekezvén megfejteni a mesterek gondolataiban megbúvó rejtett jelentést!
Cosca felhúzott szemöldökkel pillantott Monzára. Ha több időt töltöttek volna a
hadjáratok térképeinek tanulmányozásával, és kevesebbet a halott festőkkel, talán Styria
sem került volna ekkora slamasztikába.
– Szobrok az Óbirodalomból – mormogta a herceg, ahogy egy széles ajtón át újabb
szellős terembe léptek, ahol kétoldalt ősi szobrok álltak egymás mellett. – El sem hinnék,
mennyibe került ideszállítatni őket Calcisból. – Hősök, császárok, istenek. Hiányzó
orrukkal, karjukkal, repedezett, lyukacsos testükkel olyanok voltak, mintha sértődötten
csodálkoznának rá a világra. Az évszázadokkal ezelőtt elfelejtett győzők zavart
invalidusokká degradálódtak. Hová kerültem? És az ég szerelmére, hová tűnt a karom?
– Gondolkodtam, mit tegyek – szólt hirtelen Salier –, és érdekelne a véleménye,
Murcatto tábornok. Ön Styria-szerte és azon is túl könyörtelen, céltudatos és elszánt
ember hírében áll. A határozottság sosem tartozott igazán az erősségeim közé. Hajlamos
vagyok rá, hogy folyton azon törjem a fejem, milyen lépés milyen veszteségekhez vezet.
Inkább tekintek szomorúan a bezáródó ajtókra, mintsem hogy a kinyitandók kínálta
lehetőségeket vegyem számba.
– Gyenge az a katona, aki így gondolkodik – jegyezte meg Monza.
– Tudom. Talán gyenge ember vagyok és rossz katona. Hittem a jó szándékban, a
becsületes szavakban, a helyes cselekvésben, és most úgy fest, a népem fog megfizetni
érte. – Persze talán nemcsak ezért, hanem a saját kapzsiságáért, árulásáért és szüntelen
harciasságáért is. Salier egy izmos csónakost ábrázoló szobrot kezdett mustrálni. – Egy kis
csónakban megszökhetnék a városból a sötétség leple alatt. Leeveznék a folyón, és
szövetségesem, Rogont nagyherceg irgalmára bíznám magam.
– Nem lenne sokáig biztonságban – állapította meg Monza. – Ezután Rogont
következik.
– Igaz. És hogyan is menekülhetnék el az én tekintélyes méreteimmel? Nagyon nem
lenne méltóságteljes. Talán megadhatnám magam az ön jó barátjának, Ganmark
tábornoknak.
– Tudja, mi következne akkor.
Salier puhány vonásai hirtelen megkeményedtek.
– Ganmark Orso más kutyáival ellentétben talán még nem feledkezett meg róla teljesen,
mi az a könyörület. – Aztán azonnal el is csüggedt megint, a fejét leszegte, amitől az állát
körülölelő zsírpárna még nagyobbnak látszott. – Persze tudom, hogy igaza van. – A szeme
sarkából jelentőségteljes pillantást vetett az egyik szoborra, amelyik valamikor az elmúlt
pár évszázad során vesztette el a fejét. – A legtöbb, amiben reménykedhetem, hogy a
hájfejemet egy lándzsára tűzik ki. Pont, mint a jó Cantain hercegét meg a fiaiét, mi,
Murcatto tábornok?
A nő rezzenéstelen arccal állta Salier tekintetét.
– Pont, mint Cantainét és a fiaiét.
A lándzsára tűzött fejek, gondolta magában Cosca, sosem mennek ki a divatból.
 Befordultak egy sarkon, és az elsőnél is hosszabb folyosóra jutottak, ahol vásznak
borították a falat.
– Itt vannak a styriaiak! Hazánk legnagyobbjai! Mi már rég halottak leszünk, és a kutya
sem fog emlékezni ránk, amikor az ő örökségük még mindig él. – Megállt egy nyüzsgő
piacteret ábrázoló festmény előtt. – Talán megalkudhatnék Orsoval. Szívességet tehetnék
neki azzal, hogy tálcán adom át egy halálos ellenségét. Mondjuk azt a nőt, aki megölte a
legidősebb fiát, és egyben örökösét.
Monzának a szeme se rebbent. Nem abból a fából faragták.
– Sok szerencsét hozzá!
– Hah! A szerencse elhagyta Visserinét. Orsonak esze ágában nem lenne tárgyalni
velem, még akkor sem, ha élve visszakaphatná tőlem a fiát. Főleg, hogy maga
végérvényesen megfosztott ettől a lehetőségtől is. Marad az öngyilkosság. – Egy hatalmas,
sötét keretbe foglalt kép felé intett, amelyiken egy félmeztelen katona nyújtotta a kardját
legyőzött tábornoka felé, feltehetőleg azért, hogy meghozhassák a becsületüknek kijáró
végső áldozatot. Így tettek az igazán nemes férfiak. – Hogy csupasz mellkasomba
mártsam a halálos pengét, mint a dicső múlt elbukott hősei!
A következő vásznon egy hordónak támaszkodó borkereskedő tartotta a poharát a fény
felé. Ó, inni, inni, inni!
– Vagy mérgezzem meg magam? Tegyek halálos port a boromba? Skorpiót az
ágyamba? Áspiskígyót az alsóneműmbe? – Salier a vendégeire mosolygott. – Nem?
Kössem fel magam? Azt hallottam, hogy a férfiak gyakran spriccelnek, ha felakasztják
őket. – Kezét könnyed mozdulattal eltávolította az ágyékáról, mintha bárkinek is kétségei
lettek volna afelől, mire célzott. – Mindenesetre szórakoztatóbbnak hangzik, mint a méreg.
– A herceg felsóhajtott, és komoran pillantott egy festményre, amin egy nőt leptek meg
fürdés közben. – De ne tegyünk úgy, mintha lenne bennem kurázsi egy ilyen
vállalkozáshoz. Mármint az öngyilkossághoz, nem a spricceléshez. Az a méretem ellenére
még mindig összejön naponta egyszer. Maga is megoldja, Cosca?
– Mint egy kibaszott szökőkút – közölte a zsoldos, aki nem hagyhatta, hogy bárki
vulgárisabbnak tűnjön nála.
– Mit tegyek hát? – tűnődött Salier. – Mit…
Monza a férfi elé lépett.
– Segítsen megölni Ganmarkot.
Coscának felszökött a szemöldöke. Ez a nő még legyőzve, sebesülten, az ellenség
szorításában is alig várta, hogy előhúzhassa a kardját. Valóban könyörtelen, céltudatos és
elszánt volt.
– És miért tennék ilyet?
– Mert el fog jönni a gyűjteményéért. – Monzának mindig volt hozzá érzéke, hogy a
legérzékenyebb pontjukon birizgálja meg az embereket. Cosca számtalanszor látta már,
hogyan csinálja. Többek között vele is megtette. – Szépen bedobozolja minden
festményét, szobrát meg vázáját, aztán Fontezarmóba szállítja őket, ahol Orso latrináit
fogják díszíteni. – Ötletes, a latrináit. – Ganmark éppen olyan ínyenc, mint ön.
– Az az uniós faszszopó semmiben sem hasonlít hozzám! – Salier nyakát egy pillanat
alatt elborította a düh vörös lángolása. – Az az ember egy közönséges nagypofájú tolvaj,
egy degenerált buzernyák, aki vérrel borítja be Styria földjét, mintha az itteni sár nem
volna rá méltó, hogy a csizmáját érintse! Megkaphatja az életemet, de a festményeimet
soha! Gondoskodom róla!
– Azt bízza csak rám – mondta Monza, és közelebb lépett a herceghez. – Meg fog
jelenni, ha a város elesett. Rohanvást érkezik, hogy mihamarabb biztonságba helyezhesse
a gyűjteményét. Katonának öltözve várhatjuk. Amint belép… – csettintett az ujjaival –
leengedjük a rácsot, és már el is kaptuk. Maga kaphatja el. Segítsen nekem.
De a pillanat elszállt. Salier ismét látszólagos nemtörődömséggel nézett ki félig
leeresztett szemhéja mögül.
– Azt hiszem, ezek a kedvenceim – intett könnyedén két összeillő vászon felé. – Parteo
Gavra tanulmányai a nőről. Eleve egy párnak készítette őket. Az anyja és a kedvenc
kurvája.
– Anyák és kurvák – mosolyodott el Monza. – Minden francos művész meg van
átkozva velük. De Ganmarkról beszéltünk. Segítsen nekem!
Salier fáradtan sóhajtott.
– Ah, Monzcarro, Monzcarro! Bár öt évvel ezelőtt fordult volna hozzám segítségért,
még Édesluc előtt. Caprile előtt. Vagy akár csak tavaly tavasszal, mielőtt kitűzte volna
Cantain fejét egy lándzsára a kapu fölé. Ha korábban jön, annyi jót tehettünk volna együtt
a szabadságért. Ha akár…
– Bocsássa meg a nyersességemet, excellenciás uram, de múlt éjszaka úgy elvertek,
mint szódás a lovát. – Monza hangja alig észrevehetően elcsuklott egy pillanatra. – Ha a
véleményemet kérdezi, azért veszített, mert túl gyenge, túl puha és túl lassú, nem pedig
azért, mert túl jó. Boldogan harcolt Orso mellett, amikor közösek voltak a céljaik, és
elégedetten nyugtázta az eszközeit, amíg maga is új területekhez jutott általuk. A katonái
gyújtogattak, nőket erőszakoltak meg, embereket öltek, amikor az magának éppen
megfelelt. Akkor még nem szerette ennyire a szabadságot. A puranti gazdáknak csak a
pofonokból jutott ki helyette. Játssza el a mártírt, Salier, ha úgy tartja kedve, de ne
előttem. Így is éppen elég szarul érzem magam.
Cosca önkéntelenül is grimaszra húzta a száját. Időnként túl sok tud lenni az igazságból,
főleg egy nagy hatalmú ember fülének.
A herceg összehúzta a szemét.
– A nyersességét, azt mondja? Ha Orsoval is így beszélt, nem csoda, hogy a mélybe
dobta magát. Már-már azt kívánom, bár lenne kéznél itt is egy szakadék. Árulja el, ha már
így divatba jött az őszinteség, mivel dühítette fel ennyire Orsot? Azt hittem, a lányaként
szerette magát, jobban, mint a saját gyerekeit. Nem mintha abban a háromban lett volna
bármi szeretetreméltó. Egy róka, egy hárpia meg egy egér.
Monza kék-zöld foltos arca megrándult.
 – Túl népszerű lettem a népe szemében.
– Igen. És?
– Attól félt, hogy ellopom a trónját.
– Tényleg? Pedig felteszem, amúgy eszébe sem jutott, hogy szemet vessen rá.
– Csak őt akartam a helyén tartani.
– Igazán? – Salier mosolyogva pillantott Coscára. – Aligha ez lett volna az első trón,
amit hűséges karmaival kirántott a tulajdonosa alól, igaz?
– Semmit nem tettem – hördült fel a nő. – Csak megnyertem neki a csatákat, és Styria
legnagyobb emberévé emeltem.
Visserine nagyhercege felsóhajtott.
– Hájas vagyok, Monzcarro, nem hülye, de legyen, ahogy akarja. Maga nyilván a
megtestesült ártatlanság. Nem kételkedem, hogy Capriléban is süteményt osztott, és nem
mészárolt le senkit. Tartsa csak meg a titkait, ha úgy tetszik. Biztos sokra megy velük.
Cosca összehúzta a szemét, ahogy egy ajtó nélküli boltív alól kilépve egy visszhangos
árkádba jutottak, aztán hirtelen a szabad ég alatt találták magukat. A Salier galériájának
közepén található makulátlan kertben friss virágok bólogattak a kellemes szellőben, a
formára nyírt bokrok levelei finoman zizegtek, a bizonyára Visserine hercegének
szórakoztatására az anyaföldből kitépett és ideszállított virágzó suljuki cseresznyefákról
apró szirmok hullottak alá.
Középen egy kockakövekkel kirakott körben egy életnagyságúnál legalább kétszerte
nagyobb, tökéletesen fehér, szinte áttetsző márványból faragott szobor állt. Meztelen férfit
ábrázolt, aki karcsú volt, akár egy táncos, és izmos, akár egy birkózó. A kinyújtott
karjában tartott megfeketedett bronzkardot zöld csíkok csúfították el. Olyan volt, mintha
félelmetes seregét vezényelné rohamra az ebédlő ellen. Sisakját a feje tetejére tolta,
összevont szemöldöke parancsoló kifejezést kölcsönzött tökéletes vonásainak.
– A harcos – mormogta Cosca, ahogy a napfényben megvillanó hatalmas penge árnyéka
éppen a szemére esett.
– Igen. Bonatine munkája, minden idők legnagyobb styriai szobrászáé. Talán ez a
legnagyszerűbb alkotása, az Újbirodalom fénykorában készítette. Eredetileg a Szenátus
lépcsőjén állt Borlettában. Apám hozta el hadizsákmány gyanánt a nyári háború után.
– Háborúba ment? – Monza elhúzta felhasadt száját. – Ezért?
– Csak kis háború volt, de megérte. Gyönyörű, igaz?
– Gyönyörű – hazudta Cosca. Egy éhező ember szemében a kenyér gyönyörű. Egy
hontalannak a háztető gyönyörű. Egy iszákosnak a bor gyönyörű. Egy kődarabban csak az
lelheti meg a szépséget, aki semmiben sem szenved hiányt.
– Tudomásom szerint Stolicus szolgált inspirációul, amikor híres rohamát vezényelte le
a darmiumi csatában.
Monza felhúzta a szemöldökét.
 – Rohamot vezényelt le, mi? Az ember azt gondolná, ahhoz illendő lett volna előbb
nadrágot húznia.
– Művészi szabadságnak hívják – csattant fel Salier. – A fantázia a lényeg, azt tehet az
alkotásával, amit csak akar.
Cosca összeráncolta a homlokát.
– Tényleg? Mindig úgy éreztem, hogy az embernek többet ér a mondanivalója, ha
igyekszik közelebb navigálni az igazsághoz…
Sietve koppanó csizmasarkak szakították félbe, ahogy egy idegesnek tűnő tiszt sietett át
a kerten. Arcán gyöngyözött az izzadság, zubbonya bal oldalán fekete sár kenődött el. Fél
térdre ereszkedett a kockaköveken, és fejet hajtott.
– Excellenciás uram!
Salier felé sem pillantott.
– Beszélj, ha muszáj.
– Újabb támadás történt.
– Ilyen kevéssel reggeli után? – A herceg elhúzta a száját, és a hasára tette a kezét. –
Tipikus uniós katona ez a Ganmark. Őt sem érdeklik jobban az étkezések, mint magát,
Murcatto. Mi lett az eredmény?
– A talinsiak még egy helyen áttörték a falat, ezúttal a kikötő közelében.
Visszakergettük őket, de súlyos veszteségek árán. Jelentős túlerőben vannak…
– Hát persze. Adja parancsba az embereinek, hogy tartsák a pozícióikat, ameddig csak
lehetséges!
Az ezredes megnyalta az ajkát.
– És aztán…
– Ez minden. – Salier le sem vette a szemét a szoborról.
– Excellenciás uram. – A férfi hátrálva indult az ajtó és az értelmetlen halál felé a
városfalba ütött valamelyik lyukhoz. Cosca mindig úgy találta, hogy a leghősiesebb
halálok egytől egyig értelmetlenek.
– Visserine nemsokára elesik. – Salier csettintett a nyelvével és Stolicus hatalmas arcára
emelte a tekintetét. – Milyen mélységesen… lehangoló. Bár én is ilyen lettem volna, mint
ő.
– Darázsderekú? – mormogta Cosca.
– Úgy értem, harciasabb, de ha már kívánságlistát állítunk össze, egy karcsúbb derekat
sem bánnék. Köszönöm a szinte kínosan őszinte tanácsot, Murcatto tábornok. Talán
maradt még pár napom, hogy dűlőre jussak. – Hogy több száz elveszett élet árán
késleltesse az elkerülhetetlent. – Addig is remélem, velünk maradnak. Maguk ketten meg
a három barátjuk.
– Mint a vendégei? – kérdezte Monza. – Vagy mint a foglyai?
 – Látták, hogy bánunk a foglyainkkal. Melyiket választanák?
Cosca mély lélegzetet vett, és lassan megvakarta a nyakát. Kivételesen nem volt nehéz
dönteni.
 Szörnyű kocsonya
Reszket arca majdnem teljesen meggyógyult. A homlokától a szemöldökén át az arcáig
halvány rózsaszín heg húzódott. Már csak pár nap kell hozzá, és minden valószínűség
szerint teljesen el is fog tűnni. A szeme fájt még kicsit, de nem lett kevésbé jóképű, mint
volt. Monza az ágyon feküdt egy pokróccal a dereka körül, vékony hátát fordítva felé.
Reszket egy pillanatig csak állt, mosolygott, és a nő bordáit figyelte, ahogy légzése
ütemére emelkedtek és süllyedtek, az árnyék foltjai pedig megnőttek, aztán újra
összementek közöttük. Aztán a tükörtől a nyitott ablakhoz lépett, és kinézett. Égett a
város, tüzek világították meg az éjszakát. Különös módon azonban egyáltalán nem volt
benne biztos, melyik városról is van szó, vagy hogy mit keres ott egyáltalán. Lassan
forgott az agya. Vágott egy grimaszt, és megdörzsölte az arcát.
– Fáj – nyögött fel. – A holtakra, ez fáj.
– Ó, fáj? – Sarkon fordult, de megtántorodott, és háttal a falnak dőlt. Félelmetes Fenris
magasodott fölé, kopasz feje a mennyezetet érintette. Fél testét apró betűkkel tetoválták
tele, a másik felét fekete páncél borította, az arcizmai pedig úgy vonaglottak, akár a
fortyogó zabkása.
– Te… te meghaltál, bassza meg!
Az óriás felnevetett.
– Hát meghaltam, az hót ziher. – Egy kardot látott átdöfve a testén, markolata az egyik
csípője fölött látszott, hegye a másik hóna alatt állt ki. Hüvelykujjával a markolatról
lecsöpögő és a szőnyegen szétfröccsenő vérre bökött. – Na, ez tényleg fáj. Levágattad a
hajadat? Azelőtt jobban tetszettél.
Bethod saját betört fejére mutatott, ahol vér, agyvelő, haj és csont alkotott förtelmes
masszát.
– Ti cak fohhátok be a pohátokat! – Nem tudott rendesen beszélni, mert a szájából sem
maradt szinte semmi. – Íh néh ki, ha vaami fáh! – Erőtlenül taszított egyet Félelmetesen. –
Miéht nem tudtál hőzni, te hülye pokolfahzat?
– Álmodom – mondta magának Reszket, és megpróbált tudatosan kikeveredni a
helyzetből, de az arca csak lüktetett és lüktetett.
– Biztosan álmodom.
Valaki énekelt.
– Halálból… gyúrtak… engem! – Kalapács csattant egy szögön.
– Én vagyok a Nagy Kiegyenlítő! – Durr, durr, durr! Reszket arcába minden egyes
ütésre belehasított a fájdalom. – Én vagyok a szél a Felföldön! – A Véres Kilences
magában dudorászva szabdalta darabokra Reszket bátyjának derékig lemeztelenített,
vértől ragacsos, csupa heg holttestét. – Szóval te vagy a jó ember, mi? – Késével
vigyorogva intett Reszket felé. – Hát kurvára össze kell szedned magad, fiacskám. Meg
kellett volna ölnöd. Most viszont segíts leszedni a karját, optimista barátom.
– A holtak a megmondhatói, szemernyit sem rajongok ezért a rohadékért, de van
igazsága. – Reszket bátyjának feje lenézett Bethod zászlórúdjának tetejéről, ahová
felszegezték. – Össze kell szedned magad. A könyörület és a gyávaság egy és ugyanaz.
Mit gondolsz, ki tudnád húzni ezt a szöget?
– Kibaszott nagyot csalódtam benned! – Reszket apjának csüggedt arcán patakokban
folytak a könnyek, ahogy a korsóját lóbálta.
– Miért nem inkább te haltál meg, és miért nem a bátyád maradt életben? Te
semmirekellő kis fosadék! Te semmirekellő, nyámnyila, kiábrándító szarcsimbók!
– Marhaság! – szűrte összeszorított fogai között Reszket, és törökülésben leült a tűz elé.
Lüktetett a feje. – Egyszerűen… marhaság!
– Mi marhaság? – hörögte Tul Duru. Ahogy beszélt, átvágott torkából szivárgott a vér.
– Ez az egész. Az arcok a múltból jelentőségteljes dolgokat beszélnek. Kurva nagy
okosságokkal jöttök, mit ne mondjak. Nem tellett jobbra ennél a sok szarságnál?
– Aha – szólt Zordon.
Fekete Métely kissé sértődöttnek tűnt.
– Ne ránk haragudj, fiam. Ez a te álmod, nem? Levágattad a hajad?
A Kutyaember megvonta a vállát.
– Ha okosabb lennél, talán okosabbakat álmodnál.
Reszketet valaki megrántotta hátulról, mire odakapta a fejét.
A Véres Kilences állt mellette, haja a fejére tapadt a vértől, sebhelyes arcát fekete
csíkok borították. – Ha okosabb lennél, talán nem égették volna ki a szemedet. –
Hüvelykujját Reszket szemébe döfte, aztán forgatni kezdte, egyre erősebben és erősebben.
Reszket dobálta magát, vonaglott, üvöltött, de nem volt mit tenni. Ami történt, megtörtént.
* * *
Persze sikoltva ébredt. Most már mindig így történt. Igazából már sikoltásnak sem lehetett
nevezni, inkább csak rekedt nyöszörgés volt a hangja, mintha kavicsok kerültek volna égő
torkába.
Sötét volt. A fájdalom úgy szaggatta az arcát, akár a farkas az elejtett áldozat tetemét.
Addig dobálta magát, amíg megszabadult a takarótól, és az leesett az ágyról. Mintha még
mindig az arcához szorították volna az égő vasat. A falnak ütközött és feltérdelt. Kétrét
görnyedt, kezét a halántékára szorította, hátha úgy nem hasad szét a feje. Ide-oda
ringatózott, az izmai pattanásig feszültek. Hörgött és nyöszörgött, nyüszített és vicsorgott,
köpött és könnyezett, nyáladzott és motyogott. Kezdett beleőrülni, úgy érezte, elmegy a
józan esze. Meg kellett érintenie, szorítania kellett. Remegő ujjait a kötéshez tartotta.
– Pssszt! – Egy kéz melegét érezte. Monza érintette meg az arcát, aztán hátrasimította a
haját.
Fájdalom hasított a fejébe ott, ahol valamikor a szeme volt. Mintha egy fejszével vágtak
volna bele, ami nemcsak a koponyáját, hanem az agyát is felnyitotta volna, a gondolatai
kusza összevisszaságban özönlöttek elő.
 – A holtakra… állítsd le… Francba, francba… – Megragadta a nő kezét, amitől az
hangosan felszisszent. Reszketet nem érdekelte. – Ölj meg! Ölj meg! Csak legyen már
vége! – Az északföldi azt sem tudta, milyen nyelven beszél. – Ölj meg! A holtakra… –
Zokogott, a könnyek égették megmaradt szemét. Monza kiszabadította a kezét, ő pedig
tovább ringatta és ringatta magát, a fájdalom úgy szaggatta az arcát, mint fűrész a
farönköt. Megpróbált jobb ember lenni, igaz?
– Megpróbáltam. Baszd meg, megpróbáltam. Vess neki véget… Kérlek, kérlek, kérlek,
kérlek…
– Nesze! – Reszket megragadta a pipát, és mélyet szívott belőle, mohón, ahogy egy
részeg tapad az üveg szájára. Még azt is alig érzékelte, ahogy a füst belémart, csak szívta,
amíg csordultig nem telt a tüdeje, a nő pedig közben átkarolta, és ide-oda ringatta. A
sötétség megtelt színekkel, világító pacnik keringtek előtte. A fájdalom egylépésnyire
eltávolodott, már nem préselődött hozzá minden erejével. A légzése egyenletesebb lett, az
izmai lassan ellazultak.
Monza felsegítette, a pipa kiesett a férfi erőtlen kezéből. A nyitott ablak hintázni kezdett
a falon; mintha festmény lett volna, ami egy másik világot ábrázolt. A poklot talán. A
vörös és sárga lángok hosszú ecsetvonásokat hagytak a sötét háttér előtt. Megjelent előtte
az ágy, elnyelte, magába szippantotta. Az arca még mindig lüktetett, pulzált benne a tompa
fájdalom. Tudta, tudta, hogy miért.
– A holtak… – sóhajtotta, és könnyek csordultak végig a fél arcán. – A szemem!
Kiégették a szememet.
– Pszt! – súgta a nő, és gyengéden megsimogatta épen maradt orcáját. – Maradj
csendben, Caul. Ne beszélj.
A sötétség Reszket után nyúlt, és lepelként borult rá. Mielőtt teljesen ellepte volna, a
férfi ügyetlenül Monza hajába túrt, és olyan közel húzta magához az arcát, hogy a nő szája
majdnem a kötést érintette.
– Veled kellett volna megtenniük – suttogta. – Veled.
 Mások dolgai
– Ez az ő háza – mondta a kivörösödött arcú. – Sajaamé.
A mocskos falban nyíló mocskos ajtón régi plakátok hirdették, hogy a Nyolcak
Ligájának tagjai gazemberek, uzsorások és egyáltalán, közönséges bűnözők. Mindegyikről
két karikatúra bámult a szemlélőre: Salier herceg felpüffedt és Rogont herceg öntelt
ábrázata. Az ajtóban álló két haramia maga sem tűnt kevésbé karikatúrának. Az egyik
sötét bőrű volt, a másiknak a fél karját sűrű tetoválások borították. Mindketten egyformán
mogorva tekintettel vizslatták az utcát.
– Köszönöm, gyerekek. Most egyetek. – Shenkt mindegyikük kinyújtott piszkos kezébe
egy tallért nyomott. Tizenkét szempár kerekedett el a csodálkozástól ennyi pénz láttán. A
férfi tudta, hogy pár nap, de főleg pár év múlva ez az adomány már mit sem fog számítani.
Ezek a gyerekek voltak a jövő koldusai, tolvajai, kurvái, fiatal halottai. De Shenkt annyi
rosszat tett már életében, hogy amikor csak tudott, megpróbált segíteni. Tisztában volt
vele, hogy semmit sem hozhat helyre, de egy érme talán éppen annyival mozdítja majd
odébb az élet mérlegének nyelvét, amivel valamelyik fiú megmenekülhet a sorsától. Már
az is jó lenne, ha csak egynek sikerülne.
Miközben magában dudorászva átballagott a túloldalra, a két férfi le sem vette róla
komor tekintetét.
– Sajaammal szeretnék beszélni.
– Van magánál fegyver?
– Mindig van. – A sötét bőrű őrrel egy hosszú pillanatig farkasszemet néztek egymással.
– Éles elmém bármelyik pillanatban lecsaphat.
Egyikük sem mosolygott, de Shenkt nem is számított ilyesmire.
– Mit akar mondani Sajaamnak?
– „Maga Sajaam?” Ezzel terveztem indítani.
– Gúnyolódik, kisember? – Az őr fél kezét az övén lógó buzogányára helyezte.
Nyilvánvalóan félelmetesnek gondolta magát.
– Nem is merészelnék gondolni ilyesmire. Azért jöttem, hogy jól érezzem magam és
elköltsek némi pénzt, semmi másért.
– Akkor talán mégis jó helyen jár. Kövessen!
Egy forró, félhomályos, olajos füsttel teli szobán vezette át Shenktet. A színes
üvegekkel fedett lámpák kék, zöld, narancsszínű és vörös fényt árasztottak. Körben
néhány kendert szívó sápadt arcán kifacsart mosoly játszott, mások üres tekintettel
terpeszkedtek. Shenkt azon kapta magát, hogy megint dudorászik, úgyhogy gyorsan
abbahagyta.
Egy zsíros függöny mögött nagy, fekete, mosdatlan testektől, füsttől, hányástól és
romlott ételektől bűzlő helyiségbe jutottak. Egy tetovált férfi törökülésben ült egy
izzadságfoltos párnán, mellette bárd várakozott a falnak támasztva. A szoba túlsó végében
egy másik férfi a késével rút húsdarabot szeletelt, a tányérja mellett töltött számszeríj
hevert. A feje fölött egy régi falióra függött, az aljából úgy lógtak ki a láncok, mint a belek
egy felkoncolt holttestből; az inga ritmusra hintázott ide-oda, tik-tak, tik-tak, tik-tak.
A helyiség közepén hosszú asztal állt, rajta egy kártyajáték hozzávalóival. Érmék és
zsetonok, palackok és poharak, pipák és gyertyák. Körben hat férfi ült. Shenkt jobbján egy
girhes alak dadogva mesélt viccet a szomszédjának.
– …és m… m… megdugta!
Durva nevetés, durva arcok, olcsó életek, olcsó füst, olcsó ital, olcsó erőszak. Shenkt
kísérője az asztalfőhöz lépett, lehajolt, és súgott valamit az ott ülő széles vállú, fekete
bőrű, fehér hajú férfi fülébe, akinek ráncos arcán a házigazdák magabiztos mosolya
látszott. Egy aranyérmét forgatott az ujjai között.
– Maga Sajaam? – kérdezte Shenkt.
A férfi a feszültség legkisebb jele nélkül bólintott.
– Ismerjük egymást?
– Nem.
– Ezek szerint idegen. Mi itt nem fogadunk idegeneket, igaz, barátaim? – Az asztalnál
ülők közül néhányan kényszeredetten elmosolyodtak. – A legtöbb vendégemet nagyon is
jól ismerjük. Mit tehet önért Sajaam, idegen?
– Hol van Monzcarro Murcatto?
A szobában hirtelen rettenetes, vészjósló csend támadt. Az a fajta súlyos némaság, ami
azelőtt telepszik a világra, hogy leszakadna az ég. Az elkerülhetetlentől duzzadó terhes
nyugalom.
– A talinsi kígyó halott – mormogta összehúzott szemmel Sajaam.
Shenkt érzékelte, hogy az emberek mocorogni kezdenek körülötte. Arcukról leolvadt a
mosoly, lassan úgy helyezkedtek, hogy ölni is készen álljanak, ha kell, kezük a fegyverük
felé kúszott.
– Életben van, és maga tudja is, hogy hol. Csak beszélni akarok vele.
– M… mégis, ki a f… fasznak k… képzeli ez magát? – kérdezte a girhes férfi, mire
páran elnevették magukat. Ideges, erőltetett nevetés volt, csak a feszültséget leplezte.
– Csak annyit mondjon el, hol van. Kérem! Akkor senkinek nem kell ma tovább
terhelnie a lelkiismeretét. – Shenkt nem bánta, hogy könyörögnie kell. Rég nem
foglalkozott a hiúságával. Sorban mindegyik férfinak a szemébe nézett, mindegyiknek
megadta az esélyt, hogy válaszoljon a kérdésére. Ha csak lehetett, mindig mindenkinek
adott esélyt. Jó lett volna, ha többen élnek vele.
De a vendégek csak mosolyogtak, előbb rá, aztán egymásra. Mindannyiuk közül
Sajaam mosolya volt a legszélesebb.
– Ügyelek rá, hogy mindig könnyű maradjon a lelkiismeretem.
Ezt akár Shenkt régi mestere is mondhatta volna.
 – Vagyunk így ezzel néhányan. Ez is egy adottság.
– Megmondom, mi lesz. Pénzfeldobással döntünk. – Sajaam felemelte az érmét, az
arany megcsillant a fényben. – Ha fej, megöljük magát. Ha írás, megmondom, hol van
Murcatto… – Fehér fogsora szinte világított sötét arcában. – És csak aztán öljük meg. –
Az érme alig hallhatóan csendült, ahogy feldobta a levegőbe.
Shenkt lassan, nagyon lassan beszívta a levegőt az orrán keresztül.
Az arany újra meg újra átfordult a levegőben úszva.
Az óra mélyen, lassan kondult, mintha egy nagy hajó evezői diktálták volna a ritmusát.
Bumm… bumm… bumm…
Shenkt ökle majdnem könyékig süllyedt a jobb oldalán ülő férfi gyomrába, akinek az
üvöltéshez szükséges levegő hiányában csak egy halvány, dülledt szemű sóhajra futotta.
Egy szemvillanással később Shenkt nyitott tenyere betörte a megdöbbent ember arcát és
félig leszakította a fejét; a csontjai úgy gyűrődtek, mintha papírból lettek volna. Vér
fröccsent az asztalra, a körben ülők arcán a dühöt csak egy pillanat késéssel váltotta fel a
döbbenet.
Shenkt a legközelebb lévőt kirántotta a székéből, és hozzávágta a mennyezethez. A
férfinak kiáltani is alig maradt ideje, mielőtt nekivágódott a két gerendának odafent. Fa
szilánkjai repültek szerteszét, az összetört test vakolat meg por zápora közepette zuhant
vissza. Jóval azelőtt, hogy földet ért volna, Shenkt megragadta a következő játékos fejét,
kettétörte vele az asztalt, és még a padlót is bezúzta. Kártyalapok, törött poharak, deszkák
darabjai, szilánkok és húscafatok gyűltek duzzadó felhőbe. Shenkt kitépte legújabb
áldozata kezéből a félig előhúzott bárdot, és pörögve hajította át a szobán, egyenesen a
tetovált férfi mellkasa irányába, aki kezdődő csatakiáltással az ajkán már készült felugrani
a párnájáról. A fegyvernek csak a nyele találta el, de olyan erővel, hogy teljesen mindegy
volt. Újra meg újra megpördült, mint egy búgócsiga, a testén tátongó óriási lyukból
szerteszét fröcsögött a vér.
A számszeríj mély, fals hangot adott ki, ahogy a húr engedett. A nyílvessző lassan szállt
a porral teli levegőben, mintha csak sűrű szirupban úszna, a szára könnyedén hajlott fel és
le. Shenkt röptében elkapta, és egyenesen a következő férfi koponyájába döfte; az áldozat
arca kettéroppant, a felhasadó bőr alól hús robbant elő. Shenkt elkapta a hullát az álla
alatt, és egy könnyed csuklómozdulattal áthajította a szobán. A hulla egyenesen az
íjásznak ütközött, és a két test összegabalyodva törte át a falat, hogy aztán a deszkákban
keletkezett friss lyukon át kizuhanjanak az utcára.
Az őr az ajtóból felemelte a buzogányát, és ordításra készülve kitátotta a száját. Shenkt
átugrott az asztal romjain, és visszakézből mellkason vágta a férfit, összeroppantva a
bordáit. Az őr hátratántorodott, a felsőteste kicsavarodott, mint egy dugóhúzó, a buzogány
kirepült élettelen kezéből. Shenkt előrelépett, és a levegőben kapta el Sajaam most már
lefelé hulló érméjét. Ahogy a fém a tenyerében csattant, kifújta a levegőt, és az idő ismét a
maga megszokott sebességével szállt tovább.
Az utolsó két holttest is a földre roskadt. A szálló vakolatdarabok leülepedtek. A
tetovált férfi bal lába holtában is reszketett, csizmája kopogott a földön. Egy másik áldozat
nyöszörgött, de már nem sokáig. Az utolsó vércseppek puhán hullottak alá körülöttük,
beterítve az összetört üveget, az összetört fát, az összetört testeket. Az egyik párna
kiszakadt, tollak fehér felhője lebegett fölötte.
Shenkt Sajaam megnyúlt arca elé emelte az öklét. Füst szállt fel belőle sziszegve, aztán
olvadt arany csordult ki az ujjai közül és folyt végig az alkarján fénylő patakokban.
Kinyitotta a kezét, és megmutatta. A tenyerén megfeketedett vér keveredett csillogó
fémmel.
– Nem is fej, nem is írás.
– Ba… ba… ba… – A dadogós férfi továbbra is a helyén ült, ott, ahol nemrég még az
asztal volt. Jobb kezében mereven szorongatta a kártyáit, testét tetőtől talpig vérfoltok
borították.
– Maga! – szólította meg Shenkt. – Dadogós! Megkímélem az életét.
– Ba… ba…
– Egyedül maga maradhat életben. Kotródjon, mielőtt meggondolom magam!
A makogó szerencsétlen eldobta a lapjait, nyüszítve indult az ajtó felé, és szinte
kizuhant rajta. Shenkt figyelte, ahogy távolodik. Jólesett legalább egyet életben hagyni.
Amikor visszafordult, Sajaam a feje fölé emelte a székét, és lesújtott rá. Az
ülőalkalmatosság szilánkjaira tört Shenkt vállán, a darabjai zörögve pattogtak odébb a
padlón. Hasztalan próbálkozás volt, Shenkt szinte meg sem érezte az ütést. Keze élével a
házigazda felkarjára sújtott, könnyedén törve ketté, akár egy száraz gallyat, Sajaam
megpördült, aztán a földre zuhant, és újra meg újra átpördült.
Shenkt utánament, kopott csizmája egyetlen apró nesz nélkül találta meg a réseket a
törmelék között. Sajaam köhögött, a fejét rázta, és hanyatt kúszva igyekezett elmenekülni.
Kicsavart szögben álló kezét csak vonszolta maga után, miközben összeszorított fogakkal
hörgött. Hímzett gurkhuli papucsának sarka szaggatott csíkokat húzott a vér, por, tollak és
szilánkok alkotta törmeléken át, ami úgy lepte el a padlót, akár az őszi avar az erdő talaját.
– Az ember ébren is átalussza az élete java részét. Olyan kevés idő jut nekünk, és még
azt is teljes tudatlanságban töltjük. Dühösen, frusztráltan, jelentéktelen semmiségekbe
feledkezve. Ha betolom a fiókot, nincsen vonalban az íróasztalom peremével. Vajon
milyen kártya lehet az ellenfelemnél, mennyi pénzt nyerhetek el tőle? Bár magasabb
lennék! Mit egyek vacsorára, ha nem szeretem a paszternákot? – Shenkt a csizmája
orrával félregördített egy holttestet az útjából. – Egyetlen pillanat alatt észhez térhetünk,
tekintetünket a sárról a fellegek felé fordíthatjuk, minden figyelmünket a jelennek
szentelhetjük. Most felismerheti, milyen értékes minden egyes pillanat. Ez az én
ajándékom önnek.
Sajaam elérte a falat, nekitámasztotta a hátát, és lassan álló helyzetbe küzdötte magát.
Törött karja ernyedten lógott.
– Gyűlölöm az erőszakot. A gyengék végső menedéke. – Shenkt egy lépést távolodott. –
Hát ne szórakozzunk tovább. Hol van Monzcarro Murcatto?
Sajaam komoly bátorságról téve tanúbizonyságot az övén lógó kés után nyúlt.
Shenkt hegyes ujja abba a mélyedésbe süllyedt közvetlenül a férfi kulcscsontja alatt,
ahol a válla a mellkasával találkozott. Átszakította az inget, a bőrt, a húst, ökle keményen
Sajaam mellkasának ütődött és a falhoz szorította, körme belülről karcolta a lapockáját.
Sajaam felordított, a kés csörömpölve hullott ki erejüket vesztett ujjai közül.
– Azt mondtam, ne szórakozzunk tovább. Hol van Murcatto?
– Legutóbb úgy hallottam, Visserinében lehet. – A hangja rekedt volt a fájdalomtól. –
Visserinében!
– Az ostromgyűrűben? – Sajaam bólintott, véres fogait összeszorította. Ha Visserine
még nem is esett el, addig biztosan nem tarthatott ki, amíg Shenkt odaér. Csakhogy soha
nem végzett félmunkát. Muszáj volt azt feltételeznie, hogy a nő még él, folytatnia kellett
az üldözést. – Ki van vele?
– Valami északföldi koldus, aki Reszketnek nevezi magát. Az én egyik emberem, őt
Nyájasnak hívják. Egy fegyenc. Egy fegyenc az Óvóból.
– Igen? – Shenkt megforgatta az ujját a másik férfi húsában. A sebből előbuggyanó vér
végigfolyt a kézfején, lefelé az alkarjára száradt arany csíkjai között, végül a földre
csöpögött a könyökéről, kopp, kopp, kopp.
– Á! Á! Elküldtem egy Morveer nevű méregkeverőhöz Westportba meg Sipaniba egy
Vitari nevű nőhöz. – Shenkt felhúzta a szemöldökét. – Egy olyan nőhöz, aki mindent el
tud intézni.
– Murcatto, Reszket, Nyájas, Morveer… Vitari.
Sajaam kétségbeesetten bólintott, minden ziháló, gyötrelmes lélegzetvétellel nyál
fröccsent összeszorított fogai közül.
– És hová készül ezután a díszes társaság?
– Nem tudom! Ááá! Azt mondta, hét ember. Az a hét ember, akik megölték az öccsét!
Á! Talán Purantiba mennek! Orso serege előtt akarnak járni. Ha elkapja Ganmarkot,
legközelebb talán Hűségessel próbálkozik. Hűséges Carpival.
– Talán úgy lesz. – Shenkt ujja cuppanó hangot adott ki, ahogy kirántotta Sajaam
testéből. A házigazda összecsúszott, feneke a padlóra huppant, verejtéktől gyöngyöző arca
rángatózott a fájdalomtól.
– Kérem – nyögte. – Segíthetek magának. Segíthetek megtalálni.
Shenkt leguggolt elé, vérfoltos kezét vérfoltos nadrágja térdén nyugtatta.
– De hát máris segített. A többit nyugodtan rám bízhatja.
– Van pénzem! Van pénzem.
Shenkt nem szólt.
– Azt terveztem, hogy előbb-utóbb átadom Orsonak, amint elég pénzt kaphatok érte.
Még mindig semmi.
– Teljesen mindegy, ugye?
Csend.
 – Megmondtam annak a szukának, hogy ő lesz a halálom.
– Igaza volt. Remélem, azért ez vigaszt jelent.
– Nem igazán. Meg kellett volna ölnöm, amikor beállított.
– De a pénzkereseti lehetőséget látta benne. Akar mondani valamit?
Sajaam rámeredt.
– Mégis mit mondanék?
– Vannak, akik szívesen mondanak valamit, ha eljön a vég. Ön hogy van ezzel?
– Kicsoda maga? – kérdezte suttogva Sajaam.
– Sok minden voltam már. Diák. Hírnök. Tolvaj. Katona régi háborúkban. Nagy
hatalmú emberek szolgája. Nagy események résztvevője. És most? – Shenkt elégedetlenül
fújtatott egyet, ahogy körbenézett a szobában kiterítve vagy összekuporodva heverő
megcsonkított holttesteken. – Úgy fest, most én vagyok az az ember, aki elintézi mások
dolgait.
 A vívómester
Monza keze megint remegett, de hát nem volt ebben semmi meglepő. A veszély, a
félelem, az, hogy nem is sejtette, életben lesz-e még a következő pillanatban, hatással volt
rá. Az öccsét megölték, őt megtörték, minden, amiért dolgozott, semmivé lett. Teltek a
napok, teltek a hetek, de a fájdalom, a kender utáni gyötrelmes vágyakozás, a mindenki
iránt érzett bizalmatlanság csak nem mérséklődött, és ólomsúllyal nehezedett a vállára a
rengeteg halál, amit Westportban és Sipaniban okozott.
Az elmúlt néhány hónapban történtek után bárkinek remegett volna a keze. Persze talán
csak az volt az oka, hogy végignézte, amint kiégetik Reszket szemét, és azt hitte, ő lesz a
következő.
Feszülten pillantott a kettejük szobáját elválasztó ajtóra. A férfi hamarosan felébred.
Üvöltve, ami éppen elég rossz, vagy egy hang nélkül, ami még rosszabb. Olyankor csak
térdel ott, és néz rá megmaradt fél szemével. Az a vádló tekintet! Monza tudta, hogy
hálásnak kellene lennie neki, és úgy kellene törődnie a férfival, ahogy annak idején az
öccsével törődött. Mégis arra vágyott egyre inkább, hogy elkezdje rugdosni, és abba se
hagyja. Amikor Benna meghalt, vele együtt talán belőle is kihalt minden melegség,
tisztesség, emberség, és most ott rothadt öccse testével együtt a hegy oldalában.
Lehúzta a kesztyűjét, és a benne talált csúfságra meredt. A rózsaszín hegekre, ahol a
törött csontokat összeillesztették. A sötétvörös csíkra, ahol Gobba drótja a bőrébe vágott.
Amennyire tudta, ökölbe szorította az ujjait, kivéve a kicsit, ami továbbra is mereven
elállt, mint egy semmibe mutató útjelző tábla. Nem sajgott már annyira, mint régen, de
ahhoz éppen eléggé, hogy elfintorodjon. A fájdalom mindenesetre feledtette a félelmet, és
eloszlatott minden kétséget.
– Bosszú – suttogta. Nem számított más, csak hogy megölje Ganmarkot. A férfi puhány,
szomorú arcát, gyenge, vizenyős szemeit látta maga előtt. Ahogy higgadtan gyomorba
szúrta Bennát. Ahogy legördítette a holttestét a teraszról. Erről ennyit. Még erősebben
szorította össze az öklét, és vicsorogva meredt rá.
– Bosszú! – Bennáért és saját magáért. Ő volt a könyörtelen és rettenthetetlen caprilei
mészáros. Ő volt a talinsi kígyó, aki sosem tanúsított több bűnbánatot, mint egy vipera.
Megöli Ganmarkot, aztán…
– A következőt, akárki is jön utána a sorban. – És már nem is remegett a keze.
Futó léptek csattogtak keményen odakint a folyosón. Monza kiáltást hallott a távolból; a
szavakat ugyan nem tudta kivenni, de csalhatatlanul érzékelte a szavakból sütő félelmet.
Az ablakhoz lépett, és szélesre tárta. A szobája – vagy cellája – magasan volt a palota
északi fala mögött. Kicsit odébb egy kőhíd szelte át a Vissert, apró pontok keltek át rajta
sebesen. Ilyen messziről is látszott, hogy emberek futnak az életükért.
Egy jó tábornok felismeri a pánik szagát, márpedig most minden bűzlött tőle. Orso
emberei nyilván bevették a falakat, és megkezdődött Visserine kifosztása. Ganmark
biztosan máris úton van a palotába, hogy rátegye a kezét Salier herceg nagybecsű
gyűjteményére.
 Az ajtó nyikorogva kinyílt, Monza pedig megpördült. Langrier százados állt a küszöbön
talinsi egyenruhában, kezében egy duzzadó zsákkal. Csípőjéről ez egyik oldalon kard, a
másikon hosszú tőr lógott lefelé. Monzánál semmiféle fegyver nem volt, és ez hirtelen
határozottan zavarni kezdte. Csak állt ott üres kézzel, és próbált úgy tenni, mintha nem
feszülne minden izma harcra készen. Vagy még inkább halálra készen.
Langrier lassan belépett a szobába.
– Szóval maga Murcatto, mi?
– Az vagyok.
– Édesluc? Musselia? A Magastöltés? Maga nyerte meg ezeket a csatákat?
– Igen.
– Maga öletett meg annyi embert Caprilénál?
– Mi a faszt akar tőlem?
– Salier herceg úgy döntött, hallgat magára. – Langrier a földre dobta a zsákot. Kinyílt a
szája, és fém villant benne. A talinsi páncél, amit Nyájas ellopott a falnál. – Az lesz a
legjobb, ha ezt felveszi. Nem tudom, mennyi időnk van, amíg Ganmark ideér.
Ezek szerint életben marad. Legalábbis egyelőre. Monza előhúzott a zsákból egy
hadnagyi rangjelzéssel ellátott zubbonyt, felhúzta az ingére és nekilátott begombolni.
Langrier egy darabig nézte, aztán beszélni kezdett.
– Csak azt akartam mondani… amíg még van rá lehetőségem… Szóval azt hiszem,
mindig csodáltam magát.
Monza rámeredt.
– Mi?
– Nő. Katona. És annyi mindent elért. Annyi mindent megtett. Még ha ellentétes
oldalon álltunk is, mindig afféle hős volt a…
– Gondolja, hogy nem szarok bele? – Monza nem tudta, mitől forog jobban a gyomra.
Attól, hogy hősnek nevezték, vagy attól, hogy éppen ez a nő tette.
– Azért nem csoda, hogy nem hittem magának. A maga hírnevével azt gondolná az
ember, hogy szívósabb egy ilyen helyzetben…
– Előfordult már, hogy végignézte, ahogy valakinek kiégetik a szemét, közben pedig
meggyőződése volt, hogy maga lesz a következő?
Langrier elhúzta a száját.
– Nem mondhatnám, hogy megtapasztaltam a dolgoknak ezt az oldalát.
– Meg kéne próbálnia, kiderülne, milyen kurva szívós bírna lenni. – Monza felhúzott
egy pár lopott csizmát. Egész jól passzolt a lábára.
– Tessék. – Langrier a másik nő felé nyújtotta Benna gyűrűjét. A nagy kő vérvörösen
csillant. – Nekem amúgy sem áll jól.
Monza kitépte a kezéből, és felhúzta az ujjára.
 – Mi van? Visszaad valamit, amit eleve tőlem lopott el, és azt hiszi, kvittek vagyunk?
– Nézze, sajnálom, ami annak az embernek a szemével történt, de ez a dolog nem
magukról szól, világos? Ha valaki fenyegetést jelent a városomra, annak az útját kell
állnom. Nekem sem tetszik a dolog, de megcselekszem, amit muszáj. Ne tegyen úgy,
mintha nem művelt volna ennél sokkal rosszabbakat. Nem számítok rá, hogy valaha is
vicceket fogunk mesélni egymásnak, de amíg ezt a feladatot végre nem hajtjuk, túl kell
tennünk magunkat az ellentéteken.
Monza némán öltözködött tovább. A nő igazat beszélt. Valóban művelt sokkal
rosszabbakat. Vagy legalábbis végignézte, ahogy mások művelnek rosszakat. Felcsatolta a
mellvértet, ami egy vékony, fiatal tiszté lehetett, mert meglehetősen jól passzolt a testére.
– Szükségem lesz valamire, amivel megölhetem Ganmarkot.
– Amint a kertbe érünk, kaphat egy kardot, de…
Monza hirtelen egy kezet pillantott meg, amelyik összezárul Langrier tőrének markolata
körül.
– Mi a…
A fegyver hegye a nő torkából bukkant elő. Reszket fehér, elgyötört arca jelent meg
mellette. Egyik oldalát kötés borította, a szöveten keresztül halvány folt látszott azon a
helyen, ahol nemrég még a szeme volt. Bal karja hátulról Langrier mellkasa elé csúszott,
és magához húzta a nőt. Szorosan, akár egy szeretőt.
– Ez nem magáról szól, érti? – Szinte megcsókolta Langrier fülét, miközben a tőr
hegyéről csöpögő vér vékony fekete csíkban folyt végig a nő nyakán. – Maga elvette a
szememet, én elveszem az életét. – A nő kinyitotta a száját, kibukott a nyelve, és vörös
cseppek hullottak róla az állára. – Nekem sem tetszik a dolog. – Langrier arca lila lett, a
szeme kifordult. – De megcselekszem, amit muszáj. – A nő rugdalózott, csizmája sarka a
padlón dörömbölt, ahogy Reszket a levegőbe emelte. – Ne haragudjon a nyaka miatt. – A
penge oldalt mozdult, felnyitotta a nő nyakát. Vér fröccsent az ágyneműre, a falat széles
ívben borították a fekete foltok.
Reszket elengedte Langriert, az pedig arccal előre a földre roskadt, mintha sárból
lennének a csontjai. A nyakából újabb adag vér spriccelt elő, a lába mozgott, a csizmája
orra és a körmei a földet kaparták. Reszket mély lélegzetet vett az orrán keresztül, aztán
kifújta, és mosolyogva pillantott fel Monzára. Kedélyes kis vigyor volt, mintha valami
közös viccen nevetnének össze, amit Langrier nem érthet.
– A holtakra, ez jólesett. Azt mondta, Ganmark a városban van?
– Aha. – Monza képtelen volt megszólalni. Az arcába pír szökött, égett a bőre.
– Ezek szerint dolgunk akad. – Reszket mintha észre sem vette volna a sebesen terjedő
vérfoltot nagy, csupasz lába körül. Felvette a zsákot és belekukkantott. – Talán páncél van
benne? Akkor vegyem is fel, mi, főnök? Gyűlölök alulöltözötten érkezni a buliba.
* * *
A Salier galériájának közepén lévő kertben nyoma sem volt a közelgő pusztításnak. Víz
csobogott, levelek zizegtek, méhek röppentek lustán virágról virágra. Néha egy-egy fehér
szirom aláhullott a cseresznyefákról, és letelepedett a gondosan nyírt pázsiton.
Cosca keresztbe vetett lábakkal ült, és egy fenőkővel élesítette a kardját; a fém lágyan
csilingelt. Morveer flaskáját a combjai között szorongatta, de nem érezte szükségét, hogy
igyon belőle. A halál a küszöbön állt, és ő a vihar előtti pillanatnyi csendben békére lelt.
Lehunyt szemmel hátrahajtotta a fejét, arcát a nap melegítette, és azon gondolkodott, miért
csak akkor képes így érezni, ha a világ lángokban áll körülötte.
Kellemes szellő fújdogált az oszlopcsarnok árkádjai alatt, bebújt a nyitott ajtókon át a
festményekkel telezsúfolt folyosókra. Az ablakon át Nyájast is látni lehetett, amint egy
talinsi testőr páncéljában éppen azzal volt elfoglalva, hogy minden egyes katonát
megszámoljon Nasurin második oprilei csatát ábrázoló monumentális festményén. Cosca
elmosolyodott. Igyekezett mindig szemet hunyni mások gyarlóságai felett.
Végeredményben neki is volt éppen elég baja. Salier testőrei közül talán féltucatnyian
maradtak velük Orso herceg seregéhez tartozó katonáknak álcázva magukat. Ezek az
emberek elég hűségesek voltak hozzá, hogy a végsőkig kitartsanak uralkodójuk mellett, és
mellette haljanak meg, ha kell. A zsoldos morogva húzta végig még egyszer a fenőkövet a
kard élén. A becsület, a fegyelem és az önuralom mellett a hűség is előkelő helyen
szerepelt a számára felfoghatatlan erények listáján.
– Mitől olyan elégedett? – Nappal leült Cosca mellé a fűbe, a számszeríjat a térdére
fektette, és az ajkát kezdte rágni. Az egyenruhája egy elesett kisdobosé lehetett valamikor,
és éppen az ő mérete volt. Ami azt illeti, nagyon is jól állt neki. Cosca elgondolkodott
rajta, helytelen-e, hogy ilyen vonzónak talál egy férfiruhákat viselő csinos lányt. Aztán
arra is kíváncsi lett volna, rá tudná-e beszélni Nappalt, hogy segítsen picit megélezni öreg
bajtársa fegyverét, mielőtt harcolni kezdenének. Megköszörülte a torkát. Hát persze hogy
nem, de álmodozni azért szabad.
– Talán valami baj van a fejemmel. – A hüvelykujjával ledörzsölt egy foltot az acélról. –
Felkelni az ágyból. – Fém csendült. – Egy becsületes munkával töltött nap. – Fenőkő
csikordult. – Béke. Normalitás. Józanság. – A fény felé tartotta a kardot, és a penge
csillogását figyelte. – Ezek elriasztanak. Ezzel szemben régóta csak a veszély hoz
megkönnyebbülést. Egyél valamit! Szükséged lesz az erődre.
– Nincs étvágyam – felelte komoran a lány. – Még sosem néztem szembe a biztos
halállal.
– Jaj, ne mondj már ilyet. – Cosca felállt, és lesöpörte a lopott uniformisa ujján lévő
századosi rangjelzésre hullott virágszirmot. – Ha valamit megtanultam a számos utolsó
emberig folytatott küzdelem során, akkor az az, hogy a halál sosem biztos, csak…
rendkívül valószínű.
– Igazán inspiráló szavak.
– Próbálkozom. Komolyan. – Cosca visszalökte a kardját a hüvelyébe, felkapta Monza
kalvézát és A harcos felé indult. Őexcellenciája Salier herceg a szobor terebélyes
árnyékában állt, és arany sújtásokkal díszített makulátlan fehér egyenruhájában készült a
nemes halálra.
– Hogy jutottunk ide? – elmélkedett. Ugyanezt a kérdést Cosca is sűrűn feltette
magának, miközben az utolsó csepp olcsó bort igyekezett kiszittyózni egy üvegből.
Miközben zavarodottan ébredt egy idegen kapualjban. Miközben gyűlöletes, rosszul
fizetett megbízásokat teljesített. – Hogy… jutottunk ide?
– Alábecsülte Orso veszett ambícióit és Murcatto könyörtelen hatékonyságát, de ne
érezze rosszul magát emiatt. Mindannyian így voltunk vele.
Salier a szemét forgatta.
– Költőinek szántam a kérdést. De persze igaza van. Az arrogancia bűnébe estem, és
súlyos lesz a büntetésem. Mégis ki számított volna rá, hogy egy fiatal nő egyik
valószínűtlen győzelmét aratja felettünk a másik után? Hogy én mekkorát nevettem,
amikor a helyettesévé tette, Cosca! Hogy mekkorát nevettünk mindannyian, amikor Orso
kinevezte parancsnoknak! Máris beleéltük magunkat a diadalba, és előre felosztottuk
egymás között a földjeit. Aztán a kacagásunkból zokogás lett, mi?
– Úgy vettem észre, hogy a kacagással általában ez a helyzet.
– Gondolom, ez azt jelenti, hogy Murcatto kiváló katona, én meg pocsék vagyok. De
sosem akartam katona lenni, tökéletesen megelégedtem volna vele, ha egyszerűen
nagyherceg maradhatok.
– És tessék, most pedig egy senki, mint ahogy én is. Ilyen az élet.
– Még egy utolsó fellépésre azért van idő.
– Mindkettőnk számára.
Salier viszonozta a zsoldos mosolyát.
– Haldokló vén hattyúk vagyunk mi ketten, igaz, Cosca?
– Inkább egy pár vén pulyka talán. Miért nem fogja menekülőre, excellenciás uram?
– Azt kell mondjam, magam sem tudom. Azt hiszem, talán a büszkeségem miatt.
Visserine nagyhercegeként éltem le az életemet, és ragaszkodom hozzá, hogy úgy is haljak
meg. Nem vagyok hajlandó egyszerűen Salier urammá válni, miután valaha fontos voltam.
– Büszkeség, mi? Nem mondhatnám, hogy nekem túl sok jutott belőle életem során.
– Akkor maga miért nem menekül, Cosca?
– Tulajdonképpen… – De miért is nem menekül? Az öreg Cosca uram, aki mindig csak
arra ügyelt, hogy a saját irháját mentse. Bolondul szerelmes talán? Vagy őrülten bátor?
Vagy régi adósságokat kell visszafizetnie? Vagy talán csak azt várja, hogy a könyörületes
halál megkíméli a további szégyentől? – De nézze! – A kapura mutatott. – Elég
rágondolni, és már meg is jelenik.
A nő talinsi egyenruhát viselt, haját egy sisak alá gyűrte, száját összeszorította. Éppen
olyan volt, mint egy frissen borotvált komoly, fiatal tiszt, aki alig várja, hogy férfias
háborúba induljon. Cosca megesküdött volna rá, hogy ha nem tudja, kit lát, sosem találja
ki, hogy nővel van dolga. A járásában azért talán volt valami, ami elárulhatta. A csípője
mozgásában, a nyaka hosszában. Már megint egy férfiruhába bújt nő? Hát muszáj így
meggyötörniük?
– Monza! – kiáltotta a zsoldos. – Aggódtam, hogy nem épülsz fel.
 – És hagytam volna, hogy egyedül vessz oda a dicsőségben? – Reszket jelent meg a nő
mögött. Egy megtermett halottól lopott mellvértet, lábvértet és sisakot viselt. Üres
szemgödrét kötés takarta vádlón. – Azt hallottam, máris a palota kapujánál járnak.
– Ilyen hamar? – Salier körbenyalta duzzadt ajkát. – Hol van Langrier százados?
– Lelépett. A jelek szerint nem kért a dicsőségből.
– Hát már nem maradt hű ember Styriában?
– Korábban sem találkoztam eggyel sem. – Cosca odadobta a hüvelyébe visszadugott
kalvézt, Monza pedig fürgén elkapta a levegőben. – Hacsak nem számítjuk bele, hogy
mindenki hű önmagához. Van valami terved, vagy csak várjuk, hogy Ganmark
előkerüljön?
– Nappal! – Monza felmutatott a keskeny emeleti ablakokra. – Te menj fel oda! Engedd
le a rácsot, amint nekimentünk Ganmarknak, Vagy amint ő nekünk jött.
A lány láthatólag megkönnyebbült, amiért egyelőre távolabb kerülhet a veszélytől, bár
Cosca tartott tőle, hogy ez legfeljebb ideiglenesen lesz így.
– Amint készen áll a csapda. Értem. – Nappal elsietett az ajtó felé.
– Mi itt várunk. Amikor Ganmark megérkezik, azt mondjuk neki, hogy elfogtuk Salier
nagyherceget. Akkor közelebb hozzuk excellenciás uramat, és… Tisztában van vele, hogy
mindannyian meghalhatunk ma itt?
A herceg halványan elmosolyodott, még a tokája is beleremegett.
– Nem tudok harcolni, Murcatto tábornok, de gyáva sem vagyok. Ha meg kell halnom,
még a síromból is leköpöm őket.
– Ez a beszéd! – szólt Monza.
– Egyetértek – bólintott Cosca. – Bár a sír az sír, ha köpköd az ember, ha nem. Biztosan
el fog jönni?
– Eljön.
– És akkor mi lesz?
– Megöljük – mordult fel Reszket. Valaki adott neki egy pajzsot és egy nehéz,
szegecsekkel kivert nyelű bárdot, amivel most gyakorlásképpen suhintott egy brutálisat.
Monza nyelt egyet.
– Várunk, aztán majd meglátjuk.
– Á, várunk, aztán majd meglátjuk – vigyorodott el szélesen Cosca. – Nekem való terv.
* * *
Ricsaj hallatszott valahol a palotában, aztán távoli kiáltások harsantak, és mintha acél is
csördült volna. Monza bal keze feszülten markolta a lába mellett kivonva lógó kalvéz
markolatát.
– Hallották? – Salier puhány arca fehér volt, akár a fal. A kert különböző pontjain
elhelyezkedő őrei semmivel sem tűntek lelkesebbnek, ahogy kölcsönzött fegyvereikkel
szöszmötöltek. De hát így volt ez a halállal, mint arra Benna oly gyakran rámutatott.
Minél közelebb van, annál szörnyűbb rágondolni. Reszket nem úgy festett, mint akinek
kétségei támadtak. Talán a forró vas égette ki belőle. Coscának sem voltak fenntartásai,
boldog mosolya pillanatról pillanatra szélesebbre húzódott. Nyájas a földön ült, és a
kockáit gurította ide-oda a kockaköveken.
Felnézett, az arca éppen olyan kifejezéstelen volt, mint mindig.
– Négy és öt.
– Az jó?
Nyájas megvonta a vállát.
– Kilenc. – Monza felhúzta a szemöldökét. Különös csapatot gyűjtött össze, de aki
félőrült terveket sző, az kénytelen félőrült embereket fogadni hozzá.
A józanok még kísértésbe esnének, hogy jobb munkaadó után nézzenek.
Újabb csörömpölés, vékony sikoly, ezúttal közelebbről. Ganmark katonái küzdötték át
magukat a palotán a középen található kert felé haladva. Nyájas még egyet dobott a
kockákkal, aztán eltette őket, és kardjával a kezében felállt. Monza próbált mozdulatlan
maradni, tekintetét a nyitott ajtóra és a mögötte elnyúló, képekkel teli folyosóra, meg az
azon túl nyíló boltívre szegezte. Az egyetlen útra, ami az udvarba vezetett.
Sisakos fej lesett ki a boltív mögül. Páncélos test követte. Egy talinsi őrmester volt az,
készenlétben tartott pajzzsal és karddal. Monza figyelte, ahogy óvatosan átoson a kapurács
alatt. Kilépett a napfényre és felhúzott szemöldökkel nézett körül.
– Őrmester úr! – szólt vidáman Cosca.
– Százados úr! – A férfi kihúzta magát, és leengedte kardja hegyét. Többen is követték.
Jól felfegyverzett talinsi katonák, éber, szakállas veteránok csörtettek a galériába felemelt
fegyverrel. Először meglepődtek, hogy a saját társaikat találták a kertben, de azért
láthatólag örültek. – Ő az? – kérdezte az őrmester Salierre mutatva.
– Igen, ő – mosolygott vissza rá Cosca.
– Nicsak, nincsak! Kövér egy disznó, mi?
– Ahogy mondja.
Újabb katonák érkeztek, mögöttük pedig egy csapat vezérkari tiszt elegáns
egyenruhában, jóféle kardokkal, de páncél nélkül. Egy megfellebbezhetetlen tekintélyt
árasztó, kövér arcú, szomorú, vizenyős szemű férfi vezette őket.
Ganmark.
Monza talán érzett valamiféle komor elégedettséget, amiért ilyen könnyedén képes volt
megjósolni, mit fog tenni a férfi, de a heves gyűlölet, ami azonnal elöntötte, amint
megpillantotta, minden mást elhomályosított. Ganmark bal csípőjén hosszú, jobbján
rövidebb kard lógott. Egy hosszú és egy rövid penge, ahogy az Unióban szokás.
– Biztosítsák a galériát! – kiáltotta, amikor bevonult a kertbe. – Mindenekelőtt arra
ügyeljenek, hogy a képeket ne érje bántódás!
 – Igen, uram! – Csizmák csattogtak, ahogy a katonák elindultak teljesíteni a parancsot.
Miközben figyelte őket, Monza olyan erővel szorította össze a száját, hogy belesajdult az
állkapcsa. Lehet, hogy túl sokan voltak, de most már nem lett volna értelme ezen
fennakadni. Csakis az számított, hogy megöljék Ganmarkot.
– Tábornok úr! – vágta magát feszes vigyázzba Cosca. – Elfogtuk Salier herceget.
– Látom. Gratulálok, százados, gyorsan cselekedtek, és a jutalom nem marad el.
Nagyon gyorsan cselekedtek. – Gunyorosan meghajolt. – Excellenciás uram, micsoda
megtiszteltetés! Orso nagyherceg testvéri üdvözletét küldi.
– Szarok az üdvözletére – mordult fel Salier.
– Ezenkívül szeretné kifejezni sajnálatát, amiért nem lehet itt személyesen, hogy tanúja
legyen az ön totális vereségének.
– Ha itt lenne, őt is leszarnám.
– Kétségkívül. Egyedül volt?
Cosca bólintott.
– Itt várt, és ezt nézte. – Állával a kert közepén álló szobor felé intett.
– Bonatine Harcosa. – Ganmark lassan elindult felé, mosolyogva szemlélve Stolicus
márványból faragott hatalmas mását. – Közelről még szebb, mint mondják. Csodálatosan
fog festeni Fontezarmo kertjeiben. – Már alig ötlépésnyire járt. Monza igyekezett
kordában tartani a légzését, de a szíve vadul kalapált. – Gratulálnom kell ehhez a
nagyszerű gyűjteményhez, excellenciás uram.
– Szarok a gratulációjára – vicsorgott Salier.
– Úgy veszem észre, ön meglehetősen sok mindenre szarik. Persze egy ekkora darab
ember biztosan elég tetemes mennyiséget présel ki magából. Hozzák közelebb a
dagadékot!
Most jött el a pillanat. Monza megszorította a kalvéz markolatát, és kesztyűs jobb kezét
Salier könyökén tartva előrelépett. Cosca a herceg másik oldalára helyezkedett. Ganmark
tisztjei és testőrei szétszéledtek a szobrot, a kertet és Saliert figyelve, vagy az ablakokon át
lesve be a folyosókra. Ketten továbbra is a tábornok közvetlen közelében maradtak,
egyikük kivont karddal, de nem úgy néztek ki, mintha különösebben aggódnának. Nem
készültek harcra. Hiszen csupa bajtárs gyűlt itt össze.
Nyájas fegyverrel a kezében, mozdulatlanul állt, mintha maga is szobor lenne. Reszket
pajzsa lazán lógott a karján, de Monza látta, hogy a másik kezén elfehérednek az ujjai,
olyan erővel szorítja a bárdja nyelét. Jó szeme egyik ellenségről a másikra ugrott,
igyekezett felmérni az erejüket. Ganmark mosolya egyre szélesebb lett, ahogy a herceget
közelebb vezették hozzá.
– Nocsak, nocsak, excellenciás uram. Még emlékszem az ön lelkesítő beszédére. Arra,
amit akkor mondott, amikor megalapították a Nyolcak Ligáját. Hogy is fogalmazott?
Inkább meghalna, mint hogy letérdeljen egy olyan kutya előtt, mint Orso. Én viszont most
nagyon szeretném térden állva látni. – A közeledő Monzára pillantott. Már csak alig két
lépés volt köztük a távolság. – Hadnagy, ha megtenné… – Egy pillanatra összehúzta
halvány szemét, aztán megismerte a nőt. Monza előreugrott, a közelebb álló őrt
félretaszította az útból, és a tábornok szívét vette célba.
Fém csikordult fémen. Egy szemvillanás elég volt hozzá, hogy Ganmark félig előhúzza
valahogy a kardját, és egy hajszálnyival eltérítse a támadást. Félrekapta a fejét, de a kalvéz
hegye így is hosszan végigszántotta az arcát. Kardja éles csördüléssel siklott elő
hüvelyéből.
A kertben ezután eluralkodott a káosz.
* * *
Monza fegyvere hosszú sebet hagyott Ganmark arcán. A Nyájashoz legközelebb álló tiszt
csodálkozva pillantott rá.
– De…
A fegyenc kardja mélyen a fejébe vágott. A penge beékelődött a koponyájába, ahogy
elesett, és Nyájas elengedte a markolatát. A kardot bumfordi fegyvernek találta,
szívesebben dolgozott közelebbről. Elővett az övéből egy hentesbárdot meg egy kést, és
megkönnyebbülve érezte tenyerében az ismerős markolatokat. Most már minden egyszerű
volt. Meg kell ölni a lehető legtöbb embert, amíg ki lehet használni a meglepetés erejét. Ki
kell egyenlíteni az esélyeket. Tizenegy huszonhat ellen nem éppen biztató felállás.
Hasba szúrt egy vörös hajú tisztet, mielőtt az előhúzhatta volna a kardját, aztán
nekilökte egy másik katonának, utánalépett, és bárdját a vállába vágta. A nehéz penge
átvágta a szövetet és a húst. Nyájas elhajolt egy közeledő dárda elől; a tiszt, aki a kezében
tartotta a fegyvert, eltántorgott mellette. A fegyenc az oldalába vágta a kését, aztán
kihúzta. A penge végigkarcolta a mellvért peremét.
A kapurács éles csörgéssel és csattanással ereszkedett le. Két katona állt a boltív alatt. A
vasrudak közvetlenül az egyik mögött vágódtak le, bezárva a férfit a galériába a
többiekkel együtt. A másik nyilván hátrahajolt, ahogy igyekezett eltűnni az útból. Az
alázuhanó tüskék a gyomránál találták el, tehetetlenül préselték a földhöz, és
behorpasztották a páncélját. A katona egyik lába a teste alá szorult, a másikkal vadul
rugdalózott. Üvölteni kezdett, de ennek nemigen volt jelentősége. Már mindenki üvöltött.
Az egész kertben és körben a négy árkád alatt is dúlt a csata. Cosca hátulról az egyik őr
combjába vágott, mire az elterült a földön. Reszket a harc kezdetén majdnem kettéhasított
egy férfit, most pedig három másik szorításában hátrált egy szobrokkal telezsúfolt fal felé.
Vadul hadonászott a fegyverével, és különös hangot adott ki valahol félúton a nevetés és
az üvöltés között.
A vörös hajú tiszt, akit Nyájas megszúrt, nyöszörögve bicegett be az árkádok alá,
vércseppeket hullajtva maga után a fényes padlón. A fegyenc utánaszökellt, elhajolt a férfi
kétségbeesett suhintása elől, aztán egy gyors mozdulattal lecsapta a koponyája hátulját. A
kapurács alá szögezett katona hörögve, eredménytelenül rángatta a vasakat. Társa, akinek
csak most esett le, mi történt, Nyájas felé fordította az alabárdját. Egy zavartnak tűnő tiszt
nagy anyajeggyel az arcán, aki eddig a hetvennyolc festmény egyikét tanulmányozta, most
megfordult, és előrántotta a kardját.
Ketten voltak. Egy meg egy. Nyájas kis híján elmosolyodott. Ezt értette.
 * * *
Monza ismét Ganmark felé vágott, de a tábornok egyik testőre közbelépett, és eltaszította
a pajzsával. A nő megcsúszott és elesett, de gyorsan fel is tápászkodott, miközben a csata
tovább zajlott körülötte.
Salier ordítva kapott elő egy rövid kardot a háta mögül, és a közelben álló döbbent tiszt
arcába vágott vele. Méretéhez képest meglepő fürgeséggel döfött Ganmark felé, mégsem
volt elég gyors. A tábornok oldalt lépett, és higgadtan Visserine nagyhercegének
terjedelmes hasába döfte a pengéjét. Salier fehér egyenruhájának hátulján vagy egylábnyi
véres penge bukkant elő. Éppen úgy, ahogy annak idején Benna fehér ingének hátuljából.
– Uhh – nyekkent Salier. Ganmark taszított rajta egyet a csizmája talpával, amitől
hátratántorodott a kockaköveken, és nekidőlt A harcos márványtalapzatának. A herceg a
földe csúszott, pufók kezét a sebére szorította. A vér átáztatta a puha fehér szövetet.
– Öljenek meg mindenkit! – kiáltotta Ganmark. – Csak vigyázzanak a képekre!
Két katona támadt Monzára. A nő félreugrott, hogy egymásba kavarodjanak, aztán
kikerülte egyikük ügyetlen fej fölötti támadását, és válaszul az ágyékába döfött,
közvetlenül a mellvért alatt. A férfi élesen felkiáltott, és térdre rogyott. Mielőtt Monza
visszanyerhette volna az egyensúlyát, a másik katona is felé vágott. Éppen hogy csak
hárítani tudott, az ütés lendülete kis híján kiütötte a kalvézt a kezéből. A férfi meglökte a
pajzsával, amitől Monza mellvértjének széle a nő gyomrába vágott, és kiszorította belőle a
levegőt.
A katona ismét felemelte a kardját, aztán felnyögött és oldalra lépett. Megrogyott a
térdre, hasra vágódott és arccal előre csúszott a porban. A tarkójából egy számszeríj
vesszőjének tollai álltak ki. Monza felnézett, és Nappalt pillantotta meg az egyik emeleti
ablakban, fegyverével a kezében.
Ganmark a lány felé mutatott.
– Öljék meg azt a szőke nőt! – Nappal eltűnt a szobában, az utolsó talinsi katona pedig
engedelmesen utánasietett.
Salier homályos tekintettel nézett le a kövér ujjai közül kibuggyanó vérre.
– Ki gondolta volna… hogy csatában halok meg? – Aztán feje a szobor kőtalapzatára
billent.
– Hát se vége, se hossza a meglepetéseknek, amiket ez a világ kínál? – Ganmark
kigombolta zubbonya felső gombját, előhúzott egy zsebkendőt, megtapogatta a vágást az
arcán, aztán gondosan letörölte Salier vérét a kardjáról. – Ezek szerint igaz. Él.
Monza időközben összeszedte magát, és felemelte öccse kardját.
– Igaz, faszszopó.
– Mindig csodáltam, milyen kifinomultan tud fogalmazni. – A katona, akit Monza
ágyékon szúrt, nyöszörögve vonszolta magát a kijárat felé. Ganmark gondosan átlépett
rajta, ahogy elindult a nő felé. A véres zsebkendőt a zsebébe dugta, a másik kezével pedig
újra begombolta a zubbonyát. A folyosókról kihallatszott a csatazaj, a kertben azonban
nem volt senki rajtuk kívül. Hacsak nem számolták a szerteszét heverő holttesteket. –
Szóval ketten maradtunk. Rég nem forgattam a kardomat, de igyekszem nem okozni
csalódást magának.
– Emiatt igazán ne aggódjon. A halálát tökéletesen kielégítőnek fogom találni.
A férfi halványan elmosolyodott, tekintete a nő kardjára vándorolt.
– Bal kézzel harcol?
– Gondoltam, adok magának némi esélyt.
– A legkevesebb, hogy viszonzom az udvariasságát. – Könnyedén a másik tenyerébe
dobta a kardját, alapállást váltott, és a nő felé mutatott a pengével. – Nos…
Monzát sosem kellett invitálni. A férfira támadott, de az készen állt, félrelépett az útból,
és két gyors vágással válaszolt. A pengék összecsattantak, éles hangot adva elcsúsztak
egymáson, ide-oda száguldottak a lombok között átsütő nap fényében. Ganmark
makulátlanra fényesített lovagsági csizmája olyan fürgén járt a kockaköveken, mintha egy
táncos viselte volna őket. Villámsebesen döfött a nő felé. Monza hárított egyszer, hárított
kétszer, aztán kis híján találatot kapott, az utolsó pillanatban fordult el a következő
támadás elől. Kénytelen volt hátrálni néhány lépést, és venni egy mély levegőt.
Szánalmas menekülni az ellenség elől, írta Farans, gyakran mégis ez az egyetlen
lehetőség.
A nő a felé siető Ganmark kardjának lassú köröket leíró hegyét figyelte.
– Attól tartok, nem elég óvatos. Tele van szenvedéllyel, de fegyelem nélkül a
szenvedély nem több gyerekes hisztinél.
– Mi lenne, ha befogná a kurva száját, és megküzdenénk?
– Ó, beszélgetés közben is össze tudom kaszabolni. – A férfi támadásba lendült, a kert
egyik végéből a másikba szorította Monzát, aki kétségbeesett védekezésre kényszerült, és
csak néha-néha szúrt vissza, akkor is minden eredmény nélkül.
Hallotta rebesgetni, hogy Ganmark a világ egyik legnagyszerűbb kardforgatója, és ezt
most annak ellenére sem volt nehéz elhinnie, hogy a férfi csak a bal kezét használta.
Lényegesen jobb volt, mint Monza a legjobb napjaiban, azok a legjobb napok pedig
odalettek Gobba csizmája alatt meg Fontezarmónál a hegyoldalban. Ganmark gyorsabb
volt, erősebb és ügyesebb. Ez azt jelentette, hogy Monzának egyedül úgy lehetett esélye,
ha okosabb, trükkösebb és piszkosabb. Dühösebb. Kiáltva rontott a férfinak, balra
cselezett, jobbra szúrt. Ganmark hátraugrott, mire Monza lekapta a sisakját és az arcába
vágta. A férfi az utolsó pillanatban elhajolt, de a sisak így is eltalálta a feje tetejét, mire
hangosan felnyögött. Monza utánalendült, de Ganmark kifordult előle, és csak az arany
sújtást karcolta meg az uniformisán. A nő ismét szúrt, de Ganmark már stabilan állt a
lábán, és könnyedén hárított.
– Jó trükk.
– Hogy basznának seggbe!
– Azt hiszem, kedvet is kapok hozzá, miután megöltelek. – A nő felé vágott, Monza
azonban nem kezdett hátrálni, inkább közelebb lépett, és megtámasztotta a tábornok
kardját. A két markolat egymásnak feszült. A nő megpróbálta elgáncsolni Ganmarkot, de
az kikerülte a csizmáját, és sikerült megőriznie az egyensúlyát. Monza feléje rúgott,
eltalálta a férfi térdét, és sikerült elérnie, hogy egy pillanatra megrogyjon a lába. A nő
dühödt vágással próbálkozott, de Ganmark már odébb siklott, és csak egy formára nyírt
bokorról kaszabolt le néhány apró zöld levelet.
– Ennél sokkal egyszerűbb módja is van a sövénynyírásnak. – Monza még észbe sem
kapott, a férfi máris gyors vágások sorozatával hajtotta visszafelé a kockaköveken. A nő
átugrott az egyik őr vérbe fagyott holttestén, a nagy szobor lábai mögé húzódott, és azon
törte a fejét, hogyan lendülhetne támadásba. Kicsatolta a szíjakat a mellvértje oldalán,
lefejtette magáról a nehéz fémet, és a földre dobta. Egy ilyen tudású kardforgató ellen
úgysem védte volna meg, és a súlya csak fárasztotta.
– Semmi újabb trükk, Murcatto?
– Majd kitalálok valamit, rohadék!
– Akkor gondolkodjon gyorsan. – Ganmark kardja átvágott a szobor lábai között, és
csak egy hajszálnyival vétette el a félreugró Monzát. – Az a helyzet, hogy senki nem
győzhet egyszerűen azért, mert úgy érzi, hogy sérelem érte. Mert jogosnak gondolja az
indulatát. A legjobb kardforgató győz, nem a legdühösebb.
Úgy tett, mintha A harcos jobb lábát készülne megkerülni, aztán inkább a másik
irányból támadott, átugorva Salier talapzatnak támaszkodó holttestét. Monza időben
reagált, félreütötte a pengét, majd nem épp elegánsan, de annál nagyobb erővel a férfi feje
felé sújtott. Ganmark még időben lehajolt. A kalvéz pengéje Stolicus izmos vádliját találta
el, márvány szilánkjait küldve a levegőbe. Monza kis híján elengedte a megremegő
markolatot, ahogy fájó bal kézzel odébb tántorodott.
Ganmark összeráncolta a homlokát, és szabad kezével megérintette a repedést a szobor
lábán.
– Pőre vandalizmus! – A nőre vetette magát, kardjuk egymásnak feszült. Monza
hátralépett előbb egyet, aztán még egyet, a kövekről a fűre csúszott azon dolgozva, hogy
valamilyen trükkel vagy puszta erővel harcolja ki magának a lehetőséget az
ellentámadásra. Csakhogy Ganmark mindent előre látott, és az igazi mesterek magától
értetődő könnyedségével hárított. Még csak nem is vette gyorsabban a levegőt. Minél
tovább küzdöttek, annál inkább kordában tartotta a nőt. Monza esélyei pillanatról
pillanatra csökkentek.
– Oda kéne figyelnie arra a visszavágásra – mondta Ganmark. – Túl magas. Korlátozza
a lehetőségeit, és túl sok teret enged nekem. – Monza újabb szúrással próbálkozott, de a
férfi ezúttal is könnyedén hárított. – És hajlamos jobbra billenteni a pengéjét, amikor
előrenyújtja. – A nő megint döfött, a tábornok megállította a kalvézt, fém csikordult
fémen. Ganmark Monza kardja köré fonta a sajátját és egy könnyed csuklómozdulattal
kicsavarta a kezéből. A kalvéz pattogva csúszott végig a köveken. – Érti már, mire
gondolok?
Monza riadtan hátralépett, és napfény csillanását látta, ahogy Ganmark kardja elindult
felé. A penge könnyedén átsiklott a bal tenyerén, a hegye kibújt a csontok között, és a
vállába fúródott, hátrahajtva a kezét. Úgy szúrta fel, mint egy gurkhuli nyárs a húst és a
hagymát. Egy pillanattal később a fájdalom is megérkezett. A nő felnyögött, ahogy
Ganmark megforgatta benne a kardot. Tehetetlenül rogyott térdre.
– Ha úgy érzi, nem ezt érdemelte tőlem, győzze meg magát, hogy ez Caprile népének
ajándéka. – A másik irányba is fordított egyet a pengén. Monza érezte, ahogy a hegye
mélyebbre váj a vállában, az acél megkarcolta a csontokat a kezében. Vér folyt végig az
alkarján a zubbonya alá.
– Baszd meg! – ordította a nő. Ezenkívül csak sikítani tudott volna.
A férfi szomorú mosolyra húzta a száját.
– Nagylelkű ajánlat, de inkább az öccse volt az esetem. – Visszahúzta a karját, Monza
pedig zihálva négykézlábra ereszkedett. Lehunyta a szemét, várta, hogy a penge a lapockái
közé hatoljon, és átszúrja a szívét, éppen úgy, ahogy Bennáét is.
Kíváncsi volt, mennyire fog fájni, és mennyi ideig. Úgy sejtette, nagyon, de nem
sokáig.
Egyszerre kopogó lépteket hallott távolodni, és lassan felemelte a fejét. Ganmark a
kalvéz alá csúsztatta a lábát, és egy mozdulattal a kezébe repítette a fegyvert. – Egy-null
ide, azt hiszem. – Eldobta a kardot, az pedig mint egy nyílvessző, lassan ide-oda
himbálózva beleállt a fűbe a nő mellett. – Nos? Az nyer, aki először eljut két találatig,
rendben?
* * *
A Salier herceg styriai mesterműveinek otthont adó hosszúkás termet most Öt holttest is
díszítette. Tökéletes dekoráció bármely palotában, bár a jó ízlésű diktátornak ügyelnie
kell, hogy rendszeresen cserélje őket, ha el akarja kerülni a szagot. Főleg melegben. Salier
két álruhás testőre és Ganmark egyik tisztje vérbe fagyva, méltóságteljesnek aligha
nevezhető pozícióban hevert a földön, bár a tábornok egyik emberének sikerült meglepően
kényelmes testhelyzetben, egy elegáns asztal köré csavarodva meghalnia, aminek a tetején
díszes váza állt.
Egy másik testőr a távolabbi ajtó felé vonszolta magát, zsíros, vörös foltot hagyva maga
után a gondosan fényesített padlón. Cosca a hasán szúrta meg, közvetlenül a mellvértje
alatt, márpedig meglehetősen nehéz volt egyszerre kúszni és bent tartani a beleit.
Két fiatal vezérkari tiszt állt hát Coscával átellenben, szemükben csillogott a jogos
gyűlölet. Más körülmények között valószínűleg nagyon kellemes emberek lettek volna.
Az édesanyjuk bizonyára szerette őket, ők pedig bizonyára viszontszerették az
édesanyjukat. Nyilván nem szolgáltak rá, hogy a kapzsiság rikító templomában érje őket
utol a végzetük, egyszerűen azért, mert az egyik önző oldalt választották a másik helyett.
De hát mi más választása lett volna Coscának, mint hogy megölje őket? A
legközönségesebb féreg vagy gaz is folyvást az életben maradásért küzd, miért tett volna
hát másként Styria leghírhedtebb zsoldosa?
A két tiszt szétvált, egyikük az ablakok, a másik pedig a festmények felé indult, és a
terem meg minden valószínűség szerint az élete vége felé terelték Coscát. A zsoldos izzadt
a talinsi uniformis alatt, a beszívott levegő égette a tüdejét. A harc életre-halálra
tagadhatatlanul a fiatalok sportja volt.
– No de srácok! – mormogta szorosabbra fogva a kardját. – Mi lenne, ha egyesével
szállnátok szembe velem? Nincs bennetek tisztesség?
– Hogy nincs-e bennünk tisztesség? – húzta el a száját az egyik. – Bennünk?
– Maguk támadtak gyáván, álruhában a tábornokunkra! – vicsorította a másik dühtől
vörös arccal.
– Igaz, ami igaz. – Cosca a földig lógatta a kard hegyét. – És nem hagy nyugodni a
szégyen. Megadom magam.
A bal oldali nem vette be a cselt, de a jobb oldali egy pillanatra zavartan leengedte a
pengéjét. Cosca feléje hajította hát a kését.
A fegyver süvítve szelte át a levegőt, és a fiatal tiszt oldalában állt meg tompa
puffanással. A vén zsoldos sebesen indult meg a nyomában, kardjával a férfi mellkasát
célozva. A fiú talán előrehajolt, vagy csak Cosca nem célzott pontosan, de a penge a tiszt
nyakát találta el, és látványos tanúbizonyságot téve a hosszas csiszolgatás sikeréről,
könnyedén levágta a fejét, ami pörögve elrepült, és üres koppanással az egyik
festménynek csapódott. A test előredőlt, az átszelt nyakból hosszú sugárban spriccelő vér
beterítette a padlót.
Cosca még a végére sem ért a meglepett diadalkiáltásnak, amikor a másik tiszt olyan
hevesen csapkodva rontott rá, mintha egy szőnyeget akarna kiporolni. A zsoldos elhajolt,
hárított, esetlenül hátraugrott egy durva vágás elől, aztán megbotlott a fej nélkül
holttestben, és tehetetlenül elterült a körülötte összegyűlt vértócsában.
A tiszt üvöltve ugrott, hogy befejezze a munkát. Cosca megragadta az első keze ügyébe
kerülő dolgot, és elhajította. A levágott fej volt az. Az arcán találta el a fiatalembert, aki
riadtan tántorodott hátra. A zsoldos a kardja után evickélt, felkapta, és talpra ugrott. A
kezét, a fegyverét, az arcát, a ruháit sűrű vér borította. Az ő előéletével éppen
megfelelőnek tűnt a külseje.
A tiszt máris vad vágások sorozatával támadott újra. Cosca olyan sebesen hátrált, ahogy
csak hanyatt esés nélkül tudott, a kardja lógott a kezében. Úgy tett, mintha a végletekig
kimerült volna – és még csak nem is nagyon kellett színészkednie hozzá. Nekiütközött az
asztalnak, kis híján eltaknyolt. Szabad kezével hátranyúlt, és megtalálta a díszes váza
peremét. A tiszt magasba emelte a kardját. Diadalittas ordítása egy szemvillanás alatt
döbbent hörgéssé változott, ahogy megpillantotta a felé szálló vázát. Kardja markolatával
még időben sikerült összetörnie a levegőben, de ahogy a cserepek elzúgtak mellette, a
pengéje egy pillanatra rossz helyre került. Cosca utolsó erejével nekilendült, és érezte a
gyenge ellenállást, ahogy a kard hegye átlyukasztotta a tiszt arcát, és úgy jött ki hátul a
fején, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.
– Ó! – A férfi megbillent, ahogy Cosca visszarántotta a pengét és odébb sasszézott. –
Ez… – Homályos tekintetéből csodálkozás sütött, olyan volt, mint aki részegen arra ébred,
hogy kirabolták és meztelenül egy oszlophoz kötözték. Cosca már nem emlékezett, hogy
ez Etrisaniban vagy Westportban történt meg vele. Összemosódtak az évek.
– Miöénh? – A tiszt különös lassúsággal vágott felé, Cosca pedig félrelépett az útjából,
hagyta, hogy széles ívben megforduljon a tengelye körül, és az oldalára dőljön. A
fiatalember küszködve hasra fordult, és feltápászkodott. Az orra mellett tátongó friss
vágásból komótosan folyt a vér, a szeme rebegett, az arca lógott, mint a megereszkedett
öreg bőr.
– Atabatödör – szólt a nyálát csorgatva.
– Hogy mondja? – kérdezte Cosca.
– Szlöhrr! – Felemelte reszkető kardját és rohamra indult oldalvást, egyenesen a falnak.
A fürdés közben meglepett lányt ábrázoló képnek ütközött, hatalmas lyukat szakított belé
kardot tartó kezével, majd ahogy elterült a földön, magára rántotta a vásznat, csak az egyik
csizmája lógott ki a keret alól. Nem mozdult többé.
– Mázlista – suttogta Cosca. A tiszt egy meztelen nő alatt halt meg. Ő is mindig így
szeretett volna elmenni.
* * *
Monza vállában égett a friss seb. A másik a bal kezén még jobban fájt. A tenyere és az
ujjai ragacsosak voltak a vértől. Ökölbe szorítani is alig tudta a kezét, fegyvert fogni pedig
végképp képtelen volt. Nem maradt hát választása. Fogaival lerángatta a kesztyűt a jobb
kezéről, és azzal ragadta meg a kalvézt. Görbe csontjai nehézkesen mozdultak, ahogy ujjai
összezáródtak a markolat körül; csak a kicsi állt el most is fájdalmasan.
– Á! Jobb kézzel? – Ganmark pörögve dobta fel a kardját a levegőbe, aztán úgy kapta el
a jobbjával, mint valami cirkuszi zsonglőr. – Mindig csodáltam az elszántságát, ha nem is
feltétlen értettem egyet a céljaival, amiknek a szolgálatába állította. Szóval bosszúra
készül?
– Bosszúra – vicsorította a nőt.
– Bosszúra. Még ha sikerülne is, mire menne vele? Miért áldoz fel ennyit az erejéből, a
kincseiből, a véréből, mire ez a rengeteg fájdalom? Kinek lesz jobb? – Szomorú tekintettel
figyelte, ahogy a nő lassan feláll. – A megbosszult holtaknak biztosan nem. Ők így is, úgy
is csak rohadnak tovább. Nyilván azoknak sem, akiket utolér a bosszú. Belőlük hulla lesz.
De mi lesz azokkal, akik bosszút állnak? Gondolja, hogy édesebb lesz az álmuk, miután
mindenkit halomra gyilkoltak? Miután elvetették száz újabb megtorlás véres magvait? –
Monza körözni kezdett, próbált kiötölni valami trükköt, amivel megölheti a férfit. –
Gondolom, annak a rengeteg embernek a westporti bankban mind a maga jogos haragja
miatt kellett meghalnia. És a vérontás a Cardottiban tisztességes, arányos válasz volt?
– Azt tettem, amit kellett.
– Á, amit kellett. A gonosz kedvenc kifogása visszhangzik régi korokból és bukik elő a
maga torz szájából. – Ganmark a nő felé szökellt, a kardok kétszer gyors egymásutánban
összecsattantak. A férfi szúrt, Monza hárított és visszaszúrt. Minden egyes mozdulattól
élesen nyilallt a karja. Összeszorította a fogát, megvető kifejezést erőltetett az arcára, de
nem leplezhette, milyen fájdalmai vannak, és milyen esetlenül bánik a fegyverrel. Bal
kézzel alig-alig volt esélye, jobbal pedig egyáltalán semmi, és ezt a férfi is pontosan tudta.
– Rejtély számomra, miért éppen a maga életét óvta meg a sors, de kedvesen meg
kellett volna köszönnie neki, aztán elbújni az ismeretlenségben. Ne tegyünk úgy, mintha
nem azt érdemelték volna az öccsével együtt, amit kaptak.
– Baszódjon meg! Nem ezt érdemeltem! – Bár ahogy kimondta, maga is
elgondolkodott. – Az öcsém nem ezt érdemelte!
Ganmark felmordult.
– Senki sem bocsát meg könnyebben egy jóképű férfinak, mint én, de az öccse egy
gyűlölködő, gyáva alak volt. Egy sima modorú, kapzsi, kegyetlen, gerinctelen parazita. Az
elképzelhető legalantasabb jellem. Egyedül maga miatt emelkedett ki a közönséges,
jelentéktelen senkik közül. – Halálos sebességgel szökellt előre. Monza oldalt lépett,
elvesztette az egyensúlyát, és nyögve dőlt neki egy cseresznyefa törzsének, aztán fehér
szirmok zápora közepette tántorgott tovább. Ganmark könnyedén felnyársalhatta volna,
mégis mereven állt, mint egy szobor. Kardját készenlétben tartva, halvány mosollyal
figyelte a nő vergődését.
– És nézzünk szembe a tényekkel, Murcatto tábornok. Vitathatatlan tehetsége ellenére
ön sem volt éppen az erény bajnoka. Ami azt illeti, létezhet vagy százezer ember is,
akinek jó oka lett volna ledobni a gyűlölt hulláját arról a teraszról.
– De Orsonak nem volt oka rá! Neki semmi! – Monza alacsonyan szúrt Ganmark
csípője felé, de az könnyedén félrelökte a kardját, nagyot rántva a nő torz tenyerében
feszülő markolaton.
– Ha viccnek szánta, nem volt valami jó. Mi értelme a bíróval perlekedni, amikor az
ítélet nyilvánvalóan több mint igazságos? – Egy vászonra festéket felvivő művész
gondosságával tette ide-oda a lábát, amíg vissza nem terelte a nőt a kockakövekre. – Hány
halott szárad a lelkén? Mennyi rombolás? Maga közönséges bandita! Egy feldicsőített
pénzhajhász! Egy féreg, aki Styria bomló holttestén hízott kövérre! – Újabb három vágás
következett, sebesen, mint a szobrász kalapácsának ütése a vésőn; a kalvéz ide-oda rándult
Monza sajgó markában. – Azt mondja, nem érdemelte meg? Hogy nem érdemelte meg?
Az az izé a jobb keze helyén éppen elég szánalmas. Könyörgöm, ne hozza még nagyobb
szégyenbe magát.
Monza fáradt, fájdalmas, esetlen kísérletet tett egy újabb támadásra. Ganmark szinte
undorral hárított, majd ugyanazzal a lendülettel oldalt lépett, és hagyta, hogy a nő
elbotorkáljon mellette. Monza arra számított, hogy azonnal kap egy döfést a hátába, de
csak a férfi csizmája puffant a fenekén. Elterült a köveken, Benna kardja megint kicsúszott
az ujjai közül. Egy pillanatig csak levegő után kapkodva feküdt, aztán lassan hasra fordult,
és feltérdelt. Nem sok értelmét látta, hogy talpra álljon. Úgyis visszakerülne a földre,
amint Ganmark ledöfi. A jobb keze remegve lüktetett. Lopott egyenruhája válla sötét volt
a vértől, bal kezének ujjairól is a vörös folyadék csöpögött.
Ganmark egy gyors csuklómozdulattal levágott egy virágot, ami egyenesen várakozó
tenyerébe hullott. Az arcához emelte, és mélyen beszívta az illatát.
– Gyönyörű napunk van, és ez szép hely a halálra. Már Fontezarmóban el kellett volna
intézünk magát az öccsével együtt. De most is jó lesz.
Monzának nem jutottak eszébe frappáns utolsó szavak, úgyhogy egyszerűen
hátrahajtotta a fejét, és a férfi felé köpött. A nyakát, a gallérját és makulátlan
egyenruhájának mellét találta el. Nem valami nagy bosszú, de a semminél több. Ganmark
lenézett a nyálra.
– Igazi úrinő a legvégsőkig.
 Oldalt kapta a tekintetét, aztán félreugrott, ahogy valami elsüvített mellette, és a
virágágyásban landolt. Egy eldobott kés. Hörgésszerű kiáltás hallatszott, és Cosca veszett
kutyaként üvöltve vetette magát a tábornokra.
– Cosca! – Monza a kardja után nyúlt. – Késtél, mint mindig.
– Némi dolgom akadt a szomszédban – morogta a vén zsoldos, és egy pillanatra
megtorpant, hogy lélegzethez jusson.
– Nicomo Cosca? – húzta fel a szemöldökét Ganmark. – Azt hittem, maga meghalt.
– Gyakorta keltették halálhíremet, de csak szerették volna, ha igaz.
– Számos ellensége van. – Monza felállt, igyekezett kirázni a gyengeséget a
végtagjaiból. – Ha meg akar ölni, jobb, ha megteszi, és nem csak beszél róla.
Ganmark lassan hátrálni kezdett, bal kezével előhúzta rövidebbik kardját is a
hüvelyéből. A nő felé emelte, a hosszabb pengét pedig Cosca irányába tartotta. Tekintete
ide-oda ugrált kettejük között.
– Ó, még bőven van idő.
* * *
Reszket nem volt önmaga. Vagy lehet, hogy végre igen. Beleőrült a fájdalomba. Vagy
talán a szem, amit meghagytak neki, nem működött rendesen. Esetleg még mindig az
elmúlt napokban szívott kender gyötörte. Akármi is volt az oka, a pokolban érezte magát.
És imádta.
A hosszú terem lüktetett, ragyogott, forgott, mint egy fodrozódó örvény. A nap betűzött
az ablakokon, és száz apró üvegnégyzeten át böködte a sugaraival. A szobrok ragyogtak,
mosolyogtak, verejtékeztek, őt biztatták. Bár csak fél szeme maradt, tisztábban látott, mint
azelőtt. A fájdalom elsöpörte a kétségeit, a félelmeit, a kérdéseit, a döntéseit. Az a sok
szarság csak holtsúlyként nehezedett rá. Az a sok szarság mind gyengeség volt, hazugság,
felesleges erőfeszítés. Elhitette magával, hogy a dolgok bonyolultak, pedig
gyönyörűségesen, szörnyűségesen egyszerűek. A bárdja minden kérdésre válasszal
szolgált.
A fegyver éle átszelte a napfényt és nagy, fehér, sistergő foltot hagyott maga után,
ahogy belevágott egy ember karjába. Fekete csíkok reppentek szét. Ruha csapkodott. Hús
szakadt. Csont repedt. Fém hajlott és görbült. Egy lándzsa süvített el Reszket pajzsa előtt,
és ordítás édes ízét érezte a szájában, ahogy újra meglendítette a bárdot. A lándzsa egy
mellvértnek ütközött, mély horpadást hagyott rajta, a katonát pedig nekilökte egy díszes
urnának, ami darabjaira robbant, és egy pillanattal később cserepek garmadája csúszott
szerteszét a padlón.
A világ kifordult, mint annak a tisztnek a csillogó belei, akinek pár pillanattal korábban
vágta fel a hasát. Régebben elfáradt, miközben harcolt. Most egyre erősebb lett. Tombolt
benne a düh, kiáradt belőle, lángra gyújtotta a bőrét. Minden egyes csapással rosszabb lett,
jobb lett, az izmai olyan tűzzel égtek, hogy ordítania, nevetnie, sírnia, énekelnie,
rángatóznia, táncolnia, visítania kellett.
A pajzsával félrelökött egy kardot, kirántotta egy kézből, nekirontott a mögötte lévő
katonának, átkarolta, arcon csókolta, kinyújtotta a nyelvét és megnyalta. Üvöltve futott és
futott, lábai trappolva vitték előre. Belerohant egy szoborba, fellökte, nekidöntötte egy
másiknak, az pedig a mögötte lévőnek dőlt. Együtt zuhantak a padlóra és törtek darabokra,
miközben porfelhő töltötte meg a levegőt.
A katona nyöszörögve terült el a romok között, és megpróbált átfordulni. Reszket bárdja
egy tompa csattanással mélyen behorpasztotta a sisakját, a peremét a szeme alá tolta, és
kilapította az orrát. Ver bugyogott elő.
– Dögölj meg, a kurva anyádat! – Reszket beverte a sisak oldalát, az egyik irányba
taszítva a férfi fejét. – Dögölj meg! – A következő csapás a másik irányból érkezett, a
katona nyaka úgy csikordult, mint egy kavicsokkal teli zsák. – Dögölj meg! Dögölj meg! –
Ding, dong, mint amikor fazekak és serpenyők kondulnak egymásnak a folyóban ebéd
után. Egy szobor bosszúsan figyelte, mi történik.
– Te meg mit bámulsz? – Reszket lecsapta a fejét a bárdjával. Aztán máris valaki más
előtt állt. Azt sem tudta, hogy került oda, de addig püfölt egy arcot a pajzsa peremével,
amíg csak véres massza maradt belőle. Egy hangot hallott, amint a fülébe suttog. Vad,
sziszegő, hörgésszerű hangot.
– Én vagyok a halál. Én vagyok a Nagy Kiegyenlítő. Én vagyok a vihar a Felföldön. –
A Véres Kilences hangja volt, mégis a saját torkából tört elő. A termet ledöntött szobrok és
halottak darabjai töltötték meg. – Te ott! – Reszket véres bárdjával az utolsó katonára
mutatott, aki a poros helyiség sarkában igyekezett észrevétlenné válni. – Látlak, faszikám!
Senki sem menekülhet előlem! – Csak ekkor jött rá, hogy északföldiül beszél. A férfi
egyetlen szavát sem értette. Nem mintha számított volna.
A lényeget biztosan felfogta.
* * *
Monza ereje utolsó cseppjét is kicsavarta fájós lábából, ahogy vicsorítva, ügyetlen
vágások sorozatával végignyomult az árkádok alatt, egy pillanatra sem engedve ki.
Ganmark napsugarakon, aztán árnyékon, aztán megint napsugarakon keresztül hátrált,
közben pedig a homlokát ráncolva koncentrált. A szeme ide-oda ugrált, ahogy előbb a nő
szúrását, aztán Coscának az oszlopok közül érkező támadását hárította. Ziháló légzésük,
csoszogó lépteik és acél csikorgása visszhangzott a boltíves mennyezetről.
A nő Ganmark felé vágott, aztán a másik irányból próbálkozott, nem törődve az ujjait
égető fájdalommal, ahogy kicsavarta a rövidebbik fegyvert a férfi kezéből. Ganmark
megtántorodott, hosszú kardjával éppen hogy csak hárította Cosca vágásait, így azonban
védtelen oldalát Monza felé fordította. A nő elvigyorodott, és már emelte is a karját a
végső döféshez, amikor valami betörte az ablakot a bal oldalán, üvegszilánkokkal terítve
be az arcát. Mintha Reszket ordított volna valamit északföldiül a túloldalról. Ganmark
kikerülte Cosca szúrását, átsiklott két oszlop között, és a pázsiton át a kert közepe felé
hátrált.
– Megölnéd végre a rohadékot? – lihegte Cosca.
– Megteszem, amit tudok. Menj balra!
– Már indulok is. – Eltávolodtak egymástól, és a szobor felé terelték Ganmarkot. A
tábornok fáradtnak tűnt, erősen zihált, puha arca egésze rózsaszínű lett, és csillogott a
verejtéktől. Monza mosolyogva cselezett, érezte a győzelem ízét. Aztán leolvadt a
mosolya, ahogy a férfi hirtelen felé ugrott. Elhajolt az első döfés elől, és Ganmark nyaka
felé vágott, de az hárított, és ellökte magától a nőt. Sokkal kevésbé volt fáradt, mint
Monza gondolta. A tábornok elszáguldott mellette, kardja égő sebet hagyott a combján.
Monza próbált megfordulni, de felsikított, ahogy a lába összecsuklott alatta. Elterült a
földön, a kalvéz kiesett zsibbadt ujjai közül és odébb pattogott.
Cosca rekedt kiáltással ugrott közelebb, és vadul suhintott a tábornok felé. Ganmark
elhajolt a penge útjából, aztán felpattant, és a zsoldos hasába szúrt. Cosca kardja A harcos
sípcsontjának koppant, kőszilánkokat vágott ki belőle, aztán elrepült a kezéből. Ganmark
kirántotta a pengéjét, Cosca pedig térdre rogyott, aztán egy hosszú nyögéssel az oldalára
dőlt.
– Nos, erről ennyit. – A tábornok Monza felé fordult, Bonatine legnagyszerűbb műve
fölötte magasodott. Néhány márványdarab levált a szobor bokájáról, ahol Monza korában
belevágott. – Jól megmozgattak, azt el kell ismernem. Maga figyelemreméltóan elszánt
nő. Vagy legalábbis az volt. – Cosca a kockaköveken vonszolta magát, véres csíkot húzva
maga után. – De mivel folyton előre nézett, vak volt mindarra, ami körülvette. Nem
érzékelte a nagy háború természetét, amiben harcolt. A magához legközelebb állók
természetét. – Ganmark megint elővette a zsebkendőjét, felitatta a homlokán gyöngyöző
izzadságot, aztán letörölte a vért a pengéjéről. – Ha Orso nagyherceg és az ő Talinsa nem
többek kardnál a Valint és Balk kezében, akkor maga legfeljebb annak a kardnak a
könyörtelen hegye volt. – Mutatóujjával megpöckölte saját kardja csillogó hegyét. –
Mindig vív, mindig öl, de sosem gondol bele, miért. – Halk csikorgás hallatszott a feje
fölött, ahogy A harcos hatalmas pengéje alig észrevehetően megremegett. – Persze ez
most már aligha számít. A maga számára a küzdelem véget ért. – Ganmark arcáról
továbbra sem tűnt el a szomorú mosoly, ahogy közelebb lépett, és megállt a nő előtt. –
Néhány velős utolsó szó esetleg?
– A háta mögött – szűrte összeszorított fogai között Monza, ahogy A harcos lassan
előredőlt.
– Minek néz… – A szobor lába hangos csattanással kettétört, és az irdatlan kőtömeg
menthetetlenül előredőlt.
Ganmark éppen készült megfordulni, amikor Stolicus gigantikus kardja a lapockái közé
fúródott, térdre kényszerítette, majd kirobbant a gyomrán, és a kockaköveknek ütődött,
vérrel meg kődarabokkal terítve be Monza égő arcát. A szobor sípcsontja kettétört, nemes
lábfeje a talapzaton maradt, a többi jókora darabokra hullva gördült szerteszét márványpor
fehér felhője közepette. A történelem legnagyszerűbb katonájának büszke képmása
csípőtől felfelé egyetlen felséges darabban maradt, és komoran nézett Orso tábornokára,
akit az imént nyársalt fel rettenetes kardjával.
Ganmark szörcsögő hangot adott ki, mint a megrepedt kádból elszökő víz, és vért
köhögött az egyenruhájára. A feje előrebillent, a fegyver kiesett lógó kezéből.
Egy pillanatig semmi sem mozdult.
– Na – krákogta Cosca. – Ezt nevezem én szerencsés véletlennek.
 Négy meghalt, hárman maradtak. Monza észrevett valakit előosonni az oszlopok mögül.
Elhúzta a száját, és a kalvézhoz kúszott, hogy harmadszor is megragadja, bár még azt sem
tudta, melyik tönkretett kezébe vegye. Nappal volt az, készenlétben tartott számszeríjjal.
Nyájas bandukolt mögötte, egyik markában egy késsel, a másikban egy hentesbárddal.
– Elkapták? – kérdezte a lány.
Monza Ganmark hosszú bronzpengére felnyársalt, térdelő holttestére pillantott.
– Végül Stolicusnak sikerült.
Cosca valahogy elmászott az egyik cseresznyefáig, és most a törzsének vetett háttal ült.
Éppen úgy festett, mintha csak pihenne egy nyári napon. Kivéve a hasára szorított véres
kezét. Monza odabicegett hozzá, a kalvézt hegyével a fűbe döfte, és letérdelt.
– Hadd nézzem! – Nekilátott, hogy megbirkózzon Cosca zubbonyának gombjaival,
mielőtt azonban eljutott volna a másodikig, az öreg zsoldos gyengéden összefogta a
vérben úszó és a nyomorék kezét.
– Hosszú éveken át arra vártam, hogy leszaggasd a ruháimat, de azt hiszem, most
udvariasan vissza kell utasítanom a lehetőséget. Nekem annyi.
– Neked? Soha.
Cosca szorosabbra fogta a nő kezét.
– Átszúrta a beleimet, Monza. Vége. – A kapu felé lesett. Halk kaparászást hallott,
ahogy a katonák a túloldalon megpróbálták felfeszíteni. – És hamarosan úgyis lesz épp
elég bajod. Viszont hétből négy, kislány. – Elmosolyodott. – Sosem gondoltam volna,
hogy eljutsz hétből négyig.
– Hétből négy – mormogta Nyájas a nő háta mögött.
– Bár Orso is köztük lett volna.
– Nos! – Cosca felhúzta a szemöldökét. – Nemes cél, de persze nem ölhetsz meg
mindenkit.
Reszket ballagott lassan feléjük az ajtó irányából. Jóformán oda sem pillantott a
felnyársalt Ganmarkra.
– Egy sem maradt?
– Idebent nem. – Nyájas a kapu felé biccentett. – Odakint viszont akadnak néhányan.
– Én is úgy sejtem. – Az északföldi a többiektől nem messze megállt. Lógó bárdja,
horpadt pajzsa, sápadt arca, és a fél fejét beborító kötés mind tele volt sötétvörös foltokkal.
– Jól vagy? – kérdezte Monza.
– Halvány fogalmam sincs, mi van velem.
– Csak az érdekel, megsebesültél-e.
A férfi egyik kezével megérintette a kötését.
– Nem jobban, mint mielőtt elkezdtük… Azt hiszem, ma este a hold kegyeltje voltam,
ahogy a domblakók mondanák. – Tekintete Monza vállára és kezére tévedt. – Te vérzel.
 – Eldurvult a vívóleckém.
– Nem kéne bekötni?
A nő a kapu felé intett, ahol a talinsi katonák pillanatról pillanatra nagyobb zajt csaptak.
– Mázlink lesz, ha marad elég időnk elvérezni.
– Akkor?
Monza kinyitotta a száját, de egy szó sem jött ki rajta. Akkor sem lett volna értelme
harcolni, ha van hozzá ereje. A palotában nyüzsögtek Orso emberei. A magadás sem
jöhetett szóba, ráadásul nem is volt az a típus. Szerencsésnek mondhatják magukat, ha
előbb elviszik őket Fontezarmóba, és csak ott végeznek velük. Benna számtalanszor
figyelmeztette, hogy nem gondolkodik előre, és most úgy tűnt, volt is a dologban
valami…
– Van egy ötletem. – Nappal szája váratlan mosolyra húzódott. Monza követte a
mutatóujja vonalát egészen a háztetőig a kert fölött. Hunyorogva nézett a napba. Kuporgó
alak rajzolódott ki feketén a ragyogó égbolt háttere előtt.
– Kellemes délutánt mindenkinek! – Monza sosem gondolta volna, hogy egyszer még
örömmel hallja Castor Morveer rekedt vinnyogását. – Azt reméltem, megtekinthetem
Visserine hercegének híres gyűjteményét, de a jelek szerint eltévedtem. Meg tudná
mondani önök közül valaki, merre találom? Azt hallottam, nála van Bonatine leghíresebb
munkája.
Monza véres hüvelykujjával az összetört szoborra bökött.
– Nem érdemes törnie magát miatta.
Vitari jelent meg a méregkeverő mellett, és óvatosan leengedett egy kötelet.
– Megmenekültünk – mormogta Nyájas éppen olyan hangon, mintha azt mondta volna,
„meghalunk”.
Monzának még örülni is alig maradt ereje. Igazából azt sem tudta, örül-e egyáltalán.
– Nappal, Reszket, másszatok fel oda.
– Mint a szél. – Nappal eldobta az íját, és futásnak eredt. Az északföldi egy pillanatig
Monzára meredt, aztán követte.
Nyájas lenézett Coscára.
– És vele mi lesz? – A vén zsoldos mintha elszundikált volna egy pillanatra, a szemhéja
rebegett.
– Fel kell húznunk. Fogd meg!
A fegyenc egyik karját Cosca háta alá csúsztatta. A zsoldos felriadt, és grimaszra húzta
a száját.
– Hah! Ne, ne, ne, ne! – Nyájas óvatosan visszaengedte a földre, Cosca pedig megrázta
sebes fejét. Zihálva vette a levegőt. – Nem fogom végigüvölteni, amíg felvonszoltok a
tetőre, csak hogy ott halhassak meg. Ez a hely sem rosszabb, mint bármelyik másik, és az
időpont is épp megfelel. Évek óta ígérem, hogy megteszem. Kivételesen akár állhatom is a
szavam.
Monza leguggolt mellé.
– Jobban díjaznám, ha még egyszer hazugnak nevezhetnélek, te meg továbbra is
mögöttem állnál.
– Csak azért maradtam ott… mert szeretem nézni a seggedet. – Kivillantotta a fogát,
aztán elfintorodott és hosszasan felnyögött. A zörgés a kapunál még hangosabb lett.
Nyájas felvette Cosca kardját, és odanyújtotta a férfinak.
– Jönni fognak. Kell?
– Miért kéne? Eleve azért jutottam ebbe a slamasztikába, mert ilyenekkel vacakoltam. –
Próbált felemelkedni, de vágott egy grimaszt, és visszarogyott. Bőre máris kezdte felvenni
a hullákra jellemző viaszos csillogást.
Vitari és Morveer az ereszen át a tetőre rángatta Reszketet. Monza Nyájasra pillantott.
– Te jössz.
A fegyenc egy pillanatig nem moccant, aztán Cosca felé fordult. – Akarja, hogy
maradjak?
A vén zsoldos megfogta Nyájas nagy kezét, és mosolyogva szorította meg.
– Nem tudom elmondani, mennyire meghat az ajánlatod. De nem, barátom, ezen
egyedül kell átesnem. Dobj egyet értem a kockáiddal.
– Úgy lesz. – Nyájas felállt, és anélkül, hogy hátrapillantott volna, a kötél felé indult.
Monza figyelte, ahogy távolodik. A keze, a válla, a lába égett, elgyötört teste, mindene
fájt. Tekintetét körbejáratta a kertben szanaszét heverő holttesteken. Édes győzelem. Édes
bosszú. Rothadó hússá változott emberek.
– Tegyél meg nekem egy szívességet. – Cosca bánatosan mosolygott, mintha kitalálta
volna a nő gondolatait.
– Összeszedted magad a kedvemért, nem? Valamit én is tehetek érted.
– Bocsáss meg nekem.
A hang, amit Monza kiadott, félúton volt a morgás és az öklendezés között.
– Azt hittem, én árultalak el téged.
– Mit számít ez most már? Az árulás mindennapos. A megbocsátás ritka. Szívesebben
mennék el adósságok nélkül. Ha nem számítom azt a pénzt, amivel Ospriában tartozom.
És Aduában. És Dagoskában. – Lemondóan legyintett egyik véres kezével. – Mondjuk
csak azt, hogy neked nem akarok adósod maradni, és hagyjuk ennyiben.
– Arról lehet szó. Kvittek vagyunk.
– Jó. Szar egy életem volt. Örömmel nyugtázom, hogy legalább a halálom rendben lesz.
Menj csak.
Monza egy pillanatig úgy érezte, szívesen a férfi mellett maradna, hogy ott legyen,
amikor Orso emberei áttörnek a kapun. Akkor biztos nem maradtak volna adósai
egymásnak. De csak egy nagyon kurta pillanatig. Soha nem volt hajlamos az
érzelgősségre. Orsonak meg kellett halnia, márpedig ha ő itt pusztul, ki végez vele
helyette? Kihúzta a kalvézt a földből, visszadugta a hüvelyébe, és egyetlen további szó
nélkül megfordult. A szavak szegényes eszközök voltak egy ilyen pillanatban. A kötélhez
bicegett, a csípőjére bogozta a kötelet, aztán a csuklója köré csavarta.
– Hadd menjen!
A tetőről Monza belátta az egész várost, a Visser kanyarulatát és a kecses hidakat. Az ég
felé törő tornyok eltörpültek a még mindig égő tüzekből felszálló füst hatalmas oszlopai
mellett. Nappal máris szerzett valakitől egy körtét, és elégedetten beleharapott. Szőke
fürtjei lobogtak a szélben, a gyümölcs leve az állán csillogott.
Morveer felhúzott szemöldökkel nézett végig a mészárszéken odalent.
– Megkönnyebbülve látom, hogy a távollétemben végre sikerült kordában tartania a
vérontást.
– Vannak dolgok, amik sosem változnak – förmedt rá a nő.
– Cosca? – kérdezte Vitari.
– Nem jön.
Morveer gyomorforgató vigyorra húzta a száját.
– Ezúttal nem a saját irháját mentette hát? Ezek szerint még egy iszákos is
megváltozhat.
Ha megmentette a férfi, ha nem, Monza legszívesebben azon nyomban ledöfte volna, ha
van egy jó keze, amivel meg tudja tenni. Abból ítélve, ahogy a méregkeverőre nézett,
Vitari is hasonló gondolatokat forgathatott a fejében. Aztán inkább a folyó felé fordította
tüskés fejét.
– Ráérünk a csónakban is egymás nyakába borulni. A város tele van Orso katonáival.
Erősen ideje, hogy a tenger felé vegyük az irányt.
Monza még egyszer utoljára visszanézett. Odalent a kertben semmi sem mozdult. Salier
elcsúszott a ledőlt szobor talapzatától, és most hanyatt feküdt, széttárt karokkal, mint aki
egy régi barátot üdvözöl. Ganmark jókora vértócsában térdelt lógó fejjel, testét
felnyársalta a Harcos nagy bronzpengéje. Cosca szeme csukva volt, kezét az ölében
nyugtatta, arcán halvány mosoly játszadozott. Lopott egyenruháját lassan befedték az
alászállingózó cseresznyevirágok.
– Cosca, Cosca – mormogta a nő. – Mihez kezdek most nélküled?
 V.
Puranti
„…mert [a zsoldosok] egyenetlenkedők,
törtetők, engedetlenek, hűtelenek, barátok
közt hetvenkedők. az ellenséggel szemben
gyávák; istent nem félik, emberekkel szemben
adott szavuk nincs, s ha késik a cselekvésük,
ezzel csak a biztos romlás késik, békében
ők fosztanak ki, háborúban az ellenség.”

Niccoló Machiavelli: A fejedelem

(Lutter Éva fordítása)
Az Ezer Kard egyik fele két éven át úgy tett, mintha a másik felével harcolna. Amikor elég
józan volt hozzá, hogy beszéljen, Cosca azzal dicsekedett, hogy soha senki a
történelemben nem keresett még ilyen sokat ilyen kevés munkával.
Tisztára pucolták Nicante és Affoia kincstárait, aztán észak felé fordultak, és amikor a
hirtelen kitört béke keresztülhúzta a számításaikat, profittal kecsegtető új háborúk vagy
legalább hadakozásban érdekelt ambiciózus munkaadók után néztek.
Márpedig egyetlen munkaadó sem volt ambiciózusabb Orsonál, Talins új
nagyhercegénél, aki azt követően került hatalomra, hogy a bátyját halálra rúgta a kedvenc
lova. Lelkesen írta alá a szerződést a közismert zsoldossal, Monzcarro Murcattóval. Már
csak azért is, mert etreai ellenségei nemrég fogadták fel a hírhedt Nicomo Coscát saját
csapataik vezetésére.
Mégis nehéz volt ezt a kettőt csatára bírni. Mintha gyávák lettek volna, az egész szezont
nevetségesen drága manőverezéssel töltötték, rengeteg kárt okozva a környék gazdáinak,
de igen keveset egymásnak. Amikor végül találkoztak az Afieri nevű falu melletti
búzamezőkön, bizonyosnak tűnt, hogy nem késlekedhet tovább a csata. Vagy legalábbis
valami, ami nagyon hasonlít egy csatára.
Csakhogy aznap este váratlan látogató érkezett Monza sátrába. Nem más, mint maga
Orso nagyherceg.
– Excellenciás uram, nem is számítottam…
– Hagyjuk a formaságokat. Tudom, mit tervez holnapra Nicomo Cosca.
Monza összeráncolta a homlokát.
– Úgy sejtem, azt tervezi, hogy harcolni fog. Én is azt tervezem.
– Nem tervez semmi ilyesmit, mint ahogy maga sem. Maguk ketten hülyét csináltak a
megbízóikból az elmúlt két évben. Nem veszem jó néven, ha hülyét csinálnak belőlem.
Színlelt csatákat sokkal olcsóbban is láthatok a színpadon. Ezért leszek hajlandó kétszer
annyit fizetni, ha maga komolyan veszi a harcot.
Monza erre nem számított.
– Én…
– Barátság fűzi hozzá, tudom. És ezt tiszteletben is tartom. Mindenkinek ragaszkodnia
kell valamihez az életében. De Cosca a múlt, én pedig úgy döntöttem, hogy maga lesz a
jövő. Az öccse is egyetért velem.
Monza erre végképp nem számított. Bennára meredt, ő pedig vigyorogva nézett vissza
rá.
– Jobb lesz így. Megérdemli, hogy vezér legyen.
– Nem lehet… A századosok soha…
– Már beszéltem velük – közölte Benna. – Mindegyikkel, Hűségest kivéve, és a vén róka
nem fog akadékoskodni, ha látja, merről fúj a szél. Elegük van abból a vén, alkoholista,
bolond Coscából. Hosszú szerződést akarnak, és egy olyan vezért, akire büszkék lehetnek.
Téged akarnak.
Talins nagyhercege figyelte őket. Monza nem engedhette meg magának, hogy habozzon.
– Ez esetben természetesen elfogadom a megbízást. Kétszeres fizetségért – hazudta.
Orso elmosolyodott.
– Van egy olyan érzésem, hogy jól fogunk járni egymással, Murcatto tábornok. Várom a
holnapi győzelme hírét. – Ezzel távozott.
Amikor a sátor nyílására visszahullott a lepel, Monza megpofozta az öccsét, és a földre
lökte.
– Mit tettél, Benna? Mit tettél?
Benna duzzogva nézett fel rá, egyik kezét véres szájára szorítva.
– Azt hittem, örülni fogsz.
– Hát kurvára nem azt hitted! Azt hitted, te fogsz örülni. Remélem, nem tévedtél.
Mégsem volt más választása, mint hogy megbocsásson Bennának, és a lehető legtöbbet
hozza ki a helyzetből. Mégiscsak az öccse volt. Az egyetlen ember, aki igazán ismerte. És
Sesaria, Victus, Andiche meg majdnem az összes százados egyetértett. Belefáradtak
Nicomo Coscába. Innen már nem volt visszaút. Másnap, ahogy kelet felől belopózott a
hajnal, és a közelgő csatára készültek, Monza megparancsolta az embereinek, hogy teljes
erőbedobással rohamozzanak. Mi mást tehetett volna?
Estére Cosca székében ült, Benna mellette vigyorgott, frissiben meggazdagodott
századosai pedig az első győzelmére ittak. Mindenki nevetett, csak ő nem. Coscára
gondolt, mindarra, amit a férfitól kapott, arra, hogy mennyivel tartozik neki, és hogy
hogyan fizette meg az adósságát. Nem volt kedve ünnepelni.
Különben is az Ezer Kard tábornoka volt. Nem engedhette meg magának, hogy
nevessen.
 Kétszer hat
Mindkét kocka a hatoson állt meg.
Az Unióban napoknak nevezik az ilyet, a zászlójukon szereplő napra utalva. Baolban
azt mondják, dupla győzelem, mert a ház dupla összeget fizet utána. Gurkhulban
prófétának vagy császárnak hívják, attól függően, hogy a játékosok kihez hűségesek.
Thondban ez az arany tucat. Az Ezer-szigeten a tizenkét szél. Az Óvóban a két hatost
foglárnak becézik, mert a foglár mindig győz. A Világ Körén belül mindenhol örültek
ennek a dobásnak, Nyájas számára azonban éppen olyan volt, mint a többi. Semmit sem
nyert vele. Tovább figyelte hát Puranti nagy hídját, és a rajta átsiető embereket.
A magas oszlopok tetején lévő szobrok arca pacák halmazává kopott, az út kövei
megrepedeztek, a korlát málladozott, de a hat kecses boltív továbbra is megvetően
magasodott a szédítő mélység fölött. A hatalmas, hatszor hat lépés magas kőpillérek
dacoltak a tomboló vízzel. A Birodalmi híd hatszáz évnél is idősebb volt, de az évnek
ebben a szakában csak itt lehetett átjutni a Pura mély szurdoka fölött. Errefelé vezetett az
egyetlen szárazföldi út Ospriába, Rogont nagyherceg hadserege példás rendben, hatos
oszlopokba rendeződve vonult át a hídon. Csizmájuk erőtől duzzadó szívverésre
emlékeztető ritmikus dübörgése elvegyült a fegyverek és a lószerszámok csörgése-
csilingelése, a tisztek időről időre felharsanó kiáltásai, a bámészkodó tömeg kitartó
mormogása és a mélyben vágtató folyó vad zubogása között. Egész délelőtt meneteltek,
század követett századot, zászlóalj zászlóaljat, ezred ezredet. Lándzsahegyek, csillogó fém
és szegecsekkel kivert bőr erdeje. Poros, piszkos, eltökélt arcok. A mozdulatlan levegőben
ernyedten lógó büszke zászlók. Nem sokkal korábban haladt át a hatszázadik sor. Máris
úgy négyezer ember vonult át a túlsó partra, és legalább még ugyanennyi követte őket.
Hatos oszlopokban egyre csak jöttek, jöttek és jöttek.
– Szép menetoszlop. Ahhoz képest, hogy visszavonulnak. – Reszket hangja torokhangú
suttogássá sorvadt Visserinében.
Vitari felhorkant.
– Ha valamihez, hát a visszavonuláshoz Rogont nagyon ért. Elég komoly rutinra tett
szert benne.
– Muszáj értékelni az iróniát – jegyezte meg Morveer halvány megvetéssel az arcán,
figyelve az elvonuló katonákat. – Ma büszke légiók menetelnek át a tegnap bukott
birodalmának maradványain. Mindig így van ez a katonai pompával. A hübrisz hússá
válik.
– Milyen hihetetlenül bölcs. – Murcatto mosolyra húzta a száját. – Nos, Morveerrel
utazni nemcsak örömteli, de tanulságos is.
– Filozófus is vagyok egyben, nem csak méregkeverő. Nincs oka aggodalomra, a díjam
mindkettőt fedezi.
– Valóban ennyire szerencsések volnánk? – mordult fel válaszul Vitari.
A csapatból csak hatan maradtak, és egyikük ingerültebb volt, mint a másik. Murcatto
homlokába húzott csuklyája alól kétoldalt szárazon lógott ki a haja, csak hegyes orrát, állát
és szája kemény vonalát lehetett látni. Reszket fejének egyik felét bekötözték, a másik
pedig falfehér volt, egyetlen szemét sötét karika vette körül. Vitari a lábát nyújtóztatva ült
a korláton, hátát egy törött oszlopnak vetette, szeplős arcát a tűző nap felé fordította.
Morveer komoran bámulta a zubogó vizet, tanítványa a közelben ácsingózott. Meg persze
ott volt Nyájas is. Az hat. Cosca meghalt. Nyájasnak ritkán nyílt alkalma sokáig nyájasnak
maradnia valakivel. A barátai korán haltak.
– Ha már a munkabéremre terelődött a szó – folytatta Morveer –, el kellene látogatnunk
a legközelebbi bankba, hogy némi készpénzhez jussunk. Gyűlölöm, ha az adósság közém
és a munkaadóm közé áll. Keserű marad a szám íze, hiába volna amúgy mézédes a
kapcsolatunk.
– Édes – hördült fel teli szájjal Nappal, de senki nem tudta megállapítani, hogy a
süteményéről vagy a szóban forgó kapcsolatról beszél.
– Tartozik nekem a Ganmark tábornok elhalálozásában játszott mellékesnek tűnő, mégis
jelentős szerepemért. Voltaképpen az én közreműködésem eredményeképpen sikerült
elkerülnie saját elhalálozását. Meg aztán pótolnom kell a Visserinében oly felelőtlenül
elveszített felszerelésemet is. Rá kell-e mutatnom ismét, hogy ha eltávolítjuk a problémás
parasztokat, miként azt javasoltam, nem lett volna szükség…
– Elég – fojtotta belé a szót Murcatto. – Nem azért fizetem, hogy a hibáimra
emlékeztessen.
– Úgy sejtem, ez a szolgáltatás is ingyenes. – Vitari lecsusszant a korlátról. Nappal
lenyelte a sütemény utolsó darabkáját is, és megnyalta az ujjait. Mindannyian induláshoz
készülődtek Nyájas kivételével. A fegyenc nem mozdult, némán figyelte a vizet.
– Indulnunk kell – szólt Murcatto.
– Igen. Visszamegyek Talinsba.
– Micsoda?
– Úgy volt, hogy Sajaam ide üzen nekem, de nem kaptam levelet.
– Talinsig hosszú az út. Háború van…
– Ez Styria. Itt mindig háború van.
Egy pillanatra csend lett, amíg a nő a csuklyája fedezékéből méregette Nyájast. A
többiek szótlanul figyelték őket, egyikük sem adta jelét, hogy különösebbképpen zavarná
a távozása. Az emberek általában így voltak vele, ha elment, és ami azt illeti, általában ő
maga is.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Murcatto.
– Igen. – Látta fél Styriát, Westportot, Sipanit, Visserinét meg a közbeeső vidékeket, és
mindet gyűlölte. Sajaam füstölőjében ülve elveszettnek és riadtnak érezte magát, ahogy az
Óvóról álmodott. Most azok a hosszú napok, a pipák szaga, a véget nem érő kártyapartik,
a megszokott pénzgyűjtő körök a nyomornegyedekben, a kiszámítható és jól felépített
erőszak mind boldog álomnak tűntek. Itt, ahol mindennap más volt felette az égbolt,
végképp nem találta a helyét. Murcatto a káoszt jelentette, és ő nem kért többet belőle.
– Akkor fogd ezt! – Előhúzott egy erszényt a kabátja alól.
 – Nem pénzért tartottam magával.
– Azért fogadd csak el. Sokkal kevesebb, mint amennyit érdemelsz. Megkönnyítheti az
utadat. – A fegyenc nem tiltakozott, amikor Murcatto végül a tenyerébe nyomta az
erszényt.
– Szerencse kísérjen utadon! – mondta Reszket.
Nyájas biccentett.
– Ma hatosokból áll a világ.
– Ez esetben a hatos kísérjen utadon.
– Úgy lesz, ha akarom, ha nem. – Nyájas felkapta a kockákat, gondosan bebugyolálta,
és a kabátjába rejtette őket. Egyetlen pillantást sem vetve hátrafelé, beleolvadt a vég
nélkül áradó katonák mellett, a vég nélkül áradó víz fölött összegyűlt tömegbe a hídon.
Miután maga mögött hagyta a nyüzsgést, a városnak a folyó nyugati partján lévő
kisebb, silányabb szegletében kötött ki. Hogy jobban teljen az idő, számolni kezdte, hány
lépést kell megtennie, hogy eljusson Talinsba. Amióta elköszönt, máris
háromszázhatvanhatot lépett…
– Nyájas barátom! – A fegyenc sarkon fordult, keze viszketett, hogy a kése és a bárdja
felé kapjon. Egy alak támaszkodott lustán az egyik ajtóban, kezét karba fonta, csizmái is
keresztezték egymást. – Mekkora lehet annak az esélye, hogy éppen itt találkozunk? – A
hang szörnyűségesen ismerősnek tűnt. – Persze te ezt sokkal könnyebben ki tudod
számolni, mint én, ez egészen biztos. Abban egyetérthetünk, hogy igen szerencsés
véletlenről van szó.
– Abban egyetérthetünk – felelte Nyájas, és lassan mosolyra húzta a száját, ahogy
felismerte az illetőt, aki megszólította.
– Már-már olyan érzés, mintha két hatost dobtam volna.
 A szemkészítő
Csengettyű kondult, ahogy Reszket belökte az ajtót, és Monzával a sarkában belépett a
műhelybe. Odabent félhomály uralkodott, az ablakon poros sugárban beszűrődő fény
megvilágította a pultot és az egyik fal mentén sorakozó polcokat. Hátul, a mennyezetről
lelógó lámpa alatt jókora szék állt, magas támlája kipárnázott fejtámaszban végződött.
Egészen csábítónak tűnhetett volna, ha nincsenek rajta rögzítőszíjak is. Oldalt egy asztalon
gondosan elrendezett eszközök sorakoztak: kések, tűk, szorítok, fogók. Egy sebész
szerszámai.
A helyiség láttán valaha a nevéhez méltó jeges borzongás futott volna végig a hátán,
most azonban semmi ilyesmi nem történt. Az egyik szeme kiégett az arcából, megtanulta a
leckét. Nem maradt már a világon olyan borzalom, ami elrettentette volna. Elmosolyodott,
ha csak belegondolt, mennyire tudott félni azelőtt. Félt mindentől és közben mégsem félt
semmitől. A mosolygástól megfeszült a nagy seb a kötése alatt, és égni kezdett az arca,
úgyhogy inkább abbahagyta.
A csengő hangjára egy idegesen tenyerét dörzsölgető férfi csoszogott elő. Alacsony
volt, sötét bőrű és búbánatos képű. Feltehetőleg attól tartott, hogy Orso közelben táborozó
seregéből érkezett pár katona, hogy kirabolják őt. Purantiban mindenki rettegett, hogy
elveszíti, amije van. Csak Reszket nem félt semmitől. Neki nem volt mit vesztenie.
– Uram, hölgyem, miben lehetek a segítségükre?
– Maga Scopal? – kérdezte Monza. – A szemkészítő?
– Scopal vagyok – hajolt meg idegesen a férfi. – Tudós, sebész, orvos, szakértője
mindennek, ami a látással kapcsolatos.
Reszket kioldotta a csomót a tarkóján.
– Akkor maga kell nekem. – Hozzálátott, hogy letekerje a kötést a fejéről. – Az a
helyzet, hogy elvesztettem az egyik szememet.
A sebész erre felélénkült.
– Ó, ne mondjon olyat, hogy elvesztette, barátom! – Előrelépett az ablakon beszűrődő
fénybe. – Ne mondja, hogy elvesztette, amíg nem nyílt alkalmam felmérni a kárt.
Elképedne, ha tudná, mi minden lehetséges! A tudomány hatalmas lépésekkel szökell
előre!
– Ugribugri egy bitang.
Scopal bizonytalanul kuncogott egyet.
– Á… rendkívül képlékeny dolog ez. Sikerült már valamelyest visszaadnom a látását
olyanoknak, akik azt hitték, hogy egész életükre megvakultak. Varázslónak neveztek! Ezt
képzelje el! Azt mondták, egy…
Reszket megszabadult a kötés utolsó darabjától is, a hűvös levegő csupasz bőrét
csiklandozta. Közelebb lépett, arca bal oldalát fordította előre.
– Nos? Mit gondol? Képes a tudomány ekkora ugrásra?
 A férfi udvariasan bólintott.
– Bocsánatát kérem. Ellenben a pótlás terén is komoly felfedezéseket tettem, sose
féljen!
Reszket tett még egy kurta lépést előre, és a sebész fölé magasodott.
– Úgy nézek ki, mint aki fél?
– Természetesen a legkevésbé sem. Egyszerűen úgy értettem… Nos… – Scopal
megköszörülte a torkát, és a polcokhoz oldalgott. – A jelenleg használatos eljárásom az
okuláris protézist illetően…
– Mi a faszt beszél?
– Műszem – magyarázta Monza.
– Ó, sokkal, de sokkal több annál. – Scopal kihúzott egy fafiókot. Hat ezüstösen fénylő
fémgolyó volt benne. – A legjobb midderlandi acélból készült tökéletes gömböt illesztem
a szemüregébe, ahol reményeim szerint végleges helyre lel. – Leemelt egy kerek fatálcát,
és hivalkodó mozdulattal megmutatta a vendégeinek. Szemek sorakoztak rajta. Kékek,
zöldek, barnák. Olyan színük volt, mint egy valódi szemnek, úgy csillogtak, mint a valódi
szemek, egyiknek-másiknak a fehérjét még vörös erek is behálózták. Mindezzel együtt
nagyjából annyira emlékeztettek valódi szemekre, mint egy keményre főtt tojás.
Scopal büszkén mutatott végig a portékáján.
– Egy ilyen ívelt zománcdarabot lefestünk úgy, hogy tökéletes mása legyen az ön
szemének, majd a fémgolyóbis és a szemhéj közé illesztjük. Ezek kopnak, úgyhogy időről
időre cserélni kell őket, de higgye el nekem, elképesztő az eredmény.
A műszemek rezzenéstelenül meredtek Reszketre.
– Mintha halottak szemei lennének.
Pár pillanatra kínos csend támadt.
– Egy deszkára ragasztva persze úgy tűnhetnek, de ha a helyükre kerülnek egy élő
ember arcában…
– Bár ha belegondolok, ez jó dolog. A halottak nem hazudnak, igaz? Így nem lesz több
megtévesztés. – Reszket a műhely hátuljába vonult, levetette magát a székre, és
kinyújtóztatta a lábát. – Lássunk is neki hát.
– Azonnal?
– Miért ne?
– Az acél egy-két óra alatt felveszi a tökéletes formát, a zománcok elkészítéséhez
viszont általában legalább két hét szükségeltetik… – Monza egy stósz ezüstpénzt ejtett a
pultra; ez érmék csilingelve szóródtak szét a kövön. Scopal alázatosan meghajtotta a fejét.
– A méretben legközelebb állót formázom meg, a többi pedig holnap estére elkészül.
Olyan fényesre csavarta fel a lámpát, hogy Reszketnek el kellett takarnia ép szemét a
kezével.
– Szükséges lesz néhány bemetszést ejtenem.
 – Néhány micsodát?
– Vágást – magyarázta Monza.
– Hát persze. Amihez nem kell penge, annak neki sem érdemes állni ebben az életben,
mi?
Scopal rendezgetni kezdte a szerszámokat a kis asztalon.
– Utána néhány öltés következik, eltávolítjuk az élettelen húst…
– Megszabadulunk a rothadó feleslegtől? Benne vagyok. Kezdjünk csak mindent
elölről.
– Megkínálhatom egy pipával?
– Hogy a fenébe ne, baszd meg – dörmögte az orra alatt Monza.
– Kínáljon csak – felelte Reszket. – Kezdem unni, hogy hetek óta mindig fáj valamim.
A szemkészítő fejet hajtott, majd nekilátott megtömni egy pipát.
– Emlékszem rá, amikor először levágattuk a hajadat – jegyezte meg Monza. – Ideges
voltál, mint egy birka az első nyírás előtt.
– Hehe, ez igaz.
– Most meg alig várod, hogy új szemet kapj.
– Egy bölcs ember egyszer azt mondta nekem, hogy reálisan kell szemlélni a dolgokat.
Különös, milyen gyorsan képesek vagyunk megváltozni, ha muszáj.
A nő felhúzott szemöldökkel nézett Reszketre.
– Azért túlságosan ne változz meg. Mennem kell.
– Nem bírja a gyomrod a szemkészítő üzletágat?
– Fel kell frissítenem egy ismeretséget.
– Egy régi baráttal?
– Egy régi ellenséggel.
Reszket szája széles vigyorra húzódott.
– Az még kellemesebb. Vigyázz, hogy ne ölesd meg magad, jó? – Ezzel hátradőlt a
széken, és megfeszítette a szíjat a saját homlokán. – Nekünk még dolgunk van itt. –
Lehunyta jó szemét, a lámpa fénye rózsaszínűn világított a szemhéján keresztül.
 A Halogatás hercege
Rogont nagyherceg a Birodalmi Fürdőben rendezte be a főhadiszállását. Puranti egyik
leggrandiózusabb épülete félig árnyékba borította az öreg híd keleti végénél lévő teret, bár
miként a város többi része, ez is látott már szebb évszázadokat. A hatalmas timpanon fele
és a hat vaskos oszlop közül kettő emberöltőkkel korábban összeomlott, a köveket pedig
elhordták, hogy újabb, ócskább épületek össze nem illő falait húzzák fel belőlük. A foltos
vakolat alatt kiütközött a fű, a repkény száraz indái között még egy-két apró, csenevész fa
is előbújt. Annak idején, mielőtt a styriaiak elkezdték öldökölni egymást, minden
bizonnyal nagyobb becsben tartották a fürdést. Boldog idők lehettek, amikor az
embereknek az volt a legfőbb gondjuk, elég forró-e a víz. A roskadozó épület egy letűnt
kor dicsőségéről suttogott, és szomorú képet festett Styria hosszú hanyatlásáról.
Monza persze magasról leszarta az egészet.
Más dolgok foglalkoztatták. Kivárta, amíg Rogont menetelő seregének két százada
között rés nyílik, majd kihúzta magát, és átvonult a téren. Felsietett a fürdő repedezett
lépcsőin, igyekezvén visszacsempészni lépteibe a régi peckességet, bár a kattogó
csípőjéből kilövellő fájdalom újra meg újra élesen a fenekébe hasított. Hátratolta a
csuklyáját, tekintetét a legelöl álló, őszes halántékú veteránra szegezte, akinek olyan
széles volt a válla, mint az ajtó, színtelen arcán pedig hosszú heg éktelenkedett.
– Beszélnem kell Rogont herceggel – mondta a nő.
– Természetesen.
– A nevem Mon… Hogyan? – Monza arra számított, hogy magyarázkodnia kell,
valószínűleg ki is nevetik, és talán még az egyik oszlopra is felhúzzák. Fel sem merült
benne, hogy szó nélkül beinvitálják.
– Ön Murcatto tábornok. – A férfi szürke szája sarkában halvány mosolyszerűség
villant. – Már várják. A kardját viszont át kell adnia. – Monza összeráncolt homlokkal
engedelmeskedett. Ez még annyira sem tetszett neki, mintha végigrugdosták volna az
utcán.
Odabent a nagy márványcsarnok közepén lévő medencét magas oszlopok vették körül,
a zavaros víz rothadás bűzét árasztotta magából. Monza régi ellensége, Rogont
nagyherceg egy tábori asztalon kiterített térkép fölé hajolt. Egyszerű szürke egyenruhát
viselt, ajkával elgondolkodva csücsörített. Tucatnyi tiszt sereglett köré, annyi
aranyzsinórral a zekéjükön, hogy egy karakk teljes kötélzete kitelt volna belőle. Páran
felkapták a fejüket, ahogy Monza a bűzlő medencét megkerülve elindult feléjük.
– Megjött – szólt az egyik az ajkát biggyesztve.
– Mur… cat… to! – Kontrázott a másik olyan hangon, mintha már maga a név is
mérgező lenne. Nyilván így is érezte. Monza az elmúlt néhány évben számtalanszor borsot
tört ezeknek az embereknek az orra alá, és senki sem szereti nagydobra verni, ha bolondot
csinálnak belőle.
De ha egy tábornoknak kevesebb katonája van, támadásban kell maradnia, írta
Stolicus, így hát a nő kényelmes tempóban, bekötözött kezének hüvelyujját könnyedén a
derékszíjába akasztva úgy haladt tovább, mintha ez az ő fürdője volna, és az összes kard
nála lenne.
– Nocsak, nocsak, a Halogatás hercege, Rogont. Milyen jó látni őóvatosságát! Büszkén
feszítenek a cimborái ahhoz képest, hogy az elmúlt hét évet visszavonulással töltötték. Ma
azonban legalább nem hátrál éppen. – Tartott egy pillanatnyi hatásszünetet. – Ja, várjunk
csak. Dehogynem.
Erre már felemelkedett pár áll nagy gőgösen, és néhány orrlyuk is kitágult, Rogont
ennek ellenére kapkodás nélkül nézett fel a térképből. A herceg talán kissé fáradtnak tűnt,
de továbbra is idegesítően jóképű volt, és feszültségnek nyoma sem látszott rajta.
– Murcatto tábornok, minő boldogság! Bárcsak egy nagy csata után találkozhattunk
volna, lehetőleg önnel a legyőzött hadifogoly szerepében, de hát nem mondhatni, hogy
egyik győzelmem követné a másikat.
– Ritkák, mint a nyári hó.
– Maga eközben fürdik a dicsőségben. Csupasznak érzem magam győzedelmes
tekintete tüzében. – A terem hátulja felé pillantott. – De hol van a mindig diadalmas Ezer
Kard?
Monza megszívta a fogát.
– Hűséges Carpi kölcsönvette őket.
– Kérés nélkül? Milyen… udvariatlan. Attól tartok, ön jobb katona, mint amilyen
politikus. Magam éppen az ellenkezője volnék. A szavak néha hatalmasabbak a kardnál,
ahogy Juvens mondta, én azonban a magam kárán tanultam meg, hogy bizonyos esetekben
semmi sem helyettesítheti a gondosan edzett acélt.
– A Vérontás Éveit éljük.
– Való igaz. Mindannyian a körülmények foglyai vagyunk, és nekem ismét nem maradt
más választásom, mint hogy visszavonulót fújjak. A nemes Lirozio, Puranti hercege, és
ennek a csodálatos fürdőnek a tulajdonosa olyan rendíthetetlen és harcias szövetségesem
volt, amilyet csak kívánhat magának az ember, amikor a nagyhatalmú Orso herceg még
hosszú mérföldekre volt innen, és a keze nem ért el Musselia falainak erre az oldalára.
Hallania kellett volna, hogy csikorgatta a fogait akkor. Alig várta, hogy megindulhasson
előre, és vért onthasson végre.
– A férfiak imádnak a harcról beszélni. – Monza tekintete végigjárta Rogont
tanácsadóinak duzzogó arcát. – Egyesek előszeretettel be is öltöznek hozzá. Összevérezni
viszont már nem szeretik az uniformisukat. – Néhány páva ingerülten hátravetette a fejét,
de Rogont csak mosolygott.
– Magam is erre a szomorú következtetésre jutottam. Musselia falain időközben
áttörtek, Borletta önnek köszönhetően elesett, és Visserine is porig égett. A talinsi sereg az
ön egykori baráti társasága, az Ezer Kard értő közreműködésével Lirozio orra előtt fosztja
ki a vidéket. A bátor herceg immáron korántsem lelkesedik annyira a dobpergésért és a
kürtszóért. A nagy hatalmú emberek olyan kiszámíthatatlanok, mint a hullámzó víz.
Gyengébb szövetségeseket kellett volna választanom.
 – Késő bánat.
A herceg felfújta az arcát.
– Késő bánat, késő bánat, ez lesz a sírfeliratom. Édesluchoz alig két nap csúszással
érkeztem, és az a hűbelebalázs Salier nélkülem bocsátkozott harcba. Veszített is, így
Caprile védtelen maradt az ön alaposan dokumentált haragjával szemben. – Meglehetősen
ostobának kellett lenni hozzá, hogy valaki így lássa a történteket, de Monza ezt egyelőre
inkább megtartotta magának. – Musseliába a teljes seregemmel állítottam be, hogy
megvédjem a falakat, és elzárjam az ön útját az Etrisi Foghíjon át, de azt kellett látnom,
hogy maga az előző nap lenyúlta a várost, gyorsan kifosztotta, aztán pedig ellenem védte.
– Ez sem felelt meg éppen a valóságnak, de a nő továbbra sem szólt. – Aztán a
Magastöltésen képtelen voltam kikerülni a néhai Ganmark tábornokot, miközben a szintén
néhai Salier herceg, aki szentül elhatározta, hogy másodszor nem fog bedőlni magának,
másodszor is bedőlt magának, és a serege szétszóródott, mint pelyva a szélben. Szóval
Borletta… – Az ajkai közé dugta a nyelvét, és hüvelykujját lefelé fordítva szellentésszerű
hangot hallatott. – A bátor Cantain herceg… – Elhúzta az ujját a torka előtt, és
megismételte a hangot. – Késő bánat, késő bánat. Mondja, Murcatto tábornok, hogyan
csinálja, hogy mindig elsőnek érkezik a csatamezőre?
– Korán kelek, még pirkadat előtt szarok, ügyelek rá, hogy a megfelelő irányba induljak
el, és nem hagyom, hogy bármi is az utamba álljon. Továbbá én próbálok is célba érni.
– Ezzel meg mit akar mondani? – csattant fel Rogont mellett egy többieknél is
savanyúbb képű fiatalember.
– Hogy mit akarok mondani? – visszhangozta Monza kidülledő szemmel játszva az
idiótát. Aztán megint a herceghez fordult. – Azt, hogy időben odaérhetett volna
Édesluchoz, de inkább úgy döntött, töketlenkedik még egy kicsit, tudván, hogy a hájas
Salier összehugyozza magát, mielőtt ideje lenne letolni a nadrágját, és minden
valószínűség szerint elveszíti a seregét, akár győz, akár nem. Végül vesztett, mindenki őt
nézte hülyének, maga meg a bölcs szerepében tetszeleghetett, ahogy remélte. – Most
Rogonton volt a sor, hogy óvatos csendben maradjon. – Két évvel később időben
érkezhetett volna a Foghíjhoz, és akár az egész világ ellen is megvédhette volna, de
kényelmesebbnek találta addig húzni az időt, amíg én mondattam fel a büszke
musseliaiakkal a leckét, amit maga szeretett volna. Miszerint viseltessenek alázattal
Őhezitáló excellenciája előtt. – A teremben néma csend volt, csak Monza mondta tovább a
magáét. – Mikor jött rá, hogy kifutott az időből? Hogy addig késlekedett, amíg a
szövetségesei végképp meggyengültek, Orso pedig túlságosan megerősödött? Kétségtelen,
hogy a Magastöltésre kivételesen valóban időben kívánt megérkezni, csakhogy Ganmark
az útját állta. Hiába próbálta eljátszani a jó szövetségest, addigra már nem mondhatott
mást, csak hogy… – Közelebb hajolt, és suttogva fejezte be a mondatot. – Késő bánat. Az
egyetlen célja az volt, hogy maga legyen a legerősebb szövetséges a Nyolcak Ligájának
győzelme után, hogy az első lehessen közülük. Nagyszerű elképzelés, ügyes húzások.
Kivéve, hogy végül Orso győzött, és a Nyolcak Ligája… – Az ajkai közé dugta a nyelvét,
és hosszú szellentő hanggal örvendeztette meg a férfinép egybegyűlt színe-javát. – Ennyit
a késő bánatról, faszkalapok.
A legingerlékenyebb tiszt a sleppből ökölbe szorított kézzel toppant Monza elé.
 – Ezt nem vagyok hajlandó tovább hallgatni, maga… Maga ördög! Apám Édeslucnál
esett el!
Úgy tűnt, mindenkin esett valami sérelem, amiért bosszút akart állni, de Monza maga is
túlságosan sok sebet kapott hozzá, hogy mások bajával törődjön.
– Köszönöm – mondta.
– Hogyan?
– Mivel az apja feltehetőleg az ellenségeim közé tartozott, és a csata célja, hogy az
ember végezzen az ellenségeivel, dicséretnek tekintem, hogy említést tett a haláláról. Ezt
igazán nem pont egy katonának kéne fejtegetnem.
A tiszt arcán rózsaszín és fehér foltok váltakoztak egymással.
– Ha férfi lenne, itt helyben megölném.
– Már úgy érti, ha maga lenne férfi. Azért ha már az apja miattam veszett oda, úgy van
rendjén, hogy kapjon tőlem valamit kárpótlásul. – Monza bepöndörítette a nyelvét, és a
tiszt szeme közé köpött.
A férfi ügyetlenül, puszta kézzel esett neki, ahogy azt Monza előre sejtette. Akinek
ennyire fel kell hergelnie magát ahhoz, hogy támadjon, végül valószínűleg nem jelent
komoly veszélyt. A nő készen állt, időben félrelépett a tiszt útjából, megragadta az
aranyozott mellvért felső és alsó peremét, majd a férfi saját lendületét kihasználva lendített
egyet rajta, miután éppen a megfelelő pillanatban lépett rá a lábára. Ahogy a tiszt kétrét
görnyedve, kis híján orra bukva tovább botorkált, elkapta a kardja markolatát, és kirántotta
a hüvelyéből. A férfi nyüszítve csobbant a medencébe, csillogó vízoszlopot küldve az ég
felé, Monza pedig készenlétben tartott pengével pördült meg.
Rogont a szemét forgatta.
– Ó, a nyavalya… – Az emberei a fegyverük után kaptak, és majdnem fellökték az
asztalt, hogy a herceget megkerülve ráronthassanak Monzára. – Ne olyan harciasan,
uraim, könyörgöm, ne olyan harciasan! – A tiszt időközben fröcskölve, kapálózva
igyekezett a felszínen maradni, de díszes páncélja súlya erősen húzta lefelé. Rogont két
másik segédje sietett a segítségére, hogy kirángassák a medencéből. A többiek most már
kivont karddal közelítettek Monza felé, egymást taszigálva nagy igyekezetükben, hogy ki
szúrja meg először.
– Maguk nem visszavonulni szoktak inkább? – sziszegte a nő, miközben lassan hátrálni
kezdett az oszlopok között.
A legközelebbi támadó felé bökött.
– Dögölj meg, te átkozott…
– Elég! – bődült el Rogont. – Elég! Elég! – Az emberei grimaszokat vágtak, mint a
rossz gyerekek, ha megfeddik őket. – Nem vívhattok a fürdőben, a nyavalya essen
belétek! Hát örökre szégyenben kell maradnom miattatok? – Hosszasan felsóhajtott, aztán
széles mozdulatot tett a karjával. – Hagyjatok magunkra! Mindannyian!
Az első számú szárnysegédnek még a bajsza is felborzolódott az iszonyattól.
 – De excellenciás uram, ezzel a… szörnyűséges alakkal?
– Egyet se féljetek, túlélem. – Felhúzott szemöldökkel pillantott az embereire. – Tudok
úszni. Most pedig kifelé, mielőtt valaki kárt tesz magában! Hess! Tűnés!
A tisztek vonakodva a helyükre csúsztatták a kardjaikat, és morogva kivonultak a
teremből. Az elázott férfi dühödt, cuppogó léptei nyomán nedves foltok maradtak a
padlón. Monza vigyorogva a medencébe hajította a kardot, ami hangos csobbanással tűnt
el a víz alatt. Talán csak apró győzelmet aratott, de mostanság minden ilyet ki kellett
élveznie.
Rogont szótlanul kivárta, hogy kettesben maradjanak, aztán hangosan felsóhajtott.
– Megmondta, hogy el fog jönni, Ishri.
– Szerencsére nem tudom megunni, hogy igazam van. – Monza felkapta a fejét. Az
egyik magas ablakpárkányon, jó egy-két lépésnyire Rogont feje fölött egy sötét bőrű nő
hevert. A lábait felemelte és keresztbe vetve a falnak támasztotta, az egyik karja és a feje
úgy lógott lefelé a keskeny párkányról, hogy az arca majdnem fejjel lefelé fordult. – Ez
ugyanis gyakran előfordul. – Hátrafelé csusszant le az ablakból, az utolsó pillanatban
megperdült, és hangtanul, akár egy gyík, guggolva ért földet.
Monza nem értette, hogy nem vette észre eddig, de nem örült neki, hogy így történt.
– Mi maga? Valami akrobata?
– Ó, nem vagyok én olyan romantikus, mint egy akrobata. A Keleti Szél vagyok.
Gondoljon rám úgy, mint a számos ujj egyikére Isten jobb kezén.
– Elég sok sületlenséget beszél ahhoz képest, hogy pap.
– Ó, nem vagyok én olyan száraz és poros, mint egy pap. – Megforgatta a szemét, és
felnézett a mennyezetre. – Szenvedélyes hívőnek vallom magam, de csak férfiak ölthetik
magukra a papi gúnyát, istennek hála.
Monza felhúzta a szemöldökét.
– Gurkhul császárának ügynöke.
– Az ügynök olyan… alattomosnak hangzik. Császár, próféta, egyház, állam. Úgy
mondanám, hogy a déli hatalmak alázatos képviselője vagyok.
– És miért érdekli őket Styria?
– Harcmező. – A nő szélesen elmosolyodott. – Gurkhul és az Unió talán békét kötött
egymással, de…
– A háború folytatódik.
– Mindig. Orso szövetségesei az ellenségeink, tehát az ellenségei a szövetségeseink.
Úgy alakult, hogy közös az érdekünk.
– Orsonak, Talins nagyhercegének a bukása – mormogta Rogont. – Kérlek, istenem!
Monza elhúzta a száját.
– Huhh, most már istenhez imádkozik, Rogont?
 – Akárkihez, aki meghallgat, méghozzá igencsak buzgón.
A gurkhuli nő felállt, lábujjhegyre emelkedett, és hosszú ujjai végéig kinyújtózott.
– Nos, Murcatto? Maga lenne a válasz ennek a szegény embernek a kétségbeesett
imáira?
– Talán.
– Ő pedig a maga imáira esetleg?
– A hatalmasokban többnyire csalódnom kellett, de mindig remélhetek.
– Aligha maga lenne az első barátom, akinek csalódást okozok. – Rogont a térkép felé
intett az állával. – A Bizonytalanság bárójának neveznek. A Késlekedés királyának. A
Halogatás hercegének. Maga mégis a szövetségesévé fogadna?
– Nézzen rám, Rogont, majdnem olyan kétségbeesett vagyok, mint maga. Farans szerint
a nagy viharok különös társakat sodornak egymás mellé.
– Bölcs ember volt. És miben segíthetnék az én különös társamnak? Ami pedig még
fontosabb, ő miben segíthetne nekem?
– Meg kell ölnöm Hűséges Carpit.
– Mi hasznát vennénk az áruló Carpi halálának? – Ishri közelebb lépett, fejét könnyedén
oldalra billentette, aztán tovább feszítette a nyakát, amíg már nézni is fájt. – Nincsenek
más századosok az Ezer Kard tagjai között? Sesaria, Victus, Andiche? – A nő szeme
éjfekete volt, üres és halott, mint a szemkészítő pótlékai. – Nem az fog történni, hogy ezek
közül a hírhedt keselyűk közül valamelyik egyszerűen átveszi a maga helyét, és nekiáll
Styria hullájából lakmározni?
Rogont az ajkát biggyesztette.
– Folytatódik hát a kimerítő tánc, csak ezúttal egy új partnerrel. Csupán egészen kurta
pillanatokra lelhetek nyugalmat.
– Ezek hárman nem lojálisak Orsohoz, csak a saját zsebük érdekli őket. Nem volt nehéz
rábeszélni őket, hogy árulják el Coscát a kedvemért, mint ahogy arra sem, hogy engem
áruljanak el Hűséges kedvéért. Csak meg kellett fizetni őket. Ha Carpi eltűnik a színről,
van az a pénz, amiért visszatérnek hozzám, és Orso szolgálatából átállnak az önébe.
Csend lett. Ishri lassan felhúzta finom fekete szemöldökét. Rogont elgondolkodva
hátrabillentette a fejét. Egy hosszú pillanatra találkozott a tekintetük.
– Ezzel nagyjából-egészéből ki is egyenlítődnének az esélyek.
– Biztos benne, hogy meg tudja vásárolni őket?
– Igen – hazudta Monza rezzenéstelen tekintettel. – Sosem kockáztatok. – Ez még
nagyobb hazugság volt, tehát még magabiztosabban adta elő. Az Ezer Kardot illetően nem
létezett semmiféle bizonyosság, ha pedig a parancsnokként szolgáló hitszegő
gazemberekről volt szó, még annyira sem. Monzának ettől függetlenül lehetett esélye, ha
megöli Hűségest. Ehhez először segítséget kellett kérnie Rogonttól, a többi pedig majd
alakul tovább.
 – Mennyit kell fizetni nekik?
– Hogy a győzelemre álló oldal ellen forduljanak? Többet, mint amennyit én
megengedhetek magamnak, az biztos. – Ez még akkor is igaz lett volna, ha kéznél van
Hermon aranyának fennmaradó része, márpedig a legtöbb még mindig ott volt elásva
harminclépésnyire a halott apja leégett pajtájától. – De maga, Ospria hercege…
Rogont bánatosan felnevetett.
– Ó, Ospira feneketlen erszénye! Nyakig ülök az adósságban. Az alfelemet is eladnám,
ha valaki néhány garasnál többet fizetne érte. Nem, attól tartok, belőlem nem fog aranyat
kicsalni.
– És mi a helyzet a déli hatalmakkal? – kérdezte Monza. – Azt hallottam, Gurkhul
hegyei aranyból vannak.
Ishri nekidőlt az egyik oszlopnak.
– Földből vannak azok, mint mindenhol máshol. Persze elég sok arany lehet a
mélyükön, ha valaki tudja, hol ásson. Mit tervez, hogyan akar végezni Hűségessel?
– Lirozio azonnal megadja magát, amint megérkezik Orso serege.
– Semmi kétség – bólintott Rogont. – Legalább annyira ért a megadáshoz, mint én a
visszavonuláshoz.
– Az Ezer Kard délnek indul majd Ospria felé, kifosztják a vidéket. A talinsiak pedig
követik őket.
– Nem kell hozzá katonai géniusznak lenni, hogy erre rájöjjön az ember.
– Kivárom a megfelelő alkalmat, és előcsalogatom Carpit. Úgy negyven emberrel meg
is tudom ölni. Maguknak szinte nem is kell kockázatot vállalniuk.
Rogont megköszörülte a torkát.
– Ha azt a hűséges vén kutyát ki tudja rángatni a kennelből, biztosan tudok keríteni
néhány embert, hogy elaltassák.
Ishri úgy nézte Monzát, ahogy Monza egy hangyát figyelt volna.
– Ha pedig tőle megszabadultunk, előteremtem a pénzt, amiből megvásárolhatja az Ezer
Kardot.
Ha, ha, ha. De már ez is jóval több volt, mint amit Monza remélni mert itt. Az is benne
volt a pakliban, hogy nem állva hagyja el a találkozót.
– Akkor vehetik úgy, mintha már meg is volnánk. Különös társak, mi?
– Azok, valóban. Isten igazán nagyvonalú volt önnel. – Ishri látványosat ásított. – Azért
jött, hogy barátra leljen, és mindjárt kettőt is talált.
– Micsoda szerencse! – Monza távolról sem volt biztos benne, hogy egyetlen barátot is
szerzett. Ahogy az ajtó felé indult, csizmája sarka csikorgott a kopott márványon.
Remélte, hogy nem kezd el reszketni, mielőtt kijut az épületből.
– Még valami, Murcatto! – A nő visszanézett Rogontra, aki immáron egyedül álldogált
a térképei mellett. Ishri éppen olyan hirtelen tűnt el, mint ahogy megjelent. – Gyenge a
pozíciója, így nincs más választása, mint hogy erőt mutasson. Ezt látom. Ön nem
hazudtolja meg önmagát, a merészsége szinte a vakmerőséggel határos. Nem is örülnék,
ha máshogy lenne. Csakhogy én sem hazudtolhatom meg önmagamat. Ha a jövőben kicsit
tisztelettudóbban viselkedik, végső kétségbeesésünkön alapuló kapcsolatunk lényegesen
zökkenőmentesebben alakulhat.
Monza bemutatott egy eltúlzott pukedlit.
– Fényességes uram, nem csak gyenge vagyok, de alávalónak is érzem magam, amiért
megbántottam.
Rogont lassan megrázta a fejét.
– Annak a tisztnek kardot kellett volna rántania, hogy ledöfje magát.
– Ön ezt tette volna a helyében?
– Ó, szánom-bánom, de nem. – A herceg ismét a térképeire pillantott. – Én kértem
volna még egy köpést.
 Nem gazdagok és nem is szegények
Shenkt magában dudorászva haladt az omladozó folyosón, léptei a legcsekélyebb neszt
sem keltették. Valamiért sosem sikerült felidéznie a teljes dallamot, csak egy töredék tért
vissza újra meg újra a dalból, amit a nővére énekelt neki gyerekkorában. Még mindig
tisztán látta maga előtt, ahogy ott állt háttal az ablaknak, a nap átsütött a haján, az arca
sötétben maradt. Olyan régen volt pedig. Minden kifakult, mint az olcsó festék a napon. Ő
maga sohasem volt valami nagy énekes, de szívesen dúdolt. Az mindig megnyugtatta,
különösen, ha elképzelte, hogy a nővére vele énekel.
Eltette a kését és a faragott madarat is. Már majdnem végzett vele, bár a csőrrel
meggyűlt a baja. Nem akart kapkodni, nehogy véletlenül letörje. Türelem. Legalább olyan
fontos a fafaragó, mint a bérgyilkos számára. Megállt az ajtó előtt. Puha, sápadt fenyő,
csupa göcsört, még csak nem is illesztették tisztességgel a helyére. Egy résen át fény
szivárgott ki odabentről. Shenkt nem bánta volna, ha a munkája révén jobb helyekre jut el.
Felemelte a csizmáját, és egyetlen rúgással kiszakította a helyéből a zárat.
Nyolc pár kéz kapott fegyverek után, ahogy az ajtó forgácsokat vetve lerepült a
zsanérokról. Nyolc kemény arc fordult felé, hét férfié és egy nőé. Shenkt a legtöbbet
felismerte közülük. Ott térdeltek félkörben Orso tróntermében. Merénylők voltak, akiket
Ario herceg gyilkosai után küldtek. Afféle közösen vadászó bajtársak – már ha a tetemen
összegyűlt legyek bajtársai lehetnek a zsákmányt elejtő oroszlánnak. Shenkt nem számított
rá, hogy ezek az alakok előbb jutnak az üldözött vad nyomára, mint ő, de rég nem lepődött
meg rajta, ha meglepő fordulatokat produkált az élet. Az ő sorsa például úgy tekergeti,
mint egy haláltusáját vívó kígyó.
– Rosszkor jöttem? – kérdezte.
– Ő az!
– Aki nem volt hajlandó letérdelni.
– Shenkt! – kiáltotta a férfi, aki útját állta Orso tróntermében. Akinek azt tanácsolta,
hogy imádkozzék. Shenkt remélte, hogy megfogadta a tanácsot, bár nem tartotta
túlságosan valószínűnek.
Ketten láthatólag megnyugodtak, amikor meglátták az arcát, és visszadugták félig
előrántott kardjukat a hüvelyébe. Azt hitték, ő is közéjük tartozik.
– Nocsak, nocsak. – Egy himlőhelyes arcú, hosszú, fekete hajú férfi tűnt a főnöknek. –
Malt vagyok. Éppen idejében jöttél, hogy segíts behozni őket.
– Őket?
– Akiket őexcellenciája, Orso nagyherceg megbízásából elő kell kerítenünk, mégis, mit
gondolsz? Odaát vannak, a pipaházban.
– Mindannyian?
– A vezérük biztosan.
– Honnan tudjátok, hogy éppen azt a férfit keressük?
 – Nőt. Pello ismeri. Ugye, Pello?
A tépett bajszú Pello homlokán kiütközött a verejték a feszültségtől.
– Murcatto az. A nő, aki Édeslucnál Orso seregét vezette. Alig egy hónappal ezelőtt
Visserinében volt. Foglyul ejtettük, magam vallattam ki. Az északföldi elvesztette a
szemét. – A Reszket nevű, akiről Sajaam beszélt. – Salier palotájában. Pár nappal később a
nő ott ölte meg Ganmarkot, Orso tábornokát.
– A talinsi kígyó személyesen! – jelentette ki büszkén Malt. – És még él. Na mi a
véleményed?
– El vagyok képedve. – Shenkt lassan az ablakhoz lépett, és megnézte magának a
szemközti épületet. Elég ramatynak tűnt ahhoz képest, hogy egy tábornok szállt meg
benne, de hát ilyen az élet. – Mások is vannak vele?
– Csak az északföldi. Nem jelent megoldhatatlan problémát. Mázlis Nim két emberével
hátul vár a sikátorban. Amikor a nagy óra elüti a hármat, bemegyünk elölről. Nem
menekülhetnek.
Shenkt lassan körbenézett a gyanakvó arcokon. Mindenkinek adott egy esélyt.
– Mindannyian elszántátok magatokat, hogy végigcsináljuk? Mindannyian?
– Hát persze, baszd meg. Itt senki sem nyúlszívű, barátom. – Malt összehúzott szemmel
méregette a férfit. – Velünk akarsz jönni?
– Hogy veletek megyek-e? – Shenkt vett egy mély lélegzetet. – A nagy viharok különös
társakat sodornak egymás mellé.
– Ezt igennek veszem.
– Nincs szükségünk erre a seggfejre. – Megint az az ember szólt közbe egy ívelt
pengéjű tőrrel hadonászva, akit Shenkt imádkozni küldött. Lobbanékony típusnak tűnt. –
Én azt mondom, vágjuk el a torkát, akkor nem kell neki is adni a pénzből.
Malt finoman lenyomta a férfi tőrét.
– Ugyan, nem kell ilyen mohónak lenni. Láttam én már olyat, hogy mindenki a pénzzel
foglalkozott a feladat helyett, és tojtak odafigyelni egymásra. Az ilyesmi ártalmas az
egészségre és az üzletmenetre. Vagy civilizált emberek módjára csináljuk végig, vagy
sehogy. Mit szóltok?
– Én a civilizáltságra szavazok – felelte Shenkt. – A fene essen belé, gyilkoljunk
becsületes emberek módjára!
– Pontosan. Abból, amit Orso fizet nekünk, bőséggel jut mindenkinek. Egyenlő részekre
osztjuk a pénzt, és mindannyian gazdagok lehetünk.
– Gazdagok? Shenkt szomorúan elmosolyodott, és megrázta a fejét. – A holtak nem
gazdagok és nem is szegények.
A férfi arcára még csak kiülni készült a meglepetés, amikor Shenkt kinyújtott ujja
egyszerűen kettéhasította.
* * *
Reszket a zsíros ágyon ült, hátát a mocskos falnak támasztotta. Monza az ölében feküdt, a
levegő kurta szisszenésekkel áramlott ki-be a száján. A pipát még mindig bekötözött bal
kezében tartotta, a füst barna csíkban szállt fel a parázsból. Reszket összeráncolt
homlokkal figyelte, ahogy átszőtte a fénysugarakat, hullámokat vetett, szétterült, édes
kábulattal töltve be a szobát.
A kender jó volt a fájdalomra. Reszket szerint túl jó is. Annyira jó, hogy mindig több
kellett belőle. Annyira jó, hogy már az is megfelelő ürügyként szolgált a kenderszívásra,
ha az embernek ráléptek a lábára. A sok pipázás azonban eltompította és puhánnyá tette az
embert. Monza talán szerette ezt a tompaságot, ő viszont tartott tőle. A füst az orrát
csiklandozta, egyszerre fordult fel tőle a gyomra, és vágyott rá irgalmatlanul. A szeme
viszketett a kötés alatt. Könnyedén megtehetné. Mégis, mi baja eshetne…?
Hirtelen elfogta a pánik, úgy kászálódott ki a nő alól, mintha élve eltemették volna.
Monza ingerülten felhördült, aztán visszadőlt az ágyra, a szemhéja reszketett, zsíros haja
az arcára tapadt. Reszket félrehajtotta a reteszt az ablakról, és kitárta a rozoga zsalukat.
Ahogy végignézett az épület mögötti rothadó sikátoron, hűvös, húgyszagú levegő csapott
az arcába. Ez a bűz legalább valódi volt. Két férfi meg egy nő állt a hátsó ajtónál, utóbbi a
magasba tartotta az egyik kezét. Hirtelen megszólalt a toronyóra a szomszéd utcában. A nő
bólintott, mire az egyik férfi csillogó kardot, a másik pedig egy nehéz buzogányt húzott
elől. Kinyitották az ajtót, és besiettek az épületbe.
– A picsába! – Reszket alig akart hinni a szemének. Hárman voltak, és abból, ahogy
azok ott hátul vártak, úgy sejtette, elölről többen is jöhetnek. Túl késő volt menekülni, és
Reszket amúgy is gyűlölt megfutamodni. A büszkesége még megvolt, nem igaz? Eleve
úgy került ebbe a félszemű kalamajkába, hogy Északföldről a kurva Styriába menekült.
Kinyúlt, hogy felébressze Monzát, de visszahúzta a kezét. A nő ebben az állapotban
nem lehetett hasznára. Hagyta hát aludni, ő pedig elővette a nehéz kést, amit a
találkozásuk napján kapott tőle. Jó fogás esett a markolaton, és erősen meg is szorította. A
támadók talán jobban fel voltak szerelve, de a nagy fegyverek nem túlságosan hatékonyak
egy kis szobában. A meglepetés ereje az ő oldalán állt, márpedig annál nincsen
hatékonyabb fegyver. Elbújt az ajtó mögött az árnyékban, a szíve majd kiugrott a
helyéből, a levegő égette a torkát. Nem félt, nem kételkedett; egyszerűen készen állt.
Puha lépteket hallott a lépcső felől, és alig tudta visszafojtani a nevetését. Egy kis
kuncogás így is kicsúszott a száján, bár maga sem tudta, miért. Nem volt ebben a
helyzetben semmi mulatságos. Egy nyikorgó deszka és egy elmormogott káromkodás.
Nem ezek voltak a legpengébb bérgyilkosok a Világ Körén belül. Reszket az ajkába
harapott, hátha akkor nem rázza tovább az oldalát a nevetés. Monza mocorogni kezdett, és
kinyújtózott a zsíros takarón.
– Benna… – mormogta. Az ajtót feltépték, és a kardot szorongató férfi ugrott be rajta. –
Mi a…?
A második támadó annyira esetlenül rontott be, hogy kis híján fellökte a társát. Ahogy
magasba emelt buzogányának hegye elérte a mennyezetet, vakolatdarabok záporoztak alá
a nyomában. Szinte felkínálta a fegyverét. Udvariatlanságnak tűnt visszautasítani az
ajánlatot, így Reszket kicsavarta a kezéből, közben pedig hátba döfte őt.
A penge halk csikorgással újra meg újra egészen markolatig szaladt a férfi testébe.
Reszket összeszorított foggal felhördült. A nevetés utolsó morzsái még csiklandozták az
ajkát, a karja fürgén járt előre-hátra. A leszúrt férfi minden egyes döfés után döbbenten
nyögött fel. Talán fel sem fogta, mi történik, ahogy megpördült, és a testével valósággal
kitépte a kést Reszket kezéből.
A másik támadó tágra nyílt szemmel fordult hátra, de túl közel volt hozzá, hogy
lesújtson a buzogányával.
– Hogy a…?
Reszket a buzogány nyelével vágta orrba; csont reccsent, a férfi az üres kandalló felé
tántorodott. A leszúrt támadó térde összecsuklott, kardja hegye megakadt a falban Monza
fölött, és végigterült a nőn. Miatta már nem kellett aggódni. Reszket előrelépett egy kurtát,
térdre vetette magát, hogy a buzogány ne a plafont találja el, és üvöltve meglódította a
testes fémdarabot. A fegyver tompa reccsenéssel találta el korábbi tulajdonosa homlokát; a
betört koponyából szertefröccsenő vér cseppjei beterítették a mennyezetet.
Reszket éles kiáltást hallott a háta mögül, és megpördült. Egy nő ugrott be az ajtón,
rövid tőrrel mindkét kezében. Valamilyen szerencsés véletlen folytán azonnal fel is bukott
a haldokló kardforgató alól előkászálódó Monza lábában, majd dühödt kiáltása riadt
nyüszítéssé változott, ahogy egyik kését elejtve egyenesen Reszket karjai közé tántorodott.
Az északföldi megragadta a csuklóját, de elvesztette az egyensúlyát, és a nőt is magával
rántva rázuhant a buzogányos holttestére. A fejét beverte a kandallóba, és egy pillanatra
elsötétült előtte a világ.
A csuklót azért nem engedte el, közben pedig érezte, hogy a nő körmei beletépnek a
kötésébe. Ostobán vicsorítottak egymásra, a nő lelógó haja csiklandozta Reszket arcát. A
nyelvét is kidugta az erőfeszítéstől, ahogy teljes súlyával a késére nehezedve igyekezett a
férfi nyakába préselni a pengét. A szájának citromillata volt. Reszket lendületet vett, és
úgy állon vágta a nőt, hogy az hátravetette a fejét, és a fogai mélyen a saját nyelvébe
martak.
Ugyanebben a pillanatban egy kard bizonytalanul a nő karjába vágott, a hegye alig
kerülte el Reszket vállát. Monza sápadt arca jelent meg mögöttük, a szeme majdhogynem
a semmibe révedt. A nő üvöltve próbálta kiszabadítani magát, de ezúttal a kard lapja
találta el a fejét, és oldalra gördült. Monza a falnak dőlt, aztán átesett az ágyon, és nem sok
híja volt, hogy ledöfje saját magát, ahogy elejtette a kardot. Reszket kicsavarta a nő
immáron erőtlen kezéből a tőrét, és markolatig döfte belé az álla alatt. Monza ingét és a
falat beterítette a vér. A férfi kiszabadította magát a végtagok kuszasága alól, felvette a
buzogányt, aztán kihúzta az első hulla hátából a kését, az övébe dugta, és az ajtóhoz
botorkált. Odakint üres volt a folyosó. Megragadta Monza csuklóját, és talpra rángatta a
nőt. Az csodálkozva nézett végig vérrel borított ruháján.
– De… de…
Reszket átvetette Monza ernyedt karját a vállán, kivonszolta a folyosóra, aztán lefelé
indult vele a lépcsőn; a nő csizmája hangosan koppant a fokokon. A nyitott hátsó ajtón át
kiléptek a napfényre. Monza tántorgott egy-két lépésnyit, aztán vékony sugárban lehányta
a falat. Felnyögött, majd tovább öklendezett. Reszket feltolta a buzogány nyelét a kabátja
ujjába, és tenyerébe fogta a fegyver véres fejét, hogy bármikor harcra kész legyen szükség
esetén. Közben azon kapta magát, hogy megint kuncog. Elképzelni nem tudta, miért.
Továbbra sem volt semmi vicces a helyzetben. Éppen ellenkezőleg, amennyire meg tudta
állapítani. Mégsem csillapodott a nevethetnékje.
Monza tett egy-két bizonytalan lépést, majd kétrét görnyedt.
– Le kell szoknom a kenderszívásról – mormogta, és epét köpött.
– Hát persze. Amint visszanő a szemem. – Reszket megragadta a nő könyökét, és
magával rángatta a sikátor vége felé, ahol a napsütötte utcán emberek siettek a dolgukra. A
sarkon megállt, mindkét irányba vetett egy gyors pillantást, aztán megint átvetette a vállán
Monza karját, és továbbindult vele.
* * *
A három holttesttől eltekintve a szoba üres volt. Shenkt az ablakhoz lépett, óvatosan
kikerülve a csúszós vérfoltokat a padlón. Kilesett az utcára, de Murcattónak és a félszemű
északföldinek már nem látta nyomát. Még mindig jobb, ha megszöknek, mint ha valaki
más találja meg őket először. Azt nem engedheti meg. Ha Shenkt elvállalt egy munkát,
mindig rendesen végigcsinálta. Leguggolt, alkarjával megtámaszkodott a térdén, kézfeje a
levegőben lógott. Ő sem rendezett nagyobb vérfürdőt Malttal meg a hét barátjával, mint
Murcatto meg az északföldije ezzel a hárommal. A falakat, a padlót, a mennyezetet, az
ágyat kisebb-nagyobb vörös foltok borították. Egy ember bezúzott koponyával a kandalló
előtt hevert. A másik hason feküdt, késszúrások szaggatta ingét átitatta a vér. A nő torkán
irdatlan, vágott seb tátongott.
Nyilván ő lehetett Mázlis Nim. A jelek szerint elhagyta a mázlija.
– Ezek szerint csak Nim.
Valami megcsillant a sarokban, a fal mellett. Shenkt lehajolt, felvette, és a fény felé
tartotta. Egy aranygyűrű volt az nagy, vérvörös rubinnal. Túlságosan is finom ékszernek
tűnt ahhoz, hogy ezek közül a csórók közül legyen valakié. Akár Murcatto gyűrűje is
lehetett. Kíváncsi volt, érezni-e még rajta a nő ujjának melegét. Shenkt felhúzta a saját
kezére, aztán megragadta Nim bokáját, az ágyra emelte a holttestet, aztán dudorászva
meztelenre vetkőztette.
Nim jobb combjának hámló bőrét egy darabon kiütések borították, úgyhogy Shenkt a
balt választotta. Elővette a henteskését és három gyakorlott mozdulattal, a fenékpofával
együtt leválasztotta a lábat a helyéről. A csípőízületet kipattintotta a helyéről, aztán a
lábfejet is levágta az ívelt pengével. A gondos hentesmunkával beszerzett lábat végül
összekötözte a nő övével, hogy ne nyíljon szét, aztán becsúsztatta a zsákjába.
Jó vastagra szelt steak készül majd belőle a serpenyőben. Shenkt mindig hordott
magánál egy adaggal az ő ízlése szerint összeállított suljuki négy fűszer keverékéből meg
a Puranti környékén használt csodálatosan diós ízű olajból. Aztán jöhet a só és az apróra
zúzott bors. A jó hús titka a fűszerezésben rejlik. Középen rózsaszínnek kell lennie, de
nem véresnek. Shenkt képtelen volt megérteni azokat az embereket, akik véresen szerették
a húst, ő már a gondolattól is elszörnyedt. Hagymát fog pirítani mellé. Aztán esetleg
felkockázza a lábszárat, és pörköltet készít belőle zöldségekkel meg gombával. A
csontokból erőleves lesz, amit egy löttyentésnyi murisi ecettel dob majd fel.
Biccentett magában. Gondosan tisztára törölte a kést, a vállára vetette a zsákot, az ajtó
felé fordult, és… megállt.
Korábban elhaladt egy pékség mellett, ahol nagyon megtetszettek neki a ropogós héjú,
frissen sült cipók. A friss kenyér illata. A becsületesség és az egyszerű jóság dicső
aromája. Nagyon szívesen lett volna pék, ha nem az lett volna… ami. Ha nem vitték volna
a régi mestere elé. Ha nem követte volna az utat, amit megmutattak neki, aztán nem lázadt
volna fel ellene. Milyen ízletes is lenne egy szelet abból a kenyérből, pástétommal
vastagon megkenve. Talán egy kis birsalmasajttal meg egy jó pohár borral. Újra elővette a
kését, visszasétált Mázlis Nimhez, és a máját is kimetszette.
Végső soron ő már úgysem vehette hasznát.
 Hősies erőfeszítések, új kezdetek
Elállt az eső, a földek fölött kisütött a nap. Halvány szivárvány nyújtózott a szürke égbolt
alatt. Monza kíváncsi lett volna, tényleg manók laknak-e a tövében, ahogyan az apja
mondta neki, vagy ott is csak szar van, ahogy mindenhol máshol. Kihajolt a nyeregből, és
a búza közé köpött.
Manószar talán.
Hátratolta a csuklyáját, komoran nyugat felé pillantott, és a Puranti irányába húzódó
záport figyelte. Ha lenne igazság a földön, a víz kiöntené Hűséges Carpit és az Ezer
Kardot; a felderítők talán ha egynapi lovaglásra jártak mögötte. Csakhogy nem volt
igazság a földön, és ezt Monza pontosan tudta. A felhők ott hugyoztak, ahol kedvük
tartotta.
A nyirkos téli búzától sárgás tájban vérvörös virágok foltjai ütötték fel a fejüket.
Hamarosan kezdődhetne az aratás, csak éppen senki nem lesz, aki kaszát ragadjon. Rogont
azt tette, amihez a legjobban értett: visszavonult, a parasztok pedig minden mozdíthatót
összeszedve Ospria felé húzódtak vele. Hallották, hogy jön az Ezer Kard, és tudták, hogy
jobb, ha nem lesznek ott, amikor a katonák megérkeznek. Nem voltak hírhedtebb
fosztogatók a világon azoknál az embereknél, akiket egykor Monza vezetett.
A fosztogatás, írta Farans, olyan léptékű rablás, ami átlépi az egyszerű bűntény határát,
és a politika arénájában találja meg a helyét.
Elvesztette Benna gyűrűjét. Újra meg újra megérintette a középső ujját a hüvelykjével,
és minden egyes alkalommal csalódott, hogy nem találta ott az ékszert. Egy szép kő
semmit sem változtatott azon, hogy Benna meghalt. Mégis olyan érzés volt, mintha
elvesztette volna az öccse utolsó darabkáját, amit eddig sikerült megtartania, és mintha
ezzel együtt saját magából is eltűnt volna az utolsó megőrzésre méltó szelet.
Voltaképpen persze olcsón megúszta, elvégre csak egy gyűrűt vesztett el Purantiban.
Óvatlan volt, és ez kis híján a végét jelentette. Tudta, hogy le kell szoknia a
kenderszívásról. Újra kell kezdenie. Muszáj lett volna, mégis többet szívott, mint valaha.
Ahányszor csak magához tért az édes öntudatlanságból, azt mondta magának, hogy ez lesz
az utolsó alkalom, pár órával később azonban kiverte a verejték. Hullámokban tört rá a
gyomorforgató vágyakozás. Minden egyes hullám erősebb volt, mint az előző, és egyre
hősiesebb erőfeszítésre volt szükség, hogy ellen tudjon állni nekik. Márpedig ő nem volt
hős, még akkor sem, ha valaha olyan lelkesen éltették a talinsiak. Eldobta a pipáját, aztán
elfogta a pánik, és vett helyette egy másikat. Maga sem tudta már, hányszor rejtette el a
csábító kendercsomót egyik vagy másik zsákja aljába, aztán egyszer csak rájött, hogy van
egy kis gond azzal, ha valaki maga rejti el a dolgait.
Mindig tudja ugyanis, hol vannak.
– Nem tetszik nekem ez a vidék. – Morveer felállt az ingadozó bakról, és végignézett a
sík tájon. – Túl könnyű itt lesből rajtaütni valakin.
– Ezért jöttünk ide – mordult rá válaszul Monza. A sövények, a fás ligetek, a
magányosan vagy csoportban álló barna házak és pajták számtalan nagyszerű búvóhelyet
kínáltak. Alig mozdult valami. Egyetlen hang sem hallatszott, csak a varjak károgtak, a
szekér ponyvája csapkodott a szélben, és a kerekek csikorogtak, ahogy vizet fröcskölve
átgördültek az út pocsolyáin.
– Maga szerint elővigyázatos dolog megbíznia Rogontban?
– Elővigyázatossággal nem lehet csatát nyerni.
– Nem, de gyilkosságot csakis így lehet. Rogont híresen megbízhatatlan, még a
nagyhercegek mércéjével mérve is, ráadásul maguk ketten ősi ellenségek.
– Addig számíthatok rá, amíg a saját érdekében is cselekszik. – Morveer kérdése
különösen dühítő volt, tekintve, hogy saját magának is ugyanezt tette fel újra meg újra,
amióta elindultak Purantiból. – Hűséges Carpi meggyilkolása szinte semmi kockázatot
nem jelent rá nézvést, ellenben pokolian jól járhat, ha szállítom neki az Ezer Kardot.
– Máskor is előfordult már, hogy elszámolta magát. Mi lesz, ha itt ragadunk egy
hadsereg útjában? Azért fizet, hogy egyesével öljem meg az embereket, nem azért, hogy
háborúzzak…
– Westportban is egy embert akartam megöletni, maga mégis ötvenet intézett el egy füst
alatt. Ne papoljon itt nekem az óvatosságról.
– Alig voltak többen negyvennél, és különben is, csak arra ügyeltem, hogy a maga
embere még véletlenül se menekülhessen meg. Maga talán kevésbé volt könyörtelen
Cardotti Gyönyörpalotájában? Vagy akár Caprilében, ami azt illeti? Bocsásson meg, ha
nem igazán tudok hinni abbéli képességeiben, hogy képes kordában tartani az erőszakot.
– Elég! – vicsorogta válaszul a nő. – Maga olyan, mint egy kecske, folyton mekeg itt
nekem. Végezze a munkáját, amiért megfizetem, és legyen elég ennyi!
Morveer hirtelen megrántotta a kantárt, mire a kocsi azonnal megállt. Nappal nyüszítve
kapott az almája után.
– Ez a köszönet azért, hogy az utolsó pillanatban a megmentésére siettem Visserinében?
Miután olyan látványosan ignorálta bölcs tanácsomat?
A szekér hátuljában az ellátmány között heverésző Vitari felnyújtotta egyik hosszú
karját.
– Az a szöktetés legalább annyira az én művem volt, mint az övé, és nekem sem
köszönte meg senki.
Morveer mintha meg sem hallotta volna.
– Talán hálásabb munkaadó után kéne néznem.
– Talán nekem kéne engedelmesebb méregkeverőt keresnem!
– Talán… De várjunk csak! – Morveer felemelte a mutatóujját, és szorosan becsukta a
szemét. – De várjunk csak! – Csücsörített az ajkával, egy darabig bent tartotta a levegőt,
aztán lassan kifújta. Utána megismételte a műveletet. Reszket melléjük lovagolt, és
felhúzott szemöldökkel nézett Monzára. A következő lélegzetvétel után Morveer
kinyitotta a szemét, és gyomorforgató hangon felkacagott. – Talán… bocsánatot kellene
kérnem.
 – Mi?
– Tisztában vagyok vele, hogy… nem lehet mindig könnyű velem. – Vitari élesen
felnevetett. Morveer elfintorodott, de folytatta. – Ha úgy tűnik, hogy mindig ellenkezem,
az csak azért van, mert a legjobbakat kívánom önnek, és őszintén szeretném, ha a
vállalkozása sikerrel járna. Mindig is a gyengeségemnek tudtam be, hogy túlságosan is
hajthatatlanul keresem a tökéletességet. Mindazonáltal annak az embernek, aki az ön
szolgálatában kíván huzamosabb időt tölteni, legfőképpen simulékonynak kell lennie.
Esedezve kérem, tegyen a kedvemért… egy kis hősies erőfeszítést, hogy túljussunk ezen a
kellemetlenségen. – Meghúzta a kantárt, mire a szekér továbbindult. A méregkeverő
mosolyogva pillantott hátra a válla fölött. – Érzem! Itt az újrakezdés ideje!
Monza elkapta Nappal tekintetét, ahogy a szekéren imbolyogva elhaladt mellette. A
szőke lány felhúzta a szemöldökét, harapott egy utolsót az almából, majd messzire
hajította a csutkát. Vitari megszabadult a kabátjától, és a szekér hátuljában sütkérezett a
napfényben.
– Előbújik a nap. Új kezdet! – Fél kezét a mellkasára szorította, a másikkal
körbemutatott a tájon. – És óóóóóóóóó, egy szivárvány! Állítólag manók laknak ott, ahol a
földet éri!
Monza komoran nézett utánuk. Valószínűbbnek tűnt, hogy manókra bukkannak, mint
hogy Morveer hajlandó legyen újrakezdeni. Ezt a hirtelen támadt engedelmességet még
zavarba ejtőbbnek találta, mint az állandó kötekedést.
– Talán csak szeretetre vágyik – suttogta mellette Reszket, ahogy továbbindultak.
– Ha valaki így meg tud változni… – Monza hangosat csettintett az ujjaival az
északföldi orra előtt.
– Csakis így lehet megváltozni, nem? – Reszket nem vette le a tekintetét a nőről. – Ha a
dolgok változnak meg körülöttük. Az emberek nem képlékenyek. Nem egykönnyen lehet
alakítani őket. Inkább törnek, mint hajlanak.
Vagy talán a tűz formázhatja őket.
– Hogy van az arcod? – kérdezte a nő.
– Viszket.
– Fájt a szemkészítőnél?
– Ha veszünk egy skálát, ami ott kezdődik, hogy belerúgok az asztal lábába, és ott
végződik, hogy kiégetik a szememet egy izzó vassal, akkor valahol az alja felé.
– Mint nagyjából minden más.
– Például ha lezuhansz egy hegyről?
– Az annyira nem rossz, amíg mozdulatlanul fekszel. Csak akkor kezd el szúrni kicsit,
ha mozogni próbálsz. – Erre már Reszket is elvigyorodott, bár az utóbbi időben
lényegesen kevesebbet mosolygott, mint régen. Azok után, amiken keresztülment, talán
nem is meglepő. Azok után, amibe Monza belevitte. – Gondolom, köszönetet kéne
mondanom, amiért megmentetted az életemet. Újra. Kezd szokásoddá válni.
 – Ezért fizetsz, nem, főnök? Nekem pedig a jól végzett munka a jutalmam, legalábbis
apám mindig ezt mondta. Az a helyzet, hogy értek az ilyesmihez. Harcosként rászolgáltam
a tiszteletre, minden más szempontból viszont egy mihaszna baszadék vagyok, aki
tucatnyi évet vesztegetett el mindenféle háborúkban, és nem tud felmutatni semmit, csak
egy sor véres álmot meg az elvesztett fél szemét. A büszkeségem mégis megvan még. Azt
hiszem, az embernek nincs más választása, mint hogy az legyen, aki. Különben azt sem
tudni, kicsoda valójában, csak megjátssza magát. És ki akarná minden idejét azzal tölteni,
hogy olyasvalakinek adja ki magát, aki valójában nem ő?
Jó kérdés. Szerencsére egy dombtetőre érkeztek, és Monzának nem kellett válaszolnia.
A birodalmi út maradványa nyílegyenes barna csíkként nyúlt a távolba. Nyolcszáz éve
épült, és még mindig a legjobb út volt Styriában, szomorú tanúbizonyságaként az
időközben hatalmon lévők képességeinek. Az úttól nem messze egy tanyát láttak. A
kétemeletes kőház ablakait zsaluk fedték, a tető valaha vörös cserepei megbarnultak az
idők során, és a moha is kiütközött rajtuk. Oldalt szögletes istállók álltak, a sáros udvart
derékmagasságig érő, zuzmóval benőtt kőkerítés vette körül, a földön két vézna madár
csipegetett. A házzal szemközt épült pajta fateteje középen beroskadt, a megdőlt torony
tetején ernyedten csapkodott a szárnyas kígyót formázó szélkakas.
– Ez az a hely! – kiáltotta Monza. Vitari felnyújtott karjával jelezte, hogy hallotta.
Az épületek mellett patak kanyargott tova az egy-két mérföldre lévő malom felé.
Feltámadt a szél, megzörgette a leveleket a sövényen, lágy hullámokat vetett a búzában, és
rongyos felhőket terelt az égen; árnyékuk végigvonult odalent a földön.
Monzának eszébe jutott a tanya, ahol született. Bennára gondolt, a kisfiúra, akinek csak
a feje búbja látszott ki az érett búzaszálak közül, amikor futásnak eredt a mezőn; még
csilingelő nevetését is hallotta. Régen volt, még mielőtt az apjuk meghalt volna. Monza
megrázta magát, és összevonta a szemöldökét. Szentimentális, nosztalgikus baromság.
Gyűlölte azt a tanyát. Az ásást, a szántást, a mocskot a körmei alatt. És mindezt miért?
Kevés dolog akadt, amin igen sokat kellett dolgozni igen kevésért cserébe.
Hirtelen nem is jutott eszébe más ilyen, csak a bosszú.
* * *
Amióta az eszét tudta, Morveer mindig különös érzékkel mondta ki, amit nem kellett
volna. Amikor csak az aggodalmát akarta kifejezni, azon kapta magát, hogy panaszkodik.
Amikor bölcs akart lenni, kiderült, hogy sérteget valakit. Amikor őszintén szerette volna
felajánlani a segítségét, mások azt a következtést vonták le, hogy áskálódik. Csak arra
vágyott, hogy megbecsüljék, tiszteljék, bevegyék a dolgokba, valamiért mégis hiába
próbált barátkozni, mindig minden rosszabbra fordult.
Miután harminc éve minden kapcsolata balul sült el, kezdte úgy érezni, hogy nem bánik
valami jól az emberekkel. Az anyja elhagyta, a felesége elhagyta, az inasai elhagyták,
kirabolták vagy az életére törtek – általában méreggel, de egy emlékezetes esetben
fejszével. Örülnie kellett volna, hogy legalább az undok és részeges Nicomo Cosca
meghalt. Először valóban némi megkönnyebbülést érzett, hamarosan azonban visszatértek
a viharfelhők, és magukkal hozták a soha múlni nem akaró enyhe depressziót. Megint
azon kapta magát, hogy a munkaadójával huzakodik a feladat minden egyes apró
részletén.
 Valószínűleg jobb lett volna, ha egyszerűen visszavonul a hegyekbe, és remeteként él
tovább. Akkor senkinek nem gázolt volna bele a lelkébe. A ritka levegő azonban sosem
tett jót gyenge fizikumának, így hát jobb híján megint elszánta magát, hogy tesz egy
hősies erőfeszítést, és igyekszik bajtársias lenni, együttműködni és kegyesen megbocsátani
mások hiányosságait. Megtette hát az első lépést, és amíg a többiek felmérték a terepet az
Ezer Kard nyomai után kutatva, ő fejfájást színlelve a házban maradt, és kellemes
meglepetés gyanánt gombalevest készített anyja receptje szerint. Ez volt talán az egyetlen
kézzelfogható dolog, amit a fiára hagyott.
Morveer megvágta az ujját szeletelés közben, aztán megégette a könyökét a forró
tűzhelyen. Mindkétszer majdnem lemondott az újrakezdésről, és inkább heves
káromkodásba kezdett. Mire azonban a lenyugvó nap fénye megnyújtotta az árnyékokat az
udvaron, és a kopogó paták zaja egyre közeledett a tanyához, megterítette az asztalt. Két
gyertyacsonk vetett barátságos fényt a felszeletelt cipókra meg a kellemes illatot árasztó
nagy tál levesre.
– Kiváló! – Így már nem lehet kérdéses, hogy más szemmel néznek majd rá.
Újdonsült optimizmusa azonban nem élte túl a vacsoravendégek érkezését. Amikor
beléptek a házba – mellesleg a csizmájukat sem húzták le, így sárral terítették be a
ragyogó padlót –, értetlenül néztek a makulátlanra suvickolt konyhára, a gondosan
megterített asztalra, a fáradságosan elkészített étekre, és nagyjából annyi lelkesedés
sugárzott róluk, mint egy hóhér bárdját stírölő elítéltről.
– Mi ez? – Murcatto csücsörített az ajkával, a szemöldökét pedig gyanakvóbban vonta
össze, mint valaha.
Morveer minden tőle telhetőt megtett, hogy ne akadjon fenn rajta.
– Bocsánatkérésnek szántam. Mivel a számokba bolondult szakácsunk visszatért
Talinsba, úgy gondoltam, betölthetném az így támadt űrt, és készíthetnék vacsorát. Anyám
receptje. Foglaljanak helyet, kérem, foglaljanak helyet! – Körbesietett az asztal körül,
kihúzta a székeket, a többiek pedig néhány sanda, gyanakvó pillantás kíséretében
letelepedtek.
– Leves? – Morveer merőkanállal a kezében Reszket felé indult.
– Én nem kérek. Azzal kezdte, hogy… Minek is nevezte?
– Paralizált – segítette ki Murcatto.
– Igen. Paralizált engem.
– Nem bízik bennem? – csattant fel Morveer.
– Azért ez eléggé magától értetődik – jegyezte meg Vitari, vörös szemöldöke alól
figyelve a férfit. – Végtére is méregkeverő.
– Azok után, amin együtt keresztülmentünk? Nem bízik bennem egy kis paralízis miatt?
– Hősies erőfeszítést tett, hogy befoltozza szakmai kapcsolatuk süllyedő hajóját, de senki
sem értékelte egy fikarcnyit sem. – Ha szándékomban állna megmérgezni magukat,
egyszerűen fekete levendulát fröcskölnék a párnájukra, amitől soha véget nem érő álomba
szenderülnének. Vagy amerindtövist dugnék a csizmájukba, larinciakivonattal kenném be
a bárdjuk nyelét, mustárgyökeret tennék a vizesflaskájukba. – Közelebb hajolt az
északföldihez, ujjai elfehéredtek, olyan erővel szorította a merőkanalat. – Ezer módon
megölhetném magukat anélkül, hogy akár egyetlen pillanatig is gyanakodnának. Nem
strapálnám magam azzal, hogy vacsorát főzök.
Reszket egyetlen megmaradt szemével végtelennek tűnő ideig nézte rezzenéstelenül a
méregkeverőt. Aztán kinyújtotta a kezét, és Morveer egy futó pillanatra azt hitte, sok év
után először valaki lekever neki egyet. Az északföldi azonban eltúlzott óvatossággal a
kezére illesztette hatalmas kezét, és megbillentette a tálat, hogy a leves a tányérjába
csorogjon. Felvette a kanalat, belemerítette a folyadékba, óvatosan ráfújt, végül
kiszürcsölte a tartalmát.
– Finom. Gomba, ugye?
– Hát… igen, az.
– Kellemes. – Reszket egy pillanatig még Morveer szemébe fúrta a tekintetét, aztán
elengedte a férfi kezét.
– Köszönöm. – Morveer megigazította a merőkanalat. – Kér még valaki levest?
– Én! – A semmiből jövő hang, mint a zubogva forró víz, fröccsent Morveer fülébe.
Hátrahőkölt, a tál megbillent a kezében, a forró leves elárasztotta az asztalt, és egyenesen
Vitari ölébe folyt. A nő éles kiáltással ugrott fel, nedves evőeszközök röpködtek szerteszét.
Murcatto széke zörögve dőlt fel, ahogy gazdája felrúgta, és a kardja után kapott. Nappal
eldobott egy félig megevett kenyérszeletet, és riadtan hátralépett egyet az ajtó irányába.
Morveer megpördült, és szorosabbra fogta a merőkanalát…
Egy gurkhuli nő állt mellette karba font kézzel, mosolyogva. A bőre sima volt, akár egy
csecsemőé, hibátlan, akár a sötét üveg, szeme fekete, mint az éjfél.
– Nyugalom! – kiáltotta Murcatto, és a magasba emelte a kezét. – Nyugalom, ő a
barátunk.
– Nekem ugyan nem barátom! – Morveer még mindig kétségbeesetten próbálta
megérteni, hogyan bukkanhatott elő így a nő a semmiből. Nem volt mellette ajtó, az
ablakokat szorosan bezárt zsaluk és rácsok fedték, a padló és a mennyezet érintetlennek
tűnt.
– Magának egyetlen barátja sincs, méregkeverő – búgta a jövevény. Nyitott hosszú,
barna kabátja alatt látszott, hogy egész testét vastag, fehér pólya borítja.
– Ki maga? – kérdezte Nappal. – És honnan a fenéből került ide?
– Valaha Keleti Szélnek neveztek. – A nő megmutatta hibátlan fehér fogsorát, miközben
felmutatott ujját kecsesen körbe-körbe forgatta. – Most Ishri a nevem. A napszítta délről
jövök.
– Úgy értette… – kezdte Morveer.
– Mágia – mormogta Reszket. Egyedül ő maradt ülve a társaságból. Kényelmesen
felemelte a kanalát, és szürcsölt még egy adagot a levesből. – Valaki ideadná a kenyeret?
– A nyavalya essen a kenyerébe! – vicsorította válaszul a méregkeverő. – A mágiájába
meg végképp! Hogy jött be ide? – fordult megint a nő felé.
 – Közéjük tartozik. – Vitari egy evőkést szorongatott a kezében, és szemét keskeny,
halálos vonallá húzta össze, miközben a leves maradéka kopogva csöpögött a padlóra. –
Evő.
A gurkhuli nő mutatóujját a kiömlött levesbe mártotta, aztán a szájába vette, és köré
kanyarította a nyelvét.
– Mindenkinek ennie kell valamit, nem?
– Nem szívesen szerepelnék a fogások között.
– Nem kell aggódnia. Igencsak válogatós vagyok az ételt illetően.
– Volt dolgom a fajtájával Dagoskában. Kikkel áll maga össze, Murcatto?
Morveer nem teljesen értette, miről beszélnek, ő pedig nem sok ennél utálatosabb érzést
ismert. Vitarin látszott az aggodalom, és emiatt ő sem volt nyugodt. Nem olyannak ismerte
a nőt, aki hajlamos nem létező dolgokról fantáziálni.
– Akikkel muszáj – felelte Murcatto. – Rogontnak dolgozik.
Ishri oldalra billentette a fejét, amíg szinte teljesen vízszintesen állt.
– Vagy talán ő dolgozik nekem.
– Nem érdekel, ki a szamár, és ki ül a nyeregben – csattant fel Murcatto –, csak az, hogy
az egyik vagy a másik embereket küldjön.
– Küldi őket. Negyvenet a legjobbak közül.
– Időben?
– Hacsak az Ezer Kard nem jön túl korán, márpedig nem fog. A fő hadtest még mindig
hat mérföldnyire táborozik innen. Eltartott egy darabig, mire kifosztottak egy falut, amit
aztán még fel is kellett égetniük. Pusztító egy társaság. – Tekintete megakadt Morveeren.
A fekete szempár érthetetlenül feszültté tette a méregkeverőt. Nem tetszett neki, ahogy a
nő teste be volt pólyálva. Nagyon kíváncsi lett volna rá, miért… – Hűvösen tartanak –
mondta a nő. Morveernek fennakadt a szeme, megpróbált visszaemlékezni, hangosan is
feltette-e a kérdést. – Nem tette fel. – A férfi érezte, hogy tetőtől talpig végigfut rajta a
jeges borzongás. Éppen úgy, mint amikor az árvaházban a nővérek megtalálták a titkos
anyagait, és találgatni kezdték, vajon mire valók. Nem tudott szabadulni az őrült
gondolattól, hogy ez a gurkhuli ördög valahogy olvas az ő legbensőbb gondolataiban, és
tud mindenről, amit valaha tett. Még azokról a dolgokról is, amiket örökre titokban akart
tartani…
– A pajtában leszek! – közölte sokkal vékonyabb hangon, mint tervezte. Komoly
erőfeszítésbe került, hogy higgadtságot kényszerítsen magára. – Fel kell készülnöm, ha
holnap vendégeket akarunk fogadni. Gyere, Nappal!
– Ezt előbb befejezem. – A lány gyorsan megszokta a váratlan látogató jelenlétét, és
éppen azzal foglalta le magát, hogy három karéj kenyeret vajazott egyszerre.
– Á… Igen… Értem. – Morveer feszülten rángatózva egy darabig még egy helyben állt,
aztán rájött, hogy ha marad, csak további megaláztatásnak teszi ki magát. Az ajtó felé
indult.
 – Nem kéri a kabátját? – kérdezte Nappal.
– Már így is melegem van.
Amikor azonban kilépett a sötétbe, és a búza fölött hűvösen sóhajtozó szél az ingébe
kapott, rá kellett döbbennie, hogy véletlenül sem lesz melege. Ha most visszamegy,
végképp bolondot csinál magából, márpedig erre semmi esetre sem lett volna hajlandó.
– Én ugyan nem – dörmögte maga elé keserűen, ahogy két karjával melengetve magát
átvágott a tanyaház sötét udvarán. Persze máris reszketett. Hagyta, hogy egy közönséges
gurkhuli sarlatán elbizonytalanítsa néhány egyszerű bűvésztrükkel. – Bepólyázott kurva! –
Hát majd jól meglátják mind. – Ó, igen! – Végül az árvaházi nővéreknek is túljárt az
eszén, hiába náspángolták el annyiszor. – Kiderül majd, ki náspángol el kicsodát! –
Hátralesett a válla fölött, hogy meggyőződjön róla, nem látja senki. – Mágia! – vicsorogta.
– Majd mutatok én egy-két trü… – A csizmája hangos cuppanással megcsúszott, és
hanyatt esett egy nagy sártócsában. – Á! A fene abba a rohadt seggedbe! – Ennyit a hősies
erőfeszítésekről. Meg az újrakezdésről is.
 Az áruló
Reszket úgy számolta, egy-két óra lehet hátra hajnalhasadtáig. Az eső elállt, de a
vízcseppek továbbra is kopogva hulltak a földre a fák leveleiről. A levegő súlyos volt a
hideg párától. Az ösvény mellett duzzadó patak gurgulázása elnyomta a lódobogás zaját.
Az északföldi tudta, hogy közel jár, látta a tábortüzek ragyogását a karcsú fatörzsek
között.
A sötét idők a legalkalmasabbak a sötét üzletekre, mondta mindig Fekete Métely,
márpedig ő csak tudta. Reszket egyre gyakrabban noszogatta lovát a nyirkos éjszakában,
remélve, hogy egyetlen ideges őrszemnek sem jut eszébe nyílvesszőt küldeni a gyomrába.
Kevésbé fájt volna talán, mint amikor kiégették a szemét, de azért aligha esett volna jól.
Szerencsére hamarabb észrevette az első őrt, mint hogy az megpillantotta volna őt. A
katona egy fának támaszkodott, lándzsáját a vállán nyugtatta. A fejére egy darab
viaszosvásznat terített, és akkor sem látott volna semmit, ha történetesen ébren van.
– Hékás! – A férfi megpördült, és a lándzsát leejtette a sárba. Reszket lazán
megtámaszkodott a nyeregkápán, és vigyorogva figyelte, hogyan tapogatózik utána a
sötétben. – Most akkor megállítasz, vagy inkább ügessek tovább?
– Állj, ki vagy? – mormogta az őr, miközben lándzsája hegyével jókora adag vizes füvet
tépett ki a földből.
– Caul Reszket vagyok, és Hűséges Carpit érdekelni fogja a mondanivalóm.
Az Ezer Kard tábora nagyjából-egészéből úgy nézett ki, mint bármelyik másik hasonló
tábor. Emberek, vászon, fém és sár. Leginkább sár. Mindenfelé sátrak álltak. A fához
pányvázott lovak lélegzete füstölt a sötétben. A lándzsákat egymásnak támasztották. Egy-
két tábortűz még égett, a többiből már csak a pernye maradt; a füst szúróssá tette a
levegőt. A még ébren lévő katonák őrt álltak, vagy takaróba burkolózva ittak. Összevont
szemöldökkel figyelték a mellettük elhaladó Reszketet.
Neki az északföldi táborokban töltött hideg, csapadékos éjszakák jutottak eszébe,
amikor a tábortűz körül összegyűlve reménykedtek benne, hogy nem kezd el erősebben
esni az eső. Húst sütöttek, a holtak dárdáit használva nyársnak. Összekuporodva
reszkettek a havon a környéken fellelhető összes takaró alatt. Pengéket éleztek a másnapi
munkára készülődve. Férfiak arcát látta maga előtt, akik már visszamentek a sárba, pedig
együtt ivott és együtt nevetett velük. Látta a bátyját. Az apját. Tul Durut, akit
Viharfelhőnek neveztek. Látta Háromfás Ruddot, az Uffrithi Sziklát. Látta Zordon
Hardingot, aki csendesebb volt az éjszakánál is. Az emlékek váratlanul piszkálták fel a
büszkeségét. Aztán hirtelen szégyellni kezdte magát amiatt, amire készült. Nem érzett
ennyi mindent, amióta kiégették a szemét, és nem is hitte, hogy megtapasztalhat még
valaha ilyesmit.
Szipákolt egy sort, de az arca szúrni kezdett a kötések alatt. A pillanat gyorsan elszállt,
és megint nem érzett mást a hidegen kívül. Megálltak egy háznak is beillő sátor előtt; a
bejáratot fedő vászonlap körül fény szivárgott ki odabentről.
– Jobban jár, ha tisztességgel viseli magát odabent, maga északföldi gazember! – Az őr
megbökte Reszketet a saját bárdjával. – Különben…
 – Kapd be, te barom! – Reszket egyik karjával félresodorta a férfit, aztán belépett a
sátorba. Odabent állott bor, penészes vászon és mosdatlan férfiak szaga terjengett. A
körben rongyos zászlók és régi csatákból származó trófeák között elhelyezett lámpák
szolgáltattak némi fényt.
A sátor túlsó végében két ládán kapott helyet egy elefántcsonttal díszített foltos, csupa
karc, sok használattól kifényesedett szék. Nyilván a tábornok helye volt ez. Coscáé, aztán
Monzáé, most pedig Hűséges Carpié. Nem tűnt flancosabbnak egy gazdag ember
megviselt ebédlőszékénél. Az meg aztán végképp nem látszott rajta, hogy ölni is érdemes
lenne érte, de hát az ilyesmihez gyakorta nem is kellett különösebb ok.
Középen, egy hosszú asztal két oldalán emberek ültek. Az Ezer Kard századosai.
Kemény külsejű, sebhelyes férfiak, megviseltek, mint a szék, és tisztes mennyiségű
fegyvert tartottak maguknál. Reszket ennél komorabb társaságtól sem szokott megijedni,
és most is mosolygott. Különös, de hónapok óta nem érezte magát olyan otthonosan, mint
ezek között az emberek között. Itt ismerte a szabályokat, nem úgy, mint Monzánál. Az
asztalon szétterített térképek arra utaltak, hogy elkezdtek tervezgetni valamit, de az
éjszaka közepén a stratégiai tanácskozás kockázásba fulladt. A térképeket most szétszórt
érmék, félig kiürült üvegek, csorba bögrék és repedezett poharak borították. Az egyik
tocsogott a kiömlött vörösbortól.
Az asztalfőnél nagydarab férfi állt – arca csupa heg, kurtára nyírt ősz haja erősen
megfogyatkozott már. Bozontos bajszot növesztett, állát fehér borosta fedte. Monza leírása
alapján ő lehetett Hűséges Carpi. Egyik hatalmas öklében éppen a kockákat rázta.
– Gyerünk, szarfaszúak, gyerünk, ide nekem egy kilencest! – Az egyik kocka az
egyesen, a másik a hármason állapodott meg. Néhányan megkönnyebbülten sóhajtottak
fel, mások nevettek. – A francba! – Carpi odadobott néhány érmét egy himlőhelyes arcú,
sasorrú behemótnak, akinek a fején hosszú fekete haj és egy kopasz folt alkotott rusnya
elegyet. – Egy nap még rájövök, hogy csinálod ezt, Andiche.
– Nincs ebben semmi különös, csak szerencsés csillagzat alatt születtem. – Andiche
megvetően pillantott Reszketre; semmivel sem volt barátságosabb a tekintete, mint a
csirkéket méregető rókáé. – Ki ez a bekötözött seggfej?
Az őr megkerülte Reszketet, dühösen lesve felé a szeme sarkából.
– Tábornok úr, ez az északföldi azt mondja, feltétlenül beszélnie kell önnel.
– Valóban? – Hűséges egyetlen kurta pillantásra méltatta Reszketet, aztán folytatta az
érméi rendezgetését. – És miért akarnék én szóba állni egy ilyennel? Dobd ide a kockákat,
Victus, még nem végeztem.
– Ez a baj a tábornokokkal. – Victus feje sima volt, akár egy tojás, és az ujjain sorakozó
gyűrűk meg a nyakában lógó láncok sem tették szemrevalóbbá. – Sosem tudják, mikor
kell abbahagyniuk. – Ezzel néhány társának kuncogása közepette visszalökte a kockákat.
Az őr nyelt egyet.
– Azt mondja, tudja, ki ölte meg Ario herceget.
– Á, szóval tudja? És ki volt az?
 – Monzcarro Murcatto. – Hirtelen minden kemény tekintet Reszket felé fordult a
sátorban. Hűséges résnyire húzta össze a szemét, és óvatosan letette a kockákat az
asztalra. – Szóval ismeri ezt a nevet.
– Fogadjuk fel bolondnak, vagy akasszuk fel hazudozásért? – kérdezte reszelős hangon
Victus.
– Murcatto meghalt – szólt közbe valaki más.
– Valóban? Akkor vajon kit dugtam az elmúlt pár hónapban?
– Ha tényleg Murcattót dugta, akkor azt tanácsolnám, inkább ezzel foglalkozzon a
továbbiakban is. – Andiche fülig érő vigyorra húzta a száját. – Ha az öccse igazat mondott
nekem, senki nem szopja úgy a dákót, mint ő.
Erre jó páran felnevettek. Reszket nem igazán értette, mit mondott a férfi Murcatto
öccséről, de nem is számított. Már letekerte a kötés java részét, most pedig egy hirtelen
mozdulattal az egészet lerántotta a fejéről, és a lámpák fénye felé fordult. A nevetés egy
szemvillanás alatt halt el. Úgy festett, Reszket arca gyorsan véget vetett a jókedvnek.
– Eddig ez volt az ára, hogy vele tartottam. Egy maroknyi ezüstért? Leszarom,
feleakkora barom sem vagyok, mint amekkorának néz, és a büszkeségemet még nem
adtam fel. Végeztem a kurvával!
Hűséges Carpi komoran nézett vissza rá.
– Írja le a külsejét!
– Magas, szikár, fekete haj, kék szem, sokat ráncolja a homlokát. És éles a nyelve.
Victus csak legyintett gyűrűktől ékes kezével.
– Ezeket mindenki tudja.
– Eltört a jobb keze, és mindenhol hegek borítják. Állítólag leesett egy hegyoldalon. –
Reszket a hasára illesztette az ujját, miközben le sem vette a szemét Carpiról. – Van itt egy
sebhely, és a hátán ott a párja. Azt mondja, egy barátjától kapta, aki a saját tőrével szúrta
meg.
Carpi tekintete komor lett, akár egy sírásóé.
– Tudja, hol van?
– Na, álljon meg a gyászmenet! – Victus még bosszúsabbnak tűnt, mint a parancsnoka.
– Azt mondja, Murcatto életben van?
– Hallottam már ilyen pletykát – jegyezte meg Hűséges.
Egy jókora darab fekete bőrű, hosszú, őszes hajú férfi pattant fel az asztal mellől.
– Hallottam én már mindenféle pletykát! – A hangja lassú és mély volt, akár a tenger. –
A pletyka és a tény egyáltalán nem ugyanaz. Mikor tervezted elmondani nekünk, a jó
életbe neki?
– Amikor feltétlen tudnotok kell, Sesaria, a jó életbe neki. Hol van most?
– Egy tanyán – felelte Reszket. – Talán egyórányi tempós lovaglásnyira innen.
 – Hányán vannak vele?
– Csak négyen. Egy folyton nyüszögő méregkeverő az inasával, aki jóformán még
kislány, egy Vitari nevű vörös hajú nő meg valami barna ribanc.
– Pontosan merre van ez a tanya?
Reszket elvigyorodott.
– Hát ezért vagyok itt, nem? Hogy megmutassam, pontosan merre van.
– Nekem bűzlik ez a szar – dörmögte Victus. – Ha engem kérdezel…
– Nem kérdezlek – mordult rá Hűséges anélkül, hogy egy pillantásra is méltatta volna. –
Mennyit kér érte?
– A tizedét annak, amit Orso nagyherceg ajánl Ario herceg gyilkosának fejéért.
– Csak a tizedét?
– Úgy számolom, a tizede bőven több, mint amit Murcattótól kapnék, de nem elég
hozzá, hogy maguk megöljenek érte. Csak annyit szeretnék kapni, amennyivel élve
odébbállhatok.
– Ez bölcsességre vall – nyugtázta Hűséges. – Semmit sem vetünk meg jobban, mint a
kapzsiságot, igaz, fiúk? – Néhányan kuncogtak egy sort, de a legtöbben továbbra sem
tűntek éppen boldognak a hírtől, hogy egykori tábornokuk hirtelen feltámadt halottaiból. –
Jól van, a tizede tisztességes ár. Megegyeztünk. – Ezzel Hűséges előrelépett, Reszket
szemébe nézett, és a tenyerébe csapott. – Ha elkapjuk Murcattót.
– Élve vagy halva akarják?
– Sajnálom, de személy szerint jobb szeretném holtan látni.
– Helyes, magam is. Nem repesnék, ha annak az eszement ribancnak elintéznivalója
lenne velem. Nem felejt egykönnyen.
Hűséges bólintott.
– A jelek szerint. Azt hiszem, gyümölcsöző lehet a mi kapcsolatunk. Swolle?
– Tábornokom? – Sűrű szakállú férfi lépett elő.
– Hatvan lovas nyergeljen, de sebesen. Azok, akiknek a leggyorsabb a…
– Talán jobb lenne kevesebb emberrel menni – vágott közbe Reszket.
– Igen? És miért lenne jobb kevesebb ember?
– Murcatto azt mondja, még mindig vannak itt barátai. – Reszket tekintete
végigvándorolt a felé forduló szigorú arcokon. – Azt mondja, rengetegen akadnak a
táborban, akiknek nem volna ellenére, hogy megint ő parancsoljon nekik. Azt mondja,
büszkék a vele szerzett dicsőségre, magával pedig csak tökölődnek meg felderítenek, amíg
Orso emberei learatják a babérokat. – Hűséges egy pillanatra félrenézett, aztán megint felé
fordult. Reszket ennyiből már tudta, hogy feltépett egy sebet. Nem él a világon olyan
parancsnok, aki ne aggódna valamelyest. Olyan legalábbis biztosan nem, aki alatt ilyen
emberek szolgálnak. – Jobb, ha kevesebben mennek, olyan emberekkel, akikben
feltétlenül megbízik. Én gondolkodás nélkül hátba döföm Murcattót, gondolom, kijár már
neki. Hogy az emberei közül ki hajlandó leszúrni, az már egy másik kérdés.
– Összesen öten vannak, és abból négy nő? – Swolle elmosolyodott. – Tucatnyi ember
elég kell hogy legyen.
Hűséges nem vette le a szemét Reszketről.
– Azért legyenek csak hatvanan, ahogy mondtam. Hátha nagyobb a fogadóbizottság,
mint amekkorára számítunk. Zavarba jönnék, ha felkészületlenül érkeznék.
– Tábornokom! – Ezzel Swolle kisietett a sátorból.
Reszket megvonta a vállát.
– Legyen, ahogy akarja.
– Nos, úgy lesz, erre bizton számíthat. – Hűséges homlokukat ráncoló századosai felé
fordult.
– Na, vén gazemberek, jön velem valaki vadászni?
Sesaria hosszú haja ide-oda repdesett, ahogy megrázta nagy fejét.
– Ez a te sarad, Hűséges. Takarítsd el, ahogy tudod.
– Én eleget szakítottam ma estére. – Andiche máris kifelé tartott a sátorból. Páran
mormogva követték: ki láthatólag gyanakodva, ki láthatólag gondtalanul, ki láthatólag
részegen.
– Nekem is távoznom kell, Carpi tábornok úr. – A hang tulajdonosa kitűnt a durva,
sebhelyes, mocskos férfiak közül; ha mással nem is, hát azzal, hogy semmi feltűnő nem
akadt rajta. Göndör haja volt, se egy sebhely, se öntelt vigyor nem látszott az arcán.
Reszket nem vett észre nála fegyvert, és nem áradt belőle a harcosokra jellemző
fenyegetés sem. Hűséges mégis úgy pillantott rá, mint akinek kijár a
megkérdőjelezhetetlen tisztelet.
– Sulfur uram! – A tábornok két vaskos tenyere közé fogta a férfi kezét, és megrázta. –
Hálás vagyok, amiért meglátogatott bennünket. Mindig szívesen látjuk.
– Ó, engem mindenhol szeretettel fogadnak, bármerre is járjak. Könnyű jóban lenni
azzal, aki a pénzt hozza.
– Üzenem Orso nagyhercegnek és a kollégáinak a bankban, hogy nincs miért
aggódniuk. Mindent elintézünk a megbeszéltek szerint. Amint megoldottam ezt a kis
problémát.
– Az élet szeret problémákkal előállni, igaz? – Sulfur fikarcnyi mosollyal az ajkán
pillantott Reszketre. Egyik szeme kék volt, a másik különös módon zöld. – Akkor
kellemes vadászatot kívánok. – Ezzel kiballagott a pirkadatba.
Egy pillanattal később Hűséges máris megint Reszket arcába bámult.
– Egyórányi lovaglás, azt mondta?
– Ha gyorsan halad a korához képest.
 – Aha. És addig vajon nem tűnik fel neki, hogy maga lelépett?
– Alszik. A kendertől. Napról napra többet szív abból a szarból. Az ideje felében a
kendertől nyáladzik, a másik felében meg utána. Egyhamar nem fog magához térni.
– Azért jobb, ha nem vesztegetjük az időt. Az a nő képes kellemetlen meglepetéseket
okozni.
– Tény és való. És segítséget vár. Holnap délután negyven ember érkezik Rogonttól.
Azt tervezik, hogy követik magát, aztán lesből megtámadják, amikor délnek fordul.
– Semmi sem esik jobban, mint visszájára fordítani egy meglepetést, igaz? – Hűséges
elvigyorodott. – És maga fog elöl lovagolni.
– A vérdíj tizedéért még asszonyosan oldalt is vetem a lábam a nyeregben.
– Bőven elég lesz, ha elöl megy. Közvetlenül mellettem, hogy meg tudja mutatni a
helyet. Mi, becsületes emberek tartsunk össze.
– Úgy legyen – bólintott Reszket. – Így kell tennünk.
– Rendben. – Hűséges összedörzsölte két nagy tenyerét. – Akkor pisálok egyet, és
felveszem a páncélomat.
 A mérgek királya
– Főnök? – jött Nappal magas hangja. – Ébren van? Morveer reszelős sóhajt hallatott.
– A kegyes szunnyadás valóban elbocsátott puha kebeléről… És ismét a goromba világ
rideg ölelésében találtam magam. – Mi van?
A férfi keserűen legyintett.
– Nem érdekes. Szavaim, miként a magok, terméktelen talajra hullanak.
– Azt mondta, ébresszem fel pirkadatkor.
– Pirkadat? Ó, gyalázatos szerető! – A méregkeverő félrehúzta vékony takaróját, és
feltápászkodott a szúrós szalmáról; igazán otromba zug volt ez egy ilyen példátlanul
tehetséges férfiú számára. Kinyújtóztatta fájós hátát, és lekászálódott a létrán a pajta
padlójára. Nem tagadhatta, hogy a szénapadlás már nem méltó évei számához, és nem
utolsósorban kifinomult ízléséhez.
Nappal a sötétség órái alatt összeállította a felszerelést, és ahogy megjelentek a pirkadat
első bágyadt fényei, az égők is meggyulladtak. A reagensek vidáman fortyogtak, a gőz
gondtalanul csapódott ki, a desztillált folyadékok boldogan csepegtek a lombikokba.
Morveer megkerülte a rögtönzött asztalt, menet közben végighúzva ujjait a fán. Az üvegek
csilingeltek, úgy tűnt, minden a lehető legnagyobb rendben halad.
Nappal végül is igazi szakembertől tanulta a mesterséget, talán a legnagyobb
méregkeverőtői a Világ Körén belül. Ki tagadhatná? De még a jól végzett munka látványa
sem rázta fel Morveert mogorva hangulatából.
Felfújta az arcát, és aggodalmasan felsóhajtott.
– Senki sem ért meg. Arra vagyok kárhoztatva, hogy ne értsen meg senki.
– Maga igen összetett személyiség – jegyezte meg Nappal.
– Pontosan! Pontosan így van! Te tisztában vagy vele. – Talán egyedül a lány ismerte
fel, hogy a morózus és felsőbbrendűséget sugárzó külső alatt hegyi tavakhoz fogható
mélységek lapulnak.
– Főztem teát. – Nappal átnyújtotta az ütött-kopott fémbögrét, amiből kanyarogva szállt
fel a gőz. Morveer gyomra kellemetlenül megkordult.
– Nem kérek. Természetesen hálás vagyok a figyelmességedért, de nem.
Nyugtalankodik az emésztésem ma reggel. Igencsak nyugtalankodik.
– Gurkhuli vendégünk miatt ideges talán?
– A legkevésbé sem – hazudta Morveer, elfojtva az éjfekete szempár pillantásának
emlékére óhatatlanul rátörő borzongást. – Gyomorbántalmaimat szüntelen nézeteltéréseim
okozzák munkaadónkkal, a hírhedt caprilei mészárossal, az örökké ellenkező Murcattóval!
Egyszerűen nem tudom, hogyan közelítsek ahhoz a nőhöz. Bármilyen szívélyesen is
igyekszem szólni hozzá, bármilyen makulátlanok is a szándékaim, ő rosszhiszeműnek vél.
– Valóban szúrós kissé a természete.
 – Véleményem szerint ez már túlmegy a szúrósságon, inkább egyenesen… hegyes –
fejezte be esetlenül a méregkeverő.
– Hát… Elárulták, ledobták egy hegyről, megölték az öccsét meg minden…
– Ez magyarázat, de nem mentség! Mindannyiunkkal történnek fájdalmas
igazságtalanságok. Azt kell mondjam, kísértést érzek, hogy ne tartsak vele tovább
elkerülhetetlen sorsa felé vezető útján, hanem inkább új munkát keressek magamnak. –
Felnevetett, ahogy hirtelen különös gondolata támadt. – Talán Orso hercegnél.
Nappal élesen pillantott rá.
– Maga viccel.
Ami azt illeti, a megjegyzést valóban szellemességnek szánta, merthogy Castor
Morveer nem olyan ember volt, aki cserbenhagyta a munkaadóit, ha már egyszer elfogadta
a megbízásukat. Bizonyos normákat tiszteletben kellett tartani – az ő szakmájában talán
még inkább, mint másokéban. Ennek ellenére szórakoztatónak találta a gondolatot, és
nekilátott, hogy az ujjain vegye számba a szempontokat.
– Ő olyan ember, aki minden kétséget kizáróan meg tudja fizetni a szolgálataimat.
Olyan ember, akinek minden kétséget kizáróan szüksége van a szolgálataimra. Olyan
ember, akit bizonyítottan nem hátráltatnak holmi erkölcsi aggályok.
– Olyan ember, akiről tudjuk, hogy mélybe vetette az alkalmazottait egy hegyről.
Morveer mintha meg sem hallotta volna.
– Eleve nem lehetünk olyan ostobák, hogy megbízunk valakiben, aki felfogad egy
méregkeverőt. Ennyiben ő sem rosszabb, mint bármelyik másik munkaadó. Ami azt illeti,
őszintén csodálkozom, hogy ez nem jutott korábban eszembe!
– De… megöltük a fiát.
– Hahh! Az ilyen akadályokat igazán könnyű elhárítani, ha két ember úgy találja, hogy
szükségük van egymásra. – Könnyedén legyintett. – Valami mese bőven megteszi. Mindig
lehet találni egy szerencsétlen bűnbakot, aki elviszi a balhét.
A lány összeszorította a száját, és lassan bólintott.
– Egy bűnbakot. Nyilván.
– Egy szerencsétlent. – Ha eggyel kevesebb megcsonkított északföldi lenne a világon,
az aligha akadályozná az eljövendő nemzedékek boldogulását. Mint ahogyan voltaképpen
az sem, ha eggyel kevesebb őrült fegyenc vagy goromba kínvallató lenne. Morveernek
egyre jobban kezdett tetszeni a gondolat. – Mégis azt kell mondjam, egy darabig meg kell
elégednünk Murcattóval és a hiábavaló kísérletével a bosszúállásra. Bosszú! Komolyan,
létezik ennél értelmetlenebb, pusztítóbb és örömtelenebb mozgatórugó a világon?
– Azt hittem, nem foglalkozunk mások mozgatórugóival – jegyezte meg Nappal. – Csak
a munkával és a fizetséggel.
– Így van, drágaságom, nagyon is így van. Minden indok tiszta, ha szükségessé teszi a
szolgálatainkat. Egyenesen a dolgok velejébe látsz, mint mindig. Számodra minden
azonnal világos. Mihez is kezdenék nélküled? – Mosolyogva fordult a felszerelés felé. –
Hogy állnak az előkészületeink?
– Tudom, mi a dolgom.
– Jó. Nagyon jó. Hát persze Hogy tudod. Igazi mestertől tanultál.
Nappal meghajtotta a fejét.
– És odafigyeltem a leckékre.
– Igazán kiváló diákom vagy. – Morveer közelebb hajolt, megkocogtatott egy
lepárlóedényt, és figyelte, ahogy a larinciakivonat lassan lecsöpög a lombikba. –
Létfontosságú, hogy kimerítően felkészüljünk minden szóba jöhető végkifejletre. Első az
óvatosság, mint mindig, termé… Á! – Összeráncolta a homlokát, és az alkarjára pillantott.
Apró piros folt jelent meg rajta, és lassan vércseppé duzzadt. – Mi a…? – Nappal hátrálni
kezdett, szemében különös, vad tűz égett. Egy tűt tartott a kezében.
– Valaki majd elviszi a balhét? – vicsorította. – Bűnbak leszek, mi? Hát baszódj meg, te
állat!
* * *
– Gyerünk már, gyerünk már, gyerünk már! – Hűséges megint pisáit, háttal Reszketnek, a
lova mellett állva, berogyasztott térddel. – Gyerünk már, gyerünk már! Nincs más baj,
csak a kurva évek szálltak el felettem!
– Vagy a gonosztetteid ütnek vissza rád – jegyezte meg Swolle.
– Olyan gonoszságot biztosan nem tettem, amivel ezt érdemeltem. Az ember úgy érzi,
életében nem kellett még ennyire brunyálnia, aztán amikor végre előkapja a fütyköst,
időtlen időkig csak áll ott a szélben, és… Á! Á… Jön végre, basszus! – Hátradőlt,
megvillantva a kopasz foltot a feje búbján. Kurta placcsanás hallatszott, amit aztán újabb
követett. A harmadik után megmozgatta a vállát, lerázta a cseppeket, és nekiállt
begombolni a sliccét.
– Ennyi volt? – kérdezte Swolle.
– Miért izgat? – csattant fel a tábornok. – Üvegbe akarod tölteni? Csak öregszem, nincs
más gond! – Ahogy előredőlve felkapaszkodott az emelkedőn, nehéz, vörös köpenyét fél
kézzel tartotta, hogy ne lógjon bele a sárba. Amikor megérkezett Reszket mellé, leguggolt.
– Jól van. Jól van. Ez az a hely?
– Ez az a hely. – A tanya egy hatalmas szürke búzamező közepén állt a még szürkébb
ég alatt, a felhőket megfestette az erőtlen hajnal. A pajta keskeny ablakaiban halvány fény
rebegett, de ezenkívül nem látszott jele életnek. Reszket lassan a tenyeréhez dörzsölte az
ujjait. Soha életében nem árult még el senkit. Ilyen egyértelműen legalábbis biztosan nem,
és ez most feszültté tette.
– Békésnek tűnik. – Hűséges megvakarta fehér borostáját. – Swolle, fogj egytucatnyi
embert, vidd őket látótávolságon kívül ahhoz a facsoporthoz ott oldalt. Aztán ha meglátod,
hogy közeledünk, gyertek ti is, és befejezhetitek, amit elkezdtünk.
– Úgy lesz, tábornokom. Csak sallangmentesen, igaz?
– Nincs annál rosszabb, mint amikor túlzásba visszük a tervezgetést. Minél több
részletet kell megjegyezni, annál több mindent lehet elkúrni. Ugye nem kell külön
megkérjelek, hogy ne kúrd el, Swolle?
– Engem? Nem, uram. A fákhoz, aztán ha valakit futni látok, roham. Éppen, mint
Magastöltésen.
– Kivéve, hogy most Murcatto az ellen, igaz?
– Igaz. Az a kibaszott, alattomos kurva.
– Nono! – intette le Hűséges. – Add meg neki a tiszteletet. Ha boldogan tapsoltál neki,
amikor szállította a győzelmeket, most is tapsolhatsz neki. Sajnálatos, hogy így hozta a
sors, de ennyi. Nem kell ezt bonyolítani. Ettől még tisztelheted.
– Igaz. Bocsánat. – Swolle elgondolkodott egy pillanatra. – Biztosan nem lenne jobb
gyalog leosonni oda? Úgy értem, csak nem lovagolhatunk be egyenesen a házba.
– Új tábornokot választottak volna a távollétemben, és pont te lennél az?
– Nos nem, természetesen nem. Csak…
– Az osonkodás nem az én stílusom, Swolle. Ha belegondolok, milyen gyakran
mosakszol, több mint valószínű, hogy Murcatto vagy száz lépésről kiszagolna, és rég
készen állna, mire megérkezünk. Nem, lóháton megyünk, nem fogom a térdemet koptatni.
Ráérünk leszállni, ha közelebbről is megnéztük magunknak a helyet. Ha pedig Murcatto
meglepetéssel vár bennünket, szívesebben leszek nyeregben. – Összeráncolta a homlokát,
és a szeme sarkából Reszketre pillantott. – Lát ezzel kapcsolatban valami problémát,
fiam?
– Nem én. – Abból, amit az északföldi eddig látott, úgy találta, Hűséges azok közé a
katonák közé tartozik, akikből kiváló helyettesek lesznek, de parancsnoknak
alkalmatlanok. Vér ugyan bőven akadt a pucájában, de híján volt a képzelőerőnek. Úgy
tűnt, az évek során megszokta, hogy egyféleképpen intézi a dolgokat, és mindig ugyanezt
a módszert vetette be, ha illett a feladathoz, ha nem. Reszketnek persze esze ágában sem
volt mindezt hangosan is kimondani. Az erős vezetők talán elfogadják, ha valaki jobb
ötlettel áll elő, a gyengék azonban sosem. – Azt viszont nem bánnám, ha a bárdomat
visszakaphatnám.
Hűséges elvigyorodott.
– Persze hogy visszakaphatja. Amint Murcatto holtan fekszik előttem. Menjünk! – Kis
híján hasra esett a köpenyében, ahogy a lovak felé fordult, aztán dühösen felkapta a
ruhadarab szegélyét, és átvetette a vállán. – Ezt a szart! Tudtam, hogy egy rövidebbet
kellett volna felvennem!
Reszket még egy pillantást vetett a tanyára, mielőtt a fejét rázva követte Hűségest.
Nincs rosszabb annál, mint amikor túlzásba viszik a tervezgetést, ez igaz. De az sem
sokkal jobb, ha nem fordítanak rá elég figyelmet.
* * *
Morveer pislantott egyet.
– De… – Nappal felé lépett, közben azonban megbillent a bokája, és az asztalnak
tántorodott, fellökve egy üveget, aminek a tartalma sisteregve ömlött szét a fán. A
méregkeverő egyik kezével a torkához kapott, a bőre vörösen égett. Már tudta, hogy mit
tett a lány, és a felismeréstől jeges borzongás futott végig a testén. – A mérgek… –
hörögte. – A mérgek királya?
– Mi más? Első az óvatosság, mint mindig.
Morveer vágott egy grimaszt. A karját ért szúrás okozta csekély fájdalom mit sem
számított a mély sebhez képest, amit az árulás ejtett a lelkén. Köhögött, aztán térdre
rogyott, és egyik karját remegve felemelte.
– De…
Nappal a cipője orrával rúgta félre a felé nyúló kezet.
– Arra van kárhoztatva, hogy ne értse meg senki? – A lány arca eltorzult a megvetéstől.
Sőt mi több, a gyűlölettől. Az engedelmesség, a rajongás, az ártatlanság megnyerő álarca
egy szemvillanás alatt hullott le róla. – Mégis mit kéne megérteni, maga hájfejű parazita?
Olyan átlátszó, mint egy darab budipapír! – Ez sajgott a legeslegjobban: a hálátlanság,
azok után, hogy annyi mindent adott a lánynak! A tudását, a pénzét, az… atyai szeretetét!
– Egy csecsemő személyisége egy gyilkos testében. Arrogáns gazember és gyáva alak egy
személyben. Castor Morveer, a világ legnagyobb méregkeverője? A világ legunalmasabb
embere talán. Maga…
A méregkeverő fürgén előreszökkent, szikéjével megvágta a lány bokáját, aztán átgurult
az asztal alatt, a túloldalon felállt, és mosolyogva figyelte Nappalt az égők rebegő
lángjain, a csövek mindent torzan mutató tekervényein, a csillogó üvegfelületeken
keresztül.
– Haha! – kiáltotta láthatólag tiszta tudattal. Nyoma sem látszott rajta, hogy haldokolna.
– Te akarsz megmérgezni engem? Hogy a nagy Castor Morveert a saját inasa ölje meg?
Hát ez az, ami nem fog megtörténni! – Nappal lenézett vérző bokájára, aztán tágra nyílt
szemét mesterére emelte. – A mérgek királya nem létezik, te szerencsétlen! – kuncogott
Morveer. – A vízízű, víznek látszó folyadék, aminek az előállítására megtanítottalak…
Víz! Teljességgel ártalmatlan! Ellentétben azzal a főzettel, amibe a szikémet mártottam,
mert az elég hozzá, hogy akár egy tucat lóval végezzen!
Az inge alá nyúlt, fürge ujjaival tévedhetetlenül kiválasztotta a megfelelő fiolát, és a
fény felé emelte. Tiszta folyadék ragyogott benne.
– Az ellenszer. – Nappal összerezzent, ahogy megpillantotta, és előbb az egyik, aztán a
másik irányból próbálta megkerülni az asztalt, de egyre erőtlenebbek lettek a lábai, és
Morveer könnyedén eltáncolt előle. – Ez méltatlan hozzánk, kedvesem! Egymást
kergetjük a felszerelésünk körül egy pajtában a styriai vidék közepén. Rémségesen
méltatlan!
– Könyörgöm – nyögte ki a lány. – Könyörgöm, én… Én…
– Ne hozz kínos helyzetbe mindkettőnket! Megmutattad az igazi természeted, te… Te
áruló hárpia! Levetetted az álarcodat, te hálátlan kakukk!
– Csak nem akartam elvinni a balhét, ennyi az egész! Murcatto megmondta, hogy maga
előbb vagy utóbb átáll Orsohoz. Hogy engem akar majd bűnbaknak felhasználni!
Murcatto megmondta…
 – Murcatto? Te inkább Murcattóra hallgatsz, mint rám? Arra a degenerált, kendertől
kába nőre, a véres csatamezők mészárosára? Ő aztán tényleg az igazi irányt mutatja!
Mekkora barom voltam, hogy megbíztam bármelyikőtökben is! Úgy fest, legalább abban
igazad volt, hogy olyan vagyok, mint egy csecsemő! Csupa romlatlan ártatlanság! Csupa
soha ki nem érdemelt könyörület! – A lány felé dobta a fiolát. – Soha többé ne kelljen
elmondanom – mondta, miközben Nappal a szalmában kutatott az ellenszer után –, hogy
nem vagyok – Nappal felkapta a fiolát, és kitépte belőle a dugót – olyan nagyvonalú,
könyörületes és megbocsátó, mint más méregkeverők. – Nappal felhajtotta az üvegcse
tartalmát – a Világ Körén belül.
A lány megtörölte a száját, és reszketeg lélegzetet vett.
– Beszélnünk… kell.
– Valóban beszélnünk kell. Még ha nem is sokáig. – Nappal hunyorogni kezdett, aztán
görcsös rángás futott végig az arcán. Ahogy arra Morveer számított is. Elfintorodott, és az
asztalra dobta a szikét. – A penge nem volt mérgezett, de most ittál meg egy fiola
hígítatlan leopárdvirág-kivonatot.
A lány felbukott, a szeme kifordult, a bőre rózsaszínű lett, és habzó szájjal dobálni
kezdte magát a szalmában.
Morveer odalépett hozzá, fölé hajolt, és vicsorogva bökdöste Nappal mellét az ujjával.
– Meg akartál ölni, mi? Megmérgezni? Engem, Castor Morveert? – A lány cipőjének
sarka sebes ütemet vert a keményre döngölt agyagpadlón, porfelhőket verve fel a
szalmából. – Én vagyok a mérgek egyetlen királya, te… te kölyökképű bolond! – A
vergődés görcsös reszketéssé változott, Nappal háta egészen lehetetlen ívben hajolt meg. –
Micsoda közönséges arcátlanság! Micsoda arrogancia! Micsoda inzultus! A, a, a… –
Morveer levegő után kapkodva kereste a megfelelő szót, amíg rá nem döbbent, hogy a
lány meghalt. Hosszú, súlyos csend következett, amíg a holttest fokozatosan elernyedt.
– A picsába! – mordult fel végül a méregkeverő. – A nyavalyás picsába! – A győzelem
kiváltotta csekélyke elégtétel máris tovatűnt, mint a váratlan hózápor egy meleg napon, és
a fájdalmas árulás meg az új, inas és alkalmazott nélküli élet miatt érzett bénító
csalódottságnak adta át a helyét. Nappal utolsó szavai nem hagytak kétséget afelől, hogy
Murcatto a vétkes. Mindazok után, hogy hálát sem várva, önzetlenül olyan keményen
dolgozott az érdekében, a nő az életére tört. Morveer maga sem értette, miért nem készült
fel jó előre erre a fejleményre. Hogyan lehetséges, hogy nem számított rá, miután annyi
fájdalmas pálfordulással kellett megbirkóznia? Egyszerűen túl melegszívű ember volt ő
ehhez a durva világhoz, ehhez az engesztelhetetlen korhoz. Csak magának ártott a
hiszékenységével és a bajtársiasságával. Hajlott rá, hogy saját jóindulata rózsaszín
szemüvegén át szemlélje a világot. Mintha elátkozták volna, hogy mindenkitől csak csupa
jóságra számítson. – Átlátszó, mint a budipapír, mi? Picsába! Te… picsa! – Ingerülten
belerúgott Nappalba, cipője újra meg újra tompán puffant, ahogy az élettelen testen
végigfutott a remegés. – Hájfejű? – A férfi hangja már-már sikításnak hatott. – Én? Én, aki
magam vagyok… a kibaszott… alázat! – Hirtelen ráébredt, hogy egyáltalán nem méltó
egy ilyen végtelenül érzékeny lelkületű férfihoz, ha egy halottat rugdos, főleg ha az illetőt
életében szinte lányaként szerette. Erre a gondolatra hirtelen melodrámákba illő megbánás
bugyogott fel benne.
 – Ne haragudj! Bocsáss meg nekem! – Letérdelt a lány mellé, gyengéden hátrasimította
a haját, és reszkető ujjakkal megérintette az arcát. Az ártatlanság eme megtestesülése soha
többé nem fog mosolyogni, soha többé nem fog szólni. – Annyira sajnálom, de… De
miért? Soha nem felejtelek el, de… Á, pfuj! – Vizelet szúrós szaga töltötte meg az orrát. A
holttest a kolosszális adag leopárdvirág-kivonat mellékhatásaként üríteni kezdett; egy
ilyen tapasztalt méregkeverőnek ezt előre kellett volna látnia. A vizelettócsa máris
szétterjedt a szalmában, és átáztatta Morveer nadrágjának térdét. A férfi az undortól
fintorogva tápászkodott fel.
– A picsába! A picsába! – Felkapott egy lombikot, és dühösen a falhoz vágta; az
üvegszilánkok szerteszét repültek. – Arrogáns gazember és gyáva alak egy személyben? –
Még egyszer úgy belerúgott a holttestbe, hogy belesajdultak a lábujjai, aztán sántítva, de
meglehetős sebességgel kezdett fel-alá járkálni a pajtában.
– Murcatto! – Az a gonosz boszorkány árulásra biztatta az inasát. A legjobb és
legkedvesebb inasát, akit azóta tanítgatott, hogy Ostenhormban elővigyázatosságból
kénytelen volt megmérgezni Aloveo Crayt. Tudta, hogy már otthon, a gyümölcsösben meg
kellett volna ölnie Murcattót, de a nő által kínált munka fontossága és nyilvánvaló
lehetetlensége legyezte a hiúságát. – A fene vigye el a hiúságomat! Az egyetlen
jellemhibám!
De nem állhatott bosszút.
– Nem! – Ilyen civilizálatlanságra ő nem vetemedhetett. Nem barbár volt, vagy egy
közönséges állat, mint a talinsi kígyó meg a csatlósai, hanem kifinomult és művelt
úriember, aki tartotta magát bizonyos erkölcsi normákhoz. A hűséges és kemény munka
ellenére gyakorlatilag üres volt a zsebe, úgyhogy gyorsan munkát kellett találnia. Egy
rendes és becsületes megbízót, aki tiszta szándékkal akar gyilkolni, és akitől szerény, de
biztos fizetséget remélhetett. És ki fizetne érte, hogy megölje a caprilei mészárost meg a
barbár cimboráit? Erre nem volt nehéz kiokoskodni a választ. Az egyik ablak felé fordulva
nekilátott, hogy begyakorolja a talpnyalóhoz legjobban illő meghajlást, azt, amelyiket még
széles karmozdulattal is kísért. – Orso nagyherceg, semmihez sem fogható megtiszteltetés!
– Felegyenesedett, és összeráncolta a homlokát. A hosszú emelkedő tetején a szürke hajnal
háttere előtt több tucat lovast pillantott meg.
* * *
– A becsületért, a dicsőségért, és mindenekelőtt a tisztes fizetségért! – Elszórt nevetés
hallatszott, ahogy Hűséges előrántotta és a magasba emelte a kardját. – Gyerünk! – A
lovasok hosszú sora megindult előre. Laza csoportban haladva átcsörtettek a búzamezőn,
aztán kiérve a tiszta területre, ügetésre váltottak. Reszket velük tartott. Nem nagyon volt
más választása, mivel Hűséges nem tágított mellőle. Rossz modorra vallott volna
hátramaradni. Szívesen megmarkolta volna a bárdját, de tudta, hogy ha az ember titkon
reménykedik valamiben, sokszor az ellenkezője történik meg. Meg aztán amúgy is laza
vágtatásban haladtak tovább, és nem tűnt túlságosan jó Ötletnek elengedni a kantárt.
Már csak úgy százlépésnyire voltak a háztól, minden békésnek tűnt. Reszket
összehúzott szemöldökkel figyelte az épületet, az alacsony kőkerítést, a pajtát. Vett egy
mély lélegzetet, és igyekezett felkészülni. Eleve rossznak tűnt a terv. Már akkor is
rossznak tűnt, amikor kitalálták, és csak még rettenetesebb lett most, hogy végre is kellett
hajtani. A föld sebesen száguldott a lova patái alatt, a nyereg törte a fenekét, a szél csípte
összehúzott szemét, csiklandozta a sebeket kötések nélkül merevre fagyott arcán. Hűséges
egyenes derékkal lovagolt a jobbján, köpenye mögötte lobogott. Kardját továbbra is a
magasba emelve elbődült.
– Állj! Állj!
Balján a katonák megtorpantak, lovak és lovasaik elszánt arca girbegurba vonalban
sorakozott fel, lándzsák emelkedtek kuszán az ég felé. Reszket kiszabadította a lábát a
kengyelből.
Aztán visszhangzó csattanással egyszerre vágódott ki a tanyaház összes zsaluja. Az
ablakokban ospriai acélsisakokon villantak meg a hajnal első sugarai, miközben katonák
hosszú sora állt fel a kőkerítés mögül lövésre készen tartott számszeríjakkal. Akadnak
olyan pillanatok, amikor az embernek nincs más választása, mint hogy cselekedjen, és
szarjon a következményekre. A levegő belezubogott a torkába, ahogy mély lélegzetet vett.
Bent tartotta, majd oldalra vetette magát, és lebukott a nyeregből. A paták dübörgésén, a
fém csörgésén, a szél zúgásán át Monza éles kiáltását hallotta. Aztán földet ért, és
összekoccantak a fogai. Hörögve fordult át újra meg újra, a szája megtelt sárral. Forgott
vele a világ, sötét égbolt, felvert göröngyök, repülő lovak, zuhanó emberek vették körül.
Paták puffantak mellette, pocsolyák vize fröccsent a szemébe. Férfiak sikítottak valahol
felette, ahogy nagy nehezen térdre küzdötte magát. Egy hulla zuhant alá csapkodó
végtagokkal, telibe találva őt. Az északföldi megint elterült a földön.
* * *
Morveer a pajta ajtajához sietett, vállával nekifeszült az egyik szárnyának, és kinyitotta, de
éppen csak annyira, hogy a fejét kidughassa rajta. Az ospriai katonák éppen felálltak a
kőkerítés mögül, hogy fegyelmezett és halálos nyílzáport zúdítsanak az érkezőkre.
A ház előtti füves területen a katonák összerándultak és lezuhantak a nyeregből, a lovak
elestek, és ledobták lovasaikat. Hús puffant a nedves földön, végtagok kaszáltak. Állatok
és emberek üvöltöttek meg nyüszítettek a sokktól, a dühtől, a fájdalomtól és a félelemtől.
Talán tucatnyi lovas veszett oda, a többiek azonban habozás nélkül, fegyvereiket
készenlétben tartva, elesett társaik halálsikolyával vetekedő csatakiáltást hallatva indultak
rohamra.
Morveer felnyögött, behúzta az ajtót, és a hátával nekidőlt. Tomboló csata. Düh és
véletlenszerűség. Sebesen mozgó hegyes fém. Kiontott vér, bezúzott fej, feltépett puha
testek, émelyítő látványt nyújtó kiömlő belek. Igencsak civilizálatlan módja a dolgok
elintézésének, és határozottan nem is az ő szakterülete. Saját, szerencsére még érintetlen
hasfala mögött rejtőzködő gyomra összeszorult a vadállatias brutalitás láttán érzett
undortól és a halálos félelemtől. Ha Murcatto kerül ki győztesen, nem lehet nyugodt,
hiszen a nőnek nyilvánvalóan nem áll szándékában majd életben hagyni őt.
Végeredményben Murcatto attól sem rettent vissza, hogy aprólékosan kitervelje ártatlan
inasa halálát. Ha az Ezer Kard győz, nos… Ő is részt vállalt az Ario herceg elleni
merényletben. Bármi is történjék, az élete fájdalmasan rövidnek ígérkezett.
– A fene essen belé!
Odakint, a pajta egyetlen ajtaja előtt az udvar mészárszékké alakult, a túloldalon az
ablakok viszont túl szőkék voltak hozzá, hogy átpréselje magát rajtuk. Rejtőzzön el a
szénapadláson? Nem, nem, hát hány éves, öt? Feküdjön le szegény Nappal mellé, és
tettesse magát halottnak? Hogy mi? Feküdjön bele egy vizelettócsába? Soha!
Inaszakadtából a pajta hátsó végébe rohant, és kétségbeesetten böködte a falat kiút után
kutatva. Végül talált egy laza deszkát, és rugdosni kezdte.
– Törj el, te kurva fadarab! Törj már el! Törj már el! – A halálos ütközet zaja egyre
intenzívebben hallatszott az udvar felől. Morveer összerezzent, ahogy valami nekiütközött
a pajta falának, de olyan erővel, hogy por szállt fel a tetőgerendák közül. A méregkeverő a
félelemtől és a frusztrációtól nyüszítve, izzadó homlokkal fordult megint a deszka felé.
Még egy rúgás, és a fa végre átszakadt. Halvány napfény szivárgott be két egyenetlen
szélű léc között. Morveer letérdelt, oldalvást fordult, és kidugta a fejét a résen. Szálkák
martak a bőrébe, de sík vidéket pillantott meg rengeteg aranyló búzával és egy kisebb
facsoporttal úgy kétszáz lépésnyire. Biztonság! Előbb a fél karját erőltette ki a szabad
levegőre, sikertelenül próbálva fogást találni a pajta külső falán. Aztán a válla és a fél
mellkasa következett, végül menthetetlenül beszorult.
Finoman szólva is optimista volt, amikor azt hitte, hogy könnyedén kicsusszanhat a
résen. Tíz évvel korábban, amikor még karcsú volt, mint egy fűzfavessző, feleekkora
helyen is könnyedén átjutott volna egy táncos kecsességével. Az időközben elfogyasztott
rengeteg sütemény azonban nemcsak hogy lehetetlenné tette ezt a műveletet, de egyre
inkább úgy tűnt, hogy az életébe is kerül. Vonaglott, fészkelődött, de a fa egyre mélyebben
vágott a hasába. Így fogják megtalálni? Az ő történetét mesélve fognak harsányan nevetni
még hosszú évek múlva is? Ez lesz az öröksége? A nagy Castor Morveert, az arctalan
halált, minden méregkeverők legfélelmetesebbikét végül menekülés közben, egy pajta
hátsó falába szorulva éri utol a végzete?
– Átkozott sütemények! – ordította, aztán egy utolsó erőfeszítéssel kiszabadította
magát. Összeszorította a fogát, ahogy egy kósza szög feltépte az ingét, és fájdalmasan
végigkarcolta az oldalát. – A nyavalya essen belé! A picsába! – Sajgó lábát is maga után
húzta a szabadságba. A pocsék minőségű ácsmunka fogságából kiszabadulva, szilánkoktól
tüskésen indult a fák kínálta biztonság felé. A derékig érő búzaszárak vadul ütötték, a lábát
karmolták, elgáncsolták.
Talán ha öt bizonytalan lépést tett, mielőtt hasra esett, és hangos nyekkenéssel elterült a
nyirkos gabonában. Káromkodva tápászkodott fel. Az irigy búza esés közben letépte az
egyik cipőjét.
– Átkozott búza! – Morveer éppen a lábbeli után tapogatózott volna, amikor hangos
dobogás ütötte meg a fülét. Alig akart hinni a szemének: tucatnyi lovas rontott elő a fák
közül, éppen ott, ahová menekülni készült. Lándzsáikat készenlétben tartva, teljes
sebességgel vágtatva indultak el felé.
A méregkeverő erőtlenül felnyögött. Kis híján elcsúszott, ahogy félig mezítláb
megpördült, majd botorkálva visszaindult a rés felé, amelyik olyan csúnyán elbánt vele
első találkozásuk alkalmával. Egyik lábát bedugta rajta, aztán fájdalmasan felnyüszített,
ahogy óvatlanul hozzápréselte a mogyoróit a nyílást határoló egyik léchez. Borsódzott a
háta, ahogy a paták dobogása egyre közelebbről hallatszott. A lovasok már nem lehettek
messzebb ötven lépésnél. Embernek és állatnak világított a szeme, embernek és állatnak
vicsorított a foga, a lassan erőre kapó reggeli napfény harcias acélon villant, a paták
nyomában pelyva szállt fel a földről. Morveernek esélye sem volt, hogy idejében
visszapréselje a pajtába vérző testét. Egyszerűen csak le fogják kaszabolni vajon? A
szegény, alázatos Castor Morveert, aki soha nem akart mást, csak…
A pajta egyik sarka egyik pillanatról a másikra felrobbant, és lángra kapott. Az égő fa
recsegésén-ropogásán kívül nem hallatszott más hang. A levegő megtelt pörgő
törmelékkel: lángoló gerendadarabok, kettétört deszkák, meggörbült szögek, felhőben
kavargó szilánkok és szikrák hullottak alá.
A búza egy jókora darabon a földhöz lapult, a szárak közül por, magok és parázs
emelkedtek az ég felé. Egyszerre két jókora hordó vált láthatóvá, ahogy büszkén álltak az
elfekvő terményhalom közepén, egyenesen a rohamozó lovasok útjában. Lángok törtek fel
belőlük, lassan fekete korom lepte be az oldalukat.
A jobb oldali hordó vakító fénnyel robbant fel, a bal szinte azonnal követte. Fekete föld
két hatalmas szökőkútja lövellt ez ég felé. Az elöl haladó ló megtorpant, mozdulatlanná
dermedt, aztán darabjaira szakadt a lovasával együtt. A többieket belepte az egyre terjedő
porfelhő, feltehetőleg belőlük sem maradt több vagdalthúsnál.
A légnyomás a pajta falához préselte Morveert, belekapott szakadt ingébe, zilált hajába,
égő szemébe. Egy pillanattal később a kettős detonáció rettenetes hangja is eljutott a
fülébe. Még a foga is belecsikordult.
A támadók vonalának szélein két ló többé-kevésbé egyben maradt, és élettelenül
szálltak a levegőben, mint egy dühös kisgyerek félrehajított játékai. Az állatok véres foltot
hagyva maguk után értek földet a facsoport közelében, ahonnan nemrégiben
előbukkantak.
Göröngyök csapódtak a deszkafalnak. A por lassan leülepedett. A nyirkos búza
foltokban égett a robbanás helye körül, fanyar füst pamacsait küldve az ég felé. Égett
fadarabok, megfeketedett pelyva, még mindig izzó emberi és állati maradványok zuhantak
alá az égből, a szél hátán hamu lebegett.
Morveer továbbra is a pajta oldalának dőlve felállt. A jeges döbbenet a szívéig hatolt.
Gurkhuli tűz lehetett ez, vagy talán valami sötétebb, valami… mágikus? Egy alak jelent
meg a pajta füstölgő sarkánál, éppen amikor a méregkeverőnek végre sikerült a
búzaszárak közé vetnie magát, és onnan kilesve szemlélődnie tovább.
A gurkhuli nő volt az, Ishri. Az egyik karja és barna köntösének szegélye lángolt.
Mintha észre sem vette volna, amíg a lángok az arcát nem kezdték nyaldosni – akkor
minden sietség nélkül kibújt az égő ruhadarabból, és könnyedén félredobta. Tetőtől talpig
bepólyálva, épen és érintetlenül állt ott, mint egy ősi sivatagi királynő bebalzsamozott,
temetésre váró teste. Hosszasan mustrálta a fákat, aztán elmosolyodott, és lassan megrázta
a fejét.
Elégedetten állapított meg valamit kantaiul. Morveer nem beszélte éppen folyékonyan a
nyelvet, de mintha azt mondta volna a nő: Megy ez még neked, Ishri!
Ishri sötét tekintete végigsöpört a búzatáblán, éppen abban az irányban, amerre a
méregkeverő rejtőzött. Morveer sebesen a földhöz lapult. A nő végül megfordult, és a
pajta ledőlt sarka mögött tűnt el, pont ott, ahonnan az imént előkerült. Morveer a távolból
is hallotta, ahogy kuncog magában.
– Megy ez még neked!
A méregkeverő mindent elsöprő – véleménye szerint teljességgel megalapozott – vágyat
érzett rá, hogy elmeneküljön, és vissza se nézzen többé. Kúszva indult hát a cafatokra
tépett holttestek között a fák felé. Minden mozdulat fájt, a beszívott levegő a mellkasát
égette, a rettegés pedig egész alfelét bizsergette a hosszú úton.
 Nem rosszabb
Monza visszarántotta a kalvézt, mire a férfi sípoló hörgést hallatott, az arca eltorzult, és a
mellkasában támadt kis sebhez kapott. Előretántorodott egy lépést, rövid kardját úgy
tartotta, mintha a súlya egy üllőével vetekedne. Monza balra lépett, és a pengéjét a férfi
oldalába döfte, közvetlenül a bordái alatt; jó kétarasznyi, alaposan megkopott acél tűnt el a
szegecses bőrmellény alatt. Az idegen Monzára nézett, az arca rózsaszínre váltott és
remegett, az erek kidülledtek kinyújtott nyakán. Amikor a nő kihúzta a testéből a kardját,
úgy rogyott össze, mintha addig kizárólag a penge tartotta volna. A szeme Monza felé
fordult.
– Mondd meg… – suttogta.
– Mi?
– Mondd meg… neki… – Felemelte a fejét a deszkákról, arca egyik felére vastagon
tapadt a por. Aztán fekete váladékot köhögött fel, és nem mozdult többé.
Monzának hirtelen beugrott az arca. Barónak hívták, talán Parónak, annyi biztos, hogy
o-ra végződött a neve. Az öreg Swollénak volt valami unokatestvére vagy mi. Megfordult
velük Musseliában az ostrom után, amikor kifosztották a várost. Nevetett Benna egyik
viccén. Monza azért emlékezett az esetre, mert aligha tűnt alkalmasnak a pillanat a
viccelődésre, miután megölték Hermont, és ellopták az aranyát. Neki legalábbis nagyon
nem volt kedve nevetni, azt biztosan tudta.
– Varo? – mormogta maga elé, miközben azon járt az agya, mi is lehetett az a vicc. Egy
deszka hirtelen megnyikordult. Monza még éppen idejében érzékelte a mozgást, hogy
hasra vetődjön. Félrefordította a fejét, arca keményen koppant a padlón. Felállt, a szoba
forgott körülötte. Könyökével betörte az ablakot, és szinte kiesett rajta. Odakint rettenetes
volt a dübörgő csatazaj.
Bár csillagokat látott, észrevette, hogy valami közeledik felé. Eltántorodott az útjából,
aztán hallotta, ahogy a tárgy a falnak vágódik. Vakolatdarabok hullottak az arcába.
Felkiáltott, elvesztette az egyensúlyát, és egy homályos fekete alak felé vágott volna a
kalvézzel… Ha nem lett volna üres a keze. Valamikor korábban elejtette a fegyvert. Egy
arc jelent meg az ablakban.
– Benna? – Monza szája sarkából vér szivárgott.
A pillanat nem volt alkalmas a viccelődésre. Valami a hátának ütődött, kiszorította a
levegőt a tüdejéből. Egy buzogányt látott, a nehéz fém megvillant előtte. Egy férfi
vicsorgó arcát pillantotta meg. Hirtelen lánc jelent meg a nyaka körül, és hátrarántotta. A
szoba nem forgott tovább, csak a vér zúgott a fejében. Megpróbált felállni, de csak a
hátára tudott gördülni. A támadót Vitari tartotta a nyakánál fogva, együtt tántorogtak ide-
oda a félhomályos szobában. A férfi Vitari gyomrába könyökölt, másik kezével a láncot
babrálta, de a nő résnyire összehúzott szemmel, erősen szorította.
Monza nagy nehezen feltápászkodott, és feléjük botorkált. A férfi az övét tapogatta a
kését keresve, de Monza ért előbb oda, bal kezével leszorította támadója szabad karját,
aztán a jobbjával előhúzta a fegyvert, és sűrű egymásutánban újra meg újra belédöfött.
 – Uhh, uhh, uhh. – Cuppanás, súrlódás, puffanás, visítás, egymás szemébe köpés,
Monza hebegésszerű nyöszörgése, a férfi éles hörgése, Vitari torokból jövő morgása
vegyült visszhangzó, állatias zűrzavarrá. Többé-kevésbé ugyanolyan hangokat adtak ki,
mintha kefélték, nem pedig ölték volna egymást. Súrlódás, puffanás, cuppanás. Uhh, ahh,
uhh.
– Elég! – súgta Vitari. – Vége!
– Uhh! – Monza a padlóra ejtette a kést. Karja egészen könyékig ragadt a nedvességtől
a kabátja alatt, kesztyűs keze ökölbe szorult. Az ajtó felé fordult, égő szemét összehúzva
bámult a világosságba, aztán átlépett az ospriai katona holttestén, és kibújt az ajtó
összetört maradványai között.
Egy véres arcú férfi, akinek a kabátján szétkenődtek a belei, felé karmolt, és majdnem
magával rántotta, ahogy elesett. Egy zsoldost hátulról döftek le, épp amikor átsietett volna
az udvaron, és arccal előre zuhant a sárba. Az ospriai katonát, aki végzett vele, a
következő pillanatban egy ló rúgta fejbe; acélsisakja leröpült, és úgy dőlt el, mint egy
kivágott fa. Emberek és lovak küszködtek mindenfelé dübörgő csizmák, paták,
csörömpölő fém, suhogó fegyverek és fröccsenő sár halálos viharában.
A vonagló testek között, alig tízlépésnyire Monza Hűséges Carpit pillantotta meg, amint
nagy csatalova nyergében ülve állatként üvöltött. Nem sokat változott – a nő ugyanazt a
széles, nyílt, sebhelyes arcot látta viszont a kopasz fejtetővel, a sűrű fehér bajusszal meg
körülötte a fehér borostával. A tábornok csillogó mellvértet és hosszú vörös köpenyt
viselt, ami jobban illett volna egy herceghez, mint egy zsoldoshoz. A vállából számszeríj
nyílvesszeje állt ki; jobb karja ernyedten lógott, miközben a baljában tartott nehéz kard
hegyével a ház felé mutatott.
Az volt a különös, hogy Monza hirtelen melegséget érzett, amikor először a szeme elé
került – azt a fajta örömet, ami akkor rohanja meg az embert, amikor a tömegben egy
ismerős arcot vesz észre. Hűséges Carpi, aki öt rohamot vezetett a parancsnoksága alatt.
Aki érte harcolt tűzön-vízen át, és egyetlenegyszer sem hagyta cserben. Hűséges Carpi,
akire rábízta volna az életét. Akire rá is bízta az életét, hogy aztán a férfi olcsón becserélje
Cosca régi székére, és őt is meg az öccsét is kiárusítsa.
A melegség nem tartott sokáig, a szédülés is vele együtt múlt el. Csak a Monza
mellkasát izzásig hevítő düh meg a halántékát hasogató fájdalom maradt meg ott, ahol az
érmék összetartották a koponyáját.
A zsoldosok elszántan tudtak harcolni, ha nem volt más választásuk, de sokkal jobban
szerettek fosztogatni, mint küzdeni, márpedig alaposan meggyengítette őket a váratlanul
érkező első nyílzápor. Lándzsások álltak előttük, az épületekben nyüzsgött az ellenség, az
ablakokból és a lapos istállótetőről íjászok lövöldöztek rájuk zavartalanul. Egy lovas
felsikoltott, ahogy lerángatták a nyeregből, elejtett lándzsája éppen Monza lábánál hullott
a földre.
Két társa megfordította a lovát, hogy elinalhassanak. Az egyiknek sikerült kijutnia az
udvarról, a másikat azonban egy kardvágás letaszította a nyeregből; a lába beakadt a
kengyelbe, és egész teste fel-le táncolt, ahogy hátasa riadtan ágaskodott. Hűséges Carpi
nem volt gyáva, de csak az nem tudja, mikor kell menekülőre fogni, aki nem húz le
harminc évet zsoldosként. Sarkon fordította a lovát, és levágott egy ospriai katonát, aki
nyitott koponyával zuhant végig a földön. Aztán megkerülte a tanyaházat, és eltűnt.
Monza kesztyűs kezével felkapta a földről a lándzsát, megragadta a lovas nélkül maradt
állat kantárszárát, és felkapaszkodott a nyeregbe. Hirtelen heves vágyat érzett, hogy
megölje Carpit, és valamit visszacsempésszen a régi ruganyosságból ólomnehéz lábaiba.
Megfordította a lovat, az oldalába vágta a sarkát és átugratott egy kőkerítés fölött; egy
ospriai katona számszeríját elhajítva, hangos kiáltással vetődött félre az útjából. Ahogy
Monza a túloldalon a földre puffant, és megbillent a nyeregben, kis híján arcba döfte
magát. Sietve indult meg a mezőn, a búzaszárak vadul csapkodták az emelkedőn
küszködve haladó lova lábát. A lándzsát áttette a bal kezébe, jobbjával megragadta a
kantárt, előredőlt, és sarkával szaggatott vágtára ösztökélte az állatot. Carpi megállt az
emelkedő tetején, sötét körvonalai kirajzolódtak a világos keleti égbolton. Aztán
megfordult, és megint nekilódult.
Monza kitört a búzából, és tüskés bokrokkal pettyezett területen találta magát. Most már
lefelé tartott, a puha földből göröngyök szálltak fel, ahogy teljes sebességre sarkallta a
lovát. Nem messze előtte Carpi átugratott egy sövényt, a levelek cafatokra szakadtak a
hátas patái nyomán. A férfi rosszul ért földet, és korrigálnia kellett a nyeregben, hogy
megőrizze az egyensúlyát. Monza ügyesebben választotta ki a megfelelő helyet,
könnyedén átvitte a sövényt, és egyre közelebb került Carpihoz. Előre nézett, mindig csak
előre. Nem gondolt a sebességre, a veszélyre, a kezében érzett fájdalomra. Nem jutott hely
a fejében semmi másnak, csak Hűséges Carpinak meg a lovának és a mindent elsöprő
vágynak, hogy egyikbe vagy másikba beledöfhesse a lándzsáját.
Egy parlagon hagyott mezőn száguldottak tovább, a paták sűrű sarat döngöltek, ahogy a
földön kanyargó, messziről pataknak tűnő csík felé tartottak. Mellette fehérre meszelt
épület világított a délelőtti napfényben. Egy malom volt az, már amennyire Monza meg
tudta állapítani így, hogy a világ száguldott, reszketett, imbolygott körülötte. Rádőlt a ló
nyakára, erősen megragadta a hóna alá szorított lándzsát, a szél vadul fújt résnyire
összehúzott szemébe. Gondolatai erejével kényszerítette magát közelebb Carpihoz.
Közelebb a bosszúhoz. Úgy tűnt, a férfi lovának a lába meghúzódhatott annál az elrontott
ugrásnál, mert Monza egyre sebesebben dolgozta le a hátrányát.
Már csak három hossz volt közöttük, aztán kettő, a Carpi lova által felvert sár Monza
arcába vágódott. A nő felegyenesedett a nyeregben, és döfésre emelte a lándzsát; a
napfény megvillant a fegyver hegyén. Egy futó pillanatra meglátta Hűséges ismerős arcát,
ahogy a férfi hátralesett a válla fölött – egyik ősz szemöldökére vér tapadt, és borostás
arcán is vörös csík húzódott végig a homlokát ért sebből. Monza hallotta, ahogy hörögve
sarkantyúzza a lovát, de a testes állat rohamra alkalmasabb volt, mint menekülésre. A nő
hátasának bólogató feje közelebb és közelebb került a másik lobogó farkához, a föld
homályos foltként száguldott el kettejük között.
Monza felüvöltött, ahogy beledöfte a lándzsa hegyét a menekülő ló farába. Az állat
megrándult, vonaglani kezdett, ide-oda kapkodta a fejét, vicsorgó fogán hab ütközött ki.
Hűséges megbillent a nyeregben, egyik csizmája kiszabadult a kengyelből. A csatamén
egy kába pillanatig még tovább haladt, de aztán sérült lába megbicsaklott. Az állat
előredőlt, feje tehetetlenül saját gördülő teste alá került, patái a levegőt szaggatták,
röpködött körülötte a sár. Monza hallotta Carpi ordítását, ahogy elvágtatott mellette, aztán
a puffanásokat maga mögött, ahogy a férfi lova újra meg újra átfordult a sáros mezőn.
 Jobb kezével visszarántotta a kantárt, megállította ziháló lovát – az állatnak remegtek a
lábai a hosszú vágtától. Carpi kábán tápászkodott fel a földről, végtagjaiba gabalyodó
vörös köpenyét nagy foltokban borította a sár. Monza rácsodálkozott, hogy még él, de
egyáltalán nem érzett csalódottságot miatta. Gobba, Mauthis, Ario, Ganmark.
Mindannyian eljátszották a szerepüket abban, amit Orso vele és az öccsével művelt, és
mindannyian meg is fizettek érte. De egyikük sem volt a barátja. Hűséges mellette
lovagolt. Vele evett. Ivott a kulacsából. Mosolygott és mosolygott, aztán amikor úgy
szolgálta az érdeke, hátba döfte, és elfoglalta a helyét.
Monza úgy tervezte, hogy elnyújtja a dolgot.
Carpi tett egy bizonytalan lépést, a szája kinyílt, szeme elkerekedett véres arcában.
Megpillantotta a vigyorgó nőt, amint magasba emelte a lándzsát, és éles csatakiáltást
hallatott. Valahogy úgy, mint a vadász, ha megpillantja a nyílt terepre tévedt rókát. A
tábornok kétségbeesetten botorkált a mező széle felé, sérült karját a mellkasához
szorította, a nyílvessző törött vége kiállt a vállából.
Monza arcán széles mosoly játszott, ahogy közelebb ügetett, ahonnan már hallotta a
hasztalan a patak felé vánszorgó Hűséges ziháló légzését. Rég nem érezte magát ilyen
boldognak, mint most, az életéért küszködő, áruló gazembert látva. Carpi a baljával
előhúzta a kardját a hüvelyéből, rátámaszkodott, és mankónak használva sántított tovább.
– Időbe telik – kiáltotta utána Monza –, mire az ember megtanulja használni a
rosszabbik kezét. Én már csak tudom. Neked viszont kurvára nincs elég időd, Carpi! – A
férfi már közeledett a patakhoz, de pontosan tudta, hogy esélye sincs a menekülésre.
Megfordult, és esetlenül felemelte a kardját. Monza megrántotta a kantárt, mire a lova
kifordult, és Carpi pengéje csak levegőt talált. A nő felállt a kengyelben, és lefelé döfött a
lándzsával. Hűséges vállát találta el, letépte róla a páncélt, felhasította a köpenyt, és térdre
kényszerítette a férfit, akinek a kardja ott maradt a földbe szúrva. Monza közelebb terelte
a lovát, és Carpi arcába rúgott. A tábornok feje hátracsapódott, és tehetetlen teste a töltés
oldalán legurult a vízbe.
A nő a földbe állította a dárdát, átvetette a lábát a ló hátán, és a földre csusszant. Egy
pillanatig csak állt, a kapálózó Carpit nézte, és próbált életet rázni elmerevedett lábába.
Aztán megint felkapta a lándzsát, lassú, mély lélegzetet vett, és elindult lefelé a töltésen.
A malom folyásirányban emelkedett nem messze tőlük, a vízkerék komótosan zörögve
forgott körbe-körbe. A túlsó part durva kövei mohaszakállat növesztettek. Carpi átgázolt a
patakon, és káromkodva igyekezett kikászálódni a másik oldalon, azonban a súlyos
páncél, a víztől nehéz köpeny, az egyik vállából kiálló nyílvessző meg a lándzsa ejtette seb
a másikon visszahúzta. Semminél is kevesebb esélye volt, de elszántan gázolt tovább a
derékig érő vízben, Monza pedig készenlétben tartott lándzsával, vigyorogva követte a
parton.
– Nem adod fel, Carpi, ezt elismerem. Senki sem nevezhet gyávának. Legfeljebb egy
baromnak. Hülye Carpi! – Kurta nevetést préselt ki magából. – Hihetetlen, hogy bevetted
ezt a szart. Annyi évig teljesítetted a parancsaimat, jobban is ismerhettél volna. Képes
voltál azt hinni, hogy ölbe tett kézzel ülök és a balsorsom fölött siránkozom?
Carpi hátrált a vízben, tekintetét a lándzsa hegyére szegezte, hevesen kapkodta a
levegőt.
– Az a kibaszott északföldi hazudott!
– Mintha mostanság bárkiben is meg lehetne bízni! Szíven kellett volna szúrnod akkor,
Hűséges, nem oldalba!
– Szíven? – Carpi elhúzta a száját. – Olyan neked nincsen! – Megmarkolta rövid tőrét,
és csillogó vízpárát fröcskölve elindult a nő felé. Monza feléje döfött, jobb karjába éles
fájdalom hasított, ahogy eltalálta a csípőjén, majd megfordította és felöklelte a férfit.
Hűséges megint feltápászkodott, és összeszorított fogai között szűrte a szavakat.
– Nálad biztosan jobb vagyok, te gyilkos söpredék!
– Ha annyival jobb vagy nálam, hogyhogy te gázolsz a folyóban, és én tartom a
lándzsát, faszikám? – Monza lassan megforgatta a fegyver nedvességtől csillogó hegyét. –
Csak jössz és jössz, Carpi, ezt el kell ismernem. Senki sem nevezhet gyávának. Csak egy
hazug rohadéknak. Áruló Carpi!
– Hogy én áruló? – A férfi elérte a malom falát, és lassan a zörgő kerék felé araszolt. –
Én? Aki annyi évig szívtam melletted? Én Coscához akartam hű lenni! Hozzá hű is
voltam! Nem hiába Hűséges a nevem! – Véres kezével rácsapott vizes mellvértjére. – Ez
vagyok én! Ez voltam! Te pedig elloptad tőlem! Te meg a kibaszott öcséd!
– Én nem dobtam le Coscát a hegyről, te állat!
– Szerinted akartam? Szerinted akartam én ebből bármit is? – A vén zsoldos szeméből
kicsordultak a könnyek, ahogy igyekezett minél távolabb kerülni Monzától. – Nem
vezérnek születtem. Egyszer csak odajött hozzám Ario, és azt mondta, Orso arra jutott,
hogy nem bízhatunk meg benned. Hogy meg kell szabadulnunk tőled. Hogy te vagy a
múlt, én meg a jövő, és a többi századossal már mindent megbeszéltek. Szóval a
könnyebbik utat választottam. Mi mást tehettem volna?
Monza már nem érezte olyan jól magát. Eszébe jutott Orso, ahogy mosolyogva állt a
sátrában. Cosca a múlt, én pedig úgy döntöttem, hogy maga lesz a jövő. Benna ott
bazsalygott mellette. Jobb lesz így. Megérdemled, hogy vezér legyél. Emlékezett rá, ahogy
a könnyebbik utat választotta. Mi mást tehetett volna?
– Figyelmeztethettél volna. Megadhattad volna az esélyt, hogy…
– Ahogy te is figyelmeztetted Coscát? Vagy ahogy engem figyelmeztettél? Kapd be,
Murcatto! Te kikövezted az utat, én meg végigmentem rajta, ez minden. Ki mint vet, úgy
arat, márpedig te véráztatta magvakat vetettél szerte Styriában. Te tetted ezt magaddal. Te
tetted ezt… Á! – Megfordult, és erőtlenül a nyakához kapott. Finom köpenye beakadt a
vízkerék egyik lapátjába. A vörös anyag egyre szorosabban és szorosabban ölelte, majd
keményen odahúzta a lassan forgó fához.
– Bassza meg… – Carpi egyik sebesült karjával a mohás lapát meg a rozsdás csavarok
után kapott, de a hatalmas kereket nem állíthatta meg. Monza szája mintha szólásra nyílt
volna, de nem kívánkoztak ki rajta szavak. Némán figyelte, ahogy a kerék maga alá gyűri
a férfit. Le, le, a fekete víz alá. A folyó zubogott és bugyborékolt előbb a mellkasa, majd a
válla, aztán a nyaka körül.
 Carpi a nőre emelte dülledő szemét.
– Nem vagyok rosszabb nálad, Murcatto! Csak tettem, amit kellett! – Küszködött, hogy
a habzó víz felett tartsa a száját. – Nem… vagyok… rosszabb… – Eltűnt az arca.
Hűséges Carpi, aki öt rohamot vezetett a parancsnoksága alatt. Aki érte harcolt tűzön-
vízen át, és egyetlenegyszer sem hagyta cserben. Hűséges Carpi, akire rábízta az életét.
Monza belegázolt a patakba, a hideg víz körbezárta a lábait. Megragadta Hűséges felé
nyújtott kezét, érezte, ahogy a férfi ujjai a tenyere köré kulcsolódnak. Összeszorította a
fogát, és nekifeszült, hörgött az erőfeszítéstől. Felemelte a lándzsát, teljes erejéből a
fogaskerekek közé döfte, és érezte, ahogy a nyele megszorul a szerkezetben. Kesztyűs
kezét Carpi hóna alá csúsztatta, nyakig merült a zubogó vízben, és minden égő izmát
megfeszítve erőlködött, hogy a felszínre rángassa a férfit. Érezte, ahogy megindul felfelé,
előbb a karja, aztán a könyöke és a válla is előbukkant a habzó örvényből. Monza a
köpeny csatja után nyúlt, de nem működtek az ujjai. Fáztak, elgémberedtek, töröttek
voltak. A lándzsa nyele éles csattanással kettéhasadt. A vízkerék komótos lassúsággal
tovább forgott; fa csikorgott, fém nyöszörgött, ahogy megint a víz alá vonszolta magával
Hűségest. A patak folyt tovább. A férfi keze elernyedt, és ezzel vége is volt.
Öt meghalt, kettő maradt.
Monza elengedte az élettelen testet. Figyelte, ahogy Hűséges sápadt ujjai eltűnnek a
vízben, aztán kigázolt a partra, és bőrig ázva megállt. Nem maradt benne erő, lábaiba
csontig hatolt a fájdalom, a teljes jobb karja az ujja hegyétől egészen a válláig lüktetett, a
halántékán égett a seb, a vér zubogva áramlott a szeme mögött. Még az is nehezére esett,
hogy egyik lábát a kengyelbe illessze, és felkapaszkodjon a nyeregbe.
Visszanézett, de összeszorult a gyomra, és kétrét görnyedt. Egy adag forró epét köpött a
sárba, aztán még egyet. A kerék időközben teljesen maga alá gyűrte hűségest, és most
felemelte magával a túloldalon. A férfi karjai himbálóztak, a feje fel-le bólogatott; a szeme
tágra nyílt, a nyelve kilógott, a nyakára hínár tekeredett. Lassan, lassan a magasba
emelkedett, mint egy kivégzett áruló, akit elrettentésül közszemlére tettek a bitón.
Monza megtörölte a száját a kabátja ujjával, és végigsimította a fogsorát a nyelvével.
Próbálta kiköpni a szájából a keserűséget, ahogy forgott vele a világ. Le kellett volna
vágnia onnan Carpit, hogy a férfi megőrizhesse méltósága utolsó morzsáit. Ezt az embert
voltaképpen a barátjának mondhatta, nem igaz? Talán nem volt hős, de hát ki az? Egy
férfi, aki hűséges akart maradni egy csalárd szakmában, egy csalárd világban. Egy férfi,
aki hűséges akart maradni, de rá kellett jönnie, hogy az már kiment a divatból. Monzának
legalább a partra ki kellett volna vonszolnia, hogy békében heverhessen ott. Ő azonban
inkább megfordította a lovát, és elindult vissza a tanyára.
A méltósággal az élők sem mentek sokra, nemhogy a halottak. Azért jött, hogy megölje
Hűségest, és a férfi meghalt.
Nem volt értelme picsogni miatta.
 Aratás
Reszket a tanyaház lépcsőjén ült, a felhorzsolt bőrt kapargatta a karján, és egy férfit
figyelt, aki az egyik holttest fölött zokogott. A barátja lehetett. Talán a fivére. Nem is
próbálta titkolni, hogy sír, csak ült ott görnyedten, az álláról csöpögtek lefelé a könnyek.
Megható látvány lehetett, ha az ember fogékony az ilyesmire.
Márpedig Reszket mindig is az volt. A bátyja kölyökkorában Malackának szólította,
olyan érzékenynek találta. Később sírt a bátyja temetésén, és sírt az apja temetésén is. Sírt,
amikor a barátját, Dobbant keresztüldöfték egy lándzsával, két napig tartott, mire
visszatért a sárba. Sírt a dunbreci csata utáni éjszakán, amikor eltemették a fél csapatát
Háromfással együtt. Még a felföldi csata után is sírt – keresett egy magányos helyet, és
jókora sós vizű pocsolyát hagyott ott maga után. Bár az talán csak a megkönnyebbülés
miatt lehetett, hogy nem kellett tovább harcolnia, és talán nem is az elvesztett bajtársakat
siratta meg.
Tudta, hogy sokszor sírt már, és azt is, hogy miért, de ha a fejét veszik, sem sikerült
volna visszaemlékeznie rá, milyen érzés volt valójában. Azon gondolkodott, él-e még
valaki a világon, akit képes lenne megint megsiratni, és egyáltalán nem volt benne biztos,
hogy elégedett lenne a saját kérdésére adott válasszal.
Húzott egy nagy korty savanyú vizet a kulacsából, és a holttestek között kutató két
ospriait kezdte figyelni. Az egyikük a hasára fordított egy megölt katonát, akinek
kibuggyantak a belei az oldalán tátongó sebből, aztán lerángatta a csizmáját, de miután
észrevette, hogy lyukas a talpa, rögtön félre is hajította.
Egy felgyűrt ingujjban ácsingózó páros – egyikük lapátot tartott a vállán – azon
vitatkozott, hol lenne a legkönnyebb nekifogni az ásásnak. A sűrű levegőben legyek
köröztek a nyitott szájak, a nyitott szemek és a nyitott sebek körül. Reszket tépett szélű
vágásokat, törött csontokat, levágott végtagokat, kiontott beleket, ragadós csíkokba alvadt
vért és vörösesfekete tócsákat látott az udvar kövén. Nem érzett örömet a jól végzett
munka láttán, de nem érzett undort, lelkifurdalást vagy bánatot sem. Csak a horzsolásai
szúrtak, a bőre ragadt kellemetlenül a hőségben, a végtagjai zsibbadtak a fáradtságtól, és
az éhség kezdte mardosni a gyomrát az elmulasztott reggeli miatt.
Odabent a házban, ahol a sebesültekkel foglalkoztak, valaki hangosan sikítani kezdett.
Csak sikított és sikított, aztán bugyborékoló hörgéssel folytatta. Ezzel egy időben az istálló
ereszén egy madár csiripelt vidáman, és Reszketnek nem kellett különösebben erőlködnie,
hogy inkább az utóbbira koncentráljon az előbbi helyett. Mosolygott, a csicsergés
ritmusára bólogatva az ajtókeretnek támasztotta a hátát, és kinyújtotta a lábát. Úgy érezte,
az ember idővel mindenhez képes hozzászokni, és esze ágában sem volt hagyni, hogy egy
kis sikítozás elüldözze arról a jó kis helyről a küszöbön.
Paták koppanását hallotta, és körbepillantott. Monza ügetett kényelmes tempóban lefelé
a lejtőn – fekete alak az ég ragyogó kék háttere előtt. Ahogy a habzó szájú ló befordult az
udvarba, gazdája összeráncolt homlokkal nézett végig a holttesteken. Mindene
csuromvizes volt, mintha megmártózott volna egy patakban. Haja az egyik oldalon
összetapadt a vértől, fél arcát vörös sávok szabdalták.
 – Jelentkezem, főnök. Örülök, hogy látlak. – Ennek igaznak kellett volna lennie,
valamiért mégis hazugságnak érződött. Reszket valójában semmit sem érzett. – Hűséges
meghalt, ugye?
– Meghalt. – Monza nehézkesen csusszant le a nyeregből. – Nehéz volt idecsábítani?
– Nem igazán. Több barátját akarta magával hozni, mint terveztük, de nem tudtam
magam rávenni, hogy visszautasítsam őket. Tudod, hogy megy ez, ha az emberek
meghallják, hogy összejövetel lesz. Szegény páriák úgy fellelkesültek. Nehéz volt
megölni?
Monza megrázta a fejét.
– Vízbe fulladt.
– Tényleg? Azt hittem, le akarod szúrni. – Reszket felvette a földről a nő kardját, és felé
nyújtotta.
– Meg is szúrtam egy kicsit. – Monza egy darabig csak nézte a fegyvert, aztán elvette,
és visszadugta a hüvelyébe. – Aztán hagytam megfulladni.
Reszket vállat volt.
– A te dolgod. Gondolom, a fulladás éppúgy megteszi.
– A fulladás éppúgy megtette.
– Hétből öt ezek szerint.
– Hétből öt. – Nem úgy tűnt, mintha ünnepelne, inkább mintha a halott barátját
gyászolta volna. Senkinek sem volt ez örömteli pillanat, még a győzteseknek sem. Ennyit
a bosszúról.
– Ki visongat odabent?
– Valaki. Senki. – Reszket megvonta a vállát. – Hallgasd inkább a madarat!
– Murcatto! – Vitari karba font kézzel állt a pajta ajtajában. – Ezt látnod kell!
Odabent hűvös félhomály uralkodott, csak a sarokban tátongó lyukon és a keskeny
ablakokon beáramló fény festett ragyogó csíkokat a sötét szalmára. Az egyik ilyen csík
Nappal holttestét világította meg. A lány sárga haja összekuszálódva tapadt az arcára,
végtagjai kicsavarodtak. Nem látszott rajta sem vér, sem az erőszak egyéb nyoma.
– Méreg – mormogta Monza.
Vitari bólintott.
– Ó, micsoda irónia!
Rézből készült rudak, üvegcsövek, különös alakú palackok ördöngös kuszasága hálózta
be a hulla melletti asztalt. Alattuk két égő sárgás-kékes lángja lobogott, a lombikokban
valamiféle folyadék bugyogott, csordogált, csöpögött. Reszket még a méregkeverő
holttesténél is ijesztőbbnek találta a méregkeverő felszerelésének látványát. Hullát látott
eleget, megszokta már őket, de a tudomány ismeretlen terület volt számára.
– Kibaszott tudomány – mormogta. – Rosszabb, mint a mágia.
 – Hol van Morveer? – kérdezte Monza.
– Nyoma sincs.
Egy hosszú pillanatig a három ember komoran nézett egymásra.
– A holtak között sem?
Reszket lassan megrázta a fejét.
– Kellemetlen, de nem láttam.
Monza aggodalmasan lépett hátra.
– Az lesz a legjobb, ha nem nyúlunk semmihez.
– Valóban? – húzta el a száját Vitari. – Mi történt?
– A jelek szerint mester és tanítványa összekülönbözött egymással.
– Méghozzá nem is kicsit – állapította meg Reszket.
Vitari lassan megrázta tüskés fejét.
– Ennyi volt. Én befejeztem.
– Hogy mit csináltál? – kérdezte Monza.
– Kiszállok. Ebben a szakmában az ember megtanulja, mikor kell abbahagyni. Most
már háború van, és én próbálok nem belekeveredni. Túl nehéz megjósolni a kimenetelét. –
Állával az udvar felé intett, ahol a napsütésben éppen a holttesteket rendezték halomba. –
Már Visserinében is úgy éreztem, hogy túl messzire mentünk, most pedig még annál is
messzebb járunk. Különben sincs kedvem összerúgni a port Morveerrel. Nem hiányzik,
hogy életem minden napján résen kelljen lennem.
– Így is, úgy is résen kell lenned Orso miatt – jegyezte meg Monza.
– Azt akkor is tudtam, amikor elvállaltam a munkát. Szükségem volt a pénzre. – Vitari
előrenyújtotta nyitott tenyerét. – Jut eszembe…
Monza összeráncolt homlokkal nézett előbb a nő kezére, aztán a szemébe.
– Csak fél útig jöttél, szóval a fele jár annak, amiben megállapodtunk.
– Így tisztességes. Ha megkapom az összes pénzt, de meghalok, az nem éppen jó
fizetség. Megelégszem a fele pénzzel és az életemmel.
– Inkább megtartanálak. Tudnálak használni. És úgysem leszel biztonságban, amíg Orso
életben van…
– Akkor az lesz a legjobb, ha végigcsinálod, és megölöd a rohadékot, nem igaz? De
nélkülem.
– A te döntésed. – Monza benyúlt a kabátja alá, és előhúzott egy víztől foltos, lapos
bőrerszényt. Kétszer széthajtotta, aztán kicsúsztatott belőle egy cirkalmas kézírással teli,
sarkánál nedves papírdarabot. – Több, mint a fele annak, amiben megegyeztünk, ami azt
illeti. Ötezer-kétszáztizenkét tallér.
Reszket összehúzott szemöldökkel nézett a papírra. Még mindig nem tudta felfogni,
hogyan érhet ez a fecni ugyanannyit, mint az a rengeteg ezüst.
– Kibaszott bankok – dünnyögte. – Még rosszabbak, mint a tudomány.
Vitari elvette a papírt Monza kesztyűs kezéből, és gyorsan végigfutotta.
– Valint és Balk? – Még a szokásosnál is jobban összehúzta a szemét, ami igazán szép
teljesítmény volt tőle. – Ajánlom, hogy fizessenek rá. Mert ha nem, nincs olyan hely a
Világ Körén belül, ahol biztonságban lennél tő…
– Fizetni fognak. Igazán nincs szükségem még egy ellenségre.
– Akkor váljunk el barátokként. – Vitari összehajtogatta a papírt, és eltüntette az
ingében. – Talán dolgozhatunk még együtt valamikor.
Monza állta a másik nő pillantását.
– Számolom a perceket.
Vitari hátrált pár lépésnyit, aztán az ajtó napfényes négyszöge felé fordult.
– Beleestem egy folyóba! – kiáltott utána Reszket.
– Mi?
– Fiatal koromban. Amikor először voltam fosztogatni. Jól becsűrtem, elmentem
hugyozni, és beleestem a folyóba. Az áramlat leszippantotta a nadrágomat, és vagy fél
mérfölddel odébb sodort ki a partra. Mire visszaértem a táborba, többé-kevésbé
elkékültem a hidegtől. Annyira reszkettem, hogy kis híján lepottyantak az ujjaim a
kezemről.
– És?
– Akkor neveztek el Reszketnek. Még Sipaniban kérdezted. – Az északföldi
elvigyorodott. Mostanra láthatólag a humoros oldaláról is képes volt a dologra tekinteni.
Vitari egy pillanatig még egy helyben állt, aztán kisietett az ajtón. – Nos, főnök. Nagyon
úgy fest, hogy csak te meg én maradtunk…
– És én! – Reszket megpördült, és már nyúlt is a bárdjáért. Monza ugrásra készen
lekuporodott, kardját félig előhúzta a hüvelyéből. Mindketten fürkész tekintettel meredtek
a homályba. Ishri vigyorgó arca jelent meg a szénapadlás pereme fölött. – Szép napot
kívánok az én két hősömnek! – Hason csúszott le a létrán, olyan könnyedén, mintha
bepólyált testében nem lettek volna csontok. Ahogy felegyenesedett, és Nappal holtteste
felé indult, lehetetlenül soványnak tűnt a kabátja nélkül.
– Az egyik gyilkosuk megölte a másikat. Ilyenek ezek a gyilkosok. – Koromfekete
szemével Reszkette nézett, mire az északföldi még szorosabbra fogta a bárdot a kezében.
– Kibaszott mágia – dörmögte. – Még rosszabb, mint a bankok.
A nő éhes fehér fogai kivillantak, ahogy egyik ujját mosolyogva a fej hátuljára
illesztette, és a föld felé nyomta a bárdot.
– Ha jól sejtem, kellő áhítattal végzett öreg barátjával, Hűséges Carpival.
Monza visszalökte a kardját a hüvelyébe.
 – Hűséges halott, ha ez ennek a kibaszott színielőadásnak a lényege.
– Különös, ahogy ünnepel. – Ishri a tető felé emelte bosszú kardját. – Bosszút állt! Isten
dicsőségére!
– Orso még él.
– Á, igen. – Ishri olyan nagyra nyitotta a szemét, hogy Monza azt hitte, rögtön kiesik a
helyéből mind a kettő. – Amikor Orso meghal, maga is mosolyogni fog.
– Mit érdekli, hogy mosolygok-e?
– Még hogy engem érdekel! Hangyányit sem. Maguknak, styriaiaknak mindig csak a
szájuk jár, de sosem tartják a szavukat. Örülök, hogy végre találtam egyet közülük, aki
cselekszik is. Tegye a dolgát, és felőlem sorra vághatja a grimaszokat. – Ujjait
végigfuttatta az asztalon, aztán a tenyerével könnyedén eloltotta az égők lángjait. – Ha
már itt tartunk, emlékeim szerint azt ígérte közös barátunknak, Rogont hercegnek, hogy az
ő oldalára tudja állítani az Ezer Kardot.
– Amennyiben megérkezik a császár aranya…
– Ott van az ingzsebében.
Monza komor tekintettel előhúzott valamit a zsebéből, és a fény felé tartotta. Nagy,
vöröses-sárgás színű érme volt, csillogásában az arany kézbe kívánkozó melegségével.
– Nagyon szép, de egynél többre számítok.
– Ó, lesz még bőven. Úgy hallottam, Gurkhul hegyei aranyból vannak. – A pajta
sarkában tátongó égett peremű lyukra pillantott, és elégedetten csettintett a nyelvével. –
Megy ez még nekem. – Egy róka ügyességével kibújt a nyíláson, és már el is tűnt.
Reszket egy pillanatig nem mozdult, aztán egészen közel hajolt Monzához.
– Nem tudnám megmondani, pontosan mi az, de van ebben a nőben valami furcsa.
– Elképesztő, micsoda emberismerő vagy. – A nő egyetlen mosoly nélkül sarkon
fordult, és kivonult a pajtából.
Reszket még állt ott egy darabig, komoran nézte Nappal holttestét, aztán megmozgatta
az arcizmait. A heg megnyúlt, feszült, viszketett. Cosca halott, Nappal halott, Vitari
elment, Nyájas elment, Morveer menekülőre fogta, és a jelek szerint ellenük fordult.
Ennyit a vidám csapatról.
Nosztalgiával kellett volna visszagondolnia a réges-régi jó barátokra, a bajtársias
csapatra, aminek a tagja volt. Közös célért küzdöttek, még ha ez a cél nem is volt több
annál, mint hogy életben maradjanak. A Kutyaember, Zordon Harding és Tul Duru. Még
Fekete Métely is meg az összes harcos, aki az ősi szabályok szerint élt. Mindannyian a
múlt ködébe vesztek, és ő magára maradt idelent Styriában, ahol nem léteztek semmiféle
ősi szabályok.
Kivéve, hogy a jobb szeme szinte ugyanolyan közel állt a síráshoz, mint a bal.
Megvakarta a heget az arcán. Puhán, csak az ujjhegyével. Elfintorodott, és erősebben
folytatta. Aztán még erősebben. A fogait csikorgatva kényszerítette magát, hogy hagyja
abba. Most jobban viszketett, mint valaha, és ha ez nem lett volna elég, még meg is
fájdult. Rá kellett jönnie, hogyan vakarja meg úgy az arcát, hogy utána ne gyötörje még
jobban a viszketés.
Nesze neked bosszú!
 A régi-új tábornok
Monza sebek garmadáját látta már a maguk csodás változatosságában, rég nem számolta,
mennyit. A hivatása volt, hogy egyiket ejtse a másik után. Bőséggel nyílt alkalma
szemügyre venni a legkülönfélébb módokon elpusztított testeket. Látott összezúzott,
levágott, leszúrt, megégetett, felakasztott, megnyúzott, kibelezett hullákat. Mégis Caul
Reszket sebe volt talán a legborzasztóbb, amit élő emberen látott.
Rózsaszín hegként indult a szája sarkában, aztán ujjnyi vastag, rojtos szélű vájatként
haladt tovább a járomcsontja alatt, majd olvadó hús színes patakjaként tartott a szeme felé.
A fél arcát és az orra oldalát égővörös csíkok és pöttyök borították. A homlokát ferdén
átszelő keskeny heg leválasztotta a fél szemöldökét. Aztán ott volt maga a pótszem.
Nagyobb volt, mint a másik. A pillák eltűntek, a felső szemhéj elsorvadt, az alsó pedig
lebiggyedt. Ha a jobb szemével pislogott, a bal csak megrándult, és nyitva maradt. Amikor
nemrég tüsszentett, a bőr a szeme körül összeszűkült, mint az ember torka nyelés közben,
de a zománcozott pupilla továbbra is élettelenül meredt Monzára a rózsaszín lyukon
keresztül. A nőnek kényszerítenie kellett magát, hogy ne öklendezzen, mégis magával
ragadta a hátborzongató csodálat, és folyamatosan leste, hátha újra megtörténik; az sem
segített, hogy tudta, Reszket nem látja rajta csüngő tekintetét.
Bűntudatot kellett volna éreznie. Végtére is miatta történt mindez, nem igaz? Együtt
kellett volna éreznie az északföldivel. Neki magának is megvoltak az éppen eléggé
visszataszító sebei. Mégsem volt képes undoron kívül mást kipréselni magából. Nem
bánta volna, ha előbb eszébe jut, hogy a férfi másik oldalán kezdjen lovagolni, de most
már elkésett. Azt kívánta, bár soha ne vette volna le a kötést, de aligha kérhette meg, hogy
tegye vissza. Azzal nyugtatta magát, hogy Reszket sebei gyógyulni fognak, idővel
kevésbé tűnnek majd förtelmesek. És talán így is lesz.
Maga is tudta azonban, hogy sokkal jobb nem lesz a helyzet.
Reszket hirtelen megfordult, és a nő rádöbbent, miért bámulta eddig a nyerget. Jobb
szemével őt nézte, a bal pedig annak az óriási sebhelynek a közepén lefelé fordult. A
zománc megcsúszhatott, és a kancsal szempár zavartan nézett rá.
– Mi van?
– A… ööö… – Monza a férfi arcára mutatott. – Elcsúszott kissé.
– Megint? Hogy baszná meg. – Hüvelykujját a szemhez illesztette, és visszacsúsztatta a
helyére. – Így jobb? – A pótszem most egyenesen előre meredt, a valódi pedig a nőt nézte.
Szinte rosszabb volt, mint előtte.
– Sokkal – mondta Monza, és igyekezett kipréselni magából egy mosolyt.
Reszket káromkodott egy sort északföldiül.
– Azt mondta, elképesztő eredmények? Ha még egyszer Purantiba visz az utam,
meglátogatom én azt a szemkészítő mestert…
Követték az út ívét, és egyszerre megpillantották a zsoldosok táborának őrségééül
szolgáló, szedett-vedett páncélokba öltözött, gyanús külsejű férfiakat. Monza látásból
ismerte a parancsnokukat. Ügyelt rá, hogy az Ezer Kard minden egyes veteránjának
nevével és képességeivel tisztában legyen. Ezt itt Seccónak hívták, és szívós öreg róka
volt, aki talán már hat évnél is régebben szolgált káplárként.
Lándzsájával most Monzára bökött, és lépésben haladt tovább. Körülötte a társai
készenlétben tartották számszeríjaikat, kardjaikat meg bárdjaikat.
– Állj! Ki…
A nő hátratolta a csuklyáját.
– Maga szerint ki lehet az, Secco?
A szavak a zsoldos ajkára fagytak, és lándzsáját lelógatva, mozdulatlanul nézte, ahogy
Monza ellovagol mellette. Odabent a táborban az emberek a szokásos reggeli rituáléjukkal
foglalták le magukat: ettek, és meneteléshez készülődtek. Páran felkapták a fejüket, ahogy
a nő és Reszket végigügetett az ösvényen – vagy inkább a sátrak között vezető
legszélesebb sárcsíkon. Néhány közülük alaposabban is megnézte magának a
jövevényeket. Aztán egyre többen figyelték, végül összeverődve tisztes távolságból
követték őket.
– Ő az!
– Murcatto!
– Életben van?
Monza úgy lovagolt közöttük, mint régen. Kihúzta magát, állát felszegte, ajka önelégült
mosolyra húzódott, az embereket egyetlen pillantásra sem méltatta. Mintha semmit sem
jelentenének számára. Mintha ő egy másik, magasabb rendű állatfajhoz tartozna. Közben
azonban mindvégig azért fohászkodott magában, hogy senki ne jöjjön rá, amit eddig
sikeresen titokban tartott. Halálosan rettegett, hogy valaki előbb-utóbb kiókumlálja az
igazságot.
Miszerint halvány gőze sincs róla, mit csinál, és egy késszúrás ugyanúgy végez vele is,
mint bárki mással.
De senki sem szólt hozzá, és senki nem is akarta megállítani. A zsoldosok gyávák,
mindent egybevéve még inkább, mint mások. Olyan emberek, akik azért ölnek, mert ez
volt a legkönnyebb kenyérkereset, amit találtak. A zsoldosok hivatásuk természeténél
fogva nem hűek senkihez. Nem hűek a vezetőikhez, a munkaadóikhoz pedig még annyira
sem.
Erre bazírozott Monza.
A tábornok sátrát egy nagy tisztáson verték fel, a körülötte álló póznák
legmagasabbikáról vörös zászló lógott lefelé ernyedten, jócskán a kusza vászondzsungel
felett. Monza rántott egyet a kantáron, mire a lova felágaskodott, és páran félreiszkoltak az
útjából. Igyekezett nem kimutatni, hogy pattanásig feszültek az idegei. Nagyon rizikós
szerencsejátékot játszott, és tudta, hogy ha a félelemnek akár csak a legapróbb jelét is
észreveszik rajta, neki befellegzett.
A földre lendült a nyeregből, és könnyedén egy fiatal fa törzse köré dobta a kantárt.
Kikerült egy szintén a fához pányvázott kecskét, aztán elindult a sátor bejárata felé.
Nocau, a gurkhuli száműzött, aki napközben őrizte a sátrat már Sazine évei óta, tágra nyílt
szemmel meredt rá, és még az oldalán lógó szkimitárt is elfelejtette előrántani.
– Most már becsukhatod a szádat, Nocau. – Monza közelebb hajolt, és kesztyűs ujjával
úgy felfelé tolta a férfi állát, hogy összekoccantak a fogai. – Biztos nem örülnél, ha egy
madár fészket rakna odabent. – Ezzel belépett a sátorba.
Ugyanaz az asztal állt középen, mint régen, még ha a rajta heverő térképek más tájat
ábrázoltak is. Körben ugyanazok a zászlók lógtak; közülük párat ő adott hozzá a
gyűjteményhez Édeslucnál, Magastöltésen, Musseliában meg Caprilében. És persze ott
volt a szék is, amit Sazine állítólag Cesale hercegének ebédlőasztalától lopott el azon a
napon, amikor megalapította az Ezer Kardot. Most üresen állt két ládán, és az új tábornok
hátsófelét várta. Monza hátsófelét, ha kedves lesz hozzá a sors.
Bár el kellett ismernie, ez nem sűrűn fordult elő vele.
A nagy seregben megmaradt három legrégebbi százados a rögtönzött dobogó közelében
állt, és egymással sugdolózott. Sesaria, Victus és Andiche. Az a három, akiket Benna
meggyőzött, hogy őt tegyék meg tábornaggyá. Az a három, aki meggyőzte Hűséges
Carpit, hogy foglalja el a helyét. Az a három, akiket most neki kellett meggyőznie, hogy
ismét őt fogadják el parancsnokuknak. Felnéztek, meglátták Monzát, és kihúzták magukat.
– Nocsak, nocsak! – dörmögte Sesaria.
– Nocsak, nocsak, nocsak! – mormogta Andiche. – A talinsi kígyó!
– Maga a caprilei mászáros! – tódította Victus. – Hol van Hűséges?
A nő egyenesen a százados szemébe nézett.
– Nem jön. Új tábornokot kell kerítenetek.
A három férfi összenézett, Andiche zajosan megszívta sárga fogát. Ezt a szokását
Monza mindig gyomorforgatónak találta. És ez csak egy volt ennek a szottyadt hajú
patkánynak a gyomorforgató szokásai közül.
– Ami azt illeti, magunk is erre a következtetésre jutottunk.
– Hűséges jó ember volt – mennydörögte Sesaria.
– Túl jó ehhez a munkához – állapította meg Victus.
– Egy tisztességes tábornok a legjobb esetben is csak elvetemült szarcsimbók.
Monza kivillantotta a fogsorát.
– Az a benyomásom, hogy mind a hárman éppen eléggé elvetemültek vagytok. És nem
él három nálatok nagyobb szarcsimbók egész Styriában. – Nem viccnek szánta. Ezeket az
embereket kellett volna megölnie Hűséges helyett. – Ahhoz viszont túl nagy
szarcsimbókok vagytok, hogy egymásnak parancsolgassatok.
– Igaz, ami igaz – bólintott keserűen Victus.
Sesaria hátrabillentette a fejét, és lapos orra fölött nézett a nőre.
– Új emberre van szükségünk.
– Esetleg egy régire – szólt Monza.
 Andiche rávigyorgott két társára.
– Ami azt illeti, magunk is erre a következtetésre jutottunk – mondta megint.
– Jó nektek. – Ez simábban ment, mint Monza remélte. Nyolc évig vezette az Ezer
Kardot, és pontosan tudta, hogyan bánjon a hozzájuk hasonlókkal. Nemes egyszerűséggel
a kapzsiságukra apellált. – Nem vagyok az a típus, aki hagyja, hogy egy kis rossz viszony
a sok jó pénz útjába álljon, és tisztában vagyok vele, hogy ebben hasonlítunk egymásra. –
A fény felé tartotta Ishri érméjét, egy gurkhuli kétfejű pénzt az egyik oldalán a császárral,
a másikon a prófétával. Odadobta Andichénak. – Rengeteg ilyet kaphatunk még, ha
átállunk Rogonthoz.
Sesaria sűrű ősz szemöldöke alól meredt a nőre.
– Rogont mellett harcoljunk Orso ellen?
– Verekedjük vissza magunkat Styrián át? – A Victus nyakában lógó láncok
megcsördültek, ahogy a férfi hátravetette a fejét. – Ugyanazokon a csatatereken át, ahol az
elmúlt nyolc évben harcoltunk?
Andiche az érméről Monzára emelte a tekintetét, és felfújta himlőhelyes arcát.
– Akkor borzasztóan sokat kellene csatáznunk.
– Rosszabb esélyekkel is győztetek már, amikor én parancsoltam nektek.
– Tény és való. – Sesaria a rongyos zászlók felé intett. – Sok dicsőséget szereztünk,
amikor te ültél a székben, büszkék lehettünk magunkra.
– De próbálj meg ezzel fizetni egy kurvának! – Victus vigyorgott, márpedig az a görény
sosem szokott vigyorogni. Volt valami vészjóslóan gunyoros a mosolyukban.
– Nézd. – Andiche fél kézzel könnyedén a tábornoki szék karfájára támaszkodott, a
másikkal pedig leporolta az ülőfelületet. – Egy pillanatig sem kételkedünk benne, hogy ha
harcolni kell, te vagy a legjobb francos tábornok, akit csak kívánhat az ember.
– Akkor mi a gond?
Victus arca rút vicsorra torzult.
– Nem akarunk harcolni! Mi csak… pénzt… akarunk… keresni, baszd meg!
– Ki szerzett nektek több pénzt nálam?
– Khm! – szólalt meg egy hang a jobb füle mellett. Monza megpördült, majd kezével a
hüvelyében nyugvó kardja markolata fölött mozdulatlanná merevedett. Közvetlenül
mögötte ott állt a némiképp zavartan mosolygó Nicomo Cosca.
Leborotválta a bajszát, meg minden haját is mellé, rücskös koponyáján és határozott
vonalú állán csak feketés-szürkés borosta maradt. A folt a nyaka oldalán rózsaszínűvé
halványult. A szeme már nem tűnt olyan karikásnak, a szája sem remegett, és
izzadságcseppek sem gyöngyöztek az arcán. A mosolya azonban ugyanolyan volt. Az a
halvány kis mosoly meg a játékos csillogás sötét szemében. Pont mint régen, amikor
Monza először találkozott vele.
– Örömmel látom, hogy mindketten jól vagytok.
 – Uhh! – nyögött fel Reszket. Monza azon kapta magát, hogy csak elfojtott köhögést
tud kipréselni magából, a szavak mind cserbenhagyták.
– Ragyogó egészségnek örvendek, megható, hogy így aggódtok értem. – Cosca oldalt
lépett, és hátba vágta a meglepett Reszketet. Az Ezer Kard többi tábornoka is beözönlött a
nyíláson, aztán elhelyezkedtek körben a sátor fala mentén. Férfiak, akiknek a nevét, arcát
jól ismerte, de a képességeikkel vagy azok hiányával is tisztában volt. Utolsóként egy
görnyedt, viseltes kabátba burkolózó, feltűnően kurta nyakú férfi érkezett. Felhúzott
szemöldökkel pillantott Monzára, ahogy elhaladt mellette.
– Nyájas? – sziszegte a nő. – Azt hittem, visszamentéi Talinsba!
A fegyenc megvonta a vállát, mintha mi sem történt volna.
– Nem jutottam el odáig.
– Azt látom, baszd meg.
Cosca fellépett az emelvényül szolgáló ládákra, és egy eltúlzottan széles gesztussal a
gyülekezet felé fordult. Valahonnan szerzett egy elegáns fekete mellvértet csigavonalas
aranyszínű díszítéssel, egy aranyozott markolatú kardot, és egy pár csillogó csattal ellátott
finom fekete csizmát. Olyan pompával telepedett le a tábornoki székbe, mint császár a
trónjára. Nyájas az emelvény mellől, karba font kézzel figyelte a sátorban összegyűlteket.
Amint Cosca hátsója a fára telepedett, udvarias taps támadt; a századosok olyan
könnyedén érintették ujjaikkal a tenyerüket, mint a finom hölgyek szokták a színházban.
Éppen így tettek akkor is, amikor Monza lopta el a széket. Ha nem fogta volna el hirtelen
a hányinger, talán még el is neveti magát.
Cosca egy legyintéssel úgy tett, mintha elhessegetné magától a tapsot, közben azonban
nyilvánvalóan bátorította is.
– Nem, nem, tényleg nem szolgáltam rá, bár természetesen jó visszajönni.
– Hogy a fenébe…
– Maradtam életben? Kiderült, hogy a sebesülésem közel sem olyan halálos, mint
mindannyian hittük. Az egyenruhám miatt a talinsiak azt hitték, közéjük tartozom, és
azonnal egy kiváló sebészhez siettek velem, aki elállította a vérzést. Két hetet ágyban
töltöttem, aztán megszöktem az ablakon át. Purantiban felvettem a kapcsolatot régi
barátommal, Andichéval, akitől megtudtam, hogy szívesen látna egy új parancsnokot.
Mint kiderült, ugyanígy gondolkodtak nemes bajtársai is. – Körbemutatott a sátorban
összegyűlt századosokon, aztán magára bökött. – És már itt is vagyok.
Monza becsukta a száját. Ezt nem láthatta előre. Nicomo Cosca, a kiszámíthatatlanság
élő szobra. Ha az ember terve túl merev, hogy alkalmazkodjon a megváltozott
körülményekhez, az rosszabb, mintha egyáltalán nem is lenne terve.
– Ez esetben gratulálok, Cosca tábornok – préselte ki magából valahogyan a nő. – Az
ajánlatom továbbra is áll. Gurkhuli arany Rogont herceg szolgálatában…
– Ó! – Cosca elhúzta a száját, és a fogain keresztül szívta be a levegőt. – Sajnos akad itt
egy apró probléma. Már aláírtam egy új szerződést Orso nagyherceggel. Illetve az
örökösével, hogy pontosabb legyek. Foscar herceggel. Ígéretes fiatalember. Ospria ellen
vonulunk, épp ahogy Hűséges Carpi eltervezte korai halála előtt. – Mutatóujjával a
levegőbe bökött. – Elintézzük a Nyolcak Ligáját! Nekimegyünk a Halogatás hercegének!
Rengeteg fosztogatnivaló akad Ospriában. – Jó terv volt. A századosok egyetértőleg
mormogtak.
– De gyűlölöd Orsot!
– Ó, mélységesen megvetem őt, mint az közismert, de a pénze ellen semmi kifogásom.
Pontosan olyan színű, mint bárki másé. Ezt igazán neked is tudnod kellene. Eleget kaptál
tőle.
– Te vén pöcs! – szólt Monza.
– Igazán nem kéne így beszélned velem. – Cosca csücsörítve nézett a nőre. – Érett
negyvennyolc éves férfi vagyok. Ráadásul az életemet adtam érted.
– Kurvára nem haltál meg – vicsorította a nő.
– Nos, a halálomról szóló pletykák gyakorta túlzóak. Csak számos ellenségem vágyait
testesítik meg.
– Kezdem sejteni, mit érezhetnek.
– Jaj, hát mégis mit gondoltál? Hogy nemes halált halok? Én? Nagyon nem a stílusom.
Úgy szeretnék elmenni, hogy nincs rajtam a csizmám, üveget tartok a kezemben, és egy
nő bukik a farkamra. – Felhúzta a szemöldökét. – Ugye nem azért jöttél, mert erre a
feladatra pályázol?
Monza a fogait csikorgatta.
– Ha pénzről van szó…
– Orso élvezi a Valint és Balk Pénzintézet teljes támogatását, és az övéknél mélyebb
zsebet sehol nem találni. Jól fizet, több mint jól. De igazából nem is a pénzről van szó.
Aláírtam egy szerződést. A becsületszavamat adtam.
Monza rámeredt.
– Mikor nem szartad le, hogy mire adtad a szavad?
– Más ember lettem. – Cosca előhúzott egy flaskát a farzsebéből, lecsavarozta a tetejét,
és hosszan ivott belőle, mosolygó szemét egy pillanatra sem véve le a nő arcáról. – És be
kell valljam, ezt neked köszönhetem. Túltettem magam a múltamon. Kezdek rátalálni az
elveimre. – Vigyorogva nézett a századosaira, azok pedig vigyorogva néztek vissza rá. –
Kicsit homályosak még, de idővel teljesen tiszták lesznek. Jó kapcsolatot alakítottál ki
Orsoval. Lojalitáson alapult. Őszinteségen. Állandóságon. Utálnám, ha az egész a
latrinában végezné. Meg aztán nem feledkezhetünk meg a katonák első szabályáról sem,
igaz, fiúk?
Victus és Andiche egyszerre szólalt meg, éppen úgy, mint régen, mielőtt Monza ült
volna a székbe.
– Soha ne harcolj a vesztes oldalon!
Cosca még szélesebbre húzta a vigyorát.
 – Orso kezében vannak a lapok. Ha te jobbakat tudsz osztani nekem, mindig szívesen
meghallgatlak. De egyelőre Orsonál maradunk.
– Ahogy mondod, tábornokom – szólt Andiche.
– Ahogy mondod – visszhangozta Victus. – Jó, hogy visszatértél közénk.
Sesaria közelebb hajolt, és Cosca fülébe suttogott valamit. Az új tábornok úgy hőkölt
hátra, mintha egy méh szúrta volna meg.
– Hogy adjuk át őket Orso hercegnek? Szó sem lehet róla! Ez egy boldog nap! Örömteli
alkalom mindnyájunknak! Nem ölünk meg senkit, ma biztosan nem! – Úgy intett a nő
felé, mintha egy macskát akarna visszahessegetni a konyhába. – Elmehetsz. És jobb, ha
nem jössz vissza holnap. Ki tudja, akkor is ilyen vidámak leszünk-e.
Monza tett egy lépést Cosca felé. Éppen káromkodni készült, amikor fém csördült,
ahogy a századosok előhúzták a fegyvereiket. Nyájas elállta az útját, két kezét leengedte
maga mellé, kifejezéstelen tekintete a nő felé fordult.
Monza megtorpant.
– Végeznem kell Orsoval!
– És ha sikerül, az öcséd újra élni fog, igaz? – Cosca oldalra billentette a fejét. – És
visszakapod a kezedet is. Vagy nem?
Monza fázott, egészen libabőrös lett a karja.
– Megérdemli a sorsát!
– Ó, de hát a legtöbben megérdemeljük. És egytől egyig kipurcanunk végül. Addig is
hány embert szippantasz még be a mészárlás örvényébe?
– Bennáért…
– Nem. Önmagadért. Ismerlek, ne feledd! Álltam ott, ahol most te állsz, legyőzve,
elárulva, dicstelenül, és megfordítottam a sorsomat. Amíg embereket akarsz megölni,
Monzcarro Murcatto maradsz, a nagy és félelmetes! E nélkül ki lennél? – Cosca elhúzta a
száját. – Csak egy véres múltú, magányos kripli.
A nőnek kis híján torkán akadtak a szavak.
– Könyörgöm, Cosca, meg kell tenned…
– Semmit sem kell megtennem. Kvittek vagyunk, ugye emlékszel? Én azt mondom,
több mint kvittek. El a szemem elől, kígyó, különben befőttesüvegben küldelek vissza
Orso nagyhercegnek. Akarsz egy állást, északföldi?
Reszket jó szemével végigmérte Monzát, és a nő egy pillanatig biztos volt benne, hogy
elfogadja az ajánlatot. Aztán az északföldi lassan megrázta a fejét.
– Maradok a mostani főnökömnél.
– Hűség, mi? – mordult fel Cosca. – Csak óvatosan ezzel a marhasággal! Bele lehet
halni! – Itt-ott nevetés hallatszott. – Az Ezer Kard nem a hűség fellegvára, igaz, fiúk?
Hallani sem akarunk az ilyen gyerekes dolgokról! – A nevetés felerősödött, vagy húsz
kemény arc vigyorgott Monzára.
 Szédült. A sátor egyszerre tűnt túl világosnak és túl sötétnek.
Erős szag ütötte meg az orrát – izzadt testeké, ütős italé, egy bogrács bűzlő ételé vagy
talán a parancsnoki sátorhoz túl közel ásott latrináé. Felfordult a gyomra, a szája megtelt
nyállal. Kender; csak kender lenne kéznél. Bizonytalanul sarkon fordult, átfurakodott két
kuncogó férfi között, és kilépett a sátorból az erős délelőtti napfényre.
Odakint sokkal rosszabb volt. A nap sugarai mintha le akarták volna döfni.
Összemosódó, homályos szempárok tucatjai meredtek rá. A söpredék esküdtszéke. Monza
próbált előrenézni, csakis előre, de nem tudta megakadályozni, hogy folyamatosan
rebegjen a szemhéja. Igyekezett úgy vonulni, mint régen, felszegett fejjel, de olyan
hevesen reszketett a térde, hogy hallani vélte, ahogy minden lépésnél a nadrágja
belsejének koppan. Úgy érezte, mintha a sors egészen mostanáig halogatta volna, hogy a
félelem, a gyengeség, a fájdalom utolérje. Csak halogatta és halogatta, amíg minden, amit
elraktározott, egyetlen nagy hullámban rá nem rontott, és magával nem sodorta. A bőrét
ellepte a hideg verejték. Fájt a karja az ujja hegyétől egészen a válláig. Most mindenki
láthatta, kicsoda valójában. Láthatták, hogy elveszett ember. Véres múltú, magányos
kripli, ahogy Cosca mondta. A gyomra kavarogni kezdett, fulladozott, a torkát savas epe
égette. Meglódult vele a világ.
A gyűlölet csak ideig-óráig tartja talpon az embert.
– Nem megy – suttogta. – Nem megy. – Nem érdekelte, mi történik, meg akart állni
végre. Megbicsaklott a lába, és el is esett volna, ha Reszket el nem kapja a karját.
– Menj tovább! – súgta a fülébe.
– Nem megy…
Reszket ujjai a hónaljába vájtak, és a fájdalomtól egy pillanatra megállt körülötte a
forgó világ.
– Menj, baszd meg, különben végünk!
Monza a férfi segítségével elég erőt gyűjtött hozzá, hogy eljusson a lovakig. Eleget,
hogy a kengyelbe akassza a lábát. Eleget, hogy sajgó ágyékkal felküzdje magát a
nyeregbe, és a megfelelő irányba fordítsa a lovát. Ahogy elhagyták a tábort, szinte semmit
sem látott.
A híres tábornok, Orso herceg majdani nemezise élettelen húsdarabként rogyadozott a
nyeregben.
Ha az ember túlságosan megkeményíti magát, végül már nem hajlik, hanem törik. Elég
egy repedés, és már hullik is darabjaira.
 VI.
Ospria
„Az agónia nem hazug,
hát látni szeretem.”

Emily Dickinson
(Károlyi Amy fordítása)


Úgy tűnt, egy kis arany sok vérontást megakadályozhat.
Musseliát nem foglalhatták el egy bizonytalan kimenetelű ostrom nélkül, ezt előre
tudták. A város valaha az Újbirodalom nagy erődítménye volt, és lakói méltán
büszkélkedtek az ősi falakkal. Talán túlzásba is vitték a büszkeséget ahelyett, hogy inkább
aranyból tömtek volna többet a védők zsebébe. Benna egy szinte csalódást keltően
alacsony összegért intézte el, hogy nyitva hagyják az egyik oldalsó kaput.
Jóval azelőtt, hogy Hűséges emberei elfoglalták a védvonalakat, és az Ezer Kard
beözönlött a városba, hogy elkezdődhessen a fosztogatás, Benna már a sötét utcákon
vezette Monzát. Az, hogy az öccse ment elöl, és mutatta az utat, önmagában is szokatlan
volt.
– Miért akartál előrejönni?
– Meglátod.
– Hová megyünk?
– Visszaszerezni a pénzünket. Kamatostul.
Monza a homlokát ráncolva sietett az öccse után. Benna meglepetései általában nem
sikeredtek éppen kellemesre. Egy keskeny utcáról keskeny boltív nyílt. Odabent a
macskaköves udvart két ingatagfényű fáklya világította meg. Egy vászonnal fedett kocsi
mellett egyszerű utazóruhákat viselő kantai férfi állt, a befogott ló indulásra készen
várakozott. Monza nem ismerte az illetőt, az viszont ismerte Bennát, és kitárt karokkal,
sötétben is világító mosollyal indult elfelé.
– Benna, Benna! De jó látni téged! – Régi barátokként ölelték meg egymást.
– Téged is, barátom. Ő a nővérem, Monzcarro.
A férfi mélyen meghajolt.
– A híres és félelmetes. Megtiszteltetés.
– Somenu Hermon – mondta Benna szélesen mosolyogva. – A legnagyszerűbb
kereskedő Musseliában.
– Egyszerű kalmár vagyok magam is, akár a többiek. Csak pár holmi várja még, hogy
elvigyem őket. A feleségem és a gyerekeim már távoztak.
– Jó, ez megkönnyíti a dolgot.
Monza felhúzott szemöldökkel pillantott az öccsére.
– Mi folyik…
Benna előkapta az övéből a tőrét, és egyszerűen arcon döfte a férfit. Olyan gyorsan
történt, hogy a kereskedő még mosolygott, amikor a földre zuhant.
Monza ösztönösen kardot rántott, és az udvart ölelő árnyékokat meg az utcát kezdte
fürkészni, de minden csendes volt.
 – Mi a fenét műveltél? – kérdezte dühösen. Benna máris fent volt a szekéren, és
megszállott tekintettel látott hozzá, hogy feltépje a vásznat. Talált alatta egy ládát,
felfeszítette a fedelét, beletúrt, aztán hagyta, hogy az érmék csakis a pénzre jellemző
csörgéssel hulljanak vissza.
Arany.
Monza felugrott az öccse mellé. Soha életében nem látott ennyi aranyat egy helyen. A
szeme tágra nyílt a döbbenettől, ahogy rájött, hogy több hasonló láda is van ott. Reszkető
kézzel hajtotta félre a vásznat. Sokkal több.
– Gazdagok vagyunk! – nyüszítette Benna. – Gazdagok vagyunk!
– Eddig is gazdagok voltunk. – Monza lenézett a Hermon szeméből kiálló, a fáklyák
fényében feketének látszó, vérrel borított késre. – Muszáj volt megölnöd?
Benna úgy nézett rá, mintha megőrült volna.
– Kiraboltuk volna, hogy aztán életben hagyjuk? Elmondta volna mindenkinek, hogy
nálunk van a pénz. Így biztonságban vagyunk.
– Biztonságban? Ennyi arany minden, csak nem biztonságos, Benna!
Öccse megbántva húzta össze a szemöldökét.
– Azt hittem, örülni fogsz. Annyit túrtad a földet a semmiért. – Olyan volt, mintha
csalódott volna Monzában. – Ez a mienk. A mienk, érted? – Mintha viszolygott volna tőle.
– A könyörület és a gyávaság egy és ugyanaz, Monza! Azt hittem, tudod.
Mégis mit tehetett volna? Feltámasztja Hermont?
Úgy tűnt, egy kis arany sok vérontással járhat.
 Haditerv
Az Urval-hegység Styria gerincét adó legdélebbi vonulatának lankás völgyei és égig érő
ormai aranyló esti fényben lubickolva törtek merészen dél felé, amíg el nem érték a
hatalmas sziklát, amibe magát Ospriát vájták bele. A város és az Ezer Kard
főhadiszállásának otthont adó domb között zöldellő völgyet száz színben pompázó
vadvirágok borították. A mélyén ott kanyargott a távoli tenger felé tartó Sulva, vizét a
lenyugvó nap sugarai festették az olvasztott vas izzó vörösére.
Egy ősi berek olajfáin madarak csiviteltek, a magasan hullámzó fűben tücskök
ciripeltek. A szél csókot lehelt Cosca arcára, és színpadiasan meglobogtatta a kezében
tartott kalapjába tűzött tollat. A várostól északra elterülő lankákra szőlőskerteket
telepítettek. Cosca le sem tudta venni a szemét a tőkék szabályos zöld sorairól, szájában
összefutott a nyál a szinte fájdalmas vágyakozástól. Ezeken a lankákon taposták ki a
gyümölcsből a legjobb borokat a Világ Körén belül…
– A kutya mindenit, de meginnék valamit – dörmögte maga elé. – Gyönyörű! –
sóhajtotta Foscar herceg.
– Nem vetette még tekintetét a szép Ospriára, felség?
– Hallottam történeteket, de…
– Lélegzetelállító, igaz?
A várost a meredek domboldalt alkotó, krémszínű sziklába vágott négy, hatalmas
lépcsőre építették. Mindegyik fennhéjázó épületekkel teli, háztetők, kupolák és tornyok
dzsungelével kérkedő szintet külön fal vette körül. Az egykori birodalmi vízvezeték
kecsesen ívelt a hegyről a legkülső bástyáig. Az ötven vagy talán még annál is több boltív
közül a legmagasabb legalább hússzor olyan magas volt, mint egy ember. A citadella
lehetetlenül kapaszkodott a legfelső oromba, négy hatalmas tornyának körvonalai
kirajzolódtak a sötétedő azúr égbolt előtt. Ahogy a nap lefelé tartott, a lámpák sorra
kigyúltak az ablakokban, a város körvonalait apró fényfoltok csillámpora lepte el. –
Kizárt, hogy létezik ehhez fogható hely.
Egy pillanatra csend lett.
– Szinte kár tűzzel és karddal elpusztítani – jegyezte meg Foscar.
– Szinte, felség. De háború van, és ezek a rendelkezésünkre álló eszközök.
Cosca azt hallotta, hogy Foscar gróf – illetve a hírhedt sipani bordélyban a bátyját ért
szerencsétlenség óta már Foscar herceg – csak egy zöldfülű, gyenge idegzetű ifjonc, így
kellemesen meglepte, amit eddig tapasztalt. A fiú valóban tejfölösszájú volt még, de hát
minden férfi fiatalon kezdi. Foscar azonban inkább megfontoltnak tűnt, mint gyengének,
inkább józannak, mint gyávának, inkább udvariasnak, mint szerencsétlennek. Nagyjából-
egészéből olyannak tűnt, amilyen Cosca lehetett ennyi idős korában. Csak persze a
részleteket illetően a tökéletes ellentéte.
– Rendkívül erősnek tűnnek a védvonalak… – mormogta a herceg, távcsövén át
szemlélve a város magasba emelkedő falait.
 – Valóban. Ospria volt az Újbirodalom legtávolabbi helyőrsége, azért építették, hogy
távol tartsa a nyugtalan baoli hordákat. A falak egy része ötszáz évnél is régebben állja a
barbárok támadásait.
– Akkor nem lehet, hogy Rogont herceg egyszerűen visszavonul mögéjük? Úgy fest, ha
egy módja van rá, hajlamos elkerülni az összeütközést…
– Felveszi a harcot, felség – mondta Andiche.
– Muszáj neki – mennydörögte Sesaria –, különben letáborozunk a szép kis völgyében,
és kiéheztetjük.
– Háromszoros túlerőben vagyunk – tódította Victus.
Cosca ezzel nem tudott vitába szállni.
– A falak csak akkor hasznosak, ha az ember segítséget vár, márpedig ezúttal senki sem
siet a Nyolcak Ligájának segítségére. Harcolnia kell. Harcolni fog. Kétségbe van esve. –
Ha valamit megértett, az a kétségbeesés volt.
– Be kell vallanom, vannak… kétségeim. – Foscar idegesen megköszörülte a torkát. –
Tudomásom szerint ön mindig szenvedélyesen gyűlölte apámat.
– Szenvedélyesen? Hah! – Cosca egy legyintéssel elhessegette a dolgot. – Fiatal
koromban hagytam, hogy a szenvedélyességem az orromnál fogva vezessen, de aztán az
évek során megtanultam, hogy jobban járok, ha a hideg fej mellett teszem le a voksomat.
Az ön édesapjával akadtak nézeteltéréseim, de én mindenekfelett zsoldos vagyok. Ha
hagynám, hogy személyes ellenérzéseim az erszényem súlyának rovására menjenek, az
bűnös felelőtlenség lenne a részemről.
– Úgy van, úgy van! – Victus tekintete még a szokásosnál is sunyibb volt.
– Ami azt illeti, engem például rútul elárult három kedvenc századosom – Cosca
színpadiasan körbemutatott rajtuk a kalapjával –, és Murcattót ültették a székembe.
Átbasztak a palánkon, ahogy Sipaniban mondják. Átbasztak, felség. Ha bosszúra fájna a
fogam, kicsinálnám ezt a három szarcsimbókot. – Aztán Cosca felnevetett, a többiek pedig
követték a példáját, és a kissé feszélyezett hangulat gyorsan szertefoszlott. – A
későbbiekben még hasznára válhatunk egymásnak, ezért mindent megbocsátottam nekik,
miképpen az ön édesapjának is. A bosszú senkinek nem teremt szebb holnapot, és ha az
életünk mérlegére tesszük, nem esik nagyobb súllyal a latba, mint akár egyetlen… tallér.
Nem kell aggódnia a sérelmek miatt, Foscar herceg, első az üzlet. Megvásárolt és
kifizetett, teljes egészében az öné vagyok.
– Ön a nagyvonalúság szobra, Cosca tábornok.
– A kapzsiság szobra vagyok, ami nem egészen ugyanaz, de nekem simán megfelel így.
Most pedig vacsorázhatnánk. Valaki esetleg inna egy pohárkával? Tegnap a pataknál egy
uradalomban rábukkantunk néhány ládányira egy igen kellemes borocskából, és…
– Talán jobb lenne, ha még a léhaságok előtt megbeszélnénk a haditervet. – Rigrat
ezredes éles hangja maga volt a Cosca érzékeny őrlőfogához érintett reszelő. Az éles arcú,
éles hangú, éles modorú, harmincas évei végén járó férfi annak idején Ganmark tábornok,
most pedig Foscar második embere volt. Valószínűleg ő állt a talinsi hadműveletek
mögött. – Amíg mindenkinek kéznél van a jobbik esze.
– Higgye el, fiatalember – felelte Cosca, bár a másik már nem volt fiatal, ráadásul még
emberszámba sem igen vette –, én és a jobbik eszem nem egykönnyen válunk el
egymástól. Van talán valamilyen terve?
– Van! – Rigrat széles mozdulattal előkapta a pálcáját, mire Nyájas kilépett a
legközelebbi olajfa árnyékából, és már nyúlt is a fegyvere után. Cosca egy halvány
mosollyal és egy kurta fejrázással visszaküldte az árnyékba. A többiek mindezt észre sem
vették.
Cosca egész életében katona volt, mégsem sikerült soha rájönnie, mi célt szolgálhat egy
pálca. Nem lehetett vele embert ölni, de még csak fenyegetőzni sem. Nem lehetett vele
sátorszeget beverni vagy megsütni egy jó szelet húst, de még csak be sem cserélhették
valami hasznosra. Talán arra találták ki, hogy a tisztek megvakarhassák vele azt a nehezen
elérhető pontot a derekuknál. Esetleg arra, hogy feldughassák a seggükbe. Vagy talán csak
annyit jeleztek, hogy a tulajdonosuk egy hülye. Ezekre a célokra, gondolta Cosca, ahogy
Rigrat fontoskodóan a folyó felé bökött a pálcájával, elsőrangúan megfelelt.
– Két gázló visz a Sulva túlpartjára. Van egy fent… és egy lent. A lenti sokkal
szélesebb, ott inkább bízhatunk az átjutásban. – Az ezredes arra a pontra mutatott, ahol a
birodalmi út koszos csíkja találkozott a folyóval, és ahol a ragyogó víz lassan végigfolyt a
lejtős völgy mélyén. – De a másik úgy egy mérfölddel feljebb elvileg szintén használható
az évnek ebben a szakában.
– Két gázló, azt mondja? – Mindenki pontosan tudta, hogy két átkozott gázló van.
Cosca maga is dicsőségesen átkelt az egyiken, amikor megérkezett Ospriába, hogy aztán
Sefeline nagyhercegnő megfingassa az alattvalóival. Később pedig a másikon át menekült,
amikor a ribanc megpróbálta megmérgezni. Cosca elővette megviselt flaskáját a kabátja
zsebéből. Azt, amelyiket Morveer vágott hozzá még Sipaniban. Lecsavarta a tetejét. Rigrat
éles pillantást vetett rá. – Azt hittem, megegyeztünk, hogy csak akkor iszunk, ha már
megtárgyaltuk a stratégiát.
– Maga egyezett meg. Én csak itt álltam. – Cosca lehunyta a szemét, mély lélegzetet
vett, megbillentette a flaskát, és hosszan ivott belőle. A kellemes hűvös betöltötte a száját,
leöblítette száraz torkát. Inni, inni, inni. Elégedetten felsóhajtott. – Semmi sem fogható
egy kis esti itókához.
– Folytathatom? – Rigrat majd felrobbant a türelmetlenségtől.
– Persze, fiam, ahogy óhajtja.
– Holnapután hajnalban ön átvezeti az Ezer Kardot az alsó gázlón…
– Vezetem? Úgy érti, én megyek elöl?
– Hogyan máshogyan vezethetne egy vezető?
Cosca értetlenül nézett össze Andichéval.
– Bárhonnan máshonnan. Járt már maga egy csata frontvonalában? Ott igen nagy
eséllyel ölik meg az embert.
– Rendkívül nagy eséllyel – bólintott Victus.
 Rigrat a fogát csikorgatta.
– Akkor vezesse őket onnan, ahonnan gondolja, de az Ezer Kard átkel az alsó gázlón
etrisani és cesalei szövetségeseink támogatásával. Rogont hercegnek nem lesz más
választása, mint hogy minden haderejét bevetve igyekezzen megsemmisíteni önöket,
mielőtt még partot érnek a túloldalon. Ha már harcba bocsátkoztak, talinsi osztagaink
előbújnak a rejtekhelyükről, és átkelnek a fenti gázlón. Oldalba támadjuk az ellenséget,
és… – A pálca hangosat dörrent, ahogy üres tenyerébe csapott vele.
– Megverik őket egy bottal?
Rigrat nem volt tréfás kedvében. Coscának az az érzése támadt, hogy ilyesmi amúgy
sem fordult még vele elő soha.
– Acéllal, uram, acéllal! Megfutamítjuk őket, és ezzel végleg megsemmisítjük a
bajkeverő Nyolcak Ligáját!
Hosszú csend következett. Cosca és Andiche morózus pillantást váltott egymással.
Sesaria meg Victus összenézett, és mindketten megrázták a fejüket. Rigrat türelmetlenül
csapkodta a lába szárát a pálcájával. Foscar herceg megint megköszörülte a torkát, és
idegesen felszegte az állát.
– Mi a véleménye, Cosca tábornok?
– Hmm. – Cosca komoran megrázta a fejét, és egyre mélyülő ráncokkal a homlokán a
csillogó folyót mustrálta. – Hmm. Hmm. Hmmmm.
– Hmmm. – Victus csücsörítő ajkát kezdte kopogtatni az ujjával.
– Hmpf. – Andiche felfújta az arcát.
– Hrrrrm. – Sesaria bizonytalanul dörmögött.
Cosca levette a kalapját, megvakarta alatta a kobakját, majd megpöckölte a tollat, és
visszatette a fejfedőt a helyére.
– Hmmmmmmmmmmmmm…
– Ezt vehetjük úgy, hogy nem helyesli a tervet? – kérdezte Foscar.
– Akaratlanul is tanúbizonyságát adtam volna fenntartásaimnak? Ez esetben nem
titkolhatom őket tovább jó lelkiismerettel. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy az Ezer
Kard alkalmas az ön által megszabott feladatra.
– Nem vagyok meggyőzve – mondta Andiche.
– Nem alkalmas – mondta Victus.
Sesaria a kelletlenség néma szobra volt.
– Talán nem kapnak elegendő fizetséget a szolgálataikért? – érdeklődött Rigrat.
Cosca kurtán felnevetett.
– Természetesen kapunk, és az Ezer Kard harcolni fog, arra számíthat.
– Harcolni fognak, mind egy szálig – erősítette meg Andiche.
– Mint a veszett fene! – tette hozzá Victus.
 – De azt, hogy hogyan harcolnak a legjobban, nekem, a tábornokuknak kell
eldöntenem. Két vezért vesztettek el rövid idő alatt. – Lehajtotta a fejét, mintha sajnálná a
történteket, és neki egyáltalán nem származott volna haszna az egészből.
– Murcattót, aztán meg Hűségest. – Sesaria úgy sóhajtott fel, mint aki nem vette ki
aktívan a részét a parancsnokváltásokból.
– Most csak kisegítőnek felelnek meg.
– Felderítésre – mélázott Andiche.
– A szárnyak megtisztítására – mormogta Victus.
– Erősen megfogyatkozott a harci kedvük. Megfizetik őket, de nem a pénz bírja rá
igazán az embert, hogy kockára tegye az életét. – Főleg, ha zsoldos az illető, de hát azt
aligha volt szükséges hozzátenni. – Ha éles helyzetben a makacs és elszánt ellenfél elé
vetjük őket, szemtől szemben… Nem mondom, hogy megtörnek, de… nos… – Cosca
elhúzta a száját, és lassan a nyakát vakargatta. – Akár meg is törhetnek.
– Remélem, most nem azokat a pletykákat bizonyítja éppen, melyek szerint ön
vonakodik harcolni.
– Hogy vonakodnék harcolni? Kérdezzen meg bárkit, egy tigris veszett el bennem! –
Victus orrából közben az állára csorgott a takony, de Cosca nem foglalkozott vele. – Ez
inkább annak a kérdése, hogy a megfelelő eszközt választjuk-e ki a feladatra. Az ember
nem tőrrel esik neki egy vaskos fának, hogy kivágja. A fejszéjét használja. Hacsak nem
egy oltári nagy seggfejről van szó. – A fiatalember nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de
Cosca rezzenéstelenül beszélt tovább. – A terv nagy vonalakban kiváló. Mint egyik katona
a másiknak, fenntartások nélkül gratulálok hozzá.
Rigrat köpni-nyelni nem tudott. Képtelen volt eldönteni, hogy hülyének nézik-e éppen,
vagy sem, holott nyilvánvalóan hülyének nézték.
– De bölcsebb lenne, ha az ön talinsi katonái – akik elkötelezettek az ügy iránt, és
nemrégiben kiállták a próbát Visserinében, aztán Purantiban is –, lennének azok, akik
átkelnek az alsó gázlón, és harcba bocsátkoznak az ospriaiakkal etrisani, cesalei meg mit
tudom én, milyen szövetségeseik segítségével. – A folyó felé intett a flaskájával, amit
lényegesen hasznosabb eszköznek tartott a pálcánál, elvégre pálcától még nem rúgott be
senki. – Az Ezer Kard számára sokkal megfelelőbb lenne, ha elbújnánk a hegyoldalon.
Várnánk, hogy megragadhassuk a pillanatot. Akkor lelkesen átcsörtetnék a fenti gázlón, és
hátba támadnánk az ellenséget.
– Úgy a legjobb támadni – mormogta Andiche. Victus kuncogott magában.
Cosca a fiaskójával gesztikulálva fejezte be mondanivalóját.
– Ekképp az önök bátor szilárdsága és a mi tüzes szenvedélyünk éppen ott vettetik be,
ahol az a legalkalmasabb. Dalokat énekelnek rólunk, dicsőséget szerzünk, történelmet
írunk. Orso király lesz… – Könnyedén meghajolt Foscar felé. – Mint ahogy ön is, felség,
ha eljön az ideje.
Foscar összeráncolt homlokkal pillantott a gázlók felé.
– Igen, igen, értem. Viszont az a helyzet…
 – Ez esetben meg is állapodtunk. – Cosca a herceg vállára lendítette a karját, és a sátor
felé terelte őt. – Stolicus mondta tán, hogy a nagy emberek gyakorta egy irányba
menetelnek. Úgy hiszem, ő volt. Mi most meneteljünk a vacsora felé, barátaim! Ujjával az
egyre sötétebb hegyek felé bökött, ahol Ospria ragyogott a lenyugvó nap fényében. –
Esküszöm, olyan éhes vagyok, hogy egy várost is meg tudnék enni! – Kedélyes nevetés
követte, ahogy elindult vissza a sátor felé.
 Politika
Reszket mogorván ült a székén, és ivott.
Rogont herceg nagy étkezője messze a leggrandiózusabb helyiség volt, ahol valaha is
poharat vett a kezébe. Amikor Vossula azt mondta neki, hogy Styria a csodák földje, ő
inkább ilyesféle dolgokra gondolt, mint Talins bűzlő kikötőjére. Ez az étkező legalább
négyszer akkora volt, mint Bethod nagyterme Carleonban, és legalább háromszor olyan
magas is. A falakat kékes-feketés kövek csíkjaival szabdalt sápadt márvány borította.
Mindent faragott levelek meg indák díszítettek, és mindent befutott a repkény, így a
táncoló árnyékokban valódi és mesterséges növények keveredtek egymással. A
várkapukhoz foghatóan széles ablakokon beáramló meleg, esti szellőben ezernyi,
mennyezetről lelógó lámpa fénye ingott és lobogott, gazdag ragyogással vonva be
mindent.
Fenséges és varázslatos hely volt, istenek építették óriások számára.
Kár, hogy akik most összegyűltek itt, mindkettőtől nagyon messze álltak. A hivalkodó
ruhák és ékszerek mind azt sugallták, hogy viselőik fiatalabbak, soványabbak vagy
gazdagabbak, mint valójában. A színes csipkés gallérú zakókba öltözött férfiak aranyozott
tőrt tűztek az övükbe. Púderezett arcukra kiült a viszolygás, amikor először
megpillantották Reszketet. Aztán amikor az arca bal oldalát is feléjük fordította, olyan
mérhetetlen undorral meredtek rá, ami háromnegyed rész elégedettséggel töltötte el,
egynegyed részben pedig belőle is méla undort váltott ki.
Minden egyes lakomán akad egy ostoba, rút, erőszakos barom, akinek elszámolnivalója
van a világgal, túl sokat iszik, és mindenkire a frászt hozza már a puszta jelenlétével is.
Úgy festett, ma este ő ez az ember, és igazából nem is volt ellenére a szerep. Nyálat
harákolt fel, és zajosan a csillogó padlóra köpött.
A szomszéd asztalnál egy hosszú, fecskefarkú, sárga frakkot viselő férfi körülnézett,
puffadt ajkaira halvány, gunyoros mosoly ült ki. Reszket felé hajolt, kése hegye
megcsikordult a fényesre csiszolt asztallapon.
– Talán mondani akar valamit a húgyos zakójában? – A férfi elsápadt Reszket odavetett
kérdésére, és egyetlen szó nélkül visszafordult a barátaihoz.
– Gyáva mocsadékok – dörmögte Reszket az üres boroskupájába olyan hangosan, hogy
három asztallal odébb is hallhatták. – Egyetlen tökös ember nincs az egész társaságban!
Arra gondolt, mit szólna a Kutyaember ezekhez a vihorászó piperkőcökhöz. Vagy
Háromfás Rudd. Vagy Fekete Métely. Már-már felnevetett a gondolatra, de aztán ajkára
fagyott a mosoly. Ebben a teremben legfeljebb ő volt nevetséges. Itt ült ezek között az
emberek között, de végeredményben a jótékonyságukra volt kénytelen hagyatkozni, mert
nem maradt egyetlen barátja sem. Vagy legalábbis nagyon úgy tűnt.
Megvetően pillantott a terem végében lévő emelvényen felállított asztal felé. Rogont
legkedvesebb vendégei között ült, és úgy vigyorgott, mintha ragyogó csillag lenne az
éjszakai égbolton. Monza mellette kapott helyett. Onnan, ahol Reszket ült, nehéz volt
ugyan megállapítani – főleg, hogy a harag meg a bor mindent elhomályosítottak –, de a nő
mintha nevetett volna. Most, hogy végre nem volt útjában félszemű kis küldönce,
valószínűleg remekül érezte magát.
Igen jóképű egy rohadék volt ez a Halogatás hercege. Legalábbis megvolt mindkét
szeme. Reszket szívesen beverte volna a sima, öntelt képét. Egy kalapáccsal, amivel
Monza is betörte Gobba fejét. Vagy egyszerűen az öklével. Összeroppanthatta volna a két
tenyere között. Vörös cafatokra szaggathatta volna. Remegő kézzel szorította a kését,
miközben kigondolta, hogyan is fogja csinálni. Elidőzött minden egyes véres részleten, és
addig alakítgatta őket, amíg végül a lehető legerősebb férfinak nem mutatkozott: Rogont
kegyelemért könyörögve összehugyozta magát, Monza pedig mindennél jobban akarta őt.
Gondolatmenete közben mindvégig kettejüket figyelte egyetlen összehúzott, remegő
szemével.
Azzal hergelte magát, hogy rajta nevetnek, bár maga is tudta, hogy ez ostobaság. Nem
számított ő annyira, hogy bárki is kinevesse – és ettől csak még inkább fortyogott
magában. Még mindig igyekezett a büszkeségébe kapaszkodni, mint fuldokló az
ágacskába, amelyik reménytelenül kicsi volt hozzá, hogy a felszínen tartsa. Egy
megcsonkított borzalom lett belőle, pedig számtalanszor megmentette Monza életét.
Számtalanszor kockára tette a sajátját. Felmászott a számtalan kurva lépcsőn ennek a
nyavalyás hegynek a legtetejére. Ezek után többet érdemelt volna megvetésnél.
Kirántotta a kését a fából. Ez volt az a kés, amit Monzától kapott a legelső napon,
amikor találkoztak. Amikor még mindkét szeme megvolt, és sokkal kevesebb vér tapadt a
kezéhez. Amikor még azt tervezgette, hogy felhagy a gyilkolással, és jó ember lesz belőle.
Már nem is igen emlékezett rá, milyen érzés volt.
* * *
Monza mogorván ült a székén, és ivott.
Nemigen kívánta mostanában az ételt, a felhajtást még annyira sem, legkevésbé pedig a
seggnyaláshoz fűlött a foga, így Rogont halálra ítéltek számára rendezett bankettje igazi
rémálomnak ígérkezett számára. Benna volt az kettejük közül, aki élvezte a hedonizmust,
a hajbókolást, a hízelgést. Ő imádta volna ezt – a legotrombább alakok hátát is nevetve
veregette volna meg. Ha akadt volna egy ráérő pillanata az őt valójában megvető emberek
üres hízelgései között, odahajolt volna hozzá, hogy nyugtatón megérintse a karját, és a
fülébe súgja, hogy tűrjön és mosolyogjon. Egy inkább vicsorra emlékeztető tátott szájú
mosolynál több mindenesetre nem tellett tőle.
Irdatlanul fájt a feje, lüktetett, ahol az érméket a koponyájához csavarozták, az
evőeszközök diszkrét csörgése pedig úgy hatott rá, mintha szögeket kalapáltak volna az
arcába. A gyomra folyamatosan görcsölt, amióta otthagyta a vízbe fúlt Hűségest a
malomkeréken. Csak nehezen állta meg, hogy ne forduljon Rogont felé, és ne okádja és
okádja és okádja le arannyal hímzett fehér mentéjét.
A herceg udvarias aggodalommal a tekintetében fordult felé.
– Miért olyan komor, Murcatto tábornok?
– Komor? – A nőnek vissza kellett nyelnie a gyomrából feltörő epét, hogy meg tudjon
szólalni. – Orso serege úton van errefelé.
 Rogont a száránál fogva forgatta a borospoharát.
– Hallottam róla. Az ön egykori mentora, Nicomo Cosca hathatós segítségével. Az Ezer
Kard felderítői már elérték a Menzes-dombot a gázlók előtt.
– Akkor nincs többé késlekedés.
– Valóban nem úgy tűnik. Dicsőségre vonatkozó terveimet hamarosan sárba tiporják.
Miként ez az efféle tervekkel oly gyakran megtörténik.
– Biztos, hogy saját megsemmisülésének előestéje a legalkalmasabb időpont az
ünneplésre?
– Másnap talán már túl késő lenne.
– Hm. – Igaz. – Talán csoda történik.
– Soha nem hittem igazán az isteni közbeavatkozásban.
– Nem? Akkor ők hogy kerültek ide? – Monza a közvetlenül az emelvény előtt ülő,
fehér köpenyt és papi fejfedőt viselő gurkhuliak felé intett a fejével.
A herceg lenézett rájuk.
– Ó, ők egyáltalán nem csak spirituális segítséget nyújtanak. Khalui próféta követei.
Orso hercegnek megvannak a szövetségesei az Unióban, az ottani bankok támogatják őt.
Nekem is szövetségeseket kell találnom. És a próféta előtt még Gurkhul császára is
letérdel.
– Mindenki letérdel valaki előtt, nemde? A császár és a próféta majd vigasztalhatják
egymást, amikor a papjaik elviszik nekik a hírt, hogy a maga fejét lándzsára tűzték.
– Gyorsan túlteszik majd magukat rajta. Styria csak egy mellékes affér a számukra.
Biztos vagyok benne, hogy hamarosan újabb csatatér foglalkoztatja őket.
– Úgy hallottam, a háború sosem ér véget. – Kiürítette a poharát, és eltolta magától.
Lehetséges, hogy Ospriában készítették a világ legjobb borát, de Monza úgy érezte, nem
különb a hányásnál. Mindennek hányásíze volt. Az egész élete a hányásról szólt. A
hányásról és a gyakori, fájdalmas, híg húgyról. Sajgó ínyről, lepedékes nyelvről, kimart
fogakról, égő fenékről. Egy rizsporos parókát viselő, lóarcú szolgáló átnyúlt a válla fölött,
hogy hosszú borpatakot csorgasson az üres poharába, mintha attól, hogy a lehető
legmagasabbra emelte a palackot, jobb íze lett volna az italnak. A szolgáló végül könnyed
rutinmozdulatokkal vonult vissza. A visszavonulás elvégre az ospriaiak specialitása volt.
Monza ismét a pohara után nyúlt. A legutóbb elszívott kender arra elég volt, hogy ne
remegjen tovább a keze, de sokra nem ment vele.
Alig várta hát, hogy magával ragadja az agyatlan, szégyenteljes, bamba részegség, és
elhomályosítsa a nyomorúságát.
Tekintete végigvándorolt Ospria leggazdagabb és leghaszontalanabb polgárain. Ha az
ember tudatosan figyelte a jeleket, érzékelte, hogy a bankett fölött ott lebeg a hisztéria
előszele. A vendégek túl sokat ittak. Túl gyorsan beszéltek. Túl hangosan nevettek. Semmi
sem oldja úgy a gátlásokat, mint a küszöbönálló megsemmisülés. Rogont közelgő
végzetének egyetlen pozitívuma az volt, hogy vele együtt ezek a barmok is elveszítik
mindenüket.
 – Biztos benne, hogy idefent van a helyén? – kérdezte a nő.
– Valakinek muszáj itt lennie. – Rogont különösebb lelkesedés nélkül vetett egy
oldalpillantást a kislányos affoiai Cotarda grófnőre. – Úgy fest, a nemes Nyolcak
Ligájából Kettek Ligája maradt. – Közelebb hajolt Monzához. – És ha teljesen őszinte
akarok lenni, azon gondolkodom, talán nincs még késő, hogy magam is kiszálljak.
Szomorú, de egyre fogynak az említésre méltó vendégeim.
– Szóval közszemlére tett, hogy feltámasszam a kornyadozó renoméját, ha jól értem.
– Pontosan. És magánál elbűvölőbb vendéget nem is tehettem volna közszemlére.
Továbbá biztosíthatom, hogy a kornyadozásomról szóló pletykák minden alapot
nélkülöznek. – Monzának még ahhoz sem maradt ereje, hogy felbosszantsa magát vagy
hogy mulasson a herceg szavain. Egy fáradt mordulással elégedett meg hát. – Ennie kéne
valamit. – Rogont a nő érintetlen tányérja felé bökött a villájával. – Soványnak tűnik.
– Forog a gyomrom. – Ráadásul annyira fájt a jobb keze, hogy a kést is alig bírta
tartani. – Mindig forog a nyomrom.
– Tényleg? Evett talán valamit? – Rogont olyan jóízűen emelt egy falatot a szájába,
mint akinek semmi kétsége felőle, hogy túléli a hetet. – Vagy inkább tett valamit?
– Talán csak a társaság miatt van.
– Nem lepne meg. Sefeline nénikémnek mindig felfordult tőlem a gyomra. A hölgy
igencsak hajlamos volt a hányingerre. Maga bizonyos mértékig rá emlékeztet. Éles az
esze, tehetséges, vasakaratú, de kevesebbet bír a gyomra, mint az ember gondolná.
– Sajnálom, hogy csalódást kellett okoznom. – A holtak voltak a megmondhatói,
önmagának is éppen elég csalódást okozott.
– Nekem? Ó, éppen ellenkezőleg, efelől biztosíthatom. Egyikünk sincs kőből, nem
igaz?
Monza húzott még egyet a borából, aztán zordan pillantott a pohárra. Egy éve még csak
megvetést érzett Rogont iránt. Bennával és Hűségessel azon nevettek, hogy a herceg
milyen gyáva alak, és hogy ugyan mekkora veszélyt jelenthet a szövetségeseire nézve.
Azóta Benna meghalt, ő pedig megölte Hűségest, és Rogonthoz szaladt menedékért, mint
egy csökönyös gyermek a gazdag nagybácsihoz. A nagybácsihoz, aki ebben az esetben
még saját magát sem tudta megvédeni. Rogont azonban még mindig sokkal jobb társaság
volt, mint az alternatívája. Monza tekintete kelletlenül a jobb oldali hosszú asztal végén
magányosan üldögélő Reszketre tévedt.
A szomorú tény az volt, hogy az északföldinek már a látványától is rosszul lett. Az is
komoly erőfeszítésébe telt, hogy megálljon mellette, az pedig, hogy megérintse, szóba sem
jöhetett. Nem csak a férfi megcsonkított arcáról volt szó, annál sokkal többről. Monza
éppen elég ocsmány dolgot látott és tett életében, ami képessé tette volna rá, hogy ne
zavarja a látvány. Inkább a csendekkel volt a baj – azokkal a pillanatokkal, amiket
korábban kitöltött Reszket folyamatos fecsegése. Azok tele voltak olyan adósságokkal,
amiket nem tudott visszafizetni. Ha a ferde, halott szemre nézett, mindig eszébe jutott,
ahogy a férfi a fülébe súgta: Veled kellett volna megtenniük. És Monza tudta, hogy valóban
vele kellett volna megtenniük.
 Amikor Reszket végül megszólalt, többé egy szót sem szólt arról, hogy helyesen akar
cselekedni és jobb emberré fog válni. A nő talán örülhetett volna, hogy ezt a vitát
megnyerte, elvégre elég energiát fektetett bele. Mégsem tudott másra gondolni, csak arra,
hogy valamilyen úton-módon egy félig rendes emberből félig gonosz embert csinált. Nem
csak ő maga rothadt, hanem minden, amit csak megérintett.
Rosszul volt Reszkettől, és attól, hogy undorodott tőle, miközben tudta, hogy hálásnak
kellene lennie neki. Ettől pedig csak még rosszabbul érezte magát.
– Az időmet pocsékolom – sziszegte leginkább a pohárnak. Rogont felsóhajtott.
– Mindannyian az időnket pocsékoljuk. Csak telnek a rémes pillanatok, amíg dicstelen
halált nem halunk az általunk választható legkevésbé borzalmas módon.
– Nem itt kellene lennem. – Monza megpróbálta ökölbe szorítani kesztyűs kezét, de a
fájdalom végképp legyengítette. – Megtalálhatnám a módját… megtalálhatnám a módját,
hogy megöljem Orsot. – De annyira fáradt volt, hogy még a beszéd is nehezére esett.
– Bosszú? Igazán?
– Bosszú.
– Szomorú lennék, ha elmenne.
Monza most már oda sem figyelt arra, amit a herceg mondott.
– Mi a fenére kellek én magának?
– Hogy mire kell nekem? – Rogont arcáról egy pillanatra eltűnt a mosoly. – Többé nem
választhatom a halogatást, Monzcarro. Hamarosan, talán holnap nagy csata lesz, ami
eldönti Styria további sorsát. Mi lehetne ilyenkor értékesebb, mint az ország egyik
legnagyszerűbb katonájának tanácsa?
– Majd meglátom, sikerül-e kerítenem egyet valahonnan.
– Magának ráadásul számos barátja van.
– Hogy nekem? – Monzának egyetlen olyan sem jutott eszébe, aki életben lett volna.
– A talinsiak most is szeretik. – Felhúzott szemöldökkel nézett végig az összegyűlteken.
A vendégek nem épp barátságos pillantásokat lövelltek a nő felé. – Ezen a környéken
persze kevésbé népszerű, de az is csak az én igazamat bizonyítja. Végtére is aki az egyik
helyen hős, az a másikon gazember.
– Talinsban azt hiszik, meghaltam, és nem foglalkoztatja őket különösebbképpen a
dolog. – Még magát Monzát sem érdekelte igazán.
– Ellenkezőleg. Az ügynökeim azzal vannak elfoglalva, hogy tájékoztassák a
polgárokat az ön dicsőséges túléléséről. Minden útkereszteződéshez plakát kerül, ami
cáfolja az Orso herceg által előadott történetet, megvádolja őt az ön ellen elkövetett
gyilkossági kísérlettel, és az ön visszatérését követeli. Higgyen nekem, a népet nagyon is
foglalkoztatja ez a dolog. Az emberek féktelen szenvedéllyel képesek rajongani olyan
nagyságokért, akikkel soha nem találkoztak, és soha nem is fognak. Ha mást nem érünk el,
azt biztosan, hogy még inkább Orso ellen forduljanak, és számos nehézséget okozzanak
neki az otthonában.
 – Politika, mi? – Monza kiürítette a poharát. – Apróságok ezek, amikor a háború itt
kopogtat a városkapun.
– Mindannyian azt tesszük, amire lehetőségünk nyílik, de a háborúban és a politikában
maga továbbra is értékes szövetséges. – Rogont arcára visszatért a mosoly, és szélesebbé
vált, mint valaha. – Meg aztán nem is kell különösebb ok ahhoz, hogy egy férfi
ragaszkodjon egy ilyen ravasz és gyönyörű nő társaságához.
Monza megvető pillantással mérte végig a herceget.
– Bassza meg magát!
– Hát ha muszáj. – Rogont állta a nő tekintetét. – De szívesebben veszem, ha
segítségem is akad.
* * *
– Maga pontosan olyan elkeseredettnek tűnik, mint amilyennek én érzem magam.
– Hogyan? – Reszket elszakította tekintetét a boldog párról. – Aha.
Egy nő szólította meg.
– Ó! – Jó volt ránézni, mintha valami ragyogás vette volna körül. Persze mostanában
bármire nézett Reszket, azt valami ragyogás vette körül. Mocskosul részeg volt.
Ez a nő valahogy mégis különbözött a többitől. Hosszú nyakát vörös kövekből álló lánc
vette körül, és bő fehér ruhát viselt; olyasfélét, amilyet a westporti fekete nőkön látni, csak
ennek az idegennek sápadt volt a bőre. Volt valami fesztelen könnyedség abban, ahogy ott
állt. Valami nyitottság a mosolyában. Egy pillanatig Reszket is majdnem vele mosolygott.
Hosszú idő után először.
– Van itt szabad hely? – Styriaiul beszélt, uniós akcentussal. Kívülálló volt, mint ő
maga.
– Ide akar ülni… mellém?
– Miért ne? Vagy talán pestises?
– Amilyen a szerencsém, az sem lepne meg. – Arca bal felét fordította a nő felé. – Ez
viszont sikeresen távol tartja tőlem a legtöbb embert.
A nő végigmérte, aztán megint Reszket szemébe nézett. Szemernyit sem lett halványabb
a mosolya.
– Mindannyian szereztünk sebeket. Van, aki kívülről, van, aki…
– A lelki sebek viszont nem ártanak annyira a külsőnek, nem gondolja?
– Én úgy találom, hogy a külsőt túlértékelik.
Reszket lassan végignézett a nőn, és tetszett neki, amit látott.
– Maga könnyen beszél. Nemigen lehet kivetnivalót találni a külsejében.
– Jó modor. – Felfújta az arcát, és körbepillantott a teremben. – Hiába kerestem, nyomát
sem találtam ebben a társaságban. Esküszöm, maga itt az egyetlen őszinte ember.
– Erre azért ne alapozzon. – Persze szélesen mosolygott közben. Egy csinos nő bókja
végeredményben sosem jött rosszul. És még megvolt a büszkesége. A nő felé nyújtotta a
kezét, ő pedig hunyorogva pillantott rá. – Most meg kell csókolnom, ugye?
– Ha gondolja. Nem fog elolvadni.
Puha volt és sima. Nem is hasonlított Monza kezére – az övé sebes volt, barna és
bőrkeményedéses, mint bármelyik Neves Emberé. Még kevésbé hasonlított Monza
kesztyű alatt rejtőző göcsörtös, torz másik kezére. Ahogy Reszket a nő ujjaihoz érintette a
kezét, halvány illatfelhő ütötte meg az orrát. Mint a virágok, meg még valami, amitől
hirtelen élesebben szívta be a levegőt.
– Khm… Caul Reszket vagyok.
– Tudom.
– Tényleg?
– Találkoztunk már, bár csak kurtán. Carlot den Eidernek hívnak.
– Eider? – Eltartott pár pillanatig, mire Reszket elhelyezte a nevet. A vörös kabátos nő
Sipaniban. Ario herceg szeretője. – Maga az, akit Monza…
– Megvert, megzsarolt, aztán otthagyott meghalni? Én volnék az, igen. – Összeráncolt
szemöldökkel pillantott a főasztal felé. – Szóval csak így Monza? Nemcsak hogy a
keresztnevén emlegeti, de egyenesen becézi? Nagyon jóban lehetnek.
– Elég jóban. – Bár azért távolról sem olyan jóban, mint régen. Visserinében. Mielőtt
elvették a szemét.
– Ő mégis odafent ül a nagy Rogont herceggel, maga meg idelent a koldusokkal és a
többi kellemetlen vendéggel.
A nő mintha olvasott volna Reszket gondolataiban. A férfinak megint fellángolt a dühe,
úgyhogy inkább más irányba próbálta terelni a beszélgetést.
– Magát mi hozta ide?
– A sipani mészárlás után nem volt más választásom. Orso herceg nyilván szép árat
kínál a fejemért. Valahányszor elmentem valaki mellett az elmúlt három hónapban, arra
vártam, hogy leszúr, megmérgez, megfojt, vagy valami még rosszabbat művel velem.
– Huhh! Tudom, milyen az.
– Ez esetben fogadja együttérzésemet.
– A holtak a megmondhatói, rám is fér.
– Hát én együtt érzek magával, ha nem is megy vele sokra. Maga is ugyanolyan apró
figura ebben a hitvány játszmában, mint én. És többet is vesztett nálam. A szemét. Az
arcát.
A nő láthatólag nem mozdult, valahogy mégis mintha közelebb araszolt volna. Reszket
behúzta a nyakát.
– Gondolom.
– Rogont herceg régi ismerősöm. Kissé megbízhatatlan férfiú, de kétségkívül jóképű.
 – Gondolom – préselte ki magából Reszket.
– Kénytelen voltam a könyörületére bízni magam. Nem könnyű eset, de egy ideig
legalább meghúzódhatok itt. Bár úgy tűnik, már mással foglalja le magát.
– Monzára gondol? – Az, hogy ő magának is ilyesmin járt az esze, cseppet sem segített.
– Ő nem az a típus.
Carlot dan Eider hitetlenkedve hördült fel.
– Tényleg? Nem egy áruló, hazug gyilkos, aki bárkit és bármit felhasznál, hogy
megkapja, amit akar? Elárulta Nicomo Coscát is, és ellopta a székét, vagy talán tévedek?
Mit gondol, miért akarta megölni Orso herceg? Azért, mert legközelebb az ő székét lopta
volna el. – Az ital félig eltompította Reszketet, így hiába kereste a megfelelő választ. –
Miért ne használná fel Rogontot a saját céljaira? Vagy talán valaki másba szerelmes?
– Nem – mordult fel a férfi. – Vagyis… honnan tudhatnám? Nem, bassza meg! Maga
minden szót kiforgat!
A nő sápadt mellkasához érintette a kezét.
– Hogy én forgatok ki minden szót? Nem véletlenül hívják talinsi kígyónak! Egy kígyó
csak saját magát szereti.
– Maga nem szavahihető, ha róla van szó. Felhasználta magát Sipaniban. Gyűlöli őt!
– Nem ejtenék könnyeket a holtteste fölött, tény és való. Örök hálám üldözné azt az
embert, aki megmártaná benne a pengéjét. De ettől még nem hazudok. – Most már inkább
csak suttogott Reszket fülébe. – Monzcarro Murcatto, a caprilei mészáros? Ott gyerekeket
is öltek! – Az északföldi érezte a nő lélegzetét, a bőre bizsergett a közelségétől. Düh és
vágy keveredett benne egymással forrón. – Megölték őket! A nyílt utcán! Még az
öccséhez sem volt hű, ahogy hallom…
– Mi? – Reszket azt kívánta, bár kevesebbet ivott volna. Forogni kezdett vele a terem.
– Maga nem is tudta?
– Mit nem tudtam? – A férfit kíváncsiság, félelem és undor különös elegye árasztotta el.
Eider egyik kezét Reszket karjára tette, és olyan közel húzódott hozzá, hogy az
északföldi orrát megint megcsapta a bódítóan, gyomorforgatóan édes illat.
– Monza és az öccse szeretők voltak. – Az utolsó szavakat hosszan elnyújtva, szinte
dorombolva ejtette ki.
– Mi? – Reszket sebes arca úgy égett, mintha pofon vágták volna.
– Szeretők voltak. Rendszeresen szeretkeztek egymással, mint ahogy férj és feleség
szokott. Basztak egymással. Nem titok. Kérdezzen meg bárkit. Kérdezze meg őt magát.
Reszket azt vette észre, hogy alig kap levegőt. Tudhatta volna. Pár dolog, ami fölött
korábban átsiklott, hirtelen értelmet nyert. Talán tudta is. Mégis becsapva érezte magát.
Elárulva. Kinevetve. Mint egy hal, amit kipiszkáltak a patakból, és hagyták a szárazon
fuldokolni. Azok után, amit Monzáért tett. Azok után, amit elvesztett miatta. Olyan
hevesen támadt fel benne a harag, hogy alig tudta kordában tartani.
 – Fogja be a kurva pofáját! – Ellökte magától Eider kezét. – Azt hiszi, nem vettem
észre, hogy csak hergelni próbál? – Valahogy felpattant a helyéről, a nő fölé magasodott, a
terem imbolygott körülötte, a homályos fények meg az arcok ide-oda hintáztak. –
Hülyének néz, asszony? Semmibe vesz?
Ahelyett, hogy hátrahőkölt volna, a nő közelebb lépett, szinte hozzásimult Reszkethez,
a szemei akkorák voltak, mint két tányér.
– Hogy én? Nem értem hozott áldozatokat. Én ráztam le magamról? Tényleg én vagyok
az, aki semmibe veszi?
Reszketnek égett az arca. A vér olyan erővel zubogott a koponyájában, hogy azt hitte, a
szeme kiugrik a helyéből. Kivéve, hogy már kiégették. Elfojtott kiáltást hallatott, a torka
elszorult a dühtől. Hátralépett, nehogy megfojtsa Eidert, de nekiütközött egy szolgálónak,
és kiverte a kezéből az ezüsttálcát. Poharak repültek, üveg csörömpölt, bor fröccsent
szerteszét.
– Uram, alázatos bocsá…
Reszket bal ökle a szolgáló bordái közé vágódott, a jobbja pedig az arcát találta el,
mielőtt a szerencsétlen a földre zuhanhatott volna. Így előbb a falnak vágódott, és csak
utána terült el az üvegcserepek között. Reszket öklét vér borította. Apró, fehér valami
kandikált ki az ujjai közül. Egy fog darabja. Mindennél jobban szeretett volna a rohadék
fölé térdelni, megmarkolni a fejét, és addig verni a padló gyönyörű faragott mintáihoz,
amíg kiloccsan az agyveleje. Majdnem meg is tette.
Végül azonban inkább sarkon fordult. Sarkon fordult, és eltántorgott.
* * *
Vánszorgott az idő.
Monza az oldalán feküdt az ágy legszélén, háttal Reszketnek. Igyekezett a lehető
legnagyobb távolságot tartani kettejük között anélkül, hogy legurult volna a földre. A
hajnal első sugarai már beosontak a függöny résein, és piszkosszürkére festették a szobát.
A bor hatása lassan elmúlt, de hányingere támadt, és fáradtabb meg reményvesztettebb
volt, mint valaha. Mint amikor az ember azt reméli, hogy a mocskos partot végignyaló
hullám végre mindent tisztára mos, végül azonban csak döglött halakat hagy maga után.
Próbálta kitalálni, mit mondott vagy tett volna ebben a helyzetben Benna, amitől ő
jobban érezte volna magát. A baj csak az volt, hogy az öccsének már a hangjára sem
emlékezett. Elszivárgott belőle, és magával vitte azt is, ami benne a legjobb volt.
Betegeskedő, tehetetlen kisfiúként gondolt rá. Gyerekként, akinek szüksége volt az ő
törődésére. Aztán férfiként gondolt rá, ahogy nevetve lovagolt felfelé a hegyen
Fontezarmo irányába. Férfiként, akinek még mindig szüksége volt az ő törődésére. Tudta,
milyen színű volt a szeme. Tudta, hogy szarkalábak ültek a sarkában a sok mosolygástól.
De nem látta mosolyogni.
Ehelyett az öt meggyilkolt férfi jelent meg előtte minden véres részlettel együtt. Gobba,
ahogy Nyájas drótjától próbál megszabadulni püffedt kezeivel. Mauthis, ahogy a hátán
vergődik, mint egy bábu, rózsaszín habot hörögve. Ario, ahogy fekete vért spriccelő
nyakához kapja a kezét. Ganmark, ahogy vigyorogva mered rá Stolicus túlméretezett
kardjával a hátában. Hűséges, ahogy elázva, vízbe fúlva lóg a malomkerékről, miközben
holtában is érezteti vele, hogy nem rosszabb nála.
Annak az öt embernek az arcát látta maga előtt, akiket megölt, és azét a kettőét is,
akiket nem. A lelkes kis Foscarét, aki alig lépett még férfikorba. Meg persze magáét
Orsoét is. Orso nagyhercegét, aki a lányaként szerette őt.
Monza, Monza, mihez is kezdenék nélküled…
Letépte magáról a takarót, izzadó lábát a földre lendítette, és felrángatta magára a
nadrágot. A meleg ellenére vacogott, fejében lüktetett a bor maradványa.
– Mit csinálsz? – jött Reszket rekedtes hangja a háta mögül.
– Muszáj rágyújtanom. – Monza ujjai annyira remegtek, hogy alig tudta felcsavarni a
lámpa fényét.
– Talán kevesebb kendert kéne szívnod. Nem gondoltál még rá?
– Gondoltam rá. – A nő esetlenül nyúlt a kendercsomó után, arca grimaszba torzult,
ahogy torz ujjait összerántotta a görcs. – Arra jutottam, hogy nem jó ötlet.
– Az éjszaka közepe van.
– Akkor aludj.
– Hülye egy szokás. – Reszket felült az ágy szélén, széles hátával a nő felé, és fejét
oldalra fordítva, a szeme sarkából pillantott rá komoran.
– Igazad van. Talán inkább arra kéne rákapnom, hogy szolgálók fogát verem ki. – Fogta
a kését, és nekilátott, hogy belevagdossa a kendert a pipa fejébe. Szállt a por. – Rogontnak
nem jött be a dolog, meg kell mondjam.
– Emlékeim szerint nemrég még ő maga sem jött be neked. Úgy tűnik, a véleményed az
emberekről változékonyabb, mint a széljárás.
Monza úgy érezte, kettéhasad a feje. Beszélgetni sem volt semmi kedve a férfival,
nemhogy veszekedni. De hát éppen az ilyen pillanatokban szokás a legnagyobbakat
egymásba marni. – Mi emészt ennyire? – csattant fel hirtelen, bár tudta a választ, és
egyáltalán nem akarta Reszket szájából hallani.
– Szerinted?
– Tudod mit? Nekem is megvan a magam baja!
– Az a bajom, hogy otthagytál.
Monza szívesen megragadott volna egy ilyen esélyt.
– Otthagytalak?
– Ma este. Én lent ültem a söpredék között, te meg odafönt trónoltál a Halogatás
hercegével az emelvényen.
– Szerinted én intéztem az ültetést? – mordult fel Monza. – Azért ültetett oda, hogy
jobban festhessen mellettem, ennyi az egész.
Egy darabig nem szóltak. Reszket elfordította a fejét, és előregörnyedt.
 – Nos, nincs mit tenni, mellettem mostanság senki sem fog jobban festeni.
Monza bosszúsan húzta el a száját.
– Rogont segíthet nekem. Ez minden. Foscar a környéken ólálkodik valahol Orso
seregével. Foscar a környéken ólálkodik… – És meg kell halnia, bármi áron.
– Bosszú, mi?
– Megölték az öcsémet. Nem tudom, mit magyarázzak még ezen neked. Tudod, mit
érzek.
– Nem tudom.
A nő felhúzta a szemöldökét.
– És mi a helyzet a bátyáddal? Nem azt mondtad, hogy a Véres Kilences megölte? Azt
hittem…
– Gyűlöltem a kibaszott bátyámat. Az emberek az új Skarlingnak nevezték, de
valójában egy rohadék volt. Amikor apánk ott volt, fára mászni és halászni tanított,
megcsipkedett, aztán együtt nevettünk. Amikor viszont apánk nem volt ott, addig
rugdosott, amíg már levegőt se kaptam. Azt mondta, megöltem anyánkat, pedig nem
tettem mást, csak megszülettem. – Üres volt a hangja, nem maradt benne harag. – Amikor
megtudtam, hogy halott, legszívesebben nevettem volna, de inkább sírtam, mert mindenki
más is sírt. Bosszút esküdtem a gyilkosa ellen, meg amit kell, mert hát ilyenkor ez a
szokás, ugye. Nem akartam kilógni a sorból. De amikor kiderült, hogy a Véres Kilences
kiszögezte annak a mocsadék bátyámnak a fejét, nem tudtam eldönteni, hogy azért
gyűlölöm-e, mert ezt tette, vagy azért, mert elvette tőlem a lehetőséget, hogy magam
tegyem meg. Közben viszont legszívesebben megcsókoltam volna, amiért ekkora
szívességet tett nekem, valahogy úgy, ahogy az ember… hát, gondolom, a testvérét
csókolja meg.
Monzának egy pillanatig kedve lett volna odamenni a férfihoz, és a vállára tenni a
kezét. De Reszket résnyire húzta össze megmaradt szemét, és hűvösen pillantott rá.
– Persze neked nem újdonság megcsókolni a fivéredet.
A vér hirtelen hevesebben kezdett zubogni a szeme mögött, mint valaha.
– Hogy az öcsém mit jelentett nekem, ahhoz neked kurvára semmi közöd! – Azon kapta
magát, hogy Reszket felé döf, úgyhogy inkább gyorsan az asztalra lökte a kezében tartott
kést. – Nem szokásom másoknak magyarázkodni, és nem az alkalmazottaimmal fogom
elkezdeni.
– Mert te csak annak tekintesz, mi?
– Mi másnak tekintenélek?
– Azok után, amit érted tettem? Amit elvesztettem miattad?
Monza összerezzent, a keze úgy remegett, mint még soha.
– Rendesen megfizettelek, nem?
– Megfizettél? – Reszket közelebb hajolt a nőhöz, és az arcára mutatott. – Mennyit ér
neked a szemem, te gonosz picsa?
Monza hörögve ugrott fel a székről, megmarkolta a lámpát, és a férfinak hátat fordítva
az erkélyajtó felé indult.
– Hová mész? – Reszket hirtelen hízelgésre váltott, mintha maga is érezte volna, hogy
átlépte a határt.
– Minél messzebb az önsajnálatodtól, még mielőtt elhányom magam. – Ezzel feltépte az
ajtót, és kilépett a hidegre.
– Monza… – Reszket görnyedten ült tovább az ágy szélén, arcára kiült a csüggedtség.
Arra a felére legalábbis, amelyik ép maradt. Összetört belül. Nem remélt már semmit.
Elkeseredett. A műszeme kifordult, és oldalra nézett. Úgy festett, mint aki rögtön elsírja
megát, a földre rogy, és megbocsátásért könyörög.
Monza bevágta maga mögött az ajtót. Jól jött az ürügy. Jobb volt a futó lelkiismeret-
furdalás, amiért hátat fordított a férfinak, mint a szűnni nem akaró lelkiismeret-furdalás,
amit akkor érzett, ha szembenézett vele. Sokkal, sokkal jobb.
Kevés helyről lehetett lélegzetelállítóbb a kilátás a világon, mint erről az erkélyről.
Odalent Ospria réz háztetők vad labirintusaként zuhant a mélybe. A városnak mind a négy
teraszát falak és tornyok őrizték, mögöttük öreg, fakó kövekből emelt magas épületek
zsúfolódtak össze a meredeken emelkedő utcák, az ezernyi lépcsőből álló szűk járatok
meg a mély és sötét vizű hegyi patakok medrének két oldalán. Néhány korán kelő
lámpájának fénye már látszott az ablakokban, a falakon a fel-alá járkáló őrszemek fáklyái
pislákoltak. A távolban a Sulva völgye húzódott a hegyek árnyékában, a mélyén csak
halványan derengett a folyó csíkja. A legmagasabb hegy csúcsán, a sötét bársony égbolt
előtt talán az Ezer Kard tábortüzeinek gombostűhegynyi fénypontjai látszottak.
Nem tériszonyosoknak való hely volt ez.
De Monzának máson járt az esze. Nem számított semmi, csak hogy semmi se
számítson, mégpedig mihamarabb. Behúzódott a legmélyebb sarokba, és a lámpája meg a
pipája fölé kuporodott, mint fagyoskodó vándor a tűz utolsó lángnyelvei fölé. Fogaival
megragadta a csutorát, remegő kézzel felhajtotta a kupakot, előredőlt…
Hirtelen erős széllökés örvénylett be a sarokba, és Monza szemébe fújta zsíros haját. A
láng lobbant egyet, aztán elaludt. A nő nem mozdult, csak előbb fájdalomtól mereven,
zavartan, aztán izzadtan, hitetlenkedve bámulta a sötét lámpát. Arcára kiült a pánik, ahogy
átbukdácsoltak a következmények lüktető fején.
Nincs láng. Nincs pipa. Nincs visszaút.
Felpattant, a korláthoz lépett, és teljes erőből a város felé hajította a lámpát.
Hátrahajtotta a fejét, mély lélegzetet vett, megragadta a korlátot, előredőlt, és teli torokból
elüvöltötte magát. Minden gyűlöletét kiordította magából az alábucskázó lámpa, a lángot
kioltó szél, az alatta elterülő város, a mögötte nyújtózó völgy, az egész világ és az egész
világ minden lakója ellen.
A távolban a dühös nap lassan felfelé kúszott a hegyek mögött, és vérvörösre festette a
sötét ormokat.
 Nincs többé halogatás
Cosca a tükör előtt állt, még egyszer megigazította finom csipkegallérját, öt gyűrűjét úgy
forgatta az ujjain, hogy az ékkövek pontosan kifelé álljanak, és szakálla minden egyes
szőrszálát is a helyére simította. Nyájas számításai szerint másfél órájába telt, mire
elkészült. Tizenkétszer húzta végig a borotvát a fenőszíjon. Harmincegy mozdulat kellett
hozzá, hogy eltüntesse a borostát. Egy apró vércsepp serkent ki az állkapcsa alatt.
Tizenhárom rántásra volt szükség a csipesszel, hogy megszabadítsa az orrát a
szőrszálaktól. Negyvenöt gombot gombolt be. Négy kapcsot akasztott a helyére.
Tizennyolc szíjat húzott meg, és tizennyolc csatot kattintott be.
– El is készültem. Nyájas uram, szeretném, ha te lennél az én őrmesterem.
– Semmit sem tudok a háborúról. – Csak annyit, hogy őrült zűrzavar, ami teljesen
kizökkenti a rendes kerékvágásból.
– Nem is kell tudnod semmit. Annyi a feladatod, hogy maradj a közelemben, legyél
szótlan, de fenyegető, támogass, és kövess, ahová csak kell, főleg pedig vigyázz rám, és
vigyázz magadra. A világ tele van árulókkal, barátom. Ezenkívül egyszer-egyszer némi
vérontással is megbízlak, alkalomadtán meg kell számolnod a kifizetésre váró vagy a
másoktól átvett pénzt, leltárt kell készítened a rendelkezésünkre álló emberekről,
fegyverekről vagy ellátmányról…
Nyájas egészen pontosan ugyanezt tette Sajaam mellett is, előbb az Óvóban, aztán
pedig azon kívül.
– Ezt meg tudom csinálni.
– Mégpedig jobban, mint bárki más ezen a világon, semmi kétségem sincs felőle.
Kezdenéd azzal, hogy becsatolod nekem ezt a szíjat? Büdös páncélkészítők! Esküszöm,
csak azért tették oda, hogy bosszantsanak vele. – Hüvelykujjával aranyozott mellvértjének
oldalszíjára bökött, aztán visszatartotta a lélegzetét, és kihúzta magát, amíg Nyájas a
csattal babrált. – Köszönöm, barátom, igazi támaszom vagy! Kőszikla! Horgony! A
nyugalom tengelye, ami körül én pörgök őrülten! Mihez is kezdenék nélküled?
Nyájas nem értette a kérdést.
– Hát ugyanazokhoz a dolgokhoz.
– Nem, nem. Nem ugyanazokhoz. Bár csak nemrég kötöttünk ismeretséget, úgy
érzem… jól megértjük egymást. Valamiféle kötelék van közöttünk. Sok mindenben
hasonlítunk, te meg én.
Nyájas néha úgy érezte, fél minden szótól, amit ki kell mondania, fél minden új
embertől, fél minden új helytől. Csak úgy tudta foggal-körömmel végigküzdeni magát a
napon, ha megszámolt mindenkit és mindent, ami az útjába került. Vele szöges ellentétben
Cosca mint kósza virágszirom a szélben, gondtalanul sodródott végig az életen. Ahogy
beszélt, ahogy mosolygott, ahogy nevetett, és ahogy elérte, hogy mások is kövessék a
példáját, az éppen olyan varázslatnak tűnt Nyájas szemében, mint amikor a gurkhuli nő,
Ishri megjelent a semmiből.
– Egyáltalán nem hasonlítunk semmiben.
 – Pontosan ide akarok kilyukadni! Egymás tökéletes ellentétei vagyunk, mint a föld és a
levegő, mégis mind a kettőnkből hiányzik valami, ami… másoknak természetes. A
gépezet egy darabkája, amitől az ember beilleszkedik a társadalomba. Nálad az egyik
fogaskerék hiányzik, nálam meg a másik. Ennyi talán elég hozzá, hogy ketten együtt
kitegyünk egy rendes embert.
– Egy egész a két félből.
– Méghozzá nem is akármilyen egész! Soha nem voltam megbízható… Ne, ne, ne is
próbáld tagadni! – Nyájasnak eszébe sem jutott ilyesmi. – Te viszont, barátom,
rendíthetetlen vagy, tisztán látsz, és nem téveszted szem elől a célt. Elég becsületes vagy
hozzá, hogy engem is becsületesebb emberré faragj.
– Életem java részét börtönben töltöttem.
– Ahol minden bizonnyal többet tettél a becsületesség terjesztéséért Styria
legveszélyesebb bűnözői között, mint a vidék összes magisztrátusa együttvéve. – Cosca
Nyájas vállára csapott. – Nagyon kevés a becsületes ember, és általában őket is
bűnözőnek, lázadónak vagy őrültnek nézik. Te amúgy mit követtél el azon kívül, hogy
más voltál?
– Először hét évet ültem rablásért. Amikor megint elfogtak, nyolcvannégy vádpontban
találtak bűnösnek, ebből tizennégy emberölés volt.
Cosca felhúzta a szemöldökét.
– De valóban bűnös voltál?
– Igen.
A zsoldos egy pillanatra összeráncolta a homlokát, de aztán elhessegette a dolgot.
– Senki sem tökéletes. Tegyük túl magunkat a múlton. – Még egyszer megpöckölte a
tollat, aztán kalapját hetykén, mint mindig, a fejébe nyomta. – Hogy festek?
Hegyes, fekete csizmáján az aranysarkantyúk bikafejet formáztak. Fekete acélból vert
mellvértjét arany minták ékesítették. Fekete bársony kabátujját sárga selyemmel szőtték át,
csuklóját sipani csipkéből készült mandzsetta fedte. Csicsás aranyozott markolattal ellátott
kardja és a hozzá illő tőr nevetségesen alacsonyan lógott. Az irdatlan méretű kalapjába
tűzött sárga toll kis híján a mennyezetet súrolta.
– Mint egy strici, akinek éppen a katonai szabó műhelyében ment el az esze.
Cosca szája széles vigyorra húzódott.
– Éppen ahogy elterveztem. Munkára fel hát, Nyájas őrmester! – Megindult előre,
félrehajtotta a sátor nyílását eltakaró vászondarabot, és kilépett a ragyogó napfénybe.
Nyájas szorosan a nyomában követte. Most már ez volt a dolga.
* * *
Amint fellépett a nagy hordóra, kitört a tapsvihar. Elrendelte, hogy az Ezer Kard minden
tisztje jelenjen meg, és valóban ott is voltak; tapsoltak, ujjongtak, éljeneztek és
füttyögettek, amilyen hangosan csak tudtak. Elöl álltak a századosok, mögöttük a
hadnagyok, a zászlósok hátul zsúfolódtak össze. A legtöbb seregben ezek a
legrátermettebb és legokosabb, legfiatalabb és legjobb születésű, legbátrabb és
legidealistább emberek lettek volna. Zsoldoscsapatról lévén szó, itt azonban éppen az
ellenkezője volt a helyzet. A legrégebben szolgáló, a legtöbb bűnben megmártózott,
legsunyibb és legalattomosabb katonák gyűltek itt össze, a leggyakorlottabb sírrablók, a
leggyorsabb futók, azok, akik a legtöbb társukat árulták el, és akiknek a legkevesebb
illúziójuk maradt. Más szóval Cosca saját emberei.
Sesaria, Victus és Andiche közvetlenül a hordó mellett tapsolt könnyedén. Ők voltak a
legnagyobb és legsötétebb gazemberek mind közül. Már persze, ha nem számítjuk Coscát
magát. Nyájas valamivel hátrébb állt, kezét karba fonta, tekintete ide-oda ugrált a
tömegen. Cosca kíváncsi lett volna, vajon az egybegyűlteket számolja-e éppen, de arra
jutott magában, hogy ez gyakorlatilag biztosnak mondható.
– Ne, ne! Ne, ne! Túlságosan megtiszteltek! Elpirulok ettől a nagy ragaszkodástól! – Az
ujjongás csillapodni kezdett, és lassan várakozással teljes csendnek adta át a helyét.
Hegekkel teli, himlőhelyes, napszítta és beteges arcok fordultak Cosca felé. Zsákmányra
éheztek, mint egy betyársereg. Egyek voltak.
– Ezer Kard bátor harcosai! – hasított bele Cosca hangja a bársonyos reggelbe. – Vagy
inkább mondjuk csak úgy, Ezer Kard bátor katonái! Mindenesetre katonák! – Elszórt
nevetés hallatszott. – Fiaim, tudjátok, ki vagyok! Néhányan harcoltatok már mellettem…
illetve előttem. – Hangosabb nevetés. – A többiek tudják, hogy a jellemem… makulátlan!
– Még hangosabb nevetés. – Azt pedig mindannyian tudjátok, hogy mindenekfelett egy
vagyok közületek. Katona, igen! Harcos, természetesen! Mégis szívesebben dugom a
hüvelyébe a fegyveremet… – halk köhintéssel megigazította az ágyékát – …mint hogy
előrántsam a pengémet! – Ezzel immár általános derültséget keltve a kardja markolatára
csapott.
– Senki ne mondhassa, hogy nem vagyunk a fegyverforgatás dicső hivatásának mesterei
és napszámosai! Sokkal inkább, mint bármilyen öleb a nemesemberek csizmája mellett!
Erős, szálas legények vagyunk! – Rácsapott Sesaria vastag karjára. – Éles eszű emberek! –
Andiche zsíros fejére mutatott. – Dicsőségre fáj a fogunk! – Hüvelykujjával Victusra
bökött. – Senki ne mondhassa, hogy nem vállalunk kockázatot a jutalomért cserébe! Az
persze nem hátrány, ha a kockázat csekély, a jutalom pedig bőséges! – Megint helyeslő
éljenzés harsant.
– Munkaadótok, az ifjú Foscar herceg ragaszkodott hozzá, hogy keljetek át az alsó
gázlón, és szálljatok szembe az ellenséggel. – Feszült csend támadt. – Én azonban ezt
visszautasítottam! Igaz, azért fizet benneteket, hogy harcoljatok, viszont én pontosan
tudom, hogy benneteket sokkal jobban érdekel a fizetség, mint a harc. – Heves ujjongás. –
Ennélfogva feljebb csobbanunk a vízbe, ott, ahol lényegesen kisebb ellenállásra kell
felkészülnünk. És akármi is történik ma, akármilyen színben tűnjenek is fel a dolgok,
számíthattok rá, hogy mindig a ti érdekeiteket tartom szem előtt! – Összedörzsölte
hüvelyk- és mutatóujját. Az éljenzés még hangosabban folytatódott.
– Nem sértelek meg benneteket azzal, hogy bátorságot, állhatatosságot, hűséget és
becsületességet kérek tőletek. – Szerte a tömegben nevetés harsant. – Menjetek hát az
egységeitekhez, Ezer Kard tisztjei, és várjátok a parancsomat! Szerencse asszonyság
legyen veletek és velem! Úgyis azokhoz vonzódik, akik a legkevésbé érdemük meg.
Kívánom, hogy a sötétség diadalmasnak lásson bennünket! Sértetlennek! És
mindenekfelett… gazdagnak!
Az ujjongás a tetőfokára hágott. Ki a pajzsát, ki a fegyverét, ki páncélos karját, ki
kesztyűbe bújtatott kezét rázta meg a levegőben.
– Cosca!
– Nicomo Cosca!
– A tábornokunk!
Cosca mosolyogva ugrott le a hordóról, a tisztek pedig lassan szétszéledtek. Sesaria és
Victus is elsietett, hogy felkészítsék a csatára a regimentjüket – vagy ha úgy jobban
tetszik, esélylesőkből, bűnözőkből és közönséges huligánokból álló bandájukat. Cosca
felsétált az oromra. Megnyílt előtte a völgy a maga gyönyörűségében, két oldalán
ködpamacsok kapaszkodtak a mélyedésekbe. Ospria büszkén tekintett le rá a maga
hegyéről. A szikrázó napfényben a város szebb volt, mint valaha. A krémszínű köveket
kék és fekete téglákból kirakott sávok díszítették, a réz háztetők egy részét zöldre
színezték az évek, az újonnan javítottak pedig csak úgy ragyogtak a délelőtti napsütésben.
– Szép beszéd – jegyezte meg Andiche. – Már ha valaki szereti a beszédeket.
– Nagyon kedves. Én szeretem őket.
– Még mindig nagyon értesz hozzájuk.
– Ó, barátom, láttál te már tábornokokat jönni-menni. Pontosan tudod, hogy miután új
parancsnok áll az élre, mindig boldog idők jönnek, és az illető nem tud rosszat tenni, sem
rosszat mondani az emberei szemében. Mint egy férj az új felesége szemében, közvetlenül
az esküvő után. Sajnos azonban ez az időszak nem tart sokáig. Sazine, én magam,
Murcatto, a balsorsú Carpi… Előbb vagy utóbb mindannyiunkat kiakolbólítottak. Kit
elárultak, kit megöltek. Én is így fogok járni megint. A jövőben keményebben meg kell
majd dolgoznom a tapsért.
Andiche széles mosolyra húzta a száját.
– Mindig hivatkozhatsz a jó ügyre.
– Hahh! – Cosca letelepedett a tábornoki székbe, ami egy terpeszkedő olajfa foltos
árnyékában várt rá, és ahonnan tökéletes kilátás nyílt a csillogó gázlókra. – Legyenek
átkozottak a jó ügyek! Csak kifogásnak használják mindegyiket. Senki nem ostobább,
erőszakosabb, gonoszabb és önzőbb, mint az, aki az állítólagos igaz ügyért cselekszik. –
Hunyorogva nézett a ragyogó kék égen szikrázó napkorongra. – Mint annak az
elkövetkezendő órákban nyilvánvalóan tanúi leszünk…
* * *
Fém csikordult halkan, ahogy Rogont előrántotta a kardját.
– Ospria szabad polgárai! A Nyolcak Ligájának szabad polgárai! Csupa szív barátaim!
Monza elfordította a fejét, és hegyeset köpött. Beszédek! Jobb gyorsan cselekedni, és
keményen lecsapni, mint szövegelésre pazarolni az időt. Ha valaha úgy alakul, hogy csata
előtt még ráér beszédet mondani, biztosra vette, hogy azzal lemaradna a megfelelő
pillanatról, és visszavonult volna, hogy később próbálkozzon újra. Igencsak el lehet
szállva önmagától az az ember, aki azt hiszi, hogy a szavai bármit is számítanak.
Nem érte hát meglepetésként, amikor kiderült, hogy Rogont gondosan megfogalmazta a
mondanivalóját.
– Régóta követtek engem! Régóta vártok a napra, amikor bizonyíthatjátok a
kurázsitokat! Köszönettel tartozom a türelmetekért! Köszönettel tartozom a
bátorságotokért! Köszönettel tartozom a hitetekért! – Felállt a kengyelben, és magasba
emelte a kardját. – Ma csatába megyünk!
Igen délceg katona benyomását keltette, ezt nem lehetett elvitatni tőle. Magas, erős,
jóképű férfi volt, sötét fürtjei lebegtek a szélben. Ragyogó kövektől ékes páncélját olyan
fényesre sikálták, hogy még ránézni is fájt. Az emberei is kitettek magukért. Középen,
alabárdok és pallosok erdeje alatt állt a nehézgyalogság. Páncéljaikat és a fölöttük viselt
kék köpenyeket az Ospriát jelképező fehér torony díszítette.
A könnyűgyalogság a szárnyakon kapott helyet. Mindannyian merev vigyázzban álltak
szegecsekkel kivert bőrfelszerelésükben, lándzsáikat szigorúan függőlegesen tartva. Az
íjászok sem hiányoztak: voltak ott acélsisakosok számszeríjakkal és csuklyások
hosszúíjakkal. A jobbszárny legszélén felsorakozott affoiai különítmény valamelyest
rontott az amúgy hibátlan összképen. Mindannyian különböző fegyvereket szorongattak,
kusza sorokat alkottak, de még így is jóval rendezettebbnek tűntek, mint bármelyik csapat,
amelyiket Monza valaha is vezetett.
És még csak ezután vette szemügyre a háta mögött elhelyezkedő lovasság ragyogó sorát
Ospria legkülső falának árnyékában. A nyeregben ülők közül mindenki oroszlánszívű és
nemesi származású volt. Még a lovaikat is fényesre suvickolt páncélba bújtatták,
sisakjukat gondosan megmunkált forgók ékesítették, csíkos lándzsáik alig várták, hogy
dicsőséget szerezzenek gazdáiknak. Úgy festettek, mintha olcsó kalandregényből léptek
volna elő.
Monza felkrákogott némi váladékot a torkából, és köpött még egyet. Nem kevés
tapasztalata szerint a legtisztább katonák voltak a leglelkesebbek, ha csatába kellett
indulni, aztán mégis ők pucoltak el a leghamarabb.
Rogont időközben új retorikai magaslatokra tört.
– Csatamezőn állunk! Évek múltán az emberek azt mondják majd, itt hősök harcoltak!
Azt mondják majd, itt dőlt el egykoron Styria sorsa! Itt, barátaim, itt, a mi földünkön! A
saját otthonaink tövében! A büszke Ospria falai előtt! – A legközelebb felsorakozott
századok lelkes éljenzésbe kezdtek. Monza kételkedett benne, hogy a többiek akár csak
egy szót is hallottak az egészből. Úgy sejtette, a legtöbben még csak nem is látták a
herceget, akik pedig mégis, valószínűleg azokat sem lelkesítette igazán az az apró pont a
távolban.
– A sorsotok a saját kezetekben van! – A sorsuk eddig Rogont kezében volt, a herceg
pedig nem kímélte őket. Most Cosca és Foscar kezébe kerültek, ami szintén nem sok jót
ígért a számukra.
– A szabadságért! – Vagy legalábbis egy tűrhetőbbnek tetsző zsarnokságért.
 – A dicsőségért! – Egy dicsőséges helyért az iszapban a folyó fenekén.
Rogont szabad kezével megrántotta a kantárt, mire pej csataménje felágaskodott, és
mellső patáival a levegőt taposta. A hatást csak némiképp rontotta az a néhány tekintélyes
méretű lócitrom, ami történetesen éppen abban a pillanatban pottyant ki az állat
hátsójából. A herceg végigvágtatott a gyalogság tömött sorai mellett. Minden század vad
ujjongással fogadta, lándzsáikat magasba emelve teli torokból éljeneztek. Valóban
lenyűgöző látvány volt, de Monza jól tudta, hogy az ilyesmiből meglehetősen gyászos
dolgok szoktak kisülni. Egy jó beszéd nem sokat segít, ha az ellenfél háromszoros
túlerőben van.
A Halogatás hercege most felé meg a vezérkara felé ügetett. A legmagasabb rangú
tisztek ezúttal csatához gyülekeztek, nem katonai parádéra készültek, de mégiscsak
ugyanazok a számtalanszor kitüntetett, mégis tapasztalatlan emberek voltak, akikből
Monza hülyét csinált Puranti fürdőiben. Egészen biztos volt benne, hogy a vezérkar nem
zárta a szívébe. Abban is egészen biztos volt, hogy őt ez egyáltalán nem érdekli.
– Szép beszéd – jegyezte meg Monza. – Már ha valaki szereti a beszédeket.
– Nagyon kedves. – Rogont megfordította a lovát, és a nő mellé húzódott. – Én
szeretem őket.
– Sosem találtam volna ki. A páncélja is szép.
– Ajándék az ifjú Cotarda grófnőtől. – A városfal árnyékából egy csapat hölgy figyelte a
seregletet. Oldalvást ültek a nyeregben, elegáns ruhákat és ragyogó ékszereket viseltek,
mintha arra készültek volna, hogy egy esküvő szemtanúi lesznek, nem pedig egy
mészárlásé. Maga a sápadt bőrű, sárga selyembe öltözött Cotarda félénken integetett a
herceg felé, amit Rogont különösebb lelkesedés nélkül viszonzott. – Azt hiszem, a
nagybátyja a fejébe vette, hogy összeházasodunk. Már ha túlélem ezt a napot
természetesen.
– Ifjú szerelmesek! Repes a szívem.
– Lecsillapodhat a szentimentális lelke, egyáltalán nem az esetem. Én azt szeretem, ha
egy nő kicsit… harapósabb. A páncél ettől függetlenül kiváló minőség. A felületes
szemlélő még valamiféle hősnek is nézhet benne.
– Aha. „A kényszer a legócskább lisztből is képes hősöket kisütni.” Ezt Farans írta.
Rogont mélyet sóhajtott.
– Nemigen maradt elég idő, hogy ez a vekni keményre piruljon.
– Azt hittem, csak rosszindulatú pletyka, hogy gondjai akadnak a keménységgel… – Az
egyik Cotarda társaságában lévő nő valamiért ismerősnek tűnt neki. Egyszerűbben
öltözött, mint a többiek, hosszú nyakú volt és elegáns. Elfordította a fejét, aztán irányba
állította a lovát, és ügetve indult el feléjük a füves domboldalon. Monza gyomrát
összerándította a felismerés. – Ő meg mi a fenét keres itt?
– Carlot dan Eider? Ismeri?
– Ismerem. – Ha ismeretségnek számított, hogy Sipaniban behúzott neki egyet.
– Régi… barátom. – Az, ahogy kimondta a szót, arra utalt, hogy a nő sokkal több
lehetett egyszerű barátnál. – Veszélyben volt az élete, és könyörgött, hogy védjem meg.
Hogy utasíthattam volna vissza?
– És ha ronda lenne?
Acél csördült halkan, ahogy Rogont megvonta a vállát.
– Nem tagadom, én is éppen olyan sekélyes vagyok, mint bármelyik férfi.
– Sokkal sekélyesebb, excellenciás uram! – Eider megállította mellettük a lovát, és
kecsesen meghajtotta a fejét. – És nicsak, kit látnak szemeim! A caprilei mészáros! Azt
hittem, közönséges tolvaj meg zsaroló, és csak ártatlanok halomra gyilkolásával meg
vérfertőzéssel foglalkozik behatóan. Erre most kiderül, hogy katonáskodik is.
– Carlot dan Eider, micsoda meglepetés! Azt hittem, csatamezőn vagyunk, de mégis
inkább úgy szaglik, hogy bordélyban. Most akkor melyikben a kettő közül?
Eider felhúzott szemöldökkel nézett körbe a seregen.
– A kardokból ítélve arra tippelnék, hogy… az előbbi? De az az érzésem, hogy ennek
megállapítása inkább a maga szakterülete. Találkoztunk a Cardottiban meg itt is, és
láthatólag egyformán otthon érzi magát a katona meg a kurva bőrébe bújva is.
– Különös, mik vannak, nem igaz? Én kurvának öltözöm, maga meg kurválkodik.
– Talán inkább gyerekeket kéne gyilkolnom?
– A fene vigye el magukat, most már elég! – csattant fel Rogont. – Ez lenne a sorsom,
hogy mindig nagyszájú nők vegyenek körül? Talán nem vették észre, hogy nekem itt ma
meg kell nyernem egy csatát? Már csak az hiányzik, hogy az az ördögi Ishri kiugorjon a
lovam seggéből, és halálra rémisszen! Akkor teljes lenne a trió! Sefeline nénikém
ugyanilyen volt, folyton azt próbálta bebizonyítani, hogy az ő farka a legnagyobb a
teremben. Ha csak arcoskodni akarnak, megtehetik a városfal mögött, én meg
levezényelem a bukásomat egyedül.
Eider fejet hajtott.
– Excellenciás uram, nem szívesen avatkoznék közbe, csak sok szerencsét jöttem
kívánni önnek.
– Nem gondolt rá, hogy esetleg harcolhatnának is? – mordult rá Monza a másik nőre.
– Ó, máshogy is lehet harcolni, nem csak véresen a sárban, Murcatto. – Eider előredőlt
a nyeregben, és sziszegve folytatta. – Meg fogja látni.
– Excellenciás uram! – Az éles kiáltást nemsokára több is követte. Izgatottság söpört
végig a lovasok között. Rogont egyik tisztje a folyó túlpartjára mutatott a völgy másik
oldalán emelkedő hegygerinc felé. Odafent az égbolt halvány háttere előtt mozgolódás
támadt. Monza arrafelé fordította a lovát, előcsúsztatta kölcsönkért távcsövét, és
végigjáratta tekintetét az ormon.
Először pár lovas érkezett. Előőrs, tisztek, zászlóvivők, magasba tartott fehér
lobogóikon Talins fekete keresztjével és a győztes csaták vörössel meg ezüsttel hímzett
nevével. Nem segített, hogy ezek közül a csaták közül nem egyből Monza is kivette a
maga részét. A következő hullámban széles menetoszlop jelent meg, és indult el
határozottan lefelé a birodalmi út barna csíkján az alsó gázló irányába.
Az első ezred úgy fél mérföldnyire a víztől megállt, és elkezdett szétszóródni. A
következő ütemben a többiek is letértek az útról, és harcállást vettek fel a völgy teljes
szélességében. Monza semmi rafináltat nem vett észre a tervben.
De sokan voltak. Nem kellett okosnak is lenniük.
– Megérkeztek a talinsiak – mormogta Rogont teljesen feleslegesen.
Orso serege. Emberek, akiket tavaly ilyenkor még Monza vezetett győzelemre
Édeslucnál. Emberek, akiket Ganmark vezetett, amíg Stolicus szobra rá nem zuhant.
Emberek, akiket most Foscar vezetett. Az a pelyhedző állú lelkes ifjonc, aki együtt
nevetett Bennával Fontezarmo kertjében. Az a lelkes ifjonc, akit ő meg fog ölni, ha a fene
fenét eszik is. Monza az ajkába harapott, ahogy végigjáratta a távcsövet a porlepte első
sorokon. Mögöttük egyre csak özönlöttek az újabb és újabb katonák az oromról.
– A jobb szárnyon vannak az etrisani és a cesalei ezredek, balra pedig a baoliak. –
Szőrmét és nehéz láncinget viselő marcona férfiak, kérlelhetetlen harcosok Styria keleti
végeiből.
– Orso herceg csapatainak nagy többsége. De hol, ó hol vannak a maga bajtársai az Ezer
Kardból?
Monza a felső gázló fölé magasodó Menzes-domb olajligetekkel tarkított zöld púpja
felé intett az állával.
– A nyakamat teszem rá, hogy ott vannak a gerinc mögött. Foscar minden emberével
átkel az alsó gázlón, és nem hagy önnek más lehetőséget, mint hogy szemtől szemben
nekimenjen. Amint összecsapnak, az Ezer Kard minden ellenállás nélkül átkel a felső
gázlón, és oldalba támadja magukat.
– Nagyon valószínű. Mit tanácsol?
– Időben meg kellett volna jelennie Édeslucnál. Vagy Musseliánál. Vagy Magastöltésen.
– Sajnos eleve lekéstem ezeket a csatákat, mostanra pedig végképp halovány esélyem
sem maradt, hogy odaérjek rájuk.
– Réges-rég támadnia kellett volna. Kockáztatnia, amikor a birodalmi úton meneteltek
errefelé Purantiból. – Monza komoran figyelte a völgyet, a rengeteg katonát a folyó két
partján. – Sokkal kisebb a hadereje.
– Viszont sokkal jobb pozícióban vagyok.
– Cserébe feladta a kezdeményezést. Elvesztette az esélyét, hogy meglepje őket.
Csapdába ejtette saját magát. Ha egy tábornoknak kevesebb katonája van, tanácsos mindig
támadásban maradnia.
– Stolicus, mi? Sosem gondoltam volna, hogy ennyire otthon van a könyvekben.
– Értem a dolgomat, Rogont. Ismerem az irodalmat meg mindent.
– Hálás köszönetem önnek és Stolicus barátjának, amiért rávilágítottak a hibáimra.
Talán valamelyikük felvázolhatná, mivel érhetek el sikert.
 Monza tekintete végigvándorolt a tájon, felmérte a szögeket, a lejtőket, a távolságot a
Menzes-domb és a felső gázló, a felső gázló és az alsó gázló, a csíkos városfal meg a folyó
között. A pozíció jobbnak tűnt, mint amilyen valójában volt. Rogontnak túl nagy területet
kellett fedeznie, és nem volt hozzá elég embere.
– Most nincs más választása, csak az, ami elsőre adja magát. Átkelés közben minden
íjásza vegye célba a talinsiakat, aztán amint az első emberek partot érnek, küldje rájuk a
teljes gyalogságát. A lovasokat tartsa itt, hogy legalább fékezni tudják az Ezer Kardot,
amikor felbukkannak. Reménykedjen benne, hogy gyorsan meg tudja törni Foscart, amíg
az emberei még a folyóban vannak, akkor foglalkozhat a zsoldosokkal. Ők nem maradnak,
ha látják, hogy nincsenek nyerésben. De Foscart megtörni…
Figyelte, ahogy a rengeteg ember a gázló szélességének megfelelő sorokba rendeződik,
miközben újabb oszlopok özönlenek lefelé a birodalmi úton, hogy csatlakozzanak
hozzájuk.
– Ha Orso úgy vélte volna, hogy osztottak még itt magának lapot, tapasztaltabb és
kevésbé értékes hadvezért választott volna. Foscarnak egyedül is több mint kétszer annyi
embere van, mint magának, és nincs más dolga, mint hogy lekösse önt egy darabig. –
Felfelé siklott a tekintete a domboldalon. A gurkhuli papok a hölgyektől nem messze
telepedtek le, hogy megtekinthessék a csatát. Fehér köntösük ragyogott a napfényben,
ellensúlyozva sötét arcuk komorságát. – Ha a próféta egy csodával akarná kisegíteni,
annak most jött el az ideje.
– Sajnos csak pénzt küldött meg jókívánságokat.
Monza felhorkant.
– Jókívánságoknál többre lesz szüksége, ha ma győzni akar.
– Többre lesz szükségünk – helyesbített Rogont. – Merthogy ön is mellettem harcol. Jut
eszembe, miért is harcol mellettem?
Mert túl fáradt és túl beteg volt hozzá, hogy egyedül harcoljon tovább.
– A jelek szerint képtelen vagyok ellenállni a nagy bajba került csinos férfiaknak.
Amikor magánál voltak a nyerő lapok, Orso oldalán harcoltam. Most meg nézzen rám.
– Mind a kettőnket meg lehet nézni. – Mély lélegzetet vett, aztán elégedetten
felsóhajtott.
– Mi a fenének örül ennyire?
– Szívesebben venné, ha kétségbeesnék? – Rogont rámosolygott Monzára. Jóképű volt
és halálra volt ítélve. Ez a kettő talán együtt járt. – Igazság szerint megkönnyebbültem,
hogy nem kell tovább várnom, akármilyen esélyekkel is nézek most szembe. Akinek nagy
felelősség nyomja a vállát, annak meg kell tanulnia türelmesnek lenni, de nekem sosem
fűlt hozzá a fogam.
– Nem is erről lett híres.
– Az emberek általában komplikáltabbak, mint a hírnevük, Murcatto tábornok. Ezt ön
igazán tudhatná. Itt és most elrendezzük ezt az ügyet. Nincs többé halogatás. – Elfordította
a lovát, hogy az egyik segédjével tárgyaljon. Monza görnyedten kuporgott a nyeregben,
karja erőtlenül nyugodott az íján, és a Menzes-dombot fürkészte komoran.
Kíváncsi lett volna rá, hogy Nicomo Cosca őket figyeli-e éppen hunyorogva a
távcsövén keresztül.
* * *
Cosca hunyorogva pillantott bele a távcsövébe, hogy megnézze magának a folyó
túlpartján felsorakozott sereget. Az ellenséget, még ha nem is érzett semmiféle személyes
ellenszenvet irántuk. A csatatéren nem volt helye személyes ellenszenvnek. A
hadosztályok felett kék zászlók lobogtak, rajtuk Ospria fehér tornyával. Az egyik nagyobb
volt, mint a többi, és arany minta szegélyezte. A Halogatás hercegének lobogója. Lovasok
vették körül, de volt ott egy csapatnyi nő is, akik a jelek szerint a legjobb ruhájukban
érkeztek megtekintetni a csatát. Cosca mintha még néhány gurkhuli papot is látott volna,
bár el nem tudta képzelni, mit kereshetnek ott. Azon is elmélázott, köztük lehet-e
Monzcarro Murcatto is. Elképzelte, ahogyan a nő oldalvást ül a nyeregben lebegő
selymekbe öltözve, és egy kurta pillanatra elmosolyodott. A csatatéren nagyon is volt
helye a mosolynak. Leengedte a távcsövet, húzott egyet a flaskájából, és elégedetten
hunyta le a szemét. Az öreg olajfák ágai között átszűrődő napsugarak csiklandozták az
arcát.
– Nos? – kérdezte nyersen Andiche.
– Mi az? Ja, hát tudod, hogy megy. Még nem álltunk teljesen fel.
– Rigrat üzeni, hogy a talinsiak megkezdték a támadást.
– Á! Valóban. – Cosca előredőlt, és távcsövét a jobbra elnyúló gerincre irányította.
Foscar gyalogságának első sora már közel járt a folyóhoz. Szabályos sorokban haladtak a
víz felé, a birodalmi út kemény talaja eltűnt az embertömeg alatt. A távolból meleg levegő
hátán lebegett felé a lábak dübörgésének, a tisztek testetlen kiáltásainak, a dobok
pufogásának hangja. Felvéve az ütemet, ide-oda kezdte mozgatni a kezét. – Micsoda
látványosság, micsoda katonai pompa!
Világra nyíló kerek kis ablakát lefelé mozdította a csillogó, lassan hömpölygő folyó
felé, aztán tovább a túlpartra, és fel a szemközti domboldalon. Az ospriai seregek talán
százlépésnyire a víz fölött hadrendbe álltak, hogy harcba szálljanak velük. Az íjászok
hosszú sort alkottak mögöttük, letérdeltek, és előkészítették a fegyvereiket.
– Tudod, Andiche… Az a benyomásom, nemsokára vérontás tanúi leszünk. Rendeld az
embereket előre. Sorakozzanak fel itt mögöttünk. Mondjuk ötvenlépésnyire a
hegygerincen túl.
– De… Meglátják őket. Elveszítjük a meglepetés erejét…
– Szarok én a meglepetésre. Hadd lássák a csatát, és hadd lássa őket a csata. Érezzenek
rá az ízére.
– De tábornokom…
– Add ki a parancsot, ember! Ne hőbörögj!
Andiche összeráncolt homlokkal elfordult, és magához intette az egyik őrmesterét.
Cosca elégedett sóhajjal dőlt hátra, kinyújtóztatta a lábait, és egyik fényes csizmáját
átvetette a másikon. Jó kis csizma volt. Mikor is viselt utoljára jó csizmát? Foscar
embereinek első sora már a vízben volt. Komor elszántsággal gázoltak térdig a hideg
vízbe, különösebb lelkesedés nélkül mustrálva az előttük magasodó domboldalon
várakozó sereget. Arra számítottak, hogy nyílvesszők szállnak feléjük. Arra számítottak,
hogy megkezdődik a roham. Nem volt éppen irigylésre méltó feladat átkelni azon a
gázlón. Coscának el kellett ismernie, átkozottul örült, hogy kidumálta magát belőle.
Felemelte Morveer Sáskáját, és egy egészen picit megnedvesítette az ajkát.
* * *
Reszket hallotta a távolból az elordított parancsokat, aztán a több száz, egyszerre kilőtt
nyílvessző zúgását. Felszállt Rogont íjászainak első sorozata. A fekete lövedékek
végighasították a levegőt, aztán a sekély vízen átgázoló talinsiak nyakába zúdultak.
Reszket mocorogni kezdett a nyeregben, aztán óvatosan megdörzsölte a viszkető heget
az arcán, miközben a kanyargó sorokat, a megnyíló réseket, a kornyadozó zászlókat
figyelte. Néhány katona lassított, és legszívesebben visszafordult volna, mások
gyorsabban haladtak tovább a túlpart felé. Félelem és düh, ugyanannak az érmének a két
oldala. Senkinek nem az volt a legkedvesebb foglalatossága, hogy rossz terepen vonuljon,
miközben az ellenség nyílzáporral árasztja el. Hogy holttesteken lépjen át. Talán a barátai
holttestén. Rettenetes lehetett a tudat, hogy talán csak egy kis széllökés kell hozzá, és a
következő nyílvessző nem a földbe fúródik majd az ember orra előtt, hanem egyenesen az
arcát találja el.
Reszket persze éppen elég csatát látott már. Az egész életét ezzel töltötte. Figyelte,
hogyan alakulnak, vagy csak a távoli hangokat hallgatta, várva, mikor szólítják, hogy ő is
kivegye a részét a harcból, igyekezett elrejteni a félelmét azok elől, akiket vezetett, és
azok elől, akiket követett. Emlékezett Fekete Kútra, ahol hevesen kalimpáló szívvel rohant
a ködben, és minden árnyéktól megijedt. Cumnurra, ahol ötezer torokból harsant fel a
csatakiáltás, ahogy leviharzottak a hosszú lejtőn. Dunbrecre, ahol Háromfás Ruddot
követte a Félelmetes ellen, és átkozottul közel állt hozzá, hogy otthagyja a fogát. A csatára
a Felföldön, amikor a sankák rontottak rájuk a völgyből, őrült keletiek próbálták
megmászni az erődítmény falait, ő pedig vállt vállnak vetve harcolt a Véres Kilencessel.
Élesen emlékezett mindenre – a szagokra, a hangokra, a levegő érintése a bőrén, az
elkeseredett reménykedésre és a vad dühre.
Figyelte az útnak induló újabb nyílvesszők tömegét, figyelte a vízen átgázoló talinsi
sereget, és nem érzett mást, csak kíváncsiságot. Egyik oldalhoz sem fűzte semmi. Nem
gyászolta a halottakat. Nem féltette a saját életét. Figyelte, ahogy újabb és újabb katonák
esnek el a nyílzáporban, böfögött, és az enyhe kaparó érzés jobban aggasztotta, mint a
gondolat, hogy talán áradni kezd a folyó, és egytől egyig az összes rohadékot kisodorja az
óceánig. Az sem érdekelte volna, ha az egész kibaszott világ vízbe fullad. Magasról
leszarta, mi lesz a csata vége. Ez nem az ő háborúja volt. De akkor vajon miért állt készen,
hogy ő is harcoljon benne, méghozzá valószínűlég a vesztes oldalon? Tekintete a gázlóról
Monzára ugrott. A nő vállon veregette Rogontot, amitől Reszketnek úgy elkezdett égni az
arca, mintha pofon vágták volna. Ahányszor csak megszólaltak, úgy érezte, mintha
belemartak volna. A nő haja meglibbent a szélben, és Reszket egy pillanatra meglátta
oldalról az arcát és az összeszorított száját. Nem tudta, szerelmes-e Monzába, kívánja-e őt,
vagy csak gyűlöli, hogy már nem kell a nőnek. Monza volt a heg, amit folyton piszkálnia
kellett, a felhasadt ajak, amit kényszeresen harapdált, a kilógó cérnaszál, amit muszáj volt
addig rángatnia, amíg szét nem hullott az inge.
Odalent a völgyben a talinsiak első sorának komolyabb gondjai akadtak. Mire
kikászálódtak a partra, a gázlón való átkelés és a nyílzápor miatt a formációnak nyoma
sem maradt. Monza odakiáltott valamit Rogontnak, amit az rögtön továbbadott az egyik
emberének. Reszket magasabban volt náluk a domboldalon, de az emelt hang
felhallatszott hozzá. A támadási parancs. Az ospriai gyalogosok leengedték a lándzsájukat
– az egyszerre mozduló pengék hulláma ragyogott a napfényben –, aztán megindultak.
Előbb csak lassan haladtak, aztán gyorsabban, végül kocogásra váltottak. Egyre távolodtak
a továbbra is a lehető legsűrűbben tüzelő íjászoktól, lefelé tartottak a lejtőn a víz szikrázó
csíkja meg a parton valamiféle alakzatot felvenni próbáló talinsiak felé.
Reszket figyelte, ahogy a két fél találkozik, és elvegyül egymással. Egy pillanattal
később a szél már hozta is magával a csatazajt. Fém zörgött, csörgött, csattogott, mint
jégeső az ólomtetőn. Kiáltások, nyüszítés, sikolyok szálltak a levegőben. Újabb
nyílvesszők sorozata zuhant azok közé, akik még a vízben voltak. Reszket figyelte, mi
történik, és megint böfögött.
Rogont főhadiszállásán egy hang sem hallatszott. Mindenki a gázlót bámulta, a szájak
tátva maradtak, a szemek kerekre nyíltak, az arcok elsápadtak, az ujjak aggodalmasan
szorongatták a lovak kantárszárát. Időközben a talinsiak is előkészítették a
számszeríjaikat, és nyilak garmadája szállt sziszegve felfelé Rogont íjászai közé. Nem egy
elesett közülük. Valaki felüvöltött. Egy kósza nyílvessző Rogont egyik tisztjétől nem
messze fúródott a földbe, megugrasztotta a lovát, és a férfi kis híján lepottyant a
nyeregből. Monza egykét lépéssel odébb terelte a maga hátasát, és felállt a kengyelben,
hogy jobban lásson; kölcsönbe kapott páncélja tompán ragyogott a délelőtti napsütésben.
Reszket összeráncolta a homlokát.
Így vagy úgy, de a nő miatt volt itt. Azért jött, hogy mellette harcoljon. Hogy megvédje.
Hogy helyrehozza a dolgokat kettejük között. Vagy talán csak hogy megbántsa, ahogyan
az is megbántotta őt. Ökölbe szorította a kezét, körmei a tenyerébe mélyedtek, ujjai
sajogtak, ahol a szolgáló kivert fogai belé vájtak. Még nem végeztek egymással, ennyit
biztosan tudott.
 Üzleti ügyek
A felső gázlónál lassan csordogált a sekély részen felgyülemlő víz. A túlsó partról induló,
alig kivehető ösvény előbb az elszórtan elhelyezkedő épületek között kanyargott, aztán
áthaladt egy gyümölcsöskerten, majd felvezetett a hosszú emelkedőn, egészen az Ospria
legkülső falában nyíló fekete kapuig. Elejétől a végéig elhagyatottnak tűnt. Rogont
gyalogságát nagyrészt lefoglalta a hevesen dúló csata az alsó gázlónál. Csak néhány
kisebb egység maradt hátra, hogy a folyó közepén csörtető katonákat továbbra is
nyílzáporral elárasztó íjászokat őrizze.
Az ospriai lovasság a fal árnyékában várt bevetésre, de túl kevesen voltak és túl messze.
Úgy tűnt, semmi sem állhat az Ezer Kard győzelmének útjába. Cosca finoman
megsimogatta a nyakát. Tökéletesen alkalmasnak találta a pillanatot a támadásra.
Andiche nyilvánvalóan egyetértett vele.
– Kezd forróvá válni a helyzet odalent. Szóljak az embereknek, hogy szálljanak
nyeregbe?
– Még ne zargassuk őket. Korán van.
– Biztos vagy benne?
Cosca rezzenéstelen tekintettel pillantott századosára.
– Úgy nézek ki, mint aki nem biztos a dolgában? – Andiche felfújta himlőhelyes arcát,
aztán elviharzott, hogy konzultáljon a saját beosztott tisztjeivel. Cosca nyújtózott egyet,
ujjait összefonta a tarkóján, és figyelte, hogyan alakul a csata. – Hol is tartottam?
– Hogy esélye volt kiszállni – felelte Nyájas.
– Tényleg! Esélyem volt végleg kiszállni ebből, mégis visszajöttem. A változás sosem
egyszerű, igaz, őrmester? Pontosan látom, milyen értelmetlen és hasztalan ez az egész,
mégis csinálom. Rosszabb vagy jobb ember vagyok hát, mint az, aki ugyanezt teszi, de
úgy érzi, valamiféle nemes ügyet szolgál, és ez feljogosítja a harcra? Vagy mint az, aki
csak a saját hasznáért megy csatába, és bele sem gondol, mi helyes és mi helytelen? Vagy
talán mind ugyanolyanok vagyunk?
Nyájas csak megvonta a vállát.
– Sokan meghalnak. Sokakat megcsonkítanak. Életek vesznek oda. – Annyi érzelem
volt a hangjában, mintha zöldségek neveit olvasta volna fel. – A fél életemet gyilkolással
töltöttem, a másik felét pedig elszánt önpusztítással. Semmit sem hoztam létre. Semmit,
csak özvegyeket, árvákat, romokat és nyomorúságot, talán egy-két fattyút meg rengeteg
okádékot. Dicsőség? Becsület? Az is többet ér, amit kihugyozok, mert attól legalább nő a
csalán. – Ha a saját lelkiismeretét akarta felébreszteni, hát nem sikerült neki: az aludt
tovább, mintha mi se történt volna. – Rengeteg csatában harcoltam, Nyájas őrmester.
– Hányban?
– Tucatnyiban? Húszban? Még többen? A csata és egy csetepaté között egészen
keskeny a határvonal. Pár ostrom elhúzódott, és újra meg újra egymásnak estünk. Az egy
csatának számít vagy soknak?
 – Maga a katona.
– És még én sem tudom a választ. A háborúban nincsenek egyenes vonalak. Hol is
tartottam?
– A sok csatánál.
– A, igen! Sok volt. És bár mindig próbáltam elkerülni, hogy közvetlen részese legyek a
harcoknak, ez gyakorta nem sikerült. Tökéletesen tisztában vagyok vele, milyen egy
összecsapás közepében lenni. Tudom, milyenek a villogó pengék. A kettészelt pajzsok és
az összetört lándzsák. A forgatag, a forróság, a verejték, a halál bűze. Az apró hősködések
és a szánni való gazemberségek. Az eltiport büszke lobogók és a tiszteletre méltó katonák.
A lecsapott végtagok, a fröccsenő vér, a kettéhasított koponyák, a kiontott belek meg a
többi. – Felhúzta a szemöldökét. – Meg feltételezhetően néhány vízi hulla is jelen
körülmények között.
– Maga szerint hány lehet?
– Nehéz megmondani. – Cosca a dagoskai várárokba fulladt bátor gurkhuli férfiakra
gondolt, akiknek a holtteste kisodródott a tengerre, hogy aztán minden dagály partra
vessen párat. A zsoldosvezér hosszan felsóhajtott. – Valahogy úgy találom, hogy érzelmek
nélkül tudok szemlélődni. Könyörtelen volnék? Vagy úgy helyes, ha egy parancsnok kellő
távolságot tart a dolgoktól? A születésem pillanatát befolyásoló csillagállás tenné ezt?
Azon veszem észre magam, hogy a halál torkában mindig jókedvű leszek. Intenzívebben,
mint bármikor máskor. Boldog vagyok, amikor rémüldöznöm kéne, és rettegek, amikor
derűlátásra lenne okom. Én sem tudok kiigazodni magamon. Fordított ember vagyok,
Nyájas őrmester. – Nevetett, aztán csak kuncogott, majd felsóhajtott, és elhallgatott. –
Fejjel lefelé és kifordítva a bőrömből.
– Tábornokom! – Megint Andiche állt mellette, ritkás haja a vállára lógott.
– Mi van, hogy a rossznyavalya törne ki? Éppen filozofálni próbálok.
– Az ospriaiak végleg elkötelezték magukat. Minden gyalogosuk Foscar csapatai ellen
harcol. Nem maradt tartalékuk néhány lovason kívül.
Cosca hunyorogva nézett le a völgybe.
– Látom, Andiche százados. Mind jól látjuk. Semmi szükség rá, hogy kimondjuk, ami
nyilvánvaló.
– Nos, gond nélkül elsöpörhetjük a gazembereket. Adja ki a parancsot, és már
gondoskodom is róla. Ennél jobb esélyre nem várhatunk.
– Köszönöm, de szörnyű melegnek tűnik az idő. Jól érzem magam itt, ahol vagyok.
Talán később.
– De miért nem…
– Kissé meglep, hogy ennyi hadakozás után ez az egész izé a parancsnoki láncolattal
még mindig ilyen zavaros a számodra. Sokkal könnyebben fogsz boldogulni, ha ahelyett,
hogy megpróbálod előre kitalálni a parancsaimat, egyszerűen megvárod, hogy kiadjam
őket. Tényleg ez a legegyszerűbb katonai elv.
Andiche megvakarta zsíros fejét.
 – Értem én a koncepciót.
– Akkor aszerint cselekedj. Keress egy árnyas helyet, öregem, és dőlj le egy kicsit. Ne
zizegj itt nekem. Tanulj a kecskémtől! Látod rajta idegeskedés nyomait?
A kecske egy pillanatra felemelte a fejét az olajfák között, aztán mekegett egyet.
Andiche csípőre tette a kezét, és elfintorodott. Végigpillantott a völgyön, aztán Coscára
emelte a tekintetét, majd komoran a kecskére nézett. Végül sarkon fordult, és a fejét rázva
elvonult.
– Mindenki csak kapkod és kapkod, Nyájas őrmester. Hát nem hagynak nekünk egy kis
békét? Tényleg olyan nagy kérés egy csendes pillanat az árnyékban? Hol is tartottam?
* * *
– Miért nem támad?
Amikor Monza meglátta a dombtetőn az Ezer Kard katonáinak távoli körvonalait a
lovakkal meg a ragyogó kék égbolt felé mutató lándzsákkal, tudta, hogy támadásra
készülnek. Arra, hogy boldogan átcaplassanak a felső gázlón, és oldalba kapják Rogont
embereit, éppen, ahogy megjósolta. Éppen úgy, ahogy ő azt előre megjósolta. Véres véget
szántak a csatának, a Nyolcak Ligájának, meg Monza reményeinek úgy, ahogy voltak.
Senki sem sietett jobban, hogy letépje az érett gyümölcsöt, mint Nicomo Cosca, és senki
sem falta fel gyorsabban a termést, mint az emberek, akiket nemrég még ő maga vezetett.
Az Ezer Kard azonban egyre csak álldogált a Menzes-domb tetején, és várt. Várt a
semmire. Eközben Foscar talinsi serege az alsó gázlónál kaszabolta egymást Rogont
ospriai seregével a vízben, a parton és a domboldalon, miközben nyílvesszők újabb és
újabb zápora zúdult rájuk gyilkos rendszerességgel. Az áramlat elesett katonákat sodort
magával, ernyedt holttestek vetődtek a partra vagy akadtak fenn a sekély vízben a gázló
alatt.
Az Ezer Kard mégsem moccant.
– Eleve miért mutatná meg magát, ha nem akar lejönni onnan? – Monza az ajkát rágta.
– Cosca nem hülye. Miért mondana le a meglepetésről?
Rogont herceg csak megvonta a vállát.
– Miért panaszkodik? Minél tovább várnak, annál jobb nekünk, nem? Éppen elég
bajunk akad Foscarral.
– Miben mesterkedik? – Monza felnézett a dombtetőn elterülő olajfaliget mellett
felsorakozott lovasokra. – Miben mesterkedik az a vén gazember?
* * *
Rigrat ezredes vágtatva érkezett a sátrak közé ziháló lova hátán. A szétrebbenő zsoldosok
között durván visszafogta az állatot, és leugrott a nyeregből. Kis híján elesett, de kitépte a
csizmáját a kengyelből és a kesztyűjét lerántva, verejtékező, dühtől vörös arccal
elviharzott. – Cosca! Nicomo Cosca, hogy a rosseb esne magába!
– Rigrat ezredes! Milyen szép napunk van, fiatal barátom! Remélem, minden rendben
halad.
 – Miért nem támad? – Rigrat ujjával bökött a folyó felé; a pálcáját nyilvánvalóan
elvesztette valahol. – A völgyben harcolunk! Méghozzá elég heves csata dúl!
– Ó, és valóban! – Cosca előredőlt, és könnyedén felemelkedett a tábornoki székből.
– Talán jobb lenne, ha az embereimtől távolabb beszélgetnénk erről. A civakodás nem
vall jó modorra. Ráadásul megriasztja a kecskémet is.
– Micsoda?
Cosca óvatosan megveregette az állat hátát, ahogy elballagott mellette.
– Ő az egyetlen, aki igazán megért engem. Jöjjön be a sátramba! Odabent vannak
gyümölcsök is. Andiche! Légy oly kedves, csatlakozz hozzánk!
Elvonult, Rigrat fortyogva követte, Andiche pedig csodálkozva szegődött a nyomukba.
Elhaladtak a bejáratot kivont szkimitárral őrző Nocau mellett, és beléptek a sátor hűvös,
félhomályos, dicső múlt emlékeivel feldíszített belsejébe. Cosca a keze fejével
szeretetteljesen végigsimított az egyik foszladozó, égett szélű szövetdarabon.
– Ez a zászló lógott Muris falain az ostrom alatt… Tényleg 12 éve volt már? – Éppen
megfordult, amikor Nyájas lépett be utánuk a nyíláson. – Saját kezemmel hoztam le a
legmagasabb mellvédről.
– Miután kitépted annak a halott hősnek a kezéből, aki először kapaszkodott fel érte –
jegyezte meg Andiche.
– Mi célt szolgálnának a halott hősök, ha nem azt, hogy továbbadják a lopott zászlókat a
mögöttük érkező, óvatosabb társaiknak? – Felkapott egy tál gyümölcsöt, és Rigrat orra alá
tolta.
– Betegnek tűnik, ezredes úr. Egyen egy kis szőlőt!
A férfi remegő arcának színe egyre jobban hasonlított a szőlőére.
– Szőlőt? Szőlőt? – Kesztyűjével rácsapott a bejáratot takaró vászondarabra. –
Követelem, hogy azonnal támadjon! Határozottan követelem!
– Támadjak? – Cosca elfintorodott. – A felső gázlón keresztül?
– Igen!
– A nagyszerű terv alapján, amit maga tegnap este felvázolt nekem?
– Igen, hogy a nyavalya törje ki! Igen!
– Őszintén szólva semmi sem szerezne nagyobb örömet. Imádom a jó kis támadásokat,
bárkit megkérdezhet. Csakhogy… Tudja… – Súlyos csend telepedett a sátorra, ahogy
lassan szétterjesztette a karját. – Irdatlan mennyiségű pénzt kaptam Rogont herceg
gurkhuli barátjától azért, hogy ne tegyem.
Ishri a semmiből került elő. Egyszerűen testet öltött a sátor egyik sötét sarkában, és
kilépett az öreg zászlók közül.
– Üdvözletem – szólt. Rigrat és Andiche ugyanazzal a döbbenettel a tekintetükben
meredtek rá.
 Cosca a sátor lágyan hullámzó tetejére emelte a tekintetét, és ujjával csücsörítő ajkát
ütögette.
– Komoly dilemma. Erkölcsi kérdés. Borzasztóan szeretnék támadni, de Rogontnak
nem mehetek neki. És Foscart sem igen zargathatom, miután az apja oly bőkezűen
megfizetett. Fiatal koromban csak sodródtam, amerre a szél fújt, de őszintén próbálok
megváltozni, ezredes úr, ahogyan azt a minap éppen önnek fejtegettem. Komolyan, tiszta
lelkiismerettel nem tehetek mást, mint hogy itt ülök. – A szájába dobott egy szőlőszemet.
– És tétlen maradok.
Rigrat felhördült, és a kardja után kapott, de elkésett. Nyájas egyik lapáttenyere már a
markolaton volt, a másikban pedig megvillant a kése. Az ezredes mozdulatlanná
merevedett, ahogy a fegyenc kihúzta a kardját a hüvelyéből, és messzire dobta.
Cosca elkapta a levegőben, és mintha gyakorolna, suhintott vele párat.
– Kiváló acél, ezredes úr, gratulálok a fegyverválasztásához. A stratégiája mondjuk
kevésbé volt kiváló.
– Mind a ketten lefizettek, hogy ne harcolj egyikkel sem? – Andiche fülig érő mosollyal
karolta át Cosca vállát. – Öreg barátom! Miért nem mondtad el? A fenébe is, de jó, hogy
visszajöttél!
– Biztos vagy benne? – Cosca könnyedén markolatig döfte Andiche mellkasába Rigrat
kardját. A férfi szeme kidülledt, a szája tátva maradt, és hosszú, sípoló lélegzetet vett.
Himlőhelyes arca eltorzult, ahogy kiáltani próbált. Csak halk krákogás tört elő a torkából.
Cosca közelebb hajolt.
– Azt hiszed, csak úgy ellenem lehet fordulni? Csak úgy el lehet engem árulni? Másnak
lehet adni a székemet néhány ezüstért, aztán újra mosolyogva barátkozni velem?
Félreismertél, Andiche. Végzetesen. Lehet, hogy megnevettetem az embereket, de nem
vagyok bohóc.
A százados zubbonyán csillogott a sötét vér, reszkető arca egészen vörös lett, a nyakán
kidagadtak az erek. Erőtlenül Cosca mellvértje felé nyúlt, ajkán véres buborékok
formálódtak. Cosca elengedte a markolatot, beletörölte a kezét Andiche kabátujjába, és
fellökte a férfit. Az az oldalára dőlt, halkan felnyögött, és nem mozdult többé.
– Érdekes. – Ishri a holttest fölé guggolt. – Ritkán lepődöm meg. Voltaképpen Murcatto
lopta el a székét, őt mégis elengedte, nem?
– Visszagondolva kétlem, hogy az árulásom hiteles története kristálytiszta lenne.
Mindenesetre azokat a hibákat, amiket egy randa férfi esetében elviselhetetlennek találna a
magam fajta, egy gyönyörű nőnek meg tudja bocsátani. Ha pedig valamit egyáltalán nem
tűrhetek, az a hűtlenség. Valami mellett ki kell tartani az életben.
– Hűtlenség? – hörögte Rigrat, aki végre megtalálta a hangját. – Ezért fizetni fog,
Cosca, maga áruló…
Nyájas kése belevágódott a nyakába, aztán már kint is volt belőle. Vér fröccsent a
padlóra, a sátor falára és a musseliai zászlóra, amit Sazine az Ezer Kard megalakulása
napján ragadott el.
 Rigrat térdre rogyott, egyik kezével a torkához kapott, a vér zekéje ujjába ömlött. Arcra
borult, egy pillanatig még remegett, aztán nem mozdult többé. Sötét kör terjengett a
sátorlapon, aztán elvegyült azzal, amelyik Andiche holtteste alól szivárgott ki.
– Á! – szólt Cosca. Azt tervezte, hogy váltságdíjat kér Rigratért a családjától, de most
már valószínűtlennek tűnt, hogy ez sikerülhet. – Ez nem volt elegáns, Nyájas.
– Ó! – A fegyenc összeráncolt homlokkal pillantott a véres késre. – Azt hittem… Tudja.
Maga után mentem. Azt hittem, ha az őrmestere vagyok, ezt kell tennem.
– Hát persze. Én vagyok a hibás. Pontosabban kellett volna fogalmaznom. A…
konkréttalanság hibájába estem. Van ilyen szó egyáltalán?
Nyájas megvonta a vállát. Ishri szintúgy.
– Nos… – Cosca óvatosan megvakarta a nyakát, és lenézett Rigrat holttestére. –
Idegesítő, öntelt hájfej volt abból ítélve, amit láttam. De ha ezek halálos bűnök, merem
állítani, hogy a fél világot fel kéne kötni a bitóra, velem az élen. Talán sok jó tulajdonsága
is akadt, amiket nem nyílt alkalmam felismerni. Biztos vagyok benne, hogy az édesanyja
ezt állítaná. Viszont ez itt egy csata. A halálesetek sajnos elkerülhetetlenek. – A sátor
nyílásához lépett, várt egy pillanatot, amíg összeszedte magát, aztán félrehajtotta a
vásznat. – Segítsen valaki! A fene egye meg, segítséget kérünk!
Visszasietett Andiche holttestéhez, leguggolt mellé, aztán éppen fél térdre ereszkedve
igyekezett felvenni a lehető legdrámaibb testtartást, amikor Sesaria rontott be a sátorba.
– Isten szaga! – kiáltotta, ahogy meglátta a két hullát. Victus elkerekedett szemmel esett
be mögötte a nyíláson.
– Andiche! – Cosca Rigrat kardja felé intett, ami még mindig ott volt, ahol hagyta. –
Átszúrta a mellkasát! – Megfigyelte, hogy az emberek hajlamosak szavakba önteni a
nyilvánvaló dolgokat, ha sokk éri őket.
– Valaki kerítsen egy felcsert! – bömbölte el magát Victus.
– Vagy inkább egy papot. – Ishri elindult feléjük a zászlók közül.
– Mi történt?
– Rigrat ezredes leszúrta.
– Maga meg ki a fene?
– Ishri.
– Nagy szíve volt! – Cosca gyengéden megérintette Andiche tágra nyílt szemű, tátott
szájú, vérfoltos arcát. – Igaz barátomnak mondhattam. A döfés útjába lépett.
– Andiche ezt tette volna? – Sesariát láthatólag nem sikerült meggyőzni.
– Az életét adta… hogy megmentse az enyémet. – Cosca hangja a végére szinte teljesen
elhalt. Egy könnycseppet törölt ki a szeme sarkából. – A sorsnak hála Nyájas őrmester
gyorsan közbelépett, különben nekem is annyi lenne. – Andiche mellkasára csapott,
tenyere hangosan cuppant a véráztatta zubbonyon. – Az én hibám! Az én hibám! Csakis
én tehetek róla!
 – Miért? – Victus dühösen meredt Rigrat holttestére. – Úgy értem, miért tett ilyet ez a
rohadék?
– Én tehetek róla! – jajveszékelt Cosca. – Pénzt fogadtam el Rogonttól, hogy ne
avatkozzunk bele a csatába.
Sesaria és Victus összenézett.
– Te pénzt fogadtál el… hogy ne harcoljunk?
– Rengeteg pénzt! Természetesen a rangja arányában mindenki megkapja belőle a
részét. – Cosca legyintett, mintha csak valami csekélységről volna szó. – Veszélyességi
pótlékot is kap mindenki. Gurkhuli aranyban.
– Aranyban? – dörmögte Sesaria. A szemöldöke felszaladt, mintha Cosca valamilyen
varázsszót mondott volna ki.
– De az egészet az óceán mélyére süllyeszteném, ha csak még egy percet az én öreg
barátom társaságában tölthetnék! Ha megint hallhatnám a hangját! Ha láthatnám a
mosolyát! De soha többé. Örökre… – Cosca lekapta a kalapját, és gyengéden Andiche
arcára fektette. – Elhallgatott.
Victus megköszörülte a torkát.
– Pontosan mennyi aranyról beszélünk?
– Igen… nagy… mennyiségről. – Cosca válla remegett, ahogy szipogva folytatta. –
Ugyanannyiról, mint amennyit Orso fizetett, hogy harcoljunk mellette.
– Andiche meghalt. Sokba került ez nekünk. – Szavaival ellentétben Sesaria mégis úgy
festett, mint aki látja a dolog jó oldalát is.
– Nagyon is sokba. Túlságosan sokba. – Cosca lassan felállt. – Barátaim…
Megkezdenétek a temetés előkészületeit? Nekem a csatára kell figyelnem. Küszködnünk
kell tovább. Az ő kedvéért. Egy dolog vigasztalhat bennünket, azt hiszem.
– A pénz? – érdeklődött Victus.
Cosca két kezével két századosa vállára csapott.
– Az üzletemnek köszönhetően nem kell harcolnunk. Andiche lesz az Ezer Kard
egyetlen halottja ma. Mondhatjuk, hogy mindannyiunkért kellett elesnie. Nyájas őrmester!
– Ezzel Cosca sarkon fordult, és kilépett a szikrázó napsütésbe. Ishri hangtalanul követte.
– Jó kis előadás volt – súgta. – Inkább színésznek kellett volna mennie, mint
tábornoknak.
– Nincs akkora különbség a kettő között, mint gondolná. – Cosca a tábornoki székhez
ballagott, és megragadta a támláját. Hirtelen fáradtnak és ingerültnek érezte magát. Ahhoz
képest, milyen régóta álmodott róla, hogy bosszút áll Afieriért, most nem töltötte el
elégedettség. Iszonyatosan jólesett volna pár korty ital. Morveer flaskája után nyúlt, de
már egy csepp sem volt benne. Komoran pillantott le a völgybe. A talinsiak jó fél mérföld
hosszan elkeseredett csatát vívtak az alsó gázlónál, és az Ezer Kard segítségét várták
hiába. Emberfölényben voltak, de az ospriaiak megvetették a lábukat, szűkítették a front
területét, és visszaszorították a támadókat a sekélyesbe. A tömeg hullámzott, a gázlót
eltorlaszolták a katonák, a vízben hullák lebegtek.
Cosca hosszan felsóhajtott.
– Maguk, gurkhuliak azt hiszik, hogy ez az egész valamiféle célt szolgál, ugye? Hogy
Istennek van valami terve meg minden.
– Hallottam ilyesmit emlegetni. – Ishri fekete szeme a völgyről a férfira ugrott. – Maga
szerint mi lehet Isten terve, Cosca tábornok?
– Gyanítom az, hogy engem bosszantson.
A nő elmosolyodott. Vagy legalábbis felfelé kanyarodott a szája széle, amitől kivillantak
hegyes fehér fogai.
– Düh, paranoia és látványos egoizmus egyetlen mondaton belül.
– Mindazok a jó tulajdonságok, amikre egy nagy katonai vezetőnek csak szüksége
lehet… – Tenyerével árnyékolva a szemét nyugat felé pillantott. – És itt is vannak.
Menetrend szerint. – A talinsi vonalak mögött emelkedő gerincen megjelentek az első
zászlók. Az első csillogó lándzsahegyek. Egy meglehetősen nagynak tűnő sereg első
katonái.
 Styria sorsa
– Odafent! – Monza kesztyűbe bújtatott mutatóujja, meg persze valamelyest a kisujja is, a
gerinc felé mutatott. Újabb katonák jelentek meg úgy egy-két mérföldnyire délre attól a
helytől, ahol a talinsiak bukkantak fel korábban. Csakhogy ezek többen voltak. Sokkal
többen. Úgy tűnt, Orso tartogat még néhány meglepetést. Erősítés az uniós
szövetségeseitől talán. Monza megforgatta fájó nyelvét a szájában, aztán köpött egyet. Az
a kevéske reménye is szertefoszlott. Eddig sem volt rózsás a helyzet, de most minden még
rosszabbra fordult. A feltámadó szél belekapott a zászlókba, és egy pillanatra kibontotta
őket. Monza belepillantott a távcsőbe, aztán megdörzsölte a szemét, és összeráncolt
homlokkal még egyszer megnézte magának a lobogókat. Nem lehetett tévedés, Sipani
címerkagylóját látta.
– Sipaniak – dörmögte. Pár pillanattal ezelőttig ők voltak a világ legsemlegesebb
katonái. – Mi a nyavalyáért álltak Orso mellé?
– Ki mondta, hogy mellé álltak? – Rogont úgy vigyorgott, mint egy tolvaj, aki éppen
most lovasította meg a legkövérebb erszényt, amit életében látott. Szélesre tárta a karjait. –
Örvendezzék, Murcatto! Íme a csoda, amire várt!
A nőnek fennakadt a szeme.
– A maga oldalán állnak?
– Nagyon is! Pontosabban közvetlenül Foscar háta mögött! És az a vicc, hogy ez a
maga műve!
– Az enyém?
– Teljes egészében! Emlékszik arra a konferenciára, amit Sipaniban szervezett az a
búsképű piperkőc, az Unió királya?
A nagy felvonulás a zsúfolt utcákon, a tömeg éljenzése a menetet vezető Rogont és
Salier láttán, aztán a vad fújolás, amikor Ario és Foscar megérkezett.
– Mi van vele?
– Éppúgy nem állt szándékomban békét kötni Arióval és Foscarral, mint ahogy nekik
sem velem. Csak az érdekelt, hogy a vén Sotorius kancellárt magam mellé állítsam.
Igyekeztem meggyőzni, hogy ha a Nyolcak Ligája veszít, Orso herceg mohósága nem fog
megállni Sipani határainál, akármilyen semlegesek legyenek is. Hogy ha az én ifjonti
fejemet lecsapják, az ő ragyás fejére sújt le legközelebb a bárd.
Ez minden valószínűség szerint igaz volt. A semlegesség ugyanúgy nem jelentett
komolyabb védelmet Orso, mint a szifilisz ellen. A nagyherceg ambícióinak nem szabtak
gátat holmi folyók meg határok. Ezért is találta Monza olyan kiváló munkaadónak egészen
addig, amíg meg nem próbált végezni vele.
– De a vénember úgy kapaszkodott a dédelgetett semlegességébe, mint kapitány a
süllyedő hajó kormányába, és képtelen voltam rávenni, hogy meggondolja magát.
Szégyellem bevallani, de elcsüggedtem, és komolyan fontolóra vettem, hogy kellemesebb
éghajlatra menekülök Styriából. – Rogont lehunyta a szemét, és a nap felé fordította az
arcát. – Aztán, minő gyönyörűség, minő hírek… – Egyenesen a nő szemébe nézett. –
Maga megölte Ario herceget.
A herceg sápadt nyakából előbugyogó fekete vér, az ablakon kibucskázó holttest, a
lángok forrósága, a füst bűze az égő épületben.
Rogont magabiztosan vigyorgott, mint egy varázsló, aki éppen legújabb trükkjének
csínját magyarázza.
– Sotorius volt a házigazda, és Ario az ő védelme alatt állt. Az öreg tudta, hogy Orso
sosem bocsátja meg neki a fia halálát. Tudta, hogy Sipaninak befellegzett, hacsak nem
sikerül valahogy megállítani Orsot. Cardotti Gyönyörpalotája még égett, amikor aznap
este egyezséget kötöttünk. Sotorius vezetésével Sipani csatlakozott a Kilencek Ligájához.
– Kilencek – mormogta maga elé Monza, miközben figyelte, ahogy a sipani sereg a
domboldalon lefelé, Foscar majdnem védtelen háta felé tartott.
– Hosszú visszavonulásom Purantiból, melyet ön botorságnak talált, azt a célt szolgálta,
hogy időt adjon neki a felkészülésre. Készséggel hátráltam bele ebbe a kis csapdába,
tudván, hogy a csali szerepét játszhatom egy nagyobban.
– Maga okosabb, mint amilyennek látszik.
– Nem nehéz annak lennem. A nénikém mindig azt mondta, hogy tökfejnek tűnök.
Monza összeráncolt homlokkal fordult a Menzes-domb tetején mozdulatlanul álló sereg
felé.
– És mi van Coscával?
– Egyesek sosem változnak meg. Jó sok pénzt fogadott el gurkhuli támogatóimtól
cserébe azért, hogy távol tartsa magát a csatától.
Monza hirtelen úgy érezte, korántsem érti olyan jól a világot, mint gondolta.
– Én is pénzt ajánlottam neki. Nem fogadta el.
– Hogy mik vannak, ugye? Ha valaki, hát maga aztán nagyon ért hozzá, hogyan kell
tárgyalni, a maga pénzét mégsem fogadta el. A jelek szerint Ishri meggyőzőbb tud lenni.
„A háború a politika beteljesedése. A fegyverek megölhetik az embereket, de csak a
szavak hathatnak rájuk igazán, és a jó szomszéd jelenti a legbiztosabb menedéket, ha kitör
a vihar.” Juvens írta ezt A művészet alapvetésében. Főleg zagyvaságokat meg
babonaságokat hordott össze, de a hatalomgyakorlásról szóló kötete lenyűgöző. Többet
kéne olvasnia, Murcatto tábornok. Igen korlátozottak a könyvekből megszerezhető
ismeretei.
– Csak későn kaptam rá az olvasásra – mordult fel a nő.
– Könyvtáram minden egyes kötete a rendelkezésére áll majd, miután lemészároltam a
talinsiakat és meghódítottam Styriát. – Elégedett mosollyal szemlélete a völgyet, ahol
Foscar serege annak a veszélynek volt kitéve, hogy hamarosan bekerítik. – Persze ha Orso
seregei élén egy Foscar hercegnél tapasztaltabb katona áll, másképpen is alakulhattak
volna a dolgok. Kétlem, hogy például egy Ganmark tábornok képességeivel rendelkező
illető ilyen simán belesétált volna a csapdámba. Vagy akár olyasvalaki, aki annyi mindent
látott már, mint Hűséges Carpi. – Önelégült vigyorral az arcán Monza felé hajolt a
nyeregben. – Csakhogy az utóbbi időben Orso sajnálatos veszteségeket szenvedett a
parancsnokait illetően.
A nő felhorkant, elfordította a fejét, és a földre köpött.
– Örülök, hogy segíthettem.
– Ó, maga nélkül nem mentem volna semmire. Nem kell mást tennünk, csak tartani az
alsó gázlót, amíg bátor sipani szövetségeseink el nem érik a folyót. Akkor két oldalról
összezúzzuk Foscar seregét, és Orso herceg ambíciói a sekélyesbe vesznek.
– Ennyi az egész? – Monza komoran pillantott a víz felé. Az affoiaiak rendetlen,
vöröses-barnás masszája a csata érdektelennek tűnő jobbszárnyán visszaszorult a parttól.
Alig húszlépésnyi sáros dagonyáról volt szó, de a talinsiaknak ennyi is elég volt, hogy
megvessék a lábukat. Ráadásul néhány baoli valamivel feljebb a folyón átgázolt a
mélyebb vízen, és az affoiaiak oldalába került.
– Ennyi, és a jelek szerint máris a legjobb úton haladunk… – Rogont is észrevette. – Ó!
– Egyik katona a másik után vált ki a harcolók közül, és indult el botladozva a
domboldalon a város felé.
– Úgy fest, bátor affoiai szövetségesei ráuntak a vendégszeretetére.
A sipaniak érkezése láttán a Rogont főhadiszállásán végigsöprő öröm sebesen foszlott
szerteszét, ahogy egyre többen morzsolódtak le a kusza affoiai vonalakról, és széledtek
szét minden irányba. Fölöttük az íjászok századai egyre aggodalmasabb tekintettel
figyelték a lentről feléjük sandító ellenséget. Nyilván nem szívesen ismerkedtek volna
meg közelebbről azokkal, akiket az elmúlt egy órában nyílzáporral árasztottak el.
– Ha azok a baoli rohadékok áttörnek, oldalba kapják a maga embereit, és
felgöngyölítik az egész frontvonalat, itt mészárlás lesz.
Rogont az ajkát harapdálta.
– A sipaniak kevesebb mint félórányira vannak.
– Nagyszerű. Akkor éppen időben ideérnek, hogy összeszámolják a hulláinkat. Aztán a
sajátjaikat.
A herceg feszülten pillantott hátra a város felé.
– Talán vissza kéne vonulnunk a falhoz…
– Nincs idő kibontakozni abból a káoszból, akármilyen gyakorlatra is tett szert a
visszavonulásban.
A herceg arcából kiszaladt a szín.
– Mit csináljunk?
Monza hirtelen megint úgy érezte, hogy tökéletesen érti a világot. Halk acélcsörgés
kíséretében előrántotta a pengéjét. Egyszerű, nehéz, gyilkosan élesre fent lovassági kard
volt, amit Rogont raktárából kölcsönzött. A herceg tekintete a fegyverre siklott.
– Ja, hogy az!
– Igen. Az.
 – Hát egyszer nyilván eljön a pillanat, amikor az ember valóban kénytelen felhagyni az
óvatoskodással. – Rogont összeszorította a száját, halántékán kidülledtek az izmok. –
Lovasság! Utánam…! – A hangja krákogva elhalt.
Egy tábornok esetében az erős hang, írta Farans, felér egy regimenttel.
Monza felállt a kengyelben, és teli tüdőből elüvöltötte magát.
– Lovasság, hadrendbe!
A herceg vezérkara nehézkesen mozgolódni kezdett, a tisztek előhúzták, aztán a
magasba emelték a kardjukat. A lovasok megragadták a kantárszárat, és hosszú sorokat
alkottak. Lószerszám zörgött, páncél csördült, lándzsák koccantak egymásnak, lovak
kaparták nagyokat horkantva a földet. Az emberek a helyüket keresték, nyugtalan
állataikat terelgetve ordítottak és káromkodtak, felcsatolták a sisakjaikat, és a helyükre
csapták a rostélyokat.
A baoliak most már komolyan áttörtek, és mint emelkedő dagály a homokfalon, egyre
többen özönlöttek át Rogont megbolygatott jobbszárnyának egyre táguló résein. Monza
hallotta éles csatakiáltásaikat, ahogy elindultak felfelé a domboldalon, látta szakadozott
zászlóikat, a mozgásban lévő fém villanásait. Az íjászok vonala azonnal feloszlott odafent,
az emberek rohanvást indultak meg a város felé, elvegyülve a menekülő affoiaiakkal és
azzal a pár ospriaival, akik kezdtek más szemmel nézni erre az egész háborúskodásra.
Monzát mindig lenyűgözte, milyen gyorsan szét tud széledni egy hadsereg, ha egyszer
kezd eluralkodni a pánik. Mint amikor kihúzzák egy híd zárókövét, és ahol az egyik
pillanatban még masszív építmény állt, a következőben már csak romok maradnak. Monza
érezte, hogy erősen közeledik ez a pillanat.
Egy lovas állt meg mellette. Reszket volt az, egyik kezében a bárdjával, a másikban a
kantárszárral és egy nehéz pajzzsal. Páncéllal nem vacakolt, csak a mandzsettáján arany
hímzéssel díszített inget viselte. Azt, amelyiket ő választott ki neki. Azt, amelyiket akár
Benna is hordhatta volna. Most mintha mégsem állt volna neki olyan jól. Úgy festett, mint
egy kristályokkal kirakott nyakörv egy vérengző kutyán.
– Azt hittem, talán visszamentéi Északföldre.
– Anélkül a rengeteg pénz nélkül, amivel tartozol nekem? – A férfi egyetlen szeme a
völgy felé fordult. – Soha nem fordítottam hátat egyetlen csatának sem.
– Jó. Örülök, hogy itt vagy. – Ebben a pillanatban ez igaz is volt. Minden mástól
függetlenül Reszketnek megvolt az a jó szokása, hogy időnként megmentette az életét.
Mire megérezte magán a férfi pillantását, Monza már el is fordult. Ideje volt indulni.
Rogont felemelte a kardját. A déli nap megvillant a tükörfényes pengén, és ragyogó
szikrákat csalt elő belőle. Pont, mint a regényekben.
– Előre!
Nyelvek csettintettek, sarkak mozdultak, kantárszárak csattantak. Tökéletes
összhangban, mintha csak egyetlen állat volnának, a lovasok sorfala megindult előre.
Először csak lépésben, a lovak feszengtek, nagyokat horkantottak, ki-kiléptek oldalra. A
sor ide-oda hullámzott, ahogy egy-két lelkesebb ember vagy állat előretört. Ilyenkor aztán
elbődült egy tiszt, és a rend helyreállt. Ahogy páncél és lószerszám zörgése közepette
egyre gyorsabban nyomultak előre, Monza szíve is sebesebben vert. Félelem és öröm
bizsergető keveréke öntötte el, mint mindig, ha már kigondolt mindent, és nem maradt mit
tennie. A baoliak észrevették őket, és igyekeztek valamiféle alakzatba rendeződni.
Azokban a pillanatokban, amikor a világ mozdulatlanná merevedett, Monza látta vicsorgó
arcukat, kusza loboncukat, kifakult láncingüket és rongyos szőrméiket.
A lovasok sorban egymás után leengedték lándzsáikat, és ügetésre váltottak. A levegő
hidegen áramlott be Monza orrán, végigszántotta száraz torkát, forrón égette a mellkasát.
Nem gondolt a fájdalomra, vagy a kenderre, ami enyhíthette volna. Nem gondolt arra, mit
tett, sem arra, mit nem sikerült megtennie. Nem gondolt a halott öccsére, sem azokra, akik
megölték őt. Csak a kantárt és a kardot markolta minden erejével. Kizárólag arra
koncentrált, hogy szétverjék a domboldalon felfelé kapaszkodó, de máris elbizonytalanodó
baoliakat. Fáradtak voltak, megviselte őket a csata odalent a völgyben, aztán a futás felfelé
a hegyen. Márpedig ha pár száz tonnányi lóhús közelít rohanvást az ember felé, az a
legjobb pillanatokban is elég idegőrlő tud lenni.
Az amúgy is bizonytalanul összeállt arcvonal morzsolódni kezdett.
– Roham! – bömbölte el magát Rogont. Monza vele ordított, hallotta, ahogy Reszket
öblös hangja meg a többi ember is csatlakozik hozzájuk. Keményen a ló oldalába vágta a
sarkát, mire az állat megrázta magát, és csontrepesztő vágtában indult meg lefelé a
domboldalon. Paták dübörögtek a földön, sár és fű szállt fel a nyomukban, Monza fogai
össze-összekoccantak. A völgy fel-le ugrált, rázkódott körülötte, a folyó ragyogó csíkja
rohanvást közelített felé. A szeme megtelt széllel, sűrűn pislogva igyekezett
megszabadulni a könnyektől, a világ homályos, szikrázó folttá változott, aztán megint
minden könyörtelenül éles lett. Látta a baoliakat, akik fegyvereiket elhányva menekülőre
fogták. Aztán megérkezett közéjük a lovasság. Az első állatot egy lándzsa nyársalta fel,
nyele hangos reccsenéssel tört ketté. A ló a lándzsás baolit és saját lovasát is magával
ragadva bukfencezett lefelé a lejtőn. Ahogy újra meg újra átfordult, szíjak csapkodtak
körülötte a levegőben.
Egy másik lándzsa a hátán talált egy menekülő férfit, a fenekétől a hátáig felhasította, és
pörögve küldte a földre. Az iszkoló baoliakat sorra nyársalták fel, kaszabolták le, taposták
el.
Egyikükön egy ló nagyot taszított a mellkasával, aztán valaki feltépte a hátát; a férfi
ordítva vágódott Monza lábának, aztán a földre zuhant, és Rogont ménjének patái
végeztek vele.
Egy másik eldobta a lándzsáját, és elfordult, arca elkékült a félelemtől. Monza
meglendítette a fegyverét, és az egész karján végigfutott a becsapódás ereje, amikor a
nehéz penge üres kongással, mélyen behorpasztotta a baoli sisakját.
Monza fülében szél süvített, körben paták dübörögtek. Folyamatosan ordított, nevetett,
visított. Újabb menekülni próbáló katonára csapott le; ahogy kis híján leválasztotta a karját
a válláról, magasra fröccsent a fekete vér. A következő férfit elvétette, és kis híján
kizuhant a nyeregből, ahogy lendülete a semmit kaszaboló kard után vitte. Éppen időben
sikerült visszanyernie az egyensúlyát, fájós kezével kapaszkodva a kantárba.
Hamarosan átjutottak a baoliakon, szétmarcangolt, véres holttesteket hagyva maguk
után. Az összetört lándzsákat félrehajították, és elővonták helyettük a kardokat. A
domboldalról az affoiaiak hulláival tarkított sík terepre jutottak, közelebb a folyóhoz.
Előttük szűk területen folyt a mészárlás, amit most már alaposabban is szemügyre
vehettek. Egyre több és több talinsi kelt át a folyón, így a parton csak még nagyobb lett a
tolongás. Alabárdok csapkodtak, pengék villantak, testek feszültek egymásnak. A szél
zúgása és Monza saját ziháló légzése sem nyomta el a fémcsörgés és az emberi hangok
távoli viharra emlékeztető csinnadrattáját. Tisztek vágtattak fel-alá a vonalak mögött,
miközben hasztalan próbáltak valamiféle rendet vágni az őrületbe.
Egy friss talinsi nehézgyalogos-ezred kezdett átnyomulni a résen, amit a baoliak vágtak
a jobb szárnyon. Az ospriai vonal végét támadták, és a kékbe öltözött védők hiába
feszültek nekik – a pillanatról pillanatra növekvő túlerő egyre nagyobbra nyitotta a rést.
Rogont, akinek csillogó páncélját vörösre festették a vér csíkjai, megfordult a
nyeregben, kardjával a jobbszárny felé mutatott, és üvöltött valamit, amit senki sem
hallott. Amúgy sem számított semmit az egész, most már nem volt megállás. A talinsiak
éket formáltak egy fehér hadilobogó körül; a fekete kereszt csapkodott a szélben,
miközben egy tiszt a kardjával vadul hadonászva igyekezett felkészíteni őket a lovasság
támadására. Monza fejében egy futó pillanatra megfordult, hogy már találkozhatott is vele.
Az ék csúcsát alkotó katonák csillogó páncélos alabárdoktól tüskés masszája fél térdre
ereszkedett, hátuk mögött társaik egy része továbbra is az ospriaikkal kaszabolta egymást
a pengék sűrűjében.
Monza nyílvesszőket pillantott meg felemelkedni a gázló felől. Összerezzent, ahogy
elindultak felé, és visszatartotta a lélegzetét, bár semmiféle értelmes oka nem volt rá. A
visszatartott lélegzet nem állítja meg a nyílvesszőt. A lövedékek zúgva, süvítve csúsztak el
a füvön, pattantak le a nehéz páncélokról vagy fúródtak bele a lovak húsába.
Az egyik állatnak a nyakát találták el, összerándult, és az oldalára zuhant. Egy másik
belerohant, lovasa kapálózva repült ki a nyeregből, és fekete földcsomókat szakítva ki a
talajból elejtette a lándzsáját. Monzának sikerült kikerülnie a földön heverő testeket.
Valami zörögve lepattant a mellvértjéről, és felfelé vágódott. Felszisszent, előredőlt a
nyeregben, arcába fájdalom hasított. Nyílvessző. Csak a tollak karcolták meg. Kinyitotta a
szemét, és egy páncélos férfit látott maga előtt, amint a vállából kiálló nyílvesszőt
rángatta. A katona aztán egyszer csak lefordult a nyeregből, és őrülten vágtató lova a
kengyelbe szorult fél lábánál fogva magával vonszolta.
A többiek haladtak tovább, lovaik kikerülték vagy megtaposták az előttük heverő
halottakat.
Monza valahol menet közben elharapta a nyelvét. Vért köpött, de megint a lova
oldalába vágta a sarkantyúját. Ajkát hátrahúzta, hűvös szél öblítette a száját.
– A földművelésnél kellett volna maradnunk – suttogta. A talinsiak már várták.
* * *
Reszket soha nem értetette, honnan kerülnek elő a csatákban a lelkes bolondok, de mindig
akadt belőlük elegendő. Ezek most egyenesen a fehér zászlónak vezették a lovaikat az ék
hegyéhez, ahol jól megvetették a lándzsákat. A legelöl érkező állat észbe kapott, mielőtt
odaért, csúszva fékezett, aztán felágaskodott; lovasa nem győzött kapaszkodni, hogy ne
zuhanjon le a nyeregből. A második ló hátulról nekirohant az elsőnek, és a lándzsákra
taszította. Vér és törött fa szilánkjai szálltak szerteszét. Újabb állat torpant meg hirtelen
mögöttük, feje fölött dobva le lovasát, aki kétségbeesetten zuhant a sárba, ahol aztán a
talinsiak első sora hálásan döfött felé.
A kevésbé forrófejű lovasok kétoldalt megkerülték az éket, mint folyó a mederben
heverő követ, és ott támadtak, ahol nem várták őket lándzsák. Nyüszítő katonák
tülekedtek, hogy minél hátrébb kerüljenek. Ahogy a lovasok rájuk rontottak, fegyvereik
összevissza álltak.
Monza balra ment, Reszket pedig le sem véve róla a szemét, követte. Előttük két ló
átugratott a kavargó első sorokon, és az embertömeg közepében kötött ki, gazdáik
kardokkal és buzogányokkal szabdalták az ellent. Mások egyszerűen berontottak a
talinsiak közé, nekik mentek, eltaposták őket, és a folyó felé terelték a zavarodott,
sikítozó, könyörgő katonákat. Monza levágott egy tántorgó szerencsétlent, és máris a
legnagyobb forgatagban kaszabolta a többieket. Egy lándzsás felé döfött, eltalálta a
hátvértjét, és kevés híján letaszította a nyeregből.
Fekete Métely szavai jutottak Reszket eszébe – egy csata tökéletes alkalom arra, hogy
megölj valakit, és ez kétszeresen igaz, ha az illető a te oldaladon áll. Reszket
megsarkantyúzta a lovát, Monza mellé terelte, felállt a kengyelben, és magasan a nő feje
fölé emelte a bárdját. Grimaszra húzta a száját, aztán hangos bömböléssel egyenesen a
lándzsás arcába vágott. A talinsi kettéhasadt fejjel terült el a földön. Reszket aztán a másik
irányba lendítette a bárdot. Egy pajzsot talált el, mély horpadást hagyott benne,
tulajdonosát pedig a mellette forgolódó ló patái alá lökte. Akár Rogont embere is lehetett,
de most nem volt idő azon gondolkodni, hogy ki kicsoda.
Meg kell ölni mindenkit, aki nem lovon ül. Meg kell ölni mindenkit, aki lovon ül, és az
útjában van.
Meg kell ölni mindenkit.
Csatakiáltást hallatott, ugyanazt, amit Adua falainál, amikor csak a hangjukkal
ijesztették el a gurkhuliakat. Az egyenesen a jeges Északföldről érkező, éles rikoltás most
is félelmetes volt, pedig csikorgó hangja el-elakadt. Vakon csapkodott körbe, nem is
figyelte, mit talál el. Bárdja éle csattant, csörömpölt, puflfant, mellette emberek
sikoltottak, hörögtek, nyöszörögtek.
Egy akadozó északföldi hang üvöltött.
– Dögöljetek meg! Dögöljetek meg! Vissza a sárba, faszfejek! – A fülét betöltötte a
bömbölés és a csörömpölés hangja. Döfködő fegyverek, nyikorgó, csillogó pajzsok, törött
csontok, fröccsenő vér, dühödt, riadt arcok hullámzó tengere vette körül, és egyre csak
csapkodta, kaszabolta, ami elé került, mint egy megveszekedett hentes a levágott állat
tetemét.
Izmai lüktettek a forróságtól a perzselő napon, verejtéktől lucskos bőre még az ujjai
hegyén is égett. Előre, mindig csak előre, a falkával együtt, a víz felé, eltaposott testeken,
halott embereken és döglött lovakon át. A frontvonal megnyílt, és Reszket átjutott. Két
talinsi közé ugratta a lovát, levágtatott a folyópartra, és belegázolt a sekély vízbe.
Lovasok vették körül. Egymás után toccsantak a folyóba, az állatok patái szikrázó
vízsugarakat fröcsköltek a magasba. Reszket megpillantotta Monzát; a nő még mindig
előtte volt, lova már a mélyebb vízben tört előre, pengéje újra és újra megvillant, ahogy
lecsapott vele. A rohamot visszaverték. Habzó szájú hátasok bukdácsoltak a sekélyesben.
Lovasaik lehajolva kaszabolták, akit értek, válaszul a katonák lándzsáikkal döfködték,
kardjaikkal szabdalták a lábukat meg az állatokat. Egy lovas tehetetlenül zuhant a vízbe,
sisakja félrecsúszott, a gyalogosok pedig könyörtelenül kezdték püfölni a buzogányaikkal
– ide-oda taszigálták, mély horpadásokat hagyva nehéz páncélján.
Reszket felhördült, ahogy valaki elkapta a derekát. Hátradőlt, az inge elszakadt. A
könyökével hadonászva próbált szabadulni, de nem volt helye, hogy lendületet vegyen.
Egy kéz kapta el a fejét, ujjak vájtak arca sebes felébe, körmök martak élettelen szemébe.
Ordított, rúgkapált, vonaglott, ütni próbált a bal karjával, de valaki azt is erősen tartotta.
Elengedte a pajzsát, hátrafelé lecsúszott a lóról, oldalt gördült, és feltérdelt.
Egy szegecsekkel kivert bőrzekét viselő fiatal fiút látott maga mellett a vízben, nedves
haja az arcára tapadt. Értetlenül meredt a kezében tartott lapos, csillogó tárgyra. Egy
szemre emlékeztetett. Az a zománcdarab volt, ami pár pillanattal korábban még Reszket
arcában foglalta el a helyét. A fiú felnézett, és egymásra meredtek.
Reszket érzett valamit maga mellett, és elhajolt. Saját pajzsának szele lebbentette meg
nedves haját, ahogy elszállt mellette. Megpördült, bárdja széles ívben követte karja
mozdulatát, majd mélyen valakinek a bordái közé vágódott. A talinsinak kifröccsent a
vére, üvöltve a levegőbe emelkedett, hogy aztán két lépéssel távolabb nagy csobbanással
zuhanjon vissza a vízbe.
Amikor Reszket megfordult, a fiú éppen a késével rontott rá. Az északföldi kifordult, és
elkapta támadója karját. Összekapaszkodva tántorogtak, aztán eldőltek, a hideg víz átölelte
őket. A kés megkarcolta Reszket vállát, de az északföldi sokkal nagyobb és erősebb volt,
mint a fiú, így könnyedén felülkerekedett. Miközben egymás arcába hörögve birkóztak,
Reszket végigcsúsztatta a bárd nyelét a tenyerében, és közvetlenül a tövénél ragadta meg a
fegyvert. A fiú feje a víz alá merült, szabad kezével elkapta Reszket csuklóját, de nem volt
benne elég erő, hogy megállítsa. Az északföldi összeszorította a fogát, és addig forgatta a
bárdot, amíg az éle ellenfele nyakához nem simult.
– Ne! – suttogta a fiú.
Nemet mondani csak a csata előtt lehet. Reszket zihálva, minden erejével ránehezedett a
bárdra. A fiú szeme kidülledt, ahogy a fém lassan egyre mélyebben és mélyebben mart a
nyakába, és a vörös seb egyre szélesebbre tágult. A ragadós csíkokban kilövellő vér egy
része beterítette Reszket karját és ingét, a többi pedig elvegyült a folyó vizével, és elúszott
a tenger felé. A fiú pár pillanatig remegett, a szája tágra nyílt, aztán elernyedt, és üres
tekintettel meredt az égre.
Reszket feltápászkodott. Rongyosra szakadt, víztől és vértől csatakos inge akadályozta
a mozgásban. Letépte hát magáról, bár a pajzs szorongatásától annyira elgémberedett a
keze, hogy közben még egy marok szőrt is kitépett a mellkasából. Körbepillantott, aztán
hunyorogva nézett a könyörtelenül tűző napba. Emberek és lovak köpülték az iszaptól
homályos vizet. Lehajolt, kirántotta a bárdját a fiú félig átvágott nyakából. A markolatot
borító bőr úgy simult bele tenyere vájataiba, mint kulcs a zárba.
Gyalog gázolt tovább a vízben. Murcattót kereste.
 * * *
Az erő, amit a csata szédítő rohamából merített, gyorsan fogyott. Monza sebesre ordította
a torkát, a lába sajgott, úgy szorította a lovát. Torz jobb keze fájdalom görcsös
csomójaként szorította a kantárt, kardot tartó karja égett az ujjai hegyétől a válláig, szeme
mögött lüktetve áramlott a vér. Ide-oda forgolódott, már azt sem tudta, merre van kelet és
nyugat. Igazából nem is számított.
A háborúban, írta Verturio, nincsenek egyenes arcvonalak.
A gázlóban semmiféle arcvonal nem volt, csak lovasok és gyalogosok keveredtek
egymással száz gyilkos, eszetlen csatába. Alig lehetett megkülönböztetni a barátokat az
ellenségtől, és mivel senki nem nézte meg magának alaposabban, kivel áll szemben, nem
is igen volt különbség a kettő között. A halál bárhonnan utolérhette az embert.
Észrevette a lándzsát, de már későn. Lova összerázkódott, ahogy a fegyver hegye az
oldalába fúródott közvetlenül Monza lába mellett. Félrekapta a fejét, a szeme vadul
forogni kezdett, vicsorgó fogain hab ütközött ki. A nő a nyeregkápába kapaszkodva
igyekezett megőrizni egyensúlyát a lassan az oldalára dőlő állat hátán, miközben lábát
elborította az egyre mélyebbre döfött lándzsa nyomán feltörő forró lóvér. Aztán
tehetetlenül felkiáltott, és lezuhant. A lába beszorult a kengyelbe, kardját elejtette, és csak
a levegőt markolászta tovább. A víz az oldalának ütközött, a nyereg a hasába vágott, és
kiszorította a tüdejéből a levegőt.
Alámerült, a feje megtelt fénnyel, buborékok száguldottak az arca körül. Magával
ragadta a hideg víz és a jeges félelem. Kapálózva küzdötte magát felfelé, ki a sötétségből a
hirtelen ragyogásba, ahol a fülét újra megcsapta a csata zaja. Levegő után kapott, de egy
kis víz is a légcsövébe került. Kiköhögte, aztán újabb kétségbeesett lélegzetet vett. Bal
kezével a nyerget tépte, próbált kiszabadulni, de a lába beszorult a ló rángatózó teste alá.
Valami a fejének koppant, megszédült, és kábán újra a víz alá bukott. A tüdeje égett, a
karjából elszökött minden erő. Megint sikerült kidugnia a fejét, de egyre gyengült, már
csak egyetlen lélegzetre futotta. Fölötte forgott az ég, fehér bárányfelhők foszlányait látta,
pont, mint amikor Fontezarmóból bucskázott alá.
A nap előbb szikrázva kísérte görcsös köhögését, aztán homályba burkolózva figyelte
az elfojtott hörgést, amikor a víz elborította az arcát. Nem maradt benne erő, hogy még
egyszer kiemelkedjen. Vajon ilyenek lehettek Hűséges utolsó pillanatai is, amikor
megfulladt a malomkerék alatt?
A sors igazságot szolgáltatott.
Fekete alak takarta el a napot. Reszket mintha tíz láb magas lett volna, ahogy megállt
fölötte. Valami fényesen csillogott üres szemgödrében. Homlokát ráncolva lassan kiemelte
egyik csizmáját a folyóból, a talpáról lecsorgó víz egyenesen Monza arcába hullott. A nő
egy pillanatig teljesen biztos volt benne, hogy a nyakára lép, és a meder aljára szorítja.
Aztán a csizma mégis mellette csobbant, Reszket pedig hangos nyögéssel feszült neki a ló
tetemének. Monza lábán engedett a súly, előbb csak egy kicsit, aztán még egy kicsit.
Fészkelődött, felnyögött, lenyelt egy kis vizet, kiszabadította a lábát, végül köhögve
kibukkant a levegőre.
Remegve emelkedett négykézlábra, a hajából hulló cseppek kis köröket rajzoltak a
szikrázó vízre.
– A picsába! – suttogta. Minden levegővételbe belesajdultak a bordái. – A picsába! –
Nagyon jólesett volna egy kis kender.
– J önnek! – hallotta Reszket hangját. A férfi a hóna alá nyúlt, és talpra állította. – Fogj
egy kardot!
Monza megtántorodott az átázott ruhák meg a nedves páncél súlya alatt, és nekiütközött
egy sziklán fennakadt holttestnek. A hulla kezében egy szíjnál fogva még mindig ott lógott
nehéz fémnyelű buzogánya. A nő reszkető ujjakkal kiszabadította a fegyvert, a másik
kezével pedig előhúzott egy hosszú kést az övéből.
Éppen időben. Egy páncélos férfi állt meg előtte. Gondosan megvetette a lábát, apró
szemével őt méregette a pajzsa fölött, vízcseppek gyöngyeivel pettyezett kardja kiállt
oldalra. Monza tett egy-két lépést hátrafelé, igyekezett úgy tenni, mint aki elkészült az
erejével. Nem is igazán kellett megjátszania magát. Ahogy támadója tovább közelített,
nekiment. Azt nemigen lehetett volna mondani, hogy rávetette magát, inkább amolyan
fáradt ugrásszerűség volt ez; a lábát is alig bírta maga után vonszolni a vízben.
Ösztönösen sújtott a férfi felé a buzogánnyal. Csak a pajzsot találta el, de azt olyan
erővel, hogy majd kiszakadt a karja a helyéből. Hörögve birkóztak, Monza az ellenfele
irányába döfött a késével, de a penge ártalmatlanul csúszott le a mellvért pereméről. A
pajzs a gyomrába vágódott, és hátrafelé taszította. Látta a közeledő kardot, az utolsó
pillanatban azonban sikerült lebuknia előle. Meglóbálta a buzogányt, de csak a semmit
találta el, kibillent az egyensúlyából, és erejét vesztve kapkodott levegő után. A férfi
megint felemelte a karját.
Hirtelen Reszket veszett vigyora jelent meg mögötte, és bárd villant vörösen a napon. A
fegyver pengéje súlyos puffanással egészen mellkasig hasította ketté a támadó vállát.
Monza hátrahőkölt, a füle megtelt a férfi gurgulázó sikolyával, az orra megtelt a vérével,
szeméből a keze fejével igyekezett kitörölni a vörös folyadékot.
Amikor megint tisztán látott, egy másik katona szakállas arcát pillantotta meg nyitott
sisakjában, amint az illető éppen felé döfött a lándzsájával. Próbált kifordulni, de a lándzsa
hegye eltalálta a mellkasát, aztán csikorogva lecsúszott a páncéljáról. Monza
megtántorodott, a feje előrebillent, aztán hanyatt esett a vízben. A katona újra szúrni
próbált, de belelépett a meder egy repedésébe, és vizet fröcskölve a nő arcába, elbotorkált
mellette. Monza fél térdre emelkedett, véres haja az arcához tapadt. A támadó megfordult,
és felemelte a lándzsáját, hogy újra próbálkozzon, mielőtt azonban megtehette volna,
Monza oldalról markolatig a jobb térdébe vágta a kését a páncél két lemeze között. A férfi
kidülledő szemmel görnyedt fölé, és üvöltésre nyitotta a száját. Monza dühödt vicsorral az
arcán felrántotta a buzogányt, és állcsúcson vágta vele. A támadó feje hátracsapódott, vér
és fogak szálltak a magasba. Egy pillanatig mozdulatlanul állt egy helyben, a keze
ernyedten lógott a teste mellett, aztán a nő torkon csapta a buzogánnyal, maga is a hanyatt
dőlő testre zuhant, majd átfordult a vízben, és köpködve feltápászkodott.
Még mindig katonák vették körül, de egyik sem harcolt. Csak álltak vagy a nyeregben
ültek, és nézelődtek. Reszket őt figyelte, bárdja a kezében lógott. Valami oknál fogva
félmeztelen volt, fehér bőrét vörös csíkok és pettyek tarkították. A zománc eltűnt a
szemgödréből, csak a nedves fémgolyó csillogott a déli napsütésben.
 – Győzelem! – bődült el valaki. Az egész testében reszkető Monza homályosan mintha
egy férfit látott volna barna lovon a folyó közepén, amint feláll a nyeregben, és magasba
emeli a kardját. – Győzelem!
Tett egy ingatag lépést Reszket felé, az pedig eldobta karcos bárdját, és elkapta őt,
mielőtt a vízbe dőlhetett volna. Monza belékapaszkodott, jobb karjával átkarolta a vállát,
ernyedten lógó bal kezével pedig csak azért nem engedte el a buzogányt, mert képtelen
volt szétnyitni az ujjait.
– Győztünk! – suttogta mosolyogva.
– Győztünk! – Reszket magához szorította a nőt, félig-meddig még a földről is
felemelte.
– Győztünk!
* * *
Cosca leengedte a távcsövét, és hunyorogva dörzsölgette a szemeit. Az egyikkel azért
látott alig, mert az elmúlt egy óra java részében csukva tartotta, a másikkal pedig azért,
mert azt meg ugyanezen idő alatt a távcső végéhez szorította.
– Nos, megvolnánk. – Kényelmetlenül izgett-mozgott a tábornoki székben. A nadrágja
belecsúszott izzadt fenekébe, és most próbált úgy helyezkedni, hogy kiszabadítsa onnan. –
Isten mosolyogva nyugtázza a végeredményt. Ugye így mondanánk Gurkhulban?
Nem jött válasz. Ishri éppen olyan sebesen szívódott fel, mint ahogy előkerült. Cosca a
másik oldalra fordult Nyájashoz.
– Jó kis műsor volt, mi, őrmester?
A fegyenc felnézett a kockáiból, komoran végigpillantott a völgyön, de nem felelt.
Rogont herceg jól időzített rohama betömte a tátongó lyukat a vonalaiban, tönkrezúzta a
baoliakat, aztán mélyen a talinsiak közé hatolva közöttük is szétcsapott. A Halogatás
hercege egyáltalán nem erről vált ismertté. Ami azt illeti, Cosca különös módon örömmel
nyugtázta, hogy minden bizonnyal Monzcarro Murcatto vakmerő keze, vagy még inkább
ökle volt a dologban.
Miután már nem kellett számolniuk a jobbszárny felől érkező fenyegetéssel, az ospriai
gyalogság teljes egészében lezárta az alsó gázló keleti partját. Új sipani szövetségeseik is
kivették a részüket a csatából. Összecsaptak Foscar meglepett utóvédjével, és közel álltak
hozzá, hogy teljesen lezárják a nyugati partot. Orso seregének legalább fele – mármint az
a fele, amelyik nem a domboldalon vagy a parton hevert holtan, és nem arccal lefelé
sodródott a folyó hátán a tenger felé – reménytelenül harapófogóba került a sekélyesben,
és az emberek sorra egymás után tették le a fegyvert. A többiek menekülőre fogták, és
elszórt sötét foltokként iszkoltak a völgy nyugati oldalának zöld lankáin. Ugyanazokon a
lankákon, ahol pár kurta órával korábban oly büszkén és magabiztosan masíroztak lefelé.
A sipani lovasság kisebb csapatokra oszolva terelte össze a túlélőket, páncéljuk csak úgy
világított a perzselő déli napon.
– Ennek vége is, igaz, Victus?
– Nagyon úgy fest.
 – Mindenki ezt a részét szereti a legjobban a csatának. A megfutamítást. – Már persze
ha az ember nem a menekülők között volt. Cosca figyelte, ahogy az apró figurák
kigázolnak a folyóból, és szétszélednek a letaposott füvön. Megborzongott, és még a
verejték is majdnem kiverte, amikor eszébe jutott Afieri, de felhőtlen mosolyt erőltetett az
arcára. – Semmi sem fogható egy jó kis megfutamításhoz, ugye, Sesaria?
– Ki hitte volna? – A nagydarab százados megrázta a fejét. – Rogont győzött.
– Rogont nagyherceg igencsak kiszámíthatatlan, és egyben leleményes úriembernek
tűnik. – Cosca ásítva nyújtózott egyet, aztán az ajkára ütött. – Egy húron pendülünk mi
ketten. Várom, hogy az alkalmazásába állhassak. Talán segítenünk kéne a takarításban. –
A holtak kifosztásában természetesen. – Ejtsünk foglyokat, akikért aztán váltságdíjat
követelhetünk. – Vagy megölhetik és kirabolhatják őket, társadalmi helyzetüktől függően.
– Az őrizetlen csomagokat kobozzuk el, nehogy megromoljanak a szabad levegőn. –
Nehogy elvigyék és elégessék őket, mielőtt az Ezer Kard ráteszi páncélkesztyűs kezét.
Victus vigyora a füléig ért.
– Elintézem, hogy mindent behozzanak a melegről.
– Tedd azt, bátor Victus százados, tedd azt! Megállapítom, hogy a nap túljutott a
delelőn, és erősen ideje, hogy az emberek meginduljanak. Szégyellném, ha a költőknek azt
kéne megénekelniük, hogy az Ezer Kard jelen volt Ospria ostrománál… és a kisujját sem
mozdította. – Cosca széles mosolya ezúttal szívből jött. – Talán megebédelhetnénk.
 A győztesekre…
Fekete Métely mindig azt mondta, hogy a csatánál csak az esik jobban, ha utána rögtön
dugás következik, és Reszket úgy találta, hogy ezzel voltaképpen egyetért. A jelek szerint
a nő is így volt vele. Végül is anyaszült meztelenül, az ágyon kinyújtózva várt rá, amikor
belépett az elsötétített szobába, és egyik sima, hosszú lába felé mutatott.
– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte ide-oda ringatva a csípőjét. Volt idő, amikor azt
gondolta magáról, hogy minden helyzetben képes gyorsan kapcsolni, de ebben a
pillanatban semmi más nem kapcsolt gyorsan, csak a farka.
– Én csak… – Képtelen volt másra gondolni, mint a szőr sötét háromszögére a nő lábai
között. Úgy szivárgott el a haragja, mint sör a repedt kancsóból. – Én csak… Szóval… –
Berúgta maga mögött az ajtót, és lassan a nőhöz ballagott. – Nem igazán számít, azt
hiszem.
– Nem igazán. – A nő felállt az ágyról, és nekilátott, hogy kigombolja Reszket
kölcsönkapott ingét. Úgy viselkedett, mintha az egészet előre eltervezték volna.
– Nem mondhatnám, hogy számítottam… erre. – Kinyújtotta a kezét. Szinte félt
megérinteni a nőt, hátha kiderül, hogy csak álmodik. Ujjait végigfuttatta csupasz,
libabőrös karján. – A legutóbbi beszélgetésünk után biztosan nem.
A nő Reszket hajába túrt, lefelé húzta magához a fejét, az arcába lehelt. Megcsókolta a
nyakát, aztán az arcát, aztán a száját.
– Menjek el? – Még egyszer finoman megszívta Reszket ajkát.
– Basszus, dehogy! – Reszket hangja alig volt több krákogásnál.
A nő kicsatolta az északföldi övét, kiszabadította a farkát, és egyik kezével masszírozni
kezdte, miközben Reszket nadrágja a térdéig csúszott, övcsatja a padlót karcolta. Ajkak
hűvös érintését érezte a mellkasán, aztán a hasán, a nő nyelve a köldökét csiklandozta. A
kezét hirtelen Reszket golyói alá csúsztatta, mire az furcsán magas hangot adva nyögött
fel a hideg, csiklandós érintéstől. Az északföldi halk cuppanást hallott odalentről, ahogy az
ajkak körbeölelték a farkát, és csak állt ott kissé görnyedten, remegő térdekkel, tátott
szájjal. A nő feje lassan fel-alá kezdett mozogni, ő pedig ösztönösen ritmusra mozgatta a
csípőjét, miközben úgy röfögött maga elé, mint disznó a vályúnál.
* * *
Monza a karjával megtörölte a száját, végignyúlt az ágyon, és maga után húzta a nyakát
csókolgató, fogaival a mellét csipegető, a csontját védelmező kutya módjáró morgó férfit.
Felrántotta a térdét, és a hátára fordította a másikat. A férfi összeráncolta a homlokát;
arca bal felét sötétség rejtette, jobb felére pedig a lámpa vibráló fénye rajzolt árnyékokat.
Ujjait gyengéden végigfuttatta a Monza oldalát borító hegeken. A nő eltolta a kezét.
– Meséltem már, leestem egy hegyről. Vetkőzz!
A férfi kapkodva rázta le magáról a nadrágját, amíg az rá nem tekeredett a bokájára.
– Picsába! A rohadt életbe! A nyavalyás… Á! – Végre sikerült megszabadulnia a
ruhadarabtól, Monza pedig azonnal hanyatt lökte, és rámászott. A férfi végigsimította a
combját, nedves ujjai a lába között kalandoztak. Monza egy darabig úgy maradt fölé
görnyedve, nyöszörögve hajolt az arcába, érezte forró leheletét, csípőjét a kezéhez
dörgölte, érezte, ahogy a farka a combja belső felét masszírozza…
– Várj! – A férfi odébb csúszott, felült, és fintorogva igazgatta a farka végén a bőrt. –
Rendben. Mehet!
– Majd én megmondom, mikor mehet. – Monza térden állva előrébb araszolt, amíg meg
nem találta a megfelelő helyet, a férfi farkához igazította a hüvelyét, és óvatosan mozogni
kezdett rajta, nem ki-be, inkább csak előre-hátra.
– Óóó! – A férfi felkönyökölt, de hiába feszült neki a nő testének, nem jutott beljebb.
– Ááá! – Monza a férfi fölé hajolt, haja az arcát csiklandozta, az pedig elmosolyodott,
és a fogával kapott a tincsek után. – Óóó… hrr! – Hüvelykujját a férfi szájába dugva
elfordította vele a fejét, az pedig szopni és harapdálni kezdte, aztán elkapta a nő csuklóját,
végignyalta a karját, az állát, aztán találkozott a nyelvük.
– Ááá! – Monza maga is mosolygott, ahogy hangos nyögésekkel ráfeküdt a legalább
olyan hangosakat nyögő férfira.
– Óóó!
* * *
A nő egyik kezével Reszket farkának végét dörzsölte magához, nem ki-be, inkább csak
előre-hátra mozgott rajta. Másik kezével a férfi fejét szorította a mellei közé, miközben az
folyvást gyömöszölte és harapdálta őket. A nő ujjai Reszket álla alá csúsztak, hüvelykje
hegye gyengéden végigsiklott a tönkretett arcon, simogatta, birizgálta, kaparta. A férfiban
hirtelen feltört a düh, keményen megragadta nőt a csuklójánál fogva, lerántotta magáról, a
karját a háta mögé csavarva térdre kényszerítette, az arcát a lepedőbe préselte, hogy az
nem győzött levegő után kapkodni. Morgott valamit északföldi nyelven, igazából maga
sem tudta, hogy mit. Égető kényszert érzett, hogy fájdalmat okozzon a nőnek. Hogy
fájdalmat okozzon saját magának. Szabad kezével a nő hajába markolt, és erővel a falhoz
préselte a fejét. Szűkölő, hörgő hangokat adott ki magából, miközben a nő tátott szájjal,
nyöszörögve zihált, arcára tapadó haját meg-meglobogtatta ki-be áramló lélegzete.
Reszket még mindig a háta mögött tartotta a karját, ő pedig kifordította a kezét, elkapta a
férfi csuklóját, úgy rántotta magába.
Önkívületben hörögtek, az ágy mozgásuk ütemére csikorgott, Reszket combja újra meg
újra hangos cuppanással ütközött a nő fenekének.
* * *
Monza még egypárszor megforgatta a csípőjét. A férfi minden egyes mozdulatra
felhördült, a fejét hátravetette, az erek kidagadtak feszülő nyakán. Monza összeszorított
fogakkal vicsorgott, izmai fájdalmas görcsbe feszültek, aztán lassan ellazultak. Egy
pillanatig úgy maradt térdelve, ernyedten, akár az ázott falevél, torkát kaparta a zihálva
beszívott levegő. Elfintorodott, és beleremegett, ahogy még egyszer utoljára
hozzádörzsölte magát a férfihoz. Aztán lecsúszott a farkáról, belemarkolt a lepedőbe, és
megtörölte magát vele.
 A férfi a hátán feküdt, verejtékező mellkasa emelkedett és süllyedt, karját széttárva az
aranyozott plafonra meredt.
– Szóval ilyen érzés a győzelem. Ha tudtam volna, hamarabb kockáztatok.
– Dehogy. Maga a Halogatás hercege, ne feledje!
A férfi lenézett csatakos farkára, előbb erre lökte, aztán arra.
– Bizonyos dolgokat jobb nem elkapkodni…
* * *
Reszket szétnyitotta az egész nap a markában szorongatott bárdtól merev, elgémberedett,
csikorgó, sebes ujjait. A fehér nyomok, amiket a nő bőrén hagyott velük, lassacskán
rózsaszínre váltottak. A férfi leült a sarkára, sajgó izmai elernyedtek, zihálva kapkodott
levegő után. A vágya elillant, és odalett vele a haragja is. Egyelőre.
A nő Reszket felé gördült, nyaklánca vörös kövei hangosan koccantak egymásnak.
Ahogy elnyúlt a hátán, mellei a bordáihoz lapultak, csípőcsontjának két csúcsa élesen
kiállt a hasából, kulcscsontjának két hegye pedig élesen kiállt a vállából. Fintorogva
dörzsölte meg a csuklóját.
– Nem akartam fájdalmat okozni magának – morogta Reszket. Rosszul hazudott, de
nem is igazán érdekelte.
– Ó, nem vagyok én cukorból. És nyugodtan hívhatsz Carlotnak. – Egyik ujja hegyét
gyengéden végighúzta a férfi ajkán. – Azt hiszem, most már elég jól ismerjük egymást.
* * *
Monza lekászálódott az ágyról, és az asztalhoz vonult. Erőtlen lába fájt, talpa csattogott a
hűvös márványon. A kender ott hevert a lámpa mellett. A pipa simára csiszolt szára
ragyogott a fényben. A nő leült elé. Tegnap képtelen lett volna távol tartani tőle remegő
kezét. Bár számtalan friss húzódást, vágást és horzsolást szerzett a csatában, ma feleolyan
hangosan sem hívogatta. Felemelte a bal kezét, és komoran figyelte rajta a lassan varasodó
sebeket. Nem remegett.
– Nem hittem volna, hogy képes leszek rá – mormogta.
– Mire?
– Legyőzni Orsot. Azt gondoltam, jó eséllyel elkaphatok közülük hármat, talán négyet,
mielőtt megölnek, de egy pillanatig sem hittem, hogy ilyen messzire eljuthatok. Fel sem
merült bennem, hogy végig tudom csinálni.
– Most pedig az embernek az az érzése, hogy az esélyek maga mellett szólnak. Milyen
gyorsan erőre kaphat a remény!
Rogont megállt a magas, színes virágmintákkal körbevett, visserinei üvegből készült
tükör előtt. Ahogy a férfi pózolását figyelte, hihetetlennek tűnt, hogy valaha ő maga is
minden ízében ilyen hiú volt. Órákat fecsérelt tollászkodásra a tükör előtt. Bennával
vagyonokat költöttek ruhákra. A hegyről való lezuhanásnak, az összetört testnek, a
használhatatlan kéznek és az űzött vadként töltött hónapoknak a jelek szerint annyi haszna
legalább volt, hogy kigyógyították ebből. Talán ugyanezt az orvosságot kellett volna
javasolnia Rogontnak is. A herceg uralkodói gesztussal felszegte az állát, és kidüllesztette
a mellkasát. Aztán összehúzta a szemöldökét, elengedte magát, és megpiszkált egy hosszú
forradást közvetlenül a válla alatt.
– A francba!
– Megkarcolta magát a körömreszelőjével, mi?
– Tudatom önnel, hogy az efféle brutális vágások egy gyengébb ember számára akár
végzetesek is lehetnek! Én azonban mit sem törődve vele, zokszó nélkül küzdöttem
tovább, akár egy tigris, pedig ömlött, mondom ömlött a vér a páncélomon! Kezdem
gyanítani, hogy örökre megmarad a nyoma.
– Nincs felőle kétségem, hogy büszkén fogja viselni. Ha lyukat vágat ott az ingeibe, az
embereknek is mutogathatja.
– Ha nem lennék biztos az ellenkezőjében, azt gyanítanám, hogy gúnyolódik rajtam.
Ugye tisztában van vele, hogy ha minden a terveim szerint alakul – márpedig
megjegyzem, egyelőre jó úton haladok afelé –, élcelődésének tárgya hamarosan Styria
királya lesz? Ami azt illeti, már meg is rendeltem a koronámat Zoben Casoumtól, a
világhírű coronitzi ékszerésztől…
– Nyilván gurkhuli aranyból önti majd.
Rogont egy pillanatig nem mozdult, csak a homlokát ráncolta össze.
– A világ nem olyan egyszerű hely, mint hiszi, Murcatto tábornok. Nagy háború dúl.
A nő felhorkant.
– Gondolja, hogy nem tűnt fel? A Vérontás Éveit éljük.
Rogont ugyanolyan horkantással válaszolt.
– A Vérontás Évei csak a legutóbbi csetepaté. Ez a háború jóval korábban elkezdődött,
mint hogy maga vagy én megszülettünk volna. Gurkhul és az Unió küzd egymással.
Mindenhol vannak csatamezők, és mindenkinek el kell döntenie, melyik oldalon áll. A két
fél között csak halottak hevernek. Orso az Uniót választotta. Orso élvezi a bankok
támogatását. Nekem is megvannak a… támogatóim. Minden férfinak le kell térdelnie
valaki előtt.
– Talán nem vette észre, de én nem vagyok férfi.
Rogont megint mosolyra húzta a száját.
– Ó, észrevettem én azt! Ez volt a második dolog, ami oly vonzóvá tette.
– És mi volt az első?
– Segíthet egyesíteni Styriát.
– És miért tenném?
– Az egyesült Styria… Éppen olyan nagy lehet, mint az Unió, éppen olyan nagy, mint
Gurkhul. Akár még nagyobb is! Kiszabadulhat a szorításukból, és a saját lábára állhat.
Önállóvá válhat! Soha nem voltunk még hozzá közelebb! Nicante és Puranti hanyatt-
homlok igyekszik ismét a kegyeimbe férkőzni. Affoia soha nem is távolodott el tőlem.
Sotorius az én emberem, csak néhány csekély engedményt kell tennem Sipaninak.
Megkapnak pár szigetet meg Borletta városát…
– És mit szólnak ehhez a borlettai polgárok?
– Amit én mondok nekik, hogy szóljanak hozzá. Alkalmazkodó népség, mint azt maga
is nyugtázhatta, amikor tálcán kínálták fel szeretett Cantain hercegük fejét. Muris évekkel
ezelőtt fejet hajtott Sipani előtt, most pedig Sipani hajt fejet előttem, legalábbis
névlegesen. Visserine hatalmának vége szakadt. Ami Musseliát, Etreát és Caprilét illeti,
nos… Gyanítom, hogy maga meg Orso sikeresen taposták ki belőlük a függetlenség iránti
vágyat.
– És Westport?
– Részletkérdés. Vagy az Unió, vagy Kanta része, attól függ, éppen kitől kérdezi. Nem,
bennünket inkább Talins érdekel. Talins a kulcs a zárban, a csapágy a kerékben, a hiányzó
darab az én pompás kirakósomban.
– Szereti a saját hangját hallgatni, igaz?
– Úgy találom, sok okosságot beszélek. Orso serege szétszéledt, az ereje szertefoszlott,
mint füstpamacs a szélben. Bizonyos más egyénekkel szöges ellentétben mindig is főként
a fegyvereire támaszkodott. Ami azt illeti… – Felhúzott szemöldökkel pillantott Monzára,
aki egy intéssel jelezte, hogy folytassa. – Most, hogy a fegyverei semmivé lettek, észre
fogja venni, hogy barátai sem maradtak. Ennyi azonban nem lesz elég hozzá, hogy
megsemmisítsük Orsot. Szükségem van valakire, aki a helyébe lép, és Talins polgárait az
én szívélyes nyájamba tereli.
– Értesítsen, ha rátalált a megfelelő pásztorra.
– Ó, már rá is találtam! Egy tehetséges, ravasz, példátlanul szívós, félelmetes hírű
illetőről van szó. Talinsban sokkal jobban szeretik, mint Orsot magát. Olyannyira, hogy a
herceg meg is akarta öletni… mert félt, hogy előbb-utóbb a trónjára tör.
Monza résnyire húzta össze a szemét.
– Akkor sem kellett a trónja. Most sem kell.
– De ha egyszer csak bele kell ülnie… Mi lesz a bosszúhadjárata után? Rászolgált, hogy
emlékezzenek magára. Rászolgált, hogy alakíthassa ezt a kort. – Benna is ezt mondta
volna, és Monzának el kellett ismernie, hogy tulajdonképpen jólesik neki a hízelgés.
Jólesik megint ilyen közel lenni a hatalomhoz. Mindkettőhöz hozzászokott, és hosszú idő
telt el azóta, hogy bármelyikben is része volt. – Meg aztán nem az lenne az igazi bosszú,
ha valóra váltaná Orso legnagyobb félelmét? – Rogont tudta, hogy ezzel kellemes
gondolatokat ébreszt Monzában, és ezt egy halvány mosollyal a tudtára is adta. – Őszinte
leszek. Szükségem van magára.
* * *
– Őszinte leszek. Szükségem van rád. – Eider tudta, hogy ezzel felébreszti Reszket
büszkeségét, és ezt egy halvány mosollyal a tudtára is adta. – Alig maradtak barátaim a
Világ Körén belül.
– Úgy fest, értesz hozzá, hogyan szerezz újakat.
 – Nehezebb, mint gondolnád. Mindenhol kívülálló vagyok. – Az elmúlt pár hónap után
Reszket számára nem volt újdonság, milyen érzés ez. Amennyire meg tudta ítélni, a nő
nem hazudott, csak az orránál fogva vezette az igazságot az éppen neki tetsző irányba. –
És néha nehéz megkülönböztetni a barátot az ellenségtől.
– Igaz, ami igaz. – Reszket számára ez sem volt újdonság.
– Ahonnan te jössz, a hűséget nemes tulajdonságnak tekintik. Idelent Styriában az
embernek arra kell hajolnia, amerre a szél fúj. – Nehéz volt elhinni, hogy annak, aki ilyen
szépen mosolyog, sötét gondolatok is foroghatnak a fejében. De Reszket szemében most
minden sötétnek tűnt. Mindenhol kés rejtőzött. – A te barátaid meg az enyémek, például
Murcatto tábornok és Rogont nagyherceg. – Carlot két szemével Reszket egyetlen
szemébe nézett. – Kíváncsi lennék, mit csinálnak éppen.
– Basznak! – horkant föl a férfi olyan dühödten, hogy Carlot hátrahőkölt, mintha attól
félne, hogy rögvest a falhoz csapja a fejét. Talán majdnem meg is tette. Vagy a nő feje
forgott veszélyben, vagy a sajátja. De Carlot hamarosan rendezte a vonásait, és tovább
mosolygott, mintha a gyilkos düh pont az a tulajdonság volna, amit a legtöbbre értékel egy
férfiban.
– A talinsi kígyó és az ospriai hernyó egymásra tekeredett. Szép kis csalárd páros.
Styria legtehetségesebb hazudozója és Styria legtehetségesebb gyilkosa. – Ujja hegyével
gyengéden végigsimított egy heget Reszket mellkasán. – Mi lesz, ha annak a nőnek
sikerült bosszút állnia? Ha Rogont felemeli, és mint egy gyerekjátékot, meglengeti Talins
népe előtt? Akkor is meglesz a helyed, ha a Vérontás Éveinek egyszer csak vége szakad?
Ha befejeződik a háború?
– Nincs nekem ott helyem, ahol nem háborúznak. Ez bebizonyosodott.
– Ez esetben féltelek.
Reszket felhördült.
– Szerencsére itt vagy, és vigyázol rám.
– Bár többet is tehetnék. De tudod, hogyan oldja meg a gondjait a caprilei mészáros,
Rogont herceg pedig nem tartja éppen nagyra az őszinte embereket…
* * *
– Igen nagyra tartom az őszinte embereket, de félmeztelenül harcolni? Ez annyira… –
Rogont olyan képet vágott, mintha savanyú tejbe kortyolt volna bele. – Közhelyes. Én
biztosan nem fogok ilyesmit tenni!
– Mit? Harcolni?
– Hogy merészeli, asszony? Stolicus méltó utódja vagyok! Tudja, kiről beszélek. A
maga északföldi segédjéről, akinek olyan… – Rogont könnyedén az arca felé legyintett. –
Fura a szeme. Vagyishogy nincs neki.
– Máris féltékeny? – mormogta a nő. Rosszul volt már a téma gondolatától is.
– Egy kicsit. De inkább az ő féltékenysége aggaszt. Az az ember hajlamos az erőszakra.
– Ezért fogadtam fel.
 – Talán ideje, hogy megszabaduljon tőle. A veszett kutyák előbb marcangolják szét a
gazdájukat, mint az illető ellenségei.
– És főleg a gazdájuk szeretőjére utaznak.
Rogont idegesen köszörülte meg a torkát.
– Ezt semmiképpen sem szeretnénk. Úgy fest, rendkívül ragaszkodik önhöz. Ha egy
kagyló ráragad egy hajó törzsére, néha csak hirtelen, határozott erővel lehet elmozdítani
onnan.
– Nem! – Monza hangja sokkal élesebben tört elő, mint szerette volna. – Nem!
Megmentette az életemet. Nem is egyszer, a saját élete kockáztatásával! Tegnap
megmentett, ma meg végezzek vele? Nem. Az adósa vagyok. – Eszébe jutott a szag,
ahogy Langrier a férfi arcába nyomta a forró vasat, és összerezzent. Veled kellett volna
megtenniük. – Nem! Egy ujjal sem érhetünk hozzá!
– Gondolkodjon rajta! – Rogont lassan totyogni kezdett felé. – Értem, miért vonakodik,
de lássa be, csak így lehet tőle biztonságban.
– Figyelmeztetem! – Monza most már vicsorgott. – Hagyja békén!
– Monzcarro, kérem, értse meg, én csak az ön biztonságát tartom… Uff! – A nő
felugrott a székről, kirúgta a férfi alól a lábát, aztán ahogy az térdre rogyott, a csuklójánál
fogva lapockája mögé csavarta a karját, és a földre kényszerítette. Végül Rogont háta
fölött guggolt, arcát a hűvös márványhoz préselve.
– Nem hallotta, hogy nemet mondtam? Ha hirtelen, határozott erőt akar… – Kicsit
tovább csavarta a férfi kezét. Rogont tehetetlenül nyüszítve vergődött alatta. – Azt magam
is megoldom.
– Igen! Á! Igen! Ez elég nyilvánvaló!
– Rendben. Ne essék róla szó még egyszer. – Elengedte a herceg csuklóját. A férfi
levegő után kapkodott, pár pillanatig nem mozdult. Aztán a hátára fordult, óvatosan
megdörzsölte a csuklóját, és sértetten nézett fel a hasán ülő Monzára.
– Erre semmi szükség nem volt.
– Talán csak a magam örömére tettem. – A nő hátrapillantott a válla fölött. Rogont farka
félkeményen böködte a combját. – És nem tartom kizártnak, hogy magának is jólesett.
– Most hogy mondja… Be kell valljam, élvezem, hogy egy erős nő lenéz rám. – Az ujja
hegyével megsimogatta a nő térdét, aztán végigfuttatta a tenyerét a combján egészen az
ágyékáig, majd vissza. – Gondolom… nem tudnám rábeszélni, hogy… esetleg levizeljen?
Monza felhúzta a szemöldökét.
– Éppen nem kell pisilnem.
– Talán… ihatna egy kis vizet. És utána…
– Azt hiszem, maradok az éjjeliedénynél.
– Micsoda pazarlás! Az éjjeliedény nem fogja értékelni.
– Ha megtelt, azt csinál a tartalmával, amit akar. Mit szól hozzá?
 – Pfuj! Az egyáltalán nem ugyanaz.
Monza a fejét rázva szállt le a férfiról.
– Egy jövendőbeli nagyhercegnő lehugyoz egy majdani királyt. Ilyet ki sem lehetne
találni.
* * *
– Elég! – Reszket testét vágások, horzsolások, karcolások borították. A hátán hosszú seb
húzódott végig, éppen ott, ahol a legnehezebb volt megvakarni. Most, hogy a farka
lekókadt, már mindene sajgott az izzasztó hőségben, és lassan kezdett kijönni a sodrából.
Elege lett a folyamatos mellébeszélésből, amikor a lényeg ott hevert köztük az ágyon, akár
egy oszladozó hulla. – Ha holtan akarod látni Murcattót, nem kell köntörfalaznod, mondd
ki.
A nő szája félig tátva maradt egy pillanatra.
– Meglepően egyenes vagy.
– Nem, éppen annyira vagyok egyenes, mint az egy fél szemű gyilkostól elvárható.
Miért?
– Mit miért?
– Miért olyan fontos neked, hogy meghaljon? Ostoba vagyok, de annyira azért nem,
hogy azt higgyem, a csinos pofikám miatt vonzódsz hozzám. Vagy mondjuk a fergeteges
humorom miatt. Talán bosszút akarsz állni azért, amit Sipaniban tettünk veled. Mindenki
odavan a bosszúért. De ez csak egy része a dolognak.
– Nem is kis része… – A nő lassan végighúzta az ujja hegyét Reszket lábán. – Ami a
vonzalmat illeti, mindig jobban érdekeltek az egyenes férfiak, mint a csinos pofik. Viszont
nem tudom… bízhatom-e benned.
– Nem. Ha bízhatnál, nemigen lennék alkalmas a feladatra, ugye? – Elkapta Carlot
kósza ujját, maga felé fordította, és egészen közel húzta magához a nő fájdalomtól
eltorzult arcát. – Miért jó ez neked?
– Á! Él egy ember az Unióban. Neki dolgozom, ő küldött Styriába, hogy kémkedjek
Orso után.
– A kripli? – Reszket Vitaritól hallott erről az emberről. Állítólag ő állt az Unió királya
mögött.
– Igen! Á! Á! – Carlot nyüszített a fájdalomtól, ahogy a férfi tovább csavarta az ujját,
aztán gyorsan visszarántotta a kezét, amikor végre elengedte. – Erre semmi szükség nem
volt.
– Talán csak a magam örömére tettem. Folytasd!
– Amikor Murcatto miatt elárultam Orsot… egyben elárultam a kriplit is. Úgy még
eléldegélhetek, ha Orso az ellenségem, de…
– De úgy nem, ha a kripli is az?
Carlot nyelt egyet.
 – Nem. Úgy nem.
– Ezek szerint ő rosszabb ellenség, mint a nagy Orso herceg?
– Sokkal rosszabb. Murcatto feje kell neki. Fenyegetést jelent gondosan szövögetett
terveire, amivel Talinst be akarja vinni az Unióba. Holtan akarja látni. – Lehullott róla az
álarc, a válla megereszkedett, és tágra nyílt szemmel meredt a lepedőre. Kétségbeesett és
nagyon-nagyon riadt volt a tekintete. Reszketnek tetszett, amit látott. Talán most először
találkozott őszinte arckifejezéssel, amióta partra szállt Styriában. – Ha meg tudom ölni
valahogy, visszakapom az életemet – suttogta a nő.
– És én vagyok az a valahogy.
Carlot tekintete keményebb lett, ahogy felnézett.
– Meg tudod tenni?
– Ma lett volna rá alkalom. – Eszébe jutott, hogy kettéhasíthatná Monza fejét a
bárdjával. Eszébe jutott, hogy az arcába tapos, és a víz alá nyomja a fejét. Akkor a nő
végre kénytelen lett volna tisztelni őt. Ehelyett azonban inkább megmentette. Mert
reménykedett. Talán még mindig reménykedik… De a remény eddig csak arra volt jó,
hogy bolondot csináljon magából. És Reszket torkig volt vele, hogy folyton rá osztották a
bolond szerepét.
Hány embert is ölt meg a számtalan csatában, torzsalkodásban, elkeseredett
összecsapásban odafent Északföldön? Hány embert is ölt meg csak a Styriában eltöltött fél
év alatt? A Cardotti falai közt gomolygó füstben? A szobrok között Salier herceg
palotájában? A csatában alig pár órával ezelőtt? Húszat talán. Többet is. És nők is akadtak
közöttük. Legalább olyan mélyen gázolt a vérben, mint maga a Véres Kilences. Nem tűnt
valószínűnek, hogy éppen a következő áldozata miatt nem kerülhet majd az igazak közé.
Elhúzta a száját.
– Megtehetném. – Monza olyan látványosan tojt rá, mint amilyen látványos a seb volt
az arcán. Hát akkor ő miért ne tojna Monzára? – Könnyedén megtehetném.
– Akkor ne habozz! – Carlot négykézláb húzódott közelebb hozzá, sápadt mellei telten
lógtak, az ajkát lebiggyesztette, Reszket fél szemébe nézett. – A kedvemért. – Mellbimbói
Reszket bőrét csiklandozták, ahogy végigkúszott a testén. – A magad kedvéért. –
Nyaklánca vérvörös kövei a férfi állának koppantak. – A kettőnk kedvéért.
– Ki kell várnom a megfelelő pillanatot. – Reszket keze fel-lejárt a nő hátsóján. – Első
az óvatosság, nem igaz?
– Természetesen. A hamari munka sosem jó.
Reszket orra megtelt a nő aromájával: virágok édes illata keveredett rajta a dugás erős
szagával.
– Pénzzel tartozik nekem – mormogta utolsó ellenvetésként.
– A, pénz! Tudod, régen kereskedő voltam. Vásároltam. Eladtam. – A férfi a nyakán, a
száján, az arcán érezte Carlot forró lélegzetét. – És a tapasztalat azt mondatja velem, hogy
ha a felek az árról kezdenek diskurálni, az üzlet már meg is köttetett. – Ajkával
végigsimította a csúf sebet Reszket arcának oldalán. – Tedd meg ezt nekem, és ígérem,
annyi pénzt kapsz, hogy el sem tudod költeni. – Nyelve hegye hűvösen, nyugtatón
érintette a nyers húst a fém szemgolyó körül. – Van egy megállapodásom… a Valint és
Balk Pénzintézettel.
 A semmiért
Az ezüst ínycsiklandóan ragyogott a napfényben, úgy, ahogy csak a pénz tud. Egy egész
ládányi állt belőle a nyílt színen. Jobban vonzotta a táborban lévő férfiak tekintetét, mintha
egy pucér grófnő tette volna szét a lábát az asztalon. Halomban álltak a frissen vert,
csillogó érmék. A legtisztább styriai pénz került a legmocskosabb styriai kezekbe.
Csodálatos irónia! Az érmék egyik oldalára természetesen egy mérleget préseltek, a styriai
kereskedelem hagyományos jelképét az Újbirodalom kora óta. Másik felüket Orso talinsi
nagyherceg szigorú profilja díszítette. Cosca még csodálatosabban ironikusnak találta,
hogy éppen annak az embernek az arcmásával fizeti ki az Ezer Kard embereit, akit az
imént árultak el.
Az Ezer Kard első ezrede első századának közkatonái és tisztjei sáros, hunyorgó,
vakaródzó, köhögő, ökörpisilés módjára kanyargó sort alkottak a rögtönzött asztal előtt,
ahol megkapták semmivel ki nem érdemelt jussukat. Szigorúan felügyelte őket az ezred
főjegyzője meg tizenkét legmegbízhatóbb veteránja, ami nem is ártott, mivel a délelőtt
folyamán Cosca minden elképzelhető mocskos trükknek szemtanúja volt.
Némelyek új ruhát öltve álltak be ismét a sorba, és hamis nevet adtak meg, általában
halott bajtársaikét. Gondolkodás nélkül túloztak, vagy akár egyenesen hazudtak is, ha a
rangjuk vagy a szolgálatban eltöltött éveik száma került szóba. Sírva hivatkoztak beteg
édesanyjukra, gyerekeikre vagy akár csak ismerőseikre. Elsöprő panaszáradatot zúdítottak
egymásra az ételről, az italról, a felszerelésről, a feletteseikről, társaik szagáról, az
időjárásról, a tőlük ellopott holmikról, az elszenvedett sérülésekről, az okozott
sérülésekről, a nem létező becsületükön esett vélt csorbákról, és így tovább, és így tovább,
és így tovább. Ha a csatában is ugyanilyen elszántak és kitartóak lettek volna, mint amikor
a parancsnokuktól kellett kicsikarni még pár érdemtelen fityinget, minden idők
legnagyszerűbb hadigépezete válhatott volna belőlük.
De Nyájas őrmester résen volt. Évekig dolgozott az Óvó konyháján, ahol a világ
leghírhedtebb csalói küzdöttek meg egymással a mindennapi betevőért, úgyhogy ismert
minden alantas trükköt, fortélyt és cselt a pokoltól innen. Senki sem kerülhette el átható
tekintetét, a fegyenc nem engedte, hogy Orso herceg csillogó képmásai közül akár csak
egy is illetéktelen kézbe kerüljön.
Cosca a fejét csóválva figyelte, ahogy az utolsó ember elballagott; az elviselhetetlen
sántításnak, ami miatt az illető az imént még jóvátételt követelt, csodával határos módon
nyoma sem maradt.
– A sorsra mondom, az ember azt hinné, örülnek a pluszpénznek! Harcolniuk sem
kellett érte. Még csak nem is ők lopták el. Esküszöm, az ember minél többet ad valakinek,
az annál többet követel majd és annál boldogtalanabb lesz. Soha senki sem becsüli meg,
amit a semmiért kap. Fene a jótékonykodásba! – A jegyző vállára csapott, mire az húzott
egy girbegurba vonalat a gondosan vezetett feljegyzésein keresztül.
– Már a zsoldosok sem a régiek – dörmögte a férfi, miközben egy itatóssal igyekezett
javítani a helyzeten.
– Valóban? Nekem úgy tűnik, éppen olyan erőszakosak és alattomosak, mint mindig.
Csak a kisemberek csatakiáltása, hogy semmi sem olyan, mint régen volt. Amikor valaki
arra hivatkozik, hogy annak idején jobb volt, kivétel nélkül úgy érti, hogy neki ment
jobban a sora, mert még fiatal volt, és még nem szálltak el a reményei. A világ óhatatlanul
sötétebb helynek fog tűnni, ahogy az ember közelít a sír felé.
– Szóval minden ugyanolyan marad? – A jegyző szomorúan nézett fel a papírjaiból.
– Egyeseknek jobb lesz, másoknak rosszabb. – Cosca súlyosan felsóhajtott. – De
mindent egybevéve nem figyeltem meg jelentős változásokat. Hányat fizettünk ki eddig a
hőseink közül?
– Az első századot Andiche ezredéből. Mármint Andiche egykori ezredéből.
Cosca a szeme elé kapta a kezét.
– Könyörgöm, ne is említse azt a bátor embert! Még mindig fáj az elvesztése. Hány
embert fizettünk ki?
A jegyző megnyalta az ujját, és főkönyve ropogó lapjait forgatva számolta a
bejegyzéseket.
– Egy, kettő, három…
– Négyszáznégyet – közölte Nyájas.
– És hány ember van az Ezer Kardban?
Az írnok vágott egy grimaszt.
– Beleszámítva minden kisegítőt, szolgát és mesterembert?
– Teljes mértékben.
– A kurvákat is?
– Őket számolja bele először. Senki nem dolgozik náluk keményebben az egész
nyavalyás seregben.
Az írnok hunyorogva nézett fel az égre.
– Nos…
– Tizenkétezer-nyolcszáztizenkilenc – mondta Nyájas.
Cosca rámeredt.
– Mondják, hogy egy jó őrmester felér három generálissal, de te talán három tucattal is
felérsz, barátom! Szóval tizenháromezer? Holnap este is itt leszünk.
– Nagyon valószínű – dörmögte a jegyző, és lapozott egyet. – Saarházy százada
következik Andiche ezredéből. Mármint Andiche… egykori ezredéből.
– Ehh! – Cosca lecsavarta a kupakot a flaskáról, amit Morveer hozzávágott Sipaniban, a
szájához emelte, megrázta, és szomorúan állapította meg, hogy üres. Összeráncolt
homlokkal méregette a fémből készült ivóalkalmatosságot, és feszengve emlékezett vissza
a méregkeverő állítására, miszerint az ember sosem változik meg. Ami azt illeti, annyira
feszengett, hogy még sokkal jobban ráfért volna az ital. – Szükségem van egy rövid
szünetre, amíg újratöltöm a flaskámat. Addig sorakozzon fel Saarházy százada. – Felállt,
grimaszolva megvárta, hogy fájós térde életre keljen, aztán mosolyra húzta a száját.
Megtermett férfi gyalogolt felé a sárban, a füstbe burkolózó tábor kusza vászonerdején
keresztül.
– Nahát, Reszket uram a hideg és véres Északföldről! – Reszket láthatóan lemondott az
eleganciáról, mert egy bőrmellényt viselt konyákig feltűrt ujjú durva vászoninggel. A haja,
ami első találkozásukkor éppen olyan makulátlan volt, mint bármelyik musseliai
piperkőcé, ismét rendetlen szénaboglyává változott. Az erős állát borító szőrzet több volt
borostánál, de szakállnak még nem lehetett nevezni; az arca egyik oldalát borító sebet
mindenesetre nem takarta el, ahhoz több kellett volna puszta szőrzetnél. – Öreg barátom,
annyi kalandban társam! – Inkább annyi ember meggyilkolásában, ami azt illeti. – Csillog
a szemed! – Ez szó szerint igaz volt, mert a csiszolt fémgolyó az északföldi szemgödrében
visszaverte a déli nap fényét, és kápráztatóan ragyogott. – Jól nézel ki, igen jól! – Reszket
valójában leginkább egy megcsonkított vademberre emlékeztetett.
– Boldog tekintet, boldog szív! – Az északföldi féloldalasan elmosolyodott, arca égett
húsa alig mozdult közben.
– Ahogy mondod! Mosolyogj reggelire, és délben boldogságot szarsz! Részt vettél a
csatában?
– Részt bizony.
– Gondoltam. Sosem tűntél olyan embernek, aki fél felgyűrni az inge ujját. Véres volt?
– Véres bizony.
– Egyes embereket éltet a vér, igaz? Úgy sejtem, jó párat ismertél is közülük.
– Ismertem bizony.
– És merre jár munkaadód, hírhedt tanítványom, utódom és elődöm, Murcatto
tábornok?
– A hátad mögött – jött egy éles hang.
A férfi megpördült.
– Isten fogsorára, asszony! Te még most is nagyon értesz hozzá, hogyan hozd rá a frászt
az emberre! – Cosca megdöbbenést tettetett, hogy elnyomja a Monzával való
találkozáskor a lelkében mindig feltoluló szentimentális érzéseket. Még annak is fennállt a
veszélye, hogy elcsuklik a hangja. A nő arcának egyik felén hosszú karcolás húzódott
végig, a homlokát pedig alaposan lehorzsolta, de ettől eltekintve jól nézett ki. Nagyon jól.
– Boldogságom természetesen nem ismer határokat, amiért életben látlak. – Lekapta a
kalapját; a toll szinte sajnálkozva biggyedt róla lefelé, ahogy gazdája a porba térdelt a nő
előtt. – Mondd, hogy megbocsátod azt a múltkori kis műsort. Irántad érzett rajongásom
továbbra is olthatatlan.
Monza erre felhorkant.
– Rajongásod, mi? – Cosca soha el nem mondta volna neki, hogy ez a színtiszta
igazság. – Tehát az előadás a javamat szolgálta? Rögvest elalélok a hálától.
– Az egyik legbájosabb tulajdonságod, hogy bármikor készen állsz elalélni. – Cosca
feltápászkodott a földről. – Feltételezem, érzékeny, asszonyi szíved teszi. Jer velem,
mutatok neked valamit! – A déli napon hófehéren ragyogó tanyaház felé vezette a nőt a
fák között. Nyájas és Reszket baljóslatú árnyékként követték őket.
– Be kell valljam, azon túl, hogy szívességet tettem neked, és rég fájó kísértést éreztem,
hogy Orso valagába helyezzem a csizmámat, hangyányi szerepet játszott a dologban az is,
hogy így némi jövedelemre tehettem szert.
– Bizonyos dolgok sosem változnak.
– Soha semmi nem változik, miért pont ez lenne kivétel? Jelentős mennyiségű gurkhuli
aranyat ajánlottak fel. Persze ezt te is tudod, te ajánlottad először. Ja, és Rogont rendkívül
kedvesen megígérte, hogy abban az egyre valószínűbb esetben, ha Styria királyává
koronázzák, nekem adja a Visserinei Nagyhercegséget.
Mély elégedettséggel töltötte el a nő meglepett szisszenése.
– Hogy te leszel Visserine kibaszott nagyhercege?
– A rendeleteimen valószínűleg nem használom majd azt a szót, hogy kibaszott, de ettől
eltekintve jól mondod. A Nicomo nagyherceg elég jól hangzik, nem? Elvégre Salier halott.
– Azt én is tudom.
– Nem maradt utána örökös, még távoli sem. A várost kifosztották, felégették, a
vezetése összeomlott, a lakóit nagyrészt elkergették, megölték vagy más módon csesztek
ki velük. Visserinének egy erős és önzetlen vezetőre van szüksége, aki visszaállítja régi
dicsőségét.
– És ehelyett téged kapnak.
Cosca megengedett magának némi halk kuncogást.
– De ki lenne alkalmasabb a feladatra? Talán nem Visserine szülötte vagyok?
– Ezt sokan elmondhatják magukról, és mégsem törik magukat, hogy nagyhercegek
legyenek.
– Mivel az csak egy ember lehet, méghozzá én magam.
– Egyáltalán miért akarod? Elkötelezettségből? Felelősségérzetből? Azt hittem, irtózol
az ilyesmitől.
– Eleddig így voltam vele, de a vándorélet mindig csak pöcegödörbe juttatott. Nem volt
valami termékeny életem, Monzcarro.
– Nem mondod!
– A semmire szórtam el a tehetségemet. Az önsajnálat és az öngyűlölet rossz utakra vitt.
Elhanyagoltam magam, kárt tettem magamban, a határán jártam, hogy el is pusztítsam
magam. És mi ezekben a közös?
– Önmagád?
– Pontosan. A hiúság, Monza. Megszállottan csakis önmagammal foglalkoztam. Mint
egy gyerek. A saját magam és az embertársaim kedvéért fel kell nőnöm. Mások
szolgálatába kell állítanom a tehetségemet. Te voltál az, aki mindig is igyekezett
megértetni velem, hogy eljön az idő, amikor az embernek meg kell állapodnia valahol. És
milyen más ügynek szentelhetném magam teljes szívvel, mint szülővárosom
szolgálatának?
– Hogy te teljes szívvel egy ügynek szenteled magad? Jaj szegény Visserinének!
– Jobban járnak velem, mint azzal a szobrokat meglovasító ínyenccel.
– Persze, elvégre egy mindent meglovasító borisszát kapnak helyette.
– Félreismersz, Monzcarro. Az ember változhat.
– Az imént mintha azt mondtad volna, hogy soha semmi sem változik.
– Meggondoltam magam. Miért ne? Egyetlen nap alatt beújítottam magamnak egy
komplett vagyont és Styria egyik leggazdagabb hercegségét is.
Monza arcán az undor és az elképedés keverékével rázta meg a fejét.
– És mindeközben csak itt ültél.
– Ebben rejlik az igazi trükk! Bárki képes lehet kiérdemelni a jutalmat. – Cosca
hátravetette a fejét, a fekete ágakra és a fölöttük elterülő kék égre pillantott. – Tudod,
meglehetősen valószínűtlennek találom, hogy bárki a történelemben ennyi mindent
szerzett volna azzal, hogy egy szalmaszálat sem tett keresztbe. De aligha egyedül én
profitálok a tegnapi kaland végkimeneteléből. Merem állítani, hogy Rogont nagyherceg is
elégedett az eredménnyel. És te is egy jókora lépéssel kerültél közelebb a nagy
bosszúdhoz, nem igaz? – Közelebb hajolt a nőhöz. – Erről jut eszembe, ajándékkal
készültem a számodra.
Monza gyanakodva ráncolta össze a homlokát.
– Milyen ajándékkal?
– Nem szívesen rontanám el a meglepetést. Nyájas őrmester, bekísérnéd egykori
munkaadódat, valamint északföldi társát a házba, és megmutatnád nekik, mit találtunk
tegnap? A hölgy természetesen ahhoz kezd vele, amihez csak akar. – Elégedett vigyorral
az arcán fordult el. – Hiszen mindannyian barátok vagyunk!
* * *
– Erre! – Az alacsony ajtó hangosan nyikorgott, ahogy Nyájas belökte. Monza Reszketre
nézett, mire az megvonta a vállát. A nő bebújt a szemöldökfa alatt, és egy félhomályos
szobában találta magát. A kinti meleg után itt kellemesen hűvös volt. A mennyezetet
téglából készült boltívek tartották, a poros kőpadlóra fényfoltok vetültek. Ahogy Monza
szeme hozzászokott a szürkeséghez, egy alakot pillantott meg a legtávolabbi sarokban
kuporogni. Ahogy előre araszolt, lánc csördült meg a bokái között, és a mocskos
ablakokon beeső kevéske fény megvilágította a fél arcát.
Foscar herceg volt az, Orso nagyherceg kisebbik fia. A nő mozdulatlanná dermedt.
Foscar mintha végre felnőtt volna, amióta kirohant apja nagyterméből Fontezarmóban,
nem akarván részt venni Monza meggyilkolásában. Felső ajkán már nem legénytoll
pelyhedzett, egyik szemét tarka monokli vette körül, és a sajnálkozó pillantás helyét
nyilvánvaló félelem vette át. Reszketre meredt, aztán Nyájasra, ahogy egymás után
beléptek a szobába Monza mögött. A két férfi nem úgy festett, hogy attól remény költözött
volna egy fogoly szívébe. Foscar tekintete végül kelletlenül találkozott Monzáéval. Olyan
ember kétségbeesett rettegése sütött belőle, mint aki pontosan tudja, mi következik.
– Ezek szerint igaz – suttogta. – Él.
– A bátyáddal ellentétben. Torkon szúrtam, aztán kidobtam egy ablakon. – Az éles
gubacs Foscar nyakán fel-le mozdult, ahogy a férfi nyelt egyet. – Mauthist
megmérgeztettem. Ganmarkot egy tonna bronz döfte át. Hűségest leszúrtam, aztán vízbe
fulladt, és fennakadt egy vízimalom kerekén. Nincs kizárva, hogy azóta is ott forog.
Gobbának mázlija volt. Csak a kezét, a térdét meg a koponyáját zúztam pépesre egy
kalapáccsal. – Ahogy ezeket felsorolta, inkább hányingert érzett, mint elégedettséget, de
azért mondta tovább a magáét. – A hét ember közül, akik jelen voltak, amikor megölték
Bennát, már csak az apád van életben. – Előhúzta a kalvézt a hüvelyéből; a fém halk
csikordulása szörnyű volt, mint egy gyerek sikolya. – Az apád… és te.
A szűk szobában áporodott volt a levegő. Nyájas arcáról nem lehetett többet leolvasni,
mint egy hulláéról. Reszket karba tett kézzel, vigyorogva támaszkodott a falnak a nő
mellett.
– Értem. – Foscar közelebb jött. Apró, kelletlen lépésekkel, de mégiscsak a nő felé
indult. Amikor már egészen közel járt hozzá, térdre rogyott, esetlenül, mert hátra volt
kötve a keze. A szemét egy pillanatra sem vette le Monzáról. – Bocsásson meg!
– Hogy bocsássak meg? A kurva életbe! – préselte ki a nő összeszorított fogai között.
– Nem tudtam, mi fog történni! Szerettem Bennát! – A hercegnek remegett az ajka,
arcán egyetlen könnycsepp gördült le. A félelem jele, a bűntudaté vagy mindkettőé
egyszerre. – A fivére olyan volt nekem, mintha… a fivérem lett volna. Soha nem akartam
volna ezt a sorsot… egyikőjüknek sem. Bocsásson meg… amiért részem volt benne. –
Nem volt része benne, és ezt Monza is tudta. – Csak… élni szeretnék.
– Benna is élni szeretett volna.
– Kérem! – Az újabb könnycseppek csillogó nyomot hagytak maguk után az arcán. –
Csak élni szeretnék.
Monzának felfordult a gyomra, epe égette a torkát, ahogy feltolult a szájába. Tedd meg!
Azért jött el idáig, azért szenvedett ennyit, azért kellett annyi embernek szenvednie miatta,
hogy megtehesse. Az öccse nem habozott volna, ebben a helyzetben biztosan nem. Szinte
hallotta a hangját.
Tedd, amit tenned kell! A lelkiismeret csak ürügy. A könyörület meg a gyávaság egy és
ugyanaz.
Eljött a cselekvés ideje. Foscarnak meg kellett halnia.
Tedd meg most!
De merev karja mintha ezer tonnát nyomott volna. A herceg hamuszürke arcára nézett.
Tágra nyílt, kerek, tehetetlen szemébe. Volt benne valami, ami Bennára emlékeztette. A
fiatal Bennára, még Caprile előtt, Édesluc előtt, az előtt, hogy elárulták volna Coscát, sőt,
az előtt, hogy beálltak volna az Ezer Kardba. Amikor még csak arra vágyott, hogy jobban
menjen a soruk. Azt a réges-régi Bennát látta maga előtt, aki ott nevetett a búzamezőn.
 A kalvéz hegye megremegett, lekornyadt, a padlót karcolta.
Foscar hosszú, reszketeg lélegzetet vett, és lehunyta a szemét. Amikor megint
kinyitotta, nedvesség csillogott a sarkában.
– Köszönöm. Mindig tudtam, hogy van szíve… Bármit is mondtak. Köszö…
Reszket hatalmas ökle olyan erővel vágódott az arcába, hogy hanyatt dőlt, és törött
orrából vér bugyogott elő. Döbbenten hebegett volna valamit, de az északföldi máris
fölötte térdelt, és a keze összezárult a nyaka körül.
– Szóval élni akarsz, mi, baszd meg? – sziszegte vicsorogva. Az inak megfeszültek az
alkarjában, ahogy egyre erősebben és erősebben szorította a herceg torkát. Foscar
tehetetlenül kapálózott, némán küszködött, megfeszítette a vállát. Az arca rózsaszín lett,
aztán vörös, aztán lila. Reszket két kézzel felemelte a fejét, olyan közel húzta magához,
hogy szinte meg is csókolhatta volna, aztán éles csattanással a padló kövéhez vágta.
Foscar csizmái megremegtek, a lánc hangosan csördült közöttük. Reszket ide-oda
billentette a herceg fejét, ahogy jobb fogást keresett rajta, hegektől szabdalt kézfején vadul
mozogtak az inak. Ráérősen felemelte áldozatát, és megint odavágta a földhöz. Tompa
puffanás hallatszott, Foscar nyelve kigördült a szájából, egyik szemhéja vibrálni kezdett,
haja alól fekete vér szivárgott elő.
Reszket mormogott valamit északföldi nyelven, amit Monza nem értett, felemelte
Foscar fejét, és úgy vágta megint oda, mint egy kőműves, aki tojik rá, mi lesz a munkája
végeredménye. Újra meg újra megismételte a műveletet, Monza pedig tátott szájjal
bámulta. Továbbra is csak a kardját szorongatta erőtlenül, és nem tett semmit. Nem tudta,
mit kéne tennie, vagy mit tehetne egyáltalán. Hogy visszatartsa-e a férfit, vagy segítsen
neki. A vér nagy foltokban fröccsent a vakolt falakra és a padló kövére. A csont
recsegésén és ropogásán túl Monza egyetlen hangot hallott. Egy pillanatig azt hitte,
Bennáét, ahogy még mindig cselekvésre buzdítja suttogva. Aztán rádöbbent, hogy csak
Nyájas számolja nyugodtan, hányszor ütődik Foscar koponyája a köveknek. A fegyenc
tizenegyig jutott.
Reszket még egyszer felemelte a herceg szétroncsolt fejét, fekete vértől csatakos
hajánál fogva, aztán hunyorogva elejtette.
– Azt hiszem, ennyi elég volt. – Lassan felállt, két csizmáját Foscar holttestének két
oldalán vetette meg. – Hahh! – Az északföldi a kezére pillantott, aztán körülnézett, hátha
talál valamit, amiben megtörölheti. Végül egyszerűen összedörzsölte őket, könyékig
fekete vérrel borítva be a karját. – Még eggyel kevesebb maradt. – Fél szemével a nőre
sandított, szája sarkát gyomorforgató mosolyra húzta. – Hétből hat, igaz, Monza?
– Hat és egy – dörmögte magában Nyájas.
– Minden a reményeid szerint alakul.
A nő lenézett Foscarra. A herceg feje kicsavarodott, keresztbe álló szemei élettelenül
meredtek a falra, összetört koponyája alatt fekete pocsolyában gyűlt össze a vér. Monza
cérnavékony hangja mintha valahonnan nagyon messziről jött volna.
– Miért…
– Miért ne? – suttogta Reszket, és közelebb lépett. Monza saját sebes, kivörösödött
arcának eltorzult tükörképét pillantotta meg a férfi fém szemgolyóján. – Ezért jöttünk ide,
nem? Ezért harcoltunk egy egész napig odalent a sárban. Azt hittem, nem akarsz
meghátrálni. A könyörület meg a gyávaság egy és ugyanaz, ilyesféléket mondogattál
nekem. A holtakra, főnök! – Elvigyorodott, arca egyik felén megvonaglott a sebe, a
másikat vörös pöttyök borították. – Szinte megesküdnék rá, hogy korántsem vagy az a
gonosz boszorkány, mint akinek kiadod magad.
 Pálfordulás
Gondosan ügyelve rá, nehogy fölöslegesen magára irányítsa a figyelmet, Morveer
besurrant Orso herceg fogadótermének hátsó traktusaiba. A hatalmas és lenyűgöző
helyiségben alig páran tartózkodtak. A szorult helyzet lehetett az oka, amiben a herceg
találta magát. Azok után, hogy katasztrofális vereséget szenvedett Styria történelmének
legfontosabb csatájában, nem is volt olyan meglepő, hogy elmaradoztak a vendégek.
Morveert viszont mindig vonzották a nehéz helyzetben lévő megbízók. Általában csinos
összegektől voltak hajlandók megválni.
Talins nagyhercege kétségtelenül most sem hanyagolta el az uralkodói külsőségeket.
Egy magas emelvényen elhelyezett, arannyal bevont széken ült, és fenséges haraggal a
tekintetében nézett le a tucatnyi nem kevésbé haragos testőr csillogó sisakjára. A két
oldalán álló férfiak élesebben nem is üthettek volna el egymástól. A bal oldalon egy
kövérkés, vörös arcú öregember hajtotta meg tisztelettudóan, bár láthatólag nem kevés
fájdalom árán a derekát, ruhája aranycsatjai a kényelmesnél jóval szorosabban feszültek a
nyakán. Szinte teljes kopaszságát úgy próbálta igen ügyetlenül leplezni, hogy aránytalanul
hosszúra növesztett utolsó pár ősz hajszálát ide-oda fésülte. Ő volt Orso kamarása. A
herceg jobbján egy göndör hajú fiatalember álldogált meglepően léhán. Ruhái utazástól
voltak piszkosak, és egy hosszú botra támaszkodott. Morveernek az a kellemetlen érzése
támadt, hogy látta már valahol, de nem tudta hová tenni. Az pedig még ennél is jobban
aggasztotta, hogy nem tudta, a titokzatos idegen pontosan milyen kapcsolatban állhat a
herceggel.
A teremben rajtuk kívül egyetlen ember tartózkodott. A drága holmikat viselő férfi
háttal Morveernek, fél térdre ereszkedve, kalapját egyik kezében szorongatva nézett fel a
hercegre. Még a terem végéből is tisztán látszottak a kopasz foltján gyöngyöző
izzadságcseppek.
– Miféle segítséget küld nekem vejem – kérdezte sztentori hangon Orso az Unió
királya?
A követ – merthogy a vendég nem lehetett más – úgy nyüszített, mint egy további
büntetésre számító, megkorbácsolt kutya.
– A veje őszinte sajnálatát küldi…
– Valóban? Katonákat viszont nem! Mit vár tőlem? Hogy majd a sajnálatával
lövöldözöm az ellenségeimre?
– Seregeit lefoglalják a kellemetlen északi háborúk, és Rostod városának lázadása is
további problémákkal jár. A nemesek mindeközben vonakodnak bandériumokat küldeni, a
parasztság pedig nyugtalan. A kereskedők…
– A kereskedők késnek az adók befizetésével, értem én. Ha a kifogások katonák
lennének, vejem igazán hatalmas sereget küldött volna.
– Számtalan gondja akadt…
– Számtalan gondja? Valóban? Talán megölték a fiait? Lemészárolták a katonáit?
Romba döntötték minden reményét?
 A követ a kezét tördelte.
– Excellenciás uram, így sem jut elég embere minden frontra. Nem győzi sajnálni…
– De segíteni nem fog! Az Unió királya! Ékesen beszél, és ragyogóan mosolyog,
amikor süt a nap, de ha gyülekezni kezdenek a fellegek, az ember ne Aduában keressen
menedéket az eső elől, mi? Én bezzeg a segítségére siettem, amikor kellett, igaz? A
gurkhuliak a kapukat döngették! Most meg, hogy nekem lenne szükségem az ő
segítségére… „Bocsásson meg, apuka, nincs elég emberem.” Tűnj a szemem elől,
gazember, mielőtt a nyelveddel fizetsz urad sajnálkozásáért! Tűnj a szemem elől, és
mondd meg a kriplinek, hogy az ő kezét látom ebben! Mondd meg neki, hogy az ő
nyomorék bőrén fogom leverni ennek az árát! – A nagyherceg dühös ordítása elnyomta a
most már patakokban izzadva, riadtan hátráló követ lépteinek hangját. – Mondd meg neki,
hogy bosszút fogunk állni rajta!
A követ sűrű térdhajtások közepette elhátrált Morveer mellett, a kétszárnyú ajtó hangos
dörrenéssel vágódott be mögötte.
– Ki osonkodik a terem hátuljában? – Orso hangjába hirtelen nyugalom költözött, de
ettől egy kicsit sem lett kevésbé félelmetes. Éppen ellenkezőleg.
Morveer nagyot nyelt, ahogy az emelvény felé közeledett a szőnyeg vérvörös csíkján.
Orso tekintetében volt valami megsemmisítően fensőbbséges. Azt a kellemetlen emléket
csalta elő, amikor az árvaház igazgatója felelősségre vonta Morveert a döglött madarak
miatt. A méregkeverő füle még most is égett a szégyentől, ha arra a beszélgetésre gondolt,
arról nem is beszélve, hogy a lábai mennyire égtek a büntetés emlékétől. Meghajolt,
amilyen mélyen és alázatosan csak tudott, a hatáson azonban sajnos sokat rontott, hogy
idegességében végigszántotta ujjaival a földet.
– Bizonyos Castor Morveer, excellenciás uram – jelentette a kamarás, miközben
bibircsókos állát felszegve szemlélte a jövevényt.
Orso előredőlt.
– És miféle ember ez a Castor Morveer?
– Méregkeverő.
– Méregkeverő… mester – helyesbített Morveer. Szükség esetén ő is tudott olyan
alázatos lenni, mint bárki más, de a megfelelő megszólításhoz mindenáron ragaszkodott.
Végtére is rászolgált annyi verejték, annyi veszély, annyi testi és lelki sérülés, annyi
tanulás, oly kevés boldogság és olyan, de olyan sok borzalom után.
– Szóval mester? – Orso gunyorosan mérte végig. – És miféle hatalmasságokat
mérgezett meg, amivel kiérdemelte ezt a címet?
Morveer megengedett magának egy halvány mosolyt.
– Sefeline ospriai nagyhercegnőt, excellenciás uram. Binardi etreai grófnőt mindkét
fiával egyetemben, bár az ő hajójuk később elsüllyedt, és sosem leltek rájuk. Ghassan Maz
kadiri satrapát, aztán amikor újabb problémák léptek fel, utódját, Souvon-yin-Sault is. A
midderlandi öreg Lord Isher is az én munkám volt. Amrit herceget, aki Muris trónjának
örököse lett…
 – Úgy hallottam, ő természetes halált halt.
– Mi lehetne természetesebb halál egy nagy hatalmú férfiú számára, mint cérnaszálon át
a fülébe csepegtetett leopárdvirág-kivonattól jobblétre szenderülni? Aztán volt még Brant,
a murisi flotta admirálisa és a neje. Sajnos a véletlenül arra tévedő hajósinast is
fájdalmasan korán érte utol a halál. Nem szívesen rabolnám excellenciád értékes idejét, a
lista hosszú, igencsak magas rangú és igencsak halott emberek szerepelnek rajta.
Engedelmével csak a legutóbbi nevet tenném még hozzá.
Orso alig észrevehetően félrehajtotta a fejét, és Morveer elégedetten állapította meg,
hogy a gúnyos mosoly eltűnt az arcáról.
– Bizony Mauthisról volna szó, a Valint és Balk Pénzintézet westporti irodájának
vezetőjéről.
A herceg arca olyan kifejezéstelen lett, mint egy darab kő.
– És ki bízta meg ezzel a legutóbbi feladattal?
– Elvi kérdésnek tekintem, hogy soha ne említsem megbízóim nevét… de úgy hiszem,
ez különleges helyzet. Nem más fogadott fel, mint Monzcarro Murcatto, a caprilei
mészáros. – Annyira belelendült, hogy még egy utolsó cikornyát is megengedett magának.
– Úgy hiszem, önök ismerik egymást.
– Valamelyest – suttogta Orso. A tucatnyi testőr baljóslatúan mozdult, mintha csak
gazdájuk hangulata irányítaná őket. Morveer hirtelen rájött, hogy talán túl messzire ment,
érezte, hogy hirtelen megtelik a hólyagja, és kénytelen volt összeszorítani a combjait. –
Maga behatolt a Valint és Balk westporti irodájába?
– Igen – felelte rekedten Morveer.
Orso vetett egy gyors pillantást a mellette álló göndör hajú férfira.
– Gratulálok ehhez a nagyszerű teljesítményhez, még ha komoly kellemetlenségeket is
okozott vele nekem és a társaimnak. Kérem, árulja el, mi okom van rá, hogy ezek után ne
öljem meg.
Morveer egy könnyednek szánt kuncogással szerette volna elütni a dolog élét, de a hang
lassú halált halt a hatalmas teremben.
– Nos… hm… természetesen nem is sejtettem, hogy önt nehéz helyzetbe hozzuk.
Egyáltalán nem sejtettem. Valójában csak elátkozott asszisztensem sajnálatos tévedése…
illetve talán inkább szándékos becstelensége, sőt hazugsága miatt vállaltam el a munkát.
Egy percig sem szabadott volna megbíznom abban a pénzéhes ribancban… – Egyszerre
leesett neki, hogy nem tünteti fel magát valami jó színben, ha mindent egy halottra fog. A
nagy emberek az élőket szeretik hibáztatni, akiket megkínozhatnak, felköthetnek,
lefejezhetnek és így tovább. A holttestektől nem várhatnak kárpótlást. A méregkeverő
gyorsan taktikát váltott. – Mindössze eszköz voltam, excellenciás uram. Puszta fegyver.
Fegyver, amelyet most felajánlok önnek, hogy belátása szerint forgassa. – Még mélyebbre
hajolt, mint az imént. Az izmok a fenekében alaposan megfájdultak, mire felmászott
ennek a nyavalyás hegynek a tetejére Fontezarmóba, és most reszketve erőlködtek,
gazdájuk nehogy a földre zuhanjon arccal előre.
 – Új munkaadót keres?
– Murcatto végül engem is ugyanúgy elárult, mint excellenciás uramat. Az a nő valóban
egy kígyó. Tekereg, megmarja, aki az útjába kerül, és… pikkelyes – fejezte be esetlenül. –
Szerencsésen megmenekültem mérgező szorításából, és most jóvátételt keresek.
Felkészültem rá, hogy minden energiámat erre fordítom, és nem hátrálok meg!
– A jóvátétel mindannyiunkra ráférne – mormogta a göndör hajú férfi. – Talinsban
futótűzként terjed a hír, hogy Murcatto él. Minden falra kiszögelték a képmását. – Ezt
Morveer maga is megtapasztalhatta, ahogy átszelte a várost. – Azt mondják, excellenciás
uram szíven szúrta, mégsem halt meg.
A herceg felhördült.
– Ha leszúrom, biztosan nem a szívét veszem célba. Az a legkevésbé sebezhető szerve.
– Úgy mesélik, felgyújtotta, vízbe fojtotta, négybe vágta, aztán ledobta az erkélyéről, de
összevarrták, és feltámadt. Azt is mondják, hogy kétszáz embert ölt meg a Sulva gázlóinál.
Aztán egymaga rontott neki az ön seregének, és úgy szórta szét őket, mint szél a pelyvát.
– Bűzlik róla, hogy ez Rogont agyszüleménye – sziszegte a herceg összeszorított fogai
között. – Az a rohadék arra született, hogy ócska történeteket eszeljen ki. Uralkodónak
teljességgel alkalmatlan. Legközelebb majd azt halljuk, hogy Murcatto szárnyakat
növesztett, és szülőanyaként járult hozzá Euz második eljöveteléhez.
– Nem lennék meglepve. Minden utcasarkon plakátok hirdetik, hogy Murcatto a sors
keze, aki azért jött el közénk, hogy felszabadítsa Styriát az ön zsarnoksága alól.
– Hirtelen zsarnok lettem? – A herceg kurtán felnevetett. – Milyen gyorsan változik
újabban a szél iránya!
– Azt mondják, Murcattót nem lehet megölni.
– Valóban ezt mondják? – Orso Morveer felé fordította véreres szemét. – Magának mi a
véleménye, méregkeverő?
– Excellenciás uram! – Morveer még egyszer bemutatta legmélyebb meghajlását. –
Sikeres karriert építettem fel abból az elvből kiindulva, hogy bármit, ami él, el lehet
pusztítani. Ölni sosem lehetetlen, inkább azt találtam mindig is figyelemreméltónak, hogy
milyen könnyű megtenni.
– Szívesen bebizonyítaná?
– Excellenciás uram, alázatosan esedezem a lehetőségért. – Morveer újabb meghajlással
nyomatékosította a mondanivalóját. Határozottan azon a véleményen volt, hogy az ember
sosem hajbókolhat eleget az Orso-félék társaságában, bár azt ő is úgy találta, hogy egy
ekkora ego igencsak képes próbára tenni a környezetében tartózkodók türelmét.
– Akkor tessék. Ölje meg Monzcarro Murcattót! Ölje meg Nicomo Coscát! Ölje meg
Cotarda affoiai grófnőt! Ölje meg, Lirozio puranti herceget! Ölje meg Patinét, Nicante
első polgárát! Ölje meg Sotorius sipani kancellárt! Ölje meg Rogont nagyherceget, mielőtt
királlyá koronáztatja magát! Styria talán nem marad az enyém, de bosszút állok! Ezt
biztosra veheti!
Amikor a felsorolás elkezdődött, Morveer kedélyesen bazsalygott, a végére azonban
lefagyott az arcáról a mosoly, hacsak a tátott szájú, bamba vigyort nem számítjuk annak,
amit nagy erőfeszítések árán remegő arcára kényszerített. Merész vállalkozása a jelek
szerint túlságosan is jól sült el. Akaratlanul is eszébe jutott az az eset, amikor kellemetlen
pillanatokat kívánt szerezni négy kínzójának az árvaházban, lankamsót tett a vizükbe, ami
végül az intézet teljes személyzetének és legtöbb lakójának idő előtti halálát
eredményezte.
– Excellenciás uram! – hördült föl. – Ez nem kevés gyilkosság volna.
– És pár igazán szép nevet írhatna hozzá a listájához, nem igaz? A jutalom sem lesz
kevés, efelől biztosíthatom. Jól mondom, Sulfur uram?
– Jó mondja. – Sulfur, aki eddig a körmeit tanulmányozta, most Morveerre emelte a
tekintetét. Két szeme különböző színű volt, állapította meg a méregkeverő, az egyik zöld,
a másik pedig kék. – Én a Valint és Balk Pénzintézetet képviselem, tudja.
– Á! – Morveernek hirtelen összerándult a gyomra, ahogy rájött, hol látta korábban a
férfit. Mauthisszal beszélgetett a westporti banképületben alig pár nappal azelőtt, hogy ő
hullákkal töltötte volna meg a helyet. – Á! A leghalványabb sejtésem sem volt, tudja… –
Milyen jó is lett volna, ha nem öli meg Nappalt! Akkor most látványosan kikiálthatná őt
bűnösnek, és lenne valaki, akit be lehetne költöztetni a herceg tömlöcébe. Szerencsére úgy
tűnt, Sulfur nem keres bűnbakot. Egyelőre.
– Ó, ön csak a fegyver volt, ahogyan az imént említette. Ha a mi oldalunkon is ilyen
hatékony lesz, nincs mitől félnie. Ráadásul Mauthis rettenetesen unalmas alak volt. Siker
esetére megállapodhatunk mondjuk egymillió talléros fizetségben?
– Egy… millió? – hebegte Morveer.
– Bármit, ami él, el lehet pusztítani. – Orso előredőlt, tekintetét Morveer arcára
szegezte. – Most pedig lásson munkához!
* * *
Már leszállóban volt az est, amikor megérkeztek. A piszkos ablakokban lámpák égtek, a
lágy esti égbolton úgy ragyogtak a csillagok, akár a gyémántok az ékszerész előtt kiterített
finom szöveten. Shenkt sosem szerette Affoiát. Itt tanult fiatal korában, mielőtt még
letérdelt volna a mestere előtt, és mielőtt megesküdött volna, hogy soha többé nem térdel
le senki kedvéért. Itt lett szerelmes egy nőbe, aki túl gazdag, túl öreg és túl szép volt
hozzá, és aki egyszerűen bolondot csinált belőle. Az utakat nemcsak régi oszlopok és
szomjas pálmák szegélyezték, hanem a gyerekes szégyen, a féltékenység és az égbekiáltó
igazságtalanság keserű emlékei is. Különös, de bármilyen vastag is lesz az ember bőre az
idő előrehaladtával, az ifjúkor sebei sosem gyógyulnak be.
Shenkt nem szerette Affoiát, de a nyomok idevezettek. Pár csúf emlék nem volt elég
hozzá, hogy félbehagyjon egy munkát.
– Ez az a ház? – Az épület a város legrégebbi negyedében bújt meg a kanyargó utcák
mélyén, messze a zsúfolt utaktól, ahol a közhivatalokra pályázók neveit írták ki a falakra,
kiegészítve néhány jó tulajdonságukkal meg egyéb kevésbé hízelgő szavakkal és
képekkel. A roskadozó tetejű kis házat egy raktárépület meg egy ócska fészer közé
nyomorították be.
 – Ez az. – A koldus hangja puha, a lehelete pedig büdös volt, mint egy rothadó
gyümölcs.
– Jó. – Shenkt öt tallért nyomott a férfi sebes tenyerébe. – Ez a magáé. – Összezárta a
koldus markát a pénz körül, és a saját kezébe zárta. – Soha többé ne jöjjön ide vissza. –
Közelebb hajolt, és még erősebben megszorította a férfi ujjait. – Soha, de soha!
Átsietett a macskaköves utcán, és átlépett az alacsony kőkerítésen. A szíve szokatlanul
gyorsan vert, fejbőrén izzadságcseppek gyöngyöztek. Keresztülosont a burjánzó kerten,
öreg csizmája megtalálta azokat a helyeket a gyomok között, ahol a léptei némák
maradtak. Kelletlenül, szinte félve pillantott be az ablakon a kivilágított szobába. Három
gyerek ült egy kopott piros szőnyegen a kis kandalló mellett. Két lány meg egy fiú, éppen
egyforma vörös hajjal. Egy élénkpirosra festett kerekes falovacskával játszottak.
Felkapaszkodtak rá, aztán egymást taszigálták le róla vidám kiáltások közepette. Shenkt
némán guggolt odakint, és elbűvölve figyelte őket.
Olyan ártatlanok voltak. Képlékenyek. Tele lehetőségekkel. Még nem kezdtek el
döntéseket hozni, és mások sem hoztak döntéseket helyettük. Még nem záródtak be
előttük az ajtók, hogy az egyetlen megmaradt úton haladjanak tovább. Még nem térdeltek
le senki előtt. Ebben a kurta pillanatban még bármi lehetett belőlük.
– Nocsak, nocsak! Kit látnak szemeim?
A nő a fészer alacsony tetején kuporgott ugrásra készen. Fejét oldalra hajtotta, az egyik
szemközti ablak fénypászmája megvilágította az arcát, tüskés vörös haját, vörös
szemöldökét, összehúzott szemét, szeplős bőrét, elhúzott szája sarkát. A kezében
himbálódzó lánc végén élesre fent fémkereszt lógott.
Shenkt felsóhajtott.
– Úgy fest, ezúttal te győztél.
A nő lecsússzam a fészer tetejéről, puhán földet ért, a lánc megcsördült a kezében.
Kihúzta magát, tett egy lépést Shenkt felé, és felemelte a kezét.
A férfi lassan, mélyen szívta be a levegőt.
Ki tudta venni a másik arcának minden részletét: a ráncokat, a szeplőket, a halvány
szőrszálakat a felső ajkán, a fel-le mozduló vörös szempillákat.
Hallotta a heves szívdobogást; mintha faltörő kossal dörömböltek volna egy kapun.
Puff… puff… puff…
A nő Shenkt tarkójára csúsztatta a kezét, és megcsókolták egymást. A férfi átkarolta a
nő karcsú derekát, az pedig a hajába túrt; a lánc súrolta Shenkt vállát, a lengő fém kereszt
puhán a combjának koccant. A hosszú, gyengéd, alapos csókba a férfi egész teste
beleborzongott, az ajkától a lábujja hegyéig.
Végül a nő húzódott el.
– Rég találkoztunk, Cas.
– Tudom.
– Túlságosan régen.
 – Tudom.
A nő az ablak felé intett a fejével.
– Hiányoztál nekik.
– Szabad…
– Tudod, hogy szabad.
A nő az ajtóhoz vezette Shenktet, belépett előtte a szűk előtérbe, aztán lefejtette a
csuklójáról a láncot az egymást keresztező késekkel, és felakasztotta egy kampóra.
Egyszerre az idősebbik lány rontott elő a szobából. Amikor meglátta a férfit, megtorpant.
– Én vagyok az. – Shenkt lassan araszolt a lány felé. Elcsuklott a hangja. – Én vagyok
az. – A másik két gyerek is kisietett a szobából, és a nővérük háta mögül kukucskáltak elő.
Shenkt a világon senkitől nem félt, de ezek előtt a gyerekek előtt gyáva nyúllá változott. –
Hoztam nektek valamit. – Reszkető ujjakkal nyúlt be a kabátja alá. – Cas! – A faragott
kutyát a nevét viselő kisfiú felé nyújtotta, ő pedig azonnal ki is kapta a kezéből. – Kande!
– A madarat az elkerekedett szemmel bámuló kisebbik lány várakozó markába fektette. –
Ez pedig a tied, Tee. – A macskát az idősebbik lánynak kínálta fel, aki elvette tőle.
– Már senki nem hív így.
– Ne haragudj. Rég találkoztunk. – Megérintette a lány haját, de Tee elhúzódott, ő pedig
zavartan visszakapta a kezét. Ahogy mozdult, megérezte a hentesbárd súlyát a kabátja
alatt. Gyorsan felállt, és hátralépett. A három gyerek a faragott állatokat szorongatva
nézett fel rá.
– Irány az ágy! – parancsolt rájuk Shylo. – Ő holnap is itt lesz. – Tekintetét a férfira
szegezte, szigorú szemöldökén összeszaladtak a szeplők.
– Ugye, Cas?
– Itt leszek.
A nő elhessegette a panaszokat, és a lépcső felé mutatott.
– Ágyba! – A gyerekek sorban, lassú egymásutánban kapaszkodtak fel a fokokon. A fiú
ásított, a kisebbik lány a fejét lógatta, a nagyobbik pedig váltig állította, hogy ő nem
fáradt. – Később bemegyek hozzátok, és énekelek nektek. Ha addig csendben lesztek,
apátok talán eldúdolja majd hozzá a mélyebb részeket.
A kisebbik lány a lépcsőkorlát két oszlopa között Shenktre mosolygott, amíg Shylo be
nem lökte a férfit a nappaliba, aztán magukra nem zárta az ajtót.
– Olyan nagyok lettek – mormogta a férfi.
– Ez így működik. Miért jöttél ide?
– Nem lehet, hogy csak…
– Tudod, hogy lehet, de azt is tudod, hogy nem ez a helyzet. Miért vagy… – A nő
megpillantotta a gyűrűt Shenkt mutatóujján, és felhúzta a szemöldökét. – Ez Murcatto
gyűrűje!
– Purantiban hagyta el. Majdnem elkaptam ott.
 – Elkaptad? Miért?
Shenkt csak egy pillanat szünet után felelt.
– Beleavatkozott… a bosszúmba.
– Te meg a bosszúd! Eszedbe jutott már valaha, hogy talán boldogabb lennél, ha a
hagynád a fenébe?
– Egy kő talán boldogabb lenne, ha madárrá változna, felszállhatna a földről, és szabad
lehetne. De a kő nem madár. Murcattónak dolgoztál?
– Igen. És?
– Hol van?
– Ezért jöttél?
– Ezért. – Shenkt a mennyezet felé fordította a fejét. – Meg miattuk. – A nő szemébe
nézett. – És miattad.
Shylo elmosolyodott, a szeme sarkából szarkalábak futottak szerteszét. A férfi maga is
meglepődött, milyen örömmel pillantotta meg azokat a szarkalábakat.
– Cas, Cas, ahhoz képest, milyen okos egy bitang vagy, nagyon buta egy bitang módjára
viselkedsz. Mindig mindent a legrosszabb helyen keresel. Murcatto Ospriában van
Rogonttal. Ott harcolt a csatában. Akinek van füle, tudja.
– Nem hallottam.
– Mert nem figyelsz. Időközben összehaverkodott a Halogatás hercegével. Gyanítom,
hogy Rogont Orso helyére akarja ültetni, hogy aztán maga mellett tudja Talins népét,
amikor a koronáért nyúl.
– Akkor Murcatto követni fogja. Vissza Talinsba.
– Így van.
– Akkor én is követem őket. Vissza Talinsba. – Shenkt összeráncolta a homlokát. –
Akár ott is maradhattam volna az elmúlt pár hétben. Egyszerűen megvárhattam volna.
– Ez történik, ha folyton kergeted a dolgokat. Jobban jársz, ha megvárod, hogy rád
találjon, amire vársz.
– Biztos voltam benne, hogy azóta találtál magadnak egy másik férfit.
– Találtam párat. Egyik sem volt tartós. – A férfi felé nyújtotta a kezét. – Készen állsz a
dúdolásra?
– Bármikor. – Shenkt megfogta a nő kezét, ő pedig kihúzta a férfit maga után a
szobából, és elindult vele felfelé a lépcsőn.
 VII.
Talins
„A bosszú hidegen tálalva a legjobb ”

Pierre Choderlos de Laclos



Rogont, Ospria nagyhercege késve érkezett az édesluci csatába, de a visserinei Salier
nélküle is túlerőben volt, és a büszkesége amúgy sem engedte, hogy visszavonuljon. Főleg,
hogy az ellenséget egy nő vezette. Harcolt, vesztett, és végül így is, úgy is kénytelen volt
visszavonulni, védtelenül hagyva Caprile városát. A polgárok tudták, hogy nem úszhatják
meg a fosztogatást, ezért inkább maguk nyitották ki a kapukat a talinsi kígyó
könyörületében bízva. Monza belovagolt, de a legtöbb emberét odakint hagyta. Orso
korábban szövetséget kötött a baoliakkal, és meggyőzte őket, hogy rongyos lobogóik alatt
ők is csatlakozzanak az Ezer Kardhoz. Vad harcosok voltak, és véreskezű martalócok
hírében álltak. Mivel Monza maga is véreskezű martalóc hírében állt, ettől csak még
kevésbé bízott bennük.
– Szeretlek.
– Hát persze hogy szeretsz.
– Szeretlek, de ne engedd be a baoliakat a városba, Benna.
– Bízhatsz bennem.
– Bízom benned. Ne engedd be a baoliakat a városba.
Monza három órán keresztül lovagolt a lenyugvó nap alatt vissza az oszladozó
halottaktól hemzsegő édesluci csatatérre, hogy Orsoval vacsorázzon, és kifaggassa az
évad lezárásával kapcsolatos terveiről.
– Kegyelmezzen meg Caprile polgárainak, ha feltétel nélkül megadják magukat,
kifizetik a hadisarcot, és mostantól fogva teljes jogú uralkodójukként tekintenek rám.
– Kegyelmezzek meg, excellenciás uram?
– Tudja, hogyan kell, igaz? – Monza tudta, hogyan kell, csak azt nem hitte volna, hogy
Orso is tudja. – A földjeiket akarom, nem az életüket. A halottak nem tudnak
engedelmeskedni. Nagy győzelmet aratott itt. Kijár magának egy igazi diadalmenet Talins
utcáin.
Ennek legalább Benna örülne.
– Excellenciás uram túlontúl nagylelkű.
– Hah! Ezzel kevesen értenének egyet.
Monza nevetve lovagolt újra Caprile felé a hajnali hűvösben, és Hűséges mellette
nevetett. Arról beszélgettek, milyen termékeny a fold a Capra partján, és nézték, ahogy a
jó búza hullámzik a szélben.
Aztán füstöt látott a város fölött, és máris mindent tudott.
Az utcák megteltek holttestekkel. Férfiakkal, nőkkel, gyerekekkel, fiatalokkal és
öregekkel. Madarak lakmároztak belőlük, hegyek nyüzsögtek körülöttük. Egy kutya
sántított zavarodottan a lovaik mellett. Semmi más nem mutatkozott, ami élt volna. Üres
ablakok tátongtak, üres ajtónyílások ásítottak. A tüzek még égtek, egész sor házakból nem
maradt más, csak hamu meg ledőlt kémények.
Előző este még virágzó város állt itt. Reggelre Caprile földi pokollá változott.
Benna nem hallgatott rá. A baoliak kezdték, de az Ezer Kard katonái – részeg, dühös
férfiak, akik attól féltek, hogy lemaradnak a könnyű zsákmányról – is lelkesen csatlakoztak
hozzájuk. A sötétség és a sötét alakok társasága még egy többé-kevésbé rendes emberből
is könnyen állatot farag, márpedig Monza katonái között alig akadt akár csak egy többé-
kevésbé rendes ember is. A civilizáltság határai nem olyan áthatolhatatlanok, mint a
civilizált emberek hiszik. Akár a füst a szélben, egyik pillanatról a másikra foszlanak
szerte néha.
Monza leugrott a nyeregből, és a szemetes kockakövekre hányta Orso herceg ízletes
reggelijét.
– Nem a te hibád – mondta Hűséges, a nő vállára téve lapáttenyerét.
Monza lerázta magáról a férfi kezét.
– Tudom. – De háborgó gyomra másképp gondolta.
– A Vérontás Éveit éljük, Monza. Ilyenek vagyunk.
A nyelvét csípte az epe, ahogy felballagott a főhadiszállásul kiválasztott ház lépcsőin.
Benna mélyen aludt, keze ügyében a kenderpipával. Monza kirángatta az ágyból, és addig
pofozta, amíg az öccse nyüszíteni nem kezdett.
– Megmondtam, hogy ne engedd be őket a városba! – Az ablakhoz rángatta Bennát, és
kényszerítette, hogy nézzen ki a vérben fürdő utcára.
– Nem tudom. Szóltam Victusnak… Azt hiszem… – Benna a földre rogyott, és elsírta
magát, Monza haragja pedig elszivárgott, és csak ürességet hagyott maga után. Ő
hibázott, amikor az öccsére bízta a feladatot. Nem hagyhatta, hogy ez a teher Benna vállát
nyomja. Jó ember volt, érzékeny, nem viselte volna jól. Nem tehetett mást, letérdelt mellé,
átölelte, és nyugtató szavakat suttogott a fülébe, miközben legyek zümmögtek odakint az
ablak előtt.
– Orso diadalmenettel akar ünnepelni bennünket…
Nem sokkal később terjedni kezdtek a hírek. A talinsi kígyó rendelte el aznap az
öldöklést. ő hajszolta bele a baoliakat, üvöltve követelte, hogy végezzenek mindenkivel.
Elnevezték caprilei mészárosnak, ő pedig nem tiltakozott ellene. Az emberek sokkal
könnyebben hisznek el egy egyszerű hazugságot, mint azt, hogy sajnálatos véletlenek
sorozata történt. Sokkal könnyebben hiszik el, hogy a világ tele van gonoszsággal, mint
azt, hogy tele van balszerencsével, önzéssel és ostobasággal. Főleg, hogy ezeknek a
pletykáknak értelmük is volt. Monzától jobban féltek, mint valaha, márpedig a félelem
hasznos.
Ospriában bűnözőnek nyilvánították. Visserinében elégették a képmását. Affoiában és
Nicantéban egy vagyont ajánlottak fel annak, aki végez vele. Az Azúr-tenger partján
mindenütt az ő szégyenét zengték a harangok. De Etrisaniban ünnepelték. Talinsban
tömegek gyűltek össze az utcán, hogy a nevét skandálják és virágszirmokkal árasszák el.
Cesaléban szobrot emeltek a tiszteletére. Rikító egy valami volt, amiről aztán hamarosan
lekopott a vékony aranyozás. Olyannak ábrázolta őt és Bennát, amilyenek sosem voltak:
két hatalmas mén hátán ülve merészen tekintettek a fényes jövő felé.
Nincs nagy különbség egy hős és egy gazember, egy katona és egy gyilkos, egy győzelem
és egy bűntett között. Minden csak azon múlik, hogy a folyó melyik partján van otthon az
ember.
 Talins szülötte hazatér
Monza nem érezte jól magát.
Fájt a lába, a fenekét kidörzsölte a nyereg, a válla úgy elmerevedett, hogy mint valami
hibbant bagoly, folyamatosan a nyakát forgatta, reménytelenül igyekezve ellazítani az
izmait. Ahányszor csak szűnni látszott egy pillanatra valamelyik gyötrelemforrás, másik
került elő helyette, hogy betöltse az űrt. Röhejesen elálló kisujját mintha fájdalomból
sodort hideg fonállal tekerték volna körbe, ami aztán egészen a könyökéig megfeszült,
ahányszor csak mozdulni próbált. A nap könyörtelenül perzselt a tiszta kék égen, Monza
pedig hunyorogva igyekezett megbirkózni a fájdalommal, ami a koponyáját összetartó
érmékből sugárzott a fejébe. Izzadságcseppek csiklandozták a bőrét a haja alatt, aztán
legördültek a nyakán, és felgyűltek a Gobba drótja által hátrahagyott sebben, ami úgy
viszketett tőlük, mint az istennyila. Ragadós, lucskos volt a bőre, úgy főtt a páncéljában,
mint belsőségek a lábasban.
Rogont úgy öltöztette fel, ahogy egy félkegyelmű elképzeli a háború istennőjét: a
csillogó acél és a hímzett selyem szomorú elegye éppen annyira volt kényelmes, mint a
teljes testet fedő páncél, és éppen annyi védelmet nyújtott, mint egy hálóköntös. Bár
Rogont saját fegyverkovácsa méretre készítette neki, az aranyozott mellvért jóval bővebb
lett, mint szükséges lett volna. A Halogatás hercege szerint azonban az emberek ezt
akarták látni.
És éppen elegen jöttek el ebből a célból.
Tömegek lepték el Talins keskeny utcáit. Az emberek fürtökben lógtak az ablakokban,
és összezsúfolódtak a háztetőkön, hogy vethessenek rá egy pillantást. Szédítő sokadalom
töltötte meg a tereket és a kerteket, virágokat dobáltak felé, zászlókat lobogtattak,
tobzódtak a reményben. Kiabáltak, harsogtak, bömböltek, visítottak, tapsoltak, dobogtak,
mindezt egymással versengve, hogy kiderüljön végre, ki lesz az első, akinek a nagy
tombolásban kipukkan a feje. Az utcasarkokon összegyűlt zenészek hadiindulókra
zendítettek rá, amikor Monza a közelükbe ért. Aztán ahogy lassan távolodott, a fúvósok
elhaló harsogása a következő rögtönzött rezesbanda hamis próbálkozásával elvegyülve
éktelen, zavaros, őrjítő, hazafias lármát eredményezett a háta mögött.
Olyan volt, mint a diadalmenet az édesluci győzelem után, csak időközben idősebb és
kelletlenebb lett, az öccse visszament a sárba, ahelyett, hogy fürdött volna a dicsőségben,
és régi ellensége, Rogont lovagolt mögötte, nem pedig régi barátja, Orso. Talán csak erről
szólt a történelem igazából. Az ember nem remélhetett mást, csak hogy egyik rafinált
gazembert a másikra cseréli.
Átkeltek a Könnyek hídján, az Érmék hídján és a Sirályok hídján, ahol a pillérekről
faragott tengeri madarak meredtek dühösen az elvonuló menetre, miközben odalent az
Etris sáros vize hömpölygött komótosan. Ahányszor befordult egy sarkon, újból kitört a
tapsvihar, őt pedig újból elfogta a hányinger. Vadul kalapált a szíve. Minden pillanatban
arra számított, hogy valaki megöli. Pengéket és nyílvesszőket várt, nem virágszirmokat és
kedves szavakat. Azokra amúgy is sokkal inkább rászolgált. Orso herceg ügynökei,
esetleg az Unió szövetségesei és talán száz másik ember, akik ezért vagy azért bosszút
forraltak ellene. A fenébe is, ha ő is ott állt volna az út szélén, és meglátott volna egy nőt,
aki ilyen ruhában lovagol el mellette, biztosan elvi kérdést csinál belőle, hogy megölje. De
Rogont pontosan tudta, milyen pletykát kell terjesztenie. A talinsiak imádták őt. Vagy
imádták a gondolatát. Vagy legalábbis úgy kellett tenniük, mintha imádnák.
A nevét harsogták, az öccse nevét meg a nagy győzelmeinek a helyszíneit. Afieri.
Caprile. Musselia. Édesluc. Magastöltés. Még a Sulva gázlóiról sem feledkeztek meg.
Monza kíváncsi lett volna, tudják-e, miért éltetik. Ezeken a helyeken halottak garmadáját
hagyta maga után. Cantain oszladozó fejét Borletta kapuja fölött. A kését Hermon
szemében. A feldarabolt Gobbát, akinek a testét patkányok falták fel a csatornában.
Mauthist meg az írnokait a mérgezett könyveikkel, a mérgezett ujjaikkal, a mérgezett
nyelvükkel. Ariót és felkoncolt vigadó cimboráit a Cardottiban. Ganmarkot és lekaszabolt
őreit. Hűségest a malomkeréken lógva, Foscar péppé zúzott fejét a poros padlón. Hullákat
szekérszámra. Volt, amelyiket nem bánta meg, volt, amelyiket igen. Azt mindenesetre nem
tudta, mit lehet bármelyiken is ünnepelni. Grimaszolva nézett fel az ablakokból figyelő
mosolygó arcokra. Talán ez a különbség közte meg ezek között az emberek között.
Ők talán szeretik a hullákat, feltéve, hogy nem a sajátjukról van szó.
Hátrapillantott a válla fölött állítólagos szövetségeseire, de az ő látványuktól sem érezte
jobban magát. Ott volt Rogont nagyherceg, a királyi trón várományosa, aki testőrök
gyűrűjéből mosolygott a tömegre, és aki pontosan addig fogja őt ajnározni, amíg az
érdekei úgy kívánják. Vele lovagolt a csillogó acélszemű Reszket, aki az ő óvó kezei
között vált szerethető optimistából megcsonkított gyilkossá. Cosca visszakacsintott rá – a
zsoldosvezér a világ legmegbízhatatlanabb szövetségese vagy a világ
legkiszámíthatatlanabb ellensége volt, és még mindig nem dőlt el, igazából melyik a kettő
közül. Nyájas pedig… ki tudja, mi zajlott a mögött az üres szempár mögött.
Őket követték a Nyolcak Ligájának életben maradt vezetői. Vagyis a Kilencek
Ligájának első emberei. A kackiás bajszú puranti Lirozio, aki ügyesen besurrant Rogont
táborába, miután pár kurta pillanatig Orso szövetségese volt. Cotarda grófnő és
elmaradhatatlan nagybátyja. A fejedelmi tartású, de parasztruhát viselő Patine, Nicante
első polgára, aki nem volt hajlandó részt venni a csatában a gázlóknál, de a jelek szerint az
ellen nem volt kifogása, hogy osztozzék a diadalban. Olyan városok is képviseltették
magukat, amiket ő maga fosztott ki Orso nevében. Vonultak vele musseliaiak és etreaiak,
sőt ott volt Cantain herceg sunyi tekintetű unokahúga is, aki váratlanul Borletta hercegnője
lett, és láthatólag határozottan élvezte a helyzetet.
Sokan ezek közül az emberek közül olyan régen voltak az ellenségei, hogy nehezére
esett alkalmazkodnia az új felálláshoz, és ha találkozott a tekintetük, látta, hogy ők is így
vannak vele. Ő volt a pók, akit el kellett tűrniük a spájzban, hogy megszabadítsa őket a
legyektől. Viszont, ha már egy légy sem maradt, ki akar pókot látni a befőttjében?
Monza megint előrefordult, izzadó válla viszketett, tekintetét az útra szegezte. A
tengerpart végtelen ívét követték, fölöttük rikoltozó sirályok köröztek. A nő orrát
betöltötte Talins rothadó, sós aromája. A kikötő mellett elhaladva két hatalmas hadihajó
félkész testét pillantotta meg, amint partra vetett bálnák csontvázaiként nyugodtak a
szárazdokkban. Később a kötélverők következtek, aztán a vitorlaszövők, a fatelep, a
faesztergályosok, a rézművesek és a lánckészítők. A hatalmas, bűzlő halpiac standjai
kiürültek, talán először honolt csend a sorok között azóta, hogy az édesluci győzelem
legutóbb az utcákra csábította az őrjöngve ünneplő tömegeket.
Az emberek tarka-barka forgataga mögött az épületeket ellepték a plakátok, mint a
nyomtatás feltalálása óta többé-kevésbé folyamatosan. Régi győzelmek hírei,
figyelmeztetések meg lelkesítő, hazafias halandzsa fedte egymást egyre több rétegben.
A legfrissebb sorozatra egy nő zord, bűntelen, a maga hűvösségében gyönyörű arca
került. Monza gyomra összerándult, ahogy rájött, hogy a kép őt akarja ábrázolni. Vastag
betűkkel három szót nyomtattak alá: Erő, Bátorság, Dicsőség. Orso egyszer azt mondta
neki, hogy a hazugságból is lehet igazságot varázsolni, ha elég gyakran kiáltják világgá.
Most pedig, a sótól kivert falakon, ott volt előtte saját öntelt arcának számtalan rongyos,
szamárfüles példánya. A következő omladozó homlokzatra másféle posztereket
ragasztottak: az elmosódva nyomtatott képeken Monza egy kardot emelt a magasba.
Alatta felirat hirdette: Soha ne add meg magad! Soha ne irgalmazz! Soha meg ne bocsáss!
A plakát fölé valaki ember nagyságú vörös betűkkel egyetlen szót festett a falra: Bosszú.
Monza nyelt egyet. Rosszabbul érezte magát a bőrében, mint valaha. A számtalan móló
mellett különféle formájú és méretű halászhajók, kirándulóhajók meg kereskedőhajók
hintáztak a terebélyes öböl hullámain, kötélzetük pókhálóján a világ összes nációját
képviselő matrózok figyelték, ahogy a talinsi kígyó elfoglalja a várost.
Éppen ahogy Orso tartott tőle.
* * *
Cosca jól érezte magát a bőrében.
Meleg volt, de a tenger felől hűsítő szellő fújt, és egyre bővülő kalaparzenáljának
legújabb tagja tökéletesen árnyékolta a szemét. Veszélyes volt a helyzet, a tömegben
biztosan nem egy vérszomjas elem bújt meg, de kivételesen jó pár nála gyűlöltebb
célpontot is találhattak a közvetlen közelében. Inni, inni, inni… Persze a borissza hang a
fejében sosem fog elhallgatni teljesen. Ez most azért nem kétségbeesett kiáltás volt,
inkább csak mogorva dörmögés, amit segített elnyomni a folyamatos éljenzés.
A moszat meg a hínár halvány szagától eltekintve minden pont olyan volt, mint
Ospriában, a Szigetek csatájában aratott híres győzelme után, amikor felállt a kengyelben,
és azt kiáltotta az éljenző tömegnek, hogy „ne, kérem, ne!”, pedig valójában úgy gondolta,
hogy „még, még!”. Akkor Sefeline nagyhercegnő, Rogont nagynénje fürdött az általa
kivívott dicsőségben alig pár nappal azelőtt, hogy meg akarta volna mérgeztetni Coscát.
Alig pár hónappal azelőtt, amikor fordult a szerencse, és őt magát mérgezték meg. Ilyen
volt a styriai politika. Cosca egy pillanatra el is gondolkodott rajta, miért ártja bele magát
egyáltalán.
– A díszletek változnak, az emberek idősebbek lesznek, az arcok helyet cserélnek, de a
taps ugyanolyan marad. Heves, ragályos és borzasztóan rövid életű.
– Aha – mormogta válaszul Reszket. Újabban csak ennyivel vette ki a részét a
beszélgetésből, de Coscának ez tökéletesen megfelelt. Bár néha igyekezett rávenni magát,
hogy megváltozzon, azért alapvetően sokkal jobban szeretett beszélni, mint hallgatni.
– Persze mindig is gyűlöltem Orsot, de azért nem lelem örömömet a bukásában. –
Talins hercegének szobra ott magasodott az egyik mellékutcában, amelyik mellett
elhaladtak. Orso mindig is lelkes támogatója volt a szobrászoknak, feltéve, hogy őt
használták modellnek. A hatalmas műalkotás elé állványokat emeltek, az arca körül
összegyűlt férfiak pedig lelkesen verték szét a komor vonásokat súlyos kalapácsaikkal. –
A tegnapi hősöket egyik pillanatról a másikra félredobják. Éppen úgy, ahogy engem is
félredobtak.
– Úgy tűnik, visszaküzdötted magad.
– Pontosan erről beszélek! Mindannyian csak az árral sodródunk. Hallgatjuk, ahogy
Rogontot meg a szövetségeseit éltetik, pedig nemrég még förtelmes gennygócnak
gondolták őket a világ testén. – A legközelebbi falra ragasztott plakátokra mutatott. Orso
herceget ábrázolták, amint éppen a latrinába nyomják az arcát. – Hámozd le a legfelső
réteget ezekből a falragaszokból, és bármibe lefogadom, hogy alattuk ennek a menetnek a
felét gyalázzák a lehető legmocskosabb módokon. Emlékszem egyre, amelyiken Rogont
egy tányérra szart, Salier herceg pedig egy villával fogyasztotta el a végterméket. Egy
másikon Lirozio herceg közelíti meg hátulról a lovát. Azt, hogy „megközelíti”, úgy
értem…
– Hehh! – Reszket elmosolyodott.
– A ló nem rajongott az ötletért. Hánts le még néhány réteget, és pironkodva vallom be,
olyan plakátot is találsz, amelyik a legszívtelenebb bitangként emlékezik meg rólam a
Világ Körén belül. Most viszont… – Cosca színpadias csókot dobott az egyik erkélyen
összegyűlt hölgyek felé, akik elmosolyodtak, visszaintegettek, és nem hagytak felőle
kétséget, hogy igazi hősként tekintenek rá.
Az északföldi megvonta a vállát.
– Errefelé nincsen súlya az embereknek. Arra fújja őket a szél, amerre csak neki tetszik.
– Sokfelé megfordultam. – Már ha a menekülés egyik háború sújtotta szerencsétlen
helyről a másikra annak számít. – És tapasztalatom szerint az emberek máshol sem
nehezebbek. – Cosca lecsavarta a flaskája kupakját. – Sokan hisznek mélységesen ebben
vagy abban, hogy aztán az egészet rettenetesen kényelmetlennek találják, amikor a saját
életükre kellene alkalmazniuk. Kevesen engedik, hogy az erkölcs a célszerűség útjába
álljon. Vagy akár csak a kényelem útjába. Ritka és veszélyes az olyan ember, aki akkor is
őszintén hisz valamiben, ha áldozatot kell hoznia miatta.
– Ritka egy marha az, aki a nehezebbik utat választja csak azért, mert az a helyes út.
Cosca nagyot húzott a flaskájából, elfintorodott, aztán végighúzta a nyelvét az első
fogain.
– Ritka egy marha az, aki meg tudja különböztetni a helyes utat a helytelentől. Az
biztos, hogy nekem sosem volt hozzá tehetségem. – Felállt a kengyelben, lekapta a
kalapját, és vadul lóbálni kezdte, úgy rikoltozva, mint egy tizenöt éves fiú. A tömeg lelkes
ordítással felelt. Éppen úgy, mintha rászolgált volna az éljenzésre. Mintha nem is Nicomo
Cosca lenne.
* * *
Olyan csendesen, hogy senki sem hallhatta, olyan csendesen, hogy a hangok szinte csak a
saját fejében szólaltak meg, Shenkt dúdolt.
 – Itt van!
A terhes csend tapsvihart szült. Az emberek táncoltak, az ég felé nyújtották a karjukat,
és hisztérikus lelkesedéssel éljeneztek. Nevettek és sírtak, úgy ünnepeltek, mintha az
életük egy hangyányit is megváltozna attól, hogy Monzcarro Murcattót egy lopott trónra
ültetik.
Shenkt gyakran megfigyelte, hogy megy ez a politikában. Amikor egy új vezér akár így,
akár úgy, de hatalomra kerül, egy darabig egyszerűen nem tud rosszat tenni. Ebben a kurta
időszakban az embereket elvakítják saját hiú reményeik, hogy valami jobb következik.
Persze semmi sem tart örökké. Nemsokára, általában riasztó sebességgel a vezér
tökéletességéről szőtt álmokba bezavarnak az alattvalók bagatell csalódásai, bukásai,
frusztrációi. Hamarosan eljutnak odáig, hogy a vezér már nem tud jót tenni. A nép új
uralkodót követel, akivel újjászülethetnek. Megint.
Egyelőre azonban olyan hangosan éltették Murcattót, hogy bár vagy egy tucatszor látott
már ilyesmit, Shenkt kis híján reménykedni kezdett. Talán ez lesz a nagy nap, egy
csodálatos korszak beköszönte, és évek múltán büszke lehet majd rá, hogy rá is osztottak
szerepet. Még ha ez a szerep nem is volt felemelő. Végül is egyesek csakis sötét
szerepeket tudnak eljátszani.
– A sorsra! – Shylo megvetően húzta el mellette a száját. – Hogy néz már ki? Kibaszott
arany gyertyatartónak öltözött. Egy csicsás bábunak, akit bearanyoztak, hogy ne látsszon,
mennyire rothad.
– Nekem tetszik. – Shenkt örült, hogy élve látja a nőt egy fekete csődör hátán, a csillogó
menet élén. Orso herceg csillaga talán leáldozott, a népe új vezetőt ünnepelt, a
fontezarmói erődöt körbevették és ostrom alatt tartották. Mindez azonban szemernyit sem
számított. Shenktet megbízták egy feladattal, ő pedig el fogja végezni, akármilyen
szomorú is lesz a vége. Éppen úgy, mint máskor. Elvégre egyes történetek csakis szomorú
véget érhettek.
Murcatto közelebb ért, tekintetét a legvérszomjasabbak elszántságával szegezte előre.
Shenkt szívesen odafurakodott volna hozzá, hogy mosolyogva a kezét nyújtsa neki. De túl
sok volt a bámészkodó, és túl sok volt a testőr. És amúgy is közeledett a pillanat, amikor
szemtől szemben üdvözölheti majd.
Egyelőre mozdulatlanul figyelte az előtte lovagoló nőt, és csak dúdolt magában.
* * *
Annyi ember! Olyan sok, hogy meg sem lehetett számolni őket. Amikor Nyájas
megpróbálta, különös érzés lett úrrá rajta. Hirtelen Vitari arcát pillantotta meg a tömegben
egy ösztövér, rövid kese hajú, fakó mosolyú férfi mellett. Nyájas felállt a nyeregben, de
egy lobogó hullámzott végig előtte, azután pedig már nem látta őket. Ezernyi másik arc
vakító kavalkádja rejtette el őket. Inkább a menetre figyelt hát.
Ha Murcatto és Reszket az Óvóban lettek volna fegyencek, az északföldi arcát látva
Nyájasnak semmiféle kétsége nem lett volna afelől, hogy meg akarja ölni a nőt. Csakhogy
sajnos nem az Óvóban voltak, és az itteni szabályokból Nyájas semmit sem értett.
Különösen miután nők is képbe kerültek, akik egy másik néphez tartoztak a szemében.
Reszket valójában talán szerelmes volt Murcattóba, és az az éhes düh a tekintetében maga
volt a szerelem. Nyájas tudta, hogy Visserinében üzekedtek, éppen eleget hallotta őket. De
azt is sejtette, hogy a nő újabban inkább Ospria nagyhercegével üzekedik, és fogalma sem
volt róla, ez vajon mit jelenthet. Ebben állt a probléma.
Nyájas soha nem értette az üzekedést, a szerelmet pedig még annyira sem. Amikor
visszakerült Talinsba, Sajaam néha elvitte kurvákhoz, azt mondta, jutalmul. Márpedig
jutalmat visszautasítani udvariatlanságnak tűnt volna, hiába nem fűlött a foga az egészhez.
Eleve nemigen akart megmerevedni a farka, de később is legfeljebb annyi élvezetet talált
az egész mocskos izében, hogy a lökéseket számolta, amíg vége nem lett.
Most azzal próbálta nyugtatni felborzolt idegeit, hogy a lova patáinak koppanásait
számolta. Úgy tűnt, az lesz a legjobb, ha a kínos félreértéseket elkerülendő megtartja
magának az aggodalmait, és hagyja, hadd menjenek a dolgok a maguk útján. Végül is ha
Reszket megöli a nőt, neki az is elég mindegy lesz. Valószínűleg egy csomó ember meg
akarja ölni. Ez történik, ha valaki nem húzza meg magát.
* * *
Reszket nem volt szörnyeteg. Csak elege lett.
Elege lett abból, hogy hülyének nézik. Elege lett abból, hogy a saját jóindulatát szívja
meg. Elege lett abból, hogy a lelkiismeretével foglalkozzon. Elege lett abból, hogy mások
aggodalmai miatt kelljen aggódnia. És legfőképpen elege lett abból, hogy viszketett az
arca. Fintorogva mélyesztette körmeit a sebekbe.
Monzának igaza volt. A könyörület meg a gyávaság egy és ugyanaz. A jó
magaviseletért nem jár jutalom. Sem Északföldön, sem itt, sem sehol. Az élet egy gonosz
szemétláda, azoknak ad, akik elveszik, amit akarnak. Az igazság a legkönyörtelenebbek, a
legalattomosabbak, a legvéreskezűbbek oldalán állt, és ezt semmi sem bizonyította
fényesebben, mint ez az éljenző tömeg. Figyelte a fekete ménjén elöl lovagoló Monzát,
ahogy fekete haja lebegett a szélben. Mindenben igaza volt, többé-kevésbé.
És ő meg fogja ölni, mégpedig azért, mert megdugatta magát valaki mással.
Vagy tíz különböző ötlete támadt, hogyan fogja leszúrni. A hegekre gondolt a bordáin,
arra, hogy közéjük csúsztatja a pengét.
A sebekre gondolt a nyakán, arra, hogy a keze éppen ott simulhatna a bőrére, amikor
megfojtja. Úgy érezte, jó lenne még egyszer utoljára közel kerülni hozzá. Különös, hogy
annyiszor megmentette az életét, akár a sajátja kockáztatása árán is, most pedig azon
elmélkedik, hogyan vethetne véget neki. Úgy volt, ahogy a Véres Kilences mondta neki
egyszer: a szeretetet és a gyűlöletet csak egy kés pengéje választja el egymástól. Reszket
száz módját tudta, hogyan öljön meg egy nőt, a végeredményben azonban semmiféle
különbség nem lett volna. A kérdés csak az volt, hol és mikor tegye meg. Monza
folyamatosan résen volt, számított a merénylők pengéire. Az övére talán nem, de bárki
máséra igen. Reszket nem kételkedett benne, hogy rajta kívül is rengetegen utaznak a
nőre. Ezt Rogont is tudta, ezért úgy vigyázott Monzára, mint fösvény a kincsére. Szüksége
volt rá, hogy az ő oldalára állítsa ezeket az embereket, úgyhogy folyamatosan figyeltette.
Reszketnek ki kellett hát várnia a megfelelő pillanatot. De tudott türelmes lenni. Carlot
mondta jól. A hamari munka sosem jó.
– Húzódjon közelebb hozzá!
 – Hogyan? – Maga Rogont herceg szólította meg. Reszketnek minden önuralmára
szüksége volt, hogy ne verje be ököllel a férfi vigyorgó, csinos képét.
– Orsonak most is vannak itt barátai. – Rogont tekintete idegesen fürkészte a tömeget. –
Ügynökei. Merénylői. Mindenhonnan veszély leselkedik ránk.
– Veszély? De hát mindenki olyan boldognak tűnik!
– Maga most viccel?
– Azt sem tudom, hogyan kell. – Reszket arca olyan rezzenéstelen maradt, hogy a
herceg képtelen volt eldönteni, gúnyolódik-e vele vagy sem.
– Húzódjon közelebb hozzá! Maga elvileg a testőre.
– Tudom, mi vagyok. – Az északföldi a lehető legszélesebb vigyorával nézett Rogontra.
– Emiatt igazán nem kell aggódnia. – Sarkát a lova oldalába mélyesztette, mire az állat
sietősebb tempóra váltott. Közelebb húzódtak Monzához az utasítás szerint. Annyira
közel, hogy Reszket látta a nő állkapcsának megfeszülő izmait.
Annyira közel, hogy elővehette volna a bárdját, és kettéhasíthatta volna vele a
koponyáját.
– Tudom, mi vagyok – suttogta. Nem volt szörnyeteg. Csak elege lett.
* * *
A menet végül a város szívében, az ősi Szenátus előtti téren állapodott meg. A hatalmas
épület teteje évszázadokkal korábban beomlott, repedezett márványlépcsőin felütötte a
fejét a gaz. A kolosszális timpanon rég elfeledett isteneket ábrázoló szobrai formátlan
kőhalommá koptak, és rikoltozó sirályok tömegének nyújtottak kényelmes ülőhelyet. A tíz
hatalmas, madárürüléktől csíkos, szélben lobogó plakátokkal teleragasztott oszlop
ijesztően megdőlt. A valaha fenséges épület azonban így is jócskán a környező házak fölé
emelkedve hirdette az Újbirodalom letűnt dicsőségét.
A lépcsőtől induló kőemelvény mélyen benyúlt a téren összegyűlt bámészkodók
tengerébe. Az egyik sarkában a világnak reményt nyújtó Scarpius életnagyságnál négyszer
nagyobb viharvert szobra állt. Kinyújtott karja sok száz évvel korábban csuklóból letört,
és talán jól jellemezte Styriát, hogy azóta sem jutott eszébe senkinek helyrehozni. A
szobor előtt, a lépcsőkön, az oszlopok körül őrök álltak komoran. Zubbonyaikat Talins
címere díszítette, de Monza jól tudta, hogy valójában Rogont emberei. Bár Styria elvileg
most már egyetlen nagy család volt, az ospriai kék egyenruhába öltözött katonákat nem
fogadták volna itt szívesen.
Monza lecsússzam a nyeregből, és végigsietett a tömegben megnyíló keskeny
hasadékon. Az emberek nekifeszültek az őröknek, a nevét kiáltozták, az áldásáért
könyörögtek. Mintha jobbra fordult volna a soruk attól, ha megérintik. Eddig
mindenesetre senki nem ment vele sokra. Előreszegezte a tekintetét, mindig csak előre. Az
állkapcsa már fájt, olyan erővel szorította össze a száját, miközben várta a pengét, a
nyílvesszőt, a dárdát, ami az élete végét jelentheti. Boldogan ölt volna a kender jelentette
édes feledésért, de próbált visszavenni a kenderből és az ölésből is.
Ahogy elindult felfelé a lépcsőn, Scaripus a zuzmó lepte szeme sarkából lesett le rá,
mintha csak azt kérdezné: Tényleg nem találtak jobbat ennél a ribancnál? A hatalmas
timpanon éppen fölötte magasodott, és Monza azon kezdett elmélkedni, hogy a több száz
tonnányi kő vajon nem éppen ezt a pillanatot választja-e, hogy alázuhanjon, és elintézze
Styria teljes vezetését, önmagát is beleértve. Valahol a lelke mélyén remélte, hogy így
lesz, és a kövek véget vetnek a hányattatásainak.
A legelőkelőbb – azaz a legokosabb és a legkapzsibb – polgárok feszengve gyűltek
össze az emelvény közepén. Drága ruháikban izzadva, éhesen lesték Monzát, mint ludak a
magokkal teli tálat. Ahogy Rogont és ő közelebb értek, mindannyian meghajoltak.
Egyszerre mozdult a fejük, szinte biztosnak tűnt, hogy előtte gyakoroltak. Ettől Monza
valamiért még ingerültebb lett, mint volt.
– Álljanak fel! – mordult rá a polgárokra.
Rogont kinyújtotta a kezét.
– Hol van a diadém? – Csettintett az ujjaival. – A diadémot, a diadémot!
A legelöl álló polgár úgy festett, mint egy bölcs öregember rosszul sikerült karikatúrája.
Görbe orra volt, őszes szakálla és recsegő, mély hangja, zöld kalapja pedig leginkább egy
felfordított bilire emlékeztetett.
– Hölgyem, a nevem Rubine, engem ért a megtiszteltetés, hogy a talinsiak nevében
beszéljek.
– Scavier vagyok. – A kövérkés nő azúrkék pruszlikja ijesztően terebélyes dekoltázst
tett közszemlére.
– Én pedig Grulo. – A magas, szikár férfi éppenséggel nem taszította félre Scaviert, de
nem sokon múlott.
– A két legrangosabb kereskedőnk – magyarázta Rubine.
Rogontot ez nemigen érdekelte.
– És?
– És excellenciás uram engedelmével úgy reméltük, tárgyalhatnánk a megállapodás
bizonyos részleteiről…
– Igen? Ki vele!
– Ami a címet illeti, úgy reméltük, talán eltávolodhatnánk a nemességtől. A
nagyhercegnő túlságosan is Orso zsarnokságát idézné.
– Úgy reméltük… – sietett hozzáfűzni Grulo, miközben egy otromba gyűrűvel az ujján
hadonászott. – Találhatnánk valamit, ami a hétköznapi emberektől kapott mandátumra
utalna.
Rogont elhúzta a száját, és úgy nézett Monzára, mintha a „hétköznapi ember”
kifejezésnek húgyíze lenne.
– Mandátum?
– Elnök talán? – vetette fel Scavier. – Első polgár?
– Végül is – tette hozzá Rubine – az előző nagyherceg valójában még… él.
 Rogont a fogát csikorgatta.
– Két tucat mérföldnyire innen úgy húzta meg magát az ostromgyűrűben, mint patkány
a lyukában! Csak idő kérdése, hogy igazságot szolgáltassunk.
– De ön is tudja, hogy az ügy jogi vetülete problémásnak bizonyulhat…
– A jogi vetülete? – Rogont suttogva, de ingerülten beszélt. – Hamarosan Styria királya
leszek, és azt akarom, hogy Talins nagyhercegnője legyen az egyik, aki a fejemre teszi a
koronát! Király leszek, értik? A jogi vetületen meg akadjon fenn más!
– De excellenciás uram, ezt alkalmasint nem tekintik majd megfelelő…
Ahhoz képest, hogy túlontúl is türelmes ember hírében állt, Rogont igencsak gyorsan
kijött a sodrából az elmúlt hetekben.
– Mennyire lenne megfelelő, ha én mondjuk felköttetném magát? Itt és most. Minden
más vonakodó mocsadékkal együtt ebben a városban. Megvitathatnák a dolog jogi
vetületét, amíg ott himbálóznak.
A fenyegetés egy hosszú, feszült pillanatig ott lebegett közöttük. Monza közelebb hajolt
Rogonthoz, egy pillanatig sem feledkezve meg az irdatlanul sok rájuk meredő tekintetről.
– Az lenne a lényeg, hogy megtaláljuk a közös hangot, nem? Az a benyomásom, hogy
az akasztásoknak esetleg rossz üzenete lenne. Essünk túl ezen, jó? Akkor végre mind
ledőlhetünk egy sötét szobában.
Grulo megköszörülte a torkát.
– Természetesen.
– És a hosszú beszélgetés visszajutott oda, ahol elkezdődött! – csattant fel Rogont. –
Valaki adja ide azt a nyavalyás diadémot!
Scavier elővett egy vékony arany fejdíszt. Monza lassan a tömeg felé fordult.
– Styria népe! – bömbölte el magát mögötte Rogont. – Íme Monzcarro, Talins
nagyhercegnője!
Monza enyhe nyomást érzett, ahogy a férfi a fejére tette a diadémot.
És ezzel egyszerre a hatalom szédítő magaslataira került.
Halk neszezés hallatszott, ahogy mindenki letérdelt. A téren olyan csend lett, hogy
hallani lehetett a timpanonba költözött sirályok szárnycsapkodását és rikácsolását, de még
a Monza mellett a földre hulló, az ősi köveket fehérre, feketére és szürkére festő ürülék
placcsanását is.
– Mire várnak? – kérdezte halkan Rogonttól, megtéve minden tőle telhetőt, hogy ne
mozgassa az ajkait.
– Szavakra.
– Tőlem?
– Ki mástól?
Monzát elfogta a jeges rémület. A tömeg ránézésre legalább ötezerszeres túlerőben volt.
Valami azonban azt súgta neki, hogy ha azzal kezdi államfői ténykedését, hogy riadtan
elmenekül a térről, feltehetőleg nem tesz különösebben jó benyomást a népére. Lassan
előrelépett hát – soha életében egyetlen lépés sem esett még ilyen nehezére –, és
igyekezett rendbe szedni bukdácsoló gondolatait, hogy a nyúlfarknyi idő alatt megtalálja a
reménytelenül elveszettnek tűnő szavakat. Átszelte Scarpius terebélyes árnyékát, és
kilépett a napra. Arcok tengere nyílt meg előtte, reménnyel teli, tágra nyílt szemek néztek
fel rá. Az elszórt mormogásból feszült suttogás lett, aztán kísérteties csend. Monza
kinyitotta a száját, de még mindig nem sejtette, mi fog kijönni rajta.
– Soha nem voltam… – Vékony suttogás volt a hangja. Megköszörülte hát a torkát,
aztán hátraköpött a válla fölött, bár azonnal rájött, hogy ezt egyáltalán nem kellett volna. –
Soha nem voltam a beszédek híve! – Ezt máris sikerült bizonyítania. – Inkább térjünk a
lényegre, ne csak beszéljünk róla. Egy tanyán születtem, azért lehet ez. Előbb leszámolunk
Orsoval! Megszabadulunk attól a gazembertől! Aztán… nos… A harc véget ér. – Különös
mormogás futott végig a térdelő tömegen. Mosolyogni senki sem mosolygott, de sok
embernek távolba révedt a tekintete, másoknak bepárásodott a szemük, néhányan pedig
elégedetten bólogattak. Monzát meglepte a vágyakozó szorítás a mellkasában. Eddig
igazából fel sem merült benne, hogy azt szeretné, ha nem kellene többé harcolnia. Soha
nem ismert más elfoglaltságot.
– Béke. – A téren megint sóvárgó mormogás futott végig. – Királyunk lesz! Egész
Styria egy irányba menetel. A Vérontás Évei véget érnek. – Monzának a szélben hullámzó
búza jutott az eszébe. – Talán kinőhet ebből valami. Nem ígérhetek jobb világot, mert a
világ olyan, amilyen. – Zavartan nézett maga elé, egyik lábáról a másikra állt. – Annyit
viszont ígérhetek, hogy megteszek minden tőlem telhetőt. Tűzzük ki célul, hogy mindenki
boldoguljon, aztán meglátjuk, mi lesz belőle. – A tekintete találkozott egy öregemberével,
aki könnyes szemmel, kalapját a mellkasához szorítva meredt rá.
– Ennyi! – csattant fel.
* * *
Bármilyen normális ember lazán öltözött volna fel egy ilyen izzasztóan meleg napon, de
Murcatto a maga megszokott makacsságával az egész testét fedő, ráadásul nevetségesen
hivalkodó páncél mellett döntött. Morveernek ekképp nem maradt más választása, mint
hogy a nő szabadon maradó arcát vegye célba. Persze a kisebb célpont csak nagyobb és
kielégítőbb kihívást jelentett az ő nagyszerű mesterlövész-képességeinek. Mély lélegzetet
vett.
Morveer elhűlve látta, hogy Murcatto a legfontosabb pillanatban megmoccan, és lenéz a
földre. Az apró nyíl egy hajszálnyival elvétette az arcát, és lepattant az ősi szenátus
épületének egyik oszlopáról a háta mögött.
– A fenébe! – mormogta a fúvócsővel a szájában, miközben máris a zsebében turkált a
következő nyíl után, amit aztán megszabadított a kupakjától, és óvatosan a helyére
illesztett. Igazán csak a Morveert gyerekkora óta szünet nélkül gyötrő balszerencsén
múlott, hogy Murcatto egy hanyag mordulással éppen akkor vetett véget a beszédének,
amikor a méregkeverő ismét az ajkához illesztette a csövet. A tömeg szédítő tapsviharban
tört ki, miközben Morveer könyökét meglökte egy túláradóan lelkes paraszt, aki éppen a
mellett az ajtónyílás mellett állt meg, ahol ő elrejtőzött.
 A halálos lövedék jócskán célt tévesztett, és eltűnt a hullámzó tömegben az emelvény
mellett. A férfi, akinek heves mozdulatai a pontatlan célzást okozták, körülnézett, és
széles, zsíros arcára kiült a gyanakvás. Munkásembernek tűnt, az öklei akkorák voltak,
mint két szikla, az értelem lángja alig pislákolt malacszemében.
– Hé, maga meg mit művel?
A büdös proletár miatt Morveer kísérlete most már végérvényesen kudarcba fulladt.
– Lenne oly gáláns, hogy megragadja ezt egy röpke momentum erejéig, mielőtt
exkuzálom magam?
– He? – A férfi bambán bámult a bőrkeményedéses kezébe nyomott fúvócsőre. – Uhh! –
Morveer megszúrta a csuklóját egy tűvel.
– Mi a fene?
– Nagyon köszönöm. – Morveer visszavette a csövet, és a tűvel együtt számtalan titkos
zsebének egyikébe rejtette. Az emberek jelentős többségének meglehetősen sok idő kell
ahhoz, hogy igazán felhúzza magát. Általában egyre komolyabb fenyegetések, inzultusok
és kihívó testtartások kiszámítható rituáléjára, némi lökdösődésre meg hasonlókra van
hozzá szükség. Az azonnali cselekvés teljességgel idegen számukra. A munkásember is
csak most kezdett komolyan begurulni.
– Hékás! – Megragadta Morveer ingének gallérját. – Hékás…
– A tekintete elhomályosodott. Megbillent, egyre sűrűbben pislogott, a nyelve
kibuggyant a szájából. Morveer elkapta a hóna alatt, felszisszent, ahogy a férfi térde
összecsuklott, és a holtsúly hirtelen ránehezedett. Aztán kellemetlen görcsbe ránduló
háttal a földre birkózta az áldozatát.
– Jól van? – kérdezte valaki. Morveer felnézett, és vagy fél tucat, a halotthoz igen
hasonló férfit látott maga körül.
– Kissé sok sört ivott – kiáltotta túl a zajt, és még egy hamis nevetést is produkált
hozzá. – A barátom meglehetősen illuminált állapotba került.
– Illu… mi?
– Részeg! – Morveer közelebb hajolt. – Annyira nagyon büszke volt, hogy a nagy
talinsi kígyó regulázza ezentúl a sorsunkat! De hát mindannyian így vagyunk vele, nem
igaz?
– Igen – mormogta zavartan, de némiképp békülékenyebben az egyik férfi. – Persze.
Murcatto! – fejezte be esetlenül leginkább majmokra emlékeztető társai egyetértő
mormogása közepette.
– Közöttünk született! – kiáltotta egy másik az öklét rázva.
– Ó, abszolút! Murcatto! Szabadság! Remény! A velőtrázó ostobaság végnapjai!
Megjöttünk, barátom. – Morveer felnyögött az erőlködésből, ahogy bevonszolta a drabális
holttestet a kapualj árnyékába. Fintorogva nyújtóztatta ki fájó hátát. Aztán, mivel a
többiek már nem figyeltek oda, magában fortyogva elvegyült a tömegben. Ép ésszel föl
nem érhette, miért éltetnek ezek a gyengeelméjűek egy olyan nőt, aki a legkevésbé sem
közöttük született, hanem valahol a bozótban a talinsi vidék peremén, ahol hírhedten
mozgékonyak a határok. Murcatto csak egy könyörtelen, cselszövő, hazug, inasokat
csábító, zajosan paráználkodó, a végletekig lelkiismeretlen tömeggyilkos paraszt, aki
kizárólag a gorombaságával, néhány tehetségtelen ellenfél felett aratott győzelmével, a
fentebb említett gyors cselekvésre való hajlandóssággal, egy szakadékba zuhanással meg a
sorstól kapott csinos arcával tudta bizonyítani, hogy parancsnoklásra termett.
Mint korábban is oly sokszor, Morveer kénytelen volt ismét levonni a konzekvenciát,
miszerint az élet mérhetetlenül könnyebb azok számára, akik szépnek születtek.
 A medve bőre
Sok minden megváltozott azóta, hogy Monza az öccsével nevetgélve utoljára fellovagolt
Fontezarmóba. Hihetetlennek tűnt, hogy alig egy éve történt. A legsötétebb, legőrültebb,
legvéresebb év volt a számtalan hasonló között. Olyan év, ami halott nőből
nagyhercegnővé tette, de ami akár vissza is taszíthatta a mélybe.
Alkonyat volt éppen, nem hajnal, a nap lefelé tartott a hátuk mögött a nyugati égbolton,
miközben felfelé kapaszkodtak a kanyargó ösvényen. Kétoldalt, ahol a talaj legalább
közelített a vízszinteshez, sátrakat vertek fel. Az előttük lobogó tábortüzeket katonák ülték
körül – ettek, ittak, a csizmájukat foltozták, vagy a páncéljukat fényesítették, közben pedig
üres tekintettel meredtek a mellettük elhaladó Monzára.
Egy évvel korábban nem kapott díszőrséget, most viszont Rogont tucatnyi válogatott
embere kísérte kiskutya módjára, bármerre ment. Az volt a meglepő, hogy nem csörtettek
utána a latrinába is. A koronázásra váró király nagyon nem szerette volna, ha Monzát
megint ledobják a hegyről. Legalábbis az előtt nem, hogy a fejére segítené a koronát. Egy
évvel korábban még Orsot segítette közelebb a koronához, Rogont pedig esküdt ellensége
volt. Ahhoz képest, hogy a hűséget nagy erénynek tekintette, elég sokfelé megfordult az
elmúlt négy évszak során.
Akkor Benna volt mellette. Most Reszket. Ez persze azt jelentette, hogy egyáltalán nem
beszélgettek, a nevetés pedig végképp szóba sem jöhetett. A férfi arcából csak sötét
körvonalai látszottak, vak szemén megvillant az egyre fogyatkozó fény. Monza tudta,
hogy semmit sem lát vele, mégis olyan érzés volt, mintha szünet nélkül őt lesné. Reszket
szinte meg sem szólalt, de tekintete folyamatosan azt ismételgette: Veled kellett volna
megtenniük.
A hegy tetején tüzek égtek. A falak meg a tornyok fekete körvonalai mögött sárgán
derengett a fényük, a sötét égbolton gomolygott a füst. Az ösvény még egyszer
visszafordult, aztán felfordított szekerekből álló barikád állta az útjukat. Victus
közvetlenül az előtt ült egy tábori széken, és a tábortűznél melengette a kezét. Lopott
láncai csak úgy ragyogtak a nyakában. Ahogy Monza visszafogta a lovát, a százados
elvigyorodott, és színpadias mozdulattal szalutált.
– Talins nagyhercegnője itt, a mi slendrián táborunkban! Excellenciás asszonyom,
szégyelljük magunkat! Ha több időnk lett volna felkészülni uralkodói látogatására,
felsöpörtük volna a port! – Ezzel körbemutatott a feltúrt sártengeren, a csupasz sziklákon,
a ládák és a szekerek törött darabjain.
– Victus! A zsoldosszellem megtestesülése! – Monza leugrott a nyeregből, igyekezvén
elrejteni a fájdalmát. – Kapzsi, mint egy kacsa, bátor, mint egy galamb, hű, mint egy
kakukk.
– Mindig is a legnemesebb madarak voltak a példaképeim. Attól tartok, itt kell
hagynotok a lovaitokat, mert innen az árokba megyünk. Orso herceg nem valami szívélyes
házigazda. Újabban kőhajítóval lő minden vendégére. – Felugrott, mire porfelhő szállt az
ég felé tábori széke vásznából. Gyűrűktől súlyos ujjával az erődre mutatott. –
Felvitethetlek néhány emberemmel, ha gondolod.
 – A saját lábamon megyek.
Victus gunyoros mosolyra húzta a száját.
– És igen nyalka leány leszel, nincs felőle kétségem. Azt hittem, az ilyen magas
ranghoz már valami selyem is jár.
– Nem a ruha teszi az embert, Victus. – Monza a férfi ékszereire pillantott, és ő sem
maradt adós a gunyoros mosollyal. – A szardarab szardarab marad, akármennyi aranyat
aggatunk is rá.
– Ó, hogy mennyire hiányoztál, Murcatto! Akkor hát gyere utánam!
– Itt várjanak! – csattant rá a nő Rogont őreire. Ha folyamatosan a sarkában voltak,
gyengének tűnt. Úgy látszott, mintha szüksége lenne rájuk.
Az őrök parancsnoka elhúzta a száját.
– Őexcellenciája határozottan…
– Leszarom őexcellenciáját. Itt várjanak!
Monza egy régi ládákból összetákolt csikorgó lépcsőn leereszkedett a domboldalba vájt
árokba. Reszket szorosan követte. Ezek az árkok sem igazán különböztek azoktól, amiket
ők ástak évekkel korábban Muris körül. A falak keményre döngölt földjét szedett-vedett
gerendákkal támasztották ki, az okádék, a penész, a nyirkos agyag és az unalom hangja is
éppen ugyanolyan volt. Azokban az árkokban éltek jó fél évig, mint patkányok a
csatornában. Ott kezdett el rothadni a lába, Bennának pedig ott támadt olyan híg fosása,
hogy elvesztette a testsúlya egynegyedét és vele az összes humorérzékét. Még ismerős
arcokat is látott, ahogy végighaladtak a vájatokon, az alagutakon és a fedezékekben –
veteránokat, akik évek óta az Ezer Karddal harcoltak. Biccentett nekik, pont úgy, mint
annak idején, amikor még ő volt a parancsnokuk, azok pedig visszabiccentettek.
– Biztos, hogy Orso odabent van? – kérdezte Victustól.
– Ó, biztosak vagyunk benne. Cosca találkozott vele még az első napon.
Monza nem nyugodott meg a gondolatra. Ahányszor csak Cosca szóba állt az
ellenséggel, általában gazdagabb lett, és átállt a másik oldalra.
– És miről beszélgetett a két gazember?
– Azt kérdezd meg Coscától.
– Meg is fogom.
– Körülvettük a helyet, emiatt ne aggódj. Három oldalról ástuk körbe. – Victus az árok
falára csapott. – Ha egy zsoldos valamihez ért, hát akkor az az, hogyan ásson egy piszok
jó lyukat, amiben elbújhat. Az orom alatt az erdőben végig őrszemeket állítottunk. – Az
erdőben, ahol a péppé zúzott Monza végül megállapodott a szemétkupacok között, és úgy
nyöszörgött, mint a holtak a pokolban. – Távolabb meg Styria legmarconább katonái
táboroznak. Ospriaiak, sipaniak, affoiaiak, nem is kevesen. Mindnek az a célja, hogy
holtan lássa korábbi munkaadónkat. Egy patkány sem juthat ki anélkül, hogy engedélyt
kapna tőlünk. Különben meg ha Orso menekülni akarna, hetekkel ezelőtt
megpróbálkozhatott volna vele. Nem tette. Te mindenkinél jobban ismered, nem?
Gondolod, hogy most próbál majd kitörni?
– Nem. – Monza ezt pontosan tudta. A herceg inkább meghalna, ami a nőnek egyébként
tökéletesen meg is felelt volna. – Mi lenne, ha inkább mi jutnánk be?
– Akárki tervezte azt a rohadt erődöt, tudta, mit csinál. A belső fal körül a talaj olyan
meredek, hogy hiába is próbálkoznánk bármivel.
– Ezt én is megmondhattam volna. A külső fal északi oldala kínálja a legjobb esélyt,
onnan aztán már lehet próbálkozni a belső falnál.
– Pontosan így gondoltuk mi is, de az ötlet és a megvalósítás között jókora szakadék
húzódik, főleg ha a magas falak is szerepet játszanak az ügyben. Eddig nem volt
szerencsénk. – Victus fellépett egy ládára, és intett a nőnek, hogy kövesse. Két fonott
paraván között Monza egy sor felfelé mutató, kihegyezett karót látott a domboldalon,
rajtuk túl pedig az erőd legközelebbi sarkát.
Az egyik torony égett, a teteje bezuhant, a csupasz gerendákat lángkoszorú vette körül.
A mellvért rései vörösen és narancssárgán világítottak, közben fekete füstpamacsok
gomolyogtak a sötétkék ég felé.
– Mi gyújtottuk fel azt a tornyot – mutatott rá büszkén Victus. – Egy kőhajítóval.
– Gyönyörű. Most már akár haza is mehetünk.
– Nem semmi, igaz? – A férfi átvezette Monzát egy penésztől és savanyú izzadságtól
bűzlő vájaton, ahol a falak mentén katonák aludtak szalmazsákokon. – „A háborút nem
egy hősies cselekedettel lehet megnyerni, hanem sok apró lépéssel.” – Úgy hangsúlyozta a
mondatot, mint egy rossz színész. – Nem ezzel jöttél mindig? Ki is mondta? Stalicus?
– Stolicus, te barom.
– Valami hulla, mindegy. Coscának van egy terve, de majd ő elmondja. Tudod,
mennyire szeret arcoskodni az öreg. – Victus megállt egy csapkodó vászontetővel fedett és
egyetlen rozsdásodó fáklyával megvilágított mélyedésénél, ahol négy árok találkozott. – A
tábornok azt mondta, ide fog jönni. Addig nyugodtan használhatod a létesítményeket. – A
létesítményeket irdatlan mennyiségű sár alkotta. – Van még valami esetleg, excellenciás
asszonyom?
– Csak egyetlen dolog. – Victus meglepetten rezzent össze, ahogy a nő nyála az egyik
szemén fröccsent. – Ezt Benna küldi, te áruló pöcs!
A százados megtörölte az arcát, tekintete lassan Reszketre siklott, aztán vissza Monzára.
– Nem csináltam semmi olyasmit, amit te ne tettél volna meg a helyemben. Olyasmit
pedig végképp nem, amit az öcséd ne tett volna meg. Sőt, ti is megtettétek ugyanezt
Coscával, pedig többel tartoztatok neki, mint én nektek…
– Ezért az arcodat törölgeted, és nem a beleidet próbálod odabent tartani.
– Gondoltál rá valaha, hogy te hoztad ezt a saját fejedre? A nagy ambíciók nagy
kockázattal járnak. Én csak sodródtam az áramlattal.
Reszket hirtelen előrelépett.
– Akkor most sodródjon tovább, mielőtt elvágom a torkát. – Monza csak most vette
észre, hogy kést tart az egyik kezében. Azt a kést, amit ő adott neki a találkozásuk napján.
– Hohó, nagyfiú! – Victus ujjain megvillantak a gyűrűk, ahogy felemelte a kezét. – Már
megyek is, nyugi! – Színpadiasan megfordult, és elvonult a sötétben. – Nem szabadna
ilyen könnyen kijönni a sodrotokból. – Megrázta az ujját a válla fölött. – Semmi értelme
minden apróság miatt így begerjedni. Ennek vérontás lesz a vége, higgyétek el nekem!
Monzának ezt nem esett nehezére elhinni. Bármit tett, annak vérontás lett a vége.
Hirtelen rádöbbent, hogy kettesben maradt Reszkettel, miután az elmúlt pár hetet azzal
töltötte, hogy kerülje az ilyen helyzeteket, mint a kórságot. Tudta, hogy mondania kellene
valamit, tennie kellene valamiféle lépést a békülés felé. Akadtak gondjaik, de Reszket
legalább az ő embere volt, nem Rogonté. Az elkövetkezendő napokban szüksége lehet
valakire, aki megmenti az életét, és az északföldi nem volt szörnyeteg, még ha annak is
látszott néha.
– Reszket! – A férfi továbbra is a kést szorongatva felé fordult. Acélpengéje és
acélszeme a fáklya tüzének színeiben szikrázott. – Figyelj…
– Nem, te figyelj! – Reszket vicsorogva tett egy lépést a nő felé.
– Monza! Hát eljöttél! – Cosca sietett elő az egyik árokból szélesre tárt karokkal. –
Méghozzá a kedvenc északföldimmel! – A késről tudomást sem véve megrázta Reszket
szabad kezét, aztán megragadta Monza vállát, és két oldalról csókot nyomott az arcára. –
Még nem is volt alkalmam gratulálni a beszédedhez! Egy tanyán születtél! Jó ötlet volt
beleszőni. Szerénynek mutattad magad. És békéről beszéltél! Pont te? Mintha egy gazda
azt ecsetelte volna, hogy éhínségben reménykedik. Még a magamfajta cinikus vén bitang
is meghatódott tőle!
– Kapd be, vén bitang! – vágta oda Monza, titkon azonban örült, hogy most nem neki
kell megtalálnia a nehéz szavakat.
Cosca felhúzta a szemöldökét.
– Próbálod azt mondani, ami helyes…
– Nem mindenkinek tetszik, ami helyes – suttogta érdes hangon Reszket, és eltette a
kést. – Még nem tanultad meg?
– Minden nap egy új lecke ezen a világon. Erre, bajtársaim! Csak tovább egyenesen,
hogy a legjobb helyről figyelhessük a támadást.
– Támadsz? Most?
– Próbáltuk nappal. Nem vált be. – Úgy tűnt, a sötétség sem alkalmasabb. A következő
árok megtelt eltorzult arcú, nyöszörgő, vérző sebesültekkel. – De hol van nemes
megbízóm, őexcellenciája Rogont nagyherceg?
– Talinsban. – Monza a sárba köpött. Rengeteg volt belőle erre a célra. – A
koronázására készül.
– Máris? Gondolom, tudja, hogy Orso még él, és ez minden jel szerint jó darabig nem is
fog változni. Rémlik valami mondás arról, hogy az ember ne igyon előre a medve bőrére,
amíg meg nem ölte a szerencsétlent.
– Említettem neki. Sokszor.
 – El tudom képzelni. A talinsi kígyó, amint türelemre inti a Halogatás hercegét! Ez ám
az édes irónia!
– Nagyon lelkes. A város összes ácsa, szabója és ékszerésze a Szenátus épületében van,
és a szertartást készíti elő.
– Biztos, hogy az a rozoga viskó nem fog ráborulni?
– Csak remélni tudjuk – dörmögte Reszket.
– Állítólag Styria birodalmi múltjának büszke emlékét idézi majd – magyarázta Monza.
Cosca felhördült.
– Vagy azt, vagy a legutóbbi egyesítési kísérlet csúfos bukását.
– Ezt is említettem neki. Sokszor.
– Rá se hederített?
– Kezdem megszokni.
– Á, a hübrisz! Mivel magam is rég szenvedek benne, gyorsan felismerem a tüneteket.
– Akkor ez tetszeni fog. – Monza akaratlanul is elmosolyodott. – Ezer fehér
énekesmadarat hozatott a távoli Thondból.
– Csak ezret?
– Állítólag a béke szimbólumai. Akkor engedik el őket az emberek fölött, amikor
Rogont feláll, hogy Styria királyaként üdvözölje népét. A Világ Körének minden pontjáról
érkeznek csodálok, grófok, bárók, hercegek, talán még a kibaszott gurkhuliak istene is
eljön. Megtapsolják a gigantikus önbizalmát, és hanyatt-homlok igyekeznek kinyalni a
hájas seggét.
Cosca felhúzta a szemöldökét.
– Jól érzem, hogy kezd elmérgesedni a viszony Talins és Ospria között?
– A korona valamiért elveszi a férfiak eszét.
– Az a benyomásom, hogy ezt is említetted neki.
– Annyiszor, hogy a torkom is belefájdult, de meglepő módon erre se bagózott oda.
– Jó kis majrénak hangzik. Kár, hogy nem leszek ott.
Monza felhúzta a szemöldökét.
– Nem leszel ott?
– Hogy én? Nem, nem, nem. Csak csökkenteném az esemény fényét. Egyesek azt
rebesgetik, hogy a Visserinei Hercegség valamiféle sötét ügyletekbe keveredett. Hinnéd?
– Soha!
– Ki tudja, hogyan kezdődnek ezek az elrugaszkodott pletykák? Meg aztán valakinek
Orso herceget is szórakoztatnia kell.
A nő keserűen megforgatta a nyelvét a szájában, és megint kiköpött.
 – Azt hallottam, máris elbeszélgettetek egymással.
– Csak cseverésztünk egy keveset. Időjárásról, borról, nőkről, a közeledő haláláról,
tudod, ilyesmi. Azt mondta, a fejemet veszi. Erre én azt feleltem, hogy megértem a
lelkesedését, mivel magam is igen jó hasznát veszem. Végig határozott, ám szórakoztató
voltam, ő ellenben, magunk között szólva, kissé nyűgösnek hatott. – Cosca körbeintett
hosszú ujjával. – Könnyen lehet, hogy az ostrom némiképp felzaklatta.
– Ezek szerint az nem került szóba, hogy átállhatnál hozzá?
– Lehet, hogy ez lett volna a következő témája, de kissé megzavart bennünket egy
nyílzápor meg egy sikertelen támadás a falak ellen. Mindenesetre nincs kizárva, hogy
szóba kerül, amikor legközelebb együtt uzsonnázunk.
Az árok egy üregbe vezetett, amit deszkákból összetákolt mennyezet fedett olyan
alacsonyan, hogy felállni is alig lehetett benne. A jobb oldali falnak támasztva létrák
várták, hogy újabb katonák kapaszkodjanak fel rajtuk, és csatlakozzanak az ostromhoz.
Nagyjából hatvan állig felfegyverzett páncélos zsoldos térdelt előttük, éppen erre várva.
Cosca kétrét görnyedve közéjük lépett, és megveregette a keze ügyébe eső emberek vállát.
– Dicsőség, fiúk, dicsőség, meg tisztes fizetség!
A komor pillantások helyét mosoly vette át, és a katonák megkocogtatták a pajzsukat a
fegyvereikkel; a sok fém helyeslően csördült.
– Tábornok úr!
– A mi tábornokunk!
– Cosca!
– Fiúk, fiúk! – Cosca nevetve veregette Őket hátba, megrázta a kezüket, könnyedén
szalutált nekik. Mindez nem is állhatott volna távolabb Monza parancsnoki stílusától. Neki
hűvösnek, keménynek, érinthetetlennek kellett maradnia, különben nem tisztelték volna.
Egy nő nem engedheti meg magának, hogy smúzoljon a férfiakkal, ezért ezt a feladatot
mindig Bennára hagyta. Feltehetőleg ezért nemigen kacagott körülötte senki, amióta az
öccsét megölték.
– Ez pedig az én kis második otthonom. – Cosca felvezette őket a létrán egy nehéz
rönkökből épített kunyhóba, amit két lámpa vibráló fénye világított meg. Az egyik falba
vágott széles nyíláson át látni lehetett, ahogy a nyugat felé elnyúló lapos vidéket megfestik
a lenyugvó nap utolsó sugarai. Az erődre keskeny ablakok néztek. Az egyik sarkot
felhalmozott ládák foglalták el, a tábornoki szék egy másikban kapott helyet. Mellette egy
szétszórt kártyalapokkal, félig megevett édességekkel és különböző színű meg telítettségű
palackokkal telerakott asztal állt. – Hogy halad a csata?
Nyájas törökülésben ült, a kockák a combjai között hevertek.
– Haladgat.
Monza az egyik keskeny ablakhoz lépett. Mostanra majdnem teljesen besötétedett, és
szinte semmi jelét nem látta az ostromnak. Itt-ott mintha moccant volna valami a falaknál,
és időnként acél tükrözte vissza a sziklás domboldalon szétszórtan égő tábortüzek fényét,
de hallani mindent hallott. Távoli kiáltások, halk sikolyok, fémcsörgés hangjai lebegtek
bizonytalanul a lágy szellő hátán.
Cosca letelepedett az ütött-kopott tábornoki székbe, és olyan lendülettel tette fel a lábát
az asztalra, hogy megcsördültek rajta az üvegek.
– Megint együtt vagyunk mi négyen! Mint Cardotti Gyönyörpalotájában! Mint Salieri
galériájában! Azok voltak ám a szép idők, nemde?
Csikorgó hang hallatszott, ahogy szabadon engedték az egyik kőhajító feszülő karját,
majd a lángoló lövedék süvítve szelte át fölöttük a levegőt, zsarátnokból rajzolva ívet az
égboltra. A tompa fény megvilágította a várfalaknak támasztott létrákon felfelé
kapaszkodó apró alakokat; acél ragyogott fel kurtán, hogy aztán visszaolvadjon a
feketeségbe.
– Szerinted tényleg ez a legalkalmasabb időpont a viccelődésre? – kérdezte Monza.
– A szomorú pillanatokban a legfontosabb a jó kedély. Elvégre az ember gyertyát sem
gyújt fényes nappal, nem igaz?
Reszket komoran pillantott fel a fontezarmói erődre.
– Komolyan gondolod, hogy be tudod venni ezeket a falakat?
– Ezeket? Neked elment az eszed? A legerősebbek közé tartoznak Styriában.
– Akkor miért…
– Nem jó dolog ölbe tett kézzel ülni, és nem tenni semmit. Rengeteg ételük, vizük meg
fegyverük van, és ami a legrosszabb, lojálisak is. Hónapokig kitarthatnak odabent. Orso
lánya, az Unió királynéja pedig ennyi idő alatt akár rá is beszélheti vonakodó férjét, hogy
küldjön segítséget. – Monza elgondolkodott rajta, vajon befolyásolná-e a király döntését,
ha megtudná, hogy a felesége a nőkhöz vonzódik inkább…
– És mennyiben segít, ha eközben azt nézegeted, hogy az embereid lepotyognak egy
falról? – kérdezte Reszket.
Cosca megvonta a vállát.
– Kifárasztjuk a védőket, nem hagyjuk őket pihenni, kétségek között tartjuk,
elbizonytalanítjuk őket, és eltereljük a figyelmüket az egyéb próbálkozásainkról.
– Elég sok a hulla ahhoz képest, hogy csak a figyelmüket próbáljátok elterelni.
– Anélkül nem mennénk valami sokra.
– Hogy tudod rávenni az embereidet, hogy felmásszanak a létrákra?
– Sazine régi módszerével.
– Hm?
Monza még emlékezett rá, ahogy Sazine megmutatta a csillogó kupacokba stószolt
pénzt az újoncoknak.
– Ha a falak elesnek, ezer tallér üti a markát annak, aki először felér a mellvédre, a
következő tíz ember pedig százat kap fejenként.
– Mármint ha életben maradnak, hogy felvegyék a jutalmat – tette hozzá Cosca. – Ha a
feladat lehetetlen, soha nem kapják meg a pénzt, ha pedig mégis sikerül, hát
megvalósítottuk a lehetetlent kétezer tallérért. Így sosincs hiány olyanokból, akik
hajlandóak elindulni felfelé a létrán, ráadásul az az előnye is megvan a dolognak, hogy
kigyomlálja a legbátrabbakat a századokból.
Reszket még értetlenebbül nézett.
– Az meg mire jó?
– „A bátorság a holtak erénye” – dörmögte Monza. – „A bölcs parancsnok sosem bízza
rá magát.”
– Verturio! – Cosca a combjára csapott. – Imádom, ha valaki vicceseket ír a halálról! A
bátor embereknek megvan a maguk haszna, de átkozottul kiszámíthatatlanok. Csak a bajt
hozzák a társaikra. Veszélyt jelenthetnek a nézelődőkre.
– Nem is beszélve a riválisaikról, ha az előléptetésről van szó.
– Mindent egybevéve az a legbiztonságosabb, ha megszabadulunk tőlük. – Cosca egy
könnyed mozdulattal elhúzta két ujját a torka előtt. – A mérsékelten gyávákból milliószor
jobb katonák válnak.
Reszket undorodva rázta meg a fejét.
– Kibaszottul nyomorék elképzeléseitek vannak nektek itt a háborúról.
– Szépen nem lehet háborúzni, barátom.
– Azt mondtad, a figyelmet akarjátok elterelni – szólt közbe Monza.
– Igen.
– Miről?
Egyszer csak sistergő hang hallatszott, és Monza tüzet pillantott meg a szeme sarkából.
Egy pillanattal később forróság öntötte el az arcát. Mire megpördült, a kalvézt már félig
elő is rántotta az övéből. Mögötte a sarokban álló ládákon Ishri nyújtózott lustán, akár egy
öreg macska a napon. A fejét hátravetette, egyik hosszú, bepólyált lába lelógott a ládákról,
és lassan ide-oda himbálózott.
– Maga soha nem szokott köszönni? – mordult rá Monza.
– Abban meg mi lenne a móka?
– Muszáj minden kérdésre kérdéssel felelnie?
Ishri mutatóujjával saját bepólyált mellkasára bökött, fekete szeme tágra nyílt.
– Kinek? Nekem? – Két ujja között kis fekete magot forgatott, amit aztán
természetfeletti célzási képességekről téve tanúbizonyságot, a Reszket melletti lámpába
pöckölt. A láng sisteregve csapott fel, megrepesztette a lámpa üvegét, és szikrákat vetett.
Az északföldi káromkodva ugrott odébb, és kapkodva söpörte le a parazsat a válláról.
– Az embereim újabban gurkhuli cukornak nevezik. – Cosca cuppantott az ajkával. –
Édesebben cseng a fülemben, mint a gurkhuli tűz.
– Két tucat hordó áll rendelkezésre – közölte Ishri. – Khalul próféta szíves ajándéka.
 Monza felhúzta a szemöldökét.
– Ahhoz képest, hogy sosem találkoztunk, igencsak kedvel bennünket.
– Mondok jobbat… – A sötét bőrű nő kígyó módjára siklott le a ládákról; hullámok
futottak végig rajta a vállától a csípőjéig, mintha nem is lettek volna csontok a testében. –
A maguk ellenségeit gyűlöli.
– Egy szövetség nem nyugodhat biztosabb alapokon, mint ha a felek ugyanazt az
ellenséget vetik meg. – Cosca arcán bizalmatlanság keveredett elragadtatással, ahogy a nő
kifacsart mozdulatait figyelte. – Szép új világ ez, barátaim! Volt idő, amikor hónapokig
kellett ásnunk a több száz lépés hosszú árkokat. Sok száz tonna fát használtunk fel
állványzatnak, megtöltöttük az egészet szénával meg olajjal, meggyújtottuk, aztán nem
győztük a nyakunkba kapni a lábunkat. Ráadásul az esetek felében így sem sikerült
bevennünk a falakat. Most meg nincs más dolgunk, csak kiásni egy megfelelően mély
vájatot, megtölteni a cukorral, aztán elég egy szikra, és…
– Bumm! – dalolta Ishri, és lábujjhegyre állva kinyújtózott.
– Dirr-durr! – vágta rá Cosca. – Állítólag manapság mindenki ezzel a módszerrel intézi
az ostromokat, így hát hogy jövök én ahhoz, hogy szembemenjek a divattal… – Lepöckölt
egy porszemet a bársonyzekéjéről. – Sesaria egy zseni, ha robbantóaknát kell ásni. Ő
döntötte le a gancettai harangtornyot is. Némiképp idő előtt, ezt el kell ismernem, pár
emberre rá is omlott. Meséltem már…
– És ha sikerül ledönteni a falat? – érdeklődött Monza.
– Nos, akkor a katonáim behatolnak a megnyílt résen át, elsöprik a megdöbbent
védőket, és a külső fal már a miénk is. A benti kertben már vízszintes terepen
dolgozhatunk, és lesz elég helyünk, hogy a kellő mennyiségű embert sorakoztassuk fel. A
belső fal már rutinmunka lesz, csak létra, vér meg kapzsiság kell hozzá. Aztán
megrohamozzuk a palotát, tudod, adunk egyet a hagyományoknak. Én ráteszem a kezem a
zsákmányra, te pedig…
– Én pedig bosszút állhatok. – Monza résnyire összehúzott szemmel mustrálta az erőd
csipkézett körvonalait. Orso odabent volt valahol. Alig pár száz lépésnyire tőle. Talán az
éjszaka, a tűz vagy a sötétség és a veszély hódító keveréke tette, de kezdte megint magával
ragadni a régi izgatottság. A heves tenni akarás, amit akkor érzett, amikor kibotorkált a
csonttolvaj düledező házából az esőbe. – Mennyi idő alatt lesz kész az akna?
Nyájas felnézett a kockáiból.
– Huszonegy nap és hat óra, ha ebben az ütemben haladnak tovább.
– Kár. – Ishri lebiggyesztette az ajkát. – Annyira szeretem a tűzijátékot, de vissza kell
mennem délre.
– Máris ráunt a társaságunkra? – kérdezte Monza.
– Megölték az öcsémet. – Fekete szemében nem látszott érzelem. – Egy bosszúszomjas
nő.
Monza felhúzta a szemöldökét. Nem tudta eldönteni, hogy a nő gúnyt űz-e belőle, vagy
igazat beszél.
 – Az ilyen picsák folyton csak a bajt hozzák az emberre, nem igaz?
– Méghozzá soha nem arra az emberre, akire kéne. Az öcsém szerencsés, most már
Istennel van. Legalábbis ezt mondják. A többi családtag viszont szenved. Most
keményebben kell dolgoznunk.
– Könnyedén a létrának dőlt, és felső fokára hajtotta a fejét, amihez olyan szögben
kellett félrebillentenie a koponyáját, hogy ránézni is fájt. – Próbálják nem megöletni
magukat. Nem örülnék neki, ha minden eddigi kemény munkám kárba veszne.
– A maga kárba veszett munkája lesz a legfőbb problémám, amikor átvágják a
torkomat. – Nem jött válasz. Ishri eltűnt.
– A jelek szerint elfogytak a bátor embereid – jegyezte meg rekedten Reszket.
Cosca felsóhajtott.
– Eleve nem voltak sokan. – Az utolsó ostromlók az odafent égő tábortüzek reszketeg
fényében botorkáltak lefelé a sziklás hegyoldalon. Monza látta az utolsó feldöntött létra
körvonalait, meg talán egy-két embert is, akik kapálózva zuhantak róla a mélybe. – De
aggodalomra semmi ok! Sesaria továbbra is ás. Csak idő kérdése, és Styria ismét egyesül.
– Elővett egy fémflaskát a zsebéből, és lecsavarta a tetejét. – Vagy Orsonak megjön az
esze, és eleget ajánl, hogy megint átálljak hozzá.
Monza nem nevetett. Talán nem is ez volt a cél.
– Egyszer megpróbálkozhatnál vele, hogy kitartasz valamelyik fél mellett.
– Mi a büdös francért tenne bárki is ilyesmit? – Cosca az ajkához emelte a flaskát,
húzott egyet belőle, aztán elégedetten cuppantott. – Háború van. Egyik fél sem jobb a
másiknál.
 Felkészülés
A szóban forgó jelentős esemény természetétől függetlenül a siker kulcsa mindig a
felkészülésben rejlett. Három hete egész Talins Rogont nagyherceg koronázására készült,
Morveer pedig eközben arra, hogy megölje őt és szövetségeseit. Mindkét vállalkozás
olyan komoly erőfeszítéseket igényelt, hogy amikor végre elérkezett a nagy nap, Morveer
szinte sajnálta, hogy az egyik sikere csakis a másik látványos bukásával járhat együtt.
Őszintén szólva nagyon messze járt tőle, hogy akár csak a legapróbb sikermorzsát is
elérje Orso herceg hat államfő és egy tábornok meggyilkolására irányuló igencsak
ambiciózus megbízásának teljesítésében. A Murcatto diadalmas bevonulásának napján tett
sikertelen kísérlet, aminek végül mindössze egy egyszerű talinsi polgár megmérgezése és
egy alapos hátfájás lett az eredménye, csak az első volt a számos balul sikerült
próbálkozás sorában.
Egy óvatlanul nyitva hagyott hátsó ablakon át bejutott Talins legjobb szabóműhelyébe,
és halálos amerindtövist rejtett egy tudomása szerint Cotarda affoiai hercegnőnek szánt,
smaragdzöld estélyi ruhához tartozó pruszlikba. Sajnos Morveer szabászati ismeretei
igencsak korlátozottak voltak. Ha Nappal jelen van, bizonyára felhívta volna rá a
figyelmét, hogy a meglehetősen nagy méretű ruhadarabba girhes áldozatuk legalább
kétszer beleférne. A hercegnő még aznap megjelent egy estélyen, és nagy sikert aratott
smaragdzöld ruhájával. Morveer később bosszúsan hallotta a hírt, hogy az egyik jó nevű
talinsi kereskedő megtermett felesége szintén smaragdzöld estélyit rendelt a szóban forgó
szabóságtól, de egy titokzatos betegség megakadályozta benne, hogy részt vegyen az esti
rendezvényen. Az állapota gyorsan romlott, és a hölgy sajnálatos módon alig néhány órán
belül el is hunyt.
Öt nappal később elrejtőzött egy kupac szénben, és csövön át lélegezve töltött egy igen
kellemetlen délutánt, hogy pókmérget fecskendezhessen Lirozio herceg osztrigáiba. Ha
Nappal ott van vele a konyhában, bizonyára felvetette volna, hogy inkább az alapvetőbb
élelmiszereket mérgezzék meg, Morveer azonban nem tudott ellenállni a legkiválóbb
finomság jelentette kísértésnek. A herceg kissé émelygett a tartalmas ebéd után, és
vacsorára csak egy kis kenyeret fogyasztott. Az osztrigákat a konyha időközben jobblétre
szenderült macskájának adták.
Az ezt követő héten ismét Rotsac Reevrom puranti borkereskedőnek adta ki magát, és
elérte, hogy meghívják egy vámtarifákról szóló tanácskozásra, ahol Sotorius, Sipani
kancellárja elnökölt. Az étkezés során élénk beszélgetésbe elegyedett az élemedett korú
államférfi egyik segédjével a különböző szőlőfajtákról, és nagy örömére sikerült egy fürge
mozdulattal leopárdvirág-oldatot simítania Sotorius aszott fülére. Hátradőlt, és elégedetten
figyelte, hogyan zajlik tovább a beszélgetés. A kancellár azonban csak nem akart
meghalni, sőt mi több, nagyon úgy tűnt, hogy a lehető legjobb egészségnek örvend.
Morveer kénytelen volt azt feltételezni, hogy Sotorius reggelente az övéhez hasonlatos
rituálét hajt végre, így immúnis ki tudja hány különböző méregre.
Castor Morveer azonban nem az az ember volt, akinek egy-két balsiker egykönnyen
kedvét szegi. Számtalanszor előfordult, hogy valamit nem sikerült megoldania, de sosem
látott rá okot, hogy feladja elegáns sztoicizmusát, pusztán, mert a feladat lehetetlennek
tűnt. A koronázás közeledtével úgy döntött, hogy a legfontosabb célpontokra koncentrál:
Rogont nagyhercegre és szeretőjére, saját egykori megbízójára, Talins újdonsült
nagyhercegnőjére, Monzcarro Murcattóra.
Finoman szólva sem spóroltak a költségekkel, amikor arról volt szó, hogy a koronázás
lehetőleg örökre megmaradjon Styria kollektív emlékezetében. A teret körülvevő
épületeket egytől egyig lefestették. A kőemelvényt, ahol Murcatto hebegve elmondta a
beszédét, és ahol Rogont Styria királyaként tervezte fogadni alattvalói imádatát, ragyogó
új márványlapokkal burkolták le, és aranyozott korláttal vették körül. A Szenátus köré
épített állványokon kapaszkodó munkások az ősi köveket frissen vágott fehér virágok
füzéreivel díszítették fel, Ospria nagyhercegének hiúságát dicsőítő templommá változtatva
a komor épületet.
A lehangolóan magányosan dolgozó Morveer ellopta egy városba érkező, munkát
kereső napszámos ács ruháit, szerszámos ládáját és papírjait. Előző nap ezt a zseniális
álruhát magára öltve beosont a Szenátus épületébe, hogy felmérje a terepet és kidolgozzon
egy tervet. Ha már ott járt, szinte gyanakvást keltő ügyességgel elvégzett néhány komoly
kihívást jelentő javítási munkálatot az öreg korlátokon. Az ácsmesterség tagadhatatlanul
sokat veszített vele, amikor a gyilkolást választotta elsődleges hivatásául. Most pedig
visszatért a helyszínre, hogy végrehajtsa vakmerő tervét. És hogy ezzel egyetemben
végrehajtsa Rogont nagyherceg halálos ítéletét is.
– Jó napot! – morogta oda az egyik őrnek, ahogy az ebédből visszatérő dolgozók között
elvegyülve belépett a hatalmas kapun. Egy almát majszolt közben azzal a komor képpel,
amit a munkába tartó hétköznapi embereken megfigyelt. Első az óvatosság, mint mindig,
de ha az ember éppen megtéveszteni készül valakit, a megingathatatlan önbizalom és az
egyszerűség kecsegtet a legnagyobb sikerrel. Ami azt illeti, az őrök a fülük botját sem
mozgatták sem a kapunál, sem a hatalmas terem végében. A lerágott almacsutkát bedobta
a szerszámos ládájába, és csak egyetlen kurta, érzelmes pillanatig gondolt arra, mennyire
élvezte volna ezt Nappal.
A Szenátus épülete felül nyitott volt, a nagy kupola évszázadokkal korábban beomlott.
A hatalmas kör alakú tér háromnegyedét ívelt ülőhelyek foglalták el, ahol talán kétezernél
is több nagybecsű néző foglalhatott helyet a világ minden tájáról. Mindegyik
márványlépcső kicsit alacsonyabban volt, mint az előző; az így kialakított nézőtér előtt
mondták el a régi szenátorok a nagy beszédeiket. Ezen a helyen most kerek színpadot
ácsoltak, amire aztán aprólékosan kidolgozott mintákat festettek. A középen álló arany
trónust koszorúk és tölgyfalevelek vették körül.
A legalább harminc lépés magas falakat Styria nagy városállamainak élénk színű suljuki
selyemből készült lobogói borították – Morveer bele sem mert gondolni, mennyibe
kerülhettek. Ospria fehér toronnyal díszített kék zászlaja került a főhelyre, közvetlenül a
színpad mögé. Két oldalon kapott helyett a talinsi kereszt és a sipani kagylóhéj. Körben, a
teremben egymástól egyenlő távolságra függött a Purantit jelképező híd, Affoia vörös
lobogója, a három visserinei méh, Nicante hat gyűrűje meg Muris, Etrisani, Etrea, Borletta
és Caprile hatalmas zászlója. A jelek szerint senkit nem zártak ki a szép új világrendből,
akár vágyott a tagságra, akár nem.
Mindenfelé férfiak és nők tüsténkedtek. Szabók igazgatták a kárpitokat meg a
legtiszteletreméltóbb vendégek kényelmét szolgáló, irdatlan mennyiségű fehér párnát.
Ácsok fűrészelték vagy kalapálták a színpadot meg a lépcsőket. A kihasználatlan
padlófelületet a virágárusok fehér szirmok szőnyegével borították be. A gyertyakészítők
létrák tetején egyensúlyozva helyezték el viaszból formázott termékeiket a tartók végtelen
sorába. A számtalan munkást egy osztagnyi tükörfényesre suvickolt páncéllal és
alabárddal felszerelt ospriai katona felügyelte.
Hogy Rogont éppen ezt a helyet választotta a koronázásra az egykori Újbirodalom ősi
szívében? Elképesztő arrogancia! Márpedig ha akadt olyan tulajdonság, amit Morveer
nem szenvedhetett, az éppen az arrogancia volt. Elvégre az alázat nem kerül semmibe.
Mélységes undorát leplezve, egykedvűen vonult le a lépcsőn. A közönséges
munkásemberek önelégült lépteit mímelve furakodott át az ívelt ülőhelyeken tüsténkedő
kézművesek között.
A nagy terem hátuljában, talán tízlépésnyire a föld fölött volt két kis erkély, ahol egykor
valószínűleg írnokok jegyezték fel az alattuk zajló vitában elhangzottakat. Most
mindkettőre Rogont herceg gigantikus arcképe került. Az egyiken szigorú volt és férfias,
ahogy teljes páncélzatban, kardját a magasba emelve, hősies pózba merevedett, a másikon
őexcellenciája egy könyvvel és egy körzővel a kezében, bírói talárt öltve elmélkedett. A
háború és a béke ura. Morveer nem tudta elfojtani gunyoros mosolyát. A két erkély közül
az egyik pont alkalmas lenne rá, hogy elrejtőzzön rajta, és egy halálos lövedékkel
kipukkassza annak a vadbaromnak a dagadt fejét meg a végtelen nagyravágyását. Egy
keskeny lépcsőn lehetett feljutni rájuk egy kis használaton kívüli szobából, ahol az ősi
nyelven íródott feljegyzéseket…
Felhúzta a szemöldökét. A szoba bejáratára vastag, szegecsekkel és fényes acéllal
megerősített tölgyfa ajtó került. Jelenleg ugyan nyitva állt, de Morveert így is zavarba
hozta a terve megvalósításának kései szakaszában történt fordulat. Az első gondolata az
volt, hogy előtérbe helyezi az óvatosságot, és csendben távozik, mint oly gyakran a
múltban, amikor a körülmények nem a szája íze szerint alakultak. Csakhogy kizárólag
óvatoskodva nem lehet történelmet írni. Az épület, a kihívás, a kecsegtető jutalom túl nagy
volt hozzá, hogy csak úgy megfutamodjon egy új ajtó láttán. A történelem ott loholt a
nyomában. Ma este az ő nevétől lesz hangos a világ.
Elsietett a színpad mellett, ahol tucatnyi munkás kente az aranyfestéket, és megérkezett
az ajtóhoz. Ajkát csücsörítve hajtotta ide-oda, mintha csak a zsanérok kifogástalan
működését ellenőrizné. Aztán gyorsan körülnézett, és amikor meggyőződött róla, hogy
senki nem figyeli, besurrant.
Odabent sem ablakok, sem lámpák nem voltak, a boltíves helyiségbe csak az ajtón meg
a két felfelé kanyargó lépcsőházon keresztül szűrődött be némi fény. A falak mentén üres
ládák és hordók álltak kusza halomban. Morveer éppen azon morfondírozott, hogy melyik
erkélyről hajtsa végre a merényletet, amikor hangokat hallott az ajtó felé közeledni.
Fürgén besurrant az egymásra halmozott ládák mögötti szűk résbe. Felszisszent, ahogy
szálka fúródott a könyökébe, aztán eszébe jutott a szerszámos doboza, és az utolsó
pillanatban behúzta maga után a lábával. Szinte azonnal kitárult az ajtó, csoszogó csizmák
léptek be a szobába, és két férfi nyögött hangosan valamiféle fájdalmas teher alatt.
– A sorsra, de rohadt nehéz!
 – Tegyük le ide! – Fém csikordult hangosan a kőpadlón. – Azt a büdös mindenit neki!
– Hol van a kulcs?
– Itt.
– Hagyd benne a zárban!
– És mégis mi célt szolgál egy zár, ha benne van a kulcs?
– Így nem lesz vele gond, te ökör! Amikor kivisszük a nyavalyás ládát háromezer
ember elé, és őexcellenciája megparancsolja, hogy nyissuk ki, nem akarok bután nézni
rád, hogy hol a kulcs, mint ahogy arra sem akarok veled együtt rájönni, hogy elhagytad
valahol azt a szart. Érted, mire gondolok?
– Mondasz valamit.
– Jobb helyen lesz itt egy bezárt szobában, amire tucatnyi őr vigyáz, mint a lyukas
zsebedben.
– Meggyőztél. – Fém csördült halkan. – Tessék. Most elégedett vagy?
A lépések távolodni kezdtek, aztán az ajtó súlyos dörrenéssel becsapódott mögöttük,
zárak kattantak, retesz csikordult. Végül csend lett. Morveert bezárták egy szobába, amit
tucatnyi katona őrzött. Ennyi azonban kevés volt hozzá, hogy félelem ébredjen egy ilyen
lelkierővel megáldott férfiú szívében. A megfelelő pillanatban majd leereszkedik az
erkélyről egy kötélen, és kisurran az épületből, miközben mindenki Rogont látványos
halálával lesz elfoglalva.
Ügyelve, nehogy újabb szálkákat szedjen össze, kicsusszant rejtekhelyéről. Jókora ládát
pillantott meg a szoba közepén. Önmagában is műalkotás volt; berakásos fából készítették,
finoman megmunkált ezüstvasalása halványan ragyogott a félhomályban. Nyilvánvalóan
valami fontosat tartalmazott a készülődő szertartásra. És mivel a sors úgy hozta, hogy
kulcsa is volt hozzá…
Morveer letérdelt, elfordította a kulcsot a zárban, és óvatosan felnyitotta a fedelet. Egy
hozzá foghatóan tapasztalt férfit igazán nem volt egyszerű feladat lenyűgözni, most mégis
elkerekedett a szeme, tátva maradt a szája, és izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán.
Az arany sárga ragyogása melengette a bőrét, mégsem egyszerűen az előtte heverő kincs
szépségét, szimbolikus jelentőségét vagy kétségbevonhatatlan értékét csodálta. Egy
gondolat kezdett formálódni a fejében…
Az inspiráció villámcsapásként érkezett, hirtelen minden szőrszála az égnek meredt. Az
ötlet olyan csillogóan zseniális volt, mégis olyan döbbenetesen egyszerű, hogy Morveer
szinte megrettent fenséges merészségétől, csodálatos könnyedségétől, tökéletesen a
helyzethez illő iróniájától. Csak azt kívánta, bár Nappal is megérhette volna, hogy
leboruljon az ő lángelméje előtt.
Morveer félrehúzta a titkos reteszt a szerszámos ládájában, és kivette az ácsfelszerelést
tartó dobozt, miáltal láthatóvá vált a gondosan összehajtogatott selyeming, amiben a
menekülést tervezte végrehajtani. A valódi felszerelése ez alatt rejtőzött. Gondosan
kesztyűt húzott – a legfinomabb borjúbőrből készült női kesztyűt, mert ez akadályozta
legkevésbé avatott ujjai mozgását –, és a barna befőttesüvegért nyúlt. Kissé izgatott volt,
merthogy az üveg egy általa tervezett, puszta érintés útján ölő mérget tartalmazott, amit
Tizenkettes Számú Készítménynek nevezett el. Ezúttal nem tervezte elkövetni ugyanazt a
hibát, mint Sotorius kancellár esetében. Ez a méreg olyan halálos volt, hogy még maga
Morveer sem lehetett immúnis rá, a legkisebb mértékig sem.
Vigyázva lecsavarta az üveg tetejét – első az óvatosság, mint mindig –, a kezébe vett
egy ecsetet, és munkához látott.
 A háború szabályai
Cosca térde és háta vadul sajgott, ahogy szinte kétrét görnyedve végigosont az alagútban.
Kapkodó lélegzete visszhangzott az áporodott levegőben. Az elmúlt hetekben túlságosan
is hozzászokott, hogy nincs más dolga, mint hogy a székében ülve mozgassa az állkapcsát.
Megesküdött magának, hogy minden reggel tornázni fog, de pontosan tudta, hogy már
másnap sem tartja be a fogadalmát. Azért még mindig jobb volt megfogadni, aztán soha
be nem tartani valamit, mint egyáltalán meg sem fogadni soha. Ugye?
Kardja minden lépésnél a földet karcolta a háta mögött. Kint kellett volna hagynia azt a
vacakot. Feszülten pillantott le a fekete por semmibe kanyargó csíkjára, a lámpáját
igyekezett minél távolabb tartani tőle, hiszen csak közönséges üvegből és nehéz
öntöttvasból készült. A csupasz lángok és a gurkhuli cukor szomorú társaságot tudtak
alkotni ilyen szűk helyen.
Reszketeg fényt látott maga előtt, ziháló légzést hallott, és a keskeny alagút hamarosan
kamrává szélesedett, amit két sercegve égő lámpa világított meg. Nem volt nagyobb, mint
egy méretes hálószoba, a sziklákból és a döngölt agyagból álló falakat bizonytalannak
tűnő állványzattal támasztották meg. A szoba – vagyis inkább barlang – több mint felét
méretes hordók foglalták el. Mindegyikre egyetlen gurkhuli szót festettek. Cosca
nyelvtudása legfeljebb arra volt elég, hogy italt rendeljen magának, de azért felismerte a
„tűz” szó karaktereit. Sesaria megtermett testének sötét körvonalai rajzolódtak ki a
félhomályban. Ősz hajának hosszú csimbókjai körülvették az arcát, fekete bőrén izzadság
cseppjei gyöngyöztek, ahogy nekifeszült az egyik hordónak.
– Itt az idő – szólt Cosca. Erőtlennek tűnt a hangja a hegy alatti üreg élettelen
levegőjében. Megkönnyebbülten egyenesedett fel, aztán ahogy hirtelen meglódult a
fejében a vér, egy pillanatra elszédült, és megtántorodott.
– Vigyázz, mit csinálsz azzal a lámpával, Cosca! – hördült föl Sesaria. – Elég egy
rosszul pattanó szikra, és mind a ketten a mennyországig repülünk!
– Emiatt ne aggódj! – Cosca visszanyerte az egyensúlyát. – Nem vagyok vallásos
ember, de erősen kétlem, hogy bármelyikünket is a mennyország közelébe engednének.
– Akkor a pokolba repülünk.
– Lényegesen nagyobb a valószínűsége.
Sesaria egy hangos nyögéssel szorosan a többihez illesztette az utolsó hordót is.
– Mindenki kint van már?
– Mostanra vissza kellett érniük az árokba.
A megtermett katona beletörölte a kezét mocskos ingébe.
– Ez esetben készen állunk, tábornokom.
– Nagyszerű! Már azt hittem, sosem telik el ez a pár nap. Ha belegondolsz, milyen
kevés idő jut nekünk ezen a világon, bűn unatkozni. A halálos ágyadon fekve szerintem
jobban fogod bánni ezeket a tétlenséggel töltött heteket, mint a legsúlyosabb hibáidat.
 – Szólhattál volna, hogy nem akadt épp semmi sürgető dolgod. Hasznodat vettük volna
az ásásnál.
– Az én koromban? Az egyetlen gödör, ahol még érdemes strapálnom magam, az a
latrina. És az is sokkal keményebb munka, mint annak idején. Most mi fog történni?
– Állítólag csak nehezebb lesz.
– Remek. Én az aknáról beszéltem.
Sesaria a fekete por csíkjára mutatott. A lámpafényben ragyogó szemcsék sora jóval a
hordók előtt véget ért.
– Ez kivezet egészen a bejáratig. – Megütögette az övén lógó zacskót. – Elvezetjük a
hordókig, és a végén jó sokat hagyunk, hogy biztosan ne legyen gond. Aztán kimegyünk
az alagút szájához, meggyújtjuk a csík végét, és…
– A tűz végigfut egészen a hordókig, aztán… Mekkora lesz a robbanás?
Sesaria megrázta a fejét.
– Soha nem láttam negyedennyi port sem egyszerre robbanni. Ráadásul újabban
erősebbre is keverik. Ez az új anyag… Aggódom, hogy túl sok lesz.
– Inkább legyen látványos a robbanás, mint hogy csalódást okozzon.
– Hacsak nem dönti ránk az egész hegyet.
– Az is lehetséges?
– Ki tudja, mi minden lehetséges?
Cosca különösebb lelkesedés nélkül pillantott fel a fejük felett lévő több ezer tonnányi
kőre.
– Most már kicsit késő meggondolni magunkat. Victus kiválasztotta az ostromlók
csapatát. Rogontot ma este királlyá koronázzák, és hajnalban uralkodói jelenlétével
szándékozik megtisztelni bennünket, mégpedig a falakon belül, hogy ő rendelhesse el a
végső támadást. Nem áll szándékomban egész délelőtt annak a baromnak a vinnyogását
hallgatni. Főleg ha korona van a fején.
– Gondolod, hogy nap mint nap hordani fogja?
Cosca elgondolkodva vakarta meg a nyakát.
– Az a helyzet, hogy gőzöm sincs. De nem ez a lényeg.
– Igaz. – Seasaria komoran pillantott a hordókra. – Valahogy nincs ez rendjén. Ásunk
egy lyukat, odaérintjük a fáklyát egy kis porhoz, elfutunk, és…
– Pukk – fejezte be Cosca.
– Nincs szükség ravaszságra. Nincs szükség bátorságra. Ez nem rendes harc, ha engem
kérdezel.
– A harc csak akkor rendes, ha az ember végez az ellenséggel, és marad még benne erő
nevetni utána. Ha a tudomány képes leegyszerűsíteni ezt a folyamatot, hát annál jobb.
Minden más csak hacacáré. Kezdjük!
 – Értettem, tábornokom, nem késlekedem. – Sesaria leakasztotta a zacskót az övéről,
lehajolt, és óvatosan nekilátott kiszórni belőle a port, amíg a csík el nem ért a hordókig. –
Te nem gondoltál még bele, milyen érzés lehet?
– Mert te igen?
– Az egyik pillanatban még teszed a dolgodat, aztán a következőben cafatokra
robbansz. Még csak a gyilkosod szemébe sem nézhetsz.
– Nem különbözik attól, amikor másoknak adod ki a parancsot. Vagy porral megölni az
ellenségedet rosszabb, mint megbízni valaki mást, hogy döfje le egy dárdával? Pontosan
mikor néztél utoljára valakinek a szemébe? – Akkor biztosan nem, amikor boldogan
segített hátba döfni Coscát Afierinél.
Sesaria felsóhajtott, a por tovább szivárgott a földre a kezében tartott zacskóból.
– Ebben van igazság, de néha azért hiányoznak a régi idők. Amikor még Sazine
parancsolt nekünk. Más világ volt akkor. Őszintébb világ.
Cosca felhorkant.
– Ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy nem volt olyan mocskos trükk a pokoltól innen,
amit Sazine ne vetett volna be készséggel. Az a pénzsóvár gazember az egész világot
felrobbantotta volna, ha cserébe leesik neki egy fitying.
– El kell ismernem, így volt, ahogy mondod. Mégsem tűnik ez igazságosnak.
– Nem is tudtam, hogy ekkora híve vagy az igazságosságnak.
– Nem mintha múlna rajta valami, de szívesebben győzök igazságos csatában, mint
csalással. – Felfordította a zacskót, az utolsó porszemek csillogó kupacba rendeződtek a
legközelebbi hordó előtt. – Egyszerűen jobb szájíze marad az embernek, ha valamiféle
szabályok szerint harcol.
– Aha. – Cosca tarkón vágta Sesariát a lámpájával. Szikrák reppentek szerteszét, és a
százados arccal előre elterült a földön. – Háború van. Nincsenek szabályok. – A százados
nyöszörögve, erőtlenül igyekezett feltápászkodni. Cosca lehajolt mellé, magasba emelte a
lámpát, és újra lesújtott a koponyájára. A szilánkokra hasadó üveg hangosan csörömpölt,
Sesaria nem moccant többé, a hajában izzott a parázs. Talán kicsit közelebb volt a tűzhöz a
kelleténél, de Cosca mindig szeretett hazárdjátékot játszani. A diadalittas beszédeknek is
lelkes híve volt, de most nem húzhatta az időt. Megfordult hát, és végigsietett a sötét
alagúton. Tucatnyi kuporgó lépés elég volt hozzá, hogy megint zihálni kezdjen. Még
egytucatnyi, és mintha halvány derengést pillantott volna meg az alagút végén. Az ajkát
rágva térdelt le. Távolról sem volt benne biztos, milyen gyorsan ég majd a csík, miután
meggyújtotta. – Tiszta szerencse, hogy mindig szerettem a hazárdjátékokat… – Óvatosan
nekiállt lecsavarni a lámpa üvegét vesztett fémkeretét. Nem mozdult.
– A picsába! – Tovább próbálkozott, de az ujjai lecsúsztak róla. Nyilván az egész
szerkezet elgörbült, amikor leütötte vele Sesariát. – A rohadt életbe! – Változtatott a
fogásán, minden erejével a lámpának feszült. A teteje hirtelen lepattant, mire Cosca
mindkét felét elejtette. Megpróbált utánakapni, de a lámpa a földre esett, a láng lobbant
egyet, kialudt, és az alagút teljes sötétségbe borult.
 – Bassza meg! – Nem volt más választása, mint hogy visszaforduljon, és magához
vegyen egyet az alagút végét megvilágító lámpák közül. Nyújtott karral, vakon
tapogatózva tett néhány lépést. Egy gerenda egyenesen az arcának csapódott, és
hátrataszította a fejét, a száját sós vér töltötte meg. – Gahh!
Fényt látott, megrázta lüktető fejét, és a szemét meresztgette. Lámpafény sejlett át a
dúcokon, a köveken, a falakból kikandikáló gyökereken és a por földön kígyózó csíkján.
Hacsak nem vesztette el teljesen a tájékozódási képességét, a derengés abból az irányból
jött, ahol Sesariát hagyta.
Hirtelen zseniális húzásnak tűnt, hogy magával hozta a kardját. Fém csördült
megnyugtatóan, ahogy óvatosan kihúzta a hüvelyéből a fegyvert, majd a szűk térben ide-
oda mozgatva a könyökét, maga elé tartotta. Közben a hegyével véletlenül a mennyezetbe
szúrt, mire odafentről por hullott feje kopasz tetejére. Mindeközben a fény egyre
közeledett.
Sesaria jelent meg a sarkon, egyik nagy kezében lámpát tartott, homlokáról csíkban
csorgott a vér. Egy pillanatig farkasszemet néztek egymással, Cosca guggolva, Sesaria
kétrét görnyedve.
– Miért? – mordult fel a százados.
– Mert ügyelek rá, hogy senki ne árulhasson el kétszer.
– Azt hittem, csak a haszonnal foglalkozol.
– Az emberek változnak.
– Megölted Andichét.
– Az elmúlt tíz év legjobb pillanata volt.
Sesaria megrázta a fejét. Értetlenség, düh és fájdalom keveredett egymással a
tekintetében.
– Murcatto ült a székedbe, nem mi!
– Az teljesen más! A nők annyiszor árulnak el, ahányszor csak kedvük szottyan.
– Mindig is a szíved csücske volt az a zakkant ribanc.
– Javíthatatlanul romantikus vagyok. Vagy talán csak téged nem bírtalak soha.
Sesaria nehéz kést csúsztatott szabad kezébe.
– Le kellett volna szúrnod odabent.
– Örülök, hogy nem tettem. Így legalább elsüthetek még egy rafinált poént.
– Gondolom, fel sem merül benned, hogy eltedd a kardot, és késsel küzdjünk meg.
Cosca kurtán felnevetett.
– Neked olyan fontos az igazságosság. Én hátulról leütöttelek, és azt terveztem, hogy
felrobbantalak, emlékszel? Nem lesznek álmatlan éjszakáim, ha végül egy karddal döflek
le. – Ezzel már támadott is.
Ilyen szűk helyen a nagy termet határozott hátrányt jelentett. Sesaria szinte teljesen
betöltötte a keskeny járatot, és balszerencséjére így szinte képtelenség volt elvéteni a célt.
Késével sikerült valamelyest elterelnie az ügyetlen döfést, de a kard hegye így is elérte a
vállát. Cosca visszahúzódott, hogy újra támadjon, de aztán felszisszent, amikor az
agyagfal felhorzsolta az ujjait. Sesaria Cosca felé hajította nehéz lámpáját, ő pedig
igyekezett elhajolni, de megcsúszott és fél térdre rogyott. A megtermett százados felemelt
késsel indult felé. Az ökle a plafont súrolta, föld záporát zúdítva alá, a kés a dúc egyik
gerendájába fúródott. Ajkai valamiféle kantai káromkodást formáltak, miközben
fintorogva igyekezett kiszabadítani a pengét. Cosca visszanyerte az egyensúlyát, és újabb
esetlen döféssel próbálkozott. Sesaria szeme kidülledt, ahogy a kard hegye könnyedén
átsiklott a mellkasán.
– Nesze! – Cosca az arcába vicsorgott. – Szúrós megjegyzés volt, mi?
Sesaria előredőlt, a szájából véres nyál bugyogott elő, arca kétségbeesett grimaszra
torzult. A kard kérlelhetetlenül siklott át a testén, amíg véres inge a markolatba nem
gabalyodott. Megragadta Coscát, a hátára döntötte, és rázuhant. A markolat gombja a
zsoldosvezér gyomrába fúródott, és kiszorította belőle a levegőt.
Ahogy Sesaria elhúzta a száját, kivillantak véres fogai.
– Ezt te… rafinált poénnak… nevezed? – Lámpáját a por csíkjába vágta közvetlenül
Cosca mellett. Üveg csörömpölt, a por sisteregve kapott lángra, a hő kis híján
megperzselte Cosca arcát. A tábornok küszködni kezdett Sesaria hatalmas, ernyedt teste
alatt, nagy nehezen kibogozta ujjait kardja markolatának aranyozott kosarából, és
kétségbeesetten igyekezett oldalra tolni a hullát. Az orra megtelt a gurkhuli cukor szúrós
bűzével, ahogy a pattogó szikrák lassan megindultak az alagútban.
Végül sikerült kiszabadulnia, feltápászkodott, és futva indult meg a kijárat felé. A
levegő sebesen áramlott a mellkasában, egyik kezét sorra beleütötte a dúc gerendáiba,
ahogy maga mellett húzta az agyagfalon. Hamarosan megpillantotta az alagút ovális
kijáratában megjelenő napfényt, ami aztán inogva, de kitartóan közeledett felé. Kínjában
bután vihogva várta, hogy melyik pillanatban fog a fél hegyoldal vele együtt egy mérföld
magasra repülni a levegőbe. Aztán egyszer csak kiért a szabadba.
– Futás! – kiáltotta bele a semmibe, kezével vadul hadonászva. – Futás! – Rohanvást
indult lefelé a hegyoldalon, megbotlott, elesett, átfordult a földön, és egy kiálló sziklának
ütközött. Feltápászkodott, és porfelhőbe burkolva tántorgott tovább, lábai alatt kavicsok
gurultak szerteszét.
Az Ezer Kard legközelebbi vonalait jelző fonott paravánok egyre közeledtek, Cosca teli
torokból üvöltve rohant feléjük. Aztán hasra vetette magát, és porban csúszva, göröngyök
zápora közepette, fejjel előre érkezett meg az árokba.
Ahogy próbált feltápászkodni, Victus csodálkozva meredt rá.
– Mi a…?
– Fedezékbe! – ordította el magát Cosca. Páncél csörgött körülötte, ahogy az emberek
sorra összehúzták magukat az árokban, fémkesztyűs kezüket a fülükre szorították, és
szorosan becsukták a szemüket a világ végét jelentő robbanást várva. Cosca a keményre
döngölt agyagfalnak dőlt, összeszorította a fogait, és kezével tartotta két oldalról a
koponyáját, nehogy szétszakadjon.
 A néma pillanatok egyre hosszabbak lettek.
Cosca résnyire nyitotta az egyik szemét. Ragyogó kék pillangó verdesett gondtalanul a
szárnyaival, köröket írva le a kuporgó zsoldosok körül, amíg végül meg nem állapodott az
egyik lándzsa hegyén. Victus előzőleg az arcába húzta a sisakját, most azonban hátratolta,
és zavartan nézett körül.
– Mi a fene történt? Meggyújtottátok a port? Hol van Sesaria?
Cosca lelki szemei előtt hirtelen megjelent egy kép, ahogy a por csíkján haladó láng
kialszik, aztán Victus emberei bemásznak a sötét alagútba, és maguk előtt tartott lámpáik
fényében megpillantják Sesaria holttestét, mellkasában egy markolatának aranyozott
kosaráról könnyedén felismerhető karddal.
– Ööö…
Finom remegés futott végig a földön Cosca háta mögött. Egy pillanattal később irdatlan
robbanás követte, olyan hangos, hogy a fejébe hasított a fájdalom. A világ hirtelen
elcsendesedett, csak valamilyen éles, sivító hang hallatszott. A hegy megremegett. Az
árokban végigzúgó szél örvényeket vetett, beletépett Cosca hajába, kis híján a földre
teperte. A levegőt betöltő, fojtogató por a tüdejébe mart és megköhögtette. Úgy húzta
össze magát, mintha hurrikán csapott volna le rá, minden izma megfeszült. Maga sem
tudta, meddig maradt így.
Cosca kinyitotta a szemét, kibogozta fájó végtagjait, és erőtlenül felegyenesedett. A
világ szellemeket rejtő néma köddé változott. Holtak hazájává. Az emberek és a
felszerelés csak fantomok voltak a homályban. Aztán a por kezdett felszállni. Cosca
megdörzsölte a fülét, de a sipítás csak nem maradt abba. Mások felálltak, bambán néztek
körül, arcukra szürke föld tapadt. Nem messze az egyik katona arca egy pocsolyában
feküdt, sisakját bezúzta egy jókora kődarab. Cosca kilesett az árok pereme felett, és a
lassan ülepedő por felhőjén keresztül a hegytető felé meresztette a szemét.
– Ó! – Fontezarmo falai érintetlennek tűntek, a tornyok és a mellvédek körvonalai
éppen úgy rajzolódtak ki az ólomszürke égbolt előtt, mint korábban. A sziklából hatalmas
kráter robbant ki, de közvetlenül felette a nagy torony makacsul kapaszkodott a perembe,
még ha kicsit ki is lógott a semmi fölé. Egy pillanatig úgy tűnt, ez lesz Cosca életének
leglesújtóbb csalódása, pedig nem egyen volt már túl.
Aztán álmos csendben, komótos lassúsággal a torony megbillent, összecsuklott, és
beledőlt a tátongó kráterbe. Magával rántotta a fal jókora darabját is mindkét oldaláról; az
egész egyetlen óriási törmelékhalommá változott a saját súlya alatt. A sok száz tonnás,
emberkéz alkotta földcsuszamlás kövei gurulva, pattogva, csúszva közelítettek az árok
felé.
– Á! – szólt halkan Cosca.
Az emberek ismét a földre vetették magukat, kezükkel óvva a fejüket, és a sorshoz vagy
a kedvenc isteneik csapatához imádkoztak segítségért. Cosca állva maradt, és
megbabonázva figyelte a vagy tíztonnás faldarabot, ami pattogva, pörögve, egyenesen felé
száguldott, letört kődarabok garmadáját szórva magasan a levegőbe, miközben semmiféle
hangot nem adott ki a kavicsos ösvényt szelő léptekre emlékeztető halk ropogáson kívül.
Végül úgy tízlépésnyire tőle megállapodott, billegett még egy kicsit ide-oda, aztán nem
mozdult többé.
Újabb porfelhő borította fullasztó félhomályba az árkot, de ahogy fokozatosan az is
leülepedett, Cosca megpillantotta a Fontezarmo külső falában tátongó legalább kétszáz
lépés széles, irdatlan lyukat meg a lassan megállapodó törmelékkel teli krátert alatta. A
szélén egy másik torony is riasztó szögben dőlt meg – olyan volt, mintha egy részeg
ember lesne ki az orom fölött a semmibe, készen rá, hogy bármelyik pillanatban
alázuhanjon a semmibe.
Victus a magasba emelte a kardját, és elbődült. Nem tűnt sokkal erőteljesebbnek a
kiáltása, mintha a hétköznapi hangján szólalt volna meg.
– Roham!
Kissé kábának tűnő emberek kászálódtak ki az árokból. Egyikük pár bizonytalan lépés
után arcra esett. Mások sűrűn pislogva egy helyben álltak, néhányan azonban
bizonytalanul megindultak felfelé. Egyre többen követték őket, és hamarosan már pár száz
katona botorkált a törmelék között a falban megnyílt rés felé. Fegyvereik és páncéljuk
halványan világított a nap erőtlen fényében.
Cosca kettesben maradt az árokban Victusszal. Mindkettejüket szürke por lepte el.
– Hol van Sesaria? – A szavak tompán puffantak a Cosca fülét betöltő sipításon át.
A saját hangja is különös mormogásnak hatott.
– Nem volt mögöttem?
– Nem. Mi történt?
– Baleset. Baleset… amikor kifelé jöttünk az alagútból. – Nem esett nehezére kipréselni
magából egy könnycseppet. Coscát tetőtől talpig zúzódások és horzsolások borították. –
Elejtettem a lámpámat! Elejtettem! Félúton meggyújtottam a port! – Megragadta Victus
hornyolt mellvértjét. – Mondtam, hogy fusson velem, de ő ott maradt! Ott maradt… hogy
eloltsa.
– Ott maradt?
– Azt hitte, mind a kettőnket megmenthet! – Cosca egyik kezét az arca elé kapta, hangja
elcsuklott az érzelmektől. – Az én hibám! Az egész az én hibám! Ő volt közülünk a
legnagyobb! – Szűkölve fordult az ég felé. – Miért? Miért? Miért mindig a legjobbakat
ragadja el a sors?
Victus Cosca üres kardhüvelyére pillantott, aztán visszafordult a kráter meg a fölötte a
falban ásító lyuk felé. – Meghalt, mi?
– Egyenesen a pokolba repült – suttogta Cosca. – Gurkhuli cukorral sütögetni veszélyes
kaland. – Kisütött a nap. Fölöttük Victus emberei már a kráter oldalán kapaszkodtak
felfelé, hogy aztán csillogó áradatuk a jelek szerint semmiféle ellenállásba nem ütközve
hatoljon át a falban támadt lyukon. Ha a védők közül egyáltalán bárki is túlélte a
robbanást, nyilvánvalóan nem volt olyan kedvében, hogy felvegye a harcot. Úgy tűnt,
Fontezarmo külső fala az övék. – Győzelem! Sesaria áldozata nem volt hiábavaló!
– Ó, nem. – Victus sanda pillantást vetett tábornokára. – Nagyon büszke lenne.
 Egyetlen nemzet
Ahogy a tömeg visszhangzó moraja az ajtó túloldalán egyre hangosabb lett, Monza
gyomra úgy kavargott egyre hevesebben. Az álla alatt megkeményedett izomcsomót
masszírozva igyekezett oldani a feszültséget, de nem ment vele semmire.
Nem tehetett semmit azon kívül, hogy várt. A ceremónián abban fog kimerülni a
szerepe, hogy faarccal áll egy helyben, és igyekszik úgy tenni, mintha valami igen magas
rangú nemes volna. Talins legjobb varrónői mindenesetre mindent megtettek, hogy
segítsenek elhitetni a közönséggel ezt a röhejes hazugságot. Hosszú ujjakat szabtak rá,
hogy elrejtsék a hegeket a karján, magas gallért, hogy elrejtsék a hegeket a nyakán, és
kesztyűt, hogy összetört kezét szalonképessé tegyék. Ellenben nagyon megkönnyebbültek,
amiért mély dekoltázst hagyhattak neki anélkül, hogy elrémisztették volna Rogont úri
vendégeit. Monza szinte meglepődött, hogy nem vágtak ki egy nagy lyukat a ruháján
hátul, hogy az alfelét is megmutassák a világnak – nagyjából az volt a másik olyan hely a
testén, amit nem tarkítottak sebek.
Semmiféle csorba nem eshetett Rogont herceg történelmi pillanatán. Kardot persze nem
adtak Monzának; hiányzott is neki a súlya, mintha a karját a vágták volna le. Nem
emlékezett rá, mikor ment el valahová utoljára úgy, hogy nem volt a fegyvere elérhető
közelségben. A Talinsi Tanács ülésén, ahol az új pozíciójának elfoglalását követő napon
vett részt, biztosan vele maradt.
Az öreg Rubine felvetette, hogy a teremben semmi szüksége nem lesz arra a kardra, de
ő azt felelte, hogy húsz éve minden egyes nap magával hordja. A férfi udvariasan
megjegyezte, hogy sem ő, sem a kollégái nem fegyverkeztek fel, pedig mindannyian
férfiak lévén, ez részükről sokkal helyénvalóbb lett volna. Monza erre megkérdezte
Rubinétól, hogy ha otthon hagyná a kardját, mivel döfné le őt alkalomadtán. Senki nem
volt benne biztos, hogy tréfál-e vagy sem. Mindenesetre nem hozták fel többé a dolgot.
– Excellenciás asszonyom. – Az egyik attendáns odasiklott hozzá, és behízelgően
meghajolt előtte. – Méltóságos asszonyom. – A következő meghajlás Cotarda grófnőnek
járt. – Kezdünk.
– Jó – csattant fel Monza. A kétszárnyú ajtó felé fordult, kihúzta magát, és felszegte az
állát. – Essünk túl ezen a kibaszott pantomimen!
Nem akart időt vesztegetni ilyesmire. Az elmúlt három hét minden ébren töltött
pillanatát – márpedig jóformán nem is aludt, amióta Rogont a fejébe nyomta a diadémot –
azzal töltötte, hogy kirángassa Talinst abból a pöcegödörből, amibe kemény küzdelmek
árán ő maga segített beletaszítani.
Bialoveld aforizmáját – minden sikeres államot acél- és aranyoszlopok tartanak – szem
előtt tartva felkutatott minden egyes hajlongó bürokratát, aki nem éppen az ostrom alatt
álló Fontezarmóban tartózkodott a régi gazdájával. Beszélt velük a talinsi hadseregről.
Nem létezett. Beszélt velük a kincstárról. Üres volt. Beszélt velük az adórendszerről, a
közintézményekről, a közbiztonságról, az igazságszolgáltatásról. Mind az enyészeté lett.
Egyedül Rogont, vagyis inkább a katonái jelenléte akadályozta meg, hogy Talins
anarchiába süllyedjen, Monzát azonban soha nem tántorította el az ellenszél. Különös
tehetsége volt hozzá, hogy felmérje mások képességeit, és a megfelelő embert válassza ki
a megfelelő feladatra. Az öreg Rubine dagályos volt, mint egy próféta, úgyhogy megtette
magisztrátusnak. Grulo és Scavier bizonyult a város két legkönyörtelenebb
kereskedőjének. Monza egyikükben sem bízott, ezért társkancellárrá nevezte ki őket, így
mindketten megálmodhattak új adókat, és amíg egymással versengve igyekeztek behajtani
őket, féltékeny szemüket szüntelenül egymáson tartották.
Boldogtalan kollégáikból igen hamar sikerült pénzt kicsikarniuk, amit Monza rögvest
fegyverekre költött.
Három hosszú nap telt el nem éppen ígéretes uralkodásának kezdete óta, amikor egy
Volfier nevű, számtalan csatát látott öreg őrmester érkezett a városba, aki majdnem annyi
heggel büszkélkedhetett, mint ő maga. Az ospriai mészárlás után nem volt hajlandó
megadni magát, és ezredének huszonhárom túlélőjét anélkül vezette haza, hogy a
fegyvereiken vagy a becsületükön csorba esett volna. Monza tudta, hogy egy ilyen elszánt
katonának mindig hasznát veheti, ezért megbízta, hogy szedjen össze minden veteránt a
városban. Fizetett munka nem sok akadt a környéken, úgyhogy Volfier gyorsan
összeválogatott egy századnyi önkéntest, akik büszke menetben kísérték az adószedőket,
és gondoskodtak róla, hogy egyetlen réztallérnak se vesszen nyoma.
Monza jól megtanulta Orsotól a leckét. Aranyból acélt, abból még több aranyat. Ez volt
a politika végeérhetetlen spirálja. A minden irányból sütő ellenállás, apátia és megvetés
csak még jobban megnehezítette a dolgát. Perverz kielégülést talált a feladat
lehetetlenségében. A munka segített megfeledkezni a fájdalomról meg vele együtt a
kenderről is, és élesen tartotta az elméjét. Igencsak régen volt, amikor valami is
gyarapodott a keze alatt.
– Ön… gyönyörű.
– Micsoda? – Cotarda észrevétlenül lépett mellé, és most idegesen mosolygott rá. – Ó,
ön nem különben – dörmögte válaszul Monza, szinte oda sem pillantva.
– Jól áll magának a fehér. Azt mondják, én túl sápadt vagyok hozzá. – Monza
elfintorodott. Az efféle ostoba fecsegést ma este biztosan nem vette be a gyomra. – Bár én
is olyan lehetnék, mint maga.
– Csak ki kell mennie a napra.
– Nem, nem. Ahhoz bátorság kéne. – Cotarda színtelen ujjait tördelte. – Bár én is bátor
lennék! Azt mondják, nagy a hatalmam. Az ember azt hinné, hogy akinek hatalma van,
annak nem kell félnie semmitől. Én mégis folyton félek. Főleg az események miatt. –
Csak úgy ömlött belőle a szó, Monza egyre növekvő bosszúságára. – Néha mozdulni sem
tudok, olyan súllyal nehezedik rám. Az a rengeteg félelem! Olyan szerencsétlen vagyok!
Mit tehetnék? Maga mit tenne a helyemben?
Monzának nem állt szándékában megvitatni vele a saját félelmeit. Attól csak
megerősödtek volna. Cotarda zavartalanul hablatyolt tovább.
– Semmiféle egyéniségem nincs. De hát honnan szerezhetne az ember egyéniséget? Az
vagy van valakinek, vagy nincs. Magának van. Mindenki azt mondja, hogy magának van.
Honnan szerezte? Nekem miért nincs? Szerintem engem papírból vágtak ki, és csak úgy
teszek, mintha ember volnék. Állítólag mérhetetlenül gyáva vagyok. Mihez kezdjek ezzel?
Ezzel a mérhetetlen gyávasággal?
Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztek egymással, aztán Monza megvonta a vállát.
– Tegyen úgy, mintha nem lenne az.
Kitárult az ajtó.
Valahol a látómezőn kívül a zenészek méltóságteljes dallamot húztak. Monza és
Cotarda belépett a Szenátus épületének hatalmas aulájába. Annak ellenére, hogy hiányzott
a tető a fejük fölül, és lassacskán kezdtek felbukkanni a kékesfekete égbolton a csillagok,
nagyon meleg volt. A ragadós hőségben a virágok élénk illata kaparta Monza kiszáradt
torkát, még a gyomra is felfordult tőle. A sötétben világító ezernyi gyertya osonó
árnyékokkal töltötte meg az óriási teret, a körben felsorakozó arcok százait hátborzongató
maszkokká változtatta. Minden gigantikus volt: a tömeg, a halkan suhogó zászlók a hátuk
mögött, maga az épület. Mindent túlzásba vittek, mintha egy élénk fantáziakép elevenedett
volna meg.
Irdatlan erőfeszítés csak azért, hogy jó sokan végignézzék, ahogy egy ember új fejfedőt
kap.
A közönség meglehetősen vegyesnek hatott. Nagyrészt styriaiak alkották, gazdag,
befolyásos férfiak és asszonyok, kereskedők és a környék alacsonyabb rangú nemesei. A
híres művészek, diplomaták, költők, kézművesek és katonák sem maradhattak ki – Rogont
senkiről nem akart megfeledkezni, aki a dicsőségét hirdethette. A színpadhoz legközelebbi
helyeket külhoni vendégek foglalták el, akik eljöttek leróni tiszteletüket Styria új királya
előtt. Vagy legalábbis, hogy valamiféle előnyt kovácsoljanak a trónra lépéséből. Megjelent
az Ezer-sziget számos kereskedőhajójának arany karikafülbevalót viselő tulajdonosa,
továbbá jó pár nagy szakállú északföldi meg csillogó tekintetű baoli is. Jöttek élénk
selymekbe öltözött suljukiak és két borostásra nyírt fejű papnő Thondból, ahol a napot
imádták, de ott volt három idegesnek tűnő westporti városatya is. Senki sem lepődött meg,
hogy az Unió a küldötteinek távollétével vétette észre magát, miközben a gurkhuli
delegáció teljes egészében betöltötte a számukra elkülönített helyet. Uthman-ul-Dosht
császár tucatnyi követe arannyal átszőtt köntösben, Khalul próféta tucatnyi papja ünnepi
fehérben jelent meg.
Monza úgy vonult át köztük, mintha ott sem lettek volna. Kihúzta magát, tekintete
előremeredt, szája sarkában jeges mosoly ült, mint mindig, ha rettegett valamitől. Lirozio
és Patine hasonló pompával közelített a másik irányból. Sotorius az egész szertartás
középpontjában álló aranyozott szék mellett várta őket egy díszes botra támaszkodva. Az
agg férfiú közölte, hogy előbb kerül pokolra, mintsem hogy végigvonuljon a rámpán.
Több ezer várakozással teli tekintet kereszttüzében érkeztek meg a kerek színpadra.
Styria öt nagy vezérét, akik abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy királlyá
koronázhatták Rogontot, olyan szimbolikus holmikba öltöztették, hogy egy hülye is
megfejtette volna a jelentésüket. Monza gyöngyházfehér ruhát viselt Talins fekete
kristályokból kirakott keresztjével a mellkasán. Cotardára Affoia skarlátvörösét adták.
Sotorius nagy, fekete köntösét arany kagylóhéjakkal szegték be, Lirozio köpenyét a
puranti híd díszítette. Olyanok voltak, mintha Styria városait megszemélyesítő rossz
színészek lennének valami ócska népszínműben, kivéve, hogy rájuk elképesztő összegeket
költöttek. Még Patine is levetette magáról az alázatosság álcáját, és durva vászonból
készült paraszti ruháit zöld selyemre, szőrmére és csillogó ékszerekre cserélte. Nicantét
hat gyűrű jelképezte, ő azonban legalább kilencet viselt; az egyiken akkora smaragd
ragyogott, mint Nyájas dobókockái.
Közelebbről nézve látszott rajtuk, hogy egyikük sem élvezi a szerepét. Olyanok voltak,
mint egy társaság, melynek tagjai merev részegen megállapodtak, hogy reggel a jéghideg
tengerbe vetik magukat, de a józan pirkadat beköszöntével meggondolták magukat.
– Nos – mordult fel Monza, ahogy a zenészek a darab végére értek, és az utolsó hangok
is tovaszálltak. – Itt vagyunk.
– Valóban. – Sotorius végigjáratta csipás szemét a mormogó egybegyűlteken. –
Reméljük, méretes a korona. Itt jön Styria legnagyobb hájfeje.
Fülsiketítő fanfár harsant mögöttük. Cotarda összerezzent, megbotlott, és el is esett
volna, ha Monza nem ragadja meg ösztönösen a könyökét. A terem hátuljában lévő ajtók
kitárultak, és a fokozatosan elhallgató trombiták helyét különös ének vette át. Két magas
és tiszta hang lebegett a közönség fölött. Rogont mosolyogva lépett be a Szenátus
épületébe, vendégei pedig jól szervezett tapsban törtek ki.
A trón tetőtől talpig Ospria kékjét viselő várományosa alázatos csodálkozással a
tekintetében nézett körül, ahogy lassan elindult lefelé a lépcsőn. Mindezt az én kedvemért?
Igazán nem kellett volna! Közben persze mindent ő maga tervezett meg a legapróbb
részletig. Monzának nem először támadt az a benyomása, hogy Rogontból sokkal rosszabb
király lesz, mint amilyen Orsoból lehetett volna. Ugyanolyan könyörtelen és szeszélyes
volt, ellenben sokkal hiúbb, és sokkal kevésbé kedélyes a mindennapokban. Ahogy a
színpad felé haladt, megragadta egy-két kegyeltje kezét, más szerencséseknek a vállát
érintette meg. A nem e világi ének végigkísérte útján.
– A szellemeket hallom? – mormogta megvetően Patine.
– Kiherélt fiúkat hall – felelte Lirozio.
Négy ospriai díszegyenruhát viselő férfi kinyitott egy nehéz ajtót a színpad mögött,
beléptek rajta, majd pár pillanattal később újra megjelentek egy berakásos láda súlya alatt
görnyedve. Rogont az első sorban ülő vendégek felé került, megszorongatta néhány
kiválasztott követ kezét, különös figyelmet szentelve a gurkhuli delegációnak, és kivárta,
amíg a taps a végletekig fokozódik. Végül felvonult a lépcsőn a színpadra, miközben úgy
mosolygott, mint a kulcsfontosságú leosztás győztese a kifosztott ellenfelekre a
kártyaasztalnál. Szélesre tárt karokkal fordult ötük felé.
– Barátaim! Barátaim! Végre elérkezett a nap!
– Boldog nap! – kontrázott Lirozio.
– Oly rég vártuk! – tette hozzá Patine.
– Szép volt – próbálkozott Cotarda.
– Köszönetem mindannyiótoknak. – Rogont a vendégek felé fordult, egy könnyed
kézmozdulattal véget vetett a tapsnak, majd hátravetette a köpenyét, letelepedett a
székébe, és magához intette Monzát. – Ön nem gratulál, excellenciás asszonyom?
– Gratulálok – vicsorította a nő.
 – Elegáns, mint mindig. – Rogont közelebb hajolt, és az orra alatt mormogott tovább. –
Nem jöttél tegnap éjjel.
– Egyéb elfoglaltságom akadt.
– Komolyan? – Rogont úgy húzta fel a szemöldökét, mint aki őszintén elképedt a
gondolattól, hogy bármi fontosabb lehet, mint némi hentergés vele. – Hát gondolom, egy
államfőnek véges az ideje. Nos… – Megvetően elhessegette a nőt.
Monza a fogát csikorgatta. Ebben a pillanatban nagyon szívesen levizelte volna a férfit.
A négy hordár letette terhét a trón mögött, egyikük elfordította a kulcsot a zárban, és
teátrális mozdulattal felemelte a láda tetejét. A tömeg egy emberként sóhajtott fel. A
korona bíbor bársonyon hevert odabent. A vastag aranypántot körben sötéten ragyogó
zafírok díszítették. Öt tölgyfalevél emelkedett ki rajta, elöl pedig egy többinél nagyobb
hatodik vett körbe egy tyúktojásnyi gyémántot. A méretét látva Monza különös késztetést
érzett, hogy felnevessen.
Lirozio olyan képet vágott, mint akinek puszta kézzel kell kipucolnia egy eldugult
latrinát, majd belenyúlt a ládába, és megragadta az egyik arany levelet. Patine megadó
vállrándítással ugyanígy tett. Aztán Sotorious és Cotarda következett. Monzának jutott az
utolsó levél; jobbjának elálló kisujja az elegáns selyemkesztyűben sem mutatott jobban.
Körbenézett állítólagos társai arcán. Két erőltetett mosoly, egy rosszallóan összehúzott
szemöldök meg egy félreérthetetlenül megvető pillantás. Kíváncsi volt, hogy az
uralkodáshoz szokott büszke hercegek meddig tűrik majd ezt a számukra kevésbé kedvező
felállást.
Nagyon úgy tűnt, hogy az iga máris kezdi a bőrüket dörzsölni.
Öten együtt kiemelték a koronát, tettek pár bizonytalan lépést a nehézkesen mozgó
Sotorioushoz alkalmazkodva. Mintha ügyetlenül vonszolták volna egymást a hatalom
felbecsülhetetlen értékű jelképénél fogva. Eljutottak a székig, és magasan Rogont feje fölé
emelték a koronát. Egy pillanatra mozdulatlanná merevedtek, mintha hirtelen
mindannyian elgondolkodtak volna rajta, van-e még ebből kiút. A hatalmas teremre
kísérteties csend telepedett, minden férfi és nő visszatartotta a lélegzetét. Aztán Sotorious
megadóan biccentett, öten együtt óvatosan Rogont fejére helyezték a koronát, aztán
hátraléptek.
Úgy tűnt, Styria egyetlen nemzet lett.
A király lassan felállt a székből, tenyerét felfelé fordítva széttárta karjait, és egyenesen
előremeredt, mintha átlátna a Szenátus ősi falain, és a csodálatos jövőt szemlélné.
– Styriai polgártársaink! – mennydörögte, hangját visszaverték a kövek. – Alázatos
népünk! Külföldi barátaink! Mindannyiótokat szívesen látunk! – A szóban forgó barátok
főleg gurkhuliak voltak, mivel azonban a próféta ekkora gyémánttal járult hozzá a
koronájához… – A Vérontás Évei véget értek! – Vagy legalábbis hamarosan véget érnek,
csak Monzának kell még kiontania Orso vérét. – Büszke hazánk nagyszerű városai többé
nem vetekszenek egymással! – Ez majd még elválik. – Örökké testvérek lesznek, a
barátság, a kultúra, a közös örökség önként vállalt boldog köteléke egyesíti őket! Együtt
menetelnek! – Feltehetőleg a Rogont által diktált irányba. – Olyan ez, mintha… Styria egy
rémálomból ébredt volna. Egy tizenkilenc évig tartó rémálomból. Sokan közülünk
bizonyára alig emlékeznek azokra az évekre, amikor még nem dúlt háború. – Monza
összeráncolt homlokkal gondolt apja ekéjére, ahogy a fekete földet forgatta.
– Most azonban… vége a háborúknak! És mindannyian győztünk! Egytől egyig
mindenki! – Egyesek azért inkább győztek, mint mások, ezt mondani sem kellett. – Eljött
a béke ideje! A szabadságé! A gyógyulásé! – Lirozio hangosan megköszörülte a torkát, és
grimaszolva igazgatta hímzett gallérját. – Eljött a remény, a megbocsátás, az egység ideje!
– És a feltétel nélküli engedelmességé természetesen. Cotarda a kezére meredt. Sápadt
tenyerén erős rózsaszín foltok ütköztek ki, majdnem olyan sötétek, mint skarlátvörös
ruhája. – Eljött az ideje, hogy nagy államot kovácsoljunk, amit az egész világ irigyel!
Eljött az ideje… – Lirozio felköhögött, pirospozsgás arcán izzadságcseppek gyöngyöztek.
Rogont dühösen pillantott rá a szeme sarkából. – Eljött az ideje, hogy Styria… – Patine
kétrét görnyedt, fájdalmasan felnyögött, vicsorgó ajkai közül kivillant a fogsora.
– Egyetlen nemzetté… – Valami nem volt rendjén, most már nem lehetett nem
észrevenni. Cotarda hátralépett, és megtántorodott. Elkapta az aranyozott korlátot, majd
vörös selyem suhogása közepette zihálva a földre huppant. A közönség egy emberként
szisszent fel.
– Egyetlen nemzetté… – sziszegte Rogont. Sotorious kancellár reszketve térdre rogyott,
és sötétrózsaszín foltokkal teli kezével a torkához kapott. Patine négykézlábra ereszkedett,
az arca egészen vörös lett, az erek kidagadtak a nyakán. Lirozio Monzának háttal az
oldalára dőlt, lihegve, erőtlenül kapkodott levegő után. Jobb karját hátranyújtotta,
rángatózó kézfejét rózsaszín foltok borították. A közönség néma maradt. Megbabonázta
őket, ami történt. Nem tudták eldönteni, hogy a valóságot, vagy az előadás
elmeháborodott jelenetét látják-e. Valami rettenetes komédiát. Patine arcra borult. Sotorius
hanyatt dőlt, gerince ívbe hajlott, cipője sarka csikorgott a lakkozott fán, aztán az egész
teste elernyedt.
Rogont Monzára pillantott, a nő pedig éppen olyan tehetetlenül nézett vissza rá, mint
amikor Bennát látta meghalni. A király kinyitotta a száját, felemelte az egyik kezét, de
levegőhöz már nem jutott. Homloka a korona szőrmével borított pántja alatt égővörösbe
fordult.
A korona! Mindannyian megérintették a koronát. Monza tekintete kesztyűbe bújtatott
jobb kezére tévedt. Mindenki, csak ő nem.
Rogont arca eltorzult. Tett egy lépést, de megbicsaklott a bokája, és orra bukott. Dülledt
szeme vakon meredt a semmibe. A korona lecsúszott a fejéről, pattant egyet, a színpad
széléig gurult, és csörömpölve pottyant le a kőpadlóra. A közönségből egyetlen fülsiketítő
sikoly hallatszott.
Valahol hangos süvítéssel lezuhant egy ellensúly, fa nyikordult, és ezer, rejtett
kalitkájából szabadult fehér énekesmadár szemet gyönyörködtető forgataga lepte el a tiszta
nyári égboltot.
Éppen, ahogy Rogont eltervezte.
Kivéve, hogy a Styriát egyesíteni és a Vérontás Éveinek véget vetni hivatott hat férfiból
és nőből egyedül Monza maradt életben.
 Csupa por
Rogont nagyherceg halála nem kevés elégedettséggel töltötte el Reszketet. Talán Rogont
királyként kellett volna rá gondolnia, de most már igazán nem számított, hogyan nevezi,
és ettől csak még szélesebb vigyor ült ki a képére.
Életében mindenki akkora ember lehet, amekkora csak lenni akar, de miután
visszamegy a sárba, ez már egy fikarcnyit sem számít. És egy kis apróság is elég hozzá.
Egy buta pillanat. Reszket egyik régi barátja hét napig harcolt a Felföldön, és egy karcolás
sem esett rajta. Másnap reggel, amikor hazafelé indult a völgyből, megkarcolta egy tövis,
mire a keze hamarosan üszkösödni kezdett, és pár nappal később lázasan hebegve halt
meg. Semmi értelme nem volt az egésznek. Nem szűrhettek le belőle semmiféle
tanulságot. Legfeljebb talán annyit, hogy jobban figyeljenek oda a tüskékre.
Háromfás Ruddnak nemes halál jutott, az embereit vezette csatába, és karddal a
kezében érte utol a vég – de persze ez sem volt jobb. Kornyikálhatnak róla részegen az
emberek mindenféle dalokat a tábortűz körül, de neki, aki odaveszett, a halál az halál,
ugyanúgy, mint mindenki másnak. A domblakók Nagy Kiegyenlítőnek nevezték. Urakat
és koldusokat tett egyenlővé.
Rogont minden nagy ambíciója semmivé lett. A hatalma nem volt több ködpamacsnál,
amit elfújt egy reggeli szellő. Reszketnek, a félszemű gyilkosnak, aki tegnap még a
koronázását váró herceg csizmáját sem nyalhatta volna meg, mára sokkal jobban ment a
sora. Ő még most is vetett árnyékot.
Ennek az egésznek talán egy tanulsága volt: ki kell használni minden lehetőséget, amíg
szusz van az emberben. A föld nem tartogat jutalmat, csakis sötétséget.
Az alagútból kilovagolva Fontezarmo külső védvonalához értek. Reszket hosszan
Rittyentett.
– Ez ám az építkezés!
Monza bólintott.
– Én inkább bontásnak mondanám. A jelek szerint a próféta ajándéka megtette a hatását.
Félelmetes fegyver volt a gurkhuli cukor. Bal oldalon a fal java része eltűnt, odébb egy
erősen megdőlő torony bármelyik pillanatban a többi kő után zuhanhatott a mélybe. Ott,
ahol valaha falak álltak, most pár leveleit vesztett, gyökereivel a semmit markolászó cserje
tapadt a sziklához. Reszket úgy sejtette, itt nemrég még kertek lehettek, de a kőhajítók
lángoló lövedékei az elmúlt pár hétben csak bokrok üszkös ágait, fák kettéhasított tönkjeit
és felperzselt talajt hagytak maguk után, amit ráadásul eláztatott és pocsolyákkal töltött
meg az előző esti eső.
A káosz közepén, féltucatnyi szökőkút romjai között macskaköves gyalogút vezetett
egy most is szorosan bezárt fekete kapuhoz. Egy szénné égett tárgy körül nyílvesszőktől
tüskés testek hevertek kifacsarodva. Az ostromlók faltörő kossal próbálkoztak – vesztükre.
Reszket gyakorlott szeme lándzsákat, íjakat, megvillanó páncélokat pillantott meg. A jelek
szerint a belső falat továbbra is sikeresen óvták, Orso herceg pedig nyilván odabent
rejtőzött valahol.
 Megkerültek egy nagy, esővíztől nyirkos vásznat, amit kövek tartottak a helyén. Ahogy
Reszket ellovagolt mellette, kilógó csizmákat meg néhány meztelen talpat vett észre.
Volfier egyik nyilvánvalóan frissen toborzott embere elsápadt a holtakat látva. Reszket
elgondolkodott rajta, ő vajon mióta nem zavartatja magát a holttestek társaságában. Az ő
szemében csak a táj részei voltak, nem fontosabbak, mint a kidőlt fák csonkjai. Ma
délelőtt több kellett ahhoz pár hullánál, hogy elromoljon a kedve.
Monza visszafogta a lovát, és leugrott a nyeregből.
– Lóról! – adta ki a parancsot Volfier, és a többiek engedelmeskedtek.
– Miért van némelyik mezítláb? – kérdezte a továbbra is meredten bámuló fiú.
– Mert jó csizmájuk volt – felelte Reszket. A fiatal regruta lenézett saját lábbelijére,
aztán megint a csupasz, vizes talpakra ugrott a tekintete, és a szája elé kapta a kezét.
Volfier hátba vágta, amivel jól meg is ijesztette, és Reszketre kacsintott. A jelek szerint
a világon mindenhol ugyanúgy ugratták az újoncokat.
– Csizma ide vagy oda, nem számít, miután megöltek. Ne aggódj, fiam, hozzá fogsz
szokni.
– Tényleg?
– Ha szerencséd lesz – mondta Reszket –, megéred.
– Ha szerencséd lesz – mondta Monza –, másik hivatást találsz magadnak.
Volfier biccentett.
– Excellenciás asszonyom. – Reszket figyelte a törmelékek között cikázva távolodó nőt.
– Urai a helyzetnek Talinsban? – kérdezte.
– Remélhetőleg – felelte a csupa heg őrmester. – Végül eloltottuk a tüzeket.
Megegyeztünk az Óváros bűnözőivel, hogy ha egy hétig rajta tartják a szemüket a
dolgokon, mi utána egy hétig egyáltalán nem tartjuk rajtuk a szemünket.
– Azért az már valami, ha tolvajok vigyázzák a rendet.
– Feje tetejére állt a világ, nem vitás. – Volfier összeráncolt szemöldökkel mustrálta a
belső falat. – A régi gazdám ott van a túloldalon. Az ember, akiért egész életemben
harcoltam. Soha senki nem lázongott, amíg ő vezetett bennünket.
– Jobb lenne mellette állni?
Az őrmester komor pillantást vetett Reszkette a szeme sarkából.
– Jobb lenne, ha győztünk volna Ospriánál, akkor nem kéne választanom. Persze az is
jobb lenne, ha az asszony nem kufircolt volna a pékkel, amíg én az Unióban harcoltam
három évvel ezelőtt. Mindegy, mi lenne jobb, van, ami van.
Reszket elvigyorodott, és ujjával megkocogtatta fémszemét. – Ezt bizony jól mondja.
* * *
Cosca a tábori székén ült a kert egyetlen, többé-kevésbé érintetlenül maradt szegletében,
és a nedves füvet legelésző kecskéjét figyelte. Volt valami furcsán megnyugtató abban,
ahogy az állat kitartóan majszolta az utolsó darab pázsitot. Az ajkai hullámzottak, a fogai
finoman őröltek – a türelmesen ismételgetett apró mozdulatok nyomán a fű fokozatosan
borostává rövidült. Cosca a fülébe dugta az ujja hegyét, és megforgatta benne, hátha
sikerül megszabadulnia a távoli, halk csengéstől. Nem sikerült. Felsóhajtott, és éppen a
szájához emelte volna a flaskáját, amikor lépteket hallott közeledni a kavicsos ösvényen.
Monza tartott felé. Több volt hétköznapi fáradtságnál, ami látszott rajta. A háta
meghajlott, a szája torz vonallá keskenyedett, a szemei sötét gödrök mélyén ültek.
– Mi a fenének van kecskéd?
Cosca kortyolt egyet a flaskájából, vágott egy grimaszt, aztán kortyolt még egyet.
– A kecske nemes állat. A távollétedben ő emlékeztet rá, hogy állhatatos, elszánt és
szorgalmas legyek. Ki kell tartani valami mellett az életben, Monzcarro. – A kecske
felnézett, és egyetértőleg mekegett. – Remélem, nem sértelek meg vele, ha azt mondom,
hogy fáradtnak tűnsz.
– Hosszú éjszakám volt – mormogta a nő válaszul, és Cosca arra jutott magában, hogy
ezzel még nagyon finoman fogalmazott.
– Biztos vagyok benne.
– Az ospriaiak kivonultak Talinsból. Lázadás tört ki. Pánik.
– Elkerülhetetlen.
– Valaki elterjesztette a pletykát, hogy úton van az uniós flotta.
– A pletykák többet tudnak ártani, mint maguk a hajók.
– Megmérgezték a koronát – közölte a nő.
– Styría vezetőinek a saját hatalomvágyuk okozta a vesztüket. Kell, hogy legyen ennek
valamilyen üzenete, nem gondolod? Gyilkosság és metafora. A méregkeverő-költő sikerrel
végzett egy kancellárral, egy herceggel, egy grófnővel, egy első polgárral és egy királlyal,
egyetlen este alatt értékes tanulsággal szolgálva a világnak az életről. Közös barátunk,
Morveer lehetett?
A nő köpött egyet.
– Talán.
– Egy percig nem gondoltam volna, hogy annak a pedáns rohadéknak ilyen
humorérzéke van.
– Bocsáss meg, ha nem nevetek.
– Téged miért kímélt meg?
– Nem állt szándékában. – Monza felemelte a jobb kezét. – A kesztyűm miatt vagyok
itt.
Cosca akaratlanul is felnevetett.
– Gondolj bele, azt is mondhatnánk, hogy valójában Orso herceg és a bűntársai
mentették meg az életedet azzal, hogy korábban összezúzták a jobb kezedet. Egyik
ironikus véletlen követi a másikat.
 – Egy nyugalmasabb pillanatban bizonyára én is remekül fogok szórakozni rajtuk.
– Ó, a helyedben én máris kihasználnám a lehetőséget. Éveket töltöttem azzal, hogy
nyugalmasabb pillanatokra vártam. Azt tapasztaltam, hogy sosem jönnek el. Nézz csak
körül. Az affoiaiak majdnem mind leléptek még napszállta előtt. A sipaniak máris
szekértáborokra oszlottak, elindultak vissza délre, gyanítom azért, hogy egymás ellen
harcoljanak. A puranti sereg annyira lelkesen várta a polgárháborút, hogy már az árkokban
elkezdték kaszabolni egymást. Virtusnak kellett közbelépnie. Victus, amint véget vet egy
csatának, láttál te már ilyet? Pár ospriai még itt van, de csak azért, mert fingjuk sincs,
mihez kezdhetnének. Úgy rohangásznak körbe-körbe, mint a levágott fejű csirkék.
Mondjuk, gondolom, azok is. Mindig lenyűgöz, milyen sebességgel tudnak darabokra
hullani a dolgok. Styria majdnem egy teljes percre egyesült, aztán nagyobb lett a káosz,
mint valaha. A jó ég tudja, ki, hol és milyen mértékig ragadja magához a hatalmat. Úgy
fest, kissé korai volt bejelenteni… – Cosca felszegte az állát, és megvakarta a nyakát –,
hogy a Vérontás Évei véget értek.
Monza háta mintha még jobban meggörbült volna.
– Ideális állapot egy zsoldos számára, nem igaz?
– Az ember azt gondolná. De még egy magamfajta is úgy érzi néha, hogy ennyi káosz
már túlzás. Esküszöm, az Ezer Kard a legmegbízhatóbb és legösszeszedettebb haderő az
itt maradtak közül. Képzelheted, milyen totális zűrzavar uralkodik akkor a
szövetségeseink között. – Kinyújtóztatta maga előtt a lábát, egyik csizmáját átvetette a
másikon. – Arra gondoltam, levinném a fiúkat Visserinéig, és ott hajtanám be a
követeléseimet. Erősen kétlem, hogy a történtek után Rogont betartaná az egyezségünket.
– Maradj! – Monza a férfi szemébe nézett.
– Maradjak?
– Maradj!
Hosszú csend következett, amíg farkasszemet néztek egymással.
– Semmi jogod ezt kérni tőlem.
– Mégis ezt kérem. Segíts nekem.
– Segítsek… neked? Az azért nem semmi, amikor valakinek bennem van az utolsó
reménye! Mi a helyzet hűséges alattvalóiddal, Talins jó népével? Tőlük nem számíthatsz
segítségre?
– A csatáért nem lelkesednek annyira, mint a felvonulásért. A kisujjukat sem fogják
mozdítani, hacsak Orso újra hatalomra nem kerül, és fel nem kötteti a férfiakat mind egy
szálig.
– Néha igencsak sebesen cserél gazdát a hatalom, mi? Nem toboroztál katonákat, amíg
te ültél a trónon. Ez mintha nem rád vallana.
– Toboroztam, amennyit csak tudtam, de itt nem bízhatok bennük. Orsoval szemben
biztosan nem. Ki tudja, kinek az oldalára állnak?
– Á, emberek, akik két gazdához hűségesek! Szereztem némi tapasztalatot hasonló
helyzetekben. Megjósolhatatlan, mi fog történni. – Cosca a másik fülébe is bedugta az
ujját, de ezzel sem ért el több eredményt. – Fontolóra vetted a lehetőséget… hogy talán…
hagyod az egészet a fenébe?
A nő úgy nézett rá, mintha valamilyen idegen nyelven beszélne.
– Mi van?
– Én magam is ezer dolgot hagytam befejezetlenül szerte a Világ Körén belül, sok
mindent el sem kezdtem, sőt volt olyan is, hogy egyszerűen elbuktam. Ezek a dolgok jóval
kevesebb fejfájást okoznak, mint a sikereim.
– De én nem te vagyok.
– Amit nyilván mind a ketten rendkívül sajnálunk. De mégis. Elfelejthetnéd már ezt a
bosszút. Köthetnél kompromisszumot. Lehetnél… könyörületes.
– A könyörület és a gyávaság egy és ugyanaz. – Monza összehúzott szemöldökét a
leégett kert túlsó végében álló fekete kapura szegezte.
Cosca szomorúan elmosolyodott.
– Valóban így lenne?
– A lelkiismeret csak ürügy, hogy ne tegyük meg, amit meg kell tenni.
– Értem.
– Nem érdemes ezen siránkozni. Így működik a világ.
– Aha.
– A jók nem nyerik el méltó jutalmukat. Ha meghalnak, szar lesz belőlük, mint
mindenki másból. Előre kell nézni, mindig csak előre, egyesével kell megvívni a csatáidat.
Nem habozhatsz, mindegy, mi az ára, mindegy…
– Tudod, miért szerettelek téged mindig, Monza?
– He? – A nő meglepetten kapta Coscára a tekintetét.
– Még az után is, hogy elárultál. Sokkal jobban, mint az árulásod előtt. – A zsoldos
közelebb hajolt Monzához. – Mert tudom, hogy igazából egy szót sem hiszel el ebből a
baromságból. Ezekkel a hazugságokkal áltatod magad, hogy együtt tudj élni azzal, amit
tettél. Azzal, amit meg kellett tenned.
Hosszú csend következett. Aztán Monza nyelt egyet, mintha feltörő hányingerét
próbálná elfojtani.
– Mindig azt mondtad, hogy az ördög lakik bennem.
– Ezt mondtam volna? Nos, az ördög mindannyiunkban ott lakik. Nem vagy szent,
ennyit biztosan tudunk. Véres időkben születtél.
De közel sem vagy olyan szörnyeteg, mint amilyennek mutatod magad.
– Nem?
– Úgy teszek, mintha törődnék az embereimmel, de valójában magasról tojok rá, élnek-
e vagy halnak. Te mindig törődtél velük, ellenben úgy tettél, mintha magasról tojnál rájuk.
Soha nem láttam olyat, hogy egyetlen ember is hiába veszett volna oda miattad. És mégis
engem szeretnek jobban! Haha! Ennyit az igazságosságról! Mindig csak jót tettél velem,
Monza. Még akkor is, amikor elárultál. Az is jobb volt, mint amit megérdemeltem. Sosem
felejtem el, amikor Murisban az ostrom után nem engedted, hogy a rabszolgakereskedők
elvigyék azokat a gyerekeket. Mindenkinek a pénz kellett volna inkább. Nekem is.
Hűségesnek is. Még Bennának is. Bennának főleg. De neked nem.
– Csak megkarcoltalak.
– Ne szerénykedj, simán megölhettél volna. Kegyetlen időket élünk, és kegyetlen
időkben a könyörület szöges ellentéte a gyávaságnak. Mindannyiunkból szar lesz, miután
meghalunk, Monza, de nem mind vagyunk szar alakok életünkben. A legtöbben azok
vagyunk. – Az ég felé fordította a szemét. – Isten a tudója, én is az vagyok. De te sosem
voltál az.
Monza egy pillanatra becsukta a szemét.
– Segítesz nekem?
Cosca megint felemelte a flaskáját, aztán rájött, hogy üres, és visszacsavarta rá a
kupakját. Túl gyakran kellett megtölteni azt a vackot.
– Persze hogy segítek. Egy pillanatig sem volt ez kérdés. Ami azt illeti, már meg is
szerveztem a támadást.
– Akkor…
– Csak hallani akartam, hogy megkérsz. Mindazonáltal azt kell mondjam, csodálkozom,
hogy megtetted. Hogy az Ezer Kard végiggürizzen egy ostromot, aztán ahelyett, hogy
kedvére kifosztaná Styria leggazdagabb palotáit, zsákmány nélkül távozzon? Neked
elment az eszed? Ásóval sem tudnám lefejteni ezeket a kapzsi bitangokat a szajréról!
Holnap hajnalban támadunk, veled vagy nélküled, és kirámoljuk a helyet. Több mint
valószínű, hogy ebédidőre a fiaim már az ólmot is lefeszegették a tetőkről. Negyedek
szabálya meg minden.
– És Orso?
– Orso már a múlt. – Cosca hátradőlt, és szeretettel megveregette a kecskéje oldalát. –
Azt teszel vele, amit csak akarsz.
 Elkerülhetetlen
A két kocka a kettesen és az egyesen állt meg.
Napra pontosan három éve történt, hogy Sajaam megvásárolta Nyájas szabadságát az
Óvóból. Három éve már, hogy nem volt otthon a. Három embert követett fel-alá
Styriában, két férfit meg egy nőt. Ez idő alatt a legkevésbé az Ezer Kardot gyűlölte, és
nem csak azért, mert szám volt a nevében, bár persze ez már eleve mellette szólt.
Bizonyos mértékig itt rend uralkodott. Az emberek feladatokat kaptak meg időt a
végrehajtásukra, és mindenki tudta, hol a helye a gépezetben. Az egész sereget gondosan
számon tartották a jegyző három könyvében. Ott állt benne pontosan, melyik százados
alatt hány ember szolgál, ki mennyi ideje van itt és mennyi pénzt kap, ki ellen hányszor
merült fel kifogás, és kinek milyen felszerelést utaltak ki. Mindent meg lehetett számolni.
Szabályok is voltak, írottak és íratlanok egyformán. Szabályok az ivásról, a
szerencsejátékokról, a harcról. Szabályok a kurvákról. Szabályok arról, ki hová ül. Ki
hová mehet és mikor. Kinek kell harcolnia és kinek nem. És a legfontosabb, a sasszemmel
betartott negyedek szabálya rendelkezett arról, ki milyen zsákmányt mondhat magáénak,
és mennyit tarthat meg belőle.
A szabályszegők előre meghatározott büntetést kaptak, amit mindenki elfogadott.
Általában bizonyos számú korbácsütést. Nyájas éppen az előző nap nézte végig, ahogy
egy embert megkorbácsoltak, amiért nem a megfelelő helyen vizelt. Nem tűnt nagy
bűnnek, de Victus elmagyarázta, hogy ha mindenki ott vizel, ahol eszébe jut, akkor
legközelebb ott ül majd le, ahol eszébe jut, és a végén mindenki meghal valamilyen
járványban. Szóval kiosztott három korbácsütést. Kettő meg egy.
Nyájas kedvenc helye az étkezde volt. Az étkezések megnyugtató egyformasága
képzeletben az Óvóba repítette. A mogorva szakácsok a foltos kötényeikben. A hatalmas
üstökből felszálló gőz. A kések és a kanalak csörgése. Az ajkak, a fogak, a nyelvek
szürcsölése és szörcsögése. A lökdösődő emberek sora, akik mindig többet szerettek
volna, mint amennyi járt nekik, de soha nem kapták meg.
Azok, akik először másztak a falra, kettővel több húsgolyót és egy kanállal több levest
kaptak. Kettő meg egy. Cosca azt mondta, az egy dolog, hogy valakit egy dárdával
lelöknek az ostromlétráról, de nem tudna elszámolni a lelkiismeretével, ha valaki az
éhkopp miatt esne le róla.
– Egy órán belül támadunk – mondta most.
Nyájas bólintott.
Cosca mély lélegzetet vett, aztán kifújta a levegőt, és komoran körbepillantott.
– Főleg létrákkal.
Nyájas az elmúlt pár napban alaposan megfigyelte, hogyan készülnek. Huszonegy
darab. Kettő meg egy. Mindegyiknek harmincegy foka volt, kivéve az egyiknek,
amelyikre harminckettő jutott. Egy, kettő, három.
– Monza is velük megy. Ő akar először Orso elé állni. Rendíthetetlen. Elszánta magát a
bosszúra.
 Nyájas megvonta a vállát. Monza már a legelején is így volt vele.
– Őszintén szólva aggódom érte.
Nyájas megvonta a vállát. Nem érdekelte.
– Egy csata mindig veszélyes hely.
Nyájas megvonta a vállát. Ez magától értetődőnek tűnt.
– Barátom, szeretném, ha harc közben a közelében maradnál. Ügyelj rá, hogy ne essék
bántódása.
– És magával mi lesz?
– Hogy velem? – Cosca Nyájas vállára csapott. – Nekem nincs szükségem más pajzsra
az emberek tiszteletén kívül.
– Biztos a dolgában?
– Nem, de ott leszek, ahol mindig vagyok. Jóval az arcvonal mögött a flaskám
társaságában. Valami azt súgja, hogy neki inkább szüksége lesz rád. Vannak még
ellenségei… És Nyájas…
– Igen?
– Ne maradj el mellőle, és nagyon vigyázz rá! A róka akkor a legveszélyesebb, ha
sarokba szorítják. Orso biztosan tartogat néhány mocskos kis trükköt. Nos… – Felfújta az
arcát. – Ez elkerülhetetlen. Különösen figyelj oda… Morveerre.
– Rendben. – Ő és Reszket együtt fognak vigyázni Murcattóra. Hármasban lesznek,
mint amikor megölték Gobbát. Kettő vigyáz egyre. Felkapta és a zsebébe csúsztatta a
kockákat. Az üstből felszálló gőzt figyelte, miközben a levest merték. A morgolódó
katonákat hallgatta. Számolta a panaszaikat.
* * *
A hajnal fakó szürkéjét aranyló fények váltották, ahogy a nap felkúszott a falak fölé,
amiket hamarosan meg kell mászniuk. A mellvéd foghíjas árnyéka lassan végignyúlt a
tönkretett kerten. Hamarosan elindulnak. Reszket becsukta fél szemét, és belemosolygott a
napba. Hátrahajtotta a fejét, és kidugta a nyelvét. Ahogy az év haladt előre, egyre
hidegebb lett. Szinte olyan volt most, mint egy szép nyári reggel Északföldön. Mint a
legnagyobb csaták reggelei. Mint a reggelek, amikor nagy tetteket hajtott végre, meg
néhány nagy gazemberséget is.
– Boldognak tűnsz – szólalt meg mellette Monza. – Ahhoz képest, hogy hamarosan
kockára teszed az életedet.
Reszket kinyitotta a szemét, és mosolygó arcát a nő felé fordította.
– Megbékéltem magammal.
– Jó neked. Azt a csatát a legnehezebb megnyerni mind közül.
– Azt nem mondtam, hogy megnyertem. Csak nem harcolok tovább.
– Kezdem azt hinni, hogy ez az egyetlen csata, amit egyáltalán érdemes megnyerni –
mormogta a nő, leginkább saját magának.
A zsoldosok első hulláma felkészült az indulásra. Körülvették a létráikat, szabad
karjukban hatalmas pajzsokat tartottak. Látszott rajtuk a feszültség, de persze ebben
semmi meglepő nem volt. Reszketnek nem nagyon tetszett a dolog. A legkisebb
erőfeszítést sem tették, hogy leplezzék, amit terveznek. Mindenki tudta, mi következik, a
fal mindkét oldalán.
Reszket körül már a második hullám is gyülekezett. Még egyszer végigsimították
pengéiket a fenőkővel, meghúzták páncéljaik szíját, elmondtak pár viccet, és remélték,
hogy nem ezek lesznek az utolsók az életükben. Reszket vigyorogva figyelte őket.
Számtalanszor nézte már végig ezeket a szertartásos mozdulatokat. Szinte otthon érezte
magát.
– Volt már olyan érzésed, hogy a helyeden vagy? – kérdezte. – Hogy ha megmászod a
következő dombot, átkelsz a következő folyón, lenézel a következő völgybe, minden…
összeáll. Minden rendben lesz.
Monza összehúzott szemmel nézte a falat.
– Többé-kevésbé egész életemben ezt éreztem.
– Egész életedben a következő balhéra készültél. Számtalan dombot megmásztam.
Számtalan folyón átkeltem, sőt a tengeren is, amikor Styriába jöttem. De miután
leszálltam a hajóról, ugyanaz az ember voltam, és ugyanaz az élet várt rám. A következő
völgy sem különbözik attól, amelyikben éppen van az ember. Vagy legalábbis nem jobb
nála. Azt hiszem, megtanultam… hogy ne akarjak folyton továbbállni. Hogy az az ember
legyek, aki vagyok.
– És ki vagy?
Reszket lenézett a térdére feketetett bárdra.
– Gyilkos, azt hiszem.
– Ez minden?
– Őszintén? Nagyjából-egészéből igen. – A férfi vállat vont. – Ezért fogadtál fel, nem?
Monza komoran bámulta a földet.
– És mi történt az optimizmusoddal?
– Nem lehetek optimista gyilkos? Egy ember egyszer azt mondta nekem… Ami azt
illeti, pont az az ember volt, aki megölte a bátyámat. Szóval azt mondta, az, hogy valaki jó
vagy rossz, csak azon múlik, melyik oldalon ál. Mindenkinek megvan rá az oka, mit miért
tesz. Hogy ezek tisztességes okok-e, az attól függ, hogy éppen kit kérdezünk.
– Így volna?
– Azt hittem, ha más nem is, te biztosan így gondolod.
– Egykor talán így is gondoltam, de ma már nem vagyok benne biztos. Mindez talán
csak önámítás, és azért van rá szükség, hogy együtt tudjunk élni azzal, amit tettünk.
Reszket képtelen volt visszafogni magát. Nevetésben tört ki.
 – Mi olyan vicces?
– Nincs szükségem önámításra, főnök, éppen erről beszélek. Hogy is hívják, ha valami
úgyis megtörténik? Itt van a szó a nyelvem hegyén. Nem lehet megúszni, bármit tesz az
ember.
– Elkerülhetetlen – mondta Monza.
– Az az! Elkerülhetetlen. – Reszket boldogan forgatta a szájában a szót, mintha egy jó
falat hús volna. – Megbékéltem azzal, ami történt. Megbékéltem azzal, ami rám vár.
Síp éles hangja hasított a levegőbe. Az első osztag tizenkét fős csoportokban egy-egy
hosszú létrát megragadva, páncélcsörgés közepette indult meg előre. Ha Reszket őszinte
akart lenni, olyanok voltak a soraik, mint az ökörpisilés, ahogy csúszkálva haladtak a
sárban. A többiek nem éppen lelkesen követték őket, mögöttük pedig a mesterlövészek
igyekeztek jól lefoglalni számszeríjaikkal az ellenség íjászait. Itt-ott felhördült valaki, az
emberek oda-odakiáltottak egymásnak, de egészében véve meglehetősen csendes volt a
roham. Valahogy nem tűnt helyénvalónak csatakiáltásokat eregetni, miközben az
ostromlók futva közelítenek a fal felé. Mert mi lesz, ha odaérnek? Egy létrán kapaszkodva
nem lehet tovább kiabálni.
– Elkezdődött. – Reszket felállt, a feje fölé emelte a fejszét, és megrázta. – Gyerünk!
Gyerünk, bitangok!
Amikor az ostromlók félúton jártak a kertben, Reszket fülét távoli kiáltás ütötte meg:
Tűz! Egy pillanattal később csattanások sora hallatszott a falról. Nyílvesszők csapódtak a
rohanó katonák közé. Páran felkiáltottak, páran elestek, de a legtöbben csak még
gyorsabban haladtak tovább. A számszeríjjal felszerelkezett zsoldosok letérdeltek, és
viszonozták a nyílzáport, lövedékeik azonban vagy lepattantak a falról, vagy átszálltak
felette.
Újra megszólalt a síp, és a következő hullám is támadásba lendült. Ezeknek az
embereknek jutott a falmászás nemes feladata, így ők a fürgébb mozgás érdekében csak
könnyű páncélt viseltek. Az első csapat időközben a fal tövébe érkezett, és a katonák
nekiláttak, hogy felállítsák a létrákat. Egyikük nyílvesszőt kapott a nyakába, és
összerogyott, a többieknek azonban sikerült felállítania az alkalmatosságot. Reszket látta,
ahogy az eszköz átbillen, és zörögve a mellvédnek dől. Máshol is elindultak felfelé a
létrák. A fal tetején egyre nagyobb nyüzsgés támadt, emberek hajoltak ki, hogy lehajítsák
a kezükben tartott köveket. Közben a második csoport támadóra is nyílzápor zúdult, de a
legtöbben közülük már a fal tövében jártak, és el is kezdtek mászni. Előbb hat létra állt,
aztán már tíz. A következő teljesen szétesett, amikor a mellvédhez koppant, fadarabok
hullottak az odalentről csodálkozva bámulok fejére. Reszket akaratlanul is felnevetett.
Újabb kövek zúdultak alá. Egy zsoldos félúton járt felfelé a létrán, amikor lezuhant, a
lábai kicsavarodtak alatta, és veszettül jajveszékelni kezdett. Rengetegen kiáltoztak
minden irányból. Az egyik torony tetejéről a védők nagy üst forró vizet zúdítottak az
újabb létra felállításával próbálkozó ostromlók arcába. A létra felborult, a zsoldosok pedig
az arcukhoz kaptak, és őrültek módjára rohangásztak fel-alá.
Mindenfelé nyílvesszők röpködtek. Kövek bucskáztak alá. Emberek estek el a falaknál
vagy úton arrafelé. Mások kúszva-mászva indultak el visszafelé a sárban, egy-egy társuk
pedig készséggel segített nekik, boldogan lelve ürügyre, hogy kiszabaduljanak a csatából.
A falak tetejéig feljutott zsoldosok bőszen kaszabolták a védőket, nem egy közülük
azonban villámgyorsan ismét a fal tövében kötött ki, miután lelökték egy lándzsával.
A mellvédről valaki egy üst tartalmát az egyik létrára és a felfelé mászó emberekre
borította. Valaki más odatartott egy fáklyát, mire a létra felső része azonnal lángba borult.
A jelek szerint olaj volt az üstben. Reszket a fát és a két embert is elemésztő lángokat
figyelte. Egy pillanattal később mindketten lezuhantak, és további sikolyok közepette több
társukat is magukkal sodorták. Az északföldi átcsúsztatta a bárdja nyelét a vállán átvetett
hurkon. Ott van a fegyver a legjobb helyen, ha az ember létrára mászik. Hacsak nem
csúszik meg, mert akkor persze akár a fejét is levághatja. Erre a gondolatra megint
nevetnie kellett. Páran körülötte felhúzták a szemöldöküket, de egyáltalán nem érdekelte,
a vér most már sebesen száguldott az ereiben. A furcsálló tekintetektől csak még inkább
nevetnie kellett.
Úgy tűnt, a jobbszárnyon pár zsoldos feljutott a falra. Reszket villogó pengéket látott a
mellvéden. A sikeres ostromlók mögött egyre többen érkeztek. Egy katonákkal teli másik
létrát rudakkal ellöktek a faltól. Egy futó pillanatig függőlegesen állt, mintha a világ
legnagyobb gólyalába volna. A legfelül járó szerencsétlenek kétségbeesetten markolászták
a semmit, amíg a létra végül el nem dőlt, és hozzá nem csapta őket a macskakövekhez.
Időközben a bal oldalon is feljutottak, közvetlenül az őrbódé mellett. Néhányan egy
lépcsőn küzdötték magukat felfelé a tetőre. Öt vagy hat létra felborult, kettő még mindig a
falnak támasztva égett fekete füstpamacsokat eregetve az ég felé, a többi viszont
hemzsegett a felfelé kapaszkodó zsoldosoktól. A védők nem lehettek túl sokan, és az
emberfölény kezdte éreztetni a hatását.
Ismét megszólalt a síp, és a harmadik hullám is mozgásba lendült. Ezek nehezebb
páncélzatot viselő katonák voltak, akik azt a feladatot kapták, hogy kövessék társaikat fel
a létrán, aztán nyomuljanak az erődbe.
– Menjünk! – szólt Monza.
– Parancsára, főnök! – Reszket vett egy mély lélegzetet, és kocogni kezdett.
Az íjak többé-kevésbé elhallgattak, alig pár nyílvessző röppent ki a tornyok lőréseiből.
Könnyebb volt tehát az út, mint az első két hullám embereinek, inkább csak reggeli
sétának tűnt a bejutás a felégetett kertben heverő holttestek között az egyik középső
létrához. Két közlegény meg egy őrmester állt mellette, akik lábukat az alsó fokra
támasztva keményen markolták. Az őrmester vállon veregetett mindenkit, aki mászni
kezdett.
– Indulás, fiam, indulás! Gyorsan, egyenletesen! Ne maradozz le! Mássz fel, és öld meg
azokat a kurafikat! Te is, ecsém! Ó, elnézést… ööö… excellenciás asszonyom.
– Csak tartsa! – Monza mászni kezdett.
Reszket követte, a keze csúszott a létra szárán. Csizmája a fokokat taposta, lélegzete
sziszegve áramlott ki-be mosolyra húzott száján, miközben feszülő izmai keményen
dolgoztak. Tekintetét a falra szegezte maga előtt. Nem lett volna értelme máshová nézni.
Ha jön egy nyílvessző? Nem tehetett volna semmit. Ha valami rohadék ledob rá egy
követ, vagy ráborít egy tele üst forró vizet? Nem tehetett volna semmit. Ha feldöntik a
létrát? Szar ügy, de ha az ember a veszélyt lesve felfelé néz, attól csak lassabban halad, és
több esélyt ad, hogy megtörténjen. Mászott hát tovább, és zihálva szívta be a levegőt
összeszorított fogai között.
Nemsokára meg is érkezett a fal tetejéhez, és átkapaszkodott a mellvéden. Monza már
odafent volt, és kardját a kezében tartva a belső udvart mustrálta. Reszket csatazajt hallott,
de nem a közelből. Kétoldalt pár halott hevert a fal tetején. Egy zsoldos hátát a
mellvédnek támasztva ült, karja könyöktől lefelé hiányzott, valaki a válla alatt
megszorított kötéllel próbálta elállítani a vérzést.
– A mélybe zuhant. A mélybe zuhant – ismételgette a szerencsétlen nyöszörögve.
Reszket gyanította, hogy délig sem húzza, de arra gondolt, hogy ezek szerint mindenkinek
kicsit több jut az ebédből. Mindig a kenyér vajas felét kell nézni, nem? Egy igazi optimista
legalábbis biztosan így tesz.
Lekapta a pajzsát a válláról, és a szíjakba csúsztatta a karját. Előhúzta a bárdját, és
megforgatta a markában. Jólesett. Mint a kovács, amikor megragadja a kalapácsát, hogy
nekilásson végre a munkának.
Odalent újabb kertek nyújtóztak a hegyoldalból kivágott lépcsőzetes teraszokon; ezeket
közel sem tették annyira tönkre, mint a kintieket. A növények fölé három oldalról épületek
magasodtak. A csillogó ablakok és az elegánsan faragott kövek fölött szobrokkal és
csillogó tüskékkel díszített kupolák és tornyocskák törtek az ég felé. Nem kellett hozzá
különösebben agyafúrtnak lenni, hogy az ember kiszúrja Orso palotáját, ami jól is volt így,
mert Reszket tudta magáról, hogy nem különösebben agyafúrt. Csak vérszomjas.
– Indulás! – szólt Monza.
Reszket elvigyorodott.
– Követlek, főnök.
* * *
A hegyoldalt kockásra szabdaló árkok kiürültek. A katonák szétszéledtek, hazamentek az
otthonaikba, vagy a Rogont király és szövetségesei halála nyomán kitört számtalan
hatalmi harc valamelyikéből vették ki a részüket. Csak az Ezer Kard maradt. Éhesen
rajzottak Orso herceg palotája körül, mint kukacok a tetemen. Shenkt számtalanszor látott
már ilyet. Hűség, kötelesség, büszkeség – szép, ha jobb időkben ezek vezérlik az embert,
de ha jön a vihar, villámgyorsan elmossa mindet. A kapzsiság viszont? A kapzsiságra
mindig lehet alapozni.
Shenkt felballagott a kanyargó ösvényen, átszelte a harcban megsebzett terepet a falak
előtt, és végigsétált a hídon. Fontezarmo kapuja egyre közeledett. A nyitott kapu előtt
magányos zsoldos ücsörgött egy tábori széken, dárdáját a falnak támasztotta maga mellett.
– Mi járatban? – kérdezte meglehetősen unott hangon.
– Orso herceg megbízásából meg kell ölnöm Monzcarro Murcattót, a talinsi
nagyhercegnőt.
– Nagyon vicces. – Az őr felhajtotta a gallérját, és a falnak dőlt.
Az emberek gyakran az igazságot akarják legkevésbé elhinni.
 Shenkt ezen lamentált, miközben átsétált a hosszú alagúton az erődítmény külső
udvarába. Orso herceg kertjeinek élére állított szépsége odalett az északi fal felével együtt.
A zsoldosok mindent összebarmoltak. De hát ez hozzátartozik a háborúhoz. Rettenetes
zűrzavar uralkodott. De hát ez is hozzátartozik a háborúhoz.
Az ostrom nyilvánvalóan a végső szakaszába lépett. Létrák álltak a belső falnak
támasztva a felégetett kertben, körülöttük emberek hevertek a földön. Szanitécek futkostak
közöttük, itatták őket, sínekkel és kötésekkel babráltak, hordágyra tették a sebesülteket.
Shenkt tudta, hogy azok közül, akik még mászni sem tudtak maguktól, csak kevesen
maradnak életben. Az emberek persze belekapaszkodtak a remény utolsó szalmaszálába
is. Ez a képességük azon kevés dolgok közé tartozott, amit csodálni lehetett bennük.
Némán megállt egy összetört szökőkút mellett, és figyelte, ahogy a sebesültek az
elkerülhetetlennel küzdenek. Az egyik kettétört kőszobor mögül hirtelen egy férfi bukkant
elő, és kis híján egyenesen nekirohant. Jellegtelen, kopaszodó ember volt viseltes,
szegecsekkel kivert bőrzekében.
– Ah! Elnézését kérem.
Shenkt nem felelt.
– Ön… szóval… hogy is mondjam… az ostromban vesz részt?
– A magam módján.
– Akárcsak én, akárcsak én. A magam módján. – Semmi sem lett volna természetesebb,
mint hogy egy zsoldos menekül a csata elől, valami azonban nem állt össze. Ez az ember
úgy öltözött, mint egy marcona harcos, de úgy beszélt, mint egy rossz író. Az egyik
kezével hadonászva próbálta elterelni a figyelmet a másikról, amelyik nyilvánvalóan egy
rejtett fegyver felé kúszott. Shenkt felhúzta a szemöldökét. Nem vágyott rá, hogy
szükségtelenül magára vonja a figyelmet. Adott hát egy esélyt ennek az embernek,
ahogyan mindig mindenkinek, amikor lehetőség volt rá.
– Ezek szerint mindkettőnknek dolga van. Ne tartsuk hát fel egymást.
Az idegennek felderült az arca.
– De ne ám! Munkára fel!
* * *
Morveer erőltetetten felnevetett, aztán rájött, hogy véletlenül a saját megszokott hangján
szólalt meg.
– Munkára fel! – dörmögte nem túl meggyőzően utánozva a közemberek baritonját.
– Munkára fel! – visszhangozta a férfi. Élénk szeme meg sem rebbent.
– Remek. Akkor hát… – Morveer kikerülte az idegent, és elsietett. Elengedte az oldalán
elrejtett, méreggel teli tűt, és leengedte a kezét. Az idegen modora kétségkívül
szokatlannak hatott, és ha Morveer azt kapja feladatául, hogy mérgezzen meg mindenkit,
akinek szokatlannak találja a modorát, nem is ússza meg a találkozást. Szerencsére
azonban csak azzal bízták meg, hogy az ország legbefolyásosabb emberei közül
mérgezzen meg hetet, ráadásul ebben nemrég látványos eredményeket mutathatott fel.
 Még mindig elöntötte az arcát a pír, ha arra gondolt, milyen nagyszerű tettet hajtott
végre, milyen vakmerően cselekedett, milyen páratlan sikert ért el. Vitathatatlanul minden
idők legkiválóbb méregkeverője lett, sőt vitathatatlanul a történelem nagyjai közé
emelkedett. Mérhetetlenül elkeserítette, hogy nem oszthatja meg nagyszerű eredményeit a
világgal, hogy nem fürdőzhet a minden kétséget kizáróan megérdemelt dicsőségben. Ó, ha
az árvaház hitetlen igazgatója megérhette volna ezt a napot! Most kénytelen lenne
elismerni, hogy minden jóslata ellenére sokra vitte Castor Morveer! Ha a felesége ezt
láthatná, végre megértené, és soha többé nem panaszkodna a különös szokásai miatt. Ha
hírhedt tanára, Moumah-yin-Bek most itt lehetne, végre neki is be kellene vallania, hogy a
tanítványa végleg túltett rajta. Ha Nappal élne, bizonyára ezüst kacagással díjazná a
zsenijét, ártatlanul mosolyogna, esetleg finoman meg is érintené, sőt talán… De az efféle
álmodozásoknak nem most volt itt az ideje. Jó okkal mérgezte meg mind a négyüket,
úgyhogy most kénytelen megelégedni a saját gratulációival.
Úgy festett, Rogont és szövetségesei meggyilkolásával elérte, hogy Fontezarmónál
megfeledkezzenek az ostromlás minden szabályáról. Nem volt túlzás kijelenteni, hogy az
erőd külső udvarát szinte egyáltalán nem védték. Morveer tudta, hogy Nicomo Cosca egy
felfuvalkodott nagyszájú senki, egy részeges disznó, akit jól fenéken kéne billenteni, de
azért azt hitte, legalább valamelyest ad a biztonságra. Ez így szinte kínosan könnyűnek
látszott.
Bár úgy tűnt, a falakon nagyrészt megszűntek a harcok – a belső udvar szélesre tárt
kapuja már a zsoldosok kezére került –, a benti kertekből még csatazaj szűrődött ki
halványan. Ízléstelen volt, ami ott folyt, Morveer örült, hogy nem arrafelé visz az útja. A
jelek szerint az Ezer Kard elfoglalta a citadellát, és Orso herceg nem kerülhette el a sorsát,
de a gondolat nem zaklatta fel különösebben a méregkeverőt. A nagy emberek végül is
jönnek és mennek. Neki a Valint és Balk Pénzintézet garantálta a fizetségét, márpedig az
fölötte állt egy embernek, de még egy nemzetnek is. Nem halhatott meg.
Pár sebesültet egy darabka nyeszlett pázsitra fektettek egy fa árnyékában, amihez
megmagyarázhatatlan módon egy kecskét kötöttek ki. Morveer elhúzta a száját,
lábujjhegyen áttipegett közöttük, közben viszolyogva figyelte a véres kötéseket, a
rongyosra szakadt, foltos ruhákat, a felhasított húst…
– Vizet… – suttogta az egyik sebesült a méregkeverő bokája után nyúlva.
– Mindig csak a víz! – Morveer kiszabadította a lábát. – Kerítsen magának! – Egy
nyitott ajtón át besietett a külső várudvar legnagyobb tornyába, ahol megbízható
információi szerint valaha a várkapitány, most pedig Nicomo Cosca rendezte be
főhadiszállását.
A keskeny folyosókra csak a töréseken át szűrődött be egy kevéske fény. Morveer
felosont egy csigalépcsőn, háta sziszegve súrolta a durva kőfalat, nyelvét a szájpadlásához
préselte. Az Ezer Kard éppen olyan slampos volt, mint a parancsnoka, és éppen olyan
könnyen túl lehetett járni az eszén, de a méregkeverő jól tudta, hogy egyetlen
balszerencsés pillanat a vesztét okozhatja. Első az óvatosság, mint mindig.
Az első emeleti helyiséget raktárnak használták, és sötét ládákkal töltötték meg.
Morveer tovább lopakodott. A második emelet üres ágyainak nemrég még bizonyára az
erőd védői vették hasznát. Tett még két kört a kanyargó lépcsőkön, és ujja hegyével puhán
résnyire nyitott egy ajtót, hogy óvatosan belessen rajta.
A kerek helyiségben volt egy nagy, elfüggönyözött ágy, pár polc számos elegáns
könyvvel megpakolva, egy íróasztal, néhány ruhákkal teli láda, egy fényesre suvickolt
páncél, egy kardállvány számos fegyverrel, egy asztal négy szék meg egy pakli kártya
társaságában és egy jókora, berakásos tálalószekrény poharakkal a tetején. Az ágy melletti
fogasok során rikító kalapok lógtak, aranyló szalagjuk csillogott a fényben, a szivárvány
különböző színeiben pompázó tollakat meg-megrebbentette a nyitott ablakon beáramló
szellő. Nem maradt kétség: Cosca ezt a szobát foglalta le magának. Senki más nem
merészelne ilyen abszurd fejfedővel mutatkozni. A vén piásnak ezúttal nem volt nyoma.
Morveer besurrant a helyiségbe, és behúzta maga után az ajtót. Ügyesen elkerülve a
találkozást egy letakart sajtárral, lábujjhegyen a tálalószekrényhez osont, és kinyitotta az
ajtaját.
Morveer megengedett magának egy szerény mosolyt. Nicomo Cosca minden bizonnyal
fékeveszett, romantikus kalandornak tekintette magát, akit nem tartanak fogva a
megszokás kötelékei. Ami azt illeti, éppen olyan kiszámítható volt, mint a csillagok,
éppen olyan unalmasan megjósolható, mint az apály és a dagály váltakozása. A legtöbb
ember sosem változik meg, és aki részeges, az is marad. A legnagyobb nehézséget a Cosca
által összegyűjtött üvegek elképesztő változatossága jelentette. Morveer nem tudhatta
biztosan, melyikből fog inni legközelebb. Nem volt más választása, mint hogy
megmérgezze a teljes gyűjteményt.
Kesztyűt húzott, és óvatosan elővette a zöldcsíraoldatot a belső zsebéből. Ez a méreg
csak lenyelve volt halálos, és a hatása nagyban függött a kiszemelt áldozattól, de egészen
halvány gyümölcsös illatát teljes egészében elnyomta a bor vagy a különböző szeszek erős
aromája. Gondosan megjegyezte minden egyes üveg helyzetét meg azt, hogy milyen
mélyen van benne a dugó, majd sorra egymás után az összeset kinyitotta, pipettájával
beléjük cseppentett, majd a palackot a dugóval együtt úgy helyezte el, ahogy találta őket.
Mosolyogva figyelte a különböző méretű, alakú és színű üvegeket. Ez a munka éppen
olyan banális volt, mint amilyen zseniális a korona megmérgezése, de ettől még nem
tekintette kevésbé nemes feladatnak. Észrevétlenül, halálhozó lágy szellőként suhan át a
szobán, hogy végezzen azzal a visszataszító iszákos disznóval. Még egyszer utoljára híre
megy Nicomo Cosca halálának. Szinte mindenki úgy fogja találni, hogy győzött az
igazság, és…
Mozdulatlanná dermedt. Valaki felfelé tartott a csigalépcsőn. Gyorsan visszanyomta a
dugót az utolsó palackba, amit gondosan a helyére tett, aztán egy keskeny ajtón át
besurrant egy sötét cellába, ami valamiféle…
Hirtelen vizelet erős bűze csapta meg az orrát. A szerencse kegyetlen istenasszonya
egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy megalázza. Tudhatta volna, hogy éppen a latrinát
választja búvóhelyéül.
Most már csak abban reménykedhetett, hogy Cosca nem érez hirtelen késztetést belei
kiürítésére…
* * *
A falakon viszonylag könnyen végére jártak a csatának. Odabent a kertben meg Orso
palotájának gazdag lakosztályaiban és visszhangzó márványtermeiben nyilván
folytatódtak még a harcok, a várkapitány tornyából azonban Cosca ennek nyomát sem
látta. De mit is számított volna, ha mindent szemmel tarthat? Ha az ember egy ostromot
látott…
– Victus, barátom!
– Hm? – Az Ezer Kard utolsó megmaradt régi századosa leengedte a távcsövét, és
szokása szerint gyanakodva pillantott Coscára.
– Gyanítom, hogy ezt a csatát megnyertük.
– Gyanítom, hogy igazad van.
– Idefent már akkor sem volna mit tennünk, ha látnánk, mi történik.
– Jól beszélsz, mint mindig. – Cosca ezt viccnek fogta fel. – Most már elkerülhetetlen a
végeredmény. Nem maradt más, csak hogy felosszuk a zsákmányt. – Victus szórakozottan
megsimogatta a nyakában lógó számtalan lánc egyikét. – A kedvenc részem az ostromból.
– Kártyázunk?
– Miért is ne?
Cosca összecsukta a távcsövét, és leballagott a kanyargó lépcsőn a szobába, amit
elfoglalt magának. A tálalószekrényhez lépett, és felrántotta a berakásos ajtókat. A
sokszínű üvegek régi barátokként üdvözölték. Á, inni, inni, inni! Fogott egy poharat, és
halk pukkanással kihúzta a dugót a legközelebbi palackból.
– Kérsz inni?
– Miért is ne?
* * *
Még zajlottak a harcok, de semmiféle szervezett ellenállásba nem ütköztek. A zsoldosok
tisztára söpörték a falakat, kikergették a kertből a védőket, és most már a tornyokba, az
épületekbe és a palotába is betörtek. Pillanatról pillanatra többen kapaszkodtak fel a létrán,
azon igyekezve, nehogy elmarják előlük a fosztogatnivalót. Senki sem harcolt
keményebben, senki sem mozgott gyorsabban, mint az Ezer Kard, ha a zsoldosok
megérezték a zsákmány szagát.
– Erre! – Monza a palota kapuja felé sietett. Éppen arra vitték a lábai, amerre aznap,
amikor megölték az öccsét. Megkerülte a kerek medencét, ahol két hulla lebegett arccal
lefelé Scarpius oszlopának árnyékában. Reszket követte, sebhelyes arcán az egész nap
nem fakuló különös mosollyal. Elhaladtak egy csapat mohón csillogó szemű zsoldos
mellett, akik egy ütéseiktől meg-megrezdülő ajtóról próbálták leverni bárdjaikkal a zárat.
Amikor végül kinyílt, ordítva, egymást félretaszigálva, egymásba könyökölve igyekeztek
bejutni, Ketten a földre vitték egymást, ahogy összeverekedtek azon, amit még el sem
loptak.
Nem messze két zsoldos egy aranyszegélyű zubbonyt viselő, véres orrú inast nyomott le
az egyik szökőkút peremére. Az egyik folyamatosan pofozta, és ordított vele.
– Hol van a kibaszott pénz? – Aztán a másik folytatta helyette. Az inas feje ide-oda
csapódott. – Hol van a kibaszott pénz? Hol van a kibaszott pénz? Hol van a kibaszott
pénz…
Egy ablak ólomszálak és üvegszilánkok zápora közepette tört ki, és egy antik vitrin
zuhant a kockakövekre, szilánkokat szórva szerteszét. Egy rikoltozó zsoldos valami
csillogó szövettel a karjában szaladt el mellette. Egy függönydarab lehetett talán. Monza
kiáltást hallott, megpördült, és még látta, amint valaki fejjel előre kizuhan az emeleti
ablakból, és élettelenül terül el a kertben. Egy másik hang élesen rikoltott valahol – mintha
egy nőé lett volna, de annyira kétségbeesett volt, hogy Monza igazából nem tudta
megállapítani. Mindenhonnan kiáltások, sikolyok, nevetések hallatszottak. A nő
visszanyelte a feltörő epét, és próbált nem arra gondolni, hogy mindez miatta történik.
Hogy az ő bosszúja vezetett idáig. Nem maradt más választása, mint hogy elszántan
siessen tovább, remélve, hogy ő talál rá először Orsora.
Hogy rátalál, és behajtja rajta az adósságát.
A palota szegekkel kivert hatalmas ajtaja továbbra is zárva volt, de a zsoldosok így is
bejutottak az épületbe, miután betörték mellette az egyik hatalmas boltíves ablakot. Valaki
megvághatta magát a nagy sietségben, mert a párkányon vér kenődött el. Monza
könnyedén átlépett az üres ablakkereten; csizmája alatt ropogtak az üvegszilánkok, ahogy
leugrott a hatalmas étkező padlójára. Hirtelen rádöbbent, hogy egyszer maga is evett itt
Bennával az oldalán, jókedvűen. Hűséges is ott volt. Meg Orso, Ario, Foscar és Ganmark.
Mind ott voltak egy rakás másik tiszt társaságában. Ha belegondolt, azóta nagyjából
minden aznap esti vendég meghalt. Maga a helyiség sem járt sokkal jobban.
Olyan volt, mint egy mező sáskajárás után. A festmények felét elvitték, a többit puszta
szórakozásból összevissza szabdalták. A kandalló melletti két hatalmas váza akkora volt,
hogy nem tudták megemelni őket, ezért mindkettőt összetörték, és csak az
aranyfogantyúkat tépték le róluk. Leszakították a drapériákat, és minden tányért elloptak
azok kivételével, amelyek darabokban hevertek a fényes padlón. Különös, hogy az ilyen
pillanatokban az embereknek szinte mindegy, hogy ellopnak vagy összetörnek valamit.
A teremben még mindig fosztogattak, kiszaggatták a fiókokat a szekrényekből, letépték
a fáklyatartókat a falakról, mindent feltúrtak, hátha találnak még valami mozdíthatót. Az
egyik ökör fogott egy széket, felrakta a középen álló asztalra, úgy próbálta elérni a csillárt.
Egy másik a késével feszegette lefelé az ajtóról a kristályból készült kilincset.
Egy himlőhelyes képű zsoldos rámosolygott, kezéből majd kihullott a számtalan
aranyozott evőeszköz.
– Szereztem kanalakat! – kiáltotta. Monza félretaszította a férfit az útjából, mire az
megbotlott, és szanaszét szórta a kincseit. A többiek pedig úgy vetették rájuk magukat,
mint kacsák a kósza kenyérmorzsákra. A nő Reszkettel a nyomában kisietett a csatazajtól
visszhangzó márványfolyosóra. Emberek kiáltottak és nyüszítettek, fém csikordult, fa
reccsent mindenfelé. Monza hunyorogva igyekezett tájékozódni a félhomályban, fejbőrét
izzadság csiklandozta.
– Erre! – Elhaladtak egy hatalmas szalon előtt. Odabent a zsoldosok az antik székek
kárpitját hasogatták, mintha Orso párnákban tartaná az aranyát. A következő ajtót a lelkes
ostromlók egyszerűen berúgták. Egyikük azonnal nyílvesszőt kapott a nyakába, a többiek
azonban hangos rikoltással beözönlöttek, és a következő pillanatban már fegyvercsörgés
hallatszott odabentről. Monza előreszegezte a tekintetét, gondolatai Orso körül forogtak.
Összeszorította a fogát, és elindult felfelé egy lépcsőn. Szinte nem is érezte a fájdalmat a
lábában.
Egy magas, boltíves terem végében húzódó galérián találta magát, fölötte a mennyezetet
aranyozott levelek borították. Az egész fal egyetlen hatalmas orgona volt, a faragott fából
fényes csövek szökkentek elő, a billentyűzet elé pedig kerek széket húztak a zenész
számára. Odalent a finoman kidolgozott fakorláton túl egy zeneszobát látott. A zsoldosok
visítva nevettek, ahogy őrült szimfóniát csikarva ki belőlük, összetörték a hangszereket.
– Közeledünk – súgta hátra Monza a válla mögött.
– Jó. Ideje túlesni a dolgon.
A nő is éppen így gondolta. A túlsó falban nyíló magas ajtó felé osont.
– Erre van Orso lakosztálya.
– Nem, nem. – Monza értetlenül pillantott hátra a válla fölött. Reszket fémszeme
megvillant a félhomályban. – Nem arra gondoltam.
A nő hátán végigfutott a hideg.
– Akkor mire?
– Tudod te azt. – Reszket hegei torz táncba kezdtek, ahogy szélesebbre húzta a
mosolyát, és előbb az egyik, aztán a másik irányba feszítette a nyakát. Monza éppen
időben kuporodott le előtte. Az északföldi vicsorogva rontott rá a bárdjával. A nő
belerúgott a kerek székbe, felrúgta, és kis híján maga is elesett. Miközben még mindig azt
próbálta felfogni, mi történik körülötte, Reszket fegyvere a zongora sípjainak vágódott,
őrült zengéssel szólaltatva meg az egyiket. A férfi kiszabadította a pengét, tátongó sebet
hagyva utána a vékony fémben. Reszket megint támadott, de Monza döbbenete
elpárolgott, és vak düh töltötte be az utána maradt űrt.
– Te félszemű faszszopó! – Tán nem volt okos megjegyzés, de szívből jött.
Visszavágott, de Reszket a pajzsával félreütötte a kalvézt, meglendítette a bárdját, és
Monza csak az utolsó pillanatban ugrott el az útjából. A nehéz penge az orgona testét
találta el, szilánkokat repítve szerteszét. A nő óvatosan hátrálni kezdett, tartotta a kettejük
közötti távolságot. Nagyjából annyi esélye volt hárítani a nehéz acél csapását, mint édes
dallamokat előcsalni az orgonából. – Miért? – Vicsorogva meredt a férfira, miközben apró
köröket írt le a kalvéz hegyével. Valójában leszarta Reszket indokait, pusztán csak időt
akart nyerni, várta a lehetőséget.
– Talán torkig vagyok a megvetéseddel. – A férfi óvatosan közelített a pajzsa
fedezékében, Monza pedig tovább hátrált. – Vagy talán csak Eider többet ajánlott nálad.
– Eider? – A nő Reszket arcába nevetett. – Hát ez a te bajod! Egy kibaszott nagy barom
vagy! – Ahogy kimondta az utolsó szót, már támadott is, hátha készületlenül éri a férfit.
Reszketet azonban nem lehetett ilyen könnyen becsapni, könnyedén hárította a döfést a
pajzsával.
– Én vagyok a barom? Hányszor is mentettelek meg? Elvesztettem a szememet, te meg
cserébe kiröhögtél azzal a fennhéjázó senki Rogonttal! Úgy bánsz velem, mint egy
hülyével, közben pedig elvárod a hűségemet! És még én vagyok a barom? – Ezzel azért
nehéz volt vitatkozni így, hogy Monza orra alá dörgölték. Hallgatnia kellett volna
Rogontra, hagyni, hogy megölesse Reszketet, de a lelkiismerete nem engedte. A
könyörület talán bátor dolog, ahogy Cosca mondta, de a jelek szerint nem minddig
feltétlenül bölcs döntés kitartani mellette. Az északföldi sasszézva közelített felé, ő pedig
egyre csak hátrált, bár érezte, hogy lassan már nem lesz hová.
– Tudhattad volna, hogy érik valami ilyesmi – suttogta Reszket, Monza pedig érezte,
hogy ebben van igazság. Régóta érett már. Amióta széttette a lábát Rogontnak. Amióta
hátat fordított Reszketnek. Amióta a férfi elvesztette az egyik szemét a Salier palotája
alatti cellában. Talán már a találkozásuk pillanatában is érett. Sőt talán már azelőtt is.
Mindig. Bizonyos dolgok elkerülhetetlenek.
 És a ringlispíl…
Reszket bárdja megint a sípokat találta el. Az északföldi nem tudta, mire valók ezek az
izék, de rettenetes ricsajt csaptak. Monza mindenesetre időben elhajolt, a kardját maga
előtt tartotta, a tekintetét rá szegezte. Egyszerűen le kellett volna csapnia a nőt hátulról,
akkor már túl is lennének rajta. De azt akarta, hogy tudja, ki műveli ezt vele és miért.
Fontos volt, hogy tudja.
– Nem kell megtenned – mondta Monza. – Még mindig odébbállhatsz.
– Azt hittem, a megbocsátás a holtak dolga – felelte Reszket, miközben igyekezett
sarokba szorítani a nőt.
– Esélyt ajánlok neked, Reszket. Ha visszamész Északföldre, senki sem fog üldözőbe
venni.
– Alkalomadtán bárki nyugodtan megpróbálhatja, baszki, de azt hiszem, én inkább
maradnék még egy kicsit. Valamihez ragaszkodni kell az életben, nemde? A büszkeségem
még megvan.
– Szarok a büszkeségedre! A seggedet árulnád Talins sikátoraiban, ha én nem lennék! –
Igen, több mint valószínű, hogy így lenne. – Tudtad, mit kockáztatsz, amikor a pénzt
választottad! – Ez is igaz volt. – Semmiféle ígéretet nem tettem neked, amit aztán
megszeghettem volna! – Igaz, igaz, igaz. – Attól a ribanc Eidertől egy árva tallért sem
fogsz kapni!
Ezekkel talán nehéz lett volna vitatkozni, de most már késő volt meghátrálni, főleg,
hogy egy bárd a fejbe úgyis végső szó bármely vitában.
– Meglátjuk. – Az északföldi a pajzsát maga elé tartva a nő felé közelített. – Csakhogy
ez nem a pénzről szól, hanem a… bosszúról. Azt hittem, magadtól is rájössz.
– Szarok a bosszúdra! – Monza megragadta a széket, és azzal a lendülettel a férfihoz
vágta. Reszket odakapta a pajzsát, és a galéria korlátja fölött pörögve a mélybe küldte a
bútordarabot, de a nő máris villámgyorsan támadott. Reszketnek a bárd nyelével sikerült
feltartóztatnia a kardot, de a penge egyre közeledett, csak a fába vert szegecsek
akadályozták az útját. Egészen közel kerültek egymáshoz, Monza szinte a férfihoz simult,
vicsorgott, a kalvéz hegye közvetlenül Reszket ép szeme fölött lebegett.
A nő az északföldi arcába köpött, aztán a könyökével állon vágta, és oldalra taszította a
fejét. Felemelte a kardját, hogy döfhessen, de Reszket gyorsabb volt nála. Monza elhajolt,
a bárd a korlátba vágott, és kitört belőle egy hatalmas darabot. A férfi számított a kalvézra,
kifordult előle, de érezte, ahogy a penge felhasítja az ingét, és fájdalom forró csíkját
hagyja maga után a hasán. Monza egyensúlyát vesztve tántorodott felé. Reszket a másik
lábára helyezte a súlyát, és minden erejét, minden dühét beleadva meglódította a pajzsát.
Arcon találta a nőt, és a sípoknak taszította; Monza hátrabillenő feje jókora horpadást
hagyott maga után a fémen. A nő szinte lepattant az orgonáról, hanyatt vágódott a padlón,
a kard csörömpölve hullott ki a kezéből.
Reszket egy pillanatra rámeredt, a vér zubogott a koponyájában, sebhelyes arcát
izzadságcseppek csiklandozták. Monza nyakában megrándult egy izom. Nem volt valami
vastag nyaka. Reszket könnyedén levághatta volna a fejét, mintha csak tüzelőt hasogatna.
Ujjai idegesen rángatóztak a bárd nyelén a gondolatra. A nő vért köhögött fel, nyöszörgött,
a fejét rázta. Üveges tekintettel átfordult, négykézlábra küzdötte magát, és kábán a kardja
után nyúlt.
– Nem, nem! – Reszket közelebb lépett, és a sarokba rúgta a fegyvert.
Monza összerezzent, elfordult a férfitól, és zihálva a kalvéz után mászott. Lassan haladt,
orra vére kövér cseppekben hullott a padlóra. Reszket követte, megállt fölötte, és beszélni
kezdett.
Különös. A Véres Kilences egyszer azt tanácsolta neki, hogy ha ölni akar, öljön, ne a
száját jártássá, és ő mindig ehhez próbálta tartani magát. Nem lett volna nehezebb
végeznie Monzával, mint eltaposni egy bogarat, mégsem tette meg. Maga sem tudta, azért
beszél-e, hogy minél tovább tartson a pillanat, vagy azért, hogy mihamarabb véget érjen.
Mindenesetre beszélt.
– Ne tegyünk úgy, mintha okod lenne megsértődni! Megölted fél Styriát, hogy elérd a
célodat! Egy ármánykodó, hazug, méregkeverő, gyilkos, áruló picsa vagy, aki ráadásul az
öccsével dugatta meg magát! Vagy nem mondok igazat? Helyesen cselekszem. Azon
múlik, ki hol áll meg minden. Nem vagyok szörnyeteg. Talán nem a legnemesebb okból
cselekszem, de mindenkinek megvannak a maga indokai. A világ pedig igenis sokkal jobb
hely lenne egy ilyen nélkül, mint te. – Örült volna, ha nem olyan erőtlen a hangja, de tény
és való, hogy az volt. – Helyesen cselekszem. – Azt akarta, hogy ezt a nő is ismerje el.
Tartozott neki ennyivel. – Jobb hely lenne egy ilyen nélkül, mint te. – A nő fölé hajolt,
elvicsorodott.
Hirtelen közeledő léptek dübörgését hallotta, és megfordult.
Nyájas minden lendületével nekirontott, és lesöpörte a lábáról. Reszket felkiáltott,
pajzsot tartó kezével hátracsapva eltalálta a fegyencet, de csak magával rántania sikerült.
Fa reccsent hangosan, ahogy átszakították a korlátot, és alábucskáztak a semmibe.
* * *
Nicomo Cosca jelent meg az ajtó résében, lekapta a kalapját, és színpadiasan áthajította a
szoba túlsó végébe, ahol feltehetőleg nem találta el a megfelelő fogast, mert Morveer látta,
ahogy a földre pottyan nem messze a rejtekhelyéül szolgáló latrina ajtajától. A bűzös
sötétben diadalmas mosolyra húzódott a szája. A zsoldosvezér egy fémből készült flaskát
tartott a kezében. Azt, amit még ő maga vágott hozzá sértetten Sipaniban. A vén, iszákos
nyomorult később felvehette a földről, nyilván abban a reményben, hogy pár csepp grogot
még kinyalhat belőle. Milyen üres is volt az ígérete, hogy sosem iszik többé! Ennyit arról,
hogy képes megváltozni. Morveer persze nem számított másra az üres fennhéjázás
legnagyobb szaktekintélyétől, de Cosca ilyen szánalmas lealacsonyodása azért még őt is
meglepte valamelyest.
A méregkeverő fülét megütötte a tálalószekrény ajtajának nyikorgása.
– Csak fel kell ezt töltenem. – Cosca hangja volt, bár ő maga most eltűnt a látóteréből.
Fém koppant.
Morveer a zsoldosvezér ivócimborájának patkányszerű arcát figyelhette.
 – Hogy tudod meginni azt a húgyot?
– Valamit csak innom kell, nem? Egy öreg barátom ajánlotta, aki időközben sajnos
jobblétre szenderült.
– Van egyáltalán olyan öreg barátod, aki még nem halt meg?
– Csak te, Victus. Csak te.
Pohár csördült, és Cosca átlibbent Morveer látóterének keskeny csíkján. Egyik kezében
a flaskáját tartotta, a másikban pedig egy poharat és egy palackot. Jellegzetes lila palack
volt, amibe Morveer alig pár pillanattal korábban cseppentett mérget. Úgy tűnt, megint
mesterien idézte meg a sors iróniáját. Cosca hozza magára a saját végzetét, mint korábban
is már annyiszor. Ezúttal azonban nem lesz visszaút. Kártyalapok jellegzetes súrlódása és
csattogása hallatszott, ahogy megkeverték a paklit.
– Öt tallér egy leosztás? – jött Cosca hangja. – Vagy a becsületért játszunk?
Mindkét férfi harsány nevetésben tört ki.
– Legyen tíz!
– Tíz hát. – Folytatódott a lapok zöreje. – Ez ám a békesség! Nincs jobb, mint
kártyázni, amíg a többiek harcolnak, nem igaz? Pont, mint régen.
– Csak nincs Andiche, nincs Sesaria és nincs Sazine.
– Ettől eltekintve – ismerte el Cosca. – Na szóval, te osztasz vagy én?
* * *
Nyájas dörmögve kászálódott ki a romok közül. Reszket pár lépéssel odébb találta magát,
az Orso herceg csembalójából maradt törött fa és elefántcsont, kicsavarodott réz és
Összekuszálódott húrok halmazának túloldalán. Az északföldi feltérdelt, pajzsát továbbra
is maga elé tartotta, másik kezében még mindig a kardját markolta, arcán vékony csíkban
szivárgott lefelé a vér a közvetlenül csillogó fémszeme fölött keletkezett vágásból.
– Te számbuzi! Azt akartam mondani, hogy nem veled van vitám! De most már veled is
van!
Lassan mindketten felálltak, egy pillanatra sem tévesztve szem elől egymást. Nyájas
kihúzta a kését a tokjából, és elővette hentesbárdját a zekéje alól; az ismerős markolatok
könnyedén simultak a tenyerébe. Végre megfeledkezhetett a kertben uralkodó káoszról, a
palotában dúló őrületről. Most egy férfi állt ki egy másik férfi ellen, éppúgy, mint régen az
Óvóban. Egy meg egy. A legtisztább számtan, amire csak vágyhat.
– Hát akkor – szólt mosolyogva Nyájas.
– Hát akkor – szűrte összeszorított fogai között Reszket.
Az egyik zsoldos, aki épp a teremben tört-zúzott, bizonytalanul közelebb lépett
hozzájuk.
– Mi a fene…
Reszket egyetlen ugrással átvetette magát a romhalmaz fölött, bárdja csillogó ívet írt le
a feje fölött. Nyájas jobbra vetődött, a közelítő penge szele meglibbentette a haját, ahogy
elhúzott felette. A hentesbárd eltalálta az északföldi pajzsának szélét, a sarka lecsúszott
róla, és Reszket vállába hasított, de nem elég mélyen ahhoz, hogy komolyabb sebet ejtsen
rajta. Reszket villámgyorsan megpördült, és ismét lesújtott. Nyájas elhúzódott előle,
hallotta, ahogy a fegyver hangos csattanással a csembaló maradványai közé vágódik.
Válaszul ellenfele irányába döfött, de Reszket időben maga elé rántotta a pajzsát, és
kiütötte vele a fegyenc kezéből a kést, ami aztán csörömpölve csúszott messzire a fényes
padlón. Nyájas ezután a hentesbárddal is megpróbálkozott, de Reszket nekirontott, és a
vállával meglökte a könyökét. A penge az északföldi arcának vak oldala felé vágódott, és
véres sebet hagyott a füle alatt. Nyájas hátralépett, és oldalról lendítette meg a
hentesbárdot, nem hagyva helyet Reszketnek, hogy a maga fegyverét használja. Az
északföldi e helyett a pajzsát maga elé emelve támadott, megtámasztotta Nyájas sebesen
száguldó bárdját, és felemelte a veszett kutya módjára hörgő fegyencet. Nyájas ököllel
ütött ellenfele oldalába, igyekezvén minél nagyobb lendületet venni a nagy, kerek fadarab
mellett, de Reszket súlyosabb volt, ráadásul vitte a lendület. A fegyenc átesett az ajtón, a
félfa a vállának ütközött, a pajzs a mellkasába vájt. Csizmái egyre sebesebben szántották
hátrafelé a padlót, aztán eltűnt a lába alól a föld, és zuhanni kezdett. Kőnek ütközött a
tarkója, aztán átfordult újra meg újra, nyöszörgött, vonyított, fény és sötétség pörgött
körülötte. Lépcső. Legurult egy lépcsőn, és ami a legrosszabb, még csak meg sem tudta
számolni, hány fokon koppant a feje. Hörögve tápászkodott fel odalent. Egy hosszúkás
pincében kialakított konyhában találta magát, csak a boltíves mennyezetbe magasan vágott
kis ablakokon át szűrődött be némi fény. A bal lába, a jobb válla, a tarkója lüktetett, az
arcára vér tapadt, inge szakadt ujja alatt hosszú vágás húzódott az alkarján. Nadrágja szára
tocsogott a vérben, ahol nyilván a saját hentesbárdjával sebesítette meg magát zuhanás
közben, de továbbra is tudta mozgatni mindenét.
Reszket sötét alakja odafent rajzolódott ki a tizennégy – kétszer hét – lépcsőfok tetején,
csak fél szemében csillogott a fény. Nyájas a mutatóujjával hívogatta.
– Gyere csak!
* * *
Mászott. Csak ennyire volt képes. Egy-egy lépésnyit vonszolta magát a földön. Szemét
előremeresztette, a sarokban heverő kalvéz markolatára. Mászott, vért köpött, koncentrált,
hogy ne forogjon vele a terem. Menet közben viszketett, bizsergett a háta, várta, hogy
Reszket bárdja a testébe álljon, és elhozza a csúf véget, amit megérdemelt.
Most legalább elhallgatott az a félszemű rohadék.
Monza a markolatra fonta az ujjait, majd vicsorogva a hátára fordult, és úgy lóbálta meg
maga előtt a pengét, mint egy beszari alak a fáklyát a sötétben. Nem volt mögötte senki,
csak a galéria korlátjában tátongott egy jókora rés.
Kesztyűs kezével megtörölte véres orrát, és lassan feltérdelt. Már nem szédült annyira, a
dübörgés a fülében tompa pufogássá szelídült. Az arca lüktető masszává torzult, mintha
mindene a kétszeresére dagadt volna. Az összetört korláthoz csoszogott, és lenézett. A
három zsoldos, akik nemrég még azzal foglalták el magukat, hogy mindent
tönkrezúzzanak a teremben, most egy darabokra tört csembaló romjait bámulták a galéria
alatt. Reszketnek nyoma sem volt. Monza nem is sejtette, mi történhetett. De amúgy is
más járt a fejében.
 Orso.
Összeszorította a száját, sajgó állal a galéria túlsó végében nyíló ajtóhoz botorkált, és
belökte. Félhomályos folyosón találta magát. Nekivágott; ahogy haladt, egyre erősebben
hallatszott a csatazaj. Kiosont egy széles erkélyre. Egy felkelő nap színére festett, nagy
kupolát pillantott meg maga fölött, hét szárnyas nő emelte rajta győzedelmesen magasba a
kardját. Aropella nagy freskója volt a sors hét hírnökéről, akik megszabják a halandók
végzetét a földön. Alatta három különböző színű márványból készített két nagy lépcső
tartott felfelé. Mindkettő egy különleges fafajtákból faragott, oroszlánfejes berakásokkal
díszített nagy, kétszárnyú ajtóhoz vezetett. Az előtt az ajtó előtt állt Bennával, amikor
utoljára mondta neki, hogy szereti.
Bátran kijelenthette, hogy azóta sok minden megváltozott.
Odalent a kerek mozaikpadlón, a széles márványlépcsőkön, és odafönt az erkélyen
heves csata dúlt. Az Ezer Kard katonái élet-halál harcot vívtak Orso őreivel. A forrongó,
hullámzó masszát legalább hatvan, vagy talán még több ember alkotta. Kardok csattantak
pajzsokon, buzogányok horpasztottak be páncélokat, bárdok emelkedtek a magasba és
zuhantak alá, lándzsák lendültek döfésre. Emberek ordítottak dühödten, nyöszörögtek
fájdalmasan, harcoltak és haltak meg, ahogy egyik pillanatról a másikra lekaszabolták
őket. A zsoldosokat megvadította a zsákmány ígérete, a védőknek pedig nem maradt hová
menekülniük. Úgy tűnt, könyörület dolgában egyik fél sem áll fényesen. Nem messze
Monzától két talinsi egyenruhát viselő férfi térdelt az erkélyen. Éppen azzal voltak
elfoglalva, hogy felajzzák számszeríjaikat. Egyikük felállt, hogy lőjön, de azonnal kapott
egy nyílvesszőt a mellkasába. Megtántorodott, köhögni kezdett, a szeme tágra nyílt a
meglepetéstől, és vérrel fröcskölte össze a mögötte álló finom szobrot. Soha ne vívd meg a
saját harcodat, írta Verturio, ha valaki más hajlandó megvívni helyetted. Monza óvatosan
visszahúzódott az árnyékba.
* * *
A dugó halk cuppanással csúszott ki a palackból. Ez volt Cosca kedvenc hangja széles e
világon. Áthajolt az asztal fölött, és töltött egy adagot a szirupos folyadékból Victus
poharába.
– Köszönöm – mordult föl a százados. – Azt hiszem.
A gurkhuli szőlőpárlat finoman szólva sem felelt meg mindenki ízlésének. Cosca sem
volt éppen odáig érte, de végül megszokta, amikor felfogadták Dagoska védelmére. Ami
azt illeti, megszokott ő mindent, ami alkoholt tartalmazott, márpedig a gurkhuli
szőlőpárlatban jókora mennyiség volt belőle igen szolid áron. A fenségesen visszataszító
égetetthányás-íz gondolatára is teleszaladt nyállal a szája. Inni, inni, inni!
Lecsavarta a flaskája kupakját, elhelyezkedett a tábornoki székben, és kedvtelve
megsimogatta a karfát.
– Nos?
Victus keskeny arcáról sütött a gyanakvás. Cosca úgy sejtette, senki a világon nem
találkozott még ennyire sunyi szempárral. A százados tekintete előbb a saját, aztán Cosca
lapjaira, majd a közöttük heverő pénzre, végül megint Coscára ugrott.
 – Rendben. Duplázzuk meg a tétet. – Az asztal közepére dobott pár érme kéjes
csilingeléséhez semmilyen más hang nem volt fogható. – Mid van, öreg?
– Föld! – Cosca önelégülten terítette ki a lapjait.
Victus figurás felükkel lefelé csapta az asztalra a sajátjait.
– Kurva föld! Mindig is olyan szerencsés voltál, mint egy démon!
– Te pedig olyan hűséges. – Cosca vigyorogva söpörte be az érméket. – Nem aggódnék
a helyedben, a fiúk hamarosan rengeteg ezüstöt hoznak még nekünk. A negyedek szabálya
meg minden.
– Ha így megy tovább, elnyered tőlem a részemet, mielőtt ideér.
– Abban csak reménykedhetünk. – Cosca húzott egyet a flaskájából és elhúzta a száját.
Az ital valamiért keserűbb volt a szokásosnál. Elfintorodott, az ínyét szívogatta, aztán
lekényszerített a torkán még egy fanyar kortyot, és félig a helyére csavarta a flaska
kupakját. – Na most viszont mocskosul kell szarnom. – Fél kézzel az asztalra csapott, és
felállt. – De nehogy megpiszkáld a paklit, amíg odavagyok, hallod?
– Hogy én? – Victus maga volt a sértett ártatlanság. – Megbízhatsz bennem,
tábornokom.
– Hát persze, hogy megbízhatok. – Cosca felmérte a távolságot, és tekintetét a latrina
résnyire nyitott ajtajára szegezve elindult. Viszketett a háta, ahogy elképzelte, hol ül
mögötte Victus. Kifordította a csuklóját, mire a hajítókése várakozó tenyerébe siklott. –
Ahogyan Afierinél is megbíztam benned… – Megpördült, de azonnal mozdulatlanná
merevedett. – Á!
Victus valahonnan elővett egy kis felajzott számszeríjat, és meglepően stabil kézzel
célozta meg vele Cosca szívét.
– Még hogy Andiche egy kardvágás útjába állt érted! – szólt vicsorogva. – Még hogy
Sesaria feláldozta magát! Ismertem azt a két bitangot, ne feledd! Mekkora kibaszott
hülyének nézel te engem?
* * *
Shenkt átugrott a kitört ablakon, és hangtalanul ért földet a teremben a túloldalon. Egy
órával korábban ez még csodálatos étkezőhelyiség lehetett, de az Ezer Kard már eltüntetett
belőle mindent, ami akár egy fabatkát is ért. Csak az üvegek és a tányérok szilánkjai, az
összetört keretekben cafatokra szabdalt vásznak meg néhány mozdíthatatlanul nagy bútor
darabjai maradtak. A simára pucolt asztal fölött három kis légy kergette egymást
mindenféle mértani alakzatokban. A közelben két férfi veszekedett, miközben egy talán
tizennégy év körüli fiú feszülten figyelte őket.
– Mondtam, hogy összeszedtem azokat a kurva kanalakat! – ordította egy kifakult
mellvértet viselő, himlőhelyes arcú zsoldos. – Csak az a ribanc fellökött, és elejtettem
őket! Te miért nem szereztél semmit?
– Mert az ajtónál őrködtem, amíg te gyűjtögettél, te kibaszott…
A fiú némán felemelte az ujját, és Shenktre mutatott. A két férfi abbahagyta a
veszekedést, és rámeredt.
 – Maga meg kicsoda? – akarta tudni a kanáltolvaj.
– Érdekelne az a nő, aki miatt elvesztette az evőeszközeit – szólt Shenkt. – Murcatto.
– Azt kérdeztem, ki a fene maga.
– Senki. Csak erre jártam.
– Valóban? – A férfi a társaira mosolygott, és előhúzta a kardját. – Nos, ez a terem a
miénk, és vámot szedünk.
– Vámot szedünk – sziszegte a mellvértes nyilvánvalóan fenyegetőnek szánt hangon. A
két férfi támadóállást vett fel, a fiú pedig kelletlenül követte a példájukat. – Mit hozott
nekünk? – kérdezte a kanáltolvaj.
Shenkt a szemébe nézett, és adott neki még egy esélyt.
– Semmi olyasmit, amivel tudnának mit kezdeni.
– Azt majd én eldöntöm. – A férfi tekintete megállapodott a Shenkt mutatóujján
ékeskedő rubinon. – Mi a helyzet azzal?
– Ez nem az enyém, nem adhatom oda.
– Mi viszont elvehetjük. – A két zsoldos közelebb húzódott, a himlőhelyes arcú
megbökte Shenktet a kardja hegyével. – Tedd a kezedet a tarkódra, bitang, és ereszkedj
térdre!
Shenkt felhúzta a szemöldökét.
– Nem térdelek le.
A három cikázó légy mozgása lelassult, lustán vitorláztak, szinte megálltak a levegőben.
Lassan, lassan, a kanáltolvaj mosolya mohó vicsorba fordult.
Lassan, lassan, a karja hátrafelé mozdult, hogy lendületet vegyen a döféshez.
Shenkt ellépett a penge elől, tenyere éle a támadója mellkasába süllyedt, aztán a hátából
tört ki ismét. A vele együtt kiszakadó jókora borda- és szegycsontdarabok pörögve szálltak
felfelé, és mélyen belefúródtak a mennyezetbe.
Shenkt félresöpörte a kardot, megragadta a másik férfit a mellvértjénél fogva, és
áthajította a szobán. A zsoldos feje szilánkokra hasadt a falon, a vér olyan erővel spriccelt
szét belőle, hogy padlótól a mennyezetig összefröcskölte az aranyozott tapétát. A
mellettük elsüvítő test örvénye őrült spirálban rántotta magával a tehetetlen legyeket. A
szerteszét robbanó koponya fülsértő csattanása elvegyült a kanáltolvaj mellkasából a tátott
szájjal bámuló fiúra fröccsenő vér sziszegésével, ahogy az idő ismét a megszokott
sebességgel folyt tovább.
– Érdekelne az a nő, aki miatt elvesztette az evőeszközeit. – Shenkt lepöckölt pár
vércseppet a kezéről. – Murcatto.
A fiú bambán bólintott.
– Merre ment?
A szerencsétlen elkerekedett szeme a terem túlsó végében nyíló ajtó felé fordult.
 – Jó. – Shenkt szeretett volna kedves lenni, de ha ez a fiú újabb emberekért szalad,
abból csak további bonyodalmak származtak volna. Néha el kell venni egy életet, hogy
sok másikat megmentsen az ember, és az ilyen pillanatokban teljesen fölösleges volt
szentimentálisnak lenni. Shenkt ezt is a régi mesterétől tanulta, és sosem felejtette el. –
Sajnálom.
Mutatóujja éles reccsenéssel fúródott a fiú homlokába.
* * *
Törtek-zúztak a konyhában, mindketten megtettek minden tőlük telhetőt, hogy végezzenek
a másikkal. Reszket nem így tervezte, de már forrt a vére. Nyájas az útjában volt, és
egyszerűen meg kellett szabadulnia tőle. Büszkeségi kérdést csinált belőle. Jobban fel volt
fegyverkezve, ráadásul a pajzsával is védhette magát. Nyájas azonban fürge volt, mint egy
angolna, és türelmes, mint a télvíz. Hátrált, tartotta a távolságot, nem erőltetett semmit,
nem hagyott alkalmat a támadásra. Csák a hentesbárdot szorongatta a kezében, de Reszket
tudta, hogy éppen elég embert megölt már vele, és nem tervezte, hogy a saját nevét is
hozzáadja ehhez a listához.
Újra egymásra rontottak, Nyájas kikerülte az északföldi bárdját, közelebb szökellt, és
maga is meglendítette a fegyverét. Reszket belelépett a csapásba, a pajzsával hárította,
majd rohamozott tovább. Fém csörömpölt hangosan, ahogy Nyájas nekitántorodott egy
asztalnak. Az északföldi szélesen vigyorgott, amíg meg nem látta, hogy az asztal tele van
késekkel. Nyájas felkapott egyet, és dobásra emelte a karját. Reszket a pajzs mögé
húzódott, és egy pillanattal később hallotta, ahogy a penge tompa puffanással fúródik a
fába. Kilesett a pajzs széle fölött. Újabb kés közeledett felé pörögve, megcsúszott a
fémperemen, és égő karcolást hagyva maga után, végigsúrolta az arcát. Reszket nem
szándékozott a céltábla szerepét játszani a rögtönzött vurstliban. Bömbölve rontott előre a
pajzs fedezékében. Nyájas hátraugrott, és átgördült az asztalon. Az északföldi bárdja alig
hibázta el, hatalmas lyukat hagyott maga után az asztalon, és a levegőbe repítette a
késeket. Reszket tovább támadott, amíg a fegyenc még nem nyerte vissza az egyensúlyát.
Ütött a pajzs sarkával, sújtott a bárddal, a bőre égett, csiklandozta az izzadság, egyetlen
szeme vadul kidülledt, fogait durva vicsorra húzta. Tányérok csörömpöltek, lábasok
repültek széjjel, palackok robbantak szilánkokra, szálkák repültek. Még egy doboz liszt is
kiömlött, vakító fehér porral töltve be a levegőt.
Reszket olyan romhalmazt hagyott maga után a konyhában, hogy azt talán még a Véres
Kilences is megirigyelhette volna, de a fegyenc újra meg újra elillant előle, és visszavágott
újonnan szerzett késével vagy a hentesbárdjával. Hiába táncolták végig a hosszú konyhát,
Reszket nem tudott felmutatni más eredményt, csak egy véres vágást a saját karján és egy
nagy vörös foltot Nyájas arcán, ahol eltalálta a pajzsával. A fegyenc felkészülten várta a
túloldalon felfelé vezető lépcső egyik alsó fokán. A kés és a hentesbárd az oldala mellett
lógott, mindenütt véres volt a számtalan kis vágástól és rúgástól, meg persze attól, hogy az
előbb lezuhant egy erkélyről, aztán meg lebucskázott egy lépcsőn. Reszket ennek ellenére
komoly kárt még nem tett benne. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki lassan az ereje
végére ér.
– Gyere csak, te trükkös faszkalap! – sziszegte Reszket, karja az ujja hegyétől a válláig
sajgott a bárd lóbálásától. – Kicsinállak!
 – Te gyere ide! – mordult rá válaszul Nyájas. – Én csinállak ki téged!
Reszket megrántotta a vállát, megrázta a karját, inge ujjával letörölte a vért a
homlokáról, majd mindkét irányba kinyújtóztatta a nyakát.
– Már megyek is, baszd meg! – És újra támadott. Nem kellett neki kétszer mondani.
* * *
Cosca összeráncolt homlokkal pillantott a késére.
– Van rá esély, hogy ha azt mondom, csak egy narancsot akartam meghámozni vele,
elhiszed?
Victus elvigyorodott. Cosca úgy sejtette, senki a világon nem találkozott még ennyire
sunyi szempárral.
– Kétlem, hogy valaha elhiszem még egy szavadat is. De nyugalom, sokat már úgysem
mondasz.
– Miért van az, hogy ha valakinek töltött számszeríj van a kezében, mindig szükségét
érzi, hogy kárörvendjen egy sort, ahelyett hogy egyszerűen lőne?
– Kárörvendeni remek szórakozás. – Victus a pohara után nyúlt, önelégült tekintetét
véletlenül sem fordította el Coscáról; a nyílvessző csillogó hegye meg sem rezzent, ahogy
egyetlen húzással felhajtotta az italt. – Pfuj! – Kidugta a nyelvét. – A francba, de savanyú
ez az izé!
– Még mindig édesebb, mint az én helyzetem – mormogta Cosca. – Gondolom, most a
tiéd lesz a tábornoki szék. – Kár. Ő maga is alig szokta még meg, hogy megint benne ül.
Victus felhorkant.
– Miért akarnám én azt a szart? Eddig senki seggének nem hozott túl sok jót, igaz?
Sazine, te, a két Murcatto, Hűséges Carpi, aztán megint te. Mindenki vagy meghalt, vagy
legalábbis közel került hozzá, én meg közben meghúztam magam mögöttetek, és sokkal
gazdagabb lettem, mint azt egy magamfajta büdös gazember megérdemelné. – Elhúzta a
száját, egyik kezét a gyomrára szorította. – Nem, keresek valami új hülyét, akit a székbe
ültethetek, és aki még gazdagabbá tesz. – Vágott egy újabb grimaszt. – Á, mi volt ez a
szar? Á! – Feltápászkodott a székről, megragadta az asztal szélét. Egy ér duzzadt ki a
homlokán. – Mit tettél velem, te rohadék? – Hunyorogva lesett Coscára, a számszeríj
hirtelen megremegett a kezében.
Cosca előrevetette magát. A ravasz kattant, a húr pattant, a nyílvessző pedig hangos
csattanással vágódott mellette a vakolatnak. Diadalmas ordítással gördült az asztal mellé,
és felemelte a kését.
– Haha!
Victus íja közvetlenül a szeme fölött találta el.
– Hrrrg! – Cosca szeme előtt hirtelen fény villant, a térde megrogyott. Megragadta az
asztalt, késével a semmiben kaszált. – Pfff!
Ujjak záródtak össze a torka körül. Nehéz gyűrűkkel kicicomázott ujjak. Victus
rózsaszín arca jelent meg előtte, eltorzult szájából fröcsögött a nyál.
 Cosca alól kicsúszott a lába, a szoba átfordult vele, feje az asztal sarkának vágódott.
Aztán elsötétedett a világ.
* * *
A kupola alatt véget ért a csata, a küzdő felek irtózatosan tönkretették Orso szeretett
rotundáját. A csillogó mozaikpadlót meg a széles lépcsősort holttestek, elejtett fegyverek
meg a kiontott vér sötét tócsái borították. A zsoldosok nyertek – már ha az, hogy úgy
tucatnyian állva maradtak közülük, győzelemnek számított.
– Segítség! – nyöszörögte az egyik sebesült. – Segítség! – De a társainak már máshol
járt az eszük.
– Nyissátok ki ezt a szart! – Secco, a káplár vette a kezébe az irányítást, aki az Ezer
Kard táborát őrizte, amikor Monza arra tért vissza, hogy Cosca megelőzte. Elrángatta egy
talinsi katona holttestét az oroszlánfejes ajtótól, és lelökte a lépcsőn. – Te ott! Keríts egy
fejszét!
Monza felhúzta a szemöldökét.
– Orsonak egészen biztosan bent is vannak emberei. Meg kellene várnunk az erősítést.
– Megvárni? És osztozni velük a zsákmányon: – Secco gyilkos mosolyt küldött a nő
felé. – Kapja be, Murcatto, maga nekünk többé nem parancsol! Nyissátok ki!
Két zsoldos baltákkal esett az ajtónak, a szilánkok szerteszét repkedtek. A többi túlélő
veszélyesen közel tülekedett mögöttük, levegőt is alig kaptak a mohóságtól. A jelek
szerint az ajtókkal inkább a vendégeket akarták lenyűgözni, nem pedig a támadókat távol
tartani. A két szárny megremegett, a zsanérok érezhetően kilazultak. Még néhány ütés, és
az egyik fejsze, hatalmas fadarabot szakítva ki magával, áttört a túloldalra. Secco
diadalmasan felkiáltott, dárdáját a résbe döfte, és kiemelte vele a túloldalon a rudat a
helyéről. Egy darabig vacakolt a törött peremmel, aztán szélesre tárta az ajtót.
A zsoldosok úgy sikongattak, mint gyerekek a vurstliban, ahogy vértől és kapzsiságtól
megrészegülten beözönlöttek a tágas terembe, ahol Benna meghalt. Monza tudta, hogy
rossz ötlet követni őket. Tudta, hogy akár maga Orso is odabent lehet, márpedig ha így
van, akkor készen is áll.
Néha azonban bele kell csapni a lecsóba.
Megkerülte hát az ajtófélfát, és a zsoldosok mögött megbújva maga is berohant a
terembe. Egy pillanattal később számszeríjak pattanását hallotta. Az előtte futó zsoldos
elesett, ő pedig alig tudta kikerülni. Egy másik hanyatt zuhant a mellkasából kiálló
nyílvesszőt szorongatva. Monza teljes páncélzatot viselő katonákat pillantott meg. Orso
közvetlen testőreit. Látta, ahogy Secco egyikük felé döf a lándzsájával, de a penge
egyszerűen lecsúszott a nehéz vértről. Egy zsoldos hatalmas buzogánya hangosan koppant
az egyik őr sisakján, aztán a támadó felordított, ahogy hosszú, kétkezes kard hasította
végig a hátát. Messzire fröccsent a vére. Újabb nyílvessző talált el egy zsoldost, aki
tehetetlenül terült el a földön. Monza lekuporodott, nekifeszítette a vállát egy
márványasztalnak, és feldöntötte; a tetején lévő váza hangos csörömpöléssel tört össze. A
bútordarab fedezékébe húzódott, és egy pillanattal később össze is rezzent, amikor egy
nyílvessző levágódott a kőről.
 – Ne! – hallott egy kiáltást. – Ne! – Egy zsoldos rohant el mellette az ajtó felé, amin
alig pár pillanattal korábban oly nagy lelkesedéssel rontott be. Íj húrja pattant, a férfi
megbotlott, tett még egy tántorgó lépést, aztán elesett, és hason csúszott tovább. Próbált
feltápászkodni, de vért köhögött, aztán elernyedt a teste. Tekintetét Monzára függesztve
halt meg.
Ez volt a kapzsisága jutalma. Monza eközben egy asztal mögött kuporgott, egyetlen
társa sem maradt, és többé-kevésbé biztos lehetett benne, hogy ő következik.
– Mert muszáj volt belecsapnom abba a kurva lecsóba – dühöngött magában.
* * *
Nyájas felhátrált az utolsó pár lépcsőfokon, csizmája hirtelen visszhangozva koppant a
mögötte megnyíló térben. Egy nagy kerek teremben találta magát, ahol a kupolát szárnyas
nőket ábrázoló festmények díszítették, és ahová hét tágas boltív vezetett. A falakról
szobrok és domborművek néztek le, a fegyenc mozgását több száz szempár követte. A
védők itt komolyabban ellenállhattak, mert a földön és a két kanyargó lépcsőn számtalan
holttest hevert. Cosca zsoldosai és Orso őrei vegyesen. Most már mind egy oldalra
kerültek. Nyájas mintha csatazajt hallott volna valahonnan fentről, de egyelőre éppen elég
dolga akadt idelent.
Reszket kilépett a boltív alól. A haját az egyik oldalon sötét vér tapasztotta a bőréhez,
sebes arcán vörös csíkok húzódtak. Testét vágások és horzsolások borították, jobb ingujja
kiszakadt, karján folyt a vér, de Nyájas nem tudta bevinni a végső csapást. Az északföldi
az egyik kezében még mindig harcra készen szorongatta a bárdját, a másikkal pedig ütött-
kopott pajzsát emelte maga elé. Lassan bólintott, ahogy megmaradt szeme körbejárt a
teremben.
– Jó sok hulla – suttogta.
– Negyvenkilenc – felelte Nyájas. – Hétszer hét.
– Szép szám. Ha még téged is hozzáadunk, éppen ötven lesz.
Előrevetette magát, felül cselezett, aztán alul, széles, bokára irányuló ívben lendítette
meg a bárdját. Nyájas átugrotta, és a maga fegyverével vette célba az északföldi fejét.
Reszket időben kapta fel a pajzsát, a hentesbárd pengéje a horpadt fémdomborulaton
csattant úgy, hogy a fegyenc karja egészen a válláig beleremegett. Nyájas az északföldi
oldala felé döfött, és bár a karját félreütötte a visszafelé lendülő bárd nyele, így is hosszú
vágást hagyott Reszket bordáin. Nyájas megpördült, hogy a hentesbárddal fejezze be, amit
elkezdett, de mielőtt lesújthatott volna, a torkába kapta Reszket könyökét,
hátratántorodott, és kis híján átesett egy katona hulláján.
Megint egymással szemben álltak. Az északföldi meggörnyedt, vicsorított a fogával,
karját sebesült oldalához szorította. Nyájas köhögve próbált megint levegőhöz jutni és
közben az egyensúlyát is visszanyerni.
– Még egy menet? – suttogta Reszket.
– Még egy – krákogta Nyájas.
Megint egymásnak rontottak. Ziháló lélegzetük süvítését, csizmájuk nyikorgását,
hörgésüket és kiáltásaikat, a fémen súrlódó fém sikolyát, a kövön csattanó fém zengését
úgy verték vissza a márványfalak, mintha egy egész osztag harcolna körülöttük életre-
halálra. Vágtak, döftek, köptek, rúgtak, holttesteket ugrottak át, fegyverekben botlottak
meg. Csizmájuk csikorogva csúszott meg a fényes padlón összegyűlt fekete vértócsákban.
Nyájas elhajolt – a bárd csak szilánkokat hasított ki a falat borító márványból –, és azon
kapta magát, hogy felfelé hátrál a lépcsőn. Most már mindketten fáradtak, és egyre
lassabbak lettek. Senki sem harcolhat, izzadhat és vérezhet a végtelenségig. Reszket a
pajzsát maga előtt tartva, lihegve követte.
Lépcsőn hátrálni akkor sem éppen jó ötlet, ha nem hevernek rajta holttestek. Nyájas
annyira Reszketre koncentrált, hogy rálépett egy hulla kezére, és megbicsaklott a bokája.
Reszket észrevette a lehetőséget, és ellenfele felé szúrt. A fegyenc nem tudta időben
félrehúzni a lábát, és a penge mélyen a vádlijába vágott. Reszket hörögve emelte a
magasba a bárdot. Nyájas előrelódult, és megvágta az északföldi alkarját a késével, véres,
mély sebet hagyva maga után. Reszket felnyögött, és elejtette a bárdját; a nehéz fegyver
csörögve zuhant mellette a földre. Nyájas ezután ellenfele koponyáját vette célba a
hentesbárddal, de az északföldi felkapta a pajzsát, és csak a nyakát sikerült megvágnia. A
sebből lassan mindkettejükre csöpögött a vér. Reszket véres kezével megragadta a fegyenc
vállát, közelebb húzta magához, jó szeme kidülledt az őrjöngő dühtől, acélszeme vörösen
szikrázott, ajka barbár vicsorra húzódott. Hátravetette a fejét.
Nyájas az északföldi combjába döfte a kését, érezte, ahogy a fém egészen markolatig
ellenfele húsába csúszik. Reszket kiáltásában fájdalom és düh keveredett egymással.
Homloka gyomorforgató reccsenéssel találkozott Nyájas szájával. A fegyenccel
megfordult a terem, a lépcsőfokok a gerincébe vágtak, koponyája a márványnak vágódott.
Látta, hogy Reszket feléje magasodik, és úgy érezte, helyénvaló lenne felemelni a bárdját.
Mielőtt azonban megtehette volna, az északföldi lecsapott a kardjával. A fémperem kövön
csikordult, Nyájas pedig érezte, hogy az alkarjában eltörnek a csontok. A hentesbárd
kiesett erejüket vesztett ujjai közül, és lebucskázott a lépcsőn.
Reszket lenyúlt, fogai közül rózsaszín nyál fröccsent elő, ahányszor csak erőtlenül
kifújta a levegőt. Ujjai összezáródtak bárdja markolatán. Nyájas figyelte, mit csinál, de
némi kíváncsiságon kívül nem érzett mást. Minden fényes volt és homályos. Látta a hetes
számra emlékeztető sebhelyet az északföldi vastag csuklóján. A hetes jó szám volt, pont,
mint az a nap, amikor találkoztak. Pont, mint minden egyes nap.
– Elnézést!
Reszket egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, fél szeme körbejárt. Megpördült, és
ugyanazzal a mozdulattal körbelendítette a bárdját is. Karcsú, fakó hajú férfi állt mögötte.
Nehéz volt megállapítani, mi történt. A bárd nem talált, Reszket pajzsa pedig szilánkok
kusza tömegeként repült szét, miközben az északföldit valamilyen különös erő a magasba
emelte, és átrepítette a termen. Hörögve vágódott a szemközti falnak, lepattant róla, és
lassan legurult az ott lévő lépcsőn. Átfordult egyszer, kétszer háromszor, végül pedig
mozdulatlanul hevert odalent.
– Háromszor – hörögte Nyájas felhasadt ajkaival.
– Maradjanak itt! – mondta a fakó hajú férfi, majd a fegyencet megkerülve elindult
felfelé a lépcsőn. Nem volt különösebben nehéz engedelmeskedni. Nyájasnak éppen nem
akadt más programja.
Kiköpött egy fogat zsibbadt szájából, ez volt minden. Csak feküdt ott, lassan pislogott,
és a szárnyas nőket bámulta a mennyezeten.
Heten voltak hét karddal.
* * *
Érzelmek széles skálája söpört végig Morveeren a legutóbbi néhány pillanatban.
Diadalittas öröm, amikor Cosca beleivott a flaskájába, akaratlanul is előidézve ezzel saját
végzetét. Riadalom, amikor a vén zsoldos bejelentette abbéli szándékát, hogy látogatást
tesz a latrinán, ő pedig hasztalan nézett körül rejtekhely után kutatva. Aztán kíváncsiság
következett, amikor meglátta, hogy Victus előkap egy töltött számszeríjat az asztal alól, és
a tábornoka hátára irányítja. Végül a szája elé kellett kapnia a kezét, nehogy felrikkantson
jókedvében, amikor a megmérgezett Cosca ügyetlenül megmérgezett ellenfelére vetette
magát, aztán a két férfi birkózva gabalyodott egymásba, amíg egy végső ölelésben
mozdulatlanná nem dermedtek a földön.
Egyre határozottabb lett a helyzet iróniája. Ezek ketten komolyan azon voltak, hogy
megöljék egymást, és egy pillanatra sem esett le nekik, hogy Morveer már elvégezte a
munkát mindkettejük helyett.
A méregkeverő halvány mosollyal az arcán elővette a megtöltött tűt zsoldoszekéje
rejtett zsebéből. Első az óvatosság, mint mindig. Ha valamelyik vén gyilkosban maradt
még egy szikrányi élet, a Tizenkettes Számú Készítménnyel bevont csillogó fémdarabka
egyetlen apró bökése végleg elrendezi a problémát, nagy szolgálatot téve ezzel a világnak.
Morveer óvatosan kinyitotta a latrina ajtaját, és lábujjhegyen a szobába osont.
Az asztalt feldöntötték, a kártyák és az érmék szétszóródtak a földön. Cosca a hátán
feküdt, bal karja ernyedten kinyúlt, a flaska nem messze hevert tőle. Victus a tábornokára
dőlt, a még mindig a kezében szorongatott kis számszeríj végén lévő fémkapcsot
vércseppek borították. Morveer letérdelt a hullák mellé, szabad kezével Victus alá nyúlt,
és hangosan nyögve az erőfeszítéstől legördítette a másik férfiról.
Cosca szeme csukva volt, a szája kinyílt, a homlokán lévő sebből szivárgó vér csíkokat
rajzolt az arcára. Sápadt bőrére egészen viasszerű, félreismerhetetlen réteget vont a halál.
– Az ember megváltozhat, mi? – Morveer gúnyos vigyorra húzta a száját. – Ennyit az
ígéretekről!
A méregkeverő őszinte döbbenetére Cosca szeme hirtelen felpattant.
Még őszintébb döbbenetére elmondhatatlanul szörnyű fájdalom hasított a gyomrába.
Morveer mély, reszketeg lélegzetet vett, és földöntúli üvöltést hallatott. Lenézett, és
megállapította, hogy a vén zsoldos kést döfött az ágyékába. Morveer hörögve szívta be a
levegőt. Kétségbeesetten emelte fel a karját.
Halk csattanás hallatszott, ahogy Cosca megragadta a csuklóját, és élesen kifordította,
mire a tű egyenesen a méregkeverő nyakába állt bele. Vészterhes csend telepedett rájuk.
Úgy maradtak mozdulatlanul, mint valami szoborkompozíció; a kés továbbra is Morveer
ágyékába mélyedt, miközben keze a nyakából kiálló tűt, Cosca keze pedig az ő kezét
szorította. A zsoldosvezér felfelé nézett. A méregkeverő lefelé. Kidülledt a szeme.
Remegett a teste. Nem szólt. Mit is mondhatna ilyenkor az ember? Fájdalmasan
nyilvánvaló volt, mi történik. A tudomása szerint létező leghatékonyabb méreg száguldva
tartott a nyakából az agya felé, fokozatosan megbénítva a végtagjait.
– Megmérgezte a szőlőpárlatot, mi? – sziszegte Cosca.
– Fuhh – hörögte Morveer. Képtelen volt már megformálni a szavakat.
– Elfelejtette, hogy azt ígértem, soha többé nem iszom? – Az öreg zsoldos elengedte a
kést, véres kezével a flaska után nyúlt, gyakorlott mozdulatokkal lecsavarta a kupakját, és
megfordította. Fehér folyadék csöpögött a padlóra. – Kecsketej. Azt hallottam, jót tesz az
emésztésnek. Ennél erősebbet nem is ittam, amióta eljöttünk Sipaniból, de milyen lett
volna már, ha mindenkinek elmondom? Elvégre ügyelnem kell a jó híremre. Ezt a célt
szolgálja a sok palack.
Cosca fellökte Morveert. A méregkeverő izmaiból sebesen szivárgott el az erő,
ellenállásra képtelenül dőlt Victus holttestére. Alig érezte a nyakát. Az agónia az
ágyékában tompa lüktetéssé szelídült. Cosca lenézett rá.
– Megígértem, hogy leszokom, nem? Miféle embernek néz maga engem? Azt hitte,
megszegem a szavam?
Morveerben ahhoz sem maradt elég szusz, hogy megszólaljon, sikítani pedig végképp
nem tudott. A fájdalom mindenesetre alábbhagyott. Mint oly gyakran, most is
elgondolkodott rajta, mennyire alakult volna másképpen az élete, ha nem mérgezi meg az
anyját, és nem kényszerül az árvaházba. Egyre homályosabban látott, már csak sötét foltok
lebegtek a szeme előtt.
– Köszönetet kell mondanom önnek. Tudja, Morveer, a kellő ösztönzés hatására az
ember igenis megváltozhat, és engem éppen a maga megvetése erősített meg az
elhatározásomban.
A saját mérge öli meg. Szakmájának oly sok jeles képviselőjét érte utol így a vég.
Ráadásul pont a visszavonulása előestéjén…
– Tudja, mi ebben a legjobb? – Cosca hangja dübörgött a fülében, Cosca vigyora úszott
el előtte. – Most újra elkezdhetek inni.
* * *
Ez egyik zsoldos nyöszörögve könyörgött az életéért. Monza az asztal hideg
márványlapjának támasztotta a hátát, és a férfit hallgatta. Zihálva kapkodta a levegőt,
erősen izzadt, és a kalvézt szorongatta a kezében. Orso nehéz páncélt viselő testőrei ellen
akkor sem igen vehetné hasznát, ha egyáltalán fontolgatná, hogy szembeszáll ennyivel
egyszerre. Hallotta, ahogy egy penge hangos cuppanással emberi húsba merül, és a
könyörgés hosszú sikollyá, aztán kurta hörgéssé változik.
Az ilyesféle hangoktól nemigen jön meg az ember önbizalma.
Kilesett az asztal pereme mögül. Hét talpon maradt őrt számolt meg. Egyikük egy halott
zsoldos mellkasából tépte ki éppen a lándzsáját, ketten nehéz kardjukat készenlétben
tartva felé fordultak, egy másik a bárdját próbálta kifeszegetni Secco kettéhasított
koponyájából. Hárman térden állva a számszeríjukat ajzották. Mögöttük állt a nagy kerek
asztal, rajta most is ott hevert Styria kiterített térképe, aminek a közepére egy koronát
helyeztek. A csillogó aranypántból ékkövekkel kirakott tölgyfalevelek emelkedtek ki,
valahogy úgy, mint abból a példányból, ami végzett Rogonttal és az ő egységes Styriáról
szőtt álmával. A korona mellett, tetőtől talpig feketében, éppen olyan gondosan ápolt,
őszbe csavarodó fekete hajjal és szakállal, mint mindig, ott állt Orso nagyherceg.
Megpillantotta Monzát, Monza pedig megpillantotta őt, és ismerősen, megnyugtatóan
buzogott fel benne a harag. Az egyik testőr egy nyílvesszőt csúsztatott a számszeríjába, és
célba vette a nőt. Monza éppen visszahúzódott volna a márványlap mögé, amikor Orso
felemelte a karját.
– Várj! Állj! – Ugyanaz a hang, aminek Monza nyolc kemény éven át mindig
engedelmeskedett. – Te vagy az, Monzcarro?
– Hogy a fenébe ne én lennék? – mordult válaszul a nő. – Készülj a halálra! – Bár
ahogy a dolgok álltak, úgy tűnt, először rá kerül a sor.
– Készülök már egy ideje – szólt halkan Orso. – Gondoskodtál róla, hogy okom legyen
rá. Szép volt! A reményeim neked köszönhetően semmivé lettek.
– Nincs ezen mit megköszönnöd. Mindent Bennáért tettem.
– Ario meghalt.
– Hah! – hördült fel Monza. – Ez történik, ha nyakon szúrok egy semmirekellő
pöcsfejet, és kidobom az ablakon!
Orso arcán remegések sorozata futott végig.
– De miért éppen őt említed? Ott volt Gobba, Mauthis, Ganmar és Hűséges is! Egytől
egyig végeztem velük! Mindenkivel, aki itt volt a teremben, amikor megölted az öcsémet!
– És Foscar? Nem hallottam felőle, amióta elvesztettük a csatát a gázlónál.
– Már nem is fogsz – felelte Monza sokkal vidámabban, mint ahogy érezte magát. –
Pépesre zúzódott a koponyája egy tanyaház padlóján.
Orso tekintetéből eltűnt a harag, arca minden izma elernyedt.
– Biztosan örülsz.
– Hát nem vagyok éppen búval baszott, annyit mondhatok.
– Monzcarro, talinsi nagyhercegnő. – Orso két ujjával a tenyerén kezdett el tapsolni. –
Gratulálok a győzelmedhez. Végül megkaptad, amit akartál.
– Amit akartam? – A nő egy pillanatig nem hitt a fülének. – Szerinted akartam én ezt?
Annyi érted megvívott csata után? Annyi érted kiharcolt győzelem után? – Már-már
visított, úgy érezte, rögtön felrobban dühében. Fogával letépte a kesztyűjét, és
megcsonkított kezét a férfi felé rázta. – Szerinted én ezt akartam, baszd meg? Miért árultál
el bennünket? Mi mindig hűségesek voltunk hozzád! Mindig!
– Hűségesek? – Orso hitetlenkedve hördült föl. – Pampogj csak a győzelmeidről, ha
nagyon akarsz, de ne bizonygasd nekem az ártatlanságodat! Mind a ketten tudjuk, hogy
hazudsz!
 Most már mindhárom töltött számszeríj Monzát vette célba.
– Hűségesek voltunk! – visította a nő elcsukló hangon.
– Képes vagy tagadni? Azt mondod, Benna nem találkozott elégedetlenkedőkkel,
forradalmárokkal, árulókkal meg mindenféle hálátlan alattvalómmal? Azt mondod, nem
ígért nekik fegyvereket? Azt mondod, nem ígérte nekik, hogy győzelemre vezeted őket?
Hogy letaszítasz a trónról? Hogy a helyemre ülsz? Azt hitted, nem tudom meg? Azt hitted,
tehetetlenül nézem majd, mi történik?
– Mi a… Hazug gazember!
– Még mindig tagadod? Magam sem hittem el, amikor először elmondták nekem. Hogy
az én Monzám? Aki mintha a lányom volna? Hogy az én Monzám elárulna engem? A
saját szememmel láttam az öcsédet! A saját szememmel! – Szavainak visszhangja lassan
elhallgatott, a teremben szinte teljes lett a csend, csak a négy testőr páncéljának csikorgása
hallatszott, ahogy lassan Monza felé közelítettek. A nő kikerekedett szemmel meredt
rájuk, ahogy lassan összeállt a fejében a kép.
Saját várost kaphatnánk, mondta Benna. Te lehetnél Monzcarro, akárhol nemes
hercegnője… Valójában Talinsra gondolt. Rászolgáltunk, hogy emlékezzenek ránk. Benna
mindent maga tervezett el, teljesen egyedül, neki esélyt sem adott. Éppúgy, mint amikor
elárulta Coscát. Jobb lesz így. Éppúgy, mint amikor elvette Hermon aranyát. Ez a miénk.
Mindig Benna szövögette a nagy terveket.
– Benna – formálta a szájával hangtalanul a szavakat a nő. – Te hülye!
– Nem tudtad – állapította meg csendesen Orso. – Nem tudtad, és ez lett belőle. Az
öcséd megpecsételte a saját sorsát, de mellette betett mindkettőnknek és fél Styriának is. –
Szomorú kis kuncogás tört fel belőle. – Amikor kezdem azt hinni, hogy mindent tudok, az
élet előáll valamilyen meglepetéssel. Elkésett, Shenkt. – Tekintete egy pillanatra oldalra
ugrott. – Ölje meg!
Monzára hirtelen árnyék vetült. Megpördült, és látta, hogy amíg beszélgettek, egy férfi
lopakodott mögé; puha csizmája a legkisebb neszt sem csapta. Most ott állt a nő fölött,
olyan közel, hogy akár meg is érinthette volna. Kinyújtotta a kezét. Egy gyűrű feküdt a
tenyerén. Benna rubingyűrűje.
– Ha nem tévedek, ez az öné – szólt.
Nem tűnt idősnek, de fakó, szikár arcát mély ráncok borították, és kiugró járomcsontja
fölött éhesen izzott a tekintete. Monza szeme elkerekedett, a felismerés úgy futott végig
rajta, mintha jeges vízzel öntötték volna le.
– Ölje meg! – kiáltotta Orso.
A jövevény elmosolyodott, de ez a mosoly olyan volt, mint egy koponyáé; a szemén
nyoma sem látszott.
– Öljem meg? Miután annyit küzdöttem, hogy életben maradjon?
* * *
A vér kiszaladt Monza arcából. Ami azt illeti, majdnem olyan sápadt volt, mint amikor
Shenkt törött csontokkal rátalált a szemétkupacok között Fontezarmo alatt. Vagy mint
amikor felébredt, miután kivette a testéből a varratokat, és elborzadva nézett végig saját
tönkrezúzott testén.
– Öljem meg? – kérdezte ismét Shenkt. – Miután lehoztam a hegyről? Miután
meggyógyítottam a csontjait, és összefoldoztam a sebeit? Miután megvédtem a maga
martalócaitól Purantiban?
Shenkt megfordította a kezét, és a földre ejtette a gyűrűt. Az pattant egyet, és lassan
forogva megállapodott Monza torz jobb keze mellett. A nő nem köszönte meg, de Shenkt
nem is várta tőle. Nem a köszönetért tette.
– Öljék meg mind a kettőt! – ordította Orso.
Shenktet mindig meglepte, milyen könnyen lesznek árulóvá az emberek pitiáner ügyek
miatt, mégis milyen lojálisak tudnak maradni, ha az életük a tét. Az utolsó őrök
mindhalálig kitartottak Orso mellett, pedig nyilvánvaló volt, hogy leáldozott a napja. Talán
nem érték fel ésszel, hogy egy olyan nagy ember, mint Talins nagyhercege, éppúgy
meghalhat, mint bárki más, és a hatalma egy szemvillanás alatt semmivé lehet. Talán
bizony az emberek számára az engedelmesség olyan szokássá vált, amivel képtelenek
voltak felhagyni. Vagy talán önmagukra egyszerűen csak gazdájuk szolgálójaként
tekintettek, és úgy döntöttek, inkább tesznek egy gyors lépést a halálba valami nagyszerű
részeként, mint hogy bejárják a jelentéktelenségben leélt élet hosszú útját.
Ha így volt, Shenkt nem szándékozott megtagadni tőlük a lehetőséget. Lassan, nagyon
lassan beszívta a levegőt.
A számszeríj húrja hosszan, elnyújtva pendült a fülében. Az első nyílvessző felemelt
karja alatt suhant el, ahogy félrelépett előle. A következővel pontosan céloztak, egyenesen
Murcatto torka felé tartott. Shenkt két ujjával röptében kapta el, és óvatosan letette egy
fényes asztallapra, miközben átszelte a termet. Felvette Orso egyik ősének idealizált
mellszobrát – sejtése szerint a herceg nagyapját ábrázolta, azt, amelyik maga is
zsoldosként kezdte –, és hozzávágta az értetlenül a fegyverét szorongató legközelebbi
őrhöz. A szobor a férfi hasát találta el, mélyen behorpasztotta a páncélját, kő szilánkjainak
zápora közepette felemelte a földről, és magával sodorta a hátsó fal felé; az őr a lábát és a
karját maga elé nyújtva szállt a levegőben, íja pörögve repült ki a kezéből.
Shenkt lesújtott a következő ember sisakjára, és mélyen a vállába préselte. Az
összegyűrődött rostély alól vér fröccsent elő, a katona rángatózó kezéből kihullott a bárd.
A harmadik katona nyitott sisakja alatt jól látszott döbbent arckifejezése, amikor Shenkt
ökle olyan mélyen süllyedt a mellvértjébe, hogy a kifacsarodott fém sikoltása közepette a
páncél háta is kidomborodott. Shenkt az asztalhoz ugrott, a márványpadló megrepedt a
csizmája alatt, ahogy földet ért. A két megmaradt íjász közül a közelebbi lassan maga elé
emelte a fegyverét, mintha csak pajzsnak akarná használni. Shenkt keze kettéhasította,
aztán letépte az egyik férfi sisakját, és egészen a mennyezetig repítette; a test oldalra dőlt,
és a nyakából spriccelő vér meg a lehulló vakolat zápora közepette összerogyott a fal
tövében. Shenkt megragadta a másik íjászt is, és egyszerűen kidobta az egyik magas
ablakon. Csillogó szilánkok szálltak szerteszét, a levegőt betöltötte a szétrobbanó üveg
éles hangja.
Az utolsó előtti őr felemelte a kardját, eltorzult ajkáról fröcsögött a nyál, ahogy hangos
csatakiáltással támadásba lendült. Shenkt megragadta a csuklóját, és fejjel lefelé
hozzávágta utolsónak maradt bajtársához. A két katona a horpadt páncélok káoszában
összegabalyodott; nekiütköztek egy polcnak, aranyozott könyvek szakadtak a nyakukba,
elszabadult papírlapok libbentek a magasba, aztán hullottak alá komótosan, miközben
Shenkt kifújta a levegőt, és hagyta, hogy az idő visszazökkenjen a rendes kerékvágásba.
A pörgő számszeríj leesett, pattant egyet a köveken, és félrecsúszott az egyik sarokba.
Orso nagyherceg éppen ott állt, ahol korábban, a nagy kerek asztal mellett, rajta Styria
térképével meg a közepén a csillogó koronával. Lassan leesett az álla.
– Sosem végzek félmunkát – közölte Shenkt –, és soha, egyetlen percig sem dolgoztam
magának.
* * *
Monza felállt, és végignézett a terem túlsó végében kicsavarva, összetörten, élettelenül
heverő testeken. A papírlapok őszi falevelekként hullottak alá egy véres páncélokra dőlt,
összetört könyvespolcról, ami körül repedések pókhálója futott szét a márványfalon.
A nő megkerülte a felborított asztalt, elballagott a zsoldosok és az őrök holttestei
mellett. Átlépett Secco hulláján; a káplár kiloccsantott agyveleje ragyogott a nap egyik
magas ablakon beáramló, hosszú fénysugarában. Orso némán figyelte, ahogy közeledik.
Az etreai csata után büszkén diadalát hirdető, önmagát ábrázoló festmény tíz lépés
magasan tornyosult a válla fölött. A kisember és az ő túlméretezett mítosza.
A könyékig véres karú csonttolvaj a háttérbe húzódott, és szótlanul figyelte őket. Monza
nem tudta, mit, hogyan vagy miért tett a férfi. Már nem is számított.
Csizmája üvegcserepeken, szilánkosra tört fán, elszakadt papíron, darabjaira zúzott
dísztárgyakon gázolt. Talpa felszívta a mindent beborító vért, és vörös lábnyomokat
hagyott maga után. Éppúgy, mint ahogy Styria földjén is véres nyomokat hagyott, hogy
eljusson idáig. Hogy azon a helyen állhasson, ahol megölték az öccsét.
Egy kardvágásnyi távolságra állt meg Orso előtt. Várt, valójában maga sem tudta, mire.
Elérkezett az idő. Mégis, ahogy eljött a pillanat, amiért erejét megfeszítve dolgozott,
amiért annyi fájdalmat elviselt, amiért annyi pénzt és emberéletet feláldozott, szinte
mozdulni sem tudott. Mi lesz ezután?
Orso felhúzta a szemöldökét. Eltúlzott óvatossággal felemelte a koronát az asztalról,
valahogy úgy, ahogy egy anya veszi fel újszülött gyermekét.
– Úgy volt, hogy ez az enyém lesz. Kis híján az enyém is lett. Ezért harcoltál annyi
éven át. És végül miattad nem kaphattam meg. – Az ékkövek ragyogtak, ahogy lassan
megforgatta a kezében a koronát. – Ha valaki egyetlen dolog köré építi fel az életét,
egyetlen embert szeret, egyetlen álmot álmodik, azt kockáztatja, hogy egyik pillanatról a
másikra mindent elveszít. Te az öcséd köré építetted az életedet. Én a korona köré az
enyémet. – Mélyet sóhajtott, csücsörített az ajkaival, aztán félredobta az aranyból készült
karikát, és figyelte, ahogy zörögve forog körbe-körbe Styria térképén. – És nézd, mi lett
belőlünk. Mind a ketten egyformán nyomorultak vagyunk.
– Nem egyformán. – Monza felemelte a kalvéz kopott, karcos, viseltes pengéjét. Azt a
pengét, amit Bennának készíttetett. – Nekem még itt vagy te.
 – És ha megöltél, miért fogsz élni? – Orso tekintete a kardról a nőre siklott. – Monza,
Monza… mihez is kezdesz majd nélkülem?
– Majd csak kitalálok valamit.
A fegyver hegye csendes pukkanással lyukasztotta ki a herceg kabátját, aztán
könnyedén átsiklott a mellkasán, és hátul bukkant elő újra. Orso halkan felnyögött, a
szeme elkerekedett, a nő pedig lassan kihúzta a testéből a pengét. Egy pillanatig csak
álltak ott egymással szemben.
– Ó! – A férfi egyik ujját ruhája sötét anyagához illesztette. Amikor megint elvette
onnan, vörös volt az ujjbegye. – Ez minden? – Csodálkozva nézett fel Monzára. –
Többre… számítottam.
Hirtelen rogyott össze. Előbb letérdelt a fényes padlóra, aztán előredőlt. Az arca tompán
puffant a márványon a nő csizmája mellett. Az a fél szeme, amit Monza is látott, lassan
felé fordult, a szája sarka mosolyra rándult. Aztán nem mozdult többé.
Hétből hét. Vége.
 Magok
Hideg és tiszta téli reggel volt, Monza lélegzete párafelhőként emelkedett a levegőbe.
A terem előtt állt, ahol megölték az öccsét. A teraszon, ahonnan őt ledobták. Keze azt a
korlátot markolta, amelyiken átgördítették. Arról a hegyoldalról nézett le, amelyik
összetörte. Most is érezte a gyötrő fájdalmat a lábában, kesztyűs keze fejében, a
halántékában. Bizsergette a kenderpipa utáni vágy, amiről tudta, hogy soha nem fog
elmúlni. Nem volt éppen kellemes lenézni a mélybe, azokra az apró fákra, amik annak
idején az esését fogták fel. Ezért jött ide minden reggel.
Egy jó vezető soha ne kényelmesedjen el, írta Stolicus.
A nap egyre magasabbra kapaszkodott az égen, a világ megtelt színekkel. A vér
elszivárgott az égről, és élénk kékséget meg fehér bárányfelhőket hagyott maga után.
Keleten az erdő egyre ritkásabb lett, aztán földek mozaikjának adta át a helyét – zöld ugar,
gazdag fekete föld és aranybarna tarló négyszögei váltogatták egymást. Az ő mezői. Még
távolabb a folyó szigetecskéktől zsúfolt deltává szélesedett, mielőtt találkozott volna a
szürke tengerrel. Monza éppen hogy csak ki tudta venni a tornyok, az épületek, a falak
körvonalait arrafelé. A nagy Talins nem tűnt nagyobbnak, mint a hüvelykujján a köröm.
És az ő városa volt.
A gondolat még mindig egy elmeháborodott ostoba agymenésének tűnt.
– Excellenciás asszonyom. – Monza kamarása az egyik magas ajtónyílásban ólálkodott.
Olyan mélyre hajolt, hogy kis híján megnyalta a követ. Ugyanez az ember tizenöt évig
szolgálta Orsot, aztán valami úton-módon sértetlenül megúszta Fontezarmo feldúlását, és
csodálatra méltó könnyedséggel cserélte le régi urát új úrnőjére. Monza végül is ellopta
Orso városát, palotáját, sőt némi igazítás után még pár ruháját is. Akkor miért ne venné
igénybe az embereit is? Kik tudhatták volna náluk jobban, mit kell tenniük?
– Mi van?
– Megérkeztek a miniszterei. Lord Rubine, Grulo kancellár, Scavier kancellár, Volfier
ezredes és Vitari… úrhölgy. – Megköszörülte a torkát, látszott rajta, hogy némiképp
feszeng. – Érdeklődhetnék, hogy Vitari úrhölgy rendelkezik-e már megfelelő címmel?
– Ő azokkal a dolgokkal foglalkozik, amikhez a megfelelő címek birtokosai hozzá sem
tudnak szagolni.
– Természetesen, excellenciás asszonyom.
– Küldje be őket!
A rézzel borított, tekergő kígyókkal vésett ajtószárnyak kitárultak. Tán nem számítottak
olyan nagyszerű műalkotásnak, mint Orso oroszlánfejes ajtaja, de jóval erősebbek voltak.
Erről Monza maga gondoskodott. Öt vendége közül ki peckesen, ki feszülten, ki
könnyedén vonult be, lépteik zaját visszaverték Orso fogadószobájának rideg
márványfalai. Két hónap telt el, de Monza még mindig képtelen volt a sajátjaként
gondolni rá.
Vitari érkezett elöl éppen olyan sötét ruhákban és éppen olyan önelégült mosollyal az
arcán, mint amikor először találkoztak Sipaniban. Aztán a zsinóros egyenruhájában
mereven vonuló Volfier következett. Scavier és Grulo egymással versengve követte. Az
öreg Rubine hivatali láncának súlya alatt hátul vánszorgott görnyedten. Mint mindig, most
sem kapkodott, hogy célhoz érjen.
– Szóval még mindig nem szabadultál meg tőle? – Vitari felnézett Orso falról lefelé
bámuló hatalmas portréjára.
– Miért tenném? A győzelmeimre és a vereségeimre emlékeztet. Arra, hogy honnan
jöttem. És arra, hogy nem áll szándékomban visszamenni oda.
– Különben is igazán szép festmény – jegyezte meg Rubine, és szomorúan körülnézett.
– Nem sok maradt belőlük.
– Nem lehet azt mondani, hogy az Ezer Kard félmunkát végez. – A szobából szinte
mindent eltüntettek, amit nem szögeztek oda, vagy nem a hegyoldalba véstek. Orso
hatalmas asztala továbbra is komoran kuporgott a helyiség végében, bár valaki ejtett rajta
pár sebet, amikor hiába kutatott benne rejtett fiókok után. A Juvens és Kanedias hatalmas
márványfigurája által tartott magas kandallót lehetetlennek bizonyult elmozdítani, így
most pár lángoló fahasáb erőlködött hasztalan, hogy egy kis meleget csempésszen a tágas
terembe. A nagy kerek asztal is a helyén volt, rajta ugyanazzal a kiterített térképpel. Éppen
olyan volt, mint Benna életének utolsó napján, csak most a térkép egyik sarkán Orso
alvadt vérének barna foltjai éktelenkedtek.
Monza az asztalhoz lépett, és elhúzta a száját, ahogy fájdalom hasított a csípőjébe, a
miniszterei pedig köré gyűltek, éppen úgy, mint annak idején Orso köré a maga emberei.
Azt mondják, a történelem ismétli önmagát.
– Mi hír?
– Csupa jó – felelte Vitari –, feltéve, hogy szereted a rossz híreket. Állítólag tízezer
baoli átkelt a folyón, és megszálltak egy darabot Ospria területéből. Muris kikiáltotta a
függetlenségét, és megint hadat üzent Sipaninak, miközben Sotorius fiai egymással
harcolnak a város utcáin. – Ujja a térkép fölött körözött, gondtalanul terjesztve a káoszt a
kontinensen. – Visserine továbbra is vezető nélkül van, egykori dicsőségének az árnyéka
sem látszik. Egyes hírek szerint Affoiában kitört a pestis, Nicantéban tűzvész tombol,
Puranti fellázadt, Musselia pedig nyugtalankodik.
Rubine szomorúan cibálta a szakállát.
– Csapás ez Styriára! Azt mondják, Rogontnak igaza volt. A Vérontás Évei véget érnek,
és most kezdődnek a Tűz Évei. Westportban a szent emberek a világ végét hirdetik.
Monza felhorkant.
– Azok a rohadékok akkor is a világ végét hirdetik, ha valahol szarik egy madár.
Tudunk olyan helyről, ahol nyugalom van?
– Talins? – Vitari körülnézett a szobában. – Bár a fontezarmói palotában történt némi
fosztogatás nemrég. Meg Borletta.
– Borletta? – Alig több mint egy éve Monza éppen ebben a teremben számolt be róla
Orsonak, hogy alaposan feldúlta a várost. Arról nem is beszélve, hogy az uralkodó fejét
lándzsára tűzte a kapu fölött.
– Cantain herceg ifjú unokahúga meghiúsította a trónfosztására irányuló összeesküvést.
Állítólag olyan szép beszédet tartott, hogy mind elhajították a kardjukat, letérdeltek előtte,
és ott helyben hűséget esküdtek neki. Legalábbis ezt beszélik.
– Ha valaki eléri, hogy felfegyverzett férfiak letérdeljenek előtte, az nagyon tud valamit,
akárhogy is csinálja. – Monzának eszébe jutott, hogyan aratta Rogont a maga nagy
győzelmét. A fegyverek megölhetik az embereket, de csak a szavak hathatnak rájuk igazán,
és a jó szomszéd jelenti a legbiztosabb menedéket, ha kitör a vihar. – Van nekünk
valamiféle követünk?
Rubine körülnézett.
– Bizonyosan keríthetünk egyet.
– Hát akkor kerítsen, és küldje el Borlettába egy megfelelő ajándékkal az ékes beszédű
hercegnő számára. És biztosítsa a hölgyet… nővéri szeretetemről.
– Nővéri… szeretet? – Vitari olyan képet vágott, mintha trágyakupacot talált volna az
ágyában. – Azt hittem, ez nem a te műfajod.
– Az én műfajom mindig az, ami éppen működik. Úgy hallottam, a jó szomszéd jelenti
a legbiztosabb menedéket, ha kitör a vihar.
– A jó szomszéd meg a jó kard.
– A jó kardot mondani sem kell.
Rubine bocsánatkérő tekintettel pillantott Monzára.
– Excellenciás asszonyom, a hírneve nem olyan, mint… lehetne.
– Soha nem volt olyan.
– De széles körben önt vádolják Rogont király, Sotorius kancellár és a Kilencek Ligája
többi vezetőjének meggyilkolásával. Mivel ön az egyetlen túlélő…
Vitari önelégült mosolyra húzta a száját.
– Átkozottul gyanús.
– Talinsban ettől persze csak népszerűbb lett. Máshol azonban… Ha Styria nem lenne
olyan mélyen megosztott, minden kétséget kizáróan összefogna önnel szemben.
Grulo összeráncolt homlokkal pillantott Scavierre.
– Találnunk kell egy bűnbakot.
– Kivételesen azt vádoljuk meg a gyilkossággal, aki valóban elkövette – felelte Monza.
– Nyilvánvalóan Castor Morveer mérgezte meg a koronát Orso utasítására. Hadd tudja
meg minél több ember. Lehetőleg mindenki.
– De excellenciás asszonyom… – Rubine most már egyenesen alázatosra váltott. –
Senki sem ismeri ezt a nevet. Nagy bűnökkel nagy embereket kell megvádolni.
Monza felnézett. Orso herceg diadalmasan mosolygott rá egy olyan csatát ábrázoló
festményről, amelyiknek a közelében sem járt. A nő azon kapta magát, hogy
visszamosolyog. Egy elegáns hazugság mindig jobb, mint az unalmas igazság.
– Akkor fújják föl! Castor Morveer, az arc nélküli halál, minden méregkeverő mesterek
leghírhedtebbike! A történelem legnagyobb és legügyesebb gyilkosa! Egy méregkeverőbe
oltott költő! Egy férfi, aki képes volt beosonni Styria leggondosabban őrzött épületébe,
hogy megölje az uralkodót és négy másik nagyvezért, és aztán észrevétlenül továbbálljon,
akár az éji szellő! Ki is lehetne biztonságban a mérgek királyától? Én magam is csak nagy
szerencsével menekültem meg élve.
– Te szegény, ártatlan lányka! – Vitari lassan megrázta a fejét. – Semmi kedvem híressé
tenni azt a taknyot.
– Merem állítani, hogy ennél szörnyűbb dolgokkal is együtt tudsz élni.
– A halottakból pocsék bűnbakok lesznek.
– Jaj hát, igazán lehelhetünk belé egy kis életet! Plakátokat ragaszthatunk minden
sarokra, bűnösnek nyilváníthatjuk, és felajánlhatunk mondjuk százezer tallért a fejéért.
Volfier pillanatról pillanatra aggodalmasabbnak tűnt.
– De… meghalt, nem?
– Elföldeltük a többiekkel együtt, amikor betemettük az árkokat. Ami azt jelent, hogy
nem kell kifizetni a vérdíjat. A fenébe is, legyen kétszázezer, akkor még gazdagnak is
tűnünk.
– És gazdagnak tűnni majdnem olyan hasznos, mint gazdagnak lenni – bólintott
Scavier, miközben Grulót méregette komoran.
– Olyan mesét terjesztek el, hogy Morveer nevét akkor is csak suttogva merik majd
kimondani, amikor mi már rég nem élünk. – Vitari elmosolyodott. – Az anyák vele fogják
ijesztgetni a gyerekeiket.
– Nincs felőle kétségem, hogy elégedetten mosolyog a sírjában a gondolatra – felelte
Monza. – Azt hallottam, csírájában fojtottál el egy kisebb lázadást.
– Sértő lenne a lázadókra nézve, ha ezeket az amatőröket annak nevezném. Akkora
marhák voltak, hogy plakátokon hirdették a találkozóikat. Amúgy is tudtunk róluk, de
plakátok? Közszemlére téve? Ha engem kérdezel, pusztán az ostobaságukért is
megérdemelnék a halálbüntetést.
– Vagy száműzhetnénk őket – javasolta Rubine. – Ha egy kis könyörületet gyakorol,
igazságosnak, erényesnek és erősnek mutathatja magát.
– És mind a háromból rám férne egy kevés, mi? – Monza elgondolkodott egy pillanatra.
– Szabjanak ki rájuk súlyos pénzbüntetést, hozzák nyilvánosságra a nevüket, hurcolják
őket végig pucéran a Szenátus épülete előtt, aztán… engedjék szabadon mindegyiket.
– Szabadon? – Rubine felhúzta sűrű fehér szemöldökét.
– Szabadon? – Vitari ugyanígy tett saját narancsszínű szemöldökével.
– Így tűnök majd csak igazán erényesnek, erősnek és igazságosnak. Ha keményen
megbüntetjük őket, azzal csak alkalmat adunk a barátaiknak a bosszúra. Ha megkíméljük
őket, minden ellenállás abszurdnak fog tűnni. Magad mondtad, hogy ostobák. Ha megint
felségárulást terveznek, maguk vezetnek majd bennünket a nyomukra. Akkor felköthetjük
őket.
Rubine megköszörülte a torkát.
– Ahogyan excellenciád parancsolja. Plakátokon fogom hirdettetni, hogy ön
megkönyörült ezeken az embereken. A talinsi kígyó nem mar a méregfogaival.
– Egyelőre. Mi a helyzet a piacokon?
Scavier puha arcán kemény mosoly futott át.
– Forgalmasak, reggeltől estig forgalmasak. A kereskedők hozzánk menekültek a
Sipaniban, Ospriában meg Affoiában uralkodó káosz elől, és lelkesen megfizetik a vámot,
ha gond nélkül behozhatják az árujukat.
– És a magtárak?
– Elég jól sikerült az aratás, úgyhogy remélhetőleg kihúzzuk a telet lázadás nélkül. –
Grulo csettintett a nyelvével. – De Musselia felé a föld nagy része ugar maradt. A gazdák
elmenekültek Rogont hódító csapatainak dúlása elől. Ráadásul az Ezer Kard is csak
pusztítást hagyott maga után egészen az Etris partjáig. Nehéz időkben mindig a
földművesek szenvednek leginkább.
Ezt a leckét Monza már rég megtanulta.
– A várost ellepték a koldusok, igaz?
– A koldusok és a menekültek. – Rubine megint a szakállát kezdte cibálni. Monza
tartott tőle, hogy ha még sok szomorú történetet fog elmesélni, az utolsó szálig kitépi az
arcszőrzetét. – Ilyen időket élünk…
– Osszanak földet mindenkinek, aki meg tudja művelni, és képes adót fizetni nekünk. A
termőföld gazdák nélkül nem ér többet a közönséges sárnál.
Grulo meghajtotta a fejét.
– Gondoskodom róla.
– Nagyon csendes ma reggel, Volfier.
A veterán katona egy helyben állt, a térképre meredt, és a fogait csikorgatta.
– Az a kibaszott Etrisani! – fakadt ki, öklével kardja markolatára csapva. – Mármint
elnézését kérem, excellenciás asszonyom, de… azok a szemetek!
Monza elmosolyodott.
– Ismét gondok akadtak a határon?
– Három tanya leégett. – A nő arcáról lefagyott a mosoly. – A gazdák eltűntek, aztán a
keresésükre indult őrjáratra rálőttek az erdőből. Egy ember meghalt, kettő megsebesült. A
többiek a támadók üldözésére indultak, de az ön parancsát szem előtt tartva a határnál
visszafordultak.
– Próbára akarnak tenni – mondta Vitari. – Dühösek, mert ők voltak Orso első számú
szövetségesei.
 Grulo bólintott.
– Mindenről lemondtak az ő ügye érdekében, és remélték, hogy cserébe busásan
megjutalmazza őket, ha király lesz.
Volfier dühösen csapott az asztalra.
– A rohadékok azt hiszik, olyan gyengék vagyunk, hogy nem tudjuk megállítani őket.
– És azok vagyunk? – érdeklődött Monza.
– Háromezer gyalogosunk van, és ezer lovasunk. Mind jól felfegyverzett, képzett, jó
katonák, akik több csatában is megfordultak már.
– És harcra készek?
– Egyetlen szavába kerül, és már be is bizonyítják.
– Mi a helyzet az etrisaniakkal?
– Csak hetvenkedni tudnak – vigyorodott el Vitari. – A csúcson is legfeljebb
másodrendű seregük volt, és az a csúcs is régi emlék csupán.
– Több emberünk van, ráadásul jobbak is – jelentette ki Volfier.
– És tagadhatatlanul mellettünk az igazság – tette hozzá Rubine. – Egy kurta csapással a
határ túloldalán megregulázhatjuk őket…
– Elegendő pénz áll rendelkezésünkre egy komolyabb hadjáratra is – szólt közbe
Scavier. – Máris támadt néhány ötletem, milyen anyagi jellegű követelésekkel
javíthatnánk jelentősen a pénzügyi helyzetünkön…
– A nép támogatná önt – vágott a szavába Grulo. – A hadisarc pedig bőségesen fedezné
a költségeket!
Monza komoran pillantott a térképre, főleg a vérfoltokra a sarkában. Benna óvatosságra
intette volna. Időt kért volna, hogy kigondolhasson egy tervet… De Benna rég meghalt, ő
pedig mindig annak a híve volt, hogy előbb jöjjön a gyors csapás, a tervekkel pedig
ráérnek később szöszmötölni.
– Készítse fel az embereit a menetelésre, Volfier ezredes. Arra jutottam, hogy ostrom
alá vesszük Etrisanit.
– Ostrom? – mormogta Rubine.
Vitari féloldalas mosolyra húzta a száját.
– Így hívják, amikor körülvesznek egy várost, és megadásra kényszerítik.
– Tisztában vagyok a definícióval! – csattant fel az öregember. – Óvatosságra intem,
excellenciás asszonyom! Talins csak nemrég lett úrrá egy igen fájdalmasan zűrzavaros
időszakon…
– Nagy tisztelettel borulok le az ön jogi ismeretei előtt, Rubine – közölte Monza –, de a
háború az én asztalom, és higgye el nekem, ha egyszer háborúzni kezdünk, semmi sem
rosszabb a félmegoldásoknál.
– De nem kellene szövetségeket kötni…
 – Senkinek sem kell olyan szövetséges, aki nem tudja megvédeni azt, ami az övé.
Bizonyítanunk kell az elszántságunkat, különben a farkasok a tetemünket fogják
szaglászni. Az etrisani kutyáknak meg kell hunyászkodniuk előttünk!
– Fizettessünk meg velük a bűneikért! – vicsorította Scavier.
– Zúzzuk őket porrá! – hörögte Grulo.
Volfier fülig érő mosollyal szalutált.
– Egy héten belül szemlézem és felkészítem az embereket!
– Én meg kisuvickolom a páncélomat – szólt Monza, bár nagyon ügyelt rá, hogy
mindvégig fényes maradjon. – Van még valami? – Öt minisztere néma maradt. – Ez
esetben köszönöm.
– Excellenciás asszonyom! – Mindenki a maga módján hajolt meg; Rubine súlyos
kétségek ráncaival a homlokán, Vitari halvány, magabiztos mosollyal az ajkán.
Monza figyelte, ahogy sorban egymás után kivonulnak. Szívesen félretette volna a
kardot, és inkább azzal törődött volna, hogy gyarapodjanak a dolgok a keze alatt. Ahogyan
réges-régen vágyott rá, apja halála után. Mielőtt a Vérontás Évei megkezdődtek volna. De
eleget látott már ahhoz, hogy tudja, nem létezik olyan, hogy utolsó csata, bármit is
szeretnének hinni az emberek. Az élet megy tovább. Minden háború magában hordozza a
következő magjait, ő pedig elszánta magát, hogy felkészül az aratásra.
Vedd elő az ekét, ne habozz, írta Farans, de azért biztos, ami biztos, mindig legyen
kéznél a kardod is!
Összeráncolt homlokkal mustrálta a térképet, bal keze a hasán állapodott meg. Már
kezdett duzzadni. Három hónap telt el, amióta utoljára vérzett. Ez azt jelentette, hogy a
gyerek Rogonté. Vagy talán Reszketé. Egy halott gyereke vagy egy gyilkosé, egy királyé
vagy egy koldusé. Igazából csak az számított, hogy az övé.
Lassan az íróasztalhoz ballagott, lerogyott a székre, előhúzta a láncot az inge alól, és
elfordította a kulcsot a zárban. Kivette a fiókból Orso koronáját. A fejdísz megnyugtató
súllyal simult a tenyerébe, jobb kezébe ismerős fájdalom hasított, ahogy felemelte, és
gondosan a finom bőr asztallapon szétszórt papírlapokra helyezte. Az arany ragyogott a
téli nap fényében. Az ékköveket már korábban kifeszegette a helyükről, és eladta őket,
hogy fegyvereket vehessen rajtuk. Az aranyból acél lesz, abból pedig még több arany,
ahogy Orso mondta neki mindig. Valamiért mégis képtelen volt megválni magától a
koronától.
Rogont agglegényként, örökösök nélkül halt meg. A gyereke, még ha fattyú is, joggal
követelheti majd magának a címeit. Ospria nagyhercege lehet. Akár Styria királya is.
Hiszen Rogont viselte a koronát, még ha csak egy mérgezett példányt is pár öntelt pillanat
erejéig. Monza szája sarkában egészen halvány mosoly játszadozott. Ha valaki mindenét
elveszíti, mindig elkezdheti a bosszún törni a fejét. De mi lesz, ha sikerrel jár? Ez ügyben
Orsonak volt igazsága. Az élet megy tovább. Az embernek új álmokat kell keresnie.
Megrázta magát, felkapta a koronát, és visszacsúsztatta a fiókba. Azt sem volt jobb
bámulni, mint a kenderpipát, azon elmélkedve, hogy rápöffentsen-e vagy sem. Éppen
elfordította a kulcsot a zárban, amikor az ajtó kitárult, és a kamarása lépett be rajta, hogy
ismét megkísérelje az arcával érinteni a padlót.
– Mi van megint?
– A Valint és Balk Pénzintézet képviselője érkezett, excellenciás asszonyom.
Monza persze tudta, hogy előbb-utóbb sor kerül erre a látogatásra, de ettől még; nem
örült jobban a vendégnek.
– Küldje be!
Ahhoz képest, hogy olyan intézményt képviselt, amelyik alkalmasint egész nemzeteket
adott-vett, a jövevényből nem nézett volna ki sokat. Göndör hajú, meglepően fiatal férfi
volt, barátságos mosollyal az arcán. Monza ettől csak még jobban aggódott.
A legfélelmetesebb ellenségek mosolya a legnyájasabb. Verturio. Ki más?
– Excellenciás asszonyom! – A vendég majdnem olyan mélyre hajolt, mint a kamarás,
ami pedig igen szép teljesítmény volt.
– Ön pedig?
– Sulfur vagyok. Yoru Sulfur, szolgálatára. – Ahogy a férfi közelebb ért az asztalhoz,
Monza észrevette, hogy a két szeme különböző színű. Az egyik kék volt, a másik zöld.
– A Valint és Balk Pénzintézettől.
– Abban a megtiszteltetésben van részem, hogy eme büszke intézményt képviselhetem,
igen.
– Szerencsés ember. – A nő körülnézett a nagy teremben. – Attól tartok, sok minden
megsemmisült itt, amikor elfoglaltuk az erődöt. Most minden… sallangmentesebb, mint
Orso idejében volt.
A férfi mosolya szélesebb lett.
– Úton idefelé magam is észrevettem, hogy a fal egy része némi károsodást szenvedett.
De semmi kifogásom a sallangmentesség ellen, excellenciás asszonyom. Üzleti ügyekről
kívánok tárgyalni önnel. Ami azt illeti, munkaadóim a támogatásukat ajánlják fel.
– Tudomásom szerint ön gyakorta fordult meg elődömnél, Orso nagyhercegnél is, hogy
felajánlja neki a támogatását.
– Így igaz.
– Most pedig, hogy megöltem, és a helyére ültem, hozzám jött el.
Sulfurnak a szeme sem rebbent.
– Így igaz.
– Meglehetősen könnyedén alkalmazkodnak az új helyzetekhez.
– Bank vagyunk. Minden változás új lehetőségeket rejt magában a számunkra.
– És mit ajánl?
– Pénzt – felelte Sulfur. – Pénzt, amiből hadsereget tarthat fent. Pénzt, amiből
karbantarthatja a közműveket. Pénzt, amiből visszaállíthatja Talins és Styria dicsőségét.
Talán még a palotájának sem kellene ilyen… sallangmentesnek lennie.
Monza egy vagyonra való aranyat hagyott eltemetve a tanya mellett, ahol született.
Egyelőre szerette volna, ha ott is marad.
– És ha nekem megfelel ilyen szegényesen?
– Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy politikai segítséget is nyújthatunk. Tudja, a
jó szomszéd jelenti a legbiztosabb menedéket, ha kitör a vihar. – Monzának nem tetszett,
hogy a bankár ugyanazokat a szavakat használja, mint amiket ő maga nem sokkal
korábban, de a férfi rezzenéstelenül folytatta a mondanivalóját. – A Valint és Balk mély
gyökereket eresztett az Unióban. Rendkívül mélyeket. Nem kétlem, hogy a
közreműködésünk révén szövetséget köthetne a királyukkal.
– Szövetséget? – Nem említette, hogy kevés híján igencsak más jellegű szövetségre
lépett az Unió királyával Cardotti Gyönyörpalotájának egyik csicsás hálószobájában. –
Annak ellenére, hogy Orso lányát vette feleségül? Annak ellenére, hogy a fiai akár igényt
is tarthatnának a nagyhercegségemre? Sokak szerint inkább formálhatnának rá jogot, mint
én.
– Az a célunk, hogy mindig abból a helyzetből hozzuk ki a legtöbbet, amit találunk, és
csak utána próbáljunk változtatni rajta. A megfelelő vezető a megfelelő támogatással
megszerezheti magának Styriát. A Valint és Balk a győztes pártját kívánja fogni.
– Annak ellenére, hogy betörtem a westporti irodájukba, és megöltem a Mauthis nevű
emberüket?
– Szóban forgó vállalkozásának sikere is csak a leleményességét bizonyítja. – Sulfur
vállat vont. – Új embert mindig könnyű találni. Tele van velük a világ.
Monza elgondolkodva dobolt az asztal lapján.
– Különös, hogy eljött hozzám, és ilyen ajánlatot tesz.
– Hogyhogy?
– Éppen tegnap látogatott meg a gurkhuli próféta követe is, hogy felajánlja a
támogatását.
Ezen már Sulfur is fennakadt egy pillanatra.
– Kit küldött?
– Egy Ishri nevű nőt.
Sulfur alig észrevehetően összehúzta a szemét.
– Nem bízhat meg benne.
– De magában megbízhatok, mert olyan édesen mosolyog. Az öcsém is édesen
mosolygott, mégis minden szava hazugság volt.
Sulfur mosolya csak még szélesebb lett.
– Akkor beszéljünk az igazságról. Bizonyára tisztában van vele, hogy a próféta és a
munkaadóim az ellenkező oldalon állnak egy nagy küzdelemben.
 – Futólag hallottam róla.
– Higgye el, nem akar a rossz oldalon kikötni.
– Nem tudom, ki akarok-e kötni bármelyik oldalon is. – Monza lassan visszaült a
székébe. Úgy tett, mintha kényelmesen elhelyezkedett volna, közben azonban csalónak
érezte magát egy lopott asztal mögött. – De egyet se féljen, azt mondtam Ishrinek, hogy
túl nagy árat kér a támogatásáért cserébe. Árulja el, Sulfur uram, a Valint és Balk mit vár a
segítségért cserébe?
– Tisztességes árat kérünk. Kamatot a kölcsöneink után. Elsőbbséget az önök és az
üzlettársaik ügyleteiben. Azt, hogy ne üzleteljenek a gurkhuliakkal és a szövetségeseikkel.
Hogy ha munkaadóim úgy kívánják, cselekedjék az Unió erőivel összhangban…
– Csak ha a munkaadói úgy kívánják?
– Talán egyszer vagy kétszer az életében.
– Vagy talán többször, ha úgy látják jónak. Azt akarja, hogy adjam el magának Talinst,
és legyek érte hálás, hogy ilyen kiváltságban részesülhetek. Azt akarja, hogy térdeljek le a
kincstáruk ajtajában, és könyörögjek a kegyeikért.
– Ön túldramatizálja a…
– Nem térdelek le, Sulfur uram.
Most a bankáron volt a sor, hogy meglepődjön a nő szavain, ha csak egy pillanatra is.
– Lehetek egyenes, excellenciás asszonyom?
– Ne kerteljen, legyen kedves.
– A hatalom még sok újdonságot tartogat az ön számára. Mindenkinek le kell térdelnie
valaki előtt. Ha a büszkesége nem engedi, hogy megfogja a kezünket, mások megteszik ön
helyett.
Monza felhördült, és megvető tekintettel próbálta leplezni, hogy a szíve majd kiugrik a
helyéből.
– Sok szerencsét nekik is és magának is. Remélem, a baráti kéznyújtásuk több
boldogságot hoz nekik, mint Orsonak. Úgy hiszem, Ishri Purantiba indult tovább barátokat
keresni. Maga talán mehetne először Ospriába, Sipaniba vagy Affoiába. Biztosan talál
valakit Styriában, aki elfogadja a pénzét. Híresek vagyunk a kurváinkról.
Sulfur még szélesebben mosolygott tovább.
– Talins sokkal tartozik a munkaadóimnak.
– Orso tartozik nekik sokkal, tőle visszakérhetik a pénzüket. Azt hiszem, kidobtuk a
konyhai hulladékkal együtt, de szerintem még megtalálhatja, ha turkál egy kicsit a
szemétben odalent a hegy lábánál. Szívesen kölcsönadok egy ásót erre a célra.
A férfi mosolya rezzenéstelen maradt, de nem lehetett nem kihallani a hangjából a
fenyegetést.
– Sajnálnám, ha nem hagyna nekünk más választási lehetőséget, mint hogy szabadjára
engedjük Terez királyné haragját, és hozzájáruljunk, hogy bosszút álljon apja haláláért.
 – Á, bosszú, bosszú. – Monza maga is elmosolyodott. – Nem ijedek meg árnyékoktól,
Sulfur uram. Terez bizonyára nagy háborút óhajt, de az Uniónak nincs elég embere
minden frontra. Akadnak ellenségeik északon, délen, de még a határaikon belül is. Ha a
maga királyának felesége az én kis székemet akarja, idejöhet, és megküzdhet érte velem.
De gyanítom, hogy Ő Magasztos Felségét egyéb dolgok foglalkoztatják inkább.
– Azt hiszem, ön nem is sejti, miféle veszélyek lakoznak a világ sötét sarkaiban. –
Sulfur széles mosolyában nyoma sem maradt a jókedvnek. – Most is itt ül… egyedül. – A
mosoly hegyes fehér fogú, éhes vicsorrá változott. – Annyira, annyira törékeny.
A nő csodálkozva pislantott.
– Egyedül?
– Téved. – Shenkt néma csöndben osont közelebb, amíg végül már Sulfur mellett állt,
olyan közel hozzá, mint a saját árnyéka. A Valint és Balk képviselője megpördült, és
döbbenten hátralépett, mintha a holtak lihegtek volna a fülébe.
– Te! – suttogta.
– Igen.
– Azt hittem…
– Nem.
– Akkor… ez a te műved?
– Benne volt a kezem. – Shenkt megvonta a vállát. – De a káosz a dolgok természetes
állapota, mert úgyis mindenki a maga irányába húz. Igazán nehéz feladat azokra vár, akik
szeretnék, ha a világ egy irányba menetelne.
A különböző színű szemek egy pillanatra Monza felé fordultak, aztán visszatértek
Shenktre.
– A mesterünk nem fogja…
– A te mestered – szakította félbe a vendéget Shenkt. – Talán elfelejtetted, hogy nekem
már nincs olyan? Megmondtam neki, hogy végeztem vele. Mindenkit előre
figyelmeztetek, ha lehetőségem van rá, és veled sem teszek kivételt. Tűnj el innen! Ha
visszatérsz, már nem fogsz ilyen jókedvemben találni. Menj vissza hozzá, és mondd meg
neki, hogy őt szolgálod. Én többé nem. Nem térdelünk le.
Sulfur lassan bólintott, aztán az arcára visszatért az iménti elégedett mosoly.
– Akkor halj meg csizmában! – Monza felé fordult, és megint mélyen meghajolt. –
Hallani fog még felőlünk. – Ezzel könnyedén kivonult a szobából.
Shenkt felhúzott szemöldökkel figyelte, ahogy Sulfur eltűnik a szemük elől.
– Jól fogadta.
Monzának nem támadt kedve nevetni.
– Sok mindent nem mond el nekem.
– Igen.
 – Kicsoda maga valójában?
– Sok minden voltam. Inas. Követ. Makacs problémák megoldója és előidézője. Úgy
fest, mára én lettem az, aki elintézi mások vitás ügyeit.
– Titokzatos süketelés. Ha rejtvényekre vágynék, elmennék egy jósnőhöz.
– Maga nagyhercegnő. Akár hívathatna is egyet.
Monza az ajtó felé intett az állával.
– Ismerte ezt az embert.
– Igen.
– Egy mesterük volt?
– Valamikor régen.
– Maga egy banknál dolgozott?
Shenkt megvillantotta üres mosolyát.
– Bizonyos értelemben. Ott sem csak az érméket számolják.
– Ez nekem is kezd feltűnni. És most?
– Most sem térdelek le.
– Miért segít nekem?
– Mert ők tették Orsot azzá, akivé vált, és én mindent tönkreteszek, amit ők alkotnak.
– Bosszú – mormogta a nő.
– Nem a legjobb mozgatórugó, de néha a rossz indítékokból is jó dolgok sülhetnek ki.
– De ez fordítva is igaz.
– Természetesen. Maga sorban szállította Talins nagyhercegének a győzelmeket, én
pedig figyeltem, és az jutott eszembe, hogy ha megölöm magát, azzal ő gyengébb lesz.
Aztán úgy alakult, hogy Orso is próbált lépni ez ügyben. Úgyhogy inkább
meggyógyítottam magát, és gondoltam, rábeszélem, hogy ölje meg Orsot, és vegye át a
helyét. De alábecsültem az elszántságát, úgyhogy meg tudott szökni tőlem. Aztán
történetesen magától is elhatározta, hogy megöli Orsot.
Monza kényelmetlenül feszengett egykori munkaadója székében.
– És átvettem a helyét.
– Miért építettem volna hát gátat egy folyóra, ami kedvem szerint hömpölygött?
Mondjuk úgy, hogy segítettünk egymásnak. – Újra megvillantotta koponyaszerű vigyorát.
– Mindenkinek vannak lerendezendő ügyei.
– Úgy tűnik, mire lerendezte a magáét, nagy hatalmú ellenségeket szerzett.
– Úgy tűnik, mire lerendezte a magáét, káoszba taszította Styriát.
Ebben volt igazság.
– Nem állt szándékomban.
 – Ha egyszer kinyitja a szelencét, a szándékai már mit sem számítanak. És az a szelence
most tátong, mint a sír. Kíváncsi vagyok, mi fog előkerülni belőle. Vajon erényes vezetők
emelkednek ki az őrületből, hogy lámpásként mutassák a szebb, békésebb Styria felé
vezető utat? Vagy régi zsarnokok könyörtelen árnyékai taposnak majd újra a múlt véres
lábnyomain?
Shenkt csillogó szeme a nő tekintetébe fúródott.
– Melyik lesz ezek közül?
– Gondolom, majd elválik.
– Gondolom, igen. – Shenkt megfordult, léptei nem csaptak zajt, ahogy kisietett a
teremből. Némán behúzta az ajtót, és magára hagyta Monzát.
 Csupa változás
– Nem muszáj ám.
– Tudom. – De Nyájas akarta.
Cosca elkeseredetten fészkelődön a nyeregben.
– Bár meg tudnám értetni veled, hogy a világ… hemzseg a végtelen lehetőségektől. –
Azóta győzködte Nyájast, hogy elhagyták a szerencsétlen falut, ahol az Ezer Kard
táborozott. Csak azt nem vette észre, hogy a fegyenc máris mindent fájdalmasan tisztán
lát. És gyűlöli az egészet. Úgy volt vele, hogy minél kevesebb a lehetőség, annál jobb. Így
hát a végtelen sokkal, de sokkal több volt, mint amennyivel még meg tudott békélni. – A
világ változik, átalakul, újjászületik, és mindennap másik arcát mutatja. Az ember sosem
tudhatja, mit hoz a következő pillanat.
Nyájas rühellte a változást. Annál csak azt rühellte jobban, ha nem tudta, mit hoz a
következő pillanat.
– Annyi mindent találhat az ember, amiben örömét leli. Mindenkinek más jelent
örömet.
– Ha elzárkózol a világ elől, azzal… beismered, hogy vesztettél. Nyájas megvonta a
vállát. Sosem félt a vereségtől. Nem volt benne büszkeség, amin csorba eshetett volna.
– Szükségem van rád. Átkozottul. Egy jó őrmester felér három tábornokkal.
Egy hosszú pillanatra csend lett, csak a lovak patája csikorgott a száraz úton.
– Hát a fenébe is! – Cosca nagyot húzott a flaskájából. – Én mindent megtettem.
– Hálás vagyok érte.
– De elszántad magad.
– Igen.
Nyájas leginkább attól félt, hogy nem engedik vissza. Aztán Murcatto átadott neki egy
dokumentumot, rajta a musseliai hatóságok nagy pecsétjével. Ebben részletesen leírták,
hogy bűnösnek találtatott, amiért részt vett Gobba, Mauthis, Ario herceg, Ganmark
tábornok, Hűséges Carpi, Foscar herceg, valamit Orso talinsi nagyherceg
meggyilkolásában, és ezért életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltetett. Illetve, ha ő maga
kérte, bármikor kötelesek voltak kiengedni. Nyájas biztos volt benne, hogy ez a pillanat
sosem jön el. Ezt az egy fizetséget kérte, mert ez volt a legszebb ajándék, amit valaha is
kaphatott. A papír most összehajtogatva lapult a belső zsebében, közvetlenül a kockák
mellett.
– Hiányozni fogsz, barátom. Hiányozni fogsz.
– Maga is nekem.
– De azért nem annyira, hogy itt maradj a seregemmel, ugye?
– Nem.
 Nyájas számára ez maga volt a rég várt hazatérés. Tudta, hány fa áll a kapuhoz vezető
út mentén, és fokozatosan terjedt a melegség a mellkasában, ahogy sorra számolta őket.
Lelkesen állt fel a kengyelben, ahogy a távolban megpillantotta a kapusiak sötét tégláit a
lombok fölött. A legtöbb elítéltet aligha töltötte el örömmel az épület látványa, Nyájas
szíve azonban majd kiugrott a helyéből a boldogságtól. Tudta, hány téglából áll a bejárat
boltíve. Vágyott utánuk, réges-régóta csak róluk álmodott. Tudta, hogy vasszegecset
vertek a kapu hatalmas szárnyaiba, tudta…
Nyájas felhúzta a szemöldökét, ahogyan az út az épület elé kanyarodott. A kapu nyitva
állt. A fegyenc boldogságát rettenetes balsejtelem űzte el. Mi jelenthetne nagyobb bajt egy
börtönben, mint hogy a kapuja tárva-nyitva áll? Ez nem tartozott hozzá az itteni
hétköznapokhoz.
Leugrott a nyeregből, és elhúzta a száját, ahogy merev jobb karján végigfutott a
fájdalom. Még nem forrt össze teljesen a csont, bár a síneket már levették. Lassan a
kapuhoz ballagott. Szinte félt benézni. Egy láthatólag megviselt férfi ült egymagában a
kunyhó lépcsőin, ahonnan az őröknek kellett volna szemmel tartaniuk a környéket.
– Nem tettem semmi rosszat! – Felemelte a kezét. – Esküszöm!
– Hoztam egy levelet Talins nagyhercegnőjének aláírásával. – Nyájas széthajtogatta a
kincset érő dokumentumot, és továbbra is reménykedve a férfi felé nyújtotta. – Azonnal
őrizetbe kell venniük.
Az idegen egy pillanatig rámeredt.
– Nem vagyok én foglár. Csak ebben a kunyhóban szoktam aludni.
– Hol vannak a foglárok?
– Elmentek.
– Elmentek?
– Miután kitört a lázadás Musseliában, gondolom senki sem fizette ki őket. Szóval…
fogták magukat és elmentek.
Nyájas hátán végigfutott a rettegés hidege.
– És a foglyok?
– Szétszéledtek. A legtöbben azonnal elmenekültek. Néhányan vártak. Bezárták
magukat éjszakára a cellájukba, ezt képzelje el!
– Elképzelem – felelte vágyakozva Nyájas.
– Gondolom, nem tudták, merre fussanak. A végén aztán megéheztek, és ők is
elmentek. Nincs itt senki.
– Senki?
– Csak én.
Nyájas felnézett a sziklás hegyoldalban nyíló boltívre. Üres. A termek csendesek. Az
égbolt kerek foltja még mindig figyelte az öreg kőbányát, de már nem zörögtek a rácsok,
ahogy a foglyokat gondosan bezárták éjszakára. Semmivé lett a megnyugtató rend, ami
olyan szorosan ölelte körül az életüket, mint anya a gyermekét. Többé nem lesz minden
nap apró csomagokba porciózva. A nagy óra megállt.
– Csupa változás – suttogta Nyájas.
Cosca kezét érezte a vállán.
– A világon minden változik, barátom. Mind szeretnénk visszamenni, de ami volt,
elmúlt. Előre kell tekintenünk. Nekünk magunknak is meg kell változnunk, akármilyen
fájdalmas is, különben lemaradunk.
Úgy tűnt, ebben van igazság. Nyájas hátat fordított az Óvónak, és tompán
felkapaszkodott a lova nyergébe.
– Előre kell tekinteni. – De hová előre? A végtelen lehetőségekre? Érezte, hogy pánik
keríti hatalmába. – Mindig arra van előre, amerre éppen néz az ember. Merre nézzek
most?
Cosca mosolyogva fordította meg a lovát.
– Az ilyen választásokról szól az élet. Javasolhatok valamit?
– Tegye.
– Elviszem az Ezer Kardot… Mármint azokat, akik nem vonultak vissza azzal, amit
Fontezarmóban zsákmányoltak, vagy nem álltak Monzcarro nagyhercegnő állandó
szolgálatába. Szóval elviszem őket Visserine felé, hogy segítsenek érvényesíteni a
követelésemet Salier egykori trónjára. – Lecsavarta a flaska tetejét. – A teljesen jogos
követelésemet. – Kortyolt egyet, aztán böfögött egy kiadósat, alkohol mindent átható
kipárolgásával árasztva el Nyájast. – Végtére is Styria királya ígérte oda nekem a címet. A
városban káosz uralkodik, és kell valaki azoknak a nyomoroncoknak, aki megmutatja
nekik a kiutat.
– Maga volna az?
– És te, barátom, te! Egy nagyváros uralkodója számára semmi sem jön jobban, mint
egy becsületes ember, aki tud számolni!
Nyájas vetett hátrafelé még egy utolsó vágyakozó pillantást. A kapusiak félig-meddig
már el is tűnt a fák között.
– Talán egy nap megint működni fog.
– Talán igen. Addig azonban jó hasznát fogom venni a képességeidnek Visserinében.
Teljesen jogos igényem van a trónra. Tudod, abban a városban születtem. Rengeteg munka
vár ott ránk. Rengeteg… munka.
Nyájas a szeme sarkából pillantott a zsoldosvezérre.
– Maga részeg?
– Mocskosul, barátom, mocskosul. Ez igazi pia. A jó öreg szőlőpárlat. – Cosca még
egyet húzott az italból, és cuppantott az ajkaival. – A változás, Nyájas… a változás
különös valami. Néha az emberek megváltoznak, és jobbak lesznek. Néha rosszabbak. És
gyakran, nagyon gyakran, ha van rá idő meg alkalom… – Leírt egy kört a levegőben a
flaskával, aztán megrántotta a vállát. – Visszaváltoznak.
 Fuss el véle!
Pár nappal az után, hogy ide vetették, felállítottak egy bitót odakint. Látta a cellája apró
ablakából, ha felmászott a szalmazsákra, és a rácsokhoz nyomta az arcát. Talán különös,
hogy egy fogoly ennyit erőlködjön, csak hogy gyötörhesse magát, de valamiért
ellenállhatatlan kísértést érzett rá. A bitó tulajdonképpen egy nagy emelvény volt, fölötte
hosszú gerendával, amiről négy hurok lógott alá. A padlójában csapóajtók nyíltak,
úgyhogy elég volt kirúgni a helyéről egy rudat, és máris négy nyak roppant ketté
könnyedén, akár négy száraz faág. Nem semmi! Készültek gépek, amelyek elvetették a
magvakat, gépek, amelyekkel nyomtatni lehetett a papírra, és úgy tűnt, most már az
embereket is gépekkel pusztítják el. Talán erre gondolt Morveer, amikor hónapokkal
korábban a tudományról fecsegett.
Közvetlenül az erőd eleste után felkötöttek pár embert. Néhányan olyasmit követtek el
Orso szolgálatában, amit mindenképpen meg kellett bosszulni. Az Ezer Kard egy-két
zsoldosa is a bitón végezte. Valami rettenetesen sötét dolgot művelhettek, mivel
fosztogatás közben igazán kevés szabályt kellett betartani. De most már régóta nem lógott
senki. Hét vagy talán nyolc hete is van már. Lehet, hogy számolnia kellett volna a napokat,
de hát nem volt teljesen mindegy? Közeledett a vég, ebben egy percig sem kételkedett.
Minden reggel, amikor a nap első sugarai utat találtak a cellájába, Reszket felébredt, és
arra gondolt, hogy talán eljött az akasztása napja.
Néha azt kívánta, bár ne fordult volna Monza ellen. De csak mert ez lett belőle, nem
azért, mert megbánta, amit tett. Az apja valószínűleg nem helyeselte volna. A bátyja
gunyoros vigyorral az arcán kijelentette volna, hogy nem is érdemelt jobbat. Háromfás
Rudd a fejét rázva azt mondta volna, hogy eljött az igazságszolgáltatás ideje. De Háromfás
meghalt, és vele együtt az igazság is. Reszket bátyja egy hős álarcát viselő gazember volt,
és gunyoros vigyora többé nem jelentett semmit. Az apja is visszament a sárba, és
ráhagyta, hogy kitalálja magának, hogyan intézi a dolgait. Ennyit a jó emberekről meg a
helyes cselekedetekről.
Időnként eszébe jutott, hogy vajon Carlot dan Eidernek sikerült-e kikeverednie a zűrből,
amibe miatta került, vagy a kripli a nyomára akadt. Kíváncsi lett volna rá, hogy Monza
végül megölte-e Orsot, és ha igen, boldoggá tette-e a dolog, ahogy remélte. Kíváncsi lett
volna rá, ki volt az az alak, aki előbukkant a semmiből, és egyszerűen odavágta őt a terem
falához. De ilyen az élet. Az ember nem kaphat mindenre választ.
Éppen az ablakon nézett kifelé, amikor kulcsok csörgése közeledett a folyosón.
Majdnem elmosolyodott, annyira megkönnyebbült, hogy végre eljött az idő. Leugrott a
szalmazsákról, bár a jobb lába még mindig merev volt ott, ahol Nyájas belédöfte a kését.
Kihúzta magát, és a rács felé fordult.
Nem hitte, hogy a nő maga fog eljönni, de örült, hogy így esett. Örült, hogy még
egyszer a szemébe nézhetett, még így is, hogy a foglár meg fél tucat őr szegődött melléjük
társul. Monza jól nézett ki, ehhez nem férhetett kétség. Nem hatott olyan szikárnak és
morózusnak, mint régen. Tiszta volt, könnyed, elegáns és gazdag. Mint egy királynő.
Hihetetlennek tűnt, hogy bármi közük is volt egymáshoz valaha.
 – Nicsak, nicsak! – szólt az északföldi. – Monzcarro nagyhercegnő! Hogy a fenébe
keveredtél ki ilyen csinosan abból a zűrzavarból?
– Szerencsém volt.
– Hát ez az! Abból nekem mindig kevés jutott.
A foglár elfordította a kulcsot a zárban, és csikorogva belökte a rácsban nyíló ajtót.
Belépett két őr, és bilincset kattintottak Reszket csuklójára. Az északföldi nem látta
különösebb értelmét harcba szállni velük. Csak kínos helyzetbe hozott volna vele
mindenkit. Kivezették a folyosóra, és megállították a nővel szemben.
– Jó kis kalandjaink voltak együtt, igaz, Monza?
– Jó kis kalandjaink, igen. Elvesztetted önmagad, Reszket.
– Nem. Megtaláltam önmagam. Most fel fogsz kötni? – Nem lelte éppen örömét a
gondolatban, de nem is bánta különösebbképpen. Még mindig jobb volt, mint egy cellában
megrohadni.
Monza egy hosszú pillanatig némán méregette hűvös kék szemével. Úgy nézett végig
rajta, mint amikor először találkoztak. Mintha semmivel sem tudná meglepni.
– Nem.
– Hm? – Erre nem számított. Szinte csalódást érzett. – Akkor mi lesz?
– Elmehetsz.
Reszket pislantott egyet.
– Hogy mit csinálhatok?
– Elmehetsz. Szabad vagy.
– Nem hittem, hogy fontos vagyok még neked.
– Ki mondta, hogy valaha is az voltál? Magamért teszem, nem érted. Elegem lett a
bosszúból.
Reszket felhorkant.
– Ki a tököm gondolta volna? A caprilei mészáros. A talinsi kígyó. Végig jó asszony
volt. Azt hittem, nem érdekel, mi a helyes. Azt hittem, a könyörület és a gyávaság egy és
ugyanaz.
– Felőlem akár gyávának is tarthatsz. Együtt tudok élni vele. Csak ide ne gyere vissza.
Az én gyávaságomnak is vannak határai. – Lecsavarta a gyűrűt az ujjáról, azt, amelyiken a
nagy vérvörös rubint viselte, és a mocskos szalmára hajította a férfi lábai elé. – A tied!
– Rendben. – Reszket lehajolt, kitúrta a gyűrűt a mocsokból, és beletörölte az ingébe. –
Nem vagyok büszke magamra. – Monza megfordult, és elvonult a lépcső meg a lépcső
felől áradó lámpafény irányába. – Szóval ezzel vége? – kiáltott utána az északföldi. –
Befejeztük?
– Szerinted jobbat érdemelsz? – És Monza már ott sem volt. Reszket a kisujjára
csúsztatta a gyűrűt, és figyelte, hogyan csillog.
 – Inkább rosszabbat.
– Mozgás, bitang! – mordult rá az egyik őr a kardját suhogtatva. Az északföldi csak
vigyorgott.
– Ó, már megyek is, emiatt ne aggódjon. Kezd elegem lenni Styriából.
* * *
Mosolyogva lépett ki a sötét alagútból a Fontezarmóból kivezető hídra. Megvakarta
viszkető arcát, és mélyet szippantott a hideg, szabad levegőből. Mindent tekintetbe véve
úgy érezte, viszonylag könnyen megúszta a kalandot. Persze elvesztette az egyik szemét
Styriában, és semmivel sem volt gazdagabb, mint amikor leszállt a hajóról. Viszont jobb
ember lett belőle, efelől nem maradt kétsége. Bölcsebb ember. Régen ő maga volt a saját
legnagyobb ellensége. Mostanra mindenki más legnagyobb ellensége lett belőle.
Alig várta, hogy hazaérjen Északföldre, és valami hozzá illő munkát találjon magának.
Talán elnéz Uffrithba, és tesz egy kurta látogatást régi barátjánál, Vossulánál. Elindult
lefelé a hegyről, egyre távolodott az erődtől, csizmája alatt csikorgott a szürke por. Háta
mögött a napkelte színe olyan volt, mint a kiontott vér.
 Köszönetnyilvánítás
Mint mindig, négy embernek, akik nélkül…:
Bren Abercrombie-nak, akinek belefájdult a szeme az olvasásba.
Nick Abercrombie-nak, akinek belefájdult a füle, annyit hallott róla.
Rob Abercrombie-nak, akinek belefájdult az ujja a lapok forgatásába.
Lou Abercrombie-nak, akinek belefájdult a karja a babusgatásomba.

Szívem mélyéből köszönöm:

Egyesült királyságbéli kiadóm, a Gollancz és anyacége, az Orion minden imádnivaló és
tehetséges munkatársának, de különösen Simon Spantonnak, Jo Fletchernek, Jon Weirnek,
Mark Staynek és Jon Woodnak. És természetesen mindenkinek, aki segített létrehozni,
kiadni, hirdetni, lefordítani és mindenekfelett eladni a könyveimet szerte a világon.

A grafikusoknak, akik valami úton-módon elérték, hogy menőnek tűnjek:

Didier Graffet-nek, Dave Seniornak és Laura Brettnek.

A szerkesztőknek az óceán túlpartján:

Devi Pillainak és Lou Andersnek.

A többi kőkemény profinak, akik különféle titokzatos dolgokban nyújtottak segítséget:

Robert Kirbynek, Darren Turpinnek, Matthew Amosnak és Lionel Boltonnak.

Minden írónak, akivel útjaink akár elektronikusan, akár hús-vér valónkban keresztezték
egymást, és akik elláttak segítséggel, jókedvvel meg pár ellopásra érdemes ötlettel. Az
alábbi lista korántsem teljes:
James Barclaynek, Alex Bellnek, David Devereux-nak, Roger Levynek, Tom Lloydnak,
Joe Mallozzinak, John Meaney-nek, Richard Morgannek, Adam Robertsnek, Pat
Rothfussnek, Marcus Sakey-nek, Wim Stolknak és Chris Woodingnak.

És végül, mégis elsősorban:

Soha nem lankadó támogatásáért, tanácsaiért, a rengeteg ételért, italért, meg tudják, a
kötelességteljesítésen messze túlmutató munkájáért szerkesztőmnek, Gillian Redfear-nek.
Dolgozzunk együtt még sokáig! Mármint csak nem fogom egyedül megírni ezeket a
nyavalyás izéket…
 Table of Contents
Title page
Benna Murcatto életet ment
I. Talins
A lehetőségek földje
A csonttolvaj
Partra vetett hal
Hat meg egy
Véres instrukciók
II. Westport
Méreg
Tudomány és varázslat
A legbiztonságosabb hely a világon
Álnok barátok
Két kettes
Tervek és véletlenek
Törlesztés
III. Sipani
Köd és suttogás
A meggyőzés művészete
Egy részeges élete
A kívülálló
Szép társaság
Béketeremtők
Bajkeverők
Szex és halál
Ez ám a szórakozás!
Mi történt?
IV. Visserine
Bosszúra fel hát!
Lefelé
Zsákba dugott patkányok
Veszett fejsze
Könyörület és gyávaság
Furcsa pár
Sötét
Az ínyenc
Szörnyű kocsonya
Mások dolgai
A vívómester
V. Puranti
Kétszer hat
A szemkészítő
A Halogatás hercege
Nem gazdagok és nem is szegények
Hősies erőfeszítések, új kezdetek
Az áruló
A mérgek királya
Nem rosszabb
Aratás
A régi-új tábornok
VI. Ospria
Haditerv
Politika
Nincs többé halogatás
Üzleti ügyek
Styria sorsa
A győztesekre…
A semmiért
Pálfordulás
VII. Talins
Talins szülötte hazatér
A medve bőre
Felkészülés
A háború szabályai
Egyetlen nemzet
Csupa por
Elkerülhetetlen
És a ringlispíl…
Magok
Csupa változás
Fuss el véle!
Köszönetnyilvánítás