Prológus

– Te szeeeent szar! – kiáltott fel Ethan.

Stanislav felpillantott az amerikai Halhatatlanra, akire
nagyjából háromszáz évet vert rá a maga négyszázharminchét
éves korával. Ethan szemei nagyra nyíltak, ahogy végignézett
az előttük álló embereken és gépeken.
Feltűnt egy új vámpírsereg. Egy újabb képzett alakulat, ami
rendelkezik az egyetlen ismert nyugtatóval, ami hatással van a
vámpírokra és a Halhatatlanokra egyaránt. Egy hadsereg,
amit egy halhatatlan áruló segít, akit még nem tudtak
azonosítani. A Halhatatlan őrzők végül megtalálták az új
vámpírsereg bázisát, és legnagyobb megdöbbenésükre, arra is
rájöttek, hogy az áruló a vámpírizmust okozó vírust is átadta a
nyugtatóval együtt egy emberi zsoldoscsapatnak, és azok
máris elkezdték a saját katonáik megfertőzését.
Így már nem csodálkozott rajta, hogy azok a rohadt
vámpírok, akikbe ő és a fivérei nemrég belefutottak, olyan
jártasak voltak a harcművészetekben. Egy seregnyi
szupersebességgel, szupererővel, éjjellátással, felgyorsult
gyógyulóképességgel rendelkező, szinte megállíthatatlan
katona dollár milliárdokat hozhatna a zsoldoscsapatnak. És
minden jel arra mutatott, hogy ennek a csapatnak a vezetését
egy cseppet sem érdekli, ki béreli fel a katonáikat. Bárkinek
felajánlják a szolgálataikat világszerte, ha kellőképpen
megfizetik őket.
Vámpírzsoldosok. Stanislav megcsóválta a fejét. Miután
évszázadok óta minden áldott éjjel tébolyult vámpírokra
vadászik, általában lelkesen üdvözölt minden új dolgot,
különösen, ha kihívást jelentett, mert lehetőséget adott arra,
hogy kilépjen a megszokott-megunt taposómalomból. De ez…
nagyon veszélyesen, visszafordíthatatlanul megváltoztatná a
világot. Meg kell állítani. Meg kell állítani őket.
Tekintete követte Ethan pillantását.
És úgy látta, ő és a testvérei meg is fogják állítani őket ma.
A találkozási pontot a Halhatatlanok, a Szekundánsaik és a
parancsnoksága alá tartozók számára Chris Reordon
határozta meg, a Halhatatlanokat segítő emberi Hálózat keleti
parti vezetője. Egy sűrű erdőben voltak, több mérföldnyire a
zsoldoshadsereg bázisától, jóval a felügyeleti berendezések
hatósugarán kívül, távol minden tanyától, lakott településtől,
ami kíváncsiskodókat jelenthetett volna. A hely már csak azért
is tökéletes választás volt, mert a sűrű lombozat megvédte a
Halhatatlan harcosokat a felettük ragyogó nap fényétől.
Mivel a zsoldosok maguk is vámpírokként küzdenek, a
Halhatatlanok úgy döntöttek, hogy a támadást ma délután
hajtják végre. A vámpírok egyáltalán nem tudják elviselni a
nap fényét. A Halhatatlanok némileg képesek erre. Bár az
olyan fiatalok, mint Ethan is, szinte semennyire. A teljes
erejénél lévő Ethan legfeljebb percekig bírná a közvetlen
napsütést, aztán a bőre megégne, és ez egyre súlyosabbá
válna. Minél idősebb egy Halhatatlan, annál tovább képes
elviselni a napfényt. Yuri, aki száz évvel idősebb Stanislavnál,
fél órát bír. Stanislav maga negyedórát. Kicsivel többet, ha az
ég felhős. David, aki ezer évesnél is több, órákig állhatott a
fényben. És Seth, aki a legidősebb közöttük, a Halhatatlan
gárda vezetője…
Amennyire Stanislav tudta, Seth akár napokig is állhatna a
tűző napon anélkül, hogy bármi baja is esne.
Milyen átkozottul irigylik is érte!
 – Mi van? – pillantott fel megkésve Chris, miközben egy
terjedelmes térképet teregetett széjjel egy Humvee
motorháztetőjén, ami mindenféle fegyverrel volt felszerelve.
– Gondolod, hogy elegendő lesz ennyi ember?– kérdezte
Ethan, és a tekintetét végigfuttatta a rengeteg terepruhába
öltözött hálózati katonán.
– Ez csak a csapat fele – felelte türelmetlenül Chris. – A
másik fele már elfoglalta a helyét a bázis körül.
Stanislav összenézett Yurival. Ha a bázison csak egyetlen
zsoldos is érzékeli az emberi katonákat, tudni fogják, hogy
jönnek.
– Senkit sem vettek észre – szólalt meg Seth, mintha a ki
sem mondott ellenvetésre reagálna –, magam felügyeltem a
megközelítési műveletet.
– Mi az ördög az? – mutatott fel Sheldon, Richart
Szekundánsa a Humvee tetejére felszerelt fegyverre.
Erre Stanislav is kíváncsi volt.
Chris a mutatott irányba nézett. – TOW rakéta.
Yuri elkapta Stanislav pillantását, a szemöldökei
felszaladtak, széles mosolyra húzódó szája azt jelezte: király!
Stanislav visszavigyorgott. Ez tényleg király. Egyikük sem
látott még hasonlót közelről, a Halhatatlanok a pengéket,
kardokat részesítették előnyben a vadászatokon a vámpírok
megölésére.
– És az? – a francia Halhatatlan, Lisette a másik Humvee
tetejére szerelt fegyver felé intett.
– Lángszóró – felelt Chris.
Bastien, a Halhatatlanok fekete báránya érdeklődve
szemlélte a fegyvert. – Hatótávolsága?
– Úgy százharminc méternyire meggyújtja a vámpírokat –
mondta Chris –, de mivel a Halhatatlanokat is meggyújtja, azt
tervezzük, hogy távolabb vetjük be a kaputól és a főbb
épületektől.
A többi katonai jármű is nagy kaliberű fegyverekkel volt
felszerelve. Stanislav túlzásnak érezte volna ekkora haderő
felvonultatását, ha nem tudja, hogy a bázis milyen óriási
kiterjedésű.
– Pillanatnyilag – kezdett mutogatni Chris a hatalmas
térképen –, ezek a gyakorlópályák azok, ahol kiképzések
folynak. Éles lőszert használnak, így meglehetősen nagy
tűzerővel kell szembenéznünk. A kaput erősen őrzik. A kerítés
mentén állandó őrjáratot tartanak. Az őrségváltás fél óra
múlva következik, a szolgálatban lévők így valószínűleg már
fáradtak, nem teljesen éberek. Itt, itt és itt, a főépületek és a
gyakorlópályák mellett kamerák vannak a kerítésre szerelve.
Összességében a bázison pedig rengeteg. A piros körök jelzik a
pontos helyüket. Tehát újra. Gyakorlatilag az összes vámpír a
szállásán van, ebben az épületben. Az éjszakai szolgálatos
zsoldosok a mellettük lévő barakkban vannak. Ez itt a
fegyverraktár. Bárki, akit beengedtek oda, igencsak durva
fegyverzettel fog előjönni. Csak egyetlen ajtaja van, és
valószínűleg pokolian sokan akarják majd használatba venni,
így azt javaslom, hogy néhány Halhatatlan cövekeljen le
előtte.
– Majd én – jelentkezett önként Yuri.
– Meg én – csatlakozott hozzá Stanislav.
A lelkesedés, amivel Yuri ezt a csatát várta, nagyon zavarta
Stanislavot. Yuri olyan volt a számára, mint egy testvér.
Amikor négyszáz évvel ezelőtt a vámpírok az akarata
ellenére átváltoztatták, Seth Yuri küszöbére tette le, őt bízta
meg azzal, hogy felkészítse, tanítsa őt. Azóta a két orosz
Halhatatlan a legjobb barátokká vált. Majdhogynem
testvérekké. A pokolba is, Stanislav közelebb érezte őt
magához, mint a vérszerinti testvéreit, amíg még azok éltek.
Yuri és ő hasonló személyiségjegyekkel bírtak. Ugyanolyan
csendesek voltak. Ugyanazt szerették, ugyanazt nem
szerették, a humorérzékük is hasonló volt.
Seth kettejüket évszázadok óta mindig ugyanabban a
városban állomásoztatta. Ami azt jelentette, hogy minden éjjel
együtt vadásztak. Élvezték a csendes órákat csakúgy, mint a
hajnal utáni felolvasásokat. Így tartották kordában az őrjítő
magányt, ami ezzel az életformával járt.
De az utóbbi időben megváltoztak a dolgok. Vagyis Yuri
változott meg… Azzal kezdte, hogy fölösleges kockázatokat
vállalt. Kivételes kardforgatónak számított, így jóformán
mindig sértetlenül került ki az éjszakai vadászatokból. Ha
valaki megsérült egyáltalán, az általában Stanislav volt. Az
utóbbi hetekben azonban a barátja sebet seb után gyűjtött be
éjszakánként. És nem felületes sérüléseket. Nem keskeny kis
karcolásokat, amik már azelőtt begyógyultak, hogy hazaértek
volna. Olyan mély vágásokat, hogy Stanislav látta a csontokat
is, amikor megvizsgálta őket. Törött végtagok. Törött bordák,
amik átfúrták a tüdőt. Sebek, amik elég mélyek voltak ahhoz,
hogy a belső szervek is károsodjanak.
Ez pedig pokolian megrémítette Stanislavot, mert tudta,
hogy egyetlen oka lehet annak, hogy Yuri hagyja, hogy a
vámpírok így elintézzék.
– Srácok, próbáljátok nem a levegőbe repíteni a helyet –
kérte Chris –, tudnánk használni azt a cuccot, ami odabenn
van.
Stanislav tettetett felháborodással felsóhajtott. – Mindig
tönkreteszed a mulatságunkat, Reordon.
Yuri ugyanúgy nevetett, mint a többi Halhatatlan, és hátba
veregette.
 De Stanislav nyugtalan maradt. Amikor Yurit szembesítette
a sebek sokaságával, amik arra engedték következtetni, hogy a
barátja megunta az evilági létezést, barátja megdöbbentő
vallomással állt elő. Beismerte, hogy beleszeretett egy nőbe,
akit nem lehet biztonságosan átváltoztatni.
Egy nőbe, aki nem Tehetséges.
A Tehetségesek úgy, mint ő és a többi Halhatatlan is, olyan
fejlett DNS-el született emberek voltak, akiknek különleges
ajándékaik voltak. Yuri a lelkeket látta. Stanislav érzékelte
mások érzelmeit, és ezeket manipulálni is képes volt, ha
akarta. Lisette és Étienne nevű bátyja telepaták voltak.
Roland a kezével gyógyít. David a fentiekre mindre képes volt,
és még alakot is tudott váltani. Seth mindent tudott, amit
David, pluszban még teleportált is. Minél idősebb volt egy
Halhatatlan, annál több ajándékot birtokolt. A DNS, ami ezen
ajándékokat biztosította a számukra, megvédte őket a
vámpírizmust okozó vírus káros hatásaitól is, amikor az
megfertőzte és Halhatatlanná tette őket.
Az emberek nem voltak ilyen szerencsések. A
megfertőzöttek agyát lassan teljesen tönkretette a vírus,
megőrjítette őket, míg végül zsákmánynak tekintették az
ártatlan embereket. Az egyszerű emberek vámpírokká váltak.
Ami azt jelentette, hogy a nő, akibe Yuri beleszeretett, nem
töltheti vele az örökkévalóságot. Ha átalakítja, vámpírrá válik,
és alig néhány év után el kellene pusztítani.
Vajon tisztában van vele Yuri, hogy végig kell majd néznie,
hogy az imádott nő belehal az öregségbe, vagy megkeseredik,
amikor ő elkerülhetetlenül korosodni kezd, míg Yuri
változatlan marad, és ezt már képtelen lesz elviselni? Yuri
tagadta, hogy halálvágya lenne, amikor erre nyíltan
rákérdezett. Ám az izgalom csillogása, amit a barátja
szemében látott most, a csata előtt, megrémítette Stanislavot.
 Szemmel kell tartania.
Seth engedélyével és jóváhagyásával, Chris felosztotta a
területet a Halhatatlanok között. – Szekundánsok – utasított
Chris –, parkoljátok le a seggeteket a legközelebbi golyóálló
szerkezet mögé és őrizzétek a Halhatatlanjaitokat. Lőjetek le
mindenkit, akinél nyugtatófegyver van.
Stanislav Alexeire pillantott, aki egyetértően bólintott.
Alexei ezután ránézett. Eltúlzott szigorral összehúzta a
szemöldökeit, kinyújtotta a jobb mutató és középső ujját,
előbb a saját szemeire mutatott velük, majd agresszív
mozdulattal feléje bökött a levegőbe. Ez nagyjából annyit
jelentett, hogy minden mozdulatodat szemmel tartom.
Stanislav elhessegette az aggodalmát és rávigyorgott. Alexei
már a harmadik évtizede volt a Szekundánsa, és soha nem
hagyta cserben. Egyszer sem. És Stanislav is szemmel tartotta
őt. Alexei kőkemény. És pokolian bátor. De halandó. Stanislav
nem akarta elveszíteni egy eltévedt golyó miatt.
– Ha a Halhatatlanotokat mégis belőnék, használjátok az
adóvevőtöket, és vigyétek őket valami védettebb helyre, amíg
kimenekítjük – folytatta a Szekundánsok felkészítését Chris.
– Ha ez megtörténne – szólalt meg Richart –, én
teleportálhatom a Halhatatlant Davidhez.
– Rendben. Minden más sérült halandót és Halhatatlant
beviszünk az Intézetbe. A sürgősségi orvosi teamünk
készenlétben várakozik. – Chris végignézett rajtuk. – Van
kérdés?
Csend.
Reordon bólintott. – Seth, tudasd velem, ha te és a többi
Halhatatlan elfoglaltátok a helyeteket, és készen álltok a
támadásra, hogy elindíthassam az akciót. – Az emberekhez
fordult. – Sisakokat fel.
A hálózat katonái felvették és becsatolták a sisakjaikat.
 Seth a Halhatatlanokra nézett, a szemöldöke felszaladt. –
Nos?
Bár minden arc vonakodást, vagy utálatot tükrözött
Stanislav körül, a Halhatatlanok kötelességtudóan elővették
védőruhájuk utolsó darabját, az álarcot, ami leginkább egy
símaszkra hasonlított, és elfedett a szemeiken kívül mindent.
Még a szájuk is rejtve maradt, eltekintve az apró
légzőnyílásoktól. A védőfelszerelés másik része, a
búvárruhához hasonlítható kezeslábas, ami a napfénytől
hivatott megvédeni őket, amiben hamarosan megfürdenek,
már eddig is rajtuk volt.
– Előre – mondta Chris –, takarítsuk le őket a színről.
Sokan motyogtak és rángatva igazgatták magukon a
maszkot, Stanislav pedig váltott Yurival egy szenvedő
pillantást, mielőtt felöltötték volna.
– Utálom ezt a szart – morgott Yuri.
– Úgy érzem, mintha megfulladnék – kontrázott Stanislav.
– Ez a vacak nem lett vastagabb, mint korábban volt? –
kérdezte az egyik brit.
– De igen – felelte Chris, miközben összetekerte a térképet.
– Most pedig fogjátok be, és indulás.
Egyedül Chris Reordon mert így beszélni a
Halhatatlanokkal.
Stanislav és a többi Halhatatlan hangtalanul tették meg az
utat az erdőn át, hogy végül összegyűljenek a zsoldostábor
bejárata melletti buja bokrok takarásában. Vastag fák, a
nyakig érő aljnövényzet elrejtették őket az őrök elől,
eltérítették a napfényt, amikor az megpróbált behatolni a sűrű
lombozatba, elárulva a jelenlétüket.
Néhány Halhatatlan még nem viselte a maszkját, kivárták
az utolsó pillanatot. Akik viszont már felvették, azokat nehéz
volt megkülönböztetni egymástól. Seth, David és Zach, akik a
legöregebbek voltak, nem szorultak sem védőruhára, sem
maszkra. A többi férfi pedig hasonló adottsággal bírt,
magasak voltak, a testük csupa izom. Az egyetlen dolog, ami
alapján meg lehetett különböztetni őket, az egyéni fegyvereik
voltak, a házas férfiak esetében pedig további könnyítés volt,
hogy kisebb termetű feleségeik úgy tapadtak az oldalukhoz,
mintha össze lennének ragasztva.
Yurit nem volt nehéz azonosítania. Ő adta neki azokat a
fegyvereket, amiket barátja viselt, de ezek nélkül is, még a
leghevesebben tomboló csata közepén is felismerte volna,
pusztán az egyedi harcmodoráról.
Rápillantott barátjára és elfojtott magában egy
káromkodást.
Yuri egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát, gyakorlatilag
helyben toporzékolt, annyira vágyott ez előttük álló
agresszióra.
Oké, mindenki – szólította meg mindannyiukat
telepatikusan Seth –, Chris megadja a jelet és mehet.
Chris jelére megszakadtak a telefonvonalak, a vezetékesek
csakúgy használhatatlanná válnak, mint a mobilok, bár a
műholdasokkal nem tudnak mit kezdeni. Éppen ezért kapta
parancsba Stanislav és a többi Halhatatlan is, hogy tartsák
nyitva a fülüket, és akadályozzák meg a hívások kijutását. Az
elektromos áramot is kilövik. Seth pedig egy füzérnyi
gránáttal gondoskodik a tartalék generátorokról.
Seth eltűnt.
Stanislav előhúzta a két katanáját.
Felbődültek a szirénák.
A kaput őrző katonák felugrottak a riadó hangjelzésére,
szorosabbra markolták fegyvereiket, és egyszerre igyekeztek
minden irányba nézni.
Bumm!
 Lángok és törmelék emelkedett a magasba a kerítésen
belül, úgy tűnt, négy különböző helyről. Seth villámgyorsan
teleportált egyik generátortól a másikig, és rájuk dobálta a
gránátokat. A szirénák elnémultak, és kitört a káosz. A
zsoldosok felbolydult méhkasként rohangáltak a bázison,
próbáltak rájönni, mi történik.
Két gránát röppent a kapu felé, ami az egyetlen ki- és
bejárata volt a helynek.
Az egyik őr felfigyelt a mozgásra, majd rámeredt a lábához
guruló apró tárgyra. – Ó a sza…
A robbanás elnyomta utolsó szavait. Stanislav összerezzent,
amikor a hang beledöfött érzékeny füleibe, amik még
másodpercek múlva is csengtek. Torzók és végtagok repültek
szanaszét. A kapu kinyílt, a kétsávos betonút felszakadozott.
Fémszilánkok süvítettek Stanislav és a többiek körül,
beleágyazódtak a fák törzseibe. Aztán David vezetésével
kitörték a fák közül, hogy szembenézzenek az ellenséggel.
A szeme sarkából látta, hogy Chris irányításával a Hálózat
különleges egységei is megindulnak a páncélozott járműveik
fedezékében.
Lövések dörrentek.
A zsoldosok viszonozták a tüzet.
Stanislav Yuri oldalán a fegyverraktár felé száguldott,
megsemmisítve az összes útjukba kerülő zsoldost. A főépület
elülső részének hatalmas ablakát berobbantotta egy gránát,
közvetlenül miután elfutottak előtte.
David tört át a törmeléken, közvetlenül mögötte Lisette,
Zach és Marcus haladt.
Stanislav katanái felszisszentek, aprították a katonákat,
miközben átfutott a gyakorlótéren. Kiabálás, sikoltozás
hallatszott mindenfelől. A golyók úgy zizegtek körülöttük,
mint a feldühödött méhek. De az utált kezeslábas
gyakorlatilag mindet felfogta.
Stanislav mellett Yuri eltette az egyik katanáját, helyette
kikapott egy zsoldos kezéből egy automata fegyvert.
Mindehhez szemernyit sem lassult le, viszont utána
folyamatosan szórta maguk előtt az utat lövedékekkel.
Stanislav felnevetett. Ő is eltette a kardjait és rekvirált két
fegyvert.
A fegyvertár már ott magasodott előttük. Kétemeletes
épület volt. Elég nagy ahhoz, hogy rengeteg fegyvert és óriási
mennyiségű lőszert tároljanak benne. A várakozásaiknak
megfelelően úgy vonzotta a zsoldosokat, mint patkányt a sajt.
Yuri és ő több tucatnyit kiiktattak, mire elfogyott a
lőszerük.
Yuri eldobta az automatáját, másikat szerzett helyette és az
ajtó felé indult.
Stanislav megelőzte. – Majd én megtisztítom! – Yuri
közelmúltbeli önpusztító viselkedése miatt nem tartotta bölcs
dolognak, hogy beszabaduljon egy robbanószerekkel teli
épületbe automata fegyverekkel a kezében. Saját automatáit
eldobva előhúzta a kardjait, mielőtt belépett.
Kiáltozás tört ki odabenn, az emberek fegyvereket,
töltényeket ragadtak és feléje pördültek.
A fenébe, elég gyorsan reagálnak. Többen voltak, mint
várta, de ettől nem torpant meg. Stanislav rendet vágott
közöttük, olyan rettegést keltve, hogy néhányan
megkockáztatták, hogy elsüssék a fegyvereiket.
Káromkodott és reménykedett benne, hogy a golyók nem
találnak el gránátos ládákat, vagy más robbanóanyagot, míg
egymás után vágta le az embereket, akik még álltak.
Végigszáguldott a földszinten, majd az emeleten is, és ismét a
földszinten, mielőtt kiment.
 A zsoldosok bázisa csatatérré vált. Stanislavnak fogalma
sem volt, hogyan fogja megakadályozni Chris Reordon, hogy
ez az esemény a lapok címoldalára kerüljön, de abban biztos
volt, hogy megoldja.
Yuri odakinn a falnak vetette a hátát és folyamatos tűz alatt
tartotta a közeledni próbáló zsoldosokat.
– Tiszta – szólt oda neki Stanislav és elfoglalta a helyét az
ajtó másik oldalán a fal mellett.
Az erre felé tartó emberek száma lassan ugyan, de
apadásnak indult. A Halhatatlan Bastien és Melanie újra és
újra keresztülsöpörtek a soraikon, halált és rettegést hagyva
maguk mögött. A hálózat feketébe öltözött katonái szintén
szétrajzottak, lelőttek minden zsoldost, akik nem kerültek elég
közel egyetlen kardhoz sem, védték a Halhatatlanok hátát.
Nem az első összecsapás volt ez zsoldosokkal, de
mindannyian eltökélték, hogy az utolsó. Senkit sem hagynak
életben, aki ismét elindíthatná a tébolyt.
A szeme sarkából látta, hogy Yuri elejti kiürült fegyvereit és
ismét kardot ragad. Alexei és Dmitry, Stanislav és Yuri
Szekundánsai is befutottak félig guggoló testtartásban, alig
felismerhetően a sisakjukban és testpáncéljukban. Alexei az ő
oldalán az épület sarkához állt, automata fegyvere okádni
kezdte a golyókat, hogy megakadályozza a zsoldosokat abban,
hogy oldalba kapják Stanislavot. Dmitry ugyanezt tette a
másik saroknál, Yuri felől.
Egy tank jött elő az egyik hangárból, aminek
megtisztításával a Halhatatlan Étienne, Krysta és Sean volt
megbízva.
A szarba! Ha a zsoldosok szerezték meg…
Két rakéta találta telibe a tankot, amit Chris emberei
indítottak el. A lángok magasra csaptak a levegőben.
Dmitry éljenzett.
 Alexei nevetett.
Stanislav elvigyorodott. Lehet, hogy aggódik Yuri miatt, de
azért ő is élvezi ezt a jó kis harcot.
Yuri felmorrant.
És Stanislav is, amikor egy golyó áthatolt az öltözékén ott,
ahol a nyakánál elvékonyodott. Szerencsére az artériát
elkerülte. – Hányan vannak még ezek a fattyúk? – motyogta.
Tucatszám ölte meg őket a fegyverraktárhoz vezető úton és
odabenn is. Mégis folyamatosan jöttek, mintha végképp
eltökélték volna, hogy megszerzik a fegyvereket, amit a két
Halhatatlan őriz.
A folyamatos fegyvertüzet olykor robbanások tarkították.
A távolban felüvöltött a lángszóró, amikor lerohanták a
vámpírok alvóhelyéül szolgáló épületet. Sokan közülük úgy
döntöttek, hogy a napsütés kevésbé veszélyes, mint a
Halhatatlanok.
Újabb golyó érte az oldalánál. A kényelmetlen öltözék
rengeteget megállított, ahol vastagabb volt, de a hajlatoknál
muszáj volt elvékonyítani, hogy mozogni tudjon benne. Ez a
golyó épp egy ilyen gyenge pontot talált el, úgy hatolt be, akár
egy penge.
A sok évszázados állandó harc megedzette Stanislav
fájdalomtűrő képességét, tovább forgatta a kardjait. Néhány
vámpír, akik valami csoda folytán elkerülték a lángszórót,
csatlakozott azokhoz a zsoldosokhoz, akik őt és Yurit
ostromolták. A bőrük felhólyagzott a napon, miután Bastien
kardja lecsapott rájuk.
Dmitry fegyvere elhallgatott. Kapkodva igyekezett
újratölteni.
Stanislav szemmel tartotta a teljes pánikban futkosó
vámpírokat, a kardja közben lefejezett egy újabb emberi
zsoldost.
 Alexei hirtelen káromkodni kezdett és őrült módon tüzelt
az épület hátulja felé. Kihasználva a védelem pillanatnyi
meggyengülését, három zsoldos abból az irányból próbálta
hátba támadni őket.
Stanislav odaugrott, hogy védje a Szekundánsa hátát, míg
Alexei az épület mellett feléjük kúszókkal végzett.
– Mögötted! – csattant Dmitry kiáltása.
Stanislav megpördült.
A szemből támadó zsoldosok, kihasználva figyelme
megoszlását, megrohamozták az ajtót. Az egyikük Yurira
irányított egy kábítófegyvert és lőtt.
A nyíl éppen a barátja nyakába fúródott, mert Yuri Dmitry
figyelmeztető kiáltása irányába kapta a fejét.
A maszk mögött Yuri szemei lecsukódtak. A térde
megrogyott. A kardok kiestek a kezeiből, és a földre rogyott.
Stanislav felmordult, amikor egy penge merült az oldalába.
A vámpír, aki markolta, diadalmasan felkiáltott.
Elszenesedett bőrű kezével kirántotta a sebből a kardot.
Dmitry fegyvere ismét felugatott. – A szarba! – kiáltotta –
Yuri lenn! Yuri lenn!
Stanislav blokkolta a vámpír következő támadását és
előredöfött saját kardjával. Aztán újra és újra, pokolbéli
gyorsasággal, holott ő is gyorsan veszítette az energiáját.
Hallotta Alexeit mozogni maga mögött, a fegyvere
folyamatosan tüzelt.
Még több zsoldos tódult elő a sarkok mögül.
Stanislav leválasztotta a vámpír fejét a törzséről, majd
indult, hogy Yuri segítségére legyen.
Nem is emlékezett rá, mikor érzett utoljára félelmet, de
ebben a pillanatban szinte letaglózta.
 Yuri mozdulatlanul feküdt a földön, a nyakából kiállt a
kábító nyíl, Dmitry pedig egymaga harcolt a rohamozó
zsoldosok hulláma ellen.
Egy újabb félig elszenesedett vámpír tűnt fel, felmarkolta
Yuri elejtett kardját.
Stanislav meglódult. – Neeeee! – Vadul forgatta katanáit,
hogy utat törhessen négy másik elfeketedett vámpír között a
barátjához.
Elkésett.
A vámpír lecsapott, elválasztotta Yuri fejét a törzsétől.
A levegő hirtelen eltűnt Stanislav tüdejéből, belédöfött a
fájdalom, a rémület, a hitetlenkedés. Ez nem lehet!
Ez nem lehet.
Yuri nem halhatott meg! Nem lehet halott!
De az volt.
Nagyobb kín árasztotta el Stanislavot, mint amit a valaha
volt összes sebesülése egyszerre képes lett volna kiváltani.
Megölték. Megölték Yurit! Levágták a kibaszott fejét!
– Yuri! – üvöltötte. A harag tombolva fellángolt benne,
könnyek kenték el a látását.
Előrenyomult, vágott, szúrt, kaszabolt mindent, ami elébe
került, mégis úgy érezte, mintha árral szemben gyalogolna egy
gyors sodrású folyó mellig érő vizében. Golyók csapódtak
beléje. Pengék járták át. Fel sem vette.
Valami kerek repült feléje. Félreütötte. Egyetlen vágya volt,
hogy a barátjához, testvéréhez juthasson, még mielőtt a vírus
belülről kifelé felfalná a testét, semmit sem hagyva hátra,
amitől elbúcsúzhatna.
Yuri halott. A fivére meghalt.
Zokogás tört fel a torkából.
A félreütött tárgy berepült a fegyverraktár ajtaján, és
csörömpölve még beljebb csúszott a padlón, de alig hallotta a
fülében dübörgő szívverésétől, a fegyverek dörgésétől, golyók
süvítésétől.
Még pár lépés…
Mennydörgés rázta meg a dobhártyáját. Lángok és
repeszdarabok hulláma csapott le rá. Leütötték a lábáról.
Magába nyelte a kín.
Áldott sötétség.

Egy kéz fonódott csuklója nyers húsára és ez felébresztette

Stanislavot.
Kínzó fájdalom járta át.
Nehezen lélegzett.
Borotvapengék a tüdejében. Füst az orrában.
Valaki vonszolta a testét a csizmáinál fogva. Durván.
Egyenetlen talajon. Szinte ütemesen neki-nekirugaszkodva.
Összebilincselt kezei a feje fölé feszültek. Mintha ezer tű
döfködte volna a vállát.
Mennydörgést hallott. A távolban fegyverek dörögtek. A
bőrét mintha lángok perzselték volna.
Kinyitotta a szemét.
– Gyorsan! – sziszegte egy hang.
A valaki leejtette a lábait… vagyis ami megmaradt belőlük.
Úgy érzete, mintha csak némi hús maradt volna apróra tört
csontjain.
Mi történik? Hol van?
Zihálva lélegzett, majdnem elájult a fájdalomtól. Folyadék
hörgött a tüdejében. A jobb szeme nem nyílt ki. A bal viszont
eléggé ahhoz, hogy felpislogjon a sűrű lombozattól alig látható
napsütésre.
Minden elmosódott körülötte.
Hátrafeszítette a fejét, egy férfi homályos körvonalait
pillantotta meg maga fölött, fejjel lefelé. A férfi odahúzta egy
másik mellé, együtt vitték tovább.
Túl gyorsan mozognak. Túl gyorsan, hogy emberek
legyenek.
Vámpírok?
Egy nagy, homályos tárgy jelent meg a látóterében,
vészesen közeledett.
Foglyul ejtői megálltak. Furcsa hangot hallott. Kezek
ragadták meg, a fájdalom felerősödött. Stanislav a levegőbe
emelkedett, mielőtt nekicsapódott volna valami kemény
felületnek, és visszatért volna a sötétség.

Mozgásra riadt fel újra, ami megnyugtatóan egyenletes lett

volna, ha nem érzi úgy, mintha az egész testét áteresztették
volna egy húsdarálón.
Ritmikus zúgás ért el a füléhez.
Autó?
Ismét felemelte a szemhéját, hogy megpróbálja
meghatározni, hol van.
Egy autó csomagtartójában?
Hogy került oda? Ki rakta be?
 Az autó döccent egyet, ő megemelkedett pár centire és
beütötte a fejét.
Felnyögött. A feje szédült. Hányinger kerülgette.
Sötétség.

Piff-puff. Piff-puff. Piff-puff.

Valami potyogott a lábaira, és lángokat gyújtott rajtuk,
amik megkísérelték elevenen felfalni. Összecsikordultak a
fogai, amikor néhány pillanat után annyira magához tért,
hogy megérezhette a fájdalmat.
Felnyögött és megpróbálta kinyitnia a szemeit. Az egyik túl
dagadt volt. A másik szemhéja résnyire felemelkedett.
Mi…? Mi történik?
Piff-puff. Piff-puff.
Hol van?
– Hagyd abba a szórakozást, és áss! – utasított valakit egy
férfi. – Már ébredezik!
Káromkodások érkeztek válaszként.
Újabb ütések a lábain, mint amikor David macskái ugranak
fel az ölébe, hogy szundításra alkalmas helyet találjanak.
Csakhogy most minden újabb érintés a kín újabb hullámát
indította el benne.
Megpróbált összpontosítani, kitisztítani a fejét, a látását.
Megmozgatta a lábujjait, és elképesztően nehéz feladatnak
találta. Ugyanilyen nehezen boldogult mindkét kezén az
ujjakkal is.
Tehát nem vesztette el egy végtagját sem. A teste annyira
összetört volt, hogy ez a tény meglepetésként érte.
Valami az arcára ömlött. Föld áradt az orrába.
 Köhögött, és majdnem elvesztette az eszméletét a testét
elöntő kíntól.
– A szarba! – káromkodott valaki.
A piff-puff felgyorsult.
Nyers, lángoló lábaira még több súly nehezedett. A hasára.
A mellkasára. Törött karjaira. Az arcára.
Újra köhögött.
Föld. Valaki eltemeti.
Két valaki.
– Biztos vagy benne, hogy nem tud kiszabadulni?
– Ja. Nézz már rá! Úgy néz ki, mint a roston sült
marhahús, amit megrágtak és kiköptek. Ennyi sebbel,
vérutánpótlás nélkül pokolian biztos, hogy nem fog kimászni.
Még több föld. Még több kín.
– Nem fullad meg, ha eltemetjük?
– Nem hát. Hallottam, amikor a fejesek azt mondták, hogy
lefejezés nélkül semmi sem ölhet meg egy Halhatatlant.
Olyanok, mint a kibaszott medveállatkák.
– Mi a szar az a medveállatka?
– Felejtsd el. Csak áss!
Miért temetik el? Miért nem támadnak rá inkább? Elég
lenne fogni egy kardot…
Jég száguldott át a fájdalmon.
Yuri. Történt valami Yurival. Valaki lefejezte.
Újra elárasztotta a fájdalom.
Oda kell jutnia Yurihoz. El kell érnie a maradványaihoz,
mielőtt örökre elenyészik!
Az oldalára fordult. Felnyögött.
– Baszd meg azt a kurva ásót! Csak told rá! – Kiabált valaki
idegesen.
Stanislav felemelte a karját. Egy csont állt ki a bőréből.
 Felmordult az iszonyú szenvedéstől, míg a karját az arca és
a feje fölé húzta.
Most mintha egyszerre egy hegy zúdult volna rá, egy soha
véget nem érő szökőár, a súly egyre nőtt, összenyomta őt. A
fény elhalványult. És ismét sötétség vette körül, de ezúttal
nem az eszméletvesztés váltotta ki.
Aztán a földcsuszamlás véget ért. Csend lett.
Stanislav megpróbált megmozdulni.
A kicsiny levegőbuborékba, amit a karja biztosított az arca
számára, elkezdett beáradni a föld.
Abbahagyta a mozgást.
Annak a hangnak igaza volt. A sebei túlságosan
legyengítették ahhoz, hogy kimásszon innen és megöljön…
mindenkit, aki ebbe a pokolba zárta.
A bosszús hangok zúgása lejutott érzékeny füleihez. A két
vámpír még ott állt fölötte.
Harcba szállt a fájdalommal, előhívta az ajándékát és
megvizsgálta az érzelmeiket. Mindketten féltek. De ahogy
teltek a percek és Stanislov nem tört ki a földből, nem
támadta meg őket, előbb megkönnyebbülés öntötte el őket,
majd diadalmámor.
Hát, basszák meg! Mindössze annyit tudott, hogy a felette
álló férfiak egyike ölte meg Yurit.
De mindketten megfizetnek érte.
Kinyúlt a diadalmámorért, átgyúrta bizalmatlansággá,
gyanakvássá, haraggá.
A hangjuk egyre hangosabbá vált, már a szavaikat is
értette. Vitatkoztak.
A gyengeség megpróbálta elsodorni, de nem hagyta magát,
minden megmaradt energiájával a dühüket, az erőszakra való
vágyukat táplálta.
 Puffanásokat, esések hangjait hallotta maga felett. Lábak
dobbanása. Újabb kiáltások.
Egy nagyobb puffanás. A talaj megmozdult körülötte,
ahogy egy test a földre zuhant.
Két csosszanó, bizonytalan lépés. Aztán egy másik test is
eldőlt.
Csend.
Nem voltak hangok. Sem érzelmek. Szívverés sem, kivéve
Stanislavét, ami percenkénti egy ütésre lassult. Aztán a szünet
öt perces lett. Majd még több.
Yuri.
Bocsáss meg fivérem!
A légzése megszűnt, a sötétség magának követelte.
 Első fejezet

Két évvel később

Susan lefékezte az autót, majd leállította a motort.

Előrehajolva kinézett a szélvédőn. – Azta! Reménykedtem
benne, hogy az online képek csalnak, de így élőben még
borzalmasabbnak tűnik.
A beagle mellette feltápászkodott az ülésről, majd odadugta
az orrát a résnyire leeresztett ablakhoz.
Susan felsóhajtott, kivette és zsebre vágta a kocsikulcsot,
majd kinyitotta az ajtót. Lendületes mozdulattal kiszállt, majd
megkerülte a járművet, hogy szőrös társának is ajtót nyisson.
– Hát nem is tudom, Jax. – Lehajolt, hogy a csuklójára tekerje
a kutya pórázának végét, még mielőtt az állat elrohanna. – Ez
nem néz ki túl jól.
Kétszintes ház magasodott előttük. Tekintélyes méretű.
Egészen biztos, hogy nagyobb, mint bármelyik otthon, amiben
eddig élt. De a kanárisárga vakolat málladozott, az előtető
szinte zokogott kalapácsért és új deszkákért, az udvar pedig…
Nos, udvar nem is volt. Ha csak nem nevezi annak azt a
néhány nagy csokornyi gyomot itt-ott.
Körülnézett, majd felemelte a fejét, hogy belebandzsalítson
az éles napsütésbe is. – Mármint úgy értem, hogy a hely maga
tetszik. – Igazából odáig volt érte. – Elszigetelt. Nincsenek
szomszédok, vagy más építmények mérföldekre. – Ami
önmagában is egy áldás. Valamilyen eddig általa
kideríthetetlen okból, Susan azzal a képességgel született,
hogy hallotta mások gondolatait. Idekinn élvezhetné a boldog
csendet, nem kellene folyton elhangolódnia a szomszédok
állandó mentális zajáról.
Visszafordult a ház felé. – De igazából nem terveztem egy fix
pénznyelő beszerzését. – Végigfuttatta a tekintetét a terasz
korlátjának girbegurbára vetemedett lécein. – Ez a hely pedig
már ránézésre is rengeteg ráfordítást igényelne.
Jax felcsapta a farkát. Orrát a földre szegezte, izgatottan
igyekezett felfedezni minden ismeretlen illatot, amit beszívott,
próbára téve póráza hatósugarát.
– Neked bejön, mi? – mosolygott Susan, és lassan
körbefordult. Az erdő nyugatról és keletről határolta a házat.
Északra egy kicsiny mező mögött kezdődött csak a fák sora.
Amikor Jax felugatott, és ismét rántott egyet a pórázon,
Susan megindult utána a fák közé.
Megzörrent az aljnövényzet, valami számára láthatatlan lény
iszkolt át rajta. Jax csaholt, a farka zászlóként járt, maga után
vonszolta Susant a csalitosba.
Nevetett. – Ó igen, te imádod ezt a helyet. Tele van
illatokkal, felkutatható élőlényekkel. De én szeretnék egy
kicsit alaposabban körülnézni, még az ingatlanügynök
érkezése előtt.
Gyengéden maga után húzta őt, és fellépett a halvány
téglaútra. Valaki nemrégiben megpróbált kigyomlálni a téglák
közül néhány nagyobb bokrot, de a természet azóta már ismét
tökéletesen visszahódította a teret. Megállt a lépcső tövében.
– Pfff… nem is tudom, hogy biztonságos-e ez.
Fellépett a legalsó fokra, és lassan, óvatosan próbálgatni
kezdte a súlyával.
Hm. Meglepően erősnek bizonyult. Még csak nem is
nyikorgott. Talán mindössze festésre lenne szüksége.
 Vigyázva még négyet lépkedett felfelé, és fenn volt a
teraszon.
Nyikk. És igen, ott volt. Ráadásul majdnem minden második
deszka kiadta ugyanezt a hangot. Mégis erősnek, stabilnak
érezte őket a lába alatt. Bár a korlát eldeformálódott lécei
mindenképpen cserére szorulnak. A legcsekélyebb nyomásra
is megingott az egész tákolmány.
Ő és Jax végigmentek a teraszon a ház oldalánál, egészen a
hátuljáig. A deszkák itt is nyikorogtak a lábai alatt, de
ugyanolyan erősnek tűntek, mint elől.
– Talán nem is olyan szörnyű, mint gondoltam – motyogta
maga elé.
A fa részek közelebbi tanulmányozása során sem talált
rothadásra, vagy termeszekre utaló nyomokat.
Remény ébredt benne.
A gyönyörű rét (vagyis gyönyörű rét lesz némi tisztogatás és
tereprendezés után), vagy ötven méternyire ért véget a terasz
hátuljától. Rátette a kezeit a korlátra, ami itt szilárdabb volt,
mint a ház elejénél, lehunyta a szemét és a nap felé fordította
az arcát.
Jax karmai kopogtak a deszkákon, mialatt körbeszimatolta a
helyet.
– Hallod ezt Jax?
A beagle megállt, mintha ő is hallgatózna.
– Tökéletes csend. – Felszabadultan sóhajtott egy nagyot,
megfürdött a békében, és végtelenül élvezte, hogy nem kell
egyetlen szomszédja gondolatait sem hallgatnia.
Szellő emelte meg aranybarna haját, fellebbentve az arca
mellől. Egy furcsa érzés járta át. Mintha a mögötte álló ház
hosszú álomból ébredezne.
Kavics nyikordult egy közeledő autó kereke alatt.
Susan megrázta a fejét és visszament a ház frontjához.
 Kövérkés, szódásüveg szemüvegű, festett szőke, a nyolcvanas
években divatos felfújt frizurát viselő nő szállt ki egy szürke
SUV-ból. – Helló! – kiáltott oda derűsen. – Ön minden
bizonnyal Susan.
Visszamosolygott rá, és lelépkedett a lépcsőkön. – Helló!
Egy kicsivel hamarabb jöttem ki, hogy körülnézzek. Remélem,
nem bánja.
– Egyáltalán nem. – Zsonglőrködött egy kicsit a kulcsaival,
majd előrelépett egy nagyot és a szabad kezét feléje nyújtotta.
– Rhonda vagyok.
Susan megrázta a kezét. – Örülök, hogy találkoztunk.
– Mi a véleménye? – intett a nő ház felé – Szép, ugye? – A
mezőre mutatott az épület mögött. – Csodás a kilátás.
Nyugodt magánélet. Jól emlékszem? A béke és a nyugalom
voltak a legmagasabb prioritású elvárások a listáján?
Susan bólintott. – Igen. És a kilátás valóban gyönyörű. – A
téglajárda két oldalán burjánzó gyomok felé nézett. – Az
udvar viszont… nem annyira.
A nő összerezzent. – Nos, valóban. A tulajdonos nem sokat
tett az állagmegóvás érdekében, mivel örökölte ezt a helyet.
Próbáltam elmagyarázni neki, hogy sokkal gyorsabban
eladhatná, ha egy kicsit helyrepofozná, de… – megvonta a
vállát.
– Nincs vele gond, ha Jax is velem jön?
– Persze, hozza csak, drágám. Én nem bánom. Imádom a
kutyákat. – A nő lehajolt és megveregette a beagle fejét. – És
te amúgy is egy cukorfalat vagy, ugye?
Jax megnyalta a kezét és csóválni kezdte a farkát.
Rhonda mosolyogva felegyenesedett és az ajtó felé indult. –
A saját kutyámra emlékeztet még kislány koromból, csak az
basset hound volt.
 Susan megdöbbenésére az ingatlanügynök kiválasztott a
kulcsai közül egy távirányítót, hogy hatástalanítsa a riasztót,
majd pedig a mellette lévő kulccsal kinyitotta az ajtót, ahelyett
hogy előkereste volna a kulcsos dobozából, ahogy azt a többi
háznál tették az ügynökök.
– Van beépített riasztórendszer?
– Igen, de ez csak ideiglenes, leszerelésre kerül, amint a ház
elkel.
– Voltak problémák?
– Ó, hát tudja, hogy van ez. Amikor egy ház online felületen
is meg van hirdetve, néha olyanok is megnézik, akik nem
akarják megvenni, viszont szeretnék megtudni, el lehet-e
belőlük lopni valamit. – Többször is feltörhették ezt a házat
nyilván, mert kinn van a semmi közepén és egyértelműen
nem lakott. – És olykor a tizenévesek is keresik a bajt. Egyszer
elmentem bemutatni egy házat Chapel Hillben, de teljesen
feldúlták belülről. A tinédzserek az interneten látták a címet,
és úgy döntöttek, berendezik ott a saját kis bungalójukat. Tele
volt ételmaradékokkal, üres üvegekkel. Graffitit fújtak a
falakra. Tehát a riasztó inkább csak óvatosság.
Susan is látott már hasonló eseteket házmegtekintések
alkalmával.
Rhonda kinyitotta a bejárati ajtót. – Most lehet, hogy
dohosnak fog tűnni egy kicsit a levegő – mondta az ügynök –,
a ház régóta be van zárva.
Susan követte őt az épületbe.
– Nyitva hagyta az ajtót, ugye? A huzat segít gyorsabban
felfrissíteni a levegőt.
Susan felpillantott. Közvetlenül előtte egy lépcső állt, ami
felvezetett az emeletre. A mennyezet kétemeletnyire volt
felette. Egy szabályos körfolyosót látott odafenn, és a
helyiségekbe vezető ajtókat. Hű! Ez a hely hatalmas. – Mit is
mondott, hány négyzetméter? – kérdezte.
– Kétszázhatvan.
Kétszázhatvan? Vagyis több mint kétszer akkora, mint az a
hely, amit most bérel.
– Várjon egy percet, felkapcsolom a lámpákat.
Rhonda sorra belépett a helyiségekbe és villanyt gyújtott.
Susan ezalatt körülnézett.
Bal felől egy óriási méretű nappali terült el, aminek a
mennyezete úgy tizenöt méter magasan volt. Egy jókora,
ódon, kürtőkéményes kandalló uralta az egyik falat. Abban
semmiképp sem gyújthat tüzet, amíg alaposan át nem
vizsgáltatja. De ha rendben van, remek lenne a barátságosan
pattogó tűz közelében melegedni csípős, hideg éjszakákon.
A jobb felől eső helyiség a gyanúja szerint valaha étkezőként
funkcionált. Ide lépett be, miközben Rhonda a szomszédban,
feltehetőleg a konyhában felkapcsolta a villanyt.
Ó igen, határozottan étkező volt.
– Körbevezessem? – kérdezte az ingatlanügynök buzgón.
Egy kicsit talán túlságosan is buzgón. A nő idegesnek tűnt
most, hogy idebenn voltak. – Mint látja, mindenütt keményfa
padló van.
A foltos, helyenként kikopott padló csiszolás után sóhajtott,
és Susan nem volt benne biztos, hogy egyáltalán
visszaállítható lenne régi fényébe. Ez jókora kiadás lenne,
mivel ő maga nem vállalkozna a feladatra.
– Remek étkező! – Rhonda szinte kiabált. – És nézze csak,
milyen tágas a konyha!
Tényleg tágas volt. És komoly renoválásra szorult. – Hány
éves ez a ház?
– 1943-ban épült. – Rhonda töretlen mosollyal
megkopogtatta a szekrényajtót. – Akkor még mindent
tartósra építettek. Ez itt például tömör fa. Nem az a rétegelt
vacak, amit manapság használnak.
Susan nevetett. A tömör fa az jó. A padlónak viszont
csiszolásra és fényezésre van szüksége. A szekrényeknek új
vasalás kell, de ez még akár bele is férne a költségvetésébe. A
munkafelületeket viszont kíméletlenül cserélni kell. Kopottak
voltak és piszkosak. Egyenetlenek. Ideális esetben lecserélné
gránitra. Bár olyan iszonyú négyzetméternyi padlócsiszoltatás
várna rá, hogy ez legfeljebb évek múlva kerülhetne sorra.
– Mit is mondott drága? Miből él? – kérdezte Rhonda.
– Író vagyok – felet oda sem figyelve Susan. Elég sok és
igencsak jó könyvet kell még írnia, hogy eljusson a
munkafelületek lecseréléséig. – Mennyi ideje eladó a ház? –
Amilyen állapotú konyhákkal és fürdőszobákkal manapság
házakat eladnak, úgy gondolta, hogy nem ezek lehetnek az
okai, hogy ez az épület még nem kelt el.
– Két éve – ismerte be vonakodva Rhonda. Megpaskolta a
legközelebbi munkafelületet és elhúzta az orrát. – Hát ez
igencsak felújításra szorul, igaz?
Susan bólintott, de fejben már költségvetést készített. Új
mosogató. Új konyhafelszerelés. Új konyhagépek, mert annak
az ótvaros tűzhelynek mennie kell.
– Ez itt egy remek reggeliző sarok lehetne, nem gondolja? –
Rhonda megkerülte a bárpultot, és az onnan nyíló helyiség
felé tárta a karját.
A pokolba, az a reggeliző sarok nagyobb volt, mint Susan
mostani konyhája.
Míg Rhonda végigment a házon, őt újra elkapta az a furcsa,
ébredező ház érzés, mint az imént odakinn a napon. Mintha
egy élő, lélegző lény lassan kinyitná a szemét, és lomhán
követné a haladásukat a belsejében.
 Egyáltalán nem volt rossz érzés. Hátborzongató sem. Csak
nehezen tudta volna körülírni. Mégis eltöprengett rajta, hogy
talán Rhonda is érzi, mert a nő egyre jobban felgyorsult,
megmutatott neki egy gardróbszoba méretű kamrát, egy
mosdóval is felszerelt mellékhelyiséget, amire éppúgy ráfért a
ráncfelvarrás, mint a konyhára, végül a két fürdőt és a négy
hálószobát az emeleten. Mindaz, amit el kellett volna végezni
ezen a helyen ahhoz, hogy Susan álomotthonává váljon,
jócskán meghaladta azt a költségkeretet, amit még
megengedhetett magának. Ráadásul évekig tartana.
Csalódás áradt szét benne.
Annyira reménykedett benne, hogy ez lesz az.
Kétségbeesetten szüksége lett volna arra a békére és
nyugalomra, amit ez a hely tálcán kínált. A többi ház is bőven
túllépte a költségkeretét, amit megnézett, bár újabbak voltak,
de fele ekkorák, arról nem is beszélve, hogy ilyen környezetet
sem tudtak biztosítani.
Visszatértek a földszintre. Rhonda a bejárati ajtó felé indult,
de Jax megvetette a lábait egy zárt ajtó előtt a lépcső alatt.
Susan megállt. – Itt mi van? Szekrény?
Nem, nem tévedett, Rhonda arcát egy pillanatra valódi
rettegés árasztotta el, bárhogy is igyekezett a mosolyt
fenntartani az arcán. – Az az alagsorba vezet.
Susan szemöldöke felszaladt. – A háznak alagsora is van?
– Igen.
Mindig is vágyott alagsorra. – Az is benne van a megadott
négyzetméterben?
– Nem.
Klassz! Bónusz alagsor!
Amikor Rhonda nem mozdult, hogy megmutassa neki,
rákérdezett. – Láthatnám?
 Természetesen – felelte a nő. Mi a csodáért kellett
megállnia a kutyának? Már majdnem kijutottunk!
Susan pislantott egyet, amikor a gondolat elérte. Ez volt a
legelső elkapott gondolat, amióta az ingatlanügynökkel
találkozott.
– Elnézést cukorfalat – szólt oda Rhonda Jaxnak, és
kinyitotta az ajtót.
Jax meglódult, majdnem felborította a nőt és kitépte a
pórázt Susan kezéből.
– Ó, annyira sajnálom! – kért elnézést Susan, miután Jax
eltűnt a lenti sötétségben.
Rhonda az ajtógombot markolta és fél kézzel megigazította a
ruháját. – Semmi gond, drága.
– Jól van?
– Jól vagyok – erősítette meg a nő, majd határozottan
kihúzta a vállait és belemeredt a lenti homályba. Meg tudod
csinálni!
Susan töprengve nézte. Talán klausztrofóbiás és az alagsor
kicsi.
Vagy simán utálja az alagsorokat.
Rhonda szinte hátrafeszítette a felsőtestét, míg a kezével a
villanykapcsoló után tapogatott, mintha attól félne, hogy
valami kiugrik, és megragadja. Aztán fény gyulladt és
megvilágította a lépcsőt. Amikor Susan egy újabb műmosolyt
villantott rá, Rhonda rálépett az első lépcsőfokra.
Ooooké. Susan követte. Azta! Az alagsor majdnem
ugyanakkora volt, mint a földszint.
De… ó! Meg sem próbálta elrejteni a csalódottságát. –
Földes a padlója?
Jax egészen biztosan nem bánta. Leszegezett orral körbejárt,
mélyeket szippantott.
 – Rengeteg idősebb ház alatt van ilyesmi. – Rhonda nem
mozdult el a legalsó lépcsőfokról, míg Susan körbesétált. – A
sógorom egy ehhez hasonló helyet vásárolt meg hatalmas
alagsorral. Felfogadott egy vállalkozót, aki kibetonozta neki az
egészet, és kialakított lenn egy két hálószobás lakást. A bérleti
díj, amit kap érte, több mint a jelzáloga törlesztő részlete.
Susannak esze ágában sem volt kiadni bérbe az otthona egy
részét. Hiszen az egész házkeresésnek az a célja, hogy egy
közel s távol lakatlan helyet találjon, megszabadulni akart az
emberektől, nem odahívni őket. – Az már nagyon kívül esne a
költségvetésemen.
– Nos, természetesen azzal sincs semmi gond, ha így hagyja.
– Nincs, ha valaki nem bánja, ha rágcsálók, bogarak, kígyók
szökdösnek fel a házba az alagsorából – motyogta maga elé
Susan.
Nem kétséges, hogy emiatt volt annyira izgatott Jax.
Határozottan megérezte valaminek az illatát. Újra és újra
visszatért a padló közepéhez.
– Még soha nem futottam bele semmilyen állatba, amikor
más érdeklődőknek mutattam meg a házat – mondta Rhonda.
Legalábbis nem állatba és nem én.
Susan elgondolkodott rajta, mit jelenthet ez az újabb
elkapott gondolat.
– De ha mégis látna valamit, biztos vagyok benne, hogy egy
jó féregirtó hamar megszabadulna tőle. Ha gondolja, adok egy
telefonszámot – folytatta Rhonda.
Susan odament Jaxhoz és letérdelt mellé. A kutya a farkát
csóválta és mellső lábaival kaparni kezdte a keményre döngölt
földet.
– Mit találtál pajti? – Míg az állatot figyelte, furcsa kényszert
érzett.
 Letette a kezét a földre, széttárta az ujjait és lehunyta a
szemét.
Béke árasztotta el. Mint csodálatos melegség kelt életre a
mellkasában, onnan áradt szét az egész testébe. Vágyakozás
követte. Vágyakozás, de mire?
Pontosan ott találták meg őket.
Susan szemei felnyíltak, amikor elkapta a nő gondolatát.
Rhonda határozottan remegett. Susan felemelkedett és
határozottan a szemébe nézett. – Azt mondta, hogy a nő, aki
el akarja adni, megörökölte. Az előző tulajdonosok itt haltak
meg?
Rhonda szemöldöke felszaladt. – Mi? Nem!
– Mi történt velük?
– Vele – helyesbített reflexből az ingatlanügynök, majd
megcsóválta a fejét. – A jelenlegi tulajdonos unokafivére
örökölte meg a szüleitől. De röviddel ezután megölték.
Susan összevonta a szemöldökét. – Itt?
– Nem. Egy zsoldos csapatnak dolgozott, ami pár évvel
ezelőtt megsemmisült. Ő is odaveszett. Valami… Shadow volt
a nevük.
Shadow River. Susan is hallott az esetről. Látszólag néhány
elkeseredett tagja bombázta a pokolra azt a helyet igen
látványosan. Ez volt az ország történelmének legnagyobb
tömegmészárlása.
Szárazon rámosolygott Rhondára. – Egy pillanatig azt
hittem, hogy itt halt meg.
Rhonda felnevetett. – Dehogy drága. Itt senki sem halt meg.
A tekintete a földre tévedt, amit Jax továbbra is szaglászott.
Az viszont nagyon furcsa volt, amit a munkások találtak,
amikor megjelentek ezen a helyen. Mint a krétakörvonalak
bűnügyi helyszíneken. Csak itt éppen zoknik voltak a
cipőkben, alsónemű a becsatolt derékszíjú nadrágokban,
fölöttük póló. Véresen.
Susan zavartan nézett le a lábai előtt a földre. Ez most
komoly?
Most, hogy a nyugtalansága békébe és melegségbe fordult, a
jó közérzete lehetővé tette, hogy túllépjen ezen a dolgon egy
vállrándítással. Talán a fickó valami posztmodern bimbózó
filmrendező volt. Annak idején a főiskolai szobatársának
barátja is csinált két kisfilmet, és mindkettőben tetemes
mennyiségű művér szerepelt.
Követte Rhondát a földszintre, majd megvárta odakinn a
teraszon, míg a nő leoltogatta a villanyokat, majd becsukta az
ajtót.
– Nos? – kérdezte végül az ingatlanügynök egy mondjon-
nekem-egy-nagyszerű-hírt mosollyal – Felkeltette az
érdeklődését?
Susan megrázta a fejét. – Nem igazán.
A nő arca elkomolyodott. – Tényleg? Pedig pontosan
megfelel a feltételeknek, amiket leírt.
Susan szomorúan körülnézett. – Meg is felelne. Csak túl sok
felújításra lenne szükség.
– Hát ez nem jó hír, de megértem.
– Van valami más is, amit megmutathatna ugyanebben az
árkategóriában?
Rhonda egy másik házról kezdett beszélni Carrboro
külvárosában, felsorolta a tulajdonságait, míg lassan
leereszkedtek a lépcsőn és elindultak a téglával kirakott
járdán.
Kérlek!
Susan összevonta a szemöldökét. Ez a gondolat nem
Rhondától jött.
 Körülnézve nem látott semmi mást, csak szellőjárta mezőt és
fákat. Emberi jelenlétnek nyoma sem volt.
Loppal hátranézett a válla fölött. Mintha azt a szót maga a
ház mondta volna, ami már eleve megkérdőjelezte azt, hogy
valóban hallotta.
Magában vállat vont, majd rábólintott, amikor Rhonda
megemlített még egy házat, amit meg szeretett volna mutatni
neki. De minél jobban eltávolodtak a téglaúton, Susan léptei
annál inkább lelassultak. Szomorúság öntötte el meglepő
intenzitással, szégyen és heves meggyőződés, hogy hatalmas
hibát követ el.
Megállt. Szembefordult a házzal és újra megnézte.
A bánat elhalványult, a bensőjét ismét elöntötte a csodálatos
béke és melegség érzése.
Megteheti. Megveheti ezt a házat és rendbe hozhatja. Nem
számít, hogy évekbe telik. Megérné. Olyan boldog lesz itt. Ha
csak ránéz, máris öröm, reménység, izgalom tölti el. Szereti
ezt a házat. Kell neki ez a ház!
Rhonda felé fordult, és félbeszakította a nőt. –
Meggondoltam magam. Ezt veszem meg.
Rhonda szája tátva maradt. Aztán nagyra nyílt a szeme, az
arcára széles mosoly ült. – Fantasztikus! Imádni fogja, drága.
Biztos vagyok benne.

Az ajtócsapódások zaja és a motorzúgás elárulták neki, hogy

a nők távoztak.
Kétségbeesés árasztotta el. Mindent megtett, hogy
maradásra bírja a nőt. Nem azt, aki előzőleg a férfiakkal jött.
Olyan félelemmel töltötte el azokat a férfiakat, hogy
elfutottak, mint a macskák, ha vadászkutyák üldözik őket. A
másikat. Az újat.
Halk, vonzó hangjára ébredt, rákényszerítette magát, hogy
ellenállva a fájdalomnak a tudatánál maradjon. Mennyi ideje
van itt? Hetek óta? Hónapok óta? A sötétségben nem maradt
semmi, csak az állandó gyötrelem.
Ismeri őt? Az új nőt? A hangja mintha a csontja velejéig
hatolt volna. Tudja, hogy itt van? Tudja, miért van itt? Hogy
ki tette ide?
Ő maga nem emlékezett rá, ha valaha is tudta egyáltalán.
A nevére sem emlékezett.
De van valami abban a nőben… az idegenben… vagy nem
idegenben.
Felhasználta az ajándékát, hogy manipulálja az érzelmeit.
Megpróbálta kényszeríteni. Mégis elment.
De vissza fog jönni. Tudta.
És ő várni fogja.

Susan pánikba esett, amint hazaért. Mégis, mi a fenét

gondolt? Nem veheti meg azt a helyet! Túl sok munkára lenne
szüksége. És túl sok pénzre. Annyi pénzre, amennyije neki
nincs.
A tetőre például egyetlen pillantást sem vetett. És a padlásra
sem. Ahogy azt sem kérdezte meg, hogy az utóbbi száz évben
árasztotta-e el valaha is víz, vagy nem építették-e egy ötszáz
évvel ezelőtti ártérbe. Volt valaha penészproblémája? Hány
éves a légkondicionáló rendszer? És a fűtés? A vízmelegítő?
 Képtelenség, hogy megvegye! Mi van a vízvezetékkel? Az
elektromos hálózattal? A régi házakban mindig merülnek fel
problémák. Nagy problémák. Mi van, ha tényleg pénznyelővé
válik? És mi van, ha nem, de az írói karrierjének vége szakad,
és nem lesz elég pénze, hogy befejezze a felújítást? A
könyvkiadásban az utóbbi években hatalmas változások
zajlanak. Nem lehet tudni, mi történik majd ezután.
Rhonda nagyon ódzkodott, amikor felhívta, hogy szeretné
még egyszer megnézni az épületet, de végül sikerült
megbeszélnie vele egy újabb találkozót.
Ugyanaz történt, mint előzőleg. Melegség öntötte el, amint
rálépett a téglaútra. Melegség és hihetetlen üdvözlés érzés,
mintha hazatért volna. És míg újra végigment a házon, és
felmérte ugyanazokat a hibákat, amiket első alkalommal is
megtalált, és amik megkérdőjelezték a vásárlási szándéka
bölcsességét, az izgalom érzése is visszatért. Boldogság.
Remény. Bizonyosság, hogy pontosan ez az a hely, amit akar.
Ide tartozik.
– Nos? – Rhonda bátorítóan mosolygott rá. – Még mindig
érdekli?
– Igen! – jelentette ki határozottan Susan.
És ismét megkérdőjelezte a döntését, amint hazaért.
Mi a fene van vele? Mi van azon a helyen, amitől a józan esze
egyszerűen kiröppen az ablakon?
Rhonda ismét megmutatta neki a házat. És újra. Ötödjére
már a konyhában maradt és a laptopján dolgozott, míg Susan
és Jax bejárták az épületet.
Az ódon hely valóban hívogatta őt. Úgy tűnt, még beszél is
hozzá, de nem azon hátborzongató, kísérteties módon. Egy
pillanatig sem tapasztalt nyugtalanságot. Éppen ellenkezőleg.
Teljes biztonságban érezte magát. Bennfentesnek. Mint aki
oda tartozik.
 Kérlek! Mintha egy hang suttogott volna.
Annyira sóvárgó volt. A saját sóvárgása kísérti? Az próbál
felülkerekedni a kétségein?
Nos, ha ez a helyzet, akkor működik. Míg a házban volt, a
leghalványabb kétséget sem érezte.
Visszatért a konyhába, megvárta, amíg Rhonda becsukja a
laptopját, és felmarkolja a kulcsait. Az ingatlanügynök bezárta
és beriasztotta a házat, majd ránézett Susanra. – Figyeljen
ide, drága. Nyilvánvalóan nagyon szeretné ezt a helyet, így
csináltam valamit, amit egyébként nem szoktam. Előre
szaladtam és felmérettem az épületet. – Kivett a táskájából
egy hatalmas, vastag borítékot és átnyújtotta. – A tető jó
állapotban van. Hacsak nem jön valami óriási vihar, vagy
görögdinnyényi jégeső, az ellenőr szerint még minimum
évtizedeket bír.
– Tényleg?
Rhonda mosolygott. – Tudom. Magam is igencsak
meglepődtem rajta. A villanyvezetékek rendben vannak. a
vízvezeték is. Azt mondta, a vízvezetékrendszer jóval
fiatalabb, mint a ház, és úgy gondolja, hogy a tulaj
unokatestvérének szülei újíthatták fel ugyanakkor, amikor a
tetőt lecserélték. Talált némi rozsdát a mosogatógépben, de az
az enyémben is van, pedig csak két éves.
Susan mosolygott és kivette a papírokat, hogy átlapozza
őket.
– A légkondi alig pár éves szerinte. És a fűtés is. Viszont a
vízmelegítőt előreláthatóan néhány éven belül cserélni kell. És
a légcsatornákat sem ártana kitisztítani. Bár elsődlegesen a
cserét javasolta, de azt mondta, hogy egy takarítással is
optimálisan működhetnek, ha nem futja most rá a
költségvetésből. A terasz korlátja viszont teljes cserére szorul.
De ezt eddig is tudta.
 Susan szíve dübörögni kezdett, miközben hol Rhondát
hallgatta, hol olvasott, majd újra a nőt hallgatta. A hír
megdöbbentően fantasztikus volt. Hogy ilyen kevéssé van
tönkremenve ez az ódon ház? Elképesztő!
– És… – Rhonda tartott egy drámai hatásszünetet –
beszéltem a tulajdonossal is, hogy módosítson valamennyit az
áron.
Susan félrebiccentette a fejét. – Merrefelé?
– Természetesen lefelé. Ez a ház már két éve van piacon,
sokkal régebb óta, mint bármely hasonló árfekvésű ház. A
konyha és a lenti fürdőszoba a padlóval együtt felújításra
szorulnak. Megmondtam neki, hogy a jelenlegi áron nem
fogja tudni eladni, különösen, hogy annyi munka lesz még
vele. És mert valószínűleg maga az utolsó esélye, hogy
valaha is eladja ezt a házat. Bárki más, akinek
megmutattam ezt az átkozott helyet, gyakorlatilag
kimenekült az ajtón és soha többé nem nézett vissza. Tehát
beleegyezett, hogy húszezret engedjek a jelenlegi árból.
Susan csak bámult rá.
Rhonda kissé összébb húzta magát és teljesen lehalkította a
hangját, mintha attól félne, hogy valaki meghallja, amit Susan
nagyon viccesnek talált, hiszen mérföldekre nem volt a
közelükben senki. – Köztünk szólva, igencsak lelkes, hogy
megszabadul már a gondtól, ezért talán képes leszek még
további tízre rávenni.
– Tíz ezerre? – kérdezte Susan, mert ezt már olyan durvának
találta, hogy jobbnak látta tisztázni, miről is beszélnek
pontosan.
– Igen.
Rajta!
Susan nem tudta volna megmondani, hogy Rhonda
gondolatát hallja-e, vagy a saját belső kényszerét, ami
állandóan megpróbálta rávenni a ház megvásárlására, de az
izgalom szétáradt benne, és szinte kibuktak a száján a szavak.
– Megvettem! – Széles vigyorral Rhonda köré fonta a karjait
és szorosan megölelte a nőt.
Rhonda nevetett és meglapogatta a hátát.
– Ha… – lépett hátrébb Susan – a tulajdonos valóban
belemegy abba az extra tízezres engedménybe.
– Bele fog – nyugtatta meg magabiztosan Rhonda. – De…
Susan várta a folytatást. Amikor a nő habozott,
visszakérdezett. – De?
– De attól tartok, hogy cserébe ESZL-t kell kérnem.
– Micsodát?
– Előzetes szerződési letétet, ami megmutatja a komoly
vásárlási szándékát.
Susan felnevetett. – Az nem probléma. És elnézést, hogy
ilyen sokszor kivonszoltam ide.
Rhonda elhárította a bocsánatkérést. – Megérte, ha
megtalálta itt az új otthonát.
 Második fejezet

A dobogás felriasztotta.
A fájdalom lerohanta, mint mindig. Nem emlékezett már a
történtekre, és rég lemondott önmaga azonosításáról is. Az
éhség és a szomjúság is nyúzta. De a nő, akit hallott ide-oda
járkálni földsírja felett, jobban megnyugtatta, mint valami
csillapító balzsam.
Puha léptei keresztülvágtak egy fapadlón valahol fölötte.
Megint mezítláb volt és zsörtölődött valami miatt. Nem tudta
mi miatt, de érezte az érzéseit, és szinte látta maga előtt,
ahogy beharapja a szájszélét, vagy a körmeit rágcsálja.
Koncentrált, és lecserélte az aggodalmát melegségre.
Mindig így tett, valahányszor felébredt a jelenlétére, és a nő
bármilyen érzelmi állapotban volt is, mindig
megkönnyebbülten ölelte magához a boldogságot. Nem tudta
ki ő. A pokolba is, hiszen még azt sem tudja, ő maga kicsoda.
De mivel a nő ott van…
Nos, csak annyit tudott, hogy egyszerűen szüksége van rá.
Ez tette elviselhetővé ezt a kínzást, vagy bármi is az, ami vele
történik.
A szíve dobbant egyet. Lélegzetet vett. A gyötrelem, ami
ezzel az apró mozdulattal járt, majdnem ismét
eszméletlenségbe taszította.
Hol van? Ki ő?
Amikor a nyugtalanság ismét kezdett beszivárogni a föld
felett lévő nőbe, ismét eltöltötte otthonossággal, melegséggel,
boldogsággal. Ő volt az egyetlen dolog, ami a józan észhez
kötötte.
Ez jó dolog, nem igaz?
 – Amikor a szerelem – kezdett énekelni lágyan a nő – az
álmaimba lopózott. – A hangja halk és fülledt volt. – Neked
adtam a szívemet.
Színtiszta gyönyör. Milyen hatalmas szüksége van erre!
A nő tovább énekelt, ő pedig legszívesebben sírva fakadt
volna a hálától.
Mennyi ideig szenvedett itt egyedül? Úgy tűnt, egy
örökkévalóság óta.
Mikor ébredt fel utoljára? Egy órája? Egy hete? Egy éve?
Hogy van még életben? És meddig képes még életben
maradni? Lehet, hogy nem gondolkodik egészen tisztán, de
az, hogy ilyen hosszú időt töltött eltemetve a föld alatt és még
életben van, nem tűnt normális dolognak a számára.
A fájdalom, ami állandóan kínozta, felerősödött benne,
kicsikart egy halk nyögést a torkából.
Körmök kopogását hallotta lépcsőkön, majd a nő kutyája
kaparni kezdte fölötte a földet.
Keress meg! mondta némán egyszerre a kutyának és a
nőnek is. Kérlek!
Majd ismét eljött érte a sötétség.

Keress meg!
Susan mozdulatlanná dermedt. A kérő hang elcsuklott a
fejében.
Kérlek!
A napi postát a kezében szorongatva lassan körbefordult.
Mint mindig, most is egyedül volt. De nem ez volt az első
alkalom, hogy hallotta ezt a hangot, egyre hangosabbá vált,
már nem téveszthette össze saját iránymutató belső
hangjával.
Eszébe jutott, hogy valaki más gondolatait hallja, még az is
megfordult a fejében, hogy új szomszédokat kapott. De nem.
Amikor a hang nem szólalt meg újra, legnagyobb
meglepetésére kissé csapódottnak érezte magát. Bár mindig
csak egy-két szó érkezett, mintha velük együtt egy meleg
takaró is körülölelte volna, amitől nagyon jól érezte magát.
Felsóhajtott és folytatta az útját a konyhába.

Az éjszaka körülvette, régi barátként üdvözölte, miközben

egy széles járdán haladt. Utcai lámpák aranyszínű
fénytócsái világították meg az utat, de teljesen tisztán látta a
mögöttük sötétségbe burkolózó területeket is.
Egy egyetemi kampusz területén járt, a környék csendes
volt és kihalt, a legtöbb hallgató az ágyában aludt.
Valaki sétált mellette, hosszú lépteik tökéletes szinkronban
voltak. Valami olyasmit mondott, amit viccesnek talált, így
Susan feléje fordult. Egy jóképű, sötét hajú férfi volt. Nevetés
ragyogott barna szemeiben. Mindketten fekete nadrágot és
pólót viseltek, hosszú, fekete kabáttal kiegészítve.
Olyan magas volt, mint a beszélgetőpartnere. Pedig ő
férfi. Mégis teljesen természetesnek érezte a magasságát.
Vett egy mély lélegzetet… és minden tele volt illatokkal.
Fű. Fa. Kuka amögött az épület mögött. Macska fordult be
egy másik épület sarkánál.
 És vér.
A fémes szag megült az orrában, és a távolból már
hallotta a dulakodás zaját.
Vetett egy pillantást a társára.
Egyszerre húzták elő katanáikat a hosszú kabát alól, és
futásnak eredtek.
Körülöttük elmosódott a táj, majd ismét kiélesedett a kép.
Négy férfi térdelt két másik fölött, akik a földön feküdtek.
A térdelők feléjük fordultak, majd felpattantak, amikor
megpillantották Susant és a társát, a szemük kéken-zölden
felizzott. A szájuk dühödt vicsorra húzódott, hosszú
szemfogaikról bíborvörös folyadék csöpögött.
Felemelte a jobbjában tartott kardot és előre lódult.
Kutyaugatás.
Susan felriadt, a szíve a bordáit kalapálta. Nagyra nyílt
szemekkel körülnézett a hálószobájában. Mekkora egy szarság
volt ez az álom! Talán jobb lett volna, ha nem tart Penge
filmnézési maratont, mielőtt lefekszik.
Rápillantott az órára és felnyögött. Hajnali 4:32. Alig egy
órát aludt. Mi ébresztette fel?
Az ugatás ismét végigvisszhangzott a házon.
Felsóhajtott. Úgy tűnik, egy bizonyos beagle a bűnös. – A
fenébe, Jax – motyogta, míg felkelt –, jobb, ha nem azért
ébresztettél fel, mert megint egy oposszumot hallottál átfutni
az udvaron. Ezen a héten ez már a harmadik lenne.
Magához vette a mobilját, hogy a lába elé világítson vele, és
kiment a hálószobából, majd lesétált a lépcsőn. Hátralökte
összekuszálódott haját a válla mögé.
Megremegett, amikor lelépett az utolsó fokról.
Megérkezhetett az első igazán hűvös időjárási front, míg
aludt. A hideg rátelepedett az egész házra, csupa libabőr lett
puha toppjában és pizsamasortjában.
 Megdörzsölte a karjait, majd előbb a bejárati ajtó felé,
aztán az ellenkező irányba nézett. – Jax?
Wuh! A válasz tompán érkezett.
Hol a pokolban van?
Még szükség volt néhány újabb ugatásra, hogy
megállapítsa, a kutya lement az alagsorba.
– Ó, ne csináld már! Semmi kedvem lemenni oda az
éjszaka közepén.
A kihívott rágcsálóirtók szinte másodperceket sem töltöttek
odalenn, majd szinte egymást taposva felsiettek és sürgős
tennivalóikra hivatkozva bejelentették, hogy távozniuk kell.
Azonnal. Újabb időpont megbeszélése nélkül. Így hát ki tudja,
mi a franc van odalenn?
Felpöccintette a villanykapcsolót és a fénytől összehúzott
szemekkel lekukucskált a mélybe. – Jax?
Újabb ugatás, ezúttal kaparászással összekötve.
Kikapcsolta a telefon világítását, és lement a lépcsőkön, azt
kívánva közben, bárcsak ne félne annyira a nyirkos, piszkos
dolgoktól. Olyan kislányos ostobaság volt ez, mégsem tudott
soha megszabadulni tőle.
– Mi a fene? – nyikkant, amikor megpillantotta a roppant
elfoglalt vadászebet. Akkora lyukat ásott a padló
legeslegközepén, hogy lassan ő maga is belefért. – Mit
művelsz? – kiáltott rá és odasietett hozzá – Nem! Rossz
kutya! Rossz Jax! Hagyd abba… most azonnal… A hangja
elcsuklott, az idegesség és a riadalom egyetlen másodperc
alatt eltűntek belőle. A helyüket kíváncsiság töltötte be.
Félelmetes, égető, kényszerítő kíváncsiság.
A fejét oldalra billentve figyelte, hogyan ás tovább Jax. –
Mit találtál, pajti? Mi van ott?
Tudni akarta. Tényleg tudni akarta. De nem is, egyszerűen
tudnia kellett, hogy mi van ott. Arról fogalma sem volt, miért
érzi ezt létfontosságúnak, de muszáj volt megtudnia. A
kíváncsiság egyre nőtt benne, már minden mást kiszorított.
Soha életében nem akart még ennyire megoldani egy rejtélyt.
Körülnézett, és a fal mellett kerti szerszámokat pillantott
meg. Odament, letette a telefont és helyette egy ásót ragadott
fel.

Diadalmámor árasztotta el. Megcsinálja! Megkeresi! Eljött,

hogy kiszabadítsa!
Rákoncentrálta csekély energiáját arra, hogy táplálja a
kíváncsiságát és elűzze a félelmét.
Föld pergett be szűk kis világába, ahogy a talaj megmozdult
felette.
A szíve dobbant egyet. Az aprócska mozdulatra szétterült
benne a kín.
Lélegzetet vett. Köhögött. Az agónia elárasztotta az agyát.

Jax már folyamatosan ugatott.

Susan rávigyorgott, ugyanolyan izgatott volt, mint a kutya.
– Jól csinálom?
Fogalma sem volt, mióta ásnak. Ahhoz elég ideje, hogy a
térdig csupa piszok legyen, felhólyagosodjon a tenyere,
csupasz lábai kihűljenek, és a talpa sajogni kezdjen attól, hogy
belenyomja vele az ásót a földbe.
 Félresöpörte a fáradtságot, újabb adag földet dobott fel a
vállán keresztül a gödör széli halomra. A lyuk már olyan mély
volt, hogy bele kellett állnia, hogy folytathassa az ásást.
Újra leállította az ásó hegyét a talajra, majd ránehezedett a
taposójára, hogy belenyomja a földbe.
Ááááááá!
Megugrott, ahogy a mély hangú ordítás végiggördült a
fején. Ledobta az ásót és befogta a füleit, hogy elhallgattassa,
de ez nem működött. A fejében volt, oda robbant be a
semmiből. A szíve kopogott a félelemtől, oldalra lépett és
körülnézett.
Jax, aki eddig mellette kapart, most felemelte a fejét, a
lábai közé húzta a farkát és nyüszíteni kezdett.
Susan lenézett a földre a lábai alatt, és abban a pillanatban
visszatért az idegessége.
Mi az ördögöt művel itt? Egy lyukat ás az alagsora
padlójába az éjszaka kellős közepén? Mi a fene…?
A szívverése lelassult, ismét nyugalom áradt szét benne.
Jax is abbahagyta a nyüszítést, és megint szimatolni
kezdett a lyukban.
Susan figyelme ismét a föld felé fordult. Mi a csoda lehet
ott lenn?
A kíváncsiság ismét elborította. Akárcsak Jaxet.
Ahogy a beagle újra kaparni kezdett, ő is az ásóért nyúlt.
Fájdalommal telt mély hang szólalt meg az agyában, talán…
orosz akcentussal? Óvatosan. Kérlek.
Ennek azért mégiscsak fel kellene borzolnia az idegeit. Rá
kellene vennie, hogy mindent hátrahagyva felrohanjon a
lépcsőn, ki a házból. De mégsem ez történt. Meg kell tudnia,
mi van ott. Megöli a kíváncsiság.
Óvatosan, felületesen kezdte böködni a földet az ásóval,
hogy fellazítsa.
 Jax karmai beleakadtak valamibe.
Susan félretette az ásót és odatérdelt a kutya mellé, hogy
segítsen megtisztítani a beagle zsákmányának környékét.
Valami gumiszerű textília. Olyasmi, mint a gumiabroncs.
Furcsa.
De nagyon érdekes!
Lemondott az ásóról, hátrébb tolta Jaxet, és a kezeivel
kezdte kimerni a földet. Még több gumi. Henger alakú.
Helyenként szakadozott. De határozottan nem gumiabroncs.
Inkább tűnt valamiféle gumi burkolatnak valami szilárd dolog
körül, mint kiderült, amikor próbaképpen bedugta az ujját az
egyik hasadáson. Rozsdaszínű volt a föld, amit erről a
környékről kiemelt.
A szíve megugrott, amikor kutató ujjai valami máshoz
értek. Valami keményebbhez. Érezte a körvonalait a fellazított
földben, ez egy…
– Ó a szarba! – egy férfibakancs.
Folytasd, suttogta a rejtélyes férfihang a fejében, ne hagyd
abba!
Legalább olyan kényszerítő volt, mint a gyötrő kíváncsiság.
– Mi a fenét művelek én itt, Jax? – kérdezte, mialatt feltárt
egy másik bakancsot is az első alatt.
Jax kiugrott a lyukból.
– Remek – motyogta Susan. – Te kezdted el ezt az egészet.
Most meg itt akarsz hagyni?
De nem. A hűséges beagle megállt fölötte, szaporán
csóválta a farkát, és boldog kis nyöszörgés tört fel a torkából,
miközben őt figyelte.
Susan folytatta a föld kimerését.
A lábak már szabadon voltak. Az a gumiszerű burkolat úgy
nézett ki, mintha vadkacsasöréttel szórták volna meg. Sok
apró, rongyos szélű lyuk volt rajta, amibe nem látott bele a
beleülepedett földtől.
Aztán egy csípő. Egy férfi, aki az oldalán fekszik?
A félelem pörölyként csapott le rá, de szinte azonnal el is
söpörte az a különös nyugalom és a megmagyarázhatatlan,
ellenállhatatlan kíváncsiság.
Próbababa, suttogta a fejében a férfihang.
Kétség gyúlt benne, majd el is tűnt, felváltotta a lelkesedés.
Látnia kell teljes egészében, mi rejtőzik a föld alatt.
Keskeny derék. Az egyik kar felemelve, takarja az arcot.
– Ó Istenem, kérlek, ez tényleg egy próbababa legyen, vagy
egy bizarr művészeti projekt, amit az előzőt tulajdonos
hagyott hátra! – mormolta.
Mi az ördögért meri még mindig a földet? Mi a csoda ez az
őrjítő kíváncsiság, ami folyamatosan rugdossa a fenekét?
Mert tudnod kell, mormolta a férfihang a fejében, muszáj
megtudnod.
– Igen – értett egyet –, meg kell tudnom.
Az ujjai puha hajra találtak.
Megtorpant, ujjbegyei között összedörzsölte a szálakat,
felfedve ezzel éjfekete színüket. Óvatos mozdulattal elsöpörte
az apró göröngyöket a fej környékéről, amit ezek a puha
fürtök takartak. A szíve sürgetően csapódott a bordáinak.
Zihálva lélegzett, leült a sarkaira és rácsodálkozott a
kincsre, amit kiásott.
A férfi (egy nagyon magas férfi), a bal oldalán feküdt, a
karja a fejét védte, egyik nagy keze, amin több seb is volt, az
arcát fedte el.
Vékony volt. Olyan vékony, hogy már-már csontváz. De a
bőre…
Egyáltalán nem úgy tűnt, mintha mumifikálódott volna.
És nem műanyagból volt. Ez nem egy próbababa.
 Akkor miért nem fél? Rettegnie kellene. Ki kellene ugrania
a félelemtől a közmondásos bugyijából.
Óvatosan megfogta a férfi csuklóját és finoman elemelte
néhány centiméterre az arcától.
– Ó ne! – zihált fel. Leeresztette a férfi karját az oldala
mellé, közelebb hajolt és kisimogatta a sötét hajszálakat a
piszkos arcból. – Mit műveltek veled?
Olyan jóképű volt… vagyis az lett volna, ha nem torzítják
sebek lenyűgöző vonásait. A szemei csukva voltak, a homloka
ráncban, mintha még mindig szenvedne. A fülei vérezhettek,
akárcsak az orra. Az állát nagyjából egyhetesnek tűnő sötét
borosta fedte, de ott is csúf sebek, vágások borították. Mi
történhetett vele?
Könnyek gyűltek Susan szemébe.
Mennyi ideje lehet itt eltemetve? Végignézett rajta. És hogy
maradt meg ennyire jó állapotban? Miért néz ki úgy, mintha
öt perccel ezelőtt bukott volna ki belőle ez utolsó lélegzet?
A tekintete visszatért az arcára, végighúzta az ujjait a
homlokán, gondosan elkerülve rajta az egyenetlen szélű
sebeket.
A bőre kemény volt a rátapadt portól. Hűvös tapintású.
Susan megcsóválta a fejét. – Mit műveltek veled? –
kérdezte újra.
A férfi egyik szemhéja felemelkedett.
Susan lélegzete elakadt.
A barna szem pislogott egyet, majd egyenesen rá fókuszált.
Fény villant benne.
A félelem, amit egész idő alatt éreznie kellett volna, most
egyszerre állt bosszút. A szíve kitörni készült a mellkasából,
visszarántotta a kezét és megpróbált elmenekülni.
A férfi keze felemelkedett, rákulcsolódott a csuklójára,
megakadályozva, hogy eltávolodjon tőle.
 – A szarba! – káromkodott, és minden erejével igyekezett
kiszabadulni. Jax ugatott.
Kín torzította el a férfi arcát, amikor megpróbálta kitépni
magát a markából. A torkából halk nyögés tört fel.
Susan lenézett, és megpillantotta a bőréből kiálló
alkarcsontját. Azonnal mozdulatlanná vált. Hatalmasra nyílt
szemmel meredt le a férfi arcára.
Összevonta a szemöldökeit, a barna szem lecsukódott. Egy
izom rángatózott az állában, halkan kiszisszent a fogai közül a
lélegzet.
– Ez nem a valóság – suttogta remegve Susan –, ilyen nem
történhet meg.
Sajnálom.
Még a hangjában is hallotta a fájdalmat, ami a fejében
szólalt meg.
Sajnálom. Ne hagyj itt. Kérlek.

Vett egy újabb szaggatott lélegzetet és küzdött a fájdalom

ellen. Kínzó volt. Kibírhatatlan.
Ne hagyj itt. Kérlek, ne hagy itt. Ne hagyj itt. Újra és újra
ezt kántálta magában, és végtelenül szerette volna hangosan
is mondani.
Nem kellett volna megragadnia. Nem kellett volna
megijesztenie. Ez olyan kibaszottul rossz. Csak nem akarta,
hogy elmenjen.
Megszorította kicsit a csuklóját. Nem azért, hogy
visszatartsa, szüksége volt a kapcsolatra. Annyira vágyott rá!
Hüvelykujjával megsimogatta puha bőrét. Olyan átkozottul
sokáig volt egyedül. Nem akarta, hogy elmenjen. Ne hagyj itt.
Eltűnt a föld a teste környékéről.
Kinyitotta azt a szemét, ami nem volt túlságosan
bedagadva, és legszívesebben sírva fakadt volna, amikor azt
látta, hogy a nő már nem erőlködik, hogy megszabaduljon
tőle, sőt, igazából egy egészen kicsit közelebb is húzódott.
Aztán habozva, el-elakadó mozdulattal felemelte a szabad
kezét és tétován kisimította a haját az arcából. Nedvesség
csillant a szemeiben, a torka összeszorulhatott, mert a hangja
vékonykán szólalt meg. – Nem hagylak itt – ígérte lágyan. –
Minden rendben van. Nem hagylak itt.
Érezte a bátorságot, amivel azt mondta, hogy vele marad,
és csak ekkor döbbent rá, hogy az iszonyú fájdalom miatt
elvesztette a koncentrációját és már nem fojtja el a félelmét…
A fogait csikorgatva a szájához emelte a kezét és
megcsókolta a csuklóját. Köszönöm. Találkozott a tekintetük
és ő megpróbált beszélni, de nem tudott. Köszönöm, mondta
újra magában, és azt kívánta, bárcsak érthetően is
kifejezhetné háláját.
A gyönyörű mosoly átragyogott a nő könnyes szemein, és
újra végigsimított a haján egy színtiszta extázist hozó gyengéd
mozdulattal.
Bocsáss meg nekem, fohászkodott magában.
A nő megrázta a fejét. – Nincs semmi baj. Nem okoztál
fájdalmat. Csak megleptél.
Megdöbbent. A nő a gondolatait olvassa?
Nem azért, mert megragadtam a csuklódat, igyekezett
minél tisztábban gondolni.
Félrebiccentette a fejét. – Akkor miért?
Tényleg képes rá. Olvassa a gondolatait.
 Ezért, gondolta neki. Elfordította kissé a csuklóját a
markában, a szájához emelte és beleeresztette az agyarait.
A nő tiltakozva felkiáltott, szép vonásai fájdalmasakká
váltak, és ismét megpróbálta kirántani magát a fogásából.
Néhány pillanat múlva a vergődés lassan csendesedni kezdett.
A szemhéjai leereszkedtek, egészen ellazult.
Felnyögött, ahogy az agyarai közvetlenül összeaszott
vénáiba vezették a vért. Édes megkönnyebbülés.
A kutya morogni kezdett.
Nyugtasd meg a kis kedvencedet, gondolta és valahogy
biztos volt benne, hogy teljesíteni fogja a kérését.
A nő mormolt valamit, ami úgy tűnt, lecsillapítja az ebet. A
morgás abbamaradt.
Aludj, biztatta.
Lassan ledőlt melléje, az arcuk alig néhány centiméterre
volt egymástól, a szemhéjai teljesen lecsukódtak.
Fantasztikusan friss illata volt, különösen, hogy időtlen
idők óta kizárólag föld, vér és füst szagát érezte maga körül.
Amikor a puha bőr kezdett kihűlni és a nő szívverése
felgyorsult, visszahúzta az agyarait. Még több vérre lenne
szüksége.
Összecsikordultak a fogai, amikor a legsúlyosabb sebei
elkezdtek begyógyulni. A karcsontja visszahúzódott a helyére,
kínos lassúsággal. Ugyanez történt a lábaiban. Az éhségtől és
kiszáradástól károsodott szervei regenerálódtak. A
legmélyebb vágások elkezdtek összezáródni. De egyik sem
gyógyult be teljesen. Még több vér kell.
Megbámulta megmentőjét.
Ha az övéből vesz el még többet, akkor azt a sajátjával
vissza is kellene pótolnia. De… valami rossz történne, ha ezt
megtenné, nem? Ha visszaadná neki azt a vért, ami már az ő
testében is járt, azzal valahogyan károsítaná?
 Eltöprengett ezen, és bár nem jutott eszébe, miért ódzkodik
a gondolattól, inkább nem kockáztatott.
Elengedte a nő csuklóját, felemelte remegő kezét és
félresimította az arcából ragyogó aranyszín haját. Álmában
nyugodtak voltak a vonásai. Az arca földmaszatos. És nedves a
könnyektől, amiket miatta ejtett.
Amikor megérintette, a nő torkából feltört valami halk kis
hangocska, aztán felsóhajtott és közelebb fészkelte magát
hozzá.
Nem tudta, kicsoda ez a nő.
Azt sem tudta, hogy ő kicsoda.
De ebben a pillanatban imádta, mert kiszabadította.
A kutya bánatosan szűkölni kezdett.
Beszélni még mindig nem tudott, ezért megnyugtató
érzéseket küldött a hűséges állatnak.
Aztán a mellkasára simította a nő kicsi, sápadt kezét, a
homlokát az övéhez döntötte, és elmerült a mély, gyógyító
alvásban.

Magában fütyörészett, és egy fölszintes ház felé sétált.

Hangokat hallott, aztán kopogás nélkül belépett és becsukta
maga után az ajtót.
Hosszú, fekete kabátját felakasztotta a fogasra, amin már
tucatnyi hasonló lógott. Az övén nedves foltok voltak, amik
fémes szagot árasztottak. Akárcsak a pólója és a nadrágja.
Egy valóságos kórus üdvözölte, amint belépett a magas
mennyezetű, hatalmas nappaliba. Kanapék, karosszékek,
szófák, mindenhol férfiak és nők ültek, akik többségének
fekete haja volt és barna szeme, ugyanolyan sötét ruhában
voltak, mint ő.
Odaintegetett nekik, míg átkelt a nappalin, és kilépett egy
sötét folyosóra, ami a helyiség másik oldaláról nyílt.
– Stanislav! – szólt valaki, túlkiabálva a beszélgetések
moraját.
Susan megfordult, és látta, hogy a barátja foglal helyet az
egyik sarki asztalnál. Az előtte felállított sakktábla felé intett.
– Jössz egy játszmára?
Bólintott. – Csak adj egy percet, hogy megtisztálkodjak a
vadászat után. – Elhomályosodtak körülötte a falak, amikor
futásnak eredt, és leereszkedett az alagsorba, a
hálószobájába. Lehántotta magáról a fekete ruhát, belépett a
fürdőbe, beállt a nagy zuhanyzókabinba és elforgatta a
csapokat.
A víz kellemes intenzitással verte a bőrét. A szappanért
nyúlt, majd olyan gyorsan lemosakodott, hogy a mozdulatai
elmosódtak.
Aztán elzárta a vizet, kilépett, megragadott egy törölközőt
és ugyanolyan sebességgel szárítkozott meg, ahogyan
lemosakodott. A haját erőteljesen megdörzsölte. A
mosdókagyló melletti hosszú gránitpult felett belenézett a
tükörbe.
Olyan gyorsan lezuhanyozott, hogy a párának nem volt
ideje lecsapódni a felületen, így tiszta képet mutatott.
Egy megdöbbentően jóképű férfiarc nézett vele szembe,
hátrafésülte ujjaival nedves haját. Meleg barna szemek.
Szénfekete haj és szemöldök. Sötét borostával beszőtt,
erőteljes áll. Széles, izmos vállak. Jól fejlett mellkas. Duzzadó
bicepszek.
A tükörképét nézve kinyúlt és megnyitotta a mosdó hideg
vizes csapját.
 Nyikorgott. Aztán újra nyikorgott, amikor beállította a
megfelelő hőmérsékletet.
És megint nyikorgott. Újra és újra.
Susan a homlokát ráncolva felsóhajtott. – Olyan fáradt
vagyok Jax – sóhajtotta –, adj még egy órát.
Újabb nyüszítés.
– Fél óra? – kérdezte reménykedve – Ha vársz, adok neked
marhahúst.
Tiltakozó ugatás.
– Oké, oké! – nyögte – Fenn vagyok. – De nem mozdult. A
kimerültség lehúzta, az álom újra megkörnyékezte. Nagyon
csábító volt.
Reszketés futott végig rajta.
Felsóhajtott, és igyekezett egészen a takaró alá bújni, hogy
pihenjen még néhány percet, de valami kemény a homlokához
koppant. Összeszaladt a szemöldöke. Nincs is takarója. És
lepedője sincs.
Megpróbálta felemelni a kezét, hogy kitapogassa őket, de ez
sem ment.
Felmordult és kinyitotta a szemét.
A vele szemben lévő arc egy pillanatra elmosódott előtte,
mert olyan közel volt, hogy a homlokuk összeért.
Ó basszus! Nagyra nyílt a szeme. Egy férfiéhoz nyomja a
homlokát!
Felzihálva hátrahőkölt és rámeredt az idegenre.
A szemei csukva voltak, mélyen, egyenletesen lélegzett
álmában. A szemöldökeit összehúzta és úgy szorította a
mellkasához Susan kezét, mintha soha nem akarná elengedni.
Mi. A. Pokol?
A férfi vonásait sebek, vágások torzították el.
Villámgyorsan végignézett az egész testén. Nagyon vékony
volt, mondhatni alultáplált, az öltözéke valamiféle gumi
kezeslábas, ami leginkább búvárruhára hasonlított, és telis-
tele volt szakadásokkal, apró lyukakkal.
Felnézett a környező falakra és megállapította, hogy Jax
lefelé néz rá. Amint a tekintete összeakadt a kutya lelkes
pillantásával, és a beagle felugatott, az egész testét riszálni
kezdte a vidám, megkönnyebbült farkcsóválás.
Félelemmel telten és zavartan nézett fel rá. Emlékezett rá,
hogy Jax tegnap éjjel felébresztette. Arra is emlékezett, hogy a
kutya lejutott az alagsorba, és ott úgy viselkedett, mintha
megőrült volna. Felrémlett benne a saját mindent elsöprő
kíváncsisága, az, hogy ásót ragadott, és elkezdte feltúrni az
alagsort, hogy megtudja, mi vonta magára Jax figyelmét.
Újra felnézett a magas falakra. Ezt a hatalmas lyukat ő
ásta?
Tényleg nagyon mély volt.
Az izomláz a karjaiban és a lábaiban, a hólyagok a tenyerén
azt mondták, hogy igen, ő ásta.
Ismét ránézett maga mellett a férfira. Kicsoda ő? És hogy
került ide?
Mert az nem lehet…
Ő maga is elképesztően nevetségesnek találta a fejében
megfogalmazódó gondolatot, mégsem tudta leállítani az
agyát.
Nem ő ásta ki ezt a férfit a föld alól, ebből a lyukból, ugye?
Megrázta a fejét, majd megingott a szédüléstől. Kinyújtotta
szabad kezét, hogy megtámaszkodjon a férfi csípőjén, de
gyorsan vissza is rántotta. Fogalma sincs, milyen sérülései
vannak, nem akarta még ő is tetézni a fájdalmait.
– Ilyen egyszerűen nincs – suttogta –, ez nem történhetett
meg valóságosan.
Nem mozgathatott meg jó néhány köbméter földet az
alagsorában, és nem áshatta ki alóla ezt a férfit. Hiszen él!
Látta hogyan emelkedik és süllyed a mellkasa. A kezét is fogja.
A férfi fogja az ő kezét és nem fordítva.
Az Isten szerelmére! Egy hónapja itt lakik a házban. Kizárt,
hogy ilyen sokáig életben maradt volna.
Szóval akkor kicsoda is ő?
Pánik tört fel benne, megpróbálta kiszabadítani a kezét.
A férfi felsóhajtott álmában, és puhán megsimogatta a
kézfejét a hüvelykujjával.
Most már tényleg rettegett. Térdre emelkedett és nagyobb
erővel kezdte húzni a kezét. Nem tudja ki az ördög ez a férfi,
de…
A szeme lassan nyílt ki, mintha nagyon nehezére esne
felébredni.
Susan olyan távolra húzódott tőle, amennyire csak túszul
ejtett keze engedte.
A sötét szemöldökök még összébb húzódtak, ahogy a barna
szem pillantása végigfutott az alakján.
Susan mozdulatlanná dermedt, attól félt, ha tovább küzd,
csak még jobban felhívja magára a figyelmét.
A férfi elmosolyodott, majd megláthatta a szemeiben a
félelmet, mert a szeme nagyra nyílt és gyorsan a hátára
gördült.
A keze összeszorult Susan ujjai körül, és behunyta a
szemét. – Ááááá! – Az arca eltorzult, az erek kidagadtak a
nyakán, a hirtelen mozdulat okozta kín kiáltást csalt elő
belőle.
Fájdalom öntötte el Susan ujjait is, már attól félt, hogy a
férfi összemorzsolja őket.
A szorítás azonnal enyhült. Sajnálom. Nem akartalak
bántani. Csak a fájdalomtól elvesztettem az önuralmam.
 Halk hangja olyan könnyedén talált utat Susan fejébe,
mintha már számtalanszor folytattak volna telepatikus
beszélgetést.
A légzése lassan lecsillapodott, de továbbra is nagyra nyílt
szemekkel meredt le a férfira, akinek az izmai fokról fokra
ellazultak.
Múlik a fájdalom?
A félelem, ami mozdulatlanná dermesztette, egyszerre
eltűnt. A mellkasában enyhült a nyomás. Leereszkedtek a
vállai. A feje ugyan még mindig kóválygott kissé és a gyomra
is rendetlenkedett, de az az iszonyú félelem elmúlt.
A férfi még jobban meglazította a fogást a kezén,
hüvelykujjával ismét végigsimított a kézfején. – Bocsáss meg.
Susan tekintete az arcára ugrott. A hangja mélyebb és
keményebb volt, mint amit a fejében hallott. Talán a hosszú
hallgatástól?
A férfi kinyitotta a szemét.
Susan vett egy ziháló lélegzetet.
Barna helyett most borostyánszínben izzott.
A férfi megnyalta kicserepesedett ajkait. – Ne félj tőlem.
Nem akarlak bántani.
Nem félt tőle, de hogy miért nem, azt nem tudta volna
megmondani. – Ki vagy te?
Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, majd pár másodperc
múlva ismét becsukta. A borostyánfény felerősödött. – Én… –
a homlokán elmélyültek a ráncok. – Én… – egy frusztrált
nyögés tört ki a torkából, felemelte a kezét, hogy
végigsimítson a homlokán. – Nem tudom.
Susan az arcát fürkészte. – Nem emlékszel rá?
– Nem.
Most, hogy a pánik már nem homályosította el az agyát,
egymás után sorjáztak a gondolatai, eszébe jutott valami és
legszívesebben fenékbe rúgta volna magát, amiért nem
próbálta meg hamarabb.
Általában, amikor beleolvasott valaki gondolataiba, a
rövidtávú és a régebbi emlékek keverékét kapta, kiegészítve a
pillanatnyi gondolatokkal. De ha úgy döntött, hogy mélyebbre
hatol, gyakran képes volt rekonstruálni a férfiak és nők teljes
múltját.
De ennek a férfinak semmit sem talált a fejében. Soha nem
találkozott még hasonlóval. Olyan volt, mint egy tisztára törölt
palatábla. Nem voltak emlékek. Kizárólag gondolattöredékek,
és azok is el-eltünedeztek. Még az is, amit éppen ezekben a
pillanatokban gondolt, csupa töredékes, befejezetlen vagy
kezdet nélküli gondolat volt.
Egyetlen betekintés is elég volt, hogy megtudja, hatalmas
frusztrációt érez amiatt, hogy nem fér hozzá egy olyan
egyszerű információhoz, hogy mi a neve. És miatta is aggódik.
Ideges a sápadtsága, a hideg ujjai miatt. Újra és újra felmerült
benne a sajnálkozás, amiért annyira megszorította a kezét.
Mély vágyra bukkant, hogy megnyugtassa őt, elűzze a
félelmét, meggyőzze, hogy őszinte, hogy tényleg nem akar
ártani neki. És hálát is talált. Rengeteg, végtelen hálát.
– Mi történt tegnap éjjel? – kérdezte Susan. Már nem
próbálta elhúzni a kezét. A férfinak szüksége volt a
kapcsolatra. Lehet, hogy ezt még ő sem tudja pontosan
megfogalmazni magának most, hogy ilyen kaotikusak a
gondolatai, de Susan biztos volt benne, hogy szüksége van a
köztük lévő kapcsolatra, a kényelemre, amit ez nyújt neki, és
képtelen lett volna megtagadni tőle. – Én arra emlékszem,
hogy lejöttem és itt találtam a kaparó Jaxet. – Lepillantott
szabad kezén a hólyagokra. – És arra, hogy én is ásót
ragadtam és segítettem neki, de utána? – megcsóválta a fejét
– Utána mi történt?
 – Kiszabadítottál. – A férfi abbahagyta a homloka ideges
dörzsölését, és hálásan, finoman megszorította a kezét. –
Végre-valahára kiszabadítottál.
Susan szája kiszárat. Nyelt egy nagyot. – Bedrogoztál? –
Ezt találta az egyetlen értelmes magyarázatnak, ami logikát
csempészhetne ebbe az egészbe.
– Mi? – kérdezte a férfi – Nem hagytam el ezt a lyukat
egészen… – ismét feltört benne a frusztráció, amikor nem érte
el azt az információt, amiért kinyúlt. – Nem hagytam el az
alagsort és azt is kétlem, hogy segítség nélkül most képes
lennék elhagyni. Miért gondolod, hogy bedrogoztalak?
– Mert ez teljesen értelmetlen – intett Susan a mély gödör
falai felé. – Mert az eszem azt mondja, hogy tegnap éjjel
kiástam a földből egy embert az alagsoromban, aki ki tudja
mióta volt ott eltemetve, mégis, csodával határos módon
életben van, és még csak ijedt sem vagyok, holott halálra
kellett volna rémülnöm. Tele tüdőből sikoltoznom kellene, a
mobilom után kapkodni, hogy hívjam a 911-et, de mégsem ezt
teszem, és…
– És?
– És izzik a szemed – fejezte be szánalmasan. – Mármint
tényleg, úgy igazából izzik. Mintha gyertya lenne az íriszed
mögött. Ez pedig azt jelenti, hogy vagy bedrogoztál, vagy
idegösszeroppanásom van.
– Sajnálom – megdörzsölte a szemét –, a fájdalom miatt
van.
– A fájdalomtól nem szokott izzani az emberek szeme.
– De az enyém igen.
– Honnan tudod? – Követte a férfi gondolati küzdelmét,
hogy rájöjjön, honnan származik ez az információ, és
világosan érezte elkedvetlenedését, amikor nem talált rá a
forrásra.
 – Nem tudom – mondta végül. – De a nagy fájdalom miatt
van. Ebben biztos vagyok. Elsötétíteném őket, ha tudnám,
nem szeretnélek megijeszteni. De nem vagyok rá képes.
Talán azt hitte volna, hogy hazudik, ha nem figyeli
folyamatosan a gondolatait. Tényleg iszonyú fájdalmai
vannak. – Tudod ki tette ezt veled?
Csend. Bosszúság. – Nem. Azt sem tudom, hol vagyok
egyáltalán.
– A házam alagsorában.
– Az Egyesült Államokban? Amerikai vagy?
Susan pislantott egyet. – Igen. Észak-Karolinában
vagyunk. Nem messze Pittsborótól.
A férfi megismételte a város nevét. – Semmi emlékem
nincs erről a helyről.
– Azt tudod, hogy mióta vagy itt? Vagy hogy hogy kerültél
ide?
Újabb szünet. Több vaskos, ismeretlen kifejezés jelent meg
a férfi gondolataiban, valószínűleg orosz káromkodások. –
Nem emlékszem semmire azelőttről, hogy felébredtem a
földben.
Susan megmozdult, hogy felálljon. – Nos, az biztos, hogy
orvosi segítségre van szükséged.
A fogás felerősödött a kezén, a férfi szemében pánik jelent
meg. – Ne hagyj itt!
Susan szíve összeszorult. – Nem hagylak. Csak a
telefonomért megyek.
A férfi határozottan megrázta a fejét, majd összeszorította a
fogait és felnyögött a fájdalomtól.
– Ne mozogj! – szólt rá a lány.
– Nem hívhatsz fel senkit! – sziszegte a fogai között a férfi,
még fényesebben izzó szemei elkapták Susan tekintetét. –
Nem tudom kik juttattak ide. Nem biztonságos.
 – Oké. De csak a 911-et akartam hívni.
– Nem teheted – kötötte az ebet a karóhoz a férfi –,
mondom, hogy nem biztonságos. Veszélybe kerülnél. És nem
tudnálak megvédeni, legyengítettek a sebeim.
És megint. Ha nem követte volna lépésről lépésre a
gondolatait, most meg lenne győződve róla, hogy valami
törvénybe ütközőt követett el, és a felelősségre vonást akarja
elkerülni. De az egyetlen ép gondolat a férfi fejében az ő
biztonsága volt. Az övé, nem a sajátja. Nem tudja ki tette ezt
vele, és attól tart, ha ő elmondja valakinek, akár a
rendőrségnek is, a gazemberek valahogy tudomást szereznek
róla, és megkeresik őt, hogy ártsanak neki. Ő pedig túl gyenge
hogy megvédje, amíg be nem gyógyulnak a sebei és vissza
nem nyeri az erejét.
Nem amiatt aggódik, hogy neki akarnak ártani.
Eszébe sem jut, hogy a rendőrség bűnözőként kezelné és
letartóztatná.
Az sem merül fel benne, hogy őrültnek gondolnák.
Csak és kizárólag az ő biztonsága jár a fejében.
És bár fogalma sincs róla, hogy kicsoda is ő, azzal azért
tisztában van, hogy a szemei izzása egyáltalán nem normális
jelenség, és tart a rendőrség reakciójától, vagy bárki másétól,
aki meglátná. Nem amiatt, hogy vele mit csinálnának. Hanem
hogy mit csinálnának Susannal, ha nem hinnék el neki, hogy
egyáltalán nem ismeri őt.
És még jobban fél attól, hogy mit csinálnának vele, ha azt
hinnék, hogy ugyanolyan más, mint ő.
Susannak némi gondolkodás után be kellett látnia, hogy
igaza van. Nagyon is jól ismerte a negatív, néha rémisztő
reakciókat, amikor az emberek olyasvalakivel találkoznak, aki
más volt, mint ők.
 – Elmegyek – mondta a férfi, amikor sokáig nem szólalt
meg. – Ha megengeded, hogy néhány órát pihenjek még itt,
utána elmegyek és biztonságban leszel. Nem hagyom, hogy
azért bántsák, mert kiszabadított.
Hitetlenkedve rámeredt. – Elmész? Hogy? Nem vagy rá
képes. És hova mennél?
Elég messze ahhoz, hogy azok a fattyúk, akik ezt tették
velem, ne találják meg őt. – Nem számít. Nem foglak
veszélyeztetni. Most is elmegyek, ha azt akarod.
Susan nem hitte, hogy képes lenne rá, de mégis tiltakozott.
– Dehogy! Maradhatsz. Nem fogok… – mi a fenét művel
megint? – Nem hívok fel senkit. – Mindazonáltal meg kellett
jegyeznie magában, hogy még mindig nem ért semmit. Az
emberek a szájukkal hazudnak, nem a gondolataikkal. És
ennek a férfinak a gondolatai azt üzenték neki, hogy nem
jelent rá veszélyt. Olyannyira nem, hogy bár ez ellentmond a
józanésznek, segítenie kell neki.
Addig, míg okot nem ad rá, hogy ne tegye.
A férfi úgy nézett rá, mint aki nem biztos benne, hogy jól
hallott. – Komolyan?
– Tudom. Megőrültem, igaz?
Mosolyra húzódott a szája. – Határozottan. De nagyra
értékelem. Köszönöm. Igazán nagyon kedves vagy.
Susan megcsóválta a fejét. – Ne hálálkodj, egyelőre még
ebből a lyukból sem jutottunk ki. – Amikor ismét térdre
emelkedett, a férfi ujjai összeszorultak a keze közül. Felhúzott
szemöldökkel lenézett rá.
– Nagyon sajnálom – mondta a férfi… zavarban? Mintha
ez ült volna ki a vonásaira. – Nem volt szándékos.
Megvizsgálta a gondolatait. Tényleg zavarban volt. Csak
olyan hosszú ideje volt abban a lyukban, hogy nem akaródzott
elengednie, de valamiért úgy gondolta, hogy ez szégyellnivaló
gyengeségnek tűnik.
Megpaskolta a kezét. – Semmi baj. Megértem. Egyébként
Susan vagyok.
– Hatalmas megtiszteltetés, hogy megismerhetlek, Susan –
felelte a férfi bűbájosan ódivatú udvariassággal, amiről
óhatatlanul az jutott a lány eszébe, hogy minden bizonnyal
fejet hajtana előtte és kezet csókolna neki, ha képes lenne rá.
– Én… – az arca előbb kiürült, majd elsötétedett. – A fene
egye meg!
– Semmi baj – biztosította. – Az emlékek minden
bizonnyal visszatérnek, amint jobban leszel.
Bólintott és lassan, vonakodva elengedte a kezét.
– Akármilyen sovány is vagy – nézett végig rajta Susan –,
azt hiszem, nehezen tudnálak kivinni innen. De talán ha… –
Ahogy felállt, a világ megbillent vele. A gyomra felkavarodott.
A látása elhomályosodott, elvesztette az egyensúlyát. – Ó
basszus!
Jax ugatása csengett a fülében még akkor is, amikor hasra
esett.
 Harmadik fejezet

Rémület ébredt benne, ahogy Susant figyelte.

Kinyújtott karokkal próbálta visszanyerni az egyensúlyát,
hátralépett, de elbotlott a lábában és elesett.
Káromkodva felemelkedett, hogy érte nyúljon és elkapja.
Az égő fájdalom belerobbant a mellkasába. Összeszorította
a fogait és visszazuhant háttal a földre.
Susan még mindig mozdulatlanul feküdt rajta, míg ő azt
várta, hogy a fájdalom hullámai apadásnak induljanak és túl
legyen a legrosszabbakon.
– Susan?
Az arca a nyakánál pihent, meleg lélegzete a nyakát
simogatta. Egy pillantás elég volt, hogy rájöjjön, eszméletlen.
A mellkasához ölelte és közben átkozta magát, amiért túl
sok vért vett el tőle. Annyit bizonyosan nem, hogy azonnali
utánpótlásra legyen szüksége, de az egyértelmű, hogy nagyon
legyengült tőle.
– Annyira sajnálom – suttogta, és örült, hogy ezt az
eseményt nem látta meg a gondolatai között. Félt, hogy nem
lesz képes örökre elrejteni előle.
A kutya nyüszíteni kezdett.
– Jól van haver – mormolta neki –, semmi baja. Csak
fáradt.
A következő néhány perc azzal telt, hogy a lány haját
cirógatta és magához szorította a fájdalom ellenére. Vékony
volt, nemigen több negyvenöt kilónál. Miután azzal töltötte az
éjszakát, hogy kiássa a sajnálkozó seggét, nem csoda, ha
elájult.
 – Még nem láttam – motyogta bele a nyakába a lány
visszatérő tudattal –, de hajlandó vagyok feltételezni, hogy a
segged valójában egy igen szép darab.
Belerázkódott a nevetésbe, amitől ismét fellüktetett benne
a kín. – Ne nevettess. Túlságosan fáj.
– Elnézést. Nem tudtam megállni. – Megtámaszkodott a
vállán, majd könyökre emelkedett, és féloldalra söpörte az
arcából az aranyszínű hajtengert. A szája olyan csibészes
mosolyra húzódott, amitől felgyorsult a szívverése. Aztán
nagyra nyílt a szeme. – Ó basszus! Basszus! Rád estem?
Annyira sajnálom!
Összeszorította a fogait, amikor a lány amúgy csekélyke
súlya a minden bizonnyal törött bordáira nehezedett.
– Ó a pokolba! A bordáid is töröttek? – kiáltott döbbenten
Susan, és villámgyorsan felemelkedett róla.
– Olvasod a gondolataimat – kommentálta összeszorított
fogakkal. A fenébe, de fáj!
A lány mozdulatlanná dermedt. Tisztán érezte a
megdöbbenését.
– Telepata vagy? – kérdezte.
– Nem beszélhetnénk erről később? Most valahogy
mindkettőnknek ki kellene jutnia innen.
Bólintott. – Ahogy akarod. Felsegítenél?
Hitetlenkedve meredt rá. – Te nem tudsz felkelni!
Lassan végignézett a köröttük lévő földfalakon. – Hogyan
máshogy juthatnék ki ebből a pokolból?
– Nem tudom, de…
Valahogy maga alá húzta a térdeit. Kétfelől megtámasztotta
a tenyereit a gödör falán, és így sikerült talpra emelnie magát.
Igazság szerint folyamatosan üvölteni szeretett volna
közben a kíntól.
 Susan az oldalához ugrott, alábújt az egyik karjának,
megtámasztotta a vállával és így sikerült talpon is tartania.
– Köszönöm – szaggatottan zihált –, csak adj egy percet…
hogy visszanyerjem az egyensúlyomat.
A lány bólintott.
Percekig csak álldogáltak csendben.
Megcsóválta a fejét.
– Mi az? – kérdezte Susan.
– Csodásan festhetünk. Mindketten csupa földesek
vagyunk és olyan gyengék, mint két kismacska. És
megpróbáljuk egymást megtartani.
A lány elmosolyodott – határozottan emlékszem, hogy nem
ezt terveztem szombatra.
Amikor már biztos volt benne, hogy nem csuklik össze a
lány támogatása nélkül, hátralépett egyet, és a fejével intett a
gödör fala felé. – Menj előre.
Susan néhány pillanatig még őt nézte, hogy megáll-e a
lábán, csak aztán fordult a fal felé. – Még mindig nem tudom
elhinni, hogy ezt én ástam.
Bólintott. Jó mély gödör. Neki körülbelül az álláig ér.
A kutya odakocogott a lányhoz és megnyalta az arcát.
Susan halkan duruzsolni kezdett neki, megmorzsolgatta a
füleit, megsimogatta a fejét, majd finoman hátrébb tolta.
Bár a kezei, amiket felemelt, hogy megkapaszkodjon a
gödör szélében, tele voltak nagy vörös hólyagokkal, egy szóval
sem panaszkodott. Megkapaszkodott, és megpróbált olyan
magasra felugrani, hogy a könyökeivel is
megtámaszkodhasson és felhúzhassa magát, ez nem sikerült,
túl fáradt volt hozzá.
Szorosan mögéje lépett. – Bocsásd meg az
arcátlanságomat.
 – Milyen arcátlanságot? – kérdezte Susan, de hátra sem
nézett, újra megpróbált felugrani.
A sorttal alig fedett, formás fenekére tette a két kezét, és
kiemelte a lyukból.
A meglepetéstől nyikkant egyet, de hasra vetette magát
odafenn, majd villámgyorsan megfordult és rámeredt.
Remélte, hogy egy szégyenkező mosolyt villant rá, nem egy
kínvicsort, amit valójában érzett. – Ez tűnt a leggyorsabb
megoldásnak.
Száraz mosolyra húzódott a lány ajka. – Nos, működött.
Köszönöm.
Bólintott, és igyekezett mély lélegzeteket venni, próbálta
húzni az elkerülhetetlent, de még erre sem volt igazán képes
az átkozott bordái miatt. Csak csináld meg! szólt rá magára
szigorúan. A kezeit a gödör két oldalára helyezte és feltolta
magát annyira, hogy a végénél megvethesse a térdét. Aztán
előre lökte magát és a hátára gördült.
Sokáig semmi mást nem érzékelt, csak végtelen fájdalmat.
Remélte, hogy nem üvöltött, de valószínűleg mégis. A
helyiségben tökéletes csend volt.
Még a kutya sem adott ki semmilyen hangot.
De még mindig nem moccant. És különösen nem akart
megmoccanni, amikor tudatára ébredt a melegségnek a
hátánál, és a köréje fonódó karoknak.
Valószínűleg elveszthette néhány másodpercre az
eszméletét, ami alatt Susan elvonszolta a gödör pereméről,
aztán leült mögötte, és hagyta, hogy nekidöntse a hátát.
Karcsú lábai kétfelől a csípőjéhez simultak, mellei puha
párnáján hevert a feje.
Felemelte a kezeit, ráfonta az ujjait a mellkasán nyugvó
finom alkarokra és gyengéden megszorította. Annyira kedves.
 – Nem egészen – mondta a lány szárazon. – Csak túl fáradt
vagyok még ahhoz is, hogy megmozduljak. És fázom is, te
pedig egy kicsit felmelegítesz.
Nem tudta hány perc kellett ahhoz, hogy megmozduljanak,
és mennyi ahhoz, hogy elgyötört testüket elvonszolják a
lépcsőkig.
– Vad találgatásokba bocsátkozom éppen – mondta a lány,
amikor egy újabb lépcsőfok után újabb hosszabb szünetet
tartottak –, hogy hogyan maradhattál életben, miután
elevenen eltemettek.
Megragadta a korlátot, és igyekezett inkább arra
támaszkodni, nem a lány keskeny vállára. – Tényleg?
Susan bólintott. – Azt hiszem, hogy robot lehetsz.
Vidámság kelt életre benne. – Úgy gondolod?
– Igen. Egy olyan szuperfejlett robot, ami úgy néz ki, mint
egy ember, de mégsem az. Ez az egyetlen magyarázat létezik
arra, hogy a saját lábadon hagyod el ezt az alagsort, nem pedig
egy fekete zsákban, de legjobb esetben is hordágyhoz szíjazva,
mint egy normális ember. Nem lenne szabad képesnek lenned
rá, hogy járj.
Megcsóválta a fejét. – Nagyon érdekes teória. De felvállalva
annak veszélyét, hogy ez most panaszkodásnak fog tűnni, nem
hinném, hogy a robotok képesek fájdalmat érezni.
– Ez igaz. – A lány ujjai megpaskolták az oldalát ott, ahol
tartotta. – De ne aggódj. Biztos vagyok benne, hogy néhány
fájdalomcsillapító helyre hoz.
Nevetett, majd felmordult. – Mintha már említettem volna,
hogy ne nevettess.
– Sajnálom. Egyáltalán nem kellene viccelődnöm a
fájdalmaidon. Őszintén szólva egy kicsit hülyén érzem
magam.
 Mindketten megkönnyebbülve sóhajtottak fel, amikor
kiléptek az alagsor ajtaján.
Levegőért küzdött, és körülnézett. Nagyon magas
mennyezet. És szép, magas ajtók, amikbe nem veri be a fejét,
ha elfelejti behúzni a nyakát. Kopott padló. És számos doboz,
amit egymásra halmoztak, hogy ne legyenek útban.
– Szeretnél leülni és pihenni egy kicsit? – kérdezte lihegve
a lány.
Megrázta a fejét. – Ha egyszer leülök, nem fogok tudni újra
felállni.
– Oké. – Vezetni kezdte, az egyik karjával a derekát ölelve,
a másikkal a vállán átvetett alkarját tartva.
A szíve leszaladt a bokájába, amikor egy újabb végtelen
hosszúságúnak tűnő lépcsősor alja felé fordultak. – Hová
megyünk?
– Nos, neked le kell feküdnöd – sóhajtott fel a lány és
felnézett a lépcsőkre –, és ne vedd rossz néven, de…
– De mi?
– Csak egy ágyam van.
Megrázta a fejét, de ezt rögtön meg is bánta, mert elszédült.
– Alhatok a kanapén is.
– Nincs is kanapém. A régi már olyan gáz volt, hogy
megszabadultam tőle, amikor költöztem, arra pedig még nem
nyílt alkalmam, hogy újat vegyek.
Megállt, megragadta a korlátot és szaporán lélegzett, pedig
mintha minden egyes légvételnél tőrt döftek volna a bordái
közé. – A padlón is alhatok. – Susan rájött volna, hogy
mennyire fáj az oldala, azért simogatja olyan megnyugtatóan?
Mert ezt csinálta, ami egyszerre volt fantasztikus érzés és
fájdalmas is.
– Jax párnának tekint, ha lefekszel a padlóra. És nem
akarom megkockáztatni, hogy bántson. Alhatsz velem.
 Lenyűgözve meredt rá. – Biztos vagy benne?
A lány bólintott. – Tekintettel arra, hogy milyen formában
vagy, egészen biztos vagyok benne, hogy kizárólag csak aludni
fogsz.
– Természetesen igazad van.
– Csak meg ne halj nekem, oké?
– Oké. – Nekivágtak az újabb lépcsősornak. – Ördögi
figurának gondolnál, ha bevallanám, hogy ha jobb formában
lennék, kísértésbe esnék, hogy valami visszatetsző dolgot
csináljak, ha már egy ágyban fekszünk?
A lány elvigyorodott, a vidámsága átszivárgott beléje is az
ajándékán keresztül. – Visszatetszőt?
Bólintott. Nem ez a helyes kifejezés?
– Kétlem, hogy ördöginek gondolnálak. Sokkal inkább azt
hinném, hogy megőrültél, ha megpróbálnál elcsábítani. Csupa
kosz vagyok, izzadt és kutyanyálas. Ezek közül mindegyik már
önmagában is elég durva.
Azon kapta magát, hogy mosolyog. – Pedig én elragadónak
talállak ebben a… – végignézett az aprócska felsőn és a
leheletnyi sorton – nyári öltözékben.
A lány nevetett. – Ez a pizsamám.
– Ez pizsama?
– Igen.
Igazán tetszett neki a hálóruha, de jobbnak látta, ha ezt
inkább nem említi meg.
Végtelenül hosszú idő múlva beléptek egy hálószobába,
ahol nem voltak dobozok, mint a földszinten. Ez a szoba már
be volt rendezve. Modern, fekete hálószobai berendezéssel és
egy óriási méretű ággyal.
Odabicegtek az ágyhoz, háttal fordultak neki, majd
egyszerűen ráhanyatlottak.
 Megvárta, míg érdes, ziháló légzése lecsillapodik egy kicsit.
– Utálom, hogy úgy hangzok, mint egy felakadt lemez, de…
szent szar, ez pokolian fáj.
– Sajnálom.
Egyikük sem mozdult.
– Valószínűleg le kell mennem a földszintre, és hozni
neked egy kis vizet, meg valami ennivalót – mondta a lány.
– Ráér. – Az álom már ott sompolygott a közelében.
– Akkor azért kell lemennem, hogy kiengedjem Jaxot.
– Ő is tud várni. – A lánynak is pihennie kell.
– Ha mégsem, akkor a padlóra pisil.
– Biztos vagyok benne, hogy azt már az alagsorban
elintézte. – Határozottan érezte az állati vizelet szagát a
gödrön kívül.
– Ó! – Egy pillanatnyi csend. – Oké. – A következő percben
Susan légzése egyenletessé mélyült, és már aludt is.
Szerette volna felemelni és feltenni a fejét a párnákra, hogy
kényelmesebben pihenhessen, de túl fáradt volt.
Majd később.
Most megelégedett annyival, hogy a vállára húzta a lány
fejét, hogy a karja ne zsibbadjon el a súlya alatt. Aztán
összefonta az ujjait az övével, lehunyta a szemét és
visszasüllyedt a gyógyító alvásba.

Fojtogató sötétség vette körül. Próbált kitörni, de a szemei

semerre sem láttak fényt. Nem volt semmi, ami segített
volna kimenekülnie ebből a börtönből.
 Hatalmas súly nehezedett rá. Elég nagy, hogy összetörje a
csontjait. Talán tényleg ez történt. Nem volt olyan testrésze,
ami ne fájt volna annyira, hogy üvölteni tudjon. De amikor
kinyitotta a száját, a föld megpróbálta eltömíteni.
Hideg.
Kín.
Csend.
Reménytelenség.
Aztán megszólalt egy hang, áttört a talajon.
– Amikor a szerelem – egy lágy női hang énekelt –– az
álmaimba lopózott. Neked adtam a szívemet.
Színtiszta gyönyörűség. Olyan nagy szüksége volt erre a
hangra, hogy enyhítse a sötétséget és a fájdalmat,
megmentse a józan eszét.
Könnyek gyűltek a szemébe, miközben hagyta, hogy a
halk ének körülölelje.
Elakadt a lélegzete.
Susan zokogva ébredt. A legelső gondolata az volt, milyen
hideg az arca.
Odanyúlt és nedvességet talált. Amikor a másik kezét is fel
akarta emelni, hogy letörölje a könnyeit, rájött, hogy nem
tudja, és odafordult. Az alagsori idegen valamikor arrébb
tehette őt, mert a feje most a párnán pihent és a lábai nem
lógtak le az ágyról. A hátán feküdt, egy takaró alatt.
Az idegen mellette aludt, Susan kezét a mellkasához
szorítva. Meglepően hosszú szempillák simultak az arcához
alvás közben, a homlokát ráncba húzta, az izmai
megfeszültek.
Az álom, amiből könnyek között riadt fel, az övé volt.
Ez volt az egyik legnagyobb hátulütője annak, hogy telepata
volt. Gátakat emelhetett mások gondolatai ellen, kizárhatta
őket, ha összpontosított, de hajlamos volt elveszíteni ezt a
kondíciót, amint elaludt. Ilyenkor mások gondolata, vagy ha
ők is aludtak, az álmaik beszivárogtak a sajátjaiba.
Az oldalára gördült, közelebb a férfihoz, föléje hajolt és
kisimította szenvedő arcából a haját.
A félelem megpróbálta elbizonytalanítani. Egy ágyban
fekszik egy furcsa férfival, akit eltemetve talált az alagsorában.
Az együttérzés erősebbnek bizonyult.
Ilyen érzés volt neki? Bezárva a hideg földbe, szenvedni
minden nap minden órájában, a leghalványabb remény
nélkül?
A férfi megmozdult, az ujjai megszorították a kezét.
Nyújtózkodni készült, de egy morranással mozdulatlanná
dermedt. A szemei kinyíltak, a barnaság mélyén még mindig
ott volt egy árnyalatnyi borostyánfény. – Sajnálom – mondta,
miután ráfókuszált Susan arcára.
– Mit? – Az utolsó csepp félelme is elolvadt, ahogy
összekapcsolódott a tekintetük.
– Le kellett volna fürödnöm, mielőtt lefekszem.
Összepiszkoltam az ágyneműdet.
Ez most komoly? Elevenen eltemették, ki tudja mennyi
időre, míg ő ideköltözött és pakolászott. És most elnézést kér
egy piszkos lepedőért? – Mennyi ideig voltál odalenn? –
Visszatért vajon az emlékezete?
A férfi kinyitotta a száját, az arca megint kiürült, előbb
hitetlenkedés, majd frusztráció jelent meg rajta, végül pedig
reménytelenül megrázta a fejét. – Nem tudom.
– Hallottál ott lenn? Tudtad, hogy itt vagyok? – Ha igen,
akkor gyűlölnie kellett, amiért nem mentette meg.
– Emlékszem, hogy hallottalak énekelni.
Susan grimaszolt. – Mintha nem lett volna részed anélkül
is elég gyötrelemben.
 Elmosolyodott. A vágások ellenére, amik elrontották az
összképet, nagyon megnyerőnek találta a vonásait. – Nagyon
is kellemes hangod van. Óriási vigaszt nyújtott nekem.
– Nem változott a véleményed azzal kapcsolatban, hogy
felhívjam a rendőrséget, ugye?
– Attól tartok, hogy ez veszélybe sodorna – mondta
sajnálkozva. – Elmegyek, ha akarod. Már így is
elmondhatatlanul sokat segítettél. Nincs szükség többre.
Susan megrázta a fejét. – Míg nem tudod ki vagy, nincs
hova menned. Maradhatsz. – Az eddigi gondolatai, még ha
töredékesek voltak is, semmiféle okot nem adtak arra, hogy
félnie kellene attól, hogy a férfi ártani akar neki.
– Köszönöm. Lehetséges lenne, hogy használjam a
zuhanyzódat?
– Természetesen. – Felállt és végignézett piszkos topján és
földfoltos karjain. – Azt hiszem, én is beállok alá. – Ráébredt,
hogyan hangzott ez, és gyors pillantást vetett a férfira. –
Mármint utánad. Nem veled egyszerre.
Elmosolyodott. – Feltételeztem. Miért nem mész elsőnek?
Susan biztos volt benne, hogy ha begyógyulnak a sebei és
visszanyeri a súlyát, nagyon jóképű lesz. – Oké. Csak egy perc.
Hozzak neked valamit előtte? Egy kis vizet? Harapnivalót?
Kiéhezett és kiszáradt lehetsz. – Ragaszkodnia kellett volna
hozzá, hogy egyen és igyon, mielőtt elaludtak.
– Vizet, kérlek. És neked is innod kellene. Talán egy kis
narancslevet.
Ledobta magáról a takarót. A feje egy kicsit még mindig
kába volt, úgyhogy a gyümölcslé szerinte is jó ötlet volt. – A
narancs jól hangzik. Te is szeretnél?
– Igen, kérek. – Annyira udvarias.
– Oké. Mindjárt jövök.
 – Óvatosan a lépcsőn – figyelmeztette –, elszédültél,
mielőtt aludtál egyet.
Furcsamód ellágyította az aggodalma. Kiment a szobából,
le a földszintre.
Jax hatalmas ovációval, ugrálással, nyalakodással
hátsóriszálással fogadta, majd elsprintelt a hátsó ajtóhoz.
Susan rászánt egy percet, hogy kieressze őt azzal a hosszú
pórázzal, ami engedte, hogy kutatgasson egy kicsit, aztán
narancslevet töltött két pohárba. Egy újabb perc, míg a
konyha melletti mellékhelyiséget is igénybe vette, aztán
visszament az emeletre.
A vendége elég jól volt ahhoz, hogy feljebb húzza magát és
nekivesse a hátát az ágytámlának.
Azta! Tényleg jó magas. Eléggé meggörnyesztette a sebei
okozta fájdalom, míg felvonszolták magukat ide, vagy
egyszerűen csak ő nem figyelte meg eddig. Minden esetre, az
ágya rövidnek tűnt alatta.
Átnyújtotta neki az egyik poharat és rámosolygott, amikor
megköszönte.
A sajátját sem telt sok időbe kiürítenie. Milyen fantasztikus
íze van! Észre sem vette, hogy ilyen szomjas. És éhes is.
Átaludták a napot, és ő tegnap este óta semmit sem evett.
Kinyitogatta a szekrényeket, bikinibugyit, melltartót, pólót,
farmert vett elő és kissé zavarba jött a helyzet
bizalmasságától. – Egy perc és kész leszek – ígérte, miközben
átvágott a hálón a fürdőszoba felé.
A férfi félrehajtott fejjel figyelte őt, szúrós tekintetét még a
hátában is érezte.
Felkapcsolta a villanyt, becsukta maga mögött az ajtót,
majd rámeredt a zárra.
– Nem bántod meg az érzéseimet, ha bezárod – szólalt meg
a férfi az ajtón túl.
 Elmosolyodott és ráfordította a zárat. Egy nagyon furcsa
ember van a házában, és ő nem akarta magára zárni az ajtót,
míg lezuhanyozik, nehogy megbántsa az érzéseit. Mia fene
van vele? Minden félelem és óvatosság elszállt belőle?
Ha igen, miért most?
Fogkefét ragadott, mentolos fogkrémet nyomott rá és
alaposan megsikálta a fogait. Máris sokkal jobb. Levette a
ruháit, beledobta a szennyes tartó kosárba. Behajolt a
zuhanyfülkébe, elcsavarta a csapokat, de gondosan elkerülte a
vízsugarat, míg beállt a megfelelő hőmérséklet. Aztán
alálépett, és egy hatalmas sóhajjal átadta magát a fejére,
vállaira hulló permet kellemes masszírozásának.
Egészen addig volt nagyszerű érzés, míg a víz elérte a kezén
a vízhólyagokat. Őrülten égni kezdtek, ez pedig arra
ösztökélte, hogy ragadjon szappant, és gyorsan mosakodjon
le. Karjai, vállai izmai fájdalmasan merevek voltak, alaposan
átdörgölte őket egy habos szivaccsal. Ugyanígy a combjait is.
Annyira keményen dolgozott az utóbbi hetekben, hogy időben
leadhassa a szerkesztőségben a kéziratát, hogy teljesen
megfeledkezett a testmozgásról. Így főleg nem csoda, ha a
teste tiltakozik a múlt éjszakai kőkemény edzés ellen.
Sajgó tenyere és ujjai ellenére Susan boldog és tiszta volt,
mire elzárta a vizet és szárazra dörgölte magát. Hegyezte a
fülét, hogy hall-e valamit az ajtón túlról, de csend volt
odakinn. Még a férfi gondolatait sem hallotta.
Visszaaludt volna?
Elment?
Hideg futott végig rajta.
Nem halt meg, ugye?
Riadalom lett úrrá rajta, villámgyorsan magára ráncigálta a
ruháit, kapkodva áthúzta a fésűt a haján, de közben már
nyitotta is az ajtót.
 A megkönnyebbülés majdnem leverte a lábáról.
Ott ült az ágyon, szemben vele. Két kezével olyan erővel
markolta a matrac szélét, hogy belefehéredtek az ízületei.
Lehajtotta a fejét.
Susan tett egy lépést feléje. – Jól vagy?
Bólintott, majd felemelte a fejét és szóra nyitotta a száját,
de így is maradt, és olyan különös arckifejezéssel meredt a
lányra, amit az képtelen volt megfejteni.
– Mi az? – kérdezte, amikor a csend kezdett túl hosszúra
nyúlni.
A férfi szája fáradt mosolyra húzódott. – Semmi. Gyönyörű
vagy.
Felforrósodott az arca.
A mosoly kiszélesedett. – És még gyönyörűbb, amikor
elpirulsz.
Vigyorogva közelebb ment hozzá. – Hízelgő.
A férfi kuncogott.
– Hadd segítsek.
– Nem akarlak megint összepiszkolni.
– A legelső hozzáfűznivalóm ehhez: a hétszázát, téged
aztán megtanított édesanyád kifogástalanul viselkedni! A
második pedig: na ne hülyéskedj! – Ledobta a fésűt az ágyra
és a válla köré húzta az egyik karját. Annyira magas volt, hogy
ehhez jóformán le sem kellett hajolnia, annak ellenére, hogy a
férfi ült.
Felállt, és most sokkal kevesebb súlyát kellett megtartania,
mint korábban. De a léptei még mindig lassúak voltak.
A gondolatai ismét beléptek a fejébe, leginkább arra
összpontosított, hogy megpróbáljon egyensúlyban maradni a
saját lábain, és minél kevésbé támaszkodjon rá.
 – Attól félek, hogy ez nagyon perverzül fog hangzani –
mondta Susan, amikor megálltak a nagy fürdőszobában –, de
nem hiszem, hogy egyedül kéne hagynom téged itt.
Újabb mosoly jelent meg az arcán. – Jól vagyok. Nem fogok
elesni.
– Én nem vagyok ebben annyira biztos.
– Én igen. És nem akarom, hogy meztelenül lásson, amíg
ilyen borzalmasan nézek ki. Undorodó pillantást vetett a
tükör felé. Úgy festek az ő szépsége mellett, mint egy ogre.
Ááááá! Annnyira édes! – Semmi szükség önutálatra.
A férfi káromkodást motyogott maga elé. – Ezt nem kellett
volna hallanod.
– Bocsánat. – Épp az ilyen dolgok tették tönkre minden
valaha volt kapcsolatát.
– Jól vagyok, Susan.
Ebben viszont komolyan kételkedett.
– De ha ettől jobban érzed magad, nyitva hagyom az ajtót,
és azonnal rohanhatsz, ha hallasz egy hangos puffanást.
– Ez egyáltalán nem vicces. – Susan szájsarka megrándult.
– És mégis majdnem rávettél a nevetésre, úgyhogy
ravaszabbnak kell lennem. Készítek valami ennivalót, amíg
lezuhanyozol. – Tétovázott egy kicsit. – Szükséged van
segítségre a vetkőzéshez?
– Nem, köszönöm.
Elhúzta az orrát, és vetett a férfira egy bosszús pillantást. –
Olyan kínosnak érzem, hogy ezt megkérdeztem.
A barna szemekben vidámság villant. – Ha jobban lennék,
talán hasonlóan kínos választ adtam volna.
A lány nevetett.
– Nincs véletlenül egy pár férfi ruhadarabod, amit
kölcsönkérhetnék?
 Átfutott fejben gyér ruhatárán. – Van egy pólóm, ami
valószínűleg rád megy. – Néha hatalmas férfipólókban aludt.
– De attól tartok, hogy más nincs. – Soha életében nem élt
együtt egy férfival sem, „köszönhetően” a telepátiájának. És
nem tartott meg emlékeket egyetlen ex-barátjától sem. A
sajátjai közül meg semmi nem menne rá erre a fickóra.
– Megkaphatom azt a pólót?
– Persze. – Előkereste a pólót és bevitte a fürdőszobába. –
Míg megtisztálkodsz, bekapcsolom a laptopot és rendelek pár
ruhadarabot a neten. Biztos vagyok benne, hogy holnap, vagy
holnapután itt lesznek.
– Köszönöm. A lehető leghamarabb megtérítem a
költségeidet. De előbb egyél. – Átvette tőle a pólót. – Az
egészséged sokkal fontosabb, mint az, hogy megszépítsem
magam neked.
Rámosolygott, majd kiment és becsukta maga után a
fürdőszoba ajtót.

A furcsa gumiruhából való kibújás nem volt olyan vészes,

mint amilyennek gondolta. Úgy nézett ki, mintha arra készült
volna, hogy szorosan a testhez simuljon. Rajta viszont
igencsak lötyögött, ami nagy súlyvesztést jelent.
A sebek, amik előbukkantak, amikor levette, elég
borzalmasan festettek. Hogy a fenébe szerezte őket? Kitől
kapta? És akitől kapta, bárki is az, keresi őt? Vagy egyszerűen
eltemette és hagyta meghalni?
Tudva, hogy Susan követi a gondolatait, igyekezett
gondosan felügyelni őket. Tudta, hogy más, mint a lány, olyan
mértékben, aminek meg kellene riasztania őt. És meg is riadt,
erre utalt például a grimasza, amikor megjegyezte izzó
szemeit. De a félelmeit ma este már jóval kevesebb energiával
is le tudta csökkenteni.
Belépett a zuhanykabinba. A ház előző gazdája igencsak
magas lehetett, mert nem kellett összekuporodnia, hogy
benedvesítse a haját. A forró víz végigáradt rajta. Most az
egyszer nem a fájdalomtól, hanem az örömtől sóhajtott fel,
bár a testét jóformán teljesen beborító vágások és sebek égtek,
mint a pokol, és csípte őket a víz. Végtelenül csábító volt a
gondolat, hogy egy órát csak ácsorogjon itt a zuhany alatt. De
Susan aggódna. Tehát beszappanozta magát és sampont
öntött a hajára. Aztán lemosakodott és ismét besamponozta a
haját, csak mert olyan átkozottul jó volt.
Miután megszárítkozott, alaposan szemügyre vette magát a
tükörben. Nagyjából százkilencven centi, a haja sötét és rövid.
És tökéletesen idegen. Egyáltalán nem ismerte fel ezt az arcot.
De ez talán a horzsolások és a vágások miatt van, amik az arca
jobb felét borították. Úgy nézett ki, mintha feltöröltek volna
vele egy zúzott köves kocsi feljárót.
A súlycsökkenés is hozzájárulhat ahhoz, hogy nem ismer
magára. Biztos volt benne, hogy rengeteget fogyott, a gyomra
beesett, a bordái szembetűnőek voltak. Míg felmérte magán a
rengeteg kerek, apró lyukat, ami egyértelműen golyó ütötte
sebnek látszott, de egyik sem vérzett, megveregette
gondolatban a vállát az előrelátása miatt, hogy nem hagyta,
hogy Susan itt maradjon. Szörnyen nézett ki. De valahogy ez
mégsem ijesztette meg annyira, mint ahogy az normális lenne.
Még csak azon sem csodálkozott, hogyan élhette egyáltalán túl
őket. Valahogy… természetesnek érezte.
Kicsoda ő?
És micsoda?
 Azt sem tudta, mennyi idős. Bár egyetlen ősz hajszálat sem
látott a hajában, egészen biztos volt benne, hogy jóval több a
tükör által mutatott nagyjából harminc évnél.
A feje lüktetni kezdett, ahogy a düh fellobbant benne,
amiért nem emlékszik. Barna szeme borostyánfényben
kezdett izzani. Ó a pokolba! Emlékek ide, emlékek oda, ez
egész biztos, hogy nem normális. Arról már nem is beszélve,
hogy agyarakat növesztett, beleharapott velük Susan
csuklójába és átszívta rajtuk keresztül a vérét a saját ereibe.
Talán… vámpír?
A tagadás, ami elárasztotta, azonnali és olyan erőteljes volt,
hogy meggyőzte róla, hogy nem, nem az.
Akkor micsoda? Egy laborkísérlet elfuserált
végeredménye?
Áthúzta a kölcsönpólót a fején, és közben igyekezett
lecsillapítani zavaros gondolatait. A borostyánragyogás
elhalványult a szemében, de nem tűnt el teljesen. Még mindig
túl nagy fájdalmai vannak.
A gumiruha alatt viselt bokszeralsó eléggé leamortizált volt
ahhoz, hogy ne jelentsen lehetséges opciót. Így hát kidobta a
szemetesbe, egy száraz törölközőt tekert a dereka köré, és
begyűrte a végét, hogy magán tartsa.
A gumiruháért nyúlt. Amikor felemelte, valami csattant a
padlón.
Lenézett. Mobiltelefon. Ezen a ruhán vannak zsebek?
Gyorsan átvizsgálta, de csak egyetlen zsebet talált rajta,
amiben a mobiltelefon lehetett. Felterítette a kezeslábast a
zuhanyfülke ajtajára. Legszívesebben az alsónadrág után
küldte volna a szemetesbe, de valami azt súgta neki, hogy
talán még szükség lehet rá.
A telefont vette kézbe. Bár pokolian össze volt repedezve,
mégis megpróbálta bekapcsolni.
 Nem járt szerencsével. Megtartotta, nem tudta rávenni
magát, hogy a szemétbe dobja. Ha valahogyan működésre
tudná bírni, egy telefonhívásnyira kerülne a
megvilágosodáshoz. Bármelyik eltárolt számot felhívhatná, és
rögtön kiderülne, ki a franc is ő.
Ismét ránézett az idegenre a tükörben. Meg kellene
borotválkoznia. De már a gondolattól is legszívesebben
szűkölt volna, hogy egy éles pengét húzgáljon végig a vágások
és a horzsolások felett. Tehát félresöpörte szépen fejlődő
szakállának problémáját és kutatni kezdett a fiókokban,
szekrényekben. Talált egy bontatlan fogkefét. Kicsomagolta,
és a mosdókagyló feletti polcon talált fogkrémből rányomott
egy csíkot.
Susan dúdolni kezdett odalenn.
Amikor végzett, kiment a fürdőszobából és óvatosan
lelépkedett a lépcsőn.
 Negyedik fejezet

A konyhában talált rá Susanra. Valami pazar illatú főtt

mellette a gáztűzhelyen, ő pedig a pultra dőlt, és egy laptopon
gépelt. Amikor belépett és meglátta, megvakarta a homlokát.
– Ó! Remek! Épp most akartalak leellenőrizni. Nem hallottam
a gondolataidat és azt hittem, hogy elájultál.
– Jól vagyok. – Megkerülte a pultot és csatlakozott hozzá.
A halvány farmer, amit a zuhanyzás után vett fel, rásimult telt
csípőjére és karcsú lábaira. Nagyobb magassága, mivel
majdnem fél méterrel magasodott a lány fölé, lehetővé tette,
hogy némi bepillantást kapjon V nyakú pólója kivágása fölött
a dekoltázsára.
Tekintete a laptopra siklott, és kényelmetlen érzés öntötte
el. Nem vette fel a kapcsolatot senkivel, ugye?
A lány feléje fordult. A képernyőt egy online áruház
honlapja, azon belül egy férfi melegítőalsó uralta. – Úgy
gondoltam, hogy míg nem leszel jobb formában, talán jobban
preferálnád a puha, kényelmes dolgokat. Jó lesz, vagy inkább
farmert szeretnél?
Közelebb húzódott hozzá, Susan pedig lassan görgetni
kezdett lefelé. Rengeteg férfinadrágot megnézett, míg végül
rámutatott egy újonnan felbukkanóra. – Ezt.
– Fekete terepnadrág?
– Igen, kérlek.
– Oké. Rendelek néhányat és hozzá pólókat is. Mi a
kedvenc színed?
– Fekete.
Susan tovább görgetett. – Bokszer, alsó, vagy bokszeralsó?
 Elmosolyodott azon, hogy a lány nem nézett rá, mialatt
feltette a kérdést. – Bokszer.
Újabb klikk, újabb görgetés. – Néhány zoknira is szükség
lesz. Nem néztem meg jobban a bakancsodat. Az is kell?
– Nem, köszönöm. – A bakancsa meglepően jó állapotban
volt, ezt megállapította, amikor levette, mielőtt Susant feljebb
tette volna az ágyon.
Újabb klikkek. Újabb lapok. Aztán a lány elmosolyodott. –
Kész. Holnap itt lesz.
– Köszönöm. A lehető leghamarabb visszafizetem. – Hogy
ő vásárolta a ruháit, az nagyon kényelmetlenül érintette.
A lány megveregette a kezét. – Emiatt ne aggódj.
De ő aggódott.
Susan megragadott egy villát, megszurkálta a spagettit, ami
egy fazéknyi vízben rotyogott a gáztűzhelyen. – Csíny villant
ragyogó világosbarna szemeiben. – Remek Hegylakó lehetne
belőled.
– Tegyünk úgy, mintha a törölköző egy kilt lenne?
– Nekem bejön. – Felemelt egy nagy pohár narancslevet és
feléje nyújtotta. – Tessék. Van még.
– Köszönöm.
Az ujjai hozzáértek a lányéhoz, ahogy átvette a poharat. A
gyümölcslé édes volt és hideg, pár nagy korttyal eltüntette.
– Szeretnél egy kis vizet is? – kérdezte együttérzéssel a
hangjában Susan.
– Igen, kérek. – Nem emlékezett mikor evett, vagy ivott
utoljára.
Míg a lány kinyitotta a hűtőt, hogy egy kancsó vizet vegyen
elő, ő rápillantott a laptopján a naplementét ábrázoló
háttérképre. A szeme a jobb alsó sarokba ugrott a dátumra és
ott is maradt. Valami nem volt rendben. Minden normálisnak
tűnt, de valami nem stimmelt, csak éppen nem tudta elkapni
mi az.
Figyelj – mondta a lány, amikor visszatért és átnyújtott
neki egy pohár vizet. – Gondolkodtam.
Fenséges illata volt. Nem csak a gyógynövényes
samponjának. Neki magának.
A szájához emelte a poharat, ivott, közben a lány folytatta.
– Megpróbáltam rájönni, miért nem haltál meg a föld alatt.
Rákerestem az interneten, míg zuhanyoztál. Egy ember
legfeljebb három percig bírhatja levegő nélkül, ezért
mindenképpen lennie kellett valami kis járatnak vagy csőnek,
amit nem vettem észre, amikor kiástalak. Ezért nem fulladtál
meg.
Nem emlékezett, hogy látott volna csövet. Vagy járatot. De
mivel mozdulni sem tudott, nem is nézhetett szét
alaposabban.
– Úgy tudtam, hogy víz nélkül három napot lehet kibírni,
de bizonyos feltételek mellett ez egy hétig is lehetséges.
Szélsőséges esetben talán kicsivel még több. De több hetet
képtelenség túlélni.
Letette az üres poharat a pultra, a tekintete ismét a laptop
kijelzőjére tévedt. Az egy hét nem tűnt helyes válasznak.
– Én múlt vasárnap elmentem – mondta Susan –, és
magammal vittem Jaxet is. Szóval azt hiszem, azalatt
temethettek el.
– De miért csinálták ezt?
– Nem tudom. Bárki is volt, nem akart sem kárt okozni,
sem lopni. Nem volt betört ablak. Nem feszítettek fel ajtót. És
semmi sem hiányzik. Észre sem vettem, hogy valaki járt a
házban. Szóval úgy gondolom, olyasvalaki lehetett, akinek
kulcsa van. Tudom, hogy azzal kellett volna kezdenem, de
még nem értem odáig, hogy lecseréltessem a zárakat. Nem
láttam túl fontosnak, mivel Jax kiváló házőrző. Ha valaki
megközelíti a házat, azonnal jelzi nekem.
Megduplázta az erőfeszítéseit, hogy elrejtse a gondolatait a
lány elől. – Mikor vetted a házat?
– Körülbelül egy hónapja. Vagyis akkor kezdtem
ideköltözni. A tényleges vásárlási folyamat úgy másfél
hónappal ezelőtt indult el.
Nagyon is emlékezett a körömkopogásokra, minden
alkalommal, amikor a lány eljött, hogy megnézze a házat
mielőtt megvette, Jax pedig újra és újra kiszagolta őt az
alagsorban.
Egy hétnél pokolian sokkal több ideig volt elásva odalenn,
de azt mégsem vallhatta be neki, hogy messze nem az izzó
szemek a legfurcsább dolgok vele kapcsolatban.
– Mindenesetre – folytatta a lány, amikor nem tett fel több
kérdést –, most szóltam egy lakatosnak, aki holnap reggel
kijön és lecseréli a zárakat, csak a biztonság kedvéért. Egy
biztonságtechnikai cég pedig délutánra jön, hogy felszerelje a
riasztórendszert. – Egyik lábáról a másikra állt zavarában. –
Tudom, hogy azt akartad, hogy ne hívjak fel senkit, és
gondolom, azt sem szeretnéd, ha bárki is idejönne, de… –
megvonta a vállát – félek. Utálom bevallani, de így van. A
tudat, hogy aki bántott téged, az a házamban járt, amikor nem
voltam itthon, arra késztet, hogy egy zsákba dobáljam a
holmimat és nekivágjak a hegyeknek.
Megérintette a karját, finoman végigsimított rajta. –
Sajnálom. Nem akartam ilyen káoszt okozni az életedben.
Susan felsóhajtott. – Nem is te okoztad. Hanem az a
seggfej, aki bántott.
Bosszantó szíve elkezdett gyorsabban verni, amikor a lány
nem mozdult távolabb tőle. Kuncogott egyet. – Ha nem
bánod, inkább eltűnnék szem elől, amíg a munkások itt
lesznek. – Nem hallotta őt telefonálni, mialatt zuhanyozott.
Arra már rájött, hogy elképesztően éles a hallása. Tehát
valószínűleg online rendelhette meg Susan a munkálatokat.
Ráncba szalad a homloka. És mi van, ha a lánynak igaza
van és csak egy hete temették el? Azt nem zárhatja ki, hogy az
elméje csak trükközik vele. A haja nem hosszú. Annyira a
szakálla sem. A körmei is rövidek. Ez bizonyára nem így
lenne, ha régebben ásták volna el.
Hacsak nem tartoznak ezek is a furcsaságai közé.
De ha csak egy hete temették el, nem telepíthettek a lány
laptopjára egy kémprogramot is? Arra nem tudott
magyarázatot találni, hogy miért tettek volna ilyesmit, de arra
sem, hogy miért pont ebbe az alagsorba ásták el. Így a
lehetőséget nem lehetett kizárni, hogy figyelik Susan
aktivitását az interneten, és holnap megjelenik közülük valaki
munkásnak álcázva magát.
– Be tudod zárni az alagsori ajtót, mielőtt megérkeznek? –
kérdezte.
Susan félrebiccentette a fejét és töprengve ránézett. – Igen.
– Tedd meg.
– Arra gondolsz, hogy valaki kiadja magát szerelőnek és…
– Kétlem – szakította félbe, nem akarta még jobban
megijeszteni. – Csak igyekszem gondolni minden lehetséges
opcióra. A közelben maradok és figyelek rád. A lány
elmosolyodott, hátrébb lépett és egy szűrőt vett elő az egyik
alsó szekrényből. – Nem nekem kellene figyelnem rád? – A
mosogatóba helyezte a szűrőt. – Tegnap gyakorlatilag még
halott voltál.
Megvonta a vállát, és felbosszantotta a fájdalom, amivel a
gondatlan mozdulat járt. – Nagyon rugalmas vagyok.
– Ezt elhiszem.
 A szíve továbbra is túlpörögve dolgozott, míg figyelte őt, a
tekintete bejárta a hosszú, lazán kiengedett fürtjeit, a hajvége
kezdett begöndörödni ott, ahol már megszáradt.
Amikor a szédülés lecsapott rá, kinyúlt és
megtámaszkodott két tenyerével a pulton.
Susan hátranézett rá a válla fölött. – Jobb lesz, ha leülsz,
még mielőtt le is fekszel.
Magában káromkodott. Gyűlölt ilyen gyengének
mutatkozni előtte. Lehet, hogy a holnapi mesterember invázió
nem is olyan rossz ötlet. Több vérre van szüksége, Susantól
pedig egyetlen további cseppet sem vehet el. Ha módot találna
rá, hogy a szerelőktől szerezzen valamennyit, az jó eséllyel
helyreállítaná az erejét. És a memóriáját.
Leült az asztal mellé, és kitette a sarkára törött mobilját.
– Az mi? – kérdezte Susan, miközben kanalat és villát tett
le eléje, majd ugyanezt megismételte az asztal túloldalán.
– A kezeslábasban találtam.
– Nemigen működik, jól gondolom?
Megrázta a fejét. – Lemerült az akkumulátor. De nem az az
egyetlen gond, maga a készülék is annyira összetört, hogy
használhatatlan.
– Biztos vagy benne? – érte nyújtotta a kezét.
Belecsúsztatta a tenyerébe.
A lány megvizsgálta a pókhálósra repedezett előlapot, majd
az egyik körmével aláfeszített a szanaszét vagdosott hátlapnak
és oda is bekukkantott. – Ó igen. Ráadásul csatlakoztatni sem
lehet. Ez szívás.
– Tényleg az. – Visszatette a készüléket az asztalra.
Susan két lapostányért vett elő az egyik felső szekrényből,
és mindkettőt megrakta spagettivel, amit fantasztikus illatú
mártással locsolt meg.
 A gyomra hirtelen összefacsarodott az éhségtől az
elfogyasztott narancslé ellenére.
– Gondolod, hogy valami tech guru tudna kezdeni vele
valamit? – kérdezte, miközben az asztalra tette a két tányért,
majd visszament a pult mögé, és a hűtőből elővett párás
kancsóból megtöltött két poharat vízzel.
– Nem. Totálkáros. Csak még nem tudtam rászánni
magam, hogy kidobjam.
– Persze, hogy nem. Az az egyetlen szál, ami a múltadhoz
kötődik. – Odanyújtotta neki az egyik poharat, a másikat a
saját tányérja mellé tette.
– És valószínűleg a családom, barátaim telefonszámai is
benne vannak, akikre nem emlékszem – tette hozzá, míg
Susan helyet foglalt vele szemben. – Elnézésedet kérem,
amiért nem vártam meg, hogy te foglalj helyet először. – Az
udvariatlanság nagyon zavarta.
Susan rámeredt. – Ez komoly? A srácok mostanság ezt
megint csinálják?
– Hogy felállnak, amikor egy hölgy belép a helyiségbe, és
megvárják, míg helyet foglal?
– Igen.
Vállat vont. – Én igen. – A késztetés olyan erős volt, hogy
valószínűleg mélyen beleépülhetett a személyiségébe.
A lány feltekert egy falatnyi spagettit a villájára. – Én ezek
szerint nem megfelelő srácokkal randiztam – motyogta.
Rámosolygott, és ő is felvette az evőeszközöket. A tészta
forró volt, a mártás fűszeres és ízletes. – Mmm… isteni! –
Szabályosan meg kellett küzdenie magával, hogy ne karolja át
a tányérját, hogy aztán föléje hajolva olyan gyorsan lapátolja
be az egészet, ahogy csak tudja. A testének óriási szüksége volt
táplálékra.
 A lány arca kipirult az örömtől. – Örülök, hogy ízlik. Azt
gondoltam, hogy talán jobb, ha valami könnyűvel indítasz,
miután olyan sokáig nem ettél. Rengeteg van még, ha
szeretnél. Extra adagot készítettem.
– Köszönöm – mondta két falat között. – Igazán kedves
vagy.
– Te is – mondta Susan puha mosollyal. Aztán a tekintete
lesodródott a bal kezére. – Mit gondolsz, házas vagy?
A legelső gondolata az volt, hogy remélem nem, mert
nagyon vonzódott Susanhoz, és utált volna rájönni, hogy
hűtlen volt, még ha csak gondolatban is. De minél tovább
gondolkodott rajta, annál biztosabbá vált a dolgában. – Nem.
A lány homloka ráncba szaladt. – Hogy lehetsz ennyire
biztos benne?
– Mert amikor melletted aludtam ma… az olyan idegen
volt. Mintha hosszú-hosszú ideje nem aludtam volna nő
mellett. – Bár az arca nem tükrözte, érezte Susan
csalódottságát és csodálkozását a magyarázatán.
– Talán meleg vagy.
Kuncogás tört fel belőle. Fájdalmas volt. – Nem vagyok
meleg, Susan.
– Ebben miért vagy biztos?
– Mert még ilyen gyengén is vonzódom hozzád.
A lány szemöldöke felszaladt. – Ó!
Hallotta felgyorsulni a szívverését. – Remélem nem
hoztalak kényelmetlen helyzetbe.
– Nem. Azt hiszem, csak meglepődtem egy kicsit.
– Nem értem, miért. Gyönyörű vagy. Kedves. És
varázslatosan énekelsz.
Pír rózsásította meg a lány arcát, villájával az ő tányérjára
mutatott. – Egyél még. Hallucinálsz az éhségtől.
 Felnevetett, ami morgásba fúlt, ahogy belédöfött a
fájdalom.
Kapott rögtön egy együttérző pillantást. – Még mindig fáj,
ha nevetsz?
Bólintott, majd újabb villányi falatokat tüntetett el a
tányérjáról. – Köszönöm, hogy megengedted, hogy melletted
aludjak – mondta halkan. – Ez nagyon sokat segített.
Susan lesütötte a tekintetét a tányérjára, és feltekert egy
újabb falat tésztát.
– Az, hogy ennyire gyengének mutatkozom előtted, ökölbe
rántja a gyomrom, de… – piszkálgatni kezdett egy tésztaszálat
a villájával – szükségem volt a közelségedre, az érintésre. Míg
egyedül voltam, eltemetve odalenn, végtelenül vágytam… –
nagyon irritálta, hogy nem találja a megfelelő szavakat,
amikkel leírhatná mit érzett, és végül csalódottan rázta meg a
fejét. – A közelséged kényelmet jelentett.
Legnagyobb meglepetésére a lány feléje csúsztatta a szabad
kezét az asztalon.
A szíve újfent felgyorsult, amikor lefedte sajátjával a kicsi
kezet és megfogta a finom ujjakat.
– Ha bármikor szükséged van rám – mondta halkan Susan
–, itt vagyok. Oké?
– Oké.
– És egyáltalán nem látlak gyengének. Nemigen ismerek
senkit, aki túlélte volna azt, amit te. Te vagy a legerősebb
ember, akivel valaha is találkoztam.
Finoman megszorította a kezét. – Köszönöm. –
Rákacsintott. – Most viszont te hallucinálsz az éhségtől.
A lány nevetett, és mindketten folytatták az evést.
Eltelt néhány perc csendben. Nem kínos volt, békés.
 Susan elengedte a kezét, míg felállt, hogy újra megrakja a
tányérját. – Furcsa – jegyezte meg, amikor visszaült –, már
nem tudom olvasni a gondolataidat.
Bólintott, és nagyon szerette volna, ha a lány ismét
odanyújtja neki a kezét. – Rég megtanultam vigyázni rájuk,
hogy a telepaták ne tudják olvasni őket.
Susan szemei óriásira nyíltak. – Ismersz más telepatákat
is?
Amikor rájött, hogy mit mondott, az ő szeme is nagyra
nyílt. Ismer más telepatákat?
Elgondolkodott rajta. – Nem jön elő egyetlen arc, egyetlen
név sem, de valamiért mégis biztos vagyok benne, hogy igen.
Ismerek más telepatákat. – Mintha felkattintottak volna egy
lámpát a fejében. – Ez az!
– Mi az? – kérdezte a lány még mindig csodálkozva.
– Ezért akartak megölni! Valaki megtudta. Lehet, hogy
azok a gazemberek Tehetségesekre vadásznak!
– Mi az, hogy tehetségesek?
– Mi vagyunk azok. Te, és én is. Olyan férfiak és nők, akik
fejlett DNS-el születnek, egyedi képességekkel, amik a
normális emberekben nincsenek meg.
Susan rámeredt. – Nekem nincs fejlett DNS-em.
– De igen, van – szögezte le teljes bizonyossággal. – Ezért
vagy telepata. – És ezért más ő ennyire.
Vagy nem?
 Susan soha nem tudott rájönni, hogy miért is telepata, na
de fejlett DNS? Nevetséges ötlet. – Várj! Azt mondod, te is az
vagy. Vagyis te is telepata vagy?
– Nem, én empata vagyok – jelentette ki magabiztosan a
férfi, és bekapott egy újabb falat tésztát. Nyilvánvalóan
nagyon éhes volt a hosszú koplalás után. Mégis tökéletes
étkezési kultúrával viselkedett az asztalnál.
– Az mit jelent?
– Érzem más emberek érzelmeit.
Nem tudta, miért találja ezt furcsának pont ő, aki mások
gondolatait hallja, mégis így volt. – Mint a haragot,
szomorúságot, ilyesmit?
– Igen.
– Ehhez meg kell érintened őket?
– Nem. – A férfi tekintete nyugtalanná vált. – De a teljes
igazsághoz hozzátartozik, hogy…
Felnyögött. – Semmi jó sem következhet ezek után a szavak
után.
A férfi szája kicsiny grimaszra húzódott. – Attól félek, hogy
ebben az esetben igazad van.
– Csak mondd ki, mert most úgy nézel rám, mintha biztos
lennél benne, hogy felrobbanok, ha meghallom.
Letette a villát. – Ha összpontosítok, nem csak érzem
mások érzelmeit. Manipulálhatom is őket, ha akarom.
Végigfutott rajta a hideg. A férfi arcára pokoli bűntudat ült
ki. – Most is manipulálod az enyémeket?
– Most nem. De korábban megtettem.
A rettegés kővé változott a gyomrában. – Hogy érted ezt?
Hogyan?
– Amikor lejöttél az alagsorba, és láttad, hogy Jax őrülten
próbál kiásni engem, lecsillapítottam a félelmedet és
tápláltam a kíváncsiságodat, míg az teljesen elárasztott.
 A lány szíve dübörögni kezdett. Manipulálta őt?
Sajnálkozás ömlött el a nyúzott arcon. – Sajnálom, Susan.
Nem tettem volna, ha bármi más módon van esélyem kijutni a
földből. De te voltál az egyetlen reményem. Rám kellett
találnod, és tudtam, hogy nem tennéd meg, ha nem szüntetem
meg a kétségeidet, és nem erősítem a kíváncsiságodat, míg
már semmi más nem számít.
Felállt és ellépett az asztaltól. – Hát így már nem csoda –
mondta. – Így már nem furcsa, hogy kiástalak. Fogalmam
sem volt, miért éreztem kétségbeesetten fontosnak megtudni,
hogy mit érez, vagy mit hall odalenn Jax. Semmi értelme sem
v olt.
Súlyos csend ereszkedett rájuk.
Manipulálta őt. Az árulás összetörte. Nagyon.
De a fenébe is, átkozottul érthető, hogy megtette! Ha nem
teszi, azóta már halott lenne. Ki tudja meddig lett volna még
képes kitartani odalenn?
Szembefordult vele. – Csak akkor? Az volt az egyetlen
alkalom?
A férfi megcsóválta a fejét, az ajkait keskeny vonallá
szorította. – Megrémültél, amikor megtaláltál. Nem akartam,
hogy félj, így lecseréltem a rettegésed nyugalomra.
Ez megmagyarázza, miért cibálta fel teljes nyugalommal a
hálószobájába és miért aludt mellette. Egy vadidegen mellett,
akit az alagsorban ásott ki.
A keze remegett. A légzése felgyorsult. – Most is
manipulálsz?
A férfi megrázta a fejét, a szemeiben felderengett a
borostyánfény. – Nem. Ha manipulálnálak, nem félnél tőlem.
Bűntudatot érzett a szavai miatt. Vagy ő ébresztette ezt az
érzést benne? Képtelen volt megmondani, mert manipulálta
őt! – Bűntudatot keltesz bennem?
 – Nem. Nem akarom, hogy bűntudatot érezz. Semmi okod
sincs rá. Azt pedig főleg nem akarom, hogy félj tőlem.
– Mutasd meg! – követelte. Ha mást kezd érezni, akkor
megbizonyosodhat róla, hogy tényleg képes arra, amit állít. –
Mutasd meg, hogy képes vagy rá! Változtasd meg az
érzéseimet!
A félelem a következő légvétellel együtt kihussant belőle,
eltöltötte a teljes nyugalom. A bűntudat vele együtt távozott, a
szíve lecsillapodott. A keze remegése is megszűnt. – Ez
csodálatos! – suttogta. – És rémítő.
A férfi szája szomorkás mosolyra húzódott. – Rémítőbb,
mint a te képességed? Hogy elolvashatod a gondolataimat és
felhasználhatod ellenem, ha akarod?
Susan beharapta az ajkát. Számtalan alkalommal vizsgálta
át a gondolatait. Nagyon álszent dolog most amiatt csalást
kiabálnia, hogy módosította az érzelmeit.
Elfojtotta az arcára kívánkozó grimaszt. Ez az egész teljesen
azt a benyomást keltette, mintha szerelmesek lennének, és
valamiképpen játszanának egymással. Hiszen mit is tett a férfi
pontosan? Enyhítette a félelmét. És azt el kellett ismernie,
hogy sokkal jobban érzi magát anélkül, hogy az ott zsizsegne a
fejében.
És a férfi nem támadta meg. Nem rabolta ki. Semmi
hasonlót nem tett. Tökéletes úriember. Még azt is felajánlotta,
hogy elmegy. Megszüntette a bűntudatát. Ha aljas szándékai
lennének, az orrára kötötte volna a tényt, hogy képes
manipulálni az érzelmeit?
Ő simán elleplezte volna előle a képességét, hogy olvasni
tudja a gondolatait, ha erre lehetősége lett volna. A férfinak
fogalma sincs róla, hogy szinte folyamatosan megsértette a
magánélete szentségét az engedélye nélkül, amíg el nem
torlaszolta előle a gondolatait.
 Lassan visszasétált az asztalhoz és leült. – Az a fejlett DNS
okozza a szemed izzását is, amivel állítólag mindketten
rendelkezünk?
Kinyitotta a száját. Aztán becsukta. Megrázta a fejét. –
Mivel a te szemed nem izzik, ebben nem vagyok biztos. Attól
tartok, azért valami más lehet a felelős.
El nem tudta képzelni, mi lehet az a valami más. – Hadd
olvassam a gondolataidat.
– Susan…
– Kérlek! – tette hozzá. – Most utoljára. Tudnom kell, hogy
bízhatok benned.
Felsóhajtott. – Hát legyen. – És megnyitotta az elméjét.
Újra rácsodálkozott arra, hogy milyen furcsa olyasvalakit
olvasni, aki nem emlékszik a múltjára. Az elmék általában
könyvtárakra hasonlítottak. Mindegyik emléknek megvolt a
maga helye a polcokon, és csak arra vártak, hogy elővegyék és
felidézzék őket. Néhány nagyon friss, éles és tiszta volt,
könnyen elérhető. Mások eldugottak, porosak,
elhasználódottak, néhány oldal hiányzott is belőlük.
De ebben az elmében nem voltak könyvek-emlékek. Tudta,
hogy ott vannak. Érezte őket. Mint a ritkán használt
nyaralókban a bútorokat, lepedő fedte őket.
Vagy talán pontosabb lenne ahhoz hasonlítania az
emlékeit, mint amikor egy dokumentumot átírnak.
Helyenként egy-egy szó, egy kifejezés maradt meg csak, a
többit kisatírozták. Ennek az embernek az alagsorba kerülés
előtti élete szinte egybefüggően, vastag fekete vonallal ki van
húzva. Ami azóta történt vele, az rendezett sorokban,
világosan olvasható volt.
Nem akarja, hogy féljen tőle. Inkább menne vissza az
alagsorba, és temetné el újra magát. Egyértelműen látszott, a
tudat, hogy fél tőle és nem bízik benne, vagy egy pillanatra is
kellemetlenül érzi magát miatta, sokkal jobban felkavarta,
mint az emlékei teljes hiánya.
Végtelenül hálás a segítségéért. Tetszik is neki. Csodálja az
erejét. A bátorságát, amit Susan egyáltalán nem érzett.
Szerette, hogy tud nevetni, viccelődni még ilyen bizarr és
nyugtalanító körülmények között is.
Szüksége volt rá, és félt otthagyni őt. A teljes elszigeteltség
után sóvárgott a társaságára, jobban, mint az ételre és az
italra, amit olyan hosszú időre megtagadtak tőle. De ha arra
kérné, azonnal elmenne.
Susan felsóhajtott.
Nem akarja, hogy féljen tőle. Ezért zárta el a gondolatait.
Más furcsaságokat is felfedezett önmagával kapcsolatban, túl
azon, hogy a szemei nem csak a fájdalom, hanem a gondolatai
viharaitól is felizzanak. Olyan furcsaságokat, amiket el
szeretne rejteni előle, hogy ne ijessze meg.
Semmi más motivációja nem volt.
Biztosabb volt benne, mint valaha, hogy ha kihívná a
rendőrséget, az veszélybe sodorná őt emiatt a Tehetséges
dolog miatt. Félt attól, hogy mi történne Susannal, ha fény
derülne a másságára. Meggyőződése volt, hogy ez mindig,
kivétel nélkül katasztrofális következményekkel jár. És a lány
a múltbéli saját tapasztalatiból tudta, hogy igaza van.
Felrémlett benne, hogy mi történt vele, amikor rossz ember
szerzett tudomást a telepátiájáról, és az emlék megrémítette,
ezért félretolta.
Ez a férfi nem bűnöző, nem szélhámos. Egyszerűen…
elveszett.
Szemét a tányérjára szegezve ült, két keze az asztal szélét
markolta. Azt hiszi, hogy azt fogja neki mondani, hogy menjen
el. Biztos volt benne, hogy elszörnyed kaotikus, töredékes
gondolataitól, és attól tart, hogy ez el fogja távolítani tőle.
 Vajon milyen más furcsaságára jöhetett még rá?
Más. Na és? Ő is más. Egész életében az volt és emiatt újra
és újra elutasították. Nem fogja elutasítni, nem fordít neki
hátat csak azért, mert empata! Főleg, hogy a férfi olyan
könnyedén és ítélkezés nélkül elfogadta az ő másságát.
Susan nyelt egy nagyot, és kinyújtotta feléje a kezét az
asztalon.
A férfi felnézett, a tekintetük összekapcsolódott.
A lány megköszörülte a torkát. – Ha bármikor szükséged
van rám – erősítette meg korábbi ígéretét –, itt vagyok. Oké?
A férfi ádámcsutkája végigszaladt a nyakán. Tétován
kinyúlt és megfogta a kezét. – Sajnálom, hogy manipuláltalak.
– Én nem. Mármint először persze, bántott. De ha nem
teszed, nem talállak meg. – Megszorította a kezét. – És annak
nagyon örülök, hogy megtaláltalak.
A férfi a másik kezével is kinyúlt, két tenyerébe zárta az
övét. – Nem érdemlem meg a kedvességed.
– De igen. – Rendes srác. Ezt mondták az ösztönei, és ezt
olvasta ki az elméjéből. Rettenetes, ocsmány dolgokat talált
más férfiak elméjében, akikkel a múltban randevúzott.
Utánuk ennek a fickónak az agya kész felüdülés. – És most
fejezd be a vacsorádat. Tudom, hogy még mindig éhes vagy.
Míg a fejében járt, világosan látta a küzdelmét, hogy lassan,
kulturáltan egyen a kedvéért.
Bólintott, majd nyilvánvalóan vonakodva húzta vissza az
egyik kezét, hogy megfogja vele a villáját.
Susan elnézte őt, és azon töprengett, hogyan találhatnának
vissza ahhoz a bimbózó barátsághoz, ami elkezdett kialakulni
közöttük, mielőtt ezek a komoly témák terítékre kerültek
volna. – Tényleg fejlett DNS-em van?
Lenyelte a falatot. – Minden Tehetségesnek az van.
– Ez úgy hangzik, mintha jónéhányan lennénk.
 – Mert így is van. – Ráncba szaladt a homloka. – De a
fenébe is, miért emlékszem erre, és miért nem emlékszem a
saját nevemre?
– A teljes igazsághoz hozzátartozik… – ismételte el a férfi
korábbi szavait ugyanolyan tétován, mint az imént ő.
A férfi állán megrándult egy izom. Igaza volt. Ilyen szavak
után senki sem reménykedik jó folytatásban.
Susan felnevetett.
A férfi szemöldöke felszaladt. – Mi az? – Aztán mosolyra
húzódott a szája. – Ja, persze! Olvasod a gondolataimat.
Bántana, ha újra elzárnám őket?
– Mindaddig nem, amíg nem manipulálod az érzéseimet.
– Már nem manipulálom. A saját érzéseidet érzed, amióta
leeresztettem a mentális pajzsaimat. És nem is fogom
megváltoztatni őket, ha csak nem te magad kéred.
– Köszönöm.
Egy másodperc és már nem is látott a gondolataiba.
Tényleg ismernie kell más telepatákat, ha ilyen rutint szerzett
a gondolatai elzárásában.
A férfi összevonta a szemöldökét. – Mit akartál mondani?
– Valószínűleg furcsán fog hangzani, de azt hiszem, tudom
a neved.
Rámeredt. – Mi?
– Azt hiszem, tudom a neved.
Nyugtalanság jelent meg a férfi arcán. – Honnan tudod a
nevem?
– Amikor elalszom, a közelben lévő emberek gondolatai,
vagy álmai beszivárognak az elmémbe, gyakran átkerülök az ő
álmaikba. Ezért kerestem kétségbeesetten egy ilyen helyet a
semmi közepén.
Bólintott. – Ez ismerősen hangzik. A többi telepata is
említett hasonlót.
 Mennyire szeretett volna találkozni azokkal a telepatákkal!
A másság különösen nehéz, ha úgy tudod, hogy egyedül vagy.
Ez volt az egyik oka annak, hogy annyira szeretett volna
megbízni a férfiban. Senkit nem ismert a testvérén és az
édesanyján kívül, aki szintén más lett volna. – Nos,
álmodtam, amikor elaludtam melletted a gödörben. Vagy
elájultam. Vagy a csoda tudja, de a lényeg az, hogy álmodtam,
miközben fogtad a kezem.
A férfi kíváncsian felnézett rá, amikor nem folytatta. –
Rólam álmodtál?
– Bizonyos mértékben. Valójában azt hiszem, a te álmodat
láttam, mert ugyanolyan magas voltam, mint te. A hangom is
olyan volt, mint a tied most, hogy már nem rekedt. És amikor
a tükörbe néztem…
– Engem láttál?
– Azt hiszem. Most más vagy. Nagyon lefogytál.
– Kigyúrt volt?
Susan elmosolyodott. – Igen. De így is nagy a hasonlóság.
Egy férfi az álmomban a neveden szólított. Vagyis inkább
magához hívott.
– Mi volt az a név?
– Stanislav.
– Stanislav. – Félrebiccentett fejjel gondolkodott.
Megismételte. – Stanislav. – Tetszett neki a hangzása. Ahogy
hagyta harmadjára is legördülni a nyelvéről, egy
töredékpillanatra egy hozzá hasonlóan magas és sötét hajú
férfi képe villant fel előtte, ahogy mellette ülve felolvas egy
ablaktalan hálószobában.
Susan figyelte. – Megszólalt a csengő?
Bólintott. – Ismerősnek tűnik. És eszembe jutott valaki
arca.
 A lány arcán ugyanaz az izgalom villant fel, amit ő a
mellkasában érzett. – Kié?
– A barátomé, azt hiszem. Vagy a testvéremé. A haja és a
szeme olyan, mint az enyém, minden bizonnyal szláv
származású. A kép jött és egy pillanat alatt el is tűnt.
Mellettem üldögélt és könyveket olvastunk.
Susan mosolygott. – Nagyszerű! Látod? Hamarosan
minden visszatér.
Ő is ebben reménykedett. És kétségbeesetten bízott abban
is, hogy ha fény derül az összes furcsaságára, az nem fogja
elűzni a közeléből a lányt. Nem gondolta volna, hogy el tudja
rejteni előle, de minden esetre úgy tűnt, a mostani keresés
során nem talált rájuk.
A gyomra hamarosan figyelmeztette, hogy a túl hamar
elfogyasztott túl sok ételt hamarosan viszont is látja, úgyhogy
Stanislav vonakodva letette a villáját.
Félmosoly jelent meg Susan telt ajkain. – Elég volt?
– Az agyam azt mondja, hogy nem, a gyomrom meg azt,
hogy igen.
Susan felállt és összeszedte a tányérokat. – Azt hallottam,
hogy hosszú éhezés után a hirtelen sok étel hányást okozhat,
úgyhogy valószínűleg jól teszed, ha biztonságra játszol. Ha
később még kérsz, csak szólj.
– Köszönöm.
– Megetetem Jaxet is. Szeretnél megnézni egy filmet
utána?
Mást nemigen tudott volna csinálni. – Jól hangzik.
A földszinten Susan csak a mosdóval ellátott
mellékhelyiséget, a konyhát és a reggeliző saroknak nevezett
helyiséget csomagolta még ki. Így vacsora után mindketten
visszatértek az emeletre.
 Susan felvitt egy széket is, hogy Stanislav arra üljön le,
amíg ő kicseréli az összepiszkolt ágyneműt. Egyszer csak
ránézett a férfira és elnevette magát.
– Mi az? – kérdezte Stanislav.
Megrázta a fejét. – Semmi, csak olyan elégedetlennek
látszol.
Grimaszra húzta a száját. – Kényelmetlenül érzem magam,
hogy csak üldögélek itt, amíg te ágyneműt húzol.
– Akkor kvittek vagyunk. Mert én meg amiatt érzem
magam kényelmetlenül, hogy hagytam magam lebeszélni róla,
hogy bevigyelek a sürgősségire.
Megcsóválta a fejét. – Nem kockáztathatom meg, hogy
felfedezik a fejlett DNS-emet.
– Megértem. Csak utálom látni, hogy szenvedsz. – Amikor
elkészült, megpaskolta az ágyat. – Helyezd kényelembe
magad. Azonnal jövök.
Ahogy kilépett, Stanislav felállt és lassú léptekkel az ágyhoz
ment. Kicsit jobban érezte magát most, hogy evett. De attól
még mindig fényévekre volt, hogy teljes erejénél legyen.
Lehet, hogy a sebei nem véreznek, de nem is gyógyulnak. És
úgy tűnt, nem is erősödik, a lépcsőzés alaposan kivette belőle
a vámját. Minden mozdulat felért egy kínzással. Leereszkedett
az ágyra, hátradőlt a fejtámlához, eligazgatta magán a
törölközőt és egy percre átadta magát a pokoli fájdalomnak.
Pazar illat osont be hozzá a lépcső felől, halk, pattogó
hangok. Pár perccel később Susan lépett be, két vízzel tele
poharat ölelt a mellkasához, és egy hatalmas tál pattogatott
kukoricát egyensúlyozott a másik kezében.
Elvigyorodott. Ahogy a lány közelebb ért, kiügyeskedte a
karja alól a poharakat.
– Köszönöm – mondta Susan, majd megkerülte az ágyat és
melléje telepedett. A tálat kettejük közé helyezte.
 Átnyújtotta neki az egyik poharat, hogy letehesse az ő
oldalán álló éjjeliszekrényre.
Amint letette a poharát, felvette mellőle a távirányítót és
bekapcsolta a szemközti falra szerelt nagy képernyőjű, nagy
felbontású televíziót. – Mit szeretnél nézni?
Rámosolygott. – Bármit, ami a te igényeidnek megfelel.
A lány szájsarkai felkunkorodtak és egy olyan pillantást
vetett rá, amit más körülmények között kacérnak mondott
volna. – Tetszik, ahogy beszélsz.
Ő meg imádta, hogy tetszik neki.
– Vicces. Az akcentusod alapján orosz vagy, viszont angolul
gondolkodsz.
Ez egy pillanatra zavarba ejtette. – Talán még
gyerekkoromban jöttem Amerikába, és azóta itt élek, azért
váltottam angolul gondolkodásra.
– Folyékonyan beszélsz oroszul? – kérdezte kíváncsian
Susan.
Még több töprengenivaló. – Igen. És úgy tűnik, franciául is
– tette hozzá, amikor azt a nyelvet is elő tudta hívni. – És
németül. Olaszul. Spanyolul.
A lány rámeredt. – Tényleg?
– Igen.
– Talán fordítóként dolgozol egy kiadónál.
Megpróbálta elképzelni, hogy egész nap egy íróasztal
mögött ül. Nem ment. – Talán.
Úgy tűnik, a lány megérezhette a frusztrációját, mert témát
váltott. – Szóval nincs kedvenc filmed? Valami műfaj, amit
nézni szeretsz?
Megrázta a fejét. – Te döntesz.
Végül egy olyan filmet néztek meg, ami egy földönkívüli
fickóról és az ő hatalmas kalapácsáról szólt, de volt egy másik
szereplő, aki emberből nagy zöld szörnyeteggé vált, ha
feldühítették.
Susan rákacsintott. – Örülök annak, hogy izzik a szemed.
Sokkal jobb, mintha dühöngő zöld óriássá válnál.
Nevetett. – Szerintem is.
Bár a lány társaságát nagyon élvezte, a film végére
Stanislav már alig tudta nyitva tartani a szemét.
Susan is a szája elé emelte a kezét, hogy elrejtsen egy
ásítást. – Tudom, hogy csak nemrég keltünk fel, de én aludni
fogok.
– Azt hiszem, párszor beleszunnyadtam a filmbe – vallotta
be Stanislav.
– Akkor tegyük el magunkat éjszakára. – Susan
felemelkedett és felsóhajtott. – Ó ember! Hihetetlen
izomlázam van az ásástól. Azt hiszem, el kell kezdenem
megint rendesen edzeni.
A tekintete végigfutott karcsú alakján. A piros póló
rásimult a szédítő mellekre, vékony derékra. Farmere
megfeszült formás csípőjén, kemény fenekén, szép lábain.
Miről is volt szó?
Beletelt pár pillanatba, míg visszaemlékezett. Ó! Igen.
Izomláza van. – Sajnálom.
A lány megrázta a fejét. – Emiatt ne aggódj.
De ő aggódott. Utálta, hogy kellemetlenséget okozott neki.
– A tenyered hogy van? – feléje nyújtotta a kezét.
Susan lassan megkerülte az ágyat és odanyújtotta neki a
kezeit.
Stanislav felült, alaposan megnézte őket és káromkodott.
Nyers, nyílt hólyagok borították minden ujját. Annyira
szorította az ásó nyelét, hogy az feltörte a kezét, aztán pedig
még a hólyagok is felszakadtak. Fájdalmasnak tűnt. És még
akkor sem szólt egy árva szót sem, nem panaszkodott, amikor
ezzel a kézzel fogta meg a forró tésztás tálat, ami csak még
jobban fokozhatta a fájdalmat.
– Hagyd abba, hogy magadat hibáztatod – mondta halkan
Susan.
Felemelte a fejét, és a szemük majdnem egy magasságba
került, holott a lány állt, ő meg ült.
– Nem hallgattam ki a gondolataidat – folytatta a lány –, te
sugároztad ki őket. És ez nem a te hibád.
– Ellent kell mondanom. Ha nem kényszerítelek rá az
ásásra…
– Akkor már minden valószínűség szerint halott lennél –
vágott közbe Susan. – Egyik kezével hátrasimította Stanislav
haját. – Megérte.
A férfi pulzusa felgyorsult az érintésétől. A tekintete a
szájára esett. Hallotta, hogy a lány szíve is felgyorsul.
Aztán Susan átnyúlt rajta, felvette az üres pattogatott
kukoricás tálat és elfordult tőle. – Még leviszem ezt. – És
kiment.
Stanislavból hosszú sóhajjal tört ki a lélegzet. Mégis, hogy a
pokolba gondolta ezt? Majdnem megcsókolta a lányt, holott
még azt sem tudja, kicsoda ő.
Amikor Susan visszatért, bement a fürdőszoba fogat mosni,
és átöltözni egy újabb csábító pizsamába.
Stanislav megvárta, míg végez, majd ő is fogat mosott.
Izgalom emelkedett benne, a kibaszott szemei már megint
izzottak. Vajon ma éjjel megint mellette alszik a lány?
Leoltotta a villanyt és kilépett a hálószobába.
Susan már a takaró alatt volt.
Egy pillanatra tétován megállt.
A lány megpaskolta maga mellett a matracot.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Stanislav.
– Biztos. – A leghalványabb kétely sem volt a hangjában.
 Megkerülte az ágyat, leült és megpróbált úgy a takaró alá
bújni, hogy az az átkozott törölköző ne essen le a csípőjéről.
Most furcsának érezte, hogy odafekszik melléje. Olyan
intimnek.
Susan lekattintotta az éjjeli lámpát, de Stanislav szemeinek
nem okozott szemernyi gondot sem a sötétség. – Jó éjt!
Csak nézte őt, csodálta finom vonásait. – Jó éjt! – Ökölbe
szorította a kezét a hasán, hogy ne nyúljon az övéért.
Susan feléje fordította az arcát, de tudta, hogy nem látja őt
a sötétben. A lány kinyúlt feléje, ujjai végigfutottak a karján,
majd rátalált a hasán a kézfejére és összefonta az ujjaikat.
Stanislav kinyitotta a száját, majd be is csukta.
Tudja, mekkora szüksége van az érintésére?
Feléje fordult, a szájához emelte a kezét, megcsókolta, majd
a mellkasához szorította.
Susan mosolygott, és ő is az oldalára fordult, hogy szemben
legyenek egymással.
Mit láthat, ha feléje néz a sötétben?
– Gyönyörű a szemed – suttogta a lány.
Látta az övéiben tükröződni a borostyán izzást. – Nem
rémít meg?
Megszorította a kezét. – Érzed az érzéseimet. Rémült
vagyok?
– Nem. – A benne kavargó érzelmek között csipetnyi
félelem sem volt, de kételkedni kezdett az ajándéka
pontosságában, ahogy rendszerezte, amit talált. Azt tudta,
hogy az aggódás, amit miatta érez, valódi. De az kizárt, hogy a
zsendülő szeretet is neki szólna.
Vagy mégis?
Susan lehunyta a szemét és elégedetten felsóhajtott. – Jó
éjt, Stanislav.
– Jó éjt, Susan – válaszolt halkan.
 Az álom őt is kerülgette. Addig nézte a lányt, míg le-
lecsukódó szemhéjai engedték. Aludnia kell.
Lehet, hogy holnap szüksége lesz minden erejére, amit
összegyűjthet.
Pár centivel közelebb fészkelődött a lányhoz.
Susan nem reagált.
Elmosolyodott, a homlokát odatámasztotta az övéhez, és
alámerült a mély, gyógyító alvásba.
 Ötödik fejezet

Susan magában dúdolgatott, míg bevitte a postát a

konyhába és átválogatta a pulton.
Szemét. Szemét. Szemét. Az előző tulajdonos szarsága.
Számla. Újabb szemét.
Egy nagy, meleg test lépett mögéje.
Ledobta a borítékokat és hátrafordította a fejét, majd
megfordult.
Stanislav.
Máshogy nézett ki. A sebei eltűntek. Fekete pólója széles
vállakra, domború mellizmokra, kockás hasra feszült. A
fekete anyag alól kilátszó bicepszei vastagok, jól
kirajzolódóak voltak. Masszív, izmos lábain a fekete
terepnadrág alja a bakancsra rogyott.
Felnézett az arcába. Teljesen ép volt. És átkozottul jóképű.
Felgyorsult a szívverése.
– Folytasd az éneklést – suttogta a férfi.
Izgalom hullámzott át rajta, de engedelmeskedett a
kérésnek.
A férfi a dereka köré csúsztatta a jobb karját és odahúzta
kemény testéhez.
Elakadt a lélegzete.
Stanislav a bal kezébe vette az ő jobbját, felemelte és
táncolni kezdett vele. Lassan. A szerelmes dal ritmusának
megfelelően.
– Újra – súgta, amikor a dalszöveg véget ért, a testük
egymáshoz súrolódott, ahogy egyik oldalról a másikra
billentek.
 Újra énekelni kezdett.
Susan vére felforrósodott, amikor a férfi lehajtotta a fejét,
a nyakához hajolt és végighúzta az ajkát érzékeny bőrén. A
felpulzáló forróság átsöpört a lányon, elfelejtett énekelni.
– Ne hagyd abba – kérte a férfi.
– Én is pont ezt akartam mondani – súgta vissza, és
érezte a bőrén a válaszmosolyát.
A teste kemény volt az övével szemben. Mindenhol.
Erekciója a hasához szorult.
Felemelte a fejét, és borostyánizzású szemei elkapták a
tekintetét.
Lehajolt hozzá. A szájuk egymáshoz ért.
És Susan teste elolvadt.
Az ajka meleg volt és lágy, úgy csábította a lányt, hogy
annak a térdei is elgyengültek. Lábujjhegyre emelkedett,
átkarolta a férfi nyakát, nekidőlt. Helyeslő morgás tört fel a
széles mellkasból, Stanislav karjai a dereka köré fonódtak, a
csók elmélyült, a nyelve behatolt a szájába. Simogatta.
Kóstolgatta. Egészen addig, míg oda nem dörzsölte hozzá a
testét, gyakorlatilag könyörögve az érintéséért.
Soha nem hitte volna, hogy valaha is ennyire vágyni fog
arra, hogy szeretkezzen egy férfival.
Amikor felcsúsztatta az egyik kezét a mellére, és
végigsimított hüvelykujjával megkeményedett
mellbimbóján, mintha villám száguldott volna át rajta. Az az
ujj újra és újra visszatért, hogy kínozza.
Tiltakozó kis nyikkanás szökött ki a torkából, amikor a
férfi keze eltávolodott a mellétől.
Aztán Stanislav karja végigsöpört mögötte a pulton.
A levelek a padlóra potyogtak. Susan nem törődött velük.
Az egész teste lángolt. És remélte, hogy ez azt jelenti…
 – Igen! – szisszent ki belőle, amikor Stanislav felemelte és
felültette a pultra.
A férfi a combjai közé lépett, arra késztetve ezzel, hogy
még széjjelebb nyissa őket, míg a keménysége
odadörzsölődhetett Susan középpontjához. Akkor sem
tiltakozott, amikor áthúzta a fején a pólóját, letépte a
melltartóját. Szó szerint letépte! Mert amint ezt megtette,
azonnal lehajtotta a fejét és a szájába szívta a mellbimbóját.
Szívta. Dédelgette. Megharapdálta, míg már szinte
vonaglott a szája alatt.
Lassan hanyatt dőlt a hideg pulton, ujjait a puha, dús
hajba mélyesztette. – Még.
Stanislav a tarkója mögé nyúlt, saját pólóját is átrántotta
a fején.
Még több izom. Susan alig várta, hogy a bőrén érezze
őket.
A férfi figyelme és ajkai visszatértek a melleire, míg a keze
végigsimított a combján, ujjai a szoknya alá
kíváncsiskodtak. Susan fészkelődni kezdett az érintése alatt,
ahogy azok az ujjak lassan fel-le jártak a combján, egyre
közelebb és közelebb kerülve középpontjához.
– Stanislav – könyörgött –, érints meg! Kérlek!
A férfi morgott valamit oroszul.
A hüvelykujja elvált a többitől, átsiklott a csiklója felett,
amibe a lány beleremegett. Aztán beakasztotta a bugyija
pántja alá, és lehúzta róla. A szoknya villámgyorsan követte,
és Susan máris teljesen meztelenül feküdt a férfi előtt.
Zavarban kellett volna éreznie magát Stanislav
tökéletessége mellett, de a férfi szemében felizzó forróság,
ahogy beitta a látványát, megnyugtatta.
Felegyenesedett, és már-már fájdalmas erővel
megragadta két oldalt a lány csípőjét. Az arcán megjelenő
szinte vad sóvárgás, vágyakozás láttán Susan légzése
zihálássá vált.
Lassú mosoly jelent meg a férfi arcán, majd lehajolt hozzá
és rátapasztotta a száját.
Susan felnyögött, ahogy a szenzációs érzés átrohant rajta.
Beleásta ujjait a hajába, és köréje fonta a lábait. Stanislav
ujjai és nyelve még a lélegzést is elfeledtették vele.
Hátravetette a fejét és felkiáltott.
Susan szemei felpattantak. Majd nagyra is nyíltak, ahogy
egy hatalmas orgazmus átdübörgött rajta, elakasztva a
lélegzetét, az egekbe lőve a pulzusát.
Mi. A. Pokol?
Jó időbe beletelt, hogy levegőhöz jusson, a szíve
abbahagyja a száguldást és a testében elcsituljon a gyönyör
pulzálása.
Az ágyában feküdt, Stanislav pedig mögötte. Az arcát
beletemette a hajába a tarkójánál. A karjai szorosan ölelték,
egyik keze a mellére simult, a másik a bugyijára a lábai között.
A törölközőjét elhagyta a csípőjéről, merevedése Susan
fenekéhez szorult.
Kőkemény volt. Nem csak a férfiassága, mintha minden
izom acéllá vált volna a testében. Még a légzése is feszült volt.
De nem mozdult.
A lány belekukkantott a gondolataiba.
Aludt. Még mindig abban az álomban járt, amiben vele
szeretkezett a konyhában.
Az izgalom újra átsöpört Susanon, amikor a férfi álmában
megnyitotta maga előtt és mélyen beléje hatolt. Olyan nagy
volt. Olyan jó.
– Stanis… – elakadt benne a szó, mert egy újabb
forrósághullám borította el. – Stanislav – ismételte meg
hangosabban, amikor képes volt rá.
 Az álom lassan elhalványult, kezdett felépülni a tudatosság.
Az ujjai gyúrni kezdték a mellét, a másik keze is megmoccant
a lába között.
Susan az ajkába harapott, hogy ne nyögjön fel.
Aztán a férfi hirtelen teljesen felébredt, és rájött, hogy hol
vannak azok a nagy kezei. Gyorsan visszahúzta őket,
miközben az agyán orosz kifejezések egész arzenálja futott át.
Eltávolodott a lánytól.
Susan semmit sem konyított az orosz nyelvhez, de egészen
biztos volt benne, hogy a férfi önmagát ostorozza. Hátranézett
rá a válla felett.
A hátán feküdt, egyik karjával a szemeit takarta, az izmai
még mindig feszültek, a takarója sátrat formázott férfiassága
fölött.
Susan feléje fordult. – Hajlandó lennél ebből bármit is
angolul megismételni?
A fejrázás azonnal érkezett, egy izom kezdett ugrándozni a
férfi állkapcsában. – Csak még jobban megsértenélek.
– Jól gondolom, hogy káromkodások voltak?
– A nagy része – vallotta be Stanislav szinte undorodva. –
Meg hogy mit gondolhatsz most rólam, hogy cirógattalak, míg
aludtál. Miután annyi mindent tettél értem.
– Azt gondolom, hogy nem tehetsz róla – felelte nyíltan
Susan. – Aludtál és erotikus álmod volt.
Épp csak annyira emelte fel a karját, hogy vessen rá egy
kétkedő pillantást.
Susan felhúzta a szemöldökét.
– Nem inkább azt, hogy egy tuskó vagyok, aki kihasznált?
– Egyáltalán nem – biztosította és alig tudott ellenállni a
kísértésnek, hogy megkérje, tegye meg újra. Mert az az
orgazmus halálosan jó volt. És hosszú idő után az első. Az
ilyesmit pedig nagyon nehéz megbánni.
 Stanislav úgy nézett rá, mint aki már abban is kételkedik,
hogy jól hall. – Te tényleg nem haragszol?
– Már hogy haragudhatnék? Mindketten benne voltunk az
álomban. – Felforrósodott az arca. – Ráadásul egészen biztos
vagyok benne, hogy az az álom, amiből ez az egész
elkezdődött, nem is a tiéd volt, hanem az enyém.
A megdöbbenés lesöpörte az önutálatot a férfi arcáról, még
a karját is elvette a szemei elől. – Ezt miből gondolod?
– Az álomban én én voltam, nem pedig te. Ha a tied lett
volna, a te szemszögedből látom.
– Behúztál az álmodba?
Bólintott. – Azt hiszem, ilyet még soha nem csináltam.
Nem is tudtam, hogy lehetséges.
– Ettől független, nagyon sajnálom.
– Én nem. – A férfi megrökönyödött arca kaján vigyort
csalt az arcára. – Egy fantasztikus orgazmusra ébredtem.
Stanislav szája is megremegett. – Szóval… nem a
legrosszabb módja volt az ébredésnek?
Susan nevetett. – Messze nem. Ha itt valaki haragudhat, az
te vagy. Behúztalak az álmomba. Megajándékoztál az utóbbi
idők legintenzívebb orgazmusával. És aztán kihoztalak az
álomból, mielőtt… – elhallgatott és szavak helyett egy
beszédes pillantást vetett a büszkén meredező takaróra.
A sátor tekintélyes méretű volt. Visszaemlékezett rá, hogy
látta az álomban hosszú, kemény férfiasságát, mielőtt
beléhatolt volna. Ismét átszáguldott rajta a forróság.
Stanislav szemei felizzottak.
Susan káromkodott magában. – Ezt nem kellett volna
átélned.
– Mondhatnám, hogy sajnálom, de…
A lány kuncogott.
 A férfi arckifejezése megenyhült, és ő is feléje fordult.
Kinyitotta a száját, hogy beszélni kezdjen.
Jax ugatni kezdett a földszinten.
Megszólalt az ajtócsengő.
Stanislav szeme még fényesebben ragyogott fel. Felült az
ágyon.
Fájdalom futott át a vonásain. Összeszorította a fogait és
szabályozta a légzését.
Susan is felült, a vállára tette a kezét. – Mit művelsz? Nem
szabad ilyen gyorsan mozognod. Jól vagy?
– A lakatos – mondta a férfi. – Meg kell védenem téged.
Susan az éjjeliszekrényen álló órára nézett. – Nem a
lakatos. A ruháidat hozták.
Beindult egy autó, majd lassan elhalkult, ahogy a
csomagszállító autó eltávolodott.
Stanislav összehúzta a szemöldökét. – Nem is hallottam
megérkezni.
– Én sem.
– De hallanom kellett volna! – A férfi dühösnek tűnt,
amiért nem így történt.
Szegény srác. Az arca beesett volt, tele vágásokkal,
horzsolásokkal. Susan nem tudta, milyen sebeket rejthet a
póló és a takaró, de ahhoz minden esetre elég súlyosakat,
hogy egy egyszerű felülés ellopja a férfi lélegzetét és száműzze
az erekcióját. Ennek tetejébe úgy tűnt, hogy most még azt is a
saját kudarcának tudja be, hogy nem tudta megvédeni őt.
– Nos – mondta –, ezért hibáztass engem. Valószínűleg
hallottad volna, ha nem éppen az orgazmusomról fecsegek itt
neked.
Meglepett nevetés tört ki Stanislavból.
Susan pimaszul rámosolygott. – Amiért mellesleg
köszönet.
 A férfi visszavigyorgott. – A vendégem voltál. –
Megcsóválta a fejét, majd a lány arcára simította a tenyerét, a
hüvelykujjával megcirógatta a bőrét.
Susant átjárta az érintés melegsége.
– Ki vagy te? – kérdezte a férfi egyszerre megnyugodva és
zavartan. – Valójában.
A lány vállat vont. – Semmi különös.
Féloldalas mosoly jelent meg Stanislav arcán. – Erről soha
nem fogsz meggyőzni. – Az ágy széle felé csúszott és közben a
takaró alatt kutatott.
– Mit csinálsz?
– A törölközőt keresem. Le kell mennem a ruhákért, fel kell
öltöznöm és felkészülnöm a lakatos érkezésére.
Felkészülni?
Susan felcsapta magáról a takarót és felkelt. – Hozom a
ruhákat. Te csak keresd a törölközőt. – Remélte, hogy nem
találja meg.
Bevitte a teraszról a jókora dobozt, felvitte az emeletre és
letette az ágyra. – Meghagyom ezt a fürdőszobát neked. Én
majd használom a másikat a folyosó végén. – Ruhákat szedett
elő, felmarkolta a fogkeféjét, fésűjét és átment a másik
fürdőszobába. Pfff… itt még sok dolga lesz. A költözés óta
most használta először.
Míg a fogait súrolta, körülnézett, rágrimaszolt a borzalmas,
virágos tapétára. Húzós lesz felújítani.
Olyan gyorsan öltözött fel, ahogy csak tudott, bugyi,
melltartó, puha kék farmer, szürke V nyakú póló. A haja
szanaszét kunkorodott, mint mindig, ha nem fonta be lefekvés
előtt. Úgyhogy kisimította és gondosan lófarokba kötötte.
Ránézett magára a tükörben.
Stanislav szépnek látja. Vagyis inkább gyönyörűnek. Ezt
találta a gondolataiban. De ahogy bámulta a tükörképét, ő
nem látta, amit a férfi látott. Talán az volt az egyetlen
pozitívum, hogy fiatalabbnak tűnt a koránál. Ez mindig is így
volt. És hogy utálta a középiskolában! A többi lány
könyörtelenül gúnyolta miatta, újra és újra rámutattak, hogy
ők már nőnek látszanak, ő pedig még mindig úgy néz ki, mint
egy kislány. De az idő neki dolgozott. Harminckét évesen
sokan huszonegynek tippelték volna.
Hogy a fenébe jutott ez most eszébe?
Mert tetszeni akarsz Stanislavnak.
Rágrimaszolt a tükörképére. Micsoda hülye gondolat!
Kiment a fürdőszobából és a férfi keresésére indult.
Nem volt a hálószobában.
Zajt hallott a fölszintről, ezért lement a lépcsőn, és a
konyhában nagyra nyílt szemekkel megtorpant… te szent szar!
Tiszta feketében volt. Fekete póló, fekete nadrág, fekete
bakancs.
És jól nézett ki.
Kissé bővek voltak rá a ruhák. Úgy gondolta, hogy
rendszeres táplálkozással hamar vissza fogja nyerni az
elveszített súlyát, ezért eleve azt a méretet vette, amire majd
szüksége lesz, addig pedig viselhet övet a nadrághoz.
De még azzal együtt is, hogy túl sovány és lazán
illeszkednek rá a ruhák…
Hagyta, hogy a tekintete végigfusson rajta a feje búbjától a
sarkáig.
Hát ja. Jól néz ki. Nagyon jól. Különösen azután az átkozott
álom után.
Jax egy tál kutyaeledelt falatozott boldogan a férfi lábainál.
Stanislav kihúzta az evőeszközös fiókot.
Susan figyelte, ahogy egy steak kést csúsztat a jobb
farzsebébe. És egy másikat a balba.
Rettegés ébredt benne. – Mit csinálsz?
 Stanislav nem fordult a lány felé a szemrevételezés alatt. –
Csak meggyőződöm róla, hogy kéznél lesznek a megfelelő
eszközök – mormolta, és tovább rakosgatta a késeket az
összes létező nem kevés zsebbe, amivel új nadrágja
büszkélkedhetett. Susan fiókja elég tisztességes fegyvertárnak
bizonyult, bár jobban örült volna tőröknek, dobócsillagoknak
és egy pár katanának.
Hallotta, hogy a lány szívverése felgyorsul, így ránézett a
válla fölött. – Mi a baj?
Üde és gyönyörű volt a csípőjére simuló farmerben,
keskeny derekát ölelő pólójában, aminek épp csak akkora
kivágása volt, hogy halovány sejtést adott dekoltázsáról.
Susan a kés felé intett, amit épp az egyik combzsebébe
csúsztatott bele. – Tényleg úgy gondolod, hogy szükség van
erre?
– Igen. – Semmiféle kockázatot nem hajlandó vállalni a
lány biztonságával kapcsolatban.
Susan meredten nézte.
Stanislav nem tudta mire gondolhat, így visszatért inkább a
fegyverkezéshez.
– Úgy tűnik, mintha nem először csinálnád ezt. –
mormolta Susan. – Hanem sokadjára. – Ez a fogalom
megzavarta. A hangján is hallotta a nyugtalanságát.
– Minden bizonnyal így van. – Nem volt hajlandó hazudni.
– Ismerősnek érzem.
Felvillant előtte egy jelenet. Csata. Automata fegyverrel lő.
Robbanások, katonák futnak a füstben.
Fájdalom nyilallt a fejébe.
 Felmorrant, a tenyere alját a homlokára nyomta, és várta,
hogy enyhüljön.
Susan odament hozzá és a vállára tette a kezét. – Stanislav?
Jól vagy?
Megrázta a fejét. – Láttam valamit.
A lány bólintott. – Én is láttam. Sajnálom. Nem volt
szándékos. – Körkörösen dörzsölni kezdte a vállát, hogy
megnyugtassa. – Valamikor katona lehettél.
– Úgy tűnik. – Ez mintha csökkentette volna a lány…
félelmét?
Nem. A rettegését. Amikor meglátta őt felfegyverkezni,
megrettenhetett a múltjától, amire nem emlékszik. Attól, hogy
ki lehetett és mit csinálhatott, ahol rendszeresen fel kellett
fegyverkeznie.
– Nincs véletlenül lőfegyvered? – kérdezte reménykedve.
– Igazából van.
Meglepődött. – Tényleg?
A lány bólintott. – De jobban szeretném, ha ott maradna,
ahol van, ha nem bánod.
Előbb arra gondolt, hogy talán rábeszélhetné a döntése
megváltoztatására, de végül is, nem hibáztathatja a lányt.
Lehet, hogy egy barátság kezdetén állnak és kialakult közöttük
némi bizalom, de Susan akkor is nagyon keveset tud róla. –
Ahogy gondolod. Hányra jön az első ember?
A lány rápillantott a sütő órájára. – Ha időben érkezik, fél
óra múlva. Szeretnél megreggelizni addig?
– Csak ha hagyod, hogy segítsek elkészíteni.
– Megegyeztünk. – Susan mosolya visszatért, bár kissé
kényszeredettnek tűnt. Ezt a fegyverkérdést nagyon a szívére
vette.
Egy órával később, amikor a lakatos autója lekanyarodott a
házhoz vezető mellékútra, minden egyes kavicsot hallott
megroppanni a kerekek alatt. – Itt van – jelentette be
Stanislav, és a mosogatóba tette a tányérját. – Tartsd magad
mellett a kutyát. A közelben leszek, ha szükséged lenne rám.
Susan felnézett rá, mogyorószín szemei megteltek
szorongással.
Megszorította a kezét. – Ne aggódj. Valószínűleg csak
paranoiás vagyok.
– És ha nem?
– Akkor egy pillanat itt vagyok, megvédelek és megszerzem
a válaszokat a kérdéseimre.
A lány összeszorította a száját és meglepte őt egy gyors
öleléssel.
A szíve az aggodalma ellenére meglódult, majd elhúzta a
hátsó ajtót és az udvar árnyékos részein haladva bevette
magát a fák közé.
Egy örökkévalóságig tartott, míg a lakatos bemutatkozott
Susannak és lyukat beszélt a lány hasába, amíg lecserélte az
első és a hátsó ajtón a zárakat. Az volt, aminek látszott; egy
lakatos, aki semmiféle kapcsolatban nem állt azokkal, akik az
alagsorban eltemették Stanislavot.
Susan a munka végeztével kikísérte a férfit. Aztán
mosolyogva, integetve visszahúzódott a házba.
A lakatos beszállt a furgonjába és lassan elindult a kavicsos
úton.
Stanislav a fogát összeszorítva emberfeletti sebességgel
elfutott mellette a fák közt, megelőzte, majd bevárta ott, ahol
a bejáró egy keskeny bekötőútra kanyarodott. Felmorrant,
amikor a fájdalom pörölyként csapott le rá. Elmotyogott
néhány színes káromkodást, majd előhúzta a zsebéből a
napszemüveget, amit a konyhában talált. Nem engedheti meg,
hogy a szeme izzása feltűnő legyen.
A furgon közeledett és lassított.
 Stanislav a vezető felőli oldalra lépett, hálát adva az
árnyékért az egymásba kapaszkodó lombú, öreg tölgyeknek az
út mentén. – Hé! – kiáltott fel, elővéve legjobb amerikai
akcentusát. – Álljon meg egy percre!
Meglepetés ült ki a lakatos arcára, amikor meglátta feltűnni
Stanislavot közvetlenül az ablaka mellett, megrezzent,
összehúzta magát, mint aki arra készül, hogy elfusson.
Hamar erőt vett magán, és leeresztette az ablakot. –
Segíthetek?
Stanislav bólintott és kiegyenesedett.
A lakatos szeme nagyra nyílt. – Hé, ember, jól van?
Stanislav káromkodott magában. Remek. Annyira a szemei
elrejtésére koncentrált, hogy megfeledkezett a sebekről az
arcán. Barátságosan rámosolygott a lakatosra és elhárítóan
legyintett. – Igen. Autóbalesetem volt pár nappal ezelőtt. Egy
marha átment a piroson és majdnem kicsontozott. De
rosszabbnak látszik, mint amilyen valójában. Nem olyan
szörnyű. Susan férje vagyok, Stan. Aludtam, amikor
megérkezett. Susan a baleset óta aggódik miattam, úgyhogy
nem ébresztett fel. Egy másik munkáról szeretnék beszélni
önnel.
A lehetőség, hogy még több pénz kerülhet a zsebébe,
mosolyt csalt a lakatos arcára. – Persze-persze. Milyen
munkáról lenne szó?
– Az egész házban át kellene nézni a zárakat. Néhány
automatikusan be is záródik, ha becsukjuk. Mások be sem
csukódnak. Egy kész rémálom. Azt szerettem volna
megkérdezni, be tudna-e ütemezni bennünket egy-két
hónapon belül?
A férfi mosolyogva bólintott. – Persze. Betervezem
magukat. Megmondaná ismét a nevét?
Stanislav kezet nyújtott neki. – Stan. Örvendek.
 A lakatos alaposan megrázta a kezét. – Devlin. Jó, hogy
összefutottunk.
Még mielőtt a férfi visszahúzhatta volna a karját, Stanislav
felrántotta a kék munkásoverall ujját a csuklójáról és
belemélyesztette az agyarait.
A lakatos felkiáltott ijedtében, pár pillanatig küzdött, de
aztán elernyedtek az izmai, a szemei lecsukódtak.
Stanislav lehunyta a szemeit, míg az agyarai a vénáiba
vezették az éltető vért. Az átkozott gyengeség egy kicsit
felengedett. Szüksége volt erre, hogy begyógyítsa a sebeit és
visszaállítsa az erejét. A mély, gyógyító alvás sem olyan
hatásos vér bevitele nélkül. Ha ezt megismételheti még
egyszer, a riasztót felszerelő szakemberrel, holnapra szinte
teljes egészében megújulhat. Belső szervei már ennyitől is
regenerálódnak, törött bordái összekapcsolódnak, nem
tökéletesen összeforrt törött végtagjai befejezik a gyógyulást,
az egész szervezete megújul. Ha pedig még egy adagnyi vérhez
jut, a következő gyógyító alvás már a külső sebeit is eltünteti,
minden vágást, golyó ütötte lyukat, horzsolást.
Ráncba szaladt a homloka. Egészen pontosan csak
gondolja, hogy mindez így fog történni. Biztosnak nem biztos
benne. Ahogy abban sem, hogy a súlya visszatér. Vagy az
ereje. Utóbbi kettő esetén főleg bizonytalan volt, lehet, hogy
ezek helyreállításához még több vér kellene.
Elvett annyit a lakatostól, amennyit mert, majd
megigazította a férfi kabátujját és visszacsúsztatta a karját a
kocsiba. Devlin feje féloldalra csuklott, eszméletlen volt.
– Köszönöm – mormolta neki Stanislav. Az ablakon
keresztül a kulcsért nyúlt, levette a gyújtást az autóról.
Amikor a lakatos felébred, semmire sem fog emlékezni ebből.
Miután Stanislav elhátrált a furgontól, kézfejével
megtörölte a száját, hogy megbizonyosodjon róla, hogy
teljesen tiszta, és újra eltöprengett azon, hogyan emlékezhet
ezekre a dolgokra, miközben az egész átkozott múltja egyetlen
hatalmas fehér folt a fejében.
Az új vér üdítően száguldott az ereiben, kezdte enyhíteni a
fájdalmat, ő pedig zsebre tette a napszemüveget és a fák
között visszaindult a házhoz. A vállai kiegyenesedtek. A léptei
megnyúltak.
Sokkal jobb.
Megkerülte az emeletes épületet, hogy a hatalmas tölgyek
és pekán fák árnytócsái védelmében juthasson el a hátsó
ajtóig.
Susan lépett ki a terasz hátuljára. A homlokáról eltűntek a
barázdák, amikor meglátta. – Hát itt vagy. Aggódtam, hogy
nem jöttél be, amikor elment.
Rámosolygott. – Vártam pár percet, hátha visszajön
valamiért. Hallottál valami gyanúsat a gondolataiban?
– Semmit.
Fölöslegesen gyanakodott. – A riasztós szakember mikor
jön?
– Valamikor három és hat között.
– Remek. Ugyanezt csináljuk, ha megérkezik.

Susan rákattintotta Jax nyakörvére a hosszú pórázt, és

kimentek a bejárati ajtón. Csak egyszer engedte ki póráz
nélkül, mióta ideköltöztek. Meg szerette volna figyelni, mihez
kezd azzal a rengeteg új illattal, amit a gyepen talál, és aztán
pánikkal töltötte a következő négy órát, mert a kutya elrohant,
és eltűnt.
 Soha többé.
A terasz deszkái megnyikordultak alatta, ahogy követte
Jaxet és lementek a lépcsőn. Menet közben le-lehajolt és
kitépett egy gyomot a téglajárda elemei közül. Nem lesz ideje
a komolyabb tereprendezésre, míg a következő könyve meg
nem jelenik májusban, így egyelőre meg kellett elégednie napi
néhány szál gyom kiirtásával.
Jax a farkát csóválta, karmos lábaival megkapaszkodott a
földben és valósággal húzta maga után, minden látványt,
minden illatot lelkesen befogadva.
Susan elvigyorodott. A kutya tényleg imádja ezt a helyet.
Végigvezette a hosszú, kacskaringós behajtón, közben
párszor meglódult egy-egy mókus után. Minden nap együtt
mentek ki a levelekért, így Jax pontosan tudta, hová is akar
megérkezni.
Ahogy kiértek a következő kanyarból, egy pillanatra
megállt.
Az út végén ott állt a lakatos autója.
Összevonta a szemöldökét. Már két órája távozott. Mit
csinál még mindig a behajtóján?
Belefülelt a gondolataiba, de semmit sem hallott.
Ott van egyáltalán a furgonban? És ha nem, akkor hol van?
Mit csinál?
Lehet, hogy Stanilsavnak mégis igaza volt?
Hátrapillantott a válla fölött és eltöprengett rajta, hívja-e a
férfit. Jobb az óvatosság, mint később a sajnálkozás, döntötte
el. Stanislav? szólította meg mentálisan.
Igen? jött a válasz azonnal és teljesen természetesen.
Tényleg napi kapcsolatban lehetett telepatákkal, ami még
mindig megdöbbentette.
Jax és én elindultunk a postaládához, de a lakatos
furgonja még mindig itt áll az út végén. Nem hallom a
gondolatait, szóval nem vagyok benne biztos, hogy
egyáltalán a kocsiban van.
Orosz káromkodások árasztottál el a fejét. Menj be a fák
közé és várj meg! Megyek.
Követte az utasítást, bevezette Jaxet a bokrok, gyomok,
gondozatlan fák közé.
Egy kéz érintette meg a vállát.
Egy meglepett kis nyikkanással megpördült.
Stanislav állt mögötte. – Bocsáss meg. Nem akartalak
megijeszteni.
Felmeredt rá. – Hogy értél ide ilyen gyorsan? – Soha nem
mérte le, milyen hosszú is pontosan a behajtó. Ahhoz elég
hosszú, hogy ne lehessen innen rálátni a házra.
A férfi vállat vont. – Futottam.
Gyorsabban, mint egy bajnok sprinter és teljesen
hangtalanul? Tette fel a kérdést magának Susan
hitetlenkedve.
A férfi megkerülte. – Maradj itt.
Megragadta a karját. – Kizárt. Veled megyek.
Előbb úgy tűnt, tiltakozni fog, de végül ehelyett bólintott. –
Ha megtaláljuk, használd az ajándékod és engedd, hogy én is
halljam a gondolatait.
– Ezt nem tudom, hogy kell csinálni. Mármint úgy értem,
én hallom őket, de nem tudom, hogyan kellene neked is
közvetítenem.
Stanislav megpaskolta a kezét a karján. – Csak tartsd velem
a kapcsolatot. Most nagyon hangosan sugárzol. Szóval hallani
fogok mindent, amit te hallasz a fejéből.
Tényleg? De klassz!
A férfi szájsarka megrándult.
Elvigyorodott. – Ezt is kisugároztam, ugye?
– Igen.
 Az idegei felborzolódtak, ahogy a furgon felé nézett.
Stanislav lehajolt és egy csókot nyomott a hajára. – Ne félj.
Senkinek sem engedem, hogy bántson.
Susan bólintott, a szíve botladozni kezdett. Tetszett neki a
nagy kéz érintése a sajátján. A szeretet egyszerű gesztusa. Úgy
érezte magát, mint egy izgatott tinédzser az első randiján.
Rámosolygott a férfira és ő visszamosolygott rá.
– A fenébe – motyogta. – Ezt is kisugároztam, ugye?
– Igen.
– Nos… csak felejtsd el.
A férfi a furgon felé fordult. – Kizárt. – Előhúzta az egyik
kést, úgy fordította, hogy ne lehessen látni a kezében és nagy
léptekkel megindult előre.
Susan tartotta vele a tempót, bár közben valószínűleg a vért
is kiszorította a karjából, de a férfi mégsem panaszkodott.
Megközelítették a járművet.
Susan nem látott mozgást és még mindig nem hallott
gondolatokat sem.
Továbbmentek, majd a furgont megkerülve benéztek a
vezető oldali nyitott ablakon.
A lakatos kissé lecsúszott az ülésben, a feje hátrabukott és
halkan, egyenletesen horkolt.
Stanislav elmosolyodott. – Ez leginkább egy kis
szundításnak tűnik.
Még csak nem is álmodik, mert azt hallania kellett volna.
Stanislav megkopogtatta a furgon ajtaját.
A lakatos hangos horkantással felriadt. Pislogva meredt
maga elé a szélvédőre, majd feléjük fordult. – Mi az?
– Minden rendben? – kérdezte Stanislav.
– Hogy érti ezt? Mi a… uh… – hunyorogva, pislogva nézett
körül. – Mi a fene? Mi folyik itt? Hol a pokolban vagyok?
 Susan vetett egy oldalpillantást Stanislavra, és látta, hogy ő
is hallja a lakatos gondolatait.
Biccentett egyet a fejével. – Én is ezt kérdezem – mondta a
férfinak. – Eljött, lecserélt nálunk két zárat és két órával
ezelőtt távozott. Kijöttünk a levelekért, láttuk, hogy még itt áll
az autója, ezért idejöttünk megnézni, hogy jól van-e.
Mi? Lecseréltem náluk a zárakat? És mi van ennek a
fickónak az arcával? Miért néz ki így?
Stanislav felhúzta a szemöldökét. – Minden rendben?
Ó a szarba! A szarba, a szarba, a szarba, a szarba! – Igen
– motyogta a férfi, és kiegyenesedett ültében. – A nő
ismerősnek tűnik. Persze… uh… minden rendben. Azt
mondta, hogy most vette a házat, én meg kijöttem, hogy
lecseréljem a bejáratok zárjait. Emlékszem már rá, ő nyitott
ajtót, amikor felkapaszkodtam arra a rozoga tornácra. De
hogy utána mi történt… Mi lehetett abban a szarban, amit
tegnap éjjel elfüstöltem? Mondtam Jimmynek, hogy csak el
akarok lazulni, de az a seggfej valami bikaerőset tett bele.
Azt a kibaszott mindenit!
Susan alig bírta visszatartani a nevetését.
Stanislav szemsarkai ráncba szaladtak a mosolygástól. –
Hosszú volt a hétvége? – kérdezte együttérzően.
A lakatos grimaszolt. – Igen. Túl hosszú. Köszönöm, hogy
felébresztettek.
– Semmi gond – mondta Stanislav és visszalépett Susan
mellé. – Vigyázzon magára!
Susan bólintott. – És még egyszer köszönöm a zárcserét.
– Bármikor. – A férfi beindította a furgont és elhajtott.
Susan nevetve nézett fel Stanislavra. – Nem tudom, ki az a
Jimmy, de azt hiszem, ma este hallgathat.
– Igazad lehet. – Stanislav vidám arccal odament a
postaládához és kiszedte belőle a leveleket. Amikor visszaért
mellé, szabad kezével megfogta az övét és összefonta az
ujjaikat.
Elindultak a ház felé a bejárón, és Stanislav a meleg
napsütés helyett az árnyékfoltok felé irányította.
Felnézett a profiljára és melegség öntötte el.
Most sokkal egyenesebben tartotta magát és kevésbé
mereven mozgott. A fájdalomráncok is enyhültek a szája
mellett.
Rajtakapta, hogy őt nézi. – Mi az? – kérdezte vonzó
mosollyal.
Megvonta a vállát. – Jól nézel ki.
Rákacsintott. – Talán nekem is jutott a lakatos
csodafüstjéből.
Susan nevetett.
– Köszönöm – mondta a férfi lágyabb hangon. – Azt, hogy
szóltál és megvártál, ahelyett, hogy magad néztél volna a
lakatos után.
Megállt és hagyta, hogy Jax megvizsgáljon valami zörgő
hangot a bokorban a jobb oldalukon. – Nos, úgy tűnt, tudod
mit csinálsz. Nagyobb biztonságban érzem magam, ha
mellettem vagy.
Egy mókus pattant fel egy közeli fa törzsére. Jax utána
vetette magát.
Stanislav felemelte összefont ujjaikat, és csókot nyomott a
kézfejére. – Komolyan gondoltam, amit mondtam, Susan.
Nem hagyom, hogy bárki is bántson.
A bőre bizsergett, ahol a puha ajkak hozzáértek, az egész
karja felforrósodott. Meglátta a férfi tekintetét… és
felsóhajtott.
– Mi az? – kérdezte Stanislav.
– A szemeid. Csak most jöttem rá, hogy már nem izzanak.
– A borostyánszín visszahúzódott, csak a meleg barna maradt.
 A férfi felhúzta a szemöldökét. – Nem?
– Már nem. Most gyönyörű mély barnák. – Rákacsintott. –
Nagyon jó lehetett az a fű.
A férfi nevetett.
Jax visszatért eléjük az útra, majd ellenkező irányba
kezdett szaladni, hogy boldogan terrorizálja egy másik szőrös
barátját.
Szép pillanat volt ez. Békés. A férfi keze teljesen
természetes az övén.
Mielőtt befordultak volna a kanyarban, látta, hogy
Stanislav még visszanéz arra, amerre a furgon távozott.
 Hatodik fejezet

A riasztós fickó, aki Henryként mutatkozott be, fél órával

korábban érkezett. Ez már önmagában is gyanússá tette
Stanislav szemében. A szerelők sosem érkeznek korábban.
Hallod a gondolataimat? kérdezte Susantól. Mivel ő maga
nem volt telepata, nem tudta volna neki átsugározni a
gondolatait, ha a lány nem olvassa ki a fejéből őket.
Igen.
Mit találtál benne?
Pokolian idegesítő dolgokat. Teljesen rá van kattanva az
alagsorra.
Mit gondol, mi van ott?
Nem tudom. Még abban sem vagyok biztos, hogy ő tudja.
Henry jókedvűen fecsegett, mialatt telepítette a földszinten
az ajtókra, ablakokra az érzékelőket. – Szeretné, ha az
emeletet is felszerelném? – kérdezte.
Mondd neki, hogy nem.
– Nem, köszönöm. Elég lesz a földszint is.
– És mi van az alagsorral?
– Ott nincs ablak.
– Külső lejárat?
– Nincs. Ez nem tetszik neki – közvetített Susan –, és bár
említette, hogy a beagle remek házőrző fajta, egyáltalán nem
szimpatikus neki, hogy nekem is van egy.
Stanislav maga is érezte a frusztrációt, amit Jax keltett
Henryben. Maradj éber, javasolta.
– Vannak gyerekei? – kérdezte Henry. – Olyan szenzort is
fel lehetne szerelni, amelyik azt érzékeli, ha le akarnak menni.
A nővéremnél is van. Aggódott, hogy valamelyik kisfiú
kinyitja az ajtót és leesik a lépcsőn.
– Nincs gyerekem – válaszolt Susan vidáman. – És én
magam sem megyek le túl sűrűn. Túl sok hátborzongató
jószág van lenn.
Okos gondolat. Csökkenti a kockázatát, hogy
összekapcsolják Susant vele.
Támadt egy ötlete. Kérdezd meg tőle, mi történik, ha
működésbe lép a riasztó. Mondd, hogy pár nap múlva
elutazol, és biztos akarsz lenni benne, hogy a ház
megfelelően védve van.
Oké, egyezett bele a lány és tette, amit kért.
Stanislav érezte, hogy diadalmámor hullámzik át a férfin,
de közönyös hangon folytatta a beszélgetést. – Mennyi ideig
lesz távol?
– Egy hétig – improvizált a lány. – Miamiba repülök a
nagymamám születésnapjára. Olyan családi összejövetelféle
lesz.
– Nem gond. Csak állítsa be a riasztót, mielőtt távozik. Ha
valami aktiválja, a rendőrségen is riaszt, ön pedig kap egy
hívást és egy sms értesítést is, hogy probléma merült fel.
Amikor a férfi végzett, Stanislav tájékoztatta a lányt.
Követem a behajtó végéig. Lehet, hogy megáll és felhív
valakit. Hallani akarom azt a beszélgetést.
Oké. De légy óvatos, és ne ess túlzásokba.
Várt, amíg Henry kijött. Bár a férfi komótosan mozgott, a
pulzusát izgalom gyorsította.
Ahogy elsétált a furgonja felé Susan autója mellett,
megbotlott, és a csíptetős mappája kiesett a kezéből, míg
átkozódva az egyensúlyát próbálta megőrizni. Lehajolt,
felvette a mappát, majd kutatóan körülnézett földön. – Á! –
mondta, és Susan kocsiját megkerülve ismét lehajolt, csak a
sapkája látszott. Egy pillanattal később a tollával a kezében
állt fel. Beszállt a saját autójába és elment.
Emberfeletti sebességével Stanislav hamarabb ért az út
végéhez, mint ő. Szerencsére ez már nem volt annyira
fájdalmas.
A szaki lefelé figyelt az ölébe, a furgon pedig egyre jobban
lelassult, majd megállt. Henry egy mobiltelefont emelt a
füléhez.
Stanislav a földre hasalt, majd begurult a furgon alá.
– Mi van? – kérdezte egy hang. Stanislav érzékeny füleinek
nem okozott nehézséget, hogy hallja a beszélgetés mindkét
résztvevőjét.
– Épp most jöttem el – tájékoztatta a hívott felet Henry.
– És?
– Azt hiszem, a csomag még mindig ott van, az alagsorban.
– Csak hiszed?
– Csak a földszintre akart érzékelőket szereltetni, így nem
volt rá ürügyem, hogy lemenjek. Rányitottam az ajtóra,
amikor nem látta, de zárva volt.
– Találnod kellett volna valamilyen indokot, hogy
ellenőrizd – felelt számonkérően a hang.
– Mégis, milyen indokot? – horkant fel ingerülten Henry. –
Azt mondta, hogy az alagsorban nincs ablak, sem kifelé vezető
ajtó.
– Gyanítható, hogy talán rátalált a csomagra?
– Nem. Egyáltalán nem. Túlságosan fél a bogaraktól, le
sem megy oda.
– Akkor kimegyünk holnap hajnalban és elkapjuk, még
mielőtt felébred.
– Nem hiszem, hogy aggódnunk kellene miatta. Pár nap
múlva elutazik.
– Igen? Mennyi időre?
 – Egy hétre. Tudni akarta, hogyan működik a
riasztórendszer, ha ő nincs itt.
– Tökéletes.
– De van egy kutyája. Mi lesz, ha itthon hagyja?
– Kinyírjuk. Egyértelmű. Nem hagyom, hogy egy rühes
korcs elszarja ezt nekem. És ez rád is vonatkozik.
Ó, igen! Henry igazán dühös lett, olyan gyorsan nyomta ki
a hívást, ahogy csak tudta.
Stanislav megkapaszkodott az autó alvázában és elemelte
magát a földtől.
Henry végig átkokat mormolt maga elé, míg a fájdalmasan
göröngyös és egyenetlen mellékútról felkanyarodott egy
kétsávos útra. Ott felgyorsult, mezők, erdők, szántóföldek
mosódtak egybe az út mentén.
Bár a rázkódás és az erőfeszítés visszaédesgette a fájdalmat,
Stanislav a helyén maradt, amíg jó néhány mérföldre el nem
távolodtak Susan otthonától. A lakatossal történt fiaskó után
nem kockáztatott. Nem gondolta, hogy Susan olyan korán
kimegy megnézni a postaládát, arra számított, hogy mire ez
megtörténik, a lakatos rég elhajt. Nem találhat most egy újabb
eszméletlen szerelőre.
Megerősítette a fogását és belerúgott a futóműbe, amitől a
kocsi irányt váltott, majd ugyanabba az irányba dobta a saját
testét is, amerre a lendület vitte a járművet.
Henry káromkodva nyomta ütközésig a féket, míg
igyekezett visszaterelni a járművet a helyes irányba. – Egy
kibaszott szarvas rohant belém, vagy mi a bánat? – morogta –
Az idióta baromállatja! – Amikor megállt az út szélén,
kinyitotta az ajtót és kiszállt, hogy ellenőrizze a kárt. – Ugrik a
kurva biztosításom – motyogta, kavics csikordult a bakancsa
alatt. – Nem is látok semmit. – Újabb csikorgás, átment a
furgon másik oldalára. – Itt sincs semmi. Mi az ördög?
 Míg odament az autó hátuljához, hogy azt is megnézze,
Stanislav leengedte magát a földre.
– A szarba! – morgott Henry. – Lövésem sincs, mi volt ez.
– Visszaindult a vezetőüléshez.
Stanislav kigurult az útra, feltérdelt és keményen oldalba
lökte az autót.
Henry élesen beszívta a levegőt. Tisztán hallatszott a
kulcsok csilingelése remegő kezében. – Mi a pokol ez? –
suttogta.
Türelmetlen léptekkel visszament a furgon hátuljához.
Egy pillanatig hallgatózott. Aztán a kulccsal kinyitotta a
raktér ajtaját.
A lélegzetét visszatartva lassan behajolt a kocsiba, hogy
szembenézzen azzal, amit odabent vélt tudni.
Stanislav meglódult és olyan gyorsan termett mögötte,
hogy ha bárki is látja, csak egy elmosódott foltként érzékeli.
De még Henry sem látta. Ő felemelt ököllel várta, hogy a
randalírozó valami kiugorjon a furgonból.
Stanislav meglökte a férfit, majd ő is beugrott utána a
raktérbe és behúzta maga után az ajtót.
Henry felkiáltott, amikor hason padlót fogott. Átpördült a
seggére és felmeredt Stanislavra. – Ó, a picsába!
Stanislav lecsapott rá, még mielőtt fegyver, vagy egy
szerszám után nyúlhatott volna. – Nem lett volna szabad
beleegyezned, hogy megölitek a kutyát – mondta a remegő
férfinak. – Susan szereti azt az állatot.
Henry szabályos sikoltozásba kezdett, amikor a szemei
borostyánfényben felizzottak.
Pár perccel később Stanislav a vállára vetette a megtermett
férfi testét, megkerülte vele a járművet és cseppet sem
finoman ledobta a vezetőülésbe.
 Nem Henry és a vele szövetkező fickók voltak, akik elásták
őt az alagsorban. Két barátjuk egy közeli zsoldos cégnek
dolgozott. És bár a testüket soha nem találták meg, azt hitték,
hogy a tömegmészárlásnak estek áldozatul, vagy bárminek is,
ami a zsoldosok bázisán történt. Henry barátja, aki
megemlítette, hogy megölik a kutyát, röviddel az eltűnésük
előtt egy telefonhívást kapott Stanislav támadóitól, hogy egy
csomagot rejtettek el Susan alagsorában.
Henryt kívül tartották a bennfentes körtől, leginkább azért,
mert túl sokat beszélt, ha ivott, így aztán nem tudta, hogy mi
volt abban a csomagban, csak hogy a barátja el akarja adni…
Nos, Henry azt sem tudta, kinek akarja eladni, és igazából
ez nem is túlzottan érdekelte Stanislavot. Henry barátja
komoly pénzt remélt ettől az üzlettől, ő pedig szinte bármit
megtett volna azokért a remélt milliókért.
Bekötötte a férfi biztonsági övét, majd elindította a furgont
és egyesbe tette. A kellő idő elteltével lekormányozta az útról,
majd keményen nekilökte egy fának.
Amikor Henry felébred, semmire sem emlékszik majd
abból, hogy mi történt Susan otthonának elhagyása és
aközött, hogy belerohant az öreg tölgybe.

Susan loppal ismét végigmérte Stanislavot, és

megkönnyebbült, hogy mennyivel jobban van. Ezelőtt csupa
feszültség volt az egész alakja, mereven mozgott, úgy látszott,
mély sebei vannak. De a nap végére ellazult, és ez csak
felgyorsult, ahogy az éjszaka haladt előre. Mozgásában
megjelent valami utánozhatatlan elegancia, ami nagyon
megnehezítette, hogy ne bámulja folyamatosan.
Még a beesett, vágásokkal teli arcával is jóképű volt. És bár
tudta, hogy ezt csak képzeli, de mintha még a vállai is
kiszélesedtek volna az utóbbi néhány órában.
Bizonyára lélekben is megkönnyebbült. Ezért azt javasolta,
hogy teszteljék az emlékezetének korlátait egy sor kérdéssel,
hogy meglássák, mi tért vissza és mi nem.
– Mi a kedvenc színed? – kérdezte.
– A vörös. Tied?
– Zöld. Kedvenc évszak?
– Tél.
– Enyém is. Kedvenc dalod?
Pár pillanatnyi gondolkodás, majd fejrázás. – Nem tudom.
– Talán közelítsük meg általánosabban. Kedvenc zenei
stílusod?
Újabb gondolkodás. Újabb fejrázás. – Nem tudom.
– Kedvenc rágcsa?
– Popcorn – jött a válasz azonnal, és egy maroknyit fel is
vett az ölében tartott tálból. Mindketten az ágyon hevertek,
nekitámasztva a hátukat a támlának, felkészülve a tévézésre.
Azt gyanította, hogy a popcorn csak a jelenlegi kedvence. –
Kedvenc szabadidős tevékenység?
A férfi rákacsintott. – Mozizni veled.
Rámosolygott. Imádta, hogy ilyen. Könnyed. Szinte játékos.
Amikor a film, amit kiválasztottak véget ért, elkezdtek
felkészülni az alvásra.
Susan hanyagolta a pizsamát, egy selymes, zöld hálóinget
vett fel, majd megkérdőjelezte az épelméjűségét, amikor
belenézett a tükörbe.
Nem tekinti majd a férfi a hálóinget felhívásnak? Se
rövidnadrág, se top. Ehelyett félcombig érő puha selyem, ami
a vállát is jóformán teljesen szabadon hagyja, és nagyon
áttetsző.
Beleharapott az ajkába. Vagy netán tényleg felhívásnak
szánja?
A tény, hogy a tagadás azonnal elárasztotta az elméjét, nem
tűnt túl jó jelnek. Stanislav nem tudja kicsoda, nem emlékszik
rá, hogy házas-e, vagy egyedülálló. És valakik megpróbálták
megölni. Ez nem pontosan a jó szeretőnek való leírása.
Idióta! Morogta magában.
Ez egy nagyon kedves srác. Tudta, hogy pihennie kell, fel
kell gyógyulnia, ezért szinte az egész napot beszélgetéssel
töltötték. Ahhoz nem kell emlékeznie a múltjára, hogy legyen
személyisége. Van neki, méghozzá nagyon vonzó. Arra a
végkövetkeztetésre jutott, hogy a férfi csendes természet. Nem
félénk. Csak csendes. Az óvilági sármja pedig egészen
elbűvölte.
Úgy tűnt, szereti megérinteni őt. A kezét fogta. Kisimította
a haját az arcából. A hátára tette a tenyerét, míg felsétáltak a
lépcsőn. Abban nem volt biztos, hogy ez a természetéből
adódik-e, vagy csak amiatt van szüksége rá, mert el volt
szigetelve a külvilágtól az alagsor földjében. Akárhogy is, ő
nem bánta. Tetszett neki az érzés, amit az érintése kiváltott
belőle.
Régóta van egyedül. Talán túlságosan is régóta. Ez lehet az
oka a vonzalmának, és az, hogy Stanislav tökéletes
természetességgel fogadja el a másságát? Ítélkezés nélkül?
– Susan? – szólt be a férfi a hálószobából.
– Igen?
– Érzem a szorongásodat. Akarod, hogy egy másik
szobában aludjak?
 Lekapcsolta a villanyt és kinyitotta a fürdőszoba ajtaját. –
Nem. Nem akarom, hogy a földön aludj, emlékszel? Lehet,
hogy már könnyebben mozogsz, de azért még sérült vagy.
– Engem nem zavar. Most, hogy már jobban vagyok, egy
éjszaka a padlón nem fog… – A hangja elakadt, amikor a lány
belépett a fénybe.
Susan legszívesebben visszamenekült volna a
fürdőszobába. Mi a fenét gondolt? Nem akarta, hogy a férfi
meghívónak vegye az öltözékét, de közben mégis remélte,
hogy annak veszi? Nem érzett ilyen élénk, azonnali
vonzalmat, szeretetet egy ember iránt sem nagyon régóta. És
ez a vonzalom, ez a szeretet folyamatosan megpróbálta
kituszkolni az ajtón a józan eszét.
A csend egyre nyúlt.
Stanislav az ágy másik oldalán állt, vékony alakját csak
fekete póló és bokszer takarta, ami képtelen volt elrejteni a
tényt, hogy a hálóruhája felizgatta.
A szemei sárgás tónust kaptak. – Most már biztos, hogy
másik szobában kell aludnom.
Még az arcán, a karjain és a lábain lévő sebekkel együtt is
elképesztően vonzó volt. Pfff! Úgy tűnt, nincs egyetlen
porcikája sem, ami ne tetszene Susannak.
– Nem – mondta határozottan. Még mielőtt
meggondolhatta volna magát, odasétált az ágyhoz,
becsusszant a takaró alá és várakozóan felnézett a férfira.
Stanislav nem moccant. – Hol van Jax?
– Odalenn. Imád a hátsó ajtó ablaka előtt ülni órákig és
figyelni a helyi oposszum és mosómedve populációt. Miért?
– Ő az egyetlen elérhető gardedám a környéken.
A lány elvigyorodott. – És úgy gondolod, ellenezné, hogy
csenj egy-két érintést?
 A férfi szája mosolyra húzódott. – Talán nem. De egy kutya,
amelyik bánatos szemekkel néz fel rám, talán kordában
tarthatja a kísértést.
Susan nevetve megcsóválta a fejét, majd megpaskolta maga
mellett a matracot. – Gyere ide.
A férfi lekapcsolta a villanyt és lefeküdt.
Susan azt várta, hogy majd a hátára fekszik, mint ő, miután
húzódozni látszott attól, hogy szerelmi játszadozásba kezdjen
vele. De Stanislav meglepte, az oldalára fordult, szembe vele.
Susan is ezt tette.
A szíve kellemesen megugrott, amikor a férfi összefonta az
ujjaikat és a szájához emelte a kezét, hogy megcsókolja. Nagy
lábai rátaláltak a takaró alatt az övéire, összesimultak.
– Azt hiszem, nagyon könnyen beléd tudnék esni –
suttogta.
A lány pulzusa felgyorsult.
A férfi felemelte a másik kezét is, ujjaival kifésülte a haját
az arcából, a füle mögé simította. – De meg kell róla
bizonyosodnom, hogy szabad vagyok, mielőtt átengedném
magam ennek a vonzalomnak és előszedném rég berozsdállt
készségeimet, hogy udvarolni kezdjek neked.
Még ez is azt mutatta, mennyire méltó a lány érzelmeire.
Talán nem ismeri a múltját, de akkor is tisztességes ember. –
Olyan átkozottul megnyerő vagy – mondta neki egyszerre
bókként és panaszként.
– Messze nem annyira, mint te – felelte a férfi, és csíny
jelent meg halványan izzó szemeiben. – Azt hiszem, a szívem
is megállt egy pillanatra, amikor megláttalak abban a
hálóingben.
Susan némi öngúnnyal fintorodott el. – Sortot kellett volna
felvennem.
 – A testem ugyanígy reagál a sortjaidra is, már
elfelejtetted?
Elmosolyodott. – Pokolian nem felejtettem el.
Stanislav nevetett. Kicsit előrehajolt, és olyan puha csókot
simított a lány ajkaira, hogy szinte még a vágyáról is
megfeledkezett. – Egy valóságos kincs vagy.
Megrázta a fejét. – Mivel az alagsoromban ástalak ki, azt
hiszem, te sokkal inkább minősíthető vagy kincsnek.
A férfi ismét nevetett. – Fordíts hátat.
– Mi? – kérdezte, nem egészen értve a kérést.
– Fordíts hátat nekem.
A lány egy kissé csalódott, amiért…
Aztán kiszaladt a lélegzete, amikor a férfi odasimult a
hátához.
Egyik karját a feje alá csúsztatta, a másikkal átölelte a
derekát. Hosszú combja az övé hátuljához ért, merevedése
csapdába esett kettejük között. Figyelembe véve, hogy
Stanislav mennyivel magasabb volt nála, meglepődött rajta,
milyen tökéletesen összeillenek.
– Csak ölelni szeretnélek – mormolta, és a nyaka
hátuljához dörgölte az orrát. Egyértelműen többet is akart
ennél, de Susan megértette a fenntartásait. – Rendben van
így?
A lány bólintott. Megragadta a férfi kezét, felemelte és a
mellkasára szorította. – Több mint rendben.
Mindketten elégedetten felsóhajtottak.
– Olyan furcsa, hogy nincs emlékem a múltamról – mondta
halkan a férfi.
Susan elképzelni sem tudta, milyen lehet ez.
– Megosztanál velem néhányat a sajátodból? – kérdezte kis
idő múlva Stanislav.
– Persze. Mit szeretnél tudni?
 – Voltál már házas?
– Nem. – Elgondolkodott egy kicsit. – A valaha volt
leghosszabb kapcsolatom is csak négy hónapig tartott.
– A telepátia miatt?
Bólintott. – Bizonyos dolgok jobb, ha megmaradnak
magánügynek. De amikor fáradt, stresszes vagy beteg vagyok,
nem mindig tudom kizárni a fejemből mások gondolatait. A
srácokéi általában nem jönnek be. És hajlamos vagyok rá,
hogy ne tetsszen, ha azt olvasom a fickó fejében, aki velem
van, hogy egészen másra gondol. Ez hatalmas szívás. –
Végigsimított a férfi kézfején a hüvelykujjával. – Jó, hogy te
tudsz vigyázni a gondolataidra és nem hallom őket. Általában
egy pillanatnyi nyugtom sincs mások közelében. Most viszont
akkora a nyugalom, hogy még a szívdobbanásaimat is hallom
a kezed alatt.
Egy pillanatra felerősödött az ölelés. – Ne csábíts.
– Nem az volt a szándékom. Csak ez olyan… – megcsóválta
a fejét – szép. Egyszerűen szép.
Kapott egy csókot a vállára. – Elmondtad a barátaidnak,
hogy telepata vagy?
Tétovázott. – Egy párnak.
– Nem mindnek?
– Nem. Nem mintha olyan sok lett volna.
– Miért?
Talán egy perc is eltelt, míg eldöntötte, mit válaszoljon. És
hogy mennyit osszon meg a történtekből.
– Nem kell elmondanod, ha…
– Minden rendben. Csak… – Vonakodott visszatérni a
múltjába. – A középiskolában egyáltalán nem randevúztam.
Nem igazán vágytam rá, tisztán hallottam a fiúhallgatók
hormonvezérelte gondolatait.
 A férfi kuncogott. – Biztos vagyok benne, hogy
megőrjítetted őket a szépségeddel.
Felhorkant. – Nem éppen. Jobban érdekelték őket a
barátnőim, akik gyorsabban fejlődtek nővé, mint én. A fiúk,
ha egyáltalán szóba álltak velem, folyamatosan más lányok
melleire gondoltak, és arra, hogyan férkőzhetnének azok
közelébe.
– Jellemző.
Nevetett. – Az első két srácnak, akikkel a főiskolán
randiztam, elmondtam, hogy telepata vagyok. Azt hitték, hogy
teljesen zizi vagyok. Aztán már nem beszéltem nekik erről.
Féltem hogyan reagálnának.
– Az emberek hajlamosak bizalmatlanul, gyanakvóan
viszonyulni azokhoz, akik mások.
– Pontosan. Ezért inkább vártam, amíg közelebb kerülünk
egymáshoz, szerelmesek leszünk. De… – vállat vont – azt
hiszem, egyikkel sem kerültünk elég közel egymáshoz annyira,
hogy ne tekintsenek gyagyának.
– Gyengeelméjűek – motyogta Stanislav, és ténylegesen
sértődöttnek tűnt Susan helyett.
– A harmadik barátom remek dolognak találta, amikor
elmondtam neki. De aztán egyre frusztráltabbá vált, amikor
nem tudtam megmondani neki előre a nyertes lottószámokat.
– Hogy mit? – kérdezte meglepetten Stanislav.
Elmosolyodott. – Sosem hallott még telepatákról, azt hitte,
hogy ez valamiféle médiumi képesség. Amikor elmagyaráztam
neki, hogy ez csak annyit jelent, hogy képes vagyok olvasni
mások gondolatait, azt akarta, hogy menjek vele Vegasba, és
olvassam a többi pókerjátékos agyát, hogy nyerhessen.
Mondtam neki, hogy nem szeretném. De egyre erőltette.
Végül otthagytam.
 – Hogy tudtál ennyi tökfejet összeszedni? – motyogta
Stanislav.
Vidámság éledt benne a rossz emlékek ellenére is. –
Nyilvánvalóan jó érzékem van hozzájuk – mondta.
– Ő volt az utolsó?
A vidámság elhamvadt. – Nem. Volt még egy. Egy végzős az
UCLA-n. – Nyugtalanság ébredt benne, a gyomra
összehúzódott. – Csak négy hónapja voltunk együtt, amikor a
gondolataiban felbukkant az ex-barátnője. Ted összefutott
vele egy gyakorlaton, és úgy gondolta, hogy talán újra
összejöhetnének. Dühös voltam, amiért meg akart csalni, és
szembesítettem vele. Amikor tudni akarta, honnan értesültem
róla, elmondtam neki.
Csend.
– Fogadok, hogy nem reagált jól – mondta halkan
Stanislav.
Susan hangulata mélypontra zuhant, ahogy
visszaemlékezett a történtekre. – Igazából nagyon is
izgalomba hozta ez az egész. Annyira, hogy még az ex-
barátnője is kiment a fejéből. Úgy megkönnyebbültem! Ő volt
az első pasi, aki úgy tűnt, hogy elfogadja a másságomat. –
Olyannyira üdítő érzés volt, hogy fülig beleesett.
– Mi történt?
– Egy héttel később felhívott az iskolában, és meghívott
vacsorázni. De amikor találkoztunk az étteremnél, két
személyre terített romantikus asztal helyett egy négy főshöz
vezetett, ahol két öltönyös férfi várt. Az egyik a professzora
volt. A másik a professzora barátja. Mindkettőjüket nagyon
érdekelte a telepátiám.
Stanislav káromkodott az orra alatt. – Elárulta a
bizalmadat?
– Szemernyi bűntudat nélkül.
 – A szemétláda! Mennyire voltak érdeklődőek azok az
emberek?
– Túlságosan is. Nagyon dühös voltam Tedre, amiért
megosztotta velük a titkomat.
– Teljesen jogosan.
– A két férfi nagyon közvetlen és barátságos volt, mindent
elkövettek, hogy megnyugtassanak. De a gondolatok, amiket a
fejükben találtam… amiket nem tudtak, vagy esetleg nem is
akartak elrejteni, mert fogalmuk sem volt, mennyire erőteljes
a telepátiám… pokolian megrémítettek. – Még most is kirázta
tőlük a hideg. – Tanulmányozni akartak. Egy laborban. Meg
akarták határozni a telepátiám mértékét, megkeresni a
forrását, majd megkétszerezni.
Stanislav karjai szorosabban ölelték. – Mi történt ezután?
– Hazudtam. Azt mondtam nekik, hogy csak kamu volt,
hogy telepata vagyok. Belelestem Ted mobiljába, míg
zuhanyozott, és megtaláltam az általa elküldött sms-eket az
exének. Azt mondtam, hogy azért találtam ki ezt az egész
telepátiás dolgot, hogy eltántorítsam attól, hogy újra
megpróbálkozzon egy ilyen szarsággal.
– Bevették?
– Ted igen. Irtó dühös volt. – Egy igazi seggfej. – De a
többiek nem. Nem igazán. Úgy tettek, mintha meggyőztem
volna őket, de a gondolataik nem változtak meg. Még mindig
eltökéltek voltak, hogy tanulmányozzanak a laborjukban. És
azon őrölt az agyuk, hogyan vehetnének rá, hogy ebben
együttműködjek velük.
– Mit csináltál?
– Tettem Tednek pár javaslatot, hogy mihez kezdjen
magával. Még ma is alig hiszem el, hogy nyilvánosság előtt
olyanokat mondtam. Aztán elmentem. – Nyelt egyet. – De
mielőtt elérhettem volna a kocsimat, két másik férfi rám
vetette magát.

Stanislav káromkodott magában. Azt kívánta, bárcsak ott

lett volna, hogy megvédje Susant.
– Mindig van egy bors spray a kulcstartómon – folytatta a
lány –, lefújtam őket. Az egyik azonnal elengedett. A másik
megütött. Azt hiszem, ha közben a másik kezével nem a
szemét dörzsöli, akkor valószínűleg ki is ütött volna. Pokolian
fájt. De sikerült talpon maradnom és tökön rúgtam.
– Remek! – csattant fel Stanislav, nagyon dühös volt arra a
két férfira, akik rá merészelték emelni a kezüket.
– Amikor összegörnyedt, elfutottam az autómhoz. Ott egy
harmadik férfi lépett elém, aki addig ki tudja hol lehetett, és
dulakodni kezdett velem.
Érezte, hogyan árad szét a félelem a lányban az emlék
hatására, és most nagyon bánta, hogy megígérte neki, nem
manipulálja az érzéseit.
– A harmadik fickó lerántott a földre. Csapdába estem
alatta, gyomron vágott, amitől kiszorult belőlem a levegő,
majd kétszer az arcomba csapott.
– A rohadék! – Le akarta vadászni, meg akarta ölni azokat
a fickókat.
– Megragadtak és beültettek egy elsötétített üvegű SUV
hátsó ülésére. Még mindig levegő után kapkodtam, így nem
küzdöttem. Ketten beültek a két oldalamra. A harmadik hátra
maradt. Gondolom, hogy eltakarítsa a nyomokat, és
megszabaduljon az autómtól. Előbb képtelen voltam a
gondolataikra koncentrálni.
– A fájdalom miatt.
– Igen. Aztán mindenki gondolatait egyszerre hallottam
meg. Még a SUV első ülésén ülő két emberét is. Az egyik a
sofőr volt, a másik egy idősebb férfi, aki megszervezte az
emberrablást. Ő… – megremegett a hangja. – Az ő gondolatai
voltak a legvilágosabbak. Egy szörnyeteg volt. Jó kapcsolatot
ápolt a professzor barátjával. De titokban tartotta előtte és
Ted előtt is a szándékait, mert tudta, hogy kiolvashatnám a
gondolataik közül a közelgő támadást és tehetnék ellene.
– Tudod a nevét? – Stanislav szentül megfogadta, hogy az
első adandó alkalommal levadássza azt a szemétládát.
– Nem. A többiek csak uramnak hívták. És a gondolataiból
kiolvasott szándékai olyannyira megrémítettek, hogy nem
mertem mélyebbre tekinteni.
– Mit tervezett?
– El akart vinni egy texasi intézménybe. – Ismét nyelt egy
nagyot. – Nem én voltam az egyetlen, akit elrabolt. Láttam a
gondolataiban egy másik áldozatot. Egy nőt, aki szintén más
volt, mint én. Egy különleges ajándékokkal rendelkező nő. –
Megkeményítette a hangját. – Arra nem tudtam rájönni, hogy
a kormánynak dolgoznak-e, vagy másnak, akik fogva tartották
azt a nőt a laborban. Ez a férfi valamiféle tanácsadó volt ott…
vagy ilyesmi, ebben nem vagyok biztos. Fájdalmaim voltak, és
alig tudtam felfogni ezt az egészet. De amit tettek vele…
Stan… az, amit azzal a szerencsétlen nővel csináltak… iszonyú
volt. Kínozták. Vagy ahogy ők nevezték, tanulmányozták. És
azt tervezte, hogy ugyanezt teszik velem.
Stanislav képtelen volt tovább elviselni a szenvedését,
megszegte a fogadalmát és elcsitította a félelmét.
 Susan szívverése lelassult, a teste ellazult. – Nem akartam
úgy szenvedni. Nem akartam, hogy kínozzanak és
felboncoljanak. Tehát amikor egy útkereszteződéshez értünk,
előre vetettem magam, megragadtam a vezető fejét és
elcsavartam.
Teljesen megdöbbent. – Kitörted a nyakát? – Az ilyesmi
hatalmas erőkifejtést igényel.
– Igen. Nem. Nos, talán. De nem akkor. Annyira meglepte
a támadásom, hogy beletaposott a gázpedálba és behajtott a
pirosba. Egy teherautó oldalba kapott bennünket, és azt
hiszem, hogy nekiütköztünk egy másik autónak is. Még
mindig nem vagyok teljesen tisztában azzal, ami ezután
történt, csak arra emlékszem, hogy újra és újra átfordultunk.
Mintha súlytalan lettem volna. Bevertem a térdem a tetőbe. A
vezető be volt kötve. Én nem. Gyakorlatilag a fejébe
kapaszkodtam, amíg pörögtünk, vagy mi. A mellettem ülő
fickók sem voltak bekötve, ők is pörögtek, olykor nekem
ütköztek. Amikor végül belecsapódtunk egy épületbe, és
megálltunk, az a férfi, aki a gyomromba ütött, félig kilógott a
hátsó szélvédőn és csupa vér volt. A másik eltűnt. Azt hiszem,
kieshetett az egyik oldalsó ablakon. Az idősebb férfi az
anyósülésen eszméletlen volt. És a vezető meghalt… vagy
legalábbis úgy nézett ki, mint aki meghalt. Azt hiszem, eltört a
nyaka.
Pazar! Kibaszottul megérdemelte! – És te?
– Mindenhol összevagdosott az üveg és alig tudtam
lélegezni, annyira fájt a mellkasom. Az egyik lábam furcsa
szögben állt. Azt hiszem, egy időre elájulhattam, mert a
következő dolog, amire emlékszem, hogy egy mentőautó visz a
legközelebbi kórház felé.
– Elmondtad, hogy elraboltak?
 A lány megrázta a fejét. – A történtek után nem akartam,
hogy még nagyobb figyelmet hívjak fel a telepátiámra.
Ehelyett úgy tettem, mintha nem emlékeznék a történtekre.
Stanislav most értette csak meg, miért nem ragaszkodott a
lány jobban az elképzeléséhez, amikor azt kérte tőle, hogy ne
hívja a rendőrséget.
– A doktor összevarrta a nagyobb vágásaimat, helyre tette a
lábamat, ami szerencsére csak kiment, de nem tört el, és volt
néhány repedt bordám. CT-re küldött, hogy kizárja a
fejsérülés lehetőségét és ellenőrizze a bordáim valódi
állapotát. De közben befutott a többi mentő a velem egy
autóban ülő férfiakkal és azoknak a kocsiknak az utasaival,
amikkel ütköztünk, úgyhogy kihasználtam a kialakuló
szervezett káoszt és leléptem.
– Nem haza mentél, ugye? – Ott egészen biztosan keresték
volna, ha még képesek voltak rá.
– De igen – ismerte be Susan. – Nem tudtam mihez
kezdjek. Az egyik nővér a kezembe nyomta a pénztárcámat.
Nem tudom hol a pokolban találhatták meg. Azt sem, hogy ki
találta meg. Talán a mentősök. Vagy valaki, aki segített
kihúzni a SUV-ból. Hívtam egy taxit és hazamentem, olyan
gyorsan összecsomagoltam, ahogy csak tudtam, telefonon
lefoglaltam a LAX-on egy jegyet a másnapi legkorábbi járatra
New Yorkba, majd egy olcsó motelbe mentem, ahol
készpénzzel fizettem. Annyira féltem, hogy egész éjjel le sem
hunytam a szemem. Reggel egy baseballsapka alá gyűrtem a
hajam, és visszamentem az apartman komplexumba.
– Minek? – Stanislav szinte kiabált suttogva.
– Nem a lakásomba mentem – sietett korrigálni a lány. –
Csak az irodára. A bérleti szerződésem a következő hónapig
szólt és ki akartam fizetni, mielőtt eltűnnék. Féltem, hogyha
postáznám, arra rátehetnék a kezüket és rájönnének, hol
vagyok.
Azok a szörnyetegek elfogták, kísérleti patkánynak akarták
használni a laborjukban, Susan meg amiatt aggódott, hogy
adós marad egy havi lakbérrel?
– Tudom, mire gondolsz – mondta a lány. – De úgy
gondoltam, ha azok a férfiak túlélték a karambolt, és keresni
kezdenek, akkor hadd menjenek csak a pénz nyomán. Ezért
rendeltem meg a repülőjegyet is előző éjjel. Eszem ágában
sem volt New Yorkba repülni, és reméltem, hogy ezzel
félrevezethetem őket.
Még mindig úgy gondolta, hogy nem kellett volna aggódnia
a lakbér miatt, azt viszont el kellett ismernie, hogy a
repülőjegy: – Okos ötlet.
– Okosabb ötlet volt a lakbér is, mint akkor gondoltam
volna – nyomatékosított a lány. – Volt egy nő, Sherrie, aki a
lakás komplexum titkárságán dolgozott. Igazán nagyon
gyönyörű nő. Pár évvel volt idősebb nálam. Nem voltunk
közeli barátok, vagy ilyesmi, mindössze néhányszor
kellemesen elbeszélgettünk. Nos, amikor beléptem, hogy
fizessek neki, csak rám pillantott, majd gyorsan felállt,
átfordította a táblát az ajtón NYITVA feliratról ZÁRVA
feliratra, és bevonszolt a hátsó irodába. Látta a sebeimet és
megkérdezte, hogy egy férfi okozta-e őket. Olyan fáradt
voltam, hogy sírva fakadtam és igennel válaszoltam. Amikor
megkérdezte, hogy szóltam-e a rendőrségnek, elmondtam,
hogy a rendőrség nem segíthet, el kell tűnnöm, és kértem,
hogy senkinek se szóljon egy szót sem. Erre ő felhívott valakit,
hogy jöjjön be és vegye át a műszakját, engem pedig egy SUV-
hoz vezetett. Azt mondta, hogy tartsam lenn a fejem, és elvitt
a nővére házába. A nővére, Erin bántalmazó kapcsolatban élt
egy férfival, aki a vége felé már majdnem meg is ölte őt.
Szerzett ugyan egy távolságtartó végzést, de sem ez, sem a
rendőrség nem tudott segíteni neki, el kellett menekülnie az
ország másik végébe. Ők ketten elrejtettek engem Erin
házában, amíg begyógyultak a sebeim, elhalványultak a
zúzódásaim, aztán pedig segítettek eltűnni a városból.
– Ez átkozottul bátor dolog volt tőlük.
– Tényleg az volt. Észak-Karolinában születtek, itt nőttek
fel, beszéltek nekem az egész államot telepöttyöző
kisvárosokról. – Vállat vont. – Úgy gondoltam, hogy talán
beolvadhatok az egyikbe, ha elég keményen próbálkozom.
– A férfiak nem kerestek?
– Ez évekkel ezelőtt történt, és azóta sem jelentek meg a
küszöbömön. De Sherrie elmondta, hogy két ember megjelent
az irodában, miután eljöttem és kérdőre vonták. Tudni
akarták, mennyire ismer engem, kik a barátaim. Mindent
elmondott, ami az eszébe jutott, például hogy sokat
panaszkodtam a szomszédokra, hogy túl zajosak és
reklamáltam, hogy nem működnek a szárítók a mosodában.
Stanislav nevetett. – Reklamáltál?
– Nem – felelt mosolyogva Susan. – Csak azért mondta,
hogy ne tűnjön úgy, mintha kedvelne.
Sherrie és Erin megmentették Susan életét.
– Gondolom, ezeknek az embereknek ahhoz lehetett köze,
amit te is említettél, a Tehetségeseket üldözik. Talán rájöttek
erre a fejlett DNS dologra.
Stanislav ebben egészen biztos volt. És mindez Tednek volt
köszönhető, akit szándékában állt alaposan seggbe rúgni,
amint hozzáfér az emlékeihez, és visszakapja az életét. Ismét
megcsókolta Susan vállát, és kicsit magához szorította. –
Örülök, hogy megmenekültél.
– Én is. Bevallom, sosem értettem, hogyan veszthették el a
nyomom teljesen, miért nem követtek ide.
 – Nem a kormány alkalmazásában állhattak.
Mert ha úgy lett volna, akkor könnyedén lenyomozhatták
volna a társadalombiztosítási azonosítója alapján, hacsak
Susan nem szerzett magának hamis igazolványokat, hogy
elrejtse valódi kilétét. De nem úgy tűnt, mintha ez történt
volna.
Bár a lány most már nyugodt volt, érezte, hogy még nem
álmos.
– Mi az? – kérdezte – Érzem a nyugtalanságodat. – A
habozását is érezte, a lány azon töprengett, kimondja-e, amit
gondol.
Vett egy mély lélegzetet. – Tudom, hogy olyan dolgokat is
felfedeztél önmagaddal kapcsolatban, amikről azt hiszed,
hogy megrémítenének. Olyan dolgokat, mint az empataságod,
vagy az izzó szemeid.
Stanislav megdermedt. A szívverése felgyorsult, szétáradt
benne a riadalom. – Tudod mik azok? Láttad őket a
gondolataimban? – Biztos volt benne, hogy ezek eltávolítanák
tőle a lányt, így igyekezett elrejteni őket előle akkor is, amikor
megnyitotta előtte az elméjét.
– Nem. Csak annyit tudok, hogy aggódsz miattuk.
A megkönnyebbülés szétáradt benne, holott semmi oka
sem volt ezt érezni. Előbb, vagy utóbb el kell mondania neki.
Előre rettegett attól a naptól. – Csak nem akarom, hogy félj
tőlem.
– Tudom. És nem félek tőled. – Susan megszorította a
kezét. – Stan…
Amikor a lány nem folytatta, ő szólalt meg. – Igen?
Kíváncsiság váltotta fel a nyugtalanságot. – Nem baj, ha
Stannek szólítalak?
Már korábban is szólította így, akkor is tetszett neki. – Nos,
mondta és próbált kevéssé lelkesnek tűnni – azt jobban
szeretném, ha Szexi Izompacsirtának szólítanál. De a Stan is
megteszi.
A lány nevetett.
Örömmel, hogy egy kicsit sikerült jobb kedvre derítenie,
megszorította a kezét. – Persze, hogy szólíthatsz Stannek. És
most mondd el, hogy mi aggaszt.
Susan az ujjaival kezdett játszani és egyre halogatta azt,
amit mondani akart. Végül kibökte. – Mi van, ha ugyanazok
az emberek raboltak el téged is, akik engem akartak? Ha
rájöttek, hogy empata vagy, bezártak a laborjukba és…
kísérleteztek rajtad? Azt mondtad, nem hiszed, hogy másnak
születtél. Mi van, ha valakik, mit tudom én… megváltoztattak?
Genetikailag.
Dermesztő gondolat, viszont magyarázat lehetne a
furcsaságaira. – Azt hiszem, ez lehetséges. – Nem csoda, ha a
lány ekkora együttérzéssel fordul feléje. Azt hiszi, hogy ő
elszenvedte azt, ami rá is várt volna. – Talán akkor szereztem
a sebeket, amikor elszöktem a laborból. – Összevonta a
szemöldökét. – Azt viszont nem értem, hogy a laborból való
szökés után hogyan juthattam az alagsorodba. Vagy a
közelben lenne?
– Nem hinném. Viszont ha olyan titkos, mint ahogyan azt
az idősebb férfi gondolataiban láttam, akkor nemigen tud róla
a nyilvánosság.
Akárhogy is, az, hogy genetikailag átalakították egy
laborban, még mindig szimpatikusabb lehetőség volt, mint
elhinni, hogy vámpír.
Stanislav remélte, hogy hamarosan megtudják az igazságot.
Anélkül, hogy Susannak ebből kára származna. – Tehát akkor
Kaliforniából származol? – változtatta meg a témát.
– Valójában Seattle-ben születtem. A szüleim csak hétéves
koromban költöztettek Kaliforniába.
 Stanislav elmosolyodott. – Szinte látlak magam előtt. Egy
koraérett kislány gyönyörködik a napsütésben.
Susan nevetett.
– Mesélj még – mormolta a férfi.
És a lány megtette, utána pedig türelmesen válaszolgatott a
kérdéseire.
Sokáig beszélgettek az éjszaka sötétjében. És Stanislav ezt
teljesen természetesnek érezte. Egy ágyban feküdt vele. A
testük összesimult. A lábaik összekuszálódtak. Beletemette az
orrát illatos hajába, míg együtt nevettek egy vidám gyerekkori
történetén.
Igazság szerint, a „jól” kifejezés túl enyhe volt arra,
ahogyan érezte magát. Azt kívánta, bárcsak örökké tartana.
De sajnos a fáradtság könyörtelen volt. Végül mindketten,
ha vonakodva is, de elaludtak.
 Hetedik fejezet

Susan lassan ébredezett, valami nyomta a kezét. Nem

tudta, mennyi lehet az idő, de úgy érezte, hogy csak nagyon
keveset aludt. Talán három vagy négy órát.
Nyöszörgött és kinyitotta a szemét. A hajnal fényei
világították be a szobát, vagyis ő annak gondolta őket. Egy
homlok simult az övéhez, alatta az arc elmosódott a
közelségtől. Majdnem teljesen kitöltötte a látóterét.
Ahogy kiélesítette maga előtt a férfi vonásait, félelem áradt
szét benne.
Rémült kis kiáltással elrántotta tőle a kezét és hátrafelé
kezdett csúszni a matracon. A lábai beleakadtak a takaróba,
fenékre érkezett az ágy mellé. Rövid, ám heves küzdelem után
kiszabadította magát és talpra ugrott.
Az alvó férfi a kiáltására riadt fel. Ő is kiugrott az ágyból a
másik oldalon, de közben valahonnan egy kés is került a
markába, maga elé tartotta.
Susan remegett, mint a kocsonya. – Stanislav?
Stanislav hatalmas teste félig guggoló állásba ereszkedett,
barna szemei átfutottak a szobán a veszély forrását keresve.
Amikor nem találta, leeresztette a kést és felegyenesedett. –
Mi történt? Mi a baj?
Csak tátott szájjal bámult rá.
A férfi homloka ráncba szaladt. Az ágyra dobta a kést,
elindult, hogy megkerülje a fekhelyet és odamenjen hozzá.
Susan maga elé emelte a kezeit és hátralépett. – Ne!
 A férfi arca elkomorodott. Az ádámcsutkája végigfutott a
nyakán. – Susan? – szólította meg puhán, tétován. – Miért
félsz tőlem?
A lány nyitott szája teljesen kiszáradt. Becsukta és nyelt
egyet. – Nem ismertelek fel. – A hangja egészen rekedt volt.
Megköszörülte a torkát és újra próbálkozott. – Amikor
felébredtem, nem ismertelek fel.
A férfi továbbra is zavarnak tűnt, nem tudta, mit mondjon.
Lehetséges, hogy ő tényleg nem tudja?
– Álmodtál?
Megrázta a fejét. – Most egy teljesen más embernek látszol,
Stanislav. Mármint úgy értem, hogy teljesen megújultál. – Az
arcáról és a testéről eltűntek a sebek. Sehol egy karcolás. És
sebhelyek sincsenek. Zúzódások sem. Csak a sima, cserzett
bőr. Az arca már nem beesett. A vállai elképesztően szélesek.
Tényleg elképesztően szélesek, hasonlóan a bicepszeihez,
amik akkorák voltak, mint egy-egy tekegolyó. Az arcához
hasonlóan már a mellkasa sem volt beesett. Inkább
hatalmasnak tűnt kockás hasa felett, amire ráfeszült a fekete
póló. Szűknek tűnt azután, hogy tegnap még lötyögött rajta.
Hagyta, hogy lesodródjon rajta a tekintete.
A csípője ugyan keskeny maradt, de… szent szar,
elképesztően izmosak a combjai! És a lábszára is. Legalább
húsz kiló izmot magára szedett álmában!
A férfi is végignézett a karjain és a lábain, majd némán
tovább figyelte őt.
Próbált beleolvasni a gondolataiba, de kizárólag orosz
motyogást hallott.
– Hogy nézhetsz ki most teljesen másképp? – kérdezte a
lány – Hogy tudtál… – végigmutatott a testén – hogy
változhattál meg ennyire? A sebeid eltűntek és… jaj, hát nézz
már magadra! Hatalmas vagy! Felszedtél egyetlen éjszaka
vagy húsz kiló színizmot! Vagyis… fogalmam sincs mennyi
súlyt jelent egy ilyen magas férfin ennyi izom, az is lehet, hogy
harmincat! Mi az ördög ez? – Utálta a hangjában megjelenő
éles, hisztérikus felhangot. Ahogy azt is utálta, hogy egész
testében remeg, és hogy a fejében a gondolatok teljes
káoszban száguldoznak.
– Susan – mondta a férfi és kihallatszott a hangjából a
tehetetlenség. – Hadd csillapítsam a félelmed. Utána
beszélünk.
– Nem. – Nem akarta, hogy megváltoztassa az érzelmeit az
ajándékával, és ebben a pillanatban nem is bízott benne.
Fájdalmas kifejezés futott át a jóképű arcon, ebből tudta,
hogy a férfi is érzi a bizalmatlanságát.
Megpróbálta nem ilyen borzalmasan érezni magát, de nem
ment. – Mondd el, hogyan lehetséges ez!
Stanislav megcsóválta a fejét. – Nem tudom.
– Kamu!
A férfi két kézzel túrt a hajában, a karjain megfeszültek a
jókora bicepszek, és közben a fejét törte. – Nem tudom –
ismételte meg. – Elmondanám, ha tudnám, de nem tudom.
Csak annyit tudok, hogy ez nem a fejlett DNS miatt van,
amivel születtem. Az csak azt a képességet nyújtja, hogy
érezzem és manipulálhassam mások érzelmeit. Az izzó
szemek, a gyors gyógyulás valahonnan máshonnan
származik… a francba is, nem emlékszem!
Elfordult Susantól, minden mozdulatából sugárzott a
frusztráció. – És van még több is. Más különbségek, amikre
nem tudok magyarázatot adni. Tudom, hogy gyorsabb vagyok,
mint egy normális férfi és erősebb is. Sokkal erősebb, de nem
tudom… – A fenébe is, nem emlékszem, miért! – kiáltott fel.
Susan csak bámulta őt, míg Stanislav fel-alá járkálni
kezdett. Aztán észrevette, hogy már nem remegnek a
végtagjai. Ismét eltöprengett azon, mi van, ha a férfit a
laborban változtatták meg? Az a nő, akit megkínoztak abban
az intézményben, ahová őt is vinni akarták, szintén nagyon
gyorsan gyógyult. Ha Stanislav azoknak a szörnyetegeknek a
kezébe került, és valahogyan keresztezték a DNS-ét a nőével…
Nos, ez a feltételezés megmagyarázná azt a rettenetes
állapotot, amiben a szökése után volt, és még jó pár más
dolgot is, még ha azt nem is, hogy hogy került az alagsorába.
A pulzusa is lelassult. – Stanislav.
A férfi feléje fordult. – Azt hittem, ha begyógyulnak a
sebeim, az emlékeim is visszatérnek. A múltam. Hogy miért
vagyok más. Hogy ki a fene ásott el az alagsorban. De semmi.
Egyszerűen nem történt semmi. De még nincs vége. Tudom,
hogy még nem vagyok teljes erőmnél…
Susan szeme nagyra nyílt. – Komolyan? Ez még mindig
nem a teljes erőd?
– De jó úton haladok feléje és… valami nincs rendben.
Emlékeznem kellene. Tudom, hogy kellene. Minden azt
mondja a bensőmben, hogy már vissza kellene térnie az
emlékeimnek. De nem ez történt és…
Susan felemelte a kezét, hogy megállítsa. – Semmi baj.
Minden rendben van, Stan. Minden oké.
A férfi arca továbbra is zaklatottnak tűnt. – Nem, semmi
sincs rendben! Most félsz. És az emlékeim nélkül nem tudom
elvenni a félelmedet, nem tudlak megnyugtatni!
Susan tett egy lépést feléje. – Olvasd az érzéseimet –
szólította fel. Halkan beszélt, remélve, hogy ezzel
lecsillapíthatja kissé. – Most is félek tőled?
Csend. Csak egy hosszú perc múlva válaszolt. – Igen.
Susan káromkodott magában. – Oké, de már nem annyira,
igaz?
 Újabb csend, a gond redői egy kicsit elhalványultak
Stanislav homlokán. – Valóban.
És ez így is volt. A férfi dühe, amiért ő fél tőle, az emlékei
pedig nem tértek vissza, szinte teljesen elmulasztotta a
félelmét. És Stanislav nem hazudott. A gondolatai bár
kaotikusak voltak, a tisztán felbukkanók kimondott szavait
tükrözték.
Megcsóválta a fejét, és egy szomorkás, keserű kis mosolyt
villantott a lányra. – Én még mindig csak én vagyok –
mondta. – Az, aki a múltadat érintő kérdésekkel sorozott meg,
akivel megosztottad a pattogatott kukoricádat, és akivel
együtt hallgattad, nézted a Stranger Things1-et.
– Fél füllel, fél szemmel.
– Fél füllel, fél szemmel néztük a Stranger Things-et. Épp
csak… – Stanislav megvonta a vállát – Most nagyobb vagyok
egy kicsivel.
Susan bólintott. Stanislav ebben a pillanatban nagyon is
emlékeztette a Stranger Things-i lányra. Ugyanúgy elveszett
volt, mint El, kereste a maga útját, és ugyanolyan különleges
képességekkel rendelkezett, amik ellentmondtak minden
ismert tudománynak. Csak ráadásul, hogy ő félt tőle, az
kikészítette a férfit. Ezt nem kellett a gondolataiban olvasnia.
Ott volt a borostyánszínben izzó szemeiben.
Még egy lépéssel közelebb ment és feléje nyújtotta a karját.
– Gyere ide.
Nem kellett kétszer mondania. Odasietett hozzá, erős
karjaival átfogta és magához szorította. Susan lába nem érte a
padlót.
A nyaka köré fonta a karjait és ő is megölelte.

1
Sranger Things: Televíziós sci-fi, horror websorozat.
 – Kérlek, ne félj tőlem – suttogta rekedten Stanislav, és a
nyakába temette az arcát.
– Megpróbálom – ígérte, mert hazudni és azt mondani,
hogy nem fog, nem tudott volna. Nagyon kételkedett benne
ugyanis, hogy ez lett volna az utolsó rémítő dolog vele
kapcsolatban. – De időt kell adnod, hogy alkalmazkodni
tudjak, oké? Néhány dolog, amire képes vagy, megdöbbenthet
engem, mint ez az éjszakai gyógyulás is, de...
– Soha nem bántanálak Susan. Esküszöm.
Még jobban magához szorította. – Tudom. – A vállára
simította az arcát és felsóhajtott. – Sajnálom, hogy
megbántottalak.
A férfi megrázta a fejét. Aztán csak ölelték egymást
csendben, míg mindketten megnyugodtak. Végül Stanislav
engedte el őt, de minden mozdulatán látszott, mennyire
vonakodik ezt tenni. Talpra állította a padlón és hátralépett
tőle.
Susan végignézett rajta és ismét megdöbbent. – Hű –
nyögte, majd elvigyorodott –, te aztán tényleg hatalmas vagy!
A férfi nevetett.
A lány kinyújtotta a kezét, kísérletképpen végigsimított az
egyik jókora bicepszen, majd a kőkemény mellizmokat is
megböködte. – Tetszik. Jól áll neked.
Stanislav mosolyogva csóválta a fejét. – Fantasztikus vagy.
A szavai arra késztették Susant, hogy újra megölelje. – Te
félrebeszélsz – sóhajtott fel –, valószínűleg az éhség teszi. Azt
hiszem olyasvalakinek, aki ennyi izmot hurcol, rendszeresen
hatalmas adag ennivalóra van szüksége. Menjünk reggelizni!
– Biztos vagy benne, hogy nem akarsz még aludni egyet?
Legfeljebb három, vagy négy órát pihentél.
Késő éjszakáig beszélgettek.
 Susan csendesen rászólt magára, hogy ne pépesedjen el
minden alkalommal, amikor a férfi törődést mutat az
irányába. – Teljesen éber vagyok, most akkor sem tudnék
aludni, ha akarnék. Azon kívül… – egy bocsánatkérő pillantást
vetett a férfira – úgy érezném, mintha egy idegennel
aludnék… megint. Tudom, hogy még mindig te vagy, de
annyira másnak tűnsz…
– Időre van szükséged, hogy hozzászokj.
– Igen. Sajnálom.
– Ne tedd. Még mindig itt vagy. Nem rohantál le a lépcsőn
teli tüdőből sikoltozva, hogy felhívd a 911-et.
Kíváncsian fürkészte az arcát. – Neked nincs szükséged
időre, hogy hozzászokj? Nem furcsa, hogy egyik nap még
szinte életveszélyesen alultáplált vagy, másnap pedig már
mindenhol hatalmas izmok dudorodnak rajtad?
Stanislav lenézett a karjaira és a mellizmaira. – Nem.
Teljesen természetesnek tűnik. Normálisnak. Vagyis
majdnem normálisnak. Mint említettem, még nem vagyok
teljes erőmnél.
Úgy tűnt, képtelen abbahagyni, hogy fixírozza őt. – Milyen
leszel teljes erődnél?
Stanislav nevetett.
Susan ezután bement a fürdőszobába és lecserélte a
hálóingét egy kényelmes jóganadrágra és topra, és eközben a
férfi is magára öltött egy újabb öltözéknyi fekete ruhát.
Jól nézett ki. Étvágygerjesztően jól. És a borostyánszín, ami
megjelent a szemében, amikor végignézett a megjelenő lányon
a nagylábujjától a feje tetejéig, arról tanúskodott, hogy ezt ő is
így gondolja vele kapcsolatban.
Annyira más, mint bárki, akivel eddig találkozott. És
semmi gondja az ő másságával, amit a családján kívül még
soha sehol nem tapasztalt meg. Ez olyan szép volt. És úgy
vonzotta őt, mint gyereket a cukorka.
Susan remélte, hogy hamarosan visszanyeri az emlékeit,
mert egyre veszélyesebben vonzódott hozzá a furcsaságai, és
minden más ellenére is. Máris közelebb állt hozzá, mint
bármelyik férfi, akivel valaha is randevúzott. Olyan…
kényelmesen érzi magát a közelében. Mintha régi barátok
lennének. És rokonlelkek.
Ha hagyja, hogy az érzelmei még jobban elmélyüljenek az
irányába, és aztán kiderül, hogy házas, az nagyon összetörheti
a szívét.

Stanislav igyekezett nem bámulni Susant, míg a reggelit

készítették. Nagyon sajnálta, hogy megijesztette. Annyira
nagyon meg akart gyógyulni, erősebbé akart válni, hogy
megvédhesse az ellenségeitől, bárkik is legyenek azok, hogy
azt nem is gondolta végig, hogy a megjelenésében
bekövetkező változás megijesztheti a lányt.
Milyen kedves és mennyire bátor! A legtöbben kirohantak
volna a házból, és másodperceken belül csak a kocsijuk porát
látta volna a bekötőúton, ha szembetalálják magukat a
furcsaságaival. De Susan talált magában annyi bátorságot,
hogy megvesse a lábát. És az a meleg, törődő szíve nem
engedte, hogy megszakítsa vele a kapcsolatot.
Hihetetlenül figyelemreméltó nő!
– Hátráltatlak a munkába járásban? – kérdezte, miközben
a reggelit készítették. Utálna még azért is felelős lenni, ha
elvesztené a munkahelyét.
 – Nem. Itthon dolgozom. Író vagyok.
Csodálat öntötte el. – Mekkora szerencse! Szeretem a
könyveket. – Egy pillanatra megdermedt, amikor rájött, hogy
ezt is most tudta meg magáról. Talán visszatérőben van az
emlékezete? – Mit írsz?
– Középkori romantikus regényeket.
– Elolvashatok majd egyet?
– Komolyan?
Bólintott. – Meglepettnek tűnsz.
A lány vállat vont. – A legtöbben, akik soha nem is olvastak
romantikus könyveket, azt hiszik, az nem szól másról csak
szexről és nincs is történetük.
Elképesztő ostobaságnak érezte ezt a gondolatot. – Nem
hinném, hogy olyasmit írsz, aminek nincs története.
– Köszönöm.
– Elolvashatnám az egyiket? – nagyon kíváncsi volt a
történetre.
– Persze. Majd adok egyet evés után.
– Remek! – Stanislav az asztalhoz vitte a tányérokat, Susan
magas poharakkal követte. Kihúzta a lány előtt a széket.
Az felmosolygott rá. – Köszönöm.
Ő is leült, felvette a tányérjáról a gigaszendvicset és jóízűen
beleharapott. – Mmmmmm! – Farkaséhesen ébredt.
Susannak igaza volt. Ehhez a súlyhoz rengeteg kalória kell.
Susan kuncogott. – Remélem nem bánod a szendvicset.
Sosem szerettem a villásreggelit.
– Kifejezetten örülök neki – jelentette ki. Ismét fékeznie
kellett magát, nehogy túl gyorsan egyen.
A lány szendvicse lényegesen kisebb volt. De azzal is inkább
játszadozott, mint ette.
Hagyta, hogy átáradjanak belé az érzelmei. – Aggódsz.
– Igen.
 Tetszett neki, hogy nem tagad, és nem próbál témát váltani.
– Miattam? Nyugtalanítalak?
– Nem – tiltakozott azonnal Susan. – Már persze a
megjelenésed megváltozása először természetesen felkavart.
De már megszoktam.
Micsoda megkönnyebbülés! – Akkor mi miatt?
Felsóhajtott. – Mit gondolsz? Henry, a riasztós fickó
visszatér?
– Igen – felelte habozás nélkül. – És a barátait is hozza.
– Mikor?
– Hamarosan. Azt hiszik, hogy elhagyod a várost, úgyhogy
talán már holnap.
– És gondolod, hogy kapcsolatban van azokkal, akik
elástak? Ugyanolyanok lehetnek, mint a kaliforniaiak voltak?
– Igen.
– Mit fogunk csinálni?
Stanislav szíve csinált egy fura kis bukfencet, amiért a lány
ilyen természetesen összekapcsolta kettejüket. – Van egy
barátod, vagy családtagod, aki hajlandó lenne néhány napig
gondját viselni Jaxnek?
– Attól félsz, hogy bántani fogják?
– Igen.
Susan lassan bólintott. – Anna, a volt szomszédom vigyázni
fog rá. Imádja őt, és önként jelentkezett akkor is, amikor
költöztem.
– Elviszed hozzá ma?
– Igen.
Egy pillanatig a lány arcát fürkészte, mielőtt feltette volna a
következő kérdést. – Van rá esélyem, hogy rábeszélhetlek, te
is maradj nála?
Susan összerezzent. – Nincs.
 Megérezte benne a felemelkedő haragot, letette a
tányérjára a szendvicse maradékát és a kezéért nyúlt. –
Biztonságban akarlak tudni, Susan.
– Nem foglak magadra hagyni! – úgy tűnt, már a puszta
feltételezés is sérti.
– Most már tudok magamra vigyázni.
– Te magad mondtad, hogy még nem vagy teljes erődnél.
– De azért elég erős vagyok. – A lánynak fogalma sincs róla
mennyire erős, milyen gyors. Tegnap még gyenge volt, mégis
lefutotta a riasztós fickó furgonját, és képes volt azt meg is
mozgatni, még úgy is, hogy Henry vezette közben.
– Elég erős mihez? Mit csinálsz, ha idejönnek?
Nagy lett a csend. Nem akart hazudni neki. És azt sem
akarta bevallani, hogy szándékában áll minden lehetséges
információt megszerezni a fickóktól, és aztán megöli őket, ha
ártani akarnak Susannak. Vagy neki.
– Stanislav? – szólította a lány, amikor nem felelt és a
gondolatait is elzárta. – Válaszolj a kérdésre. Mit csinálsz, ha
idejönnek?
– Harcképtelenné teszem őket és kicsikarom belőlük a
szükséges információt.
– És aztán? A rendőrséget nem akarod bevonni. És ezt
egyre inkább megértem, most, hogy látom, mennyire más
vagy. Az igazat megvallva, én sem szeretném beavatni őket,
nem szeretném, ha fény derülne a telepátiámra.
– Soha nem árulnám el nekik, hogy telepata vagy! –
hördült fel Stanislav.
– Tudom. De ha háttérellenőrzést végeznek velem
kapcsolatban, adatokat kérnek Kaliforniából… nem akarom
felkelteni a figyelmüket, vagy azokét, akik megpróbáltak
elrabolni. Nem akarok újra feltűnni a radarjukon.
 Ezt ő sem akarta. Még mindig nem tudták, kik voltak azok
a férfiak, és hogy miért nem jöttek Susan után.
Eszébe jutott valami. – A valódi neveden írsz?
– Nem. Álnevet használok. Próbálok bestseller listára
kerülni és nem akartam, hogy az elrablóim meglássák a
nevem.
Stanislav ajkai megvonaglottak. – Vagy hogy a szeretteik
kezében meglássanak a vastagon szedett neveddel egy
könyvet?
– Pontosan. – A lány megszorította a kezét. – Mit fogsz
csinálni azután, ha harcképtelenné tetted és kikérdezted a
riasztós fickót és a barátait?
– Majd akkor megyek át a hídon, ha odaérek.
– Ha odaérsz. A betörők általában fegyveresek. Pontosan
hogyan tervezed…
– Tudom kezelni ezt.
A lány szúrós tekintettel bámult rá. – Mert katona voltál.
Vagyis úgy gondoljuk, hogy az voltál.
Vállat vont. – Van egy rövid emléktöredékem arról, hogy
egy nagy csatában voltam, és kitartottam az enyéim mellett,
szóval…
– Szóval úgy gondolod, hogy tudod kezelni ezt. Nos hát, én
is tudom. Maradok.
Mivel érezte rendíthetetlen elhatározását, Stanislav meg
sem próbálta meggyőzni. Meg kell találnia a módját, hogy
biztonságban tartsa. Még ha ez azt is jelenti, hogy mindenki
nyakát el kell vágnia, aki fenyegeti, anélkül, hogy információt
húzhatna ki belőlük.
Azt pedig csak remélheti, hogy Susan nem fog elfordulni
tőle, miután/ha egyáltalán megöli őket.
 Susan hamarosan elvitte Jaxet Annához. A volt
szomszédjának is ugyanazt mondta, mint Henrynek, hogy
elhagyja a várost és nem viheti magával a kutyát, kennelbe
pedig vonakodik beadni. Anna nagyon kedves volt, azonnal
felajánlotta, hogy befogadja Jaxet, sőt, arra is figyelmeztette,
hogy úgy el fogja rontani, hogy nem is akar majd hazamenni,
ha Susan visszatér.
Nagyon utálta, hogy hazudnia kell a barátjának, de azt
mégsem mondhatta neki, hogy Jaxet el kell távolítania a
házból, mert kiásott az alagsorában egy figyelemreméltó
képességekkel rendelkező férfit, és most harcra készülnek
azok ellen, akik elásták őt oda.
Már az is görcsbe rántotta a gyomrát, ha eszébe jutott a
közelgő összecsapás. Nem tudott elvonatkoztatni azoktól a
férfiaktól sem, akiknek Ted árulta el. A gondolatoktól, amiket
a fejükben látott. A kísérletektől, amiket el akartak végezni
rajta. És attól sem, ahogyan azt a másik nőt kínozták.
Ha azok, akik elásták az alagsorban Stanislavot, egy ligában
játszanak a kaliforniaiakkal, ugyanolyan borzalmasak
lehetnek, mint azok voltak. Csak egy szörnyeteg lehetett képes
olyan súlyos sebeket ejteni rajta, és utána elevenen eltemetni
a földbe, hagyni, hogy ott haljon meg, vagy ha úgy gondolták,
hogy nem fog meghalni, akkor hagyták szenvedni. Élelem és
víz nélkül. Egyedül az általuk okozott sebek kínjának
társaságában.
Az ilyen emberek megölnék Stanislavot, ha nem működne
együtt.
 Az ilyen emberek megpróbálnák újra erőszakkal elfogni és
elhurcolni, vagy megölni őt. Hacsak ő nem lép közbe és nem
állítja meg őket.
Miért kell az embereknek olyan undorítóan viselkedniük
azokkal, akik mások, mint ők? Ha nem így lenne, Stanislav és
ő elmehetnének a rendőrségre, és nem is kellene tovább
foglalkozniuk az üggyel. Nem kellene mindent kockára
tenniük, hogy megvédjék magukat és megtudják az igazságot.
Mert azt egyáltalán nem látta világosan, és úgy gondolta, hogy
Stanislav sem látja. Nem kérte volna, hogy maradjon távol, ha
úgy gondolná, hogy könnyű lesz.
Pár helyen megállt, hogy élelmiszert vásároljon. Ahogy
bekanyarodott a behajtójára, rápillantott az anyósülésen
heverő bevásárlótáskákra, és elöntötte a rettegés.
A nap éppen ereszkedni kezdett, lebukott a fák mögé,
rózsaszínre, barackszínűre festette a felhőket.
Stanislav akkor lépett ki elől a teraszra, amikor leállította a
motort.
Susan gyomrából eltűnt a rettegés. És nem azért, mert a
férfi manipulálta volna az érzéseit, hanem mert egyszerűen
boldog volt attól, hogy láthatta. A szíve mintha megduzzadt
volna a mellkasában. Rájönni, hogy otthon várta őt, meglátni
a puha mosolyt, ami kigyúlt jóképű arcán, figyelni
párducszerűen kecses, elegáns lépteit, amikkel lejött a lépcsőn
és átvágott a gyepen feléje, mindez olyan kívánságokat keltett
életre a lányban, amikre gondolnia sem lett volna szabad,
amíg a férfi vissza nem nyeri az emlékezetét.
Kinyitotta a kocsiajtót.
Stanislav a kezét nyújtotta, amikor kivette a kulcsot a
gyújtásból és kiszállt. – Hiányoztál – mondta mosolyogva, és
ez a mosoly egyszerre volt szerető és bánatos, mintha úgy
gondolná, hogy talán nem kellene bevallania.
 Visszamosolygott rá. – Te is hiányoztál nekem. – Egy kissé
ijesztő volt, hogy milyen gyorsan hozzászokott a társaságához.
A férfi csókot nyomott a csuklójára, majd kinyitotta a
másik ajtót. – Látom, útba ejtetted az élelmiszerboltokat. –
Teleszedte a karjait táskákkal és elindult a lépcső felé. Amikor
Susan is fel akart emelni egyet, megcsóválta a fejét. – Majd én
intézem ezt. Te csak társalogj velem. Tisztára elrontottál.
Tényleg nagyon hiányoztál.
Nevetett. – Nem tudtam milyen ételeket szeretsz.
– Mindent, amit te szeretsz.
Még kétszer fordultak. Susan meglepődve és elégedetten
konstatálta, hogy Stanislav nem csak behordani segített a
szatyrokat, hanem kiüríteni is. Mire befejezték, a hűtő és a
fagyasztó is úgy meg volt pakolva, hogy kicsit át kellett
rendezniük a dolgokat, hogy be tudják csukni az ajtajukat. És
még csak ezután kezdték el megpakolni az éléskamrában a
polcokat.
– Úgy tűnik, kihagytunk valamit – mondta végül a férfi,
míg Susan kezet mosott.
Követte a pillantását a reggeliző sarokban, az asztalon álló
zacskóra. – Az nem élelmiszer.
– Hanem? – kíváncsiskodott a férfi. Vajon elkapta a
hangjában azt a kis élt?
Susan hosszan szárítgatta a kezét, bizonytalan volt, hogy
Stanislav helyeselni, vagy helyteleníteni fogja-e a vásárlását.
Végül odament és szépen kirakott mindent egymás mellé az
asztalra.
Stanislav alaposan szemügyre vette a két 9 mm-est, a
tartalék tölténytárakat és a több doboznyi lőszert. – Fegyvert
vettél?
Susan bólintott.
– Nekem, vagy magadnak?
 – Neked. Nekem már van kettő.
A férfi kivette a dobozából az egyik fegyvert, majd marokra
fogta. – Tudod, hogyan kell őket használni? – Fogta az egyik
üres tölténytárat, kinyitotta a lőszeres dobozt, majd olyan
ügyesen és gyorsan kezdte megtölteni, hogy az kétséget sem
hagyott felőle, hogy ért a fegyverekhez.
– Igen. A bátyám a hadseregben volt, sokszor kivitt a
lőtérre.
– Volt?
Bólintott. – Megölték Afganisztánban.
A férfi keze megállt. – Sajnálom.
Ismerősként üdvözölte, amikor égni kezdett a szeme, a
könnyek hamarosan elhomályosították a látását. Magában
káromkodva pislogott, remélve, hogy nem folynak végig az
arcán. – Már rég történt, de még mindig nem tudok sírás
nélkül beszélni róla. Sajnálom.
Halk koppanás ért el a füléhez, ahogy a férfi letette a
tölténytárat. Először a teste melegét érezte meg. Aztán a kezei
az arcára simultak és felemelte a fejét.
Amikor kinyitotta a szemét, és megpillantotta az arcán az
együttérzést és az aggodalmat, azok az átkozott könnyek
mégiscsak kicsordultak a szeméből.
– Hiányzik neked – suttogta Stanislav, és a két
hüvelykujjával letörölte őket.
Lenyelte a torkából a gombócot. – Hiányzik.
Stanislav megcsókolta a homlokát és magához ölelte.
Susan a mellkasába temette az arcát és átkarolta a derekát,
zavarba hozták a könnyei.
– Nincs semmi baj – mondta gyengéden a férfi –, előlem
soha nem kell elrejtened a könnyeidet. Azok nem a gyengeség
jelei. Hanem a szeretet kifejezése, amit iránta éreztél. –
Megnyugtatóan dörzsölgette a hátát. – Érzem a bánatodat.
 – Mindig közel álltunk egymáshoz – mondta rekedtes
hangon a lány. – Mivel senki mást nem ismertünk, akinek
hasonló képességei lettek volna, mint nekünk, leginkább
elvoltunk magunk között. Apa és anya nem sokkal azelőtt halt
meg autóbalesetben, hogy Nicket is elvesztettem. Ez
úgyszólván kettős csapás volt.
Az ölelés szorosabbá vált. – És én most ismét erőszakot
hoztam az életedbe.
Megrázta a fejét. – Nem te. Hanem azok a seggfejek, akik
elástak az alagsoromban.
Stanislav ajkai végigsimítottak a haján, majd egy
másodperccel később hátralépett tőle. – Még mindig
elmehetsz – mondta halkan. Barna szemei halovány
borostyánszínben ragyogtak, aggodalmat tükröztek. – Vidd a
fegyvereidet és maradj Anna barátnődnél, vagy szállj meg egy
szállodában. Nekem hagyd itt ezeket. – Rámutatott az
asztalon heverő 9 mm-esekre. – Majd felhívlak, ha…
– Nem.
– Nem tartalak kevesebbnek emiatt, ha ezért akarsz
maradni. Már így is hihetetlen bátorságot mutattál…
– Nem megyek el – szakította félbe. – Ez az én otthonom
Stanislav. És te… – Nos, nem is tudta pontosan, mi ő neki.
Minimum a barátja.
– Susan.
– Maradok – jelentette ki eltökélten.
A férfi pár másodperc múlva bólintott. – Úgy legyen. De
magam fogok szembenézni velük. – Amikor a lány kinyitotta a
száját, Stanislav felemelte a kezét, beléfojtva ezzel a
tiltakozást. – Egyedül nézek velük szembe. – A hangja halk,
de határozott volt. – Az, hogy tudod, hogy kell lőni egy
pisztollyal, még nem tesz alkalmassá arra, hogy emberekre
célozz és meghúzd a ravaszt. Emlékezz a kaliforniai
tapasztalataidra, milyen rémítő volt az egész, mennyire
nehezedre esett tisztán gondolkodni. Mennyivel lett volna
nehezebb, ha fegyverrel fenyegetnek, netán rád is lőnek? Még
sosem vettél részt fegyveres összecsapásban, Susan. Én
viszont igen.
Mihelyt elhallgatott, Stanislav felszisszent. Fájdalom futott
át a vonásain, előre görnyedt, a tenyere alját a jobb
szemöldöke fölé szorította.
És megnyitotta Susan előtt az elméjét.
Csatajelenet villódzott előtte, éppen olyan, mint amit első
alkalommal is látott. Férfiak, fegyverrel a kezükben,
folyamatosan tüzeltek rá, és Stanislav visszalőtt. Egy Humvee
tört be a káoszba, lángszórója tüzet okádott az álcaruhás
emberekre, akik Stanislav felé futottak és megállás nélkül
lőttek.
Susan szíve dübörögni kezdett.
Az emlék hirtelen véget ért.
Stanislav összeszorította a szemeit, az egyensúlya szemmel
láthatóan kibillent.
Susan megragadta a bicepszét, hogy megtartsa.
A férfi gondolatai, amik még mindig tárva-nyitva voltak
előtte, pontosan olyan kaotikusak voltak, mint az iménti
csatajelenet. Annyira pici bepillantást kapott a múltjába!
Dühös lett, többet akart. Sokkal többet.
Végül vett egy mély lélegzetet és felegyenesedett. Kinyitotta
a szemét, a tekintetük találkozott. És ismét felemelkedtek a
gátak, amik elzárták az elméjét a lány elől.
– Jól vagy? – kérdezte halkan Susan.
Stanislav bólintott. – A vakító fejfájástól eltekintve, ami
máris kezd enyhülni, igen.
 Susan elengedte a karját és dermedte bámult fel rá. – Hogy
a fenébe élhetted túl? – Átkozottul sokan rohantak feléje,
hogy megöljék.
Ilyenek lehettek Nick utolsó pillanatai is?
A férfi megrázta a fejét és keserűen felnevetett. – Talán
nem is éltem túl. Talán csak álmodom, miközben fekszem
azon a csatamezőn és arra várok, hogy meghaljak.
– Ez nem álom. – Most, hogy jobban belegondolt, egyre
biztosabb volt benne, hogy a golyók nem fogják megölni.
Tegnap éjjel még tele volt a teste apró lyukakkal, mondhatni
szitává lőtték, mégis alig pár óra alatt teljesen felgyógyult,
szóval… úgy van. A golyók nem tudják megölni. Ez óriási
megkönnyebbülést jelentett a lány számára. De a zavaros
dolgokat is eszébe juttatta, amiket a riasztós fickó fejéből
olvasott ki.
– Mi az? – kérdezte Stanislav kiélesedő tekintettel. –
Megint ideges vagy.
Még idegesebb lett. – Tudod, ez egy csöppet sem igazságos!
Én nem olvashatom az elméd, de te még mindig érzed a
hangulataim legapróbb változásait is.
– Igazad van – biccentett a férfi –, egyáltalán nem
igazságos. De nem is válasz a kérdésemre. Mi aggaszt?
Felsóhajtott. – Van valami, amit nem mondtam el.
Henryvel, a riasztós fickóval kapcsolatban. És még mielőtt
megkérdeznéd, hogy miért nem mondtam el, azért, mert
teljesen nevetségesnek tűnt. De az újabb történések fényében
– mutatott végig hatalmas, erős, ragyogóan egészséges testén
–, most már úgy gondolom, hogy jelenthet valamit.
Stanislav kíváncsian várta a folytatást. – Miről van szó?
– Emlékszel? Azt mondtam neked, hogy Henry nem tudja,
mi az a csomag az alagsorban, de meglehetősen biztos benne,
hogy még mindig ott van?
 – Igen.
– Nos, ez nem a teljes igazság volt. Párszor… – nem
szívesen ejtette ki hangosan ezt a szót – a vámpír szó is
átfutott a fején.
Stanislav rezzenetlenül meredt rá, a másodpercek egyre
teltek.
– Tehát Henry úgy gondolja, hogy a csomag egy vámpír –
próbált világosabban fogalmazni. – Vagyis hogy te vámpír
vagy.
– És te mit gondolsz? – kérdezte Stanislav óvatosan.
Susan felhúzta a szemöldökét. – Azt, hogy a barátai
bizonyára tudnak a gyors gyógyuló képességedről, és erre
fantáziadús magyarázatot találtak ki nem túl intelligens
barátjuk számára. Vagy pedig ő maga kapcsolta össze a gyors
gyógyulásodat azzal, hogy életben maradtál a földbe eltemetve
is, és erre az őrült végkövetkeztetésre jutott.
Újabb hosszú csend.
– Nem hiszed, hogy vámpír vagyok? – kérdezte végül
Stanislav.
Egy meglepett kis nevetés szökött ki a lány torkából. –
Nem. Hát persze, hogy nem. Egyszer: mert a vámpírok kitalált
lények, kizárólag a folklórban és bizarr álmokban léteznek.
Másodszor pedig: még ha léteznének is, agyaraik lennének, és
a napfényre nem mehetnének ki. Neked nagyon szép,
agyarmentes, egyenletes fogsorod van. És legalább háromszor
láttalak már napvilágnál kimenni. Az egyik ilyen alkalommal
ott sétáltam melletted és fogtam a kezed.
A férfi mosolya kényszeredettnek tűnt. – Tehát nem kell
attól tartanom, hogy ma éjjel arra riadok, hogy egy fakarót
próbálsz átkalapálni a szívemen?
– Nem, hacsak nem sajátítod ki a popcornos tálat mozizás
közben.
 Stanislav arca kissé megenyhült az évődés hatására. –
Miért mondtad el ezt most nekem?
Susan vállat vont, az állával az asztalon heverő lőszer felé
intett. – Azt hiszem, az jutott eszembe, hogy arra kell
készülnöd, hogy Henry fokhagymakoszorúval a nyakában,
ezüstgolyókkal betárazva fog felbukkanni.
Stanislav ajka megremegett, majd engedett a mosolynak. –
Mintha úgy rémlene, hogy az ezüstgolyók vérfarkasok ellen
javallottak.
– Én tudom. De az nem biztos, hogy Henry is.
A férfi nevetett. – Egyetértek. – Ebben a pillanatban
hatalmasat kordult a gyomra.
– Megmondtam – vigyorgott rá Susan –, sokkal több ételt
kell eltüntetned most, hogy ilyen nagyfiú lettél. Kész
szerencse, hogy feltankoltam. Találjuk ki, mit is együnk
vacsorára és főzés közben kidolgozhatjuk a stratégiánkat is.
 Nyolcadik fejezet

Henry és a cimborái nem érkeztek meg akkor éjjel és

másnap sem. Harmadnap sem. Stanislav úgy gondolta, arra
várnak, hogy Susan elhagyja a várost. A Henryvel folytatott
kis „eszmecseréje” után abban egészen biztos volt, hogy
előbb-utóbb fel fognak bukkanni.
Az ajándéka által közvetített érzelmei alapján Susan
aggódott a várható összecsapás miatt, majd ahogy ez egyre
késett, elkezdett abban reménykedni, hogy talán végképp el is
marad.
Feltöltötte az alagsorban a gödröt, alaposan le is lapogatta
felette a földet, hogy ha bárki is lemenne oda, ne jöjjön rá,
hogy Susan már kiásta. Úgy döntöttek, hogy a ház előtt
hagyják a lány kocsiját, és remélték, hogy az ellenségeik azt
feltételezik majd, hogy taxival ment ki a repülőtérre, vagy egy
barátja vitte ki. A terasz fényeit éjjel-nappal felkapcsolva
tartották elől is és hátul is, ez Susan ötlete volt, azt mondta,
másik is így szoktak tenni, ha hosszabb időre elutaznak
otthonról. Ugyanakkor odabenn három lámpát kapcsoltak
csak fel naplemente után, a hálószobait, az első bejárat
közelében a lépcső mellettit és a konyhait, ami a lány szerint
azt a hatást keltette, mintha időzítőre lennének kötve. Lenn
tartották a redőnyöket, összehúzták a sötételőket, és
odafigyeltek rá, hogy soha ne menjenek el a fényforrás és az
ablakok között, nehogy meglássák az árnyékukat azok, akik
esetleg a házat figyelik.
Ha figyelték is, legfeljebb csak nagyon távolról, mert
Stanislav egyszer sem hallott gépjárművet. Ahogy lépteket,
vagy szívdobogást sem a sajátján és Susanén kívül.
 Ahogy az idő telt, arra ösztönözte a lányt, hogy ne vele
foglalkozzon nap közben, térjen inkább vissza az íráshoz.
Aztán amikor beesteledett, popcornt, vagy más rágcsálnivalót
kerítettek, lazultak az ágyon, néha egymáshoz ért a karjuk és
filmet néztek. Miután kikapcsolták a tévét, a takaró alá bújtak,
és halkan beszélgettek, míg a lány el nem aludt.
Stanislav alig aludt, legfeljebb egy-egy rövid szundítást
engedélyezett magának, nehogy lemaradjon az ellenségei
érkezéséről. Túlságosan aggódott Susan biztonsága miatt.
Míg a lány írt, ő az egyik regényét olvasta. A középkor
Angliájában játszódott, és meglehetősen akciódús volt. Sok
kardpárbaj, megvetendő gazemberek, csodálatos főhős és
hősnő. Stanislav nagyon élvezte, és nem tudott nem
eltöprengeni azon, hogy ez vajon az első romantikus regény-e,
amit olvas, vagy odahaza, bárhol legyen is az, egy egész
könyvtárnyival büszkélkedhet belőlük?
Kedvelte Susan humorát, ami áthatotta a történetet. Most
is, ahogy az ágya végében heverészett, nevetnie kellett
valamin, amit a ritkán köntörfalazó, merész hősnője mondott.
Susan, aki az ágy fejénél ült, a hátát a támlának döntve,
felnézett a laptopjából és elmosolyodott.
– Kedvelem ezt a nőt – mondta Stanislav. – Erős, okos,
vicces. Rád emlékeztet.
A lány rákacsintott. – A főhős meg engem rád emlékeztet.
Magas, sötéten titokzatos, jóképű és arany szíve van.
A férfi kuncogott, visszafordította figyelmét a papírkötésű
regényre és megfogadta magában, hogy nem szakítja félbe
többször Susan munkáját.
Pár lappal később a főhős és a főhősnő megadta magát a
közöttük lévő vonzalomnak, és szeretkeztek. Érezte, hogyan
gyorsul fel a légzése, ahogy olvasta. Nem várta, hogy a
szerelmi jelenetek ennyire egyértelműek lesznek. Ennyire…
izgatóak.
Megkeményedett. Nem tudott segíteni a dolgon, elképzelte,
hogy ő teszi mindezt Susannal. Lassan kihámozza a ruhájából
és négyzetcentiméterenként végigsimogatja halvány bőrét.
Megcirógatja telt melleit. Összecsippenti feszes, rózsaszín
mellbimbóit. Magáénak követeli a száját, majd becsúsztatja a
nyelvét, hogy az övével incselkedjen. Végigcsókolja a nyakát.
A szájába vonja az egyik kemény mellbimbóját. Csábítgatja.
Kóstolgatja. Megízleli mindenhol.
Meghallotta, hogy Susan szívverése is felgyorsul. Forróság
áradt szét benne.
Felpillantott a lányra, és látta, hogy a laptopjára mered. De
az ajkai kissé elnyíltak, az arca kipirult, vágy ragyogott
mogyorószín szemeiben.
Még jobban megmerevedett, ahogy a lány pulzusa
megugrott.
– Lent vannak a pajzsaid – suttogta a lány, és a tekintete
Stanislav szájára esett.
– Mi? – Majdnem felnyögött, ahogy a lány végighúzta a
nyelvét az alsóajkán.
– A pajzsaid – mondta hangosabban Susan –, lenn vannak.
Ami azt jelenti, hogy látta a gondolatait, rajtakapta, hogy
arról fantáziál, hogy szenvedélyesen a magáévá teszi, mint a
regény főhőse a főhősnőt. Ahogyan szenvedélyesen a magáévá
tette abban az álomban is. Olyan jó érzés volt, ahogy a testük
egybeolvadt. Olyan forró és szűk…
Susan lehunyta a szemét. – Stan…
Átkozódni kezdett és felrántotta mentális pajzsait. –
Sajnálom – mentegetőzött. – Nem volt szándékos – motyogta,
és felhúzta a térdét, hogy elrejtse erekcióját. – Nem
számítottam rá, hogy a regényed szerelmi jelenetei ilyen…
 – Szemléletesek? – ajánlotta fel a szót a lány, és úgy tűnt,
mintha azt kívánná, hogy csapjon le rá. Mintha érezni akarná
magán a kezeit, amik orgazmusba cirógatják.
És a fenébe is, ő is ezt akarta!
Halk motorzúgás érte el a fülét.
Elnézett nyugat felé, ahol a késő délutáni nap fénye
bevilágított az ablakon. Felült és hallgatózott.
– Mi az? – kérdezte Susan.
– Valaki jön.
A lány áttette a laptopját az éjjeliszekrényre, és ő is abba az
irányba fordította a fejét, mint Stanislav. Úgy tűnt, hogy
hallgatózik, bár az ő hallása nem volt annyira éles. – Ők azok
– jelentette ki pár másodperc múlva.
– Hallod a gondolataikat?
– Igen.
A képességének hatótávolsága lenyűgözte a férfit. –
Hányan vannak?
– Henry és másik három.
Az ő érzékei ugyanezt mondták. Felkelt.
Összevonta a szemöldökét, amikor Susan halkan
káromkodni kezdett.
– Mi az?
A lány lendületesen letette a lábait az ágy oldalánál, és ő is
felállt. – Henry nem az egyetlen idióta a csokorban. –
Belenézett Stanislav szemébe, az övé tele volt dühös
hitetlenkedéssel. – Biztos, hogy tudnak a gyors regenerációs
képességedről. Mindannyian azt hiszik, hogy egy borzalmas
vámpír vagy. El tudod ezt hinni?
Ó igen, nagyon is el tudta hinni. A félelme, hogy lehet, hogy
igazuk van, el is űzte a vágyát. – Azért jönnek, hogy
megöljenek, vagy továbbra is fogságban akarnak tartani? –
Felrántotta a bakancsát, majd letérdelt, hogy megkösse a
fűzőt.
– Fogva akarnak tartani. – Susan is letérdelt, előhalászta a
cipőjét az ágy alól és felhúzta.
– Milyen célból?
A lány megcsóválta a fejét. – Nem tudom. Idegesek,
izgatottak, mindannyian szinte üvöltöznek gondolatban. Csak
annyit tudok kivenni, hogy meg akarnak láncolni, beletenni
valami koporsóféleségbe, elszállítani halvány-lila-fogalmam-
sincs-hova, és aztán csak költik a rengeteg pénzt.
– Talán P. T. Barnumnak2 képzelik magukat és azt tervezik,
hogy nyitnak valami ízléstelen cirkuszt.
Susan nevetve állt fel. – Stanislav… – A tekintete
elkomolyodott, ahogy odament hozzá, a karjára tette a kezét
és felnézett rá. – Az a létesítmény Texasban nagyon sok pénzt
fizetne nekik, hogy rád tehesse a kezét.
Rásimította a kezét az övére. – Ebben biztos vagyok. – Ez
volt az egyik oka, hogy meg akarta ölni Henryt és a társait,
amint megtudja, kiknek dolgoznak.
Ha ugyanazoknak, akik Susant is elrabolták, akkor
átkozottul biztos, hogy tudnak egy címet is, ott pedig
személyesen gondoskodhat róla, hogy tényleg soha senki ne
jöjjön többé a lány után.
Amikor indulni akart, Susan megszorította a karját. – Nézz
rám!
Megtette, és gyűlölte a félelmet, amit a szépséges
vonásokon látott.
– Tegyél meg bármit, hogy megakadályozd, hogy
elfogjanak. Oké?

2 P. T. Barnum: Phineas Taylor Barnum, (1810-1991) amerikai üzletember,

cirkuszi műsorvezető, politikus. Elhíresült mondása: A közönség ízlését
soha nem lehet eléggé alábecsülni.
 – Úgy tervezem. – Amikor ismét megmozdult, újra
felerősödött a karján a szorítás.
– Nem. Nem hiszem, hogy pontosan megértetted.
Ráncba szaladt a homloka. – Susan, én…
– Kizárólag magadra figyelj – szakította félbe a lány, hogy
immár teljesen világosan fogalmazzon. – Tegyél meg
mindent, hogy megakadályozd az elfogásodat. Nem akarom,
hogy miattam aggódj. Nem akarom, hogy megoszd a
figyelmed a támadóink és aközött, hogy velem éppen mi
történik. Ismerem a gondolkodásmódodat. Szemrebbenés
nélkül hagynád, hogy elfogjanak, hogyha megígérnék, hogy
biztonságban elmenekülhetek. De ez csak duma!
Stanislav kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon.
– Ismétlem, ez csak duma! – hangsúlyozta ki a lány – Ha
valami baj történik és elfognak, tudom, hogy vadászni fogsz
rájuk, és rám találsz.
– A pokolba is, igen!
– De ha téged fognak el… – Megcsóválta a fejét,
kétségbeesett tekintete belekapaszkodott az övébe. – Én
hogyan tudnálak valaha is megtalálni? Hogyan tudnálak
kiszabadítani? Egyedül nem lennék rá képes és… kiben
bízhatnék, hogy segít nekem? Ki tudná, hogyan lehet
megtalálni anélkül, hogy értesítenénk a hatóságokat? –
Mutatóujjával megbökte a mellkasát. – Lehet, hogy az
emlékeid eltűntek, de a hadseregben szerzett reflexeid
megvannak és hibátlanul működnek, támaszkodhatsz rájuk.
Nekem semmim sincs és…
Megragadta a két karját. – Erre nem kerül sor – ígérte.
A rettegése úgy korbácsolta végig, mint egy fagyos orkán,
Susan átölelte a derekát és magához szorította. – Átkozottul
biztosnak kell lenned benne.
Csókot nyomott a hajára és elengedte.
 – Ne hagyd, hogy elvigyenek! – figyelmeztette újra a lány.
Bólintott, de nem ígért meg semmit. – Fegyverkezz fel! Már
itt vannak.
Egyetlen szó nélkül megtette, a kezei remegtek.
Hihetetlenül csodálta, hogy ott marad az oldalán, és így tartja
magát. De ő is félt. Miatta.
Megkerülte az ágyat és felvette az egyik 9 mm-est. A
gyakorlónadrágja zsebeit már rég megtömte a másikkal,
tartaléktárakkal és extra lőszerrel. Állandóan a közelében
tartotta a fegyvereket, amióta csak Susan megvette neki őket.
Kavics csikordult a behajtón, mintha egy kisteherautó, vagy
SUV araszolt volna a ház felé rajta, majd megállt.
Ránézett az ágy fölött Susanra. – Maradj itt – suttogta.
A lány elsápadt, de bólintott. – Hacsak nem lesz rám
szükséged.
Arra van szükségem, hogy biztonságban legyél, gondolta
Stanislav, és abból, ahogy a lány szája összeszorult, tudta,
hogy hallotta. Pokolian biztos, hogy nem engedi ezeket a
férfiakat a közelébe. Ne hagyd, hogy meglássanak!
A szobát egyedül az ablak közelében álló lámpa világította
meg. Susan ránézett, majd beleolvadt az egyik árnyékos
sarokba. Stanislav hallotta, hogyan dübörög a szíve a
mellkasában.
Engedd, hogy csillapítsam a félelmed, kérte mentálisan.
Susan megrázta a fejét. Magadra figyelj! Ne miattam
aggódj. Én rendben leszek.
Bakancsok dobbantak az első lépcsőn.
A gazemberek, még csak meg sem próbálják titkolni az
érkezésüket. A lány igazán a városon kívül lakik.
Kilépett a hálószobából és lement a lépcsőn, gondosan
kihagyva minden nyikorgó fokot.
 – Biztos, hogy nem indul be a riasztó? – kérdezte egy durva
hang.
– Igen – válaszolt Henry. – Felszereltem őket, hogy a
jelzőfények világítsanak, ha élesíti, vagy kikapcsolja, de a
vezérlőpanelbe nincsenek bekötve, nem aktiválnak semmit.
Seggfej, morogta mentálisan Susan.
Stanislav szája megremegett.
– Ti ketten menjetek hátra – rendelkezett a bandafőnök –,
Paul, te velem jössz!
A léptek megkerülték a házat, majd a hátsó teraszon
dobogtak.
Stanislav némát átkozódott magában. Ha mind a négyen az
első ajtón érkeznének, gyerekjáték lenne elintézni őket. Senki
sem kerülhetne a hátába. Minden lövés ugyanabból az
irányból jönne. És lőni is egy irányba kellene. Érzékeny orrát
megcsapta a fegyverolaj szaga.
Az, hogy két csoportra szakadtak, keresztbe húzta a terveit.
Ideális esetben egyszerűen kicsusszanna az ajtón és
odakinn szállna velük szembe, még azt sem engedné, hogy
betegyék a házba a lábukat. De a nap még nem ereszkedett le
eléggé, nem látta el őt megfelelő árnyékkal. Már erős volt, de a
teljes erőnlétet még mindig nem érte el. És ahelyett, hogy az
emlékezete térne vissza, csak azt tudja teljesen biztosra, hogy
a nap nagyon gyorsan megégetné és elszívná az erejét.
Vámpír.
Káromkodott, ahogy újra felmerült benne ez a szó. Nem
vámpír. Nem lehet az. Ahogy Susan is mondta, vámpírok nem
léteznek. Csak a folklór részei, kitalációk és… a pokolba! Nem
akart az lenni. A vámpírok szörnyetegek. Ha azok a
furcsaságai, amiket már tudott, nem űzték el a közeléből
Susant, ez biztosan elűzné.
A bejárati ajtó tejüvege mögött magas alak jelent meg.
 Ugyanakkor hallgatott el a léptek dobbanása a hátsó
ajtónál is.
Stanislav rápillantott az alagsorba vezető ajtóra, ami
nagyjából épp a kettő között helyezkedett el. Henry és a
többiek meg vannak róla győződve, hogy a csomag az
alagsorban van. Miért ne hagyja, hogy mind a négyen
lemenjenek oda, ha ezzel távol tarthatja őket Susantól is?
Csendesen odalopakodott az alagsor ajtajához, kinyitotta és
belépett. A nyikorgó fokok kerülgetése itt nehezebb lett volna,
ezért inkább átugrott a korlát felett. Olyan simán és
hangtalanul ért földet, mint egy macska.
Több hangos csörömpölést is hallott fentről, vagy berúgták,
vagy a vállukkal nyomták be az első ajtó üvegét. Nagy
reccsenéssel a deszka is megadta magát, és az ajtó
nekicsapódott a falnak.
Hasonló zajok keltek a hátsó ajtónál is.
Stanislav behátrált az alagsor leghátuljába, hagyta, hogy az
árnyak elrejtsék. Elegendő alkalommal járt már odalenn
ahhoz, hogy pontosan tudja, meddig ér el a fény, ha felcsapják
a villanykapcsolót.
A szemét a lejárat ajtaján tartotta, és közben hátul a
nadrágja derekába tűzte a 9 mm-est. Ez itt Susan otthona és ő
talán megöli ezeket a férfiakat. És ha lehetséges, ezt úgy
akarta megtenni, hogy ne szennyezze be vérrel sem a padlót,
sem a falakat, ne hagyjon hátra bűnjeleket arra az esetre, ha a
rendőrség egyszer csak bekopogna.
– Itt az alagsor – mondta Henry.
– Nem gondolod, hogy előbb meg kellene győződnünk róla,
hogy valóban üres a ház? – kérdezte az első ember.
– Ó! Hát persze.
– Marha – motyogta a maradék kettőből az egyik –, menj
fel az emeletre és nézz körül!
 Az ördögbe is! Az A tervnek lőttek. Stanislav sietve
megindult előre. Azt hiszem, elő kell vennem a B tervet.
Mi a B terv? kérdezte Susan.
A fenébe! Nem figyelt oda és a pajzsai lecsúsztak. Ne
aggódj! Csak arra ügyelj, hogy ne lássanak meg. Henry
elindult felfelé.
Henry valóban felcaplatott, mint egy durcás tinédzser, akit
a szobájába zavartak a szülei.
Stanislav megcsóválta a fejét. Végighúzta a kezét Susan
munkapadján, és néhány szerszámot lesodort a földre.
A léptek dobogása megállt.
Négy szívverés gyorsult fel a tökéletes csendben.
Megnyikordult egy padlódeszka.
Lemennek az alagsorba, súgta mentálisan Susan.
Mindannyian?
Azt hiszem.
Egy pillanattal később lassú, óvatos léptek bizonyították,
hogy Henry visszatér a társaihoz a földszintre.
Stanislav ismét beolvadt az árnyak közé.
Hirtelen egy férfialak töltötte be az ajtókeretet, tisztán
kirajzolódott a fegyver a kezében.
– Látsz valamit? – suttogott Henry.
– Nem. Gyújts fényt!
Henry keze jelent meg a társa alakja mellett, tapogatni
kezdett a falon, megtalálta és felkattintotta a villanykapcsolót.
Homályos, sárga fény löttyent ki a lépcső tetején és alján
felszerelt villanykörtékből.
Stanislav mélyeket lélegzett, arra koncentrált, hogy féken
tartsa a dühét, nehogy izzani kezdjenek a szemei, ami
elárulhatná hollétét.
– Paul! – morrant a vezető.
 Egy férfi tolta arrébb Henryt az útból, hogy közelebb
állhasson a lejárathoz. – Itt vagyok mögötted, Ed.
Stanislav a vezetőt figyelte, amikor a férfi lassan, óvatosan
ereszkedni kezdett lefelé a lépcsőkön. Maga elé szegezte a
pisztolyát, majd oldalra fordította, tekintete igyekezett
felmérni az alagsort. Ed nagyjából a negyvenes évei végén
járhatott. Borotválta a fejét, de így is látszott alaposan
hátrahúzódott hajvonala. A bőre arról tanúskodott, hogy
rengeteg időt tölt a napon. Az állkapcsát előre tolta,
összehúzott szemekkel kutatott az iménti zaj forrása után. A
vállai szélesek, izmosak voltak. Viszont a derekán jócskán volt
többletsúly, mint általában a volt sportolóknak, akik
elengedik magukat.
Húsos kezében lőfegyvert szorongatott, ujja a ravaszra
feszült, amint a lépcső alján lelépett a földes padlóra. – Ennyi
az összes fény? – kérdezte halkan.
Paul rápillantott a kapcsolóra. – Ja.
– Charlie – morogta fojtott hangon Ed –, vonszold le a
segged!
A negyedik férfi belépett az ajtón és lesietett a lépcsőn.
– Henry! – folytatta a parancsolgatást Ed –, ellenőrizd a
házat, győződj meg róla, hogy egyedül vagyunk.
Henry habozott. – Mi van, ha itt a nő?
– Tégy, amit akarsz – felelt neki Ed –, a lényeg az, hogy ne
hívja a 911-et.
Stanislav lehunyta a szemét, amikor a düh ismét feltámadt
benne.
Csak vigyázz a saját fejedre, javasolta mentálisan Susan,
ne miattam aggódj! Tudom kezelni Henryt. Nem számít rá,
hogy fegyver van nálam.
A szavai ellenére is halk, dübörgő morgás tört fel Stanislav
mellkasából.
 Ed és Charlie is megugrott, mindketten feléje kapták a
fegyvereiket.
Egy másodperccel később Ed felegyenesedett. A válla
ellazult, leeresztette a pisztolyt. – A szarba! Csak az az
átkozott kutya.
Charlie hunyorogva próbálta kiszúrni az árnyékban a
vadászkutya alakját. – Csak így itt hagyta a kutyáját? Nem
durva ez?
Stanislav elmosódott, ahogy kilőtt előre. Ed és Charlie
levegő után kaptak, a szemeik nagyra nyíltak. Kiverte a
kezükből a fegyvereket és egy-egy ökölcsapással kiütötte őket.
Mindketten eszméletlenül terültek el a földön.
Odafenn felkiáltott Paul. Pánik ömlött el az arcán, újra és
újra meghúzta a ravaszt.
Stanislav a falhoz lapult, majd felfutott a lépcsőn. Fájdalom
nyilallt a vállába, amikor eltalálta egy golyó. Le sem lassult. A
következő másodpercben kitépte Paul kezéből a fegyvert és
halántékon csapta a férfit az agyával.
Paul hangos puffanással rogyott a padlóra.
Stanislav átlépett rajta, ki az ajtón.
Henry felrohant az emeletre.
Amikor Stanislav utána indult, egy kéz ragadta meg a
bokáját.
Káromkodva fordult vissza Paulhoz.

Susan lélegzete elakadt, amikor megszólalt a fegyver. Ujjai

rászorultak a 9 mm-esre. A másikat egyelőre a nadrágja
derekába tűzve hagyta. Stan!
 Jól vagyok, érkezett az azonnali válasz, de Henry ismét
úton van feléd.
Puffanásokat hallott. Kétfélét. A telepátiája alapján az
egyiket Stanislav keltette, akinek szembe kellett szállnia az
egyik eszméletlennek gondolt férfival. A másik azt harangozta
be, hogy Henry felrohan a lépcsőn.
A szarba! Ráfogta a 9 mm-est az ajtóra. A jobb kezében
tartotta, a ballal pedig alátámasztotta, ahogy a bátyjától
tanulta. A mutatóujját nem a ravaszon, csak a közelében
tartotta, felkészülve rá, hogy bármelyik pillanatban
odanyúljon.
„Először a mellkasába, aztán a fejébe!” Szinte hallotta a
fülében Nick halk mormolását.
Nem, nem ölheti meg. Stanislavnak válaszokra van
szüksége.
A súlyos léptek egyre hangosabbak lettek, futásra váltottak.
Miközben az ajtó mögötti falhoz hátrált, Susan lejjebb
eresztette a pisztolyt.
Henry berontott az ajtón.
Susan lőtt kettőt.
Henry felkiáltott, vér buggyant ki az egyik combjából.
Megrogyott a lába. A fegyvere csörömpölve a padlóra hullott.
Négykézlábra zuhant.
Susan zihált. A vére a fülében dobolt. Továbbra is az üvöltő
emberre szegezte a fegyverét, és csak annyi időre nézett le a
padlóra, hogy meglássa az elejtett fegyverét. Félrerúgta.
Henry megragadta a combját és megfordult. – Te kurva! –
Az arca eltorzult a dühtől, megpróbált felállni.
Susan megfeszült, újabb lövésre készült.
Egy hatalmas alak hussant el mellette. A sebessége
gerjesztette szél meglibbentette a lány haját.
 Henry felsikoltott, majd felemelkedett, átrepült a szobán és
belecsapódott a szemközti falba.
Susan megdermedt.
Stanislav tartotta a torkánál fogva a falhoz szorított Henryt.
A férfi szemei kiguvadtak, őrjöngve próbálta letépni a
nyakáról ellenfele ujjait. A bakancsai majdnem fél méterrel a
föld felett kalimpáltak.
Hogy tud ilyen gyorsan mozogni Stanislav? Susan még csak
nem is látta, pedig egyenesen Henryre meredt, amikor
Stanislav megragadta.
Döbbenten meredt a duóra.
Stanislav egy kézzel tartotta a másik férfit, mintha nem is
egy felnőtt ember, hanem egy macska lenne. Pedig legalább
száz kilót emelt. Henry nem volt kicsi ember.
– Ha csak hozzáérsz is meghalsz – morogta Stanislav, és
fokozta a szorítást. Nedves folt növekedett a pólója hátulján, a
lapockájánál egy lyuk látszott a szöveten.
Meglőtték?
Susan lépett egyet előre. – Jól vagy?
Stanislav hátranézett a válla fölött, a szemei világos
borostyánszínben ragyogtak. – Bántott? – kérdezte válasz
helyett. Susannak még a telepátiájára sem volt szüksége, hogy
tudja, a végletekig dühös. Hullámokban áradt belőle a harag.
– Nem.
– Mi a fenéért nem ölted meg?
– Mert válaszokra van szükséged.
Stanislav figyelme visszatért foglyához. – Látsz valamit az
elméjében?
Susan rákoncentrált Henryre.
A férfi totális pánikban meredt Stanislavra. A szarba! A
kibaszott szeme! Tényleg egy kibaszott vámpír! Ednek igaza
volt! Egy kibaszott vámpír! Meg fog ölni! Kiszívja a kibaszott
vérem!
Csalódottság öntötte el Susant, ahogy lavírozni próbált a
zavaros elmében. – Csak a vámpírbaromság. Nem találok
semmi hasznosat.
Stanislav elemelte Henryt a faltól, majd ismét odacsapta.
Henry nyöszörgött és összevizelte magát, a fájdalom és a
félelem eltorzította az arcát.
– Ki küldött? – kérdezte Stanislav – Kinek dolgozol? –
Lazítania kellett egy kicsit a fogásán, hogy az ember szóhoz
juthasson.
– Senkinek – suttogta Henry, és levegőért kapkodott.
– Duma! Jó pénzért át akartál adni valakinek. Kinek?
Henry megrázta a fejét. – Nem tudom! Ed nem mondta
meg a nevét!
Stanislav Susanra nézett a válla fölött. – Hazudik?
A lány megrázta a fejét. – A gondolatai alapján nem. Én
sem hiszem, hogy Ed túl sok részletet megosztott volna vele.
Stanislav fogást váltott.
Henry szeme egyre jobban kiguvadt, levegőért küzdött és
közben egyre Stanislav ujjaival harcolt a nyakán. Az arca
kivörösödött. Aztán lelassultak a mozdulatai. Leereszkedett a
szemhéja. És már nem mozdult.
Stanislav szétnyitotta az ujjait.
Henry rongycsomóként rogyott a padlóra.
Susan egyre csak bámulta, a szíve a torkában dobogott.
Halott?
– Eszméletlen – mondta Stanislav. A lány felé fordult.
Néhány hatalmas lépéssel előtte termett és a karjaiba zárta. –
Biztos vagy benne, hogy jól vagy? – kérdezte, miután elemelte
a lábát a padlótól és a nyakába temette az arcát.
 Bólintott, egyik karját a nyaka köré fonta, a másik kezében
még mindig a 9 mm-est szorongatta. – Meglőttek? – kérdezte.
Egész testében remegni kezdett.
– Jól vagyok – mormolta a férfi. – Nem ért sem nagyobb
artériát, sem belső szervet.
Könnyek gyűltek Susan szemébe. – Hadd lássam!
A férfi gyengéden leeresztette és megrázta a fejét. – Arra
most nincs idő. Szeretném, ha a többiek elméjét is olvasnád,
és megnéznéd, mit tudnak rólam. Egyedül dolgoznak? Mások
is jönnek majd? Minden fontos lehet, amit találsz.
– Rendben – hüppögte.
Stanislav a két tenyerébe vette az arcát és kissé
meghajlította a térdeit, hogy egy magasságba kerüljön a
szemük. – Biztos, hogy jól vagy? – Amikor Susan képtelen
volt visszatartani a könnyeit, és azok kibuggyantak a
szeméből, letörölte őket a hüvelykujjaival.
– Még soha nem lőttem senkire – suttogta.
Stanislav a homlokára szorította a száját. – Tudom. És
sajnálom, hogy rákényszerültél. De önvédelem volt, édesem. –
Elhúzódott, sárgán ragyogó szemei tele voltak sajnálkozással.
– Igyekeznünk kell. Rendben leszel?
Susan bólintott.
Egy újabb csókot nyomott a homlokára. – Gyere le velem.
– Megragadta Henryt, átvetette a testét sérült vállán és
kiment a hálószobából.
Susan remegő lábakkal követte. Hogyan képes Stanislav
olyan simán mozogni, és még Henryt is úgy cipelni, mintha
semmi súlya sem lenne, főleg hogy még meg is lőtték a vállát?
Susan legjobb tudomása szerint még mindig nem volt teljes
erejénél, bármit is jelentsen ez pontosan.
Stanislav a földre dobta Henryt a hátsó ajtónál. – Hozom a
többieket. – Begyűjtötte a másik három férfit az alagsorból és
annak ajtajából, őket is odafektette Henry mellé. – Találsz
valamit a gondolataikban?
Susan a borotvált fejűre meredt. Felkészült a rútságra,
amivel majd szembetalálja magát, vett egy mély lélegzetet és
beleolvasott az elméjébe. Vagy legalábbis megpróbálta.
Összeszaladt a szemöldöke. – Nincs ott semmi.
Stanislav zavartan nézett rá. – Hogy érted ezt? Ő a vezető.
Biztosan tud valamit.
Susan megrázta a fejét. – Bármit is tudott, az eltűnt.
Amikor azt mondom, hogy nincs ott semmi, azt ténylegesen
azt jelenti, hogy semmi sincs a fejében. Sem emlékek, sem
semmi más.
Stanislav lenézett a férfira. – Úgy érted, hogy olyan, mint
én?
– Nem. Neked bár nincsenek emlékeid, gondolkodsz. Ez a
fickó meg nem.
Stanislav lehajolt a férfihoz, két ujját odanyomta a
nyakához, majd káromkodni kezdett.
– Mi az?
Stanislav megragadta a kopasz fickó állát, és félrefordította
a fejét. Így már látszott, hogy vér folyt ki a füléből. –
Túlságosan nagyot ütöttem. Meg fog halni, még mielőtt
befejeznéd a többiek elméjének olvasását. – Felemelkedett. –
Vége van. Az utolsókat lélegzi.
Susan nyelt egy nagyot. Az a férfi meghal? Megölték?
– Nem – korrigálta Stanislav a ki sem mondott gondolatot.
– Én öltem meg. Mi a helyzet a többiekkel?
Rámutatott az egyikre. – Ugyanolyan üres palatábla, mint a
kopasz. Talán őt is túl erősen ütötted meg.
– És az utolsó?
– Még életben van, de ugyanolyan informálatlan, mint
Henry. – Összevonta a szemöldökét. – Vagyis majdnem
ugyanolyan informálatlan. Nem egyedül dolgoznak. Egy
nagyobb csoporthoz tartoznak. Mindannyian barátok, akik
összeálltak, hogy kihasítsák a maguk részét Ed üzletéből,
bármi is legyen az.
– Ez valahogy nem lep meg. Azt nem látod kivel kötött
alkut Ed?
– Nem. De a csoport többi tagja tudja, hogy Ed és ezek
hárman idejöttek ma.
– Akkor keresni fogják őket. El kell mennünk, mielőtt
megérkeznének. Van kesztyűd? Mosogatókesztyű, vagy
ilyesmi.
– Igen.
– Gondoskodnom kell ezekről a fickókról.
Gondoskodni, de hogyan? Susan eltöprengett ezen.
– Míg kinn leszek, húzz kesztyűt és menj fel. Használj WC
papírt, hogy feltakarítsd a vér, amit én, vagy Henry
csepegtettünk el. De ne dobd ki a szemétbe. Húzd le a WC-n,
hogy Henry barátai ne találják meg, amikor átkutatják a
házat.
A gondolattól, hogy még több seggfej lepi el a házát, Susant
kirázta a hideg. – Használjak tisztítószert?
– Nem. Annak megmarad az illata. Azt akarom, hogy
amikor ideérnek, egy teljesen üres házat találjanak két feltört
ajtóval. Semmi nyoma ne maradjon a küzdelemnek. Ha
végeztem, újra kiásom a gödröt az alagsorban. Kis
szerencsével azt fogják gondolni, hogy te még mindig a
városon kívül vagy, a cimboráik pedig leléptek az áruval.
Susan döbbent pillantásától kísérve most mindkét vállára
feldobott egy-egy férfitestet. – Ha végeztél, tedd rendbe az
ágyat úgy, mint akkor tennéd, ha elutaznál. Fogd a
telefonodat, pénztárcádat, a kulcsaidat, laptopodat és gyere le.
A lépcsőről is fel kell törölni a vért. – Körbefordult, szétnézett,
majd kiment a hátsó ajtón.
Susan utánalépett, hogy megnézze, merre indul… de már
nem látta. Még kintebb lépett, jobbra-balra forgatta a fejét, de
Stanislav sehol sem volt. Még csak azt sem hallotta, hogy
valahol a közelben neszezne.
Hogy a fenébe csinálta?
Nagy ívben kikerülte az ajtón belül heverő férfiakat, a
konyhába sietett, és a tisztítószeres szekrényből elővett egy
műanyag kesztyűt. Felhúzta, újra a kezébe vette a 9 mm-est,
majd elindult a lépcső felé. Alig ment fel öt-hat foknyit,
amikor zajt hallott odalentről.
A szíve nagyot dobbant, a hátsó ajtó felé irányította a
pisztolyt.
Stanislav lépett be, a testek nélkül. Meglátta őt és felemelte
mindkét kezét. – Csak én vagyok. Visszajöttem a másik
kettőért. Eltart egy kis ideig, úgyhogy azonnal szólíts
mentálisan, ha látsz, vagy hallasz bármit. – Lehajolt és a
másik két férfit is a vállaira dobta.
– Mi vagy te…?
Késő. Már kívül is volt az ajtón.
Susan kettesével vette a lépcsőfokokat, a fürdőszobából
felmarkolt egy guriga WC papírt, és feltörölte az összes
vércseppet, a papírt pedig lehúzta a WC-n. Egy
örökkévalóságnak érezte, míg megigazította az ágyat és
rendbe tette a szobát. Az idegei pattanásig feszültek, minden
apró neszre összerezzent.
Mennyi idő kell Henry barátainak, hogy keresni kezdjék a
társaikat?
Felkapta a telefont és beletette a táskájába. Utánuk dobálta
a fogkefét, hajkefét, amit mindenképpen magával vitt volna,
ha elhagyja a várost.
 Mit csinál vajon Stanislav azokkal az emberekkel? Megöli
azt a kettőt is, amelyik még életben van?
A gondolat zavarta ugyan, de mégis, mi más választása
lenne? Azok a fickók megölték volna Stanislavot, ha nem ő
kapja el őket hamarabb. És ha nem öli meg őket, vadászni
fognak rá. Vagyis tovább vadásznak rá, helyesbített magában
a friss ismeretei alapján.
Görcsbe állt a gyomra. Négy halott ember lesz valahol
elásva a birtokán. Hogy a pokolba térhetne úgy vissza, hogy ez
ne kísértse állandóan?
A vállára akasztotta a táskáját, fogta a laptopját és a WC
papírt, majd elindult a lépcső felé.

Stanislav zihált, mire a földre dobta Henry és Paul testét és

menedéket keresett az árnyékban. Átkozottul messze járt már
Susan házától, bőven túl még a bejáróján is. Kész szerencse,
hogy itt nincsenek szomszédok. A sűrű erdőt csak imitt-amott
törte meg egy-egy tisztás, mint ez is, ahol megállt.
Lehajolt, megmarkolta Henry ingét, és felemelte, hogy
belevájhassa az agyarait a nyakába. Elöntötte az undor. A
férfinak izzadság és vizeletszaga volt. De szüksége volt vérre.
A vállsebén keresztül túl sokat vesztett a sajátjából. És a nap is
rugdalta a seggét, míg elfutott idáig.
Sürgette az idő, és Susan miatt is aggódott. Egyetlen
perccel sem akarta tovább egyedül hagyni, mint amennyire
okvetlenül szükség van.
Amikor Henry szíve megállt, beledobta a mély gödörbe,
amit még azon a délutánon ásott, amikor Susan elvitte a
barátnőjéhez Jaxet és bevásárolt. Egy szót sem szólt erről a
lánynak, nem tudta, hogyan reagálna rá.
Henry Ed és Charlie mellett ért földet. Paulnak is vérét
akarta venni, De már vissza akart térni Susanhoz, így csak
elroppantotta a nyakát, és Henry után dobta. Felvett egy
lapátot, amit Susan alagsorából vett kölcsön, és elkezdte
betemetni a gödröt. Aztán letámasztotta a megmaradt
földhalomba és káromkodni kezdett, amikor eszébe jutott
valami.
Leugrott a gödörbe, és átkutatta Ed zsebeit, majd magához
vette a SUV kulcsait. Aztán kikapaszkodott, és természetfeletti
sebességgel teljesen betemette a lyukat.
Így, hogy vérhez jutott, sokkal könnyebbnek érezte a
visszautat a lány házához. Még a kipirosodás is eltűnt a
bőréről, mire elérte.
Amikor belépett, Susan piszkos-véres papírdarabokkal a
kezében épp a lenti WC felé tartott.
Amikor belépett, a lány felzihált és megtorpant.
– Csak én vagyok – mondta, és sajnálta, hogy
megijesztette.
A lány remegőn felsóhajtott és odabiccentett neki. Aztán
meglátta a kezében a lapátot, és kissé elsápadt.
– Majdnem készen vagy? – kérdezte. Gyűlölte, hogy
Susannak ezzel kell foglalkoznia.
– Azt hiszem. – Az egyik könyökével a padló felé intett. –
Feltakarítottam itt és az alagsorban is. Szétnéznél, hogy nem
hagytam-e ki valamit?
– Természetesen. – Míg a lány eltűnt az apró mosdóban,
Stanislav körbefutott. Érezte a férfiak vérének a szagát, ahogy
a sajátjáét is, de látható nyomra sehol sem bukkant. Susan jó
munkát végzett.
Behajtotta a hátsó ajtót.
 Susan visszajött.
– Add ide a kesztyűt – kérte halkan.
Susan lehúzta magáról és közben kifordította.
Stanislav elvette tőle és belegyömöszölte gyakorlónadrágja
egyik zsebébe. – Várj meg itt! – Lement az alagsorba, újra
kiásta a gödröt, amibe el volt temetve. Amikor végzett,
visszatért a lányhoz.
– Menjünk – intett neki, hogy előre engedje az első bejárat
felé. A keret belülről elhasadt, és a zár már nem működött, de
a kilincs fogott annyit, hogy csukva maradjon, amikor behúzta
az ajtót maguk mögött.
Susan léptei lelassultak, hogy az autója felé közeledtek. Egy
poros, fekete SUV ált mögötte.
– Én vezetem a SUV-ot – mondta neki. – Félreállok vele,
hogy el tudj hajtani mellette, aztán megyek utánad. Azt
akarom, hogy a SUV nyomai legyenek az utolsók a behajtón.
– Oké.
– Ha kiérünk a főútra, majd megelőzlek, csak követned
kell.
– Oké.
Stanislav nagyon remélte, hogy megérdemli azt a bizalmat,
amit Susan beléje vetett. Figyelte, ahogy beül az autójába,
majd ő is elfoglalta a helyét a SUV volánja mögött, és
beillesztette a kulcsot. A motor életre kelt, ahogy elfordította.
Ahogy ígérte, félrehúzódott annyira, hogy Susan elférjen
mellette. Amikor elhajtott, várt néhány percet, majd
beletaposott a gázpedálba. Földet, kavicsokat szórt maga köré,
ahogy végigszáguldott a behajtón. Ha idejön a banda többi
tagja, remélhetőleg azt fogják hinni, hogy Henry és a többiek
magukhoz vették őt és sietősen távoztak, hogy ne kelljen
megosztozniuk velük a pénzen.
 Amikor felkanyarodtak az aszfaltozott útra, megelőzte
Susant és a birtoka észak-nyugati széle felé vezette. A
visszapillantó tükörben egyetlen más autót sem látott az úton.
Lekanyarodott a SUV-val a fűre, majd begurult a fák közé.
Susan követte, majd megállította a saját kocsiját mögötte,
amikor már elég messze eltávolodtak az úttól.
Stanislav üresbe tette a kocsit, majd kiszállt és visszasétált
a lányhoz. – Várj meg itt! Egy perc és jövök.
A lány bólintott, szép arca feszült volt és sápadt.
– Ha meglátsz, vagy meghallasz valamit, azonnal hívj
mentálisan.
– Oké.
Szerette volna azt mondani neki, hogy minden rendben
lesz, de őszintén szólva ebben ő maga sem volt biztos.
Visszatért a SUV-hoz, beszállt és óvatosan gázt adva
átcsusszant két fa között. Aznap, amikor Susan magára
hagyta, bejárta jóformán az egész birtokát, és megtett minden
szükséges előkészületet. Igazából nem volt túl nagy munka,
elkészítette a gödröt Henrynek és a többieknek… meg ezt.
Leállította a SUV-ot, majd letekerte az összes ablakát. A
lökhárító előtt ott ásított a másik gödör, amit kiásott. Ez jóval
nagyobb volt, mint az első. Mellette hatalmas kupac föld.
Kiszállt az autóból és becsukta maga után az ajtaját. Áttolta
a SUV-ot a meredek gödörfalon, a jármű belecsapódott a
másik oldal földfalába.
Megkerülte a lyukat, felvette a másik lapátot, amit Susan
alagsorából szerzett és munkához látott. Ezt a gödröt sokkal
több időbe került betemetni. Tovább nehezítette a dolgát,
hogy itt az autó belsejét is meg kellett töltenie földdel, nem
csak a környékét. És még több idő volt szétteríteni a felesleget,
míg a talaj nagyjából egyenletes lett.
 Nem akarta, hogy ezeknek a férfiaknak a halálát valaha is
Susanhoz kapcsolják. A nyomozókutyák nem fogják
megtalálni az üres SUV-ot. Ha pedig a holttesteket meg is
találják, még mindig érvelhetnek azzal, hogy Susannak
fogalma sem volt róluk. A birtok legszélén vannak. Olyan
messze a háztól, hogy bárki eltemethette őket oda úgy, hogy
abból a ház környékén a lány semmit sem vehetett észre. És
mivel a férfiak ismerték a ház egyik korábbi tulajdonosát, még
az is felhozható érvnek, hogy talán azelőtt temették oda őket,
hogy Susan megvette volna a helyet.
Mindazonáltal nagyon remélte, hogy ezekhez a
magyarázatokhoz soha nem kell folyamodniuk.
Megszorította a lapát nyelét. Neki kell gondoskodnia róla,
hogy ne jöjjenek rá.
Természetfeletti sebességre kapcsolt és visszaszáguldott
Susan autójához.
A lány a vezetőülésben várta, és a környéket figyelte. A
homlokán a mély barázda megenyhült, amikor meglátta
kilépni a fák közül. Aztán a tekintete a lapátra esett, és nyelt
egy nagyot.
Stanislav összeszorította a fogait. Dühös volt és aggódott.
Hogyan fogja megoldani ezt? Nem emlékszik rá, kicsoda. Nem
tudja kik vadásznak rá. Nem tudott egyetlen biztonságos
helyet sem, ahol menedékre lelhetnének. És fogalma sincs,
kiben bízhatna meg, hogy segít elrendezni ezt a nagy rakás
szart.
Hogy a pokolban tarthatná Susant biztonságban?
 Kilencedik fejezet

Susan az olcsó motelszoba egyetlen, kifakult huzatú székén

ült, beharapta az ajkát és Stanislavot figyelte.
Míg az otthonában történt erőszak nyomait eltüntették, a
férfi nyugodt és összeszedett volt. Hűvös higgadtsága segített
a lánynak egyben tartani magát. Egyszerű, világos utasításai
feladatot adtak neki, lekötötték. Frusztráltnak tűnt, amikor
előkerült, miután elásta a SUV-ot, szelíd határozottsággal
ragaszkodott hozzá, hogy ő vezesse Susan autóját. A tény,
hogy egyáltalán nem ismerte fel a kisvárosokat, amiken
áthaladtak, nyilvánvalóan zavarta. De egyébként egy kőszikla
volt.
Az ő kősziklája.
Egészen addig, míg meg nem álltak ennél a város szélén
álló, Isten háta mögötti motelnél.
Susan ment be az irodaépületbe, hogy szobát vegyen ki,
mert Stanislav ruházata véres volt. A tulajdonos
gondolataiban semmit sem látott, csak a vágyat, hogy
készpénzzel és előre fizessen, nem kért semmiféle személyes
azonosítót, úgyhogy a lány azt gyanította, hogy a hely a
környékbeli prostituáltak és stricijeik törzshelye lehet,
legfeljebb egy-egy hűtlenkedő pár színesítheti tovább a
vendéglistát.
Miután mindketten lezuhanyoztak, ellátta Stanislav
vállsebét. A férfi mozdulatlanul hagyta, hogy tegye a dolgát.
De azóta folyamatosan ide-oda járkál, mint egy ketrecbe zárt
tigris. Fel-le. Fel-le. Fel-le.
 – Beszélj hozzám – szólalt meg halkan. – Izzik a szemed. –
A haragtól? A fájdalomtól? Az aggodalomtól? – De az elméd
zárva van.
– Muszáj visszatérnie az átkozott emlékeimnek! – morrant
fel.
Susan nem tudta, hogyan reagáljon erre. Még abban sem
volt biztos, hogy egyáltalán válaszolnia kellene valamit,
amikor a férfi ilyen nyilvánvalóan felindult. Úgy döntött, hogy
inkább csendben marad.
Stanislav bűnbánóan ránézett. – Sajnálom. Nem akartam
felcsattanni. Csak... – beleszántott az ujjaival sötét hajába. –
Az, hogy nincs múltam, teljesen megköti a kezem. Tudnom
kell, hova vihetlek, hol tudlak megóvni! Muszáj
visszaemlékeznem, kiben bízhatok meg, ki segíthet kihúzni
bennünket ebből a slamasztikából. Valaki csak van odakinn,
aki engem keres! Azokon a seggfejeken kívül, akik
megpróbáltak megölni bennünket. Valaki, akiben bízhatok,
valaki, akinek számítok.
Hirtelen megtorpant. Rettegés sötétítette el a vonásait.
Susan felállt, és tett egy lépést feléje. – Stan? Mi az?
A borostyánszínben ragyogó szempár feléje fordult. – Mi
van, ha senki sem keres?
Már a gondolattól is összeszorult Susan mellkasa. – Biztos
vagyok benne, hogy keresnek. Barátok. A családod. Keresniük
kell.
Megrázta a fejét. – Akkor miért nem találtak meg?
– Nem telt még el olyan hosszú idő – felelt a lány –,
mindössze másfél hét. Vagy kettő. Csak több időre van
szükségük…
– Ennél pokolian sokkal tovább voltam lenn az alagsorban
– vágott közbe Stanislav. – Rengeteg idejük volt.
 Rámeredt. A férfi magabiztosnak tűnt, de… – Az nem lehet.
Élelem és víz nélkül…
– Nem lehetetlen húsz kilónyi izmot felszedni egyetlen
éjszaka alatt, de úgy gondolod, hogy ez lehetetlen?
Igen, úgy gondolta. A gyors regenerációs képességének
köszönheti.
De vajon ugyanez a képesség nem teszi azt is lehetővé a
számára, hogy egy hétnél többet kibírjon a föld alatt?
Hirtelen tisztán megjelent előtte az emlék, amikor első
alkalommal a háznál járt. Hallotta a könyörgését! Kérlek!
Megszédült. Ez három hónappal ezelőtt történt. Három
hónapig volt eltemetve? Miután kiásta, a saját szemével látta,
milyen lehetetlen dolgokra képes. A három hónap hirtelen
nagyon meggyőzőnek tűnt.
Könnyek gyűltek a szemébe, amikor belegondolt, hogy
olyan hosszú ideig szenvedett a hideg földben. Tökéletesen
elszigetelten. A rengeteg sebének állandó kínjával.
Reménytelenségben, ahogy nap múlt el nap után. Pillanatnyi
enyhülés nélkül.
Odasietett hozzá, lábujjhegyre emelkedett, átkarolta a
nyakát és szorosan magához ölelte.
A férfi átölelte a derekát. – Susan? – A hangjából teljesen
eltűnt a harag.
Csak megrázta a fejét, a torka túlságosan összeszorult
ahhoz, hogy beszéljen.
Enyhén megrázta. – Mondd el – kérte halkan. – Érzem a
szorongásodat.
– Te voltál? – tört ki belőle fojtottan. – Amikor először
jöttem ki megnézni a házat, te suttogtál nekem?
A karjai szorosabban ölelték, ez volt az egyetlen válasz.
– Amikor már menni készültem – mondta –, egy hang szólt
hozzám. Azt hittem, hogy csak képzelem, de… – Most már
rettenetes értelmet nyert ez az egész. – Nem értettem, miért
akarom annyira a házat, amikor ott vagyok, és miért
kérdőjelezem meg az épelméjűségemet, amint elmegyek
onnan. Te voltál az, ugye? Már ott voltál. Manipuláltad az
érzelmeimet, boldog voltam, és egy szóra megvettem volna a
házat, valahányszor csak ott jártam. Te voltál az, igaz?
– Igen – ismerte be elnyűtten a férfi.
Susanból kitört a zokogás.
Stanislav káromkodott. – Sajnálom, édesem! Nem
akartalak becsapni.
A lány megrázta a fejét. Aztán hátradőlt az ölelésben és
felnézett rá. – Egész idő alatt ott voltál. Már akkorra
eltemettek az alagsorban, amikor először mentem ki
megnézni a házat.
– Igen – ismerte be a férfi komor arccal.
Susan megrázta a fejét és türelmetlenül letörölte az arcáról
a könnyeket. – Ötször is el kellett mennem megnézni a házat,
mielőtt megvettem! Másfél hónapig tartottak a papírmunkák.
Majdnem egy hónapja laktam már ott, mire Jax odavezetett
hozzád, te pedig rákényszerítettél, hogy kiássalak.
A férfi csak állt, nem szólt egy szót sem, várta, hogy bevigye
a végső csapást.
– Három hónap, Stanislav. Legalább három hónapig voltál
odalenn. Egyedül, fájdalomban. – Újabb könnycseppek
folytak végig az arcán, ismét megcsóválta a fejét. – Sajnálom,
hogy nem találtalak meg hamarabb. Annyira sajnálom, hogy
nem hallgattam arra a hangra, hogy nem maradtam ott…
Döbbenet futott át a férfi vonásain. Aztán felkapta Susant,
még a levegőt is kiszorította belőle, úgy ölelte, a nyakába
temette az arcát. – Azt hittem, hogy dühös vagy rám –
suttogta elgyötörten.
A lánynak elakadt a lélegzete. – Mi?
 – Éreztem a szorongásod és a megbánásodat, azt hittem
dühös vagy, amiért manipuláltalak, hogy megvedd a házat.
Még szorosabban karolta a nyakát. – Nem! – Hogy
gondolhatja, hogy felróná ezt neki? – Nem, hát persze, hogy
nem!
– Hallottam a hangodat – Stanislav ajkai Susan érzékeny
bőrén mozogtak. – Aznap, amikor először jártál a házban,
felébredtem és hallottam, hogy Jaxhez beszélsz. – A karjai
már-már fájdalmasan szorultak a lány köré. – Olyan szép volt
a hangod. Békét hozott nekem. Nem akartam, hogy elmenj.
– Mégis elmentem. – Az, hogy elképzelte, hogy a férfi
odalenn a kínok kínjait állta ki, míg ő nagy nehezen eldöntötte
a házvásárlást, beköltözött, pakolászott, pepecselt a ház körül,
hozzáfogott az új regényéhez… szinte széttépte belülről.
– Ne.
– Mit ne?
– Érzem a bűntudatodat. – Stanislav ellazította a
szorítását, hogy kissé eltávolodhasson tőle és lenézhessen rá.
Susan nem akarta elereszteni, így inkább leengedte a kezeit
a csípőjére és bedugta két mutatóujját a férfi nadrágjának
övbújtatójába.
Stanislav két nagy kezébe vette az arcát, hüvelykujjaival
megcirógatta a bőrét, a szemei borostyánizzással néztek le rá.
– Csakis miattad lehetek itt. Te tettél rá képessé, hogy
kivárjam, amíg megtalálsz. És azóta is átkozottul mindent
megteszel, hogy megvédj és gondoskodj rólam, még azok után
is, hogy az a sok kiborító furcsaságom kiderült.
– Én hálát adok ezekért a furcsaságokért, Stanislav.
Nélkülük meghaltál volna, még mielőtt először megnéztem
volna a házat, és soha nem ismerhettelek volna meg. –
Megcsóválta a fejét. – Annak pedig nagyon örülök, hogy
megismerhettelek.
 A férfi szemei még fényesebbekké váltak. Lehajtotta a fejét
és falánk csókba vonta a lány száját.
Susan szíve megállt, majd nekiugrott a bordáinak. Ez a
csók nem olyan volt, mint amilyenekkel esténként kívántak
egymásnak jó éjszakát. Azok szelídek és gyengédek voltak.
Ez viszont éhes volt. És lángra lobbantotta a vérét.
Susan lelkesen viszonozta, szétnyitotta az ajkait,
becsalogatta a nyelvét.
Stanislav felnyögött, kemény teste az övéhez szorult, ahogy
odaszorította a lányt a legközelebbi falhoz.
Ó igen! Remek érzés! Erős és forró!
Kiszisszent belőle a lélegzet, nekidőlt a férfinak, hagyta,
hogy az megérezze, még több tűzre van szüksége.

Stanislavot úgy égette a Susanból áradó vágy, akár egy

billogvas. A lány kezei elengedték az övbújtatóját, felsiklottak
a hátán, megérezte a pólón keresztül a körmeit.
Olyan jóízű volt. Nem kaphatott eleget belőle.
Legszívesebben belébújt volna. Szerette volna letépni a
ruhákat a testükről. A magáénak akarta puha húsa minden
egyes négyzetcentiméterét. Mélyen bele akarta temetni magát,
érezni akarta, hogy megszorítja, mint abban a közös álomban.
Minden alkalmat, amikor Susan valami új furcsaságot
tudott meg róla és mégsem rótta fel neki, egy külön
ajándéknak érzett. El sem tudta hinni. A lány elfogadta őt és a
furcsaságait is, pedig egyiket sem tudta megmagyarázni neki.
Nem érdemli meg őt, ölelő kicsi kezeit, a hozzásimuló
combjait, amik mintha csak arra várnának, hogy közéjük
dőljön.
Manipulálta, hogy megvegyen egy házat, amit nem is akart,
mégiscsak amiatt bánkódik, amiért nem találta meg
hamarabb. Lehet egyáltalán ennyire szerencsés? Ennyi
szenvedés után rátalálhat a nőre, akivel élvezet az együtt
töltött idő minden pillanata? Egy nőre, aki kedves és bátor.
Aki megnevetteti. Aki eléri, hogy a teste lángoljon. Egy nőre,
akit szerethet.
A nőre, akit szeret.
Egyik kezét végigcsúsztatta a bordáin, a melle tökéletesen
illett a tenyerébe.
Igen! Hallotta suttogni az elméjében. Érints meg! Nem
tudta, hogy véletlenül sugározza-e ki a gondolatait, vagy
szándékosan szól hozzá, de nem is nagyon érdekelte,
túlságosan is hajlott rá, hogy engedelmeskedjen.
Egyik combját becsúsztatta a lábai közé, egészen közel
vonta őt a szívéhez és megcirógatta a mellét.
Susan felnyögött és hozzá préselte magát.
Kőkeménnyé tette. Valahányszor csak megmozdította a
csípőjét, öröm száguldott keresztül Stanislavon, a vágya egyre
nőtt. Gyúrta a mellét, összecsippentette kemény mellbimbóját
a felsőjén keresztül.
Ráadásul a lány mentálisan tovább ösztökélte. Még! A kezei
lecsúsztak a hátáról, megmarkolták a fenekét, hogy közelebb
húzza magához.
Stanislav kezdte elveszíteni az önkontrollját. Olyan nagy
szüksége van rá! Azt kívánta, bárcsak ne ebben a furcsa
motelszobában lennének. Susan jobbat érdemelne ennél a
nyomorúságos helynél. De ennél jobb helyre is viheti. Amint a
memóriája helyrejön, ő…
 Megdermedt. A kőkemény valóság úgy ömlött végig az
agyán, mint egy vödör jeges víz. Káromkodva elengedte a lány
mellét és megtámasztotta a két tenyerét a feje mellett a falon.
Nem teheti a magáévá. Még nem.
Elszakította tőle a száját, lehajtotta a fejét a vállára. Zihált.
Egész testében remegett.
– Stan? – Susan lélegzete is akadozott.
Még egy olyan egyszerű dologtól is csak jobban vágyott rá,
mint az, hogy kimondta a nevét.
Frusztrált morgás tört fel a mellkasából, ökölbe szorította a
kezeit.
– Stanislav? – suttogott újra a lány lélegzetelállítóan.
Hallotta, hogy a szíve vadul ver a mellkasában, és érezte, hogy
összezavarta hirtelen visszavonulása.
A vágy, hogy újra érezze magán ringó csípőjét, ismét
megérinthesse ágaskodó mellbimbóját, majdnem rávette,
hogy hátrahagyja a becsületét és a magáénak követelje a lányt.
Ezért inkább elhúzódott tőle és a faltól, muszáj volt
kitisztítania a fejét. – Mi a pokolért nem tudok
visszaemlékezni? – Vicsorgott a csalódottságtól, ami
elárasztotta. Hűvös levegő ölelte körül felhevült testét, de nem
csillapíthatta a vágyát, és nem csökkenthette feltámadó
haragját sem.
Susan még mindig kapkodva vette a levegőt. De a zavara
helyét a megértés vette át.
A vágyát is érezte, és mindennél jobban szerette volna
kielégíteni.
– A testem már meggyógyult. Pihentem. Ettem. – Öklével a
homlokát kopogtatta, majd végighúzta a tenyerét az arcán. –
Ez nem igazságos egyikünkkel szemben sem. Muszáj
emlékeznem! Miért nem emlékszem? – Az utolsó mondatot
szinte már kiabálta.
 A szobára rátelepedett a csend, csak kettejük légvételei
hallatszottak.

Susan Stanislavot nézte és hálát adott az égnek, hogy volt

ereje elhúzódni tőle (ez az erő benne nem volt meg), de
ugyanakkor sajnálta is. A testében még mindig tűz lobogott.
Pillantása folyton a férfi nadrágja mögötti nagy dudorra
tévedt. De Stanislav határozottan elkínzottnak tűnt. A vágya,
hogy megvigasztalja, mindent felülírt.
Amikor megszólalt, óvatosan, bizonytalanul tette. –
Gondoltál már arra, hogy most már nem az lehet a gond, hogy
nem tudsz emlékezni, hanem az, hogy nem akarsz?
Stanislav összevont szemöldökkel fordult felé. – Mi?
– Hallottam olyasmiről, hogy néha az emberek, különösen
akik nagy traumán esnek át, nem emlékeznek a múltjuk egyes
részleteire, de nem azért, mert fizikailag képtelenek erre,
hanem mert egy részük nem tudja elfogadni a történteket és
nem hagyja őket emlékezni.
A férfi megcsóválta a fejét. – Miért ne akarnék emlékezni?
– Egy másodperccel később felmorrant. A két tenyerét a
halántékaira szorította, megtántorodott.
Odasietett hozzá, hogy megtartsa. – Stan? Jól vagy?
A szemét lehunyva bólintott. – Csak egy fájdalomhullám
volt. Már múlik.
– Megint visszaemlékeztél valamire?
– Ugyanarra a csatára. Férfiak lövöldöznek. Robbanásokat
látok. Semmi többet.
 Megölelte és simogatni kezdte a hátát. – Minden rendben –
nyugtatgatta.
– Nem, semmi sincs rendben – suttogta Stanislav, és
átölelte. – Nem tudok továbblépni, míg nem tudom, mi van
mögöttem. – Felsóhajtott. – És nem tudlak megvédeni. Úgy
nem, hogy nem tudom…
– Nagyon is jól védtél eddig is – tiltakozott Susan, és
felnézett rá.
Stanislav megrázta a fejét. – Te is tudod, hogy még nincs
vége, Susan. Vissza kell emlékeznem rá, hogy ki vagyok,
tudnom kell, kiben bízhatok, hogy valódi biztonságba
vihesselek valahová.
Ritmikus hullámok futottak át a férfi izmain, Susan
lenézett a kezére. Az összetört mobilt forgatta az ujjai között.
A lány nem is tudta, hogy ezt is magával hozta, bár teljesen
érthető volt, még ha törött is, ez az egyetlen szál kapcsolja a
múltjához.
Hátralépett. – Van egy ötletem.
Stanislav kérdőn nézett rá.
– Megpróbálok valamit. De pontosan azt kell tenned, amit
mondok. Oké?
– Oké.
Az azonnali válasz, a férfi hajlandósága, hogy teljesen
megbízzon benne, az érzelmek újabb áradatát indította el a
lányban. – Felteszek egy kérdés – mondta –, és azt akarom,
hogy azonnal reagálj rá. Ne gondolkozz! Ne hagyd, hogy
felidegesítsen. Ne tétovázz, ne töprengj, ne csinálj semmit,
csak azt, ami először eszedbe jut. Oké?
Stanislav kissé félredöntött fejjel fürkészte az arcát. – Oké.
Susan a táskájáért ment, elővette a mobilját. Aztán
visszament a férfihoz és feléje nyújtotta. – Még egyszer
mondom – figyelmeztette a férfit, aki zsebre vágta a saját
törött készülékét és átvette az övét –, ne gondolkodj! Csak
reagálj!
– Rendben.
– Azok a férfiak a házban csak a jéghegy csúcsa voltak.
Sokkal többen vannak. – Nem gondolta ugyan, hogy Henry
barátai a nyomukra akadhatnának, de egészen biztosan meg
fogják próbálni. – Követtek minket ide. Most körülveszik a
motelt géppuskákkal. El akarnak fogni téged. És ha úgy
gondolkodnak, mint Henry, amikor először jött fel a lépcsőn,
akkor meg akarnak erőszakolni engem, aztán pedig
gondolkodás nélkül meg akarnak ölni. Egy szemernyi
esélyünk sincs a magunk erejéből kiszabadulni innen. Milyen
számot hívsz fel, hogy megvédj?
Stanislav ujjai villámgyorsan megindultak az
érintőképernyőn, a pittyegések egybefolytak. A hívás kiment.
Susan szeme hatalmasra nyílt.
Stanislavé is.
– Szent szar! – tört ki a lányból. – Ez működött! – Kikapta
a férfi kezéből a telefont és a füléhez emelte.
– Halló? – szólt bele egy férfihang.
– Helló! – üdvözölte gyorsan Susan, majd itt el is akadt,
fogalma sem volt róla, mit is kellene mondania. Nem
gondolta, hogy ez a terv beválik. – Ööö… nem ismer engem…
Stanislav összerezzent.
Ismerem. Ismerem! mondta mentálisan Susannak De…
– Kicsoda maga? – A félbeszakítás nem volt túl szívélyes
üdvözlés. – Honnan szerezte meg a számomat?
Susan úgy gondolta, jobb lenne, ha Stanislav beszélne a
férfival, hátha a hangja elhozná a fejébe a várva várt
világosságot, de amikor felajánlotta neki a telefont, ő csak a
fejét rázta. – Oké – mondta sietve, hogy fenntartsa a
kontaktust –, ez most nagyon furcsán fog hangzani. A nevem
Susan és azt hiszem, a kutyám megtalálta a tárcáját.
Stanislav rámeredt. Ez most komoly? Nem tudtál volna
valami jobbat kitalálni?
Rágrimaszolt. Nagyon gáz vagyok hazudozásban! Nem
kellene inkább neked magadnak beszélned vele?
Megrázta a fejét. Míg nem tudom, ki vagyok, és hogy kiben
bízhatok, azt akarom, hogy mindenki azt higgye, hogy még
az alagsorban vagyok eltemetve.
– Nem veszítettem el a tárcámat – mondta a férfi, de az
óvatosságot gyanakvás váltotta fel a hangjában.
– Ó! Oké. Nos, szóval… a kutyám jól összerágta. Nem sok
maradt belőle, mire hazahozta és kivettem a szájából. Nem
találtam jogosítványt, vagy más azonosítható iratot. Azt sem
tudom, hol találta. Kizárólag csak készpénzt és ezt a
telefonszámot találtam benne egy összehajtogatott
papírlapon.
Csend.
– Őszintén szólva nagyon furcsán érzem magam, amiért
felhívtam – motyogta, próbálván a vonalban tartani a fickót.
Ő volt az egyetlen reményük. – Mármint ki hordja a saját
telefonszámát a tárcájában egy papíron, ugye? De… nem is
tudom. Úgy gondoltam, hogy egy próbát megér. Elég sok
készpénzről van szó, így azt gondoltam, hogy a gazdája
nagyon szeretné visszakapni.
Újabb csend. Aztán: – Semmi más nem volt a tárcában
csak a telefonszámom és pénz?
– Igen.
Stanislav felemelte az egyik szemöldökét.
Susan vállat vont. Ki mondana manapság nemet egy kis
extra készpénzre?
Igaz.
 – Nem éreztem volna helyesnek, ha legalább nem
próbálom megtalálni a tulajdonosát – mondta Susan, amikor
ismét túl hosszúnak találta a csendet.
– Hol találkozhatnék önnel? – kérdezte sietve a férfi. –
Nem az enyém, de talán meg tudnám mondani, hogy kié, és
segíthetnék kapcsolatba lépni vele.
Susan diadalmasan elvigyorodott. – Remek! Lássuk csak.
Ööö… Találkozni akar velem.
Ne itt! utasította Stanislav. És ne is nálad.
Susan egyetértett. Valami nyilvános helyen? Ahol sok
ember van?
Nem, mondta a férfi, meglepve a lányt. Elszigetelt helyen.
Nem akarok tanúkat, és tudni akarom, ha magával hozza a
barátait.
Nos, a pokolba is! Ez nagyon komoran hangzott. – Hol van
most? – kérdezte, és közben dühödten gondolkodott.
– Carrboróban.
– Az teljesen jó! – Nem igazán. – Megmondom, mi legyen.
Találkozzunk félúton. – Felajánlott egy olyan helyet, ahol a
hétvégéken gazdálkodói piacot üzemeltettek, de a
hétköznapokon teljesen kihalt volt. Alig pár percnyire onnan,
ahol ő és Stanislav volt, de legalább negyven perces autóútra
Carrborótól.
– Jól hangzik – mondta a férfi.
– Lehet róla szó, hogy egyedül jöjjön? – tette hozzá végül
Susan tétován. – Nem szokásom, hogy idegeneket, különösen
pedig férfiakat hívjak találkozóra. Tudja, hogy van ez. Egy
lány nem lehet elég óvatos.
– Persze – értett egyet a férfi. – Egyedül megyek.
Találkozunk egy óra múlva?
Egy óra múlva jó? kérdezte Susan Stanislavtól.
A férfi az ablak felé pillantott, majd bólintott.
 – Persze. Akkor majd találkozunk ott. – Véget vetett a
hívásnak. – Hát nem túl barátságos, de ez minden, amink
van. – A homlokára csapott. – Ó a fenébe! Nem kérdeztem
meg a nevét!
– Nem számít. Nem lenne a fejemben a száma, ha nem
állnék vele kapcsolatban. Csak remélhetjük, hogy olyasvalaki,
akiben megbízhatok, nem döfött hátba és nem abban a
csapatban játszik, amelyik bezárt a földbe.
Rémület öntötte el a lányt. – Ezt képletesen, vagy szó
szerint érted? Valaki hátba döfött?
Úgy tűnt, mintha Stanislav már bánná, hogy szóba hozta. –
Nem vagyok benne biztos. Éreztem egy sebet a hátamon, de a
tükörben nem láttam jól.
Susan eltöprengett rajta, hogy eljön-e az a nap, amikor a
férfi belefárad abba, hogy tátott szájjal felmered rá.
– Mi az? – kérdezte Stanislav, miközben egyik lábáról a
másikra helyezte a súlyát, mintha kényelmetlenül érezné
magát a pillantása súlya alatt.
Megrázta a fejét. – Semmi. Van valami negatív érzésed a
fickóval kapcsolatban?
– Semmi, csak tudni szeretném, miért az ő számát
tárcsáztam. Olyasvalakinek kell lennie, akiben egykor
megbíztam.
– De most már nem?
– Nem tudok. Amíg vissza nem emlékszem, hogy hol
sebesültem meg olyan súlyosan, és hogy kerültem oda, ahol
megtaláltál. Láttad milyen erős vagyok, Susan. Hogy milyen
gyorsan mozgok. Tényleg azt hiszed, hogy az ellenség egy kis
külső segítség nélkül elkaphatott volna?
Erre nem is gondolt. Nagyon is lehetségesnek találta, hogy
Stanislavnak igaza van. – Nem. De lehet, hogy a barátod.
Szükséged van valakire, akiben megbízhatsz.
 A férfi elmosolyodott és megérintette az arcát. – Van
valaki, akiben megbízom. Te.
Susan megszorította a csuklóját, belefordította az arcát a
kezébe és megcsókolta a tenyerét. – Flörtölsz.
Stanislav rákacsintott. – Csak várj, amíg megbizonyosodik,
hogy nem vagyok házas. A flörtölés egészen új szintjeit
mutatom be.
– Ebben átkozottul biztos vagyok – értett egyet a lány.
A férfi nevetett. – Nos, induljunk. Előbb szeretnék odaérni,
mint ő.

Stanislav az örökzöld fák takarásában állt, amik a

megbeszélt találkozási ponttól körülbelül huszonöt
méternyire zsúfolódtak egymáshoz. Susan kiváló munkát
végzett a helyszín kiválasztásánál.
Két kétsávos út kereszteződésénél voltak, egy jókora
aszfaltplacc mellett, amin valaha valami építmény állt. Talán
egy bolt. Nem volt biztos benne, az épületnek már a romjai
sem voltak meg.
A cement alap és a kavicsos parkoló már rég áldozatul esett
az enyészetnek. A telken most termelői piac üzemel minden
hétvégén, ahogyan erről Susan tájékoztatta.
Körülnézett. Mérföldeken belül a világon semmi sincs. Se
házak, se üzletek. Csak a combig érő gaz, és facsoportok a
placc körül. Még forgalom is alig. Negyvenöt perce voltak itt,
de csak néhány autó hajtott el arra. És egyikből sem
pillantottak még kétszer sem Susan autójára.
 Ha nem érkezik meg hamarosan, elalszom, mormolta
Susan a fejébe.
Imádta a hangját hallani a fejében, még akkor is, ha a lány
épp morcos volt.
Még a gondolat is megmosolyogtatta. Már így is elég
régóta ébren tartalak.
Igazából nem is, felelte a lány, egy valóságos éjszakai
bagoly vagyok. Nem aludtam el sokkal később, mint
általában szoktam.
És amióta ébren van, egyik riadó éri a másikat.
Említettem már, hogy még mindig izomlázam van, amiért
kiástam a formás seggedet?
Stanislav nevetett.
Persze totálisan megérte, folytatta Susan, de ha kiderítjük,
hogy szingli vagy, az erőfeszítésemért cserébe elvárok egy
kellemes masszázst tőled.
Káromkodni kezdett, mivel a teste azonnal reagált a
fejében megjelenő képre, amin a lány meztelenül feküdt
előtte, ő pedig végigfuttatta a testén a kezeit. Most ki flörtöl?
Óóó… dorombolt Susan, ez nagyon klassz! Még a mentális
hangod is kap egy mély, morgó tónust, amikor be vagy
indulva! Még mielőtt Stanislav válaszolhatott volna, a lány
türelmetlen kis ciccentést hallatott. A fenébe is! Most már én
is be vagyok indulva!
A férfi nevetett, és boldog volt, hogy Susan ilyen komor
körülmények között is képes felvidítani.
Meghallotta egy újabb, keletről közeledő autó hangját. Már
jóval azelőtt lassítani kezdett, hogy meglátta volna a lány
autóját. Figyelem! Megérkezett.
Érezte, ahogy a félelem tüskéje beledöf a lányba, és újra
megbánta, hogy belevonta ebbe az egészbe. Minden rendben
lesz, mondta neki, nem hagyom, hogy bántson.
 Tudom, jött az azonnali, kételyek nélküli válasz. Elvennéd
a félelmemet? Kérlek! Nem akarom, hogy akadályozzon.
Megtette.
Köszönöm.
Én köszönöm, hogy hagytad. Susan valóban minden
elképzelésen túlmutatóan elfogadóan viszonyult hozzá.
Az egyszerű, fekete Tesla X modell lelassult, majd
bekanyarodott a valaha kavicsos parkolóba.
Susan kiszállt a maga kis energiatakarékos autójából.
Hagyd nyitva az ajtót, utasította Stanislav, ha beütne a
krach, azonnal ugorj be a Dodge-ba.
Hát persze! Majd hagyom, hogy magad foglalkozz itt vele!
Bár még nem ment le, a nap már elég alacsonyan járt
nyugaton ahhoz, hogy a fák árnyéka hosszúra nyúljon. Szóval,
ha Susannak segítségre lenne szüksége, nem pörkölődne meg.
A lány szemöldöke összeszaladt. Hogy érted azt, hogy
megpörkölődni?
Káromkodott magában. Elfelejtette elrejteni ezt a furcsa
gondolatot.
Stan? szólította ismét Susan. Hogy értetted azt, hogy
megpörkölődnél? Árt neked valahogyan a nap?
Csak egy enyhe fényérzékenység, amire nemrég jöttem rá,
válaszolt neki, miközben a Tesla X motorja leállt. Maradj
éber!
Kinyílt a vezető oldali ajtó, és kiszállt egy férfi.
Stanislav alaposan megnézte.
Nagyjából százkilencven centi lehetett, sportos
testfelépítésű, rövidre vágott haja sötétbarna. Majdnem
ugyanolyan ruhát viselt, mint ő. Fekete gyakorlónadrág és
póló, súlyos bakanccsal. Csak neki volt egy fekete bőrkabátja
is.
 Ismerősnek tűnt. De amikor nem emlékezett vissza rá,
Stanislav eltöprengett azon, hogy talán csak a hasonló
öltözékük kelti az ismerősség érzetét.
A férfi végigmérte Susant, majd a környezetet.
Stanislavnak olyan érzése támadt, mintha az éles tekintet
elől nem maradhatna rejtve semmi.
Nos, talán Stanislav kivételével, akit remekül álcáztak az
árnyékok.
Mire gondol? kérdezte Susant.
Kíváncsi rá, hogy tényleg egyedül jöttem-e. Emlékszel rá?
Nem.
– Susan? – kérdezte a férfi.
– Igen.
Az idegen megcsóválta a fejét. – Vagy hihetetlenül naiv
vagy, vagy ez egy csapda. Nincs épeszű nő, aki olyan helyre
szervezne meg találkozót egy vadidegen férfival, ahol senki
sem siethet a segítségére, ha szüksége lenne rá.
– Szükségem lenne rá? – kérdezte a lány halálos
nyugalommal, minthogy Stanislav elnyomta a félelmét.
A férfi megvont a vállát. – Az attól függ, hogy az A, vagy a B
válasz a helyes.
– Mit szólnál a C válaszhoz?
A férfi homloka ráncba szaladt. – Mi a C válasz?
– Olyasvalaki, aki egyszerűen megtalált valamit, ami nem
tartozik hozzá.
Én hozzád tartozom! Stanislav képtelen lett volna nem
kimondani.
A lány ajka megremegett, míg megkerülte az autót és
határozott léptekkel megindult előre. Csak győződj meg előbb
róla, hogy szingli vagy cowboy.
Ha nem aggódott volna miatta annyira, elneveti magát. Ne
távolodj el túlzottan! figyelmeztette. Azt akarta, hogy a
közelben maradjon, és szükség esetén menedéket kereshessen
a járműben.
– Nem hiszem, hogy megmondtad volna a neved, amikor
telefonon beszéltünk – mondta Susan.
– Alexei Mikhailov.
A kiejtett név hallatán egy furcsa érzelem remegtette meg
Stanislav bensőjét, amit nem tudott azonosítani.
Alexei lassan közelítette meg Susant, a tekintete közben
folyamatosan a környező fákat, mezőket fürkészte.
Susan kezet nyújtott neki. – Örülök, hogy találkoztunk.
Alexei megrázta a kezét. – Én is. Hol az a tárca?
– Igazából… – Susan előhúzta Stanislav törött mobilját a
zsebéből – nem pénztárcát találtam. Hanem ezt. –
Odanyújtotta Alexeinek.
Stanislav azonnal megérezte, hogy Alexei gyanakvása
felerősödik. A telefon látványa megerősítette benne, hogy ez
egy csapda? Vagy fél, mert része volt Stanislav
megsebesítésében és élve eltemetésében?
– Kié ez a telefon?
– Azt reméltem, hogy tőled megtudom – mondta Susan.
Alexei még egyszer átfuttatta a pillantását a környéken,
mielőtt átvette volna a készüléket. Madarak csiripeltek, míg
alaposan megnézte a mobilt.
– Mit is mondtál? Hol találtad?
– A kutyám hozta. Odakinn találta, míg szimatolgatott.
– Hol?
– Közel az otthonomhoz. Miért? Tudod kié?
Alexei megfordította a telefont, hogy a hátulját is
megvizsgálja. Megcsóválta a fejét, majd ledermedt, amikor
megpillantotta a mély vágásnyomokat a burkolaton.
– Mi az? – kérdezte Susan.
 Egy gyors mozdulattal Alexei egy tőrt rántott elő a
bakancsa szárából.
Susan hátralépett egyet. Majd még egyet.
Stanislav türelmetlenül megfeszült, készen rá, hogy
elsodorja a férfit, még ha csak egyet tüsszent is.
De Alexei nem próbálta meg belevágni a pengét a lány
mellkasába. Igazából oda sem figyelt a mozgására. Túlságosan
elfoglalt volt, a tőr hegyét próbálta beilleszteni a védőtok
pereme alá, ami nem tudta megvédeni a telefont a
károsodástól.
Mire gondol? kérdezte Stanislav.
Nem tudom, válaszolta a lány. Most nem tudom olvasni.
Fogalmam sincs miért.
A hátlap lepattant, Alexei leejtette a földre és megvizsgálta
a telefon hátulját.
A szeme hatalmasra nyílt. A szíve száguldani kezdett.
Érzelmek egész áradata rohant keresztül rajta, olyan sok és
olyan gyorsan, hogy Stanislav képtelen volt felismerni,
rendszerezni őket. – Hol találtad? – kérdezte a lánytól, a
hangja kifejezetten elvékonyodott.
– Már mondtam, a kutyám találta a házam közelében.
– Mi a címed?
Susan összevonta a szemöldökét. – Nem fogom megadni a
címem egy vadidegennek.
Alexei káromkodva kiejtette a kezéből a tőrt.
Míg Susan tekintete követte az aszfalt felé hulló pengét, a
férfi előre lépett, megragadta Susan karját. – Mondd meg, hol
találtad! Tudnom kell! Ez nagyon fontos!
Susan még mindig nem érzett félelmet. Felpillantott. –
Engedj el.
– Mondd meg, hol találtad! – kiabálta a férfi, és kissé
megrázta. – Találtad? Vagy elloptad attól, akié?
 A düh elborította Stanislavot, előrelépett.
Még mielőtt meglódulhatott volna, Susan hátrarántotta
szabad kezét és hatalmas pofont adott Alexeinek. A francba, a
francba, ez fájt! kiáltott fel mentálisan. De ez nem
akadályozta meg abban, hogy bevigyen egy gonosz felütést,
amikor a férfi elengedte a karját és hátralépett.
Stanislav álla leesett.
A lány tényleg képes ezt maga is kezelni.
 Tizedik fejezet

Susan most már mindkét lüktető kezét rázogatva szemmel

tartotta Alexei minden mozdulatát. Megütni valakit sokkal
fájdalmasabb volt, mint azt eddig gondolta. De legalább még
mindig nem félt, hála Stanislavnak.
Alexei idegesen káromkodott, miközben megdörzsölte az
állát ott, ahol megütötte. Vér fojt az orrából, felhasadt ajkából.
– A fenébe is, nem akartalak bántani! Tudnom kell, hol
találtad ezt a telefont! Nagyon-nagyon fontos!
– Miért? – kérdezte Susan. – Ki vagy te? Miért ilyen fontos
ez a számodra? – Miért nem tudja olvasni a gondolatait?
Kicsodája Alexei Stanislavnak?
– Ezt nem mondhatom el neked.
– Akkor én sem mondom meg, hol találtam a telefont.
– Azt hittem a kutyád találta – támadta le a férfi.
Susan átkozta magát az elszólásért.
A férfi megcsóválta a fejét. – Pontosan tudod, kinek a
telefonja ez, ugye?
– És te?
– Nincs időm erre a szarakodásra – motyogta a férfi, és a
kabátja felé nyúlt.
Susan még egy lépést hátrált, arra számított, hogy fegyvert
húz elő. A sajátja a farmerja derekánál volt. Leengedte a kezeit
az oldala mellé, készen rá, hogy érte nyúljon.
A haja meglibbent, elmosódott mozgást érzékelt maga
mellett. Aztán Stanislav már ott állt közte és Alexei között, aki
épp előhúzta a mobiltelefonját. Stanislav megragadta a férfi
kezét, elvette tőle a telefont és úgy nyomta össze a markában,
mintha alufóliából lett volna.
Susan szeme nagyra nyílt. Szent szar! Milyen erős!
Stanislav kiszórta a kezéből a fém-műanyag-üveg
törmeléket, és megmarkolta Alexei mellkasán a pólót. Egy
kézzel felemelte és jó pár méterrel arrébb hajította a férfit.
Alexei nekicsapódott a kocsijának.
Susan ránézett, majd vissza Stanislavra. A szeme ragyogó
borostyánszínben fénylett. Gyakorlatilag vibrált a dühtől. És a
gondolatok, hogy mit akar tenni Alexei-jel, amiért fenyegetni
merészelte őt, élesen, tisztán jöttek az elméjéből.
Nyelt egy nagyot. Elég durva dolgokat hallott.
Tett feléje egy tétova lépést. – Minden rendben. Nem
bántott.
Stanislav feléje fordította a fejét, az arcát a harag maszkja
torzította el. – Megragadta a karodat. – A hangja halk volt,
torokból jövő, szinte bestiális.
Az meglehet, hogy nem érez félelmet, de igenis aggódott,
hogy Stanislav megöli Alexeit, mielőtt kikérdezhetnék, ha
nem csinál valamit. – Igen – mondta nyugodt hangon, és még
egy lépéssel közelebb ment. – Valóban megfogta a karomat,
közvetlenül mielőtt betörtem az orrát.
Fémes koppanások hallatszottak, ahogy a férfi nyögve
összegörnyedt a behorpasztott karosszéria mellett.
Stanislav úgy nézett rá, mint farkas a prédájára.
Alexei talpra kászálódott, egyik kezét a derekára szorítva
kiegyenesedett. – A fenébe! – Teljes megdöbbenés futott át az
arcán, amikor feléjük fordult. – Én…
Bárhogyan is folytatódott volna a panasz, az belefagyott a
torkába. A szeme nagyra nyílt. A szája tátva maradt, felfedve
véres fogait.
 Ó a pokolba! Susan már úgy megszokta Stanislav izzó
szemeit, hogy el is feledkezett róla, mekkora sokk lehet ez
mások számára. Hogy fogják ezt kimagyarázni?
Ahogy Alexei reakciójára várt, az is végigfutott rajta, hogy
talán nem is lesz alkalmuk magyarázkodásra. Úgy nézett ki, a
fickó itt helyben kap szívinfarktust.
Minden szín kifutott az arcából. Vett egy mély lélegzetet…
és úgy maradt. Mintha minden erő kiment volna a lábából,
tett egy bizonytalan lépést előre, majd térdre rogyott. A két
kezével is letámaszkodott a földre, és megrázta a fejét, mint
aki nem tudja elhinni, amit lát. Aztán felnézett. – Stanislav? –
Újra lélegezni kezdett. Csak második próbálkozásra sikerült
ismét talpra állnia. Könnyek csillantak a szemében. – Stan?
Stanislav bizonytalanul Susanra nézett.
Nem tudom, mondta neki mentálisan a lány, nem tudom,
mi történik.
Alexeiből zokogás tört ki, a szemei elhomályosodtak.
Szaggatottan vette a levegőt, előrebotladozott.
Stanislav előhúzta a 9 mm-esét, és rászegezte a férfi
homlokára.
Alexei még csak le sem lassult.
Nem látja a fegyvert a könnyektől?
– Állj! – parancsolt Stanislav.
Úgy tűnt, Alexei nem is hall.
Susan előrelendült, Stanislav mellkasára tette a kezét, hogy
megakadályozza, hogy elsüsse a fegyvert. Nem hitte, hogy lőtt
volna, de úgy gondolta, jobb nem kockáztatni. – Maradj ott!
Alexei pislogott és ránézett. – Mi?
– Maradj ott! – ismételte meg a lány.
A férfi megtorpant, a tekintete a lány arcáról visszatért
Stanislavéra.
 Amint Alexei abbahagyta a közeledést, Susan leejtette a
kezét és hátrébb lépett, míg a válla hozzá nem ért Stanislav
karjához. Felnézett rá. Felismered?
Stanislav tekintete nem mozdult Alexeiről. Nem tudom,
válaszolta, és a hangja tele volt bizonytalansággal és haraggal.
Ismerősnek tűnik, de ez minden, hogy az Isten verje meg!
Susan nem bántódott meg. Tudta, hogy a harag nem neki
szól.
Alexei lepillantott a fegyverre, majd vissza Stanislav izzó
szemeire. – Mit művelsz? És hol a pokolban voltál? –
Megrázta a fejét. – Azt hittük, hogy halott vagy.
A bánat, amit a gyötrődő arcon látott, ugyanaz volt, mint
amit Susan is érzett a fivére halála miatt.
Stanislav nem eresztette le a fegyvert. – Ismersz engem? –
Jeges hangja nem tükrözte a haragot, ami ott izzott benne.
Zavar jelent meg Alexei könnyes arcán. – Hogy mi?
– Te. Ismersz. Engem? – Stanislav hideg precizitással ejtett
külön minden egyes szót.
Alexei Susanra nézett.
– Nem emlékszik… – próbálta megmagyarázni a lány.
Ne mondd el neki! suttogott a fejébe Stanislav. Ne juttasd
előnyhöz!
Ez az ember sír!
Ez nem jelenti azt, hogy nem árult el. Senkiben sem
bízhatunk, míg nem tudjuk az igazságot.
Alexei végighúzta a tenyerét az arcán, letörölve a könnyeit.
És amint ezt megtette, a gátak is elvékonyodtak a fejében. –
Hogy érted azt, hogy nem emlékszik? Mire nem emlékszik? És
hol volt eddig?
Susan felzihált, ahogy a töredékes, zavaros emlékképek
lerohanták. A darabkák olyanok voltak, mint egy-egy fotó.
Alexei és Stanislav barátságos párbajt vívnak kardokkal. Ők
ketten egy harmadik férfival nevetnek, úgy néznek ki, mintha
mindhárman testvérek lennének. Alexei, amint hiábavalóan
próbálja elmagyarázni Stanislavnak az iPad működését.
Alexei és Stanislav egymás mellett ülnek egy hatalmas
asztalnál, ami körül ugyanolyan fekete ruhás férfiak és nők
foglalnak helyet, mint ők. Alexei, amint puszta kézzel,
majdnem porszemenként átvizsgálja egy épület füstölgő
romjait.
Alexei türelmetlenül a fegyver felé intett. – Mi a fenéért
célzol rám?
Stanislav kilőtt. Az egyik pillanatban még ott állt Susan
mellett. A következőben pedig Alexei mögött volt, egyik
karjával félrerántotta a fejét, míg a pisztolyt a nyakához
szorította. – Mert rátetted a kezed – suttogta olyan
fenyegetően, hogy Susan gerincén végigfutott a hideg.
Alexei egyszerűen nem mozdult. Egy hosszú pillantást
vetett a szeme sarkából Stanislavra, majd a megadás
gesztusával lassan felemelte a kezeit. – Oké – mondta
nyugodt, könnyed hangon – már belátom, az hiba volt.
– Átkozottul az volt! – csattant fel Stanislav.
Alexei Susanra nézett. – Azt mondod, hogy nem
emlékszik…
– Úgy értem, hogy nem emlékszik, mi történt vele. Nem
tudja, hogy ki vagy te. Nem emlékszik a múltjára. Semmire
sem emlékszik azelőttről, hogy néhány napja találkoztam vele.
– Susan! – Stanislav hangja figyelmeztető volt.
A te oldaladon áll. Már újra látom az emlékeit.
Ha az én oldalamon áll, miért nem jött megkeresni?
Nem akadt rá Alexei elméjében a válaszra, mielőtt a férfi
újra elzárta volna előle. Nem tudom. Talán tényleg azt hitte,
hogy halott vagy.
 Az a csöpp kis szín, ami már visszatért Alexei arcára,
rögtön visszavonulót is fújt. Ránézett Stanislavra. –
Komolyan? Nem emlékszel a múltadra? Egyáltalán?
Stanislav nem mondott semmit.
– A szarba! – Alexei lejjebb eresztette a hangját. – De arra
ugye emlékszel, hogy mi vagy? Úgy értem, hogy emlékszel rá,
hogy… – vetett egy gyors pillantást Susanra, majd ismét
Stanislavra koncentrált – hogy más vagy? Emlékszel a… ööö…
idioszinkráziádra3?
Valami horkantáshoz hasonló hang tört ki Stanislavból,
nevetés, amit képtelen volt visszatartani. – Idioszinkrázia?
– Hát peeeersze! – Alexei ismét vetett egy gyors pillantást
Susanra, és még halkabbra fogta a hangját. – Ő tudja mi vagy?
A tény, hogy a férfi még előtte sem hajlandó kiadni
Stanislavot, azért mégiscsak jó jel, nem?
Ezt Stanislav is így gondolhatta, mert hátralépett és
leeresztette a fegyvert. – A pokolba is, még én sem tudom,
hogy mi vagyok – mondta undorodva.
Alexei megcsóválta a fejét. – Hogy lehet ez?
Amikor Stanislav nem felelt, Susan fordult Alexeihez. –
Honnan ismered Stanislavot?
– Én vagyok a Szekundánsa.
– A másod micsodája?
A férfi káromkodott. – A másod… unokatestvére.
Susan összevonta a szemöldökét. Na persze. Én meg Mable
nénikéje. – Komolyan?
– Ja. A legjobb barátom. Olyan, mintha a testvérem lenne.
Stanislav alaposan megnézte magának, a szemei izzása
felerősödött.

3Idioszinkrázia: A szervezet veleszületett túlérzékenysége egyes kis

molekulájú (a szervezetben valószínűleg fehérjéhez kötődő) anyagokkal,
gyógyszerekkel szemben.
 – Mi van? – kérdezte Alexei védekezően.
Stanislav hátradöntötte a fejét, vett egy mély lélegzetet, az
orrlyukai megremegtek. Halk morgás tört fel a torkából. –
Mintha a testvéred lennék? – ismételte. – Akkor úgy tűnik,
megpróbálsz elkövetni egy testvérgyilkosságot.
Alexei mozdulatlanná dermedt. – Mi az ördög ez az egész?
– Két SUV közeledik nyugat felől, legalább hét-nyolc
emberrel.
Alexei arckifejezése komorrá vált. – Rád vadásznak?
Stanislav hangjából csöpögött a szarkazmus. – Mivel
bűzlenek a fegyverolajtól, a nyakamat merném rá tenni, hogy
igen. De biztos vagyok benne, hogy te már tudsz erről.
– Nem én vezettem hozzád ezeket az embereket!
– Akkor ki?
– Az ördög vigyen el, ha tudom! Még csak öt perce vagyok
itt, ráadásul összetörted az egyetlen lehetőségemet, hogy
kiderítsem!
– Küldhettél nekik sms-t is, amikor megérkeztél.
Most Alexei-en volt a felmordulás sora. – Azt hallottad
volna!
Amikor Stanislav nem mutatott rá, hogy senki sem hallaná,
ha valaki egy járó motorú autóban ülve, felhúzott ablakok
mögött elküld egy sms-t, Susan összevonta a szemöldökét.
Alexei ezt nem szarkasztikusan mondta. Tudja, hogy Stanislav
ennyire felfokozott hallással rendelkezik?
Várjunk csak! Honnan tud Stanislav a két SUV-ról? Ő
semmit sem hall.
– Nézd – mondta Alexei –, nem tudom, hogy találtak rád.
De ha adsz egy telefont, elintézem. – Kinyújtotta a kezét.
Sem Stanislav, sem Susan nem mozdult.
Alexei úgy nézett ki, mintha mindjárt felrobbanna a feje. –
Ó a rohadt életbe már! Én a te oldaladon állok, Stan! Ha
megbíznál bennem és adnál egy kurva telefont,
másodperceken belül kinn lennénk a bajból!
Csend támadt. Akkora csend, hogy Susan is meghallotta a
közeledő SUV-okat, és már látta is őket. Mint Stanislavnak,
neki sem volt fogalma sem róla, hogy hogyan találhattak
rájuk, ha nem Alexei értesítette őket.
– Menjünk! – sürgette Stanislavot.
Pukkanás hallatszott.
Fájdalom nyilallt a bal karjába.
Felkiáltott és megmarkolta a bicepszét. Meleg vér
szivárgott az ujjaira, a ruháján a folt egyre nagyobb lett,
mindhárman rámeredtek.
Stanislav szemei úgy ragyogtak fel, akár a Nap. Felmordult
dühében, az alakja elmosódott.
Susan a fejét kapkodta. Jesszus de gyors! Megpróbálta
követni a haladását, de szem elől tévesztette, miközben az első
SUV behajtott a parkolóba.
Aztán a motorház hirtelen behajlott, mintha egy hatalmas,
láthatatlan fának rohant volna. Stanislav alakja ismét
határozott körvonalakat öltött, a kocsira dőlt, ökle az alkarjáig
mélyedt az általa ütött lyukba. A jármű hátulja később reagált,
mint az eleje, a gyors megállástól felpattant. Stanislav belülről
ragadta meg a motorháztetőt, és ahogy felállt, éktelen
fémcsikorgás közepette emelte magával a jármű elejét, hogy
aztán egyetlen lendületes mozdulattal maga mögé, azaz
feléjük hajítsa.
Susan szemei óriásira nyíltak, amikor a SUV a levegőbe
emelkedett, majd újra és újra átfordult.
Most az első lökhárító állt lefelé.
Most a hátsó.
Megint az első.
Megint a hátsó.
 Testek zötyögtek benne tehetetlenül ide-oda, férfihangok
sikoltoztak.
Alexei káromkodott, lerántotta őt a földre, míg a SUV
átsuhant a fejük felett.
A tenyere és a könyöke égett ott, ahol lehorzsolta a kavics.
Ahogy a SUV földet ért valahol a hátuk mögött, abba még a
föld is belerázkódott a keze alatt.
Éles fékcsikorgás.
Megállt a másik SUV?
Fegyverropogás. Sok fegyverropogás.
Alexei megragadta a derekát és behúzta az autója
takarásába. – Maradj lenn!
Susan fenékre huppant, nekivetette a hátát az egyik első
keréknek. A szíve vágtázott a mellkasában. Lélegzés helyett
inkább csak pihegett.
A félelem, amit eddig Stanislav tartott távol tőle az
ajándéka segítségével, most, amikor a férfi figyelmét
elterelték, kegyetlen bosszút állt. Megállított egy SUV-ot az
öklével. Megállította és feldobta a kicseszett levegőbe!
Rámeredt a totálkáros roncsra, ami a járműből maradt. Vér
fröccsent az elülső szélvédő üvegére, ami bepókhálósodott a
repedésektől. Egy test, ami repülés közben esett ki a kocsiból,
vagy tíz lépésnyire hevert a roncstól, a végtagjai
természetellenes szögben álltak. Még két test félig kilógott az
autóból, az egyik a vezető felőli ablakból, a másik a mögötte
lévőből.
Mind halottnak tűntek.
Mi a fene Stanislav, hogy képes erre? Hogy tud olyan
könnyedén felemelni egy két és fél tonnás járművet, és
átdobni a feje felett?
Újabb lövések dördültek, alig egy méterre tőle.
Összerezzent, elnézett jobbra.
 Alexei ott térdelt mellette és az autója utasterén keresztül
lövöldözött egy 9 mm-essel.
Az aggodalom kirántotta a sokkból, vagy mi a franc volt ez.
Térdre emelkedett, és ő is előhúzta a 9 mm-esét, hogy Alexei-t
lője le, ha Stanislavra vadászik. Pokolian nem fogja hagyni,
hogy megölje őt, míg a férfit túlságosan lefoglalják jelen
pillanatban a második SUV-ból lövöldözők.
Egy pillanatra felemelte a fejét, hogy átnézzen a motorház
felett.
Arcán a düh maszkjával Stanislav éppen felkapott egy
férfit, mintha csak egy strandlabda lenne és a földhöz vágta.
Aztán vér fröccsent ki Stanislav hátából, amikor egy másik
férfi rálőtt a sértetlen SUV fedezékéből.
– Nem! – Susan megváltoztatta a célpontját.
Alexei pisztolya hamarabb felugatott, minthogy ő
meghúzhatta volna a ravaszt. Az orvlövész felsikoltott, és a
földre rogyott, vonaglott a fájdalomtól.
Susan rámeredt Alexeire. A SUV utasaira lövöldözik. Ahogy
visszafordította a tekintetét Stanislavra, ő éppen megrándult.
Vér borította el a combját.
– A fenébe már! Miért nem használja a kardját? – csattant
fel Alexei.
– Milyen kardját? – kiáltott oda neki Susan, hogy
túlharsogja a csatazajt, miközben próbálta megtalálni az
újabb lövöldözőt – Miért nem használja a 9 mm-est, amit
adtam neki?
Alexei ismét elsorolt az orra alatt néhány egyáltalán nem
túl hízelgő jelzőt és felszólítást. Letette maga mellé a
pisztolyát a földre és kotorászni kezdett a kabátja alatt. – Mert
nem az a választott fegyvere! – Amikor újra láthatóvá vált a
keze, tőrök voltak benne. – Stan! – A kiáltással egy időben a
levegőbe dobta a pengéket. Susan utánuk nézett, ahogy egyre
magasabbra és magasabbra pörögtek, nem úgy látta, mintha
bármit is célba vett volna velük.
Stanislav megint elmosódott. Annyira gyors volt, hogy csak
nagyon nehezen tudta követni. De minden egyes tőr eltűnt a
levegőből, amelyik mellett elsuhant.
Golyók sorozták meg a Teslát. Susan visszahúzódott a
kerék mögé, a lövedékek a lába mellett törték át a vezető
oldali ajtót. Amikor nem érkezett több, megkockáztatott egy
gyors leskelődést a motorháztető fölött.
Az a férfi, aki rájuk lövöldözött, felkiáltott, elejtette a
fegyverét és a mellkasából kiálló tőr markolata után kapott.
Egy másik kiáltás, egy újabb embernek a szívét járta át egy
penge. Aztán még egy, majd még egy és még egy, míg már
mindannyian a földön voltak.
A lövöldözés véget ért.
Stanislav megállt Alexei autója előtt. Zihált. Vér folyt le a
szája sarkán, az nedvesítette meg a mellkasát. A pólóján annyi
lyuk volt, hogy Susan nem is értette, hogy állhat még a lábán.
Csend lett, bár az ő fülei még mindig csengtek a
fegyverropogás után.
– Susan? – Stanislav ragyogó szemei őt keresték.
Alexei felemelkedett.
Susan is felállt, és meglepődött rajta, hogy remegő térdei
nem mentek ki alóla. Stanislav sebei végzetesnek tűntek. De ő
is és Alexei is úgy viselkedtek, mintha minden a legnagyobb
rendben lenne. A regenerációs képessége annyira erős, hogy…
Valami puffant mögötte.
Összerezzent és megpördült.
Kinyílt a totálkáros SUV egyik hátsó ajtaja. Egy férfi zuhant
ki rajta, az arca és az egyik karja csupa vér.
Stanislav kilőtt.
 – Ne öld meg! – kiáltott rá Alexei, amikor odaért az
emberhez.
Stanislav megtorpant, egyik keze már a férfi nyakán volt,
készen rá, hogy elroppantsa.
– Használd – mondta Alexei. – Sok vért vesztettél.
Susan összevonta a szemöldökét. Használja? Mit jelent ez?
Mire használja?
Amikor újra Stanislavra pillantott, felkavarodott a gyomra.
A férfi izzó szemekkel visszahúzta ajkait a fogairól, így
láthatóvá váltak hosszú, éles agyarai.
Mi a pokol? A sokk megdermesztette, ahogy Stanislav
lehajtotta a fejét belevájta az agyarait az ember véres nyakába.
– Megsérültél?
Alig hallotta Alexeit, a fülében a vérének dobolása szinte
minden mást elnyomott. A fegyver kicsúszott remegő ujjai
közül és a földre esett.
– Megsérültél? – kérdezte újra a férfi. – Eltaláltak?
Mármint a karodon kívül máshol is?
Megrázta a fejét. Nem sérült meg máshol. A félelem viszont
az egész bensőjét rázta.
A férfi Stanislav markában elernyedt. Egy pillanattal
később Stanislav hagyta, hogy a földre csússzon.
Susan szemei égni kezdtek, pislognia kellett.
Stanislav megtörölte a száját és ránézett. Aztán átlépett a
férfi fölött és elindult feléje.
Hátrálni kezdett, míg a feneke oda nem nyomódott az
autóhoz, aztán annak mentén oldalazott, hogy ne csökkenjen
a távolság kettejük között.
A férfi megállt. – Susan?
Megrázta a fejét, a gondolatai zavarosak voltak. Nem
láthattam ezt. Nem láthattam, hogy Stanislav hosszú, éles
agyarakat növeszt, és beleharap velük egy ember nyakába.
Nem láthattam olyat, hogy ivott annak az embernek a
véréből!
A szeme sarkából látta, hogy Alexei a fejét forgatja, ahogy
hol rá néz, hol Stanislavra.
– Susan – szólította újra Stanislav, a hangja halk volt,
szinte könyörgő.
– Igazuk volt? – kérdezte hitetlenkedve. – Henrynek és
azoknak az embereknek, akik megtámadtak a házamban,
igazuk volt? Egy kicseszett vámpír vagy?
– Nem! – A két férfi teljes szinkronban tagadott.
Valami hisztérikus hang szökött ki a lány torkából, valahol
a kacagás és a zokogás között. – Ja, hát hogyne! Gondolom,
következőleg azt akarod majd bemesélni, hogy azok az
agyarak a szádban pusztán dekorációs célokat szolgálnak.
– Susan, kérlek! – mondta Stanislav, az agyarai
visszahúzódtak és eltűntek.
– Így élhettél túl ott lenn, ugye? – kérdezte a lány.
– Hol lenn? – kérdezte Alexei.
Susan figyelmen kívül hagyta. – Igaz? És ezért vadásznak
rád. Ezért vagy olyan gyors, erős és ezért gyógyulsz olyan
gyorsan. Nem azért, mert Tehetséges vagy, ahogy mondtad,
hanem mert vámpír vagy.
– Nem vagyok vámpír! – állította Stanislav.
– Nem az – utasította vissza a feltételezést Alexei is. – Ő
Halhatatlan.
Stanislav bólintott. – Halhatatlan vagyok. – Itt
megtorpant, és meglepetten rámeredt Alexeire. – Halhatatlan
vagyok?
Most Alexei-en volt a sor, hogy döbbenten nézzen. – Nos,
igen. Te tényleg nem tudtad, ugye?
– Halhatatlan micsoda? – kérdezett vissza Stanislav.
 Alexei zavartan pislogott. – Fogalmam sincs, mit
válaszoljak erre.
Valami apró tárgy esett Stanislav lábaihoz.
Susan odanézett. – Mi az?
Stanislav zavartan lepillantott. – Egy golyó.
Egy újabb hullott a földre. Majd egy másik.
Susan végignézett a szitává lyuggatott pólóján. – Onnan
jönnek?
Bólintott. – Miután… – rápillantott a férfira, akinek a vérét
itta, majd visszanézett a lányra – az visszaadta az erőm egy
részét, és segít gyorsabban gyógyulni.
Újabb golyó pottyant a földre. És függetlenül attól, hogy
vámpír, vagy halhatatlan, vagy az ördög tudja mi, Susanban
felébredt a sajnálat. Annyit szenvedett már. És most megint?
– Hányszor lőttek meg?
Stanislav megrázta a fejét. – Nem tudom.
– Ne hazudj nekem! – Könnyek buggyantak ki Susan
szeméből, végigfolytak az arcán.
– Nem hazudok. Túlságosan lefoglalt a harc, hogy
számolhassam.
A lány végigrántotta kézfejeit könnyes arcán. – Fáj? –
Micsoda hülye kérdés! De nehéz volt normális kérdéseket
megfogalmaznia, amikor úgy érezte, hogy olyan óvatosan kell
lépkednie, mintha tojásokon járna.
Én még mindig én vagyok. Tisztán hallotta a gondolatot, a
férfi a szemébe nézett. Még mindig Stanislav. Akit magával
ragadott az éneklésed, mielőtt megmentetted. Akivel nevettél
és pattogatott kukoricát ettél, miközben filmeztünk. Az, aki
minden éjjel melletted aludt, és akinek sokkal többet
jelentesz, mint kellene anélkül, hogy ismerném a múltamat.
– Tényleg nem vagy vámpír? – nyögte ki a lány.
A férfi állta a tekintetét. – Nem vagyok vámpír.
 Alexei, akinek a tekintete úgy járt kettejük között, mintha
pingpong meccset nézne, bólintott. – Tényleg nem az. Ő
Halhatatlan.
Újabb golyó esett a földre, ami újabb könnyeket generált,
amiket Susan türelmetlenül kipislogott. – Jól vagy?
Stanislav bólintott és ismét megindult feléje. – És te?
A pokolba is, nem, egyáltalán nem volt jól.
Kontrollálhatatlanul remegett. A karja kegyetlenül fájt. És a
mostani történések még jobban sokkolták, mint amikor arra
ébredt, hogy a férfi egyetlen éjszaka alatt felszedett húsz kiló
izmot. – Jól vagyok – felelte hosszú idő múlva.
– Megnézhetem a karodat?
Ránézett rongyos ruhaujján a sötét foltra. – Rendben lesz.
Azt megengednéd, hogy legalább megöleljelek? mondta a
fejében a férfi. Kérlek! Csak egy pillanatra! Rettegtem, hogy
azok a férfiak megölnek. Meg kell nyugtatnom magam, hogy
tényleg jól vagy. Éreznem kell téged a karjaimban.
Az ajkába harapott és bólintott. Mert ez itt még mindig
Stanislav. Az ő Stanislavja. Agyarastól, mindenestől.
A férfi halkan felsóhajtott, miután hosszú léptekkel
odasietett hozzá és átölelte. – Nem ütötted meg magad sehol
máshol?
Susan beletemette az arcát a mellkasába és megrázta a
fejét. Szinte fojtogatta a kitörni vágyó zokogás.
Stanislav erősebben ölelte.
– Nézzétek – mondta tétovázva Alexei –, tudom, hogy
Susant sokkolták az események… mert sokkoltak, ugye
Susan?
– Igen – válaszolták egyszerre mindketten.
– Talán van még egy-két percetek srácok… nem is tudom.
De el kell takarítanunk ezt a rumlit itt, és marha gyorsan el
kell tűnnünk. Lehetőleg azelőtt, hogy más autó is erre jönne.
A legkevésbé arra van szükségünk, hogy civilek bámulják meg
ezt a mészárlást és értesítsék a 911-et. Vagy ami még rosszabb,
fotózkodni kezdjenek és feltöltsék a képeket a közösségi
médiába.
Stanislav nem mozdult. – Mi a terved?
Susan is felemelte a fejét, hogy ránézzen Alexeire.
Alexei a ronccsá vált SUV felé intett a fejével. – Pakold
vissza a fickókat a kocsiba és dugd el az erdőben. Aztán
ugyanezt a másik kocsival is. – Eltávolodott tőlük, majd
lehajolt, hogy kihúzza a tőrét az egyik férfi mellkasából.
Beletörölte a pengét a nadrágjába, és visszadugta a kabátja
alá. Odalépett a következő emberhez és megismételte
ugyanezt. – Susan, elkérhetem a mobilod? Tényleg muszáj
telefonálnom egyet.
Stanislav sietve vétózott. – Nincs telefonálás!
Alexei szembefordult vele. – Még mindig nem bízol
bennem?
Csend.
Susan kibontakozott az ölelésből és egy lépést hátralépett,
hogy felnézhessen a férfira. Segített neked legyőzni ezeket az
embereket. Láttam, hogy lövöldözött rájuk és úgy dobta fel
neked a tőröket, mintha már vagy ezerszer csinálta volna.
Rám vetette magát, hogy megvédjen, amikor eldobtad a
SUV-ot. Szerintem megbízhatsz benne.
– Nincs telefonálás! – makacsolta meg magát Stanislav.
Alexei megcsóválta a fejét. – Ez kibaszottul fáj, mintha egy
tőrt vágnál belém, de mivel nem emlékszel rám, megértem.
Csak a Hálózatot hívom fel. Chris Reordonnak ki kell küldenie
ide a csapatát, hogy gondoskodjanak a helyszín
megtisztításáról és megpróbálják beazonosítani a fickókat,
hogy megtudjuk, ki a bánat vadászik rád. Aztán pedig Sethet
is fel kellene hívnom. – Habozott. – Sőt, lehet, hogy először
Sethet kellene hívnom.
– Ki az a Seth?
Alexei hitetlenkedve rámeredt. – Te tényleg semmire nem
emlékszel, ugye?
Stanislav nem mondott semmit.
– Seth a bolygó legidősebb és legerősebb Halhatatlanja.
Stanislav homloka ráncba szaladt. – Erősebb, mint én?
– Sokkal erősebb.
Susannak fogalma sem volt, mi jár Stanislav fejében.
– Le tudna győzni egy harcban? – kérdezte Stanislav.
– Könnyedén.
– Akkor nem akarom, hogy felhívd.
Alexei megcsóválta a fejét. – Ő is a te oldaladon áll, Stan.
– Erre csak a te szavad a biztosíték. – A hangja
egyértelműen jelezte, hogy Alexei szava semmit sem jelent a
számára. Legalábbis egyelőre.
– Rendben, akkor csak a Hálózatot hívom fel. Nem
kockáztathatjuk meg, hogy valaki meglássa ezeket a testeket.
– Azt sem akarom, hogy a Hálózat megtudja, hogy életben
vagyok.
– Én… – Alexei összeszorította a száját és úgy tűnt, mintha
legszívesebben üvöltözne Stanislavval. – Oké – mondta és
vett egy mély lélegzetet, hogy megőrizhesse a nyugalmát. –
Értem. Akkor nem teszek említést sem rólad, sem Susanról.
Azt fogom mondani, hogy idecsaltak és megtámadtak. Amint
befejeztem a hívást, elrejtjük a kocsimat a fák közé és a
Susanéval megyünk el.
– Miért nem a te kocsiddal? – szűkültek össze gyanakvóan
Stanislav szemei.
– Mert a Hálózat LoJacket szereltetett minden alkalmazott
autójába. És bár a te Szekundánsod vagyok, a fizetésemet a
Hálózattól kapom. Ha az én kocsimmal megyünk, akkor
követni tudnak.
Stanislav kis gondolkodás után bólintott. – Akkor
telefonálj. De figyelni foglak!
Susan elővette a telefonját a hátsó zsebéből és átnyújtotta
Alexeinek.
A férfi megköszönte, beütötte a számokat, de aztán habozni
kezdett.
– Mi az? – kérdezte Susan.
Alexei megcsóválta a fejét. – Túl sokat vagyok Roland
Warbrook közelében.
– Ki az a Roland Warbrook? – kérdezte meg Stanislav,
mielőtt Susan megtehette volna.
Alexei felsóhajtott. – Egy másik Halhatatlan. Teljesen
antiszociális. Mindig felidegesíti Reordont azzal, hogy kettős
játékkal vádolja meg a Hálózat alkalmazottait. Még soha nem
igazolódtak be a vádjai, de… A Hálózat alkalmazottai
tisztították meg a csatateret azután is, hogy téged
megsebesítettek. Ha valaki megtalált és elrejtett azzal a
szándékkal, hogy majd felhasznál, hogy hatalmas profitot
szerezzen ebből… A pokolba is, nagyon utálom ezt mondani,
de az talán egy volt közülük.
Susan a két férfi között váltogatta a pillantását. – Tehát
akkor mitévők legyünk?
– Hát az biztos, hogy a Hálózatot nem hívjuk fel! –
morogta Stanislav.
– Inkább egy barátot hívok fel – mondta Alexei. – Valakit,
akiben megbízok. Valakit, akiben mindketten megbízunk
Stan. Vagyis te is megbíznál benne, ha emlékeznél rá.
Stanislav lehunyta a szemét. Elkaptál valamit a
gondolataiból? kérdezte Susant.
 Folyamatosan próbálta olvasni, és néha réseket talált a
pajzsokon, amikkel Alexei védte az elméjét. Nem sokat. Csak
néhány képtöredéket kettőtökről, amik úgy tűnik,
alátámasztják az állítását, miszerint olyanok vagytok
egymásnak, mintha testvérek lennétek.
Stanislav odabiccentett Alexeinek. – Csináld.
Míg Susan azt figyelte, hogy Alexei beüti a számokat,
Stanislav finoman megszorította a karját, majd munkához
látott. Úgy tűnt, a tény, hogy holttesteket hurcol, egyáltalán
nem zavarja. És ismét azzal a hihetetlen sebességgel mozgott.
– Jó srác – mormolta oda neki Alexei, és a füléhez emelte a
telefont. – Ha ezek az emberek ugyanazért vadásztak rá, mint
mások is a múltjából, megérdemlik a sorsukat. Ha elkapják,
kísérleti patkányt csináltak volna belőle, hogy megpróbálják
kideríteni a másságának okait és azt másokban is előidézni.
Ha elfogják, megkínozták volna, hogy kikényszerítsék belőle
az együttműködést. Ne gyászold őket és ne hányd Stan
szemére a halálukat.
Nem sajnálta őket, de ezt nem mondta ki. Kétsége sem volt
felőle, hogy ezek az emberek megölték volna Alexeit, és őt is,
és végül majd Stanislavot is, ha nem ütköznek ellenállásba.
Stanislav fejjel lefelé, úgy ahogy volt, betolta a bokorba a
totálkárosra tört SUV-ot, méghozzá olyan könnyedén, mint
egy kisgyerek egy játékautót. Ezt a szupererejét nem lesz
egyszerű megszokni.
Ahogy az agyarait sem.
 Stanislav világosan érezte magán Susan tekintetének
súlyát, míg összeszedte és belegyömöszölte a második SUV
utasainak testeit a járműbe.
Mit gondolhat most róla?
– Halló? – Egy férfihang fogadta Alexei hívását. Mint
korábban is, amikor Susan beszélt Alexei-jel, Stanislav éles
hallása lehetővé tette, hogy a beszélgetés mindkét résztvevőjét
tisztán hallja.
– Dmitry – mondta Alexei, egyértelmű
megkönnyebbüléssel a hangjában.
– Alexei? – válaszolt a férfi.
– Igen. Egyedül vagy?
– Ja. Kinek a telefonjáról hívsz?
– Lényegtelen – söpörte le a kérdést az asztalról Alexei. –
Vannak a közeledben Halhatatlanok, akik hallhatnak minket?
– Nincsenek. Miért? Mi van?
– Egy szívességet akarok kérni.
– Mondd!
– Takarításra van szükségem, de én magam nem hívhatom
fel Reordont. Azt akarom, hogy te hívd fel.
– Mentés is kell?
– Nem. Jól vagyok. Csak van valami, amit meg kell tennem
anélkül, hogy Chris a nyakamra ülne, hogy kiszedjen belőlem
minden adatot. Mondd neki, hogy egy idegen telefonról
hívtalak, hogy keresse meg az autómat, aztán pedig véletlenül
kitörölted a számot.
– Oké. De biztos, hogy jól vagy?
– Persze. Csak egy váratlan komplikáció adódott.
– Rendben. Szólj, ha még szükséged van valamire!
– Úgy lesz – ígérte Alexei, majd bontotta a hívást és
visszanyújtotta a telefont Susannak.
Stanislav betolta a másik SUV-ot is a fák közé.
 – Figyelmeztetlek, bár tudom, hogy valószínűleg seggfej
dolognak fogod tartani – mondta Susan olyan halkan, amiről
valószínűleg úgy gondolta, hogy még Stanislav sem hallhatja.
Ránézett a lányra és látta, hogy komor arccal figyeli Alexei-t,
miközben lehajolt, hogy felvegye a 9 mm-esét. – De ha
bárhogyan is ártani próbálsz Stanislavnak, ha elárulod őt,
meg foglak ölni.
A remény szinte súlytalanná tette Stanislavot. A lány nem
viselkedne ilyen vadul védelmezően, ha félne tőle, vagy már
nem akarna tőle semmit, ugye?
Alexei komoly arccal megrázta a fejét. – Előbb halnék meg,
minthogy elárulnám. Ha nem kellene kurva gyorsan
elhúznunk innen a csíkot, akkor most ölelgetném, és úgy
sírnék, mint egy csecsemő, annyira örülök, hogy újra
láthatom.
Stanislav csatlakozott hozzájuk, de bosszantotta végtagjai
gyengesége. Bár a sebei rohamos gyorsasággal gyógyultak,
azért még átkozottul fájtak. Mély, gyógyító alvásra volt
szüksége, de nem úgy tűnt, mintha hozzájutna belátható időn
belül. Ahogyan több vérhez sem.
Alexei felé biccentett. – Most a te kocsidat.
Alexei bólintott, előhúzta a zsebéből a kulcsait és a golyó
lyuggatta járműhöz indult. Stanislav kissé meglepődött, hogy
nem rá vár a feladattal.
Míg a Tesla lassan átgurult az aszfalton, Stanislav Susanhoz
fordult. Ő vezessen, ha elindulunk. Nem érezném
biztonságosnak, hogy melletted üljön, és azt sem, hogy
mögöttünk. Ha ő vezet, távol tudom tartani tőled, és nekem
is mindkét kezem szabad lesz, ha valami hülyeséget csinálna.
Oké.
Félelem siklott végig Stanislav bensőjén. Ezt az érzést csak
azóta ismerte, hogy találkozott a lánnyal. Susan érzelmeivel
minden rendben volt, lehetetlen lett volna bármit is kiolvasni
belőlük. Az egyszavas válasz pedig semmiféle támpontot nem
nyújtott a gondolatairól.
Susan… Nem bírta tovább. Olyan sok mindenért kellene
bocsánatot kérnie, hogy nem is tudta, hol fogjon hozzá.
Kényszeredett kis mosoly jelent meg a lány száján. Minden
rendben. Amikor erre nem mondott semmit, Susan
végigsimított a karján. Tényleg. Minden rendben. Mi is
rendben vagyunk. Csak időre van szükségem, hogy mindezt
megemésszem.
Megfogta a kezét és megszorította, majd összerezzent,
amikor rájött, hogy az övé véres. – Bocsáss meg!
A lány egyszerű mozdulattal beletörölte a kezét a
nadrágjába. – Ne aggódj. – Vajon akkor is ilyen kedves
marad, ha felfedezi azt a rengeteg vért, amit az arcára és a
hajára kent, amikor megölelte?
Alexei visszatért, két jókora táskát cipelve.
– Mi van azokban? – kérdezte Stanislav.
– Elsősegély felszerelés. – Alexei Susan autójához indult. –
Nem akartam elhinni, hogy halott vagy. Tehát mivel úgy
láttam, hogy Seth sem mondott le rólad és tovább keres, én is
tovább hurcoltam a cuccot abban a reményben, hogy egy
napon majd csoda történik, újra megjelensz és felhívsz.
Stanislav rámeredt. – Seth keresett engem?
– Ja. Egyetlen pillanatra sem adta fel. Nem hiszem, hogy
valaha is el tudta volna fogadni, hogy elmentél. Az eltűnésed
borzalmasan összetörte. – Kinyitotta a hátsó ajtót és bedobta
a kocsiba az egyik táskát. – Rólam nem is beszélve.
Az ajándékának köszönhetően mélységes fájdalom járta át
Stanislavot. Alexei gyásza. Valódi volt és őszinte.
– A Halhatatlan őrzők vezetőjeként Seth elég erős ahhoz,
hogy általában elegendő legyen neki egy Halhatatlan
lokalizálásához az is, ha csak rá gondol. De te eltűntél a
radarjáról. – Alexei bedobta a másik táskát is. – Nem tudom
miért nem érzékelt téged eddig, de mégsem volt hajlandó
feladni. És én sem akartam, hogy feladja, mert akkor
túlságosan is valósággá vált volna. – Megtámaszkodott az
autó tetején és lehajtotta a fejét. – Ember, átkozottul nehéz
volt elveszteni téged. Én is képtelen voltam elfogadni,
ugyanúgy, mint Seth. Úgy éreztem… – Megcsóválta a fejét és
megdörzsölte a szemeit. – Úgy éreztem, hogy ez az én hibám.
Nekem kell védenem a hátadat. De aznap megosztotta a
figyelmemet az a sok szarság. Néhány zsoldos hátulról
becserkészett, te pedig megláttad, és megindultál, hogy levágd
őket… – Felemelte a fejét, a szemében könnyek csillogtak. –
Hagynod kellett volna, hogy megöljenek.
Susan felsóhajtott.
– Tudod mi a szabály! – mondta Alexei, a hangjában
megjelent a harag, a vonásai szigorúakká váltak. – Nekem kell
vigyáznom rád! Ha valamelyikünknek meg kellett volna
halnia azon a napon, az én lennék. – A férfi összeszorította a
száját, Stanislav benyomása szerint azért, hogy magában
tarthassa azt a rettentő hosszú, szemrehányó litániát, ami
kikívánkozott belőle. – Most nincs arra idő, hogy jobban
belemenjek ebbe, szóval majd máskor folytatjuk. – Becsapta a
hátsó ajtót.
Stanislav fürkészőn nézte az arcát. Nem tudta, mit
mondhatna. – Te vezetsz.
Alexei felhorkant, majd megindult, hogy megkerülje az
autót, de félúton megtorpant. Egy pillanat múlva megfordult,
hosszú léptekkel odament hozzá, és egy férfias, durva ölelésbe
vonta.
 Egy a semmiből érkező szeretethullám magától emelte meg
Stanislav karjait, visszaölelte a férfit, megveregette a hátát,
bár az emlékezete még mindig bújócskát játszott vele.
– Soha többé ne csinálj ilyen szarságot! – tört ki szinte
fuldokolva Alexeiből.
Stanislav Susanra nézett a férfi válla fölött, és látta, hogy az
arckifejezése teljesen ellágyult. – Nem fogok – ígérte.
Alexei bólintott és elengedte. Lefelé fordította a tekintetét,
kerülte az övét. Odament a vezető oldali ajtóhoz. – Szálljatok
már be ebbe a kibaszott kocsiba!
Stanislav szája megrándult. Ő is és Susan is szó nélkül
engedelmeskedtek.
 Tizenegyedik fejezet

– Mi ez a hely? – kérdezte Stanislav, amikor az út véget ért

alattuk egy kavicsos kocsifelhajtón. Bár éjszaka volt,
természetfelettien éles látása minden nehézség nélkül befogta
az egyszintes épület látványát, amihez közeledtek. Alexei
együtt kanyarodott a rövid felhajtóval, apró kövek ropogtak a
kerekek alatt. Az ablakok sötétek voltak. Még a teraszon sem
égett villany. Csak a hold nyújtott némi világosságot.
Alexei leállította a motort. – Ez jó hely. Senki sem tud róla,
csak én és Dmitry. Az én privát menedékem.
Stanislav kinyújtóztatta nagy testét a kocsi mellett, majd
megkerülte azt, kinyitotta az ajtót és a kezét nyújtotta
Susannak, aki fáradtan rámosolygott és elfogadta azt.
Átkozott legyen, ha ettől nem érezte jobban magát.
A karcsú ujjak már nem remegtek. A szín visszatért a lány
korábban sápadt arcába. És minden perc, ami anélkül telt el,
hogy a lány követelni kezdte volna, hogy vigyék el Annához,
vagy haza, egyre inkább megerősítette a reményét, hogy az
esti sokkoló események nem távolították el tőle végképp.
– Köszönöm – motyogta a lány.
Bólintott, és Alexei felé fordult. – Indokolj! – Eleresztette
Susan kezét és az egyik katonai zsákért nyúlt.
Alexei kinyitotta a másik hátsó ajtót és a második táskáért
nyúlt. – Elég rég veled vagyok, Stan és együtt is lakunk,
amióta kirendeltek melléd Szekundánsnak.
– Pontosan mi az a Szekundáns? – szólalt meg Susan is. –
Mert az már nyilvánvaló, hogy nem másod-unokatestvérről
van szó.
 Alexei elvörösödött. – Tényleg nem. Bocsánat miatta. Nem
tudtam, hogy bízhatok-e benned.
Susan felhúzta a szemöldökét és várt.
Stanislav majdnem elmosolyodott, ahogy a másik férfi
szinte összement a számonkérő pillantás alatt.
– Azt hiszem, úgy mondhatnám a legérthetőbben, hogy én
vagyok Stan őrzője. Vannak emberek, akik vadászni
kezdenének rá, ha megtudnák micsoda, én figyelek rá, én
tartom biztonságban. – Intett nekik, hogy menjenek utána a
teraszra. – Olyasmi, mint Pengének Whistler.
– Mióta? – kérdezte Stanislav.
Alexei kiválasztotta a megfelelőt a kulcsai közül, és
kinyitotta az ajtót. – Mit mióta?
– Azt mondtad, régóta az őrzőm vagy. Mióta?
– Huszonhét éve.
Susan szeme nagyra nyílt. – Mennyi idős voltál, amikor az
őrzője lettél?
Beterelte őket maga előtt. – Huszonhat éves.
Stanislav rámeredt. – Ötvenhárom éves vagy? – Úgy nézett
ki, mint egy jól karbantartott harmincas.
Alexei nevetett. – Fiatalabbnak látszom, igaz?
– Jóval fiatalabbnak – jelentette ki határozottan Susan.
Alexei megvonta a vállát. – A legtöbb Halhatatlan
valószínűleg nem tud erről, de a Hálózat értesíti Sethet
mindannyiszor, amikor egy Szekundáns leszolgált öt évet. És
öt évente Seth meglátogat minden Szekundánst, meggyógyítja
őket, és megszünteti az öregedés káros hatásait.
– Hogyan gyógyít? – kérdezte Susan.
– A kezével – mondta Alexei. – Seth nagyon erőteljes
gyógyító. Nem képes teljesen leállítani az öregedési
folyamatainkat, de alaposan megnyújtja az életünket. –
Ránézett Stanislavra. – Remélem, vissza tudja állítani az
emlékezetedet. Úgy tűnik, hogy valamilyen agykárosodást
szenvedtél. És tudom, hogy azt még Sethnek is nehéz
helyrehoznia. De ha van valaki, aki képes segíteni, hogy
visszaemlékezz a múltadra, ő az.
Talán így van, de Stanislavnak esze ágában sem volt
odahívni magukhoz a másik Halhatatlant. Alig egy órája
találkoztak Alexei-jel. Túlságosan vakmerő dolog lenne
teljesen megbíznia a férfiban.
Viszont furcsa módon azt egyáltalán nem érezte
ostobaságnak, hogy teljesen megbízott Susanban. – És az a
hely? – kérdezte, amikor a másik férfi egy apró készüléket vett
a kezébe.
Alexei megvonta a vállát. – Mint mondtam, ez az én kis
menedékem.
Az épület nem tűnt nagyobbnak nyolcvan négyzetméternél,
nem volt szükség külön túrára a bejárásához. Stanislav
minden helyiségbe belátott onnan, ahol álltak, a kicsi
nappaliból. Apró, lakályos konyha. Miniatűr reggeliző sarok.
Mikroszkopikus mosókonyha, egymásba érő gépekkel. Két
hálószoba, mindegyikben szekrény. Közöttük a fürdőszoba.
– Ha mindenki, akivel együtt dolgozol, olyan megbízható,
mint mondod – mondta –, miért van szükséged menedékre?
Alexei Susanra pillantott. Habozott.
– Minden rendben – mondta Stanislav –, előtte nyíltan
beszélhetsz. Benne tökéletesen megbízom.
Susan bólintott.
Alexei felsóhajtott. – Mint mondtam, már huszonhét éve
vagyok melletted. De még sosem láttalak randizni sem.
Susan szeme nagyra nyílt. Az nem lehet.
Stanislav kételkedett benne, hogy szándékosan közvetítette
volna a gondolatot, de az hangos volt és tiszta. Áthelyezte a
súlyát egyik lábáról a másikra. – Miért nem? – kérdezte, és
nyugtalanul Susanra nézett. – Mi a baj velem? – Biztosan
ugyanezt kérdezi magában a lány is. Most, hogy már nem volt
csontsovány, Stanislav úgy gondolta, hogy nem néz ki túl
borzalmasan. Miért nem érdekelték a nők?
– Semmi – sietett megnyugtatni Alexei. – Semmi baj sincs
veled. Csak a Halhatatlan/ember kapcsolatok soha nem érnek
jó véget, ezért csak nagyon kevés Halhatatlan vág bele.
Ugyanazt a borzalmas rémületet érezte, mint Susan. –
Miért nem érnek jó véget? – A Halhatatlanok elvesztik az
önuralmukat és véletlenül megölik a halandó kedvesüket,
vagy valami ilyesmi?
– A Halhatatlanok nem öregszenek – mondta Alexei.
Susan Stanislavra pillantott. – Egyáltalán nem?
Bólintott, ez az információ egy kicsit sem lepte meg, bár
nem emlékezett rá a múltjából. – Én mennyi idős vagyok? –
kérdezte kíváncsian.
Alexei ismét egy furcsa pillantást vetett Susanra. – Biztosan
azt akarod, hogy…
– Mennyi idős vagyok? – tette fel újra a kérdést.
Alexei felsóhajtott. – Négyszáznegyvenhárom éves.
Susan felnyögött.
Stanislavnak is be kellett látnia, hogy ez őt is sokkolta.
Sokkolta és megrémítette. Az összes többi szarsága mellett
Susannak pont a négyszáznegyvenhárom éves korára volt
szüksége, hogy sikoltozva elfusson az ellenkező irányba?
Az pedig, hogy nem mondjuk harminc évet felejtett el
teljesen, hanem négyszázat, még sokkal rosszabb volt.
Alexei felváltva nézte őket. – Az emberek korosodnak. A
Halhatatlanok nem. Nem kell hozzá zseninek lenni, hogy
bárki rájöjjön, milyen problémákat okoz ez egy kapcsolatban.
Szóval ezért nem randiztál, Stanislav.
– Régebben sem? – kérdezte Susan.
 – Soha.
Bánat jelent meg a lány portól, vértől maszatos arcán. Több
mint négyszáz évet leélt szerelem nélkül?
Stanislav összerezzent, amikor elkapta a gyengéd
gondolatot. Úgy tűnik.
Alexei törte meg a rájuk telepedett csendet. – Sosem
bántam meg, hogy vállaltam ezt a munkát, és úgy terveztem,
addig folytatom, amíg fizikailag képes leszek rá. Ez azonban
magányt is jelent. – Egyre bizonytalanabbá vált, míg beszélt.
– Sajnálom Susan, próbálom olyan finoman megfogalmazni,
ahogyan csak lehetséges. De nekem is vannak…
szükségleteim. – Sötét szemei összekapcsolódtak
Stanislavéval. – Azóta, hogy ide kerültünk Észak-Karolinába,
Davidnél laktunk. Oda mégsem vihettem egy nőt és… –
Beletúrt rövid hajába. – A pokolba is, akkor sem vittem haza
egyetlen nőt sem, amikor még külön laktunk, mert
kegyetlenségnek tartottam volna. A kiemelkedő hallásoddal
minden hangot hallottál volna… – Vállat vont. – És olyan
érzés lett volna, mintha sót dörzsölnék egy nyílt sebbe. Tehát
minden egyes városban, ahol éltünk, kialakítottam egy ilyen
helyet. Kicsi, nincs szem előtt. Semmilyen nyilvántartásban
nem szerepel, egy más személyazonosság alatt vásároltam,
szóval még a Hálózat sem tud róla. Nem akartam, hogy Chris
Reordon nagyító alá vegyen minden nőt, akivel összejövök, és
azt sem, hogy a nő tudjon meg rólad valamit.
Stanislav semmi olyan érzelmet nem talált Alexeiben, ami
alapján ezt csak üres kibúvónak nyilváníthatta volna. – Nem
túloztál, amikor azt mondtad, hogy senki sem tud róla?
A férfi megrázta a fejét. – Csak Dmitry, mert ő is hasonló
célokra használta. De ő az egyetlen, és olyan, mintha a
testvérünk lenne. Soha nem árulna el minket. A hely egyetlen
hátránya, hogy itt nem tartok fegyvert. Nem kockáztathattam
meg, hogy az egyik vendégünk beléjük botlik, ezért mindössze
azzal tudjuk védeni magunkat, amik a táskákban vannak. És
ugyanezen okból nem tartok itt vért sem, úgyhogy az én
vénámat kell majd igénybe venned, mielőtt lefekszel.
Susan elsápadt.
– Nem. – Egyszer már táplálkozott Susan előtt. Többször
nem fog.
– Nem gond, mondta Alexei – az utolsó ilyen alkalom nyolc
vagy kilenc évvel ezelőtt történt, szóval nem fogsz
megfertőzni.
– Mivel? – kérdezte Susan.
– A vírussal, ami megadja neki azokat a jellegzetességeket,
amik miatt a vámpírokkal azonosítják – felelte neki Alexei,
majd ismét Stanislavhoz fordult. – Rövid időn belül többször
is meg kell harapni valakit ahhoz, hogy megfertőződjön. Vagy
teljesen le kell csapolni a vérét, és fertőzöttel visszapótolni.
Tehát rendben leszek. Évek óta nem haraptál meg.
– Nem – ismételte meg újra.
– Attól tartok, hogy ragaszkodnom kell hozzá – mondta
könyörtelenül Alexei –, többszörös lőtt sebesülést szenvedtél,
és szükség van rá, hogy visszaszerezd a teljes erődet, ha a
rosszfiúk mégis a nyomunkra akadnának, bár nem tudom,
hogy sikerülhetne ez nekik.
– Nem.
Susan megköszörülte a torkát. – Meg kellene tenned. A
sebeid teljesen begyógyulnának, ha megtennéd, ugye?
Egyik lábáról a másikra állt. – Nem akarom, hogy te…
– Ne miattam aggódj. Aggódj csak magad miatt. Nem
fogok hazudni. Ez a vérivás dolog kellemetlenül érint.
– Nem iszom – mondta neki.
 Vele egy időben Alexei is megpróbálta elmagyarázni. – Az
agyarai úgy viselkednek, mint az infúziós tűk, egyenesen az
ereibe juttatják a vért.
– Ó! Oké. Ez valóban segített egy kicsit – ismerte be a lány.
Stanislav megrázta a fejét. – A biztonság kedvéért inkább
mégsem…
– Stan – szakította félbe halkan a lány.
– Igen?
– Vedd le a pólód.
Erre egyáltalán nem számított. – Mi?
– Vedd le a pólód.
Kényszeredetten megtette.
Susan nagyot nyelt, ahogy végignézett a rengeteg golyó
ütötte seben. Már egyik sem vérzett és a legtöbb kezdett
összezáródni, de teljesen nem fognak meggyógyulni gyógyító
alvás nélkül. És valószínűleg még azzal együtt sem mind, amíg
nem jut újra vérhez.
– Nem olyan rossz, mint amilyennek látszik – mondta.
– Kamuzik – vetette közbe Alexei.
Stanislav lőtt feléje egy villámló pillantást.
Susan megcsóválta a fejét. – Fogadd el a vért.
Nem akarta, főleg meg úgy nem, hogy a lány végignézze. Az
átkozott ajándéka lehetővé tette, hogy érezze a sokkját és a
rémületét, amikor korábban az ellenségéből táplálkozott. Egy
csöppet sem vágyott rá, hogy újra érezze.
Alexei megköszörülte a torkát és ránézett a lányra. – Lehet,
hogy nagyobb hajlandóságot mutatna, ha közben nem lennél
velünk egy szobában. Minden jel szerint téged már kiütött
mindaz, amit ma megtapasztaltál. Azt pedig máris meg tudom
mondani, hogy aggódik miattad. Nem csinálhatnál pár percig
valami mást? Talán lezuhanyozhatnál, lemoshatnád a vért, a
piszkot.
 A lány a homlokát ráncolva lenézett magára, és mintha
csak most tudatosultak volna benne a vérfoltok, amik
Stanislavról költöztek át rá. – Nincs másik ruhám.
– Kölcsönvehetsz valamit az enyéim közül. Túl nagyok
lesznek rád, de addig megteszik, míg kimosom a tieidet. –
Bement a két hálószoba közül a nagyobbikba. Amikor
visszatért, átadott a lánynak egy fekete pólót, egy fekete
bokszert, és egy fekete köntöst, ami olyan puhának tűnt, mint
egy kiscica bundája.
Stanislav szemöldöke a homlokára szaladt.
Alexei megvonta a vállát. – A nők kedvelik.
Susan megköszönte a holmit, vetett még egy pillantást
Stanislavra, majd eltűnt a fürdőszobában és becsukta maga
után az ajtót. Nyikkant egy csaptelep. Vízcsobogás.
Alexei a válla fölött a fürdőszoba felé intett az egyik
hüvelykujjával. – Ki ő?
– A megmentőm. – Stanislav minden egyes ruhadarab
suhogását hallotta, amitől a lány megszabadult.
– Ő szabadított ki?
Bólintott.
– Honnan? Egy másik zsoldos táborban voltál? Vagy
valahol egy kutatóintézetben?
Hallotta, hogy Susan felszisszen, ahogy a víz alá lép. –
Valaki eltemetett az alagsorában – motyogta és összevonta a
szemöldökét. A lánynak fájdalmai voltak.
Alexei mozdulatlanná vált. – Eltemettek a pincéjében?
– Igen.
– És nem emlékszel ki tette?
– Nem.
– Biztos vagy benne, hogy neki semmi köze ehhez az
egészhez?
 Stanislav mogorván rámeredt. – Persze, hogy biztos vagyok
benne. Sokáig ott voltam, mielőtt megvette volna a házat és
beköltözött. És amikor négy fickó megpróbált elkapni, segített
legyőzni őket.
Alexei felmordult. – Hogy talált rád?
– A kutyája hallott és kiszimatolt. Amikor rajtakapta,
manipuláltam az érzelmeit, hogy úgy érezze, muszáj
megtudnia, hogy mit talált az eb.
– Tudod meddig voltál ott lenn?
– Nem. Mennyi ideje tűntem el?
– Körülbelül két és fél éve.
Ez pokolian megdöbbentette. Persze, ő is úgy érezte,
mintha évekig tartott volna, de hogy ténylegesen is… – Két és
fél évig voltam ott?
– Hacsak nem tartottak valahol máshol és nem csak
röviddel azelőtt szállítottak át oda, hogy ő beköltözött volna.
Ez Stanislav számára nem tűnt valószínűnek. Egész idő
alatt ott kellett lennie, de… – Hogy lehetséges ez?
Alexei felsóhajtott. – A Halhatatlanok nem halnak bele, ha
a vértartalékaik kritikusan alacsony szintre süllyednek, nem
úgy, mint a vámpírok. A Halhatatlanok valamiféle hibernált
állapotba, vagy sztázisba csúsznak.
Hibernáció? – Ez gyakori?
Alexei arcán átfutott egy halvány fintor. – Nem igazán.
Mármint úgy értem, hogy én még nem hallottam, hogy
bármelyik Halhatatlannal is történt volna ilyesmi. Összesen
egyszer hallottam a lehetőségéről is, a Szekundáns jelölteknek
indított tanfolyamon. – Már elkezdte felhúzni a karján a
ruhát, hogy felajánlja neki a csuklóját, de a mozdulat elakadt
félúton. – Basszus! Mégsem ajánlhatom fel neked a vérem.
Gyanakvás ébredt Stanislavban. – Miért?
 – Az utolsó alkalommal, amikor megharaptál, elájultam
attól a GHB-szerű anyagtól, ami az agyaraid tövében lévő
mirigyekből szabadul fel, amikor megharapsz valakit.
Magamnál kell maradnom, hogy megvédhesselek. Ébernek
kell lennem. Tehát nem lehetek donor.
Stanislav elgondolkodva tanulmányozta. Talán mégis meg
kellene harapnia. Ha eszméletlen lenne, neki nem kellene
amiatt aggódnia, hogy talán elárulja, vagy átejti, és talán
lenne alkalma egy kicsit enyhíteni a saját éberségén.
– Eszedbe ne jusson! – figyelmeztette Alexei. – Ha a
korábbi harc nem tette volna nyilvánvalóvá, hogy szükséged
van rám a hátadnál, akkor az emlékezeteddel együtt a józan
eszed is eltűnt. Csak Susan vérét veheted.
– Néhány nappal ezelőtt már megtettem.
Alexei összevonta a szemöldökét. – Tud róla?
– Nem – vallotta be.
– Nos, túl korai lenne újra megtenni. Megfontolhatnád,
hogy újra felhívjam Dmitry-t, ő hozhatna neked…
– Nem.
– Mondtam már, hogy ő…
– Nem.
– Egy kibaszott fájdalmas pattanás vagy a seggemen –
motyogta Alexei.
Jókedv ébredt Stanislavban, még az aggodalmát is
csökkentette. – Kezdem azt hinni, hogy tényleg jól ismersz.
Alexei nevetett. – Ja. Tényleg jól ismerlek, Stan.
 Susan tenyere égett, amikor kilépett a zuhany alól. A
könyöke is. A kavics bosszantóan rugalmatlannak bizonyult,
amikor Alexei a földre rántotta.
A karja most még jobban fájt, mint amikor a golyó eltalálta.
Míg szárította magát, vágott rá egy fintort. Bemeneti és
kimeneti nyílás helyett, mintha egy karom szántott volna
végig a karján, még mindig vér szivárgott belőle lassan.
Igazából meg is feledkezett róla, egészen addig, míg bele nem
folyt a forró víz. Szent szar, akkor nagyon fájt! A lüktetés csak
erősebb lett, miután megnyomkodta a törölközővel, de
összeszorította a fogát és fokozta a nyomást.
– Susan? – szólította Stanislav az ajtón túlról.
– Mi az?
– Jól vagy?
– Igen.
– Megváltozott a légzésed. Mintha fájdalmaid lennének.
Káromkodott magában. – Nem tartanád meg magadnak a
kihegyezett érzékeidet? – panaszkodott.
Alexei nevetett.
Stanislav viszont nem. – Bemegyek.
– Nem, nem jössz be! – tiltakozott csak-semmi-ostobaság
tónusban. – Egy perc és kimegyek. – Semmiképp sem fogja
hagyni, hogy hatalmas felhajtást csapjon a sebe körül, főleg
miután látta az ő több tucatnyi sérülését. Attól totálisan
nyápicnak érezné magát.
Már az tovább tartott egy percnél, hogy teljesen szárazra
törölközzön és még csak ezután vette magára Alexei
bokszerjét és pólóját. Mindkettő hatalmas volt. A férfi jó
magas volt, egy NBI játékos testfelépítésével. Susannak
többszörösen le kellett görgetnie az alsó gumipántját, mire
elég vastag lett ahhoz, hogy megálljon rajta. A póló ujjait is
feltűrte.
 Úgy döntött, hogy egy kisebb törölközőt még ráteker a
karsebére, mielőtt felveszi a köntöst. A vérzés elállt, miután
nyomást gyakorolt rá, de ismét elindult, ahogy felöltözött és
mozgatnia kellett a karját.
Furcsának érezte, hogy egy olyan férfi ruháját viseli, akit
alig ismert. Stanislav ruháit viselni egészen más lett volna.
Bár nem számítottak igazán szerelmeseknek, legalábbis
annyira nem, mint abban az álomban, szinte minden percet
együtt töltöttek, amióta megtalálta őt, és a szeretet is
tagadhatatlan volt, amit megosztottak. A kapcsolat közöttük
egyre szorosabbá és szorosabbá vált minden perccel.
Úgy gondolta, hogy szeretné magára venni a férfi egyik
pólóját. Csak a pólóját és semmi mást, szeretné látni a
szemében felizzó vágyat.
A tenyerével letörölte a tükörről a párát, és immár
másodjára vette tüzetesen szemügyre a kinézetét. Rögtön
kétségbe vonta, hogy a mostani állapota láttán bárkinek is
szikrázni kezdene a szemében a vágy. A külseje leírására a
félig vízbe fúlt patkány kifejezést találta legjellemzőbbnek, ez
jutott ugyanis eszébe legelőször. Kusza haja is egészen nedves
volt.
Rövid keresgélés után ráakadt egy fésűre, amivel
kibontotta a gubancok nagyját.
– Susan? – szólította újra Stanislav.
– Jövök már! – Ahogy kitárta az ajtót, egy hatalmas alak
tornyosult fel közvetlenül előtte, két kezével az ajtófélfának
támaszkodva. Susan felzihált és hátraugrott.
– Jól vagy? – kérdezte Stanislav összeráncolt homlokkal.
– Igen. Ne csináld ezt!
– Mit ne csináljak?
A lány türelmetlen mozdulattal végigmutatott rajta. – Azt,
hogy itt… magasodsz! A frászt hoztad rám.
 Alexei felnevetett, majd ezt roppant ügyetlenül köhögésnek
próbálta álcázni.
A férfi orrcimpái megremegtek. – Vérszagot érzek.
– Hát ez nem lep meg. Szinte teljesen beborít.
– Nem az enyém. A tied. – A férfi elnézett mellette és
káromkodott az orra alatt, valószínűleg meglátta a fehér
törölközőn a vörös foltokat. – Hadd nézzem meg a karod.
– Nem. Minden rendben vele.
– Nincs rendben. Még vérzik.
– Csak ha mozgok – motyogta Susan, majd átbújt a férfi
karja alatt és elsietett a közeléből.
A férfi utánafordult. – Most is mozogsz.
Felsóhajtott. – Hány golyót kaptál be, hogy biztosítsd a
biztonságunkat?
– Nem tudom.
– De elég sokat, igaz?
Amikor Stanislav nem szólalt meg, megtette helyette
Alexei. – Igen. Elég sokat.
– Akkor miért csinálsz ilyen nagy ügyet a karomból? –
kérdezte a lány – Ez csak egy karcolás, semmi más.
Stanislav mentális akadályai egyszerre eltűntek, tisztán
hallotta a gondolatait. Mert fontos vagy nekem és képtelen
vagyok elviselni a fájdalmadat, különösen, hogy én vagyok
érte a felelős.
Susan szíve bukfencet vetett. Ez nem a te hibád volt.
De igen, az volt. Ma olyan emberek támadtak ránk, akik
rám vadásznak. Valószínűleg azt a golyót is nekem szánták.
És nehogy azt hidd, hogy nem vettem észre a könyöködet és
a tenyeredet!
Alexei megköszörülte a torkát. – Nagyon intenzíven
sistereg köztetek a levegő, srácok. Susan, miért nem mutatod
meg a sebedet nekem, míg Stanislav gyorsan lezuhanyozik?
Ez véget vethetne ennek a farkasszemnézésnek?
– Igazán nincs rá szükség – tiltakozott Susan.
– Legalább azt hadd nézzem meg, nem igényel-e pár öltést
– mondta gyorsan Alexei, hogy megelőzze a beszéddel
Stanislavot. – Kitűnő elsősegély felszerelésem van, és igazán
virtuózul bánok a tűvel. Semmi szükséged egy fertőzésre. A
varrás nem csak ezt segít megelőzni, de szebb marad utána a
heg is.
Csöppet sem érdekelte a heg. Jóval több maradt rajta
Kalifornia után. De egy fertőzés tényleg nem jönne jókor. –
Rendben.
– Itt maradok – mondta Stanislav.
Alexei összerezzent. – Egész idő alatt itt akarsz hörögni a
nyakamba? Isten ments!
Úgy tűnt, Stanislav ragaszkodni fog a döntéséhez, ezért
Susan elkapta a pillantását. Emlékszel mennyire utáltál
gyengének mutatkozni előttem?
Igen, morogta a férfi.
Nos, akkor mégis, miből gondolod, hogy én nem érzek
ugyanígy? Összehúzta a szemeit. És még csak eszedbe se
jusson arra hivatkozni, hogy ez teljesen más, mert te férfi
vagy, mert szétrúgom a segged, a golyó ütötte sebeid és
minden más ellenére is!
A férfi szájsarka megmoccant. Soha nem mernék
előhozakodni ilyen érveléssel.
Jó válasz. Megérintette a karját. És most menj zuhanyozni.
Én rendben leszek.
Amikor Alexei elfordult, és beásta magát az egyik csomagja
mélyére, Stanislav a lány álla alá nyúlt, felemelte a fejét és
homlokon csókolta. Figyelni fogok. Ha mond, vagy csinál
bármit is, ami kellemetlen, csak hívj. Telepatikusan is
szólíthatsz, ha nem akarod, hogy hallja.
Oké.
Alexei visszafordult feléjük egy nagy narancssárga dobozzal
a kezében.
Stanislav még vetett rá egy utolsó figyelmeztető pillantást,
majd bement a fürdőszobába és magára csukta az ajtót.
Alexei fejcsóválva a csöpp konyha asztalához ment. – Nem
túloztam korábban. Az, hogy nem bízik bennem, olyan érzés,
mint egy tőr a bordáim között.
Susan nem tudta mit mondhatna, ezért csendben
utánament és leült.
– Tényleg az alagsorodban eltemetve találtad meg? –
kérdezte a férfi, míg kezet mosott.
Ezt Stanislav mondhatta el neki, amíg ő zuhanyozott. –
Igen.
Alexei visszatért az asztalhoz, miután megtörölte a kezét. –
Leengednéd a ruhát kérlek?
Lecsúsztatta magáról a köntös bal ujját, és szabaddá tette a
karját. A nagy póló, amit alatta viselt, máris nedves volt, a kis
törölköző pedig, amivel bebugyolálta a sebet, lecsúszott a
könyökére.
Alexei finom mozdulatokkal elhúzta az útból mindkettőt és
közelebb hajolt, hogy megnézze a sebet.
– Ó igen – mormolta –, elég jól elkapott. A seggfejek! Itt
határozottan öltésekre van szükség.
Az idegességtől felgyorsult a szívverése. Sosem szerette a
tűket. – Nem úszhatnám meg olyasmivel, mint azok az a
bőrösszehúzó tapaszok?
– Ha a homlokodon lenne, talán. De ez a terület szinte
mindig mozgásban van. Hasznosabbak lesznek az öltések.
 Amikor felállt és elkezdte kipakolni a sterilizált ollókat,
tűket, fonalat, kesztyűt, fertőtlenítő folyadékot, Susan
szorongása felerősödött.
Hirtelen nyugalom árasztotta el, kiszorítva az idegességet.
Stanislav. Nem úgy volt, hogy nem fogod manipulálni az
érzéseimet? gondolta neki, de a szavai mögött nem volt sem
valódi harag, sem ellenkezés.
Csend.
Stanislav?
De nem akarom, hogy félj!
Az arcát sem kellett látnia, hogy tudja, mennyire frusztrálja
a férfit az ő félelme. Köszönöm.
A fájdalmadat is elvenném, ha tudnám.
Tudom. De én nem akarnám, ha ez azt jelentené, hogy te
éreznéd helyettem. Eleget szenvedtél már.
Alexei eltávolította a kupakot egy fecskendőről, majd az
egyik kis üvegből víztiszta folyadékot szívott fel.
– Mi az? – kérdezte, és örült, hogy Stanislav eltüntette a
félelmét.
– Lidokain és egy kis Epinefrin. Meg fogod köszönni
nekem, ha hozzáfogok varrni.
Csípett egy kicsit, ahogy körbeinjekciózta vele a seb széleit.
A bőre kifehéredett azon a területen, ahol a férfi dolgozott.
– Ha Stanislav gyorsan gyógyul, miért tanultad meg
hogyan kell ellátni a sebeket? – kérdezte kíváncsian.
– Mert én viszont nem gyógyulok gyorsan – mormolta a
férfi a feladatára koncentrálva. – A Szekundánsok ronda
sebeket tudnak beszedni, amikor a Halhatatlanjaik oldalán
harcolnak, vagy segítik őket. És nincs mindig kéznél azonnal
egy gyógyító, hogy helyrehozza a kárt. – Letette a fecskendőt
és felkapott egy nagyobb palackot. – Most már kellően el
kellett zsibbadnia.
 – Úgy van – erősítette meg Susan.
Egy nagyobb fecskendőbe szívta fel a folyadékot, majd
ráspriccelte közvetlenül a sebre. – Steril víz. Nem akarjuk,
hogy szennyeződés maradjon benne.
Bár Stanislav még csak nem is ugyanabban a helyiségben
volt, mint ők, de mintha ott lett volna. Susan olyan erősen
érezte a jelenlétét, mintha a válla fölé hajolva figyelné, ahogy
Alexei a steril kesztyűs kezeivel elkezdte összeöltögetni a
sebet.
Grimaszolt. De durva. Halál nyugodtan képes volt
végignézni, a legkisebb aggodalom vagy félelem nélkül.
Amikor Kaliforniában a doktor összevarrta a sebeit,
elfordította a fejét, képtelen lett volna odanézni.
Miután Alexei végzett, felhelyezett egy szakszerű kötést.
Kinyílt a fürdőszoba ajtaja. A kiáramló gőz megelőzte
Stanislavot.
Susan lélegzete elakadt. Felállt, a köntös mögötte maradt a
széken.
Stanislav álla tükörsima és frissen borotvált volt.
Gyönyörűnek tűnt. Csupasz testét egyetlen fehér törölköző
fedte, amit a csípőjére tekert. A vállai olyan szélesek voltak,
mint egy kapubejáró, a bicepszei hatalmasak. Izmos
mellkasán némi sötét szőr göndörödött, Susan bele akart
túrni és megrántani egy kicsit. Rengeteg kockás hasától
felgyorsult a lélegzete a sok friss, rózsaszín sebhely ellenére is,
amik elcsúfították a férfi bőrét ott, ahol a golyók eltalálták.
Vastag combjain, izmos lábszárán ismét feltűnt a sötét szőr.
Nagy lábai is csupaszok voltak.
A fenébe, nagyon jól nézett ki! Puha, aranybarna bőr
feszült kemény izmaira.
Érezni akarta mindezt magán, méghozzá olyan sürgetően,
hogy az szinte sokkolta.
 Nagy fekete gombóccá gyúrt ruháival a kezében lassan
megindult feléje, amitől Susan csak még jobban akarta őt.
Olyan folyékonyan mozgott. Remekül el tudta képzelni ezt a
folyékonyságát más mozdulatok közben is. Mint amikor a
teste belépett az övébe a közös álmukban.
A férfi megtorpant. Sötét szemeiben borostyánfény villant,
ahogy ránézett.
– Rendben lesz – mondta Alexei, miközben elpakolta az
előszedett holmit. – Igazán nagyon profi volt. – Ahogy feléjük
nézett, elhallgatott, a tekintete ide-oda járt kettejük között.
Egy gyors belekukkantás a gondolataiba elárulta, hogy
roppant kíváncsi rá, miért állnak ők ketten egymással
szemben teljesen mozdulatlanul, akár a szobrok.
– Fáj még a karod? – kérdezte Stanislav, a hangja mély volt
és robosztus, erotikus remegést küldött végig Susan gerince
mentén.
– Nem. De akkor is akarnálak, ha úgy lenne.
A borostyántűz még jobban felizzott, Stanislav kezei
összeszorultak a ruhacsomón. Ránézett Alexeire. – Nem
vagyok házas?
Alexei szemöldöke felszaladt. – Nem, nem vagy házas.
Stanislav tekintete ismét összekapcsolódott Susanéval. –
Elkötelezett?
– Az sem – mondta Alexei.
– Járok valakivel?
– Nem. Mondtam, hogy a huszonhét év alatt, amit
melletted szolgáltam le, sosem randiztál senkivel.
– Tehát biztos vagy benne, hogy nem járok senkivel.
– Ja. Száz százalékig. Miért…? – Elhallgatott és rámeredt
Susanra. – Ó! Óóóó!
Stanislav hozzávágta a ruhakupacot, ami Alexei
mellkasához csapódott.
 Susan szíve a torkába ugrott, amikor Stanislav szinte
portyázva megindult feléje. Tényleg olyan volt, mintha
portyázna; csak nagyon lassan, kissé oldalazva lépkedett, a
tekintete nem eresztette az övét, ez pedig olyan bizakodó
örömmel töltötte el a lányt, mint még soha semmi.
Amint karnyújtásnyi távolságon belülre került, átfogta a
derekát, lehajtotta a fejét, és éhes csókkal csapott le a szájára.
A pokolba is, igen! Nem volt ez kísérletező próbálkozás.
Gyengéd se. Semmi lassú felépítése valami mélyebbnek. Úgy
szorította magához a lányt, mintha az elmúlt húsz percet azzal
töltötték volna, hogy egyre merészebben, a kínzás határáig
felhergeljék egymást. A nyelve besiklott a szájába, hogy
megsimogassa az övét. Susan lábujjhegyre emelkedett, a
nyaka köré fonta a karjait, és elébe ment a mozdulatainak,
mohón kóstolgatta, ízlelgette, forróság árasztotta el. Nekidőlt
a férfinak, a mellét a mellkasához szorította, hozzádörzsölte a
csípőjét a törölköző rejtette merevedéséhez.
Stanislav felmordult, nagy kezeit lecsúsztatta a derekáról a
bokszerbe bújtatott fenekére. Fond körém a lábaidat!
A szenvedélyes utasítás, az erotikus lépek, amik csak úgy
áradtak Susan felé a férfi elméjéből, plasztikusan bemutatva,
mit szeretne vele csinálni, önmagukban elegendőek voltak
ahhoz, hogy átkozottul közel vigyék az orgazmushoz.
Nagyon is lelkesen tett eleget a felszólításnak, felugrott, és
a derekára fonta a lábait, és majdnem felnyögött, amikor a
középpontja nekinyomódott az egyiptomi pamut alá rejtett
férfiasságának.
Szent szar!
Megdermedt. Ez a gondolat nem Stanislavtól származott.
Hanem Alexeitől, akiről teljes mértékben megfeledkezett
abban a pillanatban, ahogy Stanislav megérintette.
 Forróság árasztotta ez az arcát. De Stanislav heve egy
szemernyit sem enyhült.
Ó, hát persze! Ő csak azokat a gondolatokat hallja, amiket ő
küld át neki szándékosan, vagy sugároz ki véletlenül.
Az ajkai tüzes ösvényt csókoltak a nyakán, a karjai szorosan
tartották. Egyik kezével a fenekét gyúrta. A másik a mellére
siklott.
Alexei megköszörülte a torkát. – Ööö… srácok… ugye
tudjátok, hogy még mindig itt vagyok?
Stanislav morgott valamit oroszul, majd megindult a
legközelebbi hálószoba felé.
Susan beletemette piruló arcát a vállába, és szinte a
fogaival tartotta vissza a nyöszörgést, ahogy a testük minden
lépésnél egymáshoz dörzsölődött.
– Várj! – kiáltott utánuk Alexei, miközben ők átlépték a
küszöböt. – Várj, várj, várj!
Stanislav újabb orosz szóáradatot motyogott az orra alatt,
ami minden bizonnyal súlyos káromkodás lehetett. – Mi van?
– csattant fel.
Alexei szinte rettegéssel telt hangon szólalt meg. – Ugye
emlékszel arra, amit a Halhatatlan/ember kapcsolatokról
mondtam? Mármint úgy értem, hogy azt tudom, hogy
eltűntek az emlékeid, csak arra akarok rámutatni, hogy
emlékszel-e rá, hogy ezek a kapcsolatok sosem érnek jó véget?
Egyszer sem. Végül is azok után, amin Stanislav
keresztülment, nincs rá szüksége, hogy beleessen egy olyan
nőbe, aki nem lehet az övé.
A bizalmatlanság, amivel Susan eddig Alexeihez állt, abban
a pillanatban eltűnt, ahogy elkapta ezt a gondolatot. Ez a férfi
határozottan Stanislav oldalán áll.
Stanislav kinyúlt és megragadta az kilincset. – De ő nem
ember. Tehetséges.
 Közvetlenül azelőtt, hogy berántotta volna mögöttük az
ajtót, Susan még átkukucskált a férfi válla felett.
Alexei arcán széles vigyor bontakozott ki. – Kurvajó!
 Tizenkettedik fejezet

Miután Stanislav visszatette a kezét Susan szédítő fenekére,

a nagyméretű ágy felé indult vele. – Tényleg nem fáj a karod?
– Nem is érzem – zihálta a lány. – És veled mi van?
Feltérdelt a matrac szélére. – Egyetlen dolgot érzek, az égő
vágyat.
Susan bólintott. – Ezzel kiegyezek.
Újabb éhes csókba vonta, imádta az ízét, érezte kicsi kezeit
a hátán, ahogy még közelebb húzta magához. – Térdelj.
A lány leeresztette a derekáról a lábait, szembetérdelt vele a
matracon.
Stanislav még egyszer megmarkolta a csábos fenekét, majd
lecsúsztatta a kezeit a pólója aljához, és elkezdte felfelé
emelni, miközben az ujjai végigcirógatták a melle oldalainak
selymes bőrét.
A lány azonnal felemelte a karjait, szinte siettette, hogy
húzza már át a puha pamutot a fején.
Akadozó lélegzettel ledobta a pólót az ágy mellé.
Susanon nem volt melltartó, így azonnal a gyönyörű mellei
tárultak a szeme elé.
– Tökéletesek – jelentette ki, és rögtön két tenyerébe fogta
őket. Amikor hüvelykujjaival megdörzsölte a megkeményedett
mellbimbókat, Susan felnyögött, a feje hátrabukott. A
csípőjük egymásnak feszült, a finom ujjacskák belemarkoltak
Stanislav törölközőjének szélébe, hogy még közelebb húzzák.
– Feküdj hanyatt – suttogta bele az ajkaiba, mielőtt újabb
csókot lopott volna tőle.
 A lány a szemébe nézett, majd lassan leereszkedett, a fejét
megpihentette a párnán.
Stanislav föléje hajolt, ujjait beleakasztotta a bokszer
gumírozásába és elkezdte lassan lefelé húzni azokon a formás,
karcsú lábakon, amiket ismét a dereka körül akart érezni.
Tekintete elakadt a sötét háromszögön a combjai
találkozásánál. Alig győzte kivárni, hogy megízlelhesse őt úgy,
ahogyan az erotikus álmukban tette.
Susan a töröközője felé intett az állával. – Most te.
Szinte letépte magáról a töröközőt, és messze hajította
valahova a szobába.
Susan feltámaszkodott a könyökeire, merész tekintete úgy
simított végig az egész alakján, mintha a kezei lettek volna. A
szíve ugyanúgy rohant, mint az övé. A vágya a férfin is
átsöpört az ajándékán keresztül, fokozta a Stanislav saját
sóvárgását. Olyan átkozottul megkönnyebbült, hogy a lányban
nyoma sem volt idegességnek, nyugtalanságnak, vagy
bármilyen más negatív érzelemnek, ami azt mutatná, hogy
nem biztos benne, hogy akarja ezt.
– Hű! – Rózsaszín nyelve végigfutott az alsóajkán, míg a
szemeivel felfalta. – Te aztán tényleg mindenütt nagy vagy,
ugye?
Stanislav nevetett. És eltöprengett rajta, nevetett-e valaha
is, amikor a vágy magával ragadta.
Susan lábai nyugtalanul mozdultak a lepedőn, szinte
hívogatták, hogy menjen közéjük.
A bokáira fonta az ujjait és lassan széthúzta őket, és imádta
hallani, hogyan gyorsul fel ettől a lány pulzusa. Előrehajolt, a
saját szíve is meglódult, ahogy végigsimított a lábszárán.
Megállt, amikor egy rózsaszín sebhelyhez ért a térdénél.
– Azt Kaliforniában szereztem az autóbalesetben –
mormolta Susan.
 Egy hosszabb felé biccentett az állával, a csípőjénél. – Azt
is?
A lány bólintott.
Visszakényszerítette magában a feltörni készülő gyűlöletet,
megcsókolta a térdét, végigsimított a combjain, az apró
háromszögön, mielőtt leeresztette volna az övére a testét.
Susanból kiszisszent a levegő. – Olyan jó érzés!
Stanislav a súlya zömét megtartotta az alkarjain, és lehajolt
hozzá egy újabb csókért. A lány végigcsúsztatta rajta a kezét,
megmarkolta a fenekét és felsóhajtott az elégedettségtől.
– Azt akarom, hogy bennem legyél – suttogta.
Ő is ott akart lenni. De előbb még meg akarta ízlelni.
Megcsókolta a nyakát, a kulcscsontját, odavolt az illatától, a
puha bőrétől. Rászorította a száját a rózsaszín mellbimbóra.
Susan zihálva fúrta az ujjait a hajába, míg ő a nyelvével
simogatta, a fogaival csipkedte, gondosan ügyelve rá, hogy fel
ne sértse a bőrét az agyaraival, amik leereszkedtek.
Szerette érezni, amit Susan érzett. Az izgalmának
emelkedése mindig pontosan megmutatta neki, mire vágyik.
Hogy mit szeret. Hogy hol simogassa. Hol izgassa. Mikor akar
többet. Mitől válik mozdulatlanná alatta, mitől öleli még
szorosabban.
Folytatta útját lefelé a hasán, belemerítette a nyelvét a
köldökébe, majd még lejjebb ment. Annyira készen állt rá,
hogy már attól felnyögött, hogy rálehelt a csiklójára. A szája
első érintésére összerándult. Vonaglott alatta. Forró volt,
nedves, lelkesen reagált a nyelve minden érintésére. Minden
egyes nyalásra, pöccintésre, hullámmozgásra. Ő pedig felfalta.
Megrészegedett az ízétől. A vágy szétszáguldott az ereiben,
ahogy a lány nekifeszült, apró kiáltásai megőrjítették, a kicsi
ujjak markolása a hajában édes fájdalmat váltott ki a fejbőrén.
Annyira kibaszottul jó volt! Többet akart. Többre volt
szüksége.
Felnyújtotta a karjait a két oldalán, megmarkolta a melleit,
gyúrta őket, megcsípte a kemény mellbimbókat, míg a nyelvét
egyre gyorsabb tempóban mozgatta a csiklóján.
Susan felkiáltott, az izmai megfeszültek, ahogy az orgazmus
elárasztotta. Az extázisa Stanislavot is a kielégülés peremére
sodorta.

Susan lélegzete elakadt, ahogy az orgazmus megragadta, a

sziporkázó öröm nagyon sokáig tartott. Még soha nem érzett
ilyesmit. Ez annyira intenzív, mindent felfaló volt.
A leghalványabb félelem nélkül nézte Stanislavot, hogyan
csókolja fel magát a testén, hogyan illeszti a csípőjét a lábai
közé. – A fenébe is, átkozottul jó vagy!
Felnyögött, amikor kemény merevedését odadörzsölte a
bejáratához.
A szemei borostyánszínű jelzőfényekként világítottak
gyönyörű arcában. – Kész vagy többre?
Még attól sem érzett félelmet, hogy megpillantotta a
hosszú, éles agyarakat. –Nagyon is!
Stanislav szája lecsapott az övére.
Susan átölelte, végigsimított hátának kőkemény izmain.
Érezte az ujjai alatt a sebhelyeket, ahol a golyók eltalálták.
Elhúzta a száját, hogy belenézhessen izzó szemébe. – Fájnak?
A férfi megrázta a fejét. – Már mondtam, semmi mást nem
érzek, csak az égető vágyat.
 Felnyúlt, kicirógatta a férfi haját a homlokából, majd
rásimította a tenyerét az állkapcsára. Szeretethullám
árasztotta el, ahogy felnézett rá. – Olyan boldog vagyok, hogy
megtaláltalak – suttogta.
Stanislav elfordította a fejét, belecsókolt a tenyerébe. – Én
is.
Megtartotta a férfi pillantását, de a kezét lecsúsztatta a
mellkasára. Mindig is a gyengéje volt a szőrös mellkas,
képtelen volt ellenállni neki, becsúsztatta az ujjait a fekete
szálak közé és finoman meghúzta őket. Stanislav merevedése
megugrott. És akkor is, amikor összecsípte a mellbimbóját.
– Imádom magamon érezni a kezeidet – morogta, a hangja
egy egész oktávval mélyebb volt a szokásosnál. És ezt Susan
nagyon izgatónak találta.
A vágy újra felerősödött benne, végigsimított kockás
hasfalán, majd a merevedése köré fonta az ujjait. Nagy volt,
mint minden más is a férfin. Hosszú és kemény.
Stanislavon remegés futott végig, hátravetette a fejét. –
Megölsz, édesem. – Egyik kezével megmarkolta a mellét,
majd addig csókolta a mellbimbóját, míg Susan felfelé nem
emelte a csípőjét feléje, még többre vágyakozva.
Végül elveszítette a türelmét, ő maga vezette a férfit a
bejáratához.
Mindketten felnyögtek, amikor belényomult, a végletekig
kinyújtva őt.
Susan összeszorította a száját, míg a férfi visszahúzódott,
majd ismét előre tört. – Igen! – És újra. És újra. Stanislav
izmai összeszorultak az érintése alatt, ahogy szorosan átölelte,
hogy tovább sürgesse. A mély, erőteljes lökések a
legtökéletesebb helyeken stimulálták. Annyira jó! Nem akarta,
hogy valaha is vége legyen.
A fejtámla ritmikusan nekikoppant a falnak.
 Susan légvételei zihálássá rövidültek. – Még! – könyörgött,
ahogy az öröm egyre emelkedett benne.
Stanislav feltámaszkodott a kezeire, izzó szemei lenéztek
rá. Az ajkai elváltak, megmutatták éles agyarainak hegyét.
De ettől csak még inkább felizgult.
– Élvezz el velem – súgta a férfi.
Bólintott, feléje ívelte a csípőjét és egy utolsó hatalmas
lökés után elborította a következő orgazmus. Belső izmai
összeszorultak a férfi körül, miközben ő szinte teljesen
belenyomta a matracba, ahogy hatalmas teste belemerevedett
az orgazmusba. Rekedt kiáltás tört fel a torkából.
Susan szíve a bordáit verte, a gyönyör nem akart
csillapodni.
Aztán Stanislav hatalmas teste leereszkedett rá.
Megcsókolta a halántékát, majd mindkettejüket oldalra
fordította. A testük még mindig összekapcsolódott, egyik
kezével a térde mögé nyúlt és felhúzta a derekára a lábát.
Béke telepedett a lányra, ahogy elvackolta magát a
mellkasán, míg Stanislav ujjai a hajával játszadoztak. A férfi
szívverése közvetlenül a tenyere alatt szelídült vissza normális
ütemre.
Megérezte a száját a homlokán. – Nem fáj a karod?
Elmosolyodott. – Nem. – Végigsimított a mellkasán, az
ujjai elakadtak egy sebben a mellbimbója felett. – És veled mi
van? Ez nem fáj? – Tovább kutatott, egy másik sebet talált a
vállán. Másik hármat nyolc kockás hasán. Ahogy keresgélt,
megérezte, hogy a férfiassága újra megmoccan benne.
Nagyra nyílt a szeme. Ismét kőkemény volt.
– Nem – felelte Stanislav, és a hangjából még mindig sütött
a vágy.
Elfordította a fejét, hogy felnézhessen rá. – Ez most
komoly?
 A férfi bólintott, a sárga izzás ismét felerősödött a
szemeiben. – Komoly. Teljesen jól vagyok.
– Nem úgy értettem… ez most tényleg komoly? Megint
készen állsz? Máris?
A férfi szájsarka megremegett. Majdnem teljesen
visszahúzódott belőle, hogy aztán ismét mélyre döfjön.
Susan lélegzete elakadt. Az pedig még jobban meglepte,
hogy a vágy szikrája benne is azonnal tűzvésszé nőtt ettől az
egyetlen mozdulattól, pedig olyan erőtlennek érezte magát,
mintha egy tál kifőtt spagetti lenne.
– Igen – felelte a férfi. – Megint készen állnék, ha nem
érezném a fáradtságodat.
Belekapott a férfi alsóajkába. – A fenébe! – Tényleg fáradt
volt. – Pedig tudod, mennyire szeretnélek a hátadra fordítani,
és addig lovagolni rajtad, amíg nem kiáltanád a nevem?
A merevedése ismét megmoccant benne. – Igen – morogta
rekedten –, de túl fáradt vagy.
– Ezért mondtam azt, hogy a fenébe.
Stanislav kuncogott. Hanyatt fordult, de őt is vitte magával,
így a végén rajta feküdt. – Attól még meglovagolhatsz, és ha
már nem bírod, átengeded az irányítást nekem.
Susan felült, és máris imádta ezt a pózt, szabadon
legeltethette ugyanis a szemét az alatta elnyúló fantasztikus
testen. – Ez túl csábító ajánlat ahhoz, hogy lemondjak róla. –
Megmozgatta a csípőjét, kiváltva ezzel egy nyögést a férfiból.
– Tudod, még soha nem voltak ilyen faltól falig orgazmusaim.
– Nem? – motyogta a férfi, a tekintete a melleire tapadt.
Újabb csípőcsavarás. Újabb nyögés.
– Nem tudom, képes lennék-e egy harmadikra is.
A nagy kezek végigsimítottak a combjain.
 Kiszaladt a lélegzete, amikor az egyik hüvelykujja átsiklott
a csiklója felett. A könnyed érintés is erőteljes reakciót váltott
ki.
– Simán meglesz az a harmadik – ígérte a férfi.
Elmosolyodott és mozogni kezdett.

Stanislav felsóhajtott, ahogy az öntudata kezdett

visszatérni. Kifőtt, forró tészta és fűszeres paradicsomszósz
illata csiklandozta az orrát.
Elmosolyodott. Alexei pontosan úgy vonzódik a tésztákhoz,
mint Lisette, a francia Halhatatlan. Nem lepte meg, hogy a
barátja tart ilyesmit a menedékében.
A szeme felpattant, vett egy mély lélegzetet. A mosolya
eltűnt.
Emlékezett.
A szíve felgyorsult, felült és körülnézett.
Mellette üres volt az ágy, a lepedő hideg. Hallotta, hogy
Susan halkan nevet valamin, amit Alexei mondott, miközben
a vacsorát készítették hármójuknak.
Alexei imádja a tésztát. Ő is imádja a tésztát. Valójában
minden olasz ételt. Emlékezett rá. Mindenre emlékezett.
Mind a huszonhét évre, amióta Alexei a Szekundánsa, és arra
is, hogy ezen idő alatt olyan közel kerültek egymáshoz, mintha
valóban testvérek lettek volna.
Emlékezett hosszú életére, amit Halhatatlan őrzőként
töltött, tébolyult vámpírokra vadászott, hogy megakadályozza,
hogy prédának tekintsék az embereket, vagy átváltoztassák
őket. Emlékezett a saját átváltozására is a húszas évei végén,
egy szadista vámpír keze által. És arra is, hogy Seth kérte meg
rá Yurit, hogy kiképezze őt.
Yuri! Emlékezett a legjobb barátjára is.
Diadalmámor árasztotta el, nevetve kiugrott az ágyból.
Fekete ruhái tisztán, összehajtogatva pihentek az ágy
végében. Stanislav egy szempillantás alatt felöltözött,
megmosta a fogát és kiment a hálószobából.
Susan felnézett a háromfős asztal mellől. Alexei kimosta a
ruháit, ahogy ígérte, így most ismét szűk csípőfarmerben, a
derekára simuló V nyakú pólóban volt, amin Szekundása csak
elhalványítani tudta a vérfoltokat, teljesen eltávolítani nem.
A lány rámosolygott, a szemeiben megjelenő meleg szeretet
eszébe juttatta a szenvedélyességét.
Stanislav mellkasa megfeszült, megtelt érzelmekkel. A lány
olyan gyorsan vált mindennél fontosabbá a számára. És most
végre szabad volt, nem kellett aggódnia ismeretlen múltja
miatt.
– Szia! – köszöntötte halkan a lány.
– Szia! – odament hozzá, átölelte, és nyomott egy csókot a
szájára. – Hogy van a karod?
Susan vállat vont. – Fáj. És veled mi van? Átaludtad a
napot. – Miután szeretkezéssel töltötték az éjszakát. –
Begyógyultak a sebeid? Remélem, hogy az a rengeteg
energia, amit a szexre fordított, nem vetette vissza a
gyógyulását.
Elengedte és rámosolygott. – Megint kisugárzol.
Pír öntötte el a lány arcát. – Ó!
– És a válasz nem. Még nem vagyok száz százalékon. – És
nem is lesz, amíg nem jut újabb adag vérhez. – De alakulok. –
Alexei felé fordult, aki kíváncsian figyelte kettejüket,
miközben a mártást kavargatta. Stanislav odament hozzá és
egy medveölelésbe vonta a barátját.
 Alexei elejtette a fakanalat és viszonozta az ölelést. – Ez
mire fel?
– Azért, mert nem mondtál le rólam. – Meglapogatta
döbbent barátja vállát, majd széles vigyorral Susan felé
fordult. – Már emlékszem a múltamra.
A lány arcán gyönyörű mosoly ragyogott fel. – Stanislav! Ez
fantasztikus!
Felpattant, odafutott hozzá és a karjaiba vetette magát,
hogy szorosan megölelje.
Nevetve felkapta és megforgatta. – Nem tudom hogyan és
miért most, de amikor felébredtem – megcsóválta a fejét és
letette a lányt –, egyszerűen minden ott volt a fejemben. És
Alexei igazat mondott. – Megfogta a kicsi kezet, gyengéden
megszorította, majd a szájához emelte, hogy megcsókolja. –
Te vagy az egyetlen nő az életemben. Az egyetlen, akit
szeretnék az életemben.
Susan szívverése az övéhez gyorsult, felmosolygott rá.
Alexei lehajolt, hogy felemelje az elejtett fakanalat. –
Mindenre emlékszel? – A hangjában óvatosság jelent meg.
Stanislav elgondolkodott rajta, hogy mi idézhette elő ezt az
óvatosságot, de bólintott. – Azt hiszem. – Még a halandóként
töltött gyerekkorára is emlékezett, és alig várta, hogy
megossza Susannal. Hogy bemutassa a barátainak. A
Halhatatlan családjának. Yuri imádni fogja. – Vagyis
majdnem mindenre. Van még pár ködös dolog. – Egy
bizonytalan érzés ébredt benne, mintha nyugtalankodni
kezdett volna Yuri miatt hetekkel azelőtt, hogy
megrohamozták a zsoldos tábort. Valami olyasmi miatt, hogy
kiszámíthatatlanná vált a viselkedése?
Vállat vont. Úgyis rá fog jönni, mi ütött belé.
 Mire Susan tányérokat és evőeszközöket tett az asztalra,
már újra mosolygott. A világ valahogy sokkal ragyogóbbnak
tűnt ma.
– Arra is emlékszel, hogy kerültél az alagsoromba? –
kérdezte Susan, aztán átnézett a válla fölött és a mosolya
lehervadt.
Stanislav hátrapillantott és rajtakapta Alexeit, hogy fejét
rázza a lány felé, hogy ne beszéljen erről. Ráncba szaladt a
homloka. – Mi a baj?
Alexei arcán könnyednek szánt mosoly jelent meg. –
Semmi. Nem kell most rögtön mindent sorra venni, ami
történt.
– Nem – tette hozzá sietve Susan –, hát persze, hogy nem.
Sajnálom. Még arra sem hagytunk időt, hogy teljesen
felébredj. És minden bizonnyal legalább olyan éhes vagy, mint
én.
Alexei nem akarja, hogy valamire visszaemlékezzen. Tudja
hogyan került Susan alagsorába?
Várjunk már! Magába mélyedt. Hogyan került az
alagsorába?
Az utolsó emlékfoszlányokról is felszállt a köd.
Zsoldosok. Vámpírzsoldosok. Megtalálták, miután a
robbanás szétkapta a seggét. Mégis, mi a szarért maradt ott,
amikor látta, hogy behajítanak egy kézigránátot a
lőszerraktárba? Azért maradt, mert… mert oda kellett érnie
Yurihoz, aki…
A gyász, ami szétáradt benne, kiszorította a tüdejéből a
levegőt.
Yuri! Azok a gazemberek megölték! Levágták a fejét!
– Stan? – szólította aggodalmas hangon Susan.
Felnézett Alexeire. Barátja szemében könnyek csillogtak,
nyelt egy nagyot.
 A szemei égni kezdtek, megrázta a fejét és hátrált egy
lépést. – Nem! – A fájdalom úgy áradt szét benne, ahogy az
emlék élesen kibontakozott az elméjében. Nem volt ott, hogy
védje Yuri hátát! Túl messzire ment tőle! Nem ért vissza
időben! És az a kibaszott vámpír lefejezte! – Nem! – nyögött
fel újra, mintha ez egész bensőjét ökölbe szorították volna. –
Nem, nem, nem, nem, nem!
– Stan? – suttogta Susan és tett egy lépést feléje.
Lehajtotta a fejét, a könnyek megállíthatatlanul ömlöttek a
szeméből. A barátja… a testvére… halott.
Susan odaugrott hozzá és átölelte, hogy megtartsa, amikor
a térdei elgyengültek.
Átkarolta, szorosan magához ölelte és kitört belőle a
zokogás. – Megölték a testvéremet – nyögte. – Megölték a
testvéremet.
– Ó Ne! Annyira sajnálom édesem! – motyogta a lány, a
hangja ugyanolyan könnyes volt, mint az övé, és csak ölelte. –
Annyira sajnálom.
Látnia kellett a gondolatait. Látta kibontakozni a történetet
az elméjében.
Négyszáz év. Yuri több mint négyszáz évig olyan volt
számára, mint egy testvér. Az egy századdal idősebb Yuri
folyamatosan finomította harckészségeit, és vigyázott rá, míg
úgy nem ítélte, hogy már egyedül is helyt áll a vámpírokkal
szemben. Ő volt az a bizonyos nagy testvér.
És amikor Yurinak szüksége lett volna rá, Stanislav
kudarcot vallott.
Térdre rogyott, és magával sodorta Susant is, de a lány nem
panaszkodott. Csak ölelte és belesuttogott a fülébe.
Stanislav nem tudta mennyi ideig maradtak így, mire egy új
hang is eljutott a füléig.
Egy autó halk motorzaja.
 Felnézett Alexeire, akinek csupa nedvesség volt az arca. –
Jön egy autó.
Alexei megdermedt, kipillantott az ablakon túli sötétségbe.
– Innen nem visz tovább út. Bárki közeledik, az ide jön. És én
senkit sem hívtam ide, míg aludtál.
Stanislav káromkodva talpra állt, és felsegítette Susant is. –
Nem lehet, hogy Dmitry akar utánad nézni?
– Nem. Legfeljebb, majd ha negyvennyolc óráig nem hall
felőlem.
– Van itt alagsor?
– Nincs. Viszont a ház mögött lejtő van, ott el tudunk
osonni fedezékben. A hátsó terasz alatt pedig van egy kis
beugró, de az nekünk kettőnknek nagyon szűkös lenne.
– Milyen fegyvereid vannak?
Míg Alexei behozta a kabátját, hogy kipakolja a belső
zsebeit, Stanislav letörölte a tenyerével az arcáról a
könnyeket. Tegnap senkit sem hagytak életben. Tehát azok a
fickók nem tudták tájékoztatni a társaikat, és amúgy sem
tudnák Susan jelenlegi tartózkodási helyét. Akkor mi a pokol
ez?
– Várjatok meg itt – utasította a többieket. Résnyire
nyitotta a bejárati ajtót, hogy megállapíthassa, a nap már
lement, majd kilépett. Annak ellenére, hogy csak nagyon
enyhe szellő fújdogált és az sem a közeledő kocsi felől, tisztán
kiérezte az öt különböző férfi szagát a fegyverolaj és a
kipufogógáz bűzéből.
Visszament a házba és becsukta maga után az ajtót. – Öten
vannak. Egy autóban. Körülbelül hat perc az érkezésükig.
Susan ugyanott állt, ahol hagyta, az arca sápadt volt, a
szemei aggodalmat tükröztek.
Alexei félretolta az edényeket és fegyvereket pakolt ki a
konyhapultra. Két sportos 9 mm-est, csúcsminőségű
hangtompítókkal. Nyolc tele tárat. Egy automata puskát
hangtompítóval és tartalék tárral. Egy tucatnyi tőrt. Két shoto
kardot.
Susan rámeredt az arzenálra, majd felnézett Alexeire. –
Komolyan? Ezeket mindig mindenhová magaddal hurcolod?
– Ja.
Stanislav odalépett és felvett egy tőrt.
– Tessék – Alexei feléje nyújtott egy fekete hevedert.
Stanislav átvette, átbújtatta rajta a fejét és az egyik vállát,
majd elsimította a mellkasán. Míg a hurkokba dugdosta rajta
a tőröket, ránézett Susanra. – Hallod onnan a gondolataikat?
– Megpróbálom. – A lány lehunyta a szemét és a homlokát
összeráncolva koncentrált.
– Telepata? – kérdezte Alexei, miközben tartaléktárakat
csúsztatott a zsebébe.
– Igen.
– Ez megmagyarázza a csendeket, miközben olyan
feszülten meredtetek egymásra.
Stanislav felmordult.
– Nyomkövető van a kocsimon – szólalt meg Susan. – Így
találtak ránk. Henry tette rá aznap, amikor felszerelte a
riasztómat.
Stanislav káromkodott. Akkor csinálhatta, amikor elejtette
a csíptetős mappáját, aztán pedig a tollát keresgélte és egy
pillanatra eltűnt a látómezejéből.
– Tudják, hogy a barátaik tegnap követtek minket –
folytatta Susan. – Jártak a háznál és a termelői piacnál is.
Nem tudják, miért nincs semmi hír felőlük. Ketten úgy
gondolják, hogy mindannyian halottak. A másik három
viszont úgy véli, hogy a második csapat megölte Henryék
csoportját, és lenyúlta a csomagot. – Kinyitotta a szemét és
felnézett Stanislavra. – Rád utaznak. Én feláldozható vagyok.
 Düh száguldott át a férfin.
Alexei megcsóválta a fejét. – Ne hagyd, hogy elöntse a fejed
a szar, hogy valami hülyeséget csinálj!
Oké. Meg kell nyugodnia.
– Susan – fordult a lányhoz Alexei. – Te tudod, miért
akarják őt?
– Nem. Minden gondolatuk akörül forog, hogy
megszerezzék a csomagot, és megöljék a barátaikat, ha
kiderül, hogy megpróbálták átverni őket.
Stanislav oroszra váltva morgott az orra alá.
Alexei egy figyelmeztető pillantást vetett rá. – Ne öld meg
őket! Csak tedd harcképtelenné. Sok szarság történt, amióta
eltűntél. A legkevésbé egy újabb zsoldos csapatra, vagy valaki
másra van szükségünk a seggünkben. Tudnunk kell, ki az
ördögök ezek a fickók. Oké? Ne ölj. Csak ártalmatlaníts.
– Megjegyeztem. – Felmarkolta az egyik 9 mm-est és
átnyújtotta Susannak. – Tessék.
Tétovázás nélkül átvette. – Kösz. Az pokolian biztos, hogy
nem engedem ezeknek, hogy rád tegyék a kezüket!
Mindkét férfi mozdulatlanná vált és rámeredt.
Stanislav vérét felmelegítették a lányból áradó védelmező
érzések, és a sajátjai is.
Susan felpillantott a fegyverellenőrzésből. – Mi van?
Alexei összenézett Stanislavval. – Kedvelem.
Rávigyorgott. – De én jobban.
A barátja nevetett. – Na ne hülyéskedj! – Odaintett
Susannak. – Tegnap nálad is láttam 9 mm-est.
A lány összevont szemöldökkel körülnézett. – Igen, de nem
tudom, hol van.
– A lámpa alatt. Megtisztítottam és megtöltöttem, míg
aludtál, De ez jobb. Van gyakorlatod a használatukban?
– Igen.
 – Remek! – átadott neki két tartaléktárat. – Amikor
elkezdődik a buli, azt akarom, hogy velem maradj, és tartsd
lenn a fejed. Az a feladatom, hogy megvédjem Stant, és te
egyértelműen fontos vagy neki, úgyhogy a munkám mostantól
a te védelmedre is kiterjed. Oké?
– Oké. – A lány tekintete belekapaszkodott Stanislavéba. –
Nem tudom, hogy képes lennék-e megölni bárkit is. Persze
tudom, rálőttem már Henryre is, de…
Megcsóválta a fejét. – Nem akarom, hogy gyilkolj. Csak
védd meg magad. Ha bármelyikük is túl közel kerülne hozzád,
és lőni kellene, akkor lőj! – Felkapta a shoto kardokat és
kinézett az ablakon. – Menjünk hátra.

Susan pulzusa megtriplázódott a félelemtől.

De szinte azonnal eltörölte a nyugalom, ami elárasztotta.
Köszönöm, üzente Stanislavnak.
A férfi odalépett hozzá, egy csókot nyomott a halántékára,
majd megfogta a kezét és a hátsó ajtóhoz vezette. Gyűlölöm,
hogy erőszakot hoztam az életedbe.
Nem te hoztad. Ők hozták.
Alexei lépett ki először a házból, félig guggolva, készen rá,
hogy golyók fogadják. – Oltsd el a fényt – mormolta.
Stanislav lekapcsolta a villanyt.
Amikor a hátsó terasz lámpái kialudtak, Susan is kilépett.
Stanislav félretolta őt, kilépett utána és becsukta maga
mögött az ajtót.
Ide még a benti világosság sem jutott el.
 A fény után a hirtelen sötétség teljesen elvakította. Hallotta
egy deszka nyikordulását, ahogy Alexei leereszkedett a
lépcsőn. Hogy láthat ilyen jól a sötétben?
Stanislav maga után húzta. Meglehet, hogy ez csak a kis
menedékhelye, de Alexei soha semmit nem bíz a véletlenre. A
legelső dolga az lehetett, miután megvette ezt a helyet, hogy
az emlékezetébe véste, mi hol helyezkedik el, és megtanulta
mindezt sötétben is megtalálni. Mindenhol ezt csinálta, ahol
laktunk.
Hű! Nem véletlenül mondta, hogy teljesen elkötelezetten
végzi a munkáját. Miért nem használ éjjellátó szemüveget?
Azt az utcai fények, a házak lámpái is zavarják. De a köd,
eső és füst is.
Márpedig Susan rengetegszer látott ködöt, amióta ebbe az
államba költözött.
Óvatosan, figyelmeztette Stanislav, öt lépcső következik.
Gond nélkül leértek a fokokon. A föld valóban lejtett a ház
mögött. Susan léptei nem voltak olyan magabiztosak, mint a
férfiaké, míg ellopakodtak a hátsó terasz mellett.
Húzd be a nyakad, mondta Stanislav, egyik nagy kezét a
fejére borította, míg bekuporodott a terasz alá.
A szeme fokozatosan hozzászokott a sötétséghez, és a hold
csekély segítségével körvonalak már ismét megjelentek előtte.
Innen jól láthatják azokat az embereket, akik megpróbálják
megkerülni a házat. Azok viszont semmit sem látnak belőlük.
Stanislav suttogva káromkodott. – Jön egy másik jármű is.
Nem tudom megmondani, hány utasa van. Míg idelenn
vagyok, csak hallom, de nem tudom kiszagolni.
Az első kocsi megérkezett. Susan rájött, hogy a sofőr
letérhetett a felhajtóról, és ráhajtott a ház előtti gyepre, hogy a
fényszórók megvilágítsák a házat, mert az épület mindkét
oldalán kivilágosodott egy kissé a mező.
 A hátsó udvar azonban változatlanul koromsötét volt.
Stanislav megcsókolta a homlokát. Maradj biztonságban.
Távolabb húzódott tőle. És néhány másodperc múlva, bár
egyetlen hangot sem hallott, érezte, hogy a férfi már nincs ott
mellette.
Fémes csapódás, nyíltak, csukódtak a kocsiajtók. Kavics
nyikordult a bakancsok alatt.
Alexei megérintette a karját. Tudod olvasni az elmém?
Igen.
Stan körbemegy, és a hátukba kerül.
Honnan tudod? Te is telepata vagy?
Nem. De elég rég vele vagyok, hogy ismerjem az
észjárását. Azt akarom, hogy figyeld a másik sarkot, és
azonnal szólj, ha meglátsz valamit.
Oké.
– Hé, Jeff! – kiáltott az egyik férfi a ház előtt. – Itt vagy? –
Ő volt az egyik, aki úgy gondolta, hogy a barátaik mind
meghaltak, de remélte, hogy téved.
– A legjobb módja, hogy tudasd velük, hogy itt vagyunk, és
mi vagyunk azok – mordult rá egy másik férfi. Ő azt gondolta,
hogy a barátaik elárulták őket, hogy nagyobb szelet jusson
nekik a tortából. Nem véletlenül jöttek este. Meg akarták lepni
őket, feltételezték, hogy el lesznek foglalva a vámpírral.
Az első férfi felhorkant. – Ha a csomag tényleg az, amit
Brian mondott, már azelőtt hallott bennünket, hogy…
Ó a szarba!
Megszólalt egy fegyver.
Fájdalomkiáltás verte fel az éjszakát.
Alexei a ház sarka felé fordította a fejét, majd felemelte a
pisztolyát és lőtt. A fegyvere jóformán teljesen hangtalan volt.
Susan a másik sarok felé fordult, és őrülten reménykedett
benne, hogy arról senki sem akar majd hátrajönni. Arra az
esetre, ha ez mégis megtörténne, erősen megmarkolta a
jobbjával a 9 mm-est, a ballal pedig alátámasztotta.
Az első bejárat ajtaja kivágódott. Tompa dobogások. Aztán
puffanások. Egy test kitört a hátsó ajtón.
Susan felpillantott. Ó a fenébe! Az egyik férfi ott állt
közvetlenül felette. Mielőtt célba vehette volna, alig hallható
pukkanásokat hallott, és a fölötte álló férfi mindegyikre
összerándult. Oldalra pillantott. Alexei lövöldözött a
padlódeszkákon keresztül. A férfi fegyvere csörömpölve
leesett a terasz padlójára, majd a teste is eldőlt.
Por szitált Susan fejére, pár szemcse belehullott a szemébe.
Egyik kezével elengedte a fegyvert és dühödten igyekezett
kidörzsölni őket. Amint pislogás nélkül nyitva tudta tartani a
szemeit, azt látta, hogy Alexei visszatért a saját sarkának
őrzéséhez, így ő is a maga sarka irányába fordította a fejét.
Egy férfi hátrált be a látóterébe, félautomata puskája
valósággal okádta a golyókat a ház eleje felé.
Susan nem habozott. Felemelte a 9 mm-est és meghúzta a
ravaszt.
Vér spriccelt szét a férfi combjából.
Felkiáltott, abbahagyta a lövöldözést, a combjához kapott
és fenékre ült. A lábát markolászta és káromkodott. A
szarháziak! – Oldalra gurult, egészen közel hozzájuk, és
végignézett a hátsó terasz mentén. Hányan vannak? Nem
látom őket. Hol vannak? Újabb káromkodások színesítették a
gondolatait, míg a tekintete végül megállapodott Alexei-en. A
sokkal kisebb termetű Susant nem láthatta a sötétben. Ott
van!
Susan hátranézett a válla felett.
Alexei a másik irányba figyelt, a ház eleje felé lőtt.
Fejet be! figyelmeztette mentálisan Susan.
Alexei azonnal behúzta a nyakát, de már fordult is és lőtt.
 Susan állát meleg vér fröcskölte össze a támadó jobb
vállából.
Ezt hogy a pokolban csináltad?
Sok gyakorlással, felelte Alexei, maradj éber!
A fekvő férfi káromkodott és most már a vállát
markolászta.
Susan megosztotta a figyelmét közte és a sarok között, hogy
nem akarnak-e mások is hátrajönni.
Amikor a fickó a bal kezével kezdett elejtett fegyvere után
tapogatózni, tétovázott. A szarba! Meg kell ölnöm.
Elmosódott folt lőtt ki a sarok mögül. A férfi nyakán
hatalmas vágás nyílt, amiből hihetetlen mennyiségű vér
spriccelt szét. A szemei tágra nyíltak, a bal kezével a torkához
kapott, majd lehanyatlott és nem mozdult.
A homályos folt megszilárdult. Stanislav izzó szemei néztek
le a lányra, shoto kardjairól bíbor folyadék csepegett. –
Susan?
A lány nyelt egy nagyot. – Jól vagyok.
Ragyogó fény fürdette meg Stanislav alakját, ahogy
megérkezett a második autó, aminek távolsági fényszórója
végigpásztázott rajta.
Stanislav pislogott, felemelte az egyik karját, hogy árnyékot
nyújtson izzó szemeinek.
Sorozat ugatott fel az éjszakában, vér fröccsent szét a férfi
mellkasából.
Susan szíve megállt. – Ne!
Alexei káromkodott, és megindult a távolabbi sarok és a
ház eleje irányába. Maradj a terasz alatt!
Stanislavot hátravetették a lövedékek, a kezéből kiestek a
kardok.
 Stan! A nyakát behúzva Susan kibújt a terasz alól, és a ház
sarkára célozva lassan oldalazni kezdett. Azonnal tüzet
nyitott, amikor meglátta a fényszórókat.
A fenébe is! Alexei ugyanakkor lőtt, mint ő, csak
valahonnan a ház elől. Mondtam, hogy maradj a kibaszott
terasz alatt!
Bár világosan hallotta a gondolatait, Susan figyelmen kívül
hagyta őket, csak lőtt.
A támadóik lefeküdtek, a fegyverek elhallgattak.
Stanislav visszanyerte az egyensúlyát a sorozat után. Vér
ömlött a szájából, lefojt az állán, ahogy előredőlt, míg próbált
lélegzethez jutni.
A reflektorfénytől hunyorogva Susan elmozdította a
fegyvere csövét a vezető oldali ajtóról, és a hátsó ajtót vette
célba arra az esetre, ha ott még további emberek bujkálnának.
Kiürítette a tárat.
Egy férfi felkiáltott. Aztán egy másik.
Kiejtette az üres tárat, előhúzta a zsebéből és a helyére
csúsztatta a másikat, mire odaért Stanislavhoz.
A férfi a fejét csóválta. Menj vissza a…
Újabb lövések dördültek. Valami keményen megütötte
Susant.
Fájdalom robbant a mellkasába, végigszáguldott a jobb
karján. Az ujjai elzsibbadtak. Elejtette a 9 mm-est. A térdei
elgyengültek.
– Susan! – Stanislav odaugrott és elkapta, mielőtt
eleshetett volna.
Alexei viszonozta a tüzet.
Újabb támadó kiáltott fel.
Susan levegőért küzdött, míg Stanislav felnyalábolta és
oroszul motyogott az orra alatt.
 A fényszórók mögül lövöldözők és közöttük egyszerre egy
sötét sziluett jelent meg. Nem odament. Egyszerűen csak… ott
termett. A semmiből.
Susan mellkasát egyre jobban elöntötte a fájdalom, de nem
mozdított róla a tekintetét. Nagyon magas volt, még két
méternél is magasabb. Obszidián fekete, tarkón összefogott
haja leért egészen a csípőjéig, szétterült hosszú, fekete
bőrkabátjának hátán.
Stanislav véres ajkai között hörögve járt ki be a levegő, míg
Susant a karjaiban tartva a hátsó terasz felé bicegett. – Seth! –
szólította meg a jelenést.
A férfi félig leguggolva megpördült. A szemei nagyra
nyíltak, arany ragyogás izzott fel bennük egy pillanatra.
Újra megszólaltak a fegyverek, a megmaradt támadók
hátba kapták az újonnan érkezőt.
Mennydörgés robajlott fel az éjszakában, olyan hangos volt,
mintha bomba robbant volna.
Susan összerezzent, majd felnyögött az éles fájdalomtól,
ami a mozgást kísérte.
Villám izzott fel az égen, akár egy csontváz ujjai, a felhők
elképesztő sebességgel gyűltek össze a lány nagyra nyíló
szeme láttára.
A titokzatos férfi arca elsötétedett a haragtól, majd eltűnt.
Nem gyorsan mozgott, mint Stanislav. Egyszerűen eltűnt.
Sikolyok íveltek fel.
Alexei fegyvere elhallgatott. A támadóké is.
Nem maradt más, mint a fájdalom és félelem kiáltásainak
zűrzavara.
Susan lehunyta a szemét. A jó karjával Stanislavot ölelte,
azt sem tudta, hogyan képes a férfi egyenesen állni kettejük
súlyával. A pólója átitatódott meleg vérrel. Zihálva lélegzett, a
tüdeje egyértelműen megsérült. Még az is nehezére esett,
hogy egyáltalán valahogyan levegőt vegyen. A legkisebb
mozgást is úgy érzékelte, mintha valaki üvegcserepeket
mártogatna a sebébe. Elkezdett szédülni. Átjárta a hideg. A
lábait már nem is érezte.
De nem is volt rájuk szüksége, Stanislav tartotta a
karjaiban. Maradj velem! A férfi megmarkolta a pólóját.
Tudom, hogy fáj, de maradj velem! Minden rendben lesz!
Beletemette az arcát a hajába. Megígérem, hogy minden
rendben lesz! Csak maradj velem!
A magas, titokzatos idegen újra megjelent, ezúttal
mellettük.
Susan ismét összerezzent, és ettől felnyögött.
Stanislav felemelte a fejét.
A titokzatos férfi úgy meredt rá, mintha szellemet látna, a
fejük felett pedig tovább gyűltek a félelmetesen fekete felhők.
 Tizenharmadik fejezet

Stanislav tekintete találkozott Seth elkínzott pillantásával,

miközben másodpercenként felragyogó villámok, pillanatok
alatt felhőszakadássá duzzadó eső, és folyamatos
mennydörgés árulkodtak a Halhatatlan őrzők nagyhatalmú
vezetőjének bensőjében dúló érzelmi viharról.
– Stanislav – suttogta Seth, jóképű arca megfeszült az
érzelmektől. – Azt hittem, hogy meghaltál. – Nedvesség
csillant a szemében, ahogy megcsóválta a fejét. – Olyan
rengetegszer kinyúltam érted, de nem éreztelek. Egészen ma
estéig.
Stanislav fogai megcsikordultak a fájdalomtól, ahogy
bólintott. Nem hitte, hogy már sokáig talpon tudna maradni.
Azt akarta mondani Sethnek, hogy majd később mindent
elmagyaráz, de nem találta a hangját.
Szorosabban magához ölelte Susant. – Ne… ne hagyd, hogy
elejtsem – nyögte.
– Nem hagyom – Seth odaugrott hozzá, és gyengéden
átvette tőle Susant.
Susan szinte őrjöngő pillantást vetett Stanislavra. Tudta,
hogy nem képes olvasni Seth elméjét. Nem tudja
megmondani, hogy barát vagy ellenség. Seth túlságosan
erőteljes.
Ő pedig túlságosan gyenge hozzá, hogy elnyomja a lány
félelmét.
Bicegve előrelépett és megsimogatta a lány haját véres
kezével. – Ő… rendben van – zihálta. – Az életemet is…
rábíznám.
 Alexei fordult be a sarkon. Feléjük kocogott, a bakancsa
alól víz fröccsent szét, ami gyorsan felgyűlt a pázsiton és
lefolyt a lejtőn. Sűrűn pislogott a hatalmas esőcseppektől,
ránézett Stanislavra. – Mindegyik lenn van. Három halott.
Hat öntudatlan. – Felmosolygott Sethre. – Már nagyon
időszerű volt a megjelenésed.
Seth Stanislav felé intett a fejével. – Segítsd be.
Alexei a vállra vetette a ki tudja honnan szerzett automata
puskája szíját és odalépett Stanislavhoz, hogy felajánlja a
támogatását.
Stanislav szinte teljesen rátámaszkodott a barátjára, és
közben Sethet figyelte, aki felvitte Susant a lépcsőkön, be a
hátsó ajtón, amit nyitva tartott az egyik támadójuk teste.
Alexei átkozódni kezdett, ahogy meglátta a rengeteg
sérülést a felsőtestén. – Nem is emlékszem, mikor láttam
utoljára rajtad ennyi sebet. Megdöntötted a saját rekordodat.
Stanislav felnevetett, majd fel is morrant, ahogy a
mellkasát átjárta a fájdalom. – Talán. Egy hajszálnyival.
Ahogy beértek, Sethet a kanapé mellett térdelve találták.
Susan felpillantott rá, tágra nyílt szemei eddig ugyanis Seth
hatalmas kezére szegeződtek, ami a mellkasán feküdt. Az a
kéz arany fényben izzott, mivel Seth éppen a lány sebét
gyógyította.
Máris egyenletesebben lélegzett. Vonásairól lassan eltűnt a
fájdalom. Még talán némi szín is visszatért az arcába. A fogai
már nem vacogtak, az idős Halhatatlan elárasztotta a
melegével, elűzte a közeléből az ősz és az eső okozta hideget.
Mintegy végszóra, tűz lobbant a kandallóban.
Seth visszahúzta a kezét. Az ujjai elhalványodtak.
Susan próbaképpen felemelte véres ujjait, és elhúzta
magától pólója V kivágását, hogy alákukkantson. Aztán
egészen lehajtotta az állát, és szemügyre vette a mellkasát.
Tudta mit lát, ahol az imént még egy ronda, nagy kimeneti
nyílás volt, ott most csak a sértetlen bőr volt.
A lány szája elnyílt, elengedte a pólót és felmeredt
Stanislavra. – Ez elképesztő.
Összeszedte magát és rávillantott valamit, amiről csak
remélhette, hogy inkább látszik mosolynak, mint grimasznak.
– Susan, ő itt Seth. A legerősebb és leghatalmasabb
mindannyiunk közül.
Seth felállt és odament hozzá.
Stanislav egy bocsánatkérőnek szánt mosolyt küldött
barátjának és vezetőjének. – Attól tartok, hogy túl fáradt
vagyok, hogy elmeséljem az egészet. Csak… olvasd ki a
fejemből.
Seth megragadta a vállát, az ujjai újra és újra
összeszorultak rajta, mintha az érintés sem tudná teljesen
meggyőzni arról, hogy a szemei jól látnak. Szabad kezét a
mellkasára fektette, majd belenézett a szemébe.
Megnyugtató forróság árasztotta el. Észre sem vette, hogy
eddig remegett a hidegtől.
A rengeteg golyó ütötte sebe elkezdett összezáródni,
egymás után potyogtak a padlóra azok a lövedékek, amik nem
mentek át rajta.
– Gyenge voltál már akkor is, mielőtt a csata elkezdődött –
véleményezett rekedtes hangon Seth. – Hívnod kellett volna
engem.
Stanislav vállizmai ellazultak, amikor már újra könnyedén
lélegzett és a fájdalom lassan elhamvadt. – Nem is
emlékeztem rád, csak a támadás előtt néhány perccel tért
vissza az emlékezetem. Egyáltalán nem emlékeztem a
múltamra.
 Amint minden sebét begyógyította, Seth szorosan magához
ölelte. Az érzelmei átáramlottak Stanislavba. Öröm, bánat,
bűntudat és még vagy tucatnyi más.
Stanislav visszaölelte, sajnálta azt az érzelmi zűrzavart,
amit ő keltett benne az eltűnésével.
– Elvesztettük Yurit – suttogta Seth.
Stanislav képtelen lett volna megszólalni a gombóctól a
torkában, ezért csak bólintott.
– És azt hittem, hogy téged is elveszítettünk – folytatta
Seth. Szégyen és önutálat keveredett a már eddig is benne
hullámzó rengeteg érzelem közé. – Mindkettőtöket
cserbenhagytalak.
– Nem – tört ki azonnal a tiltakozás Stanislavból –, nem
hagytál! – Seth válla fölött átnézve látta, hogy Susan felül a
kanapén. Együttérzés lágyította el vérrel összefröcskölt arcát.
Vett egy mély lélegzetet, ellazította az ölelését és
hátralépett. – Miért nem emlékeztem rád? – Kételkedett
benne, hogy Seth figyelmét bármi is elkerülhette volna, míg
azt olvasta az emlékeiben, hogy hol a pokolban volt az elmúlt
két és fél évben. – Agykárosodást szenvedtem?
– Nem. – Seth hangja még mindig túlságosan rekedt volt,
így megköszörülte a torkát, és újra nekifutott. – Nem. Ez a
sztázis következménye. – Végighúzta a kezét az arcán, hogy
letörölje az esőcseppekkel elkeveredett könnyeit. – Még nem
vagyok vele teljesen tisztában, hogy ez a fajta hibernáció
hogyan hat a Halhatatlanok agyának különböző területeire.
De az évezredek során arra rájöttem, hogy minél több időt tölt
a Halhatatlan sztázisban, annál valószínűbb, hogy elfelejti a
múltját. Minden attól függ, hogy mennyi ideig alszik. Van,
amikor ez az emlékvesztés csak részleges. Néha viszont teljes.
Vagy majdnem teljes, mint a te esetedben.
 Stanislav bólintott. – Arra emlékeztem, hogy Tehetséges
voltam, de arra nem, hogy Halhatatlan lettem. Tudtam
hogyan védjem meg a gondolataimat a telepatáktól, holott
egyetlen telepatára sem emlékeztem. És folyamatosan láttam
villanásnyi képeket a csatáról.
– Évszázadok óta nem volt Halhatatlan sztázisban egy-két
napnál tovább – mondta Seth. – Csak nagyon ritkán történik
meg, amióta elkezdtem Szekundánsokat kijelölni mellétek,
hogy ügyeljenek rátok és nyomonkövessék, merre jártok. Az
emlékvesztés még sosem volt végleges, még azok esetében
sem, akik sokkal tovább aludtak, mint te. Ha több vérhez
jutottál volna, te is előbb visszanyered az emlékezeted.
Alexei is megszólalt. – A sztázis miatt nem érezted? Azért
nem találtad meg?
– Igen. Míg a Halhatatlan meg nem gyógyul, és vissza nem
nyeri az emlékezetét, kívül marad a radaromon. De nem
tudom, hogy miért.
Stanislav szinte centiméterenként lopta a távolságot Susan
felé. Nagyon közel került hozzá ma este, hogy elveszítse. Ha
valamelyik golyó a fejét találja el…
Lehet Seth bármilyen kivételes gyógyító, a halottakat még ő
sem tudja feltámasztani.
Kinyúlt és megfogta a lány kezét. Susan elkezdett
felemelkedni, de elszédült és visszarogyott. A szíve túl gyorsan
vert a mellkasában. A most már teljesen sebmentes bőre
sápadtabb volt, mint általában. Stanislav vetett egy aggódó
pillantást Sethre. – Rendben van?
Alexei Seth előtt szólalt meg. – Vérre lenne szüksége, Stan.
Ahogy neked is.
Seth bólintott. – Bocsássatok meg. Gyorsan gondoskodunk
erről. Hová szeretnétek menni? Davidhez, vagy a Hálózathoz?
 Mindkét helyen volt betegszoba, és Stanislav sokkal inkább
ment volna Davidhez.
David, a második legidősebb Halhatatlan őrző ajtaja
mindig nyitva állt a Halhatatlanok és azok előtt, akik az ő
szolgálatukban álltak. Stanislav és Yuri nála laktak, amióta
átköltöztek New Yorkból. Még ha az ő holmiját már el is
távolították, kétségtelenül lenne egy szobája a számukra.
– Davidhez. – Stanislav lehajolt a kanapéhoz.
Seth megérintette a vállát. – Majd én.
Stanislav makacsul megrázta a fejét. – Én akarom. – Nem
érdekelte milyen gyenge, csak ő viheti Susant most, hogy Seth
már begyógyította a sebeit.
Susan érzelmei átáradtak belé, ahogy hozzáért.
Elmosolyodott és a karjaiba emelte. A lánynak ugyanúgy
szüksége volt az érintésére, mint neki az övére. Az éjszaka
eseményei, az, hogy majdnem elveszítette őt, Susant is
megrázta.
Stanislav a mellkasához szorította a lányt. Az eső meg
legalább elmossa a vérnyomokat.
Sajnálkozás öntötte el. Olyan rengeteg erőszakot hozott a
lány világába. Hiszen a pokolba is, két nap alatt ez a harmadik
alkalom, hogy megpróbálták őt megölni, Stanislavot pedig
fogságba ejteni! Az a legjobb, amit tehet, hogy megszerez neki
minden szükséges egészségügyi ellátást, aztán pedig hagyja
elmenni, visszatérni a saját életébe. Csak azt nem tudta,
honnan vegye ehhez az erőt.
Susan a nyaka köré fonta a karját. – Ne merészeld még
csak megpróbálni sem! – suttogta – Egyáltalán nem ezt
akarom!
Odaszorította a homlokát az övéhez és lehunyta a szemét.
Szédült. Gyorsan felnézett és oldalra lépett, hogy visszanyerje
az egyensúlyát.
 Alexei és Seth is megragadta egy-egy vállát.
– Csak óvatosan – intette Alexei.
– Menjünk haza – suttogta Seth.
Elárasztotta a súlytalanság érzése, még mielőtt
figyelmeztethette volna Susant, hogy Seth teleportálni fogja
őket. Elmosódott, elsötétedett körülötte a kis nappali. Aztán
pedig Stanislav és a többiek már a világos, modern
betegszobában álltak David házában.
– Darnell! – kiáltott ki Seth.
– Mi történt? – kérdezte Susan, aki még szorosabban ölelte
Stanislav nyakát.
– Seth teleportált minket David házába. David a
parancsnokhelyettese és…
– Szent szar! – suttogta egy férfi.
Stanislav az ajtókeretet betöltő férfira pillantott.
Darnell, David Szekundánsa nagyra nyílt szemekkel meredt
rá. – Stanislav? – Barna bőrű, simára borotvált fején
megcsillant a lámpafény. – Azt hittük, hogy halott vagy.
– Nem egészen – válaszolt mosolyogva.
Seth kapta el a Szekundáns pillantását. – Darnell,
Susannak és Stanislavnak is vérre van szüksége.
– Rendben, de… szükségem lenne a vércsoportjára. –
Darnell lerázta magáról a sokkot, és elsétált egy szomszédos
helyiséghez, ami úgy nézett ki, mint egy nagy gardrób, és
kinyitott egy óriási valamit, ami leginkább hűtőszekrénynek
látszott.
Alexei megszorította Stanislav vállát és gyengéden egy ágy
felé ösztökélte a másik helyiségben.
Stanislav letette Susant a legközelebbi ágyra. – Mi a
vércsoportod?
– Sajnálom, nem tudom.
 Seth kihúzta a telefonját a hátsó zsebéből, kikereste a
számot és elindította a hívást.
– Reordon – válaszolt szinte azonnal egy ismerős férfihang.
– Meg kell tudnom Susan Meyer vércsoportját. – Seth
hangja azt a töretlen bizalmat sugározta, hogy a Hálózat keleti
parti vezetője ezt meg is fogja tudni mondani neki.
– Susan Meyer? – Meglepettség jelent meg Chris
hangjában. – Kaliforniából?
– Igen.
– Egy pillanat.
Stanislav összevonta a szemöldökét. Chris Reordon ismeri
Susant?
Darnell visszatért és telepakolta Stanislav karjait vért
tartalmazó infúziós zacskókkal.
– Köszönöm. – Stanislav a zacskókkal együtt leereszkedett
Susan ágya szélére.
Darnell mosolyogva, finoman megveregette a vállát. – Jó,
hogy visszatértél.
Stanislav viszonozta a mosolyt. – Jó visszatérni.
– Úgy látom, hogy A negatív – mondta Seth telefonjából
Chris.
– Kitűnő! – felelte Seth. – Köszönöm. – Odafordult
Darnellhez. – A negatívos.
Susan felmeredt rájuk. – Én azt is tudni szeretném, hogy
honnan tudja?
Darnell felhorkant. – Viccelsz? – Egyik hüvelykujjával a
válla fölött Seth felé mutatott. – Ez a fickó mindent tud.
– Okostojás – morogta Seth, ahogy Darnell elindult. De a
pillantása aztán visszatért Stanislavra, mintha attól félne,
hogy újra eltűnik, ha elfordítja róla a tekintetét.
Egy ajtó csapódott valahol. A hangja alapján a bejárati ajtó.
– Seth! – harsant egy mély hang.
 Stanislav elvigyorodott, felismerte.
Újabb hatalmas, sötét alak töltötte be az ajtókeretet. Alig
pár centivel volt alacsonyabb Sethnél, az idős Halhatatlan
ugyanolyan széles vállakkal, izmos testfelépítéssel
rendelkezett, csak a bőre volt éjfélfekete, és csípőig érő haját
ceruzavékony raszta fonatokban viselte. – Érzem benned a
zűrzavart… – David, Seth helyettese egyszerre torpant meg és
hallgatott el. – Stanislav?
Bólintott. – Jó látni téged, David.
Az idős Halhatatlan szemei borostyánfénnyel felizzottak,
nedvesség jelent meg bennük. Meglódult, és a karjába söpörte
Stanislavot egy szoros ölelésre. – Mennyit kerestünk… –
mondta rekedten – féltünk, hogy nem maradtál életben, de
nem adhattuk fel a reményt, hogy…
Stanislav megveregette a hátát. – Sajnálom. Már előbb
kapcsolatba léphettem volna veled, ha emlékeztem volna rád.
David elengedte és hátralépett.
– Sztázisban volt – informálta Seth.
David elég hosszú ideig bámult Stanislavra ahhoz, hogy a
férfi kitalálja, Seth helyettese az emlékeit olvassa. – Nem
csoda, hogy Seth nem érzékelt. – Susan felé fordította a
tekintetét. – David vagyok. Örülök, hogy találkoztunk, Susan.
Köszöntelek az otthonomban.
Susan egy félénk mosollyal válaszolt. – Köszönöm. Én is
örülök a találkozásnak.
David ezután Sethre nézett. – A többiek tudják már?
– Még nem.
Stanislav ezután elszalasztotta, amit Seth még mondott,
mert azt érzékelte, hogy Susan megböki a könyökével. – Mi
az? – kérdezte halkan.
– Fejezd be az időhúzást, és csináld! – rendelkezett a lány.
Óvatos tekintettel ránézett. – Mit?
 Susan jelentőségteljes pillantással a Stanislav ölébe
halmozott zacskókra nézett.
Tétovázott. Még mindig nem érezte helyénvalónak, hogy
előtte harapjon beléjük.
Susan felsóhajtott. – Komolyan azt hiszed, hogy az összes
furcsaságod után, amivel már szembetaláltam magam, éppen
az fog elijeszteni tőled, hogy felszívsz pár zacskó vért?
– Talán.
A lány a szemét forgatta. – Megállítottál az ökleiddel egy
SUV-ot, Stanislav, aztán pedig átdobtad a fejem felett, mintha
egy kosárlabda lenne. – Ez – mutatott a vörös folyadékkal tele
zsákokra –, semmi.
– Ha teljesen biztos vagy benne… – Stanislavnak még
mindig kétségei voltak.
A lány rámosolygott. – Tejesen biztos vagyok.
Darnell visszatért egy zacskó A negatívos vérrel, majd
összeállította Susannak az infúziós állványt, míg Stanislav
közvetlenül a zacskókból szívta fel a vért.
Susan felváltva bámulta hol Sethet, hol Davidet, míg
Darnell ügyködött. – Honnan tudtad a teljes nevem? –
kérdezte Sethtől. – Kiolvastad a gondolataimból?
A Halhatatlan őrzők vezetője megrázta a fejét. – Tudtam a
neved, amint megláttalak. David és én takarítottuk el azt a
kaliforniai intézményt, akik majdnem elraboltak. – Megállt. –
Nos, igazából Darnellel, Chris Reordonnal, és még két
személlyel, Alena Morenóval és Scott Hendersonnal együtt
végeztük el a teljes tisztogatást.
Stanislav félrebillentette a fejét. – Ki az az Alena Moreno és
Scott Henderson? – Ezek nem olyan nevek, amikre
emlékeznie kellene?
– Nem ismered őket – mondta Seth. – Ők a nyugati part és
a közép-nyugat Hálózati vezetői. Az a férfi, akit Susan
szörnyetegként emleget az emlékeiben, és aki megszervezte és
majdnem végre is hajtotta az elrablását, tanácsadói
státuszban volt abban az intézményben, ahol Amit tartották és
kínozták.
Stanislav felhördült. – Mi?
– Miután David és én elmentünk Amiért, és eltüntettük a
föld színéről azt az intézményt, végigjártunk minden
elvarratlan szálat, ezek közül az egyik Kaliforniába vezetett,
Susanhoz. – Haloványan rámosolygott a lányra. – Mi vagyunk
az oka annak, hogy nem jöttek utánad ide, Észak-Karolinába.
– Ezen mindig csodálkoztam – suttogta a lány. – Nem
gondoltam, hogy most már ellazulhatok, pedig évek óta itt
vagyok és semmi jele sem volt, hogy újra felbukkannának.
Köszönöm.
Seth bólintott, majd hirtelen káromkodni kezdett az orra
alatt. – Ha már elvarratlan szálak… – Újra elővette a
telefonját.
– Reordon – jelentkezett be ismét Chris.
– Az imént elfelejtettem mondani. Takarításra is
szükségünk lenne. Mindannyian emberek. Mind ellenség.
Három halott, hat eszméletlen.
– Hol?
Seth lediktálta a címet.
– Alexei szerelmi fészkénél? – kérdezte meglepetten
Reordon.
– Igen.
– Oké. Vedd elintézettnek.
Stanislav Alexeire pillantott, míg Seth eltette a telefonját.
Aztán Seth és David is ránéztek.
Alexei értetlen arccal végignézett rajtuk. – Mi van?
 Stanislav akkurátusan letette a kiürített véres zacskót, és
felvett egy másikat. – Chris tud a szerelmi fészkedről, ahogy ő
nevezte.
Alexei álla leesett. – Tud róla?
A Halhatatlanok bólintottak.
– A fenébe is! Az a fattyú mindent tud! Még nálad is
rosszabb, Seth.
Seth és David felnevettek.
Susan Stanislav tenyerébe csúsztatta a kezét.
Éppen a második kiürült zacskót eresztette le és átkozottul
megkönnyebbült, hogy nem lát a lány szemében undort.
– Jobban érzed magad? – kérdezte halkan a lány.
Bólintott. – Te?
Susan is bólintott.
– Rendben lesz – mormolta Seth. – De azért szeretném, ha
Melanie is ránézne, ha már jobban érzi magát.
– Jó gondolat – felelte Stanislav. Melanie Lipton
fantasztikus orvos volt. Mindannyian abban reménykedtek,
hogy ő és a kutatói megtalálják a vámpírizmust okozó vírus
ellenszerét. Vagy legalább azt képesek lesznek valahogyan
megakadályozni, hogy a fertőzötteket a hatalmába kerítse az
őrület.
Seth tétovázott. – Valószínűleg téged is alaposan meg akar
majd vizsgálni Stanislav. Még soha nem találkozott olyan
Halhatatlannal, aki korábban sztázisban volt. Minden
bizonnyal rengeteg kérdése lesz.
Darnell is bólintott. – Rengeteg kérdése lesz. És szerintem
teszteket is szeretne lefuttatni rajtad.
– Nem gond. – Stanislavot ez nem érdekelte. Csak Susan
rendben legyen. Ránézett Sethre. – Tudod miért jöttek
utánam ezek az emberek? Miért temettek el az alagsorban?
Volt időd elolvasni a gondolataikat?
 – Igen. Tudták, hogy Halhatatlan vagy. A vámpírok, akik
elloptak, tudták az igazságot, hogy a vámpírok megőrülnek, a
Halhatatlanok pedig nem, és úgy gondolták, hogy ha
válaszokat szereznek belőled, megőrizhetik az
épelméjűségüket.
– Ennyi az egész? – kérdezte hitetlenkedve – És ha így van,
miért folytatták a barátaik a haláluk után is?
– Ők is úgy tekintettek rád, mintha az örökifjúság
szökőkútja lennél – folytatta Seth –, szérumot akartak
készíteni milliomosok, milliárdosok számára, akik örökre
fiatalok akarnak maradni.
Csend lett.
Susan törte meg. – Hű! Tudjátok, mi pénzt megfizetnének
az emberek, hogy hozzájuthassanak valami ilyesmihez?
Stanislav összevonta a szemöldökét. – Azok az emberek is
így gondolták, akik vadásztak rám. Nem csoda, ha nem adták
fel, nem álltak le.
A lány megcsóválta a fejét. – De miért vártak olyan sokáig
azzal, hogy megkeressenek? Mármint ha jól értem, egész végig
ott voltál, és a ház két évig üresen állt, mielőtt megvettem.
Seth felsóhajtott. – Nagy volt a zűrzavar, miután
leromboltuk a zsoldosok bázisát.
– Várj! – szakította félbe Susan. – A zsoldosok bázisát? A
Shadow Riverről beszélsz? Azok ti voltatok?
– Igen.
Szótlanul meredt rájuk.
Stanislav megszorította a kezét. – A Shadow River
megszerezte a vámpírvírust. Megfertőzte vele a katonáit.
– Szívás.
– Pontosan.
Seth elmosolyodott. – Bár Stanislav súlyosan sérült volt,
amikor eltemették, használta az ajándékát, és manipulálta a
vámpírokat, hogy öljék meg egymást. A vírusfertőzés
sajátossága, hogy a halott vámpírok után nem marad
azonosítható test. Tehát azoknak az embereknek nem állt
módjában megbizonyosodni róla, hogy a vámpír barátaik
halottak. Elég sokáig tartott, míg eldöntötték, hogy biztosan
azok. Az is beletelt egy jó időbe, hogy kisakkozzák, hogy az
egyikük házában rejthették el a „csomagot”, azaz Stanislavot,
ami most már a te házad, Susan. Szintén hosszú időbe telt
megszervezniük a betörést, amikor is megállapították, hogy a
csomag nagy valószínűséggel még mindig az alagsorban van.
A továbbiakban pedig megakasztotta őket, hogy az új
tulajdonos ideiglenes riasztót szereltetett fel kamerákkal
együtt, amik azonnali élő közvetítést nyújtottak volna az
elkövetőkről a rendőrségnek, ha megpróbálnak ismét betörni.
Így inkább vártak, amíg te megvetted a házat, az előző
tulajdonos pedig megszüntette a biztonsági szolgáltatást.
Susan még szorosabban fogta Stanislav kezét. – Pfff!
Örülök, hogy nem azelőtt jöttek vissza, hogy kiszedtelek volna
abból a lyukból.
A szájához emelte a kezét és megcsókolta az ujjait. – Én is.
– Milyen lyukból? – kérdezte Darnell.
Míg Susan elmesélte Darnellnek, hogyan találta meg és
ásta ki, Stanislav újabb ajtók nyitódását hallotta. A nap
nemrég ment le, úgyhogy ezek azok a Halhatatlanok lehettek,
akik David házában laktak, (vagy csak épp itt maradtak
nappalra,) és most felébredtek, előjönnek a szobáikból, hogy
felkészüljenek az újabb éjszakai vadászatra.
Rámeredt az ajtóra. Nevetést hallott. Egy férfiét és egy
nőét.
A szívét szinte szétfeszítette az öröm a barátai hangjának
hallatán. Olyan rég hallotta már őket.
Az alagsorban egyszerre többen is felhördültek.
 – Mi az? – kérdezte egy férfihang.
Valaki természetfeletti sebességgel felszáguldott a lépcsőn,
és meg sem állt a betegszoba ajtajáig.
Stanislav elmosolyodott. – Helló Lisette! – Ő volt Yuri
legfőbb meccsnéző partnere, amióta Észak-Karolinába
érkeztek, és gyakran kötözködött Stanislavval, amiért az teljes
érdektelenséget mutatott a baseball iránt. – Kihagytam a
Világbajnoki Sorozatot?

Susan felpillantott az ajtóban álló gyönyörű nőre. Néhány

centiméterrel magasabb lehetett nála, karcsú testfelépítése,
hosszú, fényes fekete haja volt, amit egyetlen vastag fonatban
viselt. A szemei, amik nem mozdultak Stanislavról,
borostyánsárgán izzottak.
– Stanislav – szipogta, és könnyek jelentek meg a
szemében.
A férfi rávigyorgott. – Teljes életnagyságban.
A nő odaszaladt hozzá, átkarolta a nyakát és szorosan
megölelte. – Azt hittük, hogy halott vagy – mondta fojtott
hangon, a beszédéből francia akcentus érződött ki.
Féltékenység söpört végig Susanon, ahogy azt látta, amint
Stanislav viszontöleli a nőt. Ez az érzés egészen addig
kitartott, míg eszébe nem jutott, hogy a férfi is és Alexei is
kötötte az ebet a karóhoz, hogy Stanislav egyedülálló, és
nagyon régóta nincs szeretője sem.
Valahonnan a távolból kiáltásokat hallott. Egyre erősödő
dübörgés következett, majd egy fekete áradat tört be az ajtón.
 Nagyra nyíltak a szemei. Szent szar! Soha életében nem
látott még egyszerre ennyi magas, de igazán magas, jóképű
férfit életében. Mindannyian sötét ruhát viseltek, mint amit
Stanislav is szeretett, különböző hosszúságú fekete hajjal
büszkélkedhettek, a szemük barna volt, amíg meg nem látták
Stanislavot, mert utána borostyán izzásra váltottak.
Amint Lisette hátralépett, egy hosszú fekete hajú fickó
lépett előre, hogy megölelje Stanislavot. Aztán egy másik. És
ismét egy másik, kézről kézre adták őt egymás között.
Voltak ott nők is, akik sokkal alacsonyabbak voltak a
férfiaknál, akiket félre kellett tologatniuk maguk elől, hogy ők
is hozzájuthassanak a maguk öleléséhez. Egyikük
különösképpen magára vonta Susan figyelmét. Kicsi volt.
Finom. Alabástrom bőrű, vörös hajú, ami szinte világított a
többiek fekete, vagy sötétbarna üstöke közül. Zöld szemeiben
ragyogott az öröm, pedig úgy tűnt, félénken visszahúzódik,
amíg az általános ölelkezés tart.
Susan rámeredt. Ő az! gondolta. A sokk megdermesztette.
Mintha megérezte volna a tekintetét, a nő félredöntötte
kissé a fejét és végignézett a betegszobán, míg a tekintete meg
nem állapodott Susanon.
Tényleg ő az! Ezt el sem hiszem!
A nő egy pillanatig bizonytalankodott, aztán lassú léptekkel
odaoldalazott hozzá a Halhatatlanok tömegének peremén. Jó
másfél méternyire tőle megállt. Eltelt egy hosszú perc.–
Ismersz engem? – kérdezte halkan.
– Nem, de láttalak a… – Susan nyelt egy nagyot. Hogyan is
magyarázhatná meg? – Egy szörnyeteg elméjében.
– Telepata – mondta Seth, aki kettőjük mellé lépett és a
kezét gyengéden a nő hátára simította. Mély hangjában volt
valami olyan hangsúly, ami a brit akcentusra emlékeztette
Susant. – Ami, ő Susan Meyer. Egy tanácsadó, aki a téged
kínzó férfiakkal együtt dolgozott, megtudta, hogy telepata, és
megpróbálta elrabolni őt, akkoriban, amikor téged
megmentettünk. Susan látta az emlékeit, a gondolatait.
Ami elsápadt, ismét Susanra nézett. – Láttad?
Bólintott. – El sem hiszem, hogy életben vagy. Mármint
úgy értem, hogy hihetetlen, hogy bárki is túlélhette azt.
– Alig – mondta Seth, az arca komor volt.
Ami kinyúlt és megérintette a karját. – Bántottak? Téged is
megkínoztak?
– Nem. Elmenekültem. – Könnyek szöktek a szemébe, míg
bevallotta, amit még Stanislavnak sem mondott el. – De
nagyon sokszor gondoltam rád. A szenvedésedre. –
Megcsóválta a fejét. – Annyira szégyellem magam. Nem
tettem semmit, hogy segítsek. El kellett volna mondanom
valakinek, meg kellett volna próbálnom megtalálni téged,
vagy…
Ami megfogta a kezét. – Ne. Nem tehettél semmit. Csak
Seth és David tehettek. És meg is tették. Megmentettek és
gondoskodtak róla, hogy azok az emberek ne bánthassanak
többé senki mást.
Seth bólintott. – Megöltük azokat, akik Amit kínozták, és
azokat is, akiknek közük volt ehhez, beleértve azokat is, akik
követhettek volna Észak-Karolinába.
Most már tudta.
Susan gondolkodás nélkül előrehajolt és megölelte Amit. –
Annyira örülök, hogy jól vagy!
Ami megsimogatta a hátát, vigyázva, hogy nehogy
hozzáérjen az infúzióhoz. – Én is örülök, hogy sikerült
elmenekülnöd tőlük. Köszönöm, hogy visszahoztad hozzánk
Stanislavot.
Seth bólintott. – Az adósod vagyok.
 – Megmentetted az életemet! – tiltakozott Susan. – És ma
este megint. Ha itt valaki adós, az én vagyok.
– Nem – mondta a francia Halhatatlan nő, Lisette,
félretolva kissé Sethet. – Mindannyian az adósaid vagyunk.
Átkarolta Susant, és egy óvatos ölelésbe vonta. – Visszahoztad
a testvérünket.
– De én nem… – újabb nő ölelte meg Susant, félbeszakítva
a tiltakozását. Aztán egy férfi. Majd egy másik. Míg már úgy
tűnt, senki sem maradt ki azok közül, akik berohantak a
betegszobára. Márpedig jóval többen lehettek egy tucatnyinál,
de mindegyikük mosolyogva, tárt karokkal lépett oda hozzá.
Épp az egyik Halhatatlant ölelte, amikor annak válla fölött
a pillantása találkozott Stanislavéval. Mi folyik itt? kérdezte
tőle telepatikusan, mivel sehogyan sem tudott rájönni.
A férfi elmosolyodott, szeretet lágyította el jóképű vonásait.
Üdvözöl a családom.
A szíve felgyorsult, egy tökéletesen egyforma, hihetetlenül
jóképű ikerpár lépett oda hozzá, hogy mélyen meghajolva
kezet csókoljanak neki, majd megöleljék. Mindenki egyszerre
beszélt. A tiszta örömmel átitatott nevetés pillanatonként
felcsendült. Valóban egy nagy, boldog családnak látszottak.
Tényleg úgy üdvözlik, mintha hajlandóak lennének
elfogadni őt egynek közülük?
Nem hajlandóak.
A tekintete visszatért Stanislavra, akinek elkapta a
gondolatát.
Mert már el is fogadtak. A férfi csak lassan haladt feléje a
tömegben, folyton meg kellett állnia újra kezet rázni valakivel,
vagy válaszolni a barátai megjegyzéseire. Te Tehetséges vagy.
És megmentetted az életem. Bármit hozzon is a jövő, mindig
egy leszel közülünk. Mindig örömmel látunk.
 Már a gondolattól is elszorult a torka. Újra lenne családja.
Olyanok, akik elfogadnák. És milyen sokan vannak! Akik
közelében ellazulhatna, nem kellene rejtegetnie az ajándékát.
Akikkel normálisnak érezhetné magát.
Stanislav odaért hozzá, átkarolta a vállát. Lehajolt hozzá és
egy csókot nyomott a hajára.
Egy vékonyka, csilingelő kacagást hallott.
Pár pillanattal később egy újabb magas harcos lépett be a
betegszobába, egy vörös hajú, totyogó korú babával a
nyakában. Egy újabb kacagás tört ki az apró gyönyörűségből,
megragadta a férfi fejét, hogy megtartsa az egyensúlyát,
összekuszálva annak hosszú, fekete haját.
Stanislav karja szorosabban fonódott Susan vállára.
Felpillantott és azt látta, hogy a férfi szinte sokkoltan
bámulja a gyermeket.
Az újonnan érkezett férfi körülnézett, a tekintete
megállapodott Amin. Mosolyogva átvágott felé a tömegen. A
vállán a kislány nevetett, megveregette minden harcos fejét,
akiét csak elérte.
Nyilvánvalóan az összes hatalmas férfi teljesen odavolt
érte.
Túl édes volt, hogy ne így legyen.
A férfi megállt Ami előtt és lemosolygott rá. – Adira
ragaszkodott hozzá, hogy énekeljünk el még egy altatót az új
babájának, mielőtt feljövünk. – Brit akcentusa volt. – Miről
maradtam le?
Ami jelentőségteljesen Stanislavra nézett.
A férfi követte a tekintetét, majd az arcára rádermedt a
mosoly, mielőtt csodálkozássá vált volna. – Basszus! –
suttogta.
 Stanislav még mindig a férfi vállán lovagló csöppséget
bámulta. – Magam is éppen ezt akartam mondani… –
motyogta. – Marcus… ez a te lányod?
– Igen. – Marcus visszanézett Amira, majd újra
Stanislavra. Elengedte a lánya egyik pufók lábacskáját, kinyúlt
és megbökte Stanislav mellkasát. – Basszus! – ismételte meg
– Tényleg itt vagy! Te élsz!
Susan összevonta a szemöldökét. Marcus azt gondolta,
hogy Stanislav csak illúzió?
Amikor végül Stanislav megölelte a férfit, a kislány az ő
fejét is megveregette. Vigyorogva fordult vissza Susanhoz. –
Marcus látja a szellemeket.
Susan alaposabban megnézte magának a fickót. – Te látod
a szellemeket?
Ő bólintott és kezet nyújtott neki. – Marcus Grayden.
– Susan Meyer. – Így már nem furcsa, hogy megbökte
Stanislavot. Azt hitte, hogy egy jelenés.
Marcus a feje fölé mutatott. – Ő pedig Adira.
Stanislav továbbra sem bírta elszakítani a pillantását a
kicsiről.
Döbbentnek tűnsz, gondolta neki Susan.
Az is vagyok, ismerte be a férfi. Marcus az első
Halhatatlan őrző, akinek az átalakulása után gyereke
született.
A kislány elfordult és elkezdett rugdosni a lábaival. Marcus
átemelte a fején és a mellkasához ölelte.
– Gyönyörű – suttogta Stanislav – és… – kérdő pillantást
vetett Marcusra.
Marcis rávigyorgott. – Tökéletes.
Ami elmosolyodott. – Igen, tökéletesen egészséges, nyoma
sincs benne a vírusnak.
 Stanislav megkönnyebbülése nyilvánvaló volt… egészen
addig, míg a kicsi Adira feléje nem nyújtotta mindkét karját.
Akkor viszont nagyra nyíltak a pániktól a szemei, olyan
óvatossággal vette át, és szorította a mellkasához, mintha
hímes tojást tartana. – Mit csináljak? Jól van így? Jól fogom?
Kitört körülöttük a nevetés.
Ami rávigyorgott Susanra. – Seth, David és Roland
kivételével minden jelenlévő, most magabiztosnak tűnő férfi
totális pánikba esett, amikor először vették kézbe.
– Olyan kicsi és törékeny! – védekezett Stanislav.
Marcus nevetett. – Majd hozzászoksz.
– De a ruhám! – folytatta a tiltakozást Stanislav. A pólója
nedves volt, az eső nem öblítette ki belőle teljese a vérfoltokat.
De úgy tűnt, ez Adirát nem zavarja. És a szüleit sem.
– Ne aggódj emiatt – legyintett Marcus, majd Susanhoz
fordult. – Ami azt mondja, hogy megmentetted Stanislavot.
Megtaláltad a pincédben, kiástad és biztonságban tartottad,
míg felépült. Köszönöm. Sokkal tartozunk neked.
Hogy mondhatta el neki Ami? Végig itt állt Susan mellett és
egyetlen szót sem szólt…
– Ami telepata – informálta Stanislav.
– Az vagy? – Még soha nem találkozott másik telepatával.
Ami rámosolygott. – Ebben a szobában szinte mindenki
rendelkezik valamiféle különleges ajándékkal. Itt nem
számítasz furcsaságnak. – A mosolya kissé elvesztette a
fényét. – Ha valaki annak számít, akkor az én vagyok.
Marcus Ami karjára tette a kezét. – Hát nem is tudom.
Szerintem szinte mindnyájan egyetértünk abban, hogy aki a
legfurcsább itt, az Sheldon. Pedig neki ajándéka sincs.
– Hé! – tiltakozott valahonnan egy férfihang.
Újabb nevetés.
 Susan ugyan nem tudta ki az a Sheldon, de együtt nevetett
a többiekkel, miközben a könnyeit nyeldeste.
Nincs már egyedül.
– Soha nem leszel már egyedül – súgta oda neki Stanislav.
Minden szempár, amibe csak belenézett, teljes elfogadást,
megértést tükrözött.
Ránézett Stanislavra. Annyira örülök, hogy megtaláltalak
az alagsoromban.
A férfi egy csókot nyomott a halántékára. Én is.
 Epilógus

Az elkövetkező hetek egészen másmilyenek voltak, mint

amit Susan valaha is tapasztalt. Ő és Stanislav ott maradtak
David folyton nyüzsgő, élettől pezsgő otthonában. Bár csak
egyszintes volt, annak viszont hatalmas, az alagsor pedig még
a felszín feletti résznél is nagyobb, sok-sok hálószobával,
Halhatatlanok és Szekundánsok számára, akik ott töltötték az
éjszakát, vagy ott is laktak.
A környéken élő Halhatatlanok nagyrészt idegyűltek, mert
úgy tűnt, hogy amíg Stanislav az ő alagsorában feküdt
sztázisban, egy félelmetes ellensége akadt a Halhatatlan
őrzőknek. És Sethnek. És… hát tulajdonképpen az egész
világnak. Az a gazember már kétszer is majdnem sikeresen
kirobbantotta a harmadik világháborút, ami elindította volna
az Armageddont.
Az ellenség, Gershom, hajlandó volt bevetni bármilyen
fegyvert, ami hatásosnak bizonyulhatott Seth ellen. És bár
Susan ezt nehezen akarta elhinni, Stanislav azt mondta neki,
hogy az egyik ilyen fegyver ő maga. Seth mindig is rendkívül
védelmezően viszonyult mind a Halhatatlanokhoz, mind a
Tehetségesekhez. Így aztán Gershom úgy döntött, hogy azzal
sebezheti meg legjobban Sethet, ha azokat bántja, akik
fontosak neki.
Milyen furcsa és üdítő volt azok sorában lenni, akikkel
törődik! Azok között, akikkel mindenki törődik. A Halhatatlan
őrzők és a Szekundánsok egyértelműen a család tagjaként
tekintettek rá.
 De ha nem így lett volna, ha nem ugrott volna boldogan
fejest a világukba, Stanislav akkor sem szívesen engedte volna
haza és hagyta volna egyedül. És azt sem félt bevallani, hogy
személyes okai is vannak arra, hogy fenntartsa ezt a szoros
közelséget. Hogy fontos neki. Annyira fontos, mint amennyire
a férfi fontos Susan számára. Így összeszedte néhány holmiját,
magához vette Jaxet Annától, és beleegyezett, hogy
Stanislavval marad Davidnél.
Igazából nem is volt túl sok meggyőzésre szüksége.
Szeretett itt lenni. Szerette normálisnak érezni a másságát.
Szerette a bajtársiasságot, a családias légkört. A rengeteg
nevetést a csalódások és a komor kihívások ellenére.
Olyan sokáig volt egyedül. Minden pillanatban, amit
Stanislavval töltött, azt akarta, hogy még ezer és ezer hasonlót
éljen át.
– Elmehetnénk innen. – Stanislav halkan beszélt, az ágy
szélén ült és a bakancsát fűzte.
A hálószobájukban helyet kapott kedvenc íróasztalán
kinyitott laptopból Susan felnézett rá.
Stanislav nagyon gyorsan visszaszokott a vámpírvadász
éjszakákhoz, és legjobb tudása szerint segített testvéreinek az
ellenségeik felkutatásában. Míg ő ezt csinálta, Susan Alexei-jel
és a többi Szekundánssal edzett Davidnél, hogy jobban meg
tudja védeni magát, ha ismét szükség lenne rá. A maradék
szabadidejében pedig írt. – Mi?
– El tudnánk menni innen – a férfi kibújt hatalmas méretű
bakancsából, majd a másikat is fűzni kezdte. – Valami
biztonságos helyre. El a tűzvonalból. A tengerentúlra.
– Ha jól értettem, Gershom bárhol képes kárt okozni, és
meg is tenné, mert tud teleportálni, a hatalma és az ereje
pedig majdnem megegyezik Sethével. Nem hinném, hogy
máshol ennél nagyobb biztonságban lehetnénk.
 A férfi még mindig nem nézett fel, a bakancsára
koncentrált. – Vannak olyan helyek, ahová elvihetnélek.
Olyan helyek, amikről még Seth sem tud, ahol biztonságban
tarthatnálak, amíg ennek vége lesz.
– Közben pedig megölne a tudat, hogy a testvéreidnek
nélküled kell megvívniuk ezt a csatát – mondta gyengéden a
lány.
Stanislav levette a bakancsot, a térdeire könyökölt és a
padlóra meredt. Aztán felnézett rá. – Nem akarom, hogy
bármi is történjen veled – vallotta be. – Azt soha nem
bocsátanám meg magamnak.
Susan felállt, odament hozzá és letérdelt mellé a padlóra. –
Ha bármi is történik velem – simította rá a kezét a combjára –
, az nem a te hibád lesz.
Betakarta nagy kezével az övét. – Ahogyan az sem a tiéd, ha
velem történik valami.
A lány összeráncolta a homlokát.
Stanislav felemelte a kezét és csókot nyomott a tenyerébe.
–Tudom, miért edzel olyan keményen esténként, amíg én
vadászom. Tudom, hogy attól félsz, hogy feláldozom az életem
a tiédért, ha nekem kell gondoskodnom a biztonságodról.
Tudom, hogy azt reméled, hogy ha keményen edzel, akkor
felkészültebb leszel és elkerülheted ezt.
– De honnan…?
– Hajlamos vagy kisugározni a gondolataidat, ha feszült
vagy, vagy aggódsz.
Susan nyelt egy nagyot. – Nem akarom, hogy meghalj
értem, Stanislav.
A férfi ajka szomorkás mosolyra húzódott. – Én meg azt
nem akarom, hogy egyáltalán, bárhogy is meghalj. Négy
évszázadot vártam, hogy megtaláljalak. – Felemelte a másik
kezét is, abba a tenyerébe is belecsókolt, majd felhúzta a
combjára és átölelte a derekát.
A lány pulzusa megugrott.
– Szeretlek, Susan.
Szétáradt benne az öröm.
– Nem várom el, hogy te is mondd – suttogta a férfi –, csak
azt akartam, hogy tudd. Ha a következő csata után már nem
lenne lehetőségem elmondani. Talán meghalok. Vagy
Gershom vet véget egy szempillantás alatt az időnknek.
Susan biztos volt benne, hogy Stanislav nem neki szánta
ezeket a gondolatokat. De ő is ugyanígy gondolkodott. – Én is
szeretlek.
A férfi szeme borostyánfényben felragyogott.
– Az, hogy ez ilyen gyorsan megtörtént az pokolian
megrémít – suttogta a lány –, de őszintén szólva semmi okot
sem látok rá, hogy várjak azzal, hogy kimondjam. Különösen,
hogy a várakozás talán azt jelenti, hogy soha nem lesz
alkalmam elmondani neki.
Stanislav szemei még fényesebben ragyogtak.
Susan elmormolt magában egy káromkodást. – Az utolsó
részt is hallottad, igaz?
– Igen.
Az ördögbe, megint kisugárzott! Nagyon úgy tűnt, hogy
ahogy egyre több időt töltött a férfi közelében, egyre lejjebb és
lejjebb engedte a védelmét, ami soha nem történt meg vele
ezelőtt. – Nézd. – A tenyereibe fogta kétfelől az arcát. Imádta
a borostáját érezni a bőrén. – Ha megtörténik a legrosszabb,
ez már akkor is megérte. – Gyorsan a férfi szájára szorította az
ujját, amikor az tiltakozni akart. – Félre ne érts! Nem akarok
meghalni, Stanislav. Tényleg nem. De ha mégis… – elhalkult
és megrázta a fejét. – A veled töltött idő az életem legjobb
része. Rátaláltam a szerelemre olyasvalaki oldalán, aki
elfogadja azt, aki és ami vagyok. Valakit, akit imádok és aki
boldogabbá tesz, mint azt valaha is gondoltam volna. Valakit,
aki megnevettet, akitől eláll a lélegzetem, és aki mindennek
tetejébe megajándékozott egy hatalmas családdal. Ez egy
valóra vált álom. Amit semmiért sem cserélnék el.
A férfi szorítása felerősödött körülötte, Stanislav
beletemette az arcát a hajába. – Nem akarlak elveszíteni –
suttogta bele a nyakába. – A többiek elmesélték, mi történt,
amíg távol voltam, Gershom pedig még mindig űzi a maga kis
játékait. Még sosem volt nagyobb a fenyegetés.
– Akkor változtass át.
A karok acéllá váltak a lány körül. – Mi?
– Túl szoros – sóhajtott Susan –, túl szorosan ölelsz
drágám.
Sietve ellazította az ölelést és hátrébb húzódott kissé. –
Sajnálom édesem! Fájdalmat okoztam?
– Nem. És ne nézz úgy, mintha legszívesebben seggbe
rúgnád magad. Nekem nem lett volna szabad csak így
kikotyognom ezt. Megleptelek.
– Halhatatlan akarsz lenni?
– Igen.
– Ez nem olyan döntés, amit könnyedén lehet venni, Susan
– figyelmeztette Stanislav, de a lány látta a szemében a
feléledő reményt.
– Nem veszem könnyedén.
– Nem visszafordítható. – A férfi simogatni kezdte a karjait
fel és le. – Ha megfertőződsz a vírussal, nincs visszaút. És
gyógymód sincs rá.
– Tudom. És nem fogok hazudni, fogalmam sincs, hogyan
tudom majd kezelni ezt az egész vámpírvadászatosdit
éjszakánként. De ha ez egyben azt is jelenti, hogy veled
tölthetem el az örökkévalóság hátralevő részét, akkor nem
kérdés, hogy megéri.
– Egészen biztos vagy benne? – Olyan ámulattal a
szemében nézett a lányra, mint amikor először látta a kis
Adirát, mintha el sem hinné, hogy ez valóság lehet.
– Teljesen biztos.
Stanislav mohón megcsókolta. – Köszönöm! Minden tőlem
telhetőt megteszek, hogy boldoggá tegyelek és biztosítsam,
hogy soha ne bánd meg a döntésed. Ígérem!
Most Susan csókolta meg, lágyabban, a nyelvével
végigsimított a száján. – Mindent? – kérdezte halkan, és
finoman beleharapott Stanislav alsóajkába.
A borostyánizzás felerősödött a férfi szemében. – Mindent
– ismételte elmélyült hangon.
Susan összehúzott szemmel, számító pillantással
végignézett a mögöttük lévő hatalmas ágyon. – Akár most
azonnal is nekilátnál?
Stanislav megmarkolta a csípőjét. – Gondolkodás nélkül.
Megszólalt az ajtócsengő.
Stanislav káromkodott.
Susan nevetett, kiszabadította magát a karjai közül és
felállt. A férfi tovább morgott a félbeszakítás miatt, de
visszahúzta az ágyra a lányt és ő állt fel.
David házában az alagsori lakosztályok hangszigeteltek
voltak, hogy biztosíthassák a nyugodt pihenést a
Halhatatlanoknak. A csengőket azért szerelték fel, hogy
jelezhessék a látogatók érkezését.
Susan figyelte, hogy Stanislav átvág a szobán. Imádta így
látni. Gyűrött ruhában. Borzas hajjal. Cipő nélkül. Hosszú
léptei lusták, nyugodtak voltak. Olyan átkozottul jóképű!
Kinyitotta az ajtót. Marcus állt a folyosón. – Helló! Elnézést
a zavarásért.
 – Semmi baj – felelte Stanislav.
Susan is felállt és odament hozzájuk.
– Nos… – Marcus az egyik lábáról a másikra állt,
bizonytalannak tűnt, hogyan is mondja el azt, ami miatt
idejött. – Megkértek, hogy adjak át egy üzenetet.
Stanislav összevonta a szemöldökét. – Ki kért meg?
Marcus megrázta a fejét, majd Susanra nézett. – Tudod,
hogyan húzd be Stanislavot az álmaidba? Vannak telepaták,
akik képesek rá.
A lány bólintott. – Ha egymáshoz érünk alvás közben, az
álmaink hajlamosak összeolvadni.
– Remek! Nos, akkor gondoskodjatok róla, hogy ma
lefekvéskor szorosan öleljétek egymást, mert társaságot kapsz
álmodban.
Stanislav szemöldöke felszaladt. – Egy álomjáró?
Marcus bólintott.
Susan felnézett Stanislavra. – Mi az az álomjáró? Olyan,
mint a telepata?
– Bizonyos értelemben igen. Az álomjáró akkor tud belépni
valakibe, amikor az alszik. Nem képes olvasni minden
gondolatot. Viszont kezelni tudja adott személy álmait, és
képes beszivárogni azokba. – Odafordult Marcushoz. – Nem
is tudtam, hogy van ilyen képességű személy a közelben.
Ismerem?
Marcus vállat vont. – Ezt nem bízták rám. Csak az volt a
dolgom, hogy szóljak. Aludjatok jól!
Susan utána bámult, míg végigsétált a folyosón Amival
közös lakosztályuk felé. – Aludjatok jól a seggem… olyan
kíváncsi vagyok, hogy valószínűleg el sem tudok majd aludni.
Stanislav rákacsintott. – Azt hiszem, arról éppen
gondoskodhatok, hogy nagyon is jól aludj. – Becsukta az ajtót,
a karjába kapta és odavitte az ágyhoz.
 – Amikor a szerelem – énekelte halkan Susan és közben
Stanislav szemébe nézett – az álmaimba lopózott…
A férfi rámosolygott, még jobban odaszorította a
mellkasához és tovább táncoltak a lány konyhájában.
– Neked adtam a szívemet.
Örökre ez marad a kedvenc dala, mert el volt a legelső,
amit a lánytól hallott.
Susan felmosolygott rá.
Mennyire szereti őt! Ki gondolta volna, hogy egy súlyos
sebesülés és élve eltemetés lesz a legeslegjobb dolog, ami
valaha is történt vele hosszú élete során?
Amikor a dal vége tért, megcsókolta Susant. – Újra –
súgta neki.
A mogyorószín szemekből sugárzó gyengédség
megmelengette a szívét, míg a lány teljesítette a kérését.
A megkopott munkafelületek eltűntek, a helyükön
márvány fénylett, új, modern eszközök tükrözték vissza az
alakjukat, ahogy körbekeringőztek a helyiségben. Segíteni
fog neki, hogy minden szobát teljesen felújítsanak a
házában. Vagyis most már a házukban. Ez lesz az álomház,
amire Susan mindig is vágyott.
Már ha egyáltalán Susan valaha is hajlandó lesz
elszakadni David otthonától. Imádta a nyüzsgést, a családi
összejöveteleket. De Stanislav biztos volt benne, hogy
megtalálja a módját, hogy vonzóbbá tegye az otthonát. A
hátáról lecsúsztatta a kezét a fenekére. Igen, számos módot
találhat rá.
 – Több mint négyszáz éve ismerlek – szólalt meg egy mély
hang mögötte, aminek ugyanolyan akcentusa volt, mint az
övé –, hogy a francba nem tudtam róla, hogy szeretsz
táncolni?
Stanislav döbbenten megfordult. Nagyra nyílt a szeme.
Élesen beszívta a levegőt. – Yuri?
Az idősebb Halhatatlan ott vigyorgott rá a konyhában. –
Jó újra látni barátom.
Egy nő is állt mellette. De Stanislav csak a testvért látta,
akit elvesztett.
Három hatalmas lépéssel szelte át a konyhát és a karjába
söpörte Yurit.
Yuri a hátát lapogatta és viszonozta a bordaropogtató
medveölelést. – Hiányoztál – mondta érdes hangon.
Stanislav torka úgy összeszűkült, hogy csak bólintott,
képtelen volt megszólalni.
Yuri kissé hátrébb húzódott, megmarkolta Stanislav
tarkóját és összekoccantotta a homlokukat. – Azt hittem,
azon a napon te is meghaltál, mint én. Hogy eltűntél, mielőtt
elbúcsúzhattam volna tőled. – Nedvesség csillogott
borostyánsárga szemeiben. – Azt hittem, hogy soha többé
nem látlak.
– Susan megmentett – vágott közbe Stanislav. – De te
meghaltál. – Az ő szemét is elhomályosították a könnyek. –
Az én hibámból.
Yuri ujjai szorosabban markolták a tarkóját, egy kicsit
meg is rázta. – Soha ne mondd ezt! Soha ne gondold ezt! Ez
nem igaz!
Stanislav nem akarta, de… – Nem kellett volna
elhagynom a helyem. Nem voltam ott, hogy védjem a hátad.
Tudtam, hogy akkoriban zavart voltál, és hogy jobban
kellene…
 – Pontosan azt tetted, amit kellett – szakította félbe Yuri.
Stanislav nem értette hogyan hiányozhat teljesen a harag a
barátja arckifejezéséből. – Nem hibáztál barátom. Nem
csináltál rosszul semmit. A halálom tulajdonképpen egy
nagyon jó dolog volt.
Stanislav döbbenten meredt rá. – Hogy mondhatsz ilyet?
Yuri hátralépett és átkarolta a nőt, felhívva ezzel rá
Stanislav figyelmét. – Mert ez tette lehetővé, hogy együtt
legyek Cattel.
Míg Stanislav értetlenül bámult a nőre, Susan odalépett
mellé és a tenyerébe csúsztatta a kezét. Megszorította,
szüksége volt erre a kapcsolatra. – Hogy mi?
– Marcus mesélte, hogy már visszaemlékszel a teljes
múltadra – mondta Yuri.
– Te beszéltél Marcusszal?
– Gyakran beszélek vele, amikor nincs más a közelben.
Tehát a memóriád ismét ép? – kérdezte Yuri.
– Igen.
– Akkor arra is emlékszel, milyen zavart voltam a csata
előtti pár hétben. – Rámosolygott a mellette álló nőre. –
Azért volt, mert beleszerettem egy nőbe, aki nem lehetett az
enyém.
A nő rámosolygott, majd kezet nyújtott Stanislavnak. –
Helló! Catherine vagyok.
Stanislav megfogta a felajánlott kezet és a szájához
emelte. – Stanislav. Örülök, hogy találkoztunk. –
Hátrahőkölt, amikor elöntötte a felismerés. – Te vagy az
álomjáró?
– Úgy is mondhatjuk – felelte a nő brit akcentussal.
Yuri szólalt meg, magára vonva ezzel a tekintetét. – Ő is
szellem, mint én Stanislav. Bastien testvére.
 Rámeredt. – Sebastien Newcombé? – A Halhatatlanok
fekete bárányának testvérét kétszáz éve megölte vámpírrá
vált, megtébolyodott férje. Stanislav eddig azt hitte, hogy
Yuri egy emberi nőbe esett bele, akit nem lehetett
biztonságosan átváltoztatni. Egy olyan nőbe, aki nem lehet
az övé.
Most hirtelen megértette. Ránézett Yurira.
Akárcsak Marcus, Yuri is látta a szellemeket.
Yuri bólintott. – David házában kísértett.
Cat elfintorodott. – Mindig utáltam ezt a kifejezést.
Yuri rávigyorgott. – Rendben édesem. De most már
mindketten ott kísértünk.
Mert a halál kiszabadította a testéből, ezért együtt lehet a
szellemmel, akit szeret. – Boldog vagy? – kérdezte tőle
Stanislav, aki igyekezett feldolgozni magában ezt az egészet.
– Nagyon boldog – erősítette meg Yuri. – És most, hogy
visszatértél, még boldogabb. – Susan felé fordult. – Örülök,
hogy visszavitted.
Stanislav zavartan ébredt rá, milyen udvariatlanul
viselkedik. – Susan, ő itt Yuri. – Ezzel mindent el is mondott
róla. – Yuri, ő Susan.
A lány rámosolygott a barátjára. – Örülök, hogy
találkoztunk.
Yuri megfogta Susan kezét és az ajkához emelte. – Örülök,
hogy Stanislav rád talált, Susan. – Rákacsintott. – Vagy
fordítva.
A lány szeme tágra nyílt. – Olyan valóságosnak tűnsz! –
Azonnal el is pirult. – Ó! Elnézést! Nem lett volna szabad
ilyet mondanom.
Yuri nevetve megpaskolta a másik kezével a kézfejét. –
Semmi gond. Az álomvilágban ugyanolyan valósak
vagyunk, mint te. – Elengedte a lány kezét és rákacsintott
Stanislavra. – És annyiszor látogathatunk meg benneteket,
ahányszor csak szeretnétek.
– Nagyon gyakran! – vágta rá Stanislav, aki végtelenül
örült, hogy a barátja továbbra is része marad az életének.
Alig várta, hogy megismerje a nőt, aki ellopta a szívét. Susan
felé fordult. – Nem probléma?
A lány nekidőlt. – Hát persze, hogy nem. – Rámosolygott
Yurira. – Telepata vagyok, és annyi gondolatban, emlékben
láttalak már, hogy úgy érzem, mintha ismernélek. Ha ebben
az álomvilágban még jobban megismerhetlek, annál jobb.
Yuri ismét kacsintott. – Elmesélhetem az összes kínos
dolgot, amit kihagyott, amikor a múltjáról beszélt.
Stanislav összehúzta a szemeit. – És én is mesélhetek
ilyesmit Catherine-nek.
Catherine arca felragyogott. – Ó igen! Kérlek!
Mindannyian nevettek.
– Seth tud erről? – kérdezte Stanislav. Úgy tűnt, Seth
rendelkezik mindazon ajándékokkal, amikből a többi
Halhatatlan legfeljebb egyet-kettőt kapott, így feltételezte,
hogy a szellemeket is látja.
Yuri összevonta a szemöldökét. – Nem. Seth az egyetlen
tövis a rózsakertemben.
Catherine vetett rá egy rosszalló pillantást, majd újra
Susan és Stanislav felé fordult. – Seth önmagát hibáztatja
Yuri halála miatt. A seb még mindig túlságosan fájdalmas,
úgyhogy…
– Nem néz szembe velem – szakította félbe Yuri, az arcán
ingerültség jelent meg. – Ha belépek egy szobába, ő azonnal
távozik.
Catherine nekidőlt, és megveregette a mellkasát. – Légy
türelmes, kedves. Szenved. Végül majd eljön hozzád.
 Stanislav bólintott. – Én magam fogok gondoskodni róla,
ha magától nem tenné.
Yuri elvigyorodott. – A fenébe, te meg is teszed. Ha bárki
képes rá, hogy addig győzködje, míg feladja, az te vagy.
Olyan makacs vagy, mint egy öszvér.
Susan felemelte a mutatóujját. – Ezt én is igazolhatom.
Ismét nevettek.
Yuri átkarolta Cat vállát és kifelé indult a konyhából. –
Cat és én nagy gyakorlatra tettünk szert az álmok
ellenőrzése és manipulálása terén, mióta elmentél. És van
valami, amit meg akarok mutatni testvér.
Stanislav mosolyogva megszorította Susan kezét és
utánuk mentek. – Rendben.
Yuri és Catherine a hátsó ajtón át a teraszra vezették őket.
Csillagok hunyorogtak felettük a felhőtlen éjszakai égen.
Hűvös szellő susogott a fűben, békák, tücskök énekeltek.
Stanislav Susan kezét fogva követte őket le a lépcsőn, és
végtelenül boldog volt, hogy azzal a két emberrel lehet,
akiket a világon legjobban szeret.
Átsétáltak a holdfényben fürdő hátsó gyepen.
Yuri megállt a közepén és szembefordult velük.
Stanislav is megállt. – Nos? – kérdezte – Mit akarsz
mutatni?
Yuri elvigyorodott. – Ezt.
A hold helyén a következő pillanatban a nap ontotta rájuk
ragyogó sugarait.
Stanislav bensőjében felbődült a riadó, felemelte a karját,
hogy védje az arcát, és felkészült, hogy a közeli fák
menedékébe fusson.
De Yuri megragadta a csuklóját és ott tartotta. – Várj!
Stanislav ráhunyorgott az éles, kora délutáni fényben.
 – Mit művelsz? – kérdezte Susan, az arcára kiült az
aggodalom, miközben megragadta Yuri karját. – Tudod,
hogy nem lehet a napon! Meg fogja égetni!
Yuri nem moccant, ahogyan a tekintete sem Stanislav
arcáról. – Nem, nem fogja.
Amikor a barátja szája mosolyra húzódott, Stanislav
leeresztette a karját és várt. A bőre átmelegedett a
napsugaraktól. De a csípő érzés, ami figyelmeztette volna,
hogy hamarosan ki fog pirulni, most elmaradt.
A nap nem ártott neki. A sugarai nem égették meg, nem
hólyagosították fel a bőrét. Csak megfürdette szelíd,
csodálatos melegében, felélesztette benne ezt a rég elfeledett
érzést.
A szívverése felgyorsult.
Susan őt nézte, a fogai aggodalmasan harapták alsóajkát.
– Minden rendben – mondta neki, majd Yurira nézett. –
Nem éget a nap.
Yuri megrázta a fejét, a vigyora még szélesebb lett,
megmutatta fehér fogait. – A rémálmunk a külső világban,
ebben az álomvilágban egyáltalán nem az. Csak olyan sok
évszázadot töltöttünk te és én a sötétségben, hogy már
álmodni sem mertünk napsütésről. – Szeretetteljesen
rámosolygott Catherine-re. – Én sem tudtam, hogy
élvezhetem ezt, amíg Cat meg nem mutatta. És most már te
is tudod.
Itt, az álmok világában, Stanislav kinn állhatott a
napsütésben anélkül, hogy viselnie kellett volna azt a
borzalmas gumiöltözéket, amit a Hálózat fejlesztett ki a
Halhatatlanok számára. Az álmokban nem kellett egész nap
a négy fal között maradnia, vagy a sűrű árnyékban járnia.
Itt újra normálisnak érezhette magát.
Ezen hihetetlen tudás birtokában lemeredt Susanra.
 – Tényleg nem fáj? – kérdezte homlokráncolva a lány.
Megrázta a fejét, szinte szétvetette a boldogság, a két
kezébe vette a lány arcát és először nézte meg napfényben. –
Még szebb vagy, amikor megcsókol a nap.
A lány elmosolyodott és átkarolta a derekát. – Azért azt
jobban szeretném, ha te csókolnál meg.
Örömmel végigsimított a szájával az ajkán, majd
szorosan átkarolta, és visszafordult Yurihoz és Cathez.
Yuri mosolygott. – És még ennél is sokkal több mindent
mutathatok neked, barátom. Most, hogy visszatértél, Cat és
én rengeteg kalanddal fogjuk megtölteni az álmaitokat.
Stanislav megcsókolta Susan haját. – Alig várom.
A lány mosolygott. – Akárcsak én.

Vége