Karen Chance

Updating Pritkin
Cassandra Palmer 5.3

RAJONGÓI FORDÍTÁS

Fordította: Mazikeen
 Pritkin modernizálása

A Dante Vegas egyetlen mágikus kaszinója, semmivel sem volt

mágikusabb, mint némely bolt, aminek otthont adott. Mint
például a világ önmaga által kinevezett legnagyobb dizájnerének
stúdiója, a kirívó Augustiné, aki általában minden akadályt
leküzdve próbál részesülni a természetfeletti világ nehezen
megkeresett pénzéből. Vagy nem is olyan nehezen – Augustine-t
nem érdekelte, hogy honnan származott a mocskos pénz, addig,
míg az az egyik kasszájában végezte.
És rendszerint így volt.
És nem ok nélkül.
– Francba – mondta Billy, ahogy ő meg Cassie egy western inget
bámultak az Augustine kirakatában lévő férfi modellen. Egy
sivatagi tájkép látszott rajta, ami a nap állásával együtt változott,
ez esetben a holdéval, mivel az anyag miközben figyelték,
elnyújtott árnyékokkal épp átváltott a napégette tájról, csillagok
pettyezte éjszakára. Egy prérifarkassal kiegészítve, aki felmászva
egy sziklára hangosan vonyított az ing jobb vállánál felkelő holdra.
– Ez már valami – értett egyet Cassie. Nem volt valami
kifinomult, de hát ez Vegas. A kifinomult a legtöbb ember
szótárában nem is szerepel.
 – Ha az valami, akkor leginkább pocsék – jegyezte meg Pritkin,
amitől Cassie ijedten megugrott. A zenétől, beszélgetéstől és a
játékgépek távoli csilingelésének zajától nem is hallotta, ahogy a
férfi mögé sétált.
– Persze. Mintha a mi ügyeletes hobónk tudhatná – mondta
Billy.
– Ő nem az – vitatkozott dörmögve Cassie.
– Pár napja láttam egy turistát, ahogy megpróbált neki pár
dollárt adni.
– Nem is igaz!
– Kivel beszélsz? – kérdezte Pritkin, gyanakodva nézve körül.
Mivel még a hadmágusok sem látták a szellemeket.
Vagy éppenséggel a saját tükörképüket. Pritkin épp most
jöhetett vissza a futásból, mivel piszkos melegítőt és egy pár
futócipőt viselt, ami egyel több futásban vet részt, mint kellett
volna. Na meg egy kapucnis pulcsit, amit csak úgy magára kapott,
valószínűleg azért, hogy elrejtse a fegyvereket, amik sosem
hiányoztak róla. Egy lyuk volt a könyökén. Cassie az ajkába
harapott.
– Igazad van – értett egyet Billy. – Ő nem egy csöves. A
hajléktalanok jobban öltözködnek, mint ez.
– Hagyd abba!
– Mit hagyjon abba? Mi a baj? – követelte Pritkin, kopott
kabátjába csúsztatva kezét.
 – Csak Billy az – mondta gyorsan Cassie, mielőtt valami
szerencsétlen turistát meglepetés érne.
– Ő… ő kedveli Augustine ruháit.
Pritkin felhorkant, majd előhúzta az üres kezét. – Mit tudhat
egy szellem a divatról?
– Nyilvánvalóan többet, mint te – vágott vissza Billy.
– Billy!
– Mi van?
A hirtelen jött kérdéstől Cassie megugrott, habár nem Billy tette
fel. És nem is Pritkin.
Mindkettőjük ujjai jól látható helyen voltak, nem pedig a
lapockáim közti érzékeny részbe martak.
De valakié ott volt, majd lecsúsztak a derekára. Megpördült,
hogy megszabaduljon a nevezett ujjaktól, mire azokat a képébe
nyomták. Egy pillantás a remegő ujjak mögé, magát a nagy embert
mutatták, nyúlánk testét valamiféle köpenybe burkolva, és egy
furcsa kalappal a tökéletes stílusúra nyírt szőke fején. A köpenyen
komoly mennyiségű arany hímzés volt és a kalapon… valami géz
volt. Réteg réteg után pólyálta finoman körbe, amitől úgy nézett
ki, mint egy kipárnázott sisak.
– Nos? – követelte a látomás, és újra megbökte.
– Nos mi? – kérdezte Cassie, még mindig a kalapot bámulva. A
levegő vibrált körülötte, mint a lemenő nap a sivatagban, és a
délibáb jeleneteket mutatott egy másik időből. Repülők dobáltak
bombákat egy nagy háborúban, piramisok emelkedtek sápadtan a
sötét aranyszínű homokból, és egy gyönyörű nő valami rojtos
semmiségben átölelte Augustine mellkasát.
– Ki akarnál lenni? – kérdezte Pritkin. – Átkozott Valentino?
Augustine egy gyilkos pillantást küldött felé. – Arábiai
Lawrence!
Zöld szemek mérték végi a mellette kivetülő lányt. – Azt hittem,
ő a másik csapatban játszik.
Augustine egyre haragosabban nézett. – Tűnj el! – követelte,
Cassie-t bámulva.
– Bármi konkrét ok rá, hogy miért? – kérdezte Pritkin.
– Igen – sziszegte. – Bemutatóm van ma!
– És?
– És a párosotok rontja a légkört.
– Van némi igaza – mondta Billy.
Cassie végignézett magán. Egy Khaki short volt rajta, és egy kék
fölső, az elején “Megszívtad, Aranyom” felirattal. Pritkin dobta
oda neki egy nem túl régi edzésükön, mikor eggyel többször
panaszkodott a teljesen értelmetlen számú felülés miatt, amit
csinálnia kellett. Úgy döntött, hogy már csak iróniából is hordja,
de nem vehette fel oda, ahová legközelebb megy, ezért is kéne
annyira beszélnie Augustine-nal, ha a férfi felhagyna az ő járdáról
való elhessegetésével.
 – Mit akarsz? – sziszegte végül, mikor a nő nem volt hajlandó
távozni.
– Hát ez az! – mondta, miközben azért küzdött, hogy
elmagyarázhassa, és közben ne zavarják el. – Nem tudom. Sosem
tudom. De…
– Akkor tűnj el!
– El fogok! Épp ezt próbálom elmondani neked! Rendszeresen
ugrálnom kell az időben, gyakran már abban a pillanatban, ahogy
észreveszem, és a legtöbb történelmi személy nem jól fogadja a
shortokat és az apró fölsőket…
– A modernek sem, ha van némi ízlésük.
Cassie nem törődött a megjegyzéssel, sem az erőszakos kézzel a
hátán. – Várj! Szívességre van szükségem!
– Ha nem hívom rád a biztonságiakat, AZ a szívesség – mondta
neki a férfi, és elindult a boltja felé. Cassie megragadta a kezét,
mire egy teve majdnem beleharapott a kezébe.
Gyorsan visszakapta, mire a teve önelégülten nézett rá, vastag
ajkai gúnyos mosolyra húzódtak, miközben egyre csak nőtt a feje
Augustine jobb válla felett. A háremhölgy még mindig a balján
csimpaszkodott, de mivel egyiküknek sem volt teste, a kalap ereje
limitált lehetett, így a jelenség egy pár elég fura válltömésnél ért
véget.
Cassie csak pislogott rájuk.
 Majd ismét pislogott egyet, mikor hirtelen egy újabb dolog
jelent meg a levegőben, egy olajosan csillogó fekete revolver
képében, mindenféle látható ok nélkül, ami a levegőben tartaná,
de nem úgy tűnt, mintha ez kicsit is zavarná a fegyvert. Ellenben
Augustine nagyon is úgy tűnt, mint akit zavar a dolog, habár talán
azért, mert a pisztoly pontosan a két szeme közé célozva lebegett.
Kék szemei egy kicsit keresztben álltak, ahogy a torkolatba
bámult, mígnem újrafókuszáltak, hogy inkább Pritkint bámulják.
– Érj hozzá még egyszer, és valaki másnak kell lebonyolítania az
abszurd kis bemutatódat – tájékoztatta Pritkin.
– Nem reagálod túl kissé? – mosolygott gúnyosan Augustine.
– Abból kiindulva, hogy hány ember próbálja megölni heti
szinten? Nem.
– Én nem próbálom megölni! Csak azt akarom, hogy eltűnjön!
– Add meg, amit akarok, és el fogok! – mondta Cassie gyorsan.
– És mi lenne az? – követelte Augustine. Cassie már nyitotta a
száját. – Egy mondatban!
– Egy ruha! Olyan, mint amit egyszer Salnak adtál el!
– Sal? – Augustine kissé zavartnak tűnt.
– Tudod! Tony vámpírja? Eladtál neki egy olyan ruhát, ami, nos,
azzá vált, amire abban a pillanatban az illetőnek szüksége volt.
Mint például fürdőruha az egyik percben, majd kosztüm a
következőben. Csak úgy átalakult…
 – Igen, igen – mondta Augustine türelmetlenül. – Az egy előző
szezoni darab. Egy sem maradt belőle. Habár megnézheted a
kiárusításon…
Augustine elfordult, de Cassie megint elkapta a karját. A férfi
elkezdte lefeszegetni a nő ujjait magáról, de a fegyver fenyegetően
közelebb lebegett.
– Nem azt a ruhát akarom – mondta Cassie sietve. – Az csak
modern cuccokat csinált. Egy olyat akarok, mint az. Ami olyan
valamivé tud válni, amilyen történelmi korban éppen vagyok.
Például, ha az egyik nap a Hatvanas évekbe kell mennem, aztán
meg a Viktoriánus Angliába… – Elhallgatott, mert Augustine
olyan erővel bámult rá, hogy az már csillagászati méreteket öltött.
– Mi van?
– Van bármi fogalmad arról, hogy mit kérsz? – őrjöngött. –
Nem, hát persze, hogy nincs – mondta, mielőtt Cassie
válaszolhatott volna. – Ezeknek sosincs! Egész nap, minden nap,
mindig ugyanaz. Kövér nők, akik azt akarják, hogy vékonyak
legyenek. Csúnyák, akik csinosak akarnak lenni. Alacsony nők,
akik magasabbak akarnak lenni, és magasok, akik azt akarják,
hogy apróvá tegyem őket. És mindezt a divat átformáló erejével.
Bár tulajdonképpen a bűbáj használata csalás!
– Én nem akarok magasabb lenni, vagy hasonlók – kezdte
Cassie, csak hogy Augustine közbevághasson.
 – Nem, te csak megfelelően akarsz kinézni száz – vagy ezer –
különböző alaklommal, úgy, hogy a legtöbbnek közük sincs
egymás divatelvárásához, a ruháknak nemcsak különböző
körvonaluk van, hanem különböző anyaguk, mintájuk, eszméjük
és kiegészítőjük. Egy olyan ruhát kellene készítenem, ami
pamutból farmeren át selyemmé válik, rövidtől hosszúig, nappali
vagy esti viselet, visszafogottól hivalkodón át… – kapta fel és tárta
szét a karjait. – Ez abszurd!
– Tehát… azt mondod, némi időt vesz igénybe? – kérdezte
Cassie reményteljesen.
– Azt mondom, nem lehet megcsinálni! – kiabálta a férfi, és
elindult a boltja bejárata felé. Majd megállt, nekitántorodott a
kirakatüvegnek, azon küzdve, hogy el ne essen.
Cassie odaszaladt segíteni neki, mivel azt hitte, hogy a férfi
állandóan ingerlékeny természete miatt végül szívrohamot kapott,
csak hogy láthassa, ahogy Augustine dühösen bámul – de nem rá.
– Ha nem szeded le rólam ezt az átkozott vackot azonnal… –
mondta fenyegetően.
– Milyen vackot? – kérdezte Cassie, Augustine-ről Pritkinre
nézve, majd vissza. Majd elkövette azt a hibát, hogy megpróbálta
felsegíteni a férfit. Mire az ráförmedt, a nő átkozódni kezdett, a
teve pedig… leköpte.
Cassie csak állt ott, beborítva egy gallonnyi teve takonnyal, az
elborzadás és az undor közt vacillálva.
 – Én azt hittem, hogy ezt csak a lámák csinálják – kommentálta
Billy az esetet.
– Szedd le rólam! – hörögte Augustine. Pár biztonsági őr
elindult feléjük.
– Leveszem, amint egy udvarias, értelmes választ adsz a
hölgynek – mondta Pritkin.
– És ezt pont ő mondja! – prüszkölt Billy.
Cassie csak ott állt, csendben csöpögve rájuk.
– Értelmes választ akarsz? – kérdezte Augustine dühöngve. –
Rendben, mit szólsz ehhez? Van egy nagyon fontos bemutatóm
ma, és még egy holnap – az első férfi kollekcióm. Biztos, hogy
tömegrendelések jönnek majd nem sokkal utána, épp mikor egy
halom idióta interjút akar, elrabolva engem a dolgozószobámtól,
ahol leginkább lennem kéne, hogy szabadon foglalkozhassak a
katasztrófákkal. Mint például a közelgő hirdetési kampányomhoz
gondosan kiválasztott modellem ma reggel azzal hív fel a
kórházból engem, hogy nem tudja megcsinálni! Sí baleset érte –
júliusban! És most ő! – bökött hüvelykujjal Cassie irányába. –
Egy lehetetlen speciális rendelést akar. Nekem nincs időm erre!
– Hát csinálj rá! – javasolta Pritkin. – Az ő munkája kicsit
fontosabb, mint a te hirdetési kampányod!
– Nem nekem! – vágta oda Augustine.
 – Mi van akkor, ha tudok neked helyettesítést szerezni? –
kérdezte Cassie, taknyot törölgetve az arcáról. – Úgy értem, a
modellnek. Az felszabadítana némi időt, nem?
– Ó, had találgassak! Az egyik átkozott vámpírod?
– Mi a gond a vámpírokkal?
– Az a baj, hogy mindenki ezt csinálja…
– Tudtam, hogy egy hippi – mondta Billy.
– …arról nem beszélve, hogy a vámpírok bűbájt használnak,
hogy úgy nézzenek ki, ahogy, és az egész kampányom a
természetes férfiról szól. Nincs szükség bűbájra,…
– Csak gyalázatosan drága ruhákra – motyogta Cassie, azon
tűnődve, hogy mit csináljon egy maréknyi mágikus takonnyal.
– … sem vámpírokra. Egy mágus kell!
– Egy mágus? – kapta fel a tekintetét Cassie, majd
automatikusan Pritkinre tévedt a pillantása. Billy nevetésbe tört
ki. Augustine nem foglalkozott velük.
– És minden esetre, már megoldottam a problémámat. A show
trükkjének része, hogy “légy részese a legendának”. Hagyom, hogy
a meghívottak döntsenek az új modellről…
– Hogyan?
– Szavazni fognak a fotókra, amiken megfelelő beállításokban, a
kedvenc öltözetükben láthatóak majd a jelöltek, ha tudni akarod.
– A kedvenceikben? Nem arról volt szó, hogy a te ruháidat
mutatják be?
 – De igen, de mi nem csak a modellről döntünk, nem igaz?
Arcot választunk Augustine Homme-nak1 is. Valaki olyannak kell
lennie, akinek van stílusa. Valaki tartással. Valaki egy csipetnyi
veszéllyel…
– Valaki, mint Pritkin – mondta Cassie felragyogva.

* * *

Később aznap éjjel, Cassie az ágya közepén ült, katalógusokkal

és képes magazinokkal körülvéve. Próbálta leszűkíteni a kört
Pritkin viselete számra, amivel talán megnyerheti a kihívást, de
nem sok szerencsével járt. A férfi ikonikus alakja – hosszú
bőrkabát, pár tonna fegyver, egy sima póló, és vad szőke haj –
annyira berögzült, hogy nehéz volt bármi másban is elképzelni.
De muszáj volt! Muszáj volt!
Nem mintha a férfi igent mondott volna, még akkor sem, ha
Cassie előáll valamivel. Nem sok mindent mondott, miután a nő
felvetette az ötletet, vagy talán csak ő nem hallotta Augustine
visszhangzó nevetésétől. Cassie összevonta a szemöldökét.
Átkozott Augustine! Pritkin… nos, ő egy hadmágus. Sokkal

1 Homme jelentése:
1. Franciául: férfi
2. Úriemberek úriembere
fontosabb dolguk van annál, minthogy azzal foglalkozzanak, hogy
mit hordjanak. Vagy kit.
És a francba Billyvel is! Pritkin jól néz ki! Oké, a hajára ráférne
egy kis segítség, és talán a drágalátos cuccainak is mennie kellene,
és a csizma egy kissé kopottnak tűnik… de nem úgy néz ki, mint
egy hajléktalan, a francba is! Pritkinnek néz ki! Jól néz ki!
De talán nem elég jól Augustine vásárlóinak sznob típusához,
akik szavazni fognak. Sóhajtott, majd visszatért a legutóbbi férfi
magazinhoz, ami mint az összes többi is, egy csomó olyan ruhát
tartalmazott, amiket a legvadabb álmaiban sem látta volna
Pritkint viselni. És csak holnap estig volt ideje!
– Megtaláltam! – mondta Billy, és egy fénysugár vágódott
Cassie arcába.
Cassie pislogva felnézett, csak hogy láthassa, ahogy a laptopja
felé fordul, és fényesen ragyog az elsötétített szobában.
Billy Joe mostanában fedezte fel, hogy a jelenlegi ujj hiányos
állapota nem gátolja abban, hogy manipulálja a billentyűzetet,
ebből kiindulva elég sok időt tölt online mostanság, beleértve egy
halom “hús zsák” becsapását az internet póker széles világában.
De ez most nem a legutóbbi megnyert partijainak listája volt, ez…
– Ó, nem!
– Ó igen! – bólintott Billy, Stetson kalapja magányosan
bólogatott, mivel nem zavartatta magát azzal, hogy teljesen
megjelenjen. – Kettőt is találtam, szóval választhat. Balra, van egy
modern cowboyunk…
– Felejtsd el a balt. Mi a bokám van a jobb oldalon?
– Vámpírvadász – vigyorgott Billy. – Az „igazi Van Helsingnek”
hívom.
– Én meg borzalmasnak!
– A meghívottak nagy része mágus lesz. Nekik tetszeni fog.
– És Pritkinnek?
– Mutasd meg neki, és majd kiderül. Nem mintha olyan
messzire esne a szokásos szerelékétől. Nos, kivéve a gallért. És a
kereszteket. És talán a karót…
– Ezt nem mutatom meg neki!
– Csak beijedtél!
– Nem is. Csak nem hinném, hogy ez a legjobb esélye, hogy…
– Nyavajgós, nyavajgós, nyuszimuszi!
– Tudod, hogy mit fog…
– Blab bla bla!
– Francba, Billy!
De Billy Joe csak nevetett, majd még a kalap is eltűnt, otthagyva
Cassie-t, hogy a legújabb divatos viseletek közt keresgéljen. Nos,
divatos abban az értelemben, amit a tervezők és a leendő vásárlóik
értenek ezen. Ami azt jelenti, hogy nem sétálhatsz végig az utcán
azokban a cuccokban anélkül, hogy a fickók a fehér köpenyben be
ne gyűjtsenek.
 Bár néhány cowboyos darab egész aranyos, és egyébként is, van
jobb ötlete?
A mellkasához szorította a legutóbb nézegetett magazint. Jézus,
szüksége volt arra a ruhára! Az időutazás egy egész komoly tüske
volt a körme alatt anélkül is, hogy meglincselnék a nem megfelelő
viselet miatt. Vagy összetévesztenék egy prostituálttal. Vagy egy
boszorkánnyal. Ha lenne egy olyan ruhája, ami olyan könnyedén
változik, mint ahogy ő ugrik, az óriási segítség lenne, és Augustine
egy pöcs, szóval meg kell nyerniük a versenyt.
Talán túlságosan is pesszimista, győzködte magát. Talán
Pritkinnek jobban tetszenek majd, mint ahogy azt feltételezi. Csak
egy módon derítheti ki.
Tíz perccel később, Cassie azon kapta magát, hogy minden
további ceremónia nélkül kikísérik a Dante folyosóján lévő
szőnyegre. Mellette néhány kinyomtatott kép lustán szállingózott
a föld felé. – Alig néztél rájuk! – kiabálta a szemlátomást csukott
ajtónak.
Semmi.
– Némelyik cowboy cucc aranyos volt!
Még több semmi.
– Francba!
 * * *
Nyilvánvaló, döntötte el Cassie, hogy jobb segítségre van
szüksége. Így történhetett, hogy Pritkin barátjának és hadmágus
társának, Calebnek a küszöbén ácsorogva találta magát. Hajnal
háromkor.
 – Mit akarsz? – akarta tudni Caleb álmosan, kopasz fejét
dörgölve. Az egyik kezében pisztoly volt, és meztelen mellkasán
egy vállszíjnyi bájital volt átvetve. A hadmágusok ajtót nyitnak, ha
az éjszaka közepén bekopogsz, de nem fegyvertelenül.
Természetesen valószínű, hogy még zuhanyozni sem úgy
mennek, szóval nem meglepő, gondolta Cassie, ahogy beslisszant
mellette. – Ezt elég sokszor mondják nekem is – mondta a
férfinak.
– Mit?
– Igen.
– Igen, mit? – kérdezte Caleb, miközben a nő szétnézett a
nappalijában.
– Pontosan.
Caleb felsóhajtott, majd becsukta az ajtót. – El fogod mondani,
hogy mi a francot akarsz, vagy csak rejtélyesen álldogálsz ott?
– Én… nem vagyok benne biztos – felelte Cassie, nyomorultul
érezve magát. Egyrészt, Caleb apartmanja egy kellemes
meglepetés volt. Sosem gondolta volna róla, hogy van pénze,
mivel ugyanolyan hadmágus sztenderd szerint öltözködött, mint
amit Pritkin részesített előnyben a munkához, ami az egyetlen
hely volt, ahol eddig látta. De az apartman egy csillogó óda volt a
modernséghez, króm felületekkel és drága fa berendezési
tárgyakkal, valamint egy teljes falnyi ablakkal, ami lenyűgöző
kilátást biztosított. Az ilyen apartmanok nem olcsók.
Természetesen lehet, hogy csak bérli, de akkor is…
Másrészt viszont, ott az aggodalomra okot adó Snoopy
pizsamanadrág, amit épp viselt. Ami nézünk szembe vele, nem sok
jót jelent. Talán rossz ötlet volt…
– Az unokahúgomtól kaptam – mondta, elkapva Cassie
tekintetének irányát. – Azért jöttél ide, hogy kritizáld a
pizsamámat?
– Nem – felelte Cassie megkönnyebbülten. – Egy kis segítségért
jöttem.
– Mihez? – kérdezte Caleb, kissé aggodalmasan.
De mint kiderült, segítőkész volt. Vagy legalábbis azután az volt,
hogy Cassie elmagyarázta a fogadást Augustine-nel, miszerint
leszállítja a vágyott ruhát, ha az összes leendő modell közül
Pritkint választják ki a hirdetési kampányhoz. Tulajdonképp,
Caleb egész belejött, miután felszínre került rég titkolt vágya, hogy
régi haverját kicsit kicsinosítva láthassa. És Cassie örömére, a
luxushálóban lévő szekrény pontosan olyan cuccokkal volt
feltöltve, amire szüksége volt.
– Jó mókának hangzik – mondta Caleb, váratlanul a lányra
vigyorogva. – Ha szükséged lenne még egy versenyzőre, talán én
tudnék…
 – Kedves tőled, hogy felajánlod – felelte neki szívből Cassie. –
De Augustine csak azért ajánlotta a fogadást, mert Pritkinről volt
szó. Nem hiszi, hogy meg tudja csinálni.
– Természetes, hogy meg tudja csinálni! – mondta Caleb teljes
meggyőződéssel. De a szeme egy kissé megvillant.
Na ja, gondolta Cassie. Erről ő is mesélhetne.

* * *

A jó hír az volt, hogy egy halom szép cuccal együtt ugrott vissza
a Dantéba. A rossz hír, hogy abban a pillanatban nekiment
valaminek, mivel nem látott át a ruhák fölött. Vagy inkább
valakinek.
– Éjszakai bevásárló körút? – kérdezte Marco cinikusan.
Cassie próbált elslisszolni mellette, de természetesen nem jött
össze. Mikor a testőrei főnöke megállt az ajtónyílásban, semmi
más nem fért el mellette. A molekulákat is beleértve.
Nem mintha kövér lett volna. Épp ellenkezőleg, Marco volt az
egyik a srácok közül, aki azonnal eszébe jutott, mikor Augustine
kifejtette, hogy valami kicsit mást szeretne a hirdetéséhez. Magas
volt, sötét és jóképű a maga gyerekfej-méretű-bicepszem-van
módján. Röviddel a halála előtt gladiátornak képezték, és ennyi
század eltelte után is, még mindig annak látszott.
– Csak egy percre léptem ki – mondta Cassie védekezőleg, mivel
a férfi azzal a nézésével tekintett rá.
– Hogy mit csinálj? – kérdezte Marco kedvesen.
Cassie felsóhajtott.
– Nem, nem, ez tökéletes! Ó, Istenem! – kiáltott fel egy fél
órával később valamelyik másik testőre.
Cassie megint felsóhajtott, de senkit nem érdekelt. Ha volt
valami, amit a vámpírok szerettek azon kívül, hogy a
hadmágusokat kínozzák, az a divat volt. Szóval, hogy a két dolog
egybeesett, csak hab volt a tortán. Marco még arra is kész volt,
hogy – egy nagy adag, jó öreg szarkazmussal megspékelve –
kisegítse Pritkint egy „sikkes gladiátor” ruhatárával. Habár nem
ez volt a probléma. Ez valahogy inkább saját maga lebecsülése
volt, legalább annyira szurkálódás Marco irányába, mint a tréfa
eredeti célpontja felé.
Nem, a probléma azzal volt, amivel a többi srác előállt.
– NEM fogom neki azt megmutatni! – mondta Cassie
határozottan.
– Ó, ne már! Imádni fogja! – mondta az egyik srác, odalökve elé
azt a kollekciót, amire mint a „Tüskés Mágus” hivatkozott. – Ha
valaha bármi is megszólítja egy férfi lelkét…
– Hát ez nem az!
– Ó, tényleg? – kérdezte egyik szemöldökét felvonva a vámpír.
Mircea biztos, hogy ezt gyakoroltatja velük, gondolta Cassie
bosszúsan. – Akkor miért nem ajánlotta fel, hogy segít neked?
– Ő… nem utasította vissza – mutatott rá Cassie egy kissé
esetlenül. Mivel fel sem ajánlotta.
– Hát ez nagyvonalú tőle – mosolygott gúnyosan a vámpír. – A
Pythiának, akinek felesküdött, hogy segíti és megvédi, komolyan
szüksége lenne valamire, hogy végezhesse a munkáját. Valamire, a
mi a különbséget jelentheti élet és halál közt…
– Ez azért túlzás.
– …a megfelelő körülmények közt, valami, ami nem igényelne
semmi mást, mint egy kis idő ráfordítását az ő részéről. És erre
mit csinál?
 – Az a Caleb fickó rögtön jelentkezett a feladatra, nem? –
mutatott rá az egyik vámpír.
Francba, nem kellett volna elmondanom ezt nekik, gondolta
Cassie.
– Mint ahogy bármelyikünk megtenné, ha kéred – közölte az
első vámpír jámboran.
– Fenébe is, még akkor is, ha nem kéred – nevetett valaki más.
– Mindig is modell akartam lenni!
– Nem csinálnak ilyen nagy bűbájokat! – mondta valaki más.
Marco hozzájuk vágott egy párnát.
– Na, vidd le őket, aztán majd meglátjuk, mit szól hozzájuk –
cukkolta az első vámpír Cassiet.
– Még hajnal öt sincs – mutatott rá az órára.
– És? Egész véletlenül nem pont korán kelő fajta? És vajon nem
ezzel töltötted az egész éjszakádat?
Cassie felsóhajtott.
Tíz perccel később már tajtékzott. Oké, talán az Austin Powers
Revisited nem valószínű, hogy bejön; francba is, talán egyik sem.
De nem látta, hogy Pritkin bármi jobbal állt volna elő. Vagy
egyáltalán bármivel.
Cassie aznap éjjel már másodjára viharzott el a férfi szobájától,
fáradtan és kidobva és kissé dühösen. A srácok tévednek, mondta
magának. Pritkinnek nem MUSZÁJ ezt megtennie. Ha valaha
bármi is túlmutatott a kötelességen…
 Ami rendben is lett volna, ha Caleb örömittas arca nem úszott
volna be a szeme elé.
Pritkinnek joga van azt tenni, amit akar, emlékeztette magát
újfent. És egyébként is, még mindig nem mondta azt, hogy nem
teszi meg. Talán csak eddig még nem találta meg neki a megfelelő
hadmágus és ruhakollekció kombót. És egy angol hadmágusról
van szó. Talán Caleb cuccai túl amerikaiak voltak. Talán amire
Cassie-nek szüksége van, az egy másik perspektíva.
 * * *

– Jöjjön be, drága kislányom, jöjjön be! – mondta neki Jonas,

ahogy kinyitotta a vidéki angliai, szőlő borította házikójának az
ajtaját. – Épp mosogatok.
– Mosogat?
– Ebéd után.
– Ó, persze! – Idő eltolódás, emlékeztette magát Cassie. Majd a
gyomra emlékeztette őt, hogy még nem is reggelizett. Az utóbbi
időben rájött, hogy képes kaja vagy alvás nélkül üzemelni, de
egyszerre mindkettő nélkül nem. Vagy legalábbis nem képes
tisztán gondolkodni, és muszáj gondolkodnia! Ki fog futni az
időből!
Ismét megkordult a pocija.
– Maradt egy kicsi – jegyezte meg lazán Jonas.
Fél órával később Cassie épp befejezett némi tényleg nagyszerű
csirkesalátát, míg Jonas bemutatta neki pár kedvenc öltözetét.
Úgy tűnt, hogy közben jól szórakozik, és a pokolba is, ki hitte
volna, hogy ilyen ruhabolond az öreg?
De Jonas nem csak a részmunkaidős mágia tanára volt. Ő volt
az Ezüst Kör feje is, a világ vezető mágikus szervezetéé, így tehát
egy erőteljes politikai figura. Természetes, hogy vannak szép
ruhái. Valószínűleg folyamatosan vannak olyan események,
amiken meg kell jelennie.
 De a helyzet az volt, hogy míg a ruhái szépek voltak, azok egy,
uh, idősebb úriemberen mutattak jól. A több rétegnyi tweed és
bársony és finom gyapjú jól kiemelte Jonas megdöbbentően fehér
haját, habár a köpcös alakja nem biztos, hogy olyan jól mutatna
Pritkin sokkal izmosabb alkatán. Vagy a mágikus világ elitjén,
akiket valószínűleg nem nyűgözne le a tweed.
– John amúgy itt hagyta pár dolgát, fent vannak a padláson –
ajánlotta Jonas –, hátha hasznosak lesznek számodra.
– De hát pont az ő ruháival van a probléma! – magyarázta
Cassie.
– Nos, igen. De hát az ember nem mindig öltözik ugyanúgy,
nem igaz?
– Nem öltözne?
– Ó, nem – mondta Jonas, majd érintőleg magyarázni kezdett
valami esernyős stílusról.
Cassie amint lehet megszökött, és felment az emeletre, azon
tűnődve, hogy vajon milyen haszna származhat Pritkin régi
ruháinak átböngészéséből.
Majd megdöbbenésére felfedezte, hogy nem csak a
ruhásszekrény az egyetlen, ami a padláson várja.
– Ideje volt, hogy felbukkanj – mondta Rosier, majd odadobott
neki valamit.
Abból kiindulva, hogy a ruhásláda fölé hajoló szőke hajú démon
szó szerint kiérdemelte ezt a megnevezést, lévén, hogy ő a pokolfik
ura, egy démon lord, Pritkin elidegenült apja és Cassie hosszú
távú nemezise, nagyon is érthető, hogy elhajolt a felé repülő
valami elől. Aminek eredményeként a batyu a feje mögötti falnak
csapódott, de ahelyett, hogy felrobbant volna, csak lepattant, majd
megpihent a poros padlón.
A démon elfintorodott. – Francba már! Az egy Cavalli!
– Micsoda? – kérdezte Cassie idegesen, félősen arrébb
araszolva.
– Nem mi, hanem ki!
Cassie csak bámult a férfira.
– Cavalli, Cavalli. Az olasz divattervező?
Cassie egy pillanatig azon töprengett, hogy Rosier hogy hozta
ide a férfit, majd megvilágosodott. Jézus, aludnom kell, gondolta
fáradtan. – Mit csinálsz itt?
– Segítek neked – dobott valami mást is a nőnek.
Ezúttal az elkapta, leginkább azért, hogy ne csapódjon az
arcába. Ez már egy sokkal merészebben szabott darab volt.
Versace.
– Ez nem Pritkin – jelentette ki Cassie. Ez nem is volt kérdés.
Egy halom ruha hevert véletlenszerűen szétszórva a padláson,
ránézésre a legtöbb a tizenkilencedik századból való lehetett, az
öltözet meg, amit a kezében szorongatott, a legutóbbi szezonból
való volt. És annyira nem Pritkin. Az új ruhák egyikét felismerte
valamelyik hirdetésből, amit az egyik magazinban látott, és
gyorsan el is vetett, mert úgy nézett ki, mint amit valami dzsigoló
viselne.
Vagy egy ördögfi, jött rá hirtelen.
– Most ez lesz – közölte Rosier, majd előhúzott valamit a láda
aljáról, aminek aztán felült a tetejére. Egyetlen kézmozdulattal
megidézett egy égő cigarettát, és beleszívott, míg a fotóalbumnak
látszó valami oldalai maguktól lapozódtak. – Ha rá tudod venni,
hogy felvegyen valamit, hát az lesz az.
– Te… azt akarod, hogy ezt viselje? – kérdezte Cassie, miközben
gyanakodva méregette a drága ruhákat.
– Azt akarom, hogy helyre jöjjön az agya! – közölte Rosier,
dühösen fújtatva. Majd ahogy az oldalak tovább lapozták
magukat, az orra alatt motyogva folytatta. – Átkozott kölyök, csak
a baj van vele, nem tudom, hogy mivel érdemeltem… áh!
Cassie ijedtében megugrott, mivel az utolsó szó úgy csattant,
mint egy ostor.
– Itt is van! – mondta Rosier, és odalökte hozzá a könyvet – a
szobán keresztül. Mint Pritkin fegyvere, ez sem törődött a
gravitációval. Viszont Pritkin fegyverétől eltérően, ez átszáguldott
a köztük lévő távon, és gyomron vágta Cassiet.
Aki erre jól halhatóan felnyögött, és eltűnődött rajta, hogy vajon
most törte-e el egy bordáját. De nem volt hajlandó a férfinak
megadni azt az elégtételt, hogy úgy is viselkedjen. Kihúzta az
átkozott könyvet a gyomorszájából, és inkább a nyitott oldalra
pillantott.
Majd hirtelen elfelejtkezve a fájdalomról leült, hogy sokkal
jobban is szemügyre tudja venni a képet.
A fénykép öreg volt, kifakult és megsárgult, és félig-meddig
homályos, mivel az idő már a felét az előző oldal hátuljára
ragasztotta. De épp elég maradt látható ahhoz, hogy láthassa,
ahogy Pritkin lezseren ül egy asztal szélén, egy ismerős kinézetű
kabátot tartva. De itt a hasonlóság véget is ért.
A haj inkább ma-nem-foglalkoztam-vele kinézetű volt a
szokásos teljes-katasztrófa helyett. A csizmán volt pár csat és
gomb, nem volt megkopva, és talán még egy kissé fénylett is. Az
ing hasonlóan ódivatú volt, és magas gallérú, de nem nézett ki
rosszul az izmos alkaron felhajtott ujjakkal. A mellény pedig
határozottan vonzó volt, sima szürke, vagy valamilyen sötét
anyag; mintha ráöntötték volna, ahogy a széles mellkason végig
volt gombolva.
Egyetlen darab sem tűnt különösebben drágának; ez egy
dolgozó ember együttese volt. De minden passzolt rá, és
észrevehetően hiányoztak róla a lyukak, a kosz, vagy a viselés más
nyomai. És Cassie hirtelen ráébredt, hogy mit is lát.
– Ilyen volt előtte – mondta lassan.
– Igen.
 Rosier semmi mást nem mondott. Nem kellett. A kép azelőttről
származott, hogy Pritkin világa darabokra hullott, mielőtt az
ördögfi képességei véletlenül megölték a feleségét, mielőtt
megtámadta az apját, amiért az nem mondta el neki, hogy ez is
egy lehetőség. Mielőtt a démontanács a fent említett apa
rabszolgájának ítélte volna az örökkévalóságig, mint büntetés.
Az említett büntetést elhalasztották, mivel Rosier nem akart egy
vonakodó, sértődött rabszolgát; ahhoz, ami az ő elképzeléseiben
szerepelt, az több, mint hasztalan lett volna. Így alkut kötött
Pritkinnel, hogy az addig folytathatta az életét a földön, míg betart
egyetlen kikötést, az egyetlen dolgot, amiről úgy gondolták, hogy
egyetlen ördögfi sem képes rá: sosem szexel.
Ez azt jelentette, hogy megtagadja a vonzalmat bármilyen nő,
vagy akár férfi iránt. Azt jelentette, hogy megtagadja egy részét
annak, amiből a természete áll a legalapvetőbb szinten. És ez azt is
jelentette, hogy elveszíti az ereje legfőbb forrását. Valamint, hogy
ezt az állapotot addig kell fenntartania, míg szabad akar maradni
az apja felügyelete alól.
És hacsak Cassie valamit nem értett nagyon félre, ez volt az a
dátum, mikor Pritkin ruhatára mélyrepülésbe kezdett.
– Mi a baj? – kérdezte Rosier, látván Cassie hirtelen elvörösödő
arcát.
– Semmi. – Finoman becsukta a könyvet.
 – Ó, most mi van? – követelt választ Rosier. – Ez egy kiváló
alkalom, hát nem látod?
– Neked.
– Neki. Azt akarod, hogy élete hátralevő részében így éljen? Ide
ragadva, pénz nélkül, biztos erő nélkül, kihasználva minden Tom,
Dick és Harry által ezen a szánalmas világ…
– Azt akarom, hogy azt tegye, amit tenni akar. – És azt hordja,
amit hordani akar. Cassie csak magára gondolt, a saját
szükségleteire, ami az őrült munkájához kell, aminél nem is tudja,
hogy kötött ki, és az ezernyi apró részletre, ami ezzel együtt járt.
Még csak nem is gondolt a férfira.
Vagy arra a tényre, hogy a világ legrongyosabb ördögfijának
talán oka van rá, hogy úgy nézzen ki, ahogy.
– És felteszem, úgy gondolod, hogy neki jobb itt veled –
vigyorgott gúnyosan Rosier.
– Szerintem az is rajta áll – felelte. Majd ugrott.
 * * *

– Cassie! Cassie! – kiabálta valaki a nevét, mire azt kívánta, az

illető bárcsak abbahagyná már. A fejére húzta a takarót. – Cassie!
– Hát ez nem segített.
Végül kidugta kócos szőke fejét a takarók alól, csak hogy Billy
Joe-t lássa, ahogy az ágy felett a levegőben lebeg. – Mi van? –
mordult rá.
– Ne kezd újra!
Visszahúzta a fejét.
– Nem, nem. – Egy fagyos szellemujj felemelte a takarót. –
Gyere ki. Szeretni fogod!
– Nem fogom.
– De fogod!
– Ha felkeléssel jár, nem fogom.
– Mit szólnál hozzá, ha azzal járna, hogy ajándékot kapsz?
Az egyik szemét ismét kidugta. – Miféle ajándékot?
– Ezt a fajtát – mondta Marco, a hálószobaajtóhoz sétálva.
Egy halom vámpír ácsorgott mögötte, de majdnem eltakarta
őket a Marco kezében lévő ruhásdoboz. Egy olyan, amin
Augustine neve szerepelt. Cassie felült.
– Az micsoda?
– Nyisd ki és rájössz!
 Így tehát kinyitotta. És kisebb csalódottságot érzett, mivel csak
egy egyszerű szürkés ruha volt benne, mindenféle díszítés nélkül.
Úgy nézett ki, amilyen ruhákat a nevelőnője helyeselt, és
határozottan nem ért fel Augustine szokásos színvonalához. Ami
elég furcsává tette, hogy mindenki csak állt ott, várakozóan
tekintve rá. – Um. Mondjam neki, hogy köszönöm? – kérdezte
Cassie.
– Ó, ne köszönd meg neki! – nevetett az egyik vámpír. – Az a
gazember így is épp elég undok volt miatta.
– Undok? – dörgölt ki némi álmot Cassie a szeméből.
– Úgy tűnik, nem szereti elveszteni a fogadásokat.
– Nem… veszíteni… – Cassie szeme tágra nyílt. Majd ledobta a
takaróit, felkapta a ruhát, és lélekszakadva berohant a
fürdőszobába, ahol egy pillanattal később már a tervező rojtos
szegélyű, fiatalos ruhájában pompázott, egy hosszú
gyöngynyaklánccal kiegészítve. És egy másodperc múlva már egy
nyolcvanas évek beli széles vállú kosztümben. Majd egy hatvanas
évek beli mini ruhában, aztán egy Edward korabeli bársony
talárban, majd egy ezüst diszkó ruciban…
– El fogod koptatni – mondta neki Marco.
– Ez annyira menő! – pördült körbe. Úgy nézett ki, mint Olivia
Newton John abban a szörnyű moziban, aminek jelenleg a címére
sem emlékezett, de nem is számított, mert az annyira vágyott új
ruhájában pompázott! Habár, ha jobban belegondolunk, miért
van meg a ruhája?
– Csak a múlt századdal működik, vagy ilyesmi – mondta
Marco. – Augustine mondott valamit arról, ...
– Marco.
– … hogy a sziluettek túl komplexek lettek…
– Marco.
– …utána, és ha túl sok varázslatot rak egymásra, azt fogja
eredményezni, hogy egyik sem működik majd…
– Marco! – kiáltotta Cassie. A férfi elhallgatott, és
összeszorította a száját. Majd felemelte az egyik szemöldökét. –
Hogyan?
Marco csak vigyorgott. – Menj le a földszintre, és meglátod.
Cassie pontosan ezt tette. És még mielőtt esélye lett volna átérni
az előcsarnokon, meglátta. Mivel az átkozott dolog, majdnem egy
emelet magas volt!
Hirtelen a tömeg közepén megállt, és leesett állal egy teljes
percig csak bámult. – Jóságosisten!
– Nem tetszik?
Cassie megpördült, csak hogy Pritkint maga mögött találja,
ugyanazt az izzadság áztatta edzőruhát viselve, mint eddig.
– Nem… úgy értem, igen… Úgy értem…
– Szerintem egész jó lett, magamhoz képest.
– Én… igen. Egész jó… – nyelt egyet Cassie.
 – És ez illeszkedik a kollekció nevéhez is.
– Mihez?
– The Natural Man - A Természetes Férfi.
Cassie visszanézett a nagyon is természetes, egyesek talán azt
mondanák túl természetes férfiara, ami a plakátot díszítette. –
Uh…
– Felteszem Augustine kliensei is így gondolták.
Cassie az ajkába harapott. Nem nagyon gondokozott azon, hogy
Augustine kliensei mit gondolnak. Vagy legalábbis a nők. Majd
rájött, hogy nem is kell rajta gondolkodnia, mikor ketten
csomagokkal felpakolva jöttek ki a boltból. Majd feléjük indultak,
néha megállva, hogy hátranézzenek a plakátra.
– Ha ilyenné tudnák tenni a férjem, minden átkozott darabot
megvennék a polcról – mondta egyikük.
A társa nem felelt rá semmit. Túlságosan el volt azzal foglalva,
hogy Pritkint bámulja, és lefitymálóan mosolyogjon.
Cassie későn vette észre, hogy pont az előcsarnokba vezető
főfolyosó közepén állnak. Természetesen egy csomó hely volt,
hogy kikerüljék őket, de valakinek, egy fürj tojás méretű
gyémánttal az ujján, nyílván nem volt szokása, hogy bárkit is
kikerüljön. – Ha megbocsájtanak – mondta a nő fagyosan.
Cassie a helyén maradt. Viszont Pritkin félreállt a nő útjából,
habár egy kissé ironikus meghajlás kíséretében. A két hölgy
elsöpört mellettük, majd tovább folytatták a beszélgetését. –
Kíváncsi vagyok, kit használtak modellnek? – tűnődött Fürj
Tojás.
Pritkin elkapta Cassie tekintetét, és halványan elmosolyodott. –
Gondolom, tényleg a ruha teszi az embert.
– Nem – felelte neki a nő. – Nem az.

The End