Copyright © Katie Françoise

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó

Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Barna Gergely

Szerkesztette: Kalocsai Judit
Korrektor: Török Tünde
Tördelés: NovaBook

Felelős kiadó: Nagypál Viktor

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2015

www.alomgyar.com

ISBN: 978-615-5596-06-3
 „Mindig is két dologtól féltem!
Valaki olyanba szeretek bele, akibe nem szabad,
vagy olyat veszítek el, akit szeretek.
A legrosszabb, ha ez a kettő egyszerre történik.”
 1.

Öt éve élek boldog házasságban, Saint-Tropez-ban, ahol körülbelül ötezer ember él. Nyaranta
azonban több százezren látogatnak ide. A francia Riviérán, a Földközi-tenger partján terül el,
romantikus kis halászváros Franciaország déli részén. Az emberek barátságosak és
segítőkészek. Rengetegen jönnek megnézni a régi falut, az Annonciade múzeumot, továbbá a
Pampelonne strandokat. Mindenem megvolt: a családom, Roberto, aki bármit megtenne
értem, ráadásul itt él a legjobb barátnőm, Eszter, aki évtizedek óta mellettem áll. Vele
mindent meg tudok beszélni. Miután a hosszú évek alatt egyszer sem voltunk együtt nyaralni
csak mi, barátnők, ezért eldöntöttem, beiktatok egy csajos utazást. Legközelebb, mikor
találkoztunk, felhoztam az ötletemet, menjünk el egy közös kiruccanásra.
– Rendben, Gabi, menjünk! Csak járjunk utána, mi kell hozzá – vágta rá. Nem kellett túl
sokáig győzködnöm.
Rengeteg teendőnk volt, ám végül megkaptuk a megfelelő védőoltásokat, elintéztük a
beutazáshoz szükséges papírokat, és pár nap múlva már egy gépen ültünk a Puerto Ricó-i
Ponce felé tartva.
Mikor megérkeztünk, hihetetlenül meleg, fülledt idő fogadott. 25 szobás, hagyományos
spanyol hotelben szálltunk meg. Gyorsan lepakoltuk a bőröndjeinket a szobában, ahol két ágy
éjjeliszekrénnyel, egy tévé és kis asztal állt. Innen nyílt a zuhanyzó mosdóval. Épp hogy
körbenéztünk, már mentünk is lefelé. Menet közben jobban szemügyre vettük a szalont, amit
fekete-fehér járólappal köveztek ki. Fotelek sorakoztak egymás mellett, amit színes mintás
anyaggal húztak be. A kapun kilépve rögtön lementünk a partra. Már az első nap sok képet
készítettünk, annyira magával ragadott minket a táj szépsége. Egyszerűen csodálatos volt.
Hatalmas, fehér, tíznél is több emeletes háztömbök emelkedtek ki a földből a part mentén. A
Karib-tenger gyönyörű kék vize és homokos partja lágyan csiklandozta a talpamat minden
egyes lépésnél. A napot már a horizontnál lehetett látni, és a sugarait meg-megtörte egy-egy
felhő, ami rózsaszínes-liláskék árnyalatot adott neki. A pálmafák lágyan hajlongtak az enyhe
meleg szélben.
 2.

Másnap korán keltünk, a nagy hőség nem hagyott minket aludni. Egész nap a partot jártuk,
élveztük a nyarat, a nap sugarait, ami szinte égetett. A homokból várat építettünk, majd
lubickoltunk a tengerben, fröcsköltük egymást, mint a gyerekek, kagylókat gyűjtöttünk a
sekély vízben. Az út fáradalmait nem sikerült kipihenni, ráadásul az időeltolódást is meg
kellett szoknunk, így elég gyorsan kifáradtunk. A szállodához érve épphogy volt erőnk
letusolni. Úgy zuhantunk be az ágyba, mintha már két hete nem aludtunk volna. Nagy sokára
ébredtünk csak fel, így a délelőttöt a szobában töltöttük. Szépen kipakoltuk a pipereholmikat
az asztalra és a fürdőbe, délután pedig bementünk a városba nézelődni. Fagyiztunk,
csacsogtunk, olyan igazán csajosan. Mindent megnéztünk. A kirakatok hatalmas üvegfalúak
voltak. A szűk kis utcák színek kavalkádjával voltak tele. A lakóházak mindenféle színben
pompáztak, volt köztük kék, sárga, zöld, lila, bordó. Az utcákon sokszor épphogy elfért egy-
egy autó, az emberek felszabadultan mosolyogva sétáltak, mindenki élvezte a délutánt, nem
siettek sehova, a bárokból salsa zene szólt, a macskakővel kirakott sétálóutcákon árusok hada
sorakozott az eladni kívánt portékával. Mi is találtunk csodaszép szuveníreket, amiket meg is
vettünk. Alkudozni itt is lehetett, ezért ezt ki is használtuk. Óriási tér felé haladtunk, ami
átmenetileg le volt zárva. Hirtelen hatalmas hangzavarra lettünk figyelmesek, és egy kisebb
tömeget vettünk észre. Lökdösődtek, kiabáltak az emberek, nem is értettük, mi folyik ott, amíg
közelebb érve meg nem láttuk. Egy híresség lehetett az, aki – a gesztusaiból ítélve – éppen
magyarázkodott. Nem igazán hallottuk, amit mond. Rengetegen fényképezték,
videofelvételeket készítettek. Később jöttünk csak rá, hogy az a sok ember újságírók hada volt,
és a tévétől kivonult riporterek. Egymás szavába vágva, kiabálva tették fel kérdéseiket.
Nagyon ijesztőek voltak, mint a hiénák, úgy estek neki az áldozatuknak. Eszter tovább akart
menni, engem viszont érdekelt, mi folyik ott.
– Mondja el, hogyan történt a dolog!
– Miért tette? Valóban szerelmes?
– A családja mit szól hozzá? – záporoztak a kérdések.
Kicsit közelebb mentem, mert jobban meg akartam nézni őt. Akkor ismertem fel. Úgy 185
cm magas, sportos testű, aranybarna hajú, zöldesbarna szemű, elragadó fehér mosolyú.
Nyugalmat, biztonságérzetet sugárzott. Még az a kis borosta is jól állt neki, amit láthatóan
reggel magán felejtett. Ő David Cano, a filmsztár. Bőrdzsekit, fehér pólót, fekete farmert
viselt. Rosszfiús kinézete, laza stílusa egyáltalán nem hasonlított egy sztáréhoz. Valójában
sokkal inkább úgy festett, mint egy átlagember. Na jó, egy igazán szívdöglesztő átlagember.
Látni lehetett rajta, hogy próbálja menteni a menthetőt, mi több, magyarázatot adni valamire,
habár nem hagyták szóhoz jutni.
– Nem történt semmi, ez tévedés, ő nem… Nincs köztünk semmi! – Egyre ingerültebbé vált,
ahogy kétségbeesetten igyekezett választ adni a riporterek kérdéseire, akik persze meg sem
hallgatták.
Idegességében csak itta a neki kikészített vizet az üvegpohárból, forgatta a fejét, és
nagyokat fújt. Azt hittem, felrobban. Tétovázott, végül odafordult egy mögötte álló
barátságos tekintetű férfihez, és belesúgott valamit a fülébe, mire a férfi sietve távozott.
A kérdések tovább röpködtek a levegőben.
– A kisasszony is így gondolja? Mert a jelek szerint több van önök között!
– Mikor akarták felvállalni?
– A családja kedveli Rebecát?
Hiába tiltakozott, az újságírók nem is figyeltek a válaszaira. Úgy döntött, befejezi az
interjút. Lejött a pódiumról. Sajnáltam, mert láttam rajta, hogy teljesen megtört, tanácstalan.
Nem tudtam eldönteni, a pletykák igazak-e vagy sem.
A jelenet után megkerestem Esztert. A kirakatoknál várt, így könnyen rátaláltam. Folytattuk
a felfedező körutunkat. Plakátokon hirdették, hogy hamarosan karnevál lesz a városban, bár
pontos időpontot még nem írtak rá. Úgy döntöttünk, amennyiben még itt leszünk, elmegyünk
rá. Úgysem voltunk még ilyenen. Kimerülten, éhesen értünk vissza a szállodához, amit
épphogy megtaláltunk. Még aznap este visszamentünk a városba egy bérelt autóval.
Kinéztünk egy hangulatos bárt, ahova beültünk. Faasztalok és hozzájuk tarozó székek
sorakoztak egymás mellett. Szinte minden második asztalnál ültek. A bárpult, ami ugyancsak
fából készült, futófénnyel és színes spotlámpákkal volt megvilágítva, ami visszatükröződött a
pult mögötti tükörből. Hátul a sarokban dobogót helyeztek el a zenekaroknak. Megtudtuk,
hogy itt szoktak fellépni a helyi menő bandák hétvégenként; hétköznap DJ játszott, vagy CD-
lejátszóról szólt a salsa, ami mellett mindenféle más stílusú zene is felcsendült. Éppen
iszogattunk, beszélgettünk, élveztük, hogy végre csak mi lehetünk, csajok egymás közt, mikor
egy férfi odalépett hozzánk. Felkérte Esztert táncolni, aki illedelmesen visszautasította. Nem
vagyok benne biztos, én is ugyanolyan illedelmesen tettem volna. Nem szeretem, ha nagyon
rámenősek. A bárban már mozdulni sem lehetett, annyian voltak. Miután már amúgy is későre
járt, elindultunk vissza a kocsihoz. Menet közben megint hangoskodást hallottunk, mint
délután.
Na, most kit zaklathatnak? – gondoltam.
Odasétáltunk a bérelt autóhoz. Egyszer csak hatalmas sötét árnyék vetődött rám.
– Segítsetek, kérlek! – mondta halkan, de sürgetően.
Megfordultam. Ő volt az. David tőlünk kért segítséget. Egy másodperc töredéke alatt ki
kellett találni, mit tegyünk. A meglepetés ereje egy pillanatra leblokkolt, de azért viszonylag
gyorsan tudtam reagálni a váratlan helyzetre.
– Hátsó ülés! Feküdj le! – mondtam határozottan.
Kinyitottam az ajtót, ő pedig bemászott. Szerencse, hogy a bérelt kocsihoz autóspokrócot is
adtak.
– Pillanatnyilag csak ez van. De azt hiszem, most ez is megteszi – azzal letakartam.
Megráztam a fejem, így a hajam kócosabb lett. Eszter kérdőn nézett rám, én pedig csak
intettem, hogy tegyen ő is így. Mikor közeledtek a hiénák, hisztérikusan sikítoztam, és túrtam
a hajam. Az utcát mutogatva kiabáltam:
– Ott van, ott van, David ott van…
Eszter is őrült rajongóként tépte a haját, így a riporterekben nem volt kétség, hogy David
valóban abba az irányba futott, amerre mutattunk. A paparazzók ész nélkül szaladtak tovább.
A vakuk villogó fénye és a harsány kiáltások jelezték, merre mennek. Fel sem merült bennük
az átverés lehetősége. Miután már nem láttunk egy villanó fényt sem, beültünk a kocsiba, és
kitört belőlünk a hangos nevetés. Hátraszóltam a potyautasunknak, maradjon még fekve a
biztonság kedvéért. Közben elindultunk a szálloda felé. Az úton valamivel visszafogottabban
újra eljátszottuk a jelenetet, és Eszterrel megállapodtunk abban, hogy ilyen jól talán még
sosem szórakoztunk. Elképzeltük az újságírók arckifejezését, amint szaladnak az egyre
sötétebb és kihaltabb utcán, a hírességet hajkurászva… és mikor rájönnek, hogy hiába
keresik. David lassan felült, de egyelőre nem mert megszólalni. Néha belenéztem a
visszapillantó tükörbe, amiben láthattam a zavarát, amit nem is tudott leplezni.
Mikor visszaértünk a hotelhez, Eszter azonnal kiszállt a kocsiból. Nagyon elfáradt az egész
napos sétától, és ez az őrület is kimerítette, amiben nemrég részünk volt. David is indulni
készült. Szóltam neki, hogy maradjon, szívesen elviszem, úgy talán biztonságosabb.
– Nem, köszönöm! Sétálok, vagy hívok egy taxit! Már így is sokat tettetek értem!
– Ugyan már, ülj be! Még a végén itt is megtalálnak! – mosolyogtam. – Gyere, induljunk!
Beleegyezően bólintott, majd visszaült. Elindultam abba az irányba, ahol megannyi
luxusszálloda sorakozott. Már majdnem odaértem, mikor értetlenül megkérdezte, miért ide
hozom. Nem vártam ezt a kérdést, hiszen számomra egyértelmű volt.
– Először is nem olyan feltűnő, ha itt szállsz ki. Másodszor: nem tudom, hol laksz, ráadásul
nem is akarom tudni. Harmadrészt így nem kell titkolóznom, sem hazudnom, ha rákérdeznek
a címedre, bár ezek úgyis tudják, szerintem. Negyedszer pedig innen tudsz hívni taxit, aki
hazavisz. Legutolsósorban: innen még én is visszatalálok.
Megértett, de úgy tűnt, furcsállja a viselkedésemet. Nyilván nem volt hozzászokva ahhoz,
hogy egy „rajongó” egyszerű emberként kezelje őt, és ne sztárként. Végül is nem tudhatta,
hogy bár ismerem a munkásságát, nem vagyok egy tipikus rajongó… Rám nézett,
megköszönte, aztán kiszállt.
 A visszavezető úton végig ez a kaland járt a fejemben. Itt ült a kocsiban velem David Cano.
Alig akartam elhinni. Persze ezt nem mutattam neki, mert félreértette volna. Visszaérve
vettem észre a napszemüvegét, amit a kocsiban hagyott. Elég drága szemüvegnek tűnt, ezért
óvatosan betettem a táskámba. Úgy gondoltam, ha legközelebb összefutok vele valahol, majd
visszaadom neki. Bár kicsi volt az esély rá, de majd mindig magammal hordom, hátha…
 3.

Dél körül ébredtem, Eszter még aludt. Gyorsan lefürödtem, aztán gondoltam, meglepem a
barátnőmet. Rendeltem reggelit sok kávéval, mert anélkül nem tudta a reggelt elképzelni. A
kávé illatára ébredt, együtt megreggeliztünk, és az egész napot együtt töltöttük. Pontosan
olyan nap volt, amilyet elterveztem. Fényképeket készítettünk, pózolgattunk, mint azok a
tinédzserek, akiknek ebből áll az egész napjuk, aztán posztolják valamelyik közösségi
portálon. Jó buli volt. Elmentünk búvárkodni is. Elképesztő volt a víz alatti világ, ami elénk
tárult. Gyönyörű színes halak, sárga-kék, zöldes, lilás, a szivárvány minden színében
pompáztak. A korallok és az egész festői szépség olyan érzéseket váltott ki belőlem, mint egy
romantikus film. Megdöbbentően varázslatos volt. Bejártuk az egész partot. A pálmafák adtak
némi árnyékot, de nem eleget, így jól le is égtünk. Ennek ellenére rengeteget nevettünk,
felidéztük az elmúlt sok-sok évet. Annyi mindenen mentünk már át együtt… Jó volt
visszaemlékezni.
Úszkáltunk a tengerben, ami jólesett a megpirult bőrünknek. Estére jól elfáradtunk, mégis
úgy döntöttünk, elmegyünk egy kicsit bulizni. A hangulat megalapozásához vettünk egy üveg
whiskyt kólával. Zenehallgatás közben készülődni kezdtünk. Hirtelen valami zörgést
hallottunk. Mikor másodjára is ugyanazt az ütemet hallottuk, rájöttünk, hogy az ajtón
kopogtak. Jót nevettünk saját magunkon. Azt hittük, a szomszéd szoba lakói azok, mert
hangoskodtunk, de meglepetésünkre az az ember várakozott az ajtó előtt, aki előző nap ott a
téren David mögött állt. Magas, vékony testalkatú, barna, rövid hajú, barna szemű és olyan
hűséges tekintetű ember volt.
– Paulo Mendez vagyok – mutatkozott be illedelmesen, majd megkért, hogy menjek vele.
Nem értettem, mit akar, és miért csak engem hívott. Hátrafordultam Eszterhez. Láttam rajta,
hogy rosszulesik neki ez a kirekesztettség.
– Menj, ha menned kell! – mondta, de éreztem, hogy nem őszintén gondolja.
Visszafordultam Paulo felé.
– Sajnálom, de nem mehetek. Nem érek rá! A barátnőmmel maradok! Épp szórakozni
készülünk! – Eszter őszintén meglepődött ezen, hiszen mindketten tudtuk, hogy David Cano
hívott találkozóra.
Eszterrel nagyon rákészültünk az esti bulira. Rajta egy testhez tapadó fekete miniruha volt,
olyan igazán nőies. Nagyon szépen kiemelte az amúgy is törékeny alakját. A magas sarkú
csizma még jobban megnyújtotta a hosszú lábait. Haja kiengedve omlott a vállára. Rajtam a
piros, karcsúsított szabású ruha kicsit hosszabb volt, mint Eszteré, de a vállamat és a hátamat
szabadon hagyta. A derekamon 5 cm széles fekete öv díszelgett, ami pont illett a cipőmhöz. A
hajam ki volt engedve, annak ellenére, hogy nem szerettem bulizás közben így viselni. Paulo
az öltözetünkből is láthatta, hogy valóban menni készülünk. Tudomásul vette a válaszomat, és
már el is ment.
Miután elkészültünk, telefonáltunk a recepciósnak, hogy hívjon egy taxit nekünk. A
kapuban vártuk. Mikor odaértünk a bárba, már elég sokan voltak. A sarokban találtunk egy
szabad asztalt. Gyorsan odasiettünk, és helyet foglaltunk. Én piña coladát kértem – ez az
egyik kedvenc koktélom –, Eszter pedig whiskyt ivott kólával. Szinte tele volt már a klub, alig
lehetett mozdulni. A hangulat is kezdett alakulni. A salsa tánc és a pezsgő, forró latin
hangulat lett úrrá az egész báron. Mi is elkezdtünk érzéki, szexi, vadító táncot járni, amit itt
már megszoktak, hiszen mindenki így táncolt. Nagyon jól éreztük magunkat, nevetgéltünk,
kikapcsolódtunk. Mint minden csaj, mi is kibeszéltük a többi nőt, aki ott volt körülöttünk.
Teljesen kimelegedtünk, ami nem csak a táncnak és az alkoholnak volt köszönhető. Sajnos a
szellőzés nem volt valami jól megoldva.
Aztán váratlanul valaki megfogta a vállamat, mire szélsebesen megfordultam. Ökölbe
szorított kézzel készen álltam megvédeni magam. Fekete cipőt, fekete nadrágot és fehér V
nyakú hosszú ujjú pólót láttam meg magam előtt. Aztán ahogy feljebb emeltem a tekintetem,
felismertem a lenyűgözően tiszta zöldesbarna szempárt, ami kíváncsian méregetett. David
volt az.
– Mit keresel itt? Hogy találtál rám? – kérdeztem értetlenül, meglepődve.
– Paulo követett titeket.
Paulo bocsánatkérő szemekkel nézett rám, és őszintén szólva én egy cseppet sem
haragudtam rá.
– Oké. Miért kerestél meg? Ja! Viszont, ha már itt vagy, akkor tessék! – nyújtottam át neki a
szemüvegét, amit eddig a hajamban viseltem.
– Nem ezért jöttem. Észre sem vettem, hogy elhagytam…
– Akkor mit akarsz? Most mi is taxival jöttünk, nem tudlak elbújtatni! – Elmosolyodott, én
pedig éreztem, ahogy átfut a testemen a bizsergés, és elpirulok.
– Hálám jeléül szeretnélek elvinni titeket vacsorázni valamelyik este.
Nem tudtam, mit feleljek, meg kellett beszélnem Eszterrel is. Felé fordultam, de nem tartott
sokáig a megbeszélés. Valamiért ő nem akart jönni, de látta rajtam, hogy én mennyire
szeretnék. Azt mondta, menjek nyugodtan. Visszafordultam David felé, megbeszéltük a
másnapi vacsorát, de felhívtam a figyelmét, hogy Eszter nem fog jönni.
– Így, hogy csak ketten leszünk, mehetnénk olyan helyre, ahol tutira nem lesz semmi
bonyodalom vagy probléma? Nem szeretnék céltáblává válni.
– Rendben – egyezett bele. – Nem baj, ha most itt maradok veletek? Paulo is marad! –
Megráztam a fejem, aztán táncoltam tovább. Odaültek az asztalunkhoz. David egy whiskyt
kért jéggel, a barátjának pedig egy sört rendelt. Feltűnt, hogy figyelnek minket, ezért, hogy a
furcsa, kínos helyzetet oldjam, táncolni hívtam őket. Nagy nehezen rá is álltak. Kezdtek
kinyílni, élvezték a zenét, a lüktetést, a hangulatot.
Órák teltek el, és mi egy pillanatra sem ültünk le. Nagyon jó volt! Eszter is kezdett közös
nevezőre jutni a fiúkkal. Már hangos nevetés közepette táncikáltunk. Hirtelen stílusváltás
történt, a DJ bejelentette, hogy a bulinak hamarosan vége, és most lassú számok következnek.
Paulo felkérte Esztert, én pedig az asztalunk felé vettem az irányt, de David megállított. Arra
kért, táncoljak vele.
Ahogy hozzáért a derekamhoz, furcsa, jólesően bizsergető érzés árasztotta el a testem.
Hideg kezemmel átfogtam a nyakát, úgy táncoltunk, összeölelkezve. Hirtelen megszűnt
körülöttem a világ. Csak mi voltunk a táncparketten, senkit és semmit nem érzékeltem a
külvilágból. Elmerültem a gyönyörű, zöldesbarna szemeiben. Próbáltam kitalálni, vajon mire
gondol. Azt kívántam, bárcsak örökké tartana ez a pillanat. Biztonságérzetet nyújtott.
Teljesen elvarázsolt. Olyan jó érzés volt, ahogy a testünk egymáshoz simult, és a lehelete
cirógatta a nyakamat. Az illata elkábított. Megfeledkeztem mindenről…
 4.

David lakosztályában ébredtem. Megijedtem, mert semmire nem emlékeztem az előző

éjszakából. Nem volt világos, pontosan mi is történt, mit keresek ott. Meglepődve vettem
észre, hogy nem a saját ruhám, hanem a férfi inge van csak rajtam.
Na jó, ez biztos csak álom – gondoltam, miközben kirohantam a szobából.
Eszter, David és Paulo már a nappaliban ültek, beszélgettek. A nappali hihetetlenül nagy
ablakokkal volt tele. A kandalló fölé óriási tévét függesztettek a falra. Az ülőgarnitúra fehér
bőrből készült, középen egy üveg dohányzóasztal. A terek hatalmasak voltak. Bárpult
tartozott a konyhához, ami akkora volt, hogy az én szobám kétszer is belefért volna. A konyha
teljesen fel volt szerelve. A szénszürke munkapad mellett hozzá illő bútorok sorakoztak.
Jobbra voltak a hálók. A falak tört fehérek voltak. Minden hálóhoz fürdő tartozott. Azokat kék
csempével rakták ki.
A többiek az előző esti emlékeiket elevenítették éppen fel, és jókedvűen nevetgéltek, amikor
beléptem a szobába, és megálltam a fal mellett. Nem mentem közelebb, de így is látták rajtam
az értetlenséget. Eszter gyorsan felállt, odasietett hozzám. Átkarolta a vállam, és bekísért a
fürdőbe. Vártam, hogy végre megszólaljon és magyarázatot adjon.
– Mi történt? – kérdeztem türelmetlenül.
– Semmi, semmi, nyugodj meg! Idehoztak minket a disco után. Eléggé kiütöttük magunkat
az este, és így látták a legjobbnak. Nyugodj meg, nem történt semmi!
Fürkésztem a szemeit, hátha kiolvasok belőle valamit, de semmit nem láttam benne.
– Akkor mi ez az ing? – nyögtem ki végül.
– Átöltöztettelek. Úgy gondoltam, kényelmesebb lesz ebben aludnod, mint abban a dögös
szerkódban! David meg nem tart itt mindenféle női hálóruhákat, ezért felajánlotta a saját
ingét. Nyugodj már meg! Nincs ebben semmi rossz – igyekezett Eszter megnyugtatni.
– Aha, átöltöztettél… és te… és David adott egy inget… hmmmm… rendben, akkor jó –
mondtam bizonytalanul.
– Jaj, ne csináld már! Vigyáztam rád! Minden úgy volt, ahogy elmondtam – győzködött a
barátnőm, de láttam rajta, hogy valamit mégis eltitkol.
– Hm? Eszter, mi az, amit nem mondasz el nekem? – szegeztem neki a kérdést, és olyan
szigorúan néztem rá, ahogy csak a másnaposságom engedte.
– Semmit, nyugi…! – tétovázott, de végül folytatta. – Csak az van, hogy szerintem tetszel
Davidnek.
– Te hülye vagy! Ő Elisáért van oda! Nem hallottad? Ő a gyerekei anyja! Ráadásul most meg
itt van ez a Rebeca-ügy is… különben meg én férjnél vagyok! Vagy talán elfelejtetted?
 – Én nem. De te talán egy kicsit megfeledkeztél róla tegnap – mosolygott rám huncutul,
majd hozzátette: – Tegnap, mikor csak ketten voltunk a szobában, és átöltöztettelek, igaz,
nem voltál teljesen magadnál, de azt mondtad, idézlek, bele tudnék szeretni… csak nehogy
beleszeressek…
– Ééén? Neeem, biztos rosszul értettél valamit! Tuti nem mondtam ilyet!
Kiküldtem Esztert a fürdőből, hogy kicsit magamhoz térhessek. Bezártam az ajtót, hideg
vizet locsoltam az arcomba, és próbáltam visszaemlékezni…
Néhány perccel később felöltözve mentem ki hozzájuk a nappaliba. Türelmetlenül néztem
rájuk:
– Mehetünk? Vagy ma egész nap itt leszünk?
– Jól van, na – felelte Eszter –, de sürgős lett!
– Majd Paulo hazavisz titeket – szólt David.
– Rendben, köszönöm!
– Az este akkor még áll? A nyolc óra megfelel? – kérdezte, mielőtt kiléptem volna az ajtón.
Bólintottam, és már mentem is. Eszter épp hogy utolért.
– Mi bajod?
– Semmi! – válaszoltam ingerülten. Elindultam a kocsi felé.
Paulo az autóban egy szót sem szólt. A hotelbe visszaérve Eszter látta rajtam, hogy nem
találom a helyem. Gondolatok cikáztak a fejemben, nem értettem semmit. Legfőképpen
magamat.
 5.

Egész nap az estére készülődtem. Felpróbáltam minden ruhámat, többször is. Már Eszter
bőröndjét is kipakoltam, de nem jutottam dűlőre. Eszter nyugtatgatott. Nem értette, minek
kerítek ekkora feneket ennek a vacsorának. Igaza volt. Én magam sem értettem. Mégis
izgatott voltam. Ugyan nem tudtam eldönteni, ez az izgatottság a vacsorának szól egy
filmsztárral, hiszen nem esik meg minden nap az emberrel, vagy neki… a személyének…
magának Davidnek.
– Már majdnem nyolc óra. Azt sem tudom, mit vegyek fel – mérgelődtem.
Nem vehettem fel bármit. Mivel ez nem randi volt, kiöltözni nem akartam. Ugyanakkor nem
szerettem volna slamposnak sem tűnni mellette. Végül egy aranyszínű rövidnadrág mellett
döntöttem, hozzá pedig fekete-fehér ujjatlan, hátul nyitott blúzba bújtam bele, fekete cipővel.
Úgy gondoltam, ez megteszi. Pont az utolsó gombnál tartottam, mikor kopogtattak. Paulo volt
az. Már megint.
– Tuti mindenhova az embereit küldi – elmélkedtem.
Paulo jelezte, hogy David a kocsiban vár.
– Micsoda? – hüledeztem. – Lent ül a kocsiban? Akkor légy szíves, menj le, mondd meg
neki, hogy ő hívott el vacsorázni, nem pedig te! Az a minimum, hogy ő jön fel értem. Itt
várok!
Paulo rezzenéstelen arccal elment. Pár perc múlva már David állt az ajtóban. Fekete cipő,
szürke öltönynadrág volt rajta, és egy elegáns ing, amin lazán kigombolva hagyta a felső
három gombot. Egy vékony combközépig érő kabátot is magára kapott, ha hűvös lenne az
este. Ellenállhatatlanul nézett ki. Kezdtem kellemetlenül érezni magam, hiszen az én
szerelésem nem volt annyira elegáns, mint az övé. Továbbra is a küszöbön álldogált, majd
megszólalt:
– Bejöhetek? – és már lépett is volna be, de megállítottam.
– Nem!
– Nem? – torpant meg a válaszomat ismételve.
– Nem.
– Hát jó. Akkor itt várlak.
– Rendben – becsuktam az orra előtt az ajtót.
– Nem engeded be? – kérdezte Eszter.
– Miért jönne be? Várjon meg szépen odakint. Mindjárt megyek.
– Na de…
– Csak semmi de! – vágtam a szavába. – Az előbb még a kocsiból sem akart feljönni, inkább
Paulót küldte. Most meg be akar jönni?
Érthetetlen volt. Közben gyorsan felkaptam a blézerem és a táskám, fújtam magamra a
parfümömből és már indulásra kész is voltam. Az ajtóhoz lépve még egy utolsó tanáccsal
látott el Eszter:
– Azért ne legyél vele ilyen kemény! – kacsintott.
Mikor kiléptem a szobából, David széles mosollyal az arcán várt rám.
– Igazán csinos vagy! – bókolt, és ettől egy kicsit máris jobban éreztem magam.
– Köszönöm! – mosolyogtam rá.
Lefelé menet elgondolkodtam Eszter szavain. Nem akartam kemény lenni Daviddel, viszont
úgy éreztem, igazam volt. Tényleg udvariatlannak tartottam, hogy mást küldött maga helyett.
Az autója közvetlenül a bejáratnál parkolt. Szuper járgány volt, persze mit is várhattam egy
ilyen hírességtől… Egy picit elfintorodtam, mire azonnal megkérdezte:
– Talán nem tetszik?
– Mi?
– Hát a kocsim. Láttam, ahogy fintorogtál.
– Ja, az! Nem, nagyon szép!
Már hogyne lett volna az, hiszen egy full extrás fekete, belül tűzpiros bőrüléses, látszatra is
nagyon erős és gyors, sötétített üvegű sportkocsiról volt szó. Gombok mindenhol, minden
elektromos. A felnik csillogtak rajta. A legújabb Lamborghini. Félve ültem bele, nehogy
valami kárt okozzak az ülésben.
– Nyugi, ez csak egy kocsi! – mondta egy fél mosollyal, miközben beszállt.
Igen, egy kocsi. Amiért én egész életemben dolgozhatnék, de még így sem keresnék annyit,
amennyibe egy ilyen kerülhet… – gondoltam.
A külváros felé vettük az irányt, aminek örültem. Nem sok lesifotós várhatott rá errefelé. Az
ő mércéjével nézve egy egyszerű étteremhez mentünk. A kiszolgálás kimagaslóan jó volt. A
pincér felvette a rendelésünk, majd nem sokkal később már meg is jelent az illatozó,
ínycsiklandozó ételekkel. David tejszínes tengeri herkentyűs tésztát választott, én egy könnyű
Cézár-salátát kértem. A vacsora nagyon kellemes hangulatban telt, sokat nevettünk és
beszélgettünk. Rendelt egy jó minőségű vörösbort is, bár én nem rajongtam érte. Amúgy sem
szoktam nagyon inni, inkább csak bulik alkalmával. Néha-néha kikerekedett szemekkel, szinte
undorodva figyeltem, ahogy a polipos, rákos, kagylós és még ki tudja, milyen tésztáját eszi. A
fanyalgásomon ő csak jókat mosolygott.
Meséltem neki magamról, a férjemről, akivel már öt éve alkotunk egy párt. Szó esett Saint-
Tropez-ről, és az ottani életemről. Elmondtam, hogy most a barátnőmmel jöttünk el nyaralni,
aki már-már olyan nekem, mintha a nővérem lenne. Ő a családjáról beszélt, a feleségéről,
Eliről és a gyerekeiről, Thomasról és Leiláról. Az elmondása alapján nagyon édesek lehettek,
bár én elég elfogultan minden gyereket annak tartok. Rajongva mesélt róluk, az élményeiről,
és az Elisához fűződő kapcsolatáról, amit nem igazán értettem, hiszen semmi közöm hozzá.
Kezdett átmenni amolyan magyarázkodásba a beszélgetés, mikor végül rákérdeztem, miért
mondja el ezeket nekem.
– Mert benned – ugyan magam sem tudom, miért – megbízom. Jó végre őszintén
beszélgetni valakivel – felelte, majd folytatta.
Elisával hosszú évek óta együtt vannak, mégsem házasodtak össze soha. Nem egy nősülős
típus. A kettejük kapcsolatát beárnyékolja Eli bizalmatlansága. David sokat dolgozik, forgat,
és emiatt távol van a családjától. Eli sokszor gyanúsítja félrelépéssel, hűtlenséggel. Amit a
pletykalapok írnak, azt ő készpénznek veszi. Pedig tudhatná, hogy a fele sem igaz abból, amit
leírnak.
Nem tudtam, mit higgyek, főleg azért, mert én is olvastam ezt-azt a lapokban. A fene se
tudja, mi lehet valós, és mi nem.
Éreztem, hogy valahogy máshogy néz rám, talán méreget, vagy azt latolgatja, mennyire
hiszek neki. Amint a pillantásunk találkozott, elkapta a tekintetét, és hogy a zavarát leplezze,
belekortyolt a borába.
Aztán elmesélte, hogy van egy bátyja, Benjamin, aki Kanadában él, és egy húga Celeste, aki
New Yorkban. Már csak az anyukája, Magdalena van vele, aki idős, beteges asszony. Az
édesapja több éve meghalt, David még nagyon fiatal volt akkor, de sok kedves emlék fűzi
hozzá. Hiányzik neki, bár ezt mondania sem kellett volna. Könny csillant a szemében, amit
még pont elmorzsolt, mielőtt legördült volna. Megértettem, mennyire szerette őt.
Az este a végéhez közeledett, csakhogy nem akartam még menni. Nagyon jól éreztem
magam vele. Olyan emberinek tűnt. Nem hírességnek. Hallgatni akartam a történeteit, s
közben elmerülni csodás szemeiben.
Intett a pincérnek, aki már a számlával érkezett az asztalunkhoz. Fizetett, majd elindultunk
az autója felé. Lassan sétálva közelítettünk a parkolóhoz. Még mindig az életéről mesélt.
Figyeltem őt, az arcát, ami most, a félhomályban meggyötörtnek tűnt. Belé karoltam.
– Ne aggódj! Majd minden megoldódik! – próbáltam biztatni, és éreztetni vele, hogy nincs
egyedül. Mi van velem? – tettem fel a kérdést magamnak, mikor hazaértem. Természetesen
választ nem tudtam adni. Nagyon furcsán éreztem magam. Csak most váltunk el, és én máris
rá gondolok? Szokatlan volt az a sok érzés, ami egyszerre tört rám.
Roberto szinte minden nap felhívott, aminek persze nagyon örültem, mert már hiányzott.
És bár nem történt semmi köztünk, a bűntudat ott motoszkált bennem David miatt.
 6.

Eszterrel eldöntöttük, hogy kirándulós napot szervezünk. Tudtam, ha nem tartok neki egy
minden apró részletre kiterjedő beszámolót az előző estéről, alapos fejmosást kapok.
Délelőtt a vidámparkba mentünk. Nem vagyok egy félős típus, de őszintén be kell vallanom,
hogy némelyik szerkezettől megfagyott bennem a vér. Eszter sokkal bátrabb nálam, de végül
majdnem mindenre hajlandó voltam felülni vele.
Körbesétáltuk Puerto Ricót. Megnéztük a cukorgyártás és a rumfőzés folyamatát, a kávé- és
a dohányültetvényeket. Elképesztő az itt élő emberek munkamorálja. Ahogy az egész napot a
tűző napon egy kalappal a fejükön dolgozzák végig. Volt erejük énekelni, mosolyogni.
Bejártuk a Camuy cseppkőbarlangot is. Lélegzetelállító föld alatti járatok tárultak elénk. A
barlangban számtalan érdekesebbnél érdekesebb figurát lehetett kivenni a cseppkövekből.
Megnéztük a fantasztikus Guadalupe Székesegyházat, és az idegenvezetőtől azt is megtudtuk,
hogy 1670-ben még csak egy kis kápolna volt. Csak jóval később, 1835 körül alakították át
olyanra, amilyen most. Az egész napos séta nagyon kimerített minket, így úgy döntöttünk,
visszamegyünk a szállodába. Társasoztunk, iszogattunk, élveztük a nyugodt, csendes
semmittevést. Fáradtan bújtunk ágyba, és pillanatok alatt elaludtunk.
Másnap a Triangle lépcsőt látogattuk meg, és a Krisztus kápolnát. Érdekes helyeket
ismertünk meg, nem volt egy perc megállás sem. De a helyzet mit sem változott az előző
napihoz képest: nem telt el úgy egy óra sem, hogy David ne jutott volna eszembe.
Kész őrület! Mi a franc van velem? Hiszen nekem férjem van – értetlenkedtem saját kusza
gondolataimon.
Újból nyakunkba vettük a várost. Az utcákat jártuk, csokoládéköntösbe bújtatott almával
küszködtünk. Nagyokat nevettünk a saját és a másik ügyetlenkedésein. Valójában egyáltalán
nem könnyű egy vékony hurkapálcikáról enni az almát, miközben az olvadt csokoládé
mindenfelé csöpög. Nem is figyeltünk semmire, csak arra, hogy éppen hogyan maszatoljuk
össze magunkat.
Aztán, talán valamilyen hatodik érzék hatására oldalra pillantottam: úgy éreztem, mintha
valaki figyelne. David volt az. Épp autogramot osztogatott az egyik klub bejárata előtt.
Ránéztem, ő intett felém, de nem mentem oda hozzá. Csak rámosolyogtam, és
továbbmentünk. Ahogy távolodtunk, időnként hátrafordultam, szerettem volna még látni.
Ugyan az autogramokat töretlenül írogatta a róla készült fotókra, néha fel-felnézett, csak
hogy megfigyelhesse, merre megyünk. Jó volt látni őt, még ha csak néhány pillanat volt is az
egész.
Másnap Roberto megint hívott. Furcsán kimért, távolságtartó volt. Úgy gondoltam, nehezen
viseli a hiányomat, és betudtam ennek. Próbáltam felszabadultan beszélgetni, hogy
elfeledtessem a bánatát, de úgy éreztem, mintha nem is figyelt volna rám. Elbúcsúztunk, és
leraktuk a telefont. Nagyon hidegen köszönt el tőlem…
 7.

Már három napja nem láttam Davidet. Jóformán nem is ismertem, mégis úgy éreztem, hogy
hiányzik a közelsége. A gondolataimból kopogás zökkentett vissza a valóságba. Eszter nyitott
ajtót. Meglepődve hallottam David hangját. Nem értettem, mit keres itt. Furcsa érzés kerített
hatalmába, összeugrott a gyomrom. Odaléptem az ajtóhoz. Mikor a szemébe néztem, hirtelen
megszűnt minden. Virágot szorongatott a kezében, amit nekem hozott, ezzel köszönte meg a
múltkori vacsorát. Megkért, hogy menjek vele, mert muszáj valakivel beszélgetnie.
Sajnálkozva nézett Eszterre: elnézést kért tőle, amiért folyton lefoglal és elrabol a
nyaralásunk alatt.
– Annyira örülök, hogy végre tudok valakivel normálisan beszélgetni. – Eszter megértően
bólintott, majd felém fordult, és a kezével intett, hogy induljak.
Remek – gondoltam, és gyorsan átöltöztem, aztán elindultunk. Az otthoni problémáiról
kezdett beszélni. Hosszú órákig csak hallgattam. Elmentünk a belvárosban lévő lakására,
ahova akkor jár, ha egyedül akar lenni. David a kanapé felé indult, én állva hallgattam. A
napsugár megcsillant aranybarna haján, és az egész olyan varázslatos volt, mintha éppen egy
romantikus film egyik jelenetébe csöppentem volna. Töltött egy italt, és leült.
– Köszönöm, hogy eljöttél – kezdte, majd újra felállt, és odalépett hozzám. – Féltem, hogy
nemet mondasz, hiszen csak a személyes problémáimmal traktállak. Sajnálom, hogy a
gondjaimat rád zúdítom, de te vagy az egyedüli, aki azért van velem, mert én kereslek téged,
és nem pedig azért, mert híres vagyok, vagy mert akarsz valamit tőlem. Tudom, ha én nem
megyek utánad, te nem fogsz zaklatni.
– Igen, ez így van! Én nem olyan nő vagyok, aki eldobja az agyát attól, hogy filmsztár vagy.
– Annak a ténynek, hogy nem közömbös számomra, a sztárságához valóban nincs semmi
köze.
Elpanaszolta, hogy Eli teljesen megőrjíti. Már nem bírja sokáig. A látszat kedvéért, na meg
a gyerekek miatt muszáj vele maradnia. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy valóban
viszonyt folytatott a kolléganőjével, Rebeca Montennel. Sajnos ez most napvilágot látott. Az
újságírók, a tévé, a rajongók kérik a magyarázatot. Természetesen tagadják a dolgot. A
rajongók már Rebeca ellen fordultak, megbélyegzik, amiért tönkretesz egy tökéletesnek látszó
házasságot. Davidet meg folyamatosan zaklatják, és ezt borzasztón nehezen viseli. Már
egyáltalán nincs magánélete – még az a kicsi sem, amit a rivaldafényben eddig meg tudott
őrizni magának. Tudja, hogy nagy baklövést követett el, amikor belement abba a viszonyba a
színésznővel, és most kutyaszorítóba került. Számtalan kellemetlenség, gond, bosszankodás
vár még rá a botlása miatt.
 Sajnáltam, amiért ilyen boldogtalan, gondterhelt, de végül is ő kereste magának a bajt.
Nekem pedig semmi közöm hozzá. Mondjuk, az, ami otthon van náluk, tényleg szörnyű lehet.
Tény, hogy mindenkinek szüksége van a szeretetre, a szerelemre. Sajnos, ha ezt nem kapja
meg a párjától, akkor máshol keresi. Viszont a ragyogó, tündöklő látszat miatt azt hiheti az
ember, hogy ez számára megadatott. Akkor mégis miért keresne máshol örömöket?
Kezdett kínossá válni a helyzet. Nem gondoltam volna, hogy velem akarja megbeszélni az
otthoni problémáit meg a nőügyeit. Jólesett, de mégis mit tehettem volna én?
Későre járt már, ezért jeleztem, hogy lassan mennem kellene. Megértett. Szólt Paulónak,
hogy vigyen vissza a hotelbe. Felálltam, és elindultam az ajtó felé. Visszafordultam, mert még
egyszer látni akartam azt a mesés csillogást a haján, de ezúttal a szemében csillant meg
valami. Aggodalmas volt a tekintete, ahogy rám nézett.
– Köszönöm. Később beszélünk, rendben? – búcsúzott el, én pedig bólintottam.
Hazaérve Eszter már várt rám.
– Ne haragudj, hogy egyedül hagytalak! – kértem bocsánatot hatalmasra nyitott, könyörgő
szemekkel.
Elmeséltem neki, mi történt Daviddel. Ő sem értette, mi közöm mindehhez, mit akar David.
Eleinte nagyon pipa volt, amiért egész napra egyedül hagytam mindenféle magyarázat nélkül.
Azt még megértette, amikor David elnézést kért, amiért magával visz, csakhogy én egy szót
sem szóltam. Nem győztem bocsánatot kérni. Nagy nehezen megenyhült. Látta rajtam, hogy
én magam sem vagyok a helyzet magaslatán. Gondolatban szinte ott sem voltam. Daviden, a
problémáin, a miérteken és a saját zavaros érzéseimen elmélkedtem.
A reggelinél tovább folytatódott az előző esti mélázásom. Megválaszolatlan kérdések
cikáztak a fejemben. Le akartam menni a partra, hogy kiszellőztessem a fejem és tisztábban
lássam a helyzetet. De a kijáratnál Paulóba botlottam: rám várt. Ránéztem, ő visszanézett, és
bólintott. Egy pillantásából tudtam, mit akar. Davidnek megint szüksége van rám. Mintha a
lelki szemetesládája lennék.
– Gyere velem! – kértem Esztert, aki szemrehányóan ugyan, de beleegyezett.
Beszálltunk a kocsiba. Azt akartam, hogy tudja, milyen ember David. Hogy ő is megismerje.
Mikor odaértünk, David furcsállta, hogy Eszter is eljött, ezért gyorsan rövidre zártam a dolgot.
– Az nem megy, hogy a nyaralás alatt folyamatosan hívogatsz, és én azonnal ugrok. A
barátnőmmel jöttem nyaralni, azért vagyunk itt, hogy együtt legyünk. Nem hagyhatom
folyton egyedül. Ma velünk lesz. Legalább megismeritek egymást! Benne ugyanúgy
megbízhatsz, mint bennem.
– Rendben! Engem nem zavar – mondta, és egy vállrándítással már tovább is lépett ezen.
Egész nap négyesben beszélgettünk, iszogattunk: David, Paulo, Eszter és én. Eszterrel
elmeséltük a barátságunk kezdetét, és az elmúlt tizenhat évet nagyvonalakban. Minden
jelentősebb pontot, minden mérföldkövet érintettünk. Ők is meséltek a múltjukról. Paulo
Kubából jött át a szüleivel még gyerekként. Nehezen illeszkedett be. A barátkozás sem ment
zökkenőmentesen neki. Sokszor keveredett zűrös ügyekbe. Még az egyetem alatt ismerte meg
Davidet, aki színművész szakon tanult, Paulo pedig a jogot választotta. Szobatársak lettek a
kollégiumban. Benne voltak a helyi amerikai foci csapatában, bár a baseballt mindketten
jobban szeretik. Sokat jártak meccsekre is, míg végül szinte elválaszthatatlanokká váltak –
akárcsak Eszter és én.
Gyorsan eltelt a nap. Azon kaptuk magunkat, hogy már lámpát kell kapcsolni, annyira
besötétedett. Mivel fáradtak még nem voltunk, megbeszéltük, hogy egy pizza mellett
folytatjuk a beszélgetést. Zenét kapcsoltunk, aztán lassacskán előkerültek a jobbnál jobb
italok, aperitifek, amíg vártuk a futárt. Véletlenül sem akartam ott tölteni az éjszakát, ezért
úgy döntöttem, csak egy pohárral iszom. Utána még vissza tudunk menni a szállodába.
Előkerültek társasjátékok is. Miután a sok játék közül mi Eszterrel csak a dominót ismertük,
azzal kezdtünk játszani. Hatalmas tábla tartozott hozzá. A tábla peremére kellett helyezni a
dominókat. Magán a táblán díszes kép volt: dzsungelszerű farengeteg, kék égbolt, homokos
tengerpart. Még soha nem láttam ehhez hasonló dominótáblát. Európában a földön vagy
asztalon játssza mindenki, akit ismerek.
Végre megérkezett a pizza is, már farkaséhesek voltunk. Annyira jól telt az este, csak úgy
elszaladt az idő, hogy kora hajnal volt, mire a szállodához értünk. A portás békésen aludt.
Amikor megérkeztünk, felriadt, és mérgesen szegezte ránk a tekintetét, de azért beengedett.
– Azért remélem, jól érezted magad – mondtam Eszternek a szobába lépve két ásítás
között.
Hála istennek, jól. Nem bánta meg, hogy jobban megismerkedett Davidékkel.
 8.

Másnap délelőtt lementünk a partra. Jó érzés volt, mikor eszembe jutott az előző este:
Daviddel lehettem, úgy, hogy közben Esztert sem kellett elhanyagolnom. És persze az is
fontos szempont volt, hogy Eszter is megkedvelje őt. A legjobb barátnőm, fontos nekem a
véleménye.
Az elmúlt napokon, a mély és őszinte beszélgetéseken töprengtem. Egyrészt sajnáltam
Davidet azért, amin keresztülmegy. Másrészt viszont azt gondoltam, magának kereste a bajt:
minek csalta meg a gyerekei anyját? Tudom, mert elmondta, hogy a gondok már jóval
korábban jelentkeztek. De akkor is! Miért nem tudta előbb lezárni a nem működő kapcsolatát?
De mindegy is! Valójában nem az én dolgom.
Igyekeztem a gondolataimat más irányba terelni. Eszterrel frizbiztünk és tollasoztunk a
parton. Az egész napot kint töltöttük. Úgy terveztük, hogy ott nézzük meg a naplementét.
Egyszer csak a távolban egy férfi alakja bukkant elő. Ahogy közeledett, egyre biztosabb
voltam benne, hogy Paulo jön felénk. Üzenetet hozott Davidtől. Azt kérte, tartsak vele egy
kiránduláson. Ezzel szeretné meghálálni, hogy mindig meghallgatom őt. Nem igazán akartam
Esztert megint egyedül hagyni. Amúgy is furcsálltam, mit akar tőlem David már megint.
Kezdett kínos lenni az állandó közelsége. Először nemet mondtam, mindenféle kifogásokra
hivatkozva, de leperegtek Paulóról. Végső próbálkozásként Esztert hoztam fel, de Paulo
készségesen biztosított afelől, hogy nem hagyja Esztert egyedül unatkozni. Nem volt több
kifogásom, belementem az újabb találkozóban.
Másnap reggel a recepciós szólt, hogy keresnek. Tudtam, hogy David az, így lesiettem
hozzá. A fekete sportkocsi ott parkolt a szálloda előtt. Igazi úriember módjára kinyitotta
előttem az ajtót, aztán ő is beült. Rövid autókázás után megérkeztünk az úti célhoz, ezúttal a
Playa de Ponce kikötőbe. Meseszép hely volt. A dokk telis tele különböző méretű hajókkal,
motorcsónakokkal, sőt még tengerjárókat is lehetett látni kicsit távolabb. Ahogy közeledtünk
a hajókhoz, egyre csak erősödött az a nyomasztó érzésem, hogy ki akar vinni a tengerre.
– Állj! – szóltam remegő hangon. – Ugye nem akarod, hogy én ide felszálljak?
– Dehogynem! Miért? Nem tudsz úszni? – kérdezte nevetve.
– Na jó – megfordultam, és a parkoló felé vettem az irányt.
David utánam futott, és megállított.
– Na! Ne csináld már! Csak vicceltem!
– Egyáltalán nem volt jó vicc.
– Mi a baj?
– Semmi, csak nem bírom a hajókat. Sajnálom, nem megy! Rosszul vagyok tőlük. Mindig!
 – Van gyógyszerem. Na, gyere már, ne kéresd magad! – Azzal megfogta a kezem, és maga
után húzott.
A négyszobás jacht, ahova felvonszolt, tulajdonképpen elég tetszetős volt – csak ne
imbolygott volna olyan nagyon. Már épp kihajózni készültünk, amikor egy nő jelent meg a
fedélzeten. Nem tudtam, ki lehet. Féltem, nehogy bajba kerüljek. Gyönyörű, magas, vékony
nő, hátközépig érő enyhén hullámos barna haját igazgatta. Zavartan néztem rá, és éppen
abban a pillanatban kérdeztem, kit keres, amikor David is megérkezett.
– Rebeca! Mit keresel itt? Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
– Drágám, én mindig tudom, hol vagy és kivel – felelte hűvösen, miközben rám nézett,
fintorgott egyet, majd újra David felé fordította a tekintetét, és folytatta. – Hozzád jöttem –
fejezte be a mondatát szigorúan.
Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra és természetesen viselkedni. Úgy éreztem, jobb,
ha elmegyek, de David ragaszkodott hozzá, hogy maradjak. Nem láttam értelmét, mégis azt
gondoltam, ha már itt vagyok, akár megpróbálhatom élvezni is a hajókázást.
Kettesben bevonultak az egyik kabinba, amíg én a fedélzeten maradtam.
– Kérlek, adj nekünk egy kis időt. Addig érezd magad otthon – fordult vissza David az
ajtóból.
– Legközelebb könyvet is hozok magammal – morogtam az orrom alá.
Órák teltek el, mire végre előjöttek. Egyikük arcáról sem tudtam leolvasni semmit. De nem
is akartam. Élveztem a friss, sós levegőt, a csodás kilátást, a hajó vad imbolygását is egészen
megszoktam már, és nyugtató ringatásnak éreztem csupán. Gyönyörű volt a naplemente. A
horizonton látni lehetett az utolsó napsugarakat, amint a rózsaszín és a narancs csodás
keverékébe vonták az égboltot és a vékony csíkká összement kikötőt. Az égen kezdtek előbújni
a csillagok is. Megtaláltam a Nagy Medvét, láttam a tejutat, a sarkcsillagot.
– Éjszakára itt maradunk! – szakította félbe álmodozásomat David.
– Azt nem lehet! Eszter vár! – vágtam rá ijedtemben. Még hogy éjszakára a nyílt vízen! Egy
hajón! Én? Na nem!
– Paulo szólt neki, minden rendben – próbált megnyugtatni.
A nemtetszés az arcomon is tükröződött, miközben a kabinomba mentem. Erősen
imádkoztam, hogy minden rendben legyen az éjszaka. Sokára tudtam csak elaludni, és az
éjszakám is nyugtalanul telt. Reggel fáradtan ébredtem. Úgy éreztem, hogy szinte semmit
sem aludtam. Nagyon éhesen keltem, így nekiálltam reggelit készíteni. Rántottát sütöttem
szalonnával. Az illatokra ők is felébredtek. Rebeca fintorogva kérdezte:
– Te ilyeneket eszel?
– Igen! Nagyon finom! – vágtam rá, miközben azon morfondíroztam, vajon ez a nő csak
fintorogni tud.
 – Az lehet… De tele van kalóriával! Meg zsírral! Meg minden…
– Engem nem zavar! – szakítottam félbe. – Éhes vagyok, tehát eszem! – ezúttal én is
grimaszoltam egyet, bár alig észrevehetően. Davidnek azért feltűnt, és el is mosolyodott.
– Nem félsz, hogy elhízol tőle?
– Nem! Ha valaki szeret, akkor ilyennek szeret! Ha meg mégis elhíznék, és emiatt elhagy,
akkor annyit is ért! Nem én, hanem ő! – mondtam dacosan.
Magamhoz vettem a tányéromat és a pohár narancslevet, és felmentem a fedélzetre, ezzel is
jelezve, hogy nem kívánom ezt a beszélgetést folytatni. Hűvös volt a reggel, felhők
gyülekeztek az égen. Sirályok keringtek felettünk hangos rikácsolással. A korai ébredés és a
vízről visszatükröződő vakító fény bántotta a szemem. David utánam jött. Hozott nekem egy
meleg plédet, és belebugyolált, nehogy megfázzak. Úgy tettem, mintha nem vennék tudomást
róla. Pedig nagyon kedves gesztus volt tőle. Kis idő elteltével én törtem meg a csendet.
– Kérsz? – kérdeztem egy fél mosoly kíséretében, és felé nyújtottam a tányéromat.
– Igen, köszönöm.
– Meddig maradunk itt?
– Nemsokára indulunk haza.
– Rendben! – mondtam, majd hozzátettem: – Kérdezhetek valamit?
Feltűnt, hogy nem a szemembe néz, hanem a nyakamat fürkészi. Hirtelen feszült lett. Nem
értettem, mi lehet az oka. Odakaptam a kezem, de a nyakláncomon lógó medálomon kívül más
nem volt ott.
– Öööö… igen! Persze! Nyugodtan!
Egészen zavart lett, én mégis folytattam.
– Értem, hogy bízol bennem, és úgy érzed, valakivel meg kell beszélned a magánjellegű
problémáidat. De miért pont én? Annyi ember vesz körül nap mint nap! – nyeltem egy nagyot.
– És itt van Beki is. Vagy egy egyszerű agyturkász. Talán ő még segíteni is tudna neked.
– A miértre nem tudom a választ. Bár… – megint a nyakamra szegezte a szemét, és
fátyolossá vált a tekintete. – Á, az nem lehet – motyogta inkább saját magának, mint nekem.
– Nem tudom. Azokban, akik körülöttem vannak, nem bízom. Egy agyturkász pedig inkább
orvosi szemmel figyelne rám. Ellenben te, te barátként hallgatsz végig. A saját tanácsaidat
mondod el. Amit te tennél vagy tettél volna.
– Igen, ez igaz… – egyeztem bele, és nem feszegettem tovább a témát.
– Sajnálom, hogy Beki ilyen váratlanul megjelent. Nem egészen így képzeltem a
kirándulásunkat – fogadkozott.
– Semmi baj. Tudom, hogy sok megbeszélnivalótok van – nyugtattam meg, és bátorítóan
rámosolyogtam.
Mire kiértünk a partra, Eszter már ott várt Paulóval. Nagyon megörültem neki. Gyorsan
bevágódtam a kocsiba. Paulo elkísért bennünket. A szállodába vittek minket. Mindent
elmeséltem, hozzátettem azt is, mennyire kezd elegem lenni ebből az egészből. Paulo
sajnálkozóan nézett, látta rajtam, hogy teljesen kivagyok. A szobába érve végül újra
megszólaltam:
– Nem kellett volna elmennem… – sütöttem le a szemem.
– Mi a baj, Gabi?
– Óóó, semmi! – vágtam rá mérgesen. – Csettint egyet, mert beszélgetni akar, én meg a
rendelkezésére állok, mint valami idióta… aztán meg azt nézem, ahogy enyelegnek,
puszilgatják, csókolgatják egymást állandóan. Persze csak olyan helyen, ahol senki más nem
látja őket… csakhogy én akkor is ott vagyok! Persze csak úgy, mint egy barát, aki
meghallgatja…
– És ez zavar?
– Mi? Hogy folyton hívogat? Úgy gondolom, barátok vagyunk, ugyanakkor nem rángathat
kénye-kedve szerint.
– Nem! Nem ez… – Láttam rajta, hogy vacillál, befejezze-e a mondatot. Bíztam benne,
hogy nem értett félre semmit. – Hanem az, hogy Bekit csókolgatja, ölelgeti.
– Az miért zavarna?
– Mert nem téged…
– Hát te hülye vagy! Engem? Nekem akkor se kéne, ha utánam dobnák!
– Szerintem te féltékeny vagy!
– Jaj, hagyj már, Eszter! – tiltakoztam, de legbelül éreztem, hogy van abban valami, amit
mond.
Igazából én magam sem tudtam, mi a bajom, csak ideges lettem. Elképzeltem, mit
csinálhattak, míg én egyedül gubbasztottam a szobában. Ráadásul ott van Roberto is, aki
biztos tiszta ideg már. Haza akartam menni. Nem volt jó már sehogy sem.
De nem akartam, hogy Eszter tényleg azt higgye, féltékeny vagyok, ezért mikor Daviddel
újabb hajókázást beszéltünk meg, Eszter és Paulo is velünk tartott. Kifejezetten örültem
ennek, mert ha Rebeca valahogy megint kiszagolta volna, hogy ismét hajókázni megyünk,
legalább nem lettem volna egyedül. Az időjárás is éppen megfelelő volt, bár néhány kósza
esőfelhő megjelent itt-ott az égen. Már kifutottunk a hajóval, mikor megpillantottam Bekit,
aki a partról kiabált Davidet szólongatva.
– David! David, gyertek vissza, itt vagyok!
– David, azt hiszem, neked kiabálnak, és ha jól látom, Beki az – figyelmeztettem Davidet,
aki a kikötőnek háttal állva éppen belemerült egy beszélgetésbe Paulóval.
Mikor odafordult ő is, a szemét forgatva mondta:
– Jaj, inkább ne is nézzetek oda! Tegyünk úgy, mintha nem hallanánk őt! – kérte.
 Mind a négyen a nyílt víz felé fordultunk, és hevesen gesztikulálva, a vízre mutogatva
beszélgetni kezdtünk. Reméltük, hogy elég hihetően adjuk elő, hogy nem hallottuk meg Bekit.
Mikor már nem láttuk őt a parton, fellélegeztünk. Az irányt egy kis öböl felé vettük, ahol
lehorgonyoztunk. Gyönyörű tiszta volt a víz, le lehetett látni egészen az aljáig, de még így is
nehezen tudtam felmérni a mélységét. Paulo és én mertünk csak lemerülni. A halak
karnyújtásnyira úszkáltak mellettünk, némelyiket könnyűszerrel meg tudtuk érinteni. Eszter
és David a hajón maradtak, koktélt iszogattak, miközben ebédet készítettek. Mire a
búvárkodástól kifáradva visszaevickéltünk a hajóra, már meleg étellel vártak minket. Ebéd
után a fiúk bementek a kabinjaikba lepihenni egy kicsit. Mi Eszterrel egy kabinban voltunk,
így mi inkább átbeszélgettük ezt az időt.
– Jó volt búvárkodni?
– Ó, igen! Olyan gyönyörű a vízi világ! Kár, hogy te nem jöttél.
– Nem baj, legalább tudtam beszélgetni egy jót Daviddel.
– Igazan? És miről? – kérdeztem könnyednek szánt hangon.
– Na! Milyen kíváncsi lettél!
– Csak kérdeztem – mentegetőztem.
– Rólad is szó esett. Gondolom, ez érdekel.
– Jaj, ne kezdd már megint! – sóhajtottam, miközben be kellett hogy valljam, majd kifúrta
az oldalamat a kíváncsiság.
– Nem kezdek én semmit! Csak azt mondom, amit látok – mosolygott huncutul.
– És mi az, amit látsz? – kérdeztem feleslegesen, hiszen 17 év alatt egy mozdulatomból
tudta, mi jár a fejemben.
– Látom, hogy nem közömbös számodra, mondhatsz, amit csak akarsz!
– Ezt nem jól látod – Robertóra gondoltam, és arra, hogy akármit is érzek, muszáj
magamban elzárnom, nagyon mélyre.
– De, igenis jól látom! Ékes bizonyíték erre az, hogy minden alkalommal, mikor ezt
mondom, hevesen tagadod.
– Nem tagadok semmit, mert nincs is mit tagadni. Na, jó! Én nem vitatkozom veled. –
Otthagytam a kabinban és felmentem a fedélzetre.
A hajó lágyan ringatózott, ami akár még romantikus is lehetett volna, ha nem vagyok tőle
tengeribeteg. De mivel az vagyok, kezdtem nagyon rosszul lenni. Jobbnak láttam, ha
visszamegyek a kabinunkba. Eszter már nem volt ott, de valahogy most nem is foglalkoztam a
hollétével. Megpróbáltam aludni, hátha jobban leszek.
 9.

Csak úgy rohantak a napok, és vészesen közeledtünk a nyaralás végéhez. Az utolsó napon
elmentem Davidhez, hogy elbúcsúzzak. Ha őszinte akarok lenni, valójában látni szerettem
volna őt még utoljára. Sajnos nem volt otthon. Nem zavart, mindenképpen meg akartam
várni. A személyzetnek már nem voltam ismeretlen, ezért szerencsére beengedtek a
lakosztályba. Leültem a nappaliban, és vártam. De olyan sokára jött… közben elnyomott az
álom. Hirtelen neszt hallottam, és felriadtam. Hajnali 2 volt. David épp akkor akart betakarni.
– Köszönöm. Hol voltál? Egész délután vártalak – szegeztem neki szemrehányóan a
kérdést, mint valami zsémbes feleség.
– A gyerekekre vigyáztam, mert Eli elment egy kivizsgálásra.
– Miért, beteg? Baj van? Tudok segíteni? – aggódtam, hiszen láttám Daviden, hogy ő is
aggódik.
– Nem. De te miért jöttél?
– Hazamegyek Eszterrel – váratlanul megdermedt ettől, és kínos csönd borult ránk. Azt
hiszem, mind a ketten ugyanazt a görcsös rándulást éreztük a gyomrunkban.
– De miért? Köze van az első hajókázásunkhoz, amikor Beki ott volt a fedélzeten? –
kérdezte szinte kétségbeesetten.
– Először is azért, mert eddig tartott a nyaralásunk. Másodszor pedig, miből gondolod,
hogy bárminek is köze van hozzád? – vágtam rá indulatosan.
– Csak azt hittem… De ezt meg is üzenhetted volna Paulóval.
– Igen. Megtehettem volna. De engem arra neveltek, hogy az ember a barátainak nem
üzenget, hanem személyesen köszön el. Azt hittem, barátok vagyunk.
– Barátok? Hm… – motyogta, és keserűséget éreztem a hangjában.
– Igen, azok. De ezek szerint tévedtem. Na, mindegy, megyek. Örülök, hogy megismertelek.
– Elindultam az ajtó felé, de megmarkolta a csuklóm, és megállított.
– Mit akarsz? – téptem ki a kezem az övéből.
– Bocsánat, nem ezt akartam mondani. Igen, barátok vagyunk – fordult el tőlem, majd alig
hallhatóan hozzátette: – Sajnos csak barátok.
Nem is fogtam fel, mit mond, mikor egyszer csak visszalépett elém, és hosszan megcsókolt.
Azt sem tudtam, merre fussak meglepettségemben. Még a lábamból is kiszökött a vér. Olyan
szorosan ölelt magához, nem tudtam kiszabadulni. Akkor már tudtam, mindegy, mit teszek,
mert ezzel a csókkal, ami igazán felkavart, egyszer és mindenkorra megváltozik az életem…
Forrón, szenvedélyesen csókolt, mégis hihetetlenül gyengéd volt. Óvatosan ért hozzám.
Érezni lehetett rajta a zavarát. A mindig magabiztos, rivaldafényhez szokott színész eltűnt.
Olyan érzés kerített hatalmába, mintha valami tiltott dolgot tennék – tulajdonképpen így is
volt, hiszen engem otthon várt Roberto. Mégis egész lényemmel kívántam őt. A gyomrom
görcsbe rándult. Az adrenalinszintem az egekbe szökött. Ez az érzés szétfeszített belülről.
Aztán szétváltak ajkaink. Egész testemmel akartam őt, de erőt kellett vennem magamon,
nehogy olyat tegyek, aminek nem lenne értelme. Saját magamat kellett volna észhez
térítenem, a pofon mégis az ő arcán csattant. Mélyen a szemébe néztem, hogy tudja, nem
viccelek, jóllehet nem kellett volna. Ahogy belemerültem a szép zöldesbarna szemeibe,
megremegett a lábam.
– Soha többé! Az engedélyem nélkül soha többé ne tedd ezt! Én nem vagyok a játékszered!
– kértem, miközben akadozva vettem a levegőt.
– Sajnálom! Megértelek! Nem gondoltam végig – temette az arcát a tenyerébe.
– Azt éreztem! Menj Bekihez! Vele lehet, hogy így működik!
– Nekem nem kell Beki! Soha nem is kellett! Soha nem fűzött össze minket a szexen kívül
semmi. Nekem te kellesz!
– Különben is már mondtam, hogy… – Elakadt a szavam. – Micsoda? Mit mondtál? –
zavarodtam bele a mondatomba, amint felfogtam, hogy mit mondott.
– Te kellesz!
– Na jó, figyelj! Elhiszem, hogy már nem Beki kell! Na de az, hogy én? Össze vagy
zavarodva! Mi csak barátok vagyunk, akik meghallgatják egymást! Ne képzelj bele ennél
többet! Tudom, hogy jól érezted magad velem. Viszont ez azért van, mert meghallgattalak, és
nem támadtalak. És egyébként is! Nekem haza kell most mennem! Tudod, a…
– Igen! Tudom, tudom! A férjed… – vágott közbe.
– Nos, igen!
– Értem! Te viszont félreértesz engem!
– Hidd el, mindent értettem! Most majd az jön, hogy belém szerettél, de figyelj csak! Ez
nem valami film, amiben te vagy a főhős! Az én életemet nem teheted tönkre, mert a vége
nem lesz happy end! Ez a valóság! Most pedig, ha nem haragszol, elmegyek.
Azzal kifelé vettem az irányt. Az úton a szálloda felé a párbeszédünkön gondolkodtam.
Én kellek neki. Na persze. Bár a boldogság kék madara egy pillanatra az enyém lehetett,
még ha el is szállt, mint az elszáradt falevél az őszi széllel…
 10.

A hátralévő időben az ágyamban forgolódtam. Féltem. Féltem ettől az érzéstől, ami egyre
erősebben tört elő belőlem. Csak egy csók, egy pillantás, amiben benne van az egész világ.
Csak egy érintés, egy simogatás. Egy egyszerű, rövid mondat, ami a legnehezebb a világon.
Ami egész lényemet átjárta. Állandóan ott visszhangzott a fejemben.
„Nekem te kellesz” – nem tudtam, hogyan kezeljem a helyzetet. Pirkadni kezdett, így
felkeltettem Esztert. Nem tudtam tovább magamban tartani a történteket, amúgy is
készülődni kellett a reptérre.
– Én már akkor megmondtam, hogy tetszel neki, amikor a discóból hozzá mentünk aludni.
Emlékszel? – emlékeztetett.
– Hogy is felejthetném el?
– És te? Te mit érzel?
– Nekem ott van Roberto!
– Igen, aki napok óta nem hív. Ki tudja, mi van vele. Amúgy sem ezt kérdeztem…
Igaza volt, de Roberto akkor is a férjem. Éppen ezért a kérdése lényegtelennek tűnt.
A nap már magasan járt, ezért gyorsan összepakoltunk, taxit hívtunk, és kivitettük
magunkat a reptérre. Már nem volt sok a gép indulásáig, ezért még gyorsan elszaladtam a
mosdóba. Amikor visszaértem, Eszter elég furcsán viselkedett. Azt gondoltam, biztos csak
fáradt vagy ideges a repülés miatt, ezért nem faggattam.
A hazafelé út nagyon hosszúnak tűnt. Szerettem volna már otthon lenni, Robertóhoz bújni.
Hiányzott nagyon. Filmeket vetítettek a gépen, de nem tudtam odafigyelni. Gondolatban
teljesen máshol jártam. Nekidőltem az ablaknak, és néztem a felhőket, ahogyan a gép átszeli
őket. Késő éjszaka szállt le a repülő. Szomorúság fogott el, bár nem tudtam, miért. Nehéz
szívvel indultam a csomagjaimért.
 11.

Roberto várt ránk a kijáratnál. Odarohantam hozzá, erősen megöleltem. Nagyon hiányzott
már, ezért alaposan megpuszilgattam. A csomagokat betette az autóba. Rövid egyeztetés után
elindultunk haza. Nem volt kedvem beszélgetni, de minél előbb el akartam neki mesélni a
nyaralást. Feltűnő lett volna, ha egy szót sem szólok. Rögtön sejtette volna, hogy valami
nincs rendben. Elhadartam neki mindent… Vagyis majdnem mindent. Később fáradtságra
hivatkozva kértem, hadd folytassam máskor az élménybeszámolót. Megértette, nem
haragudott rám. Még a kocsiban elnyomott az álom. Hazaérve a kapubeállónál ébredtem fel.
Arra sem emlékeztem, hogy Esztert mikor tettük ki. Gyorsan lefürödtem, és lefeküdtem
aludni. Nem volt kedvem semmihez.
Napok teltek el, és még mindig nem találtam a helyemet. David sokszor keresett. Nem
válaszoltam a hívásaira. Paulo is hívogatott, vele szívesen beszélgettem. Igazán jó barát lett
belőle, bár úgy éreztem, ő talán többnek gondol engem.
Mikor egyedül maradtam, tudtam, hogy valami hiányzik az életemből. Üresnek éreztem
magam. Úgy egy hónap elteltével már kezdett megint kitisztulni minden. Paulóval még
mindig tartottam a kapcsolatot. Eszterrel sokat találkoztunk, és mindig elmeséltem neki, amit
hallottam Paulótól Davidről. Eszter soha nem hozta fel a nyaralásunkat Puerto Ricóban. Nem
kezdett el prédikálni, annak ellenére, hogy ő már akkor tudta, amit én csak nagyon sokára…
Az egyik délután beültünk kávézni egy aranyos kis kávézó teraszára a főtéren. Kis idő múlva
a pincér is megérkezett és felvette a rendelésünket. Eszter kávét kért tejjel, cukorral és egy kis
pohár vizet. Én baracklevet ittam. Ugyan kezdett egyre hűvösebb lenni, de a nap még
melegített. Élveztük a langyos napsugarak simogatását. Eszter egyszer csak a szemembe
nézett, és így szólt:
– Beszélnünk kell! Tudni akarom, miket mondott neked Paulo pontosan.
– David a családjával él, nagyon boldogok. Gondolom, rendezték a dolgokat. Igazából ez a
lényege.
– Hmm. Akkor most beszéljünk rólatok. – Nagyon komoly volt a tekintete. Én pedig nem
értettem, miért jön most ezzel.
Hirtelen elfogott az az érzés, amit már hónapok óta nem tapasztaltam. Eszembe jutott,
amiket Paulo mondott. Megint a családjával él, boldogok. Együtt mennek mindenhova. Ezek
mélyen a szívembe martak, ezért nem akartam soha beszélni a nyárról. Viszont Eszter a
legjobb barátnőm, így érdekelt, miért hozta fel most ezt a témát annyi idő elteltével.
– Hallgatlak – figyeltem minden mozdulatát. A kezét idegesen tördelte, nem tudta, hol
kezdje. Kivett egy borítékot a táskájából, és elém tolta. Megkért, előbb hallgassam meg, csak
utána olvassam el. Így tettem.
– Tudod, Gabi, mikor elkezdődött ez az őrület, féltettelek. Azt hittem, hülyeséget csinálsz,
aminek nem lesz jó vége. Kimentettük az újságírók elől, aztán egyre sűrűbben találkoztatok.
Mindig volt indok a találkozóra.
– Igen, én is tudom, erre nem kell emlékeztetned.
– Aztán észrevettem, hogy a találkozásaitokkor valósággal kivirulsz. Boldog és szomorú
lettél egyszerre. Boldog, mert vele lehettél, szomorú és ábrándozó, mikor nem. Neked lehet,
hogy nem tűnt fel, de hidd el, így volt! Nem akartam akkor szóvá tenni, úgyis tagadtad volna.
De ismerlek már évtizedek óta, tudom, milyen vagy… Tudom, hogy Daviddel boldog voltál.
Ugyan csak rövid ideig, de azért boldog… Mikor elmesélted, miket csináltok, mikről beszéltek,
és ez milyen érzéseket vált ki belőled, megértettem. Beleszerettél. Bár te inkább tagadtad még
magad előtt is. Így ment ez végig, majd mikor David közeledett hozzád, te megijedtél.
Magadtól vagy tőle, nem tudom. Furcsa volt számomra, ennek ellenére vártam, mi lesz a
végkimenetele ennek az egésznek. Meglepődtem, mikor elmenekültél. Eldöntötted, hogy
minden indok nélkül hazajövünk. Tudom, hogy a nyaralás csak addig tartott, mindazonáltal
úgy gondolom, rosszul döntöttél. Ott a szállodában, amíg pakoltad a bőröndöket, felhívtam
Davidet. Meg akartam tudni, ő mit érez. Bevallott nekem mindent. Tudom, hogy igazat
mondott, mert megesküdött. Elmondtam neki, hogy mikor megy a gépünk. Nem hittem volna,
de kijött a reptérre. Míg te elmentél a mosdóba, odajött hozzám.
Csak folyt Eszterből a szó, és én nem akartam hinni a fülemnek… Kijött a reptérre? Mégis
minek? A szívem a torkomban dobogott.
– Megkért, hogy adjam át ezt a levelet neked. Igaz, hozzátette, csak akkor, ha úgy látom,
kezdenek letisztulni benned a dolgok. Elmondta, az elején még ő sem volt benne biztos, de
később rájött mindenre… Te voltál az egyetlen, aki segíthetett neki, mikor újra találkoztatok…
Téged látott egyedül a tömegben, mikor az újságírók zaklatták. Este is hozzád húzott a szíve,
mikor követték őt. Egyedül te tudtad onnan kimenekíteni…
Már semmit sem értettem ebből az egész történetből. Azt mondta, újra? Ezek szerint már
találkoztunk. Gondolkodtam az elhangzottakon. Egyszerre, mint valami villanás tört elő
belőlem az emlék Eszter szavait hallgatva.
– Jó pár évvel ezelőtt, még nagyon fiatalon találkoztatok. Szinte még kamaszok voltatok.
Azt hiszem, a szüleiddel mentetek nyaralni. Ott az egyik este ugyanabban a bárban voltatok,
ahol ő. Ebben a bárban verekedés tört ki. Te voltál az, aki a két férfi közé állt. Határozott
mozdulatokkal eltávolítottad őket egymástól, lebeszélve őket a verekedésről. Tudtad, hogy
kinyírják egymást, ha nem lépsz közbe – ez valóban rád vall. Akkor megmentetted az illetőt
egy jókora maflástól, vagy talán még nagyobb bajtól. Hálája jeléül meghívott téged egy italra.
Egész este beszélgettetek. Búcsúzóul és köszönete jeléül adott neked egy medált.
 Hirtelen a nyakamhoz kaptam, megfogtam a medált. Még mindig ott lógott a
nyakláncomon. Egy pici aranykereszt, amit a megmentett adott a megmentőnek… Már rég el
is felejtettem, honnan van, de mindig magamon viseltem.
– Ezért is gondolom – folytatta Eszter, miközben én a döbbenettől némán ültem –, a ti
életetek már jóval előbb összefonódott és elkezdődött, mint most Puerto Ricóban. Erre csak
akkor jött rá, mikor kimentetek a hajóval. Mikor a fedélzeten beszélgettetek, meglátta rajtad a
keresztet. Akkor döbbent rá. Akkor tudta meg, te vagy az, akit mindenkiben keresett, akit
azóta sem felejtett el. Ugyan az arcodra már csak homályosan emlékezett, a gondolataiban
mindig jelen voltál.
Ahogy Eszter beszélt, kezdett összeállni a kép. Előtörtek az emlékek, nem bírtam tovább
hallgatni… Összeráncolt szemmel, aggodalmasan kértem:
– Hagyd abba! – Felálltam. – Elég volt! Menjünk haza! – szinte könyörögtem.
– Jó! De olvasd el a levelet! Akkor megérted – kérte, de én már el is indultam.
Utánam jött, és csak annyit mondott:
– Azért egyeztem bele abba, hogy segítek neki, mert te vagy a legjobb barátnőm!
Emlékszem, mikor ez megtörtént, bár szinte még gyerekek voltunk. Akkoriban megváltoztál.
Most ugyanezt a változást látom rajtad, a különbség csak annyi, ezúttal tudom, miért… Mert
szereted őt!
Azzal beszállt a kocsijába, és engem otthagyott David levelével és a felkavart
érzelmeimmel. Sokáig sétálgattam a gondolataimba merülve. Nem értettem saját magam…
Roberto miatt meg egyenesen bűntudatom volt. Ő egy szerető férj, aki mindent megad nekem.
Ezért hálával tarozom! Nem tudtam, mit tegyek. A felismerés, hogy beleszerettem Davidbe,
úgy vágott mellbe, mintha egy százkilós szikla esett volna a szívemre. Felfordult az addigi
nyugodt kis életem…
 12.

Mikor hazaértem, Roberto már várt rám. Természetesen nem mondtam el neki, mi történt.
Bementem a hálóba fejfájásra hivatkozva. Erőt vettem magamon, és felnyitottam a borítékot.
Kivettem a levelet, amit David nekem, csak nekem írt, és olvasni kezdtem.

Gabriella!
Ha ezt a levelet olvasod, akkor már te is tudod, hogy régóta ismerjük egymást. Nekem is
idő kellett, mire rájöttem, honnan. Mikor megláttam a keresztet a nyakadban, mindent
megértettem. Azon az éjszakán, amikor először találkoztunk, elraboltad a szívemet.
Hihetetlen volt, hogy egy olyan pici, törékeny lány minden félelem nélkül beugrik két férfi
közé, hogy megakadályozzon egy verekedést. Az élet úgy hozta, hogy nem láttalak többé.
Éltem a világom, de soha nem felejtettelek el. Született két gyönyörű gyermekem, de nem
voltam boldog soha. Persze a gyerekeimet imádom, hiszen ők az élet nagy ajándékai.
Valami mégis hiányzott… Egy olyan nő, aki felbőszült idegeneket képes megállítani
pusztán a jelenlétével, aki két mondattal megnyugtatja az embert, akinek a kisugárzása
olyan tiszta, mint a hajnali harmat és olyan csodálatos, mint mikor a nap sugara
megcsillan egy harmatcseppen. Egy olyan nő, mint te! Ezért volt az is, hogy olyan jól el
tudtam veled beszélgetni a magánéletemről, a gondjaimról. Tudom, neked ott van
Roberto. De azt akartam, tudd, mit jelentettél, sőt mit jelentesz nekem még most is!
Félek a jövőtől, amit nem ismerek, ennek ellenére várni fogok rád, amíg csak élek! Végre
rád találtam.
Szeretlek! S most már tudom, soha nem foglak elfelejteni!

David

A könnycseppek némán, észrevétlenül folytak le az arcomon. Tudtam, egész életemben ő lesz

az, akit szeretek, még ha más oldalán is fogok megöregedni. Ezzel a titokkal kell majd együtt
élnem. Pedig az életemet jelentette. És ezt még magamnak is nehezen vallottam be…
 13.

Megtettem mindent, amit csak lehetett, mert meg akartam menteni a házasságomat
Robertóval… Találkoztam Eszterrel, aki ezúttal nem prédikált. Megértette, mi zajlik bennem,
bár nem értett egyet a döntésemmel. Nem akart befolyásolni. Ő is belátta, nem lenne könnyű
David világába beilleszkednem, számtalan dolgot kéne megtanulnom. Az sincs kizárva, be
sem fogadna az a nagyvilági közösség. Nem oda való vagyok, csak sérülnék abban a
kapcsolatban…
Nem tudtam elképzelni az elvesztését, mégis ez történt. Megkértem Paulót is, hogy többé
ne beszéljen nekem Davidről, aztán elgondolkodtam a történteken. Végül meggyőztem
magam arról, hogy ki kell tépnem Davidet a szívemből. Roberto remek ember, aki megérdemli
a boldogságot, bár féltem, hogy nem tehetem azzá. A történtek után már nem…
Több hete nem hallottam David felől semmit. Az újságokból megtudtam, hogy visszament a
családjához. Tehát Paulo igazat mondott.
Talán jobb is így! – gondoltam.
Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoljak rá. Mikor legközelebb találkoztam Eszterrel,
elmondta, David pár naponta felhívja őt, felőlem érdeklődik. Nagyon hiányzom neki, szeret.
Megkértem, hogy rólam soha ne mondjon el neki semmit, inkább találjon ki valamit.
Roberto napok óta nagyon furcsa volt velem, aminek nem tudtam az okát. Próbáltam
kideríteni, de mindig kitért a válaszadás elől. Azt hittem, rájött, mit érzek David iránt, bár az
lehetetlen volt. Rajtam és Eszteren, akiben mindenkinél jobban bízom, senki nem tudta.
Egyre később járt haza, éreztem, hogy eltávolodik tőlem. Már-már nem is beszélgettünk.
Nem tudtam, mitévő legyek. Arra gondoltam, egyszer munka után megnézem, mit csinál. Ha
nem hajlandó válaszolni a kérdéseimre, magam járok utána. Tudni akartam az igazat. Eszter
elkísért nyomozni, de bár ne tette volna! Követtük Robertót tisztes távolságból, nehogy
kiszúrjon minket. Egy kis kávézónál állt meg, ami talán még nem is lett volna furcsa. De aztán
odament egy nőhöz… Meghitten beszélgettek. Túl meghitten. Ahogy közelebb óvakodtunk
hozzájuk, akkor ismertem meg a nőt. Veronika volt az, Roberto exbarátnője. Úgy tűnt, nagyon
jól megértik egymást. Mikor Roberto megfogta a kezét, kezdett összeállni a kép. Ez nem egy
egyszeri és véletlen találkozó… Búcsúzáskor megcsókolták egymást. Nem volt több kérdés.
Eszterrel mi is hazaindultunk. Előbb kellett hazaérnem Robertónál, nem akartam gyanút
ébreszteni benne. Mikor megérkezett, próbáltam kedveskedni, beszélgetni, bár nem volt
semmi értelme. Nem akartam még szembesíteni a tényekkel. Megfürdött, aztán lefeküdt
aludni. Visszagondolva, már régóta így ment ez. Sajnos a saját problémáim miatt nem vettem
eddig észre. Magamat okoltam mindenért, hiszen én hanyagoltam őt el. Tudtam, hogy
elveszítettem. De megnyugtatott a tudat, hogy legalább nem fog szenvedni, ha elválunk.
Nem sokkal később egyik este finom vacsorával vártam. Szépen megterítettem az asztalt, az
üvegtányérokat tettem ki, amiket csak ünnepekkor használtam. Gyertyát gyújtottam, egy üveg
bort is odakészítettem. Mikor Roberto hazaért, csodálkozva nézett körül. Azt hitte, ünneplünk
valamit. Összeszoruló szívvel kértem, üljön le, mert beszélnünk kell. Lassan elhelyezkedett.
Hozzátette, hogy ő is szeretne beszélni velem, valami nagyon komoly dologról. Aggodalmas
volt az arca. Engedtem, kezdje ő, így legalább nyertem egy kis időt…
Őszintén beszámolt arról, hogy az utóbbi hetekben gyakran találkozik Veronikával, akivel
jól érzi magát. Veronika egy igazán gyönyörű nő volt. Rövid, szőke hajú, kék szemű, kreol
bőrű, bomba jó alakú. Nem volt nehéz beleszeretni.
– Rengeteget beszélgettünk. Feltörtek a régi emlékek, rájöttünk, hogy soha nem értettük,
hogy miért ért véget a mi kapcsolatunk…
– Igen, azt tudom… Nagyon szeretted őt.
– Így van… Mint kiderült, ő is engem.
– Ez azt jelenti, hogy újra egymásra találtatok? – szégyelltem beismerni, hogy kémkedtem
utána.
– Azt hiszem… Úgy gondolom, jobb, ha őszintén elmondom, mint ha megcsalnálak. Vagy
nem?
Lesütött szemmel feleltem:
– Igen, igen! Bár mi házasok vagyunk, azt ugye tudod? – és egy pillanatra hihetetlenül
ostobának éreztem magam, amiért én ki akartam szakítani Davidet a szívemből, és meg
akartam menteni a házasságunkat.
– Igen, tudom…
– Akkor most mi lesz?
– Éppen ezt szeretném veled megbeszélni.
Nem tudtam, mihez kezdjek. Ha rajtam múlott volna, akkor, míg élek, együtt maradunk.
Ugyanakkor, ha más boldoggá teheti, nem láncolom magamhoz.
– Ezzel azt mondod, hogy el akarsz válni tőlem? Jól gondolom?
– Azt hiszem. De ez nem ilyen egyszerű! – sóhajtott bűnbánóan.
Nagyon rossz volt ezt hallani. Válás… Sajnáltam a kialakult helyzetet. Nagyon szerettem őt.
Igaz, már nem szerelemmel, de azért nagyon szerettem. Nem tudtam, mit feleljek.
– Óóóó, dehogynem… – elfordítottam a fejem. – Ha úgy érzed, ő boldoggá tud tenni, akkor
nem állok az utatokba! Ígérem! – és valóban így is gondoltam.
– Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy!
Könnyes szemmel néztem a szemébe. Tudtam, bármennyire is fáj az elvesztése, még
mindig jobb, ha így történik. Jobb, ha nem tudja meg az igazat, hiszen én is mást szeretek.
Soha nem érdemelné azt tőlem…
– De te is akartál mondani valamit! Mi az?
– Igazából semmiség. Egy vacsora lett volna… – hazudtam a könnyeimet törölgetve.
Gyorsan leszedtem az asztalt. Már egyikünk sem volt éhes.
Bár tudtam, hogy így a leghelyesebb, mégis eléggé magam alatt voltam, ezért átmentem
Eszterhez beszámolni a történtekről. Nagyon kiakadt a hallottakon. Nem ilyen embernek
ismerte Robertót. Kértem, ne szóljon bele, csak hallgasson meg.
– Nagyon örülök, ha boldog lesz más oldalán, hiszen tudod, én is mást szeretek. Tudom,
nem lehetett könnyű ezt a lépést megtennie. Legalább ő hagyott el engem! Előbb-utóbb úgyis
bekövetkezett volna ez az elválas. Ugyan én kitartottam volna mellette, azért egy idő után
érezte volna, hogy nincs minden rendben. Akkor inkább most, ráadásul talált is valakit, akivel
új életet kezdhet.
– Mégis miért? És most mi lesz? – tette fel a kérdést, amire nem tudtam válaszolni.
Síri csend lett. A szobában már a légy sem zümmögött és a nyitott ablakon keresztül sem
jött be semmilyen hang, mintha a tücskök is abbahagyták volna a ciripelést.
Roberto nem húzta sokáig a dolgot. Bedobozolta a ruháit, könyveit és minden olyan holmit,
amire nem volt most szüksége. A fontosabb dolgokat bőröndbe pakolta, pedig mondtam neki,
hogy nem fontos azonnal elköltöznie. Van három szoba, átmenetileg maradhat az egyikben,
amíg nem talál magának albérletet vagy valami zugot, ahol elfér. Megköszönte, de ennek
ellenére menni akart. Úgy láttam, minél előbb le akarja zárni a kapcsolatunkat, és ez azért
eléggé fájt. Lehet, hogy érzelmileg én is máshoz tartoztam már, de ezt ő nem tudta. Ezt a fajta
viselkedést nem igazán érdemeltem meg tőle. Pár napon belül elköltözött. Igyekeztünk a jó
viszonyt megtartani. Tudtuk, eleinte nehéz lesz, de az idő múlásával minden feledésbe merül.
Már az utolsó dobozokat is elvitte. Nem jön többé. Hirtelen egyedül maradtam, és ezt nagyon
nehéz volt megszokni.
 14.

Úgy döntöttem, ideiglenesen hazaköltözöm a szüleimhez. Gondolkodnom kellett. Nem

találtam otthon senkit, mikor hazaértem. Hála Istennek, a kulcs a megszokott helyen volt. A
szülői ház mindig is egy olyan hely volt, ahol megnyugodtam, ahol lehetőségem volt
gondolkodni. Most is azt hittem, így lesz. Belépve az ajtón melegség töltötte el a szívemet.
Már nagyon hiányzott a ház, ahol felnőttem. A nappaliban ott lógott az a kép, melyet még
gyerekként készítettem apával. Semmi nem változott. A bútorok ugyanott álltak, mint mikor
elköltöztem innen. A fogason ott lógott a kabátom, amit akkor vettem fel, ha néha-néha
hazajöttem. A folyosón új szőnyeg volt leterítve, vagy legalábbis én még nem láttam. A
szobámhoz érve visszaemlékeztem a gyerekkoromra, mikor még az volt a legnagyobb
gondom, hogy anya nem engedte felvenni azt a ruhát, amit én akartam. Ott is ugyanúgy állt
minden. Tényleg jó érzés volt itthon lenni. Azonban a várt nyugalmat itt sem találtam.
Folyamatosan gondolkoztam… Bántott, ami Roberto és köztem történt, a válás, és David is
hiányzott. Arra gondoltam, előkeresem a régi fényképeket, hátha addig sem gondolkodom a
jelenen. Rengeteg képet találtam, egészen a gyerekkoromtól kezdve. Ahogy nézegettem, a
kezembe akadt egy fotó, melyet a tudatom olyan mélyre ásott, hogy a létezéséről egészen
megfeledkeztem. A kép, melyen Daviddel vagyunk, nagyon régen. Nem változott semmit.
Ugyanaz a zöldesbarna szempár nézett vissza a fotóról, mint Puerto Ricóban az első
csókunknál. Annál a csóknál, amibe beleremegtem. Amit azóta sem feledtem el. Elővettem a
levelet, melyet Eszterrel küldött nekem, és újra meg újra elolvastam.
Az egyetlen és utolsó emlékem tőle – gondoltam.
Hirtelen becsapódott a kapu és én összerezzentem. Rögtön tudtam, hogy a szüleim
hazaértek. Anya gesztenyebarna hajú, kék szemű, mindig mosolygós asszony, akit az élet
ugyan megtört, mikor két gyermekét is elveszítette. Apa magas, délceg, jó kiállású, de néha
komor férfi. Mivel a belügyminisztériumnál dolgozik, elég sokszor gondterhelt. Már negyven
éve házasok. Mindig felnéztem rájuk. Nagyon jó szülők, szerető társai egymásnak. A
testvéreimet soha nem ismerhettem meg. Nagyon pici voltam, mikor meghaltak. Valahonnan
hazafelé tartottak, mikor egy részeg sofőr átsodródott a szembejövő sávba. Frontálisan
beléjük ütközött. Csak ketten ültek a kocsiban. Nagyon fiatalon, tizenhét évesen hagytak itt
minket.
A szüleim nagyon megörültek, mikor észrevettek. Végre hazajöttem. Anya gyorsan a
konyhába sietett, elkezdett melegszendvicseket gyártani. Hiába kértem, üljön le,
beszélgessünk, ő a konyában sertepertélt tovább.
– Gyere be! Itt is tudunk beszélgetni – kérte. – Már esteledik, elkészítem a vacsorát. Biztos
te is éhes vagy.
Észre sem vettem, olyan gyorsan elment a nap. Nem is ettem semmit. Vacsorakészítés
közben beszélgettünk még egy kicsit, aztán a szobámba mentem. Nem sokkal később egy autó
állt meg a házunk előtt. Nem tudtam, ki lehet az. Nem is igazán érdekelt. Hangok szűrődtek
be a szobámba, majd kisvártatva anya jelent meg az ajtóban.
– Keresnek – szólt.
– Engem? – értetlenkedtem. Hiszen szinte senki nem tudja, hogy itt vagyok. Vajon ki lehet
az?
Mikor a bejárati ajtóhoz értem, döbbenten láttam, hogy David az, és egy gyönyörű csokor
virágot tart a kezében. Fehér öltönynadrágban, egyiptomi kék ingben állt előttem. A szemei
reménnyel telve, mint valami kisgyereknek. Nem szólt, csak végignézett rajtam.
Kellemetlenül éreztem magam, még szinte el sem búcsúztam Robertótól, még magam sem
tudtam, mit akarok. Végül engedtem neki, hogy elmondja, miért jött és hogyan talált meg.
Megköszörülte a torkát, s így szólt:
– Remélem, nem bánod, hogy az otthonodban kerestelek fel. Ezt neked hoztam! – nyújtotta
át a rózsacsokrot.
A feszültség csak tovább nőtt bennem. Zavaromban a virágot markolásztam, amit nem
kellett volna. A tövisek jól megszurkáltak. Davidre néztem, de nem válaszoltam, hagytam,
hadd folytassa.
– Eszter árulta el a szüleid címét. Azért jöttem, mert esélyt szeretnék kérni.
– Esélyt? – húztam fel a szemöldököm. – Mégis mire? Már mindent tudok… –
csodálkoztam.
– Arra, hogy mindent elmondhassak. Elmondhassam akkor is, ha úgy döntesz, azzal a
másik férfival, a férjeddel maradsz. Biztos szereted őt, mindent megkapsz tőle, de soha nem
leszel vele olyan boldog, mint velem lehetnél… – mintha csak ekkor jutott volna el a tudatáig,
meghökkent: – Hogy érted azt, hogy mindent tudsz? – nézett rám kérdően.
Nem tudta, hogyan is tudhatta volna, hogy Roberto és én már nem vagyunk együtt. A
szívem egyre gyorsabban dobogott. Azt hiszem, akkor jöttem rá, miről is beszél. Értem jött.
Nem tudtam, miként szerettem belé, de abban biztos voltam, hogy míg élek, érte fog dobogni
a szívem. A baj abból adódott, hogy Paulo szavait még mindig hallottam magamban, hiába
akartam hinni Davidnek. Bármit megadtam volna, ha minden ilyen egyszerű lehetne.
Közben behívtam a szobába, hiszen ott mégis csak nyugodtabban tudunk beszélni. A
virágot betettem egy vázába, és magammal vittem azt is. Anya még utánunk szólt, hogy a
vacsora hamarosan kész. Davidet is meghívta, egyen velünk, aki zavarában nem tudott mit
mondani.
– Jó, mindjárt jövünk. Itt eszik! – válaszoltam helyette.
 Rám nézett, ugyan félve, de halványan elmosolyodott. A szobába érve a virágot az asztalra
tettem. Zavaromban pakolászni kezdtem, míg ő csak nagyokat nyelt. Pár pillanat elteltével
folytatta az előbb elkezdett beszélgetést.
– Azt hiszem, te is szeretsz, akárcsak én téged. Tudom, hihetetlenül hangzik. Most biztos
azt gondolod, csak színészkedem vagy megőrültem. De ez az igazság!
– Elhiszem neked! Viszont elfelejtettél valamit! Én férjnél vagyok. Nem fogom Robertót
elhagyni! Nem érdemli meg! Ezt nem… – hárítottam el a közeledését a könnyeimmel
küszködve.
Úgy törtek felszínre az addig elfojtott érzések, mint a kitörő vulkán lávája. Forgott velem a
világ.
– Menjünk ki enni, anya úgyis mindjárt bejön szólni – próbáltam szabadulni a kínos
helyzetből.
A szüleim már az asztalnál ültek, ránk vártak. Apa méregette Davidet, amit ő elég jól viselt,
majd belekezdett a faggatózásba.
– Mivel foglalkozol? – tette fel az első kérdést.
Na, kezdődik – gondoltam, miközben megpakoltam mindkettőnk tányérját szendvicsekkel.
– Színész vagyok, uram.
– Színész… – vonta fel apám a szemöldökét. – Láthattalak már valamiben?
– Eddig főleg sorozatokban játszottam, de nemrégiben két mozifilmben kaptam szerepet.
– Milyen szerepet? Talán statiszta vagy? – kellemetlenkedett tovább az apám. Persze ő nem
tudhatta, mennyire sikeres és híres színész. Nem szokott sorozatokat nézni, így még látni
sem láthatta. Szerencsére David jól vette az akadályt. Nyugodt hangon válaszolt.
– A főszereplő vagyok, akárcsak a sorozatokban.
Erre anya csak mosolygott az orra alatt, hiszen ő jól ismerte David szerepeit. A
továbbiakban már gördülékenyebben folyt a beszélgetés, amitől én is oldottabbá váltam. Apa
elővette a Chivas Royal Salute whiskyjét egy koccintás erejéig. A 38 éves skót whisky üvegét
fekete és arany címke borította. A tetején pedig mintha korona díszelegne. Az ízében fel
lehetett ismerni a mazsolát, malátát és étcsokoládét, az illata pedig, amit imádtam, lágyan
gyümölcsös és tejkaramellás volt. David nem akarta elfogadni, józanul szeretett volna
beszélgetni velem. De apát sem akarta megbántani, így egy kis pohárral végül elfogadott.
Apám már töltötte volna a következő kört, de David felállt, és illedelmesen kimentette magát.
– Ne haragudjon, uram, de szeretnék beszélni Gabriellával, és amit el akarok neki mondani,
azt józanul szeretném. Remélem, nem sértem meg.
Felém fordult, a kezét nyújtotta. Felsegített, aztán bekísért a szobába. Láttam a szüleimen,
hogy ezzel a gesztussal elnyerte a tetszésüket. A szobába visszatérve újra görcsbe rándult a
gyomrom. Felé fordultam, és kértem, ne beszéljünk többet, hisz én már mindent elmondtam.
 – Az lehet, hogy te így érzed, csakhogy nekem még lenne mondanivalóm – folytatta. –
Elmenekültél, mert tudtad, valami nincs rendben… Tudod, a fiam, Thomas mindig azt
mondja, én vagyok az ő hőse… De milyen hős az, aki a saját szerelmét nem tudja megvédeni?
Aki inkább elengedi, mint hogy harcoljon érte? Ezért vagyok itt! Mert harcolni fogok érted! –
jelentette ki magabiztosan.
– Nem kell értem harcolnod – vágtam rá. – Már a tiéd vagyok testestül, lelkestül – fejeztem
be a mondatot magamban.
A szék támláját markoltam, azt szorítottam, amíg csak az erőm bírta. Odalépett hozzám,
egy hajtincset félresöpört az arcomból. Az érintése áramütésként ért. Mélyen a szemembe
nézett, aztán megkérdezte:
– Szabad?
Teljesen lebénultam. Nem tudtam, mit válaszoljak. Magához húzott, finoman megszorította
a derekamat. Fülig pirulva fordítottam el a fejem, de ő még közelebb húzódott hozzám. Lassan
az arcom felé nyúlt, visszafordította maga felé. A tekintetünk találkozott egy pillanatra, majd
forrón csókolni kezdett. A szívem kalapált, ahogy az ajkunk összeért. A csókja mámorító volt.
Még lélegezni is elfelejtettem a karjaiban, ahova a szerelemtől megrészegülve omlottam.
Biztonságban éreztem magam az ölelésében. Éreztem, hogy tényleg szeret engem, hogy akar,
én pedig az övé vagyok.
Ez nem lehetett színpadi csók. Lassan a nyaka köré fontam a kezem, és puha, selymes
hajába túrtam. Tovább csókolt, majd a nyakamhoz ért. A vér úgy lüktetett az ereimben, akár
egy zuhatag a vízesés lábánál. Elöntött a forróság, még több csókot követeltem. Azt akartam,
hogy soha ne érjen véget. A csendben hallani véltem szívem zakatolását. Aztán félrehúzta a
fejét, majd kérdőn rám nézett. Tétovázott. Nem tudta, folytathatja-e. Az arcomat fürkészte
gyönyörű szemeivel. Kérdést nem tett fel, ezért válaszolnom sem kellett. Újra megcsókolt,
most még hevesebben. A keze a nyakamról átcsúszott a vállamra, beletúrt a félig kiengedett
hajamba. Egyre jobban kívántuk egymást.
Kigombolta az ingemet, szépen lassan, gombról gombra haladva. Lesegítette rólam, majd a
hátam mögé, a földre dobta. Eközben én is lehámoztam róla azt a szép kék inget.
Végigcsókoltam izmos vállát, mellkasát. Éreztem a szívverését, ami éppúgy zakatolt, mint az
enyém. Éreztem forró leheletét, csókoltam, ahol értem, már nem számított semmi. Éreztem,
hogy az enyém, és ez elég is volt. Az ágyra fektetett, testével rám nehezedett, úgy folytattuk.
Nem bírtuk abbahagyni a csókok végtelen áradatát. Hirtelen a mennyországban éreztem
magam, mikor a forróság tetőtől talpig átjárta a testem…
 15.

Reggel azt hittem, csupán álmodtam azt este történteket. Ahogy lassan magamhoz tértem,
akkor vettem észre, hogy összefonódott lábakkal egymást ölelve fekszünk az ágyamon.
Hirtelen zavarba jöttem, óvatosan kicsusszantam a karjaiból, majd magamra kaptam az ingét.
Éppen kiosonni készültem, mikor felébredt.
– Hová mész, szerelmem? – suttogta, majd utánam kapott, de csak a levegőt érte.
– Ennek nem lett volna szabad megtörténnie – szaladtam a fürdőbe a sírással küszködve.
Úgy tusoltam, mintha a rám tapadt sarat akartam volna lemosni magamról. El sem hittem,
mit tettem. Csak úgy odaadtam magam neki… Nem értettem, miért és hogyan tehettem ezt.
Én nem ilyen nő vagyok. A bőrömhöz érő víz finom, kényeztető érintése az előző éjszakát
juttatta eszembe. Be kellett vallanom magamnak az igazat: csodálatos volt. Annak ellenére,
amit elkövettem, amiért haragudtam magamra, boldog voltam. Nem tudtam, jut-e nekem több
ennél az egy éjszakánál, amit éppen ezért mégsem bántam meg.
 16.

Visszaérve a szobába Davidet felöltözve, az ágyam szélén ülve találtam.

– Beszéljük meg! – kérte aggodalmas hangon.
Az arcom óvatosan a tenyerébe fogta, mintha egy törékeny pillangót tartana.
– Megcsókolhatlak? – suttogta halkan.
– Nem lehet! Nem tehetem! Nem lett volna szabad! – Lehunytam a szemem, és a
könnyeimmel küszködtem. – Nem hinném, hogy ez jó ötlet! Neked ott a családod, a
gyerekeid, akiktől soha nem szakítanálak el. És… ez úgysem működne… Sajnálom! Menj el!
– Miért? Gyerünk, halljam! Miért?
– Kérlek!
– Nézz a szemembe! Úgy mondd! Mondd, hogy menjek el!
Elfordítottam a fejem. A könnyem patakokban hullott.
– Csak menj el! – kértem őt remegő hangon, de határozottan.
– Szeretlek! – súgta.
– Ne mondd ezt, kérlek! Ne nehezítsd meg!
– Pedig ez az igazság… és sajnálom, ha az igazsággal megnehezítem az életed…
– Kérlek, hidd el, nem vagyok hozzád való! Nem a te világodban élek… Neked megvan
mindened, nekem mindenért meg kellett harcolnom! Az én életem nem egy tündérmese!
Neked nem kellett soha azon gondolkodnod, hogyan oldd meg a problémáidat! Te bármit
megtehetsz!
– Nem. Ebben nincs igazad! Ha bármit megtehetnék, akkor örökre veled maradnék! Soha
nem válnék el tőled…
Mielőtt elment, még a csokorra nézett, majd rám.
– Addig foglak szeretni, míg az utolsó szirom le nem hullik a rózsákról. Ha szabad leszek,
megkereslek.
Csókot lehelt a homlokomra, majd nagy levegőt véve eltolt magától… Elment.
Azt hittem, meghalok. Forgott velem a világ, kavarogtak bennem az érzések… Minden
porcikámmal kívántam. Az egész testem kérte, hogy maradjon, de nem nyitottam ki a számat.
Szeretlek, csak ennyit akartam mondani és hallani. Csakhogy tudtam, mennie kell,
bármennyire is fáj. A mellkasomat szorítottam, annyira fájt. Fájt, még akkor is, ha tudtam, ez
egy olyan szerelem, aminek nincs jövője… Annyi minden állt közénk. A családja, a gyerekei,
Elisa, az a világ, amiben ő él… Sehogy nem tartozhattam hozzá, nem tudnék beilleszkedni
abba a világba. Egy emlék marad. Egy beteljesületlen szerelem. Ennyi maradhat…
– Életem veled töltött minden percét becses kincsként őrzöm ezentúl. Tiltott szerelem. A
legszebb álmom mind közül ezentúl te leszel – suttogtam halkan magam elé, miközben a
csokorhoz léptem.
Míg az utolsó szirom le nem hullik… – visszhangzott a fejemben. De ennek így semmi
értelme. Ezek szerint jól döntöttem. Nem lenne hosszú életű a szerelme. Közelebb hajolva
vettem észre, középen az egyik rózsa, amely megszólalásig olyan volt, mint az igazi,
selyemszirmú szépséges művirág volt… Míg az utolsó szirom… De hiszen ennek soha nem fog
lehullani a szirma! Térdre borultam, az arcomat a tenyerembe temettem.
– Én is – nyögtem elfúló hangon.
Anya éppen akkor nyitott be hozzám. Semmit sem kellett neki mondanom, feleslegesek
voltak a szavak. Már ismerte az előzményeket, és biztos sejtette, hogy nem csak beszélgettünk
az éjszaka. Az ölébe hajtottam a fejem, simogatni kezdte a hajam, és órákig ültünk szótlanul.
Arcomat a kezébe fogva egyszer csak így szólt:
– Ha úgy érzed, így a helyes, akkor ne bánd. Azonban, ha a szíved mást diktál, akkor menj
utána. Hisz ő eljött hozzád ide. Megkeresett, mert szeret. Ahogy látom, te is szereted őt –
közben az arcomat fürkészte. – Roberto már nem része az életednek. Nem tartozol neki
semmivel. Ha David mellett boldog lehetsz, akár csak egy fél percre is, akkor menj, mert míg
élsz, bánni fogod, ha nem teszed!
– Tudom, anya! Bár ilyen egyszerű lenne! Családja van, gyerekei. Nem vehetem el tőlük. Az
mindegy, hogy én mit érzek! De a gyerekek?! Ráadásul abba a világba nem tudnék
beilleszkedni. A fotósok, újságírók, az a felhajtás. Nem menne…
Bebújtam az ágyamba, ott sírtam tovább. Anya még egy darabig cirógatott, de nem szólt
többet. A döntést rám hagyta, hiszen az én életemről volt szó.
 17.

Elmentem Eszterhez. Mint mindig, most is elmeséltem neki, mi történt. A virágot az utolsó
szirommal, a beszélgetést, az együtt töltött éjszakát. Örült a boldogságomnak. De aztán
hozzátettem a másnap reggel történteket is, ami igazán kedvét szegte. Nem értette, miért
küldtem el, és miért nem mondtam meg neki az igazat arról, hogy Roberto a múlté.
– És most mi lesz? Mihez kezdesz? Jaj, Gabi, ha ez kiderül… Mi lesz, ha rád szállnak a
paparazzók? Előttük semmi nem marad titokban, ugye tudod? Nem lesz már nyugodt életed…
– Nem tudom, mitévő legyek!
Végig kellett gondolnom ezt az egész helyzetet. Tudtam, hogy Eszternek igaza van. Amúgy
is… Nem akartam azt a világot. Állandóan csak követnének, kérdezgetnének.
– Pedig szereted őt!
– Igen… És mégis! Ez értelmetlen! Soha nem fogok ahhoz a világhoz tartozni… Ez így nem
lehetséges!
– Szerintem csak félsz a változástól, az ismeretlentől! Gondold át!
A percekből órák, az órákból napok, a napokból hetek lettek. A bizonytalanság és kétség
szinte felemésztett. Nem tudtam eldönteni, helyesen cselekedtem-e. A napok egyhangúan
teltek. Bosszankodtam a döntésem miatt, bár az elutasításom inkább a körülményeknek szólt,
mint neki. Roberto ügyvédje is megkeresett, a váláshoz szükséges iratokat hozta. Tudtam,
hogy így lesz jó, mégis szomorúsággal töltött el a gondolat. Fájt, hogy a házasságunk így ért
véget. Tenni már nem lehetett ellene, neki ott volt Veronika, és az én szívem is másért
dobogott már. A kijelölt helyeken aláírtam, bíztam benne, ezért még csak át sem olvastam a
papírokat. Anya szavain sokat gondolkodtam. A kétségbeesésem mellett a gyötrő félelem is
hatalmába kerített. Mi van, ha azóta van valakije? Ettől a gondolattól a lélegzetem is elállt. Az
nem lehet! Nem veszíthetem el. Abba belehalnék – cikáztak a gondolataim.
Elmentem Eszterhez, mert egyedül ő tudott megnyugtatni, és értelmes tanácsokat adni.
Odaérve látta rajtam, hogy nincs minden rendben. Behívott. Sokáig csak ültünk egymással
szemben, valószínűleg arra várt, hogy mondjak valamit. Végül mégis ő törte meg a csendet.
– Tudom, miért vagy itt – kezdte, és biztos voltam benne, hogy tényleg tudja. – Az a
véleményem, hogy fel kellene keresned őt.
– Mégis mit mondhatnék neki? Ráadásul már biztos van valakije. Egyébként is… Hol
keressem?
– Nincs senkije, hidd el! Különben meg itt van Saint-Tropez-ban. Egy megnyitóra jött. Ma
megy vissza.
– Honnan tudod? – néztem rá értetlenül.
 – Szokott hívni, tudod – magyarázta.
– De mit mondjak? Inkább nem… Majd elmúlik… – szálltam vitába saját magammal.
– A helyedben elmondanék neki mindent, hiszen lehet, hogy ez az utolsó esélyetek a
boldogságra.
Felkaptam a fejem. Az utolsó esély. Úgy visszhangzott a fejemben ez a néhány szó, mintha
legalább a déli harang szólna ütemesen a fülemben.
– Mondj el neki mindent! – nógatott Eszter. – Mondd el, hogy csak rá tudsz gondolni, hogy
mennyire szereted. Ne itt ülj, hanem keresd meg, és mondd el neki az igazat!
– Szeretem őt, Eszter…
– Akkor mutasd meg neki! Menj! Na, menj már! – lökött rajtam egy nagyot.
Úgy döntöttem, hallgatok Eszterre, hiszen amióta megismertem Davidet, azóta tudom, mi
az igaz szerelem. Felkaptam a táskám és a mellette heverő kocsikulcsomat. Meg akartam
keresni. Tisztázni szerettem volna vele a múltat, a jelent és talán a jövőt is. Kirohantam a
reptérre. Az út szinte egy örökkévalóságnak tűnt. A szívem a torkomban dobogott. Csak el ne
késsek! – gondoltam. Az autópálya tömve volt az odafelé vezető úton. Valami baleset is
lehetett, mert az egyik sávot lezárták, lépésben lehetett haladni. Már láttam a repteret, de túl
messze lett volna gyalog. Közelebb érve félreálltam, lezártam az autót, és futásnak eredtem.
Az utolsó pár métert így tettem meg. Nem akartam elkésni. Mikorra odaértem, rengetegen
voltak a várókban. A szememmel Davidet kerestem, de nem találtam sehol. Előttem hosszú
sor kígyózott. Bármerre néztem, mindenki hatalmas bőröndökkel állt egymás mögött.
Távolabb kupacban gyülekezett egy csoport. Mások csapattá verődve zenéltek, ki gitáron
játszott, ki egy felmosó vödrön ülve dobolt. Végül az egyik kapunál megláttam őt. Kiabáltam,
de nem hallotta. A hangosbemondó is épp ekkor szólalt meg, és tudatta, hogy a Puerto Ricóba
induló járatra most lehet megkezdeni a beszállást. David még egyszer hátranézett, de nem
vett észre. Futottam, ahogy tudtam, de nem értem oda időben. Bement a váróba, ahova már
nem követhettem…
Elkeseredve mentem haza. Kis idő múlva Eszter átjött. Nem tudta, hogy utolértem-e
Davidet, de mikor kinyitottam az ajtót, azonnal látta rajtam, hogy mi lett az ügy kimenetele.
Kétségbeesetten borultam a nyakába.
– Hívd fel – biztatott. – Telefonon még elérheted. A gép nem szállt fel.
 18.

Felhívtam, de ki volt kapcsolva. Hagytam neki egy hangüzenetet:

– Szia. Én vagyok. Nem is tudom, miért hívtalak fel. Voltam a reptéren. Hiába kiáltottam
utánad, nem hallottál meg. Én… Én csak beszélni akartam veled. Ha van időd, kérlek, hívj
vissza – mondtam fel a jól begyakorolt szöveget, majd gyorsan le is tettem.
Fél nap múlva csörgött a telefonom.
– Szia, Gabi, David vagyok – kezdte bizonytalanul. – Láttam, hogy kerestél. Ne haragudj,
amiért csak most hívlak vissza. Hosszú volt az út. Tudom, nagy az időeltolódás. Remélem,
nem ébresztettelek fel.
– Nem, nem, semmi baj! Csak beszélni akartam veled.
– Igen, ezt mondtad az üzenetben is. Hallgatlak – kimérten próbált beszélni, de hangja még
így is lágyan és kedvesen csengett. Biztos csak a fáradság teszi, próbáltam nyugtatni magam.
– Van arra lehetőség, hogy találkozzunk? Személyesen szeretnék veled beszélni – kértem,
miközben féltem az azonnali elutasításától.
– Megpróbálom, de nem ígérhetek semmit – azzal elköszönt. Úgy éreztem, elrontottam
mindent.
Minden nap vártam, hátha mégis megérkezik. És végre, egy hét elteltével be is toppant.
Nagyon megörültem neki. Behívtam a házba, kávéval kínáltam. Lehetett rajta látni a
feszültséget, fáradtságot és az értetlenséget is. Nehezen fogtam a mondandómba. Zavartan
kértem a bocsánatát, amiért legutóbb elküldtem. Kezdetnek elmondtam, amit anya és Eszter
tanácsolt nekem. Láttam rajta, hogy ennek örül, bár nem érti, ezt miért nem tudtam telefonon
megbeszélni vele. Közben levette a kabátját, amit idegesen a kezében szorongatott.
– Azt hiszem, igazuk van. Ha csak egy fél perc is jut nekünk, azt ki akarom használni! – a
számat rágtam zavaromban, félelmemben.
A földre dobta a kabátját, és közelebb lépet.
– Bízom benne, nem csak fél perc lesz… – mosolygott, és megcsókolt.
 19.

Úgy tűnt, semmi akadálya a kapcsolatunknak. Együtt folytattuk tovább. Arról még nem esett
szó, hogy Roberto elhagyott egy másik nőért. Nem láttam értelmét feszegetni a témát, még
túl friss volt. Amúgy is az a fontos, hogy David mellettem van. Szerelmes gerlepárként
töltöttük a napokat. Az egyik este mégis rákérdezett.
– Roberto tudja már? – méregetett.
– Nem, de nem is kell tudnia.
– Hogyhogy? – értetlenkedett.
– Már nem a férjem. Elváltunk. Visszament a régi barátnőjéhez.
– Mikor? – döbbent meg a válaszomon.
– Már az előtt, hogy megkerestél… – vallottam be az igazat.
Nem értette, mégis miért löktem el magamtól, de így még boldogabb volt. Már Roberto sem
állhatott közénk. A földön fekve társasoztunk a szobában, hosszú sétákat tettünk a közeli
tisztásnál, fagyiztunk… Nagyon romantikus volt, újra kamasznak éreztem magam. Rengeteget
beszélgettünk. Szenvedélyes forró éjszakákat töltöttünk együtt.
Eszter sokszor jött át, és hármasban is sok programunk volt. David megköszönte neki, hogy
bízott benne és mellette állt. Nagyon boldogok voltunk, minden csodálatos volt, míg egy nap
váratlanul elkomorodott. Arra gyanakodtam, hogy rossz hírt kapott, mivel előtte a telefonján
pötyögött. Hiába kérdeztem, nem árulta el.
Biztos valami munkaügy – gondoltam. Nem faggattam. Ha akarja, elmondja. Kis idő múlva
aztán közölte, hogy vissza kell mennie Puerto Ricóba, de nem szeretne tőlem elválni.
Szeretné, ha vele mennék. Miután már semmi sem tartott itthon, igent mondtam a kérésére.
Gyorsan bepakoltam a bőröndömbe, bár nem tudtam, mennyi ideig leszünk oda. A repülőn
első osztályra vette a jegyeket, így igencsak kényelmes volt az utunk. Finomabbnál finomabb
ételeket szolgáltak fel, gyümölcsöket kínáltak. Az utasokat pezsgővel itatták, amit én szívesen
átadtam Davidnek. Filmeket vetítettek, amit fülhallgatóval lehetett hallgatni. Külön kis fülkék
álltak az utasok rendelkezésére, amikben a székek alaposan ki voltak párnázva. Olyannyira
hátra lehetett dönteni az üléseket, hogy már-már ággyá lehetett alakítani őket. Teljesen más
volt, mint a másodosztály, amihez szokva voltam. Összebújva néztük a napfelkeltét a gép
ablakából.
A reptéren Paulo már várt ránk, és elindult velünk a hotelhez. Mikor megálltunk a
szállodánál, egy szállodai egyenruhába öltözött férfi nyitotta ki az autó ajtaját. Illedelmesen
megköszöntem. David lakásába mentünk, ami semmit sem változott, mióta utoljára itt voltam.
Nem az egyik vendégszobába vitte a bőröndömet, hanem az övébe. Kicsit furcsálltam, mert
úgy tudtam, ő csak akkor van itt, ha egyedül akar lenni. Most meg úgy tűnt, több időt tölt a
szállodában, mint otthon. Még soha nem jártam az ő szobájában. Tágas, külön fürdővel,
hatalmas ággyal, komóddal és éjjeliszekrénnyel felszerelt lakrész volt. Kanapé és egy kis
beszélgetősarok is tartozott hozzá. Az erkélyről a tengerre lehetett látni. Felhívtam Esztert,
hogy tudassam vele, megérkeztünk, aztán kipakoltam a ruháinkat. Davidnek el kellett mennie,
addig a lakosztályban várakoztam.
– Szia, kicsim! Remélem, nem unatkoztál nagyon itt egyedül. – Késő este volt már, mire
megérkezett.
Most is szívdöglesztően nézett ki, mint mindig. És ott ragyogott a gyönyörű mosoly az
arcán. De ahogy közelebb lépett, megfogta a derekamat, és odahúzott magához,
gondterheltnek láttam és valami furcsa tehetetlenséget olvastam ki a szeméből. Hiába
kérdeztem, bántja-e valami, nem mondott semmit, én pedig nem akartam tovább faggatni.
Másnap Paulo is megérkezett. Legalább volt társaságom, mert David megint elment.
Próbáltam Paulóból kiszedni, mit tud David rossz hangulatáról, de nem volt hajlandó elárulni
semmit. Éreztem rajta a feszültséget a közelségem miatt. Még mindig szeretett. Sajnáltam őt,
mert megérdemelte volna, hogy szeresse valaki. Sajnáltam, mert nem tudtam viszonozni az
érzéseit. Nagyon megkedveltem őt, hiszen mindig mellettem állt. De a szívem Davidért
dobogott, ezért amennyire tudtam, próbáltam távolságot tartani.
Napok teltek el, míg végül megtört a jég. David elmondta, mi zaklatta fel annyira. Rebeca
kereste őt. Most tudta meg, gyermeket vár. Forogni kezdett velem a világ. Egy gyerek. Megint
gyereke lesz valaki mástól. Ezek szerint, miután én elmentem, ugyanúgy találkozgattak. Nem
akartam hinni a fülemnek. Kétségbeestem. Paulo sok furcsa dolgot mesélt arról az időről,
mikor ők együtt voltak. Ő azt állította, az a kapcsolat nem csak a szexről szólt, hiszen mind a
ketten többet éreztek a másik iránt. Paulo nem is értette, hogy mit akar tőlem David. Azt
mondta, folyamatosan találkozgattak, és napokat töltöttek együtt, már-már össze is
bútoroztak. Nem tudtam, mit higgyek el belőle. Nem könnyítette meg a helyzetet az sem,
hogy Rebeca mindent elkövetett, mikor megtudta, hogy itt vagyok Daviddel: aljas
eszközökhöz folyamodott. Megkereste Elisát, és azt hazudta, hogy David nyakába varrtam
magam, mert el akarom venni őt tőle. Mindent bevetett. Elisa nem tudta, hogy Beki az, aki
viszonyt folytatott Daviddel, és ő az, aki most állítása szerint gyereket vár tőle. Nem volt egy
szabad percem sem. Folyamatosan zaklattak, hol az egyik, hol a másik.
Már nagyon nehezen viseltem, ráadásul David folyton távol volt. Eljött az a pillanat, mikor
azt mondtam: Elég! Nem bírom tovább! Haza akartam menni, de David könyörgött, bírjam ki,
maradjak ott, szüksége van rám. Belementem, maradtam. Paulo segített a gondolataimat
elterelni, bár sokszor úgy éreztem, még mindig a meghódításomon fáradozik. Azt hittem,
soha nem érti meg, hogy nem leszek az övé. Kellemetlen volt az egész szituáció.
 Beki azt akarta, hogy David vele legyen, és tudta, a gyerekeiért bármit megtenne. Paulo
engem ostromolt a szerelmével. Már az is felmerült bennem, hogy elmondom Davidnek.
Ráadásul Elisa is hívogatott, amit nem értettem, hiszen soha nem találkoztunk. Tudatta velem
szándékait. Magának akarta Davidet. Érdekes módon ő is a gyerekeket használta fel. David
igyekezett a kicsikkel őszintén beszélni. Végül úgy döntött, elmondja Elinek az igazat.
Megmondta, hogy Rebeca, akit olyan jó barátjának hisz, a szeretője volt, és ő az, aki most azt
állítja, hogy gyereke lesz. Eleinte nem akarta elhinni a dolgot, végül David felhívta Rebecát.
Kihangosította a telefont, így Eli hallhatta, hogy mit mond Beki. Akkor már értette, miért
akart annyira barátkozni vele. David beismerte azt is, hogy engem szeret. Az ő
kapcsolatuknak már amúgy sem volt értelme. Ráadásul pusztán a megszokás és a gyerekek
nem kötik őket egymáshoz. Csak ártana mindkettőjüknek. Eli belátta, ez valóban hosszú ideje
így van, ennek ellenére mindig reménykedett. Megbeszélték, hogy David elvisz bemutatni a
gyerekeknek. Nem igazán fűlt hozzá a fogam. Mit keresnék ott, abban a házba, Elivel és a
gyerekekkel? Csak egy kívülálló vagyok – mérgelődtem.
 20.

Másnap reggel Paulo már lent ült a portán. Beültünk a kocsiba, és meg sem álltunk egészen
David házáig. Bekanyarodtunk a felhajtóra, ami kerti lámpákkal volt kirakva, egészen a
bejáratig. David már ott várt minket a kapuban. A ház hatalmas volt, maga a birtok is több
hektár lehetett. A kert több focipálya nagyságú volt, telis-tele virágokkal, fákkal és
tavacskával. A ház mögött egy nagy medence törte meg a gyepet. Jobbra a háztól egy
kisméretű baseballpálya, balra garázsok, legalább öt autónak. Hátul, a medence mögött kis
faház húzódott meg. Amolyan legénylakásféle biliárddal, bárral és mindenféle fiús dologgal.
Amikor beléptem a házba, leesett az állam. Gyönyörű kristálycsillár lógott a magas
mennyezetről, középen félkanyarral ívelt a lépcső az emeletre. A nappali még David
lakosztályánál is nagyobb volt. Onnan jobbra nyílt az étkező, ahol egy hatalmas kerek faasztal
és hat szék állt. Az étkezőből nyílt a konyha, ami meseszép volt. Minden egyszerű nő álma. A
szalonba visszatérve balra egy kis bárpult, és egy kövekből szépen kirakott kandalló állt. Az
emeletet 12 szoba, 4 fürdő és egy kisebb pihenőhelyiség foglalta el. A lépcsőkorlát
gyönyörűen kidolgozott, hajlított kovácsoltvas. A szobákhoz külön gardrób tartozott, egy-egy
szobához erkély, ami a hátsó udvarra nézett.
Lent a szalonban találkoztam Elisával. Nagyon kedves, magas, vékony, hosszú szőke hajú és
mélybarna szemű nő volt. Tipikus sztárfeleség. Megvolt mindene, amit egy David-féle
híresség elvár egy nőtől. Nem is értettem, mi lehetett köztük a gond. Megfigyeltem, hogy
Elisa elég sokszor nyúl a gyógyszereihez. Nem akartam rákérdezni. Kis idő múlva
megérkeztek a gyerekek, a 8 éves Thomas és a 4 éves Leila. Nagyon édesek voltak, amint kéz a
kézben jöttek. Szőkésbarna hajuk kiemelte halvány rózsaszín pofijukat és barna szemüket.
Mint az angyalok, úgy sétáltak oda hozzánk köszönni illedelmesen.
David azonnal eléjük sietett, és letérdelt hozzájuk. Láttam rajta, hogy imádja őket és bármit
megtenne értük. A gyerekek úgy csüngtek apjuk nyakán, mintha soha nem látnák őt többet.
Megható volt látni ekkora szeretetet.
David rám nézett, miközben leültünk egy méregdrága kanapéra. Alig mertem kényelembe
helyezni magam, nehogy kárt tegyek a velúron. Ő mellém ült, megfogta a kezem. Thomas
szemében haragot véltem felfedezni, Leila csak mosolygott. Egész délután beszélgettünk,
ismerkedtünk. Elisa valóban kedves, értelmes nő. Nagyon jól fogadta a kialakult helyzetet. A
nap vége felé búcsúzkodni kezdtünk. A gyerekek megint az apjuk nyakába ugrottak, nem
akarták elengedni.
– Jövök még – ígérte, majd megpuszilgatta őket.
Mikor elindultunk, még mindig azon gondolkodtam, miért kellett nekem ide eljönnöm.
Végül a kocsiban rá is kérdeztem:
– Erre mi szükség volt?
– Elisa értelmes nő. Azt akartam, hogy megismerjen téged.
– Jó, ezt értem, csak olyan megalázó volt… – mondtam, miközben Thomas haragos
tekintete jutott az eszembe.
– Sajnálom, ha így érezted.
– Kérdezhetek még valamit?
– Persze.
Haboztam, de végül csak megkérdeztem:
– Feltűnt, hogy Elisa mennyi gyógyszert vett be, míg ott voltunk. Van valami baja?
– Nem. Vagy legalábbis én nem tudok róla. Csak sokat fáj a feje.
 21.

Rebeca még mindig zaklatta Davidet, én pedig kezdtem belefáradni a harcba. Csak Paulóra
számíthattam. A jelek szerint ő ennek örült, én annyira már nem. Remek barátnak gondoltam,
de az érzéseit nem tudtam viszonozni. Egy nap csöngött a telefon. David már belefáradt a
helyzetbe, a telefont sem akarta felvenni. Végül hangüzenetet kapott: Elisa volt. Arra kérte,
menjen át, mert beszélniük kell.
Kora délután indult el otthonról. Mikor hazajött, még jobban maga alatt volt. A szemei
kisírva, vigasztalhatatlannak tűnt. Nagyon sok gondja lehetett, amik mind hirtelen szakadtak
a nyakába. Segíteni szerettem volna rajta bármi áron.
Lementem sétálni a partra, hogy kiszellőztessem a fejem. Nem tudtam másra gondolni, csak
arra, hogyan tudnék Davidnek segíteni. Bár az idő kezdett hűvösre fordulni, még jó néhányan
voltak a vízben is. A közelemben egy német család üldögélt két gyerekükkel. A kisfiú két év
körüli, fekete, göndör hajú és hatalmas, sötétbarna szemű, a kislány négy év körüli, hosszú
középszőke hajú, kék szemű volt. Élvezték a part menti sekély vizet, mondókákat mondtak,
szaladgáltak. Az anyuka piros virágmintás fürdőruhában feküdt, könyvet olvasott, az apa
igyekezett mind a két gyerek játékigényeit kielégíteni. Mikor megérkezett a nagymama is a
partra, a kisfiú vele homokozott tovább, ami éppen kapóra jött az apukának, mert a kislány
már hozta is a mesekönyvet, hogy olvassanak belőle. Órák óta figyeltem őket, mikor egyszer
csak pakolni kezdtek. Ekkor vettem észre, hogy a part is egészen kiürült. Összeszedtem
magam, és én is elindultam hazafelé. Félúton jártam, amikor megláttam Davidet közeledni.
Az arca még mindig gondterhelt volt.
– Életem! – öleltem magamhoz.
– Kicsim! Hol voltál? Már mindenhol kerestelek! Többet így ne tűnj el! Aggódtam érted!
– De én szóltam Paulónak, hogy…
– Nekem ő nem mondott semmit, úgyhogy kérlek! – fojtotta belem a szót.
– Rendben van. – Azzal jó szorosan átölelt, és úgy mentünk haza.
Otthon Paulo már várt ránk, és David haragosan kérte számon.
– Miért nem szóltál, hogy Gabi a partra ment?
– Nem is jutott eszembe – lepődött meg.
– Tudtad, hogy keresem őt! És nem jutott eszedbe szólni? – kiáltotta indulatosan.
– Jól van, na! Bocs!
– Nincs jól, mikor én…
– Hagyd már! Nem történt semmi! Nem vesztem el, nyugodj meg! – vágtam a szavába,
mielőtt elharapódzott volna a vita.
 David az orra alá morgott valamit, de nem szólalt meg. Bementünk a szobánkba, és reggelig
ki sem jöttünk.
Másnap felhívtam Esztert, mert már rég hallottam felőle. Jó volt megint hallani a hangját,
már nagyon hiányzott. Elmondtam neki nagy vonalakban mindent, persze hozzátettem, hogy
majd részletesebben elmesélem neki a kialakult helyzetet.
David sokat mesélt a gyerekeiről, ami egyrészt azért volt jó, mert így megismertem őket,
másrészt pedig azért, mert Davidet is közelebb éreztem magamhoz.
 22.

Miután Eszterrel beszéltem, folyton azon töprengtem, hogy valami nem stimmel Beki
viselkedésében, állításában. Felhívtam Paulót, és elmeséltem neki az aggályaimat, és hogy
min gondolkodtam előző délután a parton. Nem kellett sokáig győzködnöm, így a segítségével
követni kezdtem Bekit, míg David el volt foglalva Elivel és a gyerekekkel. Rendes volt
Paulótól, hogy még ezt is bevállalta értem. Ugyan az a beszélgetés már nem tetszett, ami
köztünk zajlott. Gyakorlatilag már szinte mindennaposak lettek a szerelmi vallomásai, amiket
én mindig igyekeztem hárítani. Kezdett tényleg nagyon kellemetlenné válni.
De a cél szentesíti az eszközt, ezért a segítségét elfogadtam. Ahogy követtük Beki kocsiját,
egyre érdekesebb helyekre látogatott, ahol érdekes fickókkal találkozott. Az egyikkel igen
bensőséges lehetett a viszonya. Egy kopasz, agyontetovált motoros volt. Morcos ábrázatú,
akinek még a szeme se állt jól. Túlságosan közvetlenek voltak egymással, és ez gyanút
ébresztett bennem. Ott motoszkált a fejemben, hogy Beki talán becsapja Davidet ezzel az
egész terhesség dologgal. Titokban kicsit reménykedtem is benne, hogy nem David a gyerek
apja.
Mikor egyik este békésen üldögéltünk, ártatlan ábrázattal rá is kérdeztem Davidnél:
– Tudom, hogy nem akarsz erről beszélni, de azon gondolkodtam, mit is mondtál, Beki
hány hetes terhes?
– Azt hiszem, most tizenkettő – nézett rám gyanakvóan.
– Hmm, ez érdekes… Te hol is voltál tizenkét héttel ezelőtt? Nem furcsa, hogy most tudta
meg, hogy terhes? Tizenkét hetesen? Egy nő hamarabb rájön… vannak jelei meg minden.
Ezen elgondolkodott. Gyanús volt nekem az a nő, és azt akartam, hogy derüljön ki az
igazság.
– Nem szeretném Bekit besározni, és ne haragudj azért, amit most mondok. Hidd el, hogy
csak a te érdekedben tettem. De az az igazság, hogy követtem Bekit, és mindenféle zűrös
külsejű pasikkal láttam, persze csak nyilvános helyeken, de akkor is… Nekem olyan túl
bizalmasnak tűnt a dolog – vallottam be az igazat, és láttam, hogy nem igazán leptem meg
ezzel.
Nem sokkal ezután David meglátogatta Bekit, és kérdőre vonta. Persze ő mindent tagadott,
ezért David másnap elvitte egy megbízható orvoshoz. Kiderült, hogy valóban 12 hetes,
csakhogy mivel nem volt meggyőződve arról, valóban övé-e a gyerek, apasági tesztet követelt.
Az orvos elmondta, a szülés előtti DNS-vizsgálatot csak a tizenharmadik-tizennegyedik hét
után lehet elvégezni. Nem maradt más hátra, várnunk kellett.
Közben az újságok sokat cikkeztek róla és egy ismeretlen nőről. Mivel közös fénykép
szerencsére nem készült rólunk, ha kimentem az utcára, senki nem sejthette, én vagyok az az
ismeretlen nő. Mindazonáltal tudtam, sokáig már nem lehet eltitkolni a dolgot.
Nagyon lassan telt az idő. David is egyre feszültebb lett. Ugyan velem kedvesnek és
odaadónak bizonyult, már az ágyban sem tudta elengedni magát. Szeretkeztünk, de éreztem,
hogy nincs ott száz százalékosan. A gondolatai egyre máshol jártak. Végül már velem sem
foglalkozott igazán. Mindig Paulót kérte meg, hogy foglalkozzon velem. Ezt meg én viseltem
egyre rosszabbul. David folyton Elisához járt, amit nem értettem. A gyerekek nem voltak
betegek, így indokolatlannak tűnt számomra. Kezdtem feleslegesnek érezni magam az
életében.
Végül, borzasztó lassúsággal, de eltelt az az idő, amire vártunk, és elvégezhették az apasági
vizsgálatot. Újabb két hét várakozás, míg az eredmények is megérkeznek.
Megint két hét… – mérgelődtem magamban. Elegem volt a várakozásból, és abból, hogy
hiába próbálok, nem tudok Davidhez közel férkőzni. Nem tudtam az okát, csak azt, hogy
eltávolodott. Nagyon fájt, mert nem én akartam eljönni ide. Ő kérte, most pedig szeretnék
mellette állni, támogatni, de ő egyszerűen bezárkózik. Próbáltam rávenni, menjünk el
hajókázni, bár mindig viszolyogtam a gondolattól, hogy egy hajón tartózkodjak. Kértem,
vigyen el megnézni a szigetet, ahol kikapcsolódhat. Csak ketten lehetnénk. Kiterveltem egy
romantikus vacsorát, abban az étteremben, ahova először vitt el. Szereztem búvárkodáshoz
uszonyt, szemüveget, pipát. Mindenre elutasító választ kaptam. Semmi nem törte meg a jeget.
Sehova nem akart menni. Aztán végre sikerült rávennem, hogy menjünk el a karneválra. Az
ünnepség egy hétig tartott és már csak pár nap volt belőle. Ez amolyan tradicionális ünnepség
Ponceban. 1858 óta szervezik meg minden évben, és egybeesik a Mardi Gras-i, a New
Orleans-i, a velencei és Rio de Janeiro-i karnevállal. Ilyenkor színes ruhákba bújnak az
emberek, maszkokat vesznek magukra, és egész éjjel tart a mulatozás.
Éjszakákba nyúlóan szólt a zene, és mi addig táncoltunk, míg bele nem fájdult már a lábunk.
Nagyon élveztem, jó volt egy kicsit kikapcsolódni, együtt lenni Daviddel. Reggel volt már,
mire hazaértünk, és Daviden megint a gondterheltség jeleit láttam. Nem szólt semmit, csak
felhívta az orvost. Az arcán nem lehetett látni semmit, én pedig már tűkön ülve vártam az
ítéletet. Az övé a gyerek, vagy sem? Aztán halvány mosoly jelent meg a szája szélén.
– Kilencvenkilenc százalék, hogy nincs rokoni kapcsolat a baba és köztem. Tehát nem én
vagyok az apja. – Beletúrt a hajába, és nagyot sóhajtott.
Hátradőltem, és én is megkönnyebbültem egy pillanatra, azt hittem, végre vége ennek a
kálváriának. Csakhogy valami nem stimmelt. David ugyanolyan gondterhelt volt, mint a hír
előtt. Nem tudtam mire vélni a dolgot.
 23.

– Mi a baj, életem? Ez jó hír, mégis azt látom rajtad, valami baj van – kérdeztem
aggodalmasan, miközben hátulról átöleltem.
David kiszabadította magát az ölelésemből, majd felém fordult. Azt hiszem, sokkot kaptam
attól, ami ez után történt. Mintha szíven szúrtak volna egy tőrrel.
– Arra gondoltam, hogy biztos unatkozol itt egyedül. Nekem pedig rengeteg dolgom van.
Jobb lenne, ha visszamennél Saint-Tropez-ba.
Azt hittem egy pillanatra, hogy rosszul hallok. Hirtelen levegő után kapkodtam. El akar
küldeni maga mellől? Nem értettem. Idehoz, most meg elküld?
– Mit mondtál? – kérdeztem, és éreztem, ahogy a vér lüktet a fülemben.
– Attól tartok, mivel keveset vagyok veled, rám unsz, és belefáradsz a várakozásba.
Állandóan ide vagy bezárva, vagy Paulóval mászkáltok a városban. Nem lehet könnyű neked.
Ezért jutott eszembe, hogy amíg nem rendezem itt a helyzetet, könnyebb lenne neked, ha a
családod és barátaid között lehetnél. Amint tudok, utánad megyek! Ígérem! – próbálta
megmagyarázni.
– Menjek el? Majd utánam jössz? Ígéred? Nem kell, hogy bármit ígérj… Értem, hogy sok baj
szakadt a nyakadba az utóbbi időben, rólam pedig teljesen megfeledkeztél, holott te hoztál
ide. De most meg elküldesz azzal az indokkal, hogy így nekem jobb lesz? És hogy ahogy tudsz,
utánam jössz? – Éreztem, ahogy a csalódottság és a keserűség szétárad a testemben, és
minden fájdalmamat rázúdítottam. – A támaszod akartam lenni, mert erről szól egy kapcsolat
– folytattam keserűen. – De tudod, mit? Soha többé nem akarlak látni! Ne keress, ne üzenj, ne
írj, ne hívj, és ne gyere, mert nem akarom! – üvöltöttem magamból kikelve.
Dühös voltam, mint egy csapdába esett vadállat. Tudtam, hogy nem őszinte hozzám.
Éreztem, hogy valamit nem mond el, és ezért küld el inkább. Bevágtam magam mögött a
szobaajtót. Villámgyorsan összepakoltam az összes ruhámat, miközben visszatarthatatlanul
potyogtak a könnyeim. Az ajtóban még visszafordultam:
– Ha valami itt marad, dobd ki, csinálj vele, amit akarsz, de ne küldd utánam! Hallani sem
akarok rólad!
 24.

A hazafelé út hosszú volt és fájdalmas… A gondolataimba, a fájdalmamba merültem.

Sajnáltam, hogy adtam neki egy esélyt. Esélyt, amit eljátszott, amikor megbántott.
Megérkezve még rosszabb lett minden. Az időeltolódást is nehezen pihentem ki. Másnap
megkerestem Esztert. Igyekeztem semmit sem kifelejteni a történtekből: hogy látogatást
tettem David gyerekeinél; Bekit a gyerekkel, aki nem is Davidé, és persze a hazatérésem okát,
Davidet, aki egyetlen mondatával képes volt úgy megsérteni, hogy megbántam az
ismeretségünket is.
Éjszakánként felriadtam, kerestem magam mellett, de már csak az üres, hideg ágyat
tapintottam. Nem volt mellettem. Anyával sokat beszéltem telefonon. Próbált felvidítani, nem
sok sikerrel. Paulo is sokat hívogatott, tartotta bennem a lelket. Mindennek elhordta azt a
férfit, akit szerettem. Természetesen az ő szerelméről továbbra is biztosított. Már nem
tudtam, meddig bírom még ezt hallgatni.
Sokszor nagyon rosszul éreztem magam. Azt hittem, még mindig az utazás miatt, de annak
már egy hete. Orvoshoz nem akartam menni, de Eszter mégis bevitt a kórházba, ahol
kivizsgáltak. Egy gyors vizsgálat után közölték is a hírt, amiről magam sem tudtam eldönteni,
hogy jó vagy rossz: gyermeket várok. Ledöbbentem. Fantasztikus dolog egy kisbaba, mégis
elszomorított a tény, hogy egyedül, apa nélkül kell majd felnőnie. Az orvosokat köti a
titoktartás, ezért biztonságban éreztem magam. Hazaérve reményt vesztve, magamba
roskadva mentem be a szobámba. Álomba sírtam magam. Nem tudtam, mi lesz, mihez
kezdjek. Tudtam, hogy erősnek kell lennem, mert már ketten vagyunk. Épp ezért döntöttem
úgy, nem sírok többet David után…
Pár nap múlva elmondtam a szüleimnek a jó hírt. Hála Istennek tudtak mindenről, ami
velem történik, így mellettem álltak. Anya azt tanácsolta, tartsam titokban az igazságot.
Eszembe sem jutott volna bárkinek is elmondani. Eszter véleményét is kikértem, aki ugyanezt
tanácsolta. Paulónak sem mondtam semmit a babáról. Féltem, hogy elszólja magát David
előtt.
Paulo legközelebbi telefonhívása mélyen érintett. Már nem könyörgött a szerelmemért.
Egyetlenegy esélyt kért tőlem, mert boldognak szeretett volna látni. Úgy gondolta, ezt a
boldogságot ő meg tudja nekem adni, aztán idővel majd megszeretem őt. Egy pillanatra
eljátszottam a gondolattal, így legalább a kicsinek lenne apja, de aztán elhessegettem ezt az
abszurd ötletet. Eszterrel rengeteget beszélgettünk a történtekről, Paulóról és az irántam
táplált érzéseiről.
– Na, most komolyan elgondolkodtam Paulo ajánlatán…
 – Micsoda? – kapta oda a fejét, majd mellém ült.
– Legalább lenne apja a gyerekemnek, aztán majd idővel megszeretem. Végül is elég jól
kijövünk, nem? – Győzködtem inkább saját magam, mint Esztert.
– Igen, talán… Bár annyi rá az esély, mint arra, hogy kiderül, a Mikulás valóban létezik, a
húsvéti nyúl meg a legjobb barátja – forgatta a szemeit a képtelen ötletemen. – Ne beszélj
már ostobaságokat! De most komolyan! Nem is értem, hogy juthatott ez eszedbe! Különben
is! Te Davidet szereted!
– Igen. De majd elmúlik…
– Igen, igen! Csakhogy nem így! – habozott, majd folytatta. – Figyelj, Gabi! Szerintem el
kellene mondanod Davidnek, hogy gyermeket vársz. Az ő gyermekét.
– Eszter!
– Ne eszterezz itt nekem! Ez így nem jó, és ezt te is nagyon jól tudod.
– Nem, egyáltalán nem tudom, hogy mi lenne a helyes megoldás. De azt tudom, hogy David
soha, és most jól figyelj, soha nem tudhatja meg! Megértesz? Kérlek, mondd, hogy igen!
Kérlek, ne szólj neki! – szinte könyörögtem.
– Soha nem adom ki a titkod, ígérem – mondta, majd egészen ellágyultan megkérdezte: –
Szereted őt?
– Igen. Nagyon – feleltem, és vártam az újabb kérdését.
De nem szólt semmit, csak átölelt, és vigasztalóan megsimogatta a hátam.
– Minden elmúlik… – mondta végül megtörve a csendet.
Minden pillanatban hiányzott. Jobban, mint valaha. Nagyon fájt ez az egész. Már a
nyaralást is megbántam, hiszen akkor kezdődött minden. Ha nem kérem Esztert, hogy
menjünk el, ha nem oda megyünk, vagy ha nem száll be a kocsiba… Minden más lenne.
Sajnos ezen már változtatni nem tudok, ennek dacára tudtam, éreztem, legyen bárhol,
bárkivel, szeretni fogom, amíg csak élek. Ugyanakkor a neheze még csak most jött, mert
egyedül maradtam a kicsivel. Rettenetesen féltem, mi lesz velünk, és mi lesz, ha kitudódik…
Úgy gondoltam, soha nem tudhatja meg senki sem! Remegő kézzel fogtam meg a hasam, bár
még lapos volt, nem lehetett látni semmit. Nem értettem, egy ilyen aprócska lény hogy
válthat ki ekkora szeretetet valakiből. Hiszen még nem is láthattam. Mégis maga a tudat, hogy
létezik, hogy ott növekszik és fejlődik bennem, és hogy Davidtől van, elég volt az
örömömhöz. Eszter látta rajtam a félelmet. Tovább ölelt, majd így szólt:
– Megoldjuk, hidd el! Minden rendben lesz.
Akkor már keserű sírásban öleltük egymást. Velem együtt sírt, mintha az ő fájdalma lenne.
Nem bírtam tovább ezt a kínt. Térdre rogytam, miközben továbbra is a hasamat öleltem
óvón. Akkor már úgy hullottak a könnyeim, mint a tavaszi záporeső.
 25.

Változást akartam az életemben, hogy ezt az új és félelmetes helyzetet fel tudjam dolgozni,
ezért az első néhány hónapot anyáéknál töltöttem. A rosszullétek mindennapossá váltak. Apa
is látta rajtam, hogy nincs minden rendben velem lelkileg. Mindent elkövetett, hogy segítsen.
Keresett egy olyan embert, akiről úgy gondolta, megfelelő személy lehet a felejtésben. Markót
régóta ismertem, még az iskolába jártunk együtt. Örültem, hogy újra láthatom. Elmesélte, mi
történt vele az elmúlt években, mivel semmit nem tudtunk egymásról.
Úgy döntöttem, elkezdek naplót írni, amibe mindent beleírok, egészen a legeslegelejétől.
Arra gondoltam, majd egyszer, ha elég nagy lesz a gyermekem, odaadom neki, hiszen ez az ő
története is, és ha kérdései lesznek, a naplóban megtalálja a válaszokat.
Az egyedüllét még mindig bántott. Magamra maradva a fájdalmammal vártam a csodát.
Marko mindennap eljött hozzám. Naphosszat sétálgattunk, beszélgettünk, vagy csak ültünk
egymás mellett. Néztük a madarakat, a felhőket… Mindig tudta, mire van szükségem. Elvitt
moziba, pizzázni, bejártuk a helyeket, ahol gyerekekként szerettünk lógni. Bár rengeteget
sírtam, amikor senki sem látott, azért jó volt tudni, mennyi barátra számíthatok. Eszterrel
sokat nevettünk, mindig mellettem volt. Még a szüleimhez is eljött, így megismerhette
Markót. Anyáék is sokat segítettek. Bevásároltunk mindent, ami szükséges egy baba
érkezéséhez. Markóval közel kerültünk egymáshoz, bár annyira nem, hogy elfelejtesse velem
Davidet. Sokszor látta rajtam a bánatot, a reménytelenséget. Ilyenkor mindig valami
őrültséget csinált, amivel felvidított. Egyszer még arra is képes volt, hogy összetrombitálja a
régi osztályunkat egy találkozóra. Akkoriban mi inkább egy nagy család voltunk, mint
iskolatársak. Mindenki tudott mindent a másikról. Együtt jártunk bulikba, a nyarat együtt
töltöttük, a bandázásban mindenki részt vett. Jó volt ismerős arcok között lenni. Sejtették,
hogy nincs minden rendben, mégsem kérdezősködtek. Ennek örültem. Nem kellett
magyarázkodnom senkinek. Marko, Eszter és még Paulo is mindig lefoglalták a
gondolataimat, így David már nem jutott annyiszor az eszembe. Paulónak nem meséltem
Markóról, mert nem akartam megbántani. Tudtam, hogy ő még mindig hogy érez irántam.
Marko rávett, hogy utazzunk el a nagymamájához, úgyis rég láttam már őt. Ebben igaza
volt. Nem nagyon volt kedvem kimozdulni sehova, végül mégis beleegyeztem. Az út nem volt
hosszú, mégis óráknak tűnt. Odaérve láttam, hogy semmi nem változott Rose néninél. Régi
stílusban épült házikó magasodott ki a fák közül, amihez hatalmas kert tartozott. A kert telis
tele volt gyümölcsfákkal, virágágyásokkal, tujákkal. Régen nagyon szerettem itt lenni. Sokszor
eljöttünk ide az iskolai szünetekben, és éjszakákig kint ültünk a csillagok alatt és
beszélgettünk. A nyugalom kis szigete volt ez számomra. Belepve az ismerős arc fogadott.
 – Drága gyermekem! De rég láttalak! Jól megnőttel! – üdvözölt az öregasszony.
– Én is örülök, hogy újra láthatom, Rose néni! Hogy van?
– Igazán jól, Gabi. Csak, tudod, már semmi sem megy úgy, mint régen.
– Jaj, ne tessék ezt mondani! A kertje most is gyönyörű!
– Köszönöm, drágám, de már sokkal több időt vesz igénybe így rendben tartani. Sajnos
megöregedtem.
– Ugyan már! Fiatalabb, mint valaha! – néztünk egymásra és jót mosolyogtunk.
– Gabi, te nem változol! Mindig meg tudtál nevettetni! – legyintett.
Marko is odaért hozzánk, oldalán Fülessel. Füles egy keverék kutyus volt, szép barna szőrű,
vidám tekintetű. Ő is nagyon megörült nekem, körbeugrált, és alaposan megnyaldosta a
kezemet. Ezek szerint nem felejtett el. Megbeszéltük, hogy később elvisszük sétálni őt, bár
jobban szerettem volna egyedül maradni egy picit. Rose néni közben elkezdte készíteni
nekünk az ebédet, így odaálltam mellé, hogy segítsek neki.
– Mondd, Gabi, minden rendben veled? Nagyon letört vagy! Hol van az a mosolygós,
mindig vidám leány, aki voltál?
– Óóó, Rose néni! Az a lány felnőtt – válaszoltam mosolyogva, de a keserűségemet nem
tudtam leplezni.
– Attól, hogy felnőttél, még nem kell megkomorodni!
– Tudom, tudom, de tetszik tudni…
– Szerelmi bánat? – vágott a szavamba.
– Sajnos igen – sóhajtottam.
– De hát úgy tudtam, Robertóval jól megvagytok.
Ezek szerint Rose néni még nem tudta, hogy Roberto és én már egy ideje nem vagyunk
együtt, és valaki más gyermekét hordom a szívem alatt.
– Robertóval már nem vagyunk egy pár. – Láttam a meglepettséget az arcán.
– Jaj, drágám! Igazán sajnálom! Mi történt?
– Kibékült a volt barátnőjével – közöltem egyszerűen.
– Mindig is tudtam én, hogy egy… – kezdte mérgesen, de mielőtt befejezhette volna a
mondatát, megállítottam.
– Ne tessék őt bántani! Igenis jó ember! És… – gondolkoztam, hogy is mondhatnám –, nem
csak ő hibázott.
– Gabi! Nem ilyennek ismertelek meg! Mi történt veled? – csodálkozott, és felháborodást
hallottam ki a hangjából.
– Emberek vagyunk, hát hibázunk. Viszont így mi egyedül maradtunk.
– Mi? Hogyhogy mi? Mi ez a többes szám? – kérdezte értetlenül.
Könny gyűlt a szememben, megfogtam a hasam, de mielőtt megszólalhattam volna, Marko
tért vissza. Így megmentett attól a kínos helyzettől, hogy beismerjem, egyedülálló anya
leszek. Nem tudom, Rose néni mit szólt volna hozzá. De szerencsére Marko megfelelően
mérte fel a helyzetet, és gyorsan kimentett.
– Akkor elvisszük Fülest sétálni?
– Persze! – tettem le gyorsan mindent a kezemből, és kisiettem az ajtón.
– Nemsokára jövünk, mami! – köszönt el Marko a nagymamájától.
– Jól van, fiam! Gabi! Várj csak egy kicsit! – szólt utánam.
Félve fordultam felé, és igyekeztem a kicsordulni készülő könnycseppemet gyorsan
letörölni.
– Igen?
– Szeretném, ha tudnád, hogy nem vagytok egyedül! Olyan vagy nekem, mintha a saját
unokám lennél. Én mindig itt leszek nektek, ha kell!
A szemembe nézett, és már nem tudtam tovább tartani magam. Odaléptem hozzá, átöleltem
és hagytam, hogy a könnyek végiggördüljenek az arcomon.
– Köszönöm! Nagyon köszönöm!
– Na, menjetek sétálni! Füles már biztos türelmetlen – veregette meg a hátam.
Későn értünk vissza a sétálásból, így inkább már csak vacsora lett az ebéd helyett. Rose néni
már a szobájában volt. Valahogy ezt most nem bántam, mert tartottam a kérdéseitől. Tudtam,
hogy előbb-utóbb úgyis fel fogja tenni őket, de még nem voltam rá felkészülve. Markóval
leültünk enni, de nem igazán volt étvágyam. Leginkább csak turkáltam az ételben, és az
asztalon könyökölve támasztottam a fejemet.
– Minden rendben, Gabi? – zökkentett vissza Marko a valóságba.
– Persze, minden rendben. – Azzal felálltam és bementem a nekem szánt szobába.
Valójában zavart, hogy jó néhány napja nem beszéltem Paulóval, bár tudtam, jó hírekkel
úgysem szolgálna. Másnap Eszter hívott, érdeklődött, hogy minden rendben van-e.
– Hogy is lehetne, Eszter? – kérdeztem vissza elcsukló hangon.
Rögtön tudta, hogy nagyon magam alatt vagyok, ezért azonnal kocsiba ült, és elindult
hozzám. Jó volt, hogy mellettem állnak Markóval, és szükségem is volt rájuk. Nagyon nagy
szükségem. Eszter még mindig nem értett egyet a döntésemmel, hogy titkolni akarom David
előtt a babát, de nem erőltette a témát.
Rose néni is nagyon megörült Eszter érkezésének, és gyorsan sütött is egy isteni finom
süteményt. Kiültünk a kertbe, egy fából kifaragott kis asztalhoz. Rose néni nem tartott velünk,
úgy gondolta, a fiatalságnak van mit megbeszélnie egymás közt. Marko kihozta a még meleg
süteményt, aminek finom illata egyből megtelítette az orromat. Még mindig nem voltam éhes,
de az ínycsiklandozó illatoknak nem tudtam ellenállni. De végül csak forgattam a falatot a
számban.
 – Baj van, Gabi? – látta Eszter az elveszettségemet.
– Nem, Eszter… Csak, tudod… – be sem kellett fejeznem a mondatot, Eszter tudta, miről
van szó.
– Igen, tudom. És látom is. Hiányzik.
– Igen, nagyon!
Felálltam az asztaltól és szó nélkül elindultam. Sétálgattam a kertben, egyedül akartam
lennie egy kicsit. Azon gondolkodtam, miért kellett ennek így történnie. Olyan jól
megvoltunk. Természetesen választ nem kaptam, és arról, aki adhatott volna, nem akartam
hallani.
 26.

Mikor a hasam már kezdett gömbölyödni, hazamentem. Furcsa volt megint otthon lenni.
Annyi emlék kötött oda. Fájdalmas, szép emlékek. Eszter rávett, hogy mozduljunk ki, így
bementünk a piacra. Egy újságos előtt mentünk el, mikor az egyik lap címoldalán megláttam
Davidet. Épp egy új filmen dolgozik, ami után nyaralni viszi a gyerekeit… Megsimogattam a
pocakomat, és így suttogtam:
– Hmm… A gyerekeit… Téged pedig majd anya visz el, ahova csak akarod, édes drága
szerelmem!
Könny gyűlt a szememben. Erőt vettem magamon, nem engedtem előtörni az addig
elnyomott fájdalmat. Nem tehettem. A kicsi miatt, sőt érte.
Egy nap anya jött el hozzám, mert beszélni akart velem. Biztosított róla, hogy mindig
mellettem fognak állni, és segítenek, amiben csak tudnak. Nagyon meghatódtam. Hiányzott,
hogy végre vele legyek, hogy ellásson az anyai tanácsokkal. Mivel lassan én is anya leszek,
kezdem megérteni, mit miért mondott és tett annak idején. A világ legjobb anyukája az
enyém. Csak remélni tudom, hogy egy nap én is ilyen édesanya leszek. Búcsúzóul még
megfogta a kezem, rám nézett és így szólt:
– A múlt emlék, amit el lehet felejteni. A jövő titok, amit ki kell várni. A jelen ajándék, amit
ki kell élvezni. Tégy te is így, kislányom, mert egy nap arra ébredsz, hogy a múltadban
ragadtál és nem élvezted az életed. Épp ezért a jövőtök a te kezedben van.
Anya mindig érdekes tanácsokat adott. Ez is valahogy nagyon illett rám és a kialakult
helyzetre.
Ahogy telt az idő, minden nap írtam a naplómba. Mindent, ami eszembe jutott. Már hat
vastag könyvet telekörmöltem, mégis még mindig volt miről írnom. Már mozdulni is alig
bírtam, akkorára nőtt a hasam. Paulóval naphosszat beszélgettünk telefonon, de nem tudott
semmiről, nem is akartam a tudomására hozni. Az igaz, álmaimban sem hittem volna, hogy
ilyen jó barátok leszünk. Felidéztük azt a sok helyet, ahol akkor jártunk, mikor ott voltam…
Mikor még azt hittem, minden rendben.
Marko is utánam jött Saint-Tropez-ba. Elmondta, hogy nagyon szeret. Kezdtem igazán
kellemetlenül érezni magam. Egyik oldalról Paulo biztosított a szerelme felől, másik oldalról
Markótól hallgattam, hogy ő boldoggá tesz minket. Önző módon nem akartam elveszíteni
egyikőjük barátságát sem. Szükségem volt rá. Paulo elég távol volt ahhoz, hogy ne kelljen őt
túlságosan komolyan vennem, de Markóval beszélnem kellett. Őszintén elmondtam neki,
hogy én csak barátságot adhatok neki. Úgy tűnt, elfogadta ezt a helyzetet, és pár napot nálam
töltött. A közelségétől jobban éreztem magam, megint felvidított. A séták, amiket együtt
tettünk, mindig alaposan kimerítettek, de jó volt végre nevetni. Sajnos haza kellett mennie,
mert a testvére megbetegedett, és neki kellett otthon segítenie. Azt ígérte, még visszajön.
Végül eljött a nagy nap. Épp Eszterrel sétálgattunk, a jövőről beszélgettünk. Elmondta,
hogy David azóta is kitartóan telefonálgat, és érdeklődik felőlem, hogy eljöttem Puerto
Ricóból. Ő ígéretéhez híven nem mondott el neki semmit a terhességemről. Én pedig
Paulónak nem említettem. Igazából már nem is akartam hallani David felől. Egészen mást
mondott Eszternek, mint nekem Paulo… Nem tudtam, kinek higgyek…
– Figyelj! Mi lenne, ha Markóhoz mennék? A Paulo elleni kifogásaidat megértettem, de azt
hiszem, Marko meg tudná adni azt, amire szükségünk van – váltottam gyorsan témát a
beszélgetésünkben. Mindegy volt, hogy miről beszélünk, csak ne David legyen a téma.
– Gabi, neked vagy teljesen elment az eszed, vagy ez valami hormonális dolog.
– Miért? Mondd meg, miért! Miért baj az, ha boldog akarok lenni és a fiamnak apát
szeretnék?
– Mert te Davidet szereted! És amúgy is a kicsinek ő az apja, a boldogságotok mellette van.
Ekkor hirtelen görcsös fájdalom nyilallt a hasamba, és néhány percenként megismétlődött.
Tudtam, hogy eljött az idő. Egyre jobban fájt. Eszter kihívta a mentőket, akik szerencsére
néhány percen belül meg is érkeztek, és szirénázva vittek be a kórházba. Eszter közben
felhívta a szüleimet, így ők is odasiettek. A szülészeten aztán megvizsgáltak, és
megállapították, hogy farfekvéses a baba, műteni kell. Betoltak a műtőbe, és az orvos
figyelmeztetett, hogy ne nyomjak. Nagyon nehéz volt eleget tenni a kérésnek, mert a fájások
egyre csak jöttek. Kezdtem teljesen elgyengülni. Nem volt erőm még a fejemet sem tartani.
Egy nővér sietett oda hozzám, és aggodalmas képpel szólt oda az orvosnak:
– Doktor úr! A kismama!
Az orvos rám emelte tekintetét, és én láttam benne a félelmet. Utolsó erőmmel csak ennyit
mondtam:
– A fiam! Őt, ne engem! – aztán elsötétült előttem minden.
 27.

Nem tudom, mennyi idő telt el, mire magamhoz tértem. Az biztos, hogy egyből a babát
kerestem. A szoba szinte teljesen üres volt. A sarokba egy fotelt préseltek, az ágyam mellett
pedig egy éjjeliszekrény állt. Nem volt túl barátságos… Kis idő múlva már meg is érkezett egy
ápolónő, jelezvén, hogy etetés lesz.
Végre láthatom a picit! – gondoltam.
Gyorsan fel akartam ülni az ágyon, de hirtelen nagyon megfájdult az alhasam. Óvatosan
megnéztem, megtapogattam. Egy vastag kötéssel volt letakarva a vágás. Megpróbáltam a
kötés alá kukucskálni, de nem lehetett látni semmit. Pár perc múlva betolták a fiamat. A
szemébe néztem: David szemeit láttam benne. Rózsás kis pofija, szőkésbarna haja az apjáéra
hasonlított. Megérkezett Eszter is, és elég idegesnek tűnt. Roberto is eljött meglátogatni, és
ennek őszintén örültem. Még egy hatalmas plüssmacit is hozott. A szüleim elhalmoztak
minket mindenféle ajándékkal. Teljesen tele lett a szoba velünk és a sok aprósággal, amiket
hoztak. Mindenki körbezsongta a gyereket. Mivel eddig senki nem tudta, mi lesz a pici neve,
úgy gondoltam, itt az ideje, hogy beavassam őket. Egy kicsit tartottam a reakcióktól, főleg
mert Roberto is ott volt, igaz, ő már nem része az életemnek. A többiek meg amúgy sem
szólhatnak bele.
– A gyerek neve Antonio, de Toninak fogjuk becézni – közöltem.
A szobában csend lett. A szüleim nem tudták, miért ezt a nevet adom a fiamnak, de érezték,
hogy nem véletlen a névválasztás. Zavarukban csak ide-oda kapkodták a fejüket. Eszter a
tenyerébe temette arcát, nem mondott semmit. Meglepetésemre Roberto volt az, aki megtörte
a csendet.
– Igazán szép, férfias nevet adtál neki! Jobbat nem is választhattál volna! – Hálásan
rámosolyogtam, ő pedig megpaskolta a kezem.
A nap lenyugodni készült, így mindenkinek távoznia kellett. A látogatási idő lassan a
végéhez közeledett, végre kettesben lehettem a fiammal, aki az apai nagyapja nevét viselte…
Azt a nevet, ami oly sokat jelentett az apukájának. Megcsókolgattam pici puha arcocskáját,
kezét. Mintha meg akarna simogatni, felém nyúlt és ásított. Olyan apró, törékeny kis angyalka
volt. Alig mertem tartani a karomban. Belenéztem piciny szemeibe. Az egész univerzum
megváltozott számomra abban a pillanatban.
– Ne aggódj, drágaságom! Anya mindig veled lesz. Bár az apukád nem fogod ismerni, de
ígérem, tőlem mindent megkapsz! Mindig megóvlak mindentől. Ápollak, ha beteg leszel,
tanítgatlak, becézgetlek. Az életem adom neked… Fogom a kezed, ha arra kérsz, tanácsot
adok az élethez, megtanítok minden jót, amit én tudok. Míg élek, óvni és szeretni foglak,
szerelmem… Csak remélni tudom, hogy egy nap megbocsátod azt, hogy nem ismered az
apukád… Az apukád, aki megmutatta nekem, mi az a szerelem és mi a szenvedés. Tőle kaptam
a legszebb ajándékot és a legfájdalmasabb csalódást, pofont… – A könnyeim szinte kopogtak
a padlón.
Bejött egy nővérke és magával vitte Tonit a megfigyelőbe. Nem szívesen váltam el tőle, de
kimerült voltam, és tudtam, hogy szükségem van a pihenésre. Újult erővel akartam az új,
közös életünket elkezdeni…
Másnap befutott Marko is. Igazán örültem neki, már hiányzott. Épp a fiamat hozták,
etetéshez készülődtünk. Nem zavart a jelenléte, bár megkértem, ha bent is marad, forduljon
el, míg megetetem a kicsit. Beült a sarokba háttal nekem, és úgy beszélgettünk.
– Nagyon hiányoztál!
– Te is nekem! Örülök, hogy bejöttél hozzám.
– Apukád szólt…
– Sajnálom, de nem volt időm mindenkit felhívni… – gúnyolódtam, de egyből meg is
bántam. – Ne haragudj!
– Most már itt vagyok. Ez a lényeg!
Mikor végeztem az etetéssel, Marko odalépett, hogy végre közelről is megnézze a babát.
– Nagyon hasonlít rád – állapította meg, én pedig szomorúan néztem a fiamra, és
megsimogattam kis kezét.
– Igen… De az apjára jobban… – kicsordult egy könnycsepp, amit egyből le is töröltem, és
próbáltam gyorsan témát váltani. – És veled mi van? Hogy vagy? A testvéred rendbe jött?
– Persze, persze minden rendben. Képzeld, úgy döntöttem, ideköltözök! Így legalább
mindig a közeledben lehetek, ha szükséged lenne rám.
– Ez nagyszerű! – szerettem volna lelkesnek tűnni, de a fájdalom, amit David hiánya
hagyott maga után, most még nagyobb volt. Igazából egyedül ő hiányzott a felhőtlen
boldogságomhoz.
 28.

Mikor hazaértünk, minden fel volt díszítve lufikkal. Rengeteg ajándék hevert a nappaliban. A
szüleim kifestették a fiam szobáját halványkékre, mesefigurákat ragasztottak a falra.
Lényegében Walt Disney majdnem minden fiús szereplője ott integetett a falakról. Teljesen
berendezték a babaszobát. Kaptam egy hintaszéket Markótól, amit a sarokba állítottak. Azért
kaptuk, hogy az éjszakai etetés kényelmesebb legyen, ráadásul onnan, a sarokból éppen
rálátni a tengerre. A bútorok hófehérek voltak, és az összes vízszintes felületen egy-egy
plüssmacit is elhelyeztek. A játékok a sarokban várták Tonit. A mesekönyveknek polcokat
szereltek fel az ajtó mögé. Tökéletes kis gyerekbirodalmat varázsoltak a szeretteim a
kisfiamnak, amiért végtelenül hálás voltam.
Hála Istennek, Toni nyugodt kisbaba volt. Ha este jó sokat tudott enni, átaludta az éjszakát
is, szinte soha nem sírt. Ha mégis, akkor tudtam, fáj valamije. Nagyon sok boldogságot adott,
mióta megérkezett. Eszter sokat jött, segített, amiben tudott. Davidről mindig mondott valami
új hírt, ilyenkor elszomorodtam. Már csak ő hiányzott, de nem kereshettem meg. Hogy is
tehettem volna? Hiszen elküldött. Bár állítása szerint azért, mert nem akart állandóan egyedül
hagyni. A sértettségem miatt viszont én örökre száműztem őt az életemből. Pedig kérte, hogy
ne tegyem… Most a családjával van. Bár tudom, hogy csak a gyerekek miatt, mégsem
kereshetem. Pont a gyerekek miatt… Jobb volt így, még akkor is, ha úgy éreztem, a szívemet
nála hagytam…
A fiam volt az, aki ezt az űrt is betöltötte. Ennek ellenére a napló írását tovább folytattam,
hiszen egyre több olyan esemény történt, amit le kellett írnom. Már Toni születése is
beletartozott, úgy ahogy Marko is, aki mindvégig mellettem állt, és ezt sosem felejtem el neki.
Paulo akárhányszor telefonált, mindig meghallotta Toni hangját. Mivel még mindig nem
akartam elárulni a titkomat, azt füllentettem, hogy Eszter fia… Hála Istennek elhitte.
Markóval már-már családként éltünk. Ugyan külön laktunk, de annyi időt töltött nálunk, hogy
akár oda is költözhetett volna.
Egyszer elvittük közösen Rose nénihez is Tonit. Természetesen levette őt a lábáról. Egész
végig babusgatta, játszott vele. Kaptunk az asszonytól rengeteg ruhácskát, pelenkákat,
babaételt. Nagyon jó érzés volt, hogy ennyire törődik velünk.
Délután kivittem Tonit a kertbe, ott altattam el. Igazan jót tett neki a vidéki friss levegő,
hosszú órákra elaludt. Füles a babakocsi mellett feküdt, és vigyázott a kis jövevényre. Amíg
Marko rendet rakott az udvaron, addig Rose nénivel leültünk a teraszra kávézni és
beszélgetni.
– Nagyon szép kisfiad van! Köszönöm, hogy elhoztad, hogy láthassam – mondta
ellágyultan.
– Rose néni, ez természetes – válaszoltam, és valóban így is gondoltam.
– Figyelj ide, leányom! Most akkor hol van ennek a gyereknek az apja? – Mellbe vágott a
váratlan kérdésével.
– Miért fontos ez, Rose néni?
– Hát tudod, érdekelne, mi az oka annak, hogy nem foglalkozik ezzel az aprócska, törékeny
gyerekkel.
– Az az oka, Rose néni, hogy nem tud róla – vallottam be lesütött szemekkel.
– Mi az, hogy nem tud róla? – nézett rám kérdőn.
– Nem mondtam el neki.
– Micsoda? Eltitkoltad előle, hogy gyereke van? – kérdezte felháborodottan.
– Igen.
– De, ezt hogy…
– Rose néni, kérem ne! – vágtam a szavába. Nem akartam erről beszélni.
– Na de gyermekem, ez… – erősködött tovább az asszony, de újra beléfojtottam a szót.
– Tudom! Tisztességtelen. De a körülmények úgy hozták, hogy… – Ezúttal ő nem engedte
befejezni a mondandómat.
– Nem hozhat semmit úgy, egyetlen körülmény sem, hogy eltitkold a gyereket az apja elől!
– Láttam rajta, hogy tényleg bosszankodik.
– De Rose néni!
– Nem, Gabi, nem! Ez tisztességtelen vele, és a gyerekkel szemben is!
– Tudom! De…
– Gabi! Nincs de! Ez az aprócska gyerek nem tehet a ti hibáitokról, és joga van tudni, hogy
ki az apja!
– Igen, tudom! – suttogtam elcsukló hangon.
– Akkor? – vonta fel a szemöldökét.
– Egyszer elmondom az igazat, de nem most – ígértem.
– Mégis mire vársz?
– Majd ha nagyobb lesz, még úgysem értené. – Rose néni beleegyezően bólintott, de tovább
nyaggatott a témával.
– És addig az apja sem fog tudni a létezéséről?
– Szerintem ő soha nem fog tudni.
– Hogy micsoda? Mit beszélsz? Gabi! Ezt nem lehet, leányom!
– Jaj, Rose néni, kérem! – sóhajtottam fájdalmasan. – Hagyjuk ezt a témát! – Felálltam és
otthagytam az asszonyt, hogy megnézzem Tonit. Még mindig édesdeden aludt, így Marko
keresésére indultam. Hátul volt, épp fát vágott.
 – Szia! – örült meg nekem.
– Neked is, szia.
– Na? Mi a baj?
– Semmi. Csak tudod, Rose néni… – töröltem ki egy könnycseppet a szememből.
– Nem ért egyet veled?
– Honnan tudod?
– Mivel az én nagymamám, jól ismerem, és tudtam, előbb-utóbb úgyis kérdezgetni fog.
– Igen – csak ennyit tudtam kinyögni.
– Sajnálom, Gabi, de ebben igaza van!
– Ne kezdd már te is, kérlek!
– Jól van. Akkor gyere, segíts!
– Miben? Fát vágni? Ketten hogy akarsz egy fejszével? – húztam fel a szemöldököm.
– Nem! Be kell hordani a fészerbe, hogy ne ázzon el, ha esik.
– Ja, jó, persze! Segítek – és már nyúltam is egy nagyobb rönkért.
– Jaj, Gabi, hagyd már, csak vicceltem! – állított meg, és hangosan felnevetett.
– De, mondom, hogy segítek – erősködtem.
– Ne, nem kell! Inkább nézd meg a gyereket!
Letettem a fát a kezemből, és odasétáltam a babakocsihoz. Toni már ébren volt, de egy
hangot sem szólt. Szépen nézelődött, és hallgatta a madarak csicsergését. Bevittem az egyik
szobába, és tisztába raktam, majd megetettem. Rose néni is bejött utánunk, de már nem
feszegette az előbbieket.
Későn indultunk haza, Toni végigaludta az utat. Markóval közben sokat beszélgettünk, és
végül kilyukadtunk annál a témánál, hogy mennyire szeret engem, vagyis minket, és hogy
mennyire komolyan gondolja velünk. Hazaérve épp hogy beléptünk az ajtón, már csörgött is a
telefonom: Paulo volt az. Elmesélte, mik történtek az utóbbi időben vele, és már épp elkezdett
volna Davidről beszélni, mikor közbeszóltam.
– Ne! Kérlek, most ne beszélj nekem róla, most nem akarom! Sajnálom.
– Jó, semmi baj, Gabi! Jobb is így, szerintem.
– Szerinted – motyogtam keserűen.
– Persze, hiszen tudod, mennyire szeretlek!
‒Jó, de majd beszeljünk később! Ne haragudj! Szia – a válaszát meg sem várva letettem a
telefont.
Láttam, hogy Markónak mennyire rosszulesett hallani ezt a beszélgetést, bár azt nem
hallhatta, amit Paulo mondott, de a válaszaimból nagyjából ki tudta következtetni, miket
mondhatott.
– Már megint ő? – kérdezte gúnyosan.
 – Igen.
Már nagyon zavart ez az egész helyzet. Mivel Marko mindig hangoztatta, mennyire szeret,
újra és újra elmondtam neki, hogy soha semmi nem lehet közöttünk. Hiába szeretem, ez nem
elég ahhoz, hogy vele éljem le az életem. Inkább tekintettem rá bátyámként, mint
szerelmemként. Marko nehezen viselte az elutasítást. Végül belátta, hogy nincs értelme
tovább gyötrődnie miattam. Úgy határozott, hazaköltözik. Fájt a döntése, de jobb volt így.
Toni gyorsan nőtt. Nagyon okos fiúcska volt, mindent egyből megjegyzett. Imádott a
játékautóival játszani, rajzolgatni. A mesék nagyon lekötötték, igaz, csak azokat nézhette,
amiben nincs erőszak. Az első három év olyan gyorsan telt, hogy észre sem vettem. Ugyan az
üresség még mindig ott tátongott a szívemben, de Toni azt is elfeledtette. Már csak akkor fájt,
ha egyedül maradtam. Semmit sem tudtam az apjáról. Igyekeztem az érzéseimből és a
gondolataimból is kizárni. Tonit nagyon nem kellett tanítgatni, a vele egykorúakkal éppoly jól
elvolt, mint az idősebbekkel. Rengeteg időt töltöttünk együtt. Nagyon jól megvoltunk mi
ketten, a fiam és én.
 29.

Markóval is folyamatos maradt a kapcsolat, ezért furcsa volt, mikor már hetek óta nem
hallottam felőle. A telefonját nem vette fel, ezért a szüleit hívtam fel végül. Az apukájától
tudtam meg a sokkoló hírt: Markót baleset érte. A helyi kórházban fekszik élet és halál között.
Az első járattal azonnal odautaztam. Tonit anyuéknál hagytam, tudtam, ott biztonságban
lesz. Berohantam a kórházba. Kómában feküdt. Az ágyához érve láttam, mindenhonnan
csövek lógnak ki belőle, lélegeztető gépre kötötték. A lábát gipsz borította. A gépek csipogása
a csendes kórteremben még hangosabbnak tűnt. Leültem mellé, a kezét szorongattam.
Könyörögtem neki, ne adja fel. Nem hagyhat itt minket, szükségem van rá és a barátságára.
Mindennap bejártam hozza. Nagyon sokat beszéltem hozzá. Azt mondják, a kómában lévők
hallják, amit mondanak neki, tudják, ami körülöttük történik. Minden nap megfésültem a
haját, megigazgattam a párnáját, elmeséltem az aktuális híreket, tévét néztem vele. Eszter és
Paulo folyamatosan tartotta velem a kapcsolatot. Persze Paulónak nem meséltem el az igazat.
Egy alkalommal Rose nénivel is összefutottam a kórház folyosóján, épp Markóhoz jött,
mikor én már indultam.
– Leányom! – ölelt magához szorosan.
– Rose néni! De örülök, hogy látom! Hogy van?
– Nem jól, Gabi, nem jól! Nagyon féltem az én Markóm életét – sóhajtotta az asszony a
kezét tördelve.
– Ne tessék félni, erős férfi, gyorsan fel fog gyógyulni!
– Nem mehet még el! Olyan fiatal! Még előtte az élet – szipogta.
– Így van, Rose néni! Épp ezért tudom, hogy hamarosan jobban lesz! Higgyen nekem! –
próbáltam vigasztalni, bár én is féltem.
Bekísértem Marko ágya mellé, majd elköszöntem.
– Indulnom kell, Toni már vár rám.
– Itt van ő is? – csodálkozott. – Olyan rég láttam.
– Anyáéknál hagytam, a kórház nem neki való. – Rose néni helyeslően bólogatott.
– Mikor hozod el őt hozzám? Biztosan jól megnőtt.
– Hamarosan elmegyünk, Rose néni, ígérem!
Búcsúzóul még egyszer átöleltem az idős asszonyt, és már siettem is vissza a szüleimhez.
Elég későre járt már.
 30.

Mire Toni óvodába ment, már meg tudta mondani a korát, nevét és címét. Ez volt a
legfontosabb, amit egy ekkorka gyereknek tudnia kellett. Esztert nénikémnek hívta, és úgy is
szerették egymást, mintha valóban rokonok lennének. Sokszor volt náluk. Toni mindig kérte,
maradjon ott, mert szerette, ha ő mondja az esti mesét. Nagyon boldogok voltunk.
Egyedül Marko állapota árnyékolta be a boldogságunkat. Számtalanszor jártam nála a
kórházban. Volt, hogy egy nap többször is benéztem hozzá. Aggódtam érte. Hetek óta
mozdulatlanul feküdt. Épp törölgettem az arcát, mikor a keze megmozdult. Rögtön hívtam az
orvosokat, akik bizakodva tekintettek egymásra. Elkezdett reagálni. Ez jó jel. Boldog voltam
ettől a hírtől. Továbbra is olvastam neki, elmeséltem mindent, ami mostanában történt.
Meséltem neki Paulóról, aki töretlenül próbált meghódítani, Davidről, akiről szinte alig
tudtam valamit, Toniról, aki napról napra jobban hasonlított az apjára és egyre okosabb.
Hosszú hónapokba telt a lábadozása. Ugyan még nem beszélt, de a szemével már jelezte, ha
akart valamit. Egy napon, késő délután, már épp készülődtem hazafelé, mikor valami reszelős
torokhangot hallottam. Visszafordultam felé, és azt láttam, hogy próbál valamit mondani.
– Sszzzzeeee… – de nem tudta befejezni.
– Ne beszélj! Nyugodj meg! – boldogságomban azt sem tudtam, mit mondhatnék, hiszen
végre, hosszú hónapok után először megszólalt. – Nagyon örülök, hogy már próbálsz
kommunikálni velünk! Féltünk, hogy itt hagysz minket! Hosszú volt az út, mire idáig elértünk.
Most nyugodj meg, próbálj pihenni!
Másnap nem volt a szobájában. A legrosszabbra gondoltam. Kerestem az orvosait, akik épp
műtöttek valakit. Az egyik nővér jött oda szólni, hogy Markót átvitték egy másik szobába. Már
nem kell az intenzíven feküdnie. Megkerestem. Mikor beléptem hozzá, nagyon meglepődtem.
Félig fel volt ültetve és már kevesebb cső lógott ki belőle. Nem tudtam mire vélni. Akkor
megint megpróbált mondani valamit.
– Szeretlek – nyögte alig hallhatóan, erőtlenül, remegő, érces hangon.
Könny gyűlt a szememben. Nem tudtam viszonozni ezt az érzést, mégis határtalan öröm
járta át a szívem, amiért meg tudott szólalni. Még mindig Davidet szerettem, ezért nem
tudtam mit válaszolni. Odaléptem hozzá és megfogtam a kezét.
– Tudom – mosolyogtam, miközben fogtam a kezét. – De most magaddal foglalkozz, ne
velem! Fel kell gyógyulnod!
Láttam a bánatot a szemében. Azt hiszem, tudta, miért mondom ezt.
– Meggyógyulok! Érted fogok meggyógyulni! Mert tudom, egy nap te is szeretni fogsz
engem… – csak mosolyogtam.
 31.

Majdnem pontosan úgy történt, ahogy Marko megjósolta. Míg felgyógyult és vártam, hogy
kiengedjék a kórházból, éppen elég időt tudtam kettőnkről gondolkodni. Végül úgy
döntöttem, adok magunknak egy esélyt. Esélyt a boldogságra, amit David nem tudott
megadni…
Marko ugyan tudta, hogy nem vagyok szerelmes belé, mégis boldoggá tette a tudat, hogy a
közelemben lehet.
– Mindent megteszek, hogy boldog legyél – ígérte.
– Tudom… – könnyes szemmel öleltem át.
Senki nem értett velem egyet, bár ez vajmi keveset számított. Elegem volt az állandó
bánkódásból. Ha csak egy parányi, csak egy porszemnyi esély is van arra, hogy végre ne
boldogtalanságban éljem az életem, nem akarom kihasználatlanul hagyni.
Míg tartott a rehabilitáció, sokat beszéltünk telefonon. Néha meg is látogattuk Tonival,
aminek nagyon örült. Tonit egyre jobban kezdte érdekelni az apja. Az óvodában a gyerekekért
sokszor nem az anyukájuk, hanem az apukájuk ment. Őt ez nagyon bántotta. Egyre sűrűbben
kérdezte, érte miért nem megy az apukája soha. A válasz alól mindig kitértem, bár tudtam,
nem húzhatom sokáig. Ki kell találnom valamit.
Egy napon az óvónők szóltak, hogy apák napja lesz az oviban. Belenéztem pici szemeibe.
Láttam a szomorúságot a tekintetében.
– Anya, most velem ki lesz? – a szívemben mintha kést forgattak volna. Nem tudtam, mit
feleljek.
– Nem tudom, angyalom, de megoldjuk – nem voltam még felkészülve a válaszra.
Nem akartam Markótól ekkora szívességet kérni. Amúgy sem volt még teljesen jól. Végül
felhívtam apát. Megkérdeztem, megtenne-e egy szívességet. Egyből igent mondott, mikor
megtudta, miről van szó. Toni is nagyon örült neki.
Az oviban rengeteget készülődtek a napra. Sok verset tanultak, és dalocskákat gyakoroltak.
Hatalmas izgalommal várták a fellépést. A kis kezükkel gyurmából megformált ajándékokat
adtak át a gyerekek.
Az ünnepségen feltűnt a gyerekeknek, hogy Toni mellett nem az apukája, hanem a
nagypapája áll. Ezért később a nagyobbak csúfolni kezdték, amit nagyon rosszul viselt. Már
oviba sem akart menni. Fájt így látnom, ezért megkértem az óvónőket, segítsenek ebben.
Nagyon segítőkészen álltak a dologhoz. Tartottak egy foglalkozást a gyerekeknek, ahol ez volt
a központi téma. Történeteket meséltek arról, hogyan fordulhat elő, hogy valakinek nincs
apukája.
 Attól a naptól már egyre kevesebbszer bántottak a fiamat. Ha mégis megtették, az óvónők
már figyeltek, és tudták kezelni a helyzetet. Kezdett újra megnyugodni. Sajnos az apja utáni
érdeklődése nem csillapodott. Hiába mondtam neki bármit, nem fogadta el a választ. Sokszor
egy-egy mozdulatában, gesztusában vagy csak a szemében véltem felfedezni Davidet. Le sem
tagadhatná.
Rengeteget jártunk kirándulni, nyaralni. Eszter viszonylag sokszor jött el velünk, így
könnyebb volt. Mindig Toni találta ki az úti célt. Ha csak tehettem, elvittem oda, hiszen már
akkor megfogadtam neki, mikor még meg sem született.
Az óvodába ismét szeretett járni. Egy nap aztán váratlanul ismét azzal állt elő, hogy hol van
az apukája. Eszter segítségét kértem. Úgy döntöttünk, elmondjuk neki az igazat, de csakis
annyit, amennyit meg tud érteni:
– Az apukád messze lakik. Nagyon sok munkája van, ezért nem tud velünk lenni.
– Mit dolgozik?
Ezt a kérdést nem vártam. Nem akartam becsapni a gyerekem. Könnyes szemmel
összeszorult szívvel mesélnem kellett neki az apjáról.
– Színész. Egy nagyon tehetséges színész. Éppen ezért nem tud eljönni, mert nincs rá
ideje. Hidd el, életem, nagyon szeret téged! A szemeidet tőle örökölted!
Odalépett hozzám, lehúzott magához, a kis kezét az arcomhoz tette, és megsimogatott:
– Anya! Köszönöm, hogy te nem vagy színész.
Magamhoz öleltem, és megértettem, mennyire hiányzik neki egy apa.
– Szeretlek, kincsem! Nagyon szeretlek – mondtam elcsukló hangon.
Többé nem kérdezett az apja felől.
 32.

Toni sokszor látta a naplókat, és a benne található írásokat, bár elolvasni még nem tudta őket.
Érdekelte, mi az, amit írok. Elmeséltem neki, hogy tulajdonképpen az életünket örökítem meg
így. Persze azt még nem tudta, nem is értette, miért. Úgy éreztem, lassan a vége felé
közeledek. Úgy gondoltam, mindent beleírtam, ami lényeges vagy legalábbis nekem fontos, és
Toni kérdéseire is megadja a választ. Ebből tudni fogja létezése eredetét.
Úgy gondoltam, hogy abbahagyhatom a naplóírást, ami most már 32 nagy, vastag füzetet
számlált. Elvittem Eszterhez, hogy ha van kedve, nézzen bele egyikbe-másikba. Kértem, ha
valamit elfelejtettem, vagy szerinte rosszul emlékszem rá, akkor azt jegyezze fel. Féltem,
hogy kihagytam valamit, vagy nem emlékszem mindenre. Hosszú hetekbe telt, mire
végigolvasta.
– El sem hiszem… Ez mind veled, velünk történt… Szomorú, de szép történet – mondta
egyik nap, mikor az olvasás végére ért.
– Remélem, egy nap Toni is így látja majd!
– Nem baj, ha nálam maradnak még egy kicsit a naplók? – kérdezte.
Nem értettem a miértjét, de nem bántam. Tudtam, hogy Eszternél jó kezekben van a
naplóm. Később együtt mentünk el Toniért az oviba. Aznap volt a szülinapja, ünnepséget
akartam neki rendezni. Ott voltak a szüleim, néhány ovis csoporttársa és Marko is, aki
majdhogynem teljesen felépült. El sem hittem, már négyéves ez a kis csoda…
Toni nagyon örült az ajándékainak. Csillogó szemekkel nyitotta ki egymás után a szebbnél
szebb csomagolású dobozokat. Volt ott minden: távirányítós autó, robot, focilabda,
videojátékok, helikopter, legóvár, mesekönyvek, ruhák, játéknyomdák, mintás pörgettyű és
szerszámos láda is. Boldog volt. Eljött a sütievés ideje: tátott szájjal nézte a focilabdára
formázott tortát. Nagyon tetszett neki. Egész délután a játékaival, a barátaival játszott. Este
fürdetés után úgy zuhant be az ágyba, mint egy zsák krumpli. Gyorsan elaludt, még a mese
végét sem várta meg.
Kértem Markót, hogy maradjon velünk beszélgetni, de ő nem akart zavarni, így elment.
Ugyan adtam magunknak egy esélyt, de soha nem kerültem annyira közel hozzá. Egyszerűen
nem ment. Igaz, nem is töltöttünk sok időt együtt. A kétlaki élet nem engedte a
kapcsolatunkat elmélyülni. Úgy láttam rajta, megértette és valóban elfogadta azt, hogy mi
soha nem leszünk egy pár.
Eszterrel rendet raktunk, kinyitottunk egy üveg bort, ami mellett átbeszélgettük az éjszakát.
Előkerültek a régi fényképek, történetek. Már a bor felénél tartottunk, mikor elmondta, hogy
David még mindig sokszor hívja őt. Továbbra is érdeklődik felőlem. Természetesen nem
mondta el neki az igazat. Úgy gondolja, azóta is engem szeret. Nagyon szenved. Nem igazán
akartam ezt hallgatni, így elmentem aludni. Másnap reggel, mikor felébredtem, Toni már a
nappaliban játszott a helikopterével. Hirtelen felállt, és egy fényképet hozott oda hozzám. A
szívem a torkomban dobogott, mikor megláttam, melyik az.
– Legközelebb ide menjünk, anya! Ezt választom.
A képen a tenger kéken hullámzott, a nap utolsó sugarait meg-megtörte egy-egy felhő, ami
rózsaszínes-liláskék árnyalatot adott a horizontnak. A pálmafák lágyan hajladoztak az enyhe
szélben…
– Oda nem mehetünk el – vágtam rá, és nagyot nyeltem.
– De miért nem? Anya, kérlek! Olyan csodálatos – kérlelt, és én nem bírtam ezt megtagadni
tőle.
– Rendben van – sóhajtottam. – Elviszlek, de ígérd meg, idegenekkel nem állsz szóba!
– Ígérem, anya! – Felcsillant a szeme, a boldogság kiült pici rózsás arcára.
Felhívtam Esztert, megkérdeztem, van-e kedve velünk jönni nyaralni. Az úti célt még nem
árultam el, és a kérdés inkább hangzott könyörgésnek. Nem igazán tudta mire vélni a dolgot,
de végül beleegyezett. Átjött, hogy megbeszéljük a részleteket. Toni boldogan rohant elé:
– Nénikém, nézd! Ide megyünk nyaralni! Te is jössz? – dugta Eszter orra alá a képet.
Eszter a képre, majd rám nézett. Látta a könnyeket a szememben. Nem kérdezett semmit.
Széttártam a karomat:
– Nem tehetek mást. Oda akar menni, ezért elviszem. A sors azt akarja, hogy a gyerekem
eljusson oda. Ő választotta annyi kép közül.
Eszter csak bólintott, és átölelt.
 33.

Eszter mindent elintézett, amire szükség volt az utazáshoz. Én felhívtam Paulót, és

elmondtam, hogy Eszter, a kisfia és én visszamegyünk Puerto Ricóba, és kértem, intézze úgy a
dolgokat, hogy ne találkozzunk Daviddel. Marko is velünk akart jönni, de nem engedtem.
Egy hét múlva már a reptéren voltunk. Toni alig bírt magával, annyira örült. Azt a képet
szorongatta, amit a nappaliban megtalált. A hangosbemondóban bemondták, hogy fel lehet
szállni a Puerto Ricóba induló járatra. A gyomrom görcsbe rándult, de elindultunk. Félve
tértem vissza arra a helyre, ahol az életem teljesen megváltozott. Tizenhat órás repülőút után
fáradtan értünk a hotelba. Toni majdnem végigaludta az utat, így az érkezéskor nagyon
elemében volt. Egyből a partra akart menni.
Paulo már ott várt ránk. Nagyon megörültem, hogy annyi év után újra láthattam.
Gondolkodás nélkül átöleltem. Sokszor ő volt a támaszom a nehéz időkben, mikor magam
alatt voltam. Azt akartam, tudja, hogy mennyire hálás vagyok ezért. Szinte minden nap eljött
hozzánk a szállodába. Toni is megkedvelte. Nem lehetett már sokáig titkolni, hogy Toni
valójában az én fiam. Azt azonban még mindig nem mondtuk el Paulónak, ki a gyerek apja, de
látszólag nem is foglalkozott a kérdéssel.
Nagyon sok időt töltöttünk együtt, Tonival is sokat játszott, majd egy nap játék közben így
szólt:
– Ez a gyerek egyre jobban hasonlít Davidre… – vigyorgott. – Ezek a mozdulatok és a kis
grimaszai… – Hirtelen Eszterre néztem, és ezt Paulo is érzékelte. – Most mi van, csak
viccelek!
– Aha! Jó vicc, mondhatom! Ez a gyerek csak rám hasonlít, hidd el! – próbáltam mosolyt
erőltetni az arcomra, miközben hozzávágtam Toni egyik fölsőjét.
– Naaa, ezt miért kaptam?
– A hülye vicceidért…
– Na, ne már! – felváltva nézett Eszterre, majd rám.
De már késő volt, az arckifejezésünkből mindent ki tudott olvasni, Paulo rájött. A titok már
nem volt többé titok. Tudta, hogy Toni David fia. Könyörögtem neki, hogy ne mondja el
senkinek. Ő csak és kizárólag az enyém, az én fiam, senki másé. Megígérte, bár szomorú lett a
tekintete. Magába fordult, és elment. Azt mondta, nem érzi jól magát, ezért hazamegy, de
tudtam, hogy nem erről van szó.
Később felhívott, beszélni szeretett volna velem négyszemközt, ezért beültünk egy
kávézóba. A múltról faggatott:
– Emlékszel még rá?
 Tudtam, kiről kérdez. Összeszorult a szívem.
– Igen! Emlékszem rá…
– Nem érdemel meg titeket! Engedd, hogy segítsek neked. Én… – szünetet tartott, majd
folytatta. – Nagyon fontos vagy nekem – fakadt ki haragosan.
Nem hittem volna, hogy Paulo azóta is szeret. Így visszagondolva az a sok
telefonbeszélgetés, üzenetváltás… Azt hittem, megértette, soha nem fogom tudni szeretni őt.
Csak barátok vagyunk.
– Nem lehet! Sajnálom! Még mindig Davidé a szívem! – magyarázkodtam. – Azt kérdezed,
emlékszem-e rá? Még mindig érzem, ahogy csókol, érzem a bőre illatát… – közben
könnycseppek folytak az arcomon.
Paulo még idegesebb lett. Olyan fájdalmas dolgokról kezdett beszélni, amit nem akartam
hallani.
– David már réges-rég elfelejtett téged! – vágta a fejemhez. – Boldogan él a családjával,
soha egy percre nem jutsz az eszébe! Csak kihasznált téged! – fújtatott, majd nagy levegőt
véve próbálta magát lecsendesíteni. – De én! Én mindig melletted leszek!
– Kérlek, hagyd abba! – felálltam, és ő nem próbálta tovább mondani. Némán mérgelődve
visszakísért a szállodába.
Paulo továbbra is mindennap meglátogatott minket, bár kértem, hogy ne tegye, mert
mindig Davidről beszélt. A harag és a féltékenység elvette az eszem. A létezéséről sem
akartam tudni, akármennyire is szerettem őt.
Eszter furcsállta a dolgot, hiszen ő is sűrűn beszélt Daviddel. Neki őszintének tűnt, úgy
gondolta, valóban szeret. Ezért nem tudta hova tenni Paulo szavait. Végül úgy döntött, maga
nyomozza ki, mi is az igazság. Elhatározta, hogy felkeresi Davidet, számon kéri őt.
 34.

David nagyon meglepődött, mikor Eszter ott állt az ajtajában. Kérdezés nélkül beengedte.
Eszter higgadtan elmondott mindent, amit Paulótól hallottunk. David elképedve hallgatta a
történetet. Nem tudta, miért fordult ellene az, aki addig támogatta. Eszter hitt neki, így
szövetségre léptek, és be akarták bizonyítani: Paulo hazudik.
Eszter is elmondott mindent, amit megtudott, de már nem tudtam, mit higgyek. Elmesélte,
hogy David és Beki között soha nem volt más, csak amit elmondott. A többit Paulo találta ki.
Nagyon fájt Eszternek, mert inkább Paulónak hittem, mint neki, a barátnőmnek. De hát mit is
tehettem volna? Annyira igaznak tűnt, amit mondott, és én nagyon össze voltam zavarodva.
– De Paulo miért hazudott volna? – kérdeztem Esztertől.
– Mert szeret téged és magának akar – vágta rá a valóban kézenfekvőnek tűnő választ.
– Nem hiszem. Nem lenne képes így becsapni.
– Egy szerelmes ember sok mindenre képes – győzködött.
– Nem. Szerintem az igazat mondta. David az, aki hazudott neked!
– Ugyan, miért tette volna? Főleg miután megkért, hogy ne mondjam el neked, amiket rám
bízott!
– Tudod, mit? Nem érdekel – zártam rövidre a beszélgetést.
Végül megtiltottam, hogy bárki is kimondja David nevét a jelenlétemben. Eszter és Paulo
között elmérgesedett a viszony. Mikor közös programot szerveztünk, érezhető volt a
feszültség. Folyamatosan piszkálták egymást. Eszter azt is képes volt a szemébe mondani,
hogy hazug és megbízhatatlan. A szerelem nem menti fel őt. Direkt félre akart engem vezetni.
Láttam Paulón, hogy ez nagyon rosszulesik neki, így én vetettem véget a veszekedésnek.
Csak a fiamra akartam koncentrálni. Már elegem volt ebből a harcból köztük, de Paulo és
Eszter civakodása tovább folytatódott. A feszültséget vágni lehetett közöttük.
Szerencsére Toni mindebből semmit nem érzékelt, élvezte a nyarat, mint minden kisfiú.
Szinte mindennap a parton voltunk. Eszter úgy döntött, nem nézi tovább a szenvedésemet,
ezért úgy alakította a helyzetet, hogy mikor kimegyünk a tengerhez, David is odajöjjön.
Persze egyikünknek sem szólt arról, hogy mire számítsunk. Éppen napoztunk, Toni pedig a
közelünkben homokozott. De aztán valami hatodik érzéknek, vagy talán az anyai ösztönnek
köszönhetően gyanússá vált a túl nagy csend. Mikor felültem, azt láttam, hogy Toni
idegenekkel beszélget:
– Szia, kis ember! Mi a neved?
– Antonio, de mindenki Toninak hív.
– Kivel vagy itt?
 – Az anyukámmal és a nénikémmel.
– Nem szabad így elbóklászni a szüleidtől!
– Nekem csak anyukám van. Nincs apukám.
– Értem, rendben van. Gyere, visszakísérünk! – rámosolygott, megfogta a kezét, és
elindultak felénk.
Felráztam Esztert, ébredjen, ennek nem lesz jó vége. Mindketten felálltunk. Toni futva jött
felénk.
– Anyaaaaaa!
Tárt karokkal szaladt. Eszter látta rajtam a kétségbeesést. Egy másodperc alatt előrelépett,
így Toni az ő karjába ugrott. Eszter úgy beszélgetett vele, mintha tényleg az ő fia lenne.
David is odaért. Nagyon meglepődtem, és zavarban voltam. Mindeközben boldog is, mert
újra láthattam őt. David is nagyon elképedt, hogy mi vagyunk azok, hiszen ő azt hitte, csak
Eszter lesz itt.
Egy nővel érkezett, akit azelőtt sosem láttam mellette. Féltékeny lettem, bár már nem volt
jogom hozzá. Hála Istennek, nem támadt fel benne gyanú. Úgy tűnt mindenkinek, hogy Toni
Eszter fia, így ezt megúsztuk, bár David furcsállta, amiért soha nem mesélt neki róla. Inkább
nem foglalkozott vele, nem feszegette a kérdést. Próbált beszélgetést kezdeményezni velem,
de mivel nem akartam több fájdalmat, elindultam a hotel felé.
– Hány éves vagy, Toni?
– Négy. – Megfordultam, és sürgetni kezdtem őket. Csak érjünk már vissza, még mielőtt
kiderül minden.
Már a szálloda kapujánál jártunk, mikor Eszter és Toni megelőztek, és David gyengéden
megfogta a karom:
– Kérlek, várj! Beszélnünk kell!
– Nem, nem kell!
– Miért vagy ilyen elutasító velem? – kérdezte szomorúsággal a hangjában.
– Csak próbálom elfelejteni a múltat, mert…
– Mert mi?
– Semmi – sóhajtottam. – Semmi.
– Mert mi? – erősködött David.
– Csak mert ki akarlak tépni a szívemből. El akarlak felejteni végre. Úgyhogy hálás lennék,
ha többé nem keresnél meg itt minket!
Berohantam a hotelba, fel a lépcsőn. Hangos ajtócsapással jeleztem, hogy megérkeztem,
nagyon feldúltan. Eszterék már a szobában voltak, azonnal oda is sietett hozzám.
– Most mi lesz? – nézett rám kérdőn.
– Nem tudom, Eszter! Nem tudom! – ráztam a fejem tanácstalanul.
 – Beszélj vele! – javasolta a barátnőm.
– Van fogalmad róla, mennyire fáj ez nekem? – Tonira néztem, az autóival játszott.
– Igen, de ez akkor is így helyes! Legalább hallgasd meg!
Eszembe sem jutott, milyen nehéz lesz, ha újra látom őt. Még mindig szívdöglesztően
nézett ki, csakhogy ott volt vele az a nő… Vajon ki lehetett az? Biztos az új szeretője…
Mardosott a féltékenység. Bár ha őszinte akarok lenne, valójában jó volt újra látni őt, de még
magamnak is féltem bevallani. El akartam felejteni a múltat, de valamiért az élet soha nem
engedte. Valahogy mindig visszavezetett hozzá az utam. Most, hogy már Tonit is ismeri, nem
tudom, meddig titkolhatom előtte az igazságot.
 35.

David attól a naptól kezdve mindennap meglátogatott minket. Tudtam, az életemnél is jobban
szeretném őt, ha lehetne. De nem lehetett. Ezt az érzést vissza kellett fognom, mert ha
szabadjára engedem, abból semmi jó nem fog származni. Volt, mikor a gyerekeit is elhozta,
akiket alig ismertem meg, úgy megváltoztak. Thomas már 13 éves, igazi nagyfiú lett és Leila
9, egy igazi hölggyé cseperedett. Nagyon jól elvoltak Tonival, aminek igazán örültem, hiszen
tudtam, féltestvérek. Valahol, a szívem mélyén akartam is, hogy megismerjék egymást, még
ha nem is tudják, milyen szoros kapocs van köztük.
Nagyon kellemetlen volt újra ilyen közel érezni magamhoz Davidet. Néha az az ismeretlen
nő is jött vele, amit nem igazán értettem. Ilyenkor mindig otthagytam őket, nem beszéltem
velük, ezért be sem tudta mutatni… Igyekeztem elkerülni őket, de ez nem mindig sikerült.
Paulótól kértem segítséget, aki örömmel állt rendelkezésünkre. Ilyenkor lementünk a
partra. Eszter meg sokszor inkább otthon maradt, de David ezeken a napokon is eljött. Egy idő
után azt vettem észre, hogy Toni megszerette Thomast és Leilát, imádott velük játszani.
Később már ő kérte, hogy jöjjenek le velünk a tengerhez. Arra még mindig figyeltünk, hogy ha
Toni anyát hívta, Eszter ment oda, nehogy kiderüljön az igazság.
Paulo is sokszor jött hozzánk, aztán ahogy telt az idő, feltűnt, hogy bár még mindig
piszkálják egymást Eszterrel, a viszonyuk már szinte barátivá vált. Egyre többet nevettek
magukon. Furcsa volt, de nagyon örültem, hogy végre elásták a csatabárdot.
Aztán egyszer egészen váratlanul Paulo vacsorázni hívta Esztert, aki elfogadta a meghívást.
Úgy készülődött az estére, mintha valami első randi lenne, de nem akartam kérdezni semmit.
Gondoltam, úgyis elmondja, ha szeretné.
A vacsora biztosan jól sikerült, hiszen másnap Eszterrel madarat lehetett volna fogatni.
Azért csak furdalta a kíváncsiság az oldalam. Próbáltam kiszedni belőle, hogy miért van ez a
nagy változás, de nem mondott semmit.
Egyre több időt töltöttek együtt. Feltűnt, hogy Paulo már nem miattam vagy Toni miatt jön.
Esküdni mertem volna, hogy Eszter áll a háttérben. A találkozásaik egyre sűrűbbek lettek.
Nagyon örültem neki, mert végre elmúlt a feszültség, ami mindig érezhető volt, mikor együtt
voltak. Pontosabban ez a feszültség átváltozott, és most szikrázott a levegő közöttük.
Mindig kettesben mentek mindenhova. Mikor Eszter vásárolgatni szeretett volna, Paulo
kísérte el. Bementek a belvárosba, és szinte egész nap haza sem jöttek. Mikor végre
megérkeztek, feltűnően jókedvűen, tudtam, hogy jól sikerült a napjuk.
Mikor Paulo újra randira hívta Esztert, már nem bírtam tovább, rákérdeztem:
– Most mi ez az egész?
 – Micsoda mi? – nézett rám. Láthatóan zavarba jött a kérdésemtől.
– Mi folyik közted és Paulo között?
– Gabi, őszintén? Nem tudom. Jól érzem magam vele.
– Az hogy lehet? Eddig utáltátok egymást!
– Nem olyan, mint amilyennek hittem. – Kérdőn néztem rá, és ő folytatta: – Vicces, jó fej,
udvarias és végül is nem olyan gáz.
– Nem olyan gáz? – nevettem el magam.
– Tulajdonképpen egészen jóképű, nem gondolod? – mondta zavartan.
Valójában ezen még sosem gondolkodtam. Soha nem néztem Paulóra férfiként.
– Ha te mondod! Végül is pasikon soha nem veszekedtünk, és azt hiszem, nem is fogunk…
– kacsintottam, majd rámosolyogtam.
Tonival kettesben maradtunk. Nagyon jól telt az esténk. Rajzolgattunk, mesét néztünk,
aztán bebújt mellém az ágyba. Ma velem akart aludni, én pedig ezt soha nem tagadtam meg
tőle.
Ébren vártam, hogy Eszter hazaérjen. Már majdnem pirkadt, mire megjött. Lábujjhegyen
beosont a fürdőbe. Nagyon megijedt, mikor mögé álltam.
– Na? – léptem mögé csöndben, és ezzel kis híján halálra rémisztettem.
– Mi na? – kérdezte ártatlan képpel, mintha nem tudná, mire vagyok kíváncsi.
– Milyen volt?
– Az az igazság – sóhajtott –, hogy nagyon jó. Vacsoráztunk, aztán lementünk a partra
sétálni. Igazán romantikus volt.
– És? – követeltem a folytatást.
– Aztán hazakísért.
– És? – türelmetlenkedtem.
– Jaj, Gabi, hagyj már! Majd holnap megbeszéljük! – és már bújt is be az ágyába.
Én is visszafeküdtem Toni mellé, de nem bírtam a kíváncsiságomat féken tartani.
– Szóval majd holnap megbeszéljük… Ezek szerint más is volt, amit most nem akarsz
elmondani…
– Megcsókolt – adta meg magát Eszter.
– Micsoda? – ugrottam fel.
– Ssstttt! Még felébreszted a gyereket! – Igaza volt, ezért halkabbra fogtam magam.
Visszadőltem mellé.
– Szóval megcsókolt. Akkor ez azt jelenti, hogy…?
– Igen, azt! – vágott a szavamba. – De majd holnap megbeszéljük. Úgyis átjön.
– Aham… Átjön… Na, jó, akkor holnap. – Toni felé fordultam, átöleltem, és mosollyal az
arcomon aludtam el.
 36.

Reggel már alig vártam, hogy Eszter is felkeljen. Odakészítettem mindent neki, reggelit,
kávét, nehogy valami miatt ne tudjon elmondani mindent részletesen. Már épp
belemelegedtünk volna a trécselésbe, mikor kopogtak. Paulo volt az, és jelezte, hogy
hamarosan David is megérkezik. Megbeszéltük, hogy addig is lemegyünk a partra.
Nem is volt rossz ötlet, mert Paulo beszélni akart velem.
– Gabi – kezdte bizonytalanul –, valamit el kell mondanom a tegnap estéről.
– Igazán? – néztem rá mosolyogva.
– Igen.
– Már tudom, és örülök nektek!
– Már tudod? Ja, persze, hisz barátnők vagytok… hogy is gondolhattam, hogy nem mondja
el neked? – csóválta a fejét.
– Na, mondom: örülök nektek!
– Igen, de nem akarom, hogy azt hidd, átvertelek.
– Miért hinném? – nem értettem, mire gondol.
– Azért, mert eddig azt hittem, téged szeretlek…
– Szóval csak azt hitted?
– Azt hiszem, igen – mondta bűnbánóan.
– Elég bizonytalannak tűnsz. Vagy talán mégsem? – incselkedtem vele.
– Jaj, Gabi, tudod, hogy értem. Azt hittem, szerelmes vagyok beléd, de igazából csak az
bosszantott, hogy David nem figyel oda rád, és te nem ezt érdemelted tőle – próbálta
megmagyarázni. – Úgy gondoltam, majd én boldoggá teszlek. Valóban vonzó, csinos nő vagy,
és azt hittem, ettől már szerelmes is vagyok. Bár tényleg őszintén megszerettelek, de most,
amit Eszter mellett érzek, felnyitotta a szemem. Már tudom, ez a szerelem, és nem az, amit
akkor éreztem, mikor a közelemben voltál.
– Paulo! Nem kell magyarázkodnod, hiszen az én érzéseimmel mindig is tisztában voltál.
Nagyon örülök, hogy egymásra találtatok. Tényleg! Legalább ti boldogok lehettek. Csak
kérlek, ne bántsd meg őt!
Rám mosolygott. Láttam a szemében, hogy nem lenne képes bántani Esztert, és ez nagyon
megnyugtató volt.
Mivel már mindannyian kezdtünk éhesek lenni, Paulo elment hot dogot venni. Addig a
partról néztem, ahogy Toni játszik a sekély vízben. Egy pillanatra elfordultam, mert
meghallottam Eszter hangját. Mire visszanéztem, Tonit már sehol sem láttam. Halálra
rémültem.
 Ekkor sikoltozásra lettem figyelmes, és hallottam, ahogy az emberek azt kiáltják, valakit
elsodort a víz. Ahogy megláttam, amint a hullámok dobálják a kicsi, törékeny testet, azonnal
felismertem: Toni volt az. Pánik lett úrrá rajtam. Nem tudtam, mihez kezdjek. Eszterrel a víz
felé kezdtünk rohanni, közben David is odaért, egy másodperc alatt felmérte a helyzetet, és
beúszott a gyerek után. Elképesztő sebességgel szelte a vizet, és nem sokkal később már a
parton is voltak. Toni túl sok vizet nyelt, elvesztette az eszméletét. Én hisztérikus sírásban
törtem ki, és csak azt hajtogattam, hogy nem veszíthetem el őt! David fölé hajolt, befogta az
orrát és levegőt fújt a tüdejébe a száján keresztül. Óráknak tűnt, mire Toni végre felköhögött
és magához tért. Letérdeltem hozzá, és sírva magamhoz szorítottam.
– Édes kicsikém! Szerelmem, életem! Azt hittem, elveszítelek… – puszilgattam,
simogattam, ahol csak értem.
– Szeretlek, anya! Úgy megijedtem… – hüppögte.
A világ forogni kezdett velem. Lassan felemeltem a fejem. David ekkor már Eszter mellett
állt, és gyanakodva nézett ránk. Már Eszternek is hullottak a könnyei. Paulo ekkor ért oda a
hot dogokkal. Nem értette, David mitől csuromvizes, és miért sír mindenki. Akkor vette észre
a gyereket a kezemben. Letérdelt hozzánk.
– Minden rendben? – kérdezte.
– Most már igen.
Davidre emeltem a tekintetem.
– Köszönöm neked!
Felálltam, és karomban tartva életem értelmét, visszaindultam a hotelba. Tonit a biztonság
kedvéért megvizsgálta egy orvos, aki mindent rendben talált. Szerencsére az ijedtségen kívül
nem lett más baja. Paulo hazament már, Eszter pedig még nem jött vissza a partról. Nem
tudtam, merre lehet. Épp fel akartam hívni, mikor kinyílt az ajtó. Eszter lépett be, nyomában
Daviddel. Félrevonultunk. Biztosított róla, hogy nem mondott Davidnek semmit, bár arra már
rájött, hogy én vagyok Toni anyja. Visszamentem Davidhez, aki kérdően nézett rám.
– Miért vagy itt? – törtem meg a csendet.
– Beszélnünk kell.
– Sejtem, miről akarsz velem beszélni, de nem… Nem kell!
– De igen – mondta határozottan.
– Jó. Később beszélünk. Most menj el, kérlek.
– Nem. Tudnom kell! Az én fiam? – Nem számítottam rá, hogy ilyen egyenesen rákérdez.
– Mi? Ki? Nem! Dehogy! Mit képzelsz? Nem a te fiad! – tagadnom kellett az életem árán is.
– Én csak… – kezdte.
– Te csak mit? Hmm? Mit? Jaa, te azt hitted? Ugyan már, kérlek! Az olyan rég volt!
– Igen tudom… és azóta sem szűntelek meg szeretni…
 – Most nem akarok ilyen beszélgetésbe belemenni! Menj, a barátnőd biztosan vár! –
keményítettem meg a szívemet, ami a vallomásától máris hevesebben vert.
– A barátnőm? – kérdezte bizonytalanul.
Nem hallgattam tovább. Kinyitottam az ajtót, utat mutatva neki. Alighogy kilépett, már be
is csuktam az ajtót. Nem is néztem rá.
 37.

– Miért tetted? – nézett rám Eszter értetlenül.

– Mert ez így helyes. Nem tudhatja meg. Az hiányzik csak! Még a végén elveszi tőlem a
gyereket… Azt már nem! És amúgy is! Nem láttad? Új barátnője van… Nem tartott sokáig… –
dühöngtem.
– Te féltékeny vagy… megint! – vágta a fejemhez.
– Nem! Nem vagyok! Csak megjegyeztem – próbáltam hárítani.
– De meg sem hallgattad! Ő nem…
– Nem akarom tudni! – vágtam a szavába.
– Jó, jó! Rendben. Viszont szeretnék valamit elmondani.
– Ha Davidhez van köze, akkor nem érdekel.
– Nem, teljesen más téma – csitított.
– Akkor hallgatlak – mondtam nagyot sóhajtva.
– Szóval tudod, a naplóid, amiket nálam hagytál – kezdte bátortalanul, én meg az arcát
fürkésztem, vajon mit akar mondani. – Elvittem egy barátomhoz, aki azt mondta, ez egy
remek könyv lehetne. Ki szeretné adni. Persze némi igazítással. Lát benne lehetőséget.
Tudom, nem volt jogom hozzá, de ha már leírtad, akkor miért ne?
– Mit csináltál? – kiabáltam haragtól eltorzult arccal, majd mikor észbe kaptam, hogy Toni
a szomszéd szobában alszik, megpróbáltam nyugalmat erőltetni magamra. Így csak fújtattam,
és fel-alá járkáltam.
– Jó lesz, hidd el! Kiadhatod más nevén is! – nyugtatott.
– Hát ez remek… Igen, ez az, amit akartam – vetettem oda gúnyosan. – Köszi!
Bementem Toni szobájába, és lefeküdtem mellé. Másnap reggelre meghoztam a döntést:
véget vetek a nyaralásnak, még mielőtt minden kiderül. Féltem, hogy David elveszi tőlem a
gyereket, ha megtudja az igazat. Amúgy is, most még a könyvről is döntenem kellett. Bár, ha
valóban senkinek nem kell tudnia, hogy én írtam… Igazából már nem láttam akadályát.
Éjszaka volt időm gondolkodni ezen. Végül is miért ne?
Gyorsan összecsomagoltam. Szóltam Eszternek is. Nem értett velem egyet, viszont nem is
tiltakozott. Paulo kivitt minket a reptérre. Meglepetésemre David már ott volt. Nem volt nehéz
kitalálnom, ki értesítette őt az utazásról. Eszterre néztem, és szemrehányóan odaszóltam:
– Köszi, Eszter…
El akartam menni David mellett, mintha csak egy idegen lenne, de megállított.
– Nem engedhetlek el – mondta szinte könyörögve.
Könnyes szemmel néztem bele az ő könnyes szemeibe. Nem szóltam egy szót sem, csak
továbbmentem. Utánam fordulva csak annyit mondott:
– Ha most elmész, örökre elengedlek.
– Tudom… – sóhajtottam nehéz szívvel, azzal elindultam.
Toni egész úton a karomban aludt. Gondolatok cikáztak a fejemben. Esélyt sem adtam neki.
Meg sem hallgattam. Megint elfutottam. Őrlődtem magamban, míg Eszter hangja vissza nem
zökkentett a valóságba.
– Butaságot csináltál. Még mindig szeret. Paulónak hittél, őt meg sem hallgattad…
Tudtam, hogy igaza van, de már nem tehettem semmit. Túl késő volt.
– A könyvet… Amit tettél, már nem vagyok mérges miatta. Adassuk ki – ezzel adtam
tudtára, hogy már nem haragszom, és hogy nem akarok Davidről beszélgetni.
 38.

Elmentünk Eszter ismerőséhez, aki meg akart ismerni az „írót”. A belvárosban találkoztunk
Mr. Brendyvel. Odaérve kedvesen fogadtak minket. Bekísértek az irodájába, ahol mindenütt
tölgyfából készült bútorok álltak. Az íróasztal akkora volt, hogy négy ember is kényelmesen
elférhetett volna mögötte. Hamarosan megérkezett Mr. Brendy is, aki elmondta, hogy a kiadó
megvásárolná a könyv jogait. Amennyiben meg tudunk állapodni, a könyvet elkezdik
szerkeszteni, tördelni. Fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent, azt viszont kikötöttem, hogy
bármi is történik az írásommal, a neveket és a helyszíneket meg kell változtatni. Erre minden
ellenkezés nélkül azonnal rábólintott. Kértem még pár nap gondolkodási időt, és mikor
legközelebb találkoztunk, már a jogdíjakról beszélt. Megállapodtunk a példányszámról, és a
megjelenés várható időpontjáról. A neveket, helyszíneket átírtak, a történet végét
kiegészítették. Vállalták a könyv nyomtatását, terjesztését. Megterveztük közösen a borítót is,
ami nem volt könnyű. Nem is gondoltam volna, hogy egy ilyen egyszerűnek tűnő dolgon
ennyit lehet vacillálni. Rengeteg ötlet felmerült, de valahogy egyik sem állt hozzám közel.
Mikor már ezen is túl voltunk, megbeszéltük a reklámozását is. Elém toltak egy vaskos
szerződést, aminek a felét nem is értettem. Azt akarták, írjam alá.
– Inkább elvinném az ügyvédemhez – tettem úgy, mintha tudnám, mit is csinálok, és
felálltam.
Nem volt probléma belőle, megértették. Marko segítségét kértem, hiszen tudtam, ha valaki,
akkor ő biztosan nem akarna rosszat. Érdekelt a véleménye. Nagyon meglepődött, hogy írtam
egy könyvet, de azon még jobban, hogy ebben a könyvben ő is szerepel.
– Mit írtál rólam? – faggatott.
– Csak az igazat… Ami megtörtént.
Tudta, mire gondolok, így nem kérdezősködött tovább. Pár nap múlva aláírva visszavittem a
szerződést, ezzel a folyamat el is kezdődhetett.
Kezdett visszatérni minden a régi kerékvágásba. Paulo sokszor eljött Eszterhez, ilyenkor
átjöttek hozzánk. Jó volt, hogy már nem kellett titkolózni Paulo előtt Tonival kapcsolatban.
Sokszor egész éjszakákat beszélgettünk át csak mi hárman. Paulo figyelmes volt, és nem
hozta szóba Davidet szinte soha. Egyszer azonban nem bírta tovább, és mégis róla kérdezett.
– Közöm van ahhoz, hogy nem békültél ki vele? – bűntudat csengett a hangjában.
– Most mit mondjak erre? – néztem rá kérdőn.
– Az igazat!
– Igen. Valóban nem könnyítetted meg a dolgomat, és azok, amiket mondtál, nagyban
befolyásoltak a döntéseimben – válaszoltam a lehető legkevésbé szemrehányóan.
 – Sajnálom – sütötte le a szemét.
– Ennek már nincs jelentősége.
– Jó, de akkor is sajnálom. Saját magamat sem értem. Azt hittem, helyesen cselekszem.
Csak neked akartam jót!
– Már mindegy, így alakult. Úgy látszik, nekünk ez volt megírva – sóhajtottam lemondóan.
– Ne add fel, Gabi!
– Paulo, már feladtam.
– Ne tedd! Kérlek!
– Most is egy másik nővel volt. Már nincs helyem az életében.
– Ez nem igaz! És milyen másik nővel? – rökönyödött meg.
– Nem tudom, ki volt az, de nem is akarom tudni. Kérlek, ne beszéljünk róla többet!
Paulo megértette, és nem feszegette tovább a kérdést. Láttam, hogy valamin nagyon
elgondolkozik, de nem szólt egy szót sem.
Áthívtam őket másnapra, ebédre, mert tudtam, hogy Marko is eljön. Megismerhette végre
őt is, már nem láttam akadályát. Paulo látta rajtam, mennyire szenvedek David miatt, bár
Marko mindent megtett azért, hogy elfelejtsem őt.
Egy alkalommal aztán Paulónak váratlanul el kellett utaznia, de nem árulta el, miért.
Eszternek nagyon hiányzott, csak róla tudott beszélni. Jó volt boldognak látni őket, bár
irigyeltem is ezért. Sajnáltam Esztert, mert tudtam, milyen rossz nélkülöznie a szerelmét, bár
azért az a tudat, hogy hamarosan újra láthatja, könnyebbé tette a helyzetet számára.
Aztán egy napon csöngettek az ajtónál. David volt az. Megtörve, kisírt szemekkel állt a
küszöbömön. Nem tudtam, mit tegyek, végül beengedtem. Marko ott volt velem, ami, láttam,
hogy egy kicsit összezavarta, de egyelőre hagytam, hadd higgyen, amit akar. Végül kinyögte,
miért jött. Azt akarta, beszéljünk meg mindent. Azt hittem, csak olcsó magyarázkodásba fog
kezdeni. Arra, amiket mondott, egyáltalán nem számítottam.
Elmesélte, hogy annak idején, öt éve, miután elhagytam őt, Bekivel minden kapcsolatot
megszakított a hazugságai miatt. Nem érezte jól magát sehol, így inkább a munkába
menekült, a szerepeinek élt. Rengeteget volt a gyerekeivel, hazaköltözött. Közte és Elisa
között nem volt semmi, csak a gyerekek miatt élt otthon, és mert Elinek segített. Mikor
eljöttem tőle, akkor tudták meg, hogy Eli beteg. Ez volt az a nagy titok, amit akkor nem
mondott el nekem. Agydaganatot találtak nála, amit nem lehetett műteni. Végül gyorsan
elvitte a betegség. Kevés ideje maradt mindent elintézni. Mindössze 19 hónapig volt velük. A
vége már szörnyű volt, a gyerekeket nagyon megviselte. Csak rá számíthattak. Nem hagyhatta
őket magukra. Leila állandóan sírt, Thomas pedig bezárkózott. Nehezen boldogult egyedül a
gyerekekkel, ezért megkérte Celeste-et, hogy menjen el, segítsen neki. Pár hónapra
odaköltözött hozzájuk. Azóta mindig elmegy a kicsikhez. Ezért volt ott akkor is, mikor újra
találkoztunk. Így maradt egyedül a gyerekekkel. Nagyon nehéz volt az az időszak, viszont
mindig érdeklődött felőlem. Eszter soha nem mondta el neki, hogy született egy fiam. Azt
hitte, elfelejtettem őt, továbbléptem, míg ő csendben szenvedett. Mindig is engem szeretett,
de félt megkeresni. Nem akarta felborítani a boldognak hitt életemet. Aztán Eszter Puerto
Ricóban megkereste. Elmondta, hogy megint ott vagyunk. Kérte őt, találkozzunk, mert
beszélnünk kell. Mikor újra találkoztunk, látta, milyen jól elvagyunk Paulóval. Nem akart
megint a boldogságom útjába állni, a távolból figyelt. Mikor megtudta, hogy Toni az enyém,
reménység gyúlt a szívében, hátha ő az apja. Végre egy közös gyermek azzal, akit a világon
mindennél jobban szeret. Aztán mikor közöltem vele, hogy nem az övé, egy álom foszlott
benne szét. Végül minden indok, illetve válasz nélkül elutaztam. Paulo megkereste a
napokban, és bevallotta neki az igazat. Azt is elmondta, amit ő mondott nekem, könnyebbé
téve a felejtést. Ezt tudván megkereste Esztert, aki alátámasztotta azt, amit Paulo elmondott
neki. Ugyan Toniról egyik sem beszélt, de most itt van, könyörög, és arra kér, szeressem, mert
nem tud nélkülem élni.
Már értettem, Paulo miért utazott el. Nem tudtam, hogy dühös legyek rá, vagy hálás neki,
amiért ha nem is mindenről, de beszámolt Davidnek. Most már csak egy kérdése maradt:
– Toni… – kezdte bizonytalanul. – Toni biztos nem az én fiam?
Nem tudtam, mit feleljek, még mindig voltak aggályaim. Markóra néztem, és még inkább
elbizonytalanodtam. Nem voltam képes elmondani az igazat.
– Nem. Nem a tiéd – hazudtam.
Szomorú lett a tekintete, de még mindig könyörgő. Aztán folytatta:
– Értem. Viszont el kell mondanom még valamit. Az a nő, akivel láttál, nagyon fontos
számomra. Nagyon szeretem őt.
Most már semmit nem értettem. Akkor mit keres itt? Végül befejezte a mondatot:
– Ő a húgom, Celeste, akiről már meséltem.
Hirtelen megértettem mindent. A gesztusokat egymás felé, a puszikat, az öleléseket.
Megmosolyogtam saját magam, mennyire ostoba és féltékeny voltam, pedig csak a húga.
Hálás voltam, mert elmondott mindent. De a hallottak után még jobban összezavarodtam.
Időre volt szükségem, ezért elküldtem Davidet, hogy gondolkodhassak.
Nem tartott sokáig, mire Eszter is odaért. Ő már tudott mindenről, hiszen David előre
jelezte neki a szándékát. Hatalmas mosollyal lépett be az ajtón.
– Végre tudod az igazat! Úgy örülök!
– Neked is szia – morogtam.
– És mit szólsz? Kibékültetek, ugye? Jaj, olyan szép a szerelem! – ugrált örömében. – Ó!
Szia, Marko, nem is tudtam, hogy te is itt vagy!
– Szia, Eszter – üdvözölte Marko is.
 – Nem tudom, miről beszélsz – tettem úgy, mintha nem érteném, miről beszél Eszter.
– Hát te meg David. Ti nem…?
– Mit nem?
– Nem vagytok együtt? Kibékültetek, igaz? – ráncolta össze a homlokát.
– Időt kértem – adtam meg magam, miközben hangosan kifújtam a levegőt. – Át kell
gondolnom mindent.
– Mégis mit? Tisztázott mindent! Minek húzod az időt? – idegeskedett Eszter.
– Jaj, Eszter! Hagyj már, kérlek… – sóhajtottam.
– Gabi, szerintem te magad sem tudod, mit akarsz – zárta le a beszélgetést.
Eszter nem feszegette tovább a dolgot. Bement Tonihoz, megpuszilgatta, majd hazament.
Igaza volt: tényleg nem tudtam, mit akarok. Mindenképpen időre volt szükségem.
Marko, bár nehezére esett bevallani, Eszternek adott igazat. Végighallgatta a
beszélgetésünket Daviddel, így láthatta, hogy ő mit érez. Szerinte csak makacskodom, ami
nem jó.
– Meg fogod bánni! Ne tedd – közölte egyszerűen, és elment.
 39.

Egyedül maradtam a gondolataimmal, az aggályaimmal, amikre nem találtam megoldást.

Rossz volt, hogy Marko is elment, de talán így könnyebb volt tisztán látnom. Féltem, hogy
nem tudok majd jól dönteni, ezért inkább igyekeztem nem ezen agyalni. Tonival egész nap
szépen elvoltunk, mikor anya felhívott, mintha megérezte volna.
– Minden rendben veletek?
– Persze, anya – válaszoltam gépiesen.
– Hallom a hangodon, hogy valami bánt.
– Semmi, anya, hidd el – nem akartam telefonon beszélni a dolgaimról.
– Tudok segíteni?
– Jó lenne, ha itt lennél velem…
– Rendben van, akkor elmegyek hozzád – vágta rá gondolkodás nélkül.
– Anya! Várj, nem kell! Megoldom – gondoltam meg magam.
– Ha Davidről van szó, márpedig ahogy hallom a hangodon, róla lehet, hiszen csak akkor
vagy ilyen szomorú…, ha vele kapcsolatos dolgokon agyalsz, akkor szeretnélek meghallgatni,
hátha tudok segíteni!
– Rendben, akkor várlak – egyeztem bele mégis. – De anya! Apának ne mondj semmit!
– Így lesz – ígérte.
Másnap már korán reggel megérkezett, és a reggeli első kávé mellett el is kezdtünk
beszélgetni. Elmeséltem az elmúlt napok eseményeit, illetve amit a nyaraláson átéltünk.
Figyelmesen végighallgatott, de nem szólt egy szót sem. Nagyon örült, hogy Eszter végre
boldog Paulóval. Daviddel kapcsolatban nehezen mondta el a véleményét. Szinte győzködnöm
kellett, hogy mondjon valamit, hiszen úgyis azért jött, hogy segítsen tisztázni a fejemben
mindent.
– Szerintem nem kellene makacskodnod – kezdte.
– Marko is ezt mondta.
– Mit?
– Hogy makacs vagyok. Itt volt, mikor David megjelent, és hallotta az egész
beszélgetésünket.
– Lehet, hogy igaza van? – kérdezte gúnyosan.
– Nem tudom, anya – sóhajtottam.
– Szerintem, ha megmagyarázott mindent, akkor nincs, mi visszatartson.
– De igen, van.
– És mégis mi?
 – Anya! Őszintén! Hogy tudnék beilleszkedni egy olyan közegbe, ahol mindenkit a vakuk
villanó fénye vesz körül, ahol nem léphetsz ki az utcára anélkül, hogy az másnap ne jelenne
meg az újságban?
– Minden megoldható és megtanulható – próbált lelkesíteni.
– Nem, anya! Hidd el, nekem nem menne – vágtam rá lemondóan.
Miután látta rajtam, hogy valóban nem tudom, mi lenne a helyes, inkább elterelte a
beszélgetést.
– Toni merre van?
– Alszik még.
Abban a pillanatban lépkedett ki felénk, a kis maciját szorongatva.
– Mami! – rohant anyu felé.
– Jó reggelt, kis hercegem – köszöntötte anyám az unokáját.
– De jó, hogy itt vagy! Már nagyon hiányoztál!
– Te is nekem, kicsikém!
– És meddig maradsz?
– Holnap mennem kell vissza, tudod, a papi vár.
– Akkor ma játszol velem?
– Ha anya megengedi, akkor igen!
– Anya, ugye megengeded? – nézett rám kérlelő szemekkel.
– Egyelőre nekem még nem is köszöntél – jeleztem, hogy valamit elfelejtett.
Gyorsan átmászott az én ölembe, és két cuppanós puszi kíséretében szorosan magához
ölelt.
– Ha szeretnél, igen, játszhattok ma a mamival. De mit szólnál hozzá, ha mindannyian
együtt elmennénk egy játszóházba?
– Hú, az szuper lenne nagyon! – nézett rám csillogó szemekkel.
– Rendben van. Akkor nyomás fogat mosni, mosakodni, aztán adok ruhát, reggelizünk és
már mehetünk is.
– Rendben, anya! – szaladt a fürdő felé. – Szeretlek! – kiabálta vissza az ajtóból.
Az egész napot a játszóházban töltöttük, gyorsan összebarátkozott a többi gyerekkel. Nem
unatkozott. Anya is bement vele az ugrálóvárba, meg egy nagy medencébe is, ami telis-tele
volt szivacslabdákkal. Falat mászott, és kipróbálta az elvarázsolt kastélyt is. Mikor anya
kimerült, odaült hozzám, de Toni fáradhatatlannak tűnt.
Már egészen késő délután volt, mikor elindultunk hazafelé. Toni annyira belefeledkezett a
játékba, hogy még enni sem akart közben, így az ebéd teljesen kimaradt a nap folyamán.
Hazaérve gyorsan megfürdettem, míg anya elkészítette a vacsorát. Tonira ráadtam a
pizsamáját, és pillanatok alatt befalta az egész tányér tésztát, majd hullafáradtan zuhant be az
ágyába.
– Nagyon jó nap volt, anya – suttogta.
– Örülök, kicsikém, hogy jól érezted magad.
– Jó éjszakát, anya – és már csukódott is le a szeme.
– Neked is, életem – simogattam meg a haját.
Közben anyám a konyhában megterített magunknak is. A Daviddel kapcsolatos aggályaimat
már nem hozta fel. Biztos nem akarta elrontani ezt a csodás, boldog napot.
Másnap délelőtt kivittük őt a vonathoz, és hazament.
– Apát pusziljuk! – szóltam neki, mikor az ablakon keresztül még kinézett.
– Átadom!
– Anya! Köszönöm, hogy eljöttél – integettem, mert a vonat közben elindult.
Anya csak rám mosolygott, és visszaintett.
 40.

Hónapok teltek el, és én még mindig nem tudtam eldönteni, hogyan viszonyuljak Davidhez és
a vallomásához. Idő közben Eszter és Paulo elválaszthatatlanok lettek. A boldogságuk nem
volt mihez fogható. A könyvemet kiadták. Fantasztikus volt látni a boltokban, a polcokon azt a
könyvet, amit eredetileg a fiamnak írtam. Puha borítóval készült, és csupán kétszáz oldalas
lett, de az életem egy nagyon fontos szakaszát foglalta magába. A borítóján egy fehér ruhát
viselő szerelmespár látható, amint egy stégen ölelik egymást, miközben a vizet nézik. A jobb
oldalon, a távolban egy pálmafa, az égen sirályok szálldogálnak. Az Egy igaz szerelem története
címet kapta a naplóm, ezt közösen találtuk ki a kiadóval. Az írónál a Katie Françoise név
szerepelt.
Sokáig forgattam a kezemben a könyvet. Megrendítő érzés volt, mert az életem ezen
periódusát most már mindenki megismerheti. Még akkor is, ha senki nem fogja tudni, hogy ez
valóban megtörtént velem. Ez a nagy szerelem, ami ilyen véget ért. Rengetegen megvették a
könyvet, ezért a kiadó másodjára is kinyomtatta. Nagyon sokan szeretik a romantikus
könyveket, így pár hét alatt az utánnyomás is elfogyott. Temérdek e-mail és levél érkezett a
kiadóhoz, mert tudni akarták, hol tudnának a könyvemhez hozzájutni, ugyanis nem találják
sehol. Hosszas gondolkodás után újabb adagot nyomtak. Úgy gondoltuk, lesz, ami lesz,
megpróbáljuk még nagyobb példányszámmal. A boltokban már félre voltak tetetve, illetve
nagy mennyiségben le voltak foglalva. Szenzációs volt a könyv sikere. Bár titokban maradt a
kilétem, és nem tudhatták, ki írta, ez mégsem segített a fájdalmamon, ami még most sem múlt
el. A könyv olyan sikereket ért el, hogy elkezdték lefordítani más nyelvekre. Már külföldön is
megjelentették, Európa szinte összes országában kiadták. Mindenhol sikert aratott. Álmomba
sem gondoltam volna.
Toni továbbra sem kérdezett az apjáról, de láttam rajta, mennyire bántja és szeretné tudni
az igazat.
Majd egy nap, ha elég idős lesz ahhoz, hogy megértse, odaadom neki ezt a könyvet, amiből
mindent megtud – gondoltam, miközben magamhoz öleltem.
– Lassan megint itt a szülinapod, drágám! Mit szeretne az én okos nagyfiam?
– Nem tudom, anya… – mondta szomorúsággal a kis arcán. Sejtettem, mire gondol, de nem
szóltam semmit.
Eszterrel elhatároztuk, hogy az ötödik szülinapját emlékezetessé tesszük. Paulónak, aki már
nem Daviddel dolgozott, munkaügyben el kellett utaznia. Így ketten vittük el a vidámparkba,
ahol felültünk mindenre, amire csak szeretett volna. Aztán az állatkertbe látogattunk.
Megnéztük az elefántokat, épp kiengedték a kicsiket is, akik nemrég születtek. Bementünk a
kisállat simogatóba, ahol picit féltem, hogy valamelyikbe beleszeret, s majd haza akarja
hozni, de végül nem így lett, mert meghallotta az oroszlánüvöltést, és odasietett. Élvezte ezt a
kis kirándulást az állatok világában. Hazafelé ettünk egy fagyit, sétáltunk, nevetgéltünk.
Otthon a szüleim, Marko és az újdonsült barátnője, meg persze Toni ovis kis barátai már
tortával vártak bennünket. Toni nagyon meglepődött, nem számított rá. A tortája egy autót
formált, a lufikon boldog születésnapot felirat díszelgett. A gyerekek az udvaron felállított
ugrálóvárban játszadoztak, amíg a felnőttek beszélgettek. Tökéletes nap volt.
 41.

Egy futár állt meg a ház előtt, csomagokkal a kezében. Átvettem, majd érdeklődve néztem,
vajon ki küldte. Az egyik nekem jött, a másik Toninak. Gyorsan kinyitottam Toni dobozát:
David küldött egy hatalmas távirányítós terepjárót neki. A szívem összeszorult, mikor
kivettem a neki írt levelet.

„Drága Toni!
Remélem, boldogan telt a születésnapod, és rengeteg játékot kaptál! Ugyan nem
ismerjük egymást olyan nagyon, de sokat gondolok rád. Hiányzol! Te is és anyukád is.
Vigyázz magadra! Boldog születésnapot!

David”

A könnyeimmel küszködtem, mikor Toni odajött Eszterrel.

– Mi a baj, anya? – Nem tudtam válaszolni, így Eszter megkérte, hogy vigye az ajándékát a
szobájába a többihez.
Kivette a kezemből a levelet, amit addig erősen szorítottam. Már a papír is összegyűrődött.
Elolvasta, majd visszatette a borítékba.
– Majd odaadod neki, ha már mindent tud – szólt, és berakta egy fiókba, ahol az emlékeket
őriztem Toni számára.
Nagy levegőt vettem, miközben Eszter megfogta a másik csomagot is, amihez eddig hozzá
se nyúltam. Kinyitotta. Fogalmunk sem volt, mi lehet az. Egy levél pihent benne.

„Kedves Gabriella!
A nagy sikerre való tekintettel és a könyve iránti hatalmas érdeklődés miatt szeretnénk
önt megkérni, hogy jöjjön el hozzánk egy személyes találkozóra.

Köszönettel: George Pascal”

Ismerős volt a név, tudtam, hogy valahol már találkoztam vele. Megkértem Esztert, hogy
kísérjen el. Már vártak ránk. Mindenki márkás öltönyben ült az asztalnál. Ott volt Mr. Brendy
is, a könyvkiadótól. Rápillantottam Eszterre, aki szorosan a nyomomban volt, és leült a
mellettem lévő székre.
– Isten hozta önöket, hölgyeim! – üdvözöltek bennünket.
– Örvendek a találkozásnak, kedves uram, de elárulná, miért vagyunk itt? – tértem azonnal
a tárgyra.
– A könyve miatt, hölgyem.
– Igen, azt írta a levelében is – vártam a folytatást.
– Arról lenne szó, hogy mivel ilyen nagy az érdeklődés a könyve iránt, felvettük a
kapcsolatot Mr. Brendyvel. Szeretnénk megfilmesíteni a történetét.
– Megfilmesíteni… a történetemet… Ez valami vicc? – hitetlenkedtem.
– Biztosíthatom róla, hölgyem, hogy ez nem vicc. Itt a forgatókönyv, amit előzetesen
elkészítettünk. Szeretnénk, ha elolvasná, hogy minden részlet egyezik-e azzal, ami az ön
könyvében szerepel. A jogokat megvettük a kiadójától, de természetesen az ön engedélyére is
szükség van.
Forgattam a kezemben a kéziratot, majd Eszterre szegeztem a tekintetem. Láttam rajta,
hogy tetszik neki az ötlet, és ez engem is megerősített.
– Rendben, elolvasom, de ehhez idő kell.
– Semmi baj! Kérem, jelentkezzen, ha végzett – kezet fogtunk, és már indultunk is. Olyan
érzésem volt, mintha ez nem is velem történne, mintha csak kívülről látnám valaki másnak az
izgalmas életét.
A gondolataimba merülve mentem hazafelé.
– Ez képtelenség! – törtem meg a csendet. – Először kiadják a könyvet, most meg meg is
filmesítik. El sem hiszem!
– Pedig megtörténik – vigyorgott Eszter.
– Nem gondoltam, hogy az én életem ennyi embert érdekelhet…
– Nem tudják, hogy a te életed. Ők azt hiszik, ez csak egy romantikus történet, egy egyszerű
könyv – juttatta eszembe Eszter.
Tudtam, hogy így van. Mégis, számomra olyan volt, mintha én élnék egy filmben, nem
pedig a valóságban.
Mikor hazaértem, leültem a konyhaasztalhoz, és egy üveg bor mellett elkezdtem olvasni.
Mindent újból átéltem. Az örömöt, a fájdalmat, mindent. Találtam benne némi változtatást,
amire nyilván a film miatt volt szükség. Nem zavart, hiszen nem tért el annyira a valóságtól.
Nagyon jól kialakították a párbeszédes részeket is. Kíváncsi voltam, milyen helyszíneket
fognak választani a forgatáshoz. Visszavittem a forgatókönyvet George-nak, és
engedélyeztem a forgatást. Megkért, ha esetleg a felvételek alatt szükségük lenne rám, akkor
utazzak oda, segítsem a munkájukat. Ők fizetik az ezzel járó költségeimet. Szeretnék minél
hitelesebben eladni a dolgot, ahhoz pedig valószínűleg kelleni fog az én segítségem.
Természetesen nem volt ellene kifogásom, így legalább közvetlenül figyelhettem a
munkálatokat. Az azért érdekelt, kik lesznek a főszereplők, de erre még ő maga sem tudta a
választ.
 Az újságok megírták a könyv sikerét, és azt is, hogy film készül belőle. Szerettek volna
személyes interjút készíteni az íróval, de én még mindig őriztem az inkognitómat. A kiadó
sem adott ki információt senkinek. Legalább nem juthattak el hozzám.
Egy nap anya hívott fel. Már nagyon rég beszéltünk. Talán Toni szülinapján.
– Elolvastam a könyvet – kezdte. Egyből tudtam, mit akar mondani, bár úgy tettem, mint
aki nem tud semmiről. Eddig még neki sem vallottam be, hogy én írtam.
– Milyen könyvet, anya? – kérdeztem ártatlanul.
– Tudod te jól…
– Nem, nem tudom. De ha jó volt, add ide, engem is érdekel! – próbáltam a gyanúját
eloszlatni, nem túl sok sikerrel.
– Minek adjam oda, ha te írtad? Te vagy Katie Françoise, az író! Tudom. Megismertem a
történetet.
– Anya!
– Igazán elmondhattad volna – mondta szemrehányóan.
– Anya! Kérlek, ne mondd el senkinek! Nem akarom, hogy tudják! Főleg most! – kérleltem.
– Miért, mi van most?
– Filmet készítenek belőle… – vallottam be.
– Óóóó… filmet? El sem hiszem! – döbbent meg. – Nagyon büszkék vagyunk rád,
kislányom!
– Köszönöm, anya! De, kérlek… Ez titok, rendben?
– Értem… – hagyta rám. – Gratulálok még egyszer, lányom! Nem mondom el senkinek! Bár
úgysem fogod tudni sokáig titokban tartani, főleg az előtt, aki előtt olyannyira szeretnéd!
Igaza volt. Valójában egyetlen ember elől szerettem volna eltitkolni. David elől. Féltem, ha
eljut hozzá, rájön mindenre.
A filmhez hosszas válogatás után meglettek a szereplők, így elkezdődhetett a forgatás. A
szövegkönyveket átadták a színészeknek, hogy megtanulhassák a rájuk eső részeket. Egyik
délután felhívott George. Már az elején szükségük volt rám, és azt is jelezte, talán jobb lenne,
ha az egész forgatás alatt ott lennék. Persze ez lehetetlen volt, hiszen Tonit nem
rángathattam magammal mindenhova… Kérdeztem, hova kellene mennem.
– A Dominikai Köztársaságba! Saona szigetén forgatjuk le a filmet.
– Remek. A világ végén. Mikor induljak?
– Ha lehetséges, holnapután, kérem.
– Ott leszek – ígértem.
Megkértem Esztert, hogy vigyázzon Tonira egypár napig, mert el kell utaznom a Dominikai
Köztársaságba. Máris probléma merült fel a forgatáson. Szükségük van rám. Eszter nagyon
szívesen vállalta a babysitter szerepét, és Paulo is sokat segített neki. Mivel Toni már mind a
kettőjükhöz kötődött, nyugodtan rájuk hagyhattam. Legalább gyakorolnak – gondoltam.
 42.

A helyszínen minden fel volt állítva a felvételekhez. Nagy volt a sürgés-forgás, készülődés.
Engem egy lakókocsihoz kísértek.
– Itt fog lakni – közölte velem az egyszerű fehér pólót viselő hosztesz, azzal faképnél is
hagyott.
Próbáltam kipihenni az utat, hiszen több mint tizennyolc órát utaztam, többszöri
átszállással. A Saona-sziget a Dominikai Köztársaság egyik legnagyobb turistalátványossága.
A csodálatos fehér homokos tengerpartjai és természeti szépségei miatt természetvédelmi
terület, a Keleti Nemzeti Park része. Gyönyörű korallzátonyok, parti lagúnák, sokféle madár és
hüllő, ezenkívül lenyűgöző barlangok találhatók itt. Az ültetvényeken cukornádat, a kis
birtokokon kakaót, kávét, dohányt és gyümölcsöket termesztenek. Mivel volt egy kis időm,
kirándulást terveztem, amire mások is velem tartottak a stábtagok közül. Elmentünk Santo
Domingo óvárosának erődjéhez, megnéztünk egy kakasviadalt. Az ételek elég furcsák voltak:
volt ott kókuszos-diós hal, valami ecettel pácolt szalonna, meg egy olyan édesség, amit
kukoricából, tejből, cukorból, fahéjból és kókuszdióból készítettek. Megtudtam, hogy nagyon
sok étel alapja a főzőbanán, amit pürének, pasztának állítanak elő, úgy, hogy banánlevélbe
göngyölve sós vízben megfőzik a gyümölcsöt. Inni főleg gyümölcsleveket isznak, papayát,
narancsot, ananászt.
Már esteledett, mire visszaértünk a forgatás helyszínére. George meg is keresett. Üdvözölni
akart.
– Örülök, hogy itt van!
– Én is örülök. Nem lehetne, hogy tegeződjünk?
– Természetesen! Nos, Gabi, tetszett a kirándulás? – érdeklődött.
– Igen, csak nagyon elfáradtam.
– Akkor pihend ki magad, mert holnap érkeznek a színészek, és kezdődnek a megbeszélések
és a forgatás! – Azzal hátat fordított, és elment.
Magamra csuktam a lakókocsi ajtaját. Valóban fáradt voltam, így lefeküdtem aludni.
Élveztem a részvételt egy ilyen nagy volumenű dologban. Izgalommal töltött el, ezért csak
nagy nehezen jött álom a szememre.
Másnap reggel már javában folyt a munka, mikor felébredtem. A nap hét ágra sütött. Egyre
több kamera és lámpa került a helyére. A statiszták is gyülekeztek a megbeszélésre. Kisebb
tömeg alakult ki, mire én is odaértem. Stefani Carter, a főhősnőt alakító színésznő nagyon
bájos volt. Hosszú barna haja zuhatagként omlott a hátára. A szeme kéken világított a kreol
bőrén. Magas, vékony, törékeny nő. Kedves arca mindig mosolygott. Kicsit kételkedtem
abban, valóban el tudja-e majd játszani azt a fájdalmat, amiről a könyvben írok.
Kimerítő volt a nagy meleg. Amikor éppen nem volt rám szükség, a lakókocsi árnyékában
hűsöltem. Már késő délután volt, mikor újra előjöttem. A producerek, a rendező és a színészek
éppen tanácskoztak. Egy férfi magasodott ki a tömegből. A forgatókönyvet szorongatta, és
néha idegesen a hajába túrt. Emlékeztetett ez a mozdulat valakire. Közelebb mentem. A férfi a
producerrel beszélgetett az asztalnál. A gesztusaiból láttam, hogy nem értett egyes
jeleneteket, és ennek adott hangot. Odasétáltam. Csak az árnyékom vetődött az asztalra, de
megérezte, hogy én vagyok ott. Lassan felnézett, kiegyenesedett. Csodálkozva pillantott rám,
hiszen nem tudta, mit keresek ott. Ekkor George bemutatott mint a könyv íróját. Kezet
nyújtottam, mintha most találkoznánk először. Ő is így tett. Tekintetét mélyen az enyémbe
fúrta. A szeme kérdésekkel volt tele.
– Nem… Az nem lehet… nem lehet, hogy te… – esett pánikba.
– Tessék? – kérdeztem, megpróbálva a lehető legnyugodtabbnak tűnni.
– Nem… Semmi… Elnézést! – és döngő léptekkel elviharzott.
A lakókocsi ajtajánál várt rám azzal az észveszejtő mosolyával, amit annyira szerettem
benne. Ott állt előttem, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Davidé volt a főhős
szerepe. Nagyokat nyeltem, idegességemben tördeltem a kezem.
– Szóval te vagy az író – fürkészte az arcom. Zavaromban ide-oda kapkodtam fejem.
– Igen. Úgy mutattak be, nem? Miért?
– Már értem, miért éreztem úgy, hogy ismerős a történet, sőt még a párbeszédeket is
mintha átéltem volna…
– Pedig ez nem rólad szól! – közöltem olyan határozottan, ahogyan csak lehetett, bár David
jelenlétében ez soha nem sikerült. Nem is tudom, minek próbálkoztam határozottsággal…
– Igazán? És az a rész, ahogy a főhősnő találkozik a főhőssel? Ha jól emlékszem, engem
rejtettél a kocsiba egy pléd alá…
– Hmmm, ez igaz. Na jó, lehet, hogy az a rész rólad szól, de csak ennyi.
Nevetni kezdett azzal az édes mosolyával.
– És az a rész, mikor a férfi elmegy a nő szüleihez?
Ekkor éreztem, hogy elpirulok, hiszen az első szeretkezésünk akkor történt…
– Az mindennapos – vágtam rá, bár már esélytelen volt, hogy kimagyarázom.
– Aha. Mindennapos. Meg a levél is, és az egész, ami le van írva… Bár még nem értem a
végére, mert nemrég kaptam meg, de eddig minden stimmel. Viszont, ami jó, ebből
megtudom, mi történt veled, míg nem beszéltünk…
Hirtelen megrémültem. Rá fog jönni… Jaj, ne!
– Azért van, ami csak fikció, és nem úgy történt – próbáltam menteni a menthetőt. – Ne
feledd, ez csak egy könyv, amit most megfilmesítenek – azzal bementem a lakókocsiba.
 Fel-alá járkáltam, nem tudtam, mit tegyek. A forgatást már hivatalosan is elkezdték. Láttam
Daviden, neki sem jó újra átélni azt, ami velünk történt. Nekem kifejezetten érdekes volt látni,
hogy valaki más megjeleníti előttem azt, ami az emlékeimben él. Mindent ugyanúgy adtak elő.
Davidnek nem volt nagy kihívás, hiszen egyszer már megtörtént vele, és Stefani is hitelesen
alakított engem. Furcsa volt belegondolni, hogy engem játszik el valaki. Még az érzéseket is
átélte. Minden nappal, ami forgatással telt, egyre több sebet szakítottak fel bennem. Már nem
volt erőm tovább nézni, így beszéltem George-dzsal, hogy haza kell utaznom, és kértem, hogy
csak akkor szóljon, ha nélkülözhetetlen vagyok.
 43.

Toni nagyon örült nekem, amikor hazaértem. Ez a két hét túl hosszú volt számára.
Eldöntöttem, hogy meglepem őt egy kis kirándulással, így elvittem egy szafariparkba, ahova
Eszter is elkísért minket. Mikor megérkeztünk, először a pelikánokat néztük meg. El sem
hitte, hogy létezik ilyen gyönyörű rózsaszín madár. Eddig csak mesekönyvben látott ehhez
hasonlót, nem gondolta, hogy a valóságban is van ilyen. Aztán megnéztük a baglyokat, a
fácánokat, az énekes papagájokat.
Visszaültünk az autóba, és elindultunk a szafaripark belseje felé a vadállatokhoz. Hatalmas
kapu előtt álltunk meg, és vártuk, hogy kinyíljon előttünk. Mikor átjutottunk rajta, egy másik,
még nagyobb elektromos kapu előtt találtuk magunkat, ami csak akkor nyílt ki, mikor a másik
már teljesen bezárult mögöttünk. Odabent farkasok tucatjai figyelték az érkező autókat.
Szépen lassan mentünk a kocsival, hogy jól szemügyre vehessük őket. Egy kicsit félelmetes
volt, de ezek az állatok valószínűleg legalább annyira tartottak tőlünk, emberektől, mint mi
tőlük. Óriási táblákon jelezték, hogy az ablakot nem szabad leengedni, és nekünk eszünk
ágában sem volt ezt a tilalmat megszegni.
A következő állomás az oroszlánoké volt. A legnagyobb hímoroszlán ott feszített egy kidőlt
fa törzsén, és incselkedőn lengette hosszú farkát. Körülötte legalább tizenkét nőstény
heverészett, és öt kölyökoroszlán, amiknek nem tudtuk megállapítani a nemét.
Innen egyenesen a medvékhez jutottunk. Érdekes, ugyanakkor bizarr volt látni, ahogy etetik
őket. Egy terepjáróról dobálták a gondozók nekik a nyers húst, amire azonnal rá is vetették
magukat. Közvetlen mellettük egy természetesnek tűnő sziklacsoport magasodott, amiről
vékony vízesés csordogált.
Az elefántokhoz érve a fák mögött megpillantottuk az újszülött elefántot, amint anyjától
alig egy méterre távolodva el csetlik-botlik. Tüneményes jelenet volt, tele szeretettel. Azt
hiszem, Toninak is ők tetszettek a leginkább.
A zsiráfok hosszú nyakukkal könnyedén elérték a magas fák leveleit. A bivalyok hatalmas
dübörgéssel indultak meg felénk, mikor észrevették az autónkat, és egy pillanatra elfogott a
pánik. De végül csak körbeszaglászták a kocsit. Toni tátott szájjal figyelte ezeket a robosztus
állatokat, amint alig karnyújtásnyi távolságra voltak tőlünk. Persze az ablakokat továbbra is
felhúzva tartottuk.
A pávával együtt voltak a zebrák és az emuk. A vízilovakat nem igazán lehetett látni, inkább
csak a víz felszínén időnként megjelenő buborékokból és az apró fülek lebbenéséből
sejthettük, hogy ott vannak valahol. A láma és a teve szabadon közlekedett az autók között.
Aztán átértünk a majmokhoz is. Ők már teljesen el voltak kerítve, és nemcsak oldalirányból
a hatalmas elektromos kapukkal, mint az összes többi helyen, hanem felülről is egyfajta
dróthálóval. Az orángután egyedül ült a fa tövében, és egy nagy piros almát rágcsált. A
csimpánzok le-föl ugráltak a fákon hangos ricsajjal.
Innen kiérve a kengurukat néztük meg. Nagyon megindító volt, ahogy a pici kenguru az
anyja erszényének védelméből kidugja a fejét és úgy nézelődik. Kedvesek voltak, bár az albínó
kengurutól egy kicsit megrettentem. Természetellenesen világított a fehér szőre és a piros
szeme.
Lassan már a végéhez értünk a kirándulásunknak, mikor észrevettem, hogy Toni elaludt.
Nem ébresztettem fel, csak meghatottan mosolyogtam rajta.
Eszter látta rajtam, hogy megtört a forgatás. Mikor megtudta, ki játssza a főszerepet,
egyszerűen meg sem tudott szólalni a döbbenettől. Helyre kellett jönnöm érzelmileg. Tudtam,
ez a forgatás, illetve maga a film is nagyon nehéz lesz. Csakhogy arra nem számítottam, hogy
mennyire.
Minden időmet Tonival töltöttem, így sikerült a gondolataimat elterelni. Már hetek óta nem
volt hírem a forgatásról. Késő délután jött át Eszter. Furcsa volt, nem szólt előtte, csak
beállított. Igaz, ide úgy jöhetett, mintha haza jönne. Az én otthonom az ő otthona is.
Hatalmas mosoly húzódott az arcán. Nem tudtam mire vélni. Elkezdett beszélni
mindenféléről, és csak hadonászott… Hadonászott, beszélt, hadonászott, beszélt, míg észre
nem vettem egy akkora köves gyűrűt a kezén, mint egy gránátalma.
– Atyaúristen! – kiáltottam fel, és elkaptam a kezét.
– Végre észrevetted – nevette el magát.
– Te jó ég! Téged eljegyeztek, csajszi! És ezt így kell megtudnom?
– Nem akartam telefonon elmondani.
– Jobban is tetted! Nem húzza a kezed? – csodáltam a gyűrűjét.
– Jaj, ne hülyéskedj már!
– Gratulálok! Remélem, nagyon boldogok lesztek!
– Azok leszünk! Tudom! – nézegette a gyűrűjét.
Örömmel töltött el, bár az igazat megvallva irigykedtem rá, a boldogságára. Nem tőle
irigyeltem, hanem mert én is erre vágytam mindig. Amit soha nem érhetek el.
Újra telefonhívást kaptam. Megint vissza kell mennem, mert elakadtak egy jelenetnél, már
napok óta áll a felvétel. Toni megint nagyon nehezen engedett el. Megígértem neki, hogy
hamar hazajövök. Szeretett Eszterrel lenni, így nem volt gond. Én is nyugodt voltam,
biztonságban tudtam. Mikor visszaértem, valóban nagy volt a káosz. A felvétel nem haladt.
Mindenki fel-alá járkált. Le sem pihentem az út után, máris belevágtunk a jelenetekbe. Épp az
következett, mikor Roberto elhagyott, én pedig az érzelmeim viharában eltévedtem…
Daviden láttam a zavarodottságot, hiszen ő erről akkor semmit nem tudott. Nem értette,
miért nem kerestem meg őt, hiszen tudtam, mit érez. Próbáltam azzal védekezni, hogy nem
minden igaz, ez csak egy könyv. Sajnos addigra már nem hitte el nekem. A forgatás újra
ütemszerűen haladt. Az a jelenet következett, mikor Stefani elolvassa a Davidtől kapott
levelemet. Sajnos vagy nem, az eredeti levél volt az, amit szó szerint idéztek. David arcára
kiült a fájdalom. Akkor értettem meg, az a levél csak nekem szól, senki másnak. Azt szívvel-
lélekkel írta. Nehéz pillanatok voltak.
Forgatási szünetben bementem a lakókocsimba, ami ugyanúgy ott állt, mint mikor
itthagytam. Semmit nem tettek arrébb benne. Le akartam pihenni. Féltem, ugyanakkor
izgatott voltam, hiszen vészesen közeledett az első szerelmes jelenet, illetve ami utána
történt. Abban már biztos voltam, értelme sem lenne titkolnom semmit, hiszen attól kezdve
közös volt az életünk, még ha csak rövid ideig is. David egész jól viselte a felvételeket, bár
biztos zavarta, hogy a saját magánéletét kell eljátszania. Az az egy nyugtathatta, hogy ezt
senki nem tudja. Ettől viszont még hitelesebb volt az előadása. A szerelmes jelenetet nem
néztem meg. Nem volt elég lelkierőm még azt is újra átélni…
Lesz még épp elég, ami fájni fog – gondoltam. Inkább bementem a városba. Pont karnevál
volt, így ott is csak az emlékek törtek fel bennem. Kimentem a partra, leültem a homokba, a
naplementében gyönyörködtem. Jó volt egyedül lenni, távol mindentől és mindenkitől. Ugyan
a homok, a part, a pálmafák, a tenger itt is ugyanolyan volt, a naplemente mégis teljesen más.
Inkább a piros és kék színei váltakoztak az égbolton a fehér felhők mellett. Belemarkoltam a
homokba, és hagytam, hadd peregjenek ki a szemek lassan a kezemből. Órák telhettek így el,
mikor végre felnéztem a csillagokra. Tőlük kértem tanácsot, útmutatást, mit tegyek.
Már kezdett lehűlni a levegő, ezért visszamentem a táborba. Az út mentén fáklyák égett,
csak egy-két lámpa volt fellógatva a fákra. A forgatást már befejezték. Tábortüzet raktak,
aköré ült mindenki. Maguk közé hívtak, ami jólesett. David nem volt ott, így hamar el tudtam
magam engedni. Mindenki különböző történeteket mesélt. Saját élményeket: korábbi
forgatásokról, az életükről, néha már nem is tudtam követni. Hangosan nevetgéltünk,
sütögettük a pillecukrot, igazán meghitt volt. Mint egy család. Igaz, körülbelül ötven fővel,
úgyhogy inkább mint egy nagy család. Szóba került az a film is, amin épp most dolgozunk.
Nem zavarta őket, hogy én is ott ülök közöttük. Őszintén elmondták a véleményüket. Nagyon
szép, romantikus történetnek tartották, csak szerintük túl sokat szenvednek benne a
főszereplők. Az egyik stábtag, akinek még a nevét sem tudtam, tette fel az első kérdést.
– Miért pont ilyen érzelmes könyvet írt?
Váratlanul ért a kérdése.
– Mert abban az időben, mikor elkezdtem írni, igazából a bennem élő fájdalmat akartam
kiírni magamból. Valahogy így sikerült – vallottam be.
– Az egész egy kitalált történet? – jött a következő kérdés valaki mástól.
 – Nem. Van, amit valóban átéltem. De azt nem árulom el, mit. Az maradjon az én titkom.
– Ezek szerint ön a főhősnő?
– Ezek szerint – feleltem sejtelmesen, bár már kár lett volna tagadni.
– Akkor a főhős is valóban létezik – jegyezte meg valaki.
– A gyermek is valós az életében, vagy csak kitaláció a könyvben? – ezt a kérdést már
végképp nem vártam.
David ekkor hirtelen ott termett a semmiből, és helyet foglalt a körben, velem szemben.
– A gyermek létezik, és Toni a neve. Ha valaki elolvasta a forgatókönyvet, akkor tudja. Bár
nem feltétlenül úgy történt minden a valóságban, ahogy leírtam.
Féltem a következő kérdéstől, éreztem, hogy már nem nagyon tudok elmenekülni.
– Akkor a férfi főszereplő a gyerek apja, mint a könyvben, vagy nem?
– Hmm… Azt hiszem, ez már teljes mértékben a magánéletem.
– Azért még elárulhatja nekünk, kisasszony – vágta rá David. Már őt is nagyon érdekelte az
igazság, bár még nem olvasta el teljesen.
– Ahogy a forgatás odaér, meg fogja tudni! De ha mindenáron akarnak valami választ,
annyit elárulhatok, hogy Toni csakis az én gyermekem, és nincs apukája – vágni lehetett a
feszültséget, ezért többet nem is kérdeztek tőlem, miközben könnyes szemmel felálltam, és
visszasiettem a lakókocsihoz.
David utánam szaladt, és mielőtt bemehettem volna, megfogta a karom és maga felé
fordított.
– Biztos nem az? Biztos nem az enyém?
– Már egypárszor átestünk ezen a beszélgetésen! Most sem tudok mást mondani, csak amit
eddig is – azzal hátat fordítottam neki és beléptem az ajtón.
Ahogy becsukódott mögöttem, néma zokogásban törtem ki.
Már megint itt vagyok egy hete. Nem látom értelmét. A felvételek újra mennek, így minek
maradjak? David a forgatási szünetekben próbált velem beszélgetni, de mindig találtam
valami kifogást, amivel lerázhattam.
Beszéltem George-dzsal, hogy mit szólna hozzá, ha elmennék. Már hiányzott Toni. George
arra kért, hogy ne menjek. Könnyebb, ha itt vagyok. Megértette a fiam hiányát, így
felajánlotta, hogy jöjjön el ő is ide. Nem akartam megint Esztert ugrasztani, de mikor
megtudta, hogy ő is jöhet, beleegyezett. Paulo üzleti útra ment, így nem tartotta otthon
semmi. Elintézte a védőoltásokat, és minden papírt, hogy Toni is utazhasson. Pár nap múlva
már itt is voltak. Kimentem eléjük a reptérre. Tonit gyorsan megszerették az itt dolgozók. Úgy
nézte a felvételt, mintha mesefilmet nézne.
Ha tudná, hogy ez az ő életének kezdete – gondoltam. Hagytam őt, hadd nézze. Találkozott
Daviddel is, akit megismert. Újra gyorsan összebarátkoztak. A gyerekei felől érdeklődött,
sajnálta, hogy ők nincsenek itt. Persze, hiszen unatkozott egyedül. A jelenetek már ott
tartottak, mikor visszamentünk közösen Puerto Ricóba, ahol Beki bejelentette, hogy terhes.
Kezdtem kellemetlenül érezni magam. Igyekeztem minél távolabb lenni a helyszíntől, nehogy
valami kérdéssel zavarjanak meg megint. Sajnos nem jött össze.
– Gabi! Hogy tudtad feldolgozni, mikor azt hitted, hogy más szül gyereket a szerelmednek?
– a kérdés mellbe vágott. Ezt David is hallotta. Pásztázta tekintetével a testem rezzenéseit, az
arcomra kiült fájdalmat.
– Ez a rész nem történt meg. Pontosabban nem így. Szóval egész könnyű volt! –
mosolyogtam a fogamat összeszorítva.
David akkor, csakis akkor gondolkodott el azon, hogy ugyan neki sem volt könnyű, de mit
élhettem át én mellette.
Gyorsan megfogtam Toni kezét, és elindultunk. Nem akartam több kellemetlen kérdést,
főleg Toni előtt. De éppen ő volt az, aki a következő kérdésével sarokba szorított.
– Anya, ezt miért kérdezte az a néni? – nézett rám tágra nyílt szemekkel.
– Tudod, kicsim, azt a filmet, amit most forgatnak, abból a könyvből készítik, amit anya írt.
– Anya, te írtál egy könyvet? – csillant fel a szeme. – Elolvasod nekem?
– Életem, majd ha nagyobb leszel, te magad fogod elolvasni! Ígérem!
Eszter is csatlakozott hozzánk. Bementünk a városba. Az utcákat árusok lepték el, lehetett
kapni mindent, mint egy piacon. Elmentünk delfin show-ra is, ahol akár úszhattunk is velük.
Toni még nem tudott úszni, ennek dacára mégis be akart menni a medencébe hozzájuk.
Megnyugtattak minket, hogy nem lesz semmi gond. Szépen felöltöztették, adtak rá mellényt,
majd beengedték a vízbe. A tengerből elkerített természetes medence tele volt delfinekkel,
fókákkal. A delfinek az uszonyaikkal integettek. Toni nagyon élvezte, még puszit is kapott az
egyiktől. Simogatta őket, bár eleinte félve ért hozzájuk. Fél óra elteltével alig lehetett kihozni
a vízből, pedig az idő lejárt. Nagy nehezen kicsalogattuk, mert a fókák is érdekelték.
Megnéztük azokat is. Játszadoztak, labdát dobáltak, ritmusosan mozogtak, mintha táncoltak
volna. Hallgattak az idomárukra. Velük is lehetett volna úszni, csakhogy már későre járt,
vissza kellett érni a táborba.
Mikor megérkeztünk, azonnal bementünk a lakókocsiba. Ki sem mozdultunk egész este. Már
lefeküdni készültem, mikor kopogtak. David volt. Fájdalmas tekintettel nézett a szemembe.
– Minek jöttél? – suttogtam, nehogy felébresszem Tonit.
– Hogy a bocsánatodért könyörögjek!
– Most? Minek? A könyv miatt? Nem kell! Már úgyis mindegy…
– A múltért! Mindenért! Hogy miattam szenvedtél, amit akkor nem láttam.
– Mondtam, hogy már mindegy! Menj, feküdj le te is!
 44.

Reggel nagy lármára ébredtem. Toni és Eszter még aludtak. Gyorsan felöltöztem, kimentem
megnézni, hogy mi történik. Az hagyján, hogy David kapatos volt, de még összevissza kiabált
is. Nagy nehezen sikerült őt lenyugtatni, és elküldték, hogy pihenje ki magát.
Az elválást eljátszania ugyanolyan nehéz volt, mint akkor átélni. Ezt le sem tagadhatta
volna. Bár még csak most jött a neheze. A forgatókönyv szerint hamarosan kiderül, hogy
babát várok. Féltem a kérdésektől, így úgy döntöttem, lesz, ami lesz, hazamegyünk. Ha lehet,
akkor inkább kikerülöm ezt a fajta kérdezz-feleleket, és nem kínzom magam tovább, de az élet
megint közbeszólt.
Eszter nagyon megfázott, és az ágyat nyomta betegen. Ugyan nem volt lázas, de az orvos
egyértelmű utasítása szerint feküdnie kell és pihenni. Akkor már tudtam, nincs menekvés,
maradnunk kell.
Toni nagyon élvezte az itt töltött időt, szinte soha nem volt velünk. Állandóan a statiszták
körül sürgölődött és segédkezett, amiben tudott.
A barátnők beszélgetése arról, hogy az igazi apa soha, de soha nem tudhatja meg, hogy van
egy fia, igazán meghatóra sikerült. Halkan szipogtam, törölgettem a könnyeimet. Az egyik
stábtag észrevette, és egy zsebkendőt nyújtott felém.
– Nem is igaz, mi? Nem is így történt – húzta fel a szemöldökét, de az arca együttérzésről
árulkodott. – Inkább ne nézd, ha ennyire fáj, mert más is észre fogja venni! Akkor már nem
szökhetsz el a kérdések elől.
Igaza van – gondoltam, ezért inkább bementem megnézni Esztert. Toni kint játszott, én
pedig ápoltam a barátnőmet. Látta rajtam, hogy a sírás fojtogat. Még így, betegen is velem
törődött, nem magával.
– Már a gyereknél tartanak, igaz? – Bólogattam, és hagytam, hogy a könnyek legördüljenek
az arcomon. – Nem félsz, hogy rájön mindenre? – kérdezte Eszter.
– Ezért akartam elmenni… De te fontosabb vagy! Itt maradok, míg felgyógyulsz. Majd
együtt hazamegyünk.
Mellé feküdtem, és úgy sírtam tovább. Azért Eszter is elmorzsolt egy-két könnycseppet.
Minden este ugyanúgy meggyújtották a tábortüzet, és köré ülve beszélgettek. De már nem
igazán jártam ki közéjük. Valójában szinte ki sem mozdultam a kocsiból. Féltem a
találkozástól. Féltem, mert tudtam, David egyetlen pillantásomból tudni fogja az igazat, ami
már belülről szinte szétfeszített.
Eszter rávett, hogy menjek ki a társaságba, beszélgessek, hiszen Toni is szeretne menni. Ő
úgyis betegen fekszik, és ez nem fog attól változni, hogy az ágya mellett ülök. Ugyan ez a
lehetőség még mindig jobban tetszett, mint az, hogy összefussak Daviddel, de végül csak
kimentem a többiekhez. Már mindenki a tűz körül üldögélt, és hangosan nevettek,
beszélgettek. Azaz majdnem mindenki. David nem volt sehol, és őszintén szólva, nem tudtam
eldönteni, hogy ennek örüljek vagy ne.
Toni élvezte, hogy sokáig fent lehet, és persze az sem volt számára mindennapos, hogy
pillecukrot sütögethet a tűznél éjszaka. Mikor már láttam rajta, hogy nagyon fáradt, az
ölembe vettem őt, és elköszöntünk.
– Ne menjetek még, Gabi!
– Muszáj! Toni nagyon fáradt, mindjárt elalszik.
– Akkor fektesd le és gyere vissza hozzánk – kértek.
– Nem, sajnálom, nem lehet. Esztert is meg kell néznem.
– Akkor jó pihenést! Reméljük, a barátnőd holnapra már jobban lesz.
– Köszönöm! Nektek is jó pihenést majd!
Már majdnem a lakókocsihoz értünk, mikor David hirtelen előlépett a sötétből. Halálra
rémültem.
– Beszélhetnénk? – kérdezte.
– Ne ijesztgess, még a végén elejtem a gyereket!
– Ne haragudj, nem volt szándékos! Akkor beszelhetünk?
– Úgy gondolom, hogy még mindig nincs miről beszélnünk. Ráadásul Tonit is le kell
fektetnem most már. Hosszú volt ez a nap neki, és Eszter sincs jól, őt is szeretném már
megnézni.
– Ezek aztán a kifogások – mondta gúnyosan.
– Ezek nem kifogások, hanem tények – replikáztam.
– Csak pár perc az egész! Kérlek! – a hangja szomorúan csengett, és én megsajnáltam.
– Jól van – válaszoltam megenyhülten. – Várj meg, mindjárt jövök! – Bevittem Tonit a
lakókocsiba és lefektettem az ágyára.
Eszter még ébren volt. Látszott rajta, hogy nagyon legyengítette a betegség, mégis
megígérte, hogy megvár ébren, és vigyáz Tonira, míg vissza nem jövök, mikor mondtam neki,
hogy David kint vár rám, és beszélni szeretne velem. Szerinte jó ötlet lenne, ha végre
meghallgatnám.
A lakókocsiból kilépve David ott állt előttem egy szál rózsával a kezében. Igazán
meglepődtem, mivel mikor bementem, még nem volt nála, és nem is lehetett igazán biztos
abban, hogy kijövök hozzá.
– Tessék, ez a tiéd – nyújtotta át a virágot.
– Köszönöm, de nem kellett volna.
– De én úgy éreztem, hogy adni akarok neked valamit – magyarázta.
 – Hiszen még azt sem tudhattad, hogy kijövök hozzád!
– Igazad van – egyezett bele. – De nagyon bíztam benne.
– Értem – igyekeztem az érzelmeimet elrejteni. – Szóval? Miről szerettél volna velem
beszelni? – tértem a lényegre.
– Igazából semmi konkrétról – szünetet tartott, látszott, hogy zavarban van. – Csak
gondoltam, beszélgethetnénk.
– Már megmondtam, hogy nincs miről – vágtam rá türelmetlenül.
– Tényleg úgy gondolod? – kérdezte fájdalommal teli hangon.
– Igen! – mondtam határozottan.
– Miért zárkózol el előlem folyamatosan?
– Nem zárkózom el, csak szerintem nincs miről beszelnünk. – Lassan, tagolva mondtam az
utolsó mondatot, és szinte láttam, ahogy minden egyes szavam pofonként csattan az arcán.
– Rendben. Azt megértem, hogy a múltról nincs mit beszélni – próbálkozott.
– Akkor? – ráncoltam össze a homlokom.
– És a jövőről? – kérdezte reményteljesen.
– Milyen jövőről?
– A jövőnkről.
– Nekünk nincs közös jövőnk! Az enyémhez pedig semmi közöd! – közöltem vele
haragosan.
– Rendben. Ha így gondolod, elfogadom! Bár igazán sajnálom!
– Ne tedd, én sem teszem!
– Tényleg?
– Na jó! Ennek nincs semmi értelme, úgyhogy jó éjszakát! – megfordultam, és már a
lakókocsi kilincsét fogtam, mikor megragadta a másik kezem.
– Várj! – szólt.
– Mire? – sóhajtottam ingerülten.
– Semmi. Csak… neked is jó éjszakát! – engedett el.
Ahogy beléptem a kocsiba, gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót. Csendben
szipogtam, nem akartam felébreszteni sem Tonit, sem Esztert, akit idő közben szintén
elnyomott az álom.
Órákon keresztül csak forgolódtam az ágyban, de képtelen voltam elaludni. Már pirkadni
kezdett, mire végre sikerült.
Reggel Eszter érdeklődve fürkészett fáradt szemeivel.
– Na? – nógatott, mikor látványosan nem akartam megszólalni.
– Neked is jó reggelt!
– Ccc, jó reggelt! – mondta türelmetlenül. – Mesélj már! Mit akart? – faggatott.
 – Az nem derült ki.
– Mi az, hogy nem derült ki? Elég sokáig beszélgettetek. Elaludtam, mire bejöttél.
– Azt hiszem, kettőnkről szeretett volna beszélni.
– És?
– Nincs semmi és.
– De csak mondott valamit – kérdezősködött továbbra is Eszter.
– Igazából nem. Nem engedtem neki.
– Hogyhogy nem engedted neki? – értetlenkedett.
– Nem lett volna értelme – sóhajtottam nehéz szívvel, és Eszter tudta, hogy jobb, ha nem
firtatja tovább.
 45.

Időnként kinéztem az ablakon, mert figyelemmel akartam kísérni a jeleneteket. Látni véltem
Daviden egyfajta féltékenységet, amit Marko hozzám való közelsége váltott ki. A fájdalom,
amit azért érzett, amiért nem ő volt mellettem ezekben az időkben, kiült az arcára.
A találkozás elkerülhetetlen volt. Megtörve álltunk egymás előtt. Már mindketten tudtuk:
felesleges bármit is titkolnom. A könnyeim életre keltek, megeredtek és némán záporoztak.
Így álltunk, némán, egy szót sem szólva, tudtuk, mire gondol a másik. Érezni lehetett a
feszültséget köztünk. Toni odaszaladt hozzám, átölelt.
– Anya, te sírsz? – Felemeltem, és megöleltem.
Szorosan a nyakam köre fonta kis kezét. Magához szorított. Mikor engedett a szorításból,
kicsiny kezével megsimogatta az arcom.
– Anya, ne sírj! Szomorú leszek, ha sírsz! Nagyon szeretlek!
– Én is téged! Mindennél jobban szeretlek, édes, egyetlen kis hercegem! – Letettem.
Már szaladt is tovább. Visszanézett, integetett. Visszaintettem, így azt hihette, hogy
minden rendben van. David végignézte ezt a jelenetet, már neki is könnyes volt a szeme.
Tovább néztük egymást. El akartam menni, de megragadta a kezem.
– Ne menj… – kérlelt.
– Mennem kell. Eszter már jobban van, hazamegyünk. A filmet nélkülem is be tudjátok
fejezni – mondtam hidegen.
– De ne a film miatt maradj!
– Akkor miért? Semmi más nem tart itt!
– Miattam! Maradj itt miattunk… – könyörgött.
– Ilyen már rég nincs! Ilyen már hat éve nincs… A mi, az már örökre elveszett –
sóhajtottam fájdalmasan.
Megfordultam, és beléptem a lakókocsiba. Eszter végighallgatta a beszélgetést. Nem akart
hallgatózni, de az ajtó nyitva volt. Nem értett velem egyet, de elfogadta a döntésem, mint
mindig. Túlságosan fájt a múlt, amit még mindig nem felejtettem el. A repülőhöz lassan el
kellett indulnunk, így betereltem Tonit is, szedje össze a játékait és köszönjön el mindenkitől.
Már a reptéren voltunk és a beszálláshoz készültünk, mikor George telefonált. David
csapot-papot otthagyott, elutazott. A magángépével repült el, így már nincs is az országban.
Nem tudtam, mit tehetnék. Kértem, keressék meg, csak ne rajtam keresztül. Igazából ehhez
semmi közöm, csakis a készülő filmmel van dolgom.
 46.

Későn értünk haza. Az időeltolódást elég rosszul viseltük mindannyian, így gyorsan el is
aludtunk. Eszter nálunk maradt, fáradt volt, hogy hazamenjen, de szerintem csak nem akart
egyedül hagyni. Sokat rágódtam azon, mit tegyek, és vajon helyesen cselekedtem-e.
Állandóan a gyönyörű, szomorú barna szemeit láttam magam előtt.
Eszter és Paulo hamarosan kitűzték az esküvőjük napját. Amiben tudtam, segítettem.
Nagyon jó volt, mert a gondolataimat elterelte az a sok feladat, ami előtt álltunk. Elkezdtük a
meghívók kiválasztását, a hely megtalálását, Eszternek a ruha megtervezését. Mindig vele
mentem a ruhapróbákra is. Törtfehér, földig érő, karcsúsított abroncsos ruhát választott,
amely szabadon hagyta a vállait. A ruha anyaga elöl enyhén csavarodott. Már minden készen
állt a nagy napra.
Pár nap múlva kopogtattak az ajtón. David állt ott teljes valójában. Kérte, hogy beszéljünk,
de én nem akartam, még mindig nem álltam erre készen.
– Most nem megy, éppen egy esküvőt szervezek.
– Esküvőt? Férjhez mész? – zavarodott össze.
– Kérlek, most menj el! – küldtem el, bár féltem, ezzel talán azt kockáztatom, hogy örökre
elmegy.
Úgy döntöttem, szervezek egy leánybúcsút Eszternek. Kibéreltem egy kisebb termet,
megkerestem az összes barátnőjét, volt osztálytársát. Limuzint béreltünk, azzal vittük körbe a
városban. A limuzin a központban tett minket ki. Gyalog mentünk tovább, és különböző
feladatokat kellett megoldania. A pólójára, amit kapott, idegenektől kellett üzenetet kérnie,
aztán bementünk egy bárba, ahol három különböző fiút kellett rávennie, hogy hívják meg
egy-egy italra. Végül három fehérneműt is be kellett szereznie a férfiaktól, de csakis olyat,
ami éppen rajtuk van. Az egész éjszakát végignevettük.
Másnap szörnyű macskajajjal és borzasztó fejfájással ébredtünk mindannyian, így gyorsan
gyógyszerrel kezdtük a napot. Miután Toni is felébredt, elindultunk ellenőrizni, hogy valóban
minden időben elkészüljön. Eszter egyszerűen az izgalomtól mindent elfelejtett, minden
kiesett a kezéből, és még ő is majdnem orra bukott. Miután megbizonyosodtunk róla, hogy
minden meglesz, amikorra kell, egy picikét megnyugodott. Visszamentünk hozzánk, ahol már
Paulo várt ránk. Szerintem ő még idegesebb volt, mint Eszter. Le sem tagadhatta volna, hogy
az idegessége mellé pánik is társult, mert az arcára volt írva. Igyekeztem őt is megnyugtatni,
Toni pedig Eszter figyelmét vonta magára.
Mikor kettesben maradtam Paulóval, hirtelen felém fordult, és sürgetően arrébb hívott.
Kettesben akart velem beszélni.
 – Gabi! Mindent köszönök!
– Ugyan már! Nincs mit – mosolyogtam rá.
– De igen, van. Azok után, ami a múltban volt, amit tettem… és te mégis így állsz hozzám.
Köszönöm neked – hálálkodott.
– Az már a múlt. És azt hiszem, már mindent megbeszéltünk azzal kapcsolatban.
– Igen, de bűntudatom van David és miattad.
– Kérlek, ne! Ne beszéljünk most róla!
– De Gabi! Beszélj vele, kérlek! Ha nekem meg tudsz bocsájtani, bocsáss meg neki is!
Engedd el a múltat és…
– Paulo, ne! Nem akarok erre gondolni most – vágtam a szavába.
Hála az égnek végre megértette, így inkább bementünk Eszterhez és Tonihoz. Eléggé
elszaladt az idő, ezért Eszterék lassan elindultak haza.
Végül eljött az ő nagy napjuk. A vendégek sorban érkeztek, mindenki leült a padokra, Eszter
is elkészült. Már csak az utolsó simításokat végezte rajta a sminkes és a fodrász. Bementem
hozzá, mert nagyon ideges volt.
– Férjhez megyek, Gabi – mondta, mintha nem tudnám, aztán megfogott, és körbe-körbe
forogtunk, mint a gyerekek.
– Csak óvatosan, mert szétjön a hajad – figyelmeztettem nevetve.
A zenészek már játszották a nászindulót, mikor visszaértem a helyemre. Eszter, mint egy
angyal, szinte lebegett a pulpitus felé. A csokrát szorongatta, ami a lefelé folyó vörös rózsák
miatt egyetlen hatalmas vörös cseppnek tűnt. Az anyakönyvvezető Paulóval együtt várt rá.
Paulónak igazán jól állt a fekete öltöny. A ceremónia nem tartott sokáig. A hitvesi csók után
mindenki tapsolt, én pedig a könnyeim törölgettem. A zenekar nagyon jó volt. Nem volt olyan
szám, amit ne ismertek volna. A svédasztalon mindent meg lehetett találni, ami szem-szájnak
ingere. Toni már elég fáradt volt, így anya meg apa hazavitte.
Úgy gondoltam, itt az ideje az én meglepetésemnek is. Miután elsötétítettük a termet,
mikrofonnal a kezemben kértem az ifjú házasokat és a násznépet, hogy nézzék meg a
nászajándékom. A kivetítő már oda volt készítve. Egy rövidke kis film volt Eszterről, a
gyerekkoráról, aztán rólam, ahogy a barátságunk kezdődött, végül pedig arról, ahogy
egymásra találtak Paulóval. A fényképek gyorsan peregtek egymás után, így is jó sokáig
tartott, de mindenki végigmosolyogta. Ezután kimentünk a szabadba. Ahogy Eszterék kiértek,
azonnal fellőtték az első tűzijátékot is. Csak azok a hatalmas durrogások voltak zavarók.
Végül átadtam az utolsó ajándékot egy borítékban. Egy egyhetes utazást, de az úti célt ők
választhatták ki Európán belül. Nagyon örültek neki. Paulo csak Saint-Tropez-t ismerte, így
legalább máshova is elmehetnek kettesben. Eszter átölelt.
– Köszönöm, drága barátnőm – mondta, miközben hálásan ragyogott a szeme.
 – Nem! Én köszönöm neked, hogy vagy nekem, és mindig mellettem állsz! Megérdemled!
– Szeretlek!
– Én is szeretlek! – az örömkönnyektől nem láttunk.
– Vigyázz a sminkedre! – szóltam rá nevetve, és a kezébe nyomtam egy zsebkendőt.
A násznép nagyon jól erezte magát, mindenki táncolt egész éjszaka. A zenekar
fáradhatatlanul húzta a talpalávalót, meg sem álltak pihenni, csak néha ittak egy korty vizet.
A felszolgálók elkezdték a süteményeket is kirakni az asztalra, és az esküvői torta is kikerült a
főasztalra. Hatemeletes bordó mázzal bevont, fehér marcipánvirágokkal és masnival díszített
csoki- és eperköltemény volt. A legtetején egy ölelkező pár díszelgett. Amikor leégett a
tűzijáték, Eszter felvágta a tortát, Paulo pedig kínálta a násznépnek tányérokon. Miután
mindenki megette a tortát, újra megtelt a tánctér, és folytatódott a lagzi.
Hajnalig mulatoztunk, míg végül az utolsó vendég is elment. Toni már réges-rég aludt. Apa
a nappaliban maradt, még a tévét sem kapcsolta ki. Anya Toni mellé feküdt. Betakargattam
őket. Hullafáradtan zuhantam az ágyba.
 47.

Másnap késő délután ébredtem fel. Toni a nappaliban játszott apával, Anya a konyhában
sürgölődött szokása szerint: vacsorát készített. Örültem, hogy itt töltenek velünk egy kis időt,
nagyon hiányoztak már. Anya hamar észrevette rajtam, hogy nem csak az átmulatott éjszaka
miatt olyan nyúzott az arcom.
– Jól vagy, Gabi?
– Tessék? – kaptam oda a fejem. – Szóltál?
– Csak azt kérdeztem, hogy jól vagy-e – ismételte meg.
– Igen, anya! Persze – mosolyogtam rá, bár egy kicsit erőltetettnek sikerült.
– Lányom! Látom, hogy fáradt vagy a tegnap miatt. De azt is látom – folytatta –, hogy
nyomja valami a szívedet!
– Anya, kérlek, most ne! – néztem rá könyörgően, mert semmi kedvem nem volt a
szívfájdalmamról beszélgetni.
– Rendben, ahogy akarod – hagyta rám. – De ha beszélgetni szeretnél, itt vagyok – lépett
oda hozzám, és megsimogatta az arcom.
– Tudom, anya, tudom. És köszönöm – mondtam hálásan, és megpusziltam a kezét.
Annyi minden járt a fejemben, hogy semmire nem tudtam koncentrálni. A telefon csöngése
zökkentett ki a gondolataimból. Marko volt az.
– Szia, Marko! Mi a helyzet? – üdvözöltem.
– Szia, Gabi! – szipogott.
– Marko? Minden rendben? – kérdeztem óvatosan, bár jól tudtam, hogy valami nagy bajnak
kell lennie, ha Marko sírva hív fel.
– Nincs, Gabi! A nagyi…
A szám elé kaptam a kezem, és összerándult gyomorral, könnyes szemekkel hallgattam
Markot.
– A nagyi meghalt.
– Jaj, ne! Marko! Annyira sajnálom – szipogtam most már én is.
– Eljössz a temetésére? – kérdezte, bár inkább kérésnek éreztem.
– Természetesen! Ez nem kérdés.
– Köszönöm! Pénteken lesz, háromkor.
– Rendben. Ott leszek – ígértem.
– Gabi…
– Igen?
– Szükségem van rád – mondta elcsukló hangon.
 – Tudom, Marko. Megyek, amint tudok.
– Köszönöm!
Miután leraktuk a telefont, azonnal intézkedni kezdtem, hogy minél előbb el tudjak indulni
Markóhoz. Esztert megkértem, hadd maradjon nála Toni erre a kis időre, mert nem akartam a
temetésre magammal vinni. Úgy gondoltam, ő még túl kicsi ehhez. Csak a szomorú
tekinteteket látná, és nem értené, biztos meg is ijedne a helyzettől. Természetesen anya és
apa is jelezték, hogy ők is eljönnek a szertartásra. Ők is jól ismerték Rose nénit, és nagyon
szerették. Szerintem nincs is a világon olyan ember, aki nem szerette volna.
Néhány nappal később már úton voltam egy kis kézipoggyásszal, és a hatalmas fájdalommal
a szívemben. Az út most még hosszabbnak tűnt, mint egyébként szokott. Olyan lassan teltek a
percek, mintha valaki direkt lelassította volna az időt.
Odaérve egyből a ravatalozóba mentem. Minden telis-tele volt Rose néni kedvenc
virágaival. Marko az urna mellett, Rose néni díszes fekete keretbe foglalt képe előtt térdelt és
hangosan zokogott. Mellette álltak a szülei és a testvére. Monika az első sorban ült, és a
zsebkendőjét gyűrögette. Gyorsan odasiettem hozzá, de mielőtt odaérthettem volna, Marko
hirtelen felállt, és olyan szorosan ölelt magához, hogy azt hittem, összeroppant. Érezni
lehetett a fájdalmat, a megrendülést, a mélységes gyászt még a levegővételében is.
– Elment, Gabi. Elment – szólt remegő hangon.
– Tudom – simogattam a hátát vigasztalóan. – De gondolj arra, hogy most már együtt
vannak a papáddal, és onnan fentről vigyáznak rád.
– De én nem ezt akarom. Én azt akarom, hogy itt legyen – szipogott. – Itt legyen
mellettem, és ne haljon meg!
– Marko – szorítottam én is őt.
– Nem! Nem! Nem és nem!
– Gyere, üljünk le! – kértem.
– Nem akarok leülni – vágta rá dacosan.
– De gyere! Kérlek – és határozottan megfogtam a kezét, és magam után húztam.
Monika mellé kísértem, akin látszott, hogy őt is alaposan megviselte az idős asszony halála.
Hamarosan megérkezett a pap is, és szólt, hogy elkezdené a gyászszertartást Rose néni lelki
békéjéért. Mindenki átvonult a templomba, ami szinte teljesen megtelt. Rengetegen jöttek el a
temetésre, nagyon sokan szerették.
A mise nem volt hosszú, talán félórás, de annál szebb és meghatóbb. Mindenki végső
búcsút vett Rose nénitől, majd az urnát a hamvaival behelyezték a férje mellé, a sírba.
Markónak ekkorra már nem jött könny a szeméből, mindet elsírta, csak megtörten, fátyolos
tekintettel nézett maga elé. Nagyon szerették egymást Rose nénivel. Mindig különleges
kapcsolat volt az övéké, amit senki más nem érthetett.
 A temetés után a család és néhány közeli barát átment Markóékhoz. Szendvicsek,
sütemények és üdítő fogadta az éhes gyászolókat. Leültünk az asztal köré, és szívmelengető
történeteket meséltünk Rose néniről.
– Emlékszem, mikor kicsi voltam – kezdte Marko egyik unokatestvére –, sokat játszottam az
udvarán. Egyszer véletlenül berúgtam a labdámat a kedvenc rózsabokrába és letörtem a friss
hajtásokat. Nagyon féltem, hogy kikapok, de ő még csak meg sem szidott. Csak a labdám miatt
aggódott, nehogy kilyukadjon. Olyan jó szíve volt, soha nem haragudott senkire.
– Én még mindig itt érzem a számban az isteni süteményeinek az ízét. Ő készítette a
világon a legfinomabb mézeskalácsot – folyatta egy másik rokon.
Egy idő után a régi, megsárgult fényképek is előkerültek. Egyik-másikon én is rajta voltam.
– És arra emlékeztek, mikor Fülest vittük neki? – kérdezte Marko testvére.
– Igen, igen. Nem akart kutyát, és folyton ellene volt. De mikor meglátta Fülest, abban a
pillanatban megszerette, és még a házba is beengedte. Na jó, csak az előtérbe, az igaz, de
beengedte – szólt közbe Marko.
– Igen, és attól kezdve csinálhatott bármit, soha nem zavarta őt el.
– Pedig volt idő, mikor folyton meg akarta jelölni a területét, a házon belül is –
mosolyogtunk.
– Meg a nagyi papucsait rágta szét.
– És egyszer a te cipődet is. Emlékszel, fiam? – nevettek egymásra, már-már önfeledten.
Aztán hirtelen csend lett, mindenki abbahagyta a nevetést, amikor eszünkbe jutott,
valójában mennyire fájdalmas esemény miatt vagyunk így együtt. Senki nem akart
megszólalni, végül én törtem meg a csendet:
– És most mi lesz Fülessel?
– Nem tudom. Szerintem magunkhoz vesszük őt – felelte Marko.
– Ez igazán szép tőletek – szorítottam meg a kezét.
Már elég későre járt, ezért elkezdtem készülődni.
– Ne menj még, kérlek – mondta Marko.
– Mennem kell, Marko! Toni Eszteréknél van, már biztos hiányol.
– Jól van, igen, tudom. Akkor jó utat – sóhajtotta.
– Köszönöm! Te pedig hívj, ha kellek!
– Rendben!
Késő este értem oda Eszterhez Toniért, aki mélyen aludt. Nem akartam felébreszteni, ezért
amilyen óvatosan csak tudtam, a karomba vettem és úgy vittem őt ki a kocsihoz. Lefektettem a
hátsó ülésre, és betakartam egy pléddel. És ebben a pillanatban egy édes, mégis borzasztóan
fájdalmas emlék rémlett fel bennem.
– Édesapád is éppen így feküdt a hátsó ülésen, mikor a hiénák elől el kellett bújtatnunk őt.
Pont így. – suttogtam, inkább magamnak, mint neki, és adtam egy puszit a homlokára.
Hazaérve gyorsan beraktam az ágyába, én pedig mellé feküdtem. Már nagyon hiányzott.
Szerettem hallgatni a szuszogását, az valahogy mindig megnyugtatott. Simogattam még egy
picit, aztán én is mély álomba merültem.
 48.

Pár hét múlva megtudtam, hogy David a városban van. Nem keresett meg, és nem is üzent.
Tanácstalan voltam, nem tudtam, hogy mit tegyek… Nem akartam végleg elveszíteni, így
Esztert kértem meg, hogy segítsen. Amilyen gyorsan tudott, átjött hozzám. Vázoltam a
helyzetet. Megerősített abban, hogy ha most sem megyek utána, ha nem keresem meg, nem
lesz több esélyünk. Vállalta, hogy vigyáz Tonira, így elmentem a szállodához. Reméltem,
hogy ott találom. Még épp időben értem oda, a reptérre tartott, úgy döntött, hazautazik.
– Elmész? – léptem a háta mögé.
Meglepetten fordult felém, mikor meghallotta a hangom. Hideg, távoli, és kimért volt a
válasza:
– Igen, el. Már nincs értelme maradnom. Amiért jöttem, elintéztem.
– És ha megkérlek rá, hogy maradj? – tördeltem a kezem félelmemben.
– Miért kérnél rá? Ezt már annyiszor eljátszottuk. Loholtam utánad, mint egy kiskutya, de
te csak elutasítani tudtál – emlékeztetett szemráhányóan.
– Tudom! És sajnálom – szipogtam.
– Elhiszem! De nézd, Gabi! Nekem ez már nem megy. Éveken át gyötrődtem a hiányod
miatt. Egy könyvből kellett megtudnom, mi történt veled.
– Csak hallgass meg – könyörögtem.
– Ne haragudj, Gabi, de nem – jelentette ki határozottan. – Belefáradtam. Elfogadtam a
döntésedet, a te döntésedet! Hagyj elmenni, kérlek! Ne törd össze még jobban a szívemet! –
csak nyeltem a könnyeim.
Megértettem, mit érezhetett, mikor nem hagytam neki elmondani, hogy miért jött. Most
ugyanezt tette ő velem…
Mikor hazaértem, és elmeséltem Eszternek, mi történt, nagyon csodálkozott David
viselkedésén. Bár az igazat megvallva meg is értette. Ő többször is figyelmeztetett, hogy nem
lesz jó vége annak, amit csinálok, hogy nem kellene ennyire makacsnak lennem. Most már
borzasztóan bánom, hogy nem hallgattam rá. Hülye voltam és önfejű! Egy ostoba liba, aki a
saját sebeit nyalogatta. Bárcsak hagytam volna Davidnek, hogy elmondja, amit szeretett
volna! Bárcsak adtam volna esélyt neki. Örökös önvád lesz most már az életem. Végleg
elvesztettem.
 49.

Toni érezte, hogy nincs minden rendben. Igyekeztem nem mutatni neki, nem akartam a
bánatomat rá is átragasztani. Magyarázkodni meg végképp nem szerettem volna. Anya pár
napra eljött hozzánk. Igyekezett lelket önteni belém, nem sok sikerrel. Magamat hibáztattam
mindenért. Míg Toni az oviban volt, hol anya, hol Eszter próbált meg felvidítani, a
gondolataimat elterelni.
Végül Eszter úgy döntött, szól Markónak, hogy segítsen. Ő ahogy tudott, már jött is.
Valóban ő volt az egyetlen, aki bármikor képes mosolyt csalni az arcomra. Szerencsére
Monika megértőnek bizonyult, így nem okozott gondot számára, hogy Marko meglátogasson.
Néha eljött hozzám, néhány óránál soha nem maradt tovább, de így is sokat segített helyes
irányba terelni a gondolataimat.
Elhatároztam, ha törik, ha szakad, visszaszerzem Davidet. Kerül, amibe kerül, megteszem.
Cselhez kellett folyamodnom, hiszen a hívásaimra már nem válaszolt. Eszterrel, Paulóval és
Markóval összedugtuk a fejünket. Valahogy rá kellett venni Davidet, hogy jöjjön vissza Saint-
Tropez-ba. Már minden ötletet elvetettünk, mikor Eszter megszólalt:
– Brendy! Ő segíthet nekünk!
– Mégis hogyan? – kérdezte Paulo.
– Ő a könyvkiadónál van, nem? – értetlenkedett Marko.
– Hogy tudná idecsalni Davidet? – tettem fel a számomra legfontosabb kérdést.
– Ezeknek a könyveseknek olyan jól vág az eszük, biztos kitalál valamit, amivel ide tudja
csalogatni.
Éreztem, hogy gyenge lábakon áll a terv, de már kezdtem feladni, ezért belementem.
Tartottam tőle, bár pillanatnyilag ez volt a legjobb ötlet. David, ha munkáról volt szó, mindig
százszázalékosan odatette magát. Eszter fel is hívta Mr. Brendyt, és pár nap múlva
megejtettük a találkozót. Furcsállta, amiért ennyien jelen vagyunk a megbeszélésen, főleg
mivel még azt sem tudta, milyen ügyben érkeztünk.
Gyorsan vázoltuk neki a helyzetet. Meglepetten hallgatta a történetet, miszerint a főhős a
könyvemben valójában David. Elmeséltem az utolsó beszélgetésemet vele. Hála Istennek
megértette, mit szeretnék tőle, érezte a kétségbeesésemet, és úgy tűnt, őszintén szeretne
segíteni. Kért egy kis időt, hadd gondolkozzon az indokon, amivel idecsalhatja. Nem állhatott
elő valami zagyvasággal, az túl gyanús lett volna.
Nem sokkal később, egy gyönyörű, felhőtlenül tiszta napon, mikor az udvaron tanakodtunk,
meghallottuk, hogy odabent csörög Eszter mobilja. Bement, felvette. Hamarosan mosolyogva
tért vissza közénk, és mikor mindannyian türelmetlenül toporogtunk és kérdőn néztünk rá,
csak ennyit mondott:
– Holnapután érkezik.
– Mi? Ki? Tessék? Hogyhogy? – kapkodtam a fejem.
– Mr. Brendy elintézte, hogy ide kelljen utaznia. Mivel a könyvedet megfilmesítik, és ő az
egyik főszereplő, arra kérte, adjon interjút, amit ő el is vállalt. Ugyan nem túl könnyen, de
belement – magyarázta Eszter, miközben izgatottan le-föl járkált.
– Ez most komoly?
– Igen, az! Viszont csak egy napot marad, ezért ez az utolsó esélyed – figyelmeztetett
szigorúan. – Nehogy eltold!
Az izgalomtól alig tudtam aludni, kivárni a napot. Ugyanakkor a félelem is munkálkodott
bennem, mert mi van, ha most is elutasít…
Paulo kiderítette, hogy melyik szállodában foglaltatott szobát. A találkozással várni akartam
az interjú végéig. Nem akartam felzaklatni. Sokáig elhúzódott a riporterek kérdezősködése. A
szállodánál vártam rá. Mikor odaért, csak a portáig ment be. Szólt a személyzetnek, hogy
hozhatják a bőröndjeit, a taxi már itt várja. Még aznap utazik is vissza…
Remegő lábbakkal indultam felé. A szemeiben láttam, sejtette, hogy itt leszek. Ezért is akart
olyan gyorsan visszatérni Puerto Ricóba.
– Miért vagy itt? – fogadott barátságtalanul.
– Beszélnünk kell.
– Igen, ezt már mondtad a múltkor is. Viszont még mindig ugyanazon a véleményen vagyok
– már nem éreztem akkora dühöt a szavai mögött. Inkább ő is megtört volt, akárcsak én.
– Elmész? – kérdeztem.
– Igen! Most azonnal indulok. Magángéppel jöttem, így nem kell várnom semmire… és
senkire – sütötte le a szemét. Úgy látszott, már tényleg feladta… Feladott mindent, amit
valaha irántam érzett.
– És ha megint arra kérlek, maradj?
– Minek, Gabi? – sóhajtotta fájdalmasan.
– Beszélnünk kell! De ez az utolsó alkalom, hogy megkereslek. Hallgass meg, kérlek, aztán
elmehetsz, ha akarsz. Ígérem, többé nem zavarlak. Kilépek az életedből.
– Mintha ezt akarnám… – motyogta inkább magának, mint nekem.
– Akkor maradj! Hallgass meg! Most az egyszer, utoljára.
– Rendben, maradok – egyezett bele. – De csak akkor, ha nincs több titok, nincs több
hazugság.
– A könyvemből már úgyis mindent tudsz. Vagyis majdnem mindent… – harapdáltam a
szám szélét idegességemben. Végül kinyögtem: – Maradj… Van miről beszélnünk.
David intett a taxisnak, kérte, hogy hozza vissza a bőröndjeit, mert mégsem utazik.
Felmentük a szobájába, és az egész éjszakát átbeszélgettük. Én bocsánatot kértem a
makacsságomért, amiért ellöktem, valahányszor közeledni próbált; a nem fogadott
hívásokért, a titkokért. Megértőnek bizonyult, és hozzátette, neki is jócskán van hibája.
Sajnálja a nekem okozott nehézségeket, a kellemetlenséget, amit Beki okozott, a fájdalmat,
amit a hiánya és amiatt éreztem, hogy nem volt őszinte Elivel kapcsolatban.
Megbeszéltük az elmúlt jó pár évet. Csakhogy még mindig nem vallottam színt előtte. Végül
odaléptem az ablakhoz, és a párkányon álló kis díszdobozt kezdtem piszkálni, majd kezemet
tördelve visszafordultam felé.
– David, kérlek, ülj le egy kicsit! – vettem nagy levegőt.
– Valami baj van? Azt hittem, mindent tisztáztunk.
– Baj az nincs. De lenne még valami, amit nem beszéltünk meg – mondtam, és éreztem,
hogy gombóc nő a torkomba. – Annak idején, hat éve, mikor megkerestél, nagyon, de nagyon
szerettelek… Viszont össze voltam zavarodva, ezért el kellett küldjelek. Mindig vágytam az
ölelésedre, hogy végre a karodba zárj. Végül mégis utánad mentem. Úgy tűnt, talán boldogok
lehetünk együtt. Visszautaztam veled Puerto Ricóba, de csak problémákba ütköztünk. Akkor
elküldtél, amivel nagyon megbántottál. Ezért sem akartam, hogy utánam gyere és
megkeress… Hazajöttem – nagyot sóhajtottam, aztán folytattam. – Aztán, nem sokkal később
megtudtam, hogy gyermeket várok. Nagyon nehéz időszak van mögöttem, amit egyedül,
illetve Eszterrel és Markóval éltem át. A fiam az egyetlen, aki boldogságot hozott az életembe,
és akiért szembeszállnék még a halállal is. Rettegtem attól, hogy valaki elveheti tőlem. Ezért
soha nem mondtam el az apjának, hogy van egy fia. De aztán Toni, mikor óvodás lett, nagyon
érdeklődött az apja után, így amennyire csak lehetett, amennyit ő meg tudott érteni belőle,
elmondtam neki az igazat. Éppen ezért nem titkolhatom tovább. Itt az ideje, hogy az apja is
megtudja, hogy van egy fia. Remélem, ezt megérted.
Kérdően néztem rám. Bizonytalanul bólintott, és láttam, hogy még nem állt össze a kép a
fejében.
– A fiamnak azt mondtam, hogy az apukája nagyon szereti, de tengernyi munkája van, ezért
nem élhet velünk. Ugyanis ő… – nagy levegőt vettem. – Te…
David felállt, közelebb sétált, és megfogta a kezem. Azt hiszem, tudta, mit akarok mondani.
A hangom elcsuklott a visszafojtott sírástól. Ránéztem, bele a gyönyörű zöldesbarna
szemeibe. Már nem tudtam és nem is akartam magamban tartani.
– Ugyanis ő színész…
A földre rogytam és úgy tört elő belőlem a sírás, hogy ha akartam volna, sem tudtam volna
visszatartani. Semmi nem állíthatta meg. Az összes átsírt éjszaka, az összes fájdalom emléke,
a szenvedés visszatért egy pillanatra. David mellém térdelt, az államnál fogva felemelte a
fejem. Mélyen a szemembe nézett.
 – Ez azt jelenti… Azt jelenti, hogy az enyém? – kérdezte csillogó szemekkel.
A sírástól nem láttam tisztán, de biztos voltam benne, hogy ő is sír. Felhúzott, és újra
megkérdezte:
– Az én fiam?
Csak bólintani volt erőm.
– Bocsáss meg! Bocsásd meg, amiért eddig eltitkoltam! – karjával olyan erővel szorított
magához, hogy azt hittem, összeroppant. A testünk összefonódott, miközben a fülembe
súgta:
– Köszönöm neked! Köszönöm, és azt is, hogy ennyire szeretsz!
Az ajkunk közti néhány centis távolság eltűnt, és úgy csókoltuk egymást, mintha az életünk
múlna rajta. Újból azt a régi ismerős remegést éreztem, amit minden alkalommal, mikor
megcsókolt. Az íze még mindig mámorító volt. Nem akartam elszakadni a szájától. Mohón
csókoltam, és ő ugyanolyan szenvedéllyel viszonozta.
– Mostantól minden másképp lesz, ígérem – suttogta bele a számba.
Már azt is értette, miért lett Antonio a fiam neve, és ettől csak még erősebbé vált ez a
láthatatlan és számára eddig ismeretlen kötelék. Hiszen ez a név neki jelentett igazán sokat.
 50.

A filmforgatás befejeződött, így David velünk tudott maradni Saint-Tropez-ban. Hihetetlen

fordulatot vett az életünk. Ugyan féltem a jövőtől, de azt éreztem, hogy David mellett végre
megnyugodhatok. Elhozta a gyerekeket is, hiszen most már ő nevelte őket. Szépen leültettük
először Thomast és Leilát. Elmeséltük nekik a történetünk rövidített verzióját, miszerint
réges-régen, mikor először találkoztak velem, nagyon szerettük egymást az apukájukkal.
Olyannyira, hogy született egy kistestvérük, akit ők is ismernek. Toni az. Nagyon örültek a
hírnek, látszott rajtuk, hogy valóban szeretik őt. Ez melegséggel töltötte el a szívemet. Aztán
Tonira került a sor. Ettől egy kicsit jobban féltem.
– Édesem. Mindig is sokat kérdeztél az apukádról. Még mindig szeretnéd tudni, hogy ki az?
– Igen, anya, de tudom, hogy mindig szomorú leszel, ha róla kérdezek, ezért inkább nem
teszem. Már nem is olyan fontos. – Davidre néztem, és láttam a fájdalmat a szemében.
– Igen, ez igaz, viszont most én szeretnék róla beszélni neked. Ha meg szeretnéd ismerni,
most megteheted, és ígérem, nem leszek soha többé szomorú!
– De anya, megígéred? Biztos?
– Megígérem!
– Jó, akkor mesélsz nekem róla? Nagyon hiányzik… – sütötte le a kis szemét.
– Emlékszel, mit mondtam róla?
– Igen! – bólintott. – Ő egy színész, ezért nincs rám ideje. Ezért nem él velünk.
– Igen, ez így van. Viszont azt nem mondtam el, hogy valójában ő nem tudta, hogy te
megszülettél.
– Az hogy lehet? – ráncolta össze a homlokát nagy komolyan.
– Nem tudtam elmondani neki, mert… A körülmények így hozták.
– És most? Most már elmondhatod neki?
– Ha szeretnéd, akkor igen! – Davidnek könnyes volt a szeme, ahogy hallgatta a
beszélgetésünket.
– Igen. Azt hiszem, igen. Szeretném – bólogatott.
– Rendben, életem. Akkor most jól figyelj rám. Mikor te születtél, apukád és én nagyon
szerettük egymást. Sajnos az élet úgy hozta, hogy el kellett válnunk. Sokáig nem tudtunk
találkozni, ennek ellenére mindig érdeklődött irántad. Nemrég megint összetalálkoztunk, és
elmondtam neki, hogy ő a te apukád. Nagyon örült. Nagyon szeret téged, azt mondta.
– Akkor találkozhatok vele? – kérdezte reménykedve.
– Már találkoztatok, kis szívem! Csak akkor még nem tudta, hogy ő az apukád –
magyaráztam, és reméltem, hogy megérti, amit mondok neki.
 – De ki az, anya?
– Emlékszel arra a bácsira, aki ott a parton beszélgetett veled? Aztán az egyik délután
kisegített a vízből, ami elsodort a partról?
– Igen, ő David, de ő most is itt van!
– És emlékszel, mikor anya könyvét forgatták, akkor is ott volt David?
– Igen, tudom, de ki az apukám? – türelmetlenkedett.
– Antonio! Szeretnéd, hogy ő legyen az apukád?
– Anya, én azt nem tudom – mondta bizonytalanul. – Nagyon szeretem őt, de hiányzik az
apukám.
– Angyalom! David az! Ő a te igazi apukád, aki színész. Aki eddig nem tudott velünk lenni.
Tágra nyitotta a szemét s a száját. Csodálkozva nézett ránk. David és én is sírtunk a
megkönnyebbüléstől. Toni végre megtudta az igazat, bár tartottunk a reakciójától. Felállt.
Apró lábaival odalépett Davidhez. Megrángatta a pulóvere ujját, ő letérdelt elé.
– Akkor te vagy az én apukám… – a szája legörbült. Elkezdett halkan sírni, majd átölelte az
apja nyakát. – Szeretlek téged. Hiányoztál, apa!
A szívemet marcangoló fájdalom, és a titok miatti fojtogató kín ebben a pillanatban
elpárolgott, mintha soha nem is létezett volna. David szorosan ölelte magához a gyereket,
majd felemelte:
– Én is szeretlek, kisfiam…
Ekkor lépett be Thomas és Leila is. Ők is átölelték az apjukat, közrefogva Tonit. A szám elé
tartottam a kezem, és úgy szipogtam bele a tenyerembe.
– Ők itt a testvéreid – mutatott David a két nagyobb gyerekre, miközben letette Tonit.
Leila megfogta Toni kezét, Thomas pedig vállon veregette.
– Szevasz, öcskös… Akkor jössz játszani? – azzal rohantak is hármasban be a szobába. Toni
még visszanézett:
– Köszönöm, anya! Szeretlek titeket!
Az érzés leírhatatlan volt. David odalépett hozzám, átöleltük egymást. Végre mindenki
tudta az igazat. Felemelő volt látni a gyerekeket így együtt.
 51.

Szépen lassan teltek a napok. Kezdtünk összerázódni. Úgy éltünk, mint egy igazi nagy család.
Mivel csak három szobánk volt, a két fiú együtt aludt, amit különösen élveztek. Reggelente
párnacsatákat vívtak, amihez Leila is csatlakozott. Mi már csak az önfeledt nevetésre és
sikítozásra ébredtünk. A legszebb ébresztőóra volt. Berohantak hozzánk, az ágyunkon
ugrándoztak.
Eszterék is átjöttek egyik délután társasozni. A fiúk megbeszélték a nézeteltéréseiket, így az
ő viszonyuk is rendeződött. Eszter furcsán viselkedett, mikor megjött, de nem mondott
semmit, csak sejtelmesen mosolygott. Valami megváltozott benne. Látta rajtam a ki nem
mondott kérdést, így egyszerűen csak elém állt, és közölte:
– Anya leszek.
– Hogy mi? – sikoltottam örömömben.
– Anya leszek! Kisbabát várok! – ismételte meg ragyogó arccal.
Boldogan öleltük át egymást, örömünkben sírtunk. Hihetetlen volt, és persze csodálatos,
mert ezeket a perceket is együtt élhettük át. Annyi éve vagyunk már egymás támaszai. Jó volt
látni, hogy mindkettőnk élete lassan-lassan révbe ér.
Eszter bejelentése után hamarosan őrült vásárlásba kezdtem a születendő gyermekének.
Szerettem volna viszonozni azt a rengeteg segítséget, amit én kaptam tőle. Vettem a babának
rugdalózókat, kis zoknikat, sapkákat, aranyos kötött ruhácskákat, és összeszedtem egy nagy
dobozba azokat a holmikat, amiket még Toni kapott és még használhatóak voltak.
Mivel a baba nemét még nem tudtuk, így leginkább a semleges színűeket részesítettem
előnyben, bár azért akadt köztük kék, zöld és piros ruhácska is. A gyerekek segítettek
kiválogatni Toni játékait is. Volt, amitől nem akart megválni, így azokat egy külön dobozba
raktam neki, amit ő szépen be is dugott az ágya alá.
Eszternek elmeséltem, mennyi mindent nem kell neki megvennie, de babonából még
semmit nem adtam oda neki. Eszter nem bánta nagyon, legalább nem nála foglalják a helyet
addig is, míg megszületik a kicsi.
Kis idő elteltével úgy döntöttünk, hogy mivel Davidnek a munkája miatt vissza kell utaznia
Puerto Ricóba, mi is vele megyünk. Rossz volt itt hagyni Saint-Tropez-t. Nagyon a szívemhez
nőtt. Csakhogy tudtam, ha együtt akarok lenni Daviddel, ami már nem volt kérdés többé,
mennem kell.
Megkerestem Esztert, mert személyesen akartam elmondani neki a költözést. Sírva
borultunk egymás nyakába. Persze megbeszéltük, hogy majd jön és mi is jövünk, de a búcsú
soha sem könnyű. A szüleimhez is elmentünk, oda David is elkísért a gyerekekkel. Még
mielőtt bármit mondhattam volna, David hozzákezdett:
– Anyuka, tudom, hogy nem lesz könnyű. De szeretném, ha Gabriella és a fiam velem élne
Puerto Ricóban. Hosszú volt az út, mire idáig elértünk. Most szeretném magam mellett tudni
őket. Nem akarok egy percet sem nélkülük tölteni. Kérem, engedje meg, hogy elvigyem a
lányát, és a világ legboldogabb nőjévé tegyem.
Kikerekedett szemekkel, tátott szájjal hallgattam. Megható volt, ahogy elkért a szüleimtől, a
szülői házból. Anyának potyogtak a könnyei, de természetesen beleegyezett. Tudta, hogy
mennyire szeretem Davidet, és hogy a közös gyermekünk is megérdemli, hogy végre az apja
mellett lehessen.
– Rendben van, menjenek, de ajánlom, hogy jól bánjon a lányommal és az unokámmal,
különben maga után megyek, és nem teszi zsebre, amit tőlem kap – mondta a
meghatottságtól könnyes szemmel, de azért félig-meddig komolyan.
Végül nem maradt más hátra, mint a bőröndöket bepakolni.
 52.

Magángéppel mentünk, bár így is ugyanolyan rosszul éltem meg a repülést. Mikor
megérkeztünk, már nem a szállodába mentünk, hanem David házába, ahol azelőtt Elisa élt a
gyerekekkel. Jobbnak láttuk így, a kicsik miatt. Toni gyorsan hozzászokott az új környezethez.
Nekem idő kellett hozzá. Végre tényleg úgy éltünk, mint egy igazi család. A gyerekeink
rengeteget játszottak, futkároztak a kertben, ugráltak a medencébe. Összebújva figyeltük őket.
A könyv sikere miatt sokan kíváncsiak voltak a filmre is. Ehhez persze a remek szereposztás
is hozzájárult. A premier előtti vetítésen mi is részt vettünk. Akkor még senki nem tudta, ki az
író, de már nem láttam értelmét tovább titkolnom a kilétem. Daviddel kéz a kézben vonultunk
a terembe. A gyerekek, Eszter Paulóval, anyáék, Markó és Monika mind eljöttek. Végignézve a
filmet többször elsírtam magam. Igaz, mindez szerencsére már csak a múltam része, mégis
végignézni és újra megélni nagyon nehéz és fájdalmas volt.
Szinte mindig telt házzal ment a vetítés a mozikban. Ennek hatására a könyvet még többen
kezdték vásárolni. Már a világ minden tájáról érkeztek a megrendelések. A kiadó jelezte, hogy
elérkezett az az idő, mikor dedikálást kellene szervezni. Sokat töprengtem rajta, de végül
beleegyeztem. Vállaltam annak tudatában is, hogy így a kilétem tényleg lelepleződik.
Mindenki tudni fogja, hogy ki írta a regényt. Ezzel azt is vállaltam, hogy az életem nyitott
könyv lesz mindenki számára, hiszen az újságírók, a tévé mind meg akarhat majd
interjúvolni. Minden elérkezett, amit el akartam kerülni, amitől féltem. De mivel David
mellettem állt, így könnyebb volt. Fáradhatatlanul írtam le a nevem, vagyis az írói álnevem.
Rengeteg felkérést kaptam, aminek igyekeztem eleget is tenni. Daviddel közösen elmentünk
egy közönségtalálkozóra is, ami fergetegesen sikerült. Több százan jöttek el csak azért, hogy
találkozhassanak velem és láthassák Davidet. A műsorvezető a kérdéseivel bombázott minket.
– A könyv inkább életrajzi, megtörtént eseményeken alapul, vagy kitaláció?
– Megtörtént. Minden megtörtént, amit leírtam – vallottam be.
– Miért döntött úgy, hogy megírja élete ezen szakaszát?
– Igazából naplót kezdtem írni, amit a fiamnak akartam odaadni, ha eljön az ideje. A
véletlen műve, vagy talán az élet furcsa fintora, hogy könyv lett belőle.
– Ha nem akarta megjelentetni, akkor mégis hogy került a polcokra?
– A barátnőm megmutatta egy ismerősének, aki könyvkiadónál dolgozik. Így kezdődött
minden.
– A forgatáson szerettetek egymásba? – mutatott Davidre.
– Nem. Nem igazán – válaszolta.
– Ismered azt a férfit, akiről a könyv szól? – fordult a műsorvezető Davidhez.
 – Igen. Nagyon jól ismerem – válaszolta szűkszavúan.
– A hangodból ítélve haragszol arra a férfira, aki így elbánt a kedveseddel.
– Sokáig haragudtam, de már nem. Már nem, hiszen boldogok vagyunk. Ez mindent
megváltoztat. – Davidre néztem, ő pedig gyengéden megszorította a kezem.
– Az utolsó kérdésem már tényleg magánjellegű. A saját valós életetekben várható valami
fordulat a közeljövőben?
– Igen. Azt hiszem, igen! – felelte David sejtelmesen, aztán szélesen rám mosolygott.
– Igen? – néztem rá érdeklődően, de választ nem kaptam.
– Köszönjük, hogy eljöttetek!
– Mi köszönjük!
Felálltunk, majd hatalmas tapsvihar és ujjongás közepette kisétáltunk a stúdióból. Hazafelé
menet azon gondolkodtam, milyen fordulat várható az életünkben, amire David utalhatott.
Nem jutott eszembe semmi, aztán meg is feledkeztem erről a dologról, és nem foglalkoztam
vele többet.
 53.

Minden remekül ment, aztán David megint furcsán kezdett viselkedni. Egyre később járt haza,
kerülte a tekintetem. Féltem, nehogy megismétlődjön az, ami már korábban. A legrosszabbra
gondoltam. Egyik délután a gyerekeket levittük a partra megnézni a naplementét. A szél
lágyan fújdogált, a levegő langyos volt. David a gyerekekkel szaladgált, én kicsit távolabbról
figyeltem őket. Aztán egyszer csak a gyerekek odaszaladtak hozzám:
– Olyan jó, hogy velünk vagy, nagyon szeretünk – kezdte Thomas.
– Majd te vigyázol ránk! Te leszel az anyukánk! Jó? – folytatta Leila.
Furcsa volt ezt hallani a kislány szájából, mégis bólogattam.
Toni is akart mondani valamit. Akkor már könnyes volt a szemem a meghatottságtól.
Láttam, hogy a fiam is sírdogál, végül így szólt:
– Apa… az én apukám azt szeretné, ha hozzámennél feleségül.
Milyen különös volt ez a vallomás egy ilyen kicsi gyerektől… az én apukám… Megöleltem
mind a három gyermekemet. Igen, már mindhárom az enyém, a miénk volt.
Szóval ez az a fordulat, amiről beszélt az interjún – mosolyodtam el, mikor eszembe jutott.
David ott állt felettünk, és várta a válaszom.
– És nem válaszolsz a fiunknak? Hozzám jössz?
Elcsukló hangon így szóltam:
– Igen! Hozzád megyek!
Megértettem, miért lett megint olyan furcsa az utóbbi időben. Hát erre készült…
Átölelt mindannyiunkat. Így öten, összeölelkezve álltunk a parton, és csodáltuk a
naplementét. David a kezem után nyúlt, letérdelt elém és felhúzott egy gyémántköves gyűrűt
az ujjamra. Gyönyörű volt.
 54.

Izgatottan készülődtem az esküvőre. Mint minden menyasszony, a nagy nap előtt

bepánikoltam. Bár inkább attól a világtól ijedtem meg, ahova tartozni fogunk. Ugyanakkor
attól is féltem, hogy nem lesz időm mindenre. A vendéglista, a meghívók kiküldése, az
ültetőkártyák, a zenekar, az étel- és italrendelés, a hely kiválasztása, a menyasszonyi torta, a
koszorúslányok, az én ruhám. Annyi minden várt rám. Kétségbe voltam esve. Egy autó
gördült be a ház elé. Lementem az emeletről ajtót nyitni. Nem várt meglepetés érkezett, az
ajtóban Esztert, Markót és a barátnőjét, Monikát pillantottam meg.
– Úgy hallom, lagzi lesz! Jöttem segíteni! – nevetgélt Eszter, miközben a nagy hasától már
alig tudott mozogni.
Nagyon megörültem neki, mindig ő mentett meg. Hamarosan Paulo is befutott. Biztosított
afelől, hogy bármiben áll rendelkezésemre. Így azért már jobb volt a helyzet. Felosztottuk a
teendőket, hogy ki mit csináljon. Paulóé volt a vendéglista, az ültetőkártyák, az étel és ital
biztosítása. Eszter, Marko és Monika foglalkoztak a zenekarral, a meghívók kiküldésével és a
menyasszonyi tortával. Nekem maradt a helyszín kiválasztása, a koszorúslányok ruhája, meg
persze a sajátom. David szabad kezet adott mindenben, ő a nászutat szervezte, amit nagy
titok övezett. Eszter gyorsan észrevette, hogy valami nyomaszt. Mint mindig, rátapintott a
lényegre.
– Mi a baj? Napok óta feszült vagy…
– Nem tudom… Nem tudom, hogy jó ötlet-e ez a házasság – vallottam be az aggályaimat. –
Nem tartozom ebbe a világba. Mi lesz, ha nem tudok majd beilleszkedni? Nem vagyok
kifinomult úrinő. Nem tudom, hogyan viselkedjek, nem tudom, mit szabad és mit nem…
Félek.
– Majd megtanulod! Hidd el, David majd segít – Eszternek mindig sikerült megnyugtatnia,
bár most voltak kételyeim. Nem hittem benne, féltem. Nem akartam Davidet elveszíteni.
 55.

Paulo a legjobb szakácsot bérelte fel az alkalomra. Rendelt garnélarákot, roston sült húsokat
és halat, kagylót, a legmárkásabb italokat és mindent, mi szem-szájnak ingere. A vendéglista
is elkészült. David családja, barátai, kollégái is jelen lesznek. Az én részemről nem lesznek
sokan, csak a családom és a legjobb barátnőm az, akire számítani lehetett. A hófehér,
aranyozott írással díszített ültetőkártyák is megérkeztek.
Eszter lefoglalta a legjobb zenekart, és megkérte őket, hogy tanuljanak meg egy-két európai
számot is. Öt tagból álló csapat volt. A meghívók időben ki lettek küldve, így mindenki
értesült az esküvőről. Volt, aki hihetetlennek tartotta, hogy David végre megnősül. Soha nem
akarta feladni a szabadságát, ezt mindig hangoztatta. Számára az esküvő csak egy papír volt
eddig. A tortáról semmi hírem nem volt, bár nem aggasztott, hiszen tudtam, ha Eszter
valamibe beleveti magát, az időben meglesz.
A helyszínnel gondban voltam, hiszen nem ismertem olyan jól a Puerto Ricót. Poncétől
nem messze találtam egy szállodát, ami jónak tűnt. Parador Villa Parguera volt a neve. Rá
lehetett látni a gyönyörű kék tengerre, a kert telis tele volt virágokkal, pálmafákkal. Külön
medence, saját terasz is tartozott az esküvő helyszínéhez. Magával ragadott a kilátás, ezért
gondolkodás nélkül kibéreltem. Már minden készen állt a tökéletes esküvőre.
Valami mégis beárnyékolta a jókedvemet. Napok óta szédültem, nem kívántam enni.
Mindentől undorodtam. Az esküvő megszervezésével járó idegeskedésnek tudtam be. Mikor
valami furcsa ösztöntől vezérelve folyton a hasamhoz nyúltam, elkezdtem gyanakodni.
Megpróbáltam visszaemlékezni, mikor menstruáltam utoljára. Az nem lehet… – gyorsan
elővettem a határidőnaplóm. Lassan másfél hete késik… A testem nem téved.
Nem tudtam, Davidnek ez örömhír vagy sem, de nekem az volt biztosan. Elmentem a
gyógyszertárba, és vettem egy terhességi tesztet, hogy megbizonyosodjak arról, amit a
szívemmel már nagyon jól éreztem.
 56.

Végre eljött a nagy nap. Nem sokat aludtam az idegességtől, pedig nem ez lesz az első
esküvőm… A szüleim is megérkeztek. A fodrász már elkészült a hajammal, ami szerintem
igazán jól sikerült. Épp a sminkest vártam, mikor Toni lépett be a szobába.
– Nagyon szép vagy, anya! – mondta, és magamhoz öleltem.
– Menjetek a mamához a testvéreiddel! – kértem, és azonnal szót is fogadott.
Anyáéknak furcsa volt a helyzet, hogy hirtelen lett három unokájuk, jóllehet, imádták őket.
Kész lett a sminkem is. Visszafogott volt, és elegáns. Behívtam Esztert, hogy segítsen a
ruhát felvenni. Mikor rám adta, óvatosan átölelt és így szólt:
– Csodálatosan nézel ki!
Megfordultam, és megnéztem magam a tükörben. Egyszerű ruha volt, mégis mesébe illő.
Nem hófehér, inkább halvány liláskék árnyalatú volt a nap fényénél. Selyemből készült,
lágyan omlott alá. Csodálatos volt. Aztán Eszter átadott nekem egy kék harisnyakötőt. Új a
ruha, kék és kölcsön kapott a harisnyakötő, régi pedig a kereszt a nyakamban, ami összekötött
minket Daviddel. Készen álltam.
A nagy pillanathoz közeledve egyre idegesebb lettem. Mindenki kint ült a fehér huzattal
fedett székeken. A virágos állványok a folyosó két szélén húzódtak. A koszorúslányok
gyönyörű lila ruhában vártak rám. Apa odasétált mellém, átadta a virágom. Tíz szál fehér kála
volt összefogva egymás alá. Belekaroltam. Remegő gyomorral indultunk a pulpitus felé.
Mindenki felállt, és felénk fordult. Előttünk mentek a koszorúslányok, utána Toni és Thomas.
Egyforma ruhát viseltek, igazi kis szívtiprók voltak. Ők vitték a gyűrűket. Leila mögöttük
szórta a rózsaszirmokat, világos barackszínű ruhácskában. Lassan lépkedtem a szirmokon,
mintha apró üvegszilánkok lennének a meztelen talpam alatt. David ott állt két pálmafa között
a pappal. Szürke öltönyt, és a ruhámmal azonos színű inget viselt. Ahogy közeledtünk,
minden lépésemmel újra meg újra beleszerettem. Eszembe jutott minden, amin keresztül
kellett mennünk azért, hogy most itt állhassunk egymás mellett.
Mikor odaértem hozzá, és megfogott, csak a keze selymes, puha érintésére tudtam
koncentrálni. A pap belekezdett a ceremóniába, ami gyorsan véget ért. Felhúztuk a gyűrűket.
Végül már csak a csók volt hátra. Mélyen a szemébe néztem. A boldogságtól kicsordult a
könnyem, amit ő törölt le a szemem sarkából.
– Szeretlek – mondtam.
– Én is szeretlek, míg élek! – válaszolta, aztán hosszasan megcsókolt.
Olyan volt, mint az első csókunk. Beleremegtem. Abba akartuk hagyni, de egyszerűen nem
bírtunk elszakadni egymástól. A háttérből a lemenő nap sugara sütött ránk. Végül hatalmas
tapsra eszmélve a vendégek felé fordultunk. Mindenki gratulált, sok boldogságot kívánt.
Átmentünk a kertbe, ahol már meg volt terítve. Mindenfelé kerek asztalok, székekkel.
Minden hófehérbe öltöztetve. Lila, rózsaszín és kék virágok díszelegtek az asztalokon. A
fákon égősorok lógtak, azok adták a hangulatot. A mi asztalunkat a flor de maga nevű virág,
Puerto Rico egyik szimbóluma díszítette. A zenekar elkezdte játszani a La Borinqueña-t, a
nemzeti himnuszt, és utána megkezdődött a mulatság. Mindenki táncolt, még az idősebbek is.
A gyerekek szaladgáltak a násznép között. Egész éjszaka roptuk, bár már kezdtem fáradni.
Aztán egyszer csak elcsendesedett a zenekar, és váratlanul Eszter hangját hallottam a
hangfalakból. Ott állt a színpadon, egy mikrofonnal a kezében.
– Drága barátnőm! Nehéz volt az út, de itt vagyunk. Kéz a kézben, mint mindig. Kívánom,
hogy legyetek irigylésre méltóan és szemtelenül boldogok végre! – odabújtam Davidhez, úgy
hallgattam tovább. – Most pedig érkezzen a tortátok!
Megfordultunk. A látványtól leesett az állam. El sem hittem, hogy ez a mi tortánk. Egy
asztalon gurították be. A tetején, a legfelső tortán porcelánból egy motoron ülő vőlegény,
mögötte az arájával. Az alatt egy másik torta, amiből öt lefelé vezető porcelán lépcsősor
mutatta az utat, ahol újabb öt kisebb torta terült el, ezeken pedig tűzijátékok világítottak.
Innen is öt lépcső vezetett még lejjebb a közepe felé, ahol az a rúd volt, amin a legfölső torták
álltak. A rúd körül egy csobogó szökőkút fröcskölte óvatosan a vizet, ami kékkel volt
megvilágítva. A szökőkút közepén három porcelán gyerek állt. Két fiú és egy kislány. A kutat
körbeölelte az utolsó és legnagyobb torta. Rózsaszín marcipánvirágok díszítették az összes
emeletet, halvány marcipánmasnival. Nem győztünk gyönyörködni benne. Minden emelet
más és más ízű volt. Csokis, epres, mandulás, barackos, diós, vaníliás, kókuszos és málnás.
Visszabújtam, akkor már a hites uramhoz. Könnyes szemmel csak annyit tudtam mondani:
– Az én barátnőm…
Mikor leégtek a tűzijátékok, azt sem tudtam, hogy melyik emeletnél kezdjem a szeletelését.
Végül a motoron ülő párt óvatosan levettük, és onnan kezdtük el kínálni a násznépet.
Mindenki meg volt elégedve vele, nagyon ízletes volt. Többen repetáztak is, hogy valamennyi
ízű tortát megkóstolhassák.
Amíg mindenki tortázott, elvonultam Eszterrel, mert beszélni szerettem volna vele egy
percet. Megköszöntem ezt a nem mindennapi tortakölteményt. Mindazonáltal azt is
elmondtam neki, ugyan nem tudom, hová akar vinni nászútra David, de azt hiszem, én
nagyobb meglepetést fogok neki okozni, mint ő nekem. Eszter csak mosolygott, mintha tudna
valamit. Inkább nem gondolkodtam ezen, megkértem, nagyon vigyázzon a gyerekekre, míg
nem vagyunk itt, és segítsen anyáéknak eligazodni.
 57.

Másnap korán indultunk a magángéppel. Az úti célt még mindig homály fedte. A hosszú út
már sejtetni engedte, hogy nem a közelbe megyünk. Mikor leszálltunk, egy csodálatosan
gyönyörű helyen találtam magam. A világ másik végébe mentünk. Thaiföld déli részén
voltunk, a Phuket nevezetű városkában. Elmentünk a botanikus kertbe, lementünk az azúrkék
tengerhez. Az eldugott strandok sokszínűsége változatos volt. A pálmafák alatti kis
bambuszbárok tömve voltak emberekkel. Éjszakánként olyan élet volt az utcákon, mintha még
nappal lenne. Sőt szinte már-már többen voltak.
Azt gondoltam, itt az ideje bevallanom, elmondanom neki a titkomat, ami oly nagy
boldogsággal tölt el. Elterveztem, hogyan szeretném. Meg is szerveztem mindent, végül
mégsem úgy történt, ahogy szerettem volna. Nem akartam, hogy gyanút fogjon, és elrontsa a
meglepetést, ezért mikor arra kért, menjünk le a partra, nem ellenkezhettem.
Ott elkezdett a gyerekekről beszélni, én meg azt hittem, hogy rájött a titkomra. De aztán
hirtelen befogta a szemem. Arra kért, hogy figyeljek. Nem tudtam, mire, ezért nagyon
füleltem. A tenger morajlását, a madarakat, egy-egy távoli motor zúgását, emberek
beszélgetését hallottam, ami ilyen messzeségből csak morgásnak tűnt. Aztán valahol
közelebbről hallani véltem gyerekek sikítozását, kiabálását, ami egyre erősödött. El sem
akartam hinni, mikor már tisztán ki tudtam venni, azt kiabálják:
– Anya!
David elengedte a szemem. Mind a három gyerek felénk rohant. Ez volt az ő meglepetése
számomra. Nagyon örültem. Boldog voltam, mert a család – az én családom – együtt volt.
Fogócskáztunk, fociztunk, míg végül már nem akartam tovább húzni az időt.
A nap épp lemenőben volt, bár itt más színekben játszott az égbolt. Vörösre festette a
felhőket a nap sugara. David odajött hozzám, és megcsókolt. Átkarolt, és úgy néztük a lemenő
napban a gyerekeink játszadozását. Felé fordultam.
– Szeretlek… Szeretlek, de el kell mondanom valamit.
David meglepődött. Egy pillanatra gondterhelt lett az arca. Megsimogattam, úgy folytattam:
– Köszönöm neked. Köszönöm, hogy szeretsz, és hogy elhoztál ide. Köszönöm a családot,
amit adtál. Köszönöm a gyerekeket, mert úgy érzem, mind az enyém.
– Én köszönöm neked, kicsim! – felelte.
Megcsókoltam, aztán halkan, nagyon halkan így szóltam:
– Gyermeket várok. Megint apa leszel!
A boldogságtól elkábulva felkapott, megpörgetett. Aztán miután lerakott, olyan erővel
csókolt, hogy nem kaptam levegőt. Majd újra, meg újra ölelt, csókolt.
 – Köszönöm, köszönöm, köszönöm!
Újra csak csókolt, ahol ért. Odaszaladt a gyerekekhez. A szabadba kiáltozta, hogy
kistestvérük lesz. Ők is boldogan rohantak oda hozzám. Nagyon örültek a hírnek, és a
boldogságtól megrészegülve szaladtak és játszottak. David is benne volt mindenben, amit
csak akartak. A parton állva, a hasamat fogva néztem őket könnyes szemmel.
– A szerelmem és az édes drága kincseim – csodáltam őket, és hálálkodtam.
Aztán David odajött hozzám, hátulról átkarolt óvatosan. Most már ketten fogtuk a hasam,
úgy néztük a vidáman szaladgáló gyerekeket.
– A mi családunk! A miénk… – majd forrón csókoltuk egymást.
 Utószó

Már gyerekkoromban is foglalkoztatott az írás gondolata. Mikor nehéz dolgokon mentem

keresztül, mindig a fantáziám világába menekültem, ahol megnyugvást találtam, és egy idő
után ezeket papírra vetettem. Később arra is rájöttem, hogy ez a képzelt világ segít az igazit, a
néha fájdalmasat vagy szürkét elfeledtetni, és jobban is érzem magam tőle. Úgy gondoltam,
nemcsak nekem van szükségem a fantázia világára, ahol a happy end mindig bekövetkezik, így
néhány hónapos munkával elkészítettem első kéziratomat, amely végre könyvformát
ölthetett. Remélem, mindenki, aki olvassa az írásomat, el tud szakadni a hétköznapok
unalmától, és egy olyan világba csöppen bele, ahol minden megtörténhet…
Ezúton szeretnék köszönetet mondani az Álomgyár Kiadó teljes csapatának, hogy segítettek
megvalósítani az álmom. Az álmom, hogy megjelenjen a saját könyvem, és több száz
emberhez eljuthasson a történetem. Továbbá köszönöm nekik a bizalmat, amit elsőkönyves
szerzőként adtak nekem.
Hálával tartozom az olvasóimnak, akik ismeretlen íróként is bizalmat szavaztak nekem és
megvették a könyvem. Remélem, nem okoztam csalódást, és ti is legálabb annyira élveztétek
az olvasását, mint én az írását.
Köszönöm első olvasóimnak, SZ. G.-nek és G. M.-nek, hogy kijavították a hibáimat, és
bírálataikkal segítettek, támogattak az írásban.
Végül, de nem utolsósorban köszönöm férjemnek, J. B. K.-nak, hogy végig mellettem állt és
bízott bennem, és végtelen türelemmel viselte az írással járó folyamatos időhiányomat, mikor
még vacsorát sem készítettem, az órákig tartó bezárkózásomat, mikor hozzám sem lehetett
szólni és a kiborulásaimat, mikor magával ragadott a történet vagy épp nem tudtam folytatni.

Jérome, je te remercie d avoir été toujours à mes cotés, me tenir la main, m’encourager
chaque instant, et que grâce à toi mon rêve a pu devenir réalité!
(Jerome, köszönöm neked, hogy mindig mellettem álltál, hogy fogtad a kezem, és
minden pillanatban biztattál, és hogy neked hála valóra válhatott az álmom.)

A saját családom, testvéreim, szüleim nem tudtak eme nagyszabású tervemről, így csak bízni
tudok abban, hogy mikor először olvassák a történetet, és megtudják, ki az író, akkor
büszkeséggel a szemükben néznek majd rám. Számomra ez lesz a legnagyobb elismerés.
A könyv mágikus eszköz. Az író a bűvész, a toll pedig a varázspálca. A jó „bűvész” magán tudja tartani a figyelmet, és az olvasó
reméli, hogy még sokáig a bűvkörében maradhat.

A 2012-ben alapított Álomgyár Kiadó ezeket a bűvészeket keresi. Azokat, akik fantáziájukkal olyan helyekre merészkednek,
ahová mások nem képesek. Akik le merik írni, amit a többiek nem, és ezt világgá is akarják kürtölni.

Az Álomgyár írókat keres, nekik segít írásaik könyvvé formálásában, kiadásában, terjesztésében.

Bárki jelentkezhet kéziratával, és együtt megtaláljuk az utat, amely a könyvespolcokhoz vezet!

konyvetirok@alomgyar.com