KENDALL RYAN

A LELKI TÁRS

Társas játék-sorozat 4.

ÁLOMGYÁR KIADÓ
2021
 A fordítás az alábbi mű alapján készült:
Kendall Ryan: The Soul Mate (Roommates #4), 2017

Copyright © 2017. The Soul Mate by Kendall Ryan.

Published by arrangement with Bookcase Literary Agency.
The moral rights of the author have been asserted.
Hungarian transla on © Medgyesi Csilla
Hungarian edi on © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Fordíto a: Medgyesi Csilla

Borítóterv: Faniszló Ádám

További grafikai munka: Németh Renáta
Szerkeszte e: Komor Kata
Korrektúra: Drabon Zoltánné
Tördelés: NovaBook

ISBN 978-615-6145-02-4
Álomgyár Kiadó, Budapest, 2021
Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552 admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Nyomta és kötö e a Generál Nyomda K .

Felelős vezető: Hunya Ágnes
A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Szeress és
hazudj, 2018
Szeress és akarj, 2019
Szerelem első
érintésre, 2019
Szeretni
mindenáron, 2019
Az éjszaka ura, 2019
Fagyos
szenvedély, 2020
Tüzes
szenvedély, 2020
Szexi szelfi, 2020
A szobatárs (Társas
játék 1.), 2020
A játszótárs (Társas
játék 2.), 2021
A lakótárs (Társas
játék 3.), 2021
 ELŐSZÓ

Bren

Az oldalamra fordultam, hagytam, hogy a karom a testem melle a

matracra nehezedjen.
Csak éppen nem matrac volt o , ahogy számíto am rá. Nem, a karom
a puha ágy helye meleg, kemény izmokon landolt.
A fenébe is!
Félig lehunyt szemhéjam alól a melle em alvó férfira lestem, hogy
lássam, észreve e-e, hogy megmozdultam. Ha így is volt, ugyanazt
csinálta, amit én, úgy te , mint aki még alszik, de az egyenletes, ritmikus
lélegzése alapján ítélve tényleg nem volt még ébren.
Óvatosan kinyújtóztam kissé az ágyon, aztán ismét az ágytársamra
néztem. Sűrű, barna haja kócos volt az alvástól, de a teste többi részét
szerencsére eltakarta a fehér paplan.
Hála istennek!
Mert ha még egy pillantást vetek arra az izmos hasra, az erős
combokra és az egyéb… lenyűgöző testrészeire, akkor tu nem leszek
képes kirángatni magamat az ágyból.
Márpedig pontosan ezt kell tennem. Csak fel kell kelnem, és eltűnni a
pokolba, mielő felfognám, hogy mit is te em. Az autóm még mindig a
bárnál parkolt, ahol megismerkedtünk, de foghatok egy taxit… ha és
amennyiben megtalálom a telefonomat.
A francba!
Próbáltam felidézni, pontosan mi történt, hátha eszembe jut, hogy
hol lehet a mobilom, de elöntö a forróság és a vágy, valamint némi kis
megbánás is, mihelyt az előző éjszakára gondoltam.
Nem amia , amit te em. Ahhoz túlságosan is kétségbeese en
szükségem volt a lazításra. És senki sem érdemelte meg nálam jobban,
hogy ne ítélkezzenek fele e.
Nem, azt sajnáltam, hogy soha többé nem lehet részem olyan vad és
forró éjszakában, mint amilyen a tegnapi volt. Legalábbis nem ezzel a
pasival – akinek még a nevét sem tudom.
 Az én hibám.
Amikor besétáltunk a lakásba, úgy vibrált közö ünk a feszültség, mint
valami őrült mágneses vonzerő. Éppen csak egy pillantást vete em a
magas plafonra és a króm berendezési tárgyakra, amikor mögém lépe ,
és…
Megborzongtam, és próbáltam összeszedni magam.
Rendben, ha szabadjára engedem a gondolataimat, felidézem, hogy
mit csinált velem, akkor fel is adom a harcot, visszabújok a paplan alá, és
élete legbarátságosabb ébresztőjében részesítem őt.
Amit ismét csak nem tehetek meg Mr. Egyéjszakás Kalanddal.
Kuncogtam magamban a becenevén, aztán óvatosan Ismét
megmozdultam, újra próbáltam kiverni őt a fejemből, és csak azokat a
képeket lejátszani a fejemben, amelyek a legszükségesebbek voltak
ahhoz, hogy minél hamarabb hazamehessek.
A melltartóm a padlón hevert az ágy melle . A bugyim – megrándult
az arcom – elszakadt.
Sajgó fajdalom futo végig rajtam, mihelyt eszembe juto , hogyan
végezte szegény ruhadarab, de kényszeríte em magam, hogy
összpontosítsak.
Rendben. Szóval bugyim már nincs. De a ruhám… a ruhám
összegyűrve feküdt a padlón a bejára ajtó elő . Erre emlékeztem is.
Szóval csak a telefonomat és a re külömet kelle megkeresnem.
Kissé távolabb csúsztam az idegen forró bőrétől, ügyet sem vete em
a másodszor – na jó, negyedszer is – felizzó vágyamra. Belebújtam a
melltartómba, lábujjhegyen átosontam a szobán, vigyáztam, hogy olyan
óvatosan nyissam ki az ajtót, ahogyan csak tudom, és hálát adtam
mindennek, ami szent, a halk, modern padlókért és ajtókért, amelyek
nem nyikorognak.
Kiléptem a szobából, és meglá am azt, ami legjobban lenyűgözö
ebben a lakásban – a városra nyíló, faltól falig érő ablakokat –, és
rádöbbentem, hogy félig meztelenül állok Isten és mindenki más színe
elő .
A torkomban dobogo a szívem, felkaptam a padlóról a ruhámat, és
gyorsan belebújtam; halkan felkiálto am, amikor a kapocs beleakadt a
hajamba, és meghúzta. Visszafojto am a lélegzetemet, amikor
meghallo am egy halk puffanást a szomszéd szobában. Kérlek, te szexi
vadállat, aludj vissza!, imádkoztam magamban.
Vadul kalapáló szívvel füleltem, hallom-e az élet legkisebb jelét.
Minden csöndes maradt, megnyugodtam hát, hogy biztonságban
vagyok, és elkezdtem keresni a cipőmet.
Oké, szóval beléptünk az ajtón, megcsodáltam a lakást, elindultam,
hogy igyák egy kis vizet, és… és kibújtam a cipőmből. Lábujjhegyen a
csaphoz szaladtam, meg is találtam a szandálomat, és belebújtam.
Észreve em, hogy egy notesz és egy toll lóg le a mosogató melle álló
hűtőről, az ajkamat harapdálva kényszeríte em magam, hogy ne nyúljak
a toll után, és írjam fel a nevemet és a telefonszámomat a papírra.
Valószínűleg úgysem élne vele.
És ha esetleg mégis?
Ismét eszembe juto a ke őnk közö vibráló szikra, a szinte álla as
vágy, amelyet a ól a pillana ól kezdve éreztem, mihelyt észreve em,
hogy engem néz a bár túloldaláról. A pillantásától úgy éreztem – mint
valószínűleg minden más lány is –, hogy én vagyok a legfontosabb,
legszerencsésebb nő, amiért engem választo .
És amikor megszólalt?
A mély, meleg hangja olyan volt, mintha csokoládé ömlö volna végig
rajtam, édes és buja.
Egy hozzá hasonló pasi sosem akarna második esélyt. Csak fájdalmat
okozna nekem.
Ami tökéletes is volt így. Mert az eddigi tapasztalataim alapján én sem
kerestem többet egyéjszakás kalandnál. De egy lánynak is vannak
szükségletei. És ha kielégíthetem ezeket úgy, hogy közben nem
feledkezem el a pasik korlátairól, akkor mindenki csak nyer, ezzel Mr.
Egyéjszakás Kaland is egyetértene, ha ébren lenne.
Elléptem a hűtőtől, a konyhaszigetnek ütköztem, és észreve em,
hogy a re külöm o van pontosan mögö em.
– Megvagy – sziszegtem, beletúrtam az apró táskába, kihalásztam a
telefonomat, és hívtam egy taxit.
Őt perc múlva i is lesz.
Ismét a hálószoba ajtajára pillanto am, azon tűnődtem, vajon
udvariatlanság-e búcsú nélkül távozni. Mindazok után, amit együ
műveltünk tegnap éjjel? Isten a tanúm, az le volna a legkedvesebb a
részemről, ha hagyom őt aludni. Délre már biztosan el is feledkezem
majd róla.
Ráadásul találkozni se fogunk soha többé. Nem. Ez egy olyan éjszaka
volt, amelyet legjobb kiélvezni, aztán határozo mozdula al elzárni a
múltba.
 ELSŐ FEJEZET

Mason

– Mi a fasz, Mason?!
Felnyögtem, ahogy Trent hangja végigvisszhangzo az előteren, aztán
visszahanyatlo am a kanapéra, és próbáltam úgy tenni, mintha nem
láthatna, ha én sem nézek rá. Ami természetesen baromság. De nem volt
jobb ötletem.
– Milyen nap van ma, te anyaszomorító?!
Immár hangosabban szólt Trent hangja, közelebbről, és a legjobb
meggyőződésem ellenére kinyito am az egyik szememet, és lá am,
hogy fölém tornyosul, és az arckifejezése még a szokásosnál is borúsabb.
– Hagyj békén! – nyögtem.
– Nem! – Lelökte a lábamat a kanapé végéről, és leült a krémfehér
bőrre. – Vasárnap van. És akarod tudni, hogy mi történt? Kurvára
megaláztak bennünket!
– A francba! Sajnálom.
Megfordultam, felte em a lábamat a karfára, aztán felhúztam a
takarót az államig.
– Nem igaz – motyogta Trent. – Tudod jól, hogy vasárnaponként
rögbizünk a parkban. Hogy a pokolba nyerjünk a legjobb játékosunk
nélkül? Ma ráadásul a sebészekkel játszo unk, te szarzsák! Azt hiszed,
hogy a sebészek hagyják majd ezt elfelejteni valaha is ebben a büdös
életben?
Megrándult az arcom, mert tudtam, hogy igaza van. Rohadt sebészek,
pökhendi pöcs mind. Nem is le volna szabad rögbizniük, hiszen annyira
vigyáznak arra a drága kis kezükre, de ez sem akadályozta meg őket a
győzelemben.
– Nézd – kezdtem, és végre kissé rosszul éreztem magam, először,
mióta Trent gyakorla lag betört a lakásomba. – Éppen más bajom van.
Vészhelyzet, és…
– Nem minősül vészhelyzetnek, ha nem hagy telefonszámot az
egyéjszakás kalandod, akárhányszor próbálod is így beállítani a dolgot,
Mason!
– Az egyiknek áldás, ami a másiknak átok. Egyik kutya, másik eb. Késő
bánat, ebgondolat.
Kifogytam a gyenge, ide nem illő szólásokból, és felegyenesedtem a
kanapén. Trent kikapta a kezemből a távirányítót, és lenémíto a a
műsort, amit éppen néztem.
– Szóval még mindig semmi? – kérdezte kissé kevésbé kemény
hangon.
– Semmi – motyogtam, és megszoríto am az orrnyergemet. –
Ellenőriztem minden randioldalon, amelyik csak az eszembe juto .
Egyiken sincs fenn. Még a Tinderen is megnéztem. Semmi. Ami azt ille ,
nem is találtam senkit, akit Brennek hívnak.
– Hé, van egy ötletem! – Bátorító mosolyszerűségre húzódo a szája
széle. – Csak randizz valakivel a Tinderről, és felejtsd el az egészet. Eltelt
azóta egy hét, haver! Engedd el a dolgot.
Trent összefonta a karját a mellén, én pedig az asztalon álló langyos
levesért nyúltam.
– Nem érted, igaz?
– Mit, hogy megtaláltad a puncik Szent Grálját? A puncik punciját? Azt
az egy kurva puncit, amelyik melle eltörpül az összes többi? –
horkanto fel Trent. – Értem én, csak nem veszem be. – Beletúrt dús,
sötét hajába. – Rengeteg lány van a világon. Össze is hozhatlak Kayla
egyik testvérével, ha…
– Nem, meg fogom találni azt a lányt. – Ökölbe szoríto am a
kezemet, aztán nagyot fújtam. – Csak egy kicsit nehezebb munka lesz,
mint vártam.
Pontosan tudtam, hogy hiába erőlködöm, nem fogom tudni
elmagyarázni egy olyan fickónak, mint Trent, hogy mit jelent egy ilyen
nő. Neki minden nő egyforma – esély a szexre, ha szerencséje van, akkor
jó szórakozás elő e, ala a és egy rövid ideig utána. Esetleg.
Számomra ez nem volt ennyire könnyű.
Ne értsetek félre. Megkapha am szinte minden nőt, akit csak
akartam. Nem vagyok beképzelt. Egyszerűen csak… ez az igazság. Mindig
találtam önként jelentkezőt, amióta csak elég idős le em ahhoz, hogy
tudjam, mi az a szex, de számomra a kapcsolat több volt egy gyors
dugásnál. Segíte persze a csajozásban az is, hogy orvos vagyok, mint
ahogy az is, hogy mindent szere em a nőkben.
 És mégis valami többet akartam. Most, hogy idősebb le em…
Nos, ez a valami több egyre fontosabb és fontosabb le . Az a csaj a
lehető legjobb értelemben lenyűgözö . Vonzó volt, természetesen. De
vicces is, és okos és tele meglepetéssel. Teljesen kielégülve aludtam el,
és azzal a határozo céllal, hogy ezt reggel majd el is mondom neki, de
addigra szó nélkül eltűnt.
Még csak egy üzenetet sem hagyo .
Trent a térdére csapo , és felállt a kanapéról, aztán a hűtőhöz ment,
és kive egy palack vizet. Lecsavarta a kupakot, ivo egy kortyot, aztán
az üveg szája fölö rám néze .
– Rendben. Megadom magam! Mi olyan különleges benne, azon
kívül, hogy olyan a puncija, mint egy farokcsapda?
Oldalra biccente em a fejemet.
– Hát ez az! Magam sem tudnám megmondani. Úgy értem, a szex…
Nem voltak szavak a szexre.
Teljesen elvesztem a ól a pillana ól kezdve, hogy először
megcsókoltam őt, lángra lobbanto a vágy, és többet akartam – hogy
megérintsem, beszívjam az illatát, magamba lélegezzem őt. Több volt ez
vonzalomnál – szín szta ösztönös kapcsolat volt, és tudtam már abból az
első csókból is, hogy ezt ő is érzi.
– Nem lehete olyan jó, ha kiosont innen, miközben te még aludtál.
Azt gondolná az ember, hogy előző esetben akart volna egy második
menetet is, nem igaz? – vont vállat Trent. – Nézz szembe a ténnyel, hogy
talán ő nem volt annyira oda érted.
– Látod, pontosan ezt nem érted. Odavolt értem. Az egész nő
tökéletes volt – csóváltam meg a fejemet.
Természetesen nem vete em Trent szemére, hogy nem ér a dolgot.
Valószínűleg soha nem volt még olyan nővel, aki úgy néze rá, mint Bren
rám a randinkon – mintha igenis számíto volna neki minden egyes szó,
amit mondtam. Mintha én számíto am volna neki. Bizonyos
szempontból arra emlékeztete , ahogyan az anyám beszélt az apámmal,
ahogyan ránéze – mintha a világon semmi sem lenne fontosabb, mint a
másik.
És ez csak a kezdet volt. Még tovább fokozódo , amikor
megcsókoltam őt, mintha már milliószor csináltuk volna, de mégis izgató
és új lenne az élmény. Beleborzongo , amikor megérinte em, és amikor
megfordíto am, hogy lehúzzam a cipzárt a ruháján…
– Pontosan. Tökéletes volt. Ezért nem érdekled őt – vigyorgo Trent,
és az ostoba arcába hajíto am a párnát
– De most komolyan, haver! – folyta a. – Mit fogsz csinálni, csak
várod majd, hogy bekopogjon az ajtódon? Már mindenhol kerested.
Ideje annyiban hagyni, és újjal próbálkozni. Rengeteg hal van a
tengerben. És komolyan, még sosem lá alak ilyennek, kezdesz
megijeszteni.
Visszaült mellém a kanapéra, és egy pillanatra a tévére néztem,
átgondoltam a szavait.
Igaza volt. Ha nőkről volt szó, akkor volt nekem némi… nos… a
probléma lenne talán rá a legfinomabb kifejezés. De igazából ez sem az
én hibám volt.
Abban a hitben neveltek, azt taníto ák nekem a szüleim, és az
egymással való viselkedésük is azt erősíte e meg bennem – hogy tudni
fogom, ha megtalálom az igazit. A megfelelő ember melle pedig az élet
minden szomorúsága és megpróbáltatása könnyebben elviselhetővé
válik.
Én pedig nem fogok nyugodni addig, amíg meg nem találom az igazit.
Szóval, keresgéltem. Egy csomót.
– Ugyanígy tennél, ha te feküdtél volna le egy ilyen nővel –
jelente em ki az igazam teljes tudatában.
– Kezdem azt hinni, hogy szín szta aranyból volt a vaginája – jegyezte
meg Trent. – Mit csinált? Buborékot fújt belőle?
Felneve em.
– Jó volt, öregem. Életem legjobb szexe. Forró, intenzív, és az a
kibaszo száj…
– Rendben. Nos, bármilyen különlegesnek hangzik is, ideje
továbblépni. Ve ed?
Trent ismét belekortyolt a vizébe, én pedig bólinto am, de csak azért,
hogy a kedvében járjak.
Igazság szerint el sem tudtam képzelni, hogy mi bírhatna rá, hogy ne
keressem tovább a tokzatos Brent.
A gondolataim még most, egy hé el később is legszívesebben azokon
a tökéletes, cseresznyepiros bimbókon és a sima, halvány bőrén időztek.
A selymes szőke hajának érintésén az ujjaim közö . Az érzéki, vonagló
testén.
És természetesen a puncijának az ízén, ahogy nyaloga am a feszülő
csiklóját.
Mostanra már a nevének gondolata is elég volt ahhoz, hogy olyan
kemény legyek, mint a kőszikla. De nekem ez nem volt elég – semmi sem
volt az.
Meg fogom találni Brent.
És amikor ez megtörténik, akkor tu ra a magamévá teszem.
 MÁSODIK FEJEZET

Bren

Megte em. Legszívesebben adtam volna magamnak egy ötöst.

A „Baby Got Back” dallamát fütyülge em, miközben lemostam az
ürülék maradékát a lefolyón, mert semmi sem rontha a el a kedvemet.
Volt egy egyéjszakás kalandom – ráadásul nem is akármilyen –, és
ére , felnő nőhöz méltóan megtarto am a magamnak te ígéretemet,
hogy nem is keresek ennél többet. Juhé! Ismét elmosolyodtam, büszke
voltam magamra. És olyan elégede , amilyen már régóta nem.
Teljesen normális, hogy a gondolataim az elmúlt két hétben minden
nap többször is Masonre vándoroltak. Ő volt az egyetlen szexuális
tapasztalatom egy örökkévalóságnak tűnő idő óta, és természetesen újra
meg újra le akartam játszani magamban az emléket – mint a kedvenc
élményemet, amelyre szerete el gondolok vissza, és újra átélem
magamban, amikor egyedül fekszem az ágyban.
– Mitől ilyen jó a kedved? – kérdezte Mandy, és bekukucskált a gorilla
alvóhelyére.
Lemostam a slaggal az utolsó méretes kakidarabot is, aztán elzártam
a vizet.
– Szia, hölgyem! Milyen volt a nyaralás?
Mandy alig százötven cen s pimasz és szarkasz kus nőszemély volt.
Imádtam őt. Elméle leg a főnököm volt, de soha nem érezte e ezt
velem. Hálás voltam a barátságáért és a sok jó tanácsért, amit a
munkámmal és a magánéletemmel kapcsolatban ado .
Mandy önelégülten vigyorgo , és megrázta a fejét.
– Egy perc, és elmesélek mindent az utunkról. Amikor két totyogó
gyerekkel szállsz fel a repülőre, akkor az nem nyaralás – hanem utazás.
De először te fogod elárulni, hogy miért tűnsz ilyen lelkesnek szarpucolás
közben. Andy nincs ma benn?
– De, csak szóltam neki, hogy menjen el ebédelni. Majd én
megcsinálom ezt.
 Mandy szeme elkerekede .
– Mi a fene? Menjünk be dumálni! Elmesélheted, hogy mi történt,
amíg távol voltam.
Feltekertem és a helyére raktam a slagot, aztán köve em Mandyt. A
gorillákat csak délután engedik majd vissza a helyükre, de szere em
volna minél előbb elvégezni a munkát.
Lerúgtam magamról a gumicsizmát, és egy pillanatra
megkapaszkodtam a falban. Hűha! Hányingeren támadt, és mély
lélegzeteket ve em. Már harmadszor fordult ez velem elő ma.
Megráztam a fejemet, és köve em Mandyt a munkaállomáshoz,
megmostam a kezemet a csapnál, aztán leültem mellé a székre.
– Ki vele, Bren! – vigyorgo rám, mintha tudna valamit, amit én nem.
– Rendben – vontam vállat. – Megfogadtam a tanácsodat, most
boldog vagy?
A levegőbe öklözö .
– Lefekte ek! Olyan büszke vagyok rád! Hallani akarok minden
sikamlós részletet. És semmit ne hagyj ki! Toddnak már alig van
energiája a szexre, és amikor mégis, akkor meg nekem kell hangulatba
jönni, hogy hajlandó legyek elviselni a sörhasát.
Összerázkódtam magamban a gondolatra. Soha nem érdekelt a
házasság szent intézménye, és Mandy sem tudo megnyerni az ötletnek.
Őszintén bevallom, hogy nem is akartam szerelembe esni. Nem vonzo
a gondolat. Lá am már az összes nega v oldalát, de a pozi vakból szinte
semmit. Több mint elég volt számomra a sikeres karrierem zoológusként.
Nem volt szükségem évekig tartó terápiára járni ahhoz, hogy tudjam,
milyen szerepet játszo a véleményem kialakulásában, hogy az apám
gyerekkoromban meghalt, és az anyám mély depresszióba ese utána.
De néha magányosnak éreztem magam, és egy lánynak is megvannak a
szükségletei. Ez magyarázza a varázslatos egyéjszakás kalandomat.
– Gondolkodtam azon, amit mondtál – tudod, hogy többet kellene
eljárnom szórakozni. Fontolga am, hogy bejelentkezem egy
randioldalra.
Mandy elvigyorodo .
– És?
– Olyan ijesztőnek tűnt kitölteni azt a hosszú profilt, és válaszolni több
száz vaktában felte kérdésre, és nem tetsze az ötlet, hogy feltegyem
az internetre a személyes adataimat. Nem éreztem szükségét, hogy
eláruljam a nevemet valakinek, akivel legfeljebb testnedveket
szándékozom cserélni.
Mandy megpaskolta a mellkasát.
– Néha nagyon büszkévé teszed a bennem élő feministát.
A szememet forga am.
– Szóval arra gondoltam, hogy mielő erre az útra lépnék, először
kipróbálom a régi, jól bevált módszert. Kicsíptem magamat, és
elmentem egy olyan bárba, ahová normális körülmények közö be se
tenném a lábamat – tudod, egy olyan fiataloknak való, menő, túlzsúfolt
helyre.
Bólinto , teljesen lekötö e a történetem.
– Húspiacnak hívják, igen.
– Egyedül ültem a bárpultnál, az italomat kortyolga am, és
szemeztem pár helyes pasival. Néhány perccel később az egyik odajö
hozzám beszélgetni.
Mandy felvonta a szemöldökét.
– És si y-su y, meg is döngete ?
Felneve em.
– Nem egészen. Helyes volt, de nem forrt tőle a vérem. Kimente em
magamat azzal, hogy a mosdóba kell mennem, és ekkor észreve em a
legvonzóbb férfit, akit valaha lá am, egyedül ücsörögö a sarokban lévő
egyik bokszban. Olyan boldogtalannak látszo , és arra gondoltam,
milyen fura – mintha mi ke en lennénk az egyetlenek az egész klubban,
akik csak elviseljük a bulit, ahelye , hogy élveznénk is, mint mindenki
más körülö ünk.
– Hm. – Mandy megértően bólinto . – Aztán mi történt?
Lehunytam a szememet egy pillanatra, és úgy éreztem, hogy ismét
abban a klubban vagyok, lüktet a basszus az ereimben, a jóképű idegen
vakító kék szeme rám szegeződik a zsúfolt helyiség másik végéből –
libabőrös le em, amint rádöbbentem, hogy még annál is vonzóbb, mint
ahogyan először hi em, aztán lehorgaszto fejjel elsie em, mert biztos
voltam benne, hogy soha nem kelteném fel egy ilyen kaliberű pasi
érdeklődését.
– Pár perccel később, amikor kijö em a mosdóból, készen voltam
beismerni a kudarcot, és hazamenni. De Mr. Magas, Sötét és Szexi
odakint várt rám.
Kéjes borzongás futo végig rajtam, és felidéztem magamban, hogyan
tornyosult fölém, bár magas sarkú cipő volt rajtam, és milyen parancsoló
éle volt a hangjának, amikor megkérdezte, nem innék-e vele valamit.
Csak bólintani tudtam, összeszoríto a a torkomat a libidóm.
– A sarokban álló eldugo bokszához vezete , rendeltünk egy italt, és
beszélge ünk.
Mandy összeráncolta a homlokát.
– Nem érdekel a történet, ha nem azzal végződik, hogy áldoztatok a
szerelem oltárán.
Felneve em a szokatlan eufemizmus hallatán.
– A lényegre térek a kedvedért.
Mandynek nem kell tudnia, milyen könnyedén folyt köztünk a
beszélgetés aznap este, hogyan izzo fel a szexuális feszültség minden
csípős megjegyzéstől.
– Kis idő elteltével megkérdezte, nincs-e kedvem elmenni vele valami
csöndesebb helyre, ahol nyugodtan beszélgethetünk. A lakását javasolta,
és le is léptünk. Gyönyörű helyen lakik – a város fölé magasodó egyik
csillogó felhőkarcolóban.
– Irigyellek – neve is van ennek a csődörnek?
– Mason.
Már a neve említésére is úgy reagált a testem, amire nem voltam
felkészülve.
– Aztán mi történt? Ne okozz csalódást, és ne mondd azt, hogy ez a
mesebeli herceg csalódást okozo . Nincs rosszabb egy aprócska virslinél,
nem igaz?
– Abszolút csodálatos éjszaka volt. Minden szempontból tökéletes.
– Szentséges úristen… nem rázhatsz le ennyivel!
Megráztam a fejemet.
– Nem fogom elmesélni a főnökömnek életem legjobb szexuális
élményének minden mocskos részletét.
De csak azért nem, mert ha ilyen alaposan felidézném, akkor átázo
bugyiban kellene végigdolgoznom az egész napot.
– Az ördögbe, csajszi! Nem semmi – pacsiztunk le egymással. –
Piszkosul büszke vagyok rád – te e hozzá Mandy megjátszo
meghato sággal, amitől ismét felneve em. – Most már értem, miért
volt olyan jó a kedved.
Őrület, hogy a jó szex és egypár orgazmus mit tesz a lélekkel. Két hét
telt már el azóta, és még mindig szó szerint ragyogtam.
Mandyvel pár percig csendben dolgoztunk, ő boldogan püfölte a
klaviatúrát, válaszolt pár e-mailre, én pedig beírtam a munkanaplóba,
mennyi időt töltö em a belső ketrec takarításával.
 Visszatért a hányinger, a gyomrom közepén ólálkodo .
– Fura – motyogtam magamban.
– Mi?
Megráztam a fejemet.
– Biztos, hogy semmiség, de… – Elharaptam a mondat végét, az
orrom elő álló naptárra meredtem, végigfuto a hideg a hátamon. –
Nem, semmiség az egész. Ez nem lehetséges…
– Mi az a semmiség? – erősködö Mandy.
– Én csak, nos, fura hullámokban tört rám a hányinger az elmúlt pár
napban.
– Beteg vagy?
– Nem. Napközben jól vagyok – többnyire. Általában reggel
jelentkezik, közvetlenül azután, hogy felkelek az ágyból, aztán
néhányszor napközben is. Valószínűleg a vércukrommal nincs valami
rendben.
Mandy szkep kusnak tűnt.
– Bren. Nem akarlak megijeszteni, de pontosan ilyenek voltak a
tüneteim az első terhességem ala . Védekeztetek azzal a tokzatos
pasival, ugye?
– Természetesen. Óvszert használtunk.
– De nem késik a menstruációd, ugye?
Elkerekede szemmel meredtem az asztali naptárra, ami nyilvánvaló
válasz volt, azt hiszem. Bólinto am.
– Pár napot. Nem nagy ügy. – De hirtelen baromi nagy ügynek
éreztem. Nem lehetek terhes – nem valami egyéjszakás kalandtól, egy
mézesmázos játékostól, aki válogatás nélkül szedi fel a csajokat a bárban.
Nem, nem, nem! Ilyesmi csak gagyi tévésorozatokban történik meg.
Nyirkos le a tenyerem, és izzadni kezdtem. Forgo körülö em a
világ, és felötlö bennem, hogyan robbanthatja darabokra a tökéletes
életemet egy nem várt terhesség.
Mandy megnyalta az ajkát.
– Ide figyelj! Nem akarlak megrémíteni, de talán el kellene menned
orvoshoz, megnézetni magad. Az óvszerek rendszeresen kilyukadnak.
Lehet, hogy terhes vagy.
– Biztos vagyok benne, hogy semmiség az egész. De vehetek hazafelé
egy terhességi tesztet, ha e ől jobban érzed magad.
Mandy megrázta a fejét.
– Azok a tesztek nem mutatják ki biztosan a terhességet ilyen korai
szakaszban. Hadd hívjam fel az orvosomat! Komolyan, nekem van a
legjobb nőgyógyászom az egész városban. Imádom a pasit. Általában hat
hónapos várakozási idő van nála, de engem is egy barátnőm ajánlo be
hozzá, talán én is megtehetem ugyanezt a kedvedért.
– Mi olyan kivételes abban az orvosban?
Nézzetek bolondnak, de nem tudtam elképzelni, hogy élvezhető lehet
egy nőgyógyásza vizsgálat. Alig bírtam elviselni az éves ellenőrzéseket.
A hüvelyi ultrahang hideg, fémes érintését és azt a borzalmas síkosítót.
Brr. Nem, kösz!
Mandy arca ellágyult, elrévedt a tekintete.
– Okos, kedves és nagyon profi, van benne valami, amitől nem érzed
magad kínosan. Mindenki imádja őt. És a rendelője inkább tűnik
wellnessközpontnak, mint klinikának. Félhomály, halk zene, elegáns
pamutköntösök azok helye a borzalmas „papírszalvéták” helye ,
amelyeket a régi orvosom rendelőjében kelle viselni. Még egy
kapucsínóbár is van a várószobában. Imádni fogod, megígérem!
– Tényleg jól hangzik – rágcsáltam a körmömet. – És jó lenne tudni,
azt hiszem, hogy mi okozza ezt a hányingert.
Idegesen vártam, amíg Mandy tárcsázo , és beszélt a recepcióssal.
Lebetűzte a nevemet, aztán várt pár másodpercet. Elkerekede a szeme,
és az órára pillanto .
– Aha! Persze hogy jó. Nagyon köszönöm!
– Mit mondtak?
– Valaki lemondta a ma délutáni időpontját. Mehetsz! Dr. Bentley
ke őkor fogad.
– Hűha! Rendben, akkor nem bánod, ha ma korábban elmegyek?
Elhessegete .
– Persze hogy nem. Hívj fel azonnal, mihelyt megtudsz valamit!
Ismét elöntö a hányinger, de ezú al nem amia , hogy esetleg
terhes lehetek.
 HARMADIK FEJEZET

Mason

– Kilenc terhesség! – mondtam Trentnek, és a pultnak dőltem.

– Kilenc?
– Kilenc. És ebből ke ő iker. Én mondom neked, még egy terhesség
ebben a hónapban, és én nyerem meg a nővérek bababingó versenyét.
Mrs. Ramirez fél órán keresztül sírt, miután közöltem vele, hogy ikreket
vár. Van már neki egy ikerpár o hon.
– Szegény asszony. – Trent arca összerándult az együ érzéstől, és
megcsóválta a fejét. – Iszom egy kávét. Kérsz te is?
Csábíto a koffein gondolata, de megráztam a fejemet.
– Nem, nagyon el vagyok maradva a papírmunkával. Utol akarom érni
magam még ebéd elő .
Elváltunk, és végigsétáltam a neonnal megvilágíto folyosó végén
található irodámig. Fényes arany betűkkel a „Dr. Bentley” név állt a
táblán.
A névtábla már gyerekkoromtól kezdve o volt, amikor a
várószobában játszo am, és vártam, hogy az apám kijöjjön, és
csatlakozzon anyámhoz és hozzám. Aztán, amikor idősebb le em, még
több időt töltö em ugyanabban a váróteremben, ragaszkodtam hozzá,
hogy jelen legyek minden egyes vizsgálatnál és tesztnél, miközben
anyám a petefészekrákkal harcolt apám rendelőjének egyik orvosával.
Most pedig, felnő ként az enyém le apám egykori irodája, az én
okleveleim és diplomáim kerültek fel a falra az övéi helye – de azért
nem ve em le az ablakról a régi baseballzászlómat sem, ami a
gyerekligában töltö szép napokra emlékeztete .
Az asztalomon halomban tornyosultak a papírok, amelyekről már egy
teljes hete igyekeztem tudomást sem venni; lerogytam a kopo
bőrszékre, és halkan felnyögtem. Szinte ösztönösen ellenőriztem a
hivatalos e-mailjeimet, és elhessege em a csalódo ságot, amikor
semmi személyesnek nevezhetőt sem találtam köztük.
 Nem mintha még mindig számíto am volna valamire. Ha eddig nem
hallo am Bren felől, akkor alighanem már nem is fogok. Igazság szerint
abban sem voltam biztos, hogy tudja-e egyáltalán a nevemet. Az elején
ugyan bemutatkoztam, de sokan nem jegyzik meg a neveket. Ez rám is
igaz, gyakran szinte azonnal elfelejtem egy idegen nevét, mihelyt
bemutatkozo . Ráadásul nem is tudha am pontosan, Bren mennyire
volt becsípve aznap este. Természetesen nem tűnt részegnek.
Lüktetni kezde a farkam az emlékre.
Megdörzsöltem az arcomat, próbáltam elfeledkezni arról, hogy
milyen volt vele. Nem mintha ez sokat segíte volna. Egyszer sem
aludtam végig azóta az éjszakát anélkül, hogy Bren ne férkőzö volna be
az álmaimba.
Ha már az álmoknál tartunk, jobb lesz, ha végzek ezzel a
papírmunkával, ha fenn akarom tartani azt a puccos lakást és az ágyat,
amelyben esténként lefekszem aludni.
Küldtem egy gyors e-mailt az asszisztensemnek, megkértem, hogy
rendeljen nekem ebédet, aztán fellapoztam az első dossziét – Mrs.
Ramirez ma reggeli felvételi lapját.
Szegény asszonynak igaza volt. El tudtam képzelni, milyen lehet egy
gyerekkel terhesnek lenni, hát még ke ővel, amikor egy ikerpárról is
gondoskodni kelle közben. A férje természetesen erős maradt, de ha én
lennék a helyében? Nos, azt hiszem, elidőznék egy ideig az italboltban
egy ilyen orvosi vizit után.
Mrs. Ramirez nagyszerű anya volt. Természetesen én végzetem nála
az ellenőrzéseket, miután megszüle ek az ikrek, és olyan volt, akár egy
szupernő, csinálta, amit mondtam, és közben ringa a az egyik babát, és
simoga a a másikat. A szülőkkel általában nem volt gond, miután
alkalmazkodtak az új helyzethez, de az ördögbe is, ez nem semmi
alkalmazkodás lesz!
Halk kopogás hangzo fel az ajtón, felnéztem, és egy sudár barna nő
lépe be a szobába, ideges mosoly játszo a keskeny ajkán.
– Dr. Bentley?
– Mi újság, Jean?
Ő volt a legújabb nővérünk, és még mindig ilyen hivatalosan szólíto
bennünket, még olyankor is, amikor nem a páciensekkel voltunk, így
aztán igyekeztem különösen barátságosan viselkedni vele.
– Az egyik beteg reggel lemondta az időpontját, és valaki közülünk
beírt a helyére egy új pácienst. Tudom, hogy sok dolga van, de azon
tűnődtem, hogy esetleg…
Felemeltem a kezemet.
– Nem gond. Mikor lesz a vizsgálat?
– Khm, pont ez a gond. A páciens már i is van.
Vigyáztam, hogy ne ránduljon meg az arcom, mert tudtam, hogy Jean
már így is ideges és aggódik. Nem akartam tovább rontani a helyzeten.
– Rendben. Nos, vegyen tőle vért, mérje meg a vérnyomását és a
lázát, aztán adjon rá egy köntöst. Jövök, amint tudok.
Jean elindult kifelé, de utána szóltam.
– A felvételi lapja? – kérdeztem, mire Jean idegesen felnevete , és
elvörösödö az arca,
– Igen, igen. Ah! Tessék. – Az asztalomra ejte egy papírlapot a
betegségtörténetet tartalmazó dossziéval együ , és a szabályos, szép
kézírásra pillanto am.
Ashley Ma hews.
A betegségtörténete elég pikusnak tűnt ilyen fiatal páciens
esetében. Átlapoztam a dossziét, aztán elküldtem még gyorsan pár e-
mailt, majd végigmentem a folyosón. Trent az adósom lesz, amiért
átvállaltam tőle egy újabb pácienst. Ha van egy csöpp esze, akkor hoz
nekem is kávét.
Halkan bekopogtam, és Jean megjelent a sarok mögül.
– I van dr. Bentley – közölte a nővel, aki úgy feküdt, mintha elütö e
volna egy teherautó. A haja lelógo a vizsgálóasztalról, és drámai módon
eltakarta a karjával az arcát.
Ez aztán jó móka lesz.
 NEGYEDIK FEJEZET

Bren

– Nem érzi jól magát?

Mély férfihang szakíto a félbe a hányingeremet. Folyamatosan kavargo
a gyomrom, olyan idegesítő volt, mintha egy légy zümmögö volna a
fülemben, és nem akartam mást, csak hogy megszűnjön végre. De ehhez
előbb túl kell esnem ezen a vizsgálaton. A pokolba ezzel a kényelmes
köntössel, amiről Mandy azt hi e, hogy élvezni fogom. Ha a szokásos
papírköntös lenne rajtam, akkor azt legalább a fejemre húzhatnám.
– Ah – nyögtem, és a nővérke a segítségemre siete .
– Miss Ma hews nem rajong a… nőgyógyásza látogatásokért.
– Végezhetnénk… ah… a legkényelmetlenebb részekkel, amilyen
gyorsan csak lehet, kérem? – kérdeztem elfojto su ogással, de nem
ve em el a karomat az arcomról. Felfordult a gyomrom, és felnyögtem.
– Nem probléma. Teljesen megértem.
Miért tűnik olyan ismerősnek a hangja?
Az orvos megnyito a a csapot, és kikukucskáltam a karom alól, de
csak az egyenes hátát lá am. A gumikesztyű csa anása
fegyverdörrenésnek hangzo az érzékeny szervezetem számára. Ismét
lehunytam a szememet. Istenem, nem lehetne már vége? Semmi sem
rosszabb az évenkén nőgyógyásza vizsgálatnál, és most másodszor kell
átesnem rajta egy év leforgása ala . És ha esetleg terhes vagyok? Akkor
olyan sok kéz fordul majd meg a puncimban, hogy fölé tetováltathatom a
„nyitva” feliratot.
– Csússzon le, kérem, az ágy szélére!
Ez a hang…
Ha nem éreztem volna olyan pocsékul magam, akkor összeszedtem
volna magam, hogy meglessem, ki tornyosodik fölém. De így minden
erőmre szükségem volt ahhoz, hogy lejjebb csússzak, amíg a pucér
seggem az asztal széle fölö lógo . Egy kéz megragadta az egyik
lábfejemet, aztán a másikat, segíte beigazítani őket a re ege
kengyelbe, de szorosan összezártam a térdemet.
Megnyikordult az állvány, aztán felkapcsolódo a lámpa. Égető
meleget éreztem az érzékeny húsomon, és úgy éreztem magam, mint
egy kiállítási tárgy. Közszemlére téve.
Sebezhetően.
– Rendben, Miss Ma hews, most csak…
– Vizsgáltak már korábban is, Tudom, mi a menet – nyögtem. Az
arcába villanto am volna a zöld lámpát, ha megtehetem. Kész le em
volna bármire, hogy felgyorsítsuk ezt a kínzást.
– Rendicsek, ne pazaroljuk az időt! – Gyengéd kezekkel szé eszíte e a
két lábamat. – Lazítson, mindjárt vége lesz.
Az orvos megnyomoga a a hasamat, és a vaginámba tolta két ujját.
Aztán hirtelen megállt, amikor már éppen azt hi em, hogy sietni fog.
Zakatolt a szívem, az egyébként is nedves tenyerem annyira izzadni
kezde , hogy már azt hi em, átáztatja az asztal bőrbevonatát fedő
papírlepedőt.
Miért állt meg?
Valami baj van?
Velem, vagy az esetleges babával?
Szaggato an kifújta a levegőt, ami önmagában sokat mondo . Valami
egyértelműen nem s mmelt Kinyito am a számat, hogy megszólaljak,
de semmi nem jö ki rajta. A pánik lefagyaszto a a nyelvemet.
A felismerés szikrája és re egés futo végig a hátamon, és a
koponyámba csapódo .
– Bren? – mormogta halkan.
Hirtelen leállt a zakatoló szívem, és az egekbe ugro a feszültségszint
a szobában.
– Igen?
Honnan tudta a középső nevemet? Valami halványan ismerős volt a
hangjában. Kutatni kezdtem az agyamban, és lassan elhúztam a karomat
az arcom elől. Ha egy pillantást vethetnék az arcára, talán lenne valami
fogalmam arról, hogy milyen tragikussá vált a helyzet alig pár másodperc
leforgása ala .
– Minden rend…
Találkozo a tekintetünk, és forogni kezde velem a helyiség. Vad,
vibráló színek tragikus kavargása ve e át a normális látásom helyét.
Próbáltam felülni, de nagy csa anással és papírzörgéssel visszazuhantam
a hátamra.
 A. Rohadt. Életbe.
Ez nem történhet meg. Nem lehet! Istenem, mit te em, hogy ezt
érdemlem? Ezt a megaláztatást? Ezt a borzalmat. Ezt a…
– A papíron az szerepel, hogy Ashley-nek hívnak – jegyezte meg, és
elöntö az adrenalin, vadul verni kezde a szívem.
A francba! Ő az.
És még mindig bennem voltak az ujjai.
Újabb hullámban áradt végig bennem a hányinger, és becsuktam a
szememet, mert bánto a a neonfény, könyörögtem a gyomromnak,
hogy maradjon nyugton. Ha sikerül normálisan lélegeznem, akkor talán
eltűnhetek innen a pokolba anélkül, hogy elhánynám magam.
– Kivennéd a kezedet, kérlek? – nyögtem ki nagy nehezen.
– Igen. Elnézést! – Kihúzta a vastag ujjait az érzékeny részemből, és
felállt.
Legalább egy percig csak kapkodtam a levegőt, és imádkoztam a
gyomromhoz, hogy ne szégyenítsen meg még jobban, mire sikerült
kinyögnöm:
– Valóban Ashley a nevem. – Hátracsúsztam az asztalon, és lehúztam
a combomra a köntöst. Lehet, hogy már mindent láto , de a fényesen
megvilágíto vizsgálószobában olyan kiszolgáltato nak éreztem magam,
mint még soha. – De a középső nevemet használom.
Lehúzta a gumikesztyűt, és behajíto a a szemetesbe.
– Rendben. Ah, jean? – A nővérhez fordult, aki teljesen össze volt
zavarodva, mintha egy alterna v valóságban lenne, és nem tudná, hogy
o mi a szerepe. – Adna nekünk egy percet? Négyszemközt szeretnék
beszélni Miss Ma hews-zal.
– Természetesen, és csak…
Jean megköszörülte a torkát, kinyito a az ajtót, és kihátrált a
szobából, de nem hallo am a zár félreismerhetetlen ka anását.
Az orvos megszoríto a az orrnyergét, felkászálódo a
vizsgálóasztaltól, és becsukta az ajtót, aztán rám néze . Nem hi em,
hogy el tudom viselni annak a nézésnek súlyát.
A francba? Ez mit jelent vajon?
Már kihúztam a lábamat a kengyelből, és a vizsgálóasztal szélén
kuporogtam, nyikorgo ala am a vizsgálószék, ahogy nyughatatlanul
fészkelődtem. Egy pontra meredtem a kristály szta kőpadlón, minden
figyelmemet oda összpontosíto am.
Istenem, azt kívántam, bárcsak kimenne a helyiségből, hogy ismét
felöltözhessek, és felhúzhassak valamiféle ruhabarikádot ke őnk közé. Ő
volt előnyben, és ezzel sztában is volt.
– Figyelj, mennem kellene. Fogalmam sem volt… – böktem ki, de
félbeszakíto .
– Miért tűntél el csak úgy?
Tudha am volna, hogy nem lesz úriember, és nem hagyja, hogy
megőrizhessem a maradék kis büszkeségemet. Elpirultam a szavaiból
sugárzó vádaskodás hallatán, és éreztem, hogy a pír elön a nyakamat is.
Nagyot nyeltem, de összeszoríto am az ajkaimat. Hogy merészeli éppen
most feltenni ezt a kérdést?
– Fantasz kusan éreztem magam veled – ismerte be egy feszült perc
elteltével. – Én… – nagyot fújt, és két kézzel a hajába túrt.
Semmi sem számíto ebben a pillanatban, csak az, hogy kijussak
ebből a vizsgálószobából. Úgy éreztem, mintha kiszívtak volna minden
oxigént a helyiségből. Képtelen voltam lélegezni.
– Én…
– Te nem így éreztél? Mert azt hi em…
– Nem, nem – ráztam meg a fejemet, hosszú hajam az arcomba
hullo , ezért hát a fülem mögé tűrtem. Megfordult a fejemben, hogy
hagyom, hadd takarja el fátyolként a szememet, és remege a kezem
még a ól az egyszerű mozdula ól is, hogy hátrasimítsam a hajamat,
hogy láthassam őt. – Én is csodálatosan éreztem magam. Csak… –
megráztam a fejemet, próbáltam értelmes magyaráza al szolgálni. – Te
több voltál – vagy –, mint amit keresek. Úgy értem, pillanatnyilag.
– Mit akar ez jelenteni?
– Én csak… – Mély lélegzetet ve em, nem találtam a megfelelő
szavakat, hogy elmagyarázzam neki, hogyan éreztem magam az együ
töltö éjszaka után. Hogyan magyarázza el az ember egy orvosnak,
miközben meztelenül fekszik a vizsgálóasztalon, hogy nem keres apát a
meg nem születe gyermekének, akivel esetleg terhes? Különösen, ha ő
ez az apa. – Te… az az éjszaka… minden olyan intenzív volt, és nem
akarok komoly kapcsolatot.
– Egyetlen éjszaka alapján leszűrted a következtetést, hogy valami
komollyá válhat?
Miért nem lehet ő is olyan, mint minden más férfi, akit a farka irányít,
és lép végre túl ezen az egészen? Összezavarodtam, úgy éreztem, mintha
fura módon megváltoztak volna a szerepek. Miért kell lefolytatnunk ezt a
kínos beszélgetést? Maradhato volna professzionális, befejezhe e
volna a vizsgálatot, és akkor soha többé nem kell látnunk egymást. Kár a
gőzért. Nem érdekelt, hogy életem legcsodásabb szexében részesíte .
Nem. Tényleg nem. Próbálta menteni a menthetőt, az ellenőrzése ala
tartani a helyzetet, kompromisszumot keresni, amire pedig egyáltalán
nem volt szükségem, és amit nem is akartam.
Oldalra biccente em a fejemet.
– Csak lazítani akartam, szórakozni. Őszinte leszek, nem gyakran
csinálok ilyesmit, és csodálkozom, hogy egyáltalán látni akartál újra.
– Szóval, akkor melyik a ke ő közül? Túl komoly vagyok, vagy akkora
játékos, hogy azt hi ed, nem érdekel, hogy csak úgy eltűnsz?
– Miért nem lehet mindke ő? – vágtam vissza.
Összeszoríto a az állkapcsát, összehúzta a szemét, láthatóan nem
fogadta el a nyakatekert logikámat.
– Mert nincs semmi értelme.
– Ki kelle eresztenem némi gőzt, ahogy neked is. Mindke en jól
szórakoztunk. Nem kell nagy ügyet csinálni belőle, nem igaz? – vontam
vállat, de aztán lenéztem, és lá am, hogy elárul a remegő kezem.
Hallo am a hazugságot a saját hangomban.
Rám meredt, mintha most látna először. Vajon ugyanaz a nő vagyok,
aki pár hete olyan lágy és simulékony volt a kezében? Nem. Ég és föld
volt a különbség közte és a közö a nő közö , aki i voltam, meztelenül,
sebezhetően és védtelenül. Lehet, hogy terhes vagyok. A jövőm függhet
egy pozi v eredménytől. El kelle hitetnem vele, hogy semmit sem
jelent a számomra. Nem volt több, csak egy futó szeszély – egy könnyű,
gyors menet, amelyet másnap reggel könnyedén el lehet dobni, és
elfelejteni.
De a szívem mélyén tudtam az igazságot. Éreztem. Azt a forró,
mágnesen vonzalmat, ami minden mozdulatot és érintést követe .
Gyakorla lag felrobbant a szívem, amikor elélveztünk, keményen,
mohón és mélyen, egyszerre. Amit a tekintetében lá am, miközben
bennem volt… azt nem csak képzeltem. Nem képzelhe em.
Nem képzeltem.
– Rendben, szóval, ha csak egyéjszakás kaland volt… – kezdte, de a
szavába vágtam, mielő befejezhe e volna a mondatot. Nem
hagyha am, hogy olyasmit mondjon, amit mindke en megbánunk.
– Az volt.
Nemtörődöm szavaim hallatán csalódo ság áradt szét jóképű arcán.
Szinte rosszul éreztem magam, amiért akara al fájdalmat okoztam neki.
De annyira azért nem, hogy jóvátegyem azzal, hogy elárulom az igazat.
Azzal csak szívfájdalmat okoztam volna magamnak. És a szívemet magas
fal védte, amelyet még egy faltörő kos sem tudo volna ledönteni.
Mély lélegzetet ve , és pár pillana al később hűvös érdektelenség
ömlö el az arcán.
– Rendben. Jól van. Csak egyéjszakás kaland volt. Akkor talán
folytatnunk kellene a szokásos éves vizsgálatot. Szupergyors leszek, aztán
a nővér majd pár nap múlva felhív a rákszűrés eredményével, rendben?
– Ah.
Nagyot nyeltem, aztán dühösen rámeredtem. Ennyire ostoba? Akkor
most egy egészen más kínos témát kell felvetnem.
– Nézd, tudom, hogy kicsit kínos, de képes vagyok profi módon
viselkedni. Az éves rákszűrés mia jö él, igaz?
Ismét lepillanto a kórlapra. Talán mégsem kell a szájába rágnom.
Nem tudom, képes lennék-e elárulni neki, hogy miért jö em, anélkül,
hogy kiborulnék, ha nagyon erőltetné a kérdést. Végigfuto a
dokumentumon, és minden rendben is volt egészen addig, amíg el nem
ért a lap aljára. Kiélveztem volna a tragikus kifejezést, ami elömlö az
arcán, ha nem éreztem volna úgy, hogy mindjárt elhányom magam, vagy
elájulok.
Na, most ki foga elhányni magát, mi?
Elsápadt. Minden szín és vér kifuto az arcából, majd
megtántorodo , és mind a százkilencven cen je úgy imbolygo , mint
egy fűzfa ágai a szélben. Lassan lerogyo a székre, aztán
megtámaszkodo a pulton.
Kutató tekinte el vizsgálta az arcomat. Próbált rájönni, vajon csak
viccelek-e. Ja. Persze. A korombeli nők nem viccelnek ilyen komoly
dologgal. Összehúztam a szememet, és álltam a tekintetét.
Felfogtad, Einstein? Ha van baba, akkor te vagy az apja. Ami azt
jelen , hogyha tényleg terhes vagyok, és meg akarom tartani a babát,
akkor kilenc hónap múlva valakinek az apukája leszel…
Mély levegőt ve az orrán keresztül, kinyito a a száját, hogy
megszólaljon, de mielő akár egy másodperccel is késleltethe e volna
az elkerülhetetlent, gyorsan leugro am az asztalról, és felkaptam a
bugyimat a székről.
– Nézd, ah, ez rossz ötlet volt. – Villámsebesen belebújtam a
fehérneműmbe, és bedugtam az egyik lábamat a farmerem szárába. –
Kereshetek másik orvost, nem gond. Mandy csak próbált segíteni. Nem
tudtam, hogy i rendelsz, nyilvánvalóan, és nekem csak… Szükségem van
egy kis levegőre.
Beleugro am a farmerembe, aztán a pólómért nyúltam.
Kinyito a a száját, hogy mondjon valamit, de hosszú, feszült
másodpercekig néma maradt. Félig-meddig arra számíto am, hogy
papolni fog nekem az óvszerről meg a fogamzásgátlóról. Orvosként
bizonyosan eltűnődö azon, hogyan történhete ez meg. De tudnia kell,
hogy mivel az óvszerrel előfordulhat, hogy kiszakad, nyilvánvalóan ez
történt.
– Ne aggódj mia a, tényleg – nyugta am, mielő még előállhato
volna közhelyekkel és hamis ígéretekkel. A legkevésbé erre volt
szükségem. – Valószínűleg csak téves riasztás, de ha esetleg mégsem,
akkor, tudod, tudom, hogy hol talállak, szóval… – Kínosan felneve em,
megfordultam, letéptem magamról a köntöst, és bebújtam a pólómba.
Majdnem jobban éreztem magam most, hogy teljesen felöltözve álltam
elő e. De nem tudok addig ismét normálisan lélegezni, míg el nem
tűnök a pokolba ebből az apró, fullasztó helyiségből. – Kérlek, csak
tegyél úgy, mintha soha i sem le em volna.
Ismét szóra nyílt a szája. Úgy tűnt, képtelen megszólalni, és
imádkoztam, hogy ez így is maradjon, míg egy bűvészhez méltó
sebességgel el nem tűnök. Kislisszantam az ajtón, határozo , céltudatos
léptekkel szinte rohantam a kijárat felé.
Mielő azonban biztonságba érhe em volna, megállíto a mély
hangja.
– Várj, Bren! Ezt meg kell beszélnünk.
Mintha bebetonozták volna a lábamat. Miért nem tudtam udvariatlan
lenni, és távozni? Határozo an visszalökve őt a múltamba, ahogyan
korábban te em? Volt ebben a férfiban valami, ami arra kényszeríte ,
hogy szokatlanul viselkedjem, alig ismertem magamra. Túl sok érzelmet
ébreszte fel bennem, amelyet legszívesebben mélyen elteme em
volna.
– Egyedül birkózom meg a következményekkel – válaszoltam halkan,
de nem fordultam meg. Tudtam, hogy maradnék, ha ránéznék. Így hát
ellenálltam a kísértésnek, hogy az erős karjába vessem magam, és
kiléptem a széles, linóleummal boríto átriumba. Szinte éreztem a
leheletét a tarkómon.
Miért nem adod fel egyszerűen?
Mielő kiérhe em volna az utcára, utolért, és maga felé fordíto ,
kényszeríte , hogy ránézzek.
– A menekülés már nem alterna va. Bármi történik is, a
laboratóriumba már elküldték a mintát, miután a nővér vért ve tőled.
Megkapjuk az eredményt, és ha úgy alakul, nem hagyom, hogy egyedül
néz szembe vele. Ki van zárva.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Mason

Bren összeszoríto a a száját, és ebből tudtam, hogy morcos képet vágok.

Remege a keze, szinte sugárzo a szeméből a feldúltság.
A város összes orvosa közül hogyan keverede éppen az én
rendelőmbe, hogy megtudja, terhes-e? A pokolba! Igaz a mondás, hogy
a karma egy ribanc.
Kuta am az emlékeimben, újraéltem az együ létünk minden
másodpercét, és rádöbbentem, hogy nem árultam el neki, mi a
foglalkozásom. Nem akartam arrogáns seggfejnek tűnni, ezért ritkán
kezdtem ezzel a beszélgetést egy bárban vagy klubban. Ráadásul, mivel
saját praxisom volt, ezért a pénzvadászok és gazdag férjre vágyók
célpontja voltam, így aztán abszolút biztos voltam benne, hogy nem
mondtam meg neki sem, ki vagyok valójában.
Viszkete a tenyerem, hogy utánanyúljak és a karomba zárjam őt,
hogy letöröljem azt a szomorú kifejezést az arcáról. De nem mozdultam,
mert még mindig ki voltam kissé akadva, amiért lelépe életem
legcsodásabb éjszakája után.
A szemembe néze , kutato valami után. Valami után, amit még nem
adha am meg neki. Ígéretek után, amelyeket nem tehe em. Hosszú
pillanatokig tarto a feszültség, aztán Bren hátrált egy lépést.
– Beszélhetnénk az irodámban? – kérdeztem kissé nyugodtabb
hangon.
Tudatában voltam, hogy még mindig az előtérben ácsorgunk, ezért
mély lélegzetet ve em, és próbáltam összeszedni magam. Egy idősebb
hölgy leese állal meredt ránk, egy fiatal anyuka az újszülö jét ringa a
egy hordozóban, próbált úgy tenni, mint aki nem figyel az elő e
lejátszódó jelenetre.
A tekintetem a koffeinmentes capuccinót kínáló bárra siklo , amely
Trent szerint azért kelle , hogy megnyugtassa a pácienseket, akik így
majd kényelmesebben érzik magukat, miután végeztek a vizsgála al.
Hirtelen azt kívántam, bárcsak olyan egyszerű lenne az életem, hogy
csupán az okozzon dilemmát, vajon sós karamellás vagy mokkaszirupot
válasszak-e a kávémhoz. Nagyot fújtam, hogy lenyugodjak, aztán Bren
felé fordultam. Összerándult a gyomrom a gondolatra, hogy egy nő
menekülni akar előlem, különösen, mivel semmit nem te em, amivel
kiérdemeltem volna.
– Sajnálom. Nem lehet. Vissza kell mennem dolgozni.
Még el sem hagyták az ajkát az utolsó szavak, de már tudtam, hogy
hazudik nekem. Egy nőnek, aki annyira ki van borulva, mint amennyire
Bren, az első dolga lenne, hogy felhívja a legjobb barátnőjét, és
fagylaltba fojtsa a bánatát. Ami engem illet, én csak egy edzésre és egy
italra vágytam. Csak jó pár pohár erős szesz tudná kitörölni a fejemből
annak az emlékét, ami az imént történt.
Lehet, hogy terhes.
A gyerekemmel.
Tisztában voltam ennek a jelentőségével. Lehet, hogy Bren méhében
egy élet fejlődik éppen most, miközben i ácsorgunk, és nem beszélünk
egymással. Bár rövid és csak fizikai kapcsolat volt köztünk, éreztem, hogy
Bren egy független lélek. Valószínűleg nem akar köteleze séget vállalni,
és lekötni magát egy olyan férfi melle , aki nem sokkal ezelő még
teljesen ismeretlen volt a számára.
Elfehérede Bren arca, és levegő után kapo .
– Azt hiszem, hányni fogok!
Megragadtam a könyökét, és a HÖLGYEK feliratú ajtó felé húztam,
odabenn pedig azonnal az egyik vécékagylóhoz rohant.
Öklendeze egyszer-kétszer, de nem jö ki semmi a gyomrából.
Felém fordíto a a fejét, letérdeltem hát mellé az apró fülkében, és
rendetlen lófarokba fogtam össze a haját.
Hátraléptem, amikor felállt.
– Jól vagy?
Bólinto , és megtörölte a száját a kézfejével.
– Hamis riasztás, azt hiszem.
– Sokszor vagy rosszul? – kérdeztem, és hirtelen még jobban aggódni
kezdtem, mint eddig.
Vállat vont.
– Csak egy kis hányinger.
– Biztos, hogy vissza kell menned, dolgozni?
Gyere el hozzám, hadd viseljem gondodat.
 Nem mondtam ki ezeket a szavakat, amelyek az eszembe juto ak,
ahogy Bren kilépe a fülkéből, és megmosta a kezét. Mihelyt
visszamegyek az irodámba, lerogyok majd a puha bőr karosszékembe, és
végiggondolom, mennyire akarom, hogy ez a nő és a meg nem születe
gyermekünk főszerepet játsszon a jövőmben.
– Lehet, hogy inkább hazamegyek. Úgyis majdnem vége már a napnak
– felelte Bren, és elhátrált tőlem, mintha úgy érezte volna, hogy sarokba
szoríto am a női mosdóban.
– Tudsz egyáltalán most vezetni?
– Igen. I lakom a közelben.
– Rendben.
Megsimoga am a vállát, mire óvatosan hátralépe . A fizikai
elutasítás jobban fájt, mint egy lódarázs csípése. Tényleg nem akartam,
hogy ebben az állapotban vezessen, de nem juto eszembe hirtelen
racionális érv, amellyel meggyőzhetném, hogy maradjon i , vagy
engedje, hogy hívjak neki egy taxit.
Akaratom ellenére lebiggyedt az ajkam, de megadóan leejte em a
karomat az oldalam mellé. Legszívesebben felkaptam volna pár
papírtörülközőt, hogy fehér zászlóként lengessem a fejem fölö .
– Majd később felhívlak. Beszélnünk kell erről.
– Rendben. A mobilszámom szerepel a beteglapon.
Ökölbe szorult a kezem, annyira dühösnek és inkompetensnek
éreztem magam. Mire vagyok jó, ha még a meg nem születe
gyermekem anyját sem tudom megvédeni? De sikerült összeszednem
magam, és köve em Brent az ajtóhoz.
– Akkor majd később beszélünk – búcsúzo , és kinyito a az ajtót, úgy
menekült a rendelőből, mintha egy őrült zaklató lenne a nyomában.
Figyeltem Bren merev hátát, míg végül csak egy semmi kis pont le a
távolban. Úgy lüktete a szívem, mintha valaki érzéstelenítés nélkül
felhasíto a volna a mellkasomat.
Bren vérvizsgálata után a labor huszonnégy óra múlva közli majd az
eredményt. Tűkön fogok ülni, amíg megjön. Vagyis teljes huszonnégy
órám lesz, hogy Brenen töprengjek.
Ólomnehéz lábakkal visszatértem az irodámba, becsuktam magam
mögö az ajtót, és mély lélegzetet ve em. Általában segíte , ha
belemerültem a papírmunkába, ezért most is pontosan ezt te em, és
vártam egypár órát, mielő felhívtam őt, hogy legyen ideje feldolgozni a
dolgot, és megnyugodni.
 Tudtam, hogy használhatatlan leszek, amíg a dolgok nem
rendeződnek Bren és köztem, vagy legalábbis nem beszélünk róla, ezért
úgy döntö em, hogy meghívom őt vacsorázni. Mennyire engedi át
magát vajon az érzelmeinek egy nyilvános helyen? Mihelyt felve e a
telefont, azonnal éreztem a tétovázásból, hogy nem akar látni. De nem
érdekelt. Ezért tovább erősködtem.
– Persze – motyogta végül megadóan.
Az asztalomon álló órára pillanto am, és dühösen fújtam egyet. Még
volt egy óránk a találkozó elő . Bőven elég arra, hogy hazamenjek
lezuhanyozni és átöltözni. Ez lesz életem leghosszabb huszonnégy órája,
amíg megjön a lelet.
Közben azonban ki kelle találnom egy tervet. Minden mást a
há érbe kelle szorítanom a gondolataimban, hogy Brenre és arra
összpontosítsak, hogy megismerjem őt. És rábírjam, hogy ő is meg
akarjon ismerni engem.
Összefontam a két kezemet, és az ajkamhoz érinte em az ujjaimat.
Elfuthatsz, Bren Ma hews, de nem bújhatsz el előlem!
 HATODIK FEJEZET

Bren

Nem mentem vissza a munkahelyemre. Nem tehe em, mert akkor el

kelle volna mondanom Mandynek, hogy mi történt, és arra juto am,
hogy ha nem mondok semmit – hangosan, senkinek –, akkor egy ideig
még tehetek úgy, hogy ez az egész szerencsétlen délután csupán a
kialvatlan agyam játéka volt.
Nem akarom egy véletlenül kiválaszto idegen gyermekét hordani a
szívem ala , nem akarok felelősséget vállalni, és lekötni magam egy férfi
melle , akit nem is ismerek. Mi van, ha nem szere a roman kus sétákat
a tengerparton és a gyertyafényes vacsorákat? Mi van, ha pikus
munkamániás, és minden este halálos fáradtan jön haza, miután még
beugro az edzőterembe is, és lerogyik a kanapéra a távkapcsolóval a
kezében?
Mi van, ha megpróbálja korlátozni a szabadságomat?
Majd kiugro am a bőrömből, amikor pár órával később megszólalt a
telefonom. Bár Mason mondta, hogy felhív majd, annyira emészte ek a
kavargó érzések, hogy nem igazán számíto am rá, sem pedig arra, hogy
meghív vacsorázni. Próbáltam kitalálni valami kifogást. De nem akartam
hazudni, ezért megadóan csak annyit motyogtam, hogy „persze”.
A mosogató fele órára pillanto am, és dühösen fújtam egyet. Még
volt egy órám, mielő találkoznunk kell majd az é eremben. Ez lesz
életem leghosszabb huszonnégy órája. Legszívesebben térdre hulltam
volna, hogy nega v eredményért imádkozzak. Ha nem vagyok terhes,
akkor megszabadulhatok Masontől, és a lelki egyensúlyomra gyakorolt
kellemetlen hatásától. Próbáltam elhessegetni a vizsgálat eredményét a
gondolataimból, miközben a gardróbszobámban álltam, és az odabent
lógó végtelen számú ruhalehetőségre meredtem. Minden nap
piszokfoltos kezeslábas és állatkert feliratos póló volt rajtam munka
közben, így szere em néha feltűnően csajos holmikat, re külöket,
szandálokat és ruhákat viselni.
 De most egészen más okból vizsgálga am a gardróbomat: mivel csak
egy hálószobám van, így i kell majd aludnia a babának. Át kell majd
alakí atni, hogy elférjen benne a kiságy, a pelenkázóasztal és az összes
egyéb holmi, amire egy apró emberkének szüksége van.
Végül egy szoknyából és kardigánból álló összeállítás melle
döntö em, aztán elindultam az ajtó felé, megacéloztam az idegeimet,
hogy átvészeljem a rám váró, biztosan kínos randit.
Nem tudtam elhessegetni Mason morcos arcának emlékét. Nem
számíto am rá, hogy valaha még látom őt, különösen nem ilyen dühös
kifejezéssel az arcán. De nem a haragja rázo meg igazán.
Nem.
Váratlanul ért ugyan, de nem ez rázo meg.
Nem bírtam elhinni, hogy a város összes orvosa közül Mandy
egyenesen annak a férfinak a kengyel formájú karmai közé küldö , akit
minden erőmmel próbáltam elfelejteni. És az együ töltö idő ala
Mason egyszer sem említe e, hogy miből él. Ez a sokknál és a félelemnél
is nagyobb hatást gyakorolt egyébként is remegő testemre. Jóképű
arcának minden vonása, izmos testének minden porcikája egyenesen a
lelkembe hatolt.
Azok a sötét szempillával kereteze za rkék szemek izzóan meredtek
rám, amikor a leginkább sebezhető voltam, képtelen arra, hogy
összeszedjem magam, és távol akartam lenni tőle. Mintha a növekvő
fizikai hasadék elvághatná azt a mágneses vonzerőt, amelyet a ól a
pillana ól kezdve éreztem, amikor találkozo a tekintetünk abban a
zsúfolt klubban. Követe még akkor is, miután felöltöztem, és
kimenekültem az előtérbe. Borostával boríto határozo , szögletes áll,
széles, erős vállak, keskeny csípő. A pasi maga volt a tökély, és akkor arra
már nem is mertem gondolni, hogy mi rejtőzö a babakék műtősruha
ala . A hasamra szoríto am a kezemet, és elmormoltam magamban egy
imát, hogy képes legyek túlélni ezt az estét anélkül, hogy megadnám
magam a bűverejének.
Túl sok mindenen mentem már keresztül. Talán nem ve e észre a
szívem fölö villogó ZÁRVA feliratú neontáblát, így az én dolgom lesz
tehát, hogy felhívjam rá a figyelmét. Nem kerestem semmit. Jól éreztük
magunkat egy éjszaka, és tessék, hová vezete . Felnő nőhöz méltóan
kell viselkednem, és viselni a következményeket. Ahogy mindig. Pokolba
a nevetségesen dögös dokival!
 HETEDIK FEJEZET

Mason

Helytelennek éreztem, hogy nem mentem el érte és hoztam el az

é erembe, ahogy úriemberhez illik. A pokolba, Bren a meg nem
születe gyermekem anyja! De persze semmit sem éreztem helyesnek
ebben a helyzetben – sem az öltözékemet, sem azt, ahogyan történt, és
főleg azt nem, ahogyan az egész végződhet. De talán tényleg a sors
rendelte így.
A telefonomra pillanto am, bár tudtam, hogy semmi olyat nem fog
elárulni, amit a belső órám még nem közölt volna velem.
Bren kése . O ücsörögtem, és azon tűnődtem, eljön-e egyáltalán.
Eléggé készségesnek hangzo , amikor korábban felhívtam –
kétségtelenül ő is meg akarta beszélni, mi történik majd, ha az lesz az
eredmény, amire számít… amire mindke en számítunk.
De szerintem bizonyos szinten mindke en tudtuk már a választ. O
leszek majd neki, gondját viselem a babánknak, és gondoskodom róla,
hogy a szülés a lehető legsimább legyen. Segíteni fogok neki, és
szeretem majd a gyerekünket. Kétség sem fér hozzá, hogy mindent
megteszek majd a gyerekemért.
Abban már kevésbé voltam biztos, hogy ke őnkkel mi lesz. Hogyan
jövünk majd ki egymással egyetlen szenvedélyes, vad éjszaka után. Bár
az ösztönöm azt súgta, hogy így helyes, azt azért be kelle vallanom,
hogy nem igazán ismerem őt. A testét elég jól. De meg kell ismernem a
hozzá tartozó nőt is.
Mielő ez a baba megszüle k – ha megszüle k egyáltalán – meg
akarom ismerni Brent. Ki akarom deríteni, hogy a valóság felért-e az
álomképpel, amelyet kialakíto am magamban arról, hogy Bren kivé
válhat a számomra.
Az igazivá.
Rezegni kezde a telefonom az asztalon, és rámeredtem.
Megkönnyebbülten felsóhajto am, amikor meglá am, hogy Brentől
érkeze az üzenet, és jelezte, hogy megérkeze . Körbenéztem, és
meglá am őt a széles üvegablakokon keresztül beáradó ragyogó
napfényben. A vízre néző franciaajtó elő álló asztalhoz inte em, ahol
ültem.
Idegesen elmosolyodo , aztán elindult felém, a szék támlájára
akaszto a a re küljét, majd leült velem szemben.
– Puccos hely – jegyezte meg.
Bólinto am.
– Remélem, nem bánod. I kínálják a legjobb alkoholmentes italokat
a városban, és mivel valószínűleg nem iszol, arra gondoltam…
Az alsó ajkába harapo , finoman elpirult az arca.
– Kösz. Ez igazán figyelmes tőled.
Hosszúra nyúlt a csend, ezért kipillanto am az ablakon; egy hal éppen
kiugro a vízből, aztán fröcskölve lebuko .
Tudom, hogyan érzel, haver. Még öt perc sem telt el, és máris
tehetetlenül vergődöm.
Zakatolt az agyam, próbáltam megtalálni a megfelelő szavakat, hogy
megtörjem a kínos csendet. Mondani valamit, ami nem ad neki okot
arra, hogy el akarjon menekülni tőlem. Bren beletúrt a táskájába, és
előhúzo egy paksamétányi ropogós fehér papírlapot.
– Nézd, ah, tudom, hogy fura ez a helyzet, de összeírtam néhány
ötletet a láthatásról, és…
Elve em tőle a lapokat, és félrete em.
– Értem, és azt is, hogy miért csináltad, és ígérem, át is nézem majd,
ha kiderül, hogy szükséges. De ez még enyhén szólva kissé
elhamarkodo nak tűnik. Nem akarok a nyilvánvalóról beszélni. Az első
randink jól sikerült – vegyük úgy, hogy ez most a második. Csak
szeretnék elkölteni egy kellemes vacsorát veled, és megismerni téged.
Bren szeme elárulta, hogy mennyire meglepődö . Talán azt hi e,
hogy azonnal a tárgyra térünk majd. Meglepetés! Fogadok, arra sem
számíto ál, hogy nem hagyom, hogy újabb falat építs ke őnk közé.
– Nem sokat beszélge ünk aznap este, miután eljö ünk a bárból –
mormogta Bren, bár úgy lá am, megkönnyebbült egy kicsit, és
kényelmesebben helyezkede el a széken. – De azért jó tervnek hangzik.
Megjö a pincérnő, és felve e az italrendelést, és míg Bren az étlapot
tanulmányozta, kive em egy szelet bage et az asztalon álló kosárból, és
jó vastagon megkentem vajjal. – Szóval, azt már tudod, hogy orvos
vagyok.
Kirobbant belőle a nevetés.
– Eléggé egyértelművé vált, amikor besétáltál a rendelőbe, ahol
égnek emelt lábbal feküdtem.
Elvigyorodtam, elvarázsolt, milyen melegség öntö el a nevetése
hallatán. – Ja… sajnálatos módon. – Akkor jö rá, hogy orvos vagyok,
amikor belédugtam az ujjaimat. – És te mivel foglalkozol?
Rám néze az étlap fölö .
– Nem akarod, hogy beszéljek róla.
– Miért? Titkosügynök vagy? Ha elárulod, akkor meg kell hogy ölj,
meg ilyesmi?
Kuncogo , és észreve em, milyen szép fehérek a fogai. Az a mosoly!
A pokolba, a halálomat okozhatja, mert éreztem, hogy a fejem búbjától a
kislábujjamig elönt a forróság, ahogy a száját bámulom.
– Nem, de a barátaim mindig megbánják, ha a munkámról kérdeznek,
mert aztán nem tudok leállni, szóval vedd ezt figyelmeztetésnek. Fuss,
amíg megteheted.
– Ve em a figyelmeztetést. Szóval, mit csinálsz? – kérdeztem ismét,
és most, hogy tudtam, milyen szenvedélyesen szere a munkáját, még
jobban érdekelt a válasza.
– Fajmentőként dolgozom a városi állatkertben. – Lelkesen
mosolygo , végre elengedte magát, és egy futó pillantást vethe em az
igazi Brenre. Arra, akit jobban meg akartam ismerni. – Ez a legjobb
munka az egész világon.
Ragadós volt a lelkesedése, és azon kaptam magam, hogy
visszamosolygok rá, mint egy bolond. Jézusom, örült dolgokat művel
velem ez a nő…
– Tényleg csodálatos munkának hangzik. Mesélj még róla!
Bólinto , az arcába hullo a haja, ahogy bekapo egy darab
kenyeret, és megrágta, miközben folyta a.
– Főleg gepárdokkal foglalkozom. Elbűvölő állatok. Kutyákkal társítjuk
őket, tudod, mert egyedül eléggé magányosak, és cuki, amikor a kutya
azt hiszi, hogy ő az alfa, és a gepárd elő eszik, szinte mutatja neki, hogy
mit kell csinálni, és a gepárd meg a kutya a legjobb cimborává válik.
Fantasz kus.
– Komolyan beszélsz?
Ismét bólinto , ragyogo a szeme. Nagyot nyeltem, ahogy
elképzeltem őt, miközben ala am fekszik, és felnéz rám azzal a
hipno kus tekinte el.
– Mindegyik párosnak megvan a saját személyisége.
– Melyik a kedvenced?
– Kakaó és Nibs. Kakaó egy csokoládészínű labrador, Nibs pedig a
legjobb gepárd barátja. Egy napon szüle ek, és mindent együ
csinálnak. Még soha életedben nem lá ál ilyen imádnivalót. – Kive e a
telefonját a táskájából, elém tolta, aztán megnyito a a há érképet,
amelyen két állat aludt összebújva – egy csokoládébarna labrador és a
hasánál összegömbölyödve egy gepárd.
– Felrobbanna az internet, ha ezt kiposztolnád. Megőrülnének érte az
emberek. A macskák és a kutyák nem szoktak így viselkedni. – Tényleg le
voltam nyűgözve. – Ez csodálatos! Miért nem meséltél erről korábban?
– Ahogy már mondtam, el szoko ragadni a hév, és nem szeretek
kisajá tani minden beszélgetést, ezért muszáj uralkodnom magamon. De
már végeztem is. Most te mesélj magadról.
Megjelent a pincérnő az italunkkal, és kortyoltam egyet, miközben
Brent figyeltem. Többet akartam tudni a munkájáról – hogyan telnek a
napjai, melyik állatokat szere a legjobban, de ugyanakkor erőltetni sem
akartam.
– Khm, lássuk csak. Nincs olyan sok tudnivaló. Orvos vagyok. Egész
életemben ebben a városban éltem. A szüleim is i laknak.
– Tényleg? – Oldalra biccente e a fejét. – Más érzés lehet, hogy soha
nem költöztél távol a szüleidtől. Néha azon tűnődöm, nem így kellene-e
mindenkinek csinálnia. Anyu mindig mondja, hogy mennyire hiányzom
neki.
– Nos, őszintén szólva nem nagyon volt választásom. Úgy volt, hogy a
középiskola után a Johns Hopkins Egyetemen tanulok tovább, de anyu
nagyon beteg le , és úgy éreztem, vele kell maradnom, amíg
meggyógyul.
Lebiggyedt a szája.
– Sajnálom. Ez szörnyű. Megkérdezhetem, hogy mi történt?
Bólinto am.
– Petefészekrák. Biztosak voltak benne, hogy… nos, tudod. –
Lekopogtam az asztalon, összerándult a gyomrom, mint mindig, amikor
eszembe juto , milyen közel voltunk ahhoz, hogy elveszítsük őt. – De
most jól van. Apám végig ápolta, és gondoskodo róla, hogy a legjobb
orvosok kezeljék, és a legmodernebb kezelést kapja. Nem lá ál még
orvost olyan keményen dolgozni valakiért, aki valójában nem is volt a
betege.
– Az apád is orvos?
– Igen – Ismét i am egy kortyot, aggódtam, hogy tehetetlen hülyének
tűnök majd a szemében, aki nem tudo dönteni a saját sorsáról. Mindig
tudtam, hogy az apám nyomába akarok lépni. De ha valakinek olyan
munkája van, mint Brennek? Minden szavából és gesztusából áradt a
szenvedély. – Ami azt ille , családi vállalkozás volt. A rendelőben
végeztem a szakmai gyakorlatot, a helyi kórházban voltam rezidens,
aztán átve em a klinikát, amikor az apám nyugdíjba vonult, ahogyan ő is
te e azt a nagyapámmal.
– Nahát! Micsoda családi örökség – mosolygo , de hirtelen ismét
feléledt a feszültség csírája. Mintha Bren tudná.
Megköszörültem a torkomat.
– Inkább a véletlen műve. Úgy alakult, hogy mindnyájan a betegek
kezelésében találtuk meg az életcélunkat.
– Ezt meg tudom érteni – bólinto . – Látom az állatorvosokat, akik
eljönnek, hogy kezeljék a kölyköket és a beteg állatokat, és ez olyan… –
elhallgato egy pillanatra, mielő hozzáte em:
– Nemes te .
– Köszönöm.
Elöntö a forróság a mosolyától, és elfordíto am a tekintetemet,
próbáltam elhessegetni az emléket, ahogyan ala am vonaglo .
Most nem ez a fontos. Hanem az, hogy megismerjük egymást,
ahogyan már azon az első estén kelle volna tennünk.
De nem bírtam elhallga atni a kisördögöt, amelyik erősködö , hogy
csak, mert a mai estét másképpen kezdtük, még nem jelen azt, hogy
nem végződhet ugyanúgy. Azok közö a selymes combok közö , azzal a
szűk puncival, amelyik összerándult körülö em, amikor Bren a nevemet
kiálto a.
Köhögtem, fészkelődtem a széken, hogy enyhítsek a hirtelen
nyomáson a cipzárom ala , és Brenre mosolyogtam.
– Jobb lesz, ha eldöntjük, mit rendeljünk.
Mielő lemondok az egész vacsoráról, és rendelek magamnak még
egy adagot Bren Ma hews-ból.
 NYOLCADIK FEJEZET

Bren

Még soha életemben nem vágytam ennyire egy pohár borra.

Bár természetesen elfogadtam volna egy felest is. Vagy talán egy
golyót a fejembe. Bármit, ami segít, hogy leszálljak erről a
hullámvasútról, vagy nem késztet arra, hogy az asztal alá bújjak, míg
Mason végre feladja, és távozik.
Nagyot nyeltem, kényszeríte em magam, hogy felidézzem, mit
kérdeze , de megmenekültem, mivel megjelent a pincérnő, hogy
felvegye a rendelésünket.
– Ah, ezt az almás, baconös és gorgonzolás salátát kérem, azt hiszem.
Jól hangzik. Nem mintha almára vágynék, vagy ilyesmi.
Mason bólinto .
– Tényleg jól hangzik. Én egy sztéket kérek.
Ügyet sem vete a habogásomra, ahogy korábban sem. Ami
természetesen tökéletesen logikus volt.
Mert Mason pontosan ez volt – tökéletes.
Komolyan, nem elég, hogy a pasi fenekestől felforga a a világomat az
ágyban, de most meg elmeséli, hogy milyen szoros a kapcsolata a
családjával, és azért maradt a városban, hogy gondját viselje a beteg
anyjának? Mit mond majd ezek után, azt, hogy szen é avatják a
következő csodatétele után?
– Mi jár a fejedben?
Mély, dörgő hangja felriaszto a gondolataimból, felnéztem rá, és
fura módon úgy éreztem, mintha azok a szta kék szemek egyenesen
átlátnának rajtam, bele a lelkembe.
– Mi?
– Fura arcot vágtál. Csak eltűnődtem, hogy miért. Mi zajlik a
fejedben?
– Ó, ah – megköszörültem a torkomat. – Butaság az egész.
– Valami az állatokkal kapcsolatban?
 – Nem. – A fenébe! Miért nem mondtam azt, hogy igen? Tökéletes
kibúvó le volna.
– Akkor mi? – nevete .
Körülnéztem, és aztán felsóhajto am.
– Ostobaságnak hangzik majd.
– Azt kétlem.
– Nos, ha éppen tudni akarod, azon tűnődtem, hogy miért vagy még
szingli.
Felvonta a szemöldökét, és gyorsan befejeztem a gondolatot.
– Úgy értem, hogy jóképű és sikeres vagy. Orvos. Biztosan sok nő
hever a lábad elő , és több százzal találkozol a rendelődben.
– Pácienssel nem randizunk. Nem egyeztethető össze a hivatásunkkal,
arról már nem is beszélve, hogy e kátlan.
– Rendben, persze – mormogtam. – De ezen túl. Biztosan rengeteg nő
hízeleg téged körül, és ráadásul babákat segítesz a világra, és a beteg
anyukád gondját viselted, meg minden, szóval mi a probléma?
– Mi a probléma? – ismételte meg, és még jobban felvonta a
szemöldökét. Gúnyolódo velem. Miért nem bírom értelmesen kifejezni
magam, ha vele beszélek? Elegem le a hebegő Brenből, és azon
tűnődtem, mikor kerül elő a higgadt Bren.
– Aha. Miért nem csapo még le rád senki? Hány éves is vagy…
harminc?
Ismét megköszörülte a torkát.
– Harmincke ő.
Nevetségesnek tűnt az egész. Kivéve persze, ha van valakije, csak nem
tarto a ezt elég fontosnak közölni velem. Játszadozni kezdtem a villával,
hogy közömbösnek tűnjek, miközben vártam a válaszát.
Megdörzsölte tökéletesen szögletes állát.
– Nos, valóban elég sokat randizok.
– Ez nem magyarázza meg, hogy miért vagy szingli.
Figyelmesen néze , aztán az italába kortyolt.
– Nézd, elárulhatom neked az igazat, de akkor én hangzom majd
nevetségesnek.
– Így lenne igazságos, mivel én már elég sok kínos percet szenvedtem
végig a vizsgálóasztalodon – vágtam vissza.
– Van benne valami. – Feszülten biccente . – Azért nem állapodtam
még meg senki melle , mert többre vágyom szexnél és társaságnál. –
Égete a tekintete, ahogy közelebb hajolt, és alig bírtam elfojtani a
remegést. – Nyálasnak fog hangzani, de az a helyzet, hogy lelki társat
akarok. Valakit, aki nemcsak szeret engem, hanem teljesen meg is ért,
tudod? Elfogad olyannak, amilyen vagyok, a hibáimmal együ . Miután
egész életemben figyeltem a szüleimet – különösen az anyám betegsége
ala –, úgy gondolom, az élet túl rövid ahhoz, hogy ennél kevesebbre
elpazaroljuk.
Elszorult a torkom.
Az élet valóban túl rövid.
A saját szüleimre gondoltam – az apám betegségére, és ami azután
történt. De Mason talán csak azért lá a ilyen rózsaszín szemüvegen
keresztül a világot, mert nem ismerte ennek a küzdelemnek a másik
oldalát… a pusz tást, amikor a csatának végre vége, és nincsenek
győztesek.
Nem tudom, hogy a szüleim lelki társak voltak-e, de szerelmesek
voltak egymásba. És most az anyám egyedül él, összetört szívvel, annyira
elcsigázo an, hogy alig bír funkcionálni az apám nélkül.
Szóval, igen, az élet túl rövid. Túl rövid ahhoz, hogy fülig
beleszeressünk valakibe, aztán összetörten végezzük, amikor az a
személy így vagy úgy eltűnik az életünkből.
De nem állt szándékomban belemenni ebbe a dologba. Különösen
nem Masonnel – és nem most. Már így is többet tudo rólam, kívül és
belül is, mint amennyit meg akartam osztani vele. Ideje volt a fékre
lépni, és biztos vizekre evezni. Azonnal jobban érezném magam, ha
sikerülne legalább némileg átvennem az irányítást egy tarthatatlan
helyzet fölö .
Mason mesélt a munkája kedvenc részeiről, és nevetgélve
megoszto uk a véleményünket a tévéműsorokról, amelyeket
mindke en lá unk, és a könyvekről, amelyeket olvastunk, de az agyam
mélyén még mindig újra meg újra azt ismételge em, amit mondo .
Lelki társat akar. Valakit, aki teljesen megér őt. Sajnálom, de ez
halálra rémíte .
Nem tagadha am, hogy éreztem valamit az együ töltö éjszakán –
az biztos. De az csak álla as, mohó vágy volt. Szín szta, hamisítatlan
vonzalom. A pokolba, félig-meddig ez volt az oka, hogy úgy menekültem
a lakásából, mintha ége volna a talaj a lábam ala .
Mennyi az esélye annak, hogy a lelki társad egy random egyéjszakás
kaland legyen, aki esetleg felcsinált? Ő lenne az, akire egész életedben
vártál?
 Nem hiszem. Plusz, ne feledkezzünk el arról sem, hogy talán rásózok
egy gyereket, és aztán mi lesz? Egy ilyen pasi kitart melle em, megtesz
mindent, hogy működjön a dolog, és megállapodik melle em, még ha
nem is vagyok a lelki társa? A kompromisszum azonban nem volt elég. Se
neki, még kevésbé nekem.
Jó par és roman kus lélek egy személyben, de kizárt, hogy működne
köztünk ez a kapcsolat. Egy olyan nővel semmiképpen sem, aki évekkel
ezelő elzárta a szívét. Nem adha am meg neki, amit akart. És még
abban sem voltam biztos, hogy akkor meg akarnám adni neki, ha
egyáltalán képes lennék rá.
Már a lehetőségek gondolatára is összerándult a gyomrom, és mire
észreve em volna, már be is csomagolta uk a salátám maradékát, és az
é erem széles üvegajtaja és a naplementébe borult parkoló felé
tarto unk. Mason elkísért az autómhoz, a narancssárga és rózsaszín
sugarak visszaverődtek a fehér fényezésről, és megállt elő em, amikor a
vezetőoldali ajtóhoz értem.
– Szóval, mi az ítélet, Bren? Rendben vagy?
Tudtam, hogy nem a hányingerre érte e, ami olykor rám tört. Az első
igazi randinkra érte e – arra volt kíváncsi, hogyan érzek ke őnkkel
kapcsolatban. Az igazat megvallva fogalmam sem volt. Mason jóképű,
intelligens, kedves – és csodálatos az ágyban. De nem ismertem őt
igazán, és ez a baba természetellenesen felgyorsíto a a dolgokat, ami
halálra rémíte .
– Kellemes vacsora volt. Köszönöm!
– Rendben. Nos, előreszaladok, és megengede nek veszem, hogy
újra felhívhatlak.
Lehajolt, és én lefagytam. Tudtam, hogy hátra kellene lépnem – nem
hagyni, hogy magával ragadjon az édesen fűszeres illata, de
összekapcsolódo a tekintetünk, és azon kaptam magam, hogy közelebb
húzódok, hagyom, hogy a szám összezáródjon a puha alsó ajkán.
Nem köszöntö a nyelve. Puha és édes csók volt, de a bőre
érintésétől elöntö a forróság és az emlékek, hogy mi mindenre képes a
szája – eszembe juto minden, amit már te velem. Minden, amit újra
meg akartam tenni. És újra.
De elhúzódo , amikor már éppen kezdtem elolvadni.
– Jó éjt! – mondta rekedten, ahogy elhátrált, kinyito a nekem a kocsi
ajtaját, és megvárta, hogy beszálljak.
Kábultan figyeltem, ahogy ő is beült az autójába, kavarogtak a
gondolataim.
Jézusom, Mason olyan volt, akár a kábítószer! Egy kis ízelítő, és
legszívesebben azonnal belő em volna vele magam.
Észhez kelle térnem. Megmarkoltam a bőrkormányt, lehunytam a
szememet. Hiba volt megcsókolni őt. Az egész randi hiba volt. Jézusom,
miért vált életem legcsodásabb éjszakája a legnagyobb hibává?
De majd rendbe jövök. Azzal a biztos tuda al távozom, hogy ez a pasi
nagyszerű apa lesz, bármilyen roman kus szándékot táplál is az
irányomba. Már ez is több volt, mint amiben egy egyéjszakás kaland
után reménykedhe em. Ez a baba – ha létezik egyáltalán – szerencsés
lesz, hogy i lesz neki Mason. Erre akartam összpontosítani. Már nem
csak rólam szólt ez az egész.
Automa kusan veze em, mint egy robot, az agyamban újra és újra
lejátszódo a randink, míg hazaértem, és lefeküdtem. Holnap egy új nap
lesz, és megesküdtem magamban, hogy nem gondolok többet Mason
Bentley-re.
Nem ugyanazt akartuk az éle ől. Logikus volt, hogy továbbra is
beszéljünk egymással, amíg ki nem derül, hogy terhes vagyok-e. De
megerősítem az érzelmi és pszichikai védelmi rendszeremet addig is,
amíg legközelebb hallok felőle.
Valami azt súgta, hogy szükségem lesz rá.
Nagyon is.
 KILENCEDIK FEJEZET

Mason

– Hogy lehet az, hogy állandóan azon kapom magam, hogy i állok
elő ed, és ugyanazt a kérdést teszem fel? – lépe be Trent kopogás
nélkül az irodámba, a becsapódó ajtó majdnem becsípte a köpenyét.
Lete em az asztalra a szendvicsemet, és rápillanto am.
– És mi lenne az a kérdés?
– Mi a fasz van veled, haver?
Trent felmuta a a kezében tarto dossziét, aztán lehajíto a elém.
– Mi van?
A beteglapra meredtem.
– Mrs. Ramirezé. Az egészet rosszul töltö ed ki. Ami azt ille , így vagy
úgy, de mindent elszúrtál, amihez csak ma reggel hozzányúltál, a nővérek
az asszisztensedet hibáztatják mia a, az asszisztensed meg a nővéreket.
Mielő kirobban a háború az összes női nemhez tartozó alkalmazo
közö , áruld már el nekem, hogy mi folyik i ?
Megdörzsöltem az arcomat.
– A francba! Rendben. Átnézem a beteglapokat, és mindent
helyrehozok. Sajnálom. De kicsit szórakozo vagyok ma.
– Tényleg? Hétszer kérdezted meg Jeantől, hogy megjö ek-e már a
leletek a laborból. Azt hiszed, hogy leukémiás valaki, vagy mi?
– Nem, dehogy.
Nagyot fújtam, eltoltam magam elől a szendvicset, aztán inte em
neki, hogy foglaljon helyet.
– Emlékszel még arra a lányra, akit annyira kerestem? Brenre? Arra,
aki…
– Kilopózo a lakásodból, mintha túszként tarto ad volna fogva? Ja,
emlékszem. Azt akarod elmesélni, hogy a nyomára bukkantál, és nem
tudod, hogy mit mondj neki?
– Ó, beszéltem vele. Tegnap, amikor bejö , hogy kiderítse, nem
terhes-e.
 Trent álla leese .
– Szórakozol velem?
– Ó, mennyire szeretném, hogy ez legyen a helyzet, mert baromira
kínos volt, de nem. Valóban megtörtént.
– És ezt csak most mondod? – csa ant fel Trent, és olyan csalódo an
és dühösen meredt rám, mintha megszegtem volna valami íratlan
férfitörvényt.
– Még semmi biztosat nem tudok mondani. Nem akartam
fölöslegesen kongatni a vészharangot – érveltem, hátradőltem a
székben, és kinyújtózta am a lábaimat.
– Akkor bezzeg súlyos véghelyzetnek tarto ad, amikor nem bírtál a
nyomára akadni az együ töltö éjszakátok után, és bezárkóztál a
lakásodba, mint egy puncira éhes idióta. De most, hogy talán terhes, úgy
döntö él, hogy ez említésre sem méltó? – kiabálta Trent egyre élesebb
hangon, és hitetlenkedve bámult rám.
– Most, hogy mondod, tényleg elég hülyén hangzik – ismertem el egy
félmosollyal.
– Szóval, most arra vársz, hogy kiderüljön… – kezdte Trent.
Bólinto am, és befejeztem helye e a mondatot:
– …hogy kiderüljön, ha megjön a vérvétel eredménye, hogy terhes-e.
– Szóval, mit fogsz majd tenni? – Trent hátradőlt a széken, és
összekulcsolta a kezét az ölében. – Meglepő módon elég nyugodtnak
tűnsz.
– Csak egy dolgot tehetek. Ha terhes, akkor gondját viselem majd a
babának, és kitalálom, hogyan lehetek jó apuka.
– Nyilvánvalóan. És mi a helyzet a csajjal? – erőlte e Trent a kérdést.
Hátradöntö em a fejemet, és egy hosszú percig a kaze ás
mennyezetre meredtem, mielő válaszoltam.
– Ez a nagy kérdés, nem igaz? Kedvelem őt…
– Erre én is emlékszem.
– Nem, úgy értem, hogy tényleg kedvelem. Elmentünk tegnap egy
afféle rögtönzö randira, és emberileg is kedvelem őt. Jobban meg
akarom ismerni, de ezzel a babadologgal, meg azzal, hogy nem tudom, ő
hogyan érez irántam, csak még sokkal bonyolultabbá vált az egész.
– Nos, úgy tűnik, ez majd arra készte , hogy próbálkozzon, igaz? –
vont vállat Trent.
– Pontosan ezért akarom őt jobban megismerni, mielő biztosak
leszünk a terhességében. Nem ismerhetjük meg addig a valódi
érzelmeinket. Mihelyt megjön az eredmény, már soha nem fogjuk
megtudni, hogy kialakulhato -e volna közö ünk természetes kapcsolat.
Mindig azon fogunk majd tűnődni, hogy vajon csak a baba mia
próbálkozunk-e, hogy működjön a dolog.
– Nem értem, mi ezzel a baj – jegyezte meg Trent. – Nagyon sok olyan
párral volt dolgom, akik egy váratlan terhesség mia maradtak együ .
– Ezt én is tudom. Csak nem akarom, hogy bármelyikünk is
kényszerből maradjon a másik melle , tudod? Ha nem tudjuk az
eredményt – ha lenne rá mód, hogy egy gyerek esélye ne legyen része az
egyenletnek –, akkor úgy randizhatnánk, mint a normális emberek, és
megláthatnánk, hogy az egész hová vezet. Ha sehová, akkor sincs gond.
De ha jól alakulna…
– Akkor tudnád, hogy a baba nélkül is működik – bólinto Trent. –
Logikusnak hangzik. Akkor ne nézd meg az eredményt. Egyszerű.
– Hülyéskedsz? – robbant ki belőlem a nevetés.
– Nem. Mit veszíthetsz? Mindenképpen meg akarja tartani a babát,
igaz? Akkor mi baj lenne abból, ha vársz egy kicsit?
Eszembe juto a nagy halom papír, amelyet Bren a láthatással
kapcsolatban ado oda nekem péntek este.
– Igen, meg akarja tartani.
– Akkor mi a különbség? Egy hónapig lemond az ivásról. Te pedig
beteszed a leletet egy borítékba, és csak akkor nyitod ki, ha eljö az
ideje.
– De mi van, ha méhen kívüli terhesség, vagy valami…
– Én tudni fogom az eredményt, és gondoskodom róla, hogy minden
olyan simán menjen, mint normális esetben – vágo közbe Trent. –
Szóval, azért jö em, hogy szóljak, most jö ek meg a laborból az e he
eredmények. Mit akarsz, mit csináljak?
Összerándult a gyomrom. Képes leszek kibírni egy hónapot anélkül,
hogy tudnék a babáról? Ha ez azt jelen , hogy esélyem van természetes
módon kapcsolatot kialakítani Brennel, akkor könnyű a választás.
Legalábbis számomra. Csak azt reméltem, Bren hagyja majd, hogy én
irányítsak ebben a helyzetben.
– Gondolom, az nem árthat, ha felvetem neki a lehetőséget.
– Valóban nem. Megyek, gondoskodom mindenről. Feltápászkodo a
székből, kimasírozo az irodából, én pedig a félig megeve
szendvicsemre meredtem, és hirtelen egyáltalán nem voltam már éhes.
Tényleg végig tudom csinálni? Bármennyire szere em volna feltépni
azt a borítékot, tudtam, hogy Brennek kell majd az elsőnek lennie, aki
megtudja a hírt.
Felve em a szendvicset az asztalomról, csak hogy csináljak valamit, és
beleharaptam, de nem éreztem az ízét, mielő lenyeltem a falatot. Trent
perceken belül visszatért egy lezárt, jelöletlen borítékkal a kezében.
Lete e az asztalomra a hibásan kitöltö beteglapok tetejére.
Eltűnődtem, vajon direkt csinálta-e.
– Tessék – jelente e ki semleges hangon.
Figyeltem az arcát, de semmit nem tudtam leolvasni róla.
– Mi van? – kérdeztem.
Trent megrázta a fejét.
– Szóltam nekik, hogy nekem se mondjanak semmit, hacsak nem
igazolt a terhesség és egyú al valamiféle potenciális probléma. Az egész
rendelőben csak egyetlen ember tudja az igazat, de nem árulom el
neked, hogy ki az.
– Jól van – bólinto am. – Ügyes – motyogtam, mert akaratom
ellenére lenyűgözö az ötlete.
– Most pedig valószínűleg fel kellene hívnod a csajodat. Gondolom,
van mit megbeszélnetek.
Tren ismét elhagyta a helyiséget, és a telefonomra meredtem, aztán
előve em Bren beteglapját, kikerestem a számát, és felhívtam. A telefon
alig csöngö ki egyszer, máris meghallo am a vonal végén a szta, éles
hangját.
– Halló?
Úgy ömlö végig rajtam a hangja, mint a méz.
– Szia – köszöntö em. – Mason vagyok.
– Ó, szia. – Hirtelen ideges le a hangja. – Megvan az eredmény?
– Igen, és minden rendben, de azt hiszem, személyesen kellene
megbeszélnünk. El tudsz jönni a rendelőbe délután, miután végeztél a
munkában?
– Szabadnapos vagyok – felelte. – Mikorra gondoltál? Az órára
pillanto am. Délután egy óra sem volt – nem mehe em még haza. De
Trent tartozo nekem egy-két szívességgel…
– A kollégám majd elintézi a délutáni betegeimet. El tudsz jönni most
mindjárt?
– Khm, hát persze. Azt mondod, hogy biztosan minden rendben van?
– Biztosan. Csak azt gondolom, hogy jobb személyesen beszélni.
Beleegyeze , és lete e a telefont, én pedig kényszeríte em magam,
hogy mély lélegzetet vegyek, és az elő em álló munkára
összpontosítsak. Gyorsan szóltam az asszisztensemnek, hogy szervezze
át a délutáni rendeléseket. Aztán a nagy halom beteglapra meredtem,
amelyeket korábban elronto am.
Ha szerencsém van, akkor idővel majd könnyebb lesz egy hónapig
nem tudni az eredményt. De most?
Most kétpercenként az órára pillanto am, vártam, hogy megszólaljon
a telefon, és az asszisztensem tudassa, hogy Bren végre megérkeze . Tíz
kínos perc után ez meg is történt.
– Engedd be! – mondtam az asszisztensemnek, aztán
felegyenesedtem a székemben, vártam, hogy kinyíljon az ajtó, és
megjelenjen Bren csinos, szív alakú arca. Az ajkamba kelle harapnom,
amikor megtörtént, hogy ne vigyorodjak el a lá án.
Úgy éreztem, mintha hirtelen minden oxigént kisziva yúztak volna a
szobából. Bren fantasz kusan néze ki a kopo sortban és fakókék
blúzban. A vállára omlo hosszú, hullámos haja, távolülő szürke szeme
színét kiemelte a halvány bőre.
Vajon az idegességtől ilyen sápadt, vagy a reggeli rosszullétektől,
tűnődtem.
– Ülj le, kérlek! – inte em a szék felé, amelyet korábban Trent foglalt
el, és azonnal engedelmeskede , bár a táskáját nem te e le a földre,
csak megigazíto a a vállán. Még egyszer ellenőriztem, hogy be van-e
csukva az ajtó, aztán felve em a borítékot, amely mindke őnk sorsát
eldönthe , és odanyújto am neki.
– Mi ez? – kérdezte, és érte nyúlt, hogy felnyissa, de megállíto am.
– Várj! – emeltem fel a kezemet. – Van egy ajánlatom, és majd
eldöntheted, hogy ki akarod-e nyitni a borítékot, miután végeztem,
rendben?
 TIZEDIK FEJEZET

Bren

Két perccel azután, hogy befejezte a kis beszédét, még mindig döbbent
csöndben pislogtam rá.
– Szóval akkor sztázzuk – szólaltam meg, amikor megjö végre a
hangom. – Azt akarod, hogy a terhességem második hónapjáig várjak,
hogy megtudjam, terhes vagyok-e egyáltalán?
Nevetségesen hangzo – egyenesen groteszknek. Biztosan rosszul
érte em valamit.
De nem, Mason csak ült o , és úgy bámult rám azzal a szta, kék
szemével, mintha ez le volna a világon a legnyilvánvalóbb megoldás.
– Sokat gondolkodtam rajta, és azt hiszem, ez az egyetlen módja –
bólinto . – Hogy kiderüljön, van-e köztünk valami, aminek semmi köze
az esetleges babához, mert szerintem van.
– Jól van. – Mély lélegzetet ve em, és lenéztem a borítékra. – Azt
hiszem… Csak nem értem, hogy ez miért számit egyáltalán. Úgy értem,
vagy kijövünk egymással, és minden remek, vagy nem, és akkor nyolc
helye csak hét hónapom marad arra, hogy kitaláljam, hogyan fogok
felnevelni egy gyereket.
Természetesen mindke ő borzalmas lehetőség volt.
Hiszen nem akartam tudni, hogy ez az egész hová vezethet. Nem
te em talán ezt elég világossá a számára azzal, hogy kilopództam a
lakásából aznap éjjel? És nem közöltem vele sztán és érthetően a
múltkor, amikor meghívo vacsorázni?
Mason kedves pasi volt, roman kus. Vonzó, sikeres orvos, arany
szívvel és varázslatos kezekkel.
Pontosan az a fajta férfi, akibe bármelyik lány könnyedén
beleszeretne.
Ha az a lány szerelmes akarna lenni. Ami rám egyértelműen nem volt
igaz.
– Szerintem meg kellene próbálnunk – felelte. – Ha megtudjuk, hogy
gyerekünk lesz, akkor mindent megteszünk, hogy működjön a kapcsolat
a gyerek kedvéért.
– Vagy meg sem próbáljuk, és sikeresen együ neveljük a gyereket
anélkül, hogy egyáltalán átlépnénk ezt a határt – vágtam vissza, és félig
abban reménykedtem, hogy egyetért majd, félig pedig abban, hogy
ellenkezni fog.
Az asztalon dobolt az ujjaival, hosszan és keményen meredt a falapra,
aztán ismét rám néze .
– Tényleg úgy gondolod, hogy ez is egy lehetőség? Évekig együ
fogjuk nevelni a gyereket anélkül, hogy tudnánk, milyen ismét együ
lenni – mindazok után, ami aznap éjjel történt –, és soha nem
gyengülünk el, nem leszünk rá kíváncsiak, mi lenne, ha megpróbálnánk?
Talán te képes vagy erre, de én tu , hogy nem.
Égete a tekintete, és eszembe juto , milyen forró volt a bőre,
ahogyan hozzám ért, a teste, amikor mozgo fölö em, annyi gyönyört
nyújtva nekem, hogy úgy éreztem, mindjárt felrobbanok.
Nagyot nyeltem, elnyomtam magamban az éledező vágyat.
Elhessege em, mintha lényegtelen lenne a jövőnk szempontjából.
– Nem tagadhatom, hogy vonzódom hozzád – vallo am be.
– Akkor ez az egyetlen mód. A helyes lépés. Nézzük meg, hová vezet.
– De rengeteg dolgot kell megbeszélnünk, ha tényleg terhes vagyok.
Feladni egy teljes hónapot, hogy úgy tegyünk, mintha nem így lenne…
– Akkor ne tegyük. Ha annyira fontos neked, hogy legyen tervünk,
akkor menjünk el valahová, és dolgozzuk ki. Te és én. Mihelyt
megtörtént, képesek leszünk folytatni anélkül, hogy tudnánk az
eredményt. Kivéve, természetesen, ha nem tervezed megtartani a babát.
A kezem automa kusan a hasamra siklo , és végiggondoltam, amit
mondo . Nem éreztem a szavaiból megbánto ságot vagy ítélkezést, és
tudtam, hagyja, hogy én döntsek, de ez már megtörtént. Igazság szerint
soha nem is volt kérdés, mit tegyek.
– Megtartom – közöltem. – Feltéve, hogy tényleg terhes vagyok.
Mason bólinto .
– Ha tényleg terhes vagy.
Kinyújto a a kezét, a boríték felé biccente , én pedig átadtam neki. A
zsebébe gyűrte, leve e a köpenyét, és a székem mögö álló fogashoz
lépe . Leemelt az akasztóról egy bőrdzsekit, belebújt, aztán ismét felém
nyújto a a kezét,
– Akkor menjünk! Múlik az idő.
 Köve em őt, és együ átsétáltunk az irodán, keresztül az átriumon,
végül pedig ki az utcára, ahol egy sor barátságos üzlet fogado
bennünket.
– Szereted a fagyaszto joghurtot? – kérdezte.
Bólinto am.
– Akkor jó. Van a közelben egy remek hely – biccente egy rózsaszín
ponyvatetős kis üzlet felé. Kinyito a elő em az ajtót, amikor odaértünk.
Beléptem, és a táblára írt menüre meredtem, hirtelen nem is tudtam
választani.
– Adnak hozzá elválasztót így többfélét is kérhetsz egy pohárba –
magyarázta.
A kezembe nyomo egy elválasztóval négy részre oszto poharat, és
lelkesen mertem magamnak pisztáciás, kókuszos, csokoládés pereces és
sóskaramellás joghurtot. Mikor ezzel végeztem, csatlakoztam hozzá az
extrákkal teli büféasztalnál, és észreve em, hogy csokiba márto
málnazselét halmoz egy hatalmas adag csokoládés joghurt tetejére.
– Imádod a csokit, mi? – kérdeztem.
Bólinto , aztán a brownie-morzsák felé fordult, mintha még soha
életében nem láto volna ilyen dekadens dolgot.
– Az biztos.
– Én jobban szeretem a joghurtot magában.
Tejszínhabot kanalaztam a négyféle joghurtomra, aztán felte em a
mérlegre a barátságosnak látszó pénztáros elé.
– Majd én fizetek – szólt oda Mason. – Csak adj egy percet!
Megállt a forró karamellás konténer elő , és jókora adagot halmozo
a már így is legalább kétezer kalóriát tartalmazó desszertjére.
Ha eddig esetleg aggódtam volna, hogy szuper egészségesnek tűnjek
a szemében, hiszen mégiscsak orvos, akkor ezek után már nem kelle
ilyesmivel foglalkoznom. Mindke en magunkat adjuk majd, és
elmosolyodtam a gondolatra.
Felnéztem, és lá am, hogy a pénztáros lány úgy mérege Masont,
mintha legszívesebben felfalná, és elöntö a féltékenység, de hamar
összeszedtem magam.
– Kész vagyok – közölte, aztán fizete , és a bolt elő álló kis fehér
asztalokhoz sétált.
Felkaptam egy cseresznyét formázó magentaszínű kanalat, és
csatlakoztam hozzá az asztalnál, alig vártam, hogy nekilássak az evésnek.
– Rendben, szóval, visszatérve az üzletre. – Bekapo egy falat forró
karamellát, aztán folyta a. – A babáról akarsz beszélni. Találjuk ki, mi
legyen, hogy aztán ne kelljen emia aggódnod egy hónapig.
– Nos, az egész nem könnyű – játszo am a pisztáciás joghurtommal. –
Úgy értem, hogy sok mindent kell megtanulnom. Egyedüli gyerek
vagyok, nem sok tapasztalatom van kisbabákkal. Lehet, hogy keresnem
kell valamilyen tanfolyamot.
– Ez nem lesz gond – vont vállat. – Én mindent tudok a kisbabákról.
Mikor indul meg a tejed, a szoptatás előnyeit és hátrányait, mindent.
Betéve ismerem a terhesség minden egyes fázisát.
– Nyilvánvalóan – mosolyodtam el. – De mi van, ha valami rosszra
fordul?
– Van egy barátom, aki majd végigkíséri a terhességedet a biztonság
kedvéért.
Mély lélegzetet ve em. Rendben, ez logikusnak hangzik.
– És mi a helyzet a többivel… az izgalmas részekkel?
– Például?
Vállat vontam.
– Nem is tudom. A név kiválasztása. A babaszoba színéé. Nem
csinálhatom majd egyedül. És mi lesz, ha magad után akarod elnevezni a
fiadat, de én másik nevet szeretnék?
– Valami baj van a Masonnel? – vonta fel a szemöldökét.
– Nem, csak éppen én másra gondoltam.
– Mire?
– Ha fiú lesz, akkor nagyon fontos a számomra, hogy Jacobnak
nevezzem el.
Az apámat hívták így, és a szüleim engem is így kereszteltek volna, ha
fiúnak születek. Ahogyan az öcsémet hívták volna, ha az apám elég
sokáig él ahhoz, hogy legyen még egy gyereke.
– Mi olyan különleges a Jacobban? – faggato .
Ez le volna a tökéletes alkalom, hogy eláruljam neki –
elmagyarázzam, miért nem lehetek számára az egyetlen és az igazi még
akkor sem, ha szeretném. De erre még nem álltam készen. Nem
nyitha am meg így a szívemet különösen nem olyan valaki elő , aki
viszonylag még ismeretlen volt a számomra.
– Családi név – feleltem egyszerűen.
Bólinto .
– Akkor Jacobnak fogják hívni. Probléma megoldva.
Az alsó ajkamat harapdáltam.
 – Én választo am ki a fiúnevet. Úgy sztességes, hogy te válassz
lányt.
– Ez igazán könnyű. Gwen.
– Gwen? – kérdeztem vissza. Nem mondhatnám, hogy nem tetsze .
Sőt kimondo an cukinak találtam.
Mason ismét bólinto .
– Az anyámat hívják így. Azt hiszem, meg szteltetésnek venné.
– Akkor ezt megbeszéltük. Gwen és Jacob. – A joghurtomba
kanalaztam, és próbáltam ügyet sem vetni az elhatalmasodó érzésre,
hogy a baba nevének a kiválasztásával minden hirtelen túlságosan is
reálissá vált. Pedig, ugye, lehet, hogy nem így lesz.
De akkor…
Ha tényleg terhes vagyok, akkor nem tartozom azzal a
gyermekemnek, hogy adok neki és az apjának egy esélyt? Lehet, hogy ez
majd tönkretesz, de… nem hoz meg talán minden szülő hatalmas, az
egész életét megváltoztató áldozatokat a gyermekeiért?
– Rendben – jelente em ki. – Úgy csináljuk, ahogy akarod. De legyen
nálad az a boríték. Ha nálam marad, akkor előbb-utóbb biztosan
feltépem. Nem bírok ellenállni a kísértésnek.
Ünnepélyes arccal bólinto , de a boríték csak a kísértés felét
jelente e. Most, hogy meghoztam a döntést tulajdonképpen, legalábbis
egyelőre, megnyílt a vadásza szezon a jóképű dr. Bentley-re.
És ez a gondolat majdnem annyira felizgato , mint amennyire halálra
rémíte .
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Bren

Meleg nyelvével az ágaskodó bimbómat nyaloga a, amitől újabb nyögés

szakadt fel a torkomból.
– Elég az incselkedésből – morogtam.
Egy meleg férfihang kuncogo – ezú al a belső combomnál.
– Olyan parancsoló vagy – mormogta. – Nem akarok sietni.
A forró nyelve a combjaim közö hiperérzékeny pontra tapadt, és a
torkomon akadt a további vita.
Hah!
A hajába markoltam, gyengéden meghúztam, az összes közül éppen
ebben a pozícióban imádtam a legjobban lenni.
Az egyéjszakás kalandoknak nem le volna szabad ilyeneknek
lenniük, igaz? Mintha valaki pontosan nekem teremte e volna ezt a
férfit. Nem siete , kényelmesen felfedeze minden tkos pontot, amitől
végigfuto rajtam a borzongás, aztán o is maradt, amíg végül
kétségbeese en remegtem a vágytól.
– Még egyszer – su ogta, és a borostás álla a lehető legkellemesebb
és izgatóbb módon dörzsölte a combjaim közét. – Élvezz el nekem még
egyszer, és aztán megadom neked azt, amit akarsz.
– Akkor vágjunk is bele!
Felemeltem a csípőmet, és egyenesen a szájához nyomtam a meleg,
nedves ölemet.
Kuncogo , aztán vadul nekem ese . Olimpiai rekordot érdemelt
volna a nyelve, olyan csodásan használta, és olyan szégyentelenül
gyorsan ju ato el vele a csúcs közelébe.
– Mason! – kiálto am a nevét, és már o is voltam – pontosan abban
a csodás pillanatban, mielő a legintenzívebb kéj végigszáguldo a
testemen –, immár harmadszor, amióta az ágyában találtam magam.
Feltérdelt, hosszú ujjai átve ék a szája helyét, lassan köröztek. O
tarto – az orgazmus szélén –, miközben gyorsan felhúzta magára az
óvszert.
– Ezú al érezni akarom, amikor elélvezel – nyögte, ahogy belém
hatolt. Megfeszült körülö e a testem, intenzív, de ó, olyan csodás volt az
érzés!
Felnyársalt a vastag farkával, és az egész testem megfeszült. De még
mélyebbre hatolt, és felkiálto am, olyan közel jártam már.
– Éppen o – mondtam. – Éppen így.
– Olyan tökéletes vagy. Most pedig élvezz el nekem – sóhajto a.
Kinyito am a szememet.
Nem, nem, nem!
Csalódo an felnyögtem.
Felültem az ágyban – egyedül, izzadságban fürödve, zakatolt a szívem,
és átázo a nedvességtől a bugyim.
Életem legjobb szexe, és álom volt az egész.
Szent szar! A lehető legvalóságosabb fantáziát tapasztaltam meg
Masonnel. Újra átéltem az együ töltö éjszakánk legforróbb pillanatait.
De a túlhevült testem képtelen volt különbséget tenni az álom és a
valóság közö .
Az oldalamra fordultam, a párnámba bokszoltam, és azon tűnődtem,
vajon hogy a csudába fogok most visszaaludni.

***

– Kérdezhetek tőled valamit? – pillanto am Mandyre a sebészmaszk

fölö , ami kissé elfojto a a hangomat.
A főnököm éppen egy vágo sebet fertőtleníte egy lajhár hátsó
lábán. Szegény kis jószág.
– Hát persze. Bármit. Te is tudod – húzta össze a szemét a vastag
teknőckeretes szemüvege mögö .
Mély lélegzetet ve em, hogy összeszedjem a bátorságomat.
– Mesélj még arról, milyen egy emberi lényt hordani a szíved ala .
Mandy lete e az asztalra a gézdarabot, amelyet használt, és felve e a
fertőtlenítős palackot.
– Ennél kicsit pontosabban kellene fogalmaznod. Mi van vele?
– Álmodtam tegnap éjjel. Annyira valóságosnak érződö .
– Ja, emlékszem, hogy milyen őrült álmaim voltak néha – bólinto
Mandy. – A éd miről szólt?
Lenéztem Mr. Pokey-ra, gyengéden simoga am a bundáját, és
mosolyra húzódo a szám széle.
– Ja, nem egy átlagos álom volt… inkább egy életszerű emlékkép a
Masonnel töltö éjszakáról.
Mandy lete e a holmikat a kezéből, és a szemembe néze .
– Ó, istenem!
– Mi van?
Végigfuto a hátamon a hideg a szemében csillogó kíváncsiságtól.
Mély lélegzetet ve , mindke en elléptünk a betegünktől, lehúztuk a
gumikesztyűt, és a szemetesbe hajíto uk.
– Nem szívesen árulom el neked… de amikor terhes voltam, teljesen
elszabadult a libidóm. Annyira kanos voltam. Állandó jelleggel. Szegény
Todd! Hatalmas volt a pocakom, szóval fura volt szexelni, de ez nem
gátolt meg abban, hogy könyörögjek neki, hogy keféljen meg hátulról –
kuncogo Mandy, szemlátomást sztán emlékeze valamire, amiről
inkább nem is akartam tudni.
Lebiggyedt a szám az új információ hallatán. Egy csöppet sem
éreztem nyugodtabbnak magam a ól, amit mondo . Úgy számoltam,
ötven százalék az esélye, hogy terhes vagyok, de valahányszor Mandy
mondo valamit, úgy éreztem, egy újabb száz százalékot erősítő tünetről
szereztem tudomást, ami kiakaszthato .
Az új információ birtokában mekkora esélye volt, hogy nem ugrok
Masonra, ha legközelebb találkozunk? Gyakorla lag zéró.
Nekem annyi.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Mason

– Mindjárt végzek! – kiálto am ki, amikor valaki kopogo az ajtómon.

Az asszisztensem mindig zaklato volt a napnak ebben a szakában –
nem mintha hibáztatha am volna érte. Már egy órával ezelő haza
kelle volna mennie.
Kinyílt az ajtó, és amikor felpillanto am, Trentet lá am a küszöbön, a
kezében egy doboz gyógyszerrel.
– Mi újság? Valami baj van?
Kissé hevesebben kezde verni a szívem, de Trent megrázta a fejét.
– Csak némi terhességi vitamin. A biztonság kedvéért. – Megrázta az
üveget, aztán lete e az asztalomra. – Találkozol vele mostanában?
– Ami azt ille , azt terveztem, hogy hazafelé beugrom az állatkertbe,
szóval el tudom ezt vinni magammal.
– Az állatkertbe? – vonta fel Trent a szemöldökét.
– Bren o dolgozik fajmentőként. Veszélyeztete állatokkal
foglalkozik.
– Ti, kockák, tudjátok, hogyan szedjétek fel egymást.
– Te is kocka vagy, haver – emlékezte em.
– De ez nem jelen azt, hogy az okos nőket szeretem.
– Biztos vagyok benne, hogy számodra elég feltétel egy randihoz, ha
az illetőnek működőképes a vaginája. És ver a szíve.
– Még az sem kötelező. Szívesen végzek egy kis extra munkát –
kacsinto rám, és kirobbant belőlem a nevetés.
– Rendben, nos, én… annyira örülök, hogy már ezt is tudom. –
Bete em a kimenő anyagok közé a dossziét, amelyen dolgoztam, és a
bőrdzsekimre cseréltem a köpenyemet. – Gyere, kísérj ki!
Végigsétáltunk a szőnyeggel boríto előtéren, és kiderült, hogy a
nővérek és asszisztensek már mind hazamentek. Megcsóváltam a
fejemet, miközben bezártam az ajtót magunk után.
– Úgy tűnik, mindenkinek van hová mennie – jegyeztem meg.
 – Péntek este? Még szép – felelte Trent.
– Téged meg ki kérdeze ? – vágtam vissza. – Egyébként meg le vagyok
döbbenve, hogy nem vagy éppen úton egy gyors menet felé.
– A pokolba, dehogy. A legutóbbi gyors meneted óta aggódom, hogy
úgy végzem, mint te.
– Jóképűen és sikeresen? – ugra am.
– A szülői lét igájába kötve, barátom. Nem, kösz. Alig várom, hogy
feltalálják végre a fogamzásgátló table át férfiaknak. Nincs a világon
annyi óvszer, hogy ezek után biztonságban érezzem magam.
A szememet forga am.
– Lehet, hogy gyerekem lesz. Nem háborúba indulok.
– Ó, dehogynem. Aknamezők és csapdák tömkelegé vár rád, barátom.
Szerencsét kívánok neked, de semmi pénzért nem cserélnék veled –
mormogta, és megemelte felém a képzeletbeli kalapját.
A parkolóban elbúcsúztunk egymástól, és végig Trent szavain
gondolkodtam útban az állatkert felé. Igazság szerint én soha nem
tekinte em a szülői mivoltot akadálynak vagy átoknak, mint sok férfi
barátom. Számomra ajándék volt. Olyasvalami, amit alig várt az ember –
feltéve persze, ha a megfelelő személlyel osztha a meg a terheket.
Ismét eszembe juto az éjjeliszekrényem fiókjában lapuló boríték.
Előző este a kezembe ve em, legalább egy órán keresztül bámultam,
miközben a joghurtrandira gondoltam Brennel. Olyan vicces volt, okos és
gyönyörű. Mindent, amilyennek a gyerekemet akartam.
De ugyanakkor sok szempontból még mindig idegen volt a számomra.
És ezen változtatnom kell.
Megérkeztem az állatkerthez, sikerült a bejárat közelében
leparkolnom, és átsie em a kapun.
– Bren Ma hews-t keresem – mondtam a pénztárosnak.
A pult mögö ülő vékony férfi bólinto , de pötyögni kezde a
klaviatúrán.
– Húsz dollár lesz.
A pénztárcámba nyúltam, kive em egy bankjegyet, a pultra csaptam,
és vártam, hogy megkapjam a karkötőmet. A férfi túl széles mosollyal az
arcán átnyújto a, én pedig biccente em.
– Köszönöm!
– Jó szórakozást!
Átsétáltam néhány újabb kapun, és megnéztem a térképet, próbáltam
felidézni, mit mondo Bren a napjáról. Bár most, hogy jobban
belegondolok, egyáltalán nem is mesélt szinte semmit.
Nem, csak a gepárdokról te említést – vagyis csak egyetlen hely
jöhete számításba.
Amikor odaértem, egy férfi ácsorgo az üvegfallal körülve kifutónál,
jegyzetelt, és az állatokat figyelte. Magas, elég jóképű fickó volt zseléze ,
szőke hajjal és szögletes állal. Úgy néze ki, mint egy pikus gazember a
nyolcvanas évekbeli filmekben.
– Elnézést! Meg tudja mondani, hol találom Bren Ma hews-t?
A pasas az órájára néze , aztán bólinto .
– Carlisle úgy húsz perce ment be az elletőbe. Ha fogadni akarnék, azt
mondanám, Bren is odabenn lesz.
Összeráncoltam a homlokomat, nem egészen érte em, ki az a
Carlisle, és mi köze lehet Brenhez, de biccente em, megköszöntem, és
köve em a nyilakat az elletőhöz.
Amikor odaértem, egy falevelekkel boríto alagutat találtam, és egy
nagy, kézzel feste táblát, amely az állatkert legújabb kölykeit muta a
be: Nancyt, a koalát, Ferdinandot, a wombatot, Henryt, az orangutánt,
és Daisyt, a gorillát.
Beléptem a szűk helyiségbe, és azonnal meglá am Brent. Egy
állatkölyköt tarto a karjában. Egy üvegből ete e a kölyköt, gyengéd
arckifejezéssel, és közben bólogato a férfinak, aki beszélt hozzá.
Ez a fickó is szőke volt és jóképű, bár nem olyan magas és
napbarníto , mint az, akivel az imént találkoztam.
– Úgy megy, mint egy álom – magyarázta a pasas. – El kell egyszer
jönnöd velem egy menetre. Még azt is megengedem, hogy vezesd.
Bren bólinto , mosolyra húzódo a szája.
– Talán majd egyszer.
Felvontam a szemöldökömet, és megköszörültem a torkomat, ökölbe
szorult a kezem, mert legszívesebben leütö em volna a fickót. A szívem
mélyén Bren már hozzám tartozo , és baromira idegesíte a pasas kirívó
flörtölése.
– Helló!
Bren felpillanto , édesen elpirult, de a cumit nem ve e ki az apró
rózsaszín teremtmény szájából. – Ó, szia! Mi szél hozo ?
Ellenálltam a vágynak, hogy a kezébe nyomjam a dobozt, amire
messziről láthatóan rá volt írva, hogy terhességi vitamin, hátha a
kollégájának akkor majd nem csorog utána a nyála. Vigyort erőlte em
inkább az arcomra.
 – Csak gondoltam, beugrom, hogy akció közben lássalak.
Bren oldalra biccente e a fejét, és a karjában tarto kismalac felé
bökö .
– Hát, akkor üdvözöllek a világomban!
A malac cuki pelenkát viselt, Bren a melléhez szoríto a, és lehajolt
hozzá, hogy puszit nyomjon az orrára.
– Semmi baj, édesem. Még nem hagylak magadra. –Visszafordult az
elő e álló férfihoz. – Innentől átveszem, ha haza akarsz menni.
– Ó, ah, igen. Már úgyis indulni készültem. – A pasas zsebre dugta a
kezét, és kislisszolt a szobából. – Hé őn találkozunk, Bren.
– Oké, szia! – köszönt el a másik férfitól, aki megtorpant, és a
szükségesnél egy pillana al tovább bámult rá.
Ja, isten áldjon, tökfej!
A pasas, aki nyilván nem lehete más, mint Carlisle, olyan
összetörtnek tűnt, hogy egy másodpercre szinte megsajnáltam.
Szinte.
Kive em a vitaminosdobozt a dzsekimből, és odaadtam Brennek.
– Valójában a másik ok, amiért jö em, az az, hogy szerintem szedned
kéne ezeket. Csak elővigyázatosságból.
– Ó, ah, kösz.
Bren kissé elsápadt, ahogy egy kézzel egyensúlyozta a cumisüveget és
a kismalacot, a másikkal pedig elve e a dobozt. Körülnéze , aztán
gyorsan bedugta a khaki rövidnadrágja milliónyi zsebe közül az egyikbe.
– Nem akartalak megzavarni munka közben.
– Nem, nem, éppen végeztünk mára. Ideje hazamenni, de elő e
szeretem megetetni a kölyköket.
Carlisle távolodó hátára pillanto am, aztán visszafordultam Brenhez.
– Mióta kajtat utánad?
– Mi? – gúnyolódo . – Carlisle? Viccelsz?
– Egy menetre hívo téged, és eléggé biztos vagyok benne, hogy a
kocsija csak a B opció. Az A egy menet a…
– Felfogtam, mire gondolsz – vágo a szavamba, és elvörösödö az
arca. – De Carlisle nem olyan. Csak barátok vagyunk.
Visszate e a rózsaszín kismalacot a karámba, és egy pillana g a
kemény seggére meredtem, ahogy lehajolt.
– Higgy nekem, minden férfi egyforma, ha a hozzád hasonló nőkről
van szó.
Ben felvonta a szemöldökét.
 – Ó, tényleg? Még te is?
– Én különösen.
Mintha villám hasíto volna végig rajtam. A pokolba, hogyan
lehetséges, hogy Bren még a lime zöld állatker pólóban is úgy feste ,
mint a legszexibb lény a földön? Lófarokba fogta a csinos aranyló haját,
ami még jobban kiemelte azoknak a ragyogó szemeknek a kristályos
sztaságát, de nem néze rám, nem ve e le a szemét a malacról.
Amitől természetesen csak még ellenállhatatlanabbnak tűnt.
Szinte ragyogo a boldogságtól, ahogyan figyelte a karámban fekvő
apró rakást, és amikor elmosolyodo , az olyan volt, mintha az egész
testével vigyorgo volna. Mintha igazán, szívből jövően boldog le
volna. Mintha az életénél is jobban szere e volna a munkáját.
És ezt az érzést én is nagyon jól ismertem. De ami még ennél is
fontosabb, nem tudtam szabadulni a nagyon is valóságos érzéstől, hogy
ugyanennyire bolondulna a mi gyerekünkért is… feltéve persze, hogy van
egyáltalán gyerek.
Bren megköszörülte a torkát, és azonnal elpárolgo a feszültség,
amelyet a megjegyzésem okozo .
– Mondd csak, Mr. Babaszakértő, ete él már valaha kismalacot?
Felvontam a szemöldökömet.
– Nem mondhatnám.
– Akkor szerintem i az ideje, hogy megtanuld. – Inte , hogy menjek
közelebb, és köve em az utasításait, olyan közel álltam hozzá, hogy
összeért a bőrünk, ahogy lenyúltam a kismalac egyik testvéréért. – Az a
kis fickó különleges.
– Azt hi em, nem szabad egyikkel sem kivételeznetek.
– Ó, minden fajtánál vannak kedvenceim. Például az új koalakölyök
mamája, Sheila. Imádom őt!
– És mitől olyan különleges egy koala?
Vállat vont,
– Egyszerűen csak az. Ő a leginkább egyéniség az összes koala közül,
ezért is próbálja az összes hím megjelölni.
– Megjelölni?
Felnevete .
– Tényleg nem sokat tudsz az állatokról, igaz?
– Nyilvánvalóan.
– Amikor a koala párosodni akar egy másik koalával, akkor bizonyos
feromonokat választ ki a melléből, és beledörzsöli a kiválaszto ba.
 – És még azt mondják, hogy a roman ka halo – mormogtam, és
elvigyorodtam. Mindig is élveztem a munkámat, de nem tagadha am,
hogy Brennel i lenni maga volt a napom eddigi csúcspontja.
Bren a szemét forga a.
– Sheila a bálkirálynő a koaláink közö .
Bólinto am.
– Szóval, melyik a kedvenc állatod?
– Melyik fajta, vagy melyik konkrétan?
Felneve em.
– Mindke ő?
– Személy szerint Nibs, a gepárd nagy rajongója vagyok. De szeretek a
kölykökről is gondoskodni…
– Miért nem tudja táplálni a malacokat az anyjuk?
Ellágyult Bren tekintete, és elkalandoztak a gondolatai.
– Nem sokkal az ellés után fertőzés alakult ki a tejcsatornáiban.
Szegény jószág az egyik legerősebb an bio kumot kapja, és pihenésre
van szüksége, hogy felépüljön.
– Már értem, hogy miért szereted őket annyira – vallo am be, és még
mindig csodálkoztam, milyen cukik azok az átkozo jószágok, ahogy
szaladgáltak a szénában, és halkan röfögtek, amikor összebújtak.
Bren bólinto .
– Édesek.
– Mint te – jegyeztem meg, mire lassan elpirult az arca.
Mihelyt kiürült a cumisüveg, Bren elve e a karomból a malacot,
visszate e a többi mellé, aztán bezárta a kaput, és végigsétáltunk az
ösvényen.
– Szóval, nézd, nem tudom, mik a terveid ma estére, de egy tonnányi
kaja van a hűtőmben, és nincs senki, akivel megoszthatnám. Van kedved
átjönni, hogy főzhessek neked? – kérdeztem, és igyekeztem lazának
tűnni, bár forró hullámokban lüktete a vérem.
Egy hosszú pillana g figyelte az arcomat, szemmel láthatóan
átgondolta a lehetőségeit.
– Nem próbálkozom semmivel – kivéve persze, ha te is akarod.
– Lássuk meg, hogyan alakulnak a dolgok.
– Akkor ez igent jelent? – kérdeztem.
– Persze, miért ne? Vacsorázzunk együ !
Sarkon fordult, és kivezete a zárt területről, gondoskodo róla, hogy
fertőtlenítsem a kezemet kifelé menet is, de csak félig-meddig figyeltem
az utasításaira.
A gondolataimba merültem, azt tervezge em, mit fogok főzni neki –
mit mondjak legközelebb.
Mit fogok tenni, hogy újrajátsszuk azt a hihetetlen éjszakát, amelyben
oly sok hé el korábban részünk volt. Mert a mai nap megpecsételte a
sorsomat.
Ha rajtam múlik, akkor Bren Ma hews az este végére a nevemet
sikítja majd, és még többért fog könyörögni.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Bren

– Megérkeztünk. Gondolom, ismerős neked.

Mason kinyito a a lakása ajtaját, és ismét a tetőtér divatos, modern
látványa fogado , pedig biztos voltam benne, hogy soha többé nem
látom majd. A helyiség teljes hátsó falát alkotó üvegen keresztül látni
lehete a halványodó alkonyt és a város képét, és amint Mason
felkapcsolta a lámpát, szinte mellbe vágo a krémszínű és szürke
bútorok metsző, éles kontúrjainak látványa.
Miután eljö ünk az állatkertből, hazamentem, hogy gyorsan
lezuhanyozzak és átöltözzek egy halvány barackszínű könnyű nyári
ruhába. Mason helyeselte a ruhacserét, ha hinni lehete az elismerő
pillantásának.
Kibújtam a szandálomból, és bementem a konyhába, próbáltam nem
gondolni arra az utolsó alkalomra, amikor i voltam, félmeztelenül, a
ruháim után kutatva, de nem sikerült. Minél jobban megismertem
Masont, annál inkább elöntö a szégyen az akkori viselkedésem mia , a
bűntudat, amiért gyáva módon elosontam.
– Szép a lakásod – dicsértem, bár magamban azon kezdtem tűnődni,
vajon hogyan illene az üveg kávézó-asztalok és króm kiegészítők közé egy
csecsemő. Talán egy rozsdamentes acél kiságyba, hogy menjen a
dekorációhoz?
De egyelőre nem gondolunk gyerekekre, ugye?
Az igazság az, hogy nem nagyon tudtam másra gondolni, amióta csak
felmerült a terhesség lehetősége. És most, hogy beszélnünk kelle
volna, már nem voltam benne biztos, hogy van mit mondanom bármiről,
ami nem a gyerekfelügyele el vagy az esetleges gyermekünk
nevelésével kapcsolatos.
– Kösz – felelte, és egy pillanatra el is felejte em, hogy mit köszönt
meg. A lakás dicséretét, hát persze! Azt mondtam, hogy milyen szép a
lakása.
 Mason követe a konyhába, miután ő is kibújt a cipőjéből, aztán
kinyito a a hűtő ajtaját, és kive egy palack vizet.
– Szomjas vagy?
Megráztam a fejemet.
Becsukta az ajtót, és nekidőlt.
– Minden rendben? Olyan csöndes vagy.
– Igen. – Nyeltem egyet. – Nem tudom, mit mondjak.
– Akkor hadd segítsek. – Kedvesen elmosolyodo , és
megborzongtam. – Először is, áruld el, mit szeretnél enni, ami nem lágy
sajt, szusi vagy valami alkoholos?
Kirobbant belőlem a nevetés.
– Nos, ah, nem tudom, mid van.
Vállat vont.
– Bármit el tudok készíteni. Van szték és minden, ami a tor llához
kell. Quesadillát kérsz? Fajitast? Tésztát? Van csirke is, ha nem vagy oda a
vörös húsért.
– A szték jól hangzik. – Zavartan bólinto am, és kive egy csomagot a
hűtőből – egy szögletes műanyag dobozt, benne két hatalmas szelet
marhahússal.
– Fajitast akartál csinálni a bélszínhez?
Lekapo egy serpenyőt a konyhasziget fölö lógó rúdról, és vállat
vont.
– Megcsinálok bármit, amit kérsz. Szóval, mit szeretnél a sztékedhez?
– Még több sztéket? – vágtam vissza, mire felnevete .
– Akkor legyen úgy.
Kive egy zacskó szeletelt mandulát a szekrényből, aztán visszalépe
a hűtőhöz a zöldbabért. Figyeltem, ahogy nyugodtan és gyorsan mozog,
egyszer sem néze bele a szakácskönyvbe.
– Te tényleg tudsz főzni – jegyeztem meg döbbenten, látva, hogy
mennyire o hon érzi magát a konyhában. Van egyáltalán valami, amire
ez a pasi nem képes?
Mason bólinto .
– Úgy van. Miután anyu beteg le , apu ve e át a főzést, de
borzalmasan csinálta. Rájö em, hogy valamelyikünknek muszáj
megtanulnia ehető ételeket készítenie, különben mind éhen halunk, még
ha anyu le is győzi a rákot.
Elmosolyodtam. Ismerős volt a történet – én is ugyanezt csináltam,
miután az apám meghalt. Természetesen én még csak zenkét éves
voltam akkor, de az apám halála után az anyám gyakran még arról is
elfeledkeze , hogy egyen, arról meg pláne, hogy engem etessen.
Soha nem le em elég jó ahhoz, hogy recept nélkül készítsek valami
puccos ételt, de elboldogultam a konyhában, ami még mindig több, mint
ami az anyámról elmondható.
– Mi jár a fejedben? – szakíto ki a gondolatomból Mason mély
hangja.
– Semmi. Nos, azon gondolkodtam, hogy segítenem kellene. És hogy
mennyire nehéz lehete látni, hogy az anyukád súlyos beteg. – Nem volt
értelme megemlíteni, hogy a saját tapasztalatom alapján átérzem a
helyzetét. Még mindig nem tudtam, mennyire akarok közel kerülni
Masonhöz. Alig ismertem őt, hiába voltak egymással jó barátságban a
DNS-eink.
– Mindnyájan szembesülünk nehézségekkel az életben. – Elrendezte a
hozzávalókat a pulton, aztán egy újabb serpenyőért nyúlt. – És azt
akarom, hogy pontosan o maradj, ahol vagy. Egy ujjadat se mozdíts.
– Ehhez hozzá tudnék szokni – kuncogtam.
De jobban teszed, ha nem szoksz hozzá, Bren Ma hews. Mert ha
mégis, akkor csúnyán megégetheted magad.
Mason visszamosolygo rám, aztán ismét a feladatra összpontosíto ,
felforrósíto a a serpenyőket, és megpiríto a a mandulát, miközben
elképzeltem, hogy olyan nagyon beléesek, hogy azt sem tudom majd,
hol végződöm én, és hol kezdődik ő. Nem. Ez nem fog megtörténni.
– Tudod, az ember azt hinné, hogy nagyon megviselte a szüleimet,
ami az anyámmal történt, de tényleg kihozták belőle a legjobbat.
Mindennap csináltunk valamilyen családi programot. Most már persze
tudom, hogy azért te ék, mert akkor nem tudha uk, mennyi ideje
maradt még az anyámnak, de akkor? – Vállat vont, és visszalépe a
hűtőhöz, hogy kivegyen valamit, amit az előbb elfelejte . – Egyszerűen
csak jó volt, tudod. Mindennek ellenére látni a szüleimet együ ,
boldogan. Azt érzed, hogy minden lehetséges, ha így látsz két embert.
– Tudom, mire gondolsz – jegyeztem meg gondolkodás nélkül,
pontosabban anélkül, hogy észreve em volna, mit te em. Nem akartam
ajtót nyitni a múltamnak. Egyelőre nem. Talán soha.
Természetesen Masonnek előbb-utóbb találkoznia kell majd az
anyámmal, és amikor ez megtörténik, akkor napvilágra kerül majd az
egész mocskos történet – hogy milyen boldog volt az életem, amikor a
szüleim együ voltak. És milyen teljesen és totálisan vigasztalhatatlan
le az anyám az apám halála után.
Elszorult a torkom, és megköszörültem, ahogy figyeltem, Mason
hogyan mozog a konyhában, Visszatért a főzéshez, úgy tűnt, nem ve e
észre a kimondatlan szavakat.
Bedobo a forró serpenyőbe két gerezd fokhagymát és egy adag
kakukkfüvet, és kellemes, nyálcsorgató illatok töltö ék be a levegőt.
– Nos, úgy érzem, hogy állandóan csak magamról beszélek, és nem
tudok eleget rólad – szólalt meg.
Pislogtam.
– Hát, mit szeretnél tudni?
– Bármit, egyáltalán bármit. Például, hogy miért a középső nevedet
használod?
– Brennan a középső nevem, de a Brent jobban szeretem.
– Király – bólinto . – Miért kereszteltek Ashley-nek a szüleid?
A szememet forga am.
– A lehető legostobább okból, amit csak el tudsz képzelni.
– Ne feledd, hogy rengeteg embert lá am, akik ostoba okból ostoba
nevet adnak a gyereküknek. Az Ashley nem tartozik közéjük.
– Igaz. Nos, anyu és apu egy olyan ódivatú moziban ismerkedtek meg,
ahol az Elfújta a szél ment éppen. Szóval, tudod, anyu ezért neveze el
Ashley-nek, mert beleszerete abba a karakterbe.
– Ez nem ostobaság. Ellenkezőleg, nagyon is édes. – A szték sisterge
Mason mögö , és megfordult, hogy a húsra figyeljen. – Az Ashley a
szereplő középső neve volt. Rosszabbul is járha ál volna, ha a
keresztnevét használják, és George-nak keresztelnek.
Felneve em, és hátradőltem a széken.
– Jobban szeretem a Brent. Családi név. A nagymamámat is Brennek
hívták.
Mason bólinto .
– A családi kapcsolat fontos. De tetszik, hogy szerelmi történet
fűződik a nevedhez. Mint valami emlékeztető.
Csak egy újabb ok arra, hogy Brennek hívassam magam, gondoltam
magamban. Az anyám hangjából áradó szomorúság éppen elég
emlékeztető volt a szüleim tragikus szerelmi történetére – nem akartam
még a nevemet is a listához adni.
– Még mindig együ vannak a szüleid?
Mintha kést dö ek volna a mellembe, az ajkamat harapdáltam, és
azon tűnődtem, mi lenne a legjobb válasz. Nem állt szándékomban
hazudni neki – de nem is kell mindent bevallanom. Most nem. Egyelőre
nem. Vagy talán soha.
– Nem – feleltem egyszerűen.
Bólinto , és egy hosszú pillanatra csend ereszkede közénk, aztán
elém csúsztato egy gőzölgő tányért, rajta egy hatalmas szelet sztékkel
és mandulás zöldbabbal.
– Hűha, ez hihetetlenül néz ki! – dicsértem, aztán megvártam, hogy
Mason egy kést és egy villát csúsztasson elém, aztán csatlakozzon
hozzám a konyhaszigetnél, hogy együnk.
– A te húsod kisebb, mint az enyém – jegyeztem meg. – Cseréljünk.
– Azt mondtad, hogy még több sztékkel kéred a sztékedet, és lehet,
hogy ke ő helye eszel.
– És ha nem?
– Akkor is megkaptad a több sztékedet. Mindenki jól járt. – Belevágo
az elő e lévő húsba, aztán felkapta a fejét. – A francba, elfelejte em
megkérdezni, hogy hogyan kéred. Jó közepesen átsülve?
– Tökéletes így – feleltem, és enni kezdtem. Minden egyes fala al
még inkább elámultam azon, Mason milyen jól főz, és már éppen
mondtam is volna neki, amikor ismét beszélni kezde .
– Csodálatos a munkád! Figyeltem, amit csinálsz. – Megcsóválta a
fejét. – Le vagyok nyűgözve.
– Hát, én nem mentek életeket, vagy ilyesmi.
– Fogadjunk, hogy de – vágo vissza. – Az állatoknak éppen úgy
szükségük van gondoskodásra, mint az embereknek.
Ellágyult kissé a szívem, és nagyot nyeltem, próbáltam nem hagyni,
hogy magával rántson Mason Bentley örvénylő, gomolygó emberi
tornádójának tökéletessége.
– És még mit akarsz tudni rólam? – kérdeztem.
– Mi volt a kedvenc játékod gyerekkorodban?
– Mi? – neve em fel.
– Komolyan kérdezem. Sokat elárul egy emberről, hogy mi volt a
kedvenc játéka.
– Még akkor is, ha az csak egy baba? – vontam fel a szemöldökömet,
aztán bekaptam egy falat zöldbabot.
– Milyen baba?
– Egy állatorvosos babakészlet, amit a hetedik születésnapomra
kaptam. – Különleges ajándék volt az apámtól. Az összes környékbeli
várost végigjárta, hogy találjon nekem egyet. Ilyen ember volt.
 – Hogy hívták?
Elpirultam.
– Ó, istenem!
– Gyerünk! – unszolt.
– Állatorvos Valerie.
– Megvan még?
– Nem – ráztam meg a fejemet. – Egy költözés közben elvesze . És mi
a helyzet veled? Kedvenc gyerekjáték?
– Túl sok volt ahhoz, hogy mindet felsoroljam.
– Ah, szóval el voltál kényeztetve – ugra am.
– Nagyon szere ek – vallo a be széles vigyorral az arcán.
– Értem – bólinto am. – Nos, ha pisztolyt nyomnának a fejedhez,
hogy válassz, akkor melyiket mondanád?
– Nem is tudom. Talán… a plüsszsiráf, amikor kicsi voltam. Úgy értem,
hogy tényleg kicsi. Egy csomó fényképen o van velem.
– Hogy hívták?
Vállat vont.
– Nem volt szükségünk nevekre. Ennél sokkal spirituálisabb volt a
kapcsolatunk.
Kirobbant belőlem a nevetés.
– Hát persze. Jó tudni.
Befejeztük az étkezést, de mielő segíthe em volna rendet rakni,
Mason elve e a tányéromat, és mindent elrendeze egyedül. Így aztán
nem maradt más, mint o ülni, és tűnődni, hogy mi következik most.
Kissé kínos volt a beszélgetésünk, de ez várható is volt. Még mindig az
ismerkedési fázisnál tarto unk. De Mason próbálkozo – főzö nekem,
kifaggato az életemről, és megte mindent, hogy kényelmesen
érezzem magam. Jó ember – és pontosan ez volt az, ami megrémíte .
Nem tehe em meg, hogy vacsora után elrohanok.
És ami még ennél is rosszabb: nem is akartam.
Na, jó, rohanni akartam. Berohanni egyenesen a hálószobájába, és a
lehető legin mebb módon megköszönni neki a vacsorát. De
természetesen csak azért, mert tudtam, hogy ez alkalommal nem lehet
annyira jó, mint legutóbb.
Ha lefeküdnék vele ma este – amit egész biztosan nem fogok
megtenni –, de mi lenne, ha mégis? Akkor talán végre lenne egy langyos
emlékem, amelyik elmoshatná az első éjszakánk izzó forróságát. Kizárt,
hogy olyan jó lenne, mint amilyenre emlékszem. Kizárt.
 Vagy legalábbis ezt mondoga am magamnak, miközben próbáltam
megindokolni, hogy miért akarok lefeküdni Masonnel.
Amit totál nem fogok megtenni.
– Van kedved tévét nézni? – kérdezte Mason, ahogy ellépe a
mosogatótól, megmozga a széles vállát, hogy kinyújtóztassa, és a
látványtól szinte csurogni kezde a nyálam.
– A tévé jól hangzik – feleltem, és azon tűnődtem, nem kellene-e
előkészíteni a gyors távozásomat valami könnyed, érthető indokkal.
– Remek. Válassz! – Bekapcsolta a hálószobájával szemköz falra
szerelt lapos képernyős tévét, és megjelent a Ne lix-menü.
– Jó sok autós műsor van – biccente em a képernyő felé.
– Ja. – Zsebre dugta a kezét, aztán elhelyezkede a krémszínű
kanapén. – Van egy, amin dolgozom. Valószínűleg még annyit sem ér,
mint amennyit a garázsbérlésért fizetek, de ez a hobbim.
– Milyen pusú autó?
– Egy Ford Mustang. Apám taníto meg, hogyan kell régi autókat
javítani, még gyerekkoromban. Segít lefoglalni a kezemet, vagy lazítani
egy rossz nap után.
Nekem is járt valami a fejemben, amivel elfoglalhatná a kezét.
Elhessege em az emlékképet, ahogy a testével az ágyra szegeze ,
miközben nyögdécseltem, és elindultam a kanapé felé.
– Meg tudom érteni.
Ami azt ille , szinte kísérte esen hasonló körülmények közö nő ünk
fel. Mielő az apám beteg le , szinte minden szombatot a garázsunkban
töltö em, figyeltem, ahogy küszködik a Cadillackel, amelyet a
nagyapámtól örökölt. Azt szokta mondogatni, hogy olaj folyt a
vérünkben, és lesz egy autószerelő a családban, ha végre felismerem,
hogy mi a hivatásom.
Mindig kineve em, és elmagyarázta, hogy csak viccel, de
csatlakozhatok hozzá, ha autót akarok szerelni. De mindig csak a
kisszéken ültem, és adoga am neki a szerszámokat, amikor valamin
matato , és próbálta elmagyarázni, hogy mit csinál éppen. Soha nem
érte em, természetesen. Még túl kicsi voltam.
De a halála után eladni azt a Cadillacet, hogy segítsek anyámnak
anyagilag talpra állni, életem egyik legnehezebb napja volt. Odaadni a
kulcsokat egy idegennek olyan volt, mint átadni apám egy darabját.
– Talán inkább ne autós műsort nézzünk – jegyeztem meg. – Ismered
a Szeplőtelen Jane-t? Egész vicces sorozat.
 – Nem, miről szól?
– Egy lányról, aki véletlenül teherbe esik, és… – Leese , hogy mit
mondtam, és elharaptam a mondat végét. – Tudod mit? Valószínűleg az
is rossz ötlet.
Felnevete .
– Talán inkább csak beszélgetnünk kellene.
Megpaskolta maga melle a kanapét, és éreztem magamon a
tekintetét. Természetesen tudta, hogy mi rejtőzik a ruha ala . Már láto
– teljes valómban.
De akkor miért éreztem olyan kiszolgáltato nak magamat? Mert a
testemet lemezteleníteni sokkal könnyebb volt, mint elhúzni a függönyt
a lelkem elől.
Leültem mellé a kanapéra, keresztbe te em a lábamat, ha másért
nem, hát azért, hogy enyhítsem a sajgást, ami feléledt bennem a
fűszeresen édes kölnijének illatától.
– Miről akarsz beszélgetni?
– Rólad. Mindig rólad – felelte.
Felkaptam egy párnát, és magamhoz szoríto am.
– Nos, nem sok mindent tudok mondani. Tudod, hogy hol dolgozom,
és mi a kedvenc gyerekjátékom. Ez minden.
Felnevete , aztán kicsit közelebb húzódo , olyan közel, hogy összeért
a karunk.
– Sokat randizol? Volt olyan komoly kapcsolatod, amelyet szívesen
felmelegítenél? Esetleg rosszul sikerült vakrandi? Tinderes horrorsztorik?
– Hát… – tétováztam, és közben alaposan átgondoltam a választ. Nem
igazán lehete randevúzásnak nevezni, amit csináltam. Hacsak nem
számíto am annak a hosszú távú, elköteleze kapcsolatomat a
barátságos vibrátorommal. Ha ez lenne a helyzet, akkor fogadok, hogy
kérvényezhe em volna vele a házasságot is. – Nem igazán – vallo am
be.
– Szóval elő em ki volt az utolsó pasi?
– Még évekkel ezelő történt – vallo am be, és elfordíto am a
fejemet
– Volt egy ilyen érzésem – mormogta.
– Valami arról árulkodo , hogy macskás hölgy vagyok? – ugra am.
– Nem – rázta meg a fejét. – Te… de éreztem.
– Miből?
Összehúztam a szememet, és azon töprengtem, hogy vajon mi az
ördögre gondol. Árulkodóan tapasztalatlan és pókhálós voltam? Izzó düh
futo végig a hátamon, és a tarkómon landolt. Talán fedeztem végre egy
apró hibát a tökéletes felszínen.
– Őszintén? Csak olyan szűk voltál – halkíto a le a hangját. – Azóta is
azon tűnődöm, hogy azért-e, mert jó ideje nem voltál senkivel, vagy
talán mindig is ilyen voltál. Olyan nedves és meleg és…
Nem tagadhatom, hogy elöntö a vágy, és elakadt a lélegzetem,
amikor a szemébe néztem.
– N-nem tudom.
Elsötétült a szeme, megfeszült az álla.
– Csak egy mód van rá, hogy kiderítsük – jelente e ki.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Bren

Nemet kelle volna mondanom.

Én lennék az első, aki elismeri, hogy a válasznak egyértelműnek és
határozo nak kelle volna lennie, amikor a potenciális gyerekem
apukája ajánlatot te .
Nem.
Kösz, nem.
Még egyszer nem.
De ez a válasz nem ve e volna figyelembe, ahogyan Mason rám
néze – ahogyan a kék szeme végigsiklo rajtam, mintha máris
simogatná a bőrömet, mosdatná a nyelvével, felkészítene a vastag,
kemény farkára.
Megnyaltam az alsó ajkamat, próbáltam erőt gyűjteni, hogy
megállítsam a vágy tehervonatát, mielő elhagyná az állomást. Talán, ha
újra lefekszem vele, akkor valóban sikerülhet megszüntetni minden
aggodalmamat. Az az éjszaka talán csak azért volt olyan csodálatos a
számomra, mert olyan régóta nem voltam már senkivel. Kinek fájhat, ha
kiderítem az igazságot? Ja, persze. Nekem fájhat.
Most, hogy egyszer már Mason kielégíte , kizárt, hogy a teste
hasonló hatást gyakoroljon rám. Nem, ezú al csupán langyos zuhany
lesz majd a forró, párás pezsgőfürdő után, amilyen a legutóbb volt.
Ami azt jelen , hogy jó ötlet lehet újra megpróbálni.
Fulladoztam a súlyos csendben, mire Mason végre megszólalt.
– Haladjunk lassan. Nem teszünk semmit, amire nem állsz készen.
Bólinto am. Lassan. Jó ötlet. Elfogadható a számomra.
Közelebb csúszo hozzám a kanapén, és a nyakamra tapaszto a a
száját.
– Csak hozzád akarok érni – mormogta. Telt ajka a kulcscsontomhoz
ért, és beleborzongtam.
Mason puha csókokat nyomo a nyakamra, az államra, aztán végre a
számra is.
Éhes csókban találkozo az ajkunk, a testünk tökéletesen emlékeze
minden érintésre, minden lélegzetvételre.
– Csak semmi elvárás, rendben? – su ogta Mason bátorítóan az
ajkamba.
Bólinto am, megmarkoltam a tarkóját, hogy magamhoz húzzam egy
újabb csókra.
A keze hamarosan felcsúszo a combomon, csak akkor állt meg,
amikor a bugyimhoz ért. A térdem ösztönösen szé árult neki.
Simoga a a bugyim nedves elejét, rátalált arra a pontra, amitől
vonaglani kezdtem.
– Ne hagyd abba… – nyögtem.
– Tudtam, hogy kedvellek – kuncogta a számba.
Mason az anyag alá csúszta a az ujjait, és lassan belém hatolt.
– Nem vagy érzékeny, ugye? – su ogta.
– A francba, Mason! Ne kezelj úgy engem, mintha…
– Terhes lennél?
Összeráncoltam a homlokomat, hogy szavak nélkül figyelmeztessem,
ne tegye tönkre a hangulatot.
– Oké, ve em.
Ezú al már két ujjal hatolt belém még mélyebbre, és felkiálto am. A
francba, ügyes pasi volt, de valami mégis mocorgo az agyam mélyén.
Akartam ezt, tényleg, csak… ha nem vigyázunk, akkor könnyen
elveszíthetem a fejemet. És mi van, ha nem vagyok terhes? Pontosan ez
ju ato pácba.
– Várj, várj, várj! – motyogtam, és jó pár cen re elhúzódtam tőle. – Ez
nem lassú.
– Basszus – túrt a hajába. – Nem, azt hiszem, igazad van.
Mason a duzzadt ajkaimra pillanto , és megérinte e azokat az ujjai
hegyével.
– Mit szólnál a következőhöz? Nincs szex. De mindke en kielégülünk.
Bólinto am, még mielő az agyam feldolgozta volna a beleegyezést.
– Tetszik, ahogy kompromisszumot keresel.
Kezdtem rájönni, hogy egy csomó dolog tetszik vele kapcsolatban. De
a szívem mélyén már tudtam ezt. Mert ha valójában nem kedveltem
volna őt, akkor nem akartam volna menekülni tőle minden egyes
alkalommal, amikor eláraszto a kéretlen érzelem egy újabb hulláma.
Felemelte a lábamat és szé árta a combjaimat.
 – Ne mozdulj! Azt akarom, hogy így maradj.
A bugyim alá dugta az ujjait, és pont o simogato , ahol kelle . Az
egész testem összeszorult és megfeszült, sokkal többet akart, de már így
is veszélyesen közel jártam a csúcshoz.
Mason ismét az ajkamra tapaszto a a száját, mélyen megcsókolt,
miközben az ujjai nagyon csintalan dolgokat műveltek.
Próbáltam kioldani a nadrágját, a gombokkal ügyetlenkedtem.
Félretolta a kezemet, mire halk, boldog hang szakadt fel a torkomból.
Kiszabadíto a, és megmarkolta a farkát. A makkja végén megjelenő
nedvességcsepp a lehető legcsodálatosabb módon terelte el a
figyelmemet.
– Egész este csak nézni fogod, vagy meg is érintesz végre? – nyögte.
Megfogta a kezemet, és a farkához irányíto a.
Megmarkoltam, és simogatni kezdtem, először gyengéden, aztán
keményebben. A kanapé támlájára hajto a a fejét, és hagyta, hogy azt
csináljak vele, amit akarok, és közben néha elégede en felnyögö .
Azt hi em, az első éjjel azért tűnt olyan nagynak, mert olyan régóta
nem voltam már senkivel – és még ennél is több idő telt el azóta, hogy
ennyire kívántam volna valakit. De most? Amikor ismét ránéztem?
Tudtam, hogy tévedtem. Vastag volt, hosszú, és lüktete a vágytól.
– Muszáj, hogy hozzám érj… – nyögtem.
– De még mennyire.
Ismét munkának lá ak az ujjai, és másodperceken belül vonaglo am
az érintése ala .
– Mindjárt elélvezek – mormogtam.
– Nem, még nem. – Lassíto a tempón, a duzzadt szeméremajkaimat
simoga a, én pedig egyre feljebb emelge em a csípőmet, még több
figyelmet követelve. – Majd együ – su ogta, és ismét megcsókolta az
ajkamat. – Markolj kicsi erősebben!
Engedelmeskedtem.
– Ez az – nyögte. – Basszus.
Olyan szexi volt így, olyan férfias. Imádtam, hogy ilyen parancsolóan
viselkede szex közben. Hogy ennyire hangot ado a vágyainak.
Mason a csókot meg sem szakítva ismét a csiklómra fordíto a a
figyelmét, és fehér szikrák lobbantak fel a szemhéjam mögö .
– Olyan közel járok… – su ogtam a szájába.
– Csak nyugodtan. Én nem sietek.
Ezt el is felejte em – azt, hogy milyen sokáig bírja… és finom
emlékképek villantak fel az agyamban az együ töltö éjszakánkról.
– Mindjárt…
– Ez az! Élvezz csak el, én is mindjárt jövök… Keményen mozga am le
és fel a kezemet, és elélveztem, amint megéreztem az ujjaimon a forró
magját. Együ .
Felidéztem az együ töltö éjszakánkat, és ismét rádöbbentem,
milyen meglepőnek éreztem, hogy teljesen szinkronban vagyunk e téren.
Ez nem lehet normális, igaz?
Mason lehúzta magáról a pólót, és letörölte vele a nedvét a kezemről,
aztán a kőkemény hasáról.
Milyen férfi süt tökéletes sztéket, hoz terhességi vitamint a
munkahelyedre, aztán elégít ki alig öt perc ala ?
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Bren

Ami az imént történt… Mi volt mindaz, amit éreztem? Túl sok volt, túl
gyors. Ellenállhatatlan és félelmetes és valódi, és tudtam, hogyha nem
tűnök el gyorsan, akkor csak még rosszabb lesz. Fehéren izzó pánik
öntö el, belopózo a testem minden egyes sejtjébe. Figyelmet követelt
magának.
El kelle tűnnöm innen!
Tudtam ezt minden egyes lélegzetvétellel, a szívem minden
dobbanásával.
A szívem még mindig vadul zakatolt, amikor elhúzódtam, próbáltam
Mason szemébe nézni, miközben meg sztogato . Birtoklóan
végigsimíto a hasamon, ahogy felültem, és figyelmesen szemlélte a
pocakomat.
Felálltam, Mason pedig begombolta a nadrágját, aztán
megmerevede , kérdően rám néze .
– Átöltözöm, aztán majd eldönthetjük, mivel töltsük az este további
részét – szólt vissza a válla fölö , végignéze rajtam, és megborzongtam
a pillantásától.
Lassan köve em őt, próbáltam előállni valami kifogással, hogy miért
nem maradhatok. Nem volt kutyám vagy macskát, amit meg kelle volna
etetnem, vagy lakótársam, aki várt volna o hon. Másnap dolgoznom
sem kelle . Nem hiszem, hogy a „gyáva nyúl vagyok” alapos indok le
volna, és tu nem az, amit hangosan ki akartam volna mondani. Ez az
egész átkozo helyzet ellentmondo a logikának, szóval nem tudtam
igazolni a viselkedésemet. Menekülni akartam. Pont.
Mély lélegzetet ve em, és köve em Masont a hálószobába,
figyeltem, ahogy felve egy kapucnis pulóvert és a pizsamanadrágját,
aztán a szürke ágytakaróra hajíto egy pólót és egy nadrágot.
A ruhák felé biccente .
– Ezt neked te em ki. Ha át akarsz öltözni valami kényelmesebbe.
 Mosolyt erőlte em az arcomra.
– Nem, kösz. Azt hiszem, megyek inkább.
Összehúzo szemmel rám meredt, és alig bírtam megállni, hogy
fészkelődni ne kezdjek. Bár nem mondo semmit, az arckifejezése
mindent elárult.
Gyáva.
– Mi ez a nagy sietség? – kérdezte lágyan.
Éppen az imént okoztál nekem újra meglepetést, és nem így kelle
volna történnie. A testemet magadévá teheted, de a szívemet nem.
De ezt nem árulha am el neki.
– Maradnod kéne. Visszamegyünk a nappaliba, és nézünk valamit a
tévében.
Megráztam a fejemet, a pániktól hevesen kezde verni a szívem.
– Nem hiszem.
– Van valami jobb dolgod, vagy csak egyedüllétre vágysz? – kérdezte,
miközben felkapo egy halom zoknit, és behajíto a egy üres fiókba,
aztán felém fordult. Fura volt, hogy milyen jól olvaso a gondolataimban
már ilyen rövid idő után is. Közel járt ahhoz, hogy kiismerjen. Túl közel.
– Mit művelsz? – visíto am.
– Helyet csinálok neked. A lakásom közelebb van az állatkerthez, mint
a éd, így, ha egy este majd úgy döntesz, hogy maradsz, akkor nem lesz
gond. Tarthatsz i néhány holmit, és…
– Mi? Nem! – pislogtam. – Alig ismerjük egymást, Mason.
Becsukta a fiókot, mielő felém fordult, és összefonta a karját a
mellén.
– Tudjuk, hogy tökéletesen összeillünk. – Végignéze rajtam, és
beleborzongtam a pillantásába. – Tudjuk, hogy lehetséges, hogy a
gyereked apja vagyok. És tudjuk, hogy kedveljük egymás társaságát.
Logikus, hogy megpróbáljunk némi időt együ tölteni, hogy jobban
megismerjük egymást, nem igaz? Nem ebben állapodtunk meg?
– Nem, nem logikus, és nem, nem ebben állapodtunk meg – vágtam
vissza. – Egyáltalán semmi értelme sincs. Nézd, az, amit az előbb
csináltunk, hiba volt. Már elő e haza kelle volna mennem. Tegyél úgy,
mintha meg sem történt volna, rendben? Nem is tudom, mi járt a
fejemben.
– Az járt a fejedben, hogy vonzódsz hozzám. Ahogy én is vonzódom
hozzád. Azt hi em, ezt már megállapíto uk.
Te felém egy lépést, de hátrálni kezdtem az ajtó felé.
 – Levegőre van szükségem. Gondolkodási időre. Majd felhívlak… vagy
valami.
A szandálomhoz rohantam, gyorsan belebújtam, aztán a bejára
ajtóhoz sie em. A kezem a kilincsre kulcsolódo , amikor megéreztem
egy meleg, férfias tenyeret a bicepszemen, de kiránto am magam a
szorításából, és kirohantam az ajtón anélkül, hogy hátrafordultam volna.
Az az orgazmus?
Egy saját fiók?
Ó, a pokolba, azt már nem!
Túl sok volt. Mason volt túl sok, és ki kell jutnom innen, mielő
teljesen elnyelt volna az a dolog, ami ke őnk közö alakult.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Mason

Csak a lépcsőházig juto am ki, figyeltem, ahogy Bren szinte őrült

módjára a li hez rohan, amikor vibrálni kezde a zsebemben a telefon.
Először arra gondoltam, hogy legjobb lenne fel sem venni – követni
Brent a folyosón, és legalább kikísérni őt a kocsijáig, de azok után, ami
történt, biztos voltam benne, hogy egyedüllétre van szüksége, és nem
volt más választásom, mint megadni ezt neki. Bár vele ellentétben én
nem állatkertben dolgoztam, azért azt tudtam, mi történik, ha valaki
ketrecbe akar zárni egy vadállatot.
Az egyetlen kérdés az volt, hogy egyáltalán miért van szüksége
egyedüllétre.
Mindazok után, ami ma történt – az állatkert, a vacsora, az észbontó
majdnem szex –, azt hi em, hogy haladunk végre. De Bren másként
érezte…
Hallo am, hogy a folyosó végén csilingel a li , aztán visszatértem a
lakásomba, és a telefon ismét vibrált a combomnál.
Összeszoríto am a fogamat, kihalásztam a készüléket a zsebemből,
megnéztem a híváslistát, és lá am, hogy az anyám hívo , és hagyo egy
üzenetet.
Megnyito am a hangpostámat, a fülemhez szoríto am az
okostelefont, és meghallo am az anyám meleg, ismerős hangját.
„Mason, édesem, anyu vagyok. Azért hívtalak, hogy megkérdezzem,
át tudnál-e jönni ma este vagy esetleg holnap? Apáddal valami fontosat
akarunk mondani neked, és szeretnénk, ha beugranál, hogy személyesen
tehessük ezt meg.”
A torkomban dobogo a szívem, mire az üzenet végére értem.
Valami fontosat akarnak mondani nekem? A legutóbb, amikor egy
ilyen hívást kaptam, éppen úton voltam a Johns Hopkins Egyetemre,
hogy elkezdjem az első szemesztert, és nevet szerezzek magamnak, hogy
aztán azonnal visszaforduljak, és megtudjam, hogy összeomlo a
világom. Az anyám rákos le .
Azóta is folyamatosan kísérte a gondolat, hogy kiújulhat a betegség.
Ezért nem költöztem másik városba, és igyekeztem gondoskodni róla,
hogy mindig legyen időm a szüleimre, bármilyen elfoglalt is voltam.
És ha az anyám ismét beteg le …? Összeszorult a gyomrom a
gondolatra.
Tíz perce még olyan boldog voltam, Bren meleg, erős tenyerével a
farkamon, most pedig összeomlo minden.
Gyorsan küldtem anyunak egy sms-t, aztán cipőbe bújtam, bezártam
a lakást, és lementem a mélygarázsba.
Ha a szüleimnek el kell mondaniuk valamit, akkor odamegyek, hogy
meghallgassam őket – történjék bármi is.
Szinte minden KRESZ-szabályt megszegtem sietségemben, de
ahelye , hogy jobb le volna, csak még rosszabbul éreztem magam,
amikor leparkoltam végre a klasszikus téglaépület elő , amelyben
felnő em. Az egész olyan ismerős érzés volt – a telefonhívás, az autóút,
minden. Bénító re egést éreztem, mintha tudtam volna, hogy mi vár
rám.
Megacéloztam magam, bekopogtam, aztán kinyito am az ajtót a
kulcsommal. Amint beléptem, meglá am az anyámat, gyanakvás
csillogo a kék szemében, ahogy végigmért.
– Borzasztó gyorsan ideértél.
– Azonnal tudni akartam, hogy mi az, amit nem tudtál elmondani
telefonban.
Bólinto , és elhúzta a száját.
– Érthető. Gyere be! Apád most főzö kávét.
Mindent világossá te számomra a szeméből sugárzó feszültség és a
tény, hogy nem ment azonnal bele a részletekbe. Összerándult a
gyomrom, és felkészültem a csapásra.
Jézusom, mi van, ha tényleg megtörtént? Ha anyám rákja kiújult és
Bren terhes, akkor az egy egészen új szintre emeli majd a gyászt. Anyám
olyan kétségbeese en szerete volna unokákat.
Re egéssel telve köve em anyut az élénk színekkel berendeze
nappaliba, és letelepedtem az egyik rózsaszín virágmintás kanapéra,
aztán az apám megjelent a küszöbön egy kávékiöntővel az egyik és egy
bögrékkel teli tálcával a másik kezében.
– Hadd segítsek! – siete oda hozzá az anyám, és elve e tőle a tálcát,
lete e a kávézóasztalra, aztán leült velem szemben az apám mellé.
 Egy pillanatra csend ereszkede közénk, aztán az apám előrehajolt, a
fény megcsillant a fején lévő kopasz folton, kitöltö e a három csésze
feketekávét, és odanyújto a az egyiket az anyámnak, egy másikat pedig
nekem.
– Halljuk! Mi folyik i ? – kérdeztem.
A szüleim egymásra néztek, aztán vissza rám.
Végül az anyám megköszörülte a torkát.
– Az apáddal fontos elhatározásra juto unk, és úgy éreztük, fontos,
hogy te is tudomást szerezz róla, mihelyt biztossá váltunk a
döntésünkben.
– Rendben – bólinto am, lüktete a fejem a fájdalomtól, miközben
próbáltam ellenállni a kísértésnek, hogy azonnali választ követeljek.
– Ügy döntö ünk, hogy most, amikor az életünk új szakaszába lépünk,
jobb lesz nekünk külön – közölte az apám, és megpaskolta az anyám
térdét, aki ünnepélyesen bólinto .
Rájuk meredtem, nem voltam benne biztos, hogy jól hallo am. Külön
egymástól?
– Ez pontosan mit jelent?
– Azt jelen , hogy próbaképpen külön költözünk – felelte az anyám, a
hangjából csengő elhatározás visszhangzo az egyébként csöndes
szobában.
A következő percben mintha maratont futo volna az agyam.
Egyrészről nem éreztem mást, csak megkönnyebbülést. Egyikük sem
haldoklo vagy készült arra, hogy hónapokat töltsön a kórházban,
miközben mérget csöpögtetnek az ereibe, hogy az elpusz tson valamit,
ami még a méregnél is rosszabb. Másrészről viszont ez volt a második
olyan dolog, ami az elmúlt egy órában történt, és nem volt semmi
értelme.
– Nem értem. Ti ke en mindig elválaszthatatlanok voltatok. –
Nyomatékosan az apám kezére pillanto am, amely az anyám térdén
pihent. – Még most is egy csapat vagytok.
Apám elhúzta a kezét, és felsóhajto .
– Az, hogy különválunk, még nem azt jelen , hogy nem szeretjük és
támogatjuk egymást. És tudom, hogy úgy tűnt, mintha tökéletes lenne a
házasságunk, mert a szüleid vagyunk, és nem veszekszünk, de ha jobban
belegondolsz, akkor tényleg azt hiszed, hogy ez az igazság? – kérdezte az
anyám. – Azt gondolod, hogy összeillünk apáddal?
Mély lélegzetet ve em, alaposan átgondoltam a szavait. Igazság
szerint tudtam, hogy nem mindig értenek egyet – de ez minden párral
így van. Az anyám mindig a buli lelke volt, fényt hozo minden
helyiségbe, ahová csak belépe . Ahányszor csak felhívtam telefonon,
éppen úton volt egy bingóversenyre vagy egy ker ebédpar ra, míg az
apám o hon maradt, alig várta, hogy megtudja, mi történik a
krimisorozat következő részében, és akkor volt a legboldogabb, ha
belemerülhete egy könyvbe.
Igen, más volt az érdeklődési körük, de tényleg elég ok ez a válásra?
– Jelentős különbségek vannak köztünk – ve e át az apám a szót. –
Anyád szeretné felfedezni a világot, és most, hogy öregszünk, már nem
bírom rávenni magam, hogy visszatartsam őt. De arra sem bírom rávenni
magam, hogy akár csak eljátsszak az utazás gondolatával.
– Még mindig egy család vagyunk – mosolygo az anyám az apámra,
aztán rám. – Mindig is így lesz majd. Olyan sok mindent éltünk át együ ,
és i vagy nekünk te, de nem tudok i ücsörögni ebben a házban, és
öreg hölggyé válni, aki kötöget és kibámul az ablakon, miközben többre
vágyik.
– És én nem is kívánom ezt neked – biccente felé az apám, aztán
megfogta a kezét. Rám pillanto , és vállat vont. – I az idő, fiam. És
mindke en megbékéltünk vele.
Teljesen kiszáradt a szám. Komolyan beszélnek? Az egy dolog le
volna, ha boldogtalanok. Akkor egyértelműen támogatnám őket,
bátorítanám, hogy lépjenek tovább valami olyasmi felé, ami boldogabbá
teszi őket De ez? Mi a fene?! Mély lélegzetet ve em, kerestem a
szavakat, amelyekről tudtam, hogy felnő gyerekükként mondanom
kellene.
– Természetesen azt kell tennetek, ami mindke őtöket a
legboldogabbá teszi. Csak sokként ért a hír, ennyi az egész, szóval
próbálom feldolgozni. – Most, hogy megtaláltam a hangomat, úgy tűnt,
nem is tudok elhallgatni. – Azt hi em, hogy igazi tündérmesébe illő a
házasságotok, tudjátok, srácok?
– Sok gyerek így gondolja – felelte az anyám. – Nem tudod, mennyit
küszködtünk, mennyi kompromisszumot kötö ünk, hogy minden úgy
menjen, ahogyan.
– De a rák…
– …szörnyű volt – vágo közbe apám, és megrándult az arca, ellágyult
a tekintete a felidéze fájdalomtól. – De pusztán az, hogy valaki kitart
melle ed a rossz időkben, még nem jelen azt, hogy egy életre az
illetőhöz vagy láncolva. Ki tudja, mennyi időnk maradt, és egyre jobban
vigyáznunk kell rá, ahogy öregszünk. Pontosan úgy kell kihasználnunk,
ahogyan helyesnek látjuk.
– Így van. Ezért ahelye , hogy tudomást sem vennénk a tényről,
mennyire különbözőek vagyunk, inkább úgy döntö ünk, hogy elfogadjuk
azt, és próbáljuk élvezni az életet, amíg még lehet. – Anyám
megszoríto a az apám kezét, – Reméljük, hogy ha feldolgozod a hírt,
akkor majd megérted és támogatod a döntésünket.
Lassan bólinto am, és feltápászkodtam.
– Levegőre van szükségem. Nem gond, ha sétálok egyet, és z perc
múlva visszajövök? – kérdeztem.
Felnő ember vagyok, és a szüleimnek a saját életüket kell élniük.
Kérdés sem férhete hozzá, hogy feltétel nélkül szeretem és támogatom
őket. De a szoba hirtelen fullasztónak és forrónak tűnt, és ki kelle
mennem onnan, ha másért nem, hát azért, hogy megbarátkozzam
mindazzal, ami történt.
– Hát persze, édesem – felelte az anyám, de addigra már majdnem az
ajtónál jártam, készen arra, hogy belélegezzem a friss es levegőt, és
végiggondoljam… nos, igazából az egész életemet.
Minden döntésem, minden kapcsolatom azon a hiten alapult, hogy ha
az ember egyszer megtalálja a lelki társát, akkor annyi. Vége a játéknak.
Együ maradtok jóban-rosszban. Nincs olyan kihívás és akkora
véleménykülönbség, amelyet együ ne lennétek képesek legyőzni.
De most? Mindez eltűnt. És az időzítés nem is lehete volna rosszabb
a saját önző szempontomból. Egy különösen fontos kapcsolat kezdő
lépéseinél voltam a saját életemben valakivel, aki rendkívül
elővigyázatos, és valószínűleg a gyerekemet várja. Ráadásul én készen
álltam mindenre, a lelki társakkal kapcsolatos meggyőződésemnek és
annak a rendíthetetlen hitemnek köszönhetően, hogy én megtaláltam az
igazit.
De lelki társak nem léteztek. Vagy legalábbis az a két ember nem volt
az, akire az egész meggyőződésemet alapoztam. És nem tagadhatom, ez
a hír olyan volt, mintha ledobták volna az atombombát, ami
megsemmisíte e a világomat, alapjaiban rázta meg az egyik
legfontosabb hitemet.
Az ismerős utat választo am, amelyen sétálni szoktam, amikor a
környékbeli barátaimmal lógtam, de szinte észre sem ve em a
téglaházakat és a fenséges fákat, ahogy elhaladtam elő ünk. Ehelye az
életemre összpontosíto am, felidéztem magamban az összes lány arcát,
akivel dolgom volt, és akiknek csalódást okoztam az évek során az
elvakultságom mia . Egész idő ala az egyetlent és igazit kerestem.
Ha a szüleim boldog, tökéletes kapcsolata nem volt olyan boldog és
tökéletes, mint gondoltam, akkor miért maradtam egyedül ilyen sokáig?
Miért váloga am meg ennyire, hogy ki legyen az a személy, aki melle
végre megállapodom?
A sorsra gondoltam, már nem először. Talán a sors kényszeríte arra,
hogy szingli maradjak abban a reményben, hogy ez elvezet majd Brenhez
és talán a babánkhoz?
De mit számít ez most már, ha a szüleimnek igazuk volt? Csak a jelen
maradt számomra.
A következő z percben öles léptekkel megkerültem a tömböt,
próbáltam kiereszteni a feszültséget, ami Bren távozása után gyűlt fel
bennem.
Teljesen kifulladtam, mire visszatértem a szüleim házához, de
legalább az agyam lenyugodo végre.
A szüleim egészségesek, és a látszat alapján elégede ek a
döntésükkel. Minden rendben lesz velük, ahogyan velem is. És ami Brent
ille , bennem semmi sem változo .
Eszembe juto a riadt arca, ahogy kiszaladt a lakásomból. Az édesen
illatozó haja és a lágy ajkai. Ahogyan lebiggyedt a szája, amikor
elgondolkodo valamin – valamin, amit nem akart, vagy talán nem
tudo elmondani nekem. Rejtegete valamit, és csak remélhe em,
hogy megosztja majd velem, mielő túl késő lenne.
Soha nem találkoztam még hozzá fogható nővel, és bár ez még nem
volt szerelem, már megállíthatatlanul elindultam ezen az úton. Bren
mondhato , amit csak akart, de a teste nem hazudo . Ugyanannyira
odavolt értem, ahogy én érte. Csak félt.
Ezt az első perctől tudtam, mégis túl erőszakosan nyomultam.
Brennek időre volt szüksége. Időre, amelyet nem adtam meg neki.
A fiók kiürítése ostoba ötlet volt, de még jóvátehetem. Csak ki kell
találnom, hogy hogyan, és honnan a francból merítek némi extra
türelmet hozzá.
Mert van egy olyan érzésem, hogy szükségem lesz majd rá. Még ha a
lelki társ ötlete baromság is, muszáj, hogy mi ke en kapjunk egy esélyt
az éle ől.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Bren

– Na, ki hozo fánkot?

Mandy vidám hangja visszhangzo az előszobámban, mire
grimaszoltam, majd felnyögtem, hogy tudassam vele, hol vagyok, aztán
az arcomra szoríto am a párnát. Isten a tanúm, hogy nem voltam
társaság fogadására alkalmas állapotban – magamat is alig bírtam
elviselni.
Semmi másra nem tudtam gondolni, amióta tegnap este eljö em
Masontől, mint hogy milyen totális seggfej voltam, meg a mindent
elöntő re egésre, ami betöltö e a szívemet, mihelyt rádöbbentem arra,
hogy mivé vált az izzó, szenvedélyes együ létünk.
Együ lét.
Nem mintha Mandy képes lenne ezt megérteni.
Az ő világában minden tele volt szivárvánnyal és kölyökkutyákkal, és
meg kelle ragadni és kiélvezni a szerelem lehetőségét – legalábbis csak
így tudtam értelmezni azt, hogy olyan fiatalon férjhez ment. De
pontosan ez volt a lényeg. Mandy házas volt. Nem tudta, nem tudha a,
milyen kockázatot jelent manapság kikötni valaki melle . Igazi dzsungel
volt odakinn.
Halk kopogás hangzo fel a hálószobám ajtaján, és kiszóltam, hogy
jöjjön be, bár nem ve em a fáradságot, hogy lehúzzam a párnát az
arcomról. Így is hallo am a fánkoszacskó csörgését, és megcsapo a
kedvenc mogyorós tejeskávém isteni, édes illata.
– Istennő vagy, ha ez az, amire gondolok – motyogtam.
– Jó reggelt, Csipkerózsika! – Halk puffanást hallo am, és
kikukucskáltam a paplan és a párna közö résen, hogy lássam, amint
egy italostálcát tesz az éjjeliszekrényemre, aztán megbökdösi a hasamat.
– Fél zenegy van – mondta szemrehányó hangsúllyal.
– És? – morogtam. – Vasárnap van.
– Ami azt jelen , hogy már vissza is kelle volna érned a reggeli
kocogásból.
– Nem tudok kocogni. Terhes vagyok – ellenkeztem.
– Ezt még nem tudhatod – vágo vissza kuncogva. – Egyébként meg
eléggé biztos vagyok benne, hogy a terhesek is kocoghatnak.
– Összeráznám vele a babát. Vagy valami – makacskodtam, és
lelöktem magamról a takarót. Nekem aztán bármilyen kibúvó megfelelt.
– Ha ezt az új fiúd mondta, akkor visszavonom, hogy jó orvos lenne.
Gyerünk, kelj fel, és egyél velem egy fánkot!
Magamban morogva a hátam mögé igazíto am néhány párnát, aztán
megragadtam a poharat, amelyre rá volt írva a nevem.
– Koffeinmentes? – kérdeztem gyanakodva.
– Aha – bólinto Mandy. – Ki tudja? A koffein talán milyen orvosi
kifejezést is használtál? Ah, igen. „Összerázhatja a babát.” Nem
szeretném, ha ez megtörténne – forga a a szemét, aztán fogta a saját
poharát, és a szájához emelte.
Kortyoltam egyet a mogyorós csodából, felsóhajto am az ismerős
forróságtól, aztán a barátnőm csodálkozó szemébe néztem.
– Szóval, ki vele! Miért vagy valójában még ágyban? – faggato .
– Jesszus, az ember már nem is lustálkodhat néha egy kicsit? –
motyogtam.
– De. Csak nem te. – Mandy felvonta a szemöldökét.
– Nem vagy rosszul, ugye?
Megráztam a fejemet.
– Nem, nem. Semmi ilyesmi. Csak sok minden jár a fejemben.
– Masonnel kapcsolatban? – erősködö Mandy.
– Hűha, csak három másodperce vagyok ébren, és máris
megkezdődö a kihallgatás. – Mandy türelmesen várt, és tudtam, hogy
nem száll le rólam, amíg el nem mondok neki mindent. – Rendben, igen,
ha tudni akarod. Masonnel kapcsolatban – buko ki végül belőlem.
– Mi történt? Szerelmet vallo ? – kérdezte Mandy, és ivo egy
kortyot a kávéjából.
– Mi? Nem. – Elöntö e az arcomat a forróság, ahogy ismét hatalmába
keríte a re egés. – Istenem, miért mondod ezt?
– Mert ilyenkor szoktalak így az ágyban találni téged – vágo vissza
Mandy.
– Még soha nem csináltam ilyesmit – kortyoltam a poharamba, és
Mandyre meredtem.
– Tényleg? – szipogta. – Mi is volt a helyzet két éve azzal a venezuelai
pasival… hogy is hívták? Don?
Ismét csak a szememet forga am.
– Az semmiség volt. Egyszerűen túl gyorsan haladt. Új számítógépet
ve a születésnapomra. Kinek képzelte magát, Chris an Greynek, vagy
mi? Csak lazán, igaz? – horkanto am fel.
Mandy a homlokát ráncolta.
– És Devon az állatkertből?
– Vele semmi nem volt – ellenkeztem. – Összesen háromszor
randiztunk.
– Amíg aztán nem mondta neked, hogy milyen szép vagy a
holdfényben, és te erre kibújtál az öleléséből, majd közölted vele, hogy
soha többé nem akarod látni.
– Mi? – meredtem rá dühösen, összehúzo szemmel. – Ki mondta ezt
neked?
Emlékszem, hogy direkt nem bocsátkoztam részletekbe a kis
szakításunkat illetően, mert tudtam, hogy Mandy elítélne mia a.
Talán, mert meg is érdemled, hogy ítélkezzenek fele ed? – su ogta
egy halk hang a fejemben. Nem véletlen, hogy ki akartam rúgni azt az
átkozo hangot, és elküldeni a fenébe.
– Devon – felelte Mandy, – Vártam, hogy befejezd az es etetést, és
éppen hazaindult. Megállt, és megkérdezte tőlem, hogy mit te , amitől
megőrültél.
Megőrültem?
Aú!
– És mit mondtál neki? – kérdeztem, és megemelkede a gyomrom.
– Hogy olyan pasikat szoktál felszedni, akik képtelenek érzelmi
elköteleződésre, és ne vegye magára. Veled van a baj.
Mandy vállat vont, mintha a legszemélyesebb ügyeim kiteregetése
semmiség lenne.
– Jézusom, Mandy! Miért árultad el, hogy mit gondolsz valójában?
– Mindig ezt teszem. Ezért tartasz – vigyorgo önelégülten. – De ne
érts félre. Így is szeretlek.
– Helyes, mert tévedsz.
Felnevete .
– Tényleg? Szerintem azt fogod mondani, hogy a Mason-dolognak,
ami ágyhoz köt, mint egy nyomorékot, semmi köze ahhoz, hogy
valójában kedveled őt, sem pedig ahhoz, hogy próbált közel kerülni
hozzád.
 – Közel engedtem magamhoz. Csináltunk… ezt-azt, ami…
Félelmetes volt.
– …roman kus volt – fejeztem be a mondatot.
– Oké, ezek szerint megmuta a neked a lábujjköröm-gyűjteményét?
Vagy pofon vágo téged?
– Hát, nem…
– Fél térdre ereszkede , és megkérte a kezedet? Mert ez a dolgok
sie etése lenne, és meg is érteném – közölte, aztán beleharapo egy
csokimázas fánkba, miközben várta a reakciómat.
– Nem egészen. – De majdnem. – Felajánlo nekem egy üres fiókot.
– Egy fiókot?!
– Ja, tudod, hogy tarthassak néhány holmit a lakásán, vagy mi.
Próbáltam nem fészkelődni Mandy kihívó tekintetének
keresz üzében.
– Ó, istenem! Hívtad a rendőrséget? Kértél távoltartási végzést? –
kérdezte megjátszo döbbene ől elkerekede szemmel.
– Rendben, rendben, most, hogy hangosan kimondtam, már nekem is
leese . Nem nagy dolog – vallo am be, amitől kirobbant Mandyből a
nevetés.
– Egyáltalán nem nagy dolog. Különösen, mivel beleegyeztél, hogy
együ töltesz vele némi időt, és lefeküdtél vele. Ami csak megerősí az
álláspontomat, hogy komoly elköteleződési problémáid vannak. Hiszen
jelenleg a saját ágyadban fekszel, nem pedig az övében.
– Ez bonyolult – próbálkoztam ismét.
– Nem az. Kedveled őt, de azt csinálod, amit mindig. Tudod, sokáig
nem szóltam mia a, de most, hogy jön a baba, azt hiszem, eljö a
szigorú szeretet ideje, kölyök.
– Mit akar ez jelenteni? – kérdeztem, és összerándultam, mert
tudtam, hogy mi következik.
– Ideje szembenézni a tényekkel. Te nem az anyád vagy.
– Én is tudom! – vágtam vissza ösztönösen.
– Valóban? – provokált tovább a barátnőm. – Mert tudtommal még
mindig zárkózo vagy érzelmileg. Tudod, csak mert szeretsz valakit, az
még nem jelen azt, hogy állandóan re egned kell tőle, hogy elveszíted
őt, vagy ha mégis, akkor soha nem leszel képes véget vetni a gyásznak,
és új kapcsolatot teremteni az életedben. Ami az apáddal történt…
– Értem, mire gondolsz – vágtam közbe. – De nem értek egyet veled.
Lehet, hogy kívülről így látszik, de nem hiszem, hogy ez lenne a
probléma. Csak nem szeretem, ha sie etnek.
– Rendben, be akarod bizonyítani, hogy nem zárkóztál el? Kérdezzük
meg a Nők lapját!
Előkapta a zsebéből a telefont, és fenyegetően bökdösni kezdte a
kijelzőt.
Felvontam a szemöldökömet.
– Mit fog elárulni nekünk egy magazin arról, hogy nyito vagyok-e
érzelmileg? Nézd, csodálatos barátnő vagy! Tudod, hogy érzelmi
szempontból is i vagyok neked, ugye? Nem olyan ember vagyok, aki
nem tud szeretni, vagy ilyesmi.
– Velem nem – bólinto Mandy. – De ami a férfiakat ille , az már
egészen más történet, és a múlt havi személyiségteszt, a „Jéghercegnő
vagy-e?”, be is fogja ezt bizonyítani.
Oldalra biccente em a fejemet.
– Komolyan? Jéghercegnő?
– Ők fogalmaztak így, nem én.
– Jesszus, kösz. Kezdem azt hinni, hogy csak azért hoztad a fánkot,
hogy elvedd a szavaid élét.
A barna zacskóba túrtam, kive em egy mázzal bevont süteményt,
aztán lehunytam a szememet, hogy a cukros csodára összpontosítsak,
hátha ezzel el tudok feledkezni a szénhidráthozó hóhérról, akit
beinvitáltam a véde o honomba.
– Ha így is volt, az csak azt bizonyítja, hogy működik a mesteri tervem.
– Mandy megköszörülte a torkát. – Rendben, első kérdés. Mikor
mondtad utoljára valakinek, hogy szereted?
– Amikor legutóbb felhívtam az anyámat. Szóval egy hete – feleltem
nem kis megelégede séggel a hangomban.
Mandy üres tekinte el meredt rám, aztán lassan megrázta a fejét.
– Az anyád nyilvánvalóan nem számít.
– Hol szerepel ez a kérdésben? – provokáltam.
– Magától értetődik. Gyerünk, csináld komolyan? – vágo vissza
Mandy.
– Nincs több választási lehetőség? – nyögtem.
– Neked nincs. Elég az időhúzásból.
– Mi van, ha most neked mondom, hogy szeretlek? – próbálkoztam
kétségbeese en.
Mandy a szemét forga a.
– Egy férfinak. Mikor mondtad utoljára egy férfinak, hogy szereted?
 Az ajkamba haraptam. Mielő az apám meghalt, szinte mindennap
mondtam neki, hogy szeretem. Ez volt gyerekkoromban a családunk
egyik legfontosabb szabálya. A világ őrült hely, és bármi megtörténhet,
ezért mielő így lenne, gondoskodj róla, hogy gyakran és hangosan
biztosítod a szere eidet arról, mit érzel irántuk. Mielő kiléptem a
házból; minden alkalommal, amikor telefonáltam; lefekvés elő ; mindig
mondtam neki. És aztán, miután beteg le , a szavak könyörgéssé váltak.
A „szeretlek, apu” azt jelente e, hogy „kérlek, ne halj meg vagy „ne
hagyj i minket”.
És ami az anyámat ille ? Ő akkoriban alig bírt megszólalni anélkül,
hogy könnyekben ne tört volna ki.
Az én szemem is ége most, ahogy elhessege em az emléket.
– Helló? – Mandy ismét megköszörülte a torkát. – I vagy még?
– Csak gondolkodom. Szerintem ez a kérdés nem nekem szól. Mi van,
ha még soha nem voltam szerelmes?
Mandy lebiggyeszte e a száját.
– Kibúvónak hangzik.
– Rendben, rendben… Szóval, középiskolában mondtam egy fiúnak,
hogy szeretem őt. Azt hiszem, ez volt az utolsó alkalom, ha nem
számolod, tudod, az aput vagy ilyesmi. – Elharaptam a mondat második
felét, de nem számíto , Mandy túlságosan is jól ismert ahhoz, hogy
megjegyzés nélkül hagyja a dolgot.
– Egyetlen férfinak sem mondtad, hogy szereted őt, amióta az apád
meghalt? – vonta fel a szemöldökét.
– Talán rátérhetnénk a következő kérdésre.
– Jól van. – Mandy a telefonjára néze , ráklikkelt valamire, aztán
folyta a. – Hány randi után osztasz meg személyes részleteket a
múltadból?
– Masonnek már beszéltem a múltamról. Tudja, hogy mi volt a
kedvenc játékom meg minden.
– Akkor már tud az anyádról és az apádról is? – kérdezte Mandy.
– Hát, ez nem sztességes. A részletek nem igazán kerültek szóba.
– Tényleg? Egyszer sem le volna alkalmad mesélni neki – a férfinak,
aki talán a gyereked apja – a családodról? Egyetlenegyszer sem?
Agresszíven a fánkra összpontosíto am, és lenyaltam róla a mázat.
– Nem hiszem, hogy szeretem ezt az erőszakos oldaladat.
– A főnököd vagyok.
– Csak a munkában – emlékezte em. – És nem hiszem, hogy jó ötlet
volna, ha Mason ilyen gyorsan megismerné az összes keresztemet. Jó
dolog, ha van egy kis tokzatosság a kapcsolatban.
– Vagyis te sem ismered az övéit?
Visszagondoltam az éjszakánkra – ahogy az anyja betegségéről
mesélt, ahogyan elmondta, hogy elve ék tőle az álmait.
– Ismerem a története egy részét. Nem tudom, mi számít keresztnek.
– Rendben. Gondolom, át akarod ugrani a következő kérdést is?
Beleharaptam a fánkomba, aztán leöblíte em egy kis tejeskávéval.
– Tényleg nem tetszik a hangnemed.
Mandy vállat vont.
– Túl fogod élni. Gyerünk, jöjjön a harmadik kérdés! Mennyire zavar a
szexuális in mitás?
– Miféle kérdés ez? – gúnyolódtam.
– Jó – felelte Mandy. – Most pedig válaszolj!
– Nos, már lefeküdtem vele, szóval ez tulajdonképpen önmagáért
beszél.
– De nem árulja el, hogy mennyire vagy kibékülve a szexualitásoddal.
Szexuális in mitásra vonatkozik – mutato rá Mandy.
– Tudod, mit? Hülyeség ez a kvíz. Ismersz engem – esedeztem. – Nem
vagyok jéghercegnő.
– Úgy látom, hogy az elevenedre tapinto unk. Van ennek bármi köze
ahhoz, hogy még mindig ágyban vagy?
A kávémba kortyoltam, úgy döntö em, hogy nem válaszolok.
Mandy azonban ismét túljárt az eszemen.
– Szóval ismét in m helyzetbe kerültél vele, és ez túl sok volt neked?
Csak mondd ki!
– Nem erről van szó – feleltem, és áradni kezdtek belőlem a szavak,
mintha átszakadt volna egy gát. – Mondtam neked. Ki akart üríteni
nekem egy fiókot a lakásában, és azok után, ami történt, erre egyszerűen
nem állok készen. Úgy értem, lehet, hogy fel kell készülnöm az
anyaságra. Nem hiszem, hogy emelle még meg tudnék birkózni azzal is,
hogy szerelmes legyek. Túl sok minden történik egyszerre.
– Szóval azt hiszed, hogy kezdesz szerelmes lenni?
Lete em a kávémat, aztán a párnára dőltem, majd nagyot
sóhajto am.
– Nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy túl vagyok terhelve, és Mason
egyre többet követel. Jobban is fogadha am volna, de…
– De azt gondolod, hogy kezdesz belészeretni? – kérdezte Mandy újra.
 A szemébe néztem.
– Nem gondolom. Hanem tudom.
– És ez megijeszt?
– Hogy megijeszt-e? Halálra rémít! – Megráztam a fejemet. – De még
mindig nem ez a fontos rész. Mandy, mi van, ha tényleg terhes vagyok?
Az életemnél is jobban szeretem majd a gyerekemet. És ha Masont is
szeretem – gondolj csak bele, milyen sok ez egy olyan embernek, mint
amilyen én vagyok.
Mandy a kezemre te e a kezét, és gyengéden rám mosolygo .
– Akkor majd ismét emlékeztetlek. Te nem vagy az anyád helyében. És
még ha o is lennél, olyan rossz lenne?
Felve em a kávémat, nem találtam a szavakat.
– Végeztem ezzel a kvízzel.
Jó. Akkor jéghercegnő vagyok. Lehet, hogy Mandynek nem vallom be,
de önmagamnak muszáj. Most már csak azt kell kitalálnom, hogy mihez
kezdjek ezzel a tudással.
Rendben – egyeze bele Mandy – De… ne feledd, hogy miről
beszéltünk, rendben? Ha legközelebb találkozol Masonnel.
Bólinto am.
– Úgy lesz.
Már, ha lesz legközelebb. Mert elég biztos voltam benne, hogy ha
szegény Devon őrültnek tarto , akkor erre Masonnek is legalább annyi
oka van. Ami azt ille , elkezdtem azon tűnődni, hogy szóba akar-e
egyáltalán még állni velem.
De az még jobban aggaszto , hogy milyen borzasztóan éreztem
magam e ől a gondola ól…
Összetörtnek és egy kissé elvesze nek.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Mason

Nagyot nyeltem, óvatosan megigazíto am a szatyrot a kezemben,

mielő bekopogtam az ajtón.
Igazság szerint nem tudtam, hogy Bren o hon van-e – nem válaszolt
az sms-emre, és a legújabb felfedezésem fényében jobbnak találtam
nem küldeni neki még egyet. Inkább úgy döntö em, hogy visszatérek
egyenesen a forráshoz, helyrehozom a dolgokat, amennyire csak tudom.
Feltéve, ha Bren hagyja.
Egy pillanat múlva újra bekopogtam. Vártam, és hallo am, hogy
nyikorog a padló, aztán végre Bren szemébe néztem, amikor kinyito a az
ajtót. A haja puha fehér törülközőbe volt tekerve, és csupán egy
selyemköntöst viselt, amelyik olyan szorosan tapadt a nedves bőrére,
hogy látszo ak a hegyes mellbimbói.
Már Bren látványa is visszarepíte a tegnapi naphoz, amikor a
karomban vonaglo .
Megköszörültem a torkomat, hogy koncentrálni tudjak, és
odanyújto am neki a szatyrot.
– Nézd, azt hiszem, elszúrtam, és megértem, hogy még nem állsz
készen arra, hogy beszéljünk, de azt akartam, hogy tudd, hogy sajnálom.
Túl gyorsan haladtam, és a többi dologgal együ … értem, hogy ez miért
rémíte meg téged.
Nem szólalt meg, a kinyújto kezemre meredt, és oldalra biccente e
a fejét.
– Mi ez? – kérdezte, aztán elve e tőlem a szatyrot.
– Cukorka.
– Kiraboltál egy édességboltot?
Megrázta a szatyrot, belenyúlt, és kive három különböző
csokiszeletet.
– Nem tudom, hogy mit szeretsz, vagy nem vagy-e allergiás valamire,
ezért aztán ve em mindenből, és reméltem, hogy köztük lesz a
kedvenced is.
Szép lassan végignézte a választékot, aztán előve egy csomag
Twizzlerst.
– Igazad volt.
– Nem vagy oda a csokiért?
Megrázta a fejét.
– Szeretem, de nem akkor, ha van medvecukor is. Ah… –
Megmasszírozta a tarkóját, és félreállt. – Bejössz?
– Szívesen.
Beléptem az apró előtérbe, és körülnéztem. A lakás elrendezése
hasonlíto az enyémhez, bár a falakat nagyrészt festetlen tégla alko a,
nem széles ablakok, mint nálam.
Bren becsukta mögö em az ajtót, és egy khaki színű kanapéhoz
vezete . Erőltete mosolyra húzódo a szája, és a kezembe nyomta a
tévé távirányítóját.
– Nézz valamit, ha akarsz. Megyek, felveszek egy nadrágot.
Egy részem – az a részem, amelyet féken kelle tartanom – szólni
akart neki, hogy ne tegye. Meg akarta őt kérni, hogy maradjon i , amíg
készen nem áll arra, hogy ismét lehámozzam róla azt a köntöst. De
ehelye csak bólinto am, és a zsebembe nyúltam, megvártam, amíg
kimegy a szobából, aztán a kezemben tarto borítékra pillanto am.
Ez is a tervem része volt. Talán, ha a terhesség körüli bizonytalanság
eltűnik a képből, akkor képesek leszünk előrelépni, ahogyan az két
racionális felnő höz méltó. Tudni fogjuk, mennyire legyünk komolyak –
milyen gyorsan haladjunk.
Talán az egész eleve ostoba ötlet volt.
Átve em magamban, amit mondani akartam, de aztán Bren
megjelent, és a szavak elhaltak a torkomban. Még szürke jóganadrágban
és laza, bő pólóban is felforrt tőle a vérem, így el kelle róla szakítanom
a tekintetemet. De azt nem tudtam megállni, hogy a hasára ne nézzek,
hátha észreveszek egy aprócska dudorodást.
– Nem kapcsoltad be a tévét.
– Nem. Nézd, gondolkodtam, és van néhány dolog, amit szeretnék
elmondani neked.
Összefonta a karját apró teste elő , és gyanakodva méregete .
A francba!
Pontosan az ellenkezője történt annak, mint amit reméltem.
– Például? – kérdezte.
 – Csak egyetlen életünk van, és elkerülhetetlenül követünk el hibákat.
Néha nem felelünk meg az elvárásoknak, néha elbukunk, de én a magam
részéről semmiképpen sem akarok félni a ól, hogy igent mondjak
valamire, ami boldoggá tesz. – Ismét a borítékért nyúltam. – Azt hiszem,
amit valójában mondani akarok, az az, hogy tudom, hogy elszúrtam, de
nem akarom, hogy csak úgy egyszerűen lemondjunk egymásról, és azt
hiszem, az az igazi gond, hogy nem tudjuk, mennyire vegyük komolyan
ezt az egészet.
– Szóval szerinted mit kellene tennünk? – kérdezte tétován.
– Azt hiszem, tudnunk kellene, pontosan tudnunk, hogy terhes vagy-
e, vagy sem.
Egy hosszú percig nem szólt egy szót sem, aztán felsóhajto , és
lerogyo a székre velem szemben. – Én is gondolkodtam. Kiborultam,
amikor nem kelle volna. Az egész… in mitás dolog néha túl sok nekem.
És be kell vallanom, hogy a babával kapcsolatos bizonytalanságot sem
szeretem.
– Akkor vessünk véget ennek a bizonytalanságnak. Nyissuk ki a
borítékot!
Bren a borítékról rám néze , aztán gyorsan bólinto .
– Jó, valószínűleg igazad van. Tudnunk kell.
– Rendben – bólinto am.
– De előbb talán tegyük a dolgot különlegessé.
A kandallópárkányhoz lépe , leve róla egy hatalmas, többszínű
gyertyát és egy doboz gyufát, aztán meggyújto a ez egyiket és vele a
gyertyát. Elve e tőlem a távkapcsolót, és egy indie folk csatornára
válto , a zene halkan duruzsolt a há érben.
– Talán fel kellene vennem egy ruhát, ha esetleg egy szép nap majd el
akarjuk mesélni a gyerekünknek, hogyan történt, de nem fogok újra
átöltözni – közölte, és zavartan végigsimíto a a pólóját.
– Remekül nézel ki így is – biztosíto am, és a gyertya lágy fényében is
lá am, hogy elpirul. – Rendben. Akkor derítsük ki az igazat!
Már éppen feltéptem volna a hüvelykujjammal a borítékot, de Bren
megállíto , pánikkal a szemében.
– I , a gyertya melle . És… megfognád a kezemet?
Feltéptem a borítékot, aztán Brenhez léptem, lehunytam a szememet,
és megfogtam a kezét. Annyira szoríto a, hogy majdnem fü yente em
egyet elismerően, úgy meglepődtem a ól, milyen erős.
– Gyerünk már! – su ogta éles hangon.
 A szabad kezemmel megragadtam a borítékban lévő papírlapot.
– Rendben. Szóval…
– Várj! Állj meg!
Bren gyakorla lag felvisíto , én felé fordultam, a szívem zakatolt.
– Jézusom, mi van? Mi a baj?
– Nem állok készen. Nem akarom tudni. – Megrázta a fejét. – Igazad
volt. Egész idő ala . Igazad volt. Esélyt kell adnunk ke őnknek, a babától
függetlenül, és anélkül, hogy a félelem visszatartana engem.
Mosolyra húzódo a szám.
– De a bizonytalanság. Azt mondtad…
– Tudom, hogy mit mondtam, de először áruld el, hogy mik vagyunk?
Egy pár vagyunk?
Bólinto am.
– Ha rajtam múlik, akkor igen.
Nagyot nyelt, és nem néze a szemembe, miközben beszélt.
– Én is ezt választanám.
– Szóval egy pár vagyunk – feleltem egyszerűen. – Együ vagyunk. –
Összehajto am a borítékot, visszadugtam a zsebembe, aztán lehajoltam,
és a tenyerembe fogtam Bren állát. – A babával kapcsolatban azt teszem,
amit akarsz, és majd tudatod velem, ha megváltozik a véleményed,
rendben?
Bólinto , aztán az ajkára tapaszto am a számat, élveztem a vágyat,
ami elöntö e a testemet, valahányszor csak Brenhez értem.
– Boldoggá teszel, Bren. Boldoggá tesz, ha veled vagyok – su ogtam.
Lábujjhegyre állt, hogy ismét megcsókoljon, ezú al lágyabban, és közben
a borostás államat simoga a a tenyerével.
– Te is boldoggá teszel engem – su ogta, és ismét megcsókoltam, a
hajába túrtam, míg végül a számba sóhajto , hagyta, hogy a nyelvem az
ajkai közé csússzon, incselkedjen az övével.
Gyengéden játszo am a nyelvével, és halkan felnyögö , amikor a
másik karommal átöleltem a derekát, és közelebb húztam magamhoz,
olyan szorosan, hogy érezhe e a vágyam keménységét.
Ez a vágy csak egyre tovább erősödö minden múló másodperccel,
Bren édes parfümjének minden egyes belélegzésével, míg végül félő
volt, hogy irányíthatatlanná válik. Egy szempillantás is elég volt, hogy
sajogjak és lüktessek a vágytól, hogy ismét vele legyek, hogy érezzem
magam körül a melegségét.
De először is meg kell mutatnom neki, hogy pontosan milyen
boldoggá is te engem.
– Hol a hálószoba? – nyögtem.
Egy pillanatra elhúzódo tőlem, és üveges szemmel a nappali végén
nyíló ajtó felé bökö .
– Van nálad óvszer? – kérdezte.
Bólinto am. Mindig tarto am magamnál egyet szükség esetére.
– Van. A biztonság kedvéért – feleltem, aztán megfogtam a kezét, és
beveze em az apró, zsúfolt hálószobába. Egy másodpercet sem
vesztegete el, gyorsan levetkőzö , olyan lendüle el tépte le magáról a
pólót, hogy a haja végigomlo a hátán.
– Lassan – kértem, közelebb léptem hozzá, és megragadtam a
derekát. – Hacsak nem akarod, hogy én csináljam.
Végigsimíto am a gerincén az ujjaimmal, és rátaláltam a melltartó
kapcsára.
A munkám mia ugyan minden nap lá am női testet, de ez semmivel
sem te e kevésbé különlegessé a Brennel töltö pillanatokat. Tudtam,
milyen nehéz számára megosztani velem a testét.
Egy gyors csuklómozdula al kiszabadíto am őt a melltartó
fogságából, majd simogatni kezdtem a melle érzékeny halmát és a
bimbói ágaskodó hegyét.
– Gyönyörű – mormogtam, és Bren rám mosolygo .
– Nem játszol sztességesen. Még mindig fel vagy öltözve.
– Akkor hadd egyenlítsem ki az erőviszonyokat.
Elereszte em a bimbóját, megmarkoltam az ingem alját, és áthúztam
rajta a fejemet, majd hagytam, hogy a padlóra hulljon Bren holmija
mellé. Aztán lassan a farmeremhez nyúltam, kigomboltam, majd a
bokszeremmel együ leránga am a bokámra.
Kiléptem belőlük, és elvigyorodtam, mikor meghallo am, hogy Bren
levegő után kap.
– Jól vagy?
Megrázta a fejét.
– Nem tudom, hogy vagyok képes állandóan elfeledkezni róla.
– Miről?
A nadrágjához nyúltam, kigombolta, ahogy az imént a sajátomat, én
pedig megpróbáltam nem elmerülni a saját vágyam súlya ala .
– Hogy milyen… nagy vagy.
Elvigyorodtam.
– Mindke en tudjuk, hogy milyen jól elbírsz vele, gyönyörűm. Olyan
jó lesz.
Megnedvesíte e az ajkát, aztán bedugta a két hüvelykujját a vékony
csipkepánt alá, amely a helyén tarto a a bugyiját, készen arra, hogy
lehúzza magáról, és feltárja a helyet, amelyet a legjobban vágytam látni.
De aztán, amikor már éppen ellépe volna a holmijától, elkezde
térdre ereszkedni elő em.
– Nem – szóltam rá, és a hangom sokkal rekedtebben hangzo , mint
amilyenre számíto am. Nem hagyha am, hogy megtegye – nem azért,
mert nem akartam. A világon szinte mindennél jobban akartam érezni
magam körül a száját. De a mai nap nem rólam szólt. Hanem kizárólag
Brenről.
– Feküdj az ágyra – parancsoltam. – És tárd szét nekem a combjaidat.
Látni akarlak.
Bren felnéze rám elkerekede szemmel, és egy pillana g azt hi em,
hogy vitatkozni fog velem, de aztán felegyenesede , félrelökte a
rendetlen ágyneműt, hogy helyet csináljon magának a matracon.
Lefeküdt, szé árta a két térdét, így látha am az édes, rózsaszín ölét,
és egy hosszú pillana g csak bámultam, szinte fojt a nyálam, és
megcsóváltam a fejemet.
– A pokolba, olyan tökéletes vagy! – mormogtam, és csinos pír ömlö
el az arcán.
– Akarlak! Magamban akarlak érezni – su ogta, és szé árta a két
térdét, hogy még közelebb csábítson magához.
Küzdö em a vággyal, hogy engedjek neki, hogy előrecsússzak, és
keményen és gyorsan a magamévá tegyem, de ismét megráztam a
fejemet.
– Még nem.
Az ágyhoz léptem, ráparancsoltam, hogy csússzon közelebb hozzám,
és aztán térdre hulltam, míg a szám végre egy magasságban került a
testével. Lassan, gyengéden megcsókoltam a térde belső oldalát,
végignyaloga am a combja selymes bőrét, míg végül megborzongo és
vonaglani kezde az érintésem ala . Megduzzadt a farkam, ahogy
libabőrös le a bőre, látható jeleként annak, hogy ugyanolyan vadul
kívánt engem, ahogyan én is őt.
– Mason – szólt, és megránto a a csuklómat. – Kérlek – pihegte. –
Szükségem van rád.
És ez talán így is volt. De nem adtam meg magam – még nem.
Ismertem a női anatómiát. Tudtam, hogy a kevés néha több, és a nők
gyengéd érintésre vágynak a férfiaktól. És azt akartam, hogy Bren jó
nedves legyen, amikor végre beléhatolok.
Mikor végeztem az incselkedéssel, simogatni kezdtem a duzzadt ölét a
hüvelykujjammal, arra összpontosíto am, ahogyan a mellkasa mozog,
miközben levegő után kapkodo . Olyan nedves volt, olyan hívogató, kész
kínszenvedés volt megtagadni tőle, amire vágyo .
– Megölsz – lihegte.
Rekedt nevetés szakadt ki belőlem, és türelemért imádkoztam.
– Fogalmad sincs róla, hogy ez ugyanolyan nehéz nekem, mint neked.
Felemelkede , hogy a szemembe nézzen, de a tekintetéből sugárzó
láz elárult mindent, amit tudnom kelle . Ismét masszírozni kezdtem a
combja belső oldalát, lehajoltam, és megnyaltam a puha rózsaszín
redőket, végighúztam a nyelvemet az ölén, míg rátaláltam végre a feszes
idegcsomóra, amelyet kerestem.
Lassan köröztem a nyelvemmel. Bren visszahanyatlo a matracra,
szinte önkéntelenül remege a szám ala , ahogy szívoga am és
nyaloga am, és köröztem a nyelvemmel a teste apró rángásainak
ütemére.
– Kérlek, Mason! – kiálto fel, a számhoz nyomta az ölét, a hajamba
markolt. – Kérlek!
De túlságosan is jó volt. Bedugtam egy ujjamat a kéjsóvár hüvelyébe,
mozga am benne, éreztem, hogy megfeszül és remeg, ahogy közelebb
nyomult az ujjamhoz, a számhoz, hogy kielégülést keressen.
– El fogok élvezni – nyögte. – Azt akarom, hogy érezd. Kérlek, kérlek,
akarom!
Ezt az ajánlatot nem voltam képes visszautasítani.
Valami megpa ant bennem, és miközben tovább izga am a
nyelvemmel, kitapoga am az óvszert a padlón, és gyorsan felhúztam a
sajgó, lüktető farkamra.
– Ez az – lehelte. – Siess, kérlek!
Megte em hát. Megmarkoltam a csípőjét, talpra álltam, és a
farkamra húztam őt, keményen és mélyen tövig beléhatoltam. Kétség
sem férhete hozzá, hogy igazat mondo – közel járt már. Az orgazmus
határán. Olyan szűk volt, olyan tökéletes. Éreztem, ahogy a hüvelye
máris remegni kezd körülö em. Lehunytam a szememet, és nagyot
fújtam, aztán elkezdtem szabályosan, ütemesen mozogni benne.
Lassabban, mint szere em volna, de azt akartam, hogy érezze minden
kemény cen met.
 – Olyan jó érzés – nyögte, és lenéztem rá, tudtam, hogy szavakkal
soha nem tudnám kifejezni, hogy ő milyen jó érzést okoz nekem. Ismét
benne lenni olyan volt, mintha véget ért volna egy évezredekig tartó tél.
Bren lángra lobbanto .
– Simogasd magad, bébi! – parancsoltam rekedten, mire a keze a
combjai közé hatolt, én pedig figyeltem, ahogy az ujjai játszadoznak azzal
a pon al, ahol pillanatokkal korábban még a nyelvem volt.
– Igen, ez az – dicsértem. – Most pedig meséld el, hogy milyen jó
érzés.
– Csodálatos. Olyan, mintha… – megrázta a fejét, de tudtam, hogy
mire gondol. Nincsenek rá szavak. Halkan felnyögö .
A hüvelye megfeszült körülö em, és bár legszívesebben az egész
éjszakát benne töltö em volna, egyszerűen túl erősnek bizonyult a
testének csábítása. Egyre közelebb és közelebb értem a csúcshoz,
miközben néztem, ahogy ugrándozik a melle, és a keze simogatja az
érzékeny Idegcsomót. Felhúzódtak a golyóim, és tudtam, hogy nem
maradt választásom.
Keményebben markoltam a csípőjét, és teljes erőből mozogtam
benne, gyors, erőteljes lökésekkel pumpáltam. Levegő után kapo , a
lepedőbe markolt, és a nevemet nyögte.
– Mason, Mason, elélvezek!
– Akkor élvezz el nekem, bébi – morogtam.
Azonnal engedelmeskede . Olyan erősen rándult össze körülö em a
hüvelye, hogy csillagokat lá am, és még jobban megszoríto am a
csípőjét, nehogy elsodorjon az orgazmusának brutális ereje. De még
mielő túl sokáig Brenre koncentrálha am volna, én is darabokra
hullo am. Eufória öntö e el a testemet, elveszíte em minden
önuralmamat.
Vele együ elélveztem, kicsikartam a testéből minden csöppnyi
gyönyört, aztán elereszte em őt, és lehanyatlo am mellé az ágyra.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Bren

– Most irtó jól jönne az a nagy zacskó édesség.

Mason rám kuncogo az ágyból.
Felhúztam a nadrágomat, aztán Mason felé fordultam, aki még mindig a
párnámnak dőlve feküdt, és elégede en néze rám azzal az átható kék
szemével. Még mindig halálra voltam rémülve, de minden érintéssel és
minden együ töltö perccel egyre inkább azon tűnődtem, vajon
tényleg ilyen jó lehet-e valakivel. Ilyen könnyű…
– Éhes vagy? – kérdezte, és válaszképpen megkordult a gyomrom.
Felneve em.
– Azt hiszem, ideje enni – jegyezte meg, és az éjjeliszekrényemen álló
digitális órára pillanto . Kiült az ágy szélére, és lete e a lábát a padlóra.
– Nem, ne kelj fel! – Magamra kaptam a pólót, és hozzásie em. –
Maradj meztelenül, rendelhetünk pizzát, és megesszük az ágyban.
Valahogy szorongással töltö el a gondolat, hogy elhagyjam a
hálószobám menedékét. Mintha ezzel megtörném a varázslatot,
kipukkasztanám a boldogságom kis buborékját.
– Ismét meztelenre vetkőzhetek, amikor csak akarod – felelte. – De ha
te nem maradsz meztelen, amíg a futárt várjuk, akkor én sem. –
Megnyikordult az ágy a súlya ala , ahogy feltápászkodo , és a
nadrágjáért nyúlt. Lenéze a padlóra, ahogy belebújt a farmerébe,
köve em a tekintetét, és meglá am a feltépe fehér borítékot, amelyik
kiese a zsebéből.
– Ja. – Nagyot nyeltem, mert a feszültség ismét érezhetően megnő a
szobában. A francba! Egy órára majdnem elfeledkeztem arról a kis darab
fehér papírról.
– Igazad van – szólaltam meg, mert hirtelen börtöncellának éreztem a
szobát a korábbi védőburok helye . – Talán jót tenne, ha kimozdulnánk
a lakásból, és ennénk valamit. Van egy pizzéria a sarkon, ha nem bánod,
hogy nem öltözöm át.
 Megrázta a fejét.
– Egyáltalán nem.
Magamban felsóhajto am, ahogy Mason felve e a pólóját, és ezzel
elrejte e a szemem elől az izmos hasát.
– Rendben, hozom a táskámat.
A megszoko helyén találtam, felkaptam, és muta am Masonnek az
utat a házunktól a kis boltok melle a sarokig.
– Van a közelben egy folyó. Gyönyörű tavasszal. Azon kevés helyek
egyike a városban, ahol még lehet horgászni.
– Horgászol? – vonta fel Mason a szemöldökét, és bólinto am.
Kinyito am, aztán becsuktam a számat. Aztán eszembe juto , amit
Mandy mondo , és újra nekikezdtem.
– Az, ah, apámmal rendszeresen jártunk horgászni, amikor kicsi
voltam. Ő taníto meg rá.
– Kellemes emlék lehet. Még mindig csináljátok?
Teljesen kiszáradt a torkom.
– Nem.
Úgy éreztem, egyelőre elég ennyit megosztani vele. Egy pillanatra
legszívesebben vállon verege em volna magam, de még az én zavart
elmém is sztában volt vele, hogy valójában közel sem elég.
Beléptünk a pizzériába, és szerencsémre Mason figyelmét teljesen
lefoglalta a különleges ajánlatokat ismertető vakító neontábla.
Pillanatokon belül megjelent egy pincér, és az ablaknál álló egyik
asztalhoz vezete bennünket, ahonnan rálá unk az előbb említe
folyóra.
– Úgy tűnik, a sors rendelte, hogy víz melle együnk – jegyeztem
meg. – Először a golfpályán, most meg i .
Mason bólinto .
– Nekem tetszik. Olyan… roman kus.
Kevésbé volt roman kus a nagy halom előétel, amelyet rendeltünk –
egy hegynyi bő olajban sütö csoda, amitől még napokig rosszul leszünk.
De így is alig bírtam megállni, hogy fel ne sikítsak magamban a fűszeres
szószba mártogato sok-sok fokhagymás kenyér gondolatára.
Ez vajon már a terhességi kívánósság, vagy egyszerűen csak
változatosságra vágyok? A gondolataim visszatértek a fehér borítékra, és
elszorult a torkom.
– Szóval…
Mason óvatosan méregete , és gyorsan közbevágtam.
 – Mi az? Mi a gond? – kérdeztem szinte paranoiásan, hogy esetleg
olvaso a gondolataimban.
Megrázta a fejét.
– Semmi, semmi. Én csak… szeretnék a babáról beszélni. Ha nem
bánod.
– Nem bánom – vontam vállat, némileg megkönnyebbülten, hogy
nem vagyok ezzel egyedül. – Sokat gondolok a kislányra.
– Kislány? – vonta fel a szemöldökét.
A szám elé kaptam a kezemet.
– Ó, istenem! – mormogtam. – Nem is ve em észre. Valahogy
kislányként kezdtem gondolni rá.
– Úgy érzed, hogy lány lesz? – kérdezte lágyan. – Vannak már
tüneteid?
Forróság öntö e el az arcomat.
– Nem akartam szólni neked róla, de valóban tapasztalok bizonyos
tüneteket.
– Például? – kérdezte, és az üdítőjébe kortyolt.
– Nos – köszörültem meg a torkomat. – A mellem. Nagyon érzékeny.
És, nos, talán kissé erősödö a libidóm is. Talán – te em hozzá égő
arccal.
Önelégült vigyorra húzódo a szája, és egy pillanatra eltűnődtem,
vajon büszke-e magára, amiért fokozza a szexuális étvágyamat, vagy
esetleg nem bírta magában tartani a tudatot, hogy a baba tényleg
valóságos. Bármi volt is az oka, azon kaptam magam, hogy
visszavigyorgok rá.
Felkaptam egy mozzarellarudat és egy szelet puha kenyeret.
– Kívánós is vagy?
– Hát, azt biztos, hogy majd meghalok ezért a fokhagymás kenyérért –
vallo am be. – De nem tudom, hogy mi számít kívánósságnak. Az anyám
végig citromot eve , amíg terhes volt velem.
– Komolyan mondod? – kérdezte kuncogva. – Hallo am már sok
nőtől, hogy őrült dolgokat kíván, de ezt még soha.
Bólinto am.
– Halálosan komolyan. Apám egyszer lime-ot hozo , mert elfogyo a
boltban a citrom, és az anyám a fejéhez vágta őket, így kénytelen volt
elmenni egy másik boltba, hogy vegyen neki citromot.
– Ez nem semmi! Szóval azt mondod, hogy be kellene szereznem egy
sisakot a biztonság kedvéért? – ugrato .
 – Nem ártana – neve em. – De igen, ha ez a kívánósság jele, akkor
nem. Nem érzek ellenállhatatlan vágyat rá, hogy étellel hajigáljalak meg.
– Biztos? Mert akkor félrehajolok.
– Ne merészeld! Ha a gyerekedet hordom a szívem ala , akkor jobban
teszed, ha hagyod, hogy hozzád vágjam a fokhagymás kenyeret, ha
akarom.
Mason rám mosolygo , és én kéjesen megborzongtam.
– Rendben. Megegyeztünk.
– Megegyeztünk – bólinto am, aztán felkaptam egy darab
fokhagymás kenyeret, és hozzávágtam.
Gondolkodás nélkül elkapta.
– Olyan vagy, mint egy nyito könyv – jegyezte meg, aztán
diadalmasan a kenyérbe harapo .
Lehet, hogy ez igaz, de nem tudom, hogy érezzem e ől magam.
– Azt hiszem, legközelebb ki kell majd használnom a meglepetés
erejét – vontam vállat, aztán folyta am az evést.
– Szóval, sokat gondolsz a kislányra? – kérdezte Mason, miután
lenyelte a falatot.
– Igen – bólinto am.
– És mikre gondolsz?
– Ó, nem is tudom. Talán olyasmikre, hogy milyen legyen a szobája, és
mi mindent csinálunk majd együ , ha nagyobb lesz. Hogyan tanítom
meg járni.
– És horgászni – te e hozzá Mason, és kissé összetört a szívem.
Valóban gondoltam erre. Méghozzá gyakran. És még mindig nem
tudtam eldönteni, vajon összetöri-e majd a szívemet, hogy az apám
nélkül kell megtennem, vagy segít begyógyítani a sebet.
– Igen, és horgászni – vallo am be csöndesen.
– Gondolod, hogy túlságosan aggódó anya leszel?
– Miért? Azt tervezed, hogy elviszed majd ejtőernyőzni?
– Legalább zenöt éves koráig biztosan nem.
– Tizennyolc – ellenkeztem.
– Akkor zennyolc. Nem, arra gondoltam, hogy megtanítom majd őt
autót szerelni és lovagolni.
– Te lovagolsz?
Bólinto .
– Az unokatestvéreim Montanában élnek, és van egy farmjuk.
Régebben minden nyarat náluk töltö em, hogy segítsek a munkában. A
szüleim fontosnak tarto ák, hogy minél többet megismerjek a világból.
– Hát, számomra minden jöhet, ami állatokkal kapcsolatos. Csak ne
hagyd, hogy kezelje a betegeidet vagy ilyesmi, mielő elvégzi az orvosit.
– Ezek szerint máris eldöntö ük, hogy orvos lesz? – nevete fel
Mason.
– Családi vállalkozás – vontam vállat. – Valószínűnek tűnik, nem
gondolod? Plusz az első Halloweenjén viselhet apró műtősruhát és pici
sztetoszkópot. Milyen cuki lenne…
– Te tényleg sokat gondolkodtál ezen, igaz? – kérdezte lágyan.
Bólinto am.
– Sokat. És azt akarom, ami nekünk a legjobb. Ezért aztán… amikor i
végzünk, azt hiszem, vissza kellene mennünk a lakásomba, és megnézni,
mi van abban a borítékban. Gyáva nyúl vagyok, és ideje ennek véget
vetni.
Mason bátorítóan bólogato .
– Szerintem is ez lenne a helyes.
Csak ekkor döbbentem rá, hogy Mason mindig is ki akarta nyitni azt a
borítékot. Csak rám várt. És valószínűleg majd meghalt a kíváncsiságtól.
Azt hiszem, ebben a pillanatban egy kissé belészere em, és ahelye ,
hogy küzdö em volna ellene, inkább üdvözöltem az érzést, és hagytam,
hogy beborítson, mint egy meleg takaró.
Kértük a számlát, amit Mason úriember módjára rendeze , aztán
egymás kezét fogva kisétáltunk az utcára.
– Tetszik az ötlet, hogy lesz egy apró másod – jegyezte meg.
– Egy apró másom?
– Aha – ringa a a kezünket előre és hátra. – Talán állatorvos lesz. Egy
kicsi belőled, és egy kicsi belőlem.
– Logikus – sóhajto am fel. – Bármi lesz is belőle, tudom, hogy okos
kislány lesz.
– Ha csak az eszed felét örököli, akkor már nem lesz semmi baj.
– Én is elmondhatnám ugyanezt rólad.
Megálltunk a ház elő , Mason pedig lehajolt és megcsókolt éppen
abban a pillanatban, amikor egy esőcsepp hullo a vállamra. Lassan a
nyaka köré fontam a karomat, és átadtam magam a csóknak,
játszadoztam a nyelvével, amíg végül szédülni kezdtem.
Nem tudtam, hogy az időt húzom-e, vagy egyszerűen csak magával
ragado a pillanat, de bármi volt is az oka, amikor végül elhúzódo
tőlem, már a legkevésbé sem akartam követni őt a lakásba.
 Ehelye inkább kint maradtam volna az esőben, Mason karjaiban,
magamba lélegezve a bizonytalanságot, hogy esetleg lesz egy közös
családunk, amiről eddig nem is tudtuk, hogy mennyire akarjuk.
Olyan régen nem volt már teljes és boldog családom. Akkora áldás
lenne ez a baba… kapni egy esélyt arra, hogy egybeforrasszam a
szívemet, amelyet darabokra tört az apám halála. De ehhez meg kelle
tennem azt az ijesztő első lépést.
Mason megfogta a kezemet, és bevezete az épületbe, csak az ajtóm
elő állt meg.
Előve em a kulcsaimat, és kinyito am az ajtót, aztán beveze em
Masont, ügyet sem vete em a mellkasomat fojtogató hirtelen szorításra.
– Eljö a második menet ideje – mondtam, aztán megkerestem a
gyufát, és meggyújto am minden gyertyát a nappaliban, míg végül az
egész szobát meleg sárga fény világíto a be. Mason beugro a
hálószobámba, és amikor újra megjelent, a fehér borítékot – és a
sorsunkat – tarto a a kezében.
Mély lélegzetet ve em, aztán ismét bekapcsoltam az indie folk
csatornát. Lehunytam a szememet, ahogy a zene betöltö e a teret, és
enyhíte e a vad dobogást a szívemben.
– Nem kell megtennünk.
Mason mély hangja visszhangzo a szobában, és ismét kinyito am a
szememet, lá am, hogy rám vár.
– Nem – feleltem, majd te em felé és a kávézóasztal közepén álló
magas gyertya felé még egy lépést. Bár az idegességtől összerándult a
gyomrom, tudtam, hogy eljö az idő. – Tudni akarom. Egyszer és
mindenkorra.
Mason bólinto .
– Akkor derítsük ki!
A kezembe nyomta a borítékot és rápislogtam.
– De azt hi em…
– Türelmes voltál velem, és belementél az őrült ötletembe. Neked kell
kinyitnod a borítékot.
Nagyot nyeltem, aztán bólinto am.
– Rendben, jól van, de gyere közelebb, hogy egyszerre lássuk meg.
Te egy lépést felém, átkarolta a váltamat, ahogy az immár remegő
kezemben tarto am a borítékot.
Ez az. Az igazság pillanata,
– Bármi áll is azon a papíron… – kezdtem, de nem voltak szavaim.
Megcsóváltam a fejemet, megnedvesíte em az ajkamat. – Talán vissza
kellene számolnunk?
– Remek ötlet. Háromra? – kérdezte.
– Háromra – egyeztem bele.
– Egy – mondta.
– Ke ő – sóhajto am.
– Három – mondtuk ki egyszerre az utolsó szót, és kitéptem a papírt a
borítékból, és lenéztem rá, miközben Mason a forró, kemény
mellkasához ölelt.
De a szavak összefolytak a szemem elő . Nem azok voltak, amelyekre
számíto am. Amikor éjszaka lehunytam a szememet, nem ezeket a
szavakat lá am álmomban.
Mason karja lehullo a vállamról, és hátralépe , mielő felé
fordultam.
– Nem vagyok terhes – motyogtam zsibbadt ajkakkal, bár már ezektől
a szavaktól is legszívesebben sírva fakadtam volna. – Megkönnyebbültél?
Hallo am a hangomat, és visszhangzo ak a szavaim a fülemben,
miközben próbáltam elnyomni a hányingert, amely hirtelen elöntö .
– Nem – felelte egyszerűen, és a szemembe néze . – egyáltalán nem.
– Én sem – vallo am be, és remegő kézzel megtöröltem a szememet.
– A francba! Mennyire megbízható ez az eredmény?
– Megbízható, Bren.
Zavar, félelem és csalódás öntö el.
– Azt hiszem, szükségem van egy italra.
Elfújtam a kávézóasztalon álló gyertyát, és a bejáratnál lévő
zsúrasztalhoz léptem. Óvatosan kiválaszto am a legjobb whiskey-met –
bár az igazat megvallva csak egyetlen üveggel volt i hon –, és töltö em
belőle két pohárba.
Visszamentem Masonhöz, felé nyújto am az egyik poharat, és szó
nélkül elve e a kezemből.
– Azt hi em… – kezdtem, de minden, ami az eszembe juto , hirtelen
olyan ostobának hangzo . Lényegtelennek.
Az italomba kortyoltam, és megrándult az arcom, ahogy az égető
tölgyfaíz a szokásosnál erősebben főbe kólinto , mivel már olyan régóta
nem i am alkoholt. Nem iha am. Nem, amíg azt hi em, hogy terhes
vagyok.
Milliónyi kérdés kavargo a fejemben, de nem volt bátorságom egyet
sem feltenni közülük. Inkább letelepedtem a kanapéra, és a poharamba
bámultam, azon tűnődve, vajon mindez mit jelent a számomra. Mit
jelent ke őnk számára. Masonnek már nem volt oka melle em maradni,
mindent megtenni annak érdekében, hogy működjön ez a kapcsolat. És
nekem sem volt rá indokom, hogy erre kérjem őt.
Alig pár órával ezelő még együ álmodoztunk egy kislányról, aki
okos és bátor és csodálatos, megesküdtünk, hogy o leszünk
egymásnak, de ez akkor történt, amikor még egy baba lehetősége is a
képben volt. De most, hogy tudjuk, hogy ez nem így van? Fogalmam sem
volt, mennyire változtak meg Mason érzelmei. Talán elértünk az út
végére.
Azonban ennél többről volt szó. Bár a baba soha nem is léteze ,
mégis úgy éreztem, meghalt a gyerekünk. Mintha az annyira vágyo
babával kapcsolatos minden reményemet és álmomat egyetlen szörnyű
másodperc leforgása ala összezúzták volna. És akárcsak egy tragédia, a
remény halála is gyászt hagyo maga után.
– Szóval – szólalt meg Mason, és az italába kortyolt.
Köve em a példáját.
– Szóval.
Egymásra meredtünk, és hirtelen minden olyan kínos és feszült le ,
mint még soha… még az sem volt ilyen szörnyű, amikor a
vizsgálóasztalán feküdtem. Ami, gondolom, logikus is, mivel hirtelen
egyszerűen nem volt mit mondani egymásnak. Nem volt mit tenni, nem
volt mit tervezni. Feleslegessé vált a vitamin, amelyet Mason ado . A
témával kapcsolatos minden beszélgetésünk csak buta kis álom volt.
Mindennek vége le , és kétségbeejtő, pusz tó csalódás ve e át a
helyét.
– Korán kell kelnem – közöltem. – Azon tűnődöm, vajon…
– Igen, persze. Egyébként is jobb, ha megyek. Nekem is hosszú napom
lesz holnap – mondta, és bólinto am, bár mindke en tudtuk, hogy ezek
csak béna kifogások. Nyilvánvalóan mindke őnknek időre volt szüksége,
hogy ezt megeméssze, és nem kelle hozzá közönség. Sok mindent fel
kelle dolgoznunk.
Kikísértem Masont, elve em tőle a félig teli poharat, intege em neki,
és alig vártam, hogy egyedül maradjak a hirtelen csöndessé vált
lakásban.
– Jó éjt – mondta hűvösen.
– Jó éjt – feleltem, aztán becsuktam a lakás ajtaját.
Se édes ölelések, se gyengén búcsúcsók, se ígéretek, hogy másnap
beszélünk telefonon.
Mély lélegzetet ve em, visszamentem a zsúrkocsihoz, hogy
újratöltsem a poharamat, és rádöbbentem, hogy van miért hálásnak
lennem. Nagyon is sok minden. Így például most nem kell elköltöznöm,
és azzal foglalkoznom, hogy milyen anyagi terhet jelent egy gyerek
felnevelése. Nem kell elviselnem a reggeli rosszulléteket és a
kívánósságot. Nem lesznek striáim, és nem fogok bepisilni, ha túl erősen
köhögök. Nem fogok meghízni. Halleluja, hát nincs igazam?
Nem lesz gyerekem.
Reszkető kézzel az ajkamhoz emeltem a whiskey-t, és i am egy jó
nagy kortyot.
Az ajtóra pillanto am a vállam fölö , aztán nekidőltem. Lecsúsztam a
padlóra, előrebuktam, a térdemre hajto am a fejemet, és ebből a
szemszögből a világ pont olyan hatalmasnak és nyomasztónak látszo ,
amilyennek éreztem.
Nem lesz gyerekem.
Ezt sem érte em meg jobban, mint azt, hogy miért nyomja olyan
erősen és mélyen a veszteség súlya a mellkasomat. Az ajtó fájának
döntö em a fejemet, próbáltam ismét mély lélegzetet venni, de ehelye
zokogás tört fel a torkomból, forró könnyek csorogtak végig az arcomon,
és csöpögtek le a pólómra.
Először egy, aztán még egy, és végül zokogtam, gyászoltam olyan
valaminek az elvesztését, ami soha nem is volt az enyém.
Nem hordtam Mason gyermekét a szívem ala .
 HUSZADIK FEJEZET

Mason

Úgy éreztem, mintha visszatarto am volna a lélegzetemet, amióta csak

eljö em Bren lakásából tegnap este.
A hé ő még a szokásosnál is rosszabbul telt – szürke esőfelhőkkel és
egy feszültnek ígérkező ebéddel súlyosbítva, mindkét szülőm helye
csak az egyikkel. Mert mostantól fogva így fogok velük leggyakrabban
találkozni – külön-külön.
Az aznapi második vizsgálat után visszatértem az irodámba, szentül
elhatároztam, hogy legalább a dolgom egy részét elvégzem, ha másért
nem, hát azért, hogy egy kis sikerélménnyel elűzzem a bennem lévő
csalódo ságot és zavart.
Ám mihelyt leültem, Trent besétált mögö em, bekopogo a nyito
ajtón, aztán az asztalomhoz lépe .
– Miért nem vagy indulásra kész?
Lehunytam a szememet, aztán ismét kinyito am, próbáltam elrejteni
az elkeseredésemet és a totális kimerültséget. Alig aludtam valamit,
miután tegnap este hazatértem. Egész éjszaka fel-alá járkáltam, Brenre
gondoltam, azon tűnődtem, vajon nem kelle volna-e tovább vele
maradnom, hogy megvigasztaljam. Megfoszto ák az anyaság esélyétől,
én pedig seggfejként viselkedtem, amikor támaszra le volna szüksége.
Nem hibáztatnám érte, ha nem bízna többé bennem. De… az is lehet,
hogy soha nem is bízo bennem igazán.
Nem mintha sztában le em volna azzal, hogy pontosan mit is érez.
Nem válaszolt az sms-re, amit küldtem neki, miután hazaértem, és
látszo rajta, hogy egyedüllétre van szüksége. Egyszer már elköve em
azt a hibát, hogy rányomultam, és nem fogom többet megismételni.
– Mi van veled, haver? – kérdezte Trent.
– Bocs, öreg. Csak szórakozo vagyok. Hová is kellene mennem?
Trent összeszoríto a a száját, és oldalra biccente e a fejét.
– Ügyeletesek vagyunk az újszülö osztályon. Tíz percen belül o kell
lennünk, és útközben még nyilvánvalóan szereznünk kell egy jó nagy
adag kávét is.
– Jól vagyok – vágtam vissza.
– Lila karikák virítanak a szemed ala . Na, gyere! Fogd a kabátodat,
én fizetem a kávét.
Te em, amit mondo , aztán köve em ki a folyosóra, ahol csak annyi
időre álltam meg, amíg utasíto am az asszisztensemet, hogy melyik
hívásokat fogadja, és kitől vegyen át üzenetet. A legfontosabb
nyilvánvalóan az volt, hogy hívjon fel, ha Bren jelentkezne. Bár
természetesen most, hogy kiderült, nem terhes, nem volt semmi oka rá,
hogy idetelefonáljon.
– Tudod, mit? Csak vedd át az üzenetet mindenkitől – javíto am ki
magam, aztán köve em Trentet ki a nyito ajtón át a széles, siváran
megvilágíto átriumba.
Esőcseppek pö yözték a széles üvegtetőt, és egy pillanatra felnéztem,
aztán vissza Trentre.
– Rendben, tényleg rám férne egy kávé – ismertem be.
– Még szép – felelte Trent, és kivezete a forgóajtón az utcára. A
magánrendelőnk nem volt messze a kórháztól ami igen kényelmes volt,
amikor a pácienseink vajúdni kezdtek –, és szerencsére a ke ő közö
működö egy Starbucks.
Beléptem a homályosan megvilágíto kávézóba, és beálltam a sorba,
ügyet sem vete em Trentre. Amikor azonban végeztünk a rendeléssel,
és a kiadópultnál várakoztunk, a szemem sarkából lá am, hogy
gyanakodva méreget.
– Mi a baj? – kérdeztem.
– Ezt én is kérdezhetném tőled. Egész nap olyan voltál, mint egy
zombi, és bár szeretsz az újszülö osztályon dolgozni, most még csak
nem is mosolyogsz.
– Ma nem vagyok babás hangulatban.
Trent rám hunyorgo , de én következtem, így elve em a kávémat.
– Nagyon rossz passzban lehetsz, ha elronto a a babás hangulatodat
– nevete fel.
– Tudom, tudom. Nézd, nem mennek mostanában jól a dolgok.
Különben is, mi ez a faggatózás? A változatosság kedvéért miért nem
beszélünk inkább rólad?
– Mert nálam minden rendben. Veled viszont…
– Hé! Figyelj, együ ebédelek ma az anyámmal, és egyszerűen
aggódom, mi lesz most, hogy a szüleim válnak. Szerintem eleinte
mindenki békésen szeretné intézni az ilyesmit, aztán vérfürdő lesz a
vége, szóval…
Trent megrázta a fejét.
– Nem. Nem hiszem, hogy erről lenne szó.
– De mondom, hogy igen.
– Nézd, tudom, hogy a szülők válása mindig fura.
– Több mint fura. Egész életemben együ voltak, így most hozzá kell
szoknom egy teljesen új helyzethez. De majd túljutok rajta.
Trent bólinto .
– Az én szüleim már régen elváltak. Az elején szokatlan lesz, és akkor
aztán még rosszabb, amikor újra elkezdenek randizni, de idővel minden
megoldódik. Régóta ismerem az apádat. Nem az a fajta fickó, aki hagyja
eldurvulni a dolgot, ha lehet, és az anyukád is klassz embernek tűnik.
– Tudom. Így igaz. – Mély lélegzetet ve em. – És azt hiszem, nem is
csak erről van szó.
– Tényleg? Nem mondod?
– Ne viccelődj, rendben? Szóval Brennel tegnap este kinyito uk a
borítékot.
– Sejte em – bólinto Trent.
– Mi az, már gondolatolvasó is vagy?
– Nem, csak Bren felhívo , és lemondta a megbeszélt időpontot –
közölte Trent.
– Így legalább tudom, hogy működik a telefonja. Személyesen nem
tudtam megbizonyosodni róla.
Trent vállat vont.
– Az emberek nem egyformán kezelik a dolgokat. De, hé, legalább
mindke en fellélegezhe etek, nem igaz?
– Persze – sóhajto am fel. – Bárcsak én is így éreznék.
– Nem így van?
– Nem. Persze, azt hihetnéd, hogy örülök, amiért nem lesz gyerekem
egy szinte idegentől, de az elmúlt két hét során közelebb kerültünk
egymáshoz, tudod? Úgy érzem, még ilyen rövid idő ala is igazi kötelék
alakult ki közö ünk.
Átsétáltunk a kórház forgóajtaján, de Trent nem szólt egy szót sem.
– Mi az? – erősködtem.
– Nem tudom, haver. Ez kemény dolog.
Bólinto am.
 – Tudom. Kész őrület! Nem értem, miért vagyok csalódo .
– És Bren hogyan érez? – faggato Trent.
– Nem tudom. Szinte azonnal eljö em tőle, amikor megtudtuk a hírt,
és azóta nem válaszol az sms-eimre. De ugyanolyan szomorúnak látszo ,
mint én. Úgy tűnt, hogy éppen kezde megnyílni egy kicsit, de a hír
hallatán újra bezárkózo , még jobban is, mint elő e.
– Talán tényleg szomorú – jegyezte meg Trent. – Akart gyereket?
Egyikőtök sem lesz fiatalabb. Ketyeghet a biológiai órája.
– Akarta a babát, azt hiszem. Nem sokat beszélt róla, de azt hiszem,
mind a ke en akartuk a babát.
– Hát, baba nem lesz, szóval szerintem valami mást kell kitalálnod.
– Például?
– Például, hogy most, hogy nem lesztek egy család, még mindig
akarsz-e járni ezzel a csajjal, és talán majd később családot alapítani vele.
– Akarok. Abszolút. De nem válaszol az üzeneteimre…
– Akkor ki kell találnod, hogyan térj vissza a helyes útra. Az a Mason,
akit ismerek, nem riad vissza a kihívásoktól.
Beléptünk az újszülö osztályra, és odajö hozzánk egy nővér,
elmondta, melyik babát kell dajkálni vagy etetni. Felve em az első
kislányt, akire rámutato – egy apró kis teremtést puha rózsaszín bőrrel
és meglepően sok sötét hajjal.
Elve em a nővértől a cumisüveget, megete em a kislányt, a
karomban ringa am, és elfojto am a bánat újabb hullámát, ahogy az
elkerekede kék szemébe néztem. Minden szempontból tökéletes volt.
Gyönyörű. Pont olyan, amilyennek elképzeltem a lányomat egy rövid,
ragyogó pillana g tegnap este.
– Minden rendben? – kérdezte Trent, aki egy kisfiút tarto a karjában.
Bólinto am.
– Aha. Csak rádöbbentem, hogy most az egyszer igazad van, haver. Ki
kell találnom valamit, méghozzá gyorsan. Ha nem sikerül, akkor
elveszítem a nőt, akit akarok.
Most már csak az volt a kérdés, hogy pontosan mit kéne tennem,
hogy ráébresszem Brent, hogy nem csupán a baba kötö össze
bennünket.
– Na, végre! A francba, talán elvihetnéd valahová egy hétvégére,
tehetnél valami nagyszabású gesztust. A nők szere k az ilyesmit.
Trentnek igaza volt. Ke őnkre kelle összpontosítanunk Brennel.
Újrakezdeni. Egy olyan helyen, ami teljesen más, mint ahol eddig
jártunk, amikor azt hi ük, hogy egy család leszünk. Adni magunknak egy
második esélyt.
Lenéztem a babára a karomban, visszate em a kiságyba, aztán
előve em a telefont a köpenyem zsebéből.
– Trent, tudnál ma helye esíteni?
Trent összeráncolta a homlokát.
– Ja, hát persze. Minden rendben?
Bólinto am.
– Teljesen. Megcsinálom.
– Mit tervezel?
– Elviszem valahová Brent.
Trent kuncogo .
– Nem azt mondtam, hogy még ma tedd meg, haver.
– Most vagy soha!
Ha Bren eddig nem reagált az sms-eimre, akkor most egy olyat kell
küldenem, amelyet nem hagyhat válasz nélkül.
„Állj készen. Egy órán belül indulunk” – pötyögtem gyorsan a
telefonomba.
Mihelyst jelezte a pi yegés, hogy elment az üzenet, felhívtam az
állatkertet, és a veszélyeztete állatokkal foglalkozó részleg vezetőjét
kértem. Aztán vártam, amíg megszólalt a vonal túlsó végén egy vidám
női hang.
– Mandy vagyok a városi állatkertből. Miben segíthetek?
– Helló, Mandy! Mason vagyok. Bren Ma hews beosztása mia
telefonálok.
Egy másodpercig néma csönd volt, aztán megkérdezte:
– Mi van vele?
– Nos, lenne pár kérdésem. Először is, hogy Bren benn van-e ma?
– Délután kezd – felelte lassan. – Ma késő es g tart a műszakja.
Miért?
– Lehetséges volna úgy átszervezni a beosztást, hogy Brennek pár
napig ne kelljen dolgoznia? Fontos lenne.
Újabb szünet.
– Dr. Bentley?
– Én vagyok az.
A következő hosszú szüne ől összerándult a gyomrom, de aztán
Mandy ismét megszólalt.
– Azt hiszem, meg tudom oldani. Mason – közölte. – Meglepetésről
van szó, gondolom.
– Igen.
– Hát, érezzék jól magukat, és ne hagyja, hogy a csaj nemet mondjon.
Nagyon makacs tud lenni
Elöntö a megkönnyebbülés a szavai hallatán, de még csak félig
értem át a célvonalon. Még mindig fogalmam sem volt, hogy a
kétségbeese próbálkozásom nem fog-e visszaütni, és sikerül-e vele
megnyernem Brent.
– Úgy lesz! – Bonto am a vonalat, és Trentre pillanto am. – A
következő pár nap előjegyzéseit át tudom szervezni, de biztos, hogy ezt
i megoldod egyedül?
Bólinto .
– Tartom a frontot. Csak küld el az ú tervet, ha lesz majd, hogy
tudjam, mikor jössz vissza.
Rezge a telefon a zsebemben, kikotortam, és lá am, hogy Bren
válaszolt.
„Nem tudok. Dolgozom ma este.”
Bepötyögtem egy gyors választ:
„Változo a beosztásod. Meleg időre való holmit pakolj.”
Lá am, hogy elolvasta az üzenetemet, és akcióba léptem, amint öt
percig nem válaszolt. A hallgatást akár igennek is vehetem.
A következő óra kész rohanás volt, megve em a bőröndöket és a
repülőjegyeket, lefoglaltam egy villát, és mély elégede ség töltö el,
amikor egy órával később megérkeztem Brenhez. Működni fog a dolog.
Kétségem sem volt felőle. Már csak Brennel kelle ezt megértetnem.
Bekopogtam az ajtón, és az figyelmeztetés nélkül kitárult. Bren állt
elő em, a mellén összekulcsolt karokkal, és elmosolyodtam, amint
végignéztem a csinos bíborszín nyári ruháján.
– Indulhatunk?
– Felhívtad a főnökömet? – kérdezte bizalmatlanul.
– Igen, de fontos volt. És van egy ajándékom a számodra, hogy
kiengeszteljelek.
Fogtam az apró rózsaszín zacskót a hozzá illő rózsaszín selyempapírral,
és odanyújto am neki. Egy pillana g gyanakodva mérege e, aztán
elve e, beletúrt a selyempapírba, és kihúzo belőle egy kövekkel
díszíte tengerészkék bikinit.
– Egy bikini?
– Az utazásunkra. Mondd, hogy előkészíte ed a holmidat! Ve em
neked is egy bőröndöt.
Besétáltam melle e a lakásba, aztán a hálószobába, ahol egy kis
halom ruha hevert az ágyon.
– Szennyes vagy poggyász? – kérdeztem.
– Ah, poggyász. De nem is tudom, hogy…
– Egy kis időre el kell szabadulnunk innen. Elismerem, hogy ostobaság
volt az ötletem, de újra kell kalkulálnunk, és elölről kezdeni mindent. Pár
napra kibéreltem egy magánvillát a Kajmán-szigeteken, és mindent
elrendeztem. Vár a gépünk, és minden meg van szervezve. Csak igent
kell mondanod, Bren. Mondd, hogy adsz egy esélyt! Nekem.
Bren rám pislogo a bikinivel a kezében, aztán a kitágult szeme még
jobban elkerekede .
– Te megszervezted ezt az egészet? Annak ellenére, hogy nem
vagyunk…
Nem kelle kimondania az utolsó szót. Mindke en tudtuk, mi volt az.
– Elterveztem mindent, mert komolyan gondoltam, amit mondtam.
Boldoggá teszel. Gyerekkel vagy gyerek nélkül. És ha engem kérdezel, ez
a tökéletes időpont arra, hogy fogjuk a fürdőruhánkat, és elmeneküljünk
ez elől a pocsék időjárás elől.
Az eső verte az ablakait, miközben beszéltem, és Bren kinéze a
viharra, aztán bólinto , és rám emelte a csillogó szemét.
– Rendben. Igen. Igen, elutazom veled.
Együ bepakoltuk a holmiját a bőröndbe, aztán kimentünk a
repülőtérre.
Rohannunk kelle , hogy átjussunk a biztonsági ellenőrzésen és ki a
kapuhoz, de mihelyt a gépen és a levegőben voltunk, Bren felém
fordíto a kipirult arcát.
– Szóval, mit terveztél, ha majd o leszünk?
– Azt hiszem, vissza kell térnünk az alapokhoz. Ezú al jól akarom
csinálni.
– Úgy érted, eljátszani, hogy most ismerkedünk meg?
Vállat vontam.
– Talán. Van kedved úgy tenni, mintha két idegen lennénk, aki
véletlenül ugyanazt a házat bérelte ki éjszakára, és csak egy ágy van,
amelyet meg kell osztaniuk?
– Tetszik az ötlet, hogy megosztozzunk egy ágyon.
Izgato an csillogo a szeme, és belém hasíto a vágy.
A francba, ez akár még működhet is!
 Megígértem magamnak, hogy egy hónapig én állom majd Trent sörét
– Nekem is – jegyeztem meg, megsimoga am az arcát, odahajoltam
hozzá, hogy adjak neki egy lassú, lágy csókot. – Őrülök, hogy
megismertelek, Ashley Brennan Ma hews.
– Én is örülök, Mason… valamilyen középső név Bentley.
Felneve em.
– Andrew.
– Mason Andrew. Tetszik – bólinto helyeslően, Van valami, amit el
akarok mondani neked – lágyult el a hangja.
– Tudod, hogy elmondhatsz nekem bármit.
Bólinto , mély lélegzetet ve , erőt gyűjtö , hogy bevallja, ami a
fejében jár.
– Már régen el kellet volna mondanom neked. Tizenkét éves voltam,
amikor elveszíte ük az apámat…
Felé nyúltam, megfogtam a kezét, és gyengéden megsimoga am.
Nem számíto am rá, hogy ezt a pillanatot választja majd, hogy végre
megnyíljon elő em, de hálás voltam, hogy közel enged magához.
– Sajnálom. Rák?
Bólinto . Bolondnak éreztem magam, amiért annyit beszéltem neki
az anyámról – az anyámról, aki megnyerte a csatát, amelyet Bren apja
nem. Elképzeltem, milyen nehéz lehete neki végighallgatni a
történeteimet. Nem is csoda, hogy néma és sztoikus maradt.
Az egész beszélgetés ala fogtam a kezét, figyelmesen hallga am, és
még le is töröltem a kósza könnycseppet, amelyik egy ponton
kiszabadult, és legördült az arcán. Olyan megkönnyebbültnek tűnt,
miután elmondta, mintha hordozhatnám helye e a súlyt, amely olyan
sok évig nyomta a vállát. Azután hosszú ideig egyikünk sem szólalt meg,
csak fogtam tovább a kezét, és simoga am az ujjait
Aztán a vállamra hajto a a fejét, felte ük a fülhallgatót, és elkezdtük
nézni a filmet, míg mindke en el nem aludtunk.
Miután megérkeztünk, egy jó órába telle , hogy elérjünk a villához,
mivel távol volt a többi, turistabarát szállodától. Egy fehér homokos
strandon állt az apró ház, tartozo hozzá egy külső jakuzzi, úszómedence
és egy ker zuhany is barátságosan hívogato bennünket, hogy élvezzük
a csodás naplementét.
Bren és én, ke esben.
Akárcsak a lakásomban, i is széles üvegablakok nyíltak a hullámzó
óceánra, és Bren levegő után kapo , amikor beveze em a kis,
egybenyito helyiségbe.
– Mi az? – kérdeztem.
Megcsóválta a fejét.
– Csak olyan gyönyörű! El sem tudtam volna képzelni semmi ilyesmit.
Úgy értem, egyik pillanatban még munkába készülődtem, a
következőben pedig már i vagyok. Mondd csak, rendszert tervezel
csinálni belőle?
– Miből?
Ellágyult a tekintete.
– Abból, hogy a feje tetejére állítod a világomat a lehető
legcsodálatosabb módon.
– Ha hagyod – feleltem, és elolvadt az utolsó darab jég is, amelyik az
előző éjszaka óta növekede a mellkasomban.
– Akkor jó – bólinto . – Akarom, hogy megtedd.
Míg Bren kipakolt, én készíte em magunknak egy italt a
hozzávalókból, amelyeket előre megrendeltem, aztán kive em a hűtőből
a friss halat, és bekapcsoltam a grillsütőt.
– Lehet, hogy nincs is szükséged arra a bikinire – jegyezte, meg. – Ez a
hely eléggé elzárt.
– Majd észben tartom – felelte, ahogy belépe a konyhába az apró
tengerészkék fürdőruhában. Elve e az italát a kinyújto kezemből.
– Várjunk még azzal a hallal! Nézzük meg a naplementét, rendben?
– Rendben – bólinto am, aztán köve em őt a teraszra, és leültem
mellé a hintapadra.
– Ez roman kus gesztus volt a részedről, tudod?
– Örülök, hogy tetszik – mondtam neki, és ahogy néztem őt a
halványuló es fényben, úgy éreztem, hogy Bren többet érdemel. Semmi
sem lenne elég, amit nyújtani tudok neki. Melegség öntö e el a
szívemet, amikor Brenre néztem, és egy dolog világossá vált a számomra
– minden tőlem telhetőt megteszek majd, hogy működjön a dolog
ke őnk közö .
Jöjjön, aminek jönnie kell!
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Bren

– Milyen csodálatos nap! – nyögtem, és az ágyra roskadtam, sajogtak az

izmaim, és remege a lábam.
– Nem kímélted magad túra közben. Le voltam nyűgözve.
Mason leült mellém az ágyra, és lemosolygo rám.
Az egész napot a gyönyörű kristálybarlangban töltö ük, aztán
kipróbáltuk az állva evezős szörfdeszkát a Karib-tengeren.
Üdítő élmény volt, és elámultam azon, hogy milyen jól összeillik a
személyiségünk Masonnel. Azonos hullámhosszon voltunk minden
döntést illetően a ól a pillana ól kezdve, hogy megérkeztünk a
paradicsomba. Hagyjuk ki a reggelit, és csak egy kávét igyunk, vagy
komótosan költsünk el egy villásreggelit? Szundítsunk, vagy inkább
sétáljunk egyet a strandon? Kellemes érzés volt, hogy milyen jól kijövünk
egymással, milyen könnyű vele lenni.
Annak is tanúja lehe em, hogyan kezeli a kihívásokat. Például, amikor
kiderült az autókölcsönzőnél, hogy elkeverték a rendelésünket, és a
következő három órában nem tudnak nekünk kocsit biztosítani. Egy
pillanatra teljesen elkeseredtem. Mason próbálta megszervezni a
tökéletes hétvégét, és alig érkeztünk meg, máris rosszul alakultak a
dolgok. Mély lélegzetet ve em, Mason felé fordultam, hogy lássam,
miképpen reagál. De nem gurult dühbe, hanem te e, amit lehete .
Elintézte, hogy valaki elvigyen bennünket a bérelt házhoz, és később
elhozzanak nekünk egy magasabb kategóriájú kocsit. Elmosolyodtam az
emlékre.
– Mi a következő napirendi pont? – kérdeztem, és szinte féltem
hallani, hogy mit válaszol majd. Olyan sokat túráztunk a paradicsomban,
hogy teljesen kimerültem.
– Hmm. – Mason kinyúlt, és megsimoga a a vállamat. – Kissé
elpilledtnek látszol a mai kalandjainktól. Van kedved szundítani egyet?
Megráztam a fejemet. Nem voltam álmos.
 – Talán maradjunk valami kevésbé fárasztónál.
– Arra gondoltam, hogy lazíthatnánk a medencénél egy jeges itallal.
Benne vagy?
Mosolyra húzódo a szám.
– Mintha olvasnál a gondolataimban.
Mason lehajolt, és puha csókot nyomo a számra.
– Tökéletes vagy.
Olyan sokszor mondta ezt nekem, hogy kezdtem hinni neki. A nyaka
köré fontam a karomat, és lehúztam magamhoz egy újabb csókra.
– Köszönök mindent!
A szemembe néze , és ellágyult a tekintete.
– Nem csak én érzem ezt – te is, ugye?
– Ezt? – provokáltam, és önelégülten rávigyorogtam. Állandóan a
viccek forrása, hogy a férfiak képtelenek beszélni az érzelmeikről.
Masonnél és nálam ez pont fordítva volt. Ő olyan nyito és szerete eljes
volt, én pedig a visszafogo .
Megfogta a kezemet, és a szívére szoríto a.
– Igen. Ezt. Mindent, ami ke őnk közö alakul.
A szabályos szívverése felgyorsult a tenyerem ala . Bólinto am.
– Gyorsan történt, de igen, nagyon is érzem.
Ebben a pillanatban éreztem, hogy többet akart mondani, talán még
azt a bizonyos sz-szel kezdődő szót is. A szeme már elárulta, amit az ajkai
még visszatarto ak. De az rémíte meg igazán, hogy milyen
kétségbeese en szere em volna én is viszontmondani neki.
Mason nyomo egy puszit a homlokomra, aztán felállt.
– Menj, és öltözz át fürdőruhába, én meg csinálok egy kancsó piña
coladát.
– Tökéletes vagy – mormogtam.
– Óvatosan, Bren! Nehogy belém essél – szólt vissza a válla fölö
széles vigyorral az arcán.
– Miért, dr. Bentley? Problémát jelentene?
Egy részem el sem tudta hinni, hogy ilyen bátran ugratom Masont, de
a másik részem? Amelyik meggondolatlan, szemtelen és érzelmes akart
lenni? Az már belé is szerete . Azon a napon, amikor elhozta nekem a
terhességi vitamint. És még inkább akkor, amikor Mason kitarto
melle em annak ellenére, hogy kiderült, nem vagyok terhes. A legtöbb
pasi kihasználta volna az alkalmat, hogy lelépjen, megkönnyebbült volna,
hogy nem hálózták be egy gyerekkel. De Mason nem.
 Elkomolyodo az arca, ége a szeme.
– Számomra nem. Csak készülj fel rá, hogy örökké fog tartani.
Aztán a feszes segge kisétált a konyhába, én pedig csak feküdtem o ,
és zakatolt a szívem.
Lehet, hogy még nem voltunk elég bátrak ahhoz, hogy kimondjuk azt
a rövid kis szót, de a szívem mély tudtam, hogy mit érzek – mindent
elsöprő szerelmet, amelyről azt hi em, hogy soha nem tapasztalom
meg.
A pasi isteni volt az ágyban, tudo főzni, higgadt volt, édes és
roman kus, szenvedélyes a munkájában, a gyerekek világra segítésében.
Ráadásul megérte e, hogy mennyire szeretem az állatokat. Ha pedig ez
sem lenne elég, elfogadta, hogy re egek az elköteleződéstől, hagyo
nekem időt arra, hogy magamtól áthidaljam a ke őnk közö
szakadékot.
Gyorsan és mélyen kezdtem belészeretni, és nem akartam megállni.
Pár másodperccel később feltápászkodtam az ágyról, kikaptam a
fürdőruhámat az ágy lábánál heverő nyito bőröndből, és indultam is a
fürdőszobába.
Elkomorodo az arcom, mihelyt beértem, hogy átöltözzek. Remek.
Megjö a menzeszem. Miért éppen most kelle ennek megtörténnie? A
vakációm ala … tényleg, univerzum? Legszívesebben bemuta am volna
a méhemnek, de nem sokat segíte volna rajtam, Átöltöztem, felkaptam
a re külömet az asztalról, aztán visszarohantam a fürdőszobába. Mindig
tarto am ilyen esetre biztonsági tartalékot a táskámban, de nem fogom
kihúzni vele. Keresnem kell egy boltot.
Próbáltam összeszedni magam, és hirtelen főbe kólinto a valóság.
Harmincéves vagyok, nemsokára harmincegy, szabálytalan, ki-kimaradó
menstruációval. Az orvosom egyszer megemlíte e, hogy a női
termékenységgel harminc fölö nem szabad tréfálni.
Nem tudtam nem észrevenni, hogy remege a kezem, amikor
megmostam. Korábban nem igazán foglalkoztato a gyerek gondolata,
de hirtelen nagyon fontosnak éreztem, hogy gyerekkel ajándékozzam
meg ezt a tökéletes férfit, akibe lassan beleszeretek. Mason akart majd
egyszer gyereket. Mi történik, ha nem leszek képes…? Vajon akkor is akar
majd engem? Nem akarom arra kényszeríteni, hogy úgy érezze, velem
kell maradnia, ha nem lehetek anya.
Ki kell élveznem a hétvége hátralévő részét, aztán el kell majd
mennem orvoshoz, és imádkozni, hogy minden rendben legyen.
 Mély lélegzetet kényszeríte em a tüdőmbe, megkötö em a
bikinimet, és lófarokba fogtam a hajamat.
– Mason! – szólíto am, amikor kiléptem az előszobába. – Változo a
terv.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Mason

A kisbolt körülbelül akkora volt, mint egy szekrény, de még annál is

kisebb volt benne a választék. Besétáltam, végignéztem a túlárazo
piperecikkeket, aztán gyorsan felkaptam, amire szükségem volt, és a
pulthoz sie em.
A kassza mögö álló fiatal srác a telefonjával játszo , és felnéze ,
ahogy közeledtem.
– Mizújs, haver? – kérdezte mosolyogva.
– Csak beugro am valamiért – feleltem, és lete em a doboz tampont
a pultra.
– Női bajok, mi? – kérdezte, és lehúzta a vakítóan rózsaszínű doboz
vonalkódját.
Feszült mosolyt erőlte em az arcomra, mire a bolond kinevete .
– Nagyon szeretheted őt, ha eljö él, hogy megvedd ezeket – ugrato
a kölyök. Csak bámultam rá, vártam, hogy odaadja végre a zacskót.
Amikor megte e, a kezébe nyomtam a pénzt, aztán távoztam, és
visszhangzo ak a fejemben a pasas szavai.
„Nagyon szeretheted őt.”
Én, természetesen, azt te em, amit minden felnő férfi te volna a
helyemben, de a szavak akkor is igaznak hangzo ak. Nem vágyálom volt,
vagy a szüleim kapcsolatára alapozo baromság. Már nem.
Szeretem Brent.
Tényleg szeretem.
Szeretem, ahogyan mosolyog, és ahogyan nevet. Szeretem, ahogyan
kifejezéstelenné válik az arca, amikor meglepődik. Még azt is kedveltem,
hogy megdolgoztato azért, hogy beférkőzzek a kemény külső páncélja
alá. Ahogyan azt érezte e az emberrel, hogy érdemesnek tarto a a
bizalmára, ha végre elmondo neki valamit. Érzéki volt, és a teste úgy
reagált az érintésemre, mint még senki. Vonzó is volt. De most már ez
sem számíto nekem.
 A baba nélkül, a világ többi része nélkül is akartam őt.
Visszasie em a villába, elhatároztam, hogy nem ijesztem el a nagy
bejelentéssel, de ugyanakkor azt is szentül elhatároztam, hogy
megmutatom neki, hogyan érzek. Egy szál bikiniben napozo a parton,
amikor odaértem. A sima, lapos fehér hasa szinte ragyogo a
napfényben, és lehajíto am a zacskót a teraszon, mielő odaléptem
hozzá.
– Megve em, amit kértél – inte em a bevásárlózacskó felé, ahogy
közeledtem.
Bren kuncogo .
– Egyelőre megvagyok. De köszönöm!
– Hihetetlenül gyönyörű vagy, ugye tudod? – kérdeztem, és
felmosolygo rám, a napszemüveg eltakarta a csillogó szemét.
– Mitől le ilyen jó a hangulatod? – kérdezte, én pedig térdre
ereszkedtem melle e.
– Tőled. – A füle mögé simíto am egy arany haj ncset. – Mindig
tőled.
Ellágyult a mosolya, és lehajoltam, hogy megcsókoljam, reméltem,
hogy kimutathatom az összes érzelmet, amelyek eláraszto ak idefelé
jövet. A szánk minden mozdulatával be akartam bizonyítani neki, hogy ő
jelent számomra mindent.
– Akarlak – mormogta.
– Biztos vagy benne?
Bólinto .
– Akkor tegyél a magadévá!
Incselkede a nyelvével, és az utolsó cseppig kiélveztem. A selymes
hajába túrtam, megmarkoltam a tarkóját, belevesztem a szájába, ahogy
csókolt.
Lassan kigomboltam az ingemet, aztán kibújtam belőle, hagytam,
hogy a homokra hulljon. Teljesen egyedül voltunk – kilométerekre a
többi embertől –, és megfogadtam magamban, hogy kihasználom a
helyzetet. A tenyerembe fogtam Bren csodás mellét, de megrázta a fejét,
még mielő félrehúzha am volna a bikinifelsőt.
– Nem felejte em el az utolsó alkalmat. Nem engedted nekem. De
most…
A cipzáramért nyúlt, lehúzta, aztán egyetlen mozdula al leránto a
rólam a nadrágot és a bokszert.
– Miről beszélsz? – kérdeztem, de ledöntö a napozóágyra,
végigcsókolta a kemény mellizmomat, és térdre rogyo melle em.
– Meg akarlak ízlelni. A múltkor nem engedted, de ma nem fogadok
el nemet válaszként. Az elejétől kezdve rólam szólt mindent. Most az
egyszer hadd szóljon rólad.
Visszatarto am a lélegzetemet, próbáltam szavakat találni, hogy
vitába szálljak vele. Nem érdekelt, hogy menstruált – ezen a ponton már
az sem érdekelt volna, ha Brennek két feje van. Ám mielő
megtalálha am volna a szavakat, a levegőbe emelte a seggét, és a
vastag, meredező farkam fölé hajolt.
Megmarkolt az egyik kezével, és lassan, gyengéden simogato , aztán
végre összezárult rajtam a szája, és elégede en felnyögtem.
– Bren…
Próbáltam őt leállítani, de nem hagyta, a szájába ve belőlem,
amennyit csak bírt, miközben dolgozo rajtam a kezével.
Halkan káromkodtam, amikor öklendeze egy kicsit, aztán
kényszeríte em magam, hogy a hajába túrjak, erőt gyűjtö em, hogy
elhúzódjak tőle, és inkább az ő kielégítésére összpontosítsak. De amikor
megpróbáltam, egy hangos cuppanással elereszte , és megrázta a fejét.
– Ezú al nem – közölte. – Azt akarom, hogy elélvezz.
– De… – próbáltam vitatkozni vele, de a torkomon akadt a szó, amikor
körbenyalta a duzzadt makkomat, és közben mélyen a szemembe néze .
Aztán lassan megnyalta az ajkát, és ismét megrázta a fejét.
– Nem akarod talán megadni nekem, amit szeretnék? – duzzogo .
– Én… – elharaptam a folytatást, és felmordultam, ahogy újra a
szájába ve , keményen és mélyen szopo , míg végül lecsukódo a
szemem, és hátradőltem az ágyon, próbáltam kényszeríteni magam,
hogy valami másra gondoljak, mint arra, hogy milyen jó érzés lenne a
szájába lövellni a forró vágyamat… érezni, ahogyan a torka összezárul
körülö em. Elképzeltem, milyen izgató lenne látni, ahogyan a magom
lecsorog a mellén, miközben még mélyebben bevesz a meleg, nedves
szájába.
Biztató lökésekkel mozga am a csípőmet, miközben a nyelvével
simoga a a farkamat, meg-megállt közben, aztán ingerelte az érzékeny
makkot. Ebben a pillanatban bármit megadtam volna érte, hogy
letéphessem róla azt a bikinit, és figyelhessem, ahogyan ugrándozik a
melle, miközben mozog rajtam.
– Fogalmad sincs, hogy milyen dögös vagy – nyögtem.
Bren rám mosolygo , bár a keze nem állt meg.
 – Miért nem mondod el nekem?
– Te vagy a legszexibb nő a világon. Ahányszor csak meglátlak,
legszívesebben letépném rólad a ruhát, hogy azonnal megkeféljelek.
– Ó, tényleg? – nyögte, miközben a nyelvével körözö az érzékeny
makkon, és megrándultam a szájában.
– Igen – nyögtem. – Pillanatnyilag semmi mást nem akarok, csak hogy
levedd azt a felsőt, és lássam a tökéletes melledet, bébi.
– Tudod, hogy én mit akarok? – kérdezte, és alig kaptam levegőt,
ahogy figyeltem, hogyan dolgozik rajtam.
– Mit?
– Azt akarom, hogy a számba élvezz, és megfigyelni, ahogy elveszíted
az önuralmadat. Hogy hangzik?
Nagyot nyeltem.
– A csajom mindig megkapja, amit akar.
– Akkor jó.
Pajzán mosoly villan fel az arcán, aztán ismét térdre hullo , a szájába
ve belőlem annyit, amennyit csak bírt, és hosszan, mélyen szopo .
Ezú al semmi gyengédség nem volt az érintésében. Nem, Bren tele volt
visszafojthatatlan vággyal, gyorsan és keményen pumpált, egyre
közelebb hajszolt a célvonalhoz.
Megpöccinte a nyelvével, tovább izgato , bár már felhúzódtak a
golyóim, és készen álltam.
A szemébe néztem.
– Mindjárt elélvezek – sikerült kinyögnöm.
Elmosolyodo , megnyalta a farkam hegyét, én pedig összerándultam,
és a hajába markoltam. Lehunytam a szememet, a meleg, nedves ajkára
összepontosíto am, és felnyögtem, ahogy a kéj végigdübörgö rajtam,
és átcsapo fele em, mint az óceán hullámai.
Ebben a pillanatban elveszíte em minden kontrollt, megfeszültem és
lükte em, ahogy a forró magom kilövellt a farkamból, bele Bren
várakozó torkába. Nem lassíto le, átsegíte az orgazmuson, még
mélyebbre magába fogado , miközben elélveztem. Képtelen voltam
elfojtani a mély nyögéseket, amelyek feltörtek a torkomból, és
amelyeket még soha nem hallo am magamtól. Elhomályosodo a
látásom, ahogy próbáltam levegőt venni.
Bren elhúzódo tőlem, amikor végre elcsendesedtek a rángások, és
lefeküdt mellém, miközben levegő után kapkodtam.
Felé fordultam, élveze el figyeltem, milyen duzzadt és vörös az ajka.
 – Házasodjunk össze!
A szavak kibuktak a számon, még mielő végiggondolha am volna
azokat, de kétség sem fért hozzá, hogy komolyan gondoltam. Életem
minden napját úgy akartam leélni, hogy Bren melle ébredek. Akartam
azt a babát, akitől eleinte annyira féltünk. Mindent akartam – vele. De
tudtam, hogy ez kockázatos. Bren egyébként is annyira aggodalmaskodó
volt. Mi lesz, ha e ől menekülőre fogja majd?
– Mi? – nevete , a válla mögé igazíto a a haját, és a mellkasomra
hajto a a fejét.
– Jól hallo ad. Akarlak, Bren! Gyere hozzám feleségül!
Bren ezú al felült, és a szemembe néze .
– Ha így reagálsz a szopásra, akkor nem sokban lehete részed –
ugrato , de a nyakához kapta a kezét, és csillogo a szeme.
– Nem amia mondtam, bár a francba, tényleg átkozo ul jó volt.
Mia ad mondtam. Szeretlek, Bren – mormogtam. – Legyél a feleségem,
bébi!
Bren rám pislogo , elkerekede a szeme.
– Nem volt időd ezt alaposan átgondolni.
– Nincs szükségem időre. Tudom, hogy szeretlek. Azóta szeretlek,
amikor először meglá alak. Tudom, hogy ez gyors, de tökéletesek
vagyunk együ .
Egy hosszú pillana g kutatóan a szemembe néze , aztán megrázta a
fejét.
– Nézd, ah, azt hiszem, mindke en fel vagyunk spannolva a
vakációnktól. Nem mondok nemet. Őszintén bevallom, hogy még soha
nem éreztem így. De biztos akarok lenni benne, hogy nem sie etjük el a
dolgot. Hagyjuk egyelőre függőben, rendben? Beszéljünk róla, majd ha
hazaértünk…
Az ajkamba haraptam, végigmértem Brent, aztán bólinto am. Máris
éreztem, hogy távolodik tőlem, homokvárként omlik össze az a mély
kapcsolat, amely nem sokkal korábban még ke őnk közö volt.
Persze, a házasság korai le volna, és tudtam, hogy Brennek gondjai
vannak az in mitással, de azt is tudtam, hogyan érez irántam – éreztem
abból, ahogyan csókolt, ahogyan hozzám ért.
Akkor most miért húzódik el?
– Bren – szólaltam meg, de addigra már fel is tápászkodo , és
lesöpörte magáról a homokot.
– Lezuhanyozok, aztán ledőlök egy kicsit aludni, rendben?
 Bólinto am.
– Biztos, bébi? Jól vagy?
– Igen, nemsokára találkozunk.
Figyeltem, ahogy a ker zuhanyhoz masírozo , és közben
egyfolytában azon tűnődtem, hogy nem kellene-e visszahívnom, és
sztázni a dolgokat. De nem volt mit helyrehozni. Szeretem őt, de Bren
nem mondta, hogy szeret. És nem egyeze bele, hogy hozzám jön
feleségül.
Összeszorult a gyomrom, úgy, ahogyan akkor szoko , amikor az
ember valami meggondolatlanságot művel, miközben elárasztják az
érzelmek. Felkaptam a sortomat a homokból, gyorsan felve em, aztán
besétáltam a vízbe.
Elhamarkodtam a dolgot, mert így éreztem helyesnek. Ezt akartam.
Elsie em, pedig tudtam, hogy Bren milyen óvatos, és majd kiderül, hogy
mi lesz most.
Hullámok csapkodtak a távolban. Hallo am a zuhany hangját, de
lehunytam a szememet, és arra összpontosíto am, hogy vajon nem
köve em-e el életem legnagyobb hibáját.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Bren

Az orvosi rendelőben ültem, a lábamat lóbáltam, és közben hallga am,

ahogy ketyeg az óra mögö em a falon. Igazság szerint az óra – és egy
egészséges adag pánik – volt az egyetlen dolog, ami ébren tarto . Még
mindig kimerült voltam az időzónabeli különbség mia , miután csak
tegnap értünk haza, és bár egy kósza pillana g eljátszo am a
gondola al, hogy lemondom az időpontot, azt is pontosan tudtam, hogy
ennek semmi köze a fáradtsághoz.
Nem, a félelem okozta. A re egés sötét árnyéka, amely gyökeret
ereszte mélyen bennem, árnyékba boríto a minden egyes
gondolatomat, és egyre erősödö , amióta csak hazaérkeztünk, majdnem
megfojto belülről. Az én koromban már egyre szűkült az idősáv, amikor
még teherbe eshetek. Ezt én is tudtam.
De az, hogy harmincéves koromra még mindig rendszertelenül
menstruáljak?
Az nem lehete jó jel.
Igaz?
Ismét a fém ajtókilincsre pillanto am, az akaratommal próbáltam
kényszeríteni, hogy lenyomódjon, és belépjen az orvos. A nővér már
megmérte a hőmérsékletemet és a súlyomat, valamint a
vérnyomásomat, és elvégze minden egyéb vizsgálatot, amit ilyenkor
szoktak. Ha szerencsém van, akkor nem emlí meg senkinek, hogy
pontosan ki az a páciens a B rendelőben, de ha igen…
Nos, emia majd később fogok aggódni.
Egyelőre minden energiámat arra összpontosíto am, hogy mozgásra
bírjam azt a kilincset.
Lehetséges, hogy a semmiért ez a rengeteg stressz és aggodalom.
Egyszerűen nem tudha am biztosan, amíg meg nem jelent az orvos.
Ami néhány újabb fenyegető óraketyegés után meg is történt.
A doktornő lenéze a kezében tarto tabletre, rám mosolygo , aztán
becsukta maga mögö az ajtót. Óvatosan a kis gránitpult elő álló
gurulós székhez lépe , aztán felém fordult.
A térdére csapo .
– Nos, Miss Ma hews, megnéztem a lapját, és azt szűrtem le belőle,
hogy aggódik a fogamzóképessége mia , így van?
Erőtlenül biccente em.
– Az a helyzet, hogy ebben a hónapban nagyon sokat kése a
menstruációm, és aztán csak rövid ideig tarto , és megszűnt.
A doktornő összeszoríto a a száját, úgy tűnt, hogy erősen koncentrál
minden szavamra, aztán oldalra biccente e a fejét, amitől a mögö e
lévő pultot súrolta a lófarka.
– Ez már korábban is megtörtént?
Bólinto am.
– Egyszer-kétszer.
– Lehetek önnel őszinte, Miss Ma hews?
– Bren – javíto am ki. – És igen, abszolút.
Összeszorult a gyomrom, és összefontam az ujjaimat az ölemben.
– Jogosan aggódik a fogamzóképessége mia . Harmincéves korban a
szórványos vagy rendszertelen menstruáció általában nem jó jel. De
nincs ok a félelemre, rendben?
Nincs ok a félelemre? Úgy éreztem, a doktornő a csúnya nagy farkas,
aki lerombolta a gallyakból tákolt házikómat, és csupán egy üres foltot
hagy a helyén. Egy egész parcellányi semmit, ahol még a fű sem nő
többé. Felvillant a lelki szemem elő Mason szomorú, csalódo arca, de
kényszeríte em magam, hogy bólintsak, és figyelmesen hallgassam, mit
mond az orvos.
– Nos, a beteglap szerint a közeljövőben nem tervez terhességet, de
a ól még elvégezhetünk néhány vizsgálatot, hogy lássuk, mi a helyzet.
Utána tudni fogjuk a lehetőségeket.
– És, ha én… – kezdtem, de a torkomon akadtak a szavak, és újra
belevágtam. – És ha természetes úton nem eshetek teherbe, akkor mik a
lehetőségek?
A doktornő a mellére szoríto a a tabletet, és összefonta elő e a
karját. – Nos, ha ez a probléma, ami egyáltalán nem biztos, akkor
választhatja a petesejt-lefagyasztást.
– Az mit jelent?
– Gyakorla lag lefagyasztjuk a petesejtjeit béranyasághoz vagy
mesterséges megtermékenyítéshez, a ól függően, mi a gond a
megtermékenyüléssel. – A doktornő megértően bólinto . – Ugyanakkor
most, hogy harmincéves, ideje kicsit komolyan venni a teherbeesést.
Mire harminchat éves lesz, elöregedhetnek a petesejtjei, ami azt jelen ,
hogy többé nem opció a lefagyasztás, és természetesen magasabb
kockáza al jár az esetleges terhesség is. Addig még van hat éve, de nem
árt elgondolkodni rajta, ha komolyan gyereket akar.
Bólinto am, próbáltam leplezni a szívemet összeszorító pánikot,
amely úgy szivárgo a testemből, mint valami kór. Mély lélegzetet
ve em, próbáltam megszólalni, de a doktornő felemelte a kezét, hogy
megállítson.
– Nézze, Bren. Tudom, hogy ez sok egyszerre. Ne feledje, hogy az
egész lehet csupán egy egyszeri eset. Néha a stressz vagy az étrend, sőt,
akár még a környezet is sokat módosíthat a menstruációs cikluson. A
maga helyében egyelőre még nem aggódnék.
– Biztos benne?
– Teljes mértékben. Mindenesetre a biztonság kedvéért beküldöm a
nővért, hogy vegyen mintát a termékenységi teszthez, és egy héten belül
felhívom, hogy tudassam az eredményt. Mindenképpen hallani fog
felőlem, akár jó az eredmény, akár rossz, tehát ne ijedjen meg, ha
meglátja a nevemet a hívásazonosítón.
– Köszönöm, doktornő!
A megkönnyebbülés sóhaja elakadt a torkomban, és hátradőltem,
felbámultam a plafonra, miközben a doktornő távozo , és visszatért a
nővér.
Lehunytam a szememet, vártam, hogy elmagyarázza a vizsgálatok
lényegét. Vizeletet és vért már ve ek tőlem, szóval ezen a ponton már
csak a lelkemből nem volt náluk egy darab. Persze még abból is
elvehetnek a ól függően, hogy milyen hírekkel szolgál majd jövő héten
az orvos.
Gyorsan felöltöztem, amint a nővér távozo , kislisszoltam a szobából,
kifize em a vizsgálat árából azt a részt, amelyet nem állt az
egészségbiztosító, aztán kiléptem a rendelőből a tágas, csöndes
átriumba.
Tudtam, hogy most következik a napom legrémisztőbb része – még
rosszabb, mint a látogatás az orvosnál. Mert, amilyen idióta vagyok, nem
ve em észre, hogy a rendelőt, ahová időpontot kértem, csak egy hall
választja el a Bentley Nőgyógyásza Klinikától.
Mason nyilvánvalóan már órák óta az irodájában volt, de e ől még
nem volt kevésbé idegőrlő átsétálni a dupla metsze üveg-ajtón. És a
torkomban dobogo a szívem, amikor megszólalt az ajtóra szerelt
csengő.
Azon vívódtam, hogy sarkon forduljak-e, és szembenézzek a
sorsommal, de a döntést kiragadták a kezemből, amikor meghallo am a
hátam mögö egy ismerős, mélyen dörmögő hangot.
– Bren, mit keresel te i ? – kérdezte Mason, én pedig megfordultam,
és égni kezde az arcom.
– Semmit – ráztam a fejemet. – Semmit. Épp távozom. Nem akartalak
megzavarni.
– Éppen ebédelni indultam. Van kedved csatlakozni?
– Miss Ma hews! – szakíto félbe minket egy kellemes női hang,
megpördültem, és a nővér siete felém, a kezében a dzsekimmel. – I
hagyta a kabátját – mondta, aztán udvariasan biccente Masonnek. – Dr.
Bentley.
– Helló, Marlene! – köszönt vissza Mason, majd a nővér sarkon
fordult, és visszasiete a rendelőbe.
Mason egy hosszú percig figyelte őt, aztán felém fordult, és kérdőn
rám néze .
– Mi volt ez?
– Csak orvosnál voltam, ennyi.
– És nem is szóltál róla nekem? – kérdezte. Nem kelle zseninek lenni
ahhoz, hogy kihalljam a hangjából a megbánto ságot, mintha elárultam
volna őt azzal, hogy aljas módon másik orvoshoz mentem, de nem
törődtem vele, kihúztam magam, és mély lélegzetet ve em.
– Nézd, nem akarok erről beszélni.
– Nem sok minden van, amiről beszélni akarsz – vágo vissza.
– Mit akar ez jelenteni?
– Azt, hogy jogom van tudni, ha valami baj van. Amikor két ember
törődik egymással, és próbál kapcsolatot építeni, akkor megosztják a
dolgokat a másikkal.
Megráztam a fejemet.
– Állandóan csalódást okozok neked, Mason. Már nincs baba, aki
összekössön bennünket. Talán jobb lenne, ha tartanánk egy kis szünetet.
Reméltem, hogy nem hallo a a hangomban a fájdalmat. Nem
akartam mást, csak menekülni. Mert máris éreztem, hogy kezd
összetörni a szívem. És amikor majd darabokra hullik, talán soha nem
térek majd magamhoz a kínszenvedésből. Jobb lesz lezárni a dolgokat,
egyedül összeragasztani, és imádkozni, hogy utána is maradjon egyben.
– Ezt nem mondod komolyan. A sziget után és…
– Mit fogsz majd csinálni? Szervezel egy utazást minden egyes
alkalommal, amikor valami emlékeztet bennünket a valóságra? Soha
nem hagynánk el a szigetet. Sajnálom, de mennem kell.
Mason próbálta elkapni a karomat, de elhúztam, és a forgóajtó felé
sie em, hátra sem fordultam, amikor utánam kiálto . Világosan
közöltem vele a szándékaimat és – ami a legfontosabb – tudtam, hogy ha
megfordulok, és meglátom az arcát, akkor soha többé nem leszek képes
távozni.
Mason gyereket akart. Ezt a ól a pillana ól kezdve tudtam, hogy
elárultam neki, hogy talán terhes vagyok, és főleg azok után, mennyire
csalódtunk mindke en, amikor kiderült, hogy mégsem.
És mi van, ha nem lehet gyerekem? Milyen szörnyeteg lennék, ha az
orránál fogva vezetném őt, és megtagadnám tőle azt, amire a legjobban
vágyik?
Elfojto am egy újabb pánikrohamot, beszálltam az autóba, és az
egyetlen olyan helyre mentem, ahol végiggondolha am a
lehetőségeimet. Az állatkert ma zárva volt valamiféle természetvédelmi
ünnep mia , de tudtam, hogy így is bejuthatok.
Amikor odaértem, üres volt a parkoló, egy ragyogóan narancsszínű
Fia ól eltekintve. Mandy autója volt az.
Menet közben a kulcsaimat csörge em, kinyito am az ajtót, és
bementem a barátnőm irodájába. Üres volt.
Fura.
Tudtam, hogy fel fog hívni, mihelyt meglátja az autómat, de egyelőre
egyedül szere em volna lenni. A lélegzetemet visszafojtva a gepárdok
lakhelyéhez mentem, és beléptem Kakaó és Nibs ketrecébe. De az óriási
kutya és a barátságos gepárd látványa helye Mandyt találtam o , az
ölében a gepárddal, amelyet simogato .
– Mi folyik i ? – kérdeztem.
A gepárd annyi fáradságot sem ve , hogy felnézzen rám, de Mandy
lebiggyeszte e a száját, egy pillanatra sem hagyta abban az állat fejének
a simogatását.
– Kakaó elpusztult ma reggel – mormogta, az elfojto könnyektől
elszorult torokkal.
Pislogtam, hangosan kiszakadt belőlem a levegő.
– Mi? Nem lehet, tökéletesen egészséges volt.
 Mandy megrázta a fejét.
– Hirtelen történt. Úgy tűnik, leukémiás volt, és nem ve ük észre.
Megdermedt a szívem.
– Szegény Nibs.
Mandy bólinto .
– Próbálunk szerezni neki egy másik kutyát, de…
Nem kelle befejeznie a mondatot. Mindnyájan tudtuk, hogy
általában mi történt azokkal a gepárdokkal, amelyek a kutyájuk nélkül
kényszerülnek élni, és a kutyákkal, amelyek elveszí k a gepárdjukat.
Depresszióssá váltak, egyre nehezebb lesz számukra, hogy egyenek vagy
egyáltalán funkcionáljanak. Majd végül a depresszió elviszi őket.
Még soha életemben nem kötődtem egyetlen állatker állathoz sem
ennyire. Éppen csak megúsztam a dolgot Masonnel, és most ennek a
szenvedő állatnak a látványa arra emlékeztete , hogy a szeretet
baromira fájdalmas dolog.
Kinek van erre szüksége?
Óvatosan Nibshez léptem, és amikor nem mozdult, Mandyvel együ
én is simogatni kezdtem.
– Mi hozo ide egy ünnepnapon? – kérdezte. – Még senkinek sem
szóltam Kakaóról.
– Csak bejö em meglátogatni őket. Át kell gondolnom pár dolgot, és
úgy véltem, ez kellemes hely lesz hozzá.
Mandy bólinto .
– Szóval nem ment jól a vizsgálat?
Felsóhajto am.
– Nem igazán.
– De nem tudnak neked mondani semmit, amíg nincsenek meg az
eredmények. Így most csak vársz és tépelődsz, igaz?
Bólinto am.
– Honnan tudod?
Szomorúan rám mosolygo .
– Mert velem is megtörtént.
– Veled…? – kérdeztem, és Mandy bólinto .
– Egy évvel az esküvőnk után úgy döntö ünk, hogy családot
alapítunk, de… – vont vállat. – Nos, a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan
gondoltuk. Hét év és több vetélés után sikerült csak teherbe esnem.
Gondolhatod, hogy néha milyen szörnyű volt. Úgy éreztem, hogy
cserben hagytam a férjemet.
 – Annyira sajnálom, Mandy! El sem hiszem, hogy soha nem beszéltél
nekem erről.
Vállat vont.
– Kemény pár év volt, de a végén minden jóra fordult.
Mély lélegzetet ve em, benntarto am, aztán lassan kifújtam.
– Mason annyira szeretne gyereket.
– Ezt ő mondta, amikor beszéltél vele?
– Nem – nem néztem Mandy szemébe, mert mélyen belül tudtam,
hogy az esetleges fogamzóképtelenségemet csak ürügyként használom,
hogy elzárkózzam valamitől, ami halálra rémíte . A szerelemtől. A
jövőtől. – Nem mondtam neki. Nem akartam látni az arcát. Nem akartam
a szánalmát.
– És mi a helyzet az együ érzéssel?
– Van egyáltalán különbség?
– Csak egy mód van rá, hogy kiderüljön – felelte Mandy, aztán az
ölembe te e Nibset, és leporolta magát. – Nézd, nekem mennem kell.
Jól zárd be az ajtót, ha elmész, rendben?
Bólinto am, néztem, ahogy távozik, de aztán visszafordult.
– Nem élheted félelemben az életedet, kölyök.
– Mi van, ha ez az egyetlen, ami megakadályozza, hogy összetörjön a
szívem? – kérdeztem, és ellágyult Mandy tekintete.
– Néha hagynod kell, hogy összetörjön. Csak így fog meggyógyulni.
Mint a körmöd alá fúródo szálka. Azt is ki kell húzni, és hagyni, hogy
visszanőjön a bőr.
Felneve em, de üresen csenge a hangom.
– Ez egy re enetes metafora.
– Nem a költői vénámért fizetnek.
Kihátrált az ajtón, én pedig egy hosszú percig csak néztem az
ölemben heverő gepárdot, simoga am a bundáját, miközben szomorúan
nyávogo .
Először elveszíte em az apámat. Most talán elveszíte em az esélyt
arra, hogy anya legyek – az esélyt, hogy saját családom legyen, egész és
boldog.
Erős, szinte ellenállhatatlan volt a vágy, hogy elhagyjam magam, és
megadjam magam a sorsomnak, ahogyan az anyám te e. De végül is mit
ért el az anyám azzal, hogy átadta magát a gyásznak? Még most, évekkel
később is hagyja, hogy elmenjen melle e az élet.
A gyász egy folyamat, nem pedig éle ogy g tartó büntetés, és bármit
mond is majd az orvos, szembe fogok nézni az apám halálának és az
esetleges terméketlenségemnek a tényével.
De nem kell egyedül megtennem.
Már nem először eszembe juto Mason, amikor azon a napon, a
parton megfogta a kezemet, és feleségül kért. Csak a kedvemért
szervezte meg azt a nyaralást. Újra és újra erőfeszítést te a kedvemért.
És mit te em én érte? Semmit. Még azt a szívességet sem te em
meg neki, hogy tudassam vele, hogyan érzek.
Ezen azonban változtathatok.
És életemben először beszélni akartam róla.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Mason

Ennyi volt. Vége az útnak.

Mindazok után, amiken keresztülmentünk – ahogyan szerintem a sors az
utamba sodorta őt –, Bren úgy i hagyo , mintha semmit sem
jelentenék neki. Mintha a világ egész súlya nyomta volna a vállamat,
lassan visszasétáltam az irodámba, és megkértem az asszisztensemet,
hogy senkit ne kapcsoljon be, amíg nem szólok.
Aztán, amikor teljesen egyedül maradtam, kihúztam az asztalom felső
fiókját, és kive em belőle a dobozt a gyűrűvel, amelyet reggel
vásároltam. Egy gyémánt eljegyzési gyűrű csillogo fel rám belőle, és
alaposan megnéztem a finom ezüst berakással díszíte karikát,
miközben minden tőlem telhetőt megte em, hogy ne vágjam a falnak az
átkozo at. Összerándult a gyomrom, és felmordultam.
Hogyan lehe em ennyire ostoba?
Bren folyamatosan utalt rá, hogy még nem áll készen, sorra villanto a
fel a vörös legkülönfélébb árnyalataiban játszó zászlókat. De úgy
döntö em, hogy mindegyiket figyelmen kívül hagyom. Összeszoríto am
a fogaimat, visszalöktem a gyűrűt a fiókomba, és elindultam az ajtó felé.
Ma képtelen vagyok a páciensekkel foglalkozni, ilyen állapotban nem, és
csak egyetlen helyet ismertem, ahol megnyugodhatok.
– Mondd le az összes időpontot! Nem érzem ma jól magam –
közöltem az asszisztensemmel, aztán kiléptem az ajtón, és az autómhoz
sie em, és közben senkinek nem néztem a szemébe.
Felbőge em a motort, kihajto am az autópályára, köve em a
megszoko útvonalat, aztán végül leparkoltam a téglaépület elő ,
amelyet olyan jól ismertem. A ház elő álló fák hajladoztak a szélben, és
egy pillanatra rájuk néztem. Aztán az ajtóhoz léptem, és bekopogtam.
Először egyszer, aztán ismét felemeltem, majd hagytam leesni a
kopogtató nehéz arany fogantyúját, és vártam, hogy meghalljam
odabentről a lépteket. A harmadik próbálkozás után végre felhangzo a
halk pegés a parke án, így hát hátraléptem, és vártam, hogy az anyám
kinyissa az ajtót.
Egy másodpercig sem bírtam tovább visszafogni magam, mihelyt
megte e.
– Beszélnem kell veled.
Bevezete , de még ideje sem volt kitölteni a kávét, máris bevallo am
neki az egész mocskos történetet. Hogyan kuta am Bren nyomát az
egyéjszakás kalandunk után, a képzelt terhességet, az elterveze
nyaralást. Még olyasmiket is elmeséltem neki, amiket a legtöbb férfi
talán soha nem mond el az anyjának, ha másért nem, hát azért, hátha
észrevesz valami részletet, ami elkerülte a figyelmemet, és így segít
helyrehozni a dolgokat.
– Nahát, ez a lány tényleg nem lehet semmi – közölte az anyám,
amikor a történet végére értem.
– Nemcsak nem semmi – ő minden.
Anyám szomorúan elmosolyodo .
– Ezt elég nehéz feldolgozni egyszerre. Hiszen nem is tudtam róla,
hogy majdnem nagymama le em.
Bólinto am.
– Csak nem értem, hogy miért Marlene Thomashoz ment kivizsgálásra
helye em, és miért nem szólt róla nekem.
Anyám felvonta a szemöldökét.
– Ez az a rész, amit nem értesz?
– Nos, igen – vontam vállat. – Van valami más is?
– Komolyan beszélsz? – A kávéjába kortyolt, és közben engem figyelt
a csésze pereme fölö . – Néha tényleg szta apád vagy, tudod?
– A válás fényében ezt nem bóknak szántad, gondolom, igaz?
Anyám elmosolyodo .
– Az apád kedves, okos és vicces ember. De ha a nőkről van szó… nos,
őszintén szólva, el sem akartam hinni, amikor elmesélte, hogy miből él.
– Ez meg mit akar jelenteni?
– Nos, először is, nem nyilvánvaló talán, hogy miért nem hozzád
fordult, vagy te róla említést neked? – Anyám lebiggyeszte e az ajkát,
és számolni kezdte az érveit az ujjain. – Egy harmincéves nő szabálytalan
menstruációval. Mit gondolsz, miért fordul orvoshoz?
Pislogtam.
– Én nem…
– Akkor nem szabado volna hagyniuk, hogy elvégezd az orvosi
egyetemet – vágo félbe meleg mosollyal, hogy elvegye a szavai élét. –
Elég hosszú ideig voltam egy orvos felesége ahhoz, hogy tudjam, mi
járhato annak a lánynak a fejében, és diploma sem kell hozzá.
– Gondolod, hogy a termékenységről lehet szó? – kérdeztem, és
végigfu a am magamban a Brennel folytato beszélgetést, és közben
összerándult a félelemtől a gyomrom. Először kerekede felül a logika az
érzelmeken, amióta összefuto am Brennel a rendelőben.
– Hát, ha egy hozzá hasonló há érrel rendelkező páciensed lenne,
akkor te milyen vizsgálatokat végeznél el rajta?
Főbe kólinto ak a szavai, hátradőltem, és törni kezdtem a fejemet.
– Rendben, de még ha termékenységi tesztért ment is, miért nem jö
hozzám?
– A férfihoz, akiről egy hete még azt hi e, hogy a gyermekét hordja a
szíve ala ? Aligha lenne természetes választás, nem gondolod?
Megmondtad neki, hogy csalódo vagy, amiért nem terhes. Gondolod,
hogy azt akarta volna, hogy te legyél az, aki közli vele, hogy soha nem
lehet gyereke?
Elakadt a lélegzetem, és lassan megráztam a fejemet.
– Azt hiszem, ezt ebből a szempontból még soha nem gondoltam
végig.
– Pedig ez a helyzet. – Az anyám lete e az asztalra a kávéját, aztán
hátradőlt a kanapén. – Szóval, édesem, tökéletesen logikus, hogy Bren
dr. Thomashoz fordult.
– De nem ezen kellene töprengenem?
Anyám megrázta a fejét.
– Akkor esetleg felvilágosítanál, ó, nagy bölcs?
Anyám összefonta a kezét, aztán nagyot fújt.
– Nem gondolkodtál még el azon, hogy mi folyik annak a lánynak a
fejében, ha megrémül és elmenekül minden egyes alkalommal, amikor
közel kerülsz hozzá?
– Hát, bevallo a, hogy fél az in mitástól.
– Igen, de miért? Mit tudsz a múltjáról? Volt valaki, aki elhagyta őt?
Rossz volt a szülei kapcsolata?
– A francba!
Végigfuto a hátamon a hideg a felismeréstől. Egy nőnek az apjával
van a legfontosabb kapcsolata. Bren fiatalon elveszíte e az övét, mielő
sikeres felnő é érhete volna, és sokkal hamarabb, mint készen állt
volna rá. El sem tudtam képzelni, milyen lehet elveszíteni egy szülőt,
különösen az egyébként is szorongásokkal teli kamaszkorban.
Anyám folyta a.
– Gondolom, beszéltél neki a rákbetegségemről és a válásról, de ő
soha nem nyílt meg?
Pislogtam, próbáltam az anyám szavaira összpontosítani, hogy
összeálljon a kép.
– Elveszíte e az apját – nyögtem ki végül.
Anyáin bólinto .
– Fél a ól, hogy elhagyják. Azt tanácsolom, hogy menj el hozzá. Minél
tovább hagyod, hogy a gondolataiba merüljön, annál inkább meggyőzi
majd magát, hogy helyesen cselekede , amikor szakíto veled. Bármi
készte is menekülésre, annak egyhamar nem lesz vége. Rétegről
rétegre kell lefejtened a félelmét, hogy feltáruljon a meleg, szerető
lényege. Meg kell próbálnod, ha úgy gondolod, hogy érdemes.
Bólinto am.
– Úgy lesz. Kösz, anyu!
Anyám felállt a kanapéról, gyengéden megpaskolta a vállamat.
– Szívesen, bármikor. Egyébként éppen távozóban csíptél el.
Megöleltem az anyámat búcsúzásképpen, aztán elindultam hazafelé,
bár majdnem megfordultam útközben, és Brenhez sie em, olyan
kétségbeese en vágytam látni őt. De gondolkodnom kelle , kidolgozni
egy tervet – megtalálni a helyes szavakat. Nem hagyom, hogy így legyen
vége. Egész életemben a tökéletes társat kerestem, és végre
megtaláltam. Csak Brent is meg kell győznöm róla.
Bren kocsija a házam elő parkolt, amikor odaértem. Az ég kezde
baljósan elszürkülni, és dörgés morajlo a távolban.
– Bren – leheltem. – Nem számíto am rá, hogy i talállak.
A füle mögé simíto egy aranyszínű ncset.
– Ne haragudj, sok minden járt a fejemben, és csak céltalanul
veze em. I kötö em ki.
Hatalmasat sóhajto , olyan sötét és viharos volt a szeme, mint
fölö ünk az ég.
– Semmi gond. Én is úgy gondolom, hogy beszélnünk kell.
Bren összerezzent, amikor dörgö egyet az ég.
– Gyere! – navigáltam a ház felé.
Odabenn lerúgtuk a cipőnket, és beveze em őt a nappaliba.
– Kérsz valamit inni? – kérdeztem, amikor elmentünk a konyha
melle . Bren megrázta a fejét, és megállt az ablak elő .
 Egy pillana g csak egymásra meredtünk, egyikünk sem akarta
megtörni a feszült csendet.
– Igazad volt – szólaltunk meg egyszerre, aztán egymás szemébe
néztünk, egyikünk sem mert nevetni.
Tétováztam, vártam, hogy Bren beszélni kezdjen, ő bágyadtan rám
mosolygo , és belevágo .
– Vannak bizonyos dolgok velem kapcsolatban, amelyeket nem
szeretek megosztani másokkal. De most… veled… – csóválta a fejét.
Elmosolyodtam, de nem szólaltam meg. Azt akartam, hogy Bren
megnyíljon, és elmondja, amit szeretne.
– A repülőgépen meséltem neked az apámról, de azt hiszem, azt a
részt kihagytam, hogy ez milyen hatással volt rám.
Összerándult a gyomrom, de csendben maradtam, Bren pedig
gyorsan folyta a.
– Kilencéves voltam, amikor kiderült, hogy rákos, és három évig
figyeltem, ahogy az anyám éjjel-nappal minden percét a betegágya
melle töltö e.
Egy pillanatra elhallgato , de még mindig nem szólaltam meg,
vártam, hogy jelezze, hogy beszélhetek. Egyelőre neki kelle kiöntenie a
szívét, és ezt már régen meg kelle volna tennie, ezért csak bátorítóan
bólinto am, bár nehezen álltam meg, hogy ne öleljem magamhoz és
vigasztaljam meg.
– Szóval, az ala a három év ala úgy éreztem, hogy mindkét
szülőmet egyszerre veszítem el, tudod? Az anyám másra figyelt, az apám
pedig lassan képtelenné vált megtenni azokat a dolgokat, amiket együ
szoktunk csinálni, például horgászni és autót szerelni. Aztán pedig,
miután meghalt… – Elakadt a hangja, és vártam, amíg megköszörülte a
torkát, és folyta a. – Miután meghalt, olyan volt, mintha mindkét
szülőm eltávozo volna. Anyám még most, ennyi év után is alig képes
létezni nélküle. És miközben a gepárd ketrecében voltam,
elgondolkodtam erről a veszteségről, tudod? Amikor elpusztul a
gepárdok társa, akkor ők is elsorvadnak és meghalnak. És amióta az
apám meghalt, egyfolytában a ól félek, hogy ez a sors vár azokra is, akik
szerelmesek lesznek. Előbb-utóbb egyedül maradsz, és végül is nem
kérhetlek arra, hogy soha ne halj meg, tudod?
Egy könnycsepp gördült le lassan az arcán. Közelebb léptem hozzá,
megfogtam a kezét, és megszoríto am.
Hagyta, hogy fogjam a kezét, és folyta a.
 – Tudom, hogy számodra őrültségnek tűnhete az egész, miután
olyan jól mentek a dolgok, én pedig állandóan elmenekültem. De érzem,
hogy lassan beléd szeretek, és nem bírnám elviselni, ha elveszítenélek,
tudod? És ez csak egyre rosszabb lesz, ahogy minél közelebb kerülünk
egymáshoz, és amikor elmész… – Újabb könnycsepp gördült le az arcán,
és gyorsan letörölte. – Én csak nem akarok úgy elveszni, ahogyan ő – az
anyám – te e.
– Veled nem történt ez meg, miután meghalt az apád –
emlékezte em.
Fáradtan a szemembe néze .
– De igen. Egy teljes évig kész katasztrófa voltam.
– De most? – ráztam a fejemet. – Már nem vagy az. Nem élheted le
úgy az életedet, hogy menekülsz a gyász elől, ahogyan én sem ígérhetem
meg neked, hogy soha nem fogok meghalni. De ha elkerülöd azokat a
dolgokat, amelyek boldoggá tehetnek, azért, mert félsz elveszíteni őket,
akkor eleve soha nem leszel majd boldog.
– Tudom – bólinto . – De nagyon nehéz nekem. A közeledben lenni,
és tudni, hogy bármi megtörténhet. És amikor kiderült, hogy nincsen
baba, akkor úgy éreztem, nos, úgy éreztem, hogy ismét elveszíte em
valamit. Bár nem is volt semmi, amit elveszíthe em volna. Úgy
éreztem…
– Pontosan tudom, hogy mire gondolsz – nyugta am meg. – De
lesznek majd újabb esélyek.
– Talán nem – felelte, és a halk könnyekből szaggato zokogás le .
– Bren…
– Harmincéves vagyok – zokogta, és nem hagyta megvigasztalni
magát. – És a rendszertelen menstruációval…
Leinte em, aztán átkaroltam a vállát, és a kanapéhoz veze em.
Leültünk, Bren a vállamra hajto a a fejét, én pedig simoga am a haját,
nem szólaltam meg, vártam, hogy ismét megtalálja a hangját.
– Mi lesz, ha nem lehet gyerekem? – su ogta.
– Nem tudhatod, amíg meg nem jön a vizsgálatok eredménye, de még
ha így lenne is, akkor is maradnak lehetőségek. Sok-sok lehetőség. Ez
még nem a világ vége.
– De cserben hagynálak – zokogta, és megfogtam az állát, felemeltem
a fejét, hogy a szemébe nézzek.
– Csak akkor hagynál cserben, ha elmenekülnél mindaz elől, amit
megoszthatnánk egymással, anélkül, hogy legalább esélyt adnál
magunknak, hogy felfedezzük, milyen csodálatos lehetne. Nincs
szükségem gyerekre. Semmire sincs szükségem rajtad kívül. Tudod?
Megrázta a fejét.
– Nem tudtam.
– Azt akarom, hogy az életem része legyél. Minden napot veled
akarok tölteni, és azt, amit mondtam neked, amikor megkértem a
kezedet, komolyan gondoltam. Te vagy a legjobb, a leghihetetlenebb
dolog, ami valaha is történt velem.
– Akkor kérdezd meg újra!
– Mit?
– Kérj meg újra – szipogta.
Felneve em.
– Nincs i nálam a gyűrű. – A hálószobában hagytam, egy dobozban a
gardrób legfelső polcán.
– Nem érdekel. Csak kérj meg!
Így hát megte em. Féltérdre ereszkedtem a szoba közepén,
megfogtam Bren bal kezét, és megsimoga am a gyűrűsujját.
– Bren, szeretem minden porcikádat, és örökké veled akarok maradni,
amíg csak élek. Hozzám jössz feleségül, bébi?
Bólinto , még mindig szipogva, aztán megfogta a kezemet.
– Igen, persze! Semmi másra nem vágyom, mint hogy feleségül
menjek hozzád.
Úgy vigyorogtam, mint egy idióta, Bren hajába markoltam, és
magamhoz húztam egy lágy, szívmelengető csókra. Aztán végigcsókoltam
az állát, majd a fülébe su ogtam.
– Mostantól kezdve jóban-rosszban, mindennap a jelennek élünk.
Jöjjön, aminek jönnie kell!
Bren bólinto .
– Jöjjön, aminek jönnie kell!
– Most pedig gyere ide! Túl régen voltunk már együ .
Megfogtam a kezét, és magam után húztam a folyosón, túlságosan
sóvárogtam már arra, hogy bepótoljunk minden egyes elvesztegete
percet, amikor távol voltunk egymástól.
Beveze em Brent a hálószobámba, és megállíto am a helyiség
közepén, a fiókos szekrény melle lógó hatalmas tükör felé fordíto am.
Lassan megszabadíto am minden egyes ruhadarabtól – ami egy térdig
érő szoknyát és egy krémszínű selyemblúzt jelente . Imádtam, hogy
milyen édes és nőies, de ugyanakkor kemény is. Térdre ereszkedtem
elő e, mihelyt minden holmija a padlón hevert, és lágy csókokkal és
izgató nyalogatásokkal isteníte em minden porcikáját, míg végül
remegni kezde a térde.
– Mason… – nyögte, és a hajamba túrt.
Végül az ágyhoz veze em, és teljesen világossá vált számomra, hogy
pontosan ez az a hely, ahová Bren tartozik. Nyomorúságos heteket
töltö em a keresésével – méghozzá egyetlen együ töltö éjszaka után.
Nem akartam elárulni neki, de engem is legalább annyira megrémíte ,
hogy elveszíthetem őt. Talán még jobban is. Mert én már mindent
elképzeltem – a gyönyörű életünket Brennel az oldalamon, és egyszer
talán gyerekeket.
Először vad szenvedéllyel szeretkeztünk, mert a farkam alig várta,
hogy megmutassa az újdonsült menyasszonyomnak, hogy mennyire
hiányzo neki. A második lassabb volt, gyengéd és tökéletes. És amikor
végeztünk, Brenre parancsoltam, hogy maradjon veszteg, meztelenül a
gardróbhoz szaladtam, ő pedig nevetve dicsérte a hátsómat, és rám
kiabált, hogy menjek vissza az ágyba.
De elhalt az ajkán a ltakozás, amikor pár másodperccel később
visszatértem a gyűrűvel, és könnybe lábadt a szeme, amikor az ujjára
húztam, oda, ahová tartozo .
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Bren

– Cipő vagy mezítláb? – bámultam a csillogó aranyszínű szandált, amely

az áruházban még tökéletesnek tűnt, most viszont már túlzásnak
éreztem.
– Ahogy kényelmesebb – felelte Mandy. – Végül is a strandra
megyünk.
– Akkor legyen mezítláb.
Lerúgtam a szandált, és felkaptam a csokromat a fiókos szekrény
tetejéről.
A fehér csipkeruha a combom közepéig a testre simult, lejjebb pedig
kissé kiszélesede . Mihelyt meglá am az üzletben, azonnal tudtam,
hogy ez lesz az igazi. Mandy koszorúslányruhája tengerzöld volt, és
gyönyörűen feste benne.
– Készen vagy? – kérdezte.
Bólinto am, és hirtelen nem is annyira izgultam, mint inkább
sóvárgás le rajtam úrrá.
– Csináljuk!
– Nem baj, ha kiszaladok egy percre, hogy megnézzem, minden
készen áll-e? – kérdezte Mandy.
Bólinto am, és még egyszer megnéztem magamat a tükörben.
– Tőlem rendben.
És rendben is volt. Repese a boldogságtól a szívem, és hihetetlenül
áldo nak éreztem magam.
Mandy távozo , én pedig felte em még egy kis szájfényt, a
tükörképemet szemléltem, miközben próbáltam türelmesen várakozni,
de nem sikerült.
– Bren? – hallo am meg Mason mély hangját. Belépe az ajtón, és
istenien feste a drapp vászonöltönyben és a világoskék ingben.
Szerelmesen lüktete a szívem a férfi iránt, aki hamarosan a férjem lesz.
Ha belegondolok, hogy majdnem el sem juto unk idáig… Megcsóváltam
a fejemet. Ma nem gondolok erre. A mai lesz életem legjobb napja. Nem
volt helye kényelmetlen emlékeknek és sajnálkozásnak. Nos, egy dolgot
talán mégis sajnálhatok. Azt, hogy az én csodálatos apám nem lehet i ,
hogy elkísérjen az oltárhoz.
– Mit keresel te i ? Balszerencsét hoz, ha látod a menyasszonyt az
esküvő elő !
Mason megrázta a fejét, mosolyra húzódo a szája.
– Olyan gyönyörű vagy, Bren! És már mondtam neked, nálunk nem
létezik olyan, hogy balszerencse. Lelki társak vagyunk, igaz?
Hozzám lépe , és a karjaiba zárt.
Boldog mosoly ömlö el az arcomon. Ezt már mondta, amikor
másodszor megkérte a kezemet. Nagyon roman kus volt, sírva
fakadtam, zokogva mondtam igent újra meg újra. Különösen, amikor az
ujjamra húzta azt a csodálatos gyűrűt.
– Nos, mit keresel i , kedves lelki társam? Szükséged van valamire?
Elsötétede a szeme.
– Csak látni akartalak, mielő elkezdődik a felhajtás. Mindenki azt
állítja, hogy túlságosan gyorsan elrepül az esküvő napja. Nem akarok úgy
visszagondolni erre a napra, hogy minden emlék összefolyik. Minden
egyes közösen töltö másodpercre emlékezni akarok.
Megremege a szívem az édes szavai hallatán, és új értelmet nyertek
ezek a ke esben töltö lopo percek. Masonnek nem volt semmi fontos
mondanivalója. Csak látni akart engem.
– Alig várom, hogy mindenki elmenjen – kuncogo , és még közelebb
húzo magához.
– Szörnyű vagy! Még csak most értek ide.
Ugyanabban a házban voltunk, mint legutóbb, amikor i jártunk a
Kajmán-szigeteken, de ezú al kibéreltük a szomszéd villát is.
– Tudom, de már alig várom, hogy pár nap múlva elutazzanak, és
végre csak az enyém lehess.
Puszit nyomtam a szájára.
– Szeretlek.
– Én jobban szeretlek téged – mormogta. Mindig ezt válaszolta,
amióta csak nyíltan kifejeztük az érzelmeinket egymás iránt. És bár egy
kissé még mindig fura volt számomra ez a fajta kitárulkozás,
ugyanakkor… jónak éreztem. Helyesnek.
Mason nyito á te , és kivirultam a végtelen szerelme és a gyengéd
nyomása ala . Már nem féltem szeretni, nem féltem élni. Csak egyszer
élünk, és többé nem vagyok hajlandó eltékozolni az időt. A majdnem
terhességem felnyito a a szememet.
– Alig várom, hogy összeköltözzünk – te e hozzá.
Megmakacsoltam magam, és nem adtam fel a lakásomat, úgy
döntö em, hogy éljünk külön, amíg össze nem házasodunk. Múlt
hónapban ve ünk közösen egy házat, eddig Mason egyedül lako o ,
közben pedig rendbe hozta. Szere em volna még valamit, aminek
örülhetek az esküvő után. De igazság szerint már alig vártam, hogy
odaköltözzek.
– Egy egész élet áll még elő ünk – Ígértem, és megsimoga am a
borostát az állán. – Most pedig tűnés! Menj! Vár az esküvő.
Megpaskoltam a mellkasát, és az ajtóhoz kísértem.
– Odakinn találkozunk, Mrs. Bentley!
Mosolyra húzódo a szám széle.
– A mihamarabbi viszontlátásra, dr. Bentley!
 EPILÓGUS

Mason

Az egész délutánt a gyerekszobák befejezésével meg Bren győzködésével

töltö em, hogy hagyja békén az ugróbotot, a ól nem jönnek majd
hamarabb a babák. Már hetek óta nagyokat sétált a környéken, próbálta
gyorsítani a szülés beindulását, de csak házsártos és kimerült le tőle.
Nem mintha hibáztatnám érte. Mindenkit megvisel, ha z nappal
túlhordja a babáját, ráadásul ikreket vártunk. Amennyire meg tudtam
állapítani, ez rosszabb a halálnál.
Ám amilyen kötelességtudó férj vagyok, gondoskodtam róla, hogy
minden össze legyen pakolva, és betéve a csomagtartóba,
gyorstárcsázásra programoztam az orvos számát, és mind a két
babaszoba készen állt. Bár eleinte az egyiket kékre, a másikat pedig
rózsaszínűre terveztük, Bren azt akarta, hogy mindke őnkre
emlékeztessen valami bennük. Így a fiunk szobájában felállíto unk egy
kis horgászkunyhót és egy pit, a lányunk szobáját pedig szafari s lusban
díszíte ük fel, az anyám egy zsiráfot: feste a falra, ahogy a kiságy fölé
hajol.
Megigazíto am a lányom zenélő körforgóját – amely különböző színű
papagájokból állt aztán Összerezzentem, amikor meghallo am, hogy
becsapódik a bejára ajtó.
– Megkezdődtek a fájások! – kiálto a Bren, és elkerekede szemmel
berohantam a nappaliba.
Azt hihetné az ember, hogy azok után, amennyi babát eddig már a
világra segíte em, pontosan tudom, hogyan kell ilyen helyzetben
nyugodtnak maradni, de nem sikerült. A dolgok egy szempillantás ala
megváltoznak, ha az ember saját családjának a biztonsága a tét. A
torkomban dobogo a szívem, ökölbe szoríto am a kezemet, hogy ne
remegjen.
– Mennyi idő telik el köztük? – tudakoltam.
– Nem tudom. Pár perce éreztem az elsőt.
 Bren elkerekede szemmel néze rám, én magamhoz öleltem, a
kanapéhoz veze em.
– Nem, ne csináld! Mi lesz, ha elfolyik a magzatvíz?
– Akkor majd veszünk egy új kanapét. Azt akarom, hogy kényelmesen
ülj. Tedd fel a lábadat, és hozok neked egy kis vizet.
– De nem indítják meg azonnal a szülést, ha most bemegyünk a
kórházba? – nyafogta.
– Tudod, hogy nem mehetünk be, amíg nem ötpercesek a fájások.
– De mi van, ha akkor megyünk be, amikor már ötpercesek, és
teljesen kitágulok, és a babák kicsusszannak belőlem a kocsiban?
– Akkor is olyan emberrel leszel, aki tudja, hogyan kell világra segíteni
őket.
Bren a szemét forga a.
– Ja, persze, dr. Nagymenő. Nem engedlek a puncim közelébe, ha
nincs tökéletes állapotban.
– Nem gondolod, hogy egy kissé…
– Nem, nem gondolom – felelte, aztán a hasára szoríto a a kezét, és
nyögni kezde a fájdalomtól.
Gyorsan kiszaladtam egy pohár vízért és a stopperért, amelyet a
terhesség hetedik hónapja óta a konyhában tarto am – az ember soha
nem lehet túlságosan felkészült –, aztán visszasie em hozzá, és adtam
neki inni.
– Kösz – lehelte, amikor abbamaradt a fájás, aztán hátradőlt a puha
párnára, elve e tőlem a poharat, és nagyot kortyolt belőle.
– Van néhány dolog, amit meg kell tenned, amikor odaérünk –
jelente e ki Bren.
– Mi lenne az?
– Ismered azt a kedves nővért, Suzyt?
Bólinto am.
– Ő lesz bent a szülőszobában az orvossal, rendben? És különösen
kedves legyél vele, hogy a megfelelő gyógyszert kapjam.
– Biztos vagyok benne, hogy Trent már félrete e neked a legjobb
cuccot.
Bren felhúzta az orrát.
– Mi van?
– Még mindig nem örülök neki, hogy a legjobb barátod segí világra a
babánkat.
– Ő a második legjobb orvos a városban. És a legjobbra már nemet
mondtál.
– Mert te o leszel melle em, hogy átkozhassalak amiért ilyen
helyzetbe kerültem mia ad.
– Nem is szeretném másképp – vigyorogtam, de aztán Bren ismét a
hasára szoríto a a kezét, és lehunyta a szemét, míg elmúlt a következő
fájás.
Sokszor voltam már ilyen helyzetben – mindig kimért és
professzionális –, de most, hogy az a nő szenvede ,, akit szere em,
hirtelen sajogni kezde a szívem, és először fordult elő, hogy nekem
kelle kényszeríteni magam, hogy megnyugodjak, és ne aggódjak.
Leállíto am a stoppert, és próbáltam nyugodt maradni Bren
kedvéért.
– Négy perc. Tudod, hogy ez mit jelent.
Nagyot fújt, aztán megsimoga a a hasát.
– Ideje kiszedni ezeket a kölyköket belőlem?
– Aha – vigyorogtam. – Eljö a szülés ideje.
Évek tervezgetése után végre elérkeztünk ide, és ideje volt menni. Egy
másodpercre sem tágítok a feleségem mellől, gondoskodni fogok róla,
hogy a gondját viseljék.
Besegíte em Brent az autóba, és közben hátranéztem a kis kertvárosi
házunkra a fehér kerítéssel, és azon kaptam magam, hogy mosolygok.
Holnapra négyfős család leszünk, egészségesek és boldogok,
biztonságban. A lehető legfurább módon juto am el idáig, de most,
hogy i vagyok végre, a világ minden kincséért sem mondanék le róla.
Mintha élénk, pompázó színekben életre kelt volna minden, a jövőmről
sző gyerekkori álmom. Már csak a két apró emberke hiányzo , akikkel
hamarosan találkozunk.
– A francba, Mason, induljunk már! – nyögö fel Bren, és ismét a
feszülő hasát szoríto a.
A gázra léptem, padlóig nyomtam a pedált, ahogy a kórházba
robogtunk, de óvatosan veze em, bár a zakatoló szívem arra biztato ,
hogy hajtsak át minden piros lámpán a városban. Leve em az egyik
kezemet a kormányról, és megszoríto am Bren kezét.
– Lazíts, bébi! Lélegezz! Ügyes vagy.
Bren lassan és mélyen lélegze , lehunyta a szemét az anyósülésen.
Megérkeztünk a kórházba, és Trent nyugalma mindke őnket
lenyugtato . Nyolc órával később két, két kiló hetven dekás baba aludt
Bren kórházi ágya melle – az egyik rózsaszín, a másik kék takaróba
bugyolálva.
Rózsaszínek és egészségesek voltak, mindke en puha, barna hajjal
lá ák meg a napvilágot
– Olyan őrülten büszke vagyok rád – mormogtam, és megpusziltam a
haját. – A babák tökéletesek. Akárcsak te.
– Biztos, hogy nem ment el a kedved tőlem el egy életre?
Végignézted, ahogy világra hozom az ikreket – vaginálisan – hangsúlyozta
ki.
Kuncogtam, és közelebb húztam magamhoz Brent.
– Egy kicsit sem. Mindig is úgy gondoltam, hogy csodálatos a munkám
– életet segíteni erre a világra –, de eddig soha nem éltem még át ennek
a súlyát, soha nem éreztem még ilyen határtalan büszkeséget.
Hihetetlen volt ma figyelni téged!
Lenéztem Brenre, és letöröltem egy kósza könnycseppet az arcáról.
Szín szta szerelem sugárzo a szeméből.
– Nem le em volna rá képes nélküled – su ogta.
Annyira re ege a ól, hogy közel engedjen magához, annyira félt
szerelembe esni, és tudtam, hogy ma végre teljesen átadta magát
nekem. Mert nem csupán szerelmes volt belém, de két kis fővel
gyarapíto a is a családunkat, és éreztem, hogy máris mennyire szere a
babákat. Az anyai ösztönei azonnal feléledtek, amint a pucér mellére
fekte ék őket, megérezte a kis testüket a bőrén, és szoptatni próbálta
őket.
– Én sem tudtam volna megtenni nélküled. A lelki társam vagy, Bren.
Újabb könnycseppet töröltem le a hüvelykujjammal.
– Átkozo hormonok. Sajnálom, hogy sírok – panaszkodo szipogva.
Sokat fejlődö ahhoz a nőhöz képest, aki korábban küszködö az
érzelmei kimutatásával.
– I vagyok neked. A következő pár hét kemény lesz, de i vagyok, és
soha nem engedlek el.
Bren homlokára tapaszto am az ajkamat, éreztem, ahogy kifújja a
levegőt, és ellazul. Valóra válto a az összes álmomat, és alig vártam,
hogy az egész fennmaradó életemet azzal töltsem, hogy bebizonyítsam
neki, menynyire hálás vagyok neki ezért.
 KIMARADT
BÓNUSZJELENET

Mason

Mágikusunikornis-punci.
Csak így írha am le, hogyan érzek.
Nehéz volt szavakba önteni anélkül, hogy szen mentálisnak ne
hangozzék, de ez volt életem legjobb szexe, a legdögösebb nővel, aki
valaha megfordult az ágyamban.
Annyira szűk volt, ahogy tövig beléhatoltam újra meg újra. Nem sok
olyan nővel találkoztam, aki teljesen magába tudo fogadni, és egyik
sem volt olyan meleg és puha, mint Bren.
Maga a mennyország!
– Képes vagy ilyen mélyen magadba fogadni, kedvesem?
– Igen – lihegte. – Ah, pont o . Ne merészeld abbahagyni.
Soha.
– Álmodni sem mernék róla – nyögtem.
Felemeltem a térdét, hogy még közelebb férkőzhessek hozzá,
megfeszíte em a csípőmet, és még mélyebbre hatoltam a forró,
vágyakozó testébe.
– Ismét el fogok élvezni – nyögte ala am.
Legszívesebben vertem volna a mellemet a büszkeségtől.
– Gyakran történik meg háromszor egymás után? – nyögtem
összeszoríto fogakkal.
– Nem, sajnálom.
Sajnálja? Felneve em volna, de megvadult bikaként végigdübörgö
rajtam az orgazmus.
– Gyerünk, bébi! – bizta am. Imádtam, hogy elve e, amire szüksége
volt. Nem volt benne semmi szégyen vagy félénkség. Könnyedén függővé
válha am volna az érzéstől, hogy benne vagyok. A pokolba, függővé
válha am volna tőle. – Egész éjjel ráérünk.
– De ez már a negyedik… Szörnyszülö nek érzem magam –
mormogta, és a nyakamba fúrta az arcát. – Még sosem történt velem
ilyesmi.
– Tökéletes vagy! – mondtam neki, már nem először ma este.
A tudat, hogy megtaláltam azt a bizonyos pontot benne, a tudat, hogy
sorozatban elélveze csak mia am – ez volt minden, amit egy férfi
hallani akar, de tudtam, hogy Bren nem csupán az egómat táplálja.
Éreztem, ahogy reszkete a karomban, a remegéseit minden
alkalommal, amikor elélveze , és satuként összeszorult körülö em.
Bren másodpercekkel később ismét felkiálto , és az orgazmusa
ezú al kirobbanto a az enyémet is, szikrák pa ogtak az ereimben, és
akkorát élveztem, mint még soha életemben.
Zakatoló szívvel a hátamra gördültem, és magamra húztam Brent. A
bicepszemre hajto a a fejét, és megpaskolta a mellkasomat.
– Hát ez…
– Ja… – nyögtem, és közelebb húztam magamhoz. Nem voltak rá
szavak. Lehet, hogy reggel kitalálunk néhány új kifejezést rá, és szólunk
Websteréknek, hogy vegyél fel az értelmező szótárjukba.
Bren lágyan, boldogan felsóhajto , és kényelmesen elhelyezkede .
Lecsukódo a szemem, ahogy a karomban tarto am őt elégede en.
Újra megpróbálom majd, mihelyt kapok levegőt.
Csak egy másodpercig akartam pihentetni a szememet. Amint lelassul
a szívverésem, és elég levegőt kapok ahhoz, hogy meg tudjak szólalni, fél
térdre ereszkedek majd, és megkérem Bren kezét, mert szent szar! Ez a
nő számomra az igazi. Senki más nem lehet már elég, és elveszem, ami
az enyém. Nem volt más választásom. Bármekkora őrültségnek
hangozzék is, egy csapat bivaly se lenne képes elvonszolni Bren mellől.
Történjen bármi, az enyém lesz ez a nő. Az ujjára húzok egy gyűrűt,
gyerekeket nemzek neki, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Csak
figyeljetek!