Királylány

Lexie King
NewLine (okt 2021)

Címke: erotikus, romantikus, regény

erotikusttt romantikusttt regényttt
Amikor magam mögött hagytam New Jersey-t, minden hidat fel kellett
égetnem az addigi életemből. New York zsúfolt rengetegében magányosnak
és elveszettnek éreztem magam. Megismerkedtem egy férfival, aki pokollá
változtatta az életemet. Történetesen ő nem volt más, mint a férjem. Nap
mint nap egyaránt mérgezte a testemet és a lelkemet a féltékenysége. Ám
mindig eljön az pont, amikor az ember kiszállhat a játékból. 28 évesen
elvált, munkanélküli, hajléktalan emberré váltam, de meg kellett tennem,
hogy visszakapjam önmagamat. Visszamentem New Jersey-be, a
gyökereimhez, az összetört, gyenge nőt pedig egy kocsma vécéjében
hagytam, és soha többé nem akartam rányitni az ajtót. De a múlt elől senki
nem menekülhet el, ahogy én sem. Árnyként követi minden lépésemet.
Vajon lehetek még ugyanaz az ember, aki a szörnyűségek előtt voltam?
Lexie King
Királylány
 Ez a könyv nem valós történetet ír le. A nevek, a szereplők, a helyszínek
és az események a szerző képzeletének szüleményei. A valós
eseményekkel, helyekkel és élő vagy elhunyt személyekkel való egybeesés
pusztán csak a véletlen műve.
„A láthatatlan sebek fájnak a legjobban.”
 Első fejezet
Meredith
A borostyánszínű folyadék lassan csordogál le a torkomon. Förtelmes
ízét csak becsukott szemmel vagyok képes elviselni. Nem szeretem a
whiskyt.
Ha alkoholt kell választanom, általában a sör mellett döntök, de ma
szükségem van erre az ellazulásra, erre a kábulatra, amit nyújtani tud ez az
elegáns ital.
– Még mindig nem hiszem el, hogy megtettem.
Lassan kiürítem a harmadik poharamat is. Az arcizmaim még most sem
tudják figyelmen kívül hagyni, hogy mit folyatok le a torkomon. Mérget,
tisztán!
– Már rég meg kellett volna tenned, szívem – mondja Jean fancsali
arccal, miközben beleharap a citromba.
– Három év után elváltam.
Eddig a percig még nem volt bátorságom hangosan is kimondani.
Folyékony vakmerőség!
Alig pár órája történt, hogy a bíróságon hivatalossá tették a válásunkat.
Ha pontosan akarok fogalmazni, akkor csupán csak négy órája annak, hogy
huszonnyolc évesen egy elvált, munkanélküli, hajléktalan emberré váltam.
Jean úgy gondolta, ez mindenféleképpen ünneplésre méltó. Igen. Nem
elkeseredésemben vagy bánatomban ürülnek ki ezek a kristálypoharak. Épp
ellenkezőleg: ünneplünk!
Szívem szerint én elbújtam volna a világ elől egy sötét szobában és
kiélveztem volna az egyedül eltöltött csendes perceket, de Jeannek más
tervei voltak az estét illetően. Ezért is vagyunk most itt: New Jersey elrejtett
utcájának kicsi kocsmájában.
Vegyes érzelmekkel hagytam ott a tárgyalótermet, de örülök, hogy végre
képes voltam megtenni, amit már nagyon régen meg kellett volna tennem.
Hat évig éltem egy férfival, akit részben biztosan szerettem, de az utóbbi
időkben a megszokás vette át a szeretet helyét.
Csak sajnos úgy érzem, az én esetemben nem beszélhetünk szerelemről.
Nem éreztem sosem pillangókat a hasamban, és a rózsaszín fátyolos köd is
elmaradt. A legtöbb romantikus könyv arról szól, hogy csak egy csóktól
nedves lesz a hölgy bugyija, de az én bugyim még az előjátéknál is olyan
volt, akár a sivatag. Mindig úgy éreztem, velem van a baj, ezért több
nőgyógyászt is felkerestem a problémámmal és reménykedtem benne: van
megoldás erre a hormonális „zavarra”.
Orvost orvos követett, de az egészségi állapotom diagnózisa nem
változott:
– Kedves Meredith, maga makkegészséges és nincs hormonális
problémája.
– Akkor mégis miért?
Az ég felé emelem a tekintetem, miközben leintem a pultosfiút, hogy
töltsön még egy kört, de most duplát!
– Egy mérgező házasságban éltél! Matthew egy nárcisztikus
energiavámpír – szólal meg Jean, mintha olvasna a gondolataimban.
De teljes mértékben igaza van, még ha hazudtam is évekig magamnak.
Anya is többször megjegyezte: – Egy nő nem ilyen, amikor szerelmes.
Nem látta a szememben a boldogságot. Azt a fajta boldogságot, amikor
egy férfi és egy nő örökre összekötik az életüket, örök hűséget esküsznek és
úgy vélik: a földi mennyországba léptek a friggyel.
Újra és újra apa emlékét idézte fel. Az esküvőjükön készült képekkel
próbálta bebizonyítani, milyen is egy szerelmes nő. A fotók tökéletes
bizonyítékok voltak arra, hogy ők őrülten egymásba voltak gabalyodva.
Kislánykorom óta szeretném megtapasztalni azt az érzést… Anya
nagyon sokat mesélt a megismerkedésükről és arról, hogyan teljesedtek ki
egymás mellett, aminek természetesen én lettem a gyümölcse.
Valamelyest volt bennem egy elképzelés, egy ábrándkép a meséi után…
Mégis naiv, buta liba módjára hittem az én mesémben. Úgy gondoltam:
nincs veszve még semmi, meg tudom menteni a kapcsolatunkat a totális
katasztrófától.
Hát, nem sikerült!
A baljós jelek mindennap jelen voltak az életünkben. A ragtapaszokat,
amelyeket a szerzett sebeimre tettem, újra és újra feltépte.
Talán azért is érzek határtalan haragot, mert évekig homokba dugtam a
fejemet és átadtam neki minden irányítást az életem felett, ezáltal
uralkodhatott rajtam kénye-kedve szerint.
A legtöbb veszekedésünk után el tudta velem hitetni azt az alávaló tényt,
hogy minden az én hibám. Ő sosem jött ki vesztesen egyik csatánkból sem.
Inkább hetekig durcásan, sértődötten tartotta velem a haragot. Megvető
pillantásokat és gúnyos megjegyzéseket kaptam tőle. Tökéletesen hatott az
elmémre ezzel a közömbös viselkedésével. Folyton lelkiismeret-furdalást
éreztem, és a párnába temetkezve zokogtam, mint egy kislány.
Természetesen ezek után én voltam az, aki bocsánatot kért.
Most, hogy az alkohol mámorító, kellemes melegsége szétterjed a
mellkasomban és elmossa a fejemben felépített gátlásokat, nem szégyellve,
bátran ki merem jelenteni, hogy egy bántalmazó kapcsolatban éltem, amit
későn vettem észre. Az elmém eltorzította a valóságot, hogy megóvjon a
totális idegösszeomlástól.
Állandóan magamban kerestem a hibát, próbáltam meglelni az okot, ami
miatt úgy viselkedett velem Matthew, de a szívem és a testem egyaránt
feladta a harcot…
Tíz évvel ezelőtt, amikor magam mögött hagytam New Jersey-t, minden
hidat fel kellett égetnem az addigi életemből. New York zsúfolt
rengetegében magányosnak éreztem magam, és elveszettnek.
Sajnos Jean nem tudott minden hétvégén meglátogatni, és pénz
hiányában én sem tudtam őt. Vágytam új barátokra, ismerősökre.
Szerencsére rövid időn belül sikerült elhelyezkednem egy vállalatnál,
ahol, ha nem is sokat, de barátokat szereztem. Persze nem olyanokat,
akikkel a legféltettebb titkodat is megosztod. Kollégák voltak, de jól
éreztem magam a társaságukban. Matthew is ott dolgozott. A zárkózott
természete miatt az elején csak pár szót váltottunk, ami azonban hamar
megváltozott, amikor egy munkahelyi zaklatás áldozata lettem. Billy nem
volt hajlandó megérteni: nem szeretnék vele testnedveket cserélni.
Matthew koptatta le végérvényesen. Sosem tekintettem rá úgy, mint egy
férfira, inkább csak a munkatárs-szerepet töltötte be az életemben, de
megdobogtatta a szívemet védelmező viselkedése. Csupán csak öt évvel
volt idősebb nálam, de ez annyihoz elég is volt, hogy más képet formáljon a
világról, mint a velem egykorúak.
Minél több időt töltöttünk együtt, egyre jobban tetszett az az oldala, amit
nekem mutatott. Egy láthatatlan hálót szőttünk, ami a hónapok múlásával
elszakíthatatlannak bizonyult. (De minden hazugság volt! A
megismerkedésünkkor normális, szerethető embernek mutatkozott, viszont
amikor járni kezdtünk, lassan, de láthatóan megváltozott.)
Egy teljes év elrepült felettünk, amikor elhatározta magát és randevúra
hívott. Természetesen igent mondtam neki, mert szerettem a közelében
lenni.
Sokak szerint passzoltunk is egymáshoz, de ezt mind csak a külsőségek
alapján állapították meg.
Matthew két fejjel magasabb volt nálam. A testalkata sportos: hosszú,
izmos lábak, izmos fenék, dagadó bicepszek. Barna haja a válláig ért.
Sosem szerette teljesen leborotválni az arcszőrzetét, mindig hagyott magán
egy keveset belőle, ami még vonzóbb megjelenést kölcsönzött neki. Férfi
létére igencsak hosszú, fekete szempillák büszke tulajdonosa volt, amelyek
kiemelték kékeszöld szemét. Udvarias, határozott, védelmező. Ezekkel a jó
tulajdonságokkal rendelkezett, ami, valljuk be, minden nőben beindítja a
fészekrakás képzeletét.
Azt még hozzátenném, hogy önbizalomból sem szenvedett hiányt… Az
enyém az övé mellett eltörpült, és ahogy teltek az évek, valahol az úton el is
veszett. Árnyéka lettem egykori önmagamnak.
Randevú után felhívtam a lakásomra egy italra. Úgy gondoltam: nincs
benne semmi rossz, már régóta ismerjük egymást. Mi baj lehet belőle?
Maradjunk annyiban, hogy ő a meghívást teljesen másképp értelmezte.
Amint kiürültek a poharak, csókolózni kezdtünk, majd erőszakosan az
ölébe vont és a kezét becsúsztatta a pólóm alá. Megvitattam magammal
minden egyes mozdulatát, ahogy egyre többet merészelt: oké, ez még
elmegy, oké még a második is. De egyszer csak belenyúlt a bugyimba és
belém vájta az ujjait. A számat a szájával tapasztotta be, hogy ne
ellenkezzek.
Amikor sikerült a karja szorításából kiszabadítani a testemet, kértem,
hogy lassítsunk, de addig-addig fűzte a fejemet, amíg ismételten „igent”
mondtam neki, és járni kezdtünk…
Mindössze két hónapja voltunk egy pár, amikor arra „kényszerített”,
hogy költözzek vele össze, mert ha nem, akkor elhagy. Nem ragad le egy
olyan nő mellett, akivel nem azonosak a tervei.
Akkor! Már akkor el kellett volna engednem a kezét, mégis
belekapaszkodtam és arra kértem: maradjon velem. Biztonságban éreztem
magam mellette, és ez nagyon fontos volt nekem. Úgy véltem, bárkitől,
bármikor megvédene – csak későn jöttem rá, hogy tőle senki nem fog
megmenteni.
Az emlékek villámcsapásként hasítanak belém. Egy húzásra kiiszom az
italt, majd feldúlva a pultra csapom a poharat.
 Te ostoba!
Tenyerembe hajtom az arcomat, ami lángol az elfogyasztott szesztől.
Megtörtént. Összeköltöztünk, és egy ideig legyőztük a kezdeti
nehézségeket, de újabb és újabb probléma ütött éket a rendszerben.
Akartam, hogy működjön a kapcsolatunk, ezért képes voltam bármit
megtenni az elején is, és még jóval azután is, miután összeházasodtunk. De
a lelkem darabokra hullott.
Matthew borzalmasan féltékeny volt mindenkire. Nap mint nap
mérgezte a testemet és a lelkemet egyaránt a féltékenysége.
A közösségi oldalról letörölte vagy letiltotta majdnem az összes
barátomat, ismerősömet. Nem mehettem el egyedül sehova. Még Jeannel
sem találkozhattam az ő engedélye és jelenléte nélkül.
Ha hozzá mertem szólni vagy akár csak rá mertem nézni egy másik
férfira, akkor úgy megszégyenített, hogy sírva fakadtam. Közömbös volt
velem, és a száját ocsmány szavak hagyták el. Porig alázott.
Szörnyű tetteit mindig azzal próbálta megértetni velem, hogy ő
menthetetlenül belém szeretett és nem akar elveszíteni.
De ez kicsit sem enyhítette a bennem zajló folyamatot, aminek az lett az
eredménye, hogy két számmal is csökkent a ruhaméretem.
A munkahelyünkön az emberek próbáltak velem kapcsolatba lépni, és én
sosem voltam az a személyiség, aki csak úgy hátat fordít nekik. Ezért
adódott olyan alkalom, amikor megszegtem a rám kiszabott szabályt és
beszélgettem másokkal. Viszont azt az követő folyamatos megaláztatások,
kiabálások, lelki gyötrések elviselhetetlenek lettek egy idő után.
Sokszor adódott olyan alkalom, amikor elbújva sírtam a munkahelyünk
mosdójában. Egyszerűen nem bírtam már elviselni a folyamatos
elnyomást…
Elérkezett az az idő, amikor utáltam bejárni dolgozni. Már a munkahely
gondolatától görcsbe rándult a gyomrom. Egy falatot sem tudtam,
letuszkolni a torkomon, mert attól féltem, hogy összehányom magam.
Hiába magyaráztam el neki, hogy ők csak munkatársak, telebeszélte
azzal a fejemet, hogy minden pasi meg akar dugni engem. Képtelenség,
hogy mindenkinek ez járjon a fejében… Végül, hogy elkerüljem a
veszekedést, a folyamatos botrányt, megtanultam együtt élni a helyzettel.
Viszonylag jól beletanultam az új szerepembe, ami neki kedvezett. Lehajtott
fejjel jártam az utcákon, a boltokban, a munkahelyen, és senki szemébe
nem néztem bele. Úgy gondolom, az emberek, még ha akarják sem tudják
sokszor kikerülni azt, hogy valaki bele ne kerüljön a látóterükbe, de
biztosítottam magamat a lesütött szemekkel.
Rajta kívül senkivel sem beszélgettem. Nem akartam újra és újra
végighallgatni, hogy biztos tetszik nekem az a fazon és megcsalom.
Nőkkel sem beszélgethettem; ha mégis, akkor utána úgy kivallatott, mint
egy gyanúsítottat.
Persze, ő gond nélkül beszélgethetett mindegyik nemmel.
A perceimet, a napjaimat, az életemet ellenőrzés alatt töltöttem. Ha
akartam volna, akkor sem tudtam volna megcsalni, de nem akartam!
Egyszer sem gondoltam, hogy helyes lenne!
Hátborzongató, alattomos, lelki terror! Ez volt ő.
Ahhoz, hogy megérts, folytatom…
Nem ez az egyetlen dolog volt, ami idáig juttatott.
Többször is a tudtomra adta, hogy borsódzik a háta attól, ha valaki rágót
pukkangat, vagy hangosan rágcsál. Persze, megértettem. Ez épp
ugyanolyan, mint a nőknél a vécéülőkével kapcsolatos probléma.
De! Hogyan lehet egyes ételeket úgy enni, hogy ne ropogjon? Sehogy!
Boldogan és farkaséhesen majszoltam a majonézbe mártogatott
sültkrumplit, amikor arra lettem figyelmes, hogy az orrcimpái kitágultak.
Szigorú szemeivel figyelt engem. Láttam rajta, hogy ideges. Rácsapott az
asztalra, amitől összerezzentem.
– A kurva életbe, képtelen vagy megérteni, hogy ne ropogtass a
fogaiddal? Nem bírok így enni! – fröcsögte az arcomba.
Ismerős az a helyzet, amikor kiközösítenek a gimiben és neked a
vécében kell elfogyasztanod az ebédedet?
Szörnyű!
De képzeld el, ha ezt a férjed teszi meg veled…
Hatalmas gombóc nőtt a torkomban, miközben fojtogattak a szememben
összegyűlt könnyek.
Nem tudtam lenyelni a számban tartott apró falatot, csak forgattam a
nyelvemmel.
A lelkem legmélyéről erőt gyűjtöttem, a könnyeimet
visszakényszerítettem, miközben kiültem a ház előtti lépcsőre, ahol
elfogyasztottam az ebédemet.
A sós mogyoró a kedvenc nassolnivalóm. Tudom, ropog!
 Amikor tudtam, hogy Matthew nem lesz otthon, bementem a helyi
kisboltba és a legnagyobb kiszerelést vettem meg belőle.
Egymagamban helyet foglaltam a kanapén, és olyan hangosan
ropogtattam, hogy visszhangot vetett a hangja a nyomorúságos falak között.
Nagyon jót szórakoztam rajta. A boldogsághoz néha ennyi is elég –
legalábbis az enyémhez.
Miután megtörtént köztünk a sültkrumpli-incidens, nem voltam hajlandó
egy asztalhoz ülni vele. A közös étkezéseink olyan ritkává váltak, mint a
fehér holló. Mindig azt mondtam neki: nem vagyok most éhes, vagy épp az
előbb ettem.
A családomat elítélte, vagyis csak anyámat, mert egyedül ő maradt
nekem. A mai napig nem értem, mi lehetett az oka annak, hogy folyton nem
illendő szavakkal illette.
Ezáltal anyának sem volt a szíve csücske Matthew. Egyszer elé állt és
elmondta neki, valójában mit is gondol róla… Az volt az utolsó nap, amikor
Matthew anyám házába belépett. Attól a naptól kezdve sosem kísért el
hozzá, és titokban kellett vele telefonálnom. Állandóan azt mondogatta,
hogy „anyám milyen szörnyű ember, és hülyeségekkel beszéli tele a fejem”.
Napról napra még jobban elhidegültem tőle.
Végzetes lavina indult el bennem, amikor egy veszekedésünk után
darabokra törte a telefonomat a nappali padlóján, majd négy hónap
elteltével újból megtette. Összetörte a második telefonomat is, majd ökölbe
szorította a kezét és ütni kezdte a beltéri ajtókat. Egy csepp sajnálatot sem
éreztem, amikor megláttam a parkettára hullott vércseppeket.
Keserves helyzetemet súlyosbította, amikor az ágyban is erőszakos lett.
Szerette megmutatni, hogy milyen erős, ezért fél kézzel könnyen le tud
fogni engem.
A szexuális együttlétek inkább a szenvedésről szóltak, nem pedig a
szenvedélyről.
Az anális szexnél kibuktam!
Ezerszer a tudatára adtam, hogy felejtse el, mert én azt meg nem teszem!
De minden alkalommal a fülembe suttogta piszkos vágyát. Minden egyes
alkalomnál próbált bejutni arra a területre, amit foggal-körömmel védtem.
Az együttlétek alatt erőszakosan bedugta az ujját a fenekembe, majd
akaratom ellenére ott tartotta, hiába kértem, hogy ne tegye.
 Amikor sikerült a szorításából kihámozni a testemet, (sajnos nem
mindig) ezzel kosarat kapott, elfordult és azt mondogatta: – Jól van, inkább
aludjunk!
Puff! Még egy ütés, amit tűrt a bokszzsák – egy ideig.
Megelégeltem és megkérdeztem:
– Miért nem jó már a vagina?
Nagyokat pislogott, amikor kimondtam, majd megismételtem:
– VA-GI-NA. Tudod még, hogy mi az, nem?
De válaszra sem méltatott, napokig csak duzzogott.
Az utóbbi időben már nem hallottam, nem láttam, nem éreztem, és az is
lehet, hogy nem is éltem, csak elrohantak felettem a napok.
Egy dologban biztos voltam: fuldoklom!
A láthatatlan segítség, amelyért nyúltam, egyre csak távolabb és
távolabb került tőlem. Tudtam, úsznom kell azért, hogy levegőhöz jussak.
A maradék erőmet és bátorságomat összegyűjtve közöltem vele:
számomra nincs tovább. VÉGE! Válni szeretnék, vagyis akarok!
Az arcomba röhögött.
– Ne hisztizz már megint! – Ennyivel lezárta a beszélgetésünket.
Akkor csapta arcon a szomorú valóság, amikor elkezdtem összepakolni
a holmimat. Próbált megállítani, térdre ereszkedett… de tudtam, hogy
úgysem változna meg. Ezek után csak még jobban felügyelne.
Az éjszakát vele töltöttem, de a legkorábbi busszal visszajöttem New
Jersey-be, majd bekopogtattam Jean ajtaján, aki volt olyan kedves, hogy
felajánlotta a díványát.
Hagytam egy levelet Matthew-nak, amiben megírtam neki, hogy
sajnálom, de én komolyan gondoltam azt, hogy nem tudom tovább folytatni
vele az életemet.
Még a cégnél is felmondtam.
Nehéz volt ezeket a lépéseket gondoltban meghozni, majd utána
valóságba önteni, de örömmel töltött el a tudat, hogy megtettem.
Fellélegeztem!
Visszakaptam önmagamat, az „életemet”, ami mindennél fontosabb
nekem.
– Vissza kell egy időre költöznöm anyámhoz, hogy lábra álljak. Biztos
mindig azt fogja a fejemhez vágni: Ugye, én megmondtam? Uram, segíts!
(Ja, igen, hat év alatt megromlott a kapcsolatunk…)
 – Nálam is maradhatsz.
– A múltkor is elég kínos volt arra belépni a házba, hogy az ágyamon,
vagyis a kanapén lovaglod a pasit.
Összenézünk, és mind a ketten hangos nevetésben törünk ki.
Az aktuális partija rám köszönt, majd pár másodperc múlva
megkérdezte, nem csatlakozom-e?
Zavaromban kirohantam a lakásból és a folyosón ücsörögve vártam
meg, hogy végezzenek, ami meglepően gyorsra sikeredett. Hangos nevetés
és jajveszékelés hallatszott át a vékony falakon.
– Igen, nem ment éppen simán a dolog.
Ismét visító hanggal nevetünk a történteken. Jean elmesélte, hogy a srác
megkérte, hadd üssön rá a fenekére szex közben. Mivel elég bevállalós
típus, ezért beleegyezett. A srác két ütés után a harmadikat a legmagasabb
pontról indította el, és nem Jean fenekéhez csapódott a tenyere, hanem a
saját golyóit találta el vele, ami után siránkozva a parkettán hempergett.
Szerintem máskor átgondolja, hogy megéri-e…
– Hé, szépfiú – búgja Jean a pincérnek, aki alig lehet húszéves. A srác
elpirul. – Ó, ez egy punci – súgja a fülembe. – Kérnénk még egy kört. –
Rákacsint. – A srác valószínűleg ettől elélvez.
– Őrült vagy! – Meglököm a vállát.
Jean egy gyönyörű nő. Az alakja minden komolyabb férfi álma:
homokóra, döglesztő mellekkel. Hosszú, fényes fekete haja a fenékig ér. A
hátát és az egyik karját tetoválás takarja el. Igéző, mogyoróbarna színű a
szeme, ezért egy pillantással zavarba tudja ejteni a férfiakat vele.
Boldogsággal tölt el a tudat, hogy végig kitartott mellettem. Őt nem
tudta elüldözni Matthew, de nem is engedtem volna neki: már a gimiben is
nagyon jó barátnők voltunk.
– Fel kellene csípned, lehet, hogy benedvesítené a bugyidat.
– Te jó ég, Jean!
Alig hiszem el, amit mondott.
Az alkohol kellőképpen kifejtette a hatását: zsibbad mindenem. Nagyon
régen ittam már ennyit, egyáltalán nem vagyok hozzászokva ehhez az
illuminált állapothoz.
– Ki kell mennem a mosdóba – csúszok le a székről, hátrahagyva Jeant,
aki kiszemelt magának egy igencsak kigyúrt, fejkendős fickót. Gyengéi a
motorosok.
 Nem is tudom, mikor tartott ilyen sokáig egy pisilés, mint most. Intő jel.
Ideje hazamenni.
Ha jól látom, amiben most nem vagyok olyan biztos, akkor már négy óra
negyven van. A pici számok összemosódnak a karórámon.
A tükörbe pillantva, szavamra mondom, megijedek! Ismeretlen arc
bámul vissza belőle.
A járomcsontom árulkodik róla, hogy milyen sokat fogytam. Sápadt
bőröm miatt a szemem alatt keletkezett szigorú, fekete karikák élénken
lubickolnak, amikor hideg vízzel megmosom az arcomat. Zilált hajamat
szoros copfba fogom össze a fejem tetején. Így még soványabbnak látszom.
Mint egy bebalzsamozott múmia.
Önmagammal farkasszemet nézve elhatározom: amint kilépek innen,
magam mögött hagyom azt az elesett, összetört nőt, aki a tükörből néz
vissza rám. Itt hagyom ebben a mellékhelyiségben, és soha többé nem
nyitom rá az ajtót!
***
Miközben visszaszédelgek a pulthoz, nézem a lábaimat és azon
gondolkodom, hogy melyik láb lép először, majd azt követően emelem a
másikat. Miután sikeresen megérkezem a célállomásra, lassan átveszi a
siker helyét a hiány impressziója. Hunyorogva keresem Jean összemosódott
paca-alakját, hátha akkor nem törlik le a vászonról a színeket és a formákat.
Tágra nyílik a szemem, amikor megpillantom a bőrruhás fickó ölében,
annak torkáig ledugva a nyelvét.
Sajnálom, hogy meg kell zavarnom a nyálcseréjüket, de el szeretnék
köszönni a barátnőmtől.
Köhögéssel hívom fel magamra a figyelmet, amit kínos másodpercek
követnek.
– Mész is? – kérdezi Jean.
– Igen, úgy érzem magam, mint akit megrágtak, majd kiköptek.
Jean kimászik a srác öléből és szorosan magához ölel.
– Vigyázz magadra és hívj fel, amikor felébredsz. Tudni akarom, hogy
élsz-e még.
– Hívni foglak. További jó szórakozást. Neked meg letépem a töködet,
ha baja esik – megfenyegetem a fickót az ujjammal.
***
 Próbálok olyan halkan beosonni a házba, mint gyerekként, de mindenbe
belerúgok, és az előtérben szanaszét hagyott cipőkben elbotlom.
– A francba! – sziszegem a fogaim között.
A villany felkapcsolódik.
Anya szegezi rám álmos, zord tekintetét. A mellkasa előtt összefonja a
karjait, majd összeráncolja a szemöldökét is.
Így figyeli a lányát, aki négykézláb hever a padlón.
– Szia, anya!
– Bűzlesz a piától! – jegyzi meg.
Remek.
– Zuhanyozz le, utána pedig aludj egy kicsit. Ne lásson ilyen állapotban
az öcséd!
Igen, az öcsém. Anya tudna mesélni a kudarcba fulladt házasságokról.
Apa halála után elkeseredésében csak úgy vonzotta magához a züllött,
semmirekellő alakokat, és két házassága is kuka lett. A harmadik férjét épp
az öcsém születésekor tette lapátra.
Kétségbeesetten próbálta pótolni azt a szerelmet, amit apa iránt érzett.
A negyedik férje – mert az is lett neki időközben –, Bob, elég
szórakoztató fazon. Mindig jókedvű és vicces. De ami a legfontosabb:
tudom, hogy tiszta szívből szereti anyut.
Jólesett a zuhanyzás. Frissnek, tisztának érzem magam, de pokoli
éhesnek. Napok óta nem bírtam enni a válás miatt, de a fáradtság győz.
Belezuhanok a puha ágyba és lehunyom a szemem.
Mintha egy felhőn lebegnék.
Mosolyogva alszom el.
Ez a lebegés csak addig tart, amíg anya be nem jelenti, hogy hiába a
hosszú éveken át tartó küzdelem, nem tudja tovább fizetni a megemelkedett
törlesztőrészletet. Áron alul el kell adnia a házát.
Ez annyit jelentett: mire visszafizeti a banknak a tartozást, nem marad
neki annyi pénze, amiből kényelmes otthont vehetne.
Nem kell kimondania, értem a burkolt tartalmat: nekem ott nem sok
helyem lesz.
 Második fejezet
Brock
Leengedem a Ford Mustang tetejét, hogy kiélvezzem a nyári napsugarak
perzselő meleg érintését a bőrömön.
Azóta nem jártam a Ross-birtokon, amióta apám tiltása ellenére
elköltöztem a ház déli szárnyából.
Nevetséges, hogy ezért képes volt kerülni engem. Úgy viselkedett, mint
egy sértődött gyermek. De úgy néz ki, mégiscsak hiányolja a fiát, és ezért
képes lenyelni a büszkeséget, még ha az méregként áramlik is szét a
testében.
A szülők általában örülnek annak – vagy legalábbis örülniük kellene –,
ha a sok éven át tanítgatott, dédelgetett gyerekük egyszer kirepül a
fészekből, hogy a saját szárnyaival szálljon.
Büszkének kellene lenniük, hogy az átszenvedett kamaszkori évek véget
értek. Kifizetődött az önfeláldozásuk; életképes gyereket neveltek fel,
akinek a legmegfelelőbben átadták az elsajátított tudásukat.
De Sebastian, az apám mindennel szembemegy. Néha úgy tekint rám,
mint egy taknyos kölyökre, akinek fognia kell a kezét, nehogy elessen.
Úgy véli, hogy a huszonkilenc éves fiának még mindig meg kell
mondania, hogy hogyan használja helyesen az ezüst étkészletet.
Aznap, amikor bejelentettem, hogy saját házat építtetek a város másik
felében, túlzásokba esett; majdnem agyvérzést kapott, annyira
felidegesítette magát. Anya próbálta csitítani, de ő is hisztérikus
zokogásban tört ki.
Édes Jézus!
Ültem a bőrfotelben és a homlokomat dörzsöltem.
Miután elcsendesültek, felálltam és azonnal elkezdtem a fontosabb
dolgaimat behajigálni egy bőröndbe.
Jelenleg egy szállodában lakom addig, ameddig el nem készül a saját
házam.
A Ross-rezidencia négy méter magas kovácsoltvas kapuja tárva-nyitva
várja, hogy felhajtsak a bejáratig.
Bekanyarodom a macskaköves útra, ami egyenesen a ház elé vezet, majd
teszek egy kört a ház előtt elhelyezett szökőkút körül.
 Leállítom az autó motorját és visszatekintek a kapukig, amelyek szép
lassan bezáródnak.
Apa a birtokot tökéletesen elzárva tartja a külvilág elől. Téglakerítés
határolja körbe, megfigyelőkamerák és biztonsági szolgálat őrzi a
betolakodóktól. A terület füvesített, csak az U alakú házat veszik körbe fák,
hogy ne látszódjon a hatalmas villa.
Marie kidugja a fejét a rokokó stílusú ajtó mögül. Szaporán szedi rövid
lábait, hogy mire kiszállok az autóból, mellém érjen.
Marie gyerekkorom óta a kúria házvezetőnője.
Sokszor percekig tekingettem körbe a házban, és többször is a nevén
szólítottam, amiért bokán rúgott. Tudtam, hogy ott áll mellettem, de
kamaszkoromban szerettem egy kicsit szórakoztatni a mindössze százötven
centis hölgyet. Már akkor elértem százkilencvenet, amire rájött még az évek
alatt öt centi.
A fogaim közt kipréselem a levegőt és hátradőlök az ülésben.
Napszemüveg takarja el a szemem, ezért egyenesen a Napra szegezem a
tekintetem.
Szeretem, tisztelem, becsülöm az apámat és felnézek rá a mai napig, de
nem vagyok vak és naiv sem. Lehet, hogy kissrácként még az voltam, de
mostanra megtanultam: ha üzletről vagy pénzről van szó, apám nem éppen
szent. Kíváncsi vagyok, milyen meglepetést tervezett mára nekem.
Hallom, ahogy Marie az orra alatt maga elé mondja a szavakat.
Mosolyra görbül a szám.
Akkor szokta ezt csinálni, ha olyan vendégek tartózkodnak itt, akiket
nem szeret.
Megáll az autó mellett.
– Tippelek. Csak nem a Montgomery család tette ma itt tiszteletét?
Felhorkan.
– Hátul várnak rád a golfpályán.
Utálom a golfot!
– Ma csak Mr. Montgomery van itt, és a fia, Noah.
Marie toporzékol a gépjármű mellett, amíg én tovább pihenek az
ülésben.
– Akkor az öltözetem megfelelő, ugye, kedves?
Fehér pólóinget viselek barna vászonnadrággal.
– Legalább a gluténmentes barátnődet nem hoztad.
 Ismét elmosolyodom.
– Anya?
– Mrs. Montgomeryvel vásárolni ment.
– Akkor ma férfias napunk lesz.
Noah és én nagyon jó barátok voltunk, amíg nem részegítette meg a
pénz, és a kábítószerek utáni sóvárgása.
Ő az élő példa arra, ha mindig szót fogadnék apámnak, mivé válnék; egy
haszontalan alakká.
Nem akarom magamat azokkal a tulajdonságokkal felruházni, mint ami
rajtuk van bélyegként.
Számukra a hírnév, a megjelenés, a pénz sokkal többet ér bármi másnál a
világon, én ki akarok lépni ebből az árnyékból.
Kiszállok a gépjárműből és áthaladok az arisztokratikus házon. A belső
tereiben barokk és rokokó stílus elegyedik. Tökéletesen tükrözi apámat ez a
stílusirányzat: könnyed nemesi pompa, cinikus világlátás.
A hátsó teraszajtón át jutok el hozzájuk a pályára.
Szivar lóg a szájukból, és borostyánszínű italukon táncot jár a délutáni
napsugár. Abbahagyhatták már a golfozást.
Mr. Montgomery pillant meg elsőnek.
– Á! Itt is van az ifjú Ross.
Apám lassú mozdulattal leteszi a poharát az asztalra, majd elnyomja a
szivart. Unottan leereszti a szemhéját, amikor végigmér, de aztán eltűnik
szeméből a ridegség.
Közelebb lép hozzám és megölel.
– Fiam – megveregeti a hátamat –, hiányoztál.
– Te is nekem, apa.
– Mr. Montgomery – fogok kezet vele.
Egész délután a befektetési kockázatokról, a nyereségek megnöveléséről
tanácskozunk.
Évek óta jelen kell lennem ezeken az eseményeken, hogy tanuljak apám
stratégiájából, de ma kifejezetten untat az üzlet, ezért megkérem Noah-t,
hogy hagyjuk magunk mögött a megbeszélést és szálljunk fel az első gépre,
ami Vegasba repít minket. Hál’ istennek neki nem kell kétszer ajánlatot
tennem, ha nőkről vagy buliról van szó.
Kivételesen most nem akarom ezen törni a fejemet. Lazítani akarok,
kicsit elengedni magam, kivezetni a testemből a több hete felhalmozódott
feszültséget.
***
„Ami Vegasban történik, az Vegasban is marad.”
Fényűzés, csillogás és luxus.
Szerintem többet nem is kell mondanom Vegasról.
Miután becsekkolunk a Paris Las Vegas szállodába, minden értékes
percet kihasználva vetjük bele magunkat az éjszakába.
A szálloda tereit a francia elegancia jellemzi. Elbűvölnek a
látványosságok. Ha az embernek nincs elég pénze Franciaországba utazni,
csak ide kell jönnie. Sőt inkább úgy fogalmaznék, kötelező idelátogatnia.
Úgy érzem magam, mintha Párizs utcáján sétálgatnék. Páratlan
minőségben adja vissza a Franciaországban eltöltött nyaralásom emlékeit.
Az Eiffel-torony megtervezését fantasztikus építészi bravúrnak tartom.
Összeolvad az alatta elhelyezkedő kaszinóval. A város fölé emelkedő
torony lábai betörnek az épületbe.
De sajnos ennyiben ki is merül Vegas ragyogása számomra.
Igaz, hogy álomszép, amikor éjszaka fényáradatban úszik, és elbűvöl a
sok érdekes ruhába öltözött ember: Elvis, Chaplin, Marilyn Monroe és a
pantomimművészek, akik ellepik az utcákat, de ez mind csak egy hatalmas
színjáték.
Vegas egy megtervezett kartonváros, egy aranyozott műgiccs, egy
láthatatlan vírus, ami megfertőz…
Noah a pókerasztalokhoz sétál. Én inkább a bárpult felé kanyarodom,
hogy igyak valami erőset.
Nem igazán szerettem volna túlöltözni az alkalomhoz, ezért csak egy
fekete vászonnadrágot húztam magamra egy bordó színű inggel.
A kaszinóban tartózkodó férfiak, hogy bizonyítsák társadalmi osztályuk
besorolását, mind a legdrágább öltönyükbe bújtatták felsőbbrendűnek hitt
lényüket.
Elegáns a megjelenésem, a csuklómon villogó Rolex pedig biztosítja a
kaszinó személyzetét, hogy nem egy senki vagyok.
Úgy látom, hogy Noah-nak ma sem kell megerőltetnie magát, hogy
puncit találjon a farkára. Ezeket a nőket úgy vonzza a pénz, mint lepkét a
fény. És Noah tisztában is van vele, hogy pénzzel bármit és bárkit
megvehet.
 A szőke, Paris Hilton-hasonmás nem szégyelli magát, amikor
aranytálcán kínálja fel a vagináját.
Jobbra-balra ingatom a fejem.
Azért jöttem ide, hogy lazítsak, elengedjem magam, de még most is
feleslegesen jár az agyam.
Feszülten kifújom a levegőt, miközben leülök a pult előtt elhelyezett
bárszékre.
– Mit adhatok? – kérdezi a csapos.
– Bourbont, jég nélkül.
A nők barna, fekete és szőke palettájában gyönyörködhetünk, de másra
vágyom…
Vadabbra, kiszámíthatatlanra, észveszejtőre. Ami kiűzi a fejemből
akárcsak egy napra is a valóságot. Hangos koppanással teszem le a
poharamat.
– Úgy látom, valakinek rossz napja van – kúszik a fülembe egy női
hang.
– Inkább nevezném rossz évnek.
– Jessica – lép mellém, miközben felém nyújtja a kezét.
– Brock – kezet fogok vele. – Iszol valamit, Jessica? – kérdezem.
– Martinit, szárazon – mosolyog.
– A hölgynek, legyen szíves – intek a pultosnak.
– Akik ide jönnek, általában jól érzik magukat. Nem mélabúsan
ücsörögnek az italukkal – jegyzi meg.
– Te mi járatban vagy erre? – érdeklődöm.
– A barátnőmet várom, nemsokára véget ér a műszakja. A hatos
asztalnál osztó – mutat a lány felé.
Bólintok.
– Amíg várok rá, talán elszórakoztathatnánk egymást – néz rám az itala
mögül.
– Tudod, Jessica… csábító és vonzó az étlap – tekintek körbe. – Mi olyat
tudnál nekem nyújtani, amit más nem? – kortyolok én is egyet.
A lánynak őszintébb a mosolya, mint itt bármelyik nőnek vele
ellentétben. Fekete hajába rózsaszín tincsek szövődnek, ami legalább egy
kicsit megkülönbözteti a többiektől. Átlagos testalkata, szép arca
természetes szépségnek örvendezhet. Talán ez az, ami miatt elszórakoznék
ma este vele.
 A csapos felé emelem a poharat, jelezve neki: kiürült a folyadék.
Jessica csábítóan rám mosolyog és hátrébb lép egyet, hogy szemügyre
tudjam venni a testét. Fekete, pánt nélküli koktélruhát visel, ami alig takarja
el a fenekét.
– Mint mondtam, csábító… – folytatnám, de az ajkamra helyezi a
mutatóujját.
– Hidd el, többet tudunk nyújtani.
Összeszalad a szemöldököm. Tudunk?
Elneveti magát értetlen ábrázatom láttán.
Maga mögé tekint. Figyelem a barna hajú lányt, aki le sem veszi a
szemét Jessicáról. Hosszú lábaival kecsesen suhan felénk. Pajkos tekintete
felerősíti bennem a rég nem érzett vágyat, és kíváncsian várom, mi a bűne
ennek a lánynak.
A barna hajú lány birtoklóan magához húzza Jessicát és megcsókolja.
A farkamat felajzza a látvány. Lüktetve nyomódik a cipzárnak.
Miután elválasztják egymástól az ajkaikat, a névtelen lány Jessica füle
mögé simít egy hajtincset, ami a szájfényébe ragadt. Már húzta volna el az
ujját, amikor Jessica a szájába szívta.
Sajognak a golyóim!
– Hadd mutassalak be – bólint felém a fejével. – Brock, ő itt Holly.
Holly, a kedves úr itt Brock.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Brock.
– Holly.
– Brock elég magányos, szeretne egy kicsit szórakozni – vigyorog
Jessica.
– Valóban? – harap az ajkába Holly.
Vad? Kiszámíthatatlan? Észveszejtő? Igen… ma jó estém lesz.
– Mehetünk, hölgyeim?
Kajánul vigyorgok rájuk.
A liftben már érezhető a feromonok hatása. Alig várom, hogy
megszabaduljak a nadrágomtól. Folyton meg kell igazítanom a farkamat a
gatyában.
Be sem érünk a szobába, amikor szenvedélyesen egymás szájának
esnek.
Holly lerántja Jessica melleiről a vékony anyagot. Ágaskodó rózsaszín
bimbóját az ujjai közé csípi és masszírozva kényezteti. Jessica hátraveti a
fejét és nyögdécselni kezd. Holly ezt kihasználva az ajkai közé szívja a
rózsaszín bimbót.
Holly nyelve végigszalad Jessica mellén, felfelé haladva, egészen a
nyakáig. Finoman harapdálni kezdi, és lassú mozdulatokkal a másik
melléhez érkezik. A nyelve vontatott köröket ír a rózsaszín bimbó körül,
majd magába szívja és szopogatni kezdi. Durván.
Jessica szaggatottan veszi a levegőt és hangosan felnyög.
Élvezi, ahogy én is!
Megszabadulok a ruháimtól.
Az ingemet a fejem felett áthúzva a padlóra ejtem. Kibújok a cipőből,
majd letolom a nadrágomat is. Nem viselek alatta bokszert, ezért duzzadó,
méretes farkamé lesz az összes figyelem.
A lányok kikerekedett szemekkel méregetnek.
Kezem közé veszem sajgó farkamat és simogatni kezdem.
– Folytassátok csak – vigyorgok rájuk. – Mennyire vagy már nedves? –
kérdezem Jessicát.
A bugyijába nyúl, végighúzza az ujjait magán, majd felmutatja, hogy
mindenki jól láthassa.
Fürdőzik a saját nedvében.
Holly megnyalja a szája szélét, miközben felém sétál, majd letérdel elém
és az ajkai közé veszi a farkamat. Eközben Jessica lemezteleníti a testét. Az
ágyra fekszik és ujjazni kezdi magát.
Belemarkolok a barna tincsekbe és erősen tartom Holly fejét, hogy el
tudja viselni erőteljes lökéseimet.
– Rossz kislány – kacsintok Jessicára.
Egyre beljebb tolja az ujját, majd a szabad kezével a mellét kényezteti.
A farkam rángani kezd, és Holly szájába spriccelek. Ízlelve nyeli le a
magomat.
Holly Jessica mellé helyezkedik. Nem engedem meg nekik, hogy
elélvezzenek, csak folytassák egymás felajzását, amíg újra készen nem
állok a menetre.
A fotelből figyelem őket.
Eszem ágában nincs ezeknek a nőknek kinyalni a punciját, csak a
farkamat fogják megkapni, természetesen azt is csak óvszerrel.
Olyan gyönyörben részesítem őket, amiben kétlem, hogy valaha is
részük lehetett.
 ***
Több mint egy hete keresett fel Hunter azzal a jó hírrel, hogy előbb be
tudják fejezni az építkezést. Minden munkafolyamatot rájuk bíztam, a
bontástól a takarításig.
Sajnos a felhalmozódó munkám mellett nem akadt szabad percem még
azzal is foglalkozni, hogy különböző szakembereket vonjak be az
építkezésbe, ezért Hunter szabad kezet kapott az engedélyemmel.
Ahogy végignézek a hatalmas épületen, a mellemet szétfeszíti a
büszkeség.
Fél évvel ezelőtt elképzelésem sem volt arról, hogyan fog nekem Hunter
otthont építeni. Amikor megvettem a telket, semmi nem volt rajta, egy
elöregedett kunyhót kivéve. Mostanáig. A semmiből maradandót épített.
Ezért is vonzott mindig is az építészet.
Visszagondolva, ezt a szakirányt kellett volna választanom, de valamiért
mégis az üzleti pályán maradtam…
Noah többszörös unszolására most éppen egy gigantikus kertipartival
tartok lakásavatót.
A vese alakú medence mellett sorban állnak a napozóágyak, melyekben
falatnyi bikiniben barnítják testüket a lányok.
A csajom, vagyis inkább hívnám alkalmi partimnak, sok éven át tartó
alkalmi dugásom tárgyának azt a nőt, aki egy szál bugyiban, a melleit
szabadon hagyva barnítja. Sara már három éve folyamatosan biztosítja,
hogy a szükségleteim ki legyenek elégítve. Ő segít rajtam, én segítek rajta.
Állom a luxuscikkeit, a nyaralásait, az estélyis partikat, és a felső tízezer
körében való mozgását.
Ezért nem is érzek semmi féltékenységet, hogy a haverok a nyálukat
csorgatva legeltetik rajta a szemüket. Mindig is szerette a feltűnést.
Teste a sok napozástól kellőképpen barna, már majdnem olyan sötét,
mint sötétbarna, hosszú haja.
Mellei a plasztikától gyönyörű, gömbölyű alakot formálnak, csak az a
baj, hogy érzékelem rajtuk.
A teste egy homokóra-alakot formál, szinte dugásra lett ez a nő
teremtve, most mégsem csigáz fel egy kicsit sem, ahogy elnézem.
Az erős sugarak perzselik a bőrömet, miközben a grill mellett állva
forgatom a húsokat. Hiába vagyok csak egy fürdőgatyában, érzem, ahogy
egy verejtékcsepp végigfolyik a halántékomon, majd ráhullik a
mellkasomra.
Csalogat magához a medence hullámzó, kristálytiszta vize, de elvonja a
figyelmemet a kerítés, amit még nem sikerült megcsináltatnom, ezért a
drótháló megengedi, hogy a szomszéd kertjébe barangoljon a tekintetem.
Tudom, hogy nem is olyan régen költöztek ide az új szomszédok, de
még nem volt alkalmam találkozni velük. Teljesen lefoglalt az utóbbi
időben a munka. Reggel korán megyek, este pedig későn járok haza.
A tekintetem összetalálkozik egy piros bikinialsóval. A piros anyagba
simuló fenék utolérhetetlenül kerek formája olyan, mint egy ropogós
cseresznye, amibe szívesen beleharapna az ember.
A szemem felfelé kalandozik a testén.
Nem sok időt tölthet a szabad ég alatt, mert a bőre színe vakítóbb, mint a
nap sugara. Teste hamvas fehérsége olyan, akár egy pohár hideg tej.
Frissítő, bársonyos és kényeztető. Amint kiengedi kontyba fogott haját,
megrándul a farkam.
Vörös.
– Haver! Nem vagyunk már tinédzserek! – figyelmeztetem ágaskodó
testrészemet.
Amikor megrázza hosszú hajkoronáját, a Nap játékosan játszadozik
rajta, a színek kavalkádjába veszek. Le merem fogadni, hogy nem festett,
hanem eredeti. Elég sokat láttam már ahhoz, hogy tudjam. Lávazuhatag.
A „csajom” felé pillantok. Nem tisztességes dolog, amit művelek, de
kíváncsi vagyok, van-e elölről is olyan jó, mint hátulról… Visszavezetem a
vörös lány felé a tekintetem.
– Fordulj már meg – fohászkodom.
– Meghívhatnánk őt is a buliba. Biztosan a kedvünkre tudna tenni a
kicsike. – Noah csap a hátamra.
Nem tudom, honnan és miért, de ismeretlen erők fognak körbe, és a
féltékenység keserű ízét érzem. El akarom rejteni a szemei elől azt a
csodálatos feneket.
– Lehet szemből meg Betty, a csúnya lány – válaszolom gyorsan.
– Sötétben senki sem látja – ugrat tovább.
– Menj, inkább hozz nekem egy sört a hűtőből. Kezdek kifogyni –
mutatom a majdnem üres üveget.
A tekintetem félig az ételen, félig a lányon pihen.
 Egy autó áll meg a behajtójukon, majd egy kislány az ismeretlen lány
felé szalad. A lány a magasba emeli és megpördíti a levegőben.
A kislány kacaja dallamként hasítja ketté a mögöttem lézengő emberek
zaját.
Némi mosolyt csal az arcomra.
Miért van ez rám ilyen hatással?
Megrázom a fejem, hogy kiűzzem ezt az ostobaságot… Még sosem
gondolkoztam el ezen.
Sarára pillantok.
Ő azoknak a nőknek a táborát erősíti, akik sosem akarnak gyerekeket.
Nem áldozza fel a testét és nem osztozik a mellén. A gyerekek számára
csak nyűgöt jelentenek, a sírásukkal ki lehetne őt üldözni a világból.
Szereti a kényelmet, és nem akar a saját maga listáján másodikként
szerepelni. De akkor én, annak ellenére, ami köztünk folyik, hányadik
lehetek?
Gondolatban megvonom a vállam és egy utolsó pillantást vetek a
vörösre, mielőtt visszamennék a többiekhez.
Megfagy az ereimben a vér, hiába döntött ma csúcsot a hőmérséklet. A
húsvilla kicsúszik a kezem közül, amikor összekapcsolódik a tekintetünk.
Halk koppanással érkezik a húsok közé.
Lángoló vörös.
Meredith!
Meredith Burton a szomszédom! Hidegzuhanyként ér az információ.
Neki is eltűnik a mosoly az arcáról. Némán áll a kislánnyal a karján. A
látvány egyszerre szép és borzasztó. A világ forogni kezd velem. Elfordulva
kortyolok egy nagyot a sörömből, a buborékok az orromon keresztül az
agyamba szaladnak.
Bárcsak ne láttam volna meg elölről is!
Igazi! Formás! Tenyerembe passzoló, tejfehér mellek! Hosszú láb.
Kerek fenék. Karcsú test. Talán már túlzottan is sovány. Az összes bordája
kirajzolódik a bőre alatt.
A francba, Meredith!
Abban a pillanatban, amikor megláttam, csitíthatatlanul dühös lettem.
Az egész mulatságtól elment a kedvem.
– Kész a kaja! – szólok oda a srácoknak, akik megrohamozzák a
grillsütőt.
 Óriási gombóc vert tanyát a torkomban, ezért egy falatot sem tudok
lekényszeríteni rajta, egyedül a sörnek van gondtalan útja lefelé.
Órákkal később még mindig magamba roskadva ülök a napozóágyban.
A semmibe meredek, miközben egymás után ürítem ki az üvegeket.
Legalább a vendégek jól érzik magukat…
Néhányan a medencébe ugrálnak, amíg a többiek a hangos zenére rázzák
a testüket.
Már arra sem emlékszem, hogyan is lettünk ennyien. Számomra
ismeretlen arcok lepik el a házamat.
Kurvára nem érdekelne, ha nem tartanának a nappaliban, a méregdrága
bőrkanapémon orgiát.
– Nagyszerű! Holnap hívhatok egy takarítóbrigádot, akik eltüntetik az
összes ocsmányságot a díványról – morgom magam elé a szavakat.
A buli elvadul.
A srácok elvesztik a kontrollt; felcsavarják a hangerőt és barbár módjára
üvöltöznek.
Az erősítőkhöz sétálok, hogy véget vessek mára ennek az egésznek,
amikor egy fénypont tűnik fel a szomszédból, közvetlenül a kerítés mellett.
Felkapom rá a fejemet és a fény irányába fordulok.
– Vegyétek halkabbra a zenét és fékezzétek az indulatotokat, mert itt
gyerekek is vannak! – kiabálja túl a dörgő zenét.
Ez a hang csakis Meredithé lehet! Éppen egy srácot dorgál meg. A fiú
összefüggéstelenül motyog valamit.
– Minden rendben? – szólok mély hangon, majd odalépek hozzájuk.
– Éppen hívom a kiscicát, hogy tartson velünk és ne legyen már ilyen
karót nyelt. Biztosan elszórakoztatnánk egymást.
Az egész testem megfeszül. Ökölbe szorítom a kezem, de nem akarok
jelenetet rendezni ennyi ember előtt…
– A lány nem tart velünk!
Nem tudom nem észrevenni, hogy csak egy fehér póló van rajta, ami
láthatóvá teszi vörös mellbimbóit. Figyelemért nyújtózkodnak!
De szeretném őket a számba venni!
Elterelődik a figyelmem a kialakult helyzetről.
Selymes hangja ránt vissza a valóságba. A fejét leszegi, a tekintete a
lábujjait figyeli. Rám sem néz, miközben hozzám beszél.
– Csak annyit kérek, hogy vegyétek halkabbra a zenét.
 – És ezt mégis kinek mondod? A fűszálaknak? – bukik ki belőlem.
A srác hangosan felnevet.
– Takarodj innen, ha jót akarsz magadnak! – súgom a fülébe, és gyilkos
pillantással ajándékozom meg.
Meredith eközben még mindig a földet bámulja.
– Remek! – Kiürítem az üveget. A megmaradt tartalmát a lábára
fröcskölöm.
Rám szegezi mérges tekintetét.
Elveszek az íriszében. Még mindig olyan szép, mélyzöld, amilyenre
emlékeztem. Hosszú, dús, fekete szempillái miatt ellenállhatatlan a
pillantása.
Az arcán árválkodó szeplők a napsütés hatására felélénkültek. Elszórtan
helyezkednek el az arcán és pisze orrán. Résnyire nyitja szív formájú ajkát.
Mélyen a tekintetébe fúrom az enyémet, de úgy érzem, képtelen vagyok
bármit is mondani neki.
Sarkon fordulok és otthagyom.
Egyedül a sötétben.
***
A tömeg jelentős része elpárolgott, a többiek, akik magukról sem
tudnak, elfeküdtek a lépcsőn.
Komolyan, nem tudom megérteni Noah-t! Csakis azért mentem bele
ebbe a buliba, mert könyörgött érte, de már rég kinőttem belőle… mint
valami egyetemre járó tinédzserek, néhányan úgy viselkedtek.
A bőrfotel kényelmes ölelésébe dőlök, amikor Sara mászik az ölembe és
incselkedni kezd velem.
Erre van most szükségem, hogy felfrissüljön az elmém.
Csókolózunk, és hiába akarom, hogy működjön a dolog, a farkam nem
engedelmeskedik az agyamnak. Lehet, hogy a rengeteg elfogyasztott ital az
oka, mert eddig sosem okozott gondot.
Bármikor készen állok arra, hogy örömöt szerezzek és örömöt kapjak.
Sara keze becsúszik nadrágomba és kiszabadítja a farkamat. Dolgoznak
rajtam az ujjai és készen áll arra, hogy a szájába vegyen, de nekem csak
azok a szív formájú ajkak lebegnek a szemem előtt.
A piros összes árnyalata beférkőzik az elmémbe, és Meredith porcelán,
félénk arca jelenik meg.
 A fantáziálásra, hogy Meredith vonaglik az ölemben, keményebb leszek.
A tejfehér mellek… a vörös mellbimbók… a formás feneke… és az a
ragyogó tekintete… Készen állok a menetre, de amikor kinyitom a szemem
és meglátom Sara arcát, a kép csökkenti az erekciómat.
– Gyere, menjünk a dolgozóba! – vonom magam után. Rádöntöm az
asztalra.
A fiókból magam mellé készítek egy óvszert és lehunyom a szemeimet.
Elképzelem Meredith testét.
A farkamra görgetem a gumit és keményen megdugom Sarát, aki nem is
biztos, hogy elélvezett, mire én végeztem.
– Mi a franc volt ez, Brock? – Felhúzza a bugyiját.
Beletúrok barna, zilált hajamba és őszinte leszek vele.
– Már nem megy úgy, mint régen. Nem veled van a baj, hanem…
– Ne is folytasd, kérlek! – felemeli a kezét. – Ez a duma szörnyen
megalázó, és tudjuk jól, hogy nem is igaz. Nem most jöttem le a falvédőről.
Hallottam, hogy múltkor is milyen jól szórakoztál – vágja a fejemhez. –
Elég lenne annyit mondanod, hogy vége. Hidd el, nem fogom telesírni
emiatt a zsebkendőket. Máshol is találok hozzád hasonlót.
– Egy platinakártyás ügyfelet?
– Seggfej vagy!
– Tisztában voltál eddig is vele.
– Végeztünk, Brock Ross!
– Nem is tudtam, hogy ez ilyen könnyen megy!
 Harmadik fejezet
Meredith
Tudomásul veszem azt a tényt, miszerint az életem szerencsétlenségek
sorozata. Nem halmozok fel saját magamnak több problémát a meglévők
mellé…
Brock Ross nem létezik számomra. Nem láttam, és nem is beszéltem
vele. Levegő. Láthatatlan és megfoghatatlan. Képtelenség elkerülni, mivel
csak egy kerítés választ el tőle, de megpróbálkozom a lehetetlennel.
Az utolsó fizetésem olyan gyorsan folyik ki a kezeim közül, mint a
legfinomabb tapintású homok, pedig egyáltalán nem költök felesleges
holmikra.
A rövid, mégis pihentető kényszerszabadságomnak ezennel vége.
Kellett ez a kis szünet, hogy újból megtaláljam önmagamat, azt a
személyiségemet, aki hat évvel ezelőtt voltam. Úgy gondoltam, ez nagyon
egyszerű feladat lesz, ám tévedtem. Nagyon sokszor elmerengtem: vajon jól
döntöttem?
A lényem legmélyén, tudom, hogy igen, de a lelkiismeretem a mai napig
kérdőre von. Eszembe juttatja Matthew megviselt arcát, szomorú szemeit,
amitől összeszorul a torkom. De nap nap után könnyebb ezzel együtt élnem.
Úgy gondolom, nem ölthetjük magunkra a mártírszerepet, és nem tehetjük
tönkre azzal a másikat, hogy hazudunk az érzéseinkről, ami már elmúlt.
Elvesztegetett idő lenne számára is és számomra is. Egy életünk van, így
mind a ketten megérdemeljük azt, hogy boldogok legyünk.
Tisztában vagyok vele, hogy ő most a poklok poklát járja, és fájó együtt
élnie a tudattal, hogy elhagytam, de reménykedem benne, hogy kis is idő
múlva belátja azt a tényt, hogy ennek így kellett történnie.
***
A lecsendesedő válság még nagyon sok embert tudhat áldozatának,
köztük engem is. Számtalan munkanélküli, eladósodott ember próbál
elhelyezkedni, és elkeseredésében bármilyen munkát képes elvállalni.
Ezáltal mindenhol túljelentkezés van. Húsz helyre küldtem be az
önéletrajzomat, de a legtöbb helyről vissza sem jeleztek. Ahonnan mégis,
onnan sablonos elutasító levél érkezett.
Anya barátnője tudomást szerzett róla; a takarító cégnél, ahol dolgozik,
hamarosan lesz egy csoportvezetői üresedés. Gyorsan leszervezett nekem
egy állásinterjút, ami felébresztette bennem a reményt, bár mindig is
utáltam a főnök-pozíciót betölteni. Hiába akar az ember jó fej lenni, a
főnököt mindenki utálja… De lassan már négy hete annak, hogy olyan
interjúkra járok, amelyek kudarcba fulladnak, ezért ezt a hozzáállásomat
most sutba vetem és a legfelkészültebben jelenek meg a találkozón.
Viszonylag hamar megválaszolom az összes kérdését Mr. Peresnek, és
persze nem feledkezem meg arról sem, hogy lapul egy kis protekció is
mögöttem, ami hozzásegíthet ahhoz, hogy én kapjam meg az állást.
A köpcös, kopaszodó, terebélyes férfi úgy méricskél a tekintetével, mint
egy éhes ragadozó, aki már hosszú hónapok óta nem evett. A tekintetét
vörösre rúzsozott ajkaimon pihenteti.
A szája szélét nyaldossa vastag nyelvével, miközben a pillantása
leheletnyi dekoltázsomra siklik.
Elégedetten hátradől a székben. A bútor nyikorgó hanggal fogadja
termetének súlyát.
– Nos, Meredith. Semmi kifogásom ellene, hogy magáé legyen az állás.
Sőt! Mondhatnám azt is, hogy megnyert magának, de úgy gondolom, maga
jóval többre hivatott. Akár most azonnal kirúgom a titkárnőmet, és önt
alkalmazom a helyére… De mielőtt ennyire előreszaladnánk, tudnom kell,
hogy mit tenne meg érte?
Vigyorog, és végigsimít a nemiszervén.
Kiráz a hideg, és hányingerem lesz már a gondolattól is.
Az ing úgy feszül rajta, hogy a gombot csak egy hajszál választja el
attól, hogy el ne pattanjon.
Jézus!
Mi lesz akkor, ha kinyitom a számat és véletlenül beletalál?
Akkor újra kell, hogy élesszen! Ledugná vastag, undorító nyelvét a
torkomon.
– Lehetnék esetleg a személyi edzője? – csúszik ki a számon
összeszorított fogakkal, hogy még véletlenül se találjon be a gombja.
A pacák arcáról egy pillanat alatt eltűnik a vigyor. Morcos arckifejezése,
kikerekedett szeme láttán meg sem kell szólalnia; tudom, mi a dolgom.
Bólintok, majd a retikülömért nyúlok és kisétálok az irodájából.
– Még egy elcseszett interjú.
A lift mellett várakozva a falba „verem” a fejem. Lehet, hogy nem a
legjobb ötlet így büntetni magam, mert szép piros nyom marad a
homlokomon.
Remek.
Irány haza, ahol anyám ismételten kiakad, hiszen egyik kedves barátnője
intézte el nekem ezt a megbeszélést, és nem a legfényesebben
szerepeltem…
Meg kellett volna köszönni a nagylelkű ajánlatát, és visszaterelni a
beszélgetést a csoportvezetői pozícióra, de eszem ágában sincs egy ilyen
főnök alkalmazottja lenni.
Ezért úgy döntök, hogy nem megyek még haza, inkább megiszok egy
italt a Zónában.
***
Amikor a szűk lépcsőfokokhoz érek, rengeteg régi, kedves emlék jelenik
meg előttem.
Ez a hely volt régen a menedékem.
Az én időmben meglehetősen menő és felkapott helynek számított. A
pincéből kialakított Music Pub minden hétvégén őrült nagy bulikat csapott.
Jó arcokat és rengeteg ingyen koncertet nyújtott.
Az állandó éjszakázás és pörgés miatt az alkalmazottak sűrűn
váltakoznak, de nekem most erre lenne szükségem, hogy ne gondolkodjak
és összeszedjem magam anyagilag annyira, hogy béreljek egy kisebb lakást
valahol a városban.
Az elmúlt napokban rengeteg hívás és SMS érkezett Matthewtól.
Hiányzol. Gyere vissza hozzám. Szeretlek. Ígérem, megváltozom.
Már annyiszor hallottam ezt a szájából. Haragudtam ismét magamra,
hogy sajnáltam azért, amit vele tettem, de végre jól érzem magam a
bőrömben.
Nem félek, ha ránézek egy férfira, vagy ha köszönni merek neki. Meg
kellett magamat ismét tanítani arra, hogy ne a földet bámuljam. Nehezen
szakítottam el a tekintetemet a földről, és amikor valakire ránéztem, a
testemet elöntötte a pánik…
Ennek vége van – nyugtattam reszkető gyomromat.
Amikor kinyitom az ajtót, mélyen magamba szívom a cigarettafüsttel
kevert dohos illatot.
Megnyugtat.
A fények homályosan világítják meg a kékre festett, kopott falakat,
amelyeken még mindig zenekarok poszterei lógnak.
 A keményfa asztalok és padok között elhaladva érzékelem, hogy
mennyire kihalt a hely, ahhoz képest, ahogy az emlékeimben élt.
Este hat óra van, ilyenkor már zsúfolásig tele szokott lenni a lázadó
tinikkel.
Végigsimítok egy régi padon. A berendezés nem változott, együtt
öregedett a hellyel. Az utamat csendben folytatom tovább az L alakú pult
felé, ahol meglátom Bácsit.
Ő a Pub tulajdonosa.
Nem öreg, de mi mindig így hívtuk. Amikor mi tizenévesek voltunk, ő
már jóval a harmincas évei közepe felé járt, ezért mindig ezzel ugrattuk.
Bácsi a halk zene mellett a cipőm kopogására lesz figyelmes.
Felnéz a telefonja képernyője mögül és összeszűkült szemmel méreget.
Nem sok ember jár ilyen ruhában erre a helyre.
Bájosan mosolygok rá, és az egyik kezemet a magasba emelve mutatom
neki a Rock and roll ujjtartást.
Mosolya, ami elindul a szája sarkából, elterül az arcán, amint rájön, ki is
lehet ez a lány.
– Meredith Burton! – összecsapja a tenyerét. – A bulilány személyesen?
– Bulilány? – értetlenül nézek rá.
– Mindig akkora bulit csaptatok a barátnőddel, hogy teltház lett.
Mindenki szeretett ide járni. Amikor nem voltak koncertek, ti voltatok azok,
akik életet leheltek e falak közé – mutat körbe és a parafatáblán elhelyezett
fényképekre.
Odaállok a tábla elé és kihúzom a pici gombostűt, majd a kezembe
veszem a fényképet. Én és Jean vagyunk rajta.
– Egy újabb régi, kedves emlék – szorongatom a képet.
– Gyere ide, hadd nézzelek.
– Megöregedtem.
– Gyönyörű nő lett belőled. – Szorosan magához ölel.
– Te meg…
– Ki ne mondd! – vág a szavamba.
– Hol vannak az emberek?
– A válság minket is érint, már nem megy úgy, mint régen. Ezért is
vagyok ma én itt. Már nem tudok annyi alkalmazottat fizetni.
– Oh! – Elkeseredem. – Pedig éppen azért jöttem, hogy megkérdezzem,
tudnál-e nekem munkát adni?
 – Sajnálom, Meredith. – Fájdalmasan felsóhajt. Szomorúság vibrál
szemében, amit körbefognak a stressz okozta barázdák.
– Esetleg beugrósnak tudnálak párszor alkalmazni, ha az egyik lány
kiesik, de nem tudlak felvenni, ne haragudj.
– Ugyan – legyintettem –, ne butáskodj.
– Iszol valamit?
– Egy sört kérek.
Kiszisszenti az üveget, majd beleejt egy szívószálat.
– Már nem vagyok tini, nem így iszom. – Mégis mosolyt csal az
arcomra, hogy emlékszik erre a buta szokásomra. – Mennyivel tartozom?
– A ház vendége vagy.
– Nem! Hiszen most mondtad, hogy nem álltok túl fényesen.
– Nem ez az egy sör fog csődbe vinni, kedvesem.
– Köszönöm.
Mosolygok rá, de a szívemet keserűség marcangolja.
– Azokban van állás? – mutatok a kupacba hányt újságok felé.
– Szokott. Nyugodtan szolgáld ki magad.
Bácsi odaül egy csapat korabeli férfihoz, akik betévedtek időközben.
Besétálok a pult mögé és összeszedem az összes papírt. Amíg
elnyalogatom a sörömet, egy csomó hirdetést végigböngészhetek.
A szemem megakad egy ajánlaton. Előre lapozok az újságban. Elég friss
a hirdetés, talán még nem töltötték be az állást. Előhúzom a vörös rúzsomat
és bekarikázom.
Mr. Morgan Fakitermelő – Faipari vállalat.
A halk zenére mozgatom a testemet a széken, amikor csak ennyit hallok
a hátam mögött:
Fütty!
Megfordulok, és a csodálkozástól majdnem hanyatt vágódom. A szám
elé kapom a kezem, és megpróbálom nem elsikítani magam örömömben.
– Zé?
A magas férfi egy hatalmas mosoly kíséretében bólint.
– Meredith! – Széttárja a karját, majd szorosan magához ölel.
– Megváltoztál – nézek végig rajta. Tetőtől talpig alaposan szemügyre
veszem.
Az emlékeimben élő Zének mindig is hosszabb és selymesebb haja volt,
mint nekem. Szögletes arcvonását az arcszőrzete eltakarta, és állandóan
fekete ruhában járta az utcákat.
A mostani Zé öltönyös, rövid hajú, arcszőrzetmentes fickó lett. És ha jól
látom, egy karikagyűrű díszíti az ujját.
– Hogy kerülsz ide? – Lerakja a barna táskáját a székre.
– Visszaköltöztem.
– Mikor is láttalak utoljára? Hét, talán nyolc éve?
– Igen, elég régen. – Lebiggyesztem az ajkamat. – Mi járatban erre? –
csúszok vissza a székbe.
– Tejfakasztót tartunk a srácokkal.
Előhúzza zsebéből a telefont, majd az orrom alá dugja.
– Ma hajnalban látta meg a napvilágot, Peter.
– Zé, ez valami csodálatos. Gratulálok. Gyönyörű gyermek.
Nézem a kék pólyába tekert csöppséget és biztosan tudom, hogy Zé
vonásait örökölte.
Matthew is mindig könyörgött, hogy szeretne már velem családot
alapítani, de számomra az felért volna egy akasztással, ha szabad ilyet
mondani.
Visszaadom Zének a készüléket.
– Te iszol valamit? – kérdezi.
– Nem, köszönöm. Ideje mennem, és ez olyan férfias dolog. A nőknek
nem sok keresnivalójuk van ilyenkor itt.
– Rendben – mosolyog. – Örülök, hogy ismét láttalak.
– Én is örülök, és még egyszer gratulálok. Vigyázz a családodra.
A fényképet visszahelyezem a táblára, majd összepakolom a holmimat
és a sörösüveg alá behelyezem a zöldhasú szörnyeteget. Nem fogadhatom el
Bácsitól, hogy ilyen ínséges időkben ingyen italt adjon nekem. A
poháralátétre egy mosolygós arcot rajzolok neki.
Hátrasétálok a színpadhoz, ahol rengeteget táncoltunk Jeannel. Itt sem
változott semmi, csak a járólapokból kitört darabkák mutatják, hogy elillant
az idő felettünk.
Végigmegyek a padok között a kijárat felé és még egyszer mélyen
magamba szívom a rég elfeledett, számomra kellemes illatot. Boldogan
becsukom magam mögött az ajtót.
***
Mr. Morgan vállalata minősül az utolsó esélyemnek, hogy egy
normálisan fizető állásom legyen.
 Ha ez sem sikerül, akkor mehetek a diákok közé a Mekibe sültkrumplit
sütni, és annyi sajtburgert enni, hogy egy életre megutáljam az ízét.
Helyet foglalok a recepciós pult melletti, várakozásra kijelölt széken,
miközben megpróbálom elterelni a gondolataimat. Illetlen ajánlatok
kergetőznek az elmémben.
Mr. Morgan. Mr. Morgan – forgatom a nyelvemmel a szavakat.
A papírokba temetkezem, hogy összeszedjem szerteszállt gondolataimat,
nehogy ostobaságot mondjak, és megnyugtassam reszkető gyomromat.
Biztosan jobban fog sikerülni, mint legutoljára.
Claire, a recepciós lány édesen mosolyog. Szőkésbarna haja rendezett
kontyba van fogva a feje tetején. Világosbarna őzikeszemei boldogságról
árulkodnak, ezért nem gondolom, hogy szexuális zaklatás áldozata lenne.
És mivel nem is célozgatott rá, hogy fussak el, mielőtt belépnék annak az
alaknak az irodájába, így kétlem, hogy a főnök rossz fej lenne.
Elég régi már ez a vállalat, generációról generációra szállt az évek alatt.
Mr. Morgant úgy képzelem el, mint egy gondoskodó nagypapát.
Hatalmas bajusszal, őszülő hajszálakkal, és szarkalábakkal a szeme
körül, ami még jobban látszik, ha leveszi a szemüvegét.
Az öltözete mindig elegáns és ódivatú, de nagyon is kedves ember –
nyugtatom magam az elemzésemmel, és talán már túl messzire
merészkedett az elmém, hogy biztonságba tereljen.
– Meredith, tíz óra van, te következel.
Követem Claire-t az igazgató irodájába.
Kopogás után benyit, majd hirtelen megtorpan, és irányt váltva kiszalad.
Az ütközés váratlan és erőteljes.
A forró kávém a blúzom alá ömlik, a papírjaim szanaszét a padlón
hevernek, és én egyensúlyomat elvesztve követem őket a drága
perzsaszőnyegre.
Az arcom vöröslik a szégyentől és a forró folyadéktól. A több ezer
dolláros anyagot az én olcsó kávém díszíti.
Tuti nem kapom meg az állást.
Veszek egy nagy levegőt, majd behunyom a szemem.
Halkan eresztem ki a fogaim között. Résnyire kinyitom a szemem és
várom, hogy a főnök szigorú szemeivel összetalálkozzon a tekintetem.
De nem ideillő hangokra leszek figyelmes. Kéjes nyögésekre, amelyek
egy nő száját hagyják el.
 A főnököt egy hölgy tartja az ajkai között, vagyis csak egyetlen egy
testrészét, méghozzá a legbecsesebbet. Még véletlenül sem zavartatja magát
a nézőközönség miatt.
Nagyot nyelek, és a jövőbeli főnököm szemébe nézek. Persze ha ezek
után rám esik a választása, anélkül, hogy én is bekapnám.
Amikor összekapcsolódik a tekintetünk, mélyen az enyémbe fúrja az
övét. Érzem, ahogy a pillantása lyukat éget a homlokomra.
A szám kiszárad. A szívemet a torkomban érzem.
Nyíljon meg alattam a föld!
A nő fejét visszanyomja a péniszére és folytatja a szopatást. A szó
szoros és átvitt értelmében is.
Kaján mosolyt villant felém.
Elkapom róluk a tekintetem. Gyorsan felkapkodom a dolgaimat és
kiviharzom az irodából.
Hangosan csukom be magam mögött az ajtót, majd behunyt szemmel
nekitámaszkodom.
Szedd össze magad, Meredith!
Amint visszaköltözik a szívem a helyére, elrugaszkodom az ajtótól és a
recepcióra sétálok.
A lánynak még most is olyan vörös az arca, mint akkor, amikor
szemtanúja lett a történteknek. Azonnal elszaladt a tett helyszínéről, és én
magamra maradtam.
– Szia – köszönök halkan. – Meg tudnád mondani, merre a mosdó?
Kedvesen mosolygok rá, hogy megnyugtassam.
– Persze. – Elpirul. – A folyosó végén balra.
– Köszönöm.
El akarok tűnni!
De muszáj, hogy legyen egy állásom. Csakis úgy fogom tudni kirángatni
a seggemet a gödörből!
Anyáék nyaralása ma kezdődött. Két hétre leugrottak a tóhoz horgászni,
és én fogadalmat tettem magamnak, hogy mire visszaérnek, nekem hűlt
helyem sem lesz náluk.
Megszabadulok az elázott blúztól.
A fehér atlétámnak csak a széle sérült, így ebben kell megjelennem az
interjún…
A tükörbe pillantva biztatom magam: Készen állok rá! Sikerülni fog!
 Kopogtatás hasítja ketté a gondolatmenetemet. Claire bedugja a fejét,
hogy szóljon: én következem.
Megtántorodva nyitom ki az ajtót, de gondolom, már elmúlt a veszélyes
helyzet, aminek az előbb részese lehettem.
A főnök a székében ül. Mélyen a papírokba fúrja a tekintetét.
Ez már nem szerencsétlenség, hanem átok.
El vagyok átkozva!
Az előző életemben nagyon rossz dolgot tehettem, amiért most
keményen meg kell fizetnem.
Az ajtót csigalassúsággal csukom be magam mögött. A méregdrága
szőnyeg a szőke nővel együtt eltűnt.
De akkor sem tudok közelebb sétálni az asztalhoz. Állok az ajtó előtt és
reménykedem benne, hogy elküld a fenébe.
Mondj már valamit!
Csend.
Csend.
Csend.
Szinte kitapintható a levegőben keringő feszültség.
– Meredith Burton – szólal meg egy papírlap mögé elbújva, ami az
önéletrajzom lehet.
– Brock Ross – suttogom a nevét.
Ráérősen leengedi az arca előtt tartott dokumentumokat.
Kibuknak belőlem a szavak.
– Te mit keresel itt? – mutatok az igazgatói székre. – Én Mr. Morganhez
jöttem. Az ő neve alatt szerepel az álláshirdetés, miszerint ő a tulajdonosa
ennek a helynek. A te neved sehol sem szerepel. – Felkutatom a papírokat,
amit kinyomtattam magamnak a helyről. Ezután egy kezembe fogom őket
és kinyitom az ajtót.
– Látod? Még ezen sem a te neved szerepel! – mutatok a mahagóni
ajtóra, amire Mr. Morgan neve van írva.
Látszólag szórakoztatja a reakcióm. Kényelmesen hátradől, és a
mutatóujját végighúzza az ajkán. Pajkos mosolyt csal az arcára
reményvesztett helyzetem.
– Csukd be az ajtót! – adja ki a parancsot.
Mélyeket lélegzem és teszem, amit mond.
 – Nos, Meredith, jól látod. A vállalatot nemrég vettem meg, és – az
asztal fölött összekulcsolja az ujjait – nem akartam még feltűnést kelteni.
Ebben a válsághelyzetben, ha bejelented az embereknek, hogy új vezetőség
érkezett, rémisztő lehet. Jobbnak láttam, ha csak kis idő múlva tudják meg,
mire én már minden tervemmel kész leszek és elkezdem a folyamatot. Nem
akarok senkit sem kirúgni, de azt sem akarom, hogy az emberek most
mással foglalkozzanak. Mindenki folytatja a munkáját, megkapják a
fizetésüket, és mindenki boldog. Nem így gondolod?
– De, ez teljesen érthető. – Leengedem a vállaimat.
– Ott akarsz egész végig állni? – mutat a székre, hogy foglaljak helyet.
– De ugye – megköszörülöm a torkomat és zavaromban egy aprót
köhécselek – nekem nem kell azt tennem? Mert ha igen, akkor már itt sem
vagyok!
Hangosan felnevet.
– Nem, nem kell azt tenned, persze csak ha nem akarod.
– Nem! Hála az égnek. Mármint nem úgy értem, csak… Hú! Ez nekem
nem fog menni.
Letörlöm a nemlétező cseppeket a homlokomról.
– Lazíts, Meredith. A HR-osztályról szokott feljárni Miss Paige. Olykor
segít levezetni a feszültséget, úgyhogy ha arra gondoltál, hogy csak így
kapja meg valaki az állást, biztosíthatlak róla; ez nem így van.
Belerogyok a székbe, mert a lábaim nem képesek megtartani a súlyomat.
Látom, hogy a szemében felcsillan egy csepp csintalanság. Gyorsan
elengedem a karfát és felpattanok.
– Jesszusom. Csak nem? Ó, te jó ég!
– Nem, csak egy kicsit ugratlak – ütögeti rendezettre a papírokat.
– Ha-ha-ha. Marha vicces vagy! – vöröslök a dühtől.
– Mikor tudsz kezdeni?
– Megkaptam az állást?
– Igen. Úgy érzem, nagyon jól ki fogunk jönni egymással
– De…
– Valami kifogásod lenne ellene?
Kérdőn felhúzza a szemöldökét, miközben ördögi mosolyra görbül a
szája.
Ennek köszönhetően megjelennek az arcán az ellenállhatatlan
gödröcskék.
 Nem tudom elkapni róla a tekintetem. Még mindig olyan helyes. Az
ajkamba harapok, és enyhén megrázom a fejem.
Fiatalos vonásai kemény vonalakká formálódtak az évek alatt, bár a bőre
még mindig olyan selymesnek látszik, mint amilyen volt. Hibátlan.
A hajszálai megerősödtek és sötétebbek lettek. A hosszúságukból
vesztettek; már nem szállnak szerteszéjjel. Rövidre vágatta barna haját, így
még jobban kirajzolódik az a sötétbarna, meleg szempár, ami válaszra vár.
– Nem, köszönöm, én csak meglepődtem. Nem is beszélgettünk. Milyen
állásinterjú az ilyen?
– Azért nem, mert képtelen vagy egy percig is veszteg maradni.
Engedelmesen helyet foglalok, és felkészülten várom a kérdéseket.
Bár a reggeli megjelenésem odalett. A blúzom és az atlétám kávéfoltos.
Az órákig készülő kontyomból pár nagyobb tincs szabadlábra került, és
talán a gondolataim sincsnek már egyben.
– Megnyugodtál?
– Igen.
– Rendben. Mesélj magadról. Hogy teltek az elmúlt évek?
– Ezt nem értem. Minden le van írva; hol dolgoztam és milyen
pozícióban.
Áthajolok az asztal felett és a kezembe veszem az önéletrajzot.
– Látod? – mutatok rá az információra.
– Látom.
Brock arca olyan közel kerül hozzám, ami megrémít, mégis kellemes
melegség önti el a mellkasomat. Parfümjének férfias, elegáns, enyhén
fűszeres illata zavarba hoz. Csak bámulunk egymás szemébe.
A pulzusom lüktetése a szívem dobogásával együtt erősödik.
A pillantása a számra siklik. Igéző tekintetével kényezteti. Lágyan az
ajkam szélébe harapok.
Meglazítja bordó nyakkendőjét. Odavonzza a tekintetem; látom, hogy az
ádámcsutkája megmozdul, miközben nyel egyet.
Kiszalad a tüdejéből a levegő, amikor lejjebb merészkedik a tekintete a
testemen.
Követem a pillantását.
A lecsúszott atlétám tökéletes belátást nyújt neki.
Gyorsan visszahelyezkedem a székbe.
 – Akkor mégis mire vagy kíváncsi? A magánéletemre? –
Megköszörülöm a torkomat.
– Igen. A személyes kártyáidon a férjezett neved szerepel, de a
papírokon a leánykori. Miért?
– Még nem érkeztek meg az új okmányaim. Elváltam.
– Elváltál?
Erre felkapja a fejét.
– Igen.
– Mikor?
– Csak pár hónapja.
– Ezért élsz anyukáddal?
– Igen, de nem sokáig, ha tényleg enyém az állás.
– Te alapozót használsz?
– Jézusom! Mégis milyen kérdések ezek?
– Amikor idehajoltál, nem láttam a szeplőidet.
Az arcomhoz nyúlok.
– Igen.
– Mosd le!
– Tessék?
– Itt akarsz dolgozni?
– Igen, de…
– Akkor mosd le! Látni akarom őket minden egyes áldott nap, amikor
belépsz ebbe az épületbe!
– Más magánéletébe is ennyire belemászol, vagy csak az enyémbe?
Mert Miss Orális nem éppen úgy néz ki, mint aki smink nélkül lenne.
– Miss Orálisnak nincsenek szeplői, és ha lenne, sem érdekelne. Egyéb
kérdés?
– Ma kell kezdnem? Mint láthatod, nem indult túl fényesen a napom! –
mutatok végig magamon.
A vékony csipkemelltartó miatt láthatóvá válnak ágaskodó, áruló
mellbimbóim. Összefonom magam előtt a kezeimet.
Ez már szörnyen kínos!
Feláll, és a szekrényből előhúz egy fehér pólót.
– Bújj bele – nyújtja át a textilt. – Ne mászkálj így az utcán. Holnap
találkozunk, Királylány.
 Negyedik fejezet
Meredith
Visszaemlékezés
A gimi szívás volt, főleg azoknak, akik nem tartoztak bele egyik
aranyozott elit egyesületbe sem.
Amellett, hogy a végzősök állandóan kicsesztek a fiatalabb diákokkal,
nekem még a saját korosztályommal is nap mint nap meg kellett küzdenem,
mert nem feleltem meg az elvárásoknak, amit a társadalom állított fel.
Nem tartottak menőnek, kevésbé menőnek, és kockának sem. Csak egy
vörös hajú, fura lányt láttak bennem, akinek a feje hasonlított egy méretes,
pettyes pulykatojáshoz. Előszeretettel becéztek így azok, akik azt hitték,
ettől mekkora ászok… emiatt különleges, egyszemélyes halmazba
tartoztam.
Apa halála után anya egyedül próbálta meg évekig fenttartani az
életszínvonalunkat. Viszont hiába dolgozott több munkahelyen, sokszor
éjjel-nappal, mégsem volt elég a keresete. Mire kifizettük a lakástörlesztőt,
feladtuk a csekkeket és egész hónapra való ételt biztosított az asztalra, nem
maradt felesleges pénzünk új, csilli-villi ruhákra. Ezért a távoli rokonoktól
kapott használt ruhákban jártam, amelyek sokszor nagyok voltak rám: bő
pólók, előnytelen farmernadrágok, és hetvenes években használt
hippipulóverek.
Igaz, hogy pénzügyi helyzetünk összeszorított minket, mint a satupad,
anya, ha tehette, mégis meglepett egy új tornacipővel. Tudta, hogy más
lábbelit nem szívesen húzok fel a lábfejemre.
Mivel a hajam színét semmi pénzért nem akartam megváltoztatni,
próbáltam divatosan hordani, de hiába… Egy apró fuvallat, egy kis pára
elég volt ahhoz, hogy egy óriási, kibogozhatatlan gubancba álljon össze,
ezért egy hajgumival szoros copfba fogtam a fejem tetejére. És mivel már
akkor éreztem, hogy az én zeném a rock, néha azért is lenéztek. De emiatt
csak őket tudtam sajnálni. Számomra a gitár hangja, amikor felcsendült, a
világot jelentette. Az egész testemet bizsergés járta át, és forróbbnak
éreztem az ereimben keringő véremet. A mellkasomból induló melegség az
egész testemet átjárta. Mindegyik hangulatomhoz koptattam a zenét. Ha
örültem, vagy ha szomorú voltam. Mindig velem volt a dallam és a vele
járó bizsergés.
 Nem voltak barátaim, és sorstársaim sem. Az Univerzum elfelejtette,
hogy létezem – addig a napig, amíg Brock Ross be nem lépett az
osztályterembe.
A fiú gazdag, jóképű, izmos volt, és a haját szépen fésülve viselte. Úgy
nézett ki, mint a tinimagazinokban szereplő fiúk, akikkel a lányok
teleragasztják a falukat és ódákat zengenek róluk.
– Jellemző – fújtattam.
Mint kiderült, azzal, hogy a Ross család megvetette a lábát New Jersey
utcáin, ők lettek az első számú leggazdagabb család a környékén. Hatalmas
villát vásároltak meg, amely többhektáros birtokon terült el. A pletykák
szerint már a srác nagyszülei is tehetős kereskedők voltak New Jersey
kikötőiben.
A fiú olyan volt az osztálynak, akárcsak egy kisgyereknek az új
játékszer. Nagyvárosi léte miatt hamar népszerű lett a fiúk, a lányok, és a
rögbis alfahímek körében is. Bár félthette a csinos arcát, mert minden
meghívást elutasított, amit az edzőtől kapott.
Divatos, márkás ruhákat hordott, és már tizedik osztályban akkora Rolex
villogott férfias csuklóján, amit még az angol királynő is megirigyelt volna.
Kimagaslott a többi fiú közül, de nem csak a termete miatt. Ha az ember
ránézett, tudta, hogy ő, ha felnő, egy olyan férfi lesz, akinek nők százezrei
borulnak a lába elé a szép mosolyáért.
Érdekes módon, míg a többi fiú küszködött a rémes pattanásokkal, az ő
bőre olyan hibátlannak látszott, mint egy babapofi, és a haja is hasonlított a
babahajhoz: fényes, vékonyszálú és selymes tapintású volt.
Amikor elaludta a haját, a frufruja a homlokára hullott, ezért a
baseballsapkájával próbálta fogságba ejteni a kósza szálakat, de a tanárok
óra végéig elvették tőle. Egyik pedagógusnak sem lopta be magát a szívébe
a hivalkodó viselkedésével, de mivel tudták, hogy ki ő, ezért nem szabtak ki
rá nagyobb büntetést.
***
Az iskolát körbeölelő parkban egy padról figyeltem a rögbi
csapatkapitányát, aki egy Barbie kinézetű barátnővel és bunkó haverokkal
vette magát körül, hogy növelje az egóját. Majd besétált a látóterembe
Brock, akinek megawattos mosolya szíveket hódított, és a lányok arról
sutyorogtak a háta mögött, hogy milyen fogamzásgátlót szedjenek.
– Mer!
 Ryker kuporodott a fűben a lábam elé.
– Te mit keresel itt? Nem Hamilton Townshipben lenne a helyed?
– A suli orvosa hazaküldött – vigyorgott.
– Millie-hez jöttél?
– Még szép! Mikor pártolsz át hozzánk?
– Ennek az évnek a végén. Sajnos elutasították a kérvényünket, hogy
tanév közben menjek át. Jean ki is bukott miatta.
Váratlanul egy mély, karcos hang hasított Ryker és köztem zajló
diskurzusba. Bizsergés járta át a testemet, a szívem elveszítette a ritmusát és
eszeveszetten kalapált.
– Ryker!
– Brock! – Ryker felpattant a földről, majd amolyan férfias, baráti
ölelkezéssel és hátveregetéssel köszöntötték egymást.
Leesett az állam! Ismerik egymást?
– Meredith!
Két hónapja annak, hogy egy osztályba járunk, de eddig még a kisujját
sem mozdította felém.
Hosszan és mélyen néztünk egymás szemébe, miután ő is letelepedett a
fűbe. A szám kiszáradt, a szó a torkomra forrt, és a levegő felperzselte a
bőrömet.
Még sosem ült vagy állt hozzám olyan közel, ezért abban a pillanatban
végigfürkésztem az arca vonásait, barna hajának rakoncátlan szálait.
Elmosolyodtam, mert kócosan is jól nézett ki.
Sötétbarna, meleg szempárja volt az arca legfényesebb pontja, melyet
hosszú, fekete szempillák kereteztek. Puha, telt, ívelt ajkait sok lány szerint
Isten csókolózásra teremtette.
– Gyönyörű a szemed!
Ismét a mély, bizsergető hang, ami az ő száját hagyta el.
– Köszönöm.
Váratlanul ért a bókja.
– Ezek a gyönyörű szemek nemsokára Hamilton iskoláját ékesítik –
szólt közbe Ryker.
Brock mérgesen összevonta a szemöldökét, majd rám nézett. Úgy
éreztem, hogy szégyellenem kell magam amiatt, hogy elmegyek innen.
Nem futásnak nevezném, hanem elegáns távozásnak. Minek kínoznám
magam még évekig, amikor a másik suliban vannak azok az emberek,
akikkel együtt lógok a Zónában? Ők legalább nem néznek rám úgy, mint
egy méretes madártojásra.
– Miért mész el?
– Talán nagy szerepet játszik a távozásomban a múltkori incidens:
telerakták használt óvszerekkel a szekrényemet.
Elöntött a pulykaméreg, amikor felidéztem azt a napot. Könnyben úsztak
a szemeim, azonban egy csepp sem mosta tisztára az arcomat. Nem
engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy sírni lássanak.
Tudtam, hogy ő volt az egyetlen emberi lény az intézményben, aki
velem együtt nem találta nevetségesnek a megalázó történteket.
Akkor döntöttem úgy, hogy nekem nincs itt semmi keresnivalóm.
– Sajnálom.
– Én nem.
A csengő szakította ketté a zavarba ejtő feszültséget, ami körülvett
minket, majd arcon csapott a valóság, amikor másik úton haladt tovább,
annak ellenére, hogy ugyanabba a terembe kellett mennünk.
Azonban az órán egy kicsi cetli repült az asztalomra.
Lassan telnek a percek.
Értetlenül néztem körbe a teremben, s arra lettem figyelmes, hogy Brock
pisszegett nekem.
A fejét lehajtva tartotta, mintha írna valamit, de a keze takarásából
engem nézett.
– Én írtam – artikulálta.
A tolltartómba dobtam a pici fecnit, nem válaszoltam neki. Aztán
másnap megint érkezett egy újabb üzenet:
Miért nem beszélgetsz velem?
Ezt levelezésnek hívják – írtam vissza neki.
Vérig sérteni nem akartam, de legszívesebben azt írtam volna: azért,
mert máskor észre sem veszel, a többiek előtt levegőnek nézel…
De nem voltam olyan kedvemben, hogy sajnálatot érezzek, ezért
leveleztem vele. És a szívem mélyen nekem is jólesett. Az utolsó itt töltött
évem kellemesen telt el.
Amikor először megpillantottam Brockot, azt gondoltam, egy újabb
elkényeztetett gyerek került a közösségünkbe, de ő sokkal több volt, mint
amit látni engedett.
 Igaz, nem vállalta fel a barátságunkat mások előtt, de izgalmasnak és
bensőségesnek éreztem a titkos beszélgetéseket, az elcsípett mosolyokat, a
lopott pillantásokat.
Azonban nem maradt sokáig észrevétlen a kapcsolatunk, ugyanis Stella,
akinek napbarnított bőre volt, középhosszú, mézszőke haja állandóan
fényesen ragyogott, és a legdivatosabb ruhákat aggatta magára, szemet
vetett Brockra.
Nem támogatta azt, hogy a menő srác a láthatatlan lánnyal levelezget,
miközben róla tudomást sem vesz, ezért csúnyán megalázott a többiek előtt.
Tornaórán egy vattadarabot ejtett mellém a földre és azt a hírt
terjesztette, hogy kitömöm a melltartómat, hogy nagyobbnak látszódjanak a
melleim.
Az egész osztály, sőt a suli rajtam röhögött, ahogy szárnyra kapott a
pletyka az intézményben.
Hetekig ismét megalázva éreztem magam, amíg el nem ült a vihar… a
gyerekek kegyetlenek.
Arra vártam, hogy eljöjjön az év vége, és végre megszabaduljak azoktól
a futószalagon gyártott kirakatarcoktól.
***
Új iskola. Új közösség.
Sok diákot ismertem már, mert ugyanarra a szórakozóhelyre jártam
velük, és amikor Jean és én elválaszthatatlan barátnők lettünk, akkor
döntöttem úgy, megkérem anyát, hogy hadd váltsak iskolát. Az sem zavart,
hogy naponta hat órát kell majd utaznom, mert többet ért számomra a
nyugalom.
Elképedtem, amikor a buszmegállóban mellém lépett valaki és az
arcomba integetett. A fülembe üvöltött a rock and roll.
Megfontoltan ráemeltem a tekintetemet és nem tudtam megszólalni,
csak lazán visszaintettem. Kivette a fülemből a fülest, majd belehallgatott a
zenébe. Miután párszor megrázta a fejét, visszadugta a fülembe. A zenét
félbeszakítva pityegett a telefonom; üzenetem érkezett.
Brock: Jó a zene, de szerintem meg fogsz süketülni.
Rápillantottam, de ő akkor már felemelt fővel tekintett körbe.
Meredith: Kösz.
Ennyi tellett tőlem.
 Amint elküldtem az üzenetet, a farmerja zsebéből előhúzta a készüléket
és a képernyőre meredt. A szemem sarkából figyeltem a reakcióját. Apró
mosoly pihent meg a szája sarkában, majd az ujjai ismételten pötyögni
kezdtek.
Brock: Nem vagy ma túl bőbeszédű.
Meredith: Mit szeretnél, mit mondjak?
Brock: Kezdésnek nekem annyi is elég, ha szemtől szemben köszönsz
nekem.
Zsebébe csúsztatta a telefont, majd az egész testével felém fordult.
Remegő ujjakkal én is ugyanazt tettem. Szembefordultam vele és
köszöntem neki.
– Szia.
– Szia. Hogy vagy?
– Köszi, megvagyok. Te, hogy vagy?
– Most már jobban, hogy hozzám szólsz. Eltűntél az utóbbi időben –
jegyezte meg.
Igen. Mostanában inkább az eggyel korábbi busszal jártam suliba, néha
túl korán; sajnos nem bírtam már elviselni, amikor a nagyágyú barátai előtt
levegőnek nézett, és újra hallgatnom kellett a gúnyos megjegyzéseket.
Amikor körbevették a haverjai, én csak egy esőcsepp voltam a
tengerben.
Adódott olyan alkalom, amikor köszöntem neki, de válaszra sem
méltatott… Akkor, ott, elvárta tőlem a figyelmemet.
– Korábbi busszal járok.
Bólintott.
Reméltem, hogy megelégszik a válasszal, de egy újabb kérdést intézett
hozzám:
– Hol voltál ilyen sokáig?
– Tessék?
– Korán jársz suliba, és ilyen későn végzel? – nézegette a drága óráját.
– Igen.
Igen, elkerülhettem a bandádat.
– Érdekes, és szerintem hazudsz is.
– Ez nevetséges. Miért hazudnék ilyenről?
– Mert kerülsz engem.
– Ez nem igaz!
 – A reakciód elárul.
– Nem téged – csúszott ki a számon. – Nem kell kedvesnek lenned azért,
mert nincsenek itt a barátaid. Nem kell úgy tennünk, mintha ismernénk
egymást – folytattam.
Hál’ istennek a busz megérkezett, felsodródtam a tömeggel együtt a
gépjárműre. A táskámat magam mellé tettem. Ha valakinek szüksége lesz a
helyre, természetesen elveszem, de így kisebb az esélye annak, hogy
mellém ül valaki.
Gondoltam én.
Arra lettem figyelmes, hogy a táskám felemelkedett, majd egy test
huppant az ülésbe. Morgott valamit a bajusza alatt, mert a hosszú lábai nem
fértek el a két ülés között.
A magasság olykor hátrány is lehet.
– Nem volt máshol szabad hely? – kérdeztem.
– De igen, viszont úgy gondoltam, hogy melletted van a helyem –
mosolygott.
A bókja hallatán és kisfiús mosolyát látva ugyanazt éreztem, mint régen.
Kedveltem.
De elillant a bárgyú képzelet, amikor Noah, a haverja megjelent és
rosszalló pillantást vetett felém, majd elszólította mellőlem Brockot. Ennyit
erről.
A nyáron nemigen beszélgettünk egymással. Láttam a fotókat, amiket
posztolt. Járt Párizsban, Londonban és Floridában is. Egy esztendő két
hónap alatt semmivé foszlott, amíg járta a világot.
Meglepett, amikor hazaérve láttam, hogy üzenetem érkezett tőle. Nem
tudtam eldönteni, hogy engedjek neki és hagyjam, hogy ismét a
mindennapjaim része legyen, vagy hagyjam figyelmen kívül az
érdeklődését?
Akárhányszor megengedtem neki, hogy közeledjen, utána történtek
külső behatások és eltaszítottam magamtól… Hihetetlennek tűnt, hogy pont
ő, pont egy olyan fiú akarhat tőlem valamit.
Lehet, hogy úgy érezte, csak játszom az érzéseivel, de ő is ezt éreztette
velem, akárhányszor olyan emberek vették körül, akik előtt biztosan
szégyellte a kettőnk közti érzelmi szálakat.
Mert akárhányszor eltávolodtunk, annyiszor találtunk vissza a másikhoz.
Mintha egy láthatatlan lelki kötelék kötött volna össze minket, azonban a
társadalom által állított sztereotípiák akadályok sorozatát görgette elénk,
amit az apja vasmarokkal be is tartatott.
Azt hittem, azért gyűlöl engem annyira, mert szegénynek születtem,
azonban fény derült az igazságra: a hajam színe az oka mindennek.
Beleszerettem a szörnyeteg fiába, aki az első találkozásunknál
megvillantotta az agyarát és a sötétséget a tekintetében.
Engedtem a kísértésnek, tehát Brock ismét része lett az életemnek.
Azonban amikor tudomására jutott, hogy Gabriel, a bátyja is erősíti a
társaságunkat, kézzel-lábbal tiltakozott az ellen, hogy a közelébe menjek.
Gabriel folyamatosan züllött és verekedett, aminek az lett a
következménye, hogy az apjuk elzavarta otthonról. Kitagadta a fiát, hogy ne
hozzon szégyent a Ross névre.
Brock néha lázadozott, de maradt a jó fiú szerepében. Bár Gabriel nem
állt éppen angyal hírében, mégis egy olyan ember lakozott a szíve mélyén,
amit nagyon kevés embernek mutatott meg. Én a szerencsések egyike
lehettem ezeknek az embereknek, és bátyámként szerettem – bár a dolgairól
olykor nem vettem inkább tudomást. Piti kis drogdílerként kezdte, és szép
lassan, lépésről lépésre jutott előre a bűnös negyedben. Nagy embernek
számított, sokan csak szellemként emlegették. Viszont nem mindenki
fogyasztott illegális szereket a csapatból. Barátok voltunk, szinte már egy
nagy család. Mindig figyeltünk a másikra, nehogy túltolja a cuccot. És
bárkinek bármilyen nemű problémája adódott, akkor kihúztuk a
slamasztikából.
A Brockkal folytatott beszélgetésünk hirtelen teljesen más irányba indult
el. Sokszor bókokkal tűzdelte tele az elektronikus levelet, és célozgatott
arra, hogy mennyire szeretne velem lenni, de tudtam, hogy a szülei és a
barátai ki nem állhatják a prolikat, akik közé én is tartoztam.
Egyébként sem tudtam volna olyan felszínes lenni, és azok az emberek
közé beilleszkedni, ahol minden csak a pénz, a szépség körül forog. Ezek a
dolgok olyan messze álltak tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől.
Szórakozni jártam a barátaimmal, akik főként fiúk voltak, és arra lettem
figyelmes, hogy Brock viselkedése megváltozik. Amikor meséltem neki
róluk, magára öltötte a féltékeny, védelmező alakot, hiába ecseteltem, hogy
nincs komolyabb kapcsolatom egyik fiúval sem. Ennek ellenére állandóan
azon munkálkodott, hogy elcsaljon mellőlük, de én nagyon is jól éreztem
magam a többiekkel.
 Ryker – aki olyan, mint egy kaméleon, könnyen helyt állt a gazdagok és
a szegények oldalán is – lehívott egy bizonyos este a kikötőhöz. Elmondása
szerint az édesapja megengedte, hogy a halászhajóján tartson egy
kisebbfajta összejövetelt.
Kiszöktem hozzá, majd amikor az utcasarkhoz értem, lefagyott az
arcomról a mosoly, mert megpillantottam mellette Brockot.
– Sziasztok – üdvözöltem őket elhaló hangon.
– Szia, Mer – ölelt meg Ryker.
– Meredith – bólintott Brock, majd közelebb lépett.
Zavarodottan mosolyogtam rá, majd engedélyt adtam neki, hogy
megölelhet. Az ölelése hosszabb, szorosabb, érzékibb volt, mint Rykeré.
A hajamba fúrta az arcát és mélyen belélegezte az illatomat. Éreztem a
szívét, ami hevesen ütötte a mellét.
– Mehetünk? – kérdezte Ryker. – Még össze kell szednünk Millie-t.
– Persze – válaszolta Brock, miközben le sem vette rólam a szemét.
Többnyire hozzászoktam már ahhoz, hogy Brockkal este a sötétben
sétálgatunk, és nem telik el úgy nap, hogy ne írnánk egymásnak, de
társaságban még sosem mutatkoztunk együtt.
A víz közelsége miatt a levegő hűvösebbnek érződött a bőrömön, de az
elfogyasztott bor kellőképpen melegített, mégis az ölébe ültetett, és úgy
karolt át, mintha egy pár lennénk. Mozdulni sem mertem, csak a szívem
lüktetett fékezhetetlen sebességgel. Összebújva figyeltük a Hold tükörképét,
amely a víz fodrozódó felszínén lebegett.
– Kedvellek – bukott ki belőle.
– Én is téged.
– Akkor miért fordítasz nekem mindig hátat?
– Te is tudod a választ.
– Az nekem nem elég, Meredith.
– Pedig elég nyomós indok.
Maga felé fordított és meg akart csókolni, de elfordítottam a fejemet, így
az ajkam helyett az arcomra nyomott egy apró csókot, amitől remegni
kezdett a gyomrom. Lehunytam a szemem és vártam, hogy távolodjon
tőlem.
– Részeg vagy.
– Nem ittam sokat, ahogy te sem. Nem az alkohol miatt szeretnélek
megcsókolni. Borban az igazság, lányban a pimaszság. Szerintem ez
teljesen így van, nem gondolod?
– Haza kell mennem – sóhajtottam, majd kimásztam az öléből.
– Hazakísérlek.
– Nem szükséges, maradj csak, amíg kedved tartja. Hazatalálok.
– Ragaszkodom hozzá – nyúlt a kezem után.
Kézen fogva sétáltunk haza, az ujjaink szorosan összefonódtak.
Sajnos ez után az este után újabb csalódás ébresztett rá, hogy ő csak
akkor figyel rám, amikor elcsendesül a világ, fényes nappal azonban,
amikor Noah-val, a legjobb haverjával lóg, láthatatlanná válok.
Mégis, bárhogy próbáltam őt elkerülni, a sors mindig az utamba ejtette.
Éppen egy házibuliba indultunk, amikor összefutottunk vele a
buszpályaudvaron. Bennem már jócskán dolgozott az ital és hangosan
nevettünk az őrültségeken, majd elbotlottam a saját lábamban. Henry kapott
el, hogy ne találkozzak a csúf aszfalttal. Nevettem és beleakaszkodtam
Henrybe, majd Brock acélos tekintetével találtam magam szembe.
Azt füllentettem neki, hogy otthon töltöm az estémet…
A mosoly szép lassan lekényszerült az arcomról, és szégyenemben még
köszönni sem tudtam neki. Halkan sétáltam tovább a többiekkel.
Másnap reggel egy üzenet fogadott, amiben küldött nekem egy
zeneszámot. Természetesen külföldi zenekartól… Órákat töltöttem azzal,
hogy kiderítsem; egyáltalán milyen nyelven is éneklik a dalt. Napokra
bezárkóztam a szobámba, hogy a fordító segítségével érthetővé tegyem a
szöveget. Nem tudtam magyarul – velem ellentétében Brock igen.
Kereskedő családja, jómódú élete miatt több nyelven tanult már óvodás
korától.
Hetekkel később éjjel-nappal csak ezt az egy számot hallgattam. Minél
többször muzsikált a fülembe, annál jobban tetszett. Már nem volt idegen a
dallam, a fiúkkal együtt énekeltem. Mindig Brock jutott róla eszembe, és
mosolyt festett az arcomra vele.
Hooligans – Királylány.
A megszámlálhatatlan elutasítás miatt kaphattam, és persze azért, mert
amikor felhívott, hogy megosszon velem egy jó hírt, az egyik fiúbarátom
beleüvöltött a telefonba. Hullarészeg volt…
Ezeket a szavakat ordibálta a készülékbe: Ő az én Meredithem. Csakis az
enyém. Kopj le, faszfej!
Brock borzalmasan pipa lett, majd rám csapta a telefont.
 Százszor bocsánatot kértem tőle, de mindig ugyanoda lyukadtunk ki:
– Ha mással vagy, akkor azt el lehetett volna mondani. Nem kell
megjátszanod magad.
Nem hitt nekem.
Senkivel nem kerültem sem testi, sem lelki kapcsolatba, mégis igazat
adtam egy idő után neki, hogy távol tartsam magamtól.
Megszakadt köztünk a kapcsolat.
De a sors leleményes módon állandóan az utamba sodorta.
 Ötödik fejezet
Meredith
Másnap vegyes érzelmekkel indulok el a munkába. A gyomromban
nyugtalanító érzés kering… Az új főnökömről már említést sem teszek.
Egy hónapig képes voltam úgy elkerülni, hogy még egy méter sem
választott el tőle… tegnap meg… tegnap négykézláb egyenesen az irodája
padlójára estem.
Levegő, ami érinthetetlen és láthatatlan. Levegő, ami körülvesz minket
minden egyes másodpercben; levegő, ami nélkül nem létezünk.
Ideje lenne máshoz hasonlítanom Brockot… Talán lehetne egy
kellemetlen pattanás? Ami folyton visszatérő probléma az ember életében?
A lift megérkezik a célállomásra, a harmadik emeletre. Kinyílnak
előttem az acélajtók, és a gondolataim kirepülnek a szerkezetből. Lassú
léptekkel követem őket egy óriási sóhaj kíséretében.
Nemsokára már egy méter sem választ el tőle.
A torkomban szorító gombóc növekszik, a lábaimra mázsás súly
nehezedik, miközben végigsétálok a folyosón az asztalom felé. A szívem
viszi előre a lábamat, az eszem megállítana! Besétálsz az oroszlán
barlangjába! Ez túl veszélyes, találsz majd másik munkahelyet!
Hirtelen megfordulok, de azonnal meg is torpanok, mert a fejem
beleütközik egy kemény testbe. Átkarolja a derekamat és magához szorít,
annak ellenére, hogy nem állt fent az elesés veszélye. Finom, kellemes,
enyhén fűszeres, férfias illat tör be az orromba.
– Most én kaptalak el téged. Mondtam, hogy vigyázni fogok rád,
Királylány.
Figyelem ívelt ajkai mozgását, amelyek igazán kívánatosak, és
valószínűleg remekül csókolnak. Elszalasztottam kétszer is a lehetőséget,
hogy megízleljem őket. Viszont ebben a pillanatban el szeretnék menekülni
innen. Szégyen a futás, de hasznos.
Tekintetében összeolvad a szörnyeteg és a szerelem.
– Még mindig gyönyörűek a szemeid.
– Felmondok! – suttogom. – Tegnap meggondolatlanul döntöttem.
Brock arcáról eltűnik a mosoly.
– Az irodámba. AZONNAL! – parancsolja.
 Megragadja a karomat és sietősen maga után húz. Úgy csapja be maga
mögött az ajtót, hogy beleremegnek az ablakok.
– Mielőtt átgondolom, hogy elfogadom-e a felmondásodat vagy sem,
beszélgessünk. Mi az oka annak, hogy visszautasítod az állást?
A nagybetűs MÚLT!
Brock
Viszket a tenyerem.
Legszívesebben a térdemre fektetném Meredith-t és addig ütném a
fenekét, amíg hófehér bőrét nem égetné rózsaszín pír a tenyeremtől.
Elfogadhatatlannak és felelőtlennek találom a viselkedését. A
munkahellyel nem szoktak játszadozni az emberek, főleg ebben a nehéz
időszakban, amikor több mint ötven jelentkezőt mondtam vissza, csakis
azért, hogy őt alkalmazzam! És szükségem van egy olyan személyre,
akiben megbízhatok, és aki titokban tartja a kilétemet a munkások előtt,
amíg fel nem tornászom az összeomlás szélén álló vállalatot. Tegnap
világosan a tudomására adtam, hogy miért fontos bizalmasan kezelni a
főnökség kilétét.
Azonban ezek csak a cég érdekeit képviselik. Arról nem beszélhetek
még neki, hogy mit tenne velem a távozása. Tíz évvel ezelőtt úgy
nyüszítettem fájdalmamban, mint egy kutya, amikor szembesültem vele,
hogy köszönés nélkül lelépett. Amikor megláttam a kerítés túloldalán, egy
óriási kérdőjel villogott a feje fölött, de megtehetem azt, hogy elfelejtem a
történteket, félreteszem a sértődöttségemet, és tiszta lappal indíthatom a
jelenünket.
Önzőség? Lehet.
Azonban ebben a percben is azt érzem, hogy ő is próbálja leküzdeni
azokat az érzelmeket, amelyeket irántam érez.
Kerüli a tekintetemet. Szemeit a földre szegezi, a mellkasa gyorsabban
emelkedik és süllyed, miközben harcol ellenem.
Látom, hogy milyen hatással van rá a jelenlétem.
Megőrjítem, felidegesítem és felajzom. Akar engem, mindig is akart,
valami mégis meggátolja abban, hogy átadja magát nekem.
– Én hajlandó vagyok tiszta lappal indítani a kapcsolatunkat, Meredith.
Elfelejthetem azt, hogy eltűntél, azt, hogy nem köszöntél el. Elfelejthetek
mindent, ha te is képes vagy erre.
 – Semmi különösebb oka nincs annak, amiért leléptem a térképedről.
New Yorkba mentem és követtem az „amerikai álmot.” És igen – sóhajt –,
meg tudom tenni a közös munkánk érdekében, Mr. Ross.
– Nagyszerű! Viszont mielőtt még teljes biztonságban éreznéd magad,
szeretném felhívni a figyelmedet arra, hogy tartozol nekem valamivel, és a
közeljövőben szeretném megkapni!
– Mégis miről beszélsz?
– Arról az estéről, kedves Meredith – lépek közelebb hozzá, mire ő
hátrébb lép egyet. – Amikor fogadalmat tettünk.
– Ez teljes ellentmondásban áll az előző mondatoddal. Tisztában vagy
vele, ugye?
– Szívem szerint onnan folytatnék mindent, mert a megszállottad
vagyok.
Visszaemlékezés
Egy nagyobb csapatba verődve tartottunk kocsmatúrát, amivel
megünnepeltük az érettségi megszerzését.
Az összes kocsmába betértünk és ittunk egy kört. Volt, ahol rövidebb
ideig maradtunk, volt, ahol tovább. Az utolsó előtti hely nem volt idegen
számomra. Sosem jártam még ott ezelőtt, de sokat hallottam róla, és tudtam,
hogy a Zóna Meredith törzshelye.
Bíztam benne, hogy most is itt találom, hiszen ő is ünnepel.
Amikor lesétáltam a szűk lépcsőkön, majd beléptem a helyre, arcon
csapott a mérhetetlen cigarettafüst, ami a levegőben gomolygott.
A tüdőm friss oxigénért kiáltozott. Fuldoklottam, amíg a testem hozzá
nem szokott az erős szagokhoz. Izzadság, orrfacsaró parfümök, sör- és
hányásszag vegyült össze egy hatalmas illatfelhőbe.
A Nike Sneakers cipőm talpa minden lépésemnél odaragadt az olcsó
járólapokhoz, amin többhetes kosz és kifröccsent filléres sör képzett réteget.
A rock and roll fülsiketítően üvöltött a zenegépből. A saját
gondolataimat sem hallottam mellette. Mindenütt hosszú hajú, tetovált,
bőrruhát viselő férfiak mászkáltak. A nők telis-tele voltak piercinggel és a
legtöbbnek színesre volt festve a haja, vagy punk stílusban az égig állítva
zselével.
Furcsán néztek rám, amikor elhaladtam a padok között, és próbáltam
átlátni a sűrű, szürke füstfelhőn.
 Majd megpillantottam a lángoló vörös hajú lányt.
Meredith fehér bőre ragyogott a sötét alakok közt. Pánt nélküli fekete
topot viselt világos színű, szaggatott aljú farmersorttal és piros tornacipővel.
Ránézésre nagyon jól érezte magát, azonban a piros színű csukája volt
rajta, ami a haragot, a dühöt közvetítette a lelkiállapotáról a környezetének.
Az emberek, akik körülvették, rémisztőek voltak ahhoz a pici, édes
lányhoz képest. Az életkorukat huszonöt és harminc közé saccoltam.
Egyáltalán nem tetszett, hogy ilyen alakokkal lóg folyton.
Úgy tekintett körbe, mintha keresne valakit a tömegben, ezért nem
mentem oda hozzá, hanem megvártam, hogy észrevegyen. Azonban a
reakciója, amikor meglátott, nem volt éppen meleg fogadtatás, sőt inkább
sértőnek számított. Eltűnt az angyali mosoly az arcáról. A szemöldökét
összeráncolta, és a szemében megállíthatatlan villámok vibráltak.
Kajánul mosolyogtam rá, majd zsebre vágtam a kezeimet. Nem
menekülhetsz el előlem, Meredith!
Súgott valamit egy nagydarab, szőrös alaknak, majd ökölbe fogta apró
kezeit és felém sétált méltatlankodó, haragos ábrázattal.
– Brock, micsoda meglepetés. Te mit keresel itt?
– Kocsmatúrát tartunk.
És ezt a helyet vártam a legjobban mind közül.
– Hogy sikerült?
– Jól. Azért is vagyok itt.
– Hát persze. Nekem is.
– Ittál? – vonom kérdőre.
– Miért, te nem?
– Kérdésre kérdéssel nem válaszolunk.
– Igen, ittam.
– És ezekkel az alakokkal vagy?
– Mi a bajod velük? – felhúzott szemöldökkel, kérdőn meredt rám.
Megvakartam a tarkómat, miközben kerestem a megfelelő szavakat,
amelyek nem annyira sértők, mint amit valójában gondoltam róluk.
– Nem illessz közéjük. Idősek, és ki tudja, mire képesek.
Hangosan elnevette magát.
– Ők nem fognak sosem bántani. Attól, hogy a külsejük nem
mindenkinek nyeri el a tetszését, ők jó emberek. Gabriel is ismeri őket –
tette hozzá vigasztalás gyanánt.
 – Ő is itt van?
– Még nincs. Később szokott jönni.
– De ugye te nem fogyasztod azt a szart?
Erősen megragadtam a karját. A mögötte gubbasztó rockerek
megfeszülve figyeltek minket.
– Nem. Persze, hogy nem. Ő sem rossz ember. Amit tesz, az rossz, de a
bátyád jó ember a szíve mélyén.
Elengedtem.
– Hát persze – horkantottam fel a röhejes álláspontja miatt.
– Sajnálom, ha te másképp látod.
– Brock! – ordítja a tömeg, amelynek tagjai – leesve a lépcsőn –
megérkeznek a helyre.
– Várnak rád a többiek.
Ezzel Meredith hátat fordított nekem, majd visszasétált a többiekhez.
Egész este őt figyeltem.
Vártam az alkalmat, hogy egyedül maradjon. Beszélni szerettem volna
vele nyugodt körülmények között.
A látvány egyre jobban idegesített, és egy kicsivel többet ittam a
megengedettnél. Mindig tartom a mértéket, de akkor este győzött az ital
erőssége.
Meredith elindult felfelé a lépcsőn. Dülöngélve követtem őt. Többször is
meg kellett kapaszkodnom a falban.
– A szentségit, hogy nem tesznek ide egy korlátot! Ez életveszélyes! –
dörmögtem az orrom alatt.
Nagy bénázás után, sikerült felérnem, de megbotlottam. Meredith
támasztott meg, hogy ne törjem össze előnyös ábrázatomat.
Az angyalom!
– Téged kereslek!
– Úgy néz ki, megtaláltál.
– Meg akarlak csókolni.
– Micsoda? Részeg vagy!
– De az igazat mondom neked.
Közeledtem felé, de ő kitért előlem. Hangosan felnevetett, majd
elszaladt.
– Kergetőzni akarsz?
– Nem vagyok benne biztos, hogy tudod tartani a lépést.
 – Nem? – Összeráncoltam a szemöldököm.
A hűvös, friss levegő a barátom volt azon az éjszakán. A szédelgésem
szép lassan elcsendesült.
Meredith után szaladtam, majd felkaptam és háromszor megpördültem
vele.
A nevetése betöltötte az üres utcákat és az én szívemet is csordultig
rakta meleg, kellemes, bizsergető érzésekkel.
– Tegyél le! Még a végén elesünk.
De folytatta a nevetést.
– Azt hiszed, nem bírlak el?
– De, elhiszem, mindent elhiszek neked.
– Akkor azt is, hogy nem azért akarlak megcsókolni, mert részeg
vagyok?
– Azt is, csak tegyél le, mert félek, hogy elesünk. Az esés következtében
én fogok alulra kerülni, fel kell fognom a testemmel a testedet, és biztos
vagyok benne, hogy nem lesz kellemes.
– Vigyázok rád, Királylány.
A lábait a derekam köré fontam, majd erősen magamhoz szorítottam
törékeny testét.
– Hol a csókom?
– Még nem jött el az ideje. – Hosszú ujjai cirógatták a hajamat,
miközben mélyen egymásba kapcsolódott a tekintetünk.
– Már rég itt van az ideje.
– Ha a sors is úgy akarja.
– Az nem elég, ha én akarom? Mi köze ennek a sorshoz?
Újra felkacagott. Szerettem megnevettetni.
– Majd idővel megérted.
– Rendben.
Visszahelyeztem a talajra és fogadalmat tettünk.
– Kezet rá, hogy ha a sors még egyszer az utamba sodor, akkor
csókolózol velem! És be kell tartanod az ígéretedet. Tartozni fogsz nekem.
– Brock Ross. Nem is olyan rossz. Már most egy üzletember vére pezseg
az ereidben – rázott velem kezet.
 Hatodik fejezet
Meredith
Körülvesz minket a múlt édes emlékképe. Érzem annak az estének a
hűvös levegőjét, ami megsimogatta fedetlen bőrömet. A zene halkan lüktető
ritmusát, ami felszűrődött a pincéből; az emberhorda összemosódó
hangfoszlányait, a homályos fénysávok villanásait.
Brock testét, amint összesimult az én testemmel; karjait, amelyek erősen
tartottak, és amelyek most egy karnyújtásnyira vannak tőlem.
Olyan elcseszett ez az egész.
Én is elcseszett és beteg ember vagyok, mert fogalmam sincs, hogyan
gyűlölhetem és szerethetem egyszerre azt a meleg szempárt, amit magam
előtt látok.
Tíz hosszú év! Már rég el kellett volna felejtenie a testemnek és az
elmémnek őt! Viszont ha rá gondolok, újra felizzik a tűz. A mellkasomat
elönti a forróság, az ágyékom kellemesen bizsereg, a szívem
megállíthatatlanul lüktet, és ennek következtében bugyuta kislányként
viselkedem.
Egy burokban ragadtunk a fogadalom estéjén, ahol biztonságos
karjaiban tartott.
Onnan folytathatnánk, ahol egykoron elszakadtunk egymástól.
Nem tenne fel kérdéseket, nem érdekelné, hogy mi az oka annak, hogy
tíz évvel ezelőtt szó nélkül elhagytam.
Lehet, hogy azért nem akarja hallani a választ, mert fél tőle. Azt hiszi,
hogy ő követett el ellenem olyan megbocsájthatatlan dolgot, ami miatt ezt
érdemelte tőlem…
Viszont jobb is, ha nem kavarjuk fel az állóvizet, mert nem biztos, hogy
tetszene az a zavaros, bemocskolt víz, ami az évek alatt leülepedett.
A múlt felszíni sebeit nem szabad kapargatni, mert hamar olyan mélyre
juthatunk, ami artériás vérzéshez vezethet.
Azonban fogalmam sincs, hogy mit tegyek… Tíz hosszú év! Ez idő alatt
megváltoztak a körülmények. Megengedhetem magamnak azt, hogy a
szívemet kövessem, ami állandóan Brock karjaiba akar szaladni, amikor a
közelemben van? Vagy hallgassak a vörösen izzó pánikgombra, ami
félelemmel pumpálja tele a szívemet?
 Nincs olyan nap, hogy ne néznék magam mögé. Éjjel-nappal keresem a
múlt mumusát, hogy ne érjen váratlanul a vele való találkozás.
Ebben a percben mégis megszűnni készül az Univerzum. Tekintete nem
beszél kétségekről, nincs benne megválaszolatlan kérdés. Homályba
vesznek a külön töltött évek csapásai.
Ebben a percben csakis a jelen van, csakis mi vagyunk a ki nem mondott
érzéseinkkel, vágyódásainkkal.
Ostobaság lenne emiatt visszautasítani ezt a remek állást. Felnőtt
emberek vagyunk, kordában tudjuk tartani az érzéseinket, a félelmeinket.
– Elmerengtél. – Megsimogatja a karomat.
Csatt!
Pofon ég az arcán. Egy hirtelen mozdulattal felképeltem. Valószínűleg
utolérte a jégkorszak, mert lefagyott a reakciómtól. Sajog a tenyerem belső
fele, akkora pofont mértem ki az arcára, és még meg sem érdemelte.
Nem ő a szörnyeteg!
***
– Mi van köztetek?
Másnap ki sem teszem a lábamat a liftből, amikor Claire őzikeszemeivel
betolakodik az intim terembe és megbombáz a kérdéssel. Erősen
megszorítom a Starbucks-kávémat, mert nem szeretném újra átélni az első
nap eseményeit. Claire egy kávégyilkos!
– Nem tudom, mire gondolsz.
– Ugyan, Meredith! Előző nap láttam, hogyan ölelkeztetek, és csak rá
kell nézni a főnök arcára, amikor meglát téged.
Idegesítően rebegteti a pilláit, miközben elkísér az asztalomhoz.
– A főnökünk szerintem mindenre számított, csak arra nem, hogy
pofonnal lakol meg azért, mert hozzá mert érni az engedélyem nélkül a
testemhez. Miután köpni-nyelni nem tudott az előre nem látható
viselkedésemtől, úgy gondolom, nem sok nőtől kapja ugyanezt.
Claire is lefagyott. Úgy látom, jól értek ahhoz, hogy sokkoljam az
épületen belül tartózkodó embereket.
– Az olyanok, mint Mr. Ross, hozzá vannak szokva, hogy megkapják,
amit akarnak. Néha nem árt őket egy kicsit visszazökkenti a talajra –
kacsintok.
Brock egy idegesítő pattanás, amit nagyon sokan büszkén viselnének
magukon, köztük én is, de ezt senkinek sem kell tudnia.
 – Bármit is mondasz, szerintem mindenki szeretné a farkát a szájába
venni!
Fuldoklom! Tényleg! Félrenyelem a kávémat a szavak hallatán,
miközben Claire szemét követve megpillantom a főnökünket a termelés
vezetőjével beszélgetni.
Eddig nem engedtem meg magamnak azt, hogy jobban szemügyre
vegyem, de látni akarom, amit Kávégyilkos Claire lát benne.
Brock méretre szabott fekete öltönyt visel egy bordó színű inggel, ami
tökéletesen rásimul az alkatára.
Megváltozott! Sokkal erősebb, férfiasabb, vonzóbb lett tíz év elteltével.
– Ne haragudj! – mentegetőzik Claire. – Van vőlegényem, szeretem is,
de ha szingli lennék, akkor… érted… – biccent a fejével. – Akkor tuti
rácuppannék.
Még mindig fuldoklom, amikor a főnök egy leleplező pillantást
követően köszön, és besétál az irodájába.
– Én megmondtam – csettint Claire. – Úgy néz rád, mint aki rögvest
megenne reggelire. Szerintem a pofont kihívásnak vette, úgyhogy kösd fel a
bugyidat, kislány.
– Élő bizonyíték a hatalmas halomba hányt mappa – mutatok a papírok
felé.
– Egyébként – megköszörüli a torkát –, rendes lánynak tűnsz. Nem
segítenél be nekem néha a recepción? Tudod, a vőlegényem tűzoltó és
vannak olyan hetek, amikor nem találkozunk a beosztás miatt.
– Persze – elmosolyodom. – Mit kellene tennem?
– Csak pár órára helyettesíteni azokon a napokon, de Mr. Ross nem
tudhatja meg.
Egy újabb hazugság!
– Rendben. Azonban muszáj dolgoznom – mutatok a telefonra, ami
megállás nélkül hívásokat jelez.
***
A házitelefon késő délután megszólal, és sajnos nem tehetem meg azt,
hogy nem veszem fel. Kénytelen vagyok beszélgetni Brockkal, hisz’
mégiscsak ő a főnököm, viszont egy kicsit azért megvárathatom…
Nagyon örülök annak, hogy reggel óta ki sem dugta a fejét az irodából…
Az ebédjét egy futár hozta, aki már jól ismerheti a járást, mert csak bólintott
nekem, miközben fél lábbal már belépett Brock kicsi birodalmába.
 Az arculcsapás után reszkető kezekkel hagytam faképnél, mert arra
számítottam, hogy dühös lesz rám az elfogadhatatlan viselkedésem miatt.
Azonban aznap nem is találkoztam vele. Nem hagyta el a császársága
biztonságos falait, amíg én is az épületben tartózkodtam.
– Miben lehetek a segítségére, Mr. Ross?
– Hagyd abba mára a munkát. Körbe szeretnélek vezetni a termelői
részlegen, hogy legyen egy összkép a fejedben arról, mégis hol dolgozol.
A telefon még jobban elmélyíti bariton hangját, amire a bőröm alatt lévő
idegvégződések érdeklődve reagálnak.
– Rendben.
– A lift mellett öt perc múlva.
Rendet teszek az asztalon és elindulok egyedül a lépcsőn. Nem akarok a
liftek bűvös vonzerejébe keveredni Brockkal.
Miután lelépcsőztem a termelői részlegre, a munkásokhoz,
megdöbbenve figyelem, hogy Brock már előttem ideért és a reggeli elegáns
öltözékét hétköznapira cserélte. Nem egy arrogáns, nagyképű öltönyös
bőrébe bújva osztja az észt az alkalmazottainak, hanem azonosul velük.
Persze az is meglehet, hogy csak nem akar feltűnést kelteni. Ahogy én
sem tudtam, hogy a csőd szélén tengődő vállalatot felvásárolta és
kibővítette a tevékenységi körét, úgy ezek az emberek sem, akik hónapokig
kilátástalanságban és kételyek közt éltek.
Az emberek szemében felszikrázó reménnyel elegyedő öröm, ahogyan
ránéznek Brockra, boldogsággal tölti meg a szívemet.
Barna munkásbakancsban, őrjítően magabiztos léptekkel sétál oda
mindenkihez, hogy megkérdezze: minden rendben van-e?
Világos színű farmernadrágja kifogástalanul kidomborítja tekintélyes
testrészeit. Talán az izmos feneke túl nagy hangsúlyt kap benne. Dühítően
vonzó az a fenék. Napbarnított felsőtestét fehér póló fedi el, már amennyire
tudja… Azok az izmok, amelyek alatta rejlenek, figyelemért kiáltoznak.
Már kölyökként is sokat dolgozott a testén, ami a javára vált az évek
alatt. Bár biztos vagyok benne, hogy ezt a jó szokását a mai napig folytatja,
azonban a géneket se felejtsük el, mert azok is fontosak…
Brock megfogja a gyalugépet, majd lassan és gondosan gyalulni kezdi
az érdes felületű gerendát. A karján lévő erek lüktetnek napbarnított bőre
alatt. Erőt fejt ki, mégis rendkívül gyengéden bánik a felülettel. A faanyag
apró hulladékai csupasz bőrére hullanak.
 Feltűnően sokáig, túlzott csodálkozással kísérem figyelemmel a
mozdulatait. Abba kell hagynom a bámulását, mert észre fogja venni, és
akkor nekem végem… Biztosra veszem, hogy teljesen zavarban leszek.
Feleslegesen ütöttem meg, ha most lebuktatom magam azzal, hogy kicsit
sem hagy hidegen a jelenléte.
Megerőltetem magam és körbepillantok az üzemben, mégis rajta
állapodik meg a tekintetem.
Egymásba kapcsolódik a pillantásunk, ami zavarba hoz. Rám kacsint,
miközben elégedett, kaján mosoly ragyog fel az arcán. A bőröm alá hatol.
Káosz dúl az elmémben, a szívem vadul kalapál a testemben. Az
ajkamba harapok, hogy csitítsam a dühömet, amit iránta érzek. Vagyis nem
ellene szól ez az érzelem, hanem annak, amit képes kiváltani a testemből
egyetlen mosolyával. Engem is megfertőz ez a szörnyű járvány, ami két
izmos lábon felém sétál.
Úgy teszi meg a lépéseket, mint ahogy azt a filmekben lehet látni.
Amitől megremeg a félájult lányok térde, beleértve az enyémet is.
– Mocskos leszek! – jelentem ki.
Szemöldöke a homlokára szalad.
Lám, lám… Nem is váratott magára sokat a bugyuta kislány-
viselkedésem. Mert ha nem az járna a fejemben, hogy most leteper és a
bőrünk… Ah! Elég, Meredith!
– Vagyis tiszta piszok lettél – próbálom lesöpörni a karjára hullott
faforgácsot.
Érzéki és lassú lesz az érintésem, amire elsötétedő tekintete, teste túlzott
közelsége hívja fel a figyelmemet.
– Ne haragudj! – rántom el a kezem.
Még közelebb hajol hozzám, és a fülembe suttogja a szavakat:
– Még te is lehetsz mocskos, Királylány, de csakis tőlem.
Megköszörülöm a torkomat és összeszedem reszkető gondolataimat,
nehogy most is valami ostobaságot mondjak.
– Folytatjuk?
– Előtte lezuhanyoznék, ha nem bánod.
– A körbevezetést! – Hátrébb lépek. – Te mire gondoltál?
Próbálok úgy tenni, mintha az előbbi közjáték meg sem történt volna.
– Tudom, hogy másra sem tudsz gondolni évek óta.
 – Ne áltasd magad. Az alkalmazottad vagyok. Ez – mutatok kettőnkre –
csak munka. Semmi több.
– Szerintem csak te áltatod magad, Királylány. De ahogy gondolod,
előbb a munka, aztán a szórakozás.
Az arcom valószínűleg vöröslik a méregtől. Legszívesebben letörölném
azt az elégedett vigyort a képéről.
– És ha már itt tartunk, elfelejtettél bocsánatot kérni. Szomorú vagyok,
hogy emlékeztetnem kell rá.
Lenyelem a fojtó gombócot, ami feszíti a torkomat.
Gyűlölöm és szeretem ezeket a szemeket!
– Bocsánat.
– Gyere! – Szelíden rám mosolyog.
Mélyen magamba szívom a frissen kivágott, nedves fa illatát, ami
valami megmagyarázhatatlan örömöt vált ki belőlem és mosolyt csal az
arcomra.
A kezdeti lelkesedésem a körutunk végére sem múlik el. Ámulattal
iszom minden szavát, amikor elmagyarázza, a gépek milyen
munkafolyamatokat hajtanak végre, és megmutatja, mi lesz az adott
folyamat végeredménye.
Mesél az életéről is, sok mindenről, ami vele történt az elmúlt években.
– Nem sietsz haza, ugye?
– Nem, miért?
– Mert ma bedoblak a mélyvízbe. Készítsd elő a jegyzetfüzetedet és a
tolladat. Szerintem már így is késésben vagyunk.
– Késésben? Honnan?
– Várnak ránk a konferenciateremben az alvállalkozóink.
Szorosan követem Brockot az irodájába. A nyelvem hegyén
gyülekeznek a szavak. Éppen fel akarom tenni neki a kérdést, mégis hogyan
akar ebben az öltözékben megjelenni egy fontos megbeszélésen, amikor a
feje fölött áthúzza a pólót. Megtorpanok. A szemem elé tárul bronzbarna,
kidolgozott háta. Magamba szívom a látványát, ekkor szembefordul velem.
Kaján vigyorral az arcán hagyja, hogy elölről is szemügyre vegyem. Ujjai a
farmer gombjához közelítenek. Észhez térek, majd hátat fordítok neki.
– Nem vagyok szégyenlős.
Megköszörülöm kiszáradt torkomat.
– Láttam már… vagy te el is felejtetted azt a napot?
 – És tetszett, amit láttál?
Hallom, ahogyan a farmer a lábai mellé hullik a földre.
– A hallgatás beleegyezés – folytatja.
– Mikor iratkoztál be te is a seggfej-akadémiára?
– 2006 júniusában kezdtem, azóta tart a képzésem.
Visszafordulok felé.
Tüdejét megtelítette levegővel, a mellkasát kidomborította, tekintetében
pedig eddig nem látott szomorúság villan.
Szívem olyan fájdalmasan dobog, hogy az egész testem belesajdul.
Annyira sajnálom, amit veled, velünk tettem. Meg szeretném ölelni és
fedetlen, sima bőrére csókot hinteni: nyílegyenesen a szívére. Elcsókolnám
a fájdalmát, amit miattam érzett, és amit talán még e pillanatban is érez.
Könnycsepp gördül le a szempillámról, ezért gyorsan elfordítom a
fejem.
– Inkább megvárlak odakint.
 Hetedik fejezet
Brock
Hatalmas léptekkel szelem át a folyosót, ugyanis a konferenciatermet az
épület túlsó végében alakították ki.
Meredith próbálja tartani a lépéseket, lohol utánam, mégis lemarad egy
kicsit. Élvezetes hallgatni a cipője kopogását a járólapokon.
A teremből már csak mi ketten hiányzunk. Meredithnek kipirult az arca
a sietős léptektől és csapzott lett rendezett kontyba fogott haja. Úgy néz ki,
mint akit néhány perccel ezelőtt jól megdugtak a falhoz szorítva. Mielőtt
belépnénk, kiengedi a haját, hagyja, hogy a vörös, hullámos fürtök csupasz
vállára simuljanak.
Az ég felé emelem a tekintetem, miközben előreengedem őt.
Minden egyes nap maga a pokol lesz ezzel a nővel, amíg nem érinthetem
meg a testét.
Valamennyi kíváncsi és tolakodó tekintet Meredithre szegeződik. Mrs.
Morgan, aki úgy döntött, hogy nyugdíjba vonul a férjével, bizonyára nem
volt túl szemrevaló asszisztens.
– Uraim! – köszöntöm őket.
Udvariasan felállnak Meredith miatt, és megvárják, hogy elsőnek ő
foglaljon helyet. Rám szegezi kérdő tekintetét. Alighanem zavarba hozták
az itt egybegyűlt férfiak. Az ő köreiben nem gyakran találkozhatott ilyen
emberekkel.
Nem hagyom túl sok ideig ezen elmélkedni: a tekintetemmel válaszolok
neki, hogy itt az ideje dolgozni: minden fontos információt, ami elhangzik
ebben a teremben, papírra kell vetnie.
Amíg én beszélek, az üzlettársaim mind Meredithre pislognak. Többször
is el kell érnem, hogy rám figyeljenek, ne az asszisztensemet vetkőztessék
meztelenre a szemükkel.
Amikor Roger, a termelés vezetője átveszi a szót, én is ugyanúgy járok
el, mint a többiek: figyelem a titkárnőmet.
Nehéz a továbblépés.
Olyan egyszerű volt beleszeretni Meredithbe, amilyen nehéz őt
elfelejteni, és ahogy látom, még lehetetlen is.
Egy évtized!
 Nem segített az évszakok váltakozása, nem segített az emlékek fakulása,
nem segített nevetésének elhalkulása abban, hogy továbblépjek. Bármikor,
amikor rá gondolok, a szívem örvendezve lüktet a testemben.
Nem kérhet arra, és nem is várhatja el tőlem, hogy annyi álmatlanul
töltött idő után elengedjem.
Azt pláne nem várhatja el tőlem, hogy premier plánban végignézzem,
hogyan udvarol neki szemüveges Jerry, aki csak azért hordja azt a siralmas
keretet, hogy a kigyúrt teste mellé elbűvölő megjelenést kölcsönözzön neki.
A szemüveg komolyságot, elkötelezettséget, bölcsességet sugároz, ami
mellé szépen karbantartja a testét, ezért nem kell sokat udvarolnia ahhoz,
hogy ledobják nekik a nők a bugyijukat.
Szegény Meredith azt hitte, rút, amiért pettyek tarkítják az arcát, és ezért
nem kell senkinek, pedig én voltam egy önző seggfej azokban az időkben,
amikor a bátyámra hivatkozva mindenkit távol tartottam tőle. Nem
tartottam Gabriellel a kapcsolatot, miután apánk kitagadta a Ross családból,
de ütőkártyaként használtam a kisöcsi-szerepet, akárhányszor csak
tehettem.
Kényelmesen belesimulok a székbe, hüvelyk- és mutatóujjammal
támasztom meg az arcomat, amíg észre nem veszi, hogy átható tekintettel
figyelem.
Elmosolyodik, és a toll végével Roger felé mutat.
Visszamosolygok rá és a fejemet ingatom. Bosszúsan megdörzsöli az
orrnyergét, majd kissé hátat fordít nekem. Így talán még jobb is: látható a
feneke.
A megbeszélés végén szétosztom a dokumentumokat, majd az ajtóban
mindenkivel kezet fogok. Meredith mellettem áll, és a férfiak legtöbbje,
akinek nincs gyűrű az ujján, a kézfejére csókol, mielőtt elmegy.
– Több nyál keveredik össze a kezeden, mint egy prostin – gúnyosan
megjegyzem.
– Ne érezd magad azért rosszul, mert valakiből még nem halt ki a nők
iránti tisztelet.
– Az lehet, hogy itt mindenki úriember módjára viselkedik, de nehogy
azt hidd, hogy az ágyban is így tennének.
– Nem is tudtam, hogy mindenkinek belelátsz a fejébe.
Elkapom Meredith karját, majd magam felé rántom és testemmel a
falhoz szorítom. Egyik kezemet a falon pihentetem, a feje mellett.
 – Szerinted mit akarhatnak a férfiak, amikor megfigyelik az ajkad
mozgását? A blúzod szép szabását? A mellkasod egyenletes, vagy éppen
hullámzó mozgását? Vagy éppen akkor, amikor megjegyzést tesznek a
lábaidra? – Végigsimítok a combján.
Arca eltorzul a félelemtől. A levegő a tüdejébe szorul, nem mozdul,
remeg a teste. Könnyek gyűlnek a szemébe.
– Persze – elcsuklik a hangja. – Csábító tud lenni, amikor egy férfi
ősember módjára meglengeti a levegőben a bunkósbotját és sarokba szorít
egy nőt. Vonzó a férfiból áradó erős kisugárzás, a vágya perzselő érintése,
de édeskevés, ha nincs benne semmi érzés a nő iránt, ha nincs benne egy
fikarcnyi gyengédség sem.
Elengedem, mert végigfolyik arcán egy könnycsepp.
– Meredith – szegezem rá ijedten a tekintetem.
– Jó lenne, ha némelyik férfi tisztában lenne azzal, hogy a nő akarja-e a
légyottot. Jó lenne, ha egy kicsit is figyelnének a másik nem érzéseire!
Miért kell mindig velünk, nőkkel szemben mutogatnotok az erőtöket?
Szerintetek nincs más módja annak, hogy megszerezzetek egy nőt?
– Ne haragudj. Csak egy kicsit játszani szerettem volna veled. Én csak…
bassza meg! – A falra sújtok az öklömmel. – Azt hittem, hogy te is érzed
azt a kémiai vonzalmat, ami közöttünk van. Miért reszketsz? Bántott téged
valaki? A volt férjed?
– Nem, nem bántott – szólal meg elhaló hangon.
– Ha bántott téged, akkor most azonnal el kell mondanod! – parancsolok
rá éles hangon.
– Már mondtam, hogy nem bántott, de most el kell mennem. És
sajnálom, de így nem tudok melletted dolgozni.
– Várj, Meredith! Sajnálom, én nem akartam rád ijeszteni. Én… nem
vagyok ilyen. Tudod jól, hogy sosem lennék erőszakos egy nővel szemben.
– Akkor mégis mire volt jó ez az egész, Brock?
– Kurvára zavart az, ahogy rád néztek.
– Miért? Te másképp nézel rám?
Kezeimet zsebre vágom, majd a vállammal megtámaszkodom.
– Nem, Meredith, én sem nézek rád másképp. Gazember módjára
mocskos vágyaim vannak, amit veled képzelek el. – Közelebb lépek hozzá.
– De te is tisztában vagy vele, hogy sosem csak a testiség lebeg a szemem
előtt, amikor rád nézek.
 – Köszönöm, hogy őszinte vagy velem. Nem fogom szóba hozni ezt az
esetet és elfogadom a bocsánatkérésedet, ha megígéred, hogy még egyszer
nem fog ilyesmi történni.
– Hogy nem akarom-e majd kettétépni azt, aki a közeledbe akar
férkőzni? Sajnálom, de azt nem ígérhetem meg.
Elmosolyodik.
– Akkor elég sok félember fog az utcákon mászkálni, mert ez az épület
nap mint nap hemzseg a nőcsábász üzletemberektől.
– Megjelöljem a területemet?
– Azt mégis hogyan képzelted?
Elé állok, majd gyengéden végigsimítok az arcán.
– Nyugi, Királylány. Megvannak rá a megfelelő módszereim. Amíg
hivatalosan nem vagy az enyém, távol tartom tőled a seggfejeket, köztük
magamat is.
 Nyolcadik fejezet
Meredith
Brock el sem tudja képzelni, hogy mit érzek akkor, amikor hozzám ér;
amikor átható tekintettel rám néz; amikor a teste olyan közel kerül az én
testemhez, hogy a bőrömön érzem a belőle áradó melegséget…
Sajnálatos módon ezekről az érzésekről nem is fog tudomást szerezni.
Szerencsére ki sem kellett mondanom, ő maga ajánlotta fel, hogy nem jön a
közelembe. Sokkal, de sokkal könnyebb lesz így távol tartanom őt
magamtól, és magamat is tőle.
Bár nem tudom, meddig tudja majd visszafogni magát…
Az első napra gondolok, amikor Miss Paige a szájában tartotta. Düh önti
el a testemet – és féltékenység –, akárhányszor meglátom, hogy leállnak a
folyosón beszélgetni. És ki tudja, kivel keveredett még közelebbi
kapcsolatba az emeletről…
Nem is szabadna, hogy érdekeljen ez az apróság. A munkámra kell
összpontosítanom, mégis, szabad perceimben elkalandozik a figyelmem és
nézegetem az irodában tartózkodó, csinosabbnál csinosabb nőket, akik a fél
karjukat is Brock után dobnák. Akik ha ugyanabba a helyzetbe kerültek
volna vele, mint én a megbeszélés után, akkor biztosra veszem, hogy az
asztalon engedték volna meg, hogy Brock magáévá tegye őket.
Elalvás előtt kavarogtak a fejemben Brock szavai. A mocskos dolgok,
amiket velem tenne… Felidéztem a besötétített termet, a közelségét,
szavait, és az illatokat. Behunytam a szemem és hazudnék, ha azt
mondanám, hogy nem fordult meg nekem is a fejemben az a mocskosnak
mondott dolog az asztalon…
De most komolyan… tényleg ennyi is elég lenne? Elég egy szép mosoly,
egy kedves szó, egy kacér pillantás és egy érzéki érintés, hogy felajánljuk a
testünket?
Nem nevezném magam prűdnek, hiszen házas voltam hat éven
keresztül, de vannak bizonyos elveim, amik közé az is beletartozott, hogy
évekig kitartottam amellett, hogy számomra az anális szex nem vonzó, és
nem is óhajtom soha megtenni senkivel.
Sosem rohangáltam fiatalabb éveimben a pasik után, mint a velem
egykorúak, és abban az időben – bár vicces –, Brockon kívül nem akadt
olyan fiú az Univerzumban, aki megkörnyékezett volna…
 Jean szerint nagyon sok jó menetet kihagytam emiatt, és a tapasztalatok
hiányával szembe is kell, hogy nézzek. De számomra nem vonzó, hogy
több farok legyen a kezemben, mint amennyi kilincset megfogtam
életemben. Persze nem ítélem el azokat, akik ezt az életformát választják,
mert mindenki el tudja dönteni, hogyan szeretné élni az életét.
Azonban Jean kudarcba fulladt egyéjszakás, olykor vicces, olykor
kiábrándító menetei némi megnyugtatással szolgálnak, hogy mégsem
hagytam ki azzal olyan sokat, hogy nem feküdtem össze fűvel-fával. És
nagyon úgy áll a szénám, hogy ez a közeljövőben sem fog változni.
Ezért nem is értettem, hogy Matthew miért gondolta folyton azt, hogy én
meg akarom csalni, hogy más péniszére vágyom. Ha valakinek köszöntem,
másnap már azt hallgattam, hogy a faszát szopom a seggfejnek.
Még távolabb kerültem a férfiaktól, mint tiniként, és sajnos ezáltal a
férjemtől is. A szeretetet, amit iránta éreztem, már a gyűlölet táplálta.
Szeretve gyűlöltem, gyűlölve szerettem. De ez nem az az élet volt, amit
magamnak képzeltem. Nem hittem sosem a tündérmesékben, a boldog
befejezésekben, hiszen az életem a legjobb példa arra, hogy sosem úgy
alakul, ahogy mi azt elképzeljük. Viszont ez nem azt jelenti, hogy Matthew
mellett kellett volna maradnom. Várni arra, hogy egyszer majd magától
megszűnik a probléma köztünk. Sajnos a kémiát nem lehet kierőszakolni a
testünkből, és sajnálatos, hogy nálunk az elején sem úgy működött, ahogyan
működnie kellett volna, ezért is mentem el annyi vizsgálatra. Az összes
papír az arcomba röhögött, amikor kiderült, hogy anatómiailag rendben van
a testem, csak a fejemben kellett volna rendet tennem, ami már nem ment
annyira egyszerűen…
A mélázásomból egy férfi jelenléte ránt ki, aki megáll az asztalom előtt.
Csábosan rám mosolyog, majd miután megjegyzi, hogy milyen szép a
blúzom, az asztalomra helyezi a fenekét.
Brock kilép az irodájából, szeme dühtől izzik, amint meglátja a tespedő
alakot a bútoron.
Zsebre vágja a kezeit, és a textil szép lassan szorosan hozzátapad
megfeszült testéhez.
Imádni való, amikor féltékeny!
A szám elé kapom a kezemet ásítást színlelve, valójában azonban a
mosolyomat próbálom elrejteni előle.
– Hunter! – Köszönésnek álcázott felszólítás ez.
 – Brock, nem is mesélted, hogy ilyen csinos asszisztensed van – majd
egy hatalmasat pukkant a rágójával. Minden mondatát egy pukk-kal zárja
le.
– Gyere be, ne ott tátsd a szád!
– Uh! – fordul felém Hunter és megrázza magát, mintha megijedne
Brocktól. – Úgy látom, harapós kedvében van ma a főnök.
Pukk!
Hunter besétál az irodába, Brock pedig az asztalomhoz. Nagy tenyerét a
bútorra helyezi, bőre alatt az erek kígyózó folyóként rajzolódnak ki.
Érezteti velem, hogy ideges, ezért nem nézek rá, inkább a számítógépre
meredek, mert félek, hogy a képébe nevetek.
– Nem szeretem, ha az alkalmazottaim az üzlettársakkal keverednek! Ezt
tartsd észben!
– Mr. Ross! Tájékoztatom róla, hogy nem áll szándékomban sem az
üzlettársakkal, sem a kollégákkal szexuális kapcsolatba bonyolódni.
Célzottan figyelmeztetem, hogy vele sem. Gúnyos félmosollyal
ajándékozom meg, majd a tenyerembe helyezem az államat.
Közelebb hajol hozzám. Puha, telt ajkai megérintik a fülemet. Bizsergés
járja át a testemet.
– Még jó, hogy én nem a kollégád vagyok. Egyébként láttam rajtad,
hogy viccesnek ítélted meg a szituációt, viszont emlékeztetnélek rá, hogy
még mindig tartozol nekem.
Hirtelen a mosoly az én arcomról az övére vándorol.
Diadalittasan sétál vissza az irodájába, amiért legszívesebben
hozzávágnám a tűzőgépemet.
 Kilencedik fejezet
Brock
– Baszni való kis nőcske az új asszisztensed – jegyzi meg Hunter,
amikor belépek.
Pukk!
Az asztalomra fektetett lábat fél kézzel lelököm. Meginog a székkel.
– Nem nyúlhatsz hozzá, és máshoz sem az épületből! – figyelmeztetem.
– Jól van, haver – emeli a magasba kezeit. – Ha lestoppoltad, átadom –
vigyorog.
Pukk!
– Nem stoppolta le senki. Új szabályzat lép életbe; a mai naptól kezdve
sem kolléga, sem ügyfél nem bonyolódhat szexuális kapcsolatba az én
épületemben!
– Eddig nem érdekelt az ilyesmi – ül ki a döbbenet az arcára. – Mindig
is úgy voltál ezzel a helyzettel, hogy…
Pukk!
– Ne is fejezd be ezt a mondatot – vágok a szavába. – Mint mondtam,
ezentúl így lesz.
Az apámmal folytatott telefonbeszélgetés után nem mondanám túlontúl
rózsásnak a hangulatomat. Sara úgy befészkelte magát a szüleim szívébe,
hogy apám még engem korhol meg, amiért kiadtam az útját egyik este.
Legszívesebben Meredith orra alá dörgölném az imént folytatott
beszélgetésünket Hunterrel, hogy felesleges durcásnak lenni a hét elején
történt beszélgetésünk miatt, mert itt van az első faszkalap, aki nyíltan
belemártaná a farkát a puncijába.
Ez a különbség egy olyan nő között, mint Sara, és egy olyan között, mint
Meredith.
Sara tisztában van vele, hogyan manipulálja a férfiakat a bájával, a
mosolyával, legfőképp a vaginájával, ezért elsőként nem engem, hanem
Sebastiant környékezte meg az egyik előkelő vacsorán. Majd miután
beédesgette magát, jöttem én, aki facéran tengette a napjait.
Meredith egyáltalán nincs tisztában azzal, hogy az emberek már
másképp néznek rá, mint tíz évvel ezelőtt. Talán részben azért, mert fiúkkal
barátkozott régebben, és ők sosem akartak a barátságnál többet tőle.
 Napokon át fogalmazódott bennem egy ötlet, amit ideje, hogy valóra
váltsak. Nem kell mindig őrt állnom mellette, amíg itt tartózkodik, ugyanis
egy új szabályzatot fogok bevezetni, amit kénytelen lesz még ő is elfogadni,
ha itt akar dolgozni.
Hunter kérdőn és csendben végignézi a töprengésemet. Utálom, amikor
így néz rám… mintha tudná, hogy mi jár a fejemben – és valószínűsítem,
hogy tudja is. Végig a szemébe nézek, amikor megnyomom a házitelefon
gombját, hogy behívjam a baszni való titkárnőmet. Még ma délutánra el
kell készítenie a papírokat, hogy alá tudja íratni az összes alkalmazottal.
Eközben Hunter szív alakot formál a kezével, és aljas vigyorral figyeli a
reakciómat.
– Meredith, gyere be, kérlek.
Halk kopogással jelzi, hogy ott ácsorog az ajtó túloldalán.
Megváratom… Eszembe jut, hogy milyen ruhát visel ma.
Bassza meg!
Egy szűk, piros szoknyát, ami rásimul az idomaira. A vékony anyag
tökéletesen kihangsúlyozza azt az édes, szexi, gömbölyű fenekét.
Itt és most bármiben fogadni mernék, hogy Hunter szeme is megakadna
rajta, és nekem végig kellene az egészet néznem.
Azt már nem!
Felállok és kisietek az ajtóhoz. Amikor kinyitom, Meredith már mérné
rá a következő ütést.
– Mr. Ross, hívatott.
– Igen, szükségem lenne a segítségedre.
Nagy vonalakban felvázolom neki, hogy mire is lenne szükségem.
– Délutánra elkészülök vele.
– Köszönöm.
Visszaülök a bőrszékbe, és vázolom Hunternek is a terveimet, amelyek a
vállalatot érintik.
***
Elég későre jár már az idő, amikor Meredith belép az irodába. Mind a
ketten elcsodálkozva figyeljük a másikat.
– Te még itt vagy? – kérdezem.
– Igen. Most végeztem, de adódott néhány probléma.
– Halljam. – Megdörzsölöm a szemeimet.
– Te miért vagy még itt? Fáradtnak tűnsz.
 – Nem fizetek senkinek túlórát – korholom meg.
– Értem. Akkor majd holnap megbeszéljük. Jó éjt, Mr. Ross.
– Nehezedre esik?
– Micsoda?
– A nevemen szólítani. Lebetűzzem, vagy ki tudod mondani?
– Ez a munkahelyem, és te a főnököm vagy. Nem foglak a
keresztneveden szólítani, mert neked úgy kényelmes. Sajnálom, ha túl
hivatalos, de ez a megszokott.
– Rendben, Miss Burton.
A felakasztott, kicsi kosárpalánk felé hajítok egy papírgalacsint, ami
néhány centivel arrébb nekicsapódik a falnak. Már ez sem megy úgy, mint
régen. Tíz összegyűrt papírlap hever szanaszét a parkettán. A lábamhoz
visszaguruló papírról eszembe jut, hogy a suliban mennyit leveleztünk az
unalmas órákon. Mérgesen elhajítom a gyűrött papírlapot.
– Mit szeretnél megbeszélni? – szólok utána, amikor a kilincsért nyúl.
– Sokan nem írták alá az új szabályzatot.
– Miért?
– Mert vannak köztük házasok, élettársak, párok. Attól félnek, hogy
most kirúgják őket, de mindenkit megnyugtattam, hogy ez nem fog
megtörténni. Mondtam nekik, hogy beszélni fogok a főnökséggel, mert
lenne egy javaslatom a számukra.
– Folytasd! – Kíváncsian várom, mit talált ki.
– Írnék egy másik szabályzatot, miszerint a felek, akik itt bonyolódnak
bármilyen nemű kapcsolatba, bejelentik és írásba adják.
Okos.
– Csak ennyi lenne?
– Igen.
– Rendben. Csináld így, aztán meglátjuk, mi lesz.
– Rendben.
– Éhen halok. Elmegyünk vacsorázni?
– Elég későre jár már. Fáradt vagyok.
– Akkor majd holnap találkozunk.
Úgy látom, Meredith annál is keményebb dió, mint amit sejtettem.
Tetszik, hogy nem adja magát olyan könnyen nekem, bár olykor sértő is
rám nézve, de semmit sem adok fel, ezért őt sem… csak hozzá egy
fellelhetetlen kézikönyv kell, amiben sem ősember, sem úriember nem
szerepel.
– Jó éjt, Brock.
Bársonyosan hagyja el az ajkait a nevem.
Bájosan rám mosolyog, majd kilép az irodából.
Hallom a hangját a fejemben üvölteni, amikor sikítozva elélvez alattam,
mindazonáltal igaza lehet; csak én áltatom magam azzal, hogy ő is
ugyanúgy akarja.
Utánasietve felpattanok a székből, de megállít a hangja, ezért az ajtó
takarásából kihallgatom a telefonon folytatott beszélgetését.
– Szia – szól bele a készülékbe. – Nem, nem aludtam. Most végeztem.
Igen. Köszönöm. Nem. Igen. Most? Persze, lenne kedvem meginni valamit.
Hol? Ott leszek.
Sajnos a távolság miatt nem hallhattam, hogy ki beszél a vonal végén.
Miközben belepakolja a személyes holmiját a táskájába, halkan mögé
sétálok.
– Csak hozzám vagy túl fáradt.
Végigsimítok csupasz karján, és mélyen magamba szívom a haja virágos
illatát.
– A barátnőm hívott. Azóta nem találkoztunk, amióta anyához
költöztem.
Elsimítom a haját a nyakáról, majd puha bőrére lehelek egy nedves
csókot. Beleremeg az érintésembe.
Megfordítom, hogy szembe kerüljön velem. Elveszek csillogó
tekintetében. Az ujjamat végighúzom az ajkain.
Meg akarom csókolni.
Hatalmamba akarom keríteni Meredith pirosra rúzsozott, formás ajakait,
de még nem jött el az ideje annak, hogy behajtsam rajta a csókot.
– Menj haza pihenni. Nagyon fáradt vagy.
Végigsimítja a szemem alatti fekete karikákat. Hüvelyujjammal
cirógatom az apró szeplőket, amelyek elszórtan helyezkednek el az arcán.
– Látszanak a szeplőid.
– Amikor az állásinterjún elnyertem az állást, elég erélyes kikötése volt
a főnöknek, hogy nem rejthetem el őket.
Elmosolyodik.
– Gyönyörű vagy – suttogom.
 Kezeim közé simítom az arcát, de a szeme… még mindig fél.
Puszit lehelek az arcára, majd a fülébe suttogok: – Te aláírtad?
– Az elsők között.
– Köszönöm.
Elengedem, mert félek, hogy nem tudok uralkodni magamon. Nem
szeretném ismét megijeszteni.
– Elvigyelek?
– Nem szükséges. Elsétálok, csak pár sarokra van a hely.
– Azt márpedig nem engedem. Menjünk.
 Tizedik fejezet
Meredith
Belépve szinte az összes női szempár rám szegeződik – vagyis inkább a
mögöttem magasló férfira, aki két fejjel nagyobb nálam.
– Ezt nem igazán tartom jó ötletnek.
– Miért?
– Mert te pasi vagy, és így nem biztos, hogy tudunk olyan dolgokról is
beszélgetni a barátnőmmel, amiről szeretnénk.
– Például? Betét, tampon?
– Majdnem, de nem vagy messze tőle.
– Észre sem fogjátok venni, hogy itt vagyok. – Elsétál mellettem a
pulthoz.
– Hát ebben nem vagyok olyan biztos – motyogom az orrom alatt.
Bármennyire is szeretném, hogy igazam legyen, el kell keserednem…
Igenis elég annyi, hogy Brock rám mosolyogjon, hozzám érjen és a fülembe
suttogjon. A nap folyamán még nagyon is ennek az elképzelésnek az
ellenkezőjét állítottam, mert azt akartam, hogy úgy legyen, de rá kell
jönnöm, hiába akarom bemagyarázni magamnak azt, hogy nincs semmi
szikra köztünk, hogy nincs köztünk a főnök–beosztott viszonynál mélyebb
kapcsolat… van! Méghozzá három év kullog mögöttünk, és mindaz, amit
együtt akkor átéltünk.
Az, hogy szilveszter estéjén összebújva aludtunk az ágyában, olyannyira
kihatással van a mostani kapcsolatunkra, mintha csak tegnap történt volna.
Jean szokásához híven késik. Nehezen felmászom a bárszékre. A
szoknyám feljebb csúszik, így többet mutat a lábamból, mint amennyi
megengedett lenne. Gyorsan elkezdem lefele húzogatni. Brock úgy tesz,
mint aki észre sem vette, de lerí róla, hogy látta.
– Mit iszol? – kérdezi.
– Egy sört kérek.
– Kettőt – mutat a csaposnak. – A barátnőd?
Körbetekintek a helyen, de Jean még mindig nem jelent meg.
– Késik.
Előhúzom a telefonomat és írok neki egy üzenetet.
Meredith: Én már itt vagyok, és te szokás szerint késel. Mikor érsz ide?
 A pultra teszem a készüléket és várom, hogy a kijelző sötétről világosra
váltson.
– Egészségedre! – Összekoccintjuk az üvegeinket.
Másodpercek töredéke alatt Brock mellé lép egy csinos, szőke nő, aki
azonnal testi kontaktust kezdeményez azzal, hogy érzékien végighúzza az
ujjait a vállán, majd a karján.
– Miattam ne zavartasd magad. Folytassátok csak – mondom neki,
amikor felém fordul. Lecsúszom a székről, majd egy bejárathoz közeli
asztalhoz ülök a holmimmal.
Brock rám néz és forgatja a szemét. A hüvelykujjammal üzenek neki: jó
lesz.
Jean: Most lépek be az ajtón.
Megsimogatja a lelkemet Jean jelenléte, amikor belép a sörözőbe.
Felállok és magamhoz ölelem.
Eltaszít magától, majd aggódva vezeti végig rajtam a tekintetét.
– Jól nézel ki, de kicsit zilált a ruhád – jegyzi meg.
– Igen, mert tizennégy órát dolgoztam ma.
– Jesszusom! Hát én tuti a főnök tökére lépnék – mondja felháborodva,
miközben a pulthoz lépünk. Kuncogok, amikor Brock mindezt hallva Jean
felé fordul.
– Mit képzel magáról az ilyen? Azért, mert gazdag, már azt hiszi, hogy
uralhatja a világot és kizsákmányolhatja a jó munkaerőt? Mennyit kapsz
mindezért? Biztosan csak annyit, hogy megélj, ugye? Undorodom az ilyen
fennhéjázó emberektől.
Brock megköszörüli a torkát. Jean felé fordul, miközben elakad a
lélegzete, de nem igazán vonzódik az öltönyös férfiakhoz. Jean zsánerei a
kigyúrt, kopasz, agyontetovált fazonok: tetoválóművészként nap mint nap
olyan alakokkal találkozik.
– Valami gondja lenne? – csípőre teszi a kezét.
– Nem, hölgyem, maga bizonyára Jean.
Jean meglepődve kezet fog Brockkal.
– Igen. És ön?
– Mr. Ross, Meredith főnöke.
Jean szeme kikerekedik, az álla pedig leesik Brock vonzó arca láttán.
– Mr. Ross! Tudja, mit jelent a kizsákmányolás?
 – Engedd el, Jean. Mr. Rossnak jobb dolga is van ma este – intek a
szememmel a szőke nőre.
Kettesben hagyjuk őket.
– Úristen! Azt ne mondd, hogy ő a főnököd!
– De igen. És képzeld, amikor az állásinterjúra mentem…
Elmesélem neki, hogyan kezdődött a karrierem a cégnél. Jean könnyei
folynak a nevetéstől.
– Te mindig cikis helyzetekbe kerülsz. De úgy látom, ma is akad valaki a
méretes farkára – pillant a bár felé.
Igen, ha a szerencsétlenségért díjat lehetne kapni, én bizonyára
kimagaslóan első lennék benne. Még régebben egyszer elmentem
bevásárolni. Mivel csak a vacsorához szükséges hozzávalókat kellett
megvennem, ezért egy kicsi, piros kosarat vittem magammal.
A kosarat az egész szupermarketen végigcipeltem. Olykor leraktam,
majd felvettem. Semmi gond nem volt vele, majd amikor a kasszához
értem, elkezdtem kipakolni a tartalmát a futószalagra, miközben arra lettem
figyelmes, hogy ráesik valami a lábamra. Mindezt egy hangos koppanás
követte. Lenéztem. A kosaram tartalma kipotyogott a földre.
A műanyag kosár bal oldala teljesen el volt törve az egyik kapcsolódó
ponton. Mire feleszméltem, a kosaram tartalmának fele a földön hevert.
Természetesen emberek tömege kísérte figyelemmel az eseményeket…
Egy óra múlva Brock hatalmas termete ereszkedik mellém. A csevegés
témái korlátozódnak, azonban Jean mindenről kifaggatja a főnökömet, még
a politikai nézeteiről is. Elégedett a válaszokkal és azzal, hogy Brock egy
kifinomult és tanult úriember.
Az asztal alatt összesimulnak a térdeink, majd Brock a combomra
csúsztatja a tenyerét. Rosszalló pillantást vetek felé és megpróbálom
lesöpörni a lábamról a kezét, amikor erősen megszorítja a kezemet és
összefonja az ujjainkat. Csábos mosolyt villant felém, amire én
összeszűkült tekintettel felelek neki.
– Kérnek még valamit a hölgyek?
– Igazán lenne kedvem tovább csevegni veletek, édeskéim, de mennem
kell, mert az emberem még azt hiszi, hogy valaki mással rosszalkodom.
– Nekünk is mennünk kellene. – Felállok. – Holnap nagyon sok munka
vár ránk.
Brock bólint, majd ő is feláll.
 Megölelik egymást Jeannel, és két puszival elköszönnek.
– A barátnőmet elég nehéz elsőre megnyerni, de úgy látom, neked
sikerült.
– Akkor mázlista vagyok.
– Az. Mázlista – forgatom a szemem. – Mi lett a lánnyal?
– Megadta a telefonszámát arra az esetre, ha magányos lennék és
vágynék más társaságára, de mondtam neki, majd feléd mutattam, hogy
ameddig az a lány a közelemben van, sosem érzem magam magányosnak.
– Brock – sóhajtok.
– Nem kérem azt, hogy feküdj le velem. Nem kérem a csókodat, ha te
nem állsz rá készen. Tudom, hogy nemrég váltál el. Csak annyit kérek,
hogy vacsorázz velem. Tényleg nem vágyom másra, Meredith. Mondjuk ez
hazugság, mert vágyom, de annyival is megelégszem, ha igent mondasz.
– Mivel szomszédok vagyunk, úgy gondolom, egy vacsorára átmehetek.
– Oké. Rendelek pizzát, mert nincs a hűtőben semmi kaja. Milyet kérsz?
– Sajtos-sonkást.
– Akkor kettő sonkás rendel. Hidd el, nem bánod meg.
– A pizzát vagy a meghívást?
– Egyiket sem – kacsint rám.
 Tizenegyedik fejezet
Brock
A hazafelé tartó úton különleges szenvedély örvénylik bennem. Alig
várom, hogy megmutassam Meredithnek a házamat, majd a kanapé elé ülve
megegyük a pizzát egy sör társaságában. Több időt akarok vele tölteni, mint
amennyi megadatik az irodában.
Meg akarom erősíteni benne az érzést: bízhat bennem.
Viszont amikor leparkolok a ház elé, lehervad az arcomról a bárgyú
mosoly. Meredith szemmel láthatóan reszketve figyeli a behajtójukon
álldogáló autót.
Szó nélkül, remegő kézzel kinyitja az ajtót, majd kiszáll a gépjárműből.
A homályban rejtőző alak felénk fordul, amint lekapcsolom a
fényszórókat.
Leállítom az autó motorját, majd én is kiszállok belőle. Meredith után
sietek és védelmezően félig elé állok, hogy eltakarjam a testemmel, de
megálljt parancsol a kezével és eltaszít magától.
– Vele dugsz? – ordítja a férfi, miközben felém mutogat a kezében
szorongatott virágcsokorral. Meredith lassan közelít felé.
– Nem, nem dugok vele – csitítja Meredith az indulatos férfit. – Ne az
utcán, Matthew, kérlek! – esedezik Meredith.
– Meredith! – szólok utána.
– Nem lesz semmi gond – nyugtat. – Holnap találkozunk.
Kurvára nem sikerül megnyugodnom, amikor kinyitja a férfi előtt a
kiskaput. Beengedi, majd egy utolsó pillantással elbúcsúzik tőlem.
Elbújva kihallgatom a beszélgetésüket. Eszem ágában sincs kettesben
hagyni ezzel az alakkal… de rontani sem akarok a helyzetén. Ha bármi
történne, másodpercek töredéke alatt közbe tudok lépni.
– Mit keresel itt? – kérdezi dühösen Meredith.
– Ezt szeretném neked átadni. Már órák óta itt ülök az autóban. –
Meredith felé nyújtja a vörösrózsákat.
– Matthew… elváltunk. Nincs tovább. Vége van. Nem kell az
ajándékod.
Matthew földhöz vágja a virágokat, majd apró darabokra tapossa.
– Ezért váltál el? – ordít. – Hogy másokkal kefélj? Ez hiányzott neked?
Úgy látom, nem esik messze az alma a fájától.
 Szavaiból mocskolódás és megvetés hallatszik ki. Az én testemben
pedig tornádó erejű harag keletkezik.
– Mit képzelsz te magadról? Anyám házában vagy, és még képes vagy őt
ilyen szavakkal illetni? Tűnj el innen!
– Ne haragudj, édesem – beletúr zilált barna hajába –, hiányzol.
– Nem vagyok az édesed, és a bocsánatkérésed már mit sem ér.
– Tudom, hibát követtem el. Nem szabad ennyire kikelnem magamból,
és ilyet feltételeznem rólad. Bemegyünk a házba? Nyugodtan leülhetnénk
megbeszélni a kettőnk közti kapcsolatot.
– Te most elmész innen, és ennek a háznak a tájára sem jössz többet!
Nekünk már nincs miről beszélnünk. Nincs semmi közöd ahhoz, hogy hova
megyek és kivel!
– Várni fogok rád. Tudom, hogy visszajössz hozzám.
Kis idő múlva az autó motorja felbőg, és a jármű kihajt az utcából.
A fáradság és az éhség is elmúlt… Ez az este teljesen másképp indult,
nem hagyhatom, hogy így érjen véget.
A teraszról figyelem, hogy Meredithnél még mindig ég a kerti lámpa.
Kérdés nélkül átsétálok.
Látom, hogy a testét egy pokrócba csavarta, és összekuporodva ül a
napozóágyban.
Halk lépteimre felkapja a fejét, és amíg az arcom nem rajzolódik ki a
csekély fényben, addig aggódva figyel engem.
Kipréseli tüdejéből a levegőt, majd elfordul, amint meglát, és a
sötétségbe mered. A mellette lévő ágyra ülök, és percekig némán hallgatjuk
a tücskök ciripelését.
– Hallottam mindent.
– A hallgatózás lett az új hobbid?
– Hangosak voltatok.
– Csukott ablakok mellett nem hiszem, hogy lehetett volna hallani.
– A francba már, Meredith!
– Menj haza, Brock.
– Elég abból, hogy mindig ellöksz magadtól. Itt vagyok, Meredith, de
te… te nem engedsz át a pajzsodon. Ha mégis, akkor utána egyből vissza is
húzod. Nem várok tovább! Most szeretnélek megcsókolni!
 Tizenkettedik fejezet
Meredith
Kézfogás. Fogadalom. Csók.
Nem szeghetem meg a szavamat, az nem én lennék. Kibújok a sárga
színű, puha, plüss anyagú plédből, majd elé állok.
A szívem összevissza, ütemtelenül kalapál. Itt és most meg fog történni.
Brock meg fog csókolni.
Remeg a gyomrom, de ez nem az afféle nyugtalanító remegés. Nem.
Kellemes melegség árad szét benne. Talán erre mondják azt, hogy pillangók
repkednek a hasadban.
Brock felegyenesedik. Fölém tornyosul két méterével. Százhetven centi
vagyok, mégis aprónak érzem most magam.
Óvatosan két keze közé simítja az arcomat. Olyan gyengéden fog,
mintha egy értékes porcelánt tarthatna a tenyerében. Kellemes borzongás
járja át a testemet meleg bőrének gyengéd érintésétől. Lassan szünteti meg
a köztünk lévő távolságot. Aztán hirtelen elfogy a tér, és az ajkai lágyan az
enyémhez simulnak. Ízlel.
Úgy kóstolgatja a számat, mint egy elsőrangú bort. Kortyokat iszik
belőlem, és mélyen magába szívja a vérforraló zamatot.
Finoman az ajkai közé szívja az alsó ajkamat. Nem tudom elfojtani a
nyögést, ami felszínre akar törni belőlem.
A nyelve átsiklik a számba. Keresi a párját, akivel folytatni tudja a
táncot. Lassan csúsztatom mellé az enyémet.
Brock átkarolja a derekamat, majd magához ragad. A másik keze
rásimul a tarkómra. Érzem, ahogy apró mosolyra húzza a szája szélét.
Megvagy, Meredith! – gondolhatja magában. Elkaptalak!
És valóban ez történt. Brock úgy szorít magához, mint egy oroszlán az
elejtett zsákmányt, és én, mint egy haldokló állat, vergődöm a karjai közt a
rám törő érzelmek hulláma miatt.
Puha ajkai, meleg nyelvének gyengéd ölelése zavarodottá teszik az
elmémet.
Megrészegít és megrémít a csókja.
Az egész testemet kellemes, meleg bizsergés járja át. Ez a melengető,
bizsergő érzés egyenesen az ölemig hatol. Összezavar.
Minél mélyebbre merülünk a csókkal, annál nedvesebb leszek odalent.
 De nem tudok elszakadni. Teljesen magával ragadnak az érzések.
Érzések.
Érzések, melyeket rég nem éreztem, és ez teljesen megrémít.
Brock nyelve éhesen mohó és mélyrehatón tolakodóbb lesz. Többre
vágyik a teste. Kezei erősen kemény mellkasára húznak, miközben
végigsimítja a hátamat, majd a fenekemet. Önkéntelenül ismét a szájába
nyögök, amikor belemarkol a fenekembe. A levegő égetően forrón izzik
körülöttünk.
A vérem megújult erővel pezseg az ereimben. Mint egy felrázott
pezsgősüveg. A testem arra vár, hogy megszabadítsák végre attól a
nyamvadt kupaktól, ami nevezetesen a becsületemet képviseli.
Ki akarok szabadulni a palackból! Atomjaimra akarok robbanni!
Karján megfeszülnek az izmok, amikor a tenyere a fenekemről a
combom belső feléhez közelít.
Lüktető ölem máglyaként izzik.
Eláztam.
A szó szoros és átvitt értelmében is.
Nem csak a bugyim! Úgy érzem, ezzel a becsületérzésem is fürdőzik a
szégyenben.
A mocsok inkább megfullad, mintsem véget vessen ennek az egésznek.
A vékony szövetnadrágnak köszönhetően érezhetem Brock ágyékának
melegét, vastag erekciójának vad lüktetését, amit én váltottam ki a testéből.
Most nekem húzódik apró mosolyra a szám.
Testünk az érzelmek örvényébe keveredik. Visszafordíthatatlan
vonzalom, édes sóvárgás egyvelegében keringünk.
A józan eszünk – elhagyva a tengely körüli pályáját – egy tiltott és
mérgezett utazáson vesz részt.
Képzeletben egy óriási pofont mérek ki az arcomra, hogy visszaálljon a
helyére.
Mind a ketten többet akarunk, de nem tehetem. Nem szabad. Nem
helyes!
Tettem egy másik ígéretet is, és azt sem szabad megszegnem.
Lassan kiszabadítom a testemet kábulatba ejtő szorításából, majd a
számat lehámozom az övéről.
Csak egy csókról volt szó, amit megkapott. Leróttam a tartozásom!
 Amint véget vetek a bensőséges érintkezésnek, eltávolodik, de csak
annyira, hogy a szemembe tudjon nézni.
A lelkem színesebben vibrál, mint egy diszkógömb, amikor
megpillantom a tekintetét. Sötétbarna szeme együtt ragyog a csillagokkal,
amelyek elszórtan foglalják el a helyüket a sötét égbolton. Megnyalom
pirosra duzzadt ajkamat. Az utolsó csepp nedvesség a szájából, amit
magamba fogadok.
El kell küldenem, de nem tudom.
A nyelvem hegyén vannak a szavak, de félek, ha kimondom őket, akkor
elsírom magam.
Tudom, hogy azzal vérig sérteném, és nem vagyok biztos benne, hogy
megbocsájtana valaha is.
Nem akarom, hogy haragudjon rám, de nem is akarom hiú ábrándokba
ringatni.
Abban bízom, hogy magától kihátrál ebből az egészből. Megkapta, amit
szeretett volna.
Ha ráébred, hogy ez a csók egy semmiség… hosszú éveken át
dédelgetett délibáb, egy vágyálom, ami a képzeletében sokkal
kielégítőbbnek, sokkal színesebbnek látszott, akkor rádöbbenhet arra, hogy
nem érez irántam semmit! Csak azért hajszolta évekig ezt az ábrándot, mert
elérhetetlennek tűnt. Most, hogy beteljesedett, elengedheti a kezét,
kidobhatja a lomtárba, majd végleg kitörölheti onnan.
Kérlek, Istenem, mondd, hogy így lesz.
– Köszönöm, angyalom.
Kezei lassan elengednek.
Úgy érzem, a mélybe zuhanok.
Puszit lehel a homlokomra, majd hátat fordít és kisétál a kapun.
Könnyeim végigfolynak az arcomon. Az egyik szemem örömében, a
másik bánatában hullajtja a cseppeket.
Azzal a tudattal hajtom álomra ma éjszaka a fejemet, hogy holnaptól új
lapot indíthatunk a munkahelyen és a magánéletünkben is, és ezt az egészet
meg nem történtnek tekintjük.
Anyáék hamarosan hazajönnek a nyaralásból és akkor ismét
szűkölködhetek.
Lehet, hogy kölcsönkérek Jeantől, hogy kibéreljek egy takaros kis
lakást. Messze innen. Majd az első fizetésemből visszaadom neki. Nem
hiszem, hogy illő lenne már most fizetéselőleget kérnem…
Órák óta csak forgolódom, hánykolódom a keskeny, kétszemélyes
kanapén. Az órára pillantok, ami 4.40-et mutat. Alig maradt két óra, és
kelhetek is fel. Már ha el tudok aludni, mert ez az este teljesen összezavarta
a bennem lévő rendszert. Senkit nem kívántam még így.
Gyötrelmes cselekvőképtelenségem arra ösztönöz, hogy minél előbb
lépjek, hiszen annál előbb magam mögött tudhatom ezeket a borzalmas
heteket. Írok Jeannek egy üzenetet:
Meredith: Sör?! Munka után a vendégem vagy egyre, vagy kettőre, vagy
akármennyire. Szükségem lenne a segítségedre. S.O.S.!
Az üzenet elküldése után megnyitom a böngészőt, és új állás
reményében keresni kezdek az aktuális hirdetések között. Ezzel töltöm el a
maradék időmet munka előtt.
***
Az összes létező imát elmormolom a liftben, mielőtt felérne a harmadik
emeletre. Azután úgy döntök, nem lépek ki belőle…
Kétszer is megjárom az utat. Fel-le. Fel-le. Mint egy idióta, aki most
először utazhat ebben az ősidőkből hátrahagyott masinában. Még szerencse,
hogy nincs klausztrofóbiám. Húzom az időt az emeletek között ingázva,
hogy minél később kelljen a szemébe néznem a főnökömnek, a
szomszédomnak, a tegnap esti csókot behajtó férfinak.
Végül a lépcsőt választom.
Szívinfarktus.
Bizonyára megkörnyékez, amikor már a távolból észreveszem az
asztalomra fektetett, vörös színben pompázó rózsákat.
Kimért, lassú léptekkel megközelítem a virágokat, amelyek kellemes,
finom illattal kedveskednek.
Ereimben a vér megfagyni készül, és a szívem mintha nem akarná
elvégezni a rá rótt feladatát.
– Matthew – suttogom az üres folyosónak a nevét.
Honnan a fenéből tudja, hogy hol dolgozom?
A kis vészharang megszólal a fejem fölött. Emlékeztet rá, hogy mindig
mindent tudott rólam. Bárhova mentem, bármit csináltam, szinte másodperc
pontossággal tudta. Szerintem még azt is feljegyezte, hányszor veszek
levegőt egy nap…
Most még a lélegzetem is elakad, megreked valahol odabent…
 Rideg borzongás lépked a gerincem mentén. Minden lépés egy nyirkos
cseppet fest a hátamra.
Röpke mozdulattal a kukába hajítom a csokrot.
Azt hittem, ha elválok, megszabadulok tőle, de tévedtem. Mindig is
előttem járt egy lépéssel…
A lábammal az asztal alá tolom a szemetest. Személyesen fogom
kiüríteni, hogy másnak ne szúrjon szemet a gyönyörű csokor.
Megállás nélkül a nyomtatószoba és az asztalom között ide-oda
szaladgálok, hogy elkészítsem a megfelelő, hiányzó szabályzatot.
Legalább egy jó dolog akad a mai napban: még színét sem láttam
Brocknak. Hagyott egy üzenetet, amiben meghagyta, hogy ma házon kívüli
megbeszélései lesznek, és nem tudja, meddig fognak tartani.
Átnézem a papírokat, majd amikor elfogadhatónak találom őket,
lesétálok a termelői szintre.
– Már vártunk, Meredith. – Nicole széles mosollyal, kedvesen üdvözöl.
– Sziasztok – viszonzom a bűbájos fogadtatást. – Itt vannak a
nyomtatványok, amit alá kell írnotok. Szünetben olvassátok át a papírokat.
Ha bármi kérdésetek lenne, nyugodtan hívjatok fel.
– Hálásan köszönjük.
– Igazán nincs mit, de most rohanok tovább, még rengeteg embernek
oda kell adnom.
Szánt szándékkal kezdem idelenn a papírok szétosztását. Az irodai
dolgozók sokkal több szabadidővel rendelkeznek. Kötetlenebbek. A kétkezi
munkásoknak sokkal kevesebb a felesleges fecsegésre szánható idejük.
De Brock ezen is szeretne változtatni, mint sok más dolgon, ami a
vállalatot és az embereket is érinti.
Három óra múlva végre sikerül visszaérnem a helyemre. Claire-t kértem
meg, hogy helyettesítsen, amíg én távol leszek.
– Hálás köszönet. Minden rendben ment?
– Igen, mindent felírtam, ami fontos. Szuper ez a színescetli-rendszer.
– Köszi.
– Egyetlenegy gond van.
– Micsoda?
– Mr. Ross állati pipa, és azonnal szólít az irodájába.
– Oké.
 A vér eltávozik az arcomból, sápadt bőröm talán még a falnál is
fehérebb lesz. Egész nap nem hallottam róla, tartottam helyette a frontot,
vagyis Claire és én felváltva, ennek ellenére mégis ő lenne pipa?
Valamennyi folyamatot leellenőrzöm, ami ma a jelenlétem nélkül zajlott.
Semmi kivetnivalót nem találok benne, pedig kétszer átolvastam. Ideje
Mr. Ross elé állnom.
Kopogtatok az ajtón.
Még be sem fejezem, már jön is a dörmögő válasz.
– Szabad.
Remegő kezekkel nyúlok a kilincsért és milliónyi gondolat cikázik végig
a fejemben, de a legfőbb az, hogy ki ne rúgjon engem. Azt vélhetőleg nem
élném túl. Még nem találtam másik állást.
– Mr. Ross – köszöntöm, amikor belépek.
– Miss Burton! Foglaljon helyet.
A tenyerem piszkosul izzadni kezd. Még sosem szólított így, amikor
beléptem ebbe a helyiségbe. A kilincs kicsúszik a tenyeremből, így az ajtó
hangosabban csukódik be mögöttem.
– Elnézést.
– Üljön le! – parancsol rám. – Tudni szeretném: ma hol járt?
A szemem hatalmasra kerekedik.
– Hagytam üzenetet Claire-nél, amit bizonyára megkapott. Megírtam,
hogy ma Claire fog helyettesíteni, amíg én elintézem a dolgomat.
– Önt azért fizetem, hogy itt legyen. Nem talált maga helyett valakit, aki
körbeszaladgál a papírokkal?
– Nem, Mr. Ross! Én kezdeményeztem ezt az egészet az ön kérésére, és
Isten lássa a lelkemet, úgy éreztem, hogy nekem kell végigvinnem. Az
emberek vártak rám odalent. Minél előbb túl akartak lenni rajta. –
Felpattanok a székből, majd idegességemben járkálni kezdek, miközben a
kezemmel hadonászok. – Bíznak bennem. Ha valami gondjuk adódna ezzel,
akkor engem kell keresniük. Ha én ma leküldök egy olyan személyt, aki
nem tudja megfelelően megnyugtatni az embereket, akkor abból hatalmas
káosz keletkezett volna. Azt pedig ön sem akarhatja. Még mindig azt sem
tudják, hogy kicsoda maga – mutatok rá.
– Befejezte?
– Igen. Most ki fog rúgni?
– Nem, de elvárom, hogy máskor válaszoljon nekem!
 – Válaszolni?
– Van telefonja, nem?
– Persze.
Ami egész nap a zárt fiókomban pihent. Semmi esetre sem akartam,
hogy Matthew zaklasson; attól én is zaklatott lettem volna.
– Tudtam, hogy hibát követünk el a csókkal – válaszolom, majd a
kijárathoz lépek. Néhány óra alvás és ennyi legyalogolt kilométer után
sajognak a lábaim. A tömérdek koffein sem segít már rajtam, hogy tisztán
tudjak gondolkodni.
– Még nem mondtam, hogy elmehet.
– Azt mondta, nem fizet túlórát. Nekem pedig, lássuk csak – pillantok az
órámra –, a műszakom tíz perce lejárt. Viszlát!
Faképnél hagyom, majd félúton visszafordulok a csukott ajtó felé és a
középső ujjamat mutatom felé.
– A véleményem, Mr. Ross – sziszegem a fogaim között.
Az ajtó kinyílik, és Mr. Arcomra-fagyott-a-vigyor az ajtófélfának
támaszkodik.
– Véletlen volt – leeresztem a kezem.
– Véletlenül mutattál be nekem?
Kérdőn felhúzza a szemöldökét, miközben még mindig vigyorogva
vizsgálódik a tekintetemben.
– Igen.
– Sokszor esik meg?
– Micsoda?
– Hogy véletlenül a középső ujjadat mutatod az embereknek.
– Nem – vállat vonok. – Egyszeri alkalom. Ezt te váltod ki az ujjamból –
vádolom meg ártatlan testrészemet.
– Mit csináljak veled, Meredith? – Felkacag.
– A fizetésemelés nem jönne rosszul, de most annyival is megelégszem,
hogy hazaengedsz.
– Miért gondolod hibának a csókot?
– Emlékezz vissza az elmúlt percekre, és megérted.
– A főnököd vagyok. Az irodában folytatott beszélgetésünkben nem
játszott szerepet a tegnap esti csók, de rád képtelenség haragudni. Olyan
édesen magyaráztál. Legszívesebben az ajkadra tapasztottam volna az
ajkamat, hogy elhallgattassalak.
 – Akkor mit csináltam rosszul? – kérdezem, miközben elengedem a
fülem mellett az utolsó mondatát.
– Elvárom, hogy itt legyél, ha szükségem van rád. Te kezeled a fontos
információkat, nem a recepciós. Teljesen más a feladatotok. Dühített, hogy
nem beszélted meg velem, nem kértél rá engedélyt.
– Átnéztem mindent, ami ma a jelenlétem nélkül zajlott, és Claire
ügyesen kezelte a kényes információkat, de igazat adok neked. –
Beleegyezően leeresztem a vállaimat.
– Ahogyan én is neked. Számodra fontosak az itt dolgozó emberek. Ezt
méltányolom és köszönöm.
– Csak a munkámat végeztem.
Brock csodálattal néz rajtam végig. Felébreszti lelkem legsötétebb,
elrejtett szegletében azt az érzést, aminek sosem szabadna újra napvilágot
látnia.
– A csók nem nevezhető hibának, és botlásnak sem.
Gyorsan megkerülöm az asztalt, kinyitom a kulccsal lezárt fiókot,
amiben a telefonom lapul, majd becsúsztatom a táskámba, hiába villog
zölden a készülék.
– Mivel csak egyszeri fogadalmat tettünk, az a lényeg, hogy többször
nem fog megtörténni.
Keserűen elhúzom a számat, amit nem láthat. Nem örülnék neki, ha
tudná, hogy nagyon kemény és izzasztó munkába telik ellenállni a szüntelen
támadásainak.
Mellém lép, majd kihúzza a szemetest az asztal alól.
Fütty!
Kiment a fejemből…
Bosszúsan bámul a virágokra és rám.
– Reggel itt vártak rám az asztalon. Valószínűleg Matthew küldte, ezért
olyan gyorsan távozott, amilyen gyorsan jött.
Óvatosan megfogja, majd kihúzza a megrogyott szirmú virágokat a
szemetesből.
– Én küldtem.
– Tessék? – bámulok rá megdöbbenve.
– Ha elolvasnád az üzeneteidet, akkor tudnál róla.
Még egy fütty!
– Ne haragudj… én sajnálom! Tényleg nem tudtam!
 – Semmi gond, így kénytelen leszel kiengesztelni. – Visszahajítja a
hervadt rózsákat a kukába.
– Mit művelsz?
A virágok után ugrom, és a figyelmetlenségem miatt az egyik tüske a
húsomba fúródik.
– Au!
– Megsérültél?
– Semmiség.
– Mutasd.
Ajkaihoz emeli sebesült ujjamat, majd lenyalja róla a vért.
Meg kell keresnem az államat, ami hangos csattanással a padlóra esett!
Előhúz egy zsebkendőt az öltönye belső zsebéből, majd rátekeri az
ujjamra. Mosolyogva két ujját az állam alá helyezi és visszacsukja a számat.
– Még a véred is finom.
Elakad a lélegzetem!
Hahó! Valaki pofozzon fel!
Miért hangzik még ez is piszkosul szexinek a szájából? Érzem, hogy az
arcom pírban ég a bókjától.
– Ha vámpír lennél, akkor nagyon hízelgő lenne ez a mondat, de így… –
mosolygok gúnyosan.
– Tudom, hogy tetszett, amit mondtam, mert a füledig pirultál,
Királylány.
– Bűbájos Drakula! Köszönöm szépen a nyalizó szavakat és a virágokat.
Gyönyörűek. – Beleszippantok a csokorba.
Megragadja a csuklómat, majd olyan váratlanul ránt magához, hogy a
rózsák a földre hullanak, a melleim szigorúan kemény mellkasához
puffannak.
– Kedves vagyok veled, Meredith. És tudod, miért?
Torkomra forr a szó.
Enyhén megrázom a fejem, mert félek, ha szétválnak az ajkaim, akkor
szenvedélyes, vágytól csöpögő sóhaj törné ketté az üvöltő csendet.
– Mert bármikor megdughatnálak, ha akarnálak, és tudom, hogy nem
ellenkeznél, mert te is élveznéd. A piszkálódásaidtól mindig kemény leszek,
de látom a félelmet a szemedben. Ezért próbálok még kedvesebb lenni, mint
amilyen valójában vagyok.
 Kifújom a fogságban tartott lélegzetemet. Olyan erőtlenné válok, mint
egy rongybaba.
– A tegnap esti vacsoránkkal lekenyerezhetnél, ami történetesen
elmaradt. Azonban, ha nem bánod, nem akarlak valami puccos étterembe
vinni, mert már alig várom, hogy megszabaduljak a ruháimtól.
– Csak egy vacsora – mosolygok, miközben vért izzadva próbálom
egyenletesen venni a levegőt.
– Akkor menjünk! – Vigyorogva elenged, majd megpördít és a
derekamra simítja a tenyerét.
 Tizenharmadik fejezet
Meredith
Ha az utcán elhaladsz és belátást nyersz Brock birodalmára, már az is
szemkápráztatóan pazar élményt tud nyújtani.
A háza a többi, utcabeli ház fölé tornyosul. El akarta kerülni a nagy
felhajtást és azt, hogy az épület ne tükrözze vagyonának mértékét, de
szemmel látható, hogy ez nem sikerült. Elárulják őt a drága anyagok, a
minőségi kidolgozás.
Egyik nap rajtakaptam, amint firkálgatott valamit egy nagy papírlapra.
Amikor észrevette, hogy figyelem, elrejtette a fiókjába, mégis sikerült a
memóriámba zárni a képkockákat. Nem kérdéses, hogy a kerítését
tervezgette. A rajz tökéletesen tükrözte Brock tehetségét. Szerintem már
régóta dolgozhat rajta.
Kovácsoltvas kerítést képzelt el, ami mészkő lappal borított alapra kerül
majd elhelyezésre. Mindig is tudtam, hogy vonzza őt az építészmérnöki
képzés, de azt is tudtam, hogy az apja nem áll ki a fia elképzelése mellett.
Már születése óta próbálta az üzleti élet felé terelgetni. Valamelyest sikerült
ráerőltetnie Brockra az akaratát, de nem tudta kiölni a fiából azt a
szenvedélyt, amit a rajzolás, a tervezés nyújtott neki.
Mindazok ellenére, hogy sznob környezetben nevelkedett, önmaga
maradt. Ez egy olyan jelentősen jó tulajdonsága, ami nem sok emberről
mondható el a köreiben.
– Hűha! – Csak ennyit tudok mondani, miközben végigsétálok a
macskaköves járdán. Mélyen magamba szívom a frissen nyírt fű illatát. A
kertet bámulatosan szép, mélyzöld színű fű tarkítja. A telek végében
hatalmas, vese alakú medence kapott helyet, melynek érintetlen, tiszta vize
visszatükröződik Brock meleg tekintetében. Amikor összetalálkozik a
pillantásunk, nyugalom kerít hatalmába. Szeretem ezt a szempárt!
Az épület földszinti tereit – elsősorban a keleti és déli oldalát – modern
üvegfal tölti ki. A kíváncsi szemek elől láthatatlanok maradnak a ház belső
terei. Biztos vagyok benne, hogy bentről a kertre színpompás képet vetít az
ember szemébe. Az üvegfalon pihen a tekintetem, amikor megszólal
mögöttem:
– Szeretem a természetes fényt.
Mosolyogva bólintok, mire kinyitja előttem az ajtót.
 Az előszobának kiépített helyiségben leveszem a cipőmet, majd
ámulattal nézek körbe.
Közvetlenül jobbra a dolgozószobájába pillanthatunk be. Irigylésre
méltó, klasszikus tömörfa íróasztal terebélyesedik a szoba közepén.
Ismerős. Ízlésesen faragott előrészek, lekerekített lábak, klasszikus
elegancia. Eredeti fríz díszíti a frontokat, mely még inkább kiemeli a
klasszikus jellegét… Ez a bútor a mi üzemünkben készült. Ilyenfajta
bútorzatokat gyártunk a tehetős partnereinknek, de van egy olyan
részlegünk is, ami IKEA minőségű bútorokat készít a kevésbé vagyonos
emberek számára.
Tudom, Brock azt tervezgeti, hogy a gyártás mellett saját kereskedelmi
láncot alakít ki a világban. Minden országban kész piacra lépni a
termékeivel, de New Jersey maradna a fő raktár.
A vállalat a csőd szélén állt, amikor felvásárolta, de nem garasoskodott,
hanem a teljes árat kifizette az előző tulajdonosnak.
Temérdek dokumentumot találtam arról, hogyan szeretné felvirágoztatni
az üzletet, milyen stratégiával szeretne terjeszkedni a későbbiekben. Többet
lát benne, mint bárki más.
Az asszisztensi munka hátrányai… Van időm egy kicsit a főnököm után
szaglászni, amikor házon kívül van.
A bejárattal szemben a lépcső egyenes, majd kacskaringós útja vezet az
emeletre, ahol a szobákat alakíthatták ki, mert az alsó helyiségeket
láthatóan a nappali és a konyha foglalja el.
Értékes barna bőrkanapé nyúlik el a nappali közepén. A dívány előtt
gondosan, kézzel kifaragott dohányzóasztal kapott helyet, a falon egy
méretes plazmatévé porosodik.
A sejtésem beigazolódott: az üveg csak kintről rejti el a tereket, bentről
tökéletes rálátás nyílik a kertre.
A konyha a legmodernebb gépekkel van felszerelve, a főzőlapot a
konyhaszigetbe építették, amit bárszékek vesznek körül.
Feltételeztem, hogy nagy háza lesz, de a látottak felülmúlták a
képzeletemet.
– A tervező javasolta, én szolidabbat képzeltem el, amikor terveztettem.
– Szerintem eltalálták. Illik hozzád. Minden olyan… férfias. Kifinomult,
letisztult, de határozott, erős és céltudatos. Gratulálok. Mindig is tudtam,
hogy ez lesz belőled.
 – Mi?
– Egy vezető. Egy főnök. De nem akármilyen. Olyan, aki a szívén viseli
az emberek sorsát. És ilyen lettél.
– Igen. – Lehajtja a fejét, majd nekitámaszkodik az égig érő oszlopnak.
Amíg én ittam az épület látványát, addig ő lehámozta magáról a zakót és
a nyakkendőt. Kigombolta az inget a karjánál és a nyakánál egyaránt.
Napbarnított, izmos nyaka és erős, izmoktól duzzadó alkarja odavonzza a
tekintetem. Ezt a látványt nem iszom, egyenesen vedelem. Még többet,
többet és többet!
Brock nem egy kigyúrt izomkolosszus. Dolgozik a testén, ami arányosan
izmos, férfiasan tökéletes és lehengerlően sportos.
A kamasz fiút csak akkor látom, amikor a tekintete pajkosan játszadozik,
vagy amikor valamin nagyon jóízűen felkacag.
A felnőtt Brock egyenesen térdre kényszerít. Komolyan mondom;
nagyon sokszor megremeg a térdem a mosolyától, a kacsintásától, amikor
rajtakap, hogy árgus tekintettel figyelem a mozdulatait. De amikor elsétál
mellettem és lágyan végigsimít csupasz bőrömön… az általában a vég
szokott lenni. Olyankor kapaszkodnom kell valamibe.
Öblös hangja ránt vissza a valóságba az ábrándozásból.
– Miért szeretnél fizetésemelést?
Elsétál mellettem, egyenesen a hűtőhöz, amiben tényleg csak sörök
sorakoznak. Még egy romlott, megpenészedett ementáli sajt sem lapul
benne. Két üveges sörrel a kezében lép elém.
– El szeretnék költözni innen – intek a fejemmel a szomszédos ház felé.
– Viccnek szántam a fizetésemelést. Egyébként sem lenne helyes. Már egy
csomó B terv szerepel a listámon, amivel ki tudnám rángatni a seggemet a
gödörből.
Elmosolyodik. Viszonzom a mosolyt.
Lehervad az arcomról, amikor eszembe jut Jean… Találkozót beszéltünk
meg a szalonja melletti kicsi bárban.
Jobb helyre nem is tehette volna az üzletét. Zsúfoltságig tele van a
naptára, a plusz ügyfelek meg részegen beesnek az ajtaján éjnek évadján.
Másnap siránkozva könyörögnek neki, hogy tüntesse el a remekművet.
Teljesen kiment a fejemből a legjobb barátnőm…
A táskám után nyúlok, majd előhalászom a telefont. Nem fogadott
hívások és üzenetek… Számítottam erre. Szörnyen érzem magam. Gyorsan
írok neki egy bocsánatkérő üzenetet.
– Baj van?
– Nem, vagyis igen… Találkozót beszéltem meg Jeannel. Tőle szeretnék
kölcsönkérni, amíg helyre nem hozom az anyagiakat.
– Kiadó egy szoba, ha gondolod.
– Ó, nem hiszem, hogy ez jó ötlet! Az irodában is együtt, és itt is… túl
sok lenne.
– Kinek?
– Nekem!
– Remekül kijövünk az irodában, és itt sem adódna semmi gond –
kortyol egyet a söréből. Az ádámcsutkája megmozdul, engem pedig
kísértésbe sodor ez az apró mozdulat.
– Remek ajánlat, de nem fogadhatom el.
Lelkiismeret: Naná, hogy nem! Lucifer várna rád a pokol forrón izzó
bugyraiban!
– Akkor nem kiadó, hanem azt kérem, hogy költözz ide. – Közelebb lép,
és kiveszi a sörösüveget a kezemből. – Nézz rám, Meredith.
Nem szabad a szemébe néznem, mert bilincsbe ver meleg tekintete.
Óvatosan közelít felém az arca, mégis elfordulok tőle.
– Köszönöm a meghívást, de ideje mennem – köszörülöm meg a
torkom.
A gyomrom mélyről jövő korgása sem tud maradásra bírni.
A kezét az állam alá helyezi. Rákényszerít, hogy a szemébe nézzek.
– Mondd a szemembe, hogy el akarsz menni. Mondd, hogy nem akarsz
velem lenni. Mondd, hogy te nem érzed azt, amit én. Akkor elengedlek.
Behunyom a szemem, mert sem az igazság, sem a hazugság nem vezet
ebben a helyzetben jóra.
– Éreztelek tegnap, Meredith! Éreztem a csókod szomjúságát, a tested
sóvárgását, a lelked eufóriáját.
Brock szavai a gondolataim köré fonódnak. A nyelvéről legördülő
szavak hömpölyögnek a véráramomban. Körbejárják a testemet.
Képtelenség kiszorítani őket a fejemből.
Érzem meleg leheletét az arcomon. Fűszeres illatát a bőröm alatt. Teste
közelsége perzseli a testemet. Érzéki ajkai súrolják az enyémet. Megnyílok
neki.
A szívem barbár módon veri a mellemet.
 Lelkiismeret: Szedd össze magad! Nem gyengülhetsz el, akárhányszor a
közelében vagy! Nem teheted meg. Még egyszer nem!
– Nem tehetem! – adok hangot a lelkiismeretemnek.
– Miért?
– Nem kívánlak téged, Brock! – Megremeg az ajkam.
– Hazudsz! – suttogja a számba. – Hazudsz, Meredith! Nem csak nekem,
hanem magadnak is.
– Engedj el! – esdeklek kegyeletért.
De Brock még egy lépést tesz felém. A mellkasához simul a testem.
Mind a kettőnk légzése felgyorsul. A vágy édes méregként áramlik az
ereimben.
A nyakamba fúrja az arcát, majd nedves ajkával érzéki csókot lehel rá.
A gerincemen végigfutó édes borzongás remegést idéz elő a lábamból.
– A tested – még egy csók az érzékeny bőrre – kíván engem – suttogja a
fülembe.
Tenyere lecsúszik a gerincem mentén, majd belemarkol a fenekembe és
egyenesen az ágyékához igazít. Felnyögök. Kemény erekciója a csípőmhöz
simul.
Ő egy erős, mégis gyengéd férfi. Olyan, akár egy otthon: ismerős,
megnyugtató, biztonságot nyújtó.
Lelkiismeret: Elfordítom a fejemet, de csak ma estére!
– Megálljak? – kérdezi.
Rekedtes, szenvedélytől elhomályosult a hangja.
– Meredith.
– Csókolj meg!
Lenyelem a fojtó gombócot és behódolok az elhatalmasodó kísértésnek.
Tenyeremmel végigsimítok bársonyos, enyhén borostás arcán, majd
rövidre vágott barna hajába fúrom az ujjaim. A szemébe nézek; vágytól
sötét a tekintete. Gyűlölöm és szeretem!
Közelebb hajolok hozzá.
Éhes szenvedéllyel kezdeményezem a csókot. Ajkaim közé szívom az
ajkait.
Pillanatok alatt átveszi az irányítást. Most már ő diktálja az ütemet.
Keringőzünk. Ő vezet, és én minden lépését követem. Vele akarom járni ezt
a táncot.
 Nyers, erős, határozott, mégis olyan gyengédség árad belőle, ami a
karjaiba taszít.
Újból nedvesedni kezdek. Új és ismeretlen ez az érzés, mégis akarom. Ő
váltja ki belőlem.
Elragadva a földről a karjai közé vesz. Dereka köré fonódnak a lábaim.
– Felviszlek a szobámba, de bármikor nemet mondhatsz.
– Rendben – zihálok a szájába.
Lassan lépked felfelé. Biztosít arról, hogy bármikor kihátrálhatok, ha
úgy érzem.
A magas fényű fekete éjjeliszekrényre elhelyezett gömb formájú lámpa
homályosan világítja meg Brock szobáját. Romantikus, meghitt légkört
teremt.
A földszínek közé tartozó marsala-vörös színre festette a falakat, melyek
tökéletes kontrasztban vannak a bézs színű, hatalmas pihepuha tapintású
szőnyeggel, ami a szoba közepén hever. Melegséget sugároz.
A terebélyes ágyat bordó, steppelt, selyemtapintású ágytakaró borítja,
melyet bézs és fekete díszpárnák gazdagítanak. Nyomokban még érezni
lehet a frissen lakkozott fa illatát.
Mélyen magamba szívom a kellemes illatot.
Csitítja a lelkemben és az elmémben dúló kegyetlen harcot.
– A vörösnek temérdek árnyalata fellelhető a házban. Miért? –
kérdezem.
– Miattad – válaszolja, majd gyengéden lefektet a puha ágyra és
óvatosan fölém tornyosul. A testsúlyát két alkarján támasztja meg, amit a
testem mellett helyez el.
Szenvedélyes csókjától a testemet hatalmába keríti a vágy. Ha ez egy
álom, sosem akarok felébredni belőle.
Már pirosra duzzadt az ajkunk, amikor a tenyere végigsiklik a
nyakamon, a mellemen, a hasamon, majd érzéki érintéssel vágytól izzó
ölemen is.
Ujjait belemélyeszti fedetlen combomba, majd a derekamig felhúzza a
szoknyámat.
Buja vágyakozással, érzéki mozdulatokkal kényezteti sajgó, epekedő, és
annál is nedvesebb ölemet.
Felmordul a gyönyörtől, amikor érzékeli, hogy a bugyim teljesen
átnedvesedett. Elhúzza a pamutot, majd ujjbegyével megérinti a csiklómat.
Lágy köröket rajzol rám, mire egész lényemet elönti a forróság.
Felemelem a csípőmet, teljesen belesimulok a tenyerébe. Mosolyra
húzódik a szája, majd hosszú ujjait végighúzza a szeméremajkaimon, és a
szűk nyílásba csúsztatja. Ki-be mozgatja őket, amíg a hüvelykujja a
csiklómat kényezteti. Nyelvünk összesimulva suttog a másik szájába.
Az inge alá bújtatom a kezeimet, hogy kiélvezzem forró, selymes
bőrének bársonyos tapintását.
Ujjai kényeztető érintése folyamatosan magas hőfokon tartja bennem a
szenvedélyes vágyakozást, aminek hatása alatt képes lennék letépni róla az
inget, mégis hagyom, hogy ezek az óráknak tűnő percek elsuhanjanak
felettünk. Véget nem érő édes érzések vesznek minket körül.
Váratlanul megfoszt az érintésétől, amikor feltérdel, hogy a feje felett
áthúzza a vékony textilt. Lélegzetelállító, gyönyörű élmény Brock
elsötétülő, csillogó tekintete. Örökre az emlékezetembe vésem ezt a
pillanatot, ahogyan itt térdel félmeztelenül mellettem, arra várva, hogy
összeolvadjon velem. Lemászik az ágyról, de egy pillanatra sem szakítja el
rólam a tekintetét. Kioldja a derékszíjat, majd a bokszerrel együtt letolja
magáról a nadrágot. Férfiassága vértől duzzadva meredezik.
Egy óvszert húz elő a fiókból, majd a villanykapcsolóért nyúl, hogy
sötétségbe borítsa a vörös szobát, de megállítom.
– Szeretném, ha égve maradna a lámpa – suttogom.
Bájos mosoly suhan át az arcán.
– Sokan nem szeretik, azért gondoltam, hogy te sem.
– Ha megkérhetlek, most ne beszélj arról, hogy hány nőt dugtál itt meg.
Nem éppen alkalomhoz illő.
– Te vagy az első.
Lehúzza rólam a szoknyát és a bugyit, majd mellém helyezkedik és
folytatja az érzékeny területeim felfedezését. Tenyerébe simul a mellem,
miközben előbújtatja a mellbimbómat és köröket ír rá benedvesített ujjával.
Csókja behatol lelkem legsötétebb zugaiba. Már másodszorra szegtem
meg a piszkos alku rám eső részét…
Mégsem bírok ellenállni ezeknek az érintéseknek, inkább egyenes utat
foglalok magamnak a pokolba.
Puha ajkai érzéki mozdulatokkal haladnak lefelé a nyakamon, miközben
észrevehetetlenül gombolja ki a blúzomat. Mélyen egymásba kapcsolódik a
tekintetünk, amikor ágaskodó mellbimbómat az ajkai közé szívja.
 Zihálok a hullámokban rám törő érzelmek miatt.
Az ölem a szívemmel együtt vadul lüktet. Egy vékony vonal választ el
attól, hogy elélvezzek ettől az ártalmatlan érintésétől.
– Brock – nyöszörgöm a nevét. Fel-le mozgatom a csípőmet.
Magára görgeti az óvszert, és lassú mozdulatokkal hatol belém.
Verejtékcseppek gyülekeznek rajtam, amikor belém csúszik vastag,
kemény hímvesszője.
Kell pár másodperc, mire megbarátkozom a feszítő érzéssel. Mikor egy
utolsó lökéssel teljesen belém siklik, elakad tőle a lélegzetem.
Óvatosan, ritmusosan mozgatja a csípőjét, míg a nyelve játszadozik a
nyelvemmel.
Úgy érzem, hogy ez inkább szeretkezés, mint sima szex, amit ilyenkor
lenyomnak az emberek egy menetben.
Vigyáz minden apró mozdulatára, nehogy fájdalmat okozzon, mert ezzel
a mérettel, biztos vagyok benne, hogy tudna.
Gyorsít a tempón, majd kikapcsolja a melltartómat és elsimítja kosarait a
mellemről.
Állatias morgás tör fel a torkából, amikor hozzásimulnak a mellkasához.
Ragacsos bőrünk, bolyongó lényünk egymásba kapcsolódik.
Ismerős, mégis ismeretlen, erős hullámok közelítenek felém. Uralmuk
alá kerülök, és magukkal ragadnak az intenzív érzések.
Vulkánként tör ki belőlem a kéjes sikítás, amikor beljebb tolja magát és
eléri azt a bizonyos pontot. Az orgazmus szülte gyönyör ellazítja az összes
izmomat. Lüktet és sajog a puncim a mennyei érzéstől, amivel
megajándékozott a teste.
Zihálok, és még többet akarok. Szorosan hozzásimulok a testéhez,
miközben még odaadóbban mozog bennem.
Túlvilági érzés érezni őt, miközben az első orgazmusból hátrahagyott
édes bizsergés újból felerősödik. Gyengéden megcsókol, miközben
ritmusosan mozog a csípője.
Bár ne érne véget ez az este! – sóhajtozza vadul a szívem.
Boldog érzések vibrálnak a testemben és az elmémben egyaránt.
Forró testünk szorosan ölelkezik, nyelvünk elszakíthatatlanul
ragaszkodik a párjához. Lassan, szelíden, de mindent felemésztő tűzzel,
egyenletesen mozgunk. Az enyhe fájdalom ellenére sem akarom elveszíteni
őt magamból.
 Halk nyögdécselések formálódnak az ajkaimon, melyeket az ajkai
nyelnek el.
– Élvezz, angyalom! – lihegi Brock.
Talán csak erre az egy szóra várt a testem, az engedélyre, hogy
megszabadítsam magam attól a lánctól, ami azóta akar elszakadni, amióta a
közelében vagyok.
Most övé a testem, a lelkem, az elmém és a gyönyör is, amit ad nekem.
Mindenem az övé!
A láncok ólomsúlya alól felszabadít az orgazmus szülte gyönyör, ami
elindul a kettőnk közti édes pontból, ahol összeolvadunk.
Újból a szájába nyögök, és gyorsabban mozgatom a csípőmet. Követi a
ritmusomat, ő is gyorsít. Férfias hang hagyja el a torkát, amikor felmordul.
Zihálva, verejtéktől csillogva együtt lépünk be az eufóriába. Érzem magja
melegét, amit az óvszeren keresztül belém enged.
– Köszönöm, angyalom – suttogja nekem.
Az intenzív érzések minden erőt kiszívnak belőlem. Brock kihúzódik, de
egy centit sem mozdul arrébb. Mélyen a szemembe néz.
A halovány fény, ami rávetődik békés arcára, még jobban
kihangsúlyozza ellenállhatatlan vonásait.
Tudom, hogy nem szokás férfira ilyen jelzőt használni, de számomra ő
egy gyönyörű férfi.
A tekintete, mosolya, arcának éles metszése, határozott vonalai, markáns
álla.
Vonásain végigsiklanak az ujjaim.
Az ajka puha és finom. Ujjbegyemre puszil.
Tovább folytatom a teste felfedezését.
Tenyerem végigsimít széles vállain, majd erős karjain is.
Ő is követi a mozdulataimat. Szelíden simogatja a bőrömet.
– Aludj ma velem, Meredith.
Mielőtt válaszolnék neki, az ajkamra helyezi az ujját.
– Hunyd le a szemed és ne gondolkozz. Mit mond a szíved?
Egy puszit hint csupasz bőrömre, egyenesen a szívemre.
Behunyom a szemem.
– Sehol máshol nem lennék most szívesebben.
– Jó éjt, Királylány.
– Jó éjt, Brock.
 Tizennegyedik fejezet
Brock
Általában hamarabb felkelek, minthogy az ébresztőóra megszólalna –
ma sincs ez másképp. Ilyenkor behunyt szemmel pihenek, és felkészítem
magam az előttem álló napra.
Meztelenül, hanyatt fekve elterülök az ágyon és mélyen magamba
szívom a tegnap este és a ma reggel illatát. Mosolyra húzódik a szám.
Hallgatom Meredith halk pihegését, ahogyan egyenletesen beszívja
tüdejébe a nyári hajnal hűvös levegőjét.
Fél szemmel az órára sandítok; még van tizenöt percem kiélvezni
gondtalan, csendes jelenlétét, amikor nem száll velem vitába a szája.
Békésen a fejem alá helyezem a karjaimat.
Öt perc elteltével alig hallható nesz keletkezik mellettem. Meredith
mindig csak egy millimétert húzódik az ágy széle felé. Biztosan úgy akar
megszökni, hogy ne ébresszen fel. Akaratom ellenére elvigyorodom. Akár
szólhatnék is neki, hogy ezzel már elkésett. Óvatosan kinyitom a szemem.
Figyelem hófehér, selymes bőrét, amint ráhullanak vörös, kócos tincsei.
Látom magam előtt az arcát… pírtól rózsaszín, csóktól pirosra duzzadt
ajkait. Vágytól csillogó, mélyzöld tekintetét, melyben nem kapott helyet a
félelem, felemésztette őt a szenvedély tüze. A tűz, ami ott motoszkál a
szemében, a testében és az elméjében.
Égni fogsz, Meredith! Lángokba borítom a tested.
Egy hirtelen mozdulattal elkapom a karját és visszahúzom az ágyra.
Felsikít.
Szorosan mellé helyezkedem.
– A frászt hoztad rám!
– Jó reggelt, Királylány. Hova ilyen sietősen?
– Haza kell mennem zuhanyozni és átöltözni. Munkanap van, és nem
örülnék neki, ha a főnök kirúgna a késésem miatt.
– A főnököd akkor fog kirúgni, ha nem vele fogsz zuhanyozni.
Régen hallott, őszinte nevetés hagyja el a torkát.
– Ez nem a legjobb ötlet.
– Elengedlek, de én viszlek ma dolgozni. Így garantáltan nem fogsz
elkésni, és nem lesz indoka a főnöködnek kirúgni.
 – Igen nagylelkű ajánlat. Úgy gondolom, erre nem igazán mondhatnék
nemet.
– Ha megtennéd, sem érdekelne.
– Kedves ember maga, Mr. Ross.
– Sokan mondták már – vigyorgok rá.
 Tizenötödik fejezet
Meredith
A tegnap este még mindig egy láthatatlan buborékban lebeg a fejünk
felett, miközben a lift ismét megérkezik a harmadik emeletre. Egyikünk
sem tudja elrejteni az arcáról a bugyuta vigyort, amikor összetalálkozik a
pillantásunk.
A szerkezet acélajtajai kinyílnak. A buborék hangos pukkanással
kidurran, és kegyetlenül arcon csap.
Nyílegyenesen szemtől szembe találom magam Brock apjával.
Az idősebbik Ross gyűlöl engem és a hozzám hasonló, nincstelen
embereket. Számára mi pestis vagyunk. Egy halálos betegség. Szaporodunk
és áldozatokat gyűjtünk.
Ő még arra sem méltatná a gyárban dolgozó embereket, hogy rájuk
nézzen. Ha valaki kezet merne neki nyújtani, inkább beleköpne, mintsem
kezet fogjon az illetővel.
– Apa. – Brock lép ki elsőnek a liftből, majd megöleli az édesapját.
– Fiam. – Megveregeti a fia hátát, miközben én csak arra vágyom, hogy
nyeljen el egészben a gépezet.
– Emlékszel még Meredithre? – Brock szorosan magához von.
– Meredith. – Végigmér. A hangjából mocskolódás kiállt a fejembe. –
Hogy van az édesanyja?
– Jól, köszönöm.
– Itt dolgozik?
– A személyi asszisztensem – válaszol Brock helyettem.
– Asszisztens?
Kérdőn felhúzza a szemöldökét. Az arcáról sugárzó gyűlölet a
csontomig hatol, és egyesével végighalad rajtuk, hogy kettétörje őket, mint
egy ropit.
– Gyere, körbevezetlek – invitálja tovább Brock az apját. – Milyen volt a
nyaralás?
– Pihentető. Anyád szinte felvásárolt mindent, de a nők már csak
ilyenek.
– Meredith, ha megkérhetlek, hoznál nekünk két kávét?
Kurtán bólintok, majd a dolgozóknak fenntartott étkezőbe megyek, hogy
főzzek egy friss kávét. Brock perceken belül betör a pihenőbe.
 – Hé, Királylány, minden oké? Olyan más lettél.
– Hogyne, nincs semmi gond. Apukád hogy issza?
– Megkérdezem, mert mindig változik a szokása. Remélem, nem bántad
meg a tegnap estét.
– Nem. Csodálatos volt.
– Ennek örülök.
Elém lép és egy csókot lehel a homlokomra, majd izgatottan az apja után
siet az irodába.
Az ablakon keresztül nézem az üzem udvarát, ahol az emberek lelkesen
végzik a munkájukat. Összefonom magam előtt a karjaimat. A felkelő Nap
fénye melengeti bőrömet az üvegen keresztül, mégis simogatom magam a
kezemmel.
Szörnyű ember vagyok – merengek, miközben a kávéfőző forró gőze az
arcomba csapódik.
Hátulról valaki erősen a felkaromba kapaszkodik, majd maga felé ránt.
– Mégis mit keres maga itt?
Mr. Ross dühös tekintetével találom magam szembe. Nyála az arcomra
fröcsög. Habzik a szája, és ha szemmel ölni lehetne, valószínűleg már halott
lennék.
– Dolgozom, uram.
– Itt? Úgy tudom, megállapodtunk.
– Fogalmam sem volt róla, hogy ez a fia vállalata, a tény a mai napig
titokban van. Úgy jöttem ide, hogy Mr. Morgan alkalmazottja leszek.
– Ha jót akar magának, akkor minél előbb felmond.
– Ezt vegyem fenyegetésnek?
– Veheti annak, kedvesem.
A tenyere még erősebben szorul a karomra. Az aranygyűrűje
belenyomódik a bőrömbe. Fájdalmat okoz, de állom a tekintetét. Gyűlölöm!
– Apa. – Brock lép be a szobába.
Az arcunkról a kezünkre siklik a tekintete.
– Mi folyik itt?
– Meredith megbotlott, amikor el akartam neki mondani, hogyan kérem
a kávémat. Elkaptam, mert nem akartam, hogy elessen. Buta baleset.
– Tudod, milyen vagyok, véletlen volt.
– Két cukor, tej nélkül. – Szép lassan elengedi a karomat. Mielőtt
kilépne az étkezőből, egy utolsó, gyilkos pillantást vet felém.
 Legszívesebben beleköpnék a kávéjába, de én ennél jobb ember
vagyok… de az is lehet, hogy mégsem.
Megszegtem az ígéretem.
Lucifer: Várok rád!
Miután felszolgálom a kávékat, minden erőmmel az elvégzendő
feladataimra összpontosítok.
Hiába akarom kiszorítani a fejemből a reggeli eseményeket, Sebastian
elsöprő, szigorú hangfoszlányát nem nyelik el a vékony falak. Úgy érzem,
mintha itt állna mellettem, és minden másodpercben elátkozna engem.
Aljas lassúsággal telnek el az órák, mire elhagyják az irodát.
– Meredith – szól Brock, majd két mappát nyújt át nekem. – Szeretném,
ha ez estére az asztalomra kerülne aláírva. Ezt pedig tanulmányozd át, és
járj el legjobb belátásod szerint. Rád szeretném bízni a céges rendezvény
teljeskörű lebonyolítását. Ott fogom bejelenteni az új vezetőséget. Leírtam
az ötleteimet, de úgy vélem, ez a feladat egy finom, női kezet kíván. Nem
szeretnék nagy felhajtást; családias, mégis kifinomult ünnepségre lenne
szükségem.
– Rendben.
Ez kellett! Ez bizonyára az egész hetemet felemészti és nem kell, hogy
máson kattogjon az agyam.
– Lekísérem apát a termelői részlegre, megítélésem szerint estig ott
leszünk.
Bólintok, majd a mappára meredek.
Belelapozok. A szemem majdnem kiesik a helyéről, amikor meglátom
az írott szavakat:
Kapcsolati szerződés.
A felek megállapodnak abban, hogy…
Gyorsan becsukom a dossziét. Kis idő múlva újra kinyitom, és
elolvasom a lapjaira nyomtatott neveket.
Meredith Burton, mint személyi asszisztens és Brock Ross, mint
vezérigazgató között létrejött kölcsönös megegyezésben született kapcsolat.
A felek írásba adják, hogy…
Nem ismeretlen számomra, hiszen én magam írtam minden pontját
ennek a szerződésnek.
Az utolsó oldalra lapozok, ahol alá kellene írnom a papírt.
Brock már megtette.
 Ingerülten behajítom a fiók aljára, majd bosszúsan megdörzsölöm az
orrnyergemet.
Most aztán jó nagy pácban vagyok!
Brock úgy gondolja, hogy a tegnap este a kapcsolatunk
megpecsételésének az éjszakája volt…
Nem szentelek neki annál több figyelmet, mint amennyi megengedett.
Megfogalmazom a céges rendezvény meghívóját, majd megszerkesztem
hozzá a megfelelő hátteret is, amit minden dolgozónak elküldök e-mailben.
Ezután minden kreativitásomat hasznosítva megszerkesztem a
szórólapokat és a plakátot.
A szemem pihenésre áhítozik, amikor észreveszem, hogy az iroda
nyüzsgő, élettel teli tere olyan sivár lett, mint a legsötétebb sikátor. A
hosszú, világosságban szűkölködő folyosón csak az én monitorom bocsát ki
magából fénysugarakat. Emlékszem Claire hangjára, amikor elköszönt
tőlem és rám szólt, hogy ne maradjak túl sokáig… de annyira a képernyőre
tapadtam, hogy csak mosolyogva bólogattam és integettem neki.
Kényelmesen hátradőlök a székben. Muszáj lehunynom akár csak egy
percre is a szemeimet. Egész délután a számítógépet bámultam és úgy
érzem, ha nem csukom be őket, akkor biztosan kiesnek.
A telefonom nem sokáig hagy nyugalmat: egy üzenet után csörögni
kezd.
Először az SMS-t nézem meg.
Brock: Apával vacsorázom.
Legalább egy probléma letudva a mai napra. Visszahívom Jeant.
– Szia.
– Hát te aztán jól felültettél tegnap.
– Ne haragudj, olyan fáradt voltam és annyi minden szakadt a fejemre,
hogy elfelejtettelek.
– Na, szép, mondhatom! A legjobb barátnődet? – von kérdőre.
Fájdalmasan belesóhajtok a készülékbe.
– Mer. Mi a baj?
– Matthew tegnapelőtt felkeresett.
– Az a rohadék… Most hol vagy?
– Még az irodában.
– Nincs kedved átjönni? Még van egy kliensem, de mire ideérsz,
szerintem végzek vele. Hozz valami erőset. Vagy tudod mit? Emlékszel
még az Alzheimer elnevezésű italra, amit kevertünk régen?
Belenevetek a készülékbe.
– Hogy tudtunk elnevezni egy italt egy olyan súlyos és szörnyű
betegségről?
– Felhőtlen fiatalkor – nevet. – Emlékszel még a hozzávalóira?
– Minek a hozzávalóira? – ugratom.
– Hiányzott már ez a Meredith. Nem veheti ezt el tőled többet!
– Nem, tényleg nem.
– Siess.
Ezzel bontja a vonalat.
A nyomdakész anyagot elmentem egy mappába. Holnap ezzel fogok
kezdeni. A másik dossziét úgy, ahogy kaptam, visszateszem Brock
íróasztalára.
***
– Biztos voltam benne, hogy nem fogja annyiban hagyni a dolgot és
addig nem hagy békén, amíg vissza nem szerez! A váláson nagyon
megfontoltan viselkedett.
Szükségem volt Jean szilárd támaszára a váláson. Stabil karjai
megtartottak volna, ha összeomlok.
– Igazad van.
– Addig nem nyugszik, amíg vissza nem szerez! – bizonygatja
önmagának. – Beszélned kellene a rendőrséggel.
– Ugyan, mégis mit mondhatnék nekik? Semmi olyat nem fog elkövetni,
amivel bajba sodorná magát, hiszen ismered.
– Téged fog az őrületbe kergetni.
Nem akarok ezen merengeni, inkább töltök még egy kör Alzheimert.
– Fenékig! – A levegőbe emelem a poharat.
Megiszom az undorító italt. Az ízétől eltorzul az arcom.
Kirobban belőlem a kapcsolati szerződés is, ami miatt ma nyalogatom a
sebeimet.
– Ilyen hamar összeakaszkodtál az új főnököddel? – hitetlenkedik Jean.
– Rosszabb! Már régóta ismerem, úgy tizenhárom éve.
– Szóval ez azt is jelenti, hogy van közös múltatok.
– Valami olyasmi – vonok vállat –, de olyasmi nem szerepelt benne,
mint ami tegnap éjjel történt – csúszik ki a számon.
 Jean elveszi tőlem a kevert löttyöt és újabb kört tölt. Most ő emeli a
poharát a levegőbe.
– Az elejétől kezdve mindent el kell mesélned nekem. Több mint
tizennégy éve vagyunk barátnők, de Brock Ross nevét még sosem hallottam
a szádból…
Megfogja az üveget, a poharakat, majd helyet foglalunk a díványon. És
én mesélni kezdek: az első pillanattól, amikor megláttam Brockot, egészen
a ma reggelig.
– Nem irigyellek, nem éppen vagy könnyű helyzetben, de mi van akkor,
ha a főnököd, a dögös főnököd be akar párszor jutni a bugyidba? Felnőtt,
szabad és okos nő vagy. Szerintem egy kis kamatyolásba még senki nem
halt bele.
Összeszűkült szemekkel figyelem Jeant. Remélem, ezt ő sem
gondolhatja komolyan. Persze egy kis huncutkodásba még senki nem halt
bele, de van egy olyan megérzésem, hogy Brock nem csak a bugyimba akar
bejutni. Ő egyenesen a szívemért indult csatába.
Küzdhetek ellene, szembeszállhatok vele… de mi értelme lenne, ha
utána mind a kettőnket mély és vérző sebek borítanának?
Persze az is lehetne, hogy megadom neki magam, és mindketten
győztesen hagyjuk ott a csatamezőt. Vagy van egy olyan lehetőségem is,
hogy eldobom a kardot, nem sebzem meg Brockot, megtartom a szívemet…
egyszerűen csak hátat fordítok neki.
– Tegnap akadt pár szabad percem, és jobban utánaolvastam az
esetednek. Egy bántalmazó kapcsolatban éltél, amiért nem hibáztathatod
magad, Meredith. Matthew nem bántott téged testileg, ezért ebben a
helyzetben nehezebb észrevenni a bántalmazást. Sokszor még maga az
áldozat sem tudja, hogy miben is él valójában, mert önmagát hibáztatja,
önmagában keresi a hibát. Én arra kérlek, bárhogy is döntesz, bármi is
történjen, ne menj többé vissza Matthewhoz.
– A félelem börtönében éltem, Jean. Nehéz önmagunknak bevallani a
kudarcot. Évek teltek el, mire felismertem, hogy miben is élek. Úgy
gondoltam, túl késő ahhoz, hogy változtatni tudjak. De egyszerűen bárhogy
próbáltam visszakényszeríteni magam a szerepembe, már nem ment. És
tudod, mire jöttem rá, Jean? Nem félek már Matthewtól. Amikor elkezdtük
a közös életünket, sokszor a munkahely vécéjében sírtam szünetekben a
megaláztatástól, mert nem voltam hajlandó belefolyni egy újabb
veszekedésbe. Adódott olyan alkalom is, amikor kitépte a fülhallgatót a
fülemből, majd az arcomba hajolva ordibált velem. Féltem tőle… de már
nem árthat nekem!
A folyadék szép lassan elpárolog az üvegből, s mi a földön fetrengve a
hasunkat fogjuk a nevetéstől.
– Hát ezt kivégeztük.
– Te jó ég! – nevetek. – Holnap lesz ám macskajaj.
– Még jó, hogy én a magam főnöke vagyok.
Ettől persze lefagy az arcomról a mosoly, de csak pár másodpercig tart a
melankolikus állapot.
***
Iszonyatos nyak- és hasogató fejfájásra ébredek. Ismerős, bézsszínű
kanapé ölel fel. Jean kanapéja.
A földön szanaszét hagyott holmik között kutatok a telefonom után.
Semmire sem emlékszem… Emlékfoszlányok csepegtetnek információt, de
teljes képszakadás áll be egy bizonyos idő után. Kártyáztunk, üvegeztünk,
és még talán twistereztünk is. Tisztán látom magam előtt azt a képet,
amikor Jean fiúja megérkezett a régi ismerősökkel a Zónából… de az azt
követő órák homályba vesztek.
Olyan réges-régen éreztem magam ennyire szarul. A készülék megállás
nélküli berregése segít abban, hogy megtaláljam. A kijelzőre pislogok:
7:30.
Édes Jézus!
Félórám maradt, hogy beérjek a munkahelyre, de ilyen állapotban nem
hiszem, hogy képes leszek megjelenni.
A ruhám úgy néz ki, mintha a kutya szájából szereztem volna vissza.
Gyűrött és foltos is. A belőlem kipárolgó illatról már ne is beszéljünk! A
saját leheletemtől hányingerem van.
A második opció mellett döntök; ma késve fogok megérkezni.
***
Próbálok nem feltűnést kelteni azzal, hogy ma megszegtem a munkaköri
leírásban szerepelt munkakezdésemet: egyórás késéssel jelentem meg.
A számítógéphez ülve azonnal átküldöm a nyomtatóra a tegnapi
munkámat.
A két aszpirin talán kezdi kifejteni a hatását, ami a nyakamat és a
fejemet egyaránt érinti.
 Ötször csutakoltam át magam kakaóvajas tusfürdővel és háromszor
mostam fogat, hogy ne érződjön rajtam a tegnap este. A hajam vége még
mindig enyhén vizes. Ha az egészet megszárítom, akkor tuti, hogy két óra
lett volna az egy órából, és az már tényleg bicskanyitogató. Lófarokba
fogtam, így annyira nem feltűnő.
Kénytelen voltam magamra hinteni egy kis alapozót, hogy ne tűnjek
annál is sápadtabbnak, amilyen valójában vagyok. A pihenés sem szerepelt
az elmúlt három napban a listámon, ezért szigorú fekete karikák fogják
körbe élénkzöld szememet.
A gyomrom hangos korgással jelzi, hogy ez lesz a harmadik napja, hogy
megvonom a vacsoráját tőle.
Ha kicsit összeszedem magam, akkor leugrok a büfébe egy szendvicsért.
A nyomtatószobába igyekszem lesütött fejjel, és csak odaintek a
kollégáknak, akiknek az asztala előtt elhaladok.
Amint belépek a helyiségbe, becsukom magam mögött az ajtót és
behunyt szemmel nekitámaszkodom.
– Hála az égnek! – suttogom az üres falaknak.
– Késett, Miss Burton! – korhol meg egy mély, ismerős hang.
 Tizenhatodik fejezet
Brock
Miss Burton még mindig lehunyt szemmel támasztja az ajtót.
Nem tudom, hogy attól fél-e, hogy az ajtó nem tudna a helyén maradni,
vagy esetleg ő esne össze attól, ahogyan reszket a térde.
Szapora légzésétől vadul hullámzik a mellkasa. A helyiségre csend
nehézkedik. Csak a neonfény vibrál olykor egyet, és búgó hanggal jelzi,
hogy itt lenne az ideje a cserének.
Kényeztető, friss virágillat kúszik az orromba. Az órámra pillantok,
majd összefonom mellkasom előtt a kezeimet.
Várom, hogy mikor óhajt rám nézni és milyen magyarázattal fog
előállni.
Nem lehetek egy féltékeny pöcsfej, de kurvára érdekel, hogy hol töltötte
a tegnap estét, mert otthon bizonyosan nem.
Órákig ültem kint a teraszon és figyeltem, hogy kattanjon a zár a
kiskapuban… De amikor hajnali kettőkor sem történt semmi, meguntam a
várakozást.
– Mikor óhajtja végre elkezdeni a munkáját? – pillantok a nyomtató
kéken villogó gombjára, ami arra vár, hogy Meredith megnyomja.
– Most, Mr. Ross – válaszol még mindig csukott szemekkel.
– Ezt vakon kívánja véghezvinni?
Jobbra-balra ingatja a fejét.
– Ezt értékelem.
Az én nagy lépteimmel mérve csak két lépés választ el tőle.
Elé állok, és valószínűleg érzékeli a jelenlétemet. Az orrcimpái
kitágulnak, majd belemarkol a szoknyájába.
Mindkét kezemmel nekitámaszkodom az ajtónak, közrefogom Meredith
reszkető testét.
Olyan közel hajolok az arcához, hogy a leheletem elsimítja kósza
hajszálait.
– Ma több pontját is megszegted a munkaszerződésednek.
Hatalmasat nyel, és enyhén bólint egyet a fejével.
– Fel kell őket sorolnom, vagy meg tudod te is tenni? Halljam, Miss
Burton!
– Késtem, és alapozót kentem fel.
 Nem tudok a szemébe nézni, ezért csak az ajkai mozgását figyelem. A
szája belső felét harapdálhatja.
Felmordulok, majd a mellkasomat a melleihez érintem.
Mi mindent tudnék vele tenni…
Csak ez jár a fejemben. Itt és most.
Szokatlan, csillogó szájfénye nem tudja elrejteni, hogy az ajkai
kiszáradtak.
– Van még egy! – emlékeztetem, amikor azt látom, hogy a teste
elernyedve megnyugszik.
Kipattan a szeme, összetalálkozik a tekintetünk.
Vágy, kétség, félelem csillog benne.
El szeretném tüntetni szemeiből az utóbbi kettőt, hogy csak a vágy izzon
benne. Csakis azt szeretném látni.
– Mi lenne az? – Dacosan felszegi az állát.
– Nem csókolhatlak meg! – jelentem ki. – Elfelejtettél valamit tegnap
aláírni.
– Nem felejtettem el. Nem fogom aláírni.
– Biztos vagy benne?
– Teljesen.
– Hát legyen! Nekem egyébként sincs szükségem papírra.
Szemei hatalmasra kerekednek, amikor a kezeimet az ajtóról az arcára
csúsztatom, majd egész testemmel a felülethez szorítom.
Mindig mondhat nemet, ezt ő is nagyon jól tudja.
Éhesen, vadul betörök a szájába. Követelem a nyelvét, hogy
összesimuljon az enyémmel.
A teste egy perce teljesen megfeszül, az elméje tiltakozik ellenem, de
szép lassan a karjaimba ernyed.
Egyre gyengébb lesz a pajzsa, amin szép lassan haladva átjutok. Minden
egyes átkozott nappal veszít az erejéből, ami nekem kedvez.
A tarkójára csúsztatom a kezemet, még erősebben szorítom magamhoz a
testét. Az érintkezésünk már nem ártalmatlan, hanem vággyal fűtött.
Karjait a nyakam köré fonja. Most már ő követeli a csókot. Hajamba
fúrja fürge, hosszú ujjait.
Kezemmel végigsimítok a combján, felhúzom a szoknyáját a csípőjéig,
majd tenyeremet a feneke alá csúsztatom. Felemelem a talajról, selymes
lábait a derekam köré fonom, az ágyékomat az övéhez nyomom. Áldom az
eszemet, hogy ma fekete nadrágban jöttem dolgozni. Biztosan tudom, hogy
látszódna rajtam a szégyenfolt, amit Meredith utáni vágyam táplál.
Képes lennék itt helyben ismételten magamévá tenni, de az nem lenne
túl felnőttes viselkedés, és úgy érzem, ideje kinőnöm ebből. A vissza nem
térő nőcskékkel csupán ennyit tettem, de vele nem akarom azt éreztetni,
hogy csak annyit jelentene.
Hatalmas erőt merítve szétválasztom ajkainkat. Meredith elcsodálkozva
néz rám. Szemében már semmi más nem csillog, csak az, amit benne
akartam látni: a vágy!
Elégedett vigyor terül szét az arcomon, az övét pedig elönti a szégyen
pírja. Lábait gyorsan lerakja a parkettára, miközben lefelé húzogatja a
szoknyáját, elsimítva róla az apró gyűrődéseket.
– Még most sem akarod aláírni a papírt?
– Nem.
– Milyen kár… egyszer még könyörögni fogsz érte, Királylány.
– Arrogáns és öntelt vagy! – Összeszűkül a szeme.
– Az lehet, de élvezed minden egyes percét, amikor ez az arrogáns
seggfej megérint téged.
Szorosan hozzásimulok a testéhez, majd óvatosan feljebb húzom a
vékony ruhadarabot, amely elrejti előlem lüktető ágyékát.
Ujjbegyemmel megérintem duzzadt, selymes, és annál is nedvesebb
csiklóját.
Felnyög, majd újra szétterül arcán a pír.
Végighúzom ajkain az ujjamat. A nyakába fúrom az arcomat, miközben
gyengéden megcsókolom puha bőrét.
– Olyan nedves vagy, Meredith – suttogom. – Olyan kívánatos.
Széttárja combjait, hogy kényeztető ujjaim még beljebb jussanak.
Piheg és nyögdécsel.
Egy csókkal elnyelem vágya hangjait.
Dörzsölöm a csiklóját, miközben ki-be mozgatom ujjamat lucskos
ölében.
– Mit mondasz, Meredith, szeretnél elélvezni?
– N-e-e-m – rebegik ajkai, miközben elönti őt a forróság. Beleremeg az
orgazmus szülte kéjes gyönyörbe.
– Ne harcolj az érzés ellen, Meredith. Ne vond meg a testedtől azt, amire
ő sóvárogva vágyódik.
 Zihálva rám emeli elsötétült, zöld tekintetét.
– Most magadra hagylak, hogy összegyűjtsd darabjaira tört
büszkeségedet.
Félrehúzódik az ajtóból.
– És nem ártana egy száraz fehérnemű sem – vigyorgok, majd kilépek a
szobából.
 Tizenhetedik fejezet
Meredith
Mi a fene üthetett belém?
Brock már több mint harminc perce elhagyta a helyiséget, de én még
mindig csak a falat támasztom, miközben figyelem a nyomtató villogó
gombját.
Képtelen voltam bármit is mondani neki, vagy eltaszítani magamtól a
kezét, amitől még mindig sajog a lábam közötti érzékeny testrész. Lehet,
hogy a fájdalomcsillapító enyhítette a fájdalmaimat, lehet, hogy a fürdés és
a fogmosás eltüntette a tegnap esti italozás nyomait, de az elmém nem
tisztult ki teljesen. Úgy viselkedtem, mint aki még mindig az alkohol
mámoros hatása alatt áll, és nem tudja kellőképpen felmérni a helyzetet.
Két órája elkezdődött a műszakom, és ha nem Brock lenne a főnököm,
akkor kétségtelen, hogy hónap végén levonnák a fizetésemből az eddig
teljesítményemet. Az is meglehet, hogy máshol elbocsájtanának ezért.
Egyáltalán nem tetszik az az érzés, hogy Brock kivételt tesz velem.
Valószínűleg ő ebben a szent pillanatban úszik a boldogságban.
***
Miután meggyőztem a lábaimat, hogy ideje elkezdeni a mai temérdek
feladatot, kihelyezem a plakátot és szétosztom a szórólapokat, amelyeket
tegnap szerkesztettem.
Émelygés, szédülés, enyhe rosszullét kényszerít arra, hogy tartsak egy
röpke szünetet. Nem is emlékszem, mikor ettem utoljára…
Lesétáltam a gyári dolgozóknak kialakított étkezőbe. Egy hatalmas
szendvics és egy erős kávé társaságában helyet foglaltam egy kisebb
asztalnál a sarokban.
Nem érzem jól magam az irodai dolgozóknak fenntartott pihenőben,
sokkal jobban szeretek itt lent, a munkások társaságában enni. Az
emberekkel jó kapcsolatot alakítottam ki. Örülök annak, hogy ismernek, és
bármilyen kérdésük vagy gondjuk adódna, akkor elsőnek hozzám fordulnak
segítségért.
A társadalmi besorolásuk merőben megegyezik az enyémmel.
Egyáltalán nem érzem magam többnek csak azért, mert én az irodán
dolgozom…
 Hangos, kellemes beszélgetések hangzanak el ebéd közben. Nevetés és
zsivaj visszhangja tölti meg a nagy kupolát.
Egyedül ücsörögök, miközben megjelenik előttem a múltbéli énem
emlékképe. Amikor még Matthew-val voltam, az asztalt kellett bámulnom,
mert nem nézhettem senkire, és olyan halkan kellett ennem, hogy inkább
kivettem a salátát a szendvicsemből, annak ellenére, hogy szeretem.
Egy leigázott, gyenge nőt látok, aki mára már csak egy megfakuló
emlékfoszlány maradt.
Tekintetem körbe s körbe jár az étkezőben összegyűlt embereken. Olyan
boldogság árad szét bennem, amit régen éreztem. Szabadság. Kellemes
érzések lengenek körbe, melyek mosolyt csalnak az arcomra. Magamban
vigyorgok, mint egy idióta.
Jean: Most keltem fel. POKOLI fejfájással, és azt hiszem; szabadnapot
veszek ki. Te hogy vagy?
Meredith: Dolgozom. Bár szívesen belesüppednék egy kanapéba, és
néznék értelmetlen tévéműsorokat.
Jean: Nálam mindig van hely.
Meredith: Köszönöm. Élni fogok vele. XOXO
Az ebédszünetem feldobja a napomat és talán a borús felhőket is elűzi a
fejem fölül, amivel a későbbi órákban szembe kell, hogy nézzek.
A délutánom telefonbeszélgetésekből áll. Különféle étel- és
italszállítókkal egyeztetek, árajánlatokat kérek, melyekből majd
kiválasztom a legkedvezőbbet.
Brock: Mi a terved a hétvégére?
Meredith: Pihenés. Nagyon hosszú volt a hét. A főnök egy rakás munkát
akasztott a nyakamba, és másra sem vágyom jobban, mint ágyban tölteni az
egész hétvégét.
Brock: Csábító ajánlat.
Meredith: Neked?
Brock: Én sem tervezek ennél többet. Hogy haladsz a lakáskereséssel?
Meredith: El is felejtettem. Egyelőre sehogy sem. De beiktatom két
ostoba műsor közé.
Brock: Mivel a napjaim szabadok, és már egyszer felajánlottam, még
mindig áll az ajánlatom. Van egy szobám saját fürdőszobával, ami
tökéletesen passzolna hozzád. Segítenék áthurcolni a cuccaidat, mielőtt
anyukádék hazajönnének a nyaralásból.
 Meredith: Már mondtam, hogy nem fogadhatom el.
Brock: Nem azt mondtam, hogy ne keress lakást. Folytathatod a
keresést, de addig is kényelmesen elférnél, és nem kellene pluszban azon
aggódnod. Nem néz ki olyan tágasnak az a ház, hogy elférjen ott négy
ember.
Meredith: Ebben igazad van, a kanapén alszom.
Brock: Kényelmes fekhely lehet. Nem szokott görcsbe állni a nyakad?
Meredith: Néha. Akárcsak tegnap este.
Brock: Remekül masszírozok. Kinek a kanapéján aludtál tegnap este??
Meredith: Jean. Vele voltam. Ittunk egy keveset, vagyis a kevésnél kicsit
többet. Csak nem féltékeny vagy?
Brock: Nem tudom, hogy szabad-e annak lennem?
Meredith: Feleslegesen aggodalmaskodsz ilyesmin. Még ráncos lesz a
szép, kisimult bőröd.
Brock: Akkor… mit mondasz?
Meredith: Elfogadom.

Lelkiismeret: Kedves Meredith! Én próbáltalak a helyes úton tartani, de

sajnos már semmit sem tehetek érted.
Lucifer: VIP-jegyet kapsz az első sorba tőlem!
Brock: Remek.
Meredith: És… Brock… Nagyon szépen köszönöm.
***
Másnap reggel Brock nyolc óra előtt csenget. Pizsamában nyitok neki
ajtót, és megpróbálom eltakarni álmos arcom. Bár inkább a szememre
kellett volna húzni egy szundi-szemüveget.
Az ajkaim résnyire nyitva maradnak. Szavamat vesztem, csak némán
állok vele szemben, miközben tetőtől talpig végigmérem.
Rövidnadrágot visel, amely szabadon hagyja futástól izmosra formált
lábait. Fekete pólója rásimul kidolgozott felsőtestére. Magabiztos
vezérigazgató létére utánozhatatlan lazaságot sugároz a megjelenése.
Mégis, ami felkelti az érdeklődésemet, az az, hogy baseballsapkáját
fordítva viseli.
Hihetetlen, milyen jól áll neki, teljesen kábulatba ejt az összkép.
Régi, kedves emlékek rohamozzák meg az elmémet.
– Jó reggelt! – vigyorog.
 Megrázom a fejemet – ezzel lángoló sörényemet is –, hogy elrejtsem
forrón izzó gondolataimat.
Kitárom előtte az ajtót, majd erősen magam köré tekerem a köntöst.
– Hogy a fenébe lehetsz ilyen kipihent kora reggel?
– Hozzászoktam az idő előtti keléshez, és általában reggel edzek vagy
futok.
– Én örülök, hogy a kávéfőzőig eljutok. Kérsz egyet?
– Két cukor és tej.
– Már tudom, hogyan iszod. – Befordulok a kicsi konyhába.
Az étkezőből rálátás nyílik a nappalira, ami bevetetlenül hever. A földön
szanaszét hevernek a fehérneműim. Szapora lépésekkel megkerülöm
Brockot, majd a ruháimat a párna alá dugom.
– Még nem volt időm rendet rakni – mentegetőzöm.
– Engem nem zavar. Főleg, ha az én hálószobámat is ékesíteni fogják
ezek a finom darabok – hajol közelebb.
– Felteszem a kávét – térek ki előle.
Halk kuncogás mászik a fülembe a nappali felől, mosolyt festve az
arcomra.
– Mennyi holmid van? – kérdezi.
– Csak pár doboz. Főként kint, a műhelyben vannak. Itt nem fértek el.
Csak a legfontosabb ruháim vannak itt a dobozban – mutatok a sarokban
heverő kartonra.
Megvakarja a tarkóját, majd a sapkájával játszadozik.
– Mi a baj?
– Sokkal, de sokkal több ruhám van, mint neked. Az gáz? – Fintorogva
felhúzza az orrát.
Nevetve mondom: – Nem.
– Hú, akkor megnyugodtam. Nálam egy egész gardróbod lesz,
Királylány.
– Arra gondoltam, ha van hely a garázsodban, akkor ami nem olyan
fontos, oda tenném. Nem akarok teljes mértékben kipakolni. Ki tudja,
mennyi időről is van szó.
– Látom, a dobozaid is megkapták a színescetli-rendszert. Jó ötlet.
Amikor egy köteg papírt helyezel az asztalomra, mindig tudom, hogy a
kékkel kell kezdeni, az felér egy hidegzuhannyal. Majd szép lassan
melegednek a színek. Akkor, gondolom, ezek a dobozok mehetnek a
nappaliba, majd onnan felhordjuk a szobába, ha végeztünk. A többi akkor a
garázsba?
– Igen.
– Oké.
Felkap egy dobozt, majd el is indul kifelé a kapun. Én meg csak állok és
nézem, hogyan tűnik el a látóteremből az a csodálatos, feszes fenék.
Gyorsan összepakolom a rumlit a házban, majd egy kis táskába
hajigálom a tisztálkodási kellékeimet.
Meredith: Szia, Anya! Elköltöztem a szomszédba, de nem fogok sokáig
ott maradni. Átmeneti.
 Tizennyolcadik fejezet
Brock
Sikeresen lehámoztunk még egy réteget a láthatatlan védőburokról, ami
Mereditht öleli szorosan körbe.
Ebéd előtt végeztünk a pakolással. Már csak néhány doboz vár arra,
hogy felvigyük őket az új szobájába.
Teljesen elvarázsolja a látvány. A második legszebb szobát kínáltam fel
neki. Az ágy ugyanakkora, mint az enyém, és a kényelme elsőosztályú.
Előző nap megbíztam a házvezetőnőt, hogy szerezzen be nőies és
kifinomult ágyneműket, és minden olyasmit, ami általában megtalálható
egy női szobában. Fogalmam sincs, hogyan nézhet ki…
– Tetszik? – kérdezem, majd az ágy végében leteszem az utolsó dobozt.
– Csodálatos. Még egyszer köszönöm.
Csintalanul mosolyog rám, majd háttal lehuppan az ágyra. Élvezi, ahogy
elnyeli törékeny testét a puha matrac, miközben a lágy selyem simogatja
bőrét.
Ilyenkor úgy érzem, mintha az a tizennyolc éves felhőtlen, pajzs nélküli
Meredith lenne mellettem… de amilyen gyorsan megjelenik, olyan gyorsan
el is tűnik.
Az ágynak támaszkodom és nézem, miként hajtja uralma alá hosszú,
vörös haja az elefántcsontszínű huzatot.
Magamba szívom a látványát, figyelemmel kísérem még a legapróbb
mozdulatát is. Lassan felül, haja a hátára simul.
– Köszönöm – lép elém.
Elrugaszkodom az ágytól.
– Szabad? – kérdezi.
– Szabad.
Bármit is szeretnél, Meredith.
Igen, igen, igen – üvölt az agyam.
Megölel.
Karjait a derekam köré fonja, majd fejét a mellkasomra hajtja. Szorosan
tart.
Tenyerem végigsiklik a hátán, fejemet a fejére helyezem. Mélyen
magamba szívom az illatát, majd puszit lehelek a homlokára.
 Némán, szorosan ölelkezünk, kiélvezem ezt a felhőtlen pillanatot.
Elhúzódik. Szemében ismét felszikrázik a vágy.
Elsimítok egy tincset az arcáról, majd hüvelykujjammal cirógatni
kezdem porcelán bőrét, apró pöttyeit.
Lehunyja szemeit, résnyire nyitja ajkait. Megnedvesíti nyelve hegyével a
szája szélét. Csakis rám várnak ezek az ajkak. Boldogan az uralmam alá
venném őket.
– Azt hiszem – megköszörüli a torkát –, le kellene zuhanyoznom.
– Igen – suttogom ajkai közé –, az jó ötlet.
Bár nem hiszem, hogy Meredith ugyanarra gondol, amire én; én vele
szeretnék zuhanyozni!
– Hát, akkor majd később találkozunk.
Eloson mellettem a fürdőszobába.
Rátapasztom fülemet az ajtóra, hogy meghallgassam: folyik-e már a víz,
amikor az ajtó váratlanul kivágódik.
Erős ütés éri az orromat, amitől hátrébb tántorodom. Az érintett, sajgó
területre helyezem a kezemet. Minden férfias erőmet össze kell szednem,
hogy el ne sírjam magam.
Bizsereg az orrom.
– Oh! Én borzasztóan sajnálom – mentegetőzik. – De ki az az idióta, aki
így helyez be egy ajtót?
Fogja a kilincset és ide-oda járatja az ajtót, miközben rólam tudomást
sem vesz.
– Meredith.
– Ne haragudj. Nagyon fáj?
– Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon.
Elneveti magát.
– Miért voltál az ajtóhoz ilyen közel?
– Miért rontottál ki?
– Már nem fontos – legyint.
Szerintem ugyanazt akartuk!
– Jól van, én most megyek és lefürdöm a saját fürdőszobámba.
Várom, hogy megállítson. Kérjen, hogy tartsak vele, de ez nem történik
meg.
 Tizenkilencedik fejezet
Meredith
Tudom, hogy nem szabadna így éreznem, de minden egyes percét
élvezem ennek a lehetőségnek. A hatalmas habfürdő után, miután ráncossá
áztattam magam és úgy nézhettem ki, mint egy szfinx macska, másra sem
vágytam, mint bekuckózni az ágyba.
A tömérdek, puhábbnál puhább párna közé bújok, és a takarót a
nyakamig felhúzom.
Bekapcsolok egy tévéműsort, és csak nézek ki a fejemből, miközben
jókat nevetek rajta.
Szabadság.
Magamba szívom a szoba édes illatát.
Brock: Hallom, jól szórakozol. Mit nézel?
Meredith: Förtelmes főnökök
Brock: Szóval most te is azon gondolkozol, hogyan tegyél el láb alól?
Meredith: Eddig még nem jutott az eszembe, de most, hogy mondod,
fontolóra veszem.
Brock: Együtt is fontolhatnánk. Lenne pár ötletem…
Meredith: Készségesen venném fel őket a listámra.
Brock: Szóval?
Meredith: Talán akad mellettem hely.
Szerintem az üzenetem még meg sem érkezhetett, mert mihelyst a
küldés gombra nyomtam, Brock már ott toporgott az ajtóban.
Elmosolyodom.
– Szabad.
Brock csupán csak egy bordó színű pizsamanadrágot visel, a felsőtestét
szabadon hagyta.
Keskeny csípőjére csúszott a nadrág, ami tökéletes rálátást nyújt a V
alakú mélyedésére. Nem tudja elkerülni a figyelmemet az sem, hogy nincs
rajta bokszer.
Tenyerembe gyűröm a paplant, s felülve az ágy végére mutatok. Ott kap
csak helyet.
Forgatja a szemét, majd ráhasal az ágyra. Kimért, csigalassú
mozdulatokkal ereszti le a testét a matracra. Egymás után feszülnek meg az
izmai. Feje mellett terülnek el a karjai, és nem a tévét, hanem engem néz.
 – Azt hittem, filmet nézünk – szólalok meg zavaromban, s pír égeti az
arcomat.
– Én téged nézlek szívesebben.
– Nem is baj, hogy így alakult a helyzet. Egyébként is meg akartam
kérdezni, hogy mennyi lesz a havi lakbér.
– Vedd úgy, hogy a vendégem vagy.
– Oh! A nagyhatalmú Mr. Ross nem fogad el alamizsnát tőlem? Tán
lyukat ejtene a becsületén? – vonom fel kérdőn a szemöldököm, miközben
az ajkam szélébe harapok.
Felhúzza magát, a testsúlyát két alkarján támasztja meg. Bicepsze és
hátának masszív izomzata kábulatba ejt.
– Vond vissza, ha jót akarsz magadnak.
– Lássuk csak…
Mutatóujjammal megütögetem a számat, pajkos pillantással ránézek,
majd artikulálva kimondom a szavakat: – NEM.
– Te akartad.
Egy hirtelen mozdulattal felém dob egy párnát, amivel az arcomat találja
el.
A párna az ég felé állítja a hajszálaimat.
Brock jóízűen felnevet.
De amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten, úgyhogy visszadobom
neki a párnát. Egyenesen a képébe. Most én nevetek jót rajta.
Felállunk az ágyra, majd ütni kezdjük egymást a textilekkel.
A nevetéstől már nagyon fáj a hasizmom és az arcom is zsibbadni kezd.
Brock elkap, majd maga alá temet.
Nem tudok megszólalni, még mindig csak nevetek.
– Visszavonod?
Mosolyogva jobbra-balra ingatom a fejem.
A lábát két lábam közé csúsztatja, egészen a puncimig.
A mosoly szép lassan lehervad az arcomról.
A szívem hevesen dobog az előbbi kis játékunk miatt. Szaggatottá válik
a légzésem, amikor megérzem teste forróságát a bőrömön.
Brock feltérdel. Érzéki mozdulattal végighúzza a kezét felhevült
testemen.
Hüvelykujját bedugja a pizsamanadrágomba, majd megmarkolja a
csipkebugyi pántját is.
 Gyengéden megszabadít a ruháktól, majd az ágy szélére helyezi őket.
Összetalálkozik a pillantásunk, miközben óvatosan felhúzza a térdeimet,
majd lábaim közé ereszkedik. Megérint a nyelvével.
Belső hangom tiltakozik. Nem szeretem! Erősen a kezeim közé gyűröm a
lepedőt.
Az egyik kezét az enyémre helyezi, ujjaival befurakszik a tenyerembe.
Arra „kényszerít”, hogy elengedjem az anyagot. Ujjaim lassan elszakadnak
a textiltől, összefonódnak Brock ujjaival.
Meleg, nedves nyelve ismét megérint. Érzem, hogy a vágyam elárul
engem.
Nedvesedik az ölem játékos, csábító érintésétől. Eltávolodik,
megcsodálja duzzadt ölemet, s még mélyebbre elmerül bennem.
Felajz a nyelve kényeztető, féktelen figyelme. A csípőmet emelgetem,
hogy minél közelebb jussak az arcához és a nyelvéhez. Elmerülök a
kellemes élményben.
Egy pillanatra megállok. Nem ismerek magamra… de a testem már
eldöntötte, mit szeretne, és amikor Brock mélyen beszívja a csiklómat, az
özönvíz elmossa az épített gátat.
Az orgazmus hullámai elindulnak abból a pontból, ahol a szájában tart.
A hátam ívben megfeszül, a mellkasom vadul hullámzik, a szívem egy
percre sem akar csillapodni, tombolva dobog bőröm alatt. Még a lábaim is
beleremegnek abba a kéjbe, amiben Brock részesített. Összefonódott
ujjainkat erősen szorítom.
Ajkain megcsillan a nedvességem, békés arckifejezéssel fölém hajol.
Tekintetem végigsiklik a testén, majd megállapodik a tekintélyes
domborulaton.
– Nem kell megtenned – suttogja.
Arcán elégedett mosoly ragyog fel. A homlokomra nyom egy puszit,
majd lemászik az ágyról és bezárkózik a fürdőszobába.
Kellemetlenül érzem magam amiatt, ami az előbb történt, és azért is, ami
éppen most történik odabent a négy fal között, de annyi minden van,
aminek most jelen pillanatban a helyét sem tudom…
Minden érzés, amit kivált belőlem, kellemes.
– Ezért váltál el? Hogy kurválkodj? Hogy mással kefélj? – ordít egy
hang a fejemben.
 Érzem a szorongást az elmémben, érzem a félelmet a szívemben, érzem
Matthew haragját a bőrömön, ami elszakíthatatlan lánccal megkötözött.
Ki kell szorítanom őt a testemből, az életemből!
A képernyőre meredek. Fogalmam sincs, milyen filmet vetítenek éppen.
Látom az alakokat, hallom a hangokat, de nem tudom felfogni az
eseményeket, csak bámulok magam elé a semmibe.
Hideg kezek siklanak végig az arcomon.
– Úristen, te megőrültél? – A paplanba törlöm az arcomat. – Ne
gyerekeskedj!
Brock felnevet.
Valószínűleg csak vizes a keze, ami az előbb még magán ügyködött. A
domborulat már nem akarja szétszakítani az anyagot. Ezért gondolom:
sikeres volt az akció.
– Most már sokkal jobb. – Bemászik mellém az ágyba, majd magára
ránt, hogy egy csókkal enyhítse a bolondságát. Tenyere a hátamról a
fenekem felé közelít, és amikor érzékeli, hogy még mindig csupasz vagyok,
elhúzódik tőlem, hogy a szemembe nézzen. Mélyen egymásba kapcsolódik
a tekintetünk.
– Még nem volt időm felvenni.
– Nem is kell, hogy rajtad legyen.
Felhúzza magát, így én az ölébe kényszerülök.
Szemei elsötétednek, hímvesszője bökdösni kezd, majd két ujját
becsúsztatja alám.
– Nem érdekel, Meredith, hogy hányszor kell még kivernem magamnak,
de látni akarom az arcodat, amikor általam élvezel el.
Ujjai belém siklanak. Ki-be mozgatja őket.
A hajamnál fogva hátrébb ejti a fejemet, hogy gondtalan utat biztosítson
magának a nyakamhoz.
Csókokkal halmoz el.
Érzem, ahogyan a nedvességem lecsordogál a combomon.
– Élvezz, Meredith, élvezz a kedvemért.
Szilárd férfiassága hozzám simul, miközben ő az ujjaival kényeztet.
Testem félredobja a józan viselkedést; a csípőm lágy ringatózásba kezd,
lovaglok az ujjain. Péniszéhez dörgölöm a csiklómat, miközben ujjai még
mélyebbre hatolnak.
Erősödnek az ismerős hullámok. Gyorsabban mozgok.
 – Élvezz, angyalom – suttogja a nyakamba.
A földöntúli érzés elindul a kettőnk közti pontból, ahol összeérünk.
Zihálok a kezei közt, amíg véget nem ér a remegésem. Az egész testem
verejtéktől csillog.
Brock kihúzza belőlem az ujjait, amelyek fürdőznek a nedvességemben,
majd a szájába veszi őket.
 Huszadik fejezet
Brock
Meredith-tel az egész hétvégét lustálkodással töltöttük el. Olyan
lényegtelen dolgokat csináltunk együtt, mint bevásárlás, főzés, mosogatás.
Én jobban örültem volna annak, ha egy ételszállító cég idehozza a
kiszemelt kaját – akár az egész étlapot, eldobható dobozokban. De Meredith
a fenekemre csapott, hogy ne nyafogjak. Igenis főzni fogunk! Csakis azért
egyeztem bele, mert a fenekemre csapott!
Ő kezdeményezte a testi kontaktust… hát visszakapta.
A szupermarketben érzékien mögé simultam, és kérdezősködni kezdtem
valami nevenincs fűszer után. Meredith elmélyülten tanulmányozta a
leírását, miközben én becsúsztattam a kezemet a farmernadrágjába, majd a
tenyerembe vettem csupasz fenekét. Simogattam, markolásztam.
Nem szerencse, de nekem előnyömre vált, hogy egy, de az is lehet, hogy
két számmal nagyobb rá az a nadrág.
Apró rezdülései érzékeltették velem, hogy élvezi. Halkan nyöszörgött a
kezeim közt. Behunyta a szemét, majd az ajkába harapott.
Becsúsztattam két ujjaimat vékony tangája alá. Lucskos volt, s csak arra
várt a hüvelye, hogy belemerüljek. Mozogjak benne. Kitöltsem. A falához
simuljak, és felrobbantsam a méhét is az orgazmussal.
A farkam olyan erősen nekinyomódott a nadrágnak, hogy azt hittem,
szétszaggatja a kemény anyagot.
Belemártottam az ujjamat édes, nedves nektárjába. Húzogattam,
ingereltem, élvezetre kényszerítettem. De aztán úgy döntöttem, nem adom
meg neki az orgazmus szülte gyönyört.
Amikor a légzése szaggatottá vált és a kezem irányába taszította magát,
kihúztam a kezemet.
Meredith fürdött a szégyenben, a nedvességében, és az irántam érzett
dühében.
Mélyen a tekintetébe fúrtam az enyémet, majd a számba vettem az
ujjaimat és lenyaltam róla az ízét.
Reggelire, ebédre, sőt még vacsorára is megenném. De ha betartom a
napi előírt öt étkezést, akkor kérek tízórait és uzsonnát is. Ja! És ne
feledkezzünk meg a repetáról sem, ugyanis az is van.
 Kajánul vigyorogtam, miközben Meredithnek felforrt a vére. Dühösen
tolta végig a bevásárlókocsit az egész üzleten. Pattogtak a kerekei, ahogy a
gondolatai is.
Bénító villámokat szórtak a szemei és el is átkozhatott, miközben az orra
alatt morgott.
Idegesen is baszni való. Sőt olyankor aztán biztosra veszem, hogy
keményen szereti, vagyis csak szeretné, ha elfojtaná a kétségeit és a szaros
aggodalmait, amit tiszteletben tartok, ezért nem is nyomulok
százszázalékosan. Csak ötven százalék a megengedett.
De úgy érzem, nap mint nap kiherél engem ez a vörös dög…
Elmosogatott és rávett, hogy én is vegyem ki a munkából a részem:
törölgessem el a tányérokat. Hiába erősködtem, hogy ott van a
mosogatógép, és pont azért, hogy elvégezze helyettünk a munkát.
Tántoríthatatlan volt. De mivel üzletember vagyok, ezért mindig keresem
azt a pontot, ahol hasznom válhat a helyzetből és a saját felemre
billenthetem a mérleget. Belegyeztem, hogy segítek neki a házimunkában,
cserébe azt kértem tőle, hogy aludjon velem. Esküszöm az égre, hogy
tényleg csak aludtunk! De minden reggel olyan álló farokkal keltem fel
mellette, hogy kénytelen voltam a fürdőszobában kezdeni a napomat, hogy
könnyítsem a terheimet, különben megőrültem volna egész nap mellette.
Vicces és őrült dolog is egyben! Már nem vagyok kamasz, hogy ehhez
kelljen folyamodnom. Férfi vagyok és egy nővel élek együtt, mégis, ezért a
nőért képes vagyok így viselkedni.
Persze olyankor mindig összevizezem az arcát, hogy érezze a
törődésemet. Természetesen csak szívatom, de nem tudok ellenállni a
kísértésnek. Látni szeretném dühtől elsötétülő tekintetét, amit kiváltok
belőle.
Mindig az arcomba vágja, hogy gyerekes vagyok, de nem bánom, mert
miután a fülébe suttogom az összes mocskos dolgot, amit tennék vele,
egyből elhallgattatja az édes kis száját.
Pedig az a száj üvölthetné a nevemet és kényeztethetné a farkamat, és én
mit meg nem adnék azért, hogy lássam, amikor elélvez!
A farkam sajog a gondolatra, ahogy eszembe jut, mennyire
benedvesítette az ujjaimat…
***
 Miss Burton a konyhasziget gránitlapjára támaszkodik, miközben a
fogaival hangosan ropogtat egy almát. A napi híreket böngészi az újságban.
Felsőteste enyhén a hideg gránithoz simul.
Ha csipkés melltartója nem akadályozná meg, biztosra veszem, hogy a
mellbimbói átszúrnák vékony blúzát.
Az enyhe dőléstől kidudorodik a feneke. Szűk, fehér szoknyája az
idomaira simul. Látni lehet a bugyija vonalát.
Az államat dörzsölgetem.
Tanga van rajta – állapítom meg.
Halkan mögé surranok. A fenekéhez igazítom az ágyékom. Ha hátralép,
nekem ütközik. Érezné a kellemetlen tényt, hogy megint mit vált ki
belőlem.
De amikor fölé tornyosulok, meg sem mozdul. A mellkasomat a hátára
helyezem és érzem, hogy gyorsabban szívja be a levegőt.
Hosszú haját átejtem a másik oldalra, hogy zavartalan utam legyen
érzékeny bőréhez. Az ajkaim súrolják a fülcimpáját, enyhén benedvesítik,
amikor hozzá szólok:
– Mit olvasol?
Nem válaszol azonnal. Az arcára vándorol a tekintetem. A szemeit
lehunyva pihenteti, vörösre rúzsozott ajka résnyire nyílik. Láthatóak fehér,
világító fogai. Vékony csuklójára helyezem a tenyeremet, a pulzusát
keresem.
– Élsz még – suttogom, amire ő kurtán bólint. Még közelebb
helyezkedem hozzá.
– Tudod, mit csinálnék most veled? – kérdezem.
– Nem – érkezik a halk válasz.
A kezem elindul a kézfejétől, fel a karján, át a vállán. Lassan
végighúzom két ujjamat a gerincén. Beleborzong az érintésembe.
– A csípődig felhúznám a szoknyádat – végigcsúsztatom ujjamat a
fenekén –, majd a bokád mellé ejteném a bugyidat. Megfordítanálak. A
seggedet a hideg gránitra ültetném – belemarkolok –, a lábaidat széttárva a
nyakamba helyezném, majd a nyelvemet tövig a nyílásodba dugnám.
Kéjes sóhaj és szenvedélyes nyöszörgés hagyja el Meredith torkát. Az én
arcomra elismerő mosolyt csal.
– A bugyid már nedves? – kérdezem, miközben a combját cirógatom.
Bólint, majd az ajka szélébe harap.
 – Mennyire, Meredith?
Nem válaszol. Látom, ahogy ellepi arcát a pír.
– Nem kell megszólalnod, már tudom a választ – suttogom. – Kérem a
bugyid!
Kipattan a szeme. Tiltakozni próbál ellene, de a szájára tapasztom az
enyémet. Ártalmatlan, nedves puszit nyomok rá.
– Kérem! A! Bugyidat! Most! – hangsúlyozom neki a szavakat.
– Nem lehetek egész nap bugyi nélkül! – Méltatlankodva megköszörüli
kiszáradt torkát.
– Semmi olyan munkát nem fogsz kapni, hogy szaladgálni kellene.
Egész nap ott fogsz ülni a csábos kis fenekeden a székben.
– Minek neked a bugyim? – Összeráncolja a szemöldökét.
Ó, Meredith!
– Érezni akarom az illatod. Bármikor, amikor kedvem tartja, csak
előveszem a zsebemből és beleszippantok.
Meredith szeme teljesen kikerekedik. Tetszik, hogy senkitől sem hallott
hasonlót.
Nem is értem, hogy hogyan lehetett ő férjnél! Mit csinált vele a férje?
Egyáltalán, szeretkeztek? Megkérdezném, de azzal csak megsemmisíteném
a pillanatot; azt a pillanatot, amikor másodperceken belül beleegyezik, és
letolja nekem a bugyiját.
De erre a témára is vissza fogok térni. Kíváncsi vagyok, hogyan jutott el
idáig. Vissza ide: New Jersey-be. És mi az oka annak, hogy elváltak.
Bár ez csak az emberi kíváncsiság, hogy tudjam, mivel állok szemben.
Egyébként pont leszarom, miért ment tönkre a kapcsolatuk, ami nekem
kedvez.
De abban biztos vagyok, hogy ezt a nőt itt előttem senki nem
kényeztette, és senki nem foglalkozott az ő igényeivel.
Akárhányszor hozzáérek, megijed. Valamitől nagyon fél. Ennek kell
csak az okát megfejtenem. A volt férje pedig mehet a levesbe.
 Huszonegyedik fejezet
Meredith
Hát így teltek el a hetek.
Nap nap után, minden áldott reggel, Brock lekönyörögte rólam a
bugyimat és hazudnék, ha azt mondanám, hogy az utóbbi időben nehéz
dolga lett volna.
Sajnos egyre ügyesebben ment neki, és még haragudni sem tudtam rá a
kisfiús mosolya miatt.
Bugyilopkodónak neveztem el, ami szórakoztatta.
De annyira mégsem reménytelen a főnököm… A táskába rejtek egy
másik bugyit, így amikor az irodába érünk, kiosonok a női mosdóba és
magamra húzom. Mielőtt hazamennénk, leveszem.
Szépen ment is a dolog ma reggelig.
Amikor Brockot elnyelik az iroda falai, én a táskámban kutatok a
fehérnemű után. Százszázalékig biztos vagyok benne, hogy eltettem indulás
előtt.
Kiszóróm a táska tartalmát a székembe. Szempillaspirál,
papírzsebkendők, tamponok és némi apró is kihullik belőle, de a vékony
pamut nem.
A főnököm kinyitja az ajtót. Gazember módjára pörgeti az ujján a lila
textilt.
– Ezt keresed? – vigyorog rám kajánul.
A pulzusom az egekbe szalad.
– Add vissza! – Elindulok felé.
Kinyújtja a karját, majd visszahúzza.
– Ez nem vicces! – Összefonom a melleim előtt a kezemet. – Kérem
vissza! – toporgok előtte az ajtóban.
Felé tartom a tenyeremet. Várom, hogy belehelyezze a fehérneműt. Egy
hirtelen mozdulattal behúz az irodába és becsukja az ajtót.
A felülethez szorít kemény mellizmával. A kezeit a fejem mellett
pihenteti, tenyerében a bugyimmal.
– Visszaadom, ha kapom cserébe egy csókot – leheli rám mentolos
illatát.
A kezeimet a mellkasára helyezem. Érzem, milyen hevesen dobog a
szíve.
 Ha most beleegyeznék, akkor ő nyerne, azt pedig nem hagyhatom.
Közelít felém. Ujjamat az ajkára csúsztatom.
– Úgy gondolom, megleszek én anélkül is – mosolygok rá csábosan.
– Szóval, Miss Burton, szeretne játszadozni?
Belenyúl a zsebébe, és előhúzza az otthoni zsákmányát. Közénk emeli,
majd mélyen belelélegzi az illatomat. Figyeli a reakciómat, de állom vad,
éhes tekintetét, amivel felfal.
Már két hét is eltelt azóta, amióta felkínálta nekem az otthonát. Mióta
beköltöztem, a kis játékaitól eltekintve nem érintkeztünk szexuálisan.
– Úgy látom, egyedül is remekül szórakozol – dörgölöm az orra alá a
szavakat, egyenesen a tangám mellé, amit még mindig ott tart.
– Ahogy gondolod. – Elenged.
Ez túl könnyen ment!
Visszaülök az asztalom mögé és beletemetkezem a munkába.
Brock elindította a fúziót. Megállás nélkül cseng a telefon és vibrál a
levelesláda a monitoron.
Jelenleg ingatlanosokkal tárgyalunk. Keressük a legjobb
üzlethelyiségeket, ahova beköltözhetünk a kínálattal.
Órákkal később egy férfi vágtat át a folyosón, egyenesen a főnököm
irodája felé. Claire a nyomában van, de a férfi óriási léptekkel szeli át a
helyiséget. Felállok és bólintok Claire-nek, hogy innentől átveszem az
esetet.
– Uram, kérem, álljon meg! – parancsolok rá. – Bejelentés nélkül nem
mehet be!
De a szőke hajú férfi – mit sem törődve velem – belép.
– Brocki fiú! – köszön.
Határozottan mögé állok, bár Brock nem láthat, mert a férfi széles válla
eltakar.
– Sajnálom, Mr. Ross! Próbáltam megállítani – szólok a férfi mögül.
– Semmi baj, Miss Burton. – Brock hangja aggasztó.
A férfi idióta vigyorral felém fordul, majd végigmér. Rám mutat, majd
Brock felé fordul.
– Meredith Burton? – kérdezi.
– Noah! – Brock megköszörüli a torkát, miközben gyilkos pillantással
méregeti a férfit. Az öltöny takarása sem tudja elrejteni megfeszült izmait.
 Noah… most, hogy jobban megnézem, nem is olyan idegen. Ismerem őt
régebbről.
Brocknak meg sem kell szólalnia, értem, hogy mit üzennek nekem a
szemei.
Bólintok, majd becsukom az ajtót.
– Meredith Burton? – ismétli Noah a nevemet, majd ostoba nevetésben
tör ki. – A pulykatojás személyesen?
Pulykatojás!
– Hát persze. – Fájdalmasan felsóhajtok.
 Huszonkettedik fejezet
Brock
Noah lép ki elsőnek az irodából, de szorosan a nyomában vagyok,
nehogy megint sértő megjegyzést tegyen Meredithre.
– Sajnálom az előbbit – lépek az asztalához. Fel sem néz a
tevékenységéből. Az előtte heverő papírról egyenesen a számítógép
képernyőjére mered, miközben füstöl a klaviatúra az ujjai alatt.
– Semmi gond, már hozzászoktam – érkezik a lekezelő válasz.
– Meredith.
– Tényleg nincs semmi baj.
– Elmegyünk meginni egy italt. Későn érek haza, ne maradj sokáig.
– Lehet, hogy én is későn érek hozzád, elmegyünk a régi csapattal a
Zónába, Jean szervezte.
– Mi lesz, Brocki fiú, jössz már?
Noah toporog a lift mellett. Erősen jár a lába a vérében keringő szer
hatására.
– Jó szórakozást – préseli ki összeszorított fogakkal.
Beszállunk Noah-val a fülkébe. Zsebre vágom a kezeimet, de még
mindig Mereditht figyelem. Az ajtók bezáródnak, és ő eltűnik. Noah a
zsebébe ejti a kezét, majd egy pici zacskót húz elő belőle, amiben fehér por
lapul.
– Mit művelsz? – förmedek rá.
– Ugyan már – vigyorog. – Kicsit bulizunk.
Tudja jól, hogy utálom ezt és az ehhez hasonló összes szert, ami a
világban kering.
– Ha velem akarsz ma tartani, akkor azt most visszacsúsztatod a
zsebedbe, és elő sem veszed egész este – parancsolok rá ellentmondást nem
tűrő hangon.
– Mi van veled, haver? – tárja szét a karjait.
– Az, hogy nem kezdesz semmit az életeddel. Utazgatsz a szüleid
pénzén, és ilyen szarokat veszel belőle. Semmi felelősségérzet nincs benned
mások és saját magad iránt sem.
– Az élet túl rövid ahhoz, hogy munkával töltsem. Én élvezem. Lehet,
hogy neked is ezt kellene tenned. Nagyon savanyú lett az arcod, amióta
utoljára találkoztunk. Vagy az a bajod, hogy nem jut a farkadra mindennap
új nő, amióta dolgozol? Hallottam mi történt közted és Sara között. A
vállamon sírta ki magát, de amint elhívtam nyaralni, egyből jobb kedvre
derült. Már nem is volt neki olyan szörnyű, hogy engem szopott le, és nem
téged.
– Megérdemlitek egymást.
– És hova megyünk, főnök?
– A Zónába.
– Hova? – kikerekedik a szeme. – Ugyan már, Brocki fiú, ne már, nem
akarom nézni a büdös rockereket. Menjünk valami jó kis klubba, vagy
nézzünk egy kis sztriptízt. Hátha megtalálod az elveszett farkadat. –
Gúnyosan felröhög.
– Oda megyünk, és kész – erősítem meg magam.
– Ha te akarsz, akkor nyugodtan menj csak, de én nem fogok odamenni.
– Akkor egyedül megyek.
– Jól van. Majd hívj fel, ha a régi Brock visszatért.
Újra előveszi a zacskót, majd egy összetekert zöldhasút dug bele.
Felszívja a port. Ujjongva megrázza a fejét.
– Undorító vagy! – fröcsögöm az arcába, de fel sem fogja, hogy mi
történik körülötte. Az anyag azonnal dolgozni kezd. Elpusztítja az ép
idegsejteket is, ami megmaradt az agyában. Gondosan visszaejti a cuccot a
zakója belső zsebébe, majd beleszippant a levegőbe.
– Mit keres itt a pulykatojás? Nem úgy volt, hogy elköltözött? –
érdeklődik.
Az adrenalin végigszáguld az ereimben. Egész testemet düh veszi
uralma alá. Ökölbe szorítom a kezem, majd egy jókora csapást mérek Noah
arcára.
A liftfülke sarkába esik. Az ütés helyéhez érinti a kezét.
– Mi a franc van veled? – kérdezi tágra nyílt szemekkel. A vér lassan
csordogál ki az orrából.
Az arcába hajolok.
– Meredith! A neve Meredith! Képes vagy megjegyezni, vagy
lebetűzzem neked? – Megragadom a gallérját. – Ha még egyszer te vagy
bárki más így hívja őt, akkor megesküszöm arra, hogy pokollá fogom tenni
az életeteket. Megértetted? – vigyorgok, miközben lesimítom a gallérját.
Lágyan bólogat.
– Helyes. Szép életet, Noah!
 A lift acélajtajai kinyílnak. Magam mögött hagyom a férget, akivel
egyszer a drog fog végezni, amikor a jakuzzi vizében áztatja a golyóit, és a
farkát egy prosti fogja szopni.
***
Olyan helyre ülök, ahonnan rálátásom nyílik Meredith csapatára.
Kibaszott idióta vagyok. Ez a nő tényleg megragadta és magával vitte a
golyóimat.
Az aggaszt a legjobban, hogy Meredith édes, szűk puncija bugyi nélkül
mászkál a városban. A tartalék fehérneműje is a zsebemben lapul.
Az emberek lassan beszivárognak a helyre, megtöltik az üres
szórakozóhelyet.
Örülök, hogy betiltották a bagózást idebent… legalább a füst okozta
fuldoklással nem kell megküzdenem.
Jean libben be az ajtón. Ebből tudom, hogy Meredith sincs már messze.
Úgy össze vannak nőve, mint a sziámi ikrek. Kis idő múlva megpillantom
őt is.
Kecsesen végigsuhan a padok között. Kedvesen mosolyog mindenkire,
majd megöleli őket. Némelyik férfi olyan szorosan fonja köré a karját, hogy
legszívesebben letépném azt a testükről.
Meredith becsúszik a padra a többiek közé. A mellette ülő srác a fülébe
súg valamit, ami széles mosolyt varázsol az arcára, és csillogást csempész a
szemébe.
Mellettem sosem ilyen. Keserűség tölti meg a torkomat. Rossz
szájízemet kóstolgatva nyelek egy hatalmasat.
Én csak akkor kapok belőle egy szeletet, ha ő is akarja, ha a pajzsa
áthatolhatóvá válik, majd utána még nagyobb ellenállással eltaszít.
Ő már nem az a tornacipős, farmernadrágos lány, aki mindig egy
számmal nagyobb méretű pólókat hordott. Az öltözete elegáns, kifinomult,
nőies. A tornacipőt tűsarok váltotta fel. Az idétlen nadrágokat szoknyára
cserélte. A blúza pont akkora méretű, amilyet valójában viselnie kell.
Gyönyörű!
Otthon mindig könnyű kis szabadidőt vagy cicanadrágot húz magára, és
előkerülnek az ocsmány pólói is, amelyekre a kedvenc zenekarai
emblémája van rányomva. A haja fésületlenül, rakoncátlan tincsekben
szanaszét meredezik, vagy szoros copfba fogva a feje tetejére költözik. De
akkor is gyönyörű!
 Meredith sosem káromkodik hangosan. Amikor robbanásig feszülnek az
idegei, akkor fütyül. Káromkodás helyett fütyül. Bugyuta, egyben elbűvölő
tulajdonsága. Minél hangosabb és hosszabb a füttyentése, annál idegesebb.
Ha csak egy rövid füttyöt enged, akkor épphogy közelít a káosz felé az
elméje.
Végeláthatatlan percek teltek el azóta, amióta itt ülök és kortyolgatom a
filléres sört, ami egyébként förtelmes. Egyre szánalmasabbnak érzem
magam. Pocsék egy érzés.
Figyelem Mereditht, aki elég jól szórakozik. Többször is hangosan
felkacagott a nyugtalanító, keservesen kullogó percek alatt.
Letuszkolom a torkomon a maradék sört, majd egyenesen felé sétálok.
Megállok az asztaluk mellett.
Meredith szeme kikerekedik. Csodálkozik, hogy itt vagyok én is.
Egyedül.
– Sziasztok – köszöntöm őket.
Orruk alatt halk, motyogó felelettel üdvözölnek.
– Meredith, egy percre elrabolhatlak?
– Persze.
A kopasz srác, aki mellette ül, hezitál; nem szeretné kiengedni.
Önkétlenül összeszorul az öklöm. Az államon lévő ideg rángani kezd,
miközben próbálom elnyomni a gyilkos ösztönömet.
Elém áll.
Elég, ha a pillantásommal üzenek neki, hogy kopjon le… nem kívánok
balhéba keveredni egy ilyen csehóban vele.
Meredith megfogja a kezemet, majd maga után von a kijárat fele.
Érezheti rajtam, hogy nem túl rózsás a hangulatom, mert távolságtartóan
reagál a történtekre.
– Nem szeretnél visszakapni valamit? – kérdezem színtelen hangon,
miközben mindvégig unottan tartom a szemhéjam.
– Nem, köszönöm.
– Ahogy gondolod. Ne maradj sokáig.
– Miért jöttél ide, Brock?
Megállít, amikor fél lábbal már kiléptem a helyről. Egy lépést tesz
felém, és szemeiben reménnyel elegyedő öröm csillan meg. Újból az a lány
áll előttem, akiért egykoron megőrültem.
– A bugyidat akartam visszaadni, de ahogy látom, nincs rá szükséged.
 Hosszan, mélyen nézünk egymás szemébe. Kettős érzések kavarognak
benne, ahogy látom a bizonytalanságot a tekintetében.
A fejemben lejátszódik egy jelenet: Elé lépnék, erősen magamhoz
ragadnám a testét és megcsókolnám. A szájába suttognám, hogy kiálltam
mellette, megvédtem, és amíg mellettem van, nem kell már az emberek
gúnyos, undorító megjegyzéseivel egyedül megküzdenie, ahogy azt hosszú
időn át tette.
– Akkor – megköszörüli a torkát –, szia!
 Huszonharmadik fejezet
Meredith
Az előszobába lépve leveszem a cipőmet, majd halkan a feljáró irányába
osonok. Váratlanul felkapcsolódik a villany. Az erős fényzápor hunyorgásra
ösztönöz. Majd meglátom, hogy Brock a kanapén ül és egy üveg whiskyt
szopogat.
– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezi mogorva, mennydörgő hangon.
– Tudod, hogy Jeannel – válaszolom neki halkan.
Közelebb lépdelek hozzá, majd helyet foglalok vele szemben a fotelben.
– Bűzölögsz a szesztől. Szerintem mára eleget ittál már.
– Bementem ma a szobádba.
A szoba szót közönyösen ejti ki. Tisztában vagyok vele, hogy az nem az
enyém. Értetlenül meredek rá.
– Igen. Megnéztem a gardróbot. Csak azokat a ruháidat láttam, amiket a
munkába hordasz. Köztük pár darab itthoni rongyot. A többi még mindig a
dobozokban nyugszik.
– Mind a ketten nagyon jól tudjuk, hogy ez az állapot átmeneti. Nem
fogok örökre itt maradni. – Felállok. – Majd holnap megbeszéljük.
Az emeletre indulok.
– Én mindenemet – széttárja a karját –, mindenemet odaadom neked,
Meredith! De te… te csak ennyit adsz magadból – mutatja felém a kisujját.
– Majd ha úgy gondolod, még azt is elveszed tőlem. Már nem vagyunk
gyerekek.
– Igen, jól látod, már nem vagyunk azok. Úgyhogy a mesékben sem
hiszünk már. – Kiengedem a fogságban tartott levegőt. – Részeg vagy.
Holnap beszélünk.
Kettesével szedem a lépcsőfokokat.
Hallom, hogy Brock kétszer a nevemet ordítja: – Meredith! Meredith!
Bezárom magam mögött az ajtót, majd zuhanyozni indulok.
Kezemben tartom a paplant, amikor üveg harsány csörömpölésre leszek
figyelmes. És éneklésre.
Az ajtóhoz sétálok, majd rátapasztom a fülemet a felületére. Brock
üvölteti a Hooligans zenekartól a Királylányt.
A végéig meghallgatom a zeneszámot. Az idejét sem tudom már annak,
hogy mikor hallottam utoljára. Mosolyt fest az arcomra, és kellemes
melegséget csempész a szívembe vele.
Amikor vége lesz a dalnak, kinyitom az ajtót, majd Brock mellé ülök a
padlóra.
Üveges tekintettel figyeli a palackban keringő, borostyánszínű
folyadékot.
Megtelítem a tüdőmet levegővel és beszélni kezdek. Elmesélem neki,
milyen volt Matthew mellett az életem. Nem szeretném, ha szánalmat vagy
sajnálatot érezne emiatt, csak azt akarom, hogy megértsen.
Nem akarom, hogy egy könnyűvérű nőcskének könyveljen el, aki
hálátlan is egyben… Dug a főnökével, miközben ingyen lakik nála, mégis
más férfiakkal tölti a péntek estéjét.
A mondandóm végénél Brock megfogja az üveg nyakát, majd a szájához
emeli.
– Mára szerintem ennyi elég lesz. – Kiveszem a kezéből a palackot.
Felsegítem a földről, majd dülöngélve a szobájába sétálunk.
Az ágy mellett meginog a lábam, a matracra zuhanunk. Én kerülök
alulra. Brock súlya rám nehezedik. A létező összes levegőt kipréseli a
tüdőmből, miközben még mélyebbre süllyeszt a matracba.
– Brock – szólok hozzá fojtott hangon –, hány kiló vagy?
– Száz – érkezik dörmögve a válasz.
– Te jó ég!
Száz kilogramm izom nyom össze.
Két kezemet a mellkasára helyezem és megpróbálom lelökni magamról,
sikertelenül.
– Brock, kérlek, kilapítasz.
Dünnyögés és morgás hagyja el torkát. Nehézkesen teszi meg a
mozdulatokat, de legurul rólam.
Hatalmas levegőt szívok a tüdőmbe.
Felrakom a lábait is az ágyra, majd betakarom. Végigsimítok
gondterhelt arcán, majd puszit nyomok a homlokára.
– Szép álmokat!
Lekapcsolom az éjjeliszekrényre elhelyezett lámpát és visszavonulok a
szobámba.
Az éj leple alatt nem jön álom a szememre. Az elmém szüntelenül
dolgozik, miközben a szívem hevesen veri a bordáimat.
 Nem szabadna, de mégis olyan természetesnek találom ezt a kialakult
helyzetet.
A közelséget, a vonzalmat, a féltést, a gondoskodást…
Őt és mindazt, amit cselekszünk.
Már nem vagyunk gyerekek, igaza van…
Felnőtt emberek vagyunk, akik elvek szerint élnek és cselekszenek.
Döntéseket hozunk, aminek viseljük a következményeit.
Már nem az a szegény lány vagyok, aki egykoron voltam. Na jó, ez nem
teljesen így van, mert jelenleg még szegényebb vagyok, mint akkor… de
most van egy jól fizető állásom. Megfelelőképpen öltözködöm, nincs a
ruházatomon semmi szégyellnivaló. Az, hogy Isten vörösnek teremtett,
szeplőkkel… Lehet valaki gúnyolódásának céltáblája, de lehet, hogy
másvalaki a természetes szépséget látja benne.
Mindig is büszke voltam arra, ahogy kinézek. Apától örököltem, aki
sajnos ötéves koromban elhunyt. Szerettem aput.
Addig szerettem gyerek lenni, amíg ő élt; miután meghalt, minden egyes
áldott nap csakis azt kívántam a csillagoktól, hogy minél előbb felnőjek, és
levegyem anyu válláról a mérhetetlen terhet, amivel küzdött az évek alatt.
Minden félresiklott akkor, amikor sorban jöttek a nevelőapák, akik –
szó, mi szó – rohadékok voltak…
Apu arra tanított, hogy észre kell venni még a legrosszabb napban is a
jót. Nem élhetünk haraggal a szívünkben, dühösen sosem hajthatjuk álomra
a fejünket. Nem bánthatunk senkit sem szavakkal, sem tettekkel, mert
fogalmunk sincs, hogy egyetlenegy szó milyen súlyos károkat tud okozni
egy másik érző, emberi lényben.
Nem káromkodhatsz hangosan, mert egy hölgynek nem illik csúnyán
beszélni.
Ha rosszkedvű vagy, akkor is mosolyogj. Jobb lesz tőle a kedved, és
mások arcára is mosolyt csalsz vele.
Nap nap után fakulnak az emlékek. Mára már csak képfoszlányok
maradtak apuból, és egy halom fénykép, ami életre kelti a hamvait.
Vajon most mit tanácsolna nekem? Van egy olyan megérzésem, hogy
megdorgálna, amiért megszegtem az ígéretemet…
De a szívem virágba borult, burjánzik. Csak a legmérgezőbb vegyszer
tudná kipusztítani a virágoskertemet, és a legdermesztőbb hideg tudná
fagyossá tenni azt a melegséget, amit attól a perctől érzek, amióta Brock
újra belépett az életembe.
Feltárom a gardróbszekrényt, majd vizsgálgatni kezdem a textileket.
Ezek csak ruhák.
Ha elköltözöm, akkor csak pár percembe telik, hogy visszahajigáljam
őket a dobozokba. Igaza van Brocknak! Tartozom neki ennyivel.
Ha már felajánlotta nekem az otthonát, akkor illő lenne elfogadnom.
Elhatározom, hogy reggel kipakolom az összes anyagot, amit a barna
papírok rejtenek.
***
Szeretek madárcsicsergésre kelni, és hosszú percekig gondtalanul
hallgatni a dallamukat. Kinyitom az ablakot, majd kávéval a kezemben a
párkányra kuporodom, elmerülve az édes élményben.
Széles mosolyra görbül a szám. Szenvedély örvénylik bennem.
Megállíthatatlan izgatottság. Mindent felemésztő boldogság. Leugrok a
párkányzatról, majd a szekrény elé szökkenek.
A rock éltető zeném, de szeretek táncolni is. Kicsit rázni magam.
Régebben, amikor rosszkedvű voltam, akkor táncoltam. Az elmének és a
testnek is örömömet tud okozni egy kis mozgás. Felpezsdíti a vért. Ezért
Shakira – Whenever, Whenever számát kapcsolom be. Bedugom a fülest, és
mozgatni kezdem a csípőmet.
Ilyet sem csináltam már hat éve…
Matthew ki nem állhatta, ha zenét hallgatok, pedig a zene életünk része.
A táncról meg ne is beszéljünk… Egyszer megpróbáltam elengedni magam
a céges rendezvényen, és csúnyán ért véget az az este.
– Már megint kurválkodsz. Férjezett nő vagy, a feleségem! Erre itt
kelleted magad. Mindenki rajtad legelteti a szemét. Erre fogják kiverni a
faszukat otthon!
Kiirtotta a virágoskertemet!
A zene ritmusára mozgatom a testemet, miközben ide-oda dobálom a
hajamat.
Batman-mintás, fekete franciabugyit viselek egy fekete, spagettipántos
toppal.
Hevesen dobog a szívem. Rég éreztem már ilyet. Nemhogy a felszínen
vagyok, már lovaglom a hullámokat, amik eddig maguk alá gyűrtek. Úgy
érzem: én győztem.
 Körbe-körbe forgok, amikor meglátok egy alakot, aki az ajtófélfának
támaszkodik. Brock.
Megállok, kikapom a fülest. Zihálok.
– Miattam abba ne hagyd – mosolyog.
Biztos letusolt. Szürke melegítőnadrágot visel egy fehér pólóval. Friss,
fűszeres, férfias illatfelhő tör be az orromba. Brock illata.
Bólogatok, majd visszahelyezem a fülest. Most Shakira Waka Waka
című számát kapcsolom be. Felcsendül a zeneszám, testemet bizsergés járja
át. A ritmus újból táncolni hív.
A készüléket a bugyi pántjába helyezem. Érzékien mozgatni kezdem a
csípőmet. Hátat fordítok neki, majd lehunyom a szemem. Hagyom, hogy
magával ragadjanak az intenzív érzések.
Meleg kezek érnek hozzám. Édes borzongás járja át a gerincem vonalát.
Perzseli a bőrömet érzéki érintése.
Mélyen magamba szívom az illatát. Lehelete hűsíti nyirkos nyakamat.
Tenyere lecsúszik az oldalamon, majd megragadja a csípőmet. Követi a
mozdulataimat. Megpördít, hogy szembe kerüljek vele. Barna, meleg
szempár égető, éhes figyelmét tudhatom magaménak. Elveszek vágya
sötétségében.
Karjai testem köré fonódnak. Indákként hálóznak be. Ragacsos bőröm
az övéhez simul.
Végigsimítok széles vállain, majd ujjaim a nyakához közelednek,
miközben a testem még mindig a zene ritmusára mozog.
Ajkai súrolják kipirult arcomat. Felé fordítom a fejemet, hogy
összesimuljanak az ajkaink.
Megbabonáz Brock telt, puha szája.
Tiltott vonzalom. Keserédes sóvárgás.
Az ajkára tapasztom az enyémet. Még szorosabban ragadja magához
vibráló testemet.
A csókja finom, bársonyos. Most én ízlelem őt. Minden cseppjét.
Magamba fogadom teste minden apró rezdülését.
– El sem hiszed, hogy milyen régóta vágyom erre, Meredith – suttogja.
– Mire?
– Arra, hogy a pajzsod, amit magad köré húztál, befogadjon.
Tenyere lecsúszik a hátamon és félig csupasz fenekembe markol.
 Bárcsak elmondhatnám neki, hogy sosem akartam őt kirekeszteni!
Bárcsak elmondhatnám, hogy jobban vágyom rá, mint ő rám! Bárcsak
elmondhatnám neki, hogy még a levegőnél is nagyobb szükségem van rá!
De a szavak elszállnak a szélben…
Még nagyobb szenvedéllyel csókolom. Csakis ez számít: a tettek, az
érintések. A testünk őrjöngő vibrálása egymás iránt.
Bárcsak azt is elmondhatnám neki, hogy ezek az érintések, ezek a
percek, ezek a csókok lassan ismét megfakuló emlékké válnak.
Túl messzire merészkedtem, azért, mert a lelkem és a testem is
biztonságban, szeretetben érzi magát Brock mellett.
Váratlanul félbeszakítja a csókot. Elfordul tőlem. Szilárd háta mögé
kerülök. A szívem a torkomban dobog.
– Anya – szólal meg Brock.
Mrs. Ross áll az ajtóban.
– Talán jobb lesz, ha lent beszélgetünk.
Brock a konyhába tereli az anyukáját.
Hosszú, hosszú, hosszú fütty.
 Huszonnegyedik fejezet
Brock
Anya az orra alatt dörmög és szitkozódik. Biztos azt hiszi, megint
összeszedtem valami olcsó nőcskét, akivel kefélgetek. Nem helyénvaló
szavakkal illetti Mereditht.
Levegőért kapkod és fennakadnak a szemei, amikor közlöm vele a tényt,
hogy Meredith itt lakik velem, majd töltök neki egy kis vizet.
Mindig használok óvszert és sűrűn felkeresem az orvost is, hogy anya
orra alá toljam a papírt.
Meredith rohan lefelé a lépcsőn. Szörnyen zavarban van.
A kezét nyújtja anyám felé, aki levegőnek nézi. Unottan tartja a
szemhéját, miközben végigméri, majd fintorogva felhúzza az orrát.
Nem ugyanazt látjuk.
Meredith kipirult a tánctól, vörös haja hozzátapad nyirkos nyakához.
Próbálja egyenletesen venni a levegőt, de mellkasa vadul hullámzik az
adrenalinmennyiségtől, ami a vérében kering. Vibrál szemeiben a szégyen,
pedig ebben a házban semmiért nem kell szégyenkeznie.
– Minek köszönhetem ezekben a korai órákban az ittlétedet? –
kérdezem.
Kimenekítem Mereditht a kellemetlen szituációból. Anyám még mindig
nem hajlandó vele kezet fogni.
Meredith leereszti a karját, majd a hűtőhöz sétál, hogy töltsön magának
egy friss narancslevet. Apró kortyokat iszik a hűs folyadékból.
– Vacsorát tartok ma este, apád születésnapja tiszteletére.
– Remek. Meredith, ma este nem kell főznöd.
Meredith félrenyeli az italt. Köhécsel.
Anyám szeme kikerekedik. Nem sok kell ahhoz, hogy kiessen.
– Elnézést – szólal meg Meredith.
– Ezt nem tartom jó ötletnek – mondják mind a ketten egyszerre.
Összenéznek.
Úgy látszik, valamiben egyetértenek. Anya megköszörüli a torkát.
– Brock, édesem. Nem férünk már el többen.
Felhorkantok.
– A nagy Ross-birodalomban nincs elégendő hely még egy személy
számára? Talán szólhatnál apámnak, hogy építtessen nagyobb rezidenciát.
 Meredith is megköszörüli a torkát. Rosszalló pillantást vet felém.
– Jól van, akkor én sem megyek.
Meredith elsápad.
– Ugyan, drágám, ne gyerekeskedj.
– Igaza van anyukádnak. Nem felnőtt férfihoz méltó ez a viselkedés –
incseleg a pohár pereme mögül.
Összeszűkült szemekkel, ráncolt homlokkal nézek Meredithre, akinek
csintalan mosoly bújik meg az arcán.
Oh! Mit fogok én veled ez miatt tenni…
– Jól van – fordulok anyám felé. – Este találkozunk.
– Nem, Brock Ross! Azért jöttem ilyen korán el hozzád, hogy
megkérjelek: tarts ma velem. Segíts nekem. Amióta elköltöztél tőlünk, alig
látunk téged. Szeretném veled tölteni ezt a napot.
Hosszú csend ereszkedik közénk.
Anya tökéletes kontyba fogott barna haját igazgatja a tenyerével. Fehér
nadrágkosztümjén egy apró gyűrődés sem látható.
Mandulavágású szemében szomorúság bújik meg. Zavarában az ujjain
ékeskedő gyémánt és arany gyűrűkkel babrál.
Talán Isten büntetése, hogy Sebastiannak és Gabrielnek egyazon napra
esik a születése.
Meredithre pillantok, aki kis bólintással támogat.
– Veled tartok.
– Kint az autóban megvárlak.
***
– Mi a baj, anya? Olyan furcsán viselkedsz, mintha valami bántana. –
Megfogom reszkető kezeit.
– Tudod, nem szívesen beszélek erről, mert nem egy gyerekre tartozik,
de az utóbbi időben apád elhidegült tőlem. Állandóan ideges, mintha
belülről pusztítaná önmagát. Ahhoz a lányhoz lehet köze, akit ma
bemutattál.
Felsóhajtok.
– Sosem tetszett nektek, ha olyan emberek vettek körül, akik nem értek
fel a ti mércétekhez, de már felnőttem, ezért jogomban áll eldönteni, hogy
kivel barátkozom, kivel osztom meg az életemet. Nem etettek, nem
ruháztok, és már nem tartozom nektek magyarázattal! Sajnálom, de felőlem
fel is falhatja a bosszúság apámat, mert az a nincstelen lány, aki nem a ti
köreitekben született, tetszik nekem.
– Jobban tennéd, ha elküldenéd! Nincs szükségünk egy olyan emberre
az életünkben, aki miatt viszály törhetne ki. És talán a lánynak is jót tennél
vele.
 Huszonötödik fejezet
Meredith
– Mi ez az isteni illat? – hallom a bejárat felől Brock mély hangját.
– Csirkemell párolt zöldségágyon.
Mögém sétál, kiveszi a kést a kezemből, ráhelyezi a pultra és végigsimít
csupasz karomon. A hajamat oldalra ejti, hogy zavartalan utat biztosítson
magának a nyakamhoz. Pucér bőrömre csókol.
Egy millimétert sem tudok arrébb mozdulni, olyan szorosan simul
hozzám a teste.
– Folytathatnánk, amit reggel elkezdtünk – súgja a fülembe, majd
végighúzza rajta a nyelvét.
Az idegvégződéseim azonnal reagálnak rá. Össze kell zárnom a
combjaimat, hogy tompítsam sajgó testrészem lüktetését.
– Milyen volt a vacsora? – terelem másik útra a figyelmét.
– Szokásos. Pénz, üzlet, szivar és konyak. És anyám kérdései: Eszel te
rendesen, fiam?
A hanglejtéséből tudom, hogy mosolyogva mondja ki édesanyja szavait.
– Nem neheztelt miattam? – Égek a kíváncsiságtól.
– Nem. Anyám azért nem akart veled kezet fogni, mert azt hitte, hogy
csak egy nőcske vagy a sok közül a múltamból, de felvilágosítottam, hogy
velem élsz, és nem csak egy vagy a sok közül.
A gyomrom görcsbe rándul. Gondolom, Mr. Ross egész végig fortyogott
a méregtől, miközben pokolra kívánt engem.
– Kipakoltam az összes ruhámat.
– Köszönöm – suttog a hajamba.
Megfordulok. Brock egy pillanat alatt alám csúsztatja a kezeit és felültet
a gránitlapra, majd megcsókol.
Hozzásimulok a testéhez, és lassan elkezdem felfelé húzni az ingét. A
földre ejtem a vékony anyagot. Elhúzódva megcsodálom felsőtestét, majd
megpuszilom a mellkasát. Puha bőre, ellenállhatatlan illata mágnesként
vonz magához. Még egy csók a bársonyos bőrre, és még egy. Kalandoznak
rajta ajkaim. Szívverése egyre erősebb, mellkasa gyorsabban emelkedik és
süllyed.
Erősen belemarkol a csípőmbe, majd mindkét tenyerét hosszan
végigcsúsztatja az oldalamon. Áthúzza fejem felett a pólómat. Egy szál
bugyiban ülök a pulton, amikor megszólal a csengő.
Eltaszítom magamtól Brockot.
– Ne foglalkozz vele, majd elmegy.
Megcsókol.
De a csengő még egyszer megszólal.
– Lehet, hogy fontos.
– Annyira nem lehet fontos, mint a te puncid édes, nedves melege.
Két ujja belém siklik.
– Brock – nyöszörgöm.
A forróság elönti a testemet, mikor az ajkai közé szívja a mellbimbómat,
miközben kényeztet az ujja.
– És ha valaki haldoklik? – lihegem.
– Rossz időpontot választott hozzá. Hetek óta várok erre, Meredith.
Úgyhogy bárki is az, bármit is szeretne, várnia kell.
Brock letolja a nadrágját és a farkára görgeti az óvszert. Elszánt a
tekintete. A pult szélére húzza a fenekemet, majd félrerántja az elázott
textilt. Óvatosan hatol belém. Felnyögök. Nehéz hozzászokni a méretéhez.
Lassan ringatózik a csípője. Amikor már érzi, hogy teljesen magamba
fogadtam, gyorsít a mozgásán.
Éhes szenvedéllyel, tűzben izzó odaadással mozog bennem.
Megtámasztom testemet a kezeimmel és feljebb emelem a csípőmet.
Behunyom a szemem, majd hátravetem a fejem. Élvezem Brock minden
egyes érintését.
A nyakamtól haladva lefelé vezeti az ujjait. A mellemnél megáll. Ujjai
közé csípve dörzsölgeti, húzogatja a bimbómat.
Elfojtott nyögdécselések csúsznak ki összeszorított fogaim közül.
Ujjbegyével megérinti duzzadt csiklómat. Minden észszerűséget
elhomályosít a szenvedély.
Gyorsabban mozog a csípője, és még fürgébben dolgoznak rajtam az
ujjai.
Kéjes sikítás hagyja el a torkomat, amikor az orgazmus atomjaira
robbantja a testemet.
Brock saját nedvemmel festi meg kiszáradt ajkaimat.
Mélyen egymásba kapcsolódik a tekintetünk, amikor az ujját ajkaim
közé dugja. Befogadom és megízlelem magam. Felmordul, és egy utolsó,
erőteljes lökéssel ő is elélvez.
 Kihúzódik belőlem, majd a szemetesbe dobja az óvszert. Két keze közé
simítja kipirult arcomat és megcsókol.
A tökéletesnek hitt pillanatot kopogtatás töri meg.
– Jesszusom! Ezt valaki végighallgatta?
– Látod, mondtam, hogy megvárja – vigyorog rám kajánul.
Gyorsan leugrok a pultról és magamra húzom a pólómat, amíg ő
félmeztelenül indul el ajtót nyitni.
Elakad a lélegzetem, amikor egy gyönyörű, barna hajú nő sírva omlik a
karjaiba. Némán állok a konyhasziget mögött.
Brock gyengéden eltaszítja magától a nőt, majd felém mutat. A nő
szemeiben gyűlölet vibrál. Magabiztosan kihúzza magát, majd bizalmasan
megfogja Brock vállát és a fülébe suttog.
Összeszorul a szívem. Fojtogató gombóc ver tanyát a torkomban.
Brock a hátára helyezi a tenyerét és bevezeti a dolgozószobája, majd
becsukja az ajtót. Hosszú percek telnek el, mire képes vagyok
megemészteni a látottakat. Kezembe ragadom a kést és folytatom a
zöldségek aprítását. Összerezzenek, amikor kicsapódik az ajtó. Hangosan
érintkezik a fallal.
Összetalálkozik a pillantásunk.
Brock az egyik kezét a nadrágja zsebében nyugtatja, a másikat a teste a
mellett ökölbe szorítva tartja. Arca eltorzul a dühtől, lehetetlen vonásaiban
választ találni, hiába keresem őket. Kifejezéstelennek lettek.
– Sara terhes.
– Aha.
Csak ennyit tudok mondani.
Miközben figyelem őt, megcsúszik a zöldségen a penge. Éles felülete
mély sebet ejt az ujjamon.
– Meredith – szörnyülködik Brock.
Lenézek az ujjamra, amiből folydogál a vér.
Sietősen mellém lép, majd a legfelső szekrényéből elővesz egy
elsősegélydobozt és precízen betekeri a sebemet.
– Bocsánat.
– Nincs miért bocsánatot kérned – puszil a kézfejemre. – Szeretném, ha
te is jelen lennél.
– Tessék? Nincs ott semmi keresnivalóm!
– Szerintem nagyon is van.
 Megfogja a kezemet és maga után húz a dolgozószobába, ahol Sara
görnyedten kuporog a széken, ami Brock székével szemben helyezkedik el.
Egy papírzsebkendőt szorongat a kezében, amit elvétve a szeme sarkához
emel.
A sarokban foglalok helyet.
– Szóval azt állítod, hogy talán az én gyerekem…
– Igen – hüppög lesütött szemmel Sara.
– Mennyire vagy biztos benne?
– Én… én nem tudom… – hebegi a lány.
Brock rám tekint, majd összefonja az asztal felett az ujjait.
Ráhajol a bútorra, és olyan erélyes hangnemben beszél a lányhoz, ami
még engem is megijeszt.
– Idejössz a házamba és azzal állsz elő, hogy még fogalmad sincs, ki a
gyereked apja, de felvettél a listádra?
Sara bólogat.
– Hány emberhez fogsz még elmenni? Hány embernek fogod
tönkretenni az életét ezzel az alaptalan állításoddal?
Figyelem Brock kemény vonásait, rideg távolságtartását és felsőbbrendű
testtartását. Dühös arcvonásaiban, haragos tekintetében, egész testét
keresztre feszítő, méreggel átitatott vérében mintha Sebastiant látnám.
Ez a nő itt terhes, és lehetséges, hogy ő a gyerek apja.
Mégis, miért bánik így vele?
Megalázó!
Igaza van abban, amit mondd neki, de ha nőtársamként tekintek Sarára,
szörnyen megalázó.
– Mikor lehet DNS-vizsgálatot végezni?
– Amikor megszületik.
Brock rácsap az asztalra.
– Az még hat hónap! Nem akarom elhinni, hogy előbb nem lehet ennek
utánajárni!
– De lehet – feleli a lány. – De nem akarom elvégeztetni, amíg –
megsimogatja a hasát – méhen belül van a baba.
Könnyei végigfolynak az arcán.
– Az elsők között leszek, akik mintát adnak, mert biztos vagyok benne,
hogy nem az enyém. Mindig védekeztünk. Én mindig védekeztem.
– Nem jelent százszázalékos biztonságot – bukik ki belőle.
 – Az csak akkor lehet, ha te hazudtál nekem és nem szedted a
gyógyszereket. Hazudtál nekem? – vonja kérdőre Brock.
– Nem – kapja fel a tekintetét.
– Akkor jó.
– Hányan jöhetnek még szóba?
A lány ismét a földre szegezi a tekintetét.
Brock idegesen beletúr a hajába.
– Ki tud még rajtam kívül erről?
– Senki.
– Hozzám jöttél elsőnek?
– Igen.
– Miért? Mert azt hitted, beveszem az ócska kis mesédet elsőre? Vagy
pénzt szeretnél?
A lány szégyenében a kezébe temeti az arcát. Brock előveszi a
csekkfüzetét, és kiállít egyet a lány nevére.
– Addig nem akarok rólad semmit sem hallani, amíg meg nem születik a
gyerek.
Az asztal szélére dobja a papírt.
A torkomban hatalmas gombóc növekszik. Hevesen ver a szívem.
Közöny.
Az édes, kedves, vicces Brock ilyen is tud lenni.
Mi lesz, ha egyszer én sem kellek már neki? Velem is ilyen ocsmány
módon fog elbánni? Kihajít az utcára holmi zsebpénzzel?
A gyomromban nyugtalanító érzés kering, hányinger fojtogat. Muszáj
eltűnnöm innen.
– Elnézést! – Felpattanok és kiviharzok a szobából.
Leülök a bejárati ajtóval szemben az első lépcsőfokra.
Brock kikíséri Sarát. A nő hálásan megöleli őt, majd két puszival
elköszön.
Brock felém fordul.
– Az a nő terhes! – jegyzem meg. – És te úgy bántál vele, mint valami
utolsó gazemberrel! Mi van akkor, ha a te gyerekedet hordja a szíve alatt?
Azon elgondolkodtál?
– Nem, Meredith. Egy percig sem. Egy NŐ tudja, ki a gyereke apja!
Tudnia kell! Ha másnak nem is, de neki igen!
– Lehetnek bizonyos kivételek… és ahogyan beszéltél vele…
 – Ezért jöttél ki?
– Felfordult tőle a gyomrom!
– Nem ismered őt! Ha tudnád, hogy mire képes a pénzért… Még azt is
kinézem belőle, hogy nem is terhes, és már odabent is mondtam: biztos
vagyok benne, hogy nem tőlem van!
– És ha igen? Akkor felelősséget vállasz érte?
– Nem fogok olyan nővel élni, akit nem szeretek, de természetesen az
apja leszek a gyereknek.
– Megaláztad! – bukik ki belőlem.
– Meredith! – Egy lépést tesz felém.
Felállok.
– Ha egyszer ennek vége – mutatok kettőnkre –, akkor velem is így
fogsz bánni?
– Sosem tudnálak bántani téged, de tudod, mi a legszomorúbb ebben az
egészben?
– Nem.
– Az, hogy téged jobban zavar az, hogy hogyan beszéltem azzal a nővel,
akinek fogalma sincs, hogy ki lehet a születendő gyermekének az apja, mint
az a tény, hogy esetleg egy másik nőtől fog születni egy gyermekem, ami
éket verhet a kapcsolatunkba. Akárhányszor megteszünk egy lépést egymás
felé, utána azonnal kettőt hátra is ugrunk, és kezdődik minden elölről.
A konyhára pillantok. Elmerengek. Egy órája nem volt köztünk egy
lépés sem… most mintha egy tenger választana el tőle. Evező nélkül
hánykolódunk a csónakban, és a hullámok egyre messzebb taszítanak
minket.
Nyugodt hangja ránt vissza a valóságba.
– Apám megkért, hogy tartsak vele egy üzleti megbeszélésre jövő héten.
Pár napig távol leszek.
Brock még este összepakolt egy bőröndbe, majd köszönés nélkül
elhagyta a házat.
Hétfőn az iroda sivár és üres volt nélküle. Hiányzott a jelenléte.
Amikor órákra elnyelték őt az iroda falai, akkor is nyugtatott a tudat,
hogy az ajtó túloldalán van. Sokszor, még ha csak egy percre is szaladt ki
valamiért hozzám, rám mosolygott a fülén tartott telefonja mögül.
Hiányoznak a viccei, a piszkálódásai, a hóbortjai. Egyszóval minden
hiányzik, ami Brock Ross.
 És ezt a kínt nem csak az irodában éreztem.
Az otthonát képező falak, égig emelkedő oszlopok kongtak, légüres térré
formálódtak.
 Huszonhatodik fejezet
Meredith
Úgy izgulok, mint egy ostoba gimnazista, aki arra vár, hogy találkozzon
a suli legnépszerűbb fiújával.
A szívem megállás nélkül zakatol, piszkosul izzad a tenyerem.
Állandóan az órámra pislogok… Brock gépe már biztos leszállt, és ő ide
tart.
Amellett, hogy próbálok mindent kézben tartani, a korai dolgozókat is
meg kell nyugtatnom.
– Meredith. Mi ez az egész? Jóllakatják a népet, mielőtt kirúgjak? –
kérdezi Wilson. – Öreg vagyok én már ehhez a cirkuszhoz! Tudom, mi
bújik meg mögötte.
– Nyugodjon meg, Wilson. Biztosíthatom róla, hogy semmi ilyesmi nem
fog történni. Érezze jól magát, és kérem, ne aggódjon.
Amikor meglátom az ajtóban mosolyogva ácsorogni Brockot, a karjai
közé vetném magam. Nyakába fúrnám az arcomat, hogy mélyen magamba
szívjam az illatát.
Amíg nem volt itthon, én egy kicsit csintalankodtam: esténként elloptam
a kispárnáját.
Annyi külön töltött év után most öt nap is soknak tűnt nélküle.
Őrült rohangálás helyett kihúzom magam, fegyelmezetten odasétálok
hozzá, hogy köszöntsem.
– Mr. Ross.
– Kitűnő munkát végzett, Miss Burton – dicsér.
– Köszönöm.
– Hiányoztál – suttogja.
– Te is hiányoztál. – Végigsimítok az arcán.
– Velem tartasz? – kérdezi.
– Nem. A bejáratnál fogadom az embereket. Így is kisebb pánik kezd
kialakulni, de kézben tartom a dolgokat.
– Rendben – mosolyog, majd gyengéd csókot lehel az ajkamra.
Az étkezőben egy gombostűt sem tudnánk elejteni, olyan sokan
gyűltünk össze. Sokan ismerik már Brockot, de eddig a percig mindenki azt
hitte, hogy ő egy kisebb termelésvezető főnök. Amint bejelentette, hogy ő
az új vezérigazgató, és elsorolta a tervezett változtatásokat, a tömeg
őrjöngve tapsolta meg. Széles mosolyt csal az arcára az emberek szeretete.
– Szerintem mindnyájan ismerjük a mi Miss Burton kolleginánkat.
Szeretnék neki is egy tapsot kérni, mert nélküle ez nem sikerült volna.
Földbe gyökeredzik a lábam.
– Meredith, kérlek, gyere ide mellém.
Brock maga mellé hív az emelvényre. Reszkető lábakkal teszem meg a
lépéseket. Brock apja az első sorban áll, és gyilkos pillantással követi a
mozdulataimat.
Vadászik rám.
Csak arra vár, hogy bemérje a célpontot, és meghúzhassa a ravaszt.
Durr!
Lelőne, majd elégedetten megsimogatná a bajuszát.
Miután kiszabadítom a testem Brock öleléséből, a dolgozók
figyelméből, elbújok a sarokban.
De nem sikerül minden tekintet elől elrejtőznöm.
A célpont bemérve. Sebastian felém sétál.
– Nem szeretnék jelenetet rendezni, Meredith. Jöjjön Brock irodájába öt
perc múlva. És ajánlom, hogy ott legyen!
Durr! Durr! Durr!
***
Egy másodperccel sem akarom megváratni Sebastiant, ezért amikor
feltűnés nélkül átsétál a helyiségen és eltűnik a lift ajtajai mögött, én is
elindulok a lépcsőkhöz.
Halvány fény szűrődik ki a folyósóra Brock irodájából. Nagy levegőt
veszek, mielőtt belépek. Próbálom összeszedni minden erőmet, mert
szükségem lesz rá Sebastiannal szemben.
Egy apa, aki a saját vérét, a saját fiát képes utcára tenni, meg nem
születettnek tekinteni, engem, egy jelentéktelen kis senkit egészen a világ
túlsó felére üldözne, mint ahogy azt már egyszer megtette.
– Tudtam, hogy helyesen fog dönteni, Meredith – kezd bele a beszédébe,
amint belépek.
– Mit szeretne tőlem, uram?
– Csukja be az ajtót!
Remegő kezekkel elzárom a menekülési útvonalat.
 – Évekkel ezelőtt kötöttünk egy megállapodást, amit maga felrúgott
párszor az elmúlt hónapokban.
A hangja túl nyugodt, túl elégedett. Tudja, hogy a markában vagyok, és
azt is tudja, hogy egy szorításával össze is morzsolhatna.
– Uram, én…
– Nem akarom hallani a magyarázkodását, Meredith.
Háta mögött összekulcsolja karjait.
– Maga mindig is csak egy pondró marad, egy jelentéktelen kis senki.
Attól, hogy az anyja most talpra állt, ne higgye azt, hogy ez bárhova is
feljebb teszi magát. Ha egyszer sikerült a fiamtól távol tartanom, akkor
most is sikerülni fog. Látja, milyen sokra vitte? Erre neveltem. Ezért
taníttattam, és nem fogom hagyni, hogy egy magafajta mindent elrontson.
Nem való hozzá, ezt tudja nagyon jól. Mennyit szeretne?
– Uram, nem kell a pénze. Nem azért vagyok itt.
– Én nem úgy látom – dobja elém a dossziét, amiben a szerződés lapul. –
Miért nem írta még alá? Ha csak nem azért, mert perelni készül!
– Eszem ágában sincs! Nem kell a pénze. Tudja, hogy Brock mindig is
többet jelentett számomra.
– Akkor mi tartja vissza? – nyújtja át a tollat.
Aláírom a papírt, és az asztalra dobom a tollat.
– Ezt jobb lesz, ha magamnál tartom.
– Tegye, ahogy jónak látja. De ha elfogad tőlem egy tanácsot, akkor
békén hagyja a fiát. Brock kapott egy új játékszert: engem. Magától rá fog
jönni, hogy nem tartozom hozzá. Ismeri: mindig is elérte a céljait, az álmait.
Addig sosem nyugszik, amíg meg nem kapja, ezért kérem, hogy hagyja.
Amikor rájön, hogy egyáltalán nem illünk össze, el fog engedni. Most
eljátszadozik a játékbabácskájával, örül, hogy végre megkapta azt, ami után
sóvárgott. Megengedem neki, hogy játszadozzon velem, majd, amikor
megunja a játékot, gond nélkül távozok.
– Nem is olyan buta nő maga, Meredith. Sokra vihette volna az életben,
de a sors nem mindenkihez kegyes.
– Nem, uram, hozzám nem volt az.
Ördögi mosolyt villant, majd felém dobja a csekket, úgy, ahogy azt
Brock Sarával tette.
Értetlenül meredek rá.
 – Egymillió dollárt kap tőlem és azt ajánlom, hogy most azonnal
távozzon a szemem elől, különben a biztonságiakkal dobatom ki innen.
– Ezt mégis mire véljem? Már mondtam, hogy nem kell a pénze!
– Tíz évvel ezelőtt letérdelve, a cipőmet „nyalva” könyörögött pénzért.
Most inkább a fiam szexuális játéka lesz, hogy pénzt szerezzen.
Undorodom magától, Meredith, és én ettől megóvom a fiamat.
Egész testem remegni kezd, a szememet könnyek töltik meg. A szégyen
végigömlik az arcomon, ahogy elmém felidézi azt a bizonyos napot.
Brock lép be az irodába és a tekintete mérhetetlen szomorúságot tükröz;
elárulja, hogy végighallgatta Sebastiannal folytatott beszélgetésünket.
Lesütöm a szemeimet.
Csend telepszik ránk, ami összenyomja a mellkasomat.
– Meredith… – Brock lágy hangon szól hozzám, de képtelen vagyok a
szemébe nézni.
Sarkon fordulok és kirohanok az irodából.
***
Kiszaladok az épületből, de a lábaim csak a járdaszegélyig képesek
elvinni. Összecsuklik a testem.
A telefonom rezgése térít észhez. Ismeretlen telefonszám vibrál
megállás nélkül a készüléken.
– Igen, tessék! – felveszem.
– Mrs. Newton?
– Nem. Én Miss Burton vagyok, Mrs. Newton a férjezett nevem volt, de
elváltam.
– Maga az értesítendő személy. A férje, Mr. Newton öngyilkosságot
kísérelt meg, ezért kórházban kezeljük. Ide tudna jönni?
Istenem! Mi jöhet még?
Az építményre pillantok. Nem szívesen néznék most Brock szemébe.
– Igen, máris indulok.
A táskámba csúsztatom a telefont, majd leintek egy taxit.
– A buszpályaudvarra, legyen szíves.
***
A nővérpult mellett meglátom Rose-t és Ivant, Matthew szüleit. Azonnal
hozzájuk szaladok.
– Hogy van? – Rose mellé lépek. Hatalmas pofont mér az arcomra,
amitől oldalra fordul a fejem. A sajgó, érzékeny területre helyezem a
tenyerem.
– Minden a te hibád! – forgatja dühösen a szemét.
– Rose, kérlek – nyugtatja Ivan, a férje.
– Nem az én hibám – sziszegem.
– De igen! Elváltál tőle! Azóta teljesen maga alatt van. Látod, már idáig
eljutottunk. Még szerencse, hogy időben észrevették a munkahelyén!
– Rose! A fiad beteg! Neked kellene ezt a legjobban tudnod. Az anyja
vagy. Ez segélykiáltás. Én nem tudom meggyógyítani! Aki ilyesmire
elszánt, orvosi segítségre van szüksége, egy szakemberre.
– Mrs. Newton. – Rose a nővér felé pillant.
– Önt kéreti, Mr. Newton – mutat rám.
– Látod? – Gúnyosan felé pillantok. – Hónapok óta elváltunk. A fiad a
mai napig nem tudja ezt értelmezni. A nevem Miss Burton – fordulok a
nővérkéhez –, kérem így hívjon.
A nővér bólint, majd Matthew szobájába kísér. A vállam felett
visszapillantok Rose-ra, akinek könnyek gyűlnek a szemében.
– Kicsim – köszönt Matthew, amikor belépek.
– Matthew. Már mondtam, hogy ne becézgess. Elváltunk.
– Tudom, de nem tudok beletörődni. Még mindig szeretlek, Meredith.
Bármit megteszek, hogy visszakapjalak. Megváltozom. Ígérem.
– Matthew, ezt már ezerszer hallottam. Hat éved volt változtatni a
viselkedéseden, de nem tetted. Állandóan újrakezdődött minden. Én boldog
vagyok! Boldog vagyok, hogy nem vagyok veled. Tudod, mit érzek?
Szabadságot! Szabad vagyok! Ezt nem veheted el tőlem még egyszer! Nem
veheted el a régi Mereditht.
Ökölbe szorítom a kezemet. A körmeimet a tenyerembe mélyesztem.
Erősnek kell látszanom!
– Csak azt kérem, hogy hallgass meg!
Az ágy mellé húzok egy széket.
Amikor leülni készülök, a vékony ballonkabátom szétnyílik.
– Hol voltál? – von fennhangon kérdőre.
– A munkahelyemen.
Szorosan magam köré csavarom a vékony kabátot.
– Ebben a ruhában? – Kitágul az orrcimpája.
– Igen, ebben a ruhában. – unottan leengedem a szemhéjamat.
A Ross család egyik drága jó tulajdonsága.
 – Megfognád a kezemet? – változtat a hangszínén, majd felém nyújtja a
kezét. Mindkét csuklóját kötések borítják. Gyorsabban kezd el kalapálni a
szívem.
Tenyerébe helyezem reszkető kezemet. Cirógatja a bőrömet. Az
érintkezéstől rideg borzongás járja végig a gerincemet. El akarom húzni a
kezemet, de erősen megszorítja.
– Sok időm volt gondolkodni, Mer. Tudom, hogy én voltam a hibás. Én
tehetek róla, hogy idáig jutottunk. De szeretném veled újrakezdeni. Tiszta
lappal indítani. Nem érdekel, mennyi időre van hozzá szükségünk.
Kivárom.
– Matthew – mélyen magamba szívom a szoba fertőtlenítőáradatban
úszó szúrós, tömény illatát –, én nem akarlak már téged. Mint mondtam,
boldog vagyok, és nem hinném, hogy a te boldogságod kulcsa én lennék.
Azt mondtad, kész vagy megváltozni, de a ruhám láttán totálisan kiborultál.
Nem tudsz megváltozni. Nem lehet az ember jellemét megváltoztatni, csak
elnyomni. De mindig is ott fog motoszkálni benned az érzés, hogy ez nem
te vagy, csak a rád ruházott szerepet játszod a másik ember miatt. Mindezt
onnan tudom, hogy én is ezt csináltam melletted hat éven keresztül. Azért,
mert te más embert képzeltél el magad mellé; olyanná formáltál. De az nem
én voltam, csak a lényem egy része. Önmagamat beletuszkoltam egy icipici
palackba. De mára már nem szeretnék fogoly lenni a saját életemben.
Rácsokat húztam a lelkem köré. Bebörtönöztem saját magamat miattad.
Azért, hogy megfeleljek neked; azért, hogy ne álljon minden napunk
veszekedésből. Azért, hogy végre nyugodtan éljünk… De neked semmi sem
volt elég. Még többet el akartál belőlem venni, még több értéket ki akartál
belőlem irtani. A végén már az is baj volt, hogy van véleményem, és az is,
ha a tieddel ellentétes. Én nem bírok már így élni, és nem is akarok.
Kiszabadultam a palackból, Matthew. Szeretem a mostani életemet.
Elhúzom a kezemet. Sokkolta az információ, amit a nyakába zúdítottam.
– Nem lehetsz boldog egy olyan ember mellett, aki nem szeret viszont.
Elhal a lelkünk. Én azt szeretném, hogy te is megtaláld a boldogságot.
– Nekem te vagy a boldogságom.
Az éjjeliszekrényből egy fekete bársonyborítású dobozkát húz elő, majd
felém nyújtja.
– Mi ez? – Kifújom a fogságban tartott levegőt.
– Nyisd ki – mosolyog.
 Egy gyönyörű gyémánt eljegyzési gyűrű köve csillan meg a fényben.
Gyorsan becsukom, majd visszaadom neki.
Megdörzsölöm az orrnyergemet.
Hallotta egyáltalán, hogy miről beszéltem neki az elmúlt pár percben?
– Segítségre van szükséged! Ez már beteges. Anyukád és én
konzultáltunk egy orvossal az érdekedben.
Kimegyek a szobából, egyenesen Rose-hoz sietek, majd elmesélem neki
az eseményeket. Végre ő is belátja, hogy a fiának orvosra van szüksége.
Kértünk is Matthew esetéhez egy konzulenst, de a doktor nem éppen a
legkecsegtetőbbeket mondja, ami mélységesen megdöbbent.
– Matthewnak most arra van szüksége, amire vágyik, és nem kaphatja
meg – néz rám az orvos. – Most azt kell elérnünk, hogy csillapodjon a
hajlama, hogy a saját életét kioltsa.
– Már megbocsásson, doktor úr, de ez egy szar terv.
– Ön nem azt akarja, hogy Matthew meggyógyuljon?
– Azt szeretném, de nincs valami gyógyszeres kezelés? Vagy nem tudják
zárt osztályra tenni?
– Nem, hölgyem. Matthew esete nem olyan súlyos, mint azoké az
embereké, akiket – mint mondta – zárt osztályon kezelnek. El fogjuk
kezdeni a megfelelő kezelését, de pár napig arra van szükségünk, hogy
magával legyen. Csak pár napról van szó. Utána visszatérhet a régi
életéhez. A sérülései nem jogosítják fel arra, hogy tovább tartsuk bent, mint
az szükséges, így ha tud, a mai naptól csatlakoznia kell hozzá. De ez nem
azt jelenti, hogy bármit meg kell tennie, amit kér magától. Semmi testi
kontaktust nem kell létesítenie vele.
– Még szép! – Felhorkanok, és zavaromban csak röhögök, majd egy jó
hosszú fütty követi a gondolatmentemet.
– Segíteni fog a volt férjének meggyógyulni. Szombat éjszaka sajnos
nem sok mindent tehetek érte. Legközelebb hétfő reggel tudok az aktuális
osztállyal beszélni és kiválasztani a megfelelő orvost, aki kezelni fogja. Jó
éjszakát!
– Már akinek ez jó lesz.
 Huszonhetedik fejezet
Brock
Meredith ismét eltűnt.
Az apámmal folytatott beszélgetése óta nem adott magáról életjelet.
Úgy gondoltam, időt kell neki hagynom, nem lehetek tolakodó. Nem
kényszeríthetem át magam azon a pajzson, mert félek, hogy akkor még
jobban kirekeszt.
Persze ez nem azt jelentette, hogy nem próbáltam vagy ezerszer elérni
telefonon, hogy nem akartam válaszokat kapni azok után, amit hallottam, de
állandóan rögzítőre kapcsolt a telefonja.
Az irodám ablakai beleremegtek a veszekedésünkbe, amikor válaszokra
kényszerítettem apámat, de nem akart több információt megosztani a
hallottakról, ezért úgy érzem, sokkal több kimondatlan szó rejtőzik a
mondatok mögött. Titkok. Ármány. Talány.
Egyszer sem emeltem fel apámmal szemben a hangomat, egyszer sem
fordult meg a fejemben, hogy az ujjaimat a nyaka köré csavarjam és úgy
bírjam szóra… Akkor, ott, abban a percben késztetést éreztem rá, hogy
megtegyem, de amikor anyám belépett s láttam szemeiben a megcsillanó
félelmet, feldúlva, robbanásig feszült idegekkel magukra hagytam őket.
Az a Meredith, akit én ismerek – mert ki merem jelenteni, hogy jobban
ismerem, mint Sebastian Ross –, sosem alázkodott volna meg pénzért…
A belsőmben érzett csalódottság mérhetetlen dühvel elegyedett össze.
Térdre ereszkedve, apám cipőjét „nyalva”?
A legrosszabb érzés, ami a gyomromban keringett, az, hogyha kiderül:
ez tényleg igaz.
Mit titkolsz előlem, Meredith?
Vasárnap ki sem mozdultam a házból, egész nap csak a szomszédba
leselkedtem és vártam, hogy Meredith megérkezzen az anyjához.
Amikor ez nem történt meg, eszembe jutott Jean kanapéja. Biztos voltam
benne, hogy most is ott húzza meg magát.
Legkésőbb hétfőn úgyis találkozni fogok vele az irodában, mert
szüksége van a pénzre. Muszáj bejönnie dolgozni. Ott majd lesz időnk
nyugodtan beszélgetni a hallottakról.
Meredithnek mindig is szüksége volt pénzre.
 Egész éjszaka vergődtem az ágyban, mint egy partra vetett bálna. Szűnni
nem akaró, marcangoló érzések kerítettek a hatalmukba.
A tehetetlenség és a tudatlanság a legnagyobb ellenségem!
A megszokottnál korábban megyek be az irodába. Éjjel egy
szemhunyásnyit sem aludtam… Hajnalban elmentem futni, majd
lezuhanyoztam, és röpke tíz perc elteltével már a kocsiban ültem.
Halálos higgadtsággal állok a plafonig érő ablak előtt, mely a szemem
elé vetíti a napfelkeltét. A narancssárga színben úszó égbolt is Meredithre
emlékeztet. A Nap fényes sugarai áttörnek a felhők göndör fürtjein.
***
Fel-alá járkálok az irodában. Egyetlenegy kerek perccel elmúlt kilenc
óra, de a mi kedves Miss Burton kolleginánk még mindig nem tisztelt meg
a jelenlétével.
Nyugtalanság és aggodalom hasít belém, ami mellé némi idegesség is
társul, ezért képtelen vagyok a munkára koncentrálni. Nem hagyhatom,
hogy elhatalmasodjanak rajtam az érzelmek.

Brock: Merem remélni, hogy halaszthatatlan dolgod adódott, ezért nem

tartod be a munkaszerződésedben leírtakat. Kezd viszketni a tenyerem, Miss
Burton!

Kopp-kopp.
Kedves dallam a fülemnek.
– Szabad.
Claire bedugja a fejét a kis résen.
– Uram, Miss Burton arra kért, hogy adjam át önnek az üzenetét: ma
nem tud bejönni dolgozni, mert lebetegedett.
Vérben forog a szemem. Nem tudom megállni, hogy ne csikorgassam a
fogamat.
Biccentek Claire-nek, közben közönyt színlelek.
Beteg?
Egy kijózanító arculcsapás, hogy Claire adta át Meredith üzenetét.
Úgy néz ki, az én drága kis asszisztensem nem óhajt velem
beszélgetni… Ha mozdony lennék, a füst a fülemen keresztül törne utat
magának.
 Magam mögött hagyom a munkát, s nyílegyenesen Jean lakásához
robogok.
Le merem fogadni, hogy a kedves beosztottam újra az üveg fenekére
nézett. A másnapos popsija túl nehéznek bizonyul a lábainak, hogy
bevonszolja dolgozni… de majd én segítek neki!
Zárva!
A szalonra sötétség nehézkedik. Csupán csak egy zárva feliratú tábla lóg
le a kirakat üvegén féloldalasan.
Ököllel ütöm az üvegajtót.
Senki nem akar nekem ajtót nyitni, ezért még erősebben verem a
bejáratot.
– Jean! – kiabálom.
Látom, hogy a hátsó szobából egy megtermett fickó lép elő. Dühösen
méreget. Közvetlenül mögötte Jean alakja rajzolódik ki a halvány fényben,
ami a belső helyiségből szűrődik ki.
Megnyugtatja a tetovált monstrumot, majd az ajtóhoz siet, hogy
beengedjen.
– Hé, szépfiú! Mit keresel te itt? Csak nem egy tetkót szeretnél?
– Jean, hidd el, hogy nem bájcsevegni jöttem. Mereditht keresem.
Történetesen beteget jelentett, és ami nem vall rá, az az, hogy nem engem
hívott fel személyesen. Szombat óta bujkál előlem.
– Mit tettél vele? – ront nekem. – Ok nélkül Meredith sosem bánik így
az emberekkel.
Úgy néz ki, mind a ketten túl jól ismerjük Mereditht.
– Semmit – csillapítom a kedélyeket.
Jean nem tudja elrejteni az arcára kiülő aggodalmat: Meredith nem a
kanapéján dekkol!
– Nincs tudomásunk a hollétéről. Azóta nem hallottunk róla semmit,
amióta együtt italoztunk – néz a pasijára, aki bólogatva erősíti meg.
– Hívd fel! Nekem nem hajlandó felvenni, állandóan a hangpostája
jelentkezik.
Jean a telefonja után nyúl, majd végeláthatatlan másodpercek után
hangfoszlány szűrődik ki a hangszóróból.
Mutogatom Jeannek, hogy engem ne említsen.
– Szívem. Hát már felém sem tolod azt a formás fenekedet? Arra
gondoltam, meglátogatnálak az irodában. A főnököd biztosan adna nekünk
pár szabad percet, amíg megiszunk egy kávét.
Jean elnémul.
Hallgatja Meredith monológját, majd a szájához kapja a kezét és rám
néz. Süt róla a düh és a kétségbeesés.
– Rendben. És Mer! Vigyázz magadra!
Bontja a vonalat.
– Hol van?
– Nem mondhatom el. Megkért, hogy ne tegyem, de… – ismét a fickóra
tekint. – Úgy érzem, bajban van.
– Miféle bajban?
– A volt férjénél van.
– Mit keres ott?
– Matthew öngyilkosságot kísérelt meg Meredith miatt.
– Mi a címe?
– Ne csinálj hülyeséget, azzal csak ártasz Meredithnek.
– A címét, Jean! – harsogom.
– 1457 East 101st Street, Brooklyn.
A kocsiba vágódom, majd beütöm a GPS-be a kívánt adatokat.
Megállás nélkül lüktet az államon lévő izom.
***
Feszülten kifújom a levegőt, miközben leparkolok a ház előtt.
Felismerem a behajtón pihenő autót. Fogaimat csikorgatva indulok el a ház
felé.
Néhány lépés választ el az épülettől, amikor kinyílik az ajtó és Meredith
átlépi a küszöböt.
Eltorzul az arca a félelemtől: látja rajtam, hogy túlontúl dühös vagyok.
Felforrt a vérem, és a szememben vibráló villámokkal megsemmisítően
nézek rajta végig.
– Meredith! Szállj be a kocsiba! – parancsolom neki mennydörgő
hangon.
Robbanásig feszülnek az idegeim. Az összes porcikámat keresztre feszíti
a düh. Az adrenalinfolyam mellett mérgező bizsergés fut végig a
gerincemen.
Meredith némán áll, csak a szeme beszél hozzám. Kérlel, sőt már
könyörög könnytől csillogó tekintete, hogy menjek el innen.
Érte jöttem, és nélküle eszem ágában sincs távozni.
 – Meredith nem megy sehova – morog fennhangon maga elé a férfi, a
volt férje, Matthew. Szorosan Meredith mögé áll.
Meredith remegő térddel teszi meg felém a lépéseket.
– Ne csinálj hülyeséget! – kérlel suttogva.
– Szállj be a kocsiba! – utasítom.
– Édesem, nem kell megtenned – szólal meg újra a háta mögött
Matthew.
A tekintetem Matthewról Meredithre siklik.
Jobbra-balra ingatja a fejét. Ezzel próbál nekem üzenni, hogy nem
történt köztük semmi.
Elhomályosul a kép, amikor Matthew Meredith után lép.
Egy hirtelen mozdulattal akkora ütést mérek Matthew képére, amitől
azonnal elesik.
– Brock! – kiabál Meredith.
– Mondtam, hogy szállj be abba a kurva autóba!
Megragadom Matthew pólóját, felemelem a földről, majd egy újabb
ütést osztok ki az arcára.
Vér festi meg az ábrázatát. Oldalra fordítja a fejét és kiköpi a szájában
összegyűlt vért, majd rám emeli a tekintetét és belevigyorog a képembe.
Orrából fogai közé csordogál a vér, beszínezve azokat.
– Mindig visszatér hozzám – röhög vigyorogva tovább.
Hm!
Az arcába hajolok. Az orrom súrolja az ő orrát. Vicsorogva beszélek
hozzá.
– A kérdésedre a válasz: velem dug. Minden áldott reggel, és minden
áldott éjjel.
Az arcáról lassan lefagy a vigyor.
– Te egy senkiházi, önbizalomhiánytól szenvedő, szánalmas ember vagy.
Úgy akartál fölé tornyosulni, hogy az összes benne rejlő értéket
lealacsonyítod, mert ő mindig is több volt nálad, és mindig is több lesz!
Vésd az eszedbe: ha még egyszer a közelébe merészkedsz, nem úszod meg
élve.
Visszadobom a földre, majd az autó felé szaporázom a lépteimet.
Nagy gázzal indulok el.
– Úristen, Brock! A kezed – szörnyülködik Meredith.
 Nem törődöm vele. Egy éles kanyart veszek, amitől Meredith meginog
és az ajtóhoz csapódik.
– Kösd be magad! – parancsolok rá. – Soha többé nem jössz ide vissza!
Megértetted? Ha valami gondod adódik, akkor szólsz nekem és együtt
megoldjuk. Soha többé nem akarlak meglátni ezzel az alakkal!
 Huszonnyolcadik fejezet
Brock
Rohadék! Ezzel a jelzővel illet minket a szebbik nem… Talán igazuk
van, talán nem.
Azt képzelik, azért, mert mi, férfiak nem hullajtunk minden egyes
kibaszott szappanoperán könnyeket és nem esünk hasra egy cuki
kiskutyától, nekünk nincsenek érzéseink. Szerintük üres, lelketlen seggfejek
vagyunk, akik trófeákat gyűjtenek, mert fontos szerepet tölt be az
életünkben a szex. Igen. Ezzel nem szállnék vitába, mert kibaszottul igaz.
Minket előbb lázba hoz egy formás fenék, egy feszes mell. Sajnos
akaratunk ellenére a farkunkba áramlik az összes vér… De hát miért is
kellene ezért elnézést kérnünk vagy magyarázkodnunk? Így lettünk
teremtve. A nők annyira túlbonyolítják a kurva egyszerű dolgokat is, hogy
az már röhejes.
Véleményem szerint nálunk egyszerűbb lények nincsenek a Földön.
De azt szögezzük le, hogy érzéseink még nekünk is vannak, a kurva
életbe! Csak van az a férfibüszkeség… Néhanapján többre tartjuk… Ha
megaláznak, belénk rúgnak, vagy kihasználnak, hosszú időre, talán örökre
bezárkózunk.
Nem esünk minden héten szerelembe. Nem elég egy átsírt éjszaka, hogy
jöjjön a következő Ámor nyila. Tudunk mélyen, tiszta szívből, szerelemmel
szeretni, de az élet rövid. Nekünk is csak egy van belőle, mi is szeretnénk
megtalálni azt a személyt, akivel leélhetnénk a rohanó perceket.
Évekkel ezelőtt, amikor Meredith szó nélkül eltűnt és szembesültem
vele, hogy talán nem is fog visszatérni, én is elindultam a seggfejeknek
fenntartott lejtőn.
Minden két lábon járó, szimpatikus és csinos nőt a farkamra húztam…
Ezért sincs miért elnézést kérnem, mert tudták, mit akarok, és bele is
mentek az egyéjszakás menetbe.
De egyik reggel, amikor felébredtem, egy különleges, ismeretlen érzés
kavargott bennem. Sokáig tartott, mire megfejtettem ennek az érzésnek az
okát. Pontosabban addig az estéig, ameddig Meredith az ágyamba nem
került.
A testi kielégülés mellett sokkal többet nyújtott az az egyetlen éjszaka,
mint az elmúlt tíz év éjszakájának bármelyike. És akkor, mint valami
villámcsapás, bevillant: a lelkem is kielégült!
Amikor kölyök voltam és kísérleteztem, felfedeztem magamat és a női
nemet szexuális téren, addig örültem, hogy nem a tenyerembe kell
elmennem. Majd ahogy teltek az évek, a vadászat is unalmas lett. Szar
dolog ezt kimondani, de úgy éreztem magam a nőkkel, mint a tenyeremmel.
Semmi extrát nem nyújtott egyik vagina sem. Feladtam a szebbik nem
kergetését, és minden értékes energiámat a munkába fektettem. Itt lépett
Sara a képbe. Sara amolyan biztonsági forrás volt számomra. Nem várt el
tőlem sokat, ahogy én sem tőle. Tudtuk, mit vár el tőlünk a másik, amit
hűen teljesítettünk. Persze magam felé is volt egy megfelelési kényszer, ami
biztosított róla, hogy nem vagyok egy totális lúzer. Képes vagyok egy
másik emberi lényhez is kötődni, nemcsak egy bizonyos testrészéhez.
Mindezek ellenére sosem hunyt ki bennem az a tűz, amit Meredith iránt
éreztem. Nem égette porig az erdőket, nem lettek városok a lángok
martalékai, de mindig ott pislákolt a lényem legmélyén. Sosem akartam,
hogy az az apró fény egyszer csak eltűnjön onnan. Sosem akartam
ráébredni arra, hogy tényleg nincs tovább… ezért életben tartottam,
tápláltam azt az elérhetetlen kis szikrát. Mert titkon mindennap arra a napra
vágytam, hogy Meredith újból megjelenjen az életemben, és betöltse azt az
óriási, tátongó űrt a szívemben.
Arra vágytam, hogy visszatérjen a nappalokba, az átbeszélt éjszakákba.
Vártam arra a napra, amikor behajthatom rajta azt a bizonyos első csókot.
Viszont kezd meginogni a Meredithbe vetett hitem.
Visszament egy olyan férfihoz, aki lábtörlőként bánt vele, és napokig
nyalogatta azokat a sebeket, amelyek miatta keletkeztek.
Bár a törődést nem írhatom a számlájára, mert nála kedvesebb,
szerethetőbb emberrel nem találkoztam még a Földön. Megalázták,
kigúnyolták; ahol csak tudták, bántották. Ennek ellenére még a
legundokabb emberrel szemben is kedves maradt.
Az utcákon mosolyogva sétált végig, és mindig készen állt arra, hogy
segítsen másoknak. Komolyan mondom, a fa, mely alatt elsétált, virágba
borult Meredith szépsége láttán. De én most nem a külső jegyeinek
hízelgek… a belső értékeinek. Meredith sosem tudott senkinek sem ártani,
senkit sem bántott meg egyszer sem az évek alatt.
Nagyon jól tudom, hogy helyettesíti Claire-t a recepción, csakis azért,
hogy előbb hazamehessen a vőlegényéhez, mert tűzoltóként éjszakai
műszakban dolgozik, ezért azokon a napokon nem találkoznának…
Látom, a cégen belül hogyan csal mosolyt az emberek arcára a
mosolyával.
Tudom, hogy Miss Orálissal mini whiskyspalackokból vedelik a szeszt
munkaidő után, mert nem talál magának egy olyan férfit, aki nem csak a
külsőségeket látja rajta. Hát, igazából kibaszottul nehéz a réteg alá látni…
annyi vakolatot ken magára, amely egy házra is elegendő lenne. Egyik nap
sírva jött dolgozni, mert elrontották a szemöldöktetoválását. Nemhogy ikrek
nem voltak, de még testvérek sem azok a förtelmek. Meredith már kapott is
a telefonja után, hogy időpontot foglaljon neki Jeannél, majd vészhelyzetre
hivatkozva megmentette a csontos seggét…
Egy ember szerepelt a listáján, akit folyamatosan megbántott, akibe
gond és lelkiismeret-furdalás nélkül belerúgott: én.
Az évek alatt csakis én voltam az, akit állandóan elutasított, ellökött.
Még az ismerősei közül is törölt… Úgy vált meg tőlem, mint egy
kellemetlen betegségtől. Mindent elégetett, hogy megállítsa a terjedését.
Mereditht nem titkok övezik, hanem ő maga a két lábon járó titok.
Biztos vagyok benne, hogy apámnak köze van ehhez a szótlansághoz,
ehhez az óriási, végeláthatatlan káoszhoz.
Kibaszottul tehetetlennek érzem magam, mert félek attól, hogy ha túl
mélyre akarok ásni Meredith múltjában, akkor azonnal összecsomagolja a
holmiját és ugyanúgy búcsút inthetek neki, mint azokban az időkben. De
meddig járjak vaksötétségben?
Nem az a Meredith ül mellettem, akit egykoron megtestesített: hiányzik
belőle az életöröme.
Kölyökként tudtam olvasni benne, hogy milyen érzések gomolyognak a
lelkében! Imádtam a színes tornacipőgyűjteményét. Piros, fekete, fehér,
sárga, rózsaszín, kék… és még sorolhatnám.
Szerettem nézni, ahogyan a szája belső felét rágcsálta, amikor arra várt,
hogy a kezébe vehesse a dolgozatát.
Sosem beszélt a problémáiról, de láttam. Én tudtam, hogy mit érez, ezért
úgy éreztem, van belőle egy darabka, ami az enyém, csakis az enyém
Meredithből.
Valahogy el kell érnem, hogy kérdés nélkül beszélni kezdjen.
 Huszonkilencedik fejezet
Meredith
Brock az úton hallgatásba burkolózik. Ez a némaság úgy tekeredik a
nyakam köré, mint egy hurok, amiből szabadulni szeretnék, de minden
egyes mozdulatnál még erősebben szorul a torkomra.
Próbálok mozdulatlan maradni, megnyugtatni a szerveimet, mert
reszketnek. Belülről fakadó remegés öleli a testemet. A fények
egybeolvadnak a sebesség miatt. Brock nem foglalkozik a szabályok
betartásával. Messze akar kerülni New York-tól, és Matthewtól. Ahogy a
szívem mélyén én is.
De még nem készültem fel arra a beszélgetésre, amit le kell folytatnunk.
Ezért, amikor leparkol a háza elé, elszáll belőlem minden erőm, hogy
kiszálljak. Egyszerűen nem tudom arra ösztönözni a testemet, hogy hajtsa
végre a mozdulatokat, és tegye meg a lépéseket, amik közelebb visznek
ahhoz, hogy Brock még ma éjjel az utcára tegyen engem és a szívében
olyan embernek könyveljen el, aki valójában nem is vagyok.
De akkor választanom kellett, és én megfelelőképpen döntöttem. A mai
napig kiállok a döntésem mellett, mert ha ebben a szent percben kellene
választanom, ugyanúgy döntenék.
Sosem gondoltam arra, hogy egyszer majd a szemébe kell néznem ennek
a férfinak, aki beengedett az életébe, otthont ígért, megélhetést biztosított,
és a szívét is nekem adná, ha elfogadnám.
Brock a fogai között préseli ki a levegőt, majd kiszáll a gépjárműből.
Magam elé bámulok a sötétségbe.
– Szállj ki! – parancsol rám, miközben kinyitja az autó ajtaját.
Lesütött szemekkel sétálok mellette a bejáratig.
Az előszobába lépve nem merek két lépésnél többet megtenni.
Kezére vándorol a tekintetem, amiben a kilincset tartja. Aggódom a
sérülése miatt, amivel ő nem óhajt foglalkozni.
Vezetés közben egy pillanatra odabarangolt a tekintetem. Láttam, hogy
fájdalmat érez, amikor megmozdította a kézfejét. Nem tükrözte az
arckifejezése, de figyeltem, ahogyan az állán lévő kicsi izom folyamatosan
mozgott.
Legszívesebben, ha tehetném, kitörölném az emlékeink közül ezt a
három napot, vagy az elmúlt heteket.
 Mind a kettőnknek az lett volna a legjobb, ha nem találkozunk újra.
Az élete a legjobb úton haladt előttem. Sikeres lett, egy komoly
üzletember. Egy gyönyörű nő állt mellette, aki kicsit sem lehetett annyira
zűrös, mint én.
Hiba volt azt gondolni, hogy a múltunkat, a múltamat hátrahagyva a
jelenben alakulhat ki közöttünk egy normális kapcsolat.
A múltunk meghatározója a jelenünknek.
A „Ne nézz hátra, nem arra mész” motivációs szöveg szart sem ér!
A múlt nem mögöttünk van, hanem mellettünk. A múlt az árnyékunk. A
részünk. Halkan lépked, de nem észrevehetetlenül.
A múltunk is mi vagyunk. Ha szeretnénk, ha nem.
Nem egy szemeteszsák, amit bármelyik percben kidobhatunk a kukába;
életünk végéig cipeljük magunkkal.
Brock a kanapéra veti hatalmas termetét, és még most sem akar
tudomást szerezni a sérüléséről, ami időközben újra felszakadt. A
vércseppek a parkettára csöpögnek.
A térdére támasztja a könyökét, majd a karjai között lefelé lógatja a
fejét.
Bárcsak hangosak lennének a fejében üvöltő gondolatok! Hallani
szeretném őket.
Testében még ott kering az adrenalinbomba, ami Matthew házánál
robbant szét benne.
Sejtelmem sincs, hogy mit is mondhatnék neki. Lekuporodom a lépcső
legelső fokára. Távolból figyelem, amíg megnyugszik.
Ő rám sem bír nézni… de nem okolhatom érte. Megérdemlem.
Nem tudom, Mr. Ross mit mondhatott neki, miután kettesben hagytam
őket, de ha Brock tudná az igazságot, valószínűleg nem jött volna utánam.
Ha tudja az igazságot, akkor nem érdekelte volna a sorsom.
Az óramutató kattogása jelzi a fölöttünk múló időt.
A kaputelefon megszólal. Félelmemben felugrom.
Brock rám emeli a tekintetét. Pillantása kifejezéstelen, arca
érzelemmentes.
A telefonhoz indul. Végig a szemembe néz, miközben megnyomja a
gombot, majd beleszól a készülékbe.
– Ki az? – kérdezi.
– A rendőrség, és Brock Rosst keressük – mondják.
 – Jöjjenek be – válaszol nekik Brock kegyetlenül nyugodt hangon.
Erősen megkapaszkodom a frissen lakozott keményfa korlátba.
Kitárja az ajtót. Másodpercek töredéke alatt ér ide a két rendőr.
– Mr. Ross! Bejelentés érkezett, miszerint ön megtámadta Mr. Newtont a
saját otthona előtt, ezzel nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket ejtve rajta.
Brock nem titkolja el a történteket. A rendőrök felé nyújtja sebesült
kezét.
– Igen, így történt.
– Meg kell kérnünk, hogy jöjjön velünk.
– Meredith – a válla felett szól hozzám –, zárj be minden ajtót, kapcsold
be a riasztót, és ne engedj be senkit a házba. Nemsokára itthon leszek.
Mehetünk, uraim? – Brock kilép a házból.
Szapora léptekkel az ajtóhoz sietek, majd kétszer is elfordítom a kulcsot.
A riasztót aktív állapotba kapcsolom.
A szívem erőszakosan üti a mellkasomat.
Háttal az ajtónak megtámasztom a testemet, de remegő térdeim miatt
szép lassan lefolyok a felületről, mint olvadt vaj a késről. A földre
fröccsenek.
Összegömbölyödve a térdeim közé temetem az arcomat, s ha eddig volt
némi erőm visszafogni a könnyeimet, mostanra meglógott előlem.
Méreggel átitatott düh és zavarodottság kavarog bennem.
Felpattanok, majd a szobámba sietek. Egy ollót markolászok a
tenyeremben. Levágom magamról a ruhákat, amiket Matthew még azelőtt
vásárolt nekem, mielőtt ez az egész elkezdődött. Megtervezett mindent!
Csapdába csalt minket, amibe beleestünk.
Azért is vigyorgott véres pofával Brockra.
Ő nyert, és mi most vesztettünk.
 Harmincadik fejezet
Meredith
Pár nappal korábban
Kiszálltam a taxiból Matthewval a régi házunk, vagyis csak az ő háza
előtt, és azt éreztem, hogy megfulladok – ismét. Hiába lélegeztem, nem
jutott elég oxigén a tüdőmbe.
Mire azonban megfordultam, a taxisofőr gázt adott és én csak néztem az
éjszakában a piros lámpái után, amik eltűntek, miután bekanyarodott egy
másik utcába.
Megbeszéltem Matt-tel, hogy a vendégszobában fogok aludni.
Csak két nap, Meredith – nyugtattam sajgó lelkemet.
Az ajtót bezártam magam mögött, majd leültem az ágyra. A tenyeremet
a lábamra helyeztem és csak néztem az ujjaimat, amelyek jéghidegek
voltak.
Kellemes hőmérséklet érződött a levegőben, mégis úgy éreztem, hogy
fázom. A zord, barátságtalan érzés a nyirkos cseppekkel együtt futkosott
végig a hátamon.
A csillámokkal díszített koktélruhámra tévedt a tekintetem.
Ebben kell egész hétvégén lennem?
Minden ruhámat magammal vittem, amikor elköltöztem, és eszem
ágában sincs Matthew ruháit magamra húzni!
Fürdés nélkül akartam álomra hajtani a fejemet, hogy csitítsam az
elmémben dúló viharos érzelmeket. Lerántottam az ágytakarót. A párnáról
egy piros, szexi, selyem hálóing nézett vissza rám.
Kezeim közé gyűrtem a finom anyagot és közelebb húztam az
orromhoz.
Érintetlen, új illatot bocsájtott ki magából.
A földre ejtettem, majd feltéptem a szekrény ajtaját.
Olyan illat csapott meg, amit az ember egy ruházati üzletben érez.
Máskor imádtam volna azt az illatot, de abban a pillanatban érezni sem
akartam hasonlót!
A ruhák összehajtva, katonás rendben sorakoztak fel a polcokon.
Szoknyák, farmerek, pólók, pulcsik, fehérneműk.
A szívem a torkomban dobogott. A harag ostorcsapása vibrált zöld
szemeimben. Becsaptam a gardróbot, ám a szoba falára felragasztott
tükörben farkasszemet néztem önmagammal. Ezért úgy döntöttem, hogy
választok valamit a ruhák közül. Nem szerettem volna két napig abban a
ruhában Matthew mellett lenni.
Egy kényelmes szabadidőnadrágot és egy nyakat is beborító pólót
húztam magamra. Mintha szöges hálót húztak volna végig a bőrömön.
Éreztem a karcokat, az égő fájdalmat. Ismét engedelmesen elfogadtam a
helyzetemet…
Az összeköltözésünk után Matthew arra kért, hogy az ő bankszámlájára
utaltassam a fizetésemet. Mivel egy háztartásban élünk, és egyébként is
hosszú időre tervezünk, úgy gondolta, hogy legyen közös a kassza.
Állandóan azzal a szöveggel érvelt, hogy a szemét bankok rengeteg pénzt
lenyúlnak havi szinten a számlánkról. Csökkenthetjük a kiesést, ha egy
számlánk lesz.
Hezitáltam rajta, de jó ötletnek tűnt. Egészen addig ment, amíg számon
nem lettem kérve, hogy miket és mennyiért vásárolok meg.
Hogy magamnak egy új ruhát vegyek? Azt messziről elfelejthettem.
Megvont tőlem mindent, még egy nyamvadt fülbevalót sem vehettem meg
az ő engedélye nélkül, és szinte könyörögnöm kellett azért, hogy pénzt
adjon, ha mentem valahova vásárolni.
A telefonomat éppen csak annyi pénzzel töltötte fel, hogy őt hívni
tudjam. Állandóan azt ismételte, hogy nincs szükségem előfizetésre, mert
csak vele beszélek, és ő egyébként is mindig visszahív engem.
És teljes mértékben igaza volt. Édesen, szép lassan, észrevehetetlenül
építette fel a falat köztem és a külvilág között. Eleinte azt hittem, ez a
mélyről jövő szerelme felém, és jól is esett, hogy ennyire félt… de ez nem a
szerelem és nem is a szeretet jele volt, csakis az ő uralma felettem.
Olyan volt, mint egy alattomos fertőzés, ami mélyen megbújt a szövetek
között és szép lassan felzabált belülről.
A telefonom megállás nélkül Brock hívásaitól és üzeneteitől rezgett.
Némán figyeltem a képernyőt és vártam, hogy kialudjon a fénye.
Piszkosul rosszul aludtam; rengeteget forgolódtam, órákon át csak a
plafont bámultam, amíg a Nap fel nem ragyogott az égen. De körülöttem
csak sötét felhők gyülekeztek.
Egy szempillantás alatt a világom ismét szürkévé változott, holott már a
kezemben voltak a színek, hogy újraszínezzem az életemet.
 Éppen az utolsó tányért mostam el, amikor éreztem, hogy Matthew
közelít felém.
Kezeim közé ragadtam egy kést, majd felé fordultam.
– Hozzám ne merészelj érni – fenyegettem a pengével.
– Nyugodj meg, Meredith – emelte magasba a kezeit. – Csak meg
akartam kérdezni, nincs-e szükséged segítségre.
– Ahogy látod, nincs! Már végeztem.
És alig vártam, hogy másnap legyen.
Hétfő reggel bekísértem Matthewt a klinikára, és a folyosón a
narancssárga székbe roskadva várakoztam, amikor Jean nevét láttam meg a
kijelzőn.
Látásomat elhomályosították a könnycseppek, de minden erőmmel arra
törekedtem, hogy visszanyeljem őket. Tudtam, hogy Jean utánam küldené a
rendőrséget, ha érzékelné, hogy mégis mekkora pácban vagyok.
Az volt a legfontosabb, hogy a doki azt mondja, vége a rémálomnak, és
végre hazamehetek.
Haza?
Hol van a hazám? Hol van az otthonom?
Keserűen elhúztam a számat, majd elzavartam a kéretlen gondokat a
fejem fölül. Felvettem a telefont. Muszáj volt valakivel beszélnem, és az az
egy ember, akivel tudom, hogy bármikor bármiről beszélhetek, egyedül
Jean.
Ő az én emberem, a másik felem. Sosem kell egyedül nyalogatnunk a
sebeinket.
A kezelés hosszadalmas, lassan kullogó percei, a várakozás kimerítő,
elviselhetetlen másodpercei alaposan próbára tették az idegsejtjeimet.
A doktor úr kilépett a szobából, majd megkérdezte, hogy van-e valami
családi kapcsolatom az úrral, mert csak családtagoknak adhat ki
információkat…
A testem a világ összes dühével, haragjával megtelt.
Nem hittem el, hogy még mindig képes kijátszani, hülyének nézni
engem, és a saját kénye-kedve szerint rángatni!
– Még egy nap – mondta a doki.
A szentségit, kap még egy napot az életemből! Már így is sok napot
elvett tőlem! Nem leszek többé a részese ennek.
 Hazakísértem Matthewt és megvártam, amíg beveszi a gyógyszereit és
megnyugszik. Ezek után hívtam Rose-t, hogy jöjjön el a fiához, addig
mellette leszek… Majd megérkezett Brock.
A szívem olyan hevesen kezdett el dobogni, hogy azt hittem, átszakítva
mindent a felszínre tör.
Lenyeltem a hatalmas gombócot a torkomban. Megtöröltem a kezemet a
konyharuhával, és még mielőtt Matthew észrevette volna, kimentem az
ajtón.
Megálltam a lépcső legtetején és néztem Brockot, aki elég elszántan,
határozottan tette meg a lépéseket felém.
 Harmincegyedik fejezet
Meredith
Az érzelmek szeszélyes vihara, az elmém szűnni nem akaró szorongása,
a testemet rohamozó adrenalinhullámok kiszívják minden energiámat.
Elaludtam.
Kiabálás visszhangja hasítja ketté a csendet.
Felriadok.
Halkan az ajtóhoz osonok, majd óvatosan elfordítom a kulcsot. Amikor
meghallom Brock mély, reszelős hangját, a lépcsőhöz lépek, de
megtorpanok, amikor Sebastian hangja emelkedik Brock hangja fölé.
Ordibál a fiával.
– Mégis mit képzeltél? Én nem erre neveltelek! Szégyenkeznem kell
miattad is?
– Nem kértem a segítségedet!
– Tudod te, hány újságírót kellett megvesztegetnem, hogy ez a cikk ne
kerüljön napvilágra? Sokat, fiam! Rengeteg pénzembe került, hogy
elhallgattassam őket. Mit szóltak volna a munkahelyeden? A cégednél? Az
új vezetőjük egy forrófejű kisfiú?
– Vigyázz a szádra, öreg!
– Oh! Most már „öreg” vagyok, és nem az apád? Sok mindent
megtettem, hogy te idáig eljuss! Nézz körbe, mire vitted! Ezt nekem
köszönheted! Hogy bíznának meg benned az emberek, az a sok száz ember,
ha ez kiderül? Címlapra kerül az új főnökük, meghintve egy kis börtönnel!
A szívem, a torkom és a gyomrom egyszerre szorul össze. Miattam van
mindez.
Az ajtó becsukódik. Brock kettesével szedheti a lépcsőfokokat, ahogy
meghallom a lépések zaját gyorsabban haladni. Amikor meglátja az
árnyékomat, lassít a léptein.
A legfelső fokon, összekuporodva ülök. Brock kifújja a levegőt, majd
elnyújtózik a lejjebb eső lépcsőfokokra.
– Szia – köszöntöm lágy hangon.
– Szia.
– A kezed – csúszom mellé. – Még mindig nagyon csúnya.
Kezeim közé veszem sérült kézfejét és a seb környékét cirógatom.
 Brock közelebb hajol hozzám, a hajamba fúrja az arcát és mélyen
magába szívja a samponom illatát.
– Azt hittem, mire hazaérek, elmész.
– Itt vagyok.
– Itt vagy, angyalom!
– Gyere – húzom magam után. – Le kell fertőtleníteni a sebet és be kell
kötözni.
A fürdőszobájába vezetem.
– Ez egy kicsit csípni fog – suttogom.
Megrándul az arca.
– Sajnálom.
– Mit?
– Mindent. Minden miattam történik.
– Nem te tehetsz róla, hogy egy ilyen mocsok hálózott be. Az életben
nagyon sok pofont kapunk és nagyon sok sebet szerzünk, amelyek
láthatatlanok, és amelyek a legjobban fájhatnak. Mégis továbbmegyünk.
Akik szeretik egymást, nem csak a boldog, felhőtlen pillanatokban tartanak
ki egymás mellett. Akik szeretik egymást, akkor sem engedik el egymás
kezét, ha rájuk zúdul a világ összes, megoldhatatlannak tűnő problémája,
Meredith.
Csendben betekertem a kézfejét, és még hosszú másodpercekig nem
engedem el.
– Kész.
Eleresztem a kezét, ami a levegőben marad, majd lágyan végigsimít az
arcomon és a fülem mögé simítja a hajamat.
– Mit titkolsz előlem, Meredith? Én minden kincsedet akarom, de
állandóan falakba ütközöm.
– Nem tudok még beszélni róla.
– Akkor miről tudsz beszélni?
– Félek. Nem tudom, szabad-e éreznem ilyet, és nem tudom, hogy ez,
amit érzek, nem bűn-e?
– Mit érzel?
– Minden kincsemet neked adnám, Brock.
– Ez nem bűn, és nem rossz dolog, Meredith.
– Senkit nem kívántam még így, mint téged! Elfogadok mindent, amit
adsz, és én is meg akarok neked adni mindent. Minden mocskos dolgot. De
félek, félek, hogy ezt nem szabadna kívánnom, és hogy ez rossz!
Brock átemeli feje felett a koszos inget és hagyja, hogy a földre hulljon.
Kigombolja a nadrágját és kibújik belőle.
Kezeim megremegnek a levegőben, miközben lassú mozdulatokkal
elindulok felé. Végighúzom ujjaimat széles vállain, majd a mellkasán.
– Sok mocskos dolgot akarok veled megtenni, Meredith.
A szám belső felét kezdem rágcsálni.
Megszabadít a pólómtól, megnyitja a csapot, majd farmerben és
melltartóban a víz sugarai alá húz. Őt még eltakarja a bokszer.
Gyengédsége, amivel eddig közelített felém, mostanra egészen átalakult.
A hideg csempéhez szegezi a testemet és vadul, éhesen csókol meg.
Érzem testének tüzes vágyait, szíve heves zakatolását, csókjának
mindent felemésztő mámorát.
Narkózisba esek tőle. Minden külső tényezőt, elhangzott szót, elcsattant
pofont kiszorítok az elmémből. Csakis ő létezik számomra. Mindennél
többet ér ez a pillanat.
Az ő dallamát hallgatom, az ő rezdüléseire mozdulok, lelkem
dallamának ő a másik fele. Hát most együtt dúdoljuk el ezt az éneket.
Félrerántja a melltartómat, majd kiszabadítja a mellbimbómat és az ajkai
közé szívja. Egyik kezét a farmer alá csúsztatja, és duzzadt csiklómon köröz
az ujja. Szívja, harapdálja a mellemet. A kéjérzet benedvesíti a bugyimat, és
úgy érzem, ha ezt tovább folytatja, már ettől el tudnék élvezni, de egyszer
csak megáll. Levetkőztet, majd ő is megszabadul a bokszertől.
– Nincs nálad óvszer – emlékeztetem.
– Nincs szükségünk rá. Tiszta vagyok, és nem megyek el benned.
A hideg csempéhez szorítja a testemet, a lábamat a dereka köré fonja,
majd belém hatol méretes farkával. Fáj, ezért a hátába vájom a körmeimet.
Mindezek ellenére akarom, hogy fájjon! Érezni akarom a kínt, amit a
méretével okozni tud. Szeretném, hogy kíméletlenül megkeféljen. Hogy ne
fogja vissza magát csak azért, mert fél, hogy összetör. Azt akarom, hogy
porrá zúzzon. Döngöljön a földbe, majd utána szedje össze a
maradványaimat és rakjon újból össze, mert úgy érzem, mellette nem csak
létezem, hanem élek is.
A fájdalom édes bizsergéssel elegyedik össze, ahogy minden egyes
lökésével még mélyebbre hatol bennem.
Felsikítok az orgazmustól.
 Brock lerak a földre, megfordít, és a hátamra spricceli sós magját.
Elzárja a csapot, majd két ujját végighúzza a gerincem vonalán.
Megfesti ujját saját magja. Felegyenesedek és szembefordulok vele.
Számhoz emeli a kezét. Arra vár, hogy az ajkaim közé vegyem az ujját.
Lassú mozdulatokkal ajkaim közé szívom, megízlelem magját,
miközben a tekintetünk mélyen egymásba kapcsolódik.
Érzékien játszadozik vele a nyelvem, mire felmordul, majd ismét
megnyitja a csapot. Megfordít, hogy megfürödjünk.
– Sok mocskos dolgot, Meredith – suttogja a fülembe, miközben
mögöttem áll, és ki-be mozgatja a puncimban az ujját.
Fürdés után a szobájába vezet. Óvatosan kioldja a puha köntöst. Érzéki
mozdulattal lecsúsztatja rólam. Meztelenül állok az ágya mellett.
– Megtanítom neked, hogy nem kell mellettem félned, előttem nem kell
szégyellned a vágyaidat, és amit érzel, az egyáltalán nem rossz dolog, ha
hagyod.
– Akarom.
– Remélem, bírod a gyűrődést, Királylány, mert ez az éjszaka csakis a
vágyakról fog szólni.
Figyelem, miként hagyja a földre hullni a puha textilt, ami a dereka köré
volt csavarva.
– Most pedig feküdj hanyatt az ágyra, és tárd szét a combjaidat. –
Közelebb lép, két keze közé simítja az arcomat, majd egy gyengéd csókot
hint az ajkamra. – A nyelvemet mélyen a nyílásodba fogom dugni,
Meredith. – Beleharap az alsó ajkamba. – Gyerünk!
Felmászom az ágyra és elfekszem. Szélesre tárom a lábaimat és
figyelem Brockot, aki elsötétült tekintettel, kemény erekcióval a lábam közé
ereszkedik. Mélyen magába szívja a csiklómat. Ízleli, harapdálja, minden
nedvességemet magába fogadva. Belém dugja a nyelvét, majd kis idő
múlva mellé vándorolnak az ujjai is. Markolászom az ágyra fektetett
selymet.
– Brock – zihálok.
Gyengéden szopogatja a csiklómat, miközben a két ujját lassan mozgatja
bennem. Megemelem a csípőmet. Többre vágyik a testem. Érzem, hogy
minden mozdulata közelebb visz engem az orgazmushoz.
– Ne hagyd abba! – suttogom.
 Egy utolsó gyengéd érintés Brock nedves, meleg nyelvétől, ami a
gyönyör felé taszítja a testemet.
– Kényeztesd magad az ujjaddal. Az édes kis puncidat és a
mellbimbódat egyszerre.
A térdemre támaszkodom Brockkal szemben, miközben a tenyerem
végigcsúszik a hasamon, egészen nedves ölemig. Egyik kezemmel a
csiklómmal játszadozom, míg a másik kezemmel a mellbimbómat
húzogatom. Kéjes nyöszörgés hagyják el a torkomat, amikor ismét
megérzem a kínzó, bizsergő érzést. Érzéki köröket rajzolok a csiklómra,
miközben a mellemet dörzsölöm. Kacér mosolyt villantok felé, majd
incselegve kérlelem, hogy tartson velem. Négykézláb mászik felém, majd
az ajkai közé ragadja a bimbómat. Gyorsítanak az ujjaim, amíg Brock
nyelve játszadozik a mellemmel. Hajába fúrom az ujjaimat, és még
közelebb húzom magamhoz.
– Suttogd a nevem!
– Brock – suttogom, majd lehajolok és végighúzom alsó ajkamat a fülén.
Tenyerébe markolja a másik mellemet. Nem bírok ellenállni a fájdalmas
érzésnek. Beleremegek a gyönyörbe, amikor elélvezek. Érzékeny terültem
megállás nélkül lüktet.
– Négykézlábra! – parancsolja.
Teljesítem az utasítást.
Mögém térdel, és egy egyenes, erőteljes mozdulattal azonnal kitölt.
Ismét elönti a testemet a fájdalommal elegyedő kéjes érzés. Határozott
mozdulatokkal mozog a csípője.
Hangos zihálásunkat csak a testünk találkozásának csattanása nyomja el.
Brock belemarkol a csípőmbe és még keményebben nyomja belém
magát, majd kihúzódik és ülő pózban, háttal magának a farkára ültet.
Erősen és keményen dug meg.
– Ordítsd a nevemet, angyalom! Légy az otthonom!
Nem tudom, hogy képes-e leszek elélvezni. A testem teljesen ki van
facsarva, a puncim annyira érzékeny lett, hogy egy ujjal sem tudok már
hozzáérni.
Majd egy utolsó lökéssel belém élvez. Forró, sós ondója végigfolyik a
combomon.
– Bünti – lihegi a fülembe.
– Miért?
 – Mert nem élveztél el.
– Lehetetlen, már nem megy.
– Kapsz pár percet, amíg összeszeded magad.
Lefekszünk egymás mellé az ágyra és szenvedélyesen csókolózunk.
Brock simogatja a testemet, de az érzékeny területeimet elkerüli. Pár perc
múlva megérzem az erekcióját, ahogy az oldalamat bökdösi.
Feltérdel és belém csúsztatja két ujját, majd ajkai közé szívja a
csiklómat.
Izgalomba hozza a testemet.
– Dugd a számba – nyöszörgöm.
Brock közelebb térdel a testemhez és a számhoz érinti a farkát.
Megízlelem, majd bekapom vörös makkját. Felszisszen. Még
szélesebbre tárom a combomat, hogy folytassa a puncim élvezetes
kényeztetését.
– Ó, Meredith!
Végigsimítok tenyeremmel vastag hímvesszőjén, majd ameddig csak
tudom, a számba fogadom.
Minél közelebb kerülök a lehetetlennek tűnő orgazmushoz, annál
gyorsabban szívom magamba őt.
Odaadással dolgozunk egymáson. Sosem kívántam még így egy péniszt,
mint ahogy most kívánom Brockét. Nem akarom kiengedni őt a számból,
ezért lassítok. Mélyen magamba fogadom és összeszorítom az ajkamat,
amikor hátrahúzódik a fejem.
– Ízleld meg, mielőtt lenyeled – zihálja Brock.
Bólogatok.
Maga alá gyűr az orgazmus gyönyöre, majd megérzem Brock apró
rezdüléseit. A számba spricceli forró magját. A kérésének eleget téve
ízlelve nyelem le.
 Harminckettedik fejezet
Brock
Tüzes vörös.
Már értem, miért mondják ezt…
Sok-sok nap eltelt azóta, amióta Meredith és én – úgymond – tiszta vizet
öntöttünk a pohárba.
Azóta Meredith száznyolcvanfokos fordulatot tett a tengelye körül.
Amióta megnyugtattam, hogy a szex nem rossz dolog, és ha szereti csinálni,
mocskosan csinálni, az sem… hát, azóta az én kis nőstényem megállás
nélkül a farkamra ülne.
A hely, az idő nem akadályoz meg minket semmiben.
Pár nap alatt végigszeretkeztük vagy keféltük az összes létező felületet,
amerre jártunk.
Dugtunk az irodában; lent a gyárban; a nyomtatószobában; a liftben;
munkaidő után az íróasztalán; az autóban; a kertben; a medencében és a ház
összes szegletében.
Általában a nők várják a menstruációt, hogy fejfájásra hivatkozva
pihenőt kérjenek, de már én gondolkoztam el azon, hogy mégis mikor fog
vérezni az én kedves és kicsit sem ártatlan asszisztensem…
Az életünk a megfelelő vágányon döcög.
Az üzletlánc szép lassan elindul az útjára, a termelés megfelelően halad,
a minőség kifogástalan, a vásárlók száma folyamatosan növekszik.
Matthew is szépen behúzta a farkát, és nem próbál Meredith közelébe
férkőzni.
Ellenem hivatalos távoltartási végzést kért. Amikor megkaptam a
dokumentumot, nem bírtam abbahagyni a röhögést. Esküszöm, a hasam
még sosem fájt annyira, mint aznap délelőtt.
Meredith is csak bambán meredt rám, majd idegesen fel-alá járkált az
irodában, hogy most mi lesz, de megnyugtattam. Mivel ő az enyém, ezért az
ő közelébe sem mehet soha többet, mert eszem ágában sincs magára hagyni.
Mindig velem van, úgyhogy saját maga alatt vágta ki a fát Matthew. Bár
nem mondom, okos húzás volt tőle, mert tényleg képes lettem volna karóba
húzni azt a csinos kis fejét, amit úgy terített be a vér, mint Moszkvát a
hóesés.
 Lehet, hogy évekig más használta Meredith testét, de a lelke és a szíve
mindig is hozzám tartozott, ezért nem is aggódom azon, hogy ez a jövőben
változni fog.
Matthew eltűnt, az üzlet virágzik, a farkam sosem éhezik, mert bár
vágyom a pihenésre, megetetem az én éhező barátnőmet. Akárhányszor
csak tehetem, eleget teszek a kérésének: jóllakatom a kis szörnyeteget a
lába között.
Viszont attól, hogy nem mondom ki hangosan, még ott motoszkál a
fejemben a gondolat, hogy mit rejteget annyira előlem az apámmal együtt.
– Mehetünk? – lép be az irodába Meredith.
Egy újabb kibaszott megbeszélés…
– Máshoz lenne kedvem – vigyorgok rá.
Becsukja maga mögött az ajtót, majd csábítóan az asztalomhoz sétál.
Felsőtestét az asztalra fekteti, majd a tenyerébe helyezi az állát.
– Mihez, Mr. Ross?
– Egy meztelen titkárnőhöz lenne kedvem… mondjuk, a tűsarkú
maradhatna rajtad.
– Te mondtad: előbb a munka, aztán a szórakozás… De… – A székem
mellé sétál, majd maga felé fordít és az ölembe mászik. – Használhatnád
másra is a csinos nyakkendődet.
– Mégpedig?
– Este a hálószobában.
– Folytasd.
Felkacag.
– Majd a megbeszélés után. Elkésünk.
– Én vagyok itt a főnök, úgyhogy a főnöknek mindenki elnézi, ha késik.
Ki akar mászni az ölemből, de megállítom. Belemarkolok a csípőjébe és
egyenesen ráültetem a farkamra.
– A hátam mögött összekötözhetnéd vele a kezeimet.
A fülembe suttog, miközben ajkát végighúzza a fülcimpámon, ujjait a
nyakamon. Még erősebben belemarkolok.
– A cipőm esetleg rajtam maradhat, miközben…
Megnyomom a házitelefon gombját és szólok Claire-nek, hogy
battyogjon át a konferenciaterembe és szóljon mindenkinek, hogy fél-, de
az is lehet, hogy egy órát késni fogok.
– Zárd be az ajtót! – parancsolom Meredithnek.
 – Nem ezen az asztalon képzeltem el. Lehangoló és kemény.
– Kemény vagyok, de ezzel lehangolod.
– Az ágy kényelmesebb és kielégítőbb lenne a fantáziámnak.
– Akkor hazamegyünk!
– Szerintem Claire még el sem indult, hogy szóljon. Hamar letudod a
megbeszélést, utána pedig egész éjszaka a tiéd vagyok.
– Rosszul mondtad.
– Miért?
– Mert te most már az életünk minden egyes átkozott percében az enyém
vagy.
Meredith mosolya a füléig ér.
– És már nem érdekel, hogy az épületben lévő férfiak hogyan néznek
rád, mert azt is tudom, hogy ez nem fog változni, ha rajtam múlik.
– És én hálásan köszönöm, hogy nem vagy féltékeny, és nem csinálsz
felesleges jeleneteket.
Ó, Meredith! Ha tudnád, hogy hány embert végeztem már ki a
pillantásommal miattad… Attól, hogy valaminek nem adok hangot, attól
még ott motoszkál a fejemben a gondolat.
***
– Meg kellene fürdenünk, mielőtt egymásnak esünk. Hosszúra sikeredett
ez a nap.
Felkapom, majd a szobám felé irányítom a lábaimat.
– Nem a szappan illatát szeretném szagolgatni, hanem a te illatodat.
Beérve a szobába leteszem az ajtó előtt. Én az ágy szélére ülök, és
leveszem a nyakkendőmet.
– Vetkőzz le, csak a cipő maradhat rajtad.
Már akkor kőkemény lesz a merevedésem, amikor Meredith csábító
mozdulatokkal megszabadul a ruháitól, majd pajzán pillantását végigvezeti
a testemen.
Megszabadulok a felső ruházatomtól, csak a nadrágot hagyom
magamon. Meredith elém tipeg. A csípőjét minden lépésénél csábítóan
enyhén oldalra ejti.
Amikor elém áll, felállok, megfordítom, majd a háta mögött összekötöm
a csuklóját a nyakkendővel.
– Ezt szeretted volna?
 Tenyeremet a hasára helyezem, majd lassú, érzéki mozdulattokkal
felfelé húzom a testén. Kezembe simítom a melleit, miközben erősen a
felsőtestemhez szorítom az ő testét.
Ujjaim végigsiklanak a nyakán. Megfogom az állát, majd egyik ujjamat
az ajkai közé csúsztatom.
Magába fogadja és szopogatni kezdi.
Morgás hagyja el a torkomat, majd bedugom még egy ujjamat.
Izgatóan jár a csípője, miközben az ujjaimat ki-be mozgatom a szájában.
A másik kezemet is végigvezetem lapos hasán, majd ujjbegyemmel
megnyomom a csiklóját. Még gyorsabban szopja az ujjaimat. Finom,
körkörös mozdulatokkal simogatom érzékeny bőrét, miközben figyelem az
arcát, mely olyan vágyat sugároz, mint egy kitörni készülő vulkán.
– Letérdelsz elém? – lihegem.
– Igen – pihegi.
– De előtte sikítsd a nevem.
Végighúzom ujjamat szemérajkain, majd behatolok a puncijába.
Simogatom a csiklóját, finoman mozgatom benne magam, amíg ő még
mindig az ujjaimat nedvesíti. Hirtelen megcserélem a kezeimet. Nyálával
festett ujjaimmal hatolok bele, míg a másikat a szájába vezetem.
– Kóstold meg az ízed. Finom és édes.
Nemsokára érezheti az én sós ízemet.
Meredith mellkasa vadul hullámzik, a szíve hevesebben ver a bordái
alatt. Közel jár az orgazmushoz, amit meg is kap tőlem. Beljebb nyomom
magam, és erősebben dörzsölöm a csiklóját. Másodpercek töredéke alatt
megérzem Meredith bőséges nedvességét lecsurogni a kezemen. A teste
teljesen ellazul, az összes izma elveszíti az erejét, amikor a gyönyör
szétárad az elméjében és a testében.
– Brock! – sikítja.
– Térdelj elém, Meredith!
Meredith megfordul, a tekintete csillog, az arca vörösen izzik.
Megnyalja a szája szélét, majd térdre ereszkedik előttem.
Kioldom az övet, majd letolom magamról a nadrágot és a bokszert.
Kilépek belőle, végigsimítok vértől duzzadó férfiasságomon, majd
Meredith ajkaihoz érintem a végét. Meredith kinyújtja a nyelvét és
megízlel.
 Lassan fogad a szájába. Játszadozik velem a nyelve és a szája is.
Gyengéden szopogatja a vörös makkot.
Óvatosan a hajába kapaszkodnak az ujjaim.
– Nyisd nagyobbra a szád!
Megdugom Meredith pirosra rúzsozott, szív formájú ajkait.
– Meredith!
Egy utolsó lökéssel elérkezem én is az orgazmushoz. Meredith szájába
spriccelem forró, sós ízemet, amit boldogan magába fogad.
Két kezembe simítom az arcát, így segítek neki felállni, majd a szájára
nyomok egy nedves csókot.
Hassal az ágyra nyomom a felsőtestét. A feneke az ég felé meredezik. A
háta mögé térdelek és nyalogatni kezdem a punciját, a nyelvemmel mélyen
a nyílásába hatolok. Szélesebb terpeszbe helyezem a lábait, hogy az ujjaim
is beférjenek. Addig kényeztetem így a testét, amíg fájdalmasan fel nem
sikít a második orgazmustól.
Majd kikényszerítem belőle a harmadikat is, amikor szorosan
összesimul testnedvekben úszó bőrünk, miközben háttal nekem a farkamra
ültetem.
A rengeteg szex, a sok kikényszerített orgazmus meghozza a
gyümölcsét, mert Meredith képes volt harmadszorra is elélvezni, amikor a
képzeletemet valóságba öntöttem.
Erősen tartom a testét, ami csillog a verejtéktől. Testnedveink
összeolvadnak. A szex tényleg mocskos. Mind a ketten zihálunk, próbáljuk
összeszedni kifacsart maradványainkat, mielőtt elindulunk fürödni.
– Még most is bizsergek – jegyzi meg mosolyogva, majd a vállamra
hajtja a fejét. – Tudta, Mr. Ross, hogy maga egy szobrászati remekmű?
Hangosan felnevetek.
– Szerintem túloz, Miss Burton.
Meredith megfordul, majd leteper. A mellkasomra helyezi az állát, és
simogatni kezdi az arcomat és az ajkamat. Majd pucér teste végigsiklik a
testemen, és puszilgatni kezdi a vállamat, mellkasomat, hasizmomat.
– Senki nem kíváncsi a te véleményedre. – Fejét a hasamra fekteti.
– Inkább hunyd le a szemed és pihenj, majd holnap lefürdünk –
mondom, miközben simogatom nyirkos tincseit.
 Harmincharmadik fejezet
Meredith
Brock mellett felébredni mindig kellemes, meleg érzésekkel töltött el.
Ma hajnalban viszont teljesen más érzések kavarognak bennem. Valami
megváltozott. Mintha a világ egy sokkal jobb hely lenne mellette. A sok
szörnyűség megszűnik, az éhínség jóllakik, a haldokló újra érzi az élet ízét.
Mindennap újból felragyog a Nap, minden nap egy új esélyt ad, minden
nap egy újabb megélt, boldog pillanatot tartogat.
Belém hasít egy gondolat. Egy gondolat, mely mélyen beférkőzik az
elmémbe. Szerelem. A szerelem íze.
Brock meztelenül terül el mellettem. Egy vékony paplan takarja deréktól
lefelé. Egyenletesen emelkedik és süllyed a mellkasa.
Békés. Ismerős. Megnyugtató. Ő az otthonom.
A vigyorom szélesen elterül az arcomon. Szerelmes vagyok ebbe a
férfiba.
Halkan kiosonok mellőle és dúdolva indulok le a konyhába, hogy főzzek
egy kávét.
A konyhai ablakot résnyire nyitom, hogy beengedjem a Nap kellemes
melegét, a madarak gondtalan csicsergését.
Napok óta fogalmazódig bennem egy gondolat: le szeretnék keríteni
magamnak Brock hatalmas, zöld kertjéből egy kisebb részt. Szeretnék egy
kicsi virágoskeretet: a virágoskertemet. Telis-tele színes virágokkal.
Még azelőtt nekilátok a kitűzött célnak, mielőtt felkelne.
***
Órák óta rendezgetem, ültetgetem a hagymákat. A bőröm ragacsos és
koszos. Az arcom is, miután piszkos kézfejemmel letörlöm a homlokomon
gyöngyöző verejtékcseppeket. Bőrömhöz tapadnak a föld apró részecskéi.
– Miért nem bízod a kertészre? Olyan kertet épít neked, amilyet
szeretnél. Csak mondd el neki, hogyan képzelted.
Brock mély, bizsergető hangja csendül fel a hátam mögött. Mosolyt csal
az arcomra. A lágy szellő felém sodorja fűszeres illatfelhőjét. Mélyen
magamba szívom. Színes lett a világom. Felállok.
Háttal állok neki, amikor karjai átölelnek. Erősen magához von, az állát
a fejem tetejére helyezi.
– Most aztán tényleg mocskos leszel.
 – Már te is mocskos vagy, Királylány, és csakis tőlem.
Fejem búbjára puszil.
Elmosolyodom.
– Mind a ketten azok vagyunk.
Felemelem a fejemet és a vállam felett nézek rá, majd gyengéden
megcsókolom puha ajkait.
– Nem szeretném másra bízni ezt a feladatot. Én akarom megcsinálni.
Ez az én kertem.
– Szóval – megköszörüli a torkát – ez afféle letelepedés?
– Igen. Mondhatjuk annak.
– Ennek örülök.
Még erősebben fonódnak derekam köré a karjai.
– Ha ezt előbb tudom, akkor feltúrom az egész kertet neked.
– Most van itt az ideje.
– Sokat váratott magára, Miss Burton.
Megfordulok.
Békés arccal, meleg tekintettel, és azzal a kisfiús mosolyával figyel
engem. Átkarolom én is a derekát, és nem érdekel, hogy összepiszkolom a
ruháját. Sajnos elfogytak a szavak; nem tudom, erre mit is mondhatnék
neki. Csak azt tudom, hogy végre otthonra leltem karjai ölelésében.
Elfogadom a szívét, és én neki adom a szívemet. Mind a ketten győztesen,
sebek nélkül sétálunk el a csatamezőről.
Önkéntelenül elmosolyodom. Brock egyik kezével végigsimít az
arcomon.
– Gyönyörű vagy – suttogják ajkai, majd egy nedves puszit lehel a
számra. – Be kell mennem a gyárba.
– Vasárnap délelőtt?
Összeráncolom a szemöldököm.
– A főnöknek nincs különbség a hétfő és a vasárnap között –
gúnyolódik, de látom a szemében megülő nyugtalanságot.
– Veled megyek.
– Nem maradok sokáig. Egyébként is, még rengeteg a dolgod. És azt
szeretném, hogy még az este előtt pihenj egy keveset, ne fáraszd le magad,
mert én szeretném kifacsarni belőled az összes létező energiádat az ötödik
orgazmussal – vigyorog.
Felnevetek.
 – Öt? Kicsit elszaladt magával a ló, Mr. Ross.
– Szemtelenkedj csak… de könyörögni fogsz, hogy hagyjam abba.
– Állok elébe.
– Sietek.
Megcsókol, majd elindul az autóhoz.
A szerelem sosem egyszerű. Keserédes, gyötrelmes, mégis az
egyetlenegy olyan földi érzés, ami képletesen elválaszt minket a talajtól.
Amikor szerelmesek vagyunk, valamiért minden más színben jelenik meg a
szemünk előtt. Az elménk és a testünk is folyamatosan vibrál hatására.
***
– Végre rájött a fiam, hogy hova is való maga valójában.
Sebastian árnyékát vetíti mellém a délelőtti napfény.
Négykézláb helyezkedem el a földön, miközben figyelemmel kísérem a
mozdulatait. Zakója belső zsebéből előhúz egy zsebkendőt és letöröl egy
porszemet olasz cipőjéről. A külcsín makulátlan, viszont belül olyan sötét,
mint a rá szabott fekete öltönye.
Felsóhajtok.
– Nincs itthon a fia, uram.
Olasz cipője kemény talpát ráhelyezi a kézfejemre és erősen rátapos.
Kezem a földbe süllyed. Ide-oda húzogatva zongorázik az ujjperceimen,
majd testsúlya jelentős részét kihasználva még erélyesebben tipor a talajba.
Fájdalom és harag vibrál szemeimben.
– Nézzen rám és álljon fel, amikor hozzám beszél – sziszegi.
Egy utolsó nyomás után leemeli rólam a lábát. Megtelítem a tüdőmet
levegővel, felállok, majd felé fordulok. Mellkasom előtt összefonom a
karjaimat.
Úgy néz rajtam végig, ahogy mindig is szokott; a legnagyobb undorral.
Most talán meg is van rá az oka, hisz’ piszkos vagyok, izzadt, ragacsos
bőrömet föld borítja… de az ellene érzett dühöm erősebb, mint az ő undora
irántam.
– Magához jöttem, Meredith, hogy végre jobb belátásra bírjam! Feltúrta
Brock kertjét, ahogy az életét is!
Tekintetem végigsiklik a kis kerten. Lelki szemeim előtt édes képek
peregnek. Attól a perctől kezdve, amikor először megpillantottam Brockot;
az első lopott mosoly; az első titkos levél; a fogadalom éjszakája; a
buszmegálló, a tóparti italozás… Az a pillanat, amikor megláttam a kerítés
túloldalán; amikor beestem az irodájába; az első csókunk, az első
éjszakánk… minden vele töltött perc, egészen a ma reggeli
beszélgetésünkig.
Visszavezetem a tekintetem Sebastian felé.
Felszegem az állam és elszántan nézek bele sötétbarna szemeibe.
– Nem hagyom el a fiát! Nem okozok maga miatt több fájdalmat
Brocknak, mint amennyit már eddig okoztam! Szeretem a fiát, és ő is szeret
engem! Lehet, hogy tizennyolc évesen naiv, gyenge, és túl elesett voltam,
hogy kiálljak magamért, de már nem félek magától, Sebastian!
Orrcimpája a pupillájával együtt egyszerre tágul ki. Vérben forog a
szeme.
Egy lépést teszek felé.
– Brocknak még a mai napig nincs tudomása a mi kis
megállapodásunkról. Úgyhogy ha meg akarja magát kímélni egy felesleges
agyvérzéstől, egy kínos, kellemetlen beszélgetéstől a fiával, akkor jobban
teszi, ha békén hagy minket, mert nem fogom elhagyni őt. Bármit
megteszek a kapcsolatunkért. Sajnálom, hogy feleslegesen kellett ide
autóznia, de komolyan gondolom azt, amit mondtam.
– Fogalma sincs róla, hogy kivel készül ujjat húzni!
– De, nagyon is jól tudom, hogy kicsoda maga, Sebastian Ross, és a
hatalma nem végtelen.
– Nem végeztünk még, Meredith. Tudja, a háborúban vannak járulékos
veszteségek… Én a helyében óvatosabb lennék, nehogy ön legyen az a
jelentéktelen veszteség.
 Harmincnegyedik fejezet
Brock
Roger siet elém, amint meglátja, hogy leparkolok az autóval. Szaporán
szedi a lábait, arcára aggodalom ül ki.
– Mr. Ross – lihegi két levegővétel között.
– Nem történt személyi sérülés?
– Nem, uram. A félelmen kívül nem esett senkinek sem baja.
– Mi lehet a gond?
– Egy aprítógép meghibásodott. Még nem tudják, hogy mi lehetett a
hiba forrása. Kisebb robbanás történt, amikor jelzett a szerkezet, de
szerencsére senki nem tartózkodott a közelében. Le kell zárnunk azt a
területet.
– Mindenkit küldjetek ma haza. Nem szeretném, ha bárki megsérülne.
Amíg nem tudjuk biztosítani a dolgozók százszázalékos biztonságát, addig
nem indítjuk újra a gyártást.
– Igen, uram.
Órák óta várok az információra. Hál’ istennek, ez idő alatt kiürítettük az
üzem területét. Egyedül Roger maradt mellettem. Feszülten fújom ki a
levegőt, miközben fel-alá járkálok.
– Mr. Ross, Miss Burton keresi a mobiltelefonján – nyújtja Roger felém
a készüléket.
– Miss Burton.
– Mr. Ross! A megállapodásunk arról szólt, hogy siet haza, én időben
befejezem a kinti munkálatokat, és együtt töltjük ezt a napot.
Hosszú csend.
– Brock, mi történt?
– Nem akartam elmondani, nehogy felzaklasd magad. Kisebb robbanás
történt az egyik gép meghibásodása miatt. A szakértők már dolgoznak rajta.
– Úristen! De senkinek nem esett baja, ugye?
– Szerencsére nem.
– Odamegyek!
– Ne gyere! Mindent kézben tartok. – Az órámra pillantok. – Szerintem
már tényleg nem tart sokáig.
– Jól vagy?
– Igen.
 – Melletted szeretnék lenni. Támogatni. Ez a barátnők dolga, nem?
– Szóval a barátnőm vagy?
– Ne tereld el a szót!
Elmosolyodom.
– De igen, ez a dolguk, és az, hogy szót fogadjanak… különben
büntetésben lesz részük.
– Nem nyugtattál meg.
– Használhatnád másra is a szádat, mint feleselésre.
Belenevet a készülékbe.
– Mit szeretne, Mr. Ross?
– Mr. Ross – int Roger.
– Meredith, mennem kell. Nemsokára tényleg otthon leszek. Addig is
törd a fejed, hogy mire tudnád használni a nyelvedet és az ajkaidat.
– Vigyázz magadra!
Odasétálok az emberekhez.
– Meg tudták állapítani, mi okozhatta ezt az egészet? – kérdezem.
– Kizártuk az idegenkezűséget. A dolgozók is előírás szerint használták
a munkagépet. Az elektronikai része adta be a kulcsot.
– Mikor tudjuk folytatni a gyártást?
– Holnap elszállítjuk innen, úgyhogy kedden.
– Kedden a karbantartók átnézik az összes masinát, és ha mindent
rendben találnak, akkor szerdán kezdünk.
– Uram, ezek rejtett hibák. Attól, ha átnézzük az összeset, még
előfordulhat…
– Ne fejezze be a mondatot! Én és az embereim is nyugodtabbak
leszünk, ha ez megtörténik.
– Ahogy óhajtja.
– Roger, menjen haza.
– Ebben a pillanatban hívtak a biztonságiak, hogy egy gyanús alakot
láttak besétálni az irodájába.
Mindenki kétségbeesetten néz rám.
– Hogyan jutott be?
– Nem tudják. Hívjam a rendőrséget?
– Nem szükséges, Roger. Egyedül járok utána. Amint végeztek,
menjenek önök is haza.
 A lépcsőhöz igyekszem, majd halkan végigosonok a folyosón. Érintetlen
sötétség telepszik az összes helyiségre. Az irodám ajtaja tárva-nyitva vár
arra, hogy belépjek. Cigaretta kóválygó füstjét érzem a levegőben.
Megállok a bejárat előtt, figyelem a széles vállú férfit, aki beleszív a
cigarettába. Narancssárga parazsa felizzik, ahogy tulajdonosa hosszan és
mélyen magába szívja a mérgező füstöt. Felkapcsolódik a lámpa s látom,
hogyan ereget karikákat a bőrkabátos, kopasz alak. Felém fordul, majd
széles vigyorral üdvözöl.
– Szevasz, kisöcsi – köszönt Gabriel.
– Te mit keresel itt?
– Nem is örülsz annak, hogy sok-sok év után a bátyád meglátogat?
– Miért is örülnék… – belépek az irodába –, amint megjelensz, gond
adódik a cégemnél! Van valami közöd a mai incidensnek, ami a gyárban
történt?
Gabriel felkacag, miközben kihúzza a székemet és helyet foglal benne.
Koszos bakancsát az asztalra dobja.
– Nincs – válaszolja komoly, higgadt hangon. Egyenesen a szemembe
néz.
– Akkor mégis minek köszönhetem a látogatásodat?
– Meredith miatt jöttem.
– Mi közöd van Meredithhez?
– Bajban van.
– Otthon van, az otthonomban! Néhány perccel ezelőtt beszéltünk
telefonon!
Az asztalra fektetem a tenyereimet. Bőröm alatt lüktetve kidudorodnak
az erek. Gabriel intim szférájába hajolok.
– Biztos vagy benne? – Oldalra biccenti a fejét és félmosolyra húzza a
száját.
– Honnan tudnál róla, ha bajban lenne?
– Elküldte üzenetben a titkos kódunkat, ami az jelenti, hogy szüksége
van a segítségemre. Tíz éve nem használta ezt a kódot.
– Te mindvégig tartottad vele a kapcsolatot, és nem szóltál nekem?
– Nehezen, de igen. A volt férje miatt nekem sem volt több esélyem,
mint neked.
– Nem hiszek neked! Miért tőled kérne segítséget?
– Itt a bizonyíték, öcsikém.
 Felém dobja a telefonját. Megnyitom az üzenetet, melyet Meredith
telefonjáról küldtek.
– Nincs időm a játszadozásaidra, Gabriel! Mit titkoltok előttem?
Lefeküdtél vele?
– Nyugi, az embereim már rajta vannak az ügyön.
– Halljam! Lefeküdtél vele? – kérdezem újra.
– Nem, kisöcsém! Sosem nyúltam hozzá egy ujjal sem! Mindig is
tisztában voltam az érzéseiddel. Igen, én mindvégig tudtam, hogy szereted!
De te… te gyáva voltál, és nem álltál ki mellette.
– Ez nem igaz! Láthattad, hogy próbáltam a közelébe férkőzni, de ő
állandóan elszaladt előlem.
– Mikor próbáltál? Amikor nem volt ott a nagyhatalmú Mr. Ross? Vagy
akkor, amikor nem a sznob barátaid körében voltál? Vagy akkor, amikor
mindenki lenézte? Hol voltál akkor, Brock? Persze, amikor senki nem rád
figyelt… amikor nem látott téged a világ, akkor mellette voltál. De gyáva
voltál őt szeretni az emberiség előtt! Bezzeg most… most, amikor a rút
kiskacsából egy gyönyörű hattyú lett, most már képes vagy érte bármit
megtenni. Mert ne mondd azt, hogy nem csak nekem tűnt fel, hogy a férfiak
felkapták rá a fejüket. Vicces, okos, és piszkosul szexi. Elmondok neked
valamit, öcsikém. – Széles vigyort villant felém, majd összefonja ujjait az
asztal fölött. – Ő is szeretett, de tudta, hogy hatalmas árat kell fizetni azért
az érzésért, ami – valljuk be – nem tart sosem örökké.
– Tudd, hogy nem kell a segítséged, egyedül is megoldom.
A telefonért nyúlok; reményeim szerint a rendőrség segíteni fog.
Mindamellett Gabriel ne higgye azt, hogy csak ő ismer olyan embereket,
akik egy perc alatt kinyomoznák Meredith hollétét.
Gabriel kikapja a kezemből a készüléket, majd óvatosan visszahelyezi a
helyére.
– C-c-c – ingatja a fejét. – Nincs a zsarukra semmi szükség. Megtalálom
és megmentem… már nem először kell ezt tennem.
– Ezt hogy érted?
Megkerülöm az asztalt, kezeim közé ragadom a kabátját, majd teljes
erőmmel kitépem a székből Gabriel hatalmas termetét és a falhoz csapom.
– Hol van Meredith? – harsogom az arcába.
Hamis, ördögi nevetéssel válaszol.
– Mi történt első alkalommal? Halljam!
 Alkaromat erősebben szorítom a torkára.
– Kérdezd meg az apádat, ő biztosan elmondja. Most, ha megbocsátasz –
lehúzza a kezeimet magáról –, megmentem a csajod!
– Azt hiszed, megengedem, hogy egyedül menj érte, bárhol is legyen?
Gabriel, mintha meg sem hallaná a hangom, ellép mellőlem a kijárat
felé. A karja után nyúlok, majd magam felé fordítom. A falhoz csapódom
lökésétől.
– Nem egymás ellenségei vagyunk, Brock! Tudod jól, hogy azért kért
meg engem Meredith, mert nem akarja, hogy bajod essen, vagy esetleg
olyat kövess el, amiért börtönbüntetés járna. Engem nem találnak meg: van
olyan idióta, aki elviszi helyettem a balhét. Neked most az a legfontosabb,
hogy megtudd az igazat!
– Mégis mi ez az őrület körülöttünk?
Gabriel nem válaszol. Elenged és rágyújt még egy cigire.
– Gabriel! – szólok utána. – Mit keressek?
– Kezdheted azzal, hogy megnézed a családi rezidencia biztonsági
felvételeit. Ide – mutat a nyaki ütőerére – szúrhatod a kést, ha hazudok, de
biztosan tudom, hogy hiányozni fog egy nap belőle.
– Mi lesz Meredith-tel? Nem ülhetek addig tétlenül!
– Csak csináld, amit mondtam. Ha ott van, ahol gondolom, akkor –
sóhajt egy nagyot – épségben hazahozom neked!
– Azért nem akarod, hogy menjek, mert… – és a legszörnyűbb gondolat
suhant át a fejemen.
– Nem kell azt látnod, ami ott történni fog.
Ezzel, mint egy szellem, eltűnik az épületből.
Amióta az eszemet tudom, John a biztonságiak főnöke, akik arra lettek
kiképezve, hogy az életük árán is megvédjék a Ross családot. A szemük és
a fülük, nem csak azt hallják, amit hallaniuk kell, hanem azt is, amit nem. Ő
az az ember, aki kiderítené nekem Meredith hollétét perceken belül.
Tárcsázom a privát számát. Mégis egy érzés, egy furcsa érzés kavarog
bennem, ami azt súgja, hogy most az egyszer bíznom kell Gabrielben, mert
ez a játszma nem az apánk elleni ellenszenve. Tud valamit, amit én nem,
méghozzá Meredith titkát, amit már hónapok óta meg akarok fejteni, mégis
hagytam homályban rejtőzni csakis azért, hogy Meredith leengedje a
miattam felhúzott pajzsát.
 Részben sikernek örvendhetek, mert sikerült átjutnom a láthatatlan
burkon. Befogadott. A titkát is elárulta volna nekem, csak türelmesen kellett
várnom arra a percre.
Meredithre nem szabad vadászni, ő nem egy préda, nem egy
zsákmány… ő a legjobb fogás az ember életében, ezért a horgászathoz
tudnám hasonlítani ezt a játékot, amit egymással folytattunk. Nem kellett őt
üldöznöm, nem kellett őt győzködnöm… csak türelmesen, csendben
várnom, belógatva a csalit, amit sokszor megkörnyékezett. Amikor túl
hamar akartam kihalászni, elúszott, de kicsípett egy darabot belőlem, amit
megízlelt. Tetszett neki a zamatom, ezért visszajött, hogy még egyszer
harapjon belőlem, de a fejében még ott motoszkált a félelem. Amikor
biztonságban érezte magát és a félelme is elhalványult, magával ragadott a
vízbe.
– Brock, itt vagy?
John hangja rángat ki az ábrándozásból.
– Apám otthon van?
Köntörfalazás nélkül a lényegre térek.
– Nincs.
– Nyisd ki a kapukat, negyedóra múlva ott leszek.
Ha igaza van Gabrielnek, akkor egy felvétel hiányozni fog, ami
közelebb visz a megoldáshoz. Őrjöng a belsőm, rám nehézkednek a percek,
melyek az engem fogva tartó tehetetlenség miatt óráknak tűnnek.
***
John az ajtóban állva vár rám. Füléből eltávolította a készüléket,
bensőséges tekintettel fogad és maga után invitál az alagsorba.
– Át kellene nézned a tíz évvel ezelőtt, júniusban készült felvételeket.
– Mit keresünk?
– Semmit.
John megtorpan és rám néz.
– Hiányozni fog egy felvétel – mondom, miközben elhaladok mellette.
– Az lehetetlen! – csattan fel.
– Bizonyosodjunk meg róla. – Kinyitom előtte az ajtót, mely abba a
szobába vezet, ahol a ház összes zuga látható.
Idegesen megdörzsöli ráncos, barna homlokát, majd leül a számítógép
elé és keresni kezdi a fájlokat.
– Elmondod, hogy mi ez az egész?
 – Csak tedd a dolgod! – förmedek rá.
– Sokszor megúsztad az én kegyelmem miatt a szüleid büntetését, pedig
az állásomba került… – emlékeztet.
– Amíg nem tudom, hogy kiben bízhatok, nem fogok elmondani neked
semmit. Csak tedd azt, amit mondok.
Félmosolyra húzza a száját, miközben hűségesen bólogat.
Szemei úgy cikáznak a monitoron, mint ahogy ujjai a klaviatúrán.
– Egy kamera sem rögzített aznap éjjel.
– Az meg hogyan lehetséges? Elvileg ez egy sziklaszilárd rendszer.
– Nem hiszem, hogy törölve lettek a felvételek, mert vak és süket volt az
egész hálózat.
Gabriel tudta.
– De nem mind.
A konyhába lépek, ahol Marie éjjeli öltözékében készíti el a lefekvés
előtti nyugtató teáját.
– 2006. június 15 éjjele – kezdek bele köszönés nélkül.
Marie két csészét helyez a konyhapultot takaró fekete márványlapra.
Arcán töprengés látszódik, azután keserűen elhúzza, majd egyenes vonallá
préseli ajkait, akaratlanul jelezve, hogy emlékszik.
Kiönti a forró, gőzölgő vizet az arany szegéllyel díszített kicsi
porcelánokba, majd egy-egy filtert ejt bele.
A mosogatóhoz sétál, és a kicsi ablakon keresztül néz ki a hátsó kertre,
amely a golfpályát vetítené szemei elé, ha nem borítaná a tájat teljes
sötétség.
Teste körül összefonódnak karjai.
– Emlékszem arra a napra… még az égbolt is sűrű, nehéz könnyeket
ejtett. A viharos erejű szél megtépte a lombok gyenge ágait. Villámok
vékony, egyenes, majd vastag, szerteágazó vonalai rajzolódtak ki felváltva a
fekete égbolton. Világosságot hoztak a sötétségbe. Késő éjjelre járt már az
idő, amikor megszólalt a csengő, Sebastian nyitott ajtót. Egy fiatal,
törékeny lányt engedett be, de csakis egy lépést tehetett. Bőrig ázva
didergett a teste. Hangja bizonytalanul beleremegett a szavakba… Téged
keresett. Apád nem akarta beljebb engedni, nehogy sarat hordjon szét a
cipőjével. A kislány lerúgta magáról a sáros vízzel átitatott, lucskos,
hajdanán fehér tornacipőjét.
Fehér, a remény.
 – De Sebastiannak ez nem volt elég. Azt hazudta, hogy nem vagy itthon,
pedig a szobában aludtál és egy vörös hajú lányról álmodozhattál, akiről
oly’ sokat meséltél nekem. A lány könyörgött, kérlelte az apádat, de ő… ő
térdre parancsolta, majd ocsmányul megalázta.
– Miről beszélgettek, Marie? Pénzért könyörgött?
– A lány nem akart térdre ereszkedni, de Sebastian erélyesen rámordult
és a földre mutatott. Az elesett lány a könnyeit nyelte és elcsukló hangjával
küszködött, amikor fejet hajtott Sebastian kérésének. Nem nézett az apádra.
Engem látott meg, amikor a villámlás bevilágította az előszobát, majd
könnytől csillogó szemekkel ingatta a fejét. A szám elé kaptam a kezem, és
nekem is könnyek égették a szemem. Sajnálom, de nem bírtam tehetetlenül
ott állni, ezért visszamenten a szobámba.
Érzem, ahogy felforr a vérem. Fél kézzel lesöpröm a csészéket. A finom
porcelán apró darabokra törik. Marie megrezzen.
– Brock! – John lép utánam. – Ezt feltétlenül látnod kell!
A konyhaszigetre helyezi a laptopot.
– Nem hagyott nyugodni a tudatlanságom… ezért mélyebbre ástam.
Másnap egymillió dollárt utalt át egy hölgynek, mégpedig ennek a nőnek…
Tekintetem végigsiklik egy csomó jelentéktelennek tűnő emberen. Csak
a saját időmmel játszottam, minél később akartam elérni a pirossal
bekeretezett névhez. Lelkembe hatolt a penge, amikor feltűnt Eva neve.
Senki nem hazudik, minden kibaszottul igaz, csak én nem tudok
semmiről ebben a kurva házban! Valóságtól üvöltöznek Sebastian és
Gabriel szavai is.
– Meredith anyja!
– Ismered?
– Igen – nyelek egyet. – Talán nem is ismerem annyira jól azt a nőt,
akivel már hónapok óta együtt élek…
Vészjósló csend telepszik ránk. Elmémben háború dúl, az érzelmeim
ellenem fordulnak, a szívem… hátat fordított nekem.
– Brock – Marie gyengéd hangja simogatja fagyos lelkemet. – Nem
vesztheted el a hitedet. Attól, hogy látod, mi zajlik a színpadon, fogalmad
sincs, mi játszódik a színfalak mögött.
Meredith anyja is mélyen belefolyik az ügybe. Ő a kirakós utolsó
darabkája. Feszülten kifújom a levegőt, hogy valamelyest lecsillapodjanak
az idegeim.
 Amíg visszaautózom a házamhoz, megállás nélkül hívom Gabrielt, hogy
információt szerezzek tőle, de állandóan a rögzítőre irányít a telefonja.
– Kis haver, rábasztál, mert nem érek rá, hívj vissza máskor.
 Harmincötödik fejezet
Brock
Leparkolok a ház előtt, majd egyenesen a szomszédba vezetnek a
lábaim. Szó nélkül kinyitom a kiskaput és a ház felé igyekszem.
Dörömbölök az ajtón, majd Evával találom magam szembe.
Meg sem kell szólalnom, szemében látom, hogy tudja, miért vagyok
most itt. Kitárja előttem az ajtót és a konyhában kínál hellyel.
– Tudtam, hogy egyszer el fog jönni ez a nap.
– Akkor azt is bizonyára nagyon jól tudod, hogy nem érdekelnek a
feleslegesnek szánt szavak.
Bólogat, majd a konyhaszekrény tetejéről levesz egy fekete naplót.
Remegő kezekkel adja át a keményborítású könyvet.
– Meredith soha nem írt naplót – jegyzi meg.
Szemmel látható, hogy Meredith nem sokat használta ezt a füzetet. Az
idő sárgára festette a lapokat, mégis csak pár oldalon hagyott nyomot a
fekete tinta és Meredith könnycseppjei. Megsimogatom az immár
megszáradt felületet. Összeszorul a torkom, majd kinyitom a naplót.
Csak egy kislány voltam…
– Anya, beszélhetnénk?
– Persze, kicsim.
– Jackről.
Tudtam, hogy anya haragudni fog rám, amiért a nevelőapámról akarok
vele beszélgetni, mégis bíztam benne, hogy meghallgat és meghallja a
szavaimat, amit oly’ régóta őrzök a szívemben. Csak a könnycseppjeim
tanúsíthatják, hogy mit kell átélnem Jack mellett.
– Mit szeretnél mondani?
Hangja ridegebb lett, de ez nem tántorított vissza attól, hogy elmondjam
neki az igazságot.
– Úristen, Meredith! – csattant fel anya. – Túl nagy a fantáziád, és most
nagyon messzire mentél ezzel. Neked senki nem jó. Steven sem volt jó, és
most meg Jacket akarod elüldözni mellőlem! – A hangjából kihallatszott,
hogy egyre idegesebb.
– Anya, én tényleg nem hazudok neked.
– Ne is folytasd… elég ebből a sületlenségből. Tetszik vagy nem, ő a
nevelőapád és szeret engem, szeret téged. Tudom, hogy néha nem a
legmegfelelőbben viselkedik, de szeret minket. Veszekedések minden
kapcsolatban vannak, drágám. De a problémák azért születnek, hogy
megoldhassuk őket. Ha mindig elmenekülnénk előle, akkor semmilyen
megoldókészségünk nem alakulna ki az életben.
Megsimogatta a hajamat, majd szorosan magához ölelt.
– Szeretlek, Meredith.
– Én is, anya.
A matekleckémet készítettem el, amikor a csendet kettévágta anya és
Jack indulatteli hangja.
Magam mögött hagytam a tanulást és lesétáltam hozzájuk a lépcsőn.
– Megkeseríted anyád életét, Meredith – mordult rám Jack, majd elém
térdelt, és erősen megszorította a kezemet.
A feje fölött átnézve figyeltem anyát, aki reszketett, és a szeméből
kicsordogáló könnyek elkenték a szemfestékét.
– A hazugságaiddal ezt éred el, Meredith – folytatta Jack.
– Jackkel éppen a délelőtti beszélgetésünket vitattuk meg. Megkérdeztem
tőle, hogy igaz-e? – szólalt meg anya elcsukló hangon.
– És ezt érted el vele – vágott a szavába Jack. – Ugye nem akarod így
látni édesanyádat, Meredith?
Csakis anyára koncentráltam. Arra a nőre, aki éjjelente esti meséket
olvasott nekem. Ha rosszat álmodtam, mindig mellém feküdt, és a hajamat
cirógatva dúdolt éneket. Amikor még élt apa, sosem árulkodtak
szomorúságról a szemei; boldogságot sugárzott még a legapróbb
mozdulata is.
– Ha jó lány leszel, akkor ez nem fog még egyszer megtörténni. Képes
leszel jól viselkedni? – kérdezte Jack és megfeszítette a kezemet, hogy rá
figyeljek, és ne anyát nézzem.
A szememet könnynek töltötték meg, valahogy mégis sikerült
visszanyelnem őket. Homályos tekintetemet újra anyára szegeztem.
– Jó kislány leszek – ígértem meg.
– Helyes – mondta Jack. Felállt, majd anya elé lépett. Megölelte, és
bocsánatot kért tőle.
– Menjünk vacsorázni.
Jack mindig akkor mászott be mellém az ágyba, amikor anya éjszakai
műszakban dolgozott. Három műszakos munkarendben alkalmazták, ezért
Jacknek háromhetente kínálkozott fel a lehetőség, amit minden egyes nap ki
is használt.
Mögém simulva szorított magához. A fülembe lihegett és éreztem,
ahogyan az erekciója a hátamat bökdöste.
A pizsamám alá nyúlva masszírozta a melleimet. Amikor a kezemmel ki
akartam védeni az érintését, mindig ugyanazt suttogta nekem:
– Megígérted anyádnak, hogy jó kislány leszel. Ugye nem akarod, hogy
anyukád szenvedjen?
Megfeszült testem elernyedt, nem harcolt az érintések ellen; hagytam
hadd dolgozzanak rajtam az ujjai.
A keze egyszer csak a mellemről a bugyimba csúszott.
Ujjaival a vékony hártyát bökdöste. Enyhe fájdalom hasított végig a
belsőmön. Fogaimmal együtt erősen összeszorítottam a combomat, de
mindig szétfeszítette a lábaimat. Ujjai gyorsabban serénykedtek bennem. A
hátamat egyre hevesebben érte a merevedése. Légzése szaggatottá vált és
halk sóhaj tört fel a torkából, amikor a gatyájába élvezett.
– Ilyen egy jó kislány, Meredith – mondta, miközben benedvesítette a
fülcimpámat.
Megváltozott a tinta színe – egy újabb fejezetet rejtegetett. Férfi létemre
sosem éreztem ekkora fájdalmat a szívemben. Meredith könnyei mellé
hullanak az enyémek. Egybeolvad szívfájdalmunk.
Nem is értettem, hogy miért, hogyan történhetett ez meg velem…
Tizennyolc évesen az élet mocskos módon kibabrált velem. A sors
mindenkivel kegyesen bánt, velem ellentétben.
A sor végén kullogtam vézna testemmel, sápadt bőrömmel, halvány,
mégis látható szeplőkkel.
A legkisebb melltartó is nagy volt nekem, fiús alkatom nem nagyon
hagyott nyomon senkiben… neki mégis én kellettem.
Azon az éjszakán erőszakosan elvette tőlem a jogaimat, a jövőmet, az
ártatlanságomat.
Anya éppen azon a sötét éjjelen hozta világra az öcsémet, a fiát annak a
szemétládának.
Kilenc hónapig, amíg anya itthon töltötte a terhességi időszakot, a
felhők között úszkáltam a boldogságtól, mert Jack nem nyúlhatott hozzám
egy ujjal sem. Láttam rajta, hogy neki ez az időszak egyenlő volt a pokollal.
Számomra pedig a mennyországgal. Egészen addig az estig, amíg anya
felhívott a kórházból, hogy elmondja: megindult a szülés.
A földre ejtettem a telefont, majd egy hátizsákba kezdtem dobálni a
ruháimat. Amikor kinyitottam a szobám ajtaját, Jack már ott állt. El
akartam mellette menni, de széles termete elállta az utamat. A szívem
hevesebben vert a bordáim alatt, a légzésem szaggatottá vált. Borzongás
járta végig a testemet és a végtagjaim reszketni kezdtek. Berángatott a
szobába, és egy hatalmas pofonnal az ágyra utasított. Tenyerével erősen
összeszorította az arcomat. Éreztem, ahogyan eleredt az orrom vére és
kétségbeesetten könyörögni kezdtem. De bármit mondtam, nem segített
rajtam.
– Engedj el, és ígérem, nem árulom el senkinek.
– Jó lesz, ígérem – suttogták ajkai.
Karmoltam, hadonásztam a levegőben, de erőtlen voltam vele szemben.
A torkomra igazodott a kézfeje, majd fojtogatni kezdett. Másik kezével
letépte rólam a felsőmet. Vörös mellbimbóimra barangolt a tekintete. Apró,
mégis sokatmondó, gonosz mosoly ült meg a szája sarkában. Ajkai közé
ragadta a mellemet, és két szívás között e szavakat suttogta nekem:
– Ha csendben tudsz maradni, akkor elengedem a nyakadat.
Az elmém nemet mondott; inkább öljön meg a keze, minthogy
megtegyem, de fuldokló, oxigénért kiáltozó tüdőm mégis egyezségre jutott
vele. Bólintottam, de csak éppen akkorát, amit engedett a keze.
Enyhült a szorítása. Köhögtem és levegőért kapkodtam, amíg ő folytatta,
amit elkezdett. Tenyere a másik mellemre siklott, erősen megragadta. A
lábaimat összeszorítottam, mégis bejutott a bugyimba és játszadozni kezdett
a csiklómmal.
Nem a keze, a könnyek fojtogattak.
– Milyen szűk, édes pinád van! – lihegte, amikor nem törődve azzal,
hogy fájdalmat okoz nekem, még mélyebbre tolta az ujjait.
Az ablak felé fordítottam a fejemet és arra vártam, hogy vége legyen. A
fejem alatt pihenő párna vizes lett a könnyektől, amelyek lefolytak az
arcomon, miközben megcsiklandozták az orromat. Figyeltem, ahogyan a
textil magába szívja őket.
A hátam mögé helyezkedett, úgy alázott tovább.
– Ha élvezed, akkor gyorsabb lesz. Hidd el nekem.
Lökött rajtam egyet.
 Egyik markába fogta a hajamat, és barbárabb ütemre váltott. Az
ütközések csattanása örök, lidérces emlékké formálódott az elmémben.
Izmos felsőteste az én csontos testemmel érintkezett és annak örültem
volna a legjobban, ha ezek után félholtra ver. De nem tette meg.
Miután végzett, elégedetten lehúzta magáról az óvszert, majd mellém
hajította az ágyra, ahol, mint egy elhasznált, undorító dolog fekszik.
Undorodtam magamtól, a gondolattól is, hogy ez megtörténhetett.
Véremmel pecsételte meg az éjszakát, amit nem voltam képes még
lemosni magamról. Combom belső felére száradtak a foltok.
A szekrényem előtt ültem, és a tetőtéri ablakon az eget néztem. Ma még
az ég is szigorú sötétséget öltött. Egy csillag sem ragyogott rajta.
Gabriel az második csörgésre vette fel a telefont.
– Mer, minden rendben? – Aggodalmas hangja még tovább fájdította így
is sajgó szívemet.
– Semmi sincs rendben – feleltem remegő hanggal.
A vonal túloldalára csend telepedett. Próbáltam összeszedni magam, és
egyenletesen venni a levegőt.
– Hol vagy most?
– Itthon.
– Megtette, igaz?
Gyakran elmeséltem Gabrielnek, hogy mi zajlik a ház falai közt. Sokszor
felajánlotta, hogy eltünteti még a Föld színéről is Jacket… de sosem
akartam, hogy miattam ilyet tegyen, hogy miattam a börtön rácsos ablakai
mögött üljön. Sajnos elég nagy büntetés volt neki, hogy az apja tudomást
sem vett a létezéséről, és sokáig minden anyagi javától megfosztva
tengődött az utcákon, amíg ki nem alakította a hálózatát, a saját
elosztóközpontját.
Arra kértem, hogy némán üljön mellettem, hallgasson meg, és legyen a
támaszom azokban a nehéz, elviselhetetlen napokban.
– Igen – tört ki belőlem a válasz a könnyeimmel együtt. Még mindig
meztelenül ültem a szekrény előtt, csak a takarót szorongattam, majd még
erősebben csavartam fáradt testem köré.
Váratlanul megszakadt a vonal. Éreztem, hogy Gabriel úton van,
egyenes ide tart.
Feltéptem a gardrób ajtaját, majd magamra húztam egy farmert és egy
kényelmes pulóvert.
 Óvatosan, halkan kinyitottam a szobám ajtaját. Nesztelenül osontam
lefelé a lépcsőn, de csak a feléig jutottam.
Erőteljes ütések sújtották a bejárati ajtót. Megdermedtem és vártam,
hogy Jack ajtót nyisson.
Gabriel lépett be. Összetalálkozott a pillantásunk.
Jack háborgó hanggal zavarta ki Gabrielt, de ő csak vicsorogva
vigyorgott rá. Még két kapucnis alak tért be a házba, és ahol érték, ott
ütötték Jacket. Fájdalmas nyöszörgés és hörgés hagyta el a torkát, majd
félholtra vert testét kivonszolták a lakásból.
Gabriel egy utolsó pillantást vetett felém, majd ő is távozott.
Miután eltűnt mindenki a házból, nem tudtam, mitévő legyek. Nem
tudtam, hogy mi sarkallt arra, hogy kiöntsem a szívemet Brocknak… El
akartam mondani az eltitkolt szavakat, az elfojtott érzelmeket, melyeket
iránta tápláltam attól a naptól kezdve, amikor először megpillantottam az
osztályteremben.
De amikor megérkeztem hozzájuk, Sebastian fogadott. Magával az
ördöggel kötöttem alkut. Szemében látszott, hogy tudja, mi történt velem;
látta sebzett tekintetemben. Sejtelmem sem volt arról, hogyan szerzett
tudomást a történtekről. Sebezhető voltam vele szemben. Le kellett
térdelnem és úgy tenni, mintha én kérnék tőle szívességet, pedig ő kért tőlem
szívességet: megfizette az árát a távozásomnak.
Az utolsó sorokhoz érve a kezem alatt gyűrődni kezdtek a lapok. Egy
röpke mozdulattal elhajítom a naplót. A konyhaszekrényen gondosan
elhelyezett fűszeres üvegcsék közé repül. Az üvegek csengő hangja hasít
keresztül a hallgatáson.
Körülöttünk csend honol, de a belsőm ordít, dühöng, tombol, rombol.
A szívem hevesen ver. Érzem, hogyan forr fel a vérem. Hallom, ahogyan
végigfolyik az ereimben, majd a fülembe csörgedezik a morajlása. Nyaki
ütőerem lüktetve feszül ki a bőröm alatt.
Evára emelem a tekintetem. Nézem, miként hullajt könnycseppeket. Egy
csepp együttérzést sem táplál felé a lelkem.
Óriási lendülettel felállok az asztaltól, a szék felbukik mögöttem.
Ököllel a fába sújtok, megreccsen a kezeim alatt.
Az arcába hajolok.
– Milyen anya vagy te? – Ráförmedek, amitől összerezzen. Könnyei
fékezhetetlen sebességgel potyognak az ölébe. Nem tudom őt sajnálni.
 – Én meg tudtam volna védeni. Miért nem szóltatok nekem?
Gabriel szavai kúsznak a fejembe: Gyáva voltál őt szeretni!
– Miért, Eva?
– Azért, amiért még mindig nem kötelezted el magad senki mellett,
Brock. Én szerelemes voltam Meredith édesapjába. Amikor Meredith
megszületett, a családunk egésszé vált. Meredith csupán csak 5 éves volt,
amikor Owen meghalt. Azon a szörnyű, sötét éjszakán elvesztettem a
férjemet, a lányom pedig az apukáját. Nehéz volt egyedül megbirkózni a
gyásszal, az anyasággal. Próbáltam mindent megadni neki: szeretetet és
jólétet egyaránt. De egyik nap arra ébredtem, hogy elfogyott az erőm. Úgy
gondoltam, ha lenne egy férfi az életünkben, akkor kicsit könnyebb lenne.
Elesettnek éreztem magam, és sajnos többször is beleestem ugyanabba a
hibába. Meredith nagyon hasonlít Owenre. Akárhányszor ránézek, őt látom
benne. Amikor megismerkedett Matthew-val, tudtam, hogy nem boldog, de
Matthew szerette, otthont kínált neki, feleségül vette. Vigyázott rá.
– Érzelmileg tönkretette lányodat!
– Csak azt szerettem volna, ha valaki biztosít neki egy olyan otthont,
amit én nem voltam képes megadni neki.
Szánalmat érzek, és haragot. Kínt nyelek le, és mérget szívok be.
– Ez nem ment fel a kötelességed alól, nem ad magyarázatot arra, hogy
miért fordítottad el a fejed akkor, amikor a lányodat szexuálisan zaklatták!
Hogy tudd, a lányodnak nyoma veszett! Hol él most Jack Taylor?
– Azt gondolod… – rántja szája elé a kezét. – Az nem lehet!
– A címét, Eva!
– Fogalmam sincs, hol lakik, annyit tudok róla, hogy még itt él New
Jersey-ben.
– Remélem, Jack hívő ember, mert ma könyörögnie kell azért, hogy ne
öljem meg!
Az autóba vágódom, erősen markolászom a kormánykereket, miközben
Istenhez beszélek:
– Istenem, kérlek, ne hagyd, hogy megtörténjen még egyszer.
A hívások közül kikeresem John számát. Egy csörgés után
bekapcsolódik a hívásba.
– Brock.
– Most azonnal nyomozd ki Jack Taylor címét! Egy perced van!
 Harminchatodik fejezet
Brock
– Jack Taylor – mondom ki fogcsikorgatás közben a nevét. Az államon
lévő izom megállás nélkül lüktet.
Nem csinálhatok akkora hülyeséget, mint amilyet valójában szeretnék,
pedig az ereimben keringő vér elérte a forrási pontot. Pusztító erejű harag
növekszik a mellkasomban. Forró, izzó, felemésztő tűz.
Miközben erősen szorongatom a kormánykereket és úgy száguldok
végig New Jersey utcáin, mint aki a rendőrök elől menekül, eszembe jut az
a bizonyos szilveszter éjjel.
Visszaemlékezés
Már javabán tartott a buli, amikor a zsebemben rezegni kezdett a
telefonom, majd Gabriel nevét láttam meg vibrálni a készülék kijelzőjén.
Évek óta semmit sem hallottam felőle, azóta, amióta apánk elüldözte
otthonról, majd véglegesen kitagadta a Ross családból. Az anyagi javaktól
is megfosztotta. A testvéri kapcsolatunkat eltemettük azon a napon.
Nem tudtam, pont most mit szeretne tőlem… Pénzt? Esetleg beszéljek
apánkkal, hogy fogadja őt vissza?
De ezekre csekély esélyt láttam. Tudtam, hogy nagyon is dől hozzá a
pénz a mocskos ügyletei miatt, és nem az a fajta ember, aki megalázkodna,
mint egy kidobott kutya. Inkább megharapná azt a kezet, amely felé nyúlna.
Hosszas hezitálás után felvettem a rezgő készüléket, majd átsétáltam egy
üres, zajtalan szobába, hogy értsem, mit szeretne.
– Gabriel – szólítottam meg közönyösen.
– Öcsikém.
Zsigereimben éreztem, hogy vigyorog, miközben kimondja a szavakat.
– Mit szeretnél?
– Itt van a csajod.
– Miről beszélsz? Nem akarok belekeveredni a játszmáidba, Gabriel.
– Szóval azt sem tudod, kiről van szó! Akkor bizonyára rossz számot
hívtam – feszítette tovább a húrt.
– Bökd már ki végre!
– Meredith – ejtette ki lassan a nevét. Éreztem, ahogy lecsúszott a
nyelvén.
– Mit keresne nálad? Nem vegyül a te fajtáddal!
 – Fajtámmal? Ez kedves tőled, öcsikém, de lehet, hogy az ÉN fajtámmal
jobban érzi magát, mint a tieddel.
Az ereimet mintha méregbe áztatták volna. Éreztem, hogy a düh
szétfeszíti a fejemet.
– Add meg a címet! – parancsoltam neki.
A megadott címre érkezve elszörnyedve néztem körbe. Az emberek
belőve, részegen tántorogtak, sokan magukról sem tudtak.
– Várjon meg. Nem maradok sokáig – szóltam a taxisofőrnek, majd
csúsztattam neki egy kis borravalót a várakozásért. Sejtelemem sem volt,
hogy mennyi ideig fogok itt tartózkodni.
Az épület belseje felé haladva undorodtam a látványtól, és a
gondolataim csak Meredith körül forogtak.
Mégis mi a fészkes fenét keres ő itt? Ilyen emberek között?
Szánalomra méltóak, ahogy adagolják be maguknak a szert.
A házban hatalmas füst gomolygott. Cigaretta és fű vegyült össze egy
méretes illatfelhőbe.
Orrba-szájba gyújtottak rá a cigarettákra, és egy nagyobb csapat a
vízipipa köré csoportosulva eresztette ki a füstöt, karika formában.
A padlót tömérdek ócska, piros színű papírpohár lepte el, amiből olcsó
sört vedeltek.
Átverekedtem magam a tömegen, majd megláttam Gabrielt. Elindultam
felé.
Az emberei elállták az utamat. Nem törődtem velük, közéjük rontottam.
Visszalöktek. Már éppen lendíteni akartam a kezemet, amikor Gabriel
leállította az eseményeket.
– Hát mégis eljöttél – vigyorgott.
A szeme vérágas volt a belélegzett füsttől, és kitágult pupilláiból arra
következtettem, hogy felszívott egy csíkot.
– Nem szórakozni jöttem. Hol van Meredith?
– Szóval tényleg érdekel. – Elcsodálkozott, majd nevetve az ég felé
emelte a fejét.
– Gabriel! – Közelebb léptem hozzá és megragadtam a karját. – Nincs
időm erre! Hol? Van? Meredith? – hangsúlyoztam ki a szavakat.
– Hátul megtalálod – mutatott a kétszárnyú ajtóra, ami szétválasztotta
helyiségeket.
 Elengedtem a karját. A gorilláira vetettem egy pillantást, akik készen
álltak arra, hogy leteperjenek, majd gond nélkül elássanak a kertben.
De a bennem fortyogó dühöt sem lehetett csillapítani!
– Mi van az ajtó mögött? Orgia? – suhant át a fejemen a baljós hang.
Feltéptem az ajtót. Az összes illuminált tekintet rám szegeződött, köztük
Meredithé is.
A szeme hatalmasra kerekedett.
Egy kisebb banda verődött itt össze. Szerencsére csak szeszt láttam
mindenhol, drogot nem.
Meredith mondott pár szót a barátainak, ők bólogattak, majd izzadt
tenyerét a farmerjába törölte, miközben felém lépdelt.
Nem vártam meg, hogy akár csak egy szót is szóljon, azonnal kiadtam
neki a parancsot.
– Öltözz! Elmegyünk innen!
– Tessék? Nem ráncigálhatsz el innen! – Dacolásképpen felszegte az
állát.
– Ó, Királylány! Dehogynem.
Felkaptam, és mint egy zsákot, a hátamra dobtam.
Felsikított. A lábai a plafonig emelkedtek, majd apró kezeivel csapkodta
a hátamat.
– Brock! Most azonnal tegyél le! Ezt nem teheted!
– De megtehetem, és tudod mit? Meg is teszem!
Az akció láttán a tömeg őrjöngeni kezdett. Valószínűleg azt hitték, hogy
egy szobába viszem és megdugom, de nem, csak a tenyerem viszketett.
Akkorát tudtam volna ütni Meredith fenekére, hogy még másnap is magán
hordozza a tenyerem lenyomatát.
Gabriel figyelt minket. Egy pillanatra megálltam, hogy találkozzon a
tekintetünk. Bólintottam neki, majd indultam is tovább.
– Van kabátod? – kérdeztem.
– Van, de mondtam már, hogy nem megyek sehova.
– Hol?
– A kanapén maradt a táskámmal együtt.
– Azért már nem megyünk vissza.
– Minden cuccom benne van!
– Majd szólok Gabrielnek, hogy juttassa el nekem.
 Amikor kiértem vele a házból, leraktam a földre. Zöld szemei villámokat
szórtak, és morcos arckifejezése édes látvány volt a szívemnek. Mindig is
szerettem magamra haragítani őt.
Karjait összefonta a teste körül. Levettem a kabátomat és ráterítettem a
hátára.
– Megfázol. – Lelökte magáról. – Visszamegyek a sajátomért.
– Nem mész te sehova. – Elálltam az útját. – Csak velem haza!
– Hozzátok? – Erőltetett nevetés fakadt ki belőle. – Kösz, de nem.
– A szüleim nincsenek otthon. Párizsban szilvesztereznek.
– Oh, hát persze – forgatta a szemeit.
– Akár tetszik, akár nem, a következő évet velem kell kezdened –
hajoltam hozzá közelebb. Az ajkaim majdnem az ajkaihoz értek.
Elfordította az arcát, majd dacosan felszegte az állát.
– Nekem így is jó – vontam meg a vállam.
– Meredith! – kiáltott valaki a bejárat felől.
Egy tetovált srác szaladt felé. Meredith mellé állt, majd oldalra dobta
hosszú haját.
– Ezt itt hagytad.
Átnyújtotta neki a holmiját. Rám nézett, majd vissza Meredithre.
– Minden rendben? – puhatolózott.
– Persze. Jól leszek. Köszönöm, Zé. – Megölelte, majd puszit nyomott a
szőrös képére.
Megköszörültem a torkomat. Ideje lenne szétrebbennie az ifjú
gerlepárnak.
Meredith haragos tekintetét rám szegezte. A szám sarkában megülő
vigyorral válaszoltam neki.
– Majd beszélünk – köszönt el tőle Zé.
– Mehetünk? – Kinyújtott kézzel mutattam a taxira.
Halkan dünnyögött az orra alatt, de engedelmesen bemászott a hátsó
ülésre.
A taxiban egy szót sem szólt hozzám, és összekuporodva elhúzódott
tőlem.
Aranyos volt a fellépése, de mit sem ért ellenem, mivel a következő pár
órát velem kellett töltenie.
A sofőrt megkértem, hogy ne a ház előtt parkoljon le, hanem egy fákkal
benőtt kis területen, ami a birtok végében helyezkedett el.
 – Nem azt mondtad, hogy anyukádék nincsenek itthon? – kérdezte
Meredith, amikor kiszállt az autóból.
Bőséges borravalót adtam a fickónak, majd Meredith után hajoltam.
– Nincsenek. Az egész birtok be van kamerázva. Ez az egyetlen hely,
ahol időközönként nem rögzít.
– Tényleg? – hitetlenkedett. – Miféle biztonság ez?
– Jóban vagyok a biztonságiak főnökével, és néha megkérem, hogy
legyen ez a terület láthatatlan.
– Aha. Hát akkor jó éjszakát, Brock.
– Most hova indulsz?
– Vissza a buliba.
– Miért?
– Mert be akarsz csempészni a házatokba. Tudom, hogy a szüleid nem
néznek engem és a hozzám hasonlókat jó szemmel itt.
– Maradj velem! – Elkaptam a karját.
Megadóan bólintott. Átmásztunk a kőfalon, majd felmásztunk a
szobámba egy kötél segítségével, ami mindig, amikor nem engedtek el, a
szökésemet szolgálta.
Meredith ámulattal járta körbe a szobámat.
– Szép, de mintha nem is te lennél – jegyezte meg. – Itt minden olyan,
mint egy főnök irodája. Nem illik egy magadfajta sráchoz.
– Apám rendeztette így be.
Éjfélkor az ablakból figyeltük a fellőtt, majd szétterülő fényeket,
amelyek bevilágították az égboltot.
– Boldog Újévet, Királylány.
– Boldog Újévet, Brock.
Bekapcsoltuk a tévét és ócska műsorokat néztünk benne, de esküszöm,
sehol máshol nem lettem volna szívesebben ezen az éjszakán, mint
Meredith mellett az ágyamban.
Szorosan egymással szembe helyezkedtünk el, és órákon át suttogtunk
egymás szájába.
Különleges melegség áradt szét a testemben és vágyat éreztem arra,
hogy megérintsem.
A paplan alatt összekulcsoltuk a lábainkat. Teste melege az enyémmel
keveredett. Finom virágillatával hintette be a kispárnámat. Hosszú haja,
mint a forró láva, szétterült a méregzöld selyemhuzaton. Pisze orra időnként
az én orromhoz csúszott. Az ajkunk kicserepesedett a sok beszédtől.
Pirkadatra járt már az idő, amikor Meredith már nem válaszolt a
kérdéseimre. A mellkasa egyenletes mozgással emelkedett és süllyedt. Én is
behunytam a szemem. Az orromat csiklandozták kósza hajszálai, de ennek
ellenére is beletemetkeztem a hajába.
Késő délelőtt a Nap erőltetett sugarai világították meg a szobát. A
napfény ráesett Meredith porcelán bőrére. A fényzápornak köszönthetően a
szeplői életre keltek. A halvány pöttyök sötétebb árnyalatba öltöztek.
A levegőben végigsimítottam az arcán.
Káprázatos zöld szemeit rám szegezte. Pislogással próbálta kikerülni a
sugarakat.
– Mennyi az idő? – Felhúzta magát.
– Tíz óra.
– Olyan sok? – Kipattan az ágyból.
– Hova sietsz?
– Nem akarom, hogy bajba kerülj miattam.
– A szüleim még pár napig nem jönnek haza.
– Akkor is ideje mennem.
Felhúzta az ablakot, és az egyik lábát már át is emelte a párkányon.
Megállítottam.
– Menj ki az ajtón. Amit tegnap tettem…
– Semmi baj, Brock – vágott mosolyogva a szavamba. – Így lesz a
legjobb.
És én hagytam, hogy ezt tegye, pedig ez volt az a nap, amikor
végérvényesen beleszerettem.
– Gyáva voltál őt szeretni! – hallom Gabriel szavait az emlékeim közt
lebegni. Igaza van. Gyáva voltam. Úgy csempésztem be a házba, mint
valami kéretlen árut, és a szívem most emiatt meghasad.
Jelen
Jack, a jó öreg Jack nyit ajtót.
Kikerekedik a szeme, holtsápadt ábrázattal szörnyed el. Ördögi
mosollyal vicsorgok. A szemem bizonyára ébenfekete. A dühöm megfeszíti
a testemet. Láthatja rajtam gyilkos haragomat.
Elsápad és leizzad. Verejtékezni kezd ráncos, barna bőre.
 Gabriel és köztem sok hasonlóság van külsőre. Bizonyára emlékszik rá.
– Hol van Meredith?
– Nem tudom, ki maga, és mit akar tőlem! – emelkedik a hangja. –
Hagyja el a birtokomat!
– Meredith Burton! – ismétlem.
– Már mondtam, hogy nem tudom, kiről beszél!
Ostobasága és hazudozása cselekvésre ösztönöz.
Elkapom a kockás flaneling gallérját, kirántom a bejáratból és arcon
csapom.
Az öreg, vézna, szakadt ember a földre esik.
Cipőm talpát a nyakára helyezem, és erősen rátaposok a légcsövére. Két
kezét a cipőmre helyezi, próbál ellenállni a fojtogató érzésnek.
Meredith is az életéért küzdött.
Kurvára nem érdekel a kép, amit az emberek látnak, akik elhaladnak a
járdán. Tíz évvel ezelőtt Meredith is gyenge volt, hogy megvédje magát
Jackkel szemben.
Most változott a felállás: ő a gyenge, a védtelen, a tehetetlen, aki teljes
mértékben ki van szolgáltatva nekem.
Még erősebben rátaposok.
A bejárat felől egy kislány hangja kúszik a fülembe.
– Apuci!
– Úristen! – sikít fel egy női hang.
– Vigye be a gyereket! – parancsolom a nőnek.
– Emlékszel?
Visszavezetem Jack felé a tekintetem. Enyhén bólogat.
– Emlékszel arra, hogy mit tettél vele?
Ismét bólogat.
– Hol van most Meredith?
– Nem tudom. – Alig hallható, nyöszörgő hangfoszlány hagyja el a
torkát, amire még mindig nyomást fejtek ki.
A fazon képe elszürkül. Szemeiben felszikrázik a félelem. Azt hiszi,
hogy most meg fogom ölni.
Tudod jól, hogy azért kért meg engem Meredith, mert nem akarja, hogy
bajod essen, vagy esetleg olyat kövess el, amiért börtönbüntetés járna.
Ha ezt most megtenném, soha többé nem tudnám megvédeni Mereditht.
Fájdalmasan felröhögök.
 Az asszony és a gyerek is százszázalékosan bolondnak gondolhat.
– Baszódj meg, Gabriel!
Matthew!
Enyhítek a cipőm nyomásán, majd leveszem róla a lábamat.
– Az az egyetlen szerencséd, hogy nem akarok a sitten megrohadni, de
te… Te csak koporsóban fogod elhagyni a börtönt, Jack! Mert bűnös vagy,
és egyszer mindenki megfizet azért, amit elkövetett. Az életemre
megesküszöm, hogy kamatostul megfizetsz mindazért, amit Meredith ellen
elkövettél.
Előhúzom a mobilomat.
– Ügyes húzás volt, bátyó. Egy lépéssel előttem jártál, de már úton
vagyok hozzád – beszélek a rögzítőre.
– Az apád nem az, akinek te hiszed. – Fájdalmas hörgés hangzik fel
mögöttem. Visszafordulok a hang irányába.
– Miről beszélsz, Jack?
– Fiatal voltál, amikor két éven keresztül az apádnak dolgoztam. –
Kiköpi a vért a szájából. – Sebastian egy beteg szadista, aki orvosokhoz jár,
de nem mindig tudnak neki segíteni abban, hogy elnyomja azt a sötét
ösztönt, ami munkálkodik benne.
– Ne játszadozz a türelmemmel, Jack! – figyelmeztetem.
– Nem vetted észre, hogy apád titkárnői milyen sűrűn váltakoztak, és
mindegyik nő vörös hajú volt? A vörös haj nála amolyan fétis. Szereti őket
durván, keményen elverni és közösülni velük. Nem azért utálja Mereditht,
mert szegény, hanem azért, mert szerelmes belé – vagyis a hajába biztosan.
Képtelen volt elviselni, hogy Meredith téged szeret, nem pedig őt.
Féltékenységből tüntette el az útból, azon az elven, hogy ha az övé nem
lehet, akkor másé sem.
– Meredith járt nálunk, miután te…
– Ostoba az a lány, ha azt hiszi, hogy szembeszállhat Sebastiannal!
Ostobaság volt tőle, hogy visszajött ide! Szerinted miért nem akart sosem
többet tőled?
– A vörösnek temérdek árnyalata fellelhető a házban. Miért?
– Miattad.
– Honnan tudnál te ilyen kényes információkat az apámról?
Jack a lakására pillant. Eszembe jut a felesége, akinek vörösre van festve
a haja.
 – Sorstársak vagyunk.
Elmebeteg faszok!
Én nem vagyok szörnyeteg! Nem azért szeretem őt, mert örököltem
ezeket az elcseszett géneket!
– Sebastiannak van a kikötőben egy kisebb háza, biztos tudsz róla te is.
Oda szokta vinni a nőket, akikkel…
– Ki ne merd mondani!
 Harminchetedik fejezet
Meredith
Órákig tartó küzdelem.
„Azt mondják: a legnagyobb csatákat a legjobb harcosok vívják meg.”
Beletörődsz… Feladod.
Amikor már minden erőd elfogy és rájössz, hogy a küzdelemmel még
többet ártasz magadnak, mint használsz, akkor feladod.
Beletörődsz a bukásba.
Beletörődsz, hogy nem tehetsz semmit az ellen, amit tenni fog veled.
Inkább hagyod, hadd tegye meg, és csak reménykedni tudsz, hogy hamar
végez.
Egy csapdába ejtett állat is küzd, harcol. Próbál szabadulni. Minden
erejét beleadva kész elmenekülni. Majd megpihen.
Azt hiszed, hogy feladta, de amikor közelítesz felé, ő újból harcolni fog,
mert nem adta fel, csak megpihent. Erőt merített a lelke mélyéről, mert csak
onnan tudott. A teste már nem volt képes többet kifejteni.
És amikor már csak erőtlen próbálkozásaid vannak, akkor elbújsz!
Elbújtatod a lelkedet, mert ahhoz nem érhet. A lelkedet nem érintheti
meg.
Kénytelen vagy az elmédet kikapcsolni, és teljesen máshova elvinni.
Bele kell kényszerítened abba, hogy most gondoljon másra, még ha ő
tiltakozni is akarna.
Elküldöd egy meleg, kedves helyre, ahol csak szép és jó érheti, és nem
gondolsz arra, ami most a testeddel történik. Az csak a tested.
Elrepítem az elmémet oda, ahova mindig is vágyott.
A babaarcú fiút látom. A baseballsapkás fiút.
Majd az öltönyös férfit. A fehér pólós férfit.
A férfit, aki megígérte, hogy nem kell mellette félnem. Aki megtanított
arra, hogy amit iránta érzek, az cseppet sem bűn.
Most mocskosnak érzem magam ismét.
Már nem vagyok a felszínen. Újból elsüllyedtem.
A valóság ismét beszivárog az elmémbe, amint megérzem a gerincemen
végigfutó fájdalmat.
– Azt hitted, megszabadulhatsz tőlem?
Csatt!
 Akkorát ütött ismét csupasz fenekemre az övvel, hogy megremegtek a
térdeim. Forró könnyek potyognak fedetlen mellemre, miközben nyüszítek
a bőr durva érintésétől.
– Én próbáltalak gyűlölni, Meredith!
Csatt!
Újabb nyüszítés!
– Azt hittem, amikor először megmutattam az övemet a szép kis
fenekednek – végighúzta nyelvét hurkás, felrepedt bőrömön –, megtanultad
a leckét, és jól az eszedbe vésted, hogy nekem nem ajánlatos ellenszegülni.
Csatt!
– Hagyja abba, kérem! – rángatom az ágyhoz kötözött kezemet.
– De amikor megláttalak abban a csinos kis titkárnő ruhában és rájöttem,
hogy mi van közted és a fiam között… már abban a pillanatban véresre
vertem volna a seggedet.
Csatt!
– Sok pénzt adtam nektek, hogy normális életetek legyen. Egy dolgot
kértem tőled, amit nem sikerült betartanod, úgyhogy ne könyörögj, hogy
engedjelek el, mert úgysem foglak. Megérdemled a büntetésed! A farkam
már attól a pillanattól kezdve kemény, amikor eldöntöttem, mit is teszek
veled!
Csatt!
– Azon az éjszakán is szívesen megdugtalak volna, de olyan ocsmányul
virított a combodra száradt vér, amit nem én fakasztottam, hogy felfordult
tőle a gyomrom.
Csatt!
– És nem is akartam belerakni Jack után a farkamat a puncidba. De most
csak a fiamé járt benned.
Csatt!
Próbálom összeszorítani a combomat, de vaskos ujjaival a húsomba mar
és erélyesen szétfeszíti őket, ezután durván belém nyomja két ujját, és éles
fájdalmat okozva járatja bennem.
– Sebastian, kérem!
Erősen összecsípi a csiklómat.
– Ha még egyszer megszólalsz, akkor betömöm a szádat. Világos?
Ujját végighúzza égő, sebesült bőrömön, majd véremmel festi meg az
ajkaimat.
 – Inkább kóstold meg, milyen finom a véred! – mondja, miközben
belenyomja farkát a nyílásomba.
Üvölteném, hogy hagyja abba, de azzal csak magamnak ártanék. Tudom,
ha csendben maradok, akkor előbb végez, és én csak arra vágyom, hogy
legyen már ennek vége.
Amikor kihúzza a hüvelyemből a péniszét és beledugja az ánuszomba,
forró, maró fájdalom hasít végig rajtam.
Fáj. Nagyon fáj.
Érzem, ahogyan a száraz bőr a száraz bőrrel érintkezik.
Majd amikor egy hatalmasat lök magán, a farka teljesen belém csúszik.
Felhasít.
Érzem, hogy belül mély sebet ejt rajtam.
Vérzik az ánuszom.
A keze fürgén matat a mellemet keresve. Ujja közé gyűri és gyömöszöli
őket. A fülembe liheg, és erőteljesebben bökdös.
Elveszi az ártatlanságomat. A döntési jogomat.
Egy szűz területet gyaláz meg, amit sosem akartam odaadni senkinek.
Bőgnék kínomban, de valószínűleg sokkot kaphattam, mert egy szó sem
hagyja el a torkomat. Annyira kimerült a testem, hogy tiltakozni sem tudok
az erőszak ellen.
Hagyom, hadd történjen meg megint.
Bocsáss meg, Brock!
Ismét az elmémben szárnyalok, keresem a menedéket, az Otthont.
– Itt vagy, angyalom.
 Harmincnyolcadik fejezet
Meredith
Romhalmazként hagytam el Jersey-t, és most ismét egy romhalmaz
lettem!
Addig-addig játszottam a tűzzel, hogy az teljes mértékben felégetett.
Rám talált ismét a barna szemű szörnyetegem.
Hiányzik apu; ő sosem hagyta volna, hogy bántódásom essen. Néma
könnycsepp gördül le a szempillámról.
Sokszor elgondolkodom: vajon az élet igazságos?
A rossz elnyeri végső büntetését? A jók megkapják méltó jutalmukat?
Azon az éjszakán, amikor Mr. Ross pénzt ajánlott fel a hallgatásomért és
azért, hogy tűnjek el a városból, habozás nélkül úgy véltem, jól döntök,
hogy elfogadom az ajánlatát.
Sajnáltam anyut, aki egy csecsemővel a karján az üres lakásba tér haza,
ahol sem a lánya, sem a gyermeke apja nem várja majd. Mélyen úszott a
bankok vasmarkában lévő adósságban, és tudtam, hogy nem fogja tudni
egyedül semmiképp sem megoldani a kicsi teljes körű ellátását. Ezért amíg
nem tudott elmenni dolgozni, eléldegélhetett abból a pénzből, amit Mr.
Ross ajánlott fel. Nekem csak egyetlenegy dolgot kellett betartanom: soha
többé nem megyek a fia közelébe.
Így történt az meg, hogy elköltöztem New York zsúfolt rengetegébe.
Elesett, naiv és magányos voltam. Ezek az érzések kavarogtak bennem
nap mint nap. De egy érzés mélyen megbújva a zsigereimben lapult, ami
nem volt más, mint a félelem.
Féltem, és ez szörnyen megbénította minden lépésemet. Féltem, hogy
Jack bosszút forral ellenem, amiért tönkretettem az életét, és féltem
Sebastiantól is.
Azonban Jack sosem jelent meg.
Matthew egy csendes szörnyeteg volt, aki szép lassan forrta ki magát, de
a szívem legmélyén szerettem őt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem.
Úgy gondoltam, az a szeretet, amit iránta táplálok, elég lesz ahhoz, hogy
kapcsolatban legyünk, későbbiekben házastársak – annak ellenére is,
ahogyan viselkedett velem.
A kapcsolatunk sokszor normálisnak mondható vizeken evezett.
Akadtak boldog perceink, hónapjaink, ami arra utalt, hogy igenis ő az az
ember, aki mellett lennem kell.
A legfontosabb érzés, amit mellette éreztem, az volt, hogy nem féltem
Jack haragjától. Ha Jack el is jött volna értem, akkor Matthew megvédett
volna tőle, még az élete árán is. Önzés volt részemről ez az érzés, és az
évek múlásával, ahogy még ridegebb lett a viselkedése, kiölte belőlem azt
az apró kis szeretetet, amit iránta éreztem. És rádöbbentem arra, hogy már
tőle is félek.
Amikor képes voltam dönteni, hogy elhagyom, nem féltem, és az az
érzés leírhatatlan erőt adott.
Visszajöttem Jersey-be, és arra is készen álltam, hogy szembeszálljak
Jackkel és Sebastiannal. A szemükbe néztem volna a rohadékoknak, aki
elindították a láncreakciót, ami miatt ide kerültem.
A múltunk a részünk, a lényünk legsötétebb része.
Egy rémálom, ami újra valóságot öltött.
Mélyről jövő hang üti meg a fülemet, ami kirángat ebből a melankolikus
állapotomból.
Féloldalasan fekszem az ágyon, magam köré csavarva a véres lepedőt. A
szemem sarkából látom, hogy Gabriel tépi fel az ajtót.
Összekapcsolódik a tekintetünk. Mintha tíz évet repülünk volna vissza
az időben… látom a sajnálatot a szemében.
Bizonyára a kinéztem alá is támasztja ezt az érzését.
Fáj az arcom, a fejem, és még a fenekem is.
Letaposták a virágoskertemet.
A rózsák tüskéi fullánkként fúródtak bele a szívembe, s mérget
fecskendezve bele megsebeztek. Szomorúan, lassan vergődik, miközben
vérzik.
Gabriel becsukja maga mögött az ajtót. Nem szól hozzám. Lassan
lépked felém, majd leguggol az ágy mellé.
– Most mi fog történni? – kérdezem.
– Nem jut ki az Államokból, ígérem.
Megfogja a kezemet. Olyan jólesik az érintése! Meleg bőre felmelegíti
az enyémet.
– Brock semmit sem tud, ugye?
Gabriel mélyen a tekintetembe fúrja az övét.
– Megígérted!
 – Sajnálom, Meredith. Itt van az ideje, hogy végre megtudja az
igazságot, de nem hagyom, hogy így lásson. Nemsokára itt lesz Tara.
Segíteni fogunk neked.
– Köszönöm, Gabriel. – A maradék erőmmel megszorítom a kezét.
Kiáltozás, verekedés, tárgyak szilánkosra törésének hangja szűrődik át a
szobába. Gabriel elengedi a kezemet, felegyenesedik, majd a
fegyvertartójából előhúzza a pisztolyát.
Brock felrepedt, vérző szájjal és kézzel tör be a szobába. A ruhája
maszatos, és néhol elszakadt. Egy pillanatra behunyom a szememet. Most
mindent megadnék azért, hogy újra láthatatlanná válljak.
Felemelem a szemhéjamat, s látom, hogy Brock szúrós tekintetét a
bátyjára szegezi. Gabriel elrakja a fegyvert, de mindvégig állja az öccse
mérhetetlen, mérgezett dühét. Arca gondterhelt, és fekete karikák üvöltenek
a szeme alatt. Egész teste egyetlen izomcsomóvá görcsösült. Halkan
becsukja maga mögött az ajtót, majd egy lépést tesz felénk. Lesütöm a
szemeimet és figyelem kimért, lassú lépteit. Miután elfogy a kettőnk közötti
távolság, térdre ereszkedik előttem.
Meleg tenyerébe simítja feldagadt, sajgó arcomat. Végighúzza
hüvelykujját felrepedt, megsebzett, vérrel festett ajkamon. Érzem, ahogy
megremeg a keze. Ideges.
Még szorosabban csavarom magam köré a lepedőt, hogy elrejtsem a
testem, és vele együtt szennyezett lelkemet. Nem tudom visszafojtani a
könnyeimet, amik miatta is hullanak.
– Nézz rám, Meredith – kér lágy hangon.
Képtelen vagyok rá
– Brock – szól közbe Gabriel.
– Pofa be! – Megremeg hangja a dühtől.
– Segítünk rajta – folytatja Gabriel.
– Csak azért nem öllek meg, mert a vérem vagy. Elárultál engem,
Gabriel.
– Hidd el, öcsikém, hogy egyedül én voltam az, aki mindig is melletted
állt, még ha nem is láttál.
– Hagytad, hogy ez megtörténjen.
– Későn szereztem róla tudomást. Ha tudtam volna, hogy apánk mit tett
vele, és milyen ajánlattal tartotta távol tőled, akkor intézkedtem volna az
ügyében.
 – És Jack? – ordít Brock.
– Én kértem, hogy tartsa titokban – szólalok meg elfúló hangon. – Nem
az ő hibája.
– Miért véded?
– Mert ez az igazság.
– Olvastam a naplódat – mondja színtelen hangon. – Azon az estén is ezt
tette veled?
 Harminckilencedik fejezet
Brock
– Az ő szemét örökölted – mondja, miközben könnyeit nyelve maga elé
bámul a földre.
– Amikor bemutattad az apádat, már akkor láttam a szörnyeteget a
tekintetében. Ahogyan rám nézett, ahogyan felgyorsult a légzése… tudtam,
hogy ő is egy olyan ragadozó, akárcsak Jack. Azonban sosem gondoltam
volna, hogy képes lenne ezt megtenni. Miután a házvezetőnőtök elvonult a
szobájába, Sebastian simogatni kezdte a fejemet, néha a péniszéhez nyomta
az arcomat, és kérte, hogy azt mondogassam: Kérem! Kérem! Amikor
felállított a padlóról, el akartam rohanni, és soha többé vissza sem nézni, de
erősen elkapta a karomat és a számra szorította a kezét. Azt mondta, hogy
segít rajtam, csak maradjak csendben. Naiv voltam, mert azt hittem, tényleg
segíteni akar nekem. Behívott maga után a dolgozószobájába és a biztonság
kedvéért bezárta az ajtót, hogy ne láss meg, ha véletlenül felébrednél, pedig
előtte azt hazudta, hogy nem vagy otthon. Azután a fiókjából elővett egy
titoktartási szerződést és azt mondta, lehetetlen, hogy ne történjen most
semmi sem köztünk, úgyhogy ne is gondolkodjak a szökésen, mert akkor
pokollá teszi anya életlét. Elmondta, hogy tetszem neki, és azt is, hogy ha
élvezem, akkor nem minősül erőszaknak, és nekem élveznem kell az
elszenvedett ütéseket. A számba rakott egy szivart, amit darabokra
haraptam, miközben véresre verte a fenekemet. A számat és a torkomat
megtöltötte a keserű dohány íze, a levegőben a vérem fémes szaga
keringett. Miután szerinte eleget kaptam, ráeresztette forró magját a friss
sérülésekre. Verejtékcseppek csurogtak a melleim között, a hátamon és a
homlokomon is. Azt mondta, mivel aláírtam a szerződést, nem emelhetek
vádat ellene, és egyébként sem állná meg a helyét azok után, hogy átutalja
az összeget. Csak anyának és az újszülött testvéremnek akartam biztosítani
a jólétet azzal, hogy elfogadtam a mocskos alkut. El kellett hagynom
Jersey-t, és téged is. Bocsáss meg nekem, Brock!
Az ő szemét örökölted.
Otthagyom Mereditht vérző sebekkel, síró szemekkel, haldokló szívvel,
összegömbölyödve a vérével bemocskolt lepedőben.
Nem érzem a szívem dobogását, nem hallom a víz dühét, ahogyan
hullámai a sziklákhoz csapódnak.
 Elhalkult a külvilág.
Úgy érzem magam, mint akinek élve kitépték a szívét és a lábai elé
dobták a földre, hogy ott lüktessen érzéketlenül.
Az ő szemét örökölted.
Meredith azért nem akart a közelemben lenni, mert minden egyes
perccel, amit velem töltött, közelebb került a szörnyetegéhez. Mégis vállalta
ezt a kockázatot értünk.
Elárultam. Megígértem neki, hogy vigyázni fogok rá.
Felveszem a földről a fényképkeretet, aminek darabokra tört az
üveglapja. Még gyerekek voltunk rajta. Anya szélesen és boldogan
mosolyog, miközben egyik kezével az előtte álló Gabrielt öleli, a másik
kezével a kalapját fogja, hogy el ne ragadja a szél. A bátyámnak
hiányoznak elöl a fogai, de ez mégsem gátolja meg abban, hogy
vigyorogjon. Apa egyik kezével átkarolja anyát, a másik kezével engem tart
az oldalán.
Hazugság!
A szívem helyét elfoglalta a gyűlölet és a bosszú. Bomlásnak fog indulni
Sebastian Ross élete, amiért az hitte, hogy Istent játszhat a kezében lévő
hatalmával. Tönkretette egy fiatal lány életét, és még ki tudja, mennyi
emberét.
Két gyermeket is elszakított az édesanyjától, akiknek szükségük volt
arra a szeretetre, amit csak az anyai szív tud megadni.
– Brock! – A bátyám hangját még sosem hallottam ilyen gyengédnek.
– Azt mondta, az ő szemét örököltem.
– Nem azért mondta, hogy bántson. Szüksége van rád. De ha nem
akarod, akkor…
– Csak egy kis időre van szükségem.
– Rendben.
– Hol van most? – kérdezem.
– Hazament.
– Nem is menekül?
– Ő beteg, Brock. Nem bűncselekményként ítéli meg azt, amit tett. Csak
a perverzióját elégítette ki.
Mindjárt elhányom magam.
– Ha hamisítja azt a szerződést, akkor semmi nem lesz a kezünkben
ellene – folytatja.
 – Ezt nem fogja megúszni, csak okosan kell cselekednünk.
– Főnök, megérkezett Tara – szól az egyik bérenc.
Gabriel rám néz.
– Engedjétek be.
– Nem!
Megállítom az eseményeket.
– Majd én hazaviszem. Nem kell senki más! Vigyázni fogok rá!
Gabriel bólint.
Erőt merítek a lelkem legmélyéről, hogy amikor újra meglátom
Mereditht, ne akarjak valakit darabokra tépni.
– Köszönöm, Gabriel.
– Az öcsikémért bármit.
Nem csak anyát és fiát szakított el egymástól, hanem két testvért is.
Visszasétálok a szobába, és kint hagyom a haragom. Letérdelek az
üveges tekintet elé, melyben mélységes szomorúság és fájdalom csillog.
– Én nem vagyok szörnyeteg, Meredith.
– Tudom.
Az álla alá helyezem a kezemet és gyengéden felemelem a fejét. Bíznia
kell bennem!
– Hazajössz velem?
Kurtán bólint, és még erősebben maga köré tekeri az anyagot.
– Te bocsáss meg nekem – suttogom. – Hívnom kell egy orvost, aki
ellátja a sebeket, hogy ne fertőződjenek el.
Segítek neki kimászni az ágyból, de mindvégig figyelek arra, hogy a
feneke ne érjen hozzá az ágyhoz.
A kijárat előtt megállunk, majd a vállam felett visszanézek Gabrielre.
– Ha itt végeztél, tudod, hogy hol találsz meg!
***
Hazaérve a karjaimba veszem, felsétálok vele emeletre, majd beviszem a
fürdőszobába. Muszáj, hogy egy kicsit megtisztogassam a testét, mielőtt
ideér az orvos.
Miután langyos vízzel óvatosan lemostam az arcát, a zúzódások ordítva
színezik el a bőrét.
Orcája felpüffedt, kék és lila véraláfutások váltakoznak szomorúan rajta.
A kezén, a hasán, a hátán, és még a combján is látszanak a durva ujjak
erőszakos érintésének nyomai.
 A dühöm még nagyobbra nő. Ereimben felforr a vér, fülemben lüktet az
egyik ér.
Időre lenne szükségem, hogy megemésszem a történteket és egy kicsit
lehiggadjak, de most nem hagyhatom őt magára.
A gyönyörű fenekére vándorol a tekintetem, amit apró rezdülésekkel
állandóan összeszorít. A károsodás, amit Sebastian okozott a testén,
hegesedve ugyan, de meggyógyul, viszont a lelkében született félelem,
gyűlölet, bizonytalanság örökre eltorzíthatja szépségét.
Nem merek hozzáérni a fenekén szétnyílott sebekhez. Nem szeretném,
ha még több fájdalomban lenne része, inkább megvárom az erre
szakosodott segítséget.
Magam felé fordítom, majd gyengéden megölelem.
Az az édes lány, akibe beleszerettem azon az éjjelen, már nem lesz soha
többé olyan, mint régen, és erről részben én tehetek. Nem tudom, hogy
vissza fogom-e őt még kapni ebben az életben. A szívem belesajdul a
történtekbe, és a szememet könnyek töltik meg.
Meredith fejére helyezem az államat és hagyom, hogy halkan
lecsurogjanak az arcomról a sós cseppek.
A csengő szakít minket el egymástól.
Mereditht a szobájába kísérem, majd lesietek, hogy beengedjem a
doktornőt.
Egy órán keresztül őrlődtem a lépcsőn, mire az orvosnő elhagyja a
szobát.
– Csúnyán elbántak ezzel a lánnyal – suttogja megvetően.
– Biztosíthatlak róla, hogy nem fogja megúszni az elkövető.
– Brock – sóhajt. – Mibe keveredtél bele? Nekem ezt jelentenem kellene
a rendőrségen. Azt a kislányt trauma érte, és… – Megdörzsöli a
szarkalábakat a szeme körül. Csak most látom, hogy a nénikém haját
jelentősen megütötte a dér. – Megerőszakolták! Nem csak hüvelyi behatolás
történt!
– Tudom! – Ágyúként robban a hangom. – De az elkövető egy fontosnak
hitt személy, akit a rendőrség sosem vonna felelősségre, ezért nekem kell
elintéznem a legaljasabb, legmocskosabb módszerekkel! Tartsd titokban, és
én megígérem, hogy bűnhődni fog, aki azt tette – mutatok a szoba felé.
– Rendben! Kapsz három napot! Ha addig nem történik semmi, akkor
jelenteni fogom.
 – Köszönöm.
– Erős gyógyszereket adtam neki, hogy pihenni tudjon. Hosszú lesz a
gyógyulási folyamat, csak akkor vállald magadra, ha képes leszel végig
kitartani mellette.
– Nem fogom magára hagyni! Kitalálsz? – kérdezem, és a szobára
pillantok.
– Persze. – Megveregeti a vállamat.
Befekszem az ágyba Meredith mellé, majd óvatosan reszkető hátára
terítem a vékony paplant, de erőtlen hangja megállít.
– Olyan érzés, mintha smirglit húznál végig rajtam.
– Ne haragudj, hideg a tested. Hogyan tudnám melegen tartani?
– Ölelj át, és tarts a karodban. Suttogd, hogy minden rendben lesz, hogy
rendben leszünk.
– Azt mondtad, az ő szemét örököltem!
– Az ő szemeit gyűlölöm, a tiedet mindig is szerettem. Ölelj át, kérlek!
Szorosan magamhoz ölelem, hogy elaludjon, hogy megnyugodjon, hogy
békére leljen mellettem.
Az én gyengeségem az ő szenvedését idézte elő és csak percek kérdése,
hogy mikor tűnik el újból az életemből.
***
John, a belső emberem információi alapján az apám, az a nyomorult,
úgy él tovább, mintha mi sem történt volna.
Reggel csókkal búcsúzik el anyámtól, este, amikor hazaér, csókkal
köszönti.
Két napot vártam arra, hogy eljöjjön hozzám vagy a rendőrségre. Esélyt
akartam adni neki, mielőtt találkozik a legnagyobb félelmével: velem.
De ma a halál csókját érezheti mocskos száján, mert a Ross fivérekkel
nem ajánlatos ujjat húzni. Ezt a leckét határozottan megtanítjuk neki.
Gabriel helyet foglal a finom bőrrel vont székében, amíg én lábamat
lógatva a keményfa íróasztala szélére ülök.
Kölyökként sosem léphettük be ide. Felnőttként is csak akkor, ha
Sebastian engedélyt adott rá.
Itt törte össze először Meredith jövőjét és lelkét, amiért most vezekelnie
kell.
– Irigykedem egy kicsit, öcsikém. Aranykanállal a szádban nőttél fel,
amíg én…
 Azonban nem tudja befejezni a mondatot, mert az ajtó kivágódik.
Gyilkos tekintetünket az apánkra szegezzük, akinek a képe egy pillanat
töredéke alatt elszürkül, amint meglátja a fiait.
– Apa, hát nem is örülsz annak, hogy látsz? – kérdezem vigyorogva,
mire Gabrielből kitör a hangos kacaj.
– Takarodj a székemből, te szégyentelen szennyfolt!
Érzem Gabriel haragját, de amint anyánk is belép a helyiségbe, csitul a
dühe. Anya szeme könnybe lábad. Tudom, hogy hiányzott neki Gabriel.
Hazahoztam a fiát, és örökre eltüntetem a férjét, amiért élete végéig hálás
lesz nekem.
– Mi ez az egész? – kérdezi remegő hangon, majd rideg borzongás rázza
meg a testét.
– Foglaljatok helyet – mutatok a székekre. – Eljött az igazság pillanata.
Apa vöröslik a dühtől, vérben forognak a szemei, amelyek egyenesen
rám szegeződnek.
Abban lelném a legnagyobb örömömet, ha kivájhatnám őket.
Anya teszi meg az első a lépéseket, de apa erősen megragadja a
csuklóját, hogy visszatartsa.
– Én a helyedben elengedném.
Gabriel óriásra nőtt termete összenyomja a helyiséget, ahogy feláll a
székből.
– Te nem mondod meg nekem, hogy mit csináljak! Ez az én házam!
– Fiúk – járatja kérdő tekintetét anya köztünk ide-oda.
Minél előbb el akarjuk tüntetni a közeléből ezt a szörnyeteget! A rejtett
széfhez sétálok, majd miután leveszem a festményt a falról, apám cinikusan
felkacag.
– Azt sosem nyitjátok ki.
Miután beütöm a kódot és a széf kinyílik, visszamosolygok rá.
Gyerekként a tiltás ellenére beszöktünk ide a bátyámmal, ami a mi kis
titkunk maradt, és az asztal alá bújtunk el, amikor apa bejött és sietősen
berakott valamit a páncélszekrénybe.
A verejték végigfut az arcán, rángó bőre csillog a cseppektől. Elengedi a
felesége csuklóját, aki semmit sem ért az egészből.
Halálos csend örvénylik körülöttünk, hallható a szívverésünk. Kezembe
fogom a mappákat, amelyek Meredith elmondása alapján a titoktartási
szerződéseket rejtegetik. Az asztalra rakom őket, majd felolvasom a rajtuk
szereplő neveket, és apám felé hajítom a papírokat.
– Ezek a nők mind készek a bíróságon ellened vallani, köztük Meredith
Burton is!
Amikor kimondtam Meredith nevét, apám szája sarkában gúnyos, ördögi
félmosoly formálódik.
– Kik ezek a nők? – kérdezi anya.
– Azok, akiket a férjed véresre vert, majd erőszakosan közösült velük.
Megfenyegette őket. Bármilyen eszközt képes volt bevetni ellenük, hogy
kielégítsék a perverzióját! Mereditht a házamból vitte el két nappal ezelőtt!
Bekapcsolom a felvételeket, amelyeket otthonról hoztam el.
Megvagy, Sebastian!
Anya mellénk szalad, amíg apám arcából eltávozik az utolsó vércsepp is.
– Nos, apa – szólal meg Gabriel. – Vázoljuk az eljövendő életedet! Jack
Taylor barátoddal kézen fogva besétáltok a rendőrségre, bevalljátok
bűneiteket, és börtönben rohadtok meg! Mivel számíthatsz az életfogytig
tartó büntetésre, ne reménykedj, hogy bármelyik közismert ügyvéd segíteni
fog rajtad. Viszont ha nem koporsóban hagyod ott a börtönt, hanem még élő
emberként, akkor készülj fel arra, hogy semmi sem fog várni ideként. Sem a
villád, sem a vagyonod, sem a vállalatod, sem a barátaid, mert miután fény
derül arra, hogy ki is az a Sebastian Ross, az összes elit társaság hátat fog
neked fordítani. Bekövetkezik a legnagyobb félelmed: szegény ember
leszel! Az üzletláncod romba dől, és tönkre fog menni mindaz, amire az
egész életedet rááldoztad.
– Azt hiszitek, hogy ti ezt megtehetitek velem? A ribancok sikítozva
élvezték azt, amit velük tettem – nevet. – Még a te kis titkárnőd is!
– Megöllek, te szemét!
Nekirontok, majd addig ütöm az arcát, amíg ki nem hullanak a fogai.
– Brock! – sikít anya. – Gabriel, csinálj már valamit!
Nem hallom Gabriel hangját, csak a csontok törését és a fájdalmas
dühömet, ami távozik a testemből.
Végül Gabriel lerángat a féregről, aki a saját vérében hörög.
***
Az otthon töltött napok némaságban teltek el. Miután Meredith
szervezetéből távoztak az erős gyógyszerek, bezárkózott a szobájába. Még
enni sem volt hajlandó lejönni. Egy hét alatt talán egy szendvicset tudtam
beleerőltetni.
Ő fent az emeleten, én lent a nappaliban keseregtem a történteken.
Sanyarú társam lett az alkohol. Minden este a kanapén ülve döntöttem
magamba a whiskyt, és a „neheze” még csak ezután következett: minden
nappal közelebb kerültünk ahhoz, hogy megszülessen Sara gyermeke.
 Negyvenedik fejezet
Meredith
Két hónappal később
Jack és Sebastian kézen fogva sétáltak be a börtönbe. Egyikük sem
szeretett volna még egyszer Brock vagy Gabriel haragjával, egyben öklével
találkozni.
A bírói testület mind a kettejüket életfogytig tartó, letöltendő
börtönbüntetésre ítélte.
Brock hosszú szabadság után újból munkába állt, és a helyemre egy
másik embert alkalmazott.
Én az otthonában nyalogatom a sebeimet, amelyek már nem véreznek,
de még nem hegesedtek be.
Jean és Gabriel sokszor meglátogatnak és vigyáznak rám, amíg Brock
haza nem ér és át nem veszi a felügyeletemet. Háziőrizetben tartanak,
nehogy kárt tegyek magamban.
Két hónapja, hatvanegy napja úgy élünk egymás mellett, mint két
idegen, akik tényleg csak a lakótárs szerepet töltik be a másik életében.
– Készen állsz? – kérdezi Gabriel.
A konyhapult alól előhúzom a bőröndömet.
– Készen.
– Biztosan ezt akarod tenni? Nem hiszem, hogy Brock túlélné, főleg
úgy, hogy tud mindenről.
– Nem tudunk már a másik szemébe úgy belenézni, mint régen, és nem
akarom, hogy még évekig magát ostorozza a történtek miatt. Majd talál egy
másik nőt, aki elfeledteti vele ezeket az érzelmeket.
– Miért nem hagyod, hogy ő döntse ezt el?
– Mert nekem is időre van szükségem. Egyszer már sikerült félig rendet
raknom magamban, és tudom, hogy másodszorra is sikerülni fog.
Gabriel keze után nyúlok.
– Mellette leszel? Ígérd meg, hogy mellette leszel. Már hisz neked. Bízni
fog benned, te el tudod vele fogadtatni.
– Megígérem, és mindent megteszek az ügy érdekében.
– Köszönöm.
– Indulhatunk?
 Még egy utolsó pillantást vetek a házra, amit elsőként éreztem hosszú
idő után az otthonomnak.
Visszaemlékezés
– Elárulnád végre, hogy miért vagy morcos? – kérdezte Brock.
– Nem vagyok morcos.
– Egy hete nyúzod azt a szerencsétlen piros cipődet.
– Honnan tudod, hogy ez a szín azt jelenti? A piros utalhat másra is.
– Utalhat, de számodra a haragot testesíti meg.
Elszégyelltem magam, amiért annyira belém lát. Anya éjszakás!
– Nem szeretnék róla beszélni.
A gördeszkapálya magasított betonperemén ültem és megállt a szívem,
amikor Brock a lábaim közé lépett. A kezeit a combom mellé, a talajra
fektette. Ismeretlen, meleg bizsegés örvénylett a gyomromban, ami lávaként
zúgott végig az ereimben. Össze akartam zárni a combomat, de akkor
közrefogtam volna Brock testét. Olyan közel hajolt az arcomhoz, hogy a
leheletét lélegeztem be.
– Megérinthetlek? – kérdezte.
Lágyan bólintottam.
Ujjai végigsiklottak az arcomon, majd kiszáradt ajkaimon is.
– Örülnék neki, ha a jövő hetén a rózsaszín lenne rajtad.
– Mit jelent a rózsaszín? – kérdeztem cinikusan.
– Szerelmet, Meredith – suttogta a számba. – A szerelmet.
Jelen
– Mielőtt újból magad mögött hagyod a várost, elköszönhetnél a
barátaidtól. Szerveztem egy kisebb összejövetelt.
Gabrielnek igaza van. Nem futhatok megint úgy el, hogy nem köszönök
el a barátaimtól, akik épp olyan nagyon hiányoztak nekem, mint én nekik.
Mielőtt kimennénk a reptérre, leparkoltunk a Zóna előtt.
Elindulok a lépcsőhöz.
A helyiség némaságba burkolózik. Az éles, nyikorgó hangon kívül, amit
az ajtó ad ki magából, semmi sem hallható.
Elsétálok a megviselt padok között.
– Hahó! – szólalok meg halkan, de csak az én hangomat verik vissza a
falak.
 Nem sok hely van itt, ahova elbújhatnának, hogy aztán előugorjanak és
meglepetést kiáltsanak. Átlépek a másik helyiségbe, ahol a koncerteket
szokták tartani.
Amikor a terem közepére érek, a színpad felől érkező fénycsóvák
elvakítanak.
Zöld, rózsaszín, kék ragyogás táncol körbe.
Miután elillannak a látomások, egy magas alakot vélek felfedezni a
színpadon. A pódium még magasabbra emeli termetét.
A lejátszó halkan, de hallhatóan elkezdi játszani a Hooligans Királylány
című számát.
Egy átverés áldozata lettem.
A szememet ellepik és csípik a sós cseppek, miközben a karomat magam
köré csavarom, hogy ne reszkessek.
Brock kimért léptekkel lesétál az emelvényről – egyenesen felém. A
földet bámulom, miközben megérzem, hogy az orromba kúszik
parfümjének fűszeres illata.
– Sors – kezdi a mondandóját. – Levél: Kedves Brock! Vérző szívvel
írom le neked ezeket a sorokat! Sajnálom, hogy fájdalmat kell okoznom
neked! – Nagyot sóhajt. – Aztán megint az üresség. Amikor tegnap este
megtaláltam a leveledet, amit bizonyára a konyhapulton hagytál ma reggel,
mielőtt eljöttél a házból, nem értettem. Mégis miért? Dühös lettem, és
szörnyen fájtak a sorok, amiket olvastam. Aztán a végére megint
odabiggyesztetted azt a szót, hogy Sors! Egész éjszaka csak forgolódtam az
ágyban és a plafont bámultam. Gondolkoztam. Mindent végiggondoltam, az
elejétől egészen tegnap estig. A Sors, kedves Meredith, már kétszer az
utamba ejtett azóta. Egyszer, amikor megláttalak a kerítés túloldalán, aztán
amikor – elneveti magát – beestél az irodámba. Mind a kétszer hozzám
vezetett el, és te ennek ellenére még mindig várod a megfelelő pillanatot.
– Én nem tudok már a szemedbe nézni.
– Pedig most azt kérem, hogy nézz rám, Meredith.
A számnak vége lesz. Ráemelem Brockra a tekintetem, amit
befátyoloznak a könnyek. Két keze közé simítja az arcomat, és a
hüvelykujjával letörli a cseppeket.
– Nem tudok úgy a szemeidbe nézni, hogy ne érezzem, hogy milyen
mocsok lepi be a testemet, a lelkemet, és nem tudom elviselni azt a
szomorúságot, ami visszatükröződik a tekintetedben. Sajnálattal vezeted
rajtam végig a pillantásodat, ami minden egyes alkalommal keserűséggel
tölti meg a torkomat. Nem akarom, hogy azt lásd bennem, hogy egy
elhasznált, megsebzett nő vagyok. Arra vágyom, hogy újból játékos
vágyakozással fedezd fel a testemet. Amikor a szemembe nézel, ne
emlékezz vissza arra a napra, amikor megtaláltál apád házában. Nem
akarom, hogy magadat okold a történtekért.
– Azért szomorú a tekintetem, mert nem tudom, hogy mikor fogsz újból
elfogadni engem. Két hónap telt el, én próbáltam gyengéden közelíteni, de
szelíden ellöktél magadtól. Rád várok, Meredith, az engedélyedre, hogy
végre újból elkezdhessük azt, amit két hónappal ezelőtt abbahagytunk. Én
nem látom az elesett nőt benned. Egy erős nőt látok, akárhányszor csak rád
nézek. Csak vártam, hogy készen állj ismét rám, a közös életünkre.
Szerelmes vagyok beléd, Meredith. Mindig is szerettelek. Azóta szeretlek,
amióta megláttalak, de éveken keresztül gyáva voltam, hogy kiálljak
melletted. Amikor megláttalak, én nem a kívülállót láttam benned. Nem a
kakukktojást, aki nem illik be a többiek közé. Kitűntél közülük, de nem a
lángoló hajad miatt. Egyéniség voltál, és ez már akkor tetszett benned. Nem
álltál be a sorba a többiek után, hogy szeressenek. Önmagad maradtál
mindenáron, és tetszett a kitartásod. Az önbecsülésed, a hited. És amikor
lopva a mosolyoddal ajándékoztál meg, esküszöm, a kezemet a szívemre
kellett helyeznem, hogy ki ne akarjon ugrani a helyéről. Csak azt
szeretném, hogy bocsáss meg nekem és maradj mellettem, angyalom, te
vagy az otthonom.
– Én is szeretlek, Brock, jobban is, mint hinnéd. Fuldokoltam, és te
voltál az, aki megmentettél.
Brock térdre ereszkedik előttem, majd a zsebéből egy dobozkát húz elő.
– Dönts most, Meredith! Te leszel az, aki megpecsételi a sorsot.
A szám elé kapom a kezemet, és mellé ereszkedem a földre.
Két kezembe fogom az arcát, majd megcsókolom. Az ölébe von, és
szorosan magához ölel.
– Nem kell ezt tenned! – suttogom.
– De én ezt akarom. Azt akarom, hogy a feleségem legyél. Ez az én
döntésem. Csakis az enyém. Mit mondasz, Meredith? Leszel az Otthonom?
– Igen, Brock. Te vagy a Sorsom!
 Epilógus
Brock
Hónapokkal később
Életemben nem vártam még így egy hivatalos levelet, mint ma reggel.
Amikor megszületett Sara gyermeke, az elsők között voltam, akik
jelentkeztek az apasági tesztre és reménykedtem benne, hogy negatív lesz
az eredménye.
Meredith előtt, órákkal korábban felkeltem; futottam egyet, hogy
levezessem a bennem lévő feszültséget. De ezen a reggelen semmi sem
segít abban, hogy rózsaszínben lássam a világot.
Vártam is az eredményt, miszerint nem én vagyok Sara gyermekének az
apja, hogy még egy fejezetet lezárhassunk a múltból, és féltem is; mi lesz,
ha a múltunk kihat majd a jövőnkre.
Több hónap kitartó munkájának köszönhetjük, hogy sikerült újra
felépíteni a kapcsolatunkat.
Olyan volt, akár egy házépítés. Az alapoknál kezdtük, és minden
munkafolyamatot gondosan elvégeztünk. Tégláról téglára pakoltuk fel, és
most már a tetőnél tartunk. A házunk olyan szilárd és stabil, hogy még egy
eget rengető földrengés sem taszítaná le ismét a mélybe. Mégis félek attól,
hogyan hatna minderre egy gyermek, aki nem Meredith méhében
növekedett.
A konyhapult mellett állok, miközben kortyolgatom a reggeli kávémat,
majd meglátom a feleségemet halkan lefelé sétálni a lépcsőn. Megáll a
legalsó lépcsőfokon és bájosan rám mosolyog. A szeme még álmosan
hunyorog a fénytől, és a haja is összevissza áll az esti menettől.
Visszamosolygok rá és a kedvenc bögréjét lerakom a pult túloldalára,
ahol helyet foglal.
– Jó reggelt. – Áthajol a gránitpult felett és megajándékoz egy csókkal.
Minden perc ajándék vele.
– Jó reggelt.
A zavaromat és a tanácstalanságomat nem tudom a bögre takarásába
rejteni, ami mellett talán megbújik a haragom is.
Meredith átnyújtózkodik és megszorítja a kézfejemet. Az arca azt
sugározza, hogy minden renden lesz.
 Egy percig hittem is ennek az édes képnek, de megszólal a vészcsengő a
fejem felett.
Megérkezett a levél.
A borítékkal a kezemben a kanapéra ülök. Képtelen vagyok rá, hogy
felnyissam, de muszáj megtudnom, mi a sorsom.
Sors.
Meredith az mondta, hogy ha a sors az utamba sodorja, akkor
megcsókolhatom. A csók láncreakciót váltott ki, és az után a bizonyos első
éjszakánk után tudtam, hogy soha nem kell már más.
Rögös út után, úgy érzem, révbe értünk, de most itt ez a papiros, ami
ismét megváltoztathatja a sorsunkat.
Meredith szerint csak egy új lehetőséget kapunk, egy új esélyt, egy új
végzetet. Rajtunk áll, hogy miként fogadjuk el, és milyen döntéseket
hozunk ezután.
Feltépem a borítékot, és megkeresem rajta az eredményt.
Pozitív.
Az arcvonásaim eltorzulnak, összegyűrve elhajítom a papírt. A sárga
föld alá iszom magam, mert nem látom ebben az egészben a pozitív
megoldást.
Sara bizonyára keresni fogja azokat a pontokat, ahol a gyerekre
hivatkozva megfúrhatja a házasságunkat Meredith-tel, de fogadalmat tettem
az angyalomnak, hogy nem fogok olyan nővel együtt élni, akit nem
szeretek, viszont az apja leszek a gyereknek… amit Meredith minden
percben a fülembe duruzsol.
De akkor, amikor megpillantottam a gyönyörű kislányomat, Annabellt,
az összes harag, keserűség és rossz távozott belőlem.
Meredith szerint az én szememet és hajamat örökölte, bár szerintem ezt
ilyenkor még korai megállapítani.
Amikor a kezemben tarthattam az ártatlan újszülöttet és Meredith
csillogó szemébe néztem, nem éreztem egy percig sem, hogy nekünk ez a
végzetünk, mert az a pillanat volt a mi kezdetünk.
Meredith mindenben támogat, és ő is izgatottsággal vár minden egyes
találkozást a lányommal.
Szenvedéllyel vette a kezei közé az ügyet, és saját régi szobáját teljesen
átalakította Annabellnek.
 Rózsaszín és fehér színkombináció tarkítja a szobát, melyet kellemes
babaillat táncol körbe.
Csupán csak egy hónap telt el a szülés óta, amikor egyik délután Sara
hívatlanul beállít hozzánk egy csomó bőrönddel. Értetlenül állok az ajtóban,
választ várva tőle.
Meredith felviszi Annabellt a szobájába aludni, amíg én Sarával
beszélgetek.
– Le szeretnék mondani az anyaságról.
– Ebben biztos vagy, Sara? Ez nagyon komoly döntés, és ha ezt tényleg
megteszed, nem fogom engedni, hogy a későbbiekben megváltoztasd a
véleményedet. Ha átveszem Annabell gyámságát, soha többé nem adom
már neked vissza, mert egy élő, lélegző, érző emberi lényről beszélgetünk,
nem egy tárgyról. Ugye tisztában vagy ezzel?
– Átgondoltam. Napokig ezen töprengtem, de Brock… nem megy. Úgy
érzem, hogy én, mint nő, mint ember megszűntem létezni. Az igényeim
teljes mértékben az övé mögé kényszerültek. És ez nem csak pár nap, pár
hét, pár hónap; sok-sok éven keresztül menne, és úgy érzem, nem lennék
megfelelő anyja a kislánynak. Nem bírom elviselni a sírást, az állandó
éjszakázást, a kakis pelenkákat. Állandóan savanyú tejszagúak a ruháim.
Tudod, hogy milyen vagyok, Brock. Ez nem büntetés, amit elkövetek a
lányunk ellen, inkább az érdekeit szolgálom azzal, hogy lemondok az
anyaságról a te javadra.
– Ez egy felnőtt, érett döntés a részedről. Köszönöm. Felhívom az
ügyvédemet és tájékoztatlak a fejleményekről, amint többet megtudok.
– Kérhetnék tőled egy szívességet?
– Persze.
– Szeretnék egy, talán kettő, de az is lehet, hogy három plasztikai
műtétet, amivel talán visszaállítják a testemet a szülés előtti formájába.
– Sara! – horkanok fel bosszúsan.
– Ezt ne úgy fogd fel, hogy megveszed az apaságot vagy a lányodat.
Csupán a lányod anyjának teszel egy szívességet.
– Küldöm majd a csekket.
– Köszönöm. Vigyázzatok a lányunkra, és minden jót kívánok nektek.
Sara mosolyogva felpattan a székből.
– Mire ez a nagy boldogság?
 – Megcsináltatom a lestrapált frizurámat és a körmeimet. Délután pedig
randim van a masszőröm kezeivel – és remélem, a péniszével is. Mindezek
után egyhuzamban alszom tíz órát, és egy teljes napig ki sem kelek az
ágyból. A csekket pedig várom.
Kacsint, majd kilibben az ajtón.
Felsétálok Annabell szobájába. Meredith azonnal lepisszent, hogy
maradjak csendben, pedig egy szót sem szóltam, majd odahív a kiságy
mellé. Annabell édesen mosolyog álmában. Magamhoz vonom Meredith
testét, majd a fülébe suttogok.
– Beszélnünk kell.
– Ha szexelni szeretnél, arra várnod kell. Ne haragudj, de a lányod most
sokkal édesebb, mint te – gúnyolódik.
– Fontosabb a téma, mint a farkam kényeztetése.
Meredith rám tekint.
– Baj van?
A fejemmel intek, hogy menjünk ki a szobából. Meredith a kezébe
ragadja a bébiőrt, és nesztelenül kiosonunk a helyiségből. A lépcső legfelső
fokára kuporodunk.
– Sara le akar mondani az anyaságról a javamra. Azt mondtam neki,
hogy felkeresem az ügyvédemet és utána értesítem. Tudom, hogy veled is
meg kellett volna ezt előtte beszélnem…
– Úgy gondolod, hogy közéd és a lányod közé állnék? – Kérdőn
felhúzza a szemöldökét.
– Nem.
– Akkor jó, ugyanis elég régóta ismersz már, Brock Ross, és tudhatnád,
hogy sosem kérnék tőled ilyet.
– De nem hagysz el, ugye?
Meredith hangosan felnevet.
– Néha olyan vagy, akár egy nagy gyerek. Ha elbírnálak, most azt
mondanám, hogy ülj bele az ölembe.
Mind a ketten felnevetünk.
– Meredith Ross, ha nem lennél a feleségem, most újból megkérném a
kezed.
– És én újból igent mondanék neked.
Megcsókolom.
 – Oké, akkor most egy olyan ötlettel fogok előállni, ami már nem fog
annyira tetszeni.
Meredith kifürkészhetetlenül néz rám. Utálom, amikor ezt teszi.
– Úgy döntöttem, hogy kipróbálom magam, mint építészmérnök.
– Ez miért lenne rossz? Vártam már erre a pillanatra; biztos vagyok
benne, hogy azon a területen is sikeres leszel.
– Te veszed át a céget – vigyorgok.
– Nem, nem és nem. Én nem tudok elvezetni egy céget.
– Mindent tudsz róla, mindenkit ismersz, és én bármikor a segítségedre
leszek, ha valamiben bizonytalan lennél. De mielőtt átadom a stafétabotot,
betanítalak.
– És Annabell?
– Sok szabadidőd lesz, ha lezárjuk a fúziót, és én is itt vagyok. Együtt
megoldjuk.
– Mert nem csak a szép, felhőtlen időkben tartunk ki egymás mellett,
hanem akkor is, amikor a világ összes, megoldhatatlannak tűnő problémája
a nyakunkba hullik.
Sosem gondoltam, hogy egyszer a kertemet majd egy kislány hangos
kacaja fogja megtölteni. Annabellnek fél évesen annyi energiája van, ami
mind a kettőnket nullára ürít estére a munka mellett.
Meredith kifogástalanul helyt áll a munkahelyen, ügyesen, céltudatosan
vezetgeti a vállalatot, amíg én a szárnyaimat bontogatva tanulom azt, amit
mindig is szerettem volna.
Az is elképzelhetetlen volt számomra, hogy Gabriel gondoskodó
nagybácsi lesz. Bár legszívesebben távol tartottam volna a családomtól őt és
mindazt, amit megtestesít, de miután a kérésemnek eleget téve felhagyott a
bizniszével, eszem ágában sem volt szétszakítani a családunkat.
Normálisnak mondható életet folytat, már amennyire normálisnak
mondható egy elit, zártkörű sztriptízbár, ahova csak a gazdagok tehetik be a
lábukat.
Sajnos mivel ez legális tevékenység, nem szólhatok bele, de nem is
fogják lecsukni érte, ami némi megnyugvással tölt el. És úgy néz ki, Jean
személyében megtalálta az a nőt, azt a társat, akit egyáltalán nem érdekel,
ha pucér női seggeket kell bámulnia.
Én pedig kaptam még egy esélyt az élettől azért, hogy jóvátegyem a
múltbeli hibáimat, és azzal a nővel éljek, akiről már kölyökkoromban
álmodoztam.
A bűntudat, ami hónapokig marcangolt, akárhányszor visszaemlékeztem
az összevert arcára, véres testére, szörnyű álmok alakjában látogatott meg
esténként. Azonban amikor kinyitom a szemem, Meredith hibátlan bőrét,
boldog arcát látom magam mellett.
Fiatalok voltunk, meggondolatlan döntéseket hoztunk, de az élet volt
olyan nagylelkű hozzánk, hogy hazairányítson minket: egymáshoz.
 Köszönetnyilvánítás
Kedves olvasó!
Köszönöm szépen, hogy megvetted a könyvemet s ezáltal bizalmat
szavaztál nekem és a történetemnek, ami valamelyest a te történeteddé is
vált. El sem tudod hinni, hogy milyen sokat jelent ez számomra. Remélem,
sikerült pár óra felhőtlen kikapcsolódást nyújtani a történetemmel.
Kedves Detty és Ági! Nektek külön köszönetet szeretnék mondani, hogy
az értékes, és kevés időtökből időt szakítottatok rám, és elöljáróban jó
tanácsokkal láttatok el, hogy Meredith és Brock története teljessé váljon!
Köszönöm! Köszönöm!
Kedves szerkesztő, a számítógép túloldalán! Köszönöm szépen, hogy
ismét varázslatossá varázsoltad a kéziratot.
Kedves férjem!
Lehet sokszor az idegeidre mentem… amiért tudom, hogy nem kértem
elnézést, de legalább elmondhatod, hogy mellettem nem unalmas az életed.
És bízom benne, hogy idősebb napjainkban sem lesz az. Köszönöm, hogy
elviselsz és órákig képes vagy hallgatni azt, amit már százszor hallottál.
Ashley, köszönöm, hogy megtervezted azt a borítót, amit megálmodtam.
Számomra tökéletesen tükrözi a történetet ez a kép.
Még egyszer meg szeretném köszönni, hogy időt szántok rám és
elolvassátok a munkáimat! Igazán szerencsésnek mondhatom magamat,
hisz’ rengeteg pozitív visszajelzést kapok az olvasóimtól, ezáltal energiát,
hogy igenis folytassam azt, amit a legvadabb álmaimban sem gondoltam
soha, hogy valóra válik.
Bízom benne, hogy a közeljövőben is együtt sírunk, nevetünk majd a
történetek felett
Szeretettel: Lexie
A szerző megjelent műve(i):
Élet vár
Fülszöveg:
Azt mondják, egy férfi és egy nő sosem lehetnek hosszabb ideig „csak”
barátok, mert előbb-utóbb az egyik fél mindig többet akar majd.
Elzártam a szívemet a felszínre törő érzelmek elől, a barátságunk az idő
múlásával mégis vonzalomba torkollott.
 Megnyitottam a szívemet annak a férfinak, akire az életemet is
gondolkodás nélkül rábíznám; annak a férfinak, aki egy levélben búcsúzott
el tőlem.
Többet érdemeltem volna egy nyamvadt papírlapnál…
Visszahúzódtam ismét a csigaházamba és éltem tovább az életemet,
miközben arra vártam, hogy kinyíljon az ajtó és ő belépjen rajta, de helyette
egy másik férfi „kopogtatott” be.
Megigézett a szeme, minden egyes szava: ő maga volt a szenvedély.
Élet vár olvasói vélemények:
„Nagyon tetszett Lexie története. Ez a könyv az újrakezdés, hit és
bizalom története.”
Detty77, moly.hu
„Gyönyörű történet barátságról, újrakezdésről, szerelemről.”
kkitti12, moly.hu
„Nagyon szerettem Lexie és Graham történetét. Néhol vicces, néhol
szívbemarkoló, néhol szenvedélyes, de mindenképpen sokat adott.
Reményt, erőt, hitet, hogy soha nem szabad feladni.”
Szakál_Kiss_Csilla, moly.hu
„Gyönyörű, szívbemarkoló, érzelmekkel megírt történet. Két megtört
szív és lélek egymásra találása.”
takacsera, moly.hu
„Nagyon-nagyon tetszett Lexie és Graham története! Imádtam!
Köszönöm, hogy megírtad! Remélem, sok ilyen fantasztikus könyvet
olvashatok majd tőled!”
Szomódi_Tiborné_Buzás_Erzsébet, moly.hu
 Tartalom
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet
Harmincadik fejezet
Harmincegyedik fejezet
Harminckettedik fejezet
Harmincharmadik fejezet
Harmincnegyedik fejezet
Harmincötödik fejezet
Harminchatodik fejezet
Harminchetedik fejezet
Harmincnyolcadik fejezet
Harminckilencedik fejezet
Negyvenedik fejezet
Epilógus
Köszönetnyilvánítás