A legnagyobb bátorság az álarc levételéhez kell

Olivia és Niko a közös jövőjük reményében veszélyes

feladatot vállalnak. Úgy döntenek, együtt épülnek be a
maffiába. Niko álszemélyiségeit felhasználva a bejutás
egyszerű ugyan, de a kiszállás korántsem az.
Küldetésük során nem bízhatnak meg senki másban.
Egyetlen hiba és oda a gondosan kidolgozott álca. Az
egymásba vetett bizalom jelent számukra mindent. A
túlélést. A kalandok során azonban újabb megdöbbentő,
sokkoló darabkák kerülnek elő Niko múltjából.
Veszélyesebbnél veszélyesebb helyzetekbe kerülnek, de
ezek közül egyik sem olyan hátborzongató, mint Niko
alteregóinak rengetege. Minden zavarossá válik, és még
ők sem láthatják előre, mi történik, ha nem a rosszfiú
lesz jófiúvá, hanem a jó kislány válik rosszá.
Bár mindkettőjüket más motiválja, a céljuk azonos:
megszabadulni a láncaiktól és felszámolni a
bűnszervezetet.
De Niko már érzi azt, amit Olivia még csak nem is sejt:
a megmenekülés talán nem is lehetséges mindkettejük
számára.
A Végzetes csábító a Csábító-sorozat harmadik része. A
többszörösen Aranykönyv-díjra jelölt írónő legújabb,
szenvedélyes és váratlan bonyodalmakkal teli modern
kori romantikus történetében soha nem tudhatod, mi
fog történni.

ANNE L. GREEN
VÉGZETES
CSÁBÍTÓ
CSÁBÍTÓ-SOROZAT 3.
 ÁLOMGYÁR KIADÓ
2019
Keresd a szerző ajándék novelláit:
https://www.alomgyar.hu/ajandek-novella

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

A remény hajnala 2015, 2017
A sötétség fogságában 2015, 2018
Eltitkolt múlt 2016
Viharos érzelmek 2016
Törékeny vonzerő 2017
Elvarratlan szálak 2017
Ördögi kísértés 2018
Arcátlan csábító 2018, 2019
Érzéki csábító 2019

Copyright © Anne L. Green

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

Szerkesztette: Kalocsai Judit
Korrektor: Bardi Erzsébet
Tördelés: NovaBook

Felelős kiadó: Nagypál Viktor

ISBN: 978-615-5763-69-4

Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar. hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar

Készült 2019-ben az Alföldi Nyomda Zrt.-ben.

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
 Egykori ügyfeleimnek, akik azt hitték, ismerik
a sötét oldalam.

Ajánlom ezt a történetet barátnőimnek, Marcsinak,

Katának és Juditnak.
Ti gondoskodtok róla, hogy mindig tudjam,
mikor frissül a kedvenc ruhamárkám weboldala;
mikor van itt az ideje egy újabb arcpakolásnak,
reluxádénak; vagy csupán annak, hogy kiöntsem a
szívemet. Ti vagytok számomra a jelzőfény, hogy
visszataláljak a valóságba, önmagamhoz.
Köszönöm nektek!
 NIKO

Prológus

„A legnagyobb erő az álarc levételéhez kell. Látszólag

könnyű mozdulat, mégis hatalmas erő kell hozzá. A fizikai
kevés ehhez. Kezed nem mozdul addig, míg lelked rá nem
szánja magát. És a lelked csak akkor teszi ezt meg, ha már
elég erős. Ha már nincs benne büszkeség, nem akar más
lenni, mint akinek született.”
(Csitáry-Hock Tamás)

Niko vagyok. Szélhámos. Csaló. De amit első látásra

észlelsz, az csak külső réteg, egy gondosan felépített álca,
egy védőburok. Magam is sokáig bámultam a tükör sima,
ezüstös lapját, mire megláttam benne azt a férfit, akit Olivia
a kezdetektől érzett bennem. Ő már akkor mélységeket
látott. Az első perctől kezdve különös fény csillogott a
szemében, amitől minden megváltozott. Olivia lett a
végzetem. Mindenféle maszk nélkül úgy fogadott el, ahogy
vagyok. Abban a pillanatban, amikor először kimondta, hogy
szeret, tudtam, hogy megmenekültem. A lelkemet mentette
meg. Már tudom, ki vagyok valójában, de Oliviára van
szükségem ahhoz, hogy önmagam maradhassak. Hinni
akarom, hogy minden bűn bocsánatot nyerhet, ha az ember
őszintén szeret. Hiszek, mert a hitem nélkül nem lehetek
olyan társa, amilyenre vágyik. Kapaszkodom Oliviába, mert
érzem, csak ez a szerelem képes megsokszorozni a jót, és
távol tartani a rosszat.
 OLIVIA

Körmönfont kelepce

„Ne gyere többé! Ez a mondat egyszerű és egyértelmű,

mint a pofon, a férfiak mégsem igen értik.”
(Nyikolaj Ivanovics Leonov)

Két nappal korábban

Miután végleg kiléptem az Eagle Eye kapuján, az egész

életem széthullani látszott. Hosszú évek alatt a munkám
jelentett mindent, mégis egyik napról a másikra
munkanélküli lettem. De lett valamim, amim azelőtt nem
volt. Niko. Azzal a tudattal, hogy ő ott volt nekem,
boldogság járta át az egész lényem. Már nem rettegtem
attól, hogy mi lesz holnap. Ő volt nekem az első és egyetlen,
igaz szerelem. Mintha egyek lettünk volna. Amikor mondani
akartam neki valamit, ő kinyitotta a száját és elmondta
helyettem ugyanazt. Eltéphetetlen, örök kötelék fűzött
hozzá. Megértettem végre azt, hogy miért is kell az a
bizonyos valaki, aki egy életen át a társam lesz. Elfogadtuk
egymást úgy, ahogy voltunk. Niko a tenyerén hordozott,
kényeztetett és ez meghatott, mert engem még soha nem
kezelt senki ennyire nőként, és nem is éreztem magam
ennyire nőnek soha. A régi sérelmeket feledve tudtam
levetkőzni előtte minden gátlásom. Az arcát cirógattam és a
tekintetét kerestem. A lelkem mélyén tudtam, én már nem
fogadok el más férfit soha. Nem akarok mást. Soha nem lesz
más.
 Habár elveszítettem a munkámat, azért nem zárult még
be minden ajtó az orrom előtt. Az Eagle Eye egyik
konkurensénél voltak még barátaim, akiknél
kopogtathattam, és úgy tűnt, meghallgatásra találtam.
Hamarosan be is hívtak egy elbeszélgetésre.
Dühített, hogy amíg én kelletlenül kászálódtam ki az
ágyból az állásinterjú miatt, Niko a másik oldalára fordult, és
lustán elnyújtózott.
– Ezért még megfizetsz – suttogtam felé tettetett
bosszúsággal, majd nyomtam egy csókot a szájára.
Kapkodva jutottam el a megadott címre, mert Niko olyan
szenvedélyesen viszonozta a csókot, hogy alig bírtam
szabadulni a vágytól, hogy inkább otthon maradjak vele.
Sikerült is feltartania, és az sem segített a helyzetemen,
hogy a cég, ahová igyekeztem, a város egyik
legforgalmasabb helyén volt, egy felhőkarcoló tetejének
egyik irodájában. A reggeli csúcsforgalmat túlélve
türelmetlenül bámultam a lift számlálóját, mikor áll meg a
megfelelő szinten. A gyomrom görcsbe rándult, amikor
rápillantottam az órámra. Elkéstem! Nem sok reményt
fűztem hozzá, hogy a pontatlanságom miatt komolyan
vesznek majd. Loholva, zihálva estem be, de amikor
odaértem, életem egyik legnagyobb meglepetésében volt
részem, amikor megpillantottam egymás mellett
türelmetlenül várakozva Brett ügynököt és Kirsten barátnőm
fiúját, Juke-ot. Értetlenül járattam köztük a tekintetem. Ezek
mit keresnek itt? És egyáltalán honnan ismerik egymást?
– Helló, Olivia, már nagyon vártunk téged! – húzott ki egy
széket Juke és mutatta, hogy üljek le. Akkor esett le, hogy
besétáltam egy gondosan felépített csapdába. Ijedten az
ajtó felé ugrottam, el akartam iszkolni, de az ajtó nem nyílt
ki. A düh és a pánik keverékével a lelkemben pördültem
vissza feléjük.
– Mit akartok tőlem? – szegeztem a tekintetem Brettre.
– Egyelőre csak annyit, hogy higgadj le és foglalj helyet! –
felelte mereven.
 Vonakodva, felszegett állal dobtam le magam a székre.
Brett elégedett pofáját elnézve nem számíthattam semmi
jóra.
– Nem húzzuk az idődet, és tőled is ugyanezt kérnénk.
Csendben végighallgatod a mondandónkat, utána csak egy
egyszavas, egyértelmű választ várunk tőled: egy igent vagy
egy nemet. Világos voltam? – emelte fel a hangját. A Júdás
Juke-ra siklott a tekintetem, aki minden bűntudat nélkül állta
a pillantásom. A szívem hevesen kalapált. Juke közelebb
lépett és letett elém egy dossziét.
– Nyisd ki! – parancsolt rám Brett.
Tekintettel arra, hogy nem kérésnek hangzott, hanem
parancsnak, elszántan karba fontam a kezem, a legkisebb
jelét sem adva az együttműködésnek. A kezdeti sokk után
kezdtem magamhoz térni. Juke lenyúlt és felcsapta az
anyagot. Kíváncsian odapillantottam, és Niko fényképén
akadt meg a szemem.
– Tudod, hogy ki ő valójában, igaz? – noszogatott Juke.
Kapd be! – vontam fel a szemöldököm, és érdeklődő
pillantással egy repedést kezdtem bámulni a falon. Ezzel is
kinyilvánítottam: belőlem ugyan nem szedtek ki semmit. –
Szóval tudod – hümmögött. – Annál könnyebb lesz ez a
beszélgetés. Tájékoztatlak, hogy mi is tudjuk, ki ő valójában.
Niko barátod a Fantom néven elhíresült csaló, számos
bűncselekmény a rovására írható.
Egyre nehezebben lélegeztem, de ahogy Niko tanította, a
szorult helyzetben igyekeztem kontrollálni a testi reakcióim.
Nem tudhattam, miből mire következtetnek. Nem
okozhattam én Niko vesztét.
– Nem mondasz semmit? – hajolt a képembe Juke. Erőt
kellett vennem magamon, hogy ne köpjem szembe.
– Gőzöm sincs, hogy miről beszélsz – szűrtem ki a fogaim
között. Hátradőltem a székemben, és ártatlan ábrázatot
magamra öltve pásztáztam hol az egyiket, hol a másikat.
– Mondtam én, hogy ez így nem fog menni! – csattant fel
Brett Juke-nak intézve a szavait. – Megkaptad az esélyt,
hogy kíméletesen vegyük rá az együttműködésre.
Megpróbáltad, de én előre megmondtam, hogy ez nem fog
bejönni. Most én jövök.
Azon merengtem, vajon mire készül. Megkínoz? De
ehelyett csak felém fordította a laptopját. A házunk jelent
meg előttem a kijelzőn és pár FBI-ügynök, akik látszólag
bevetésre készen várakoztak egy furgonban. Elakadt a
lélegzetem, egyenesen Brett szemébe néztem.
– Nahát! Végre figyelsz rám. Remek! – bólogatott
elégedetten. – Akkor most nyisd ki szépen a füled, mert
ezek az ügynökök csak a parancsomra várnak, hogy
lerohanják a házat és elfogják a te kis haverodat. A sorsa a
te kezedben van.
Egyre szaporábban lélegeztem, az állkapcsom
összeszorítottam, a kezem a székem karfáját markolta.
– Mit akartok tőlem? – préseltem ki magamból.
– Nézd, megtalálta a hangját – gúnyolódott rajtam Juke.
Gyilkos pillantással sújtottam. Iszonyatos düh, ugyanakkor
aggodalom kavargott bennem.
– Hogy mit akarunk? Tudod te azt jól. Azt, hogy fejezd be,
amit elkezdtél. Épülj be az orosz maffiába – fejtette ki Brett.
– Ezt nem mondhatod komolyan – horkantam fel. – A
feladatra, amit nekem szántál, nem vagyok alkalmas. Lulu is
megmondta – próbáltam hárítani.
– Amit Lulu mond, az nem szentírás. Ha összeszeded
magad, tudom, hogy képes vagy rá – fúrta a tekintetét az
enyémbe. – Csak megfelelő motiváció kell – bökött a
monitor felé.
– Hiszen ez zsarolás! – ziháltam a tehetetlenségtől.
– Az – vonta meg lazán a vállát. Juke-ra tévedt a
tekintetem. Reméltem, hogy ő majd kisegít. Nem tudnám
megmagyarázni, miért, de valami csodában reménykedtem:
a védelmében.
– Ezzel az öcsédnek is igazságot szolgáltathatsz – szólalt
meg sokkal barátságosabb hangon.
 – Nem teheted ezt velem, Juke! – ráztam hitetlenkedve a
fejem.
– Ne engem vádolj, Olivia! Ezt te tetted magaddal. Én
figyelmeztettelek – keményedett meg a hangja.
– Aljas, szemét gazember vagy! Nemcsak engem, Kirstent
is elárultad! – estem neki.
Szerettem volna hatni rá. Hinni akartam, hogy Kirsten
többet jelentett neki, mint egy jó szex.
– Nem keverem össze a munkám a magánéletemmel,
Olivia. – A szemében szomorúság csillant. – Nem direkt
alakult így. Ebbe az ügybe most véletlenül keveredtem bele.
Jókor voltam a legjobb helyen.
De a tekintetéből azt olvastam ki, szerette volna, ha nem
így van.
– Niko a kezdetektől érezte, hogy nem stimmel veled
valami – fújtattam. – Figyelmeztetett is. Hallgatnom kellett
volna rá.
– Ez kölcsönös – húzta ki magát. – De akivel itt valami
tényleg nem stimmel, az te vagy, Via. Hogy a fenébe
dőlhettél be neki? – bökött Niko arcképére. – Hogy tudott
téged így megbolondítani? Nézz rá! Ő egy csaló. Egy tolvaj.
Egy bűnöző! – ordított a képembe. Brett a vállára tette a
kezét, hogy lehiggadjon.
– Arról volt szó, hogy az érzelmeire alapozunk, hogy
működjön együtt. Nem arra akarjuk rávenni, hogy dobja fel –
szálltak vitába egymással.
– Csak meg akarom érteni – fordult felém Juke. – Olivia
mindig olyan reálisan állt az élethez és a férfiakhoz. Őt nem
lehetett csak úgy ledönteni a lábáról. Mondd csak, mi a fene
történt veled?
A szám szélét harapdáltam, mert a könnyek égetni
kezdték a szemem.
– Niko nem rossz ember. – Ennyit tudtam kinyögni, mert
ezzel még semmi terhelőt nem mondtam ellene. Mintha
Brett ügynök tudta volna, mi jár a fejemben, mert így szólt:
 – Ez most nem hivatalos kihallgatás. Niko még
megúszhatja, ha te szépen fogod magad és folytatod, amit
elkezdtél – mondta nyíltan a feltételeit.
– És ha nem teszem? – makacsoltam meg magam.
– Akkor az élete hátralévő részét a rácsok mögött tölti
majd, és te is, mert falaztál neki. Ismerős William Reed
neve, ha nem tévedek. Alig várja, hogy a bíróság elé citálja
a kis lovagodat.
Sarokba szorítottak, csapdába kerültem. Nem láttam a
kiutat. Egyetlen megoldás létezett.
– És ha vállalom? – suttogtam alig hallhatóan.
– Akkor a következő lépés, hogy szépen szakítasz vele.
Meg kell szabadulnod tőle. Túlságosan okoskodó, nem
veszélyeztetheti az akciónkat.
– Ezt nem tehetitek velem! – estem pánikba. Annak a
gondolata, hogy el kell szakadnom Nikótól, rosszabb volt,
mint a beépülés.
– Ha nem teszed, mi szakítjuk el tőled. Örökre! – közölte
Juke teljes közönnyel a hangjában.
Niko fényképére pillantottam. Mintha a legszörnyűbb
rémálmom vált volna valóra. Azonnal menekülni akartam.
Miért nem hallgattam rá, amikor szökni akart? Eszembe
jutott, hogy elöntötte a pánik Brett tekintetétől. Sejtette.
Mint mindig, most is igaza volt. Hosszan lehunytam a
szemem. Koncentráltam. Lázasan kerestem a kiutat, nem
akartam megtenni, amire kértek. Kell lennie egy másik
megoldásnak is. De nem volt, és lassan kifutottam az időből.
Ha nem cselekszem, Nikónak vége. Próbáltam
megnyugodni, észszerűen gondolkodni. Menekülőutat
kerestem, de bármerre néztem, újabb és újabb falak állták
az utam. Hiába bolyongtam a képzeletbeli útvesztőben,
kudarcot vallottam.
– Nos, Olivia, az ügynökeim várnak! – sürgetett Brett. –
Igen vagy nem? Csak ennyit várok tőled.
Csökönyösen hallgattam. Láthatta a tekintetemben, hogy
nem fogok kötélnek állni, így elővette a telefonját és
bepötyögött néhány számot. Kikerekedett a szemem,
amikor pár pillanattal később megláttam a laptopja
kijelzőjén, hogy az egyik FBI mellényes a telefonja után
nyúl.
– Oké! Oké! – dőltem előre, mielőtt még megszólalhatott
volna. – Dögöljetek meg! – csattantam fel.
– Várj egy kicsit, Peat! – fogta be a készüléket. – Mondtál
valamit? – Fölényeskedve szegezte rám a tekintetét.
– Igen! – hunytam le a szemem. – Benne vagyok – adtam
meg magam.
– Téves riasztás volt. A célpont még sincs az épületben,
visszavonulhattok… egyelőre – tette hozzá, miközben
farkasszemet néztünk egymással.
– Egy hónap múlva vágunk bele – folytatta, miután
bontotta a hívást. – Kapsz tőlünk két napot – emelte fel két
ujját Brett –, hogy lepattintsd a pasid. Tönkrevághatja az
akciónkat, ha bárki előtt leleplezi a valódi kiléted.
– Hagyj neki egy búcsúüzenetet – szólalt meg az addig
csendben hallgató Juke.
Felmordultam és hátradőltem a székemben.
– Látszik, hogy nem ismeritek Nikót! Nem venné be. Ő
csak abban az esetben megy el, ha én kérem – nyeltem
nagyokat.
Még a gondolattól is libabőrös lettem. Emlékeztem rá,
hogy kikészültünk mindketten, amikor legutóbb ilyennel
próbálkoztunk. Ekkora árulást sosem bocsát majd meg
nekem. Esküt tettem neki – bámultam a gyűrűre, amit tőle
kaptam. Mégsem volt más választásom. Az ő érdekében
meg kellett tennem. Nem nézhettem tétlenül, hogy
börtönbe csukják. Minél messzebb kellett űznöm őt innen.
– És ha őt is bevonnánk? – kapaszkodtam bármibe. – Okos,
leleményes. A segítségemre lehetne.
– Azt felejtsd el! Azonfelül, hogy ki nem állhatom, ismerik
azokban a körökben, ahová készülsz, és nem lelkesednek
érte túlzottan – húzta el a száját Brett. – Ez a te
magánakciód lesz. Nem érdekel, hogy csinálod, de hétfő
reggelre ne lássam a közeledben ezt az alakot! – Utálkozva
nézett ő is az anyagára.
Lehunytam a szemem és szorosan összezártam.
Kikészültem még a gondolattól is, hogy hátba kell döfnöm.
– De semmi trükközés. Nem figyelmeztetheted őt!
Ha Simon tudná, mekkora tetű, biztos nem nevezné a
barátjának – váltam ingerültté.
– Nyugi, én ott leszek és szemmel tartom őket – szólalt
meg Juke. Kipattant a szemem. Rettegéssel teli tekintettel
meredtem rá.
– És ne merészelj felnyomni Kirstennél, mert az
alkuszegesnek minősül – fenyegetett az ujjával. Patthelyzet
volt. Nem volt választásom.
Kavargó gondolatokkal sétáltam haza, miközben
igyekeztem megnyugodni. Mikor hazaértem, Niko széles
mosollyal az arcán fogadott.
– Hogy ment? – sietett elém. A lelkem is remegett, olyan
pánik uralta a testem.
– Ölelj át! – kapaszkodtam görcsösen belé. Minden
ízemben reszkettem. Hogy mondhatnék le róla?
– Történt valami? – tolt el magától, de én csak az
ölelésébe furakodtam.
– Ne engedj el! Soha! – suttogtam kétségbeesetten.
– Ezt kérned sem kell – vont magához és finoman
ízlelgette az ajkam. Ki akartam törölni mindent.
– Szeretlek! Szeretlek! – ismételgettem és az ingét
markolásztam. Abban a pillanatban szerettem volna
meghalni. Ha én nem vagyok, ő sem bukott volna le soha.
Azonban nem sok időt hagytak töprengeni, hamarosan
Juke is felbukkant. Kirsten kitörő örömmel vetette magát a
karjába. Egymást falva tűntek el a szobájukban. Habár a
barátnőm nem sejthette, én tudtam, hogy Juke nem miatta,
hanem miattam van itt. Szemmel akart tartani. A kör
bezárult.
Aznap éjjel úgy szeretkeztem Nikóval, hogy tudtam, ez az
utolsó alkalmunk egymást ölelni. Eggyé olvadva
eltéphetetlen, örök kötelék fűzött hozzá. A mellkasán
pihentem és hallgattam a szívverését. A tenyerem alatt a
szíve pont abban az ütemben kalapált, ahogy az enyém.
Egyszerre gyorsult, majd összhangban az enyémmel lassult
le. Vannak pillanatok, amelyekre az ember egész életében
emlékszik. Nekem ez egy ilyen volt. A mi pillanatunk, ami
megérintett. Csakhogy én már tudtam, minden csoda, ami
körülölelt minket, reggelre elillan. Niko mély álomba zuhant,
én pedig végre utat engedhettem a könnyeimnek. Miért?
Miért? Miért történik ez velem?! – sírtam hangtalanul az
ölében fekve. Felidéztem magamban a közös pillanatokat,
újra és újra, míg már annyira fájt az emlékek okozta seb,
hogy nem bírta a mellkasom a halk zokogást. Végül
magányos álomba sírtam magam.
Másnap támadt egy ötletem. Egy utolsó reménysugár.
Kilopóztam a lakásból és elmentem Simonhoz. Álmosan,
alsónadrágban nyitott ajtót a hajnali órán.
– Olivia? Tudod te, hány óra van? – dörzsölte a szemét.
– Simon, segítened kell! Te vagy az utolsó reményem –
vágtam bele teketóriázás nélkül. Kitárta az ajtót, én pedig
beviharzottam.
– Mi a baj, Olivia? – döbbenten közelített felém. Fel s alá
járkáltam a nappalijában.
– Kurt barátod. Ő a baj. Elmondtam neki, hogy nem fogok
a maffiavezér közelébe férkőzni, de ő ezt nem fogadja el, és
megzsarolt. Segíts nekem, kérlek! – sírtam el magam.
– Az elejéről, Olivia! – fogta meg a karom. – Nem értek
semmit. Megijesztesz! – húzott le a kanapéra.
– Nem tudom, hol is kezdhetném – töröltem le a
könnyeim. Féltem mindent beismerni neki, de kénytelen
voltam. Valakiben bíznom kellett, másra nem számíthattam.
Miután csendben végighallgatta a történetemet,
felcsattant:
– Olivia, az isten szerelmére, hogy szerethettél bele egy
ilyen alakba?! – zendített rá ő is.
 – Nem tudom! – emeltem meg a hangom én is.
Záporoztak a könnyeim. Ez volt az egyetlen hely, ahol
kiengedhettem. – Mire feleszméltem, megtörtént! –
vallottam színt.
– Megérdemli a sorsát! – préselte ki a fogai közt
rosszmájúan. – Hagyd veszni! Nem kár az ilyen alakokért –
fogta meg együttérzően a kezem. – Nem kell belemenned
ebbe az alkuba.
– Te mit nem hallottál abból, amit az előbb mondtam? –
kerestem a tekintetét. – Nem tehetem. Szeretem őt –
temettem a kezembe az arcom.
– Tudod, mennyire fontos vagy nekem, Olivia! – sóhajtotta
beletörődőn. – Éppen ezért nem tehetek mást, segítek
neked.
Reményekkel telve emeltem rá a tekintetem.
– Komolyan? – markoltam meg a kezét. Tudtam, hogy rá
számíthatok.
– Komolyan. Segítek megszabadulni tőle. Segítek elhitetni
Nikóval, hogy szakítasz vele. Ezzel megmentjük az irháját,
és ő sem kerül rácsok mögé, habár ott lenne a helye. Esélyt
kap, hogy örökre elkotródjon. Én pedig szívesen eljátszom a
riválisa szerepét – csillant huncut fény a szemében.
Döbbenten meredtem rá. Egy újabb fal emelkedett
előttem. Nem lehet, hogy ő is cserben hagy. Már nem volt
merre fordulni. Sarokba szorítottak.
– Ezt nevezed te segítségnek? – téptem ki a kezem az
övéből.
– Miért, mit vártál tőlem? Remélem, nem arra számítottál,
hogy helyeselni fogom ezt a kapcsolatot – ripakodott rám. –
Vagy hogy majd én egyedül lebeszélem az egész FBI-t egy
ilyen horderejű ügyről?
Mélyeket lélegeztem, lesütöttem a szemem. Erőt kellett
találnom magamban.
– Nem ismered őt! – ingattam a fejem.
– És nem is óhajtom őt megismerni. Ez az alak veszélyes,
csak te nem látod, mert elvakít a szerelem. Nem értem,
hová lett a mindig racionálisan gondolkodó és éles látású
Olivia?
Könyörgő tekintettel pislogtam rá.
– Hiába nézel rám bociszemekkel. Nem leszek egy csaló
cinkosa – mordult fel, egyértelművé téve, hogy magamra
maradtam.
– Niko jó ember! Nem az, akinek látszik! – hunytam le a
szemem szipogva.
– Valóban? Most engem győzködsz, vagy magadat? –
fintorgott. Egy cseppet sem esett meg rajtam a szíve.
– Én szeretem őt, és nincsenek kételyeim.
– Térj már magadhoz! – rázta meg Simon a vállam
dühösen. – Mit csinált veled az az ember? Nem lehetsz
ennyire az érzelmeid rabja!
Kitéptem magam a szorításából, és levegőért kapkodva
indultam a kijárat felé.
– Te is elárulsz engem! – üvöltöttem vissza, teljesen
kikeltem magamból. Elém futott és elállta az utam.
– Most lehet, hogy nem látod, de én a javadat akarom.
Szeretlek, Via!
Teljesen kiborított. Hogy mondhat olyat, hogy szeret, ha
ezt teszi velem?
– A javamat? – fülsiketítő magasságba emelkedett a
hangom. – Te aztán marhára tisztában vagy vele, mi jó
nekem – löktem el magamtól.
– Igazságtalan vagy! – vesztette el a fejét végleg. – Ha
tudtam volna, hogy ilyen alacsony nálad a mérce, nem
paráztam volna annyit. Mindig azt gondoltam, nincs férfi a
földön, aki hozzád felérhet, erre egy ilyen alakkal kezdesz?
Egy alávaló tolvajjal? – vetette a szememre.
– Soha nem is fogod megérteni – vágtam vissza. – Ő itt
maradt, amikor menekülnie kellett volna, csak azért, mert
szükségem volt rá. Ellenben te cserbenhagysz, csak hogy
kiiktasd a vetélytársad. Gondolkozz el rajta, milyen barát is
vagy! – döftem oda én is. Kitértem előle és kiszaladtam az
ajtón.
 – Olivia! – kiáltott utánam ezúttal kérlelő hangon.
Megtorpantam, és kétségbeesetten hunytam le a szemem,
de nem fordultam felé.
– Nem állítom, hogy Kurt módszerei helyesek, de
egyvalamiben igaza van. Ennek az alaknak már rég a rácsok
mögött lenne a helye. Ne engedd, hogy magával rántson! –
A hangja remegett. Mire feleszméltem, már mellettem állt. –
Az élet ezüsttálcán nyújtaná neked az esélyt, hogy
kiszállhass ebből. Te dönthetsz! Én Kurt helyében már rég
letartóztattam volna. Biztos jó oka van arra, ha egérutat
enged neki. Légy neki hálás ezért!
Hálás?
– Ha tanácsért jöttél, az én véleményem, hogy ne épülj be
sehová, és hagyd, hogy az igazságszolgáltatás tegye, amit
tennie kell.
Úgy néztem rá, mintha még egy feje nőtt volna.
– Márpedig én inkább meghalok, minthogy rácsok mögött
lássam azt az embert, akit szeretek – szegtem fel dacosan
az állam.
– Akkor tedd azt, amit Kurt akar. Szakíts vele! Mentsd meg
az irháját! De azt tudnod kell, az áldozatod hiábavaló. Csak
idő kérdése, úgyis elkapják.
– Ha rajtam múlik, soha – indultam tovább.
– Olivia! Tudom, hogy most engem is gyűlölsz, de hidd el,
a sors nemhiába alakította így. Próbálja felnyitni a szemed.
Az ajánlatom még áll, én segítek neked, ha úgy akarod.
Nem feleltem neki, csak otthagytam a folyosón állva.
Kinyitottam az autóm ajtaját és beszálltam. Nem volt
választásom. Ahogy elindultam hazafelé, újra elsírtam
magam. Cikáztak a gondolataim. A könnyeimtől az utat is
alig láttam, ezért inkább lehúzódtam egy parkolóba. Ebben
a pillanatban megcsörrent a telefonom, és a kijelzőjén egy
ismeretlen szám villogott. Erőt vettem magamon, letöröltem
a könnyeim és felvettem.
– Te hol a pokolban császkálsz? – szólt bele mérgesen Juke
a készülékbe. Megadóan engedtem utat a keserűségnek.
Titkon reméltem, Simon az, hogy meggondolta magát. Hát
senki nem segít ki a pokolból… – Éppen azon kellene
munkálkodnod, hogy elkergesd a háztól a pasidat, az meg,
mit látok, még mindig itt flangál alsógatyában – teremtett le
mérgesen.
– Szállj le rólam! – nyögtem.
– Ahogy óhajtod! Jelzem Kurtnek, hogy felrúgtad a
megállapodást – csapta rám a telefont. Azonnal a visszahívó
gombra nyomtam, és a készülék kicsengett.
– Neee! – ordítottam, mikor végre felvette. – Kérlek, ne
tedd ezt velem! – kérleltem. – Szükségem volt egy kis időre,
hogy összeszedjem magam – nyekeregtem.
– Helyes! Várlak! Estére már nem lehet itt! –
figyelmeztetett, majd bontotta a vonalat.
Hangosan ziháltam és reményvesztetten, dühösen
csapkodtam a kormánykereket. Végül megadóan felhívtam
Brett ügynököt.
– Megteszem, amit akarsz, de van egy feltételem – nem
teketóriáztam.
– Nem elég a szabadsága? – háborgott. – Nincs további
alku!
– Nem! Nem elég! – csattantam fel. – Azt akarom, hogy
biztosíts neki mentességet, egy új személyazonosságot,
hogy új életet kezdhessen.
Simon szavai nem hagytak nyugodni. Nem akartam, hogy
hiábavaló legyen az áldozatom. Ha ezt végigviszem,
szerettem volna, ha Niko valóban biztonságban van. Hosszú
hallgatás fogadta a követelésem.
– Ez túl sok.
– Akkor inkább a börtönt választom mindkettőnknek –
jelentettem ki eltökélten. – Az életem már így is, úgy is
pokol. Ha elveszítem őt, nincs értelme semminek, de ha ezt
elintézed nekem, bármire hajlandó leszek – ígértem. Újabb
hallgatás következett, majd felsóhajtott.
– Oké! Utánanézek, mit tehetek.
 – Figyelmeztetlek, ha átversz, akkor borítom a bilit. Nem
érdekel, ha az életembe kerül is, de ha kell, a közepén
kiszállok.
– Megértettem. Vedd úgy, hogy el van intézve, de most
rajtad a világ szeme – sürgette az eseményeket.
Nem habozhattam tovább. Össze kellett szednem minden
erőm, bátorságom és beszélnem kellett Nikóval. Nem ment
azonnal, sokat tébláboltam és kerestem a megfelelő
pillanatot, de nem volt olyan. Ha rám nézett, képtelen
lettem megszólalni. Majd mikor belevágtam, minden egyes
szó, ami elhagyta a számat, nemcsak neki volt kínokkal teli,
hanem nekem is. Mintha harakirit hajtottam volna végre.
Iszonyúan nehéz volt, amikor búcsúzóul egy csókot nyomott
a számra, gyűlöltem magam, undorodtam önmagamtól.
Amikor kilépett az ajtón, elsírtam magam, a zárt ajtónak
döntöttem a fejem.
– Addig kellett volna elrabolnod, amíg még lehetett. – Úgy
tartottam az ajtó lapján a tenyerem, mintha arra várnék,
hogy visszatér hozzám.
– De nem tette – jelent meg mögöttem Juke. – Most pedig
készülj fel! Hamarosan belevágunk – mondta, majd
otthagyott.
A szavak, amelyek elhagyták a számat, égették a belsőm.
Szándékosan olyan dolgokat mondtam Nikónak, ami
fájdalmat okoz. Hogy mondhattam neki olyanokat? Hogy
tehettem vele? Nemcsak az ő szívét, a sajátomat is
kitépem.
Közel sem olyan ember, amilyet elképzeltem magamnak?
– idéztem fel a szavaimat. Hiszen minden várakozásomat
felülmúlta. Minden hibája ellenére pont így szerettem,
ahogy van. Megsemmisültem. Kijózanodtam – hazudtam
neki. Hiszen egész életemben józan gondolkodású ember
voltam. A francba az észszerűséggel! Ha ő a kábulat, én
nem akarok tiszta lenni. Szeretem őt! Hogy hihette el a
szavaimat?
 A szakítás után sejtettem, hogy nem fogja könnyen
feladni. Csalódtam volna benne, ha egyik pillanatról a
másikra lemond rólam. Túl hirtelen történt és túl gyorsan a
változás. Magyarázatokat akart és nekem hihetően kellett
eljátszanom a szerepem. És ahogy azt is sejtettem, nem
könnyítette meg a dolgom. Még aznap este hullarészegen
állított be hozzám. Kitártam az ajtóm és mielőtt észbe
kaphattam volna, megszólalt.
– Nem tudsz engem becsapni, Olivia – motyogta. –
Visszaszívok mindent, amit előtte mondtam. Mégis csak
tehetséges színésznő vagy. Ügyesen hazudsz. Alaposan
kiképeztelek. Már-már majdnem olyan jó voltál, mint én, de
ostobaság lenne azt hangoztatnod, hogy nem kívánsz
engem, mert ez hazugság – tolt beljebb.
– Márpedig így van – nevettem fel mesterkélten. – Túl
sokat ittál. Inkább menj el, Niko! – próbáltam kitessékelni az
ajtón.
– Hogy ittam? – horkant fel. – Nem. Vedeltem, Olivia. Be
vagyok baszva, mint szög a falba – vágta be az ajtót maga
mögött. Kicsit megrémültem. Idegesen kapkodtam a fejem,
nehogy Juke megjelenjen Kirsten szobájának ajtajában. –
Eszem ágában sincs elmenni. Te az enyém vagy – közelített
felém. Olyan volt, mint egy áldozatát becserkésző puma.
– Nem, Niko! Én nem vagyok a tulajdonod – húztam ki
magam, de erre megragadta a tarkóm és közelebb vont
magához. Azt hittem, megcsókol. Lehunytam a szemem, de
semmi sem történt. Mikor újra az igéző kék szemébe
néztem, az arcomat fürkészte.
– Egy álom vagy nekem. Az elérhetetlen – lehelte az
arcomba. A másik kezével végigsimított a nyakamon, majd
a számon. – Megőrjítesz engem, Olivia Clark. Akarlak téged!
Ha egy röpke pillanatra is, de birtokolni akarom a
lehetetlent. Nem akarok az egész életed lenni, mert nincs
hozzá jogom. A kedvenc része akarok lenni, amit sosem
felejtesz el. – A csillogó szeme és az akadozó beszéde
egyértelműen elárulta, hogy többet ivott, mint elég lett
volna.
A lehelete már az ajkam cirógatta. Nagyot kellett
nyelnem, mert az érzelmeim tomboltak és összezavarták a
tudatom. Őrült tempóban száguldott a vér az ereimben. Az
ajkát bámultam. Hosszan álltunk így mozdulatlanul.
– Akarlak – nyögte.
Annyi kétségbeesés volt ebben az egy szóban, hogy
elkaptam a zakóját, és magamhoz vontam, lábujjhegyre
állva tapasztottam be a száját. Átkaroltam a nyakát és mély,
odaadó csókolózásban forrtunk össze. Már rég nem érdekelt,
ki ő, mit csinál, miből él, csak azt szerettem volna, ha
beteljesíti azt a kínzó éhséget, amit érzek, ha a közelemben
van. Megragadtam a kezét, és még mielőtt Juke véget vetett
volna az egésznek, behúztam a szobámba, és magunkra
csuktam az ajtót. A hajába túrtam, a kezem a hátán siklott,
majd előre az övcsatjára. Hangosan a számba mordult.
– Ha bosszút akarsz állni rajtam, remekül csinálod –
lihegett. Az alsó ajkát harapdáltam.
– Ha tovább szövegelsz, elmúlik a varázs. Fogd be! –
vontam közelebb. A tarkójába kapaszkodtam, az ajkait
ízlelgetve hallgattattam el. Olyan hévvel még nem csókolt
senki, mint ő akkor. Becsúsztattam a kezem a zakója alá és
letoltam róla. Ő is lehúzta a ruhám cipzárját, és az ujjai a
gerincem mentén cirógattak. Libabőrős és türelmetlen
lettem az érintésétől. Lassan bontott ki a ruhámból, mint
valami ajándékot. Minden pillanatot kiélvezett. A nyakam
kóstolgatta, én pedig készségesen utat engedtem neki.
Egyre hangosabb sóhajok hagyták el az ajkainkat.
– Niko – nyöszörögtem, amikor a szájába vette a
mellbimbóm.
Semmit nem sietett el. Belemartam az ingébe és
türelmetlenül téptem végig. Belehördült a csókba, ahogy az
ágyékát az alhasamnak nyomta. Teljesen kész lettem.
Reszkető kezekkel szabadítottam ki a nadrágjából. Szorosan
markolva izgattam. Felszisszent, ellépett tőlem, a ruhájától
gyors mozdulatokkal megszabadult. Mámoros tekintettel
ziháltam. Letérdelt elém és óvatosan húzta le rólam a
bugyim. Ahol a bőre az enyémhez ért, szinte perzselt;
remegtem, nem bírtam mozdulatlanul várni, ahogy előttem
térdelve éhesen bámult rám. Előrehajolt és megcsókolt a
legérzékenyebb pontomon. Kéjes hangokkal szántottam a
hajában, a csípőmbe kapaszkodva kényeztetett a nyelvével.
Az egyik combom a vállára vette, így teljesen kitárulkoztam
előtte. Lágyan, körkörösen izgatta a csiklómat. Reszkettem a
gyönyör kapujában, amikor megszólalt.
– Még most is azt állítod, hogy nem kívánsz engem? –
sandított fel rám. Az ujjai mesterien mozogtak bennem.
Képtelen voltam felelni. Az ajkamba haraptam, el akartam
élvezni, de nem hagyta. Felállt. Magához szorított.
– Mondd ki, hogy te is megőrülsz értem – szívogatta a
nyakam.
– Soha! – nyögtem fel.
Döbbent, homályos tekintettel nézett rám. Habozott.
Levegőért kapkodott, ahogy a falnak támasztott. Erősen
kapaszkodtunk egymásba. Felemelt, a lábam a derekára
kulcsoltam, ő pedig elmerült bennem. A hüvelyem tombolt
érte, és attól, hogy megkapta őt, többször is pulzálva
rándult össze körülötte. A hátába mélyesztettem a körmöm.
Mozdulnia sem kellett, elértem az orgazmust.
– A kurva életbe – nyüszítette, és együtt jutottunk el a
csúcsra. Mikor csillapodott a remegésünk, azt hittem, hogy
sír. Rázkódott a teste.
Értetlenül álltam és vártam. Elemelte a fejét, és akkor
láttam meg, hogy kacag.
– Mi olyan vicces? – merevedtem meg.
– Semmi, csak elképzelni sem merem, milyen lenne, ha
kívánnál is.
– Öntelt hólyag vagy – kaptam az ajka után.
Ezt a pofátlan, nagyképű magabiztosságot szerettem
benne a legjobban. Újra egymás foglyaivá váltunk. Az
ölében tartott, úgy vitt el az ágyig, ahová együtt zuhantunk.
Hevesen téptük egymás ajkát. Úgy fonódtam rá, mint egy
inda. Őrült szeretkezésben forrtunk össze. Elengedtem
magam, át akartam élni minden pillanatot, mert tudtam,
nem fog megismétlődni. Ez csak most van, és ha ebben a
pillanatba nem teszek bele mindent, akkor azt örökké bánni
fogom. Nem akartam büszkeségből magamba fojtani az
érzelmeimet. Csak élvezni és érezni akartam, még egyszer,
utoljára…
A kielégülést követően Niko a kimerítő érzelmi
hullámvasút és az ital hatására mély álomba zuhant. Rajtam
fekve burkolózott az ölelésembe. Olyan volt, mint egy
esetlen kisgyerek. Tisztában voltam vele, hogy hibát
követtem el, hogy engedtem neki, de legalább annyira
szükségem volt rá, mint neki rám. Nem tudtam magam
megfosztani tőle, ahogy tőle sem tudtam megvonni
magamat. Soha nem fogom elfelejteni azt, ahogy rám
nézett, amit a szeméből olvastam ki. Visszhangzott a
lelkemben minden egyes gondolata. A pánik, ami a
belsőjében pulzált, lüktetett bennem is. Féltem, hogy
mégsem fog ez nekem menni. Eltávolodni, ellenállni neki?
Halk zokogásban cirógattam, csókolgattam őt, mert reggel
szembe kellett néznem a következményekkel, Juke-kal és
Nikóval is.
 NIKO

Változtatni fogok azon, aki vagyok

„Sohasem gondoltam volna, hogy az életünk, mely ily

szorosan összefonódott, ilyen gyorsan szét tud szakadni.
Ha tudtam volna, talán megpróbálom szorosabban fogni,
és nem engedem, hogy nem látott hullámok
szétszakítsanak minket.”
(Ne engedj el! című film)

Kábán ébredtem, azt sem tudtam, hol vagyok. Kínzón

hasogatott a fejem, mikor ki akartam nyitni a szemem.
Nyöszörögve szorítottam az arcomra a párnát. Emlékek
zavaros tömkelege árasztotta el az agyam. Olivia! – ordított
a belsőm. Azonnal felültem az ágyban. Kerestem a
tekintetemmel, de nem láttam sehol. Elhagyott! Rám tört a
pánik. A szédülésemmel nem törődve pattantam fel, és csak
a lepedőt tekertem magam köré, ahogy kirontottam a
szobából.
– Azt mondtam, megoldom! – hallottam meg ekkor Olivia
ingerült hangját, és pillantottam meg vele szemben Juke-ot,
aki a tekintetével jelezte neki, hogy ott állok mögötte.
Próbáltam logikusan gondolkodni, de az agyam olyan volt,
mint egy felrázott pezsgőspalack. Minden elmosódott. Meg
kellett támaszkodnom a falon. Szédültem. Olivia felém
fordult és egy szó nélkül belém karolt, és visszahúzott maga
után a szobába.
– Ez meg mi a fene volt? – vontam kérdőre, de nem volt
elég aktív az agyam a puzzle játékokhoz.
 – Lakótársi civakodás. Már nem a te dolgod – válaszolt
némi éllel a hangjában. Le kellett ülnöm az ágyra.
Bizonytalanul pislogtam fel rá. – Mire emlékszel a tegnap
estéből? – kért számon csípőre tett kézzel.
Összevont szemöldökkel erőltettem az agyam.
– Kidobtál engem – suttogtam. – Utána… – felemeltem a
szétvert öklöm, ami igazolta, nem csak egy rossz álom volt.
– Ittam… sokat… nagyon sokat – hunytam le a szemem.
Olivia egy tablettát nyújtott át és egy pohár vizet.
– Vedd ezt be! Jobb lesz! – lépett el tőlem. Újra ott
éreztem a kétségbeesést magamban, pont, mint tegnap.
– Szeretkeztünk az éjszaka – sutyorogtam átszellemülten,
de ő hangosan felhorkant.
– Mielőtt vagy miután elájultál? – Rosszalló pillantásától
összeomlott bennem minden.
– Hallucináltam volna? – Fájdalmas volt a felismerés.
– Inkább álmodtál. Alig értél el az ágyamig, szinte
eszméleted vesztve roskadtál össze – megvetően húzta el a
száját.
– Pucér vagyok! – világítottam rá, és szétnyitottam
magamon a lepedőt. A tekintete a férfiasságomra siklott.
– A ruhád elég viseltes volt. Időbe telt leküzdenem rólad –
magyarázta ridegen, és erősebb fájdalom hasított belém,
mint a fejfájás.
– Miért csinálod ezt velem? – motyogtam, miközben
könyörgő tekintettel néztem a gyönyörű szemébe.
Hányingerem lett. Sosem szerettem a túl sok alkoholt.
Mindig mértékkel bántam vele, de tegnap este nem akartam
józan lenni. Lebegni akartam. Sikerült is, csak az a
nyomorult ébredés ne lett volna…
Szinte tapintani lehetett köztünk a kínos csendet. Ez
döbbentett rá, tényleg elveszítettem őt. Már felkelni sem
maradt erőm. Nem láttam magam előtt életcélt. Nem volt
miért tovább élnem. Olivia ítélkező pillantása pedig a földbe
döngölt.
 – Én most elmegyek – szólalt meg újra. – Találkozóm van
Simonnal – jelentette ki a legnagyobb természetességgel. –
Mire visszajövök, ne legyél itt – indult az ajtó felé.
– Olivia – szóltam utána. – Tegnap este, mialatt az egyik
italt döntöttem magamba a másik után, rájöttem, ha
elveszítelek, semmim sem marad – magyaráztam a
könnyeimet nyelve. – Általad leltem meg önmagam. A
szemed tükrében látom, ki vagyok valójában. – A
tekintetébe mélyedtem. – A szemedben nem azt az embert
látom, aki rejtőzködve álarcokat visel. Az igazságot látom.
Szükségem van rád, hogy lássam önmagam. Ha eltűnsz, én
is eltűnök. Megsemmisülök. Kérlek, ne tedd ezt! Szeretlek! –
könyörögtem.
– Sajnálom, Niko, az igazság és boldogság az esetünkben
nem jár kéz a kézben. – A szeme könnyekkel volt teli, de
megfeszítette az állát és mélyen beszívta a levegőt, mintha
szándékosan akarná megkeményíteni magát előttem.
– Érzem, hogy te is szenvedsz! – álltam fel és léptem felé.
– Itt – böktem a szívemre.
– Csak a saját fájdalmad visszhangja. Én már csak azt
sajnálom, hogy egyáltalán közöm volt hozzád. Tökéletesnek
tűntél, ezért elhittem, hogy minden stimmel, de ahogy te
mondtad az előbb, már látlak téged. Ami olyan tökéletesnek
tűnt, rá kellett jönnöm, hosszú távon nekem nem jön be.
Elmúlt a varázslat. Mikor hazaérek, nem akarlak itt találni. –
Hátat fordított és elviharzott.
Képtelen voltam elhinni ezt az egészet. Vége. De akkor is,
ez túl hirtelen történt. Valami kimaradt. Valami, amit nem
vettem észre. Erősen kapaszkodtam az utolsó
reménysugárba. Lassan öltöztem fel, mikor megpillantottam
az eltépett ingem. Lehunytam a szemem és láttam, ahogy
Olivia vágytól reszketve szaggatja le rólam. Nem álmodtam.
Tudom, hogy nem. Nem önként cselekszik. Történt vele
valami. Rá kell jönnöm, mi folyik itt. Nem adom fel! Gyorsan
magamra kapkodtam a ruháim, majd elszántan rohantam el
Oliviától.
 Az elkövetkező napokban az árnyékává váltam, követtem,
és amivel szembesülnöm kellett, a legkeményebb büntetés
volt, amit az élet csak rám mérhetett. Jobban fájt, mint
bármi addig egész életemben. Valóban Simonnal töltötte az
ideje nagy részét. Sőt mi több, nála is töltötte az éjszakákat.
Az egyik nap, amikor Simon lakásából távoztak, Olivia az
ujját díszítő gyűrűt csodálta, majd a fickó nyaka köré
kulcsolta a karját, Simon pedig szerelmesen arcon csókolta.
A látvány olyannyira letaglózott, hogy levegőt is
elfelejtettem venni. Felfordult a gyomrom. Gyűrű? Igent
mondott neki. Megkaptam hát a sorstól, amit
megérdemeltem. Olivia a szívem közepébe döfte a tőrt. Ezt
nem bírom elviselni. Ez már túl sok! Percekig levegőért
kapkodtam, majd minél messzebb akartam kerülni tőlük,
fogtam az összepakolt cuccaim és elhagytam a várost. Több
ilyen képpel képtelen lettem volna szembesülni.
 OLIVIA

Halott vagyok, bár lélegzem

„Nem élhetünk úgy tovább, mintha mi sem történt volna.

Mert ott van a múlt, és ez a múlt megmérgez mindenkit.”
(Végtelen szerelem című film)

Az elkövetkező napokban, miután Nikóval végleg

szakítottam, felgyorsultak az események. Mindent
elkövettem, hogy elhiggye, tényleg új életet akarok kezdeni.
A saját érdekében el kellett hinnie. Brett tanácsára Simont
használtam fel, aki cseppet sem bánta ezt a szerepet.
Beköltöztem hozzá, és amikor tudtam, hogy Niko figyel
minket – mert biztos voltam benne, hogy figyelni fog –,
olyan dolgokat tettem, amiből egyértelművé válhatott a
számára: köztünk végleg vége mindennek. Csakhogy
minden ilyen pillanat engem is kikészített. Ahogy Kevin
mondta volna: az érzelmeidet most szedáltad csak le
igazán. Szerettem Nikót. Életemben először voltam olyan
szerelmes, hogy elhittem: a szakításba bele lehet halni. A
hiánya nem ismert kínokkal szembesített. Amikor nem látta
senki, csendes zokogásban gyászoltam a kapcsolatunkat.
Naphosszat ültem zombiként a kanapén. Hallgattam, hogy a
szívem ütemesen lüktet, kalapál. Lejjebb csúsztam,
felhúztam a térdem, és lehunyt szemmel próbáltam erőt
gyűjteni.
– Jaj, Via, ne szenvedj már ilyen látványosan – tett le elém
egy bögre teát Simon. – Te választottad ezt az utat.
Fogd be!
 – Több legyet üthetsz egy csapásra – lovalta bele magát. –
Bosszút állsz az öcséd gyilkosain, ugyanakkor ez a maffia a
felelős a gépjárműcsalás-sorozatért is. Ha sikerrel jársz, az a
szakmában is hatalmas előrelépés.
– Ezt ugye nem vigasznak szántad? – hüppögtem. –
Rohadtul nem érdekel a csalássorozat. Már semmi közöm
hozzá. Kirúgtak, ha elfelejtetted volna – válaszoltam
indulatosan.
– Nem tudom, mit gondoltál. Nem lehettél olyan naiv,
hogy azt hidd, megmentheted őt, hogy érted majd
megváltozik – válaszolt ő is gorombán. Megvetően emeltem
rá a könnyektől kipirosodott szemem.
– Nem érdekel, mit gondolsz róla. A lényeg, hogy én
tudom, mi az igazság! Más nem számít – bambultam újra
magam elé. – Most ostobának és hiszékenynek gondolsz,
mert nem úgy cselekedtem, amit te helyesnek vélsz.
– Olivia, hogy a híres angol írót, Somerset Maugham-ot
idézzem, az élet egyik furcsa jellemvonása, hogyha az
ember hónapokon át naponta találkozik valakivel, és
bizalmas barátságba kerül vele, már el sem tudja képzelni a
létét nélküle. Aztán jön az eltávolodás… A régi barát egyszer
csak fölöslegessé válik – váltott újra kedves hangra. –
Valóban nem értelek. Én itt voltam neked. Vártam, mikor
veszel már végre észre. Türelmesen vártam rád, mert nem
akadt olyan, aki miatt aggódnom kellett volna – gyengéden
megfogta a kezem. Döbbenten, kitágult pupillákkal
bámultam rá, majd visszahúztam a kezem. – Az hittem,
idővel meg tudom szerettetni magam veled – folytatta
keserűen. – Nem így lett. Még most sem tudom, mi az, ami
téged szerelemre lobbant, de bármi legyen is az, belőlem
hiányzik.
– Simon… én… én… – csuklott el a hangom.
– Nem kell mentegetőznöd, ha egyszer nincs szerelem, azt
sem jósággal, sem nagylelkűséggel nem lehet kierőszakolni
– emelkedett fel, majd újra magamra hagyott.
 A színjáték folytatódott, és a jelek szerint meggyőző volt
az alakításom, ugyanis pár nappal a szakítás után Brett
hívott: Niko elhagyta a várost. Sejtettem is, hol húzhatta
meg magát, hol nyalogatja a sebeit… a mi rejtett kis
zugunkban. Összetörtem. Teljesen magamba roskadtam.
Képtelen voltam elhinni, hogy ilyen könnyen bevette, hogy
ami köztünk történt, nem jelent számomra semmit.
Csalódott voltam, és dühös. Elkeseredésemben már minden
mindegy volt. Tettem, amit tennem kellett.
Brett, Niko korábbi tanácsát megfogadva, azonnal
intézkedett, hogy kapjak néhány alapkiképzést a védelmem
érdekében. Az orosz nyelvleckék is sokkal intenzívebbek
lettek. Mélyen hallgattam arról, hogy Niko a felkészítésemről
már korábban gondoskodott. Húzni akartam az időt. Vártam,
vártam és vártam…
Két héttel később felkészültnek nyilvánítottak a
feladatomra. Készenlétben álltam, mikor jön el az ideális
alkalom a beépülésre. Érzelmek és gondolkodás nélküli
robotként tettem, amit parancsoltak. Nem foglalkoztam
semmivel és senkivel.
Az egyik borús hangulatú délután a kimerítő nyelvleckét
követően zsongott a fejem, amikor Brett lépett a helyiségbe.
– Hamarosan eljön a nagy pillanatod. Izgulsz már? –
vizslatott fürkészően.
– Erre nem lehet felkészülni – bámultam magam előtt a
padlót és a csuklómon függő, Nikótól kapott karkötővel
babráltam. Ennyi maradt nekem belőle. Mindig is
szerencsétlenül alakult a kapcsolatom a férfiakkal.
Folyamatosan értek atrocitások, erre jött Niko, akinek a
felbukkanásával megszakadt az ördögi kör. Én pedig mit
tettem? Elüldöztem magamtól. Hiába volt az egyetlen
célom, hogy őt megóvjam, még mindig rendkívül zaklatott
voltam, fortyogó indulatokkal vívódtam, tele önváddal és
gyűlölettel Brett és Juke iránt.
– Ugyan már! Ki fogod bírni. Hamarosan meglátod, nem is
lesz annyira ellenedre ez a feladat, mint hiszed – jegyezte
meg furcsa hangsúllyal.
– Mit akarsz ezzel mondani? – szorult ökölbe a kezem. –
Nem akarhatod, hogy elveszítsem a fejem – fenyegetően
pillantottam rá.
– Én csak azt mondtam, érhetnek még kellemes
meglepetések a feladatod teljesítése során.
– Én pedig azt mondom: dögölj meg! – Olyan haragot még
nem éreztem senki iránt, mint amit ez az öntelt ügynök
kiváltott belőlem. Ő csak játszik az emberek életével.
Hangos kacagásban tört ki és elindult a kijárat felé.
– Tudod, elgondolkodtam rajta, mi a garancia arra, hogy
ha én belehalok az akcióba, betartod a szavad és békén
hagyod Nikót – kiáltottam utána.
– Semmire sincs garancia! – Fölényes arckifejezésétől
meglódult a pulzusom.
– Ebben az esetben együttműködő jó kislány sincs.
Garanciát akarok. Megmondtam! Addig nem megyek
sehová! – makacsoltam meg magam.
– És azt hogy képzeled? Mégis mit vársz tőlem? – csattant
fel.
– Semmisíts meg minden bizonyítékot, ami a Fantom ellen
idáig összegyűlt. Mindent! – fúrtam a tekintetem az övébe.
– Meghibbantál, ha azt hiszed… – ingatta a fejét.
– Te hibbantál meg, ha azt képzeled, kockára teszem az
életem és nem kérem meg az árát. Szólj, ha teljesítetted az
alku rád eső részét, hogy én is végezhessem az enyémet –
kötöttem az ebet a karóhoz.
Habár nem szólalt meg, a megadás egyértelmű jelei
mutatkoztak rajta.
– Haza akarok menni – fűztem hozzá, amikor ki akart lépni
az ajtón. – Hiányzik a barátnőm – sóhajtottam fel.
Hosszan töprengett, majd megszólalt:
– Rendben, de nem hagyhatod el New Yorkot! Ja, és
festesd be a hajad. Dmitrij, a célpontod a barna csajokra
bukik – tűnt el további magyarázat nélkül.
 Barnák. Legyek barna. Niko is a barnákat szerette.
Előttem…
A gondolatra újra a könnyeimmel küszködtem.
Másnap, miután hazatértem Kirstennel bérelt, New York-i
lakásba, rám törtek az emlékek. A szobám csendes
magányában ücsörögtem, és Niko egyik pólóját
szorongattam. Még éreztem az illatát. Kirsten
aggodalmasan fürkészett a tekintetével.
– Jól vagy? Milyen volt a pszichológiai tábor? – lépett
közelebb. A legrosszabb az volt az egészben, hogy neki is
hazudnom kellett. Tábor. Csak azt nem tudja, milyen tábor is
volt valójában. Kiképzőtábor.
– Remek – húztam el a számat.
– Jó az új frizurád, csak furcsa a barna, jaj, és eltűnt a
frufrud is – lépett beljebb, majd a hajamba túrt. Mély sóhaj
szaladt ki a tüdőmből. Kirsten tekintete az ölemben
szorongatott pólóra siklott.
– Még mindig sokat gondolsz rá?
Hosszan hunytam le a szemem. Annyi minden volt, amiről
nem beszélhettem még neki sem! Felálltam, de egy éles
szúrástól a hasamban visszaroskadtam az ágyra.
Fájdalmasan rándultam össze. Sziszegve szorítottam az
alhasamra a kezem.
– Mi a baj, Via? Rosszul vagy? Jézusom, terhes vagy! –
kapta a szája elé a kezét.
– Jaj, istenem, Kirsten! Dehogyis! – csattantam fel. A
szememet forgattam a drámai rémületén. – Csak mióta Niko
elment, sűrűn begörcsölök. Mielőtt bármit kombinálnál, már
voltam orvosnál – nyomatékosítottam a szavaim azzal, hogy
a szemébe néztem –, aki szerint minden rendben. Nem
vagyok terhes, és a felfázást is kizárta. – Próbáltam
megmozdulni.
– Én sejtem, mi lehet a bajod – köszörülte meg a torkát és
dobta le magát mellém.
– Kíváncsian várom az okfejtését, doktornő – sandítottam
rá.
 – Sűrűn gondolsz rá? Vannak vele szexuális képzelgéseid?
– bámulta a pólót a kezemben.
– Hogy jön ez ide? – ingattam a fejem.
– Szerintem ez nálad pszichés eredetű. Az elmúlt
hónapokban csak a vele való szexről szólt az életed, most
pedig blokkolod magadban a vágyaidat. A szervezeted
sztrájkol – adta a bugyuta magyarázatot.
– Ez badarság – nevettem fel keserűen.
– A görcsök mikor jelentkeznek? Fogadjunk, hogy akkor,
amikor rá gondolsz vagy fantáziálsz róla!
Erre nem válaszoltam, így igennek vette.
– Biztosra veszem, ha átmennél Nikóhoz és szabadjára
engednéd az elfojtott vágyaid, a panaszaid is megszűnnek.
– Nem tehetem. Szakítottam vele – emlékeztettem.
– Mondvacsinált indokot mindig talál az ember – vonta
meg a vállát.
– Te eddig ellenezted ezt a kapcsolatot. Nem lebeszélni
akartál? – Értetlenül néztem rá.
– Nem. Én féltettelek tőle, de láttam, milyenné váltál
mellette. Boldog és kiegyensúlyozott lettél. Ő is szeret
téged – érzékenyült el. – Nektek egymás mellett a helyetek.
Már tudtam, hogy bízhatok Kirstenben. Juke éppen nem
volt otthon, így kihasználtam az alkalmat. A komódhoz
léptem és elővettem az oda készített A4-es borítékot.
– Figyelj most rám, Kirsten! Nagyon fontos, amit mondani
fogok – határoztam el magam. – Itt van ez a boríték. Ha
velem történne valami…
– Mi történne? – ugrott fel rémülten az ágyról.
– Ezt csak úgy mondtam – forgattam a szemem. – Sosem
lehet tudni. Lásd Kevint – akartam hihető magyarázatot
adni. – Szóval, itt ez a boríték. Van benne három levél, az
egyik neked, a másik kettő Nikónak van címezve.
Megtennéd, hogy átadod neki, ha nekem nem lenne rá
módom? De kizárólag akkor, ha történik velem valami –
kötöttem a lelkére.
 – Persze – vette ki a kezemből, de továbbra is gyanakodva
méregetett. – De azt sem tudom, hol találom meg.
– Ha velem bekövetkezne az, amiről az előbb beszéltünk,
ő egész biztosan meg fog keresni téged – sóhajtottam. –
Magyarázatokat akar majd.
– Mondd, Via, mi a fenére készülsz? – szinte zihált. Kitágult
pupillákkal pásztázott, keresett valamit, amivel elárulom
magam.
– Túlélni – meredtem magam elé.
– Jaj, Via! Inkább keresd meg őt, és hozd rendbe a
dolgokat kettőtök közt – ragadta meg a kezem. – Ez így
nincs rendjén.
– Megegyeztünk, hogy nem keressük egymást többé. Nem
fogom újra felbolygatni az életét. Neki ez a
legbiztonságosabb – nyeltem egy nagyot.
– Nem félek én attól, hogy kidobna, vagy visszautasítana
téged. Az a pasi teljesen odáig van érted, biztos, hogy
megbocsájt neked.
Bárcsak ilyen egyszerű lenne! Lehunyt szemekkel
képzeltem el, ahogy egy másik férfi akaratom ellenére
hozzám ér majd. Vajon a testem ösztönösen elárulva reagál
az érintésére? Annak gondolatára, hogy valaha is másik
férfival kezdek és elárulnom Nikót, könnyek buggyantak ki a
szememből. A torkomban dobogott a szívem. Niko úgy bánt
velem, mint egy ritka, értékes ékszerrel, amit egyedül ő
akart birtokolni. Kisajátított magának, nem osztozkodott.
Most pedig táncosnőként kiéhezett férfiak pillantásait,
vágyait kell majd elviselnem. A testem eszköz lesz, hogy a
közelébe férkőzzek annak, akit Brett el akar kapni. Már a
puszta gondolattól is, hogy riszálom magam egy színpadon,
iszonyú megalázottságot éreztem. Hogy Kirsten előtt ne
áruljam el magam, elmentem fürödni, de az ajtóból még
visszaszóltam neki.
– Erről az egészről Juke-nak egy szót sem – néztem
mélyen a szemébe. Biccentett, én pedig becsuktam magam
mögött a fürdőszoba ajtaját. A mosdókagylóba
kapaszkodtam, és perceken át csak bámultam a saját
tükörképem. Elviselhetetlenné vált Niko hiánya.
A neszesszeremre kúszott a tekintetem, ami ott hevert a
kád szélén. Kinyitottam és azonnal kikandikált belőle az a
zacskó, amit Juke nyomott a kezembe néhány nappal
ezelőtt.
– Ez majd segíteni fog. A szer, amit tartalmaz, nagyon
hamar megteszi a hatását – pusmogta.
– Miféle szer ez? Drog? – rémültem meg. Soha nem éltem
hasonlókkal sem.
– Ha olyan helyzetbe kerülnél, amiből nincs kiút, ez majd
segít elviselni a kritikus pillanatot. Segít, hogy ne áruld el
magad az undorral az arcodon. Tompítja az érzékeidet,
miközben ugyanúgy a tudatodnál maradsz. Amikor
beveszed, eleinte az ujjaid elzsibbadnak majd, a tested
pedig bizseregni fog. Olyan érzésed lesz, mintha lebegnél,
és magával ragad az eufória. Csak annyira üt ki, hogy
végtelenül ellazultnak érezhesd a tested, de továbbra is
észnél legyél. Nem fogsz félni – hallottam Juke hangját a
fejemben. – Nem érzel sem fájdalmat, sem
megalázottságot, a tested külön életre kel a gondolataidtól.
Kivettem egy szemet a tasakból és az ujjaim között
forgattam. Aztán amikor újra a tükörbe néztem,
megpillantottam Nikót magam mögött. Gyorsan
megpördültem, de nem volt ott. Vadul zihálni kezdtem. Újra
a tasakban lévő tablettákra meredtem.
Hogy én gátlások nélkül hagyjam, hogy egy férfi fogdossa
a testem? Na, azt már nem. Fogtam az egész zacskót és a
vécébe dobtam. Minden egyes pillanatban magamnál
akartam lenni, ura akartam maradni nemcsak a
gondolataimnak, de a testemnek is. Ahogy arra Niko is
tanított, józanul kellett ezt végigcsinálnom. Ez kellett a
túlélésemhez.
Hisztérikusan nevettem fel a tükörképem bámulva.
Megmarkoltam a mosdó peremét, és ordítani kezdtem.
Olyan hangosan, ahogyan csak a torkomon kifért, amíg már
nem bírtam tovább, és nem jött ki több hang a torkomon. Ki
kellett engednem a fájdalmam. Kirsten szinte rám törte az
ajtót. Reszkető testtel a földre rogyva talált rám. Mellém
telepedett, magához ölelt, belőlem pedig feltört a zokogás.
Kijött. Minden elfojtott kín utat tört, hogy aztán újra
önmagam lehessek.
Két nap múltán, amikor jelzett Juke, tudtam, hogy
elérkezett az idő. Azt várják tőlem, hogy egy számomra
ismeretlen világ részese legyek. Az leszek. Gyerünk, Olivia,
bizonyítsd be, hogy ebben is jó vagy! De előtte még…
Este az egyik legszexibb fehérneműm és egy dögös kis
fekete koktélruhát vettem fel. Beleléptem a piros
tűsarkúmba és elindultam a célom felé. Kiszáradt a torkom,
és hevesen vert a szívem. Minden porcikám reszketett,
amikor beültem az autómba. A lábam begörcsölt a pedálon
az izgalomtól. Mikor megérkeztem a célomhoz, bekopogtam
az ajtón, mielőtt inába szállt volna a bátorságom. Minél több
idő telt el az ajtó előtt várakozva, annál inkább éreztem,
hogy hatalmas nagy butaságot követek el. Felszisszentem a
felismeréstől, és gyorsan olajra akartam lépni, ám ahogy
megfordultam, lecövekeltem. Ott állt előttem Niko földbe
gyökerezett lábbal. Mindketten megilletődötten pislogtunk a
másikra. Annyira más volt! Összeszorult a szívem a
látványától. Teljesen meg volt zuhanva. Biztosra vettem,
hogy azóta nem borotválkozott, mióta kiadtam az útját. Az
arcán dús szakáll nőtt, de még így is elképesztően vonzó
volt, ahogy világított az igéző kék szeme. Ellágyultam a
tekintetétől. Ó, mennyire hiányzott! Nem tudtam úgy
belevágni az akcióba, hogy nem éreztem volna őt még
egyszer, utoljára. Ő lesz az én drogom. Élénk emlékre
vágytam, amibe kapaszkodhatok a holnapi feladatom során.
– Helló! – szólaltam meg végül elsőként.
– Miért jöttél ide? – közelített felém, mialatt alaposan
végigmért. Ott ácsorogtunk a kis kunyhó ajtajában, a
tekintetünkkel egymásba kapaszkodtunk. – Mikor utoljára
találkoztunk, elég egyértelműen a tudtomra adtad, hogy ki
kell szállnom az életedből – tárta ki előttem az ajtót. – Simon
talán már nem akar elvenni téged? – cinikusan rándult a
szája széle, és a kezemen a gyűrűt kereste.
– Holnap kezdem vele az új életem – közöltem a
féligazságot. – De előtte még szeretnék egy búcsúéjszakát.
Veled – suttogtam felé.
A szája megnyílt és a pupillája kitágult a meglepetéstől. A
tekintete elárulta, hogy ő bármeddig képes lenne elmenni
értem.
– Nincs sok időnk – vontam fel a szemöldököm, majd
besiklottam mellette a házba.
Ő is követett, majd becsapta mögöttünk az ajtót. Az egész
belsőm remegett. Abban a pillanatban, ahogy megláttam,
tudtam, hogy Kirstennek igaza volt. Őrülten kívántam ezt a
pasit. Alig vártam, hogy csapódjon az ajtó. Időt sem
hagytam neki, hogy magához térjen, kioldottam a ruhám,
ami lágyan a földre hullt.
 NIKO

A remény mérgező nedű,

én mégis megittam

„Amit irántad érzek, az feltétel nélküli. Nem ítéllek el. Nem

veszítem el a türelmemet. Nem büntetlek meg. Csak
szeretlek. Ennyi az egész. Világos és egyszerű.”
(Alyson Noel)

Az elmúlt hetek a csendes vegetálásról szóltak. A kis

házban, ahová elrejtőztem, minduntalan megrohamoztak az
emlékek. Nem volt pillanat, hogy ne Oliviára gondoltam
volna. Soha nem voltam gyenge ember, de most
megtörtnek és erőtlenek éreztem magam. Ő egy olyan
dolgot adott nekem, amiről nem tudtam, hogy létezik.
Szerelmet! Napokig, mint egy bezárt, sebzett állat
vergődtem, majd szépen lassan kezdtem az egészbe
beletörődni. Nem hibáztattam Oliviát, hiszen a számára
legészszerűbb döntést hozta. Élni akarta az életét.
Ki sem tettem a lábam a házból, még kajáért sem
mentem el, de ha a pia kifogyott, indulatossá váltam. Már
több mint két hét is eltelt, mikor váratlan fordulat
következett be. Éppen a szokásos fájdalomcsillapító adagot
mentem beszerezni. A közelben nem volt egy bolt sem, így
ha már, nekiindultam, nagyobb mennyiségről kellett
gondoskodnom. Az alkohol nélkül nem bírtam elviselni a
hétköznapokat. Már a kis ház közelében voltam, amikor egy
női alakot láttam téblábolni a rejtekhelyem körül. A
félhomály miatt nem láttam őt rendesen. Senki nem ismeri
ezt a helyet rajtam kívül… illetve, de. Egyvalaki! A pulzusom
felgyorsult, a vér száguldott az ereimben. Olivia! Futva
indultam a lépcső felé. Hátulról láttam a nő barna
hajzuhatagát, így gyökeret vert a lábam. Amikor
szembefordult velem, életem legnagyobb meglepetésében
volt részem. Tényleg ő az! Olivia! Letaglózott a látványa.
Tökéletes! Gyönyörű és állatira csinos.
A meglehetősen rövid ruhája alatt a fekete combfixe
kihangsúlyozta a lába szépségét. Dögös! Kibaszottul dögös!
A csipkés harisnyatartó, aminek a széle kikandikált,
különösen felizgatott. Minden különösebb kérés, könyörgés
nélkül úgy álltam a nadrágomban a látványától, ahogy
kellett, pedig még meg sem szólalt. Az alkohol
felszabadította a fantáziám. Tuti, hogy elájultam. Már
megint kiütöttem magam. Olivia sosem festené be a haját.
Akkor kaptam észbe, hogy hozzám beszél. Alig nyertek
értelmet bennem a szavai, csak a látványára koncentráltam.
Nem mertem megszólalni, vagy megmozdulni, féltem, hogy
felébrednék.
A szavai foszlányaiból annyit azért felfogtam, hogy
felkínálkozik nekem. Ma este megkapom, amire vágyom.
Ekkor vált egyértelművé, hogy csak a fantáziám
szüleménye. Ő sosem viselkedne így.
Élénk fantáziám tovább pörgette a fejemben a filmet.
Kibontotta magát a lenge ruhadarabból, én pedig egy
perccel sem akartam többet várni rá. Odaléptem hozzá és
magamhoz rántottam. Keményen, követelőzőn
megcsókoltam. Olyan vágy volt bennem, amilyet még nő
nem ébresztett. A tüzes csók belőle is a legrosszabbat hozta
ki.
– Talán korán érkeztem? – siklott az ujja lefelé a
mellkasomon egészen a nadrágom széléig. Bódult
állapotban eszméltem, hogy térdre rogyik előttem.
– Mire készülsz? – suttogtam rémülten.
– Kárpótollak az elmúlt hetek miatt – nyalta meg a szája
szélét.
 Szikrázó zöld szemével sandított fel rám, mintha
engedélyre várna, de ez csak a játék része volt. Az
övcsatommal babrált, majd pillanatokon belül kiszabadított
a nadrágomból. Biztosra vettem, hogy megint kurvára
berúgtam, és ez is csak egy hallucináció a sok közül, de
nem bántam. Akármit is ittam, ezek után csak ilyet vagyok
hajlandó magamba borogatni. Átadtam magam az
élménynek.
– Olivia – nyögtem, ahogy a merevedésemmel szemben
megnyalta az ajkát. Kissé bizonytalanul kulcsolta rám az
ujjait, de azonnal nagyot rándultam a keze között. Nem, ez
nem lehet álom! – éreztem a puha kezének finom szorítását.
Hangosan nyöszörögtem, a csípőm mozgásával adtam a
ritmust. Lepillantottam és láttam, ahogy az óriásira duzzadt
férfiasságom csodálja.
– Ígérd meg, hogy bennem is ilyen erővel fogsz lüktetni –
pillantott fel rám. Teljesen kész lettem. Folyamatosan
sziszegtem, ahogy nyomás alatt tartott és fel-le mozgott
rajtam a keze. Az alsó ajkamba haraptam, ahogy próbáltam
uralkodni magamon. Le sem tudtam venni róla a tekintetem.
A szeme elszántan csillant felém, majd rám hajolt, és ahogy
megéreztem a nyelve simogatását, morogni kezdtem, mert
megindult a remegés a gerincem mentén. Hihetetlen
élmény volt, mert még sosem élveztem az ajkai közé.
Pontosan úgy csinált mindent, hogy a megkapó élményt
vizuálisan is élvezhessem. Premier plánban láthattam a
szája és a férfiasságom találkozását.
– Olivia – ziháltam. Beindította őt, amilyen állapotba én
kerültem.
Meglepő módon nem kellett utasításokat adnom, érezte,
hogy mire van szükségem. Őrület volt, ahogy dolgozott
rajtam. Hosszú, barna haja a combomat cirógatta. Megszűnt
minden körülöttem, ahogy a forró lehelete izgatott,
önkéntelen mozdulattal beletúrtam a hajába, a fejét
magamhoz húztam, és mélyen a szájába nyomtam magam,
kiszabadultak az ösztöneim. Növelte a tempót, keze és ajka
szinkronban mozgott rajtam. Az egyik kezével a combomat
markolta, miközben egészen a torkáig engedett. Ajkai szoros
gyűrűként záródtak körülöttem. Megfogtam a fejét,
megállítottam, mert éreztem, hogy végem. A közeledő
orgazmus első jeleként megfeszültek az izmaim.
– Nem kell így befejezned – alig bírtam beszélni, de ő
folytatta.
Elvesztem. A nő, aki után az elmúlt hetekben
vágyakoztam, az ajkai közt kényeztette a robbanásra kész
farkam. Belényomultam egy gyors mozdulattal, majd
megálltam egy pillanatra. Égető érzés, és a gyönyör úgy
közeledett, mint egy gyorsvonat. Minden lélegzetvétellel
egyre vastagabb és vastagabb lettem. Ujjaimmal a fényes,
finom, barna hajába túrtam, erősen, de nem erőszakosan
megmarkoltam, finom mozdulatokkal irányítottam.
– Tökéletes vagy – mordultam fel.
Hagytam, hadd gyakoroljon rajtam. Elképesztő volt a
technikája. Szabálytalan köröket írt le a nyelvével, közben a
kezét is bevetette. A szokásos fel-le simogatás és a pörgő-
lassuló nyelvmunka találkozása intenzív kéjérzést adott
nekem a finálé előtt.
– Ó, istenem! – nyögtem, ahogy hátrahanyatlott a fejem.
Lassan szétestem, kétségbeesetten könyörgött a testem az
enyhülésért. Már abban sem voltam biztos, hogy túlélem
majd a robbanást. Intenzíven kapkodtam a levegőt a
merészebb technikájára. – Olivia, el fogok menni –
dadogtam.
Próbáltam elhúzódni, hogy kiengedjen a szájából, de
hiába, ezért inkább rámarkoltam a fejére és tövig nyomtam
benne magam. Fél perc után ismerős érzés tört fel.
Összerándultam, majd egy hatalmasat ordítva elélveztem.
Nem engedett el, és én nem tudtam tovább visszatartani
magam, vadul rángatózott a testem. A gyönyör olyan
intenzívre sikerült, hogy szinte már fájt. Kieresztettem egy
újabb hangos üvöltést, majd mélyeket döftem a szájába.
Hullámokban tört rám az orgazmus, és lihegve próbáltam
túlélni, miközben az ajkai folyamatosan fogva tartottak.
Ilyen gigantikusat csak benne élveztem.
Nem hagyott sok időt, hogy magamhoz térjek. Olivia nem
állt le, tovább izgatott, ami elnyújtotta a gyönyöröm.
Hümmögve ki-be jártam a szájában, majd újra mereven
ágaskodtam.
– Ezt a leckét semmi pénzért ki nem hagytam volna –
szólalt meg.
Lassan tértem magamhoz. Féltem kinyitni a szemem,
mert rettegtem, elillan, mint egy délibáb. Inkább
nyöszörögve duruzsoltam a nevét, majd újra megfeszült az
alhasamban minden izom, mert Olivia nem eresztett el.
– Mondd, Niko, van még benned szufla? – ingerelt.
Lepillantottam rá, és megkönnyebbülten tapasztaltam,
hogy még mindig ott térdel előttem. A tekintetem kereste,
mialatt a kezével tovább izgatott.
– Azért jöttem, hogy megdugj, legalább olyan keményen,
ahogyan az előbb a számmal tetted.
Felállt, az ágyhoz lépett és széles terpeszben ült le rá.
– Annyira kívánlak! – kéjes hangja közelebb csalogatott.
Nem gondolkodtam, pedig kellett volna. Fölé másztam. Feje
felé emelte a karját, így gyönyörű, feszes mellei összeértek,
az én nyelvem pedig a kettő közötti völgybe siklott.
Kezemet eközben a köldökétől lejjebb csúsztattam.
Megrándult, ahogy elértem a célom. Hangosan nyöszörgött.
Alig simítottam meg a szeméremdombját, Olivia tolni kezdte
a fejemet lefelé. Eleresztettem egy mosolyt, majd
engedelmeskedtem határozott mozdulatának. Letérdeltem
az ágy elé és magam felé húztam a testét. A nyelvemmel
kényeztettem, mialatt az ujjaim elmerültek benne. Úgy
tekergett a csípője és úgy szorított a hüvelye, hogy tudtam,
ha belekerülök, nem leszek többé önmagam. Pillanatok alatt
mély torokhangokat hallatott és majdnem elélvezett, így
leálltam. Rémülten pattant ki a szeme, de addigra már
fölötte tornyosultam.
 A combjai között térdeltem, és nyakától lefelé indulva
óvatosan csókolgatni kezdtem forró bőrét. Óvatosan
megemeltem a felsőtestét, csak míg lehúztam róla a kis
szexi fehérneműjét, majd visszafektettem. Lassan
elindultam felfelé, lágy csókokkal borítva a hasát, míg el
nem értem a mellét. Apró köröket kezdtem rajzolni rá a
nyelvemmel, felszítva ezzel a sajgó lüktetést a lába között.
Talpra ugrottam és az ágy előtt ácsorogva finoman
simogattam magam. Nem tudtam betelni a látványával. Ő a
könyökére támaszkodott, hogy rám láthasson. Lassan,
lágyan végigsimítottam a hosszú, kemény férfiasságomon.
Csillapítani akartam a sajgó lüktetést, Oliviát pedig még
inkább feltüzelni. Szerettem volna, hogy legalább olyan
őrülten akarjon engem, mint én őt az előbb.
– Akarlak – nyögte végül. – Érezni szeretnélek – szinte
könyörgött.
Lerogytam az ágyra, gyorsan az ölembe mászott, és mint
egy kiéheztetett ragadozó, már rám is vetette magát. Mély
sóhajok hagyták el az ajkát, ahogy kínzó lassúsággal egyre
lejjebb ereszkedett rajtam. A vállamba kapaszkodott, az ajka
pedig egy „o”-t formált, mialatt magába fogadott.
– Istenem, Niko! Minden centidet imádom – nyögdécselt,
de közel sem voltam olyan mélyen benne. Megragadtam a
csípőjét, magamra húztam, és döftem egyszerre. Eltorzult
arcán elhalt egy sikoly. Újra és újra megismételtem a
mozdulatsort. Mélyen a szemembe nézett, majd átvette az
irányítást. Pillanatokon belül kikapta a gyeplőt a kezemből.
Egy finom, egyenletes ütemben lovagolt meg. A kezem
lecsúsztattam a szeméremajkaira és morzsolgattam a már
olyan jól kiismert pontját. Egyre hangosodó nyögései
árulkodtak róla, hogy jó úton járok. A fel-le mozgás helyett a
csípőjét tekergette, ezzel irányította az ujjaim munkáját.
Elképesztő volt. Beugrott, hogy az előbb mekkorát élveztem
a gyönyörű ajkai közt, melyek most kéjes hangokat
hallattak, és engem is elkapott a gépszíj. A mozdulataira
rásegítettem néhány erőteljes lökéssel. Az egyre
dinamikusabban pulzáló hüvelye rám szorult és remegett a
rátörő élvezet alatt. Erőtlenül hanyatlott rám. Minden
erőmet összeszedtem, gyorsan a hátára fektettem,
miközben végig benne maradtam. Az orgazmusát követően
meglehetősen szűknek éreztem, ahogy szorította a vaskosra
keményedett szerszámomat.
– Olyan kemény vagy, képtelen vagyok levegőt venni –
zihálta. Izgató volt, hogy folyamatos nyomás alatt tartott
odalent.
– Elszoktál tőle – csókolgattam.
Tekintetét az enyémbe fúrta, lassan kihúzódtam belőle,
majd még lassabban toltam vissza magam tövig. Néha
lehajoltam hozzá, és lágyan megcsókoltam. Szeretkezni
akartam vele. A lábát a csípőmre kulcsolta, hogy még
mélyebben érezhessen magában. Imádtam, mikor ilyen
követelőző volt. Egyre gyorsabban, és keményebben
mozogtam benne, kinyitottam a számat, hogy elmondjam
neki, mennyire jó vele, de nem jöttek ki hangok a torkomon,
csak egy mélyről feltörő üvöltés. Mozdulni is képtelen
lettem. Minden izom rángatózott a testemben. Megfeszült
háttal pulzálva, lüktetve élveztem bele. A gyönyörtől nem
bírtam megmozdulni, Olivia vette át az irányítást és apró
mozdulatokkal facsarta ki belőlem az utolsó szuszt is.
– Ez annyira jó! – súgta az ajkaim közé, ahogy rám szorult
és újra elélvezett. Átöleltük egymást és apró csókokkal,
finom simogatással fejeztük be a szeretkezésünket. Hosszan
pihegtünk egymás karjában.
– Bele lehet ebbe halni? – suttogta a fülembe.
– Vannak mázlisták, akiknek sikerül – nyeltem nagyokat.
Halk kuncogása cirógatta a bőrömet.
– Még mindig őrülten kalapál a szívem – lihegett –, a tiéd
is – feküdt a tenyere a mellkasomon. Ekkor pillantottam meg
a kezén a tőlem kapott karkötőt.
– Még mindig viseled – emeltem fel a kezét, és
összekulcsoltam az ujjainkat, de erre nem válaszolt.
 – Nagyon hiányoznak az együtt töltött órák, amikor csak
egymásra figyeltünk. Bezárkóztunk ide, és nem számított,
mi történik a külvilágban – csókoltam a nyakába.
– Niko, kérlek, ha továbbra is így nézel, képtelen leszek
elhagyni téged – közölte komoly arccal.
– Azt hiszem, elég csábító a lehetőség – dédelgettem,
becézgettem. – Mondd, miért csinálod ezt velem? – estem
kétségbe. – Miért teszed ezt velünk? Hiszen szeretjük
egymást. Minden egyes nap belepusztulok ebbe az egészbe.
– A fejem a mellkasára ejtettem.
– Ne nehezítsd meg nekem – rémült meg. A hajamba
szántott.
– Én neked? Hiszen te jöttél hozzám! Az sem az én
döntésem volt, hogy Simonhoz menj feleségül – tettem
szemrehányást. – Mondd csak, őt is ilyen élvezettel
kényezteted?
– Niko, kérlek, ne rontsd el! Ez a búcsúéjszakánk –
suttogta. – Soha többé nem láthatjuk egymást – könnyek
gyülekeztek a szemében.
– Miért jöttél ide? Miért vagy itt, ha nem azért, mert
szeretsz? – kapaszkodtam a lehetőségbe.
– Nem számít, mit érzek. Egyvalami fontos. Ez a helyes
döntés mindkettőnk számára – csorogtak a könnyei, ahogy
kimászott alólam és kipattant az ágyból.
– Hová mész? – tértem riadtan magamhoz.
– Nem lett volna szabad idejönnöm – szedte össze a
holmiját.
– Ne menj el! Kérlek – szinte könyörögtem neki. – Én
csak… én csak beleőrülök a gondolatba, hogy más ér
hozzád. Belepusztulok!
– Ne haragudj, hogy idejöttem – fordult felém, így
láthattam, ahogy a könnyei áztatják az arcát.
– Olivia – ugrottam ki az ágyból, hogy megállítsam. Az
érzelmek nagy hatással tudnak lenni az emberre, akár
haragról, akár szerelemről beszélünk. Benne az első,
bennem a második dúlt. Nem hagyhattam, hogy így menjen
el. – Olivia – zártam őt a karjaimba. – Te ne haragudj! –
dadogtam és lágyan szántottam a kusza tincseibe.
– Fáj, hogy elhiszed, a veled történtek után képes voltam
megnyílni neki. Csak úgy befeküdni az ágyába.
Szorosan a mellkasomhoz bújt, úgy zokogott.
– Ne menj el! Ne tedd ezt! Kérlek szépen! Ne hagyj itt! –
könyörögtem neki. – Szeretlek. – Megragadtam az állát és
magamra emeltem a tekintetét. Az ajkam után kapott, őrült
hévvel lökött vissza az ágyba.
– Ne beszélj, csak élvezz! Engedd, hogy érezzelek!
Nem tudtam ellenállni neki. Forró és kimerítő éjszakát
töltöttünk el egymás karjában, és szinte biztosra vettem,
hogy valamit eltitkol előlem.
 OLIVIA

Csak éles helyzetben derül ki,

kiálljuk-e a próbát

„A tanulópénz szükséges ahhoz, hogy az ember kinyissa a

szemét. Az is tanulóidő, amikor elkezdesz látni, felismered,
hogy mit teszel önmagaddal, mégsem változtatsz semmin
sem. Ilyenkor már nem mondhatod el azt, hogy az eltolt
életedért a másik a felelős, hiszen te hagyod, hogy kapcát
csináljanak belőled. Ha eddig fájt az életed, ezek után
fájdalom lesz a köbön.”
(Dr. Csernus Imre)

Reggel kábultan tértem magamhoz, Nikóval a lábam közt.

Bódultan bújtam hozzá, amikor eszembe jutott, hogy lassan
New Yorkban kellene lennem. Elaludtam. Halálra rémültem,
mert ezt nagyon nem így terveztem. Vele szerettem volna
maradni, amíg elalszik, és még az este visszaautózni a
városba. Brett és Juke nem vehették észre, hogy leléptem. A
szemem dörzsölve az órát próbáltam kivenni. A házőrzőim
hamarosan megsejtik, hogy kirepültem a kalitkából. A lehető
legnagyobb csendben, amilyen gyorsan csak tudtam,
kapkodtam magamra a ruhám. Egy pillanatra megakadt a
tekintetem Nikón, lehajoltam és nyomtam egy puszit az
arcára. Fájdalom hasított belém, nem akartam őt ott hagyni,
elárulni. Soha nem volt az életben szerencsém. Valahol az
úton mindig volt egy kanyar, és mindig olyan irányba
kényszerültem továbbmenni, amerre nem akartam. De most
sem akarok Nikótól elválni.
 – Sajnálom, Niko, de szeretlek! Muszáj ezt megtennem…
érted – suttogtam könnybe lábadt szemmel.
Egészen New Yorkig patakokban folytak a könnyeim, de
már nem is akartam gátat szabni nekik. Ki kellett nyitnom a
lelkem kapuit, szabadjára kellett engednem a bent rekedt
érzelmeket. Megkönnyebbülést, újjászületést vártam ettől.
Jó pár mérföld állt a rendelkezésemre ehhez. Az autómban
az előre összekészített holmijaimmal egyenesen Kurt Brett
lakásához hajtottam. Amikor odaértem, idegesen fogadott.
– Tudod te, mennyi az idő?! – csattant fel.
– Nem, de nem is érdekel. Induljuk most azonnal – estem
pánikba, de nem tudtam volna megmagyarázni, miért.
Felvont szemöldökkel méregetett.
– Ahogy óhajtod – bólintott és pár órával később már egy
repülőgépen ültem Chicago felé, ahol már vártak ránk.
– Az összekötőnk Ivan Szolojov. Biztos emlékszel rá a
vacsoráról – emlékeztetett Brett arra a pillanatra, amikor
még lett volna alkalmam kilépni ebből az őrültségből. A
pasas egy meglehetősen merev arcvonásokkal megáldott
férfi volt. Már a puszta tekintetétől is a menekülés jutott
eszembe. Amikor megtudtam, hogy Niko is orosz, Kirstent
faggattam, volt-e már dolga orosz pasival. „Aha, én
mondom neked, egy orosz pasi vagy maffiózó, vagy
kommunista, vagy alkoholista. Legrosszabb esetben
mindhárom. Ha egyik se, akkor buzi.” Király! Nikóról tudtam,
melyik kategória, de ez az Ivan vajon melyik?
Eltűnődtem Nikón. Nikolaj… habár soha nem hittem volna,
de tetszett a hangzása. Ő annyira más volt, mint azok a
pasik, akiket előtte ismertem. Ez a hatalmas hústorony
viszont rendesen rám hozta a frászt. Oroszul üdvözölte
Brettet, és igen becsmérlően tett rám pár megjegyzést. Azt
hihette, nem értem, de az elmúlt időszakban meglehetősen
intenzíven nyomták a fejembe az orosz nyelvet. A kémkedés
egyik alapfeltétele volt, hogy értsem, ha oroszul pusmognak
a közelemben. Nem ódzkodtam a tanulástól, hiszen már
csak Nikóra tekintettel is érdekelt ez a nyelv, a kultúra és a
mentalitás. Ha már a múltjáról nem kaphattam a
kíváncsiságomat kimerítő válaszokat, legalább a
származásáról tudni szerettem volna, amit csak lehetett.
Megkaptam az eligazítást és a tájékoztatást. Kiderült,
hogy nyertem még egy napot, mert a célpontom jelenleg
üzleti ügyben elhagyta a várost. Bevallom, ettől
fellélegeztem kicsit.
– Felkészültél? Este rajtad lesz a világ szeme – nyaggatott
Brett másnap délután.
– Kétlem – szólalt meg az összekötő. – Csak nézz rá, be
van rezelve. – Erős akcentussal beszélt.
– Csak kicsit feszült – mentegetett Brett. – Ez lesz az első
éles bevetése.
– Éppen ezért aggódom – fröcsögte a másik, majd
elhagyta a helyiséget.
– Itt a fellépőruhád – folytatta Brett lelkesen. – Készülj!
Sajnos nem kísérhetlek el, mert nem mutatkozhatok a bár
közelében. Kiszúrnának, és az végzetes lenne. Valaki
odavisz majd téged. Ha bent vagy, minden csak rajtad
múlik. Még távolról sem használhatunk lehallgatót, Dmitrij
kiszúrná. Nem bízik senkiben. Mindenkit megmotoztat, aki a
közelébe kerül. Még a nőit is. Rendkívül óvatos – nyújtotta át
a ruhának alig nevezhető anyagot, majd kihasználva az
alkalmat, hogy éppen nem bunkó és lekezelő velem,
faggatni kezdtem.
– Mesélj nekem róluk!
Szerettem volna tudni, mire készüljek.
– Kikről? A bandáról vagy Dmitrijről? – vonta fel a
szemöldökét.
– Az oroszokról, a maffiáról. Arról, hogyan keveredtél ebbe
a világba.
Nem akartam egyedül maradni. Társaságra vágytam.
Habár ő nem tartozott a kedvenceim közé, nem szerettem
volna, ha elmegy. Féltem.
– Maffia? Ez a szó nagyon találó – bólogatott –, mert
tulajdonképpen mindenre ráhúzható – dobta le magát velem
szemben. – Tudod, miért használják olyan gyakran? –
Megráztam a fejem. – Mert az újságírók, filmrendezők és a
regényírók olyan képet vetítenek az olvasók vagy a nézők
elé, amelyek téves, kétes elképzeléseket alakítanak ki a
hétköznapi emberek fejében. Gyakran inkább összezavarják
őket, mintsem felvilágosítanák.
– Akkor te minek neveznéd őket? – faggattam tovább.
– Nem tudom, de azért csak gondolj bele… az
igazságszolgáltatás részéről komoly következményekhez
vezetne, ha minden bűnszövetkezetet maffiának nevezne.
Én inkább a hatalom egyik fajtájának látom őket, nem
formális szervezetnek. Egyfajta életmód, vagy inkább vallás,
melynek szabályai hagyományokon és szokásokon alapszik.
Hogy mit jelent a maffia szabályai szerint élni? Ezeknek az
embereknek mindennél fontosabb, hogy mások tiszteljék
őket. Igen kényesek a becsületükre. Bármikor készen állnak
a megtorlásra, ha sérelem éri a személyüket. Nem várnak
az igazságszolgáltatásra. Maguk szolgáltatnak igazságot az
ellenségeikkel szemben.
– Ezzel most ijesztgetni akarsz? – kerestem a pillantását,
jelezve, hogy nem hat meg.
– Figyelmeztetni – somolygott. – Időnként túlságosan
magabiztos és makacs vagy.
Csak annak tűnök. Legbelül reszketek.
– Te élvezed őket üldözni – állapítottam meg.
– A maffiózókat elfogni izgalmas és különleges feladat.
Főleg ezeket, mert szinte elérhetetlenek, hiszen kapcsolatot
tartanak fenn a hivatalos hatalommal. Semmibe veszik a
törvényeket, az igazságszolgáltatást, ugyanakkor a
hatóságok is legtöbbször szemet hunynak a tetteik fölött.
Hát én nem fogok! De ezt éppen egy volt behajtónak
magyarázzam?
– De én csak a munkámat végeztem, te viszont látszólag
komolyan gyűlölőd őket!
– Csodálkozol? Tolvajok, csempészek, gyilkosok. A
becsület és a tisztelet kritikus pont náluk. Tiszteletreméltó
embernek, becsületes férfiaknak vallják magukat – fröcsögte
undorral az arcán. – De mindez náluk annyit tesz, hogy
megtartják az adott szavukat, a tettek emberei, vita esetén
rögtön a lényegre tapintanak, és ha úgy látják jónak,
azonnal véget vetnek a szóváltásnak. Senkitől sem félnek,
nem tűrik a sértegetést, erőszakosan reagálnak rá. Jó, ha
vigyázol te is! Tegyél lakatot a nagy szádra! –
figyelmeztetett. – De minderről eleget beszéltünk a
kiképzéseden is.
– Szerinted van esélyünk lebuktatni őket?
Én biztosra vettem, hogy nincs. Kevés voltam ehhez.
– Ők sem tévedhetetlenek. Csak bűnözők, emberi lények,
és mint olyanok, felelősségre vonhatók a bűneikért és az
általuk okozott károkért – felelte szent meggyőződéssel. – És
a mi feladatunk, hogy ezt meg is tegyük.
– Egyszer kifejtetted, mennyivel veszélyesebbek az
oroszok – mély levegőt akartam venni, de bent rekedt.
– A ruszkik olyan környezetben szocializálódtak, ahol
jutalmazzák a simlis mesterkedést. Csak nézd meg a
pasidat! Nem büntetik azt, aki áthágja a szabályokat. Arra
tanították őket, hogy bármit megtehetnek a túlélés
érdekében. Ez a felfogás bizony kitermelt néhány olyan
embert, akik úgy gondolják, a törvényes utat csak a balekok
járják. Aki ilyen megrögzött gondolkodásmódban nő fel,
abból biztosan bűnöző lesz.
– Nem vagy előítéletes egy kicsit?
– Nem tartom magam annak, de aki odaát bűnöző volt,
bűnöző lesz Amerikában is.
– Ezek a gengszterek nem azért döntöttek úgy, hogy a
megélhetésükért ölni és lopni fognak, mert oroszok, hanem
azért ölnek és lopnak, mert egyszerűen rossz emberek, és
ez független attól, hogy honnan származnak – szálltam vele
vitába.
– Hát jobb, ha tőlem tudod, Olivia, hogy nem minden
fekete és fehér. Ezek farkasokat marcangoló farkasok. A
hazugságokat korrupcióval és képmutatással takargatják. A
világukban csak a gyilkosok és az erősek élhetnek meg.
– Akkor megmondanád, én mit keresek itt? Büntetni
akarsz, igaz? Nem veszi be a gyomrotok – céloztam Simonra
–, hogy beleszerettem Nikóba, egy közülük valóba. De ő
nem rossz ember – fújtattam.
– Ezeknél nincs olyan ember, akinek a kezéhez ne tapadna
vér.
Hangosan mordultam fel.
– Feltételezem, nem csak öldöklés folyik a világukban.
– Miért, azt gondolod, az uzsorakölcsön, a tiltott
fogadások, a prostitúció, a zsarolás talán kisebb bűnnek
számít? – szánakozva pillantott rám. – A te Nikód is közéjük
tartozik, ne áltasd magad. A legrosszabbra is képes
lelkiismeret-furdalás nélkül – rugaszkodott talpra. – Lehet,
most még úgy gondold, hogy a bűn útja izgalmas és
romantikus, hogy a kockázat, a csalás és a lelkiismeret-
furdalás hiánya a siker nélkülözhetetlen tényezője, de
hamarosan felébredsz majd.
– Ne gondold, hogy most elismerően vélekedek róla –
védekeztem. – A tehetségét kamatoztathatná értelmesebb
módon is, de az neki unalmas. Egyhangú neki a tisztességes
munka, mert az figyelmet és áldozatot követel. Időben ott
kellene lennie bizonyos helyeken, az esetek többségében
kora reggel kellene kelnie, vagy késő estig bent maradni. A
bűnözés viszont nem időhöz kötött. Izgalmas és veszélyes.
Kalandnak is felfogható. Emellett azonnali eredményekkel
kecsegtet pénzügyi téren, és néhány esetben az elismerés
tekintetében is.
– Egyszóval a te pasid helyetted a bűnözés kifizetődő,
vonzó útját választotta. A te barátod megveti azokat, akik
tisztességes munkáért állnak sorba.
– Esélyt sem adtak neki, hogy válasszon! – háborodtam
fel.
Hogy mennyire nem ismeri az én Nikómat!
 – Jobb, hogy megszabadultál attól az alaktól. Nem jó
ezekkel keveredni.
– Az az érzésem, hogy szerinted minden orosz bűnös.
– Nem, de kár lenne tagadni, nem szeretem a fajtájukat –
fintorgott. – Ezeknek túl jó a börtön.
– A fajtájukat?
– Ne értsd félre, tényleg nem vagyok rasszista, a
terroristákat gyűlölöm, nem a ruszkikat – magyarázta.
– Persze. Értem én. Én sem vagyok gyilkos, mégis képes
lennék szemrebbenés nélkül kést döfni beléd! – vágtam
vissza.
– Ne legyél már ilyen szerelmes! – üvöltött rám. – Nyisd
már ki végre a szemed! A te Nikód nem az az ember, akinek
hiszed!
– Addig örülj, amíg szerelmes vagyok, mert csak addig
tarthatsz engem sakkban. Egyébként pedig te sem az az
ember vagy, akinek hittelek. Zsarolással kényszerítesz bele
ebbe az egészbe, és se megbánást, se együttérzést nem
látok az arcodon – emeltem meg én is a hangom.
– Miért kellene együttéreznem veled? Hiszen egy orosz
bűnözővel önszántadból hemperegtél egészen ideáig, pedig
tudtad jól, hogy ki is ő valójában. Egy másik meg sem
kottyanhat neked – fröcsögte.
– Honnan veszed, hogy Niko orosz? – kaptam fel a fejem.
Akkor esett le a tantusz, hogy nemcsak én asszociálok rá
folyamatosan, hanem ő is.
– Többet tudok róla, mint amennyit te valaha is fogsz – állt
fel és elindult a kijárat felé.
Többet tud róla, mint én? Vajon milyen titkokat rejteget
még Niko? Gyűlölöm a titkokat. Egy kapcsolat alappillére
számomra mindig is a bizalom volt. Milyen kapcsolat a
miénk? Állandó bizonytalanság, gyanakvás övezi. Hiszen mi
már nem vagyunk együtt – kaptam észbe. Elhagytam őt.
Elvágtam minden köteléket. Fájdalom hasított a belsőmbe,
ha eszembe jutott, mi mindent elkövettem, hogy ne
lelhessen rám. Minden kommunikációs eszközt
hátrahagytam, minden iratomtól, személyes holmimtól
megszabadultam. Én már nem Olivia Clarkként érkeztem
Chicagóba. Az új külsőmhöz új személyazonosság társult.
Anne Logan Grenville voltam.
 NIKO

Nyughatatlan hajsza

„Az ember akkor a legkevésbé önmaga, ha a saját arcát

viseli. Ha maszkot visel, könnyebben elmondja az
igazságot.”
(Oscar Wilde)

A szemem kinyitottam, a reggeli beszűrődő fény égette a

retinámat. Kinyújtottam a kezem és Oliviát kerestem.
Rémülten ugrottam fel az ágyban, amikor nem leltem sehol.
Elment. Már megint elhagyott. Kínok között forgolódtam az
ágyamban. Nem akartam elhinni, hogy a közös,
felejthetetlen éjszakánkat követően ez megtörténhetett. Már
az este tudtam, hogy képtelen leszek kibírni. Nekem csak ő
létezett, senki más. Senkim sem volt rajta kívül, és most
ismét elveszítettem őt. Elment… A francba!
Eszembe jutott a kocsiban a kartonszámra felhalmozott
fájdalomcsillapító, pár üveg igen jó minőségű vodka. Mint
valami alkoholista rontottam ki a házból, kibontottam egyet,
és jó mélyen meghúztam. Lecsúsztam a földre, és percekig
ültem az autóm mellett a kereket támasztva, és azt a helyet
szuggeráltam, ahol tegnap Olivia autója parkolt. Élénk
képek villantak be az estéről. Elment. Búcsú nélkül lépett le.
Még egy levelet sem hagyott. Én pedig itt maradtam
hermetikusan elzárva a világtól. Csak őt láttam a szemem
előtt. Varázslatosan szép és kívánatos volt, mint mindig. Az
enyém volt. De csak volt. Ez számomra a vég. Egyre inkább
gyötörni kezdett a hányinger, a szemhéjam elnehezedett,
alig tudtam nyitva tartani a szemem. Kínoztak az emlékek.
Kábult állapotban még mindig Oliviát láttam magam előtt.
Úgy éreztem, nem bírom tovább. A hiányától, ami gyötört,
kiengedtem magamból minden fájdalmam. Az emberi elme
által elképzelhetetlen hangon ordítottam fel.
Megtébolyultam. Meghaltam. Halott vagyok.
Amikor az alkoholos mámorban összeestem és kiütöttem
magam, legalább nem éreztem semmit, de akkor álmodtam
valamit. Olivia állt felettem és azt suttogta: Segíts! Hol vagy
most, Niko? Szükségem van rád! Félek! Keresd a nyomokat!
Ne hagyj engem cserben, Niko! Szedd össze magad! Nyisd
ki a szemed!
Kinyitottam. Úgy tértem magamhoz, mint aki egy hosszú
álomból ébredt. Levegő után kapkodtam és pánikba estem.
Szüntelen Oliviát szólongattam. Félig részegen támolyogtam
be a házba.
– Olivia! – mantráztam. – Hol vagy?
Segíts! – visszahangzott a fejemben. Hasra estem az egyik
küszöbben, és éles képek villantak az elmémbe. Mint egy
felgyorsított felvétel, jött egyik a másik után. Újra ott állt
előttem, és közölte velem, hogy nem vagyok neki elég jó.
Hirtelen megláttam az arcán az apró rezdüléseket, amelyek
eddig elkerülték a figyelmem, a fájdalmat. A tekintetét,
ahogy Kirsten szobája felé sandít időnként. Újabb
villanásként Juke-ot láttam, amikor rajta kaptam, ahogy
titokban telefonál, majd következő képként, ahogy vitázik
Oliviával a nappaliban. Pörögtek a képek. Olivia önfeledt,
boldog mosolya, amikor megkértem a kezét, majd a merev
testtartása, amikor Simon arcon csókolta.
Tenyeremmel a padlóra csaptam. Én barom! Tudtam, hogy
most már addig nem nyugszom, amíg meg nem értem a
miérteket. Válaszokat akarok! Amikor összeszedtem
magam, az autómba ültem és elindultam New York felé.
Egész úton rakosgattam a kirakós darabkáit, de elég
hézagosnak bizonyult a tábla. Elzavar, új életet kezd
Simonnal, majd egy este eljön hozzám egy búcsúéjszakáért.
Megdugatja magát, majd lelép. Ez nem ő! Ez nem Olivia!
Már az elején látnom kellett volna. Ne hagyj cserben, Niko! –
ismételgette a fejemben a hang. Mibe keveredtél már
megint, Olivia! – Tövig nyomtam a gázpedált. Egyenesen a
lakásukhoz siettem, ahol a hangos dörömbölésemre
felbukkant Kirsten.
– Hol a pokolban voltál idáig? – esett nekem. Meglepetten
pislogtam rá. – Gyere be! Gyorsan! – terelt be a folyosóról,
majd kidugta a fejét, feltérképezve a félhomályba
burkolózott helyiséget, mintha valami csempészárut húzott
volna beljebb.
– Mi folyik itt, Kirsten? Semmit sem értek! – álltam előtte
tanácstalanul.
– Én sem értettem az egészet egészen tegnapig, amíg fel
nem bontottam Olivia nekem címzett levelét. A lelkemre
kötötte ugyan, hogy csak akkor bontsam fel, ha történik
vele valami, de rettenetesen aggódtam, így nem vártam.
Részletesen leírt mindent arról, hogyan kényszerítették őt
erre az öngyilkos akcióra – nyújtotta át magyarázatként a
neki címzett irományt. A levél első mondatait átfutva
felkaptam a fejem.
– Hagyott nekem is egy levelet? – kérdeztem
reménykedve.
– Azt kérte, ha történik vele valami, adjam oda neked –
húzott elő két másik borítékot.
– Ha ezt kérte, akkor miért most adod át? – pillantottam rá
gyanakvóan.
– Mert a filmekben is mindig úgy van, ha ilyen levelet kap
az ember, és csak akkor adja át, amikor már bekövetkezett
a baj: mindig késő. Ha az ember hamarabb tudná az
igazságot, lehet, hogy megmenthetné azt, akit szeret.
Olvasd végig először az én levelemet. Abban leírja, hogyan
húzott bennünket csőbe az a nyomorult Juke – feszült meg
az állkapcsa.
– Juke? Neki mi köze Olivia eltűnéséhez? Hol van most? –
sandítottam körbe.
 – Gőzön sincs. Kidobtam, hogy a lába sem érte a földet!
Egy áruló! – nyelt nagyokat. Én pedig hirtelen minden
hiányzó puzzle-darabot a helyére rakosgattam a levél
segítségével.
Juke! Az a nyomorult! Mindig is egy időzített bomba volt.
Hogy miért nem foglalkoztam vele korábban! Pontosan
tudtam, miért nem. Féltem, hogy felrobban. Hát így is
robbant és pusztított.
– Sajnálom – pillantottam Kirsten felé együttérzően, mikor
a végére jutottam. Tudtam, milyen fontos volt neki Juke.
– Végül is mindkettőnket jól pofára ejtettek – láttam a
keserűséget a szemében.
– Nem minden férfi egy mihaszna élősködő –
bizonygattam.
– Ez itt részletes magyarázattal szolgál majd mindenre –
intett a levelem felé. – Magadra hagylak, olvasd el!
Döbbenten pislogtam, vajon honnan tudja, mi áll benne.
– Te elolvastad? – vált egyértelművé a félszavaiból.
Mélyen megrökönyödtem.
– Persze hogy olvastam. Kotnyeles vagyok – vonta meg a
vállát. – Tudhatnátok már, hogy ne bízzatok rám titkokat –
legyintett. Akkor leesett, Olivia talán pont ebben bízott.
Ismerte jól Kirstent. – Abból jöttem rá, mi folyik itt. Fusd át
hamar, és hozd őt haza! – tördelte a kezét.
Hozzam haza? De honnan? Nem értettem semmit abból a
zűrzavarból, ami körülöttem történt, amíg el nem olvastam
a nekem címzett levelet. Érteni akartam. Gyorsan
kinyitottam az ügyetlenül visszaragasztott borítékot, és
olvasni kezdtem.

Niko, szerelmem!

Tudom, hogy megvan minden okod, hogy haragudj

azért, amit veled tettem. Nagyon sajnálom, de hidd el,
nem volt más választásom. Ha ezt a levelet a kezedben
tartod, utolért a végzetem. Beteljesedett a sorsom, és
 már sosem mondhatom el neked, mennyire szeretlek.
De akkor sem mehetek el úgy, hogy azt gondolod, nem
voltál fontos nekem.
Szeretlek! Bármi történt is, bárki vagy is, te vagy az
egyetlen férfi a földön, aki iránt őszinte szerelmet
éreztem, és akiért mindenre képes voltam. Minden
bizonnyal nem érted, akkor miért léptem le mégis…
Brett ügynök és Juke, nem tudom, hogyan, de rájött, ki
vagy valójában. Alkut ajánlottak a szabadságodért
cserébe. Belementem, mert nem hagyhattam, hogy
elkapjanak téged. Be kellett fejeznem a félbehagyott
akciótervet. Cserében a mellékelt borítékban lévő új
személyazonosságot kapod. Tiszta lapot. Gabriel…
Használd ki! Élj! Légy boldog!
És mielőtt még szemrehányásokat tennél, hogy
létezett volna más megoldás, tudnod kell, amikor ezt a
döntést meghoztam, habár te nem tudtad, körbevett az
FBI és a kezembe helyezték a sorsodat. Nem tehettem
mást. Nem engedhettem, hogy rácsok mögé
juttassanak. Azt nem bírtam volna elviselni.
Ezt a levelet azért írtam, mert nem bízom sem
Brettben, sem Juke-ban. Most, hogy már nem élek,
veszélyben lehetsz. Már nincs miért tartaniuk a
szavukat. Menekülj! Amíg éltem, bármit megtettem
volna, hogy megóvjalak téged.
Egyben biztos lehetsz: az utolsó leheletemmel is
szerettelek téged.
Örök szerelemmel: a te Oliviád

Hiába az elfogyasztott alkoholdózis és a letargia, hirtelen

teljesen kijózanodtam. Már értettem, miért csinálta.
Miattam. Az én irhámat akarja megmenteni. Hogy volt képes
ilyen jól játszani a szerepet? – elképedve ingattam a fejem.
Nem engedhetem, hogy ilyen mélyre süllyedjen!
 Levegőért kapkodva markoltam a levelet. Felemeltem a
vaskos, nagy méretű borítékot és átfutottam a tartalmát.
Valóban, egy gondosan felépített új személyazonosság
lapult benne. Egy új élet. Gabriel Landon… Ez nagyon sokba
kerülhetett neki. Eszembe jutott, mi lett volna az eredeti
feladata. Táncosnőként akart beépülni. Ezt nem teheti! –
estem pánikba. Hogy az én Oliviám idegen férfiakkal
kéjelegjen? Nem engedem!
Gyorsan összehajtottam a levelet, és zsebre dugtam.
– Mennem kell! – indultam a kijárat felé.
– Ho-ho-ho! – ugrott elém a barátnője.
– Ha Olivia bajban van, tudni akarom, mire készülsz! –
bökött a mellkasomra.
– Minden perc számít, nincs időm magyarázkodásra –
toltam el az útból.
– Nem úgy van az! Nem hallgathatsz, mint süket disznó a
búzában! – ordított rám. Nem hagyta magát lerázni.
– Éppen a vásárra viszi a bőrét értem – csattantam fel. –
Kérlek, Kirsten, erre most nincs időnk!
– Hogy akarod megtalálni? Mindent itt hagyott. Az iratait,
a telefonját, a laptopját, még a ruháit is. Felszívódott –
nézett körbe kétségbeesetten.
Ezt addig nem gondoltam végig. Igaza van. Nem akarták,
hogy rátaláljak. Ennek érdekében valószínűleg el is követtek
mindent.
– Segítened kell! – akadt egy remek ötletem. – Hozzá kell
férnem Juke cuccaihoz – merengtem el a lehetőség
kivitelezésén.
– Az nem lesz nehéz – sétált a szobájába. A szememmel
követtem, mire készül. – Ostoba libának gondolt, de mikor
elolvastam Olivia levelét, amit még nem lett volna szabad
kibontanom – vágott bűnbánó arcot –, bizonyosságot
akartam szerezni Juke bűnösségére. Sokszor hagyta a
szobában a laptopját, a jelszót pedig már kifigyeltem.
Előttem nincsenek titkok, ha én tudni akarok valamit… –
nyújtott át egy pendrive-ot.
 – Ez az, amire gondolok? – ámultam el.
– Az! Igazából a történtek után csak keresztbe akartam
neki tenni kicsit. Dühös voltam. Nem tudom, használható-e
bármire is. Lemásoltam a gépén lévő fájlok egy részét, amíg
tusolt, csak utána penderítettem ki. Ez az idióta azt
gondolta, hogy köztünk minden a régiben marad. Nem hitte,
hogy rájövök, mire kényszerítette a barátnőmet.
– Eszméletlen vagy! – öleltem át örömömben, majd Olivia
szobájába szaladtam a gépéért. Bekapcsoltam és átfutottam
az anyagokat. ALG – olvastam a legutóbb mentett mappát.
Anne Logan Grenville – ugrott be azonnal. – Ez lesz az –
kattintottam rá. Ezt a nevet adták neki, amikor Brett ügynök
vázolta a tervet Oliviának. Ezen a néven kellett volna
beépülnie.
– Van benne valami használható? – toporgott mellettem
Kirsten.
– De van ám! Már tudom, hol van Olivia – préseltem össze
az ajkaim.
– És hol? – kukucskált a gépbe.
– Chicagóban – csaptam össze Olivia gépét. – Ezt
magammal viszem – emeltem fel a gépet és a pendrive-ot.
– Veled megyek – jött a hirtelen ötlete.
– Azt nem lehet – torpantam meg. Még csak az hiányzik.
Egy tudálékos, szómenéssel küzdő kísérő.
– Olivia sem akarná, hogy belekeveredj ebbe – ráztam
elszántan a fejem.
– Egy hajóban evezünk. Nekem is fontos Olivia –
háborgott.
– Éppen ezért kérlek, hogy maradj! Szükségem lehet itt
rád! – igyekeztem meggyőző lenni.
– Aha, ez pont olyan bugyuta lerázó szöveg, amilyet én
találnék ki, ha le akarnék vakarni magamról valakit. Úgy
hazudsz, mintha könyvből olvasnám. Tudni akarom, mi folyik
itt! – erősködött.
Valami belső késztetés azt súgta, a segítségéért cserébe
magyarázattal tartozom neki. A francba is! Milyen kórságot
ragasztott rám Olivia? Belső késztetéseim vannak…
– Olivia Kevin halála után bosszúra készült – magyaráztam
neki. – Elhatározta, hogy leleplezi a bandát, akik a halálát
okozták. Be akart épülni közéjük. Akkor szakított velem, de
amikor visszatértem, lebeszéltem erről az őrültségről. Ez a
bizonyos Brett ügynök vezette volna a lehetetlen akciót.
Nagyon nem tetszett neki, hogy Olivia visszalépett.
– A többit már értem a leveléből. Beépülni? Mint micsoda?
– billentette oldalra a fejét. Erre a kérdésre nem szívesen
válaszoltam.
– Mint egy táncosnő – hunytam le a szemem.
Kirsten elkomolyodott egy pillanatra, majd hangos
nevetésben tört ki.
– Olivia? Hiszen még csábítóan mozogni sem tud. Totál
bukta. Ez még viccnek is rossz – hahotázott.
– Sajnos nem az – világosítottam fel.
– Jézus Máriám! Ezt ne hagyd neki! – rémült meg. – Le fog
bukni.
– Nem fog, ha végre kiengedsz az ajtón – emeltem meg a
hangom. – És nem jöhetsz velem! Ez nem gyerekjáték! Juke
is gyanút foghat, ha eltűnsz.
Megadóan eresztette le a vállát.
– De szépen kérlek, értesíts! Tudnom kell, mi van vele –
kötötte a lelkemre.
– Hívlak! – Ígértem meg.
– Nem tudom, mi ütött belém, hogy jobban bízom benned,
mint Juke-ban, aki elvileg a jó oldalon áll. Nemrég még az
ékszereimet is rejtegettem előled a lakásban – hezitált.
– Kirsten – köszörültem meg a torkom. – Nem tolvaj
vagyok, hanem csaló – oktattam ki.
– A szememben nincs különbség a kettő közt – horkant fel.
– Ha ez megnyugtat, nekem sem voltál soha a szívem
csücske – vallottam be neki.
– Olivia viszont mindkettőnknek fontos. Számít ránk! –
mosolyodott el.
 – Ez azt jelenti, hogy nem dugdosod már a tűzhely aljába
az ékszereidet?
Kikerekedett szemmel bámult, én meg elkacagtam
magam az ábrázatán.
– Igen, tudom, hogy ott vannak. Én ugyanis veletek
ellentétben használtam a tűzhelyet – magyaráztam.
– A picsába! Tudtam, hogy nem az a megfelelő hely – fújt
maga elé.
Közelebb léptem hozzá, és komolyra vettem a figurát.
– Szeretem Olivát, és soha nem okoznék neki, vagy annak,
akit szeret, fájdalmat.
– Tudom. És hát, végül is a megállt óra is naponta kétszer
pontos időt mutat – lépett közelebb és megölelt. – Siess! El
ne késs! Te is tudod, hogy képtelen vigyázni magára –
törölgette le a könnyeit.
Elengedtem őt és követtem Olivia, pontosabban Anne
Logan Grenville nyomait egyenesen Chicagóba. Egész úton
imádkoztam, hogy időben odaérjek. Kellemetlen érzések
kavarogtak bennem. Olyanok, melyeket már rég nem
éreztem. Chicago. A hely, ahová, soha nem akartam
visszatérni. Soha! Most mégis kénytelen vagyok, ha meg
akarom menteni a nőt, akit szeretek.
Egy igazi férfi legyőzi a félelmeit. Nekem most jött el az
idő. Ideje volt előbújnom a rejtekemből, és felvállalni a
múltam. Kockáztatnom kellett, hogy megtaláljam a nőt, aki
mindennél fontosabb nekem. A Juke gépén talált anyagból
kiderült, hol akarnak lecsapni. Csak add, hogy ne legyen
késő! – imádkoztam magamban.
Este órákon át a megadott sztriptízbár bejáratánál
várakoztam. Nehezítette a dolgom, hogy nem tudtam,
pontosan ki a célpont. Nem volt túl sok anyag a gépen, csak
kiindulópontnak volt elég. Iszonyúan feszült voltam. Mi van,
ha már elkéstem… vagy ha már rég megtörtént a
találkozás, és elsétált mellettem úgy, hogy észre sem
vettem, vagy megváltoztatták a helyszínt – pörögtek a
gondolatok a fejemben, folyamatos feszültség dübörgött
bennem. Legszívesebben megkerestem volna azt a görény
Kurt Brettet és kitéptem volna a szívét. De ami késik, nem
múlik. Bármi lesz is, ezt nem ússza meg. Egy ártatlan
embert bevonni egy ilyen mocskos ügybe, csak hogy ő majd
learathassa a babérokat… Persze értettem én, hogy egy
ilyen akcióra egy hivatásos táncosnő alkalmatlan. Kettős
játékra lenne hajlamos. Nem vehető készpénznek az
információ, ami tőle származik, csak pénzkidobás lenne az
FBI-nak. Brettnek olyan emberre volt szüksége, akit
könnyűszerrel sakkban tarthat.
Majd megőrültem. Ahogy telt az idő, fogyott a remény, de
nem adtam fel. Tudom, hogy sok bűn van a kontómon, de őt
ne! Őt ne vedd el tőlem! – fohászkodtam, pedig nem
tartottam magam hívőnek. A bár folyosóján bóklásztam, és
egymás után méregettem az alulöltözött nőcskéket.
Egyrészről megkönnyebbültem, hogy nem leltem Oliviát,
másrészről aggodalommal töltött el. Ki tudja, milyen
veszélynek teszi ki magát… Lehet, hogy éppen most…
És akkor pillantottam meg őt egy hivalkodó, testhez
simuló kis ruhában. Azonnal teljesen kész lettem. Az utolsó
éjszakán elhangzott búcsúbeszéde visszhangzott a
fejemben. Feláldozná értem magát. Én meg hagyjam.
Francokat! Ez nekem nem megy! Hagyjam, hogy kockára
tegye az életét, csak hogy az irhám mentsem! Hát nem!
Tudtam, hogy ő tényleg megtenné, bármit kérnek tőle.
Láttam az elszántságot a szemében.
Egyre szaporábban lélegeztem, ahogy határozott
léptekkel közeledett a VIP részleg bejárata felé. Nem bírom.
Én ebbe beledöglök! Akkor inkább lőjenek fejbe. Abban a
pillanatban semmivel és senkivel nem törődve kiléptem az
árnyékból, mögé lopakodtam, hátulról befogtam a száját és
az ellenkezése dacára berántottam őt az első
magánhelyiségbe. Vehemensen küzdött a szorításom ellen;
amíg az ajtó becsukásával voltam elfoglalva, a kezembe
harapott.
– Au! – jajdultam fel. – Megvesztél?
 – Niko! – hitetlenkedett, mikor rájött, hogy én vagyok.
– Bediliztél? – sziszegtem és a fájós kezem dörzsöltem,
ahol ott maradt a foga nyoma.
– Mi a fenét keresel te itt? – ámult el.
– Nem elég nyilvánvaló? Téged! – ingattam a fejem az
ostoba kérdésekre.
– Hogy találtál meg?
– Olivia, kicsim! Nincs a földnek olyan pontja, ahová
elbújhatnál előlem. Én mindig megtalállak – szenvedélyesen
nyomtam a falhoz. A pillantásunk hosszan egybeforrt.
– Még szerencse, hogy ez így van – lágyult el szerelmesen
és a hajamba túrt.
– Nem tudsz nekem hazudni – leheltem az ajkaira egy
csókot. – Nem is akartál igazán elbújni előlem. Szeretsz
engem. Tudom, mire készülsz, de kérlek szépen, ne tedd!
Értem ne! – hunytam le a szemem. – Inkább börtönbe
megyek életem végéig.
A homloka ráncba szaladt, a szavakat kereste, de csak
hang nélkül tátogott, mint egy fuldokló, aki lélegzethez akar
jutni. Nem mert megszólalni, ismert már. Nem tudhatta
pontosan, mennyit tudok.
– Olvastam a nekem írt leveled – adtam meg a
magyarázatot.
– Tudhattam volna, hogy nem bízhatok meg Kirstenben.
Mondtam neki, hogy csak a halálom után juttassa el neked –
mérgelődött.
– Ez nem igaz! Te azt mondtad neki, ha történik veled
valami… Az ő értelmezésében történt is. Eltűntél, és
aggódott miattad – vettem a védelmembe a barátnőjét. –
Nem voltál vele egyértelmű. Ismerhetnéd már.
– Miért vagy itt? – sutyorogta.
– Érted jöttem. Hazaviszlek – elérzékenyülve cirógattam az
arcát.
– Nem! Nem lehet! Te csak ne félts engem! Én ezt
akarom! Te pedig felejts el engem! És most, kérlek, állj el az
utamból – utasított határozottan.
 – Nekem van egy jobb ötletem – szegeztem eltökélten a
falnak. – Olivia, figyelmeztetlek, ha kilépsz ezen a rohadt
ajtón, én fejbe lövöm magam – vettem elő a zsebemből egy
revolvert. Döbbenten meredt a kezemben lévő fegyverre.
– Becsavarodtál? – zihálva fogta meg a pisztolyt tartó
kezem. – Tedd ezt el! – kapkodott levegőért.
– Eszem ágában sincs. Te döntesz – emeltem a fegyvert a
halántékomhoz. Mélyen a tekintetébe mélyedtem. Tényleg
kész lettem volna meghúzni a ravaszt, ha szükséges. A
szabadságáért bármit megtettem volna. Biztosra vettem,
hogy ő is látja az eltökéltséget a szememben. A szája elé
kapta a kezét. – Kicsim, én nem érek ennyit! – ráztam a
fejem. – Ha nem leszek, senki sem tud velem sakkban
tartani – néztem a szemébe olyan megszállottsággal, hogy
magam is meglepődtem.
Mindenre kész voltam, hogy megakadályozzam azt, amire
készült. Tétovázva kapkodta a tekintetét az ajtó és
halántékomra szegezett fegyver között.
– Nem viccelek, Olivia! Komolyan beszéltem. Ha bemész
abba a helyiségbe, én utánad megyek, és ott mindenki előtt
végzek magammal. Ezzel a te akciódnak is egészen
biztosan befellegzett.
– Ne csináld ezt velem! – sírta el magát.
– Nem akarok meghalni, de téged jobban szeretlek az
életemnél. Soha nem engedem, hogy ezt tedd értem! –
nyeltem én is a könnyeim. – Neked kell döntened, hogy
inkább rácsok mögött látsz, vagy vérbe fagyva, holtan. –
Levettem előtte minden álarcom, tudhatta, hogy nem
blöffölök.
– Szemét, aljas gazember vagy! – temette az arcát a
mellkasomba. Karjával a hátamon az ingem markolta. –
Annyira szeretlek, Niko!
– Én is szeretlek téged, Olivia! – leeresztettem a kezem és
megöleltem. – Éppen ezért nem hagyhatom…
Megragadtam a kezét, kiosontam vele a folyosóra, majd
magam mögött húzva a hátsó kijárat felé igyekeztem. Mikor
végre kettesben voltunk, rákezdtem:
– Olivia, te nem vagy tisztában azzal, mire is készültél. Az
alvilág, aminek a kapujában álltál, nagyon nem a te
világod… És már az enyém sem. Olyan dolgokat láthattál,
érezhettél, élhettél volna át, amelyek lehet, hogy örökre
megváltoztattak volna mindent. Bizonyos mélység után
előfordul, hogy nincs többé emelkedés. Féltelek, mert bár
azt gondolod magadról, hogy bármit kibírsz, közel sem vagy
olyan erős, mint hiszed.
– Nem számít, mit kell tennem, ha megmenthetlek –
szorította meg az összekulcsolódott ujjainkat, és maga felé
fordított.
– Miattam ne tedd! Ha kell, feladom magam. Önként
vonulok a börtönbe, de nem fogom hagyni, hogy ekkora
veszélynek tedd ki magad értem.
– Ez nem ilyen egyszerű, Niko. Te is tudod, és én is. Ezek
után soha többé nem lenne nyugtunk. Ez az egyetlen
megoldás, az egyetlen kiút – erősködött. – Én nem tudok
nélküled élni. Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha
miattam esne bántódásod. Ahogy te feladnád magad
szerelemből, úgy én is bármeddig süllyednék érted.
A szavai felértek egy szerelmi vallomással.
– Biztos vagyok benne, hogy nem gondoltál bele, mi
történik, ha valami balul üt ki, és lebuksz. Engem az FBI
csak rácsok mögé zár, de téged a maffia kíméletlen
módszerekkel kivégez.
– És szerinted mennyit kapunk? Életfogytiglant? Sosem
látjuk többé egymást – emelte fel ő is a hangját. – Inkább a
gyors halál, mint egy hosszú élet nélküled.
– Kapunk? Inkább kapok – helyesbítettem. – Neked ehhez
semmi közöd.
– Naiv vagy, ha azt hiszed, Brett megelégedne annyival,
hogy téged sittre vág – fintorgott. – Nekem is be van
rendezve nála egy csinos kis cella.
– Neked? Ugyan miért? Te nem tettél semmi rosszat –
csodálkoztam.
 – Szerinted az nem elég nagy bűn, hogy hónapokig
rejtegettem a Fantomot? Hazudoztam, és szándékosan
félrevezettem a hatóságokat. És ezt Brett is nagyon jól
tudja.
– Ezzel tart sakkban téged? Tagadj! Te nem tudtad, ki
vagyok valójában. Mondd azt, hogy téged is becsaptalak,
kihasználtalak. Én is ezt fogom vallani. Nem lesz
bizonyítéka.
– Azt hiszed, az a pár év börtön érdekel, amit rám akar
sózni? Engem sokkal jobban aggaszt, hogy téged soha nem
engednének ki.
– Jó nagy bajt hoztam a nyakadra – nyomtam a homlokom
a homlokának. Életemben először nem láttam a kiutat.
Mélyeket lélegeztem az illatából. Minden érzékemmel érezni
akartam.
– Kárpótolhatsz érte – érzékien siklott a keze a hátamon.
– Drágán fizetnél ezért az egy alkalomért. Hány évet ígért
be neked? – Tudni akartam mindent, hogy felkészülhessek.
Tele voltam félelmekkel, kételyekkel. Ez most kutyaszorító
volt a javából. Gondolkodnom kellett, szükségünk volt egy
helyre, ahol kitalálhatjuk, hogyan tovább. Megoldást kellett
találnom, mert addig nem nyugodhattam meg.
Jobb híján Oliviával kibéreltünk egy chicagói hotelszobát,
ahol ő a közelségemtől hamar megnyugodott, édesdeden
hozzám dörgölőzve aludta az igazak álmát, amíg engem
majd szétvetett az idegesség. A plafont bámultam és sorra
vettem a lehetőségeinket.
Első, hogy feladom magam, és dutyiba kerülök. Ha
szerencsém van, Olivia megússza, és idővel elfelejt. Ezt nem
bírnám ki – ismertem be magamnak, így ezt a tervet
azonnal el is vetettem.
A következő lehetőség, hogy tényleg golyót repítek a saját
fejembe, így Olivia megszabadul minden lánctól, ami
hozzám köti. De mi lesz utána? Elfelejt, új életet kezd egy
másik férfival. Na, azt még a túlvilágról sem bírnám
elviselni.
 Harmadik választási eshetőség, hogy megszökünk. Együtt.
Védelmezőn karoltam át Oliviát, amíg lázasan járt az agyam.
Igen ám, de akkor soha többé nem lehetne önmaga. Ezzel
nem tudnék együtt élni. Hiszen hogyan is lehetne boldog?
Előbb-utóbb meggyűlölne, megvetne, és még csak visszaút
sem maradna a számára. Hozzám lenne láncolva egy életen
át. Ez minden eddigi lehetőség közül a legrosszabb volt –
mérlegeltem sorra a fejemben kovácsolódó terveket.
Ekkor meghallottam a hangját, ahogy rémülten szólongat:
– Segíts! Hol vagy most, Niko? Niko!
Lepillantottam rá, de döbbenten eszméltem, hogy bár
folyamatosan hallottam a hangját, a szája zárva volt,
valójában meg sem szólalt. Próbáltam felfogni, mi történik.
Hallottam őt, de nem a fülemmel, hanem a lelkemmel. A
szavai nem hagyták el az ajkát, a fejemben teljesedtek ki.
Sokkot kaptam. Ismeretlen érzés volt ez. Ráeszméltem,
hogy akármi lesz is, egyetlen alternatíva elfogadható
csupán: együtt kell ezt végigcsinálnunk. Nekem kell alkut
kötnöm Kurt Brett-tel. Olyan dolgot kell kínálnom neki, amire
mindennél jobban vágyik. Meg kell tudnom, mi lehet az. A
maffiavezér feje? Hát tőlem majd megkapja. Amilyen
ambiciózus a fickó, biztos voltam benne, hogy kötélnek áll.
Óvatosan kibújtam Olivia öleléséből, magamra kapkodtam
a ruháim, és reménykedtem benne, hogy azelőtt sikerül
Brettet megtalálnom, hogy rádöbbent volna Olivia
eltűnésére. Nem volt nehéz megtalálnom az ügynököt.
Bizony ő sem vetette meg az éjszakai életet. Amikor
rábukkantam, épp egy kis szőkét fűzött a bárpultnál.
Hamarjában készítettem is róluk pár felvételt, és reméltem,
hogy a megérzéseim nem csalnak a lány fiatalságát illetően.
Találnom kellett valami fogást rajta.
– Ne zavartassák magukat! Folytassák csak! Megvárom,
amíg befejezi – ültem le melléjük a bárpulthoz, és
jelentőségteljesen a lány kezére néztem, ami már az ügynök
derekánál vándorolt. A legkevésbé sem volt lelkiismeret-
furdalásom, hogy megzavartam a kibontakozó légyottjukat,
hiszen neki sem volt, amikor megzsarolta Oliviát és
tönkretette az idilli életünket. Brett intett a lánynak, hogy
tűnjön el. Szitkozódva igazgatta magát a széken.
– Mondd csak, mennyi idős a kicsike? Tizenhét? –
érdeklődtem a legnagyobb természetességgel.
– Ha azt hiszed, most megfogtál, ki kell, ábrándítsalak!
Nem őrültem meg. Nem fogok egy ilyenen elcsúszni. Nézz
csak utána nyugodtan. Elég érett és tapasztalt a
munkájához – pillantott a lány felé.
– Meglesz, hidd el! – bólogattam határozottan.
– Mit akarsz itt? Hogy kerülsz Chicagóba? – hörpintette fel
az italát a pohárból.
– Oliviáról kell beszélnünk – hajoltam közelebb.
– Miből gondolod, hogy tudom, hol van? – dacosan
felszegte az állát.
– Nem is tudom… talán csak az időjárás-változás miatt
vannak ilyen megérzéseim – vontam meg lazán a vállam.
– Nem tudom, hol van – hárított.
– Látod, ebben most egészen biztos vagyok – húztam el a
szám gúnyosan, és vártam, hogy összeálljon neki a kép.
– Mit csináltál vele? Hol van most Olivia? – harsogta túl a
hangzavart.
– Ha egy emberedet éppen beépíted, nagy hiba őt magára
hagyni, szem elől téveszteni. Ez elég amatőr húzás.
– Neked véged! – kapta elő a telefonját. – Tudom, hogy ki
vagy – fenyegetően villogott a szeme.
– Nem azért jöttem, hogy becsméreljelek, milyen szar
munkát végzel, habár az sem utolsó szempont… – vettem
egy mély levegőt. – Felajánlom a segítségem. Én épülök be
Olivia helyett.
– Már látlak is a színpadon, ahogy próbálod felkelteni a
figyelmüket. Egészen biztosan sikerül majd.
– Te is jól tudod, hogy van valami, amire ezeknek a
bűnözőknek a lányoknál is nagyobb szükségük van. Egy
újabb szakértő tagra, akivel erősíthetik a hatalmukat.
Nekem még háttéranyagra sincs szükségem. A nevem lesz
az ajánlólevelem. Mindenki hallott már a Fantomról.
Egy pillanatra elmerengett, és láttam, hogy tetszik neki az
ötlet.
– El is gondolkodnék ezen, csakhogy te még nem tudod, ki
a jelenlegi vezető a chicagói orosz maffiánál – mondta
bizalmaskodóan. – Ha megtudod, újra fogod ezt a dolgot
gondolni. Az a férfi egy szörnyeteg és te jól ismered. Jobban
is, mint bárki más – vonta fel a szemöldökét
várakozásteljesen, de mivel nem válaszoltam, így folytatta:
– A célpontom Dmitrij Volkov. Így is vállalod a küldetést? –
könyökölt az asztalra.
A név hallatán nem jutott el a tüdőmbe a levegő.
Lefagytam. Álmaimban sem gondoltam, hogy az a férfi a
célpont, aki elől oly sok éve rejtőzködöm, sőt menekülök.
– Tudod, amikor megláttalak Olivia lakásán, azt
gondoltam, hogy ez az egész egy rossz vicc – folytatta. –
Először azt hittem, kezdek bedilizni és rémeket látok, hiszen
te hivatalosan is halott vagy – tárta szét a karját.
Hosszan hallgattam. Ebben megint csak a sors keze van.
Lehet, hogy így akarja jelezni, hogy nem kezdhetek új
életet, amíg a régire végérvényesen pontot nem teszek.
Habár igyekeztem leplezni, feldúlt lettem. Hirtelen rám tört
a rémálom. Hiszen ez a szemétláda az én Oliviámat akarta
odavetni Dmitrij elé, mint egy darab húst. Ismertem Dmitrij
perverz szokásait, így eluralkodott rajtam a kétségbeesés.
– Látom, most esett le, hogy életed legnagyobb ellensége,
Dmitrij fogja kipécézni magának a kis Oliviát.
Egészen biztosra vettem, még csak nem is figyelmeztette
Olivát, mire számítson. Elvesztettem a fejem. Egy
másodperc alatt ugrottam le a székemről és vertem be neki
egyet. A hirtelen mozdulatra esélye sem volt reagálni. Nem
számított a támadásra. Elhatalmasodott bennem az indulat,
így nemcsak egyszer, többször is megütöttem. Mikor
megállt a kezem a levegőben, arra eszméltem, hogy véres
szájjal hangosan röhög rajtam, miközben körülöttünk egy
kisebb tömeg jelent meg. Brett felkászálódott a földről és
intett a nézelődőknek, mintha csak valami baráti civakodás
lenne.
– Édesebb nem is lehetne a bosszúm. Többször is
tönkrevágtad annak idején az akcióm, de most az arcodon
látni a szenvedést, mindenért kárpótol – mondta, amikor
eloszlott körülöttünk a nézősereg.
– Fejezd be! – üvöltöttem a képébe, és a grabancánál
fogva rángattam, de nem úgy tűnt, hogy fél tőlem.
Rátapintott a gyenge pontomra. Az arca árulkodott róla,
hogy tisztában van vele: győzött. Brett Dmitrijt akarta, én
pedig Oliviát. Mindketten tisztában voltunk vele, csak mi
adhatjuk meg a másiknak, amiért úgy epekedik. Itt volt az
ideje kompromisszumot kötni, és felülkerekedni a
sértettségünkön.
– Én épülök be Olivia helyett – jelentettem ki
ellentmondást nem tűrően.
– Te mint tégla? Hiszen évekkel ezelőtt már elbuktál mint
különleges ügynök. Senkinek sem kellesz, senki se bízik
benned.
– Nem vágyom senki elismerésére vagy bizalmára –
horkantam fel. – Én sem bízom már senkiben. Az én célom
csupán annyi, hogy Oliviát megvédjem – csattantam fel.
– Reméltem is, hogy nem álmodozol új életről. Te már
soha nem fogsz úgy élni, mint azelőtt.
– Oliviát mégis ezzel hitegetted – förmedtem rá. –
Kihasználtad a naivságát és veszélybe sodortad őt az önös
érdekeidért.
– Ilyen ez a szakma, te is jól tudod! – vigyorgott pofátlan
arckifejezéssel.
– Ahogy azt is mindketten tudjuk, miért éppen Oliviát
választottad ki erre a feladatra. Vissza akartál vágni nekem,
emellett abban reménykedsz, ha az én figyelmemet
felkeltette és beleszerettem, Dmitrij kegyeit is elnyeri –
préseltem ki a fogaim közt. – Egyvalamit azonban
elfelejtesz. Hiába volt hasonló ízlésünk annak idején, azóta
nagyon mások lettünk.
– Ó, ezzel vigasztalod magad? Egészen biztos vagy te
ebben? Hiszen látom rajtad, mennyire rettegsz még a
gondolattól is, hogy a közelébe kerüljön Olivia. – Kárörvendő
mosolyától újra ökölbe szorult a kezem. – Annak viszont
örülök, hogy tisztában vagy a helyzeteddel. Ha ennek vége,
a fennálló körülmények miatt még feltételesen sem
szabadulhatsz. Ennek eléréséhez még én is kevés vagyok.
Mindent összevetve felettébb rosszul áll a szénád.
Persze hogy tudtam, az újonnan kiépített
személyazonosság inkább csapda volt, mint menekülési út.
Egy nyomkövető, amit rám akasztottak volna.
– Csak arra kérlek, Oliviának ezt ne mondd el! –
sóhajtottam.
– Ő miattad csinálja! – mondta, majd rendelt egy újabb
italt.
– Tudom! És te pont ezt használtad ki.
– Ami azt illeti, téged sem értelek. Képes vagy vásárra
vinni a bőröd érte? – nézett rám hitetlenkedve. – Az
előéletedet tekintve, azt feltételezném, hogy okosabb vagy
ennél. Nem felejthetted el a legfontosabb szabályt: nem
létezhet olyan személy, akit magunk elé helyeznénk.
– Azért mondod ezt, mert nem mentél keresztül azon,
amin én. Mindent és mindenkit elveszítettem. Bűnbakot
csináltak belőlem. Éveken át magányosan tengődtem, mert
a halált választottam. A tévedéseimért, hibáimért drágán
megfizettem, de elhitettem magammal, hogy ez jó nekem
így. Boldog vagyok. Aztán megismertem Oliviát… Azon
kaptam magam, hogy már nem hátrafelé tekintgetek,
hanem előre. Elkezdtem egy új életet felépíteni, felfedeztem
a szerelmet, az álmokat és újra élni kezdtem.
– Milyen megható történet – gúnyolódott. – És nem volt
bűntudatod, hogy ez a nő is viseli majd a te bélyegedet?
– Mire ez az érzés a hatalmába kerített, már késő volt,
benne öltöttek testet a vágyaim. Ajándékként tekintettem
rá, akit ezüsttálcán kínáltak fel nekem az égiek az
elszenvedett veszteségekért.
– Soha nem akartál visszatérni? Nem vágysz vissza
közéjük? – célzott a DEA-re. Egy szánakozó pillantást vetett
rám.
– Azok is bűnözők, csak egyenruhában. Annyi csak a
különbség a DEA és a maffia között, hogy a DEA-nél
törvényesen viselnek fegyvert. Nyakamba varrtak egy
bűntényt, és mehettem a rácsok mögé. Feláldozhatóvá
váltam számukra. Ezek után hamarabb töltöm le a kiszabott
büntetésemet, minthogy újra közéjük álljak – háborogtam.
– Magadra vetted inkább a keresztet? Ugye tudod, nem
sok esélyed van arra, hogy ezt ép bőrrel megúszod… csak
idő kérdése… vagy a maffia végez ki, vagy a hatóságok
csuknak le.
– Keresztet csak a sírra állítanak. Én viszont hiszem, hogy
Olivia megváltoztatja az életem. Ő az én esélyem. Nem
fogom engedni, hogy elvegyék tőlem – húztam ki magam.
– Minden ember sorsa a saját kezében van. Te tényleg
képes lennél egy szeszélyes nő kezébe helyezni az életed? –
rökönyödött meg.
– Nem egészen. Azzal, hogy belém szeretett, ő helyezte az
övét az enyémbe. Felelősséggel tartozom érte. Az én
kötelességem megvédeni őt a fajtádtól. Bármi áron! Te
információkat akarsz. Azt, hogy valaki a téglád legyen. Én
vállalom, de ingyen csak a madarak dalolnak.
– Mit akarsz cserébe? Szabad akarsz lenni? – húzta el a
száját.
– Ostoba kérdés. Ki ne akarna az lenni? De ennek most
nem ez az ára. Tisztában vagyok vele, ahogy az alvilág
megtudja, hogy életben vagyok, mindenképpen eltapos
majd. Hajtóvadászat veszi kezdetét. Még a börtönben sem
lennék biztonságban, hiszen több ezer módja van annak,
hogyan szabaduljanak meg a feleslegessé vált embertől a
rácsok mögött. Szerinted miért nem harcoltam, miért a
menekülést választottam? Azzal is tisztában vagyok, ha
beindítjuk a gépezetet, nem lesz olyan pontja a földnek,
ahova még egyszer elbújhatnék. Mégsem ingyen vállalom
rizikót.
– Ne hadoválj nekem! Ki vele! Mit akarsz cserébe? – szűrte
ki a fogai közt.
– Azt, hogy Oliviát hagyd ki ebből. Védd meg őt! Rejtsd el!
Az ő biztonsága nekem mindennél fontosabb.
– Akkor is aggaszt, hogy mi lesz, ha vakvágányra futunk.
Neked abban a pillanatban annyi, ahogy Dmitrij meglát
téged. Kegyetlen, te is tudod, hogy nála nincs bocsánat. Te
pedig csúnyán elárultad őt.
– Emiatt ne te aggódj! Tudom, mivel érjem el, hogy élve
értékesebb legyek neki. Ismerem őt, jobban, mint a saját
tenyerem. Megvan a szükséges ütőkártyám.
 OLIVIA

Prés alatt

„Találékonysággal, szerepjátszással, csalással,

megvesztegetéssel, korrupcióval az ember szinte bármit
elérhet. Ez olyasmi, amit alaposan fel kell mérni, és meg
kell tervezni.”
(Agatha Christie)

Az elmúlt hetek viszontagságai után Niko karja közt békére

leltem. Mióta elment, nem volt egyetlen nyugodt éjszakám.
Most végre megkönnyebbült a lelkem, hogy a közelemben
tudhattam. Hiába volt a helyzetünk kilátástalan, nem
érdekelt, mert itt volt velem. Nem számított már semmi
más. Biztosra vettem, hogy rátalálunk együtt a megoldásra.
Hason fekve ébredeztem a tegnapi ribancos
öltözékemben. Jól elaludtam este – állapítottam meg kábán.
Felemeltem a fejem és a kis hotelszobában uralkodó mély
csend hirtelen fejbe vert és elbizonytalanított.
– Niko! – ültem fel és szólongatni kezdtem, de válasz nem
érkezett. Megrémültem. Kipattantam az ágyból és
beszaladtam a fürdőbe; reméltem, hogy ott találom, de ott
sem volt. Remegő kézzel a telefonom után nyúltam, amikor
megakadt a szemem az ágy melletti komódon heverő
papírdarabon. Odasiettem és elolvastam:

Szép jó reggelt, szerelmem! Elmentem reggeliért.

Hamarosan visszajövök. Maradj addig nyugton, és ha
lehet, ne keveredj bele semmi hülyeségbe!
Szeretlek: Niko
 Ui.: Megköszönném, ha ez esetben tényleg azt tennéd,
amit kérek tőled!

Megkönnyebbülten roskadtam vissza az ágyra, és hanyatt

vetettem magam. Kábán az arcomat dörzsöltem. Magamban
hálálkodtam, hogy ma reggel nem egy vadidegen férfi
ágyában tértem magamhoz életem legmegalázóbb
éjszakája után. Még a gondolattól is kirázott a hideg. A
fejemben megjelent a kép, ahogy Niko a halántékához
szorítja a revolvert. Begolyózott! Vajon tényleg képes lett
volna megtenni, amivel fenyegetett! Annyit mindenesetre
már tudtam róla, hogy bármilyen őrültségre képes, de azt
azért nem feltételeztem, hogy a saját életét kioltaná.
Vártam rá, de tíz perc elteltével kezdtem kicsit begőzölni.
Szükségem van egy kávéra! Elindultam az ajtó felé, de ott is
várt egy újabb cetli.
Kértelek, hogy ne hagyd el a szobát! Ne idegesíts fel!
Na persze! – vontam meg a vállam. Ugyan mi történhetne
pár perc alatt? Csak egy kávét szeretnék inni lent, a hotel
éttermében.
Ahogy a kilincs után nyúltam, megdöbbenve
tapasztaltam, hogy az ajtó zárva van. Kulcs pedig sehol. Egy
pillanatra elképedtem, de aztán megmosolyogtatott, hogy
mennyire óvni akar engem. Megadtam magam és jobb híján
a fürdőszobába mentem felfrissülni. Kissé feléledtem a
jóleső tusolás után. Egy szál törülközőt tekertem magam
köré, és visszatértem a szobába, ahol meglepetésemre Brett
ügynökkel találtam szembe magam. Kikerekedett szemmel
bámultam rá, miközben levegőt is elfelejtettem venni.
– Helló, Olivia! – üdvözölt, majd alaposan végigmért. Ekkor
lépett elő Niko is, aki felmérte a kínos helyzetet és
védelmezőn elém lépett.
– Vedd fel ezeket! – adott a kezembe egy szatyrot, majd
birtoklón nyomott egy csókot a homlokomra. Mozdulni is
képtelen voltam. Kérdő pillantással néztem Nikóra.
 – Mindent elmagyarázok, ha felöltöztél – közölte és Brett
felé sandított.
A fürdőszobába siettem, és gyorsan felöltöztem.
Türelmetlenül vártam, hogy megtudjam, mire készül Niko.
Meggyőződésem volt, hogy titokban szökni fogunk, erre
idecsődítette a zsarolóm. A belsőm azt súgta, nem fogok
lelkesedni, bármit találtak is ki ezek ketten. Az ajtót résnyire
nyitva hagytam, hogy halljam, miről van szó odakint.
– Kezdem kapiskálni, mi fogott meg benne. Aláírom,
valóban csinos a kicsike – hallottam Brett szavait.
– A szemed is levedd róla!
Niko hangja tele volt indulattal.
– Csak arra leszek kíváncsi, hogyan győzöd meg őt a
tervedről. Legalább olyan makacs, mint te – folytatták az
eszmecserét. Közelebb húzódtam az ajtóhoz, hogy jobban
halljam őket.
– Ha őszinte akarok lenni, egyelőre én sem vagyok
meggyőzve – kihallottam Niko hangjából a bizonytalanságot.
– Nem bízom benned. Valahogy nem tetszik a terv azon
pontja, hogy te vigyázol Oliviára, amíg én beépülök a
bandába. Jól láttam, milyen szemeket meresztettél rá az
előbb.
– Gondolatban azt teszek vele, amit csak akarok! A
valóságban pedig csak annyit, amennyit Olivia enged –
érkezett az öntelt válasz.
Niko indulatainak kitörését megelőzve robbantam be
közéjük, és vontam őket kérdőre.
– Te akarsz beépülni helyettem? – meredtem Nikóra.
– Kezdődik az előadás – széles vigyorral a képén dőlt hátra
a fotelben Brett.
– Ülj le szépen és hallgass végig! – tette Niko a kezét a
vállamra. Meg akart nyugtatni, de a mozdulatával csak még
inkább felzaklatott.
– Nem! – ráztam le magamról. – Nem akarom, hogy a
fejem felett hozzatok döntéseket – háborogtam.
 – Én fogok beépülni helyetted. Új alkut kötöttem –
sandított Brett felé. – Több tapasztalatom van, mint neked.
Számomra kevésbé kockázatos a dolog.
Nem hazudott meggyőzően. Túl jól ismertem már ahhoz,
hogy ne lássak át az álarcán.
– De nem veszélytelen. Nem hagyom, hogy miattam bajba
kerülj – estem kétségbe.
– Miattad? Saját maga miatt. Már így is nyakig merült a
szarban – szólalt meg Brett, miközben én a tekintetem
járattam köztük.
– Meddig tart egy ilyen beépülés? – szegeztem nekik a
kérdést, amit eddig fel sem mertem tenni.
– Niko esetében gyorsan eldől. Két lehetősége van: vagy
azonnal fejbe lövik, vagy visszafogadják. Ha fogadnom
kellene, az elsőre többet tennék. Ezek az emberek nem
szeretik az árulókat – vonta meg a vállát az ügynök.
– Vissza? Hogy értetted azt, hogy vissza? – Kezdtem kissé
hisztériás lenni.
– Jól sejtem, hogy ő a múltadnak ezen részéről semmit
sem tud? – kérdezte Brett elmélkedve. – Alig várom, hogy
elmeséld neki Dmitrijt – fonta karba a kezét várakozóan.
– Megtennéd, hogy befogod a pofádat?! – ordított rá
ingerülten Niko.
– Mi folyik itt, Niko? – Ziháltam az idegességtől. – És
kérlek, ne ködösíts! Nem kérek a féligazságaidból! A teljes
igazat akarom tudni!
Mérges voltam rá. Már megint a hátam mögött avatkozott
az életembe.
– Megvan az a jó szokásod, hogy helyettem akarsz
döntéseket hozni, de ebbe nekem is lesz némi beleszólásom
– füstölögtem tovább.
– Milyen jó szokásom? Hiszen nekem csak rossz szokásaim
vannak – fortyogott ő is. Ellépett tőlem, ledobta magát az
ágy szélére és vett egy mély levegőt.
– Oké, megérdemled az igazságot. Öntsünk tiszta vizet a
pohárba! Röviden összefoglalom, amit tudnod kell – vágott
bele a közepébe. – Nem Amerikában nőttem fel, de ezt már
elvileg tudod. A hajdani Szovjetunióban születtem, ahogy
Dmitrij is. Egy időben nagyon közel álltunk egymáshoz,
később azonban az élet úgy hozta, hogy elváltak az útjaink.
Habár sokáig nem tudtunk egymásról semmit, mindketten
Amerikában kötöttünk ki. Ő kiépített itt magának egy
bűnszövetkezetet, melynek tagjai főként zsarolással jutottak
pénzhez. Én pedig, mint azt már meséltem, a
nevelőszüleimnek hála a DEA-hez kerültem. Eközben Dmitrij
lassan kiterjesztette a tevékenységét a prostitúcióra, tiltott
szerencsejátékra, drogkereskedelemre és persze a nagy
értékű csalásokra is.
– Ekkor vállaltad azt a küldetést, amit nem kellett volna –
raktam össze a dolgokat. – Dmitrijt kellett volna elkapnod.
Helyeslően bólintott, majd folytatta.
– Az élet csúfosan elbánt velünk. Mikor újra szemtől
szemben álltunk, már egyikünk sem volt ugyanaz az ember,
aki annak idején. Tekintettel arra, hogy neki nem volt olyan
szerencséje a nevelőszülőkkel, mint nekem, bűnöző lett
belőle. A nevelőapja sokat verte, nem akadt a közelében
olyan felnőtt, aki megvédhette volna, vagy akire
felnézhetett, így súlyosan sérült a személyisége. Dmitrij
kegyetlenségét a mai napig széles körben ismerik.
Mindamellett megvan az a képessége, hogy elbűvölje az
embereket. Profi szintre fejlesztette a szervezetét. Azokat,
akik ellenszegültek neki, megverette, vagy megkínozta. Itt
meg kell jegyeznem, hogy Dmitrij elég gyakran maga
végezte a kínzásokat. Betegesen élvezte, ha fájdalmat
okozhat másoknak. A bűntényeket, amiket elkövetett,
sosem derítették fel. Tett róla, hogy ne maradjanak tanúk,
akik beszélhettek volna. Hogy honnan tudom mindezt? –
fúrta a tekintetét az enyémbe. – A saját szememmel láttam.
Nem volt bűntudata, nem törődött senki életével.
– Te is a tagja lettél a szervezetének? – ültem le mellé az
ágyra.
 – Igen, de akkorra ő már nem volt más a szememben,
csak egy alvilági gengszter, aki mások gyötrésére,
zsarolására specializálta magát. Nagystílű bűnöző lett, aki a
környezetét terrorizálta. Színpadiasan adta elő a dolgokat,
így mindenki hitt neki. Ő pedig ügyesen kihasználta ezt, így
mára valóban az egyik legveszélyesebb alvilági alakká vált.
Valahogy félelmetesen ismerősnek hangzik ez az egész.
– Nem volt véletlen, hogy pont téged küldtek, hogy elkapd
őt – gondolkodtam hangosan. – Milyen szerepet töltöttél be
a beépülés során?
– Valóban nem volt véletlen, hiszen régről ismertem őt.
Nagyon is jól. Ez benne volt az aktáimban. Pontosan ezért
gondolták azt, hogy az addigi beépített ügynökökkel
szemben én valós veszélyt jelentek rá. A közös múltunk
fényében egyszerűbb beilleszkednem közéjük. És így is lett.
Nem gyanakodott rám, így lettem a pénzügyi tanácsadója. A
fehérgalléros bűnözés fellegvárává fejlesztettem a
szervezetét. A legnagyobb üzleti sikerem az ingatlanokkal
való üzérkedés volt. Rövid idő alatt több száz millió dollárt
kerestem neki. Ám ez sem volt neki elég. Nem mondott le a
gonoszságairól. Halálra kereshettük volna magunkat szépen
csendben, de ő már tényleg nem az az ember volt, akit
annak idején ismertem. Amíg én a tapasztalataimat
rendkívül fondorlatos bűntények kivitelezésére fordítottam,
addig ő nem tudott lemondani a hatalom fitogtatásáról.
Mindenkiben tudatosítani akarta, hogy ő létezik. Elismerésre
vágyott. Megmérgezte a gyors felemelkedés vágya –
hallgatott el hirtelen. Brett ügynökkel nézett farkasszemet,
amitől az az érzésem támadt, valamit még mindig
elhallgatnak előlem.
– Azt mondtad, valaki elárult – biztattam a folytatásra.
– Igen. Kiszivárgott, hogy a DEA-nek dolgozom. Dmitrij
pedig ellenem fordult. A DEA-nél pedig elhintették, hogy
átálltam a másik oldalra. Csapdába kerültem. A DEA le akart
csukatni a csalások miatt, Dmitrij pedig ki akart nyírni az
árulásomért.
 – És te ezek után vissza akarsz térni? Megvesztél? – estem
pánikba.
– Nincs más választásom. Azt nem hagyom, hogy találkozz
vele – nézett újra a szemembe. Haragot, gyűlöletet és
félelmet láttam benne. – Dmitrij a beteges kínzások iránti
vágyát nem csak az ellenségein gyakorolja – adott
magyarázatot. – Nem egyszer voltam a tanúja, hogy az
éppen aktuális nőcskéje holttestét kellett eltüntetnie az
embereinek.
Hosszan hunytam le a szemem. A kezem remegni kezdett.
Gyilkos pillantást vetettem Brett felé.
– Erről elfelejtettél tájékoztatni – kértem számon.
– Mostanában nem találtunk hullákat. Szerintem
visszafogottabb lett. Tudja, hogy szorul a nyaka körül a
hurok.
– Vagy más módot választott a holttestek elsinkófálására –
vágott gúnyos arcot Niko.
– És mi a terved velem? – karba font kézzel vártam, hogy
kifejtse, amiből már elkaptam néhány hangfoszlányt.
– Brett ügynök fog ügyelni a biztonságodra – közölte
mereven.
– Azt felejtsd el! – Olyan hangot akartam megütni, amire
eszébe sem jut tiltakozni.
Megrémített a gondolat, hogy mindent feláldoz, csak hogy
az én testemet, telkemet mentse. Mélyre süllyed, hogy
engem a felszínen tarthasson. Meg fog fulladni – ordította a
belsőm. Meg fogják ölni. Jelenleg én voltam a mérleg
nyelve. Rajtam állt vagy bukott minden. Nekem keltett
megtalálnom az egyensúlyt, hogy mindketten levegőhöz
jussunk, de ahhoz, hogy mindez sikerüljön, nekem is
merülnöm keltett vele együtt.
– Ne avatkozz ebbe bele! – ugrottam talpra. – Maradunk az
eredeti tervnél – léptem Brett elé. – Már döntöttem.
– Érdekes fordulat – dörzsölte az állát az ügynök.
– Na, azt már nem! – sietett utánam Niko. – Habár azt
hiszed, meg tudod magad védeni, nem vagy vele tisztában,
mekkora fába vágtad a fejszéd. Kell valaki, aki figyelmeztet
téged és vigyáz rád.
Mélyet sóhajtott, zaklatottan a hajába szántott, majd fel s
alá járkált a szobában. Hangos veszekedésbe kezdtünk.
– Az az alak egy vadállat! – őrjöngött. – Veszélyes és
neked esélyed sincs ellene. Lövésed sincs, mit fog veled
kezdeni, ha sikerül a közelébe férkőznöd. Emellett szinte
egészen biztos vagyok benne, hogy már az első alkalomnál
lebuknál. Nem úgy viselkedsz, és nem úgy reagálsz, ahogy
ebben a világban szokás. Nekem ez még a bosszú kockázata
ellenére is sokkal biztonságosabb tesz.
– Biztonságosabb, ha azonnal a fejedben egy golyóval
végzed? – Egyre hangosabban vitáztunk.
– Az én életem nem fontos, Olivia, de a tiéd igen! Neked
még van esélyed a boldogságra.
– Én ezt másképp látom. Sajnálom. Szükségem van rád!
Nem hagyom, hogy…
– Csökönyös, makacs nőszemély vagy – vágott a
szavamba.
– Azt hiszem, tudom a megoldást – állt fel Brett, és úgy
helyezkedett, hogy mindkettőnket jól láthasson.
Elhallgattunk és rá szegeztük a tekintetünket.
– Együtt fogtok beépülni – járatta köztünk az ujját.
Dermedten meredtünk rá, de ő elégedetten csapta össze a
tenyerét.
– Felejtsd el! – vágtuk rá egyszerre.
– Ez nem egy felmerülő alternatíva volt – közölte
higgadtan. – Tökéletes – örvendezett. – Együtt van
esélyetek. Olivia ideális függöny lesz, ami elfedi majd a
részleteket, azaz téged – bökött Nikóra. – Dmitrij nagyobb
figyelmet szentel majd Oliviának, mint a valódi
veszélyforrásnak. Fedez majd téged – hangosan
gondolkozott.
– Ezt nem teheted velem – rázta Niko a fejét. – Nem ebben
maradtunk.
 – Változtattam a feltételeken – vonta meg a vállát. –
Igazából örülnöd kellene. Ki tudja, meddig tart ez az egész.
Hónapok, évek… addig nem is találkozhatnátok, mert azzal
veszélyeztetnétek az akció sikerét. De ha együtt mentek,
kedvetekre folytathatjátok a kis afférotokat.
– Én benne vagyok – léptem egy lépést előre. Addig kellett
ütnöm a vasat, amíg meleg.
– Hát én nem! – makacsolta meg magát Niko.
– Na, ide figyelj! – emeltem az orra elé a mutatóujjam. –
Vagy együtt csináljuk ezt végig, vagy sehogy! Itt is érvényes
a szabály: párban dolgozunk, mert úgy biztonságosabb.
– És ha kivégeznek? Azt is párban csináljuk? – ironizált, de
láttam a szemében a félelmet.
– Ahogy mondod, akkor együtt fejezzük be. Nem akarok
nélküled élni – érintettem meg a karját.
– Dmitrijt én sem tartom majd vissza attól, hogy rávesse
magát – fordította Niko a tekintetét Brett felé.
– Én már erre is találtam megoldást. Elveszed őt feleségül
– bökött felém az ügynök. Bizonytalanul egymásra
pillantottunk.
– Honnan tudjuk, hogy ez nem egy újabb csapda?
– Elárulnád, mi jó származik nekem abból, ha
összeházasodtok? – forgatta a szemét.
– Azt hiszed, ilyen naiv vagyok? – mordult fel Niko. –
Tudom, miért akarsz minket megházasítani. Egymáshoz
láncolsz bennünket. Tudod jól, hogy ezek után nem lennék
képes elengedni Oliviát.
– Nem kell ahhoz papír – csóválta a fejét. – Elég rátok
nézni. Istenem! Én akarok a kivégzőosztag elé állni! Nem,
én! Nem! Nem engedem, én fogok – parodizált ki minket. –
Csináljátok úgy, ahogy akarjátok, de jó, ha tisztában
vagytok vele, nemcsak a saját életetekkel játszotok, hanem
a másikéval is.
– Magunkra hagynál minket pár percre? – szólalt meg
Niko. Olyan volt a tekintete, hogy én is megrémültem tőle.
 – Rendben – sóhajtott fel Brett. – Vitassátok meg! Tíz
percet kaptok – járatta köztünk az ujját. – Egy perccel sem
többet. Mire visszajövök, legyen eldöntve, ki megy és
hogyan, vagy mentek a rácsok mögé. Párban. Közös cellát
sajnos nem ígérhetek – húzta be maga mögött az ajtót,
ahogy elhagyta a szobát.
Egy hosszú pillanatig egyikünk sem szólalt meg, csak
bámultuk egymást. Vártuk, hogy a másik kezdjen bele.
– Ez most azt jelenti, hogy hivatalosan is a feleséged
leszek? – szólaltam meg én elsőként.
– Te úgy érzed, ebből az egész beszélgetésből ez volt a
legfontosabb? Amúgy meg eszedbe se jusson kacérkodni a
gondolattal.
Tudtam, hogy meggyőzni keményebb dió lesz, mint eddig
bármikor.
– Szóval csak használsz, de elvenni nem akarsz – fontam
karba a kezem.
Hangosan hördült fel az egyértelmű élcelődésemre, majd
hátat fordított nekem.
– Örülök, hogy te ezt viccesnek találod, mert én cseppet
sem – szuszogott.
Ő nem láthatta, de széles vigyor jelent meg az arcomon.
– Miért gondolta Brett, hogy házasokként könnyebb
dolgunk lesz? – tértem a lényegre.
– Brett úgy véli, ha nem házasokként megyünk oda, a
múlt tükrében Dmitrij gyanút fog. Szaglászni kezdene
utánad. Így is fog, de sokkal hihetőbb a sztorink, ha hozzám
tartozol. Ezenkívül mi még olyan kultúrában nevelkedtünk,
ahol a házasság szent köteléknek számít. Ebben talán még
ő is hisz. Nem nyúlna hozzád… erőszakkal talán nem… bár
én nem vagyok ebben egészen biztos.
Elmerengtem, ez vajon mit jelent, de nem firtattam.
– Én vállalom a kockázatot – bólintottam elszántan.
– De én nem! Ismerem őt. Tudom, mekkora veszélyben
lennél – pördült velem szembe.
 – Ha ennyire irritál a házasság gondolata, akkor mondjuk
azt, hogy a menyasszonyod vagyok – kerestem a pillantását.
Keserű nevetésben tört ki, fájdalmasan rándult az arcizma.
– Azt hiszed, nekem azzal van bajom, hogy hozzád kössem
magam? Én volnék a legboldogabb ember a földön, ha ez
végre megtörténne, mert nem kellene többé rettegnem,
hogy csak úgy lelépsz – sóhajtozott.
– Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, de van egy
olyan érzésem, hogy valami fontosat elhallgatsz. Ki ez az
ember, hogy ennyire féltesz tőle? – böktem ki, ami rágott
belülről.
– Jobb, ha nem tudod. És ha rajtam múlna, sosem tudnád
meg. Éppen ezért kérlek, bízz meg bennem.
– Én ugyanezt kérem tőled – erősködtem. Most nem
hagyhattam magam. – Niko! Szeretjük egymást és
bármelyikünk megy is, tudjuk, hogy gyötrelmes lesz
egyedül. Csináljuk együtt! Kérlek! Ne kínozzuk egymást és
magunkat.
– Félek attól, ami azon az oldalon vár ránk. Ott nem
lehetek ugyanaz a Niko, aki most vagyok – sütötte le a
szemét. – Sok mindent tettem, és tenni kényszerülök majd…
– Éppen ezért kell veled mennem, hogy emlékeztesselek,
ki vagy valójában – siklott a kezem az arcára. – Nekem nem
a tökéletes férfi kell, Niko, hanem akiért megéri
kompromisszumot kötni. Érted, úgy érzem, megéri.
– Szükségem van rád! – temette a tenyerembe az arcát. –
Hogy lásd, nem a kötelékkel van a bajom… – Ellépett tőlem,
majd kutakodni kezdett a cuccai közt. Elővett a táskájából
egy ismerős dobozt. Felnyitotta. A jegygyűrűm volt benne.
– Megőrizted? – szöktek a könnyek a szemembe.
– Már hogyne őriztem volna meg! Miután kipenderítettél,
nem maradt más, csak a remény – tartotta a szemét a
gyűrűn. – Össze akartam kötni veled az életem. Amikor
megkértelek, komolyan gondoltam, és tudom, amikor igent
mondtál, te is így éreztél.
 Odaléptem hozzá és megfogtam a kezét, amelyben féltőn
fogta a gyűrűt.
– Igent mondtam akkor is, ahogy most sem csak az akció
miatt leszek a feleséged.
– Dmitrij alaposan utánunk fog nézni. Blöffölni egyenlő
lenne a lebukással. Rendesen lenyomoz majd téged is.
Senkit nem enged a közelébe addig, míg át nem esett a
biztonsági protokollon.
– De az én előéletem nem éppen a legkedvezőbb. Ha
rájön, ki vagyok valójában. Behajtó voltam –
aggodalmaskodtam.
– Az a lehető legjobb, hidd csak el. Anne Logan Grenville-t
pedig felejtsd el! Ő túl unalmas. Oliviaként ahhoz értesz,
amire nekik szükségük van. Átlátsz az embereken, irányítod
őket, uralkodsz felettünk és időnként a szemükbe hazudsz.
Imponálni fog neki.
– Sosem tettem ilyet – vágtam sértődött arcot.
– Erről most nem nyitnék vitát. Elég, amit ő hisz majd.
Láttam rajta, hogy zavarban van. A száját összepréselte,
majd az öklébe zárta a dobozt.
– Ezt el kell napolnunk, mert én továbbra is ellenzem ezt
az egész őrültséget. Egyedül megyek! Ha ép bőrrel
megúszom, és kiszálltam, elveszlek – jelentette ki.
– Ez aztán a leánykérés. Mindig ilyenről álmodtam –
csattantam fel.
– Már akkor, amikor megismertelek, tudtam, hogy nem
vagy könnyű eset. Megszenvedek majd érted – forgatta a
szemét. – A lánykérés rész már megvolt, nem emlékszel?
Csak akkor más volt a felállás. Mégis, mit vártál a jelen
helyzetben? Térdre borulok előtted, és magammal rántalak
a mélybe? Ez legalább olyan fájdalmas nekem, mint neked.
– Fájdalmas? – Elhatalmasodott rajtam a pánik. – Azt
hittem, örömmel töltenéd be a férj szerepét és használnád
ki ennek minden előnyét – duzzogtam.
– Az előnyöket enélkül is – emelte a gyűrűt a magasba –
élvezhetem.
 A haragomba kapaszkodva törtem ki.
– Oké! Elmondom, mi lesz. Két verziót vázolok. Te döntesz,
melyik utat választod – szűrtem ki mérgesen az ajkaim közt.
– Egy. Semmibe veszel, és egyedül vágsz ebbe bele. Ez
esetben én is semmibe veszlek, és már most mondom, hogy
nem várok rád éveket. Nem fogom minden egyes nap
lerágni a körmöm. Nem fogok a négy fal közé zárva azon
merengeni, vajon túlélted-e a soron következő napot. Vajon
mit követtél el annak érdekében, hogy újra bandataggá válj.
Nem fogok azon töprengeni, hány nőt döntesz meg, hogy
elhitesd, menő csávó vagy.
Ó, dehogyisnem! – reszketett a belsőm. Meg akart
szólalni, de felemeltem a kezem és megemeltem a hangom,
ahogy folytattam:
– Nem akarok idegroncs lenni a gondolattól, hogy élvezed,
amit csinálsz és már eszedbe sem jutok. Ha egyedül mész,
egyedül maradsz. Én elmegyek, ahová Brett küld, és látni
sem akarlak többé – nyeltem vissza a könnyeim. – Azzá
válsz, akivé csak akarsz, de akkor engem felejts el! Én pedig
keresek magamnak egy férfit, aki szeret, akire számíthatok,
aki nem lök félre az útból a nehéz helyzetekben sem, aki
nem retteg egy nyamvadt gyűrűt az ujjamra húzni, és nem
lesz gyáva gyereket csinálni nekem – lovaltam bele magam.
– Ezt nem teheted! – lépett közelebb, de megálljt
parancsoltam a kezemmel.
– Kettő. Felhúzod azt a vacakot az ujjamra, elveszel és
bármi jön, együtt csináljuk végig. EGYÜTT!
– Ez nem fair tőled – küszködött a könnyeivel ő is. Vadul
zihált tehetetlenségében.
– Tőled talán fair, amit tőlem vársz el? – nagyot nyeltem,
és rendíthetetlenül acéloztam meg magam.
– Reménykedem benne, hogy a kezdeti sokk után
megenyhülsz majd, és hideg fejjel is végiggondolod a
dolgokat. Rá kell döbbenned, milyen veszélyes is ez az
egész – igyekezett kitartani az álláspontja mellett.
 – Hiú ábrándokat kergetsz – fontam magam előtt össze a
karom. – Lejárt az időnk – közöltem vele. – Akkor mi legyen?
Nem mozdult, én pedig nem bírtam tovább. Kiszaladtak a
könnyek a szememből.
– Értem. Akkor én most elmegyek Kurttel – említettem a
keresztnevén az ügynököt, mert tudtam, ezzel megadom
Nikónak a kegyelemdöfést. – Isten veled, Niko! – köszöntem
el és határozott lépésekkel indultam az ajtó irányába.
– Várj! – szólalt meg, amikor már a kilincsért nyúltam.
Fellélegeztem, és felé fordultam. Két lépéssel mellettem
termett, elkapta a karom és magához húzott. Elővette a
gyűrűt a zsebéből, kiemelte, majd gyengéden megfogta a
kezem és az ujjamra csúsztatta.
– Nem nyúlhat hozzád senki rajtam kívül – fújtatott. –
Érted? Soha! Annyira nem vagyok jó ember, hogy ezt
bárkinek is megengedjem.
Habár nem ez volt életem legromantikusabb pillanata,
elérzékenyültem attól, hogy ennyire szeret és ragaszkodik
hozzám. Akart engem. A magáénak tekintett.
– És melyik alteregódhoz is megyek feleségül? –
suttogtam felé.
– Nem lesz álca. Hozzám kell feleségül jönnöd – lehunyt
szemmel folytatta: – Nikolaj Andrejevics Volkovhoz – nyelt
egy nagyot.
– Volkov? – ámultam el. – Azt mondtad, Volkov? Mondd,
hogy Dmitrij nem a te…
– Testvérem – fejezte be helyettem. Hangosan fújta ki a
levegőt. Ez hát, amit olyan nagyon titkolt előttem.
Megadóan emelte rám a megtört, mélykék szemét.
– Hát ezért gondolja azt Brett, hogy nem fog téged
azonnal megölni – kaptam a kezem a szám elé.
– Valahogy úgy! – bólogatott. – Nekem pedig pontosan
ezért is van rád szükségem. Segítened kell túlélni. Nem a
haláltól félek, Olivia. Dmitrij hihetetlen módon tudja
manipulálni az embereket. Rávesz bárkit bármire. Félek a
hatása alá kerülni, és nem azért, mert ne tudnám, mi helyes
és mi nem az, hanem azért, mert amíg ő minden
lelkiismeret-furdalás nélkül agyon lőne engem, én még
mindig nem lennék képes meghúzni a ravaszt, de ha téged
veszélyben érezlek, nincs az az ember, akit ne állítanék
félre.
– Ez esetben nem értem, miért akartad ezt egyedül
végigcsinálni. Vágjunk bele, Nikolaj! Majd meglátod, együtt
igenis elkapjuk a rosszfiúkat! – fúrtam elszántan a
tekintetem az övébe, és biztatóan szorítottam meg a karját.
– Nem tudom, mikor ébredsz rá arra, ezeket nem lehet
rácsok mögé juttatni. Dmitrijtől csak egy módon lehet
megszabadulni. Valakinek vesznie kell. Vagy ő, vagy én… és
ezt mindketten tudjuk.
– Éppen ezért kell melléd valaki, aki vigyáz rád, és
megfékez, ha szükség van rá.
– Ez lennél te? Hogyan állítanál le? – hitetlenkedett.
– Megvannak a módszereim, ne aggódj! Itt az ideje, hogy
most te bízz meg bennem! – nyomtam egy hosszú csókot a
szájára.
 NIKO

A legnagyobb lelki
megpróbáltatás: a tűrés

„Aligha lehet valaki mellett hazugságban élni… egy idő

után a hazugság rád ül, megmérgez, befeketít minden szót,
minden csókot, minden érintést.”
(Mia Asher)

Miután Olivia elkönyvelte, hogy igent mondtam az

eszeveszett tervre, beterelte Brett ügynököt a szobába, aki
nem rejtette véka alá, hogy a kezében lóbálja a
szabadságom kulcsát. Nem maradt választásom. Csapdában
vergődtem. Megvetően néztem a fogva tartóimra. Nem is
hallottam, miről társalognak, mert a saját gondolataim
hangosabban harsogtak a fejemben.
Nikolaj Andrejevics Volkov. Ezer évnek tűnt, mióta ezt a
nevet utoljára hangosan kiejtettem a számon. Nikolaj halott.
Kigyomláltam utána mindent. Kiirtottam, mint a gazt.
Keserű lett a szám íze, a gyomrom pedig felkavarodott.
Nem! Nem! Nem akarok újra Nikolaj Volkov lenni! Ő
meghalt. Nem létezik. Eltemettem… és vele együtt Nikolaj
legsötétebb énjét is. Olivia nem tudhatja meg, miért félek
újra azzá válni, aki voltam. Dmitrij… El sem mertem
képzelni, mi lesz, ha találkoznak egymással. Megannyi
kétely, kérdés kavargott bennem. Olivia meg fogja tudni,
milyen ember voltam valójában. Mi lesz velem, ha ráébred,
mennyire labilis személyiség vagyok? Mióta kikerültem
Dmitrij hatása alól, újra önmagammá válhattam, de ha
ismét találkozom vele, vajon képes leszek megakadályozni
az átváltozást? A hipnotikus tekintete és a kötelék, ami
hozzá fűz, térdre kényszerít, kirúgja a lábam alól a talajt és
az életünkért esdekelve a rabszolgájává válok. Nem akarom
feltépni a sebeket! Nem akarok visszasüllyedni! De mit
tegyek?
Mire magamhoz tértem, Olivia nem volt a szobában, csak
Brett fürkészett a röntgentekintetével.
– Mikor fogsz mesélni neki Nikolajról? – szegezte nekem a
kérdést.
– Miről? – ráncoltam a homlokom. – Ja! Egyelőre nem
fogok. Képtelen vagyok rá – szűrtem ki a fogaim közt.
– Te tudod, de hamarosan magától is rá fog jönni
mindenre – fonta karba a kezét.
– Tudom, de amíg lehet, nem zaklatom fel. Addig talán
nekem sem muszáj szembesülnöm a tényekkel.
Mindamellett a teljes igazságot csak a megfelelő pillanatra
tartogattam. És ez nem az volt. Ki tudja, talán nem is lesz rá
szükség…
– Miben reménykedsz? – ingatta a fejét Brett. – Vannak
dolgok, amelyek elkerülhetetlenek. Ez is egy ilyen.
Óhatatlan, hogy beavasd, ha együtt vágtok bele.
Felvilágosítalak: bárhogy ügyeskedsz is, soha nem teheted
meg nem történtté a múltat.
– Kösz a kioktatást! – küldtem felé egy gyilkos pillantást.
– Fel a fejjel! – lépett közelebb és hátba veregetett. A
lelkem egy eldugott zugában éreztem, leszarja, mi kavarog
mélyen bennem. – Akkor sem értelek – szekált tovább.
Élvezte, hogy gyötörhet. – Ha elmesélnél neki mindent,
fejvesztve menekülne tőled, és nem kellene azon aggódnod,
hogyan beszéld le arról, hogy veled tartson.
A bensőmben feltámadt a kétségbeesés és a harag. Hogy
elveszítsem? Soha!
– Nemcsak hogy nem tartana velem, de el is hagyna
örökre – gondoltam bele, és savanyú képet vágtam.
 – Inkább megvárod azt a pillanatot, amikor már Olivia sem
fordulhat vissza. Tényleg egy nagy szemétláda vagy –
olvasta a fejemre. Undort fejezett ki az arca, ahogy
bólogatott. Én is pont ugyanezt éreztem iránta… és
önmagam iránt is. Viszolyogtam magamtól. Nehezen vettem
levegőt, mintha mellbe vágtak volna egy baseballütővel.
Ekkor előkerült Olivia is.
– Nos, akkor nem maradt más hátra – csapta össze a
kezét. – Hogyan fog működni? Az FBI hamis papírokat állít ki
a házasságról? – érdeklődött Brettnél.
– Nem egészen. A legegyszerűbb, ha valóban
összeházasodtok. Ezzel két legyet ütünk egy csapásra. Nem
kell felkeresned Dmitrijt, ő talál majd meg téged. A kémei
azóta is figyelik, hol bukkan fel Nikolaj Volkov neve.
Másodsorban pedig a szerelmesek végre egymáséi lehetnek
– ironizált.
– Én azt reméltem, nem Nikolaj Volkov veszi majd el
Oliviát – csúszott ki a számon.
Olivia döbbent tekintetétől Brett hangos kacagásban
robbant ki. Mulattatta, hogy ő érti azon félelmeim, amit
Olivia még csak nem is sejt.
– Ne ess már pánikba! Mindenre van megoldás – szólalt
meg Brett. Olivia arcáról viszont a legrosszabbat olvastam
le.
– Félreérted a helyzetet – fordultam Oliviához. – Szeretlek,
nem akarom, hogy Nikolaj Volkov felesége legyél. Én azt
akarom, hogy hozzám tartozz.
– És ki vagy te? – horkant fel Brett, mint valami
erkölcscsősz. – Meg tudnád mondani? Na ugye! – helyeselt a
reményvesztett ábrázatom láttán. – Egy senki vagy. A
törvények értelmében halott ember, tulajdonképpen nem is
létezel. Azok szemében, akik ismertek, pedig csak egy
hitszegő.
Szégyenkezve sütöttem le a szemem. Olivia pillantását
magamon éreztem, és ettől csak rosszabb lett.
 – Szállj le róla! Nem a neve a lényeg. Bárhogy hívhatnák,
nem a nevéhez megyek hozzá, hanem az emberhez, aki itt
van legbelül – lépett mellém és a mellkasomra tette a kezét.
– Nem nyitok erről vitát. Ideje lépni. Most jön csak a
neheze – préselte vékony csíkká az ajkait Brett.
– Mire gondolsz? – billentette oldalra a fejét Olivia.
– Minden mozdulatotok arról kell, hogy árulkodjon:
megvesztek egymásért. Le sem tudjátok venni egymásról a
kezeteket. Szexuális túlfűtöttséget, züllött feslettséget,
gátlástalan mindenre elszántságot kell sugallnia minden
mozdulatotoknak. Dmitrijnek el kell hinnie, hogy Nikolaj
ugyanaz az ember, mint volt.
Nem mertem Oliviára nézni. Nem akartam szembesülni
azzal, amit a szemében látok.
– Ez minden bizonnyal menni fog – lepett meg az
elszántságtól csengő hangja. Ráemeltem a döbbent
tekintetem.
– Ugyanakkor elengedhetetlen a túléléshez, hogy feltétel
nélkül meg is bízzatok egymásban – fűzte hozzá Brett.
Tudtam, ezen része inkább rám vonatkozik, mint Oliviára.
Brett szerette volna, ha kitálalok neki mindent, de erre még
nem álltam készen.
– Nincs több titok, mert akkor inkább bele se kezdjetek. Ha
Dmitrij rájön, hogy átveritek őt, beláthatatlan
következményei lehetnek – folytatta a szentbeszédet.
– Nem annyira beláthatatlan az. Azonnal holtan végezzük
– ingatta a fejét Olivia. – Nincsenek titkaink egymás előtt –
állította meggyőződéssel. Egyikünk sem szólalt meg, de
Brett bíráló tekintete nem hagyott nyugodni.
– Naiv vagy – köszörülte meg a torkát, mire összeszűkült
szemmel figyelmeztettem, ki ne nyissa a száját.
– Ezzel most mit akarsz mondani? – nézett rá kérdőn
Olivia. Brett velem nézett farkasszemet. Alig láthatóan
jeleztem neki, ha megszólal, azt nem ússza meg.
– Én semmi különöset – pillantott rám. – Dmitrij gyengéi a
csinos nők, és felettébb hasonló az ízlése az övéhez – bökött
rám. – Dmitrij is szereti a vonzó, barna nőket – somolygott
felém. Hogy dögölne meg! Ha ezzel kivágni akarta magát,
csak rontott a helyzeten. Miért kell rajtam csámcsognia! Én
már egyébként is a szőkéket szeretem. Azaz csak egy
szőkét, aki most éppen barna.
– Ne légy naiv, Niko! Dmitrij számára ez dupla kísértés
lesz. Azért fog benneteket életben hagyni, mert azzal akar
majd büntetni, hogy elcsábítja az áruló testvére feleségét. –
Azt hittem, ott helyben kitépem a szívét, fenyegetően felé
léptem, de nem állt le, folytatta: – Ezzel érzékelteti majd,
hogy minden megilleti, ami az öccsét. Sosem bocsátja meg
a fivérének, hogy neki jutott a gondtalanabb ifjúkor. Bár ha a
végkifejletet nézzük, valójában semmi különbség sincs
kettőtök közt – célzott arra, hogy Dmitrij és én is a
hatóságok célkeresztjében állunk.
– Oliviát nem fogja megkapni. Ő csak az enyém! –
csattantam fel, hogy a szoba falai beleremegtek.
– Dmitrijt fel fogja tüzelni, ha azt látja, hogy szerelmes
vagy. Ezt te is jól tudod. Mindig is azt akarta, ami a tiéd –
intézte hozzám a szavait.
– És mit javasolsz, hogy ez ne következzen be? –
méregette a gyanútlan Olivia.
– Nem tehet semmit, az az ember egy beteg állat. Talán
nem árt, ha megtanulod megvédeni magad, vagy… – De
még mielőtt befejezte volna, közbeszóltam.
– Vagy hagyjuk ezt az egészet! Csukj le inkább –
nyújtottam felé a két kezem, hogy tegye rá a bilincset. – Így
senki testi épsége nem kerül veszélybe.
– Nem! – lépett elém Olivia és lefogta a kezem. –
Megoldjuk!
Mikor végre magunkra maradtunk, magamba roskadva
ültem az ágy szélén és a szemközti üres falat bámultam.
– Akkor most mi a következő lépés? – fújta ki Olivia a
levegőt.
– Neked is olyanná kell válnod, mint én – feleltem
lemondóan. Csalódott voltam. Arculcsapásként ért, hogy
mégsem ő visz engem a fény felé, hanem én hozom rá a
sötétséget.
– Ennél egyértelműbben? – közelített felém.
– Minden olyat, amit el akarsz hitetni az ellenségeiddel,
saját magad is el kell hinned – suttogtam bizonytalanul.
– Van egy olyan érzésem, hogy ez nekem nem fog
tetszeni. Mit is kellene elhinnem pontosan? – Ledobta magát
az ölembe és a hajamba szántott az ujjaival.
– Hogy szerelmes vagy Nikolaj Volkovba, hogy mindennél
jobban élvezed az érintését és őrülten vágysz rá – nyögtem
fel keserűséggel a hangomban. Elmondani sem tudtam,
mennyire nem akartam, hogy beleszeressen Nikolaj
Volkovba. – Emellett tudatosítanod kell magadban, hogy te
sem vagy más, csak egy gátlástalan bűnöző.
Ez volt a másik, amit mindenáron el szerettem volna
kerülni. Én akartam lenni a jófiú, nem őt akartam rossz
lánnyá tenni.
Hátravetett fejjel kacagott. Az ártatlan naivság, ami áradt
belőle, olyan volt nekem, mint az afrodiziákum. Kellemes
illata, bőrének érintése csak fokozta az érzést.
– Az utóbbi valóban kihívás lesz. És hogyan kell egy
bűnözőnek tudatosítania magában azt, amit el szeretne
hitetni másokkal? – kóstolgatta a nyakam.
– Hidd el nekem, az első sokkal nagyobb kihívás lesz –
horkantam fel.
– Hogy elhiggyem, szerelmes vagyok Nikolaj Volkovba? –
húzódott távolabb, és mélyen a szemembe nézett.
– Sajnálom, Olivia! Még nem tudod, mire vállalkoztál. Ez
nem egy tündérmese. Ebben a világban a gonosz nem
mindig nyeri el méltó büntetését. Ha így lenne, mindenki
istenfélő lenne, de sajnos akad olyan, aki megússza. Dmitrij
embereket tesz tönkre, mégis él, mint hal a vízben. Félek,
mire a célegyenesbe érünk, olyan dolgokat látsz, hallasz és
tapasztalsz, hogy elveszítelek! Szépen lassan azon kapod
majd magad, hogy azzá válsz, akinek mondod magad.
Aminek persze előnye, hogy nem bukhatsz le, hiszen nem
kell hazudnod, de a végén te magad sem tudod majd, hol ér
véget az álca, és hol kezdődik a saját életed. Gyűlölni fogsz
ezért.
– Én nem hinném, hogy így lesz. Amíg te mellettem vagy,
mindig tudni fogom, ki vagyok. – Smaragdzöld tekintetét az
enyémbe fúrta.
Nekem is bíznom kellene a szerelmében, ami őszinte és
tiszta. Nem magamban kell keresnem a mankót, hanem
Olivia hatalmában felettem. Lehajolt hozzám és könnyű
csókokkal csábított. Gyorsan kiemeltem az ölemből.
– Letusolok – jelentettem ki, és meg sem álltam a
zuhanyzóig. Megengedtem a hideg vizet és alá álltam.
Lehunyt szemmel támaszkodtam meg a falon. A kezem
remegett, de nem a jeges vízsugár miatt, amit magamra
eresztettem.
Hogyan menthetném meg őt magamtól? Hogyan? A
hányinger kerülgetett. Miért kell megismernie azt az
oldalam, amit olyan lelkesen rejtegettem előle? Én már nem
vagyok Nikolaj Volkov!
Két személyiség viaskodott bennem. Nem tudtam, kivé
lettem mára, hiszen becsületes nevem se volt, de bárkivé is
váltam, tiszta szívből szerettem Oliviát. Oliviát, akiért
meghalni is kész lettem volna. Erre a legrosszabbkor
feltámadt Nikolaj, hogy mindent tönkre tegyen.
– Olivia – mantráztam, ahogy ott álltam a zuhany alatt.
Óhatatlanul emlékképek villantak fel a lelki szemeim előtt…
az együttléteink emlékképei. Tegnap este egy ujjal sem
értem hozzá, pedig nagyon akartam. Beleőrültem, annyira
vágytam rá, de megrémített, hogy egy határvonalon
tántorogtam és nem voltam meggyőződve arról, hogy
megérdemlem őt.
A hideg víz mit sem ért már, a szeretkezéseink
emlékképei egyre kábítóbban hatottak rám.
– Olivia – suttogtam folyamatosan a nevét. A lélegzetem
egyre gyorsabb, a pulzusom szaporább lett. A testem
felforrósodott. Egyre merevebben ágaskodtam. Szeretem
Oliviát! Mindennél és mindenkinél jobban. Nem akarom
elveszíteni őt! Meg kell, hogy kapjam őt. Most! – vadul
zihálva pattant ki a szemem.
 OLIVIA

A lelkem kötöttem az övéhez.

Ez nem múlik el!

„Tudom és megértem, miért olyan fontos neked, hogy

megvédj. És valahol szeretem is. Tudom, hogy szükségem
van rád, mellettem állsz, ahogyan én temelletted. De ha
van jövőnk együtt, akkor bíznod kell bennem, és bíznod kell
az ítéletemben. Igen, néha tévedek, hibázok, de tanulok
ezekből.”
(E. L. James)

Mi a fene ütött ebbe a pasiba, hogy csak így itt hagyott?

Egyszerűen kiemelt az öléből és bevonult a fürdőszobába.
Hosszan fújtam ki a levegőt. A víz csobogását hallottam és
idegesen fontam karba a kezem. Az este sem szeretkeztünk,
és most is szinte elmenekült. Mi az, talán fertőző
betegségben szenved? Aligha! Inkább beteges önértékelési
zavarban. Na, de majd én helyre teszem a lelkivilágát.
Lekaptam magamról a ruhám és utánamentem. Mikor
beléptem, láttam, ahogy zihálva áll a tusolóban, a falnak
támasztotta a karját, és azon pihentette a fejét. Elszorult a
szívem a látványától. Szenved. Közelebb léptem, majd
megpillantottam, ahogy a markában szorongatja a lüktető
férfiasságát. Az ajkáról a nevem olvastam le, ahogy
suttogott. Széles vigyor jelent meg az arcomon. Tehát nem
azzal van a gond, hogy ne gerjedne rám. Óvatosan
becsúsztam mögé a zuhanykabinba, az egyik kezem a
fenekére, a másikat a merevedését szorongató kézfejére
tettem. Felkapta a fejét és döbbenten pattant ki a szeme,
miközben hangosan felnyögött a meglepetéstől. Futkosott
rajtam a hideg a jeges víz alatt. Totál megkergült!
Megnyitottam a meleg vizes csapot is, és pillanatokon belül
kellemes vízsugár cirógatta a bőröm. Az ujjammal
simogattam az arcát, a szája vonalát, a nyaka hajlatát, majd
a mozdulataimat követtem a zuhanyrózsa lágy vízsugarával
is. Hangosan nyöszörögve vetette hátra a fejét, és nekidőlt
a falnak. Olyan arcot vágott, mintha erős fájdalmakat élne
át. Minden vágyam az lett, hogy enyhítsek a kínjain.
A melleim megfeszültek az izgalomtól, a bimbóim
mereven, hegyesen törtek előre. Lassan egyre lejjebb
vándoroltak Nikón az ujjaim, már éreztem a vadul ziháló
hasa ívét. Az ő ujja is a lüktető bimbómat kereste. Váratlanul
elkapott, a falnak nyomott, elviselhetetlen kéjes érzés
hasított a testembe. Felsikoltottam a vágytól. Tágra nyíltak a
pupilláim, és a halvány lámpafényben a víztől csapzott,
csillogó, gesztenyebarna hajába markoltam, mialatt éhesen
ráhajolt a mellemre. Lágyan körözött a nyelvével a bimbóm
körül, ajkával rátapadt, és mohón csókolta, szívta,
szopogatta. Kiesett a kezemből a tus, elkaptam a
kapaszkodót, a másik kezemmel újra a hajába túrtam, és
csak egy szó szakadt ki belőlem:
– Végre!
Hátravetettem a fejem, úgy élveztem ajka kényeztetését.
Lágyan, finoman gyúrta a halmokat, az ujjai közé
csippentette a bimbóimat. Hangosan sikoltottam fel, ahogy
pulzáló lüktetés nyilallt le egészen a lábam közé, mintha
valami láthatatlan zsinórral lett volna összekötve a lestem
minden pontja. Az ölem egyre szaporábban, egyre
hívogatóbban lüktetett, de tudtam, még várnom kell. Niko a
nyakamba csókolt, nyelvét végigfuttatta a nyakam ívén,
majd a fülemhez érve forrón belelehelt.
– Szeretlek! – mordult állatias hangon a bőrömbe.
Közben szájával vándorútra indult a testemen,
feltérképezve minden porcikámat. Végigcsókolt, különös
tekintettel a hajlatokra, hiszen jól tudta, milyen érzékeny
vagyok rá. Haladt lejjebb és lejjebb, a köldökömhöz érve
belemártotta a nyelvét a gödröcskébe, egyre kéjesebb
sóhajokat csalt elő belőlem. Már nem voltak gátlásaim. Már
nem féltem átadni magam neki. Nem görcsöltem rajta, hogy
vajon neki jó-e, hiszen Niko minden mozdulata értem
epekedett. Ez elbódított engem is.
A lábam remegése árulkodott arról, mennyire kívántam őt.
Már alig tudtam tartani magam, a vállába kapaszkodtam,
nehogy lecsússzak a fal mentén, pedig még szinte semmi
sem történt. Az ágyékom követelőzőn lüktetett az
izgalomtól, ám amikor az ajka elérte volna a legérzékenyebb
pontomat, megállt. Sóvárogtam. Halkan mormoltam a
könyörgést, mint valami imát, hogy ne hagyja abba. Ám
ekkor finoman megfordított és alulról indult meg felfelé a
testemen. A falnak támaszkodva kapkodtam levegőért. A
tusolóban terjedő pára nehezítette a lélegzetem. Felemelte
a rózsát, a lábam közé csúsztatta. Mámorító érzés volt.
Leheletnyi érintéssel simogatta a fenekem vonalát, végig fel
a gerincem mentén egész a nyakcsigolyáig. Úgy éreztem,
menten meghalok. A legváratlanabb pillanatban újra
megpördített, letérdelt elém, az egyik lábamat a vállára
támasztotta, és a combjaim belső felét kezdte csókolgatni.
Honnan ez az önuralom? Akarom őt! Most! A hüvelyem fájón
rándult össze. Minden ilyen alkalommal feljajdultam.
Elvesztettem a fejemet és könyörögni kezdtem.
– Niko! Kérlek! Nem bírom tovább! Akarlak!
Megbolondulok! Érezni akarlak! Kérlek! – nyomtam a fejét a
lábam közé. Megkönyörült rajtam, mert a nyelvének lágy
érintését éreztem. – Végre! Ah! Jézusom! – ordítottam fel a
gyönyör kapujában. Egyre beljebb és beljebb csusszant a
nyelvével, mohón kényeztetett odalent. Remegett minden
porcikám, nem tudtam, hol vagyok, ki vagyok, de már nem
is érdekelt. – Niko! – nyögdécseltem a nevét. – Ez nagyon jó!
Ahogy ezt kimondtam, rázni kezdett az orgazmus. A
vállába kapaszkodtam, a csípőm erőteljesebben nyomtam a
szájára, és csak remegtem percekig, közben lihegtem,
nyögtem és kérleltem, hogy még, még, még! Szinte
elájultam a gyönyörtől, bár az is lehet, hogy valóban így
volt. Arra eszméltem, hogy talpra állít, a fal felé fordít, neki
taszít, szétterpeszti a lábam, és a csípőmet maga felé
húzza. Finoman belém hatolt. Felhördültem, olyan erősen
rándultam odalent. Kőkemény és óriási volt. Hangosan
ziháltam, mert az orgazmustól érzékeny hüvelyem nem volt
rá felkészülve. Előrébb hajoltam, az ujjaim görcsösen a
kapaszkodót és a zuhanyzó szélét markolták. Niko önkívületi
állapotban ki-be járt bennem. A szemem könnybe lábadt, a
hüvelyem képtelenné vált a pulzálásra, mert teljesen
kitöltött. Mozdulni szerettem volna, hogy enyhítsek a
nyomáson, de vasmarokkal fogva tartotta a csípőm. Teljesen
átadta magát az ösztöneinek, egyenletes ritmust felvéve,
mélyen járt bennem. Egy percre sem állt le. Minden egyes
lökésnél hangosan mordult, ami újabb és újabb gyönyört
okozott nekem. Mire újra elértem volna a gyönyör kapuját,
kiszállt belőlem és újra maga felé irányított. A lábamnál
megemelt és gyengéden ráhúzott a merev férfiasságára, de
nem bírta türtőztetni magát. Hangosan sziszegett, erőteljes,
mély mozdulatokkal kezdte lökni a hüvelyem. Lehunyta a
szemét, a száját összepréselte. Majd megbolondultam az
élménytől. Hangos kiáltásom elnyomtam azzal, hogy az
ajkamba haraptam. Niko szélesebbre tárta a lábaim, én
pedig minden lökése elé emeltem a csípőm, hogy magamba
fogadhassam. Láttam az arcán a mohóságot. Mindenemet
akarta. A lélegzete egyre gyorsabb és szaggatottabb lett.
– Mondd, hogy az enyém vagy! Csak az enyém! –
kántálta.
Én pedig a hajába markolva ismételgettem, hogy hozzá
tartozom. Egyre gyorsuló tempóban morgott, majd egyszer
csak felüvöltött, a férfiassága őrült ütemben robbant
bennem, hatalmasakat lökött, amitől én is felordítottam és
zuhantam vele együtt. Nyüszítve temetkezett az
ölelésembe, de a keménysége nem lankadt, ezért ficánkolni
kezdtem rajta, hogy csökkentsem a nyomást. A combomba
mélyesztett ujjaival szegezett még mindig a falnak, hogy ne
mozduljak. Állatias hangok kíséretében még mindig
rángatózott bennem, meglepődtem a hiperérzékenységén
és a hosszan elnyúló orgazmusán. Ez ráébresztett, ő is
mennyire átadja magát nekem. Mialatt a kapkodó lélegzete
csillapodott, magamhoz préseltem, simogattam, cirógattam,
kényeztettem. Elhúzódott tőlem, és nagyokat nyelt, lihegve
itta magába a látványom.
– Nem érdemellek meg! – hajolt a nyakamba.
– Nem! – kuncogtam a nedves bőrébe. – Valóban nem, de
ennek ellenére szeretlek mindennél és mindenkinél jobban –
markoltam a hajába, és mohón az ajkára tapadtam.
Egy órával később teljesen kimerülten feküdtünk egymás
karjában.
– Soha nem volt még ilyen kielégítő a szex – szólalt meg a
mellkasomon pihentetve a fejét. – Érthetetlen módon veled
a tetőponton nemcsak a testem elégül ki, a lelkem is
megnyugvásra lel.
– Nekem is te vagy az egyetlen férfi, aki bárhol a csúcsra
tud juttatni – ismertem el.
– És aki egyetlen mozdulattal a pokolba is le tud rántani –
fúrta az orrát a nyakamba.
– Feltételezem, Sonyával ugyanilyen jó lehetett. – Habár
igyekeztem nem mutatni, de ennek gondolata időnként
foglalkoztatott.
– Az arckifejezésed ugyan nem láttam, de a szíved vadul
kalapált, ahogy ezt kimondtad. Ne légy féltékeny! – csókolt
a mellemre.
– Nem vagyok – sóhajtottam fel.
– Elhinném, ha nem sóhajtoznál.
– Ne analizálgass engem, mert én is belekezdek! Azt
hiszed, mert nem mondom, nem tudom, hogy valami bánt
téged? Valamit még mindig titkolsz előlem – túrtam a
hajába.
– Nem értem, miből gondolod – sandított fel rám. Olyan
volt, mint egy kisgyerek, aki rosszban sántikál.
 – Ennyire még sosem vesztetted el a fejed. – Az emlékre is
megrándult a hüvelyem.
– Én már az elején megmondtam neked, hogy mindketten
meglepődnénk, hogy mi mindent lennél képes kihozni
belőlem – kuncogott féloldalas vigyorával.
– Emlékszem – somolyogtam rajta. – Már akkor nagyon
bírtam a pofátlan őszinteségedet – csókoltam a hajába.
– Tudtam én azt, ne félj! Az olyan ember, mint te, nem
nyílik meg akárkinek. De te megnyíltál nekem – kacsintott
felém.
– Ahogy még senki másnak – szeretettel becézgettem. –
Tudom, hogy félsz – halkultam el. – Féltesz, de kérlek, érts
meg engem is. Ha egyedül csinálnád, a pokolba taszítanál.
Beleőrülnék minden egyes nap.
– Így pusztán önzésből engem kényszerítesz a pokolra.
Logikus. Az senkit nem érdekel, én mit érzek – gördült le
rólam. Hanyatt feküdt az ágyon. Értetlenül követtem a
mozdulatait.
– Komolyan én lennék önző? – kérdeztem vissza. – Te
rejtegetsz még mindig titkokat, nem én – vetettem a
szemére. – Egy kagylóhoz hasonlítottál egyszer, emlékszel?
Te még nálam is rosszabb vagy, mert habár megküzdöttél a
felnyitásommal, de azóta a testem-lelkem kitárulkozva a
tiéd.
– Egy különleges igazgyöngyre leltem – mosolyodott el.
– Lehet, hogy te jól jártál, de én? Védtelenné tettél még
önmagammal szemben is. Ne hidd, hogy én ezt bánom, de
jelenleg úgy érzem, elég egyoldalú a kitárulkozás. Mindig
azt hiszem, amikor egy újabb és újabb réteget hántottam le
rólad, hogy ez volt az utolsó, de aztán állandóan kiderül,
hogy képes vagy még meglepetésekkel szolgálni. Nem
tudom, vége lesz-e valaha.
Nem szólalt meg, csak a plafont bámulta. Már meg is
bántam, hogy belekezdtem. Fölé másztam és lágy csókokat
hintettem a szájára, hogy eltereljem a figyelmét a vitánkról.
 – Szeretném, ha tudnád, hogy szeretlek! Nem akarok
többé elszakadni tőled. Már tudom, mennyire fájhat, ha
elveszítelek. Nem számít, hogy mi lesz. Kérlek szépen, ne
bizonytalanodj el, mert én a te határozottságodba
kapaszkodtam szüntelen – fejtegettem, miközben az ajkát
kóstolgattam.
– Most lehet, hogy nekem lesz mentőövre szükségem.
Pont emiatt rettegek. Nem tudom kiszámítani, mi történik
majd. Évek óta nem kockáztattam ekkorát. A legrosszabb az
egészben, hogy ez esetben nemcsak a saját irhámat viszem
a vásárra, hanem a tiédet is.
– Lehetne, hogy ezen ne most gondolkodjunk? –
tapasztottam be egy csókkal a száját. Nem akartam, hogy
gyötrődjön. Ki akartam törölni mindent, és ő hagyta magát
elcsábítani.
– Olivia – suttogta a nevem. – Bocsáss meg nekem!
Kérlek! – nyögött, majd elhalt az ajkán az utolsó szó az
orgazmusa alatt. Tökéletes volt. Teljesen ráhangolódtam és
csak addig tartottam vissza a gyönyört, amíg az övé meg
nem indult, mert akkor én is elengedtem magam, és
rászorulva masszíroztam a belsőmmel. Ezzel elnyújtottam
mindkettőnk gyönyörét. Mikor kinyitottam a szemem, Niko
még mindig ugyanazzal a tekintettel meredt rám
mozdulatlanul.
– Ha elveszítelek, abba belepusztulok – pislogott rám
kábultan.
– Niko – hajoltam le hozzá –, ennyi küzdelem árán vagy
így, vagy úgy, de az egymáséi leszünk. Bennünket már nem
szakíthatnak el egymástól.
 NIKO

Vigyázz, kész… bumm!

„Tükörbe nézni mindig kockázatos dolog. Lelkében más

képet őriz az ember magáról, mint ami kívülről látszik:
arcunk olyan, mint az előhívott kép: minden rajta van. Az
is, amit magunkban letagadtunk. Az is, amit az élet írt rá.
Az ember életműve az arcára van írva.”
(Müller Péter)

Oliviával a testemen összegabalyodva feküdtünk, és

amilyen kielégült voltam testileg, olyan üresség kongott a
lelkemben. Képtelenség, hogy az égiek ezt így akarják! Ez
igazságtalanság! Persze, mert a jóisten ugye bármit
megtehet, amit csak akar. Hiába küzdök, küszködök, hogy
elérjem a partot, csak vízbe fojt. Nem kapok második esélyt.
Brett. Ő sem véletlenül bukkant fel. Már az első
találkozásunk alkalmával kiszúrt magának. Ezt a kelepcét
gondosan felépítette, így pontosan úgy alakultak a dolgok,
ahogy tervezte. Kezdetektől engem akart. Nem Oliviát.
Nekem pedig most nincs választásom. Azaz volna, de abból
köszönöm szépen, nem kérek. És Brett tisztában van vele,
hogy nekem már nem létezik élet Olivia nélkül. Akarom őt,
és ezért bármilyen áldozatot meg fogok hozni. Vagy így,
vagy úgy, de együtt leszünk – csengett a fülemben Olivia
utolsó gondolata, mielőtt elaludt. Hát én inkább így
szeretném, mint úgy. Nem voltam kíváncsi az úgyra. Csak
egy nő tarthatja romantikusnak a halálban egyesülés
gondolatát. Egy fenét romantikus! Mi abban a romantikus!
Ostobaság! Porból lettünk, porrá leszünk. A por meg ugye
nem kel fel hajnalban és nem reggelizik. Erről jut eszembe,
éhes vagyok! – ugrottam ki az ágyból. És nem szeretkezik –
sandítottam Oliviára, akivel az este igazi maratoni
nyomtunk le.
Én szeretek enni és a szexet is szeretem. Eszemben sincs
hamuvá válni – botorkáltam el a kis apartman konyhájáig.
Érezni és élvezni akarok. Oliviát akarom és nem a túlvilágon
valami eszményi egyesülésben. Itt a földön. Legközelebb jön
majd „a mennyekben találkozunk” szöveggel – húztam el a
számat. Menny… – kaptam ki az első ehetőt, ami a kezem
ügyébe akadt. Nincs nekem helyem odafent. Úgyis
fogalmazhatnék, én vagyok maga az ördög, csak jó az
álcám. Ki engedne engem a mennybe! Majd emlékeztetem
is erre, ha elfelejtette volna a bűneim. Egyébként is, mit
kezdenék én annyi szentfazék közt odafent! Megzakkannék.
Jó lesz nekem a pokol is, csak pajzánkodni lehessen. Csábító
gondolat – kerestem újra a tekintetemmel Oliviát. Ahogy az
éjjel mozgott rajtam, nem angyalinak nevezném, inkább
démoninak.
Két falat között bámultam a szétvetett lábát és felébredt a
belső mozigépész is. Olyan filmet vetített, amibe a farkam is
belerándult. Atyaég! A pokolra jutunk! Ám ha rajtam múlik,
nem halnék meg vele… de érte igen.
Most kell csak okosnak és leleményesnek lennem. Hinnem
kell benne – elérzékenyülve emlékeztem vissza, ahogy
kicsordult a könnycsepp a szeméből, amikor azt rebegte,
hogy szeret. Már tudtam. Igen. Nem voltak kételyeim afelől,
hogy ez így van. De kit szeret Olivia? Melyik énem? Létezik
egyáltalán, akibe beleszeretett? Vagy csak én találtam ki,
hogy meghódítsam? Én az az ember akarok lenni, akivé
mellette váltam. Szinte visítva ordította a belsőm, hogy nem
akarok újra a régi Nikolaj Volkov bőrébe bújni! Ő közel sem
olyan szerethető… A lelkem fellázadt ellenem. A szemközti
tükörbe pillantottam. Azon morfondíroztam, kit látok
visszatükröződni, amikor belenézek. Magamat vagy a
maszkomat? Mit látnak mások, ha rám néznek? Mindenki
hord álarcot, ki többet, ki kevesebbet. Az elmúlt évek
folyamán olyan sok réteg mögé bújtam, hogy szépen lassan
elveszítettem önmagam. Menekültem minden elől, de
legfőképpen saját magam elől. Most jöttem csak rá, hiába
futok, csak akkor lehetek újra önmagammal békében, ha
nem fogok menekülni többé, ha levetem az álarcaimat és
szembenézek végre a sorsommal. De vajon mire saját
magamat látom majd, szerethető leszek még Olivia
számára? Bíznom kell ebben és magamban is. Én tudtam
valamit, amit Olivia nem. Ő sokkal erősebb, mint
amilyennek hiszi magát. Mióta csak megismertem, arra
törekedtem, hogy begyógyítsam a sebeit, nem pedig arra,
hogy nagyobbakat ejtsek rajta.
– Niko – hallottam a pánikkal teli hangját. – Niko, ne félj
tőlem! Niko, hol vagy?
Az ágyon vergődő testét néztem. Nyöszörgött és
zaklatottan kapkodta a fejét.
– Kérlek, ne bújj el előlem! – zihálta hangosan.
Sokkoltan álltam és mozdulni is képtelen voltam. Mi a fene
ez? – kaptam a fejemhez. Hirtelen üresség kongott bennem.
Olivia pánikja vette át a hatalmat felettem.
– Nem akarom, hogy elhagyj! – hallottam a hangját és
éreztem a heves szívverését. – Te kellesz! – Majd az utolsó
szót hangosan üvöltötte: – Ne hagyj el! – zihálva ült fel az
ágyban, amire fel is ébredt. Odaszaladtam hozzá.
– Olivia – karoltam át és az ölembe vontam, úgy
ringattam. A feje búbját puszilgattam és a fülébe suttogtam:
– Itt vagyok, kicsim! Sosem hagylak el téged! – Lehunyt
szemekkel ugyanúgy lihegtem, mint ő. Kapaszkodtunk
egymásba. – Mitől rettegsz ennyire? – duruzsoltam.
Szakadt róla a víz. Reszketett minden porcikája. Azt
tudtam, én mitől félek, de hogy ő… Valami azt súgta, hogy
nem a testi épségét félti. A karomba kapaszkodva kapkodott
levegőért.
– Előttem álltál, de nem láttalak… Nem láttam az arcod –
kapta a tekintetét rám. Gyengéden megérintette az arcom,
tapogatott, úgy itta a látványom.
– Olivia! – csókoltam a tenyerébe. Lehajtottam a fejem,
hogy ne lássa a keserűséget a szememben. Én is attól
rettegtem a legjobban, hogy eljön majd a nap, amikor hiába
nézem a tükörképem, nem látok majd semmit. Egy
félhomály, egy kivehetetlen, ismeretlen arc röhög rám
vissza. A külsőm tükrözi majd az ürességet, amilyen legbelül
is leszek. Ám én tudtam, hogy ez egyféleképpen
következhet csak be: ha elveszítem őt.
Hanyatt döntöttem az ágyon, kisepertem a haját a
szeméből. Hosszan egymásba kapaszkodott a tekintetünk. A
pillantásától szaporábban vettem a levegőt, de nem a
szexuális vágytól. Az a smaragdzöld szempár egyenesen
belém hatolt, és megesküdtem volna rá, hogy látta, ki
vagyok valójában. Engem látott mindenféle maszk nélkül.
Leplezetlenül. Csupaszon. Gyengén. Az övé voltam. Olivia
megtalálta a saját magam által épített zárkám ajtaját,
beleillesztette a kulcsot a zárba, ami kattant egyet, és
kinyílt. Kitárta előttem a szabadságot jelentő ajtót.
– Látlak téged, Niko! – fokozta a kínjaim. – Pontosan
tudom, ki vagy. – A tekintetével hipnotizált.
Megsemmisültem. Hangosan ziháltam. Viszolyogtam, és
borsódzott a hátam attól, hogy ugyan mit lát. Én még nem
láttam önmagam.
Lehúzott magához, kezei közé vette az arcom és finoman
megcsókolt. A kemény, görcsbe rándult testem egy nagy
sóhajtás után végre elernyedt. Észrevehette a
megkönnyebbülésemet, mert a hajamba túrt és elmélyítette
a csókot. Gyengéden ízlelgettük egymást, mintha ez lenne
az első alkalom.
– Pontosan az a férfi vagy, akire vágyom!
Gyengéden magamhoz húztam, majd szenvedélyesen
megcsókoltam. Percekig dédelgetős, babusgatós,
ismerkedős csókokat váltottunk. Finom, puha ajka
megbolondított, nyelve sikamlósan csusszant át a számba,
melynek hatására merevedésem lett. A combja finom
bőréhez dörgölőztem, ami csak fokozta az élményt. Nem
akartam őt elengedni, így a kezem bebarangolta a meztelen
testét. Szerencsémre ő sem szándékozott befejezni, még
szorosabban préselt magához. Alig kaptam levegőt, soha
nem érzett vágy szállta meg a testem, melytől csak még
jobban azt kívántam, hogy ne hagyjuk abba. A keze a
tarkóm simogatta. Isteni odaadással siklott rajtam a
tenyere. Az eufórikus csókváltások közben lágyan
simítottam őt én is. Olivia teste minden mozdulatomnál
beleremegett az élvezetbe, akárcsak én. Érthetetlen volt,
hogy a puszta csókjától az orgazmus kapuit döngettem.
Hirtelen remegni kezdett a kezem közt. Isteni érzés volt,
hogy szinte egymáshoz sem értünk, csak érzékien
csókolóztunk, Olivia teste mégis remegett alattam az
élvezettől. Ráhajoltam a megnyílt ajkára és finoman újra
megcsókoltam. Erősebben markolta a tarkóm, én ziháltam,
a lüktető férfiasságom a hasfalának préselődött. Nem
mozdultam, csak élveztem Olivia forró ölelését. Egy újabb
mohó, szédületes csókban forrtunk össze. A jóleső
morgásaim az ajka között némultak el a gyönyörben. Erre
nem számítottam. Az agyamban egymást kergették a
gondolatok. Hiszen el sem jutottam odáig, hogy
belekerüljek. Megrészegülten, lehunyt szemekkel élveztem
a gerincem mentén végigfutó remegést.
– Niko – szólongatott. Lassan nyitottam csak ki a szemem.
– Szeretlek – suttogta és a szeméből patakokban folytak a
könnyek. – Szeretem a lelked, a gondolkodásmódod, a
barátságod, a szerelmed, a tested és az arcod is. Tökéletes
vagy! Nem akarom, hogy megváltozz sem értem, sem pedig
másért. Ennyire közel még nem éreztem magamhoz senkit.
Időnként olyan, mintha a fejemben is hallanálak. –
Elérzékenyülve töröltem le a könnyeit.
– Én is hallak téged – feleltem rekedtes hangon. Féltem,
hogy kibukik belőlem az a sok érzelem, ami ott kavargott
legbelül. – Tudod, Olivia, képtelen vagyok eldönteni, hogy ez
a csúcs vagy a mélypont. Ennél tökéletesebb már nem
lehet. De ha elvesztelek, akkor a testem, lelkem és az egész
lényem elpusztítod.
Már én sem bírtam magamban tartani az elfojtott
érzelmeket. A mellkasára ejtettem a fejem és halk
zokogásban rázkódtam. Szorosan burkolóztam az ölelésébe.
Hányszor, de hányszor megfogadtam, hogy egy nő sem
kerülhet hozzám ilyen közel! És mégis… ennyire még soha
nem éltem át a boldogságot. A becézgetésére sem csitult
bennem a vihar, sőt egyre inkább felszította azt. És közben
mégis mintha megtisztultam volna. Az érzelmi
szemetesládám, ahová évek óta ürítettem, és elraktároztam
az erős, nemkívánatos érzelmeket, most tűzhányóként
okádta magából az indulatokat. Az álcázott énjeim
alkalmatlanok voltak arra, hogy nyíltan és őszintén
kifejezzék az érzelmeiket. Talán nem is voltak nekem
olyanok. Olivia karjában pedig felszabadult bennem az
érzelmi blokk, ami eddig megakadályozta a
kiegyensúlyozott lelki működésem.
Eltartott egy ideig, mire megnyugodtam. Olivia
türelmesen becézgetett, szeretgetett. Feltöltötte szeretettel
azt az űrt, ami a megtisztulásom után a lelkemben
tátongott. A fürdőben a tus alatt mosdattuk le egymást.
Lehunyt szemmel élveztem, ahogy nemcsak a testem, de a
lelkem is megtisztul.
Másnap nem hozta szóba a történteket, ahogy én sem. De
reggel fura dologra lettem figyelmes. A tükör előtt haladtam
el és gyökeret vert a lábam. A tekintetem teljesen más volt,
mint azelőtt. Nem láttam már álcát vagy maszkot.
Önmagammal néztem farkasszemet. Széles vigyorral a
képemen igazgattam meg a nyakkendőm. Olivia mögém
lépett, a hátamhoz simult és átölelt. Ő tanított meg engem
arra, hogy tulajdonképpen mindannyian álarcban járunk, és
senkinek sincs bátorsága levetni azt, legalábbis senki sem
akar az első lenni, aki felfedi a valódi énjét. Én viszont
kockáztattam. Oliviáért. Önmagamért. Kettőnkért.
 Minden tökéletes volt… vagyis lett volna, ha nem éppen
életünk egyik legnagyobb őrültségére készültünk volna.
Fél órával később találkozónk volt Brett-tel a szállodánk
bárjában. Igyekezett biztosítani nekünk a beépüléshez
szükséges anyagokat és persze eszközöket. Előző nap írtam
neki egy részletes listát ezekről.
– Az esküvőtök holnap lesz Las Vegasban. Már várnak
benneteket.
Összekulcsoltam a kezem Oliviáéval. A feladat ezen
részének örömmel tettem eleget.
– Ezt követően pedig visszatértek Chicagóba, és ebben a
szállodában szálltok meg – csúsztatott elém egy kártyát. – A
szoba Nikolaj Volkov nevére van lefoglalva. Dmitrij bárja
ennek a szállodának a közelében van. Szereti a luxust.
Lehervadt a mosoly az arcomról. Na, ennek a feladatnak
viszont már ódzkodtam a végrehajtásától! A szívem
hevesen kalapált a mellkasomban.
– Itt vannak, amiket kértél. Bár a felét sem értem, de
legyen – adott át egy hátizsákot.
– A lényeg, hogy én tudom, mire használjam őket – tettem
le magam mellé a csomagot.
– Korábban azt mondtad, tudod, mivel vedd rá Dmitrijt,
hogy ne eresszen beléd egyből golyót. Megosztanád velünk
is a terved?
– Azt mondtad, nem biztosíthatsz nekünk védelmet. Ha
bent vagyunk, csak magunkra számíthatunk. Nem adom ki
az aduászt. Ha nekem meg kell bíznom benned, hogy nem
versz át, akkor neked is bíznod kell bennem, hogy azt
teszem, ami a dolgom.
– Igen ám, de te egyszer már felültetted a hatóságot –
emelte rám a mutatóujját. Bármit elviseltem, de ha
fenyegetve éreztem magam, azt nem. Hangosan szívtam be
a levegőt.
– Vedd el az ujjad és ne fenyegess, mert kiszámíthatatlan
leszek! Engem akkor ugyanúgy felültettek – csaptam a
tenyeremmel az asztalra. – Senki nem maradt, aki
bizonyíthatná, hogy ártatlan vagyok.
– Talán a nevelőapád – vágott vissza.
– Ő nem hisz az ártatlanságomban! – csattantam fel. Nem
szerettem róla beszélni. – Ő is azok közé tartozik, akik
elhiszik a rágalmakat. Azt gondolja rólam, hogy áruló
lettem.
– Pár éve meghalt a nevelőanyád – forgatta bennem a tőr.
– Tudom. Ott voltam a temetésén – dörzsöltem ingerülten
a halántékom. Szerettem volna pofán vágni Brettet, mert
szándékosan vájkált bennem.
– Elmentél a virrasztásra? – hőkölt hátra, de a
megdöbbenése nem tartott sokáig. – Milyen érzés volt ott
állni és látni, hogy vele az utolsó ember is elment, aki hitt
benned?
A megjegyzésére ökölbe szorult a kezem. Megfeszült a
testemben minden ideg, és már ugrásra készen morogtam,
amikor Olivia megszólalt.
– Ha nem fejezed ezt be azonnal, kiszállunk – helyezte a
remegő vállamra a kezét. Igyekezett engem visszafogni.
– Te tényleg elhiszed, hogy még megtehetitek? – röhögött
kárörvendően Brett.
– El – felelte Olivia. – Felszívódunk és te soha az életben
nem találsz ránk. Van ennek a földnek olyan pontja, ahová a
te kezed sem érhet el – mondta magabiztosan.
– Niko soha nem tenné ezt – hajolt Olivia képébe –, mert
jól tudja, hogy akkor te is elveszítenél mindent. Nem
térhetnél vissza soha többé, és ezért ő lenne a felelős.
– Rosszul gondolod – vágott vissza Olivia. – Nekem már
nincs mit veszítenem Nikón kívül. – Olyan hangsúllyal
mordult rá, hogy még az én szemöldököm is felszaladt.
Összeszűkült szemekkel nézett Brettre, és megadásra
kényszerítette. Brett hátradőlt a székén, úgy járatta köztünk
a tekintetét.
– Az akcióról senki nem tud. Nem kockáztathatunk. Én
vagyok a kapcsolattartótok és a kulcs a szabadságodhoz –
sandított felém. Enyhén rándult az arcom, mert jól tudtam,
ez a színjáték Oliviának szól. Ő is, én is tudtam, nekem nem
jutott útlevél ki a pokolból. – Ha velem történik valami –
tárta szét a kezét –, az egyezségünknek is lőttek. Mész
egyenesen a süllyesztőbe.
A nem éppen jó hangulatú megbeszélést követően Olivia
még mindig arra a pontra meredt, ahol pár perce még Brett
ült.
– Nem bízom benne. Egy alantas kis féreg. Inkább lépjünk
olajra. Érzem, hogy ennek rossz vége lesz. – Elmélyedtem a
gyönyörű zöld szemében, megmosolyogtatott, hogy bármit
hajlandó lenne megtenni értem. Kiszáradt a szám,
megemeltem a poharam, de amikor felpillantottam,
ráfagyott az arcomra az utolsó érzelem. A pohár is megállt a
kezemben félúton. Letaglózva bámultam Olivia válla fölött.
Ő is követte a tekintetem, mire én csak annyit voltam képes
kinyögni:
– Már késő!
 OLIVIA

Aminek vége, annak vége.

Jöjjön, aminek jönnie kell!

„Ezerszer találkozol csukott ajtóval, ezerszer téblábolsz

előtte, ezerszer szeretnéd megtudni, mi van mögötte.
Hallgass a benső hangra! Ha azt mondja, hogy rajta! –
akkor gyerünk! De ha csak halkan hallod és bizonytalanul,
akkor ne kísérletezz. A világmindenség nem mindig szereti,
ha feltárják a titkait.”
(Leslie L. Lawrence)

A bárpultnál ültünk és éppen Nikót győzködtem arról, hogy

inkább a rejtőzködés és a menekülés egy életen át, mint
megbízni Kurt Brettben. Már beláttam, milyen nehéz
helyzetben is volt Niko. Megbízni bárkiben is egyenlő a
pokollal. Nem lehetett tudni, mi is volt valójában Brett
érdeke. Kétségem sem volt afelől, hogy az első adandó
alkalommal hátba döfi Nikót. Az egyetlen észszerű megoldás
az volt, ha menekülünk. Én csak beszéltem és beszéltem,
amikor Niko arcát fürkészve arra eszméltem, hogy falfehér
lett és megdermedt a mozdulatában. Nem ismertem rá,
olyan rémület ült ki az arcára. Félelem. Magam mögé
néztem és kerestem a tekintetemmel, vajon mi váltotta ki
belőle ezt az érzést. Pásztáztam a teret, és akkor
megpillantottam egy férfit, aki legalább olyan döbbenten
nézett felénk, mint Niko őfelé.
– Gyere! – ragadta meg a kezem váratlanul. – El kell
tűnnünk innen! – rángatott maga után. Folyamatosan
kapkodtam a lábam és a fejem.
 – Mi ütött beléd? – vert gyökeret a lábam, miután
beértünk a liftbe. Kicibáltam a kezem a markából, de nem
válaszolt. Idegesen a halántékát dörzsölte, majd mikor
kinyílt a liftajtó, szinte rohant a szobánkig. Belépett, felkapta
a már összekészített cuccainkat, és gyors mozdulatokkal
már sietett is újra az ajtó felé. Totálisan zakkantnak tűnt.
Magyarázatot akartam kapni. Elálltam az útját és mélyen a
szemébe néztem. Rájöhetett, hogy milyen elmebeteg
módon viselkedik, mert kiejtette a táskát a kezéből és a
fejére szorított kézzel visszasétált a szobába, és leroskadt az
ágyra.
– Mi volt ez? Ki volt az a pasas? – vontam kérdőre.
Tanácstalanul a fejét rázta.
– Igor Kashnikov! – szólalt meg hosszú szünet után. –
Dmitrijnek dolgozik. Jézusom, azóta már tudja, hogy élek –
túrt zaklatottan a hajába. Leültem mellé, és bátorítóan
megszorítottam a vállát.
– Akkor nem maradt más választás, végig kell csinálnunk,
amit elkezdtünk. Irány Las Vegas, mielőtt ránk törik az ajtót
– ragadtam meg a kezét. Most nekem kellett észnél lennem.
– Ez a „Dmitrij majd ránk talál” dolog gyorsabban ment,
mint gondoltuk. Pontosan ezért kerültem el messziről
Chicagót, Ez az ő felségterülete, itt nehéz láthatatlanná
válni – fújta ki hangosan a levegőt.
– Semmi baj! Minden rendben lesz – akartam
megnyugtatni. Furcsa volt nekem ez az egész. Sosem láttam
még őt félni. Sokszor került a szemem láttára szorult
helyzetbe, mégis pofátlanul laza volt. Kellemetlen érzések
kavarogtak bennem a vívódása láttán. Érdekelni kezdett, ki
is ez a Dmitrij Volkov, akitől az én Nikóm jobban retteg, mint
a hatóságtól és a börtöntől.
– Semmi sincs rendben – rázta a fejét. – Már tudják, hogy
élek, pedig annyira reménykedtem benne, hogy van még
egy kis időnk, mielőtt belevágunk ebbe a lehetetlen
küldetésbe.
 Nem sokkal később a gépen ültünk Las Vegas felé, de Niko
még ott sem tűnt nyugodtnak. Állandóan az utasokat
pásztázta és egy percre sem lankadt a figyelme. Akkor
gondoltam csak bele, milyen élete lehetett az elmúlt
években. Üldözött vadként menekült, rejtőzködött, szinte
sosem léphetett a fénybe.
Felemeltem a karját és a mellkasához bújtam. Nyugtatóan
simogattam a szíve felett a tenyeremmel.
– Olyan hevesen ver a szíved, mint hajnalban, amikor… –
De nem fejeztem be a mondatot. Ráemeltem a tekintetem
és tudtam, hogy érti, mire célzok.
Az együtt töltött éjszakánk. Ennél csodálatosabb
egyesülésünk még nem volt, és tudtam, hogy nem is lesz.
Érzelmileg oldódtunk fel egymás karjában. Mintha most
omlott volna le az utolsó fal, ami addig közénk állt. A vágy, a
szerelem és a szex viszonyát én csak Nikóval érthettem
meg. A mi kapcsolatunk magas fokon égett szexuális és
érzelmi szinten is. Igaz, hogy eleinte Niko is csak birtokolni
akart, mint minden férfi. De ő nem csak a testem kívánta
megszerezni, mindent akart. Magának akarta az akaratom,
a lélegzetem és a lelkem is. Minden elutasítás és ellenséges
fogadtatás dacára is kitartóan csak én voltam a vágyai
tárgya. Ahogy telt az idő, azon kaptam magam, hogy ő is az
enyém, de csak tegnap este éreztem azt, hogy teljesen az
enyém is lett. Mindörökre.
– Már nem visszakozhatunk – fektette az állát a fejemre.
Úgy tűnt, kissé csillapodott benne az érzelmi vihar.
– Nekem eszembe se jutott megfutamodni. De ha te
meggondoltad magad, még most szólj! Nekem továbbra is
minden vágyam, hogy a feleséged legyek – élcelődtem vele.
Szerettem volna, ha lazul egy kicsit.
– Tudod te is, hogy nem a házasságra gondoltam.
Hamarosan hozzám fogsz tartozni – sóhajtott fel.
– Kérdezhetek valamit? – suttogtam.
– Csak ha nem a szexszel kapcsolatos – morgolódott.
Jóízű kacarászásba kezdtem.
 – Nem. Brett ügynök azt mondta, hogy Dmitrij a barna
nőket szereti. Ezért kellett befestenem a hajam, hogy tutira
bevágódjak nála.
– Igen? – emelkedett meg az egyik szemöldöke. – Te is a
barna csajokra buksz. Én viszont szőke voltam… vagyis az
vagyok eredetileg – csíptem az ujjaim közé egy barna
tincsem. – Akkor miért pécéztél ki magadnak? Valami
újdonságra vágytál?
– Ezt sokáig magam sem értettem – fürkészte az arcom. –
De már nem is érdekel. Sosem tudhatjuk, mikor találkozunk
a végzetünkkel és milyen külsőt ölt. Egy a lényeg, hogy ne
sétáljunk el mellette.
– Akkor ez azt jelenti, hogy nem ilyen nőről ábrándoztál,
mint amilyen én vagyok? – Ez kissé lehangolt. Mélyen a
szemembe nézett és ellágyult a tekintete.
– Még álmodni sem mertem róla, hogy létezel… hogy ilyen
eszményi leszel. Te úgy vagy tökéletes, ahogy vagy! Abban
a pillanatban, ahogy megláttalak, a világom a feje tetejére
állt. Nem volt többé nyugalmam. Nem a hajszíned határoz
meg téged. Hazudnék, ha azt állítanám, nem számít a
külsőd, de ha nem láttam volna benned már elsőre azt a
megfogalmazhatatlan pluszt, ami hozzád láncolt, akkor
hajszín ide vagy oda, oda lett volna a varázs. Hidd el nekem,
nem cserélnélek le egy barnára sem. Így vagy tökéletes,
ahogy vagy. Emellett csak halkan megjegyzem, nagyon
hiányzik a szőke hajad. Rájöttem, hogy engem a szőkék
izgatnak fel, azaz pontosítanék, egy bizonyos zöld szemű
szöszi – hajolt felém és nyomott egy puszit a számra. – Valld
csak be, külsőre te sem ilyen pasiról álmodoztál – süllyedt
vissza az ülésébe.
– Ugye csak hülyéskedsz? Rajtad nemigen találni
kivetnivalót. Az a nő is ott három sorral előrébb végig téged
bámult a felszálláskor – bújtam hozzá, amikor észleltem,
hogy az illető újra felénk sandít.
– Én nem a külsőmre céloztam. Fel sem merült bennem,
hogy az ne tetszett volna neked. – Öntelt vigyorral az arcán
kacsintott a vadidegen nő felé, aki elpirult és előrefordult.
– Hékás! – csaptam játékosan a karjára.
– Hadd legyen egy jó napja – vonta meg a vállát. – Ennél
többet már nem nyújthatok, csak neked – préselt a
mellkasához. Ahogy ott pihentem, és hallgattam a
szívverését, kibukott belőlem:
– Ha megkérdezték tőlem, milyen pasira vágyom, sosem a
külsejét írtam körül. Mindig is sokkal fontosabbnak éreztem,
ami odabent van.
– Hát pont ez az, ami aggaszt engem kettőnkkel
kapcsolatban. Hamarosan leplezetlenül tárul majd eléd, ki is
Nikolaj Volkov valójában – hunyta le a szemét.
– Nem számít, ki voltál, nekem az a férfi kell, aki most
vagy – nyomtam egy puszit a nyakára.
– Szüntelenül azon imádkozom, hogy ez ne változzon meg
– suttogta, mialatt vágyakozva bámulta az ajkaim.
Kissé oldottabb hangulatban voltunk, mire landolt a
gépünk a Las Vegas-i reptéren.
– És most hogyan tovább? – pillantottam körbe.
– Brett azt mondta, várnak minket, és hogy meg fogjuk
ismerni az illetőt. Ott is van – intett a kezével mögém.
Megfordultam és megpillantottam Juke-ot.
– Na, ne! Ennyire nem szúrhatja el Brett ezt a napot –
pufogtam. Juke elénk sietett, én pedig jelentőségteljesen
mértem végig. – Te? – húztam el a számat.
– A bájolgást hagyhatjuk későbbre. Most dolgunk van.
Gyertek! – terelt bennünket a kijárat felé. Meglepetésemre
egy limuzin ajtaját nyitotta ki előttünk.
– Ennyire jól fizet az FBI? – szurkálódtam.
– Nem az enyém, egy barátomé – helyezkedett el velünk
szemben az autóban.
Az út nagy része csendben telt, végül Juke törte meg a
hallgatást.
– Hogy van Kirsten? – érdeklődött mintegy mellékesen,
mire csodálkozva ráemeltem tágra nyílt szememet.
– Hogy merészeled egyáltalán a szádra venni a nevét?
 Szaporábban kapkodtam a levegőért.
– Sajnálom – motyogta. – Lehet, hogy nem hiszed el, de
ebbe az egészbe én tényleg véletlenül keveredtem bele,
még jóval előtte – intett a fejével Niko felé. – Szerettem
Kirstent. Azaz még mindig szeretem.
– Előbb kellett volna gondolkodnod! – csattantam fel.
Hirtelen rám emelte a dühös pillantását.
– Nekem? Neked! Az ég szerelmére, Olivia, te most fogsz
hozzámenni minden idők egyik legkeresettebb bűnözőjéhez.
Itt nem én vagyok, akinek elment az esze! – vágott vissza
vehemensen.
– Mondhatok valamit? – csúszott előrébb Niko.
– Nem! – csattantunk fel mindketten.
– Akkor játsszátok le! – húzódott vissza az ülésbe és
duzzogva karba fonta a kezét.
– Ha annyira szeretted a barátnőmet, hogy voltál képes a
háta mögött ezt tenni? – estem neki. Már régen szerettem
volna elővenni őt.
– Nem őt árultam el, sokkal inkább őt – bökött Niko felé. –
És neked pontosan ez a bajod – igazgatta meg magán az
öltönyét.
Ökölbe szorult a kezem és megfeszült bennem minden
idegszál. Feltűnt neki is, mert folytatta:
– Meg akarsz ütni? Hát üss! Nem mérhetsz rám nagyobb
csapást, mint Kirsten hozzám intézett utolsó szavai –
suttogta maga elé. Láttam az arcán a fájdalmat. Meg
akartam szólalni, de nem tettem. Valahogy nem leltem
örömöm abban, hogy szenved, mert tudtam, Kirsten is
ugyanígy szenved.
– Sajnálom – szólalt meg Niko. – Ez az egész az én hibám.
Juke megvetéssel nézett rá.
– Nem sokra megyek vele – horkant fel. – Igazán
megtehetted volna azt a szívességet, hogy felszívódsz.
– Elfogadsz tőlem egy jó tanácsot? – hajolt előre Niko.
– Tőled? Nem! – vágta rá Juke.
 – Azért én adok egyet – emelte fel a mutatóujját. Ez Niko!
Megmosolyogtatott az arcátlansága. – Szerintem ne hagyd
annyiban. Kirsten ugyanúgy szenved, ahogy te. Hibáztál, de
ha nem adod fel könnyen, a kitartásod értékelni fogja és
idővel megbocsájt majd.
– Hibáztam? Én? – röhögött fel Juke. – Olivia hibázott,
öregem, amikor beeresztett téged az ajtaján.
Már támadásba lendültem volna, de Niko felemelte a
kezét, jelezve, hogy hagyjam figyelmen kívül.
– Igazad lehet, de ami történt, megtörtént – folytatta Juke
lelkesítését. – Lehet, hogy nem hiszed, de én is tiszta
szívemből szeretem Oliviát. Hidd el nekem, nem adta magát
könnyen. Megharcoltam érte.
– Te képes lennél összebékíteni őket? – csíptem Niko
karjába, hogy fogja be.
– Au! – jajdult fel. – Megvesztél?
– Ha egyszer elárulta Kirstent, megteszi újra – adtam
hangot a dühömnek.
– Ez nem olyan, mint a megcsalás! – legyintett Niko. –
Emellett Juke álláspontja az ő helyzetében teljesen érthető.
– Érthető? – emeltem fel a hangom. – Kirsten hite
megingott benne! Hogy bízzon benne ezek után? – lovaltam
bele magam.
– Ti, nők mindig mindent túlmagyaráztok! Nem látjátok a
csupasz valóságot – kezdett velem vitába Niko. – Juke FBI-
ügynök, aki csak tette a dolgát. Könyörgöm, ezért csak nem
küldöd a kivégzőosztag elé – kelt Juke védelmére.
Nem hittem a füleimnek.
– Hahó, én is itt vagyok ám! – hajolt közelebb Juke. – És
nincs szükségem kortesbeszédre! – villantott egy ellenséges
pillantást Nikóra.
– Nem, haver, neked tököket kellene növesztened, hogy
Kirsten elé állj, és azt mondd neki, amit hallani akar –
oktatta ki Niko. – Ne a magad igazát bizonygasd, mert az
halott ügy, nekem elhiheted. Ha kell neked az a nő,
ereszkedj le, és…
 – Mi az, hogy ereszkedjen le? – vágtam közbe. Kezdtem
magam nagyon felhúzni.
– Nem úgy értettem – paskolta meg a combom
atyáskodón, amire csak a fejem ingattam. – Nos, hol
tartottam, ja igen… ne ülj magas lovon, ne az igazad
szajkózd, hanem fordíts meg a szituációt. Érezd át a
helyzetét! Te hogyan viselkednél, ha ezt ő tette volna veled?
Gondold át! Ha szereted, akkor meddig mennél el, hogy
visszaszerezd?
– Ez már nevetséges! Te akarsz nekem tanácsokat
osztogatni? – Juke kellemetlenül fészkelődött a helyén.
– Ingyen volt. Vagy megfogadod, és garantáltan eléred a
célod, vagy nem hallgatsz rám, és élsz nagy egyetértésben
az egóddal – vonta meg a vállát Niko. – De abban ugye
egyetértünk, hogy a jelenlegi helyzet senkinek sem jó –
folytatta Niko. – Csak képesek lennénk alkalmanként
elviselni egymást egy asztalnál – vigyorgott elégedetten.
Juke-kal egymásra emeltük a tekintetünket. – Kirsten
kedvéért – tette hozzá Niko, mert látta, ahogy Juke-kal
gyilkos pillantásokat mérünk egymásra. – Egymást okoljátok
– járatta köztünk az ujját –, de valljuk be, a ti döntéseitek
vezettek oda, ahová – bölcselkedett.
– Miattad – vágtuk a fejéhez egyszerre. Még hogy a mi
döntéseink!
– Van végre valami, amiben egyetértetek – dőlt hátra
pofátlan elégedettséggel. Én is hátradőltem és a karjára
fektettem a fejem. Tudtam, hogy csak jót akar. Ahogy azt is,
hogy legbelül magát okolja a történtekért, amit úgy próbál
rendbe hozni, hogy elsimítja a miatta gerjedt feszültséget.
– Szeretlek – suttogtam és összekulcsoltam az ujjainkat.
Hosszan nézte a kezünket, majd a szemembe nézett.
– Én is szeretlek téged – hajolt le és az ajkamra tapadt. A
tarkójára csúsztattam a kezem, és szerelmesen simogattam.
– Ah! Ezt sürgősen fejezzétek be, mert elhányom magam.
Hála a jó égnek, hogy megérkeztünk – tárta ki az ajtót Juke.
 Kiszálltam az autóból, és megpillantottam a hatalmas Las
Vegas-i kaszinót. Ámulattal fordultam körbe. Ha két évvel
ezelőtt valaki azt mondja nekem, egy ilyen helyen kötök
házasságot, ráadásul egy olyan férfival, aki ellen nemzetközi
körözés folyik csalásért, hát a képébe röhögök.
– Gyertek! Minden elő van készítve. Itt vannak a papírjaid
– nyomott Niko kezébe egy paksamétát. – Ezzel hivatalosan
is feltámasztjuk Nikolaj Andrejevics Volkovot – jelentette ki.
Feltűnt, hogy Juke meglehetősen otthonosan mozgott.
Elhaladtunk a játékgépek mellett, és csodálkozva néztem
körül.
– Van kedvetek próbára tenni a szerencséteket? – kérdezte
Juke meglehetős éllel a hangjában. A tekintete elárulta,
hogy Nikónak címezte a kérdését.
– Épp eleget teszem próbára az őrangyalom türelmét –
húzta el a száját Niko. – Én inkább tenném, amiért
idejöttünk.
– De türelmetlen itt valaki – forgatta a szemét a kísérőnk,
majd beterelt minket egy helyiségbe, ahol várakoznunk
kellett.
– Van neked egy kis ajándékom – szólalt meg Juke.
– Ajándék? – emelkedett meg a szemöldököm. – Tőled?
Nekem? – böktem magamra meglepetésemben.
– De ehhez el kell hogy raboljalak kicsit. – Az arca
érzelemmentes volt, nem tudtam kiolvasni, mire készül.
– Arról szó sem lehet, haver – kapaszkodott a kezembe
Niko. – Te innen őt csak a holttestemen át viszed bárhová is.
– Csak nem begyulladtál? – Juke meglehetősen élvezte a
helyzetet. – Félsz, hogy ledumálom Oliviát élete legnagyobb
hibájáról? – élcelődött. – Örülnék, ha megjönne az esze, de
ebben már nem reménykedem. Jössz vagy sem? – szegezte
nekem a kérdést. Kíváncsivá tett, így tettem felé egy lépést,
miközben Niko továbbra is a fejét rázta.
– Bízz bennem! – siklott a tenyerem az arcán. Nyomtam
egy puszit a szájára és követtem Juke-ot egy szobába.
 – Gondoltam, ha már így alakult, és ilyen helyzetbe
kényszerítettünk, tartozom neked ennyivel – intett az ablak
felé, ahol ott állt egy bábu, amelyen egy álomszép
menyasszonyi ruha díszelgett. Tátott szájjal bámultam,
szóhoz sem jutottam. A ruhát néztem, majd Juke-ot. – Bújj
bele! Addig visszamegyek a lovagodhoz! – köszörülte meg a
torkát. – Kint megvárunk.
Korábban meglehetősen hűvösnek és ridegnek tűnt, de ez
a gesztus ráébresztett, Juke korántsem olyan rossz ember,
mint amilyennek gondoltam. Szerettem volna megköszönni,
de mire magamhoz tértem, már becsukta maga mögött az
ajtót. Lassú mozdulatokkal közeledtem a ruha felé, és már
éppen megérintettem volna, amikor belépett két lány a
szobába.
– Azért jöttünk, hogy segítsünk felöltözni – mosolyogtak.
Ennek a Juke-nak is vannak titkai? Ki a fene ő itt, hogy még
a személyzet is a rendelkezésemre áll? De a lányoknak
köszönhetően alig tíz perccel később már az álomszép
ruhában igyekeztem megkeresni az én feszülten várakozó
vőlegényemet. Nem az ajtó irányába figyelt, amikor
közeledtem, de amikor megpillantott, kikerekedett szemmel
felállt a székről.
– Eszméletlen gyönyörű vagy – suttogta, mialatt alaposan
feltérképezett.
– Most már indulnunk kell. Ti következtek – vágta tönkre a
romantikus pillanatot Juke.
Ahogy beléptünk a házasságkötő terembe, a szívem
hevesebben vert. Valahol tudtam, hogy őrültséget
csinálunk, de ahogy Nikóra emeltem a tekintetem, nem
érdekelt semmi és senki. Azt akartam, hogy az enyém
legyen, ahogy én az övé. A tekintetébe kapaszkodtam.
Tökéletes volt minden a maga tökéletlenségével együtt.
Soha nem voltam az a minden percben szerelembe eső
fajta, neki mégis sikerült elrabolni a szívem. Mintha csak
tudta volna, mire gondolok, komisz mosoly kíséretében rám
kacsintott. Vigyorognom kellett, ezért lesütöttem a szemem.
Átszellemülten hallgattam a szertartás szövegét, majd a
végén Niko a csók előtt hosszan a szemembe nézett.
– Szeretlek, Olivia Volkova – próbálgatta az új nevem, ami
még nekem is furán csengett. – Esküszöm, szeretni foglak,
amíg a szívem dobog – közelebb lépett, az arcom a két keze
közé vette. – Már rég neked adtam a szívem, de most az
egész életem a kezedbe tettem. A létezésed gyógyította be
a múltban szerzett sebeimet, általad hozom helyre a
hibáimat. Érted válok jobb emberré, önmagammá. Hálás
vagyok a sorsnak, hogy téged nekem tartogatott. Nem
tudom, mi lesz a jövőm, de akármi is következik, azt veled
akarom végigcsinálni. Vigyázz rám, Livi, hogy a jó útról
többé soha ne térjek le! – Hüvelykujjával törölgette le a
kibuggyanó könnyeim.
– Niko – nyögtem. Lehajolt hozzám és megcsókolt.
Hosszan, lágyan, érzékien. Remegett a testem az önfeledt
boldogságtól. Elhagyott az erőm, azt hittem, elájulok.
Nikóba kapaszkodtam. – Én is szeretlek – suttogtam, mert a
meghatódottságtól nem jött ki hang a torkomon. Eltartott
egy ideig, mire magamhoz tértem.

A felgyorsult események miatt meglehetősen intenzívre

sikerült a napunk. Az esküvőnket követően a Chicago felé
tartó éjszakai géphez vitt minket Juke. Niko pillantása
egyfolytában rajtam volt. Nehéz lett volna megmagyarázni,
miért, de a tekintetétől égtem. A fogadalma óta másra sem
vágytam, csak arra, hogy szeretkezhessek végre vele. Nem
mertem a szemébe nézni, mert minden ilyen pillanattal csak
romlott a helyzet.
– Ott kellett volna maradnunk éjszakára – morgolódott. –
Ez a nászéjszakánk, a fene esne bele! Ezzel az egész napi
merevedéssel a nadrágomban nem kellemes kibírni. Brett
legkevésbé sem kíméletes velünk, hogy ide-oda rángat
minket. Annyi empátia igazán lehetett volna benne, hogy
csak másnapra foglal jegyet.
Alaposan körbepillantottam az éjszakai járaton.
 – Alig vannak a gépen – suttogtam felé. Döbbenten
felejtette rajtam a tekintetét.
– Te ugye most nem arra célzol…
– Sok kényelmesebb helyszín is lehetne, ahol a
nászéjszakánkat eltölthetnénk, de ez azért jóval
izgalmasabb, mint az ágyban csinálni – a tenyerem a
merevedésére csúsztattam.
– Olivia! Légy oly kedves és ne fokozd a kínjaim! – emelte
le magáról a kezem.
– Szinte mindenki alszik – búgtam a füléhez hajolva. – Egy
kis kényeztetést csak nem utasítasz vissza – finoman
markolásztam a férfiasságát.
– Megbolondultál – hüledezett. – Tudod te, mennyibe
fájhat, ha rajtakapnak minket? Persze csak ha nem csuknak
le előtte.
– A kérdés az, neked mennyit ér meg velem egy tiltott
légyott a nászéjszakánkon – ingereltem. – Egyébként is,
mióta érdekelnek téged mások vagy a pénz? Neked aztán
nem jelenthet nagy gondot kicsengetni egy kis bírságot –
haraptam az alsó ajkamba, amikor megéreztem, milyen
kemény lett, és hogy milyen türelmetlenül rándult a
nadrágjában. Habár úgy tűnt, hezitál, a teste elárulta, hogy
tetszik neki a játék. – Van mozgáskorlátozott mosdó is –
fűztem hozzá.
– Ezt meg honnan veszed? – kapta felém a tekintetét.
– Láttam, amikor feljöttünk.
– Miért érdekelt az téged, van-e mozgáskorlátozott
mosdó? – vonta fel a szemöldökét.
– Mert bár nálam nincs látható jele, én is kívánlak téged.
Mozgáskorlátozott ember viszont nincs a gépen, így a
helyiség előreláthatóan üres, és az is marad… még egy
darabig.
A hanglejtésemre kikerekedett a szeme.
– Gondoltam, az sem tűnt fel, hogy nem a helyünkön
ülünk – folytattam az izgatását a nadrágján keresztül.
 – Miért, hová szólt a jegy? – lehunyt szemmel hosszan
engedte ki a levegőt.
– A gép elejébe. A gép hátulja viszont szinte teljesen üres
volt, így kísértésbe estem – kuncogtam.
– Nem sok időnk van – egyre hevesebben szedte a
levegőt. – Három óra az út – a kezei ökölbe szorultak. – Livi,
ha ez nem jön össze, én megöllek. Teljesen felhúztál – a
csípőjét nyomta a tenyerem irányába. Kíméletlenül
rámarkoltam. Hangosan felnyögött. Kapkodó mozdulatokkal
ő is a lábaim közé furakodott. Szakértő módon már tudta,
hogyan izgasson odalent, így én is elégedett sóhajt
hallattam.
– Basszus, Olivia, te is teljesen kész vagy! – Egy hosszú
pillanatra egymás tekintetébe olvadtunk.
– Na jó! Elég volt ebből – villámgyorsan kikapcsolta a
nadrágját.
– Én mondtam, hogy rád vagyok gerjedve – hátravetett
fejjel élveztem én is a kényeztetést. Niko férfiasságának
lüktetésével összhangban pulzált az én hüvelyem is, mintha
azt suttogta volna: Gyere már! Majd megszállt a kisördög,
őrült táncot jártak a hormonjaim. Az ölébe hajoltam,
magamra terítettem egy takarót, és kéjes hangok
kíséretében a számba vettem. Niko megugrott a
meglepetéstől. Váratlanul érte a támadás, a számban
éreztem az ízét, majdnem elélvezett. Az ujja a hüvelyemben
beljebb csúszott. A másik kezével a hajamba túrt, és
finoman irányított.
– Hagyd ezt abba! – rántott fel, amikor megéreztem,
ahogy megremeg. A száját a számra tapasztotta és vadul
megcsókolt… mohón, szenvedélyesen. Viszonoztam a
csókját, a nyelveink vadul kergették egymást. Épp csak egy
pillanatra megállva két csók között lihegtem:
– Menjünk a mosdóba! – Őrülten kívántam már.
– Nyugi, Olivia! A türelem rózsát terem – csitított Niko.
– A fenébe azokkal a rózsákkal! Több csokornyi is lehet
belőle. Egyébként is az orchideát szeretem – mordultam fel.
Egyre türelmetlenebb lettem.
– Meg fogsz engem ölni – zihált. – Menj előre! – utasított.
Nekem se kellett több, már rohantam is a speciális
mosdóba. Mikor beléptem, elégedetten nyugtáztam, hogy
nagyobb a hely, mint a sima mosdóban. A nászéjszakánkon
nekünk kijáró szex legnehezebb része az volt, hogyan tudjuk
úgy kivitelezni, hogy mások ne vegyék észre a gépen, de
éppen ezért volt izgató is a helyzet. Bármelyik pillanatban
lebukhattunk. Az adrenalin dübörgött az ereimben, nehogy
ránk törjék közben az ajtót. Alig mértem fel a helyet,
megérkezett Niko is, de mielőtt felé fordulhattam volna,
felrántotta a szoknyám, félrehúzta a bugyim, rám hajolt, és
már belém is tolta magát. Hihetetlenül nedves voltam, így
készségesen megnyílt az út a kőkemény férfiassága előtt.
Hatalmasat nyögtem az élvezettől. Istenem, végre! –
préseltem össze a hüvelyemmel és köröztem rajta, ő pedig
még mélyebbre hatolt bennem. Őrjítően lassú tempót vett
fel, de minden lökésnél egy egészen kicsit gyorsított. Buján
nyögtem, amikor teljesen kitöltött. Sürgetni akartam, így
folyamatosan toltam felé a fenekem. A csípőink tökéletes
ritmusra jártak. Ekkor a legnagyobb kéjben fürdőzve
találkozott a pillantásunk a tükörben. A gyengéd lökésekből
erősebbekre kapcsolt. Nagyon, de nagyon rágerjedtem a
sármos, jóképű férjemre. Éreztem, hogy a tiltott percek
hamarosan a végéhez közelednek. Egyre szaporábban
pulzáltam odalent. Még néhány erőteljes lökés, és máris
elélvezek. Niko nem kegyelmezett nekem, döfött újra és
újra. Fél percen belül megindult a gerincem alján a mással
össze nem téveszthető feszülés, ahogy megéreztem az
orgazmus egyértelmű előjeleit, ő pedig egyre erősebben,
gyorsabban zakatolt bennem. Az ajkamba haraptam,
fantasztikus volt végre magamban érezni. Nem akartam,
hogy máris vége legyen. Hangosabban nyögtem fel, mint
szerettem volna.
– Istenem, Niko! Ne hagyd abba! – Az általa diktált
ritmusban mozgattam én is a csípőm. A pólóm alá
csúsztatta a kezét és a mellem markolászta.
– Nem vettél fel melltartót? – A felfedezésre mindkét keze
a mellembe mart. Tisztában voltam vele, mennyire imádja
őket.
– Hogy még az is útban legyen? – hörögtem. – Erősebben,
Niko! – ragadtam meg magam előtt a mosdót, hogy jobban
ellen tudjak tartani a döféseknek. – Ó, igen…! –
nyöszörögtem, mert pillanatokon belül a robbanáspontra
érkeztem. Niko rángatózni kezdett a hüvelyemben, szeretett
volna kiszállni, de én telhetetlenül nekinyomtam az ajtónak,
és tovább mozgattam a csípőm a saját ritmusom diktálva.
– Olivia, kérlek! – Az ujjai a csípőmbe mélyedtek,
felszisszenve tartotta vissza az orgazmust, majd a
nyakamba harapott. Hangosan, lihegve morgott valami
szitokszót és állatias morgás kíséretében elélvezett. Nem
bírta tovább. Hangosan hörgött, miközben rángatózott az
élvezettől. A kilövései adták meg nekem azt a pluszt, amitől
a gerincem mentén megindult a bizsergés, a lélegzetem
akadozott, majd megfeszültem, és én is összerándultam és
kiteljesedtem. Édes görcsbe merevedtem, és ezzel Niko
férfiasságát mélyen magamba húztam. Az érzés olyan
lehengerlő és olyan intenzív volt, hogy azt hiszem, egy
pillanatra el is ájultam. Egypár másodperc biztos kiesett, de
lehet, hogy több is. A gondolataim megszűntek, és ezzel
együtt én is megszűntem létezni, mintha kicsit meghaltam
volna. Csak a mindent elsöprő extázis maradt. Közben a
tükörben Niko végig mélyen a szemembe nézett. Csodálatos
élménynek lettem részese, úgy éreztem, a lelkébe látok.
– Ez hihetetlen volt! – találtam meg a hangom.
– Olivia – csókolgatta a nyakamat –, be kell vallanom
neked, hogy mióta megpillantottalak, szerelmes vagyok
beléd – suttogta. Kezével szüntelenül simogatott.
– Ne mondj nekem ilyeneket! – Kellemesen tekergettem
rajta a csípőmet.
– A feleségem vagy, Olivia. Az enyém vagy! Hozzám
tartozol – ízlelgette, szívogatta a nyakam. A szavak itt már
nem voltak elegendőek, a mellkasának dőltem, és
felpillantottam rá, a szánk szerelmes csókban forrt össze. A
férfiasságát még mindig magamban éreztem, de ahogy
csókolóztunk, lassan kihúzódott belőlem.
– Várj még! Olyan jólesett érezni téged – ziháltam.
– Az a gond, hogy nekem is… és nem bírok elviselni egy
újabb órákig tartó merevedést. A gép viszont nemsokára
leszáll. Vissza kell mennünk a helyünkre – cirógatta az
arcomat. – Olyan csodálatos vagy! – Átszellemülten lágyult
el minden arcizma. Felpipiskedtem hozzá és megcsókoltam.
– Én is szerelmes vagyok beléd, Niko! – csimpaszkodtam a
nyakába.
– Menj előre! – tolt ki az ajtón, miután rendbe szedtük
magunkat.
Pár perccel a heves szeretkezésünk után meglehetősen
hallgatagon ültünk a helyünkön.
– Hamarosan a pokolba nyerünk bebocsátást, Olivia –
sóhajtott fel.
– Nem számít, ha együtt lépünk be – nyúltam át a karfán
és kulcsoltam össze az ujjainkat. Féloldalas mosolya
ugyanazt sugallta, amit én magam is éreztem: Bármi
történjék is, mi együtt maradunk.
A gép landolását követően sietősen hagytuk el a repteret.
Szerettünk volna minden percet kihasználni, mielőtt Brett
bedobott volna bennünket a mély vízbe. Fogtunk egy taxit
és már a hotelbe vezető úton vadul egymásnak estünk a
hátsó ülésen. Mohón faltam az ajkait.
– Livi, lassítanunk kell! – tolt el magától és fújtatott.
– Megfutamodsz? – élcelődtem vele.
– Nehogy kihúzd a gyufát! – csúsztatta a lábam közé a
kezét.
– Ó, Niko! – tapadtam az ajkaira.
– Itt egy százas, ha bele sem néz útközben a
visszapillantóba – nyújtotta előre a pénzt a sofőrnek, de le
sem vette rólam a szemét. A pasas szó nélkül elvette, de
még be sem melegedtünk, amikor Niko elemelte a
nyakamat csókolgató fejét és eltolt magától. – Hé, haver,
maga hová az ördögbe megy? Nem erre van a hotelünk! –
Határozott hangjára már én is körülkémleltem. Valóban nem
arra haladtunk, amerre kellett volna. – Hahó, nem hallja?! –
emelte meg a hangját Niko, majd legnagyobb
megdöbbenésemre a sofőr pisztollyal a kezében fordult
hátra, majd oroszul közölte, hogy maradjunk nyugton.
Niko arckifejezése egy pillanat alatt megváltozott.
Összehúzta a szemeit, majd erősen megmarkolta a kezem.
A szemével jelezte, hogy készüljek, majd váratlanul
előreugrott, a karjával átfogta a sofőr nyakát és az ülésnek
rántotta. Én sem tétlenkedtem, elkaptam a pisztolyt tartó
kezét és oldalra rántottam. Azonnal kiejtette a fegyvert a
kezéből. Minden a másodpercek töredéke alatt történt. Az
ürge elvesztette az uralmát az autó felett, ide-oda cikáztunk
a sávok között. Egyik kezével Niko karját igyekezett lefejteni
magáról, a másikat én tartottam szorosan fogva, hogy
megkönnyíthessem Niko dolgát.
– A kormány, Olivia! – üvöltötte Niko. Előrehajoltam, így el
kellett engednem a férfit. Irányba állítottam a közben
elszabadult autót.
– Niko! Niko! – kiabáltam, mert képtelen voltam úgy
egyenesben tartani, hogy közben folyamatosan lökdöstek a
dulakodásuk alatt, de a két férfi rám sem hederített, csak
ütötték-verték egymást. Döbbenten pillantgattam feléjük,
miközben a kormányt markoltam, és tenni akartam valamit.
A bennünket megtámadó férfinek meglehetősen jó volt a
fizikuma, így féltem, hogy könnyen fordulhat a kocka.
Lázasan járt az agyam, és a Niko által tartott kéthetes
kiképzésem első napja jutott az eszembe:
– Ha nő vagy, akkor valószínűleg féltél már attól, hogy
megtámadnak, kirabolnak, megerőszakolnak – oktatott
akkor Niko –, attól, hogy férfiak a fizikai fölényükkel
visszaélve megaláznak. Ez normális, de ezt a félelmet
kordában tarthatod, ha elhiszed, hogy erősebb vagy, és
tudod, hogy a táskád minden pillanatban tele van
fegyverekkel, melyekkel megvédheted magad. Majd én
megtanítom neked, hogyan használd az ártalmatlannak
tűnő eszközöket.
Azóta tudom, hogy egy egész arzenálnyi fegyvert
rejtegetek tudtomon kívül a női kézitáskámban. Ennek
köszönhetően nem estem pánikba, hanem a szabad
kezemmel a retikülömbe nyúltam. Addig kotorásztam, amíg
a kezem ügyébe nem akadt a körömreszelőm, amit teljes
erőből a támadónk lábába vágtam. Feljajdulva lekapta a
lábát az a gázpedálról. Végre csökkent a sebességünk és az
út menti kukákat végigszántva állt meg az autó. Niko egy
erőteljes ütést mért a férfi tarkójára, azonnal eszméletét
vesztette. Kiugrottunk az autóból és futásnak eredtünk.
Egymás kezét fogva szaladtunk, ahogy csak a lábunk bírta.
Azt sem tudtam, hogy miért menekülünk, hiszen a sofőrt
kiütöttük, de valahogy éreztem, nem szabad megállnunk.
Ekkor a semmiből két autó bukkant fel. Az egyik előttünk, a
másik mögöttünk állta el az utat. Fegyveresek ugrottak ki,
és oroszul üvöltöztek.
– Földre! Feküdj! – Orosz szavak jutottak el a tudatomig.
Niko kapkodta a tekintetét, a kiutat kereste. Szorosan
hozzápréselődtem és nem eresztettem. Akkor adtam fel,
amikor Niko égbe emelt kézzel jelezte, hogy nem tanúsít
ellenállást, megadja magát. Pillanatokon belül bekerítettek
minket. Nikót velem egyetemben térdre kényszerítettek,
majd az Igornak nevezett alak, akit korábban a bárban
láttam, magabiztos léptekkel közelített felénk. Hevesen
kapkodtam a levegőt, miközben Niko elszántan a pasas
szemébe nézett. Nem mutatott félelmet.
– Üdv újra itthon, Nikolaj! – mondta a férfi, majd intett a
Niko mögött lévő emberének, aki teljes erőből fejbe csapta
Nikót.
– Neee! – visítottam, de mielőtt bármit tehettem volna, én
is kaptam egyet, majd minden sötétségbe borult.
 NIKO

Több titkot zártam magamba,

mint a titkok kamrája

„Annyira megszoktuk, hogy mások előtt álarcot hordunk,

hogy a végén magunk elől is álarc mögé bújunk. ‘‘
(Francois de La Rochefoucauld)

Ó, ez az őrült fejfájás! – tértem lassan magamhoz. Mi a

fene? Mozdulni akartam, de éles fájdalom hasított a
kezembe. Megkötöztek – állapítottam meg. A távolból orosz
szavak jutottak el az elmémig és a hangokból ítélve egy
átalakított furgon padlóján feküdtem és zötykölődtem.
Időnként megálltunk, majd újraindultunk, ebből tudtam,
hogy nem hagytuk el a várost. Olivia! Mi lehet Oliviával?
– Olivia? Itt vagy? – suttogtam és megemeltem a fejem.
Erősen koncentráltam. Nem hangoskodhattam, senki
figyelmét nem szerettem volna magamra vonni.
– Igen! – nyöszörögte. A hang mögülem jött. A szívem
hevesebben vert. Addig fészkelődtem, amíg a látóterembe
nem került. A hátul összekötött kezem miatt nem volt ez
olyan egyszerű feladat. De biztos akartam lenni benne, hogy
nem esett baja.
– Ne aggódj, kicsim! Nem lesz semmi baj – nyugtattam. –
Ha Dmitrij meg akart volna öletni minket, már rég halottak
lennénk.
– Felettébb megnyugtató – horkant fel. – Lehet, hogy csak
személyesen szeretné ezt elintézni – dünnyögte, miközben
én a két csuklóm feszegettem, hogy lazítsak a kötelek
szorításán. Olivia sem tétlenkedett. Leengedte a kezét a
feneke alá, a derekát behajlította, a mellkasát a térdére
szorítva tolta a kezét a térdhajlatába, majd az egyik lábát
már ki is húzta. Ügyes! Nem felejtette még el, hogyan kell
lefejtenie magáról a köteleket – mosolyogtam. Követtem a
példáját. A csuklójával már a köteleket lazította pont, ahogy
tanítottam. Sikerült akkora rést nyitnia, hogy
megszabaduljon a béklyótól. Kicsit lemaradtam, küszködtem
az erős csomó ellen. Mellém kúszott és kiszabadított.
– Csak nem kijöttünk a gyakorlatból? – élcelődött.
Az ujjam a szám elé tartva jeleztem, hogy maradjunk
csendben. Igyekeztünk hangtalanul mozogni, nehogy
magunkra vonjuk a fogva tartóink figyelmét. Intettem a
fejemmel a hátsó ajtó irányába. Az első ülésen ülő férfiak
elmélyült beszélgetést folytattak. Feltérképeztem a belső
teret és felfedeztem, hogy a csomagtér belülről is nyitható.
– Ha kint vagyunk, rohannunk kell, ahogy csak tudunk, de
egy pillanatra se engedd el a kezem – utasítottam Oliviát.
Nem tudtam rosszabbat elképzelni, minthogy elszakadunk
egymástól, és őt kapják el. Akkor már inkább mindkettőnket.
A következő piros lámpánál megrántottam a kart, ami az
ajtót nyitotta, majd azzal a lendülettel kivetődtünk az
autóból. Abban a pillanatban a legbiztosabb mód a
túléléshez a menekülés volt, nem a küzdelem. Az elrablóink
szinte azonnal észrevették a kivágódó ajtót és követték a
példánkat. Oliviával egymás kezét szorosan markoltuk,
ahogy sprinteltünk előlük. Tudtam, hogy ez nem mehet így
sokáig, mielőbb el kellett rejtőznünk. Abból, hogy nem lőttek
ránk, egyértelművé vált számomra: Dmitrij élve akar! A
biztonság kedvéért nem rejtekhelyet, hanem fedezéket
kerestem. Ügyeltem rá, ha mégis használnák a fegyvereiket,
ne sebesíthessenek meg minket, lehetőleg ne olyan tárgyak
mellett fussunk, amelyeken könnyűszerrel áthatol egy golyó.
Szerencsénkre a sarkon volt egy bevásárlóközpont.
Beszaladtunk és a hajszálnyi előnyünket kihasználva
igyekeztünk elrejtőzni. Úgy helyezkedtem, hogy a
támadóink ne láthassanak és ne is hallhassák a vad
zihálásunkat, de semmiképpen nem akartam őket szem elől
téveszteni. Az egyik helyről a másikra bújtunk. Közben
innen-onnan elemeltünk egy-két kiegészítőt. Olivia az egyik
mosdó felé húzott. Visszarántottam és hevesen ráztam a
fejem.
– Azokat kutatják át először – a szememmel pásztáztam a
helyet.
– Akkor most mi lesz? – kapkodott levegőért.
– Ki kell őket cselezni. Az egyetlen biztonságos út, ha arra
menekülnünk, amerről jöttünk. Nincs sok idő.
– Hogy mászunk ki ebből? – préselődött hozzám.
– Nincs más választás, az egyiket meg kell tévesztenünk
és elsétálni mellette.
– Egyszerűnek hangzik – sápadt le. – Mi lesz, ha nem
sikerül?
– Ne arra koncentráljunk, mi lesz, ha elkapnak! Próbáljuk
meg inkább elkerülni – a szemem közben a teret pásztázta.
A négy férfi ügyes taktikát választott. Amíg kettő beszaladt
átkutatni az üzleteket, addig a másik kettő folyamatosan
figyelte a folyosókat. – Csak felfelé menekülhetünk –
ingattam a fejem. Nem messze tőlünk vezetett egy lépcső
az emeletre. Ez a megoldás azonban több okból sem
tetszett. Túl meredek és hosszú volt, felfedeztek volna, mire
felérünk, és az emeletről kijutni is kockázatos lett volna.
– Szálljunk velük szembe! – szuszogott a kis harcosom.
– Mit tanítottam neked? – dorgáltam meg. – A harc legyen
az utolsó! Amíg teheted, inkább menekülj!
– Van egy ötletem – csillant meg a szeme.
– Ha hasonlóan vakmerő, mint az előbbi, akkor el se kezdd
– figyeltem továbbra is az üldözőinket.
– Vedd le a kabátod! – utasított, és ő is kibújt a kis
blézeréből.
Eddig még csak-csak felfogtam, be akart olvadni,
változtatni akart a kinézetünkön, ezzel nehezítve a
bennünket kutatók munkáját. Lekaptam magamról a kék
dzsekit.
– A lift – intett a fejével. – Jussunk el a liftig. Le a
mélygarázsba, ott majd csak találunk egy autót.
Feltérképeztem, osztottam, szoroztam, és láttam benne
fantáziát.
– Kockázatos, de próbáljuk meg!
Nem volt sok választásunk, az üldözőink vészesen
közeledtek. Segítségünkre volt, hogy a felvonónál
tömegesen várakoztak. Elslisszantunk odáig, majd beálltunk
az emberek közé. Igyekeztünk elvegyülni. Kitárult a liftajtó,
a kereső csapat pedig akkor ért velünk egy vonalba. A
szívem hevesebben vert, és szorosabban markoltam Olivia
kezét. Lassan vánszorogtunk befelé. Kezdtem bánni ezt a
tervet, mert egy zárt térből nincs hová menekülni. Amikor
végre becsukódott az ajtó, hangosan fújtam ki a levegőt.
Bejött!
– Azért ez nagyon ki volt számolva – emeltem
megkönnyebbülten a fejem a mennyezet irányába.
– Még ne bonts pezsgőt! Nem jutottunk még ki – pillantott
fel rám.
Ott, abban a pillanatban boldognak éreztem magam.
Oliviával tűzön-vízen át, kéz a kézben együtt a világ ellen.
Nem hiányzott már nekem semmi.
A mélygarázsban az autók közt szambáztunk és kerestem
a megfelelő modellt, amivel feltűnés nélkül olajra léphetünk.
– Az jó lesz – léptem egy elvegyülésre tökéletesen
alkalmas átlagos autó mellé. Már pont kinyitottam, amikor
valaki orosz akcentussal megszólalt mögöttem:
– Kezeket fel!
A fickó közvetlenül Olivia mögött állt, aki a figyelmeztetést
követően egyenesen a szemembe nézett, majd rám
kacsintott. Nem sejtettem, hogy mire készül, őt ismerve
voltak kételyeim. Minden idegszálam megfeszült, amikor
megadóan felemelte a kezét velem egyetemben, majd pár
lépést hátrált a támadója felé. Már tudtam, mi a terve.
Gyakoroltuk már ezt is eleget. Én is vele együtt közeledtem.
Addig tolatott, amíg a pisztoly csövét a hátában nem érezte.
A meglepetés erejével megfordult, és egy kaszáló
mozdulattal a hóna alá fogta a támadója kezét. Szorosan
tartotta, amíg én is egy ugrással ott termettem, és egy jól
irányzott ütéssel ártalmatlanítottam.
– Váó! Ez bátor dolog volt – nyomtam Olivia homlokára
egy puszit. Oltári büszke voltam rá. Körbepásztáztam a
teret, lehajoltam, felvettem a fegyvert a földről. – El kell
tűnnünk innen – a fejemmel intettem, hogy szálljon be.
Az autóban ülve Olivia megszólalt:
– Tulajdonképpen, miért is menekülünk? Nem a beépülés a
cél? Az, hogy ránk találjon? – kereste a pillantásom.
– Nem egészen. Nagyon fontos dolog, hogy visznek a
kivégzőosztag elé, vagy felemelt fejjel magad sétálsz oda.
Ha megkötözve vetnek minket Dmitrij elé, akkor
borítékolhatjuk a végkimenetelt, de ha magabiztosan
félelem nélkül állunk vele szemben, helyzetelőnyhöz
juthatunk. Van egy ötletem – vigyorogtam és
rákacsintottam.
– Nagyon magabiztos vagy! – somolygott.
– Úgy tűnik? – vontam fel a szemöldököm. – Ami azt illeti,
van egy aduászom, amit még nem játszottam ki. Vártam a
megfelelő pillanatot. Tudom, hogy nem forogsz maffiózók
körében, ezért elmesélek neked egy öt évvel ezelőtti
legendát egy elveszettnek hitt kokainszállítmányról. A
szajrét állítólag az orosz maffia hozatta be. Egy konténerben
érkezett az Államokba, csilipaprika-konzervekben
csempészték át a határon. A tranzakciónál azonban a
beszállító és a megrendelő között vita robbant ki, mivel az
egy tonna kokainnak csak a fele ért célba. A másik fele
szőrén-szálán eltűnt. Őrült öldöklés vette kezdetét, hogy
kiderüljön, ki a felelős a rakomány megdézsmálásáért. Itt
hozzátenném, hogy a kábítószerpiacon halálra röhögték
magukat az orosz maffia végrehajtóján, Dmitrijen. Ugyanis
amatőr módon vallatás nélkül kinyírta a szóba jöhető
tetteseket. Annyira lerítt róla, hogy kispályás, de ezt azóta
már nem mondhatja el magáról. Sokat tanult – komorodtam
el. – De akkor még nem volt más, csak a leszámolásokról,
kegyetlenségéről híres végrehajtó. Bizonyítani akart, ezért
könyörtelenül kivégezte az állítólagos tolvajokat, de az
eltűnt fél tonna kokain bizony sosem került elő. Senki nem
tudta, hová rejtették. Mindenki azt hiszi, már rég felszívta a
feketepiac.
– Miért, nem így van? – Olivia szemöldöke az egekbe
szökött.
– De nem ám! – kacsintottam felé. – Én akkoriban,
fogalmazzunk úgy, jókor voltam jó helyen. Jó haverom volt
az egyik piti kis tolvaj, aki azt hitte, ebből fog majd nagyot
szakítani. Ő tisztában volt azzal, milyen rosszra fordult a
kapcsolatom Dmitrijjel, ezért be akart venni a bizniszbe.
Elmesélte nekem, mit és hogyan tettek, de én ki akartam
maradni ebből. Figyelmeztettem őt is, hogy ne kezdjen a
maffiával, mert nem ismerik a kegyelmet, de nem hallgatott
rám. A kokain pedig azóta is becsomagolva, érintetlenül
hever, és csak arra vár, hogy elvigye valaki. Tekintettel arra,
hogy akik át akarták verni a maffiát, beadták a kulcsot,
egyedül én ismerem a rejtekhelyet.
– Veszélyes ezzel odamenni – hebegett. – És ha a kokain
eredeti gazdái rájönnek, hogy mégsem semmisült meg… –
gondolta tovább a dolgot.
– Az eladó ki lett fizetve, Dmitrij nem húzhatott vele ujjat,
így ő volt a nagy vesztese ennek a bulinak. De ez olyan
régen volt már, hogy senki sem emlékszik arra a
szállítmányra. Senki nem keresi a rakományt.
– Ilyen nagy összegű bukást nem felejtenek el csak úgy.
Egyébként is, úgysincs már ott az a szajré – vonta meg a
vállát. – Biztos megtalálta már azóta valaki.
– És ha mégis ott van? – kihívóan emeltem meg a
szemöldököm. – Nem mindennapi helyre dugták. Ha Dmitrij
megtalálta volna, már elhencegte volna ország-világnak,
hogy kiköszörülje a csorbát.
 – Akkor is azt mondom, mielőtt Dmitrij elé állnánk az üzleti
ajánlatunkkal, ellenőriznünk kellene, megvan-e még az a
kokain – harapott az ajkába.
– A vesémbe látsz! Ha a fél tonna kokain még mindig ott
lapul, ahol hiszem, azzal megválthatjuk az életünket. Akkor
már tárgyalni megyünk Dmitrijhez. Nagyvonalúan
visszaadom neki, ami őt illeti, cserébe munkát, védelmet
kérek – magyaráztam el neki a tervem részleteit.
– Ha ez ilyen egyszerű, miért nem álltál elő ezzel már
korábban is? – szegezte nekem a következő kérdést.
– Ennek több oka van. Akkoriban sok más tényező is
közrejátszott.. Nem akartam újra a kegyeibe férkőzni. Most
sem akarok, de nincs más választásom. Akkoriban pedig jó
eséllyel nem is hitt volna nekem.
– Mi a garancia, hogy most fog?
– Az, hogy nevet szereztem magamnak a szakmában. Én
vagyok a Fantom. Ez elég nyomós érv.
Legalábbis ezt reméltem.
– És milyen posztot töltenénk mi be a maffiánál? –
csillogott érdeklődően a tekintete.
– Hidd el, jól jön nekik is a szakember.
– Honnan tudhatjuk, hogy nem fognak azonnal kivégezni
bennünket, hogy Dmitrij nem szegi meg az esetlegesen
kicsikart alkut? – faggatott szüntelen. Olyan kérdéseket tett
fel, melyek engem is foglalkoztattak.
– A kérdés jó – sóhajtottam fel. – Nem tudhatjuk. Próba
szerencse. A sikert nem szavatolja senki és semmi.
Egyszerűen nincs más választásunk, kockáztatnunk kell.
 OLIVIA

Titkok és félelem

„Megközelíteni egy másik embert nemcsak az ölelés, de

még egy őszinte beszélgetés szintjén is, amikor »őszintén
kiadom magam«, veszélyes dolog. Kockázatos. Vajon mit
kezd velem? És én mit kezdek vele? Beengedni magamba
valakit – ez a szeretet. És ehhez le kell győzni (…) azt a
félelmemet, amit lehet, hogy utólag igazol az élet, hogy
nem kellett volna.”
(Müller Péter)

Vágytam az igazságra. Az első reakcióm mégis a döbbenet

és a félelem volt. Vajon mit rejteget még? Mi derül még ki
róla? – sandítottam felé. Elszántan hinni akartam, hogy már
nincsenek előttem titkai, de valami azt súgta, lesz még nagy
meglepetésben részem. A tudatlanság az én esetemben
áldás volt. Egy részem egyszerűen képtelen volt teljesen
megbízni Nikóban, mindig ott motoszkált bennem a
gondolat, miért nem tudhatok meg róla többet. A lelkem
mélyén azonban erre tudtam is a választ. Ha mondott volna
valamit, ami elborzaszt, hagytam volna meggyőzni,
elvakítani magam. Ugyanakkor féltem, mi derül még ki róla,
mert abban biztos voltam, hogy minden titka előbb vagy
utóbb a felszínre tör majd, mint egy gejzír. A belsőm azt
súgta: csak úgy menthetem meg őt, ha tudom róla a
színtiszta igazságot. Nem nyugtatott meg a tudat, hogy még
csak most jön a java.
Rejtett kokainszállítmány. Akárki akármit mond, aki ilyen
ügybe keveredik, annak legtöbbször annyi. Befellegzett.
Menthetetlen. Vége. A mi esetünk mégis kicsit más volt –
legalábbis szerettem volna ezt hinni. Számunkra ez a
kokainmennyiség nem a halált, hanem az életet jelenthette.
Másnap elindultunk, hogy megkeressük azt a híres
eltűntnek hitt rakományt, ami oly sok ember haláláért volt
felelős. Niko szerint Kentucky és Virginia állam határán az
egyik barlangrendszer rejtette a szabadságunk kulcsát.
Hosszú autóút várt ránk. Repülőre nem ülhettünk, mert
veszélyes lett volna. Dmitrij emberei nagy eséllyel figyelték
a reptereket, így maradt a többórás zötykölődés.
– Gyere! – sürgetett Niko, ahogy megérkeztünk a
megadott koordinátákra. Kipattant az autóból, de én meg
sem mozdultam. Körülkémleltem, de furcsa érzések
kavarogtak bennem. Olyanok, amikor az ember inkább
visszavonulót fúj. Belém hasított egy kellemetlen előérzet. A
hideg is kirázott, ahogy eszembe jutott egy pár évvel
ezelőtti eset. Otthon ültem a fotelban, és hülyéskedtem
Evával, amikor egyik pillanatról a másikra egyszer csak
megszállt valami, elkapott egy fura érzés. Elmondtam
Evának, hogy úgy érzem, történt valami Kevinnel. Ő
igyekezett megnyugtatni, de alig negyedórával később
hívtak, hogy a kisöcsém saját rámpát épített, mert
biciklizsonglőrnek képzelte magát, hatalmasat zuhant és
eltörte a kulcscsontját.
Na, ott az autóban pontosan ugyanezt a nyomasztó érzést
éltem át. Valami történni fog. Valami rossz.
– Sűrűn eljátszom a gondolattal, mi van, ha ez nem jön
össze. Ha még sincs már ott a rakomány, ha Dmitrij nem
hajlandó alkudozni. Amiket róla meséltél, arra enged
következtetni, hogy hirtelen haragú és lobbanékony. Lehet,
hogy el sem jutunk odáig, hogy előálljunk az ajánlatunkkal –
aggodalmaskodtam.
– Ismerem őt! Élvezi, ha kínozhatja az embert, de
ugyanakkor fölényeskedő, öntelt, és a pénz és a hatalom
mindennél fontosabb a számára. A gőg pedig, mint tudjuk,
ostobává tesz, elég gyakorta a hibák forrásává válik. Az
önhittségébe kapaszkodom, ami hatásosabb fegyver, mint a
puskagolyó – pakolta ki a kellékeket a csomagtartóból.
– Brettet, ha jól sejtem, nem avattad be – könyököltem ki
a lehúzott ablakon.
– Nem! Azt mondtam neki, hogy meg kell húznunk egy
rövid időre magunkat, de ne izguljon, mert van egy tervem –
nyitotta ki nekem az ajtót. – Remélem, imádkoztál, hogy itt
legyen még az a kokain – kacsintott felém pajkosan. Élvezi.
Ő ezt élvezi. Ez a felismerés mély sóhajt csalt ki belőlem.
Személy szerint rettegtem. Nem tudtam, mi lenne a legjobb:
ha ott várna ránk az anyag, vagy ha elnyelte volna a föld.
Elindultam Niko mellett és egy hosszú, kimerítő séta után
egyszer csak megállt.
– Ez lesz az – pásztázta az előttünk tornyosuló hatalmas
sziklákat.
– Hiszen itt nincs semmi – tártam szét a kezem. Habár
nem szoktam hozzá az efféle kalandokhoz, el kellett
ismernem, meglehetősen higgadtan vettem az akadályt.
Nem dumáltam feleslegesen, és bár nehéz volt megállnom,
nem is hisztiztem. Vártam. Vártam, hogy mi sül ki ebből.
– Itt van az, csak a barlang száját eltorlaszolták a
sziklafalról leomlott kövek. Lesz egy üreg mögötte.
Nem akartam hinni a szememnek, hogy ő tényleg képes
vakon hinni ebben. Kénytelen-kelletlen segédkeztem neki.
Hosszú, órákig tartó küzdelmet vívtunk a kőrengeteggel,
ami csak nem akart elfogyni. Már éppen azon voltam, hogy
feladom, amikor Niko felkiáltott.
– Sikerült! – hitetlenkedve, kimerülten kacagott fel. –
Megvan – boldogan nyomott egy puszit a számra.
– Ez csak egy üreg. Niko, én nem vagyok benne biztos –
ragadtam meg a pólóját –, hogy be kellene mennünk oda.
Ránk is omolhat az egész – térképeztem fel a
biztonságosnak éppen nem nevezhető sziklahalmot.
– Ha már eddig eljöttünk, nem megyek úgy haza, hogy ne
tudnám, Wolf igazat mondott-e – célzott a hajdani haverjára,
aki ennek az elátkozott szállítmánynak hála már alulról
szagolja az ibolyát.
Elszántan indult meg befelé. Miután bepréselődtünk a
nyíláson, fokozatosan maguk mögött hagytuk a fényt, és
egyre beljebb merészkedtünk a sötétségbe. Niko
zseblámpákat vett elő, amiknek a fénye meglepő módon
nyugtató hatással volt rám. Óráknak tűnő percekig
bolyongtunk a varázslatosan gyönyörű, de mégis ijesztő
helyen. Niko látszólag otthonosan mozgott, mialatt próbált
visszaemlékezni, mit is mondott a haverja, hol lapul az a
szállítmány. Egyszer csak megtorpant és gyökeret vert a
lába. Kikukkantottam mögüle és ott hevert előttünk egy
rakás rozsdamentes acéltartály. Akárki volt is annak idején,
aki eldugta az anyagot, volt rá gondja, hogy megóvja a
nedvességtől.
– Jézus Máriám! – kaptam a szám elé a kezem. A hangom
visszaverődött a barlang falairól. Olyan csalókán könnyűnek
látszott minden. Niko közelebb lépett az egyik tartályhoz, és
mielőtt hozzáért volna, rám nézett.
– Szerinted benne lesz? – siettem mögé.
– Ezt csak egyféleképpen tudhatjuk meg – kezdte el
feszegetni az egyik tartály tetejét. Alig egy perccel később
döbbenten álltunk és bámultuk a tartályban heverő kokaint.
Niko lelkendezve kapott ölbe és pörgetett meg a levegőben.
Vele ellentétben engem inkább a sírás kerülgetett. Féltem,
hogy bajt hoz ránk ez az elátkozott szer. Mégis, mire
visszatértünk az autónkhoz, már a következő lépésen
agyaltam.
– Hogy hozzuk ki onnan? – sandítottam Nikóra.
– Nem lesz rá szükség. Dmitrij majd megoldja, ne legyen
rá gondod – pakolta vissza az ásókat, csákányokat és
zseblámpákat az autóba. Kezdett elhatalmasodni bennem a
félelem. Már tudtam, csak egy irányba haladhatunk, és
nincs visszavezető ösvény.
Ahogy visszaértünk a rejtekhelyünkre, zuhanyozni
mentem, de mikor a hajam a törülközővel szárítgatva
kijöttem a fürdőszobából, Niko gondterhelten ült a monitor
előtt.
– Mi a baj? – csókoltam a nyakába. Az ölébe húzott és
aggodalmasan a tekintetem kereste.
– Sikerült felvennem a kapcsolatot Dmitrijjel. Holnap este
vár minket.
– Nem félsz? – Én rettegtem.
– Dehogyisnem! De nincs más választásunk. Egy bárban
fogunk vele találkozni. A nyilvánosság talán visszafogja az
indulatait – ringatott.
– Kíváncsi vagyok rá! – csúszott ki a számon.
– Kire? – szűkült össze a pupillája.
– Dmitrijre. A testvéred. Biztos vannak közös vonásaitok –
merengtem el rajta. Váratlanul felállított az öléből és
otthagyott.
– Niko! – léptem utána. – Valami rosszat mondtam? –
támadt hitelen bűntudatom a meggondolatlanságom miatt.
– Nem – préselte össze az ajkát, majd tétován megszólalt:
– Olivia!
– Igen? – sétáltam közelebb, de láttam a szemében a
rettegést, ami mélyebb volt, mint a Dmitrijtől való félelme. A
fejét csóválva nézte a padlót. Rossz érzéssel töltött el, hogy
nem nyílik meg nekem.
– Történjék bármi, egyet ne felejts el! – mondta végül. –
Szeretlek! Mindennél jobban szeretlek! – vont szorosan a
karjába.
– Én is szeretlek téged, Niko – simultam hozzá.
 NIKO

Egyirányú utca

„Egy új piacra való hatékony belépés kulcsa a jó időzítés.”

(Aaron Shapiro)

Nem volt erőm hozzá. Nem tudtam elmondani neki. Az

ágyban vergődtem egész éjszaka. Miért olyan nehéz
őszintének lennem vele? Miért esik ez nehezemre? Mert be
vagyok tojva. Ez az igazság. Ez nekem nem a bizalomról
szólt, hanem Olivia biztonságáról. Amit nem tud, az nem fáj,
és nem is veszélyezteti az életét. De tudatlanságban élni?
Én nem tudnék! Vajon ő meddig fogja bírni? Nem is
bizonyíthatta volna jobban, mennyire szeret. Elfogadott
engem a sötét titkaimmal együtt. De tudtam, vallanom kell.
Muszáj! Már csak pár óra és minden, amitől viszolygok,
feltárul előtte.
A várakozásaimmal ellentétben túl hamar eljött a
megbeszélt időpont. Este Dmitrij klubjába mindketten
idegesen léptünk be. Kiszálltam az autóból és hosszan
bámultam a bár felett ékeskedő feliratot. DOOM. Jellemző.
Végzet, pusztulás. Ez az egyetlen szó magába foglalt
mindent, amit Dmitrij jelentett a számomra. Kellemetlen
gyomorgörcsöm lett. Elmerengtem, mialatt beléptünk. Olivia
azonban tett róla, hogy a gondolataim elterelődjenek.
Körbepásztázott a meglehetősen fényűző helyiségen.
A hely kívülről sima éjszakai szórakozóhelynek nézett ki,
de ahogy egyre beljebb haladtunk a folyosón, kis ablakos
helyiségeket pillantottunk meg, ahol az emberek önfeledten,
gátlásaikat levetkőzve mélyültek el egymás társaságában.
Az egyik ilyen ablak mellett elhaladva Oliviának gyökeret
eresztett a lába.
– Mi a franc ez a hely? Orgiaközpont? – járatta a szemét az
egymásban elmerülő párokon.
– Nem. Ez egy swingerklub – világosítottam fel.
– Hogy micsoda? – pördült felém. Szikrázó zöld szemei
csillogtak az ártatlanságtól.
– Tudod, az a hely, ahol a párok partnert cserélnek –
magyaráztam.
Megnyúlt ábrázattal bámult rám.
– Mindenki mindenkivel kufircol csak úgy érzelmek nélkül?
– szólalt meg hitetlenkedve a következő ablak előtt egy
édes négyes láttán. – Okééé! Menjük haza – húzott
visszafelé. – Ide én be nem megyek!
– Várj! Most hová mész? Itt lesz a megbeszélés Dmitrijjel –
állítottam meg.
– El tudom képzelni, miféle megbeszélést fogunk folytatni.
De azt már nem – ingatta a mutatóujját. – Hazamegyünk.
Most! – ellentmondást nem tűrően megindult a kijárat felé.
– Nem lehet. Te is tudod – fogtam meg a karját és
szembeállítottam magammal. Pánikkal a szemében
pillantott körbe.
– Hiszen ez a hely a szexuális úton terjedő betegségek
melegágya – undor suhant az arcán. – Ugye nem azért
jöttünk ide, hogy mi is… Ha unalmas neked a szex, más
lehetőségek is vannak, hogy feldobjuk… – Az idegességét le
sem tagadhatta volna. Rémült, tanácstalan arcát látva sem
akartam volna más nőt sem aznap este, sem bármikor
máskor.
– Meghívást kaptunk, azért vagyunk itt – akartam
megnyugtatni.
– Előre leszögezem, te itt ma nem dughatsz meg senkit! –
bökött a mellkasomra.
Hangos kacagásban törtem ki. Mulattatott, ahogy kiakadt.
 – Csak nem féltékeny vagy? – ingereltem. Tetszett, hogy
birtokolni akart.
– Figyelmeztetlek, Niko, ha csak ránézel egy másik nőre,
nem állok jót magamért.
A szavaitól rossz érzés keletkezett a gyomrom tájékán.
Eljátszottam a gondolattal, hogy Olivia más férfit ölel,
esetleg Dmitrijt. Ezt nem tudnám elviselni! Még az akció
sikeréért sem! Akkor inkább a börtön!
– Azt sem értem, mások miért járnak ide – folytatta. –
Elhozzák az asszonykát, hátha valaki alaposan megdugja
őket, mert ők képtelenek rá? – felháborodás és zaklatottság
keveréke ült ki az arcára.
– Nem pótlásért jönnek ide, hanem élményért –
somolyogtam rajta.
– Értem én. Ezzel legalizálják a hűtlenségüket. De már
megbocsáss, ha valakivel együtt vagyok és szeretem, akkor
hogy vágyhatnék másra? Beszélhetünk ez esetben
egyáltalán szerelemről? Nem tudom, milyen beteges tréfa
akart ez lenni Dmitrijtől. Téged azonban felvilágosítalak,
számomra a szerelembe nem fér bele az, hogy végignézem
a pasimat egy másik nővel, miközben hagyom, hogy egy
vadidegen pasi a kedvére használjon.
– Ne húzd fel magad! Ez a szabadságról szól – tártam szét
a karom.
– Szabadsááág? – a hangja még a zenét is túlharsogta.
– Igen! Szereted a másikat annyira, hogy megadod neki
ezt a szexuális szabadságot – magyaráztam neki a
swingerek elveit.
– Szeretet? Hogy hivatkozhat itt valaki erre? Számomra a
lelki hűség testi hűséget követel. Közben meg azon sírnak,
gondolom, hogy miért nem találnak normális pasit. Ezt
elnézve, komolyan itt lenne az ideje egy újabb özönvíznek…
Hű, de kiakadt! Ilyennek még sosem láttam azelőtt.
– Ezek az emberek másként gondolkodnak, mint te.
– Szerinted én konzervatív vagyok? – pillantott csalódottan
a szemembe. – Hiszen ez a párkapcsolat megcsúfolása. Te
képes lennél végignézni, ahogy egy kiéhezett állat bennem
élvezkedik? – fintorgott.
Vizuális típus vagyok, így megjelent előttem a kép.
Hirtelen elkaptam Olivia derekát és magamhoz rántottam.
– Ott ölném meg őt is, téged is, végül pedig magamat –
préseltem ki a számon. A szemem szikrázott az indulatoktól.
– Sosem lennék képes odaadni magam másnak.
– Nem is ajánlom, mert annak beláthatatlan
következményei lennének – sepertem hátra a haját,
megragadtam a tarkóját és mohón az ajkára tapadtam.
– Gyere velem! – motyogtam a szájába és toltam magam
előtt.
– Viccelsz? Korpa közé keveredtünk, felfalnak a disznók –
fintorgott. A megjegyzésére kitört belőlem a röhögés.
– Kívánatos vagy, mikor így bepöccensz – harapdáltam a
nyakát.
Biztosra vettem, hogy Dmitrij azóta figyel minket, mióta
betettük a lábunkat a bárba. Kellően lazának és
erkölcstelennek kellett tűnnünk. Emellett szerettem volna,
ha Dmitrij tisztában van vele, Olivia hozzám tartozik.
Oliviának nem mondhattam ezt el, mert féltem, hogy nem
alakítaná elég jól a szerepét, de egyelőre minden
tökéletesen alakult – leszámítva, hogy bemerészkedtünk az
oroszlán barlangjába.
– Mindenki félre fog lépni idővel? – suttogta kiábrándultan,
a kezei görcsösen az ingemre szorultak.
– Nem mindenki, csak az, akinek hiányzik valami – néztem
a smaragdzöld szemébe.
– Neked mi hiányzik, Niko? – fonta körém a karját. Tetszett,
ahogy incselkedett velem.
– Nekem? Semmi. Már mindenem megvan – teljesen levett
a lábamról.
– Ha ezt másként érzed, ugye jelzed majd nekem? – a
szigorú arckifejezése arról árulkodott, hogy komolyan
aggódik.
 Átkaroltam, közelebb vontam magamhoz és nyomtam egy
csókot a feje búbjára.
– Szeretlek – suttogtam. – A rabod vagyok, és a lelki hűség
nálam is testi hűséget jelent – idéztem őt.
– Az ember társas lény, nem akar egyedül maradni, de
azért a függetlenségéről sem akar lemondani. Te melyikre
vágysz jobban? – nyaggatott.
– Ez valami teszt? – kaptam észbe.
– Vigyázz, mit felelsz! Vagy az egyik, vagy a másik, nincs
olyan, hogy is-is – cirógatta az ajkamat az ujjaival.
– Én csak téged akarlak! Nem sokon múlt, hogy
elveszítselek. Megküzdöttem érted, nincs az a kísértés,
amiért ezt kockára tenném.
Tényleg így is gondoltam. Belehaltam volna, ha elhagy
engem.
– Akinek itt ma este félnivalója lehet, az én vagyok –
folytattam a kifakadást. – Dmitrij nem véletlenül hívott pont
ide minket, minden bizonnyal utánunk nézett és kiszemelt
téged magának. Reméli, hogy itt kedvet kapsz a
párcseréhez, és akkor meg is kaphat.
Megmerevedett a karomban.
– És mit adna értem cserébe? A nőjét? – megvetés suhant
az arcán… és még valami: vereség. Nem volt biztos
bennem… magában… bennünk.
Megragadtam a tarkóját és magam felé fordítottam, hogy
csak engem lásson.
– Hogy akarhatnék én más nőt, amikor az enyém a világon
az egyetlen, akit csak én kaphatok meg. Azt hiszed, én nem
döglenék bele, ha egy másik férfi hozzád érne?
Megfeszült minden izom a testemben a belső képtől.
Szerelmes pillantásokkal vizslatott.
– Hozzám csak te érhetsz! – fogta meg a kezem, és indult
újra a belső tér felé.
Az egyik hátsó helyiséghez értünk, ahol őrök álltak az
ajtóban. Közöltem, hogy kik vagyunk, majd intettek, hogy
üljünk le. Kicsit korán érkeztünk.
 – Dmitrij elfoglalt – bökte oda az egyik embere orosz
akcentussal. Hát persze! Ezzel is csak növelni akarta
bennünk a feszültséget. Hiába tudtam, mi a cél, képtelen
voltam nem a végkimenetelek sokaságán töprengeni.
A várakozás baljós és nyomasztó volt. Többször átrágtam
magamban minden érvet és ellenérvet, de én magam sem
voltam meggyőződve arról, hogy az ajánlatom, amellyel
Dmitrij elé állok, valóban megfontolásra érdemes, de már
nem volt mit tennünk, a kocka el volt vetve. Oliviára siklott
a tekintetem. Farmerban, tűsarkú cipőben, bőrdzsekiben és
szorosan összefogott hajjal ült mellettem, csak néhány
kósza tincs lógott az arcába. Gyönyörű… de fél. Ahogy én
is…
– Ne reszkess már! – pillantottam a kezére. – Fogd vissza a
remegést, amíg észre nem veszik, mert akkor szertefoszlik a
nagymenő csalók látszata, és cseszhetjük! – korholtam. Erőt
vett magán, de egy kicsivel később a karján dobolt az
ujjaival. Feszült volt. – Ezt se csináld! Bukta! A tested elárul
téged – kulcsoltam össze az ujjainkat, hogy leállítsam a
kényszeres viselkedést.
– Borzalmasan izgulok – sápadt volt és láthatóan
aggódott. Hosszan fújta ki a levegőt, majd a lábai kezdtek
járni. Rátettem a kezem a térdére, hogy kapcsoljon.
– Érthető, hogy ideges vagy, de nyugalom. Gondolj valami
nagyon kellemesre. Az majd segít ellazulni.
Oliviával ellentétben én remekül uraltam a testi reakcióim,
lélegzet-visszafojtva tartottam a kezem a
farmernadrágomon, hogy felszívja az izzadságot.
Olivia lehunyta a szemét, mélyeket lélegzett. Pár
pillanattal később a légzése megváltozott, a pulzusa is
normalizálódott. Kíváncsi voltam, mi járhatott a fejében.
Kinyitotta a szemét és egyenesen az enyémbe nézett.
– Te a szexre gondoltál? – tátott szájjal meredtem rá. A
pillantásától hullámzott bennem a kéj.
– Honnan tudod?
 Csodálkozó tekintetétől csak még inkább beindultam én
is.
– Kitágult a pupillád – köszörültem meg a torkom.
– Nem azt mondtad, hogy az a félelem jele? – vonta fel a
szemöldökét.
– Nem csak azé. A szexuális vágyé is – fészkelődtem a
székemen. Halk kuncogása meglepett.
– Mi ilyen mulatságos?
– Életem legveszélyesebb ügyletét felajzott állapotban,
nedves bugyiban hajtom végre.
Hosszan fújtam ki én is a levegőt.
– Kösz, hogy ezt a tudomásomra hoztad. Tulajdonképpen
én vagyok a barom! Meg kellett volna mondanom, mire
gondolj! – bosszankodtam. Kezdett kicsúszni a kezemből az
irányítás, amit fokozott, hogy a keze a combomon egyre
feljebb siklott.
– Hagyd ezt abba! Koncentrálnunk kell! – sepertem le a
kezét magamról.
– Mi vagyunk a modernkori Bonnie és Clyde, ezt téged
nem izgat fel? – incselkedett.
– Hagynom kellett volna, hogy tördeld a kezeid, így már
én sem koncentrálok kellőképpen – morgolódtam, majd
belém nyilallt egy kellemetlen érzés. Mindjárt kinyílik az ajtó
és akkor… akkor már nem lesz több titok. Ezt nem
engedhetem. Nekem kell elmondanom neki. Mély levegőt
vettem, majd belevágtam.
– Bíznod kell bennem, Olivia! – kétségbeesést olvashatott
le az arcomról. A tekintete bizonytalanná vált, ahogy engem
fürkészett. – Ahogy nekem is bíznom kell abban, hogy
észreveszed, hogy én vagyok, aki veled van és nem pedig ő.
– Mi van? Mármint ki? Ezt hogy érted? – ráncolta össze a
homlokát.
Mélyeket lélegeztem, mert hányingerem lett. Itt az idő.
Nem várhatok tovább.
– Dmitrij az ikertestvérem – nyögtem ki. Életem egyik
legnehezebb pillanata volt ez a beismerés.
 – Hogy… hogy mondod? – Elsápadt és az ajtó felé
pillantgatott, ahonnan Dmitrij megjelenésére számítottunk.
– Azt akarod mondani… – de képtelen volt befejezni.
Rémülten pislogott. – Az nem lehet – rázta a fejét.
– Dmitrijnek megvannak a módszerei. Ki fogja használni,
hogy pont úgy néz ki, mint én. És lehet, hogy nem akarattal,
de be fogod adni neki a derekad – nyeltem nagyokat. Ennek
még a gondolata is kikészített. Ökölbe szorult a kezem.
– Erről miért csak most szólsz? – pattant fel a helyéről. –
Húzzuk el a csíkot! – zihált és indult volna a kijárat felé, de
egy behemót az útját állta. Csapdába kerültünk.
Egyértelművé vált, hogy mi innen már nem megyünk
sehová.
 OLIVIA

Testvérek.
Micsoda isteni adomány!

„Egyik árulás maga után vonja a többit. Egyik hazugság a

másikat. Minden titok újakat szül.”
(Krystyna Khun)

Jézus Máriám! Ez csak valami rossz álom. Ikrek?! Nem!

Valamit félreértettem. Kétségbeesetten ziháltam a hatalmas
hústoronnyal szemben. Niko mögém lépett és visszahúzott a
székre.
– Próbálj megnyugodni! – akart átölelni, de ellöktem
magamtól.
– Hogy kérhetsz tőlem ilyet? Tudod te, mit érzek most? Ne,
ne találgass! Megmondom: azt, hogy elárultál! Már most
megmondom, ha ez a pasi, aki, ha minden igaz, a totális
hasonmásod, nem repít golyót a fejedbe, akkor én öllek
meg, ha innen élve kijutunk! – ordítottam.
– Olivia, én…
A következő pillanatban viszont kinyílt mögöttem az a
bizonyos ajtó. Lemerevedtünk mindketten, egyikünk sem
mert a kilépő alakra nézni. Görcsösen egymás tekintetébe
kapaszkodtunk.
– Már nagyon vártalak, öcskös – szólalt meg a férfi oroszul.
A hangjától kikerekedett a szemem és a szám is tátva
maradt. Niko. Atyaúristen, ez tényleg Niko! Azaz csak
majdnem. De ez a hang… Muszáj volt megfordulnom és
feltekintettem a fölém magasodó alakra.
 – Helló, szépségem, Dmitrij vagyok! – folytatta az
anyanyelvén. Az arckifejezése nem árult el semmiféle
érzelmet. Lefagytam. Sóbálvánnyá dermedtem. Habár a
haja hosszabb volt és szakállt viselt, a hasonlóság közte és
Niko közt tagadhatatlan volt. Ikrek – visszhangzott a
fejemben. Hirtelen olyan levegőtlenné vált a folyosó!
Szerettem volna felállni és kiszaladni a friss levegőre. Majd
rádöbbentem, hogy a sokktól még levegőt is elfelejtettem
venni.
– Ő itt a feleségem, Olivia – mutatott be Niko, különös
hangsúlyt fektetve a „feleségem” szóra, habár abban a
percben szerettem volna megfojtani. Dmitrij le sem vette
rólam a tekintetét. Tetőtől talpig végigmért.
– Üdv a családban, Olivia! – villantotta meg a fogsorát.
Baljóslóan hatott, hogy az arcizma továbbra sem rándult. –
Mi járatban erre, tesókám?
Félelmetes volt, ahogy az egész orosz nyelv. Az elmúlt
hónapokban volt alkalmam elmerülni a rejtelmeiben és több
száz órát beleölni a tanulásba, de még mindig a hátamon
felállt tőle a szőr. Nehézkes volt számomra a tanulása, és
nem csak a cirill betűkkel gyűlt meg a bajom. Ennek a
pasinak a szájából pedig különösen ijesztően és
fenyegetően hangzott. Gépies mozdulatokkal felálltam,
ahogy Niko is. Dmitrij elállt az útból, majd a karjával intett,
hogy menjünk be. Megkukultam. Egy hang sem jött ki a
számon, hiába igyekeztem összeszedni a gondolataimat.
– Azt írtad, hogy van nekem egy visszautasíthatatlan
üzleti ajánlatod. Kíváncsi vagyok, mi lehetne számomra
csábítóbb, minthogy személyesen röpítsek golyót a fejedbe
– préselte ki kertelés nélkül a fogai közt. A szemében
gonoszság villant. Ahogy engem fürkészve fölém tornyosult,
elcsíptem a saját tekintetem a szeme tükrében. Meglepetés
és ámulat. A felismerésre az ő szemében is szikra gyúlt.
Féloldalas mosolyra húzta a száját.
– Mi az, kislány? Elvitte a cica a nyelved? – cirógatta meg
az állam, mire Niko a vállamra tette a kezét és elhúzott tőle.
 – Gratulálok, Nikolaj! Dögös a kicsike – biccentett felém.
Zavaromban gyorsan leültem az egyik székre. A tekintete
Nikóra siklott. Nem tetszett, amit láttam. Gyűlölet, undor…
megvetés. Kiolvastam belőle, hogy nem sok esélye van
annak, hogy mi ezt a találkozást ép bőrrel megússzuk.
– Egy italt? – lépett az elegáns bárszekrényhez.
– Nem kérünk semmit – rázta a fejét Niko.
– Egy év után besétálsz ide, és még egy italt sem vagy
hajlandó meginni velem? Ne akarj még jobban magadra
haragítani – mosolygott negédesen. Felkavarodott a
gyomrom. Niko megadóan letelepedett mellém, nagyot
sóhajtott, majd közölte:
– Egy vodkát kérek.
– A szemrevaló kis feleségednek is tölthetek egyet? –
Kihívó pillantására határozottan bólintottam.
Kitöltötte az italokat, majd felénk nyújtotta a két poharat,
Niko belekortyolt, én viszont mintha csak egy pohár víz lett
volna, legurítottam az egészet. Dmitrij szemöldöke
megemelkedett és volt valami a vigyorában, ami nagyon
nem tetszett. Éreztem, ahogy az alkohol ereje, melegsége
szétárad a torkomban, majd az egész testemben. Kiverte
nálam a biztosítékot, hogy a férfi, akit szeretek, ugyanúgy
néz ki, mint az a férfi, aki egy pszichopata gyilkos, és élvezi,
ha másokat szenvedni lát, és akit éppen leleplezni
készülünk. Ehhez képest a beépülés smafu volt.
– Hallgatlak – szentelte a figyelmét Nikónak.
Niko szemrebbenés nélkül elővett egy csomag kokaint, elé
dobta az asztalra, majd kiterítette a kártyáit. Felvázolta az
elképzelésünket az eltűnt szállítmány leendő sorsáról.
Dmitrij érdeklődve hallgatta őt végig. Amikor Niko
elhallgatott, Dmitrij hátradőlt a székében. Lélegzet-
visszafojtva vártuk, hogy megszólaljon. Az arcát fürkésztem.
Amit hallottam róla, azt sugallta, hogy egy elmebeteg.
Cseppet sem tűnt ostobának és ettől egybeugrott a
gyomrom. Nincs félelmetesebb, mint egy épelméjűség
álarca mögé rejtőző szociopata.
 – És mi van, ha egyszerűen kinyírlak benneteket? – állt fel
és töltött mindenkinek egy újabb kört. Ismét
megkaparintottam a poharat. Higgadtságot színlelve
lögyböltem körbe-körbe, majd nagyokat nyelve magamba
döntöttem az italt. Niko is felhajtotta a sajátját.
Ha kinyír minket, az alkoholmennyiségnek hála alig fogom
érezni. Tompítja majd a kínokat…
– Azzal nem nyernél semmit. Maximum újabb két ember
életét. Vesztenivalód viszont annál több van – szólalt meg
Niko. Farkasszemet néztek egymással. Egyikről a másikra
kapkodtam a fejem.
Ezekből tényleg kettő van. Ó, nem! Csak az alkohol –
ráztam meg a fejem, majd újra elmélyültem az
arcvonásaikban. Beszarás! Ezek egyformák. Tényleg
egyformák. Ez nekem sok.
– Meghalni nem olyan könnyű – filozofált Dmitrij, de a
folytatásból észrevehettem, hogy ez nem holmi üres
eszmefuttatás –, előtte el kellene nekem mondanotok
bizonyos dolgokat… – célzott a rejtekhely pontos
koordinátáira.
Jé, tanul a hibáiból! Előbb kérdez, csak utána öldököl. Ez
nekünk most jó hír.
– Nem úgy van az! Abban a pillanatban, ahogy kinyitom a
számat, végünk – nézett vele farkasszemet Niko, látszólag
higgadtan.
– Remélem, nem azt várod, hogy megjutalmazzalak. Nem
szeretek valamiért kétszer fizetni – keményedett meg
Dmitrij hangja. – Az az áru az enyém! Ingyen akarom! Jobb,
ha ellenkezés nélkül szépen visszaadjátok nekem.
Az asztalon lévő kokaincsomagot paskolgatta a két keze
között.
– A tiéd lehet – szólalt meg Niko, hanyagul megvonva a
vállát –, de sosem lehet tudni. Belőlem ugyan nem szeded
ki, hol van. Kinyírhatsz, majd kutathatsz utána, de az te is
tudod, hogy kockázatos, költséges és bonyodalmas… Nem
vagy te olyan ostoba, hogy eless a biztos haszontól.
 – Elesnék? Miféle haszontól? Ki mondta, hogy most öllek
meg? Nem szeretném, ha összevéreznéd az új
szőnyegemet. Csak a rakomány fellelése után végzek
veletek.
– Ennél nagyobb hibát el sem követhetnél – fújt maga elé
Niko.
– Győzz meg, hogy nekem is jó, ha életben maradtok!
Érdeklődve vizsgálgatott minket.
– Még így is – hallottam Niko nyugodt hangját – több millió
dollárt nyersz egy olyan árun, amiről már rég lemondtál, és
amit, biztos vagyok benne, veszteségként könyveltél el… –
A hátizmaim megfeszültek, a gyomrom pedig fájdalmasan
összeszorult a félelemtől. Még mindig nem tértem
magamhoz a sokkhatástól. Ikrek. Ezek valóban ikrek.
Képtelen voltam napirendre térni efelett. Vajon miért nem
beszélt nekem erről Niko? Miért titkolózott előttem?
Nikónak viszont velem ellentétben sikerült a
legközömbösebb és legtisztább hangon felvázolnia az
álláspontunkat, mintha nem is a saját életünk lenne a tét,
hanem valami közönséges kereskedelmi ügylet, aminek
semmi következménye nincs.
– Attól tartok… – kezdett bele Dmitrij és a tekintetéből
kiolvastam, hogy megpecsételődött a sorsuk.
– Van itt még valami – vettem erőt magamon, mielőtt
folytathatta volna. – Van egy másik javaslatunk is – találtam
meg a hangom. – Üzletet kötni jöttünk. A javaslatunk: tartsd
meg a teljes szállítmányt. Mi csak annyit kérünk cserébe,
hogy hadd társuljunk be hozzád. Szeretnénk neked dolgozni.
Hosszú csend következett. Dmitrij le sem vette rólam a
tekintetét. Ez idegesített. Valóban Niko szeme bámult rám,
de valahogy mégis más volt. Kinézetre olyan volt, mint ő, de
ami mögötte volt, korántsem. Ahogy Niko tanította, én is
maszk mögé bújtam, és ez biztonságot meg erőt adott.
– Szóval nekem akartok dolgozni. – Olyan elvetemült
ravaszság ült ki az arcára, amilyet Nikóén sosem láttam.
És még róla hittem eleinte, hogy rossz ember.
 – Meglátjuk, mi lesz. Először tegyünk pontot ennek az
ügynek a végére – fejezte be a mondandóját.
A meglehetősen furcsa üzleti megbeszélés és három
vodka után Dmitrij közölte:
– Kaptatok egy kis időt, de ne gondoljátok azt, hogy ezzel
minden el van intézve – a tekintetét Nikóéba fúrta. –
Egyelőre nem végezlek ki benneteket, de nem is mehettek
innen sehova. Nem tévesztelek titeket még egyszer szem
elől. A vendégeim vagytok ma éjszakára. Az egyik emeleti
szoba a rendelkezésetekre áll.
Rémülten pillantottam Nikóra, és vártam, hogyan vágja ki
magát ebből a helyzetből, de ő megadóan bólogatott. Én
viszont nem akartam itt maradni. Túl sok volt ez nekem
mára. Menekülnöm kellett. Nem akartam se Nikót, se
Dmitrijt. Teljesen összezavarodtam. Térre vágytam.
– Remélem, kellemesen szórakoztok majd. Élvezzétek ki
ennek az estének minden pillanatát – úgy méregetett, hogy
összefontam magam előtt a karjaimat.
Nem nagyon értettem, miről beszél. Irónia? Élvezni?
Hiszen egy kalitkába zárt minket, és nagy a valószínűsége,
hogy nem is áll szándékában kiengedni minket. Iszonyúan
vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Választásom azonban
nem volt. Dmitrij testőrei felkísértek bennünket az emeletre.
Nem szóltam Nikóhoz, aki engem mustrálva szintén
hallgatott. Tisztában volt vele, hogy dühös vagyok rá. Pár
perccel később azonban nagyon furán kezdtem magam
érezni, a homlokom gyöngyözött az izzadságtól, miközben a
lábam között folyamatos volt a pulzálás. A vér szinte
száguldott az ereimben. Összezavarodtam, nem értettem,
egy ilyen ijesztő beszélgetés után mégis hogy lehetek
ennyire beindulva. A fürdőszobába rohantam és öklendezve
kapaszkodtam a vécékagylóba.
– Kikészültél. Teljesen kikészültél – akart felsegíteni Niko,
de elhúzódtam tőle.
– Konkrétan hánytam – róttam fel neki, miután
összeszedtem magam, és megmostam az arcom. – Az
ikertestvéred – ingattam hitetlenkedve a fejem.
Árulás. Ezt nem tudom másként nevezni, csak árulásnak.
Az ágyra kuporodtam, Nikónak háttal.
– Te is érzed Dmitrij rafinált kis ajándékát? – suttogta.
– Én még a te rafinált kis ajándékodon rágódom – tettem
neki szemrehányást.
– Beszéljünk ezt meg higgadtan, jó? – Megéreztem, ahogy
megmozdult alattam az ágy. Fura módon lüktetett a testem,
így nem szerettem volna, ha a közelembe jön. Gyorsan
felpattantam. Mikor szembefordultam vele, megnyílt a szám
a csodálkozástól.
– Habár én csak két vodkát ittam, nálad is szemmel
látható jele van a vágyfokozószernek, amit Dmitrij csalafinta
módon belecsempészett az italunkba – suttogta Niko.
A tekintete elhomályosult, a mellkasa szaporában
emelkedett és süllyedt. Ez csak fokozta az én testemben is a
kéjt. Elviselhetetlen lett a lüktetés, de legalább már tudtam,
miért. Niko észrevehette a tanácstalanságom, mert
közelített felém.
– Ne gyere közelebb, és ne érj hozzám! – emeltem fel a
kezem. Féltem, ha hozzám ér, minden ellenállásom oda. Ezt
nem úszhatta meg ilyen egyszerűen. Emellett
kétségbeestem, folyamatosan váltakozott bennem Niko és
Dmitrij arcképe. Elviselhetetlen lett a tudat, hogy a
szeretkezésünk alatt ne Niko uralja a testem és az elmém.
– Jelen pillanatban eszem ágában sincs se beszélgetni, se
mást csinálni veled – förmedtem rá.
– De hát a feleségem vagy! – somolygott, mert tudta,
hogy Dmitrij kis „ajándéka” megteszi a hatását. De én
elhatároztam, hogy erős leszek. Azt akartam, hogy
szenvedjen, legalább annyira, mint én, amikor megláttam
azt az alakot.
Hogy tehette ezt velem, de ami ennél is fontosabb kérdés:
miért?
– Akinek éppen fáj a feje. Jó éjszakát! – húztam fel magam
és fordítottam neki hátat.
 – Tudom, hogy haragszol. Meg is van rá minden okod –
motyogta.
– Még jó, hogy beismered. Átvertél! Elképzelni sem tudod,
milyen érzés… Miért nem hagytad inkább, hogy egyedül
vágjak ebbe bele? Ja, hogy éppen ezért – morgolódtam, és
aggodalommal töltött el Dmitrij tekintete, amivel Nikót
sújtotta. Egyértelművé tette, bármi történt is köztük a
múltban, nem felejtette el. Niko élete veszélyben forgott.
– Hogy a köztünk lévő hasonlósággal Dmitrij az ágyába
csábítson? Mert az ágyánál messzebb nem jutottál – volna! –
cinikus hanglejtése nem kerülte el a figyelmem.
– Így most a feleségedként veled kell majd akaratom
ellenére lefeküdnöm – vágtam vissza indulatosan.
– Sohasem kellett! Egyszer sem cselekedtél kényszer
hatása alatt. Megvolt a lehetőséged, hogy nemet mondj!
– Hát most meg is teszem – fújtattam a dühtől. Még soha
nem voltam ennyire mérges rá.
Vártam, hogy majd tovább próbálkozik a
kiengesztelésemmel, de nem tette. Dühösen, a lábam
között tomboló kéjjel rohantam a fürdőszobába és magamra
csaptam az ajtót.
A kezem az arcom elé szorítottam. Gondolkodni szerettem
volna, de a vodkámba csempészett szer ezt nem engedte.
Egyre elviselhetetlenebb lett a hasamban hullámzó
remegés. Gyorsan lekapkodtam a ruhámat, és beálltam a
zuhany alá. A lábam köze fájdalmasan bizsergett. Simogatni
kezdtem magam, hogy enyhüljön a nyomás. Annyira
érzékeny volt a csiklóm, hogy az érintésre mindkét lábamat
mintha áram rázta volna meg. Oldalra dőltem, kezem a
lábam közt maradt, a sírás kerülgetett. Zuhany után a
törülközőt szorosan a testem köré csavartam, de kezdődött
az egész bizsergés elölről. Ne, ne, ne! Csak ezt ne!
Elszántan szorítottam össze a combom.
Vajon ő mit csinál magával odakint? Kiről fantáziál
közben? Ez a klub tele van feslettebbnél feslettebb
nőszemélyekkel. Vajon melyiken akadt meg a tekintete?
Biztos azon a barnán, akit nem zavart a jelenlétem, és úgy
szemezett vele. Rám tört a féltékenység. Egy pillanatra az is
eszembe jutott, hogy talán már nincs is itt, lement a
csajhoz. Azon kaptam magam, hogy a Niko iránti vágy a
testemben már sokkal erősebb, mint a haragom, amibe
kapaszkodtam. Őt akartam. Lehunyt szemmel, kelletlenül
beismertem magamnak, rá vagyok szorulva. Számomra
nem létezett más férfi, aki ezt a vágyat csillapítani tudta
volna. Beledöglöttem a gondolatba, ha csak elképzeltem,
hogy ő más nőről fantáziál. Ki kell mennem. Szükségem van
rá, ahogy neki is rám. Mi külön-külön sebezhetőek vagyunk,
csak együtt vagyunk erősek. De ha ezen túl vagyunk,
esküszöm, megszorongatom a tökeinél fogva – nyitottam ki
az ajtót.
 NIKO

Kiterítem a lapjaim

„A nagy szerelem nagy áldozatokat követel.”

(The Witcher című videojáték)

Kibaszottul kicseszett velünk ez az Dmitrij. Vágyfokozót

keverni a vodkánkba! Aljas húzás volt. Hatásos módszernek
bizonyult, az, mondjuk, igaz. Ezzel kötött bennünket az
ágyhoz. Volt rá gondja, hogy a szökésnek még csak a
gondolata se foglalkoztasson bennünket. A francba! –
szisszentem fel. A férfiasságom kellemetlenül mereven
ágaskodott a nadrágomban. Hát, haver, ezt ma elcsesztük.
Magunk maradtunk – préseltem össze az ajkamat. Hogy
most ez Dmitrij részéről leckéztetés akart lenni, vagy teszt,
nem voltam képes rajta agyalni. Leszállt a vér az agyamból.
A farmerom szűk lett, nem volt hova menekülni, merev volt
minden végtagom. Az eredmény nálam: stabil és
hihetetlenül masszív erekció.
Olivia már vagy húsz perce eresztette magára a vizet.
Nem segített az sem, hogy tudtam, mit csinálhat odabent a
zuhany alatt. Próbált lehiggadni, könnyíteni magán.
Nekem is ezt kellene tennem. Ma nem számíthatok tőle
semmi jóra, nagyon dühös rám. Szóba sem áll velem. Ó,
bassza meg! Majd szétdurranok – nyögtem.
Kiszabadítottam magam a nadrágomból és marokra
fogtam magam. Eszméletlen érzékeny voltam. Hangosan
hörögtem, ahogy pár perccel később könnyíteni készültem
magamon. Meg kellett szabadulnom a feszültségtől, mert
így képtelen voltam józanul gondolkodni.
Hirtelen meghallottam, ahogy Olivia az ajtónál matat.
Elkaptam a kezem a farkamról, és legalább olyan rémült
arcot vágtam, mint egy kamasz, akit rajtakaptak.
– Segítsünk egymáson – zihálta. Egy törülköző volt rajta
teljesen átnedvesedve. Ledobta magáról, és a meztelen,
vizes teste csak fokozta az égető vágyat bennem.
– Biztos vagy benne? – álltam fel és indultam felé.
Hogy tehetek fel ilyen hülye kérdést? – csaptam
gondolatban a homlokomra.
– Nem, de elviselhetetlen a lüktetés. Ráz a hideg,
vacogok. Nem bírom tovább – sietett elém.
Mielőtt meggondolhatta volna magát, megragadtam a
derekát és az ölembe húztam. Egyre hangosabban ziháltam
én is. Belemarkolt a hajamba és hátrarántotta a fejem.
Átfordítottam, lelöktem az ágyra, ő pedig készségesen
széttárta előttem a lábait. Megszabadultam a felesleges
ruhadaraboktól, és élveztem a látványt, ahogy mohón
méregeti az óriásira duzzadt farkam.
– Nem kell tiszteletköröket futnod, be vagyok melegedve –
lihegte.
– Az korántsem biztos – remegtem én is. – Hosszabb és
keményebb vagyok, és az én érzékenységem is
megkétszereződött.
A lába közé térdeltem, megmarkoltam a combját,
magamhoz rántottam, és azzal a lendülettel felnyársaltam.
Képtelen voltam várni, és tudtam, hogy ő is pontosan ezt a
karja. Feljajdult és helyezkedni kezdett alattam. Nem
engedtem. Éreznem kellett a tüzes melegséget, ahogy rám
szorul. Őrülten kívántam.
– Eszméletlen szűk vagy, Olivia – lüktettem benne. –
Többek közt ezért is imádok úgy benned lenni – ziháltam és
egyenletes ütemben döfködni kezdtem. – Minél
intenzívebben, minél mélyebben járok benned, te nem
tágulsz, hanem egyre jobban rám szorulsz. Szoríts rám,
kicsim!
Megtette, én pedig remegni kezdtem. Eszméletlen volt. A
hangoknak, amelyek kiszaladtak belőlem, nem is tudtam
volna gátat szabni. Összeszorított szemmel, összepréselt
ajkakkal vadul zakatoltam, Olivia pedig szorított és
csavargatta a csípőjét, majd a fenekembe marva mélyebben
magába rántott. Körözött rajtam, és egy pillanattal később
gigantikusat élvezett. Hangosan sírva fakadt a gyönyörtől.
Az ütemes összehúzódásai engem is a határra sodortak.
Megállás nélkül tovább mozogtam benne. Tudtam, nem
vagyok ura a testemnek, így egy pillanatra megálltam.
Aléltan hevert, de félig lehunyt szemeivel nyomon követte a
mozdulataim.
– Bízol bennem? – néztem mélyen a szemébe.
– Most nem nagyon – rázta a fejét.
– Fog ez még változni – lihegtem.
– Ne vegyél rá mérget. Én már senkiben sem bízom – a
mellkasa vadul emelkedett és süllyedt.
– Feküdj hasra! – utasítottam.
Addigra már szakadt rólam a víz, a férfiasságom pedig
kielégülésre vágyott. Olivia hasra fordult, beigazítottam a
hasa alá egy párnát, aláhelyezkedtem és egy lökéssel tövig,
merültem benne. Felmordult és a takarót markolta. Újra és
újra megismételtem a mozdulatot. Hiába ficánkolt,
rászorítottam az égő, merev farkamra. Hangosan nyögtem,
ahogy a tüzelő, szűk hüvelye lüktetett. Az ötödik lökés után
Olivia négykézláb helyezkedett, folyamatosan a döféseim
elé jött, lefelé nyomva a fenekét. Torokhangokat adott ki,
remegett alattam, ahogy újra rázta az orgazmus. Amikor ezt
megéreztem, vad ritmusban lökni kezdtem őt. Azt kívántam,
bárcsak örökké tartana a pillanat.
– Mélyen benned akarok élvezni úgy, hogy azt sose
felejtsd el – mordultam fel.
– Akkor tedd azt! – erőtlenül suttogta.
 Elöntött a mámor, amikor újra elmerültem benne.
Megnyílt előttem a mennyország. Felakadtak a szemeim az
élvezettől. Lenéztem rá.
– Meg sem érdemellek, Livi – lihegtem. Válaszul olyan
erősen préselt össze odalent, hogy azonnal elélveztem a
gyönyörtől. Intenzívebb és hosszabb orgazmust éltem át,
mint valaha.
Kösz, Dmitrij!
Percekig tartott, mire magamhoz tértem. A szemeim
kinyitottam, de Olivia még mindig odaadóan kényeztetett.
Az arcom fürkészte. A szűziességtől, ami a szemeiből
tükröződött, vagy a szertől, amit beszedtünk, újra
merevedésem lett.
Lefektettem az ágyra, mélyen a szemébe néztem.
– Nekem még mindig nem múlt el. Újra érzem – suttogta.
– Igen, ez ilyen. Eltelik pár óra, mire kiürül – kuncogtam.
– Akkor most mi lesz?
– Kihasználunk minden egyes percet – hajoltam le és
megcsókoltam.
– Hosszú éjszakánk lesz – sóhajtotta, mialatt finoman
izgattam az érzékeny csiklóját.
– Azt se bánom, ha sosem lesz vége – kaptam az ajka
után. – Szeretlek, Livi.
Másnap reggel azonban mindkettőnket fejbe kólintott a
valóság. Habár egymás karjában ébredtünk, fagyosnak
éreztem a hangulatot.
– Miért nem mondtad ezt el nekem? – suttogott. – El sem
tudod képzelni, milyen érzés volt szembesülni Dmitrijjel –
tett szemrehányást. – Mintha egy vödör hideg vizet
zúdítottál volna a nyakamba. Szakasztott úgy néz ki, mint
te, Niko – könnyes szemei árulkodtak róla, mennyire
megviseli ez a gondolat.
– A félelem az ember életében mindig konkrét valamihez
vagy valakihez kötődik – cirógattam a haját. – Neve van –
sutyorogtam. – Az én esetemben a saját testvéremben öltött
testet – ismertem be. – Az utolsó pillanatig reménykedtem,
hogy történik majd valami és sosem tudod meg az
igazságot.
– De erről szólnod kellett volna – pördült felém, és haragos
tekintete szinte perzselt. – Fel kellett volna készítened erre.
– És mégis mit mondhattam volna? Hogy kettő van
belőlem? – Fájdalmasat rándult az arcizmom.
– Azt mondtad, hogy a testvéred. Csak lemaradt a lényeg:
az ikertestvéred. Ezt az „apróságot” nem lett volna szabad
eltitkolnod előttem.
Hangtalanul vártam. Adtam neki időt, hogy helyre tegye
ezt magában. Felesleges lett volna bármivel is
mentegetnem magam. Tisztában voltam vele, hogy
hibáztam.
– Amikor Brett elmondta, kihez kellene beépülnöd, azt
hittem, beleőrülök. Minden percben azt láttam magam előtt,
ahogy szeretkezel vele – egyre hevesebben kapkodtam a
levegő után. – Ugyanúgy néz ki, mint én, ugyanolyanok a
mozdulatai…
– Te attól féltél, hogy a testvéred is ugyanazt a
szenvedélyt hozza ki belőlem, mint te? – ámult el. – Hogy
könnyebb dolgom lesz, mint hittem? Hogy én elhitetem
magammal, ő te vagy és teljesen átadom neki magam? –
rökönyödött meg.
– Nem, Olivia! Én már annak a gondolatától is kiborultam,
ha azt láttam a lelki szemeim előtt, hogy megdug téged. De
igazad van, ahogy elmondtad, az még borzalmasabb. Élni a
tudattal, hogy úgy adod neki oda magad, mintha velem
szeretkeznél…
– Niko, ez az alak, bár hasonlít rád…
– Hasonlít? Hiszen olyanok vagyunk, mint két tojás –
csattantam fel. Majd szétvetett az ideg. – Azt hiszem, ideje
lenne teljesen őszintének lennem veled – elszántan
kapaszkodtam a tekintetébe. Az arca tele volt félelemmel,
kétségbeeséssel.
– Akarom én ezt hallani? – nyíltak meg az ajkai. – Biztos,
hogy ez a legalkalmasabb időpont?
 – Muszáj, hogy megérts engem – ejtettem a homlokom a
homlokára.
– Rendben – nyelt egy nagyot.
Lefordultam róla, az ágy támlájának dőltem és meredten a
plafont bámultam. Nem tudtam, hol is kezdhetném. Talán az
elején. Hosszan fújtam ki a levegőt és belevágtam.
– Nikolaj Andrejevics Volkov néven anyakönyveztek. Az
ikertestvérem Dmitrij, de erről közben már értesültél. A sors
úgy hozta, hogy kiskorunkban magunkra maradtunk, a
szüleink nagyon korán meghaltak, így bekerültünk egy
állami árvaházba. Sülve-főve együtt voltunk és remekül
kijöttünk egymással. Nagyon ragaszkodtunk egymáshoz.
Hamar rájöttünk, micsoda érték rejlik abban, hogy teljesen
egyformák vagyunk. Idővel ezt az áldást ki is aknáztuk.
Könnyű pénzkereseti lehetőséget biztosított a számunkra,
így ezt az isten adta lehetőséget kihasználva fosztogattuk
az embereket. Remekül ment minden, amíg nyakon nem
csíptek bennünket. Kiskorúak voltunk, így nem volt a
csínytevéseinknek különösebb következménye –
emlékeztem vissza. – Ezt követően egyszer csak valaki úgy
látta jónak, ha elválasztanak minket egymástól. Az
otthonban dolgozók meggyőződése volt, hogy rossz hatást
gyakorolunk a másikra. Én nevelőszülőket kaptam és
Amerikába kerültem. Nagyon nagy szerencsém volt velük,
de sokáig gőzöm sem volt arról, mi történt Dmitrijjel.
Teljesen megszakadt a kapcsolat. A szeretetnek és a
törődésnek hála, amit kaptam, hamar sikerült
beilleszkednem az új otthonomba. A családom mindent
elkövetett annak érdekében, hogy normális életet élhessek.
Ahogy azt már meséltem neked, a hivatásos út felé tereltek,
majd a DEA speciális kábítószer-ellenes részlegére kerültem.
Ebben nagy segítségemre volt, hogy a nevelőapám vezető
beosztásban ott dolgozott. Szerettem ezt a szakmát, mert
azt csináltam, amihez volt is érzékem.
– Bele sem gondolok, hogy egy ügynök miféle
eseményeknek teheti ki magát egy-egy ilyen bevetésen –
szólalt meg.
– Csak azt mesélem el neked, amit nagyon muszáj.
Szóval, hol tartottam? – kerestem, hol vesztettem el a
fonalat. – Áh, már emlékszem. Ezt követően jött az a
bizonyos akció. Be kellett épülnöm, és le kellett lepleznem
egy bűnszövetkezet tagjait. Sajnos nem tájékoztattak a
helyzetről kellőképpen. Kiderült ugyanis, hogy az egyik, akit
le kellett volna fülelnem, az a saját ikertestvérem. Nem
véletlenül küldtek pont engem erre a feladatra. Iszonyú
nehéz dolgom volt. Dmitrij könnyen bevett engem, és hitt
nekem, hiszen ismert. Nem tudta, mivé lettem az évek
során, nekem viszont már kettős feladatom volt. Már
nemcsak a szervezetet akartam felszámolni, de kerestem a
megoldást, hogy őt hogyan menthetném ki ebből. Húztam
az időt, és közben a Dmitrij által kapott küldetéseket
hajtottam végre. Idővel olyanná váltam, mint a rabszolgája.
Sok olyan dolgot kellett tennem, amire nem vagyok büszke
– halkult el a hangom.
– Mint például? – vonta össze a szemöldökét.
– Rászoktam a methre – ismertem be kelletlenül. – Nem
volt választásom – fújtam ki a levegőt. – Dmitrij nem ismeri
azt a szót, hogy nem. Az én feladatom pedig az volt, hogy
férkőzzek a bizalmába.
– Jézusom! – kapta a szája elé a kezét.
– Tulajdonképpen ezért küldtek pont engem oda. Már túl
nagyban nyomták a metamfetamin előállítását és
terjesztését. A DEA félt, ha bekattan, erőszakot szabadít az
utcákra. Valóságos közellenségként kezelték őt és a
bandáját. Területi csatározások kezdődtek, és túl sok volt az
ártatlan áldozat.
– Miért pont a metamfetamin? – érdeklődött.
– Dmitrij rájött, hogy sokkal olcsóbb és egyszerűbb az
előállítása, mint a kokainnak, emellett erősebben és azonnal
hatott. Kristály, jég, üveg néven terjedt el. A használói
nagyon elégedettek voltak vele. Viszont sokkal nagyobb
függőséget képes okozni a társainál és a hosszú távú
alkalmazása esetén agykárosodást okoz – hunytam le a
szemem. Megérintette a vállam, mire kipattant a szemem.
– Annyira sajnálom – bújt hozzám aggodalmas tekintettel.
– Nem kell. Habár az első alkalom nem az én választásom
volt, a többi igen. Ez volt a dolgom. A feladatom. A
küldetésem – sóhajtottam. – El kellett hitetnem mindenkivel,
hogy a banda tagja vagyok, hogy vagyok olyan tökös, mint
mindenki más. Majd lassan bekövetkezett az
elkerülhetetlen. A fordulóponthoz érkeztünk. Jött a beavatás.
Dmitrij szerette volna bebizonyítani nekem és magának is,
hogy ugyanolyan vagyok, mint ő. Éppen ezért egy szép
napon ki kellett végeznem a szervezet egyik ellenségét –
folytattam, mielőtt még leállhattam volna. – Le kellett
tennem valamit az asztalra. Döntenem kellett, hogy áruló
patkány vagy hidegvérű gyilkos leszek – fújtam ki a levegőt.
– Megölni valakit? – emelte el a fejét a váltamról. –
Megtetted? – Lélegzet-visszafojtva várakozott.
Hazudhattam és szépíthettem volna, de már nem akartam
több titkot. Belefáradtam. Eleget láttam, mások mikor
hazudnak, és mindig észrevettem a titkokat, amiket nem
akartak megmutatni. Sokszor nem tudtam eldönteni, ez jó
vagy rossz. Tiszteletben kell-e tartani, vagy leleplezni azt,
de Olivia előtt már nem akartam színészkedni, vagy
tiszteletköröket futni.
– Mindent megtettem, amit elvártak tőlem – vallottam be.
– A beépülés erről szól – vontam meg a váltam. – Te sem
tudod, mi vár még rád – kerestem a tekintetét. – Teszed
majd, amit tenned kell.
– Elmondod, mi történt? – láttam a szemében, hogy
szeretné ismerni az okokat. Visszarepültem az időben, majd
folytattam.
– Dmitrij alaposan kitervelt mindent. A pasas autójában
közvetlenül mögé kellett beülnöm, Dmitrij másik embere
pedig mellé. Amíg ők tárgyaltak, addig nekem hátulról a
tarkójába kellett volna eresztenem egy golyót. Azonban az
akció balul sült el, razziába futottunk, és kivégzés helyett
menekülnünk kellett. Minden a feje tetejére állt. Dmitrij
gyávának nevezett, amiért nem puffantottam le az ürgét.
Csalódottságában engem gyepált saját kezűleg félholtra.
Mindezek ellenére, vagy éppen azért, mert láttam, mivé vált
a testvérem, szerettem volna az irháját megmenteni, így
noszogattam, hogy szálljon ki a buliból, mielőtt még késő
lesz – éltem át újra a nehéz pillanatokat. – Csakhogy neki
esze ágában sem volt leállni. A végén már nem értettem,
valójában milyen céllal is kerültem én pont oda, mert a DEA
is cserben hagyott. Hogy ne legyen egyszerű, valaki elárult
engem, kiszivárogtatta az anyagom, Dmitrij pedig
megtudta, hogy kettős játékot játszom. Árulónak bélyegzett,
és úgy döntött, véget vet az életemnek. Szembesülnöm
kellett, milyen érzés az, ha nem hisznek neked. A saját
testvérem pisztolyt tartott a halántékomhoz, az emberek
pedig, akikkel addig vállvetve egymást fedeztük, hátat
fordítottak nekem. Senki nem maradt, akire számíthattam
volna. Egyedül maradtam. Csak a leleményességemnek, és
a jó szerencsének hála, sikerült élve kijutnom.
Felhasználtam a bent szerzett információkat, ismertem
Dmitrij vésztartalékainak rejtekhelyeit. Elmentem az
egyikre, és elvittem, amit ott találtam. Nem gondoltam
végig. Kellett a pénz a rejtőzködéshez, így megloptam a
saját testvérem, hogy életben maradjak. Csak utána fogtam
fel, hogy mivel játszom, hiszen Dmitrij nemegyszer a
szemem láttára vágta át az emberek torkát, akiket előtte
lassan, élvezettel megkínzott. De az az igazság, hogy már
nem volt veszítenivalóm. Így is, úgy is holtan végeztem
volna. A pénzre viszont szükségem volt az újrakezdéshez –
hallgattam el hirtelen. Kavarogtak bennem az emlékek.
Minden olyan valóságos lett.
– De ezzel még nincs vége, ha jól sejtem – fordult felém
Olivia szomorú szemmel.
– Nem! Rám talált az FBI, a DEA pedig mintha
megfeledkezett volna a létezésemről. A kisujjukat sem
mozdították értem. Dmitrij hagyott egy burkolt üzenetet,
hogy vállaljak magamra mindent, és úgy veszi, rendeztük a
tartozást! Akkor jöttem rá, hogy Dmitrijnek nem jelentek
semmit. A pénz és a hatalom mindig is fontosabb lesznek a
számára, mint én. Ami a legrosszabb volt, hogy az engem
kihallgató tisztek is kiröhögtek, amikor elmondtam nekik az
igazságot. Senki nem hitte el, hogy én csak a hasonmása
vagyok annak, akit valójában üldöznek. Egy ismerősöm
segítségével megszöktem, és egy végzetes balesetben
eljátszottam a saját halálom. Így lett Nikolaj Volkov
hivatalosan is halott. Azért csináltam magamból holtat,
hogy elkerüljem az elkerülhetetlent. Az igazat megvallva,
tudtam, hogy eljön ez a pillanat egyszer. Ki akartam szállni,
de szabad akaratomból nem tudtam, mert Dmitrij sosem
engedte volna. Egy robbanásban megjátszottam a saját
halálom, de tisztában voltam vele, hogy nem hülye. Alapos
szervezést igényelt az egész. Szereztem egy hullát a
hullaházból, egy olyat, akiért senki nem jelentkezett.
Kicseréltem a hatóságok adatbázisában Nikolaj Volkov
fogászati leleteit és a DNS-vizsgálatának eredményeit a
hulláéra. Így az összehasonlításkor őt azonosították Nikolaj
Volkovként. Ám Dmitrij nem hitte el, hogy meghaltam.
Éppen ezért nem alkothattam meg magamnak egy teljesen
új személyazonosságot. Biztos voltam benne, hogy minden
ilyet ellenőrzött akkoriban. Ezért alakult úgy, hogy
egyfolytában mások bőrébe bújtam. Egy kaméleonná
váltam, aki minden körülmények között beleolvad a
környezetébe. Menekültem. Egészen addig, hogy már én
sem tudtam, ki vagyok valójában.
– Azt mondtad, függő voltál – tért vissza Olivia a kábszer
témához.
– Nem tartottam magam annak, csak egy beépített
ügynöknek, aki képes elmenni a végsőkig. Ám ez nem volt
igaz. Aki ezzel a szerrel él, előbb-utóbb igenis függővé válik.
Sajnos eltartott egy ideig, mire erre én is rádöbbentem.
Megtetszett az érzés, főleg, mert más volt, mint az alkohol.
Sokkal nyugodtabb voltam tőle, mint berúgva, részegen
nem mindig emlékeztem, mi történt előző este, de a drognál
igen, emellett segített feledtetni a lelki tipródásokat.
Szimplán feldobott, elégedett voltam önmagammal és a
világgal, teljesen ellazultam. Más síkra helyezte a
gondolkodásomat. Olyan dolgokon kezdtem agyalni, amik
egyébként eszembe se jutottak volna. Ezek néha teljes
sületlenségek voltak, de olykor komoly eszmefuttatások. De
szerencsére annyira nem váltam a rabjává, hogy ne fogtam
volna fel, ez nem játék. Nincs különbség könnyű drog és
kemény drog között, az egyik csak bevezetője a másiknak.
Mantráztam magamban, hogy tudatosítsam önmagammal,
mindkettő fogyasztása és terjesztése egyformán tiltott,
büntetendő és a vesztemet okozhatja.
– Hogyan szoktál le? – siklott a keze a karomon. Hangosan
fújtam magam elé, majd felsóhajtottam.
– Az életnek van egy különlegessége, Olivia! Te döntesz a
sorsodról. Még akkor is, ha a pokolba vezető utat választod.
Ez esetben mégsem én voltam az erősebb, mert ami
legbelül voltam, azt is megöltem. Nem magam akaratából
hagytam abba. Miután menekülnöm kellett, rá voltam
kényszerülve. Dmitrij tudott a függőségemről, ha tovább
éltem volna a szerrel, a kezére játszottam volna magam.
Megtalált volna. – Egy rövid szünet után folytattam. Hírtelen
minden olyan közeli lett, mintha tegnap történt volna. –
Hosszú ideig voltam a másik oldalon. A többiekkel
ellentétben én nem hitegettem magam, hogy halhatatlan
vagyok. Amikor beléptem közéjük, folyamatosan csak befelé
nyílt az ajtó. Újabb és újabb. Amikor magam mögé néztem,
nem volt visszaút, ezért haladtam, amerre az utam vezetett.
Aztán egyszer csak eljutottam az utolsó ajtóhoz, ami mögött
már nem volt semmi. Végig abban reménykedtem, hogy a
DEA az utolsó pillanatban mentőövet dob, hiszen az ő
emberük voltam. Nem így lett. A szemükben azzal, hogy
ugyanúgy néztem ki, mint a közellenség, árulóvá váltam.
Tisztának kellett lennem ahhoz, hogy ha már belesétáltam,
ki is másszak a nekem állított csapdából.
 – De ha függő voltál, mégis hogy sikerült leszoknod? –
emelte rám a tekintetét.
Ez volt az, amiről nem szívesen beszéltem. Szerettem
volna kitörölni, elfelejteni életem legnehezebb szakaszát.
Megérezte, mert az ölembe mászott és mélyen a szemembe
nézett. Az ujjaival a hajamba túrt.
– Nem volt egyszerű – feleltem. A válaszomra
megemelkedett a szemöldöke. – Hidegrázással izzadtam
végig az éjszakákat. Dőlt rólam a víz és reszkettem. Szidtam
és gyűlöltem önmagam. Nem akartam elhinni, hogy akad
Dmitrij börtönénél is rosszabb. Rettenetes érzés volt.
Brutális. A hullámokban rám törő izomfájdalmaktól a
könnyem is kicsordult. Akkor tudatosult bennem, mekkora
hibát követtem el. Néha mindent megtettem volna, hogy
újabb adagot szerezzek, máskor meg mindenáron abba
akartam hagyni a drogozást. Soha nem éltem még meg
olyan fokú kínokat. Bezárkóztam a lakásomba, és csak az
ételfutárt engedtem be jobb pillanataimban. Aztán idővel
enyhültek a rohamok. Elviselhetőbbé váltak. Majd eljött a
nap, amikor már nem fájt semmim. Elmúltak az utolsó
rengések is, de a hetekig tartó szenvedéstől teljesen
kimerültem. Irtó fáradt voltam. A lejátszódó folyamat alatt
többször is óriási volt a kísértés, hogy szerezzek egy kis
anyagot és véget vessek a kínoknak, de tudtam, ha ezt
meglépem, végem van. Kétségbeesett, magányos és
nyomorultul szomorú voltam. Az első tünetmentes éjszakán
fellélegeztem. Megkönnyebbültem, hogy leszámoltam a
legnagyobb ellenségemmel: önmagammal. Kihúztam
magam és belevágtam egy új küldetésbe. A túlélésbe.
Oliviára néztem, akinek csendben potyogtak a könnyei.
– Már nincs semmi baj. Túl vagyok rajta – vontam a
mellkasomra.
– Bárcsak ismertelek volna, bárcsak ott lettem volna, hogy
segítsek! – törölte le a könnyáztatta arcát.
– Én örülök, hogy nem ismertél. Nem ez az ember voltam
– sütöttem le a szemem.
 – Ha őszinte lettél volna, ha ezt hamarabb elmeséled
nekem, soha nem kényszerítettelek volna, hogy csináljuk
végig.
Az ujjhegyemmel töröltem le az arcáról a könnyeket.
– Ne sírj, Olivia! Már vége. Ez már a múlt. Ha így látlak,
megszakad a szívem.
– Ez nem igaz! Nincs vége! – csattant fel. – Még csak most
kezdődik. Miattam keveredtél újra bele. Az én hibám. Ha
engem nem ismersz meg, vagy ha akkor elmész New
Yorkból, akkor most is szabad ember lennél – hüppögött. –
Miért csináltad? – szipogta. – Ha ennyit dolgoztál azon, hogy
felszívódj, akkor most miért tértél vissza? – bámult rám
értetlenkedve.
Elérzékenyülve nyomtam egy csókot a szájára.
– Ha ez neked nem elég nyilvánvaló, akkor valamit nagyon
nem jól csinálok – mosolyogtam keserűen, és a halántékom
dörzsöltem.
– Nem teheted ezt velem. Nem tehetsz ekkora terhet a
vállamra – fogta közre az arcomat.
– Már késő. Bent vagyunk. Fogjuk fel úgy, hogy eljött az
én időm. Ha ez sikerül, akkor én is teljesen szabad leszek.
Legalábbis ezt reméltem. Nem volt garancia, de hinni
akartam, hogy ennyi megpróbáltatás után végre átpártol
hozzám a jó szerencse.
Estefelé, mire Dmitrij megtalálta a drogot pontosan ott,
ahol mondtuk, jött a feketeleves. Nem lehettünk biztosak
benne, hogy milyen sorsot szán nekünk. Üzleti partnerként
vagy árulóként tekint-e ránk. Féltem, de nem a saját életem
miatt reszkettem. Végig fel s alá járkáltam a szobánkban,
ahová bezártak minket.
– Ezzel nem segítesz – dorgált Olivia. – Csak én is egyre
feszültebb leszek – követett a tekintetével.
– Nagy hibát követtünk el. Menekülnünk kellett volna –
aggodalmaskodtam.
– És meddig? Életünk végéig?
 Ekkor kitárult az ajtó, Olivia felpattant a kanapéról és
mellém lépett. A karomba kapaszkodott, amikor Dmitrij
belépett a szobába. Nem szólalt meg, csak a szemét járatta
köztünk.
– Kapjátok el! – intett felém. Ezt a hangot már ismertem. A
hanglejtése könyörtelen volt és élvezte. A gyilkos énje a
felszínre bukkant. A torkomban dobogott a szívem.
– Neee! – ordított Olivia, és igyekezett a védelmébe venni,
de a két behemót félresöpörte. Ő a földre esett, engem
pedig közrefogtak.
– Ne csináld, Dmitrij! Megegyeztünk! – próbálkoztam, bár
tudtam, ha a fejébe vesz valamit, minden hiába.
Ketten rám vetették magukat. Áttuszkoltak Dmitrij
irodájába, ahol még ketten várakoztak. Tudtam jól, mi
következik, láttam már ezt eleget. Lefogtak két oldalról,
amíg a másik kettő teljes erőből agyba-főbe vert. Egyik ütés
követte a másikat. Nem kíméltek. Szúró, égető fájdalom
árasztotta el a testem, minden tagom fájt. Egy ideig
tiltakoztam, aztán feladtam. A fájdalom elárasztotta a
testem. Nem pazaroltam feleslegesen az energiám.
Reccsent néhány csontom, és felszakadt a szám az ütések
alatt. Azt hittem, ez a vég, ott fogok meghalni. Olivia
kétségbeesett hangját hallottam a távolból, ahogy az
életemért könyörög. Nem akartam elájulni, Olivia miatt nem
tehettem, de a fájdalomtól egyre ködösebbé vált a külvilág.
Nyelni kezdtem a számat elárasztó vért. Mégsem
magammal voltam elfoglalva, rettegtem, mit tesz Dmitrij
Oliviával, ha velem befejezte. Akkor az egyikük lendületből,
nagy erővel oldalba vágott. Habár igyekeztem tartani
magam, abban a pillanatban a hangos reccsenésre a
bordáimnál felüvöltöttem a belém hasító fájdalomtól.
– Sajnálom, öcsi, a szabályok rád is vonatkoznak –
nevetett fel Dmitrij, és a hajamnál fogva emelte fel a fejem.
A csordogáló vértől nem láttam semmit.
– Ne bántsd őt! – hörögtem.
 – Ne aggódj! Gondom lesz a kis feleségedre – vigyorgott,
mire arcul köptem.
Intett az egyik emberének, aki folytatta a gyepálásomat.
Magamban csak azért imádkoztam, hogy Olivia kijusson
valahogy, de akkor váratlan dolog történt. A következő
közeledő ütés nem ért célba. Az ököl gazdája a földre rogyva
ordított fel. Igyekeztem felmérni, mi történik, de az arcomat
elárasztó vértől minden félhomályba borult. A jobb kezem
tartó alak is jajgatva engedett el, mire a balomon is
megszűnt a béklyó. Megtántorodva zuhantam a földre. A
kemény padló nyomta a sajgó bordámat, nyöszörögve
vergődtem, próbáltam felkelni, hogy megértsem, mi folyik
körülöttem, de megszédültem. Ernyedten ejtettem vissza a
fejemet a padlóra, ami hangosan koppant. Nagyszerű, most
már ez is fáj… Valójában mindenem fájt, a kislábujjamtól a
fejem búbjáig.
– Engedd el, mert a következőt te kapod! – hallottam meg
Olivia zihálását egészen közelről.
A földön úgy helyezkedtem, hogy megláthattam, ahogy a
tőlem kapott késekkel a kezében Dmitrijt veszi célba, aki
meglepetten, de gonosz mosollyal a szája sarkában bólogat.
– Nem rossz próbálkozás! – ismerte el. – De ha engem
meg is sebzel, hamarosan elfogynak a késeid. Utána mi
lesz? Nem jutsz ki élve – fenyegette.
– Az engem már nem érdekel, de nézd csak, van még
kettő – emelte a magasba a késeket. – Ezeket csak neked
szánom. Ha még egy ujjal hozzáértek Nikóhoz, esküszöm,
beléd vágom mindkettőt. És nem a lábadra célzok, mint az ő
esetükben – intett az egyik combját szorongató férfi felé.
– Alábecsültelek, de ezt a hibát többé nem követem el.
Tedd le azokat a késeket! – utasította határozottan.
– Teljesen hülyének nézel? Nem bízom benned! Húzzatok
ki innen! – üvöltötte Olivia. Nem ismertem rá.
– Hát, öcsikém, a feleségednek van vér a pucájában! –
bökte felém. – Nyugodj meg, szivi! Nem akarom kinyírni.
Szükségem van még rá! Le kell dolgoznia, amit annak idején
ellopott tőlem – lépett elém és a lábával megpiszkált.
– Hiszen ott a többmilliós drogszállítmány – préselte ki a
száján Olivia.
– Ugye nem képzeled, hogy ennyi árulás és lopás után
annyival megúszhatja, hogy visszaadja nekem, ami amúgy
is az enyém? Hátralévő életében nekem fog dolgozni. Van
mit kitermelnie – közeledett Olivia felé, aki habár nem
mutatott félelmet, mégis tudtam, mennyire bizonytalan.
– Nehéz, igaz? Ugyanúgy nézek ki, mint ő – intett felém. –
Nem tudod megtenni. Nem bírod belém vágni azt a kést –
cukkolta. Addigra már karnyújtásnyira volt tőle.
– Ne bántsd őt! – hörögtem. – Kérlek! Bármit megteszek –
alig kaptam levegőt.
Dmitrij jelzett a fejével a gorilláinak, akik bicegve és
nyögdécselve elhagyták a helyiséget.
– Kapsz tíz percet, hogy eltakarítsd innen a férjed! –
mélyesztette a tekintetét az Oliviáéba. – Holnap Igor
tájékoztat benneteket, mi lesz a feladatotok – lépett rajtam
keresztül, majd ő is kiment a kis szobából.
Nagy nehezen feltornáztam magam, de szinte azonnal
vissza is hanyatlottam. Mindenem fájt. Baromira fájt. Újra fel
akartam ülni, de kissé megszédültem, ezért a térdemre
támasztottam a fejem és átöleltem a lábam. Nehéznek
éreztem minden porcikámat, és a sajgás egyre erősebb lett
a mellkasomban és a fejemben. Nekitámaszkodtam a
falnak, és nekinyomtam a fejem. Lassan lélegeztem, kapart
a torkom, mintha már régóta nem ittam volna semmit sem.
Megköszörültem a torkom, de köhögésbe fulladt a
próbálkozásom. Olivia hozzám sietett és gyorsan igyekezett
felmérni a helyzetet.
– Istenem, Niko, elég csúnyán elintéztek! – vette a két
keze közé az arcom.
– Finoman fogalmazol – nyekeregtem. – Szinte biztos,
hogy eltörték a bordáim – nyögtem.
 – Gyere – vizsgálgatta az arcomat. – Segítek –
helyezkedett a hónom alá, fel akart segíteni. A kínoktól
félholtan a falnak támaszkodtam és Oliviába kapaszkodtam.
A fogam összeszorítottam, de a fájdalom erősebb volt.
Hangosan ordítottam fel. – El kell mennünk egy orvoshoz –
aggodalmasan támogatott Olivia. Eltartott egy ideig, mire
visszaértünk a saját szobánkba. Ott kíméletesen próbált
lefektetni, de minden mozdulat kínszenvedés volt.
– Édes istenem, Niko! Mit tettek veled! – borogatta be a
sebeimet Olivia. – Ez majd leviszi a duzzanatot a fejedről –
nyomott rá egy hideg törülközőt.
– Irtó ronda a pofám, mi? Borzalmasan festhetek.
– Aggódsz, hogy elveszted a sármod? Hát nekem ez most
a legkisebb bajom! A bordáid jobban aggasztanak – húzta
félre az ingem.
– Ne! Kérlek, ne! – ziháltam az éles fájdalomtól, ha
megmozdultam. – Megölt volna, ha nem állítod le –
suttogtam. – Sajnálom, hogy belekeveredtél, Olivia, az én
hibám, hogy ez megtörtént – rágódtam. – Dmitrij azon lesz,
hogy ártson nekem ott, ahol a legjobban fáj – tipródtam. –
Hogy a francba foglak így megvédeni? – estem kétségbe.
– Niko – ölelt magához finoman.
Ebben a pillanatban kopogás nélkül kinyílt az ajtó. A
testemben minden izom megfeszült.
– Él még? – ismertem fel Igor hangját. Olivia nem felelt, de
éreztem a testtartásából, hogy készenlétben van.
– Mi akarnak? – préselte ki a száján. Ezek szerint Igor nincs
egyedül.
– Ő itt Andrej. Orvos. Megpróbálja helyrepofozni az
árulónkat – gúnyolódott rajtam. – Azt ajánlom, szedjétek
össze magatokat, mert nehéz napok várnak rátok!
 OLIVIA

Az első hat hónap

„Mindenkinek az életében van egy éjszaka, amikor egyik

pillanatról a másikra felnőtté válik. Ami után már minden
más lesz, mint annak előtte. Isten veled, ártatlanság!
Mindig akkor jön el az ilyen éjszaka, amikor az ember
válsággal küzd.”
(Laura D.)

Az orosz maffia csempészei lettünk. Ez volt az első küldetés,

amit Dmitrij nekünk szánt. Betöltöttük azt a rést, ami évek
óta gondot jelentett az oroszoknak. Kapóra jöttem neki a
tősgyökeres amerikai származásommal, habár sokáig láttam
a szemében, hogy nem szívesen adta be a derekát, sokkal
vonzóbb lett volna számára, ha példát statuálva kivégzi
Nikót. Nem maradt más hátra, bizonyítanunk kellett. Csak
így élhettük túl.
Sokat merengtem rajta, és nyugtalanított, hogy vajon
miért hagyott életben mégis minket. Az volt az érzésem,
hogy valamire készül, egy nagy terv részesei vagyunk, csak
az még előttünk homályba burkolózott. Éreztem, hogy csak
az alkalomra vár. De hogy mikor és hogyan csap le, senki
sem tudhatta előre. Annyit azonban sejtettem, bármire is
készül, nekünk semmi jóval nem kecsegtet. Dmitrij az a fajta
ember volt, akinél nincs bocsánat és nem is felejt.
Az elkövetkező hat hónapban akárhányszor
összefutottunk, a tekintete kellemetlen érzésekkel töltött el.
Vodkát viszont soha többé nem fogadtam el tőle, de más
italt sem. A kontaktot minimálisra csökkentettük, tettük,
amivel megbízott. Csempésztünk. Bevezetésnek, ahogy ő
mondta. A hangsúlya nyugtalanított, mert nem tudhattam,
mit tartogat még a számunkra.
Nikóval az oldalamon nem féltem. Minden esetben
biztosra mentünk. Mindig precíz tervet dolgoztunk ki. A
lebukás esélyét a lehető legalacsonyabbra szorítottuk. Az
akcióink során bevált szokássá vált, hogy én lettem a csali.
Niko nem vállalta a kockázatot, hogy én végezzem a feladat
oroszlánrészét. Tartott tőle, ha hibázok, örökre a rácsok
mögött végzem.
Fél évvel később is a reptéren, a hosszan kígyózó sorban
ácsorogtam és rettenetesen feszült voltam, legalábbis ezt
akartam elhitetni a környezetemmel. Feltűnően sokat
kukkantottam ki a sor elejére. Niko kettővel mögöttem
halálnyugalommal állt karba font kézzel.
Az én dolgom az volt, hogy magamra vonjam a
biztonságiak figyelmét. Az elmúlt hónapok alatt tökélyre
fejlesztettem az elterelő szerepét. Már tudtam, mire
ugranak a tömeget pásztázó rendvédelmisek. A rövid,
fekete parókámban és a sötét napszemüvegemben izgága
voltam, mint egy amatőr, aki rosszban sántikál. Időnként
idegesen a hajam igazgattam, és szándékosan kerestem a
szemkontaktust a biztonságiakkal, majd elkaptam róluk a
tekintetem és lesütöttem. Ezzel elértem, hogy én legyek az
érdeklődésük középpontjában.
– Kisasszony, megtenné, hogy velünk fárad? – ismétlődött
minden alkalommal a felkérés. Az engem feltartóztató
biztonságiak azt hitték, hogy rejtegetek valamit. Nem kellett
hozzá sok idő, hamar megtanultam, miként érjem el, hogy
engem szúrjanak ki a tömegből és velem
foglalatoskodjanak, amíg Niko észrevétlen átjut az
ellenőrzésen. Néha már untam a szokásos eljárást, így még
egy kis műbalhét is csaptam a műsor kedvéért. Néha
megjátszottam a fontoskodó üzletasszonyt, akit mélyen
felhergel még a gyanúsítgatás is. Felháborodásomnak
hangot adva kiáltoztam és heves ellenállát tanúsítottam.
Ezzel elértem, hogy Niko elég időt kapjon, és gondtalanul
kijusson a reptérről.
– Egyszer kihúzod a gyufát – várt rám Niko az autóban.
– Ugyan már! Mivel? Hiszen nincs nálam semmi. Jogosan
keltem ki magamból – kuncogtam. Valóban szórakoztatott az
engem ellenőrző pasas arckifejezése.
Mindennek hála Niko egyetlenegyszer sem futott bele az
ellenőrzésbe. Mi lettünk az egyik legjobb és
legösszeszokottabb páros. Milliókat kerestünk ezzel
Dmitrijnek, aki tekintettel arra, hogy rengeteg pénzt
hajtottunk neki, már nem kínozta annyit Nikót sem.
Természetesen mi sem jártunk rosszul. Egy-egy ilyen akció
után annyi pénz ütötte a markunkat, amiért előtte sok évet
gályáztam. Döbbenetes volt, hogy egy kis plusz kockázatot
vállalva ilyen könnyen szerezhettünk milliókat. Az elején
még igen, de az idő előrehaladtával nem gyötrődtem ezen
sokat. Elfogadtam, hogy csalók mindig is voltak, vannak és
lesznek. Csak mostanra én is egy voltam közülük. Amiket
műveltünk, túlszárnyalta minden addigi képzeletemet.
Nevezhettem Nikót zseninek, de az tagadhatatlan tény volt,
hogy ő volt minden idők legnagyobb csalásainak kiagyalója.
Ennek köszönhetően pont, mint a határokat nem ismerő
szervezett bűnözésben résztvevők, egyre nagyobb
mértékben költöttük a jövedelmüket házra, autóra és
luxuscikkekre. Na jó, azért nem készült aranyból a
toalettünk. Ennyire nem ment jól, de ha már korlátok közé
szorultunk, élvezni akartuk, amit lehet: a pénzt. Azt, hogy
bármit megkaphatunk, amit csak akarunk. Szokták
hangoztatni: „A bűnözés nem kifizetődő.” Ó, dehogyisnem!
Nagyon is kifizetődő. Én, aki még sosem kerestem pénzt
törvénytelen dologgal, be kellett hogy lássam: a bűnözéssel
rengeteget lehet keresni. A pénzzel pedig kinyílik a világ.
Egyik nap a szépen berendezett, fényűző, kicsinek éppen
nem nevezhető házunkban töltöttük az esténket. A
munkánk miatt csak ritkán tartózkodtunk otthon, de akkor is
jó érzés volt, hogy Nikóval van egy közös fészkünk.
 – Legközelebb csinálhatnánk fordítva – vettem le a fekete
parókámat. Megborzoltam a mézszőke, hosszú tincseimet. –
Megnézném, te hogyan vonod el a figyelmüket –
kacarásztam, mert már láttam is a lelki szemeim előtt. Niko
óriási figura volt, amikor átszellemülten előadta magát. Volt
alkalmam megcsodálni, amikor betanított.
– Ezt már nemegyszer megbeszéltük – válaszolt kemény
hangon. Hiába könyörögtem, hadd vállaljam én is a
kockázatot, soha nem engedte. Nem lehetett nálam az
anyag. Mindennél jobban féltett engetn.
Csalódottan húztam el a számat.
– Hagyhattad volna még egy kicsit – somolygott a
parókám irányába. – Jól állt.
Minden egyes alaposan kidolgozott akció során
elváltoztattuk a külsőnket. Igyekeztünk a legjobban
elvegyülni, kevésbé ismerősnek tűnni, hogy a reptéren
használt kamerák felvételei alapján se tudjanak minket
azonosítani. Nem volt ez egyszerű feladat, hiszen az
arcfelismerő technológia olyan algoritmusokat használt,
amelyek konkrét viszonyítási pontokat hasonlítottak össze a
képek adatbázisaival. Az orrot, a szemek közti távolságot, a
szemek méretét, az arccsontot vették alapul. A
jellegzetességekre fókuszált, amelyeket nem lehet könnyen
megváltoztatni, eltüntetni, de ha eltakartuk a szemünket,
mondjuk, egy napszemüveggel, vagy eltorzítottuk ezeket a
kiemelt pontokat, a szoftver nem sokra ment az adatokkal.
– Felizgat? – haraptam az ajkamba, a parókát lóbálva.
Mindig bezsongott, ha álcáztam a külsőm. Azonban, ha ő
változott át, nem minden esetben váltotta ki belőlem
ugyanezt az érzést. Gyorsan vissza is vettem a fekete
parókát.
– Nincs most erre időnk. Nemsokára Dmitrijnél kell
lennünk – csóválta a fejét, miközben hangosan felnevetett.
– Mindig kiráz a hideg, ha odamegyünk.
– Engem is, de ez most elkerülhetetlen. Meglehetősen
parancsoló volt a hangja, amikor hívott.
 Habár első ránézésre Dmitrij és Niko olyanok voltak, mint
két tojás, már az első mozdulatuknál tudtam, melyikőjük
melyik. Dmitrij nem egyszer próbálkozott vagy trükközött.
Szándékosan úgy vágatta a haját és még a szakállától is
megszabadult, hogy minél összetéveszthetőbbek legyenek
Nikóval, de engem nem tudott átverni. Mindkettő közelében
remegett a lábam, de amíg az egyik a vágyat, a másik a
félelmet váltotta ki belőlem. Niko, ha a közelembe ért, az
egész lénye vonzott, képtelen voltam ellenállni neki, Dmitrij
puszta jelenlététől viszont felfordult a gyomrom. Hogy lehet
két ember ennyire egyforma és mégis ennyire más? Ha Niko
szemébe néztem, képtelen voltam máshová pillantani, rabul
ejtett és fogva tartott. Dmitrij tekintetéből viszont nem
olvastam ki mást, csak gonoszságot és fenyegetést.
Borzongtam tőle.
– Félelmetes, hogy újabban mennyire úgy öltözik és
viselkedik, mint én – töprengett Niko. – Nem tudom, mi a
célja ezzel, de nem tetszik. Idegesít.
– Lehet, hogy téged látva rájött, mennyire nem állt jól neki
az a szerelés, és hogy jól fésülten mennyivel vonzóbb a
külseje – vontam meg hanyagul a vállam.
– Vonzóbb? – emelkedett meg a szemöldöke.
– Nem kell félned, ezer közül is felismernélek, mert nem a
szememmel látlak, hanem a lelkemmel. Sosem kevernélek
össze titeket. Az ő lelke meg sem közelíti a tiédet.
Mögém lépett és átkarolt.
– Rettegek, Olivia. Te vagy az egyetlen, akit ha elvesz
tőlem, megsemmisülök.
– Niko – fordultam vele szembe és mélyen a szemébe
néztem. – Szeretlek! A közeledben átjár a melegség, de ha
Dmitrij lép a szobába, látnom sem kell, hogy tudjam, ott
van. Megfagy tőle a belsőm. Árad belőle valami
visszataszító, valami, amitől émelyegni kezd a gyomrom.
Niko – fogtam közre az arcát –, nekem ő sosem lesz olyan,
mint te – bizonygattam.
 – A baj csak az, hogy én sem vagyok jobb nála. Ha képes
voltál mindazok ellenére, amit tudsz rólam, belém
habarodni, akkor neki sem lett volna nehéz dolga annak
idején.
– Jaj, még mindig ezzel kínzod magad? – forgattam a
szemeimet. – Még mindig azt hiszed, a beépülés érdekében
képes lettem volna elhitetni magammal, hogy te vagy a
közelemben? Niko! Mikor fogod már fel? – kopogtattam meg
a halántékát. – Képtelen lennék más férfit a közelembe
engedni. A szívem és a lelkem sosem kaphatná meg más! –
néztem mélyen a kék szemébe.
– Ettől még nem érzem magam jobban – mondta
határozottan. – Te az enyém vagy – markolt a fenekembe és
magához préselt.
– Ha ránézek Dmitrijre, csak azt érzem, mennyivel különb
ember vagy nála – haraptam az alsó ajkába.
– Te kis vadmacska – rántotta fel a ruhám és a közeli
asztalra dobott.
– Azt hittem, erre nincs időnk – élcelődtem vele.
Belekuncogtam a következő csókba. Finoman belenyaltam a
fülébe és előrenyúltam, kiszabadítottam a nadrágjából.
Felajzottan, szenvedélyesen csókolt. Hihetetlen vágyat
éreztem a csókjában.
– Félek, még mindig nem vagy vele tisztában, mibe is
keveredtünk – szaggatta le rólam a bugyimat. – Olyan
dolgokat fogok tenni, mondani, amiért meggyűlölsz majd.
Dmitrij feltétlen hűséget vár. Egy olyan árulás után, amit
elkövettem, csodálom, hogy nem lövetett azonnal fejbe.
Készül valamire. Szinte biztosra veszem, olyan feladattal áll
elénk, amit ha végrehajtunk, kiábrándulsz belőlem.
– Nem fordíthatok neked hátat, hiszen miattam, értem
vállaltad a kockázatot – ziháltam.
Végigcsókolta az egész testemet, végül a legérzékenyebb
pontomon állapodott meg. Fürge nyelvével remegést csalt
elő a testemből, óriási élvezetet nyújtva ezzel nekem. A
csiklómat nyalogatta, közben az ujjával a hüvelyemet
izgatta. Olyan ügyesen csinálta, hogy egypár perc múlva
elöntött a kéj, a testem megfeszült, már nem sok hiányzott,
hogy átéljem a gyönyört, de akkor váratlanul elmerült
bennem. Mély sóhajjal fogadtam magamba.
– Niko – suttogtam a nevét. – Én viszont attól félek, hogy
egy napon rájössz, nem érek annyit, mint amennyit
kockáztatsz értem – ültem fel és a körmömmel a hátát
karistoltam. Hangosan nyöszörögtem, nyögtem minden
egyes mozdulatára. A lábam a dereka köré fontam,
megtámaszkodtam a könyökömön és a csípőmmel
hevesebb tempót diktáltam. A szívem kihagyott egy-egy
ütemet.
– Ezt most kiélvezem – szuszogta a bőrömbe és
kicsusszant belőlem.
Csalódottságomat egy hangos felhorkanással és a csípőm
sürgető emelésével jeleztem. Lassan hatolt újra belém.
Felnyögtem a gyönyörtől. Beleremegtem. Ráérősen mozgott
bennem ki és be, jó mélyen mártózott meg. A mellemet is
kiszabadította, csókolgatni, kóstolgatni kezdte. Kemény
mellbimbóim lüktetve élvezték a nyelve érintését. Az
ajkamba haraptam a gyönyörtől, szememből akaratlanul
csorogtak az örömkönnyek. A csípőm minden egyes kis
mozdulatára megrándult. Kihúzta magát szinte már teljesen,
aztán lassan megint tövig nyomta.
– Ez annyira jó! – reszkettem, az eksztázis teljesen
magával söpört. – Gyorsabban! Még! Erősebben! – remegve
könyörögtem. A melleim után nyúlt. Megfogta az egyiket, és
kemény mellbimbómat két ujja között morzsolva a fülembe
lihegett.
– Imádom, amikor ilyen szűk, odaadó és követelőző vagy!
– morgott.
Ő is közel járt a csúcshoz, tudtam, hogy nagyon kíván
engem. Két kezével a csípőmet fogta és egyre gyorsuló
ütemben rántott magára. Teljesen belefeledkeztünk a
szédületes tempóba. Hangosan nyögdécselt és egyre
gyorsabban mozgott. Megfeszült a teste, hangosan
felnyögött és mélyen belém élvezett. Az én testem is
görcsösen összerándult, a sikolyom elemi erővel tört ki
belőlem.
Egymás felé fordítottuk az arcunkat, Niko elbűvölően
mosolygott rám. Nem szóltunk, csak néztük egymást.
Közben simogattam a hátát, a fenekét. A csípőmmel
köröztem rajta, ő pedig újra lökött rajtam időnként. Nem
tudom, mennyi idő telt el, amikor a hűvös szél megcsapta a
csupasz fenekem. A hátsó bejárat felé pillantottam, és
hangosan felsikoltottam. Ott állt Dmitrij és lobogó tekintettel
engem mustrált. Ijedtemben ellöktem magamtól Nikót, de
ez nagy hibának bizonyult, mert így Dmitrij a teljes
meztelenségemen legeltette a szemét. Niko a látványára
kővé merevedett. Nem tudott szólni, de még csak mozdulni
sem. Én pedig úgy, ahogy voltam, meztelenül, lehajoltam,
hogy magamra kapkodjam a ruhámat.
– Nem sietitek el a bejelentkezést – nyalta meg Dmitrij az
ajkát, le sem véve rólam a szemét.
– Minden megvan – lépett elém Niko és már pakolta is ki a
cuccot. – Mit keresel itt? Úgy volt, hogy mi megyünk hozzád!
– kérte számon a testvérét. A hangsúlyára Dmitrij tekintetét
kerestem.
– Gondoltam, ellenőrzőm a befektetésem, de látom, nem
kell félnem – sötét tekintete olyan volt, akár a sátáné.
Egy negyedórás megbeszélés után Dmitrij már éppen
távozóban volt, mikor megtorpant az ajtó előtt és
visszafordult.
– Majd elfelejtettem! Szólni akartam, hogy előléptetlek
benneteket, új melót kaptok.
– Honnan kell behozni a cuccot? – érdeklődött Niko.
– Nem csempészet. Ez most kicsit más lesz.
Niko tekintete összeszűkült.
– Miféle?
– Hamarosan megtudjátok – mért végig. – Dugni való kis
szuka – intett felém a fejével.
– A feleségem – figyelmeztette Niko.
 – Tudom, tesó, tudom – húzta féloldalas mosolyra a száját.
– Holnap várlak titeket és elmondom a részleteket –
kacsintott felém.
Az este hátralévő részében kellemetlen előérzet gyötört.
Valami azt súgta, hogy a Niko által tartott kiképzéseknek
hamarosan a hasznát veszem majd.
A jakuzzink meleg, kényeztető habjaiba merülve
emlékeztem vissza az első hetekre.
A beépülésünket követően Niko különösen nagy gondot
fordított arra, hogy mindenre felkészült legyek. A
legegyszerűbb dolgoktól a legbonyolultabbakig mindent
megtanított. Elgondolkodtam, mert eszembe jutott, amikor
vezetni tanított. Na, nem úgy, mint egy autósiskolában, ez
az oktatás teljesen más volt. Izgalmasabb és veszélyesebb.
– Nem tudhatjuk, mi vár ránk, Olivia, de egy dologban
biztos vagyok: menekülnünk biztosan kell majd. Hogy ki elől,
az kétséges, de meg kell tanulnod egy-két dolgot, hogy ne
állj tehetetlenül egyetlen szorult helyzetben sem.
– Mire gondolsz? – néztem rá kíváncsi szemekkel.
– Meg kell tanulnod vezetni – vonta meg a vállát.
– Hiszen tudok – csodálkoztam.
– Azzal a tudással nem jutnál messzire.
– Miért mondod? Jól vezetek! – méltatlankodtam.
– Az átlaghoz képest, de ez nem egy átlagos feladat lesz.
A szökés a leglényegesebb része minden akciónak. Bármikor
felmerülhet váratlan fejlemény, és akkor muszáj
biztosítanunk a saját akadálytalan távozásunkat. Ahhoz,
hogy ezt kidolgozd, kiválóan ismerned kell a terepet.
Előzetesen be kell járnunk a lehetséges útvonalakat. Ezt
hívjuk átfogó megfigyelési munkának. Nem kockáztathatunk
többet, mint amennyit muszáj – oktatott. – Szinte a nullára
kell redukálni annak a veszélyét, hogy csapdába essünk. Ki
kell építenünk egy másodlagos elágazáshálózatot.
– Hogy micsodát? – kapkodtam a fejem. Olyan gyorsan
hadart, hogy alig bírtam követni.
 – Bármikor közbejöhet valami… közlekedési dugó, baleset,
mindig lennie kell egy B tervnek. Sőt! Például nem árt egy
tartalék járművel is felkészülnünk, hogy lerázzuk az
üldözőinket. Felkészültnek kell lennünk minden eshetőségre,
és a fejünkben kell lennie a térképnek. Kiindulópont,
végpont, viszonyítási pontok, kedvezőtlen, kritikus pontok
és ne feledkezzünk meg az üzemanyagról, vízről, élelemről
sem. Láttam már olyat, hogy valaki ezen csúszott el –
magyarázta, és félelmetes volt látni, milyen komolyan veszi
mindezt.
– Tisztára, mint valami akciófilm – somolyogtam, amikor
kiértünk a tereppályára.
– Készen állsz egy kis tanulásra? – állította le az autót.
Nem nagyon tudtam, mire is céloz ezzel. – Első feladatod a
rendőrkanyar.
– Hogy mi?
– A 180 fokos fordulatot a szakzsargonban így nevezik –
húzta el a száját.
– Jól vezetek, de ennyire azért nem. Ezt meghagyom
neked – hárítottam.
– Először tartok neked egy rövid bemutatót, aztán te jössz
– közölte ellentmondást nem tűrően.
– Hogy én? Ó, nem! – csóváltam a fejem.
– Nem vezetsz rosszul, hamar menni fog, ráérzel majd –
indította be újra az autót, majd pár másodperc alatt be is
mutatta a mozdulatsort. Sikítva ragadtam meg az ajtó fölötti
kapaszkodót.
– Váó! Ez állati klassz volt – lelkesedtem, amikor végre
megálltunk. – Szerinted ez nekem is menne? – csillant fel a
szemem.
– Pillanatokon belül kiderül. Megmutatom újra, aztán
helyet cserélünk – vigyorgott. – Nagyon figyelj arra, hogy
kulcsfontosságú a kézifék koordinált használata és
kiengedése, miközben a jármű irányítását a hátsó fék tövig
nyomása segít megtartani. Azzal, hogy nem használod a
fékpedált, megakadályozod, hogy az első kerekek
megcsússzanak, és azt is, hogy a lendületet elveszítsd. A
kormánykereket agresszívan és gyorsan kell elforgatnod.
Miközben az autó 180 fokos szögben megfordul, a lábad fel
kell emelni a fékről, és a gázba taposni – ismételt meg
mindent még egyszer. – Arra azért nem árt odafigyelni, hogy
a guminyomásnak a maximum felett kell lennie, hogy le ne
csússzon az abroncs a felniről.
– Hűha! Ahogy csináltad, nem tűnt bonyolultnak –
késztetést éreztem a kipróbálásra.
– Pedig nem olyan könnyű. A sebességet se felejtsd el.
Egy gyorsan haladó autónál még egy tapasztalt sofőr
kezében is felborulhat a jármű.
Egy kis idő után rám került a sor. Valóban nem volt
könnyű. Niko jókat szórakozott a bénázásaimon. Nehezen
hangoltam össze agyban, mikor mi következik. Pár ijesztő
kísérlet után majd kiugrottam a bőrömből, amikor végre
sikerült. Azt hittem, fellélegezhetek, de nem.
– A következő a rükverc – szólalt meg, amikor a fejem
fáradtan a kormánykerékre ejtettem.
– Te most fel akarsz vágni előttem? Jobb vagy nálam.
Elhiszem.
– Sokkal inkább meg akarom menteni az életedet. Nem
szeretném, ha elkapnának téged. Bele sem merek gondolni.
Szóval, a rükverc. Egy meglepetés támadás esetén a 180
fokos rükverckanyar a leggyorsabb módja az útirány-
változtatásnak.
– Azt akarod, hogy tolatásból változtassak hirtelen irányt?
– ámultam el.
– Muszáj ezt is gyakorolni, hogy ne vészhelyzetben
próbáld ki legelőször. Ha elhibázod, tönkrevágod a
sebességváltót, vagy ami ennél is rosszabb, felborulsz.
– Nem a sebességváltó miatt aggódom, sokkal inkább az
életemért. Inkább a börtönt választanám, mint ripityára
törjem magam.
– Hát igen, egy autó összerakásához is több ezer csavar
kell, de ahhoz, hogy mind szétrepüljön az úton, egyetlen
ügyetlen sofőr is elég. De te nem fogsz ezek közé tartozni.
Ezt garantálom! Többször is gyakoroljuk majd, amíg csípőből
nem megy. Figyelj rám alaposan, és menni fog! Lassan,
koordináltan rakjuk össze. Első lépés, álló helyzetben
hátramenetbe teszed a váltót, három autóhossznyit tolatsz.
Ügyelj, hogy ne menj 40 km/h-nál többel. Ezután az autót
üresbe teszed, a lábad felemeled a pedálról, és amilyen
gyorsan csak tudod, balra rántod a kormányt. Ebben a
helyzetben tartod, amíg 180 fokot nem fordul az autó.
Közben eszedbe sem jut fékezni! Ez fontos. Utána
sebességbe teszed az autót és a gázra taposol.
– Ez így nem is olyan bonyolult. Megpróbálhatom?
– Hát persze! De ne feledd, ne gyorsan, majd ha érzed,
mikor mi következik, gyorsíthatunk.
Mindent megtanított ez alatt a fél év alatt, mintha egy
folyamatos kiképző táborban lettem volna, de élveztem.
Valószínű azért, mert ő volt ebben a mesterem, a tanárom.
A gondolataimból kizökkentett, amikor leült a kád szélére.
– Olivia! Ez egy csipogó – emelt egy kis kütyüt a magasba.
– Ezt fogjuk használni, hogy ha arra kerülne sor, hogy
elváljunk egymástól.
– Elválni? – emelkedtem feljebb a vízből. – Én nem akarok
elválni tőled – rémültem meg.
Sosem válunk szét, ebben maradtunk már a legelején.
Csak együtt vagyunk biztonságban!
– Igen, de nem tudhatjuk, mit tartogat nekünk Dmitrij.
Valószínűleg semmi jót – gondterhelt volt az arca.
– Mi a baj? – fogtam meg a kezét.
– Emlékszel, mit mondtam a kitágult pupillákról? – ejtette
le megadóan a kezét.
– A félelem vagy a szexuális felizgultság jele –
bólintottam.
– Dmitrijnek kitágult a pupillája és zihált, amikor téged
nézett. És biztos, hogy nem a félelem miatt. Óvatosnak kell
vele lenned! – hajolt fölém és nyomott egy csókot a fejem
búbjára.
 – Elmúlik. Elfelejti – akartam megnyugtatni.
– Dmitrij? Soha! Ő egy vadász. Amit és akit akar, bármi
áron megszerzi magának. Most te lettél a célpontja. Szinte
biztosra veszem, hogy eltávolít minket egymástól.
Védtelennek kell lenned, hogy esélye legyen.
– Ne ijesztgess engem!
– Nem tenném, ha nem lenne muszáj. Túl jól ismerem.
Éppen ezért fogok tanítani neked egy titkos kódrendszert –
mutatta a csipogót. – Így, ha el is hagyod, vagy elveszik
tőled, sem tudnak ránk bizonyítani semmit. Az ellenségünk
kiszámítható, de mi nem lehetünk azok.
– Te sosem voltál az – vigyorogtam felé. – Gyere be
mellém! – invitáltam. – Ráérünk holnap aggódni. Ma inkább
ünnepeljünk. Behozod az üveg pezsgőt a hűtőből?
– Mit ünnepiünk? – vonta fel döbbenten a szemöldökét.
– Évfordulónk van! Ma egy éve, hogy összejöttünk –
néztem rá elérzékenyülve.
– Csak egy éve? Mintha egy örökkévalóság telt volna el
azóta. Várj! Melyik pillanattól számítod ezt egész pontosan?
– vakarta a tarkóját tanácstalanul. Mosolyogtam, ahogy járt
az agya.
– Attól a pillanattól, amikor teljesen átadtam magam
neked. Az első szeretkezésünktől, természetesen. – Nagyot
nyeltem az emlék hatására.
– Hozom azt a pezsgőt – csillant fel a szeme, és kifutott a
fürdőből, majd pár perccel később meztelenül egy üveg
pezsgővel és két pezsgőspohárral a kezében jelent meg.
Addigra beállítottam egy kicsit magasabb hőfokra a vizet és
élveztem a jakuzzi kényeztető masszírozását.
– Nagy utat tettünk meg! – szállt be mögém.
Hozzábújtam, ő pedig kitöltötte mindkettőnknek a pezsgőt. –
Boldog évfordulót! – nyújtotta felém a poharat.
– Boldog évfordulót! – koccintottam vele, majd egy
hosszú, odaadó csókolózásban forrtunk össze.
 NIKO

Életre kel a múlt

„Kísértetek kóvályognak körülöttem, lesben állva, hogy

emlékeztessenek az elkövetett hibáimra. A múltam sosem
hagyhatom igazán magam mögött. Sosem tudhatom, kivel
találkozom újra az úton. Lehet, egy régi jó barát, de az is,
hogy egy mindenre elszánt áskálódó ellenség bukkan fel a
következő elágazásnál.”

Olivia a tökéletes nő és társ. Minden alkalommal

bebizonyosodik, milyen remekül összecsiszolódtunk minden
téren. Érte képes voltam sutba vágni az örökösen
acsarkodó, feleselő egómat. A kedvéért elsajátítottam a
többes szám használatát. Egy csapat voltunk, egy irányba
tartottunk.
Harmónia. Ez a szó vele nyert számomra igazi értelmet.
Abban a kapcsolatban, amiben ez nincs meg,
összevisszaság, rumli és zűrzavar uralkodik, de nem nálunk.
Összhangban éltünk egymás mellett. Olivia sugárzott és ez
a fény, melegség bevonzott engem. Számomra vele a szeret
egy másik dimenziójává nőtte ki magát. Egy fajta lelki
egyesülés jött köztünk létre. Kötelék, ragaszkodás és persze
hála. Hála, mert értem született, és hála, mert én belőle
születhettem újjá.
Már hónapok óta nem féltem. Ha velem volt, akkor nem. Ő
volt az a nő, aki mellett tökéletesen kiteljesedhettem. Már
nem voltak félelmeim a gonosz énemtől. Nem rettegtem a
belső eltévelyedéstől, mert Olivia a sötétben is tartotta
nekem a fáklyát.
 A kimerítő ünneplésünket követő nap kissé feszülten
indultam meg Dmitrij kéjbarlangjában kialakított irodájába.
Olivia belém csimpaszkodott, ahogy lépkedett mellettem.
– Nem lesz semmi baj – szorította meg biztatóan a karom.
Akárhányszor beléptem ide, mindig rossz érzések
kavarogtak bennem, és ő ezt tudta. A nyugalma lassan
engem is átjárt. Dmitrij már tekintélyt parancsolóan bent ült
az íróasztala mögött. A jobbkeze, Igor állt közvetlenül
mellette.
– Már nagyon vártalak benneteket – intett a fejével a
kanapé felé. Leültem, de a tekintetétől, amivel végigmérte a
mellém telepedő immáron újra szőke hajzuhataggal
rendelkező Oliviát, egybeugrott a gyomrom. Mély levegőt
kellett vennem, mert hányingerem támadt. – Nos, mint már
említettem, új megbízást kaptok – állt fel a kezében egy
dossziéval. Elénk lépett, és átnyújtotta. Elvettem tőle és
belelapoztam, aztán egy pillanat alatt megmerevedtem.
– Ezt nem vállaljuk – adtam vissza határozottan.
– Félreértés ne essék – dobta le magát szorosan Olivia
mellé. – Ez nem kérés – húzta össze a szemét, mialatt Olivia
combjára siklott a tenyere. Az adrenalin a testemben
dübörgött. Olivia egyetlen mozdulattal leseperte, de Dmitrij
kárörvendő vigyora nyugtalanná tett.
– Egyetlen dolog van, amivel elérheted, hogy minden
józan ész dacára ellened forduljak – néztem vele
farkasszemet, ahogy kipréseltem a szavakat a számon.
Ziháltam a bennem tomboló feszültségtől.
– Ne aggódj! Nem kérem őt ingyen – nyalta meg a szája
szélét. – Amíg én használom a tiéd, addig kölcsönadom az
enyémet – intett az ajtó felé.
Már éppen tiltakozni akartam, amikor megpillantottam
egy régi kellemetlen ismerőst a múltból, Sonyát. A szám is
tátva maradt. Letaglózott a váratlan felbukkanása.
– Sonya drágám, gyere közelebb – invitálta Dmitrij.
Olivia nem volt ostoba, mindig is szerettem a gyors
észjárását. Kapkodta a szemét a jelenlévők között, majd
megállapodott a tekintete a számára idegen nőn. Abban a
pillanatban szerettem volna, ha rövid a memóriája, vagy
butácska, mert sejtettem, milyen kép állt össze a fejében.
– Sonya? – a hangja számon kérőn csengett. Annak idején,
amikor rákérdezett, voltam-e már szerelmes, ezt a nevet
mondtam: Sonya. Kicsi volt a valószínűsége, hogy ez puszta
véletlen.
– Látom, meséltél neki rólam – szólalt meg a nő, akit
mélyen megvetettem. Sonya a lehető legnagyobb
természetességgel közelített felém, és akart az ölembe ülni.
Én a sokktól mozdulatlanná váltam, nem úgy, mint Olivia. Ő
felpattant és azonnal elállta Sonya útját.
– Hiszen te meghaltál – hebegte.
– Ezt adtad be neki? – somolygott az érintett. – Szóval
engem is magad mellé temettél – villogtatta rám a
tekintetét.
– Csak azt ne mondd, hogy ti osztozkodni szoktatok a
nőkön! – csattant fel Olivia. Zaklatottan kapkodott levegőért
és hol Dmitrijt, hol engem nézett.
Hogy feltételezhet rólam olyat, hogy én rajta bárkivel is
osztoznék? Mára nincs olyan dolog, amin közösködnék
Dmitrijjel, főleg nem a nőn, akit szeretek.
– Hát rajtam nem fogtok – sietett a kijárat irányába, ahol
Igor az útját állta. – Engedj ki! – ordított rá a nagydarab
férfira. Nekem is sikerült magamhoz térnem, így utána
léptem, és megérintettem a vállát.
– Ne nyúlj hozzám! – fenyegetett meg az ujjával.
– Olivia, kérlek! Később megbeszéljük – akartam
megnyugtatni.
– Mielőtt vagy miután felelevenítettétek a közös
emlékeiteket? – kelt ki teljesen magából. – Ne is számíts rá,
hogy én ebbe belemegyek – fújtatott. Könnyekkel telt meg a
szeme, de igyekezett tartani magát.
– Hogy feltételezhetsz rólam olyat, hogy én osztozkodnék
rajtad? – préseltem ki a fogaim közt.
 – Szerintem nem buta, levágta, hogy nem ez lenne az
első, de még csak nem is az utolsó alkalom – szólalt meg
Dmitrij. – Ha zavar téged Sonya, kezdhetjük csak hármasban
– járatta a szemét Olivia idomain.
– Amíg én élek, addig te nem nyúlsz a feleségemhez! –
emeltem rá fenyegetően az ujjam. – Mi most elmegyünk –
jelentettem ki. Megfeszült a testemben minden izom és
ökölbe szorult a kezem.
– Rendben – bólintott Dmitrij. Felállt, és az egyik kezét
zsebre dugta, ahogy közeledett felém. A másikban a
dossziét tartotta. – Ezt ne felejtsd itt! – nyújtotta át.
Megadóan elvettem tőle. – Gondolkodj az ajánlatomon –
intézte Oliviához a szavait, mialatt kéjsóvár pillantásokkal
térképezte fel őt. – Még nem ismered Nikolajt! Soha nem is
fogod! Én az ikertestvére vagyok, de ha engem is képes volt
annyi év után elárulni, hátba döfni, szerinted te mire
számíthatsz? Az ajánlatom most él, ha kilépsz azon az ajtón,
legközelebb már mások lesznek a feltételek.
– Szállj le róla! – álltam közéjük.
– Haza akarok menni – pillantott szigorú tekintettel Olivia
Igorra, aki még mindig az útját állta. Dmitrij bólintott, a
bérence pedig utunkra engedett minket. Amikor kinyílt az
ajtó, mintha oxigénhez jutottam volna.
– Ezzel még nem végeztünk – emelte meg a hangját
Dmitrij. – Van pár napotok, hogy a kapott feladatot
elvégezzétek. Szombaton lesz nálam egy kis buli.
Gondolom, mondanom sem kell, a megjelenés kötelező.
Ottalvós buli lesz, úgy készüljetek – gonosz mosoly suhant
az arcán. Megragadtam Olivia vállát és kifelé irányítottam
az ajtón. Nem válaszoltam. – Nikolaj! – dörrent Dmitrij
hangja. – Ha nem lesztek itt, azt árulásként könyvelem el, és
ugye mondanom se kell, milyen sors vár az árulókra. Kétszer
nem nézem el neked ugyanazt a bűnt – feszült meg az
állkapcsa.
– Szerintem még az előzőt sem bocsátottad meg! –
feleltem indulatosan.
 – Akkor remekül átlátod a helyzetet. Értjük egymást.
Szombaton… – biccentett.
Olivia szapora léptekkel rohant végig a folyosón. Szinte
futva haladtam mögötte.
– Várj meg! – kaptam el a karját, amikor a friss levegőre
értünk.
– Ne érj hozzám! – tépte ki magát a kezeim közül.
– Ne csináld ezt! – ripakodtam rá. Az elmúlt fél óra
feszültségétől a kelleténél én is indulatosabb voltam. –
Engem legalább annyira meglepett a felbukkanása, mint
téged.
– Nekem azt hazudtad, hogy Sonya halott! – fülsiketítő
magaslatokba emelkedett a hangja.
– Mert számomra az is – feleltem az igazságot.
– Te és a féligazságaid – megvetően pásztázott a
smaragdzöld szemeivel. – Lehet, hogy Dmitrijnek igaza van.
Te tényleg nem az az ember vagy, akinek hittelek.
– Ne mondd ezt! – léptem közelebb. Elárasztott a pánik.
– Miért, mit kellene gondolnom? Folyamatosan kiesik egy
újabb csontváz a szekrényből. Amikor már azt hiszem, nincs
több titkod előttem, fellebben egy újabb lepel. Elegem van!
– dobbantott a lábával. Őt is majd szétvetette az ideg. – Ki a
fene vagy te? Bele sem gondolok, miket műveltetek ti
ketten Dmitrijjel.
– Most sokkhatás alatt állsz! Nyugodjunk meg! Nem
engedhetjük, hogy egymásnak ugrasszanak bennünket.
Pont ez a céljuk.
– Nem érne célt, ha nem vernél át engem folyamatosan –
nézett rám haragosan.
– Nem teszek ilyet – ellenkeztem hevesen.
– Elegem van, Niko. Nem szóltál róla, hogy van egy
ikertestvéred, Sonyáról pedig elhitetted velem, hogy már
nem él.
– Miért, mit változtat a létezése? – tártam szét a kezem
tehetetlenségemben.
 – Mondd meg te! Felelj őszintén! Mit éreztél, amikor
megláttad? – közvetlen elém lépett és a szembogaram
vizsgálta. Kereste rajtam a vágyakozás jeleit, de maximum a
megvetését láthatta.
– Amit most te. Árulást – suttogtam. A szemét
elárasztották a könnyek, az alsó ajkába harapott, hogy ne
sírja el magát. – Azért nem meséltem neked róla, mert én is
szeretném meg nem történtté tenni a múltat. Szeretném, ha
ez a nő nem létezne, ha sosem létezett volna – hebegtem. –
Reméltem, hogy valahogy kitörölhetem, elfelejthetem, vagy
felülírhatom.
– És én hülye mindjárt újra bedőlök neked – fordított hátat,
majd megindult az autónk felé.
– Annak idején ő volt a beépített társam. Ő volt, aki elárult
engem – kiáltottam utána. Olivia léptei lelassultak, majd
megállt. Lassan, kíváncsi tekintettel pillantott vissza rám. –
Bíztam benne – folytattam –, mert nemcsak a társam volt,
hanem a menyasszonyom is. Együtt vágtunk bele a
küldetésbe – nyeltem nagyokat. – A szemem előtt, de a
hátam mögött lett Dmitrij bábja, majd a szajhája. Azt még
valahogy feldolgoztam, hogy összefeküdt Dmitrijjel, de arra
nem számítottam, hogy Dmitrij ellenem is fordítja a nőt, aki
állítólag szeretett engem. Sonya feldobott Dmitrijnek,
elmondta neki, milyen céllal érkeztünk. A DEA-nek pedig
olyan jelentéseket küldött rólam, képekkel illusztrálva,
amiből arra következtettek, hogy elárultam a szervezetet,
átálltam a másik oldalra, miközben pedig éppen Sonya volt
az, aki ezt tette.
Olivia döbbenten, hitetlenkedve fogadta a kirohanásom.
– Ezért rettegtem annyira azzal a nővel beépülni, aki a
világot jelenti nekem. Ha te is ellenem fordulnál, azt
képtelen lennék elviselni. Te vagy a mindenem, Olivia –
lassan közeledtem felé.
– De tudnod kellett volna, hogy felbukkan – ingatta a fejét.
– Azt utolsó értesüléseim azok voltak, hogy Dmitrij ráunt
és messzire száműzte. Oroszországban gondoskodott róla,
hogy minden olajozottan menjen. Biztosra vettem, hogy
nem látom többé. Sejtem is, miért hívta vissza pont most –
dörzsöltem meg a halántékon.
– Hogy közénk éket verjen – mondta ki Olivia hangosan. –
Sikerült is neki – emelte meg a szemöldökét. Az utolsó
szavai fájdalmasabbak voltak nekem mindennél.
– Olivia! Ennek semmi jelentősége. Szeretlek! A velem
történtek ellenére vakon bízom benned. Te még csak nem is
hasonlítasz Sonyára.
– Semmi jelentősége? – rikkantott fel. – Hallod te, miket
beszélsz? Felbukkan a volt menyasszonyod, és azt várják
tőled, hogy…
– Ki ne mondd! – vágtam a szavába.
– Attól, hogy nem teszem, a tényeken még nem változtat.
Tudod, mi fáj a legjobban? – potyogtak a könnyei. Nyelt egy
nagyot, fájdalmasan rándult az arcizma, majd folytatta: –
Nem azért vettél el, mert szeretsz, és azt akartad, hogy
hozzád tartozzak, hanem be akartad biztosítani magad.
Nem bíztál bennem annyira, hogy én sosem árulnálak el.
– Neked elvette az eszed a féltékenység – hitetlenkedtem,
amiért komolyan ezt vágja a fejemhez. – Nem én akartam
ezt a házasságot! Emlékezz csak vissza, ki erősködött. És
min változtat egy darab papír? Hm? Talán meggátolja, hogy
a hátamba döfj egy kést? Nem hiszem, hogy védelmet nyújt.
Azért akartalak elvenni, mert szeretlek, de ha te már ebben
is kételkedsz, akkor Dmitrij terve sikerült – iszonyú fájdalom
marcangolta a szívem. Megkerültem Oliviát és beültem a
vezetőülésbe.
A házunkig vezető út nagyrészt feszült csendben telt.
– Sajnálom – szólalt meg egy kis idő után. – Kiborultam.
Nem válaszoltam, csak az utat néztem magam előtt.
– Érts meg engem! Te mit gondoltál volna ellenkező
esetben? – Magamon éreztem a tekintetét.
– Hogy nyomós okod lehetett a hallgatásra – szűrtem ki a
fogaim közt, de továbbra sem néztem rá.
 – Na persze, pont te! – horkant fel. – Nem vagy vele
tisztában, mit vársz el tőlem. Tényleg tegyek úgy, mintha mi
sem történt volna? Belegondoltál te, hogy mit érzek? Ha
esélyt adnál, hogy megismerjem a múltad, lenne időm
elfogadni és feldolgozni azt.
Ezzel sajnos csak egyetérteni tudtam. De ez az én
gyengeségem volt, nem az övé. Amíg őt a féltékenység
mardosta, addig engem a félelem. A félelem, meddig kell
süllyednünk ennek a világnak a fertőjében.
– Nézd, Olivia, nem akarok erről beszélni. Ezt neked
magadban kell helyre raknod. Hiába is mentegetőznék, vagy
bizonygatnám, mennyire szeretlek, mit sem ér, ha tele vagy
kételyekkel.
– Még mindig nem érted a lényeget. Itt nem csak erről van
szó. Egyébként pedig, hogyne lennék kiakadva, amikor
semmit sem tudok rólad, és olyan dolgok bukkannak fel a
múltadból, amelyek kiborítanak! – csattant fel. – Ezekre
neked kellene felkészítened engem, de te hallgatsz.
Titkolózol előttem – vetette indulatosan a szememre.
– Mert te vagy az egyetlen dolog, ami az én nyomorult,
rohadtul elcseszett életembe egy kis reményt és csodát
hozhat – keltem ki magamból. Teljesen reményvesztettnek
és dühösnek éreztem magam. – Annyi minden volt, ami
miatt elhagyhattál volna, és ha még ez is kiderült volna…
– Oké! – szusszant egy nagyot, amire lopva felé
pillantottam. – Mit nem tudok még rólad, amivel Dmitrij
alaposan fejbe kólinthat? – acélozta meg magát. – Mindent
tudni akarok. Tőled – fúrta a tekintetét az enyémbe.
– Sok olyan dolog van, amire nem vagyok büszke –
markoltam erősebben a kormányt. Igyekeztem kitérni a
kérdés elől. – Vakon bíznod kell bennem, ahogy nekem is
benned! Enélkül elvesztünk. Számunkra ez a túlélés. Egy
dologban sose kételkedj! Soha nem hagynálak cserben.
Lehúzódtam az út szélére, majd szembefordultam
Oliviával, úgy folytattam.
 – Olivia, figyelj most rám, mert csak egyszer mondom el.
Sonya nem jelent nekem semmit, és már soha nem is fog.
Megvetést és gyűlöletet érzek csak iránta. Nincs ember,
akitől úgy felfordulna a gyomrom, mint tőle. Magabiztosnak
kell lenned a közelében. Nem mutathatod ki, milyen
féltékeny vagy. Olyan, mint egy vérszomjas vad. Ha megérzi
a bizonytalanságod, támad. Veszélyes. Ne becsüld őt alá!
– Én nem fogom alábecsülni, de itt a kérdés inkább az, te
mennyire becsülöd alá azt, ami egykor köztetek volt –
fordította el tőlem a fejét. Az ablakon kifelé bámult. Én újra
elindultam, és hiába próbáltam az út további részén felvenni
vele a szemkontaktust, elszántan kerülte a pillantásom.
Vágni lehetett a kocsiban a feszültséget. Ezen sürgősen
változtatnunk kellett.
Amikor leparkoltam a ház előtt, kiszálltam, megkerültem
az autót és kisegítettem. Egy pillanatra találkozott a
tekintetünk. Ugyanazt a félelmet láttam a szemében, ami az
enyémben is ott lehetett. Megfogtam a karját, magam felé
irányítottam, és az ölelésembe vontam. A jobb kezemmel a
szőke tincseibe szántottam. Imádtam. Hosszan elméláztam
a gyönyörű zöld szemén. Az összhatás nálam mindig
máshová irányította a vérkeringésemet. Szerencsémre a
beépülésünket követően a kérésemre újra a természetes
hajszínét viselte. Megbabonázott vele. Ártatlan, légies,
egyben titokzatos és vad volt tőle.
– Olivia – suttogtam és a gyönyörű tekintetébe
mélyedtem. – Nekem nem létezett és már nem is fog létezni
másik nő. Olyan nem, aki így elvakít, aki eléri nálam, hogy
csak őt lássam, csak ő létezzen… aki fontosabb lesz
számomra, mint a saját életem.
Egy mély sóhajjal a mellkasomhoz préselődött, szorosan
bújt hozzám. Elsírta magát. Remegő tekintettel pislogott
rám a smaragdzöld szemeivel, mialatt a rakoncátlan
tincseivel babráltam. Ő volt a legvibrálóbb személyiség, akit
valaha ismertem.
 – Gyűlölöm, mikor haragszol rám! – ringattam a karjaim
közt. A feje búbját csókolgattam.
– Én is gyűlölöm, amikor meginog a hitem – sóhajtotta. –
Rohadtul féltékeny vagyok rá – csapott a mellkasomra. –
Megőrülök a gondolattól, hogy az a nő a közeledbe férkőzik.
– Engem is megőrjít, ahogy Dmitrij a nyálát csorgatja
utánad. Nézz a szemembe, Olivia! – emeltem magamra a
tekintetét. – Bíznunk kell egymásban! Csak egymásba
kapaszkodhatunk, csak mi létezünk. Koncentrálj! Csak te és
én, minden más csak tompa háttérzaj. Csak rám figyelj!
Oké? – hajoltam le és nyomtam egy apró csókot a szája
szélére.
– Szeretlek – pipiskedett fel hozzám és az ajkamra tapadt.
Felkaptam, Olivia a derekam köré fonta a lábát, úgy vittem
be a házba.
 OLIVIA

Régi meló, új szabályok

„A bizalom törékeny kincs, ha egyszer elnyertük, óriási

szabadságot kapunk általa, de ha egyszer elvész, olykor
lehetetlen visszaszerezni. Az igazság persze az, hogy sose
tudhatjuk, hogy kiben bízhatunk. Azok, akik legközelebb
állnak hozzánk, becsaphatnak és idegenek siethetnek a
megmentésünkre; végül a legtöbb ember úgy dönt, hogy
csak magában bízhat, így kerülheti el legegyszerűbben azt,
hogy megégesse magát.”
(Született feleségek című film)

Kifulladva bújtam Niko mellkasához. Az ujjainkat

összekulcsolva néztem, ahogy egybefonódik a kezünk. A
hátán feküdt, a légzése szapora volt, de lassacskán
helyreállt. Nem akaródzott mozdulni egyikünknek sem. Ha
az agyamban nem kavarogtak volna nyugtalanító
gondolatok, el is szunnyadtam volna.
Egy nő a múltból. A legrosszabb rémálmom vált valóra
ezzel a gyötrő érzéssel a mellkasomban. Nem tehettem róla,
ösztönösen féltékeny voltam rá. Nemrég még őt ölelte, őt
csókolta, vele élt, és őt hívta fel telefonon, hogy mennyire
hiányzik. Ebbe gondoltam bele, és máris élénk kép jelent
meg a szemem előtt kettőjükről. Tudtam én persze, ha sokat
foglalkozom Sonyával, szinte érezhetően belopózik majd
közénk, pedig semmi keresnivalója nem volt az életünkben.
A múlt csak akkor szólhat igazán közbe, ha firtatjuk –
ismételgettem magamban, majd megszólaltam, hogy
eltereljem a gondolataim Sonyáról.
 – Azt még nem is mondtad, milyen feladatot szánt nekünk
Dmitrij – villant be, miért is mentünk oda tulajdonképpen.
Hangos, fájdalmas nyögés volt Niko válasza.
– Mert nem akarod tudni.
– Ha jól sejtem, ez nem akarat kérdése – sandítottam rá.
Hosszan a szemembe nézett, majd beavatott:
– Dmitrij csatlósai biztonsági emberekként jelen vannak a
szórakozóhelyeken, az éjszakai életben. Védelmi pénzt
szednek Dmitrij nevében, cserébe azért, hogy sem ők, sem
a rivális bandák ne verjék szét az üvegezett bárpultokat. A
helyek tulajdonosainak ezt a kiadást nem lehet kihúzni a
nem hivatalos, de valós üzleti tervek költségoldaláról.
– Ez idáig világos, de hogy kerülünk mi a képbe?
Nem volt számomra tiszta, mi közünk nekünk ehhez.
– Akadnak olyan fazonok, akik összerúgták a port ezekkel
a biztonsági emberekkel. Dmitrij azt várja tőlünk, hogy
tegyünk rendet.
– Rendet? – emelkedett meg a szemöldököm. – Mégis mi
vagyok én, óvó néni? – fújtattam.
– Nem! Sokkal inkább egy behajtó. Ezen adottságaidat kell
latba vetned. Egy férfi, bizonyos Oleg Rurikovics belement,
hogy heti ötszáz dollárt fizet Dmitrijnek védelmi pénz
gyanánt, de Dmitrij rájött, hogy a bevallottnál ötször többet
keres naponta. A pasas csúnyán átverte őt.
– Basszus! És miért nem megy oda felvilágosítani, hogy
tud a csalásról? – emeltem rá a tekintetem.
– Pontosan ezt teszi, csak nem személyesen – felelte
higgadtan. – Mi leszünk a hangja, a szeme és a füle. Nem
utolsósorban a keze – szorította ökölbe a kezét.
– Azt várja tőlünk, hogy… – nyúlt meg az ábrázatom.
– Livi, ha egy kartell behajtója vagy, akkor a munkaköri
leírásod szerint minden eszközzel fent kell tartanod a
rendet. Be kell szedned a begyűjtendő pénzeket. Ez a
parancs. Ha ez netalántán mégsem megy, Dmitrij törvénye
következik: ha nincs pénzed, az életeddel fizetsz. A tartozás
fejében pedig Dmitrijre száll az adós vagyona – adta meg a
magyarázatot.
Behajtás? Az a szakterületem, de ez más! Ez… ez sokkal
inkább…
– Hiszen az ilyen alakokat bérgyilkosnak hívják –
húzódtam feljebb. Az arcát figyeltem.
– Gratulálok, kicsim! Előléptettek minket. A te szavaiddal
élve bérgyilkosok lettünk. A főnökünk egy drogbáró, aki
ráadásul pszichopata is. Ha valaki elbukja a rábízott
feladatot, az holtan végzi. Példát statuál, hogy a többiek
jobban dolgozzanak.
– Súghatnánk a zsaruknak – kerestem a kibúvót.
Úgy nézett rám, mintha csak azt mondaná: Viccelsz?
– A védelmi pénz szedése ismert ugyan a rendőrség előtt,
de semmit sem tesznek a visszaszorításukra – rázta a fejét,
hogy nem jó ötlet.
– Mindenki büntetlenül gyilkolászhat? – horkantam fel.
– Ez a szervezett bűnözés, Livi. Dmitrij igyekszik
összefonódni a rendvédelmi szervekkel, az
igazságszolgáltatással, így ezek működését belülről
torzíthatja, és legtöbbször működésképtelenné is teszi.
Mindenhol megvannak a saját emberei.
– Jézusom, Niko, csak most gondoltam bele! Szinte hallom,
ahogy anyám kérdezi, mivel is foglalkoztok? Én pedig lazán
vázolom a névjegyem: Olivia Volkova vagyok, pénzbehajtó.
Jaj, mama, nem, ez nem az a fajta behajtás. Az már uncsi
volt. Hogy akkor mégis milyen? Hát, ismered a szitut, hogy
van az: az ügyfélnek szar napja van, és bizony nincs meg az
összeg, amit ki kellene perkálnia a maffia embereinek havi
védelmi pénz gyanánt. Hogy azt kérdezed, kiverjük-e belőle
a szart is a kertvárosi háza gyepén? Nem. Dehogyis! Hová
gondolsz? Nem bajlódunk mi ilyesmivel, egyszerűen csövet
dugunk a torkába és meghúzzuk a ravaszt – temettem a
kezembe az arcomat. – Istenem!
– És már hallom is, ahogy mondja: ez nagyon menő! –
kacagott fel Niko. – De nem hinném, hogy az anyád
véleménye az, ami igazán aggaszt téged.
– Valóban az érdekel a legkevésbé. Fél éve fel sem hívott –
keseredtem el. Legalább annyit megtehetett volna, hogy ír
egy üzenetet, de még azt sem.
– Te sem keresed – közölte olyan hangsúllyal, mintha én is
hibás lennék.
– Nem. Valóban nem, mert úgy érzem, neki kellene most
tepernie – feleltem indulatosan.
– Szívem – húzódott feljebb –, haragjában gyakran
olyanokat mond az ember, amit maga sem gondol
komolyan. Bele kell törődnöd, hogy ő ilyen. Neked kell
felülemelkedned a sérelmeken. Nem szabad azokat naponta
újra meg újra bemagolnod. A megbocsátás erőt ad. Magadat
kell felszabadítanod az anyád láncaitól, hogy a béklyóid
lehulljanak.
– Mondod ezt pont te, aki saját magát ostorozza minden
egyes nap. Felvilágosítanálak, hogy nemcsak a másoknak,
de a magunknak való megbocsátás is legalább annyira
fontos.
– Ez egészen más. Ez a jelenünkre is kihatással van.
– Azon merengek, hogyan fogjuk ezt a feladatot ellátni.
Mert ölni, ugye, nem fogunk? – bámultam a plafont.
Nem szólalt meg, csak a kezeinkkel játszadozott. A
hallgatása kellemetlen érzésekkel töltött el. Még mindig
vártam a válaszára, amikor megszólalt a csipogója.
Elengedte a kezem és leemelte a komódról.
– Kurt az – ugrott ki az ágyból. – Nem tudom, mi lehet már
megint. Találkozni akar – fejtette meg a lényegre törő
üzenetet. Magára erőltetett nyugalommal indult meg a
zuhanyfülke felé. Én pedig még mindig az előbbi
beszélgetésünk hatása alatt bámultam a helyét az ágyban.
Órákkal később a külsőnket elváltoztatva ültünk a város
egy csendes, elhagyatott sarkában. Vártuk, hogy Kurt Brett
felbukkanjon, aki hamarosan meg is jelent.
– Örülök, hogy újra itthon vagytok – vágott bele köszönés
helyett. – Elszabadult a pokol, amíg nem voltatok itthon.
 – Miért? Mi történt? – kérdezte Niko.
– Kb. egy hete egy zsúfolt vendéglőben lőttek agyon több
embert. A mészárlást az orosz maffia követhette el. Erre utal
a rengeteg vér, és az, hogy a gyerekeknek sem
kegyelmeztek – dobta elénk a helyszínelés felvételeit. – Ha a
megérzésem nem csal, Dmitrij emberei tehették. Nem
hallottatok, vagy láttatok semmi gyanúsat?
Rémülten bámultam az elém terített képeket, majd
könnybe lábadt szemekkel haraptam az öklömbe.
– Nem, de honnan vagy ilyen biztos abban, hogy Dmitrij
volt? Van már valami kiindulópont? – köszörülte meg a
torkát Niko.
Nem bírtam végignézni a képeket, a mai nap eseményei
erősen megtépázták már az idegeimet.
– Más maffiózók nem ölnek meg gyerekeket, ehhez az
íratlan szabályhoz csak az orosz kivégzőemberek nem
tartják magukat – fújta ki a levegőt.
– Ki az a lelketlen gazember, aki gyerekeket gyilkol? –
csúszott ki a számon. Erre az eszmefuttatásra egyikük sem
akart felelni.
– A késes gyilkosságokat is ők alkalmazzák előszeretettel –
vett elő újabb felvételéket. – Dmitrij kezd eldurvulni –
folytatta a felvilágosításunkat.
– Akkor miért nem kapjátok el? – váltam ingerültté.
– Mert nem elég tudni, hogy bűnös, bizonyítani is kell.
Dmitrijnek acélidegei vannak, átlép az áldozatain és
szembeköpi a hatóságokat. Próbálkozunk, de mindig
kicsúszik a kezünk közül. Ha legalább azt tudnánk, hogyan
képesek ilyen gyorsan felszívódni a helyszínekről. Sosem
sikerül nyakon csípnünk őket – bosszankodott.
– Mert Dmitrij emberei szirénázó rendőrautókkal lépnek
olajra – futotta át az anyagot Niko. – Azokat az úton járőröző
zsaruk sem szokták igazoltatni – világosította fel. Kurt a
homlokát dörzsölte. – Ennek az egésznek a védelmi pénzek
szedéséhez lesz köze – állapította meg Niko. – Már nem
akarnak neki fizetni – gondolkodott hangosan.
 – Miből gondolod? – emelte meg a fejét Kurt.
– Meggyűlhetett a baja a tulajokkal. A mi új feladatunk is
az egyik ilyen lázadó szarvának a letörése.
– Konkrét bizonyítékok kellenek, húzzatok bele, mert itt
hamarosan kő kövön nem marad. Patakokban folyhat a vér
az utcákon – sürgetett.
– Ha elfelejtetted volna, felhívom rá a figyelmed, hogy az
életünkkel játszol. Elhiszem, hogy neked ez nem számít, de
mi szeretnénk ezt élve megúszni. Óvatosnak kell lennünk.
Dmitrij nem szórakozik. Ekkora árulást még nekem se nézne
el. A beépülés nem megy egyik pillanatról a másikra.
– Minél tovább vagytok bent, annál nagyobb a veszély
rátok nézve is. Ne húzzátok az időt!
– A veszély? Mire? – szóltam közbe én is.
– Arra, hogy újra elveszítsem az identitásom és vakon
Dmitrij parancsait kövessem – szólalt meg Niko. – Hiszen
ettől félsz, nem igaz, Kurt? Rettegsz, hogy nem leállítom,
hanem felerősítem az erejét. Még mindig nem bízol bennem
– szemrehányó hangsúlyára Kurt arcát tanulmányoztam.
– Ez nem történhet meg – förmedtem rájuk.
– Tényleg ilyen naiv, vagy csak megjátssza? – fordult Niko
felé Kurt.
– Ő veled ellentétben valóban ennyire hisz bennem, és ez
ad nekem erőt ahhoz, hogy önmagam maradhassak. Amíg ő
az életem része, addig Dmitrij nem uralkodhat felettem –
jelentette ki határozottan.
– Csak ezt Dmitrij előtt ne hangoztasd – dőlt hátra a
székén az ügynök.
– Nekem volna egy ötletem – szólaltam meg. –
Kihasználhatnánk, hogy Dmitrij azt feltételezi, nincs köztünk
rendben minden – szenteltem a figyelmem Nikónak.
– Remélem, csak feltételezi! – csattant fel Kurt. – Történt
valami, amiről tudnom kellene? – aggodalmaskodott.
– Semmi – vágtuk rá azonnal. Kétkedve kapkodta köztünk
a tekintetét. Nem győztük meg.
 – Pontosan mi jár a fejedben? – vonta fel a szemöldökét
Niko.
– A bizalmába férkőzhetnék – próbálkoztam. – Ideális a
pillanat.
– Hogy mondod? Lefeküdnél vele? – csattant fel. A pánik,
ami a szemében tükröződött, heves tiltakozásra késztetett.
– Eszemben sincs, nem kell ilyen szélsőségesen
gondolkoznod! Csak megjátszom a védtelen, kétségbeesett
feleséget, mintha megerősítésre vágynék.
– Adna ő neked olyan megerősítést – horkant fel Niko. –
Dmitrij imádja a kurvákat, de gyűlöli a szűzkurvákat. Az első
adandó alkalommal az ellenkezésed dacára elvenné, ami
kell neki. Nem maradhatsz kettesben vele! Megtiltom!
Megértetted?!
Ijesztően fenyegető volt a hangja. Hosszan néztük
egymást, de egyikünk sem szólalt meg.
– Egyet ne felejtsetek el! Egy teljes gőzzel robogó
gyorsvonaton száguldotok. Mozgó vonatról pedig lehetetlen
leszállni. Azaz le lehet, de a végén vagy meghaltok, vagy
összetöritek magatokat. Cselekedjetek megfontoltan!
Lassítsátok le a vonatot, én pedig megállítom. Nincs
magánakciózás! – Felállt és megigazgatta a zakóját. – A
leghatékonyabb fellépés ellenük, ha belülről robbantjuk
rájuk a házat. Te ügyes hacker vagy, szerezz bizonyítékokat
a vagyoni hátterük felderítéséhez, ahhoz, hogy a
pénzeszközeiket hogyan legalizálják. Ne csak egy oldalról
támadjunk. Megszorongathatja őt az adóhatóság is a
korrupció elleni erőteljes fellépésével, pénzmosás
gyanújával. Ez megzavarhatja őt a koncentrációban, és az
ügyletei során is kapkodó lehet.
– Keltsek hullámokat? – villant vidám, de gonosz mosoly
Niko arcán.
– Én inkább rendkívüli erejű széllel kísért viharra
gondoltam, ami végigsöpör mindenen – bólintott Kurt.
Én pedig csak kapkodtam egyikről a másikra a tekintetem.
Szerettem volna megszólalni, hogy személy szerint
tengeribeteg vagyok, de inkább elharaptam a nyelvem.
Szemmel nem látható hullámokat készültünk gerjeszteni,
amelyek beláthatatlan következményekhez vezethettek.
Attól tartottam, hogy a mozdulatlan tóba dobott kő célba jut
majd ugyan, de a becsapódás által keletkezett hullámok
olyan messzire és magasra érnek majd, hogy maga alá
temetve összecsapnak a fejünk felett.
 NIKO

Felkészülten kikészülve

„Sosem tartottam pontosan számon, kinek mi jár, és a

másiknak miből, mennyi jutott. Gyerekkorunkban sosem
voltak ajtócsapkodások, káromkodások, vagy vérre menő
vitáink. Vajon mikor kezdtünk el rivalizálni? Kerestem a
pozitív emlékeket, de azok elkoptak. Mára nem maradt
más, csak a háború.”

– Megviselt téged – szólaltam meg az autóban hazafelé,

amikor észrevettem, hogy Olivia meredten bámul maga elé.
Számomra is hátborzongató volt, hogy az ikertestvérem
miféle kegyetlenségre képes. Az az ember, aki egykor
mindent jelentett, a lelkem másik fele volt. A
bizonytalanságom is pontosan ebből eredt. Féltem.
Rettegtem, hogy rajtam is elhatalmasodik a gonosz. A
gonosz, ami mélyen bennem is ott szunnyadt valahol,
hiszen egy vérből valók voltunk. Tükörképei egymásnak.
Mintha csak indigóval másoltak volna minket. Hitegethettem
magam, hogy ez nem így van, de túl sokszor éreztem
magamban a kísértést és elég gyakran engedtem is neki.
Azelőtt. Olivia előtt. Hogy érzem-e még a gonosz hívását?
Hallom-e a csalogatást? Persze, de a szívem heves
kalapálása és Olivia hangja sokkal hangosabb annál, hogy
engedjek neki. Csak Oliviát követem. Letévedhetek-e még a
helyes útról? Minden bizonnyal. Ha elveszítem Oliviát, nem
lenne, aki irányban tart. Nélküle elengedném a kormányt.
Nem érdekelne semmi és senki. Ez volt az oka, hogy
tartottam Dmitrijtől. Ha ő is rájön erre, végem. Nekem
annyi. Márpedig tudom, hogy tudja. Érzi. Látom, ahogy
Oliviára néz. Csak várja a megfelelő alkalmat, hogy
lecsapjon. Amíg szüksége van rám, addig nincs félnivalóm,
de ha már nem lesz…
– Gyerekeket mészárolt. Egyszerűen magas nekem,
hogyan képes valaki ártatlan gyerekeket ölni – hunyta le a
szemét.
– Ne akard megérteni. Ő ilyen – vontam meg a vállam.
– Muszáj megkérdeznem valamit – fordult a testével
felém. Az arcáról leolvastam, hogy nem lesz egyszerű
kérdés, a válasz pedig végképp nem.
– Mondd! – sóhajtottam fel.
– Ikrek vagytok. Mit érzel a közelében? Miután kiderült ez
az egész, utánaolvastam kicsit az ikrek közötti rejtélyes
kapcsolatnak. Találtam egy kutatási anyagot, ahol ikreket
vizsgáltak meg, akiket elszakítottak egymástól a születésük
után. Arra voltak kíváncsiak, hogy a különböző családi
hátterű ikerpárok között találnak-e hasonlóságokat, vagy a
neveltetést felülírja a genetika.
Témánál vagyunk. Feltette azt a kérdést, amit reméltem,
hogy sosem hallok majd. Ezt a dolgot én is alaposan
körüljártam már, de csak még jobban összezavarodtam.
– A Google azért nem szakirodalom – horkantam fel.
– Azért kérdezlek téged. Nekem Kevin nem az ikrem volt,
mégis sokszor megéreztem, ha valami történt vele. Köztetek
még inkább működhetett valamiféle telepátia.
Erre most mit mondjak? Ha nem működött volna, most
nem lennék így berezelve.
– Igen. Előfordult, hogy ráhangolódtunk egymás
frekvenciájára.
– Ez félelmetes – suttogta maga elé. – Azt is olvastam,
hogy az ikrek olyan szoros lelki kapcsolatban állnak
egymással, hogy sokszor képesek több ezer kilométernyi
távolságból is egymásra találni.
– Szerinted miért rettegtem én éveken át, hogy rám talál?
– néztem mélyen a szemébe. – Rettegtem, hogy megérzi
majd, hogy élek.
 – De ti mégsem vagytok teljesen egyformák. Amilyen
hasonlóak vagytok kívülről, annyira különböztök is belsőre.
Huzamosabb ideig nem szólaltam meg. Iszonyú keserűség
mardosta a lelkem. Biztosra vettem, hogy hiába a küzdelem,
egyszer elbukom és olyanná válok, mint Dmitrij.
– Niko, a te bizonytalanságod abban gyökeredzik, hogy
valójában nem a saját gonoszságodat érzed, hanem az övét.
Nem kell félned a sötét oldaladtól, mert az nem benned,
hanem őbenne lakozik. Csak a különleges kapocs miatt
érzed, ami köztetek van.
Ez az új megközelítés reményt adott. Szerettem volna
hinni benne, hogy igaza van. Döbbenten pislogtam felé.
Annyiszor lejátszottam már magamban a lehetőségeket.
Vajon ha Dmitrij meghalna, eltűnne ez a szörnyű küzdelem a
lelkemből, vagy felerősödne? Vajon ő mit érez? Érez engem
egyáltalán? Ha nem, de engem ilyen intenzíven ural, akkor
én vagyok a gyengébb?
– Kérdezhetek valamit? – Sugárzó tekintettel bólintott. – Te
máskor is éreztél olyat, mint amikor Mark leütött engem?
– Miért kérdezed? – zavartnak tűnt.
– Mert én elég gyakran hallak téged. Itt – böktem a
halántékomra. Felvont szemöldökkel nézett, és a szája is
tátva maradt. – Nem kell válaszolnod. Bolond vagyok –
ráztam a fejem.
– Dehogyis! Nem erről van szó. Szkeptikus vagyok persze,
mert magam sem értem, hogyan érezhetem a
kétségbeeséseidet, a félelmeidet.
– Érzed őket? – hitetlenkedtem.
– Igen. És ettől bennem is eluralkodik a félelem.
Nem sokkal később a laptopom előtt ültem és még a
beszélgetésünkön agyaltam. Latolgattam a lehetőségeimet.
Aljasság… Bármit is tettem életemben, nem tartom
magam elvetemültnek. A gonoszok a gyengéken szedik meg
magukat, én viszont mindig a felettem lévőkből éltem. Mára
már nem tartoztam senkinek hűséggel, csak saját
magamnak. A DEA is elárult. Hátat fordított nekem, amikor a
legnagyobb szükségem lett volna rájuk. Most az FBI
beépített embereként férkőztem ugyan Dmitrij közelébe, de
nem pályáztam egyik fél támogatására sem. Ösztönösen
tudtam, mit osszak meg Kurttel, és mit ne. Nem szerettem
volna idő előtt lebukni. Azt a lehetőséget kutattam, hogyan
bújhatnánk ki a látókörükből, megszabadulva mindenkitől.
Megkönnyítette a helyzetem, hogy nem számítottunk
hivatalos informátornak, így nem voltunk bepoloskázva,
eddig… de nap nap után más feltételeket kezdett szabni
Kurt is, akár csak Dmitrij. Mindketten egyre többet vártak el
tőlünk. Ez aggasztott. Tisztában voltam vele, hogy csak
akkor lehetünk Oliviával valóban egymáséi, ha már minden
álruhát, gátlást, félelmet, csalódást és hazugságot
levetettünk magunkról. A kiábrándító az volt, hogy ebben
nekem kellett jobban odatennem magam. Eljött a pillanat,
amikor már nem tudtam, bosszút akarok vagy megváltást.
– Hogy akarsz nekikezdeni? – kérdezte Olivia. Hálásan
pillantottam felé, hogy nem nyaggatott tovább az
ikertémával. – Nem lesz könnyű. Dmitrij nem ostoba.
– Nem, nem az, de a csalók legtöbbször ott követik el a
hibát, hogy digitális nyomokat hagynak maguk után. A
mobiltelefonok rendkívül könnyen nyomon követhetőek.
Ezért is mondtam neked, hogy soha ne használj saját mobilt,
inkább helyben vásárolj feltöltéses, független kártyás
készüléket. És akkor még nem beszéltünk a többi
elektronikus eszközről.
– A laptopra gondolsz?
– Például. Ezeket is árnyékolással kellene védeni, de ez
Dmitrijnek eszében sincs. Túl öntelt. Legalább négy réteg
alufóliával kellene bevonnia, hogy a kimenő és bejövő jeleit
leárnyékolja.
– Mi sem csinálunk ilyet.
– Mert én beszereztem a CIA protokolljának megfelelő
árnyékoló tokot dupla fémréteggel – intettem a tok felé. – Ez
tutira megakadályozza a jelek továbbítását.
 – Honnan tudod, hogy Dmitrijnek nincs ilyen? – nézett rám
kihívóan.
– Dmitrijről sok minden elmondható, de sosem volt egy
műszaki zseni – húztam féloldalas mosolyra a szám. Ez az
én területem volt, nem az övé.
– Látod, mégsem vagytok annyira egyformák. Te az eszed,
ő az erejét fitogtatja. Nem ismeri a mondást: többet ésszel,
mint erővel!
A próféta szóljon belőle.
– Óvatosnak kell lennem – morfondíroztam –, Dmitrij nem
veheti észre a cselszövést. Folyamatában haladunk, lépésről
lépésre. – Olivia hátulról átkarolt, a nyakamba fúrta az arcát
és mélyeket lélegzett.
– Nem félek tőle, hogy ne tudnád, mit csinálsz – nézte a
laptopom képernyőjét. Dmitrij bárjának webkamerás
felvételei forogtak. Dmitrij az irodájában ült, telefonált, majd
egyenesen a kamerába nézett. Pontosan a szemembe.
Mintha tudta volna… érezte volna. Le kellett hunynom a
szemem. Nem bírtam elviselni a tekintetét.
– Hátborzongató – szólalt meg Olivia.
– Az. Valóban az. Megszállta a testét a gonosz – néztem
újra a képernyőre. – Lepaktált az ördöggel.
Csak ez lehetett a magyarázat, hogy mindig mindent
megúszott.
– Légy vele óvatos! Néha az az érzésem, hogy a vesénkbe
lát – vonta körülöttem szorosabbra a karjait, mintha csak
védelmezni akarna.
– A hackerek legfontosabb szabálya, Olivia: mindig a
legsebezhetőbb ponton kezdd a támadást. A biztonsági
rendszerek gyenge pontjai nem a jelszó vagy a tűzfal,
hanem az ember kényelmességre, egyszerűségre való
hajlama. Az önhittség ez esetben végzetes hiba Dmitrij
gépezetében. Mostantól mindent rögzítünk, ami történik –
állítottam be a háttértárat.
– Nem fog rájönni?
 – Ha csak nincs egy ügyes hacker az alkalmazásában,
akkor nem. De nem csak így fogom szemmel tartani –
bólogattam. Hiába álltam az FBI szolgálatában, engem nem
kötöttek gúzsba az FBI szabályai. – Csak szépen csendben
megsúgom neked: a legtöbb mobiltelefon pótakkumulátorral
van ellátva, ami még akkor is működik, ha a telefon ki van
kapcsolva. Ezért az összes akkumulátor és SIM-kártya
eltávolítása az egyetlen módszer arra, hogy minden
veszélytől megóvjuk magunkat. Dmitrij viszont ezt nem
tudja, így követem az útvonalát. Ennek köszönhetően tudni
fogom, mikor merre jár.
– És mi lesz a fickóval, aki átverte?
– A megbízásunkra gondolsz? – sóhajtottam fel. – Tesszük,
ami tennünk kell!
– Megöljük? – hűlt el a hangja.
– Meggyőzzük, hogy jobban jár, ha fizet – forgattam a
szememet.
– Hogyan? Te csináltál már ilyet? – rökönyödött meg.
– Te is – pislogtam rá ártatlanul. – Ez volt a munkád.
Szükségünk lesz a leleményességedre.
– Ez más. Ott valódi, törvényes követelésekről volt szó –
egyenesedett ki.
– Itt is, csak mások a törvények. Üdv az alvilágában! –
kacsintottam rá.
– És meddig akarsz elmenni a meggyőzésében – a
hangjából kihallottam az aggodalmat. – Ne is felelj! – emelte
meg a kezét. – A végsőkig. Hány embert öltél már meg
Dmitrij parancsára? – szegezte nekem a kérdést
kíméletlenül.
– Egyet sem, már mondtam – pördültem felé. Még a
feltételezés is bántott. – De jobban örülnék, ha te most
ebből kimaradnál.
Féltem, hogy kiakad, ha a saját szemével látja, milyen ez
az élet. Bármit is tapasztalt azelőtt, ez annál százszor
durvább lesz. Nem szerettem volna, ha látja, mire vagyok
képes.
 – Szó sem lehet róla! Veled megyek! Nem válhatunk szét.
Szinte sejtettem, hogy ezt fogja mondani.
– Ne aggódj értem, Olivia! A jég hátán is megélek, mióta
ezt az életet választottam, jól kevertem a kártyákat.
– Eddig. De most jön csak a neheze – mélyedt a
tekintetembe.
– Pont ezért kellene itt maradnod – próbáltam meggyőzni.
De nem maradt. Miért is maradt volna? Nőből van.
Levakarhatatlanul rám tapadt és nem tudtam meggyőzni,
hogy ami történni fog, attól ki fog készülni. Váltig állította,
hogy ő erős és kibírja. Én sejtettem, hogy nem, de azt is
tudtam, hogy ideje megismernie az igazi Nikolaj Volkovot.
 OLIVIA

Hullámverés

„Az ember valahogy talál módot arra, hogy túlélje élete

legborzalmasabb élményeit. Valahogy eltelnek a napok,
egyik a másik után, és összetörve, elkeseredetten, de csak
megyünk tovább. Telnek a napok, és mi csak sodródunk
velük, néha megdöbbenve, hogy még mindig élünk.
(Michelle Richmond)

Másnap egy új világra ébredtem. Megint behajtó voltam,

csak most a másik oldalon, a rosszfiúk szolgálatában.
Rettenetesen ideges voltam egész reggel és nem is igen
sikerült ezt palástolnom.
– Ha így reszketsz, érezni fogja, hogy félsz, és akkor nem
szedünk ki belőle semmit – kortyolt a kávéjába Niko.
Morcosan meredtem rá.
– Már hogyne lennék ideges? Elképzelni se merem,
meddig fajulhat ez – csóváltam a fejem.
– Én is ideges vagyok – felelte higgadtan.
– Nem úgy tűnik – ingattam a fejem.
– Ha velem akarsz jönni, alkalmaznod kell, amit tanítottam
neked. Gyere! – húzott maga után a tükör elé.
– Ne már! Most nem akarom – vert gyökeret a lábam.
Tudtam, mi következik. Hosszú ideje elég céltudatosan
készültünk az első komoly munkánkra.
– Muszáj! Majd meglátod, menni fog, csak ügyelj arra,
hogy ne ess ki a szerepedből. Természetesnek kell hatnia a
nyugalmadnak.
 Beállított a tükör elé és percekig csak a saját ideges
arcképem bámultam.
– Látod magadon a félelmet és a bizonytalanságot? –
Bólintottam.
Már hogyne láttam volna?
– Remek, ő is látni fogja – világosított fel. – Összpontosíts,
Livi! Figyelj arra, amit csinálsz. Lazuljanak el az arcizmaid –
lágyan siklott a keze az arcomon. – Ne legyen rajtad
szüretlen érzelem, amit nem tudsz elrejteni. A lényeg, hogy
amit el akarsz vele hitetni, magától, belülről jöjjön. Te egy
bérgyilkos vagy! – mantrázta, a tükörben forrt eggyé a
tekintetünk.
Először majdnem elnevettem magam. Én? Bérgyilkos. Ez
tiszta hülye.
Nem először játszottuk már ezt, de ez volt az első
alkalom, amikor egy ember életéről volt szó, így
komolyságot erőltettem magamra.
– Nem tudom, menni fog-e – engedtem le megadóan a
vállam.
– Persze hogy menni fog – biztatott. – Hiszen, ha nem
sikerül, az az ember meghal – közölte a legnagyobb
természetességgel. Eltátottam a szám a hidegvérétől.
– Látod, még te sem látod rajtam, milyen ideges vagyok.
Ideges? Valahogy ezt nehezen hiszem el. Az arcába
hajoltam, de egyetlen jelét sem mutatta.
– Pedig az vagyok – olvasott tovább a gondolataimban. –
Főleg, mert magammal kell, hogy vigyelek. Most te jössz!
Rajta!
Lehunytam a szemem egy pillanatra és koncentráltam a
belső hangokra. Mikor újra kinyitottam a szemem, mintha
nem is magamat láttam volna. Eltűnt minden érzelem.
– Nagyon jó – suttogta elégedetten. – Most pedig hazudj
nekem valamit.
Még mindig egymás tekintetét tartottuk fogva a tükörben.
– Gyűlöllek! – suttogtam olyan hangsúllyal, hogy Niko egy
pillanatra megborzongott, aztán megrázta a fejét.
 – Zseniális – vigyorgott elégedetten. – Elhiszem – seperte
félre a hajam és belecsókolt a nyakamba. Tudtam, hogy ez
még a feladat része. Uralkodnom kellett az érzelmeimen.
Nem mutathattam ki a vonzalmam iránta. – Egyre jobb
vagy, Livi! Lassan kezdek tőled megijedni – lépett el tőlem. –
Most ezt az álarcot igyekezz is fenntartani. Ja, és ne
feledkezz meg a legfontosabb leckéről! A bedrótozott
patkányoktól óvakodj! Nem tudhatjuk, ki is ez az alak
pontosan. Ne beszéljünk az ő területén olyan dolgokról,
amikről nem kell beszélnünk. Fogalmazz mindig
kétértelműen!
Nem sokkal később az ágyon ült és engem mustrált,
miközben készülődtem. Kívánatosnak találta a passzos és
merész összeállításaimat. Csinos, testre simuló, fekete
ruhám felcsigázta a piszkos fantáziáját. Felpörgette, ahogy
kecsesen, a tízcentis magassarkúmba rejtett résbe toltam a
késeim. Ez az én nagy találmányom volt. Dmitrij emberei
ugyanis sűrűn ellenőriztek bennünket a Doom bejáratánál. A
legutóbbi késes bemutatómat követően minden alkalommal
elkobozták volna tőlem a fegyvereim, de nem éreztem volna
biztonságban magam nélkülük, így a női furmányosságnak
hála kijátszottam Dmitrijt és a csapatát. Ki gondolta volna a
férfiszemet vonzó, dögös tűsarkúról, hogy halálos fegyvert
rejt?
Niko kinyújtotta a kezét és az ujjait a bokámra kulcsolta,
majd lassan, érzékien siklott felfelé a keze.
– Beindít, mikor ezt csinálod – suttogta. – Az én kis
védelmezőm.
– Pedig ez most nem jön össze, nagyfiú, mert késésben
vagyunk, és indulnunk kell – kacsintottam rá kacéran.
– Kicsit sem esik meg rajtam a szíved? – somolygott.
– A szívem éppen kőből van, emlékszel? – vágtam csípőre
a kezem előtte.
Nem hagyhattam magam. Niko képes volt ki-be bújni az
álarcaiból, nekem ez nem ment olyan könnyen. Nem állítom,
hogy nem tetszett egy-egy szerep, de sosem volt egyszerű
megválnom a karaktertől, akit alakítottam. Végzetesen
beszippantott. Ugyanakkor vonzó is volt, hogy bárki bőrébe
belebújhattam, más szempontból láttam a világot. Játék volt
ez, mégis komoly játék. Játszi könnyedséggel ránthattuk le
magunkat a pokolba. Az életünk függött egy-egy alakítástól.
Alig háromnegyed órával később hívatlanul állítottunk be
Dmitrij törvényszegőjéhez. Mire odaértünk, legbelül már el
is hittem, hogy bűnös a fickó. Ez pont olyan, mint mikor aláír
valaki egy kölcsönszerződést – győzködtem magam. – Ő
kereste magának a bajt, amikor lepaktált Dmitrijjel, de főleg
akkor, amikor átverte őt. Az, mondjuk, igaz, hogy a védelmi
pénz fizetését nem ő választotta szabad akaratából, arra
rákényszerítették. A mi dolgunk csak annyi, hogy rendet
tegyünk. Behajtóként sem borítottam egyből az emberek
fejére a bilit. Észérvekkel kezdtem és csak akkor
keményítettem be, ha nagyon muszáj volt. Talán ez itt is
működik majd. Működnie kell!
A pasas, akihez Dmitrij küldött, elegáns mozdulatokkal,
magabiztosan, drága, de ízléstelen öltönyben fogadott
bennünket. Üzletembernek tűnt ugyan, de zsíros volt a
nyaka, hájas a pocakja és a kopaszságát is befésülte. Az
amúgy sem vonzó külsején, a rövidre nyírt bajuszával csak
rontott. Visszataszító figura volt. Fiatalnak sem volt éppen
nevezhető, hogy az elkövetett hibájára a naivsága legyen
mentsége. Negyvenesnek saccoltam, aki a súlyfeleslege
miatt többnek látszott.
– Dmitrij! – szólalt meg Oleg Rurikovics, amikor meglátott
minket. Idegesen körbekapkodta a tekintetét. Ebben a
pillanatban értettem meg, Dmitrij miért éppen Nikót akarta
erre a feladatra. Ha valaki meglátta Nikót, azt hihette,
személyesen a nagyfőnök megy behajtani a járandóságát.
Ez a mi malmunkra hajtotta a vizet, mert az ő
kegyetlenségéről valóságos legendák terjengtek.
– Volna miről beszélnünk – szűrte ki a fogai közt Niko.
Gyors pillantást vetettem a szórakozóhelyre. Túl fiatal
lányok, túl sok alkohol, az asztalon útlevelek, valószínűleg
hamisak, és kis tasakokban fehér por hevert.
A fickó biccentett, majd a férfivécé irányába terelt
bennünket. Szóval tényleg lehallgatják. Nyomorult kis
patkány, kettős játszmát űz. Lepaktált a zsarukkal, és így
törvényes keretek közt, egyfajta engedéllyel folytathatja az
illegális tevékenységét. Gusztustalan! Már nem is volt olyan
rossz érzésem, hogy egy kicsit meggyötörjem.
– Itt nyugodtan beszélhetünk – csukta be mögöttünk az
ajtót. Ahogy egyedül maradtunk, Niko alaposan átvizsgálta
az egész helyiséget.
Poloskát keresett, de úgy tűnt, az illemhelyiséget nem
hallgatják le. Ahogy befejezte a feltérképezést, felnyomta az
ürgét a falra, és ellenőrizte, ő nincs-e mégis bedrótozva.
– Mit akarsz még tőlem? Elküldtem, amiben
megállapodtunk – megadóan tette fel mindkét kezét Oleg.
– Csak egy részét – hajolt Niko félelmet keltően az arcába.
Határozott volt, az arca merev, a szeme pedig fenyegetően
villogott. Letaglózott, milyen hitelesen adta elő Dmitrijt.
Közelebb léptem, mert már nem voltam olyan biztos benne,
hogy valóban Nikót látom.
– Nagyon nem szeretem, ha szórakoznak velem –
fröcsögte a férfi arcába. Nem árulta el neki, hogy ő
valójában nem Dmitrij. Kihasználta a félelmét. – Tudom,
hogy átvertél. Azt hiszed, hogy a piszkos kis sefteléseid nem
jutottak el hozzám? Pontosan tudom, hogy többszörösét
keresed annak, mint amennyit bevallasz nekem.
Egy pillanatig átfutott az agyamon, ha az adóhatóság is
hasonló módszereket alkalmazna, talán nem lopnának,
sikkasztanának annyian.
– Ki állította ezt? Ez nem igaz – kötötte az ebet a karóhoz.
– Én sosem vernélek át, Dmitrij! – pislogott ártatlan arccal.
– Ó, dehogyisnem! Átverni egy üzleti partnert nem szép
dolog, de sajnos rossz emberrel kezdtél – vette elő Niko a
fegyverét. Igyekeztem palástolni a kellemetlen érzéseim a
pisztoly láttán. A feladatom az volt, figyeljem, nem akar-e
valaki éppen belépni a helyiségbe. Biztosítottam a terepet.
Nehéz dolgom volt, mert hatalmas volt a beszűrődő ricsaj,
ami viszont Niko dolgát segítette. Bíztam Nikóban. Bíznom
kellett benne, hogy nem tesz olyat, amiből már nincs
visszaút.
A köpcös kis alak hangosan belenevetett Niko arcába.
Értetlenül néztem, mi történik. Az ő helyében a nadrágom
már vonalkódos lett volna.
– Ha akartál volna, már kinyírtál volna – irányította el
magáról a pisztoly csövét. – Az eredeti megállapodásban
foglaltakat vagyok hajlandó ezután is fizetni, egy centtel
sem többet – nézett Nikóval farkasszemet.
– Hát éppen ez az – nyomta Niko a felkarját Oleg nyakára.
– Nem a bevételeidnek megfelelő százalékot fizeted, így ez
sikkasztás. Én nem az adóhatóság vagyok, hogy elintézzük
egy ejnye-bejnyével! – üvöltötte a férfi arcába.
Megriadtam, összerezzentem, de az áldozatunk gyakorlott
lehetett, mert neki a szeme sem rebbent. Egyre
szaporábban vert a szívem. Ismertem ezt az arckifejezést.
Ez nem fog fizetni. Mi lesz, ha elbukunk? Milyen büntetésre
számíthatunk?
– Oké, Oleg, régi üzleti kapcsolatunkra tekintettel én
próbáltam szép szóval – lépett el az egy fejjel alacsonyabb
pasastól Niko. – Orosz lévén, hallottál már az oroszok
rulettjéről. Tudod a szabályokat. – Kiürített minden töltényt a
fegyveréből. Látványosan megemelt egy golyót,
visszahelyezte a pisztolyba, és megpörgette a forgótárat.
Oleg is árgus szemmel figyelte a mozdulatait, de csupán
egy villanásra jelent meg az arcán a félelem. Ez Nikónak épp
elég volt ahhoz, hogy tudja, jó úton jár.
Vakmerő húzás – emelkedett meg a szemöldököm. Nem
hittem, hogy komolyan beleeresztene egy golyót a férfiba.
– Halál vagy dicsőség? Ez a legrizikósabb szerencsejáték,
amiben vagy a halál, vagy a szerencse lesz a partnered –
riogatta.
 – Hát nem vagy éppen sportszerű – állta a sarat a pasas –,
nem adsz második esélyt.
– Dehogynem – nyomta a hatlövetűt Oleg combjába, majd
meghúzta a ravaszt. A férfi és én is megugrottunk. Niko arca
viszont meg se rezzent, olyan merev volt, kár egy szoboré.
Nem ismertem rá. Egyrészről lenyűgözött, hogyan képes
ilyen fokú higgadtságra, átalakulásra, másrészről viszont
átjárt a félelem, hogy még mindig van olyan oldala, amit
nem ismerek.
Továbbra sem könnyítette meg a dolgát az ürge. Elszántan
farkasszemet nézett vele. Azon kattogott az agyam, vajon
mi járhat a fejében. Többet jelent neki a pénz, mint az élete?
Miben reménykedik, ha kiállja a próbát, csak úgy
elengedjük?
– Hát most még szerencséd volt – biccentett Niko. –
Gratulálok! Folytassuk? – préselte erősebben a férfi lábába a
fegyvert, aki dacosan felszegte az állát. – Oké, te döntöttél.
Akkor tovább játszunk – biztosította ki újra a fegyvert.
Lehunytam a szemem. Aztán egy pillanattal később újra
kattant a pisztoly. Megesküdtem volna rá, hogy
hangosabban szólt, mint az előbb. Kipattant a szemem, a
férfi pedig hangosan felüvöltött. Levegőt sem kaptam,
ahogy megpillantottam az őrült kíntól eltorzult arcot. Oleg
lerogyott a földre, és a világosszürke nadrágján sötét, szinte
fekete vérfolt jelent meg, és rohamosan terebélyesedett.
Sokkoltan fagytam bele az utolsó mozdulatomba. Niko
viszont nem mutatott könyörületet. Újabb golyót helyezett a
tárba, megpörgette, majd a lába előtt térdelő férfi
homlokának szegezte a fegyverét.
A szám elé kaptam a kezem.
– Ez az utolsó esélyed, Oleg – nézett le rá megvetéssel.
Nem tudtam volna megmondani, mi jár a fejében, de
képtelen voltam koncentrálni. Felfordult a gyomrom a
vértócsa láttán. Az orosz viszont összeszedte magát. Habár
remegtek az arcizmai, egyenesen Niko szemébe nézett, aki
egy laza, könnyed mozdulattal újra meghúzta a ravaszt. Én
kis híján elájultam a rémülettől. Szinte láttam Oleg
agyvelejét, ahogy a falra freccsen. Levegőt is alig kaptam.
Már értettem, miért akart ettől Niko távol tartani. Eddig nem
hittem, hogy képes lenne golyót repíteni bárki fejébe, de
akkor ezt alaposan átértékeltem. Közbe akartam avatkozni,
hogy leállítsam, amikor a férfi megszólalt.
– Elég volt! Győztél, Dmitrij! – ordította a pasas. – Fizetek!
– rimánkodott.
– Helyes döntés – lépett hátrébb Niko. – A szerencse most
a te pártodon állt.
– Te valóban nem vagy normális – szűrte ki a fogai között
a fickó, miközben a földre rogyva szorongatta a lábát.
Miután megkaptuk, amiért jöttünk, mint aki jól végezte
dolgát, elhagytuk a helyszínt a megszerzett járandósággal
együtt. Ahogy kellő távolságba értünk, nekiestem Nikónak.
– Neked teljesen elment az eszed! Te meglőttél egy
embert – visítoztam.
– Muszáj volt – vonta meg a vállát.
Levegőért kapkodva csak néztem őt, és közben
folyamatosan hátráltam.
– Te képes lettél volna őt kinyírni.
– Te is bevetted a kis színjátékot – kacagott fel hangosan.
Értetlenül néztem a reakcióját, mit talál olyan viccesnek. –
Teljesen üres volt a tár – széles vigyorral az arcán nyújtotta
át nekem a fegyvert. – Nem töltöttem újra.
Hangosan ziháltam, ahogy átvettem tőle a pisztolyt.
– De hiszen láttam – ingattam a fejem, majd gyorsan
ellenőriztem a fegyvert, ami tényleg üres volt.
– Azt láttad, amit akartam, hogy láss… ahogy ő is.
– Blöfföltél – tértem magamhoz.
– Hát persze. Tudtam, hogy fontosabb a szaros élete, mint
a pénz. Ráadásul, ha megöljük, akkor a pénzt sem szerezzük
meg. Márpedig Dmitrijnek a pénz kell.
– Élvezted – ébredtem rá. – Te ezt élvezted.
– Miért, te annak idején, amikor törvényes behajtóként
dolgoztál, nem élvezted egy-egy sikeres akciódat? – nézett
rám ártatlan szemmel.
– Az más volt. Azok az emberek kijátszották a törvényt, és
engem sem vettek komolyan. Hülyét akartak csinálni
belőlem.
– Akkor ez most miben más? – tárta szét hitetlenkedve a
karját. Nem feleltem.
Más? Miben más? Hát tényleg nem érti? Én is
fenyegetőztem, de én a törvény kezével, nem önkényesen a
töltött fegyveremmel. Úgy éreztem magam, mint egy hóhér,
aki parancsra veszi el mások életét. Habár a hóhérok
munkáját már a középkorban is bőségesen megfizették, ez
nem mentette fel őket akkor sem, most sem a vétkeik alól.
Minden hóhért utolér előbb vagy utóbb a végzete. Ő maga is
áldozattá válik. A kiontott vér soha nem marad büntetlenül.
Minden rossz cselekedetre csak kegyetlen válasz várható,
csakhogy minket most olyan helyzetbe hoztak, hogy nem
volt választásunk. Egyetlen megoldás létezett, ha tesszük,
amire utasítanak. Már nem volt visszaút. Számomra viszont
nem volt mindegy, hogyan hajtjuk végre az ítéletet.
Niko végigpillantott magán.
– A francba – méregette az öltönyére fröccsenő
vérfoltokat. – Ez ki se fog jönni – morgolódott. Most
komolyan ez a legnagyobb baja?
– Nem tudom, ki vagy te valójában, és hogy mire vagy
képes – mondtam, és éreztem, hogy elhagy az erőm. Az
idegeim felmondták a szolgálatot. – Jesszusom! –
megtántorodtam és nekiestem a mellkasának, belefúrtam
az arcom. Görcsösen kapaszkodtam belé. Úgy szorítottam,
ha lehetséges lett volna, össze is Toppantom. Vadul
ziháltam, miközben elhomályosodott a szemem előtt
minden.
– Olivia, hallasz engem? – kereste a tekintetem, de
képtelen voltam válaszolni, csak hörögve levegőért
kapkodtam. – Olivia! Jól vagy? – esett Niko is pánikba.
Ráemeltem a tekintetem, rémülten próbáltam lélegezni. A
gombóctól a torkomban nem jutottam oxigénhez.
 – Nyugodj meg! – vont magához, és simogatta a hátam. –
Csss! – csitítgatott. Szorosan magamhoz öleltem. – Semmi
baj! – ismételgette.
Már hogy a pokolba ne lenne baj! Baj van! Méghozzá
rohadt nagy baj! Rezzenéstelen arccal lőtt bele egy férfi
combjába, majd a fejének szegezte a pisztolyt…
Továbbra is csak hüppögtem, képtelen voltam normalizálni
a légzésem. Teljesen kikészültem. Mindkét kezével átfogta a
fejem, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
– Livi, kérlek, koncentrálj! Szedd össze magad!
Egyre rosszabbul festett a dolog. A szemem könnybe
lábadt, és úgy éreztem, megfulladok.
– Jaj, kicsim, annyira sajnálom! – nyekeregte Niko.
Nem láttam még semmit azelőtt, amin ennyire kiakadtam
volna, így nem is láthatott még ő sem ilyen állapotban. A
mellkasára vont, az állát a fejemre támasztotta, úgy
ringatott.
Percekkel később tértem csak magamhoz, amit abból
vehetett csak észre, hogy megmozdultak a zakóját
görcsösen markoló ujjaim.
– Pontosan ezért nem akartam, hogy ebbe a világba
keveredj. – A hangja tele volt keserűséggel. – Te nem vagy
közülünk való, Olivia. Nem akarom, hogy megmérgezzen
téged, amit itt látsz, hallasz vagy érzel. Te olyan romlatlan
és tiszta vagy! Lépjünk le, mielőtt késő lesz.
– Azok után, amit értem tettél? Nem lehet. Sutba dobtad
az inkognitódat, már tudják, hogy élsz. Nincs hova
menekülnöd – motyogtam a mellkasába.
– Értem ne aggódj! Én téged féltelek. Ígérem neked,
gondoskodom róla, hogy legalább te kijuss.
Legalább én?
– És veled mi lesz? – emeltem el a fejem és egyenesen a
szemébe néztem.
Erre nem kaptam választ. Mély levegőt vett, és hosszan
fújta ki.
 – Nem bírnám elviselni, ha te lennél a következő, akit
likvidáltatni akar – sírtam el magam.
– Ne érezz miattam bűntudatot. Jócskán rászolgáltam –
fonta szorosabban körém a karjait, és a vacogó testem a
zakójával takarta be. Elmerengtem és szinte láttam magam
előtt, ahogy Dmitrijjel orosz rulettet játszanak, csak Niko a
pisztoly rossz felén áll. Ez felzaklatott.
– Ez nem a bűntudat miatt van – csattantam fel. – Te vagy
a mindenem. Ha meghalsz, én sem akarok élni – toltam el
magamtól. – Szóval orosz rulett! Hát legyen! Játsszunk orosz
rulettet.
Megtöltöttem egy tölténnyel a pisztolyt, megforgattam a
tárat, majd a saját halántékomnak szegeztem.
– Extrém vallomásra vágysz? Az oroszoknak ez
romantikus? – ziháltam. Totál nem voltam önmagam. Az
adrenalin tombolt bennem.
– Ilyenre csak az oroszok képesek. Add azt ide! – lépett
felém indulatosan.
– Eszemben sincs – lovaltam bele magam. Szóval csak az
oroszok! Azt majd meglátjuk! Meghúztam a ravaszt.
Szerencsémre nem volt benne golyó.
– Te totál megkattantál! – vetődött rám és elvette tőlem a
fegyvert. Pánikkal a tekintetében már ő is hevesen
kapkodott levegőért. Elé léptem, lábujjhegyre pipiskedtem,
a nyakába vetettem magam és megcsókoltam. Elváltak
egymástól az ajkaink, a homlokát a homlokomnak
támasztotta. Lehunyt szemmel próbált úrrá lenni a
zaklatottságán.
– Én nem félek a haláltól – suttogtam. – Én csupán
egyetlen dologtól félek…
Lassan kinyitotta a szemét, és a tekintetembe szegezte a
mélykék szemét.
– Hogy elveszítelek – folytattam. – Akkor inkább én sem
akarok élni – markoltam a zakóját.
– Csak remélem, hogy én halok meg előbb, mert
bármilyen testi kínokat szán is nekem Dmitrij, nem lenne
ahhoz fogható, amit akkor éreznék, ha elvenne tőlem.
Szeretlek! – lehelte.
Kölcsönösen padlóra küldtük egymást. Némán, csendbe
burkolózva tettük meg az utat a Dmitrij székhelyéül szolgáló
bár felé. Amikor már azt hittem, nem érhet több
meglepetés, az átadást követően megpillantottam egy
alakot, ahogy elsétál mellettünk a folyosón egyenesen
Dmitrij irodájába. Yurik? Elkapott a gépszíj, hátra arcot
vágtam, és loholtam volna utána, de Niko megragadott és
maga után húzott.
– Ezt nem itt fogjuk elintézni! – ripakodott rám. –
Türelmesnek kell lenned – taszított a falnak. Az ujjával
figyelmeztetően hadonászott előttem.
– Megölte Kevint! A te listád tetején Dmitrij áll, de az
enyémen Yurik – ziháltam az felindultságtól. – Ő a felelős az
öcsém haláláért. Fizetnie kell! – fújtattam. A semmiből sújt
le rám a múlt. Nem számítottam rá, egyszer csak ott volt,
akkor, amikor nem is gondoltam rá.
– Fog is, de nem itt és nem most! – tartott fogva Niko,
mintha attól félne, ha elenged, a harag is elszabadul, ami
bennem dúl. – A bosszú türelemjáték, Olivia. Ki kell várnunk
a megfelelő pillanatot, hogy lecsapjunk. Nem
cselekedhetünk hirtelenjében. Az kész öngyilkosság lenne.
Gyere! – terelt ki az épületből. Vissza-visszapillantottam, és
úgy lépdeltem előtte, mintha nem is én lennék. –
Hamarosan mindannyian megkapják a méltó büntetésüket –
szűrte ki Niko a fogai közt.
Közben elérkezett Dmitrij nagy partijának az estéje is.
Semmi kedvem nem volt hozzá. Fáradt voltam, és letört.
Undorodva mértem végig magam a tükörben.
– Nagyon csinos vagy – igazgatta a ruhámat Niko.
– Inkább egy ribanc – fintorogtam.
– Az első randinkon viselt ruhád sem volt konszolidáltabb –
somolygott.
– Az nem randi volt – pördültem felé.
– Nem? – ravasz mosollyal az arcán vont a karjába.
 – Nem – szigorú tekintettel sújtottam.
– Ezzel nem értünk egyet. Ahogy kacérkodtál velem, az
mást sugallt – incselkedett velem.
– Félreértetted – haraptam az ajkamba.
Niko meglehetősen dögösen festett a mélykék ingében.
Passzolt a szeme színéhez. Még ennyi idő után is meglódult
tőle a szívem. A hajamba túrt, majd nyomott egy csókot a
homlokomra. Ennyi? Tényleg csak ennyi? Csalódottan
engedtem el én is, amikor megindult az ajtó felé.
– Olivia – fordult vissza bizonytalansággal a
mozdulataiban.
– Igen? – Hangosan fújta ki a levegőt és a tarkóját vakarta.
– Mi az? Baj van? – Gyűlöltem, ha ilyen volt.
– Nincs, csak szerintem te még nem fogtad fel, miféle
buliba is invitáltak bennünket. Nem akarom, hogy
meglepődj.
– Ó! – csak ennyit voltam képes kinyögni. – A múltkori
után sejtem.
– Nem, még csak nem is sejted – hagyott magamra.
Nem is sejtem. Ezt meg hogy a fenébe kell értenem?
Nem kellett sokat agyalnom, alig fél órával később kéz a
kézben sétáltunk be Dmitrij bűnbarlangjába. Soha
életemben nem voltam nagy bulizós, de ami ott ment, a
legvadabb képzeletet is felülmúló pokoli látvány volt.
– Bármi történjék is, egy percre se engedd el a kezem –
utasított Niko.
– És ha ki kell mennem? – poénkodtam, de a szigorú
tekintete elárulta, hogy véresen komolyan beszélt.
– Ja, és nem fogadhatsz el senkitől egyetlen italt sem –
szorította meg a kezem. – Óvatosnak kell lenned. Itt szinte
mérgezik az embert az Angyalpor néven elhíresült szerrel,
amit szexdrogként is szokás emlegetni. Szagtalan – vetett
felém egy jelentőségteljes pillantást.
– Oké – nyeltem nagyot.
– Helló! – üdvözölt minket Dmitrij. – Örülök, hogy
eljöttetek.
 Nem mintha lett volna más választásunk.
– Érezzétek jól magatokat! – kacsintott rám, amitől
elfogott az undor.
Órákig kellemetlenül, feszengve tévelyegtem, és még
táncolni sem igazán mertem, mert mindenhol belőtt,
gátlások nélküli alakok támolyogtak. Többnyire csak ültem
és Nikóval beszélgettünk, miközben óvatosan figyeltük
magunk körül az embereket.
– Gyere! – ugrott fel hirtelen. Megfogta a kezem és a
tánctérre húzott.
– Nincs kedvem táncolni – torpantam meg.
– De ez a mi számunk, legalább ezt az egyet – nézett
könyörgő tekintettel. Akkor eszméltem, hogy Rag’N’Bone
Man Lay My Body Down című száma dübörög a
hangszórókból. Halványan elmosolyodtam, majd átöleltem
és lágyan ringatózni kezdtünk. Niko a dal szövegét énekelte,
amitől kirázott a hideg.

„Egyetlen dolog, ami után kutatok,

Az egy kicsivel hosszabb kötél,
Hogy a nyakam köré tekerhessem.
Bajban vagyok.
És az utolsó leheletemmel
Egy lélegzetnyi reményért lihegek,
Hogy begyógyítsam az általam összetört szíveket.
Bajban vagyok. Bajban vagyok.”

Könnyes lett a szemem, szorosabban simultam hozzá. A

dal minden egyes szava fájdalmasan hasított a belsőmbe.

„Amikor végső nyugalomra helyezed a testem,

Amikor gödörbe vetsz,
Ne sajnálkozz!
Kíméld magad az imáktól
Ne hullajts könnyeket, ne hullajts könnyeket értem.”
 – Egyszerre vagy angyali és démoni. Egyszerre gyűlöllek,
ugyanakkor mérhetetlenül szeretlek – csuklott el a hangom.
– Olivia – lehelte a nyakamba, majd finoman csókolgatott.
A keze a fenekemre siklott, az alhasam összerándult.
Megéreztem, ahogy az ágyékához présel, jelezve, hogy őt is
hasonló vágyak kerítették hatalmába. Soha nem fogom
elfelejteni, hogy miközben úsztam a zenében, beszippantott
a mámor. A fejem hátradöntöttem, hogy jobban hozzám
férhessen. Nagyon jó érzés volt, ahogy a keze siklott a
csupasz hátamon, a gerincem mentén, majd megállapodott
a fenekemen, és szerettem volna, ha ott nem áll meg. És
mintha meghallotta volna a gondolataim, lejjebb csúszott a
keze.
– Ne olyan hangosan, Olivia – zihálta a nyakamba.
– Hiszen meg sem szólaltam – kapkodtam én is levegő
után. Legalábbis azt hiszem. Akkor már nagyon nem bírtam
magammal. A kezem észrevétlen a nadrágjában feszülő
férfiasságára csúsztattam.
– Olivia! A szentségit! Hogy az ördögbe akarhatlak
ennyire! – nyögte a bőrömbe.
– Én is szüntelen rád vagyok indulva – csúszott ki a
számon.
– Keressünk egy eldugott zugot – fúrta a vágytól izzó
tekintetét az enyémbe, majd maga után vont. Ellenkezni
sem volt időm, a tömegben nem láttam, hová cibál.
Ütődtem egyik embertől a másiknak, azt hittem, sosem
jutunk ki a tömegből. Az egyik olyan kis helyiségbe cipelt,
aminek ablak van az ajtaján, és még fel sem eszméltem,
már nekem is esett.
– Niko – szakítottam meg a csókot –, itt bárki megláthat
minket – kukucskáltam ki a válla felett.
– Ezen a helyen nincs olyan pont, ahol ne látnának.
– Akkor menjünk inkább haza – suttogtam.
– Nem lehet, ki kell állnunk ezt a próbát is.
Már pont kérdezni akartam, miről beszél, amikor
ráeszméltem, hogy Dmitrij minden bizonnyal mindent lát.
Megnyílt ajkakkal egyenesen Niko szemébe néztem.
– Engedd el magad – suttogta, mialatt a ruhám alá
csúsztatta a kezét, és lesimította a csípőmről a bugyimat.
Reszkettem a félelemmel vegyült vágytól. Ki kell állnunk ezt
a próbát! – visszhangzott a fejemben. Én nem akarom ezt!
Én csak Nikót akarom.
– Csak rám figyelj! – csatolta ki a nadrágját. A szeme
csillogott a vágytól. Bárhol és bármikor képes lett volna a
szexre. Még jó, hogy nem bárkivel, csak velem. Sokszor
kikészített, hogy a nap bármely szakaszában, akár
pirkadatkor, álomittas kábulatban is képes volt ráhangolódni
egy kis hancúrozásra, ha feltámadt benne az éhes
vágyakozás. Minden különösebb előjáték nélkül is állt nála a
sátor. Na, nem panaszkodom, ha Nikóról volt szó, bennem is
forrt a szenvedély. Testem-lelkem édes izgalom járta át, ha
csak rám nézett. Most mégis feszélyezve éreztem magam a
tudattól, hogy közönségünk is akad, Niko viszont visszaélt a
lábam között őrülten pulzáló vágyakozásommal.
– Niko… – könyörgő hangsúlyomra lezárta a számat egy
forró csókkal.
Hogy mire akartam kérni, azt magam sem tudom. Hogy
hagyja abba? Aligha! A derekamnál fogva megemelt és
felültetett egy asztalra. A vágytól, amit sugárzott,
egyszerűen muszáj volt odahúznom a kezét, ahol a
leginkább pulzáltam. Olyan megkönnyebbülés volt, ahogy
az ujjai finoman izgatni kezdtek! Nem bírtam tovább!
Hallottam a lélegzetvételén, hogy már ő is nagyon odavan.
Felülről lejjebb rántotta a ruhám, szabaddá tette az egyik
mellem és rátapadt.
– Jézusom, mit művelsz velem? Úristen! – ziháltam, s
amikor a forró nyelvével elkezdett izgatni, azt hittem,
elájulok. Nem is tudom, mit csináltam volna, ha nem tér a
lényegre sürgősen. Féktelen tűz gyulladt a szemében, majd
újra és újra megcsókolt. Akkora hévvel és erővel, hogy azt
hittem, összeroppant a testével. Zihálva ellépett tőlem,
szégyentől remegve ültem széttárt lábakkal Niko mohó
tekintete előtt, és hagytam, hogy kezébe vegye a mellemet.
Kimondhatatlanul feszélyezett, hogy nem tudhattam, mikor
bámul minket valaki, de ami ennél is jobban frusztrált, az az
volt, hogy Nikót ez cseppet sem érdekelte.
Mintha kelyhet fogna, úgy tartotta a melleimet a
tenyerében és hüvelykujjaival lágyan masszírozni kezdte a
bimbóimat. Akartam vagy sem, a bimbóim egy pillanat alatt
megkeményedtek. Niko egy hangos nyögés kíséretében a
szájába vette az egyiket a másik után, és váltakozva
kényeztette őket. Fürge keze mintha mindenhol ott lett
volna, bizsergett az érintésétől a testem. Aztán hátralépett
és gyönyörködve nézett végig a testemen. Ültem az asztal
szélén és szerettem volna elszaladni vagy legalább néhány
órával öregebb lenni. Hagytam magam hátradönteni az
asztalon. Megadtam magam. Niko lassan a szoknyám alá
nyúlt és feljebb tolta egészen a derekamig. Széjjelebb húzta
a combomat, és fejét közéjük préselte. Mindkét kezével
belemarkolt a fenekembe, és teljesen rám tapadt a szájával.
Felnyögtem, mert a legérzékenyebb pontomon kezdett a
nyelvével izgatni. Nagyon szégyelltem, hogy
feszélyezettségem ellenére pillanatok alatt élvezni kezdtem,
ahogy a csiklómat szívogatta. Jobban ismerte a testem, mint
én magam. Próbáltam összpontosítani, hogy ne élvezzem
annyira, amit velem tesz, de sikertelenül. Egy ideig még
küzdöttem, de ez a nyilvános szex valahol annyira új és
izgató volt, hogy nem tudtam nem élvezni. Elengedtem
magam. Volt ebben az egészben valami megnyugtató is.
Tudtam, hogy lesüllyedtem, de azt is, hogy ennél mélyebbre
már aligha süllyedhetek. Teljesen hátradőlve, szétrakott
lábakkal, pucéran.
Még magamhoz sem tértem az orgazmusból, amikor a
lábam közé állt, és kényelmes lassúsággal belém nyomta
magát. Borzasztóan vastag és meglehetősen hosszú volt.
Hangosan nyögdécseltem, mialatt teljes hosszában birtokba
vette a hüvelyemet. Egyre nagyobb lett bennem, és egyre
tüzesebb. Feszítése és mozgása miatt már nem tudtam
kivonni magam a lábaim közt erősödő kéj hatása alól. Az
eszem még tiltakozott, de a testem már élvezte a gyönyört.
Remegtem és csak azt zakatolta az agyam, hogy még, még,
még! Niko időnként teljesen kihúzódott belőlem, épp csak a
hegyét hagyta a szeméremajkaim közt. Aztán lassan ismét
belém nyomult, és benn tartva pulzált, feszítette a
hüvelyemet. Mintha sugallni akarta volna, hogy csak az övé
vagyok, és azt tehet velem, amit csak akar. Akkor vettem
észre, hogy egyenesen a kis helyiséget pásztázó kamerába
néz. Egyértelmű üzenet volt ez Dmitrijnek, hogy én csak az
övé vagyok. Akartam a figyelmét, így összekulcsoltam a
lábam a hátán, combommal a derekát szorítottam és
mozgatni kezdtem a csípőmet. Elhomályosult tekintete az
enyémbe kulcsolódott. A lágy ringatózást felváltották a
szenvedélyes lökések. Egyre hevesebben járt bennem.
Szeme becsukódott, de ha ki is nyitotta, akkor is szinte
opálosan zavaros volt. Kezdtem elveszíteni az ellenőrzést a
testem és az akaratom felett. Micsoda élmény volt, ahogy
éreztem a szenvedélyes vágyát, ami egyre gyorsuló ütemre
ösztökélte őt! Felsikoltottam, artikulálatlan szavakat
hörögtem az őrületes orgazmusom alatt. Csupa-csupa
lüktetés volt az egész ágyéka. Mindig is imádta látni élvezés
közben az arcomat. Számomra viszont elviselhetetlenné vált
az egybefolyó gyönyör. Ő sem bírta már tovább, még egy
utolsó nagy lökés, aztán már nem éreztem mást, csak a jól
ismert kéjes kirobbanásokat. Az arca az orgazmustól
felszabadulva ellazult, az ajka pedig egy csodálattal teli „o”-
t formált, de hang nem jött ki a torkán. Majd fáradtan rám
rogyott, és hangosan felsóhajtott.
Miután csillapodott bennem az orgazmus okozta remegés,
letoltam magamról.
– Akkor feltételezem, most már megvolt, amiért jöttünk –
igazgattam a ruhám.
– Mire gondolsz? – átkarolta a nyakam, és szeretett volna
a halántékomra egy puszit nyomni, de elhúzódtam tőle. –
Olivia – ragadta meg a karom és fordított maga felé. – Mi a
baj?
– Remélem, ez csak formális kérdés volt. Én nem ilyennek
ismertelek meg – a sírással küszködtem. Értetlenül ráncolta
a homlokát.
– Ja, hogy még magyarázzam is meg. Oké! – csuklott el a
hangom. – Megdugsz egy kamera látószögében, csak hogy
Dmitrijt bosszantsd. Szerinted nincs okom haragudni?
Felhasználsz engem.
– Nem erről van szó – kapta el a karom és a mellkasához
préselt. – Egy percig se ébreszteném fel irántad a szexuális
vágyát, de muszáj volt.
– Muszáj? – csikorgattam a fogaim.
– Igen, muszáj. Jól érezted, hogy azt akarom, megtudja,
csak az enyém vagy, ahogy azt is, hogy engem sem érdekel
rajtad kívül más nő. Hiába próbálkozik bármivel is, engem
nem hoz kísértésbe. Nekem csak te létezel, ahogy én neked.
– Akkor sem hiszem el, hogy azt mondtad: muszáj!
Semmit sem muszáj megtennünk, amit nem akarunk.
Úgy rázta a fejét, mintha elhűlt volna a hallottaktól.
– Ez nem külső kényszer volt, hanem belső. Olivia, a
szívednek kell vezetnie, még akkor is, ha odavisz, ahová
nem lenne szabad – védekezett.
– A baj csak az, hogy az enyém tudom, merre tart, de a
tiédet elvesztettem útközben. Nem vagyok biztos benne,
hogy egy cél lebeg a szemünk előtt.
Olyan erősen mélyedtek az ujjai a karomba, hogy egy
pillanatra megrémültem. Ez fáj! – akartam megszólalni, de
nem jött ki hang a torkomon.
– Sohase kételkedj bennem! Soha! Habár úgy tűnik, én
irányítok, valójában te vezetsz engem – enyhített a
szorításán. Lágyan a hajamba kalandoztak az ujjai. –
Követlek téged bárhová. Most is ezt tettem. Te adtad a jelet,
hogy benne vagy, te csúsztattad a kezed oda, ahová nem
kellett volna. Később sem tiltakoztál, amikor az orgazmustól
remegtél. Ahelyett, hogy megállítottál volna, szorosabban
fonódtál rám. Az én érzéseim őszinték. Kívántalak. Most is
kívánlak – préselte az alhasamnak a merevedését. – Mindig
kívánlak.
A tekintetétől, a hangjából sugárzó áhítattól
megrészegültem.
– Szeretlek – suttogta, majd egy odaadó csókkal lezárta a
vitát.
 NIKO

Többet ésszel, mint erővel

„Vedd el valakitől, ami a legfontosabb neki, tedd

reménytelenné és készen is van a bosszú. Vedd el valakitől
a lehetőséget, hogy szeretteinek segítsen, hogy oda
menjen, ahová a szíve húzza és készen is van az igazi
szenvedés. Szállj szembe mindennel, vállald a lehetetlent
is, rúgd fel a szabályokat és kész is a valódi háború.”
(Ezel – Bosszú mindhalálig című film)

A hülye is láthatta, ebből semmi jó nem származik majd. Ez

a behajtósdi nem feküdt se nekem, se Oliviának. Megviselte
őt minden egyes ügy, engem pedig az készített ki, amilyen
arckifejezést vágott minden megbízás után. Ahogy egyik
követte a másikat, kezdett ugyan belerázódni, de mint a
sima behajtás esetén, itt sem volt minden ügy egyforma.
Voltak könnyebbek, akadtak kemény diók és volt a harmadik
kategória…
Aznap is egy sima védelmi pénz behajtása volt a
feladatunk. Az autóban ülve Olivia a pisztolyával
szórakozott.
– Tedd azt le! Még elsül és eltalálod magad vagy engem –
dorgáltam meg.
Félrebiccentett fejjel pillantott rám, de leeresztette.
– Ez a szerencsétlen most mit vétett? – érdeklődött az
eset iránt.
– A szokásos. Nem tudja fizetni az üzletére kirótt adót.
– Tudod, mi jutott eszembe? – fordult felém hirtelen. – Mi
lenne, ha kiterjesztenénk ezt a dolgot, és nem csak
Dmitrijnek dolgoznánk. Lehet, hogy a következő
megbízásunk alanya maga Dmitrij lenne. Szívesen tölteném
meg a fegyvert és ereszteném bele a tárat.
Úgy felszaladt a szemöldököm, hogy már a hajtövemet
karcolta.
– Nem tudnád megölni. Nem vagy az a fajta – forgattam a
szemem.
– Erre ne fogadjunk – szállt ki az autóból.
A szokásos eljárást követve haladt minden, egészen
addig, amíg a halálra rémült pasas ki nem mondta a
varázsszót, amit csak kevesen mertek.
– Játszani akarok!
Olivia értetlenül pislogott, de én elengedtem a grabancát.
A törvény itt is törvény. Volt nálunk, oroszoknál egy szabály.
Fizetsz vagy meghalsz. Ez alól csak az az ember kapott
felmentést, aki vállalt egy kemény játékot, egy magas
kockázattal járó küldetést. Hívnom kellett Dmitrijt, aki
amilyen beteg volt az elméje, még örült is a lehetőségnek.
– Mondd meg neki, hogy rendben. Játszani fogunk. Hozd
ide! – a hangja olyan volt, mint a sátáné. A férfi döbbenettel
a szemében fogadta, amikor közöltem, hogy velem kell
jönnie.
– Nem lehetne itt és most? – nézett elszántan a
szemembe.
– Nem – teremtettem le. – Ezt nem itt fogjuk csinálni –
tereltem az autó felé, beültünk, majd elindultunk.
– Nem erre van a Doom – szólalt meg Olivia.
– Téged előtte hazaviszlek – jelentettem ki azzal a
hangsúllyal, amiből tudhatta volna, nem érdemes velem
vitatkoznia.
– Szó sem lehet róla – próbálkozott mégis. Jelentőségteljes
pillantást vetettem felé.
– Ebből most te kimaradsz – acéloztam meg a hangom.
– Nem fogok kiszállni – préselte ki a fogai közt.
– Ezt nem szeretném, hogy lásd.
 – Pont ezért akarok ott lenni. Tudni akarom, mi történik –
fonta akaratosan össze maga előtt a kezét.
– Mr. Ralph vállalta, hogy igazi orosz rulettet fog játszani –
tájékoztattam kissé feszülten.
– Akkor is ott akarok lenni veled – vitázott velem. –
Megesküdtünk egymásnak, hogy nem válunk el. Emlékszel?
– suttogta.
– Ahogy óhajtod – biccentettem. Indulatosan, egyetlen
kormánymozdulattal váltottam irányt a Doom felé.
– Hamarosan bánni fogod ezt a döntésedet – fűztem
hozzá.
Olivia hosszan nézett hol engem, hol a hátsó ülésen ülő
pasast. Percekkel később átkísértük Mr. Ralphot Dmitrij
bűnbarlangján, egészen a leghátsó szobáig, ahol már vártak
bennünket, ami abból is nyilvánvalóvá vált, hogy a szoba
padlója egy nejlonnal volt befedve. Mikor beléptünk, Olivia
megrökönyödve kapta felém a tekintetét. Kezdte felfogni,
miért is akartam őt otthon kitenni.
– Az orosz rulettel sok a baj – suttogtam felé. – Az hagyján,
hogy ez a szerencsétlen itt meghalhat, de az itt jelenlévő
túlélőknek napokig kell majd sikálni az agyvelőt a falakról –
akartam megadni neki a kegyelemdöfést, hátha inába száll
a bátorsága. Reméltem, hogy az utolsó pillanatban mégis
inkább elfut és nem lesz részese az eseményeknek. Vele
ellentétben én már rengetegszer végignéztem ezt. Láttam
már boldogan, felszabadultan távozó alakokat, de olyanokat
is, akik hullazsákban hagyták csak el a szobát.
Dmitrij intett a pasinak, hogy lépjen közelebb, aki a
döbbenettől levegőt sem kapott. Hol engem, hol Dmitrijt
nézte. Halálra rémült, hogy ebből a fekete árnyékból,
lidércnyomásból kettő is létezik. Érzékelhetően a pánik
olyan magaslatokba tört rá, mint a szökőár.
– Itt a pisztoly, indulhat az orosz rulett – tolta Dmitrij a
fegyvert a kétségbeesett pasas elé, aki remegő kézzel
emelte fel és tétovázni látszott. Dmitrij kényelmesen
hátradőlt a foteljében, az ujjait összeérintette maga előtt.
Sötét pillantását a férfiéba fúrta.
– Innen már nincs visszaút – figyelmeztette Igor. Ha valaki
egyszer kimondta a bűvös szót, többé nem visszakozhatott.
A pasas hosszan hunyta le a szemét. Reszkető kezekkel
töltötte bele a fegyverbe a kikészített töltényt. Egy gyors, de
határozatlan mozdulattal forgatta meg a tárat. Azon
merengtem közben, hogy milyen furcsa teremtmények
vagyunk mi, emberek, képesek vagyunk addig feszegetni a
határainkat, amíg már szó szerint a halál torkából kell
visszafordulnunk… ha tudunk. Mr. Ralphnak erre már esélye
sem volt. Olivia felé sandítottam, aki pánikkal a szemében
követte nyomon az eseményeket. Be kell vallanom, titkon
örültem is neki, hogy látja Dmitrij legsötétebb oldalát.
Rádöbben, hogy miért félek és féltem őt annyira. A férfi
mintha az utolsó pillanatban meggondolta volna magát,
hezitálást láttam a mozdulataiban.
– Te akartál játszani. – Dmitrij is észrevette a
bizonytalanságát. – Ezt már végig kell csinálnod. Ha nem te
teszed, akkor esélyed sincs a túlélésre. Ezt te is tudod –
vigyorgott elégedetten a székében.
Az üzenet nem is lehetett volna világosabb. A férfi nagy
levegőt vett, és a fejéhez emelte a pisztolyt, Olivia kezei
egyre erősebben markolták a vállam. Nem néztem rá, nem
akartam látni, mi zajlik a lelkében. A szerencsétlen alak
meghúzta a ravaszt. Olivia az arcát a vállamba temette.
Nem akarta látni, mi történt. A kattanást követően rám
emelte a tekintetét, de a pókerarcom nem árult el semmit.
– Csalódott vagyok – szólalt meg Dmitrij, a pasas pedig
hitetlenkedve kapkodott levegő után. Én magam is
megkönnyebbültem. Életben maradt és ezzel szabad
emberré vált, az adósságát is letudta. Olivia hangosan fújta
ki a levegőt.
Az ürge zihálva, reszkető porcikákkal, holtsápadtan hagyta
el a helyiséget.
 – Legközelebb nem lesz ilyen szerencséje – vonta meg a
vállát Dmitrij és Oliviára kacsintott. – Hogy tetszett a műsor,
sógornő? Szívdobogás, lábremegés, halálra vált arc, az
egész testet átható adrenalinfröccs. Gyönyörű látvány –
nyalta meg a szája szélét.
– Te nem vagy normális – rázta a fejét Olivia. Dmitrij a
megjegyzésre széles vigyorral válaszolt. Bóknak vette Olivia
megjegyzését.
– Havonta egy este szokott nálam lenni egy kis buli.
Gyertek el ti is! Kipróbálhatnátok a szexrulettet – csábította
Oliviát.
– Nem tudom, mi az, de egész biztos, hogy veled én
semmit nem csinálok, aminek köze van a szexhez – fordított
neki hátat, majd szélsebesen elhagyta a szobát. Csak a
kocsinál értem utol. Feltépte az ajtaját és bedobta magát.
Félútig nem szólt semmit, nem tudtam, mi járhatott a
fejében.
– Mi a fene az a szexrulett? Ott is meghal valaki? – törte
meg a csendet.
– Nem azonnal – köszörültem meg a torkom.
– Ezt hogy érted? – pördült felém. – Kifejtenéd azok
kedvéért, akik nem vesznek részt ilyen beteg
rendezvényeken? – emelkedett meg a hangja. Még az
események hatása alatt állt.
– Csoportos szexet jelent, mely során a tagok maszkot
viselnek, és a csoportból egyvalaki HIV-fertőzött, de senki
nem tudja, ki az. Egyetlen gyönyörteli pillanatért akár
hatalmas árat is fizethetsz.
– Jézus Máriám! Ez rosszabb, mint gondoltam. Ah! Úgy
látszik, Dmitrij már nagyon nem tud mit kezdeni magával,
ezért őrültebbnél őrültebb hóbortokat talál ki, és sajnos
követőkre is lel.
– Lételeme a veszély. Adrenalinfüggő – világosítottam fel.
– Azok, akik önként részt vesznek ebben, mind betegek –
ingatta a fejét.
 – Dmitrijjel szemben gyermekkorában túl magas
elvárásokat támasztottak és úgy érezte, nem tud
megfelelni, nem kapott elismerést, erősebb bizonyítási vágy
munkál benne, hogy elismerjék. Veszélyesebb, extrémebb
élményekre van szüksége, hiszen így kapja meg azt a
nagyobb adrenalinlöketet, illetve elismerést, figyelmet,
amire szüksége van. Azt gondolja, hogy a veszélyes
helyzetek megélése során több öröm, mint fájdalom éri. Ha
hiszed, ha nem, ő tényleg azt gondolja, hogy nem esik baja,
az élmény maga a jutalom.
– Vettél részt valaha is szexrulettben? – szegezte nekem a
kérdést. Szigorú tekintetétől nem volt hová menekülnöm.
– Egyszer-kétszer – vallottam be.
– Miii?! – a hangja fülsiketítő magaslatokba emelkedett. –
És erről nem akartál engem tájékoztatni? Te jóságos ég! –
túrt zaklatottan a hajába. – Szóval mióta megismertelek,
gyakorlatilag én is szexrulettet játszom – szemrehányó
pillantásától csak rosszabbul éreztem magam.
– Nem vagyok ekkora szemétláda – csattantam fel. –
Csaltam. Nem vagyok olyan ostoba, mint Dmitrij. És meg is
vizsgáltattam magam utána – vágtam sértődött arcot.
– Élvezted? – gyötört tovább.
– Lehet azt élvezni, amikor úgy érzed, kést tartanak a
nyakadhoz szex közben? – hördültem fel.
– Akkor miért mentél bele?
– Nem volt választásom. Nem önszántamból tettem,
Olivia. Be kellett épülnöm. Vannak határok – háborogtam.
– Csak Dmitrij nem ismeri azokat. Elképzelhető –
rökönyödött meg –, hogy ő már…
– HIV fertőzött? – fejeztem be a mondatát. – Lehet. Sőt, én
nem csodálkoznék, ha ő lenne az a bizonyos töltény ezeken
a rendezvényeken. Gondold csak el! Abban leli örömét, hogy
mások életét teszi kockára.
– Szemét, aljas gazember! – fújtatott feldúltan. Láttam,
hogy felzaklatták az események.
 A nap további részében magába fordult és ettől nekem is
nyomasztó hangulatom lett. Eltűnt a szemem elől, láthatóan
magányra vágyott, így hanyatt dőltem az ágyra.
Mozdulatlan feküdtem, és erősen törtem a fejem a
következő lépésen. A háborúk sikere 90 százalékban az
információkon múlik. Miért lenne ez az én esetemben más?
Hittem abban, hogy minden az összegyűjtött anyagokon áll,
vagy bukik. Éppen ezért a lehetőségeinket és a tényállást
összegeztem magamban.
A swingerklubként is működő Doomot Dmitrij vezette az
alvilági üzelmeiből. Így mosta tisztára a pénze egy részét.
Emellett remek fedezékként is szolgált a számára. Ki
támadna rá a tömegben, a saját emberei gyűrűjében? A
testőrei kegyetlenek, semmi sem állíthatta meg őket.
Folyamatosan szemmel tartottam az egész bagázst.
Felmértem a helyszíneket, ahová jártak. Teljesen más volt
így személyesen követni az eseményeket, nézni, ahogy
mozognak, ahogy beszélnek, a testi kommunikációjukat.
Ilyenkor észrevettem olyan apró részleteket is, amiket egy
felületesen szemlélő nem láthatott. Habár úgy tűnhetett,
tökéletes és hibátlan volt körülöttük minden, voltak
hiányosságaik. Mindenkinek vannak. Megfigyeltem a
testmozgásukat, feltérképeztem a gyenge pontjaikat. Az
éjszakai bárokban szórakozó Dmitrij veszélyérzete igencsak
alábbhagyott. Elnézve a lazaságát, ilyenkor tényleg
kikapcsolódott. Könnyű célponttá vált. Figyeltem, hogyan
érkezik meg, hogyan viselkedik, kik kísérik, hány autóval
érkeznek, és mikor, hogyan távoznak. Lázasan gyűjtöttem
az információkat.
Így jöttem rá arra is, hogy Dmitrijnek komoly aduja van,
mégpedig Igor Kashnikov személyében, akit a chicagói
nehézfiúk kizárólagos képviselőjeként tartottak számon, és
aki verőlegényeivel biztosította a pénzügyi forrást Dmitrij
számára. Ezzel megerősítette a hatalmon maradását. Igor
rettegésben tartott mindenkit, sokszor átcímezte Dmitrijnek
a más bandákat megillető járandóságokat, védelmi
pénzeket. Emiatt az alvilágban is sok ellenséget gyűjtöttek
be mindketten.
– Akarsz róla beszélni? – hallottam meg Olivia hangját.
Megrezzentem, mintha legalább rám ordított volna.
– Meglátásom szerint először Igort kell kiiktatnunk –
osztottam meg vele a gondolataimat.
– Azt mondtad, hogy ő az alvilágban a kegyetlenségéről
híres.
– Na, igen. De nem a felesleges mészárlásokról. Ésszel
csinálja. Ugyanakkor telhetetlen és könyörtelen.
– Mi lenne, ha ezt aknáznánk ki? – dobta le magát mellém,
a vizes haját dörzsölte a törülközővel.
– Hogy érted? – legeltettem rajta a szemem. Mindig
elvarázsolt a természetessége, finomsága, szépsége… olyan
kívánatos volt!
– Szerintem ne iktassuk ki – szűkült össze a szeme ne
pazaroljuk az energiánkat, inkább állítsuk őt a saját
szolgálatunkba. Te magad mondtad, hogy mostanában sokat
balhéznak azon, hogy Dmitrij mértéktelen módon szórja a
pénzt.
A lehallgatott beszélgetésekből kiderült ugyanis, hogy
közel sem olyan nagy kettőjük között az összhang, mint az
kívülről látszik. Igort elég gyakran kiakasztotta, hogy Dmitrij
a „közös számlákról” mennyi pénzt költött kurvákra.
Felháborította, hogy a bátyám nem tudott csomót kötni a
farkára, pedig ő megvédte azoktól, akik összefogtak ellene.
De Oliviának igaza lehetett. Ez egy olyan világ, ahol
érdekellentétek adódhatnak és könnyen egymás ellen
fordulhatnak a felek. Az egyikből üldöző vagy gyilkos lesz.
Nekik jutott az irigylésre méltó vadász szerep. De mindig
eljön a pillanat, amikor az üldözőből is áldozat válik, mert rá
is kimondják a halálos ítéletet és likvidálni kell. Ezek a
kegyetlen törvények uralkodtak ebben a világban.
Felültem az ágyon, nyomtam egy puszit Olivia homlokára,
majd a laptopomhoz léptem.
 – Ez is rizikós terv, de tetszik. Fordítsuk őket egymás ellen
– ravasz mosollyal láttam munkához. Órákig dolgoztam és
észre sem vettem, hogy Olivia eltűnt. Körbejártam a lakást,
de nem láttam őt sehol.
Feltámadt a lelkiismeretem. Az elmúlt napokban átélt
szörnyűségek után inkább vele kellene törődnöm. El is
indultam megkeresni. Nem sokkal később rátaláltam, ahogy
a házunk alagsorában felakasztott bokszzsákot püfölte. Az
arca, a mozdulatai arról árulkodtak, hogy még mindig
emésztik a történtek. Ki volt borulva. Az ajtófélfának
támaszkodtam, és elismerően bólogattam. Egyre jobb! Már
nem futnék össze vele egy sötét sikátorban.
Kifulladva kapaszkodott meg a zsákban, és ömlött róla a
víz.
– Megérek én neked ennyit? – álltam karba font kézzel.
Pihegve az izzadságot törölgette a homlokáról.
– Még többet is. Olyan oldalamat hozod ki, amelyet sosem
ismertem – kapkodott levegő után.
– Békésebb életed lehetett volna, ha sosem ismered meg
ezt az éned – eresztettem el egy keserű mosolyt.
– Most nem miattad vagyok kiborulva – húzta el a száját. –
Az a nyomorult Yurik nem megy ki a fejemből! Mióta
megláttam, aludni sem tudok. Olyan könnyű lenne
lendületből belevágni egy kést.
– Ígérem, vele kezdjük! – szerettem volna csillapítani az
indulatait.
– Csinálhatom én? – emelte rám a tekintetét. Értetlenül
próbáltam olvasni a gondolataiban.
– Te meg akarod ölni? – ámultam el. Egymás előtt nem
rejthettük el az érzelmeinket. És én láttam a szemében,
hogy ez nem ő. Csak a bosszúszomj dolgozott benne.
– Szemet szemért – emelte fel a késeit és célzott a
bábura, ami az edzőterem sarkában állt. Teljes erőből
hajította bele egyiket a másik után.
– Ölni nem olyan könnyű, mint késsel megdobálni egy
élettelen bábut. Egy emberi életet kioltani iszonyú kínokkal
teli.
– Embert ölni lehet, hogy bűn, de egy szörnyet elpusztítani
nem az – fújtatott. – És ne felejtsd el, hogy már használtam
a késemet élő ember ellen is – emlékeztetett arra, amikor
Dmitrij emberei összevissza vertek.
– Igazad lehet, de kik vagyunk mi, hogy eldöntsük, hol
kezdődik az egyik, és hol végződik a másik?
– Miért akarsz te engem mindenáron megóvni? Már nyakig
benne vagyok.
– Azt te csak hiszed! Majd én szólok, ha elmerültünk a
szarban. Egyelőre még nem tartunk ott.
Olivia sok mindent nem látott, amit a háta mögött
műveltem. Szerettem volna gondoskodni a biztonságáról. A
jövedelmeinkből pénzt kezdtem elrejteni széfkazettákban
szerte az országban. Nem tudhattam, mikor kényszerülünk
majd menekülni, és főleg, hogy merre. A pénzek mellé új
személyazonosságokat is gyártottam a könnyebb elrejtőzés
reményében. Mindenre fel akartam készülni.
Nem sokkal később Olivia a konyhában ügyködött, én
pedig a videofelvételeket mentettem, mikor kopogtattak az
ajtón.
– Majd én kinyitom – zártam be gyorsan a gépet. Mikor
kitártam az ajtót, Sonya és Igor ácsorogtak a küszöbön.
– Velünk kell jönnöd – duruzsolta Sonya, de addigra Olivia
is megjelent mögöttem.
– Oké. Egy perc és jövünk – akartam becsukni az ajtót.
– Csak te, ő nem – intett Oliviára Igor. Kezdett bennem
elhatalmasodni egy kellemetlen érzés. Kapkodtam a
tekintetem egyikről a másikra.
– Azonnal jövök – vágtam be az ajtót az orruk előtt, majd
szembefordultam Oliviával.
– Tudom – kezdte csípőre tett kézzel –, ne idegeskedjek.
Nem mondtam semmit, odaléptem hozzá, magamhoz
vontam és megcsókoltam.
– Sietek vissza! – akartam indulni, de megmarkolta az
ingem.
 – Légy óvatos! Nagyon féltelek! – ölelt át váratlanul.
– Ne aggódj! Minden rendben lesz – hajoltam le hozzá és
loptam egy újabb csókot. Meglepetésemre, mire kiértem az
autómhoz, már csak Sonya várakozott rám.
– Sietnünk kell! – intett a fejével, hogy üljek be.
Összeszűkült a tekintetem, nagyon nem volt kedvem vele
kettesben maradni.
Az első pár kilométer alatt kínos csend telepedett ránk. A
fejem elfordítva az utcákat néztem és próbáltam kitalálni,
hová megyünk. A gondolataimból kizökkentett, mikor
megéreztem Sonya kezét a combomon. Azonnal
leállítottam, erősen megragadtam és ellöktem magamról.
Nem kommentálta, és én is csak belülről fortyogtam. Pár
perccel később megállt egy hatalmas villa előtt.
– Mit keresünk itt? – kémleltem körül, amikor kiszálltunk.
– Ne türelmetlenkedj! Hamarosan megtudod! – indult a
ház felé.
Gyanakodva követtem, de mikor bedugtam a fejem, egy
bebútorozott, de totál üres ház fogadott.
– Ez Dmitrij ajándéka – dobta felém a ház kulcsait. –
Gondolta, ideje lenne megjutalmaznia az elmúlt hónapokban
tett szolgálataidat.
Valami itt nagyon nem stimmel. Dmitrij ad ajándékot
nekem?
– Azokért megkértem az árat, amit ő ki is fizetett. Ez pedig
itt nem más, mint megvesztegetés. Mit akar? – fontam
karba a kezem. Válasz helyett közelebb lépett és egy
doromboló macska módjára hozzám dörgölődzött.
– Még nem is volt alkalmunk kettesben lenni, mióta
visszatértél – búgta. – Azt hittem, jobban fogsz majd nekem
örülni.
– Örülni? Ugye csak viccelsz? – léptem távolabb tőle.
– Ne tégy úgy, mintha azelőtt nem szórakoztunk volna el
remekül. Feleleveníthetnénk a legemlékezetesebb
pillanatokat – harapott érzékin az ajkába.
 – Eszem ágában sincs – horkantam fel. – Lehet, hogy te
elfelejtetted, milyen ádáz módon árultál el engem, de én
nem.
– Ne fogalmazz ilyen drasztikusan! Te tanítottad: „Két
rossz közül válaszd mindig a kevésbé rosszat.” Én csak
követtem a tanácsaidat.
Ettől felszaladt bennem a pumpa. Dmitrij lett volna a
kevésbé rossz?
– Te csak egy elkényeztetett milliomos csemete vagy, aki
unalmában kereste az izgalmakat. Ügynök lettél, majd egy
szemét gazfickó barátnője. Nem a szükség vitt bele ebbe a
világba, hanem a saját hülyeséged. Te kerested magadnak a
bajt. Egész életedben látszatvilágban éltél, amelynek semmi
köze nem volt a valósághoz.
– És te pontosan olyan lázadónak és vadnak szerettél,
amilyen vagyok – bontotta ki magát a ruháiból.
– Na jó, én erre nem vagyok kíváncsi – indultam meg az
autó irányába. – Csak azt nem értem, Dmitrij tényleg ilyen
hülyének néz, hogy a történtek után még bedőlök neked? –
morgolódtam. És akkor gyökeret vert a lábam. Márpedig én
bedőltem neki. Dmitrij nagyon is tudta, hogy ez lesz a
reakcióm. Ez csak időhúzás. Nem én vagyok a célpont.
Olivia az! Egyedül van otthon.
Zihálva, mérgesen pördültem Sonya felé.
– Add ide az autó kulcsait! – parancsoltam rá.
– Inkább lazíts! Már úgysem tehetsz érte semmit –
mosolyodott el kárörvendően.
Fenyegetően közelebb léptem, mire úgy helyezkedett,
hogy a kanapé éket vert közénk.
– Mi olyan különleges abban a nőben? Engem bezzeg
zokszó nélkül átengedtél neki – fröcsögte.
– Add ide a kulcsokat! – ordítottam rá teli torokból.
– Engem simán átengedtél neki, most kicsit kezelésbe
veszi őt is Dmitrij.
– Csak van egy nagy különbség közted és Olivia között. Te
önként feküdtél be Dmitrij ágyába, mert te a lábad közt
hordod a számológépet, de Oliviának itt van a komputer – a
halántékomra böktem. – Te képes voltál hátat fordítani
nekem, de ő soha nem tenne ilyet.
Meguntam a játszadozást, átugrottam a kanapén és a
földre terítettem.
 OLIVIA

Védtelenül

„Ismered az érzést, amikor egy könyvet olvasol, és tudod,

hogy tragédia lesz belőle! Érzed, hogy közeledik a hideg és
a sötétség, látod, hogy szorul a hurok a szereplők körül,
akik a lapokon élik az életüket, mégsem tudsz szabadulni a
történettől. Olyan, mintha hozzákötöznének egy kocsihoz,
és az vonszolna maga után. Sem elengedni nem tudod,
sem az irányt megváltoztatni.”
(Cassandra Clare)

Miután Niko elment azzal a nővel és Igorral, a vacsora

elkészítésével bajlódtam. Morcosan igyekeztem elnyomni a
kellemetlen érzéseket, és egy bonyolult különlegesség
elkészítésének ugrottam neki. Gondoltam, ez éppen eléggé
leköt majd, hogy ne törjenek fel belőlem a felszín alatt
megbújó kételyek. Emellett szerettem volna meglepni Nikót,
akinek a szakácstudományát nehéz volt felülmúlni, de ma
megkíséreltem a lehetetlent. Egy meghitt, ínycsiklandozó
vacsora kettesben. Ránk fér már egy kis romantikával
megspékelt lazulás. Éppen a húst ellenőriztem a sütőben,
amikor az ajtó csapódását hallottam. Már meg is jött – esett
le a hatalmas kő a szívemről. Ah, de így oda a meglepetés!
Végigpillantottam a mécsesekkel és pezsgővel díszített
asztalon. Gyorsan kioldottam a kötényemet és
felakasztottam a helyére. El akartam csábítani, ezért azt a
dögös, fehér, testre simuló ruhát vettem fel, amit az első
randinkon viseltem. Kirstentől elhoztam magammal, kedves
emlékként tekintettem rá.
 – Szia, szívem! – kiáltottam ki neki. – A konyhában vagyok
– igazgattam a díszeket az asztalon.
Ekkor jelent meg az ajtóban. Széles mosollyal az arcomon
üdvözöltem.
– Hogy ment? – érdeklődtem. – Minden rendben volt? –
kecsesen közelítettem felé. – Tudod, mit? – töltöttem ki két
pohár pezsgőt és az egyiket a kezébe nyomtam. – Ne is
felelj! Ma felejtsük el kicsit a nyomasztó gondokat.
Az ujjaim kacéran az inggallérjával babráltak. Közelebb
hajoltam hozzá és az illata az orromba kúszott. Nem volt
ismerős. Egyáltalán nem. A szemébe néztem és abban a
pillanatban görcsbe rándult a gyomrom. Ez nem ő!
– Mit is ünneplünk pontosan? – Nem érzékelhette a
reakcióm, mert felém hajolt és megcsókolt. Nem tudtam,
mit tegyek. Összezavarodtam. Ez hogy lehet? Hiszen pont
úgy néz ki, és pont olyan ruhában van, amilyenben elment.
Az ing, a nadrág, a cipő, minden stimmelt, csak valahogy az
ember nem. Lehet, hogy csak képzelődöm? Nikónak igaza
lenne? Túl sok időt tölt el a testvére közelében, így lassan ő
is átformálódik?
Átkarolta a derekam, az asztalhoz kísért, és akkor
döbbentem rá, hogy még mindig válaszra vár. Gondoltam,
letesztelem.
– Mondd meg te! Tudnod kell, ha olyan fontos vagyok
neked – mosolyogtam a magamra erőltetett kedvességgel.
– Ó, én balga! – siklott a tenyere a fenekemre. –
Mentségemre legyen mondva, a férfiak az évfordulós
dátumok megjegyzésében nem valami jók – hajolt felém
újabb csókra készülve.
Már egészen biztos voltam benne, hogy nem Niko. A
szívem hevesebben vert. Dmitrij! Ez Dmitrij! Jézusom! De
akkor hol van most Niko? Mit tettek vele?
Látszólag engedtem, hogy közeledjen, de ahogy kellő
távolságba ért a szája, minden haragom összeszedtem és
beleharaptam az ajkába.
 – Aú… büdös kis…! – kapott a szájához, én pedig
kihasználtam, hogy elengedett, és eltávolodtam tőle. –
Honnan jöttél rá, hogy nem ő vagyok? – törölgette le a
szájáról a kiserkenő vért.
– Azért valljuk be, elég gyenge próbálkozás volt. Azóta
tudom, mióta beléptél. – A pult mögé menekültem, minél
messzebbre tőle. Sejtettem, milyen céllal jött, így tartanom
kellett a távolságot. – Tényleg azt gondoltad, átverhetsz? –
mértem végig undorral. – Ahhoz korábban kellene felkelned.
Hol van Niko?
– Arra vagy kíváncsi, hogy most éppen mit csinál? –
vigyorgott. – Miatta ne aggódj! Remekül szórakozik. Sonya
gondjaira bíztam. Szerinted hogy szereztem meg a ruháit? –
tárta szét a karját.
Veszedelmes, ragadozó mozdulatokkal indult meg felém.
– Nem tudom! Talán vetted – vágtam vissza
magabiztosan. – Figyelmeztetlek, jobb, ha nem jössz a
közelembe. Nem szeretnék olyat tenni, amit utána én is
megbánok – szűrtem ki a fogaim között.
– Olivia, nem kell úgy pánikba esni. Alkut ajánlok neked.
Ha kedves leszel hozzám, én is kíméletesebb leszek Nikóval.
– Sosem árulnám el őt! – kapaszkodtam a pult szegélyébe.
– Ha az zavar, Nikónak nem kell megtudnia, csinálhatjuk
titkokban is – a szeme fogva tartott. Kirázott a hideg a jeges
pillantásától.
– Félreértettél – fintorogtam. – Eszemben sincs lefeküdni
veled.
– Nekem jó ideje más sem jár az eszembe, csak te –
közelített felém. Lázasan járt az agyam. Eszembe jutott a
cipőm, amiben ott voltak a késeim. Niko piszkos fantáziáját
akartam felkorbácsolni velük, de most azok jelenthették
számomra a menekülést.
– Niko sok mindenre megtanított – húztam ki magam. –
Köztük a kedvencem, ahogy azt már tapasztalhattad, a
késforgatás. Ha jót akarsz magadnak, akkor most elmész –
fenyegetőztem látszólag higgadtan.
 – Irigykedem az öcsikémre – lépdelt még mindig felém,
mintha meg se hallott volna. – Valóban összejött neki.
Megtalálta és kiképezte a tökéletes lelki társát, aki nem
mellesleg veszettül csinos és tüzes. De sajnos az utamban
állsz! – félelmetes villanással a szemében mért végig. Hiába
hátráltam, nem volt hová menekülni.
– Hogy… hogy érted azt, hogy az utadban állok? – néztem
zavartan. Nem tudtam követni a logikáját.
– Mikor visszatért, nem értettem, mi van vele. Honnan
szedi az erőt, ami benne lakozik. Határozottabb és
kiegyensúlyozottabb volt, mint valaha. Aztán hónapokig
figyeltelek benneteket. Lassan, de rájöttem a titkára. Te
vagy a titkos fegyvere, egyfajta pajzsként óvod őt. Már nem
tudom megfélemlíteni vagy befolyásolni. Jelenleg még nincs
hatalmam felette. Éppen ezért először a pajzsot kell
kiiktatom – villantotta felém a hideg kék szemét. – Te
döntesz! Csinálhatjuk kíméletesen, vagy lehetek kegyetlen
is. – Gonosz mosolyától fellobbant bennem a félelem.
– Niko nem fog örülni, ha megtudja, hogy kijátszottad őt
és idejöttél. Igorral és Sonyával ment el. Te tervezted így,
igaz? – húztam az időt, amíg lázasan tervet kovácsoltam a
menekülésre.
– Igorral? Ugyan már! – kacagott fel hangosan. – Csakis
Sonyával. Magukra hagytam őket. Gondoltam, szívesen
felmelegítenék az elhidegült kapcsolatukat.
A dühtől megfeszült bennem minden ideg.
– Nem fog bejönni! – néztem vele farkasszemet. – Niko
nem fogja megdugni azt a ruszki kis libát – indulatosan
fröcsögtem. Ha harc, hát legyen harc.
– Biztos vagy te ebben? – vette elő a telefonját és
megnyitott egy videofelvételt, majd elém csúsztatta. Niko
volt rajta és az az orosz tyúk, ahogy szenvedélyesen
egymásba gabalyodnak. Egy pillanatra úgy éreztem,
meghaltam, amikor egy belső hang azt súgta: Niko nem
tenne ilyet. Főleg nem azzal a nővel. Tízes. Én vagyok neki a
tízes – hajtogattam magamban, és tovább figyeltem a
videót. Pontosan ismertem Niko minden mozdulatát, minden
porcikáját. Az én Nikóm hátán egy hosszú karmolás
éktelenkedett a heves éjszakánkat követően, amit reggel
szóvá is tett nekem. Ezen a felvételen viszont hiányzott a
férfiról. Azt nem tudtam megállapítani, hogy Niko szerepelt-
e egy korábbi időszakban, vagy Dmitrij játszotta el a
szerepét, de egy dologban biztos voltam, ez nem a jelenben
játszódott.
– Ügyes húzás, de mindketten tudjuk, hogy ez nem Niko –
pillantottam a legnagyobb természetességgel Dmitrij
szemébe. Nem mutattam, de majd szétvetett a düh, a féltés
és az aggodalom. Hol lehet most Niko? Mit csináltak vele?
Vajon tényleg vele van Sonya?
– Fantasztikus! Te tényleg meg tudsz minket különböztetni
– dobta le magát a velem szemközti bárszékre. – Okos nő
vagy, mégsem látod, hogy a vesztes oldalon állsz. Niko egy
szerencsétlen balfék. Mire ennek az egésznek vége lesz,
nem lesz majd semmije. Most kellene okosan döntened. Én
olyan kapukat nyithatok meg előtted, amiről soha nem is
álmodtál.
– A probléma ott kezdődik, hogy én ezeken a kapukon
nem kívánok bemenni. Nem vonz a világod. Tartogasd az
ajánlatod olyanoknak, akiket érdekel! – hárítottam, majd
leplezve az idegességem, kivettem a sültet a sütőből.
– Ettől a tüzességtől válsz nekem olyan izgalmassá –
pásztázott rajtam a tekintetével.
– Azt tanácsolom, tartsd távol magad tőlem, mert még
megégeted magad – sziszegtem.
– Te játszol velem! Ez tetszik. Tudhatnád már, hogy
mennyire felizgat a veszély. A tűz pedig kétarcú jelenség,
egyszerre romboló és építő erejű. De figyelmeztetlek, nem
vagyok egy türelmes típus. Gondold ezt végig. Eldöntheted,
hogy velem vagy, vagy ellenem – paskolta meg a térdét.
Nem mutattam félelmet, és nem léptem felé. Ha én
vagyok a pajzs, állnom kell a csapásokat! Ugyanakkor azzal
is tisztában voltam, nem lenne itt, ha nem tartana tőlem.
Nem okozhatok Nikónak csalódást.
– Niko a férjem, neked pedig az ikertestvéred. Ha őt
választom, sem hiszem, hogy az ellenséged lennék –
emeltem meg dacosan az állam.
– Niko nem más, mint egy gyáva és gyenge alak –
megvetően ingatta a fejét. – Nem képes meghozni
döntéseket, amelyekkel kitörhetne a saját kalitkájából. Fél
életében bujkált és menekült. Te nem egy ilyen férfit
érdemelsz. Nem hiszem, hogy ilyen életre vágysz. Tényleg
egy ilyen sebezhető férfira van szükséged? Én ennél sokkal
többet nyújthatok neked – mézesmázoskodott.
– Ennek a szövegnek dőlt be Sonya? Szánalmas – fontam
karba a kezem. – Azt hiszed, nem látom, mi folyik itt?
Rivalizálsz vele, mert tudod, hogy ő a jobb és az erősebb.
Tisztában vagy vele, hogy többet ér, mint te valaha is fogsz.
Irigy vagy rá. Be akarod bizonyítani neki, de legfőképpen
magadnak, hogy bármit elvehetsz tőle. Te mindent
megkaphatsz és bármit megszerezhetsz, ő mindig csak a
második lehet. De jobb, ha már most tisztázunk valamit –
fúrtam a tekintetem az övébe. – Nekem te nekem kellesz, és
nem is fogsz soha! Nekem Niko kell. Csak ő. Őt akarom!
Nem számít, milyen életem lesz mellette. Niko megbecsül,
szeret, felnéz rám, és ami ennél is fontosabb, emberszámba
vesz.
– Niko beteg! – forgatta a szemét.
– Ez momentán az első dolog, amiben egyetértünk.
Betegesen próbálja elkerülni, hogy olyanná váljon, mint te
horkantam fel. – Most pedig megköszönném, ha távoznál,
van még pár elintéznivalóm, mielőtt hazajön – mondtam, de
mintha meg sem hallotta volna, meg se mozdult. Kezdtem
egyre feszültebbé válni.
– Időnként hoznunk kell némi áldozatot azért, hogy
megkaphassuk azt, amire a leginkább vágyunk. Te mire
vágysz leginkább, Olivia? Én megadhatom neked. Határ a
csillagos ég.
 – Én jelenleg csak egy dologra vágyom: hogy Niko
megszabaduljon végre tőled, és örökre eltűnj az életünkből –
bukott ki belőlem.
– Nem tudsz választani – lenéző pillantással sújtott. – Miért
nem élsz a lehetőségeddel? Látszólag tükörképei vagyunk
egymásnak, de ilyen nem létezik. Ő csak egy árnyék, Olivia.
Az én árnyékom. Sosem léphet ki onnan. Niko maga a fekete
lyuk. Elnyel majd téged is, és te vesztedre csak akkor
döbbensz majd rá, amikor már nincs visszaút.
– Árnyék? Fekete lyuk? Miért gyűlölöd őt ennyire? Hiszen
az ikertestvéred – szaladt ki a számon.
– Pont ezért. Ő az a részem, aki az esetleges
hiányosságaimmal szembesít. Gyenge, és elgyengít engem
is. Ha ránézek, arra emlékeztet, mivé nem akarok válni
soha.
– Ő is hasonló érzéseket táplál irántad.
– Ezért vagyunk tisztában vele mindketten, hogy mi két
olyan ellentétes pólus vagyunk, ami nem fér meg egymás
mellett. Vagy az egyikünk vagy a másik, de ez a világ kicsi
mindkettőnknek.
– Uramisten! Hogy lehet két ember ennyire egyforma,
mégis ennyire különböző. Ég és föld – szörnyülködtem.
Leszállt a bárszékről és megindult felém.
– Mindenki azt hiszi, hogy az egypetéjű ikrek belül is
egyformák, de ez nem igaz. Soha semmiben nem értettünk
egyet – állt meg közvetlenül előttem. Én sem tétlenkedtem,
amíg a pult takarásában álltam, felemeltem a lábam és
kihúztam a késem. Elérkezett a pillanat, ami elkerülhetetlen
volt, mióta Dmitrij csak betette a lábát a házunkba. A hátam
mögött szorongattam a késem és készen álltam beledöfni,
ha kell.
Féltem. Rettenetesen féltem, de igyekeztem nem mutatni
a félelmem. Gyűjtöttem magamban az erőt, mert tudtam,
minden az én lélekjelenlétemen áll, vagy bukik.
– Menj el! – utasítottam.
 – Olivia. Tudnom kell, mi olyan különleges benned. Láttam
már jó pár nőben elélvezni Nikót. Mindig gyors és lényegre
törő volt, de veled más. Mi olyan különleges benned?
Figyeltem a bárban töltött éjszakátokon, hogyan dugott meg
téged. Amikor elmerült benned, mintha megnyugvásra talált
volna. Én is ezt akarom érezni – az ujjaival a dekoltázsom
felé nyúlt, de elhátráltam.
– Nem akarom, hogy hozzám érj! – Dmitrij közvetlenül
elém lépett, megragadta az arcomat és kényszerített, hogy
a szemébe nézzek. – Eressz el! – emeltem fel a kést,
remélve, hogy ezzel megfélemlítem, de nem ez történt. Az
ágyékát hozzám préselte. Ficánkolni kezdtem, ami csak
fokozta a vágyát. Nem törődve a kezemben lévő késsel,
megragadta a csípőm és beteges morgás kíséretében húzta
egyre feljebb a szoknyám.
– Nem bírod megtenni. Tudod, hogy el fogom venni, ami
jár nekem, mégsem megy – markolt a fenekembe és a
nyakam csókolgatta. Mérhetetlen undort éreztem. A szabad
kezemmel próbáltam ellökni magamtól. Magasabbra
emeltem a kést, és lehunyt szemmel már lendült a kezem.
– Olivia – ismertem fel Niko rémült hangját a
konyhaajtóból.
– Niko – állt meg a kezem a levegőben. Dmitrij akkor vette
észre, hogy már lendületben a kezem. Lazult a szorítása.
Kihasználtam a teret, megkerültem őt, és Nikóhoz futottam.
Egész testemben remegtem, mint a nyárfalevél. A késre
még mindig görcsösen rászorultak az ujjaim. Niko lassan
lefejtette róla a kezem és magához ölelt. Vadul ziháltam a
mellkasába. Sokkos állapotban pörögtek a fejemben a
képek, ahogy megerőszakol Niko hasonmása.
– Menj el, Dmitrij! – parancsolt erélyesen az ikertestvérére.
– Tűnj el, mielőtt olyat teszek, amit magam is megbánok! –
szuszogott felindultságában. Éreztem, hogy nehezen
türtőzteti magát. – Most! – üvöltött fel. Ijedtemben
összerezzentem a karjában.
 – Rendben, elmegyek, de nálad jobban senki nem tudja,
hogy én mindig megszerzem, amit akarok – lehunyt
szemekkel vártam, hogy Dmitrij elhagyja a konyhát, de még
így is éreztem a pillantását a hátamban. – És nekem ő kell –
hallottam a vágytól izzó hangját.
– Takarodj innen, mert én vágom beléd ezt a kést – olyan
hevesen vert Niko szíve is, mint az enyém. Dmitrij hangosan
felmordult, majd megindult az ajtó felé.
– Holnap kaptok egy újabb feladatot. Nem adok hosszú
időt a megoldásra. Szedjétek össze magatokat!
Mikor végre elment, elsírtam magam és erősen Nikóhoz
préselődtem.
– Nincs semmi baj. Szerencsére időben leesett, mi a célja
– reszketett ő is.
– És Sonya? – emeltem rá a fejem.
– Még sosem ütöttem meg nőt, de most rákényszerültem.
– Annyira féltettelek! – ringatóztam a karjában.
– Te engem? Rettegtem, hogy elkések. – Csókolgatott, ahol
ért. Egymásba kapaszkodtunk. Csak lassan oldódott
bennünk a feszültség.
Órákkal később a konyhapultnál ültem és a késsel
babráltam, amit délután oly görcsösen szorongattam. Újra
és újra lejátszódott bennem az egész jelenet. A gyomrom
folyton összeugrott. Nem tudom, mi ütött belém, a kezem
széttárt ujjakkal az asztallapra helyeztem, majd a kést
lassan az ujjaim közötti szünetekbe döfködtem. A ritmusos
mozdulatra az izmaim lassan kiengedtek. Egyre gyorsult a
mozdulatsor, és egy idő után azt vettem észre, hogy
teljesen elmerültem ebben a játékban. Kikapcsoltam az
agyam, és csak oda koncentráltam. Mintha valami
hipnózisba estem volna.
Dmitrijt láttam magam előtt. Volt ebben az alakban valami
visszataszító. Nem tudnám megmondani, mit éreztem
pontosan, de kikészített. Nikónál vajon miért nem éreztem
soha ilyet? Amikor annak idején belépett az életembe,
mintha mágikus szél futott volna végig a gerincemen.
Ellenállhatatlan erő vonzott felé. Egyre gyorsuló
mozdulataimra a gondolataim is sebesen száguldottak.
Nikót és Dmitrijt láttam, ahogy farkasszemet néznek
egymással, és pisztolyt fognak egymásra. Párbajoztak.
Összeakadt a pillantásunk, majd a következő másodpercben
eldördültek a fegyverek. Dmitrij kacagása éles
üvegszilánkként hatolt belém, a puszta hangjával képes volt
sebet ütni a lelkemen. Levegőért kapkodtam, ahogy
elhajítottam a kezemből a kést. A szemben lévő székbe
fúródott bele. Ziháltam a valóságosnak ható élménytől.
– Ezt ne csináld! Félelmetes volt – ismertem fel Niko
hangját magam mellett. – Észre sem vettél, azt sem
hallottad, hogy hozzád beszélek.
Az ujjait finoman végighúzta az asztalon fekvő karomon.
Libabőrös lettem tőle. Mozdulatlanná dermedtem, alig
fogtam fel a szavait. Az előbbi kép beégett a tudatomba.
Éreztem, hogy valami lecsorog a homlokomon. A bal
kezemmel letöröltem, folyt rólam az izzadság. Mélységes
csendbe burkolóztam, majd a karjai közé menekültem.
– Sajnálom, Livi – simogatta a hajam. – Nem is tudod,
mennyire szeretnék csak egy unalmas, hétköznapi pasi
lenni, aki nem jelent rád veszélyt.
A hajába szántottam és mélyen egymásba forrt a
tekintetünk. Az alhasam és a gyomrom összerándult,
pillangók egész hada randalírozott bennem.
– Ó, isten ments! Nincs még egy férfi a földön, akivel
átélhetném azt, amit veled. Szeretlek – tapadtam az ajkára.
– Borzasztóan féltelek – harapdáltam. Az ölébe emelt és vad
csókolózásban faltuk egymást.
– Megőrültem, hogy hozzád ér – birtoklón markolt a
fenekembe. – Mialatt annak a tetves autónak a gázpedálját
padlóig nyomtam, beledöglöttem a gondolatba, hogy elhiteti
veled, ő én vagyok…
– Csss! – tettem az ujjam a szája elé. – Ez nem történhet
meg – suttogtam. – Nem téveszthet meg, mert ismerlek…
ismerem az ízed – nyaltam az ajkai közé –, az illatod –
szippantottam mélyen a nyakába –, a rezdüléseid – az ujjaim
lágyan az arcán futottak. – Az érintésed – ficánkoltam rajta,
– de ami sosem hazudik, az a szemed – mélykék szemei
elnyeltek. – Dmitrij bármit tehet, de a tekintete soha nem
lesz olyan, mint a tiéd.
– Olivia – a tenyerem alatt éreztem, hogy borzongott, és
futkosott rajta a hideg. Már nem igazán tudtam gondolkozni.
A csókjai és férfias illata elkábított. Összetéveszthetetlen
érzés volt. Egy halk sóhaj hagyta el a számat, majd amikor a
foga a vállamba mélyedt, felnyögtem.
– Istenem, Niko! Olyan féltékeny voltam – csúszott ki a
számon. Elemelte a fejét és a tekintetem kereste.
– Te? Kire? – józanodott ki.
– Sonyára. Dmitrij azt akarta nekem beadni, hogy éppen
Sonyát dugod.
– Csak szerette volna – horkant fel.
– Tudtam, hogy így van, de amikor az ember a saját
szemével látja, nehéz hinnie az ösztöneinek.
– Mit láttál a saját szemeddel? – leplezetlen meglepetéssel
az arcán bámult rám.
– Dmitrij mutatott egy felvételt. Nem tudom, hogy a
múltban készült-e, vagy ő volt rajta, de bármelyikőtök is
volt, nagyon rá volt gerjedve arra a lotyóra.
– Olivia! – emelte magára a lesütött tekintetem. – Én
életemben nem voltam egyetlen nőre sem úgy rágerjedve,
mint rád. Soha ne kételkedj bennem!
– Nem lennék itt, ha kételyekkel küszködnék. Hiszek
abban, amit egyszer mondtál: A mi legnagyobb fegyverünk
az egymásba vetett bizalmunk. Mindkettőnknek bíznia kell.
Bíznia magában, a másikban és kettőnkben. Én vakon
bízom, Niko.
– Ezért vagy te a horgony, ami akkor is megtart, ha már
nekem nincs erőm kapaszkodni. Nem veszíthetlek el, mert
akkor én magam is elveszek. Céltalanul hánykódnék és
elnyelne a sötétség.
 Ettől rettegett a legjobban, ahogy én is. Féltem, hogy
történik vele valami, és akkor az én életemnek is annyi.
Nem akartam nélküle élni. A gyilkosom lesz az a gyönyörű
mélykék szeme, ami most még ragyogóbban csillogott, mint
valaha. Elvarázsolt. Belefeledkeztem a gyönyörű
pillantásába. Tudtam, hogy soha nem lesz még egy férfi a
földön, akinek a tekintete olyan érzéseket vált ki belőlem,
mint az övé. Mindent elhittem neki, bármit is mondott.
Ahogy azt is, hogy soha nem szeretett még így senkit, mint
engem, és azt is, hogy én vagyok az élete értelme. Nem
tudhattuk, mit tartogat a jövőnk, de egymás nélkül el se
tudtuk képzelni.
 NIKO

A kör lassan bezárul

„A cél halál, az élet küzdelem,

S az ember célja e küzdés maga.”
(Madách Imre: Az ember tragédiája)

Álmosan botorkáltam a fürdőszobába. A tükörben néztem

magammal farkasszemet. A hajam kócosan összevissza állt,
és a borostámra is ráfért már némi igazítás. Elmerengtem
rajta, mikor is volt utoljára, hogy én csak és kizárólag a
külsőmmel foglalkoztam egy tükör előtt. Eddig, ha
belenéztem, személyiségeket láttam és köztük önmagam
kerestem. De már hónapok óta nem voltak kételyeim, ha
magamra pillantottam, és mindezt Oliviának köszönhettem.
Vele megtaláltam az egyensúlyt, és a hamisítatlan Nikolaj
Volkovot. Elégedetten vigyorogtam magamra, majd Dmitrij
jutott az eszembe.
Miért ragadtam bele a világába, ahol nem volt jó nekem,
ahol folyamatosan csak bántottak? Miért nem bírtam
önerőből felülkerekedni rajta? Miért hajítottam kukába az
életemet, és miért hagytam, hogy felemésszen engem, mint
egy pusztító betegség? Miért nem volt erőm harcolni ellene?
És most mégis mi változott?
– Jó reggelt, szépfiú! – viharozott be mellém álmaim nője.
A mosdóhoz lépett és elnéztem, ahogy a fogkrémtubussal
bajlódik. Csodálattal bámultam őt, mert a kérdéseimre a
válaszok benne rejlettek. Elmosolyodtam. Olivia. Ő volt az
én végzetem, a megtestesült hit és erő. Megtaláltam benne
azt az embert, aki szeret, aki elfogad olyannak, amilyen
vagyok, és aki mellett boldog vagyok.
– Miért nézel rám így? – állt meg a kezében a fogkefe.
– Csak azon merengtem, milyen szerencsés vagyok –
csókoltam a hajába. Az illata is pont olyan harmatos és édes
volt, mint ő maga. Megnyugtatta a háborgó lelkem, mintha
hazatértem volna egy olyan világba, ahol önmagam lehetek
anélkül, hogy tartanom kellene a bíráskodástól. Azt
mondják: „A hazugság megöli az ártatlanságot.” Olivia előtt
én már annyit titkolóztam, hazudoztam, hogy komolyan
csodálkoztam azon, hogyan lehet ő még mindig ilyen tiszta
és romlatlan.
– Szerinted mit akarhat most tőlünk Dmitrij? – öblítette ki
a száját.
– Sejtésem sincs, de hamarosan kiderül – fújtam ki a
tüdőmből a levegőt.
– Gyűlölöm őt. Ha a közelemben van, kiráz a hideg –
csóválta meg a fejét. Hosszan rajta felejtettem a
tekintetem.
– Bele akartad vágni a kést – gondolkodtam hangosan.
– Mégsem tettem – gyűrögette a kezében a törülközőt.
– De megtetted volna… – kíváncsian vártam a reakcióját,
de nem válaszolt, csak kisétált a mosdóból.
– Olivia? – siettem utána. A pulzusom az egekbe ugrott.
– Gyere velem! – fogta meg a kezem és levezetett az
alagsorban lévő gyakorlóterembe. Beterelt, majd a bábuja
felé intett. – Dolgozom rajta.
A szám megnyílt a csodálkozástól. Az én, azaz sokkal
inkább Dmitrij fényképe volt a bábu arcára ragasztva.
– Aggaszt, hogy képtelen voltam megtenni.
Megmagyarázhatatlan okból azt érzem, ha neki ártok, neked
is ártok.
– Attól, hogy egyformák vagyunk, két külön szív dobog
bennünk. Ha az egyik meg is áll, a másik nem
szükségszerűen követi – le sem tudtam venni Oliviáról a
szemem. Meglepett, hogy ilyen harcot vív legbelül.
 – Tudom, de akkor is olyan érzés, mintha elárulnálak –
hunyta le a szemét.
– Ha az életed veszélyben van, ne teketóriázz, cselekedj!
Nem számít, én vagyok, vagy ő.
A karomba vetette magát, szorosan magához préselt és a
mellkasomba motyogta:
– Szeretlek.
Ez az egy szó rezonált a belsőmben. Átkaroltam és
megnyugtatóan ringattam.
– Én is szeretlek téged, Olivia – csókoltam a hajába.
Hát ő is. Ő is ugyanabban a csapdában vergődik, mint én.
Képtelen ártani a gonosznak. Vajon amikor elérkezik a
pillanat, melyikünk teszi meg mégis, amit elkerülhetetlen
lesz megtenni?
Alig egy órával később Dmitrij asztala előtt ácsorogtunk,
és bennem egyre magasabbra szökött az adrenalin. Újra
magam előtt láttam, ahogy Oliviát kóstolgatja. Gondolatban
eljátszottam néhány lehetőséggel, hogyan kínoznám
félholtra, ahogy ő tette velem éveken át. Éreztem, ahogy
megfeszül a testemben minden izom és ugrása készen
állok.
– Azért hívattalak benneteket ide, mert most egy
különleges feladatot szeretnék rátok bízni. Egy kicsit más
lesz, mint az eddigiek. Szeretném, ha bizalmasan
kezelnétek az ügyet.
Érdeklődve billentettem oldalra a fejem.
– Bizalmas? Ki előtt? Ha jól sejtem, akkor a bizalmi
embereid sem tudhatnak róla.
– Jól sejted. Éppen ezért úgy érzem, nem árt, ha
figyelmeztetlek titeket, ha kiszivárog bármi is, gondolkodás
nélkül a cápák elé vetlek benneteket.
„Hu, de megijedtem”-pillantást vetettem felé. Ahogy
erősödött az Oliviába vetett hitem, a félelmeim kezdtek
eloszlani Dmitrij irányába. Már nem láttam őt olyan
hatalmasnak és legyőzhetetlennek, de azért nem voltam
naiv. Tudtam, hogy veszélyes, főleg Oliviára.
 – Miről lenne szó? – néztem mélyen a szemébe.
– Igornak van egy unokaöccse, Yurik – emelte a kezét az
asztal lapjára. Itt tartott egy szünetet, én pedig nem túl
feltűnően Oliviára pillantottam, aki remekül palástolta az
érzelmeit. – Két napja valaki végzett a szerencsétlennel.
Szeretném, ha kiderítenétek, ki volt az, és miért.
Olivia reakcióit kutattam.
– Azért bízom ezt rátok, mert Igort letiltottam az ügyről,
nem szeretném, ha öntörvényűen elszabadulna, és valami
ostobaságot tenne. Ki kell derítenetek, ki akarhatta az
unokaöccsét megölni. Igor most magánkívül van. Muszáj
egy lépéssel előtte járnom, és hamarabb megtalálni a
tettest, mint ő. Csipkednetek kell magatokat. Igor jelenleg a
rivális bandák között kutatja az elkövetőt.
Egy rövid szünetet követően Olivia megszólalt.
– Ezt az utolsó mondatot olyan hangsúllyal fejezted be,
mintha te ebben nem lennél olyan biztos.
Elismerően Oliviára vigyorgott.
– Nem is vagyok. Yurik problémás gyerek volt.
Philadelphiából is valami zűrös ügy miatt lépett le. Folyton
csak a bajt kereste. Igor hiába igyekezett figyelni rá, nem
lehetett kordában tartani. Keressétek meg a valódi
tetteseket! Nem szeretnék egy felesleges bandaháborút.
Dmitrij szentélyét elhagyva Olivia arcát vizsgáltam.
Kárörvendés helyett azonban töprengést láttam rajta.
– Egy gonddal kevesebb – szólaltam meg.
Legbelül örültem ennek a fordulatnak, mert érzékeltem
Olivia vívódását a közelében, és folyton attól féltem, mikor
veszíti el a fejét.
– Ez érdekes fordulat. Vajon ki nyírhatta ki azt a kis tetvet?
– merengett. Enyhe csalódottságot láttam átsuhanni az
arcán.
– A fő, hogy nem te tetted. Talán jobb is így – sóhajtottam
fel, majd bevillant, hogy valamelyik délután eltűnt és a
telefonját sem vette fel. – Mert ugye nem te tetted? – szorult
bent a levegő a tüdőmben. Az arcát fürkésztem, a hazugság
jeleit kerestem rajta.
– Hogy tehettem volna? Lépten-nyomon figyelsz engem.
Mégis megmondanád, mikor lett volna rá módom? Ilyet
amúgy sem tennék egyedül. De te most a lelki vagy a testi
épségem félted ennyire?
Hosszan fújtam ki a levegőt.
– Akárhányszor megláttad, megváltozott a tekinteted.
Kifordultál önmagadból. Tartottam tőle, hogy elveszíted a
fejed.
– Nem is volt egyszerű. Valaki, aki nem én vagyok –
hangsúlyozta mélyen a szemembe nézve – viszont megölte.
Hogyan találjuk meg a gyilkosát?
– Okosan. Segítséget kérünk.
– És ha megvan, Dmitrij kezére játsszuk a tettest?
Értettem, mire céloz. Nyilvánvaló volt, bárki is a bűnös,
halálbüntetéssel lakol majd a tettéért.
– Az majd kiderül – morfondíroztam én is.
Ki súghatott volna nekünk a legtöbbet, ha nem a külső
összekötőnk, Brett ügynök. Össze is hívtunk egy titkos
találkozót. Röviden vázoltam a helyzetünket, ő pedig Yurik
bűnügyi jelentésével jött a találkozóra.
– Amikor felbukkant ennek az alaknak a hullája,
megijedtem egy percre – sandított Olivia felé.
– Azt hitted, mi tettük? – használtam szándékosan többes
számot.
– Mondjuk úgy, megfordult a fejemben – fürkészőn kereste
az árulkodó jeleket Olivián.
– Mesélj nekem egy kicsit erről az ügyről – zökkentettem
ki.
– Egy biztos. Akárki volt, nem gyilkosság, sokkal inkább
baleset történt. A rivális bandákhoz semmi köze. A helyszín
és a körülmények arra engednek következtetni, hogy valaki
hirtelen felindulásból, nem szándékosan gyilkolt.
– Hogy halt meg? – érdeklődött Olivia. A kíváncsisága
őszintének tűnt, így az én gyanúm is oszlani kezdett.
 – Rázuhant egy üvegasztalra az otthonában, és olyan
szerencsétlenül esett, hogy az egyik szilánk keresztülszúrta
a mellkasát.
– Ezek szerint ismerte a támadóját? – gondolkodtam
hangosan és Olivia reakcióit figyeltem.
– Mi is erre a következtetésre jutottunk. Saját maga
engedte be a lakásába. Összevitázhattak, ami dulakodásba
torkollt és a végén halálos kimenetelű lett.
Kétkedve figyeltem Olivia arcvonásait. Vajon ő volt?
Remekül palástolta az érzelmeit. Az arca olyannyira
rezzenéstelen és érzelemmentes maradt, hogy még én
magam is megijedtem. A fenébe is! Én képeztem ki.
Legalább előttem maradt volna nyitott könyv.
A találkát követően a gépem előtt agyaltam, aztán egy
hirtelen ötlettől vezérelve ügyesen feltörtem Yurik fiókját, de
hamar rájöttem, ő nem az az írásban kommunikálós fajta
volt. Mikor már nem volt más ötletem, a Yurik lakásának
parkolójához tartozó biztonsági felvételeket pörgettem oda-
vissza, amit Brett-től kaptam. Nem számítottam sokra,
hiszen a rendőrség sem talált semmit. A tollam
kattogtattam az asztal lapján. Feszülten figyeltem a
monitort.
– Hagyd ezt abba! Az őrületbe kergetsz vele! – zökkentett
ki Olivia.
– Nem hiányzott még ez is, de azért örülök, hogy nincs
közöd a történtekhez – mustráltam.
– Tudom, hogy még mindig gyanakszol rám – vonta meg a
vállát.
– Yurik halálának napján eltűntél egy rövid időre – csúszott
ki a számon.
– Neked miért hazudnék? – Leült mellém és mélyen a
szemembe nézett. A tekintetét néztem, de tudtam, hiába.
Már előttem is képes elrejteni az érzelmeit, ha akarja.
Felsóhajtottam.
– Mert nem akarnál egy ekkora terhet a vállamra pakolni –
figyeltem a reakcióit.
 – Ne aggódj, tényleg nem én voltam – mosolyodott el. –
Elmondanám. Veled ellentétben én nem titkolózom.
– Velem ellentétben? – ütött szegett a fejembe. – Ez most
szemrehányás?
– Nem, de azért ismerd el, ért engem egy-két meglepetés
a hallgatásod miatt.
– Jogos! – bólogattam és újra a monitornak szegeztem a
tekintetem, és akkor a képernyő sarkán megpillantottam
valamit.
– No lám csak! – tekertem vissza az anyagot. – Ő nem
ismerős valahonnan? – fordítottam a monitort Olivia felé.
– Hisz ez William! – ugrott fel és hajolt a képernyőre, hogy
közelebbről is megvizsgálja. A srác volt, aki annak idején a
videofelvételt küldte Oliviának Kevin halála ügyében.
– Jézusom! Ugye nem azt akarod mondani, hogy ő…? –
zaklatottan túrt a hajába.
– Igazság bajnokát játszott, elfajult, Yurik pedig meghalt –
gyártottam a teóriákat.
– Nem dobhatjuk fel őt Dmitrijnek. Kivégezné – ült ki a
rémület Olivia arcára.
– Beszélnünk kell vele, hiszen az sem biztos, hogy ő tette,
lehetett csak egy szemtanú.
Olivia kétkedve nézett rám, jelezve, hogy nem hisz az
efféle véletlenekben.
– Oké, de akkor is beszélnünk kell vele – bámultam a
monitort.
Nehéz helyzet állt elő, hiszen Yurik Igor unokaöccse volt,
és az én célkeresztemben sem Dmitrij volt már, hanem Igor.
Az elmúlt hetek leforgása alatt nyomozni kezdtem utána is.
Ellestem a mozgásának ritmusát, a viselkedését, a sajátos
szokásait, egyszóval ki akartam ismerni őt. Hamarosan
kirajzolódott előttem Igor nagyzási és hatalmi mániája.
Szeretett félelmetesnek látszani a környezete számára.
Veszélyes alak volt, akivel most mégis ujjat húzni készültem.
Elgondolkodtatott, vajon mi köti őt Dmitrijhez? Igor első
ránézésre nem láncon tartott kutyának tűnt, akinek gazdája
van, sokkal inkább egy sakál volt. Mégis, ha Dmitrij valakire
rábökött, örömmel nekiugrott az illető torkának. Dmitrij
részéről jó választásnak bizonyult, mert nemcsak tapasztalt
volt, de vad és erőszakos is, akinek talán egyetlen hátránya
lehetett, hogy túl sokat tudott a gazdájáról. A pénz, amit
Dmitrijtől kapott, viszont nem valami sok volt. Valójában
aprópénz. Nem értettem Igor türelmét és toleranciáját
Dmitrij irányába. De nincs titok, amire ne derülne egyszer
fény. Nekem is csak türelmesen kellett áskálódnom, hogy
rájöjjek, mi köti őket össze. A feszültség, ami kettőjük között
érezhető volt az utóbbi hetekben, csak a javamat szolgálta.
Igaza van Livinek. Ha sikerülne őket egymásnak
ugrasztani, egy problémával kevesebb lenne. De mit
kezdjek ezzel a kis hülye gyerekkel? William! Meg kell
keresnünk, hogy elmondhassa a saját sztoriját. Egy biztos!
Nem előre megfontoltan tette. Legalábbis hinni akartam
ebben. De ha így is van, hogy fogom őt is megvédeni,
amikor magamat se tudom? Okoz még az a srác jó pár
álmatlan éjszakát.
 OLIVIA

Néha már túl sok

„Tudománya kellene hogy legyen az elkeseredésnek. Az

embereknek szükségük van a nehéz időkre, az elnyomásra,
hogy pszichikailag megizmosodjanak.”
(Frank Herbert)

Napokig aggodalom és felháborodás munkálkodott bennem,

aludni sem bírtam. William megtette, amire én hónapok óta
készültem. Bírtam a srácot, de ugyanakkor féltettem is.
Olyan dologba keveredett, amiből egyedül aligha tudott
kimászni. Abban reménykedtem, hogy okos és meghúzza
magát. Ha Igor rájön, ki végzett Yurikkal, az katasztrofális
következményekkel járhat. Még szerencse, hogy egyelőre
nem talált rá. Niko szerint csak idő kérdése… Ha mi
kiszúrtuk őt a felvételeken, más miért ne lenne képes
ugyanerre? Habár azt, hogy neki mi köze Yurikhoz, csak mi
ketten tudtuk.
Niko célirányosan keresgélt Yurik anyagaiban és kiderült,
William neki is elküldte a felvételeket, ami fenyegetően
hathatott az oroszra, tekintettel Yurik szerepére a
videoanyagában. Niko iparkodott a srác nyomait eltüntetni,
de az ő szavaival élve: ő sem vehet észre minden apró
részletet. Csak reméltük, hogy Igor és a gorillái nem elég
ügyesek ahhoz, hogy előássák a már törölt fájlokat.
Kerestük Liamet egy személyes beszélgetésre, de közben
a feszültség körülöttünk is továbbgerjedt. Dmitrij folytonos
szexuális zaklatása egyre pofátlanabb és elviselhetetlenebb
lett számomra. Sok esetben be sem számoltam Nikónak,
mert ahányszor csak felmerült Dmitrij neve, fölébredt benne
az állat, a vad ösztönei és a zöld szemű szörny, amely a
szerelem nevében sok esetben elszabadult. Őrjöngött. És
Dmitrij tudta ezt… rátapintott Niko sebezhetőségére.
Féltem, féltettem. Dmitrij egyre pofátlanabb lett. Már Niko
jelenlétében sem fogta vissza magát. Nem rejtette véka alá,
milyen vágyakat táplál irántam. Rettegtem, hogy egyszer
elszakad Nikónál a cérna, és neki ugrik. Igyekeztem Nikót
féken tartani, hiszen Dmitrijnek pont az volt a célja, hogy
elveszítse a kontrollt. Csak arra várt, hogy Niko okot adjon a
támadásra.
Az egyik behajtásos ügyünk lezárásakor úgy alakult, hogy
pár percig kettesben maradtam Dmitrijjel az irodájában.
Feszengtem a helyzettől, a jelenlététől, de ahogy Niko
tanította, erőt vettem magamon és nem mutattam
érzelmeket.
– Hol ismerted meg? – szólalt meg váratlanul. Addig a
pillanatig kerültem vele a szemkontaktust, de akkor a
váratlan kérdés miatt a szemébe néztem.
– Nikót? – kérdeztem vissza.
– Ki mást? Figyeltelek benneteket az elmúlt hónapokban.
Van köztetek valami… valami furcsa – fintorgott.
– Nem értem, mire gondolsz. Ő a férjem – néztem vele
farkasszemet.
– Megbabonáztad őt. Totálisan megváltozott. Mintha rád
hangolták volna. Ha mozdulsz, ő is mozdul. Nem csupán lát,
hanem érez is téged. A csodálat és a beteges
megszállottság, ami a tekintetéből árad feléd, döbbenetes.
Ő soha nem volt ilyen elvakult, főleg a nőkkel nem.
– Tudod, ezt hívják szerelemnek. – Gúnyos
megjegyzésemre felhorkant.
– Egy baj van csak – hajolt át az asztala felett.
Fenyegetően villogtatta a szemét. – Hogy ez a szerelem az
utamban áll.
Megint itt tartunk.
 – Nikolaj jelenleg nem az a Nikolaj, akit én ismertem.
Lehet, hogy a szerelemhez nem értek, de arról, hogy milyen
a kapcsolat az ikrek közt, neked halványlila gőzöd sincs –
állt fel és kerülte meg az asztalát. A székemben ülve
követtem a mozdulatait. Higgadtságot színlelve álltam a
tekintetét, ahogy vészesen közelített felém. Megállt előttem,
a székem két karfájára támaszkodott, úgy hajolt
fenyegetően az arcomba. Nem mutattam félelmet, nem
húztam magam össze és nem fújtam visszavonulót.
– Mi azelőtt mindent közösen csináltunk. Mindent – nyalta
meg a szája szélét. – Ami az övé volt, az az enyém is, ha
érted, mire gondolok.
– Még szerencse, hogy jól megy a nyelvtan. Volt. Az pedig
múlt idő.
– Niko élete a kezemben, ahogy a tiéd is. Ha kicsit is
kedvesebb lennél hozzám, nem keseríteném meg az életét –
nyúlt felém. Elhajoltam és kihasználva a rést, felugrottam a
székből.
– Úgy tűnik, a szerelem mélyebb érzelem, mint az ikrek
közötti kötődés, mert te egyáltalán nem ismered Nikót.
Hamarabb halna kínhalált, minthogy te egy ujjal is hozzám
érj. Ha engednék neked, az a szemében egyenlő lenne az
árulással.
A gúnyos rándulás a szája sarkában elárulta, hogy nagyon
is tisztában volt ezzel.
– Én nem Sonya vagyok – hördültem fel.
– Valóban nem. Őt nem kellett invitálnom, magától benne
volt mindenben, de nem árt, ha tudod, az édes
hármasainkat Niko is igencsak élvezte.
A kijelentésére az arcomra fagyott az utolsó érzelem.
– Áh, te azt hitted, hogy egymás után dugtuk a csajt –
kacagott fel. A nevetésébe beleborzongtam. Nehezen
uraltam a zaklatottságomat. Elém lépett, megragadott és
magához rántott. – Látom, erről nem számolt be neked.
Mégsem ismered olyan jól a férjecskédet, mint hitted.
Bizony ő is nagyon élvezte, mikor egyszerre jutottunk a
csúcsra ugyanabban a nőben.
Az undortól megrándult az arcom. A hányinger
kerülgetett. Kitartás, Olivia! Ne engedd, hogy
összeroppantson! Dmitrij keze mindenhol ott volt.
Viszolyogtam tőle. Találd meg magadban az erőt!
Akármennyire is fáj, nem láthatja. Erősebbnek kell lenned!
Harcolj! Vedd fel a kesztyűt!
– Eressz el! – kiáltottam rá, de nem törődve az
ellenállásommal rámarkolt a mellemre.
– Igazi? – tépte szét az ingem.
– Vedd le rólam a mancsod! – próbáltam ellökni magamtól,
és észre sem vettem, mikor lépett a szobába Niko, csak azt
észleltem, hogy leszedte rólam Dmitrijt és azzal a
lendülettel, ahogy letépte, be is mosott neki egyet. Dmitrij
emberei kihasználták az alkalmat, hogy rávessék magukat
Nikóra. Eluralkodott bennem az indulat, teljes hangerővel
elkiáltottam magam.
– Elég volt! – reszkettem az idegtől, de hatásosnak
bizonyult az üvöltésem, mert abbamaradt a dulakodás. – Mi
most elmegyünk – fúrtam a tekintetem Dmitrijébe. – Gyere!
– szóltam oda Nikónak és indultam az ajtó felé. Nem
érdekelt semmi, csak hogy minél távolabb kerüljek ettől az
alaktól… és Niko is. A kilincs után nyúltam és hosszan
fújtam ki a levegőt, amikor érzékeltem, hogy nem jöttek
utánunk.
– Mi volt ez? – esett nekem Niko az utcára érve.
– Nem tudom elhinni, amit rólad mesélt – ziháltam.
Kikerekedett szemekkel hallgatott. – Ti tényleg… – Képtelen
voltam még csak kimondani is, inkább megkerültem és
otthagytam.
– Mit mondott neked? – sietett elém, és megállásra
kényszerített.
– Amit te már megint nem meséltél el – fordultam el tőle,
de elkapta a karom és maga felé fordított.
 – Mit mondott? – tartott fogva. Láttam a szemében a
pánikot. A könnyeimet nyelve hunytam le a szemem. – Mit
mondott? – kiabálta, ahogy megrázott.
– Hogy ti nemcsak úgy osztoztatok Sonyán, hogy egymás
után, hanem egyszerre is… – suttogtam, mintha ettől az
egész valószerűtlenebb lenne. Kínt láttam az arcán.
Megnyílt az ajka, miközben megcsóválta a fejét. Tehát igaz.
Nem tudom, miért, de úgy éreztem, elárult. Vettem egy
mély levegőt, majd kieresztettem. Niko tényleg nem az a
férfi, akinek hittem. Megmozdítottam a karom, amit fogva
tartott, elengedett, hátat fordítottam és megindultam az
autónkhoz.
– Livi! – alig hallottam a hangját. Megfordultam és amilyen
összetört volt akkor, olyannak még soha nem láttam azelőtt.
– Szeretlek téged. Szeretlek! Hogy hiheted ezt el rólam? – A
szeme tele volt könnyel. A lelkem kavargott, de olyan
védtelennek tűnt, mint egy kisgyerek. A lelkem mélyén
tudtam, hogy igazat mond. Visszamentem hozzá és
megálltam előtte. Fájdalmas arckifejezése engem is
megtört. A nyakába vetettem magam.
– Én is nagyon szeretlek – fúrtam az arcom a mellkasába
és elsírtam magam. – Tudom, hogy nem igaz, hogy Dmitrij
újabb cselszövése, de akkor is betalált. Nem tehetek róla.
Hosszú percekig ringatóztunk egymás karjaiban, majd
higgadtabban újra rákérdeztem.
– Sonya tényleg képes volt átpártolni hozzá?
– Muszáj erről beszélnünk? – torzult el az arca.
Hosszan néztem a szemébe.
– Oké, essünk túl ezen. Mit akarsz tudni? – adta meg
magát végül.
– Azt, hogy fantáziálsz-e arról, hogy te és Sonya… szóval
tudod… velem…
– Nem! – kiáltott fel. – Jézusom! Soha! Inkább a halál! –
kelt ki magából.
– De annak idején szeretted…
 – Nem, Livi, nem szerettem. Csak azt hittem, hogy
szeretem. De mióta téged megismertelek, már tudom, hogy
az nem szerelem volt. És hidd el, már nincs több titkom
előtted – esküdözött. – Csak mondd, hogy nem gyűlölsz,
hogy nem undorodsz tőlem! – a tekintete tele volt pánikkal.
– Soha sem tudnálak gyűlölni – suttogtam és szorosan
magamhoz öleltem.
Pár órával később a laptop előtt ült és már éppen
megszólaltam volna, amikor felém pördült.
– Megtaláltam – kiáltott fel. Értetlenül pislogtam. –
Williamet – világosított fel.
– Ez remek, és hol van?
– Közelebb, mint gondolnánk. Gyere! – kapta le a szék
támlájáról a dzsekijét.
Fél órával később egy bérház előtt az autóból figyeltünk.
Nem volt ez nekünk olyan idegen, hiszen a munkánk során
korábban sok időt töltöttünk el így. Kicsit dejà vu érzésem is
lett.
– Menjünk be! – unta meg a várakozást Niko.
– Hogy mi? – pattantam ki én is az autóból. – Nem kellene
lerohannunk.
– Inkább mi, mint Igor emberei – indult meg a ház felé. Én
is átrohantam az úton, és csatlakoztam hozzá. Az ajtó előtt
jelentőségteljesen egymásra pillantottunk. Bekopogtattunk,
és nem is kellett sokáig várnunk, egy férfi nyitott ajtót, Niko
pedig magabiztosan rákezdett.
– Niko vagyok, ő pedig a barátnőm, Olivia – nyújtott
barátságosan kezet. A pasas fogadta a köszönést, mire Niko
folytatta. – Liamet keressük.
– Liamet? – egy pillanatnyi félelem suhant át a pasas
arcán. – Nem ismerek semmiféle Liamet – próbált uralkodni
a pánikon, de láttam, hogy nagyot nyelt. Fél.
– Biztos? Liam azt írta, hogy itt találjuk – folytatta Niko
megjátszott értetlenséggel.
– Egészen biztos. Itt nem lakik semmiféle Liam vagy
William – húzta ki magát a férfi.
 Niko azonban nem hátrált. Pontos személyleírást adott
Williamről.
– Mint már mondtam, nem lakik itt az a fiú – emelte meg a
fickó zaklatottan a hangját.
– Akkor elnézést kérünk – szólaltam meg, majd újra kezet
ráztam vele. – További szép napot kívánunk! – köszöntem el.
– Mit művelsz? – esett nekem Niko, amikor bezárult az
ajtó. – Hiszen hazudik.
– Ahogy mondod. Rettenetesen fél. Nem fog elmondani
semmit, de egy biztos, tudja, hol van a srác.
– Ebben én is egészen biztos vagyok, de te miből
gondolod? – somolygott.
– Kihűlt a keze. Éreztem, amikor kezet fogtam vele a
búcsúzáskor. Amikor megjöttünk, még meleg volt, most
pedig jéghideg és nyirkos. A nyakán az izmok megrándultak.
Emellett összefonta maga előtt a karját. Védekezett.
Egyértelmű, hogy rejteget valamit. Tuti, hogy Liam itt húzza
meg magát.
– Ügyes – vigyorgott elégedetten. – Nem hiába járattam
annyit a szám. Csak ragadt rád valami – kuncogott.
– Örülök, hogy ilyen jól szórakozol, de még mindig nem
találtuk meg a srácot.
– Ezért nem értem, miért nem hagytad, hogy megtörjem a
fickót.
– Szerintem hamarabb kapott volna infarktust. Ha Liam itt
lapul, előbb-utóbb kidugja az orrát – vontam meg a vállam. –
Egyébként sem teljesen ostoba az a fiú. Meglátod,
jelentkezik majd magától is. Szüksége lesz a segítségünkre.
– Igazad legyen – pillantott vissza Niko a ház felé.
 NIKO

Az ördög ivadéka

„Ebben a pillanatban 6 470 818 671 ember él a világon.

Vannak, akik félnek, vannak, akik hazatérnek, vannak, akik
hazudnak, hogy túléljék a hétköznapokat, mások éppen
most szembesülnek az igazsággal. Vannak ördögi emberek,
akik háborúskodásra születtek, mások meg arra, hogy az
ördöggel viaskodjanak. Több mint 6 milliárd ember él a
földön, több mint 6 milliárd lélek, és néha csak
egyetlenegyre lenne szükségünk.”
(Tuti gimi című film)

Olivia a végzetem. Hogy mire nem lennék képes ezért a

nőért! Megalázkodni, a padlón csúszni és akár meghalni is.
Az ő ártatlan világához képest én maga vagyok a
megtestesült ördög. Minden alkalommal, mikor tükröt
mutatott, mintha egy tőrt döfött volna a szívem közepébe.
Sonya… az a nő viszont maga a fertő. Már azt is bántam,
hogy valaha közöm volt hozzá. Felejteni akarok. Kitörölni a
múltat. A gondolat egyszerre volt vigasztaló és kísérteties.
Feledni mindent, mert az állandó szembesülés a
cselekedeteimmel összezúzta a szívemet és Oliviáét is. A
múltam Dmitrij, a jövőm Olivia, de most a jelenben
összekuszálódtak a dolgok. A múlt az a múlt, hangoztatják
sokan. Amikor a bűneimet elkövettem, még én sem hittem,
hogy vár rám valahol egy nő… A nő, aki képes lesz majd
arra, amire én nem. Féken tartani és boldoggá tenni engem.
A helyzetem nehezítette, hogy amíg titkolóztam Olivia
előtt, addig nem csodálkozhattam, ha felkészületlenül érte a
következő adag gyalázatos szennyesem. Akadt itt jócskán
takargatnivaló. Ő mégis hitt bennem. Őszintén csodáltam,
hogy miután tudomást szerzett Dmitrij és Sonya létezéséről,
még mindig kitartott mellettem. Mindenesetre gyötört a
bűntudat, hogy nem voltam teljesen őszinte vele, amit azzal
palástoltam, hogy mindent elkövettem, hogy megmentsem
William irháját. Egyelőre azonban nem jutottuk előrébb.
Csak reméltem, hogy vigyáz magára az a kis hülye. Ez volt
az utolsó gondolatom, mielőtt lecsukódott volna a szemem
a fáradtságtól.
Az éjszaka közepén a telefon csörgésére ébredni kész
rémálom. Csak csörgött és csörgött, én pedig nyöszörögve
azt hittem, ez már az ébresztő hangja. Hason fekve Oliviát
magam alá gyűrtem. A karom kinyújtva céltalanul
hadonásztam, hogy leállítsam az idegesítő zajt.
Elhallgatott. Na végre!
– Ki volt az? – hümmögött Olivia.
– Csak az ébresztő – motyogtam félálomban, de ahogy
átfordultam volna a másik oldalamra, újra megszólalt a
készülék.
– Ne foglalkozz vele! – vont magához, de ekkorra már
magamhoz tértem annyira, hogy tudjam, nem az ébresztő
csörgött.
Ki a frász az ilyenkor?
– Tessék! – szóltam bele álmosan.
– Én vagyok – ismertem fel Dmitrij hangját. Kezdett tele
lenni vele a hócipőm, hogy már aludni se hagyja az embert.
– Van itt egy rendkívül sürgős meló. Nem várhat! – A
megszokott határozottsággal ellentétben most inkább pánik
csengett a hangjában.
– Mi történt? – másztam le Oliviáról.
– Nem telefontéma! – dörrent a hangja. – Ha én azt
mondom, gyere, te nem kérdezel, hanem jössz! – vált
ingerültté.
– Oké, ne húzd fel magad! Indulok – nyomtam ki a
készüléket kelletlenül.
– Ki volt az? Dmitrij? – Olivia aggodalmas tekintetétől
feszültebbé váltam én is.
 – Igen, de te aludj csak, majd én elintézem. Megnézem, mi
baja – kapkodtam magamra a cuccaim.
– Hajnali egy óra. Ilyenkor? – ült fel ő is. – Veled megyek! –
pattant ki az ágyból.
– Nem tartom jó ötletnek. Nem mondta, mit akar. Jobb, ha
te itt maradsz.
– Nem válunk el, emlékszel? – esett pánikba.
– Olivia, kérlek! – léptem felé. Egy belső hang azt súgta,
ne vigyem őt magammal. – Szeretnélek biztonságban tudni.
– Féltelek! – markolt a vállamba.
– Éppen ezért. Ha nem jelentkezem hamarosan, akkor
értesítsd Kurtöt – nyomtam egy puszit a fejére. – Légy
szíves, zárkózz be! Ne nyisd ki az ajtót senkinek! A párna
alatt ott a késed? – kérdeztem magamra erőltetett
nyugalommal.
– Igen – felelte határozottan.
– Nem gondolnám, hogy bántani akart. A parancsoló
hangja mögött elég rémült volt. Segítség kell neki – szedtem
össze a holmijaimat.
– És ha csak színjáték? – harapott az ajkába. A szeme tele
volt aggodalommal. Elvesztem az érzelmekben.
Közrefogtam az arcát, lehajoltam és apró puszikat nyomtam
a szájára. Belém csimpaszkodott, közelebb vont magához, a
nyelve türelmetlenül utat tört magának, és forró ajkai szinte
felfaltak. Csókolta és harapta az ajkam, a keze simogatta a
testemet, amit nagyon élveztem.
– Ne csináld ezt velem! – mordultam az ajkai közé. –
Ígérem, ahogy tudok, írok neked.
– Nikolaj – suttogta. Sosem szólított így, talán pont ezért
rázott ki a hideg. – Te vagy a mindenem – kapaszkodott
belém. – Ha történik veled valami…
Ijesztő volt, amit a tekintetéből kiolvastam. Magamhoz
öleltem, majd a fülébe súgtam:
– Sosem hagylak magadra! – nyomtam egy puszit a
halántékára, majd eltoltam magamtól és vissza sem nézve
szinte futottam ki a házból. Féltem, ha nem így teszek, nem
lesz erőm otthagyni őt.
Amikor megérkeztem, a Doom meglehetősen zajos volt és
folyt a szokásos éjszakai élet. Nem is vettem tudomást a
bent zajló eseményekről, egyenesen Dmitrij irodája felé
loholtam. Beléptem, ő pedig idegesen fel s alá járkált.
– Már éppen ideje volt – csattant fel, ahogy meglátott.
– Neked is szép estét – húztam el a számat. – Halljam, mi
volt olyan fontos, hogy nem várhatott reggelig?
– Gyere velem – lódult meg, szinte végigrohant a folyosón
egyenesen egy hátsó szobába. Belépett, én pedig követtem.
Körülpillantottam és nem volt kétségem afelől, hogy ez az ő
szentélye. Megállt az ágy előtt, és intett:
– Tüntesd el! – utasított szigorúan.
Az arcát bámultam, majd közelebb léptem az ágyhoz, és
megpillantottam egy női testet az ágyban. Egy fiatal, hosszú
hajú, szőke nő volt, és a mozdulatlanságából ítélve halott.
– Mi a francot műveltél vele? – bámultam a meredt
szemmel, tátott szájjal heverő holttestet.
– Nem azért vagy itt, hogy faggass, hanem hogy segíts
nekem. Intézd el! – legyintett, majd ott akart hagyni, de
idegesen elé léptem.
– Nem vagyok a takarítónőd! Oldd meg, ahogy eddig! –
kerültem meg és már majdnem elértem az ajtót, amikor
megszólalt.
– Az nem megy. Igor szokta eltakarítani őket, de most
megorrolt rám, és nem hajlandó tenni a dolgát – ismerte be.
– Mivel haragítottad magadra? – fordultam felé.
– Nem az a fontos, hanem ez itt – bökött a nőre.
– Miért nem csinálod te magad? Látszólag mit sem jelent
neked az emberi élet – emeltem fel a hangomat.
– Mert akkor megtalálhatják a holttestét. Igor ügyesen
eltűntette őket az utóbbi időben, nem tudom, mit csinál
velük, de egyet sem ástak elő a zsaruk. Tőled is hasonló
leleményességre számítok.
– Én ebben nem veszek részt – pillantottam a hulla felé.
 – Ó, dehogyisnem! Ha biztonságban akarod tudni a kis
Oliviádat, azt teszed, amit mondok! – förmedt rám. Nehezen
türtőztettem magam, de igyekeztem összeszedni a
gondolataimat.
– Vannak olyan embereid, akikben maximálisan megbízol?
– adtam meg magam látszólag.
– Vannak, miért?
– Kettőre lenne szükség. Hívd ide őket! – léptem vissza az
ágyhoz, amíg ő telefonált.
Szemügyre vettem a nőt, de gondosan ügyeltem rá, hogy
ne érjek semmihez. A lábam gyökeret vert, mert közelebbről
felfedeztem, hogy Dmitrij áldozata mennyire hasonlít
Oliviára. Mozdulatlanná dermedtem, mert szinte láttam, mi
történhetett vele. Megverte, megerőszakolta és a lány
nyakán éktelenkedő ujjnyomok arról árulkodtak, hogy az
aktus közben megfojtotta őt. Éppen akkor, amikor idáig
jutottam a gondolatmenetben, Dmitrij mellém lépett, én
pedig elvesztettem a fejem, és felé fordulva rávetettem
magam.
– Te nyomorult beteg állat!
A falnak löktem és a nyakát szorongatva ordítottam a
képébe.
– Te magad vagy az ördög!
Meglepetten és rémülten kerekedett ki a szeme, a kezével
akarta lefejteni az ujjaim, de én minden erőmet
összeszedtem, úgy szorítottam őt. Pont, ahogy ő tette ezzel
a nővel. Erősen préseltem össze a torkát. Csak azt láttam
magam előtt, hogy Olivia a következő. Dmitrij egy
szörnyeteg és Oliviát akarja. Véget akartam vetni ennek a
rémálomnak. Összeszorítottam a számat és minden dühöm
szabadon eresztve markoltam egyre erősebben. Elszívtam
minden erejét, a szeméből a könnyek csorogtak. A falnak
szegeztem, így mozdulni sem tudott.
– Na, milyen érzés, te féreg! – szűrtem ki a fogaim közt.
A szemében most először láttam a vak rémületet.
Élveztem, hogy most én uraltam a helyzetet, nem pedig ő.
Az ő élete függött tőlem, nem az enyém tőle. Ettől
vérszomjat kaptam, és már a következmények sem
érdekeltek, csak az, hogy vége legyen. Abban a pillanatban
valaki letépett róla, és a földre lökött. Dmitrij térdre zuhant
és a nyakát markolászta, fuldoklott, levegőért kapkodott. Az
emberei ütlegelni, rugdosni kezdtek, Dmitrij pedig
öklendezve hörgött, nyöszörgött a földön. Hosszú percekig
összegörnyedve tűrtem az egyik rúgást a másik után. Úgy
helyezkedtem, hogy a lehetőségekhez képes a legkisebb
sérüléseket szenvedjem. Megdöbbentem, amikor Dmitrij
rekedtes hangon felkiáltott.
– Nehogy megöljétek! Álljatok le! Szükségem van még rá!
Alig tudott beszélni a köhögéstől. Abbamaradt a püfölés,
de csak óvatosan emeltem le a karomat az arcom elől.
Vörösen, lihegve néztünk farkasszemet.
– Teszek rá, mit gondolsz erről itt – mutatott a halott lány
felé. – Nem a véleményedet kértem, hanem a segítségedet.
Feltápászkodtam, letöröltem a kiserkenő vért a szám
széléről, és megvetően néztem rá.
– Remélem, egyszer megfizetsz majd a bűneidért –
haladtam el mellette. – Részt vett valamelyik – intettem a
két fickó felé – a kokain felhozásában?
– Igen, miért?
– Akkor elmondom, mi legyen – kezdtem bele.
Fél éjszaka dolgoztam rajta, hogy a fiatal lány hulláját
elrejtsük abban a barlangban, ahol évekig érintetlenül lapult
a több száz kiló kokain. Ha azt nem találták meg, talán ezt
sem fogják. Miután reggelre holtfáradtan végeztem, nem
hazamentem Oliviához, hanem Igort kerestem meg.
Mielőtt megszólalhattam volna, rákezdett:
– Tudtam, hogy téged fog megkeresni, hogy segíts neki.
– Miért hagytad, hogy éveken át ezt tegye? – csípősebben
estem neki, mint akartam.
– Mert a megállapodásunk alapján nem szólunk bele
egymás magánéletébe – dőlt hátra a székében.
 – Nem szóltál bele, de takarítottál utána – dobtam le
magam én is.
– Ennek tegnap este vége szakadt. Azt csinál, amit akar.
A tekintete hideg és közönyös volt.
– Felmerült bennem, hogy eddig miért csináltad – nem
köntörfalaztam. – Már az elején tudtam, hogy te vagy az
ész. Dmitrij cseppet sem megfontolt.
– Te most hízelegsz nekem. Mit akarsz? – dőlt előre. Az
arckifejezése nem árult el érzelmet, de tudtam, hogy hízik a
mája, hogy őt tartom az okosabbnak.
– Semmit, csak gondoltam, te is szeretnéd tudni, hogy
Mira biztonságban van – eresztettem el egy halvány
mosolyt. Megrándult az arcizma, és a villanásnyi ijedelem a
tekintetében elégedettséggel töltött el.
– Mira? Ki a fene az a Mira?
– Nem kell megjátszanod magad – forgattam a szemem. –
Tudom, hogy a húgoddal tartott sakkban Dmitrij.
Nem válaszolt, de nyilvánvaló volt, hogy szívesen
elhallgattatna örökre.
– Én nem mondom el neki, hogy milyen csúnyán
kijátszottad a háta mögött – tartottam a szemkontaktust. –
Hogy tetszik neki a svájci magániskola? – érdeklődtem,
amiből ő rájöhetett, hogy tudom a titkát, nincs értelme
tovább tagadni.
Dmitrij tartotta eddig fogva a lányt, ezért tudta irányítani
Igort. Akkor kényszerült erre a lépésre, amikor hónapokkal
ezelőtt elfajultak kettőjük között a dolgok, még a mi
érkezésünk után nem sokkal. Én viszont rájöttem, hogy Igor
megtalálta a húgát és ügyesen elrejtette Dmitrij elől.
– Képtelen vagyok rajtad kiigazodni. Látszólag gyűlölöd
Dmitrijt, mégis neki dolgozol. Most sem értem, miért vagy
itt. Szövetség a célod, vagy fenyegetni és elárulni akarsz
engem?
Nem válaszoltam, ezért így folytatta.
– Ha szövetségest keresel, tájékoztatlak, magányos farkas
vagyok, és nem hagyom, hogy még egyszer valaki
csapdába csaljon és láncra verjen. De ha mégis az árulás a
célod, ostoba vagy, hogy még el is hencegsz vele előttem.
Ennyire nem vagy idióta, így feltételezem, az első
lehetőségről van szó – merengett.
– Valóban.
– Mit vársz tőlem?
– Túlságosan együttműködő vagy. Nem bízom benned.
Amikor megláttál és felismertél ott a bárban, azonnal
felnyomtál Dmitrijnél.
– Nem tudom, honnan veszed ezt. Nem köptem be neki,
hogy élsz.
– Nem? Hiszen el akartatok kapni – igyekeztem a
döbbenetemet elrejteni előtte.
– Mert szerettem volna beszélni veled.
– Üldöztél, becserkésztél, mint valami vadat, elraboltál. A
beszélgetésnek más módja is lett volna – gyanakodtam.
– A mi köreinkben nem. Fontos a tisztelet.
A francba! Ez most rosszul érintett, hiszen ha nem mondta
el Dmitrijnek, hogy élek, akkor én magam buktattam le
magamat, amikor megírtam neki az e-mailt a találkozóra
híváskor. Bár így még érthetőbb lett, miért nem ölt meg
azonnal. Kíváncsi volt, miért dobom fel magam önként.
– Meg akartál félemlíteni? – bólogattam elismerően. –
Miért nem beszéltél rólam Dmitrijnek? – tettem fel az engem
leginkább foglalkoztató kérdést. – Te is szövetségest kerestél
– ámultam el hirtelen. – Ki akarod golyózni őt – raktam össze
a puzzle darabjait.
– Nagyon okosnak hiszed magad, de nem tudsz te semmit
– fújtatott maga elé.
– Ó, dehogynem! Nemcsak te figyelsz engem, én is téged.
Tudom, hogy mennyire irritál téged Dmitrij aberrált szexuális
élete.
– Tőlem azt csinál, amit akar – horkant fel –, úgy élvez,
ahogy neki jólesik.
– Persze, ha nem neked kell a szennyest eltakarítani
utána, és nem a neked járó pénzen teszi azt – vontam meg
a vállam.
– Miért is jöttél tulajdonképpen? – szűkült össze a szeme.
– Van egy ajánlatom. Nem kell belemenned, de hallgasd
végig. Őszinte leszek, mert ha összefogunk, bíznunk kell
egymásban. Én nem akarok mást, csak élni az életem.
Oliviával. Dmitrij viszont megkötött, mint valami rühes
kutyát és úgy is kezel. Dob néha valami csontot, és belém
rúg, amikor oka sincs rá, de ami ennél is idegesítőbb, hogy
nyomul a feleségemre – fúrtam a tekintetem Igoréba.
Láthatóan megenyhültek az arcizmai. Hitt nekem. Vele is
ugyanezt tette, csak neki a húgát vette célba.
– Tartasz tőle, hogy ő lesz a következő, nem igaz?
– Ahogy te is, hiszen nem rejtetted volna el a világ másik
felén – vágtam vissza.
– Nem alaptalan a félelmed – fújta ki a levegőt. – Mióta
meglátta a feleséged, csak szőke csajok kellenek neki. Az
agressziója is sokkal intenzívebb – tette hozzá.
– Azt hittem, engem akar – vallottam be.
– Így is van – helyeselt. – Ezért idegesíti a kis szöszi. Nincs
már rád hatással, és tudja, hogy honnan fúj a szél. Te
tényleg szerelmes vagy abba nőbe. Jó, ha tudod, a minap
részegen őrjöngött, és dühtől tajtékzott. Megfogadta, hogy
kiiktatja őt.
– Kiiktatja? – hevesebben vert a szívem.
– Tudod te, hogy értette – legyintett.
– És te miért mondod ezt el nekem?
– Mert te is tudsz rólam valamit. A hallgatásodért cserébe
segítek megvédeni a csajt.
– Mira biztonságáért Olivia védelmét ajánlod? – emeltem
meg a szemöldököm.
– Kezdetnek. Aztán majd meglátjuk – közölte határozott
hangon.
 OLIVIA

Élet a halál árnyékában

„Vannak emberek, akik a káosz közepette találnak

magukra. Nevezhetjük őket hősöknek vagy
gazembereknek, attól függően, melyik oldal nyeri meg a
háborút, de a csata kezdetéig ők is normális emberként élik
az életüket, ugyanakkor szomjazzák a veszélyt, és alig
várják, hogy kibújhassanak a normális élet
selyemgubójából.”
(Guillermo del Toro)

Mióta hazajött, egy szót sem szól. Megkukult – mustráltam a

távolból. Csak a szemközti falat bámulta. Ha szóltam hozzá
is, csak üres tekintettel, bambán meredt maga elé. Az arcán
éktelenkedő sötét foltok arról árulkodtak, hogy nem lehetett
könnyű éjszakája, de nem akart róla beszélni. Aggódtam. Ha
Niko bezárkózott, még én sem tudtam feltörni a zárat.
Várnom kellett, hogy magától nyíljon meg. Az ajkamba
haraptam, mögé léptem, hogy megmasszírozzam a vállát,
de ijedtében megugrott, amikor megérintettem. Rémülten
és bűntudatosan nézett rám, az arca elé kapta a kezét. Az
én szívem is hevesebben vert, mert Niko nem volt az az
ijedős fajta.
– Ebbe én beleőrülök – tartottam a kezem a vállán, és
finoman dörzsöltem a megmerevedett izmait. A feszültsége
csak lassan kezdett kiengedni. – Szeretlek, Niko, de amikor
így bezárod előttem a kapukat, nem tudom, mit gondoljak –
adtam hangot az aggodalmamnak.
– Hogy mit gondolj? Azt, hogy mindennél fontosabb vagy
nekem és meg akarlak óvni téged – suttogta maga elé.
Lehajoltam hozzá és hátulról átöleltem.
– Ezt értem, de ebbe együtt vágtunk bele. Együtt kell
végigcsinálnunk. Nem akarsz beszélni róla? – próbálkoztam,
de a hallgatásából és az újra megmerevedő izmaiból
egyértelművé vált az álláspontja. Nem. Már éppen
megszólaltam volna, amikor csengettek. Tehetetlenül
otthagytam, hogy megnézzem, kinek jutottunk eszébe.
– Helló! – pillantottam meg a vigyorgó Kirstent a
küszöbünkön.
– Kirsten? – kerekedett ki a szemem és reagálni is
képtelen voltam, amikor a nyakamba vetette magát. Miután
kihúzott Niko a csávából, rengetegszer beszéltünk
telefonon, ő volt az egyetlen, akit beavattunk abba, mi
folyik körülöttünk. Tudott minden sötét titkunkról… vagyis
majdnem mindegyikről. Egyetlen feltételem volt csupán: ő
nem keveredhet bele a zűrös ügyeinkbe. Külső szemlélő
marad.
– Via! Úgy hiányoztál! – lelkesedett. – Azt hittem, sosem
érek ide – húzta be a kis bőröndjét. Meglepetten követtem,
ahogy belépdelt a házba. – Holnap már mennem kell vissza
New Yorkba, de hiányoztál, így most itt vagyok, ha nem
bánod.
– Hát nem is tudom – bizonytalanodtam el. Kár volt neki
megadnom a címet. De én vagyok a hülye, hogy azt hittem,
szót fogad.
– Nem is örülsz nekem? Már hónapok óta nem láttalak.
Hiányoztál. És hol az a nagybetűs szexisten, aki a
beszámolóid szerint egy igazi csődör az ágyban?
Az ajkamba haraptam és a torkom köszörülve intettem a
háta mögé, ahol még mindig ott ült a karjain támaszkodva
Niko.
– Ah, szia! – örült meg neki Kirsten és látszólag cseppet
sem zavartatta magát. – Hát te is itt vagy? Örülök, hogy
minden rendben működik köztetek – bólogatott elégedetten.
– Kirsten! – szóltam rá, jelezve, hogy jobb lenne, ha
befogná.
 – Nem kell aggódnia! Csak jó dolgokat meséltél róla –
vonta meg a vállát. – Többnyire.
– Kirsten! – emeltem meg a hangom.
– Most miért? Biztos ő is örül a pozitív visszacsatolásnak –
vigyorgott és Niko felé kacsintott.
– Na jó, elég legyen! – néztem rá szúrós szemekkel.
– Aj, olyan vagy! Rendben, majd négyszemközt
kivesézzük. Jó a kérótok – térképezte fel a helyet. – Az
ágyatok is ilyen hatalmas? – vigyorgott, és a szemöldökét
látványosan megemelte. A szememet forgattam. Még be
sem lépett az ajtón, de az előszele máris tornádóként hasit
a levegőben.
– Miért is jöttél? – csípőre tett kézzel álltam előtte.
– Most rám vagy mérges, vagy még mindig
szemérmeskedsz? – ugratott.
– Bocsáss meg neki – néztem Nikóra, miközben Kirstent a
konyha felé tereltem.
– Hű, de fagyos a hangulat. Fasírtban vagytok? – pördült
felém a váratlan vendég.
– Miért vagy itt, Kirsten? Mondtam, hogy veszélyes
idejönnöd – csaptam le rá.
– Ennél azért szívélyesebb fogadtatásra számítottam –
pislogott rám durcás arckifejezéssel.
– Nem erről van szó, te is tudod. Nem akarom, hogy
belekeveredj ebbe – öleltem meg.
– Azért kellett ideutaznom, mert muszáj beszélnünk –
vágott fancsali képet. – Juke-ról van szó.
– Mi történt? – húztam el a számat.
– Kibékültünk – tárta szét a karját, majd megadóan
leejtette. – Szerettem volna, ha ezt tőlem tudod meg.
Láttam a szemében a vegyes érzelmeket. Lelkiismeret-
furdalás, fájdalom, öröm és szerelem.
– Kirsten, nem tartozol nekem elszámolással – ingattam a
fejem. – Ha téged boldoggá tesz, akkor nincs jogom
beleszólni az életedbe. Én vagyok az utolsó, aki pálcát
törhet feletted – intettem a nappali felé, jelezve, hogy itt én
vagyok, aki nem választotta a becsület bajnokát.
– Nem akartam egy olyan emberrel lenni, aki elárul. De
már hónapok óta ostromol. Megkérte a kezem – nyújtotta
felém a kezét, amelyen ott díszelgett az eljegyzési gyűrű.
– Ha azért jöttél ide, mert bűntudatod van, ne legyen –
mosolyodtam el őszintén. – Szeretlek, és szeretném, ha
boldog lennél – öleltem magamhoz a barátnőmet. Valójában
engem is bántott a lelkiismeret, hiszen tönkretettem a
meghitt kapcsolatát Juke-kal.
– Tudod, ez azért vicces. Én sosem a jókislányok táborát
erősítettem, mégis kifogtam a jófiút. Te pedig mindig
példamutatóan viselkedtél, és kikötöttél a legrosszabb
rosszfiú mellett – fintorgott.
A megjegyzésére csak halványan mosolyogtam.
– Mondd csak, ennyire eldurvult köztetek a helyzet? –
mutatott karikát a szeme körül, Niko monoklijára célozva. –
Vagy nagyobb a baj, mint amit bevallottál nekem?
Ó, ha ismerte volna minden titkunkat… de a sötét karikák
eredete engem is nagyon érdekelt volna.
– Olivia időnként megvadul az ágyban – sétált be Niko is a
konyhába. Hátulról átölelt és a nyakamba fektette az állát.
Kirsten arcáról leolvasható volt, hogy nem tudta eldönteni,
ez most vicc volt, vagy komoly.
– Próbálom megérteni a szarkazmusod – húzta el a száját.
– Nem annak szántam – kuncogott Niko. – Ide költözöl? –
méregette a bőröndöt.
– Szó sincs róla! A holnapi géppel repülök vissza.
– Az egész házat elhoztad magaddal? – szurkálódott
tovább, aminek azért örültem, mert érezhetően kicsit
magára talált, mióta Kirsten berontott hozzánk.
Mielőtt Kirsten válaszolhatott volna az élcelődésre, én
szólaltam meg.
– Vár rá a vőlegénye! – somolyogtam.
– Gratulálok! Mondtam én, hogy Simon őt is célba veszi –
szólalt meg bájvigyorral a képén.
 – Simon? Honnan veszed ezt az őrültséget? –
hitetlenkedett Kirsten.
– Az előbb kerested a szarkazmust, gondoltam, ne csalódj,
hogy nem találod. Simon jó szokása, hogy körbelövöldözi
Oliviát, hátha egyszer betalál a céltábla közepére – nevetett
a saját poénján.
– Niko – csaptam a vállára. Valahogy azóta sem hagyta ki,
hogy ne szurkáljon Simonnal.
Ezt követően Kirstennel töltöttem az időmet, Niko pedig
felszívódott. Idegesített a lelkiállapota. Nem is tudtam
felhőtlenül örülni a barátnőmnek, mert aggasztott a
kialakult helyzet. Az volt az érzésem, ha nem beszél róla,
köze van hozzám. Mióta belevágtuk ebbe a lehetetlen
küldetésbe, nem láttam ilyennek. Kirsten habókos
természete mégis elterelte róla a figyelmem egy rövid időre.
Már késő éjszaka volt, de Niko még nem jött haza, így
nagyon aggódtam. Többször is hívtam telefonon, de nem
vette fel. A csipogóján is hiába hagytam üzenetet. Ettől csak
még feszültebb lettem. Órákig járkáltam fel s alá, képtelen
voltam megnyugodni.
Hajnali egy felé zajokat hallottam lentről, majd azt, hogy
valaki jön felfelé a lépcsőn. Az ágyhoz siettem, bebújtam a
takaró alá és vártam. Nem akartam, hogy ilyen idegesen
találjon rám. Hangosan fújtam ki a levegőt, és próbáltam
nyugalmat erőltetni magamra. Az ajtóra szegezett
tekintettel vártam, hogy belép, de nem tette. A szomszédos
szoba ajtaja csapódását hallottam. Sejtettem, hogy nem
Kirsten garázdálkodik a házban, így átrohantam az üresen
álló szobába, ahol Niko ruhástul feküdt kiterülve az ágyon.
Nem emelte fel a fejét, nem nézett rám, de nyilvánvalóan
hallotta, hogy ott vagyok, mert ő szólalt meg előbb.
– Miért nem alszol?
Közelebb léptem, és meg kellett állapítanom, irtó szexi
volt, ahogy a meglazított ingnyakával, és a holdfényben
világító, igéző kék szemével elterült az ágyon.
 – Hogy tudnék aludni? Aggódtam. Rettenetesen féltem. Mi
a fenéért nem tudtál legalább egy üzenetet küldeni? –
tettem szemrehányást csípőre tett kézzel.
– Azt hittem, megbeszéltük, hogy a csipogót csak vész
esetén használjuk – dorgált meg, de nem engem, továbbra
is a mennyezetet bámulta. Irtó mérges lettem rá, de
ugyanakkor éreztem, hogy szüksége van rám, habár a hülye
is láthatta, hogy távolságot akart tartani, különben miért a
vendégszobát választotta volna.
– Na, ide figyelj – másztam mellé az ágyra –, ha még
egyszer… – kezdtem volna, de elhallgattam, mert egy
hirtelen mozdulattal rám vetette magát, átfordított és az
ágynak szegezett.
– Ha még egyszer mi? – A pupillái fenyegetően
összehúzta, és ettől csak még vonzóbb lett.
– Ha még egyszer így eltűnsz, és nem reagálsz az
üzeneteimre, nem állok jót magamért – sziszegtem,
igyekeztem dühösnek mutatkozni, de mióta megláttam, már
csak a megkönnyebbülést éreztem. – Rettenetesen
féltettelek – túrtam a hajába.
Nem válaszolt, de a kezét érzékien a térdemtől felfelé
csúsztatta a combomra, egyre feljebb tolva ezzel a kis
hálóruhámat. Megbabonázva a csillogó kék szemeit néztem,
az ujjai addigra elérték a céljukat, és megnyíltak az ajkaim a
jóleső érintésre. Széjjelebb tártam a lábaim, hogy jobban
hozzám férhessen.
– Sugárzol, amikor tombol benned a vágy, Olivia –
suttogta érzékien. – Kívánlak – túrt a hajamba, lehajolt, és
két sóhajom között a számba csókolt. Közben a kezében a
legérzékenyebb pontomon körözött, a gerincem mentén
pedig elindult a gyönyör, de nem teljesedett ki.
Türelmetlenül gomboltam az ingét, érezni akartam őt, a
bőrét, az illatát. – Vedd ezt le! – parancsolt rám, és a
hangsúlytól, ahogy mondta, csak még jobban felizgultam.
Lefejtettem magamról a könnyű anyagot, és az ágyon
elnyúlva figyeltem, ahogy ő is megszabadul a felesleges
ruhadaraboktól. Egy percre sem vette le rólam a tekintetét.
Kiszabadította a férfiasságát, én pedig az ajkamba harapva
figyeltem, milyen keményen ágaskodik.
– Ne nézz így, Livi, mert nem fogom vissza – szuszogta.
Teljesen felajzott volt.
– Sosem kérnék tőled ilyet – gonosz kis mosolyt
villantottam, és abban a pillanatban már fölém is mászott.
– Káprázatos vagy – pásztázta a testemet, mintha akkor
látott volna először meztelenül.
Megérintette az egyik mellemet és az ujjával finoman
simogatta a bimbómat, ami megkeményedett az érintésére.
Én sem akartam tétlenkedni, így a kezembe fogtam a
kőkemény merevedését. Lassan ingerelni kezdtem, mire
megrándult a kezemben.
– Ne, kicsim, ezt most ne – lihegte. – Teljesen kész vagyok
tőled. Akarlak téged, miközben tudom, hogy nem
érdemellek meg – dédelgetett a karjában. Olyan finom
érintésekkel, csókokkal kényeztetett, mintha porcelánból
lennék. Tiszta libabőr lettem az érintései nyomán.
– Hogy tudsz még ennyi idő után is ilyen hatással lenni
rám? – sóhajtottam fel kéjesen.
Amikor hozzá akartam érni, elkapta és a fejem fölé emelte
a kezem. Meglepetten engedelmeskedtem. A kezem a fejem
felett tartva hagytam, hogy bebarangolja a testemet. Az
ujjai hamar újra a lényegre tértek, miközben az ajka
finoman felfedezte az enyémet. Gyönyörteli sóhajokat
hallattam az orgazmus határán. A csípőm ringattam, ahogy
az ujjait irányítottam. Lehunyt szemmel a tiltakozása
ellenére lágyan masszírozni kezdtem a hatalmas
férfiasságát. Véget vetettem a tétlenségnek, fölé
kerekedtem és lenyomtam az ágyra. Végigszántottam az
ujjaimmal a mellkasán, majd a tekintetem megállapodott a
türelmetlenül lüktető szerszámán. Tiltakozón a fejét
csóválta, de én fölé hajoltam és a nyelvemmel siklottam
rajta először finoman, majd egyre mohóbban kényeztetve. A
takarót markolászta, vergődött, sziszegett alattam. Már
ismertem minden érzékeny pontját, pontosan tudtam, mire
vágyik és én meg akartam adni neki. Ritmusosan dolgoztam
rajta a kezemmel és a számmal. Önkívületi állapotban a
nevem skandálta, majd mikor megéreztem az ízét a
számban, letépett magáról. Egyetlen mozdulattal az ágyra
szegezett. A testem ívben megfeszült, amikor az ujjai
megmarkoltak odalent. Felsikoltottam a váratlan
impulzustól, ő pedig totál kifordulva önmagából megemelte
a csípőjét, belemarkolt a fenekembe és egyetlen döféssel
elmerült bennem. Vadul lihegett, de nem mozdult.
– Beleőrülnék, ha megtagadnád magad tőlem – lihegte, és
csókolgatott, ahol ért. – Te az enyém vagy, Livi. Csak az
enyém – hangoztatta, majd hangos morgás kíséretében
féktelen tempóban mozgott bennem.
Élveztem és kívántam is ezt a vad ütemet. A gyönyörben
hullámzó testemben a hevessége csak fokozta a kéjt. Niko
eszét vesztve nyársalt fel újra és újra. A beteljesedés felé
közeledtem. Soha nem volt még ilyen erőteljes és nyers, és
minden egyes lökésnél a nevem kántálta. Az egyik ilyen
mozdulatnál belemartam a fenekébe, mélyebbre rántottam
magamba, és hogy fokozzam az élményt, a csípőmet is felé
döntöttem. Olyan mélyen akartam érezni magamban, mint
még soha. Hangosan felvonyított, a teste reszketett, mialatt
rángatózva a testembe élvezett. A nyakamba temette az
arcát és perceken át nyüszített, remegett. Levegőért
kapkodott, hörgött, majd a teste rázkódásából tudtam, hogy
elsírta magát. Egyik kezemmel átöleltem a fejét és a haját
cirógattam, a másikkal vigasztalóan a hátát simogattam
egészen addig, amíg el nem aludt az ölelésemben.
Történt valami azon az estén, amiről nem volt hajlandó
beszélni. Gyűlöltem, hogy hallgat, nekem pedig maradt a
csendes vigasztaló szerep. Ismertem már Nikót, hogy
tudjam, nem fog róla beszélni. Saját kezembe kellett
vennem az irányítást.
 NIKO

Megszállottság

„Senki sem szenved igazságtalanul. Gyötrelmeink oka

messzi múltunkban gyökeredzik. Küzdelmeink,
vergődéseink, életünk keresztútja vezeklés, de
egyszersmind megtisztulás is. Semmi sem fejleszti annyira
a lelket, mint a lelki szenvedés, semmi sem tisztítja meg
jobban az anyagiságtól, mint a testi gyötrelem. A
szenvedés tehát a mi Mesterünk, épp ezért a legfőbb
szerepet játssza életünkben mindaddig, míg lelkünk
annyira meg nem világosodott, hogy nem szorul többé a
kínok ostorára.”
(Alexy Elza)

Mindent megtettem, amit megtehettem, hogy felejtsek.

Mindent, ami rajtam múlott, de hiába. Dmitrij megmérgezte
az elmém. Vajon miért pont nekem kellett aznap este utána
takarítani? Látni akarta, milyen arcot vágok, amikor
meglátom a halott lányt, Olivia hasonmását? Jobban
megvetettem őt, mint valaha. Olivia… veszélyben van. Egy
céltábla, és már csak idő kérdése, hogy Dmitrij lecsapjon rá
és én nem tudom őt megvédeni. Egyedül nem.
Ezek és ehhez hasonló gondolatok forogtak a fejemben,
miközben Igornak segítettem be egy éjszakai melóban. Jobb
is volt így. Nem akartam, hogy Olivia kérdezősködni kezdjen,
és a kedvét sem akartam szegni, amikor végre
találkozhatott a barátnőjével. Éppen ezért döntöttem úgy,
hogy nem ébresztem fel, inkább a vendégszobában pihenek
reggelig, de Oliviát ismervén sejthettem volna, nem
szabadulok ilyen könnyen. Fellélegeztem, hogy nem
faggatott, vagy állított komolyabban pellengérre, inkább
elcsábított. A lelkiállapotom az odaadásától csak rosszabb
lett, felszínre tört bennem a feszültség és az a
tehetetlenség, amit éreztem. A rám törő orgazmusom alatt
a testemmel együtt a lelkem is megkönnyebbült. A hirtelen
jött nyugalomtól, amit csak az ő karja közt találtam meg,
először kiborultam, majd elaludtam, de ez a nyugalom nem
tartott soká.
Álmomból hangos ordítozás, dörömbölés vert fel. Egy
pillanatra azt sem tudtam, hol vagyok, aztán mikor
magamhoz tértem, kisiettem a szobából és az ajtóhoz
mentem, ahol Dmitrij a nevemet üvöltözte. Szitkozódtam,
hogy már megint mi a fenét akar. Ez az én házam! Ide, lesz,
ami lesz, nem engedem be! Feltéptem az ajtót és
rákiáltottam.
– Mi a fészkes fenét képzelsz te magadról?! – szitkozódtam
szándékosan oroszul. Meglepetten láttam, hogy hárman
álltak az ajtóban. Ő és két gorillája.
– Hol van a kis Olivia? Érte jöttem – dülöngélt jobbra-balra.
Hullarészeg volt.
– Menj inkább haza! – akartam rájuk csukni az ajtót, de az
emberei benyomultak a házba.
– Tűnjetek el! – üvöltöttem el magam és védőbástyaként
álltam a lépcsőfordulóban. A szívem majd kiugrott a
helyéről. Hamarabb beteljesedni látszott minden
rémálmom, mint képzeltem.
– Hozzátok ide a kis sógornőmet! – adta ki vigyorogva a
parancsot, miközben végig engem nézett.
– Ne merészeld! – préseltem ki a fogaim közt. – Ha egy
ujjal is hozzáérsz, megöllek! Esküszöm! Halott vagy! –
ziháltam. Rettenetesen megijedtem.
– Hozzátok már! – intett a bérenceinek. Elszántan
lecövekeltem és nem mozdultam az útból. Az emberei rám
rontottak, de egész jól álltam az ostromot, amikor az
egyikük kést rántott.
– Meddig várjak még?! – türelmetlenkedett Dmitrij.
 Együttes erővel vetették rám magukat, ami elég volt
ahhoz, hogy Dmitrij előtt megnyíljon az út Oliviához.
– Olivia! Vigyázz! – kiáltottam fel az emeletre. – Hagyd őt
békén! – rendíthetetlenül igyekeztem lerázni magamról az
embereit, akik püföltek, mint egy bokszzsákot.
Folyamatosan küzdöttem, de az arcomba csorgó vér
megakadályozta, hogy rendesen lássak. Olivia
kétségbeesett sikolyai megdermesztettek.
– Hozzátok ide! Azt akarom, hogy mindent lásson –
röhögött Dmitrij kárörvendően.
– Neee! – visítozott Olivia.
Heves ellenkezésem dacára felcibáltak a hálóba, majd
térdre nyomtak.
– Gondoskodjatok róla, hogy ne fordítsa el a fejét. Ezt
látnia kell!
Ziháltam és morogtam. Próbáltam kiszabadulni a két
nagydarab szorításából, de addigra Oliviát elkapta Dmitrij.
– Gyere ide, kicsikém! – préselte magához, Olivia pedig
hiába védekezett, Dmitrij erősebbnek bizonyult.
– És szerencsére túl sok ruhát sem kell lehámozni róla –
mérte végig Olivia testét, amit csak egy vékony hálóruha
takart. – Utánad én következem, tesó! – nevetett, de Olivia
sem volt teljesen ártalmatlan, gyomorszájon vágta,
kiszabadult és a szoba sarkába menekült.
– Kívánatos a kicsike. Olyan dugnivaló – hümmögött
elégedetten, miközben részegségében talán a fájdalmat
sem érezte. – Gyere ide, amíg szépen mondom! – ordított rá.
Olivia viszont meg se moccant. – Azt mondtam idejössz! –
kapott felé, de Olivia beleharapott a kezébe. Dmitrij válaszul
felpofozta és minden erejét kihasználva az ágyra lökte.
Olivia el akart mászni a párna felé, amely alatt ott hevert a
kése, de Dmitrij megragadta a derekánál és magához
rántotta. Belemarkolt a hajába és kibontotta magát a
nadrágjából.
– Nem mondta Niko, hogy én erre gerjedek? Vergődj csak,
számomra ez annál élvezetesebb!
 Tehetetlenül néztem, ahogy meggyalázza a nőt, akit
szeretek. Minden erőmet összeszedtem, hogy kiszabaduljak,
de hiába. Lefogtak a vasmarkok, az egyik fickó a fejem
tartotta, hogy biztosan végignézzem az egészet. Kiborított,
ahogy Olivia védtelensége izgalomba hozta Dmitrijt. Olivia
azonban nem adta fel, folyamatosan küzdött, ami idővel fel
is háborította a támadóját. Az ágyon valóságos harc folyt.
Birkózni kezdtek egymással. Dmitrij hiába próbálta
leszorítani Oliviát, ő folyamatosan rúgkapált. Dmitrij nem
számíthatott rá, hogy Olivia jó a közelharcban. Mikor
rádöbbent, hogy fölé kerekedtek, elfogta a düh és ököllel
ütött Olivia arcába, ám az én kis amazonomat ez sem
zökkentette ki a védekezésből.
– Ha nem engedelmeskedsz, megöletem – bökött felém
Dmitrij a türelmét vesztve. – Dönthetsz! Hagyod magad és
életben maradtok, vagy megölöm és utána lefogatlak velük,
és úgy baszlak meg! Te választasz! – ordított Oliviával, és
tudtam, nem blöfföl.
Mondani akartam valamit, de nem tudtam. Nem engedték.
Befogták a számat is. Olivia szerencsére nem engedett
Dmitrij fenyegetésének, aki felénk intett a fejével.
– Ti jöttök, fiúk!
– Neee! – sikoltotta Olivia, de hiába, az éles kés befúródott
a bordáim közé, mire fájdalmamban felüvöltöttem. Felém
akart futni, de Dmitrij lefogta.
– Nyisd szét a lábad, vagy a következő már olyan helyen
éri, hogy pillanatokon belül elvérzik! – üvöltötte ingerülten.
– Neee! – sírta el magát Olivia. – Niko!
A szememmel jeleztem, hogy ne hagyja magát, de ő nem
ellenkezett tovább, mikor Dmitrij újra térdelő pozícióba
rántotta.
– Okos kislány – dicsérte meg, amikor Olivia megadóan
engedelmeskedett.
Olivia nem védekezett, hagyta, hogy Dmitrij lenyomja a
felsőtestét, miközben megszégyenülten lehunyta a szemét
és az ajkába harapott. Dmitrij a hátához préselte magát és
az ágyékát nekinyomta a fenekének. A szemem láttára
felnyársalta Oliviát, aki felkiáltott a kíntól, ami csak még
jobban felizgatta Dmitrijt.
– A méretünk is egyforma, tündérke. Még élvezed is, nem
igaz? – Őrült tempóban dugni kezdte Oliviát, akinek a
könnyes tekintete végig az enyémbe kulcsolódott, mialatt
Dmitrij a csípőjébe kapaszkodva ismételte meg a
mozdulatot újra és újra. Kicsit sem volt vele kíméletes.
Minden erőm elszállt. Nem tudtam őt megvédeni. Szerettem
volna abban a pillanatban meghalni.
– Már értem, miért vagy úgy oda érte – nyögött
elismerően. – Fiúk, utánam ti jöttök! Ezt nektek is muszáj
kipróbálni – hörögte két lökés között.
– Ne! Kérlek, hagyd abba! – rimánkodtam neki.
Olivia arca halálsápadt lett, a teste oldalra billent és
elájult. Dmitrijt ez legkevésbé sem érdekelte, felemelte az
egyik lábát és tovább folytatta, amit elkezdett. Győzelmi
mámorban úszva végig a tekintetembe mélyedt, amíg
Oliviát gyalázta, mert tudta, hogy ezzel engem aláz. Ezzel
most végső csapást mért rám.
– Ne aggódj, öcsi, családban marad – élvezett hosszan az
eszméletlen Oliviába, majd diadalittasan felnevetett.
– Neee! – üvöltöttem és kivert a hideg veríték. Levegőért
kapkodva ültem fel az ágyon. – Neee! – ziháltam.
– Niko, Niko, jól vagy? – rázott pánikkal a szemében Olivia.
Felébredtem a szörnyű rémálomból.
Az egész testem reszketett, remegve ugrottam ki az
ágyból. A szobaajtóhoz futottam megnézni, hogy rendesen
be van-e zárva, majd a fürdőbe rohantam, és a vécékagylót
átölelve öklendeztem.
Még mindig Olivia kétségbeesett tekintetét láttam magam
előtt, ahogy megerőszakolja az az állat. Mikor már nem volt
mit kihánynom, remegő kézzel térképeztem fel a testem,
kerestem a kés ütötte sebet. Azt hittem, megbolondulok.
Olivia lekuporodott mellém.
 – Niko – érintette meg a vállam, miközben vacogott az
egész testem.
Nem bírtam őt megvédeni. Nem tudom őt megóvni.
– O… Olivia – dadogtam. – Bocsáss meg nekem, hogy
belerángattalak ebbe! – nyekeregtem. Olivia letelepedett
mellém és átölelt. Szorosan vontam magamhoz.
Végiggördült egy könnycsepp az arcomon. Egész lényem
rázkódott, a gyomrom újra és újra egybe ugrott.
– Gyere – húzott fel Olivia.
Képtelen voltam a szemébe nézni, a nyakába temettem az
arcom. Nagyokat nyeltem, hogy ne fakadjak ki, de a testem
feladta. Vad rángatózásban zokogtam a vállán.
– Niko! Semmi baj, csak egy rossz álom volt – dédelgetett.
De én tudtam, ha ez ma nem is valóság, holnap az lesz.
Nincs hová menekülnünk. Teljesen kikészültem. Dmitrij
sikerrel jár.
Nem tudtam könnyen visszaaludni, féltem, hogy mit látok,
ha lehunyom a szemem, de ébren sem volt könnyebb. Még
másnap reggel sem tudtam magamhoz térni. A
reggelizőasztalnál ültem, támasztottam a fejem és a villával
kapargattam az ételt. Képtelen voltam egy falatot is
lenyelni. Egyfolytában az a kép lebegett a szemem előtt,
ahogy Dmitrij megerőszakolja Oliviát, és én nem tehettem
érte semmit. A legnagyobb félelmem az volt, hogy ez az
álom hamarosan beteljesedik.
– Tűnjünk el innen, Olivia! Ez veszélyesebb, mint
gondoltuk. Többet veszíthetünk, mint valaha hittük –
sóhajtoztam.
– De nem adhatjuk fel pont most! – fordult felém és nézett
a szemembe. – Lassan elérjük azt, amiért idejöttünk.
Hamarosan lesznek bizonyítékaink Dmitrij ellen.
– Engem már ez sem érdekel. Egyvalami fontos számomra
csupán: te! Őrült voltam, hogy hagytam magunkat
belerángatni ebbe. Bolond voltam, hogy be akartam
bizonyítani, jobb vagyok nála. Elment az eszem, mert azt
gondoltam, legyőzhetem – csuklott el a hangom. Közelebb
jött és leült mellém.
– Beszélned kell róla. El kell nekem mondanod. Muszáj! –
suttogta. – Mi bánt?
– Önzésből elárultalak azzal, hogy belementem ebbe.
Féltelek! Szeretlek és beledöglenék, ha bajod esne. Ezek itt
nem a te súlycsoportod, de még csak nem is az enyém.
Könnyebb lenne, ha te is belátnád: semmi esélyünk ellenük.
Egyre mélyebbre kerülünk, és félek, mi történik, ha úgy
alakul, nem menthetlek meg. Önző voltam, mert tudtam:
szükséged van rám. Kihasználtam a helyzetet és most az én
hibámból nagy bajba kerültél.
– Ez egyáltalán nem a te hibád. Sokkal inkább az enyém –
simogatta meg az arcomat.
– Kicsit sem ébredt fel benned a félelem? – dadogtam.
– Ha te velem vagy, úgy érzem, nincs mitől félnem – bújt
szorosan hozzám.
De van. Én tisztában voltam vele, hogy van. Nem tudom
őt megvédeni. Nem megy. Az éjszaka elvesztettem a
maradék hitem. Megsemmisültem.
– Miért pont én, Olivia? – Átöleltem és úgy ringatóztunk. –
Nem érdemellek meg.
– Én is folyton ezt kérdezem magamtól. Miért pont én
kellek neked? – kuncogott. Megbabonázva a gyönyörű zöld
szemét néztem. – Ez elrendeltetett – szólalt meg újra.
Nem volt választásunk. Nem a testünk, hanem a lelkünk
vonzotta egymást. Önmagunkban csonkák voltunk, és csak
mi ketten voltunk képesek megadni a másiknak azt, amire
szükségünk volt. A világot jelentjük egymás számára.
Melletted csodálatos mámor az összetartozás érzése, a
szerelem. Soha nem akarnék elválni tőled egy pillanatra
sem. Veled vagyok teljes, Niko – suttogta felém. A szerelmi
vallomása más esetben boldogsággal töltött volna el, de
akkor eluralkodott rajtam a pánik.
– Van egy megoldás – emeltem rá a tekintetem. –
Lelépünk. Felszívódunk.
 – Mi értelme lenne menekülni? Ez korábban sem
működött, most sem működne. Meg kell vívnunk ezt a
csatát. Te sem akarhatsz egy életen át rettegni, mikor
rontanak ránk. Sosem lenne egy nyugodt percünk sem. Te is
tudod!
– Nem veszíthetlek el. Kellesz nekem – fúrtam a
tekintetem az övébe.
– Akkor élvezz ki engem, amíg lehet – somolygott és pont
meg akart csókolni, amikor Kirsten bukkant fel konyhában.
– Mi volt ez az ordítozás hajnalban? Őrültek a
szomszédaitok – dobta le magát az egyik székre.
– Nem fontos – pillantott mélyen a szemembe Olivia.
Nekem nagyon is az. Borzasztóan fontos. Fontos annyira,
hogy ma azzal legyek elfoglalva, hogy óvintézkedéseket
tegyek. Leszálltam a székről és megindultam az ajtó felé.
– Te most hová mész? – szólt utánam Olivia.
– Akadt egy kis dolgom. Ti csak érezzétek jól magatokat,
mire visszaérsz a reptérről, itthon leszek – nyugtattam meg.
 OLIVIA

Árulás

„A gazember örökre gazember marad. Az ember nem

változik. (…) A csalás iránti vágy egyetemes… és ha az
ember egyszer megízleli, többé sosem gyógyul ki.”
(Paul Auster)

Egész délelőtt nem tudtam gondolatban Kirstennel lenni. A

városban kószáltunk, és sokszor azon kaptam magam, hogy
beszél, de én nem is hallom, mit mond. Vajon mi a fene
emésztheti ennyire Nikót? Mi boríthatta ki annyira, hogy így
kikészüljön? Próbáltam összerakni az eseményeket,
részleteket és elejtett szavakat, de akármennyire is
igyekeztem rájönni, az egész egy nagy katyvasz volt.
Egyvalami vált nyilvánvalóvá: nagy baj van.
– Hahó, Olivia! Hallod te egyáltalán, amit mondok? –
ripakodott rám Kirsten.
– Hogy? Tessék? – tértem magamhoz.
– Látom, hogy valami nagyon aggaszt. Niko is felettébb
furcsán viselkedett, mióta csak megjöttem. Nem volt tőlem
túl jó ötlet, hogy csak így váratlanul betoppantam –
kedvetlenedett el.
– Jaj, dehogyis! – fogtam meg a kezét. – Csak történt
valami… de még én sem tudom, hogy mi. Nikót gyötri
valami, de titkolózik. Sosem fordult még elő, hogy éjszaka
jön haza, de még csak haza sem szólt előtte. Utána pedig
totál ki volt borulva – merengtem hangosan.
– Hallottam őt az éjszaka – ismerte be. – De már akkor
sem volt formában, amikor megjöttem.
 – Előző este történhetett valami, de nem beszél róla –
vettem mély lélegzetet.
– Tudod, mit? Vigyél ki a korábbi géphez és utána keresd
meg! Tisztázzátok a dolgokat – pattant fel a székéről.
– Akármi is az, várhat pár órát – tördeltem idegesen a
kezem.
– Nem, szívem. Nem várhat. Mi már kaptunk leckét abból,
mi történik, ha várunk. Irány a reptér, és aztán Niko – indult
az autóm felé. Habár sajnáltam, hogy elmegy, a nyakába
ugrottam és csak annyit voltam képes kinyögni:
– Köszönöm!
Miután kitettem Kirstent a reptéren, már úton is voltam
hazafelé. Megkönnyebbültem, amikor megpillantottam a
házunk előtt Niko autóját.
Hát itthon van!
Sebesen pattantam ki az autóból, rohantam a házba, ahol
többször is szólongattam, de nem válaszolt. Benéztem
minden helyiségbe, majd a fürdőszobánk felől hallottam,
hogy csobog a víz. Zuhanyzik. Kifújtam a levegőt, majd
benyitottam. Ám ami ott fogadott, attól gyökeret vert a
lábam. Niko és Sonya egymásba gabalyodva állt a zuhany
alatt. Hirtelen levegőt is képtelen voltam venni. „Önzésből
elárultalak” – visszhangzottak a reggeli szavai a fejemben.
Hát ezért volt… Ekkor rám pillantott, majd mint aki valami
álomból ébredt, megugrott, Sonyára meredt, és hangos
szitkozódásba kezdett.
– Olivia, tudom, hogy minek látszik, de ez nem az – lépett
felém. Nem akartam elhinni, hogy csak ennyi telik tőle. Ez
pontosan az, aminek látszik.
– Niko, szívem, valami gond van – érintette meg a vállát
Sonya, miközben kihívó, kárörvendő tekintettel nézett rám.
Elszabadult bennem a pokol. Közelebb léptem és
bemostam egyet a ribancnak, majd sarkon fordultam és
amilyen gyorsan csak tudtam, szaladtam ki a házból.
Döbbenten hallottam, hogy Niko a nyomomban lohol. Egy
szál törülközőt tekert a dereka köré és úgy rohant utánam.
 – Olivia, hallgass meg, az isten szerelmére! – zihált.
Felé pördültem, meg kellett hagyni, remekül játszotta a
meglepettet. Feldúltan a vizes hajába túrt.
– Ne csináld ezt! Meg kell hallgatnod – lépett közelebb.
– Kell? Dehogy kell! Nincs szükségem még
élménybeszámolóra is – csuklott el a hangom, és már
ömlöttek is a könnyeim.
– Hogy tehetted ezt velem?! – ordítottam torkom
szakadtából. Felém nyúlt, de elhátráltam. – Ne gyere a
közelembe, és ne érj hozzám soha többé! – kapkodtam
levegőért. Teljesen kétségbeestem.
– Olivia, hallgass meg! Kérlek! Nem az van, amire
gondolsz. Nem történt köztünk semmi.
– Talán korán érkeztem? – a tüdőm szinte égett.
Homályosan láttam a könnyektől. Azt hittem, ott halok meg
a csalódottságtól.
– Ne csináld ezt! Engedd, hogy megmagyarázzam.
Megvetően néztem rajta végig, ahogy a törülközőjét a
dereka köré szorította és bizonygatta az igazát.
– Szánalmas vagy! Kímélj meg a hazugságoktól! –
nyitottam ki a kocsiajtót, beugrottam, de nem engedte
becsukni.
– Csőbe húzott minket! – hajolt be zaklatottan.
– És te partner voltál neki ebben – sírtam el magam. Az
arcom a kezembe temettem. Nem akartam elhinni.
– Uramisten, dehogy! – akart megérinteni, de a keze
megremegett. Felpillantottam rá, olyan kék színben
csillogott a szeme, mintha nem is valódi lenne.
– Ne szabadkozz! Nem a te hibád! Én vagyok a hibás,
hogy beléd szerettem annak dacára, hogy tudtam, ki vagy!
– próbáltam visszavágni.
Megrázta a fejét, de szólni azt nem tudott. A könnyek csak
egyre gyűltek a szemembe. Az ő tekintete szintén
fájdalomról árulkodott. Kimerültnek éreztem magam.
Menekülni akartam. Földbe gyökerezett lábbal állt, amíg a
szavaim jelentése eljutott az agyáig.
 – Olivia – suttogta –, mióta vagy nekem, észre sem veszek
más nőt. A megszállottad vagyok. – A szemében a félelmet
zavartság váltotta fel.
A lelkem hinni akart neki, de az a kép beégett az
agyamba.
– Legalább ne hazudnál nekem! – szűrtem ki a fogaim
közt. – Ott a zuhany alatt rá voltál izgulva arra a nőre,
láttam – törölgettem a könnyeim.
– Azt hittem, te vagy mögöttem – ordította
kétségbeesetten. – Az a lotyó bejött a zuhanyfülkébe és
hátulról simogatni kezdett. Meg akartalak csókolni, és akkor
vettem észre, hogy nem te vagy az. Mikor rádöbbentem
erre, elléptem tőle, de addigra már ott voltál. Egyetlen nőtől
áll a farkam egyfolytában, és az te vagy.
– Mikor megláttalak, már a szemébe néztél – nyeltem egy
nagyot. Undorodva mértem végig.
– Mert akkor jöttem rá, hogy nem te vagy! Hinned kell
nekem! Esküszöm, hogy így történt! – mentegetőzött. Nem
éreztem semmi mást, csak csalódottságot.
– Az a gond, Niko, hogy én már nem tudok hinni neked.
Engedj el! – bámultam ki a szélvédőn. Nem akartam a
szemébe nézni. Féltem, hogy képes lesz és eléri, hogy
higgyek neki. Nekem viszont nem kellett más, csak a
magány, hogy gondolkodni tudjak.
– Tipikus. Amikor hazudtam és becsaptalak, minden
szavamat elhitted, most, hogy igazat mondanék, nem hiszel
nekem – könyörgő hangjára újra felé kaptam a fejem.
– Te képtelen vagy az igazságra, Niko. Hogy is várhattam
el tőled, hiszen magad sem tudod, mi is az. Sokszor
magaddal is elhitetted, amiket bemeséltél másoknak.
Minden szétesett – borultam ki. – Már semmiben sem
vagyok biztos. Mondd csak, tegnap este is őt dugtad, amikor
olyan hévvel nekem estél? Engem döngettél, vagy akkor is ő
járt a fejedben?
Elhatalmasodott bennem a harag. Azt akartam, hogy neki
is fájjon. Fájjon legalább annyira, mint nekem.
 – Hogy feltételezhetsz rólam ilyet? – ámult el. A
meglepetése őszintének tűnt, de én tisztában voltam vele,
milyen jó színészi képességekkel van megáldva. – Gyűlölöm
azt a nőt!
– Ezek szerint annyira mégsem – suttogtam magam elé.
– Ne csináld ezt! Beszéljük meg! Szeretlek – fakadt ki. –
Szükségem van rád! – hajolt be hozzám. A közelségével
mindig elérte, hogy csak ő létezzen.
– Miért okozol még nagyobb fájdalmat? – estem neki, és
püfölni kezdtem a mellkasát. – De én vagyok a hülye, hogy
végighallgatlak!
Kihasználtam, hogy a támadásom miatt hátralépett,
berántottam az ajtót és a gázra tapostam.
 NIKO

Az ördög sohasem alszik

„Hány kudarc szükséges ahhoz, hogy valaki föladja a hitét?

És végül a legfontosabb: Mikor derül ki a hitről, hogy
vakhit? Mikor derül ki, hogy becsaptam magamat? S amit
vártam és reméltem, nem valósul meg soha! Mikor derül ki,
hogy a vágyad – bárhogy hiszed, akarod, reméled, s
bármennyi áldozatot hozol érte – nem teljesül? Mikor
történik az, hogy a hit egy eszmében, egy vallásban vagy
akár a saját jövőmben elévül? Mikor jön el a pillanat,
amikor a padlóról már hiába állsz föl – vesztettél?”
(Müller Péter)

Rám tört a pánik, hogy elveszítem az egyetlen dolgot az

életemben, aminél valódibbat nem is kaphattam volna:
Oliviát. Ott álltam pucéran, döbbenten a házunk előtt és
képtelen voltam felfogni a történteket. Elhagyott. Elment.
Azt gondolja rólam, hogy elárultam. Elhiszi.
Lehunyt szemmel kapaszkodtam, kerestem a mentőövet,
de nem találtam. Majd eszembe jutott az a mocskos
perszóna, akit a házban felejtettünk. Elborította az agyam a
harag. Berohantam a házba és Sonya nevét üvöltöztem.
– Gyere elő, te aljas ribanc! – csaptam be magam mögött
a bejárati ajtót. Éreztem, hogy jobb, ha nem találom meg,
mert akkor biztosan nem fogom türtőztetni magam. Meg
fogom ölni. Nem is kellett sokáig kutakodnom utána, mert
ott állt immár felöltözve a nappali közepén.
– Te kétszínű kurva – léptem felé, de ő taktikásan
bemenekült a kanapé mögé. – Nem volt neked elég, hogy
egyszer már tönkretetted az életem? – üvöltöttem.
 Gúnyos mosoly jelent meg az arcán.
– Láttad, milyen képet vágott? Ezt soha nem tudod
feledtetni vele. Beégett az agyába, az tuti – bökött a
halántékára. – Nem fogja elhinni neked, hogy csak csapda
volt – vihorászott. Élvezte a diadalt, amit aratott.
Elhatalmasodott bennem a gyűlölet, felkaptam az első
dolgot, ami a kezem ügyébe akadt és felé hajítottam.
Megdöbbent, de ügyesen kitért a bronz papírnehezék elől.
– Na, mi van, Niko? Annyira lefoglalt a kiscsaj, hogy
kijöttél a gyakorlatból? – kacarászott, miközben
folyamatosan oldalazott előlem.
– Ha elkaplak, esküszöm, hogy megöllek! – ordítoztam, és
a feszültségtől a fülemben dübörgött a vér.
Elszállt minden józan gondolatom. A ház perceken belül
csatatérré változott a kergetőzésben feldöntött, elhajigált
tárgyak miatt. Nem mehetett így a végtelenségig, de
nemhogy csillapodtam volna, egyre inkább tajtékzott
bennem az indulat. Ingerülten kaptam fel az egyik vázát,
amivel végre eltaláltam, a kerámia szilánkjai mély vágást
hagytak a vállában. Kihasználva, hogy megsérült,
átvetettem magam a kanapé fölött és megragadtam. Talpra
rántottam és nekinyomtam a falnak. Meglepett és egy röpke
pillanatra kizökkentett, hogy nem mutatott semmiféle
félelmet, helyette hangos kacagásban tört ki.
– És most mi lesz? Megölsz? Arra te képtelen vagy! Nem
vagy te Dmitrij – fröcsögött a képembe.
A provokáció hatott, mert még erősebben szegeztem a
falnak, és préseltem össze a torkát. Nem telt bele sok idő,
lilulni kezdett a feje, és már cseppet sem volt kedve
nevetgélni. Próbált kiszabadulni, lefejteni magáról, de hiába
kapálózott. Elégedettséggel töltött el, amikor megláttam
rajta a rémületet, a félelmet. A nyakánál fogva emeltem
meg, miközben morogva szorítottam a nyelőcsövét, amitől
alig kapott levegőt.
– Tudom, hogy annak a szemétládának az ötlete volt, de a
te műved! Ezért most megfizetsz! – préseltem össze
erősebben.
Elkövettem azt a hibát, hogy a szemébe néztem, és
elképzeltem, hogy a minap Dmitrijnél az a lány talán
ugyanezt élte át. A gondolatra egy pillanat alatt magamhoz
tértem, és megrémültem önmagamtól. Zihálva, levegőért
kapkodva engedtem el Sonya nyakát, mintha csak engem
fojtogattak volna. Sonya a földre zuhant, hörögve vergődött,
ahogy próbált oxigénhez jutni. Én pedig csak álltam felette
és néztem, ahogy küszködik. Majdnem megfojtottam. Meg
akartam ölni. Eszembe sem jutott leállni. Lassan köhögni
kezdett, én pedig sokkoltan meredtem magam elé. Én is
gyilkos vagyok! Ott van bennem. Mikor már képes volt
lélegezni, messzebb kúszott tőlem, és rám emelte a
tekintetét.
– Te is ugyanolyan vagy, mint ő – hebegte.
Felé fordultam, Sonya felugrott és kifutott a házból.
Teljesen kimerültem, a fal mentén lecsúsztam a földre, és
óráknak tűnő percekig ültem a padlón, miközben a fejem a
falnak kopogtattam.
Dmitrij kiütéssel győzött. Nemcsak azt érte el, hogy Olivia
hátat fordítson nekem, hanem azt is, hogy beismerjem, nem
vagyok különb nála. Miért nem puffantott le inkább azonnal?
Mert bosszúra szomjazott. Ez a büntetésem. A halált túl
jónak vélte a számomra. Édes Istenem, ezt nem fogom
túlélni. Elvett tőlem mindent. A két legfontosabb dolgot a
világon: Oliviát és a magamba vetett hitem. Bennem is ott
él a gonosz, ami igenis képes volt irányítani engem.
Veszélyes vagyok. Nem érdemlem meg Oliviát, ahogy azt
sem, hogy éljek. Minden egyes felismerés őrülten kínzó
sebet tépett a lelkemen, és én már nem akartam szenvedni.
 OLIVIA

Hazugságok hálójában

„Én egymagam is harcba szállok, mert bennem megvan,

ami bennetek soha nem lesz, az a tűz, ami a szégyent is
felégeti, mert a szégyen a legkegyetlenebb ellenfél, a
szégyen a legnagyobb átok.”
(Ezel – Bosszú mindhalálig című film)

Az árulása, csak idő kérdése volt. Az autóban szipogtam. Túl

nagy volt neki a kísértés. Minden bizonnyal azon az estén
lehettek először együtt, amikor Dmitrij telefonált. Nem
merte nekem bevallani, hogy összegabalyodtak. Azért volt
úgy kiborulva. Bántotta a lelkiismerete. De ezt akkor sem
tudom lenyelni. Nem megy! A kormánykerékre ejtettem a
fejem és nyüszítettem. Miért! Miért kell ennek így
végződnie!
Csendes magányomban itattam az egereket, és próbáltam
összekaparni magam. Végül a dühömbe kapaszkodtam és
erőt vettem magamon. Elhatároztam, hogy elintézem azt a
büdös kurvát, ha addig élek is. Mélyeket lélegeztem, hogy
képes legyek koncentrálni. A bosszúvágy elhatalmasodott a
lelkemben. Úgy megtépem azt a kis ribancot! Az anyja sem
ismer rá, mire végzek vele! Megtöltöttem a kesztyűtartóban
heverő fegyvert. Iszonyú gyűlölettel és haraggal a
lelkemben indultam csikorgó kerekekkel az egyik bankhoz,
ahol Niko az addig összegyűjtött bizonyítékokat tárolta.
Kikértem a széfünk kulcsát, és kinyitottam. Egy bizonyos
borítékot kerestem. Amikor a kezembe akadt, kapkodó
mozdulattal vettem ki, de véletlenül kirántottam vele együtt
egy másik borítékot is, ami a földre hullott. Lepillantottam
és felismertem rajta Niko kézírását. Olivia. A nevem állt
rajta. Újabb sebet tépett a lelkemen. Felvettem, hosszan
meredtem a fehér lapon kirajzolódott nevemre. Undor
hasított belém. Mintha égette volna a kezem, úgy dobtam
vissza a kazettába. Nem akartam tudni, nem akartam látni,
nem akartam tőle semmit. Lecsaptam a fedelet, és már
zártam volna vissza a széfet, de a belső hang nem hagyott
nyugtot. Újra kinyitottam, villámgyors mozdulattal zsebre
vágtam a levelet, és elindultam az oroszlán barlangjába.
A klub zárva volt ugyan, de a bejáratnál biztonságiak
ácsorogtak. Megkerültem az épületet és az egyik nyitott
ablakon lopóztam be. A meglepetés erejével akartam
lecsapni Sonyára. Nem akartam, hogy Dmitrij vérebei
felhívják rám a figyelmét. Miután bejutottam, egyenesen
Dmitrij irodája felé vettem az irányt, ahol résnyire nyitva
volt az ajtó. Már éppen belöktem volna, amikor a kiszűrődő
hangok megállásra késztettek.
– Sikerült a tervünk. Könnyebben ment, mint gondoltam –
nevetett fel Sonya. – Mindent úgy tettem, ahogy mondtad.
Belopóztam, vártam a megfelelő pillanatot, és mikor
megjött a csaj, úgy intéztem, hogy intim helyzetben találjon
vele. Igazad volt, Dmitrij – heherészett. – Ezek tényleg
egymásba vannak habarodva, de én most rendesen éket
vertem közéjük – dicsekedett. Szíven ütött, amit hallottam,
de tovább füleltem.
– A kiscsaj fejvesztve elrohant, biztos a sebeit nyalogatva
zokog valahol. Megrengett a hite Nikolajban. Vigaszra
vágyik. Tied a pálya! Most kell lépni. Mindkettő sebezhető.
– Nem is értem, ez a kis liba vajon mivel bolondította így
magába – töprengett Dmitrij.
– Azért arra nem számítottam, hogy ennyire kiborul majd.
Majdnem megfojtott. Azt hittem, végem. Nem tudom, miért
engedett el az utolsó pillanatban mégis – panaszolta a
kétszínű tyúk.
– Csodálkozol? Csapdát állítottál neki. Elismerésem, ügyes
vagy! Azért ahhoz kellett időzítés, hogy akkor kapjon rajta
titeket, amikor te besétálsz a zuhanyfülkébe.
Végre kitisztult a kép. Niko végig igazat mondott.
– Az már biztos! Hallottam, amikor megjött a csaj. Jókor
voltam jó helyen. A lényeg, hogy bejött. A csaj bevette. Niko
egész biztosan romokban hever. Ki hitte volna, hogy
hónapokig hiába próbálsz fogást találni rajta, aztán pedig
tálcán kínálja magát a lehetőség. Egy időre padlóra küldtük
őket. Már csak arról kell gondoskodnod, hogy az a kis
hiszékeny liba ne is bocsásson meg Nikónak. Ha sikerül
elérned, hogy bosszúból az ágyadba bújjon, abba Niko bele
is pusztul, hiszen, ahogy azt már nekem is kifejtette,
amelyik nő neked megvolt, az nála szóba sem jöhet.
Én ostoba! Lehunyt szemmel támasztottam az ajtót.
Bedőltem ennek az ócska trükknek. Hinnem kellett volna
neki!
Eltűntem, mert nem akartam, hogy tudják, rájöttem, hogy
átvertek. A Doom bárpultja mögé rejtőztem és erőt kellett
vennem magamon, hogy ne lőjem hátba azt a kis szukát,
amikor éppen távozott. Kihúztam a cipőből a kést és célba
vettem. Gondolkodnom kellett, mert nem ronthattam most
el mindent. Egészen más büntetést szántam neki.
Összepréselt ajkakkal lendült a kezem, de az utolsó
pillanatban nem engedtem el a kést. Erőt vettem magamon
és úgy döntöttem, maradok az eredeti tervemnél. Hagytam,
hogy csak úgy kisétáljon. Egyelőre. Remegő ajkakkal
néztem végig, ahogy távozik Dmitrij bárjából, mert nekem
Dmitrijjel akadt dolgom. Ő volt a veszélyesebb, ő volt
minden aljasság kiagyalója, Sonya pedig csak egy ostoba,
befolyásolható báb. Visszaosontam hát Dmitrij irodájához.
– Olivia, drágám – tárta szét előttem a karját meglepetten,
amikor megpillantott. – Hallottam, hogy mi történt. Annyira
sajnálom! – mondta, de még csak meg sem erőltette magát,
hogy őszintének tűnjön.
Felgyülemlett bennem minden haragom, de türtőztettem
magam. A fejéhez szerettem volna vágni, hogy mindent
tudok, de eszembe jutott Niko. Ha segíteni akartam neki,
játszanom kellett a szerepem.
– Gyere, szívem, igyunk valamit! – karolta át a vállam és a
minibár felé terelt. A hátamról a keze lassan egyre lejjebb
csúszott. Mielőtt elérte volna a fenekem, arrébb léptem, és
ledobtam magam az egyik fotelbe. Végigfutott rajtam a
hideg az undortól. – Jaj, szívecském, tudom, hogy
reménykedtél, de Niko mindig is ilyen volt. Megbízhatatlan,
megrögzött nőcsábász! – vonta meg a vállát. Egyenesen a
szemébe néztem. – Mit iszol? – kérdezte és már emelte a
vodkásüveget.
– Tequilát! – szűkült össze a tekintetem.
– Tequilát? Én inkább a vodkát ajánlanám.
Nem voltam olyan jó színész, mint Niko, engem az
érzelmeim irányítottak. Nehezemre esett nyugton maradni.
– Gyűlölöm a vodkát! Tequilát kérek! – közöltem
rezzenéstelen arccal.
– Rendben – emelkedett meg a szemöldöke. – Egy percig
se bánkódj miatta – folytatta a vigasztalást. – Gyönyörű,
erős nő vagy. Nem maradsz sokáig parlagon – nyalta meg az
ajkát.
Ezt sem úgy csinálta, mint Niko. Ha ő tette volna
ugyanezt, már az ajkaira tapadtam volna. Miért van az,
hogy egyformák, mégis teljesen mások? A mozdulat
ugyanolyan, mégis épp az ellenkező hatást váltja ki
belőlem.
Felhajtottam az italt, amit kaptam, majd a poharam
lecsaptam az asztalra, Dmitrij pedig nagylelkűen
újratöltötte. Meredten néztem magam elé.
– Ő mindig is ilyen volt – mesélte. – Már gyerekként is
mindig menekült a valóság elől. Nem kiábrándítani akarlak,
de ő sosem fog megváltozni. Egy megrögzött hazudozó! Én
a helyedben visszavágnék neki – nyúlt felém, és
félresöpörte a hajam a nyakamból.
– Veled, ha jól sejtem – sandítottam rá.
 – Ennél nagyobb fájdalmat aligha okozhatnál neki – hajolt
közelebb, hogy megcsókoljon.
A kezem egyre erősebben markolta a poharat, majd nem
bírtam tovább. Felkaptam és a képébe öntöttem az italom.
Döbbenten prüszkölt és törölgette ki a szeméből a tequilát.
– Átlátok rajtad! – estem neki. – Nem veszem be a gyenge
dumádat! Százszor rosszabb vagy Nikónál. Neki legalább
van szíve – ugrottam ki a fotelből. – Ha te lennél az utolsó
férfi a földön, akkor sem bújnék veled ágyba – förmedtem
rá.
Dmitrij mérgesen csapott ököllel az asztalra. Egyáltalán
nem bírta, ha valaki nem csinálta magát össze tőle, vagy
fölé kerekedett. A tekintete olyan gonoszságot sugárzott,
amit addig sosem láttam ember szemében.
– Te még nem tudod, ki vagyok, és mire vagyok képes –
indult felém.
– Te sem tudod, én mire vagyok képes, ha sarokba
szorítanak – emeltem fel a hangom. – Nem ijedek meg tőled,
hiába is fenyegetsz.
Nem féltem tőle, legalábbis magam miatt nem.
– Akkor miért vagy itt? – szűrte ki a fogai közt.
– Beszélni akartam veled! Közönség nélkül.
Gyanakodva emelkedett meg a szemöldöke. Vonzó férfi
volt, na igen. Ha nem lett volna az enyém a normálisabb
kiadás, talán megkísértett volna. Határozott, férfias kiállása,
a szexin csábító kisugárzása mágnesként vonzhatja a jó
szexre kiéhezett nőket. Csak a szeme… a tekintete… az
volt, ami engem elborzasztott.
– Halljam! Mit akarsz? – állt meg előttem zsebre dugott
kézzel.
– A kis pincsid, akit hűséges ölebként kezelsz, nem éppen
a leghűségesebb fajta – dobtam az asztalára a nálam lévő
paksamétát. Az asztalhoz lépett, így szabaddá vált az út az
ajtó felé, ami biztonságérzetet nyújtott, hogy van
lehetőségem menekülni.
 – Azt hiszed, érdekel, kivel hempereg Sonya? – horkantott
fel és dölyfösen hátravetette a fejét.
– Ez esetben azt hiszem, érdekelni fog – néztem vele
farkasszemet. Kelletlenül felemelte az anyagot. Győzött a
kíváncsisága. Kinyitotta, majd hirtelen felém kapta a
tekintetét.
– Miért pont most mutatod ezt meg nekem?
Nem tudta leplezni a meglepetését és a dühét.
– Mert első körben én akartam elővenni a kis ribancot, de
azok után, ami ma történt, nem érdemel kegyelmet. Vagy te
másképp látod? – fontam karba a kezem. Igyekeztem a
bosszúálló démon látszatát kelteni. Habár nem felelt, az
arcára volt írva a válasz. Dmitrij könyörtelen volt azokkal,
akiket kedvelt, és még annál is kegyetlenebb azokkal, akiket
nem. A felvételek arról tanúskodtak, hogy Sonya Dmitrij
legnagyobb riválisával szűrte össze a levet.
– Hogy számíthatnál hűségre egy árulótól? Ez a nő
senkihez sem hűséges. Téged is kijátszott a hátad mögött –
mondtam ki hangosan, amivel már tisztában volt.
– Egyetlen gazdája van, akinek hűséggel tartozik, és az én
vagyok. A többi nem érdekel – sziszegte, de az ökölbe
szoruló keze másról árulkodott.
– Mégis beléd mart. Abba a kézbe, amelyiktől az ételt
kapja. Nem szent neki semmi és senki – uszítottam tovább.
– És neked ki a gazdád? – biccentette oldalra a fejét.
– Nem vagyok senki tulajdona, nekem férjem van,
mégpedig Niko. Hozzá tartozom – közöltem a legnagyobb
természetességgel.
– Sokat merengtem rajta, vajon hol talált rád, a pokolban
vagy angyalok közt.
– A földön – feleltem rezzenéstelen arccal.
– Nem akarsz neki visszavágni, amiért megcsalt?
– Veled? – Tudtam, hogy megsértem a lenéző
pillantásommal.
Vészjóslóan megfeszültek a nyakán az izmok.
 – Egyet elfelejtesz, angyalkám! Nem otthon vagy! Ez az én
terepem. Azt teszek veled, amit csak akarok – villogtatta a
szemét.
– Te pedig rendre elköveted azt a hibát, hogy alábecsülsz
engem – szűrtem ki a fogaim közt.
Elővettem a csipogóm és játszadozni kezdtem vele az
ujjaim közt.
– Ez egy ártatlannak tűnő távirányító – mutattam fel, hogy
jól láthassa.
– És mit vezérel? – tárta szét lazán a karját.
– Egy bombát készül felrobbantani a flancos klubodban –
ravasz mosolyra húztam a szám, mire megnyílt az ajka a
csodálkozástól. – Nagy csapás volt számomra, ami ma
történt. Úgy érzem, Niko nélkül nincs értelme tovább az
életemnek, ezért úgy döntöttem, itt leszek öngyilkos –
dobtam le magam az egyik hatalmas fotelba. – Tudom, hogy
te ezt nem értheted, de nekem Niko volt a mindenem.
Szerettem. Sonya viszont elvette tőlem, így már nincs miért
élnem – játszottam tovább az összetört szívű, megcsalt
feleséget.
– Ha azt hiszed, én ezt szó nélkül hagyom… – indult felém,
de akkor előkaptam a késem a cipőm sarkából és
rászegeztem.
– Hagyod! – emelkedtem fel. – Egyetlen mozdulattal véget
vetek mindennek.
– Neked elment az eszed – rázta a fejét. Élveztem, hogy
végre félelmet látok a szemében.
– Neked ment el, amikor azt gondoltad, hogy az a büdös
kurva képes lesz közénk állni – keltem ki magamból.
– Nem akarsz te öngyilkos lenni – gúnyosan húzta el a
száját.
– Dehogyis nem – léptem közelebb. – Együtt fogunk
meghalni – vettem célba. – Ha te és én megszűnünk létezni,
Niko szabad lesz – fejtettem ki a mondandóm.
Érdekes módon a testem egyetlen porcikája sem
remegett. Dmitrij a fejét rázta és ciccegett.
 – Niko sosem lesz szabad, mert ő a saját börtönének a
rabja. Nem én húztam fel az őt fogva tartó falakat, hanem ő
maga.
– Hogy téged távol tartson… De ha te többé nem leszel…
– vetettem rá egy sötét pillantást.
Ekkor kivágódott az ajtó és belépett rajta Igor. A kést
elhajítottam, de Dmitrij a lélekjelenlétét megőrizte és
elugrott, de így is megvágta az éles penge.
– Kapd el a csajt! – üvöltötte a vérző karjára szorított
kezével.
– Akarod, hogy rád robbantsam ezt az egész kócerájt? –
lóbáltam a távirányítónak kinevezett csipogót.
– Vedd el tőle azt a kütyüt! – kiabálta, de nem mert
előjönni a fedezékéből. – A késeit is – sürgette Igort.
Fenyegetően Igor felé emeltem a kezemben lévő
távirányítót, ami megállásra késztette.
– Tedd azt le! – utasított erélyesen.
– Francokat! – szűrtem ki a fogaim között. – Na gyere
csak! Vedd el, ha mered! – játszadoztam a kezemben az
apró kütyüvel. Láttam a szemében, hogy nem tudja
eldönteni, blöffölök-e.
– Menj most el! – hagyta szabadon a kijáratot inkább. –
Nem bántalak, ha rögtön eltűnsz innen – intett a fejével.
Mély levegőt vettem, és elindultam az ajtó felé, de az
utolsó pillanatban visszafordultam. Dmitrij felé lendítettem a
kést szorongató kezem, mire ő behúzta a nyakát,
összerezzent, és bemenekült az asztal alá, majd mikor
rájött, hogy nem repült a kés, kikukucskált a rejtekéből.
– Hoppá! – mosolyogtam Dmitrij rémült arcát látva, aztán
faképnél hagytam.
Határozott léptekkel indultam a kijárat felé. Alig értem ki a
szabad levegőre, Igor utánam szólt:
– Ha így folytatod, hiába az egyezség Nikóval, nem
védhetlek meg Dmitrijtől.
Azt hittem, rosszul hallok.
– Egyezség? – értetlenkedtem. – Miféle egyezség?
 – Kérdezd tőle – fordított nekem hátat. – Azt ajánlom,
szívódj fel pár napra, amíg Dmitrij lenyugszik. Biztos vagyok
benne, hogy ezt nem hagyja annyiban.
– Megvédeni? – suttogtam, de ezt már csak magamnak
motyogtam, mert egyedül maradtam.
A történtek után sejtettem, hogy nem maradhatunk, így
hazafelé vettem az irányt, hogy összepakoljak egypár
holmit. Közben Nikót is figyelmeztetnem kellett. Küldtem
neki egy üzenetet a csipogón. A legfontosabb S. O. S. jelzést
adtam le, de mivel nem reagált rá, féltem, hogy a történtek
miatt nem is olvassa majd el.
A házunkba lépve valóságos káosz fogadott. Kész
csatatérré vált a nappalink. A szám elé kaptam a kezem,
amikor felfedeztem a vért a padlón és a szőnyegen.
Elképzelni sem tudtam, milyen lelkiállapotban művelhette
mindezt. De hol lehet most? Megsérült? Totál szétverte a
berendezést. Reméltem, hogy csak az érzelmi kirohanásban
sebesítette meg magát. Mielőbb meg kellett találnom,
ebben azonban nem én voltam jobb. Ha ő el akart tűnni, el
is tűnt. Úgy felszívódott, hogy még én sem találhattam rá. El
kellett érnem, hogy ő találjon meg engem. Tudtam, egyetlen
dolog az, amit, bármi történt is, komolyan vesz: az engem
fenyegető veszélyt. Összepakoltam pár holmit, majd
hagytam neki egy újabb kódolt üzenetet:

„A hely, ahol a szívem kitárult,

és a lakat oly sokszor bezárult.
A nyugalom szigete,
ahol heteket töltöttünk egymásba veszve.”

Fogtam a legfontosabbakat és útnak indultam. Reméltem,

hogy még időben megkapja az üzenetem.
 NIKO

Meddig lehet hinni?

„A függőséggel az a helyzet, hogy sohasem végződik jól,

mert végül bármi is hozott minket mámoros állapotba,
idővel a jó érzés elmúlik, és felváltja a fájdalom. Azt
mondják, hogy addig nem szokhatsz le, amíg a padlóra
nem kerülsz. De honnan tudhatod, hogy mikor kerülsz oda?
Mert nem számít, hogy ez a dolog mennyire fájdalmas,
néha lemondani róla sokkal fájdalmasabb.”
(Grace klinika című film)

Ez maga, a világvége. Mélységes csend vett körbe, ami

minden pillanattal egyre szörnyűbbé vált. A pánik olyan
magaslatokba tört bennem, mint a szökőár. Tombolni
kezdtem, egészen addig, amíg az egyik üveget be nem
zúztam a puszta öklömmel és el nem vágtam a kezem.
Kiserkent a vérem és pillanatokon belül rubinvörös vér
színezte körülöttem a fehér szőnyeget. Perceken át
bámultam a fehér szőnyegen terebélyesedő foltot. Olivia
ezért meg fog ölni. Majd váratlanul fejbe kólintott a
felismerés: nem fog ő már ezzel foglalkozni. Nem fog ő már
semmilyen érzelmet táplálni irántam. Még az is jobb lenne,
ha meghalnék, csak a megvetést ne kellene többé látnom a
szemében. Gyűlöl engem. Dmitrij elérte, hogy azt lássam a
tekintetében, amitől mindig is rettegtem.
Álltam a nappalink közepén és azon merengtem, mekkora
egy szemétláda ez a Dmitrij, hogy ilyen módon érte el a
célját. A kisujját sem mozdította és a padlóra küldött.
Elvette tőlem, ami a legfontosabb nekem, és minderre
Sonyát használta fel. A kétségbeesés és a kezdeti sokk után
a harag és a düh kerekedett felül bennem. Nekem már
minden mindegy volt. Elegem lett. Bosszút akartam. Azt
akartam, hogy egyszer s mindenkorra vége legyen.
Lerohantam az alagsorba, felkaptam két hatlövetű pisztolyt,
belemarkoltam a töltényekbe és zsebre vágtam. Nem
érdekelt már, hogy mi történik, de ennek pontot akartam
tenni a végére. Megteszem azt, amit rég meg kellett volna
tennem.
Kiszaladtam a házból és Dmitrij klubjához hajtottam.
Kivetődtem az autóból a parkolóban, ahol Igorba botlottam.
– Dmitrij?
Igyekeztem higgadtnak mutatkozni, mert tudtam, ha
látják rajtam a dühöt és az indulatot, nem engednek a
közelébe.
– Az irodájában – követte a mozdulataim.
– Beszélnünk kell! – kiáltott utánam.
– Később – legyintettem, és hosszú, sietős léptekkel
szeltem át a folyosót, míg meg nem találtam a testvéremet.
– Dmitrij! – ordítottam a nevét határozottan, olyan
magabiztos hangsúllyal, hogy megdermedt a mozdulatában.
Lassan fordult csak felém. Tetőtől talpig végigmért, és
leszűrhette, milyen hangulatban vagyok. A feldúlt
lelkiállapotom le sem tagadhattam volna. Fújtattam, mint
egy felbőszített bika. Nem tudtam tisztán gondolkodni.
Elborította az elmém a fájdalom és a sötét düh, amibe
elszántan kapaszkodtam. Erőt adott ahhoz, hogy
bevégezzem azt, amit már jó pár évvel ezelőtt meg kellett
volna tennem. Gyáva voltam, amiért mostanra drága árat
fizettem: a boldogságom.
A kezemet fixírozta. Mindkettőben felfedezte az addigra
előhalászott forgótáras fegyvert.
– Mit akarsz itt? Miért jöttél? – intett felém a fejével. –
Megölni?
– Tönkretettél. Mindig tönkreteszel – szűrtem ki a fogaim
közt.
– Ne engem hibáztass! Senki nem mondta, hogy dugd
meg a volt barátnődet! – Kárörvendő mosolya csak olaj volt
a tűzre. Erősebben markoltam a pisztolyokat.
– Te küldted! Csapdát állítottál – hadonásztam a
fegyverekkel a kezemben.
– Nem került nagy erőfeszítésbe. Kiszámíthatóbb vagy,
mint gondolnád. Pont az történt, amit vártam – éreztem a
gúnyt a hangjában.
– Szóval kiszámítható – fröcsögtem. – Akkor feltételezem,
tudod, mi következik – léptem közelebb. Kihúzta magát és a
kezem bámulta. Megcsillant a félelem a szemében. –
Elérkezett az idő, hogy végleg eldőljön, ki a jobb. Hiszen ezt
akarod, nem? – fintorogtam. – Bebizonyítani, hogy tökösebb
vagy nálam. Hát rajta! – tettem az asztalra a fegyvereket. –
Intézzük el szemtől szemben – folytattam. – Ugyanúgy, mint
gyerekkorunkban, csak ez most nem játékfegyver, és a
töltény sem gumilövedék. – Hosszan farkasszemet néztünk
egymással.
– Játszani akarsz? Akkoriban is mindig veszítettél –
tétovázott.
– Ez már nem játék, hanem becsületbeli ügy. Akkoriban
csaltál. Plusz töltényeket használtál, de most én diktálom a
szabályokat. Én töltöttem és forgattam meg a tárat.
Tanácstalan meredt hol rám, hol a pisztolyokra.
– Vedd fel az egyik kurva pisztolyt! – üvöltöttem torkom
szakadtából. Remegtem az idegtől.
– Jól meggondoltad?
– Neked hála már nincs veszítenivalóm. A sorsra bízom a
folytatást. Ha lelőlek, a világ megszabadul egy szennytől, és
tisztább lesz a levegő, de ha te eresztesz belém golyót, az
sem hat meg, legalább vége lesz. Nincs több fájdalom.
Akármelyikünk is marad életben, megszabadulok tőled.
Az asztal egyik felén ő, a másikon én. Egyszerre nyúltunk
a fegyverekért. Egymásra szegeztük a mindent eldöntő
pisztolyokat. Már nem volt visszaút. A megbánásnak nem
akartam helyt adni, mert gyengeségnek tartottam. Végig
kellett csinálnom. Kétesélyes játszma volt, de a testi-lelki
kínjaimat rövidre zárhattam egy orosz rulettel. Hosszú
pillanatig bámultunk egymásra, majd szinte egyszerre
húztuk meg a ravaszt. Le sem vettem a szemem róla.
Mindketten sértetlenül álltunk. Dmitrij fellélegzett. Láttam a
tekintetét, mikor elsütöttem a fegyvert. Félt. Még soha nem
láttam őt így megrémülni, de abban a pillanatban tele volt
rettegéssel. Mámorban úsztam. Fordult a kocka. Reszketett
a keze. Egy pillanatra behunyta a szemét. Egyértelműen én
voltam erőfölényben, mert bennem már nem volt szemernyi
félelem sem.
– A legszerencsésebb az lenne, ha mindketten
meghalnánk – suttogtam.
Minden egyes szavamat komolyan gondoltam. A lelkembe
nyugalom költözött. Le akartam zárni ezt.
– Folytassuk – préseltem ki az ajkaim közt.
Hamarosan újra üresen kattant a fegyver, ezúttal sem volt
dörrenés. Egyre feszültebbé vált a hangulat. Láttam
Dmitrijen, hogy az idegei kezdik felmondani a szolgálatot. A
következő próbánál már nem bírta tovább, kitért a
fegyverem elől, ami ezúttal valóban el is sült, és a töltény
eltalálta a lámpáját. A nyakát behúzva ordított fel.
– Megtébolyodtál?
– Csaltál. És vesztettél. Én nyertem – tettem le a
fegyverem az asztalra.
– Nem, öcsikém – eresztett el egy gúnyos kacajt. – Te
vesztettél. Elfelejtetted, hogy az én fegyveremben még ott
az a bizonyos töltény – szegezte rám újra a fegyvert.
– Ez jellemző. Téged nem hat meg, ha lelősz egy
fegyvertelen embert, vagy simán megfojtasz egy védtelen
nőt. Nem is ember vagy, hanem egy szörnyeteg.
– Egy szörnyeteg, akinek a kezében van a sorsod –
hadonászott előttem a stukkerével, de higgadt
mozdulatokkal megkerültem az asztalt, közvetlenül elé
léptem, megfogtam a pisztolyt tartó kezét és egyenesen a
fejemnek szegeztem.
– Vess ennek véget! Most! – parancsoltam rá. – Ha nem
teszed, meg foglak ölni – fenyegettem.
 – Főnök! Jöjjön gyorsan! – rontott be az egyik embere.
– Mit akarsz? – préselte ki a fogai közt. Nagyon nem volt
ínyére, hogy megzavarták. Közben befutott Igor is, aki
döbbenten kapkodta a szemét közöttünk.
– El ne süsd a fegyvert! Itt van a rendőrség, még
meghallják. Az egyik eltűnt lány ügyében nyomoznak. Téged
keresnek – sürgette Dmitrijt.
– Úgy tűnik, ez mégsem a lezárás napja. – Csalódottan
eresztette le a fegyverét. – De ami késik, nem múlik – nézett
velem farkasszemet. – Juttasd ki a hátsó kijáraton. Nem
láthatják meg! – utasította Igort, aki elkísért a kijáratig.
Persze hogy nem akarta, hogy bárki is megtudja, kettő
van belőle. Az utóbbi időben elég gyakran használt
alibiként. Csak egy hiteles tanú, aki engem látott egy-egy
gyilkosság időpontjában és neki betonbiztossá vált az
alibije. Hánynom kellett magamtól, hogy részt vettem
ebben. A kijárat helyett a klub felé indultam lebuktatni őt,
de Igor elkapta hátulról az ingem, és a falnak szegezett.
– Gondolkodj, mielőtt cselekszel! Ne adj rá okot, hogy
olyat tegyek, amit nem akarok – fenyegetőzött.
– Nem érdekel – vergődtem, hogy kiszabadítsam magam.
– Ti teljesen megőrültetek? Először a csajod, most meg te?
Totál bekattantatok mindketten – kelt ki magából.
– Olivia itt járt? – ámultam el. Minden ellenállásom
elpárolgott, így Igor is elengedett.
– Itt bizony. Majdnem kinyírta Dmitrijt. Jobb lenne, ha a
hősködés helyett inkább meghúznátok magatokat egy időre
– a grabancomnál fogva húzott ki a hátsó ajtón. – Neki is ezt
tanácsoltam – csapta be mögöttem az ajtót.
Dermedten álltam még egy percig a Doom hátsó
kijáratánál. A sors mégsem a halált szánta nekem. Még
nem… De vajon Olivia miért jött ide? Mit akart Dmitrijtől?
Mit művelt? Eluralkodott rajtam a félelem. Uramisten!
Milyen férje vagyok én? Egészen mostanáig csak a magam
fájdalmával voltam elfoglalva. Arra nem gondoltam, vajon ő
mit élhet át. Én barom! Meg kell találnom. Ellenőriztem a
kommunikációs eszközeim, és láttam, hogy elküldte a vész
esetén használatos kódot, majd egy üzenetet. Már tudtam,
hogy jól van, és azt is, hol keressem, de előtte volt még egy
kis elintéznivalóm.
 OLIVIA

Feloldozás

„Eljön az a pillanat, amikor életünk örökre megváltozik. A

pillanat, amikor örökre beismerjük gyengeségeinket. A
pillanat, amikor elébe állunk a kihívásnak. A pillanat,
amikor elfogadunk egy áldozatot vagy elengedünk egy
szerettünket. És megesik, hogy a változás épp válasz az
imádságainkra.”
(Született feleségek című film)

Őrült várakozás következett. A csipogómra nem érkezett

válasz. Izgultam, hogy elolvasta-e az üzenetemet. Az
eldugott erdei házikó csendje ezúttal nem megnyugvással,
sokkal inkább nyugtalansággal töltött el. Hiányzott Niko.
Szüntelen ellenőriztem, írt-e. Kiültem a ház tornácára, és
ahogy teltek az órák, egyre feszültebbé váltam. Nem jött és
nem is válaszolt. Megérdemlem, hogy nem áll szóba velem.
Ez az én hibám. Ha baja esik, az az én lelkemen szárad. A
tekintete volt előttem, ahogy a zuhanyzóban engem nézett,
majd ahogy próbált meggyőzni, hogy nem tett semmi
rosszat. Én ostoba! Hogy is kételkedhettem benne! Jaj, Niko,
gyere már! Nyugtalanul a hajamba túrtam. A várakozás
felért a büntetéssel. Kezdtem beleőrülni. Besötétedett és le
is hűlt az idő. Összébb fontam magamon a kardigánom, és
igyekeztem minél hangtalanabb lenni, hogy
koncentrálhassak a hangokra, de csak az erdőben uralkodó
zajok töltötték be az éjszaka csendjét. Majd szétvetett a
tehetetlenség. Zsebre dugtam a kezem és megtaláltam a
levelet, amit a széfből hoztam magammal. Előhúztam és
tüzetesebben is megnéztem. A hátulján egy felirat
díszelgett: „Halálom után felbontandó.” Rossz előérzet
gyötört, így mivel a nevemre szólt, felbontottam.

Livi, szerelmem!

Nem is tudom, hol kezdjem a levelem. Soha életemben

nem írtam búcsúlevelet senkinek, sőt! Életemben nem
köszöntem még el senkitől. Így nem is vagyok valami jó
ebben. Most is a kanapénkon ülök, tanácstalan
nézegetem az üres papírt és a rádióban a mi dalunk
szól, a Rag’n’Bone Man Lay My Body Down című száma,
amivel az elmúlt hónapokban oly nagy előszeretettel az
őrületbe kergettél, de most ebben a zenében mintha
csak önmagamat hallanám. „Bajban vagyok.” Lehet,
hogy mondani akartál vele valamit, csak én nem
figyeltem eléggé?
Olivia! Most erősnek kell lenned! Ha ezt a levelet a
kezedben tartod, én már nem vagyok, hogy vigyázzak
rád. Tulajdonképpen egyetlen dolgot akartam csupán
elmondani neked: SZERETLEK! Tudom, hogy nincs hozzá
jogom, de én akkor is szeretlek. Imádlak téged. Hűha, ez
sokkal nehezebb, mint hittem…
Szépen kérlek, hogy ne sirass engem, inkább éld újra
az életed! Vigasztaljon a tudat, hogy velem soha nem
lehettél volna boldog. A halálom által végre szabad
lettél, visszakaphattad önmagad. Talán jobb is, hogy így
történt. A sors fintora, hogy akárki bőrébe
belebújhattam életem során, akiébe csak akartam,
csupán egyetlenegy emberré nem válhattam többé,
akire neked a legnagyobb szükséged lett volna:
önmagammá.
Egyszer megkérdezted tőlem, nem szeretnék-e
letelepedni, családot alapítani. Mióta téged ismerlek,
másra sem vágytam. Most pedig mindent feladok egy
őszinte közös pillanatért. Én, aki bármit megkaphattam
az életben, minden erőfeszítésem ellenére sajnos pont a
 boldogságot nem vehettem meg kettőnknek. De neked
talán igen.
Találsz a széfben annyi készpénzt, hogy bárhová
elmenekülhetsz. Tartalmaz a széf hozzáférési kódokat is
a világ legbiztonságosabb bankjainál vezetett
bankszámlákhoz, amiket a kettőnk nevére nyitottam. A
pénz, amit rajtuk találsz, több mint elég lesz, hogy
felépítsd az új életedet. Tedd meg! Értem. Légy boldog,
hogy a túlvilágon én is nyugalomra leljek!
Sosem bocsátom meg magamnak, hogy fájdalmat
okoztam neked, hogy nem léptem le, amíg
megtehettem, és ezzel megpecsételtem mindkettőnk
sorsát, önző voltam, de szükségem volt rád! Abban a
pillanatban, ahogy megláttalak, tudtam, hogy
megmenekültem. Így lett.
Most mennem kell! Mindjárt kijössz a fürdőszobából és
rajtakapsz engem, ahogy éppen búcsúlevelet írok.
Inkább bele sem gondolok…
Vigyázz magadra, Olivia! Nagyon szeretlek!
A te Nikód

A levelet a szívemre szorítottam és elsírtam magam. Hogy

hihettem azt egy percig is, hogy képes lenne elárulni! A
bűntudat mardosta a belsőm. Záporoztak a könnyeim, már
nem bírtam tovább. Látni akartam. Érezni. Mikor jön már!
Bementem a házba, ott gyötrődtem tovább. Már minden
lehetséges alternatíva eszembe jutott, vajon miért nem
üzen, vagy érkezik meg. Dmitrij rajta állt bosszút? Meghalt!
Nem, nem! Ha baja esett volna, azt tudnám, érezném…
Gyűlöl engem! Ez már sokkal logikusabb magyarázat
lehetett, hiszen elárultam őt. Cserben hagytam.
Megérdemlem, ha tudomást sem vesz rólam, hiszen nem
hittem neki, nem bíztam a szerelmében. Órákon át a levelét
szorongattam, aztán a kimerültségtől, az aggodalomtól és a
magánytól álomba sírtam magam.
 Arra ébredtem, hogy valami vagy inkább valaki
ránehezedik a testemre. Alig kaptam levegőt. Hason fekve
moccanni sem tudtam a súlyától. A leheletét a bőrömön
éreztem, ahogy lágy csókokkal ébresztett. Először azt
hittem, csak álmodom. A keze végigsiklott a hátamon, majd
a fenekemen. Hangosan szuszogott és nyögött, ahogy
hozzám dörzsölte a meredő férfiasságát. Éreztem, hogy
mennyire fel van pörögve. Türelmetlen, de gyengéd
mozdulattal fordított maga felé, hevesen bontott ki, mint
egy ajándékot. Óvatosan gombolta ki az ingemet, csókokkal
halmozta el a testem. Lefejtette rólam a ruhadarabokat. A
hevessége ellenére, mikor végzett a lemeztelenítésemmel,
finom mozdulatokkal ingerelte a legérzékenyebb pontomat.
– Hát megjöttél – sóhajtottam fel.
– Olivia – rebegte Niko. – Kérlek, ne utasíts el! Szükségem
van rád! – Olyan áhítattal beszélt, hogy az az érzésem volt,
nincs is magánál. Széjjelebb tártam a lábam. Felhördült,
közelebb húzott, az egyik lábam megemelte, így teljesen
kitárulkoztam neki. Ettől elvesztette a fejét, hangos
morgással behajolt a lábam közé. Éreznem sem kellett, már
pusztán a látványtól remegtem. Fürge nyelvével ébresztette
a nőiségem. Nem féltem, mert tudtam jól, hogy tisztában
van vele, milyen érzékeny vagyok odalent. Lágyan
cirógatott, játszadozott a csiklómmal. A szívem egyre
hevesebben zakatolt. A melleim fel-le süllyedtek. Az egész
testem lángolt. Azt hittem, elájulok, olyan jólesett az
érintése. A belsőm reszketett tőle. Ficánkoltam, telhetetlenül
tekergettem magam. Irányítottam a mozdulatait. Forró
nyelve izgatóan simult a bőrömhöz.
Éreztem, ahogy eluralkodik rajtam a kéj, hullámokban
öntötte el a testem. Egyre súlytalanabbnak, könnyedebbnek
éreztem magam, a nyelvemmel kéjesen nyalogattam a
szám szélét, elvesztettem a tér- és az időérzékem. A
gyönyör eljövetele uralkodott a tudatom felett, és Niko ujjai
a csiklómon köröztek egyre gyorsabban. Egyszer-egyszer
belém is mélyedtek.
 – Áááá… – dobáltam magam. – Keményebben! –
utasítottam. Hangosan morogva meg is adta, amire
vágytam. Nem bírtam tovább, a testem megfeszült, a
bensőm remegni kezdett, ahogy elárasztotta minden
porcikámat a gyönyör. Végül párszor megrándult a testem,
majd ahogy lassan elcsitultak a hullámok, felébredtem a
csodás kábulatból. A szívem még sebesen vert, a
lélegzésem csitult. Elöntött az elégedettség.
Arra eszméltem, hogy Niko erős keze megmarkol és
magához ránt, a fejemet maga felé irányította és birtoklóan
megcsókolt. Türelmetlenül a számba tolta a nyelvét, és
közben a kezemet határozottan a férfiasságára tolta,
kényszerített, hogy fonjam át rajta az ujjaimat. Megtettem,
de szándékosan kissé erősebben, jelezve, hogy nem
hódolok be könnyen az akaratának. Ekkor elkapta az
ajkamról a száját, és mélykék szemeit vészjóslóan, de
vágytól sóváran mélyen a tekintetembe fúrta. Kitartóan
álltam a pillantását.
– Ó, Olivia! Érzed, mennyire kívánlak téged? Érzed az
elemi erőt, ami kitörni készül? – áradt belőle az a melegség
és biztonság, ami úgy hiányzott az elmúlt órákban. A
hanyagul bekötött kezére siklott a tekintetem.
– Megsebesültél? – suttogtam. Nem felelt, csak lágyan újra
szájon csókolt. Sejtettem, hogy nem más, önmaga okozta a
sérülést. Elöntött a bűntudat. A hajába túrtam, a nyelveink
őrült kergetőzésbe kezdtek, testünk egymásnak simult. Tele
lett az orrom a parfümje illatával, a tenyerem lazán siklott a
férfiasságán. Elváltak az ajkaink egymástól, a szája a
nyakamra tapadt, nyelve nedves csíkot hagyott a bőrömön.
Kezdtem elveszteni a fejem, halk nyögdécseléssel
jutalmaztam a munkálkodását.
– Végig a szemedbe akarok nézni, Olivia – remegett a
hangja. – Látni akarlak.
Jobban kitárulkoztam előtte.
– Én pedig érezni akarlak. Gyere! – leheltem. Felajzott
tekintettel figyelt egy percig, majd a lábam közé
helyezkedett. Nem tétovázott tovább. Ismertem már a gyors
mozdulatait, az egész személyiségének túlfűtöttségét,
mégis meglepett, amikor vad érzékiséggel felnyársalt.
Felsikkantottam. Óriási volt és hirtelen. Összerándultam.
Hangos morgással és vad lihegéssel fúrta a tekintetét az
enyémbe. Ahogy megkapta, amire vágyott, megállt és
reszketni kezdett. Aggodalmasan pillantottam rá. A keze a
csípőmet markolta, az arcát fürkésztem, ahogy
összeszorított ajkakkal, lehunyt szemmel mozdulatlanul
kiélvezte, hogy birtokolhat. Ha akartam volna, sem tudtam
volna ellenállni ekkora szenvedélynek, ilyen fokú vágynak.
Lenézett rám, a tekintete homályos volt, és enyhén
megnyíló ajkakkal egyenletes tempóban mozogni kezdett
bennem.
– Így akarok meghalni – suttogta. A szeméből sugárzott a
csodálat és a szerelem.
Talán a kétségbeesésének volt betudható, hogy mohón
tapadt rám, türelmetlen kezével szinte gyalulta a testemet.
Mikor ajkai a mellemre tévedtek, és fogával kissé vadabbul
kapta el a bimbómat, felszisszentem a fájdalomtól.
Elhatároztam, pont azt kapja tőlem, amit ő ad nekem, így én
is végigjártam a számmal, nyelvemmel a testén, olykor
fogam közé csippentettem a bőrét, a bimbóját vagy egy-egy
szőrszálat. Élveztem a fájdalmas, de kéjes felszisszenését és
azt a nyers erőt, ami mindennél jobban sugárzott belőle.
Látni akartam a szemében, amikor feszít, ahogy kitölt, a
félelmet, mikor kifelé mozdul belőlem és a megnyugvást,
mikor újra tövig tolja magát belém. Felé billentettem a
csípőm, összepréseltem őt odalent és leejtettem a fejem a
párnára. A gyönyörtől többször is nyilallt az alhasam.
Kéjesen sóhajtottam.
– Niko. Istenem, ez annyira tökéletes! Ne hagyd abba!
Kezével a hajamba túrt és egy mondat szakadt ki belőle:
– Azt hittem, elveszítelek! – A hangja tele volt
kétségbeeséssel és félelemmel.
 Félőrült lettem, azt akartam, hogy tudja, az övé vagyok.
Le-fel mozgattam a csípőm. Megragadta a derekam és
iszonyú hévvel magára rántott. Megrészegítette a látvány,
hogy mennyire kívánom őt. Magamban tartva hanyatt
löktem az ágyon, ezzel átvettem az irányítást.
– Ne tedd ezt velem, Olivia – nyüszített, ahogy egy
elnyújtott ütemes tempóban lovagolni kezdtem rajta.
Időnként összepréseltem odalent, lassan ringattam a
csípőmet, majd kis köröket írtam le vele, közben őt
csókolgattam. Éreztem, ahogy a testem felforrósodik, és
fokozatosan elönt az irányíthatatlan élvezet. A testem
remegni kezdett és tudtam, hogy már nem bírok úrrá lenni
rajta. Mohó tekintetétől én is türelmetlenebbé váltam.
Közeledett a már jól ismert robbanás előtti feszültség. Az
elhomályosuló pillantása és megnyíló ajka árulkodott róla,
hogy ő sem bírja már sokáig. Azt akartam, velem együtt
élvezzen el, így egészen kiengedtem magamból, épp csak a
makkja maradt a hüvelyem szorításában, és egészen
aprókat mozogtam rajta. Tudtam, ettől megőrül.
Felszakadtak belőle az állatias hangok, sóhajok; zihálva,
kiabálva, félőrülten vergődött alattam. Remegett a bensőm,
teljesen magamba engedtem, és az izzó hüvelyem, úgy
tapadt rá, szorította őt, azt hittem, soha nem engedem el.
Megérezte a hüvelyem rándulásait, mozdulatai
megmerevedtek, majd nagyot ordított alattam, akkorákat
élvezett belém, szinte levetett magáról. Az érzés annyira
intenzíven, olyan váratlanul borította be a testemet, hogy
teljesen különváltam a tudatomtól. Önfeledten, hátravetett
fejjel a nevét ordítottam. A forróság végigcikázott rajtam,
egészen az agyamig, majd vissza le, az ölemhez. Felült
hozzám, simogatott és kéjesen nyögdécselt a bőrömbe.
Muszáj volt tovább lovagolnom rajta. El akartam nyújtani a
gyönyört.
Szaggatott légzéssel, összepréselt ajkakkal hosszan
élvezte ki az utolsó pillanatokat is. Az orgazmusom alatt
őrülten szorítottam odalent, és tekergettem rajta a csípőm.
Hatalmasakat nyögött, reszketett. Eltartott egy ideig, mire
csillapodott, és a légzése lelassult. A hátamra fordított,
teljesen belém temetkezett. Az arcát a nyakamba fektette, a
súlya rám nehezedett, de cseppet sem bántam. Szükségem
volt erre, ahogy neki is.
– Szeretlek – suttogtam a fülébe. Felemelte a fejét, mélyen
a szemembe nézett, majd megszólalt.
– Olivia, nekem ez nem megy. Képtelen vagyok tovább
elviselni a falat, amit kettőnk közé emelsz. Megbolondulok,
belepusztulok. – Az elnyomott érzelmek feltörtek belőle,
mint a gejzír.
A nyakamba temetkezett, a lehelete cirógatta a bőröm.
– A bizalmatlanságod megöl, mert állandó
bizonytalanságban tart engem is. Rettegek, Olivia. Most sem
tudom, mit gondolsz.
– Azt, hogy bármi történjék is, szeretlek! – A szemem
elárasztották a könnyek. – Tartozom neked egy
bocsánatkéréssel. Sajnálom, hogy kiborultam és nem hittem
neked.
– Azóta többször volt időm végiggondolni. Nem okollak. Én
is kiborultam volna, ha egy másik férfival talállak a zuhany
alatt. Dmitrij jól időzített bombája volt, ami óramű
pontossággal robbant.
– Akkor is lelkiismeret-furdalásom van.
Felemelte a fejét és lehunyt szemmel, a borostájával
cirógatta a bőröm. Az érzéstől libabőrös lettem.
– Niko – suttogtam a fülébe. – Soha nem lesz férfi, aki úgy
kaphat meg, ahogy te. Mindenem csak a tiéd és az is
marad.
– De csak amikor te akarod – csókolgatta a nyakamat.
– Nem, Niko! Én már az első pillanatban, ahogy
megismertelek, sem tudtam neked ellenállni.
– Mégis, szinte biztos, hogy el foglak veszíteni.
– Az teljesen kizárt – harapdáltam a fülét. A szája az
ajkamra tapadt és finom, lágy csókokat váltottunk. A kezük
szüntelen a másik testén kalandozott, egészen addig, amíg
újra feszíteni nem kezdte a belsőm. Újra érzéki
szeretkezésben forrtunk össze. Mindkettőnknek szüksége
volt a meghitt pillanatokra.
 NIKO

Csőstül jön a baj

„És még az mondják a nőkre, hogy ők a gyengébb nem!

Amelyik a legkisebb krízis esetén összeroppan, és
sírógörcsöt kap! A nyavalyát! Ezt a világot a nők
kormányozzák, és ezt senki se tudja jobban egy szerelmes
férfinál.”
(James Jones)

Őrült hosszú volt az út az erdei házikóig. Alapos tervezést

igényelt a dolog, repülőre nem szállhattam. A reptér tele
volt Dmitrij embereivel. Az egyetlen menekülőút az autó
maradt. Nem voltam oda a tízórás zötykölődésért, de
Oliviáért bármire képes lettem volna. Ám mielőtt útra
keltem volna, beszereztem magam mellé egy potyautast is.
Megtaláltam végre Williamet, akit szintén biztonságba
kellett helyeznem, nem kockáztathattam, hogy a
távollétünkben Igor rátalál. Miután felvettem, együtt keltünk
útra Olivia nyomait követve.
Nem volt túl beszédes a fiú, de annyi egyértelművé vált
számomra, hogy nem az a gyilkos típus.
– Elmondod, hogy történt? – kérdeztem.
– Baleset volt. Én nem akartam megölni – bizonygatta
zaklatottan.
– Ezt biztosra vettem, de mégis mi a fenéért mentél oda?
– estem neki.
– Úgy éreztem, senki nem tesz semmit – sütötte le a
szemét. – Ti sem mondtátok, hogy a nyomába eredtetek –
tett szemrehányást.
 – Na persze, majd pont neked tartozunk elszámolással –
pufogtam magam elé. – Mondd csak, Liam, tudsz vezetni? –
sandítottam felé.
– Kicsit – vonta meg a vállát. – De sajnos nincs még jogsim
– tette hozzá zavartan.
– Az autó nem is azzal megy, hanem üzemanyaggal. A
következő pihenőhelynél cserélünk – tájékoztattam. Némán
tátogott és nem kerülte el a figyelmem, hogy lesápadt az
ijedtségtől. – Túl hosszú az út. Órák óta vezetek. Muszáj
pihennem – magyaráztam, és már ki is tettem az indexet,
hogy lehúzódjak a cserére.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet! – csattant fel. – Nincs más
megoldás? – kapkodta a tekintetét.
– Sajnos a batmobilt nem tudtam idehívni, így neked kell
vezetned! – tréfálkoztam vele. – Ez most létkérdés;
gondolom, te sem szeretnéd, ha elaludnék a volánnál és
felcsavarodnánk egy fára – csatoltam ki magam és futva
megkerültem az autót.
Liam megkövülten ült a helyén. Kitártam az anyósülés
ajtaját, és intettem neki, hogy övé a pálya.
– Félek, hogy kárt teszek benne – nyelt nagyokat.
– Ez nem a csajod, öcsi. Ezen ne aggodalmaskodj.
Akárcsak a csajok, ez is szereti, ha időnként durván bánnak
vele – cukkoltam. – Na, menj már! – löktem meg, hogy
csússzon végre arrébb. Tétovázva, de átült a vezetőülésbe.
A kormányt simogatta. Látszott, hogy életében nem látott
még luxus kategóriájú autót közelről.
Adtam neki pár instrukciót, majd elindultunk.
– Tartsd az irányt, a lábad pedig a gázpedálon. Három óra
múlva ébressz fel – ásítoztam.
Kényelmesen elhelyezkedtem, feljebb igazítottam a
kabátom gallérját és lehunytam a szemem, hogy pihenjek
egy kicsit. Pár perccel később fura érzésem lett. Éreztem,
hogy bőg a motor. Kinyitottam a fél szemem és láttam,
ahogy Liam tanácstalanul kapkod.
 – Ezt nevezed te vezetésnek? Ki tanított téged vezetni? –
pattant ki a szemem.
– Senki – felelte. – A suli után Kevin engedte át néhányszor
a kormányt – komorodott el. – A szüleimnek nincs pénze
arra, hogy kifizessék a jogsit.
– Az addig rendben van, de felmerül a kérdés, tudod-e, mi
a sebességváltó feladata – pislogtam döbbenten.
– A sebességváltás – felelte büszkén.
– Jól látod! – bólogattam elismerően. – Vagyis, hogy a
motor ne tizenkétezres fordulatszámon pörögjön, mint az
elmúlt tíz percben – jegyeztem meg szarkasztikusan. – Úgy
látom, ebből nem lesz alvás – ingattam a fejem. – Oké, Liam,
elég kilométer és idő áll előttünk arra, hogy megtanítsalak
rendesen vezetni.
Legalább nem unatkozunk addig sem – fogtam fel
pozitívan a dolgokat.
Egy órával később egészen bele is jött a dologba. Büszke
voltam rá is, magamra is, hogy tettünk valami hasznosat.
Tulajdonképpen egészen megkedveltem a fiút.
– Mikor múlik már el ez a gyomorgörcs? – kérdezte meg
váratlanul.
– A tiéd vagy az enyém? – kontráztam, mire mindketten
felnevettünk.
Kockázatos volt Liamet, akit alig ismerek, egy olyan
helyen elrejteni, mint a mi kis bunkerünk, de nem volt más
választásom.
Amikor megérkeztünk, Olivia autójának látványa
megnyugvással töltött el. Gyorsan elszállásoltam Liamet,
eligazítottam őt, majd elindultam megkeresni Oliviát.
Képtelen voltam egy percet is tovább várni. Végtelenül
hiányzott már. Ahogy elnéztem őt az ágyon fekve,
elmerengtem, Olivia mennyi mindent tanított meg nekem a
bizalomról, mert a köztünk lévő szoros kapcsolat
folyamatosan tükröt tartott elém. Megmutatta nekem, amit
nélküle soha nem vettem volna észre. Nem is tudtam addig
várni, amíg felébred, éreznem kellett őt. Éreznem, hogy
tudjam, minden rendben van. Szükségem volt arra a mély
élményre, amit csak akkor élhettem át, amikor eggyé
váltunk. Olyan lettem tőle, mint aki berúgott, mert nemcsak
a testem, hanem a lelkem is egyesült vele. Ez számomra
sokkal többről szólt, mint a szimpla kielégülés hajszolásáról.
A lelkem az övé volt, ahogy az övé is az enyém. Olyan
frekvenciákat gerjesztettünk, amelyek gyógyították a
lelkünkön esett sebeket. Az őrült éjszakánkat követően a
kimerültségtől és a biztonságtól, amit Olivia karjában
éreztem, gyorsan elaludtam.
Másnap már magasan járt a nap, amikor kinyújtottam a
kezem, de a szemem nem volt kedvem kinyitni. Oliviát
kerestem a kezemmel, de nem találtam sehol. A hátamra
fordultam és ráérősen, hosszan nyújtóztam, majd hirtelen
kipattant a szemem, kitisztult az elmém, és felugrottam az
ágyban. Jaj, ne! De már késő volt. Olivia hangos sikolya
hasított a levegőbe.
– Basszus! – vetődtem ki az ágyból, és éppen csak a
takarót tekertem magam köré, már szaladtam is le a
lépcsőn. Olivia ott állt, szinte egy szál semmiben, szemben
Liammel, aki halálra rémült arccal összébb húzta magát a
kanapén.
– Én nem akartam semmi rosszat – mentegetőzött a fiú.
– A szívbajt hozta rám – pördült felém Olivia szemrehányó
arckifejezéssel. – Figyelmeztethettél volna – fogta maga
körül szorosan össze az ingemet, amibe belebújt.
– Sajnálom, meg akartam az éjjel említeni, hogy nem
egyedül jöttem, de teljesen kiment a fejemből. Tegnap a te
üzeneted mellett fogadott egy másik is. Tőle jött.
Rettenetesen félt, és nem volt hova mennie, ezért
idehoztam.
– Nem az a gond, csak halálra rémültem, mikor
megláttam. Nem számítottam rá, hogy van itt valaki más is
rajtunk kívül. Felöltözöm, és csinálok valami reggelit – indult
vissza az emeletre.
 Liamre néztem, aki ártatlan arckifejezéssel meresztgette a
szemeit. Mondani akartam neki valamit, de inkább Olivia
után siettem, mert éreztem, hogy a helyzet magyarázatot
követel.
– Hol bujkált eddig? – kérdezte szemrehányás helyett.
– Szerencsétlen teljesen meg van rémülve. Az elmondása
alapján valóban ő végzett Yurikkal. Baleset volt. Nem hagyta
nyugodni, ami Kevinnel történt, így magánakcióba kezdett.
Az első adandó alkalommal számon kérte Yurikot. Persze a
beszélgetés elfajult, Yurik rátámadt, ő pedig csak
védekezett. A dulakodás hevében Yurik szerencsétlenül
esett az üvegasztalra.
– Azt nem sajnálom, hogy az az alak meghalt, csak azt,
hogy Liam belekeveredett. Tudod te, mi történik, ha Igor
rájön, hogy mi rejtegetjük őt?
– Nem lehet baj, hiszen azt sem tudja, hogy Liamnek köze
volt az unokaöccse halálához – tártam szét a kezemet.
– És szerinted ez meddig marad így? Mennyi időbe telik,
amíg valaki nem azonosítja őt?
Na bumm! Ott a pont. Nem volt frappáns válaszom, így
hallgattam.
– Gondoltam – bújt bele a blúzába, majd idegesen babrált
a gombokkal. – Ha Igor azt árulásnak vette, hogy
rátámadtam Dmitrijre, ezért elképzelni sem merem, milyen
büntetésre számíthatunk. Apropó – pördült velem szembe –,
elfelejtettél nekem beszámolni arról, milyen alkut is kötöttél
Igorral.
Elkalandoztak a gondolataim. Gyönyörű volt egy szál
bugyiban és a mély dekoltázsú blúzában. A szőke hajtincsei
rakoncátlanul szanaszét álltak. A smaragdzöld szeme
dühösen csillogott, a testtartása pedig kihívóan hatott.
– Hallod te, amit kérdeztem? – lépett elém.
– Ez csak kettőnkre tartozik. – Átfontam a derekát, és
magamhoz húztam.
– Tévedés – szűkült össze a szeme –, amíg az én
biztonságomra kötsz megkérdőjelezhető egyezségeket,
addig rám is tartozik – bökött a mellkasomra.
– Ne húzd fel magad! – A haját elsöpörtem a válláról és
bele akartam csókolni a nyakába, de nem hagyta.
– Már hogyne húznám – hajolt el tőlem. – Gőzöm sincs
arról, mit ígértél neki cserébe.
– Nem ígértem semmit, inkább csak egy alkut ajánlottam.
Van egy húga, Mira, igen, jól sejted, ez ugyanaz a Mira, aki
Kevint belekeverte a rossz társaságba – tettem hozzá Olivia
kikerekedett szemeit látva. – Meglehetősen zűrös a lány.
Igor bosszúságára felkeltette Dmitrij figyelmét is, aki
elrabolta a lányt és vele tartotta sakkban Igort. Igor
pálfordulásának az oka az utóbbi időben az volt, hogy
megtalálta a húgát, és elrejtette Dmitrij elől. Én rájöttem,
hová, és csak közöltem vele, tudom a titkát. Mira nincs
veszélyben, amíg én hallgatok. Rád pedig eggyel több szem
figyel. Szerintem ez elég korrekt egyezség.
– Jézusom! – fintorogva csóválta a fejét. – De akkor miért
van még Dmitrij mellett?
– Erre egyetlen nyomós magyarázat létezik. A pénz.
Igornak esze ágában sincs mindennek hátat fordítani. Ha az
ő szemével nézed a dolgokat, amit felépítettek, őt illeti.
Csak az alkalomra vár, hogy Dmitrijt kipenderítse a
székéből. Ha érdekel a véleményem, nem áll messze a
céljától. Dmitrij Igor tanácsai nélkül rengeteget hibázik.
– Azért az egy kicsit bánt, hogy mindezt mögöttem
csináltad – húzta el a száját Olivia.
– Én úgy fogalmaznék, hogy érted tettem. Biztos akarok
lenni benne, ha én el is bukom, te kijutsz.
– És szerinted, ha történik veled valami, számít ez? –
villogtatta a csodaszép szemeit. – Komolyan elhiszed, hogy
Igor betartja a neked tett ígéretét? Kétlem – újra
megpróbálkozott a szabadulással, de lefogtam és a
szemébe néztem.
– Olivia, ha a te biztonságodról van szó, én bármit
megteszek. Ha kell, kockáztatok, ha kell, lepaktálok magával
az ördöggel is, ha az az ár, eladom a lelkem. Nem
mérlegelek. Ha a bukásom esetére egy hajszálnyi esély is
van arra, hogy Igor kijuttat téged, akkor kijátszom a
kártyám – a kezem a derekáról a blúza alá siklott.
– Ne csináld! Liam odalent van – vergődött a karomban. –
Nem fogok veled szexelni, még meghall minket.
– Én ezzel a helyedben már nem foglalkoznék. Az éjszaka
olyan hangosan ordítottad a nevem, hogy szerintem az
erdőben élő állatok is elmenekültek – kuncogtam a bőrébe.
Megmerevedett a kezem közt. Az arca elvörösödött az
emlékre.
– Hogy tehetted ezt velem? – csapott a vállamra.
– Nekem úgy tűnt, élvezed – kacagtam a reakcióján.
– Szólnod kellett volna. Mit gondol most rólam? – suttogta.
– Bele sem merek gondolni, mit gondol. Azt tudom, én mit
gondolnék a helyében – somolyogtam.
– Disznó! Erről jut eszembe – kászálódott ki mégis. Elővett
egy papírt és meglengette előttem. – Ez meg mi a fene?
Elvettem tőle és beleolvastam. Döbbenten kaptam rá a
tekintetem.
– Ez hogy került hozzád? – ámultam el a búcsúlevelem
szorongatva.
– A széfben találtam, ahol a bizonyítékokat gyűjtjük –
fonta karba a kezét.
A széfben? Mi a csodát keresett ő ott?
– Miért jártál te ott? – kellemetlen érzések ébredtek
bennem.
– Nem ez a lényeg. Te búcsúlevelet írtál nekem – akadt ki.
– Azt gondolom, nem vetheted a szememre, te is csináltál
már ilyet – hárítottam. – De te miért mentél a széfhez? –
erősködtem.
– Ki akartam csinálni azt a kurvát – szűrte ki a fogai közt.
– Hogyan? Mit tettél? – rémültem meg.
– Elvittem a kompromittáló képeket róla Dmitrijnek – vonta
meg a vállát. – Ez a történtek után a legkevesebb, amit
megérdemelt.
 – Megkergültél? – szaladtam a telefonért. – Dmitrij meg
fogja ölni. Olivia arcán nem láttam megbánást.
Gyorsan hívtam Igort, aki beszámolt róla, hogy már
elkéstem a figyelmeztetéssel. Az éjszaka ismét takarítania
kellett volna Dmitrij után, de nem tette. Az áldozat pedig
nem más volt, mint Sonya. A francba!
 OLIVIA

Egyre sötétebb

„A legjobban arra vágyunk, hogy tartozzunk valakihez.

Vannak, akik első látásra egymásba szeretnek, azonnal
érzik, a sors egymásnak rendelte őket. Nagyszerű érzés
lehet, mint egy tündérmesében. Boldogan élnek, míg meg
nem halnak. De azért általában nem ilyen egyszerű.
Legtöbbünk számára ez kevésbé romantikus. Tele van
bonyodalmakkal, problémákkal, lekésett pillanatokkal és
elszalasztott lehetőségekkel. Nem azt mondjuk, amit
kellene, és nem is akkor.”
(Sejtcserés támadás című film)

Késő délelőtt volt, még lustálkodtunk kicsit az ágyban,

mielőtt elkezdtük volna a napot. Nem kellett sietnünk
sehová. A körülményekre tekintettel ráértünk. A királykék
szatén ágynemű kellemes hűvösséggel simult a meztelen
testünkre, teljes részletességgel megmutatva a legapróbb
domborulatokat, íveket, hajlatokat. A karommal takartam a
szememet, hogy ne zavarjon az ablakon bekukucskáló
napsugár. A hifiből halkan szólt a zene, amiből arra
következtettem, habár Niko itt szuszogott mellettem, ő már
fent volt. Az arcát fürkésztem, és ellazulva azon kaptam
magam, hogy a gondolataim a tegnap éjszakai erotikus
élményeimhez kalandoznak vissza. Csukott pilláim alatt
mintha újra pergett volna az egész, mint egy film.
– Szeretlek – suttogta. Széles mosollyal az arcomon
nyitottam ki a szemem, és hozzábújtam.
– Én is szeretlek téged – nyomtam egy érzéki csókot a
szájára.
 Ő továbbra is lehunyt szemmel feküdt, és magabiztos
vigyor terült szét az arcán. Szorosabban fonta körém a
karját. Kinyitotta a szemét, fölém magasodott, a hajammal
játszadozott.
– Uramisten, Olivia! Minden erőmet elszívod! Mióta
beadtad a derekad, megállás nélkül szexelünk, de
megunhatatlan vagy – csókolgatott, mire felkuncogtam. –
Nem találom a magyarázatot, mi különleges van bennem,
hogy minden nehézség dacára még itt vagy velem – fűzte
hozzá.
– Az elbűvölő mosolyod lehet az oka, vagy az
arcátlanságod, érzékiséged, vagy a végzetesen
szarkasztikus humorod – piszkáltam az orrommal.
– Tudtam én, hogy ellenállhatatlan vagyok – vigyorgott
önfeledten.
– Kérdezhetek tőled valami? – simogattam az arcát,
ezúttal komoly arckifejezéssel.
– Ha így kérdezed, nem biztos, hogy akarok rá felelni –
komorodott el.
– Dmitrijről, Sonyáról és rólad – álltam elő a bennem
kavargó kételyekkel.
– Ajaj! – gördült le rólam és nekem háttal ült fel az ágy
szélén.
– Egyszer muszáj lesz beszélned róla. Nem lehetne az
most? Kérlek – ültem fel én is.
– Működött a testvérek közötti íratlan szabály – szólalt
meg alig hallhatóan. – Minden, ami az enyém, az az övé is –
suttogta.
– És ez vonatkozott Sonyára is – mondtam ki helyette.
– Úgy tűnik – felállt és felvette a nadrágját.
– Ha én benne lettem volna, akkor engem is átengedtél
volna?
Felém fordult és szörnyülködve nézett rám.
– Sonyát sem engedtem át. Ő kefélt a hátam mögött
Dmitrijjel, és onnantól kezdve nekem ő mint nő megszűnt
létezni. És a bátyám is. Az, hogy gyerekként osztoztunk egy
tábla csokin, nem ugyanez a kategória – szuszogta
keserűen, és láttam, hogy még mindig fáj az emléke. De
már bíztam benne annyira, hogy tudtam, nem Sonya
szerelmét siratja, hanem az árulás tényét.
– Gyere ide! – emeltem meg a takarót, hogy
megvigasztaljam. Gondolkodás nélkül visszamászott és
hozzám bújt. A mellkasomra fektette a fejét. A haját
cirógattam. – Sajnálom, hogy meghalt, de magának kereste
a bajt – fúrtam az orrom a hajába. – A gyűlöleted Dmitrij
iránt nagy erőt ad ugyan, de ha nem uralod, elpusztít téged,
ahogy engem is.
– Tudom, és rájöttem még valamire – suttogta
mozdulatlanul. – Mára már tudom, nem az a lényeg, hogy
valaki egész életében emberséges volt-e, hanem az, hogy
fejlődik-e ezen a téren. Hogy az élete végére erkölcsösebb
lesz-e, mint amilyen korábban volt, és megvan-e az őszinte
törekvése arra, hogy ne essen vissza. Isten az atyám, Olivia,
én nagyon igyekszem.
– Niko – csókoltam a hajába. – Tudom. Valamit viszont
akkor sem értek – szólaltam meg rövid szünet után. – Nem
áll össze a kép.
– Mit szeretnél tudni? – sóhajtott.
– Mielőtt rátok találtam, napok óta furcsán viselkedtél.
Később azt gondoltam, ezzel palástolod a bűntudatod, hogy
a hátam mögött lefeküdtél vele. Már tudom, hogy nem így
van – fűztem hozzá sebesen –, de akkor mi történt?
– Emlékszel az éjszakára, amikor el kellett mennem –
sandított rám.
– Hogyne emlékeznék, onnantól nem voltál önmagad.
– Dmitrij megerőszakolt és megölt egy fiatal nőt, és
nekem kellett eltakarítanom a hulláját. Az a lány annyira
hasonlított rád, ezért kiborultam és majdnem megfojtottam
Dmitrijt. Elszabadult bennem valami és képtelen voltam
megfékezni. Ha az emberei nem szednek le róla… – tartott
rövid szünetet. – Alig bírtam elengedni a nyakát.
Megrémültem magamtól.
 – Dühös voltál. Ez teljesen érthető – helyeseltem.
– Dmitrij többnyire így öli meg az áldozatait – fűzte hozzá,
hogy megértsem.
– Ó! – fogtam fel a félelmeit.
– Ó? Ennyi? – emelte fel a fejét és a tekintetem kereste. –
Amikor Sonya csőbe húzott, és te meg sem hallgattál,
Sonyát is a nyakánál fogva kaptam el – húzta össze a
szemöldökét utálkozva.
– Te attól félsz, hogy hatalma van feletted? Hát jó, ha
tőlem tudod, ez nem igaz – ingattam a fejem.
– Nem? – pillantott rám kérdésekkel teli tekintettel.
– Nem. Senkinek sincs hatalma a másik felett. A hatalmat
mi adjuk. Csakhogy te többet képzelsz Dmitrijről, mint ami
valójában. Olyan tulajdonságokkal ruházod fel, amilyenekkel
sosem rendelkezett.
– Mire gondolsz? – döbbenten pislogott.
– Hogy erősebb nálad, hogy sérthetetlen. Látnod kellett
volna, milyen arcot vágott, amikor megfenyegettem, hogy
felrobbantom az egész féltve dédelgetett bűnbarlangját.
– Hogy mit csináltál? – húzódott feljebb.
– Nem az a lényeg, hanem az, ahogy viselkedett. Félt. Ő
sem golyóálló. Gyengébb nálad, mert nincs gerince – rándult
meg az undortól az arcom. Niko meglepetten nézett, majd
visszaejtette a fejét a mellkasomra.
– Remélem, ha rólam beszélsz, sosem látom majd ezt az
arckifejezést. Olivia?
Majd egy rövid szünet után megszólalt.
– Félek, hogy téged is bántani fog – bukott ki belőle. A
szaténanyag összegyűrődött a markában.
– Én pedig attól félek, hogy neked bajod esik.
Egy jó ideig egyikünk sem szólalt meg. Hosszan
elmerengtem rajta, milyen jó érzés bujkálni a világ elől.
– Hányadika van? – torpantam meg a következő
mozdulatban.
– Kit érdekel az most? – simult hozzám.
 – Mondjuk, engem. Napok óta bezárkóztunk ide –
nyújtózkodtam a telefon után. Rápillantottam a kijelzőre,
majd felordítottam.
– Huszonkettő? Az nem lehet – olyan lendülettel vetődtem
ki az ágyból, hogy szegény Niko kis híján leesett. – Hogy
bambulhattam el ennyire?
Pánikba estem, zaklatottan a hajamba túrtam, fel s alá
kezdtem rohangálni. Számolgattam, hogy rájöjjek, mekkora
a baj.
– Livi! – kászálódott ki Niko is. – Beavatnál engem is?
Mikor rájöttem, hogy tényleg baj van, a számra
szorítottam a kezem, és lerogytam az ágy végére.
– Olivia, megijesztesz! Mi a fene történt? – guggolt le
elém.
– Késik… – hebegtem. – Nem jött meg – nyüszítve dobtam
magam hátra az ágyon. Nem akartam látni a dühöt és a
megvetést a szemében. Biztosra vettem, hogy engem
hibáztat majd. A szememre szorítottam a kezem. Hogy a
fenébe történhetett ez? És miért pont most? Halkan elsírtam
magam a tehetetlenségtől. Niko súlyától megmozdult
alattam az ágy. Fölém mászott és a hajamba túrt.
– Most azt akarod mondani, hogy lehet, hogy kisbabánk
lesz? – leemeltem a kezem a szemem elől és döbbenten
láttam, ahogy Niko csillogó szemekkel mosolyog. Nagyot
nyeltem, alig bírtam megszólalni.
– Késik – ennyit tudtam kipréselni magamból. – És nem
keveset – tettem hozzá.
Niko áhítattal fordult a hasam felé, majd lágyan
megérintette. Láttam az izgatottságot a szemében.
– Ne éld bele magad, mert egyáltalán nem biztos, hogy
terhes vagyok – kerekedett felül bennem a józanság.
Kigurultam alóla és felálltam. – Ma bemegyek a városba és
veszek egy tesztet – rohantam a fürdőszobába és magamra
zártam az ajtót.
Egy kisbaba. Óriási áldás, ugyanakkor felelősség A mi
helyzetünkben viszont végzetes felelőtlenség vállalni egy
gyereket. Annyira szeretnék Nikétől egy kisbabát – halk
zokogásban roskadtam a földre. A józanabbik énem viszont
tudta, hogy ez teljességgel lehetetlen. De hát hogyan?
Rendesen szedtem a gyógyszert. Érteni akartam, így
számolgatni kezdtem. A francba! Biztos az a pár napos vírus
az oka. Napokon keresztül minden kijött belőlem. Nem
lehetek ilyen szerencsétlen.
Percekkel később lehiggadtam, elhatároztam, hogy nem
rezelhetek be, amíg semmi sem biztos. Lezuhanyoztam és
erőt véve magamon léptem ki a fürdőből. Niko az ágyon ült,
de mikor megjelentem, falpattant. Felém közelített, én pedig
meg akartam nyugtatni.
– Lehet, hogy elszámoltam – vontam meg a vállam. –
Rendesen szedem a gyógyszert, így ez nem fordulhat elő.
– De ha így is lenne, sem történne nagy baj. Én örülnék
neki. Komolyan! – Boldogság suhant az arcán.
– Ne ringasd magad hiú reményekbe. Te is tudod és én is,
ha ez igaz, az katasztrófa – igyekeztem olyan közönyösnek
mutatkozni, amilyennek csak tudtam.
– Livi – lépett felém. – Megoldjuk. Találunk rá megoldást. –
Megnyílt a szám a csodálkozástól, mert leolvastam az
arcáról, hogy ő gondolatban már a gyerekszobát rendezgeti.
– Légy szíves! Ne csináld ezt! Ne éld bele magad!
Lehervadt az arcáról a boldog mosoly.
– Elmegyek tesztet venni – kaptam fel a táskám és rá sem
néztem, ahogy kirohantam az ajtón.
Egy órával később, mikor visszatértem, Niko nem volt
sehol. Azonnal nekiestem megcsinálni a tesztet. Remegő
kézzel alig bírtam kibontani a csomagolásból. Halkan
elmormoltam egy imát, majd idegesen tördeltem a kezem
az eredményre várva. Akkor eszembe jutott, hogy
mostanában milyen fáradékony és kimerült voltam. Na és
ingerlékeny. Ezért is aludtam annyit. Lehet, hogy ezért
émelygek mindig az étterem mellett elhaladva? Beugrott,
hogy Niko pár napja jegyezte meg, hogy kikerekedtek a
melleim. Megemeltem a pólóm és magam is szemügyre
vettem őket. Basszus, hiszen majd kiesnek a melltartóból,
úgy meg vannak duzzadva. Lerogytam a kanapéra, a
hajamba túrtam, és már kétségem sem volt a teszt
eredményéről. Ekkor hallottam, hogy nyílik odalent az ajtó.
Biztosra vettem, hogy Niko az.
– Szia! – lépett felém és egy gyönyörű orchideát tartott a
kezében. Ó, hogy utálom őt, mindig tudja, hogyan
tompítson! – Jobban vagy már? – érdeklődött. Az arcom a
kezembe temettem. – Ezt neked hoztam.
Manipulátor.
– Nos, mit mond a teszt? – téblábolt körülöttem.
Felemeltem a fejem, megfogtam a tesztet, megnéztem,
bár ez a mozdulat a tények ismeretében oly felesleges volt.
Színpadiasan kifújtam a levegőt, majd megkönnyebbülést
tettetve közöltem vele a nagy hírt:
– Negatív.
– Micsoda? Biztos ez? – Ennél jobban meg sem lepődhetett
volna. Megtörtén zuhant mellém a kanapéra.
– Biztos csak késik. Vaklárma volt.
Nem mondhatom el neki az igazságot. Végzetes lenne. Így
is elég sebezhető. Nem tehetem ki ekkora veszélynek.
Gondolkodnom kell.
Fürkésző tekintetemmel figyeltem őt. Úgy ült ott
letaglózva, mint a gyerek, akivel most közölték, hogy a
Mikulás nem is létezik. Elérzékenyültem tőle. Teljesen
magába roskadt.
– A teszt tévedhet – kapta fel a fejét. – Elmegyünk egy
orvoshoz.
– Hogy mit csinálunk? – ámultam el.
– Nem kell orvosnak lennem hozzá, hogy tudjam, valami
nem stimmel. Pár nappal ezelőtt reggel rosszul voltál.
Emlékszel? A tested is formálódik. A melleid majd
szétcsattannak. És annyit alszol mostanában, hogy egy
medve is megirigyelné.
– Fáradt vagyok – vágtam vissza.
 – És már meg ne sértődj, de kissé ingerlékeny is vagy –
vetette a szememre.
– Mert fáradt vagyok – emeltem fel a hangom.
– Nem a fáradtságtól növesztettél nehézbombázókat –
legeltette a szemét a mellemen.
– Bunkó vagy! – fontam karba a kezem a mellem előtt.
– Ne szégyelld őket! Kívánatosak – féloldalas mosoly jelent
meg az arcán. – De ez inkább a terhesség jele, mint a
fáradtságé – világosított fel. A teszt dobozát tanulmányozta.
A szívem majd kiugrott a helyéről.
– Ki vagy te, dr. Volkov, aki ránézésre megállapítja a
terhességet? A teszt nem hazudik – emeltem meg a
hangom.
– Fogadjunk, a legolcsóbb vackot vetted meg –
bosszankodott. – Veszünk egy másikat – dobta az asztalra a
dobozt, majd felém közelített. Úgy kapaszkodott a kezem az
eredménybe, mintha az életem múlna rajta. Niko odajött
hozzám és átkarolt. A hátam simogatta, hogy
megnyugtasson.
– Lélegezz mélyeket! Nincs semmi baj! – vigasztalt. A
mellkasának dőltem és megadóan sóhajtottam párat. Ekkor
váratlanul kikapta a tesztet a kezemből. Elfordult vele, én
pedig felkiáltottam:
– Add vissza! – próbáltam elérni, de gyorsabb volt nálam.
Hiába hadonásztam, elkéstem. Összeszűkült szemmel újra
rám nézett és haragot láttam a tekintetében.
– Te át akartál verni engem – emelte fel a tesztet. – Ez
pozitív. Annyira tudtam, mert az arcodra volt írva minden,
de nem akartam elhinni, hogy képes lennél egy ilyen fontos
dologban hazudni nekem.
Az állkapcsa megfeszült, a mellkasa a szokottnál
hevesebben emelkedett és süllyedt. Nem volt erőm a
szemébe nézni.
– A te érdekedben. Te is jól tudod, hogy nem tarthatjuk
meg – mondtam könnybe lábadt szemmel.
 – És mit akartál csinálni? Elvetetni a tudtomon kívül? –
esett nekem. Összehúztam magam, olyan hangosan üvöltött
velem.
– Nem tudom – sikoltottam fel én is. – Időt akartam nyerni.
Gondolkodnom kell!
Gyűlöltem, hogy ennyire belém lát.
– Rosszul hazudsz, Olivia. Neked már kész forgatókönyved
van. Állítom, már orvost is találtál az abortuszhoz.
– Ne légy igazságtalan! – támadtam én is.
– Én igazságtalan? Csak nézz magadba! – zaklatottan
forgolódott és a hajába túrt. – Jézusom! Ezt nem hiszem el! –
pillantott újra a tesztre. – Hogy voltál képes becsapni
engem?
– Mégis mi a jó fenét vártál tőlem? Hogy a nyakadba
vetem magam a boldogságtól? – reszkettem az idegtől.
– Mondjuk. Bár az is megtette volna, ha nem versz át –
olyan megvetéssel mért végig, hogy levegőt sem kaptam.
Elindult az ajtó irányába. Elfogott a félelem.
– Én csak téged akartalak megóvni – hebegtem. Felém
pördült, majd tőle még nem tapasztalt dühvel kiabálni
kezdett.
– Hogyan? Úgy, hogy hülyét csinálsz belőlem? Csak akkor
készülhetek fel minden eshetőségre, ha tisztában vagyok a
tényekkel. Te szemrebbenés nélkül belehazudtál a
szemembe, pedig megfogadtad, hogy nem teszed. Elárultál!
Árulás? Ó, hogy én hányszor éltem át ezt az érzést az
elmúlt hónapokban!
– Ne túlozz! – léptem felé engesztelően, de elfordult
tőlem. Gombóc lett a torkomban.
– Szóval túlzok. Kíváncsi lennék, te mit szólnál ellenkező
esetben – morgott maga elé. Tényleg haragszik rám.
Nem jött ki hang a torkomon. Igaza van. De pánikba
estem. Erre nem voltam felkészülve. Mire megszólalhattam
volna, csapódott mögötte a bejárati ajtó. Ordítani szerettem
volna az elkeseredéstől és a bennem tomboló dühtől.
Miután távozott, órákig bőgtem az ágyon. Tudtam, hogy
elcsesztem. Nagyon elcsesztem. Joggal dühös rám.
Az fájt a legjobban, hogy késő estig elő sem került. Csak
Liam téblábolt körülöttem szüntelen. Készített nekem egy
teát és átnyújtotta. Nyilván minden szót hallott. A könnyeim
törölgettem. Már nagyon aggódtam, így ráírtam Nikóra:
Félek, de nem magam miatt. Téged féltelek.
Nem akarok én lenni, aki a veszted okozza.

Hosszú ideig nem érkezett válasz. Reszkető kezekkel

félpercenként ellenőriztem a telefonom.
– Hamarosan itt lesz – szólalt meg Liam.
– Haragszik rám és minden oka meg is van rá – sütöttem
le a szemem.
– De szeret téged és ezen ez a vita sem változtat – közölte
magabiztosan. Hosszan rajtam felejtette a szemét. Kezdtem
tőle zavarba jönni. – Kevin boldog lenne, ha tudná, hogy
végre megtaláltad az igazit – szólalt meg újra. Ráemeltem a
tekintetem, de képtelen voltam megszólalni. Kevin. – Ha
szóba kerültél, mindig csodálattal beszélt rólad. Szeretett és
aggódott érted – suttogta.
– Aggódott? Miért? – ámultam el.
– Mert soha nem látott őszinte boldogságot az arcodon.
Félt, hogy nem lesz bátorságod áttörni a falakat, amiket
felhúztál. Nem lesz erőd kapaszkodni a boldogságba, és
hagyod magad mellett elmenni.
Niko. Nekem ő a boldogság. Hangos zokogásban törtem ki.
Hagytam elmenni. Láttam Liamen, hogy megdermedt a
mozdulatában.
– Ne haragudj! – hebegte. A fejem ráztam és újabb
üzenetet írtam Nikónak:
Annyira sajnálom! Sajnálom! Sajnálom! Tényleg!
Akarom ezt a kisbabát, ahogy téged is. Akarlak téged! Minden apró
darabkát akarok, ami te vagy!
Belehalok, ha elveszítelek!
 Közben szaporán potyogtak a könnyeim. Ismét velőt rázó
zokogásban törtem ki. Féltem, hogy átléptem azt a bizonyos
határt. Ekkor meghallottam, hogy nyílik az ajtó. Felugrottam
és odaszaladtam, de nem mertem a nyakába vetni magam.
Belépett, rám nézett és egy nagyot sóhajtott.
– Én is szeretlek, és vedd tudomásul, nem vagyok
hajlandó lemondani semmiről, amit az élet nyújt. Ez a
gyerek ajándék. Eszedbe sem lett volna szabad jutnia, hogy
elveteted – tett szemrehányást. Minden ideg megfeszült a
testemben.
Hosszan fújt maga elé. Közelebb léptem, de még mindig
nem mertem megérinteni, pedig úgy vágytam rá. Könnyes
szemeim égtek a sírástól.
– Mire vársz még? – biccentett a fejével. – Na, gyere már
ide! – tárta szét a karját. Nyüszítve temetkeztem az
ölelésébe. A hátán markoltam az ingét, a mellkasába fúrtam
az arcom. Megkönnyebbülten zokogtam bele a ruhájába. –
Ha így folytatod, nem a személyiségzavar miatt kötök ki a
diliházban – simogatta a hajam, miközben átölelve ringatott.
Nem tudtam megszólalni, csak hüppögtem. A tekintetét
kerestem. Látnom kellett, hogy tényleg nem haragszik rám.
A szeméből csak gyengédséget olvastam ki.
– Mindig azt hiszem, hogy te vagy az okosabb kettőnk
közül, de ilyenkor mindig rájövök, egyformán hülyék
vagyunk – csókolt a homlokomra. Felkapott az ölébe, és
felvitt az emeletre. Minden tagom reszketett. Leültetett az
ágy végére. Nem akartam elengedni. Éreznem kellett őt, a
szívverését, a lélegzetét… Letérdelt elém, így jobb híján a
két kezem közé fogtam az arcát. Egy ideig szótlanul
kapaszkodtunk egymás tekintetébe.
– Ne haragudj! – suttogtam. Kerestem a hangom, de nem
igazán találtam. Akkor láttam meg, hogy van nála egy
reklámszatyor, belenyúlt és kiemelt belőle egy plüssállatot
és az ölembe helyezte. Meglepetten újra a kék szemébe
néztem.
 – Iszonyú dühös voltam rád – forgatta a szemét. – Ezért
bementem a városba. Nem találtam a helyem. Aztán
elrohantam egy bababolt kirakata előtt, és gyökeret vert a
lábam. Bementem, és órákig nézelődtem. Megfigyeltem a
párokat, akik boldogan válogatták a különböző holmikat.
Összeszorult tőle a szívem, Livi. Rádöbbentem, hogy a
rengeteg szerepem közül erre vágyom a legjobban.
Szeretnék apa lenni. – Lehunyta a szemét és kicsordult egy
könnycsepp a szeme sarkából. Az ujjammal töröltem le. –
Nekem sosem volt jövőm, csak jelenem. Te adtál nekem
esélyt és reményt. Lehet, hogy a múltam miatt nem
érdemlem meg, mégis azt kérem tőled, hogy ne vedd el ezt
tőlem! – suttogta alig hallhatóan, majd a fejét az ölembe
hajtotta.
– Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy a jövő nem
fontos, mert a jelenben kell élnünk. Itt kell boldognak
lennünk. Csak a most számít – idéztem fel egy hajdani
vitánkat.
– Azóta, neked hála, már kicsit másképp látom a világot.
Most is azt mondom, hogy meg kell élnünk a pillanatot, de
már nem akarok lemondani a holnapról sem. Látni akarom,
ahogy felnő a gyerekünk – siklott a tekintete a hasamra.
– Niko – szántottam a hajába. – Félek. Dmitrij veszélyes.
Kiszámíthatatlan. Egy pszichopata. Élvezi az erőszakot, és
nem számít, ki az áldozata. Minden egyes nap egyben van a
gyomrom, hogy vajon visszajössz-e hozzám – újra a sírás
kerülgetett.
– Tudom – emelte rám a kék szemét, ami tele volt kínnal. –
Habár mérges voltam rád, a boltban meghitten vásárolgató
párok látványa rádöbbentett, mi az, amit nem kapsz meg
tőlem, ami nélkül nem lehet családot alapítani.
– Niko – vágtam a szavába. – Én így szeretlek téged,
ahogy vagy! – szántottam a hajába.
– Én is szeretlek téged, Olivia, de néha ez nem elég –
szomorodott el.
 – De igen! Elég – hajoltam le és némítottam el egy
csókkal. A homlokát a homlokomnak támasztotta lehunyt
szemekkel. A kezéért nyúltam, és a hasamra csúsztattam.
– Már nemcsak miattam kell, hogy hazagyere, hanem
miatta is. Nem kérek mást, csak hogy légy óvatos. Vigyázz
magadra! Szükségünk van rád!
– Kiszállunk, Olivia! Még mielőtt rájön, hogy kisbabánk
lesz, lezárjuk! – jelentette ki.
– Hogyan? – rémültem meg, hogy valami őrültséget csinál.
– Még nem tudom, de mire megszületik, már nem kell
Dmitrij miatt aggódnod, megígérem neked!
Nem kell aggódnom? Ez a kijelentése aggasztott csak
igazán. Egyes számot használt.
– Majd elfelejtettem – nyúlt újra a szatyorba. – Ezt neked
hoztam – emelt ki egy melltartót. – Nagyobb méret, mint
amit most viselsz. Nem akarom, hogy kényelmetlenül
összepréseld őket. – Előrehajolt és a vékony ruha anyagán
keresztül megcsókolta a mellemet. A figyelmessége teljesen
meghatott. Kikészültem tőle. Árulónak éreztem magam.
A kezemben simogattam a puha plüssmackót.
– Félreértés ne essék, ez nem a tiéd. Az övé – bökött a
hasam felé. Féloldalas mosolyától elolvadtam.
– Amíg birtokba nem veszi, én vigyázok rá – öleltem
magamhoz.
– Ígérd meg nekem, hogy nem csinálsz többet ilyet. Nem
lehet rés a pajzsunkon, Olivia. Óvatosnak kell lennünk és
éppen ezért nem hozhatunk döntéseket egymás nélkül. Az
egymásba vetett bizalmunk az, ami a felszínen tart minket.
Enélkül elvesztünk.
– Itt nem csak Dmitrijről van szó. Féltem, hogy képtelen
lennél egy kötelességtudatos párkapcsolatra, túl hosszú
ideig voltál egyedül, és nem tudnál alkalmazkodni az új
helyzethez. Nem akartalak kényszeríteni. Nem akartam
ilyen kötelet vetni a nyakadba – vallottam színt én is.
– Hogy én nem tudnék alkalmazkodni? Hiszen
világéletemben mást sem csináltam, csak szerepeket
játszottam.
– Én viszont nem akarom, hogy szerepet játssz! Én azt
szeretném, ha önmagad lehetnél – szöktek könnyek a
szemembe. – De lássuk be, amíg Dmitrij börtönében
vergődünk, erre esélyünk sincs.
– Akkor most mi lesz? Még mindig az abortuszon agyalsz?
– Nem! Eszemben sincs! Szeretlek! Annyira kevés esélye
van, hogy mi együtt, boldogan éljük le az életünket.
Mindenképpen akarok egy darabot belőled.
– De nem fogsz elveszíteni. Érted? – fúrta a tekintetét az
enyémbe. – Nem fogom hagyni! Soha!
 NIKO

Végelszámoltatás

„Az ember, ha szeret, gondolkodás nélkül öl, amiért meg

kell fizetni végül.”

Úgy éreztem, azzal, hogy elvették a normális élethez a

lehetőségem, a lelkemtől is megfosztottak. Az utóbbi időben
nyomasztó érzés telepedett rám. Most pedig, hogy kiderült,
Olivia babát vár, egyre nehezebbé vált ez a teher. Le kellett
vetnem magamról a láncokat. Muszáj volt kiutat találnom
ebből a kelepcéből, de sürgősen. Lázasan tervet
kovácsoltam, hogyan tudnám ezt a leghamarabb rövidre
zárni. Kapóra jött Kurt türelmetlensége is, így az
összegyűjtött adatokat eljuttattam neki, de hiányzott még
egy apróság. Jó lett volna tudni, hová rejtette Igor Dmitrij
áldozatait. Nem szerettem volna, ha minden egy
banánhéjon csúszik el, és Dmitrij megússza, így
mindenképpen terhelő bizonyítékot kellett adnom ellene. Az
egyetlen emberhez fordultam, aki a segítségemre lehetett
ebben. Óriási kockázatot vállaltam, de már nem volt
türelmem taktikai játékokat űzni. Támadásba lendültem.
– Beszélnünk kell! – hívtam fel Igort. – Ott van veled
Dmitrij? – vágtam a közepébe.
– Nincs. Kellene? – éreztem a meghökkenést a hangjában.
– Nem. Veled akarok beszélni.
– Hol a pokolban vagytok? Dmitrij égre-földre keres
benneteket, minden követ megmozgat, hogy megtaláljon.
– Azok után, ami történt, elbújtunk. Te is ezt tanácsoltad.
De most azért kerestelek, mert figyelmeztetni akartalak
téged, Dmitrij téged is átver. Találtam ezt-azt az
elszámolásokban.
– Nem mondasz ezzel újat, már jó ideje gyanakszom – a
hangsúlya közönyös volt.
– Küldtem neked pár aktát. Fusd át! – pötyögtem a
laptopomon.
– Miért csinálod ezt? Miért most? Miért engem próbálsz
ellene hangolni? – bizonytalanodott el Igor.
– Mert egérutat adtál, és Oliviának is segítettél – akartam
hihető magyarázatot nyújtani.
– Az az egyezségünk része volt.
– Igen, de nem lettél volna köteles tartani a szavad. Hálás
vagyok.
Hosszú hallgatás következett.
– Itt vagy még? – suttogtam.
– Hogy lehet két ember ennyire egyforma és mégis
ennyire más? Veled kellett volna üzletelnem – suttogta
inkább magának, mint nekem.
– Mindenki követ el hibákat – sóhajtottam fel.
– Már tudom, mi volt az oka, már akkoriban is idegesített
az okoskodásod – horkant fel. – A hülye humorod idegesített.
– Dmitrij beteges mániája talán jobb? – vágtam vissza.
– Mindkettőtöktől szeretnék végre megszabadulni –
vallotta be.
– Tedd azt! – helyeseltem.
– Mégis hogyan?
– Az e-mailben nemcsak bizonyítékok vannak, hanem
jelszók, helyek és időpontok. Markold fel, amit lehet és lépj
olajra.
– Hogy mi? – ámult el.
– Szaglászik az FBI. Hamarosan lecsapnak Dmitrijre –
dobtam neki mentőövet.
– És ehhez, feltételezem, neked semmi közöd – mordult fel
ingerülten.
– Én sosem kezdek azokkal, akik egyszer már hátba
döftek. A megfigyelésem alatt vettem észre, hogy
beszivárogtak.
– Ha erről Dmitrijnek nem beszéltél, akkor nekem miért? –
gyanakodott.
– Mert kérnék egy apró szívességet cserébe.
Tartottam egy rövid szünetet.
– Nem akarom, hogy meglépjen. Azt akarom, hogy feleljen
a tetteiért. Mondd el nekem, hová rejtetted a hullákat.
Újabb hosszú csend következett.
– Ennyi? – szólalt meg végül.
– Feltételezem, megnyitottad az e-mailt. Megér neked a
kapott anyag egy koordinátát?
– De meg ám! – préselte ki a fogai közt. Valószínűleg
felfedezte a belecsempészett képeket Yurik és Dmitrij heves
veszekedéséről, amivel Dmitrijre tereltem a gyanút Liamről.
– Mire akarod felhasználni a holttesteket? – kérdezte
váratlanul.
– Tönkre akarom őt tenni. Bosszút állni.
Nem fejtettem ki, kiről beszélek, tudta ő azt anélkül is.
– Hogyan?
– Ahogy te kaptál egy anyagot, úgy az FBI-hoz is befut
majd egy névtelen füles, egy-két videoanyaggal
megspékelve.
– Azért te sem vagy semmi – horkant fel. – Az ártatlan
fivér korántsem olyan védtelen.
– Mit vártál tőlem? Örökre Dmitrij lábtörlője leszek?
Elegem van! Tönkretette az életemet, pedig a saját vére
voltam. Képes lett volna engem is megölni.
– Te árultad el elsőként. Te dolgoztál a DEA-nek – vágott
vissza.
– Egy fenét! – háborodtam fel. – Ha valóban így lett volna,
gondolod, menekülnöm kell? – lódítottam. – Valaki nagyon
szeretett volna eláztatni, ugye sejteted is, ki volt az?
– Kár, hogy Sonya már nem tudja elmondani az ő
verzióját. A kis feleségedtől ravasz húzás volt, amilyen
elegánsan elsöpörte őt az útból. A kezét sem kellett
bepiszkítania. Ügyesen megtanulta a leckét, őt sem kell
félteni.
Valahol büszkeséget, ugyanakkor szomorúságot éreztem
emiatt. Az az Olivia, akit megismertem, erre sosem lett
volna képes. Én tettem őt azzá, akivé vált. Sokszor az volt
az érzésem, az élet nem véletlen alakította úgy a dolgokat,
ahogy. Az ő ártatlanságából elvett, az én romlott lelkemhez
pedig hozzátett. Így tette lehetővé, hogy egy közös úton
haladjunk tovább.
– Nem szándékosan tette, ő még mindig nem tudja, mire
képes Dmitrij.
Ebben volt is igazság, és nem is. Legalábbis szerettem
volna azt hinni.
– Egyébként pedig annak idején a DEA álcámat tök jól
kiaknázhattuk volna, ha esélyt kapok rá – szőttem tovább a
hálóm.
– De annyit akadékoskodtál – vetette a szememre.
– Csak mert ésszel akartam csinálni? – mordultam fel. –
Most őszintén. Inkább csendben keresel sok pénzt, vagy
hangosan keveset. Nem minden az erőszak, Igor.
A vonalon keresztül is éreztem a bizonytalanságát.
– Nézd – folytattam –, gondolj rólam, amit csak akarsz, de
ezzel az üzlettel te csak jól járhatsz. Tied a pénz, megmarad
a szabadságod és nem utolsósorban megszabadulsz a
kellemetlen élősködőtől, és még a kezedet sem kell
bepiszkítanod.
Hosszú csend következett.
– Most mennem kell! Hamarosan jelentkezem – bontotta a
vonalat.
Ilyen se volt még. Én fizettem előre. Kezdek elpuhulni.
– Gondolkodj, csak ne sokáig – sóhajtottam a süket
készülékbe.
Tudomásom szerint Kurt és csapata már készenlétben volt
a nagy fogásra. Annyi bizonyítékuk volt Dmitrij ellen, hogy
az életben esélye sem volt a börtön falait elhagyni. Ha
ehhez hozzáadtam a pár perccel a telefonbeszélgetés után
érkezett koordinátákon található holttesteket, a
halálbüntetés is kevés volt neki.
Minden készen állt, én mégsem voltam nyugodt. Látni
akartam, ahogy elkapják. Biztos akartam lenni benne, hogy
nem menekül el. Ott kell lennem. Csak arról kellett
gondoskodnom, hogy Olivia kimaradjon ebből. Biztonságban
akartam tudni.
Készen is állt a tervem. Mindent egy lapra tettem fel.
Tudtam, hogy kockázatos, és azt is, ha Olivia tudna róla,
nem értene egyet a tervemmel, de ezt végig kellett
csinálnom.
Berontottam a házba a telefonnal a kezemben.
– El kell rejtőznünk. Igor most hívott, hogy Dmitrij ránk
talált – vágtam ijedt arcot.
– De hát hogyan? – A gyanú szikráját láttam a szemében
csillanni.
– Nem tudom, de a legjobb lesz, ha elrejtőzünk. Liam,
mozdulj már! Sietnünk kell! – sürgettem őt is.
– Hová megyünk? – ugrott talpra Liam.
– Le a bunkerbe! – hajtottam őket ki a házból. Először
Olivia, majd Liam lépett be a titkos helyiségbe, majd mielőtt
felém fordultak volna, kívülről rájuk csuktam az ajtót.
Mélyeket lélegeztem, ahogy a fejem az ajtónak
támasztottam. Biztonságban van.
– Niko! – hallottam a falon lévő hangszóróból Olivia
hangját. – Mi az ördögöt művelsz?
Lenyomtam a gombot és válaszoltam:
– Bekészítettem nektek mindent, amire csak szükségetek
lehet.
– Niko! Mi a fene történik itt? – egyre ingerültebbé vált.
– Te ebből most kimaradsz – közöltem vele a tényeket. –
Ne aggódjatok! Az időzítő pár óra múlva kienged majd
benneteket.
– Niko! Niko, ne csináld ezt! – ordította zaklatottan.
Lehunytam a szemem egy rövid időre és nyeltem egyet.
 – Szeretlek, Livi – suttogtam. – Mióta megláttalak,
szeretlek.
– Mire készülsz? – kérdezte feldúltan.
– Ideje ezt lezárni.
– Nem is igaz, hogy idejön – hasított belé a felismerés.
– Nem! Én megyek vissza. A saját szememmel akarom
látni, hogy tényleg lecsukják és vége lesz.
– De én miért nem lehetek ott? – könyörgött. –
Megesküdtünk egymásnak, hogy sosem válunk el.
– Mert óvni akartalak – vallottam be.
– Niko – visított. – Nem teheted ezt! Az isten szerelmére,
kisbabánk lesz, szükségünk van rád!
– Nem lehetek gyáva. Szembe kell néznem vele végre, ha
nem teszem, örökké kísérteni fog – emeltem fel a hangom.
Nem engedhettem, hogy Olivia kérése hangosabb legyen,
mint az elhatározásom.
– Kinek akarsz bizonyítani? Nekem nem kell. Ne hősködj,
kérlek!
– Olivia – érintettem meg az ajtót. – Már tudom, akármit
tettem volna is, nekünk találkoznunk kellett. A sors mindent
elrendezett. Ha nem bukkansz fel aznap a lakásomban, vagy
ha el is kerüllek, akkor is összetalálkoztunk volna. Kevin,
Yurik, Mira… minden szál egyetlen pontba vezetett. Téged
küldtek, hogy megments engem!
– Fejezd ezt be! Ne búcsúzkodj! Engedj ki! Hadd segítsek!
– csuklott el a hangja.
– Nem lehet – ráztam a fejem.
– Ne, kérlek! Niko!
– Nem hagyom, hogy bajotok essen. Véget vetek ennek,
vagy így, vagy úgy, de leszámolok vele – indultam a kijárat
felé.
– Őrült vagy, engedj ki! Niko – üvöltözött a mikrofonba, de
már nem sokáig hallottam.
Teljes gázzal igyekeztem vissza Chicagóba, hogy a saját
szememmel láthassam Dmitrij bukását.
 Mire visszaértem, Kurt már megkapta a letartóztatási
parancsot, és már körbe is kerítették a Doomot.
Megkerestem az akciót vezénylő Kurtöt.
– Mondd, hogy bent van és nem lépett le! – idegeskedtem.
– Neked is, szia! – mért végig. – Te mi a fenét keresel itt?
Úgy volt, hogy nyugton maradtok.
– Itt kellett lennem – toporogtam idegesen. – Bent van?
– Ha részt akarsz venni ebben, akkor vedd ezt fel –
bólintott, majd a kezembe nyomott egy FBI-os
védőmellényt. Ellenkezés nélkül gyorsan belebújtam. –
Maradj mindig közvetlenül mögöttem – utasított. –
Figyelmeztetlek, ha engedetlen leszel, akkor téged is
lepuffantalak – fenyegetett.
Az egysége körbevette, majd lassan beszivárgott a Doom
minden lehetséges pontján. Én közvetlenül Kurt mögött
haladtam, aki a fülesén keresztül folyamatosan kommunikált
az egysége többi tagjával. Pár perccel a lerohanás után már
az egész hely az FBI fennhatósága alatt volt. Én
türelmetlenül azonnal Dmitrij irodájába rohantam, de az
üres volt.
– Tudtam! Annyira tudtam – vertem idegesen a falba.
– Nyugalom, itt van valahol. Nem fog kijutni – nézett felém
Kurt biztatóan. – El fogjuk kapni – hagyta el a helyiséget,
hogy tovább kutassanak.
Kezdtem ezt erősen átértékelni. Igor figyelmeztette –
hasított belém a felismerés. Nem kellett volna bíznom
benne. Most ennek az ostoba lépésnek hála csúszott ki a
kezeink közül. Telhetetlen voltam és tessék. Ingerültem a
hajamba túrtam és fel s alá járkáltam. Már éppen kifelé
tartottam, mikor észrevettem a függöny mögött egy apró
rést a falon. Gyanakodva közelebb léptem. Egy titkos alagút
volt, aminek az ajtaja nem záródott rendesen vissza. Hát itt
lógott ki.
– Kurt – kiáltottam hangosan. – Itt egy járat –
tájékoztattam, majd pár perccel később ellepték az FBI-osok
az alagutat.
 – Te maradj itt! – parancsolt rám. – Ne kockáztassunk!
Kelletlenül, de szót fogadtam. Járkálni kezdtem szobáról
szobára, hátha észreveszek valami fontosat. Eljutottam
ahhoz a szobához, ahol az egész kezdődött. Ide voltunk
napokig bezárva, miután összeveretett. Mélyeket
sóhajtottam, majd éppen távoztam volna, amikor valaki egy
pisztolycsövet nyomott a tarkómhoz. Megmerevedtem.
– Tudhattam volna, hogy még mindig egy nyomorult kis
patkány vagy – szűrte ki a fogai közt Dmitrij. Lassan
szembefordultam vele. – Ha nem te lennél az
életbiztosításom a kijutáshoz, most azonnal lelőnélek –
rángatózott az arcizma.
– Mire készülsz? Innen nem jutsz ki! Hemzsegnek az FBI-
osok – kárörvendően vigyorogtam.
– Vedd ezeket le! – intett a mellényem és az ingem felé.
Nem voltam ostoba, azonnal kirajzolódott a terve előttem.
Helyet fogunk cserélni. Újra én megyek helyette börtönbe,
vagy rosszabb esetben lelőnek. Azt már nem! Csinálja a
saját kezével. Meg se mozdultam.
– Akkor inkább lőj le! – ingattam a fejem.
– Rendben, de ha kijutok, Nikóként fogom kefélni a kis
feleséged, amíg bele nem döglik. Ezt csak nem akarhatod –
sziszegte gőgösen, és már a gondolatra is felfordult a
gyomrom.
Ha ezt elszúrom, Olivia nagy veszélybe kerül.
– Dögölj meg! – fröcsögtem a képébe. Kedvetlenül
kibújtam a mellényből és az ingemből, hogy időt nyerjek. Ő
is levette az övét, majd nekem dobta.
– Kapd fel!
– Ezt nem fogják bevenni! – ráztam a fejem, miközben
rettegtem: de, bizony beveszik. Egyetlen ember volt a
földön, aki különbséget tudott tenni köztünk.
– Egyszer már működött, miért ne működne újra – vonta
meg a vállát. – Induljunk! – intett az ajtó felé. Az előtérben
egy gombostűt sem lehetett leejteni, annyi zsaru sürgött-
forgott.
 – A tetőre – jött az utasítás. A lépcsőn felfelé haladva
próbáltam meggyőzni:
– Nem tudom, miben reménykedsz. Innen nincs kiút.
Jobban járnál, ha feladnád magad.
– Nem vagy te ilyen naiv. Te is tudod, hogy nem fogom.
Szedd a lábad – nyomta a hátamba a pisztolycsövet. Mikor
kiértünk a tetőre, meglehetősen feszülten szaladt a
peremhez és pillantott körbe.
– Itt a vége, Dmitrij. Elérkezett a perc, hogy felelj az
elkövetett bűneidért.
– Nem, nem! – hadonászott a fegyverrel. – Én mindig
megúszom. Most is sikerülni fog – kacagott, de a nevetése
idegesen csengett. Tovább pásztázta a teret.
– Annyiszor próbáltam jó testvér lenni – kezdtem bele. –
Igyekeztelek minden hibáddal együtt szeretni és elfogadni
téged.
– Mi az? Nosztalgiázni támadt kedved? – vetett rám egy
megvető pillantást.
– Nem, csak szerettem volna, ha tudod, bármi történt is,
én mindig kerestem a mentségeket a tetteidre.
– Nincs szükségem rá, hogy szeress engem. Ellenben
veled, én mindig átkoztam a hasonlóságot kettőnk közt.
Niko a jófiú, Niko, aki mindig meg akar felelni másoknak,
Niko, aki mindig tudja, mi a helyes – üvöltötte mérgesen. –
Én gyűlöllek! – szegezte rám a fegyvert. – Megtestesítesz
minden olyat, ami ellen én elszántan harcoltam.
– Te féltékeny vagy rám – döbbentem meg és
magabiztosan közelítettem felé. Erre számítottam a
legkevésbé.
– Mondd, te teljesen süket vagy? Pont most fejtettem ki,
mennyire undorodom mindentől, ami vagy.
– Igen, mert te is tudod, hogy túl messzire mentél, hogy
megfordulj ezen az úton.
– Mi vagy te, pszichológus? Nincs szükségem
tanácsadásra.
 – A helyzeted elnézve, szerintem pedig van. Add fel
magad, hogy élve megúszhasd ezt! – léptem közvetlenül
elé. Igyekeztem lekötni a gondolatait, hogy a reakcióideje
minél hosszabb legyen. Hirtelen kiléptem a fegyver útjából,
lefogtam a pisztolyt tartó kezét, miközben elfordultam a
tűzvonalból. Váratlanul érte a támadás. Az alkarját
visszahajlítva a fegyver csövét felé fordítottam, és
meglepetésében könnyen kirántottam a pisztolyt a kezéből.
Gondolkodás nélkül céloztam rá. Készen álltam, hogy
lelőjem.
– Nem volt rossz – bólogatott elismerően –, de van itt
valami, amiről megfeledkeztél.
– Na és mi lenne az? – szűkült össze a tekintetem. Az
egyik kezemmel a telefonomat már elő is vettem, hogy
hívjam Kurtöt.
– Hogy én sosem adom fel! Ha nekem vesznem kell, te is
veszni fogsz – mondta végszóként, majd nekem rontott. A
hirtelen lendülettől az épület szélére sodródtam,
megbotlottam és mindketten zuhanni kezdtünk a mélybe.
 OLIVIA

Törlesztés

„Azt mondják: aki becsületes, abban meg lehet bízni.

Helyesebb így: akiben megbíznak, becsületes lesz.”
(Kopátsy Sándor)

Bezárt minket. Komolyan képes volt itt hagyni. Nem

akartam elhinni. Addig dörömböltem az áthatolhatatlan
ajtón, amíg meg nem fájdult az öklöm. Habár a lelkem
tudta, minden hiába, az ajtó hangszigetelt, én azért
folyamatosan a nevét ordítoztam. Kétségbe voltam esve.
Dmitrij pajzsnak nevezett, Niko horgonynak. Akármelyik is
vagyok, nekem kell erősnek lennem. Nem hagyhatom, hogy
a jelenlétem nélkül csapjanak össze. Kiismertem már
Dmitrijt, és tudtam, ha Niko valamilyen úton-módon ebbe
belebukik, akármit is tervel ki neki Dmitrij bosszú gyanánt,
az a halálnál is szörnyűbb lesz.
– Felesleges tombolnod, már nem hallja – szólalt meg
William. – Inkább azon törjük a fejünket, hogyan jussunk ki –
pillantott körbe.
– Esélytelen. Niko betonbiztos bunkeréről beszélünk. Innen
nincs kiút – roskadtam le az egyik székre, és az arcom a
tenyerembe temettem.
Milyen őrült tervet kovácsolt? Vajon mire készül? Akármi is
az, a vesztébe rohan. Tudom. Tudja. És tudja, hogy tudom,
különben nem zárt volna be. Végül csak elárult engem.
Nemrégen ismerem csak Nikót, de abból, amit eddig
megtudtam róla, nem hiszem, hogy nincs kiút – térképezte
fel a helyet a cellatársam. – Niko alapos. Sosem
kockáztatná, hogy akarata ellenére bent ragadjon. Lennie
kell egy vésznyitónak valahol – pásztázta a falat.
– A kézikönyv – suttogtam az ujjam az égbe emelve. – Van
itt valahol egy vészforgatókönyv. – Az íróasztal fiókjában
kutakodtam, ahol lennie kellett volna, de nem volt. Dühösen
az asztal lapjára csaptam. – Elvitte. Tudtam, hogy be kellett
volna magolnom – fújtattam. – Várj csak! – meredtem
Liamre, majd elővettem a zsebemből a telefonom és a
letöltési mappában kutakodtam. – Itt is van. Sejtettem, hogy
egyszer még jól jön – örültem meg.
– Te lementetted? – rökönyödött meg. – Hisz ez veszélyes.
Így bárki hozzáférhet.
– Ugyan már – legyintettem. – Volt pár hét, amikor itt
éltünk. Valóságos kiképzés volt. Mindig is utáltam a
vizsgákat, így csaltam időnként – vontam meg bűnbánóan a
vállam. – Na, nézzük – láttunk neki az olvasásnak.
Pár perccel később lefejtettük az egyik burkolatot, és
ahogy az le volt írva, megtaláltuk alatta a biztonsági
kapcsolót.
– Azt írja, hogy „dugd be a kulcsot és fordítsd el!” –
olvasta fel Liam. – De nekünk nincs kulcsunk – roskadt le.
Egy percre elgondolkodtam, majd a nyakamban fityegő
medálra tévedtek az ujjaim.
– De van – akasztottam le, és beleillesztettem a zárba.
Elforgattam és kinyílt az ajtó.
– Hát ez óriási – ugrott talpra. – De hogy jutunk ki az
erdőből, vissza Chicagóba? – torpant meg a lépcsőn.
– Amiatt ne aggódj! A zsebemben van a slusszkulcsom.
– Azt nem vette el? – csodálkozott.
– Miért tette volna? Azt gondolta, órákra elásott a föld alá,
de utána ki kell jutnunk innen valahogyan. Ő azzal a
lehetőséggel is számolt, hogy nem térhet vissza – hunytam
le hosszan a szemem.
Hamarosan már egy közeli reptér irányába száguldottunk.
Újabb csalásra készültem. Időt kellett nyernem. Azonnal
hívtam Kurt Brettet. Tekintettel arra, hogy távol voltam, ő
volt az egyetlen, aki megállíthatta Nikót, bármit is készült
tenni. Kurt tájékoztatott, hogy Niko tegnap éjjel minden
eddig összegyűjtött dokumentumot, bizonyítékot, felvételt
eljuttatott hozzá. Ma reggel beszéltek is és tájékoztatta
Nikót, hogy még ma rajta is ütnek a Doomon.
– Tudta ezt, és nekem nem mondta el – dühöngtem a
kormánykereket csapkodva.
– Csak meg akart téged védeni – kelt a védelmére Liam.
– Aki itt védelemre szorul, az ő – morgolódtam.
– Mondd csak, Olivia, tudtok ti normálisan is vezetni? –
szólalt meg Liam.
– Miért kérdezed? – zökkentett ki.
– Mert idefelé Niko hajtott úgy, mint egy őrült, most meg
te.
Felvont szemöldökkel méregettem.
– Te is kényszeríteni fogsz, hogy vezessek? – nézte az utat.
Értetlenül pislogtam. – Szívesen vezetek – mosolyodott el. –
Már jól megy, Nikónak hála.
Amikor meglátta az ideges arckifejezésem, elhallgatott.
– Hagyd csak! Nem fontos.
– Kimegyünk a reptérre – közöltem vele. – Meg kell
néznünk, hátha nyerünk egypár órát. Félek, hogy nagy
bajba kerül. Sokszor úgy érzi, meg kell mentenie engem,
vigyáznia kell rám. Én viszont sokkal jobban örülnék, ha
saját magára figyelne – motyogtam magamban.
– Ilyen az, ha szerelmes az ember. Elmegy a józan esze –
bölcselkedett William.
– Minden bizonnyal saját tapasztalatból tudod – húztam el
a számat.
– Nem. Sokkal inkább figyelem a környezetem. Akárki is
került még ebbe a csapdába, egyik sem tudott logikusan
gondolkodni. Nézd csak meg Kevint – emlékeztetett, hogyan
is kezdődött ez az egész.
– Te még sosem voltál szerelmes, Will? – szegeztem rá a
tekintetem. Hirtelen vágyat éreztem, hogy jobban
megismerhessem.
– Én? Soha! És nem is leszek – szörnyedt el a gondolatra.
Ez megmosolyogtatott.
– Ezt nem te irányítod. Én is ezt gondoltam egykor. Aztán
jött Niko, és a feje tetejére állította az egész világom.
Sokszor elég egy olyan élethelyzet, ahol sebezhető vagy,
vagy egy pillantás és teljesen elvesztél.
– Veszélyesen hangzik – emelkedett meg a szemöldöke.
– Nem veszélyesebb, mint felkeresni egy gyilkost, és
szembeszállni vele. Mégis mi a fenét gondoltál? – kértem
számon.
– Azt, hogy a legjobb barátom gyilkosa meg fogja úszni,
mert a nővérének fontosabb a saját meghitt kis élete, mint
az, hogy meglakoljon a bűnös.
– Ez nem igaz! – csattantam fel. – Mi azon voltunk, hogy
mindenért megfizessenek.
– De erről én nem tudtam semmit – tett szemrehányást.
– Nem is kellett, hogy tudjál. Ez egy titkos akció volt. Senki
sem tudott róla.
– Most már úgyis mindegy. Ami történt, megtörtént. A
pokolra került az a nyomorult. Legalább az a lány is
megnyugvásra találhat végre – suttogta maga elé.
– Milyen lány?
– Akit megerőszakoltak. A neve Joyce, ha érdekel. Joyce
Rogers.
Erre nem tudtam mit felelni. Kérdő pillantással meredtem
rá.
– Csak azért mondom el, hogy tudd. Lehet, hogy ti
elfeledkeztetek róla, de nekem nem megy – sóhajtotta
fájdalmasan. – Ezért is kerestem fel…
– És mit mondtál neki, ki vagy te tulajdonképpen?
– Az igazat. Hogy jól ismertem a támadóját, és őszintén
sajnálom azt, ami történt. Tudtad, hogy a lány véletlenül
keveredett bele? Yurik és a bandája kipécézte őt egy
szórakozóhelyen. Kevertek valami drogot az italába,
kiütötték, ezzel ellehetetlenítették. Védekezni sem tudott.
Magánál sem volt.
Képtelen voltam megszólalni. Egy pillanatig el is
felejtkeztem róla, hogy vezetek.
– Ne engem, az utat bámuld! – figyelmeztetett Liam.
– És hogy fogadta mindezt?
– Elmeséltem neki mindent. Az egész történetet. Mondtam
neki, hogy tudom, őt ez nem vigasztalja, de Kevin nem tudta
megemészteni azt, amire kényszerítették.
– És a lány hogy van?
Bűntudatom támadt, hogy csak a saját problémáimmal
foglalkoztam.
– Hülye kérdés. Megerőszakolták. Rosszul – fintorgott.
– Sajnálom, ha ennek vége lesz, én is felkeresem –
nyeltem nagyokat.
– Megesküdtem neki, hogy igazságot szolgáltatok.
– Nincs neked valami hőskomplexusod? Igazságot tenni
veszélyes és meglehetősen küzdelmes feladat. Valójában a
törvény képviselőjének a feladata lenne.
Hangosan felhördült.
– Azoké, akik eltusolnak ügyeket? Ne várj tőlük csodát! –
olyan megvetéssel beszélt, hogy biztosra vettem, neki volt
már dolga a hatóságokkal, és jó eséllyel nem elkövetőként,
sokkal inkább áldozatként. Vagy egyszerűen csak túl
racionálisan gondolkodott.
– Mondd csak, Liam, te tényleg nem voltál még
szerelmes? – méregettem.
Nehezen tudtam elképzelni. Fiatal volt, eszes, és ráadásul
még jóképű is. Biztosra vettem, hogy körüldongják a lányok.
– Ha az lettem volna, minden bizonnyal észreveszem –
forgatta a szemét.
– És a lányok? Nem tapadnak rád?
Felém sandított, de gyorsan el is kapta rólam a tekintetét.
– Sosem szerettem a nyomulós nőket. Ezért irritált annyira
Mira is. Teljesen behálózta Kevint. Mondhatnám úgy is, a
farkánál fogva vezette. Mutatott neki ezt-azt, amitől
Kevinnek totál elment a józan esze.
Jót mosolyogtam a beszélgetésünkön, mert Niko
megismerése előtt én is hasonlóan gondolkodtam. Én sem
értettem, hogyan zavarodhat meg valaki csupán a vonzódás
miatt. Föl nem foghattam, hogy uralkodhat valaki elméjén a
testi vágy.
– Egyszer majd te is megtudod – vetettem oda.
– Én remélem, hogy soha.
– Nem olyan rossz dolog az. Jó érzés, amikor van valaki,
aki képes átvenni a robotpilótát. Aki olyan érzelmeket képes
kiváltani belőled, melyektől a mennyekben érzed magad.
Megismered egy olyan oldalad, amiről azt sem tudtad, hogy
létezik. A szerelem nem feltétlenül szörnyű. Nem kell, hogy
elveszítsd önmagad. Nikónál és nálam pont az ellenkezője
igaz. Ahogy ráleltünk egymásra, úgy találtuk meg az igazi
önmagunkat.
– Elég nyálasan hangzik, de vágom, mire gondolsz. Nem is
lehet rossz, ha fél éjszaka extázisban a nevét üvöltöd –
bazsalygott, én meg fülig pirultam zavaromban.
– Csak azt ne mondd, te még nem feküdtél le egy lánnyal
sem – vágtam vissza.
– Én úgy fogalmaznék, az én nevemet nem kiáltotta
önkívületi állapotban senki.
– Rosszul sikerült? – tudakoltam.
– Inkább hagyjuk! Koncentráljunk Nikóra. Mi a terved?
– Nincs tervem – vallottam be.
– Nincs terved? – rökönyödött meg rajtam. – Nikónak
mindig van terve – korholt.
Niko, Niko, Niko. Persze, Nikónak mindig van terve.
– Egyelőre annyi, hogy megkeressük Nikót. A többi utána
kiderül – fortyogtam.
– Hát ez nem valami sok – forgatta a szemét az utasom.
A megjegyzései ellenére is rokonszenves fiú volt. Kicsit
Kevinre emlékeztetett, és már értettem is, miért voltak
olyan jó barátok. Ő is pont ugyanilyen lázadó volt.
Elözönlötték az agyamat a vele kapcsolatos emlékek.
Érdekes módon ez most nem elszomorított,
megmosolyogtatott.
Szerencsénkre csak három órát kellett várunk és indult
egy gép Chicagóba, ami a tíz óra autókázáshoz képest
áldásnak bizonyult. Miután visszaértünk a városba, a
reptérről egyenesen a Doomhoz vitettem magam.
Kiszálltunk és tanácstalanul próbáltam bejutni, de az FBI
által körbevett épületbe már nem engedtek be. Hívtam
Kurtöt, majd Nikót, de egyikük sem volt kapcsolható. Az
egyik ajtónálló tájékoztatott, hogy találtak valamilyen
alagutat és valószínűleg lent vannak, ezért nem sikerül
elérnem őket. Nem tudtam tétlenkedni. Körbejártam az
épületet, hátha valahol besurranhatok. Ekkor felpillantottam
és megrémültem, mert megláttam, ahogy két férfi lóg az
épület homlokzatán. Távolról nem tudtam ugyan kivenni az
alakjukat, de másodperc törtrésze alatt megéreztem, hogy
az egyikük Niko.
Liammel visszaszaladtam a főbejárathoz.
– Segítened kell, hogy bejussak. El kell terelned az őr
figyelmét – utasítottam. – Nem várhatok arra, hogy Kurt
előkerüljön.
Átadtam neki a mobilom.
– Ha hívna, kérlek, mondd el, mi történt és jöjjön utánam.
Liam felettébb leleményesen oldotta meg a dolgot.
Előadta az ajtót őrző FBI-osoknak, hogy nagyon rosszul érzi
magát. Mikor azok a segítségére siettek, epilepsziás
rohamot színlelt. Olyan hitelesen adta elő a görcsrohamot,
hogy én magam is elbizonytalanodtam, de igyekeztem a
feladatomra koncentrálni. Nem sokkal később már bent is
voltam az épületben. Egyenesen a lépcsőházba futottam, de
eltartott egy ideig, mire felértem. Lihegtem, ahogy
kivágódtam az ajtón egyenesen a tetőre.
– Niko – visítottam a nevét.
– Olivia – üvöltött vissza. Egy örökkévalóságnak tűnő
pillanat volt, mire futva odaértem, amerről a hang érkezett.
 – Niko! – Az utolsó lendülettel elvágódtam az épület
szélén. Akkor pillantottam meg őket. Lenyúltam és
megragadtam Niko kezét. Meglehetősen rémült arcot
vágott, akárcsak én.
– Hihetetlen, tesó! Hiába a ruhacsere, a csajod egy
pillanatra sem bizonytalanodik el, melyikünk melyik –
hahotázott Dmitrij.
– Gyere, segítek! – markoltam erősebben Niko kezét.
– Húzódj beljebb, Olivia! – utasított keményen. – Nem
szeretném, ha bajod esne.
– Eszemben sincs – szorítottam mindkét kezemmel a
peremet tartó karjait, bár éreztem, hogy feleslegesen, mert
ha zuhanni kezd, kevés leszek, hogy megtartsam. Kiléptem
a peremre, hogy erősebben tudjam szorítani.
– Azonnal menj vissza! – ordított rám.
– Soha! Nem veszíthetlek el!
Kétségbeestem. Ott álltam és tehetetlenül néztem, ahogy
vergődik.
– Olivia, az isten szerelmére, legalább gondolj a babára!
Menj vissza! – erősködött. Dmitrij hangos hahotázásától
eluralkodott rajtam a reményvesztettség.
– Még kockára tenné érted az életét – himbálózott Niko
mellett. – Lássuk, mi lesz, ha nem menthet meg – felemelte
a lábát és lendületből oldalba rúgta Nikót, aki feljajdult, és
az egyik keze le is csúszott a peremről.
– Neee! – üvöltöttem fel. – Te aljas szemétláda! Egész
életén át kínoztad. Elég volt! – visítottam Dmitrijre.
Nagy volt a kísértés, hogy megtapossam az épület
szélébe kapaszkodó ujjait, de elvetettem az ötletet, mert
Nikónak szüksége volt rám. Lendületet vett és újra meg
tudott kapaszkodni. Erőt vett magán, és a segítségemmel
sikerült felkapaszkodnia. Teljes testtel átlendült, és a földön
fekve kapkodott levegőért. Kimerült, minden tagja
remegett. Átöleltem, görcsösen kapaszkodtam belé,
megkönnyebbülten nyomtam egy csókot az arcára. A
karjával közelebb húzott, én pedig szüntelen mantráztam,
mennyire szeretem. A könnyeim patakokban folytak. Niko
tekintete az enyémbe veszett.
– Rólam elfeledkeztetek – kiáltott Dmitrij. – Gondolom,
nem véletlenül.
Feltápászkodtam. Niko pedig kiterülve a betonon,
erőtlenül az eget bámulta. A peremhez léptem és
lepillantottam.
– A halál túl jó neked – szólaltam meg.
Undorodtam még a látványától is, de egy
megmagyarázhatatlan hang azt súgta, nem hagyhatom
lezuhanni. Lehajoltam, és a kezem nyújtottam, mikor Niko
felordított:
– Neee!
De már késő volt. Dmitrij kihasználta a gyengeségem és
akkorát rántott rajtam, hogy leestem a peremről. Hangosan
sikoltottam a rémülettől.
– Olivia – ugrott utánam Niko és az utolsó pillanatban
elkapta a kezem, mielőtt a mélybe zuhantam volna. Most én
csüngtem Niko helyén, csak nem a peremet markolva,
hanem Niko kezét tartva.
– Olivia, tartsd erősen a kezem! – ordítozott.
– Nem megy! – kezdtem kicsúszni a kezeiből. Ijedten
rúgkapáltam, próbáltam valami biztos pontot találni a
talpam alatt.
– Hagyd abba! – utasított. – Ettől csak rosszabb lesz.
Koncentrálj!
Követtem az utasításait és csak a szemét néztem. Mintha
hipnotizált volna, pillanatokon belül újra képes voltam a
feladatra, a túlélésre összpontosítani.
– Most felhúzlak – közölte, de Dmitrij gonosz kacagása
kizökkentett.
– És azt hiszed, én ezt hagyom?
– Fejezd be! Elég volt! – üvöltött Niko, amikor Dmitrij
engem is megpróbált oldalról megrúgni. Teljesen
megrémültem. Éreztem, hogy izzad a tenyerem és már
nincs erőm kapaszkodni. Ekkor Dmitrijt is elhagyta az ereje
és az egyik keze lecsúszott, már nem bírta magát tartani.
– A francba! – sziszegte Niko.
Az ördögtől kapott erő azonban elégnek bizonyult, hogy
Dmitrij újra megkapaszkodjon, ezúttal még közelebb
hozzám.
– Tudom, hogy végem, de őt is magammal viszem –
villantott gonosz vigyort Nikóra.
– Azt soha! – sziszegte Niko. – Gyere, Olivia! – nyögte, és
éreztem, hogy húzni kezd felfelé, de Dmitrij az egyik kezével
megmarkolt és szinte belém kapaszkodott. Felordítottam a
fájdalomtól. Majd leszakadt a karom. A könnyem is
kicsordult.
– Engedd el! – üvöltött Niko, de láttam a kínlódó
tekintetén, hogy kettőnk súlya már túl sok neki.
– Kérlek – szólaltam meg, de ezt nem Nikóhoz intéztem,
Dmitrij szemébe nézve könyörögtem. Nem tudom, miben
reménykedtem. Talán abban, hogy a halál küszöbén tesz
végre valami jót is. Egy hosszú pillanatig egybeforrt a
tekintetünk. – Kérlek – suttogtam újra.
– Ha azt hiszed, hagyom, hogy boldog legyen, akkor
tévedsz! – pillantott egyenesen Niko szemébe. – Vagy én,
vagy ő, Niko! Választanod kell – intézte a szavait az
öccsének. – Mindkettőnket nem tudod felhúzni.
Gúnyosan kuncogott, kicsit sem hatotta meg a halál
vészjósló közelsége. Tudta jól, mint ahogyan én is, hogy
Niko soha nem engedné el a kezem. Az egész nem szólt
másról, csak egy életen át tartó gyötrelmes lelkiismeret-
furdalásról. Azt akarta, hogy Niko hozzon meg egy olyan
döntést, ami beárnyékolja majd az egész további életét.
– Olivia! Hagyd abba! Nem tudlak tartani – pillantott rám
Niko könyörgő tekintettel, amikor ficánkolni kezdtem, hogy
lerúgjam magam mellől Dmitrijt.
– Vagy megmenekülünk mindketten, vagy együtt
zuhanunk a mélybe – fogódzkodott belém Dmitrij.
Egyértelművé tette, ő nem adja meg az esélyt nekem és
Nikónak, inkább magával ránt a biztos halálba. Elszántságát
kinyilvánította azzal is, hogy lóbálni, rángatózni kezdett
rajtam, én pedig hangosan üvöltöttem fel a kíntól. Képtelen
voltam tovább elviselni a terhet.
– Dmitrij, térj már észre! Felhúzom Oliviát, majd téged is –
próbálkozott Niko. – Nem muszáj senkinek sem meghalni.
– Istenem, segíts – imádkoztam. – Ez nem érhet így véget
– nyögtem, amikor megcsúsztam a kezei közt. – Nikooo! –
kiáltottam fel.
– Ennyi küzdelem után nem érhet így véget! – rázta a fejét
Niko. A tekintetétől kezdtem pánikba esni. Dmitrij szemében
a káröröm, Nikóéban a félelem tükröződött.
– Nee! Nem teheted ezt velünk – zokogtam, de elszántan
tartottam Niko karját.
Ó, istenem! A rohadék… Élvezi. Élvezi a szenvedésünket.
Dmitrij összeszedte minden erejét, valahogy lendületet vett,
és mindkét kezével belém csimpaszkodott. Ettől
elvesztettem a maradék erőmet is. A tenyerem izzadt és
csúsztam ki Niko keze közül. A szememmel búcsúztam. Niko
eszeveszett ordítozásba kezdett. Tudta, hogy nem menthet
meg. Az ujjai egyre lejjebb csúsztak a kezemen. Dmitrij
pedig kihasználta a gyengeségem és újabb merényletre
készült: feljebb mászott, így már Nikóba kapaszkodott ő is,
akinek a kettőnk súlya már túl sok volt.
– Te is velünk tartasz? – mart bele Nikóba, akinek az ujjai
egy pillanatra ellazultak a kezemen.
– Niko – könyörögtem, mert tudtam, ha nem ereszt el,
velünk együtt zuhan a mélybe. – Engedj el! – néztem
mélyen a szemébe. – Legyen vége!
– Ne kérj tőlem ilyet! Soha nem engednélek el! –
nyöszörögte fájdalmasan. – Nem tehetem! – rázta a fejét. –
Te is tudod, bármi lesz, nem foglak elengedni – kínlódva
préselte ki a fogai közt.
– Niko, kérlek – sírtam el magam. – Már nem bírom.
– Szükségem van rád! – szívta fel magát. – Nem vagyok
olyan, mint ő. Nem engedhetlek el! Nem akarok élni
nélküled – a fájdalomtól eltorzult az arca. Láttam, hogy ő
sem bírja már sokáig. – Szeretlek, Olivia – suttogta, mire
Dmitrij hangosan felnevetett.
– Akkor legyen vége! – szólalt meg és Nikót kezdte fél
kézzel csapkodni. Heves dulakodás vette kezdetét. Dmitrij
vehemensen ütötte Nikót, aki a kezemet tartotta és még
védekezni sem tudott. Az egyik csapás elől Niko rutinosan
elhajolt, Dmitrij keze pedig túlnyúlt, elvesztette az
egyensúlyát, a kapaszkodóját. Hirtelen megszűnt az engem
húzó erő. Elengedett. Mintha száz kilótól szabadultam volna
meg.
– Neee! – üvöltötte Niko, de Dmitrij már be is csapódott a
földbe. Én megkönnyebbülten hunytam le a szemem. Niko
erősebben markolta meg a kezeimet, de a fájós karja miatt
nem tudott azonnal felhúzni. Szerencsénkre addigra befutott
Brett és Liam, akik közös erővel visszahúztak a tetőre. Niko
térdre rogyva lihegett, a nyakába vetettem magam és úgy
zokogtam.
– Szeretlek – markoltam az ingét.
– Vége – szorított magához.
– Igen, vége – szólalt meg Kurt.
A pillantásuk összeforrt. Követtem Niko tekintetét, és
elkomorultam az arckifejezése láttán.
– Ha te sem tartod az ígéreted… – torzult el az arcom a
fájdalomtól. Csalódottságot éreztem. Nem számítottam rá,
hogy Kurt is cserben hagy.
– Miről beszélsz? Miféle ígéretről? Nem volt itt semmiféle
ígéret – rázta hitetlenkedve a fejét.
– Olyan dolgot ígért neked, amihez nem volt hatásköre –
világosított fel Niko. – A Fantom bűnlajstroma akkora, hogy
soha nem kaphat amnesztiát – állt fel és nyújtotta Kurt felé
a fájdalomtól remegő kezeit. Kurt elővette a bilincset és
rákattintotta Nikóra. Szóhoz sem jutottam, csak meredtem
Kurtre.
– Olyan jó érzés! – vigyorgott Nikóra. – El sem tudod
képzelni, mióta vágytam már erre! Elkaptam a Fantomot –
lelkendezett.
– Van neked egyáltalán szíved? – estem neki. – Hónapokig
vásárra vittük a bőrünket, majdnem meghaltunk.
– Hagyd, Olivia, csak a dolgát teszi! Rászolgáltam –
nyugtatott Niko.
– Na jó – szólalt meg Kurt –, mielőtt nagyon mélyre ástok –
nyitotta ki a bilincset –, ennyi mulatságot, remélem, azért
nem sajnáltok tőlem – kacsintott felém.
– Nem értelek – rázta Niko a fejét. – Nem engedheted csak
úgy el Fantomot!
– Eszemben sincs. Elkaptam a Fantomot. Ott fekszik lent,
és mint kiderült, nagyon sok más bűntény elkövetésében is
vétkes. Az ujjlenyomat és a DNS-vizsgálat is igazolja majd
az állításom: Dmitrij Volkov volt a Fantom.
Ámulattal néztünk rá mindketten.
– Csukjátok már be a szátokat. Olyan hülyén néztek ki
tátott szájjal – vigyorgott elégedetten.
– Hiszen azt mondtad… – hebegett Niko.
– Azt mondtam, nem tudom eltűntetni, semmissé tenni a
Fantom aktáját. Egy apró módosítást azonban eszközöltem
benne, kicseréltem a mintáidat az övével – intett Dmitrij
felé. – Tisztáztam a neved a DEA-nél is. Közöltem, hogy élsz,
az igazi áruló Sonya volt, te pedig segítesz lefülelni a valódi
bűnöst.
Niko szóhoz sem jutott.
– Akkor ez azt jelenti, hogy új életet kezdhetek? –
rökönyödött meg.
– Vagy folytathatod a régit, te döntesz – csapta vállba
Kurt. Niko fájdalmasan összegörnyedt és jajgatva kapott a
vállához.
– Mindenekelőtt ezt megnézetjük – karoltam át.
– Vár rátok lent egy mentőautó. Ők majd segítenek –
tájékoztatott minket.
Lassan botorkáltunk el a liftig, ahol Niko megtorpant, majd
visszanézett Kurtre.
 – Köszönöm – suttogta felé. Brett biccentett, mi pedig
beléptünk a liftbe. Mikor becsukódott az ajtó, Niko felém
fordult.
– Hogy jutottál ki? – vonta fel kíváncsian a szemöldökét.
– Komolyan vettem a kézikönyvet, amit adtál – húztam ki
magam.
– Jobb vagy, mint reméltem – elérzékenyülten nézett rám.
– Te is jobb vagy, mint hitted – markoltam rajta az inget.
– Mint te hitted – javított ki.
– Nem, nem. Én mindig is láttam, ki vagy te valójában, te
nem voltál biztos önmagadban.
– Te vagy az én megmentőm. Szeretlek, Olivia – ölelt
magához.
Minden lánc lehullott. Már nem voltak kételyek, titkok,
vagy újabb kihulló csontváz a szekrényből. Egyszer azt
mondtam, elképzelni sem tudok annál a pillanatnál
szörnyűbbet, mint mikor a testvérem eltemetem, de
tévedtem. Niko halálába belehaltam volna.
Már tudtam, ki az a férfi, akihez az életemet kötöttem, és
ki vagyok én. Olivia Volkova vagyok. Behajtó. Ez a hivatás
tett engem azzá, aki most vagyok. Ennek a hivatásnak
köszönhetem, hogy belebotlottam a férfiba, akit szeretek.
De milyen emberré is váltunk ezen az úton? Lelketlenné?
Továbbra sem tartom magunkat annak.
Szívtelenül tiportunk volna el másokat?
Nem emlékszem, hogy tettünk volna ilyet olyannal, aki
nem szolgált rá.
Csináltunk-e olyat, amit később megbántunk?
Ki nem?
Minden éremnek két oldala van. Az egyik vagyok én, a
másik Niko, így olvadtunk mi eggyé. Többé már nem
vagyunk egyedül.
 NIKO

Epilógus
 Napjainkban
„Az élet olyan, akár egy történet. Kell hogy legyen íve – kell
hogy legyenek célok, kihívások és egy méltó hős.”
(Steve Biddulph)

Nikolja Volkov vagyok. A Fantom. Azaz csak voltam. A

szabadságomért cserébe le kellett mondanom erről a címről.
Azt kérdezed, hogy érintette ez a büszkeségem? Sehogy.
Mára sokkal fontosabb szerepet töltök be, mint egy csalóé.
Mára nem vagyok más, csak egy férj és apa. Így is
megtalálom a mindennapokban a kihívásokat.
Sokszor hangoztatják, hogy mindenkinek egy élete van.
Nekem viszont több is megadatott. Az utolsó akkor
kezdődött, amikor rájöttem, az életem nem játék, és nincs
több belőle. A földön viszont volt valaki, akinek nagy
szüksége volt rám. Olivia volt az az ember, aki hitt bennem,
és ez adott nekem erőt, hitet, ez változtatott meg akaratom
ellenére.
Már nem áll szándékomba bevésni a nevem a
törvényszegők nagykönyvébe, már nem vágyom dicsőségre.
Már csak egyetlen helyen akartam látni a nevem, és az a
fiam születési anyakönyvi kivonata. Az eseményeket követő
alig hét hónap elteltével teljesült is a kívánságom, és ezzel
minden álmom. Újra Nikolaj Volkov vagyok, és újra
belenézhetek a tükörbe anélkül, hogy kételyek ébrednének
bennem, ki is vagyok valójában.
Senki sem születik gonosznak, én sem vagyok az. A
tetteink formálnak minket. Én viszont tiszta lapot kaptam.
Már nem kell igazolnom, mit és miért teszek. Szabad ember
vagyok. Jelen pillanatban pedig nem vagyok más, csak egy
pasi, egy lusta férj vodkával a kezében. Olivia pedig cseppet
sem lelkesen éppen ruhákat vasal és hajtogat. Kevin, a
kisfiunk percekkel ezelőtt tűnt el a szobájában és játszik.
Már hároméves. Szinte repül az idő. Én a fotelben ülök, a
távirányító gombját nyomkodom, de nem a tévékészüléket,
hanem a gyönyörű, szőke feleségemet nézem. Az a nő
egyre szebb lesz. Bájos, csinos és kívánatos… Fehér
miniruhája izgatja a fantáziámat. Elnézem, ahogy az ágy
végéhez lép, lehajol és eligazgatja a pólóimat. Mély sóhaj
hagyja el a tüdőm. Ő az a nő, akit szeretek, és aki
viszontszeret. Ez azóta sem múlt el. Sőt, egyre erősebb a
kötelék és az összhang kettőnk között. Még vitázni is
imádok vele. Arról azonban nem vagyok meggyőződve,
hogy ő is így vélekedik erről, de majd megkérdezem.
Hoppá! – harapok az ajkamba. Olivia ugyanis lehajol
előttem és a fodros, szemérmetlenül rövid tunikája
betekintést enged a lába közé. A férfiösztön arra ösztökél,
hogy tegyem le a vodkát a kezemből, és hangtalanul mögé
lopózzak. Ő persze, mint mindig, most is megérzi a
jelenlétem, mert megtorpan a mozdulatban, de még mielőtt
megszólalhatna, az egyik kezemmel megtartom a hátát,
nehogy kiegyenesedjen, a másikkal pedig lényegre törően
félrehúzom a tangáját és simogatni kezdem. A
meglepetéstől az ujjaimon érzem, ahogy összerándul a
hüvelye, amikor elmerülök benne.
– Megkergültél? A gyerek bármelyik pillanatban bejöhet –
ripakodik rám. Persze, minden nő kéreti magát kicsit, ő meg
főleg. Ezt már Kevin születése óta megtanultam.
– Felizgultál – morzsolgatom tovább odalent.
– Mi lesz, ha ránk ront a gyerek – de azért széjjelebb tárja
előttem a lábát. Nem túl meggyőző az ellenkezése, nem?
– Játszik, nem fog – nyomás alatt tartom a csiklóját.
Imádom, amikor szenved. Ilyenkor elégtételt vehetek az
éjszakákért, mikor lógva hagyott. Az első gyereksírásra ejtve
lettem.
Ekkor valami a földre esik a szomszéd szobában. Olivia
azon nyomban kiegyenesedik, de ezzel nem eltávolodik
tőlem, hanem hozzám préselődik. Nem merek lépni, várom,
mi történik.
 – Mami, nem találom a tűzoltóautót – hallom Kevin
hangját. Szerencsére nem jelenik meg, ezért tovább
izgatom az anyját és a megduzzadt kerek mellét
markolászom.
– Ott van a második fiókban. – Olivia totál bepörög a
lebukás veszélyére. Szaggatottan veszi a levegőt és ez
engem is felizgat. – Hagyd abba! – el akar lépni, de még
szerencse, hogy nincs hová.
Mindkét kezemmel a spagettipántját babrálom. Egy
életem, egy halálom, látni akarom őt meztelenül. Lejjebb
csúsztatom az anyagot a vállán, pont csak annyira, hogy
kiszabaduljon a csodás melle.
– Niko! – figyelmeztet, és rosszalló pillantással sújt. Valljuk
be, ezt sem valami meggyőzően teszi. Nem ez a legjobb
módja egy felajzott pasi leállításának.
– Őrülten kívánatos vagy – csókolgatok a nyakába, a
kezeimmel a melleit gyömöszölöm, és a bevetésre kész
farkam a fenekének nyomom.
– Jesszusom, Niko! Hagyjuk ezt abba! Kevin rajtakaphat
bennünket – ébred fel benne a bűntudat, de még szerencse,
hogy nekem nincs olyan.
– Látott már ilyet – préselem össze látványosan a mellét. –
Jó időre ki is sajátította őket – jegyzem meg enyhe
szemrehányással a hangomban.
– Veled nem lehet beszélni – megadóan hozzám simul.
Kéjes sóhajok hagyják el az ajkát, a fejét pedig a
mellkasomnak dönti. És még elvárja, hogy én legyek a
józanabb. Hát azt várhatja. A kezeim lejjebb siklanak a
gömbölyödő pocakjára.
– Hű, de aktívak a kisasszonyok – meglepődöm, micsoda
mozgolódás folyik odabent.
– Felizgattál. Ilyenkor mindig ezt csinálják. – Olivia a kezét
az enyémre kulcsolja. – Imádják a szexet – világosít fel.
Olivia arca még jobban kipirosodik, felhevül, őrülten zihál.
Megajándékoz engem azzal, ha csak hozzá érek, máris
átadja a hatalmat maga felett. Engedi, hogy tegyek vele,
amit csak akarok. Mámoros érzés tudni, hogy az enyém és
senki másé.
– Ahogy te is szereted – harapok finoman a nyakába. –
Bele sem gondolok, mennyi bajom lesz velük, ha felnőnek –
kuncogok a nyakába.
– Oké – pördül váratlanul velem szembe –, most már
csinálj velem valamit – parancsol rám. Elnevetem magam az
arckifejezése láttán. Kíván engem. De mikor nem? Be nem
ismerné, de ellenállhatatlan vagyok. Leültetem az ágyra, és
már a nadrágom gombolom, amikor újra Kevin hangját
hallom.
– Apa! Jössz játszani velem?
Nem hagyhatom, hogy a feleségem kielégületlen
maradjon. A tekintetemmel nem engedem el Oliviát.
– Mindjárt megy apa, csak van itt egy kis dolga –
válaszolok neki és széjjelebb tárom Olivia lábát. Letérdelek,
előrehajolok, félrehúzom a bugyiját és belekóstolok.
Imádom, mikor megremeg ilyenkor. A könyökén
támaszkodik, mormol valamit hátravetett fejjel.
Szemérmetlenül élvezi, ha kényeztetem, mielőtt elmerülnék
benne. Az a fajta nő, aki az odafigyelést és törődést buzgón
meghálálja.
– Erre most nincs időnk – nyögdécseli a szavakat, mialatt
a csípője mozgásával irányítja a nyelvem. A kis telhetetlen.
– Sietnünk kell – a hangjában ott van a lemondás. Ez
felbosszant.
– Ez az egy, amit soha nem fogok elkapkodni – közlöm
vele, majd mohón izgatom tovább és már újra elmerülök
benne az ujjaimmal, amikor rázendít:
– Niko! Kérlek! Vár a gyerek – zihálja. Felnézek rá és látom
a szemében a kétségbeesést. A pokolba ezzel e nővel. Nem
fog ellazulni, ha nem térek a lényegre. Gyors mozdulatokkal
megszabadulok a nadrágomtól, mialatt eszembe jut Kevin.
– Apa itt mindjárt végez. – Erre a kijelentésemre Olivia
kérdőn vonja fel a szemöldökét. – Most akkor siessek, vagy
ne? – csóválom a fejem. Kezdek kikészülni. – Légy szíves,
addig építsd fel az autópályát – adok feladatot a gyereknek,
mialatt lehúzom az anyjáról a bugyiját és fölé mászok.
– Ezt nem kellene. Ez nem felelős szülőkhöz méltó. Ránk
fog törni – de a szavainak ellentmondva tárja széjjelebb a
lábát.
– Nekem ezek a gyerekek is fontosak – cirógatom meg a
hasát. – Te mondtad, hogy addig tombolnak, amíg te el nem
élvezel. Kevinnek meg kell szoknia, hogy várnia kell. Ha
meglesznek a kicsik, akkor sem lesz ez másképp. Bízzál
bennem, Livi – húzom magamra, de kiszalad a számon egy
hangos morgás.
Összepréselt ajkakkal próbálok úrrá lenni a vágyaimon.
Őrülten akarom őt, és ő is engem. Érzem, mert
eszméletlenül szorít. A gonosz kis bestia ki akarja élvezni
minden centimet. Zabolátlanul ficánkol, vergődik alattam.
Nem is sejti, micsoda kínoknak tesz ki engem ezzel.
– Öt hónappal ezelőtt is ezt kérted, hogy bízzak, és nézd,
mi lett az eredménye – céloz a gömbölyödő pocakjára.
– Ez volt életem legszebb botlása – csókolok a hasára.
Iszonyúan boldog vagyok az újabb gyerekáldástól. Annyira
reménykedtem, hogy becsúszik, amikor Olivia egy ideig
nem szedhette a fogamzásgátlót. Én pedig, mivel addig jó
dolgom volt, kicsit elfeledkeztem róla, hogy csak félpályáig
maradhatok játékban. A remek teljesítményemet az is
igazolja, habár Olivia figyelt helyettem is, de félpályáról is
sikerült betalálnom, ráadásul dupláztam is Olivia nagy
örömére. Így kell ezt csinálni.
– Felelőtlen és gyerekes vagy – markol a hajamba, amikor
a melleit kényeztetem. Sokkal érzékenyebbek, így finoman
szopogatom, morzsolgatom őket. Nem akarok fájdalmat
okozni. És akkor megérzem… hihetetlen, milyen
összhangban van a hüvelye a mellével. Folyamatosan pulzál
körülöttem.
– Te pedig telhetetlen – veszem fel az egyenletes ritmust.
– Kis szexmániás – cukkolom, mert mindkét terhessége alatt
megnőtt a szexuális étvágya. Igényelte a kényeztető
szeretkezéseket, amit én persze cseppet sem bántam.
Olivia megvadul, az ajkamra tapad, és mohón majd felfal.
Én sem vagyok fából, így gyakorlatilag visszatartom az
orgazmust, ami piszkosul feszíti az ágyékom. Már nagyon
közel járunk, elveszve a pillanatban gyorsítok a tempón,
amikor Kevin újra megszólal.
– Kész vagyok! Jössz, apa?
– Igeeen! – ordítok fel, már nem bírom tovább, ezzel egy
időben Olivia is rám zárul és a takaróba markolva elélvez. Az
extázistól én is zuhanok. Hangosan hörgök, ahogy kiadok
magamból mindent.
– Mikor? – érkezik a következő kérdés. Ezt nem hiszem el.
– Jövök már – kiáltok vissza, de vadul zihálok, igyekszem
összekaparni magam, ami, lássuk be, nem könnyű feladat.
Olivia melleire ejtem egy pillanatra a fejem. A kezem pedig
a hasát simogatja.
– Valóban abbahagyták a lányok a dühöngést –
vizsgálatom a hasát.
– Vár rád egy másik türelmetlenkedő – kapkod még mindig
levegőért.
Nehezemre esik feltápászkodni, jólesett Olivia közelsége.
Mialatt a nadrágom igazgatom, a szemem legeltetem rajta.
A mézszőke hajával kimondhatatlanul szűzies és gyönyörű
nő, amit a terhesség csak fokoz. Elképesztő kisugárzása
van. Így kielégülten, a hófehér ruhájában pedig szinte
ragyog. A látványtól újra mereven állok a nadrágomban.
Lehajolok hozzá és nyomok a szájára egy hosszú csókot.
Kelletlenül indulok meg Kevin felé.
– Mi tartott eddig? – dorgál meg a hároméves önérzetes. –
Sok mindjárt múlt el – tesz szemrehányást. Elkuncogom
magam a duzzogásán. A mimikája tiszta anyja. A karjaimba
kapom és nyomok egy puszit az arcára.
– Bocsáss meg! Igazad van! – cirógatom az orrommal.
Közben hallom, ahogy Olivia telefonál a másik szobában.
Biztos megint Simonnal beszél… Olivia és ő a mai napig jó
barátok. Ebben mára már én sem kételkedem, de azt nem
mondom, hogy nem idegesít fel a mai napig. Az agyvizem
felforr, ha csak a nevét hallom, de ez van. Simon, remélem,
hogy nem lódítja, azóta komoly párkapcsolatban él, és ami a
meglepőbb, hogy ez az állapot hónapok óta tart nála. Úgy
látszik, nemcsak az új munkahely jött be neki, de az új
kollegina is.
Tovább hallgatom a hangfoszlányokat és már nem vagyok
meggyőződve arról, hogy Olivia Simonnal beszél. Lehet,
hogy az anyja. Az is rögtön felbukkant, ahogy kiderült,
unokája lesz. Nem mondom, hogy Olivia és az ő kapcsolata
igazi anya-lánya viszony, de ha nem kell egy-két napnál
tovább elviselniük egymást, élhetőek a körülmények.
Odavan az unokájáért az öreglány.
Olivia hangos nevetésben tör ki. Túl önfeledt. Kirstennel
beszél, állapítom meg. Megmosolyogtat az esküvőjük
emléke. Mert bizony hosszas huzavona után Kirsten
összekötötte Juke-kal az életét. Emlékszem, hogy
megdöbbentem azon, hogy Juke megtűrte a nevem a
vendéglistán. Sőt! Kirstennek hála, aki Oliviát kérte fel
tanúnak, az első sorból szívhattam a vérét. A köztünk lévő
feszültség enyhítése érdekében a nekik szánt
nászajándékom Juke-nak nyújtottam át.
– Ez meg mi a fene? – Ódzkodott elvenni tőlem a
díszdobozt.
– Gondoltam, ha már így összebarátkoztunk… – de nem
hagyta, hogy befejezzem.
– Isten, ments! – rázta a fejét. – Ne túlozz! – vigyorgott.
– Átfogalmazom a kedvedért, hogy a lelked
megnyugodjon, mert megkedveltél egy volt csalót. Szóval,
ha már vagyunk olyan viszonyban, hogy adsz a
véleményemre… – ingereltem, mire lehervadt a mosoly a
képéről és hangosan felhorkant.
– Nem emlékszem, hogy lett volna ilyen.
– Lehet, hogy Cavintont kellett volna adnom ehelyett –
nyomtam a kezébe az elegáns ajándék dobozt.
 A szemét forgatta, majd óvatosan kinyitotta. Két
repülőjegy volt benne egy egzotikus szigetre. Úgy kapta
felém a pillantását, mintha még egy fejem nőtt volna.
– Ugye most csak szívatsz?
– Első osztály – húztam ki magam büszkén –, ahogy a
szállás is az. Érezzétek jól magatokat!
– Ezt nem fogadhatjuk el! – jelentette ki és vissza akarta
adni a jegyeket.
– Ugyan már! – legyintettem. – Ez a legkevesebb a
történtek után.
– Örülök, hogy elismered, ebben a történetben te vagy a
hunyó.
– Ebbe most nem mennék bele. Nem ez a megfelelő
alkalom – hárítottam.
– Bocsi, de én akkor sem akarok lopott pénzből nászútra
menni – aggályoskodott.
– Ne sérts meg! – hőköltem látványosan hátra. – Sosem
tennék veletek ilyet! Ez nem lopott pénz. Megdolgoztam
érte – jelentettem ki határozottan. És ezt most mindenki
értse, ahogy akarja.
Az életünkben így minden a helyére került. Juke és Kirsten
megszokott bútordarab az életünkben, ahogy a
csipkelődések is, habár ezt már egyikünk sem veszi
komolyan.
Nem sokkal később Olivia készülékkel a kezében megáll
mögöttem.
– Simon volt – előzöm meg, mert mindig kínosan érzi
magát, ha erről kell beszámolnia.
– Nem. Most nem ő volt. Kurt hívott. Volna egy nekünk
való melója – csillog a szeme. Jaj, ne!
Miután lezárhattam a múltam és újra önmagam lehettem,
Oliviával Floridába költöztünk és csendesen éltük a
hétköznapjainkat, de hamarosan jött az unalom, amiből Kurt
rángatott ki bennünket azzal, hogy időnként ránk sózott
egy-két kevésbé veszélyes ügyet az FBI-nak, amiből persze
jó pénzt akasztottunk le. Kurt ódákat zengett a szabad
akaratról, és hogy ez már a mi döntésünk. A francokat az!
Ez sokkal inkább törlesztés egy hatalmas szívességért.
Hiszen elengedett, hazudott, és a bőrét kockára téve csalt,
hogy megmentse az irhám. Akármilyen nagy szívességet is
tett nekem, különös érzéseim vannak vele kapcsolatban. Ezt
idáig elhessegettem, mert amíg élvezzük az általa kapott
ügyekben való részvételt, nincs is ezzel baj, de mi lesz, ha
végleg ki akarunk szállni? Elenged majd? Olivia csak legyint,
ha szóba kerül a dolog. Kurt rendes fickó, mondogatja.
Persze! Hogyne! Én sem állítok mást, de egyet
megtanultam: minden tartozást meg kell fizetni egyszer.
Egyelőre még mi hajtjuk be neki mások adósságait, de
egyszer nekünk is számot kell vetnünk. És ott van még Igor
is. Habár a mérleg nyelve az esetében fordított eredményt
mutatott. Ő tartozott nekem. Legalábbis igyekeztem ezt
elhitetni vele. Bekebelezte, amit az FBI háta mögött Dmitrij
birodalmából kimentettem neki.
Tulajdonképpen átvertem mindenkit. Igort és Kurtöt is.
Igornak hazudtam Yurik haláláról, Kurtnek pedig Dmitrij
valós anyagi helyzetéről. Ha csak az egyik megneszeli a
leleményesen kidolgozott tervem, nem kétséges, hogy
elővesznek majd. Szerencsére azonban úgy tűnik, senki
nem feszegeti a részleteket. Beérték morzsákkal. Én se
vágyom másra, csak békére és nyugalomra, ami Dmitrij
halála után meglehetősen egyszerűen megy. Élem az
életem az én lázadó, kis amazonommal, aki egy igazi
harcos… rendíthetetlenül küzd azért, amiben hisz. Bennem.
Bennünk.
Most mégis úgy érzem, fordulóponthoz érkeztünk. Jönnek
az ikrek és ezért közösen elhatároztuk, hogy kiszállunk.
Befejezünk minden kockázatos küldetést.
– Nem úgy volt, hogy a múltkori az utolsó balhé, és vége?
– morgok hangosan. Kevint magam mellé emelem az
ölemből. Fel kell állnom ehhez a beszélgetéshez.
– Dupláját fizeti, ha megcsináljuk. – Kihívóan villog
smaragdzöld szeme.
 – Nem érdekel, mennyit fizet. Nem vagyunk rászorulva a
pénzre. Öt hónapos terhes vagy, Livi, ha nem tűnt volna fel
– hangosan kifújom a levegőt, mert úgy érzem, robbanok.
Féltem őt, Kevint és a babákat is. Minden akció kockázatos
és a rizikófaktort csak növelik a hasában növekvő babák.
– A legutóbbi akciónknál is csak az előnyünkre vált. Senki
nem gyanakodott egy pocakos kismamára – somolyog
ártatlan arccal. Be kell látnom, hogy tökéletes munkát
végeztem. Livi az évek során remekül elsajátította a
kémkedés minden fortéját, és még élvezte is.
– Ez igaz, de akkor sem.
Most kell megmakacsolnom magam.
– Pedig én már igent mondtam – az ajkába harap és
bűnbánóan pislog. – Még sosem jártam Moszkvában – fűzi
hozzá csak úgy mellékesen.
– Moszkva? – kapom felé a tekintetem.
– Igen. Moszkva. Izgalmas kihívás lenne – kacsint felém.
Elmerengek rajta, hányszor szerettem volna visszamenni
oda. Csak egy kicsit. Egy kis időre. A gyökereimért. Talán
pont ezért esik nehezemre nemet mondani ennek a nőnek.
– Mikor kellene indulnunk?
– Holnap.
– De tényleg ez az utolsó – emelem rá a mutatóujjam.
– Hát persze – a nyakamba fonja a karját és már le is vett
a lábamról. Időnként megrémít, mennyire élvezi ezt a
beépülést. Most is ott ég az a különleges fény a szemében,
ahogy áhítattal mondja:
– Akkor irány Moszkva!
 Table of Contents
NIKO
Prológus
OLIVIA
Körmönfont kelepce
NIKO
Változtatni fogok azon, aki vagyok
OLIVIA
Halott vagyok, bár lélegzem
NIKO
A remény mérgező nedű,én mégis megittam
OLIVIA
Csak éles helyzetben derül ki, kiálljuk-e a próbát
NIKO
Nyughatatlan hajsza
OLIVIA
Prés alatt
NIKO
A legnagyobb lelkimegpróbáltatás: a tűrés
OLIVIA
A lelkem kötöttem az övéhez.Ez nem múlik el!
NIKO
Vigyázz, kész… bumm!
OLIVIA
Aminek vége, annak vége.Jöjjön, aminek jönnie kell!
NIKO
Több titkot zártam magamba, mint a titkok kamrája
OLIVIA
Titkok és félelem
NIKO
Egyirányú utca
OLIVIA
Testvérek.Micsoda isteni adomány!
NIKO
Kiterítem a lapjaim
OLIVIA
Az első hat hónap
NIKO
Életre kel a múlt
OLIVIA
Régi meló, új szabályok
NIKO
Felkészülten kikészülve
OLIVIA
Hullámverés
NIKO
Többet ésszel, mint erővel
OLIVIA
Védtelenül
NIKO
A kör lassan bezárul
OLIVIA
Néha már túl sok
NIKO
Az ördög ivadéka
OLIVIA
Élet a halál árnyékában
NIKO
Megszállottság
OLIVIA
Árulás
NIKO
Az ördög sohasem alszik
OLIVIA
Hazugságok hálójában
NIKO
Meddig lehet hinni?
OLIVIA
Feloldozás
NIKO
Csőstül jön a baj
OLIVIA
Egyre sötétebb
NIKO
Végelszámoltatás
OLIVIA
Törlesztés
NIKO
Epilógus