Dianne Duvall

Aldebari Szövetség III

A purveli

Rajongói fordítás
Fordította: Szilvi
Lektorálta: Xavier
 Ava mindig is más volt. Erős telepatikus képességekkel született, de
nagyon elszigetelt életet él, amíg munkát nem ajánlottak neki egy
rejtélyes Hálózatnál, amely a nagyhatalmú Halhatatlan Őrzőket segíti
abban, hogy megvédjék az emberiséget a rájuk vadászó őrült
vámpíroktól. Hirtelen nem is érzi magát annyira másnak. Életében
először megtalálja azt a helyet, ahová tartozik. Boldog. Az élet jó. És
amikor a munkaadói felajánlják, hogy csatlakozzon egy csapat más
tehetségeshez, és egy maroknyi Halhatatlan Őrzőhöz egy másik
bolygóra tartó utazásra, az egész teljesen fantasztikussá válik.
Nem telik el sok idő, és máris a galaxison száguld át egy lasarai
hadihajó fedélzetén, amelynek legénységét két elképesztő idegen faj
tagjai alkotják. Ez élete álma... egészen addig, amíg a Lasara és a Föld
közös ellenségeinek kegyetlen támadása során egyedül marad egy
mentőkapszulában, ahol nincs lakható bolygó a láthatáron, és csak egy
hajó van hatótávolságon belül: az ellenségé, akik tudni akarják, hogy a
Földön régen elszabadított biotechnológiával előállított vírusuk miért
nem irtotta ki az emberiséget, és miért nem hagyta a bolygót
meghódításra készen.

Jak’rinak fogalma sincs, mióta raboskodik a Cebaun fedélzetén, de

attól tart, hogy az ellenség perverz kísérletei hamarosan egy olyan
vírushoz juttatják őket, amely kiirthatja a purveli népet. Kétségbeesés
gyötri, amíg egy fogságba esett földi nő telepatikusan el nem éri őt. A
tehetség, amelyről Ava azt mondta, hogy sok szenvedést okozott neki a
múltban, hamarosan a férfi megmentőjévé válik, miközben kettejük
között gyors barátság szövődik. Elszántan el akarják terelni egymás
figyelmét létezésük borzalmairól, ezért napközben elmerülnek a
telepatikus kommunikációban, majd közös álmaikban keresnek vigaszt
és kalandot. Ahogy barátságuk szerelemmé mélyül, merész tervet
eszelnek ki, hogy megszökjenek a fogságból. Az ellenség azonban nem
hagyja őket harc nélkül elmenni.
Vajon Ava és Jak’ri szembe tudnak-e szállni fogvatartóikkal, és
győztesen kerülhetnek ki az összecsapásból?
 PROLÓGUS

EGY LÁB A MÁSODPERC TÖREDÉKE alatt kisöpörte Ava alól

a lábait, éppen mielőtt meglökte volna a vállát. Ava háta a
szőnyegnek ütközött, amely elég puha volt ahhoz, hogy ne
kapjon agyrázkódást, amikor a feje hozzácsapódik, de
ahhoz mégsem elég puha, hogy ne szökjön ki a levegő a
mellkasából. A következő pillanatban egy alak térdelt fölé,
felemelte a karját, és egy kést döfött a mellkasa felé.
Szerencsére ennek a pengének tompa élei voltak, és
megállt, mielőtt még hozzáért volna.
Eliana rávigyorodott a nőre.
– Megvagy! Elkalandozott a figyelmed.
Ava elfintorodott.
– Igen, így volt.
Amikor a barátnője felé nyújtotta a kezét, Ava hálásan
fogadta, és felnevetett, amikor Eliana olyan erővel rántotta
talpra, hogy Ava úgy érezte, mintha épp most pattant volna
fel egy trambulinról.
– Köszönöm! Nem kellett volna hagynom, hogy
elkalandozzanak a gondolataim. Elnézést kérek!
Eliana barátságosan megveregette a hátát.
– Ne aggódj emiatt! Kétlem, hogy ez egy igazi csatában
megtörtént volna. – A mosolya fanyarra váltott. – Hajlamos
vagy koncentrálni, amikor valaki megpróbál megölni. –
Kétségtelenül tapasztalatból beszélt, hiszen évszázadokat
töltött őrült vámpírokkal és – újabban – zsoldosokkal való
harcban.
 – Remélem is!
– És addig jól csináltad!
– Tényleg? – Ava nem gondolta, hogy Eliana az a típus,
aki üres bókokat osztogat.
– Abszolút! – válaszolt mosolyogva.
– Köszönöm! – A gyakorlótőrét a hüvelyébe dugva, Ava
felkapta a törölközőt egyik közeli padról, és megtörölte
izzadt arcát és nyakát.
Bár már egy órája edzettek, Eliana még csak meg sem
izzadt.
– Szóval, mi vonta el a figyelmedet? – kérdezte
kíváncsian.
Ava a tágas edzőteremben zajló egyéb tevékenységre
mutatott. – Ez az egész!
Ezredszerre is, mióta a Kandovar fedélzetére lépett, áhítat
töltötte el, ahogy körülnézett. Még mindig nem tudta
elhinni, hogy ez az új valósága. Öt hónappal ezelőtt még
Észak-Karolinában dolgozott egy olyan cégnél, amelynek
nem volt neve, és egyszerűen csak Hálózatnak nevezte
magát. A több tízezer emberből és tehetségesből álló hálózat
az erőteljes Halhatatlan Őrzőket segítette, akik éjszakánként
olyan őrült vámpírokra vadásztak és öltek meg, akikről az
emberiség nagy része nem is tudta, hogy léteznek.
Ava sem tudott a létezésükről, amíg a Hálózattól fel nem
hívták, hogy jelentkezzen egy pozícióra. Telepatikus
képességekkel született, és megdöbbenve tapasztalta, hogy
nem ő és az anyja az egyetlenek, akik másmilyenek.
Meglepődött, megkönnyebbült és izgatott volt.
Amikor elment a Hálózathoz dolgozni, végre találkozott
más, hozzá hasonló tehetségesekkel, olyan hatalmas
halhatatlan lényeknek dolgozott, akik még nála is másabbak
voltak, és akkor felajánlották neki élete lehetőségét: egyike
lehet annak a tizenöt tehetségesnek és halhatatlannak, aki
felszállhat a Kandovar nevű földönkívüli csatahajóra, és
elutazhat a Lasarára, a galaxis másik felén lévő,
technológiailag fejlett bolygóra, a Halhatatlan Őrzők
vezetőjének fogadott lánya, Ami szülőbolygójára.
Már négy hónapja voltak úton, amely tizenhárom
hónapig tart összesen. Ava naponta edzett egy Halhatatlan
Őrzővel, és a négy másik Halhatatlan Őrző is a barátja volt.
Tőle jobbra a lasaraiak – egy nagyon hosszú életű,
különleges adottságokkal és elképesztő regenerációs
képességekkel rendelkező idegen faj – ugyanolyan
gőzerővel edzettek, mint Eliana és Ava. Avától balra a Yona
faj tagjai edzettek, és a világért sem tűntek úgy, mintha
sztoikusan próbálnák megölni egymást.
A „sztoikusan” szón van a hangsúly. Nem csak a szürkés
bőrük volt az egyetlen dolog, ami elárulta, hogy nem a
Földről származnak. A Yona harcosok soha nem mutattak
semmilyen érzelmet. Egyáltalán nem. Ava azt hitte, amikor
először találkozott velük, hogy a hatalmas hímek valamiféle
fejlett robotok.
– Elképesztő, nem igaz?
Az álmodozásából kizökkenve, Ava Elianára pillantott.
– Micsoda?
A barátnője a tornateremszerű edzőterem többi lakója felé
biccentett.
– Ez! Egy földönkívüli hajón lenni, egy idegen bolygó felé
tartva, nem is egy, hanem két földönkívüli fajjal körülvéve.
Ava elmosolyodott. – Tényleg az!
– Gondolj csak bele, mennyivel elképesztőbb lehet
Lisának!
A nő nevetett.
 – Igen, tudom! – Lisa története az egyik legszokatlanabb
volt, amit Ava valaha is hallott. És már sok furcsa történetet
hallott, mióta csatlakozott a Hálózathoz.
Az Avához hasonlóan tehetséges Lisa, ijesztő és bizarr
körülmények között találkozott a Földön Lasara hercegével,
Taelonnal. Most már életpárok voltak (ez a lasarai
megfelelője a házasságnak), Lisa igazi hercegnő lett, és volt
egy gyönyörű kislányuk, aki bizonyította, hogy a
tehetségesek és a lasaraiak reprodukciós szempontból
kompatibilisek.
Ava el sem tudta képzelni, milyen lehetett a húszas évei
közepén járó, pénzszűkében lévő, a világban gyakorlatilag
egyedül élő, a főiskolát fáradságos munka mellett elvégző
nőből, egy földönkívüli királyi család prominens tagjává
válni, aki előtt a legénység tagjai gyakran hajbókoltak.
Amikor Eliana tekintete a nyitott ajtóra tévedt,
kiegyenesedett.
– Ha már a földönkívüliekről beszélünk, ott van Ganix!
– Ki az a Ganix?
– A Kandovar főmérnöke. Nem bánod, ha ma lerövidítjük
az edzést? Szeretném megnézni, hogy segít-e rábeszélni az
egyik pilótát, hogy tanítson meg vezetni egy olyan elegáns
fekete vadászgépet. Vagy az, vagy segít rábeszélni Ari’kot,
hogy megküzdjön velem.
Ari’k volt az első Yona, akivel Ava találkozott. Valamint a
királyi gárda tagja is volt, aki Lisát, Taelon herceget és a
kislányukat védte. Így Ava és a földi barátai gyakran
találkoztak vele.
– Ari’kkal akarsz küzdeni? – kérdezte a lány meglepődve.
– Hogy a viharba ne! Nem vagyok száz százalékig
meggyőződve arról, hogy nem tud érzelmeket érezni, és
látni akarom, hogy ha szétrúgom a seggét, az vált-e ki belőle
reakciót, és felbosszantja-e.
Ava felnevetett. – Olyan gonosz vagy!
Eliana bűnbánat nélkül vigyorgott. – Tudom!
– Rajta! Úgyis kész vagyok befejezni a napot.
– Igen! Köszönöm, Ava! – A nő elsietett.
– Majd meséld el, hogy mi történt! – kiáltott utána Ava.
– Úgy lesz! – Eliana eltűnt az ajtóban.
Ava a fejét csóválva felkapott egy üveg vizet, és elindult a
számára és földi barátai számára kijelölt szállás felé.
A lasarai legénység tagjai mosolyogva biccentettek neki,
barátságosan üdvözölve őt, miközben végigsétált az egyik
hosszú folyosón, majd befordult egy másikra. Kellemes volt.
Nyilvánvalóan minden lasarai erős telepatikus
képességekkel született, és korán megtanították őket arra,
hogy olyan mentális gátakat állítsanak fel, amelyek távol
tartanak másokat, így Avát nem ostromolták a gondolataik.
Az elméje még soha nem volt ilyen csendes, miközben más
emberek vették körül a Földön. Csodálatos volt. És
felszabadító. Mert életében először érezte magát
normálisnak.
A földi kontingens tagjai egy területre csoportosított,
egybeépített szállásokat kaptak, amelyek apró,
garzonlakásokra emlékeztették. Minden szobában volt egy
keskeny ágy, egy kis asztal és szék, egy szűk fürdőszoba,
amit mosdónak neveztek, és egy konyha, ami inkább csak
egy sarok volt.
A Kandovar parancsnokaként, Taelon herceg elnézést kért
a szűkös szállásért. Nem igazán számítottak vendégekre. De
Avát és a többieket nem zavarta. A Kandovar egy hadihajó
volt, nem pedig egy kirándulóhajó.
 Mia kabinjának nyitott ajtaján keresztül Ava látta, hogy
Mia, Natalie és Michelle beszélgetnek, miközben
gyaníthatóan azt a finom teát kortyolgatják, amit a lasaraiak
imádtak.
Mindhárman felnéztek, amikor Ava elhaladt mellettük.
– Szia, Ava! – üdvözölte Natalie mosolyogva.
A lány integetett. – Szia!
– Csatlakozol hozzánk? – kérdezte Mia.
Ava megrázta a fejét, és elfintorodott.
– Teljesen leizzadtam az Elianával való edzéstől, és
szükségem van egy zuhanyra. Talán utána?
– Persze!
A kabinjában lévő fürdőszoba elég kicsi volt ahhoz, hogy
elgondolkodjon azon, hogy Taelon és a többi hajón lévő
fickó hogyan tudta elkerülni, hogy ne üssék be a
könyöküket, amikor zuhanyoznak. A férfiak itt kint az
űrben általában elég magasak... és erős testalkatúak voltak,
mivel a legtöbbjük izmos katona volt. Mégis, még Ava is,
aki mindössze 160 centi magas volt, szűknek érezte a
zuhanyzót.
Miután megtisztálkodott, felvett egy kényelmes farmert
és egy hosszú ujjú inget.
A lasarai kultúra megkövetelte, hogy a férfiak és a nők
olyan ruházatot viseljenek, ami a fejük és a kezük
kivételével, mindent eltakar. Avának nem okozott gondot
ennek a szabálynak a betartása. Ahogy az sem, amely
megtiltotta a fogamzóképes korú férfiak és nők érintkezését,
ha nem voltak életpárok. Úgy gondolta, hogy ez egy
elfogadható áldozat egy új otthonért cserébe egy
utópisztikus bolygón. Lasara háború- és viszálymentes volt.
Nem volt éhínség. Nem volt nyomor. Nem volt gyűlölet.
Így Lasarán senki sem fogja gyűlölni, bizalmatlanul
fogadni, vagy próbálná bántani Avát vagy a barátait a
másságuk miatt. Senki sem próbálná megölni, vagy elfogni
őket, hogy a saját hasznukra fordítsa a képességeiket,
ahogyan az a Földön oly gyakran megtörtént a múltban.
A Lasarán Ava és barátai csak békét találhatnak.
Alighogy felötlött benne a gondolat, máris megszólaltak a
riasztók.
Ava megrezzent, megijedt a hangos hangtól. Mi a fene?
– A legénység minden tagja harci készültségbe! – szólalt
meg egy férfihang a hajó hangszóróin keresztül. – Ismétlem,
a legénység minden tagja harci készültségbe! Megtámadtak
minket!
A francba!
Ava az ajtóhoz sietett, és kinyitotta.
Barátai tágra nyílt szemekkel tolongtak a földiek
szállásának nyitott ajtajaiban.
A hajó megremegett a lábuk alatt, amikor tompa
robbanás hallatszódott.
Ava megragadta az ajtókeretet, és abban kapaszkodott,
amikor újabb robbanások következtek.
Egy elmosódott alak suhant feléjük a folyosó távolabbi
részéből, majd Eliana állt meg előttük.
– Mi történik? – bukott ki Avából.
Eliana megrázta a fejét.
– Fogjátok a táskátokat! Gyorsan!
Pánik jelent meg minden arcon, beleértve az övét is,
gyanította Ava, miközben visszalépett a szobájába, és
felkapta a hátizsákot, amit Eliana és a többi Halhatatlan
Őrző vészhelyzet esetére javasolt előkészíteni.
Eliana türelmetlenül várt a folyosón, amikor Ava
visszatért.
– A hajót megtámadták – jelentette be komor arccal.
 Támadás? Ki támadta meg?
– Elővigyázatosságból mindenkit a mentőkapszulákhoz
viszek!
Ó, a francba!
Minden további figyelmeztetés nélkül, Eliana lehajolt, a
vállára vetette Avát és Natalie-t, és – sem a súlyuk, sem a
csomagjaik súlya nem akadályozta – természetfeletti
gyorsasággal elrohant.
Ava feje megszédült, ahogy a körülötte lévő világ
felborult, és szédítő homályban elszáguldott mellette.
Felnyögött, amikor Eliana hirtelen megállt.
– Szálljatok be! – parancsolta, miközben talpra állította
őket. Aztán ismét elszaladt.
Ava zavarodottan körülnézett, észrevette a
mentőkapszulák sorát, majd megkövült pillantást vetett
Natalie-ra.
Mindketten más-más bejárat felé vették az irányt, és
bemásztak.
Avának alig volt ideje letenni a táskáját, amikor Eliana
egy szempillantás múlva visszatért Miával és Michelle-lel a
vállán.
Egy másik Halhatatlan Őrző suhant el mellettük, majd
tért vissza hozzájuk.
Simone volt az. A francia halhatatlan egy gyors
pillantással végigsöpört Aván és a többieken, majd Eliana
felé fordult. – Hol van a többi tehetséges?
Bár Taelon és a húga, Ami, biztosította Sethet – hatalmas
vezetőjét a Halhatatlan Őrzőknek –, hogy szívesen látják a
tíz földi tehetségest a Lasarán, Seth mégis megbízott öt
Halhatatlan Őrzőt, hogy vigyázzon rájuk és védje őket.
 – A szállásukon – mondta Eliana. – Megyek értük. Segíts
az ittlévőknek elhelyezkedni a kapszulákban! – Olyan
gyorsan távozott, hogy úgy tűnt, eltűnik a levegőben.
Simone segített Avának rögzíteni a táskáját, és bekötözni
magát a kapszulában lévő egyetlen ülésbe.
Odakint a folyosón Eliana visszatért Sammel és Emilyvel,
majd ismét távozott.
– Minden kész? – kérdezte Simone.
Ava beszédre képtelenül bólintott. Túlságosan megijedt.
Simone megveregette a vállát, aztán elment, hogy
segítsen a többieknek is.
Ava szíve hevesen kalapált a mellkasában, miközben a
riasztó tovább vijjogott, és folyamatos robbanások rázták
meg a hajót.
– A pajzs integritása veszélybe került – jelentette be a hajó
számítógépe kellemes női hangon. – Pajzsok hetvenkilenc
százalékon.
Ava füstszagot érzett.
Ez nem történhetett meg. Hogy a fenébe történhetett ez?
Egy átkozott féreglyukban, vagy qhov’rumban, vagy minek is
neveztékben haladtak! Hogy lehetséges, hogy valaki
megtámadta őket?
Dani, egy másik Halhatatlan Őrző érkezett Allisonnal és
Charlie-val a vállán. Rachel, Lizzel és Madeline-nel követte
őket.
Michaela – az ötödik halhatatlan – állt meg mellettük,
gyors létszámellenőrzést végzett, aztán ismét elrobogott.
Újabb robajok rengették meg a hajót, miközben Dani,
Rachel és Simone mindenkit a kapszulákba zárt. A zsilipek
záródni kezdtek.
– Segítek Elianának és Michaelának evakuálni a
lasaraiakat – mondta Simone.
 Rachel bólintott. – Mi is megyünk!
– Vigyázzatok magatokra! – kiáltotta Dani, mielőtt
elszáguldottak.
A kapszula ajtaja egy puffanással záródott.
További robajok rengették meg a hajót.
– Pajzsok ötvennégy százalékon – jelentette a számítógép
nyugodtan.
Ava keze elfehéredett, annyira szorította a karfát.
Ez nem történhet meg. Ez nem történhet meg!
– Pajzsok harminckét százalékon.
Bumm. Bumm. Bumm.
Ez egy fejlett földönkívüli hadihajó volt! Nem lehetett
elpusztítani!
Vagy mégis?
– Pajzsok húsz százalékon.
A lélegzése pánikszerű zihálássá rövidült.
Bumm. Bumm. Bumm. Bumm.
– Pajzsok tizenhárom százalékon.
Hirtelen dübörgő hang hallatszott. A hirtelen nyomás
belepréselte Avát az ülésébe, miközben a mentőkapszula
áthatolhatatlan kristályablaka mögött fel-felvillant a fény.
A francba! Kilőtték a kapszulákat!
Egy szívdobbanással később fekete űr látványa töltötte be
az ablakot.
Egy kis szürke űrhajó suhant el mellette, amelyet
szorosan követett egy elegáns fekete vadászgép.
Fény villant, ahogy a fekete vadászgép elsütötte a
fegyvereit.
Még két űrhajó repült el mellettük.
Aztán a qhov’rum fényes falai töltötték be az ablakot, és
minden mást eltakartak.
Ava szeme tágra nyílt, amikor a kapszula a fal felé repült.
 Fény robbant körülötte. Csikorgó, dörzsölődő zaj töltötte
be a kapszulát, szinte fülsiketítően hangosan.
Ava felkiáltott, és befogta a fülét.
Aztán csend lett, amit csak a kapkodó légzése és a
fülében lüktető pulzusa tört meg.
Ava tágra nyílt szemmel bámult ki az ablakon keresztül a
nyugodt, fekete űrbe.
– Evie? – szólalt meg halkan. Mintha így hallotta volna,
hogy a lasaraiak nevezik a Kandovaron lévő számítógépet?
Említettek valamit arról, hogy a mérnök után nevezték el,
aki telepítette... vagy talán tervezte... de nem emlékezett,
hogy ez a mérnök neve volt, vagy csak nevének – E.V. –
kezdőbetűi.
– Igen? – válaszolt ugyanaz a női hang, mint a hajó
számítógépéből.
– Mi történt?
– A mentőkapszula áttörte a qhov’rum falait.
Erre gondolt a lány is.
– Mi van a többi mentőkapszulával?
– Ismeretlen. Egyiket sem észlelem hatótávolságon belül.
– És vadászgépet? – Egy csomó vadászgépet látott,
amelyek egy nagyon szürreális, Csillagok Háborúja-szerű
csatában vettek részt, amikor a kapszula a qhov’rum falai
felé repült. Ha valamelyik rosszfiú követte őt...
– Nincs lőtávolságon belül egyetlen lasarai vagy gathendi
vadászgép sem.
A szemei tágra nyíltak.
– A szürkék gathendiek voltak?
– Igen.
Azok a seggfejek!
 – Mi a helyzet a hajóval? Hol van a Kandovar? – Nem látta
az ablakon keresztül, és az a hajó olyan óriási volt, hogy
lehetetlen volt nem észrevenni.
– Ismeretlen.
Ava félelme megsokszorozódott.
– Hogy érted, hogy ismeretlen?
– A Kandovart nem észlelem a szkennereimmel, és nem
reagál a hívási kísérleteimre sem.
– Ez mit jelent?
– Jelenleg nem tudom bemérni.
– Nem tudod bemérni a hajót? – fakadt ki a lány,
miközben erősödött benne a pánik.
– Megerősítve.
– Tudod, hogy miért?
– Nem tudom biztosan.
– Nos, találgatni tudsz?
– Megerősítve. Képes vagyok több magyarázatot is
kitalálni, de nem fogom tudni megbecsülni mindegyik
pontosságát további...
– Csak mondd a legjobb tippedet! – mordult fel Ava,
egyre feszültebb idegállapotban. Tudnia kellett, hol van, mi
történik.
– A Kandovar pajzsának gyors megsemmisülése, a
qhov’rumon belüli csökkent manőverezőképesség, a csata
kiterjedése alapján, amelyen a mentőkapszula áthaladt, és a
nagy energiakitörés alapján, amelyet közvetlenül azelőtt
észleltem, hogy elvesztettük a kapcsolatot, valószínűnek
tartom, hogy a Kandovart elpusztították.
Avából kiszökött az összes levegő. – Az egész hajót?
– Megerősítve.
Az a sok ember...
 A barátai kapszulái is kilövődtek, amikor az övé? A
Halhatatlan Őrzők egyáltalán eljutottak a saját
kapszuláikhoz? A lasaraiaknak segítettek, amikor utoljára
látta őket.
És mi a helyzet a lasaraiakkal? A Yonával?
Könnyek gyűltek a szemébe.
– Mi a második legjobb tipped? – Az, amelyikben nem
szerepelt a Kandovar elpusztulása.
– Lehet, hogy azért nem tudjuk elérni a Kandovart, mert a
kapszula túl messze van a hatósugarán kívül.
– Hogy lehetséges ez? Épp most hagytuk el!
– A qhov’rum olyan sebességgel hajtja előre a hajót, amit
még a leggyorsabb hajtóművek sem tudnak reprodukálni.
Ha a qhov’rum működőképes maradt, miután a kapszula
áttörte a falait, akkor már olyan távolságra vitte a hajót és a
benne lévő többi járművet, ami ennek a gyengébb
hajtóművel rendelkező kapszulának sok hónapba telne,
hogy megtegyen.
Ava az ablakon keresztül a hatalmas űrre meredt.
Amikor Taelon herceg körbevezette őket a
mentőkapszulákhoz, azt mondta, hogy mindegyik két
hónapig képes fenntartani az életet.
Nem sok hónapig. Két hónapig.
– Van a közelünkben lasarai vagy Yona állomás?
– Negatív.
– Vannak a közelünkben az Aldebari Szövetség tagjai?
– Negatív.
– Van olyan lakható bolygó, ami elég közel van ahhoz,
hogy két hónapon belül elérjük?
– Negatív.
Ava nyelt egyet.
Mi a fenét tehetne?
 ELSŐ FEJEZET

AVA NEVETETT, ahogy a szél a haját lobogtatta. Ő, Eliana,

Natalie, Simone és Michaela mindannyian bezsúfolódtak a
hetvenes évekbeli elegáns fekete izomautójába, és most néhány régi
slágert dúdoltak, miközben szinte repültek az egyenes, kétsávos
országúton.
Van Morrison – Brown Eyed Girl-je szólt a hangszórókból, és
mindannyian együtt énekeltek. Ava és Natalie voltak az egyetlen
jelenlévő halandók. A másik három erőteljes Halhatatlan Őrző
volt. Mind az ötüknek barna szeme, gesztenyebarnától a feketéig
terjedő sötét haja volt, és szélesen mosolyogtak.
Mivel nem voltak előttük kanyarok vagy bekötőutak, Ava a
padlóig nyomta a gázpedált. Imádta ezt az autót. Az apja sok
hétvégét töltött azzal, hogy szeretettel felújította és feltuningolta,
miközben Ava segített neki, és ők ketten olyan régi dalokra
bólogattak, mint amilyeneket most hallgatott. Annyira
feldobódott, amikor az apja és az anyja ezt adta neki érettségi
ajándékként. Még mindig kiváló állapotban volt, a motor nem
dübörgött. Csak dorombolt. A korszerűsített hifirendszer zúzós
volt. Még az elegáns fekete fényezést és a pokolian nehéz vázat is
imádta, amely porrá törné a mai autók vagy terepjárók
bármelyikét, és biztonságban tartaná őt egy balesetben, nem
mintha szándékában állt volna balesetet szenvedni.
Az út két oldalán szép mezők és zöldellő erdők száguldottak el.
Vidám napsütés sütött rájuk. És a nyári fülledt hőség helyett
hűvös szellő fürösztötte őket.
Általában a vidéki utak hepe-hupásak, ócska, foltozott cement-
vagy aszfaltburkolattal rendelkeztek. Ez az út azonban úgy nézett
ki, mintha csak nemrég aszfaltozták volna le. A beton olyan
halványszürke volt, hogy szinte fehérnek tűnt, és egyetlen kátyú
vagy repedés sem volt rajta, talán azért, mert olyan kevés jármű
közlekedett rajta. Egyetlen autót sem láttak, mióta elindultak.
Ava Elianára pillantott, aki hátradőlt az anyósülésen.
Barátnője kacsintott, miközben a dalszöveget bömbölte.
Ava elvigyorodott. A Halhatatlan Őrzők közül, akikkel
összebarátkozott, Eliana volt a kedvence. Valahol négyszáz év
körüli lehetett, Eliana 150 centi magas volt, míg Ava 160, és
hosszú, fekete haja az arca körül lobogott a nyitott ablakokon át
fújó szélben. Emellett merész volt, életvidám, és totálisan képes
volt seggek szétrúgására.
Ava ezzel szemben mindig is meglehetősen félénk volt. Eddigi
élete nagyon elszigetelt volt. Az anyjához hasonlóan telepatikus
képességekkel született, amelyeket nehéz volt irányítani. Mások
gondolatai szüntelenül bombázták őt. És egészen a tinédzserkoráig
nem is tudott uralkodni rajta. Ezért a szülei vidéken vettek egy
házat, ahol nem voltak közeli szomszédok, és magántanulóként
tanították, amíg elég idős nem lett ahhoz, hogy megértse, milyen
veszélyes más gyerekek gondolataira úgy reagálni, mintha ők
kimondták volna azokat. Még az is kellemetlen incidensekhez
vezetett, amikor elvitték a játszótérre, ezért otthon tartották, és
mindent megtettek, hogy kitöltsék a baráti kapcsolatok hiányát.
Úgy vélte, néhány gyerek talán nehezményezte volna ezt. A
szülei a mai napig megkérdőjelezték a tetteiket, amelyekkel
megfosztották őt a „normális” gyermekkortól. De Ava szerette
őket ezért. Igen, néha magányos volt. Látott gyerekeket a
filmekben és a tévéműsorokban együtt játszani, és azt kívánta,
bárcsak neki is lennének vele egykorú barátai. De azokban a ritka
esetekben, amikor az anyja vagy az apja elvitte őt közösségbe,
hallotta a csúfságot a férfiak és nők – sőt, még a gyerekek –
gondolataiban, akikkel találkoztak, és megértette.
Ennek ellenére könyörgött a szüleinek, hogy engedjék
középiskolába járni, ahol találkozhatna magával egykorú lányokkal
és fiúkkal.
 Még egy évet sem bírt ki, mielőtt visszatért volna a
magántanuláshoz. A filmek és a tévéműsorok gyakran mutattak be
olyan aljas dolgokat, amiket a lányok mondtak és tettek egymással,
hogy milyen gonoszak voltak az új gyerekekkel, és mennyire
szívesen kiközösítették és kínozták őket. De ez semmi sem volt a
gondolataikhoz képest, és azokhoz a dolgokhoz képest, amiket
mondani és tenni akartak, de nem tették.
Néhány fiú barátságos volt. Egyikbe még bele is zúgott. De az,
hogy hallotta egy másik lány iránt érzett kéjes gondolatait,
tönkretette.
Ava tehát nem igazán barátkozott az életében, amíg a
Halhatatlan Őrzőket segítő Hálózat munkát nem ajánlott neki. A
Hálózat célja az volt, hogy minden lehetséges módon segítsen az
erőteljes halhatatlanoknak, hogy kordában tartsák a
vámpírfenyegetést. A Hálózat védte a más tehetségeseket is, mint
Ava, akik megmagyarázhatatlan módon olyan fejlett DNS-sel
születtek, amely különleges képességekkel ruházta fel őket, és
beavatkoztak, amikor ezek a képességek napvilágra kerültek. Úgy
becsülte, hogy az alkalmazottak körülbelül háromnegyede ember
volt. A többiek más tehetségesek voltak, így végre megtalálta azt a
helyet, ahová beilleszkedett.
Barátokat szerzett. Randizott. Még egy-két szeretője is akadt.
De irigyelte Eliana bátor, merész lelkületét. Eliana képes volt
bárkivel barátkozni. Csak úgy áradt belőle az energia, és mindig új
kalandokat keresett. És tényleg képes volt seggek szétrúgására.
Félelmetes harcos volt, akinek nem okozott gondot megállni a
helyét halhatatlan férfi társaival szemben.
Mondani sem kell, hogy Ava nagyon megörült, amikor Eliana
vidáman felajánlotta, hogy önvédelemre tanítja.
Ahogy Ava újra az útra koncentrált, egy felhő vonult el
fölöttük, elhomályosítva a nap ragyogó sugarait.
Egy szempillantás alatt eltűnt az autó, az út és a társai,
helyükre erdő került, és Ava egy földúton találta magát, amelyet
az állatok tapostak ki a dús avarban. Vagy talán cross motorok.
Talán még ahhoz is elég széles lehetett, hogy egy terepjárószerű
dolog közlekedjen rajta. De ahogy haladt előre, az ösvényt
szegélyező növények egyre sűrűbbé váltak, és hamarosan elkezdtek
belekapaszkodni.
Homlokát ráncolva megállt, és körülnézett.
– Eliana? – szólította. – Natalie?
Nem jött válasz.
Hová tűnt mindenki? Hogy válhattak el egymástól?
Az erdő egyre sötétebb lett körülötte.
Talán lement a nap? Ha igen, akkor sietniük kell, ha el akarják
érni...
A homlokráncolása elmélyült. Várjunk csak! Hová mentek?
Növekvő nyugtalansággal, Ava folytatta a sétát, és gyorsított a
tempón. A földút tovább szűkült, a sima, tömör felület gödrös,
repedezett, és sziklákkal tarkított lett, amelyek megnehezítették a
haladást, és arra kényszerítették, hogy lassítson. Az utolsó, amire
vágyott, hogy kiforduljon a bokája.
Az ágak és a növények hatalmas levelei, amelyekről azt hitte,
hogy trópusi növények, de nem tudta azonosítani őket, benyúltak
az ösvényre, és az arcának és a karjának csapódtak. Ava azonban
félretolta őket, és továbbhaladt, nem törődve az általuk okozott
karcolásokkal. A terep egyre sziklásabb lett, az ösvény egyre
meredekebb. És a séta hamarosan hegymászásba váltott.
Ava lélegzete zihálóvá vált, ahogy felfelé mászott a hegyoldalon,
a kövekbe és a sziklatömbökbe kapaszkodva, hogy segítsék a
haladásban. Szuszogva, óvatosan két sziklára helyezte a lábát, míg
nekitámaszkodott egy harmadiknak.
– Eliana! – kiáltotta.
Csak saját hangjának visszhangja válaszolt.
– Simone! Michaela!
Újabb visszhangok.
 – Eliaaanaaaaaaaa! – harsogta olyan hangosan, ahogy csak
tudta. A Halhatatlan Őrzők érzékei olyan élesek voltak, hogy öt
mérföldről is meghallották, ha valaki normális hangon beszélt. Ha
a három halhatatlan a közelben volt, meghallották volna őt.
De egyikük sem válaszolt. A levelek sem kezdtek el suhogni
vagy libegni úgy, ahogyan azt tették volna, ha a halhatatlan nők
felé rohannának.
Egyre növekvő félelemmel, Ava folytatta a mászást. A karjában
és combjában lévő izmok fájni kezdtek. A futópadon történő napi
több mérföldes gyaloglás nem készítette fel egy átkozott hegy
megmászására. A talaj most olyan meredeken emelkedett, hogy
meg kellett ragadnia a fák törzsét, hogy segítsen felhúzni magát.
Zihálva szedte a levegőt, és egy másik, bambuszra emlékeztető
facsemete után nyúlt. Ha fel tudna jutni a csúcsra, bármi is
legyen ez, talán eligazodhatna, és rájöhetne, hol van.
Amint megrántotta, a facsemete kiszakadt a talajból.
Földdarabkák és apró kövek szóródtak Avára, ahogy
hátratántorodott. Az egyik lába megcsúszott, aztán a másik is.
Sikítva kapaszkodott a másik ágba, hogy életben maradjon.
Mindkét lába próbált támaszt találni, de a laza föld és sziklák
zuhataga, amit akaratlanul is felszabadított, megakadályozta.
– A francba! – Teljes rémület fogta el, ahogy lenézett.
Az alatta lévő lejtő most még meredekebbnek tűnt.
Meghalsz-ha-lezuhansz meredekségű.
A tornacipőbe bújtatott lábujja egy csupasz sziklán landolt, és
ott is maradt. Egy gyors imát suttogott, és óvatosan előrébb tolta a
lábát, amíg már az egész cipője a szilárd sziklán állt. A másik lába
megcsúszott, és le kellett ráznia néhány laza földdarabot, mire
támaszt talált. Amint úgy érezte, hogy mindkét lába stabilan áll,
óvatosan elmozdult, amíg a súlya nagy része a lábára nem
nehezedett, és hozzátapadt az előtte lévő sziklához.
Az egész testében remegett. A lélegzete zihálva jött.
 – Elianaaaaaaaa! – kiáltotta újra, miközben a könnyei újra
megjelenni készültek.
Hova tűntek?
A levelek zizegni kezdtek fölötte.
Egy nagy kéz szorult a csuklójára.
Ava olyan hevesen fordult meg, hogy majdnem újra lezuhant a
kiszögellésről. Felkapta a fejét.
Ezüstös szemek csillogtak a hosszú, fekete hajjal körülvett,
jóképű arcban.
– Kérem! – könyörgött a lány. – Segítsen!
Valami felvillant azokban a szemekben, mielőtt az ágra
pillantottak volna, amelybe a lány kapaszkodott.
– Engedje el az ágat!
A lány eleget tett az utasításnak, és mindkét kezével
megragadta a férfi csuklóját.
Mintha alig nyomott volna többet, mint egy gyerek, a férfi
felhúzta. A karjában megfeszültek az izmok. Ava megpróbálta
megvetni a lábát, ahol csak tudta,, hogy segítsen neki, miközben
még több olyan átkozott zöld levél súrolta az arcát, és eltakarta a
kilátást. Egy hosszú pillanatig csak azokat látta, de pokolian
esélytelen volt, hogy elengedje egyik kezével a férfit annyi időre,
hogy félresöpörje őket.
A szikla a lába alatt fűbe és göcsörtös fák gyökereibe váltott,
mielőtt eléggé ellaposodott ahhoz, hogy megállhasson a talpán.
Ava megmentője megfordult, és elindult előtte, nem tiltakozva
a szoros kapaszkodása ellen. Aztán a levelek szétváltak, és egy
három autóbejáró méretű tisztásra léptek.
A férfi szembefordult vele.
Ava nem gondolkodott. Csak cselekedett. Elengedve a férfi
karját, előrevetette magát, átkarolta a férfi derekát, és olyan
szorosan átölelte, hogy szinte kinyomta belőle a szuszt.
– Köszönöm! – mondta remegve. – Nagyon köszönöm!
 Egy pillanatnyi szünet után, erős karok ölelték körül, és
szorosan magához vonták. Egyik nagy kezével gyengéden
simogatta a haját, miközben várta, hogy az őt gyötrő remegés
alábbhagyjon.
Egy pillanatra azt hitte, hogy meg fog halni.
Ahogy a félelme elhalványult, kezdett felfogni néhány részletet
az őt átölelő férfiról.
Magas volt. Az álla valahol a lány feje fölött lebegett, tehát
jóval több mint 180 centi lehetett. A karok, amelyek köréje
fonódtak, vastagok voltak az izmoktól. A mellkas, amelyhez az
arcát tapasztotta, szintén az volt.
Valamint csupasz is volt.
Visszatért bosszantó szégyenlősségének egy része. Meleg pír
kúszott fel a nyakán az arcáig, amikor elengedte a férfit, és
elhátrált egy lépést. Aztán még egyet. És először nézte meg
alaposabban a férfit.
A szemei tágra nyíltak.
Hűha! A fickó rohadtul gyönyörű volt. És majdnem meztelen.
És...
Csak bámult rá.
Nem ember.
A bőrének ezüstös árnyalata volt, alig kivehető mintázattal, ami
olyan volt, mint a... pikkelyek?
Igen. Bár olyan halványak voltak, hogy hunyorítania kellett,
hogy meglássa őket, határozottan pikkelyeknek tűntek. De a bőre
puha volt. Finoman fénylett is, ami apró szivárványos csíkokat
képezett, amikor a lenyugvó nap egy bizonyos szögben ráesett,
valahogy úgy, mint az olaj a vízen, még akkor is, ha száraz volt a
tapintása.
A szívverése felgyorsult. Hihetetlenül fitt volt, vastag
bicepszekkel, erőteljes mellizmokkal, hullámzó hasizmokkal és
izmos combokkal, amelyeket mind szabadon láthatott, mert az
egyetlen ruhadarab, amit viselt, egy szűk fürdőnadrágra
emlékeztető rövidnadrág volt.
Legalábbis remélte, hogy az volt. Különben alsóneműben kapta
volna rajta.
Hosszú, fekete haja a vállát súrolta, majd végigfolyt a hátán, és
a szellővel együtt lengedezett.
Ava, még mindig szótlanul, egy újabb lépést tett hátrafelé.
A férfi kinyújtotta felé a kezét. – Óvatosan!
Amikor a fejével jobbra biccentett, a lány követte a tekintetét, és
felzihált.
A gyönyörű tisztás, amelyen álltak, egy szirtben végződött,
amely csak három-négy méterre volt tőlük, és amely magasan
kinyúlt az óceán fölé.
Káromkodva közelebb lépett a férfihez és az erdőhöz.
Nem rajongott a magasságért.
A férfi kíváncsian tanulmányozta.
– Te lasarai vagy?
Avának tetszett a férfi hangja. Sima, mély morajlásként tört elő,
amit a lány újra hallani akart.
Aztán felfogta a kérdését.
Lasarai?
Pislogott egyet. Ó... Hát persze. Lasara felé tartottak.
– Nem. Én Földlakó vagyok. – Olyan furcsa volt ezt kimondani,
de mind a lasaraiak, mind a Yonák, akikkel találkozott, furcsának
tartották, hogy az ő népe nem a bolygójukról nevezte el magát.
Ez a férfi egy Yona harcos volt? A Yonák bőre sokkal feltűnőbb
szürke volt. És hiányoztak róluk a halvány pikkelyek. Szóval...
talán mégsem.
A férfi homlokán elmélyültek a ráncok.
– Nem értem!
– Én a Földről jöttem! – A Föld olyan messze volt az Aldebari
Szövetség tagjaitól, hogy az űr azon szektorát az átkozott
gathendieken kívül senki sem kutatta fel, akik úgy tűnt, hogy
minden rajtuk kívüli fajt ki akarnak irtani, és el akarják foglalni a
bolygóikat.
Megrázta a fejét. – Nem értem a szavaidat!
– Ó! – Akkor biztosan nem Yona volt. Ha a bőrének különbsége
hagyott is kétséget, a homlokráncolása viszont nem. Egy Yona
sosem mutatott érzelmeket. Soha. De talán ez a férfi félvér volt, és
csak félig Yona?
– Beszélsz purveliül? – kérdezte.
A lány megrázta a fejét. Soha nem hallott még purveliekről. De
a lasaraiaknak bizonyára van velük dolguk, különben a
fordítóchip, amit Ava fejébe ültettek, nem tenné lehetővé, hogy
megértse a férfit.
Kár, hogy őt nem tette képessé arra, hogy beszélje is az ő
nyelvét. Sajnos ehhez egy fejlettebb fordítóchipre lett volna
szükség, és – a vártnál hosszabb űrbeli tartózkodás után – a
lasaraiaknak nem volt tartalék alkatrészük.
– Szövetségi közös nyelv? – kérdezte a férfi. Úgy látszik, a
megmentőjének vagy nem volt fordítóchipje, vagy az övét nem
frissítették a földi nyelvekre, mint a lasaraiakét és a Yonákét.
– Igen – mondta némi megkönnyebbüléssel. – Egy kicsit. – A
földi technológia annyira hajlamos volt a meghibásodásra, hogy
Ava nem volt hajlandó teljesen a fordítóchipre hagyatkozni, és
felkészülve arra az esetre, ha a chip egyszer cserbenhagyná,
elkezdte tanulni a szövetségi közös nyelvet. – Köszönöm, hogy
segített!
A férfi arckifejezése felderült, majd félig meghajolt.
– Örömmel tettem! Ön lasarai? Meghibásodott a fordítóchipje?
Tehát valóban meghibásodott!
– Nem, nem vagyok lasarai. Egy Föld nevű bolygóról
származom.
Oldalra billentette a fejét. – Föld?
– Igen. Ez... – Némán átkozta gyenge nyelvtudását. Hogyan
kellett volna elmondania neki, hogy a Föld a galaxis másik oldalán
van, anélkül, hogy tudta volna a galaxis szót? – Messze, nagyon
messze van – ez volt a legjobb, amivel elő tudott állni. – Messze
van. A barátaimmal és Taelon herceggel Lasarára utaztunk, és... –
Az ajkába harapva az erdőre nézett. – Nem tudom, mi történt!
Elváltunk egymástól, és... – Tehetetlenül megvonta a vállát. –
Nem tudom! Azt sem tudom, hol vagyok, vagy hogy kerültem ide!
Jóképű vonásai meglágyultak.
– Purvelen vagy.
A gyönyörű kék óceán felé mutatott. – Így hívják ezt a bolygót?
A férfi mosolyogva bólintott. – Igen. Én pedig purveli vagyok. –
Kinyújtotta a kezét. – A nevem Jak’ri.
Mosolyogva megszorította a férfi kezét, és megrázta. – Én Ava
vagyok! Örülök, hogy megismerhettelek, Jak’ri!
A férfi meglepetten pillantott a kezükre.
– Ó! – A lány ismét elpirult. – Elnézést! Elfelejtettem! Az
Aldebari Szövetség tagjai nem fognak kezet. – Elengedve a férfit,
megfogta az alkarját, amely elég vastag volt ahhoz, hogy a
hüvelykujja és az ujjai csak félig érték át. – Örvendek a
találkozásnak!
A férfi erős ujjai a lány csuklója köré fonódtak, olyan hosszúak
voltak, hogy átfedték egymást.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Ava! – Visszavonva az
érintését, barátságosan elmosolyodott. – Azért ki kell javítsalak. A
purveliek nem tagjai az Aldebari Szövetségnek.
Kellemetlen érzés járta át a lányt. – Nem?
Az egyetlen nem szövetségi tagok, akiket Taelon herceg hajóján
hallott említeni, az akselik és a gathendiek voltak. Az akselik egy
harcias faj volt, akik zsoldosként viselkednek, és annak adják el
magukat, aki a legtöbbet fizet nekik. A gathendiek pedig egy
kegyetlen faj volt, amely biológiai hadviseléssel irtotta ki az
értelmes, humanoid fajokat, és igényt tartott a bolygóikra. Még a
Földön is megpróbálták ezt a szarságot, a vámpírvírus
előállításával. De nem számoltak azzal, hogy a vírus mutálódik a
tehetségesekben, és halhatatlanná teszi őket, ahelyett, hogy őrült
gyilkosokká változtatná őket, mint az embereket.
Ha Purvel nem volt a Szövetség tagja...
A férfi felemelte mindkét kezét, ami valószínűleg a béke
egyetemes gesztusa, vagy a „csak semmi izgalom” jele lehetett.
– Nyugodj meg! Nem akarlak bántani! Bár nem vagyunk a
Szövetség része, Purvel nem ellenséges egyetlen taggal sem.
– Ó! Akkor miért nem vagytok benne? – kérdezte a lány
kételkedve.
Leengedte a kezét, és egy fanyar mosolyt villantott a lányra.
– Magunknak való nép vagyunk, és inkább egyedül maradunk.
A lány mosolya megegyezett a férfiéval.
– Ezt meg tudom érteni! Én is az vagyok.
– Magányos? – kérdezte kíváncsian.
– Igen. – Annak kellett lennie. Ez volt az egyetlen módja, hogy
lazíthasson a védelmén anélkül, hogy mások gondolatai
bombáznák.
Ava elcsendesedett... és alig tudta visszatartani, hogy a szeme
ismét kitáguljon, ahogy felbámult a férfira.
Nem tudott olvasni Jak’ri gondolataiban. Az elméje áldott
csendben volt számára.
– Ha szeretnéd – mondta –, segítek neked megtalálni a
barátaidat. De előbb pihenned kellene egy kicsit! A mászás igen
megerőltető ide felfelé.
Aván eluralkodott a kimerültség.
– Köszönöm! – Keresztbe tett lábakkal leült a földre.
Jak’ri is leereszkedett mellé, karját lazán a behajlított lábai köré
fonta.
– Tudhattam volna, hogy nem lasarai vagy! A lasarai nők soha
nem fedik fel a karjukat.
A nő lenézett. Puha farmernadrág fedte a lábát. Egy színes ing
– most már csupa kosz – ölelte körül apró melleit és keskeny
derekát, a rövid ujjak csak néhány centit takartak a felkarjából.
Ava elvigyorodott.
– Igaz! – Aztán kacsintott, bár fogalma sem volt, honnan jött ez
a kis merészség. – Talán lasarai vagyok, csak szeretem megszegni
a szabályokat!
A férfi felnevetett. – Akkor te lennél az első!
– Hiszek neked – válaszolt a lány is nevetve. A lasaraiak
nagyon nagy hívei voltak a szabályok betartásának.
Hűvös szellő lengedezett körülöttük, hátrafújva a hajukat az
arcukból. – Gyönyörű itt a kilátás! – mormolta a lány.
A férfi mosolya megenyhült. – Igen! Néha feljövök ide, hogy
elfelejtsem a gondjaimat.
A nő felvonta a szemöldökét. – Elfelejteni a gondjaidat a lehető
legkevesebb ruhában?
A férfi felnevetett. – Mindig egy hosszú úszással fejezem be a
meditációmat. – A férfi az óceán felé intett. – Szeretek leugrani a
szirtről.
A lány szemöldöke felszaladt. – Arról a szirtről?
A férfi bólintott.
A lány a fejét ingatta. – Imádok úszni, de semmiképp sem
ugranék le ilyen magasról. Nem veszélyes?
A férfi megvonta a vállát. – Mi egy szívós faj vagyunk. Egy
ilyen távolságból végrehajtott merülés nem árt nekünk.
Király! Azonban még ha ő is hasonlóan szívós lenne, kételkedett
benne, hogy lenne elég bátorsága egy ilyen ugráshoz.
Egy újabb szellő simogatta meg őket.
– Ez szép – mormolta Ava, ahogy nyugalom telepedett rá, egy
pillanatra elűzve az aggodalmait.
Ismét elmosolyodott. – Egyetértek.
Ava érezte, hogy kicsit megremeg a gyomra, ahogy találkozott a
pillantásuk. Barátságos mosoly volt, nem volt benne sem flört,
sem hátsó szándék. De annyira vonzó és megnyerő volt, hogy nem
tudta hidegen hagyni a lányt. Bár a szívverése felgyorsult, a
légzése visszatért a normális kerékvágásba.
– Azt hiszem, el kellene kezdenünk megkeresni a barátaimat!
– Ahogy óhajtod! – Felállt, és a kezét nyújtotta.
Ava elfogadta, és hagyta, hogy a férfi talpra húzza.
Amint felállt, a férfi elengedte.
A lány az erdő felé nézett. Az idegesség azonnal csomóvá
szorította a gyomrát, ahogy eszébe jutott a leereszkedés a meredek
hegyoldalon. A felfelé mászás megrémítette.
– Van másik út lefelé, amit megpróbálhatnánk? – kérdezte. –
Olyan, ami nem annyira megerőltető? – Egészen biztos volt
benne, hogy az utolsó szót nem tudja lefordítani helyesen, de nem
akarta azt mondani, hogy ijesztő.
Amikor a férfi nem válaszolt, felé pillantott.
De a férfi már nem volt ott.
– Jak’ri? – A lány a háta mögé nézett, majd gyorsan
körbefordult.
Pánik járta át, amikor rájött, hogy egyedül van.
– Jak’ri? – szólította.
Mi történt? Hová tűnt? Hogyan ment el? Nem hallott
lépéseket.
A tekintete az óceánra szegeződött.
A gyomra lesüllyedt.
Vajon leugrott a szirtről? Nem is hallotta, hogy megmozdult
volna. Nem hallotta a fű zizegését a lába alatt, sem azt, ahogy
valaki a vízbe csapódik. De hova a fenébe mehetett?
Odalopózott a peremhez, és átkukucskált rajta. Az óceán
legalább hatvan-hetvenlábnyira lehetett alatta. A víz nyugodt
volt, semmilyen szikla nem zavarta.
Egy hosszú pillanatig várt.
– Jak’ri? – szólította újra, várva, hogy megjelenjen a férfi feje,
hogy felbukkanjon a felszínen, elvigyorodjon, és integessen.
 – Figyelmeztetés! – mondta egy nyugodt női hang. – Közeledési
riadó!
Ava zavartan körülnézett, de nem látott senkit.
– Micsoda?
– Figyelmeztetés! Közeledési riadó! – ismételte a női hang, ami
nagyon hasonlított a Kandovar számítógépének hangjára. –
Figyelmeztetés! Közeledési riadó!
Felbőgött egy riasztó, betöltve a levegőt Ava körül, miközben a
lába alatt hirtelen megindult a talaj. A szikla egy hatalmas darabja
megmozdult, majd az óceán felé csúszott, magával ragadva őt is.
Ava egy kiáltással riadt fel.
Vörös fény villogott fölötte, miközben az álmában hallott
riasztó tovább harsogott. Összerezzenve felült, és
körülnézett a mentőkapszulában, amely az elmúlt két
hétben az otthona volt.
– Figyelmeztetés! Közeledési riadó!
Rendben.
– Riadó kikapcsolva! – mondta hangosan.
A riasztó elhallgatott.
– Mi történik, Evie? – kérdezte Ava, miközben
megérintette a gombot, amely a rögtönzött ágyát
visszafordította egyfajta kapitányi székké.
– Egy hajó aktiválta a mentőkapszula közeledési
riasztását – válaszolta a számítógép.
Ava szíve megugrott.
– Egy hajó? – Az elmúlt héten legalább féltucatnyi
közeledési riasztást adott le a riasztó. De az összes többit
aszteroidák okozták.
– Megerősítve.
– Milyen hajó? A Kandovar?
Kérlek, mondd, hogy a Kandovar, sürgette a lány csendben.
Nem tudott kapcsolatot teremteni velük, így fogalma sem
volt arról, mi történt, miután a lasarai hajó elindította a
mentőkapszulát az ismeretlen részek felé. Vajon legyőzték a
gathendieket? Jól voltak? A barátai jól voltak? Eliana és a
többi halhatatlan eljutott-e a saját mentőkapszulájába a
tömeges kimenekítés során? Mert amikor Ava utoljára látta
őket, épp a lasarai legénység segítségére siettek.
– Negatív.
– Ez egy másik mentőkapszula?
– Negatív. A hajó túl nagy ahhoz, hogy mentőkapszula
legyen.
– Tudod, hogy kinek a hajója ez?
– Negatív.
– Meg tudod mondani, hogy barát vagy ellenség?
– Kérem, ismételje meg a kérdést!
Rendben. Néha a számítógép nem értette Ava kérdéseit,
hacsak nem voltak nagyon szó szerintiek.
– Meg tudod mondani, hogy a hajót irányítók
barátságosak vagy ellenségesek?
– Negatív.
– Meg tudod tippelni, hogy valószínűsíthetően
barátságosak vagy ellenségesek?
– Ehhez inkább magának a hajónak az elemzésén alapuló
spekulációra lesz szükség, mint a benne lévő lényekre, így a
válaszom lehet, hogy pontatlan lesz.
– Ez rendben van. Csak tegyél meg mindent, amit kell
ahhoz, hogy jól tippelj!
– A hajó specifikációinak elemzése. Elemzés kész. A hajó
gathendi eredetű.
– Ó, a francba! – Ava szíve összeszorult.
– Bár nem tudom megerősíteni a benne lévők
személyazonosságát – folytatta a számítógép a nyugodt
hangján, ami semmit sem tett Ava növekvő félelmének
csillapítására –, azonban nagy a valószínűsége, hogy
gathendiek. Lényegesen kisebb a valószínűsége annak,
hogy a hajót kalózok foglalták el.
Léteztek űrkalózok? Komolyan?
– Akárhogy is – vonta le a következtetést Evie –, az a
tény, hogy ilyen közelségig leplezték a jelenlétüket, és még
nem üdvözöltek minket, azt jelzi, hogy ellenséges
szándékuk van.
– Milyen közel vannak? – fakadt ki Ava riadtan.
– Elég közel ahhoz, hogy elfoglalják a kapszulát.
– Micsoda? – nyöszörgött. – Képesek erre?
– Megerősítve. Az egyik dokkolónyílásuk emelkedik,
úgyhogy úgy tűnik, ez a szándékuk.
– Nos, nem tehetünk valamit, hogy megakadályozzuk?
– Bármilyen próbálkozás, hogy elkerüljük őket,
valószínűleg kudarcot vall. De ha utasítást ad,
megpróbálom elkerülni a fogságba esést.
– Igen! Igen! Tedd meg! Vigyél innen minket, a pokolba!
Egy láthatatlan erő hirtelen hátradöntötte a széknek.
– Menekülés a közeledőtől – jelentette ki Evie. – Kérem,
csatolja be az öveket, hogy elkerülje a sérüléseket!
Ava már a hevederekkel babrált, és a helyükre pattintotta
őket.
– Gathendi hajó üldöz minket.
Ava felnyögött, amikor balra dőlt, mintha a kapszula éles
kanyart vett volna. Hála az égnek, hogy ezek a kapszulák
képesek voltak önmagukat irányítani. Különben már
napokkal ezelőtt belehalt volna egy aszteroidával való
ütközésbe. Egy újabb kitérés jobbra rántotta Avát.
– Mi történik? – A szélvédőn keresztül csak a fekete űr
volt látható.
 – Megpróbálom kikerülni a gathendi hajó elfogó sugarát,
miközben a 116749-es aszteroidaöv felé tartok.
– Kiváló! – Bizonyára könnyebb egy kis mentőkapszula
számára átzúgni az aszteroidákon, mint egy ormótlan
hadihajónak. – Veszítsük el őket az aszteroidák között!
– Nem valószínű – mondta Evie nyugodtan, miközben a
mentőkapszula ismét kitért. – A 116749-es aszteroidaöv elég
messze van ahhoz, hogy valószínűleg...
– Csak próbáld meg, a fenébe is! – csikorgatta Ava a
fogait.
– Megerősítve – válaszolta a számítógép, nem zavartatva
magát.
A heveder Ava vállába mélyedt, ahogy ide-oda cikáztak.
Arra gondolt, hogy megkéri Evie-t, kapcsolja ki a
mesterséges gravitációt, de őszintén szólva nem tudta, hogy
az jobbá vagy rosszabbá tenné-e a helyzetet.
– A 116749-es aszteroidaöv már a látóterünkben van.
– Igen! – kiáltott fel Ava diadalmasan. – Meg tudjuk
csinálni!
– Nem valószínű – válaszolta a mindig rendíthetetlen
Evie. – Bár a kapszula gyorsabban tud irányt változtatni,
mint a gathendi hajó, és én kikerültem a vonósugarát, a hajó
még mindig üldöz minket, és...
– Evie – dörmögte Ava – a halálomat okozod!
– Negatív. A halálát okozni, ellenkezik a
programozásommal.
– Nem szó szerint értettem! – morogta Ava, amikor a
kapszula ismét irányt változtatott. Hála az égnek, hogy soha
nem gyötörte tengeribetegség. – Próbálok optimista lenni!
– Az optimizmus ebben a helyzetben nem javaslott.
– Ó, az isten szerelmére!
 Ez bizonyára nem számított, mert Evie figyelmen kívül
hagyta.
– Közeledünk az aszteroidaövhöz.
– Igen!
– Aszteroida mezőn keresztül haladunk.
– Köszönöm.
– Figyelmeztetés! Közeledési riadó!
– A francba!
Ava hirtelen előre repült az ülésében, mintha a kapszula
megállt volna. Minden lélegzet kiszökött a tüdejéből, ahogy
olyan erővel csapódott a hevederbe, hogy csodálkozott,
hogy nem törtek el a bordái.
Aha. Ez biztosan zúzódásokat fog hagyni maga után.
– Figyelmeztetés! A vonósugár utoléri a kapszulát –
mondta Evie, a hangja lelassult és elmélyült, mintha
kifogyott volna az energiája.
A fülkében hirtelen minden fény kialudt, és Ava teljes
sötétségbe került. A légkondicionáló, vagy a légkör
generátor, vagy akármi is, ami levegővel látta el, halk
zümmögése is megszűnt, hátrahagyva a hátborzongató
csendet, amelyet csak a szíve dobogása tört meg.
Ava teste súlytalanná vált. Hosszú haja az arca körül
lebegett, ahogy a mesterséges gravitáció kikapcsolt.
A fenébe! Elkapták a gathendiek.
 MÁSODIK FEJEZET

JAK’RI LEERESZKEDETT A NŐSTÉNY MELLÉ a puha fűre. Lábait

behajlítva, karjait a térdei köré fonta, és a szeme sarkából titokban
a nőt tanulmányozta.
Még soha nem találkozott Földlakóval. Még csak nem is hallott
a bolygójáról. De az, hogy a lány akadozva beszélt a szövetségi
közös nyelven, arra utalt, hogy – ahogy mondta is – messziről,
nagyon messziről származik.
Hogyan került Purvelre? Azt mondta, hogy Taelon herceggel
utazott. De ő nem hallott semmit a lasarai herceg közelgő
látogatásáról. Valójában, amit utoljára hallott felőle, az az volt,
hogy Taelon herceg eltűnt, és feltételezhetően meghalt.
– Tudhattam volna, hogy nem lasarai vagy – jegyezte meg. – A
lasarai nők nem fedik fel a karjukat. – Az övéi karcsúak és puhák
voltak, apró, halványbarna pöttyökkel tarkítva, ami felkeltette az
érdeklődését.
A nő lenézett. A kifakult kék anyagból készült nadrág karcsú
lábakat és szépen gömbölyödő csípőt ölelt körül. Egy színes,
kosszal tarkított, és néhány helyen szakadt ing ölelte a purveli
nőstényekénél nagyobb melleket és a keskeny derekat.
Elvigyorodott, megmutatva egyenes, fehér fogait. – Igaz!
Tetszett neki. Felvidította a csinos arcot, ahol az orrán és az
arcán további halvány barna foltocskákat viselt, és majdnem annyi
koszfoltot, mint az inge, ami a fáradságos mászásról tanúskodott,
ami hozzá vezette őt.
Aztán kacsintott egyet. – Talán lasarai vagyok, csak szeretem
megszegni a szabályokat!
A férfi felnevetett. – Akkor te lennél az első! – A lasaraiaknak
nagyon szigorú társadalmi szabályaik voltak, az egyik ilyen
szabály szerint a férfiaknak és a nőknek egyaránt olyan ruhát
kellett viselniük, amely a fejük és a kezük kivételével mindent
eltakart.
– Hiszek neked! – mondta a lány is nevetve.
A lasaraiak emellett megtiltották a nem kötődött férfiak és a
fogamzóképes korú nők közötti bármiféle testi érintkezést. Szóval
akármilyen zaklatott is volt, amikor a férfi rátalált, az ölelés soha
nem jutott volna eszébe.
Jak’ri örült, hogy nem lasarai volt. A jelenléte és az ölelése
csodálatos meglepetés volt. Tetszett neki, hogy milyen kicsinek
érezte maga mellett, és hogy milyen védelmező ösztönöket
ébresztett benne, amikor megsimogatta barna haját, amely olyan
puha volt, mint a murwi szőre.
Hűvös szellő lengedezett körülöttük, hátrafújva a hajat Ava
arcáról.
– Gyönyörű itt a kilátás – mormolta, és a vágyakozó mosolya
csinosból abszolút gyönyörűvé változtatta.
Béke és elégedettség árasztotta el a férfit, felváltva a
feszültséget, amely arra késztette, hogy felkeresse kedvenc
meditációs helyét.
– Igen. Néha feljövök ide, hogy elfeledjem a gondjaimat. –
Aggodalmak, amelyek – ebben az esetben – a heves politikai vita
körül forogtak, amely továbbra is tombolt a bolygón, hogy Purvel
belépjen-e az Aldebari Szövetségbe vagy sem.
A nő felvonta a szemöldökét, ahogy végignézett a férfin.
– A lehető legkevesebb ruhában felejtenéd el az aggodalmaidat?
A férfi felnevetett.
– Mindig egy hosszú úszással fejezem be a meditációmat. – Az
óceán felé biccentett. – Szeretek leugrani a szikláról!
A lány szemöldöke felszaladt. – Arról a szikláról?
A férfi bólintott.
A lány a fejét ingatta. – Szeretek úszni, de soha nem ugranék le
ilyen magasról. Nem veszélyes?
 A férfi megvonta a vállát. – Mi egy szívós faj vagyunk. Egy
merülés ekkora távolságból nem árt nekünk.
A lány kétkedve nézett rá. Talán – a külső hasonlóságok ellenére
– az ő faja törékenyebb volt, mint a lasaraiak.
Mindenféleképpen törékenynek érződött, amikor a karjaiban
tartotta. Az ő fajának nőstényei – még azok is, akik magasságban
nem értek fel a hímekhez – mind szívósak voltak. A hosszú órákon
át tartó úszással töltött évek széles vállakat, izmos karokat és
mellkast eredményeztek.
Egy újabb szellő simogatta őket.
– Ez kellemes – mormolta Ava, és némileg enyhült a feszültség
az arcán.
A férfi elmosolyodott. – Egyetértek!
A nő egy hosszú pillanatig állta a férfi tekintetét, aztán
elfordította a pillantását, és megköszörülte a torkát.
– Azt hiszem, el kellene kezdenünk a barátaim keresését!
Bár Jak’ri szívesebben töltött volna több időt vele, és szeretett
volna még többet megtudni róla, meg tudta érteni, hogy aggódik a
barátai miatt. Az, hogy képtelen volt visszaemlékezni, hogy
hogyan került Purvelre, nyugtalanította. Talán valamilyen baleset
érte, és fejsérülést szenvedett? Nem érzett semmilyen púpot,
amikor megsimogatta a haját. És a keze sem volt véres. De rá
kellene beszélnie a lányt, hogy keressen fel egy gyógyítót, miután
megtalálták a barátait, hogy megbizonyosodjon róla, hogy jól van.
– Ahogy kívánod! – Jak’ri felállt, és kinyújtotta a kezét.
Amint a lány megfogta, óvatosan talpra húzta. Mivel nem
ismerte a népe szokásait, elengedte, amint felállt.
Ava az erdő felé nézett.
Níí-nóó! Níí-nóó!
Jak’ri felriadt, amikor az egész hajóra kiterjedő riasztás
felharsant a laborban.
Elöntötte a fájdalom, és nyögést váltott ki belőle.
Níí-nóó! Níí-nóó!
 Mi a drek?
A gathendi tudósok által beadott szertől kábán nézett
körbe.
Minden homályos volt. A gyomra felfordult. A feje
lüktetett.
Ezúttal mit tettek vele?
A bilincsek, amelyekkel a hideg fémasztalhoz rögzítették,
csörömpölve nyíltak szét.
– Vigyétek vissza a cellájába! – vakkantotta egy férfihang.
Durva kezek ragadták meg, és lerántották az asztalról.
Amint Jak’ri lába a padlóhoz ért, megrogytak a térdei. Ha
az őrök nem szorították volna a karjait, egy kupacba omlott
volna össze.
Jak’ri?
Beszívta a levegőt, amikor a hang megszólalt a fejében. A
nőé volt, akiről álmodott. A nő a...
Az őrök gathendi nyelven káromkodtak, és előre
rángatták.
Jak’ri a saját nyelvükön káromkodott vissza, amiért egy
ütést kapott a fejére.
Föld! Azt mondta, hogy a Földről jött.
Káromkodott, és azt kívánta, bárcsak ne ébresztette volna
fel a riasztó. Egy perc nyugalma sem volt, mióta a
gathendiek elfogták őt és Ziv’rit.
Jak’ri?
Megmerevedett. Összekaparva az erejét talpra állt, és
gyorsan körülnézett.
Megint hallotta. A Földlakó hangját. Ava hangját.
Hallucinált?
Néhány szer, amit ezek a grunarkok adtak neki a múltban,
olyan dolgokat láttatott vele, amik nem is voltak ott.
Egyszer még a fivérét is késszerű fogakkal rendelkező
szörnyetegnek gondolta, és majdnem megtámadta.
Dühösen pislogva próbálta kitisztítani a látását, és
hátranézett a válla fölött.
Saekro és Kunya, a gathendi tudósok, akik rutinszerűen
kínozták őt, kirohantak a laborból.
Két őr „kísérte” Jak’rit a cellájába. További két őr állt a
labor bejáratánál.
Előre nézett. Az egyetlen jelenlévő személy Ziv’ri volt. A
fivére már két napja eszméletlen volt. Vagy még régebb óta.
Jak’ri sosem volt biztos benne, hogy mennyi ideig volt
eszméletlen, amikor felébredt.
Miután kinyitották a cellája ajtaját, az őrök belökdösték.
A lábai nem tudták teljesen megtartani, Jak’ri megbotlott
és elesett, lehorzsolva a kezét és a térdét a durva padlón.
Káromkodva a fenekére rogyott, és obszcén jelet mutatott
az őröknek, miközben nézte, ahogy távoznak.
Jak’ri?
Nyelt egyet, amikor Ava hangja ismét felhangzott a
fejében. A szíve lomhán vert sebhelyes mellkasában. Valódi
volt?
Senki sem beszélt hozzá telepatikusan, mióta...
Megrázta a fejét. Nem tudta, mióta tartják itt fogva őt és a
fivérét. De a gathendiek nahalae-val adagolták őket, hogy
megakadályozzák a mentális kommunikációt közöttük.
Kezdett elmúlni a hatása? Vagy esetleg kifejlődött benne
az ellenállás?
Ava? gondolta, majd visszatartotta a lélegzetét.
Percek teltek el.
Ava? gondolta hangosabban. De nem jött válasz.
Talán csak képzelte.
Talán csak képzelte a nőt.
 Szomorúság töltötte el, miközben összeszedte minden
erejét, és odakúszott a rácshoz, amely elválasztotta a
fivérétől.
– Ziv’ri – suttogta. A rácsok elég távol voltak egymástól
ahhoz, hogy átnyúljon a karjával, de elég közel voltak
ahhoz, hogy a cellájában tartsa a többi részét, annak
ellenére, hogy a gathendiek kegyelméből veszített a
súlyából. A rácsokat áram alá is lehetett helyezni, amit az
őrök szívesen csináltak, amikor az orvosok nem voltak a
közelben, hogy panaszkodjanak, hogy ez esetleg
megzavarja a kísérleteiket.
De az őrök ma szétszórtnak tűntek, és nemigen figyeltek
rá. Az ajtót nyitva hagyva, a grunarkok a laboratórium előtti
folyosón csoportosultak, és mormogva kommentálták, amit
a füleseiken keresztül hallottak. Jak’ri tehát kockáztatott.
Átnyúlt a rácson, amíg az oldala és az arca egészen oda
nem szorult hozzá, de sikerült elkapnia a fivére csuklóját, és
meghúzta. Fájdalom süvített végig a karján és a mellkasán,
miközben közelebb húzta Ziv’rit, amíg már csak egy
karnyújtásnyira feküdt tőle.
A fiatalabb hím nem ébredt fel, és nem is adott ki
semmilyen hangot.
– Ziv’ri? – mondta Jak’ri halkan. Visszasöpörte fivére
hosszú haját az arcából, és a homlokához szorította egyik
tenyerét. Ziv’ri bőre nedves volt. Riasztó forróság áradt
belőle, láz, amit a gathendiek által valamilyen új,
biotechnológiával előállított vírus váltott ki belőle. –
Testvérem? – szólította.
Még a szemhéja sem rebbent meg.
Ziv’ri? gondolta.
Még mindig semmi.
Kétségbeesés töltötte el.
 Meddig bírják még ezt elviselni?
A rácsnak támaszkodva öccse vállára tette a kezét.
Meg kell találniuk a módját, hogy kijussanak erről az
átkozott hajóról. A nahalae megakadályozták őket abban,
hogy telekinetikus képességeiket használva biztosítsák a
kiszabadulásukat. De kellett lennie valami más eszköznek,
amit bevethettek volna.
Behunyta a szemét. El kell menekülniük, mielőtt a
gathendieknek sikerülne megölniük Ziv’rit.
Ava?
És mielőtt a kísérleti kotyvalékaik megőrjítenék Jak’rit.

AVA SZÍVE hevesen vert a mellkasában. A pánik

felgyorsította a lélegzetét.
– Evie, vannak fegyverek a fedélzeten?
Csend.
Ahogy a szeme alkalmazkodott a sötétséghez, felfedezte,
hogy az nem teljes. Az órája számlapja világított a
csuklóján. Hála az égnek, hogy a lasaraiak kicserélték az
akkumulátorát egy magasabb technológiájúra, amelyet
legalább öt évig nem kell majd tölteni vagy cserélni. Az
okosóra felületére koppintva beütötte a belépési kódját,
majd lefelé görgetve aktiválta a zseblámpát.
Az egész kapszula megremegett. Egy mennydörgő
puffanástól ijedten kiáltott fel, miközben belekapaszkodott
a széke karfájába.
Az eddig az arca körül lebegő haja hirtelen a vállára
hullott, ahogy a súly lenyomta a székében. Vagy a kapszula
mesterséges gravitációja állt helyre, vagy pedig azt a
gravitációt érzékelte, amit a gathendi hajó produkált.
A francba! A gathendi hajón volt?
Azok a rohadékok megpróbálták kiirtani a Föld
lakosságát a vámpírvírussal, és majdnem sikerült ugyanez
egy másik vírussal a Lasarán is. Mi lenne ebben a
helyzetben a legjobb esélye?
Kikapcsolta a hevedert, kicsúszott a székből, és az órája
zseblámpájának segítségével körülnézett.
Evie kitérő manőverei miatt minden szétszóródott a
padlón, ami nem volt rögzítve. Az elmúlt két hétben
fogyasztott táplálékszeletek és MRE-szerű ételek
csomagolásai borították a kis teret. Akárcsak a póló és a
kabát, amit lefekvés előtt levetett.
Ava térdre ereszkedett a vészhelyzeti táskája mellett,
amely a furcsa űrvécének otthont adó aprócska mosdóhoz
volt préselve. Közelebb húzva a táskát, kirángatta a ruhákat,
miközben valamilyen fegyvert keresett. Eliana segített neki
bepakolni a táskába – fényképeket és emléktárgyakat,
amelyeket nem akart elveszíteni, tartalék ruhákat, extra
táplálékszeleteket és egyéb túlélési kellékeket. Ava és a
többi tehetséges nem gondolták, hogy szükségük lesz a
táskákra. Elvégre a Lasarára utaztak egy hatalmas hadihajó
fedélzetén, amely a lasarai szárazföldi erők és vadászpilóták
teljes ezredét, valamint számtalan Yona harcost szállított,
akik előbb halnának meg, minthogy feladnának egy csatát.
De ők kinevették a Halhatatlan Őrzőket, és...
Ott! Amint Ava megpillantotta a bőrt, megragadta, és
kirántotta. Nem volt semmije, ami bőrből készült, így csakis
egy fegyver lehetett, amit Eliana dugott bele.
Amikor meglátta, káromkodni kezdett. Egy penge volt.
Egy tőr. Egy nagyon éles, szakszerűen megmunkált tőr. De
Ava egy... valamilyen robbantóra számított, amit oly sok
lasarai katona hordott a csípőjén. Trónium-robbantó! Ez volt
az. Trónium-robbantók.
Az otthoni kézifegyverekhez hasonlóan a földönkívüli
fegyverek is elég egyszerűnek tűntek. Csak célozz és lőj!
Ahelyett azonban, hogy lövedékeket lőttek volna ki,
inkább...
Nos, igazából nem volt benne biztos. Olyan
energiagömböknek tűntek, amelyek szinte bármin képesek
voltak lyukat égetni. És mivel a fegyverek apró, de erős
elemekkel rendelkeztek, a lőszer kifogyása nem jelentett
volna gondot. Ha a kapszulában maradna, és a szék mögé
húzódna, egyenként le tudta volna szedni robbantóval a
gathendieket, ahogy azok megpróbáltak volna bejutni a
kapszulába.
Azt egy pillanatig sem gondolta, hogy minden gathendit
meg tudna ölni a hajón. De az biztos, hogy néhányat ki
tudott volna iktatni, mielőtt bántották, vagy megölték volna
őt.
A hüvelyben lévő tőrre pillantott. Mi a fenét tudna
kezdeni egy pengével?
Ava előhúzta az elegáns fegyvert. A pengékhez
közelharcra volt szükség. Közel kellett kerülni hozzájuk,
ebben az esetben olyan idegenekhez, akik jóval több mint
ötven kilóval voltak nehezebbek nála, és akik hadviselésre
voltak kiképezve.
Eliana pokolian sokra lett volna képes ezzel a tőrrel.
Természetfeletti gyorsasággal és erővel rendelkezett. Az
elmúlt négyszáz évet azzal töltötte, hogy vámpírokat
gyilkolt ehhez hasonló kardokkal és tőrökkel. A pengék
voltak a kedvenc fegyverei.
Ava azonban még csak négy hónapja edzett.
 Visszacsúsztatta a pengét a hüvelyébe. Annak az esélye,
hogy akár csak egyet is sikerülne leterítenie a hüllő harcosok
közül, nagyjából nulla volt. De ha a legrosszabbra kerülne
sor, biztosan megpróbálná.
Lehajolt, gyorsan a bokájára kötötte a hüvelyt, és ráhúzta
a nadrágszárát. Ismét összerezzent egy újabb hangos
csattanásra.
Kiegyenesedve figyelte, ahogy a kapszula kerek ajtaja
kinyílik. Ragyogó fény vakította el.
Felemelte a kezét, és hunyorogni kezdett.
Valami csörömpölt odakint. Aztán egy sötét alak jelent
meg a bejáratnál.
Ava leengedte a kezét, és egy nagyot nyelt.
Míg valaki, aki akkora, mint ő, könnyedén átférne a
kapszula bejáratán, a lénynek, akivel most szembenézett, le
kellett hajolnia, hogy beléphessen.
A férfi azonban nem tette. Legalábbis a lány úgy gondolta,
hogy férfi. Csak deréktól felfelé volt látható. Ha Ava csak a
sziluettjét látta volna, könnyen összetéveszthette volna egy
emberrel, lasaraival vagy Yonával. Egy feje, széles válla, két
karja és két keze volt, mindkettőben rá irányított
robbantóval.
De nem a sziluettjét látta. Ehelyett a dokkolóöböl fénye
aranyszínű hüllőbőrt világított meg, amely az erősen izmos
mellkast és hullámzó hasizmokat borította. A különös bőr a
vállán erdőzöldre sötétedett, és annyira megvastagodott,
hogy egy aligátor bőrére hasonlított. Vastag, sötét barázdák
folytak lefelé a terjedelmes karjain, és az alsó részen
elhalványultak, hogy illeszkedjenek a hasa simább
aranysárgájához.
Kopasz fejének nagy része megegyezett a vállán és karján
lévő zöld barázdákkal. Fül helyett Ava csak apró lyukakat
látott, amelyekről feltételezte, hogy azokon keresztül hall.
Bőre ismét kisimult és világos aranyszínűre vékonyodott az
arcán, amelyet két vöröses, keskeny pupillájú szem, egy
finom orr és vékony ajkak díszítettek.
– Egy nő. – Hacsak a nőjeiknek nem bariton hangjuk volt,
ez a gathendi határozottan férfi volt.
Odakintről morgás hallatszott.
– Lasarai vagy Földlakó?
Vajon elnyújtották az „s” hangot, vagy ez csupán a
képzelete volt?
– Ismeretlen.
Fizikai megjelenésüket tekintve, a lasaraiak és az emberek
egyformán néztek ki. Volt néhány elég jelentős különbség a
két faj között, de pusztán szemlélődéssel nem lehetett
ezeket megállapítani. Míg a Földön élők egy százaléka sem
született különleges adottságokkal, addig a lasaraiak
mindegyike erős telepata volt. Ezen felül minden lasarai
büszkélkedhetett legalább még egy további adottsággal is,
és hihetetlen regenerációs képességekkel rendelkeztek...
olyannyira, hogy képesek voltak visszanöveszteni a levágott
ujjakat és lábujjakat. Erre még Eliana sem volt képes. És
nagyon hosszú életet éltek, néha az ezer évet is elérték.
A gathendi harcos kígyószerű tekintete nem tért le róla.
– Lasarai vagy Földlakó vagy?
Ava nem tudta, hogy melyik válasz lenne előnyösebb,
vagy melyik rontana jobban a helyzetén. Amennyire ő
tudta, a gathendiek akkor hagyták abba a törekvésüket,
hogy kiirtanak minden lasarait, amikor a lasarai királyi
család rájuk szabadította a hadseregüket – az Aldebari
Szövetségesek segítségével –, és majdnem letörölték a
gathendieket a térképről. Tehát egy lasarai nő valószínűleg
nem sok hasznukra lenne, és a közeli halálát
eredményezhetné.
Másrészt, ha beismerné, hogy a Földről származik,
valószínűleg lehetőséget látnának benne, hogy megtudják,
miért nem sikerült kiirtani az emberi fajt azzal a vírussal,
amellyel évezredekkel ezelőtt megfertőztek néhány
kiválasztott embert.
Valahogy nem gondolta, hogy kellemes élmény lenne
gathendi kísérleti patkánynak lenni.
– Beszélj! – vicsorgott a férfi.
Ava felugrott. Aztán kihúzta a vállát, összeszorította az
ajkát, és dacosan felemelte az állát.
– Ha nem ért téged – tippelt a második hang –, akkor
biztosan Földlakó.
– Értelek téged! – mondta a lány szövetségi közös
nyelven.
A nagydarab idegen szeme összeszűkült.
– Kifelé! – parancsolta.
– Jól vagyok itt bent, köszönöm! – válaszolta
egyenletesen, és meglepődött, hogy képes volt visszatartani
a remegést a hangjából. Annyira meg volt rémülve, hogy
reszketett, mint a falevél.
Az idegen bebújt a kapszulába.
Ava sikítva próbált kitérni előle, de a hely szűk volt, és a
férfi gyors. Előhúzta a tőrt, amikor a férfi utána nyúlt. A férfi
karja alá bújt, és a pengét a hátába döfte. Vagy legalábbis
megpróbálta. A fickó bőre olyan átkozottul vastag volt, hogy
a penge csak másfél centimétert süllyedt bele, és ott ragadt.
A lány üvöltve megpördült, és támadásba lendült. Ava
bevetett néhány önvédelmi technikát, amit Eliana tanított
neki, és a végén lehorzsolódott a csuklójáról némi bőr a férfi
érdes bőrén.
 A férfi megragadta Avát a torkánál fogva, és felemelte,
amíg már csak bizonytalanul egyensúlyozott a lábujjhegyén.
– Földlakó, vagy lasarai vagy? – vicsorgott a lány arcába.
Alig tudott levegőt venni, de nem volt hajlandó
válaszolni.
A férfi megfordult, leejtette a nőt a talpára, és a kijárat
felé lökte. Az magasan a feje fölött volt a lejtős falon. Taelon
herceg azt mondta nekik, hogy azért helyezték oda az ajtót,
hogy ha vízben landolna a kapszula, ne árassza el a víz a
fülkét.
Ava vonakodott felmászni a létrán. Tudta, hogy csak
halogatja az elkerülhetetlent, de félt elhagyni azt a rövidke
biztonságot, amit az aprócska fülke nyújtott neki.
A gathendi megragadta a tarkójánál fogva, és a nő
homlokát az egyik lépcsőfoknak csapta.
A fájdalom oda-vissza pattogott a fejében.
– Ah!
– Kifelé! – morogta a férfi.
Ava remegő kézzel felmászott a létrán, és felhúzta magát
a nyílásba. Odakint egy kerekeken guruló lépcső volt, amely
emlékeztetett a földi reptereken láthatókra, ami a fülke
külsejének támaszkodott. Annyira primitívnek és oda nem
illőnek tűnt a csúcstechnológiás űrhajó belsejében, hogy
elgondolkodott azon, mennyire szerencsétlenek ezek a
seggfejek.
A tériszonya csak fokozta az őt átjáró rémületet, amikor
remegve kinyújtotta egyik lábát a legfelső lépcsőfokig, és
azt kívánta, bárcsak lenne korlátja ennek az átkozott izének.
Lent tucatnyi, állig felfegyverkezett gathendi várakozott.
Mindegyiküknek hosszú farka volt, amely elég erősnek tűnt
ahhoz, hogy egy medvét is seggre ültessen. És a legtöbbjük
fémtüskékkel ellátott karikákat viselt a farkán.
 Aha. Még egy trónium-robbantóval sem lett volna semmi
esélye, hogy mindet megölje.
– Lasarai, vagy Földlakó?
A tekintete a második hang tulajdonosára siklott – egy
magas, vékony gathendi, aki valami zsebes, fehér
laboratóriumi köpenyre emlékeztető ruhát viselt.
– Nem tudom megmondani! – mondta a nagydarab
fattyú, miközben kimászott mögüle. – És a ruhája alapján is
lehet egyik is, másik is.
Hála az égnek, hogy ma hosszú ujjú inget viselt.
– Tudnom kell! – csattant fel a laboratóriumi gyík.
Ava óvatosan kereste a lábujjaival a következő
lépcsőfokot, és azon tűnődött, vajon van-e mód arra, hogy
megőrizze a méltóságát, miközben a fenekén ülve,
biztonságosan ereszkedik lefelé a meredek lépcsőn.
Egy nehéz kéz csapódott a hátába, és keményen
meglökte.
Elkezdett lefelé zuhanni, felkiáltva, ahogy a lépcső
kemény élei megütötték a karját és a hátát, amíg a földre
nem ért, és meg nem állt. Fájdalom nyilallt a karjába.
– A francba! – sziszegte, megmarkolva a szabad kezével.
Amikor felnézett, elhallgatott.
A laboratóriumi gyík lábainál feküdt.
A gathendi gyöngyszemében diadal csillogott.
– Ez a szó nem lasarai. Biztosan Földlakó!
Ava visszaharapott egy nyögést. A francba a
káromkodási hajlamával, amikor fájt valami, vagy dühös
volt! A fickó folyékonyan beszélhetett lasaraiul, ha tudta,
hogy a „franc” nem része a nyelvüknek.
A mellkasához szorította a karját, és felnézett a férfira.
– Ezt a kifejezést egy Yonától tanultam! – mondta
szövetségi közös nyelven.
 A fickó mosolya eltűnt, ahogy bizonytalanság költözött
rubinszínű tekintetébe.
Ha! A fattyú nem beszélt Yona nyelven. A fordítók pedig
ritkán fordították le a káromkodás szavait. Szóval, ami őt
illeti, a nő még mindig lehetett akár lasarai, akár Földlakó.
Vékony ajkai még jobban összeszorultak, és a seggfejre
nézett, aki lelökte őt, amikor az letrappolt a lépcsőn, és a
lány mögé lépett.
– Vigyétek a harmadlagos laboratóriumba, és zárjátok be
egyik cellába, amíg én jelentek Striornuk parancsnoknak!
A nagydarab gathendi lehajolt, és felrántotta a nőt.
Ava összeszorította a fogait, hogy ne káromkodjon újra.
Úgy érezte, mintha valaki egy baseballütővel verte volna
hátba. A homloka és a karja is lüktetett. És eléggé biztos volt
benne, hogy ezek a fickók még éppen csak, hogy elkezdték.
A nagydarab fattyú úgy tartotta a nyakánál fogva, mint
egy kiskutyát, és gyors tempóban lökdöste előre.
A dokkolóöböl nem volt olyan nagy, mint amilyet a
Kandovaron látott, így gyorsan átkeltek rajta, aztán egy sivár
folyosó felé indultak. Egy másik harcos lépett mögéjük,
kútba ejtve minden olyan tervét, hogy elmeneküljön a
fogvatartója elől, és elbújjon.
Egy dolgot azonban megtehetett.
Ava hagyta leesni a fejét, mintha megkorbácsolták volna,
és erősen sántítani kezdett.
– Kérem – mondta szövetségi közös nyelven, a hangja
szánalmasan gyengének hangzott –, nem lehetne lassabban?
Azt hiszem, megsérült a lábam, amikor elestem.
Bár az őr morgott, kissé lassított a tempón.
Ava kilesett a haja függönyén keresztül, és megpróbálta
emlékezetébe vésni az utat, amelyen haladtak, számolva a
lépéseket, memorizálva a kanyarokat, és felmérve a
lehetséges helyeket, ahová elbújhat, ha elszökik.
Megbotlott, és nyöszörgést színlelt.
A nyakánál lévő kéz megfeszült.
– Földlakó! Lasarai! – gúnyolódott a férfi. – Mindkét faj
értéktelen!
A másik is felmordult. – Túl gyengék rabszolgáknak!
Ava félelmének egy része dühbe fordult.
Ha Eliana itt lenne, mindkét seggfejjel megetetné a
szavaikat. Lassan és fájdalmasan.
Ava szipogást színlelt, és felnyúlt, mintha a könnyeit
törölgetné.
– Kérem! – könyörgött panaszosan. – Ne bántsanak!
– Nem lesz rá szükségem! – válaszolta Burly. – Majd
Saekro és Kunya megteszik!
A másik gathendi felröhögött.
Pár pillanattal azelőtt érezte meg a fertőtlenítőszer illatát,
hogy beléptek egy apró, de korszerű laboratóriumba,
amelyhez képest a hajó többi része úgy nézett ki, mint egy
roncstelep hulladékai. Itt minden fehér, és makulátlanul
tiszta volt.
Minden, kivéve az egyik oldalával szomszédos cellát. Az
úgy nézett ki, mintha a kibaszott középkorból származna,
csak éppen a mocsok nélkül. Szürke, durva padlóval és
kapuval felszerelt vasrácsnak látszó valamivel, nem voltak
benne bútorok, csak egy rongyos takaró és egy ajtó méretű
átlátszatlan üveglap a hátsó falon.
Az őr megállt a kapu előtt, és a csuklóját végighúzta a
kapun lévő, nagyjából hitelkártya méretű, fényes területen.
Egy pittyenés hallatszott, majd kinyílt a kapu.
 Jól van! Határozottan nem középkori. Kulcsok helyett
arra lesz szüksége, ami az őr csuklójába volt ágyazva, hogy
kinyissa a kaput.
Amikor a férfi újból meglökte, Ava úgy tett, mintha
megbotlott volna, pedig számított rá.
A kapu csörömpölve csukódott be. A rajta lévő biztonsági
funkció ciripelni kezdett.
– Mit fognak velem csinálni? – kérdezte a lány szövetségi
közös nyelven. Aztán a veleszületett telepátiáját használva,
belemerült az őr elméjébe.
Vagyis megpróbált belemerülni. Legnagyobb
megdöbbenésére és elszörnyedésére, semmit sem látott
vagy hallott.
A férfi a cella másik oldala felé biccentett.
– Hátra a túlsó falhoz, és elmondom!
A lány kételkedett ebben, de az, hogy naivnak hitték,
segíthetett neki, ezért addig hátrált, amíg a lapockája a túlsó
falba ágyazott rácsnak nem támaszkodott.
– Mit fognak velem tenni? – ismételte meg remegve.
Vigyorogva kivett valamit a zsebéből, ami egy rövid
pálcának látszott, és a rácshoz érintette.
Elektromosság pattogott a levegőben, és végigsuhant a
testén, ahol a rácsot érintette. Ava megmerevedett, a fogai
összeszorultak. Minden izma leblokkolt, így képtelen volt
megmozdulni, miközben valami, amit lángnak érzett,
megperzselte a belsejét.
Az őr nevetve visszahúzta a pálcát.
Ava a földre rogyott, izmai rángatóztak.
– Ezt, és még többet is! – mondta, miközben mindketten
megfordultak, hogy távozzanak. – Ezt, és még többet is
szándékozunk tenni!
 – Üdvözlünk a Cebaunon! – mondta a másik harsány
röhögéssel, mielőtt a labor ajtaja becsukódott mögöttük.
Hosszú percek teltek el, miközben a szíve dadogott a
mellkasában. Égett haj szaga töltötte be az orrát. Könnyek
szivárogtak a szeme sarkából, miközben ott feküdt, ahova
esett, és tanulmányozta a környezete minden egyes
centiméterét.
A laborban lévő műtőasztal rettegéssel töltötte el. De a
testét gyötrő fájdalom követelte figyelmének nagy részét.
Amint képes volt megmozdulni, hasra fordult, és fájó testét
négykézlábra kényszerítette. Aztán odakúszott a sarokba, és
összekuporodott a takarón.
Bár régi és durva volt, meglepően tiszta illata volt, és
szerencsére nem voltak benne élősködők.
Tekintetét az ajtóra szegezte, amelyen az őrök távoztak, a
mellkasához szorította a karját, és óvatosan várta a tudósok
megjelenését.
 HARMADIK FEJEZET

HŰVÖS SZELLŐ FÚJDOGÁLT, miközben Jak’ri felfelé haladt a

Runaka-tengerre néző sziklához vezető ösvényen. Fáradtság
lassította a lépteit, és egyre nehezebben találta meg a
kapaszkodókat. A hőség is kínozta. A szomjúságtól a szája olyan
száraz lett, mint a Kameshi-sivatag.
Miért nem hozott magával bolosit? Általában mindig volt
nála, amikor túrázott. Néhány korty az édes bogyós gyümölcsléből
órákra hidratálta. És el akart tölteni itt egy kis időt, élvezve a
növények és fák nyújtotta vigaszt – egy világ terült el alatta –,
mielőtt beleveti magát a tengerbe.
A talaj végre kezdte elveszíteni éles emelkedését. Átmászott a
peremen, kiegyenesedett teljes magasságba, és a nagy
páfrányleveleket félretolva továbbhaladt előre. Mások talán
morgolódnának az útjukat elzáró növények miatt, de ő mindig
szerette azt hinni, hogy inkább üdvözlésképpen nyúlnak elébe.
Ez egy érdekes képzelgés volt. De megengedte magának az
álmodozást.
Néhány csomó kezdett ellazulni a vállában, ahogy az óceán
illata megcsiklandozta az orrát. A feszültség elszállt, mosolyt
csalva az ajkára, amikor kilépett a szabadba, és maga mögött
hagyta az erdőt. Még a szomjúságáról, és a gyomrát marcangoló
éhségről is megfeledkezett, miközben mély lélegzetet vett, és
hosszú sóhajjal engedte ki.
Ezért jött ide.
Béke. Csend. Tágas tér. Az érzés, hogy egyedül van a világon.
Balról susogás hallatszott.
Összevont szemöldökkel nézett arrafelé.
Jobb, ha csak egy állat! Nem volt kedve beszélgetésbe
elegyedni...
 A szeme tágra nyílt, amikor a levelek szétváltak, és Ava
botorkált elő, az indák és levelek úgy kapaszkodtak belé, mintha
nem akarnák elengedni. Megfordult, és óvatosan kiszabadította
magát a zöld szorításukból.
– Csak így tovább – mondta szórakozva –, és azt fogom hinni,
hogy tetszem neked egy kicsit!
Miután kiszabadult, Jak’ri és a szikla széle felé fordult.
Szép arcán felragyogott a mosoly.
– Jak’ri! Hát itt vagy!
Lehetetlen volt nem viszonoznia a mosolyt.
– Itt vagyok.
A kezét összefogva a férfi felé lépkedett.
– El sem hiszem, hogy újra rátaláltam erre a helyre!
Ugyanazt a ruhát viselte, amiben Jak’ri már korábban is látta:
kék nadrágot és színes inget, amely járás közben átölelte karcsú
alakját.
És ahogyan lépkedett...
Nőies és csábító, anélkül, hogy nyíltan szexuális lett volna,
nagyon vonzónak találta.
– Én sem – felelte megkésve, és igyekezett visszafogni a
tekintetét, hogy ne időzzön túl sokáig Ava mellein és szépen ívelő
csípőjén.
A lány mosolya tétovává vált. – Okés... hogy itt vagyok?
A férfi oldalra billentette a fejét. – Mit jelent az, hogy okés?
A lány elfintorodott. – Bocsánat! A szövetségi közös
nyelvtudásom még nem olyan, mint amilyennek szeretném. Azt
kérdeztem, hogy rendben van-e, hogy itt vagyok, vagy esetleg
kifogásolod a jelenlétemet. – Az óceán és az őket körülvevő
látványos természet felé mutatott. – Tudom, hogy ez a te
meditációs helyed. Legalábbis azt hiszem, így nevezted.
– Az is – erősítette meg a férfi. – És szívesen veszem a
társaságodat, Ava. Jó újra látni téged!
A lány mosolya vigyorrá szélesedett. – Valóban?
 – Valóban. Szeretnél leülni? – Furcsán fáradtnak érezte magát,
de nem akarta bevallani.
– Igen. Nagyon szívesen!
Törökülésbe ereszkedett, az óceán felé fordulva.
Jak’ri is helyet foglalt mellette. Átkulcsolva behajlított térdeit.
– Hogy kerültél ide?
A lány mosolya vágyakozóvá vált.
– Nem tudom! Azt hiszem, csak nem tudtam nem gondolni erre
a helyre. Olyan gyönyörű. Olyan békés. – A férfira pillantott. – Itt
biztonságban érzem magam!
Biztonságban? Valaki, vagy valami miatt nem érezte magát
biztonságban?
Eltévedt, amikor legutóbb látta, nem igaz? A barátait kereste.
Már nyitotta volna a száját, hogy megkérdezze, megtalálta-e
őket, de a nő szólalt meg előbb.
– És abban is reménykedtem, hogy újra látni foglak!
Bármit is akart kérdezni Jak’ri, eltűnt, ahogy valami melegség
kezdett kibontakozni a mellkasában. – Tényleg?
– Igen. És miattad is biztonságban érzem magam! – Egy
huncut vigyort villantott a férfira. – Vagy talán csak abban
reménykedtem, hogy újra póló nélkül látlak!
A férfi felnevetett.
Rózsaszín pír kúszott Ava arcára, ahogy eltakarta az arcát.
– Nem hiszem el, hogy ezt mondtam!
– Én sem! – A lasarai nők nem a merészségükről voltak híresek,
és a férfi folyton elfelejtette, hogy Ava nem lasarai. – De örülök,
hogy megtetted!
Nevetve ejtette le a kezét. – Azt le merem fogadni!
Jak’ri felnyúlt, megragadta a pólója hátulját a tarkójánál, és
áthúzta a fején. Félredobta, és látványosan megmozgatta az
izmait.
– Ez hogy tetszik?
 – Nagyon szép – mondta vigyorogva, majd komikus, tágra nyílt
szemű, csodálkozó tekintetet öltött magára. – Oooooh! Mennyi
izom!
Jak’ri nevetve újra átkarolta behajlított térdeit. De észrevette,
hogy a lány tekintete elkalandozott az arcáról, és végigvándorolt a
testén.
Ava oldalra billentette a fejét.
– Azok a foltok az oldaladon hegek? Vagy ezek... ööö... elnézést.
Nem ismerem a szövetségi közös szót a tetoválásokra.
– Mik azok a tetoválások?
– A Földön egyes emberek tűvel fecskendeznek tintát a bőrük
alá, hogy maradandó jeleket vagy képeket készítsenek rajta. – A nő
a férfi oldalára mutatott a mellkasa fölött, ahol három vonal
látszott a bőrén. – A tieid úgy kiemelkednek, mint sokszor a mi
hegeink, de olyan tökéletesen egy vonalban vannak, hogy azt
hittem, talán a tetoválásaitok háromdimenziósak, hogy textúrát
adjanak, vagy valami hasonlót.
– Ezek nem tetoválások – válaszolta, tesztelve a szót, és azon
tűnődve, vajon a saját testét megjelölte-e ilyen képekkel.
– Ó! Akkor ezek hegek? – A lány az ajkába harapott. –
Sajnálom! Udvariatlanság volt róluk kérdezni?
– Nem, nem volt udvariatlanság! És nem is hegek.
– Ó!
Látszott rajta, hogy meg akarja kérdezni, de félt, nehogy
megbántsa.
– Ezek kopoltyúk.
A lány egy hosszú pillanatig pislogás nélkül bámult rá.
– Sajnálom! Azt hiszem, a fordítóm ezt nem jól értette. Ezek
mik?
– Kopoltyúk.
– Mint amilyenek a halaknak vannak?
– Igen. – A lány döbbent arckifejezéséből arra következtetett,
hogy az ő népének nincsenek.
 Ava szemei egyre jobban elkerekedtek.
– Kopoltyúk, amik lehetővé teszik a víz alatti légzést?
– Igen.
A barna szemei csillogni kezdtek.
– Szóval a végtelenségig a víz alatt tudsz maradni?
– Igen.
Nagyot vigyorogva odanyúlt, és barátságosan megbökte a férfi
vállát.
– Kibaszottul kizárt!
Kuncogva sikerült megakadályoznia, hogy eldőljön.
– Nem tudom, ez mit jelent!
– Azt jelenti, hogy nem tudom elhinni! Annyira féltékeny
vagyok! – kiáltotta, és az arca ragyogott az elragadtatástól.
– Gondolom, neked nincsenek kopoltyúid?
– Nincsenek. Megérinthetem őket? – Tágra nyílt szemmel a
szájára csapott. – Ezt nem mondtam az előbb! Annyira sajnálom!
Csak még új nekem ez az egész földönkívüliekkel való találkozás
dolog, és az izgatottságom és a kíváncsiságom néha olyan dolgok
kifecsegésére is rávesz, amiket normális esetben nem tennék!
Jak’ri értetlenkedő arckifejezést öltött. – Szóval általában nem
szoktad megkérdezni a férfiaktól, hogy megérintheted-e őket?
– Ó, fogd már be! – bökte meg újból nevetve. – Tudod, hogy
értem!
A férfi elvigyorodott. – Tudom! És igen, megérintheted őket! –
A karját a behajlított lábai köré fonva hagyta, így a kopoltyúi nem
maradtak rejtve.
Ava feltérdelt, közelebb csúszott, és a férfi oldala felé nyúlt.
Jak’ri azon kapta magát, hogy visszatartja a lélegzetét az
érintésére várva.
Ava ujjai végigsimítottak a férfi testén, olyan könnyedén, hogy
szinte csiklandozott.
– Nem kell óvatosnak lenned! – mondta Jak’ri.
 A lány csinos arcára csodálkozó tekintet ült, ahogy fokozta a
nyomást, ujjaival végigsimítva a férfi oldalán, hozzáért minden
egyes kopoltyúhoz. – Olyan érzés, mintha hegek lennének.
A bőre bizsergett, ahogy a nő simogatta.
– Vannak neked is hegeid? – kérdezte, engedve saját
kíváncsiságának.
Bólintott, leült formás fenekére, a térdét a mellkasához húzta, és
lenyúlt, hogy felhúzza az egyik nadrágszárat. Fehér hegek hálója
látszott az egyik bokáján.
Jak’ri kinyújtotta a kezét, és megérintette őket. Ahogy a lány
mondta is, kiemelkedtek, a bőr közöttük és körülöttük pedig puha
volt az ujjai alatt.
– Hogy szerezted őket?
– Túl közel úsztam egy zátonyhoz, egy hullám átcsapott
felettem, és belehajított. Beakadt a lábam, és felsértettem a
bokámat, amikor kirántottam.
Az ilyen mély vágások, amelyek ilyen hegeket hagytak, elég vért
fakasztottak volna ahhoz, hogy veszélyes ragadozókat vonzzanak
Purvel óceánjaiban. Vajon ugyanezt tették volna ott is, ahol ez
történt?
– Úszol?
– Ó, igen! Imádok úszni, úgyhogy nagyon irigylem, hogy képes
vagy a víz alatti lélegezni! – Visszaterelte a figyelmét a férfi
kopoltyúira, és kinyújtotta a kezét, hogy ismét megérintse őket. –
Úgy néznek ki és úgy is érződnek, mintha csukva lennének. Azt
csinálják, amikor nem vagy a vízben?
– Igen. – Azon tűnődött, vajon a lány észrevette-e, hogy a keze
még mindig lazán a bokája köré fonódik. Valószínűleg el kellene
távolítania. De a lány bőre olyan puha volt. És az érintés meglepő
módon hatott rá. A lány érintése az ő oldalán is ezt tette, olyan
vonzalmat keltve benne, amely oly régóta el volt benne temetve,
hogy idegennek tűnt.
Idegennek, de jónak.
 Nagyon jónak, és eléggé felizgatta ahhoz, hogy az úszónadrágja
nem tudta volna elrejteni, ha nem tesz valamit a teste lehűtése
érdekében.
– Azt mondtad, hogy úszol! – biccentett a férfi az óceán felé. –
Szeretnéd látni, hogy néznek ki a kopoltyúim a vízben?
– Igen! – kiáltotta, majd azonnal meg is gondolta magát. –
Várj! – A szikla peremére pillantott. – Úgy érted, hogy leugrani
innen?
– Vagy lemerülni. Bármelyik.
– Ummmmmm!
– Az ugrás ebből a magasságból ártana neked?
– Szerintem igen. Elég magasan vagyunk. – Szétnézett
körülöttük. – Van esetleg lejjebb egy hely, ahonnan
leugorhatnánk?
– Van. De az oda vezető út sokkal alattomosabb, mint az ide
vezető.
– Mennyire alattomos?
Néhány perccel később Jak’ri és Ava álltak, és a másik párkányt
bámulták. Elég nagy volt. Majdnem akkora, mint a tisztás,
amelyet épp az imént hagytak el. És csak úgy lehetett elérni, hogy
egy szikla függőleges falán kellene átmászni, kapaszkodókon és az
időnként kiszögelléseken át, amelyeken meg lehetett támasztani a
lábat.
– Ez eléggé alattomos – állapította meg.
– De egy kicsit közelebb van az óceánhoz, mint az én meditációs
helyem, így a merülés...
– …vagy zuhanás…
– …nem olyan nagy.
Ava elfintorodva mutatott a párkány felé.
– Egyáltalán, hogyan tudnánk azt elérni?
– Elég kapaszkodó van ahhoz, hogy átérjünk.
– Szerintem azt akarod mondani, hogy van elég kapaszkodó,
hogy te átjuss! Én nem vagyok egy tapasztalt sziklamászó. – A
lány lenézett az óceánra, ahol az a jelenlegi helyük alatt találkozott
a szárazfölddel.
Jak’rinak nem kellett odanéznie, hogy tudja, – ellentétben az
általa ajánlott párkánnyal – itt egy sziklákkal és kövekkel tarkított
part húzódik alattuk.
– Nos, az alámerülés innen határozottan kizárt!
Jak’ri elmosolyodott.
– El tudlak vinni a párkányra! – Sokszor mászott már itt,
alkalmanként teljes felszereléssel a hátán.
Kétely árnyékolta be Ava vonásait.
– Hogyan? Nem szívesen vallom be, de félek a magasságtól!
Szóval, ha úgy gondolod, hogy a kezem elég biztos lesz ahhoz,
hogy átvezess oda...
– Vihetnélek a hátamon!
Ava egy pillanatig hallgatott.
– Nagyra értékelem az ajánlatot – mondta lassan, mintha attól
félne, hogy felzaklatja a férfit –, de nemet kell mondanom! – Ismét
a párkányra pillantott, majd le a sziklákra, amelyek az alattuk lévő
partot díszítették. – Igen! Ez egy kemény nem lesz.
A következő dolog, amit Jak’ri észlelt, hogy Avával a csupasz
hátához tapadva, a sziklafalon mászik. A karcsú karok a nyaka
köré fonódtak, a lábak pedig a dereka köré, de sikerült úgy
megkapaszkodnia, hogy ezzel nem fojtogatta a férfit.
– Hogy a fenébe hagytam, hogy rábeszélj erre? – motyogta Ava
félelemtől reszkető hangon.
Jak’ri messzire kinyúlt, hogy bedugja ujjait egy apró résbe.
– Nem ismerem ezt a szót!
– Melyiket? Fene?
– Igen!
– Ó! Úgy értettem, srul. Hogy a srulban hagytam, hogy
rábeszélj erre? – ismételte meg, ezúttal a szövetségi közös
káromkodást használva.
A férfi felnevetett.
 Jó érzés volt újra nevetni. Valamiért úgy érezte, mintha már
nagyon régen nem tette volna.
– És hol a srulban van a többi ruhám? – fakadt ki. – Csak a
melltartóm és a bugyim van rajtam!
A férfi ismét felnevetett.
– Aggódtál, hogy a ruháid elnehezítenek a vízben. Nem
emlékszel, hogy levetted őket? – A férfi köré fonódó lábak
csodálatosan csupaszok voltak. Ahogy a hátához tapadó lapos has
is az volt.
– Nem! Szerintem az, hogy lelógattál a lenti sziklák felett,
rövidre zárt valamit az agyamban!
Mostanra valójában már elég messzire jutottak ahhoz, hogy
nem sziklák voltak alattuk, csak mély víz. De a lány valószínűleg
túl ideges volt ahhoz, hogy lenézzen.
– Talán csak azért győztelek meg, hogy vedd le őket, mert látni
akartalak ing nélkül! – vigyorgott hátra a férfi a válla fölött
– Ne rám nézz! Nézd a sziklát! – szinte sikoltotta Ava. De
elmosolyodott.
Jak’ri kuncogva teljesítette a parancsot.
Percekkel később a párkányra lépett. Az óceán felé fordulva
hátranyúlt, és átkarolta a lányt.
– Oké! – mondta, remélve, hogy helyesen használja a földi szót.
– Most már elengedhetsz!
Kibontotta a bokáját, és lassan leeresztette a lábát. A karjai a
férfi nyaka köré fonódtak.
– Anélkül, hogy megfojtanál – mondta rekedten.
A nő lazított a szorításán.
– Bocsánat! Olyan magas vagy, hogy a lábujjaimmal nem
tudom megérinteni a földet!
A férfi ismét megpaskolta a hátát. – Semmi baj! Tartalak!
Ava elengedte.
Jak’ri megfogta, és lelassította az ereszkedést, amíg Ava lábujjai
meg nem érintették a földet.
 Ava átkarolta a férfi derekát, és hozzásimult.
Bár a lány szorosan tartotta, Jak’ri-nak sikerült úgy
manővereznie, hogy szembe tudjon fordulni vele.
Nagyon igyekezett nem tudomásul venni a csipkéről, amely a
lány melleit ölelte, és csábító pillantásokat engedett a rózsaszín
csúcsokra. Amikor a teste reagált a simulásra, finoman nagyobb
távolságot tett a csípőjük közé.
Kicsit oldalra dőlve, a lány lenézett a messze alattuk elterülő
óceánra, majd a férfi mellkasába temette az arcát. – Most
komolyan, hogyan beszéltél rá erre?
A férfi megsimogatta a lány puha haját. – Magadat beszélted
rá! Látni akartad a kopoltyúimat, emlékszel?
– A fenébe a kíváncsiságommal! – morogta a lány.
Jak’ri vigyorogva úgy fordította magukat, hogy az oldaluk
nézzen az óceán felé.
– Nézd!
Ava a fejét elfordítva a tengerre nézett, és néhány mély
lélegzetet vett, ami úgy tűnt, enyhíti az aggodalmát.
– Mennyire biztonságos ez a párkány?
– Az apám szerint már sok generáció óta itt van.
Madárcsicsergés vonta magára Ava figyelmét. Jak’ri követte a
tekintetét, ahogy felnézett.
Élénk kék és sárga iswanik csicseregtek, ahogy a sziklafalba
épített fészkükből leselkedtek kifelé.
Ava szorítása meglazult. Aztán felmosolygott a férfira.
– Meglep, hogy nem ez a meditációs helyed. Itt is ugyanolyan
gyönyörű. És sokkal meghittebb.
Amikor a szellő néhány hajfürtöt Ava szemébe fújt, a férfi
hátrasöpörte őket, és a füle mögé tűzte. – Ez egy kicsit nehezebben
megközelíthető az esős hónapokban.
A nő elvigyorodott.
– Értem, hogy miért! – Mély levegőt vett, és lassan kifújta. –
Oké! Meg tudom csinálni! – Óvatos lépéssel eltávolodott a férfitól.
 Amikor Jak’ri vonakodva elengedte, a lány megragadta a férfi
egyik kezét..
– Ne engedj el! – mondta gyorsan.
– Nem foglak!
Kihúzta a vállát, és a férfi mellé állt. Jak’ri különös büszkeséget
érzett, ahogy nézte, hogy a lány legyőzi a félelmét.
– Azt mondtad, nincsenek alattunk sziklák, igaz?
– Így van!
– Tehát amíg a szél nem fúj minket a sziklafalnak, addig innen
jó lesz ugrani.
A férfi bólintott. – A szél ma nem túl erős. De általában amúgy
is futva szoktam indulni, mielőtt lemerülök vagy leugrom.
– Futó start. Jó tudni!
Megszorította a lány kezét.
– Nem biztatnálak erre, ha azt hinném, hogy bajod eshet, Ava!
A feszültség némileg eltűnt a vonásairól, ahogy felmosolygott a
férfira. – Tudom! Bízom benned!
Ezek a szavak egyenesen a mellkasába vágtak, amitől a szíve
gyorsabban kezdett verni.
– Ha meggondolnád magad...
– A pokolba is, dehogy! Csináljuk meg! – vigyorodott el a nő. –
Mielőtt elvesztem az önuralmamat!
– Ahogy óhajtod!
– Várj! Csinálhatjuk együtt?
– Igen.
A lány erősebben szorította a férfi kezét.
– Foghatom továbbra is a kezed?
A férfi bólintott. – Szeretem, ha fogod a kezem!
A lány elmosolyodott. – Nem ugorhatnánk a merülés helyett?
– De igen.
– Oké! – Újra szembefordult az óceánnal. – Csináljuk!
– Háromra – mondta a férfi. – Egy!
– Nem hiszem el, hogy ezt csinálom!
 – Kettő!
A nő vigyorgott. – Ez őrület!
– Három!
Mindketten nekiiramodtak előre, futottak pár lépést a peremig,
és leugrottak.
Ava sikoltott, ahogy zuhantak lefelé, lefelé, lefelé.
Jak’ri vigyorogva fogta Ava kezét, ahogy a zuhanásuk által
keltett szél felrántotta a haját.
Aztán leértek az óceán felszínére.
A víz összezárult a fejük felett. Buborékok vették körül őket,
csiklandozva a bőrét, miközben ő és Ava lassan megálltak. A férfi
rúgott a lábával, és mindkettőjüket a felszínre lendítette.
Ava feje az övé mellett bukkant fel. Elengedve a férfi kezét,
kitörölte a vizet a szeméről, és hátrasimította a haját.
– Ez fantasztikus volt! – mondta, majdnem kiáltva.
Jak’ri nevetett, miközben figyelmesen tanulmányozta a lányt,
hogy felmérje, mennyire ügyes úszó. Megkönnyebbülés töltötte el,
amikor a lánynak nem okozott gondot a fejének víz felett tartása.
– Jó móka, ugye?
– Igen. Bárcsak... – A lány szemei kitágultak, ahogy a férfira
meredt. A szája tátva maradt.
– Ava?– komorult el a férfi. – Mi az?
– A hajad! Korábban fekete volt. De most ezüstös.
– Ah! – Hátrasimította sűrű tincseit. – A víz megváltoztatja. –
Furcsának tűnt, hogy Ava a Purvelen van, mégis ilyen keveset
tud a népéről.
Ava kinyújtotta a kezét, és a férfi válla mellett lebegő hosszú
ezüst szálak közül megragadott néhányat, és megdörzsölte őket az
ujjai között. Aztán újra a férfira meredt.
Bizonytalanság villant át Jak’rin, amikor a lány továbbra sem
szólalt meg. – Úgy találod... nem vonzó?
A lány szemöldöke felszaladt.
 – Micsoda? Nem, persze, hogy nem! – A lány tekintete
továbbra is a férfit fürkészte. – Egyáltalán nem! Most már értem,
hogy az egyik nő, akivel régen együtt dolgoztam, miért vonzódott
mindig az ezüst rókákhoz.
A férfi a homlokát ráncolta. – Mi az a róka?
– Egy kis emlős a Földön.
Ez csak még jobban összezavarta.
– A barátnőd az állatokhoz vonzódott?
– Nem! – nevetett. – Az „ezüst róka” egy kifejezés, amit a nők
néha az idősebb, ősz hajú férfiakra használnak.
– Nem vagyok öreg! – sietett megemlíteni, nem tudta, miért
olyan fontos, hogy a nő ne tekintse őt idősnek. – Csak ez történik a
hajunkkal, ha benedvesedik.
– Ezüstszínűvé válik?
A férfi bólintott.
– Úgy tartják, hogy ez egy, a génjeinkbe ivódott védekező
mechanizmus. Amikor úszunk, az alattunk lévő ragadozók
nehezebben látnak meg minket, amikor felfelé néznek a napfénybe.
– Ó, persze! Az én bolygómon is gyakori, hogy a cápák és más
tengeri állatok hasa halványabb, mint a hátuk. – Mosolyogva
ismét megérintette a férfi haját, majd végighúzta az ujjait az egyik
szemöldökén, amely szintén ezüstös volt. – Nekem tetszik!
Jó.
– Van még egy különbség a fajtáink között, amit talán még nem
vettél észre!
– Van? – A lány kíváncsian figyelte, ahogy a férfi felemelte a
kezét, és széttárta az ujjait, megmutatva a köztük lévő, majdnem
az első ujjpercekig érő hártyát. A lány szeme tágra nyílt.
– Na ne már! Úszóhártyás ujjaid vannak?
– És a lábujjak is.
A nő ismét egy újabb varázslatos vigyort villantott.
 – Ez kibaszottul menő! – Megfogta a kezét, és közelebb húzódott
hozzá, hogy tanulmányozza, karcsú lábaival időnként nekiütközött
az övéinek.
Jak’ri elmosolyodott. – Nem tudom, mit jelent az, hogy
„kibaszottul”!
Anélkül, hogy elszakította volna a tekintetét a férfi ujjairól, azt
mondta: – Ez a drekking egy tisztább változata!
A férfi felnevetett.
– És a menő ebben az esetben azt jelenti, hogy hihetetlenül
érdekes.
A férfi elvigyorodott. – Örülök, hogy tetszenek!
Elengedve a férfit, a lány ismerős mozdulatokkal mozgatta a
karját és a lábát, hogy a felszínen tartsa magát.
– Fogadok, hogy azokkal gyorsan tudsz úszni!
– Nagyon gyorsan – erősítette meg a férfi. Aztán felvonta a
szemöldökét. – Szeretnéd látni?
– Igen!
Elfordult tőle. – Fogd meg a vállamat!
A lány apró kezei a férfi vállára ereszkedtek.
A férfi megcirógatta az egyiket.
– Kapaszkodj erősen! És amikor levegőért kell feljönnöd, csak
engedd el!
– Oké!
– Készen állsz?
A lány mély levegőt vett. – Mm-hmm!
Jak’ri a felszín alá merült, és úszni kezdett. Nem akarva, hogy a
lány elveszítse a fogást, ezért nyugodt tempóban indult el, majd
addig fokozta a sebességét, amíg úgy vágott át a vízen, mint egy
morilium rakéta.
Ava lenyűgözte őt. Jóval tovább vissza tudta tartani a
lélegzetét, mint sokan, akiknek nem volt kopoltyújuk. Már kezdett
visszafordulni a szikla felé, amikor elengedte a lány keze. Jak’ri
azonnal megállt, és megpördült, hogy lássa, ahogy a nő a napfény
felé rúgja magát.
Egy másodperccel később felbukkant a lány mellett.
Vigyorogva mély lélegzeteket vett, és letörölte a vizet az
arcáról.
– Ez fantasztikus volt!
Ismét azon kapta magát, hogy mosolyog, amit gyakran tett a
lány közelében. – Örülök, hogy élvezted!
– Olyan gyors vagy!
A férfi bólintott.
– Látnod kéne a farokkal rendelkező purvelieket! Ők még
gyorsabbak.
A lány szája tátva maradt. – Néhányótoknak van farka?
A férfi elvigyorodott. – Nem! Csak látni akartam a reakciódat!
Nevetve lefröcskölte a férfit.
Jak’ri is felnevetett.
– Ez furcsa – mondta, még mindig mosolyogva. – A víz nem
csípi a szemem. Általában szemüveget kell viselnem, amikor az
óceánban úszom, hogy a só ne csípje a szemem. Ez édesvíz?
– Nem. Az óceánjaink sós vizűek.
– Hmm. – A nő zavartnak tűnt. Aztán felragyogott az arca. –
Ó! Láthatnám a kopoltyúidat?
A férfi bólintott.
– Le kell buknom a víz alá. Nem tudok egyszerre oxigént is és
vizet is lélegezni.
– Oké!
A férfi a felszín alá merült, és megmutatta a kopoltyúit.
Amikor felbukkantak, a lány elmosolyodott.
– Annyira irigy vagyok! Szeretnék órákig úszni anélkül, hogy
levegőért kellene feljönnöm, vagy palackot kellene viselnem. A
barátnőm, Eliana hihetetlenül sokáig vissza tudja tartani a
lélegzetét. Irigylem ezt tőle!
 Hirtelen összeráncolta a szemöldökét. Mosolya elkomorult, és
körülnézett.
– Ava? Rosszul vagy?
– Nem! Én csak... – A lány lassan megfordult, barna szemei
hunyorogtak, miközben a sziklát és a távolban lévő partot
fürkészte. – Csak Elianára gondoltam, és...
– És mi? – Hirtelen nagyon komornak tűnt a lány.
– Nem tudom, hol van – motyogta szinte szórakozottan.
– Nem találtad meg?
Visszafordult a férfi felé. – Nem tűnik valami... furcsának?
– Nem vagyok benne biztos, hogy értem, mire gondolsz!
Aggodalom kúszott a vonásaira, elmosva az örömöt, ami
pillanatokkal korábban még megvilágította őket. – Nem tűnik
valami helytelennek ebben az egészben?
A férfi a homlokát ráncolta. – Nem.
Lenézett a vízre. – Miért nem zavarta a víz a szememet?
– Nem tudom!
– Amikor a víz alatt voltunk, és te olyan gyorsan úsztál, a
szemem tágra volt nyílva, de nem éreztem, hogy víz került volna
bele.
Jak’ri nem tudta, mit mondjon erre.
Lenézett a vízre, de nem talált rá magyarázatot. Amikor újra
felnézett, elakadt a lélegzete. Egy nagy, hüvelykujjnyi vastag
zúzódás húzódott most Ava homlokán egyik oldaltól a másikig.
– Ava? Mi történt a homlokoddal?
– Hogy érted ezt?
– Zúzódás van rajta.
– Tényleg?
– Igen. Megütött valami, amikor úsztunk? – Gyorsan haladt, le
akarta nyűgözni a lányt, de nem olyan gyorsan, hogy ne vette
volna észre az útjukba kerülő akadályokat. – Vagy talán amikor
leugrottunk a szikláról? – Nem látott fát, vagy bármi mást, ami
alattuk lebegett volna, mielőtt a felszínre értek volna.
 – Nem! – Hirtelen felugrott, és vadul körülnézett. – Mi volt ez?
– Mi?
– Te nem hallottad?
Figyelmesen hallgatózott. – A madarak?
Megrázta a fejét, miközben félelem költözött az arcára.
– Ez egy csörömpölő hang volt!
A férfi a homlokát ráncolta.
– Nem, én nem hallottam! Ava, mi történt a homlokoddal?
A lány összevert homloka összeráncolódott, miközben a
horizontot vizsgálta... Jak’ri nem tudta, mit keres. – Belecsapta a
fejem a létra lépcsőfokába – mondta szétszórtan.
Düh töltötte el. – Ki tette? Valaki itt Purvelen?
Ismét megrázta a fejét, és szembefordult vele. Szép barna
szemében nedvesség gyűlt össze, ahogy közelebb lépett hozzá, és a
vállára tette a kezét.
– Jak’ri... Nem hiszem, hogy Purvelen vagyok.
Zavarodottan nézett körül. Délen a Runaka-tenger húzódott,
ameddig a szem ellátott. Északon a szikla, ahonnan leugrottak.
Nyugaton pedig buja erdő keveredett a homokos tengerparttal.
A férfi pillantása találkozott a lány tekintetével, és egyik kezét
az arcára tette.
– Ez itt Purvel, Ava! Ez az én szülőbolygóm. Biztos vagyok
benne!
A lány az ajkába harapott. – Szeretném, ha ez igaz lenne!
Tényleg szeretném!
– Ez igaz! – erősködött a férfi. – Most pedig mondd el, ki
bántott téged!
Felemelte a kezét, és remegő ujjaival megérintette a homlokán
lévő zúzódást.
Jak’ri aggodalma fokozódott, amikor a mozdulat még sötétebb
zúzódást fedett fel az alkarjának halvány, pettyes bőrén.
Gyengéden megfogta a lány kezét, és elhúzta a homlokától.
– Mi történt itt?
 A lány összerezzent, amikor a férfi egy kicsit elfordította a
karját, hogy szemügyre vehesse a sötétlilás foltot, amely
elcsúfította.
– Lelökött a lépcsőn!
Mi a drek?
– Ki tette?
– Egy gathendi.
Jak’ri a lányra meredt.
– Purvelen nincsenek gathendiek, Ava! – A lasaraiak és az
Aldebari Szövetségbéli szövetségeseik már régen megtizedelték a
gathendi hadsereget, és ami megmaradt, azt a galaxis külső
részeire űzték.
A szíve összeszorult, amikor egy könnycsepp csordult ki a lány
szempilláin, és végigfolyt az arca egyik oldalán.
Megmozdult Ava torka, akkorát nyelt. – Ezért nem hiszem,
hogy a Purvelen vagyok!
Jak’ri csak értetlenül bámult rá.
A nő a sziklán túli hatalmas kék óceán felé mutatott.
– Nem hiszem, hogy ez a valóság! – Újabb könnycsepp csúszott
le az arcán. – Pedig én nagyon szeretném, ha ez a valóság lenne,
Jak’ri! – A lány kinyújtotta a kezét lassan, átkarolta a férfit, arcát
a nyakához szorította, és szorosan átölelte. – Bárcsak valódi lenne!
– mondta megtörten. – Bárcsak valódi lennél!
A férfi átkarolta a lányt, és szorosan magához ölelte, miközben a
felszínen tartotta magukat.
– Valódi vagyok, Ava! Itt vagyok, és átölellek! – Egy puszit
nyomott a hajára. – Minden rendben lesz! Nem hagyom, hogy
bárki is bántson még egyszer téged!
Erősebben megszorította a férfit, és azt suttogta: – Bárcsak
valóságos lenne!
És a kétségbeesés az édes hangjában arra késztette a férfit, hogy
ő is sírni akarjon.
 AVA MAJDNEM ELSÍRTA MAGÁT, amikor egy nagy kéz
megmarkolta a karját, és kirángatta álmából.
Ismét Jak’rival volt, egy csillogó óceánban úszott, és
csodálatosan megszabadult a rácsoktól, amelyek most
körülvették.
Kirángatva kis takarófészkéből, botladozott néhány
lépést, mielőtt visszanyerte volna egyensúlyát, és
kiegyenesedett.
Az egyik gathendi lépett a cellájába, és most a nyitott
kapu felé rángatta.
Ava megvetette a sarkát, hirtelen biztos volt benne, hogy
jobban örülne az ócska cellájának, mint annak, ami odakint
vár rá. De a gyíkfickó legalább kibaszott két méter magas
lehetett, és legalább százharminc kilót nyomott. Még az is
lehet, hogy százötvenet. Az a vastag, aligátorszerű bőr
valószínűleg legalább olyan nehéz volt, mint amilyen nehéz
volt átszúrni.
Sajnos csak annyit sikerült elérnie, hogy felbosszantsa.
A válla fölött hátravicsorogva, felé suhintott vaskos
farkával, és ledöntötte a lábáról.
Ava az oldalára zuhanva csapódott a kemény padlónak,
egyik karját még mindig szorosan markolta a gyík.
Felszisszent, amikor a padló ledörzsölte zúzódott karján a
bőrt. Komolyan, tudták volna még durvábbá tenni azt az
átkozott padlót? Olyan volt, mintha szándékosan a
legdurvább dörzspapír textúráját alkalmaztak volna rajta,
hogy a cellában ülők még nyomorúságosabbak legyenek, és
még több fájdalmat okozzanak, valahányszor a rohadékok
belökik az embereket.
 – Még ne törj el semmijét, Mocna! – mormogta egy
szétszórt hang valahonnan behemót mögül. – Azt később is
megteheted, ha nem hajlandó együttműködni.
Nos, ha ez nem borzolta fel a kedélyeit, akkor mi?
Ava feltápászkodott, hálát adva a farmernadrágért, ami
megóvta, hogy felhorzsolja a térdét.
Mocna – másnéven a behemót – kirángatta a cella elé, és
egy magas, sovány, laborköpenyes gathendi elé állította.
Ugyanaz elé, aki rájött, hogy a Földről származik. Valami,
ami egy bilincsekkel felszerelt műtőasztalra hasonlított,
uralta a köztük lévő teret.
– Vetkőzz le! – parancsolta a sovány szenvtelenül,
miközben nyomogatta valaminek a felületét, ami úgy nézett
ki, mint egy iPad.
– Ööö... nem, köszönöm! – mondta a lány, semleges
hangon. Ránézve a férfira, megpróbált a gondolataiba
merülni. Ha meg tudná állapítani a terveit, talán
meghiúsíthatná őket, miközben megtalálná a módját,
hogyan használhatná ki az esetlegesen odabent felfedezett
gyenge pontokat.
De a férfi elméje zárva volt előtte.
A homlokát ráncolva erősebben próbálkozott.
Nem. Semmi.
– Vetkőzz le! – ismételte meg a férfi.
A lány átirányította gondolatolvasási erőfeszítéseit
Mocnára.
Ennek a fickónak az elméje is zárva maradt előtte. A
francba! A gathendieknek volt valamiféle természetes
védekezésük a telepátia ellen?
Ez megmagyarázná, hogyan sikerült rászedniük a
lasaraiakat, hogy elhitessék velük, hogy a szövetségeseik
akarnak lenni.
 – Inkább nem – felelte végül. – Kicsit hűvös van itt.
– Nem érdekel a kényelmed! Ha nem veszed le a ruhádat,
megkérem Mocnát, hogy tegye meg helyetted!
– Miért akarod, hogy levegyem a ruhámat?
A tudós feltartotta az egyik ujját.
Lépések hangzottak mögötte.
Mielőtt Ava megfordulhatott volna, egy nagy kéz
megragadta az inge hátulját, és erősen meghúzta.
A gombok lerepültek, és a padlóra záporoztak, miközben
az ing szétnyílt elöl, és leszaladt a karjain.
Amikor Mocna megpróbálta az ujjait a nadrágja hátuljába
gyömöszölni, Ava felkiáltott: – Oké! Oké! Majd én!
A vékony ujj leereszkedett.
Mocna keze elengedte a nőt.
Ava összeszorított fogakkal kigombolta a farmerját, és
letolta a csípőjén.
– A cipőt is – dörögte a tudós.
Dühösen dolgozó elmével levette a tornacipőjét, és
kilépett a nadrágból és a zokniból.
Mocna megragadta és félrehajította őket.
A tudós letette a táblagépét.
Ava ott állt melltartóban és bugyiban, dühítően
sebezhetőnek érezte magát, és megpróbált minél többet
eltakarni a csupasz bőréből, miközben kereste a módját,
hogyan akadályozhatná meg, hogy megtegyék vele, amit
tenni szándékoznak.
– Feküdj az asztalra!
Megrázta a fejét.
– Ha elmondod a lasaraiaknak, hogy megtaláltál, bőkezű
jutalmat kapsz tőlük! – Fogalma sem volt róla, hogy ez így
van-e. Nem sokat tudott meg a bolygójuk politikájáról a
Kandovaron töltött rövid ideje alatt. Amennyire tudta, még
az is előfordulhat, hogy a „nem tárgyalunk a terroristákkal”
politikát gyakorolták. Egy próbát azonban megért. Ez a
labor és az összes azonosíthatatlan csúcstechnológiai
eszköz, ami benne volt, lehet, hogy a legmodernebb, de a
hajó többi része – legalábbis azok a részek, amelyeket látott
– a Kandovarhoz képest öregnek, kopottnak és elavultnak
tűnt, mintha évek óta nem áldoztak volna pénzt a
karbantartására.
A Földön pokoli sok embert meg lehetett vásárolni a
megfelelő árral. Ha ezek a fickók ugyanilyenek lennének...
– Nem vágyom anyagi jutalomra! – gúnyolódott
másodpercekkel azelőtt, hogy kilőtt volna a keze, és
megragadta a nőt a torkánál fogva.
Avának alig volt ideje felzihálni, mielőtt a férfi felkapta,
mintha csak egy tollpihe lenne, és hanyatt vágta a
műtőasztalra.
Szent ég, de erős volt! Erősebb, mint egy ember, az biztos,
még a sovány testalkata ellenére is.
Másodperceken belül bilincsek rögzítették a karját és a
bokáját az asztalhoz. Ava küzdött ellenük, a szíve hevesen
vert a mellkasában.
– Mit akarsz?
– Tudni akarom, miért vagytok még mindig életben, ti
szánalmas Földlakók! – Felvette a táblagépét, és többször
megkocogtatta.
Zümmögés hallatszott, amikor egy mechanikus kar
ereszkedett le a mennyezetről a nő fölé. Egy hosszú tű állt ki
az egyik végéből.
A francba!
– Az őseim segítettek megtervezni a vírust, amit a
bolygótokra szabadítottunk – motyogta. – A fajotoknak már
rég el kellett volna pusztulnia!
 Ava erősebben küzdött. De vékony csuklója és apró keze
ellenére nem tudott kiszabadulni a bilincsekből.
Hideg, nedves pára csapódott a karjára. Aztán átszúrta a
tű.
Borzongva nézte, ahogy a vére felcsúszik egy csövön, és a
mennyezeten lévő készülékbe folyik.
– Segíteni fogsz orvosolni a vérvonalam hibáját! –
jelentette ki a tudós.
Nem, ő nem fogja. Nem teheti. Ha rájönne, hol rontották
el, amikor létrehozták a vámpírvírust, miért csak a legtöbb
vele fertőzött földlakót kergette őrületbe, nem pedig az
összeset... Ha találna egy olyan vírust, ami egyaránt
működik az embereken és a tehetségeseken is... akkor...
akkor...
Globális népirtást követhetne el a Földön.
És a vér, amit jelenleg kiszívott belőle, magában hordozta
a kulcsot.
Mennyi időbe telik, amíg szekventálni tudná a DNS-ét, és
megállapítaná, hogy az sokkal összetettebb, mint a többi
földlakó DNS-e? Mennyi időbe telik, hogy megértse,
hogyan mutálódott az általuk létrehozott vírus, és hogyan
változott az valami pozitívvá? Hogy megtalálja a módját,
hogyan lehet ezt ellensúlyozni? Vagy létrehozni valami még
gonoszabbat, ami sikerrel járna ott, ahol az előző
próbálkozásuk kudarcot vallott?
Ez időbe telik, ugye? gondolta kétségbeesetten.
Remélhetőleg hosszú időbe. De vajon elég hosszú lesz-e
ahhoz, hogy megtalálja a módját annak, hogy eltűnjön a
francba erről a hajóról, vagy... üzenetet küldjön valakinek a
közelben?
Volt valaki a közelben?
 Elöntötte a fizikai korlátai és a harcban való járatlansága
miatti frusztráció. Ha Eliana itt lenne, egyedül is meg tudna
ölni minden gathendit ezen a hajón.
Eliana! kiáltotta.
Milyen messzire juthatnak el a telepatikus kiáltások itt az
űrben? Más volt, mint a Földön?
Simone!
Nem az övé volt az egyetlen mentőkapszula, amelyet a
Kandovar az ismeretlenbe indított.
Michaela!
A halhatatlanok általában sokkal erősebb telepatikus
képességekkel rendelkeztek. Minél idősebb egy halhatatlan,
annál távolabb tudott kommunikálni. Seth és David a
bolygó ellentétes oldalán is lehettek, és mégis beszéltek
egymással telepatikusan.
Dani!
Ha csak egy halhatatlan őrző is hallaná őt, eget és földet
is megmozgatna, hogy megtalálja Avát, és a szart is kiverje
azokból a seggfejekből, akik elvitték őt.
Rachel!
És ha bármelyik lasarai meghallaná őt...
Nos, nem tudta, mit tehetnének érte, ha ugyanúgy egy
mentőkapszulában ragadtak, mint ő. De talán tudnának
üzenetet küldeni Lasarára vagy a szövetségeseiknek, és
segítséget küldenének neki.
Ava nem tudott elérni senkit, amíg a kapszulában volt.
Még a Kandovaron töltött négy hónap után sem volt járatos a
számítógépeik használatában. A hangparancsok
engedélyezése a kapszulában segített. De senki sem
válaszolt az általa küldött üzenetekre.
A nő lecsendesedett. Vagy válaszoltak?
Vajon ezek az üzenetek vezették a gathendieket hozzá?
 Vajon a hasonló üzenetek a többiekhez vezették volna
őket?
Vajon – és Ava ettől félt – megölnének minden lasarait,
akivel találkoznának, mert nem lennének hasznukra?
A gondolattól legszívesebben sírva fakadt volna. A
lasaraiak olyan kedvesek voltak hozzá. Sokkal kedvesebbek,
mint a saját népe volt a Földön. A lasaraiakat nem érdekelte,
hogy ő más, mert ők is mások voltak.
A tű visszahúzódott és felemelkedett, eltűnt a
mennyezetben lévő szerkezetben.
– Amíg a számítógép elemezi a véred – motyogta a tudós
–, veszek néhány mintát, amit megvizsgálhatok.
Ezzel a mondattal felkapott egy lézerszikét.
Ava nagyot nyelt. Elianaaaa!
Ha csak megérinthetné a barátja elméjét...
 NEGYEDIK FEJEZET

EGY KÉZ SZORULT Jak’ri vállára.

Felriadt. A hirtelen váltás a ragyogó napfényben úszkálás
Avával, és a gathendi hajón egy cellába zártság zord
valósága között zavarba ejtette.
Lefelé nézett, és különösen riadtan vette észre, hogy a
karjai üresek, Ava pedig eltűnt. Háttal nekitámaszkodva a
rácsnak, amely elválasztotta a celláját Ziv’ri cellájától, ülve
aludt el. A vállán lévő kéz megnyugtatóan megszorította.
– Nyugalom! – mormolta a fivére.
Jak’ri felé fordult.
Ziv’ri a rács túloldalán ült, arca sápadt és beesett, ezüstös
szemei láztól csillogtak.
Jak’ri egy gyors pillantást vetett a szomszédos
laboratórium felé. A gathendi tudósok még nem tértek
vissza, és az őrök még mindig a folyosón tolakodtak.
Jak’ri átcsúsztatta egyik karját a rácson, és Ziv’ri arcához
simította.
– Testvérem! – mormolta, és megkönnyebbülés töltötte el,
miközben közelebb húzta a férfit, amíg a rácsok között
egymáshoz nem szoríthatták a homlokukat. – Olyan sokáig
aludtál, hogy már attól féltem, ezúttal sikerrel jártak!
Ziv’ri mosolyt erőltetett az arcára, miközben
megveregette Jak’ri hátát. – Keményebbek vagyunk, mint
gondolnák!
Bár Jak’ri népe nem rendelkezett a lasaraiak elképesztő
regenerációs képességeivel, a purveliek hihetetlenül erős
immunrendszerrel rendelkeztek. Bár szerette a bolygóján
lévő óceánokat, folyókat és tavakat, azok hemzsegtek a
természetben előforduló baktériumoktól, vírusoktól és más
mikroorganizmusoktól. És minden alkalommal, amikor
átállt a száj és az orr használatáról a kopoltyúk
használatára, hogy levegőt juttasson tüdejébe, hogy a
végtelenségig a víz alatt maradhasson, ki volt téve ezeknek
a mikroorganizmusoknak.
Mégsem betegítették meg soha sem őt, sem senki mást a
Purvelen.
Ziv’ri elengedve őt, oldalával a rácsnak támaszkodott.
– De egyre közelebb kerülnek!
Bár a gathendiek primitív és barbár módon viszonyultak
más idegen fajokhoz, és a jóakarat megszerzése helyett
elszántan hódítani akartak, drekking zseniális tudósok
voltak. És a grunarkok vészesen közel álltak egy olyan vírus
kifejlesztéséhez, amely képes lenne kiirtani a purveli fajt.
– Mennyire közel? – mormolta Jak’ri aggódva. Fivére
vállai megereszkedtek a fáradtságtól. Remegés rázta meg a
testét, miközben a homlokán gyöngyözött a verejték, és
végigfolyt a halántékán.
Ziv’ri felsóhajtott. – A lázam olyan magasságokat ért el,
hogy nehezemre esik koncentrálni. Ha lenne valami a
gyomromban, már biztosan kihánytam volna. Mégis a
testem küzd, bármit is adtak be nekem!
Jak’ri a folyadékos kulacsért nyúlt, amivel a gathendiek
ellátták a celláját, és átnyújtotta a rácson. – Igyál!
Ha az őrökön múlt volna, Jak’ri és Ziv’ri már vagy éhen,
vagy szomjan haltak volna. De a tudósok tudták, hogy – ha
ki akarják irtani az összes purvelit, és el akarják foglalni a
bolygójukat anélkül, hogy háborúval elpusztítanák az
erőforrásait és az infrastruktúráját –, bármilyen vírust is
találnak ki, olyan egészséges embereket kell megölniük,
akik hozzáférnek tápláló ételekhez, jótékony hatású
folyadékokhoz és elsőrangú orvosi ellátáshoz.
 Ami nem jelenti azt, hogy a grunarkok nem tartották
vissza alkalmanként az ételt és az italt. Ha az egyik testvér
nem működött együtt, a másikat éheztették, csak annyi
folyadékot adva neki, hogy kicselezze a halált. És ha ez sem
késztette őket együttműködésre, a gathendiek egymás
szeme láttára kínozták meg őket.
Ziv’ri elvette a flaskát.
Jak’ri aggodalma egyre nőtt, amikor látta, hogy fivére
keze megremegett az erőfeszítéstől, hogy a kis edényt az
ajkához emelje. Bár Ziv’ri fiatalabb volt Jak’rinál, általában
kicsit izmosabb volt. Az éhezéssel való kínzásuk
mindkettőjüket jelentősen soványabbá tette, de...
Látva ennyire legyöngülve a fivérét a betegségtől, Jak’ri
torkában gombóc képződött. Meg kellett volna védenie az
öccsét. Biztonságban kellett volna tartania. És lásd, mi
történt.
Egyikük sem emlékezett arra, hogyan kerültek ide.
Amikor felébredtek, Jak’ri hitt benne, hogy
kiszabadulhatnak. A purveliek képesek voltak fegyverként
használni a telepátiájukat. Ha csupán el akarták kábítani az
ellenséget, olyan hangot tudtak előidézni az ellenséges
katonák fejében, amitől azok átmenetileg megsüketültek, és
térdre rogytak a fájdalomtól. Ha pedig ez nem működött, a
purveliek képesek voltak olyan senshit kibocsátani, amely
olyan mértékben megnövelte a nyomást a támadók
koponyájában, hogy a szemük, a fülük és az orruk vérezni
kezdett, és elvesztették az eszméletüket. Ha a purveli
kitartott, a senshi megölte a támadóikat.
Amikor ő és a fivére visszanyerték az eszméletüket, az
őrök először Ziv’ri cellájának ajtaját nyitották ki. Abban a
pillanatban, ahogy a zár kioldódott, Jak’ri egy senshit
bocsátott ki. Ziv’ri ugyanezt tette. És diadal töltötte el őket,
amikor ledöntötték az őröket.
De Saekro és Kunya, a tudósok, akik a laborban vártak,
csak összerezzentek. Nem estek el. Ehelyett meglőtték a
fivérét egy kábítóval, amitől Ziv’ri azonnal a földre zuhant.
Miközben Jak’ri továbbra is senshit sugárzott, remélve, hogy
megöl minden drekking gathendit a fedélzeten, Saekro
gyorsan feltámogatta a fivérét, és egy lézerszikét tartott a
torkához.
– Hagyd abba, vagy meghal! – mondta,
megmagyarázhatatlanul ellenállva a senshinek.
Ez olyasmi volt, amivel korábban még egyik testvér sem
találkozott.
Amikor Jak’ri habozott, nem akarva feladni a reményt,
hogy legyőzheti őket, Saekro elég mélyen megvágta Ziv’rit
ahhoz, hogy fájdalmas nyögést váltson ki belőle.
Jak’ri még erősebb impulzust bocsátott ki.
És a grunark ismét megvágta a testvérét.
Jak’ri megrémülve attól, hogy megölik az öccsét, megállt.
Az alacsonyabb tudós – Kunya – ekkor valami tüskének
látszó valamivel lelőtte Jak’rit. Mielőtt kiránthatta volna
magából, a hegyes csücske beleolvadt a bőrébe.
Másodperceken belül elvesztette a telepatikus
kommunikáció képességét. És elborzadva nézte, ahogy
kínozták a fivérét, eltörték a csontjait és belevágtak, hogy
mintát vegyenek belőle, miközben Ziv’ri üvöltött a
fájdalomtól.
Ha Jak’ri együttműködött, elkábították a fivérét, és
elálltak a csonttöréstől. Ha Jak’ri nem működött együtt, vagy
bármilyen módon lázadni próbált...
A gyomra felfordult, amikor észrevette a sok sebhelyet,
amit a testvére viselt.
 Jak’ri majdnem ugyanennyivel büszkélkedhetett. De ő
volt az idősebb testvér. Neki kellett volna vigyáznia Ziv’ri
biztonságára, és ebben a feladatában súlyosan elbukott.
Ziv’ri felsóhajtott, miközben visszaadta a flaskát.
– Hol vannak a kínzóink?
Megvonta a vállát. – Az egész hajóra kiterjedő riasztás
szólalt meg. Azóta nem tértek vissza.
– Mióta?
– Nem tudom! Órák óta, azt hiszem, de nem vagyok
benne biztos. – A laborban lévő műtőasztal felé biccentett. –
Eszméletlen voltam, amikor elkezdődött a riasztás. És a
nyugtatótól olyannyira álmos voltam, hogy nem sokkal
azután, hogy bedobtak ide, elaludtam.
A fivére összevonta a szemöldökét. – Hogy vagy?
– Még nem vagyok beteg. Nem tudom, hogy valami mást
is beadtak-e nekem, vagy csak újabb mintákat vettek. –
Mennyire szerették a drága mintáikat venni. Bőrből.
Izomból. Szervekből. Jak’ri nem tudta eldönteni, hogy
valóban megtudtak-e valamit a sok mintadarabból, amit
elvettek, vagy egyszerűen csak élvezték a fájdalom
okozását.
– Azt hiszem, hamarosan megtudjuk – morogta Ziv’ri.
Jak’ri bólintott, és kényelmesebben próbált elhelyezkedni
a rácsnak támaszkodva.
– Amíg aludtam, azt álmodtam, hogy újra Purvelen
vagyok.
Szomorú mosoly jelent meg fivére ajkának sarkán.
– Tényleg?
Bólintott. – Felmásztam a kedvenc helyemre.
– A sziklára, amely a Runaka-tengerre néz az északi
oldalon?
 – Igen. – Jak’ri ugyanolyan kiszáradtnak érezte magát,
mint álmában, és belekortyolt a tápláló folyadékba. – Olyan
szabadnak éreztem magam. Nincsenek falak, amik
körbezárnak. Csak a nap ragyogott felettem, az óceán
húzódott előttem, és szellő hűsítette a bőrömet.
Ziv’ri ismét sóhajtott egyet, a tekintete vágyakozóvá vált.
– Már el is felejtettem, milyen érzés!
– A szellő vagy a szabadság?
– Mindkettő.
Jak’ri bólintott.
Egy hosszú pillanat telt el.
– Volt ott egy nő – tette hozzá halkan.
Ziv’ri felvonta a szemöldökét.
– Hol? A meditációs helyeden?
– Igen.
A fivére ezüstös szemeibe egy csipetnyi vidámság
költözött.
– Shek’ra volt az? Régebben véget nem érően zaklatott, és
próbált rávenni, hogy fedjem fel a meditációs helyed helyét.
Jak’ri felnevetett. – Nem! És még egyszer köszönöm,
hogy nem adtad meg neki. – Shek’ra könyörtelenül üldözte
Jak’rit. És a férfi eléggé vonzódott hozzá ahhoz, hogy
engedjen a közös vágyuknak. De hamarosan megbánta.
Shek’ra többet beszélt, mint bárki más, akivel valaha is
találkozott. És amint meghitt viszonyba kerültek, a
beszélgetés a flörtölésből átváltott fecsegésbe, amely
általában saját maga dicséretéről és másokról szóló csúnya
pletykák terjesztéséről szólt.
Jak’ri csendes típus volt. Élvezte a békét. És a nő jelenléte
az életében gyorsan megvonta ezt tőle. A negatív, alaptalan
pletykák terjesztésétől is irtózott, ami miatt egy gyerekkori
barátját olyannyira kiközösítették, hogy a családjával együtt
egy másik tartományba költözött. Így amíg Jak’ri végül meg
nem győzte Shek’rát, hogy véget akar vetni rövid
kapcsolatuknak, gyakran menekült a meditációs helyére.
– Ray’ku volt az? – kérdezte Ziv’ri kíváncsian.
Megrázta a fejét egy másik korábbi szerető említésére, aki
sokkal kedvesebb volt, mint Shek’ra. – A nő nem purveli
volt.
Most a fivére mindkét szemöldöke felszaladt.
– Milyen volt?
– Lasarainak nézett ki.
Ziv’ri elmosolyodott. – Ah! A tiltott!
Jak’ri kuncogott. – Azt mondtam, hogy lasarainak nézett
ki. De ő azt mondta, hogy Földlakó.
Ziv’ri értetlenül vonta össze a szemöldökét. – Földlakó?
– Igen. Azt mondta, hogy egy Föld nevű bolygóról
származik.
– Nem hiszem, hogy hallottam volna róla.
– Én sem.
– Biztos vagy benne, hogy nem csak meggyőzted magad,
hogy nem lasarai, hogy megérinthesd?
Jak’ri elmosolyodott. – Biztos vagyok benne!
– De megérintetted!
A férfi nevetett. – Nem úgy, ahogy gondolod!
Megmentettem az eleséstől, és utána megölelt.
– Még mindig azt hiszem, hogy lasarai volt.
– Nem lehetett az! Olyan nyelven beszélt, amit a fordítóm
nem ismert fel.
– Valóban?
Jak’ri bólintott.
– Akkor hogyan kommunikáltatok?
– Szövetségi közös nyelven. De a nyelvtudása olyan volt,
mint valakié, aki még nem igazán tudja a nyelvet.
 – Milyen furcsa.
– Igen.
Még a gathendiek, az akselik és más idegen fajok is, akik
nem voltak az Aldebari Szövetség tagjai, beszélték a
szövetségi közös nyelvet, így tudtak üzletet kötni azokkal,
akik nem használtak fordító implantátumokat.
Jak’ri körülnézett a cellájában.
– Olyan valóságosnak tűnt – mormolta. Még aközben is,
hogy ezt mondta, hallotta, ahogy Ava szívszorító
hevességgel azt mondja: Bárcsak valóságos lenne. – Azt
mondta, hogy ő és a barátai a Földről a Lasarára utaztak
Taelon herceggel, és elszakadtak egymástól. Nem
emlékezett, hogyan került Purvelre, és félt. És...
– És mi? – ösztökélte Ziv’ri.
A fivére szemébe nézett. – Miután felébresztett a hajó
riasztója, hallottam, ahogy a nevemet kiáltja.
Ziv’ri lázas tekintete kiélesedett. – Miután felébredtél?
– Igen. És nem csak egyszer. Háromszor hallottam, ahogy
a nevemet kiáltja.
A fivére arca kijózanodott.
– Megint hallucinációid vannak?
– Nem vizuálisan. Csak...
– A hangja a fejedben?
– Igen.
Eltelt egy pillanat. – Hallottad?
Jak’ri figyelmesen hallgatózott. – Nem. Mi volt az?
– Megpróbáltam telepatikusan beszélni hozzád.
Megértve, Jak’ri a fejét ingatta.
– A nahalae még mindig blokkolja a telepátiánkat.
– Akkor ez aggasztó!
– Auditív hallucinációid vannak? Határozottan!
 Ziv’ri átnyúlt a rácson, és Jak’ri karjára ejtette a kezét,
aggodalma érezhető volt.
– Megint róla álmodtam, amikor felébresztettél – vallotta
be Jak’ri halkan.
– Tényleg?
A férfi bólintott. – Megsérült. – A homlokára mutatott. –
Egy sötét zúzódás borította a homloka nagy részét. És
amikor megkérdeztem, hogy mi okozta, azt mondta, hogy
egy gathendi beleütötte a fejét a létra fokába.
– Mi a drek?
– Az egyik karján is volt egy csúnya zúzódás, és azt
mondta, hogy az a fickó lelökte a lépcsőn.
Ziv’ri egy hosszú pillanatig csak bámult rá.
– Szóval a gathendiek még az álmokban is grunarkok!
Jak’ri mosolyt erőltetett magára. – Úgy tűnik.
Csend ölelte körül őket, amelyet csak a fivére szaggatott
lélegzései törtek meg, ahogy reszketett a láz okozta
hidegrázástól.
– Mi volt a neve? – kérdezte Ziv’ri hosszú pillanatokkal
később.
– Ava.
Az egyik őr elég hosszú időre belépett a laboratóriumba,
hogy felkapjon két tápszer-csomagot, és bedobja őket Jak’ri
és Ziv’ri cellájába. A testvérek kilökték üres kulacsukat,
amik átgurultak a durva padlón és a kapu alatt. Az őr
felvette őket, és bedobta a fertőtlenítő tartályba, majd kivett
két új kulacsot egy szekrényből, és a foglyokhoz vágta őket.
Jak’ri könnyedén elkapta az övét.
Ziv’ri mozdulatai olyan lomhák voltak, hogy a kulacs
eltalálta a mellkasát, mielőtt felemelhette volna a kezét,
hogy megpróbálja elkapni.
 Az őr nevetve felhorkant, letompította a fényeket, és
távozott, bezárva maga mögött az ajtót.
Jak’ri aggodalma egyre nőtt, ahogy figyelte, ahogy a
fivére tapogatózva próbálja levenni a kulacsáról a fedelet.
Még a fogása is gyengébbnek tűnt.
– Tessék! – Jak’ri eltávolította saját kulacsának a tetejét, és
átnyújtotta azt a rácson.
De Ziv’ri makacsul megrázta a fejét.
– Meg tudom csinálni! – És meg is tette, a csekély
erőfeszítés majdnem megfosztotta attól a kevéske erőtől is,
amije még maradt. Remegő kézzel az ajkához emelte a
kulacsot, ivott néhány kortyot, majd leeresztette a padlóra.
Fáradt sóhaj hagyta el az ajkát, ahogy a rácsnak dőlt, és
lehunyta a szemét.
– Enned kellene – mondta neki Jak’ri halkan.
– Nem vagyok éhes!
– Szükséged van az energiára, amit ez ad!
Ziv’ri nem szólt semmit.
Jak’ri ivott a saját kulacsából, majd feltépte a
tápanyagcsomagot. A benne lévő apró kockák rágósak
voltak, mint azok a finomságok, amelyeket Purvelen
élvezett. De hiányzott belőlük az íz. Szokásához híven
elfintorodott, miközben elfogyasztotta őket. A félig átlátszó
falatkáknak egyáltalán nem volt íze. Így kicsit olyan volt,
mintha cipőfűzőt rágcsált volna. A zöldeknek olyan íze volt,
mint amilyennek egy katonai bakancsot képzelt el két év
kemény kiképzés és fertőtlenítés nélkül. Nem tudta
eldönteni, hogy a gathendiek szándékosan tették-e
élvezhetetlenné a táplálékkockákat, vagy egyszerűen csak
élvezték a penész és az izzadság ízét.
Eliana!
 Jak’ri ijedten szippantotta be a levegőt, és vuan majdnem
megfulladt a kockától, amit éppen le akart kényszeríteni.
A rácsok túloldalán Ziv’ri felnyögött és megrándult, a
szemei felpattantak.
Simone!
Jak’ri a fivérére meredt, amikor a női hang ismét
felharsant a fejében. – Hallottad? – suttogta.
Ziv’ri bólintott, a szemei tágra nyíltak.
Michaela!
– Ő az – mondta Jak’ri.
– A nő az álmaidból?
Dani!
A férfi bólintott. – Ez Ava! – És a lány bajban volt.
Rachel!
Ziv’ri nyelt egyet. – Mindketten hallucinálunk?
Megrázta a fejét. – Nem hiszem!
– Akkor hogyan halljuk őt?
Elianaaaa!
Csak egyféle lehetőség jutott az eszébe.
– Biztosan a hajón van!
Ekkor egy rakás olyan szó árasztotta el az elméjét, amit
nem értett.
Ziv’ri rábámult. – Ez meg milyen nyelv?
– Nem tudom! A fordítóink nem tartalmazhatnak földi
nyelveket.
Egy maréknyi szövetségi közös káromkodás kezdett
felbukkanni a furcsa szónoklatban.
Ziv’ri ajkának sarka megrándult.
– Látom, elsajátította a legfontosabb szavakat a szövetségi
közös nyelvben!
Jak’ri majdnem felnevetett. – Úgy tűnik!
 De a szórakozásuk, bár gyenge volt, elszállt, amikor
képek kezdték kísérni a telepatikus kiáltásokat. Egy ismerős
arc képei, amint föléjük hajol.
– Saekro – morogta Ziv’ri.
Ezt követően bilincsekkel összezárt finom csuklók képei
következtek. Lézerszikék, amelyek vért fakasztanak és
mintát vesznek.
Ava! szólította, és azt kívánta, bárcsak segíthetne neki.
A káromkodás töretlenül folytatódott.
– Próbáld meg elérni őt – mondta a fivérének.
Ziv’ri egy hosszú pillanatig hallgatott, majd frusztráltan
felszisszent.
A nő szavai egyre gyengültek. A kivetített képek
elvesztették a fókuszt.
Aztán minden elcsendesedett.
A testvérek komor pillantást vetettek egymásra.
Avának igaza volt. A közös álmuk nem volt valóságos.
De ő az volt.
És meg fogja találni a módját, hogy segítsen neki, most,
hogy tudta, hogy a lány is ezen a hajón van.
Nem hagyhatta őt a gathendiek kényére-kedvére.

AVA MEGBORZONGOTT. A korábban oly kellemesnek vélt szellő

most libabőrt okozott a bőrén, és arra késztette, hogy karjait maga
köré fonva próbáljon felmelegedni.
Megtántorodott, bizonytalanul, hogy a szél mozdította-e ki az
egyensúlyából, vagy a szédülés, amely miatt a körülötte lévő világ
előbb az egyik, majd a másik irányba billent. Ismét ott állt a szikla
tetején, amit Jak’ri annyira szeretett, ugyanazon a helyen, ahol
nevettek és ugratták egymást. Haragos felhők gyülekeztek fölötte.
Bár villámok nem cikáztak, mennydörgést hallott bőven. Minden
mást – a mélykék óceánt és az élénkzöld erdőt – sivár köd borította,
amely szürke árnyalatot kölcsönzött neki.
– Jak’ri – suttogta –, hol vagy?
Levelek susogtak mögötte.
Ava megpördült, hogy szembeforduljon az erdővel, a remény
félelemmel küzdött.
A nagy levelek szétváltak, és Jak’ri bukkant elő.
Amint meglátta a nőt, megállt. Az arcán nem villant fel
üdvözlő mosoly. Körülbelül ugyanolyan komornak tűnt, mint
amilyennek a lány is érezte magát.
Egy pillanatig csak bámulták egymást. Aztán mindketten
egyszerre mozdultak, sietve, hogy csökkentsék a köztük lévő
távolságot.
Jak’ri kitárta a karját.
Ava hálásan lépett közéjük, és szorosan átölelte.
A férfi egyik nagy keze a lány tarkóját fogta, miközben szorosan
magához ölelte. A másikkal végigsimított a hátán, miközben csókot
nyomott a hajára.
Percekig egyikük sem szólalt meg. Csak álltak, átölelve
egymást.
Egy gombóc nőtt Ava torkában.
– Nem Purvelen vagyok – suttogta megtört hangon.
– Nem – válaszolta a férfi, mély hangja tele volt sajnálattal. –
Nem ott vagy!
Nedvesség gyűlt a szemébe. – Egy gathendi hajón vagyok.
– Igen. Sajnálom, Ava!
Megrázta a fejét. Nem az ő hibája volt.
Erősen próbálta visszatartani magát, hogy ne törjön össze, és
ne fakadjon sírva, de annyira hátrahúzódott, hogy felnézhessen a
férfira. A férfi jóképű vonásai komorabbak voltak, mint amilyennek
valaha is látta őket, ezüstös szemei tele voltak aggodalommal.
 – Te csak a képzeletem szüleménye vagy? – Ha igen, akkor
honnan került elő? Soha nem hallott Purvelről, mielőtt rátalált
volna ebben az álomvilágban, és nem gondolta volna, hogy a
képzelete ilyen ügyes.
– Nem! – Szomorú mosoly húzódott az ajkai sarkára. – Én
valódi vagyok, Ava! Én is a gathendi hajón vagyok!
A lány felbámult a férfira. – Micsoda?
– A fivérem és én is a gathendiek foglyai vagyunk már... –
összeszorította az ajkait, körülnézett, mintha választ keresne,
aztán fáradtan megrázta a fejét. – Nem tudom, mióta. – A csupasz
mellkasára mutatott. – Elég régóta ahhoz, hogy már ne így nézzek
ki!
A szemöldökét összevonva a lány kibontakozott a férfi
öleléséből, és elhátrált egy lépést. – Hogy érted ezt? Hogy nézel ki
most?
Széttárta a karjait, és magára meredt.
Ahogy Ava figyelte, a testalkata az erősen izmosból szikár
karcsúvá változott. Nem pálcikavékony volt. De az izmai sokkal
tömörebbek voltak, a kopoltyúi alatti bordák jobban kirajzolódtak.
Ezüstös árnyalatú bőrét pedig sok helyen hegek és friss vágások
tarkították.
Vagy talán vágásnyomok.
Észrevette, hogy a férfi most egy kicsit lazább rövidnadrágot
viselt, mint a fürdőnadrág, amiben korábban látta.
Ava lenézett magára. Az ő ruházata is megváltozott. A farmer
és a színes póló helyett most egy bő, oldalt megkötős, felhajtott
pólót viselt, és egy olyan rövidnadrágot, mint a férfié. Az
okosórája is hiányzott. Szeplős karján pedig friss sebek látszottak,
ahonnan a gathendiek az átkozott mintáikat vették.
A lány a férfira meredt.
– Mindkettőnket fogva tartanak a hajójukon?
– Igen. Ahogy a fivéremet, Ziv’rit is.
Megértés villant át Aván, ahogy körülnézett.
 – Ezért vagyunk itt. Purvelen. – Pillantása találkozott a férfi
tekintetével. – Mert belekerültem az álmaidba.
A férfi tekintete bizonytalanná vált.
– Igazság szerint nem vagyok biztos benne, hogyan lehetünk
együtt. Ziv’ri és én mindketten telepaták vagyunk, de a
gathendiek nahalae-t adagoltak belénk.
– Nem tudom, mi az!
– Ez egy növény. Bizonyos dózisban beadva megfoszt minket
attól a képességünktől, hogy telepatikusan kommunikáljunk, vagy
hogy olvassuk a körülöttünk lévők gondolatait. – A mögöttük lévő
erdőre és az előttük lévő óceánra mutatott. – Szóval nem vagyok
benne biztos, hogyan csináltam ezt, hogyan rángattalak bele az
álmaimba. Ennek nem szabadna lehetségesnek lennie!
– Azért, mert én is telepata vagyok – mondta Ava. – Ha olyan
vagy, mint a lasaraiak, akkor valószínűleg sokkal jobban uralod a
képességedet, mint én. Mások gondolatait hallani nem önkéntes
számomra. A gondolataik egyszerűen állandóan bombáznak,
hacsak nem blokkolom őket tudatosan, és ez általában nagy
erőfeszítésbe kerül.
Nem volt az, amikor a lasaraiak között volt. A lényegesen
erősebb telepaták, a lasaraiak már korán megtanulták, hogyan
építsenek mentális gátakat, hogy távol tartsanak más telepatákat,
így az egyetlen gondolat, amit blokkolnia kellett, a földi barátaié
volt.
– Amikor alszom, elveszítem ezt a képességemet – folytatta. –
Így ha más emberek közelében vagyok, gyakran az ő álmaikban
kötök ki, anélkül, hogy tudatosan hatolnék beléjük. – Nyugtalanul
megmozdult. – Sajnálom, ha ezt... tolakodónak találod. Ez nem
olyasmi, amit könnyen tudok irányítani, és...
A férfi az egyik ujját a lány ajkához érintette.
– Örülök, hogy beléptél az álmaimba, Ava! Azok, amelyeket
megosztottam veled, az egyetlen örömet okozták nekem, amit ezen
a drekking hajón találtam!
 És ő már régóta a gathendiek foglya volt.
Megrázta a fejét.
– Akkor nincs remény a megmenekülésre? Nincs remény a
szökésre?
A férfi felsóhajtott.
– Minden próbálkozásunk a szabadságunk visszaszerzésére
kudarcba fulladt.
A lány az ajkába harapott. – A néped nem keres téged?
Megfogta a lány kezét, egy puha füves részhez vezette, és leült.
Ava mellé ereszkedett, és nem tiltakozott, amikor a férfi
átkarolta, hogy a közelében tartsa. Talán érezte, hogy vigaszra van
szüksége.
– Nem is tudom – mondta végül. – Biztos vagyok benne, hogy
észrevették, hogy eltűntünk. De lehet, hogy nem tudják, hol
keressenek minket. Talán azt hiszik, hogy még mindig Purvelen
vagyunk. – Szabad kezével beletúrt a hajába, csalódottság
rajzolódott a vonásaira. – Azt sem tudom, hogyan fogtak el minket
a gathendiek. Az egyik pillanatban a fivéremmel még sziklát
másztunk nem messze a Runaka-foktól. A következőben a hajón
ébredtünk, és semmi emlékünk nem volt arról, hogyan kerültünk
oda. – Megrázta a fejét. – Egy gathendi hajónak nem lett volna
szabad belépnie Purvel légkörébe anélkül, hogy riasztást ne váltott
volna ki. – Összevont szemöldöke ráncokat képzett a homlokán. –
A védelmi hálózatunknak tudnia kellett volna a jelenlétükről,
amint beléptek a naprendszerünkbe. Vagy akár már akkor, amikor
megközelítették a naprendszerünket. Ha valamilyen oknál fogva
nem vettük volna észre őket – amihez a mi részünkről kolosszális
hiba kellett volna –, biztos vagyok benne, hogy az Aldebari
Szövetség figyelmeztetett volna minket.
– Azt hittem, Purvel nem tagja a Szövetségnek.
– Nem is az. De számos szövetségi tagországgal üzleti
kapcsolatban vagyunk, és pozitív viszonyt ápolunk velük.
– Ó!
 Összevont szemöldökkel bámult a tengerre. – Nem tudom
megfejteni a rejtélyt, hogy hogyan tették. A fivérem sem tudja.
Talán néhány olyan földönkívüliek általi elrablási történet,
amin a földi emberek csúfolódtak, tényleg valóság volt. Úgy tűnt,
hogy azokban gyakran volt időkiesés, és az emberek nem
emlékeztek arra, hogyan kerültek az idegen hajóra, vagy bárhová is
vitték őket az idegenek.
Elfordította a fejét, és találkozott a pillantásuk. – Téged hogyan
fogtak el?
– A barátaim és én Taelon herceg hajóján utaztunk.
– Utoljára azt hallottam, hogy Taelon herceg eltűnt, és
feltételezhetően meghalt.
Halvány mosoly húzódott az ajkai sarkára.
– Dehogy. Nagyon is él, és egy Földlakóval kötődött.
A férfi vonásai felragyogtak.
– Az egyik földi barátoddal?
A lány bólintott.
– Többen is úton voltunk Lasara felé a Kandovar fedélzetén.
Átmentünk az egyik qhov’rumon, és éppen beléptünk egy
másikba, amikor megszólalt a riasztó. Eliana barátom betuszkolt
egy mentőkapszulába. A hajót heves tűz alá vették...
– A hajót egy qhov’rumban támadták meg? – bökte ki, és
átkozottul közel járt ahhoz, hogy tátva maradjon a szája.
Ava még mindig nem volt biztos benne, hogy pontosan mi is az
a qhov’rum. Egy féregjáratra emlékeztette, de nem hajlította az
űrt, vagy bármit is csinál egy féregjárat állítólag. Ehelyett valami
olyasmi volt, amit egy rendkívül fejlett idegen faj épített, és ami a
hajóknak biztonságos, tárgyaktól és törmelékektől mentes pályát
biztosított, miközben olyan sebességgel hajtotta őket előre, amit
még a legfejlettebb technológiájú hajók sem tudtak elérni.
– Igen.
– Soha nem hallottam még ilyesmiről!
 – Szerintem a lasaraiak sem! Hirtelen történt, és úgy tűnt,
mindenkit váratlanul ért.
– Csodálkozom, hogy egyáltalán volt elég hely a harcra.
– Nem igazán volt. A Kandovar pajzsai gyorsan kezdtek
összeomlani. A mentőkapszulám kilövődött. Átszakította a
qhov’rum falait és... – Nagyot nyelt, és eszébe jutott az összes
lasarai, akikkel találkozott. – Evie – a komputer a kapszulában –
azt hiszi, hogy a hajó felrobbant.
A férfi úgy bámult rá, amit csak teljes hitetlenségnek lehetett
értelmezni. – A Kandovar megsemmisült?
– Azt hiszem, igen. Vagyis inkább Evie gondolta így.
Elvesztette a kapcsolatot a hajóval, amint áthaladtunk a
qhov’rum falán. És azóta minden próbálkozása, hogy üdvözölje,
kudarcot vallott.
A férfi körülbelül olyan döbbenten nézett, mint ahogy ő nézne,
ha valaki azt mondta volna neki, hogy egy hatalmas aszteroida
csapódott be a Földbe, és azonnal kiirtott rajta minden életet. –
Azt tudod, hogy ki támadott?
Düh töltötte el. – Gathendiek!
Káromkodások hada tört ki belőle.
– Mi a francért támadnának meg a gathendiek egy lasarai
hadihajót? Miért támadnák meg Taelon herceg hadihajóját? Ennek
kellene az egyik legnehezebben legyőzhetőnek lennie a flottában!
– Nem tudom! – Arra gondolt, hogy a gathendiek talán csak
bosszút akarnak állni azért, hogy a lasaraiak akárhány évtizeddel
ezelőtt szétrúgták a seggüket. De mióta elfogták, ez a kérdés, hogy
„mi áll a támadás mögött” nagyon foglalkoztatta. – Kezdek azon
tűnődni, hogy... – Lehunyta a szemét, és megrázta a fejét, nem
akarta kimondani. A férfi totális önimádónak tartaná, ha
kimondaná.
– Mi az? – kérdezte a férfi. Megérintette a lány állát, és maga
felé fordította az arcát. – Mire gondolsz?
A lány kinyitotta a szemét.
 – Kezdek azon gondolkodni, hogy vajon azért támadták-e meg a
Kandovart, mert tudták, hogy a barátaim és én a fedélzeten
vagyunk.
A férfi a homlokát ráncolta. – Úgy gondolod, hogy ti voltatok az
igazi célpontjaik?
Nevetségesen hangzott, hogy ő és tizennégy másik földi nő
értékesebb volt, mint egy idegen herceg és egy hajónyi lasarai és
Yona katona. És mégis folyton ide tért vissza.
– Az első dolog, amit a gathendiek megkérdeztek tőlem, amikor
felfeszítették a mentőkapszulát, az volt, hogy lasarai vagy földi
vagyok-e.
A homlokát ráncolta. – Akkor bizonyára tudták, hogy a
Kandovar fedélzetén voltál, amikor lecsaptak.
– Én is erre gondoltam. Nem válaszoltam, amikor
megkérdezték, mert nem voltam biztos benne, hogy melyiktől
csesznék rá jobban.
– Ezt nem sikerült lefordítani!
– Nem tudtam, hogy melyik fog jobban ártani.
– Ah! – Hála az égnek, hogy a csúnya szavakra való hajlama
nem vezetett bántalomhoz.
– De rájöttek, hogy földi vagyok. És amikor rájöttek,
elégedettnek tűntek, mintha ebben reménykedtek volna.
Megfeszítette a karját a nő körül. – Hányan voltatok ott?
– Földiek? Tizenöten. – Újra könnyek szivárogtak a szemébe,
ahogy a barátaira gondolt, azon tűnődve, hol lehetnek, túlélték-e,
foglyok-e valahol, mint ő maga.
Jak’ri az óceánra nézett, látszólag elmerült a gondolataiban.
– Elpusztítottak egy lasarai hadihajót, megöltek számtalan
lasarai és Yona embert, mindezt azért, hogy elfogjanak tizenöt
földit.
– Tudom! Őrültségnek hangzik!
– Volt a népednek dolga a múltban a gathendiekkel?
 – Nem. De nemrég megtudtuk, hogy a gathendiek évezredekkel
ezelőtt elszabadítottak egy vírust a bolygónkon, amelytől azt
várták, hogy mindannyiunkat elpusztít. – A düh felerősödött. –
Azt hiszem, ezért fogtak el engem. Úgy gondolom, ki akarják
deríteni, miért nem működött az általuk létrehozott vírus. És ha
sikerül nekik...
– Ki fogják javítani a hibájukat, és kiirtanak minden Földlakót.
A nő szánalmasan bólintott.
– Ugyanezt akarják tenni Purvelen is. A fivérem pillanatnyilag
is beteg a legújabb vírustól, amit rajta tesztelnek.
– Meg kell állítanunk őket!
– Igen.
– De hogyan?
– Nem tudom – motyogta fókuszálatlan pillantással. – Meg
tudsz találni az álmokon kívül is?
A nő megrázta a fejét. – Bezárva tartanak egy cellában.
– Nem fizikailag értem. Telepatikusan meg tudsz találni? A
nahalae miatt én nem tudom elküldeni a gondolataimat neked. De
ha megtalálnád az utat az elmémbe, elküldheted nekem a
gondolataidat, és figyelnéd az enyéimet, akkor amikor ébren
vagyunk kommunikálhatnánk, és talán kidolgozhatnánk egy
tervet.
– Meg tudom csinálni! – A lány a homlokát ráncolta. – Várj!
Miért nem tudok olvasni a gathendiek gondolataiban? Próbáltam
és próbáltam, de nem értem el semmit!
– Azért adagolták be magukat a nahalae-val, hogy kétszeresen
is biztosak legyenek benne, hogy nem tudunk olvasni bennük.
– Ó! – Néhány pillanatnyi elgondolkodó csend következett. –
Van még valamilyen ötleted?
– Nincs! – A férfi a szeme sarkából rápillantott. – De akkor
tudok a legjobban gondolkodni, amikor úszom.
Szórakozás jelent meg Avában, kiszorítva a félelem és a stressz
egy részét. – Tényleg?
 – Határozottan!
A víz felé intett. – Nos, történetesen ott van egy nagy óceán!
– Bizony van – mondta okoskodó bólintással, mielőtt felderült
volna az arckifejezése. – Csatlakozol hozzám?
Ava igent akart mondani, aztán eszébe jutott, milyen messze
van az az óceán. – Hm...
Jak’ri felállt, és a lány ismét észrevette, mennyivel vékonyabb a
férfi. A férfi lefelé nyúlt, elkapta a lány kezét, és maga mellé húzta.
– Mondj igent!
Egy része valóban akarta, de... – Egy ugrás ebből a magasságból
megsebesíthet – vallotta be, és szinte sajnálta, hogy a tériszonya
ellenére is vissza kell utasítania.
– Az álmokban nem!
– Ó! – Tényleg?
Ava szerette fogni Jak’ri kezét, érezni a hosszú ujjait az övéi
közé fonva, ahogy a hüvelykujjával szórakozottan simogatja a
bőrét.
– Biztos vagy benne? Mert otthon sok film azt állítja, hogy ha
álmodban megsérülsz fizikailag, a tested úgy regisztrálja, mintha
valóságos lenne, és azzal a sérüléssel fogsz ébredni, amit az
álomban szereztél. Tehát ha meghalsz álmodban, akkor a való
életben is meg fogsz halni.
– Mik azok a filmek?
– Szórakoztató videók.
– Ah! Azok a videók tévednek!
– Meglehetősen biztosnak tűnsz!
– Az is vagyok! – villantott rá egy kisfiús vigyort. – Ziv’ri és
én a leghülyébb dolgokat csináltuk közös álmainkban. Olyan
dolgokat, amiket rajtunk kívül senkinek sem jutna eszébe még csak
megpróbálni sem. És mindig csodálatosan sérülésmentesen
ébredtünk.
Ava nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el.
– Milyen hülyeségekről beszélünk?
 Kuncogva ingatta a fejét. – Nagyon ostobák! Talán rávehetnél,
hogy megosszak veled néhányat!
– Megnevettetnek majd?
– Igen.
– Akkor majd ráveszlek, hogy ne csak néhányat ossz meg! –
mondta vigyorogva.
A férfi a szikla pereme felé biccentett. – Mehetünk?
– Nem, ha adsz időt, hogy átgondoljam a dolgot!
Ismét kisfiús vigyorból villantak ki a fogai.
– Egy-kettő-három, ugrás! – kiáltotta, és futásnak eredt, maga
után húzva a lányt.
Ava szeme tágra nyílt, és a szíve keményen dobbant a
mellkasában, miközben a férfi mellett futott.
A lábuk egyszerre ért a peremre, és együtt rugaszkodtak el.
Jak’ri felüvöltött, ahogy zuhantak az óceán felé, a hang olyan
csodálatosan gondtalan és vonzó volt, hogy Ava azon kapta
magát, hogy még akkor is szélesen vigyorog, amikor sikoltozva
még a lelket is kiszorította a férfi kezéből.
A férfi a másodperc töredékével előbb ért a vízbe, mint Ava. A
hűvös folyadék összezárult a fejük fölött. Buborékok vették körül
őket, mintha csak egy kád szódavízbe ugrottak volna. Aztán a férfi
átkarolta a lány derekát, és mindkettőjüket a felszínre lökte.
– Ez őrületes volt! – bukott ki Avából, és képtelen volt megállni,
hogy ne mosolyogjon, miközben letörölte a vizet az arcáról.
– Őrületes, de szórakoztató? – viccelődött a férfi, és a szeme
vidámságtól csillogott. És obszidiánszínű haja ismét ezüstszínűvé
változott.
– Talán – hárította Ava. – De nem annyira szórakoztató, mint
ez. – Felsőtestét kilökve a vízből, a férfi fejére tette a kezét, és
lenyomta a víz alá. Amint elengedte, lusta hátúszásba kezdett.
Jak’ri fröcskölve és nevetve bukkant a felszínre. Amikor ezüstös
szemei néhány méterrel arrébb találták a nőt, ördögi csillogás
jelent meg bennük.
 – Ó, ezt még megbánod, kis Földlakó!
Ava felsikoltott, amikor a férfi utána vetette magát. A hasára
fordulva, komoly sebességre kapcsolt. De azok az úszóhártyás
ujjak és lábujjak elképesztő sebességet adtak a férfinak.
Jak’ri ujjai Ava egyik bokája köré zárultak.
– Elkaptalak! – A lány még erősebben úszott, de egyáltalán nem
haladt sehova, és kuncogásban tört ki, amikor a férfi gonosz
hangon szörnyű fenyegetésekkel bombázta.
Mikor kuncogott utoljára őszintén?
Felkiáltott, amikor a férfi megrántotta a bokáját.
Aztán már Jak’ri karjaiban volt, aki gonoszul vigyorgott rá.
– Azt hiszed, hogy a legjobbat tudod kihozni belőlem, ugye? –
cukkolta. Aztán a kezét a lány karja alá dugta, és kirúgta alóla a
lábát.
Ava felnevetett, amikor a férfi feldobta őt a vízből. Repült a
levegőben, és néhány méterrel távolabb landolt a hátán. A víz
ismét összezárult a feje fölött. Amikor felbukkant, gyorsan
lehajtotta a fejét, hogy elrejtse a mosolyát, és megdörzsölte a
szemét. – Várj egy pillanatot! – motyogta.
Jak’ri azonnal abbahagyta a nevetést, és felé úszott.
– Sajnálom! Belement valami a szemedbe?
– Nem! – mosolygott rá a férfira. – Csak közelebb kellett
csalogatnom téged! – Aztán belecsapott a férfi előtt a vízbe, jó
alaposan lefröcskölve őt.
Jak’ri csapkodva ugrott utána.
A játékuk közben rengeteget nevettek, és még többet, amikor
Jak’ri elkezdte megosztani a fivérével végrehajtott hőstetteikről
szóló történeteket.
Csattanás.
Ava felriadt. Fájdalom árasztotta el. A fenébe! Nagyon
utált felébredni. Ő és Jak’ri úgy hancúroztak és játszottak,
mint a gyerekek. Szívás volt visszatérni a valóságba, ebbe a
cellába és a seggfejekhez, akik ide juttatták.
 – Használd a mosdót! – morogta az őr. – Újabb mintát
akarnak!
– Beteg disznók – motyogta. A pici mosdó high-tech
vécéje szemmel láthatóan tele volt érzékelőkkel és ki tudja,
még mi mindennel. Amikor otthon volt ellenőrzésen és
orvosi vizsgálatokon, időnként egy pohárba kellett pisilnie.
De valamiért ezektől a fickóktól, akik mindent
összegyűjtöttek és elemeztek, ami kijött a testéből,
egyszerűen kirázta a hideg. – Nem kell mennem! – mondta
hangosabban.
– Használd a vécét, vagy kényszerítelek, hogy használd!
Sajnos a saját bőrén tapasztalta meg, hogy a férfi teljesen
komolyan gondolja a fenyegetését.
Elharapta a visszavágást, aminek az lett volna a vége,
hogy a férfi megrázza, vagy hogy a fenébe is hívják a
sokkoló pálca használatát, és odament a cellájában lévő
mosdóhoz. Az átláthatatlan ajtó felcsúszott, így beléphetett.
Amikor nem ereszkedett le, az őrre nézett.
– Csukd be azt az átkozott ajtót, különben Frankenstein
doki nem kapja meg a drekking mintáját! – Próbaképpen
megegyeztek – ez a megállapodás leginkább abból állt, hogy
a nő ragaszkodott hozzá –, hogy csak akkor ad nekik önként
mintákat, ha ezt nyugodtan teheti, anélkül, hogy az őr úgy
figyelné, mint valami mániákus szörnyszülött.
A vörös, résnyire nyitott szemek összeszűkültek. Aztán
az ajtó becsukódott.
Igen. Ezt még meg fogja bánni.
Miután belepisilt a fertőtlenített, tiszta vécébe, visszatért a
cellájába, ahol már várt rá mindkét kutató.
A magas, sovány férfi hátborzongató szemének
csillogásától a csontjáig hatolt a hideg.
– Találtunk néhány rendellenességet a véredben.
 Az alacsonyabb mosolygott. – Több mintát kell vennünk!
És Ava tudta, hogy azokhoz a mintákhoz nem pohárba
kell majd pisilnie. Hanem lézerszikét és még több fájdalmat
jelentett.
A kurva anyját!
 ÖTÖDIK FEJEZET

JAK’RI LASSAN TÉRT MAGÁHOZ. A szeme égett az őt kínzó

láztól. A gyomra felkavarodott. Gondolatai lomhán
kóvályogtak a fejében, miközben a mozdulatlansága
ellenére is szédült.
– Jak’ri? – szólította halkan a fivére.
Felült, majd egyik kezével meg kellett támaszkodnia a
padlón, hogy ne dőljön el.
– Mennyi ideig aludtam?
– Néhány órát.
Nyögdécselve odamászott az őket elválasztó rácshoz, és
leült a fivére mellé.
– Hogy vagy? – kérdezte Ziv’ri, ezüstös szemei tele voltak
aggodalommal.
Jak’ri a fejét ingatta.
– Azt hiszem, nekem is azt adták be, amit te is kaptál.
– Mert azt hiszik, hogy sikerrel jártak. – Alig hallható
suttogássá halkította a hangját. – Betegséget színleltem, de
valójában már majdnem felépültem.
– Nem vagyok benne biztos, hogy nem jártak sikerrel!
Úgy érzem, hogy a halál már csak egy napra van tőlem!
Ziv’ri átnyúlt a rácson, és megpaskolta a kezét.
– Majd elmúlik, testvér! Csak ne hagyd, hogy ezt lássák!
– A mintáik majd elárulják nekik!
– Most már csak a vizeletünket nézik. Egy kicsit tovább
meg tudjuk őket téveszteni, ha felhasználod a kulacsodat, és
nekem is adsz a mintából. Minél tovább tűnünk betegnek,
annál inkább azt fogják hinni, hogy megtalálták a választ.
Feltételezte, hogy így van. Ha a tudósok erre
koncentrálnának, finom változtatásokat végezve, aztán
várva az eredményeket, az megakadályozhatná őket abban,
hogy egy új anyaggal kísérletezzenek, ami ténylegesen
elérheti azt, amit ez nem.
– Akkor azt hiszem, ezt ki kellene ürítenem! – Jak’ri a
kulacsáért nyúlt, és felhajtotta a tartalmát. Bár a folyadék
nem volt hideg, mégis végigfutott rajta a hideg, ahogy
belekerült láztól égő testébe.
A testvérek hosszú percekig csendben ültek.
Jak’ri ajkai megrándultak.
– Emlékszel, amikor meggyőztelek arról, hogy ha
elkapjuk egy makura hátúszóját, akkor fel tudunk lendülni a
hátára, és úgy lovagolhatunk rajta, mint egy légpárnás
biciklin?
– És aztán rábeszéltél, hogy próbáljuk ki egy közös
álomban? Igen.
Jak’ri elmosolyodott.
– Az az álom nem végződött jól számunkra.
Ziv’ri felnevetett.
– Anya nagyon dühös volt. Apa is az volt, bár soha nem
meséltem el nekik, mi történt.
Jak’ri felhorkant.
– Nem is kellett! Sikoltozva ébredtél, és én
kétségbeesetten próbáltalak lecsendesíteni, amikor
berohantak a szobánkba. Ennyit elég is volt tudniuk.
A szüleik egy egész Maatira holdcikluson át minden este
lefekvéskor figyelmeztetően bámultak rá. Jak’ri pedig olyan
bűntudatot érzett, hogy az összes kapott finomságot
félretette, és ugyanennyi ideig Ziv’rinek adta.
Ziv’ri mosolyogva ingatta a fejét.
– Hogy jutott ez eszedbe?
Ez akkor történt, amikor még fiúk voltak, még messze a
férfikor küszöbétől.
 Jak’ri a labor felé pillantott, megkönnyebbülve, hogy
üresen találta. A grunarkok gyakran hagyták őket magukra
néhány napra, amíg megvárták, hogy a legújabb
kotyvalékuk megöli-e a fogságban tartott kísérleti
alanyokat. De azért így is lehalkította a hangját.
– Meséltem róla Avának.
Ziv’ri szemöldöke felszaladt. – Láttad őt egy másik
álomban is?
A férfi bólintott.
– Hogy lehetséges ez?
– Telepata. De a népe kevésbé tudja uralni a képességét.
Azt mondta, amikor mások közelében alszik, gyakran azon
kapja magát, hogy belevonják az álmaikba.
– Nem az ő akaratából?
Ismét bólintott.
Ziv’ri a homlokát ráncolta. – Ez...
– Pontosan!
A fivére elfintorodott.
– El tudnád képzelni, hogy elalszol, és az egyik szülőnk
erotikus álmában ébredsz?
– Pfúj! Még csak azt sem akarom elképzelni, hogy
erotikus álmaik vannak!
Ziv’ri felnevetett. – Ha ez az Earling…
– Földlakó!
– Ha ez a Földlakó képes belépni az álmaidba, akkor a
gathendiek őt nem adagolhatják!?
– Úgy tűnik, nem tudják, hogy telepata.
– Tud senshit sugározni?
– Nem. Biztos vagyok benne, hogy mostanra már
megpróbálta volna. De megpróbált olvasni a gathendiek
gondolataiban, és nem sikerült neki.
 – Ez megerősíti a meggyőződésünket, hogy ők is
adagolják magukat.
– Igen.
Csendben ültek, mindegyikük a saját gondolataiba
merült.
– Hogy jutott eszedbe elmesélni a makurás történetet? –
kérdezte Ziv’ri kíváncsian.
– Néhányan a népéből úgy hiszik, hogy ha álmukban
sérülést szenvednek vagy meghalnak, akkor ugyanez
történik a fizikai testükkel az életben is.
– Valóban?
A férfi bólintott. – Azért meséltem el neki a makurás
történetet, hogy bebizonyítsam az ellenkezőjét.
Ziv’ri felvonta a szemöldökét.
– Miért volt erre egyáltalán szükség?
Jak’ri egy szégyenlős mosolyt villantott rá.
– Megpróbáltam meggyőzni, hogy ugorjon le velem a
Runaka-fokról.
Ziv’ri pislogott. Egy pillanat múlva válaszra nyitotta a
száját.
Jak’riiii!
Mindkét testvér összerezzent, ahogy a mentális sikoly
végigsuhant a fejükön.
Ziv’ri tágra nyílt szemmel bámult Jak’rira.
– Ez ő...?
Ava? gondolta Jak’ri.
Igen. Hosszú nyögés töltötte be Jak’ri fejét, ami morgásba
váltott. Egy sor olyan szó következett, amit nem értett.
Ava? Jól vagy? Mi történik?
Egy asztalhoz szíjaztak, és... Újabb nyögés következett,
megfejthetetlen földi szavak kíséretében. Mintákat vesznek.
Aggódó pillantást vetett a fivérére.
 – Hallod őt? – suttogta.
Ziv’ri bólintott. Ha együttműködsz, elaltatnak!
Ki volt ez? kérdezte.
A fivérem, Ziv’ri válaszolta.
Nos, akkor fejeztem be az együttműködést, amikor
megpróbáltak elkábítani, Ziv’ri mondta.
A fivére a homlokát ráncolta. Ha elaltatnak, az nagy
fájdalmaktól kímél meg!
Tudom, mondta harapósan. Aztán nyugodtabb hangon
folytatta: Sajnálom! Nem akartam kiakadni! Csak ez a szar
pokolian fáj!
Ziv’ri pillantása találkozott a testvére tekintetével.
– Néhány dolgot nem értettem!
– Ez a bura úgy fáj, mint a srul! – fordította, mielőtt
visszafordult volna Avához. Felajánlották, hogy elaltatnak?
Bizonyára elég sokáig egészségesen akarják tartani ahhoz,
hogy megtalálják a módját, hogy megöljék a népét,
különösen, ha ő volt az egyetlen a fajtájából, akit sikerült
elfogniuk.
Igen, de visszautasítottam! mondta. Kizárt dolog, hogy valami
furcsa gyíkbébivel a hasamban ébredjek!
Jak’ri az öccsére meredt. Szerinted miféle kísérleteket
végeznek, Ava? Úgy hangzott, mintha attól tartana, hogy
valamiféle tenyésztési kísérletnek akarják alávetni. De a
gathendieket nem foglalkoztatta hibridek előállítása.
Mindig is az volt a céljuk, hogy kiirtsák a civilizációkat,
hogy magukénak tudhassák a bolygót, az erőforrásokat és
minden technológiát, amit az általuk elpusztított értelmes
faj hátrahagyott.
Nem tudom! mondta a nő. De pokolian sok történet szól arról,
amelyben idegenek elrabolják a Földlakókat, teherbe ejtik a
nőneműeket, és tanulmányozzák a hímneműek fenekét.
 Ziv’ri eltátotta a száját. Miféle földönkívüliek látogatták meg
a bolygótokat? követelte megdöbbenve.
Jak’ri bólintott.
A csilingelő nevetés mosolyt csalt az arcukra, de egy
nyögés gyorsan le is törölte.
A testvérek komor pillantást váltottak.
Aztán megszólalt Ziv’ri. Jak’ri azt mondta, mesélt neked
arról, amikor rábeszélt, hogy álmomban próbáljak meglovagolni
egy makurát.
Igen...
Arról is mesélt, amikor rábeszélt, hogy vadásszak le egy óriás
tsuberit, hogy lenyűgözzem a nőt, akinek a vonzalmára
áhítoztam?
Álmodban?
Bárcsak álom lett volna mondta fanyar mosollyal, és
belevetette magát a mesébe, vad túlzásokkal teletűzdelve
azt, amelyeket Jak’ri gyorsan megcáfolt, még több nevetést
csalva ki a lányból.
De a közbeeső nyögésektől és fájdalmas morgásoktól égni
kezdett a gyomra.
Jak’ri a saját meséjébe kezdett, amint Ziv’ri befejezte,
gondosan elrejtve a dühöt, ami a tehetetlenségétől gyűlt
benne, amiért nem tudta megkímélni a lányt az elszenvedett
fájdalomtól.
Ó, a francba! mondta Ava, félbeszakítva őt a mondat
közepén. Azt hiszem... azt hiszem, el fogok ájulni.
Csend lett.
Ava? szólította.
A szíve kalapálni kezdett a mellkasában, amikor nem jött
válasz. Halkan felhördült, kezét ökölbe szorítva. Azok a
grunarkok ugyanúgy bántották Avát is, mint őt. És addig
fogják bántani, amíg meg nem találják, amit keresnek.
 – Tennünk kell valamit! – dörmögte.
Ugyanazt a dühöt látta tükröződni a fivére vonásain is.
– Egyetértek!
– Elterelődött a figyelmük. – Elmerültek az új áldozatuk
kínzásában. – Ezt kihasználhatjuk!
Ziv’ri bólintott. – Ha kudarcot vallunk, annak ezúttal
halálos következményei lehetnek! – A legutóbbi büntetés
gyötrelmes volt.
– Nem fognak megölni minket! Szükségük van ránk,
hogy folytathassák a kutatásukat!
A fivére megrázta a fejét. – Egyikünkre van szükségük,
hogy folytassák a kutatásukat!
Jak’ri nagyot nyelt.
– A kutatás, amit nem engedhetünk, hogy befejezzenek! –
Ez a fajuk pusztulását jelentené.
– Egyetértek! – Ziv’ri ismét a bátyja kezére tette a kezét. –
Nem kívánom elhagyni ezt az életet! És téged sem akarlak
elveszíteni, testvérem! De ha egyikünknek meg kell halnia,
hogy megállítsuk őket...
– És hogy megmentsem Avát...
– Az áldozat meg fogja érni!

AVA ÖSSZEKUPORODOTT az aprócska takaróján. Soha

életében nem voltak még ekkora fájdalmai, mint most.
Úgy látszik, ez volt az első alkalom, hogy a gathendiek
szeplős Földlakóval találkoztak. És elszántan fel akarták
deríteni az okát, valószínűleg abban reménykedtek, hogy
találnak valami genetikai hibát, amit kihasználhatnak.
 Lenézett. A karján és a lábán most többszörös nyers,
vörös foltok voltak, ahol a rohadékok mintákat vágtak ki,
hogy tanulmányozzák. Nagy szeplők. Kisebb szeplők. Sötét
szeplők. Világos szeplők. Szeplőkupacok. Szóló szeplők.
Még az anyajegyét is kivágták, ami úgy nézett ki, mint
egy tízcentes szeplő, a kedvenc tejcsokoládéjának színében,
az egyik csípőjén. Minden sebet valami átlátszó
gumicementnek tűnő és érződő anyaggal fedtek be.
Ami először meglepte őt, az az volt, hogy meg akarták
akadályozni az általuk készített apró kráterek
elfertőződését. Úgy vélte, hogy ennek mégiscsak van valami
beteges értelme. Életben kell tartaniuk, hogy kitalálják, mi
ölheti meg, nem igaz?
A szeplők kimetszése fájt. De nem ez aggasztotta.
A válla fölött hátrapillantott. A két gathendi kutató –
Saekro és Kunya, ahogy megtudta a nevüket – vállvetve
álltak egymás mellett a laborban, háttal neki, miközben az
őrült tudós varázslatukat végezték.
Megelégedve azzal, hogy kellőképpen elfoglaltak, ismét a
fal felé fordult, és titokban felhúzta a rajta lévő ing
szegélyét. Halvány hasát most öt vágás csúfította el.
Mindegyik csak ötcentes szélességű volt, a bőr körülöttük
duzzadt és elszíneződött. Ezeket is beborította a furcsa,
átlátszó, gumiszerű anyag. De a többivel ellentétben ezek
úgy néztek ki, mintha laparoszkópiás műtét eredménye
lennének.
Mit műveltek vele azok a seggfejek, amíg eszméletlen
volt? Kivettek egy szervét? Az emberi orvosok is meg
tudták ezt most tenni ilyen apró bemetszésekkel, így azt
gondolta volna, hogy egy idegen faj, amely nyilvánvalóan
fejlettebb orvosi technológiával rendelkezett, ugyanezt
könnyedén megteheti.
 Vagy – amitől legjobban tartott – egy gyíkbébit ültettek a
hasába?
Jak’ri és Ziv’ri biztosnak tűnt abban, hogy nem ez volt a
gathendiek célja. Nem szaporodni akartak az emberekkel.
Mindannyiukat meg akarták ölni. De nem tudott teljesen
megszabadulni a félelmétől.
A fogait csikorgatva leengedte az ingét, ahogy átjárta a
gyötrelem.
Minden mozdulat, legyen az kicsi vagy nagy, pokolian
fájt.
Fejét a behajlított karjára támasztotta, lehunyta a szemét,
és megpróbált valami másra koncentrálni. Például arra,
hogy eltűnjön innen a pokolba.
Nem fogok a kulacsomba vizelni! Abból kell innom!
Elmosolyodott, amikor meghallotta Jak’ri elégedetlen
hangját. Túl fáradt volt ahhoz, hogy blokkolja mások
gondolatait. A gathendiek pedig mindannyian valamilyen
gyógynövénnyel adagolták magukat, hogy az elméjüket
elzárják. Tehát Jak’ri és Ziv’ri gondolataiba merült
akaratlanul is.
Most az egyszer nem bánta.
Nem tudom, miért zavarna ez téged felelte a fivére szárazon.
Azok után, hogy megittad a Promeii 7-en azt a löttyöt, azt
gondolnám, hogy a vizelet hatalmas előrelépés lenne!
Bár hangosan beszéltek, a gondolataik tükrözték a
szavaikat, lehetővé téve Avának a hallgatózást.
Jak’ri felnevetett.
Valószínűleg az lenne. Az a bura undorító volt!
Mégis megittad!
És megnyertem a fogadást!
Ziv’ri morcos hangot adott ki. Soha nem kellett volna a
légpárnás biciklimbe fogadnom!
 A legjobb bicikli, ami valaha is a birtokomban volt, cukkolta
Jak’ri.
Ha nem fájt volna annyira, Ava felnevetett volna.
Beszéltél Avának erről?
A lány felvonta a szemöldökét, amikor meglepődve
hallotta, hogy Ziv’ri őt említi.
Nem, azt hiszem, ettől inkább megkímélem.
Miért? Nem akarod bemocskolni a férfias képedet azzal, hogy
leírod az utána következő hetet, amit azzal töltöttél, hogy a
mosdóban lógattad a fejed és mindent kihánytál, amit megettél?
Jak’ri nevetett. Már akkor is bemocskoltam azt a képet, amikor
megmutattam neki, hogyan nézek ki most.
Nem volt bölcs lépés! Még Shek’ra sem akarna téged, ha most
látna. Túlságosan sovány vagy ahhoz, hogy vonzz egy nőstényt!
Te drek!
Halk, férfias nevetés kísérte a testvérek kötekedését.
Hogy néz ki? kérdezte Ziv’ri.
Ava?
Igen. Csak annyit mondtál, hogy úgy néz ki, mint egy lasarai.
Eltelt egy pillanat, és Ava azon kapta magát, hogy
visszatartja a lélegzetét, miközben a férfi válaszára vár.
Gyönyörű mondta Jak’ri, és a hangjában valamiféle
vonzalom érződött.
Melegség töltötte el Avát, ami egy kicsit elvette a
fájdalom élét.
Alacsony és törékeny, mint a lasarai hercegnő.
Valójában három hüvelykkel magasabb volt Aminál, aki
alig érte el az öt láb magasságot. De Jak’ri egy fejjel
magasabb volt nála, vagy még annál is többel, így
feltételezte, hogy bárki, aki egy lábnyival alacsonyabb nála,
kicsinek és törékenynek tűnne számára.
 Nem olyan testalkatú, mint a mi asszonyaink folytatta. A
vállai nem olyan szélesek. És a mellkasa és a háta sem olyan izmos.
És mi a helyzet a melleivel?
Nem kell tudnod a melleiről dorgálta Jak’ri. De azok
tökéletesek, teltek és gömbölyűek.
Ava nem hitte, hogy az utolsó részt hangosan is
kimondta, szerencsére.
Ava lenézett szerény kebleire. Mindig is kicsinek tartotta
a melleit a társadalmi normákhoz képest. Biztosan semmi
olyan, ami megállítaná a forgalmat. De úgy látszik, hogy
valójában nagyobbak, mint a legtöbb purveli nőé.
És Jak’rinak tetszettek, abból ítélve, ahogy a gondolatai
elkalandoztak a csipkés melltartós emlékeihez, ahogyan a
lány csipkés melltartója körülölelte a melleit, miközben
együtt úsztak és játszottak az óceánban, a rózsaszín csúcsok
megkeményedtek, amikor a hűvös levegő megcsapta őket.
Most is a melleire gondolsz, ugye? kérdezte Ziv’ri.
A lány elvigyorodott. Igen, így van! válaszolta
telepatikusan.
Jak’ri felzihált.
Hűha! vihogott Ziv’ri. Elérted, hogy a bátyám elvörösödjön,
Ava! Nem láttam ilyen pirosnak az arcát, mióta anya rajtakapta...
Be ne fejezd ezt a mondatot! parancsolta Jak’ri.
Ava felnevetett, aztán azt kívánta, bárcsak ne tette volna,
amikor a hasán végigsöpört a kín. Visszapislogta a
könnyeit, és visszatartotta a lélegzetét, amíg a fájdalom nem
enyhült.
Bocsáss meg, Ava! mondta Jak’ri, a hangja tele volt
bosszúsággal. Nem vettem észre, hogy hallgatod a
gondolataimat. Nem akartam tiszteletlen lenni, és remélem, nem
érezted magad kényelmetlenül miattam!
 Nem is voltál az! Nekem nem lett volna szabad hallgatóznom
anélkül, hogy szóltam volna. Sajnálom! Csak el kellett terelnem a
figyelmem, és nem volt kedvem beszélgetni.
Hogy vagy? kérdezte, komolyan aggódva.
Nem túl jól ismerte be a lány. Olyan vágásokkal ébredtem a
hasamon, amelyek úgy néznek ki, mint a sebészeti bemetszések, és
kiborultam, és azon gondolkodom, hogy mit tettek velem.
Ez volt az első alkalom, hogy ilyen nyomok voltak rajtad?
Igen.
Jelentős a fájdalom?
Igen.
Mintát vettek néhány szervedből. Ugyanezt tették velünk is,
amikor először idehoztak bennünket.
Honnan tudod biztosan? Nem voltál eszméletlen, amikor ezt
csinálták? Ava elájult a fájdalomtól.
De igen. De Ziv’ri végignézte az egészet a cellájából.
Igen, erősítette meg Ziv’ri komoran. Biztosra kellett
mennem, hogy nem szondázták meg a fenekét.
Ava ismét felnevetett, majd felnyögött. Ne nevettess!
Igen! Ne nevettesd, minkon! csattant fel Jak’ri. Tudod,
milyen fájdalmasak a műtéteik!
Jaj! Nem üthetsz meg! jajdult fel a fivére hamis
sértettséggel. Haldoklom!
Ha haldokolnál mondta Jak’ri a gathendiek nem morognának a
legutóbbi véreredményeid miatt!
Úgy tűnt, tényleg dühösek egy kicsit ismerte el a fivére, majd
színlelt csalódottsággal felsóhajtott. Nos, srul! Annyira közel
voltam ahhoz, hogy megitassam vele a saját vizeletét, Ava!
A fájdalom ellenére elvigyorodott. Egészen biztos vagyok
benne, hogy ez sosem fog megtörténni!
Ha! Látod? Jobban ismer engem, mint te! mondta Jak’ri.
 Ha jobban ismerne nálam, akkor engem látogatna az
álmaimban, ahelyett, hogy téged látogat a tieidben. Sokkal
érdekesebb vagyok, mint a bátyám! Jelentette ki Ziv’ri. És Ava
szinte látta, ahogy felemeli az állát, és arrogánsan lenéz az
orra felett.
A lány elmosolyodott. Erről nem tudok. Jak’ri elég
érdekesnek tűnik nekem.
Pfúj! mondta Ziv’ri. Hogy tudod így kelletni magad,
miközben egy cella padlóján ülsz?
Én nem páváskodok! vágott vissza Jak’ri.
De igen, azt teszi! Páváskodik, Ava. Kérlek, ne bókolj neki
többet!
A lány a fejét ingatta. Ezek a fickók határozottan
testvérek voltak. Mi az a minkon?
Jak’ri az felelte Ziv’ri azonnal.
Nagyon vicces! felelte Jak’ri holtfáradtan. A minkon egy
becsmérlő kifejezés, amit azokra az emberekre használnak, akik
nem túl intelligensek.
Ava egy pillanatig elgondolkodott, keresve a megfelelő
szövetségi közös nyelv szóösszetételeit, amelyek a földi
mondásokat utánoznák. Szóval ez a... seggfej megfelelője?
Mindkét férfi felnevetett. Igen!
Mosolyogva lehunyta a szemét, ahogy eluralkodott rajta
a fáradtság.
A két férfi tovább szekálta egymást, úgy tűnt, szinte
versenyeztek, hogy ki tudja a legfelháborítóbb vádakat
megfogalmazni, vagy a legnevetségesebb történeteket
elmesélni.
Könnyek gyűltek Ava szemébe, amikor rájött, hogy mit
csinálnak.
Megpróbálták elterelni a figyelmét a fájdalomról.
 Azzal próbálták megakadályozni, hogy a félelem és a
kétségbeesés eluralkodjon rajta, hogy megnevettetik.
Segítettek neki, hogy kevésbé érezze magát egyedül.
És ez működött is, gondolta pillanatokkal azelőtt, hogy a
sötétség magával ragadta.

EGY FUVALLAT CSAPOTT ÁT fölötte, megcsiklandozva az arcát a

hajával, és magával hozva az óceán illatát.
Ava félig felemelte a szemhéját. Holdfény világította meg az
előtte elterülő hatalmas óceánt. Nem is egy, hanem három hold
tükörképe billegett a sötét víz felszínén.
A puha fű egy kis párnát biztosított a teste és a kemény talaj
között, de nem sokat tett azért, hogy felmelegedjen. Dideregve
gömbölyödött még jobban össze, és a fogait csikorgatva küzdött a
hasában érzett fájdalommal, valamint a karján és lábán lévő
vágások égető érzésével.
Lépések roppantak mögötte, de túlságosan gyötrelmes lett volna
megfordulni, hogy megnézze, ki az.
Valaki letérdelt néhány centire a hátától. Egy nagy kéz
ereszkedett gyengéden a fejére, és végigsimított a haján.
– Ava?– suttogta Jak’ri.
A lány felnyúlt, elkapta a férfi kezét, előrehúzta, és a
mellkasához szorította.
A férfi ajka Ava halántékát súrolta. Aztán lefeküdt, és nagy
testét az övé köré fonta.
– Emeld fel a fejed egy pillanatra – mondta halkan.
Amikor a lány megtette, a férfi alácsúsztatta a karját, hogy Ava
párnának használhassa a bicepszét.
– Jobban vagy? – kérdezte.
 Ava bólintott, képtelen volt megszólalni a torkában lévő gombóc
mellett.
Melegség szivárgott belé, ahogy a férfi átölelte, vigyázva, hogy
ne érjen a hasához.
Könnyek gyűltek a szemébe, és kicsordultak, hogy
megnedvesítsék a férfi bőrét és a füvet.
– Amikor felébredsz, igyál a kulacsból, amit biztosítanak!
Olyan gyógyszert tartalmaz, amely segít gyorsabban gyógyulni.
– Attól félek, hogy megfertőznek valamivel – préselte ki
magából a lány sírósan.
A férfi megnyugtatóan megszorította a kezét.
– Ahhoz még túl korai lenne. Időre van szükségük, hogy
tanulmányozzák, amit kivettek belőled, mielőtt elkezdenék a
biofegyverek készítését.
A nő szipogott.
– Miért érdekelné őket egyáltalán, hogy meggyógyulok-e, vagy
továbbra is fájdalmat érzek?
– Bármilyen betegséget is találnak ki, elég erősnek kell lennie
ahhoz, hogy legyőzzön egy egészséges testet. Ezt nem tudják
megerősíteni, ha hagyják, hogy túlságosan legyengülj.
Tehát azt akarták, hogy egészséges legyen, amikor megölik.
Nagyszerű. Egyszerűen nagyszerű.
– Megtaláljuk a kiutat, Ava! Esküszöm!
Megpróbált optimista lenni, reménykedni, miközben ott
feküdtek, és vigaszt merítettek egymásból. De a sok
nyomorúságtól, ami rátört, attól tartott, hogy az egyetlen
menekülésük a halál lesz.

TELTEK A NAPOK. Jak’ri és Ziv’ri felépültek abból a

betegségből, amit a gathendiek okoztak nekik. Mindketten
további műtéteken estek át, amelyek miatt legyengültek – és
mint később megtudták –, és amik elborzasztották Avát.
Csak később jöttek rá, hogy szemtanúja volt a
műtéteiknek a gondolataikon keresztül, lényegében
végignézte, ahogy a gathendiek belevágnak Jak’riba,
miközben Ziv’ri figyelte, káromkodott és kétségbeesett,
majd ugyanezt tette, amikor Ziv’ri következett.
Jak’ri nem akarta, hogy Ava lássa ezt. De nem tudta csak
úgy becsukni a szemét, hogy a lány ne lássa. Tudnia kellett,
hogy mi a srult csinálnak azok a grunarkok velük. És bár
utálta a félelmet, amit ez keltett a lányban, úgy gondolta,
joga van tudni, mi vár rá.
Szerencsére a gathendiek rajta nem végeztek több
műtétet. És nem vettek több mintát sem. Nagyrészt békén
hagyták, amíg tanulmányozták a mintákat, és feldolgozták
az azokból származó információkat.
Jak’ri megfogadta, ha ezt élve megússza, sarokba szorít
egy orvost Purvelen, és megkérdezi, hogy mi a dreket tudott
valójában felfedni az a sok kimetszés és vágás. Mert egy
része nem tudott nem elgondolkodni azon, hogy ezek a
tudósok nem egyszerűen szadisták-e.
Bár a napjai a gathendiek foglyaként nyomorúságosak
voltak, az éjszakái boldogító menekülést jelentettek.
Mostanában minden alkalommal, amikor elaludt, Avával
találkozott a kedvenc elmélkedő helyén: a Runaka-tengerre
néző sziklán. Az első néhány alkalommal Avát követte az
álomba a fizikai testének fájdalma. Így aztán vagy feküdtek
egymás mellett, vagy összesimulva ültek, a férfi karjai
átölelték Avát, és a vizet bámulták.
A könnyek, amelyek a lány arcán csillogtak, miközben a
fájdalommal és a kétségbeeséssel küzdött, olyan mélyen
hasítottak a férfiba, mint a gathendiek lézerszikéi. Az, hogy
képtelen volt megkímélni őt ettől, felemésztette. De
elrejtette, és inkább azzal terelte el a nő figyelmét, hogy
újabb történetekkel szórakoztatta a fivérével közös,
felháborító kalandjairól, vagy hősies és fantasztikus
történeteket mesélt a purveli mitológiából, amelyeket
imádott fiatalabb korában.
Bízva a férfiban, Ava megfogadta a tanácsát, és ivott a
gathendiek által biztosított kulacsból. A sebei gyógyulni
kezdtek, elég gyorsan ahhoz, hogy többször is kifejezte a
csodálkozását emiatt, tehát a népe még nem fejleszthetett ki
olyan kémiai silnákat, amelyek felgyorsíthatják a
gyógyulást.
A fájdalom is enyhült, ahogy gyógyult. És közös
álmaikban felhagytak a más kalandokról szóló mesékkel, és
új, saját kalandokat kerestek. Leugrottak a szikláról.
Nevettek és incselkedtek, gyermeki lelkesedéssel úszkáltak
és játszottak a vízben. Jak’ri még a sziklamászásra is tanítani
kezdte Avát, a lány testét a saját és a Runaka-fok sziklafala
közé szorította, miközben a lány apró kezeit és lábait a
biztonságos kapaszkodókhoz vezette.
Olyan közel érezte magát hozzá. Majdnem olyan közel,
mint a fivéréhez.
Hogy volt ez lehetséges? Hogy történhetett ez ilyen
gyorsan?
Még soha nem alakult ki ilyen erős barátsága egy nővel.
Talán megtörténhetett volna, ha beleegyezett volna, hogy
együtt éljen valamelyik korábbi szeretőjével. De soha nem
élt együtt azokkal a nőkkel, akikkel eddig kapcsolata volt,
mert azok soha nem értették meg az időnkénti csend és
egyedüllét iránti igényét. Ők inkább nagyon is
megsértődtek, azzal vádolva őt, hogy szüksége van a tőlük
távol töltött időre.
 És ő azt gondolta, hogy így is van.
Furcsa módon nem érezte, hogy egyedüllétre lenne
szüksége, amikor Avával volt az álmaikban. Még ébren is
kezdett vágyakozni a lány jelenlétére az elméjében. Sőt,
legnagyobb bánatára, még a féltékenysége is feltámadt egy
pillanatra, amikor a fivére versengett vele, hogy ki tudja
Avát a legjobban megnevettetni, amíg rá nem jött, hogy
Ziv’ri érdeklődése a lány iránt nem olyan mértékű, mint az
övé.
Márpedig az övé jelentős mértékű volt. Jak’ri egyre
nehezebben tudta figyelmen kívül hagyni a lány gyönyörű
melleit és karcsú íveinek az övéhez simulását, amikor
úsztak és hancúroztak a vízben. A teste még úgy is kezdett
reagálni, hogy a hideg óceán nagy nehezen tompította,
amitől szégyellte magát. A gathendiek foglyai voltak.
Ugyanazokat a félelmeket, aggodalmakat és fájdalmakat
kellett elviselnie, mint neki és Ziv’rinek. Az utolsó dolog,
amire szüksége volt, hogy aggódjon amiatt, hogy Jak’ri arra
kényszeríti, hogy kielégítse a vágyát.
Nem is szabadna vágyat éreznie.
– Azt hiszem, itt az idő – suttogta Ziv’ri.
Jak’ri pislogva tért vissza a jelenbe, és követte a fivére
tekintetét.
A gathendi tudósok vitatkoztak valamin.
Ziv’ri ránézett.
– Ava hallgatja a gondolatainkat?
Ava? Velünk vagy? Szólította Jak’ri. Amikor nem jött
válasz, megrázta a fejét. – Nem hiszem. Azt hiszem, még
mindig alszik.
– Jó. – A tudósok felé bólintott. – Valami baj van. Saekro
és Kunya találtak néhány rendellenességet Ava vér- és
szövetmintáiban. Jelentős anomáliákat, amire nem
számítottak. Saekro szerint Kunya elcseszte a teszteket.
Kunya ragaszkodik hozzá, hogy nem így volt, és továbbra is
azt a feltevést hangoztatja, hogy valami bizarr evolúciós
ugrás történhetett a fajában, mióta az őseik elszabadították a
vírust a Földön. Saekro szerint Kunya tele van burával, és
csak a saját seggét próbálja fedezni. Akárhogy is, úgy
hangzik, mintha további feltáró műtéteket terveznének
rajta.
– Drek! – sziszegte Jak’ri dühösen. – Nem akarom, hogy
még egyszer kitegyék ennek!
– Én sem!
– Akkor cselekednünk kell!
Ziv’ri bólintott.
– Most, hogy a vírus elhagyta a szervezetünket,
mindketten erősebbek vagyunk.
– Ők pedig szétszórtak. Így nem számítanak rá. Hogyan
vegyük rá Saekrót vagy Kunyát, hogy kinyissák a
kapunkat?
– Mielőtt elkezdtek volna vitatkozni Ava miatt, hallottam,
hogy azt mondták, holnap valami újat próbálnak ki rajtunk.
És valahányszor valami újat próbáltak ki, mindig
Ziv’rivel kezdték. A testvérek hamar felismertek egy mintát.
Miután kivitték Ziv’rit a cellájából, a műtőasztalhoz
szíjazták, befecskendezték neki az ocsmány szérumukat,
majd megvárták, hogy produkál-e allergiás reakciót, ami
miatt be kell avatkozniuk és újra kell éleszteniük.
Akármilyen általuk létrehozott vírus, amely azonnal
megölné a fertőzött felet, végül is nem lenne előnyös
számukra. Szükségük volt arra, hogy az áldozatuk elég
sokáig éljen ahhoz, hogy terjeszthesse a fertőzést.
Hangját a leghalkabb suttogásra csökkentve, Jak’ri azt
mondta: – Ma este böjtölnünk kellene!
 Ziv’ri bólintott. – Tégy úgy, mintha ennél, és rejtsd el a
kockákat! – És ne igyál! – Mindketten úgy vélték, hogy a
nahalae, amivel a gathendiek adagolták őket, a
vitamininjekciókban volt, amelyeket minden második nap
kaptak. Az első szökési kísérletükre akkor került sor,
amikor a gathendiek három napot vártak a
vitaminadagolással. Ennek következtében Jak’ri és Ziv’ri
mindketten visszanyerték telepatikus képességeik egy
részét, és egy olyan senshit adtak ki, amely több őrt is
leterített, és a testvérek vuan közel kerültek a
kiszabaduláshoz. Azóta van a kétnapos menetrend.
De néha elgondolkodtak azon, hogy a tápkockákban
vagy italokban, amelyeket a gathendiek adtak, nem volt-e
némi nahalae is. A grunarkok kegyetlenül megverték őket, ha
tartózkodtak az evéstől vagy ivástól. A testvérek csak abban
nem voltak biztosak, hogy azért reagáltak így, mert
egészséges alanyokra volt szükségük, vagy valami másért.
– Ha nem ürítjük ki a kulacsot, nehezebb lesz eltitkolni –
mondta Ziv’ri. – Tudod, hogy figyelik a
folyadékbevitelünket!
– Találj módot arra, hogy becsempészd a kulacsodat a
mosdóba, és öntsd ki!
A férfi bólintott. – Remélhetőleg mire a mosdó elküldi
nekik a legutóbbi adományaink elemzését, ők már halottak
lesznek, mi pedig hazafelé tartunk. – A laborra pillantott. –
Amint szólnak, hogy feküdjek az asztalra, mindketten
megpróbálunk akkora senshit kibocsátani, ami eléggé
legyengíti őket ahhoz, hogy vagy megragadjak egy szikét,
vagy lefegyverezzem az őrt.
– Megbeszéltük! – Átnyúlva a rácsokon, Jak’ri egyik kezét
Ziv’ri tarkójára tette, és olyan közel húzta őt, hogy
egymáshoz érjen a homlokuk a rácsok között. – Ha
kudarcot vallunk, tudd, hogy szeretlek, testvér!
Ziv’ri komoly arccal nyúlt át a rácsokon, és ugyanígy tett.
– Én is szeretlek!
– Találd meg a módját, hogy megmentsd Avát!
– Úgy lesz! – Az ajkai megrándultak. – Ha sikerül...
Vissza akarom kapni a légpárnás biciklimet!
Jak’ri nevetve pislogta vissza a könnyeit, és elengedte az
öccsét.
Ennek működnie kellett.
Muszáj volt.
 HATODIK FEJEZET

A KÖVETKEZŐ NAPON Jak’ri szívverése felgyorsult, amikor

Saekro előreküldte az őröket.
Ez az.
Ziv’rire pillantva ugyanezt a tudatosságot látta fivére
ünnepélyes tekintetében.
Miközben a két őr közeledett Ziv’ri cellájának ajtajához,
Jak’ri gyomra összeszorult. De nem mutatta ki az
aggodalmát. Ismét azt kívánta, bárcsak a grunarkok rajta
tesztelnék először az ocsmány kotyvalékukat Ziv’ri helyett.
Ő volt az idősebb testvér. Neki kellene kockáztatnia az
életét, hogy kiszabadítsa a többieket. Ő... nem tudta elviselni
a gondolatot, hogy elveszítheti a testvérét.
Az őr meglengette a csuklóját az érzékelő felett, és
kinyitotta a kaput.
Amikor már szinte elborította a pánik, Jak’ri haraggá és
nyers elszántsággá változtatta. Ennek működnie kell. Nem
csak maguk miatt, hanem Ava érdekében is.
Az őr megragadta Ziv’ri karját, és durván előre vezette.
Saekro csak egy röpke pillantást vetett rájuk, túlságosan
el volt foglalva kedvenc kínzóeszközeinek rendezgetésével
a sebészeti műszerek lebegő tálcáján.
Kunya mellette állt, tekintete a kezében tartott táblagépre
szegeződött. Néhány koppintással aktiválta a mennyezeten
lévő orvosi készüléket.
– Feküdj az asztalra! – parancsolta durván az őr.
Jak’ri azonnal összpontosította telepatikus energiáját, és a
legerősebb senshit bocsátotta ki, amit a kábítószer hatása
alatt elő tudott állítani, remélve, hogy ez elég lesz. Érezte,
hogy egy ugyanilyen impulzus sugárzik kifelé a fivéréből.
 Az őr felzihált. Elengedve Ziv’rit, előrehajolt, és a fejéhez
kapott. Az őr, aki a nyitott ajtóban maradt, elfintorodott,
majd összecsuklott.
Igen!
A két tudós összerezzent, és összeszűkült szemeik
Ziv’rire szegeződtek.
Saekro felkapott egy lézerszikét a tálcáról, és a férfi felé
suhintott.
Ziv’ri felemelte a kezét, hogy kivédje az egymás után
érkező csapásokat.
Amikor Kunya a sokkolópálcáért nyúlt, amit mindig
kéznél tartottak, Ziv’ri elkáromkodta magát, és megragadta
a lebegő tálcát. Ledobta róla a műszereket, felemelte, és
keményen meglendítette.
A fém Saekro arcába csapódott, amitől az
hátratántorodva Kunyának esett, és mindketten a földre
hemperedtek.
Ziv’ri a sokkoló pálca felé vetette magát.
Jak’ri homlokán gyöngyözni kezdett az izzadság, ahogy
küzdött, hogy fenntartsa a senshit.
Kiáltozás tört ki a folyosón.
Az őrök felegyenesedtek, miközben a senshivel
küzdöttek.
Ziv’ri a sokkoló pálcával megütötte a hozzá legközelebb
álló őrt.
Az őr többször megrándult, majd a földre zuhant. Ziv’ri
az őr fölé hajolva kirántotta a fegyverét a tokjából, az
ajtónyílásra célzott, és eltalálta egy energialökettel a másik
őrt. A második őr megmerevedett, és a földre zuhant, majd
ugyanúgy rángatózva feküdt ott, mint a másik.
A fegyver valószínűleg kábításra volt állítva.
Jak’ri feje fájni kezdett az erőfeszítéstől.
 Ziv’ri vonásai megfeszültek a feszültségtől, miközben a
tudósokra lövöldözött, akik időközben kibogozódtak, és
próbáltak talpra állni.
Saekro és Kunya a műtőasztal fedezékébe bújt.
Ziv’ri levegő után kapkodva, megragadta az elesett őr
karját, és Jak’ri cellája felé kezdte vonszolni.
Jak’ri szíve a mellkasának csapódott. Már csak egy kicsi,
és kiszabadulhat. Mindketten szabadok lennének.
A rácsok túloldalán megállva, Ziv’ri felrántotta az őr
karját a kapu érzékelője felé.
Egy energiagömb csapott le rá.
Jak’ri felkiáltott, miközben nézte, ahogy a fivére
megmerevedik és felnyög. A Ziv’ri által kibocsátott senshi
hirtelen félbeszakadt.
Két további őr lépett át az ajtóban rángatózó őrön, és
belépve a laborba, egy kábítóval sokkolta Ziv’rit.
Jak’ri megpróbálta felerősíteni a saját senshijét, hogy
felvegye velük a harcot, de a vuan drog meghiúsította az
erőfeszítéseit.
– Elég! – harsogta Saekro, miközben felállt a labor
túloldalán. – Vagy elrendelem a megölését!
A remény meghalt, ahogy még több őr kezdett a folyosón
tolongani.
Jak’ri véget vetett a senshijének.
Az őr abbahagyta Ziv’ri sokkolását.
Ziv’ri a földre rogyott, és mozdulatlanul feküdt, csak az
izmai rángatóztak.
A gyengeség mellett kétségbeesés árasztotta el Jak’rit,
ahogy nézte a testvérét.
Kudarcot vallottak.
És most a fivére fizette meg az árát.
A két új őr nyomult előre, és felrántotta Ziv’rit.
 Jak’ri összeszorította a fogait, miközben Ziv’rit az asztalra
kényszerítették, és bekattintották a csuklóján és a bokáján a
bilincseket. Mielőtt elfordultak volna, az egyikük
mozdulatlanul tartotta Ziv’ri fejét, míg a másik egy ötödik,
szélesebb bilincset zárt fivére homlokára.
Az utolsót csak akkor szokták feltenni, amikor azt
akarták, hogy teljesen mozdulatlan maradjon a
vizsgálathoz, vagy amikor sokkolták.
Jak’ri nem gondolta, hogy le akarnák tapogatni az öccsét.
Ziv’ri keze alatt összegyűlt a vér az asztalon. A mellkasán
is volt egy csúnya seb.
Ziv’ri a szeme sarkából Jak’rira pillantott.
– Ez mind a terv része volt, ugye? – viccelődött zihálva. –
Tudtad, hogy értem jönnek először. Tudtad, hogy nem
fogom szétrúgni a seggüket. És tudtad, hogy meg fognak
büntetni, amire most készülnek is. Ezzel akartál
visszavágni, amiért azt a yeorxoki kígyót az ágyadba tettem,
amikor még csak tíz éves voltam. Igazam van?
Bár a szíve szakadt a fivére miatt, Jak’ri nevetésre
kényszerítette magát.
– Srul igen! Talán ezek után végre megbocsátok neked!
Ziv’ri elmosolyodott. – Drek!
Amikor az őr közeledett a sokkoló pálcával, Saekro
feltartotta a kezét, hogy megállítsa.
– Várj! – Egy hosszú pillanatig a két purvelire meredt.
Aztán olyan csillogás költözött a szemébe, amelytől
megfagyott Jak’ri vére.
A pillanat elnyúlt.
A rácsot megragadva Jak’ri nagyot nyelt, és pillantása
találkozott a fivére tekintetével. Meg akarták ölni? Tényleg
tehetetlenül kell majd itt állnia, és végignéznie, ahogy ezek
a drekkerek megölik Ziv’rit?
 Rettegés lett úrrá rajta. Gyorsan fog történni? Vagy órákig
kínoznák Ziv’rit, amíg a teste végül megadná magát a
sérüléseknek? Mindketten tudták, hogy ez megtörténhet,
hogy ez lehet a büntetés, ha a szökési kísérletük kudarcot
vall. De most, hogy eljött a pillanat...
Nem akarta elveszíteni a testvérét. A legjobb barátját.
Nem tudta.
Saekro közelebb intette az őrt, és valamit a fülébe
mormolt.
Az őr morogva kioldotta Ziv’ri bilincseit, lerántotta az
asztalról, és a cellája nyitott kapuja felé lökte.
Ziv’ri megbotlott, de sikerült talpon maradnia, amikor a
kapu becsukódott és aktiválódott a zár.
Az őr távozott. A testvérek egymásra meredtek.
Mit jelenthetett ez?
Saekro ott maradt, ahol volt is, és szenvtelenül figyelte a
testvéreket. De a csillogás ottmaradt a szemében.
Kunya a közelben állt, nyugtalanul toporogva egyik
lábáról a másikra, a farkát rángatva. Úgy látszik, ő sem
tudta, mit jelent ez.
Jak’ri? szólította Ava.
Igen.
Mi történik?
Ziv’ri és én megpróbáltunk megszökni.
Micsoda?
Röviden beszámolt neki a történtekről.
Ziv’ri, kérdezte, jól vagy? Bántottak téged?
Csak néhány vágás. Gyors és kemény büntetésre számítottam,
mint amilyeneket a múltban is kiszabtak, de visszavittek a
cellámba.
Talán attól félnek, hogy ha bántanak, az hatással lehet a
kísérleteikre?
 Talán mondta Ziv’ri, de a hangja tele volt kételyekkel.
Éreztél valamit, amikor kibocsátottuk a senshiket? kérdezte
Jak’ri. Minden erejüket a tudósokra és az őrökre
összpontosították, de aggódott, hogy a lány is érezhette.
Nem, nem éreztem semmit! Érezte volna, ha teljes erejénél
lett volna. Aludtam, amíg az őrök fel nem ébresztettek. Először
azt hittem, hogy még több olyan undorító tápkockát akarnak belém
erőltetni. De úgy tűnik, hogy valami más jár a...
Ava besétált a laborba, két őrrel a háta mögött – a
fejükben.
Ava szemei tágra nyíltak, amikor meglátta a férfit, majd
pillantása Ziv’ri felé siklott.
Az övék is.
Ó, drek! Jak’ri a fivérére pillantott, és ugyanazt az
elszörnyedést látta Ziv’ri arcán tükröződni, amit ő is érzett.
Nem, nem, nem, nem, nem!
– Tegyétek az asztalra! – parancsolta Saekro.
Ava elsápadva megállt, és a tudóshoz fordult.
– Mi folyik itt? – A testvérek felé mutatott. – Kik ők? Miért
vagyok itt?
Az egyik őr keményen meglökte.
A lány előrebotladozott, elfintorodott, és ismét megállt.
Ökölbe szorított kézzel hirtelen megfordult, és torkon vágta
az őrt.
Az őr meglepődve a torkához kapott, és kapkodni
kezdett a levegő után.
Ava megpördült, és egy kemény rúgást mért a hasára,
amivel valóban sikerült egy lépést meghátráltatnia az őrt. A
gathendi azonban gyorsan magához tért, és hátba vágta,
amitől a lány a földre zuhant.
Mielőtt Ava bármi mást tehetett volna, minthogy
felemelkedett a kezére és a térdére, a grunark megragadta a
derekánál fogva, felemelte, megpördült, és a műtőasztalra
hajította.
Ava felkiáltott, arca eltorzult a fájdalomtól.
Jak’ri igyekezett visszafojtani dühödt üvöltését. Még
mindig fájdalmai voltak a drek műtétjüktől. Ennek úgy
kellett fájnia, mint a srul.
Ava összeszorította rózsaszín ajkait, és küzdött, de nem
volt ellenfele a gathendieknek, akik a karjait és a lábait a
helyükre kényszerítették, és összepattintották a bilincseket.
– Ők – mondta Saekro –, két kísérleti alany, akik
hajlandóak feláldozni egymást, hogy meghiúsítsák az
erőfeszítéseinket. – Vékony ajkai ocsmány mosolyra
húzódtak. – Lássuk, vajon ugyanilyen szívesen
feláldoznának-e téged is!
Ava szemei olyan tágra nyíltak, amikor találkozott a
pillantásuk, hogy Jak’ri végig láthatta barna íriszei körül a
szeme fehérjét.
Mi történik?
Ava. Jak’ri teste remegni kezdett a rettegéstől és a
bűntudattól. Annyira sajnálom! Nem tudtam, hogy ezt fogják
tenni! Esküszöm, hogy nem tudtam!
Ziv’ri is megszólalt, kezei most már ugyanolyan szorosan
markolták cellája rácsait, akárcsak Jak’rié. Eszünkbe sem
jutott, hogy téged fognak megbüntetni a mi vétkünkért!
Bár tudnia kellett, hogy hiábavaló, Ava tovább küzdött a
bilincsek ellen. Mit fognak tenni?
Saekro fogta a sokkoló pálcát, és a lány fölé tartotta. Kék
fény pattogott a hegyéből.
Ó, a francba! Ez egy...?
Saekro Ava vállához érintette a pálcát.
A lány minden izma görcsbe rándult, ahogy az
elektromosság áthaladt kis testén.
 Jak’ri morogni és vicsorogni akart, és megátkozni a
drekkert, követelni, hogy hagyja abba, de aggódott, hogy
ezzel csak felbátorítaná.
Saekro felemelte a pálcát.
Ava összerogyott az asztalon, kapkodva szedte a levegőt,
az izmai rángatóztak.
Aztán Saekro a combjához érintette a pálcát.
Az izmok ismét görcsbe rándultak.
Annyira sajnálom! kántálta Jak’ri újra és újra. Annyira
sajnálom, Ava! Annyira sajnálom! Ezért meg fogom ölni őket!
Mindannyiukat meg fogom ölni!
Saekro felemelte a pálcáját.
Ava zihált, izmai még jobban rángatóztak. Nem, ha előbb
én ölöm meg őket!
Saekro a pálcát a lány puha, még mindig gyógyulófélben
lévő hasához érintette.
Ava felsikoltott, a gyötrelmes hang széttépte Jak’rit.
– Elég! – harsogta, képtelen volt megállni. – Elég!
Saekro felemelte a pálcát.
Ava nyöszörgött, miközben a hasa izmai tovább
rángatóztak és görcsösen hullámoztak. Könnyek csordultak
le a halántékán, megnedvesítve a haját.
Saekro Avára meredt, majd felvont szemöldökkel
Ziv’rire.
– Tényleg?
– Igen! – vicsorogta Ziv’ri.
A tudós arckifejezése elsötétült a düh és az elégedettség
kombinációjától.
– Próbáljatok meg még egyszer megszökni, tagadjátok
meg az együttműködést, és ő fog büntetést kapni
helyettetek! Minden egyes vétség, amit elkövettek, nagyobb
büntetést von maga után, mint az előző volt! – Ismét Ava
hasához nyomta a pálcát.
A kék fény felpislogott. Ava ismét felsikoltott, ahogy az
izmai összeszorultak.
A grunark ezúttal még tovább tartotta ott a pálcát.
– Azt mondtam, elég! – üvöltötte Jak’ri.
Saekro felemelte a pálcáját, és diadalmasan
elmosolyodott.
– Majd meglátjuk! – Az őr felé fordult. – Dobjátok be az
idősebbikhez. Hadd éljenek egy ideig azzal, amit okoztak!
Az őr leoldotta a bilincseket, és felrántotta Avát. Amikor
lerángatta az asztalról, Ava térdei megrogytak. A
nagydarab gathendi káromkodva átkarolta a derekát, és
félig vitte, félig vonszolta Jak’ri cellájához.
– Lépj hátra! – parancsolta.
Jak’ri azonnal visszahúzódott a cellája közepére, nem
akart okot adni a nagydarab grunarknak, hogy tovább
bántsa Avát.
Miután az őr feloldotta a zárat, kinyitotta a kaput, és
bedobta Avát, mint egy halom régi rongyot.
Jak’ri előrevetette magát, és térdre esve épphogy sikerült
elkapnia a lányt, mielőtt az a földre zuhant volna. A padló
durva textúrája felhorzsolta a térdét. De nem törődött vele.
A lányt magához szorítva figyelte, ahogy az őr bezárja a
kaput, és újra aktiválja a zárat.
Utána az őr talpra rántotta összeesett kollégáját, és
segített neki visszatérni az ajtó előtti posztjára.
Saekro Kunya felé fordult.
– Ma már nem tudunk több mintát venni tőle. Menjünk,
elemezzük ki újra azokat, amik már megvannak, és nézzük
meg, hol szúrtad el!
Kunya vékony ajkai bosszúsan összeszorultak.
 Aztán mindketten távoztak, az ajtó pedig becsukódott
mögöttük.
Jak’ri felemelkedett vérző térdeiről, és közelebb húzódott
fivére cellájához. Törökülésben leült a matracára, és olyan
gyengéden, ahogy csak tudta, az ölébe ültette Avát, és
átölelte, miközben a lány izmai továbbra is rángatóztak, és
könnyek fürösztötték az arcát.
Ziv’ri mellettük ült a saját cellájában. A torka
folyamatosan hullámzott a nyeldekléstől. Ezüstös szemei
bűntudattól csillogtak. Átnyúlt a rácson, és megfogta a lány
egyik kezét.
Jak’ri hátrasimította a lány arcáról a nedves hajat, majd
puszit nyomott a homlokára.
– Annyira sajnálom, Ava!
A lány kissé megrázta a fejét, és felbámult a férfira.
– S-s-sajnálom, hogy nem voltam erősebb!
Az elsuttogott szavak annyira fájtak Jak’rinak, hogy akár
kést is döfhetett volna a mellkasába. Ő okozta ezt. Ő és
Ziv’ri. Mégis a lány kért bocsánatot, mert nem volt képes
legyőzni egy háromszor akkora gathendit, mint ő?
– Elég erős voltál ahhoz, hogy majdnem megfojtottad azt
a grunarkot, ami több volt, mint ami a fivéremnek sikerült.
– Hé! – jelentette ki Ziv’ri hamis sértődöttséggel –, nem
tehetek róla, hogy nem bántottam annyira az őrzőmet, mint
Ava az övét. Én kényes vagyok!
Jak’ri felhorkant. – Kényes, a seggem!
– Abból kiindulva, hogy hányszor rúgtam bele, azt
mondanám, hogy a segged kényes – mondta a bátyja.
Bár egyiküknek sem volt kedve viccelődni, a tréfálkozás
elérte, amit reméltek.
Ava elmosolyodott, miközben lehunyta a szemét.
Ziv’ri megszorította a kezét.
 – Mesélt már Jak’ri arról, amikor egy olyan harcba kevert
bennünket, amelyben mi ketten nyolc akseli zsoldossal
kerültünk szembe?
Jak’ri felnyögött az emlékre.
Ava mosolya kiszélesedett. – Nem!
– Nos, ez a Promeii 7-en történt.
– Mi nem a Promeii 7-en történt? – vágott vissza Jak’ri.
Ziv’ri felnevetett. – Igaz!
Miközben fivére belekezdett a mesébe, Jak’ri Ava haját
simogatta, és annyi vigaszt nyújtott, amennyit csak tudott.
A lány könnyei elálltak. De az arcát továbbra is
megfeszítette a fájdalom, még akkor is, amikor
elmosolyodott kétes hőstetteiken.
Jak’ri pillantása találkozott Ziv’ri tekintetével.
Bár a fivére hangja továbbra is könnyed maradt, és
nevetéssel volt megszórva, a szeme dühtől égett.
Mindhármuknak el kell tűnniük innen a drekbe, mielőtt
azok a grunarkok végeznének velük.
De minden eddigi menekülési kísérletük kudarcot vallott.
Hogyan kísérelhetnének meg még egyet anélkül, hogy
Avát további veszélybe ne sodornák?

Ava álmában nem találta Jak’rit a Purvelen. Ehelyett az

életére törő szörnyű lények töltötték meg az álmait.
Valahányszor talált egy fegyvert, amivel elháríthatta volna
őket, az mindig kudarcot vallott. Ha felkapott egy botot, az
eltört, amikor meglendítette. Ha kést talált, a penge beletört
a lény bőrébe. Ha talált egy félautomata pisztolyt, az
beragadt.
 Fájdalom kezdte marcangolni, ahogy lassan magához
tért, és elhomályosodtak a rémálmok. Annyira fájt, hogy
arra gondolt, hogy valójában inkább harcolna tovább az
álmában az átkozott szörnyekkel, ha az távol tartja a
gyötrelmeket.
Sajnos, nem lehetett.
Tiltakozóan felnyögött, és arcát szorosabban a meleg
takaróba fúrta.
Nem, nem a meleg takaróba. Egy meleg mellkas. Valaki
átölelte.
Egy férfihang nyugtató szavakat mormolt, miközben
egyik kezével a haját simogatta.
Jak’ri.
Sóhajtva ellazult a férfi mellett. Aztán felpattantak a
szemei.
Várjunk csak! Jak’ri tartotta őt. Nem álmában, hanem a
valóságban. Pislogott, aztán csúnyán elkáromkodta magát,
és még tovább káromkodott, ahogy az előző nap eseményei
– vagy legalábbis feltételezte, hogy az előző nap volt –
eszébe jutottak. Azok a szánalmas szarcsimbókok többször
is sokkolták őt Jak’ri és Ziv’ri szeme előtt. Minden
alkalommal, amikor a hasizmai összehúzódtak, úgy érezte,
mintha valaki késeket döfne a részben begyógyult
bemetszési helyekre. Azok a szemetek kínozták őt!
És valójában Jak’rit és Ziv’rit kínozták.
A purveli testvérpár elméje tele volt bűntudattal és
sajnálattal.
Ava nem őket tette felelőssé, amitől a fivérek tartottak.
Nem hibáztatta őket. Annyira igyekezett sztoikusan
elviselni a fájdalmat, és megakadályozni, hogy még
rosszabbul érezzék magukat. De ez már túl sok volt. Nem
volt ehhez hozzászokva.
 Megszokhatta ezt az ember? Tényleg hozzá lehet szokni az
ilyen fájdalmak elszenvedéséhez?
A gondolatai Eliana felé terelődtek.
A Halhatatlan Őrzők megtették. Eliana négyszáz éve
vadászott és harcolt őrült vámpírokkal, és közben annyi
súlyos sérülést szenvedett, hogy ez a szarság, aminek ezek a
gathendiek kitették Avát, valószínűleg még csak meg sem
rázta volna.
Bárcsak én is olyan erős lennék, mint ő, gondolta Ava.
– Erős vagy! – mondta Jak’ri halkan, miközben gyengéden
simogatta a haját.
A lány sóhajtva kinyitotta a szemét, és látta maga fölött a
komolyan ránéző vonzó arcot.
A férfi háttal ült a cellája rácsainak, lábait keresztbe tette,
hogy Ava úgy aludhasson az ölében, mint egy függőágyon.
Ziv’ri átkukucskált a válla fölött a mögötte lévő rácson.
– Olyan erős, mint ki?
– Eliana. – Ava testének minden izma úgy fájt, mintha
tegnap megháromszorozta volna a felemelendő súlyt, és a
szokásos egy óra helyett öt órát edzett volna. Ennek ellenére
felemelte a kezét, és Jak’ri arcához simította, hüvelykujjával
végigsimítva annak borostás állkapcsán. Gyanította, hogy a
férfi egész éjjel a karjaiban tartotta, és még nem végezte el
azt, ami itt zuhanyzásnak vagy pengétlen borotválkozásnak
számított.
Tanulmányozta a férfit, megérintette éjfekete haját, kezét
megpihentette a nyakán, ahol az az erős vállával találkozott,
és végighúzta ujjait az alig kivehető, ezüstös árnyalatú
pikkelyein.
– Furcsa.
Bizonytalanság költözött a férfi arcára.
– A pikkelyeim?
 – Nem! – Megdörzsölte a férfi vállát. – Hogy álmomban
ugyanolyan valóságosnak érezlek, mint most.
A férfi bólintott, még mindig a haját simogatva.
– Hogy vagy?
Próbált a szövetségi közös nyelv fájás szavára gondolni,
de nem tudott. Emellett nem akart azon nyafogni, hogy
mennyire fáj neki, amikor ők ketten már régebb óta itt
vannak, és sokkal többet szenvedtek.
– Dühösen!
A férfi keze megdermedt a lány haján.
– Ránk?
– Nem! – Az üres labor felé rántotta az ujját, és
összerezzent. – Azokra a rohadékokra! – Összeszorította a
fogait, mély levegőt vett, visszatartotta, és kényszerítette
magát, hogy kiegyenesedve üljön.
És ekkor jött a fájdalom. Reménykedett, hogy a hasába
történt metszés, vagy a sokkoló nem károsította a szerveit,
amelyek még mindig gyógyulóban voltak attól a szarságtól,
amit tettek vele.
Jak’ri Ava hátára tette a kezét, a homlokán mély ráncokat
képzett aggodalomtól összevont szemöldöke.
A lány mosolyt erőltetett magára.
– Jól vagyok! – Aztán a tekintetét Ziv’rire fordította.
Figyelemre méltóan hasonlított Jak’rira, csak az orránál és
az állkapocsvonalában voltak apró különbségek. Ha Jak’ri
nem mondta volna, hogy Ziv’ri a fiatalabb, talán azt hitte
volna, hogy ikertestvérek.
Ava kinyújtotta a kezét a rácson keresztül: – Szia, Ziv’ri!
Örülök, hogy személyesen is megismerhetlek!
A férfi megszorította az alkarját, amiről a lány tudta,
hogy gyakori üdvözlés itt kint az űrben.
 – Bárcsak kellemesebb körülmények között
találkozhattunk volna!
A lány szemügyre vette a hegeket és a sok gyógyuló
sebet, amelyek a férfi testét tarkították. – Szintúgy!
A hólyagja megkönnyebbülésre sürgető igénye
fokozatosan tudomására jutott, és Ava hálás volt, hogy nem
pisilt be a nadrágjába, miközben sokkolták. Buta dolog volt
emiatt aggódni, gondolta. De ez a kis megaláztatás a
fájdalom tetejébe egyszerűen túl sok lett volna.
Elengedve Ziv’rit, egyik kezével megragadta a rácsot, a
másikkal pedig Jak’ri vállát, és talpra emelkedett.
Aha. Ez körülbelül annyira volt szörnyű érzés, mint
amennyire várta is.
Mindkét férfi felállt, és kinyújtották a kezüket, hogy
támaszt nyújtsanak.
– Jól vagyok – biztosította őket egy feszes mosollyal.
Elvörösödött. – Csak ki kell mennem a mosdóba!
Azok bólintottak, és nem mutattak semmit abból a
zavarból, amit ő érzett.
Jak’ri megfogta a könyökét. – Akarod, hogy segítsek?
– Nem, köszönöm! Jól vagyok! Tényleg!
Nem igazán. Nem volt jól, mióta a hajóra került. De
megvonta a vállát, mereven átment a cellán, és bezárkózott
a fürdőszobába. Kisebb volt, mint ami az első bérbe vett
lakásában volt. Egy klausztrofóbiát okozó zuhanyzó foglalta
el a felét. Tekintve, hogy mennyire csípte a szemét,
valahányszor használta a cellájában lévőt, feltételezte, hogy
ez valamiféle fertőtlenítő zuhany. Ezek a tudósok komolyan
gondolták, hogy a kísérleti alanyaik tiszták és mérsékelten
egészségesek maradjanak a kísérleteikhez. A cellák,
amelyekben az alanyaikat tartották, talán szarul néztek ki,
de makulátlanul tiszták voltak.
 A mosdó túloldalán – ami elég közel volt ahhoz, hogy
Jak’ri valószínűleg sokszor beütötte itt a könyökét – egy
high-tech vécé állt, amely nyilvánvalóan mindent elemzett,
amit beletettek, és egy mosdókagyló, a fölötte lévő polcon
pedig egy flaska wosuur folyadék. Bár a flaska üvegnek
látszott, törhetetlen volt. Kétszer is elejtette a cellája
mosdójában, és talán egy-két alkalommal dühében földhöz
is vágta. Csak pattogott és csörömpölt.
A lasaraiak is használtak wosuur folyadékot a Kandovaron.
A folyadék feloldott minden ételmaradékot a szájban
anélkül, hogy károsította volna a fogakat vagy az ínyt, és
olyan hatékony volt, hogy egyenértékű volt a fogmosással, a
fogselyemmel és a szájvízzel való öblítéssel együttvéve.
Ava használta a létesítményt, megmosta a kezét a
mosdónál, és igénybe vette a wosuur folyadékot.
Lenézett, felhúzta az inge alját, és megvizsgálta a hasát.
Fogyott, mióta idekerült. Már korábban is karcsú volt. A
Hálózat, amely alkalmazta őt, és amely lehetővé tette ezt az
egész űrutazást, nagyon nagy hangsúlyt fektetett az
alkalmazottai egészségére. Hallott más cégekről, amelyek
edzőtermet biztosítottak az alkalmazottaiknak, hogy így
próbálják alacsonyan tartani a cég egészségbiztosítási
költségeit. De a Halhatatlan Őrzőket segítő Hálózat ehelyett
úgy tűnt, őszintén törődik az alkalmazottaival, és azt akarta,
hogy minél egészségesebbek és boldogabbak legyenek,
valamint biztonságban érezzék magukat.
Miután elkezdett náluk dolgozni, Ava mindent
kihasznált, amit csak tudott. Ingyenes egészségügyi ellátás.
Edzőterem, ahol a nap huszonnégy órájában edzők álltak
rendelkezésre. Önvédelmi oktatás, amely eleinte fakultatív
volt, majd kötelezővé vált, miután zsoldosok robbantották
fel az épületet, és megnőtt a több emelettel alattuk élő
vámpírok száma – akik mind gyorsan süllyedtek az
őrületbe. (Bárcsak ez, és az Elianától kapott kiképzés
lehetővé tette volna, hogy tegnap legyőzze az átkozott
gathendieket.) És napi három ingyen étkezés.
Azokra a finom ételekre gondolva, Avának majdnem
csorogni kezdett a nyála.
A hálózatnak köszönhetően csúcsformában volt, amikor
elhagyta a Földet.
Most azonban zavaróan kiálltak a bordái.
Kicsit megkönnyebbült, hogy a hasán lévő bemetszések
még mindig gyógyulni látszottak. Aggódott, hogy a sok
sokkolás vérzést, vagy zúzódást, vagy valami ilyesmit
okozhatott. De bármit is tettek a gathendiek a kulacsába,
figyelemre méltó volt a felgyorsult gyógyulási képessége. A
hasán most két helyen látszottak égésnyomok.
Kétségtelenül ott, ahol a szemétláda hozzányomta a sokkoló
pálcát.
Óvatosan megérintette az egyiket.
Furcsa! Úgy nézett ki, mint egy égés, de nem volt olyan
nyers, mint általában a friss égési sérülések.
Sóhajtva leengedte az ingét. Egy fésű hevert a polcon a
wosuur folyadék mellett. Mivel tükör nem ékesítette a falat,
fogalma sem volt, hogy néz ki a haja. De valószínűleg egy
kusza összevisszaság volt.
Ava felvette a fésűt, és kilépett a mosdóból.
Mindkét purveli ott állt, ahol hagyta őket.
Nem túlzott, lebegtek előtte Ziv’ri gondolatai. Kicsi nő.
Ava egy fáradt mosolyt villantott, ahogy odalépett
hozzájuk.
– Nem vagyok kicsi! Ti ketten vagytok magasak!
Jak’ri egy pillantást vetett a fivérére.
Ziv’ri meglepetten nézett rá.
 – Nem számítasz kicsinek a bolygódon?
A lány megvonta a vállát.
– Én 160 centi magas vagyok. Olvastam valahol, hogy a
bolygónkon a nők átlagos magassága 163 centi. Szóval azt
hiszem, nagyjából átlagos magasságú vagyok.
Jak’ri oldalra billentette a fejét.
– Milyen magasak a fajtád hímjei?
– Azt hiszem, az átlagos magasságuk 175 centi körül van.
Tehát a legtöbbjük alacsonyabb, mint ti, srácok.
Ziv’ri pontosan ugyanolyan szögben billentette a fejét,
mint Jak’ri, ezzel is növelve a hasonlóságukat.
– Mi az a srácok?
– Bocsánat! Ott a végén átcsúsztam a szövetségi közös
nyelvből az angolba, ugye? A srácok csak egy általános
kifejezés a férfiakra vagy fiúkra.
– Aha.
Felmosolygott Jak’rira.
– Ti pedig magasak vagytok. Mindketten átlagon felüliek
vagytok, vagy ez a normális Purvelen? – Hátra kellett
hajtania a fejét, hogy felnézzen rájuk, és úgy tippelte, hogy
mindketten 190 centi körül vannak.
Jak’ri elvigyorodott.
– A férfiaknál ez a norma.
A lány zavartan ingatta a fejét.
– Ugyanezt vettem észre a Yonánál is. Miért olyan
magasak a földönkívüli hímek?
Jak’ri megvonta a vállát.
– Nem tudok más fajok nevében beszélni, de a purveli
fiatalok – mind a férfiak, mind a nők – hajlamosak
ugyanannyi időt tölteni a vízben, mint a vízen kívül. Néha
többet is. Az orvosaink úgy vélik, hogy a hosszú ideig tartó
erőteljes úszás csökkenti a Purvel gravitációjának a testre
nehezedő terhelését, mivel a függőleges helyett gyakrabban
vagyunk vízszintes helyzetben, így a csontjaink jobban
megnyúlnak, mintha kizárólag szárazföldiek lennénk, ami
nagyobb testmagasságot tesz lehetővé.
– Ennek van értelme! Néhány tudós a bolygómon azt
feltételezi, hogy egy olyan gyermek, aki gravitáció nélküli
vagy alacsony gravitációs környezetben nevelkedik,
magasabb lenne, és gyengébb csontszerkezettel
rendelkezne.
– Nekünk nincsenek gyengébb csontjaink! – mondta
Jak’ri.
Ziv’ri komolyan bólintott.
– És kivételesen vonzóak is vagyunk!
Ava elnevette magát, aztán elfintorodott, és fájó hasára
tette a kezét.
– És olyan szerények is!
Jak’ri vonásain aggodalom villant, miközben
megérintette a lány karját.
– Ava?
– Jól vagyok! De azt hiszem, talán jobb lenne, ha leülnék
egy kicsit.
– Természetesen! – A férfi a rács mellé helyezett
matrachoz vezette Avát.
A lány törökülésbe ereszkedett le.
Jak’ri leült mellé, a térdük összeért.
Ziv’ri leült egy ugyanilyen matracra a rács másik oldalán.
– Ó! – A nő felemelte a fésűt. – Nem baj, ha
kölcsönveszem? Egészen biztos vagyok benne, hogy a
hajam csupa kóc!
– A hajad gyönyörű! – erősködött Jak’ri.
A lány megrázta a fejét. – A te hajad gyönyörű! Az enyém
nem változtatja meg a színét, ha vizes lesz.
 – De igen, változik. – A férfi kinyúlt egy hajtincsért, és az
ujja köré tekerte. – Barnából feketévé változik.
Ava megmagyarázhatatlan némasággal bámult rá. A
szívverése felgyorsult, és pillangók repkedtek fájó
gyomrában. – Ó!
A férfi kinyújtotta a másik kezét. – Add ide a fésűt!
Ava nem habozott.
Jak’ri elkezdte a lány haját fésülni, a hajvégeknél kezdte,
és óvatosan húzta át a fésűt a csomókon.
– Miért adtak neked egyáltalán fésűt? Nem hinném, hogy
ezt szükségszerűnek tartanák!
– Megunták Ziv’ri szüntelen panaszkodását a kusza
fürtjei miatt.
Ziv’ri megjátszott egy pillantást.
Ava elvigyorodott.
– Vagy talán az egyik őr a fiúkra bukik!
Jak’ri szünetet tartott. – Mi az a fiúkra bukik?
Nehezen talált egy hasonló szövetségi közös kifejezést.
– Belehabarodik?
Ziv’ri szívből felnevetett a gondolatra, hogy az egyik
utálatos hüllőszerű őr a testvére után vágyakozna,
miközben Jak’ri átkozódott. Még mindig vigyorgott, amikor
azt mondta: – Meséld el, hogyan kerültél a Kandovarra!
A lány habozott.
Jak’ri a vállára tette a kezét.
– Tudom, hogy aggódsz a barátaidért! Ha túlságosan
zavar, hogy beszélj róla...
– Nem! Nem erről van szó! – A lány felsóhajtott. – Csak
nem vetne pozitív fényt a népemre.
A testvérek bámultak rá.
– Nem tudom, hogy ez mit jelent! – mondta Jak’ri.
 – Rosszat fogtok gondolni a népemről. És attól tartok,
hogy ez megváltoztathatja a rólam alkotott képeteket.
Jak’ri a homlokát ráncolta.
– Nem a néped tettei alapján fogunk megítélni téged!
Ziv’ri bólintott. – Csak aszerint fogunk megítélni téged,
hogy mennyire tartasz minket zseniálisnak!
Jak’ri megforgatta a szemeit, és folytatta Ava hajának
kibogozását.
Ava felnevetett.
– Nos... azt hiszem, az elején kellene kezdenem. Tudtatok
arról, hogy Taelon herceg húga, Amiriska eltűnt?
Mindketten bólintottak.
– Többször is eljött a bolygónkra – mondta Jak’ri –, hogy
megpróbálja rábeszélni Purvelt, hogy csatlakozzon az
Aldebari Szövetséghez.
Ziv’ri bólintott.
– És hogy tárgyaljon kereskedelmi ügyletekről. A mi
népünk nagyra becsülte őt.
Jak’ri egy különösen makacs csomón dolgozott.
– A testvérei fáradhatatlanul keresték, amikor eltűnt, de
sem őt, sem a hajóját nem találták. A szövetségeseik sem
találták. A legtöbben végül azt feltételezték, hogy a hajója
egy lakatlan bolygóra zuhant, és a fedélzeten tartózkodók
meghaltak.
Ava az ajkába harapott.
– Ez a helyzet. A hajója nem zuhant le. A Földre ment.
Mindketten egyformán meglepetten bámultak rá.
– Tényleg? – kérdezte Jak’ri.
Ava bólintott.
– Miért nem maradt kapcsolatban a családjával? Ők
gyászolták az elvesztését.
A nő elfintorodott.
 – Ez a másik dolog. A családja akarata ellenére jött a
Földre. Figyelmeztetni akarta a Földet, hogy gathendiek
tartanak felénk. És azt remélte, hogy – olyan technológiai
fejlesztésekért cserébe, amelyek megszüntetik a fosszilis
üzemanyagoktól való függőségünket, véget vetnek minden
éhínségnek és szárazságnak a bolygónkon, és lehetővé
teszik számunkra, hogy terraformáljuk a holdunkat, hogy
enyhítsük a túlnépesedést – a Föld megengedné, hogy
néhány nő a Lasarára utazzon, és segítsen nekik a
reprodukciós problémáikban. – Az átkozott gathendiek
jóindulatú szövetségesként közeledtek a lasaraiakhoz, majd
egy vírust szabadítottak el, amely szinte minden lasarai nőt
terméketlenné tett.
Azok, akik még teherbe tudtak esni, nagy nehézségek
árán tudták csak kihordani a babájukat.
Jak’ri befejezte egyik csomó kibogozását, és megállt, hogy
rábámuljon.
– A földlakók reprodukciós szempontból kompatibilisek
a lasaraiakkal?
– Igen.
– Akkor Amiriska hercegnő családja miért ellenezne egy
ilyen szövetséget?
A nő ismét egy fintort vágott. – Mert a Secta megosztotta
velük a földiekkel kapcsolatos kutatásaikat, és a lasaraiak
úgy gondolták, hogy mi túl barbár, erőszakos és elmaradott
nép vagyunk. Úgy gondolták, hogy minden közeledésüket
erőszakkal fogadnák.
A testvérek összenéztek.
Ziv’ri lassan beszélt.
– Mi történt, amikor Amiriska megérkezett a
bolygótokra?
Ava vállai megereszkedtek.
 – Erőszakkal találkozott. Ahelyett, hogy hálásan
elfogadták volna a segítségét, a hatalmon lévő ostobák
rászedték, hogy bízzon bennük, elfogták, elpusztították a
hajóját, és a következő hat hónapot azzal töltötték, hogy azt
tették vele, amit a gathendiek tesznek velünk.
Mindkét férfi elszörnyedve nézett.
– A teljes kivizsgálás, amit vele tettek, miközben
tanulmányozták, az valójában sokkal rosszabb volt. A
lasaraiak hihetetlen regenerációs képességekkel
rendelkeznek. Így a földi tudósok gyakorlatilag anélkül fel
tudták boncolni, hogy megölték volna. És meg is tették. Újra
és újra, és újra – miközben ébren volt, anélkül, hogy
érzéstelenítették volna –, amíg Seth és David meg nem
találta és meg nem mentette hat hónappal később.
Hosszú csend húzódott.
– Ki az a Seth és David? – kérdezte Jak’ri.
A nő elmosolyodott. – Ők a jó fiúk. Ők vezetik a
Halhatatlan Őrzőket.
Miközben Jak’ri tovább fésülte, Ava elmagyarázta, hogy
valójában kétféle ember él a Földön: emberek és
tehetségesek. A tehetségesek sokkal összetettebb DNS-sel
születtek, ezért kompatibilisek a lasaraiakkal. Emellett
gyűlölték őket, féltek tőlük, és rosszul bántak velük a
másságuk miatt, amikor ezek a különbségek napvilágra
kerültek.
– Miért nem ünneplik a földiek ezeket a különbségeket? –
kérdezte Jak’ri.
– Sajnos a Földön az emberek nagyobb valószínűséggel
bizalmatlanok, bántják, vagy akár meg is ölik azokat, akik
különleges adottságokkal rendelkeznek, mert vagy félnek a
hatalomtól, amit az ad nekik, vagy irigyelik, és neheztelnek,
hogy nekik maguknak nincs ilyen adottságuk. A múltban
egyesek még be is börtönözték a tehetségeseket, és
erőszakkal próbálták felhasználni az adottságaikat, hogy
gazdagságra és tekintélyre tegyenek szert. Manapság a
hatalmon lévők, ha valaha is felfedeznék, elfognák a
tehetségeseket, és ugyanúgy felboncolnák őket, ahogy azt
Amival is tették, hogy megpróbálják megtalálni a módját
annak, hogy maguk is átvegyék ezeket a különleges
képességeket. – Amikor egy zsoldoscsoport felfedezte a
vámpírvírust, még arra is megpróbálták felhasználni, hogy
egy legyőzhetetlen hadsereget hozzanak létre a segítségével,
amit aztán a legtöbbet ajánlónak adhattak volna bérbe. De a
Halhatatlan Őrzők megállították őket. – Megvonta a vállát.
– És néhány ember a Földön egyszerűen gyűlöl mindenkit,
aki különbözik tőlük. Így a hozzám hasonló
tehetségeseknek évezredeken át el kellett rejteniük
különleges képességeiket a biztonság kedvéért.
Jak’ri összeráncolta a szemöldökét.
– Az Aldebari Szövetség soha nem fogadna be ilyen
embereket.
Ziv’ri bólintott. – A Szövetség sok különböző idegen
fajból áll. Miért fogadnának be egy olyan népet, amely
megvetné a szövetség többi tagját a másságuk miatt?
– Tudom! A Föld, mint egész soha nem lesz a Szövetség
tagja. De a Föld lakosságának egy szegmense – a Seth által
vezetett tehetségesek és Halhatatlan Őrzők – kapcsolatot
építenek a lasarai királyi családdal. Amiriska végül
beleszeretett egy Halhatatlan Őrzőbe. A bátyja, Taelon
pedig egy tehetségesbe szeretett bele, amikor Amit kereste.
Most mindkét lasarai földihez kötődik – mondta, a
házasságra használt szavukat használva.
A testvéreknek leesett az álluk.
Ava elvigyorodott.
 – Ami azt mondta, hogy nagyjából ugyanez volt a
családja arckifejezése is, amikor elmondta nekik. – Aztán
megvonta a vállát. – Szóval Seth beleegyezett, hogy tíz
tehetséges és öt Halhatatlan Őrző a Lasarára utazzon a
Kandovar fedélzetén, afféle próbaként, hogy lássuk,
mennyire működne a szövetség a lasaraiakkal.
– Ez volt az első utad az űrbe? – kérdezte Ziv’ri.
– Igen.
Jak’ri a fejét ingatta. – És aztán a gathendiek mindent
elszúrtak.
– Igen. – Azokra a csodálatos emberekre gondolt, akikkel
az útja során találkozott. – Bárcsak tudnám, mi történt a
többiekkel! – mondta Ava halkan. – Mit gondoltok, hány
mentőkapszula volt a Kandovaron?
Jak’ri megveregette a vállát.
– Ahhoz biztosan elég hogy mindenkit evakuáljanak a
fedélzeten.
– De a Yona és a lasarai katonák valószínűleg a végsőkig
harcoltak volna, nem igaz? A mentőkapszulámban lévő
számítógép úgy vélte, hogy a Kandovar megsemmisült. –
Könnyek gyűltek a szemébe. – Lisának és Taelonnak
kislánya született. Még csak öt hónapos! – Túlélték? –
Taelon a hajó parancsnoka. A parancsnokok nem szokták
visszautasítani, hogy elhagyják a posztjukat? Nem maradt
volna addig, amíg...?
Jak’ri befejezte a fésülést, és szorosan mellé ült.
– Úgy vélem, nagy az esélye, hogy Taelon herceg, az
életpárja, és a gyermekük túlélte.
Ava vigasztalásért a férfihoz dőlt.
Ziv’ri bólintott.
– A Yona harcosok első számú feladata a királyi család
biztonságának biztosítása. Ha elég jelentősnek tartották
volna a veszélyt, nem hagyták volna, hogy a királyi család
ötven év óta első gyermeke elpusztuljon.
Ava ettől egy kicsit jobban érezte magát. De mi a helyzet
a többiekkel? Túlélte valamelyikük?
A mentőkapszulákban lévőket vajon megmentették?
Vagy ők is egy gathendi cellában ragadtak, mint ő?
Ezen a ponton, Ava nem volt biztos benne, hogy valaha is
megtudja.
 HETEDIK FEJEZET

KÖVETKEZŐ NAP Jak’ri és Ziv’ri halkan beszélgettek, amíg

Ava aludt.
Ekkor hirtelen kinyílt a labor ajtaja, három őr lépett be, és
Ziv’ri cellája felé indultak.
Jak’ri Ava vállára tette a kezét, és kicsit megrázta.
A lány szemei felpattantak, és ránézett a férfire.
Valami történik! Jak’ri egyik karját a lány válla alá
csúsztatva segített neki felülni, hogy ne kelljen a hasizmát
használnia, és ezzel a sebeit súlyosbítani.
Egyik őr kinyitotta Ziv’ri cellájának kapuját, és intett neki,
hogy lépjen előre.
– Saekro arra utasított minket, hogy helyezzünk át téged!
Ziv’ri felvonta a szemöldökét, és ott maradt, ahol ült.
– Mi van, ha nem akarom, hogy elszállítsanak? – A kopár
cella felé mutatott. – Értékelem a jelenlegi, pazar
szállásomat, és nem vagyok hajlandó kevesebbel beérni!
Az őr rosszallóan nézett. – Mozogj, vagy mi viszünk el!
– Inkább maradnék!
A nagydarab gathendi belépett a cellába, a többiek
szorosan a nyomában maradtak.
Ziv’ri felállt és ökölbe szorított kezekkel szembefordult
vele.
Jak’ri is felállt. Mi történik? Miért helyezik át Ziv’rit?
Hová viszik? Ez egy újabb büntetés lenne a szökési
kísérletükért?
Ava is felállt mellette.
Amikor az őr Ziv’riért nyúlt, Ziv’ri kitért a fogása elől, és
ököllel az őr arcába csapott. A másik két őr is
megközelítette. Rövid verekedés alakult ki, miközben Jak’ri
a rácshoz tapadt, és mindent megtett, hogy megragadjon
egy gathendit, ezzel is segítve fivérének.
Elkapta az egyik őr páncélját, és erősen megrántotta. A
gathendi megtántorodott, és majdnem elesett, de sikerült
kiszabadulnia Jak’ri szorításából. Dühösen morogva
előhúzta a sokkoló pálcáját, és a rácshoz érintette.
Jak’ri megmerevedett, amikor átszáguldott a testén az
elektromos áram. Elárasztotta a fájdalom.
Mellette Ava felkiáltott, és azt üvöltötte az őröknek, hogy
hagyják abba.
A másik két őr tovább küzdött Ziv’rivel.
Az őr elvette a pálcát a rácsról.
Amint ez bekövetkezett, Jak’ri összeesett.
Ava térdre ereszkedett, és Jak’ri feje alá nyomta a kezét,
mielőtt az még a földnek csapódhatott volna.
Rángatózó izmaival Jak’rinak csak éppen annyira sikerült
elfordítania a fejét, hogy belásson a másik cellába.
A Ziv’rit fogva tartó két őr hirtelen hátraugrott. A
harmadik őr Ziv’rihez nyomta a sokkoló pálcáját.
Jak’ri gyomrában düh égett. Az őr jóval tovább tartotta a
pálcát Ziv’rihez nyomva, mint ameddig gondolta, hogy egy
test képes elviselni. Amikor visszahúzta, Ziv’ri összeesett. A
feje a padlónak csapódott. A szemei lecsukódtak. És
elernyedt, bár az izmai továbbra is rángatóztak időnként.
Ziv’ri? szólította Ava.
Nem érkezett semmilyen válasz.
Ziv’ri? szólította újra, egyre sürgetőbben.
Az őrök megragadták Ziv’ri karjait, és kivonszolták a
cellából.
Ezúttal nem a műtőasztalhoz vitték. Ehelyett kivitték a
folyosóra, és bezárták az ajtót.
 Jak’ri káromkodva kényszerítette magát, hogy felüljön, és
tiltakozón intett Avának, amikor az előrehajolt, hogy
segítsen neki.
– Elég fájdalmaid vannak így is! Jól vagyok!
A lány az ajkába harapva bólintott, és leült mellé.
Jak’ri felsóhajtott.
– Ziv’ri elmondta, hogy hová viszik?
Ava az aggodalomtól megfeszült arccal rázta a fejét.
– Nem válaszol, amikor szólítom. Azt hiszem,
eszméletlen.
A padlót vérfolt koszolta, ahol Ziv’ri beütötte a fejét.
Jak’ri abban reménykedett, hogy fivére nem súlyosan
sérült meg.
A labor ajtaja ismét kinyílt. Az egyik őr tért vissza, és a
cellájukhoz lépett. Mélyen ülő szemei Avára szegeződtek.
– Te jössz! – morogta.
Ava érezhető félelemmel húzódott közelebb Jak’rihoz.
Jak’ri talpra kecmergett, és felkészült, hogy megküzdjön a
nagydarab grunarkkal.
Ne, mondta neki Ava telepatikusan. Ne harcolj vele! Vele
megyek!
Nem tudjuk, mire készülnek! tiltakozott.
Tudod, hogy nem nyerhetünk ellene! Ha önként megyek,
legalább elmondhatom, hová visz, és hogy Ziv’ri ott van-e.
– Gyere! – parancsolta az őr.
Ava felállt, és összerándult, amikor a hasára tette a kezét.
Jak’ri elkapta a kezét, hogy megakadályozza Ava
távozását.
– Ő velem marad!
A gathendi meglengette a sokkoló pálcáját.
– Nem, nem marad!
 Amikor Jak’ri nem engedett, Ava felnézett rá. – Kérlek! –
suttogta. Nem akarom, hogy bármi történjen veled!
Kihúzta magát a férfi szorításából, és odament az őrhöz.
A grunark megragadta a karját, kirángatta a cellából, és
biztosította a kaput. Aztán Ziv’ri cellájának nyitott kapuja
felé lökte a lányt.
Ava szeme tágra nyílt, amikor a férfi belökte a cellába.
Jak’rit megkönnyebbülés járta át. Nem vitte el őt. Csak a
szomszédos cellába tette.
A kapu csörömpölve csukódott be Ava mögött.
Zúgás hallatszott.
Ava megpördült. A rácsok között átlátszó üveglapok
emelkedtek ki a padlóból, és egy átlátszó dobozba zárták őt.
– Mi történik?
Jak’ri felszisszent. – Drek! Menj be a fürdőbe! Most! –
kiáltotta.
A lány tágra nyílt szemmel rohant a mosdó felé, csinos
arca eltorzult a fájdalomtól. Mielőtt elért volna a mosdó
ajtajáig, a mennyezetről folyadék kezdett záporozni.
Jak’ri szíve hevesen kalapált. Ha az a folyadék hozzáért...
Ava felkiáltott. Felcsúszott a mosdó ajtaja. Még több
folyadék ömlött lefelé.
Amint belépett a mosdóba, az ajtó becsukódott, és
eltakarta őt Jak’ri szeme elől.
Ava? szólította.
Semmi.
Ava?
Jak’ri megfordult, hogy dühösen az őrre pillantson.
– Te kibaszott grunark!
Az őr vékony ajkai önelégült mosolyra húzódtak.
 HEVESEN KALIMPÁLÓ szívvel, és remegő végtagokkal Ava
bebújt a fertőtlenítő zuhanyzóba. Ahol megérintette a
folyadék a bőrét, minden milliméter égett és csípett, mintha
savban fürdött volna.
Összeszorított fogakkal aktiválta a zuhanyt, és beállt a víz
alá.
Azonnali volt a megkönnyebbülés.
Néhány perc múlva lehúzta magáról a pólóját és a
rövidnadrágját, a padlóra dobta őket, ahol egy csattanással
értek földet. A zuhany olyan szűk volt, hogy csak akkor
tudta magát behabosítani, ha elállítja a vizet, ezért elzárta a
csapot, és megnyomta a szappanadagoló gombot.
A mosdó többi részébe még egy percig záporozott ez a
mérgező folyadék, de a zuhanyzóig már nem ért el. A vécé
zúgott.
Mi a fene történt?
A folyadék záporozás elállt.
Ava befejezte a szappanozást, és leöblítette magát.
Megnyomott egy újabb gombot, és három irányból
kezdett levegő fújni rá, ami másodpercek alatt
megszárította.
Hátrasimította a haját az arcából, és óvatosan szemügyre
vette a zuhanyzó előtti padlót.
Vajon égetni fogja a talpát, ha kilép?
Furcsa módon a padló száraznak tűnt, pedig a
zuhanyzóban áramló levegő nem ért idáig.
Ava tétován kinyújtotta az egyik lábát, és a
nagylábujjával megérintette a padlót.
Nem jelentkezett sem égés, sem csípés.
 Homlokráncolva lépett ki.
Még mindig nem égetett. A levegőben azonban furcsa
illat terjengett. Erős vegyi szag érződött, amitől
kellemetlenül bizsergett az orra.
A ruhája ázott kupacban maradt. Ava felemelte őket,
beledobta a falban lévő ruhatisztítóba, és aktiválta.
Miközben az zümmögött, megvizsgálta a sebeit. Bár
pokolian fájtak, egyik sem vérzett, és nem keletkezett újabb
véraláfutás. Csak azok az égésnyomok, amiket az az
átkozott sokkoló pálca okozott.
A fertőtlenítő csilingelt, jelezve, hogy a ruhája tiszta és
száraz.
Ava rövid időn belül magára öltötte őket, majd az ajtóra
meredt.
Jak’ri! szólította meg gondolatban.
Ava, jól vagy? válaszolt azonnal.
Igen. Biztonságos kijönni?
Igen.
Ava kinyitotta az ajtót.
A rácsok közé emelkedett üveglapok éppen
leereszkedtek.
Jak’ri sötét dühvel az arcán állt a rács másik oldalán.
Mi történt az imént? Kérdezte Ava.
Egy izom megugrott a férfi állkapcsában.
Saekro biztos szólt az őrnek, hogy fertőtlenítse a cellát. Vagy
azelőtt kellett volna megtennie, mielőtt betesz téged oda, vagy
megvárnia, amíg a zuhany alatt nem vagy, hogy a fertőtlenítő
folyadék ne égesse meg a bőrödet.
Ava belépett a cellába.
Tisztának és száraznak tűnt.
 A laborban lévő őr gonosz mosolyt villantott rá,
miközben egy takarót, egy kulacsot és egy
tápanyagcsomagot dobott át a rácson.
A lány dühösen nézett vissza. – Seggfej!
Az őr vigyorogva távozott, és becsukta maga mögött az
ajtót.
Ava felkapta a takarót és az élelmiszert, és Jak’ri felé
indult. Csak egy pillanatba telt, hogy összehajtogassa a
takarót, és egy fekhelyet készítsen magának, közvetlenül a
Jak’ri mellett lévő rácsok másik oldalán.
Mivel még mindig gyengének érezte magát az előző
naptól, keresztbe tett lábakkal leereszkedett a takaróra.
Jak’ri leült vele szemben. Ava pedig azon bánkódott,
hogy ismét elváltak egymástól.
De legalább még mindig láthatta. És megérinthette.
A férfi átnyúlt a rácson.
– Megégetett? Hadd nézzem!
A lány Jak’ri kezébe tette a kezét, és csendben ült, amíg a
férfi megvizsgálta a karját. A bőrén rózsaszínű foltok voltak,
ahol a folyadék hozzáért, de nem fájtak.
– Azt hiszem, még időben a zuhanyzóba jutottam! Csak
egy-két másodpercig volt rajtam, mielőtt leöblítettem volna.
– Megszorította Jak’ri kezét. – Köszönöm!
Megrázta a fejét, és a lány szemébe nézett.
– Bárcsak kivihetnélek innen, a srulba! Sajnálom, hogy
kudarcba fulladt a szökési kísérletünk!
Ava egy mosolyt kényszerített az arcára.
– Ne aggódj! A következő kísérletünk sikerülni fog!
Drek igen, úgy lesz! morogta egy hang.
A lány szeme tágra nyílt. Ziv’ri? kiáltotta.
Igen.
Hallottál minket? Visszatér a telepátiád?
 Nem, ti sugároztatok!
Ó... Jak’rira nézett. – Ziv’ri az! Hol vagy? kérdezte,
megosztva a telepatikus beszélgetést Jak’rival.
Egy cellában a harmadlagos labor mellett.
Jak’ri keze megszorította Aváét, miközben
megkönnyebbülés suhant át jóképű vonásain.
Mi történt, miután elvesztettem az eszméletemet? kérdezte
Ziv’ri.
Jak’ri kacsintott. Ava és én megszöktünk a légpárnás
bicikliddel, ameddig Saekro a fenekedet kutatta. Most úton
vagyunk a Promeii 7 felé.
Drek te! felelte Ziv’ri nevetve.
Ava is felnevetett, örült, hogy a testvérek ismét ugratják
egymást. Átvittek a celládba, Ziv’ri.
Jak’ri elkomorult. És figyelmeztetés nélkül elkezdték a
fertőtlenítést!
Ziv’ri eleresztett egy sor szót, amit Ava fordítóchipje nem
volt hajlandó lefordítani.
Ava elmosolyodott. Egyszer majd el kell mondanotok, hogy
mit jelentenek ezek. A fordítóm láthatóan túlságosan megdöbbent
vagy megsértődött, hogy végezze a dolgát.
A testvérek felnevettek.
És Ava idegei megnyugodtak. Egyelőre legalábbis még
mind a hárman rendben voltak.
Ezt az érzést hamarosan meg fogja kérdőjelezni.

A KÖVETKEZŐ NAP Ava arra ébredt, hogy semmi jele

Ziv’rinek. Először azt hitte, hogy a férfi egyszerűen csak
alszik. Amikor azonban keresni kezdte az elméjét, álmokra
sem bukkant.
Egyáltalán semmit sem talált.
– Talán épp az egyik műtétjüket végzik rajta, és
elkábították – vetette fel Jak’ri összevont szemöldökkel.
De másnap ugyanezzel a csenddel találkozott. És a
következőn is. És az azt követőn is, amíg el nem telt egy hét.
Saekro és Kunya feltűnően távol maradtak. Az egyetlen
gathendiek, akiket Ava és Jak’ri látott, azok a bunkók
voltak, akik a kulacsokkal és a tápanyagkockákkal dobálták
őket.
Mi történt? Hol voltak? A harmadlagos laborban
Ziv’rivel?
Mit tettek vele?
Ava egy pillanatig azon tűnődött, hogy a gathendiek
talán felfedezték, hogy ő is telepata, és nahalae-val
adagolták, hogy ne tudjon többé mentálisan kommunikálni
a testvérekkel, de Jak’ri gondolatai még mindig tisztán
átjöttek neki. Tehát bármi is történt, az Ziv’ri oldalán
történt.
A lehetőségek megrémítették.
Engem még mindig hallasz? kérdezte Jak’ri. Naponta
többször is feltette ezt a kérdést, mióta Ziv’ri elhallgatott.
Igen!
A férfi bólintott, komor arckifejezéssel a padlóra meredt.
Próbáld meg még egyszer, kérlek!?
Avának szinte megszakadt a szíve, ahogy szólította
Ziv’ri? Hallasz engem?
Csend telepedett rájuk.
Ziv’ri? próbálkozott újra. Kérlek, válaszolj! Ha válaszolsz,
ígérem, ráveszem Jak’rit, hogy adja vissza a légpárnás
járgányodat!
 Jak’ri komor arccal bólintott. Úgy lesz! Ha válaszolsz,
visszakapod a drága légpárnás biciklidet, sőt, még egy újat is
veszek neked! Csak tudasd velünk, hogy még élsz, testvér!
Semmi.
Ava a könnyeivel küzdött. Kérlek, Ziv’ri! Napok óta nem
hallottunk felőled. Aggódunk érted! Jól vagy?
Percek teltek el.
Jak’ri sóhajtva megdörzsölte a szemét. Nem tudom, mit
tegyek. Válaszolna, ha tudna.
Ava tehetetlenül bólintott. Átnyúlt a rácson,
megszorította Jak’ri kezét, és fogta, miközben a férfi egyre
növekvő dühvel és frusztrációval szemlélte a cellájukat.
Felcsúszott a labor ajtaja.
Belépett Saekro és Kunya.
Őket követte Mocna, a harmadlagos laboratórium őre,
valamint két másik, Ava számára ismeretlen ember.
Ava lopva visszahúzta a kezét, úgy gondolta, jobb, ha
elrejtik a Jak’ri és közte szövődött vonzalmat.
Saekro alig nézett fel a kezében tartott táblagépről, és Ava
felé intett.
– Hozzátok ide a nőstényt!
Jak’ri megmerevedett, és kezdett felállni, de Ava elkapta
a tekintetét, és megrázta a fejét.
A küzdelem semmi mást, csak fájdalmat hozna.
Legalábbis egyelőre.
Ava idegesen felállt, és óvatosan szemlélte Mocnát, amint
az a csuklóját mozgatva az érzékelő fölött kinyitotta a
kaput.
Bár úgy gondolta, hogy a látszólagos kapituláció talán
megkíméli őt némi fájdalomtól, a lába mégsem volt
hajlandó megmozdulni. Túlságosan aggódott amiatt, hogy
mit szándékoznak tenni vele.
 Vajon őt is úgy eltüntetik, ahogy Ziv’rit is?
Jak’ri talpra ugrott, riadalom futott át vonzó vonásain.
A lány pedig káromkodni kezdett magában. Bizonyára
véletlenül megint kisugározta a gondolatait.
Mocna kinyúlt, elkapta Ava karját, és előre rángatta.
– Feküdj az asztalra! – parancsolta Saekro.
Kunya a sokkoló pálcáért nyúlt, és felemelte, a fenyegetés
nyilvánvaló volt.
A lány mégis megtorpant. – Mit fogsz velem csinálni?
Saekro félretette a táblagépét, és közelebb húzott egy
sebészeti műszerekkel borított lebegő tálcát.
– További mintákra van szükségünk!
A nő gyomra összeszorult.
Saekro felvonta szőrtelen hüllőszerű szemöldökét.
– Ha együttműködsz, elkábítunk, hogy ne érezz
fájdalmat!
Amíg fel nem ébredt.
Tedd meg! sürgette Jak’ri. Hagyd, hogy elkábítsanak!
Visszaemlékezve a fájdalomra, amit akkor érzett, amikor
a többi mintát vették – annyira gyötrelmes fájdalom, hogy
az öntudatlanságba kergette –, bólintott, és felmászott az
asztalra. Hideg bilincsek szorultak a csuklójára és a
bokájára.
A szeme sarkából Jak’rira pillantott. Figyelnéd, és
elmondanád, hogy mit...
Saekro egy autoinjektort nyomott Ava nyakához.
Ava megrándult, amikor megérezte a tűszúrást.
Aztán elborította a sötétség.
 JAK’RI KÉPTELEN VOLT ALUDNI. Már több mint egy hete
nem látta Ziv’rit. És bármilyen nyugtatót is adtak Avának a
gathendiek, az egész napra kiütötte.
Legalábbis remélte, hogy a nyugtató volt az. Figyelmesen
végignézte a műtétet, minden egyes mintát megjegyezve,
amit vettek, és eszébe vésve a szervneveket, amelyeket a
címkékre írtak. Úgy hangzott, mintha a földieknek
ugyanolyan szerveik lennének, mint a purvelieknek, kivéve
a kopoltyúkat. Így aztán feltételezhette, hogy a gathendiek
melyikben reménykednek, hogy nem fog működni, ha
megbetegszik attól a vírustól, amit gyártottak.
Ezúttal egy silnának tűnő injekciót adtak be neki utána.
Bizonyára azt akarják, hogy gyorsabban meggyógyuljon,
hogy elkezdhessék tesztelni a gondosan megtervezett
fertőzéseiket.
Átnézett a rácson.
Ava mozdulatlanul feküdt Ziv’ri cellájának közepén, ahol
hagyták. A nyomok, amelyeket az általa szeplőknek
nevezett foltok eltávolítása hagyott, valóban úgy tűnt, hogy
gyorsan gyógyulnak. De mi van, ha valami más is kevertek
a silnába?
Ava hirtelen megmozdult, majd felnyögött. Kinyitotta a
szemét, és hunyorogva meredt a plafonra.
– Ava?
A fejét elfordítva a férfira nézett. – Egyedül vagyunk?
– Igen.
– Esküszöm, hogy megölöm azokat a rohadékokat!
Bólintott, gyűlölve a távolságot és a rácsokat, amelyek
elválasztják őket.
Lassú mozdulatokkal az oldalára gördült. A felálláshoz
szükséges erőfeszítés, és hogy odabattyogjon hozzá, srul
megijesztette a férfit.
 Jak’ri is felállt, és türelmetlenül várta, hogy a lány
odaérjen hozzá. Amint a lány odaért, átnyúlt a rácson, és
segített neki leülni a másik oldalon lévő matracra.
Sóhajtva felhúzta a lábait, amíg a térdei majdnem a
mellkasához értek, és nekidőlt a rácsnak.
Jak’ri közel ült hozzá, és átkarolta.
– Mennyire fáj?
– Nem olyan rossz, mint legutóbb.
– Úgy tűnik, adtak egy kis silnát, hogy felgyorsítsák a
gyógyulást és enyhítsék a fájdalmat.
Keserűség töltötte el szép vonásait.
– Jé, milyen figyelmes tőlük!
Jak’ri erre nem tudott mit válaszolni.
A lány a kába, barna szemeivel Jak’rit tanulmányozta.
– Van valami nyoma Ziv’rinek?
– Semmi! – És most már rossz jelnek tartotta, hogy a
gathendiek lefertőtlenítették a celláját, és Avát költöztették
oda.
Ziv’ri? szólította Ava.
Csend.
Ziv’ri? Kérlek, válaszolj, ha tudsz, és tudasd velünk, hogy jól
vagy!
– Van valami? – kérdezte Jak’ri.
A lány megrázta a fejét.
Eltelt néhány perc.
– Azt hiszem, lehetséges, hogy tesztelnek rajtam valamit
– motyogta.
A férfi gyomra lesüllyedt, ahogy tanulmányozta Avát.
– Miért? Rosszul érzed magad? – Vajon az injektor, amit
látta, hogy használnak a lányon, nem silnát, hanem az egyik
biofegyverüket tartalmazta? Általában a gathendiek adtak
egy kis időt neki vagy Ziv’rinek, hogy meggyógyuljanak a
műtétektől, mielőtt valami újat teszteltek rajtuk.
– Zúg a fejem. – Halkan beszélt, mintha minden hangtól
még jobban fájna a feje. – És a gyomrom is émelyeg.
– Az „émelyeg”-et nem fordította le a fordító.
– Fáj a hasam. Felfordult. Kavarog. Hányingerem van?
– Ah! – A férfi a homlokát ráncolta. – Legalább egy teljes
napig aludtál. Talán attól van, hogy ez idő alatt nem ettél
vagy ittál semmit se.
– Talán! – A lány a kulacsra és a tápkocka-csomagokra
pillantott, amelyek a cellája közepén hevertek.
Hallasz engem? gondolta Jak’ri.
Igen.
Ziv’ri és én kétnaponta kapunk nahalae-t. De gyanítjuk, hogy
a tápitalainkhoz is hozzáadhatják, ezért nem szívesen engedném,
hogy az én kulacsomból igyál. Nem akarom, hogy elveszítsük ezt a
kommunikációs képességünket.
Fáradt mosolyt erőltetett magára. Vagy azt a képességünket,
hogy együtt legyünk az álmainkban?
Igen.
Megrázta a fejét. Jól vagyok!
De nem úgy nézett ki, mint aki jól van. Jak’ri riadalma
tovább fokozódott, amikor – ahelyett, hogy felállt volna, és a
kulacsához sétált volna – négykézlábra erőltette magát, és
odamászott.
Mi az srult tettek vele?
Egyik kezében a kulacsot, a másikban a tápkocka-
csomagokat tartva, visszakúszott a rácshoz, és
nekitámaszkodott. Hosszú haja összegubancolódva lógott
az arca körül.
Jak’ri óvatosan hátrasimította.
– Köszönöm! – suttogta.
 Amikor a lánynak nehezére esett kinyitni a kulacsot, a
férfi segített neki. Kinyitott neki egy tápkocka-csomagot is.
Úgy látszott, már az is kimeríti, hogy a kulacsot és a
kockát az ajkához emelje. De ivott, és rágcsálta a falatnyi
kockákat.
– Ez a tápkocka nem segít a hányingeremen –
panaszkodott fintorogva. – Olyan íze van, mint az izzadt
lábaknak. Pontosabban, inkább olyan íze van, mint az
izzadt lábak szaga.
– Találó leírás! – Neki is ugyanilyen ízűnek tűnt.
Már egy kocka után abbahagyta az evést. A fejét a férfi
rácshoz szorított vállának támasztotta, és lehunyta a szemét.
– Beszélj hozzám! – könyörgött halkan.
– Miről?
A lány félszívvel megvonta a vállát. – Mesélj el még egy
olyan történetet, amiben Ziv’rivel-mindenféle-
csintalanságot csináltatok!
A férfi egy pillanatig elgondolkodott.
– Meséltem már arról, amikor Ziv’ri meggyőzött arról,
hogy ha elég sok tantoviai halat fogok ki és megeszem őket,
akkor megkapom a biolumineszcenciájukat?
A lány ajkai halvány mosolyra húzódtak. – Nem!
– Azzal kellene kezdenem, hogy a tantoviai halak
meglehetősen kis halak. Egy kifejlett példány körülbelül
akkora, mint a tenyerem. De nehéz őket kifogni, és még
nehezebb bánni velük, mert sokkolnak, ha megérinted őket.
– Mekkora sokkolásról beszélünk?
– Kevesebbről, mint Saekro és Kunya sokkoló pálcája, de
többről, mint ami kényelmes. A legtöbb óceáni ragadozó
elkerüli őket.
– És Ziv’ri mit mondott, hányat kell megenned?
 – Azt mondta, ő tizenkettőt evett, de nekem valószínűleg
elég lesz tíz is.
– És te hittél neki?
– Teljes mértékben. A bőre akkoriban gyönyörű
világoskék színben ragyogott. És elég fiatal és hiszékeny
voltam ahhoz, hogy elhiggyem, azért ragyogott, amit
mondott, és nem azért, mert hozzájutott néhány kimensu
bogyóhoz, és a nedvüket dörzsölte magára.
– Nektek vannak világító bogyóitok a szülőbolygótokon?
– Igen.
– A Purvel egy fantasztikus bolygó. Remélem, egyszer
meglátogathatom.
– Majd megmutatom neked az összes legjobb
tulajdonságát, amikor majd meglátogatod – fogadkozott.
– Kezdve a Runaka-fokkal?
Elmosolyodott. – Kezdve a Runaka-fokkal.
– Alig várom! Most pedig mondd el, hány halat fogtál!
Jak’ri csak a mesélés felénél tartott, amikor Ava hirtelen
felült és kinyitotta a szemét.
– Ava?
Összeszorult az állkapcsa. Nagyot nyelt. Aztán újra nyelt.
Káromkodva felugrott, és ügyetlenül a mosdóhoz
tántorgott. Az ajtó felcsúszott. Bebújt, és térdre ereszkedett.
Az ajtó leereszkedett. Aztán öklendező hangok törték meg a
csendet.
Jak’ri erősen megmarkolta a rácsot.
Ez megerősítette. Nem silna volt, amit beadtak neki. Egy
új, általuk kitalált betegséget teszteltek.
A nő kijőve a mosdóból, még elgyötörtebbnek látszott,
mint amikor belépett. Csak húzta a lábát, ahogy közeledett
hozzá. És ezúttal lefeküdt a matraccal, vele szemben, és
lecsukta a szemét, ahelyett, hogy leült volna.
 Jak’ri átnyúlt a rácson, és Ava homlokára tette a kezét.
– Lázas vagy.
A lány bólintott. – Legalább a gyomrom jobban van.
Sajnos nem sokáig. Röviddel később ismét elbotorkált a
mosdóba, és öklendezett.
A láza emelkedett.
Jak’ri átnyúlt a rácson, és felvette a kulacsát.
– Próbálj meg inni valamennyit!
A lány megrázta a fejét. – Csak újra fel fog jönni!
– Kiszáradsz, ha nem iszol! – Legalábbis attól tartott,
hogy így lesz. Még mindig sok mindent nem tudott a
népéről.
Ava azonban bizonyára egyetértett vele, mert ivott
néhány kortyot, és egy újabb tápkockát is megpróbált
megenni.
Ekkor borzongás rázta meg.
Jak’ri széthajtotta a takarót, amelyen aludt, és átdugta a
rácson, hogy betakarja a lányt.
Saekro és Kunya visszatértek a laboratóriumba, és a
rácson keresztül megnézték a lányt. Egymásra néztek.
Saekro előreküldte az őrt.
Mocna, az egyik őr, akit Jak’ri a harmadlagos
laboratóriumból ismert, kinyitotta Ava cellájának kapuját,
és bement hozzá.
Amikor Mocna Ava fölé hajolt, Jak’ri átnyúlt a rácson, és
ellökte.
– Maradj drek távol tőle!
Mocna kirántotta az övéből a sokkoló pálcát, és a rácshoz
érintette, mielőtt Jak’ri visszahúzódhatott volna.
Elektromosság lövellt át rajta, görcsbe rándította az
izmait, és addig égette, amíg attól félt, hogy megáll a szíve.
 Amikor Mocna visszarántotta a pálcát, Jak’ri térdre
rogyott. Izmai még mindig rángatóztak, és tehetetlenül
nézte, ahogy Mocna felkapja Avát, és a műtőasztalra viszi.
Mivel a lány nem mozdult, és nem is mutatott öntudatra
utaló jeleket, ezúttal nem vették a fáradságot, hogy
megbilincseljék.
– M-mit cs-csináltatok vele? – csikorogta Jak’ri az
összeszorított fogai közül.
A gathendiek nem törődtek vele.
Saekro megkocogtatta a táblagépét. Leereszkedett az
asztal fölött lévő mechanikus kar, aminek egy tű volt a
végére erősítve. Nyilvánvalóan újabb vérmintát akartak
venni tőle, de Ava annyira kiszáradt, hogy nehezen tudtak
eleget levenni ahhoz a vizsgálathoz, amit el akartak végezni.
Saekro morgott valamit az orra alatt, és utasította Kunyát,
hogy adjon a lánynak folyadékot intravénásan. Aztán újra
megpróbálta a tesztet.
Ezúttal elindult a vér a csövön keresztül a mennyezetbe.
Ava felébredt, amikor visszahúzódott a tű. Tekintete
fókuszálatlan volt, egy hosszú pillanatig Saekróra meredt,
aztán az oldalára fordult, és lehányta.
Saekro undortól eltorzult arccal elhátrált, miközben
Kunya biztonságos távolságba menekült.
Jak’ri felnevetett volna, ha nem aggódott volna, hogy
megtorolják.
Miután végzett, Ava ismét a hátára gurult, és úgy tűnt,
elveszítette az eszméletét.
Saekro lerántotta magáról a laborköpenyét, és haragosan
nézett Avára, majd az őrhöz fordult.
– Tedd a purvelihez! Hadd tisztítsa ő meg!
Jak’ri igyekezett nem kimutatni a megkönnyebbülését.
Ava túl gyenge volt ahhoz, hogy magáról gondoskodjon. A
legjobb esélye arra, hogy túlélje ezt a srult, amit beadtak
neki, az volt, ha az ő cellájában van, ahol segíthet neki.
Ahogy legutóbb is, Mocna átkarolta Ava derekát, és úgy
vitte, mint egy zsákot.
– Hátra! – parancsolta.
Jak’ri engedelmesen elhátrált. Amikor Mocna bedobta
Avát, nem foglalkozva azzal, hogy megkímélje a
sérülésektől, Jak’ri ismét előreugrott, és elkapta a lányt,
mielőtt a földre eshetett volna.
Saekro, Kunyával a sarkában kirobogott a laborból.
Mocna aktivált egy fertőtlenítőrobotot, visszahúzódott a
folyosón lévő posztjára, és becsukta az ajtót.
Jak’ri a sarkára ült, térde felhorzsolódott és vérzett, és
Avára bámult, miközben a kis robot a műtőasztal körül
forgolódott, és feltakarította a rendetlenséget.
– Elmentek – mormogta.
A lány szemei kinyíltak, ragyogtak a láztól és – Jak’ri
nagy meglepetésére – a szórakozástól. Kicserepesedett ajkai
gyenge mosolyra húzódtak. – Jól elkaptam, ugye?
A férfi felnevetett.
– Igen, így van! Semmi kétségem afelől, hogy most a
fertőtlenítő zuhanyba rohan. És nem hiszem, hogy valaha
láttam volna Kunyát ilyen gyorsan mozogni.
A mellkasában kuncogás dübörgött.
– Ki akart kerülni a tűzvonalból! Köszönöm, hogy
rávettél, hogy egyek és igyak, mielőtt elvittek!
– Elismerem, nem ez volt a célom!
– Mégis olyan jól sikerült! – Megpróbált felülni. –
Segítenél a mosdóba menni? Ki akarom öblíteni a számat!
– Természetesen!
Ahelyett, hogy segített volna neki felállni, a férfi odavitte.
Szűkös volt mindkettőjüknek, de sikerült. Jak’ri leeresztette
a lány mezítlábas talpát a padlóra, és stabilizálta őt, amíg
kiöblítette a száját wosuurral, és hűvös vizet fröcskölt az
arcára. A lány ragaszkodott hozzá, hogy egyedül menjen ki,
és belekapaszkodott a cellájukat elválasztó rácsba,
miközben Jak’ri Ava cellájából a sajátjába húzta a takarókat,
és egy vastagabb fekhelyet készített belőlük.
Megfogta a lány kezét, és segített neki letérdelni a
takarókra. Aztán leült, és arra kérte Avát, hogy feküdjön le,
a fejét az ölébe hajtva.
Miután elhelyezkedett, a lány felsóhajtott, és lehunyta a
szemét. Egyik apró keze a férfiét kereste, és
belekapaszkodott.
A férfi megnyugtató ostobaságokat mormolva, egyik
kezét a lány meleg fejére tette, és addig simogatta a haját,
amíg álomba nem merült.
 NYOLCADIK FEJEZET

JAK’RI PRÓBÁLTA elfojtani a kétségbeesését. Ava már

harmadik napja beteg volt, és semmi jelét sem mutatta a
gyógyulásnak. Inkább úgy tűnt, hogy az állapota óráról
órára romlik. Az első napról azt hitte, hogy a legrosszabb.
Ava mindent kihányt, amit a szájába vett, és fokozatosan
annyira legyengült, hogy a férfinak kellett bevinnie a
mosdóba, és támogatnia, miközben kiadta magából azt a
kevés kis tápanyagot is, amit sikerült elfogyasztania, mert
nem volt elég ereje ahhoz, hogy megálljon egyedül a lábán.
Még akkor is, amikor már semmi sem maradt, ami
kijöhetett volna, a gyomra addig-addig hullámzott és
görcsölt, hogy azt mondta, már fájnak a hasizmai.
Jak’rit a folyadékveszteség aggasztotta a legjobban. Ava
magas lázzal küzdött, az arca kipirult a forróságtól, a fény
eltompult a szemében. A férfi nem tudta, hogy a kiszáradás
ugyanolyan gyorsan végez-e a lány népével, mint az övével,
de félt a választól, ahogy Ava láza tovább emelkedett.
Mennyi forróságot képes elviselni a törékeny alakja?
Ava az első napon még játékosan azt mondta neki, hogy
ne aggódjon. De a második napon már alig tudott beszélni,
és egyre többször elvesztette az eszméletét.
Jak’ri a kulacsáért nyúlt, és levette a fedelet. Egyik karját
a lány válla alá csúsztatta, megemelte a fejét és a mellkasát,
majd mögé ült, hogy a lány nekitámaszkodhasson.
– Ava? – szólította halkan.
A lány a mellkasához fordította a fejét. A keze úgy
mozdult, mintha át akarta volna ölelni, de túlságosan
kimerült volt hozzá.
 A férfi a lány homlokához szorította a kezét, és olyan
forrónak találta, mint egy követ a sivatagban, amely egy
teljes napot töltött a nap melegét gyűjtögetve.
– Ava! – A kulacsot a lány szájához érintette. – Innod kell
valamit! – Egy kis folyadékot csepegtetett a lány száraz,
kicserepesedett ajkára.
A lány összeráncolta a szemöldökét. – Hmm?
– Próbálj meg inni valamennyit, sakara! – hízelgett a férfi.
A lány szempillái megrebbentek, majd felemelkedtek.
Hosszú percekig bámult rá, barna szemei fókuszálatlanok
voltak. – Jak’ri?
– Igen. – Mosolyt erőltetett magára, és ismét a lány
ajkához nyomta a kulacsot. – Igyál a kedvemért, sakara!
A lány egy kicsit szétnyitotta az ajkait. Jak’ri közéjük
csepegtette a folyadékot, lassan, arra számítva, hogy a
lánynak nehézséget okozhat a nyelés. A torka már előző
nap is fájt.
Nyelt egyet. Még egyszer. Kétszer. És felcsillant a
remény, hogy talán javulni fog.
Néhány nyeléssel később azonban köhögni kezdett, és
lefröcskölte a férfit a tápláló itallal.
Jak’ri sietve félretette a kulacsot, és segített Avának
egyenesebben ülni, hogy nehogy megfulladjon. Egy
pillanatig attól félt, hogy a lány ismét hányni fog, és
elveszíti azt a kevés folyadékot is, amit elfogyasztott, de
Avának sikerült úrrá lennie a köhögésén, és fáradt sóhajjal a
férfinak dőlt.
– Ez szívás! – motyogta.
A férfi már eleget megtanult a földi nyelvezetből ahhoz,
hogy megértse, mire gondol. – Igen, tényleg!
– Mióta vagyok beteg?
– Harmadik napja.
 A férfi a kulacsából egy kis folyadékot öntött az
összehajtogatott szövetcsíkra, amit a takarójukból tépett le.
Aztán végighúzta a nedves szövetet a lány arcán, majd a
nyakán és a karján, hogy megpróbálja hűteni, miközben azt
kívánta, bárcsak többet tehetne, és küzdött a félelemmel,
hogy a lány haldoklik.
– Aludtál egyáltalán? – kérdezte a nő.
Könnyek égették Jak’ri szemhéját. Bármennyire
nyomorultul is érezhette magát, a férfi jólétére gondolt.
– Annyit, hogy Ziv’ri lustasággal vádolna, ha itt lenne!
Ava halvány mosolyt erőltetett magára. – Hazug!
– Talán – ismerte be a férfi, és közelebb vonta magához. A
fivérét már elveszítette. Hogy bírná elviselni, ha Avát is
elveszítené?
– Haldoklom, ugye? – kérdezte halkan.
A férfi makacsul megrázta a fejét.
– Nem! Felépülsz majd ebből!
– Olyan gyenge vagyok – sóhajtotta. – Nehéz tisztán
gondolkodni!
Jak’ri az egyik tápanyagkocka után nyúlt, amit nem volt
kedve elfogyasztani.
– Enned kellene valamit! Segít majd visszanyerni az
erődet! – Egy kézzel lehúzta a csomagolást, és a lány
ajkához érintette a kockát.
Ava fintorogva fordította el az arcát. – Nem kérek!
– Kérlek, sakara! A kedvemért!
A lány felbámult a férfira. És olyan sokáig nem pislogott,
hogy a férfit teljes rémület fogta el.
– Ava?
A lány pislantott.
És a megkönnyebbüléstől, ami elöntötte, megremegett
belülről.
 – Mit jelent a sakara? – kérdezte a lány.
– Ez egy purveli becézés – vallotta be.
A lány ajkának egyik sarka a legcsekélyebb mértékben
felhúzódott. – Tetszik!
Magára kényszerített egy mosolyt. – Féltem, hogy
ellenkezni fogsz, vagy azt gondolod, hogy elbizakodott
vagyok!
A lány ajkai még jobban felhúzódtak. – Ó! Szóval ez az a
fajta becézés. A komoly fajta.
– Attól tartok, igen.
Felemelte remegő kezét, és megsimogatta a férfi állát.
– Sakara. Tetszik! – A keze kezdett lefelé csúszni, ahogy
elhagyta az ereje.
Jak’ri az ölébe ejtette a tápkockát, és elkapta Ava kezét,
hogy a helyén tartsa.
– Szólíthatsz sakarának – mondta halkan. Aztán
kijózanodott az arckifejezése. – De nem szerethetsz belém!
A férfi egy csókot nyomott a lány tenyerére.
– Attól tartok, ehhez már túl késő! Azt hiszem, már akkor
beléd estem, amikor először leugrottál velem a Runaka-
fokról.
A lány a fejét ingatta.
– Már így is gyászolod a fivéredet! – A láz és a kiszáradás
ellenére is könnyek gyűltek a szemébe. – Nem akarom,
hogy engem is gyászolj!
Jak’ri visszapislogta a saját könnyeit.
– Az nem fog megtörténni! Mert enni és inni fogsz, és túl
fogod tenni magad ezen! Fel fogsz épülni, Ava!
Muszáj lesz neki.
Elengedve Ava kezét, felvette a tápanyagkockát, és ismét
a lány ajkához érintette.
 Egy pillanatnyi tétovázás után a lány bekapott egy
aprócska falatot, majd egy újabbat, míg végül az egész
kockát megette. És ivott, amikor a férfi a kulacsot az ajkához
emelte, barna tekintete a férfiéra tapadt.
De mindössze pár perc múlva a hasára tette a kezét, és
azt morogta: – Mosdó.
Jak’ri gyorsan bevitte a mosdóba, és megtartotta, amíg a
lány lehajolt, és kihányta azt a keveset, amit elfogyasztott az
imént.
Segített neki kiöblíteni a száját wosuurral, aztán
visszavitte a takarókhoz, és az ölében tartva, leereszkedett
rájuk.
– Az átkozott gathendiek biztos kárörvendeznek! –
morogta.
Jak’ri összeszorította a fogait, és úgy döntött, ehhez nem
fűz megjegyzést.
– Mit mondanak?
Megsimogatta a lány haját. – Sokat vitatkoznak. Azt sem
tudják, mi a srult csinálnak.
– Ha nem tudnák, mit csinálnak, nem lennék ennyire
beteg!
– Nem! Tényleg nem tudják, mit csinálnak. Nem értik, mi
történik veled, folyton vitatkoznak és egymással
vádaskodnak.
A nő összeráncolta a szemöldökét. – Miért?
Tétovázott, el akarta mondani neki az igazat, de félt, hogy
ettől talán feladná a küzdést.
– Jak’ri? – bökte meg halkan. – Mondd el!
Hosszú sóhaj hagyta el a férfit.
– A vírus, amit beadtak neked... Azt hiszik, hogy
működik. És azért vitatkoznak, mert nem erre számítottak.
– Nem értem!
 – Ez ugyanaz a vírus, amit évezredekkel ezelőtt
elszabadítottak a ti bolygótokon. Az, amelyik nem tudta
kiirtani a népeteket. – Nagyot nyelt, miközben gombóc nőtt
a torkában. – De azt mondták, hogy pontosan azt teszi, amit
tennie kell. Elpusztítja az immunrendszeredet. Úgy
gondolják, hogy néhány napon belül... – A nő meghalna,
egy egyszerű bakteriális vagy vírusos fertőzés miatt, amit a
szervezete normális esetben le tudna győzni, de már nem
lenne semmilyen védelme.
Ava döbbent arckifejezéssel bámult fel rá.
– Sajnálom! – suttogta rekedt hangon. Addig küzdött az
igazság ellen, ameddig csak tudott, nem volt hajlandó
beismerni, mert nem akarta elveszíteni Avát, de így
elmondva neki... hangosan kimondva... csak még
valóságosabbá tette. És úgy gondolta, a lány megérdemli,
hogy tudja.
Ava mégsem sírt. Nem tiltakozott az igazságtalanság
ellen, nem átkozta a gathendieket, és nem fejezte ki félelmét
– a tudósok szerinti – közelgő halála miatt.
Ehelyett, cserepes ajkai lassú mosolyra húzódtak.
– Ne sajnálkozz! – Bár a hangja gyenge volt, most
hiányzott belőle a kétségbeesés, és szinte... vidámnak
hangzott. – Azoknak a hülye rohadékoknak fogalmuk sincs,
mit tettek!
Jak’ri értetlenül bámult le rá.
Barna szemei hirtelen furcsa, borostyánszínű ragyogást
kaptak.
Jak’ri felszisszent. – Ava?
A lány szemhéja leereszkedett, hosszú szempillái az arcát
súrolták.
Aztán törékeny teste elernyedt, ahogy az öntudatlanság
magával ragadta.
 AVA FELFELÉ MÁSZOTT a Runaka-fokhoz vezető ösvényen. Ma
tisztábbnak tűnt, a lejtő nem volt olyan meredek. Még a növényzet
is ritkábbnak tűnt, mintha a növények nem akartak volna az
útjába kerülni vagy lelassítani, mert tudták, mennyire vágyik a
csúcsra érni.
És ő nagyon vágyott elérni a csúcsot.
Végül a talaj egyenessé vált, és Ava kiért a tisztásra.
Egy magas, karcsú alak állt a szikla szélén, és a háborgó
tengerre bámult.
A nő elmosolyodott. – Jak’ri!
A férfi felzihálva pördült meg. A homlokáról eltűnt az
aggodalom barázdája, ahogy előre sietett, és a karjába rántotta a
lányt. Arcát a lány hajába temetve, kiszorította belőle a szuszt.
– Azt hittem, soha többé nem látlak itt! – mondta, az
érzelmektől elcsukló hangon.
Ava visszaölelte a férfit, a lába néhány centivel a föld felett
lebegett.
– Miért gondoltad ezt? Imádok itt lenni!
A férfi megrázta a fejét. És egy pillanatig úgy tűnt, túlságosan
eluralkodtak rajta az érzelmek ahhoz, hogy megszólaljon.
Aggodalom támadt benne. – Jak’ri?
Érezhető vonakodással leeresztette a lányt, amíg annak
meztelen talpa meg nem érintette a puha füvet, aztán lenézett rá.
A lány szíve összeszorult a férfi szemét elsötétítő bánat láttán.
– Öt nap telt el – suttogta.
A lány meglepődve bámult fel rá.
– Öt nap mióta? Mióta betévedtem az álmaidba? – Fogalma
sem volt róla, hogy ilyen régóta beteg.
 A férfi bólintott, ádámcsutkája meg-megbicsaklott. – Azt
hittem...
– Folytasd! – biztatta a nő halkan, amikor a férfi úgy tűnt, nem
akarja folytatni.
– Azt hittem, többé nem leszünk így együtt! – Amikor könnyek
gyűltek a szemébe, próbálta visszapislogni.
– Azt hitted, hogy haldoklom!
A férfi hallgatott.
– Még mindig azt hiszed, hogy haldoklom!
Újabb csend, tele kétségbeeséssel.
Ava felnyúlt, kezét a férfi erős állkapcsára tette, és
hüvelykujjával végigsimított az arcán.
– Nem, sakara! Nem haldoklom! Nem hagylak el téged! –
Lábujjhegyre emelkedve csókot nyomott a férfi ajkára. – Soha nem
hagylak el!
A férfi lehajtotta a fejét, és egy hosszú, éhes, kétségbeeséssel
átszőtt csókban ragadta meg Ava ajkait, ami egyszerre izgatta fel
és törte össze a lány szívét. Aztán újra a lány hajába temette az
arcát, és úgy szorította magához, mintha úgy érezné, csak addig
tarthatná magánál, amíg el nem engedi.
– Kérlek, ne hagyj el, Ava! – suttogta. – Tudom, hogy önzőség
azt akarni, hogy maradj, de nem hiszem, hogy el tudnám viselni,
ha téged is elveszítenélek!
– Nem hagylak el! – ígérte meg újra. – És megfizettetjük
azokkal a seggfejekkel, bármit is tettek Ziv’rivel! De előbb
segítened kell nekem valamiben!
– Bármiben! – felelte buzgón.
A lány hátrahúzódva felnézett a férfira.
– Szeretném, ha elmagyaráznád nekem a gathendi fegyvereket.
Mindegyiket. Minden fegyvert, amit az őrök hordanak. Hogyan
működnek. Hogy használhatók-e anélkül, hogy lyukat
robbantanánk a hajó külső burkolatán, és mindannyiunkat
megölnénk. Vagy ha módosítanom kell a beállításokat. Melyik
csendes. Melyik hangos. Melyikkel lehet ölni. Melyik kábít el.
– Ava!
– És a mentőkapszulák. Azt hiszem, talán visszatalálok a
lasarai mentőkapszulához, amiben találtak, de ha nem sikerül...
tudod, hol vannak a gathendi mentőkapszulák a hajón? Biztos
vagyok benne, hogy nekik is kell lennie néhánynak!
– Ava! – mondta újra, komoran bámulva a lányra. – Nem
hiszem, hogy felfogtad, milyen beteg vagy! Arra kell
koncentrálnod, hogy leküzdd a vírust, amivel megfertőztek! Amint
jobban leszel, akkor majd...
Felnyúlt, és két ujját a férfi ajkához nyomta.
– Bíznod kell bennem, Jak’ri! Vagy legalább tégy a kedvemre! –
Azok után, hogy napokig nézte, ahogy kihányja még a beleit is, a
férfi valószínűleg azt hitte, hogy félrebeszél.
– Bízom benned, Ava!
– Akkor add meg ezt! – mondta, egy mosollyal jutalmazva. –
Add meg nekem ezt a fantáziát, hogy meg fogunk szökni!
Úgy tűnt, a férfi tétovázni kezdett.
– Mi az? – hízelgett a nő gyengéden. – Ebből biztosan nem
lehet semmi baj!
A férfi arckifejezése mást sugallt.
– Eszembe jutott a néped hiedelme az álmokról és... – A férfi
megrázta a fejét. – Hirtelen azon kaptam magam, hogy attól
tartok, ha hozzájutsz az eszközökhöz, hogy megszökj itt az
álomvilágban...
A lány a férfira meredt. Azt hitte, hogy ez valahogyan ahhoz
vezethet, hogy a lány megszökik a halandó testéből, amelyet a való
életben folyamatosan gyengülni látott?
Lábujjhegyre emelkedve újabb csókot nyomott a férfi ajkára.
– Nem fogsz elveszíteni, Jak’ri! Nem megyek sehová nélküled,
sem itt az álomvilágban, sem a valóságban! – Megsimogatta a férfi
arcát. – Most pedig mondd el, amit tudnom kell!
 A férfi vonzó arcvonásain elszántság jelent meg.
– Hol szeretnéd kezdeni?
Ava elmosolyodott. – Kezdjük a fegyverekkel!
Még jó, hogy a végtelen beszélgetés nem hagyta rekedté válni az
álmában, mert úgy tűnt, Ava órákon át bombázta Jak’rit a
kérdéseivel. Amikor végre kimerítettek mindent, ami csak eszébe
jutott, az óceán felé bólintott. – Úszol velem?
Bólintott, és csókot nyomott a kezében tartott kézre.
– Ugorjunk, ahelyett, hogy alámerülnénk!
Ava szíve nagyot dobbant. Jak’ri egész beszélgetésük alatt úgy
fogta a kezét, vagy ölelte, mintha attól félt volna, hogy a lány
eltűnik, ha elengedi.
És Ava tudta, hogy ő is ugyanígy félne, ha felcserélődne a
helyzetük, és Jak’ri lenne az, aki úgy tűnne, hogy a halál
kapujában áll.
Hogyan tudott ilyen gyorsan ennyire fontossá válni?
– Háromra? – kérdezte.
A férfi bólintott. – Egy. Kettő. Három!
Vigyorba húzódó ajkakkal együtt rohantak előre, majd
felüvöltve elrugaszkodtak a szikláról, és a tengerbe zuhantak.

AVA ENERGIÁVAL TELTEN, és pokolian szomjasan ébredt.

A padló a matrac alatt, amelyen feküdt, még mindig
idegesítően kemény és hideg volt. De Jak’ri nagy, meleg
teste a hátához simult. És mint az álomban is, amelyben az
imént úsztak és játszottak, úgy szorította magához, mintha
abban reménykedett volna, hogy az állandó érintés
valahogy életben, és mellette tartja.
A lány elmosolyodott.
 Olyan édes volt. Még álmában is vigyázott, hogy ne érjen
a hasához. De azok a sebek már nem fájtak.
Most már semmi sem fájt. Kivéve a fogait.
Óvatosan végigfuttatta a nyelvét a felső fogai szélén.
A szívverése felgyorsult, ahogy az agyarai leereszkedtek
a szemfogai fölé.
Igen!
Mély levegőt vett és visszatartotta.
Illatok sokasága bombázta. Sokkal, de sokkal több, mint
korábban. És a legvonzóbb az őt ölelő férfié volt.
A labor felé pillantott. Saekro és Kunya összebújtak,
háttal neki. Bár halkan mormoltak egymásnak, Ava
könnyen hallott minden szót, amit a fattyúk kimondtak.
Jak’rinak igaza volt. Azt hitték, hogy a vírus megöli őt, és
azon töprengtek, miért nem sikerült megölnie az emberi faj
többi tagját. Talán néhány Földlakónak természetes
immunitása volt ellene? Vagy a vírus – miután elszabadult a
bolygón – olyanná mutálódott, amit a földlakók szervezete
könnyebben le tudott küzdeni?
A Földlakók, akik annyira tudatlanok és alsóbbrendűek
voltak, biztosan nem találtak ki olyan gyógyszert, amellyel
gyógyítani tudták volna.
Hogyan reagálna a gathendi császár, ha elmondanák
neki, hogy megölték az egyetlen Földlakót, akit a Kandovar
elleni támadásuk során sikerült megszerezniük? Amióta
elfogták, csak annyit tudtak meg, hogy az őseik által
létrehozott vírus működik. Elpusztította a megfertőzöttek
immunrendszerét. A gyengébb földlakók, mint Ava (erre
csendesen felhorkant), meghaltak. Akik megmaradtak,
azoknak – ahogy azt az ősi kísérleti alanyok többszörösen is
megerősítették – gyorsan meg kellett őrülniük, és
vérszomjukban mindenki mást meg kellett ölniük, de ezt
nem tudták megerősíteni, mivel Ava haldoklott.
Más szóval, elszúrták, és abszolút semmi újat nem tudtak
meg.
És egyáltalán nem vették volna észre, hogy jön.
Jak’ri, szólította telepatikusan.
Megrezzent, közelebb bújt hozzá, és felsóhajtott.
Jak’ri.
Megmerevedett.
Ne mozdulj, és ne beszélj hangosan! figyelmeztette.
Ava? Jól vagy? Hogy érzed magad?
Jól vagyok! Megsimogatta a nagy kezet, amelyet álmában
a mellkasához szorított. Emlékszel arra a sok mindenre, amiről
tegnap este az álmunkban beszéltünk?
Igen.
Mindjárt alkalmazni fogom!
Ava...
Minden rendben lesz! De tudnod kell, hogy amit tenni fogok, az
csak színjáték, oké?
Mit fogsz tenni? kérdezte, mély hangjába félelem
költözött.
Azt fogom mondani neked, hogy vedd le rólam a mocskos
mancsod!
Az én kezem nem mocskos!
Tudom! És szeretem, amikor rajtam van a kezed!
A férfi megfeszült. És Ava érezte, ahogy a férfi egyre
keményebbé válik a fenekénél.
Jak’ri káromkodni kezdett. Bárcsak erről beszéltünk volna
tegnap este a fegyverek helyett!
Ava felnevetett magában, bár arckifejezése kifejezéstelen
maradt. Ne aggódj! Bőven fogunk erről beszélni, amint leszállunk
erről a drekking hajóról. Most már ébren vagy?
 Nagyon is!
Kiváló. Kezdjük!
– Mi a fasz? – fakadt ki, és mindent megtett, hogy
lomhának tűnjön.
Mindkét gathendi tudós megpördült.
Dühösen lelökve magáról Jak’ri karját, Ava elgurult, és
talpra ugrott. Botladozott egy-két lépést, és szédülést
színlelve a fejéhez emelte a kezét.
Jak’ri felült, és a lányra meredt, izgalmát nyilvánvalóvá
tette a rajta lévő rövidnadrág.
– Te most szórakozol velem, baszd meg? – dühöngött
kásásan, és újból megtántorodott. – Haldoklom attól a
szartól, amit beadtak, és te azt hiszed, hogy rendben van
engem tapogatni?
A férfi összevont szemöldökkel állt fel. – Azt hittem,
tetszem neked!
Ava remélte, hogy Jak’ri fantasztikus színész, mert
őszintén sértettnek tűnt. – Nem úgy! Csak sajnáltalak, amiért
elvesztetted a fivéredet! És szükségem volt valakire, aki
gondoskodik rólam. – A tudósok felé fordult, és úgy
megingott, hogy majdnem elesett. – Vigyetek ki innen!
Vissza akarok menni a cellámba! – A válla fölött
hátranézett. – Ahol aludhatok anélkül, hogy valaki a
mellemet fogdosná, és bökdösné a seggem.
Jak’ri ökölbe szorított kezekkel merevedett meg. Az
arckifejezése elsötétült a dühtől.
– Ápoltalak, amíg beteg voltál!
– Szóval most azt hiszed, tartozom neked? – A kapuhoz
botorkálva megragadott egy rudat, mintha csak támasztékra
volna szüksége.
– Megkínoztak, mert te megpróbáltál megszökni! – Ava a
tekintetét az eseményektől rabul ejtett közönségükre
irányította. – Nos? Mi a fenére vártok még? Vigyetek ki
innen! Tudok gondoskodni magamról!
Saekro intett az egyik őrnek, aki megjelent az ajtóban.
Mindkét tudós megkönnyebbültnek tűnt, hogy a kísérleti
alanyuk még nem adta fel.
Mocna a kapuhoz lépett.
Ava szándékosan nem nézett vissza Jak’rira.
– Lépj hátrébb! – morogta az őr.
A lány engedelmesen arrébb állt imbolyogva, és sietve
nyúlt egy másik rúd után, hogy megkapaszkodjon benne, és
stabilizálja magát.
Mögötte Jak’ri gúnyos hangot adott ki.
– Alig vagy képes megállni a lábadon, és azt hiszed,
tudsz gondoskodni magadról?
– Ha az az alternatíva, hogy te tapogatsz, akkor
megoldom! – csattant fel a lány.
Mocna kioldotta a zárat, és kitárta a kaput.
– Kifelé! – parancsolta, majd Ava feje fölött Jak’rira
pillantott. – Te maradj ott, ahol vagy, purveli!
Ava lassan kicsoszogott a cellából.
Ahogy remélte is, az őr tekintete Jak’rira szegeződött.
Ó, de nem Jak’ri volt itt a legnagyobb fenyegetés.
Egy szempillantás alatt villámgyors mozgásba lendült.
Olyan gyorsan mozogva, hogy elmosódott, Ava kikapta az
őr robbantóját a tokjából, bedugta a puha hasát védő páncél
alá, és tüzelt. Fény és energia lobbant fel, ahogy a mellkasi
borítást a helyén tartó pántok elszakadtak, a páncél
félrecsúszott, és egy baseball-labda méretű, égett lyuk jelent
meg a sárga hasán.
Miközben a férfi üvöltve elesett, a nő megpördült, és
torkon lőtte a második őrt.
A mindenit! A lövés majdnem levágta a fejét!
 Halott volt, mielőtt még a földre zuhant volna.
Avát elöntötte az adrenalin, ismét rálőtt az első őrre,
ezúttal a torkára, hogy biztosítsa, nem tud segítségért
kiáltani. És mindezt olyan elképesztően gyorsan tette, hogy
a gathendi tudósoknak csak arra volt idejük, hogy
felziháljanak, mielőtt a nő rájuk fordította volna a haragját.
Halhatatlan Őrzőnek lenni rohadtul király volt!
Ava egyetlen ugrással átszelte a laboratóriumot, és
nekiesett a tudósoknak. Bár mindketten valószínűleg ötven-
száz kilóval nehezebbek voltak nála, a vírus okozta
átalakulás sokkal nagyobb erőt adott neki.
Thor és Superman-féle erőt.
Miközben Saekro és Kunya a földön fetrengett, a nő
föléjük hajolt, és mindkettőjüket hasba lőtte.
Az őrökkel ellentétben ők nem viseltek páncélt, és
üvöltöztek a fájdalomtól.
Egy újabb elmosódott mozdulattal megfosztotta őket
minden eszközüktől, és – követve az utasításokat,
amelyeket Jak’ri adott neki a közös álmukban – kikapcsolta
a hangutasításokat a számítógépen.
Átrobogott a szobán az ajtóhoz, és olyan könnyedén
berántotta a második őrt, mint egy párnát, és becsukta az
ajtót.
Ava mozdulatlanná merevedett. Nem telt el több mint
egy perc azóta, hogy kicsoszogott a cellából.
Elégedettség töltötte el, ahogy ránézett az ormótlan
földönkívüliekre, akiket legyőzött, és elvigyorodott.
– Ava?
A lány elmosódva mozdult a cella felé.
Minden olyan gyorsan történt, hogy Jak’ri még mindig
ott állt, ahol hagyta, tágra nyílt szemekkel, és leesett állal.
Az őrön átlépve a lány odalépett hozzá.
 – Sajnálom! Ugye tudod, hogy hazudtam, amikor azt
mondtam, hogy nem akarom, hogy a mellemet fogdosd?
– Igen! – A férfi zavart arckifejezéssel indult feléje. – Ha
nem rettegtem volna attól, hogy olyasmit teszel, aminek az
lenne a következménye, hogy megint megkínoznak, viccet
csináltam volna a fenékszondázásból.
Ava nevetve átölelte a férfit, a robbantót még mindig az
egyik kezében szorongatva.
– Hogy a drekbe csináltad ezt?
Tudatában lévén a tudósok jelenlétének, telepatikusan
válaszolt. A vírusnak, amit befecskendeztek, nem kívánt
mellékhatásai vannak néhány Földlakóban. Elengedve a férfit,
hátralépett. Nem szándékos.
Jak’ri a négy földre került gathendire nézett, kettő halott
volt, a másik kettő nyöszörgött. Hogy az egyik földi
kifejezéseddel éljek, nem szarakodtál!
Elvigyorodott. Tényleg ki kell mosnom a számat!
Tudtad, hogy világít a szemed?
Igen. Azért van, mert ezek a hülyék, tudtomon kívül
tehetségesből Halhatatlan Őrzővé változtattak. Majd később
elmagyarázom az egészet.
Oké.
– Tűnjünk innen a srulba! – mondta hangosan, és
odament Saekróhoz és Kunyához. – Hol van a fivérem?
Saekro egy rakás, Ava szerint gathendi káromkodást
fröcsögött, mert csak egy-kettőt fordított le a fordítója.
Körülnézett.
– Tessék! – Jak’ri kezébe adta a robbantót, és felvette a
sokkoló pálcát, amit a fattyúk többször is használtak rajtuk.
Jak’ri álombeli utasításai szerint, hüvelykujjával
végigsimított a markolat fölötti körön, és aktiválta.
 Saekro farka hirtelen felcsapott, és kisöpörte Jak’ri alól a
lábát.
A francba! Elfelejtkezett a farkukról.
Amint Jak’ri kibogozta magát, és talpra ugrott, Ava a
pálcát a Saekro hasán lévő lyukhoz érintette.
A kék energia felszikrázott, miközben a fattyú
megmerevedett, és az arca eltorzult a kíntól.
Amint Ava felemelte a pálcát, Jak’ri ott rúgta meg
Saekrót, ahol egy emberi hímnek a golyói lennének.
Saekro felsikoltott.
Kunya...
Ava káromkodni kezdett. Kunya vagy halott volt, vagy
eszméletlen. A szemei csukva voltak, és még csak meg sem
rándult.
Visszaterelve a figyelmét Saekróra, Ava meglengette a
pálcáját.
– Hol van a másik purveli?
A férfi felé köpött, de Ava új gyorsasága lehetővé tette,
hogy kitérjen előle.
Ava ismét a tudós hasához érintette a pálcát.
A gathendi megmerevedett, és a fájdalomtól eltorzult
hangot adott ki.
A pálcát a helyén tartva a férfi fölé hajolt, és mérgesen
ránézett.
– Nem olyan vicces, ha te vagy a fogadó oldalon, igaz,
seggfej? – Kiegyenesedve, felemelte a pálcát. – Hol van
Ziv’ri?
– Halott – morogta a tudós, miután levegőhöz jutott. –
Meghalt. – És a szemétládának még az ajkát is sikerült
felgörbítenie, ahogy Jak’rira nézett. – Azt hitted, hogy a
szökési kísérletetek büntetlenül marad?
 Jak’ri arca megtelt dühvel. – Nem maradt büntetlenül! Őt
büntetted meg! – intett Ava felé.
Vörös vér festette Saekro fogait, miközben ajkai ocsmány
mosolyra húzódtak. – Az nem büntetés volt! Az szórakozás
volt!
Jak’ri felüvöltve kirántotta Ava kezéből a pálcát, és
Saekro mellkasához szorította, közvetlenül a szíve fölé.
Vagy ahol szerinte a szívének kellett volna lennie.
Saekro egy hosszú pillanatra megmerevedett, aztán
lecsukódott szemmel elernyedt.
Amikor Jak’ri felemelte a pálcát, a fattyú fölé hajoló
testének minden izma megfeszült.
Ava kinyúlt, és megérintette a karját.
– Megkeressük Ziv’rit, mielőtt elindulnánk, átkutatjuk a
hajót, hátha Saekro hazudott. Talán csak eszméletlen, vagy
kómában van valamelyik másik laborban.
Jak’ri megrázta a fejét.
– Súlyos túlerőben vannak ellenünk, Ava! Tudod, hány
katona van ezen a hajón?
– Nem számít! Meg tudjuk csinálni! Bízz bennem! – A nő
a körülöttük lévő high-tech cuccokra mutatott. – Tudom,
hogy szorít az idő, de van rá mód, hogy kitöröljük vagy
megsemmisítsük a kutatásukat? Tudom, hogy valószínűleg
már megosztották a többi gathendivel, de...
– Nem hiszem, hogy megosztották volna. Saekro és
Kunya tudják, hogy ha felfedezik, hogyan lehet mind a
Földlakókat, mind a purveli népet kiirtani, azzal nagy
kegyet szereznek az uralkodónál. Ha megosztják a
tudásukat más kutatókkal, azok a tudósok talán előbb
találják meg a választ.
– És megfosztják őket a dicsőségtől, és a császár
jutalmától?
 – Igen.
– Nagyszerű! Most az egyszer javunkra fog válni a
kapzsiság és a hatalomvágy. Hogyan semmisítsük meg a
kutatásukat?
– Nem tudok gathendi nyelven olvasni, így az egyetlen,
amit megtehetek, hogy mindent általam látott eszközt, amit
a munkájukhoz használtak, ezzel letörlök – emelte fel a
robbantót.
– Akkor csináljuk!
Ismét megrázta a fejét, és a tudósok felé intett. – Ha rájuk
lövünk, az talán nem vált ki riasztást, de ha bármi másba
lövünk, és megrongáljuk a számítógépes rendszereket, az
kétségtelenül be fog következni!
A félelem megpróbált Avába kúszni, és félrelökni azt a
bátorságot, amit a halhatatlanná válás kölcsönzött neki.
Igen, kapott önvédelmi kiképzést a földi Hálózat
főhadiszállásán. És igen, edzett Elianával és a többi
barátjával is a Kandovaron. De a tényleges harci tapasztalata
kimerült a két gathendi őr, és a tudósok kiiktatásában.
Persze, most már szupererős és gyors volt. De ez a hajó
nagy volt.
Elég nagy ahhoz, hogy nem gondolta, hogy képes lenne
felvenni a harcot az egész zászlóaljnyi katonával, akik a hajó
legénységét képezték.
Ha ő és Jak’ri nem semmisítik meg a kutatási
eredményeket, sokkal nagyobb esélyük lenne elmenekülni.
Ha tényleg megsemmisítették...
Ránézett a férfira.
Kifejezetten józanul, Jak’ri így szólt: – Ziv’ri úgy
gondolta, hogy közel járnak ahhoz, hogy megtalálják a
vírust, ami megölheti a népemet. Nem akarom, hogy más
gathendiek kezébe kerüljön ez az információ!
 – Én pedig nem akarom, hogy más gathendiek rátegyék a
kezüket a szövetmintákra, amelyeket ezek a seggfejek
kivettek belőlem, és kitalálják, hogyan ölhetnék meg a
népemet! – Ava szemei kitágultak, ahogy egy új gondolata
támadt. – Várj! Tudod, hogy hol tartják azokat? A
szövetmintákat? Vagy hol tartják a vért, amit levettek
tőlem?
Bólintott, és odament az egyik felső szekrényhez. Úgy
nézett ki, mint az összes többi, nem sokban különbözött egy
teljesen dísztelen, földi konyhaszekrénytől.
Jak’ri végigsimított rajta egyik kezével. A bal alsó
sarokban megjelent egy képernyő. Bár Ava nem tudta
elolvasni a rajta lévő idegen szöveget, az alatta villogó
vonalak és szimbólumok eléggé magától értetődőnek
tűntek.
Egy jelszót kért.
Jak’ri habozás nélkül megérintett néhány szimbólumot.
Sziszegés hallatszott, amikor a szekrény egy kicsit kinyílt.
Hideg levegő áradt ki a résen keresztül, mint a köd.
– Hogy csináltad ezt? – kérdezte.
A férfi hátrapillantott a válla fölött.
– Ziv’ri és én megjegyeztük a rutinjukat.
– Nem is próbálták elrejteni a kódokat előletek?
Keserű mosoly fintorította el az ajkát.
– Miért rejtegetnék őket valaki elől, aki nem tud
megszökni, és hamarosan meghal?
Ava néhány válogatott leírást morgott a tudósokról az
orra alatt, miközben Jak’ri a résbe dugta az ujjait, és
meghúzta.
A szekrényajtó nem zsanérokon mozgott. Ehelyett úgy
húzódott ki, mint egy irattartó szekrény fiókja. Átlátszó
tartályok sorai pihentek a vakító fehér fal mellé
sorakoztatva. Mindegyikben azok a minták voltak,
amelyeket a fattyúk vettek.
Ava szeme azonnal a vörös vérrel teli zacskóknak tűnő
dolgokra esett, amelyek nagyon hasonlítottak a földi
kórházakban használtakra. – Ez a te véred vagy az enyém?
– Nem tudom. Mindkettőnknek vörös a vére. De azt
hiszem, az enyém és Ziv’rié.
Ava dühösen gondolkodott. A Halhatatlan Őrzőknek
rendszeres transzfúzióra volt szükségük, hogy megőrizzék
kivételes sebességüket, erejüket és nagyobb regenerációs
képességüket. Ha túl sokáig nélkülözték, a sebeik nem
gyógyultak tovább, és elgyengültek. De nem tudta, hogy a
purveli vér biztonságosan használható-e. Még a Kandovaron,
Eliana azt mondta, hogy nem töltheti fel magát lasarai
vérrel. Emberi, segoniai vagy Yona vért használhatott, de
lasarait nem.
Ava azt kívánta, bárcsak emlékezne rá, miért tilos a
lasarai vér. Talán csak nem adta meg a Halhatatlan
Őrzőknek azt, amire szükségük volt? Vagy valamilyen
módon ártott is nekik?
Nyilvánvalóan nem volt mérgező az emberekre vagy a
tehetségesekre, hiszen Taelon hercegnek és Lisának közös
gyermekük született. Amiriska hercegnő pedig hozzáment
egy Halhatatlan Őrzőhöz, és gyermeket szült neki. Mégis
Eliana elég határozottan kijelentette, hogy ha bármi is
történne vele, nem szabadna lasarai vérrel vérátömlesztést
adni neki. Soha.
Vajon a purveli vér ugyanolyan veszélyes volt?
– Láttad, hogy betették volna egy másik szekrénybe a
véremet? – kérdezte.
– Nem! De valószínűnek tartom, hogy a vér- és
szövetmintáidat abban a harmadlagos laboratóriumban
tárolják, ahol eredetileg is begyűjtötték őket. Amikor itt
elvégezték a második műtétedet, becsomagolták a mintákat,
és kivitték őket a laborból.
A nő elvonta a tekintetét a szekrényről, és a férfi szemébe
nézett. – Szükségem van arra a vérre, Jak’ri!
– Emlékszel, hogyan juthatsz el a másik laborba?
– Igen.
– Milyen gyors vagy most?
Egy szempillantás alatt megfordult, és a férfi mögé ért.
– Ilyen gyors!
Jak’ri megrezzent, és megpördült. Ezüstös szemei
elkerekedtek. Aztán bólintott.
– Oké! Emlékszel, hogyan jutsz el a mentőkapszulához,
amivel érkeztél?
– Én... ebben nem vagyok olyan biztos.
– Valószínűleg vagy a dokkolóöbölben, vagy a
rakodótérben van.
– Sok kis hajó volt az öbölben, ahova érkeztem. Mind
vadászgépek vagy szállítóhajók.
– Az a dokkoló öböl. Onnan nem fogod tudni kivinni a
kapszulát. Túlságosan erősen őrzik majd. Láttál valamilyen
gathendi mentőkapszulát bármelyik laborba vezető utad
során?
– Nem hiszem.
Behunyta a szemét. – Mutasd meg, mire emlékszel!
Ava képeket vetített át Jak’ri fejébe, megmutatva neki a
hangárt, amelyben a mentőkapszulája feküdt, az utat,
amelyen szerinte a harmadlagos laborba jutottak, majd az
utat, amely az elsődleges laborba vezetett, ahol most álltak.
Jak’ri kinyitotta a szemét, megragadott néhány, a pult és
a felső szekrények közötti falra akasztott szerszámot, majd
gyorsan elkezdte elrendezni őket a műtőasztalon.
 – Ha ez az a hajó... – Ujjával egy ovális vonalat rajzolt a
szerszámok köré. – Ez a hangár, benne a te
mentőkapszuláddal. Ez itt az elsődleges labor, ahol most
vagyunk. Ez a harmadlagos labor, ami az első cellával
szomszédos, amiben téged tartottak. Ez pedig a másodlagos
labor, ahová egyszer engem vittek. Itt és itt kell lennie
menekülési kapszuláknak. – A hajó oldalára mutatott, a
középső pont közelében.
– Oké!
– Amikor a harmadlagos laborba érsz, kutasd át a
szekrényeket. Amelyik nem nyílik ki könnyen, az fogja
tartalmazni a mintáidat. Ha nem emlékszel a jelszóra...
– Valószínűleg elég erős vagyok ahhoz, hogy erőszakkal
is kinyissam!
A férfi ajka felgörbült az egyik sarkában. – Igen, az vagy!
Átment az egyik csupasz falon lévő panelhez, amelyen
egy szimbólum és egy idegen szöveg volt, és elhúzta fölötte
a kezét. Egy fiók csúszott ki a falból.
– Ez egy megsemmisítő. – Elkezdte kikapkodni a
mintákat a szekrényből, és a fiókba dobálta őket. Ava
ugyanezt tette.
Aztán hozzáadta az összes kis táblagépszerű eszközt,
amit a tudósok használtak.
– Amint becsukod, minden, ami benne van, hamuvá
válik, és a szemétgyűjtőjükbe kerül. Szóval tartsd meg,
amire szükséged van, a többit pedig semmisítsd meg! Vidd
magaddal Mocna fegyverét, mert el kell pusztítanod a
fürdőben lévő számítógépet is! – Bizonyára arról a vécébe
ágyazottról beszél, amelyik mindent elemzett. – Abból, amit
Ziv’ri és én meg tudtunk állapítani, az általa gyűjtött
adatokat egy teljes napig tárolja, majd minden este feltölti
az elsődleges labor számítógépére. Ha olyanok, mint
amilyeneket a purveli orvosi egységekben használnak,
akkor az aznapi adatok felülírják az előző napi adatokat,
ami azt jelenti, lehet, hogy az adatok egy része még mindig
a celládban lévő mosdóban tárolódik.
– Akkor megsemmisítjük! Mi a helyzet magával a
laborban lévő számítógépes panelekkel?
– Azokkal kapcsolatban nem kell aggódnod! Ezek csak
belépési pontok az információkhoz. Az összes orvosi
kutatási adatot itt tárolják az elsődleges labor
számítógépbankjaiban. Csak lődd szét azt, amelyik a
mosdóban van!
– Oké!
– Az talán hibajelzést válthat ki, ami felkeltheti a
karbantartók figyelmét is. Ha megtetted, irány a
mentőkapszulák! Fel fogod ismerni, ha meglátod őket, mert
mind egy sorban fognak állni.
A nő a homlokát ráncolta.
– Folyton azt mondod, hogy te, ahelyett, hogy mi!
Becsukta a megsemmisítőt. Egy susogás hallatszott.
– Én nem megyek veled!
A nő felbámult a férfira.
– Micsoda?
– Én itt maradok! Mindenről tájékoztass telepatikusan,
miközben mész. Ha bajba kerülsz, elkezdek itt robbantgatni,
aztán elfutok, és magamra vonom a tüzet!
– Ó, a pokolba is, dehogy! – fakadt ki a lány. – Vagy
együtt megyünk, vagy egyáltalán nem megyünk el!
– Ava, sokkal nagyobb az esélyed a szökésre, ha elég
sokáig elterelem a figyelmüket ahhoz, hogy...
Bezárva a köztük lévő távolságot, Ava lábujjhegyre
emelkedett, szabad kezét a férfi tarkója köré kulcsolta, és
heves csókot nyomott az ajkára.
 A férfi a döbbenettől elnémulva, riadtan meredt a nőre.
– Nem megyek el nélküled, Jak’ri!
– Nélkülem gyorsabban tudsz haladni! Sokkal
gyorsabban!
– Nem érdekel! Nem hagyom, hogy feláldozd magad
értem! Vagy elmenekülünk együtt, vagy meghalunk együtt! Ez
a két lehetőséged. Az idő ketyeg. Mi legyen?
Néhány másodperc telt el. Aztán a férfi átkarolta Ava
derekát, magához húzta, és úgy csókolta meg, mintha azt
hinné, hogy nem lesz holnap.
A lány szíve erősebben dobbant. A pulzusa felgyorsult.
Amikor végre megszakította a forró érintkezést,
homlokát az övéhez szorította.
– Együtt menekülünk. Csak ne halj meg, Ava! Kérlek! És
semmi áron se hagyd, hogy újra elfogjanak! – Más szóval,
hagyja őt hátra, ha ezt kellett tennie a szabadsága
elnyeréséhez.
Annyira szerette ezt a férfit. – Nem fogom!
Jak’ri lehajolt, és elővett egy táskát az egyik szekrény alól.
– Mi az? – kérdezte a lány.
– Egy orvosi táska. Láttam, hogy egyszer elvitték, hogy
ellássanak néhány katonát, akik megsebezték egymást egy
küzdelemben. – Kinyitott egy másik szekrényt, felkapott
egy maréknyi tápanyagkockát, és beletömte a zsákba.
Ugyanígy tett a nagyobb csomagokkal is, amelyek a lányt
azokra a gyümölcslécsomagokra emlékeztették, amelyeket a
földi gyerekek használtak néha.
– Mi van ezekben? – kérdezte a lány, segítve neki.
– Az a tápláló folyadék, amit a kulacsainkba tesznek. – A
férfi egy másik szekrényre mutatott. – Azt hiszem, ott
tartják a ruháinkat. Fogj egy párat!
 Ava kinyitotta a szekrényt, amelyre mutatott, és felkapott
egy csomó összehajtogatott anyagot, amelyről remélte, hogy
mindkettőjüknek lesz váltóruha.
Jak’ri erőlködve összezárta a zsákot.
– Menj, várj az ajtó mellett!
Ava felvette az eldobott sokkoló pálcát, és átment a
helyiségen. Kifújt egy hajtincset az arcából, aztán
elkomorult. Ha harcba készülnek, a legkevésbé sem
hiányzott, hogy elvakítsa a haja.
Jak’ri belépett a cellájába, és a mosdó felé vette az irányt.
Ava mozgásba lendülve letépett egy szövetcsíkot a
lábánál fekvő halott őr nadrágjáról, és azzal megkötötte a
haját. Aztán tenyerébe vette a robbantót, és megragadta a
sokkoló pálcát.
Jak’ri elsütötte a fegyverét. Ava a mosdó ajtaján keresztül
látta, ahogy a vécé feletti panel felrobban. Ugyanezt tette a
másik cellában lévő vécével is. Jak’ri elkapta Ava tekintetét,
amikor visszatért a laborba.
– Ez csak a karbantartók figyelmét hívja fel, hogy
meghibásodott a mosdó. De abban a pillanatban, ahogy
tönkreteszem az itteni számítógépeket, a hídon fog
megszólalni a riasztás.
És elszabadul a pokol. – Oké!
– Készen állsz? – kérdezte.
Megfeszülő idegekkel, az ereiben száguldó adrenalinnal,
Ava bólintott.
– Készen állok!
 KILENCEDIK FEJEZET

JAK’RI TÖBBSZÖR is elsütötte a robbantót, minden olyan

panelt célba véve, amelyen korábban látta, hogy a tudósok
adatokat írnak be, vagy információkat kérnek le. További
lövéseket adott le az alsó szekrényre, amely az elsődleges
adattároló központnak adott helyet, majd a műtőasztal
feletti mennyezeten lévő mechanikus szerkezetre irányította
a robbantót, és az egészet megsemmisítette.
A fények pislákolni kezdtek.
Átrohant a szobán az orvosi táskával, és a bejáratnál
találkozott Avával.
– Menjünk! Olvasd a gondolataimat, és telepatikusan
beszélj hozzám, amikor csak szükséges!
Rendben!
Ahogy megközelítették a labor kijáratát, az ajtó
felcsúszott. Jak’ri megfeszült, és felemelte a fegyverét, nem
tudva, hogy ők indították-e be az ajtót, vagy valaki más, aki
éppen belépni készült.
Kidugta a fejét, felmérte a folyosót mindkét irányban, és
üresen találta. Tiszta, gondolta. Ava elsurrant mellette, és a
harmadlagos labor felé vette az irányt.
Olyan törékenynek tűnt csak rövidnadrágba és egy
megkötős ingbe öltözve, amely a tudósoknak könnyű
hozzáférést biztosított a felsőtestéhez. Valamikor hátrafogta
kócos haját, és összekötötte a tarkójánál, felfedve ezzel
karcsú nyakát és keskeny vállát. A karja és a lába
vékonyabb volt, mint közös álmaikban. Az őr robbantója
hatalmasnak tűnt az apró kezében, akárcsak a másik
kezében szorongatott sokkoló pálca. Apró talpai pedig
csupaszok voltak.
 Minden azt követelte Jak’riban, hogy ő álljon az élre,
hogy ő legyen az, akit a gathendiek, akikkel találkozni
fognak, célkeresztbe vesznek. De vissza a laborban...
Nem teljesen értette, mi történt a nővel. Csak azt tudta,
hogy megváltozott. Nagyon megváltozott. Az a csábító,
tömör kis test most olyan gyorsan tudott mozogni, hogy
alig tudta a szemével követni a mozgását. Alig egy
szívdobbanásnyi idő alatt négy gathendit ejtett el. És az
ereje...
Tudta, hogy a második őr háromszor akkora lehetett,
mint Ava, ő mégis olyan könnyedén húzta végig a padlón,
mint egy kopott takarót.
Amikor egy másik folyosó kereszteződéséhez értek, a nő
hirtelen megállt. Jönnek valakik! És gyorsan haladnak!
Kétségtelenül a katonák, akiket a riasztás kivizsgálására
küldtek.
Jak’ri körülnézett, és nem látott olyan zugot, ahol
elrejtőzhetnének. Egyik ajtó sem nyílt ki, amely mellett
elhaladtak, tehát ezek nem közösségi helyiségek voltak, és
jelszót igényeltek.
Más megoldás nem lévén, mindketten a falhoz simultak.
Hányan vannak? kérdezte.
Azt hiszem, négyen.
Jak’ri már hallotta a közeledő csizmák dobbanását, és
lövésre készen felemelte a robbantóját.
A szeme elkerekedett, amikor Ava hirtelen kilépett a
kereszteződésbe, és szembefordult azokkal, akik a másik
folyosón feléjük rohantak.
– Sziasztok! – mondta mosolyogva és integetve. – Hogy s
mint?
A csizmák megálltak.
 Aztán Ava szemei élénk borostyánszínben villantak fel.
Felemelte a robbantóját, és elsütötte. Kiáltások hangzottak a
folyosóról, energiavillámok kíséretében. Ava alakja
elmosódott, ahogy kitért a válaszlövések elől, majd eltűnt a
férfi látóteréből.
Drek! Nyögések és fájdalomkiáltások hallatszottak,
miközben Jak’ri a kereszteződés felé rohant. Megállt, célra
tartotta a fegyverét... és leesett az álla.
Három gathendi feküdt mozdulatlanul a padlón, alattuk
vértócsa gyűlt, páncéljuk és testük füstölgött a robbantó
lövésétől. A negyedik gathendi fegyvertelenül tántorgott
hátrafelé, Ava a vállán ült, a lábait a férfi köré kulcsolva.
Miközben Jak’ri döbbenten nézett, a nő megragadta a
gathendi pikkelyes fejét, és egy gyors, kemény csavarással
megrántotta.
Megroppant a csont. A gathendi összeesett.
Ava leugrott, mielőtt még a férfi a földre zuhant volna.
Jak’ri bámult. Minden gathendi halott volt.
És Ava még csak egy karcolást sem viselt.
– Hogy a drekbe csináltad ezt?
Még ő is kissé döbbentnek tűnt, ahogy szemügyre vette a
holttesteket. Tágra nyílt szemei pillantása találkozott a
férfiéval.
– Remeg a kezem!
Jak’ri megragadta az egyik elesett őr osdulium puskáját, és
a vállára akasztotta.
– Menjünk tovább! – A robbantók lövései bárkit
figyelmeztethettek a közelben a bajra.
Ava elkobozott egy második O-puskát, és felvette a
robbantóját.
Felgyorsítva a tempót, ismét a harmadlagos labor felé
vették az irányt, mezítlábas talpuk lehetővé tette, hogy
nesztelenül mozogjanak, miközben egyik folyosóról a
másikra száguldottak.
Bár a hátuk mögött távolról kiáltások hallatszottak,
sikerült elérniük a labort anélkül, hogy bárki mással
találkoztak volna.
Bebújva lezárták az ajtót.
Jak’ri tekintete egyenesen a szomszédos cellákba irányult.
Mindkettő üres volt. A mellkasa összeszorult. Ziv’ri.
– Ellenőrizzük a másodlagos labort is – ígérte Ava,
miközben átsietett a szobán, és a felső szekrények tartalmát
kezdte ellenőrizni. – Reméljük, hogy ott van!
Vagy talán Saekro igazat mondott, és Ziv’ri meghalt.
Jak’ri elindult a cellába, és megsemmisítette a mosdóban
lévő számítógépet. Aztán visszatért a laborba, és segített
Avának megkeresni a mintákat, amelyeket belőle vettek.
Ava nagyot sóhajtott a megkönnyebbüléstől, amikor
megtalálták őket. Megragadott két csomag hűtött vért, és
odalökte a férfinek. – Tedd ezeket az orvosi táskába, és ne
hagyd, hogy bármi történjen velük!
Meglepődve, hogy a nő nem akarja megsemmisíteni őket,
Jak’ri megtette, amit kért, mielőtt figyelmét az alsó
szekrények felé fordította volna. Ez a labor majdnem
pontosan úgy volt berendezve, mint az elsődleges labor.
Csak kisebb volt. Tehát a hamvasztónak valahol itt kellene...
elhúzta a kezét az egyik alsó szekrény előtt, és az felpattant.
– Tessék!
Ava elmosódottá vált – szó szerint elmosódottá –, ahogy a
maradék mintákat gyorsan a hamvasztóba tette minden
eszközzel együtt, amit csak talált.
Jak’ri becsukta. Egy susogás hallatszott.
 A nő a falak felé intett. – Biztos vagy benne, hogy itt
semmi sem képes információt tárolni, vagy csak meg akartál
védeni, és megakadályozni, hogy felrobbantsam őket?
Tétovázott. – Mindkettő?
A nő összehúzta a szemét.
– Meglehetősen biztos vagyok benne, de ezt arra
alapozom, ahogy a purveli hajókat gyakran tervezik.
– A meglehetősen nem elég! Lőj szét mindent, amit
információ bevitelére vagy tárolására használhatnak!
Jak’ri minden panelt és beviteli állomást szétlőtt.
– Tudni fogják, hogy a másodlagos labor felé tartunk!
– Tudom! – A nő az ajtó felé lépkedett. – De az az
egyetlen másik hely, ahol még fogva tarthatják Ziv’rit, és
nem megyünk el nélküle! – Ha még életben van,
kimondatlanul maradt.
Jak’ri bólintott.
Amint kinyitották az ajtót, robbantó-lövedék csapódott a
keretbe.
Mindketten visszahúzódtak a laborba.
Ava egy gyors pillantást vetett rá, mintha sebek után
kutatna, aztán villámgyorsan eltűnt.
Küzdelem zajai hallatszottak.
Jak’ri káromkodva elejtette az orvosi táskát és a
robbantót, felemelte a pontosabb O-puskát, és kibújt a
folyosóra. Két gathendi már a földön feküdt. Még hat
lövöldözött vakon, miközben egy apró termetű alak
átrobogott rajtuk, látszólag fénysebességgel, a seggükre
lökte őket, és elsütötte a robbantóját. Az egyik gathendi feje
hátrazuhant, bár Jak’ri nem látta, mi találta el, és a grunark
lelőtte a saját emberét, amint az hátrafelé zuhant a lábáról.
 Jak’ri lelőtte, mielőtt földet ért volna, majd lelőtte a
másikat is, buzgón reménykedve, hogy véletlenül sem lövi
le Avát.
Az utolsó ember is elesett. Ava levegő után kapkodva állt
a kupac közepén. Apró vércseppek fröcsköltek az arca egyik
oldalára. A teste többi részén csíkokban folyt róla.
– Köszönöm! – mondta.
Jak’ri bólintott.
– Attól féltem, hogy téged talállak el!
– Úgy tűnik, elég gyors vagyok ahhoz, hogy kitérjek az
energiagömbök elől, vagy bármit is lőnek ezek a fegyverek.
Jak’ri nem volt ebben olyan biztos. Az egyik karját
bőségesen beborította a vér. Ahogy az egyik lábát is.
– Az a vér a tiéd vagy az övék? – kérdezte, miközben
elindult felé.
A nő legyintett a kezével, mintha félresöpörné a férfi
aggodalmát.
– Jól vagyok! Menjünk tovább!
Jak’ri szédelgő fejjel, hevesen dobogó szívvel, elejtett
robbantóját a mentőtáska egyik külső zsebébe dugta, és
átvetette a táskát a vállán. A puskát a másik vállára
akasztva felkapott még egy puskát, és felkészült.
Ava elkobzott egy hosszú tőrt az egyik gathenditől.
Amikor elindult felé, egyik kezében tőrrel, a másikban
robbantóval, sántított.
Jak’ri már nyitotta a száját, hogy rákérdezzen, de az egész
hajót átjáró riasztó hangjelzés szólalt meg.
Níí-Nóóó! Níí-Nóóó!
Tágra nyílt szemekkel mindketten a másodlagos labor
felé vették az irányt. A lopakodást feladták a gyorsaság
ellenében, és olyan gyorsan futottak, ahogy csak tudtak.
 Vagy inkább amilyen gyorsan csak tudott. Jak’ri azon
kesergett, hogy lelassítja őt. Ava most már olyan gyors volt,
hogy még a sántasága ellenére is már benne ülhetne az
egyik mentőkapszulában, és elrepülhetett volna a
szabadságba, ha nem ragadt volna vele.
Elfelejted, hogy fogalmam sincs, hogyan kell működtetni egy
gathendi mentőkapszulát! mondta a fejében.
Drek! Ezt tényleg elfelejtette.
Amikor befordultak a másodlagos laborhoz legközelebbi
sarkon, a szemei tágra nyíltak.
– A francba! – kiáltott fel Ava.
Jak’ri éppen csak érzékelte, hogy tíz vagy tizenkét
gathendi katona vár rájuk, mielőtt a nő meglökte volna.
Keményen.
A férfi hátratántorodva a fenekére esett, és visszacsúszott
a folyosón. A folyosó, amely a másodlagos laboratóriumhoz
vezetett, energiagömböktől világított.
A szíve megtorpant. Ava sehol sem volt a láthatáron.
Talán lelőtték?
Földi káromkodások tömkelege töltötte meg a fejét.
Jak’ri mosolyra húzta a száját. Drek nem, nem lőtték le. És
nem is fogják.
Felpattanva a csata felé robogott. A gathendi hajó többi
része nem volt olyan rendezett, mint a laboratórium, és épp
elég port biztosított a padló felületén ahhoz, hogy becsúszva
közelítsen. Energiagömbök száguldottak el a feje fölött,
ahogy a teste a felülethez lapulva csúszott.
Ismét egy apró, elmosódott alak okozta a káoszt a csoport
közepén, ezért Jak’ri az O-puskáját a széleken lévő
grunarkokra összpontosította, és gyors sorozatokkal tüzelni
kezdett. A külső őrökre célzok, gondolta, remélve, hogy a nő
meghallja.
 A katonák figyelme megoszlott a mögöttük lévő halálos
nő és az előttük lévő purveli között, így jó néhány gathendi
elesett a tüze alatt. Ava annyira lefoglalta őket, hogy nem
érkeztek célozni, így az energiagömbjeik a falakat, a
mennyezetet és a padlót találták el helyette.
Újabb testek hullottak, míg végül csak Ava és egy
magányos gathendi maradt, egy nyilvánvalóan egyoldalú
csatában.
Csizmák dobogtak a padlón.
Újabb csapatok közeledtek.
Jak’ri a válla fölött hátrapillantva a labor felé igyekezett.
Az utolsó gathendi is elesett.
– Még többen jönnek – figyelmeztette Avát.
A labor ajtaja felemelkedett a közeledtükre. Felemelte a
puskáját. Ava pedig a robbantóját.
De egyetlen őr sem várta őket.
A nő berohant.
Jak’ri annyi időre nézett szét, amíg megállapította, hogy
Ziv’ri nincs egyik cellában sem.
Fogait összeszorítva megállt az ajtóban, és a folyosó két
végét figyelte. Őrködni fogok!
Ziv’ri nincs itt mondta Ava csüggedten.
Tudom!
A laborban robbantó lövések hallatszottak, ahogy Ava
mindent elpusztított, amit kellett, majd visszatért mellé.
O-puskájával készenlétben, Jak’ri elindult a folyosón, és
mutatta az utat – legalábbis remélte – a gathendi
menekülőkapszulákhoz.
További csapatokkal találkoztak. De minden alkalommal
Ava nagyobb sebessége és ereje előnyt biztosított számukra,
és ők ketten kerültek ki győztesen.
 Jak’ri megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor végre
megtalálták, amit kerestek. Itt vannak a kapszulák!
Ava védte a férfi hátát, amíg az kiválasztotta a
legközelebbi hozzáférési panelt, és aktiválta egy
kézmozdulattal.
Ziv’riiiiii! kiáltotta telepatikusan.
Jak’ri nagyot nyelt, feszülten próbált meghallani
bármilyen választ.
Ziv’ri, válaszolj nekem! Kérlek, válaszolj! Szabadok vagyunk!
Megszökünk! Mondd el, hol vagy, hogy velünk jöhess!
A mentőkapszula dokkjának bejárata kinyílt.
Jak’ri megragadta Ava karját, és megpróbálta behúzni, de
a lány ellenállt.
Ziv’riiiiiiii! kiáltotta kétségbeesetten, könnyek csillogtak
borostyánszínben ragyogó szemében. Kéééérlek!
Jak’ri szeme égett, ahogy szembesült az igazsággal.
Lenyelte a torkában keletkezett gyászos gombócot, és
kényszerítette a lányt, hogy ránézzen.
– Ava! Elment! – mondta rekedten. – Ziv’ri meghalt! –
Már a szavak kimondása is majdnem térdre kényszerítette.
A zokogástól elakadt lélegzettel, Ava az ajkába harapott.
Jak’ri sem akarta elhinni, de ha tovább maradnak,
valószínűleg ők is meghalnak, ezért kényszerítette magát,
hogy belépjen az apró, szűk öbölbe, és berántotta maga után
a lányt. Miután lezárta az ajtót, bevezette a lányt a
mentőkapszula nyitott ajtaján.
Ava csendben állt odabent, míg a férfi is belépett, és
becsukta mögöttük a zsilipet.
A mentőkapszula az akseli hajókon gyakran találhatókra
hasonlított, de nagyobb volt, hogy a gathendieknek legyen
helyük manőverezni a vastag farkukkal, és akár négy utas is
elférhetett benne.
 Jak’ri figyelmesen tanulmányozta. Purvel nyugati
tartományában minden férfi és nő köteles volt legalább
három évig katonai szolgálatot teljesíteni. Bár egyetlen
választott uralkodó irányította az intergalaktikus ügyeiket,
az ő bolygója nem volt mentes a háborútól és a
konfliktusoktól, mint Lasara. Bár azt kívánta, bárcsak
másképp lenne, a népe időnként egymás között is
háborúzott. És a tartomány, amelyben élt, mindenre fel akart
készülni.
Jak’ri most hálát adott annak a katonai kiképzésnek,
amely magában foglalta az akseli zsoldoshajók
tanulmányozását is – hogyan kell repülni velük, hogyan kell
elpusztítani őket, és hogyan lehet elmenekülni velük –, mert
ez a kapszula nagyon hasonló volt a felépítésében. Letette
az orvosi táskát és a puskákat, beleült a pilótaülésbe, és
végigfuttatta a tekintetét a vezérlőpulton.
Ott. Diadal töltötte el. Az egyik sarokba az akseli gyártó
neve volt vésve. Azok az akseli grunarkok bármit eladtak
bárkinek a megfelelő árért, és nem törődtek azzal, hogy ki
szenvedheti el a következményeket. De ma ez az ő javára
vált. Lehet, hogy nem tudott gathendiül olvasni, de amikor
aktiválta a vezérlőpanelt, minden ugyanabban a mintában
világított, mint abban az akseli kapszulában, amit
tanulmányozott.
Ava a háta mögé lépett, és remegő kezét Jak’ri vállára
tette.
– El tudod olvasni?
– Nem! De ez egy akseli konstrukció, és a katonai
kiképzésem alatt megkövetelték, hogy megtanuljam,
hogyan kell navigálni mind egy akseli vadászhajót, mind
egy akseli mentőkapszulát. – Az emlékezetében élő
sorrendben érintette meg az ismeretlen szimbólumokat.
 – Az akselik ellenségeitek?
– Sok generáción át barátok és szövetségesek voltak.
Aztán a bolygójuk keményen a zsarnokság felé fordult, és
az uralkodójuk egyetlen gondja a saját vagyonának és
hatalmának mások kárára történő növelése lett. Az ő uralma
alatt az akselik most csak annak nyújtanak segítséget, aki a
legtöbbet fizet a háborúkban, és egyes fajoknak még
népirtási kísérletekben is segítettek. Amikor az a tartomány,
ahol én nevelkedtem, háborúba keveredett egy másik
purveli tartománnyal, amelyik el akarta lopni a
vízjogainkat, a másik tartomány akseli zsoldosok segítségét
vette igénybe, és ez kiélezte a konfliktust. Ennek
eredményeképpen Purvel uralkodója megtiltotta az
akseliknek, hogy Purvelre látogassanak, és beillesztette az
akseli-ellenes hadviselést is a katonai kiképzésünkbe, hogy
a grunarkok ne avatkozhassanak újra sikeresen a
konfliktusainkba.
A hajtómű felzümmögött, ahogy működésbe lépett. Jak’ri
megveregette a mellette lévő ülést.
– Ülj ide!
Amint a lány megtette, Jak’ri segített becsatolni és
beállítani a hevederét, majd becsatolta a sajátját is.
Az apró dokkolóöbölben puskaropogás tört ki.
Jak’ri elkáromkodta magát, és beütötte a remélhetőleg
helyes parancsot.
– Kilövési szekvencia elindítva – jelentette be egy
férfihang gathendi nyelven.
A kapszula forogni kezdett, és addig fordult, amíg a kis
törhetetlen kristályablak, amellyel a kapszula
büszkélkedhetett, egy rövid, cső alakú folyosót nem
mutatott.
– Itt is vagyunk! – mondta Ava.
 A lány megfogta a férfi kezét, és erősen megszorította.
– Indítás – mondta a számítógép –, tíz, kilenc, nyolc, hét,
hat, öt, négy, három, kettő, egy.

AVA VISSZATARTOTTA LÉLEGZETÉT, amikor a kapszula

kilőtt az indítócsőből, egyre mélyebbre nyomva őt az
ülésébe. Nem látta az alagút végén az űrt, és pokolian
remélte...
A cső végén lévő ajtó az utolsó pillanatban csúszott fel,
hogy átengedje őket. És akkor körülvette őket az űr
sötétsége.
A szíve hevesen dobogott a mellkasában.
– Megcsináltuk? Elhagytuk a hajót?
– Igen.
– Követnek minket?
Jak’ri a vezérlőpultot tanulmányozta.
– Még nem. De követni fognak. Komputer, engedélyezd a
hangutasításokat!
Csend lett.
– Működik? – kérdezte Ava. Kezdte utolérni a reakció, és
remegni kezdett a keze.
A férfi összevonta a szemöldökét. – Nem, de purveli
nyelven beszéltem. Talán az első parancsot gathendiül kell
kiadni.
– Beszélsz gathendiül?
– Nem. A purveli fordítóchipek csak a kimondott szavak
megértését teszik lehetővé. Nem tesznek képessé minket,
hogy beszéljük vagy olvassuk őket. De az akselik tervezték
és építették ezt a kapszulát, így talán a számítógép elfogadja
a parancsot az ő nyelvükön.
– Te beszélsz akseli nyelven?
A férfi elfintorodott. – Nem jól! – A konzolra meredt. –
Matematikus tud hangparancsot adni!
Ava az ajkába harapott. – Nem hiszem, hogy jól
mondtad. A tolmácsom szerint azt mondtad, hogy a
matematikus tud hangutasításokat adni. – Nem ismerte a
szövetségi közös szót a matematikusra, ezért csak az angolt
használta erre, és remélte, hogy a férfi megérti a lényeget.
A férfi káromkodott. – Számolj, engedélyezd a
hangutasításokat!
– Közelebb van. Ez a számolj, engedélyezd a hangutasításokat
volt.
Jak’ri újra próbálkozott. – Számítógép, engedélyezd a
hangutasításokat!
– Hangparancsok engedélyezve – mondta a számítógép
férfihangon.
Ava elmosolyodott, és legszívesebben pacsizott volna
Jak’rival, ha ő ismerné ezt a gesztust.
Megkönnyebbülés árasztotta el a férfi vonásait.
– Fogadd el, és válaszolj minden purveli és szövetségi
közös nyelven kiadott hangparancsra és megkeresésre! – A
nőre pillantott. – Azt akarom, hogy képes legyél
kommunikálni a számítógéppel, ha szükségessé válik!
Az egyetlen ok, amiért kommunikálnia kellene a
számítógéppel, az az lenne, ha valami történne Jak’rival.
– Minden ilyen parancs és megkeresés elfogadásra kerül
– válaszolt a számítógép.
– Térképezd fel a jelenlegi röppályánkat – parancsolta
Jak’ri.
– Pálya feltérképezése.
 Ava a férfire nézett.
– Miért lenne képes egy az akselik által megépített
gathendi mentőkapszula megérteni a purvelit?
– A legtöbb hajó számítógépe be van programozva az
összes felvett nyelv megértésére, így a parancsnokok, vagy
a pilóták bárkivel kommunikálhatnak, akivel csak
találkoznak.
– Ó!
Egy térkép jelent meg a vezérlőpanel egyik oldalán.
Ava azt akarta, hogy a teste fejezze be a remegést, és
próbált tudomást sem venni a karjában, a combjában és a
lábfejében lüktető fájdalomról, amelyet a félelem és az
adrenalin rövid időre háttérbe szorított.
Jak’ri szeme tágra nyílt, ahogy a térképet tanulmányozta.
– Mi az? – kérdezte. A férfi megdöbbentnek tűnt.
– El sem hiszem, milyen messze vagyunk Purveltől. Azt
tudtuk, hogy a gathendiek nem maradnának a
naprendszerünkben, miután elvittek minket. Bár az
Aldebari Szövetség által elfoglalt űr peremén vagyunk, és
nem vagyunk a szövetség tagjai, elég közel vagyunk ahhoz,
hogy sok tagországgal üzleteljünk, és sok import/export
forgalmat bonyolítsunk le. – A fejét ingatta. – A gathendiek
egyik ilyen hajó figyelmét sem akarták volna felhívni
magukra. De ez... Olyan messze vagyunk a Szövetségtől,
hogy a qhov’rum nélkül, amiről azt mondtad, hogy
megsérült a Kandovarral vívott csatában, öt és fél purveli
hónapba telne, csak hogy elérjük a Mila 9-et.
– Mi az a Mila 9?
– Egy bolygó a felderített űr legtávolabbi részein. A
segoniaiaknak van ott egy állomásuk.
– Ó! – Bár Ava még sosem találkozott segoniaiakkal,
tudta, hogy az Aldebari Szövetség tagjai. És a vérük
biztonságos volt fogyasztásra a Halhatatlan Őrzők számára.
A Kandovaron volt egy készlet, amelyről a lasaraiak azt
mondták, hogy az Aldebari Szövetség kétévente
megrendezett hadgyakorlataiból maradt vissza, amelyeken
a tagszövetségesek katonái és hajói összegyűltek, és együtt
gyakorolták a harcban való részvételt arra az esetre, ha
közös ellenséget kell legyőzniük. Eliana többször is
feltöltötte magát ezzel a vérrel, hogy megbizonyosodjon
arról, hogy a többiek számára is biztonságos lesz, miután
elfogyott a Földről származó vérkészlet.
– El tud minket látni ez a kapszula öt és fél hónapig? –
Ava nem örült a gondolatnak, hogy ilyen kis helyen ilyen
hosszú utat kell megtennie, de inkább ezt választotta a halál
helyett.
– Gyanús – mondta Jak’ri. – A szabvány két hónap. Ezt a
kapszulát azonban úgy tervezték, hogy négy utazó is
elférjen, így valószínűleg el tudjuk nyújtani négy hónapra.
Ötre is, ha beosztjuk. Ez elég közel visz minket ahhoz, hogy
felvegyük a kapcsolatot a Mila 9-el, még a kapszula gyenge
kommunikációs rendszere ellenére is. De nagyon
valószínűtlennek tartom, hogy ennyi ideig el tudnánk
kerülni a gathendieket.
Tehát lényegében megint ott volt, ahol volt is, mielőtt a
gathendiek elfogták: egy mentőkabinban ragadva,
korlátozott erőforrásokkal, és nem volt hová mennie.
És ugyanazok a rohadékok, akik legutóbb elfogták,
mindent meg fognak tenni, hogy újra elfogják.
– Komputer – mondta Jak’ri, tekintetét még mindig a
térképen tartva –, van-e a Mila 9-nél közelebb hozzánk az
Aldebari Szövetség tagjai által lakott állomás vagy előőrs?
– Negatív – válaszolt a számítógép.
 – Vannak a közelben olyan hajók, amelyek nem gathendi
vagy akseli hajók?
– Negatív.
– Irány a Mila 9, maximális sebességgel!
– Irány a Mila 9, maximális sebességgel.
– Vezérlőpult megjelenítése a szövetség közös nyelvén.
– Megjelenítés folyamatban.
Ava nézte, ahogy a kijelzőn megjelenő szimbólumok a
gathendi hajón látott zagyvaságról átváltoznak szövetségi
közös nyelvre, amit csak némileg értett, mivel sokkal jobban
tudott szövetségi közös nyelven beszélni, mint olvasni.
Jak’ri gyorsan gépelt egyfajta billentyűzeten, amely a
képernyőn materializálódott. – Üzenetet küldök Purvelre, és
ugyanezt elküldöm a Mila 9-en lévő segoniai állomásnak is.
De a kommunikációs rendszer ezen a kapszulán közel sem
olyan összetett vagy erős, mint egy hajón, és korlátozott a
hatótávolsága. Komputer, aktiváld a közelségi riasztást!
– Közelségi riasztás engedélyezve. Gathendi hadihajót
észleltem.
– Üldöz?
– Negatív. Figyelmeztetés! Gathendi hadihajó élesíti a
fegyvereket.
– Drek!
– Fegyverek tüzelnek.
Másodpercekkel később a kapszula megremegett.
Ava a hevederbe kapaszkodott.
– Fel akarnak robbantani minket? – fakadt ki.
A férfi megrázta a fejét.
– Ha csak én lennék, azt mondanám, talán. De
elpusztítottak egy lasarai csatahajót a királyi család három
tagjával a fedélzetén, hogy elfogjanak téged és a barátaidat.
Ha olyan szektorokban lévő bolygókat akarnak maguknak
követelni, amelyek még nagyrészt felfedezetlenek, akkor
szükségük van rátok, hogy előmozdítsák a kutatásukat.
Csak meg akarnak ijeszteni minket!
– Nos, ez működik!
A kapszula ismét megrázkódott.
– Komputer, nyomkövető jeladót kikapcsolni! –
parancsolta Jak’ri.
– Ez a mentőkapszula nincs felszerelve nyomkövető
jeladóval – tájékoztatta a számítógép.
– Ez a mentőkapszula fel van szerelve radarzavaró
technológiával?
– Megerősítve.
– Engedélyezd!
– Álcázás engedélyezve.
Ava a homlokát ráncolta. – Ez a mentőkapszula
rendelkezik álcázó képességgel? – A lasarai kapszulának
nem volt.
A férfi bólintott. – Az akselik ugyanolyan gátlástalanok,
mint a gathendiek. Minden általuk tervezett és gyártott
kapszula lényegesen gyorsabban képes haladni, mint
másikak, hogy lehetővé tegye számukra, hogy
elmeneküljenek az általuk szerzett ellenség elől. Egyáltalán
nem lep meg, hogy úgy is tervezik őket, hogy elkerüljék a
felderítést. Komputer, keress olyan lakható bolygókat,
amelyeket elérhetünk, mielőtt az életfenntartás leállna!
– Keresés. Keresés befejezve. Egy bolygó rendelkezik a
megfelelő paraméterekkel. A K-54973 rendelkezik a
gathendiek számára megfelelő légkörrel és hőmérséklet-
tartománnyal.
– És az akseli is élhetne rajta?
– Igen.
Jak’ri Avára ránézett.
 – Akkor mindkettőnknek képesnek kell lennie ott a
túlélésre.
A lány bólintott. – Menjünk!
– Komputer, változtass irányt a K-54973-ra! Tartsd a
maximális sebességet!
– Irányváltoztatás. A várható érkezési idő két nap, hét óra
és tizenhat perc.
Ava figyelte, ahogy Jak’ri újabb parancsokat gépel be.
– A nagyobb sebességgel és a radarzavaró izével
szerinted képesek leszünk elmenekülni minden gathendi
elől, aki keresni fog minket?
– Ebben reménykedem, különösen, mivel más irányba
tartottunk, mielőtt aktiváltuk a radarzavarást. Komputer,
utasítsd el a külső frakciók minden kísérletét, hogy
felülbírálják a parancsaimat!
– Minden külsődleges felülbírálási kísérletet elutasítva.
Jak’ri továbbra is a konzol radarképre emlékeztető
részére meredt.
Ava megpróbálta megérteni.
– Mi történik?
A férfi megmutatta.
– Az ott a gathendi hajó. – Elég nehéz volt eltéveszteni. –
És itt vagyunk mi.
Az ő kis kapszulájuk ehhez képest porszemnek tűnt.
– Az meg mi? – kérdezte, amikor néhányszor kis pöttyök
villantak fel.
– Még mindig az előző pályánkra tüzelnek. A Mila 9 felé
tartót, mielőtt aktiváltuk volna a radarzavarást, talán
nyertünk vele egy kis időt. Komputer, keress más űrhajókat,
és figyelmeztess minket, ha bármelyik a hatótávolságba
kerül!
– Megerősítve.
 Jak’ri hátradőlt a székében, és a nő felé fordult.
Ava rá meredt, és erősen szorította a hevedere szíjait,
remélve, hogy ezzel elrejti a remegését. Nem volt biztos
benne, hogy a férfi mit látott az arcán. Talán azt, hogy csak
egy hajszál választja el attól, hogy szétessen? De a
szemöldökei aggódva húzódtak össze.
Jak’ri gyorsan kioldotta Ava hevederét, majd
kiszabadította a lány ujjait, és kikapcsolta a sajátját is.
– Semmi baj! – mondta halkan, miközben az ölébe emelte
a lányt.
Ava átölelte a férfit, és a nyakába temette az arcát,
miközben úgy érezte, minden egyszerre zuhan rá. A kínzás,
amit mindketten átéltek. A csaták, amelyeket megvívtak. A
gyilkolások. Hogy olyan közel kerültek ahhoz, hogy őket is
megöljék. Ziv’ri elvesztése.
Ez utóbbi könnyeket csalt a szemébe.
Jak’ri szorosan magához ölelte, és egy kicsit ringatta.
– Semmi baj! – Megcsókolta a lány feje búbját. – Semmi
baj! Sikerült elszöknünk a hajóról! Most már szabadok
vagyunk!
És remélhetőleg elég sokáig szabadok maradnak ahhoz,
hogy az üzenetei nyomán népének tagjai, és az Aldebari
Szövetség minden rohadt tagja keresést és mentést indítson,
ha már nem keresik őket.
– Nem tudom abbahagyni a remegést – suttogta, és azt
kívánta, bárcsak erősebb lenne. Hogyan csinálta ezt Eliana
évszázadokon át minden éjszaka? Hogyan kockáztatta az
életét, hogy újra és újra és újra és újra harcba bocsátkozott
az őrült vámpírokkal?
– Az én kezem sem olyan nyugodt – ismerte el Jak’ri.
A lány erősebben megszorította a férfit.
– Ezt csak azért mondod, hogy jobban érezzem magam!
 – Nem így van! – Állát a lány kócos hajára támasztva
felsóhajtott. – Amikor folyton a veszélybe rohantál... – Most
ő ölelte szorosabban a lányt. – Hát, hogy kölcsönvegyen az
egyik földi kifejezésedet, kibaszottul megrémültem!
Fáradt kuncogás hagyta el a lányt.
– Tényleg ki kellene tisztogatnom a nyelvezetemet!
– Tetszik a nyelvezeted! – Abbahagyta a ringatást, és egy
elgondolkodó hangot adott ki. – Hmm! – Az álla elhagyta a
lány haját. – Komputer – mondta, kevésbé fáradtnak és
óvatosnak tűnve –, a nyelvi adatbázisodban szerepel a földi
angol?
– Megerősítve.
– Tudnál küldeni egy nyelvi frissítést a fordítómnak,
amely tartalmazza a földi angolt is?
– Megerősítve.
– Kezdeményezd a frissítést! Secta Hanan fordító modell
egy-öt-három-három-öt, személyes jelszó hat-hét-hét-
kötőjel-egy-kötőjel-nyolc-kilenc-három-kötőjel-négy-négy-
kilenc-hat-nyolc.
– Frissítés megkezdése.
Ava a férfire nézet.
– Frissítés befejezve.
A férfi felvonta az egyik szemöldökét.
– Mondj valamit földi angolul!
A lány lazított a szorításán, és kiegyenesedett a férfi
ölében.
– Bosszantóan vonzó és nyugodt vagy, ahhoz képest,
amin épp most mentünk keresztül! – Ő viszont valószínűleg
úgy nézett ki, mint valaki, aki épp most botorkált ki az
erdőből, miután felnevelték a farkasok.
A férfi elvigyorodott. – Ezt megértettem!
– Követnek minket?
 A férfi a konzolra pillantott. – Még nem!
– De szerinted keresni fognak minket.
A férfi elhalványodó mosollyal bólintott.
– Valószínűleg a vadászgépeik most is az űrt cserkészik.
Kezdetben a Mila 9-hez vezető pályát fogják követni. De
végül más lehetőségeket is fontolóra vesznek, és azt teszik,
amit mi is tettünk – kedvező légkörű bolygókat keresnek, és
azokat is átkutatják.
Ava buzgón remélte, hogy ehhez sok időre lesz
szükségük.
– Ne felejtsd el – mondta, valószínűleg észrevéve a lány
morózus arckifejezését –, hogy ezt a kapszulát az akselik
gyártották, és inkább a gyors menekülésre tervezték,
mintsem arra, hogy menedéket nyújtson abban az esetben,
ha az ember hajója katasztrofális hajtóműhibát vagy
hasonlót szenvedne.
– Van ennek a kapszulának fegyvere?
– Megerősítve – válaszolta a számítógép.
A túlélési reményei megnőttek.
– Bárcsak a lasarai menekülési kapszulát is felszerelték
volna fegyverekkel! – Bár kétkedett benne, hogy bármilyen
korlátozott fegyverzettel is rendelkezzen a kapszula, az
képes lett volna feltartóztatni egy gathendi hadihajót. Ha
mást nem is, akkor talán csak felbosszantotta volna, és arra
késztette volna őket, hogy apró darabokra robbantsák. – De
ha így lett volna – tette hozzá –, akkor talán nem
találkoztam volna veled!
Bár a Jak’rival töltött idő nagy részét az álmokban
töltötte, és a beszélgetéseik nagy része telepatikus volt,
kezdte azt hinni, hogy a fájdalom és a borzalom, amit a
gathendiek keze által elszenvedett, megérte, mert ez hozta
össze őket.
 A férfi arckifejezése megváltozott, ahogy gyengédség
költözött ezüstös szemeibe.
A férfi sokkal többet vesztett a gathendiek keze által,
mint ő. Vajon segített, hogy itt volt vele? Vajon a férfi
ugyanúgy vigaszt merített belőle, mint ő belőle?
A szívverése felgyorsult, amikor a férfi a vállára tette a
kezét. Megnyugtatóan megszorította, majd gyengéd
simogatással végighúzta azokat a nagy kezeket a karján.
Ava összerezzent, és felszisszent, ahogy a karjában a
fájdalom exponenciálisan felerősödött.
A férfi megdermedt. Riadalom váltotta fel a
gyengédséget a tekintetében.
– Ava? Mi a baj? Megsérültél?
– Semmiség! – mondta, és megpróbált olyan sztoikus és
kemény lenni, mint az akciófilmek hősei, akik csak
megvonták a vállukat, vagy elsétáltak, ha meglőtték őket,
vagy beletérdeltek a családi ékszereikbe. De megrándult, a
fenébe is. És most Jak’ri úgy mérte végig tetőtől-talpig,
mintha attól félne, hogy a következő pillanatban holtan esik
össze.
– Mi a srulért nem mondtad el? Mivel úgy tűnt, hogy a
mozgásodat nem akadályozza semmi... leszámítva a
sántikálásod... azt hittem, hogy a téged bevonó vér
gathendi!
Ava lenézett, és elfintorodott. Rengeteg vér borította be. És
egy része gathendi volt.
Pfujj!
– Hol sérültél meg? Hadd nézzem!
A felkarjára mutatott, ahol egy émelyítően mély vágás
rontotta szeplős bőrét. – Folyton megfeledkeztem a
gathendiek farkáról, és némelyikükön fémtüskék voltak!
 – Hol máshol? – kérdezte a férfi. De máris kiszúrta a
combján lévő vágást és a másik karján a perzselésnyomot,
ahol az egyik energiavillám átfutott rajta.
Követve a férfi tekintetét az utóbbira, Ava elfintorodott.
– Igen, lehet, hogy egy kicsit túloztam, amikor azt
mondtam, elég gyors vagyok ahhoz, hogy kitérjek az
energiagömbök elől!
– Sántítottál is!
– Ráléptem az egyikük átkozott farktüskéjére! És veled mi
a helyzet? Te megsérültél?
– Nem – válaszolta szórakozottan, miközben a
szemöldöke mély V alakba húzódott. – Tisztítsuk ki ezeket a
sebeket, és gondoskodjunk róluk!
 TIZEDIK FEJEZET

JAK’RI KIMONDATLAN SÜRGETÉSÉRE Ava felállt, és elhátrált,

hogy a férfi is felkelhessen.
Ez a kapszula határozottan tágasabb volt, mint amelyben
azelőtt ült.
– Miért nem lebegünk? – kérdezte Ava, miközben a férfi
elővette az orvosi táskát, és kinyitotta. A lasarai kapszula
büszkélkedett mesterséges gravitációval is, de ő azt
feltételezte, hogy ez luxus.
A gathendiek nem olyan típusnak tűntek, akik ilyesmivel
kényeztetnék magukat. És nem is olyannak látszottak, mint
akik megengedhetnék maguknak.
– A legtöbb kapszula fel van szerelve mesterséges
gravitációval – mormolta Jak’ri, miközben feltúrta a nagy
táska tartalmát. – Még a kisméretű lebegő tárgyak is
aggasztóan nagy meghibásodásokat válthatnak ki, így ami a
korai űrutazásban eredetileg luxusnak tekintődött,
hamarosan átminősült szükségszerűségnek. – Előhúzott egy
flakont, amely Avát a WD-40-re emlékeztette, amit mindig
tartott kéznél otthon. – Ezzel megtisztítjuk a sebeket, aztán
bekötözöm őket valamivel.
Ava lenézett magára, és elnyomott egy borzongást. A
felsője és a rövidnadrágja úgy nézett ki, mintha átfestette
volna őket, annyira foltosak voltak.
– Ebben a kapszulában nincs véletlenül zuhanyzó, ugye?
– kérdezte reménykedve. – Vagy tisztálkodó egység? –
Akárhogy is hívják. Csak le akarta mosni magáról a
gathendiek mocskát.
– Nincs.
 Amikor megereszkedtek a vállai, még ez a kis mozdulat is
fájdalmat okozott.
– De ezt használhatod tisztálkodásra! – emelte fel a férfi a
flakont. – És raktunk néhány ruhát is a laborból az orvosi
táskába. Átöltözhetsz azokba, amíg a kapszula fertőtleníti,
ami rajtad van.
A lány rápillantott a kapszulában lévő mosdóra. Bár
nagyobb termetű, nagy, vaskos farkú harcosok számára
tervezték, mégis úgy gondolta, kihívás lesz tisztára
mosakodni benne anélkül, hogy be ne ütné valamijét. És bár
a legutóbbi közös álmukban átkozottul közel járt ahhoz,
hogy levetkőzzön Jak’rival, a gondolattól, hogy anyaszült
meztelen legyen előtte, összeszorult a gyomra. És nem
feltétlenül jó értelemben. Vékonyabb volt, mint az
álmaikban. Néhányan azt mondanák, hogy soványabb. És
tele volt a gathendiek szikéjétől származó nyomokkal és
hegekkel. Szóval nem tudott segíteni rajta, de feszélyezve
érezte magát. Jak’ri is vékonyabb volt, mint az álmaikban,
és szintén sebhelyek tarkították, de még mindig izmos volt,
és rohadtul dögös.
Ő csak szánalmasan nézett ki.
A férfi hátra bökött a válla mögé.
– Elfordulhatok, vagy bemegyek a mosdóba, és becsukom
az ajtót, hogy magadban lehess!
Ava szíve elolvadt. Dögös és édes. Micsoda remek
kombináció.
– Sajnálom! – mondta szerencsétlenül. – Azt hiszem, csak
zavarban vagyok! – Azt kívánta, bárcsak olyan bátor és
félelmet nem ismerő lehetne, mint Eliana vagy Simone. Azt
kívánta, bárcsak ő is gyönyörű lehetne. – Tudom, hogy az
álmainkban már láttál alsóneműben, de most nem úgy
nézek ki. – A Földön is csak két szeretője volt, és egyik előtt
sem sétálgatott meztelenül. Csak akkor voltak ruha nélkül,
amikor szexeltek.
Eleinte még az is feszélyezte, hogy nem viselt melltartót
az inge alatt Jak’ri és Ziv’ri előtt.
Jak’ri átlépett a táska fölött, és ez a mozdulat érintés
közelbe hozta a lányhoz.
Ava hátrahajtotta a fejét, hogy felnézzen rá.
– Én sem úgy nézek ki, mint az álmainkban! – görbült
fanyar mosolyra a férfi ajka. – Kivéve azt, amikor
megmutattam neked a gathendi cellában töltött időm
eredményét. – Kinyújtotta a kezét, és hátrasöpört néhány
elkóborolt tincset a lány arcából. – Azoknak a kínzásoknak
és minden másnak a termékei vagyunk, aminek a
gathendiek alávetettek minket, Ava! Ha minden jól megy,
épségben eljutunk a K-54973-ra, a sebeink begyógyulnak,
visszanyerjük az egészségünket és az erőnket, miközben
elkerüljük az elfogásunkat, és várjuk a megmentést. –
Ezüstös szemeiben vidámság villant. – Bár azt hiszem,
egyedül nekem van szükségem az erőm növelésére. Úgy
tűnik, neked most már kettőnk számára is elegendő van.
Ava idegeinek egy része megnyugodott, ahogy
viszonozta a férfi mosolyát.
Jak’ri sarkon fordult, és elindult a mosdó felé.
Megadva neki azt a magányt, amit egyszerre akart is,
meg nem is?
A férfi belépett a mosdóba, megnyomott valamit a
magasban, és kihúzott egy fehér törölközőt.
Nem.
Visszatérve a nő elé állt, és felemelte a flakont.
– Használtál már ilyet korábban?
– Nem.
 – Megmutatom, hogyan kell, aztán hátat fordítok. –
Mielőtt a lány megerősíthette volna annyira az idegeit, hogy
elmondja, nem kell félrenéznie, a férfi Ava vállára terítette a
törölközőt, és a karja felé intett. – Melyik fáj kevésbé?
Ava a megvágott karját nyújtotta felé. Folyamatosan úgy
érezte, mintha még mindig égetné valami a sebet.
Jak’ri a flakon fúvókáját Ava alkarjára irányította, ahol
nem volt seb, és megnyomta. A hűvös, tiszta folyadék egy
kis körben megnedvesítette a bőrt. Ava figyelte, ahogy a
folyadék kifehéredett, és majdnem borotvahab sűrűségű
habbá duzzadt.
A flakont félretéve, Jak’ri megfogta a lány kezét, és
mozdulatlanul tartotta a karját, amíg a másik kezével
szétkente a habot, amíg az könyöktől csuklóig be nem
vonta. A hab sistergett, rózsaszínűvé változott, ahol véres
volt a bőre, és arra emlékeztette Avát, ahogy a szódavíz
sistergett a szájában ivás közben. Egy pillanattal később
mintha elolvadt volna, és újra kitisztult, otthagyva a karját
nedvesen, de tisztán. Sehol sem maradt vér, ahol hozzáért a
hab.
Ava egy hosszú pillanatig a karjára meredt, aztán
közelebb emelte az orrához, és óvatosan megszagolta.
Még az illata is tiszta volt!
– Ez elképesztő! A lasarai kapszulában csak becsomagolt
tisztító kendők voltak. – Nem sokban különböztek a Földön
kapható kéztörlőktől, de sokkal hatékonyabbak voltak.
– Ebben a kapszulában is vannak olyanok. – Jak’ri levette
a törülközőt a válláról, és megszárítgatta vele Ava karját. A
flakon felé biccentett. – Általában csak elsősegélynyújtásra
használjuk a retsát, nem pedig fürdésre. De mivel a téged
beborító vér nagy része gathendi, és nem tudjuk, hogy
fogékony vagy-e valamelyik betegségükre, jobban érzem
magam, ha a fertőtlenítőszert használom!
A fenébe! Erre nem is gondolt. Az átalakulása miatt
sebezhetetlenné vált minden, a Földön fellelhető
betegséggel szemben. De úgy tűnt, Eliana úgy gondolta,
hogy van valami a lasaraiak vérében, ami árthat a
halhatatlanoknak. Ki mondja, hogy a gathendiek vérében
nincs valami hasonló?
Miután Ava karja megszáradt, Jak’ri a mellettük lévő ülés
háttámlájára terítette a törölközőt, majd lehajolva turkálni
kezdett az orvosi táskában.
– Tessék egy ing és egy rövidnadrág! Úgy tűnik,
mindkettő az én méretemre készült. Sajnálom! Eszembe se
jutott, hogy a másik laborban keressek valamit a te
méretedben!
– Semmi baj! Majd megoldom!
Jak’ri letette a ruhákat a törölköző mellé, majd lehajolt, és
további anyagokat vett elő a táskából.
– Van itt egy nadrág is – mondta, és felemelte, hogy a
lány szemügyre vehesse.
Az is valaki Jak’ri méretére készült, és rajta túl hosszú
lenne. Ráadásul úgy tűnt, hogy lazábbra tervezték, mint a
rövidnadrágot, így valószínűleg nehezen tudná magán
tartani.
– Maradok a rövidnadrágnál.
A férfi bólintott, és visszatette a nadrágot a táskába.
Aztán elmosolyodott, elhátrált, majd hátat fordított Avának.
Olyan jó fiú volt.
Ava munkához látott, lehámozta magáról a vérfoltos
inget és a bő rövidnadrágot. Az ajka legörbült az undortól.
Olyan gusztustalan!
 Anélkül, hogy hátranézett volna, Jak’ri kinyújtotta a
kezét.
– Add ide őket! Beteszem őket a ruhatisztító egységbe! –
Így hívták a földönkívüliek a mágikus mosógépjüket. A
lasarai kapszula is büszkélkedhetett egy ilyennel.
Ava a férfi kezébe nyomta a koszos darabokat.
– Egy kis hab nagy területet tud megtisztítani – említette
Jak’ri, miközben bebújt a mosdóba, hogy megszabaduljon a
ruháktól. – Szóval tedd, amit én is tettem, és fújd egy kis
helyre, aztán oszlasd szét!
– Oké! Köszönöm!
A férfi kihátrált a mosdóból, vigyázva, hogy ne nézzen
Ava felé.
– Csípni fog, amikor a sebeidhez ér, de szükséges, hogy
fertőtlenítsük azokat!
Nem túlzott. A hab úgy csípett, mint az orvosi alkohol,
amikor a vágásokra és az égési sérülésekre kenegette. –
Igen! – zihálta a lány. – Ez tényleg csíp! – De hagyta, hogy
tovább álljon rajta, sőt, még tett is egy kicsit hozzá. A hab
pezsgett, rózsaszínűvé változott, majd feloldódott valamivé,
ami víznek tűnt, és a sebeket szépen tisztán hagyta.
A fogait csikorgatva, miközben azok továbbra is
lüktettek, sietve végigcsinálta a különös fürdő hátralévő
részét. A furcsa hab annyira tisztává tette, hogy amikor
megszárította magát a törölközővel, egyáltalán nem hagyott
rajta vérnyomokat.
– Megmoshatom a hajam is ezzel a cuccal? – Egy gyors
tapintás után kiderült, hogy ott sem úszta meg a
vérfröccsenést. És úgy érződött, hogy a gathendiek
mocsárbűze is ott lappang benne.
– Igen.
 Nem is kellett hozzá sok. Egy kis spricc a tenyerébe elég
habot adott ahhoz, hogy bevonja a fejbőrét és a hosszú haját,
miután kibontotta. Ez a cucc tényleg hatékony volt. A
flakon még mindig telinek érződött, amikor befejezte.
Amikor tiszta és száraz lett, Ava felhúzta a
rövidnadrágot. Azokra a rugalmas boxeralsókra
emlékeztették, amelyeket néhány férfi viselt otthon. Jak’rin
remekül állt, ahogyan körbeölelte izmos fenekét és combját,
amikor csak megmozdult. Rajta viszont lógott, és a köldöke
alá csúszott, mielőtt mélyen a csípőjére simult volna. Az ing
nagyon hasonlított arra, amit a gathendiektől kapott, csak
nagyobb volt. Ava átdugta a karját a rövid ujjakon, és
felhúzta.
Elveszett benne. Ahelyett, hogy keresztezte volna maga
előtt, és megkötötte volna az oldalán, annyira maga köré
tudta tekerni, hogy végül elöl kötötte meg. És olyan hosszú
volt, hogy majdnem eltakarta a rövidnadrágot.
– Felöltöztem – jelentette be, miközben feltűrte az
ingujjat.
Jak’ri megfordult, és gyorsan végigmérte a lányt.
– Jobban érzed magad?
– Határozottan!
– Jó! Akkor lássuk el azokat a sebeket! – Az ülések felé
mutatott.
Ava leült, és figyelte, ahogy a férfi előveszi a táskából az
elsősegélynyújtáshoz szükséges eszközöket.
– Mindet befújtam kétszer is, a biztonság kedvéért!
Bólintott, letérdelt mellé, és megvizsgálta a karján lévő
vágást. – Meglep, hogy ilyen gyorsan elállt a vérzés.
Ava kötetlen hangot adott ki. Előbb-utóbb el kell majd
magyaráznia, mi történt vele, el kell mondania neki, hogy a
gathendiek vírus-kotyvaléka mennyi mindenben
megváltoztatta őt. De most még nem érezte rá magát
képesnek.
Jak’ri is befújta a kezét a varázshabbal, majd megtörölte a
törölközőben. Aztán a tenyerébe vett egy jóval kisebb
flakont – körülbelül akkorát, mint egy rúzs –, és a vágásra
irányította.
– Ez mi?
– Imaashu. Ez egy fájdalomcsillapító, amely elpusztít
minden sebbe kerülő baktériumot. – A férfi befújta.
A lány szemei tágra nyíltak. A lüktetés szinte azonnal
megszűnt. – Ez elképesztő!
Jak’ri mosolyogva befedte a vágást egy fehér gézzel,
amely éppen elég hosszú és széles volt ahhoz, hogy
betakarja a sebet. Aztán felkapott egy harmadik flakont, és
befújta. Átlátszó anyag vonta be a fehér szövetet, és
nagyjából egy centivel túlnyúlt a szélein. Ava csodálkozó
tekintete alatt a géz úgy illeszkedett a sebre, mintha
magához szívta volna, és ott is maradt, anélkül, hogy
Jak’rinak ragasztószalagot kellett volna ragasztania rá, vagy
át kellett volna kötöznie, hogy a helyén tartsa.
– Ez annyira menő!
Jak’ri áttért a lábán lévő vágásra.
Ava elfintorodott. Olyan mély volt, hogy nem is nézte
meg túl közelről, mert félt, hogy meglátja a csontot. Azok a
tüskék, amelyeket a gathendiek a farkukon viseltek, olyan
élesek voltak, mint egy átkozott borotvapenge. De akárcsak
a másik seb, ez sem vérzett már.
Jak’ri nem szólt egy szót sem, miközben ellátta. A másik
karján lévő égési sérülést ugyanilyen óvatosan kezelte. –
Most a lábad! – Ismét a sarkára ült, az ölébe húzta a lány
lábát, és tanulmányozta. – Ez még mindig vérzik!
A futás valószínűleg nem segített rajta.
 A férfi összevonta a szemöldökét. – Rosszabbul néz ki,
mint a többi!
Rosszabb, mint a combja?
Ez nem volt jó.
Lefújta a fájdalomcsillapítóval, ami azonnali enyhülést
hozott.
– A világ legjobb találmánya – mormolta.
A férfi felnézett. – Micsoda?
– Ez a spray!
– Nincs semmi hasonló a Földön?
Valami, amit rá lehet fújni egy mély sebre, és azonnal
megszünteti a fájdalmat?
– Nincs!
Gondosan bekötözte ezt a sebet is, ahogy a többit is.
– Köszönöm!
Megpaskolta a lány bokáját.
– Milyen a fájdalom?
– Elmúlt. – Vagyis nagyrészt elmúlt. A hasa még mindig
fájt. De nem gondolta, hogy fájdalomcsillapító fújása a
felszínre enyhítené az alatta lévő fájdalmat, ahol ki tudja,
mit tettek a szerveivel.
– Jó! Adok silnát, hogy felgyorsítsam a gyógyulást. –
Visszatette a flakonokat az orvosi táskába, és kivett valami
kis pisztoly alakú valamit.
Ava kíváncsian szemlélte, miközben a férfi tovább
kutatott valami után.
– Mondd el még egyszer: Mi az a silna?
– Erősíti az immunrendszeredet, és fokozza a tested
öngyógyító képességét. – Talált egy kis fiolát, amely áttetsző
folyadékkal volt tele.
Ava megállította, mielőtt a fiolát az autoinjektoros izébe
helyezhette volna. – Ezt inkább kihagynám, köszönöm!
 A férfi arcán meglepetés ragyogott fel. – Nem kell?
– Nem!
– Biztos vagy benne? Több idegen fajon is tesztelték már,
és mindegyiknél betöltötte az elvárt funkcióját.
– Biztos vagyok benne. A vírus, amivel a gathendiek
megfertőztek, már megváltoztatta az immunrendszeremet.
Félek attól, hogy még jobban megváltoztassam!
Leengedve az üvegcsét, a férfi a lányra meredt. – Úgy
gondolod, hogy a silna árthat neked?
– Igen!
– Ha a gathendi vírus legyengítette az immunrendszered,
az lelassíthatja a sebeid gyógyulását, és sebezhetővé tehet a
fertőzésekkel szemben!
A gathendi vírus nem legyengítette az immunrendszerét.
Teljesen megsemmisítette, és egy szimbiózisszerű
organizmusként helyettesítette.
– Bízz bennem! Megleszek a silna nélkül is.
Végre bólintott. – Ahogy kívánod! Csak azt akarom, hogy
jól légy, Ava!
– Tudom! És jól is vagyok. A sebeimnek is sokkal jobb.
Köszönöm, hogy elláttad őket!
Jak’ri bólintott, és a habflakon kivételével mindent
visszatett az orvosi táskába.
– Nem bánod, ha én is egy kicsit megtisztálkodom?
– Persze! – Addig észre sem vette, hogy a férfi mellkasán
és a rövidnadrágján is vérfoltok és koszcsíkok vannak.
Összevonta a szemöldökét. – Te megsérültél? – Mi a fenéért
tartott ilyen sokáig, hogy megkérdezze ezt?
A férfi lenézett. – Nem. Azt hiszem, ennek nagy része
akkor kenődött rám, amikor átöleltelek. Letörölhetném egy
nedves törlővel is, de igazából csak le akarom mosni
magamról a hajón töltött időmet!
 – Teljesen megértem! – Sokkal jobban érezte magát most,
hogy nem viselte magán a gathendiek bűzét.
Meg sem várva, hogy a férfi megkéri-e, Ava hátat
fordított neki.
– Nem hibáztatlak, amiért félrenézel – jegyezte meg
önironikusan. – Én sem szeretném, ha meztelenül látnának!
Elszörnyedve, hogy a férfi ezt gondolja, megpördült.
– Nem! Nem ezért fordultam el. Te...
A férfi rávigyorgott.
Nevetve megpaskolta a férfi karját. – Cukkoló!
A férfi megvonta a vállát.
– Csak látni akartalak mosolyogni!
A lány ismét elfordult.
– Tetszik, hogy most már jobban értem a szavaidat! –
mondta Jak’ri.
A lány a homlokát ráncolta. Azóta beszélt angolul, mióta
a férfi frissítette a fordítóját.
– Nem valami jó a szövetségi közös nyelvtudásom, igaz?
– Nem túl jó – erősítette meg minden ítélkezés nélkül,
miközben suhogtak a ruhái. – De nem is rossz! Mióta
tanulod?
– Három és fél hónapig tanultam, mielőtt a gathendiek
elkaptak volna. – Hallotta, ahogy a férfi a habzó folyadékot
permetezi, és próbálta nem elképzelni, ahogy az egész testét
bedörzsöli vele. – Valójában négy hónapig voltam a
Kandovaron, de az első pár hetet azzal töltöttem, hogy
ájuldoztam a fejlett technológia miatt, hasra esve a ténytől,
hogy a világűrben utazom.
– Nem hiszem, hogy a hasra esés jó fordítás!
– Miért? Mit mondott a fordítód, mit jelent?
– Hasra esés.
 A nő felnevetett. – Néha tényleg azt jelenti. De ebben az
értelemben használva azt jelenti, hogy... csodálkozás, azt
hiszem.
– A lasarai technológia fejlettebb, mint a földi?
– Sokkal fejlettebb! Ahogy a gathendi technológia is. –
Körbenézett a kapszulában. – Az akseli is!
Jak’ri megmozdult mögötte, és belekerült a látóterébe,
ahogy a mosdó felé lépkedett.
Ava tágra nyílt szemmel, hosszasan megnézte a férfi
csupasz, izmos fenekét, majd sietve lehunyta a szemét.
Forróság szivárgott az arcába.
– Elnézést! – mondta, amikor ismét elsétált mellette. És
Ava szinte azt kívánta, bárcsak nyitva tartotta volna a
szemét, hogy az egész férfit láthassa. – Elfelejtettem, hogy
szükségem lesz egy törölközőre!
– Semmi gond! – mormolta a lány.
Hamarosan Jak’ri is tiszta lett, és egy olyan nadrágot vett
magára, amely olyan lazán illeszkedett, mint egy
melegítőnadrág, de annál vékonyabb volt.
Miközben Ava nézte, ahogy a férfi a ruhatisztítóba teszi a
vérfoltos ruháit, és felakasztja a mosdóban a törölközőiket, a
fáradtság úgy csapott le rá, mint egy kalapács. Nem volt
hozzászokva a harchoz, a kivételesen gyors mozgáshoz,
vagy természetfeletti erő kifejtéséhez. Azok az undorító
tápkockák bizonyára nem biztosítottak neki elég
szénhidrátot, vagy bármit, amire a Halhatatlan Őrzőknek
szüksége volt, mert a lábai hirtelen olyanok lettek, mint a
kocsonya.
Leereszkedett az egyik székre.
Jak’ri visszatért, és leült mellé, hogy ellenőrizze a konzolt.
– Van valami? – kérdezte.
 – Nincs bejövő kommunikáció, és üldöző űrhajó sem.
Talán a gathendiek még mindig azt hiszik, hogy a Mila 9
felé tartunk!
– Remélem is!
A férfi fáradtan elmosolyodott, majd megfogta Ava kezét,
és összekulcsolta az ujjaikat.
– Még meg sem köszöntem neked!
– Mit?
– Hogy megmentetted az életemet! – Megrázta a fejét. –
Soha nem jutottam volna le arról a hajóról, ha te nem vagy!
– Dettó!
– Ez nem fordítható le!
– Azt jelenti, hogy én sem jutottam volna le arról a
hajóról, ha te nem vagy!
A férfi megszorította a lány kezét.
– Ebben nem vagyok olyan biztos.
Ava szeretett volna még valamit mondani, hogy
mennyire sajnálja, hogy Ziv’ri nem volt ott velük, hogy nem
tudták megmenteni, de aggódott, hogy ezzel csak tovább
fokozná a szomorúságot, amit a férfi már most is érezhet.
Amíg át nem kutatták a többi cellát, addig reménykedtek,
hogy Ziv’ri még életben van, és kómában tartják, vagy más
olyan állapotban, ami megakadályozza, hogy
kommunikáljon vele.
Most a remény elszállt.
Jak’ri még egyszer a konzolra pillantott.
– Valószínűleg pihennünk kellene, amíg lehet. Azt
hiszem, a kezdeti Mila 9 felé tartó irányunk csak rövid időre
fogja elterelni a figyelmüket. Végül rá fognak jönni, hogy
sosem jutnánk el olyan messzire, és elkezdenek lakható
bolygókat keresni a közelben.
A nő bólintott.
 Jak’ri megnyomott egy gombot az ülés oldalán lévő
lapon.
Mind a négy háttámla lassan leereszkedett, miközben a
szemközti végén lévő lábtartók felemelkedtek, így egy szép
nagy ágyat kaptak, amelyen megpihenhettek, mivel csak
ketten voltak.
Jak’ri kinyújtózott a rögtönzött ágyon, és egyik karját
kinyújtotta a mellette lévő üres helyen, hogy párnát
képezzen a lánynak.
Ava az oldalára fordulva feküdt mellé, és egyik kezét a
férfi csupasz hasán pihentette, vigyázva, hogy ne érintse
meg a gyógyulófélben lévő vágásokat, amelyek még mindig
érzékenyek lehetnek.
A férfi átkarolta a lányt, szorosan magához vonta,
miközben mély sóhaj szállt fel belőle.
– Túl fogjuk ezt élni, Ava!
A lány bólintott, próbált némi optimizmust gyűjteni.
– Ha sikerül – folytatta a férfi –, elviszlek Purvelre. És egy
napsütéses napon felmászunk a kedvenc meditációs
helyemre, leugrunk a szikláról, és úszunk a Runaka-
tengerben, amit eddig csak álmainkban láttál.
Mennyire remélte, hogy ez megtörténik. – Alig várom!
Egyik ujját a lány álla alá dugva felfelé billentette az arcát.
Ezüstös szemei egy hosszú pillanatig az övére szegeződtek.
– Én is! – Aztán lehajtotta a fejét, és ajkát a lányéhoz
érintette.
Ava szíve megugrott. Lüktetni kezdett a pulzusa. Ez az
egyszerű érintés annyi gyengédséget hordozott magában,
hogy ismét gyülekezni kezdtek a könnyei.
A csókot befejezve Jak’ri elmosolyodott, és az ajkát a lány
homlokára nyomta. – Pihenj egy kicsit! – suttogta.
A lány bólintott. – Te is!
 Hátradőlve a hamis ágyon, Jak’ri lehunyta a szemét.
Bár a fáradtság egyre jobban hatalmába kerítette, Ava
ébren maradt, és zakatolt az agya.
Jak’ri perceken belül álomba merült. Talán a katonai
kiképzése miatt, amiről a lány egészen a mai napig nem is
tudta, hogy volt neki. Vagy talán csak a teljes kimerültség,
amit az okozott, hogy heteken, vagy hónapokon keresztül ki
volt szolgáltatva a gathendieknek.
Miután megbizonyosodott róla, hogy a férfi alszik, mint a
tej, Ava felült, és Jak’rira meredt.
Homloka úgy ráncolódott, mintha minden szenvedése
követte volna az álmaiba.
A könnyek ismét gyülekezni kezdtek a szemében,
miközben küzdött a késztetés ellen, hogy megnyugtatóan
végigsimítson a férfi haján. Ő csak rövid ideje ismerte
Ziv’rit, és legszívesebben kisírta volna a szemét az
elvesztése miatt. Mennyi gyötrelmet kellhet Jak’rinak
sztoikusan elviselnie a fivére és egyben legjobb barátja
elvesztése miatt? Mert Ziv’ri egyértelműen a legjobb barátja
is volt.
Visszapislogva a nedvességet, lecsúszott az elfektetett
ülésről, és az orvosi táskához lopakodott. Ava igyekezett
nesztelen maradni, miközben letérdelt, és lopva átkutatta a
tartalmát a számára szükséges dolgok után.
Ott volt. Két zacskó vér.
Az ő vére, amit a gathendiek vettek le, mielőtt akaratlanul
is elindították az átalakulását.
Kihúzva a zacskókat, mindkét kezével megfogott egyet-
egyet. Még mindig hidegek voltak. Furcsa. A csomagolás
hasonlított a Földön használt műanyag vagy szilikon
zacskókra. Mégis megtartotta a megfelelő tárolási
hőmérsékletet, annak ellenére, hogy már legalább egy órája
kivették a hűvös rekeszből.
Ava rájuk meredt. Ha ezek a dolgok képesek voltak
megtartani a hőmérsékletüket, talán csak az egyiket kellene
felhasználnia, a másikat pedig későbbre tartogatni. Ez volt
az összes, amije volt.
– Talán csak egyet – suttogta, és Jak’rira pillantott, hogy
megbizonyosodjon róla, hogy még mindig alszik. Nem
akarta volna, hogy felébredjen, és meglássa őt egy zacskóval
az arcához szorítva, és azt higgye, hogy a saját vérét issza.
És az is lehet, hogy egy kicsit halogatja a dolgot.
Vagy nagyon is. Ez az egész nagyon új volt számára.
Csak csináld már! Többször látta már, ahogy Eliana feltölti
magát. Ő is meg tudja csinálni.
Mély levegőt vett, és közelebb emelte a zacskót az
arcához. Az agyarai lecsúsztak a szemfogai fölé. És hű, ez
furcsa érzés volt. Ezt határozottan meg kellett szoknia.
Ava óvatosan megérintette az ujjával az egyik agyara
hegyét, és felfedezte, hogy elég éles ahhoz, hogy megszúrja
a bőrét. Morcosan a szájához emelte a zacskót, és
belemélyesztette a fogait. Másodperceken belül az agyarai
elkezdték kiszívni a vért, és egyenesen az ereibe szállították.
Megborzongott, ahogy a hűvös folyadék átkerült belé.
Aztán úgy tűnt, hogy a teste valamiféle kiigazítást végez, és
hirtelen újra kényelmesen érezte magát.
Döbbenetes. Hallott róla, hogy a Halhatatlan Őrzők
képesek szabályozni a testhőmérsékletüket, de nem
gondolta volna, hogy ez egy automatikus dolog.
Az agyarai pillanatok alatt kiürítették az első zacskót.
Ava félretette, és várt egy pillanatig.
 Nem kellene jobban éreznie magát? Azt gondolta, hogy
ez egy gyors dolog lesz. Feltölti magát, és bumm, a sérülései
azonnal gyógyulni kezdenek.
Lenézett a karjára.
De úgy tűnt, hogy a szeplők eltávolításakor hagyott
nyomok egyike sem lett kisebb.
Talán maga az átalakulás vett ki belőle annyit, hogy
kezdetben több vérre lenne szüksége.
– Rendben – suttogta. – Akkor két zacskót!
Belemélyesztette agyarait a másodikba is, és ismét
hagyta, hogy a vért egyenesen az ereibe szívják. És hirtelen
már nem is érezte magát annyira kimerültnek. A hasában
érzett fájdalom, amely folyamatosan kínozta, amióta a
gathendiek elvégezték az átkozott műtéteket, enyhült.
Sokat.
Amikor lenézett a karjára, a szemei tágra nyíltak. A nyers
foltok, ahonnan a szeplőket eltávolították, ahogy nézte,
összezsugorodtak, és halvány rózsaszínű heggé váltak. Ha
nem tartotta volna a zacskó vért a fogaihoz, tátva maradt
volna a szája.
A csupasz lábára pillantva ugyanezt látta. Minden látható
seb bezárult, összezsugorodott és halvány hegekké
változott.
A második zacskó kiürült.
Ava letette, majd túlméretezett inge szegélyéhez nyúlt, és
felrántotta, hogy megvizsgálhassa a hasát is.
Beszívta a levegőt. Egyik kezével megtartva az ingét, a
másikkal végigsimított a hasán. Most már teljesen mentes
volt a sebektől. Nem voltak vörös, gyulladt foltok. Se hegek.
Csak a sima, halvány, makulátlan bőr.
Vajon a szervei, amelyeket nem láthatott, azok is
begyógyultak? Mert már nem fájtak.
 Elképesztő. Nem csoda, hogy Eliana annyira szeretett
halhatatlan lenni.
Jak’ri hangot adott ki álmában. A lány felugrott, és
odanézett a férfira.
A férfi lélegzete elmélyült, miközben a szemei ide-oda
mozogtak a lehunyt szemhéjak mögött.
Ava felállt, összeszedte az üres tasakokat, és körülnézett.
Amikor nem találta, amit keresett, súgva kérdezte: –
Komputer, hol van a szeméttároló?
A mosdó melletti falon felvillant egy gomb. Amikor Ava
megnyomta, kinyílt egy rekesz, amely hasonlított ahhoz,
amit a lasarai kapszulán használt.
Ava bedobta az üres zacskókat, és becsukta. Sziszegés
hallatszott, ahogy a szemetes hamuvá változtatta, ami
kevesebb helyet foglalt el.
Jobban érezve magát, visszatért a rögtönzött ágyhoz, és
lefeküdt Jak’ri mellé.
Álmában felé gurult, és átkarolta a lányt.
Ava mosolyogva szorosan a férfihez bújt, hagyta, hogy a
világ és a saját gondjai elszálljanak, és végre üdvözölte az
édes feledést hozó alvást.

JAK’RI A RUNAKA-TENGERRE bámult. A víz dühösen kavargott,

miközben felhők gyülekeztek a feje fölött.
A fűben ülve, karjait behajlított térdei köré fonta, és próbálta
meghatározni az őt eltöltő nyugtalanság forrását, de nem járt
sikerrel. A mögötte lévő erdő ma sötét, baljós hangulatot árasztott.
És folyamatosan piszkálta a veszély érzése.
Miért?
 Susogtak a levelek mögötte.
Jak’ri talpra ugrott, és a fák felé fordult.
Szíve hevesen vert, miközben kezeit ökölbe szorította.
A levelek szétváltak, és Ava bukkant elő. Ugyanazt a kék
nadrágot és színes inget viselte, amiben korábban látta.
A lány mosolygott.
– Szia, idegen! Micsoda meglepetés, hogy itt találkozunk!
A férfi megnyugodott, ahogy a merengő érzés, ami eddig
gyötörte, elszállt.
– Ennek csak a felét értettem meg!
Nevetve csökkentette a köztük lévő távolságot.
– Ezt mondják a Földlakók, amikor váratlanul összefutnak
valakivel.
A férfi mosolyogva megcsóválta a fejét, és laza ölelésbe vonta a
nőt.
– Ez a meditációs helyem. Mindig itt találkoztál velem.
– Tudom! Csak nem akartam, hogy elbízd magad, amiért ilyen
gyakran követlek ide.
A levelek ismét susogni kezdtek mögötte.
– Túl késő – mondta egy férfihang, éppen mielőtt előbukkant
volna Ziv’ri. Elmosolyodott, és Avára kacsintott. – Születése óta
nagy az arca!
A nő felnevetett.
– Amennyire meg tudom állapítani, mindene nagy.
Jak’ri elvigyorodott, és a szemöldökét vonogatta.
– És ezt mind rám érti!
Ziv’ri komikus grimasszal válaszolt, Ava pedig vonzó
rózsaszínűre vörösödött.
– Mit keresel itt? – kérdezte mosolyogva Ava.
Ziv’ri megvonta a vállát.
– Láttam, hogy Jak’ri itt fent mereng, tudtam, hogy
valószínűleg te is csatlakozol hozzá, és gondoltam, eljövök, hogy a
purveli hímek egyik kiváló példányát csodáld helyette. – Ezt
kimondva, különböző pózokba vágta magát, és megmozgatta az
izmait, amelyek nagy része látszott is, mivel csak az úszónadrágját
viselte.
Jak’ri elkeseredetten ingatta a fejét.
Ava felnevetett, majd elgondolkodó arckifejezést vett fel.
– Hmm. Nem is tudom! Jak’rinak pokolian jó purveli alakja
van. Nem hiszem, hogy bárki is felül tudná múlni!
Jak’ri vigyorogva odalépett a fivéréhez, kidüllesztette a
mellkasát, majd ő is különböző pózokat öltött.
Ziv’ri megforgatta a szemeit, és meglökte.
Ava csinos arcán jókedv csillant, ahogy nézte, ahogy látszólag a
figyelméért versengenek.
– Rendben – mondta Ziv’ri –, egyezzünk meg abban, hogy
külsőre egyformák vagyunk. Most pedig döntsük el, melyikünk a
jobb búvár.
Jak’ri a tengerre pillantott, és örömmel tapasztalta, hogy az
most nyugodt. Még a felhők is elvékonyodtak felettük, átengedve a
napfény foszlányait. – Mivel egyértelműen én vagyok a jobb búvár
– jelentette ki színlelt arroganciával –, vállalom a kihívást!
Ava mosolyogva oldalra húzódott. – Rendben! Lássuk, fiúk!
Mutassátok be a legjobb merüléseteket!
Ziv’ri önként jelentkezett elsőnek, és elhátrált a fákig. Egy
drámai pillanatig tartó szünet után rohanni kezdett a szikla felé.
Mindkét lábával elrugaszkodva a peremről előre vetette magát, egy
sorozat fordulást és szaltót hajtott végre a levegőben, majd alig
csobbanva csapódott a lenti vízbe.
Ava tapsolt, amikor felbukkant a felszínre.
– Nagyon szép! – kiáltotta. Aztán kacsintva Jak’ri felé fordult,
és azt suttogta: – De szerintem te jobban is tudod!
Vigyorogva hátrált a fákig.
– Srul igen! – Aztán a szikla felé száguldott, mindkét lábával
dobbantott a szikla szélén, ellökte magát, lefelé zuhanva szaltók és
csavarok sorozatát hajtotta végre, ami még bonyolultabb volt,
mint a fivéréé, és a vízbeérkezést követő csobbanás is sokkal kisebb
volt.
Felbukkant a felszínen, és odaúszott Ziv’rihez.
A szikla tetején Ava integetett és éljenzett. – Ez gyönyörű volt!
Mindketten vigyorogtak.
– Most én jövök! – kiáltotta, és eltűnt.
Ziv’ri a bátyjára pillantott. – Ugrott korábban már erről a
szikláról?
Jak’ri bólintott. – Néhányszor.
Hirtelen Ava száguldott a képbe – csak a melltartóját és a
bugyiját viselte –, és elrugaszkodott a szikla széléről.
Leesett az álluk, ahogy a nő elrepült a fejük fölött, a lábát
egyenesen tartva, a lábujjait megfeszítve, karcsú teste elegáns T
betűt formázott, miközben a karjait madárszárnyként kitárta, és
messze, messze, messze elrepült kettejük mellett. Aztán mindkét
karját a feje fölé emelte, és csobbanás nélkül merült a vízbe.
Mindkét férfi tágra nyílt szemekkel tátogott.
Felbukkanva a távolban a felszínre, szélesen vigyorogva
integetett.
– Ezzel el is van döntve! – kiáltotta. – Én vagyok a legjobb
búvár!
Jak’ri felkiáltott és úszni kezdett felé. Még soha nem látta őt így
alámerülni.
– Csodálatos voltál! – jelentette ki, amint odaért hozzá.
A lány vigyorogva átkarolta a férfi nyakát, és egy buja csókot
nyomott az ajkára.
– Köszönöm! Annyira jó volt! Láttad, milyen messzire mentem
ezúttal?
– Igen.
Ziv’ri is odaúszott. – Hogy a srulba csináltad ezt? Ez
elképesztő volt!
A lány vigyorogva megvonta a vállát, örömmel maradva Jak’ri
karjaiban, és hagyva, hogy a férfi tartsa a felszínen.
 – Fogalmam sincs! De szeretném újra megtenni!
Jak’ri felnevetett. – Lefogadom, hogy igen!
Ziv’ri elkapta fivére tekintetét, és aggódó arckifejezését öltött.
– Ez nem jó, testvér! Ő egyértelműen jobb búvár, mint mi. És
azt hiszem, abban is egyetérthetünk, hogy vonzóbb is!
Jak’ri komoran bólintott. – Sokkal vonzóbb!
Ziv’ri megrázta a fejét. – Találnunk kell valamit, amiben jobbak
vagyunk! Nem akarjuk, hogy azt higgye, a purveli férfiak
alsóbbrendűek!
– Biztosan nem!
Ava elvigyorodott. – Akartok versenyezni?
– Srul, igen! – egyeztek bele egyszerre.
És elkezdődött a verseny, a korábban sötét nap megtelt fénnyel
és nevetéssel.

JAK’RI MOSOLYOGVA ébredt, ahogy felidézte, hogy Ava

minden kihívásban legyőzte őt és Ziv’rit, és az ebből fakadó
vidámságot.
Aztán kinyitotta a szemét, felbámult mentőkapszula
mennyezetére, és a valóság egy energiavillám erejével
csapott le rá.
A kuncogás, ami a torkában emelkedett, ahogy a fivére
bohóckodásaira emlékezett, zokogássá változott.
Felült, könyökét a térdére támasztotta, és a kezébe
temette az arcát.
Ziv’ri elment. A drekking gathendiek megölték őt. És
Jak’ri soha többé nem láthatja, nem cukkolhatja, nem úszhat
vele.
 Ujjaival a hajába túrt, ökölbe szorította a kezét, és
megpróbált lélegezni a fájdalmon keresztül.
Ziv’ri. Testvérem! Megrázta a fejét, nem akarta elhinni.
Bocsáss meg nekem!
Egy apró kéz érintette meg a hátát, fel-le simítva.
– Jak’ri? – szólalt meg Ava halkan.
Nyelt egyet a torkában lévő gombóc mellett.
– Ziv’ri is velünk volt ezúttal – suttogta megtörten.
– Igen! – A lány ugyanolyan megtörtnek hangzott.
A látását elhomályosító könnyekkel a szemében hátra
pillantott a válla fölött, és meglátta a lányt a közelében ülve.
– Hogyan?
A lány pislogott. Könnyek gördültek le az arcán,
miközben megrázta a fejét. – Mindketten rá gondoltunk,
amikor elaludtunk. – A lány karcsú torka hullámzott a
nyeldekléstől. – Vagy talán...
Talán elbúcsúzott, fejezte be a lány helyett, képtelen volt
hangosan kimondani.
A lány bólintott, barna szemében újabb könnyek
gyülekeztek, majd széttárta a karját.
Jak’ri durva zokogásba tört ki, szorosan az ölelésébe
húzta Avát, arcát a hajába temette, és átadta magát az őt
felemésztő bánatnak.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

KÉT NAPPAL KÉSŐBB elérték a K-54973-at.

Az űrből nézve, Avát nagyon emlékeztette a Földre.
Felszínének nagyjából négyötödét kék óceánok borították. A
maradékot szárazföldek tarkították, amelyek a tündöklő
zöldtől a fehérig terjedtek, amelyekről a lány úgy vélte,
hogy vagy sivatagok, vagy havas területek. Halvány
bárányfelhők lebegtek az égen, eltakarva a kilátás egy
részét, ahogy a kapszula közeledett a bolygóhoz.
A tekintete az egyik felhőcsoportra siklott, amely
vastagabb és sötétebb volt, mint a többi. Időről-időre egyes
részei kivilágosodtak, amikor villámok villantak, akárcsak a
Földön.
– A nagy hatótávolságú érzékelők három űrhajót
észleltek – jelentette be hirtelen a számítógép.
Ava és Jak’ri komor pillantást vetett egymásra.
– Tudod azonosítani őket? – kérdezte Jak’ri.
– Gathendi vadászgépek.
– Felénk tartanak?
– Nem lehet biztosan meghatározni. A jelenlegi
röppályájuk azt jelzi, hogy ebbe az irányba repülnek, de
nem keresztezi közvetlenül ennek a kapszulának a pályáját.
Ava a férfira pillantott. – Szóval még mindig nem biztos,
hogy észrevesznek minket, vagy hogy a radar észlel
minket?
A férfi bólintott.
– Mivel nem találtak meg minket a Mila 9 felé tartva, ez a
legjobb hely, ahol kereshetnek. Komputer, számítsd ki, hogy
a jelenlegi sebességükkel milyen gyorsan érik el a K-54973-
at!
 – Számítás folyamatban. Az űrhajók harminchat óra és
tizennégy perc múlva érkeznek.
A fenébe! Az csak másfél nap. Jak’rira nézett.
– Hány katonát tud szállítani egy gathendi vadászgép?
– A kisebbek csak kettőt. A nagyobbak nyolcat, esetleg
tízet is elbírnak. De tíz már szűkös lenne.
– Mennyire lesz könnyű megtalálniuk minket, ha
leszállunk?
– Az attól függ, hogy mi van a bolygón. Komputer,
szkenneld a K-54973 felszínét civilizációs jelek után.
– A felszín vizsgálata folyamatban.
Hosszú szünet következett, ami közben Jak’ri a konzol
képernyőjét bámulta.
Online műholdas térképekre emlékeztető képek kezdtek
villódzni rajta olyan gyors egymásutánban, hogy még a
felfokozott érzékeléssel is, amivel Ava rendelkezett, fejfájást
okozott neki, ha megpróbálta mindet megnézni.
– Milyen jeleket keres? – kérdezte.
– Olyan építményeket a szárazföldön vagy a tengerben,
amelyeket nem építhettek állatok. Fejlett civilizációk által
használt technológiával termelt elektromosságot. Füstfelhők
vagy füstfoltok a sziklákon, amelyek olyan civilizációk
jelenlétére utalhatnak, amelyek kevésbé fejlettek, vagy
amelyeknek nincsenek meg az erőforrásaik a magasabb
technológia létrehozásához.
Fél órával később a képek már nem villództak.
– Nem észleltem civilizációra utaló jelet – jelentette be a
számítógép.
Jak’ri bólintott.
– Végezz életforma letapogatást a K-54973-on!
– Vizsgálat folyamatban. Életforma letapogatás befejezve.
Ava felvonta a szemöldökét. – Ez gyors volt.
 Jak’ri elmosolyodott.
– Ez egy kevésbé intenzív keresés. A számítógép csak
annyit tesz, hogy életre utaló hőjeleket keres a felszínen.
A számítógép megszólalt, mielőtt még Ava
hozzászólhatott volna.
–A K-54973 változatos szárazföldi és vízi
ökoszisztémákat tart fenn, amelyek hemzsegnek az élettől.
– Van olyan életforma, amelyik hozzánk közeli hőjeleket
bocsát ki?
– Igen. Több millió emlőst, hüllőt és tengeri élőlényt
észlelek, amelyek megközelítik az önök méretét, és hasonló
hőjeleket bocsátanak ki.
Jak’ri Avára mosolygott.
– Ez sokkal nehezebbé teszi a gathendiek számára, hogy
megtaláljanak minket.
Ez igaz. De ha a Földön élő fekete medvékre és más
nagyragadozókra gondolt, nem tudott nem elgondolkodni
azon, hogy vajon mekkora veszélyt jelentenek majd azok a
milliónyi élőlények, ha ők ketten leszállnak.
– Komputer – parancsolta Jak’ri –, határozd meg a K-
54973 forgási sebességét, és határozd meg, hogy a bolygó
melyik területe fog szembenézni a gathendi űrhajókkal,
amikor elérik!
– Számítás folyamatban. – A bolygó képe jelent meg a
konzolon. Az egyik kontinens világított. – Ha a gathendi
űrhajók megtartják a jelenlegi irányt és sebességet, akkor ez
a földterület lesz velük szemben, amikor megérkeznek.
A férfi bólintott. – Irány a bolygó túlsó oldala, és határozd
meg, hogy melyik szárazföld van a legtávolabb a jelenleg
kiemelttől!
– Útvonal kijelölése.
– Ez okos – jegyezte meg Ava.
 Elmosolyodott. – Amikor megérkeznek, a gathendiek
valószínűleg ugyanazokat a vizsgálatokat fogják elvégezni,
mint amiket mi az imént. Amint megállapítják, hogy
nincsenek olyan civilizációk, akiknél biztonságos
menedéket találhatnánk, és rájönnek, hogy nem tudnak
követni minket a hőnyomok alapján, elkezdik egyesével
átkutatni a kontinenseket, keresve zuhanás nyomait, vagy
magát a kapszulát. – Az ablakon át nyíló kilátás felé
biccentett. – Ez egy nagy bolygó. Ez a fajta keresés sokáig
eltarthat.
Elég sokáig ahhoz, hogy Jak’ri üzenetei segítséget
hozzanak, remélte Ava.
A térképen egy szaggatott vonal alakult ki.
– Kezdeti pálya megrajzolva – jelentette be a számítógép.
Ava sosem találta meg az okosóráját, de úgy gondolta,
mindössze egy óra telhetett el, mire elérték a bolygó túlsó
oldalát, és a számítógép meghatározta a számukra
legideálisabb kontinenst. Kicsit nagyobb volt, mint amelyek
fölött eddig áthaladtak, és annyi fával büszkélkedett, hogy
az űrből úgy nézett ki, mint egy bolyhos szőnyeg.
Talán ennek a bolygónak ez volt az esőerdő változata.
Nem látott réteket vagy nyílt mezőket. Csak néhány kis
kopár foltot néhány magas szikla mentén.
– Engedélyezd a kézi vezérlést! – mondta Jak’ri.
– Kézi vezérlés engedélyezve – válaszolta a számítógép.
A férfi előtt lévő panel hátracsúszott, felfedve valamit,
ami halványan hasonlított egy joystickra.
Ava felé fordult, miközben megmarkolta.
– Kösd be magad! Egy mentőkapszulával belépni egy
bolygó légkörébe, rázós lehet!
Reszketés fogta el, miközben sietve becsatolta a hevedert.
– Ugye nem fogunk elégni?
 – Nem! Biztonságosan át tudom juttatni magunkat! Az
lesz a nehéz rész, hogy találjunk egy helyet, ahol
leszállhatunk.
Legalább azt mondta, hogy leszállni, nem pedig
lezuhanni vagy a vízbe loccsanni. Nem gondolta, hogy a
Föld elsajátította volna azt a képességet, hogy valóban le
tudjon szállni valami ilyesmivel. Az űrhajósok mindig úgy
tűnt, hogy inkább csak belezuhannak az óceánba.
Az aggodalma úgy növekedett, ahogy a bolygó is egyre
csak nőtt előttük.
Ava bízott Jak’riban. Tényleg bízott. Ha azt mondta, hogy
biztonságosan át tudja őket juttatni a légkörön, akkor hitt
neki. De annyi filmet látott már, amelyekben űrsiklók
robbantak szét és tűzgolyókként zuhantak le a Földre, mert
rossz sebességgel vagy szögben léptek be a légkörbe, hogy a
szíve mégis hevesen kezdett verni, amikor elkezdődtek az
első rezgések.
Egyik kezével a hevederébe kapaszkodott, a másik Jak’ri
combjára szorult, és minden izma megfeszült. Az ablakon
kívüli látvány elmosódott. A rezgés felerősödött. Az orvosi
táska és tartalma csörömpölt, Ava pedig várta, hogy mikor
harsan fel a riasztó.
Aztán minden megnyugodott.
Ava pislantott.
Az ablak mellett bárányfelhők suhantak el.
– Végeztünk? – kérdezte.
Jak’ri levette a lány kezét a combjáról, és az ajkához
emelte egy csókra.
– Végeztünk.
A nő elernyedt.
– Bocsánat! Remélem, nem szorítottalak túlságosan. Az
űrutazás még mindig nagyon új nekem!
 – Semmi gond! – mondta mosolyogva, kölcsönvéve a
lány földi kifejezését. Visszaengedte a lány kezét a
combjára, megpaskolta, majd a kapszula landolására
összpontosított.
A bolygónak ezen az oldalán leszállt az éj. De a három
holdról visszaverődő fény bőséges megvilágítást adott,
hogy láthassanak.
– Hány holdja van ennek a bolygónak? – kérdezte Ava,
kíváncsian szemlélve az alattuk elterülő világot.
A férfi a konzolra pillantott.
– Hét. – A képernyőre koppintva ráközelített arra a
kontinensre, amelyen le akart szállni. – Komputer, mutasd
meg az alattunk lévő domborzati formák topográfiai
ábrázolását!
– Átváltás folyamatban.
A kép a buja növényzetről, kopár, göröngyös földre
váltott.
– Vetítsd át!
A topográfiai térkép annyira áttetszővé vált, hogy
láthatták a növényzetet rajta keresztül.
Jak’ri rámutatott egy területre, amelyről Ava eldöntötte,
hogy a déli résznek tekinti.
– Talán találunk barlangokat ezekben a hegyekben, vagy
sziklaalakzatokban, amelyekben menedékre lelhetünk.
Ava közelebb hajolva rámutatott valamire.
– Ez úgy néz ki, mintha egy kisebb folyó, vagy patak
lenne. Így hozzáférhetnénk ivóvízhez is.
– Itt fogok leszállni! – A férfi egy távolabbi pontra
mutatott észak felé. – Megpróbálok a fák közé húzódni, és
fedezéknek használni őket, hogy nehezebb legyen felfedezni
a kapszulát. Aztán átgyalogolhatunk a... – elhallgatott,
ránézett a lányra, majd elkáromkodta magát.
 – Mi az?
– Elfelejtettem, hogy megsérült a lábad. Nem hoztunk
egy cipőt sem, amikor leszálltunk a hajóról!
– Hát – mondta mosolyogva –, eléggé elfoglaltak voltunk!
De Jak’ri úgy tűnt, mint aki mentálisan rugdossa magát,
amiért nem kapott fel számára valami lábbelit.
– Semmi sem lett volna jó rám azon a hajón, Jak’ri! Még
földi mércével mérve is kicsi a lábam. – Éppen ezért utálta a
cipővásárlást, és nagyjából csak tornacipőt viselt. Soha nem
talált semmi mást, ami tetszett volna neki az ő méretében.
– Akkor közelebb szállok le a hegyekhez, és...
– Nem! Minél messzebb szállsz, annál messzebb kell majd
gyalogolnunk és másznunk, hogy menedéket találjunk, ami
azt jelenti, hogy a természetnek több ideje lesz eltüntetni a
nyomainkat. Ez a terület úgy néz ki, mint az otthoni
esőerdők, szóval talán szerencsénk lesz, és esni fog. Ha
nem, akkor talán az a milliónyi emlős és hüllő, amit a
számítógép észlelt – remélhetőleg mind vegák –, felbukkan
és eltünteti a lábnyomainkat, mielőtt ideérnének a
gathendiek.
– Mit jelent az, hogy vega?
– Csak növényeket esznek.
– Ó! Akkor igen, remélem, mind vegánok! De a gyaloglás
ekkora távolságra fájdalmas lesz számodra és...
– Jól vagyok, Jak’ri! – A lány elkapta és megtartotta a férfi
tekintetét. – Meg tudom csinálni! – Különösen, hogy a seb
legalább részben begyógyult, miután feltöltötte magát, amíg
a férfi aludt.
Egyik kezének hosszú ujjait a lány nyakára tette,
közvetlenül a füle alatt, és a hüvelykujjával megsimogatta
az arcát. Közelebb vonva magához, puha ajkait az övéhez
nyomta egy édes csókra, amitől Ava pulzusa mégis
felgyorsult.
– Legalább megengeded, hogy cipeljelek, ha a lábad
jobban fájni kezd?
– Nem! Te megengeded, hogy cipeljelek, ha a sebeid
jobban fájni kezdenek? – Elvégre még mindig viselte a
gathendiek műtéteiből származó sebeket és hegeket.
Elmosolyodott.
– Nem. Ziv’ri kigúnyolna, ha én... – Összeszorította az
ajkát. A szemében lévő kis csillogás kialudt, ahogy az
arckifejezése elsötétült a bánattól. Lehunyta a szemét,
felsóhajtott, és homlokát Aváéhoz szorította.
Ava szíve megesett rajta. A férfi tarkójára tette a kezét, és
megsimogatta a hüvelykujjával.
– Sajnálom! – mormolta Jak’ri. – Úgy tűnik, nem tudok...
– Semmi baj! – suttogta a nő, felajánlva neki azt a vigaszt,
amit csak tudott. – Semmi baj! – Múlt éjjel ismét Ziv’riről
álmodtak. Annyira valóságos volt, hogy mindketten
összetörtek, amikor felébredtek, és újból rájöttek, hogy a
férfi meghalt.
Jak’ri még azt is megparancsolta a számítógépnek, hogy
keressen más űrhajót, amely elég közel lehet ahhoz, hogy
elkapja a pilóta gondolatait. De ez a halvány remény is
elszállt, amikor a számítógép nem észlelt egyet sem.
Valami hasonló történt, miután Ava nagyapja meghalt,
amikor Ava ötéves volt. Vic nagyapa annyira sokat járt Ava
fejében, hogy hetekig szerepelt az álmaiban, ami még
nehezebbé tette a szülei számára, hogy segítsenek neki
megérteni, hogy a nagyapa meghalt.
Jak’ri kinyitotta a szemét, visszahúzódott, és visszaterelte
a figyelmét a konzolra.
 Ava visszapislogta a könnyeit, és követte a férfi
tekintetét.
– Szóval, mi a B-tervünk?
A férfi a kijelölt leszállóhely felé irányította a kapszulát.
– B terv?
Ava bólintott. – Ha a gathendiek valami váratlant
cselekednek, és itt kezdenek keresni minket, vagy ha az
átkozott anyahajó is követ minket, és egész századokat
küldenek le a keresésünkre, mit tegyünk? Most már
gyorsabb és erősebb vagyok, de gondolom, még mindig
vannak határai annak, hogy hány harcossal tudok egyszerre
megküzdeni. És kétlem, hogy a puskáidnak korlátlan
tűzerőjük lenne.
Jak’ri a homlokát ráncolva tanulmányozta a térképet.
– Ha a gathendiek túl nagy számban szállnak le a
területre, hogy elbánjunk velük... – kezdte mondani, aztán
ismét becsukta a száját.
– Mi az?
– Semmi!
– Az egyetlen módja, hogy ezt túléljük, ha közösen
ötletelünk, Jak’ri!
A férfi bizonyára egyetértett, mert a kontinens nyugati
partja felé mutatott, amely felett lebegtek.
És milyen menő volt, hogy ez a kapszula szárnyak és
rotorok nélkül tudott repülni és lebegni? Meg kell majd
kérdeznie Jak’rit, hogyan csinálta ezt, ha leszálltak.
– Ez az a vidék, ahol remélhetőleg menedéket keresünk –
mondta. – Ennek a partnak a nagy része sziklákból áll.
Komputer, milyen magasak ezek a sziklák?
A számítógép mondott egy Ava számára érthetetlen
méretet.
– Milyen mély itt a víz? – koppintott a képernyőre.
 A számítógép ismét olyan értékeket kínált fel, amelyeket
Ava nem értett.
– És itt?
Újabb értelmetlen értékek.
Jak’rira pillantott. – Ha nem lábakban, yardokban vagy
méterekben van megadva, akkor fogalmam sincs, milyen
magas vagy mély az.
– Ezek a sziklák majdnem olyan magasak, mint a
Runaka-fok. – És egy folyamatos falat alkottak, amely azon
az oldalon a partvonal körülbelül háromnegyedét elfoglalta.
– Oké. És ez miben segít nekünk azon túl, hogy egy szép
magas hely, ahonnan ledobálhatjuk a gathendieket?
Kuncogott.
És olyan jó volt újra nevetni látni.
– Arra gondoltam, hogy talán eljuthatunk arra a szigetre,
ott. – Mutatott rá.
Ava tanulmányozta a térképet. Elég kicsi sziget volt,
dombos – nem is, inkább hegyes – tereppel, amely sokkal
kevesebb rejtekhelyet kínálna, mint a nagyobb kontinens.
– Kétlem, hogy a gathendiek számítanának arra, hogy
odamegyünk – mondta, miközben az agya dühösen
dolgozott.
– Különösen, mivel a sziklák tövében elég sekély a víz
ahhoz, hogy bárkit megöljön, aki leugrik vagy lemerül
onnan. Nagyjából idáig nem lesz elég mély ahhoz, hogy
biztonságos legyen. És... – Bocsánatkérő pillantást vetett rá.
– Hosszú úszás, Ava. Még ha – minden valószínűség
ellenére – túl is élnénk a merülést, minden alkalommal,
amikor fel kell jönnöd levegőért, kockáztatnád a lebukást.
– Ó! – És Jak’rinak egyáltalán nem kellett feljönnie
levegőért.
 Valószínűleg most már sokkal tovább vissza tudta tartani
a lélegzetét. De időnként fel kellett jönnie a felszínre.
– Akkor ezt tartsuk háttérben, és reméljük, hogy nem
jutunk el odáig.
A férfi összevont szemöldökkel tanulmányozta a lányt.
– Mi van?
– Reméljük, hogy működni fog az A terv, és tartsuk fenn
a szigetet, mint B terv.
A férfi tiltakozásra nyitotta a száját, de Ava az ajkára
nyomta az ujját.
– Ha erre kerül sor, akkor megoldjuk! Most már
gyorsabban tudok úszni, és tovább vissza tudom tartani a
lélegzetemet. És talán a gathendieknek olyan sokáig tart
majd keresni minket, hogy kitalálunk egy C-tervet is. – Mert
még ha vissza is tudná tartani a lélegzetét, amíg félúton
nem járnak az átkozott sziget felé, nem volt benne biztos,
hogy Jak’ri elég távolra tudna rugaszkodni ahhoz, hogy
elkerülje a szirtek tövében lévő sziklákat.
A férfi bólintott.
Ava a konzolra meredt. – Gondolom, nem vihetjük
magunkkal ezeket a csodálatos, hasznos térképeket, amikor
elindulunk, ugye?
– Csak ha találunk valamit, amire átrajzolhatjuk őket. Ha
nem kapcsoljuk ki a kapszulát és minden technikai eszközt
az orvosi táskában, a gathendiek talán felfedezik, és
gyorsabban ránk találnak.
– Nagyjából erre gondoltam én is.
Jak’ri az erdő fölött araszolásig lassította a kapszulát.
A fák gyönyörűek voltak alattuk, sokuk olyan magas,
hogy eltörpültek volna mellettük a városi felhőkarcolók. Bár
az éjszaka eltompította a színüket, a ragyogó holdak és az
új, feljavított látása lehetővé tette számára, hogy
megállapítsa, hogy a legtöbbjük a zöld különböző
árnyalataiban pompázik. Néhányat, amelyek mellett
elhaladtak, lila vagy fekete árnyalatúnak vélt.
A távolban hegyek emelkedtek, a kőzetük tompa
lilásszürke színű volt.
Ava azt kívánta, bárcsak nagyobb lenne a kapszula
kristályablaka, hogy többet láthasson abból, ami előttük
van. A konzol inkább azt mutatta, mi van alattuk, a
kapszula alján elhelyezett, bizonyára hihetetlenül tartós
kamerák jóvoltából.
Ismét eltűnődött azon, hogyan repülhet ez az izé. Az
otthoni helikopterek miatt az alattuk lévő lombok
hajladoztak volna. De a fák, amelyek felett elhaladtak, csak
a természetes szellő hatására mozogtak. És a kapszula nem
lehetett olyan zajos, mint egy repülőgép vagy helikopter,
mert egyetlen madár sem rebbent fel az erdőből, amikor
átrepültek felette.
Lenézett a fákra. A leveleik hatalmasok voltak. Némelyik
hasonlított azokhoz az elefántfülekhez, amelyeket az apja
termesztett a kertjükben, amikor kicsi volt, de ezek tíz láb
hosszúak és hat láb szélesek lehettek.
– Mit szólsz ehhez a helyhez? – kérdezte Jak’ri.
A kapszula lebegve megállt a lombok egy aprócska törése
fölött.
Ava rápillantott, meglepődve, hogy a férfi konzultál vele,
hiszen egyáltalán nem tudott semmit arról, hogyan kell
leszállni egy ilyennel. – Átfér ott a kapszula?
– Figyeltem a leveleket, ahogy a széllel mozognak.
Hajlamosak elég messzire kinyúlni az ágakon túlra, így
talán elég széles rés lesz ahhoz, hogy átférjünk rajta.
– És ha nem?
 – Ez a kapszula elég erős ahhoz, hogy letörjön néhány
ágat lefelé menet, de akkor nagyobb lyuk keletkezik.
A lány bólintott.
– Akkor reméljük, hogy ezek a dolgok úgy nőnek, mint a
bambusz, és benövik a rést. – Amikor a férfi elkezdte lefelé
vezetni a kapszulát, a nő megérintette a karját. – Várj!
A kapszula megállt.
– Komputer – mondta –, végezz alattunk életforma
letapogatást!
– Életforma letapogatása folyamatban – mondta a
számítógép. – Életforma letapogatás befejezve.
Az alattuk lévő erdő képe tele volt világító vörös
foltokkal.
Ava bámult. – Hűha, ez aztán sok életforma!
Jak’ri bólintott. – Mit keresel?
– Bármit, ami elég nagy ahhoz, hogy megöljön minket.
Nagyon gáz lenne, ha biztonságban landolnánk, aztán végül
szétnyomnának, vagy felfalnának minket a dinoszauruszok!
A férfi üres tekintettel nézett rá.
– Majd később elmagyarázom a dinoszauruszokat! –
ígérte a lány. – Komputer, csak olyan életformákat mutass,
amelyek elég nagyok ahhoz, hogy veszélyt jelentsenek ránk!
A számítógép nem változtatott a képen.
– Potenciálisan még a parányi rovar méretű életformák is
jelenthetnek veszélyt...
– Csak a nagy dolgokat mutasd meg! – csattant fel a nő.
Jak’ri bólintott, láthatóan osztozva a lány
ingerültségében.
A vörös foltok nagy része eltűnt.
– Mutasd a magasságot is – mormolta Jak’ri, a képernyőt
tanulmányozva, amint az ismét megváltozott.
 Ava oda mutatott. – A fákon lévők többsége úgy néz ki,
mint a majmok. Vagy emberszabásúak. Majomalkatúak? –
Remélte, hogy legalább az egyik szónak lesz értelme a férfi
számára.
A férfi bólintott, és a kép szélére irányította a figyelmét.
– Azt hiszem, ezekkel vigyáznunk kell!
Ava a képernyőre meredt. A pacák meglehetősen
homályosak voltak, de féltucatnyi négy lábon járó lényt
mutattak. Nagyméretű lények, amelyek elég termetesek
voltak ahhoz, hogy úgy gondolja, ritkán hagynak ki egy
étkezést. De nagyjából ennyi volt.
– Nagyon remélem, hogy azok elefántok!
– Az elefántok vegák?
– Igen.
– Akkor én is. Csináljuk?
A lány bólintott. – Ha a legrosszabbra fordul a helyzet, és
nem tudjuk elkerülni őket, talán lekenyerezhetjük őket a
tápanyagkockákkal, és ezzel ráuszíthatjuk a gathendiekre,
amikor megérkeznek!
Elmosolyodott.
– Úgy hangzik, mintha már lenne is egy C-tervünk.
A nő felnevetett.
Jak’ri szakszerűen beirányította a kapszulát a
lombkoronában lévő nyílásba.
Egy pillanatra azok a gigantikus levelek eltakarták a
kilátást. Csikorgás és nyikorgás hallatszott, ahogy az ágak a
kapszula oldalához súrlódtak. Ava összerezzent, és kissé
megrándult, amikor némelyik hang a körmök hangját
utánozta a palatáblán.
Bár a kapszula falai vastagok voltak, Ava természetfeletti
éles hallása érzékelte néhány ág törésének csattanását és
reccsenését. Nos, ezt nem lehetett elkerülni. Az erdő sűrű
volt. És nem igazán parkolhattak le a parton vagy egy szép,
vadvirágokkal tarkított réten. Próbálták meghúzni magukat.
A lombkorona alatt teljes sötétség uralkodott.
– Éjjellátás engedélyezve – mormolta Jak’ri.
A konzolon megjelenő kép a szürke árnyalataiban
világított, vörös foltokkal, amelyekről Ava azt feltételezte,
hogy állatok.
Több vörös paca ugrándozott ágról ágra, és lengett az
indákon, ahogy egyenesen a kapszula felé tartott. Minél
közelebb értek, annál határozottabban kirajzolódott a
formájuk.
Ava elbűvölten bámult. Kicsit a makikra emlékeztettek,
csak szőrösebb fejjel.
– Kíváncsi kis lények – mormogta Jak’ri, miközben a
bicepszénél is vastagabb, nagy ágak és lógó indák mellett
manőverezte lefelé a kapszulát.
Ava bólintott.
Az apró cukiságok követték a haladásukat, leugrottak az
alacsonyabb ágakra, és az ablakon keresztül leselkedtek
rájuk.
Ava tekintete a távolabb maradt nagyobb alakokra
fordult.
Nem úgy néztek ki, mint az elefántok. Most, hogy kicsit
közelebb voltak, az állatok inkább kibaszottul óriási
párducoknak tűntek. A fenébe! Nagyon remélte, hogy nem
lesznek olyan kíváncsiak a kapszulára, mint a makiszerű
lények.
Végre a kapszula megközelítette a talajt.
– Komputer – parancsolta Jak’ri –, mutasd meg, mi van
felettünk!
Egy újabb kép jelent meg a konzolon, amely egy éjjeli
képet mutatott a felettük lévő lombkoronáról.
 – Tágítsd a hatótávolságot! – mormolta.
– Mit keresel? – kérdezte halkan.
– Megpróbálom meghatározni, hogy mely fák fognak
minket a legjobban eltakarni, amikor leérkezünk.
– Ah. – Kicsit kiszélesítették a lombkoronán tátongó
lyukat, de a lányt lenyűgözte, hogy milyen kevés ágat törtek
le. Jak’ri jó pilóta volt.
Kinézett az ablakon. Néhány fatörzs a talaj közelében
olyan széles volt, mint a kapszula. Ha Jak’ri be tudná
tuszkolni a kapszulát kettő közé, úgy gondolta, elég nehéz
lesz észrevenni őket fölülről.
Ava visszaterelte a figyelmét a számítógép által a
lombkoronáról nyújtott látványra. Amikor több apró, nagy
szemű arc töltötte be hirtelen a képernyőt, és nézett vissza
rá, felnevetett. – Azt hiszem, megtalálták a kamerát!
Jak’ri elmosolyodott. – Úgy tűnik. Szerencsére eleget
láttam, mielőtt felfedezték volna.
A kapszula kissé megzörrent. Aztán Jak’ri elengedte a
joystickot.
– Rendben. Leszálltunk!
Ava a férfire mosolygott. – Ez sokkal simább volt, mint
vártam!
– A katonai kiképzésem részeként meg kellett tanulnom
akseli kapszulákat vezetni és leszállni velük! – vigyorodott
el a férfi. – Szerencsére szimulátoron kezdték az oktatást,
mert sokszor lezuhantam, mire végre hozzászoktam!
A lány a homlokát ráncolta.
– Örülök, hogy nem kellett megpróbálnom leszállni a
lasarai mentőkapszulával. Egészen biztos vagyok benne,
hogy lángba borult volna, mielőtt még befejeztem volna a
légkörbe való belépést!
Kikapcsolva a hevederét, Jak’ri megrázta a fejét.
 – A legtöbb kapszulában van robotpilóta, ami
biztonságosan átvezetett volna a légkörön.
– Aztán a földhöz vágna, mint egy labdát?
Jak’ri szünetet tartott. – Tttalán?
Ava felnevetett. – És most mit csináljunk?
– Komputer, mennyi időnk van napfelkeltéig?
– A nap körülbelül négy óra és tizenkét perc múlva töri át
a horizontot.
Jak’ri felvonta a szemöldökét.
– Akarsz pihenni egy kicsit, mielőtt elindulunk a
felfedezőútra?
Ava bólintott.
– Inkább nem futnék össze azokkal a nagymacskákkal.
Ha éjszakai ragadozók, talán már nem lesznek itt, mire
felébredünk!
– Remélem! Aludjunk egy kicsit!

HÁROM ÓRÁVAL KÉSŐBB Jak’ri felsóhajtott. Bármennyire is

fáradt volt, elkerülte az álom. Zakatolt az agya, miközben
csendben feküdt, Ava pedig mély álomba merülve bújt
hozzá.
Mennyi időbe telik, amíg az üzenete eléri a Mila 9-et?
Vajon a segoniaiak küldenének egy mentőcsapatot, vagy
csak továbbítanák az üzenetet Purvelre?
Avát a Kandovar nevű lasarai hajó utasaként említette.
Mivel a segoniaiak az Aldebari Szövetség tagjai, úgy
gondolta, hogy így talán gyorsabb választ kap.
Amennyiben – ahogy Ava hitte – elpusztították a
Kandovart, a Szövetség tagjai kétségkívül már megkezdték a
nagyszabású keresési és mentési akciót. Lehet, hogy
néhányan közülük elég közel merészkedtek, hogy gyors
segítséget nyújtsanak nekik?
Figyelembe véve, hogy milyen távol volt Ava és ő a
Szövetség által elfoglalt területtől, és hogy a qhov’rum nem
működőképes, valószínűtlennek tartotta, de reménykedett,
hogy téved.
Jak’ri küzdött a késztetés ellen, hogy szorosabban ölelje a
lányt, de nem akarta felébreszteni.
Az itteni landolás legfeljebb egy kis időt nyert nekik. A
kérdés az volt: mennyit? Mindent megtett, hogy
megnehezítse a gathendiek számára a nyomukba eredést,
de úgy gondolta, hogy a grunarkok mégis meg fogják találni
őket.
És akkor ő és Ava mit tehetnek? Kontinensről
kontinensre, szigetről szigetre úsznának, remélve, hogy
elkerülhetik őket? A Jak’ri a végtelenségig tudna az
óceánban élni, és képes a hideg hőmérséklet elviselésére. De
Ava...
Lehet, hogy úgy néz ki, mint egy lasarai, de nem
rendelkezett a szívósságukkal vagy a hihetetlen
regenerációs képességükkel. Visszaemlékezve a hajóra, a
gathendiek műtétei által hátrahagyott sebek ugyanolyan
lassan gyógyultak rajta is, mint az övéi. És látta, hogy a lány
már olyan hőmérsékleten is reszketett, amit ő egészen
kellemesnek talált.
Mi van, ha a kontinenst körülvevő óceán vize túl hideg
ahhoz, hogy Ava teste elviselje?
De még ha nem is az, és ők ketten eljutnak a B-tervnek
nevezett szigetre, akkor mi lesz? Mi van, ha a gathendiek
oda is követik őket? Ő és Ava egyszerűen egy másik sziget
vagy kontinens felé vennék az irányt, hogy elkerüljék az
elfogást? A legközelebbi szárazföld a térkép szerint még
purveli sebességgel úszva is, napokra volt a B tervtől.
Vajon Ava teste elviselné-e, ha ennyi ideig kellene vízben
lennie?
Amikor a purveliek és az akselik még barátok és
szövetségesek voltak, néhány purveli akseli életpárt talált. A
hosszú víz alatti élethez szokott purveliek, akik először
kötődtek akselivel, úgy gondolták, hogy mesterséges
kopoltyúk lehetővé tennék, hogy az életpárjaik velük együtt
éljenek a víz alatt. De a partnereik kárán megtanulták, hogy
a víz folyamatos nyomása csökkentette az akselik
végtagjaiban a keringést, és olyannyira legyengítette a
testüket, hogy még ha csak néhány napot is töltöttek a
vízben, gyakran hetekig nem tudtak járni, amikor
felbukkantak. Az akselik bőre elkezdett felbomlani néhány
napos folyamatos vízben tartózkodás után, ami nyílt
sebeket és bakteriális fertőzéseket eredményezett.
Vajon ugyanez történne Avával is, ha napokig tartana,
amíg elúsznának a következő szigetig?
Milyen más lehetőségük lenne? Maradni és harcolni?
Ha az őket követő három hajó egyenként két-két katonát
szállít, Jak’ri biztos volt benne, hogy ő és Ava le tudják
győzni a grunarkokat. De ha mindegyikük tízzel érkezik,
úgy vélte, sokkal kisebb az esélyük a győzelemre. És ahogy
Avának is rámutatott, a gathendiek elpusztították a
Kandovart, a királyi család három tagjával a fedélzetén, csak
hogy elfogják. Nem volt kétsége afelől, hogy a gathendi
hadihajó, amelyről épp most menekültek el, hamarosan
követni fogja őket.
Ha kettejüknek – három osdulium puskával, két trónium
robbantóval és néhány tőrrel felfegyverkezve – egy olyan
hadihajóval kell megküzdeniük, amely tele volt
gathendiekkel, akiknek tucatnyi, ha nem több száz O-
puskájuk, robbantójuk, e-gránátjuk és kábító gránátjuk
volt...
Nos... A végeredmény borzalmas lenne.
Látva Ava megnövekedett sebességét és erejét, amit még
mindig nem értett, Jak’ri biztos volt benne, hogy ő lenne az
első, aki elesne egy ilyen csata során. Amikor ez
megtörténik, attól tartott, Ava mindent megtenne, amit csak
követelnek tőle, hogy ne kínozzák vagy öljék meg őt. És ezt
nem hagyhatta, hogy megtörténjen. Nem hagyhatta, hogy
ismét elfogják Avát.
De amennyire meg tudta ítélni, ezt csak úgy kerülhette el,
ha vagy teljesen elkerülik a gathendiek figyelmét, vagy ha
meghal, hogy ne tudják felhasználni arra, hogy Avára
kényszerítsék az akaratukat.
– Közeledési riadó – mondta a számítógép, és a hang túl
hangos volt a csendben.
Jak’ri felemelkedett, és Avára pillantott.
A lány még csak fel sem sóhajtott. Mélyebben aludt,
mióta a gathendiek befecskendezték neki azt a vírust, és
úgy tűnt, nem hallotta a váratlan bejelentést.
Valami nekicsapódott a kapszula oldalának. Hosszú,
surrogó hang hallatszott, ahogy a test tovább haladt, és
hozzáért a külső részhez.
Egy nagyon hosszú test.
A szívverése felgyorsult. Az egyik olyan életforma
lehetett, amelyről Ava azt remélte, hogy elefánt, de inkább
arra hasonlított, amit nagymacskának nevezett?
Csend lett.
A hosszú surrogó hang újrakezdődött.
Ugyanaz az állat söpört el mellettük másodszor is, vagy
többen voltak?
 – Komputer – suttogta –, hány életforma vesz körül
minket?
A surrogás abbamaradt.
A lény meghallotta őt? Ha igen, akkor hihetetlenül éles
érzékei voltak, mert a kapszula falai elég vastagok voltak
ahhoz, hogy ne hallja, hacsak nem dörzsölődik hozzá.
– Hat életforma tartózkodik a közelben – válaszolta a
számítógép.
És drek, a számítógép nem suttogott.
Olyan dörmögés támadt, hogy Jak’ri a kapszula vastag
falain keresztül is hallotta.
Végigfutott a hideg a gerince mellett. Jak’ri buzgón
remélte, hogy ez nem morgás.
Fentről puffanás hallatszott.
A mennyezetre pillantott.
Talán az egyik lény felugrott a kapszula tetejére?
Megkérte volna a számítógépet, hogy mutassa meg, mi
van odafent, de a rögtönzött ágyból nem látta a konzolt. Az
ablakot azonban látta.
– Aktiváld az ablakon az éjjellátó üzemmódot, és
csökkentsd a válaszod hangerejét hármasra! – suttogta.
– Éjjellátó üzemmód aktiválása – válaszolt a számítógép,
ezúttal sokkal halkabban.
És ismét megszűnt minden hang.
Az ablak a szürke árnyalataiba világosodott erdőt
mutatta.
Egy szőrös alak haladt el mellette, olyan nagy volt, hogy
eltakarta a kilátást. Aztán két csillogó szem nézett be rá.
Jak’ri rá meredt. A lény feje olyan nagy volt, hogy csak a
szemét, az orrát és a bajuszát látta. A nagy orrlyukak
kitágultak és bepárásították az ablakot, ahogy szuszogott és
szimatolt.
 A fej eltűnt, majd egy hatalmas mancs nyomódott az
ablakhoz, elfoglalva a kilátás felét.
Amikor az ablak nem engedett, a lény ismét bekukucskált
hozzájuk.
Jak’ri teljesen mozdulatlanul feküdt, a szíve hevesen
kalapált, tele azzal a bizonyossággal, hogy egy O-puska
csak feldühítene egy ekkora valamit.
A mancs visszatért, ezúttal olyan karmokkal kaparva az
ablakot, amelyek olyan hosszúnak tűntek, mint az alkarja.
A kristályablak azonban gyakorlatilag törhetetlen volt.
Újabb puffanás hallatszott felülről, amitől a kapszula
kissé megremegett, majd egy harmadik. És Jak’ri elképzelte,
ahogy az egyik lény ugrándozik rajta, hogy lássa, megadja-e
magát.
Ava nem mozdult.
Miután még néhány percig tesztelte a kapszula oldalát, az
ablaknál álló lény mintha elvesztette volna az érdeklődését,
és távozott. A súly eltűnt a kapszula tetejéről. Négy újabb
nagy szőrös test surrant el mellettük.
Csend lett.
Jak’ri megkönnyebbülten sóhajtott fel, és csak ekkor vette
észre, hogy minden izma megfeszült.
Teltek a percek. És mindegyik után egy kicsit jobban
ellazult.
– Ha az a valami betörte volna az ablakot, azt hiszem,
bepisiltem volna – mondta Ava.
Jak’ri összerezzent, aztán felnevetett.
– Azt hittem, alszol!
Hátradöntötte a fejét, hogy felnézhessen rá. – Aludtam is,
amíg a számítógép túl hangos hangja fel nem ébresztett,
hogy hat ilyen izé van odakint. A fenébe! Nem érti a célzást,
és nem tud suttogni, amikor te suttogsz?
 Elmosolyodott. – Ez nem mesterséges intelligencia, és
úgy tűnik, nincs ilyen programozása.
Bosszúsan nyögve, Ava felült. Aztán barna szemei tágra
nyíltak az áhítattól, ahogy a férfira nézett.
– Láttad, milyen hatalmas volt az az izé? Már attól féltem,
hogy elkezd minket pofozgatni, mint egy játékot!
– Ha bele tudta volna mélyeszteni a karmait a
kapszulába, azt hiszem, képes lett volna rá!
– Ez annyira furcsa – jelentette ki a lány. – Szuper izgatott
vagyok, hogy egy ilyen klassz idegen lényt láthatok. De
ugyanakkor most már rettegek, hogy belefutunk egybe,
amikor elhagyjuk a kapszulát. Az a valami macskafélének
látszott, és a macskák a Földön köztudottan jó vadászok. És
húsevők. És nem idegenkednek attól, hogy játsszanak az
ételükkel, mielőtt megennék.
Jak’ri osztotta az aggodalmát.
– Úgy tűnik, hogy éjszakai vadászok, így talán
elkerülhetjük őket, ha csak nappal mozgunk.
A lány összeráncolta a szemöldökét.
– Remélem is! Mert az otthoni macskák a fára mászásban
is jeleskednek. Átkozottul messzire kellene másznunk, hogy
elérjük azokat az ágakat, amelyek már nem tartják meg
őket. Komputer, mennyi idő van napfelkeltéig?
– A nap ötvenhárom perc múlva töri át a horizontot –
válaszolta a számítógép, még mindig halkan.
– Ötvenhárom perc, mi? – A lány kinyújtotta a kezét, és
beletúrt ujjaival Jak’ri hajába.
A gyönyör moraja szökött ki a férfi torkából. Imádta Ava
érintését, és azt, hogy milyen gyakran fejezte ki az iránta
érzett szeretetét most, hogy nem figyelték őket. A teste is
olyan módon reagált, amit a lány sebeit és a helyzetüket
tekintve nem tartott helyénvalónak.
 – Aludtál egyáltalán? – kérdezte a nő halkan.
A férfi megrázta a fejét.
A nő szomorú, együttérzéssel átszőtt mosolyt villantott
rá, miközben tovább fésülgette a haját. – Túl sok minden jár
a fejedben?
– Túl sok minden jár a fejemben – értett egyet a férfi, és
sóhajtva felült. – Össze kellene szednünk mindent, amit
magunkkal akarunk vinni!
– Oké!
Az orvosi táska már tele volt a hajóról hozott
készletekkel. A kapszula alapos átkutatása során találtak
egy másik táskát, amelyet megtöltöttek törlőkendő-
csomagokkal, wosuurral és annyi tápanyagkockával,
amennyi belefért a kapszula készletéből.
– Be kell vallanom – mondta Ava, miközben felkapott
még egy maréknyit, és beletömködte a táskába –, remélem,
hogy találunk ezen a bolygón valami finom gyümölcsöt,
amit nyugodtan meg lehet enni, mert ezek a kockák
undorítóak. A lasarai kapszula élelmiszerkészlete sokkal
jobb volt. Inkább olyan volt, mint az FKÉ.
Jak’ri betett néhány kulacsot.
– Mi az az FKÉ?
– Fogyasztásra kész ételek, túlélőcsomagok. Ezek
alapvetően készételek, amelyeket dehidratáltak, és néhány
évig tárolhatók anélkül, hogy megromlanának. Csak ki kell
nyitni, vizet adni hozzá, és felmelegíteni. A lasarai
kapszulában lévők kompaktabbak voltak, mint a földi
túlélőcsomagok. De meglepően finomak voltak.
Találtak még néhány fegyvert – tőröket és robbantókat,
ami négy utasnak is elég volt. Nem meglepő, tekintve, hogy
a gathendiek mennyi ellenséget gyűjtöttek maguknak.
A férfi a nő karjára pillantott.
 – Mielőtt elindulunk, szeretném ellenőrizni a sebeidet,
friss kötszereket tenni rájuk, és jól bekenni őket. Nem
akarom, hogy belekerüljön bármilyen baktérium is, ami
ezen a bolygón él.
A nő habozott. – Rendben. És veled mi lesz? Hogy
vannak a te sebeid?
A férfi megállt, és felrántotta a laborból ellopott inget. Az
állát felhúzva megvizsgálta a gathendiek műtétei és
kísérletei által hagyott nyomokat. Mindegyiken még ott volt
az átlátszó bevonat, amely megvédte őket a külső
behatásoktól.
– Jól vannak! – Félretette a degeszre tömött táskát, és a
lány felé intett. – És veled mi a helyzet? – Most, hogy újra
tiszta volt, felvett egy kisebb inget, amely jobban illett az
alakjához.
Amíg várta, hogy a lány kikapcsolja az inget, kinyitotta
az orvosi táskát, és elkezdte elővenni a készleteket. A
homlokát ráncolta.
– Mi a baj? – kérdezte a lány mozdulatlanul.
– Eltűnt a vér! – Két zacskót hoztak magukkal a véréből,
de akárhogy kotorászott, nem fedezte fel őket.
– Tudom! – Valami Ava hangjában arra késztette a férfit,
hogy megálljon, és ránézzen.
A lány arcára olyan tétovaság költözött, ami egy
pillanattal korábban még nem volt ott.
– Mi történt vele? Biztos vagyok benne, hogy a táskában
volt, amikor elhagytuk a hajót! – Fontos volt Ava számára,
hogy magukkal vigyék.
– Én... feltöltöttem magam vele.
A férfi értetlenül bámult rá.
– Úgy érted, hogy transzfúziót adtál magadnak?
– Igen.
 – Mikor?
– Amikor az első éjszakánkon elaludtál a kapszulában.
És még mindig bámult. – Nem tudtam, hogy tudod,
hogyan kell ezt csinálni!
– Rájöttem – mondta a lány egy apró fintorral.
Jak’ri kinyújtotta a kezét, és megfogta a lány egyik kezét.
– Ha úgy érezted, hogy transzfúzióra van szükséged,
miért nem hagytad, hogy segítsek neked?
– Ugyanazért, amiért ideges vagyok, hogy meg akarod
vizsgálni a sebeimet.
A férfi a homlokát ráncolta, biztos volt benne, hogy
valamit kihagyott. Csak azt nem tudta megállapítani, hogy
mit.
– Nem értem!
Visszahúzta a kezét, és elkezdte kibontani az ingét.
– Most már más vagyok.
– A vírus miatt? – Azt mondta, hogy megváltoztatta őt.
– Igen.
– Tudom! Erősebb és gyorsabb vagy. És néha a szemed is
világít. – A férfi homlokráncolása elmélyült. – Vagy már
korábban is ilyen voltál, és én csak nem tudtam róla? – A
közös álmaikban nem mutatta ezeket a tulajdonságokat.
A lány megrázta a fejét. – Tehetséges voltam, mint az
álmokban, mielőtt megfertőztek.
– És most?
– Most már Halhatatlan Őrző vagyok.
Megrázta a fejét. – Nem tudom, hogy ez mit jelent!
Ava szétnyitotta az ingét.
Jak’ri tekintete azonnal a gyönyörű melleire siklott,
amelyek halványak, teltek és csodálatosan csupaszok
voltak.
 Ava szemei tágra nyíltak, és összerántotta az ingét. Az
arca elvörösödött. – A francba! Elfelejtettem, hogy nincs
rajtam melltartó!
És átkozott legyen, de a teste máris reagált arra a rövid
pillantásra, amit kapott. Ez most nem a megfelelő alkalom
volt erre.
– Elnézést! – mondta sietve. – Nem akartam megbámulni!
– Annyira drekking tökéletes, gondolta.
A lány egy kicsit megnyugodott.
– Tényleg így gondolod? – kérdezte halkan.
Elkáromkodta magát. – Ezt nem kellett volna hallanod!
– Tudom. De én kevésbé tudom kontrollálni, hogy mit
hallok telepatikusan, mint te. – Meglepetés futott át az
arcán. – Hé! Visszatér a telepátiád most, hogy a gathendiek
nem adagolnak téged?
A férfi a lányra meredt.
– Olyan sokáig voltam nélküle, hogy eszembe sem jutott
kipróbálni. – Főleg, hogy a lány anélkül is hallotta a
gondolatait, hogy ő aktívan küldte volna őket.
– Próbáld meg elolvasni azokat a gondolatokat,
amelyeket nem küldök neked!
Jak’ri a lány arcára összpontosítva megpróbált az
elméjébe merülni. Képek és gondolatok árasztották el, olyan
sok, hogy nehezen tudta szétválogatni őket. A lány elméje
egyetlen olyan korlátot sem viselt, amelyeket a purveliek és
a lasaraiak korán megtanultak felállítani. Mindent látott. Az
emlékeit a Földről. A barátokat, akikkel együtt indult a
Lasarára vezető útra. Taelon herceget, az életpárját és a
kislányukat. A gathendiekkel töltött idő. A vele töltött idő.
A szíve megdagadt. A lány ugyanolyan mélyen törődött
vele, mint ahogyan ő is törődött vele. És a bűntudatának
egy része eltűnt, amikor rájött, hogy nem ő az egyetlen, aki
fizikailag is be akarja teljesíteni ezt a növekvő szerelmet.
Aztán a lány újabb félelmeibe botlott.
Félelmek, amelyek minden mást háttérbe szorítottak.
Félelmek, amelyeket az váltott ki, ahogy a gathendiek
genetikailag módosított vírusa megváltoztatta őt.
És ahogyan feltöltötte magát a vértasakokkal.
– Van agyarad?
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

AVA ÖSSZEREZZENT.
– Igen. A fenébe is, mennyit láttál?
– Többet, mint amennyit szándékoztam. Nincsenek
természetes gátjaid. – Jak’ri szeme összeszűkült, kissé
hunyorogva bámulta a lány ajkát, mintha csak azt remélné,
hogy megpillanthatja. – Az álmainkban nem voltak
agyaraid!
– Tudom! Akkor növesztettem őket, amikor a vírus
átalakított. – És még mindig nem tudta felfogni, mennyire
megváltozott.
– Nem látom őket, amikor beszélsz.
– Mert még nem igazán tudom irányítani őket, így csak
akkor csúsztak le, amikor... feltöltöttem magam.
– Nem megittad a vért?
A lány elfintorodott. – Nem. Undorító!
A férfi elgondolkodva bólintott, nem mutatott semmit
abból az undorból, amit ő érzett az elfogyasztás
gondolatától. Talán voltak olyan földönkívüliek, akik
rendszeresen csináltak ilyesmit.
– A lenyelés hatékonyságát kérdőjeleztem meg, ha
transzfúzióra lenne szükséged.
Erre tényleg egy aprócska mosolyra húzódott a lány ajka.
– Az új agyaraim tűként viselkednek, és egyenesen az
ereimbe szívják a vért.
– Nagyon hatékony.
A lány a férfira meredt, bizonytalanul, hogy mit
gondoljon a válaszáról.
– Miért világít a szemed? – kérdezte a férfi.
 – Mert ideges vagyok! – ismerte be a lány. – A másság
nem jön jól a Földön.
A férfi mosolyogva megfogta a lány mindkét kezét.
– Ava, ez nem a Föld! Itt másképp mennek a dolgok.
Purvel talán nem tagja az Aldebari Szövetségnek, de mi
gyakran üzletelünk és érintkezünk a Szövetség tagjaival.
Nem tennénk ezt, ha nem kedvelnénk senkit, aki nem
purveli. És nem létezne az Aldebari Szövetség, ha a
tagországai aktívan nem kedvelnék a más idegen fajokat,
mert mindannyian mások vagyunk. Minél tovább leszel itt,
annál inkább meg fogod érteni, hogy a legtöbb
különbözőség inkább kíváncsiságot, mint ellenségeskedést
vált ki.
– Kivéve a gathendiek esetében.
A férfi bólintott.
– A gathendiek szenvedélyesen hisznek abban, hogy
minden más idegen faj alattuk áll és méltatlan...
– A létezésre? – fejezte be a nő.
Fintorogva mosolyodott el. – Igen. De a gathendiek
elszántsága, hogy meghódítsák a galaxist, és maguknak
követeljék annak gazdagságát és erőforrásait, ahhoz
vezetett, hogy számuk a töredékére csökkent, ami volt
valaha, mivel továbbra is alábecsülik az általuk létrehozott
ellenség képességeit. Azt hiszem, ezért vagy te és a barátaid
olyan fontosak számukra. A ti űrszektorotok nagyrészt
feltáratlan, és – ha megbocsátod, hogy ezt mondom –
kevésbé fejlett, mint a miénk. Most, hogy az Aldebari
Szövetség ennyire meggyengítette a gathendi hadsereget, a
ti világotokat sokkal könnyebb lenne meghódítaniuk.
– A gathendiek seggfejek!
Jak’ri felnevetett. – Találó leírás! – Megszorította a lány
kezét. – Most pedig mesélj még erről a vírusról! Azt hittem,
már felépültél belőle. De a gondolataid arra engednek
következtetni, hogy még mindig hordozod.
– A földi orvosok még mindig próbálják megérteni. És
akadályozza őket az a tény, hogy nem hasonlít semmilyen
másik vírushoz a bolygónkon.
–A gathendiek kiválóan értenek az ilyenek
létrehozásához. Még a lasaraiak sem értették meg teljesen,
minden fejlett technológiájukkal együtt sem, hogy milyen
károkat okozott az a vírus, amit a gathendiek eredetileg
rájuk szabadítottak.
– Nos, a vírus, amivel a gathendiek megfertőzték a
földlakókat, inkább úgy viselkedik, mint egy szimbióta
szervezet. Az első dolog, amit tesz, hogy megtámadja és
elpusztítja az immunrendszerünket, ezért van az, hogy
néhányan nem élik túl az átalakulást.
Jak’ri szeme riadtan kerekedett el.
– Aztán a vírus átveszi a helyét.
– Minek veszi át a helyét?
– Alapvetően az immunrendszerünkként állítja be magát,
ellenállóvá tesz minket minden más földi vírussal és
betegséggel szemben, sokkal gyorsabban gyógyítja a
sebeinket, és még a Földön ismert összes gyógyszerrel és
méreggel szemben is immunissá tesz minket. És mivel –
mint említettem – úgy viselkedik, mint egy szimbióta
szervezet, erősebbé és gyorsabbá tesz minket, és fokozza az
érzékeinket. – Megvonta a vállát. – Ha mi meghalunk, ő is
meghal, így rendkívül nehéz megölni minket.
A férfi a homlokát ráncolta. – Nem értem! Ha a
gathendiek minden földlakót ki akartak irtani, miért tennék
őket erősebbé?
– Van néhány ötletünk erre vonatkozóan. A gathendiek
nyilvánvalóan évezredekkel ezelőtt hozták létre ezt a vírust.
 A férfi bólintott. – Ez nem lep meg. Ők az egyik
legrégebbi faj, amivel eddig találkoztunk, akárcsak a Secta
és a lasaraiak. Ez az egyik oka annak, hogy a gathendiek
felsőbbrendűnek hiszik magukat.
– Vajon az orvosi tudásuk már olyan régen is megfelelt
volna a mai tudásuknak?
Ezen egy pillanatra elgondolkodott.
– Az orvostudományuk fejlettebb lett volna, mint ami
nálatok a Földön van, de azt hiszem, a géntechnológiai
kísérleteik még gyerekcipőben jártak.
– Nagyjából erre gondoltam én is. Ez a vírus kezdetben
olyan beteggé teszi a vele megfertőzötteket, hogy néhányan
meghalnak, mielőtt befejeződne az átalakulásuk. –
Mosolyogva megszorította a férfi kezét. – Köszönöm, hogy
gondoskodtál rólam, és életben tartottál, amíg ilyen beteg
voltam!
A férfi az ajkához emelte Ava egyik kezét, és megcsókolta
a tenyerét. – Nem akartalak elveszíteni!
Pillangók kezdtek röpdösni a lány gyomrában.
A férfi megcsókolta a másik tenyerét is.
– Még mindig nem akarlak elveszíteni!
A fenébe! Jak’ri képes lenne elolvasztani őt néhány
szóval, és néhány ártatlan csókkal.
De mindazok után, amin együtt keresztülmentek, Ava
hirtelen határozottan úgy érezte, hogy ennél többre van
szüksége. Elengedve a férfi kezét, térdre emelkedett, ujjait a
férfi hajába fúrta, és magához húzta egy csókra.
Jak’ri mély levegőt vett, majd beleegyezően hümmögött.
Félrelökte az orvosi táskát, ő is térdre emelkedett, és átölelte
a lány derekát. A vágy feltámadt – gyorsan és váratlanul –,
ahogy a lány testét a saját sovány, kemény alakjához vonta.
Széttárta a térdeit, hogy ne magasodjon annyira a lány fölé,
és jobban egy vonalba kerüljenek.
Avában fellobbant a tűz, amikor a férfi egyik keze
végigcsúszott a hátán, és a fenekére simult, közelebb húzva
magához. Most, hogy halhatatlan volt, minden érzéke
felerősödött. És a férfi olyan jó illatú volt. Olyan jó érzés
volt. Amikor a férfi izgalmának keménysége hozzá
nyomódott...
A lány felnyögött, és szorosabban ölelte a férfit.
Jak’ri a másik kezével megfogta Ava mellét,
megszorította, ami a gyönyör remegését váltotta ki a
lányból.
– Imádom a melleidet! – mormolta a férfi.
Mivel Ava egyszer egy olyan pasival randizott, aki
gondolatban azon töprengett, hogy gondolt-e már arra,
hogy megműttesse a melleit, ez csak még jobban felizgatta.
Amikor Jak’ri végighúzta a hüvelykujját a merev csúcson,
a lány felszisszent.
– A K-54973-as napja átlépett a horizonton – jelentette be
a számítógép.
Ava és Jak’ri felmordulva szakították félbe a csókot, majd
egymásra néztek és felnevettek.
A férfi lehajtotta a fejét, és a homlokát Aváéhoz szorította.
– Kívánlak! – vallotta be halkan.
A nő elmosolyodott. – Én is kívánlak!
– De most nem megfelelő az idő!
A nő sajnálkozva sóhajtott fel. – Tudom! Néhány
gyíkszerű seggfej holnap a bolygóhoz ér, és addig találnunk
kell egy búvóhelyet.
Jak’ri felkuncogott, majd látható vonakodással elengedte
a lányt, és hátradőlt a sarkára.
 – Még mindig nem néztem meg a sebeidet! – Intett a
lánynak, hogy ő is dőljön hátra, és ismét közel húzta
magához az orvosi táskát. – Amíg megteszem, magyarázd
meg nekem, hogy a gathendiek miért gondolják, hogy egy
vírus, amely erősebbé tesz, kiirtja a fajodat!?
Ava hátradőlt, és figyelte, ahogy a férfi kiveszi az
eszközöket a táskából.
– Nos, arra gondoltam, hogy talán akkoriban a
gathendiek nem aggódtak annyira, hogy a kísérleti alanyaik
egészségesek maradjanak, amíg kísérleteznek rajtuk.
– Logikus feltételezés.
– Tehát legalább néhány földlakó, akiken tesztelték,
valószínűleg meghalt a fertőzést követő néhány napon
belül.
– És a többiek? – A férfi a lány hasára mutatott.
Átkozva magát, amiért megint elpirult, Ava szétnyitotta
az inget.
A férfi tekintete Ava mellére vándorolt.
Nem kellett lenéznie, hogy tudja, a mellbimbói még
mindig kiemelkednek a vágytól, amely átjárta.
Találkozott a pillantásuk.
– Tökéletes – jelentette ki halk, rekedt hangon. Aztán
megvizsgálta Ava hasát, és felszaladt a szemöldöke. – A
bemetszések... eltűntek. – Kinyújtotta a kezét, és végighúzta
nagy kezét a nő hasán. És a francba a felerősödött
érzékeivel, ez csak táplálta az izgalmat, amit megpróbált
visszaszorítani. – Még hegek sincsenek – mormolta a férfi.
A lány bólintott. – A vírus begyógyította őket. – Miután
feltöltötte magát a vérrel.
A férfi Ava combjára ejtette a tekintetét. – És ez?
 – Az még fáj egy kicsit, tehát még mindig ott kell lennie! –
Összezárta az ingét, és megkötötte, amíg a férfi óvatosan
lehúzta a lábáról a gumiszerű kötést.
– Még mindig itt van – erősítette meg, ahogy
megvizsgálta. – De kisebb, mint volt!
Ahogy korábban is, habzó tisztítószert fújt a sebre, utána
követte a fájdalomcsillapító, amely elzsibbasztotta a
fájdalmat, és megakadályozta, hogy elfertőződjön, majd
friss kötéssel fedte be. Ezután a karján lévő vágást
ellenőrizte. A másikhoz hasonlóan az sem tűnt el, de kisebb
lett.
– Miért nem gyógyultak be a frissebb sebek?
– Azt hiszem, még mindig gyenge vagyok az
átalakulásomtól.
A férfi csodálkozó pillantást vetett a lányra.
– Ez gyenge?
Ava elvigyorodott. Jó érzés volt, hogy olyannak nézik, aki
erős.
– Mi van azokkal a kísérleti alanyokkal, akik túlélték az
átalakulást, amit ez a vírus idéz elő? – kérdezte, miközben
elkezdte leszedni a kötést a lány lábfejéről.
– Emlékszel, meséltem neked, hogy két különböző
emberfajta van a Földön, az emberek és a tehetségesek? – A
legtöbb ember áldottan tudatlan volt ebben a témában.
– Igen.
– Valójában évezredekkel ezelőtt még nagyon kevés
tehetséges volt a bolygón. Szóval azt hiszem, hogy az összes
Földlakó, akit a gathendiek elraboltak a kísérleteikhez,
ember volt.
– Hogyan torzította ez az eredményeket?
– A vírus progresszív agykárosodást okoz az
átlagemberekben, és ez gyorsan megőrjíti őket. Ha az
újonnan átalakult embereket – vagy vámpírokat, ahogy a
Földön ismerik őket – kínzásnak, vagy indokolatlanul
kemény életkörülményeknek teszik ki, az felgyorsítja az
őrületet. Tehát bárki is élte túl a gathendiek kísérleteit,
valószínűleg rövid időn belül megőrült és széttépték
egymást.
Jak’ri megállt a munkájában, és a lányra meredt.
– Téged is megőrjít a vírus, Ava?
– Nem! A fejlett DNS, amellyel a tehetségesek születnek,
megvéd minket a vírus romboló aspektusaitól, így
megkapjuk az összes erőt, gyorsaságot és nagyobb gyógyító
képességet az őrület nélkül.
– Valami, amit a gathendiek nem tudtak, amikor
szabadon engedték a vírust?
– Így van!
Lehúzta a kötést a lány lábáról, és összevonta a
szemöldökét.
– A megnövekedett gyógyító képességeid nem terjedtek
ki a lábadra. Ez még mindig fájdalmasnak és nyersnek
tűnik.
– Az alapján, amit Eliana mesélt nekem, ami a
legnagyobb kockázatot jelenti, az gyógyul meg először.
Ebben az esetben a szerveim gyógyulása – bármit is tettek
velük a gathendiek – élvezett elsőbbséget. – Úgy mozdult,
hogy láthassa a talpát. – Egy kicsit jobban néz ki!
– De még mindig fáj?
A nő elfintorodott. – Igen. Csak próbáltam nem
puhánynak látszani miatta.
– A puhányt nem fordította le! – A férfi befújta a vágást a
habzó tisztítószerrel.
Elkezdte volna magyarázni a beszari fogalmat, de úgy
gondolta, hogy az csak még jobban összezavarná a férfit.
 – Nem akartam gyengének vagy nyafogónak tűnni!
Jak’ri felhorkant. – Ha azt hiszed, hogy bármi, amit
mondasz vagy teszel, rávehetne, hogy gyengének tartsalak,
akkor az a vírus mégiscsak megőrjített téged!
A nő elvigyorodott.
Egy törülközővel óvatosan megszárította a sebet.
– Nagy bátorság kellett ahhoz, ahogy belevetetted magad
a csatába a gathendiekkel a hajón. És nagy fizikai erő, hogy
legyőzd őket közelharcban. Az egyiknek még a nyakát is
kitörted. Ez nem könnyű mutatvány.
Ava mosolya elhalványult.
– Még soha nem öltem meg senkit! – Valószínűleg a
gathendi harcosok legalább felét megölte, akikkel harcolt a
hajón. Talán Kunyát is. Ő és Saekro is eléggé halottnak
tűntek, amikor otthagyta őket. – Lehet, hogy bűntudatot
kellene éreznem emiatt, de nem teszem!
– Persze, hogy nem! – felelte Jak’ri, cseppet sem elítélően.
– Azzal a szándékkal használtak fel téged, hogy népirtást
kövessenek el a néped ellen, amit egyszer már
megkíséreltek. Nagyon közel álltak ahhoz, hogy népirtást
kövessenek el Lasarán. És arra használták Ziv’rit és engem,
hogy találjanak egy vírust, amely a mi fajunkat is kiirtaná.
Nem bánom, hogy kioltottam olyan valaki életét, aki a
sajátján kívül semmilyen életet nem tisztel!
És megölték a szeretett testvérét.
Jak’ri Ava talpát tanulmányozta. A szemöldökét
összevonva a lány szemébe nézett. – Bár szeretném, de nem
hiszem, hogy ezt be kellene fújnom imaashuval! A fájdalom
néha jó dolog lehet, figyelmeztet bennünket, ha egy sérülés
után túlterheljük magunkat. Attól tartok, hogy fájdalom
nélkül elfelejtenél óvatosan lépni, és újra felnyílhat a seb,
vagy felszakadhat a kötés, és ezzel szabad út nyílik a
baktériumok előtt.
– Jó érv! – Fájdalom nélkül valószínűleg normálisan járna,
túl hamar teljes súllyal nehezedve a sebre.
Jak’ri felemelte a fájdalomcsillapítós flakont, és felvonta a
szemöldökét. – Talán egy kisebb adagot?
– Nem, nem lesz semmi bajom! Estére használhatunk
belőle, ha már elhelyezkedtünk!
A férfi egyetértett, és visszatette az imaashut az orvosi
táskába.
Ava nézte, ahogy a férfi szétterít egy törölközőt az
ölében, és felteszi rá a lábát. Olyan kedves fickó volt, hogy
ilyen gyengéden gondoskodott a sebeiről. Ettől egészen
meleg és bársonyos érzés fogta el belülről.
– Ezzel befújom az egész talpad – mondta, miközben
felvette a kesaadi dobozát, amivel a kötést fújta be, és
ragasztószalag nélkül rögzítette azt. – Remélem, hogy ez
némi védelmet nyújt neked, mivel nincs cipőd!
– Rendben!
– Tárd szét a lábujjaidat!
Amikor a lány megtette, a férfi elmosolyodott.
– Mi az?
– Olyan kicsi a lábad! Ez – mi is a földi szó? – aranyos!
A lány felnevetett, és megmozgatta a lábujjait a férfi előtt.
Ezüstös szemeiben vidámság csillant, miközben a
lábujjától a sarkáig lefújta Ava talpát, majd a másikat is.
Furcsa érzés volt, mintha néhány vastag matrica ragadt
volna a talpára. És a lábujjait is terjedelmesebbnek érezte.
Bár remélhetőleg így kényelmesebb lesz mezítláb járni az
erdőben. Javasolta volna, hogy kössék be a lábukat
kötszerrel, de aggódott, hogy később szükségük lesz rá, ha a
gathendiek utolérik őket.
 – Neked is be kellene fújnod a talpadat! – mondta a
férfinek, majd elvigyorodott. – A félelmetesen nagy
földönkívüli lábaidat!
Nevetve befújta a lábát. – Pedig a lábam még mindig kicsi
ahhoz a mancshoz képest, amelyik korábban az ablakhoz
nyomódott.
– Tudom! Az a valami hatalmas volt! Meg kell
győződnünk róla, hogy biztonságos helyre jutottunk,
mielőtt besötétedik.
– Egyetértek! Minél hamarabb indulunk, annál hamarabb
találunk menedéket. Készen állsz?
Ava úgy döntött, hogy még egyszer utoljára használja a
mosdót, és azt kívánta, bárcsak ne üldöznék őket azok az
átkozott gathendiek, hogy egyszerűen a kapszulában
maradhassanak. Nem vágyott arra, hogy a bokrokban
pisiljen, és hiányozni fog neki ez a furcsa kis vécé.
Jak’ri kikapcsolta a kapszulát, és meggyőződött róla,
hogy az orvosi táskában sincs semmi, ami elektronikus jelet
bocsátana ki.
Mindkét mentőtáskájuk kétféle fogantyúval rendelkezett.
A kisebbik a kézben való cipelésre szolgált. A másik
lehetővé tette, hogy a táskákat hátizsákként vigyék. Jak’ri
ragaszkodott ahhoz, hogy ő vegye fel a nehezebbet, amely
tele volt kulacsokkal, tápanyagcsomagokkal és hasonlókkal,
míg Ava az orvosi táskát vette fel, amelynek tartalmát úgy
tervezték, hogy könnyű legyen, és könnyű legyen a csatába
cipelni.
Amikor Jak’ri kézzel kinyitotta a zsilipet, beáradtak a
természet hangjai. Madárhangok. Rovarok. Az
aljnövényzetben zizegő, apró élőlényektől jövő hangok.
Jak’ri mászott ki először, és megállt a nyitott ajtó
peremén.
 – Jól néz ki! – Kinyújtotta a kezét a lány felé.
Ava megfogta, és kilépett mellé.
A lombkorona olyan sűrű volt felettük, hogy alatta
minden árnyékba borult, és egészen sötét volt, annak
ellenére, hogy a számítógép szerint felkelt már a nap.
Jak’ri leugrott a földre, majd feltartotta a karját.
Ava elmosolyodott. – Most már erősebb vagyok,
emlékszel? Nem kell elkapnod engem!
A férfi vigyort villantott a lányra.
– Talán csak egy ürügyet kerestem, hogy átölelhesselek!
– Ó! Jól hangzik! – mondta, és leugrott.
Jak’ri elkapta, és óvatosan leeresztette a lábára, hagyva,
hogy végigcsússzon testének elülső részén.
– Az ott egy trónium-robbantó a zsebedben – kérdezte
pajkosan – vagy csak örülsz, hogy látsz?
A férfi felnevetett. – Mindkettő!
Hangos rikoltozás tört ki felettük.
Ava és Jak’ri szétugrottak, felemelték a vállukon lógó O-
puskákat, és felfelé céloztak...
A nő bámult.
A kis emlősök, akiket a tegnap esti érkezésükkor rövid
ideig megpillantottak, ugráltak egyik végtagjukról a
másikra, ahogy ereszkedtek lefelé a fákról, hogy közelebbről
is szemügyre vehessék az újonnan érkezetteket.
– Olyan aranyosak! – jelentette ki Ava.
Körülbelül akkorák voltak, mint egy nagyobb
házimacska, és egy maki és egy kenguru keverékére
hasonlítottak. Nagy barna szemek uralták a hegyes arcokat,
amelyeket sűrű, szőrös fekete sörény vett körül. Karjuk,
mancsuk és farkuk a makikéra hasonlított. Hátsó lábaik
nagyobbak és erősebbek voltak, mint a kenguruké. Bár
alapszínük földszínű volt, mindegyikükön hosszú fekete-
fehér csíkok voltak, amelyek a fejük tetején kezdődtek és
egészen a farkuk hegyéig húzódtak.
És hűha, hangosak voltak, oda-vissza rikoltoztak, ahogy
közelebb merészkedtek.
Amikor a csoport inkább kíváncsiságot mutatott, mint
ellenségességet, Jak’ri elmosolyodott, és leeresztette a
fegyverét.
– Kíváncsiak, nem igaz?
– Igen. – Ő is leeresztette a fegyverét. – Bárcsak tarthatnék
párat háziállatként! – Ezek voltak az első állatok, amelyeket
Ava látott, mióta elhagyta a Földet. Nem is tudta, mennyire
hiányoznak neki.
– Talán csatlakoznak majd hozzánk a túránkon, és
megmutatják, milyen növényeket, gyümölcsöket és
dióféléket lehet biztonságosan elfogyasztani!
– Az nagyszerű lenne! Hiányzik az igazi étel! – Bár
aggódott, hogy az idegen gyümölcsök vagy bogyók
kipróbálása megbetegítheti Jak’rit. Ava immunis volt a
Földön ismert összes méregre. Remélhetőleg ez az
immunitás áttevődött erre a bolygóra is, hiszen hasonló
ökoszisztémával rendelkeztek. De Jak’ri...
– Nézd! – mutatott Jak’ri a mellettük lévő talajra.
Amikor követte a férfi tekintetét egy mancsnyom
körvonalára, a szeme tágra nyílt.
– Basszus! Abban elfér mindkét lábam!
– Azt hiszem, bármi is hagyta ott, az csak egy kölyök volt!
– mormolta, és ismét rámutatott valamire. – Nézd csak meg
azt!
A másik mellett az első kicsinek tűnt.
– Igen – mondta a lány döbbenten. – Mindenképpen
gondoskodnunk kell róla, hogy még sötétedés előtt
elrejtőzzünk valami biztonságos helyen!
 Bólintott, megfogta a lány kezét, és összefűzte az ujjaikat.
– Készen állsz, hogy elkezdjük a kalandunkat?
A lány elmosolyodott. – Készen állok!
Új, szőrös barátaik fejük feletti ugrándozásával,
hintázásával, és visítozásával kísérve, elindultak a
kapszulától.

A KÍVÁNCSI, RIKOLTOZÓ emlősök velük maradtak,

miközben az erdőn keresztül a dombok felé haladtak, ahol
Jak’ri menedéket remélt találni. Hamarosan megbánta, hogy
nem alkalmazta a fájdalomcsillapítót Ava lábán. A nő
bicegése fokozatosan egyre kifejezettebbé vált, és az
összerándulásai egyre gyakoribbak lettek, ahogy
megpróbált nem ránehezedni.
Magát átkozva, segített neki, amennyire csak tudott.
Vagy legalábbis amennyire a lány hagyta. Ava büszke
nőstény volt, nem szívesen mutatott ki semmilyen
gyengeséget. De Jak’ri nem tartotta gyengének őt. Még a
zavarba ejtő átalakulása előtt sem tartotta gyengének.
Meg akarta volna védeni őt?
Hát persze. Ez a késztetés azonban semmiképpen sem
abból a meggyőződésből fakadt, hogy a lány nem erős.
Csodálta, ahogyan Ava a fogságot kezelte, ahogyan újra és
újra legyőzte a félelmeit, a humorérzékét, amelyet nem
hagyott el a kétségbeesés kedvéért. Hálás volt a rabsága
megkönnyítéséért, amit a lány adott neki az álmaiban, és
nagyra becsülte a szabadság pillanatait, amelyeket a
Runaka-fokon töltöttek együtt. És tisztelte azt az
intelligenciát, amelyet a lány többször is tanúsított, mind a
hajón, mind itt, ezen az idegen világon.
A szeme sarkából figyelte a nőt. Hosszú haját hátrafogta
egy úgynevezett lófarokba, amely ide-oda himbálózott a
csomagja tetején. Apró tincsek szöktek ki belőle, és
táncoltak csinos arca körül, miközben a homlokán
halványan csillogott a nedvesség.
Jak’ri szíve hevesen vert a mellkasában. Mióta felnőtté
vált, időnként elgondolkodott azon, milyen lenne, ha lenne
egy életpárja, vajon az érzelmek és a törődés ilyen
mélységének megtapasztalása megváltoztatná-e őt
valamilyen módon.
A szülei szövetsége szeretetteljes volt, tele nevetéssel,
szeretettel és ugratásokkal. Egész életében, az anyja és az
apja olyan meghittségen osztozott, ami miatt kezdett azon
tűnődni, hogy vajon ő maga is megtalálja-e ezt valaha,
hiszen a korábbi szeretői nem tudták kiváltani belőle ezeket
az érzelmeket.
De most már tudta. Most már értette.
Mert kezdte azt érezni Ava iránt, amit a purveliek éreztek
az életpárjaik iránt.
Ava lelassult, és megállt.
Jak’ri megállt mellette, karját köré fonta, és támaszt
nyújtott neki.
A nő szembefordult vele, és felnézett rá.
A férfi a homlokát ráncolta, miközben egyre aggódóbbá
vált.
– Jól vagy? Nem akarsz pihenni egy kicsit? – Ha a lába
túlságosan fáj, talán meg tudná győzni, hogy hagyja, hogy
mindkét táskát ő vigye a kezében, míg Ava a hátán lovagol.
A lány karcsú torka megmozdult, ahogy egy nagyot
nyelt.
 – Nem így szeretnék lovagolni rajtad! – suttogta a lány,
barna szemei lenyűgöző borostyánszínben ragyogtak.
Ahogy Jak’ri felfogta Ava szavainak értelmét, átjárta a
vágy, és azonnal merevvé és sóvárgóvá tette.
– Micsoda? – kérdezte rekedten.
– Komolyan gondoltad? – nézett rá figyelmesen. –
Tényleg azt érzed irántam, amit a te néped az életpárok
iránt?
Ahogy felderengett benne a felismerés, hangtalanul
elkáromkodta magát. – Olvastál a gondolataimban!
– Igen! Sajnálom! Nem volt szándékos. Amikor fáradt
vagy stresszes vagyok, nehezebb kizárni mások gondolatait,
és... – Felemelte a kezét, és a férfi arcára tette. – Bevallom,
tetszett, amit hallottam! – Karcsú testével a férfihoz simult. –
Mert én beléd szerettem, Jak’ri! Már egy ideje szerelmes
vagyok. Talán már az első közös álmunk óta.
Már korábban is sejtette ezt a gondolataiból, de hallani,
ahogy megerősítette és hangosan kimondta...
A férfi mindkét karját átölelte a lányt, befurakodva a
kezeivel a hátizsákja és a háta közé.
– Lasarára kellene menned! – mormolta. És mégis
kétségbeesetten szerette volna magával vinni Purvelre.
A lány lassú bólintására a férfi szíve elszorult.
– Igen! De a lasaraiak megígérték, hogy megvédelmeznek
minket. Azt mondták Sethnek, hogy mindannyiunkat
biztonságban tartanak. És úgy gondolom – vagy remélem –,
hogy mivel ez nem sikerült nekik, talán engedékenyebbek
lesznek, ha én... úgy döntök, hogy máshol fogok élni.
– Ezt fontolóra vennéd? – kérdezte, és felcsillant benne a
remény.
A lány mosolya fanyarra váltott.
 – Bár nem vagyok a kempingezés híve, még azt is
fontolóra venném, hogy itt éljek veled a K-54973-on, ha csak
így lehetnénk együtt!
Jak’ri hevesen dobogó szívvel lehajtotta a fejét, és egy
szenvedélyes csókkal borította a lány ajkát, amely reményei
szerint átadta mindazt, amit érzett iránta.
Ava átkarolta a férfi nyakát, lábujjhegyre állt, és olyan
szenvedéllyel csókolta vissza, hogy elakadt a lélegzete.
– Szerelem az, amit az életpárod iránt érzel? – kérdezte
Jak’ri. Ava egyszer már használta ezt a szót, ami hasonló,
mint a purvelieké, de biztos akart lenni benne, hogy nem
érti félre, miközben csókokat nyomott végig a lány arcára,
egészen a nyakának puha bőréig, közvetlenül a füle alatt.
– Igen – zihálta a lány, ujjait a férfi hajába mélyesztette, és
megborzongatta.
Jak’ri visszatért ajkaival az övéhez.
A purveliek csókolóznak nyelvvel is? kérdezte telepatikusan,
talán épp annyira nem akarta megszakítani az érintkezést,
mint a férfi.
A férfi megállt, és hátrahúzódott, hogy a lányra meredjen.
– Nyelvvel?
A lány bólintott.
– Nem.
– Oké! – A nő odahajolt, hogy újra megcsókolja a férfit.
– A Földlakók igen? – kérdezte a férfi.
– Néhányan igen. Néhányan nem – mondta a lány egy
vállrándítással a hangjában, majd megpróbálta újra elkapni
a férfi ajkait.
De a férfi elérhetetlen maradt.
A szemöldökét összeráncolva, a lány bosszúsan fújt
egyet, amitől a férfi elmosolyodott.
– Te nyelvvel csókolózol? – kérdezte a férfi.
 A lány leeresztette a sarkát a földre, és felbámult a férfira.
– Néha.
– Ez olyasmi, amit élvezel?
A lány habozott. – A megfelelő személlyel.
– És úgy gondolod, hogy ezt élveznéd velem?
A lány szemében felvillanó borostyánszínű ragyogás már
azelőtt válaszolt, hogy kimondta volna a szavakat.
– Igen! Veled, azt hiszem, nagyon élvezném! – És az a
rekedtség, ami megbújt hangjában, olyan erősen hatott a
férfira, mint a keze simogatása.
– Akkor mutasd meg nekem! – mormolta a férfi.
Ismét lábujjhegyre állt, és átölelte a férfi arcát.
– Csak kövess engem! – Olyan halkan beszélt, hogy szinte
suttogás volt.
A férfi bólintott, majd lehajtotta a fejét. Ava ajkai lágyan
simultak a férfi ajkaihoz, és ismét felébresztették a vágyat
benne, ami elhalványult ahhoz képest, amit a lány
nyelvének első érintésekor érzett az ajkán. Jak’ri mély
levegőt vett, megdöbbentette a szükség sokkja, amit egy
ilyen egyszerű érintés váltott ki.
Ava gyorsan kihasználta a férfi szétnyíló ajkait, és a
nyelvét a szájába csúsztatta.
Tűz lobbant át Jak’rin, amikor a nő nyelve végigsimított
az övén, felhevítve a vérét, és kőkeménnyé merevítve a
farkát. Felnyögve, tétován követte a lány mozdulatait. Még
több forróság. Még több tűz. Mi a srulért nem próbálta ezt
még soha?
Ava nyögve újra átölelte a férfit, és meglepő erővel
szorította magához.
Olyan jó ízed van! mondta telepatikusan.
 Még ez is – a lány fülledt hangja a fejében, miközben a
nyelve az övével táncolt, és a teste hozzá simult – hevítette a
férfit.
Még! morogta.
Egy nehéz súly landolt a csomagján.
Jak’ri megrökönyödve szakította félbe a csókot, és
hátratántorodott. Mi a drek?
Ava átnézett a válla fölött, és eltátotta a száját.
Oh drek. Mi volt ez?
A keze a robbantóhoz kapott.
Ava arcán – amely még mindig kipirult volt a vágytól –
széles vigyor villant fel, miközben nevetés bugyborékolt
belőle.
Az apró kezek megsimogatták a fejét, és a hajába túrtak.
– Ez az egyik maki – mondta a lány. – Az egyik
ugrándozó.
Egy második landolt a csomagján.
Amikor Ava egy lépést elhátrált, Jak’ri sietve kinyújtotta
a kezét, hogy stabilizálja.
– Hűha! – mondta a lány. – Ezek a fickók sokkal
nehezebbek, mint amilyennek látszanak!
A csíkos lény kísérletképpen megszaglászta Ava fejét,
majd vizsgálgatni kezdte a lófarkát, szétválasztva a
tincseket, és néhányat a szájába is vett.
Ava elmosolyodott. – Lehet, hogy nem rajonganak a
nyelves csókért, és így akarják közölni, hogy haladjunk
tovább.
– Vagy talán meghallották, amikor megemlítetted, hogy
meglovagolsz, és úgy döntöttek, hogy ők is szeretnének egy
saját lovaglást.
A lány felnevetett.
 Bár kétségbeesetten el szerette volna zavarni a kis
teremtményeket, és megnézni, milyen más szenvedéllyel
kapcsolatos felfedezéseket tehetne Avával, Jak’ri elfojtotta a
vágyát, és megfogta a lány kezét.
– Folytatjuk?
Ava csábító ajkai elgondolkodva húzódtak össze,
miközben borostyánszínű szemébe incselkedő csillogás
költözött. – Folytassuk a csókolózást?
A férfi elvigyorodott. – Ez lenne az első választásom. De
azt hiszem, folytatnunk kellene az utunkat.
A lány csalódottan elfintorodott.
– Vonzóbb lenne a tovább menetel, ha megígérném, hogy
a végén további csókolózás várható?
– Srul, igen! – válaszolta azonnal.
Jak’ri nevetve lopott még egy csókot, majd elindult.
– A talaj kezd emelkedni. Azt hiszem, hamarosan elérjük
azokat a sziklaalakzatokat.
A lány a csomagja tetején ülő szőrös lényre pillantott.
– Lehet, hogy lesz társaságunk, ha elég szerencsések
leszünk, és találunk egy barlangot, ahol meghúzódhatunk.
Jak’ri remélte, hogy nem. Ha Ava nem lesz túl fáradt a
nap végére, nagyon szerette volna újra megízlelni bájos
ajkait, és felfedezni, hogyan szeretné meglovagolni...
valami, amiről úgy gondolta, sokkal élvezetesebb lenne
ezek a kíváncsi lények nélkül, akik a haját tépkedik közben.
A talaj emelkedése hamarosan a meredek felé közeledett.
Szőrös barátaik bizonyára úgy döntöttek, hogy
kényelmesebb a csomagjaik tetején heverészni és úgy
cipeltetni magukat, mint a felettük lévő ágakon hintázni
vagy ugrálni, mert nem mutattak érdeklődést a helyük
elhagyása iránt.
 Jak’ri figyelemmel kísérte Avát, mert aggódott, hogy a
plusz súly túlságosan megterheli őt. A gathendiek keze
között eltöltött idő egyiküket sem hagyta megfelelő
állapotban a túrázáshoz, de úgy látszott, hogy a lány a
sérült lába ellenére is jól bírta.
A lábuk alatti talaj és a törmelék egy része köveknek és
szikláknak adta át a helyét, amelyek között árnyékkedvelő
növények nőttek. Több, a fák között haladó szőrös barátjuk
oda-vissza visított, mintha beszélgetést folytatnának. A
madarak csicseregtek. Néhányan rikoltoztak.
Ava elfintorodott. – Ez egy hátborzongató hang!
Némán bólintott. Majdnem úgy hangzott, mint egy
gyermek sikolya. De szőrös lények csoportja nem mutatott
riadalmat, így azt feltételezte, hogy a furcsa sikolyokat
kiadó madár, vagy bármilyen lény, nem jelent fenyegetést.
Időnként apró, bolyhos rágcsálókat pillantott meg.
– Valahogy a mókusokra emlékeztetnek – jegyezte meg
Ava, és telepatikusan megosztotta a férfival egy apró, földi
emlős képét.
Az egyik ilyen rágcsáló előre száguldott, és leugrott az
egyik szikláról. Szélesre tárta a mancsait, és mindkét
oldalán hosszú bőrlebenyeket fedett fel, amelyek felfogták a
szelet, és lehetővé tették, hogy átrepüljön előttük, és egy fa
vastag törzsén landoljon.
– Vagy nem – tette hozzá.
Narancssárga és zöld mohafoltok kezdtek megjelenni a
sziklákon, amelyek mellett elhaladtak. A talajmenti lombok
is besűrűsödtek.
Ava hirtelen oldalra döntötte a fejét.
– Csobogó vizet hallok. – Beleszimatolt a levegőbe. – És
az illatát is érzem!
Jak’ri nem érzékelte, bármennyire is próbálta.
 Percek teltek el.
Potyautasaik hirtelen visítottak egyet-kettőt, és
leugrottak.
Ava összerezzent.
– A fenébe, ez hangos volt!
Jak’ri elkapta Ava könyökét, és megállította, miközben a
bolyhos emlősök előrerohantak, és gyorsan eltűntek a
szemük elől. Most már ő is hallotta a vizet. Gyengén. Inkább
egy patak vidám csobogásának, mint egy folyó
morajlásának hangzott. – A források odavonzzák a vadon
élő állatokat. Óvatosan kell haladnunk!
Ava az emlősök után bámult. – Rendben! – Hátrahajtotta
a fejét, mély levegőt vett, és visszatartotta.
A férfi Avát figyelte. – Mi az?
– Nem érzek egy nagymacskát sem!
A férfi szemöldöke felszaladt. – Érezted a szagukat,
amikor elhagytuk a kapszulát?
A lány bólintott. – Az érzékeim most sokkal élesebbek.
A bozótosra pillantott, amelyben eltűntek az emlősök.
– Érzel valami mást is?
Ismét mélyen beszívta a levegőt.
– Semmi nagyot. Csak a makikat, és néhány más szagot,
amikről azt gondolom, hogy vagy sokkal kisebb állatokhoz
tartoznak, vagy olyan lények elhalványult maradványai,
amelyek korábban itt jártak és elmentek.
Jak’ri bólintott, és előrelopakodva átkukucskált a bozótos
felett. A visítozó emlősök egy csoportja egy széles patak
mellett gyülekezett, amely egy sziklás mederben
csörgedezett. Nem messze tőlük két színes madár fürdött a
part közelében, miközben néhány, korábban látott rágcsáló
a vízből kortyolgatott.
Ava kinézett Jak’ri mellett. – Minden tiszta?
 A férfi bólintott, feltételezve, hogy ezzel azt kérdezte,
biztonságos-e továbbmenni.
Amint ő és Ava kiléptek a szabadba, a madarak
rikoltozva felröppentek. A rágcsálók is biztonságba
menekültek.
A makik, ahogy Ava nevezte őket, csak vizet emeltek a
szájukhoz a markukban, miközben kíváncsian figyelték
őket.
Ava leeresztette a csomagját a földre, és letérdelt
melléjük. Belemártotta a kezét a tiszta folyadékba, és
elmosolyodott.
– Hideg, mint az olvadt hó. – A férfi először aggódott,
hogy Ava meg akarja inni, de megnyugodott, amikor a lány
csupán az arcát és a nyakát mosta meg vele, hogy lehűtse
felhevült bőrét.
Jak’ri csatlakozott hozzá, és követte a példáját.
– Jó érzés, ugye? – kérdezte mosolyogva.
– Nagyon jó!
Még több folyadékot locsolt a karjára.
– Gondolod, hogy biztonságos inni belőle?
A férfi megrázta a fejét.
– Egyenesen a patakból nem! Túl keveset tudunk erről a
bolygóról és a rajta élő baktériumokról és
mikroorganizmusokról. De az orvosi táskában van egy
olyan fertőtlenítőszer, amely néhány cseppel biztonságossá
teszi.
– Jó! Akkor már csak egy friss élelemforrásra van
szükségünk!
A makik felé biccentett. A két legkisebb lény egy apró,
hosszúkás bogyókkal teli bokorhoz vándorolt. Miközben ő
és Ava nézték, a kicsik leszakítottak néhányat a dundi
bogyók közül, és megették őket, a mancsuk kékre
színeződött a nedvektől. – Ezek ígéretesnek tűnnek!
Ava szemébe incselkedő csillogás költözött.
– Remélem, a bogyókról beszélsz!
A férfi felnevetett. – Igen. A purveliek elsősorban
növényeken és apró tengeri élőlényeken élnek. Nem
fogyasztunk szárazföldi állatokat!
A nő vonásain kíváncsiság csillant.
– Sok szárazföld van a bolygódon? Az álmaidban mindig
csak a Runaka-fokot láttam.
– Nincs. Az én bolygóm nagyon hasonlít erre, sokkal több
a víz, mint a szárazföld.
Rákacsintott. – Még jó, hogy ilyen jó úszók vagytok!
A férfi elmosolyodott. – Igen. – Egy kis hang nem tudta
megállni benne, hogy ne gondolja, jó, hogy Ava is jó úszó,
ami jól jöhet, ha elkíséri őt Purvelre.
– Mennyire éles a gathendiek szaglása? – kérdezte
hirtelen. – Jó nyomolvasók?
– Nem. Inkább sedapákra hagyatkoznak, amikor követni
kell a zsákmányukat.
– Mik azok a sedapák?
– Tüskés gyíkok, amelyek körülbelül akkorák, mint te. A
nyelvükkel már messziről kiszagolják a dolgokat, és kiváló
nyomolvasók.
Ava összehúzta a szemöldökét. – Veszélyesek?
– Ó, igen! A szájukban több sorban vannak a fogak,
amelyekkel kegyetlenül széttépik a zsákmányukat.
– A francba! Láttál ilyeneket a hajón?
– Nem. A gathendieknek nem volt okuk behozni őket a
laborba. De általában előfordulnak a társaságukban.
– Nagyszerű!
 Sajnálkozva, hogy eltüntette Ava mosolyát, megérintette
a karját.
– Gyakran alig szelídítik a sedapákat. Nem tudom
elképzelni, hogy a gathendi katonák beleegyeznének, hogy
egy napokig tartó repülésre bepréselődjenek egy
vadászgépbe egy ilyennel. Úgyhogy nem hiszem, hogy
találkoznánk eggyel is, hacsak nem követi őket egy komp,
vagy a hajó.
– Rendben! De azért a biztonság kedvéért sétáljunk egy
kicsit a vízben, és reméljük, hogy ettől elveszítik a
szagunkat.
Jó stratégia.
Jak’ri elővett egy kulacsot a csomagjából, és Ava felé
nyújtotta.
– Köszönöm!
Miután szomjukat oltották, Jak’ri megtöltötte a kulacsot a
patak hideg vízével, hozzáadott néhány csepp
fertőtlenítőszert, és visszatette a csomagjába.
– Hogy van a lábad?
A lány megmozgatta a lábujjait.
– Jól. Ez a gumiszerű kesaadi cucc úgy működik, mint egy
bűbáj, megakadályozza, hogy az ágak és sziklák felszakítsák
a bőrömet.
Remélte, hogy így lesz. Az ő lábát is jól védte. De az övé
nem volt megsérülve.
Miután felvették a csomagjaikat, belegázoltak a vízbe, és
elindultak felfelé a folyón.
A sodrás elég enyhe volt, így nem volt túlságosan
megerőltető ellene haladni, és attól sem kellett tartaniuk,
hogy lesodorja őket a lábukról.
 Mély levegőt vett, és elégedett sóhajjal engedte ki. A
hajók és a kapszulák steril levegője egyszerűen nem vehette
fel a versenyt az erdő szabad levegőjével.
Amikor Ava a kezébe csúsztatta a kezét, Jak’ri az ajkához
emelte, hogy megcsókolja.
– Tudom, hogy szívás a helyzetünk – mondta a lány, és
rámosolygott Jak’rira –, de ez jó!
– Igen, az! – Az álmokban együtt töltött gondtalan órákra
emlékeztette.
Ahogy folytatták útjukat, Ava bicegése egyre kevésbé
volt hangsúlyos.
Talán a hideg víz elvette a fájdalom egy részét.
– Ha sedapákkal találkozunk, nehéz lesz megölni őket? –
kérdezte.
A férfi egy pillanatig elgondolkodott.
– Vastag a bőrük, de egy trónium-robbantóval, vagy O-
puska lövedékkel még mindig kárt tehetsz benne.
– És pengével?
– Azzal is! De a bőrük átszúrásához nagyobb erőre lenne
szükség, mint a miénk átszúrásához. – És veszélyesen közel
kellene kerülni az ördögi hüllőkhöz.
– Akkor keményen oda kell csapni.
– Igen.
Ahogy kiléptek a patakból, és a túloldali erdő felé vették
az irányt, Jak’ri buzgón remélte, hogy erre nem fog sor
kerülni.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

AVA SZEMÜGYRE VETT egy repedést két szikla között,

amelyre az éppen megmászni kezdett hegyoldalon figyelt
fel.
– Mélynek tűnik – jegyezte meg, és nem volt biztos
benne, hogy Jak’ri szeme is ugyanolyan jól átlát a
sötétségen, mint az övé. – De nem látom milyen mély, mert
hátul elkanyarodik.
A férfi bólintott. – Gondolod, hogy a végén egy barlang
van?
– Talán. Bár elég keskeny. – A lány végigmérte a férfit. –
Gondolod, hogy átférsz rajta? – A gathendieknél töltött idő
határozottan megfosztotta őt némi izomtömegétől, amit az
álmaikban általában viselt. De még így sem volt biztos
benne, hogy be tudna furakodni a durva sziklák közé.
– Azt hiszem, igen. – Levette a csomagot a válláról.
Ava követte a példáját, és letette az orvosi táskát a földre.
Míg Ava ráhelyezte a csomagjára az O-puskát, és
megmozgatta fájó vállait, a férfi is letette a puskáját,
tenyerébe vette a trónium-robbantót, és kivett egy kis csövet
a táskájából.
– Maradj éber! – javasolta, majd szőrös kísérőik felé intett.
– A makik majd riasztanak, ha valami veszélyes dolog
közeledik, amíg távol vagyok!
Ava megragadta a karját, amikor elindult előre.
– Várj! Hadd csináljam én! – Amikor a férfi tiltakozni
kezdett Ava a szavába vágott. – Kisebb és gyorsabb vagyok,
valamint jobban is látok éjjel! Ha alszik valami odabent, és
dühösen ébred, nagyobb esélyem lesz megölni, mielőtt az
megölhetne engem!
 Jak’ri egy hosszú pillanatig a nőre meredt. És Ava látta a
férfiben dúló háborút. Nem azért, mert nem akarta
elismerni, hogy a lány most gyorsabb és erősebb is volt nála.
Hanem azért, mert a vágya, hogy megvédje őt mindentől,
ami esetleg árthatna neki, ugyanolyan heves volt, mint a
lányé, hogy megvédje Jak’rit.
Végül bólintott.
– Fogd a robbantót! És vigyázz a kígyókkal!
A fenébe is, ha ez nem mélyítette el még jobban az
érzéseit a férfi iránt.
Lábujjhegyre állva átkarolta Jak’ri nyakát, és minden
szeretetét és szenvedélyét belesűrítette a csókba, amit a férfi
iránt érzett.
Jak’ri magához szorította a nőt, elmélyítve az érintkezést.
Hű, de gyorsan tanult! A nyelve addig simogatta és
ingerelte az övét, hogy Ava legszívesebben már felmászott
volna rá, mint egy sztriptízrúdra.
Mindketten ziháltak, amikor végre szétváltak, hogy
levegőhöz jussanak.
– Nagyon remélem, hogy az a barlang üres! – mormolta a
férfi, a vágytól rekedten.
– Srul, igen! – értett egyet a lány, ahogy megborzongott
az izgalomtól.
A férfi hátralépett.
– Az, hogy izzik a szemed, hátrányosan befolyásolja majd
a látásodat?
Ragyogtak a szemei?
– Nem! – Azt kívánta, bárcsak lenne egy tükre, hogy ezt
megnézhesse. És az agyarait, amelyek szerencsére nem
ereszkedtek le, miközben csókolóztak.
– Állítsd a fegyvert kábításra!
A lány pislogott. – Micsoda?
 – Az jutott eszembe, hogy egy O-puska-, vagy egy
trónium-robbantólövés a barlang belsejében destabilizálhatja
a barlang szerkezetét.
– Ó, persze! Nem akarom, hogy sziklák hulljanak a
fejemre! Hogy is csináljam?
A férfi megmutatta neki, hogyan kell kábításra állítani a
robbantót, ahelyett, hogy azokat a hűvös energiagömböket
lövöldözné, amelyek úgy tűnt, képesek lyukat égetni szinte
bármin.
Ava szemügyre vette a szűk folyosót.
– Nem lehet ott semmi nálam nagyobb! De ha tévednék
ebben, akkor a kábítás megállítja majd, bármivel is
találkozom?
– Igen! – A férfi elgondolkodó arccal változtatott
helyzetet. – Talán mindkettőnknek mennie kellene!
Ava megrázta a fejét. – Ha olyasmivel találkozom, amivel
úgy érzem, nem tudok megbirkózni, akkor visszahúzom ide
a seggem, és te lelőheted. Csak állj készenlétben a
puskáddal!
Jak’ri bólintott, és átnyújtotta Avának a kis csövet, amit
korábban vett elő.
– Mi ez? – kérdezte Ava kíváncsian tanulmányozva.
– Ez egy lámpa. – A férfi megfogta Ava kezét, és addig
mozgatta, amíg a cső nem ért a robbantója fölé. Elengedve a
csövet, az egy kattanással a fegyver tetejére erősítette magát.
– Ha szükséged lesz rá, az aktiválásához simítsd körbe a
hüvelykujjaddal a végét!
– A gathendiek képesek lennének érzékelni? – Mindent
kikapcsolt a kapszulában, hogy a gathendiek ne
érzékelhessék az elektronikus jeleket, és ne tudják bemérni a
helyzetüket.
 – Nem hiszem! Nem, ha csak a barlangban használod, ha
van ilyen. Az akkumulátor aprócska. És a jel, amit használat
közben kibocsát, nagyon gyenge. A tömör szikláknak
blokkolniuk kellene.
– Oké! – Bár viszonylag biztos volt benne, hogy az
újonnan kiélesedett látásának köszönhetően anélkül is
láthatna, a fény elvakíthat bármit, ami váratlanul feléje
rohanna.
Ahogy Ava remélte is, elég kicsi volt ahhoz, hogy elférjen
a sziklák között. Néhány méterrel beljebb, a két szikla által
létrehozott átjáró elkanyarodott az egyik oldalra. Megállt, és
hátrapillantott.
Jak’ri, O-puskával a kezében, a homlokát ráncolva nézett
utána, miközben az egyik kis maki közelebb lopakodott a
lábánál lévő zsákhoz.
Ava mosolyt kényszerített az arcára, mielőtt követte
volna a kanyart, eltűnve a férfi szeme elől.
Felemelve a robbantót, az őt körülölelő sötétségbe célzott,
ahogy haladt tovább előre. A folyosó hamarosan annyira
szűk lett, hogy oldalra kellett fordulnia. A szívverése
felgyorsult. Soha nem zavarták annyira a szűk, zárt terek,
mint egyeseket. De az aggodalom megfeszítette az idegeit,
ahogy az idegen illatok elárasztották. Némelyik dohos volt,
mint a nedves föld. Mások vadállatok illataira
emlékeztették, amit remélhetőleg olyan lakók hagytak
hátra, akik már régen elhagyták ezt a hasadékot.
Az őt körülvevő sziklafalak hirtelen kiszélesedtek. Ava
szorosabban megmarkolta a robbantót, amikor belépett egy
barlangba.
Egy üres barlangba, állapította meg megkönnyebbülten,
amely kétszer akkora volt, mint az a cella, amelyben a
gathendi hajón tartották fogva.
 – Király! – suttogta.
A barlang mélyén sötétebb foltok vonzották éles
tekintetét. A biztonság kedvéért aktiválta a pisztolyához
erősített fényforrást, amikor felfedezte őket. Az egyiket
nyilvánvalóan mellékhelyiségként használta valami állat,
amely nyilvánvalóan nem szeretett oda kakilni, ahol aludt.
Elfintorodott. A másik egy bemélyedés volt, amely nem
vezetett sehová.
Ava? szólította Jak’ri telepatikusan.
Itt vagyok! mondta, miközben visszatért a fő térbe. Van
egy barlang. Üres. És szerintem már jó ideje nem lakik benne
semmi. Felnézett. Kivéve a pókokat. Rengeteg pókhálót látok, de
még nem láttam, hogy mi szőtte őket.
Kikapcsolta a zseblámpát.
A szeme tágra nyílt. Szuper.
Micsoda?
Van valami a falban – egy kék kő, vagy talán érc –, ami világít.
A csíkok úgy világították meg a barlangot, mint a
fényfüzérek.
Azelőtt is izzott?
Nem. Azt hiszem, talán a fényre reagál.
Elvonva a tekintetét, visszaindult a sziklás hasadékon. Az
erdő, amely korábban sötétnek tűnt, most világosnak
látszott a barlanghoz képest.
Jak’ri a bejáratnál várakozott, vadul és harcra készen az
O-puskájával.
Ava a fejét csóválta, amikor kilépett a sziklahasadékból.
– Hogy csinálod ezt?
A férfi összeráncolta a szemöldökét. – Mit csinálok?
A nő a férfi felé mutatott.
– Kiszabadulni a hónapokig tartó kínzásból, és még
mindig rohadt dögösnek látszani!
 Eltartott egy pillanatig, amíg a szavai lefordítódtak. Vagy
legalábbis nagyjából, feltételezte Ava. Aztán Jak’ri
elvigyorodott. Elengedte a fegyverét, kinyújtotta a kezét, és
megsimogatta a lány vállát.
Ava lenézett. Pókhálók borították be. A másik vállára
pillantott, és egy meglehetősen nagy, sárga-fehér pókot
talált, amely őt bámulta. Felsikoltott, sietve lesöpörte
magáról, és a haját kezdte tépkedni.
– Van több is? – Általában nem félt a rovaroktól. De
fogalma sem volt arról, hogy a színes idegen pókok
mérgezőek-e, és inkább nem akarta próbára tenni újonnan
szerzett regenerációs képességeinek határait.
Jak’ri tovább simogatta a vállát és a hátát.
– Csak még egy. A többi üres háló.
Az egyik maki odasompolygott, megragadta a pókokat,
amelyet ő és Jak’ri lesöpörtek, és a szájába tömte őket.
Ava figyelte, ahogy az arca megduzzad, ahogy rágja.
– Remélem, ez azt jelenti, hogy a pókok nem mérgezőek!
Jak’ri morgott valamit, figyelmét most a lány hajára
összpontosítva.
A lány elmosolyodott, és lehunyta a szemét, amikor a
férfi lerántotta, amivel lófarokba fogta a haját, és beletúrt
ujjaival a tincsek közé. Az, hogy pókhálók borították,
teljesen megérte, ha ez azt jelentette, hogy élvezhette, ahogy
a férfi az ujjaival a haját fésülgeti.
– Sok pókháló van?
– Nincs.
Kinyitotta a szemét, és felpillantott a férfira.
A férfi ajkai félmosolyra húzódtak. – Csak tetszik a hajad!
Olyan gyönyörű és puha. És már a kapszulában
észrevettem, hogy erős fényben vöröses árnyalatokat ölt.
Öröm árasztotta el Avát.
 – Azért még mindig ott van mind, ugye? Biztos vagyok
benne, hogy a kis fickó, aki a csomagomon lovagolt,
megrágta.
– Még mindig itt van minden – mondta nevetve, és a sötét
hasadék felé pillantott. – Megnézzük, hogy beférek-e?
Ava bólintott. – Ha nem férsz be, akkor keresnünk kell
egy másikat! – És ő tényleg pihenőhelyet akart találni,
mielőtt besötétedik.
Bár Jak’ri úgy tűnt, túl soványnak tartja magát, mégis
oldalra kellett fordulnia, hogy átférjen a résen. A sziklák
pedig piszokcsíkokat hagytak a mellkasán és a hátán.
Ava követte őt befelé, és figyelte, ahogy felméri a
barlangot.
– Igazad van – jelentette ki. – Úgy tűnik, semmi sem
használja ezt odúnak. Azt hiszem, ez egy jó hely lenne
számunkra meghúzódni.
Ava egyetértett. A csomagok bejuttatása a barlangba
viszont elég körülményes volt. Mindkettő elég terjedelmes
volt, és Jak’ri is alig fért el. Így hát ő húzta befelé őket, míg
Ava hátulról tolta.
Meglepő módon, a kis szőrös pajtásaik nem követték
őket.
Talán érezték a szagát mindannak a vadállatoknak, akik
használták ezt a barlangot a múltban, és gyanakvók voltak.
A barlang falait átszövő érc továbbra is izzott, hangulatos
fényt biztosítva, miközben ő és Jak’ri a kezükkel és a
lábukkal oldalra söpörték a korábbi lakók által hátrahagyott
törmelék egy részét, hogy legyen egy valamennyire sima
hely, ahol lefeküdhetnek.
Miután végeztek, Jak’ri csípőre tett kézzel bámult a feltárt
sziklás talajra.
– Mi jár a fejedben? – kérdezte Ava.
 – A kinti fák levelein gondolkodtam.
A lány kitalálta, melyekre utalt: a hatalmas, elefántfülre
emlékeztető, körülbelül tíz láb hosszú és hat láb széles
levelekre.
– Mi van velük?
A férfi ránézett a lányra.
– Arra gondoltam, hogy sokkal kényelmesebb ágyat
lehetne belőlük csinálni.
A lány nyelt egyet, miközben a gyomrában felizzott az
izgalom parazsa. Nyilvánvalóan nem csak alvásra gondolt.
Ava annyira egyetértett ezzel.
– Megyek, felmászok egy fára, és vágok magunknak
néhányat! – Azon gondolkodva, hogy milyen sokféleképpen
használhatnák azt a levélágyat, a lány elhagyta a barlangot,
és az egyik fa felé lépkedett.
– Várj! – Jak’ri éppen akkor érte utol, amikor a törzshöz
ért, ami olyan vastag volt, hogy egy rohadt házat is ki
lehetne faragni belőle. – Majd én felmászom. Te majd kapd
el!
A lány megállt, és rámosolygott a férfira.
– Téged vagy a levelet?
A férfi elvigyorodott. – Remélhetőleg az utóbbit!
Mennyire szerette látni a férfi mosolyát.
– Fel tudok mászni rá, Jak’ri! Erősebb és gyorsabb vagyok
már! Emlékszel?
De a férfi megrázta a fejét. – A kéreg durva. És a lábaddal
kellene kapaszkodnod! Nem akarom, hogy újra
felszakadjon a sebed!
Ó. Jó érv. A lába most folyamatosan lüktetett, hogy a
patak okozta hűtés elmúlt, és valahogy rettegett attól, hogy
megnézze a talpát.
 – Oké! – Annyi időt töltött sziklamászással, hogy amúgy
is sokkal ügyesebb lenne a fa megmászásában.
Hátrahajtotta a fejét, és a lombkoronát bámulta. – Hosszú
az út felfelé – jegyezte meg aggodalmasan, és átkozta azt az
aprócska részét, amely megkönnyebbült, hogy nem
magának kell felmásznia.
A férfi megvonta a vállát. – A magasság nem zavar
engem!
Szórakozás suhant át Aván. – Semmi sem zavar téged,
Jak’ri! Te egy igazi vagány pasi vagy!
A férfi kérdőn nézett rá. – A vagányság jó dolog? A
fordítóm nem érti ezt világosan.
Ava elmosolyodott. – Ez egy nagyon jó dolog!
A férfi elvigyorodott.
Mégis, nem tudott nem aggódni. A legalsó levelek
messze, messze, messze felettük voltak. Egy zuhanás abból
a magasságból biztosan megölné a férfit.
Megérintve Ava könyökét, Jak’ri lehajolt egy gyors
csókért. – Biztonságban visszatérek!
A lány bólintott. – Hogyan fogod levágni a leveleket?
Megpaskolt egy kis erszényt, amelyet az O-puska
hevederére erősített.
– Kivettem egy lézerszikét az orvosi táskából. – Odalépett
a fához, egy pillanatig tanulmányozta a vastag, érdes
kérget, aztán mászni kezdett. – Nem tudom, milyen
nehezek lesznek a levelek, úgyhogy ne próbáld elkapni
őket, amíg le nem esnek!
– Oké! – válaszolta szórakozottan, ahogy belemerült a
férfi gyors felkapaszkodásának figyelésébe.
A fenébe is, jó volt! És a magabiztossága – az a biztonság,
amellyel a lábát elhelyezte, és az ujjaival megragadta a
fakérget –, párosulva az ing és a nadrág által felfedett
megfeszülő izmok hajlékonyságával, csak tovább táplálta a
lány vonzalmát.
A kis makik közül többen is utána rohantak, visítozva és
cikázva, mintha versenyeznének, vagy mintha valami
játékot játszana velük.
A többiek a földön maradtak Ava közelében.
Meglepően rövid idő alatt Jak’ri elérte a legalsó ágat, és
felmászott rá, megközelítve a hatalmas leveleket.
Már olyan magasan volt, hogy a lány meg sem tudta
becsülni, hány emelet magasan lehet a föld felett.
Az egyik nagy levél meghajolt, majd zuhanni kezdett
feléje, és úgy lebegett lefelé, mint egy eldobott ejtőernyő.
A fán lévő makik hangosabban kezdtek visítozni, és
üldözőbe vették.
Ava hátralépett, amikor a levél a földnek csapódott.
Lehajolt, végigsimította a kezével a felületét, és szeretettel
elmosolyodott. Még érzésre is olyan volt, mint az
elefántfülű növény, csak vastagabb.
Jak’ri egy másik ághoz mászott, és levágott egy második
levelet.
Ava gyanította, hogy nem egy ágról akarja levágni az
összes levelet, hátha a gathendiek felnéznek vadászat
közben. És nem is akart annyit levágni, hogy egy rés
keletkezzen a lombkoronában, amely eltakarja őket.
Mire visszaindult a fáról, féltucatnyi levél borította Ava
körül a földet. Az egyik maki, aki eddig társaságot nyújtott
neki, odaballagott hozzájuk, és elterült rajtuk.
– Ne helyezd magad túlságosan kényelembe! –
figyelmeztette. – Ez a mi ágyunk, nem a tiéd!
Feszültség lüktetett benne, amikor visszafordult, hogy
figyelje Jak’ri leereszkedését. A lefelé ereszkedés mindig
sokkal nehezebbnek tűnt számára, mint a felfelé mászás.
 Amikor Jak’ri már elég közel volt a földhöz, átugrotta a
maradék távolságot, és vigyorogva landolt a lány előtt.
Ava átölelte a férfit, örülve, hogy újra biztonságban van
mellette a földön.
Kuncogva szorosan magához ölelte a lányt.
– Jól vagyok, Ava! – mormolta megnyugtatóan. – De
amikor a lombkorona közelében voltam, láttam, hogy a nap
a horizont felé süllyed. Sietnünk kellene, hogy
elhelyezkedjünk, mielőtt az éjszakai vadászok felébrednek!
A lány azoknak a hatalmas mancsnyomoknak az
emlékére megborzongott.
– Rendben!

AMIKOR JAK’RI AZT gondolta, hogy nehéz a csomagokat a

barlangba juttatni, az semmi sem volt ahhoz képest, ahogy a
nagy leveleket fel kellett tekerni és át kellett tolni a szűk
hasadékon. De azért sikerrel jártak.
Jak’ri elmosolyodott. Ő és Ava jól dolgoztak együtt,
nevetgéltek és ugratták egymást, ahelyett, hogy ingerültek
lettek volna, amikor a feladat kezdett frusztráló lenni.
Amikor az egyébként is gyér fény kezdett még jobban
halványulni, egy kicsit odébb sétáltak, és felváltva
könnyítettek magukon, majd gyorsan megmosakodtak a
patakban. Jak’ri figyelemmel kísérte Avát, ahogy a nő a
vízbe gázolt. Ha a réteg, amivel a lábát beborította,
megrepedt volna, az a seb a lábán srul fájna, amikor hozzáér
a víz.
A réteg azonban sértetlen maradhatott, mert Ava csak
felsóhajtott, és azt mondta, hogy jól esik a hideg.
 Jak’ri azt kívánta, bárcsak elidőzhetnének, és áztathatnák
megfáradt testüket. De nem merték. Azok a mancsnyomok
a kapszulán kívül ijesztően nagyok voltak.
A barátságos kis makik visszavonultak a fák közé, amikor
ő és Ava bementek éjszakára a barlangba.
A levelek, amelyeket matraccá igazgattak, olyan illatot
árasztottak, amelyet Ava a frissen vágott fűhöz hasonlított,
és amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy elűzze a barlang
dohos szagát. Jak’ri leült rájuk, és megpaskolta a mellette
lévő helyet.
Ava mosolyogva leült szorosan mellé, miközben a férfi
kotorászni kezdett a magával hozott csomagjában. Egy
pillanat múlva előhúzott egy heskut.
– Az meg mi? – kérdezte Ava, kíváncsian közelebb
hajolva. – Úgy néz ki, mint egy zsákvászonba csomagolt
palacsinta. Szeretem a palacsintát. Ugye nem titkoltad el
előlem?
A férfi kuncogott. – Nem! – A fordítója szerint a
palacsinta valamilyen lapos tészta volt. – Figyelj! – Jak’ri a
lapos, kerek tárgyat a tenyerére tette, majd lassan ökölbe
szorítva a kezét, golyóvá gyűrte azt.
Fény tört elő a tárgyból.
Ava felzihált, és felemelte a kezét, hogy megvédje a
szemét. – Mi ez?
Vigyorogva újból kisimította, majd letette elébük a földre.
– Ez olyan fényes! – kiáltotta Ava, miközben leeresztette a
kezét. – Mi ez?
– Egy hesku. – Jak’ri megkönnyebbült, amikor a
mentőkapszulában lévő készletek között több ilyet is talált.
Ha nem lett volna a közelben lakható bolygó, akkor ő és
Ava úgy tudtak volna takarékoskodni a kapszula
energiájával, hogy kikapcsolják a belső világítást, és helyette
a heskukat használják.
Itt a bolygón a hajlékony korongok több fényt adhattak
nekik, mint egy tábortűz, anélkül, hogy füstöt vagy égő fa
illatát árasztották volna, ami mindkettő elárulhatta volna a
helyzetüket.
Ava közelebb hajolt, hogy megvizsgálja. – Elektronikus?
– Nem. Két ásványi anyagot tartalmaz, amelyek ha
kölcsönhatásba kerülnek, fényt termelnek. A csomag
belsejében egy merev, de vékony gát választja el őket
egymástól, amely kellő nyomás hatására széttörik, és
lehetővé teszi, hogy összekeveredjenek.
– Mennyi ideig tart a fény?
– Órákig. Legalább reggelig. És ezt meg tudjuk
hosszabbítani, ha felvesszük, megrázzuk, és nagyobb
nyomást gyakorlunk rá.
– Forró?
– Nem.
Ava tétován hozzáérintette az ujjai hegyét. – Egyáltalán
nem meleg!
A férfi bólintott. – Ha az éjszaka folyamán túlságosan
lecsökkenne itt a hőmérséklet, adhatunk hozzá vizet. Akkor
a hesku hőt fog termelni, ahogy egy második kémiai reakció
is lezajlik. De amikor ez megtörténik, nem lehet majd újra
biztonságosan hozzáérni, amíg meg nem szárad. –
Megveregette a combját. – Hadd nézzem meg a lábadat!
Ava úgy mozdult, hogy a lábát a férfi ölébe támaszthassa.
Jak’ri figyelmesen tanulmányozta. – A kesaadi bevonat
érintetlen maradt. Úgy tűnik, semmi sem szúrta át.
– Ez igazán jó ötlet volt! – mondta a lány mosolyogva. –
Elég rossz állapotban lenne a talpam, ha nem gondoltál
volna erre!
 A dicséretétől felmelegedve, Jak’ri közelebb húzta az
orvosi táskát, és kivett egy kis törülközőt, hogy Ava lába alá
terítse. Aztán befújta a talpát a retsával. Amikor a
tisztítószer sűrű habbá duzzadt, szétterítette a lány lábán, és
megvárta, hogy vízzé olvadjon.
Ava szeme tágra nyílt.
– Ez a hab eltávolítja a gumiszerű cuccot is?
Bár a kötés megmaradt, az átlátszó kesaadi, amivel
beborította Ava talpát, hogy megvédje és a helyén tartsa a
kötést, feloldódott. – Igen.
Elkezdte széttárni a lábujjait, de gyorsan abbahagyta egy
rándulással.
Jak’ri óvatosan lehúzta a kötést. A vágás, amely
felhasította a talpának boltozatát és a sarka egy részét,
bezáródott, és úgy tűnt, jól gyógyul. – Javul a helyzet!
– Jó.
– De még mindig fáj? – Elég fájdalmasnak látszott.
– Igen – ismerte el a lány egy félénk mosollyal.
A férfi újra befújta Ava talpát, és egy steril orvosi
kendővel óvatosan szárazra paskolta. Miután kedvére
valóan sikerült megtisztítania, befújta a fájdalomcsillapító
imaashuval.
Ava felsóhajtott, arcvonásai kisimultak a
megkönnyebbüléstől. – Ez a cucc fantasztikus!
Bűntudat hasított a férfiba. – Sajnálom, hogy nem fújtam
be, mielőtt elhagytuk a mentőkapszulát!
– Én nem! – válaszolta a nő, és a hangjában nem volt
elítélés. – Ha megtetted volna, nem sántikáltam volna, és
valószínűleg sokkal rosszabb lett volna, mire rátalálunk erre
a helyre.
Jak’ri a lány karcsú bokájára tette a kezét, ujjai
végigsimítottak a puha bőrön.
 – Épp elég fájdalmat éltél át a gathendiek keze között,
Ava. Nem akarlak még többnek kitenni!
De a lány csak mosolygott.
– Nem is teszed! Megkímélsz a fájdalomtól, hogy
megakadályozod, hogy még több kárt okozzak, ami miatt
tovább tartana a gyógyulás!
Bólintva belenyúlt az orvosi táskába.
Olyan rokonszenves pasi!
Jak’ri megdermedt. Vajon Ava szándékosan küldte ezt a
gondolatot?
Miután elővette a többi szükséges felszerelést, friss kötést
helyezett a lány sebére, és ismét bekente a lábát kesaadival,
hogy a helyén tartsa.
Becsületes és vonzó.
Nem. Megint véletlenül sugárzott, döbbent rá Jak’ri,
miközben Ava másik lábát húzta az ölébe. A kesaadi jól
teljesített, megakadályozta, hogy a sziklák és az ágak,
amelyekre ráléptek, megvágják vagy felsértsék a sima bőrét.
Képes szétrúgni a gathendiek seggét, folytatódtak Ava
mentális kanyargásai. És felmászni az óriási fákra, hogy
biztosítsa nekünk ezt az ágyat.
Jak’ri lefújta Ava lábfejét a retsával, és megtörölte egy
ronggyal.
Ez egy meglepően kényelmes ágy.
A szeme sarkából látta, ahogy a lány tekintete komótos
csodálattal pásztázza végig az alakját.
Jak’ri pulzusa felgyorsult.
Amit alig várom, hogy használhassak, mert rohadtul dögös. És
szenvedélyes. Soha életemben nem találkoztam még olyan férfival,
aki már egy pillantással is fel tudott volna izgatni. És azok az
izmok...
 Bár forróság futott át a férfin, kényszerítette magát, hogy
ismét arra koncentráljon, hogy bevonja a lány lábát a
kesaadival.
A fenébe, annyira akarom őt!
Miután befejezte a sebek kezelését, a lány szemébe nézett.
A szíve hevesen kalapált a mellkasában, egyik kezét
felcsúsztatta Ava lábszárán, ujjait a vádlija köré fonta, majd
visszahúzta a kezét egy olyan simogatással, amit annyira,
de annyira szeretett volna még feljebb vinni.
A lány lélegzete elakadt. Aztán a mosolya
elhalványodott, ahogy kihúzta magát ültében.
– Várj! Ugye nem hallottad, hogy mire gondoltam az
előbb?
– De igen!
– A fenébe!
A férfi elmosolyodott, vidámság árasztotta el, és elvette
az élét a növekvő vágynak, amely azt követelte, hogy tolja
vissza a lányt a levélmatracra, és vetkőztesse meztelenre.
– Én is így tudnálak leírni téged! – Becsületes, gondolta,
miközben újra felcsúsztatta a kezét a csodálatos lábszáron.
Vonzó. Ezúttal folytatta a térde fölé. Képes arra, hogy szétrúgja
a gathendiek seggét! Ujjait széttárta a lány puha combján,
majd visszahúzta a kezét ismét lefelé. Dögös. Szenvedélyes. És
képes felizgatni egy pillantásával.
Ava barna szemeibe borostyánszínű ragyogás költözött,
ahogy ajkai szétnyíltak.
A férfi tekintete azokra az ajkakra esett. Az imént említett
izgalom felerősödött, amikor eszébe jutott, milyen érzés
volt, amikor a lány nyelve végigsimított az övén.
Ava gyomra megkordult, elég hangosan ahhoz, hogy
elnyomja a gondolatait.
Jak’ri felnevetett. – Nem ezt a választ reméltem!
 Ava mosolyogva fintorodott el.
– Bocsánat! Azt hiszem, most több kalóriát égetek, és
reggeli óta nem ettünk!
Sajnálkozás töltötte el, miközben a fejét ingatta.
– Ez az én hibám! Bocsánatot kérek! Ragaszkodnom
kellett volna hozzá, hogy együnk valamit korábban! –
Elfojtva a vágyát, visszatette a megmaradt készleteket az
orvosi táskába.
Ava azonban csak legyintett a bocsánatkérésére.
– Őszintén szólva, észre sem vettem, hogy kihagytuk az
ebédet. Túlságosan elterelődött a figyelmem. – A barlangból
kivezető, sötétebb hasadék felé mutatott. – Ez az első
alkalom, hogy idegen bolygóra teszem a lábam. És bár
nagyjából hasonlít a Földhöz, mégis van elég különbség
ahhoz, hogy mindig így akarjak járkálni. – Szemeit tágra
nyitva, leesett az állkapcsa, amíg a szája egy nagy O-t nem
formált, és eltúlzott ámulattal bámulta a körülöttük lévő
falakat.
Jak’ri felnevetett.
– Komolyan mondom – erősködött vigyorogva. – Ma
láttam egy kacsa nagyságú pillangót!
Még mindig mosolyogva, Jak’ri közelebb húzta a másik
csomagot, és a tápkockák és kulacsok után kotorászott
benne. – Nem tudom, mi az a pillangó! Vagy a kacsa! A
fordítóm csak annyit mondott, hogy az egyik egy rovar,
amely gyakran színes szárnyakat visel, a másik pedig
valamilyen vízimadár.
Ava levéve a lábát a férfi öléből, törökülésbe helyezkedett
vele szemben, és néhány telepatikus képpel együtt
részletesebb definícióval látta el.
Jak’ri időnként bólintott.
 – Nekünk is vannak hasonló lényeink Purvelen. – Két
kulacsot és két tápanyagcsomagot tett közéjük. – Bár a mi
rovarjaink általában meglehetősen kicsik.
A nő bólintott. – Amikor megláttam azt a pillangót,
bevallom, kicsit aggódni kezdtem, hogy a talajon is
hasonlóan nagy rovarokkal fogunk találkozni. Általában
nem félek a bogaraktól, de ha egy akkora pókkal
találkoznék, mint az a pillangó, azt hiszem, kiborulnék!
Elnevette magát. – Ahogy én is!
Feltépték a csomagokat, és mindketten megettek egy-egy
tápkockát.
Ava elfintorodott.
– Jó lenne, ha a szabadság egy kicsit jobb ízűvé tenné
ezeket a dolgokat!
Jak’ri egyetértett. – Lehet, hogy holnap megkóstolok
néhányat azokból a bogyókból. Ezek a tápanyagkockák csak
ideig-óráig tartanak ki. Alternatív táplálékforrásokat kell
találnunk, mielőtt elfogynak! – Leerőltetett még egy falatot.
– És a friss gyümölcsök beillesztése az étrendünkbe több
energiát biztosít, ami szerintem neked is jót tenne, most,
hogy több kalóriát égetsz! Láttam néhány ígéretesnek tűnő
gyümölcsöt, miközben a leveleket vágtam a lombkorona
közelében. Holnap felmászom és levágok néhányat, hogy
megnézzük, mit szólnak hozzá a kíváncsi társaink.
– Nem veszélyes egy idegen bolygón talált gyümölcsöt
fogyasztani?
Megvonta a vállát.
– Jár némi kockázattal. De óvatos leszek, amikor
kipróbálom, és jobban aggódnék a bogyók miatt is, ha nem
láttam volna, hogy a makik, ahogy te nevezed őket, nagy
mennyiséget fogyasztottak belőle, mindenféle káros hatás
nélkül. A vadon élő állatok általában gyorsan megtanulják
megkülönböztetni a biztonságosan fogyasztható
gyümölcsöket és dióféléket azoktól, amelyek mérgezőek és
megbetegíthetik őket.
– Vagy talán csak magas a méreganyag-tűrő képességük!
– Lehetséges! De az egyik dolog, amire megtanított
minket az űrkutatás és az Aldebari Szövetség
tagországaival folytatott kapcsolatunk, hogy a közel azonos
légkörű bolygókon általában ugyanabból a hat alapvető
elemi összetevőből létrejövő élet létezik, amely a Purvelen is
minden élőlényben megtalálható. Megjelenésükben
lehetnek bizonyos különbségek – emelte fel egyik kezét, és
széttárta ujjait, megmutatva a köztük lévő hártyát – de a
hasonlóságuk – a testük működése, sőt még a viselkedésük
is – megdöbbentő lehet. Purvelen sok olyan emlős él, amely
hasonlít az általad leírt földi rágcsálókhoz, és a fán élő
főemlősökhöz, és úgy tűnik, hogy ugyanúgy is viselkednek.
És a Purvelen élőkre – mint oly sokakra a Szövetség által
elfoglalt térben – ugyanazok a mérgek hatnak, amelyek
nekünk is ártanak.
– És vörös a vérük? – kérdezte a nő. – Észrevettem, hogy
az egyik apróságnak vágás van a csípőjén.
A férfi bólintott. – Soha nem hallottam még, hogy a
Purvelhez hasonló légkörű bolygókon élő gerinceseknek
más színű lenne a vére!
Úgy tűnt, ezen elgondolkodik, miközben elfogyasztotta a
tápkockát. – Láttam néhány diófélét, amit kipróbálhatnánk.
Ő is látott néhányat, és észrevette, hogy a makik nem
tanúsítanak érdeklődést irántuk.
– Meg kellene főznünk minden diót, amit találunk,
mielőtt megkóstolnánk. Purvelen sok dió keserű, és
megbetegíthet, ha nem főzzük meg előbb!
 – Oké! – A lányt azonban még mindig aggodalom
nyomasztotta.
A férfi megfogta az egyik kezét. – Mi bánt, Ava?
A lány felsóhajtott.
– Csak aggódom, hogy bármit is próbálunk, attól rosszul
leszel!
– Csak én? – kérdezte a férfi.
Egyik vállát megemelve vont vállat. – A vírus, amellyel a
gathendiek megfertőztek, immunissá tesz minden
betegséggel és méreggel szemben!
– A Földön – mutatott rá.
A nő szemöldöke kissé összerándult, ahogy az
összekulcsolt kezükre meredt. – Igaz!
Amikor a gathendiek belökték Avát a cellájába, aggódott,
hogy a vírusok, amelyekkel a grunarkok megfertőzték,
megfertőzik őt is, de nem tették. – Óvatosak leszünk!
A nő bólintott. Felemelte a fejét, hogy a férfi szemébe
nézzen, és megszorította a kezét.
– Csak nem akarlak elveszíteni!
A szavak egyenesen Jak’ri mellkasába döftek, és
ugyanolyan erősen hatottak rá, mint a lány csókjai.
Egy szívdobbanásnyi idő telt el, amíg egymásra
meredtek. Aztán Jak’ri félresöpörte a kulacsokat, feltérdelt,
és a lány után nyúlt.
Avának is ugyanez jutott eszébe, mert ő is térdelt, és
felfelé fordította az arcát, amikor a férfi átölelte, és közelebb
húzta magához.
A lány hümmögött az elégedettségtől, amikor a férfi az
ajkát követelte, a nyelve előbújt, hogy megsimogassa és
incselkedjen az övével, miközben ujjaival a férfi hajába túrt.
Forróság perzselt át a férfin.
– Szeretem ezt a nyelves csókot – morogta.
 – Én is! – mondta zihálva a lány, mielőtt Jak’ri ismét
elkapta volna telt ajkait. Megmozdult, és melleit a férfihoz
dörzsölte. Annyira más, mint a purveli nők mellkasa. Olyan
hihetetlenül puha és csábító. A csípője a férfiét kereste.
– Emelj fel! – suttogta, alig szakítva meg a csókot.
– Srul, igen! – A kezét végigcsúsztatta a lány keskeny
hátán, hogy megmarkolja a fenekét, és addig emelte fel,
amíg Ava mellei a mellkasához nem dörzsölődtek a hasa
felső része helyett. Aztán visszaült a sarkára.
Ava széttette a lábait, térdei a férfi csípőjének oldalára
csúsztak, miközben előrelendült, amíg nőiességének
középpontja hozzá nem ért a férfi kemény hosszához.
– Igen! – zihálták mindketten.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

AVA JAK’RI INGÉT ráncigálta.

– Vedd le!
A férfi gyorsan áthúzta a feje fölött, és félredobta.
Ezek az izmok, gondolta a lány, miközben a férfit bámulta.
Tömörek. Minden mozdulatnál hullámzottak. Sehol semmi
felesleges hús. És ez a bőr...
– Imádom a bőrödet – suttogta, miközben végigsimított a
kezével Jak’ri széles vállán és erős bicepszén. – Vagy a
pikkelyeket. Pikkelyek? – Közelebbről szemügyre véve úgy
néztek ki, mintha pikkelyek lennének. De bőrnek érződött.
Puha. Ezüstös árnyalattal, ami ugyanazt tette, amit az olaj a
vízben... bizonyos fényviszonyok mellett, vagy bizonyos
szögekben szivárványszínű villódzások látszódtak rajta.
– Pikkelyek – mormolta szétszórtan, miközben próbálta
kioldani a lány ingének megkötött csomóit.
Ava egy pillanatra elbizonytalanodott, amikor a férfi
szétválasztotta az anyagot, és lelökte a válláról, így deréktól
felfelé csupasz maradt. A lány még a legcsekélyebb
mértékben sem tartotta magát nagy mellűnek, és gyakran
irigyelte néhány barátnője teltebb alakját. Ha ehhez
hozzávesszük a súlyt, amit akkor vesztett, amikor túl beteg
volt ahhoz, hogy bármit is egyen az átváltozása alatt, a
kiemelkedő bordáit, és...
Igen. Soha nem lenne alkalmas fehérneműmodellnek.
De Jak’ri nem volt csalódott. Ehelyett elragadtatottan
tanulmányozta a lány halvány testét.
Izgalom futott át Aván, amikor Jak’ri a nagy kezét a
vállára tette.
 – Nem úgy nézel ki, mint a mi nőink! – mondta halkan.
Szavai azonban nem voltak elítélőek. Ehelyett inkább…
megbabonázottnak látszott.
– Miben vagyok más? – kérdezte halkan.
– A vállad nem olyan széles. Ez olyan törékenységet
kölcsönöz neked, amiről tudom, hogy csábítóan
megtévesztő.
Ahhoz képest, hogy irigyelte Eliana erejét, és azt kívánta,
bárcsak őrá is ugyanígy tekintsenek, ez a bók felülmúlta az
életében kapott összes többi bókot.
A férfi végighúzta az ujjait a lány kulcscsontjain, és
közeledett a melleihez.
– Az izmok itt a mi asszonyainkon gyakran ugyanolyan
fejlettek, mint a mieink. – A férfi felhevült tekintetéből ítélve
egyáltalán nem bánta, hogy izmos mellek helyett gömbölyű
mellei vannak. – És itt...
A lány pulzusa felgyorsult, ahogy a férfi megsimogatta a
mellét.
– Itt gömbölyűbb vagy. Puhább. Teltebb. – Gyengéden
megszorította őket, és hüvelykujjával végigsimított a
kemény, érzékeny csúcsokon.
Ava mély levegőt vett, ahogy átjárta az érzés.
– Csináld még egyszer!
A férfi ismét végigsimított a hüvelykujjaival a feszes
bimbókon, játszott velük, és az egyiket kísérletképpen
megcsípte.
Ava megrándult, és a férfihoz simult.
– Érzékeny vagy itt – mormolta a férfi.
– Igen.
A férfi ajkai ismét elkapták Ava finom és csábító ajkait,
egyidőben felfedezve a melleit, és tovább fokozva a
vágyakozását. Ő és Jak’ri már számtalanszor voltak szinte
csupaszon az álmaikban, miközben úszkáltak és
hancúroztak a Runaka-tengerben. De a szabadban voltak.
És az álmok annyira valóságosnak tűntek, hogy a lánynak
soha eszébe sem jutott, hogy kövesse kéjes vágyait, félve a
lebukástól.
Most azonban egyedül voltak. Szabadok voltak. És az
őket körülvevő barlang akár egy eldugott üdülőhely
nászutas lakosztálya is lehetett volna. Így hát semmi oka
sem volt, hogy visszafogja magát.
Felnyögött.
Jak’ri biztosan nem fogta vissza magát. Lehet, hogy a
purveli nőknek nem olyan mellük volt, mint az övé, de a
férfi pokolian jól tudta, mit kell velük csinálni, addig
simogatta, csipkedte és szorította, amíg a nő zihálva
vonaglani nem kezdett előtte.
– Jak’ri! – suttogta, egyik kezének ujjaival a férfi sűrű
hajába túrt, a másikkal pedig a hátát simogatta, és a
nadrágja által eltakart vastag, kemény hosszán ringatózott.
– Kívánlak!
A férfi bólintott, és forró csókokat nyomott végig Ava
nyakára. – Én is kívánlak! – A férfi egyik nagy keze elhagyta
a lány mellét, és megfogva a fenekét, magához szorította
Avát. – Készen állsz, hogy kiengedd a petesejtjeidet?
Az izgalom átjárta a lányt. – Hmm?
– Készen állsz arra, hogy kiengedd a petesejtjeidet, hogy
megtermékenyíthessem őket? – mormolta a férfi, még
közelebb szorítva magához a lányt.
A nő szemei felpattantak. – Várj! Mi van?
A férfi hátradőlt. – Feltételezem, ti is ugyanúgy
szaporodtok, mint a purveliek – mondta, és elvonta a
tekintetét a lány melléről, hogy a szemébe nézhessen. –
Kiengeded a petesejteket. Aztán én megtermékenyítem
őket.
A nő döbbenten bámult Jak’rira. Kiengedni a petesejtjeit?
Úgy értette, mint egy... mint egy hal?
Ava tekintete a férfi széles mellkasát és jóképű arcát
borító, alig kivehető pikkelyekre siklott. A purveliek nem
úgy szexeltek, mint az emberek és a lasaraiak?
A férfi ajkai megrándultak, miközben a szemei vidáman
csillogtak.
Megkönnyebbülés töltötte el a lányt.
– Te jó ég! – bökte meg Ava nevetve Jak’ri egyik vállát. –
Olyan gonosz vagy!
A férfi felnevetett. – Bocsánatot kérek! Nem tudtam
ellenállni! Úgy tűnik, lenyűgöznek a pikkelyeim!
– Valóban! Ahogy a hártyás ujjaid és lábujjaid is. – A nő
végighúzta a kezét Jak’ri mellkasán, megállt, hogy
eljátsszon a mellbimbójával, majd folytatta lefelé a hullámzó
hasizmokon, amíg el nem érte a nadrágja derékszíját.
A férfi beszívta a levegőt, ahogy a könnyedség ismét
átadta helyét a vágynak.
Felbátorodva Jak’ri reakcióján, Ava kicsit hátrébb
csúszott, hogy a kezét a nadrág alá csúsztatva
megsimogathassa a férfi kemény hosszát. – Itt érhet valami
meglepetés, amiről tudnom kellene?
A férfi megrázta a fejét.
– Nem, ha az embereknek olyan a felépítésük, mint a
lasaraiaknak.
Jó tudni. Ava térdre emelkedett, és elhátrált a férfitól.
– Vedd le! – utasította, és a nadrágjára biccentett.
Jak’ri nem habozott.
Ava a férfire meredt, ahogy az teljesen meztelenül térdelt
előtte. És ahogy ígérte is, nem érte meglepetés. Rövid,
ugyanolyan fekete szőr vette körül a pénisze tövét, mint a
haja is. Egyetlen pénisz. Két here. Az előbbi kemény volt és
felé meredezett, a csúcsa kerekebb, mint korábbi szeretőinek
gomba alakú koronája. És bár kétségtelenül nagy volt, nem
volt gigantikus.
Ava megkönnyebbülten felsóhajtott. Olvasott már
néhány sci-fi románcot, amelyekben olyan hősök
szerepeltek, akiknek volt valami hátborzongató függelékük,
amivel a való életben soha nem akart találkozni.
Jak’ri viszont tökéletes volt.
Elmosolyodott. – Ahogy te is!
– Már megint sugárzom?
– Igen!
Meglepő módon nem zavarta a tudat. Olyan gyakran
osztották meg egymással a gondolataikat, mióta a
gathendiek elkapták őt, hogy ez teljesen természetesnek
tűnt, mintha a férfi a része lenne.
És az is elvonta a figyelmét, hogy észrevette a férfi
kemény hosszát díszítő bordákat, és az járt az eszében,
milyen rohadtul fantasztikus érzés lesz, amikor végre benne
lesz.
Jak’ri elkáromkodta magát. – Vedd le a rövidnadrágot!
Ava felnevetett. Biztosan hallotta ezt a gondolatot is.
Király! Így, ahogy ez ment, nem kell majd kimondania, mit
akar. A férfi rögtön tudni fogja, amint ő rágondol.
Miután ledobta a rövidnadrágot, türelmesen várakozott,
míg Jak’ri perzselő tekintete végigpásztázott a csupasz
testén.
– Valami meglepetés? – nem tudta megállni, hogy meg ne
kérdezze.
A férfi lassan megrázta a fejét. – Gyönyörű vagy! Ezt már
akkor tudtam, amikor először találkoztunk a közös
álmunkban. – A férfi közelebb csúszott. Olyan közelre, hogy
erekciója Ava hasát bökdöste. Nagy kezei átfogták a lány
csípőjét. – Az elsődleges örömközpontod belül vagy kívül
helyezkedik el?
A lány felbámult rá, és látta izzó, borostyánszínű szemeit
visszatükröződni a férfi szemeiben.
– Kívül – suttogta, túlságosan beindulva ahhoz, hogy
azon aggódjon, vajon ez más-e, mint amihez a férfi szokott.
Anélkül, hogy elfordította volna tekintetét a lány izzó
szeméről, a férfi egyik kezét Ava hasára simította, majd
lefelé csúsztatta. Hosszú, kecses ujjai belecsúsztak a lenti,
rövid fürtökbe.
Ava felszisszent, amikor Jak’ri ujjai megtalálták a
csiklóját. A pulzusa felgyorsult, ahogy a gyönyör
végigcikázott rajta. Kezével a férfi bicepszébe kapaszkodott,
miközben a férfi újra megsimogatta.
– Itt? – kérdezte a férfi.
A lány csak bólintani tudott, és belehajolt a férfi
érintésébe. Olyan jó volt. És a férfi ismét bebizonyította,
hogy gyorsan tanul. Vagy talán csak hallgatta a lány
gondolatait, és hagyta, hogy azok vezessék az érintését,
mert nagyon rövid időn belül Ava már közel volt ahhoz,
hogy elélvezzen. De nem akarta. Még nem. Addig nem,
amíg a férfi nem volt benne.
Alighogy ezt gondolta, a férfi visszavonta az ujjait.
Ava tiltakozni kezdett, de ehelyett felzihált, amikor a férfi
felemelte, és gyengéden hátradöntötte a rögtönzött ágyra.
Jak’ri kinyúlt, megragadta a párnának tekert levelet, és Ava
feje alá tette. És bár Ava teste lángolt, és a gondolat a férfivel
való szeretkezésről felemésztette, a szíve még egy kicsit
jobban megolvadt attól, hogy Jak’ri időt szánt arra, hogy
biztosítsa, hogy ő kényelmesen érezze magát, amikor
valószínűleg ugyanúgy többre vágyott, mint ő.
Aztán a férfi ajkai ismét megtalálták az övét, felfalva és
lángra lobbantva. Amikor a férfi a combjai közé helyezte a
csípőjét, minden gondolat elszállt. Semmi mást nem
érzékelt. Jak’ri nyelve incselkedett az övével, miközben a
mellét markolászta, és a feszes csúcsot simogatta.
Ava felnyögött. – Igen! Még! Kívánlak, Jak’ri! Teljesen!
Közéjük nyúlva, kemény farkát a lány bejáratához
helyezte.
Ava átölelte Jak’rit, és kezét a hátára simítva, élvezte a
férfi melegét, és az ujjai alatt meghajló izmok érzését.
– Csináld! Tégy magadévá!
A férfi előrenyomult, kemény hossza megfeszítette a nőt,
és ellopta a lélegzetét. Azok a bordák pontosan azt tették,
amit remélt is, újabb nyögést váltva ki belőle. Jak’ri megállt,
majdnem a csúcsáig visszahúzódott, aztán újra
előrenyomult, majd újra, minden alkalommal mélyebbre
süllyedve, időt adva a lány testének, hogy alkalmazkodjon.
Sokáig tartott, és a férfi nagy volt. De mire teljesen
belemerült, a nő már a hátát karmolta, és a férfi köré
fonódott. Oooolyan jó érzés volt.
És pontosan tudta, hogy a lány mit akar.
Ava nem gondolta, hogy valaha is nyögött, zihált vagy
sikoltozott volna ennyit szex közben. Az érzés, ahogy a férfi
mélyre hatolt, ahogy úgy döntötte a csípőjét, hogy minden
egyes kemény lökéssel a csiklójához nyomódott, csak egyre
magasabbra és magasabbra emelte az élvezetet. Pillanatok
alatt olyan izgalomba jött, hogy kapkodott a levegő után,
kezei lefelé csúsztak, hogy sürgetően megragadják a férfi
fenekét, miközben a teste ívbe feszült, a nyomás egyre nőtt
és nőtt, míg végül végigsöpört rajta az extázis.
 Ava Jak’rihoz simult, belső izmai megfeszültek a férfi
körül, és erősen összeszorították, miközben a gyönyör egyre
csak fokozódott, míg Jak’ri is meg nem merevedett fölötte,
és Ava nevét kiáltva elélvezett.
Minden ereje elhagyta, és Ava olyan ernyedt lett, mint
egy leeresztett lufi, miközben küzdött a légzésének
lecsillapításával.
Jak’ri a könyökére támaszkodott, hogy a súlya nagy része
ne nehezedjen a nőre, kezét Ava háta alá dugta, és szorosan
magához ölelte, miközben leengedte a fejét az övé mellé a
levélpárnára.
A lány elmosolyodott, szerette a férfi illatát és a
leheletének a csiklandozó érzését a nyakán.
A férfi ugyanolyan nehezen lélegzett, mint ő.
A fejét elfordítva Ava csókot nyomott a férfi erős
állkapcsára.
– Elfelejtettem elengedni a petesejtjeimet – suttogta.
A férfi felnevetett, a farka megrándult benne, és újabb
nyögést váltott ki belőle.
Még egy ilyen, és a lány újra készen állna.
– Ahogy én is – mondta a férfi, mély hangja tele volt
szórakozással, miközben az oldalukra fordította magukat,
testük még mindig összekapcsolódott.
Ava átvetette egyik lábát a férfi csípőjén, és rámosolygott.
Olyan átkozottul jóképű volt.
És olyan sokat jelentett neki.
Jak’ri csókot nyomott az ajkára, egy olyan gyengéd és
érzelmekkel teli csókot, hogy könnyeket csalt Ava szemébe.
Béke telepedett rájuk, ahogy ott feküdtek, nem érezték,
hogy szükségük lenne szavakra, miközben a barlangba
beáramló éjszakai levegő lehűtötte nedves bőrüket. Egyikük
sem volt még kész aludni. Mindketten inkább egymás
érintésére vágytak. Így hát közelebb bújtak egymáshoz, és
addig simogatták egymást, amíg Jak’ri újra meg nem
keményedett benne. A férfi ajkai szenvedélyes csókokban
keresték az övét, amitől a vágy ismét előtérbe került.
Ava felnyögve, a hátára lökte a férfit, és meglovagolta.
A férfi éhes tekintete a lány melleire szegeződött,
miközben kezeit a csípőjére tette. A nő combjainak izmai
megfeszültek, ahogy felemelkedett, végigcsúszott a férfi
hosszán, majd lesüllyedt, és mélyen magába engedte a férfit.
Most a férfi is felnyögött, szorítása szinte fájdalmasra
erősödött. – Még!
Alig várva, hogy eleget tegyen a kérésnek, Ava
meglovagolta a férfit. És ahogy Jak’ri ránézett...
Már attól is, ahogyan ránézett, képes volt elélveztetni.
Jak’ri felnyúlt, tenyerébe vett Ava melleit, megsimogatta
őket, cirógatta az érzékeny csúcsokat, megcsípte őket.
A gyönyör egyenesen Ava középpontjába nyilallt. Kezét a
férfi mellkasára támasztva, felgyorsította a tempót. Jak’ri
hasizmai megfeszültek, ahogy a férfi belé hatolt. A
nyakszirtje megfeszült, ahogy a nő körözött a csípőjével.
– Ava! – nyögött fel a férfi, majd egyik kezét a lány hasára
csúsztatta. Ujjaival megtalálta a lány csiklóját, és simogatni
kezdte.
A nő felsikoltva újra elélvezett, belső falai ritmikus
lüktetésben szorultak a férfi kemény farka köré, amíg a férfi
is nem csatlakozott hozzá. Ujjai tovább simogatták a lányt,
kihúzva belőle a gyönyört, míg végül a lány ernyedten és
jóllakottan a férfi mellkasára nem omlott.
Jak’ri nehezen lélegezve, átkarolta a lányt, és szorosan
magához ölelte.
 Felfokozott érzékszerveinek köszönhetően, Ava hallotta,
ahogy a férfi szíve ugyanolyan gyorsan és erővel csapódik a
mellkasához, mint az övé.
Közelebb furakodott, és azt kívánta, bárcsak lenne elég
lélegzete, hogy kifejezze a benne duzzadó érzelmeket. Azt
kívánta, bárcsak lennének szavai, hogy elmondja neki, hogy
soha életében nem érezte magát még ilyen közel más
emberhez, mint hozzá.
Orrát a lány hajába temetve, Jak’ri azt suttogta: –
Szeretlek, Ava!
A lány lehunyt szemmel elmosolyodott. – Én is szeretlek!

JAK’RI RÁMOSOLYGOTT Avára.

Lecsorgott a lé az állán, ahogy élvezettel ette a fák édes
gyümölcsét.
Több nap telt el. Napok, amelyeket idillinek tartana, ha
nem lebegne a gathendi fenyegetés még mindig a fejük
felett.
Újabb falatot harapott a közös gyümölcs feléből.
Nem. Még a fejük felett lebegő fenyegetés ellenére is
idillinek tartotta az itt töltött időt. Minden éjszakát
szeretkezéssel töltöttek, ahogy Ava nevezte (ezt a kifejezést
nagyon szerette), és egyszerűen csak élvezték egymás
társaságát. A friss levegőn töltötték a napjaikat, és élvezték
az új szabadságukat.
Ez a bolygó eddig biztonságos menedéknek bizonyult
számukra. Rendkívül éles hallásával Ava mindent
meghallott, ami a kis sziklás otthonuk közelébe
merészkedett. Azok a nagytestű emlősök, amelyek a
leszállásuk éjszakáján bekukucskáltak a mentőkapszulába, a
harmadik éjszakájukon itt is bedugták az orrukat a
hasadékba, és beleszimatoltak. De az éjszakai vadászok
azóta nem tértek vissza.
Ő és Ava megölték a pókokat és más, általa
csúszómászónak tartott dolgokat, amelyek bemerészkedtek a
barlangba, valamint egy kígyót is, amely elég nagy volt
ahhoz, hogy Ava megborzongjon, miután lefejezték.
Mindkettőjükre szükség volt, hogy a hatalmas kígyót
visszahúzzák a hasadékon keresztül, és remélhetőleg
biztonságos távolságban hagyják.
Gyanította, hogy talán ez vonta magára a nagymacskák
figyelmét, mert másnapra nem maradt más, csak vörös
foltok a talajon, ahol a kígyót hagyták, körülvéve azokkal a
hatalmas mancsnyomokkal.
A kis makik soha nem merészkedtek be. Azonban a
közelben maradtak. Ava úgy gondolta, hogy tetszett nekik,
hogy új szomszédaik vannak. Jak’ri úgy vélte, hogy
egyszerűen csak szeretik a gyümölcsöt, amit odadobott
nekik.
A bogyók, amelyeket a kis lények nagy mennyiségben
fogyasztottak, édesek voltak, amikor óvatosan megkóstolta
őket. Nem is lett tőlük rosszul, ezért ő és Ava élvezettel
fogyasztották őket. Jak’ri ismét felmászott a magas fákra is,
és levágott néhány gyümölcsöt, amelyet jelenleg is ettek, és
amelyek Ava szerint akkorák voltak, mint egy földi
kókuszdió, de a héjuk és az ízük valami narancsnak nevezett
dologé volt.
Jak’ri számára a furcsa dinnyék íze nagyon hasonlított a
Purvelen annyira kedvelt magani gyümölcshöz. A héját
azonban nehezebb volt lehámozni, ezért kénytelen volt
használni az egyik tőrt, amelyet Ava kobzott el a
mentőkapszula fegyverraktárából. A makik hangosabban
visítoztak, mint valaha, és körülötte tolongtak, amint
meghámozta az egyiket. Ezért visszamászott, és levágott
még néhányat.
Bár élvezte a kirándulásokat Avával, a barlang ilyen
gyakori elhagyása mégis aggasztotta.
– Ha minden nap kimozdulunk, attól tartok, túl erős
szagnyomot hagyunk a gathendiek számára – mondta,
mielőtt elfogyasztott volna egy újabb szeletet az ízletes
gyümölcsből.
Ava lenyelve a falatot, megrázta a fejét.
– Amíg kis szőrös barátaink továbbra is velünk lógnak,
addig minden rendben van. – Mosolyogva nézett le a neki
támaszkodó makira, aki mohón habzsolta az édes
gyümölcsöt. – Lehet, hogy ezek a kis fickók aranyosak, de
büdösek. Még én is nehezen érzékelem a szagunkat, amikor
a közelünkben vannak!
Jak’ri felnevetett, amikor az egyik apróság óvatosan
megközelítette. Valóban eléggé szúrós illatuk volt. – Úgy
tűnik, a kicsik még szagosabbak, mint a felnőttek! – Amikor
odakínált egy szeletet, az apróság előrelopakodott, kikapta
az ujjai közül a gyümölcsdarabot, és visszarobogott az
anyjához.
Ava felnevetett. – Tudom! Ez olyan furcsa! – Megevett
még egy szeletet. – Talán ezen a bolygón minél kisebb vagy,
annál jobban érződik a szagod, mert azoknak a nagyoknak,
akiket pár napja pillantottunk meg – azok, amelyek úgy
néztek ki, mint a gepárdbundájú gorillák –, egyáltalán nem
sok szaguk volt. – És Jak’ri nagy megkönnyebbülésére, távol
is tartották magukat.
Gyengédség járta át, ahogy rámosolygott a lányra. Jól
nézett ki. A sebei már csak hegek voltak, és nem fájtak
többé. Az ilyen mértékű sérülések ilyen gyors gyógyulását
silna nélkül, figyelemre méltónak tartotta.
Ez a vírus emlékeztette telepatikusan.
Gyakran csúsztak ki-be egymás gondolataiba, néha
akaratlanul. Ha bármelyik másik nő ilyen mértékben
behatolt volna a gondolataiba, Jak’ri egyszerre lett volna
nyugtalan és dühös.
De imádta ezt a kapcsolatot Avával.
A nő rákacsintott, miközben egy újabb falatot harapott a
gyümölcsből. Én is szeretem!
Minden délután, amikor az erdő kezdett elsötétülni – ami
jelezte, hogy a nap lefelé ereszkedik a horizonton –, a patak
felé vették az irányt, megtöltötték a kulacsaikat, kimosták a
ruháikat, amennyire tudták, és megfürödtek. Ava
meglehetősen rózsaszínűre pirult, amikor először vetette le
szűkös ruháját a parton.
– Nem tehetek róla! – mondta nevetve. – Még soha nem
voltam kint meztelenül! – De a férfi volt az egyetlen a
környéken, aki láthatta, és ő alaposan ki is élvezte a
látványt.
A lombkorona alatt olyan tompa volt a fény, hogy az
alkonyat szinte teljes sötétségbe borította őket, így
meglehetősen korán végezték el ezeket a feladatokat.
A pataknál általában többféle vadállattal találkoztak.
Szerencsére semmi olyannal, ami zsákmányként tekintett
volna rájuk. Egy négylábú patás, bozontos, sötétbarna
bundával, és fenséges fekete aganccsal, előző nap, amikor ő
és Ava fürödtek, egy kisebb, hasonló emlősökből álló
csoportot vezetett a patakhoz. A gyönyörű teremtmények
mozdulatlanul álltak, és sötét, éber szemekkel, valamint
meg-megránduló fülekkel bámulták őket. Egy pillanat
múlva, amely alatt ő és Ava azt suttogták egymásnak, hogy
milyen szépek, az állatok láthatóan nem tartották őket
fenyegetésnek, ittak a patakból, majd elsétáltak.
A hosszú hónapokig tartó fogság után Jak’ri élvezte ezt
az időt. A friss levegőt. A finom gyümölcsöket. És –
legfőképpen – Ava társaságát.
Napról napra jobban törődött vele. És nem csak azért,
mert minden egyes éjszakát egymás testének felfedezésével
töltöttek, elveszve a valaha tapasztalt legnagyobb
gyönyörben.
A nő elvigyorodott.
– Ezt csak azért mondod, mert tegnap este letérdeltem
eléd!
Már az emléktől is megkeményedett, ahogy a nő puha
ajkai a hossza köré zárultak, miközben mélyen beszívta.
Ahelyett azonban, hogy rávetette volna magát, ahogy az
emlék sürgette, inkább felvonta a szemöldökét. – És amikor
viszonoztam, azt hiszem, alaposan kiélvezted!
A lány arca kipirult, miközben a szemei ragyogni
kezdtek.
– A pokolba is, igen, élveztem! Ha hangosabban nyögtem
vagy sikoltoztam volna, azok az óriási macskafélék
valószínűleg odarohantak volna, és azt gondolva, hogy egy
olyan haldokló, bozontos szarvas vagyok!
Jak’ri elvigyorodott. Erős telepatikus kapcsolatuknak
megvolt az a plusz előnye, hogy Ava nagyon világossá tette
számára, mit élvez szexuálisan, beleértve azokat a dolgokat
is, amelyekhez túl szégyenlős volt, hogy hangosan kérje
tőle.
Ez utóbbiak voltak a kedvencei.
Ava felnevetett. – Lefogadom, hogy azok!
Az erdő tompa fénye tovább halványult.
 – Hamarosan meg kellene mosakodnunk, és visszatérni a
barlangba.
Ava bólintott, még egyszer utoljára megsimogatta szőrös
barátját, és felállt.
A makik, akik már megtanulták a napi mintát, felkapták a
gyümölcsdarabokat, amelyeket ő és Ava még nem ettek
meg, és elszaladtak velük.
Jak’ri mosolyogva fogta meg a lány kezét.
A lány visszamosolygott, a férfi oldalához hajolt, és
átölelte a karját.
Még nem láttak és nem is hallottak semmilyen gathendi
hajót.
Purveli, lasarai vagy segoniai hajó sem érkezett.
A második nem lepte meg Jak’rit, tekintve, hogy milyen
messze voltak az Aldebari Szövetség által elfoglalt
területtől, és hogy a qhov’rum valószínűleg még mindig
instabil volt.
Az első azonban nyugtalanította. Keveset tudott a
gathendi vadászgépekről. Amiket a mentőkapszula
számítógépe mutatott neki, azok nem akseli tervezésűnek
tűntek. Így fogalma sem volt arról, hogy milyen halkan
közlekednek. A lasarai hajók teljesen hangtalanok voltak.
Mind a purveli, mind az akseli hajtóműveket próbálták
hangtalanná tenni, de mégis produkáltak egy halk
zümmögést, amit Ava éles hallásával képesnek vélt
érzékelni.
De vajon mennyire voltak halkak a gathendi
vadászgépek? Nem volt emléke arról a járműről, amellyel a
grunarkok elfogták őt és Ziv’rit. Ha azonban elég hangos lett
volna ahhoz, hogy figyelmeztesse őket, úgy gondolná, hogy
ő és a fivére el tudták volna kerülni őket.
 Mint mindig, a Ziv’rire irányuló gondolatai most is
tőrdöfésként szúrtak a szívébe. De a bánat nem állította meg
jelenlegi aggodalmait.
Jak’ri azt sem tudta, hány katonát tud szállítani egy
vadászgép. Részt vett az Aldebari Szövetség kétévente
megrendezett hadgyakorlatán egy purveli küldöttség
tagjaként, amelyet Amiriska, a lasarai hercegnő hívott meg,
nem sokkal az eltűnése előtt. Purvel mind a hat
tartományának seregéből kiválogatott katonák együttesen
vettek részt, és gondosan figyelték és hallgatták, ahogy a nő
alaposan ismertette, milyen sok előnnyel járna a
Szövetséghez való csatlakozás.
– Mennyi ideig voltál a hadseregben? – kérdezte Ava
kíváncsian.
– Három évig. Törvényes előírás, hogy minden Purvelen
született polgárnak legalább három évet kell a hadseregben
szolgálnia, amikor nagykorúvá válik, kivéve, ha felsőfokú
tanulmányokat folytat. Akkor a kiképzésünket elhalasztják
a tanulmányaink befejezése utánra. Az én hároméves
szolgálati időmet elhalasztották, így csak nem sokkal
Amiriska hercegnő eltűnése után fejeztem be a szolgálatot.
– A nőknek is kötelező a katonai szolgálat?
– Igen. A bolygóm hat tartományának vezetői sok
kérdésben nem értenek egyet, de mindannyian úgy vélik,
hogy Purvel elég erős ahhoz, hogy szövetségesek nélkül is
elhárítsa az ellenséget, amíg felkészülünk.
Nyilvánvalóan tévedtek, gondolta elfintorodva. A védelmi
intézkedéseik annyira hibásak voltak, hogy még azt sem
tudták megakadályozni, hogy a gathendiek elrabolják két
emberüket az orruk elől. Ha őt és Ziv’rit akkor rabolták
volna el, amikor a Promeii 7-en voltak, Jak’ri elnézőbb lett
volna. Sok őrült bura történt azon a kis bolygón. De
Purvelen, ahová az idegen fajok belépését gondosan
ellenőrizni kellett volna?
Nem. Szándékában állt megbeszélést szervezni Purvel
uralkodójával és a Bolygóvédelmi Igazgatósággal, amint
hazaérkezik.
Ha hazaér.
Gondolatai visszatértek a harci játékokra. Szinte
mindenféle méretű hajót és járművet látott ott. Így tudta,
hogy a származási bolygótól és a tervezéstől függően, a
vadászhajók egy és tíz katona között szállíthatnak.
Ava füttyentett egyet.
A makik megpördültek, és tágra nyílt szemekkel bámultak
rá.
De a nő nemigen törődött velük.
– Tehát, amikor a gathendiek megérkeznek, háromtól
harminc katonáig terjedő mennyiséggel állhatunk szemben?
– Igen!
– Egészen biztos vagyok benne, hogy képesek leszünk
három gathendi seggét szétrúgni! – mondta a lány
elgondolkodva. – Vagy hatét. Kilencét. Esetleg még
tizenkettőt is, ha elkezdjük őket a puskákkal leszedni,
mielőtt még meglátnának minket. És ha hagyom, hogy az
önhittség befolyásoljon, tizenötöt is. De harmincat?
Még a fenomenális gyorsaságával és erejével sem
gondolta, hogy képesek lennének harmincat legyőzni.
– Ne is próbálkozz! – parancsolta a lány homlokráncolva,
mielőtt a férfi feltehette volna az eszébe jutó következő
kérdést. – Nem hagylak itt! Vagy együtt harcolunk, vagy
együtt menekülünk! Minden más szóba sem jöhet!
Drek, utálta a gondolatot, hogy lelassítsa és veszélybe
sodorja a lányt. Meg kellett volna kérdeznie a komputert a
kapszulán, hogy hány katona van az őket üldöző vadászgép
fedélzetén. A számítógép valószínűleg csak a járművek
befogadóképességét tudta volna megmondani. De még ez is
segített volna, hogy nagyjából tudják, mire számíthatnak. És
átkozta magát, amiért nem gondolt erre.
– Én sem gondoltam rá – mormolta Ava.
Azt kívánta, bárcsak magukkal hozott volna egy
adattáblát, amely kapcsolódik a kapszulához, hogy a
kapszula tájékoztatni tudja őket azoknak a járműveknek a
helyzetéről. De ezen a bolygón még ez a csekély
mennyiségű működő technológia is jelzőfényként szolgált
volna, és tudatta volna a gathendiekkel, hogy hol vannak.
Vajon csak azt a három űrhajót küldték utánuk?
Mi van, ha azokon az első hajókon lévő gathendieket
további katonákat szállító űrkompok követték, vagy akár
maga a hadihajó? Fogalma sem volt arról, hogy milyen
halkan közlekedtek azok a járművek. Ha sem ő, sem Ava
nem hallotta, ahogy az űrhajók elhaladnak a fejük felett,
akkor semmiféle figyelmeztetésük nem volt az ellenség
közelségéről.
– Ha az űrhajóik bármilyen hangot kiadnak, hallani
fogom őket – mormolta Ava. – Ha nem... – Megvonta a
vállát. – Ha már a földön vannak, meg fogom hallani a
gathendi katonákat, mielőtt összefutnánk velük. És már
jóval azelőtt kiszagolom őket. Azok a rohadékok büdösebbek,
mint a bébi makik. – A szőrös kis teremtményekre nézett,
akik előttük szökdécseltek a patakhoz. – Úgy gondolom,
még ha alszunk is, amikor megérkeznek a gathendiek, ezek
a kis fickók riasztani fognak minket. Sokat visítoznak, ha
izgatottak vagy idegesek.
Jak’ri bólintott, rettegve az elkerülhetetlen
konfrontációtól. Szerette volna azt hinni, hogy a gathendiek
frusztráltak lesznek, és feladják a keresést, ha előbb a bolygó
másik felét járják be, és nem találják őket...
– De ők tényleg el akarnak kapni egy Földlakót! – fejezte
be Ava a gondolatát.
– Igen.
– És egy purvelit!
Elmosolyodott. – Kettőnk közül, azt hiszem, te vagy a
fontosabb!
A patakhoz érve letérdeltek, és előkapták a kulacsokat a
táskából.
– Talán szerencsénk lesz – mondta a lány. – Talán a jófiúk
már megkapták az üzenetedet, és előbb találnak ránk!
Remélte, hogy így lesz. Bár be kellett ismernie, hogy még
ez is aggodalmat keltett benne.
Ava levette a kulacs dugóját, és elkezdte megtölteni.
Jak’ri egy hosszú pillanatig habozott.
– A lasarai uralkodók elvárják majd, hogy a
megmentésünk után Lasarára utazz!
Ava a kulacsra meredt, amelyet éppen a víz fodrozódó
felszíne alatt tartott. – Tudom – mondta halkan, majd a férfi
szemébe nézett. – De engem jobban érdekel, hogy Purvelre
utazzak!
Valami, amit ő is nagyon szeretett volna. Mégis
kényszerítette magát, hogy kimondja a félelmeit.
– Lehet, hogy meggondolod magad, amint visszatérsz a
néped közé! – Lehet, hogy úgy dönt, nem akarja, hogy
bármi is emlékeztesse a szenvedéseire. Jak’ri pedig
állandóan a fogságra és a kínzásokra emlékeztetné, amiket
elszenvedett.
Mi van, ha úgy dönt, hogy jobb lesz neki nélküle? Hogy
tovább kell lépnie, és el kell felejtenie a történteket?
 – Nem fogom! – mondta Ava. És a szavaiban még csak
egy cseppnyi bizonytalanság sem volt. – És tudom, hogy
beléd szerettem, és nem csak úgy kapaszkodom beléd, mint
egy fuldokló a bójába!
– Ezt nem egészen értettem!
Megrázta a fejét.
– Tegnap este először éreztem ténylegesen egy szikrányi
szorongást, amikor elképzeltem, hogy megmentenek
minket.
A férfi a homlokát ráncolta. Tényleg?
Szép vonásain ünnepélyes kifejezést jelent meg, egyik
apró, nedves kezét Jak’ri arcára tette, hüvelykujjával
megsimogatva az arcát. – Tudom, hogy őrültségnek
hangzik, de azon kaptam magam, hogy azon aggódom,
hogy ha egyszer megmentenek minket, te visszamész
Purvelre, engem pedig elvisznek Lasarára, és... ennyi! Hogy
soha többé nem látlak!
Jak’riban minden tiltakozott ettől a gondolattól. És nem
tudta visszatartani magát, hogy át ne ölelje a lányt, mintha
ez megakadályozhatná, hogy elmenjen.
– Én nem akarom ezt! – ismerte be halkan. – Mert nem
tudom elképzelni, hogy ne legyek veled minden nap, Jak’ri!
Nem tudom elképzelni, hogy ne te legyél az első, akivel
beszélek, amikor felébredek reggel, vagy az utolsó, akit
látok este elalvás előtt! – Félretéve a kulacsot, odahajolt
hozzá, és gyengéd csókot nyomott a férfi ajkára. – Az elmúlt
napokban elég gyakran jártál a fejemben. Hát nem tudod,
hogy mit érzek irántad? – Újra megcsókolta a férfit. – Úgy
szeretlek, ahogy egy földi nő szereti a férjét. Ahogy egy
lasarai, vagy egy purveli szereti az életpárját.
És Jak’ri pontosan ezt akarta; hogy a nő az életpárja
legyen. De hogyan...
 – Majd kitaláljuk! – ígérte halkan.
– Együtt!
A szellő felerősödött, és néhány tincset Ava arcába fújt.
Gyengéd mosoly görbült az ajkára, miközben bólintott.
– Együtt bármire képesek vagyunk!
A férfi felvonta a szemöldökét.
– Beleértve azt is, hogy saját kolóniát alapítunk ezen a
bolygón?
A lány elvigyorodott.
– Ha ez az, amire szükség van? Teljes mértékben!
A kis makik hirtelen körülnéztek, majd eltűntek a fák
között.
Mennydörgés dübörgött fel az erdőben.
Egy emberként néztek fel ők is. A lombkorona olyan sűrű
volt felettük, hogy nem látták az eget. De Jak’ri úgy vélte,
hogy a szokásosnál gyorsabban sötétedik az erdőben.
– Sietnünk kellene – mormolta. – Nem tudjuk, milyen
hevesek itt a viharok!
– Egyetértek!
Miután már megtöltötték a kulacsukat, sebtében
megfürödtek, és gyorsan kimosták a ruháikat. Még így is
nagy cseppek kezdtek záporozni rájuk, ahogy a barlang felé
futottak. Perceken belül az imént felvett száraz ruha a
bőrükhöz tapadt. A talaj a lábuk alatt sárrá változott. A
földön patakok alakultak ki, amelyek a sziklákról lezúduló
vizet a mögöttük lévő patak felé vezették.
Amint elérték a barlang bejáratát, Ava oldalra fordult, és
besiklott.
Jak’ri káromkodva követte, ahogy a szikla ledörzsölte a
karját. Most, hogy többet evett, és jobb egészségnek
örvendett, a hasadék, amely lehetővé tette számukra a
barlangba jutást, szűkebbnek bizonyult.
 Észrevette, hogy Ava számára is. Visszanyert
valamennyit az elvesztett súlyából. Így mire bejutottak,
vizes ingét csíkok csúfították a gyönyörű mellei felett.
Hasonló csík díszítette szépen gömbölyödő fenekét is.
Miután bejutott, Ava fanyar mosollyal fordult a férfi felé.
– Ha így folytatjuk az evést, ahogy eddig, akkor a
fenekemen a lábaddal kell majd betuszkolnod!
A férfi felnevetett a képen. – Neked pedig egy bottal kell
majd kihúznod onnan!
A nő elvigyorodott. Aztán eltűnt a mosolya, és a szeme
ragyogó borostyánszínben villant fel a dühtől.
Megpördült, előrántotta a tőrt, amelyet mindig a
combjára erősített, és guggolásba ereszkedett.
Jak’ri ledobta a táskát, és elővette a robbantót. Mi az?
kérdezte telepatikusan.
Csoszogó hangot hallottam.
Jak’ri szíve hevesen dobogott a mellkasában, ahogy
figyelmesen hallgatózott.
Ott!
Követte a lány tekintetét a délkeleti sarokba. Az előző
este aktivált hesku még mindig elég halvány fényt adott
ahhoz, hogy előidézze a falakat díszítő érccsíkok halvány
lumineszcenciáját.
Ennek ellenére megmaradt néhány árnyékos hely.
Ava ellazult mellette. – Semmi baj! Három maki az!
Most már ő is meglátta őket, ahogy közelebb jöttek. Egy
hím, egy nőstény és a kicsinyük.
– Lehet, hogy ez a vihar rossz lesz!
Mosolyogva letérdelt, és megsimogatta a kölyök fejét.
– Vagy talán mohóbbak, mint a többiek, és több élelmet
akarnak!
 Még két maki kukucskált be a barlangba, aztán óvatosan
beléptek, a bundájukból csöpögött a víz.
Ava felnevetett.
– Nem! Ez a vihar miatt van! – Fanyar mosolyt villantott a
férfira. – Úgy tűnik, ma este társaságunk lesz!
Éppen csak befejezte a mondatot, amikor máris beesett a
szőrös klán többi tagja is.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

A VIHAR EGÉSZ ÉJJEL tombolt, vakító villámok villanásai

világították meg a hasadékot, és a mennydörgés robajai,
mintha magát a hegyet is megremegtették volna. Bár
odakint szakadt az eső, az otthonukul szolgáló barlang
száraz maradt.
Ava sok órán keresztül próbálta dúdolgatva
megnyugtatni a nyomorultul összebújó kis makikat. Jak’ri
szintén így tett.
Ava mosolyogva figyelte, ahogy a férfi egy darab
gyümölccsel etette az egyik csöppséget. Olyan aranyos volt.
A férfi felpillantva viszonozta a mosolyát, és rákacsintott.
Most már minden csendes volt. Vagyis olyan csendes,
amilyen általában volt. Felerősödött hallásával Ava sok
mindent hallott. És amit most hallott, azt árulta el neki,
hogy végre elvonult a vihar.
A makik is erre a következtetésre juthattak, mert a kijárat
felé vették az irányt, és távoztak.
Úgy látszik, nem voltak nagy rajongói a barlangnak. Ava
nem volt biztos benne, hogy a többi állat szaga, amit itt
éreztek, idegesítette őket, vagy csak egyszerűen jobban
szerették a fák közötti nyílt teret.
Kutató pillantást vetett Jak’rira.
A férfi összevonta a szemöldökét.
– Mi jutott eszedbe, szépségem?
Avának tetszett, ahogy a férfi átvette tőle a földi
kifejezéseket.
– Esetleg… – Közelebb húzódott a férfihez, odahajolt
hozzá, és megszimatolta a nyakát. – Most, hogy a gyerekek
elmentek...
 Jak’ri mosolyogva elfordította a fejét, és elkapta a lány
ajkait.
Elégedettség járta át Avát, amikor a férfi elmélyítette a
csókot, a nyelve incselkedőn simogatta az övét. Jak’ri a lány
felé fordulva, tenyerét az egyik mellére tette.
Igen! Ava átvetette egyik lábát a férfi combján, és átölelte.
Jak’ri tovább simogatta a lány mellét, miközben a másik
karját a lány köré fonta, és a csípőjénél fogva magához
húzta, hagyva, hogy megérezze az izgalmát.
Egy hang érkezett Ava fülébe.
A lány a homlokát ráncolva hátrahúzódott.
Jak’ri forró csókokat nyomott végig Ava nyakára, majd
ismét az ajkait kereste.
De Ava elfordította az arcát, és figyelmesen hallgatózott.
– Mi az? – kérdezte a férfi komolyan.
Félelem járta át a lányt. – Egy hajót hallok!
Jak’ri tágra nyílt szemekkel pattant fel, felemelve
magával Avát is.
Ahogy a lány leereszkedett a földre, a hang elhalkult.
– Lebeg, vagy elhaladt? – kérdezte.
– Elhaladt.
– Milyen irányba ment?
– Észak felé.
Egy pillanatig egymásra meredtek. Ava hallotta, hogy a
férfi szíve ugyanolyan hevesen ver, mint az övé.
– Meg kell néznünk, ki az – mondta a férfi. – Megmentők
vagy gathendiek.
A lány bólintott. – Aztán eldöntjük, mit tegyünk.
Ha az űrhajó a megmentőiket szállítja, a döntés könnyű
lenne: feladni a rejtőzködést, és megkérni a megmentőiket,
hogy szállítsák őket Purvelre. De ha ehelyett a gathendiek
találtak rájuk a vártnál gyorsabban, akkor neki és Jak’rinak
két út közül kell választania: – Maradni és harcolni –
mormolta –, vagy a B terv.
Még nem dolgozták ki a C-tervet, amiben meg tudtak
volna egyezni. Úgy tűnt, csak egy lehetőség állt
rendelkezésükre. Ha a B terv – elúszni a kontinenshez
legközelebb eső kis szigetre – nem tenné lehetővé, hogy
elkerüljék a gathendieket, akkor nem látott más lehetőséget,
mint hogy megpróbáljanak elúszni a következő szigetre.
Jak’ri ezt határozottan ellenezte, mivel úgy vélte, hogy
Ava egy ilyen vállalkozásba belehalna.
Mióta Jak’ri elmesélte Avának, mi történt azokkal az
akseli életpárokkal, akikkel néhány purveli kötődött a
múltban, Ava sem volt éppen elragadtatva a dologtól. De
milyen más utat választhattak volna, ha az ellenség súlyos
létszámfölényben van?
Ava Jak’rira pillantott, és elzárkózott előle, remélve, hogy
nem veszi észre, miközben letérdelt, hogy összeszedje a
fegyvereket és a lőszert, amit magukkal visznek. Nem
akarta, hogy meghallja az aggodalmait, és úgy tűnt, nem is
tudta lecsendesíteni a félelmek és a „mi van, ha” áradatát.
Bár nem említette Jak’rinak, a fantasztikus erő, amelyet az
átalakulása során szerzett, kezdett elfogyni. És egészen
biztos volt benne, hogy a hajón a gathendiekkel vívott
csatáiknak nem kellett volna hegeket hagyniuk rajta. Eliana
sérülései általában órákon belül teljesen begyógyultak, és
egyetlen nyomot sem hagytak maguk után. Ava hegei
azonban megmaradtak.
Elvette a hevedert a robbantóval, amit Jak’ri nyújtott neki,
és felcsatolta, kétszer is a dereka köré tekerve az övet, hogy
illeszkedjen.
Ha harminc gathendivel kerülnének szembe, minden
egyes csepp természetfeletti gyorsaságára és erejére
szüksége lenne, hogy legyőzze őket... vagy hogy elússzon a
B-tervnek nevezett szigetre, ha az első lehetőség végül
lehetetlennek bizonyulna. A Halhatatlan Őrzőknek
rendszeres transzfúzióra volt szükségük ahhoz, hogy
fenntartsák sebességüket, erejüket és regenerációs
képességeiket. De neki nem volt vérforrása. És anélkül, attól
tartott, hogy nem járna jól, ha végül a C tervet kellene életbe
léptetniük, és egy olyan szigetre vagy kontinensre kell
úszniuk, amely még az elsőnél is messzebb van.
Félt, hogy egyáltalán nem élne túl egy ilyen úszást.
Bár szerette volna azt hinni, hogy a teste most, hogy
halhatatlan lett, sokkal tovább bírja a víz alá merülést, mint
egy közönséges emberé, vagy egy tehetségesé, úgy tűnt,
hogy visszafejlődik ahhoz, hogy pusztán halandói ereje és
ellenálló képessége legyen.
Megpillantotta Jak’ri erős nyakán, a sima, alig látható
pikkelyek alatt lüktető pulzust.
Vér, suttogta egy kis hang. Elég egy gyors traszfúzióhoz!
Leereszkedett az agyarainak hegye.
Ava tágra nyílt szemmel, sietve visszakényszerítette őket.
Nem tudta magát Jak’ri vérével feltölteni. Túl kockázatos
lett volna. Mi van, ha a purveli vér ugyanolyan káros a
Halhatatlan Őrzők számára, mint a lasarai vér?
Vajon megengedhette magának, hogy elveszítse ezt a
kockázatot?
Jak’ri ránézett.
– Tudom, hogy jobban szereted a robbantót és a tőröket,
de szeretném, ha nálad is lenne egy O-puska!
– Oké! – Ava elvette a felé nyújtott hosszú fegyvert. –
Reménykedjünk, hogy a jófiúk voltak, akik átrepültek! –
mondta hamis könnyedséggel.
 Ha mégis a gathendiek voltak, és ő és Jak’ri nem tudnák
szétrúgni a seggüket, a B terv nem biztosít elég időt arra,
hogy megérkezzen a segítség, és végül a C tervet kell
választaniuk...
Lehet, hogy a végén mégis meg kell tudnia, hogy megöli-
e a purveli vér.

EGY ÓRA MÚLVA AVA kezdte gyanítani, hogy nem fog elég
sokáig élni ahhoz, hogy megtudja, vajon a purveli vér
megöli-e vagy sem.
Nem. Egy zuhanás már sokkal előbb megölné.
Egy nagyon hosszú zuhanás.
Akaratlanul is lenézett, aztán azt kívánta, bárcsak ne tette
volna. Jak’ri nem akarta, hogy bárki is szállt el felettük
észak felé, követhesse a földön lévő szagnyomokat. Ezért
rábeszélte, hogy másszon fel magasra a fák közé, ahol most
az egyik fa hatalmas ágáról a következő fa ágára másztak át,
majd a következőre, és így tovább. Persze, néhány ág olyan
rohadt nagy volt, hogy egy fűnyírót is végig lehetett volna
tolni rajtuk. De Ava tényleg nem szerette a magasságot.
A Jak’rival közös álmaiban végül legyőzte annyira a
félelmét, hogy hozzászokjon a szikláról leugráshoz, mert a
Runaka-fok tövében egy hatalmas, gyönyörű óceán várta,
hogy elkapja, és biztonságban a hűvös ölelésébe fogadja.
Itt csak kosz volt. És sár az alacsonyabban fekvő
területeken.
Valahogy nem gondolta, hogy az a sár elég puha ahhoz,
hogy csonttörés nélkül megússza a leesést.
Nagyon jól csinálod! mondta Jak’ri mosolyogva.
 A lány összehúzott szemmel nézett rá. Te egyáltalán nem
vagy ideges, ugye?
Nem! A férfi széttárta az ujjait, hogy felfedje a köztük lévő
hártyát, majd az oldalára mutatott. Itt, az oldalamon is van
ilyen hártya, amit nehezebb észrevenni. Ha leesnék, csak le kell
vennem az ingemet, és széttárni a karomat, és a hártya úgy
kinyúlik, mint egy ejtőernyő, mint azokon a csíkos rágcsálókon,
akiket az első nap láttunk. Ez eléggé lelassítja a zuhanásomat
ahhoz, hogy sértetlenül landoljak a lábamon. Ezért szeretem
annyira a sziklaugrást.
Ava rá meredt.
A férfi ajkai megrándultak.
A lány halkan felnevetett, és játékosan megbökte volna,
ha nem éppen egy átkozott faágon egyensúlyoznak. Olyan
rossz vagy! Már majdnem megint megetettél! Aztán felvonta a
szemöldökét. De elég gyakran láttam már azt a nagy, gyönyörű
testedet meztelenül ahhoz, hogy tudjam, ez baromság!
Minden bűntudat nélkül elvigyorodott. Ez elvonta a
figyelmed?
Nem annyira, mint amennyire a te nagy, gyönyörű testedet
meztelenül látni, de igen!
Jó!
A nő előre mutatott. Valahol biztosan előttük vannak. És nem
szívesen mondom, de ők gathendiek.
Összevonta a szemöldökét. Biztos vagy benne?
Igen. A nő elfintorodott. Lehet, hogy itt fent nem fognak
kiszagolni minket. De pokolian biztos, hogy őket érzem, és a bűzük
megelőzi őket.
A férfi is előre mutatott. Arra vannak?
Igen!
Akkor maradj itt! Egy kicsit közelebb megyek, és megnézem,
hányan vannak.
 Kéttucatnyian mondta a nő. Talán egy kicsit többen. Még
mindig tanulta, hogyan használja felfokozott érzékeit, és
még nem sikerült pontosan kiszámolnia, hány maki robog
felé, amikor megpróbálta megtippelni, anélkül, hogy nézte
volna.
Amikor Jak’ri elindult előre, a lány is utána lépett.
A férfi azonnal megfordult, és feltartotta a kezét. Maradj
itt! Hamarosan visszajövök!
Én is megyek veled! Bár Jak’ri nem gondolta, hogy a
gathendiek képesek lennének elkapni a szagát, a biztonság
kedvéért ott akart lenni, hogy megvédje őt.
Neki viszont más elképzelései voltak. Én sokkal ügyesebb
vagyok ebben, mint te, Ava! A csupasz lábára mutatott, amely
határozottan tapadt az ághoz.
Ava nem gondolta volna, hogy az úszóhártyás lábujjak
sokat számítanak ezen a helyen, de a férfi olyan stabil volt,
mint egy mókus, a lábaiból hiányzott az a remegés, ami az
övéit állandóan sújtotta ezekben a magasságokban.
Nem fogok beléjük kötni! biztosította Jak’ri. Csak egy kis
felderítést fogok végezni!
A lány ismét tiltakozásra nyitotta a száját, nem szívesen
engedte volna ki a férfit a látóköréből.
Ne aggódj! Szélárnyékban vagyunk! És én sokkal biztosabban
járok itt fent, mint te! előzte meg a férfi Avát. Gyorsabban
tudok haladni a fák között.
Más szóval, ő lelassítaná a férfit. Átkozott tériszonya
miatt eléggé remegve mászott a fák ágain. Ehhez hozzáadni
a természetfeletti sebességet, egyszerűen nem tűnt bölcs
dolognak. Rendben!
Mosolyogva egy csókot nyomott a lány homlokára.
Maradj éber!
Vigyázz magadra!
 Amikor a férfi elfordult, hogy távozzon, a nő elkapta a
kezét. Komolyan mondom, Jak’ri! Tartotta a férfi tekintetét.
Gyere vissza hozzám!
A férfi az ajkához emelte a lány kezét. Mindig vissza fogok
térni hozzád, sakara!
Ava elfojtotta a további tiltakozásokat, miközben figyelte,
ahogy a férfi elsuhan, és olyan magabiztossággal halad fáról
fára, amit nem tudott nem csodálni. Nem aggódnék, ha nem
lenne olyan átkozottul jó illatod! jegyezte meg.
A férfi kuncogása betöltötte a fejét, mosolyt csalva az
arcára. Nem lehet nálad jobb illatom! viszonozta a férfi, a
hangja szinte morgássá mélyült. Imádom az illatodat!
Különösen, amikor elélvezel a karjaimban! És nekem nincsenek a
te fejlett érzékeid!
A nő elmosolyodott. Lehet, hogy neked nincsenek az én
felfokozott érzékeim. De megvan az a furcsa képességed, hogy
néhány szóval fel tudsz izgatni!
A férfi egy újabb kuncogással jutalmazta.
Hosszú, csenddel teli percek teltek el, amely tovább
táplálta a lány szorongását.
A makik egy idő után elunták magukat, és elkóboroltak.
Amikor Ava ráhangolódott Jak’ri gondolataira, azt látta,
hogy a férfi arra koncentrál, hogy gyorsabban, de
nesztelenül haladjon a fák között.
Nem hiszem, hogy elmondtad volna, mit csinálsz Purvelen,
most, hogy már nem vagy a hadseregben mondta, amikor már
nem bírt tovább csendben maradni.
Én egy sahstin jin vagyok!
Az meg mi?
Nem hiszem, hogy van a bolygódon ennek megfelelő. Én...
légköri tudós vagyok. Pontosabban a lakhatatlan környezetek
légkörének létrehozására specializálódtam. A népem úgy szeretné
terraformálni a holdjainkat, ahogy a lasaraiak tették a sajátjukkal.
Ezért más tudósokkal dolgozom együtt, hogy ezt elérjük.
A fenébe! Ő volt a teljes csomag: dögös, vicces, bátor,
becsületes, szeretetteljes és hihetetlenül okos. Hűha! Hogy
megy?
Nem olyan gyorsan, mint reméltük válaszolta fanyarul. A
bolygóm oxigénjének nagy részét a tantiorcea termeli.
Ezt nem sikerült lefordítani.
Lebegő növények az óceánjainkban.
Ó. Értem. Szerintem a Földön is így van. Emlékszem,
olvastam, hogy a fitoplanktonok termelik a Föld oxigénjének szinte
nyolcvan százalékát.
Ugyanez igaz Purvelre is. Korai erőfeszítéseink, hogy a
legnagyobb holdunk felszínén a jeget olyan hőmérsékletre hozzuk,
ami lehetővé teszi a tantiorcea fejlődését, kudarcot vallottak. De
azóta némi előrelépést értünk el.
A továbbiakban beszámolt a sikereikről és kudarcaikról, a
növényzetről, amelyet rávettek, hogy gyökeret eresszen a
hold felszínén, az algakolóniákról, amelyeket sikerült
létrehozniuk. Ez lenyűgözte Avát. És elszomorította, mert
Jak’ri fivére ugyanezt a szakmát űzte, és végig ott volt
mellette. És látta, mennyire fájdalmas volt a férfi számára a
kilátás, hogy Ziv’ri nélkül kell továbblépnie.
A férfi a csalódottságát is kifejezte a purveli kormányok
miatt. Ő, Ziv’ri, és mások is a területükön többször is
petíciót nyújtottak be Purvel uralkodójának, hogy
megpróbálják rávenni, fogadja el Lasara nagylelkű ajánlatát,
hogy segítse őket a terraformálási erőfeszítéseikben, ha úgy
döntenek, hogy csatlakoznak az Aldebari Szövetséghez. De
ő ezt csak akkor volt hajlandó megtenni, ha mind a hat
tartomány kormánya beleegyezett. És a hatalmon lévők
közül néhányan továbbra is eltökélten a saját útjukat
akarták járni, ragaszkodtak ahhoz, hogy tartozni fognak a
lasaraiaknak, ha elfogadják a segítséget, annak ellenére,
hogy Amiriska hercegnő világossá tette, hogy minden
felajánlott segítség a jóhiszeműség gesztusa lenne Lasara
részéről, az egyik szövetséges segítsége a másik felé.
Bocsáss meg! – mondta, miután egy pillanatra elhallgatott.
Nem állt szándékomban rád zúdítani a frusztrációmat!
Untattalak?
Nem, engem ez az egész lenyűgöz! És bevallom, hogy... nem is
tudom... megdöbbentett, vagy talán megszégyenített, hogy a Föld
technológiailag mennyire le van maradva itt mindenkihez képest!
Kellemetlen érzés járta át, ahogy ebbe belegondolt.
Mondd el! bátorította a férfi, érzékelve a nyugtalanságát.
Ava felsóhajtott. Én csak... nem tudom, hol lenne a helyem a
világodban. Úgy értem, mivel tudnék hozzájárulni a
társadalmatokhoz? Gondolom, a főiskolai képzésem, ami a Földön
fejlett képzettségnek számít, Purvelen egyáltalán nem fog
fejlettnek tűnni. Szóval milyen munkára lennék alkalmas?
A férfi egy pillanatig hallgatott. Meglepődnél, ha én
ugyanezeket a félelmeket fejezném ki, hogy megtalálnám-e a
helyem a te világodban, ha a Földre utaznék?
Jak’ri a Földön? Aha. Nem! Nem akarhatsz a Földre utazni!
mondta határozottan. A bőröd enyhe ezüstös árnyalata és a
szemmel látható pikkelyek miatt, ha valaki elég közelről néz,
kevésbé tűnnél embernek, mint a lasaraiak. És ha bárki meglátna a
Halhatatlan Őrzők csapatán kívül, a hatalmon lévő ostobák
tudomást szereznének rólad, és ugyanazt tennék veled, amit
Amival is tettek. Mármint Amiriska hercegnővel.
Megkínoznának, és ugyanúgy kísérleteznének rajtad, ahogy a
gathendiek is tették.
És keresnék a módját, hogy elpusztítsák a népemet?
Igen. A nemzetbiztonságra hivatkozva tennék, azt állítva, hogy
meg kell találniuk a módját, hogy legyőzzék a népedet arra az
eshetőségre készülve, ha valaha is úgy döntenétek, hogy
megszálljátok a Földet!
A purveliek nem szállnak meg más bolygókat!
Én tudom, hogy nem! De a Föld ezzel indokolná, hogy elfogjon
és megkínozzon téged!
Jak’ri egy hosszú pillanatig hallgatott.
Sajnálom! mondta Ava. A Föld eléggé szívás!
Nos, neked nem kell aggódnod, hogy megtalálod-e a helyed
Purvelen! A népem szívesen fog látni majd, és – drek!
Ava szeme kitágult. Mi az?
Gathendiek! Máris megtalálták a mentőkapszulát.
Ava elszörnyedt. Már ilyen közel voltak? Hányan vannak?
Egy pillanatra elhallgatott. Harmincan. És hoztak sedapákat
is!
Azokat a tüskés gyíkokat, amiket vadászatra használnak?
Igen! A grunarkok máris csoportokra oszlanak, hogy
keressenek minket. És száraz a talaj. A vihar nem terjedhetett ki
ilyen messze északra, mert úgy tűnik, itt nem esett eső, így
könnyebben ránk találhatnak.
Ava dühösen gondolkodott. Ki tudod őket iktatni egy
senshivel?
Nem. Ha elég erős senshit bocsátok ki, hogy megbénítsam vagy
megöljem ezt a nagy létszámú kontingenst, különösen most, hogy
szétszóródtak, akkor téged is elérhet!
Még itt is?
Igen!
A fenébe! Ez nagyon erős volt.
Ha teljes erejénél lenne...
Nem. Még ha teljes erejénél is lenne, akkor sem volt
biztos benne, hogy képes lenne ekkora sérülést elviselni.
Néhány Halhatatlan Őrző egyszer már szenvedett olyan
agysérülést, amely – a pletykák szerint – meghaladta a vírus
által biztosított regenerációs képességet. Még Seth, a
hihetetlen gyógyító képességgel rendelkező, mérhetetlenül
erős Halhatatlan Őrzők vezetője is attól tartott, hogy nem
tudja teljesen helyrehozni a sérülést, mert azt mondta, hogy
az agysérüléseket nehezebb gyógyítani.
Ha Jak’ri senshije kiütné, itt nem voltak Halhatatlan
gyógyítók a közelben, akik a segítségére siethettek volna. És
tudta, hogy kibaszottul kizárt, hogy a férfi otthagyná őt.
Menj a barlangba! sürgette Jak’ri.
Ava nem habozott. Megfordult és elindult visszafelé,
amerről jött, nem akarta lelassítani a férfit. Jak’ri sokkal
gyorsabban képes haladni a fák között, így könnyen lehet,
hogy még azelőtt utolérné, mielőtt a barlanghoz érne.
Ahogy óvatosan haladt a széles ágak között, a gondolatai
cikáztak.
Hogyan győzhetnének le ketten harminc gathendit és a
vadászgyíkjaikat, ha nem tudják használni Jak’ri senshijét?
Nem tudjuk! mondta a férfi. Képesek lennénk, ha lenne
néhány Z-12-esünk.
Azok meg mik?
E-gránátok. De nincsenek. Csak O-puskáink és trónium-
robbantóink vannak.
A sedapák elég vékonyak ahhoz, hogy bejussanak a barlangba?
Igen. És mivel van elég idejük, a gathendiek is tudnának
maguknak utat vágni.
Akkor a B tervet választjuk.
Nem látok más lehetőséget.
Ava elérte a fát, amelyről indultak, és lassan elindult
lefelé.
Egész testében remegett, ahogy kereste a kapaszkodókat.
Valahányszor Jak’ri és ő a Runaka-fok szikláin másztak, a
férfi mindig a teste és a sziklafal közé zárta őt, így
biztonságban érezte magát a tudattól, hogy a férfi elkapja,
ha leesne.
Most viszont nem volt semmi más, ami elkaphatta volna,
ha leesik, csak a talaj.
Meg tudod csinálni, Ava! mondta Jak’ri, mély hangjából
csak a bizalom sugárzott.
Meg tudom csinálni! erősítette meg a lány.
Jak’ri ismét elhallgatott. Ava nem tudta, hogy azért tette-
e, hogy ő koncentrálni tudjon, vagy azért, mert szüksége
volt a csendre, hogy ő maga is koncentrálhasson.
Néhány maki is visszatért, és körülötte mászkált a fa
törzsén.
Ava ujjbegyei hamarosan kisebesedtek a barázdákba
dugdosástól és a durva kéregbe való kapaszkodástól. A
gumiszerű anyag, amellyel Jak’ri beborította a lábát, kezdett
elkopni. És mire a talaj közelébe ért, már szakadt róla a víz.
Amikor a lába végre leért a földre, a megkönnyebbüléstől
elgyengülve dőlt a fának. Megcsináltam!
Tudtam, hogy meg tudod csinálni! mondta Jak’ri, és a
hangját feszültség szőtte át. Fogd a csomagodat, és indulj a
nyugati part felé!
A lány kiegyenesedett. Micsoda?
A moha itt a fák keleti oldalán nő. Szóval csak menj az ellenkező
irányba. Mozogj, amilyen gyorsan csak tudsz, és...
Nem megyek el nélküled! Ava a barlang felé kocogott.
Amint bebújt, megragadta mindkét csomagot, és nekilátott
annak a fáradságos folyamatnak, hogy az átkozottakat
vissza kivigye a vékony járaton át a szabadba.
Majd utolérlek! Mondta Jak’ri.
Ava kiért a barlangon kívülre, és letette a zsákokat a lába
mellé. Nem! Csak vonszold ide a segged! Itt várlak!
 Néhány szót mormogott, amit Ava fordítója nem
szándékozott lefordítani. De sikerült elkapnia a makacs
szót.
Elmosolyodott a férfi elégedetlen hangján. Igen, de azért
még mindig szeretsz, ugye?
Igen! morogta a férfi.
Nevetve a mentőkapszula irányába fordult, és
előkészítette a fegyvereit.
Hosszú percek teltek el.
Szellő lengedezett az erdőben, megzörgette a gyér
aljnövényzetet, és megcsiklandozta a haját.
Amikor ez megtörtént, egy ismerős illat jelent meg az
orrában: a poshadt víz bűze.
Ava ereiben megjegesedett a vér, amikor felismerte a szag
forrását.
Gathendiek.
Közeledtek.

JAK’RI OLYAN GYORSAN HALADT visszafelé Avához,

amilyen gyorsan csak tudott, a végzetes leesés kockáztatása
nélkül. Haragudni akart rá, amiért nem ment tovább
nélküle, de... vuan. Ha ő lett volna a helyében, ő is ugyanezt
tette volna, és ragaszkodott volna hozzá, hogy megvárja őt.
Amikor elérte a fát, amelyről korábban indultak, nem
látta a lányt.
Szüksége volt néhány percre, hogy biztonságosan
leereszkedjen a törzsről. Amint leért a lába a földre, Jak’ri a
barlang felé rohant.
 Ava ott állt a barlang előtt, lövésre készen az O-puskával,
és fintorogva nézett a kapszula irányába.
A férfi közeledtére megpördült, és felderült az
arckifejezése, amikor meglátta Jak’rit.
– Végre! – A puskát a szíjon lógva hagyva a férfi felé
sietett, és szorosan átölelte. – A gathendiek bűze már olyan
erős, hogy gyakorlatilag fuldoklom tőle!
A férfi megriadt. – Ilyen közel vannak?
– Nem tudom! Még mindig csak tanulom, hogyan
használjam az új, felfokozott érzékeimet, de... Igen. Azt
hiszem, közel vannak.
Megragadta a csomagját, és átdugta a karját a hurkokon.
Ava ugyanezt tette a sajátjával.
Aztán a part felé rohantak.
– Ha a csomagok lelassítanak minket, el kell dobnunk
őket! – mormolta Jak’ri.
– Az orvosi csomagot nem! – mondta Ava.
Egy pillantás Ava gondolataiba felfedte a félelmét, hogy
szükség lehet rá, hogy befoltozza Jak’ri kapott sebeit. De –
visszaemlékezve arra, ahogyan a lány belevetette magát a
csatába még a gathendi hajón – a férfi inkább azon
aggódott, hogy a nő lesz az, akinek szüksége lesz rá. Ne
áldozd fel magad értem, Ava! mondta telepatikusan. Ha a
gathendiek olyan közel voltak, mint amennyire Ava
becsülte, akkor nem kellene hangosan beszélniük, és még
több nyomot adni a sedapáknak.
Dettó, válaszolta a lány.
Egy pillanattal később Ava megállt.
Jak’ri megállt mellette. Mi az?
A lány gondterhelten nézett a férfi szemébe. Elvesztettem a
szagukat!
 Jak’ri készenlétbe helyezte O-puskáját, és óvatosan
felmérte a körülöttük lévő erdőt.
A szellő elkapott néhány tincset a lány sötét hajából, és az
arcába fújta azokat.
Ava szemei kitágultak. A francba! Megfordult a szél!
És most egyenesen a sedapákhoz viszi a szagukat.
Egy emberként lendültek mozgásba, és a még mindig
nem látható part irányába rohantak.
Nem messze a fák között rikoltozás tört ki.
Találkozott a tekintetük.
A makik felfedezték az új betolakodókat. És drek, a
hangjuk közel volt.
Dobd el a csomagot! duruzsolta a fejébe.
Lelassulva lerántották a pántokat.
Ahogy Jak’ri csomagja a földre ért, egy sedapa tört elő a
tőlük jobbra lévő aljnövényzetből, tágra nyitott állkapoccsal,
felfedve három sor csipkézett fogat és egy villás nyelvet.
Megálltak.
A sedapa ikerfarkai megrándultak, miközben sziszegve
feléjük szaladt.
Jak’ri felemelte a puskáját.
Ava elmosódva megmozdult. Abban a rövid pillanatban,
amíg eldobott csomagja leért a földre, körbefordult, és a
fenevad mögé ért. Előhúzta a tőrét, és mélyen a sedapa
nyakába döfte.
Az állat megrándult, és becsukódott a szája. Aztán a
földre rogyott, néhányszor megrándult, majd
mozdulatlanul összeesett.
Jak’ri Avára meredt.
A nő tágra nyílt szemekkel bámult vissza. Nem tudtam,
mennyire van a többiek előtt, és úgy gondoltam, hogy egy
hangtalan gyilkosság talán jobban a hasznunkra válna. Amikor
megpróbálta kihúzni a pengét, az nem mozdult.
Elfintorodva, óvatosan kitámasztotta az egyik lábát a lény
hátán lévő éles tüskék között, és erősebben megrántotta a
tőrt. Ezt olyan erővel kellett végeznie, hogy
hátratántorodott, és majdnem elesett, amikor a penge végre
kicsúszott a vastag húsból.
Ava alighogy visszanyerte az egyensúlyát, abba az
irányba rándult a feje, amerről a sedapa jött.
Drek! fakadt ki. Itt vannak!
Jak’ri a mellette álló fa felé biccentett. Menj a fa mögé!
Használd pajzsként!
Ő is elhátrált egy másik fa felé, és ugyanígy tett.
Egy újabb sedapa jelent meg a látótérben. Ezen volt egy
póráz, és olyan gyorsan mozgott, hogy majdnem maga után
rántotta a póráz másik végét szorongató gathendit.
A lény megállt és sziszegni kezdett, amikor meglátta
döglött társát. A tüskéi megmerevedve felemelkedtek,
miközben a fejét körbeforgatta, villás nyelvével a levegőt
vizsgálta.
A gathendi szemei kitágultak. Eldobta a pórázt.
Jak’ri gyors egymásutánban elsütötte háromszor az O-
puskáját.
A gathendi mellkasának közepén égett lyuk keletkezett,
és átlyukadt páncéljával ott rogyott össze, ahol megállt.
A sedapa hátra sem nézett. Amint meglátta Jak’rit, kitátott
állkapoccsal feléje vetette magát, felfedve a mérgező nyáltól
csillogó éles fogait.
Egy e-sugár eltalálta a tarkóján.
A lény összeesett.
Jak’ri Avára meredt.
Lehet, hogy a lőszer különbözik a földitől, de még mindig csak
célozni és lőni kell. Oldalra lendült, ismét fedezéket keresett a
fa mögött, és célra tartotta az O-puskáját. Még jönnek
néhányan! Nem az egész csoport. Talán tíz vagy tizenkettő.
A lárma azonban, amit a fegyvereik elsütésével keltettek,
gyorsan oda fogja vonzani a többieket is.
Van egy ötletem mondta, és a férfi szemébe nézett. Foglald
le őket, de ne hagyd, hogy lelőjenek!
A férfi gyomra lesüllyedt. Ava...
A következő pillanatban a lány elmosódva elrohant.
Jak’ri káromkodni kezdett, amikor a drekking gathendiek
beügettek a látóterébe.
Azok tekintete azonnal a megölt sedapákra és a halott
harcosra szegeződött.
Jak’ri még azelőtt elsütötte a fegyverét, hogy ideje lett
volna átvillanni a dühnek a gathendiek vonásain.
Ketten hátratántorodtak, amikor az e-lövedékek eltalálták
az egyiket a nyakán, a másikat pedig a fején. Miközben a
kettő elesett, a többi grunark védekező guggolásba
kuporodott, és felemelték a fegyvereiket, hogy viszonozzák
a tüzet.
Érkezem! jelezte Ava. Alacsonyan jövök. Te magasra célozz! A
fejükre lőj!
Amint befejezte a figyelmeztetést, egy homályos folt
száguldott át a gathendiek között. Vér spriccelt. Többen
felkiáltottak, amikor a lábuk a levegőbe emelkedett, a hátuk
pedig a földhöz csapódott.
Mivel egyetlen villanás sem világította be az erdőt, Ava
bizonyára a pengéit használta.
Jak’ri tüzet nyitott az állva maradtakra, a fejüket célozta,
és kétségbeesetten remélte, hogy véletlenül sem lövi meg
Avát, akinek nem volt védőpáncélja.
A gathendiek által kilőtt E-lövedékek olyan sokszor
belecsapódtak a fába, amelyet fedezékként használt, hogy a
vastag kéreg füstölni kezdett. A grunarkok közül kettő
elesett Jak’ri lövéseitől. Ketten szétváltak, és nagy
félkörívben, távolodni kezdtek egymástól, ami hamarosan
lehetetlenné tette volna, hogy mindkettőjüket megcélozza.
Az egyiket lesodorta a lábáról az apró, elmosódott alak.
Jak’ri szíve a torkában verdesett, amikor egy rövid
pillantást vetett Avára. A nő arca csupa vér volt. Az inge
eleje elszakadt a hasa fölött, és vér áztatta. Az egyik karján
pedig mély vágás volt.
A következő pillanatban eltűnt, és lecsapott a többi
gathendire.
Jak’ri rálőtt az utolsó O-puskával hadonászóra, és
leterítette. Aztán leterítette azt is, akit Ava döntött fel,
mielőtt még talpra állhatott volna.
A többi gathendi őrült kísérletbe kezdett, hogy elfogja a
közéjük keveredett, lidércszerű, erőszakos alakot.
Jak’rinak sikerült lelőnie még néhányat, aztán
káromkodva abbahagyta a lövöldözést. Ava már nem
tartotta magát alacsonyan. Most már mindenütt ott volt,
ahogy a hajón is, egyik pillanatban a farkukra, a másikban a
fejükre csapott le. És nagyon nagy volt a túlerő.
Elengedte a puskáját, és hagyta lógni a vállán.
Csatlakoznia kell a harchoz, hogy segítsen a lányon.
Elővette a trónium-robbantót, és elindult előre.
Egy kéz érintette meg a vállát.
Jak’ri megrándult, és megpördült.
Ava félresöpörte a fegyverét, mielőtt a férfi rá tudta volna
irányítani. Vér csíkozta csinos arcát, ahogy felmosolygott rá,
borostyánszínű szemei vidáman ragyogtak.
– Nézd, mit találtam! – emelte fel a másik kezét.
 A lány iránt érzett aggodalma ellenére, Jak’ri
elvigyorodott, amikor meglátta a kis tenyerében tartott
kerek szerkezetet.
– Annyira szeretlek!
Ava felnevetett. – Ez az, amire gondolok?
A férfi elvette tőle. – Ez egy Bex-7-es kábító gránát. –
Átnyújtotta neki a robbantóját. – Foglald le őket!
Ava átosont a hatalmas fatörzs másik oldalára, és
többször is elsütötte a fegyvert.
A Bex-7 körülbelül akkora volt, mint a tenyere, és rezegni
kezdett, amikor Jak’ri aktiválta. Egy zöld kör világított a
felületén, felfedve egy apró parancsnoki képernyőt. Mivel
nem volt ideje beprogramozni, egyszerűen elindította az
időzítőt, és a gathendiek közé dobta.
Menj fedezékbe! sürgette Avát.
Egy másodperccel később Ava lecsapott rá, és a talajhoz
lapította a fa mögött. – Umph!
Az egyik gathendi figyelmeztetően felkiáltott. Ekkor
ragyogó fény árasztotta el az erdőt.
Sikolyok, puffanások és zizegés tört ki minden irányból,
ahogy az eddig nem látott vadállatok elrepültek, vagy
elszaladtak.
Aztán újabb puffanások hallatszottak, ezek a fa
túloldaláról.
Jak’ri ellökte magától Avát, talpra ugrott, és kilesett a
fapajzsuk mögül.
Minden gathendi a földön feküdt.
Ava is felemelkedett mellé, és kikukucskált. – Mindet
elkapta?
– Ebben a csoportban! – Jak’ri ölelésébe söpörte a lányt. –
Mennyire sérültél meg?
 – Eléggé ahhoz, hogy felbosszantson! De nincs időm ezen
rágódni! A többiek sem lehetnek messze mögöttük!
Bólintott, és elengedte a lányt. – Keressünk még gránátot!
Egy perc sem kellett nekik, hogy elkobozzák az összeset,
amit a gathendiek magukkal vittek. Mindegyik Bex-7-es
kábítógránát volt. Egyik sem Z-12-es, vagy más halálos e-
gránát volt, ami arról tanúskodott, hogy eltökélten élve
akarták Avát elfogni.
– És téged! – mondta a nő. – Téged is akarnak!
Jak’ri bólintott, de még mindig Avát tartotta a nagyobb
zsákmánynak.
Miután a fegyvereket a hátizsákjaik külső zsebeibe tették,
ő és Ava ismét a hátukra vették azokat, majd futni kezdtek a
part felé.
A szellő sajnos úgy döntött, hogy nem vált újra irányt,
így széllel szemben maradtak az őket üldöző többi
gathenditől.
– Érzem az óceán illatát – mondta a lány, kissé
szaggatottan lélegezve.
Jak’rié is szaggatott volt. Bezárva a drekking cellába, a
gathendiek kényére-kedvére, legyengítette őt.
Mellette Ava felhorkant.
– Akkoriban olyan lehetett az alkatod, mint a kibaszott
Thoré, mert még mindig pokoli erős vagy!
Jak’ri nem tudta, mi az a thor. A fordítója nem tudott rá
definíciót adni. De nem volt ideje megkérdezni, mert
sűrűsödni kezdett az aljnövényzet.
– Biztos közeledünk! Ekkora mennyiségű növényzet,
napfénynek való kitettséget jelez. Tehát a part...
– Hallom a hullámokat! – mondta Ava, és az arca
felragyogott az izgalomtól.
 Az ágak beléjük kapaszkodtak, ahogy átküzdötték
magukat rajtuk.
Végre a sűrű lombozaton áttörve, kiértek a ragyogó
napfénybe.
– Végre! – zihálta Ava.
Jak’ri bólintott. Egy Runaka-fokra emlékeztető sziklán
álltak, előttük hatalmas kék óceán húzódott, ameddig csak
el lehetett látni. Csak egy aprócska sötét folt – messze a
távolban – szakította meg hullámzó felszínt: a sziget, ahol
menedéket reméltek találni.
Ava felszisszent, és gyorsan visszahátrált az erdőbe.
Jak’ri a nő felé fordult. A szemei tágra nyíltak.
Ava halvány, szeplős bőre most rózsaszínű volt
mindenütt, ahol megérintette a nap.
Tett egy lépést a lány felé. – Ava?
A lány a karjaira meredt. – Elfelejtettem! Az erdőben
mindig olyan sötét volt, hogy... – A lány felnézett a férfira. –
Csak elfelejtettem!
– Mit felejtettél el?
– A vírus, amivel a gathendiek megfertőztek,
fényérzékenységet okoz.
– A napfény árt neked?
– Igen.
A férfi a szigetre vezető széles, kék színű útra pillantott.
Hogyan tudnának akkor átmenni az óceánon?
– Nem lesz semmi bajom, ha egyszer a vízben leszek,
amíg jó mélyen a felszín alatt úszom – mondta Ava. – Eliana
imád úszni, és azt mesélte, hogy a víz még a legvilágosabb
napokon is megvédi őt.
Jak’ri bólintott, átszelte a rövid távolságot a szikla széléig,
és lenézett. Ez a szirt majdnem olyan magas volt, mint a
Runaka-fok. Az aljánál csipkézett sziklák csoportosultak,
miközben tajtékzott körülöttük a víz.
– Mit látsz? – kérdezte Ava az árnyék biztonságából.
– Sekély vizet és sziklákat.
– Milyen messzire kell ugranunk, hogy elkerüljük őket?
A férfi tanulmányozta a sziklákat, amelyek jócskán
belenyúltak az óceánba, majd szembefordult vele.
– Messzebbre, mint amennyire képesek vagyunk. – Vagy
messzebbre, mint amire ő képes volt. Avának meg kell
próbálnia nélküle is boldogulni.
Ava egy hosszú pillanatig Jak’rira meredt, komor vonásai
vérfoltosak voltak, és még mindig zihált.
– Együtt harcolunk vagy együtt menekülünk! –
emlékeztette a férfit.
Akkor mindketten ugrani fognak. Inkább meghalna ott
lent azokon a sziklákon, minthogy a gathendiek újra foglyul
ejtsék a lányt.
– Bízol bennem, Jak’ri? – kérdezte a lány komolyan.
A férfi visszatért, hogy megálljon Ava előtt.
– Az egész életemmel!
Kinyújtotta a kezét. – Akkor fogd meg a csuklómat!
Jak’ri Ava csuklója köré kulcsolta az ujjait. Olyan kicsi
volt, hogy az ujjai és a hüvelykujja átfedték egymást.
– Bármi is történjék – mondta, miközben az ujjait
amennyire csak tudta, összezárta a férfi vastagabb csuklója
körül, és erősen megszorította –, ne engedd el!
A férfi a nőt tanulmányozta. – Mit fogsz csinálni?
– Emlékszel arra az álomra, amit Ziv’rivel közösen
álmodtunk? Amelyikben versenyeztünk, hogy ki a legjobb
búvár?
A férfi bólintott.
 – Emlékszel, milyen messze mentem el mindkettőtök
fölött, mielőtt lemerültem?
– Igen. – Olyan volt, mintha szárnyakat növesztett volna
és szárnyra kelt volna.
– Elszámolok háromig, odafutunk ennek a sziklának a
széléhez, és elrugaszkodunk. De én olyan messzire fogok
ugrani, mint amilyen távolra álmomban ugrottam. –
Megszorította a férfi csuklóját. – És téged is magammal
viszlek. Csak kapaszkodj erősen!
Mert húzni fogja az ő súlyát is.
Jak’ri nagyot nyelt. Mi van, ha ez túl soknak bizonyul? Mi
van, ha az ő súlya megakadályozza Avát, hogy kikerülje a
sziklákat?
Ava közelebb húzódott hozzá, egészen addig, amíg a
melle meg nem érintett Jak’ri hasának felső részét.
– Jak’ri? Meg kell ígérned, hogy nem engedsz el!
Hogyan tehetné ezt meg, amikor tudta, hogy a lánynak
sokkal nagyobb esélye lenne nélküle?
– Nem akarok nélküled boldogulni – suttogta a lány,
barna szemei megteltek könnyel. – Ígérd meg, hogy nem
engedsz el! – Lábujjhegyre állt, és lágy csókot nyomott a
férfi ajkára. – Kérlek! Szükségem van rád, sakara!
A férfi bólintott. – Nem foglak elengedni!
A nő még egy pillanatig tanulmányozta Jak’rit, majd úgy
mozdult, hogy mellé álljon.
– Rendben! Csináljuk meg! Háromra!
Jak’ri az óceán felé fordult.
– Egy.
Megfeszültek az izmai.
– Kettő.
Megszorította a lány törékeny csuklóját.
– Három.
Mindketten a peremhez rohantak, és elrugaszkodtak.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Ava összeszorította a fogait, ahogy a fájdalom felszaladt a

karján a válláig, amelybe Jak’ri kapaszkodott. Olyan sok
kiemelkedő szikla húzódott alattuk, hogy jeges félelem
töltötte el. Álmában lehetetlenül magasra szárnyalt, amikor
elrugaszkodott a szikláról. Abban reménykedett, hogy itt is
megteheti ugyanezt, de az átkozott gathendiekkel folytatott
harc további vérveszteséget okozott. A vírus már nem
gyógyította tovább. Érezte, hogy fogy az ereje. Jak’ri és a
táskák, amelyeket elfelejtettek eldobni, pedig úgy húzták
lefelé, mintha túl sok ember terhelné egy hőlégballon
kosarát.
De azért sikerült nekik. Átvitorláztak a sziklák felett, és
az óceán mélyebb részénél merültek alá.
Ava nagy levegőt vett másodpercekkel azelőtt, hogy a
felszínbe csapódott volna.
Hideg víz zárult össze a feje fölött, a hőmérséklet annyira
sokkolóan hatott, hogy szinte kinyomta a levegőt a
tüdejéből. Aztán tűz lobbant minden sebében, ahogy
hozzáért a sós víz. Egy pillanatra körbevették a
csobbanásuktól keletkezett légbuborékok. A víz csípte a
szemét. Aztán Jak’ri lebegett előtte, egykor koromfekete
haja most ezüstszínű felhő volt.
Megcsináltad! gondolta diadalittasan, miközben ajkai
vigyorra húzódtak. Csodálatos vagy, Ava! Jól vagy?
Igen! Sok mindene fájt, de semmi sem tört el. Lássuk,
milyen messzire jutunk, mielőtt a gathendiek elérik a sziklát!
Bólintva a sziget felé fordult, és úszni kezdett. Szólj, ha fel
kell menned levegőért!
Majd szólok!
 Jak’ri rakétaként szelte a hűvös, kék vizet.
Ava ismét rácsodálkozott, milyen gyorsan úszik. Olyan
gyors volt! Sokkal gyorsabb, mint egy olimpiai aranyérmes.
De Avának ezúttal kevésbé esett nehezére, hogy lépést
tartson vele a fogyatkozó ereje ellenére is.
Bár a nap fent ragyogott, sugarai nem ártottak neki.
Elianának igaza volt. A víz megvédte őt. A hideg még az
azonnali felégést is elzsibbasztotta.
Ava körülnézett, miközben tartotta a lépést Jak’rival.
Ezen a bolygón a víz mentes volt minden szennyeződéstől,
ami az otthoni óceánokat beszennyezte, és olyan tiszta volt,
mint egy úszómedence vize. Mérföldekre el lehetett látni!
És annyi minden látni való volt.
Messze alattuk a korallok virágoskertként virítottak, a
szivárvány minden árnyalatával büszkélkedő, élénk
színfoltokat képezve. Az óceánfeneket borító homok sötét
lilásszürke volt, amihez képest a korallok szinte
neonfényben ragyogtak. A legkülönfélébb méretű, formájú
és színű rákok ugyanolyan változatosságában robogtak a
homokban, mint az autók az autópályán, miközben halak
lenyűgöző sokasága úszkált felettük.
Gyönyörű volt.
Látod a szigetet? kérdezte Jak’ri.
A lány elvonta a tekintetét a csodálatos tengeri
élővilágról, és előre nézett. Igen.
Egy árnyékot is látott, amely feléjük tartott.
Több árnyékot is.
Ava a homlokát ráncolta.
Társaságunk van! figyelmeztette a férfit.
A férfi felé pillantott. Gathendiek?
A nő az alakokat bámulta. Nem. Nagyméretű tengeri
élőlények.
 Ahogy a lények közelebb úsztak, egyre több részletet
kezdett felismerni. Körülbelül akkorák voltak, mint egy
delfin, de a fekete-fehér színük a gyilkos bálnára
emlékeztetett, és úgy tűnt, olyan agyaraik vannak, mint a
narválnak.
Nagyon hosszú narvál agyarak.
Remélem, ezek a fickók barátságosak! mormolta
telepatikusan.
Én is remélem! Azok az agyarak úgy néznek ki, mintha nagy
kárt tudnának okozni!
Pontosan erre gondoltam én is! Reménykedjünk, hogy
mindannyian barátságosak és tele a hasuk!
Sem ő, sem Jak’ri nem lassultak le, ahogy a lények
közeledtek.
A szíve egyre gyorsabban kezdett verni a rettegéstől. Még
fogyatkozó természetfeletti gyorsaságával sem gondolta,
hogy érdemben tudna a víz alatt harcolni. Ha ezek a lények
ragadozók vagy territoriálisak voltak...
A lények két négyes csoportra oszlottak, és elúsztak
mellettük.
Ava megkönnyebbült... amíg észre nem vette a mozgást a
szeme sarkából.
A lények visszatértek, és most már mellette úsztak. Még
többen úsztak Jak’ri másik oldalán, körülvéve őket. De úgy
tűnt, nem akarják bántani őket.
Ha mást nem is, ugyanolyan kíváncsiságot mutattak,
mint a makik.
Ava elmosolyodott. Mindig is szeretett volna delfinekkel
úszni. Ha a tüdeje nem égett volna a visszatartott
lélegzettől, és a gathendiek nem vadásznának rájuk, imádná
ezt.
 A hozzá legközelebb lévő lény előre száguldott, majd
lelassult, amíg Ava utol nem érte, aztán ismét előre
száguldott. Hátraesett, és eltűnt a perifériás látóteréből. Egy
pillanattal később Ava egy jelenlétre lett figyelmes maga
alatt, és lenézett. A játékos, delfinszerű lény cikcakkban
cikázott alatta, mintha szinte azt mondta volna, Nézd, mit
tudok! miközben egy másik lustán úszott Jak’ri körül.
Ez annyira király! mondta a férfinak.
A férfi elmosolyodott. Az otthoni raashinire emlékeztetnek.
Nekünk is van valami hasonló a Földön, amit delfineknek
hívnak.
Hála az égnek, hogy az új társaik nem olyanok voltak,
mint a cápák. Ő és Jak’ri már megküzdöttek gathendiekkel
és kétfarkú, tüskés, mérgező nyállal rendelkező
vadászgyíkokkal. Nem gondolta, hogy ma még valami
mással is képes lenne megküzdeni.
Én sem ismerte el Jak’ri fanyar mosollyal.
A delfinszerű lények velük maradtak úszás közben. Ava
jóval tovább tartotta vissza a lélegzetét, mint ameddig
általában képes volt. De végül mégis azon kapta magát,
hogy sajnálkozva kijelenti: Levegőt kell vennem!
Jak’ri olyan gyorsan állt meg, hogy Ava elrobogott
mellette.
Hoppá! Lelassulva megállt, és megmozgatta a karját, hogy
a teste ne ússzon a felszínre, amíg megvárta, hogy a férfi
utolérje.
Menj fel! sürgette a férfi, aggódva ráncolva a
szemöldökét, ahogy közeledett. Csak lassan törj a felszínre!
Még jó, hogy figyelmeztette. Avát, kiéhezett tüdeje
inkább arra ösztönözte volna, hogy kirobbanjon a felszínre,
és nagy, ziháló lélegzeteket vegyen, amit valószínűleg nem
szabadna megtennie, ha a gathendiek a sziklán állnának a
távcső földönkívüli megfelelőjével.
Bólintva mérsékelte a sebességét, ahogy a felszín felé
úszott, és szinte állóra lassult, mielőtt óvatosan kidugta
volna a fejét a vízből. A szája magától kinyílt, és elkezdte
beszívni a levegőt.
A mellkasában érzett fájdalom enyhült, bár az arcbőre
bizseregni kezdett a leégéstől.
A francba!
Ava a szirt felé pillantott, és megdöbbentette a távolság,
amit ő és Jak’ri megtettek.
Ahogy bámult, az erdő szélén a sűrű lombok hirtelen
szétváltak, és több nagy test bukkant elő közülük,
amelyeket két további sedapa előzött meg.
A fenébe!
Több delfinszerű lény is ezt a pillanatot választotta, hogy
magasra ugorva előbukkanjon a körülötte lévő vízből, majd
visszacsobbanva, miközben csipogó hangokat adtak ki.
Ava megtörölte a szemét. Aggódott, hogy új vízi kísérői
esetleg nem kívánt figyelmet keltenek, vett még egy mély
lélegzetet, és a felszín alá süllyedt, miközben azok
eltakarták őt a szem elől.
Jak’ri a közelben várakozott. Megpróbáltam elterelni a
figyelmüket, de elhatározták, hogy csatlakoznak hozzád!
A nő bólintott.
A férfi homloka továbbra is ráncos maradt, miközben
egyik tenyerébe fogta a lány arcát. Jól vagy?
Igen. A gathendiek most értek a szirtre.
A férfi homlokán elmélyültek a ráncok. Megláttak?
Nem gondolnám! A továbbra is a felszínen játszó lények
felé mutatott. Ezek eléggé fröcsköltek és ugráltak ahhoz, hogy
eltakarják a kilátást!
 Jól van! Képes vagy folytatni?
Persze!
A férfi hűvös ajkát az övéhez szorította. Aztán folytatták
az úszást.
Új vízi barátaik ismét csatlakoztak hozzájuk, ugyanolyan
kíváncsiak voltak, mint a kis makik.
Éppen amikor Ava tüdeje újabb levegővételért kezdett
égni, felemelkedett előttük a sziget.
Hogy vagy? kérdezte Jak’ri.
Mindjárt készen állok egy újabb lélegzetvételre.
Meg tudod kerülni azt a kiszögellést ott? Egy kis szárazföld
nyúlványra mutatott, amely kiállt a sziget egyébként kerek
testéből. Fák és bozót borították, a levelek leértek egészen a
víz felszínéig.
A lány bólintott. Ez jól elrejtené őket a gathendiek elől, ha
esetleg errefelé néznének.
A víz szinte egészen a partvonalig mély maradt. Ő és
Jak’ri átúsztak a félsziget másik oldalára, és egy ágakból álló
ernyő alatt bukkantak a felszínre.
Ava újabb nagy, ziháló lélegzeteket vett.
Jak’ri aggódva nézett rá, a saját légzése olyan egyenletes
volt, mintha épp most ébredt volna fel a szundikálásból.
– Jól vagyok! – mondta a lány két zihálás között.
Jak’ri egyik karját a lány köré fonta, magához húzta, és a
fejét megtartotta a víz fölött, hogy a lány
megnyugodhasson. Ava nekidőlt a férfinak, a fejét Jak’ri
vállára hajtotta, hálás volt a haladékért.
A gathendiek pengéi többször is elérték őt a csetepatéjuk
során. És bár egyik seb sem érződött elég mélynek ahhoz,
hogy veszélyeztesse az életét – kivéve egy komoly fertőzést,
amit remélhetőleg a vírus megakadályoz –, pokolian fájtak,
a sós víz pedig úgy csípett, mint a tűz.
 Amikor a légzése végre lecsillapodott, lehunyta a szemét.
Lüktetett benne a fáradtság.
Jak’ri egy csókot nyomott Ava feje búbjára.
– Ki tudsz még tartani egy kicsit? – kérdezte halkan. –
Láttam valamit a felszín alatt, amit szeretnék megnézni!
A lány bólintott, és megpróbált egy kicsit kevésbé
eltángáltnak látszani.
Felbukkant néhány delfinszerű lény a közelükben, és
lustán körözött mellettük.
Ava gyengén feléjük intett. – Majd ezek a fickók
társaságot nyújtanak!
Jak’ri egy víz fölé hajló fa ágaihoz vezette Ava kezét.
– Kapaszkodj ebbe! Ha ezek a barátaid hirtelen
szétszélednek, vagy ha hallasz, vagy érzel valamit
közeledni, azonnal szólj!
– Rendben.
Úgy tűnt, tétovázik elindulni.
– Semmi baj! Nem lesz semmi bajom!
Lopott még egy gyors csókot. – Gyorsan visszajövök!
– Oké!
Másodpercekkel később, Jak’ri eltűnt a felszín alatt.
Három vízi barátjuk követte őt. Ketten vele maradtak.
Ava az ágnak támasztotta a homlokát, majd megrándult,
és visszahúzódott, amikor az érintés fájdalmat okozott.
Az egyik delfinszerű lény a hátára fordult, mint egy
vidra. A másik követte, miközben csiviteltek egymásnak, és
kíváncsi pillantásokat vetettek Avára.
Jak’ri szeretett hangja töltötte be a fejét. Azt hiszem, ez a
sziget régen aktív volt vulkanikusan.
Hát persze, hogy az volt.
 Ava felsóhajtott. Kérlek, mondd, hogy szunnyad! Már csak
az hiányozna, ha a sziget, ahol menedéket kerestek, végül
kitörne, és lávafolyamok kergetnék őket.
Szunnyad válaszolta a férfi. Találtam egy alagutat.
Bemerészkedem, és megnézem, hová vezet.
Ez veszélyesnek hangzott. Mi van, ha eltévedsz?
Nem fogok! Kiváló tájékozódási képességem van! De ha mégis
cserben hagyna, akkor még mindig használhatom az echolokációt a
kiút megtalálásához.
Oké! Ha bármi bajod van, szólj, és én majd megmentelek egy
ilyen delfin izével!
Kuncogás töltötte meg a fejét, egyenesen ledübörögve a
szívébe. Lehet, hogy csak azért fogok színlelni, hogy ezt
meglássam!
Ava elmosolyodott.
Teltek a percek. Minél messzebb megyek, annál inkább meg
vagyok győződve arról, hogy ez – és a többi alagút, amely elágazik
belőle – egy kihalt lávakürtő.
Újabb percek teltek el.
Igen! bökte ki diadalmasan.
Igen, mi? kérdezte a lány.
Van egy földalatti barlang. A felét víz foglalja el. De a másik
fele száraz föld. Tökéletes hely, hogy elkerüljük, hogy felfedezzenek
a gathendiek!
Kitűnő!
És gyönyörű is! Alig várom, hogy te is lásd! Már indulok is.
Feszültség lüktetett Avában, miközben várta, hogy újra
megjelenjen a férfi. Hallott már olyan történeteket, hogy a
búvárok eltévedtek, és elfogyott az oxigénjük, miközben
újonnan felfedezett víz alatti barlangokat kutattak.
Jak’ri azonban nem. A férfi széles vigyorból elővillanó
fogakkal bukkant fel előtte.
 Ava mosolyt erőltetett magára.
– Szia, jóképű! Mi szél hozott?
– Te! – felelte azonnal, és újabb csókot lopott. – Mindig te!
Ava hangulata felderült az őt sújtó fájdalom és a
fáradtság ellenére is.
A férfi arckifejezése megenyhült.
– Miért nem fogod meg a hátitáskám, és hagyod, hogy
mindkettőnket leúsztassam oda?!
A lány nemet akart mondani. Tényleg azt akarta. De
ehelyett azon kapta magát, hogy fáradtan bólint.
Amint Jak’ri elfordult, elengedte a faágat, és megragadta
a férfi hátitáskáját.
– Készen állsz? – kérdezte a férfi.
– Készen! – Mély levegőt vett.
Jak’ri ismét a felszín alá süllyedt, magával vitte a lányt, és
néhány méterrel azon a ponton túl, ahol megpihent, követte
a partvonalat. És tényleg ott volt egy alagút. Az odáig
vezető homok lilásszürkéből éjfekete lett, a sziklás külső
rész olyan sötét volt, hogy a lány inkább csak árnyéknak
hitte, mint bejáratnak.
Jak’ri elindult befelé, és olyan magabiztossággal és
ügyességgel kezdett navigálni a kanyarokban, hogy az
pokolian lenyűgözte Avát. Tényleg fantasztikus
tájékozódási érzéke volt. Ava biztos volt benne, hogy ő már
eltévedt volna, ha egyedül próbált volna eligazodni ezekben
a folyosókban és alagutakban.
Fény jelent meg az alagút végén. Ava égő szemei
kitágultak, amikor a körülöttük lévő szűk falak hirtelen egy
nagy földalatti tóvá nyíltak, és a sötétség átadta helyét a
fénynek.
Hűha! Gyönyörű volt. Akárcsak az óceán többi része, a
víz itt is olyan tiszta volt, mint egy jól karbantartott
úszómedencében. A homokos fenéktől szinte egészen a
felszínig, hosszú, zöld, hínárra emlékeztető növényszálak
húzódtak, egyfajta víz alatti dzsungelt alkotva.
Jak’ri megkerülte a szélét, és a barlang túlsó oldala felé
vette az irányt.
A víz egyre sekélyebb lett, mígnem Jak’ri letette a lábát az
obszidián homokra, és felállt.
Ava kidugta a fejét a vízből. Jak’rinak azonban még
néhány lépést kellett tennie, mire Ava lábujjai is
megérintették a feneket. Még amikor már fel tudott állni,
továbbra is a férfiba kapaszkodott, miközben új
rejtekhelyüket bámulta.
A nyugodt, sós vizű, futballpályányi méretű tó, nagyjából
a barlang felét foglalta el. A magas mennyezetet és a falakat
alkotó fekete sziklát biolumineszcens ércerek csíkozták,
amelyek elég erős fényt bocsátottak ki ahhoz, hogy tisztán
lássanak. És ellentétben az érccel abban a barlangban,
amelyben a szárazföldön húzták meg magukat, ennek az
ércnek nem volt szüksége alternatív fényforrásra az
aktiválásához.
A barlangban rengeteg cseppkő volt, lenyűgöző
szobrokat alkotva, amelyek közül sokat rózsaszínű moha
borított, amely saját halvány fényt bocsátott ki, még inkább
növelve a láthatóságot.
– Ez elképesztő – mondta halk áhítattal.
Mellette Jak’ri bólintott. – A talaj ott száraz, és úgy tűnik,
hogy dagály idején is az marad.
A lány felnézett a férfira. – Nem hiszem, hogy a
gathendiek megtalálnának minket itt.
A férfi elmosolyodott. – Én sem hiszem! – Megfogta a
lány kezét, átcaplatott a sekély vízen, és a száraz homokra
vezette, amely úgy csillogott, mint a zúzott obszidián. –
Hogy vannak a sebeid? – A férfi tekintete Ava homlokára
vándorolt.
Ava felnyúlva megtapogatta, és elfintorodott, amikor egy
jókora vágással találkozott. – Még mindig ott vannak.
Körülbelül ugyanolyanok, mint ez itt, azt hiszem!
– Először megnézem őket! Aztán felmérem a szigetet. –
Amikor a lány tiltakozni kezdett, attól tartva, hogy
kiszúrják, a férfi felemelte a kezét. – Csak azt az oldalt
fogom feltérképezni, amit nem látnak a szirtről. Meg
akarom nézni, hogy az itteni fákon terem-e olyan gyümölcs,
mint amilyet a kontinensen élveztünk, és bőséges adagot
szedek belőle, hogy ne kelljen kimozdulnunk egy ideig.
– Ha a gathendiek nem találnak meg minket holtan a
sziklákon, szerinted idejönnek?
– Valószínűleg. De azt hiszem, hogy a keresési
erőfeszítéseik a sziget felszínére fognak korlátozódni. Nem
hiszem, hogy itt lent megtalálnak minket!
– Ha mégis megtalálnak, akkor csak lecsapunk rájuk a
kábító gránátokkal. Csak az egyik alagútból tudnak bejönni.
Elmosolyodott. – Ami egyértelműen hátrányba hozza
őket! – A vállánál fogva megragadta a lányt, elfordította
magától, és levette a hátáról az orvosi csomagot. – Nézzük
meg azokat a sebeket!
Ava megrázta a fejét. – Megvárnak! Előbb szedj
gyümölcsöt! Nem tudjuk, milyen hamar küldenek ide
valakit, hogy minket keressen. – És hátra kellett hagyniuk a
nehéz gyümölcsöt, amit a barlangban való tartózkodásuk
alatt gyűjtöttek. – Mennyire tudnak úszni ezek a sedapák?
– Nagyon jól.
Sóhajtva fordult a férfi felé. – Hát persze!
– De nem tudnak kiszagolni minket a vízben.
 – Már ez is valami! Segítsek a gyümölcsökkel? Már elég
jól tudok fára mászni.
Megrázta a fejét. – Azt akarom, hogy pihenj! Amint
visszatérek, ellátom a sebeidet! – Megrázta a vállát, és
leengedte a csomagját. Fejjel lefelé fordítva, a homokra
szórta a tartalmát.
Még mindig jó néhány tápkocka volt benne.
Ava fintorogva nézte őket.
Felkapott néhány üres kulacsot, és visszatette őket a
táskába. – Megnézem, van-e friss vízforrás is, ha már fent
vagyok.
– Rendben. Csak légy óvatos!
– Úgy lesz! – A férfi csókot nyomott Ava ajkára, és az
ölelésébe vonta. – Gyors leszek! – Aztán visszatért a vízbe,
és eltűnt.
Ava térdre ereszkedett. Úgy tűnt, mindene jobban fájt
most, hogy kikerült a hideg vízből, ami furcsa volt, tekintve,
hogy mennyire csípett a só.
Körülnézett. Jak’rinak igaza volt. Ez a barlang
megakadályozza, hogy a gathendiek megtalálják őket. A
probléma az volt... hogy a lehetséges megmentőket is
megakadályozza abban, hogy megtalálják őket.
Szóval, hogyan fognak kijutni erről a bolygóról?

AMIKOR JAK’RI VISSZATÉRT a földalatti barlangba, Ava

ugyanott ült a csomagból kiszórt készletek mellett, mint
mielőtt elment. Majdnem úgy nézett ki, mintha a térdei
megadták volna magukat, és csak úgy lecsúszott volna,
hogy a lábára üljön.
 Az álla a mellkasára esett. És nem nézett fel, amikor a
férfi lépteitől fröcskölni kezdett a víz.
Szorongás fogta el. – Ava? – Megérintette a vállát.
A lány felemelte a fejét, majd borostyánszínben izzó, kába
szemekkel pislogott fel rá. – Mi az?
– Elaludtál?
– Nem. – A lány az ajkába harapott, majd összehúzta a
szemöldökét, miközben körülnézett. – Talán. – Aztán a
tekintete a férfi hátán lévő tárgyakra siklott. – Mit hoztál?
A férfi lerázta a válláról a hátizsákot, és megmutatta a
hatalmas leveleket, amelyeket összetekert és ügyetlenül a
hátizsák és a háta közé gyömöszölt. – Az ágyunk.
A lány fáradt mosolyt produkált. – Ez jól hangzik!
Amikor megmozdult, hogy segítsen neki kitekerni és
elrendezni a leveleket, a férfi finoman visszautasította a
segítségét. Nem tetszett neki a lány bőrének sápadtsága, a
fáradtság, amitől megereszkedett a válla, vagy a fájdalom,
ami a megfeszült vonásokon tükröződött.
– Hozok még leveleket, miután elláttam a sebeidet! –
ígérte. Ez a rögtönzött ágy kevesebb réteggel
büszkélkedhetett, mint az, amelyen a másik barlangban
osztoztak, és azt akarta, hogy a lány kényelmesen érezze
magát.
Ava kedves mosolyt villantott rá. – Így is jó lesz! A
homok puhább, mint a kemény talaj volt a barlangban.
Jak’ri megfogta Ava kezét, és arra biztatta, hogy üljön le,
de felfigyelt rá, ahogy összeszorítja az ajkait, és minden
mozdulatnál összerezzen. A férfi Ava ingének
megkötőjéhez nyúlt. – Hadd vegyem le ezt rólad, hogy
elláthassam a sebeidet!
Az, hogy Ava nem segített neki, a fáradtságáról
árulkodott.
 – És én még azt reméltem, hogy más okból akarsz
levetkőztetni!
Jak’ri kikényszerített magából egy mosolyt, és játékosan
rákacsintott. – Az is benne van!
Amikor a férfi szétválasztotta az átázott anyagot, és
óvatosan lehúzta a lány karján, leküzdötte a késztetését,
hogy káromkodni kezdjen.
– Nem olyan rossz, mint amilyennek látszik – mondta
Ava halkan.
De igen, az volt. Ha a seb, amit valami gathendi grunark
vágott a hasába, mélyebb lett volna, műtétre lett volna
szüksége a belső szervek helyreállításához.
További vágások – néhány mély, néhány sekély –
csúfították karcsú karját.
A rövidnadrág, amit viselt, a derékrészénél vörös volt a
hasi sérülésből kiömlő vértől, és a hosszú úszás ellenére is
elég rózsaszín foltot mutatott, hogy a férfi azt is eltávolítsa.
Nem takart több sebet, látta megkönnyebbülten. De a
combján ismét mély vágás volt. És a homlokán még volt egy
sekélyebb.
Ez feldühítette. – Bárcsak találtunk volna Z-12-eseket!
– Elfelejtettem, mi az a Z-12-es?
A férfi a lány borostyánszínű szemébe nézett.
– Gránátok, amik keveset hagytak volna a nagymacska-
lényeknek, hogy megvacsorázzanak belőlük!
A lány pislogott. – Igen. Azok biztosan jól jöttek volna!
– Feküdj hanyatt!
Az a tény, hogy Ava szeme még mindig izzott, és nem
tiltakozott, világossá tette a szenvedést, amellyel küzdött.
Jak’ri oldalra hajolt, és megragadta az orvosi táskát.
Mivel úgy tervezték, hogy különféle harci helyzetekben is
használható legyen, a tartalma száraz maradt. Miután
elővette a szükséges felszereléseket, úgy döntött, hogy
először a lány hassebét látja el. A többivel ellentétben az
még mindig vérzett.
Jak’ri bőségesen befújta a retsával, és figyelte, ahogy a
tisztítószer sűrű fehér habbá duzzad, majd rózsaszínűvé
változik, mielőtt vízzé olvadt volna.
Egy steril orvosi kendővel megszárítgatta.
Ava felsóhajtott. – Ez segít. Az óceán vize úgy csípett,
mint a tűz!
Drek! Erre nem is gondolt. Túlságosan arra koncentrált,
hogy túlélik-e az ugrást. Mielőtt bármi mást tett volna,
imaashuval lefújta a mély vágást, hogy tompítsa a fájdalmat.
Ava feszült vonásai még jobban ellazultak. – Ó, igen! –
zihálta, miközben lehunyta a szemét. – Ez a cucc jó!
Jak’ri ezután elővett egy tubus cobruhkot. Óvatosan
összenyomta a vágás széleit, és rányomta a sebtömítő
anyagot.
A vérzés végre elállt.
Megkönnyebbülten befedte egy gézzel, és Ava bőrére
ragasztotta azzal az átlátszó kesaadival, amivel a talpát is
bekente. Aztán ugyanígy tett a karján, a combján és a vállán,
a nyaka közelében lévő vágásokkal is.
Attól a sebtől kilelte a hideg. Ha a penge, amely
belevágott, két-háromujjnyira balra csapódott volna, a
grunark, aki használta, elvághatta volna Ava artériáját, és
akkor elvérzett volna.
A vágás a homlokán végül is sekély volt. Ezért csak
megtisztította, és lefújta az imaashuval.
Miután minden újabb sérüléseket elintézett, Jak’ri
megnézte az Ava talpának boltozatát felhasító sebet.
Már csak egy vékony heg volt.
 Ennek ellenére megtisztította mindkét lábát, és ismét
bekente őket a kesaadival.
– Köszönöm – motyogta álmosan.
A férfi egy csókot nyomott a lány homlokára, majd
visszatette a felszerelést az orvosi táskába.
– És veled mi lesz? – kérdezte a lány. – Vannak sebek,
amiket el kell látnom?
A férfi megrázta a fejét. – Nyugtalanítóan mentes vagyok
a sérülésektől!
A nő elmosolyodott. – Ezt úgy mondod, mintha ez rossz
dolog lenne!
Bármennyire is próbálkozott, nem talált válaszmosolyt.
– Az a tény, hogy te megsérültél, én pedig nem, olyan
érzést kelt bennem, mintha cserbenhagytalak volna!
Mégsem sötétítette el Ava vonásait semmiféle elítélés.
Ehelyett felült, és közel hajolt, hogy gyengéd csókot
nyomjon a férfi ajkára. – Egészen biztos vagyok benne, hogy
nem öltem meg egyik seggfejet sem, akivel harcoltam,
édesem! Csak eltereltem a figyelmüket. Te viszont legalább
fél tucatot megöltél. Te csökkentetted a számukat!
A férfi egy könnyed csókot simított a lány ajkára.
– A fordítóm szerint a méz egy ragacsos, édes, aranyszínű
anyag, amit a Földön rovarok termelnek.
A lány szemében vidámság csillogott, miközben a
borostyánszínű ragyogás barnává halványult. – Ez egyben a
purveli sakara becézőszó angol megfelelője is.
Jak’ri összedörzsölte az orrukat. – Hívjalak hát
édesemnek?
A lány elvigyorodott. – Hívhatsz, ahogy csak akarsz,
szépfiú!
Jak’ri újabb szeretetteljes csókot nyomott a lány ajkára,
aztán átkarolta, és csak szorosan magához ölelte, boldogan,
hogy túléltek egy újabb csetepatét a gathendiekkel, és
megkönnyebbülten, hogy több időt tölthetnek együtt.
A nő megcsókolta a férfi nyakát. – Tekintve, hogy
mennyire szeretném ezt az időt veled tölteni – mondta,
miután olvasta a férfi gondolatait – azt hiszem, igazad van.
– Megpaskolta az alatta lévő nagy levelet. – Lehet, hogy
szükségünk lenne még néhány ilyen levélre, hogy puhább
ágyunk legyen.
A férfi felnevetett. – Máris hozom őket!
Tovább tartott, mint számolta. A sziget talán kicsi volt a
hátrahagyott kontinenshez képest, de sokkal inkább
hegyesebb volt, a terep elég meredeken lejtett ahhoz, hogy
inkább mászás, mint túra legyen. És a fák, amelyek a
keresett leveleket hordták, természetesen messzebb voltak.
Talált néhány bogyót és gyümölcsöt, amit a K-54973-on
való leszállásuk óta fogyasztottak, és megtöltötte velük a
táskáját. Már az első kiránduláson is szedett belőlük, de
szerette volna minél jobban korlátozni a föld feletti
tartózkodásukat. A földalatti barlang vize pedig elég hideg
volt ahhoz, hogy a gyümölcsöt tovább frissen tartsa, ha a
gyógyszeres táskában tárolják, és alámerítik.
Meglepő módon, a szigeten ugyanolyan vadállatok éltek,
mint amilyeneket a kontinensen is láttak: makik, nagytestű
majmok, amelyeket Ava a földi gorillákhoz hasonlított, és
patás, agancsos emlősök. Nem tudta, hogy ez azt jelentette-
e, hogy ezek az állatok kivételes úszók, vagy egyszerűen
csak az itteni telek elég zordak voltak ahhoz, hogy
megfagyjon az óceán felszíne, és a leghidegebb hónapokban
átjárható legyen számukra. Akárhogy is, a felismerés, hogy
nem csak ő és Ava az egyetlen jelentős hőkibocsátó, ami itt
található, megkönnyebbült.
 Ava aludt, amikor visszatért, és nem is ébredt fel a
közeledésére.
Ez nyugtalanította, ahogy a sápadtsága is.
Jak’ri félretette a leveleket és a gyümölcsöket, és elkezdte
kipakolni az ellátmánytáskát, amit a tengeren keresztül
cipelt. Meglepődve tapasztalta, hogy az is vízálló volt,
kétségtelenül azért, hogy megvédje a fegyvereket és az
élelmiszert a megromlástól. Így hát megtöltötte a maradék
gyümölcsökkel és bogyókkal, amiket összegyűjtött. A
vízben tartása némi kihívásnak bizonyult. A tartalék
rövidnadrágját kellett használnia, hogy a vízi növények
vastag szárához kösse.
Az elért eredménnyel elégedetten, levetette az ingét és a
nadrágját, és kiterítette őket a homokra száradni. A falakban
lumineszkáló érc és a moha néhány felületen elég fényt
biztosított ahhoz, hogy hesku nélkül is lásson. Szükségük
lehet azonban a melegre, amit a megmaradt hesku
biztosíthatott, ha leesne a hőmérséklet.
Jak’ri úgy rendezte el a fegyvereiket – beleértve a kábító
gránátokat is –, hogy könnyen elérhetőek legyenek. Aztán
hanyatt feküdt Ava mellé, a válla hozzáért az övéhez.
Mindkettőjüket az oldalukra akarta fordítani, és testét
védelmezően az övé köré görbíteni. De ilyenkor gyakran
átkarolta a derekát – akár tudatosan, hogy közelebb
simuljon hozzá, akár öntudatlanul álmában –, és nem akarta
megkockáztatni, hogy nyomást gyakoroljon a hasára. Az
imaashu megakadályozná, hogy a lány fájdalmat érezzen,
amit az érintés szokásosan kiváltana, ami riasztaná őket, ha
újra vérezni kezdene.
Mély volt a seb. A férfit felemésztette volna az
aggodalom, ha Ava nem biztosította volna többször is arról,
hogy most már nagyon nehéz megölni.
 Még így is aggódott a jólétéért. Így hát beérte azzal, hogy
egyszerűen csak az övéhez érintette a vállát… miután
megbizonyosodott róla, hogy ez nem súlyosbítja a karján
lévő vágást.
Sóhajtva lehunyta a szemét, és ezredszerre is azt kívánta,
bárcsak még Ziv’ri is velük lenne.
Könnyek szúrták lehunyt szemhéját.
Hiányzol, testvér! sugározta gondolatban a kozmosznak,
miközben felerősödött a szomorúsága. Mindkettőnknek
hiányzol! Közelebb csúsztatta a kezét Avához, és
megszorította az övét.
Ziv’ri elvesztésének gyászát még nehezebbé tette az a
tény, hogy Jak’ri nem látta a fivérét meghalni. Nem tudta
magához venni a testét a hagyományos purveli
szertartáson, amely az életerejének átadását jelezte erről a
síkról a következőre. Nem búcsúzott el tőle.
Egy része még mindig nem akarta elhinni, és úgy
gondolta, hogy a fivére halálának elismerése árulás lenne,
amikor inkább keresnie kellene őt.
De ők keresték Ziv’rit. Mindent kockára tettek, hogy
átkutassák a gathendi hajó minden egyes laboratóriumát és
celláját, mielőtt elhagyták volna a hajót. Napokon át újra és
újra szólították őt. És a gathendiek Avának nem adagoltak
nahalae-t, így ő hallotta volna Ziv’ri bármilyen válaszát.
Bárhol is vagy, kérlek, vigyázz ránk! gondolta, ahogyan
tudom, hogy akkor is ezt tennéd, ha itt lennél! Nagyot nyelt. És
csatlakozz hozzánk az álmainkban, hogy újra veled lehessünk!
Kinyitotta a szemét, és felbámult a barlang mennyezetére
és az azon látszódó izzó érccsíkokra. Fáradtsága ellenére
csak lassan sikerült elaludnia. Úgy érezte, órák teltek el,
mire a helyzetük tudatosítása, az Ava iránti aggodalom és a
fivére elvesztése miatti gyötrelem végre elvonult, és hagyta,
hogy a világ fokozatosan elillanjon.
Jak’ri!
Felriadt, a szíve hevesen dobogott a mellkasában Ava
rémült kiáltására.
Jak’ri, kéééérlek! Válaszolj!
Felpattanva, kétségbeesetten körülnézett, és a barlangot
ugyanolyan nyugodtnak találta, mint elalvása előtt, a víz
nyugodt volt, a csendet csak az egyik cseppkőről néha
lecsöppenő vízcsepp törte meg.
Tekintete Ava felé fordult, aki álmában elfordult tőle.
Egy szoros gombócba összegömbölyödve, a lány egy
szaggatott zokogást adott ki.
Jak’riiiiiiiiiiii!
Térdre rogyva a lányért nyúlt, aztán káromkodni kezdett,
amikor a kezét majdnem az egyik kötésre tette.
– Ava! – Félresöpörte sötét haját az arcából, és felfedte a
könnyektől csillogó, sápadt arcát. Halk borzongás futott
végig rajta. – Ava! – szólította hangosabban, és kissé
megrázta a vállát.
A lány lélegzete elakadt egy újabb zokogástól. Jak’riiii!
Káromkodva, az egyik karját a lány válla alá csúsztatta,
maga felé fordította, és felemelte a felsőtestét, hogy a
mellkasához szoríthassa. Ava! szólította, ezúttal
telepatikusan, miközben még egyszer megrázta a lányt,
megpróbálva felébreszteni. Amikor ez nem sikerült,
belenézett a lány elméjébe... és egy rémálomban találta
magát.
Amitől mindketten féltek, hogy valóra válhat.
Ava ismét a gathendiek karmai között volt, a hajón, egy
cellában. Az őrök pedig a laborban lévő műtőasztal felé
vonszolták.
 Az álomban nem volt elég ereje ahhoz, hogy harcoljon
ellenük, a küzdelmei nem vezettek semmire.
És az álomban egyedül volt.
Ava! kiáltotta.
A lány megrándult a karjaiban, és zihálva felébredt. A
szeme ragyogó borostyánszínben izzott, ahogy
kétségbeesetten körülnézett, majd találkozott a férfi
tekintetével. Amint a valóság elűzte a rémálmot, és rájött,
hol vannak, átkarolta a férfit, arcát a nyakába temette, és
elsírta magát.
Jak’ri átölelte a lányt, és egy csókot nyomott a
halántékára.
– Semmi baj! – suttogta megnyugtatóan. – Semmi baj! Ez
csak egy álom volt. Most már biztonságban vagyunk! –
Remélte.
Amikor a férfi arrébb húzódott, és törökülésbe
ereszkedett, a lány közelebb simult hozzá, és
összegömbölyödött az ölében, a térdei gyakorlatilag
megérintették a mellkasát. Jak’ri Ava köré fonta a karjait, és
csak ölelte, nyugtató szavakat mormogott, miközben
gondolatban a gathendieket átkozta.
– Megint a hajón voltam – suttogta megtört hangon. – Azt
álmodtam, hogy mindketten visszatértünk a hajóra. És
téged elvittek. – A lélegzete ismét elcsuklott egy újabb
zokogástól. – Elvittek téged is, ahogy Ziv’rit is elvitték. És
én már nem hallottalak téged. Folyton hívtalak és hívtalak.
De te nem válaszoltál. Azt hittem...
Azt hitte, hogy a gathendiek őt is megölték, ahogy Ziv’rit,
és ő egyedül maradt.
A bánat, ami órákkal korábban elöntötte, bosszúállón
visszatért, és gombócot növesztett a torkába.
 Jak’ri a lány hajába temette az arcát, és kissé megringatta.
– Itt vagyok, sakara! – mormolta rekedten. – Nem hagylak el!
A lány reszketése kezdett alábbhagyni, ahogy a
szorításának kétségbeesettsége is. – Együtt harcolunk!
Együtt menekülünk! Vagy együtt halunk meg! – mondta.
A férfi bólintott. – Együtt harcolunk! Együtt menekülünk!
Vagy együtt halunk meg!
Végre a lány megfeszült izmai kezdtek ellazulni, ahogy a
férfihoz simult.
– Nem hagyjuk, hogy elvigyenek minket! – fogadkozott.
Ava kissé hátradőlt, és felnézett rá. Barna szemeiben még
mindig ott ragyogott a borostyánszínű izzás, ahogy a
kezébe fogta a férfi arcát. – Szeretlek, Jak’ri!
Lehajtotta a fejét, és gyengéd simogatással az ajkát az
övéhez simította. – Én is szeretlek! Minden egyes
lélegzetvétellel jobban!
A nő szemében felragyogott a borostyánszínű fény,
amikor újabb csókra húzta le a férfit, ezúttal mélyebbre,
forróbbra és pulzálóan izgatóra. – Felejtesd el velem! –
könyörgött a lány, nyelvének incselkedő simogatásai között.
– Felejtess el mindent, csak minket ne, és azt ne, amit a
karjaidban érzek!
Egy pillanatra meg is tette, engedett a tűznek, amit a lány
lobbantott lángra, és rabul ejtette édes száját. Még mindig
mindketten csodálatosan csupaszok voltak, semmilyen ruha
nem akadályozta a férfi kezeinek perzselő kalandozásait. És
imádta a lány érzését, azt a kettősséget, hogy ennyi erő van
egy ilyen kicsi, törékenynek tűnő alakba zsúfolva.
A lány puha bőre, amelyet azok az aranyos foltok
díszítettek, amelyeket szeplőknek nevezett, hívogatta őt.
 Jak’ri megfogadta, hogy mindegyiket meg fogja csókolni.
Aztán az ujjai végigsimítottak a kesaadin, amely az egyik
kötést tartotta a helyén.
Káromkodva visszahúzódott.
– Mi az? – kérdezte a lány, ajkait a férfi nyakára eresztve.
– Megsérültél!
A nő megrázta a fejét. – Nem fáj!
– Ez az imaashu, ami elrejti a fájdalmat – mondta Jak’ri, és
próbált erős maradni és helyesen cselekedni.
– Ez – mondta, miközben megfogta Jak’ri egyik kezét, és a
melléhez vitte –, a helyes dolog!
És átkozott legyen, de nem tudta megállni, hogy ne
simítsa meg a telt, halvány dombot, és ne húzza végig
hüvelykujját a feszes csúcson.
Zihálva megvonaglott a férfi ölében, csípőjét a férfi
kemény hosszához dörzsölte.
A férfi felnyögött, elhatározása egyre gyengült.
Azok a ragyogó borostyánszínű szemek pillantása
találkozott az övével. – Nem tudjuk, mennyi időnk van,
mielőtt ránk találnak!
– Ha megtalálnak minket!
– Egy hónap. Egy hét. Egy nap. Egy óra.
– Vagy örökre.
– Ezt te sem hiszed jobban, mint én!
Nem, nem hitte. A gathendiek most már biztosan tudták,
hogy ő és Ava ezen a bolygón landoltak. A hajó, amelyről
megszöktek, nagy valószínűséggel már úton volt ide, ha
még nem érkezett meg. Tehát még ha kettejüknek sikerülne
is megölniük minden gathendit, aki már eljött értük, a
hadihajó fedélzetén lévő grunarkok csak még többet
küldenének.
 Megrázta a fejét. – Nem akarom elpazarolni az együtt
töltött időt! Minden pillanatot úgy akarok megélni, mintha
az lenne az utolsó!
Mert könnyen lehet, hogy az is lesz.
Lehajtotta a fejét, és kétségbeesett csókban ragadta meg a
lány ajkait. – Csak szólj, ha megbántanálak! – suttogta.
Bólintott, majd szorosan átölelte a férfit, miközben Jak’ri
hanyatt döntötte az egyik karján, hogy a mellére ereszthesse
az ajkait. A lány felnyögött, ujjait a férfi hajába fúrta.
Jak’ri simogatta és szopogatta, a nyelvével ingerelte az
érzékeny csúcsot, miközben szabad kezének ujjai a másikkal
játszottak.
– Olyan gyönyörű vagy! – mormolta a férfi, elragadtatva
a lány ízétől, tapintásától, a szenvedélytől, amit mutatott a
mozdulataival.
Egyik kezét a lány fenekére csúsztatta, hogy magához
szorítsa, majd térdre emelkedett, megfordult, és gyengéden
a hátára fektette.
Amint a férfi egy kicsit hátrébb húzódott, Ava
szétnyitotta a combjait, hogy helyet csináljon Jak’rinak. De a
férfi nem nyomta belé a kemény hosszát. Ehelyett
végigsimította az ajkait a lány enyhén izmos hasizmain,
gyengéd csókot nyomott a hasán lévő kötésre, majd
továbbhaladt az alatta lévő sötét fürtök felé.
A lány felszisszent, amikor a férfi meleg, nedves nyelvét
végighúzta a kis pöckön, amely olyan élvezetet okozott
neki. Halk nyögés követte, amikor a férfi megismételte a
mozdulatot.
Ava a férfi hajába temette a kezét, ökölbe szorította, és
sürgette a férfit, miközben az nyalogatta, csipkedte,
szopogatta és simogatta, fokozva az élvezetét, amíg a nő
ívbe nem feszült, még többet akarva.
 – Jak’ri! – nyögte a lány. – Sakara!
És mit tett vele ez a purveli becézés.
Egyik kezét feljebb csúsztatta, hogy megsimogassa a lány
mellét, és a nyelvének ritmusához igazodva incselkedett
feszes csúccsal. A másik kezét közéjük csúsztatta, és két
ujját a lányba mélyesztette, majdnem felnyögött az érzéstől,
olyan meleg, nedves és szoros volt.
A lány zihálva lélegzett, ahogy vonaglott a férfi alatt.
– Olyan jó! – lihegte. – Még!
A férfi mélyen benyomta az ujjait, megcsípte a mellének
kemény csúcsát, és még nagyobb nyomást gyakorolt a
nyelvével.
Ava megmerevedett, hátravetette a fejét, és a férfi nevét
kiáltotta. Jak’ri felnyögött, ahogy a lány belső izmai az ujjai
köré szorultak, és azt kívánta, bárcsak az ujjai helyett a
kemény hosszát temette volna mélyen belé.
– Engedj felülre! – suttogta Ava, amikor elhalványult a
gyönyör.
A férfi azonnal visszavonta az érintését.
– Fájdalmat okoztam?
A fejét rázva feltérdelt, hanyatt lökte a férfit, és
lovaglóülésben fölé ereszkedett.
– Nem, csak ezt akartam csinálni!
Forróság égette Jak’rit, amikor a lány benyúlt közéjük,
ujjait a férfi kemény hossza köré fonta, és a bejáratához
igazította.
Jak’ri felnyögött, ahogy Ava ráereszkedett mélyen a
farkára, azok a meleg, nedves falak összeszorították, ahogy
tágította.
– Ava! – szökött ki vágytelin és rekedten az ajkai közül.
A nő felnyögött. – Olyan nagy vagy!
A férfi Ava csípőjére szorította a kezét, és elmerült benne.
 – Olyan szűk vagy!
A lány zihálva szétnyíló ajkakkal nézett a férfi szemébe,
és mozogni kezdett.
Combjainak izmai megfeszültek, ahogy felemelkedett,
végigcsúszott a férfi hosszán, majd újra lefelé ereszkedett.
Most ő volt az, aki azt követelte: – Még!
Az érzéki mosoly, amit a lány rá villantott, csak fokozta a
férfi vágyát, ahogyan a melleinek mozgása is, miközben
lovagolt rajta. Jak’ri mindkettőt megmarkolta, simogatta és
szorította.
A nő hátravetette a fejét, felnyögött, és körmeivel
könnyedén végigsimított a férfi mellkasán. Amikor a lány
az ujjait a Jak’ri mellkasán lévő szőrbe fúrta, és
megrángatta, a férfi még mélyebbre süllyesztette magát. A
gyönyör egyre magasabbra és magasabbra emelkedett,
sürgetve őket. A nő körözött a csípőjével, megváltoztatva a
szöget, amelyben találkozott a férfiéval. Jak’ri felgyorsította
a tempót, tovább hajtotta a lányt, küzdött, hogy visszatartsa
a kielégülését, amíg a lány újra el nem éri az orgazmust.
Egyik kezét Ava hasára csúsztatva megkerülte a kötést, és
ujjaival megcirógatta a fürtjeit.
– Jak’ri! – nyögte a lány.
Megsimogatta a gyönyörközpontját, miközben felfelé
nyomult, hogy találkozzon vele, újra és újra, a nyomás
egyre nőtt és nőtt, amíg a lány fel nem kiáltott. A belső
izmai a férfi kemény hosszára szorultak, összeszorították és
elengedték – olyan drekking jó volt –, amíg Jak’ri is nem
csatlakozott hozzá, és kiáradt benne a forrósága.
Ahogy a gyönyör hullámzása fokozatosan alábbhagyott,
a nő ernyedten a férfi mellkasára omlott.
A hasán lévő seb miatti aggodalom újra felszínre tört
Jak’riban.
 Jak’ri az oldalukra fordította magukat, testük még mindig
össze volt kapcsolódva.
Elkezdett egy kis helyet képezni közöttük, hogy
ellenőrizni tudja a kötést, de megállt, amikor a lány
hátrahajtotta a fejét. Amit a lány izzó, borostyánszínű
tekintetében látott, minden mást a semmibe foszlatott.
– Tényleg szeretlek – mondta halkan, és a gyengédség a
csinos vonásokon teljesen elvarázsolta a férfit.
– Szeretlek, Ava! – A szavak megdöbbentően kevésnek
tűntek, csak töredékét fejezték ki annak, amit a férfi érzett a
lány iránt. De úgy tűnt, Ava megértette.
Mosolyogva egy könnyed csókot nyomott a férfi ajkára,
majd odabújt hozzá.
Nem akarom elpazarolni azt az időt, amit együtt töltünk!
mondta. Minden pillanatot úgy akarok megélni, mintha az lenne
az utolsó!
Ahogy az álom újra elragadta, Jak’ri megfogadta, hogy
pontosan ezt fogja tenni.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

– FOLYTASD A KERESÉST! Itt kell lenniük!

Ava felriadt. Félelem hasított belé, megfagyasztva a vérét.
Az a hang... gathendi volt.
És ez nem annak a rémálomnak volt a része, amely a
lányt már háromszor elborította, mióta menedéket kerestek
a tömör sziget alatt.
Felült, keze remegni kezdett, ahogy Jak’rit kereste.
A férfi néhány lábnyival arrébb állt, háttal neki, a lábujjai
centiméterekre voltak a víz szélétől, és figyelmesen bámult a
barlang víz alatti bejárata felé.
Távoli hangok töltötték meg a lány lomha elméjét, több
gathendi hangja.
Közel kellett lenniük, hogy ilyen tisztán hallja őket.
– Jak’ri – suttogta.
A férfi a válla fölött rápillantott, arca komor volt.
– Átkutatják a szigetet. Hallottam, hogy jönnek, amikor
kimentem friss vízért.
– Megláttak?
A férfi megrázta a fejét. – Nem hagytam el az óceánt, és a
vízfelszínt súroló fák közé bújtam.
– Hányan vannak?
– Számításaim szerint nyolcan. A többiek a kontinensen
időznek, és a szirt tövében kutatnak a vízben.
A csípője melletti mozdulat vonta magára a lány
figyelmét.
Egyik kezében egy Bex-7-es kábítógránátot szorongatott,
és újra és újra megforgatta, miközben gyakori pillantásokat
vetett a tó túlsó partjára.
 – És itt mi a helyzet? A sziget partja mentén lévő vizet
kutatják át? – Ha így lenne, akkor megtalálhatják a
barlanghoz vezető átjárót.
– Még nem. Eddig a szárazföldön maradtak. Néhányan
vonakodnak a vízbe menni, mert egy nagy tengeri lény
megölt közülük kettőt a kontinenshez közelebb.
A francba! Ő és Jak’ri még nem találkoztak semmi
nagyobbal, mint a barátságos delfinszerű lények idefelé
jövet. – Talán nem kellene többé kimozdulnod! – Mi van, ha
valamelyik lény megtámadja őt?
Megrázta a fejét. – Meg tudom védeni magam az
ilyenektől. Egy senshi általában nem jelent veszélyt a tengeri
élővilágra. De a vízben könnyebb számomra egy egyedre
összpontosítani. Ha ez sikerül, az árthat és elriaszthatja a
nagy ragadozókat.
– Ó! – Elhallgatva próbált ráhangolódni a gathendiek
gondolataira. – Azt hiszem, nem hoztak elég nahalae-t
magukkal. Tudok néhányuk gondolataiban olvasni.
A férfi bólintott. – Ahogy én is!
A nő egyesével átvizsgálta a katonákat.
Ahogy ezt tette, az aggodalma némileg csökkent.
Fogalmuk sem volt róla, hogy a sziget alatt egy barlang és
víz alatti járatok húzódnak. A gathendiek többsége pedig
hiábavaló feladatnak tartotta a kis szárazföld átkutatását,
biztosak voltak benne, hogy egykori foglyaik a szirt
tövében, a sziklák között lelték a halálukat. Csak néhányan
hittek abban, hogy ő és Jak’ri talán eljutottak ide, és
remélték, hogy megtalálják őket, mivel aggódtak, hogy a
császáruk mindannyiukat kivégezné, ha elveszítenék a
purveli és a földlakó kísérleti alanyt is.
 Avának egészen addig nem jutott eszébe, hogy
megkérdőjelezze, hogyan értheti meg őket ilyen jól. Vagy
Jak’rit.
A homlokát ráncolta. Amikor a lasaraiak megpróbáltak a
Halhatatlan Őrzők agyába olyan fordítóchipet ültetni, mint
az övé, a barátai által hordozott szimbióta-vírus elutasította,
és repeszként kilökte azt.
Az övé mégis megmaradt.
Vajon a vírus azért tekintette az ő részének, mert már
azelőtt is jelen volt, hogy megfertőződött volna?
Hmm. Ezt a rejtélyt később kell megoldania.
Amikor Ava felállt, szédülés tört rá. Bár enyhe volt,
mégis elég volt ahhoz, hogy a helyére dermedjen, amíg el
nem múlik.
A fenébe! Gyengült. A Halhatatlan Őrzők, akik vele
együtt utaztak a Kandovar fedélzetén, mindannyian
rendszeres transzfúzióban részesültek, és kevés sebet
szereztek. Így aztán tényleg fogalma sem volt arról, milyen
gyors hanyatlásra számíthat.
A leégése már enyhén barnává halványult, a bőrének
bizsergése már eltűnt. A legrosszabb sebei – a hasán és a
combján – csak annyira gyógyultak be, hogy nem véreztek,
hacsak nem erőltette meg magát... ahogyan tette, amikor
Jak’ri és ő szeretkeztek.
Sajnos úgy tűnt, hogy ez volt a vége. Minden vágás
megmaradt, amit a gathendiekkel vívott legutóbbi csatájuk
során szerzett. Egyik sem halványult halvány rózsaszínű
heggé, vagy tűnt el úgy, mint a korábbi sebei. És mindegyik
még mindig fájt, hacsak Jak’ri nem fújta be őket imaashuval.
Amikor a férfi meglátta a véres kötéseket, miután az első
itteni éjszakán szeretkeztek, azt javasolta, hogy tartóztassák
meg magukat, hogy időt adjanak neki a gyógyulásra. De
Ava gyorsan elvetette ezt az ötletet, a kezét és a száját
használva, hogy meggyőzze a férfit az ellenkezőjéről.
És gyanította, hogy a férfi is ugyanazt a kétségbeesett
igényt érezte, mint ő, hogy minél több életet és szeretetet
zsúfoljanak bele az együtt töltött időbe, mert nem tudták,
mikor ér véget.
Vagy hogy hogyan ér véget.
– Mióta vannak itt? – kérdezte a lány.
– Néhány órája.
A lány szemöldöke felszaladt. – Tényleg? – És eddig nem
hallotta meg őket?
A férfi bólintott.
– Mélyen aludtál. – Bár a kijelentés egyszerű és egyenes
volt, a lány hallotta a mögötte rejlő aggodalmat.
Észrevette, hogy a lány gyengül?
Ava egy mosolyt és egy kacsintást villantott felé.
– Biztosan kimerítettél!
A férfi arckifejezése felmelegedett, ahogy szeretettel teli
mosollyal viszonozta a lány mosolyát.
Miközben Jak’ri elfordult, hogy szemmel tartsa a barlang
bejáratát, a nő felkapta az egyik nagy, kivájt gyümölcshéjat,
amit tálként használtak. Ebben volt egy üveg wosuur a
fogaik tisztításához, egy kulacs és néhány más szükséges
dolog.
A barlang hátsó részében rengeteg zug és szöglet volt.
Jak’ri kiválasztotta a legnagyobbat, és egyfajta latrinává
alakította át számukra, egy mély lyukat ásva a homokba egy
földönkívüli szerszámmal, amelynek Ava nem emlékezett a
nevére, és amely a férfi által csomagolt felszerelések között
volt. Bár határozottan jobban szerette a hajó elegáns
mosdóit és a kapszulában lévő furcsa vécéket, el kellett
ismernie, hogy ez jobb volt, mint a bokrokba pisilni, és
remélni, hogy a növényzet nem okoz kiütést, mint a mérges
szömörce. És a sötét homok, amit minden használat után
beszórt a lyukba, ugyanolyan jól működött, mint a
macskaalom.
Miután befejezte a reggeli mosakodást, csatlakozott
Jak’rihoz a tónál.
Jak’ri átkarolta a lányt, az oldalához húzta, és egy csókot
nyomott a homlokára. Összevonta a szemöldökét, majd
ismét megcsókolta Ava homlokát.
– Mi az? – kérdezte a lány, és átkarolta a férfi derekát.
A férfi a homlokához nyomta az arcát.
– Melegnek érződsz.
Igen. Ma egy kicsit lázas volt. Ahelyett azonban, hogy ezt
megemlítette volna, inkább egy fanyar mosolyt villantott a
férfira.
– Valószínűleg azért, mert még mindig elpirulok minden
alkalommal, amikor a rögtönzött mosdónkat használom,
miközben te is itt vagy. Ha megnézed az arcom, biztos
vagyok benne, hogy az is meleg!
A férfi felkuncogott. – Egy kicsit rózsaszínűnek tűnik.
Csendben álltak, átölelve egymást, és mentálisan
hallgatták a fölöttük lévő fattyak mormogását.
Ava az alsó ajkát rágcsálta.
Aggasztónak találta a lázat. Ez valami új volt, ami
korábban nem gyötörte, amikor megsérült. De mit tehetett
volna ellene? Még mindig nem akarta megkockáztatni, hogy
Jak’ri vérével töltse fel magát, hacsak nem válik feltétlenül
szükségessé... mint például akkor, ha a gathendiek
rátalálnak erre a barlangra, és hirtelen erőre lenne szüksége,
hogy felvegye velük a harcot.
Máskülönben...
 Nem halna meg, ha nem töltené fel magát. Egyszerűen
csak tovább gyengülne, amíg bele nem csúszik abba a furcsa
sztázisba, amit néha előfordul a Halhatatlan Őrzőkkel. Míg
a vámpírok meghalnak, ha hatalmas vérveszteséget
szenvednek, a halhatatlanok – a feljavított DNS-ük
következményeként – ehelyett a medveállatkákéhoz
hasonló, különös hibernált állapotba kerültek, a szívverésük
és a légzésük olyannyira lecsökken, hogy a sürgősségi
osztály orvosai halottnak nyilvánítanák őket. Aztán addig
aludtak, amíg új vérforrás nem akadt.
Ijesztő kilátás volt ez, amely mindazonáltal még mindig
jobban tetszett Avának, mint az esetleges halál, ha Jak’ri
vére nem volt kompatibilis a vírussal.
Remélhetőleg egyik lehetőségre sem kerül sor.
Ha mégis bekövetkezne, figyelmeztetnie kell Jak’rit,
nehogy a mozdulatlanságát és a reakcióhiányát halálnak
higgye.
– Elmennek – mormolta hirtelen.
A lány pislantott, annyira elmerült a gondolataiban, hogy
észre sem vette. – Mindannyian?
A férfi bólintott. – A nap lemenőben van. Vissza kell
jutniuk a kontinensre, mielőtt a többiek aktiválnák a pajzsot,
amivel visszatartják azoknak a nagy mancsnyomoknak a
gazdáit, amelyeket a mentőkapszula mellett találtunk. – A
férfi ajka felfelé húzódott. – Úgy tűnik, a nagymacskák,
ahogy te hívod őket, lakmároztak azokból a gathendiekből,
akiket idefelé jövet megöltünk.
A nő borzongást színlelt. – Amennyire büdösek azok a
fickók, szerintem az ízük még rosszabb.
A férfi felnevetett.
– Találtál valamit a fejükben a gathendi hadihajóról?
– Elvesztették vele a kapcsolatot.
 Meglepetés futott át rajta, ahogy remény is. – Tényleg?
– Igen.
– Miért?
– Nem tudják. De arra számítanak, hogy követni fogja
őket ide.
És ezzel elszállt a remény. A nő elkomorult. – Lehet, hogy
a laboratóriumi számítógépek szétlövése miatt vesztették el
a kapcsolatot?
A férfi megrázta a fejét. – Nem hinném, hogy azok
mélyen kapcsolódnának a kommunikációs rendszerükhöz.
– Hmm. Akkor ez egy rejtély.
– Pontosan.
A lány rámosolygott a férfira. – Azért szép gondolat, nem
igaz? Hogy kiiktattuk a kommunikációs rendszerüket,
miközben menekültünk?
A férfi mosolyogva megcsókolta Avát.
– Nagyon szép.
Hallgatták, ahogy a gathendiek felszállnak arra a gépre,
amelyik a szigetre hozta őket. Ava örömét lelte minden
egyes elégedetlen gondolatban, ami a borsóagyukon
átfutott. Kezdtek frusztráltak lenni. És idegesek. Néhányan
attól féltek, milyen következményekkel kell szembenézniük,
ha üres kézzel térnek vissza a hadihajóra.
– Gonoszság lenne, ha azt remélném, hogy a feljebbvalóik
szétrúgják a seggüket? – kérdezte.
A férfi felhorkant. – Srul, nem! Remélem, hogy
mindannyiukat kivégzik!
Néhányan már morogtak, és azon tűnődtek, vajon
meddig kell még keresgélniük. Szerencsésnek tartották
magukat, amikor a sziget átfésülésére küldték őket, de arra
számítottak, hogy holnap majd felváltva kell a hideg vízbe
keresgélniük, remélve, hogy megtalálják, ami az ő és Jak’ri
holttestéből megmaradt.
Vagy talán csak az ő holttestét. A legtöbben úgy vélték,
hogy a nő meghalt a sziklákon, Jak’ri pedig túlélte a
merülést, és mostanra valószínűleg már a bolygó másik
felén jár.
– Komolyan? – kérdezte kissé ingerülten. – Sok segget
szétrúgtam azon az átkozott hajón, aztán az erdőben
megint, és ők automatikusan azt hiszik, hogy én haltam
meg, te pedig életben maradtál? Ez aztán a nőgyűlölő
baromság!
A férfi elvigyorodott. – Talán csak azt remélik, hogy azért
haltál meg, hogy ne rúgd szét a többiek seggét!
A nő felnevetett. – Ez a magyarázat sokkal jobban tetszik!
A gathendiek valószínűleg biztosak lehettek benne, hogy
elég alapos keresést végeztek, mert nem tértek vissza
másnap a szigetre. Sem az azutáni napon. Ennek ellenére
Ava nyugtalan volt, hogy Jak’ri ismét kimerészkedik a
barlangból.
A férfi nem engedte, hogy elkísérje, amikor erre készült,
ragaszkodott hozzá, hogy biztonságban és szárazon
maradjon. Észrevette a lázat. A gyengeséget. A lomhaságot,
amely még jóval az ébredés után is megmaradt.
Újra megkérdezte, hogy adhatna-e neki silnát, hogy
felgyorsítsa a gyógyulását, mert aggódott, hogy valamilyen
bakteriális fertőzést kaphatott a sebeibe beszivárgott
óceánvíz miatt. De a nő visszautasította, mert attól tartott,
hogy a silna kiirtaná a vírust.
Ha a vírus elpusztulna, nem lenne immunrendszere. Így
inkább vállalta a silna nélküli kockázatot.
Mivel csak két inge volt, Avának minden nap ki kellett
mosnia az egyiket.
 Jak’ri felajánlotta, hogy megteszi helyette, de ő
visszautasította. Nem volt rá oka, hogy ne tudta volna
egyedül is elvégezni. Különben is, amikor a férfi a felszínen
volt, nemigen volt más dolga.
A túlméretezett ing, amelyet a legutóbbi csata során több
helyen elvágtak és elszakítottak, már annyira kopottasnak
és rongyosnak tűnt, hogy félretette. Így már csak az maradt
neki, ami egy kicsit jobban állt rajta.
Megvonva a vállát, összeszorította az ajkát. Ha ő és Jak’ri
kettesben lennének a bolygón, akkor egyszerűen csak
félmeztelen maradna, amíg kimossa az inget, és hagyja
megszáradni. Mostanra már elég gyakran voltak meztelenül
egymás közelében, hogy már nem érezte magát zavarban.
De azok az átkozott gathendiek még mindig ott ténferegtek
a szirten. És ha a rohadékok meglepnék őket a
visszatéréssel, és valóban felfedeznék a barlangot, nem
akarta, hogy letolt nadrággal vagy – ebben az esetben –
levett inggel kapják rajta.
Jak’ri sem akarta, mert most mindketten ruhában
aludtak.
Ava az orvosi táskában kotorászott, hátha talál valami
hasznosat. A legjobb, amit talált, egy tekercs kötszer volt,
amit vízszintesen a mellére tekert, majd többször fel a
vállára, amíg egy rögtönzött sportmelltartót nem formált.
– Ez is megteszi – motyogta, és letérdelt a tó mellé, hogy
kimossa a pólóját és a tartalék rövidnadrágját.
Legszívesebben valami finom, illatos mosószerbe áztatta
volna az anyagot, vagy bedobta volna valamelyik elegáns
ruhatisztító készülékbe. Sajnos egyik sem volt kéznél, így a
tengervíznek és a homoknak kellett elvégezniük a munkát.
Miután kicsavarta belőle a vizet, amennyire csak tudta,
felemelte, hogy megvizsgálja.
 – Eh! – Kicsit koszosnak tűnt, de legalább nem bűzlött.
Ha véget érne a gathendiekkel való bajuk, egyszerűen
befújja a ruhájukat azzal a nagyszerű retsa cuccal, és hagyja,
hogy úgy megtisztítsa az anyagot, ahogy a sebeit is
megtisztította.
De úgy tűnt, a gondjaik még messze nem értek véget.
Miután az inget szétterítette egy sziklára száradni, felállt.
A barlang forogni kezdett körülötte.
Ava káromkodva oldalra tántorgott, és meg kellett
támasztania a lábát, hogy ne essen el. Kinyújtotta a karját,
mintha egy hajó fedélzetén állna, amely ide-oda dől, és
nagyjából így is érezte magát.
Néhány másodperc múlva alábbhagyott a szédülés.
A víz felé pillantott, és örült, hogy Jak’ri nem volt tanúja
ennek. A férfi naponta kétszer óvatosan kimerészkedett,
hogy figyelemmel kísérje a gathendiek tevékenységét, és
figyelje a lehetséges megmentőket, telepatikusan átfésülve
minden elmét a hatótávolságon belül, abban a reményben,
hogy az egyik talán purveli lesz. Vagy segoniai. Vagy
lasarai.
Néha ugyanezt tette éjszaka is, de akkor a vízben maradt,
hátha nagy éjszakai ragadozók is garázdálkodnak a
szigeten. Eddig még nem találkozott eggyel sem, de jobb
félni, mint megijedni.
Mintha a gondolatai megidézték volna, megjelent a férfi
alakja a tóban, és erőteljes csapásokkal közeledett feléje.
Kiemelkedett a vízből, mellkasa csupasz volt, nadrágja
erőteljes combjára tapadt, minden látható haja és szőrszála
ezüstös színben pompázott.
Ava szerette nézni, ahogy Jak’ri haja szárad, látni, ahogy
a szálak lassan elsötétülnek, míg újra feketévé nem válnak.
– Szia, szépfiú!
 A férfi tekintete a lány mellkasára esett.
Széttárta a karját, megmutatta rögtönzött melltartóját.
– Mit szólsz? Ez egy sportmelltartó.
Ahogy megállt előtte, a szája egyik oldala szégyenlős
mosolyra húzódott.
– Rossz az, hogy az első gondolatom az volt, hogy
levehető-e?
A nő felnevetett.
– Nem, és bármikor leveheted, amikor csak akarod! Csak
nem akartam félmeztelen járkálni, amíg szárad az ingem, ha
esetleg váratlan látogatóink lennének.
Lecsúsztatta a válláról a friss gyümölcsöktől és frissen
töltött kulacsoktól duzzadó csomagot.
– Nem hiszem, hogy ez megtörténne! A gathendiek még
mindig a szárazföld partján kutatnak. A legtöbben továbbra
is azt hiszik, hogy meghaltunk. – Megrándult a szeme. –
Vagy hogy te meghaltál, én pedig messzire elúsztam, és
elrejtőztem a tengeri élővilág között.
– Idióták! – morogta a lány.
– Egyetértek.
– Kapcsolatba léptek a hadihajóval?
– Nem. Még mindig semmi.
Ez kiváló hír volt.
Közelebb lépett, és a férfi mellkasára tette a kezét.
– Szóval azt mondod, lehet, hogy elég sok szabadidőnk
lesz?
A férfi lehajtotta a fejét, és összedörzsölte az orrukat.
– Igen!
– Ó, te jó ég! – zihálta a lány, miközben a férfi átkarolta,
és a testéhez húzta, amely még mindig hűvös volt a víztől. –
Hogyan foglaljuk el magunkat?
 Mosolyogva, a férfi könnyed érintéssel ingerelte a lány
ajkait. – Azt hiszem, van egy-két ötletem!

Jak’ri átrohant az erdőn, alig várta, hogy visszatérjen

Avához.
Már majdnem egy hete rejtőzködtek a földalatti
barlangban. Ava szédülése egyre rosszabbodott. Még
mindig túl melegnek érződött. A mozgása óráról órára
egyre lomhább lett, mintha a fáradtság állandóan arra
törekedett volna, hogy magával rántsa. És még az a ragyogó
borostyánszínű fény is, amely korábban életre kelt szép
barna szemében, szinte teljesen eltompult.
Mintha lassan minden élet kiszívódott volna belőle.
És ez srul halálra rémítette. Jak’ri nem tudta, mit tegyen.
Újra megvizsgálta a lány sérüléseit, mert aggódott, hogy az
egyik elfertőződhetett. És bár nem gyógyultak úgy, mint a
lábán lévő, egyik sem tűnt rosszabbnak vagy gyulladtnak.
Nem értette, mi történik, miért nem gyógyul a lány.
A szigeten lévő makik közül néhányan követték őt az
erdőn keresztül, ágról ágra hintázva vagy ugrálva. Az
ittenieknek halványabb csíkjuk volt, mint a szárazföldön
élőknek. Nagyobbak is voltak, és sokkal mélyebb hangú,
halkabb rikoltozásuk nem visszhangzott az egész erdőben.
Társaságuk azonban kevés vigaszt jelentett számára.
Nem akart ma kijönni, nem akarta magára hagyni Avát. De
mivel lázzal küszködött, több friss vizet kellett fogyasztania,
hogy elkerülje a kiszáradást. És továbbra is abban
reménykedett, hogy a friss gyümölcsök folyamatos
fogyasztása jót tesz neki.
 Lábai másodpercekkel azelőtt süllyedtek a puha, sötét
homokba, hogy a fák szétváltak, és elterült előtte a kék
óceán. Jak’ri csak annyi ideig állt meg, hogy
megbizonyosodjon arról, hogy nem lebeg a látóterében egy
néma jármű, aztán előrevetődve lemerült a felszín alá.
Az Ava iránti félelem továbbra is gyötörte, miközben a
part mentén úszott a félsziget felé.
Egy árnyék közeledett felé a sötét óceánból. Aztán egy
másik.
Őt a raashinire, Avát pedig a delfinekre emlékeztető játékos
lények hamarosan csatlakoztak hozzá. Gyakran találkozott
velük a kirándulásai során, talán még mindig kíváncsiak
voltak az új jövevényekre.
Amikor a barlangba vezető átjáró a látóterébe került,
Jak’ri nem lassított. Már annyiszor bejárta, hogy
megjegyezte az utat, és koncentrálás nélkül is tudta, melyik
kanyart kell választania, hogy elkerülje a zsákutcákat. A
raashini-szerű lények soha nem követték őt befelé. Néha azt
kívánta, bárcsak megtették volna, csak hogy Ava elterelje a
figyelmét.
Halvány fényesség jelent meg előtte. Felgyorsult, mert
alig várta, hogy visszatérhessen a lányhoz, és már majdnem
elérte a barlangot, amikor valami súrolta az elméjét.
Jak’ri megdöbbenve megállt, és megfordult, hogy
szembeforduljon azzal az úttal, amerről jött.
Mi volt az?
Bár csak futólag, de majdnem úgy érezte, mintha egy
gyenge senshi érintette volna meg.
Elfintorodott. Az egyik raashini-szerű lény próbált
kommunikálni vele? Amikor először találkozott velük,
néhány enyhe senshi érkezett tőlük. De azóta nem ismételték
meg.
 Egészen mostanáig.
Valamit mondani akartak neki?
Újabb gyenge impulzust érzett.
A homlokráncolása elmélyült. Talán valamelyikük
megpróbálta követni őt a kanyargós folyosón, és eltévedt?
A válla fölött a barlang szájára pillantott, ahol Ava várta,
majd káromkodva elindult vissza az óceán felé.
Bármennyire is szeretett volna gyorsan visszatérni a
lányhoz, nem hagyhatta ezt felderítetlenül. Mi van, ha az
egyik raashini-szerű lény követte őt, és fennakadt valamin?
A folyosó néhány mellékágában olyan növények voltak,
mint a barlangban, amelyekbe belegabalyodhatott az
egyikük.
Vagy mi van, ha a drekking gathendiek szereztek egy víz
alatti felderítő járművet?
Sokkal szívesebben bogozta volna ki az előbbit, minthogy
az utóbbival foglalkozzon, de nem találkozott tengeri
élőlényekkel.
Amikor elérte a járat torkolatát, lelassított, és óvatosan
kikukucskált a hatalmas óceánba.
Semmi szokatlan nem tűnt fel neki.
Homlokát ráncolva, lassan előmerészkedett.
Még mindig semmi.
Még a raashini-szerű lények sem voltak többé a
láthatáron.
Aggódva elmerészkedett a félsziget csúcsáig, és óvatosan
körbekémlelt, vigyázva, hogy eléggé a felszín alatt
maradjon, nehogy a gathendiek észrevegyék az ezüstszínű
haját, ha átrepülnének felette egy géppel.
Ahogy ezt tette, megérzett... valamit.
Nem egy senshit. Egy jelenlétet.
 Olyasvalamit, amitől elkerekedett a szeme, és a szíve
hevesen kezdett kalapálni a bordái között.
Ez nem lehetett.
Ziv’ri? szólította telepatikusan.
Igen! válaszolt azonnal a fivére.
Ha Jak’ri állt volna, a térdei megroggyantak volna.
Jövök, Jak’ri! mondta Ziv’ri. Hol vagy?
Vannak veled gathendiek? kérdezte, és azon tűnődött,
hogyan lehetséges ez.
Nincsenek, majd elmagyarázom, ha odaértem hozzád! Mutasd
meg az utat!
Jak’ri mentálisan kisugározta az utat, majd megpördült,
és a folyosó felé iramodott. Nem tudta, hogyan lehetséges
ez, mi történt, de Ziv’ri életben volt. A fivére életben volt!
Jak’ri még soha nem haladt ilyen gyorsan a barlanghoz
vezető kanyargós átjáróban. Ava! szólította gondolatban,
ahogy belépett a barlangba.
A lány nem válaszolt.
Amint a víz elég sekély volt ahhoz, hogy felálljon,
felbukkant a felszínen, és a part felé szaladt.
Ava csukott szemmel feküdt a levélágyukon.
– Ava! – szólította hangosan, és ledobta a gyümölcsökkel
teli zsákot, amelyet még mindig a vállán cipelt.
A lány felriadt. Felült, és figyelte, ahogy a férfi felé siet.
Miközben ezt tette, nagy barna szemei megteltek könnyel.
– Álmodtam. Ziv’ri életben volt, és eljött, hogy
csatlakozzon hozzánk.
Jak’ri térdre ereszkedett előtte, és tenyerébe fogta a lány
szép arcát. – Nem álom volt, sakara! Itt van, a bolygón! –
Nedvesség gyűlt a szemébe. – Éppen hozzád tartottam
visszafelé, amikor megéreztem egy enyhe senshit.
Visszamentem, hogy megvizsgáljam, és... – Elmosolyodott.
– Itt van! Ziv’ri itt van!
A szemei kitágultak, miközben elakadt a lélegzete.
– Életben van? – Izgatottság világította meg lázas
vonásait. – Tényleg él?
Jak’ri bólintott. – Éppen úton van a barlang felé.
Sírva fakadva a boldogságtól, Ava átölelte Jak’ri nyakát.
A férfi felállt, felsegítette Avát is, és szorosan átölelte.
Jak’ri? hívta Ziv’ri.
Ava felzihált.
Elváltak, és a víz felé fordultak.
Amint Jak’ri meglátta fivére halvány alakját, ahogy
feléjük siklott a felszín alatt, a part felé rohant, majd
fröcskölve folytatta a sekély vízben. Két alak tört a felszínre,
de Jak’ri csak a fivérére figyelt.
Előre gázolt, és szorosan az ölelésébe rántotta.
– Azt hittem, meghaltál! – mondta, alig tudott
megszólalni a torkában lévő gombóc mellett. – Azt
mondták, megöltek, és én már nem éreztelek! Ava sem!
Ziv’ri is szorosan visszaölelte, a karjai szinte kiszorították
belőle a levegőt. – Hazudtak! – felelte, a hangja rekedt volt
az érzelmektől.
Csobbanás hallatszott mellettük.
Jak’ri átnézett a fivére válla fölött.
Egy Avánál is alacsonyabb nő állt mellettük, a teste
gyakorlatilag csupasz volt. Egy kis szövetszalag, amely Ava
rögtönzött sportmelltartójának apróbb változatára
hasonlított, ölelte körül a mellét, és egy még kisebb
szövetcsík fedte a combjai találkozását. Egy éles tőr volt a
csípőjén lévő pántba dugva. Ettől eltekintve csak egy hámot
viselt, amely a vállára tekeredett, és két kardnak látszó
tárgyat tartott a hátán.
 A lány kíváncsi pillantást vetett rá.
Aztán Ava belé csapódott.
A nő barna szemei kitágultak, ahogy elvesztette a
támasztékot, hanyatt esett Ava öleléséből, és a felszín alá
süllyedt.
Ava megbotlott, de sikerült talpon maradnia.
Elszörnyedés söpört végig a vonásain, miközben a nő
segítségére sietett, aki fröcskölve emelkedett fel a vízből.
– Bocsánat! – kiáltotta Ava. – Sajnálom, Eliana! Csak
annyira örülök, hogy látlak!
Jak’ri lazított a fivére szorításán. Ez volt Eliana?
– Ava! – Megkönnyebbülés áradt szét a nő arcán
másodpercekkel azelőtt, hogy Ava átkarolta volna. Eliana
szemei borostyánszínű fényben kezdtek izzani, miközben
az ajkai megremegtek, és olyan szorosan ölelte át Avát,
ahogy Jak’ri ölelte Ziv’rit.
Avából fájdalmas nyögés szakadt ki.
Ziv’rit elengedve, Jak’ri gyorsan kinyújtotta a kezét a nők
felé.
– Óvatosan! – figyelmeztette halkan. – Megsérült.
Eliana tekintetébe riadalom költözött, miközben sietve
elengedte Avát, és hátralépett.
Megsérült? kérdezte Ziv’ri telepatikusan, a homlokát
ráncolva, ahogy észrevette a vágásokat Ava homlokán és
hasán. Mennyire súlyos?
– Jól vagyok! – mondta Ava. De a mosolya eltűnt, amikor
hirtelen megtántorodott.
Eliana felkiáltva nyúlt utána.
De Ava Jak’ri felé fordult, és érte nyúlt.
Jak’ri gyorsan megragadta Ava kezét, és magához húzta,
egyik karját a dereka köré fonva. Ava?
 – Ó, a francba! – motyogta a lány. – Nem vagyok jól! Azt
hiszem, én... – A szemei kifordultak, ahogy a térdei
megroggyantak.
Jak’ri gyorsan a karjába emelte.
– Ava? – szólította Eliana.
– Eszméletlen. – Kiemelte a vízből, és az ágyhoz vitte.
Ziv’ri és Eliana érezhető aggodalommal követte őket.
Letérdelt, és óvatosan lefektette Avát a nagy levelekre.
– Mi baja van? – kérdezte Eliana. – Mi történt?
– A gathendiek történt – mondta, képtelen volt elrejteni a
dühöt és a keserűséget, ami felemésztette.
Eliana letérdelt mellé, miközben Ziv’ri a közelében
téblábolt.
– Sikerült felmarkolnom a gathendiek egyik orvosi
csomagját, amikor elmenekültünk – mondta Jak’ri. –
Elláttam a sebeit, amennyire csak tudtam. És úgy tűnt, egy
időre jobban is lett. – Egyik kezét a lány homlokára téve
gyengéden hátrasimította a haját. – De újra megsérült,
amikor újabb gathendiek támadtak ránk, és mióta
idejöttünk, folyamatosan gyengült.
Eliana Ziv’rire nézett.
– Menj Dagonhoz! A csatának véget kell érnie, mire
odaérsz hozzá. Mondd meg neki, hogy Avának azonnali
orvosi ellátásra van szüksége, és nézd meg, le tudnak-e
szállni a komppal a szigeten.
Ziv’ri bólintott, egy aggódó pillantást vetett Jak’rira, majd
megfordult és beugrott a vízbe.
Jak’ri megragadta az egyik kivájt gyümölcshéjat, amit
tálként használtak, és elindult a zsák felé, amit korábban
elejtett. Csak egy másodpercbe telt, hogy elővegye a
kulacsot, és megtöltse a tálat az összegyűjtött friss vízzel.
– Ava? – szólalt meg Eliana halkan.
 Miközben Jak’ri visszasétált hozzájuk, a nő arra a helyre
tette a kezét, ahol azelőtt a férfié volt, és végigsimította
hüvelykujjával Ava homlokát, óvatosan, hogy elkerülje a
vágást, amely azt elcsúfította.
– Fáradt és bágyadt már néhány napja. – Letérdelt Ava
másik oldalára, és belemártott egy rongyot a vízbe. Miután
kinyomta a felesleget, Ava homlokára terítette. Ez volt az
első alkalom, hogy a lány elvesztette az eszméletét. Ettől
srul halálra rémült.
Ava barátnője kinyújtotta a kezét. – Eliana vagyok!
Megszorította a lány alkarját. – Én Jak’ri vagyok! Ava
gyakran emlegetett téged. Azt mondta, te voltál az, aki
lehetővé tette, hogy elmeneküljön a Kandovarról, mielőtt az
elpusztult volna, hogy te tetted be a mentőkapszulába.
– Igen. – Elengedve a férfit, megfogta Ava kezét. –
Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott megtalálni őt. –
Kínlódónak tűnt, mintha kudarcnak tartotta volna a maga
részéről, hogy nem érkezett hamarabb azzal az erősítéssel,
amit vélhetően hozott. Halvány mosolyt erőltetett magára. –
Hogy mindkettőtöket megtaláljam. De egy ideig én is el
voltam veszve.
A férfi bólintott, és azon tűnődött, vajon mit kellett
átélnie, hogy ideérjen, és hogyan került Ziv’ri mellé. – Attól
félt, hogy nem élted túl.
– Majdnem nem.
Jak’ri folytatta Ava hajának simogatását.
– Mi van a többiekkel? A többi földi nővel? Ava nagyon
aggódott értük.
Eliana egy nagyot nyelt.
– Eddig csak egy másikat találtak meg. Ő biztonságban
van Lasarán. A többit még keressük.
A hír nagy bánatot okozna Avának.
 Csend támadt közöttük. Jak’ri kérdésekkel akarta
bombázni Elianát: Hogyan került ide? Hogyan fogott össze
Ziv’rivel? Hogyan szökött meg Ziv’ri a gathendiek karmai
közül? És milyen erők juttatták őket ide?
De az Ava iránti aggodalma miatt hallgatott, miközben
remélte, hogy ezek az erők – bárkik is legyenek azok –
segíteni tudnak rajta.
Ziv’ri közeledtét érzékelve a tó felé pillantott.
A víz fröcskölt, ahogy a fivére kilépett a vízből. Még
soványabb volt, mint a gathendi hajón, és új sebhelyeket
viselt. De ennek ellenére jól nézett ki. A szemei éberek
voltak. Nem kapkodott levegő után az úszástól. És kihúzott
vállakkal járt, ahelyett, hogy fáradtan lecsüggedt volna.
– A szállítóhajó már a sziget felett lebegett, amikor
elhagytam a barlangot – jelentette be.
Szállító?
Ziv’ri mögött egy nagy, exo-páncélba burkolt alak
emelkedett fel. A víz lecsurgott róla, és eltakarta viselőjének
arcát, amíg a sisak vizorja fel nem csúszott.
Jak’ri megkönnyebbült.
Egy segoniai. Valaki ismerős arcú, bár a nevét nem tudta
megmondani.
– Dagon! – Eliana felállt, elsietett Ziv’ri mellett, és az
érkező férfi páncélos karjaiba vetette magát.
Hát persze! Dagon parancsnok. Jak’ri csak egyszer vagy
kétszer látta őt távolról, amikor részt vett az Aldebari
Szövetség harci játékán.
Dagon olyan bizalmasan ölelte át Elianát, ami szoros
kapcsolatról árulkodott. – Jól vagy?
A lány bólintott. – És te?
– Jól vagyok! Ziv’ri azt mondta, hogy Ava orvosi ellátásra
szorul.
 Ismét bólintott, sápadt arcvonásait aggodalom borította.
– Megsérült, és rögtön az érkezésünk után elvesztette az
eszméletét.
A segoniai parancsnok megpaskolta a nő hátát, miközben
több exo-páncélos alak bukkant elő mögüle a vízből. – A
Ranasura éppen akkor érkezett, amikor véget ért a csata.
Most a sziget felett van.
A Ranasura? Jak’ri felállt, de Ava közelében maradt,
miközben a fivére felé fordult. Hogy a srulba kerültél egy
segoniai hadihajóra?
Ziv’ri megrázta a fejét. Bár tudom, hogy abszurdnak hangzik,
de a gathendiek juttattak oda. Azt akarták, hogy foglaljam el, és
kapjam el a másik földi nőt. Amikor Jak’ri csak üres tekintettel
bámult rá, Ziv’ri elmosolyodott. Mindent elmesélek, miután
segítettünk Avának.
Az egyik páncélos harcos Dagon parancsnok mögött
felemelte a sisakja vizorját.
Eliana megkönnyebbülten üdvözölte őt. – Adaos!
– Dagon azt mondta, hogy orvosra van szükséged.
– Avának kell! Ő ott van! – mutatott Ava felé a nő.
A segoniai elhaladt mellette, és parancsokat osztogatott
az utasítgatásokhoz szokott ember módján. A tekintete
találkozott Jak’riéval, amikor mindketten letérdeltek Ava
sápadt alakja mellé.
– Adaos főorvos, a Ranasuráról!
– Jak’ri A’daar, Purvelről!
– Mióta eszméletlen?
– Nem sokkal Eliana és Ziv’ri megérkezése óta. – Jak’ri
közel maradt Avához, nem volt hajlandó elengedni a kezét,
amikor az orvos elővett egy kézi szkennert, és
végigsimította a mozdulatlan test felett. – Ez az első
alkalom, hogy elvesztette az eszméletét – mormolta. – De az
utóbbi időben szédülés kínozta, és napról napra gyengült,
mióta a gathendiek megsebesítették.
Eliana és Dagon halkan beszélgettek a tó mellett, de Jak’ri
figyelme továbbra is Avára és Adaos főorvosra szegeződött.
Egy másik orvos lépett előre, és letérdelt Adaos mellé. A
táskájába nyúlva kivett egy légpárnás hordágyat, amely
csak akkora volt, mint egy nagyobb adattábla. Közvetlenül a
homok fölé tartva, megnyomta az egyik sarkot. A tábla
kinyúlt, amíg elég hosszú és széles nem lett ahhoz, hogy egy
segoniai harcost is elbírjon, majd a levegőben lebegett.
Adaos tanulmányozta a szkennert, miközben a
képernyőjén eredmények villantak fel.
Ziv’ri letérdelt Jak’ri mellé, és a vállára tette a kezét. A
sebei miatt van? kérdezte telepatikusan.
Olyan jó volt újra hallani a fivére hangját a fejében. Nem
tudom! ismerte be Jak’ri. Amennyire tudtam, elláttam őket, és
nem tűnnek gyulladtnak, de... nyilvánvalóan valami baj van.
A csend elnyúlt.
– Tudsz neki segíteni? – kérdezte Jak’ri, amikor már nem
bírta tovább.
Adaos a szemébe nézett, és kedvesen elmosolyodott. –
Igen. Gyorsan felépül, amint elvisszük a Ranasura orvosi
részlegébe.
Ziv’ri megszorította Jak’ri vállát. Megbízhatsz benne! Ő az
oka annak, hogy még most is élek.
Jak’ri a fivére ezüstszínű szemeibe nézett. És végre
enyhülni kezdett a vállát görcsbe rándító feszültség.
Mögötte Dagon parancsnok – aki valamikor levette a
sisakját – csókot nyomott Eliana sötét, nedves hajára, és állát
a lány fejére támasztotta. – Vigyázni fogunk rá, milessia! –
fogadkozott halkan.
Eliana nekidőlt a férfinak. – Köszönöm!
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

AVA FELSÓHAJTOTT, ahogy lassan magához tért.

Hála az égnek! Újabb szörnyű rémálma volt, amelyben ki
volt szolgáltatva a gathendiek kényének-kedvének. Ezúttal
megint egy átkozott műtőasztalhoz volt szíjazva, és anélkül
vágták fel, hogy nyugtatót vagy fájdalomcsillapítót adtak
volna neki. Jak’rit a mellette lévő asztalhoz bilincselték, és
ugyanezen ment keresztül ő is. És Ziv’ri...
Nedvesség gyűlt a szemébe.
Ziv’ri holtteste a bátyja mögötti asztalon feküdt.
De ez csak álom volt, emlékeztette magát. Csak egy újabb
rémálom. Egy a sok közül, ami azóta kísérti, mióta ő és
Jak’ri összecsaptak az erdőben a gathendiekkel. Nem tudta,
miért voltak ilyen rémálmai. Ő és Jak’ri most már
biztonságban voltak. A gathendiek soha nem találnák meg
őket itt a barlangban. Ők...
Kinyitotta a szemét.
Teljesen elszörnyedve rezzent össze, miközben
felszisszent.
Nem a barlangban volt, a sötét homokkal és a szépen
ragyogó falakkal.
Egy műtőasztalon feküdt, egy teljesen fehér laborban.
– Nem! – motyogta.
Az óceán illata helyett fertőtlenítő szag érződött a
levegőben. És ahol a sötét, lumineszkáló csíkokkal díszített
szikláknak kellett volna lenniük fölötte, ott ehelyett fejlett
orvosi műszer tapadt a plafonra.
Rémület járta át. Visszakerült a hajóra. A gathendiek
biztosan megtalálták őket és...
Visszakerült a kibaszott hajóra!
 Kétségbeesés árasztotta el.
– Nem! – A hangja minden tagadással felerősödött. –
Nem, nem, nem, nem!
Egy magas alak hajolt hirtelen föléje.
Védekezőn emelte fel a kezét.
– Ava! – mondta a hang. Egy mély hang, amelyet ismert
és szeretett.
– Jak’ri? – A lány pislogva próbálta meglátni az erős
fényben.
– Igen. – A férfi jóképű arca aggodalommal telve jelent
meg felette, ahogy megfogta Ava kezét, és az ajkához
emelte. – Semmi baj! – mormolta megnyugtatóan. – Minden
rendben van!
Ava felült, és megrázta a fejét. – Hogy találtak ránk? –
Átkarolta a férfit, és arcát a mellkasába temette. – Hogyan
juttattak vissza minket a gathendiek a hajójukra?
– Nem ők voltak – mondta egy második hang.
Ava felzihált. Elengedve Jak’rit, a másik férfira meredt,
aki mellé állt. – Ziv’ri?
A férfi elvigyorodott. – Meglepődtél, hogy látsz?
– Igen! – A lábait az ágy szélére lógatva, az ölelésébe
vonta a férfit. Olyan vékony volt! Még soványabb, mint
amikor utoljára látta a gathendi hajón. – Hogy lehetséges
ez? Azt hittük, meghaltál!
– Majdnem meghaltam – ismerte be a férfi, miközben
viszonozta a lány ölelését. – De nem tehettem! Ha
megtettem volna, Jak’ri megtarthatta volna a légpárnás
biciklimet!
A komor körülmények ellenére, nevetés szökött ki
Avából. Annyira örült, hogy újra láthatja a férfit.
Hátradőlve, letörölte a könnyeket az arcáról, és
mindkettőjükre bámult. – Mi történt? Hogyan fogtak el
minket már megint a gathendiek?
– Nem fogtak el – mondta Jak’ri, és a viselkedése
meglepően nyugodt volt, miközben közelebb húzódott
hozzá, és átölelte a lányt.
Ziv’ri bólintott. – Egy segoniai hadihajón vagyunk. A
Ranasurán.
Felcsillant a remény. A segoniaiak a lasaraiak
szövetségesei voltak!
– Tényleg? – Felnézett Jak’rira. – Meghallották a
segélyhívásodat?
– Nem. Ziv’ri a hajójukra lopózott.
A lány teljesen értetlenül ingatta a fejét. – Hogyan? –
Amikor utoljára látták, a gathendiek éppen elhurcolták
Ziv’rit.
– A... – A férfi összevonta a szemöldökét. – Mi is volt az a
földi kifejezés, amit használtál, és ami annyira tetszett? –
Egy pillanatig elgondolkodott, aztán felderültek a vonásai. –
Á, igen! A hülye gathendiek küldtek.
A lány rábámult a férfira. – Mi van?
– Megtudták, hogy egy másik földi nőstény van a
Ranasura fedélzetén, és arra kényszerítettek, hogy
szivárogjak be a hajóra.
– Hogy kényszeríthettek arra, hogy beszivárogj egy
hajóra?
Jak’ri egy csókot nyomott Ava halántékára.
– Figyelték a haladását, és azt mondták neki, hogy
minden egyes órával, amit késlekedik a terv
végrehajtásával, még több fájdalmat okoznak nekünk. Ha
kudarcot vall, mindkettőnket megölnek... lassan és
fájdalmasan.
Avában fellobbant a düh. – Totális seggfejek!
 Ziv’ri elvigyorodott. – Semmi baj! Nem úgy alakult,
ahogy ők azt gondolták!
Felcsúszott a nagy helyiség ajtaja, amelyben voltak.
– Várjatok! Hol vagyunk? – kérdezte Ava, még mindig
próbált felzárkózni. – Ez egy labor?
A szemei tágra nyíltak, amikor Eliana lépett be.
– Nem! – vigyorodott el a barátnője. – A Ranasura orvosi
részlegében vagy.
Boldogan sikkantva, Ava leugrott az ágyról, és a
barátnője felé vetette magát.
Eliana elkapta, és olyan szorosan átölelte, hogy majdnem
elakadt Ava lélegzete.
Az a nadrág, amit Ava viselt, a bokájáig csúszott. Ava
káromkodni kezdett.
– Kérlek, mondd, hogy ez nem egy olyan kórházi hálóing,
amiből kilátszik hátul a csupasz feneked!?
Eliana felnevetett. – Én is ugyanezt mondtam, amikor ez
történt velem. Ez nem az! – Hátralépett. – És ez valójában
nem is hálóing. Ez egy ing, aminek levágtam az ujját. A
segoniaiak piszok magasak.
Ava lenézett. Valóban úgy tűnt, hogy egy nagy ing van
rajta, amely majdnem a térdéig ért. És a férfi, aki belépett
Eliana mögött az ajtón, határozottan magas volt. Közel két
méter magas volt, széles vállai, izmos testalkata, és eléggé
bronzos árnyalatú bőre miatt könnyedén azonosította
földönkívüliként.
Emellett pokolian jóképű volt.
De nem olyan jóképű, mint Jak’ri, gondolta, miközben a
purveli fivérekre pillantott.
A férfi elmosolyodott, valószínűleg elkapta a lány
gondolatait, és Ziv’ri kíséretében odasétált hozzájuk.
 Ava furcsán érezte magát, ahogy ott állt a túlméretezett
nadrággal a bokája körül, ezért kilépett belőle, és titokban
félrerúgta.
Eliana a hüvelykujjával a válla mögé bökött. – Ő itt
Dagon. Ő a Ranasura parancsnoka.
– Örülök, hogy megismerhetem! – mondta Ava.
Dagon parancsnok enyhén meghajolt. – Örülök, hogy
megismerhetem, Ava!
Eliana előrehajolt, mintha valami bizalmasat akarna
sugallni, és elég hangosan suttogta, hogy a helyiségben
mindenki hallja: – Teljesen belezúgtam!
Dagon parancsnok elvigyorodott.
Ava is így tett. A barátnője valóban el volt ragadtatva... és
nagyon boldognak tűnt, ahogy az impozáns férfi oldalához
hajolt, és átkarolta.
Ava a purveli férfiak felé intett, akik most védelmezően
álltak a lány két oldalán. – Találkoztatok már Jak’rival és
Ziv’rivel?
Eliana bólintott. – Ragaszkodtak hozzá, hogy
vigyázzanak rád, amíg alszol. – Kedves mosolyt villantott
Jak’ri felé. – Nem hiszem, hogy Jak’ri egy percnél tovább
elhagyta volna az oldaladat. Biztosan kimerült.
Ava mindannyiukat tanulmányozta. Eliana úgy hangzott,
mintha Ava elég sokáig aludt volna.
– Mennyi ideig voltam kiütve?
– Néhány napig – válaszolta a lány.
Ava állkapcsa leesett. Felnézett Jak’rira. – Tényleg?
A férfi bólintott, Ava hátára tette a kezét, és
megsimogatta. Azt mondta, az ilyen normális, hogy a vírus
miatt a vele fertőzöttek mélyen alszanak, amíg gyógyulnak. De
bevallom, kezdtem félni, hogy nem fogsz felébredni.
 És a sötét árnyékok, amelyeket még csak most vett észre a
férfi ezüstös szemei alatt, fáradtságról tanúskodtak.
Sajnálom, hogy megijesztettelek! simult Ava az oldalához.
– Hogy érzed magad? – kérdezte Eliana kijózanodott
arckifejezéssel.
Ava megvonta a vállát.
– Jól! – Meglepetés futott át rajta, amikor rádöbbent, hogy
tényleg így van. Lenézett, megvizsgálta a karját, és
felfedezte, hogy minden sebe eltűnt. Minden vágás. Minden
zúzódás. Minden horzsolás. Ahogy az a bosszantó
gyengeség és szédülés is, amely az elmúlt napokban
kínozta. – Valójában több mint jól érzem magam! Egészen
kitűnően érzem magam! – Fanyar mosolyt villantott
Elianára. – Különösen most, hogy tudom, hogy nem a
gathendi hajón vagyok ismét!
Eliana legyintett egyet. – Többé nem kell aggódnod azok
a fickók miatt! Szétrúgtuk a seggüket, és elvettük a
hajójukat!
Ava rá meredt.
Dagon elmosolyodott.
– Talán pontosabb lenne azt mondani, hogy Eliana
végezte a seggberúgás nagy részét, míg az embereim és én
hátradőltünk, és fogadtunk a végeredményre.
Eliana felnevetett. – Ne hallgass rá! Csak szerénykedik.
Dagon és a fiúk rengeteg segget szétrúgtak!
A parancsnok ajkának egyik sarka felhúzódott. – Csak
azért, mert azt reméltük, hogy ha elnyerjük a kegyeidet,
megosztod velünk a jarumi rögökből álló raktárkészleted
egy részét!
Eliana csettintett az ujjaival. – Erről jut eszembe! – A férfi
felé pördült. – Elhoztad őket?
Dagon felemelt egy táskát.
 – Igen! – Eliana elvette, megfordult, és Avának nyújtotta.
– Ezeket ki kell próbálnod, Ava! Jarumi rögöknek hívják, és
olyan az íze, mint a sajtos nachos kukorica-chipsnek, valami
fura földönkívüli fűszerekkel. Teljesen a rabja lettem!
A helyiség hátsó részéből, mozgás vonta magára
mindenki figyelmét.
Egy magas, halványszürke egyenruhát viselő segoniai
lépett be, figyelmét a kezében tartott adattáblára
összpontosítva. Felemelve a tekintetét, megállt. A
szemöldöke felszaladt, ahogy észrevette a kis gyülekezetet.
Aztán a tekintete Elianára esett, és összevonódott a
szemöldöke.
A nő szemei tágra nyíltak, és a háta mögé rejtette a táskát.
A férfi szeme összeszűkült. – Eliana, ugye nem a jarumi
rögöket kínáltad a betegemnek?
– Nem! – tagadta gyorsan.
A férfi fölényesen felvonta a szemöldökét.
Eliana elfintorodva hagyta abba a táska rejtegetését.
– Igen! Nem tehetek róla, Adaos! A gyengélkedőn szívás
a kaja!
A doki felsóhajtott, mintha a panasz nem új keletű lenne.
Halk egyetértő mormogás hallatszott a folyosóról,
ahonnan az imént lépett ki.
Adaos mogorván fordult a folyosó felé.
Ava felnevetett.
Ahogy a többi jelenlévő is.
Eliana felé hajolva rákacsintott. – Imádni fogod ezt itt!
 Jak’ri a nagy, kör alakú edzőterem falai mentén futó
padok egyikén ült, Ziv’ri mellette. A többi ülőhelyen
segoniai harcosok zsúfolódtak össze, mindannyiukat
alaposan lenyűgözte a terem közepén zajló küzdelem.
Jak’ri is lenyűgöződött.
Dagon parancsnok lépett be, és odaült mellé.
Mindketten hosszú percekig hallgattak, miközben a
küzdelmet figyelték.
– Elképesztőek, nem igaz? – jegyezte meg Dagon
mosolyogva.
Jak’ri bólintott, de nem fordította el a tekintetét.
– Igen, azok!
Eliana edzett Avával, segített neki felfedezni és
megtanulni, hogyan bánjon a drámaian megnövekedett
sebességével és erejével. Most éppen fabotokkal küzdöttek
egymással, a mozdulataik olyan gyorsak voltak, hogy
elmosódtak. Bár a fejük teteje még a körülöttük álló férfiak
álláig sem ért, és a két Földlakó együttesen kevesebbet
nyomott, mint az összes jelenlévő harcos bármelyike,
mindenki számára világos volt, hogy bármelyik nő
könnyedén felkapná és átdobná a termen akármelyiküket.
Zúgás töltötte be a levegőt, ahogy a nők a botjaikat
lendítették. Hangos csattanás hallatszott, amikor azok
összeértek. Ava ki-beúszott a homályból, ahogy lelassított,
majd újra felgyorsult.
Jak’ri elmosolyodott, meleg érzés bontakozott ki a
mellkasában, és sugárzott kifelé.
Most már jó egészségnek örvendett. Ahogy Ava a
barátnőjével küzdött, az arca rózsaszínűvé vált a
megerőltetéstől. A szemei megteltek izgalommal, és ismét
felragyogtak azzal a magával ragadó borostyánszínű
izzással, valahányszor érzelem kerítette a hatalmába. És úgy
tűnt, hogy örökké világít a mosoly gyönyörű arcán.
Mennyire szerette őt.
– Van valami hír a többi eltűnt Földlakóról? – kérdezte
Ziv’ri.
Dagon felsóhajtott. – Sajnos nincs!
Ez volt az egyetlen sötét folt, ami beárnyékolta a
napjaikat. Ava egy magánlakást kapott a folyosó végén,
Eliana mellett, és ragaszkodott hozzá – az arca kissé kipirult
–, hogy Jak’ri megoszthassa vele. Ziv’ri úgy döntött, hogy a
katonák szállásán fog aludni, mivel már összebarátkozott a
legénységgel, és a hajón való hosszabb tartózkodása alatt
szerzett néhány barátot is. Mindkét testvér naponta edzett a
segoniai katonákkal, és lassan visszanyerték az elvesztett
izomtömeget.
Jak’ri nagy megkönnyebbülésére, Ava máris visszanyerte
egészséges súlyát.
Mindhárman rendesen ettek. Jól aludtak... amikor Jak’ri
nem szeretkezett hevesen Avával. Nevetgéltek és
incselkedtek egymással.
Boldogok voltak... kivéve, hogy aggódtak Ava még
mindig hiányzó barátai miatt.
– A lasarai mentőkapszulák létfenntartó rendszere
hamarosan le fog merülni – jegyezte meg Ziv’ri.
Ha addig nem találják meg a nőket...
– Ettől félünk mi is – mormolta Dagon. – De az Aldebari
Szövetség minden tagországa keresi őket. És néhányan, akik
nem tagok, szintén.
– Purvelről beszélsz? – kérdezte Jak’ri. Ő és a fivére
hevesen kérték a purveli uralkodót, hogy gondolja át a
Szövetséghez való csatlakozást, és a bolygójuk
biztonságának megerősítésével kapcsolatos álláspontját.
 Az a tény, hogy a gathendiek a bolygóvédelmi hivatal
észlelése nélkül elraboltak két purveli polgárt egyenesen a
bolygó felszínéről – és az a szándékuk, hogy olyan
biofegyvert hozzanak létre, amelyet Purvelre
szabadíthatnak – éles ébresztő volt. A purveli uralkodó
közelebb állt a Szövetséghez csatlakozáshoz, mint valaha
korábban, és két hajót is küldött, hogy segítsenek a Kandovar
túlélőinek felkutatásában.
Dagon bólintott. – Nagyra értékeljük a purveli segítséget!
Az akseli lázadó, Janwar is segít.
Jak’ri szemöldöke felszaladt. – Valóban? – Janwar egy
meglehetősen hírhedt akseli kalóz volt, aki rendszeresen
semmibe vette a Szövetség szabályait, és eléggé feldühítette
a saját bolygója vezetőjét ahhoz, hogy jelentős vérdíjat
tűzzenek ki a fejére.
Persze még senki sem volt elég őrült ahhoz, hogy
követelje a vérdíjat. Janwar híres volt arról, hogy
kegyetlenül elbánik az ellenségeivel.
Dagon ismét bólintott. – Úgy tűnik, szoros kapcsolatokat
alakított ki Taelon herceggel.
Ziv’ri morgott. – Hogy sikerült neki ez?
Jak’ri ugyanezen tűnődött. Míg a lasaraiak ragaszkodtak
a szabályokhoz, Janwar szerette megszegni őket.
– Megtalálta Taelon herceg eltűnt húgát.
Jak’ri meglepetten nézett Ziv’rire. – Janwar az, aki
megtalálta Amiriska hercegnőt?
– Igen! – Dagon ajkai fanyar mosolyra görbültek. – Úgy
tűnik, az a fickó kiválóan ért az információgyűjtéshez!
Mivel a törvényen kívül tevékenykedett, Jak’ri
feltételezte, hogy ez határozott előnyt jelentett számára.
– Valamint Taelon herceget, földi életpárját, Lisát és a
gyermeküket is biztonságban eljuttatta Lasarára.
 Ezt Jak’ri már tudta, mert jelen volt, amikor Ava először
beszélt Lisával a Ranasura holokommunikációs rendszerén
keresztül.
Figyelme visszatért a szoba közepére, amikor Eliana azt
mondta: – Állj!
Megjelentek az apró, elmosódott alakok.
Mindkét nő fekete nadrágot és fekete ujjatlan inget viselt,
amely felfedte sápadt, enyhén izmos bőrüket.
– Ez kiváló volt – dicsérte meg Eliana.
Ava felvidult. – Tényleg?
– Abszolút. Kétszer is majdnem levertél a lábamról. –
Elmosolyodott. – Miért nem állunk meg itt? Holnap
folytathatjuk újra!
– Oké. Köszönöm! – Ava megölelte a barátnőjét,
visszatette a botot az állványra, és Jak’ri felé indult.
– Milyen voltam? – kérdezte, amikor megállt előtte.
A férfi elmosolyodott. – Teljesen vad!
Vigyorogva egy gyors csókot nyomott a férfi ajkára.
Ziv’ri felállt, hogy helyet adjon neki.
De a lány visszaintett neki, hogy maradjon, és Jak’ri ölébe
ült. – Teljesen leizzadtam. Nem bánod?
Jak’ri elvigyorodott. – Egyáltalán nem! Az izzadt bőröd már
számtalan kellemes alkalommal olvadt össze az enyémmel
mormolta telepatikusan, felidézve azt a sok alkalmat,
amikor elvesztek egymás testének szenvedélyes
felfedezésében.
A lány kipirulva a férfinak dőlt. Flörtölős!
A terem közepén Eliana megforgatta a botját, és a
jelenlévőkhöz szólt. – Oké – mondta vigyorogva –, kinek a
seggét fogom ma szétrúgni?
Majdnem minden jelenlévő harcos felemelte a kezét, hogy
jelentkezzen.
 Nevetve rámutatott egyikükre. – Úgy tűnik, te jössz,
Maarev!
Egy robosztus harcos lépett előre, és elkapta a botot, amit
egy másik dobott oda neki.
– Szerinted milyen gyorsan tudlak ma leverni a lábadról,
nagyember? – gúnyolódott barátságos mosollyal.
A férfi elvigyorodott. – Nem olyan gyorsan, mint amilyen
gyorsan én le tudlak verni téged a sajátodról!
A következő pillanatban elkezdődött a harc. Eliana
ugyanazt a fantasztikus gyorsaságot produkálta, ami
annyira lenyűgözte őt Avában. Jak’ri arra számított, hogy a
nő pillanatokon belül legyőzi a másik harcost. A segoniai
azonban meglepte őt azzal, hogy aktiválta a teljes teste
álcáját.
Egy szempillantás alatt eltűnt, zökkenőmentesen
beleolvadva a háttérbe. A botja a földre hullott.
Vuan, Jak’ri azt kívánta, bárcsak ő is hozzáférhetne ehhez
a technológiához. Senki sem volt biztos benne, hogy a
segoniaiaknak ez hogyan sikerült, így srul előnyhöz jutottak
a csatában.
Eliana is elejtette a botját, és tettre készen, éber
arckifejezéssel állt.
Hangos kiáltások törtek ki a kis tömegből, néhányan
Eliana, mások Maarev mellett tették le a voksukat.
Jak’ri nem tudta, hogy Ava barátnője hogyan győzhetne
le egy olyan ellenfelet, akit nem lát, és...
Eliana hirtelen megpördült, és kirúgott a levegőbe.
Egy puffanás hallatszott. Aztán Maarev újra megjelent,
elterülve a padlón a terem túlsó oldalán.
Jak’rinak leesett az álla.
Eliana elvigyorodott. – Ezt azért kaptad, mert mellettem
ültél, miután tegnap este mamitwát ettél!
 Nevetés tört ki.
Ava Dagonra nézett. – Mindannyian szeretik őt, ugye?
A férfi elmosolyodott. – Mindegyikük.
Mosolyogva megrázta a fejét, megveregette Jak’ri kezét,
és felállt.
– Szomjas vagyok. Elkísérsz egy italért?
– Természetesen!

Csend váltotta a hangos hahotázást és éljenzést, amikor

becsukódott mögöttük az edzőterem ajtaja.
Könnyű szívvel Ava rámosolygott Jak’rira, és megfogta a
kezét.
A férfi jól nézett ki. Egészségesnek. Kipihentnek.
Ellazultnak. És olyan hihetetlenül jóképűnek.
Pillangók repkedtek a gyomrában, ahogy a férfit a
szállásuk felé vezette.
– Nem az étkezőbe akarsz menni? – kérdezte.
– Nem, a szobánk is megteszi! Miután csillapítom a
szomjúságomat, jól esne egy zuhany! – Közelebb hajolva
hangosan suttogva folytatta: – És ha jól játszod ki a
kártyáidat, csatlakozhatsz hozzám!
Kuncogás harsant fel a mellkasából, miközben az ajkai
vigyorra húzódtak.
A fenébe is, Ava imádta őt.
Amint beléptek a szobájukba, és becsukták az ajtót, Ava
elengedte a férfi kezét, és már nyitotta a száját, hogy
elmondja a hírt, amit addig visszatartott, amíg kettesben
nem voltak.
 – Üdvözletem, Ava – mondta a hajó számítógépének
nyugodt, női hanga. – Van egy új üzenete a...
– Ne most, CC! – bökte ki, és Jak’ri szemébe nézett.
A férfi elmosolyodott. – Már alig várod a zuhanyzást,
ugye? – Kezét a lány csípőjén nyugtatva közelebb húzta
magához. – Bevallom, én is. Túl régen volt már!
A nő felnevetett. – Éppen ma reggel szeretkeztünk.
Lehajtotta a fejét, és a lány nyakához simult. – Pontosan!
Túl régen!
A férfi ajkainak érintésére megborzongott, ami azután
végigszáguldott a testének többi részén is. De Ava elfojtotta
őket. – Van valami, amit el akarok mondani neked!
A férfi felemelte a fejét, és lenézett a lányra. Éreznie
kellett a híre fontosságát, mert minden érzéki játékosság
elhagyta az arckifejezését. – Mi az?
Ava a férfi mellkasára tette a kezét.
– Lisa és Taelon elintézték, hogy beszéljek Adironsia
királynővel és Dasheon királlyal. – Még soha nem beszélt
egy királyi család tagjaival, ezért ideges volt, amikor ma
reggel a lasarai uralkodókhoz fordult.
A férfi szeretett vonásaira rettegés költözött.
– Azt kívánják, hogy a segoniaiak Lasarára szállítsanak
téged?
– Erről akartam beszélni velük. Azt mondtam nekik, hogy
beleegyeztem, hogy Lasarára utazom, hátha találok egy
életpárt a lasaraiak között, és segíthetek nekik újra
benépesíteni a bolygójukat, miután a gathendiek
biofegyvere csökkentette a számukat, de nem számítottam
arra, hogy elrabolnak a gathendiek, vagy – mosolygott fel a
férfira – hogy őrülten beléd szeretek.
Hallotta, ahogy a férfi szívverése felgyorsul, érezte,
ahogy verdes az ujjbegyei alatt. – Minden tiszteletem
mellett elmondtam nekik, hogy nem tudom többé
elképzelni, hogy bárkivel is boldog lehetek rajtad kívül, és
kértem, hogy mentsenek fel a kötelezettségeim alól.
Jak’ri nagyot nyelt. – Mit mondtak?
– Bocsánatot kértek, amiért nem tudtak gondoskodni a
biztonságomról, és mindazért, amit elszenvedtem. Azt
mondták, hogy Lasarán mindig lesz otthonom. – Ava
átkarolta a férfit, a gerince tövében összezárva a karjait. –
De ha a szívem a tiéd, akkor az örökkévalóságig tartó
boldogságot kívánnak kettőnknek, és megadnak mindent,
amire szükségem van ahhoz, hogy veled kezdhessek új
életet Purvelen.
Hosszú sóhaj csúszott ki a férfiból, miközben lehajtotta az
állát, és a homlokát az övéhez szorította.
– Elkezded velem az életet Purvelen, Ava?
A nő elmosolyodott. – Purvel. Lasara. K-54973. Még
Promeii 7 is. Bárhol elkezdeném veled az életet, Jak’ri!
A férfi nevetve horkant fel. – De nem a Promeii 7-en. Az a
bolygó őrült!
A lány elmosolyodott.
– Én is ezt hallottam! – Aztán bizonytalan lett. – Azt is
mondták, hogy – most, hogy a gathendiek véletlenül
Halhatatlan Őrzővé változtattak – vannak olyan
intézkedések, amelyekkel megakadályozható, hogy öregedj.
Olyan intézkedések, amelyeket a Secta tud biztosítani, és
amelyek lehetővé tennék, hogy mindig együtt legyünk!
– Valóban?
A nő bólintott.
A férfi oldalra döntötte a fejét. – Bár a Secta gyakran
rideg, klinikai fajnak tűnik, úgy hallottam, hogy nagyra
értékelik a szerelmet.
 Ava az inge szövetét tépkedte. – Ez... valami olyasmi, ami
szerinted érdekelhet téged?
– Örökké veled élni?
– Igen! – A Halhatatlan Őrzővé válás nagyjából minden
vonzerejét elveszítené, ha végig kellene néznie, ahogy Jak’ri
megöregszik és meghal.
A férfi Ava homlokához nyomta az ajkait. – Nem tudok
semmi olyat elképzelni, ami jobban érdekelne!
Megkönnyebbülés járta át a lányt, ahogy a férfihez
simult.
– Gondolod, hogy be fogok illeszkedni Purvelen? –
kérdezte, bár ez a kérdés már nem is annyira kínozta, most,
hogy látta, ahogy Eliana Dagonnal és a legénységével
érintkezik.
Jak’ri elmosolyodott.
– A családom és a népem ugyanúgy fog szeretni téged,
mint ahogy a segoniak szeretik Elianát!
Elvigyorodott. – A segoniak nagyon szeretik Elianát!
– Igen, így van! – mondta kuncogva. Aztán gyengéd
csókban találkozott az ajkuk. – És én szeretlek, sakara!
A lány szíve megdobbant.
– Én is szeretlek!
A férfi újra megcsókolta, ezúttal hosszabban és
mélyebben.
– Légy az életpárom, hogy újra örömmel tekinthessek a
jövőbe!
A lány bólintott.
– Az életpárod leszek, sakara! Te pedig az enyém leszel!
Együtt bármit megtehetünk!
– És boldogok lehetünk, miközben azt tesszük! –
mormolta a férfi, mielőtt perzselő felfedezésbe vonta volna
Ava ajkait, ami hamarosan kétségbeesetten még több
vágyra váltott. – Most pedig a zuhanyzásról...
A nő felnevetett.
 Az akseli – Előzetes

Aldebari Szövetség IV

JANWAR AZ ELŐTTÜK elterülő csillagok végtelen sorát

bámulta. Csend uralkodott a Tangata hídján, egy olyan
fejlett technológiájú hajón, amelyhez foghatót jelenleg
egyetlen más létező hajó sem tudott felmutatni. Az abszolút
szépség, olyan hajtóművekkel büszkélkedhetett,
amelyekhez képest az Aldebari Szövetség hajói olyanok
voltak, mint az ősi navoxik, amelyek vagonszámra húzták az
alavinin ércet.
Ez jó dolog volt, mivel Janwar és legénysége kalózok
voltak, és gyakran hasznot húztak abból, hogy képesek
voltak kijátszani a törvénytisztelő népet.
Körülnézett.
A legénysége ma este furcsán csendes volt. Vajon ők is
ugyanazt a különös nyugtalanságot érezték, ami
mostanában őt is gyötörte?
Elfintorodott, mivel nem tudta pontosan meghatározni a
forrását.
– Hiányzik Lisa – jelentette ki Soval. Az ormótlan kilessi
harcos lerogyott a székére, arca komorabb volt, mint
máskor.
– És Abby – tette hozzá Elchan, a közöttük lévő segoniai.
A többiek bólintottak.
Janwar elmosolyodott, Taelonra, a lasarai hercegre és a
földi nőstényre gondolt, akit életpárjául fogadott. Janwar
valójában barátjának tekintette Taelont, bármilyen
valószínűtlennek is tűnt ez mások számára. A lasaraiak
köztudottan szigorú szabálykövetők voltak. Tehát, hogy a
lasarai herceg barátkozik egy olyan tökéletes
törvényszegővel, mint Janwar...
Elvigyorodott. Mindkét férfi meglehetősen élvezte a
barátságuk keltette zűrzavart. Amikor Srok’ának
nemrégiben látomása támadt, amelynek következtében a
felfedezett űr külső határai felé száguldottak, Janwar
megdöbbenve tapasztalta, hogy megtámadták és
megsemmisítették Taelon herceg hajóját.
Szerencsére, Taelon Yona őrsége őt és új családját a
királyi kompba tuszkolta, és még időben elindultak, hogy
megmentsék az életüket. Aztán beviharzott Janwar, és
megmentette őket.
Élvezte Lisa társaságát azalatt az egy hónap alatt, amíg a
királyi párt Lasarára szállították. Más nő még nem tette be a
lábát a hajójukra, mióta az elkészült. És el kellett ismernie,
hogy a lány csilingelő nevetése új életet lehelt bele. A
Földlakó nem tapasztalta meg azt a magasztos neveltetést,
amit Taelon herceg. Épp ellenkezőleg. És elragadóan
kényelmetlenül érezte magát, amikor királyi családtagként
kezelték, ami szórakoztatta a megrögzötten cinikus
legénységet, és gyorsan megnyerte őket magának.
Persze egyikük sem tudott ellenállni Taelon és Lisa
kislányának, Abby pufók arca vigyorának és csengő
kacagásának.
– Remélhetőleg a szokásos nyomozási módszereinkkel
sikerül felkutatnunk néhány barátját – jegyezte meg Janwar.
A legutóbbi felmérések szerint a Kandovar fedélzetén
tartózkodó tizenöt földi nő közül csak hármat sikerült
megmenteni. A többiek, egyesek feltételezése szerint, vagy
meghaltak, vagy hamarosan meg fognak halni, amikor
elfogy a mentőkapszulájukban lévő élelem. Taelon a
legutóbbi kommunikációjukban közölte, hogy az egyik
kimentett nőt – Ava, úgy tudta, hogy ez a neve – elfogtak a
gathendiek és megkínozták, ami megerősítette a
gyanújukat, hogy a gathendiek mindent kockára tettek, és
csak azért támadták meg a Kandovart, hogy rátegyék a
kezüket a földiekre.
Nyilvánvalóan úgy vélték, hogy a földi nők jelentik a
kulcsot ahhoz, hogy kiderítsék, miért nem sikerült a
gathendiek által a Földön régen szabadon engedett,
biotechnológiával előállított vírusnak kiirtania minden
földit, és miért nem sikerült a bolygót és annak minden
erőforrását a birtokba vételre késszé tenni.
– Grunarkok! – morogta.
Unokatestvére, Krigara ránézett. – Kik?
– A gathendiek.
Mindenki bólintott.
Janwar Srok’ára nézett. – Mennyi idő még?
A navigációs tisztje a képernyőjét tanulmányozta.
– Perceken belül már radar nélkül is láthatjuk őket.
Az jó. A legtöbb kalóz erőssége a számukban, a
felhalmozott fegyverzetükben és az erkölcsi iránytű teljes
hiányában rejlett.
Janwar és kis legénységének erőssége azonban az általuk
gyűjtött információban rejlett, és abban, hogy hogyan
használják fel azt.
Információinak egyik elsődleges forrása egy gathendi
hadihajót talált, amelyet az Aldebari Szövetség különböző
flottái nem vettek észre, és amelyek – a Tangata
elképesztően erős hajtóműveinek hiányában – a sérült
qhov’rum előnyei nélkül egyébként is nehezen tudtak volna
elérni ezekre a távolságokra.
 A gathendi hajó elég közel volt a Kandovar roncsaihoz
ahhoz, hogy gyanút keltsen, és találgatásokat keltsen, hogy
vagy részt vett a támadásban, vagy túlélők után kutatott,
hogy megölje vagy elfogja őket.
Janwar előrehajolt a székében, amikor egy folt jelent meg
az előttük húzódó nagy, elpusztíthatatlan kristályablakon
túl látható csillagok között. – Ott van! – mormolta.
– Teljes drekking pompájában! – morogta Krigara. – Nem
tudom, hogyan tudnak ilyen távolságokat megtenni
azokban a bura dobozokban.
Janwar bólintott. A gathendi hajó, amely fokozatosan
nőtt, ahogy közeledtek hozzá, úgy nézett ki, mintha egy
szakállat növeszteni még nem elég idős fiú építette volna a
szemétdombról összeszedett alkatrészekből. Még a színe –
egy sötét, rothadó sárga szín, amely a hányásra emlékeztette
– sem volt vonzó.
– Van valami jele annak, hogy tudják, hogy jövünk? –
kérdezte.
– Semmi – motyogta Srok’a sebhelyes testvére, Kova.
Bármilyen más válasz megdöbbentette volna Janwart. A
hajója álcázó képessége páratlan volt, így a hajók csak akkor
észlelték a Tangata érkezését, ha ő úgy akarta.
Nagyon rövid időn belül a gathendi csatahajó betöltötte
az ablakot.
– Végezzétek el az életforma-ellenőrzést, és nézzétek
meg, hányan vannak a fedélzeten! – parancsolta.
Elchan a konzolját tanulmányozta. – Úgy tűnik, teljes
kontingensük van a fedélzeten.
Janwar örömmel dörzsölte össze a kezét.
– Akkor ez jó móka lesz!
Minden arcon felragyogott a várakozás mosolya.
Mindenki szerette a jó csatát. Felpezsdítette a vérüket, és
elterelte a figyelmüket a magányról, amit a lázadói és
számkivetett státuszuk néha kiváltott.
– Ez furcsa! – mondta Elchan, és összeráncolta a
szemöldökét.
Janwar rápillantott. – Mi az?
– Azt hiszem, az életforma-olvasó meghibásodott!
– Miért?
Elchan felnézett a konzoljáról. – Úgy tűnik, a gathendiek
száma fogyatkozik.
Janwar rá meredt. – Micsoda?
– A számuk egyre csökken. – Elchan ismét a képernyőjére
nézett, majd rámutatott. – Ott! Már megint megtörtént! Még
kettő eltűnt. És egy harmadik is.
Krigara átment, hogy Elchan mellé álljon, és ő is a
képernyőt tanulmányozta. Felemelkedett a szemöldöke.
– Igaza van! Eltűnnek az életformákat jelző fények,
egyszerre egy-kettő. – Megbökte Elchant. – Futtass le egy
diagnosztikát!
Csend lett.
Egy pillanat múlva Elchan megrázta a fejét. – Semmi!
Úgy tűnik, a letapogatás rendeltetésszerűen működik.
– Az nem lehet! – morogta Soval.
Janwar gyanakodva szemlélte a gathendi hadihajót.
– Lehet, hogy beszereztek valamilyen új álcázó
mechanizmust? – kérdezte tétován Elchan.
Srok’a elkomorult. – Lisa egyik kifejezését kölcsönvéve,
miféle visszamaradott álcázó mechanizmus álcázza az
életformákat, de a hajót nem?
– Jó érv – tette hozzá Kova. – A hajó még mindig látható.
Krigara Elchan képernyőjére mutatott. – De a letapogatás
szerint hamarosan élőlények nélkül marad.
 Janwar szeme összeszűkült. – Ez egy trükk! Tudniuk kell,
hogy itt vagyunk!
– Honnan? – ellenkezett Krigara. – Nekünk van a
galaxisban a legjobb álcázó rendszerünk!
Ami nem volt túlzás. – Az életformák csak akkor kezdtek
eltűnni, amikor lőtávolságon belülre kerültünk. Tudniuk
kell, hogy itt vagyunk! – Azért furcsa volt, hogy az
életformáikat rejtik el – méghozzá ilyen elcsépelt módon – a
hajó helyett. Talán azt remélték, hogy bárki, aki közeledik,
azt hiszi majd, hogy ez egy élettől megfosztott szellemhajó,
és elbízza magát? Vagy talán azt remélték, hogy a többi hajó
látja majd, ahogy az életformák egyenként eltűnnek, és
megijednek a fertőzéstől? A gathendieknek végül is
szokásuk volt a laboratóriumaikban genetikailag halálos
vírusokat tervezni.
– Mit akarsz tenni? – kérdezte az unokatestvére.
– Közelítsd meg őket, hogy a fedélzetükre szálljunk –
adta ki az utasítást Janwar.
Mielőtt Kova közelebb navigálhatta volna őket, Elchan
megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet!
– Miért?
– Mert olyan hőjeleket érzékelek, amelyek egy perce még
nem voltak ott.
– Újabb életformák? – Biztosan elromlott a bizarr álcázó
berendezésük.
– Nem.
– Milyen hőjelek?
– Olyanok, amik általában a robbanásokat kísérik.
Csend.
Mi a srul történik azon a hajón?
– Talán az álcázó rendszerük nem működik megfelelően?
– vetette fel Srok’a, bár a hangja elárulta a kételyeit.
 De Elchan ismét megrázta a fejét.
– Nem, hacsak a meghibásodás alatt nem azt érted, hogy
mindet felrobbantod, mert – ha a letapogatómnak igaza van
– a gathendiek úgy hullanak, mint a tiklunok. – A Segonián
élő bolyhos emlősök arról voltak híresek, hogy bármikor
összerogytak, mintha meghaltak volna, ha valami
megijesztette őket.
Janwar nem volt hajlandó hagyni, hogy a meglehetősen
mulatságos kép, hogy a gathendiek ugyanezt teszik,
elterelje a figyelmét.
– Bármi is történik, szükségünk van az információkra,
amivel ezek a grunarkok szolgálhatnak! – A Kandovar
pusztulásának túlélői számára fogytán volt az idő. – Kova,
húzódj melléjük, és engedd ki a dokkolócsövet! Soval,
futtass le egy teljes diagnosztikát minden rendszeren! Ha az
életforma letapogatásunk hibásan működik, tudni akarom,
mi más hibásodhatott még meg!
Soval újra a konzoljára koncentrált, és munkához látott.
Kova elkezdte közelebb vezetni a Tangatát a gathendi
hajóhoz.
– Várj! – mondta Srok’a.
Janwar felsóhajtott. – És most mi van?
– Az egyik dokkolóöböl ajtaja felemelkedik.
– Akkor ez egy csapda! – Janwar hátradőlt a székében,
örült, hogy újra minden visszatért a normálisra. –
Fegyvereket élesíteni! Erősítsd meg a pajzsokat és az
álcázást!
– Fegyverek élesítve! – jelentette be Soval.
– Pajzsok és álcázás teljes erőn! – mondta Elchan.
Janwar az unokatestvéréhez fordult. – Krigara, szállj be a
vadászgépbe, és készülj fel arra, hogy üldözőbe veszed,
bármi is hagyja el azt az öblöt. Várj a parancsomra!
 Krigara kisétált a hídról.
Janwar a gathendi hajót bámulta, amikor a dokkolóöböl
ajtajának alján egy fénysugár jelent meg.
Levegő és törmelék lövellt ki, ahogy felemelkedett.
– Biztosan leállt a légköri pajzsuk – mormolta. Ha a
helyén lett volna, megfelelő légkört és nyomást tartott volna
fenn az öbölben, hogy a legénység tagjai továbbra is el
tudják végezni a feladataikat, miközben a hajók jöttek és
mentek.
Soval morgott. – Remélem, kiürítették a hangárt, mielőtt...
Több gathendi tántorgott ki az űrbe, kapálództak a
végtagjaikkal, csapkodott a hüllőszerű farkuk, és a szájuk
sikolyra nyílt, amit senki sem hallott az űr vákuumában.
Egyikük sem viselt védőruhát. Mind meghaltak.
Ha Janwarnak nem lett volna égető szüksége az
információra, felujjongott volna. Ami őt illeti, az egyetlen jó
gathendi a halott gathendi volt.
Egy fehér védőruhát viselő alak majdnem kirepült
utánuk, de sikerült megragadnia az öböl nyílásának szélét,
és megállt.
Janwar felmordult. Legalább találtak valakit, akit
kihallgathatnak.
Egy kis komp száguldott ki az öbölből, majdnem
elsodorva a perembe kapaszkodó embert.
Janwar megkocogtatta a parancsnoki székén lévő, az
egész hajóra kiterjedő kommunikációs gombot. – Krigara,
készen állsz?
– Mindjárt kész!
– Vonszold a segged az ülésbe, most! Egy komp most
hagyta el a hajót!
 Káromkodások érkeztek a kommunikációs vonalon,
amelyeket a fedélzethez gyors ütemben csapódó bakancsok
puffanása kísért.
Janwar alaposan szemügyre vette a kompot. Akseli
tervezésű volt, és inkább az ellenség elől menekülő, mint a
vészhelyzetben menedéket kereső hajók számára készült,
így gyorsabb lehetett, mint a legtöbb komp. Ennek ellenére
nem aggódott. A Tangata könnyedén utol tudta volna érni,
akárcsak a vadászgépük.
– Mi a srul? – mormolta Elchan.
Janwar visszatérítette a tekintetét a gathendi
dokkolóöbölre.
Az öböl keretébe kapaszkodó alak sisakot viselt, amely
eltakarta az arcvonásait, és egy bő, fehér öltözéket, amelyből
hiányzott minden feltűnő kiemelkedés a hosszú farok
számára, amelyet minden gathendi viselt.
– Ez nem egy gathendi! – állapította meg Elchan.
Janwar elgondolkodva szemlélte az alakot.
– Talán egy balesetben vesztette el a farkát. – A grunarkok
hajlamosak voltak az erőszakra.
A fehér ruhás alak majdnem a mellkasáig húzta a térdét,
és addig mozgolódott, amíg a talpai az öböl széléhez nem
értek. De nem befelé ment, ahogyan azt mindannyian
várták. Ehelyett egy hosszú pillanatig a kompot nézte, majd
elrugaszkodott. Keményen.
– Mi a dreket csinál?
– Te drekking láttad ezt?
Janwar figyelmen kívül hagyta a barátai megjegyzéseit, és
az alakra koncentrált.
Megpróbálja utolérni a társait?
De miért? Még ha csodával határos módon sikerült is
pontosan a megfelelő sebességet és röppályát használnia,
nem volt olyan, hogy az űrkomp csak úgy kinyitotta volna a
zsilipet, hogy beengedje. A kompok nem így működtek. Az
űrbe érve egy komp csak akkor tudta biztonságosan
kinyitni a zsilipet, ha egy hajó egy olyan dokkolócsövet
kapcsolt hozzá, amely képes volt a nyomás alá helyezésre és
– ha okosak voltak – a fertőtlenítésre.
De annak a valószínűsége, hogy az alak, aki jelenleg egy
moriliumrakéta sebességével vágtat az űrben, akár csak elég
közel kerüljön az űrsiklóhoz ahhoz, hogy...
– Drek!– bukott ki Elchanból. – Azt hiszem, sikerülni fog
neki!
Janwar bámult. Vuan, ha nem úgy nézett ki. És mégis...
– Túl gyorsan megy ahhoz, hogy kapaszkodót találjon!
Srok’a arca felragyogott az izgalomtól.
– Ötven kreditbe fogadok, hogy sikerül neki!
– Megegyeztünk – felelte Soval előre hajolva.
A fogadások olyan gyorsan kezdtek repülni, mint a fehér
ruhás alak.
– Ha! – harsogta Srok’a, amikor az alak megragadta a
komp egyik külső létrafokozatát, és erősen
megkapaszkodott. – Megcsinálta!
Azok, akik ellene fogadtak, mind felnyögtek.
Soval a fejét ingatta. – Mit szándékozik most csinálni – a
külsejébe kapaszkodik, amíg a pilóta nem talál egy helyet,
ahol leszállhat?
Ha igen, akkor bármelyik lakható bolygó légköre,
amelyen le akartak szállni, elégetné őt.
– Pontosan hová tart a komp? – kérdezte Elchan zavart
arckifejezéssel.
Janwar hátradőlt a székében. – Menekül előlünk. Tudják,
hogy itt vagyunk!
 – Hogyan? – mondott ellent Elchan. – Még mindig nem
látok semmit, ami arra utalna, hogy a rendszereink nem
működnek teljesen. Még mindig álcázva vagyunk. Nem
tudhatják, hogy itt vagyunk!
Krigara hangja csendült fel a híd hangszóróiból.
– A vadászgépben vagyok! Akarod, hogy induljak a
bevetésre?
– Várj egy pillanatra! – mormolta Janwar. Látni akarta, mi
fog történni ezután.
A fehér ruhás alak végigkúszott a szállítóhajó külsején,
amíg az első ablakhoz nem ért. Egyik karját a kapaszkodóba
dugta, a másik kezében felemelt egy trónium-robbantóhoz
hasonlót, és tüzelt.
Soval felnyögött. – Biztosan új lehet!
Mindenki bólintott. Az elmúlt két évszázadban épített
minden űrhajó – legyen az nagy vagy kicsi – ablakai
elpusztíthatatlan stovicun kristályból készültek. Ha a
Kandovart valóban elpusztították, Janwar nem kételkedett
abban, hogy az elmozdult ablakok még mindig az űrben
lebegnek, teljesen sértetlenül, egy repedést sem mutatva.
Amikor világossá vált, hogy az ablak nem fog betörni, az
alak eltette a fegyverét, és a Szövetség által elfoglalt űrben
mindenütt obszcénnek ismert gesztust mutatott a bent
tartózkodóknak.
Elchan felnevetett.
– Nem hiszem, hogy értékeli, hogy hátrahagyták!
Janwar vidámsággal küzdött, miközben az alak ismét
végigkúszott a komp külsején. – Valami mozgás a hadihajó
felől?
Kova megrázta a fejét. – Ott minden csendes. Úgy tűnik, a
hajtóművek teljesen leálltak.
 Ez annyira furcsa volt. – Kövesd a kompot! – Most már
felkeltették a kíváncsiságát.
A komp ide-oda kezdett himbálózni, hogy megpróbálják
lerázni dühös társukat. De a fehér alak kitartóan
kapaszkodott a felszínébe. Nem messze a komp első
ablakától, fél kézzel ismét lehorgonyozta magát a komphoz,
majd a trónium-robbantóval folyamatos sorozatot adott le a
nyílás szélére.
Ismét csend lett, miközben mindenki nézte, és nem tudta
kitalálni a végeredményt.
– Mi történik?– kérdezte Krigara.
– A fehér ruhás alak megpróbál bejutni a kompba. –
Janwar Srok’a felé biccentett. – Küldd el neki az adást!
Egy pillanattal később unokatestvére hitetlenkedő
nevetést adott ki.
Elchan a homlokát ráncolta.
– Valójában nem vághatja be magát, ugye?
– Egy trónium-robbantóval? – Janwar megrázta a fejét. –
Lehet, hogy eléggé felmelegíti a fémet ahhoz, hogy a bent
lévőket idegessé tegye, de nem fogja átütni vagy átszúrni!
– Mik azok az izék a hátán? – mormolta Krigara.
Két sötét csík, amiről Janwar eredetileg azt hitte, hogy a
ruha kialakításának része, ide-oda mozgott, ahogy az alak is
mocorgott.
– Javítsd a vizuális képet!
A komp képe megnőtt és kiélesedett, akárcsak a fehér
ruhás alaké.
Janwar a homlokát ráncolta. – Azt hiszem, ezek kardok.
Mintha csak meghallotta volna, az alak eltette a
robbantót, és előhúzott egy hosszú kardot. Egy pillanatra
átpozícionálta magát a szállítóeszköz felületén, és úgy
térdelt, hogy mindkét lába a korlát alá ékelődött. A pengét
maga előtt lefelé tartva, megragadta a markolatot a tetejénél,
felemelte a feje fölé, majd belevágta a fémbe, amit az imént
felhevített.
Janwar bámult.
Az alak ismét felemelte a kardját, majd belevágta a
fémbe.
– Ez a grunark nagyon elszánt – mondta Elchan.
Kár, hogy nem fog neki sikerülni. Janwar valójában azon
kapta magát, hogy drukkol a furcsa alaknak. Taelon, Lisa és
Abby megmentése mellett ez volt a legszórakoztatóbb
dolog, aminek évek óta a szemtanúja volt.
De még felmelegítve is, az a fém nem akart engedni. Úgy
tervezték, hogy ellenálljon a légkörbe való belépésnek és a
bolygó hőmérsékletének, ami azonnal megölné... – Mi a
fene? – fakadt ki, és még egyszer előrehajolt.
Egy kis levegő felhő emelkedett az alak előtt.
– Csak nem átszúrta az ajtót? – kérdezte Soval, tágra nyílt
szemekkel.
– Hogy lehetséges ez? – fakadt ki Krigara, miközben a
vadászgépén figyelte az adást.
Janwar csak bámulni tudott. – Nem tudom!
A kard ismét felemelkedett és leereszkedett.
Ezúttal tényleg látta, hogy belesüllyed a nyílás peremébe!
Janwar egyetlen lényt sem ismert, aki rendelkezett volna
olyan erővel, hogy ezt elérje, eltekintve azoktól a
kiborgoktól, akiket az akseli hadsereg teremtett.
Ez azonban nem kiborg volt. Ezt teljes bizonyossággal
tudta. Az akselik már évekkel ezelőtt bejelentették, hogy
leszerelték és megsemmisítették minden biomechanikus
alkotásukat. Annak az esélye, hogy egy gathendi hajón
találkozzon ilyennel, nem létezett.
A kiszivárgó levegő felhője egyre nőtt.
 A kardját visszatéve a hátán lévő hüvelybe, olyan
könnyedséggel, amely sokéves gyakorlatról árulkodott, az
alak lefelé nyúlt, és megrántott valamit.
Janwar tátott szájjal nézte, ahogy az alak felfeszítette a
zsilipet, felfedve a szűk vezérlőtermet és a benne lévő
pánikba esett gathendi harcosokat.
Egyikük sem viselt védőöltözéket. Néhányuknál
fegyverek voltak, amelyeket a kiáramló légkör kirántott a
kezükből, és kivitt az űrbe. Mindannyian kapkodtak, hogy
megkapaszkodjanak valamiben. Az egyiket kiszívta az űr,
kapálódzó karokkal, lábakkal és farokkal. A fehér ruhás
alak benyúlt, és olyan könnyedén kirántott egy másikat,
mintha egy tehetetlen kis gravi lenne, pedig a gathendi nagy
volt, izmos és testes. Aztán kirántott még egyet, és még
egyet, ami egyre könnyebbé vált, ahogy a hideg és a
belélegezhető levegő hiánya lelassította a küzdelmüket és
gyengítette a tartásukat.
Csend telepedett a Tangata hídjára, ahogy mindenki
döbbent bámulattal figyelte.
A fehér ruhás alak, akinek küldetése látszólag
befejeződött, hátradőlt a sarkára – lábujjait még mindig egy
kapaszkodóba dugva –, kezét a combjára támasztotta, és
lehajtotta a fejét, mintha levegő után kapkodna.
Janwar még soha nem látott ehhez foghatót.
– Valami mozgás a hadihajón?
– Semmi – mondta Elchan. – Csak néhány életforma
maradt. Egyik sem mozog.
– A hajó pedig mozdulatlan – tette hozzá Kova. – Mintha
minden hajtóművet leállítottak volna.
Janwar a fehér alakon tartotta a tekintetét.
– Mit akarsz tenni? – kérdezte Kova.
A férfi egy pillanatig elgondolkodott.
 – Kikapcsolni az álcázást!
Hogyan reagálna a fehér ruhás alak, ha hirtelen egy
azonosítatlan hadihajó tűnne fel mellette?
– Álcázás kikapcsolása!
Janwar észlelte a pillanatot, amikor az alak meglátta őket
a szeme sarkából. Ziháló mellkasa lecsillapodott. A sisakja
felemelkedett. Aztán az arc feléjük fordult, hatalmas hajójuk
tükröződött a felszínén.
Egy szívdobbanásnyi idő telt el. Aztán az alak felemelte a
kezét az elkeseredettség gesztusával, amit Janwar már látott
Lisától egy-két alkalommal, miközben azt mondta: – Te
most viccelsz velem?
Vuan, ha ez nem szórakoztatta, de elfojtotta a nevetését.
A legénységének néhány tagja nem zavartatta magát,
nevetésük betöltötte a hidat.
– Kezdem megkedvelni ezt az embert! – jelentette ki
Soval, mély hangja tele volt vidámsággal.
Janwar is az volt. De még mindig el kell fognia és ki kell
hallgatnia... a gathendi legénység többi tagjával együtt.
A fehér ruhás alak bemászott a kompba, és eltűnt a
szemünk elől.
Akárcsak a gathendi hadihajó, a komp is úgy lebegett
előttük, mint egy szellemhajó. – Nem megy sehová –
döntötte el Janwar egy-két perc múlva. – Elchan, azt
akarom, hogy csatlakozz Krigarához a vadászgépén, és
szálljatok át a gathendi hajóra! Tudnunk kell, hogy azok az
életforma letapogatások pontosak-e! Készülj fel arra az
esetre is, ha igen. Lehet, hogy valamilyen fertőzés van.
Elchan elhagyta a hidat.
Janwar a rakessiai testvérek felé fordult. – Srok’a, Kova,
fogjátok a másik vadászgépet, és kísérjétek el őket.
Bólintva felálltak és elindultak.
 Ha a letapogatások tévesek, és a hajó még mindig tele
volt katonákkal, Janwar biztos volt benne, hogy ők négyen
ennek ellenére képesek lesznek annyi gathendit kiiktatni,
hogy elfoglalják a hajót. Nem véletlenül voltak ők a galaxis
legrettegettebb kalózai.
Ő és Soval csendben vártak, megosztva figyelmüket a
komp és a hadihajó között.
Két karcsú vadászgép száguldott a csúnya gathendi hajó
felé, és bátran behatoltak a dokkolóöbölbe.
Hosszú percek teltek el.
– Úgy tűnik, valaki kikapcsolta a légköri pajzsot az öböl
belsejéből – jegyezte meg Krigara.
Janwar összevonta a szemöldökét.
– Még mindig működőképes? – Élő gathendiekre volt
szüksége a kérdéshez.
– Adj egy percet! – Az egy perc többre nyúlt. – Megvan! –
mondta némi diadallal. – Bemegyünk!
Pusztán másodpercek teltek el, mielőtt káromkodások
törtek ki a kommunikációs csatornán.
– Értem, miért nem akarta a fehér ruhás, hogy lemaradjon
– jegyezte meg Krigara. – Srul sok holttest van itt!
Janwar a homlokát ráncolta. – Hány?
– Elég sok ahhoz, hogy azt higgyem, az életforma
letapogatás pontos volt.
– A halál oka?
– Csata – árulta el Krigara komoran. – Ez nem fertőzés
volt.
– Maradj éber! – Nem Janwar és legénysége volt az
egyetlen kalóz a galaxisban. Egy másik csapat is a fedélzetre
lopódzhatott, amikor a gathendiek legutóbb dokkoltak,
azzal a szándékkal, hogy elragadja tőlük az irányítást.
 A hajó gyors átvizsgálása több halottat és néhány
sebesültet is talált. Az utóbbiak mind eszméletlenek voltak,
de valószínűleg túl fogják élni.
Mégis úgy tűnt, hogy a hajó mentes az ellenséges erőktől.
Mi történhetett? Lázadás történt?
Janwar tekintete a kompra siklott.
Vajon a fehér ruhás alak megpróbált elmenekülni a
vérfürdő elől, vagy ő maga szította azt?
– Elchan, zárd le a híd vezérlését! Aztán mindannyian
térjetek vissza a Tangatára!
– Igen, uram!
Ha egyetlen ember ekkora kárt okozott, akkor azt akarta,
hogy az egész legénysége visszatérjen a fedélzetre, amikor
szembesülnek vele. Ez egy srul elképesztő teljesítmény volt.
A gathendiek nem adták könnyen magukat. Vastag
hüllőbőrüket nehéz volt pengével áttörni, és még néhány e-
lövést is kibírtak. Ha hozzávesszük a félelmet a büntetéstől,
amit az ingatag császáruk kiszabna mindenkire, aki
kudarcot vall a küldetésükben, még nehezebbé vált a
megölésük, és a legtöbben inkább a halálig tartó harcot
választották, minthogy szembenézzenek a haragjával.
Janwar a kompot tanulmányozta, és még csak nyomát
sem észlelte semmiféle mozgásnak benne.
Amint az emberei visszatértek, ő és Soval megerősítette,
hogy a Tangata pajzsai még mindig maximális
hatékonysággal működnek, majd lementek a
dokkolóöbölbe, és csak annyi időre álltak meg, hogy
meglátogassák a fegyverraktárt.
Krigara, Elchan, Srok’a és Kova kiszálltak két
vadászgépből, és levetették a védőruháikat, miközben
Janwar és Soval belépett a hangárba. Miután mindenki
felfegyverkezett O-puskákkal és Bex-7-es kábító
gránátokkal, visszavonultak a legbelső fal melletti
biztonságos zónába. A fal előtt egy kis irányítóállomás állt,
amely több konzollal és adatbeviteli lappal is
büszkélkedhetett.
Egy gombnyomásra egy láthatatlan pajzs emelkedett
eléjük, amely képes volt ellenállni egy rakéta közvetlen
találatának is.
A nyitott hangárkapun túl a komp békésen lebegett a
távoli csillagoktól csillogó éjszakai háttér előtt.
Janwar Kova felé pillantott.
– Hozd a kompot a fedélzetre!
Kova az egyik állomáshoz lépett.
– Aktiválom a vonósugarat.
Egy fénysugár lövellt ki a mögöttük lévő falból, és az álló
komp felé száguldott. Amint megérintette a kompot, a
fénysugár vízként terjedt szét, míg végül elnyelte az egész
felületet, és hatékonyan lezárta a nyitott ajtót, így a benne
lévő alak nem tudott elmenekülni.
Nem mintha megpróbálta volna.
Janwar azon kapta magát, hogy reméli, az alak nem halt
meg odabent. Szeretné látni annak az arcát, akinek sikerült
annyit legyőznie... és megkérdezni, miért tette. Talán egy
bérgyilkos volt, aki csupán átfurakodott az összes többi
gathendin, hogy elérje a kiszemelt célpontját? Egy kis
kalózcsapat egyetlen túlélője volt, akik megpróbálták
elfoglalni a hajót? Talán valaki, aki bosszút akart állni?
A gathendiek lenyűgöző ellenséglistát gyűjtöttek össze.
Ha az alak a fentiek közül bármelyik volt, talán érdemes
lenne beszervezni.
Az akvizíciós sugár által irányítva, a megrongált komp
beúszott a hangárba, és finoman leereszkedett a fedélzetre.
Mágneses bilincsek emelkedtek ki a padlóból, és egy sor
puffanással rögzítették az újonnan érkezőt.
A sugár kikapcsolt.
– Zárjátok le a hangárt! – mormolta Janwar.
A nagy öbölajtó elkezdett leereszkedni, elzárva a kilátást
az űrre.
– Ha mást nem is – motyogta Krigara –, szereztünk egy
újabb kompot. Amint megjavítjuk a zsilipet, és
megszabadítjuk a gathendiek bűzétől, szép kiegészítője lesz
a flottánknak.
Janwar szórakozottan bólintott.
A kompban lévő alak úgy döntött, hogy nem jelenik meg.
– Akarsz egy ziyilt? – kérdezte az unokatestvére.
– Még nem! – Felemelte a hangját, hogy a fehér ruhás alak
is hallja, és így szólt: – Önszántadból is kiléphetsz, vagy rá is
kényszeríthetünk! Tiéd a választás!
Halk hang jutott el a fülükig.
Soval felvonta a szemöldökét. – Ez egy horkantás volt?
Janwar igennel válaszolt volna, de a fehér ruhás alak ezt a
pillanatot választotta, hogy fellépjen a nyitott ajtóhoz.
Miután egy pillanatra megállt, hogy végigpásztázza az
öblöt, legalábbis Janwar úgy sejtette, nagyon éles tekintete
semmit sem hagyott ki, az alak leugrott, és ügyesen landolt
a fedélzeten.
Alacsonyabb volt, mint Janwar feltételezte. A bő öltözet,
amit viselt, egyértelműen egy nagyobb embernek készült.
Az alak felemelte a csuklóját, visszahúzott egy patentot,
és a ruhába ágyazott képernyőre nézett.
Megerősítette, hogy az öböl belélegezhető légkörrel
rendelkezik?
– Semmi robbantó vagy O-puska – suttogta Krigara. –
Úgy tűnik, az egyetlen fegyvere a kardok.
 Az alak sisakja feléjük fordult.
Vajon meghallotta Krigarát? Ha igen, akkor a sisakja
bizonyára felerősíti a hangot, mert Janwar alig hallotta
unokatestvérét, pedig közvetlenül mellette állt.
A pajzsot megkerülve, Janwar az újonnan érkezett felé
lépkedett. Krigara hátramaradt, hogy kezelje az irányítást,
ha az alak úgy döntene, hogy támadni akar. A legénység
többi tagja követte Janwart, és felsorakozott mögötte.
Egy szívdobbanásnyi idő telt el.
Az alak egy zavarba ejtően gyors mozdulattal hirtelen
levetette a ruháját.
Valaki felszisszent.
Janwar szeme kitágult.
Pontosabban a védőruháját. Egy karcsú, teljesen feketébe
öltözött nő állt most előttük: sokzsebes fekete nadrág, egy
tapadós fekete ing, amely beborította keskeny derekát és telt
kebleit, és nehéz, fekete bakancs, amely hasonló volt ahhoz,
amit ő és a legénysége viselt.
Mindkét kis kezének ujjai most a hosszú, csillogó kardok
markolatát szorongatták.
Janwar rá meredt. A ruhája több helyen is szakadt volt.
Sápadt bőrén több vágás és vörös vérfolt látszott. Hosszú
fekete haja csillogott az öböl fényei alatt. És az arca...
Gyönyörű volt... még akkor is, ha a homlokát mogorva
ráncok borították, és az állkapcsa dacosan előreugrott.
A külsejéből ítélve lasarai, segoniai vagy Földlakó
lehetett. A segoniai nők általában magasabbak voltak,
gyakran egyforma magasak a férfiakkal. És egy segoniai
katona, aki egy lehetséges ellenséggel néz szembe, már
régen aktiválta volna az álcáját. Így hát kihagyta ezt a
lehetőséget. Alacsonyabb testalkata egy lasarai nőéhez
hasonlított. De egy lasarai nem viselne olyan rövid ujjú
inget, amelyből így kilátszana a karja, ahogy ezé a nőé.
Maradt tehát a... Földlakó?
Lehetnének ilyen szerencsések? Lehet, hogy véletlenül
pont egy olyan lényre bukkantak, akit meg akartak
menteni?
Nem mintha ezt a nőt meg kellett volna menteni,
gondolta egyre növekvő csodálattal.
Kicsit Lisára emlékeztette a külseje.
Lisa Földlakó volt. De a szeme lágy barna volt. Ennek a
nőnek a szemei ragyogó borostyánszínben izzottak, ami
lenyűgözte őt.
Srul, minden lenyűgözte benne.
Amikor ő és a legénysége továbbra is csak álltak ott, amit
utált beismerni, hogy döbbent csendben, a nő felvonta a
szemöldökét.
– Nos, fiúk, barátok vagy ellenségek vagytok? – Földi
angolul beszélt, de olyan akcentussal, ami hiányzott Lisából.
– Ha barátok vagytok, akkor attól tartok, búcsút kell
vennem tőletek. Maradt még néhány gathendi fattyú, akiket
le kell gyilkolnom, mielőtt ellopom a hajójukat. Ha pedig
ellenségek vagytok... – Hivalkodóan meglendítette a
kardjait, majd gonosz mosolyt villantott rájuk. – Kinek a
seggét rúgjam szét először?