Sötét dallam

Christine Feehan
Dark sorozat
(Kárpátok vámpírjai)
12. könyv

rajongói fordítás

A sorozat eddig lefordított kötetei:

1. Sötét herceg
2. Sötét vágyak
3. Sötét arany (rajongói)
4. Sötét mágia (rajongói)
5. Sötét kihívás (rajongói)
6. Sötét tűz (rajongói)
7. Sötét álom (rajongói) novella
8. Sötét legenda (rajongói)
9. Sötét őrző (rajongói)
10. Sötét szimfónia (rajongói)
11. Sötét mélység (rajongói) novella

Következik:
13. Sötét végzet
 1. fejezet

Szükség kúszott végig a testén, kezdett dörömbölni a fejében. A zene üvöltött, pezsgett,
betöltötte a jókora bárt egy olyan éles, kényszerítő dallammal, ami sötét és űzött volt, mint ő
maga. A hangok a lelke legmélyéről hasadtak ki, az ujjhegyei adták át a gitárnak, amit
karjaiban tartott, ahogyan egy nőt tartana a karjaiban.
A zene azon kevés dolog közé tartozott, ami emlékeztette rá, hogy még él, és nem élőholt.
Érezte, hogy bámulják, de ő soha nem nézett fel. Hallotta a tömeg lélegzését, hogy hogyan
rohan át a levegő a tüdőkön egy tehervonat sebességével. Hallotta a vér surrogását az erekben,
csábító hívása ingerelte érzékeit, míg sóvárgása már-már fekete, kérlelhetetlen
megszállottsággá erősödött, akárcsak az árnyék a lelkén.
Suttogások. Több száz beszélgetés. Titkok. Ismerkedések.
Minden egyes, a zene leple alatt elsuttogott beszélgetést a bárban. Tisztán, világosan hallott
minden szót, miközben fenn állt a színpadon a fiatal, lelkes zenekarral körülvéve, akik őt
kísérték. Hallotta a nők suttogását, akik kitárgyalták őt. Dayant. A Sötét Trubadúrok
szólógitárosát. Szerették volna az ágyukba vinni, de tévedtek volna az okot illetően, ha velük
megy, a valóság pedig megrémítette volna őket.
A dal véget ért, a közönség tapsolt, dobogott és éljenzett. Dayan a bár irányába nézett, ahol
egy férfi várta. Cullen Tucker felé emelt egy pohár vizet, és az egyik szemöldökét magasra
húzta.
„Mit csinálunk itt?”
Dayan éppolyan egyértelműen olvasta a kérdést az arcáról, mint az elméjéből. Tényleg, mit is
csinál tulajdonképpen? Mi kényszerítette, hogy a bárba menjen, felvegye a gitárját, és játsszon
a tömegnek? Ez a mániája teljesen szükségtelenül felhívja rájuk a figyelmet.
Nem voltak biztonságban. Üldözték őket, és mégis, Dayannak nem volt más választása.
Muszáj volt elmennie a bárba. Várt valamit… valakit.
Dayan ujjai másik ritmust vettek fel. Sötétet. Mogorvát. A dallam rabul ejtette őt, követelte,
hogy eressze szabadon. A tömeg hangja elcsendesedett.
A zene hívott, csalogatott, csábított. A zene neki kiáltott. Hívta. Követelte. A szerelmét. Az
életpárját. A másik felét. Hívta őt, hogy tegye egésszé. Adja vissza az érzelmeit, amiknek már
az emléke is kezdett elhalványulni lelkében, nem hagyva hátra maga után mást, pusztán egy
üres héjat, tele egyre csak növekvő sötétséggel. Egy teremtményt, ami az árnyékban él, és
sebezhető a saját vadállatával szemben. Ments meg! Gyere el hozzám!
A szavak elakasztották a hallgatóság lélegzetét, könnyeket csaltak a nők szemébe.
Önkéntelenül közelebb léptek a színpadhoz, és még csak tudatában sem voltak, hogy azt
teszik. Nem tudtak hangjának, szemeinek hatalmáról. Megbabonázta őket. Elcsábította.
Kényszerítette. Varázslatot zúdított rájuk, egy veszélyes ragadozó a könnyű prédára.
Ments meg! Kérlek, ments meg!
Hangja átjárta őket, beszivárgott pórusaikon keresztül, elárasztotta agyukat, teljesen
lenyűgözve bámultak fel rá. Az éhség virágzott ki benne válaszként. Lehunyta a szemét, hogy
kizárja a látványt, hogyan veszíti el önmagát a tömeg, a dala hatására. Az életpárja. Egy nő,
aki meg tudná menteni. Hol lehet?
Nyílt az ajtó, a hűvös éjszakai szellő besurrant, hogy eloszlassa a túl sok összezsúfolódott test
szagát a helyiségből.
Meghallott egy szívverést, ami arra késztette, hogy felemelje a fejét. A szív túl gyengén, túl
szabálytalanul vert, túlságosan gyorsan és erőlködve dolgozott.
Dayan felnézett, és tökéletesen elfelejtette, hogyan kell lélegezni.
Ő volt az. Csak így, egyszerűen.
A tüdeje égni kezdett, ujjai elvétették a réges-rég jól begyakorolt ritmust. Szíve nagyobb
sebességre kapcsolt, hogy igazodhasson ahhoz a másik, furcsa ritmushoz.
Dayan erővel kényszerített levegőt a testébe.
Egy lélegzet. Még egy. A zenekar elbizonytalanodva meredt rá.
Ujjai új dallamba kezdtek, amit még soha nem játszott ezelőtt, olyanba, ami eddig be volt
zárva a szívébe.
Homályosan, tudata perifériáján érzékelte, hogy az együttes valamiféle instrukciót vár tőle, de
egyetlen pillanat figyelmet sem szentelt nekik. Képtelen volt levenni róla a szemét, figyelte,
ahogy az ő lebbenő hajú társa megáll, majd több ismerősével is szót vált.
Mi a baj a szívével?
Sötét szemei végigpásztáztak rajta, birtoklón, megjelölőn, magáénak követelve.
Kicsi volt, dús, buján hullámos, sötét hajjal, hatalmas szemekkel. Nézte, hogyan mozog,
pillantása elakadt ringó csípőjén. Dayan hihetetlenül szépnek találta. Halandó. Tudta,
lehetséges az, hogy a társa más fajból származzon, hogy egy Kárpátinak lehet emberi
életpárja, de soha nem gondolta, hogy az ő másik fele is az lesz.
A rászegeződő pillantás súlya alatt a lány egy pillanatra megdermedt, majd felnézett rá,
tekintetük egy pillanatra találkozott. Az a csodálatos, hibátlan száj egy kerek o-t formált,
ahogy felismerte őt. Elfordította a fejét a magas szőke irányába, akivel érkezett. A másik nő
felnevetett, átölelte, és elvezette őt a bár egyik hátsó, sötétbe burkolózó, fülkékre osztott
részébe.
Meghallotta hangjának puha moraját, és a világ egyszerre megváltozott.
A bár, ami eddig a szürke különböző árnyalataiban díszelgett, egyszerre megtelt káprázatos,
vakító színekkel.
Érzelmek egész serege rohanta meg gyorsan, keményen, esélye sem volt rendezni, értelmezni
őket. Csak állt ott mozdulatlanul, egyedül ujjai jártak szeretett gitárja felett. Érezte, hogy
szereti. A gitárját. Ez pedig olyan ámulatba ejtette, hogy könnyek gyűltek össze szemei
mögött. Dayant szinte megbénították a különböző ingerek, amik bombázták. A zene. Az
éhség. A színek. A sóvárgás. Utóbbi, mint egy eddig csendesen alvó vulkán, most forró, tüzes
fortyogással járult hozzá érzései örvényéhez.
És ott volt a féltékenység. Sötét, veszélyes. Rá kellett jönnie, hogy nem tetszik neki, hogy a
férfiak talán odahajolnak hozzá abban a fülkében, és beszélgetnek vele.
Ez a gondolat azonnal kiváltotta belőle, hogy vadállata felemelje a fejét, és megpróbáljon
előtörni. Iszonyúan veszélyes ebben az állapotban. A zene özönlött, áradt rajta keresztül, a
vad érzelmek majdnem átcsaptak fölötte, a számtalan szín szinte megvakította. Vett egy mély
lélegzetet, megharcolt a fenevadjával, és győzött.
De mi baj van a szívével?
Bár fejét ráhajtotta a gitárra, üres fekete szemei tizedmásodpercre sem mozdultak prédájáról,
az egyetlen nőről, aki számított neki. Neki játszott, kiöntötte elé a szívét, megengedte zenéje
szépségének, hogy beszéljen a lányhoz. Szerette volna, ha a költőt látja benne, nem a
ragadozót. Nem a sötétséget.
Miközben játszott, hallgatta a hangját, a beszélgetésüket.
– Nem hiszem el, hogy valóban ő az, Lisa. Dayan, a Sötét Trubadúrokból. Aki gyakorlatilag
egy isten, a zenészek között. Még soha senkit nem hallottam úgy játszani, mint őt. Mi a fenét
csinál ezzel a zenekarral?
Lágy, nőies hangja volt. És áradt belőle a tisztelet. Ujjait is megérintette a gitárhúrokból
áradó ritmus, az asztalon kopogta le.
Lisa közelebb hajolt hozzá, hogy meghallhassa a bár zaján keresztül.
– Hallottam, hogy itt vakációzik a közelben. Azt hiszem, egyszerűen csak fellép közben itt,
Corinne. Tudom, mennyire odavagy a zenéjéért, meglepetést akartam neked szerezni vele.
Ez hát a neve. Corinne. Pusztán a hangzása dallamokat ültetett Dayan fejébe.
Szemérmetlenül hallgatózott, hogy mindent megtudhasson, amit csak lehet. A lány hallgatta a
zenéjét, a teste természetesen reagált, de nem meredt rá úgy, mint a többi nő a bárban, akik
nyíltan bámulták. Pedig nagyon szerette volna.
– De honnan tudtad, Lisa? Ő nem akárki. Zseniális, ahogyan játszik. Honnan tudtad, hogy itt
lesz ma este?
– Bruce, - emlékszel Bruce-ra, Corinne - a fotósom. Bruce tudja, mekkora zenerajongó vagy.
Meghívott egy italra, és mondta, hogy ma este a Sötét Trubadúrok egyik tagja itt lép fel.
Bruce azt is mondta, hogy a pultnál az a férfi, a szólógitáros barátja, ő is a Sötét
Trubadúrokkal utazik. – Lisa Cullen felé intett. – Mindenki abban reménykedik, hogy mindez
azt jelenti, hogy a Sötét Trubadúrok már az új fellépési helyeket keresik.
– Nos, ők inkább a kisebb, meghittebb klubokat szeretik, ki gondolta volna, hogy valaha is itt
fognak játszani? – mondta Corinne.
Felnézett, tekintete ismét találkozott Dayanéval, sietve elfordította róla a pillantását. A hatás
szinte megrázta. Kopogó ujjai eltévesztették a ritmust, gyomra vetett egy vicces bukfencet, a
levegő kiszorult a tüdejéből.
– Tényleg annyira híres? – kérdezte Lisa, rávigyorogva Corinne-ra.
– Abszolút híres, te pogány, – nevetett fel Corinne a szeretetteljes ugratásra. – A zenekar soha
nem köt írásbeli szerződéseket. Néhányan megpróbálják rögzíteni a zenét a fellépéseiken.
Azok a felvételek vagyonokat érnek.
– Neked több ilyen régi felvételed is van, ugye? – kérdezte Lisa.
Pír söpört végig Corinne arcán.
– Csss! Az ég szerelmére Lisa, azok a felvételek teljesen illegálisak. Mi van, ha meghall
valaki? – Bűntudat érződött a hangjából. – A zenekar az apróbb helyeket járja végig, javarészt
ott játszanak, mint régen a valódi trubadúrok. Valószínűleg, ezért is választották ezt a nevet.
Lisa megtámasztotta az állát a kezén.
– Errefelé néz. Esküszöm Rina, azt hiszem, észrevett bennünket!
– Egyszerűen káprázatos. Nem gondoltam volna, hogy ennyire.
Corinne sohasem szédült bele reflektorfényben álló férfiakba, színészbe, zenészbe, vagy
sportolóba. Az nem az ő stílusa volt, túlságosan is két lábbal állt a földön. De Dayan a görög
istenek szobraira hasonlított. Magas és inas volt, terjedelmes izmok nélkül is erő és hatalom
sugárzott róla. Haja nagyon hosszú volt, de gondozott, ragyogott akár a holló szárnya, egy
bőrszíj tartotta összefogva a tarkóján. De az arca volt az, ami igazán megragadta Corinne
figyelmét. Mintha márványból vésték volna. Az az arc egyaránt képes volt végtelenül
gyengéd, de engesztelhetetlenül kegyetlen is lenni. Nem tudta kiverni a veszély érzetét a
fejéből, ha ránézett.
A szája szépen formált, halvány, kékesfekete borosta árnyéka - ez valamiért mindig tetszett
neki a férfiakon - ült az állán, de a szemei voltak azok, amik végképp elcsábították. Elkövette
azt a hibát, hogy közvetlenül ránézett. Csodaszép szeme volt, formája, mint a macskáké, sötét,
rejtélyes, üres, mégis ezer titokkal tele. Szinte úgy érezte, húzza valami felé, a férfi tekintete
minden egyes alkalommal elkapta az övét. Ő pedig képtelen volt félrenézni.
Megbabonázta.
Ez az ötlet a semmiből jött.
Egészen biztos, hogy megbabonázta.
Bár feje a gitár fölé hajolt, úgy tűnt, tekintete moccanatlanul ül Corinne arcán.
Lisa a feltűnő külsejével, könnyen és gyorsan magára terelte a figyelmet mindenhol. Corinne
alig kapott levegőt, az a tekintet szinte fogva tartotta.
Ökölbe szorította ujjait, hosszú körmei mélyen a tenyerébe nyomódtak. Szíve őrült
bukfenceket vetett, a levegő alig talált utat a tüdejébe.
– Még soha senkit nem hallottam ilyen káprázatosan játszani.
A szája olyan száraz volt, hogy alig tudta kiejteni a szavakat.
– Nem bánnám, ha a szobámban játszana, és velem aludna. – mondta Lisa.
A szín ismét felkúszott Corinne arcán, ahogy elképzelte a férfit a szobájában. Csak éppen nem
az a kép jött elé, hogy a gitárján játszik. A kép, ami előjött, megrázó volt. Még soha nem
gondolt így senkire. Még Johnra sem. A látomás hűtlenségnek tűnt, ami egyáltalán nem volt
jellemző rá. Hirtelen nagyon megrémült. Szeretett volna elfutni, mint egy gyerek, hogy
elrejtőzzön a hipnotizáló szemek elől, amik úgy tűnt, nagyon furcsa hatással vannak rá.
Megijedt tőle, valóban megrémült. Talán az intenzív zene, vagy azok az éhes pillantások.
– Corinne! – nevetett rá Lisa, élesen megtörve a varázst. – Rendben vagy? Nincs szükséged a
gyógyszeredre? Magaddal hoztad, nem?
Már meg is ragadta Corinne apró kis erszénykéjét, és kotorászni kezdett benne. A félelem éle
hallatszott a hangjából.
– Jól vagyok Lisa. – felelt sietve Corinne. – Csak azt hiszem, elállt a lélegzetem egy percre a
hősömtől. Óriási hatást képes gyakorolni. Bárcsak újra énekelne.
Kényszerítette magát, hogy felnevessen.
– Ó igen, – mondta Lisa álmodozó hangon, – eszméletlenül szexi hangja van.
– Légy tekintettel a szívemre, – bosszantotta Corinne, drámaian a mellkasára szorítva a kezét.
Lisa nevetni kezdett, és ez eltörölte a szeméből a félelmet, mielőtt Corinne megláthatta volna.
Természetfeletti hallásával, Dayan minden egyes szót hallott. Minden más beszédet
könnyedén száműzött az agyából, de nem az övét.
Corinne. A másik nő Corinne-nak nevezte. És bár végtelenül boldoggá tette, hogy sikerült
ellopnia a lélegzetét, mégis a helyzet kiértékelésével volt elfoglalva. Gyógyszer. Milyen
gyógyszer? Mi baj van a szívével?
Nagyon fontos volt, hogy megtudja, a lehető leghamarabb. Dayan figyelme Cullen felé
fordult.
„Menj be abba a fülkébe, ahol az a két nő ül, és kezdj el beszélgetni velük.”
Keményen megnyomott minden szót, hatalma parancsával toldotta meg. Nem volt ínyére,
hogy Cullent kell használnia, akit kedvelt, most pedig főleg nem, hogy visszakapva az
érzéseit, már azt is pontosan tudta, hogy mély barátság fűzi a halandó férfihoz. De szüksége
volt egy szövetségesre, valakire, aki gyorsan tud cselekedni, mielőtt Corinne elmenekülne.
Könnyedén olvasta félelmeit, de azt semmiképpen sem engedhette, hogy elfusson.
Cullen arrafelé fordította a fejét, észrevette a gyönyörű szőkét. Aztán csodálkozva felismerte
az arcát is. Lisa Wentworth.
A modell, aki gyakran volt látható magazinok címoldalán. Általában nem lett volna elég
bátorsága hozzá, hogy megszólítsa, de most valamilyen oknál fogva azon kapta magát, hogy
egyre fogy a távolság közöttük. Ő volt az egyik szerelem az életében, a másik pedig elvesztett
menyasszonya. Akinek a halála óta nemigen nézett másik nőre.
De Lisa Wentworth nem az a nő volt, akit figyelmen kívül lehet hagyni. Nem pusztán amiatt a
tény miatt, hogy gyönyörű volt, hanem a belső szépség miatt, ami sugárzott belőle.
– Hatalmas megtiszteltetés lenne, ha meghívhatnám önöket egy italra, – mondta
üdvözlésképpen. – A nevem Cullen Tucker.
Szerette volna, ha olyan magabiztos, lezser fellépése van, ami kiemeli a nőt bámuló többi férfi
közül, de évek óta nem próbált vonzani egyetlen nőt sem.
– Lisa Wentworth, – nyújtotta felé Lisa a kezét, és felvillantott egy lángoló mosolyt,
miközben úgy tűnt, Corinne viszont teljesen eltűnik az árnyak között, haját előrebuktatta a
válla fölött, hogy eltakarja vele az arcát, akár egy selyempajzzsal. – Ő pedig itt Corinne.
Corinne Wentworth.
Cullen felvonta a szemöldökét. A két nő semmiben nem hasonlított egymáshoz, bár
mindketten vitathatatlanul gyönyörűek voltak.
– Mit szeretnének inni?
– Mi mindig csak vizet fogyasztunk, – felelt Lisa, puha száján kacér mosoly jelent meg. – És
megengedem, hogy hozzon nekünk egy üveggel, ha megígéri, hogy leül hozzánk, amíg
megisszuk.
– Azonnal jövök, – mondta Cullen, és roppant elégedett volt, hogy Lisa nem bámulja
folyamatosan Dayant, mint a legtöbb nő. Rég megtanulta már, amióta a zenekarral utazott,
hogy kevés rajongót érdekeltek valóban az együttes tagjai, pusztán csak az, hogy a híres
zenekarban játszanak.
– Mit művelsz Lisa? – sziszegte Corinne – Teljesen elment az eszed? Soha nem szoktál
férfiakat felszedni. Mit tervezel? És nehogy azt mondd, hogy fel akarod őt használni, hogy
találkozhass a gitárossal!
– Természetesen nem azt akarom. Nem tudom, van benne valami. Szimpatikus. Nem úgy
nézett rám, mint valami dekorációra, amit a karján mutogathat. Az nagyon fárasztó. Miért
olyan nagy baj, ha beszélgetünk egy kicsit? Legalább egy kicsivel tovább bámulhatod, hogyan
játszik Dayan. – valamiféle reményteljes felhang volt Lisa hangjában.
Corinne egy mély lélegzetet vett, és lassan kiengedte. Igazságtalan Lisával. Neki is szüksége
van szórakozásra. Hónapok óta ő viseli a gondját. Gondosan elrejtette reszkető kezét az
ölében, és kényszerítette magát, hogy flegmán vállat vonjon.
– Azt hiszem, ez menni fog. De nem nézek rá többé. Éppen elég hallgatni is ezt az elsöprő
játékot. Szinte már túl jó.
Lisa szemei a pulthoz siető férfit követték, érdeklődve mérte végig. Vállai szögletesen voltak,
a tartása egyenes. Szerette, ahogy a szemébe nézett. Valahogy máshogy, mint a többiek,
valami olyan módon, ami megérintette a szívét.
Nem tudta volna megmagyarázni Corinne-nak, de a férfi úgy nézett ki, mintha a világ súlyát
cipelné a vállán, és senkije sem lenne, aki könnyítsen a terhén. Az volt az egyszerű igazság,
hogy az egész megjelenése tetszett neki.
– Én viszem Cullent, – mondta Lisa félig komolyan – tied a gitáros.
Corinne felvillantott egy szemtelen mosolyt.
– Ő túl jó ahhoz, hogy igaz legyen. Egy férfi, aki összetört szíveket hagy maga után, amerre
csak jár. Olyan elemi veszély lengi körül, ami csak a valódi rosszfiúk sajátja. A nők pedig
mindig beleesnek abba a csapdába, hogy azt hiszik, képesek megváltoztatni őket, de az az
igazság, hogy ők egyszerűen rosszak, amivel nem lehet mit kezdeni. Az értelmesebb nők,
mint én vagyok, csak távolról bámulják őket és fantáziálnak róluk, a közelükbe nem mennek,
ha nem akarják megégetni az ujjuk hegyét. Csak hallgatom, ahogy játszik, és az boldoggá
tesz.
Cullen már visszafelé fúrta magát a tömegen, a két nő asztalához. De fogalma sem volt róla,
hogy mit is mondjon.
A szőke rettegést keltett a szívében. Nem érdeklődhet egyetlen nő iránt sem, gyilkosokkal a
sarkában, akik rá vadásztak.
Óvatosan letett egy-egy üveg vizet mindkettejük elé.
Lisa felmosolygott rá, és arrébb húzódott, hogy Cullen mellé ülhessen.
A terem nagyon zsúfolt és hangos volt. És ő szeretett volna minden szót érteni, amit a férfi
mond.
Corinne kissé távolabb húzódott, hogy nagyobb magánteret hagyjon Lisa varázserejének a
kibontakozáshoz. Lisa megérdemelné, hogy találjon egy rendes férfit. Valakit. Hamarosan
nagy szüksége lesz valakire.
A zene továbbra is szólt, de Corinne pontosan megérezte a pillanatot, amikor Dayan
abbahagyta a játékot. A szépség és a tisztaság eltűnt a dallamból, a zenekar magára maradt, a
zsenialitást lelkesedéssel igyekeztek pótolni.
Képtelen volt megállni, hogy ne vessen egy futó pillantást a színpad felé, leeresztett
szempillái alól. A férfi egy lassú, lusta lépést tett odafenn, ami valahogy egy párduc
nyújtózására emlékeztette a lányt. Végtelenül óvatosan bánt a gitárjával, letámasztotta a
színpad szélétől távol a falnak, messze az enyveskezű rajongóktól. Egy pillantással felmérte a
tömeget, ami kizárólag őt bámulta elragadtatott imádattal. Mintha némi türelmetlenség futott
volna végig az arcán.
Aztán felé fordította a fejét, és egyenesen ránézett. Szinte érezte rezzenetlen tekintete súlyát.
A szándékát. Az éhségét.
Úgy tűnt egy pillanatra, Corinne szíve felhagy a dobogással.
Rá nézett, nem a barátjára, és nem Lisára, egyenesen rá. Pillantásuk találkozott a termen
keresztül, és azonnal megérezte ismét azt a hipnotikus vonzást. Egy mágikus bűbájt.
Dayan előrehajolt, valamit mondott a másik gitárosnak, aztán lelépett a színpadról.
A fejek fölött az a sötét tekintet nem eresztette a pillantását.
Ő pedig egyszerűen képtelen volt félrenézni.
A szíve végképp megőrült, a tüdeje pedig megtagadta, hogy levegőt szívjon be. Csak
tehetetlenül nézte őt, ahogy átvágott a termen, hogy odaérjen hozzá. Furcsa módon senki sem
szólította meg, pedig sok egyedülálló nő volt a tömegben. Sőt, mintha mindenki félrehúzódott
volna az útjából, hogy akadálytalanul közelíthessen hozzá. Megállt a boxuknál, sötét szemei
kizárólag őt látták. Közelről még megfélemlítőbbnek tűnt, mint a terem másik végéből. Erő
hullámzott körülötte. Több volt, mint szexi, sötét érzékiség sugárzott belőle.
Rémítő erővel.
A zenekar egy lassú, ábrándos dalba kezdett, Dayan pedig lehajolt, és sajátjával befedte az
apró kis kezet.
– Táncolnom kell veled.
Mindenféle bájolgás, széptevés nélkül, nyersen mondta, felfedve sebezhetőségét. Meg kellett
érintenie őt, muszáj volt a karjaiban tartania. Szüksége volt rá, hogy tudja, valódi, nem pedig a
fantáziája egy koholmánya.
Corinne egyetlen okot sem talált, amiért képes lett volna ellenállni neki. Megengedte hát,
hogy talpra húzza, gyönyörű, szelíd mozdulattal köré fonja a karjait, és odahúzza a testéhez.
Kezét odahúzta a mellkasához, egyenletesen dobogó szívére simította a tenyerét. Érezte az
izmos, tömör testet, és a hőt, ami valósággal áradt belőle. Szíve felgyorsult, nagyon furcsán
érezte magát. Mintha egy másik világba keveredett volna. Egy álomvilágba. Lebegett. A férfi
sokkal magasabb volt nála, mégis tökéletesen illettek egymáshoz, mintha a férfihoz mintázták
volna.
Lehajtotta sötét fejét az övéhez.
– Lélegezz, – suttogta a szót a bőrébe, és az egész teste szinte életre kelt. Csak így,
egyszerűen. Minden idegvégződése, minden sejtje. Lélegzete meleg volt, karjai pedig
hihetetlenül erősek. Mégis szinte már óvatos gyengédséggel tartotta őt. Valamiféle varázslat
áradt belőle, tudta, ösztönösen érezte.
Csak egyetlen pillanatra lehunyta a szemét, és hagyta magát elragadni.
Testük olyan tökéletes összhangban mozgott a ritmusra, mintha világéletükben együtt
táncoltak volna. Mintha szerelmesek lennének.
Corinne beleharapott az ajkába. Ez volt a legbizalmasabb dolog, amit valaha életében csinált,
de házas volt.
Úgy tűnt, a férfi teljesen beburkolja őt, teste keményen, kezei lágyan. És még más furcsa
dolog is történt. Szíve, ami általában meglehetősen kiszámíthatatlanul dobbant, megpróbálta
felvenni a férfiénak erőteljes, határozott ütemét. Észrevette, mert minden egyes apró részletet
igyekezett az emlékezetébe vésni. Szerette volna, ha ez a pillanat vele marad egész életében.
A zene átáradt Dayanon, ő maga lett a zene. Ez a nő a karjaiban már az ő része volt. A lelke
legmélyéig érezte ezt. Ő volt az, az egyetlen. Érezte abból, ahogyan a szíve harcolt, hogy
megfelelő ütemet vegyen fel, abból, ahogy a kicsi test tökéletesen simult az ő nagyobb
termetéhez.
Csakhogy a helyzet sokkal bonyolultabb volt annál, mint ahogy azt először gondolta. Ő volt
az egyetlen nő a számára, mégis ott volt közöttük egy harmadik szívverés. Tisztán hallotta,
hogyan száguld egy versenyautó sebességével, ahogy magához ölelte a nőt. Érezte benne az
életet, az apró kis domborulatot a bő felső alatt.
Tenyerével felemelte az állát, és még közelebb vonta magához, hogy megvizsgálhassa ezen
felfedezését. Gyermeket várt.
Egy másik férfi gyermekét. Egy emberi gyermeket.
Elméje egy pillanatra káoszba süllyedt, egyszerre járta át a féltékenység, a félelem, a vad
harag, soha nem tapasztalt erővel csaptak le rá az érzelmek. A légzés segített, hogy sikerüljön
arra koncentrálnia, ami a legfontosabb. Ha a vérét adná neki, az talán segíthetne megoldani a
szívproblémáját, de vajon mit művelne a meg sem született gyermekkel?
Szomorúságot és félelmet olvasott ki belőle. Ott volt vele, egy ritmusra mozdultak, teste
megtelt lüktető, sürgető fájdalommal, agya a gondolatok egyetlen hatalmas káosza volt, szíve
és lelke viszont életében először tökéletes békére lelt. Lázas munkára fogta elméjét, hogy ezen
a nagyon is speciális problémán dolgozzon.
A dal véget ért, és ő vonakodva engedte, hogy a karjai lecsússzanak róla, de a kezét magánál
tartotta, hogy ne futhasson el tőle.
– Dayannak hívnak. – Corinne bólintott, félt megszólalni. A férfi a hátára tette a kezét, hogy a
boxhoz vezesse. Könnyedén mozgott a tömegen keresztül, széles válla alá húzta őt, hogy
távol tartson tőle mindenkit. Dayan azt az érzetet keltette benne, hogy nagy figyelmet fordít
arra, nehogy valaki figyelmetlenségből nekiütközzön. – Elárulod a neved?
Halkan kérdezte, hangja maga volt a bársonyos csábítás. Maga az, hogy hallhatta a hangját,
újra előhozta benne a sóvárgást, hogy hallja énekelni is.
– Corinne. Corinne Wentworth.
Nem nézett rá, a férfi túlságosan is fájdalmasan jól nézett ki. És szexin. Nem akarta, hogy
hatással legyen rá az a sötét, veszélyes érzékiség. Közel a fülkéhez már nagyobb biztonságban
volt. Hagyta magának, hogy fellélegezzen.
– Mikorra várod a babát Corinne? – kérdezte szelíd hangon. Soha nem hallott még csak
hasonló hangot sem, mint az övé. Elbűvölő, hipnotikus. Hálószobába való hang. Suttogása
szinte a bőrét égette.
Szavai megtorpantották, szinte már bűntudatos pillantást vetett Lisa felé, mintha attól tartana,
hogy ő is meghallotta azokat. Egy pillanatra elöntötte a kétségbeesés. Lisa odahajtotta a fejét
Cullen Tuckerhez, és nevetett valamin, amit a férfi mondott neki.
Dayan szinte fölé hajolt, nagyobb teste árnyékába vonta őt védelmezően, meglehetősen
hatékonyan kizárva a lármás tömeget.
Ez viszont neki eszébe juttatta, hogy ennek a lármás tömegnek körül kellene rajongania a
férfit, az embereknek tolonganiuk kellene körülötte, hogy a közelébe férkőzhessenek, vagy
legalábbis autogramért kéne ostromolniuk, de valahogy mégsem ment senki túl közel
hozzájuk. Még a nők sem.
– Corinne. – Dayan elérte, hogy a neve az ő akcentusával kiejtve egészen egzotikusnak
hangozzon. – Nagyon sápadtnak tűnsz. Szeretnéd, ha szólnék a barátnődnek, hogy kísérjen ki
egy kicsit az éjszakai levegőre? Túl sok ember van idebenn.
– Ő nem tudja. – szakadt ki a lányból az igazság, és rögtön el is borzadt, amiért elmondta. Mi
van vele? Táncolt egy vadidegennel, akivel úgy összesimult, mintha szerelmespár lennének.
Általában nagyon is magának való volt, és most mégis, Corinne szinte ellenállhatatlan erejű
késztetést érzett, hogy megosszon ilyen személyes dolgokat vele.
Dayan abban a pillanatban irányt változtatott, újra áttört a tömegen, ezúttal az ajtó irányába,
lezser könnyedséggel vitte őt is magával. És ő vele akart menni. Corinne teljesen értetlenül
állt ez előtt az irracionális sugallat előtt.
A kinti hideg levegőnek ki kellett volna tisztítania a fejét, de mivel a férfi teste túlságosan is
közel húzódott az övéhez, ismét elsöpörte sebtében összeszedett kis nyugalmát. Képtelen volt
világosan gondolkodni, ilyen közel hozzá.
Dayan behúzta az árnyékok közé.
Az egész lénye forrongott, hogy magáénak követelje. Akarta őt, szüksége volt rá, a testében
egyre feljebb emelkedtek a lángok. A lány csak állt ott, hatalmas zöld szemeivel felnézett rá,
ő pedig elveszett. Tudta, hogy elveszett, örökre.
– Máris sokkal jobb, a színed kezd visszatérni. A barátnőd véleménye úgy tűnik, nagyon sokat
számít neked. De el sem tudom képzelni, hogy ne örülne a babának.
Corinne felemelte a kezét, hogy hátrasöpörje vad hajtömegét az arcából.
– Nem kellett volna téves benyomást keltenem benned. Lisa nagyon is boldog lenne a baba
miatt. Épp csak én… – Teljesen elhalkult, vonakodott, hogy felfedje legmélyebb magánügyei
minden részletét. – Ez kissé bonyolult.
Hirtelen megmagyarázhatatlan módon úgy érezte, mintha kénytelen lenne mindent elmondani
neki magáról. A férfi lenézett rá, a tekintete éhes volt. Magányos.
Nem tudta volna megmondani, mi van azokban a szemekben, de képtelen volt ellenállni
nekik. Úgy érezte magát, mint akit a sarokba szorított egy ragadozó nagymacska. A szemei
rezzenéstelenül, pislogás nélkül tapadtak az arcára.
Teljesen rá összpontosított. Időnként pedig meg mert volna esküdni rá, hogy vöröses
lángnyelveket lát felvillanni azoknak a szemeknek a mélyén.
– Abba kell hagynod, hogy így nézel.
A szavak egyszerűen elhagyták a száját, még mielőtt cenzúrába fojthatta volna őket, ráadásul
azon kapta magát, hogy felnevet.
Márpedig ő egy felnőtt nő, aki általában nagyon is logikusan gondolkodik. Most pedig
határozottan hamis benyomásokat ad magáról.
A férfi mosolya lassú, és végtelenül szexi volt. Makacskodó szíve ismét feldübörgött. Gyomra
gödrében mintha parázs izzott volna fel.
– Hogy nézek?
A hangja mintha simogatta, kínzón felforrósította volna a bőrét. Corinne oldalra hajtotta a
fejét, és a tökéletes vonásokat tanulmányozta.
– Tudod te azt nagyon jól. Egy önelégült férfi pillantásával. Nem tudok gondolkodni, ha így
nézel rám.
– Hogy nézek rád? – kérdezte halkan, finoman, hangjának gyöngéd dallama kifordította
helyéről a szívét.
„Mint egy éhes leopárd, ami arra vár, hogy lecsaphasson.”
A gondolat a semmiből jött. A mosoly felkúszott a férfi szemeibe, mintha csak belelátna a
fejébe, pirulásra késztetve őt.
– Mindegy. Csak hagyd abba. – nyújtotta önkéntelenül maga elé a kezeit, mintha ezzel távol
tarthatná őt.
– A babáról akartál mesélni. „És a baba apjáról. Ő sem maradhat ki a beszélgetésből
semmiképpen. El akarod mondani nekem.” – szégyentelenül használta rajta hatalma egy
lökését. Az a férfi már halott volt. Dayan ezt világosan érezte. Kiolvasta a lány szemében
bujkáló szomorúságból. Olyan sokat számított neki az a másik férfi, hogy hajlandó volt a
világra hozni a gyermekét. – „Ki volt az az ember?”
Megfogta a felé nyújtott kezek közül a balt, aminek egyik ujján egy arany karika csillogott, a
halandók házassági jelképe, egy kinyilatkoztatás, hogy a lány valaki máshoz tartozik. Ez a
gondolat felkavarta benne a fajtájára nagyon is jellemző agresszivitást, Dayan ismét
küzdelemre kényszerült a vadállattal saját bensőjében. Hüvelykujjával a gyűrűt kezdte
dörzsölni, szinte szórakozottan, oda-vissza, gyengéd, folyamatos simogatással. Kitartóan.
Aztán odahúzta a lány ujjhegyeit a szájához. Mindez idő alatt, teljes figyelme
rákoncentrálódott, közvetlenül a szemébe nézett rezzenetlenül.
Pillantása hipnotikus erővel bírt. Mégis furcsa mód felüdítő volt.
Corinne lélegzete a torkán akadt, amikor szája nedves melegébe vonta egyik ujját, és fogaival
végigkaristolta azt.
Pillangók kaptak szárnyra a gyomrában.
A fogak most finoman megrántották ujján a karikagyűrűt. Az érzés annyira erotikus volt,
hogy beleborzongott. Egy hosszú pillanatig csak bámult rá felfelé, mielőtt eszébe jutott volna,
hogy el kellene húznia a kezét.
– Mesélj a babáról, édes. – Utasította halk, szinte doromboló hangon.
Megérintette az elméjét nagyon óvatosan és körültekintően. A lány harcolt a kényszerrel,
hogy elmondja neki, amit tudni akart, de végül is ember volt, ő pedig egy ősi vérvonalból
származó domináns hím. Túl erős volt ahhoz, hogy ellenállhasson neki.
Corinne védelmezően odaszorította a tenyerét a baba fölé, a hasára.
Szél suhant át az utcán, felkapta a földről egy örvénybe, a lehullott leveleket, és az apróbb
gallyakat. Öntudatlanul közelebb lépett a férfihoz, menedéket keresve a teste mellett.
– Együtt nőttem fel Lisával és a bátyjával, Johnnal.
Abbahagyta a beszédet, mintha a név elzárta volna a torkát.
John. A neve úgy döfött bele, akár egy kés. A fájdalom pedig, ami Corinne szemében
tükröződött, elárulta, milyen sokat jelentett neki az a férfi. John. Dayan nem szerette ezt a
nevet. Nem akarta hallani többé, különösen pedig azt nem szerette volna, ha a lány mondja ki
újra, ugyanilyen mély érzelmekkel a gyűlölt nevet.
Corinne idegesen csavargatta ujján a jegygyűrűjét.
– Mindhármunknak nehéz gyerekkora volt, talán ezért kerültünk egymáshoz közelebb, mint
bárki máshoz. John is, mint én… más volt.
Vetett egy gyors pillantást a férfira a szempillái alól. Nem akarta elmagyarázni neki, mit is
jelent az, amit mondott. Egyáltalán nem ismerte őt, fogalma sem volt róla miért érzi úgy,
hogy megbízik benne, amikor teljesen idegen volt a számára. Nem tudta, miért érzi úgy a
teste, hogy ismeri. Hogy miért vágyik rá.
Corinne eltolta magától ezt a csökönyösen vissza-visszatérő gondolatot, és arra koncentrált,
mit is akart elmondani… vagyis jobban mondva, mit nem akart elmondani neki.
Dayan utána nézett az elméjében, mire is gondolt a lány, amikor azt mondta, hogy „más”.
Elkapott egy sietve kicenzúrázott képet. Telekinézis.
Képes volt mozgatni a tárgyakat az elméjével.
Természetes, hogy vannak pszichés képességei. Lennie is kell ilyen képességének, ha a valódi
életpárja. Dayannak nem állt módjában, hogy pontosan elmagyarázza neki, mi is az az életpár.
Hogyan is mondhatná el, hogy egy másik fajhoz tartozik? Hogy már több száz éve él a
Földön? Hogy vérre van szüksége az életben maradáshoz?
Nézte, ahogy a finom ujjak forgatják az arany karikát. Minden egyes érintés ütésként érte,
gyomra egyre szorosabbra és szorosabbra húzódott össze. Megpróbálta rákényszeríteni magát,
hogy visszaemelje a tekintetét az arcára, de ez az apró, árulkodó mozgás egyszerűen
lenyűgözte.
Corinne végül megvonta a vállát.
– Hogy rövidre zárjam ezt a hosszú történetet, John és én házasok voltunk, de őt nemrég
meggyilkolták. Ráadásul akkor még fogalmam sem vont róla, hogy terhes vagyok. És nem
szólhatok róla Lisának, mert… nos… – habozott, kereste a megfelelő szavakat. Az a sötét
tekintet visszatért az arcára. Égészen a csontja velejéig érezte azt az átható pillantást. Keze
közrefogták az övét, hogy megállítsák ideges játékát a gyűrűvel. Szíve nagyot dobbant, az a
furcsa érzése támadt, hogy a férfi aggódik érte. A fekete szemek egy pillanatra sem mozdultak
el róla. Egyszer sem. És még mindig nem pislogott. Úgy érezte, mintha beleszédülne azokba a
különös, varázslatos szemekbe. Mit számítana, ha azt hinné, hogy nyomorék? Nem kérte a
rokonszenvét, és nem is akarta azt. Nem azért mondja el a történetet, hogy együttérzést
csikarjon ki. Miért akarja neki egyáltalán elmesélni? Felemelte az állát, és majdhogynem
dacosan nézett fel rá. – Van egy szívrendellenességem. – Ha a férfi elfut, mint a nyúl, ő lesz a
legboldogabb. Ő csak egy bonyodalom, egy fantáziakép, a rosszfiú, akiből egyáltalán nem
kért.
Dayan ismét megérintette finoman az elméjét.
Képeket kapott el kórházakról, gépekről, és vizsgálatok végtelen soráról. A kérdezősködésről,
hogy van-e a várólistán szív. Orvos, orvos után csóválta fölötte a fejét. Ráadásul súlyosan
allergiás. Túl könnyen vérzik, és túl sokáig. A szakemberek igazából azon csodálkoztak, hogy
még egyáltalán él.
Dayan elgondolkodva dörzsölte meg orrnyergét. Szemei belemélyedtek a dacos tekintetbe.
– Tehát a baba veszélyezteti az életed. És Lisa ezért nem szeretné.
Corinne kieresztette a lélegzetet, amiről azt sem vette észre, hogy visszatartotta.
Megkönnyebbülést érzett, hogy végre elmondhatta valakinek.
– Nem, Lisának nem fog tetszeni ez az egész. Nagyon meg fog rémülni.
Corinne várni akart addig, ameddig csak lehetséges volt, hogy Lisának már ne álljon
módjában lebeszélni őt arról, hogy megtartsa a babát. Akarta ezt a babát. Az ő kicsi lányát.
Jóval az ő halála, és John halála után a lányuk még mindig élne, lélegezne, és egy tökéletesen
normális életet élhetne. Corinne teljes szívéből hitte, hogy Lisa szeretné és felnevelné a babát.
Elhúzta a kezét a férfiétól, és arra az apró domborulatra helyezte a hasán, amiben a kicsi
pihent.
– Még nagyon vékonynak tűnsz. Mennyi idős?
Ahogy a szavak elhagyták a száját, már rá is csodálkozott mit mondott. Még álmában sem
gondolta soha, hogy valaha is fel fog tenni egy ilyen kérdést.
Furcsa melegség ébredezett, és virágzott ki benne. A valahová tartozás érzése. Furcsa módon
úgy érezte, mintha lenne egy családja.
– Az orvosok egy kicsit aggódnak miatta, de úgy tűnik, hogy jól van. Szépen gyarapszik. Már
azt is megmondták, hogy kislány. A hatodik hónapban vagyok.
A lélegzete elakadt az aggodalomtól. Túlságosan vékony a lány.
– Az orvosok a szívproblémád miatt is aggódnak? Utánanéztek mekkora kockázattal jár a
terhesség? Talán túlságosan is veszélyes?
Még mindig halk, és gyengéd volt a hangja, mégis valahogy furcsán megrázta. Majdhogynem
úgy tűnt, mintha megdorgálná őt, és éppen felmérné, mihez is kezdjen a helyzettel.
Corinne kényszert érzett, hogy válaszoljon neki, bár egyáltalán nem volt ínyére.
– A szívemnek épp elég nehéz az én szervezetemet is működtetnie, nemhogy még a babáét is
ellássa, – ismerte be végül vonakodva. Ujjai ismét rátaláltak az arany karikára, és csavargatni
kezdték, ez az ideges szokás pedig elárulta belső nyugtalanságát.
Dayan bólintott, bár az apró pótcselekvéstől teste ismét egyetlen ideges csomóba ugrott össze.
– És a férjed, – kikényszerítette magából a szót, bár úgy érezte, hogy megakad a torkán –
miért ölték meg?
Képtelen volt uralkodni magán, ismét a kezéért nyúlt, magához húzta a jobbját, és a szívére
szorította a tenyerét, ezzel legalább azt is megakadályozta, hogy újra és újra megérintse azt a
gyűrűt.
Corinne tekintete az arcára rebbent. Villamos energia ívelt fel közöttük. A levegő szinte
vádlón sistergett. Azoknak a megbabonázó fekete szemeknek a pillantásától, hirtelen nagyon
nehéznek találta, hogy gondolkodjon, az érintése pedig végképp szétzilálta értelmét.
Képtelenségnek érezte, hogy megvitassa vele a férje halálát, a szavak mégis szinte kizuhantak
belőle.
– A rendőrök nem találták meg az indítékot. A gyilkosok még csak a tárcáját sem vették el.
– De neked van egy sejtésed, – jelentette ki.
Corinne úgy érezte, be akar vallani minden apró részletet. Lisában úgy megbízott, mint a
világon senki másban, de még neki sem mondott egyetlen szót sem, sem a babáról, sem pedig
a John halálának körülményeivel kapcsolatos feltételezéseiről.
Mi az ördögért meséli el minden titkát egy vadidegennek?
– John olyan dolgokra volt képes, ami nem tekinthető normálisnak. Körülbelül egy évvel
ezelőtt elment az egyetemre, és beszélt ott valakivel a tehetségéről. Onnan átküldték őt egy
központba, ahol pszichés képességeket vizsgáltak. A Morrison Pszichikai Kutató Központba.
John úgy gondolta, javára válhatna az emberiségnek, ha valamiképpen képesek lennének
használni a tehetségét. Szinte közvetlenül azután, hogy jelentkezett a központban, azt mondta
nekem, van egy olyan érzése, hogy követik. – Ismét elhúzta a kezét. – De ez aligha olyasmi,
amiről hallani szeretnél.
– Éppen ellenkezőleg. Rendkívüli módon érdekel. Veled kapcsolatban a világon minden
érdekel.
 2. fejezet

– Corinne! – Lisa szinte kirontott a bárból, egy lépéssel lemaradva Cullen követte. A nő
nyilvánvalóan nagyon ideges volt, szép arca elárulta aggodalmát. – Rina, rosszul vagy?
Annyira sajnálom, jobban oda kellett volna figyelnem.
A kezében Corinne apró erszénykéjét szorongatta gondosan.
– Teljesen jól vagyok Lisa, – felelt azonnal Corinne.
Máris ellépett Dayantól, de mintha annak valamiféle hatalma vele együtt mozdult volna, és
továbbra is védelmezte volna az egyre erősödő széltől. Corinne felnézett a kemény, markáns
vonalú arcba, és ismét a torkában találta a szívét. Mi ez az egész? Hogyan képes egyetlen
pillantásával elrabolni a lélegzetét és a józan eszét? Egyetlen mozdulattal?
– Csak beszélgettünk egy kicsit, távol a zajtól.
Dayan higgadtan beszélt, közben lustán mosolygott, fogai valahogy nagyon fehéreknek tűntek
a sötétben. Hanyagul beletúrt fekete hajába, és ezzel sikerült is tökéletesen összeborzolnia. A
tincsek kiszabadultak a bőrszíj alól, és előre hullottak a homlokába. Vonzóbb volt, mint
valaha.
A két nő váltott egy gyors pillantást, szinte tükörképként egyszerre forgatták meg a szemüket,
Corinne pedig még egy nyögést is elfojtott.
Hogy lehetne valaki igazi, aki úgy néz ki, és úgy viselkedik, mint ő? Corinne hangtalanul
artikulálva odasúgta Lisának, hogy „rosszfiú”, nevetést váltva ki belőle.
Lisa közelebb hajolt, hogy a fülébe suttoghasson.
– Ha egy pasit túl szexinek találsz ahhoz, hogy földi halandó legyen, csökkentheted a
hihetetlen vonzerejét azzal, hogy észben tartod, hogy rosszfiú.
Corinne csalónak érezte magát. Lisának a leghalványabb fogalma sincs róla, hogy ő nagyon is
fogékony Dayan sötét érzékiségére.
Sőt, több mint fogékony. Le volt nyűgözve, varázslat bűbája alá került. Még az is átfutott a
fején egy pillanatra, lehet, hogy a dalaival, a hangjával is hipnózisba ejti.
Dayan kinyúlt, elvette Corinne erszényét Lisától, és átnyújtotta tulajdonosának.
Corinne gondolatait nagyon szórakoztatónak találta volna, ha a lány szíve ismét el nem kezd
dadogni az apró gesztustól, ez pedig mérhetetlenül zavarta őt.
Hogyan gyógyíthatná meg anélkül, hogy ártana a gyermeknek? Szemei birtoklón jártak
Corinne arcán, míg az elővett egy apró üvegcsét az erszényből, kirázott, és lenyelt egy kis
pirulát belőle.
Ugyanazzal a hatalmas, mégis gyengéd erővel, ami annyira jellemző volt rá, rákulcsolta ujjait
a lány csuklójára, lecsupaszítva azt.
– Miért nem viselsz orvosi karkötőt? Ha vészhelyzetbe kerülsz, egy idegen is tudhatná róla,
hogy mit kell tennie, hogyan tud segíteni.
Lisa hátradobta szőke haját, és felnézett az égre.
– Végre! Valaki, akinek van egy kis esze is, Rinával ellentétben. Ő soha nem hallgat senkire.
Apró, érzéki kis mosoly rándította fel Dayan szájsarkát. Egészen közel hajolt Corinne-hoz,
lélegzete meglibbentette a hajfürtöket a halántékán.
– Nem hallgatsz másokra?
– Képes vagyok rá, hogy egyedül hozzam meg a saját döntéseimet, – közölte Corinne halvány
gőggel a hangjában, de ennél sokkal szívesebben érintette volna meg az ujjaival azt a szájat.
Egyszerűen ellopta tőle a levegőt. A jó értelemben.
– Eddig, – helyesbített végtelen szelídséggel Dayan. Suttogása lágy volt, végigsimított a
bőrén, akár a bársony, remegni kezdett tőle. Felemelte a lány kezét azokhoz a tökéletesen
megformált ajkaihoz, és végighúzta rajtuk ujjbegyeit.
Corinne szíve ismét megbotlott. A pillangók a gyomrában újabb kört repültek. Egy pillanatig
csak bámult felfelé a férfira, ismét elveszett a mágiájában. Dayan elkapta a pillantását,
visszahúzta az ujjait, hogy rájuk borítsa meleg tenyerét.
Cullen mély megdöbbenéssel meredt Dayanra. Több hétig is velük tartott a Sötét Trubadúrok
koncertkörútján, és azóta is vele van, de még soha nem látta, hogy Dayan így viselkedett
volna akár csak egyetlen nővel is.
Dayan testbeszédéből, most egyszerűen üvöltött Corinne felé a birtoklási vágy, és a védelem.
Valami megváltozott Dayanban, valahogyan egészen más lett, a szemeiben olyasmi jelent
meg, ami azelőtt soha nem volt ott. Valami veszélyes villogás. Cullen maga nyugtatgatta
Lisát, hogy vele tökéletes biztonságban van Corinne, de ebben most már még ő maga sem volt
biztos.
– Talán jobb lenne, ha nem tennénk ki tovább a hölgyeket ennek a szélnek, – mondta lassan
Dayan. – Cullen, kísérd őket a kocsijukhoz, amíg elhozom a gitáromat. – Hangja, mintha csak
valódi ujjak lennének, ismét végigsimított Corrine-n. Beleborzongott. Dayan azonnal karjai
menedékébe vonta. – Észre kellett volna vennem, hogy túl hideg van idekinn, – mondta szinte
bocsánatkérően, lélegzete a nyakát súrolta. Teste forró és kemény volt az ő bőrének hűvös
puhasága mellett – Túlságosan önző voltam, csak magamnak akartalak.
Cullen rápillantott Lisára, és a következő pillanatban azon kapta magát, hogy egy kis sportos
autó felé vezeti a többieket, közben pedig azon gondolkodik, miért lett olyan sürgető a
számára, hogy Corinne-t minél hamarabb védett helyre juttassa a szél támadásai elől.
Dayan mégsem mondott le róla, hogy maga mellett tartsa Corinne-t, egészen addig, míg be
nem segítette az első ülésre.
– Hol tudnánk találkozni, hogy csendesebb légkörben beszélgethessünk? – kérdezte halkan,
fekete szemei Lisára ugrottak.
A lány hunyorított, majd megmondta a címüket, amit normál körülmények között soha nem
tett volna. Corinne rémülten meredt rá. Lisa bűntudatosan a szája elé kapta a kezét, majd
figyelte, hogy Dayan milyen természetes, magától értetődő mozdulattal húzza át és csatolja be
Corinne biztonsági övét.
Kemény, izmos teste végigsúrolta a lányét. Fűszer és erdő illata volt. Tökéletesen férfias. Az
autó szinte nevetségesen összezsugorodott a termete mellett. Az állát végighúzta Corinne
haján a feje tetején.
– Nem vagyok sorozatgyilkos, de jó tudni, hogy azért rendelkezel valamiféle halvány
életösztönnel.
Rácsukta az ajtót, és döbbent arckifejezése láttán férfigőg és valódi rosszfiús vigyorgás jelent
meg az arcán.
Lisa ráejtette a fejét a kormányra.
– Ne mondj semmit Corinne. Fogalmam sincs mi ütött belém, hogy elárultam neki a
címünket. Ő olyan… nem is tudom, túl sok. Egy percig nem voltam képes tisztán
gondolkodni, ahogy rám nézett azokkal a sötét szemeivel, mintha keresztüllátott volna rajtam.
Sajnálom. Te sem hiszed, hogy valami őrült, ugye?
– Azt hiszem, elsősorban mi vagyunk őrültek. – Megkönnyebbülést érzett, hogy
eltávolodhatott Dayantól. Valahogyan mégis elérte, hogy Corinne az irányítása alatt érezze
magát. Őrülten vonzotta. Vadul. Szexin. És máris hiányzott. – Egyébként is, megmondta,
hogy nem sorozatgyilkos. Ez pedig nagyon megnyugtató hír, persze csak ha nem vesszük
tekintetbe, hogy a sorozatgyilkosok ritkán mutatkoznak be sorozatgyilkosként a nőknek.
A két nő egyszerre nevetett fel, a kocsiban eloszlott a feszültség legnagyobb része.
Corinne, amikor ismét lélegzethez jutott, a gondolataiba merült, miközben Lisa megnyomta a
kürtöt, és bátran belevetette magát a forgalomba.
– Tehát? Látsz valamit Cullenban? Mert ő határozottan lát benned valamit, ahogy rád néz.
Corinne tenyereivel végigdörzsölte karjait, pontosan ott, ahol Dayan is érintette. Furcsa
módon, még mindig úgy érezte, hogy a közelében van. Mintha még az illatát is érezte volna,
ami valamiféleképpen megnyugtatta.
– Fantasztikusnak találom Cullent, – ismerte be Lisa. – Tudod, mennyire utálok dekoráció
lenni a nagy erős macsó pasik karján. Mellette egyetlenegyszer sem éreztem magam annak. Ő
nagyszerű férfi Rina. Igazán nagyszerű. Amikor rájöttem, hogy eltűntél, annyira édes volt,
nyugtatgatott, hogy Dayan nem az a playboy, aki nőkre vadászik. Az az igazság, hogy teljesen
pánikba estem. Nem érzem jól magam, ha nem vagy a látóteremben. – Huncut vigyort
villantott Corinne felé, majd áthajtott három piros lámpán, és épp csak elkerülte, hogy
felhajtson egy járdaszegélyre. – Ez egészen úgy hangzott, mintha két és fél éves lennék, és
nem mernék elmenni az anyukám közeléből. Cullen valóban aranyos, de nem azon a gyerekes
módon. – Megrángatta Corinne felsőjének ujját. – És az mi volt?
– Mi volt mi? – Corinne próbált teljesen ártatlannak hangzani, de érezte, hogy a pír elönti
előbb a nyakát, majd az arcát is.
– Nagyon is jól tudod, mire gondolok, – vádolta Lisa, de a szeme nevetett. – Az a tánc.
– Ja, hogy az! – Corinne hátrafogta két kézzel hatalmas hajtömegét, szabaddá téve a nyakát,
egy különösen szexinek szánt gesztussal. – Hát az perzselő volt.
Lisa füttyentett.
– Perzselő? Nem csak forró?
Corinne komoly arccal megrázta a fejét.
– Nagyon, fergetegesen perzselő. Az a férfi halálos, nem lenne szabad megengedni, hogy nők
közelébe kerülhessen.
– Akkor én is megszavazom. Te mindig is immúnis voltál a férfiakra. Ha megperzselt, akkor
tényleg be kellene zárni, és az ajtót egy nagy figyelmeztető táblával ellátni.
– De azért olyan helyre, ahol láthatjuk őt. – javasolta Corinne, szája puha mosolyra ívelt. Egy
lenyűgöző apró gödröcske jelent meg arca mindkét oldalán, és bár egy pillanat múlva már
nyoma sem volt, Lisát mégis elgondolkodtatta, hogy mindez mit is jelent.
– Kedveled, – jelentette ki magabiztosan. Tudta jól, hogy agyonbabusgatja Corinne-t. De
olyan rettenetesen sebezhető. Lehet, hogy egy Dayan kaliberű férfi képes lenne könnyedén
levenni a lábáról. Bárki, aki ránéz, azonnal látja, hogy veszélyes. Egy rocksztár, egy zenész. A
női népesség fele bomlik utána. Mégis volt valami abban, ahogy Corinne-ra nézett…
– Mármint őt? – kérdezett vissza Corinne elgondolkodva. – Kétlem, hogy róla bárkinek is az
az unalmas szó jutna eszébe, hogy kedvelni. Teljes biztonságban éreztem magam mellette, és
valahogyan mégis fenyegetve. Aminek semmi értelme sincs. Rám abszolút nem jellemző
dolgokat mondok és teszek, ha velem van. És ami a legfurcsább Lisa, úgy érzem, mintha
mindig is ismertem volna, és hogy vele kellene lennem. – Vett egy mély lélegzetet, mielőtt
folytatta volna ezt az elsietett vallomást. – Képtelen vagyok ránézni úgy, hogy ne az jusson
eszembe, hogy ágyba akarok vele bújni. Először azt hittem, ez azért van, mert annyira odáig
vagyok a zenéjéért. Mióta összefutottam azzal a rossz minőségű felvétellel, azon dolgozom,
hogy a világon mindent összegyűjtsek a Sötét Trubadúrokkal kapcsolatban. Tudod, a tipikus
bálványcsapda, amibe a nők oly sokszor beleesnek, ha a zenész történetesen úgy néz ki, mint
egy istenszerű teremtmény. De most inkább azt érzem, mintha ő lenne a láng, én pedig a
botorkáló molylepke, amelyik túl közel merészkedik. Azt hiszem, ezt hívják kémiának.
Robbanásveszélyes, de természetes kémiának.
– Tényleg? – Lisa hangja határozott érdeklődést mutatott. Egyik szemöldökét felhúzva
vizsgálgatta Corinne arcát – Most már önts ki mindent Corinne. Valóban szexről beszélünk
itt?
– Te is láttad. Párolog belőle a szex. Még távolról is. Soha sem találkoztam még
olyasvalakivel, mint ő. Eddig úgy gondoltam, csak én vagyok alkalmatlan rá, hogy
meglássam ezt a szexi kisugárzást. Beszéltünk is róla, emlékszel?
Lisa komolyan bólintott, majd száguldás közben csikorogva fékezett, hogy bevehessen egy
kanyart, és alig pár centivel ugyan, de elkerülhesse az összeütközést egy parkoló autóval.
Corinne-nak szempillája sem rezzent, megszokta már Lisa vezetési stílusát. Valaki rájuk
dudált, Lisa felvillantott egy vidám mosolyt a másik sofőrre, odaintegetett neki, majd bevágott
elé, hogy ő érjen oda hamarabb a következő kanyarhoz.
– Igen, én is azt hiszem, hogy ez volt az első alkalom. – Lisa gondosan válogatott a szavak
között. – Johnnal kezdődött a dolog. Nehéz időszak volt. Corinne mindig az igazat mondta
Lisának, a Johnnal közös életükről. Minden a legnagyobb rendben volt közte és a férje között,
kivéve a hálószobában. Corinne önmagát hibáztatta, úgy gondolta, hogy egyszerűen csak
olyan típus, akiben nem túl erős a nemi vágy.
– Kémia lesz ez. Nekem, és ennek a férfinak van egymás felé valamiféle vonzalmunk. Nem
hiszem, hogy meg mernék bízni magamban, ha kettesben maradnék vele valahol egy
szobában, – töprengett fennhangon Corinne, megdöbbenve saját testének égbekiáltó
reakcióin. – Lehet, hogy te már találkoztál ezzel a típussal a férfiak tömegében Lisa, de
nekem teljesen új, és meglehetősen kellemetlen tapasztalat volt. Harminc lépésről is
könnyedén megolvaszt egy nőt. – Corinne felsóhajtott, és megcsóválta a fejét. – Bűntudatom
van John miatt, – vallotta be.
Lisa sötéten, haragosan meredt rá.
– Ne hülyéskedj Rina. John nagyon utálná ezt. Őrülten szerelmes volt beléd, de mindketten
tudjuk, hogy te nem érezted ugyanazt iránta. Boldoggá tetted őt, és én teljes szívemből
köszönöm ezt neked. Mindig ott voltál mindkettőnk számára.
– Szerettem John-t, – mondta Corinne, – és szörnyen hiányzik.
– Tudom, hogy szeretted őt. Semmi ilyesmit nem akartam mondani. De ő már nem jön vissza,
és azt szeretné, ha boldog lennél. Tudom, hogy azt akarná. – Lisa lefékezte az autót házuk
kocsifelhajtójánál. A pénz nagyban segített kialakítani ezt az egzotikus, szép otthont ezen az
elegáns környéken. A két nő néha csak élvezetből is elnézegette kívülről, gyönyörű
otthonukat. – Azt persze nem tudom, mit szólna Mr. Szexuális Vonzerőhöz. Miről
beszélgettetek annyi ideig? Egyedül. A sötétben. – ugratta Lisa.
– Babákról, – kotyogta ki Corinne, szeretett volna végre bevallani mindent. Hogyan is
beszélhetett erről egy vadidegennel azelőtt, hogy szeretett sógornőjének elmondta volna?
Egy belső hang figyelmeztette Lisát, hogy Corinne mondanivalója egyáltalán nem lesz tréfás.
Lisa mozdulatlanná dermedt, ujjai ráfagytak a slusszkulcsra, másik keze a kormányt szorította
meg.
– Bocs, de úgy értettem, hogy babákról. Bár miért is akarnál vele csecsemőkről beszélni? De
remélem, ha tényleg babákról beszéltetek volna, megmondtad volna neki, hogy arról szó sem
lehet.
Volt némi kihívó él Lisa hangjában. Szeme most vizslatóan végigfutott Corinne farmerbe, és
jótékonyan takaró bő felsőbe bújtatott testén.
Corinne félrenézett a vádló tekintettől.
– Nem tudtam róla Lisa, esküszöm nem. Azon a reggelen, amikor megölték John-t,
szeretkeztünk. Aztán őt meggyilkolták, és minden olyan rettenetes volt néhány hónapig.
Aztán észrevettem, hogy rendellenesen fáradékony vagyok. Valahogy másképpen, mint
szoktam. Akkorra már hónapok teltek el, eszembe sem jutott, hogy gyereket várhatok. Aztán
mikor annyira beteg lettem, elmentem az orvoshoz. Hosszabb időre be is kellett feküdnöm,
emlékszel?
– Te terhes vagy? Te még most is terhes vagy? – Lisa felrántotta Corinne felsőjét a hasáról,
hogy megnézhesse. – A hatodik hónapban kellene lenned, és semmi sem látszik rajtad.
Vád volt ez. És egyben könyörgés. De aztán meglátta az apró halmocskát Corinne gyomra
alatt.
Corinne megszorította a kezét.
– Gyerünk már Lisa, együtt végig tudjuk csinálni ezt, ahogy mindig mindent végig tudtunk
csinálni.
Lisa tagadólag rázta a fejét, szemei könnybe lábadtak.
– Nem lehet baba. Az orvosok megmondták, hogy nem lehet. Fogamzásgátlót is beültettek.
Emlékszem mennyire ideges voltál, és azt mondtad, ez olyan, mintha sorra ölnéd meg a
gyerekeket. John pedig megfogadta, hogy soha nem fogja ezt a véletlenre bízni. Megesküdött
rá nekem. Megtette, tényleg.
– Néhány hónappal utána, le is kellett vetettem a fogamzásgátlót. Mindenféle óvintézkedést
megtettünk, és mindig nagyon gondosak voltunk. Aztán néhány hónappal a halála előtt, John
panaszkodni kezdett az óvszer miatt. – A fogamzásgátló gyógyszerektől pedig Corinne volt
beteg, így azokat is kizárták. Minden más módszert pedig utált, mert „támadó” jellegűek
voltak. – Az az egyetlen alkalom véletlen volt. Nekem kellett volna gondolnom rá, de
megfeledkeztem róla.
John abban az időszakban már nagyon türelmetlenül viselte az ő alkalmatlanságát. De
egyáltalán nem hibáztatta érte. A férfi csak azt szerette volna, ha ő is ugyanazt érzi, amikor
együtt vannak. De hogyan tudná elmagyarázni, hogy bűnösnek érezte magát abban, hogy nem
vonzotta őt John szexuálisan annyira, mint ő a férjét?
Szerette Johnt, és tudta, hogy a férfi is szereti őt. Nagyon is szerette őt, de valahogy soha nem
akarta annyira a házasságuk testi oldalát, mint a férje. Azon a reggelen erősen próbálkozott,
mert érezte mennyire szeretné John.
– Ez teljes felelőtlenség volt mindkettőtök részéről, – csattant fel Lisa. – Én rég megmondtam
Johnnak, hogy operációnak kellene magát alávetnie, de ő nem akarta, mert… – elcsuklott a
hangja.
– Mert úgy gondoltuk, hogy valaki mással egy napon még lehetnek gyerekei, ha már én
meghaltam, – fejezte be a mondatot helyette Corinne. – Azt akartam, hogy boldog legyen.
Lisa ujjai kétségbeesetten szorították Corinne ujjait.
– Mit tehetünk? El tudják még venni?
– Vegyél egy mély lélegzetet Lisa. – Tanácsolta óvatosságból Corinne. – Ez a baba nem
valami. Egy gyerekről beszélünk. John egy részéről.
– Nem érdekel kinek a része. Ez a baba megöl téged.
– Johnnak és nekem, van egy kislányunk Lisa. Élő, lélegző gyermek, egy rugdosó és növekvő
kislány. – Corinne nagyon óvatosan megpróbálta odahúzni Lisa kezét az apró halomra.
Lisa elkapta tőle a kezét, kinyitotta a kocsiajtót, kiszállt, és keményen bevágta maga után, ami
tökéletesen el is árulta a hangulatát. Corinne felsóhajtott, ő is kicsusszant az autóból, és
követte őt a házhoz. Lisa épp megragadta a kilincsgombot, amikor finoman a vállára tette a
kezét, hogy megállítsa. – Tudom, hogy nagyon feldúlt vagy Lisa. Amikor az orvos
megerősítette a terhességet, még nem voltam benne biztos, hogy ki tudom hordani a babát. El
kellett volna mondanom neked rögtön. De John halálának fájdalmai után nem akartam, hogy
velem együtt szenvedj, ha nem muszáj. Olyan volt az egész, mint egy rémálom. Egy
rettenetes rémálom. Miért kellett volna ezzel még téged is elkeserítenem? John halott volt, én
pedig már terhes voltam, azzal pedig mindketten pontosan tisztában vagyunk, milyen kicsi
volt rá az esély, hogy a gyermek megmaradjon. Nem akartam, hogy aggódj.
Lisa megpördült, Kék szemeiben bánat, félelem és harag keveréke tükröződött.
– Azt nem akartad, hogy én is szembesítselek azzal, amit végig tudtál. Nem lehet babád, mert
belehalsz, ha nem veteted el. Belehalsz Corinne. Ez a tiszta, és világos igazság. Azt hittem,
elfogadtad a tényt, hogy neked soha nem lehet gyereked. Nekem te vagy a mindenem. A
családom, az egyetlen család, amim valaha is volt. Együtt harcoltunk meg mi hárman
mindenért, amink van, és amikor végre megcsináltuk, akkor megölték John-t, most pedig te
haldokolsz, és azt tervezed, hogy itt hagysz engem egyedül!
Corinne átölelte és magához húzva tartotta egészen addig, míg Lisa merev teste fel nem
olvadt a karjai között, és bele nem kapaszkodott ő is.
– Nem tervezem, hogy meghalok Lisa, de ha mégis megtörténne, akkor sem maradnál
egyedül, veled maradna egy rész Johnból, és belőlem is.
– Nem egy részedet akarom Corinne, téged akarlak. Képtelen vagyok ezt végigcsinálni, nem
veszíthetlek el téged is. Én nem vagyok olyan, mint te. Nem vagyok olyan erős, és bátor, nem
akarom ezt, – hajtogatta Lisa, majd szinte felnyögött, amikor egy autó fényszórója
megvilágítva rajtakapta őket, majd a motor hangja leállt. – Képtelen vagyok most normálisan
viselkedni. Azt akarom, hogy mindenki menjen el, és én telesírhassak egy folyót.
Dayan abban a pillanatban tudta, hogy valami nincs rendben, ahogy kilépett a kocsiból, és
belélegezte az éjszakát. Tisztán kitapintható volt a nézeteltérés a két nő között, könnyedén
olvasta a gondolataikat. Szerette volna megvigasztalni Corinne-t, érezte, hogy a lány a
könnyeivel küzd, de mindketten veszélyben voltak.
Éppúgy, ahogy kitapogatta az elméiket, kiterjesztette érzékeit a környező területre is, hogy
felkutathassa a rejtett fenyegetést.
A szíve a torkába ugrott, természetfeletti sebességét felhasználva suhant, hogy elérje a bejárati
ajtót. Keze még épp időben blokkolta Lisáét, hogy kinyithassa az ajtót.
Ahogy Dayan visszarántotta az ajtó kilincsét, Corinne hangosan felzihált, és húzni kezdte
maga után Lisát, el a ház közeléből, le a pázsitra, az autók irányába.
– Nyitva van Lisa. Egész végig nyitva volt az ajtó.
Nyilvánvaló pánik hallatszott ki Corinne hangjából. Azóta rettegett, hogy valaki figyeli őket,
mióta megtalálták John testét a házukhoz közeli kis parkban.
– Valószínűleg elfelejtettem bezárni, – tippelt Lisa bizonytalanul, de az ő hangja is
megremegett.
Corinne megrázta a fejét, pillantása találkozott Lisa feje fölött Dayanéval.
– Én bezártam. Tudom, emlékszem rá. Hívnunk kell a rendőrséget.
Azt akarta, hogy a férfi higgyen neki. Ő pedig már terelte is a két nőt Cullen felé. Dayan
egyetértőleg bólintott, kezei gyengéden le-fel simogatták Corinne karját, hogy felmelegítse,
kényelembe helyezze, amennyire csak tudta.
– Ti csak menjetek Cullennal. Majd én elintézem itt a dolgokat. – Két férfi várakozott
elrejtőzve a házban. – Cullen, vidd el őket ahhoz a házhoz, ahol megszálltunk. Megyek, amint
tudok.
Hangja határozottsága elárulta, hogy olyan ember, aki hozzá van szokva ahhoz, hogy követik
az utasításait. Lisa azonnal becsusszant az autóba, az arca sápadt volt. Corinne ellenállt, ahogy
csak tudott. Felemelte az állát, zöld szemei fellángoltak.
– Nem hinném! Te is szállj be az autóba Dayan. Mi a csodát képzelsz? A férjemet
meggyilkolták. Nem gondolod, hogy esetleg ez összefüggésben lehet azzal, hogy valaki betört
a házunkba? Te is velünk jössz!
Corinne elkapta a férfi karját, és megrántotta.
Dayan szíve megolvadt, lemosolygott a lányra.
– Köszönöm Corinne. – Két tenyere közé vette az arcát, fekete szemei foglyul ejtették a
tekintetét. – Most elmész Cullennal, várni fogsz rám, és nem hívod a rendőrséget.
Száját végighúzta fejtetőjén, alig érintve, és gyengéden, megnyugtatóan rámosolygott, miután
besegítette az autóba.
– Dayan, kérlek, gyere velünk. Nagyon rossz érzésem van. – tiltakozott még mindig a lány.
– Minden rendben lesz Corinne. Nem olyan egyszerű engem megölni. – Áthajolt az ülése
fölött, is szigorú tekintettel ellenőrizte, megfelelően van-e bekötve a biztonsági öve. – Túl
szabálytalanul ver a szíved, – suttogta a fülébe, szája hozzáért a bőréhez. – Hallgasd az
enyémet, – húzta oda szívéhez a tenyerét.
Elakadt a lélegzete, és aztán megérezte a szabályos, erős ritmust. Saját szíve abban a
pillanatban tempót váltott, igyekezett követni a másik dobbanásait. Ez ugyan teljességgel
lehetetlen volt, de Corinne is képes volt tárgyakat mozgatni pusztán az elméjével, így
hajlamosabb volt elfogadni a lehetetlen dolgokat az átlagembereknél. Dayannal pedig minden
olyan természetesnek tűnt. Úgy érezte, mintha elektromos áram rázná meg, amikor ujjaival
végigsimított a feje tetejét, mielőtt rácsukta volna a kocsi ajtaját. Villámok táncoltak a
véráramában. Hatékonynak, nyugodtnak tűnt a férfi minden mozdulata, sugárzott belőle az
önbizalom.
Lehetetlen volt nem azt csinálni, amit mond, amikor úgy tűnt, teljesen a kezében tart mindent,
és legyőzhetetlennek látszott. Corinne képtelen volt róla levenni a pillantását, miközben az
autó elkanyarodott a járdaszegélytől.
Abban a pillanatban, ahogy már nem volt rajta azoknak a fekete szemeknek a pillantása, a
kezébe temette az arcát.
– Nem lett volna szabad otthagynunk. Fogalmam sincs, miért csinálok folyamatosan rám
egyáltalán nem jellemző dolgokat, ha a közelemben van. Cullen, vissza kell mennünk, és
segítenünk kell neki. Ha még mindig bent van valaki a házunkban, meg is sebesítheti őt, vagy
még rosszabb is történhet.
Cullen halkan felnevetett.
– Tartogasd csak az aggodalmad annak, aki esetleg a házban van. Nem Dayan van bajban.
– Komolyan beszélek, – mondta Corinne. – Többen is lehetnek, és talán még fegyver is van
náluk.
– Hidd el nekem, ez egyáltalán nem számít. Nem árthatnak neki.
Cullen hangjából szilárd meggyőződés sugárzott.
– De ő egy zenész, egy gyengéd, édes költő, – tiltakozott Corinne, és visszagondolt szavai
szépségére, gyengéd mosolyára.
Cullen ismét felnevetett.
– Annál sokkal több Corinne. Ne aggódj miatta. Tényleg van valamiféle rejtélyes érzéke
ahhoz, hogy vigyázzon magára.
Dayan figyelte, ahogy az autó hátsó fényszórói eltűnnek a kanyarban.
Corinne az ő biztonságát féltette. Ezt olvasta ki a szeméből éppúgy, mint az elméjéből. Kiváló
hallásával még a kocsibeli tiltakozását is hallotta. Ez jobban átmelegítette, mint eddigi
életében bármi más.
Megfordult, és fejét nagyon lassan a ház felé fordította. És ahogy fordult, az egész viselkedése
is megváltozott.
Semmi sem maradt az elegáns, lezser férfiból. Egyszerre úgy nézett ki, mint ami valójában
volt. Egy sötét, veszélyes ragadozó, kieresztett karmokkal. Becserkészte a prédát.
Elkezdett beleolvadni a sötétségbe, a saját világába. Ő élvezte minden előnyét. Világosan
látott még a legsötétebb éjjeleken is, hangtalanul mozoghatott, mint a szél, zsákmánya illatát
éppolyan tisztán érezte, akár a farkasok, parancsolt magának az égnek, és a földnek.
Megkerülte a házat, könnyedén átugorva a két méteres kerítést. Ezzel a lendülettel eltorzította
az alakját, kettő helyett már négy láb érte a földet.
A leopárd hangtalanul lépkedett hatalmas, kipárnázott mancsain, a fű is alig moccant alatta,
amíg körbejárta a házat. A hátsó tornácnál fény szűrődött ki az ajtó alatt.
A terasz árnyékában a nagyragadozó alakja felhullámzott, foltos szőre felcsillámlott egy
pillanatra, majd egyszerűen eltűnt, mintha soha nem is lett volna ott.
Egy páragomoly ömlött át a terasz ajtaja alatti hasadékon, gyorsan, és csendesen haladt, akár a
gyilkos szén-monoxid.
Dayan, miután bejutott a házba, egy pillanatra megállt, a pára teljesen felszívódott, és újra
alakot öltött a foltos bundájú csendes, ravasz nagymacska izmos teste.
Dayan átosont a kivilágított kis szoba előtt, a sötét konyha irányába.
Azonnal tudta, hol várakozik lapulva a két vadász. Félelmük és izgalmuk csípős
izzadságszagban keveredett össze.
Ott voltak már egy ideje, feszülten, készenlétben, verejtékmirigyeik kiárasztották bűzüket, az
elkerülhetetlen várakozás kimerítette őket, egyre nyugtalanabbakká váltak szűkös
búvóhelyeiken.
Amikor az autó hangja, és a reflektorok fénye jelezte a nők érkezését, elölről kezdődött
minden. A félelem. Az izgalom. Az adrenalin.
Aztán pedig jött a keserű csalódás.
Elhagyták pozíciójukat, teljesen tanácstalanok voltak, mit is kellene tenniük. Az utasítások,
amiket kaptak, teljesen világosak voltak. Megvárják, amíg a nők hazaérnek, és elkapják őket
gyorsan és csendben.
Dayan éppen olyan világosan olvasta a gondolataikat, mint amilyen tisztán érezte
izzadságszagukat.
Egyikük sem vette észre a nagytermetű leopárd hangtalan, türelmesen lassú közeledését.
A macska merészen kisétált a helyiség közepére, meg sem próbált a bútorok mögött
elrejtőzni.
Ez a fajta macska-egér játék egyidős volt a Földön élő ragadozókkal. A leopárd szemei a
zsákmányra összpontosítottak, átható, merev, mozdulatlan tekintete pusztítást és halált ígért.
Azokban a szemekben, egy kiváló vadász ravaszsága és intelligenciája ragyogott.
Nem sárga leopárdszemek voltak, vad, mégis nyugodt, üres, fekete szemek, egyértelműen
gyilkos szándékkal.
A leopárd leereszkedett alacsonyra, hasa szinte a földet érte, a hihetetlen magabiztossággal
kezelt izomzat elkezdte becserkészni a zsákmányt. Centimétert centiméter után tett meg.
Teljes csendben. Még a dús, puha bunda sem ütött egyetlen súrlódó neszt sem, ahogy hozzáért
a szőnyeghez.
Az egyik férfi a falnak dőlve sóhajtozott, nyugtalanul megmoccant, megpróbálta átmozgatni
elgémberedett izmait. Fegyver volt a jobb kezében, folyamatosan ellenőrizte, szórakozottan
simogatta az ujjával a ravaszt, miközben letörölte a homlokáról az izzadságot. A várakozás
szörnyen nehezére esett, és ő egyáltalán nem volt olyan csendes, vagy türelmes, mint a
macska.
Soha nem tudta meg, hogyan lett vadászból préda. Csak annyit érzett, hogy egy hatalmas test
nekinyomja a falnak. Szőr simított végig a bőrén, egy vadon élő állat halálos szaga csapta
meg az orrát. Mintha tőröket döftek volna belé azokon a pontokon, ahol a macska beléfúrta a
karmait, hogy megtartsa áldozatát, hogy hosszú, hegyes fogai átharaphassák a torkát.
Egy pillanatra a macska az ember szemébe nézett, miközben az erős állkapcsok összezárultak
a torka körül, és összezúzták azt, egyetlen pillanatig láthatta a halandó szemében a tudást a
saját haláláról, ami túl későn jött ahhoz, hogy bármit is tehessen ellene. A ragadozó pillantása
lenyűgöző, elbűvölő vad intelligenciát sugárzott.
Miközben meghalt, a férfi agyában végigperegtek azok az események, amik ehhez a
pillanathoz vezettek. Ő volt az egyik azok közül, akik becserkészték, és megölték John
Wentworth-öt. Az egyik azok közül a férfiak közül, akik biztonsági emberként dolgoznak a
Morrison Pszichikai Kutató Központban.
Dayan lassan leeresztette a prédáját a földre, és mélyeket lélegzett, hogy visszaszorítsa
magában a fenevadat. A leopárd testében ott voltak az állat ragadozó ösztönei és éhsége is,
így most kétszeresen nehéz volt visszafognia magát.
Gyorsan eltávolodott a kísértéstől, átvágott a helyiségen, a másik sarok irányába.
Corinne jól gondolta; az emberrablók azért jöttek utánuk, mert John elment abba a központba.
És bármit is mondott ott róluk a férje, az felkeltette az érdeklődésüket Corinne és Lisa iránt is.
Ismét megszerezve a teljes uralmat a ragadozó felett, Dayan a másik emberrablót közelítette
meg. A helyiség szemben lévő oldalán tartózkodott, és észre sem vett semmit abból, hogy mi
történt a társával. Kétszer is felemelte óvatosan a függöny sarkát, hogy kinézzen a sötét
éjszakába.
A leopárd érezte a szagát, hallotta a sóhajtását, látta imbolygó mozgását, ahogy folyamatosan
egyik lábáról a másikra helyezte testsúlyát, hogy enyhítse izmai fájdalmát, és éberen tarthassa
figyelmét.
Ő volt az, aki folyamatosan a kezében lévő fegyvert simogatta, és arról fantáziált, mit fog
tenni a két nővel, ha azok a kezébe kerülnek.
A leopárd puha léptekkel alig pár lépésnyire megközelítette, mielőtt ismét lehasalt volna abba
a jellegzetes dermedt mozdulatlanságba, egészen a szőnyegig lesüllyedve.
A macska egészen mozdulatlanná vált, szemeit pislogás nélkül szegezte zsákmányára.
Az ember hirtelen megfordult, és közvetlenül a leopárdra nézett, anélkül, hogy észrevette
volna, vagy tudatosult volna benne, mit is lát.
Dayan a vadászok évezredes türelmével várakozott.
Az ő életciklusa végtelen volt, a világ összes ideje a rendelkezésére állt. Szenvtelenül figyelte
a betolakodót, aki anélkül fordult vissza őrhelye felé, hogy észrevette volna társa lecsúszott
testét a fal mellett, vagy érzékelte volna a rá leselkedő veszélyt.
A leopárd előre moccant egy keveset, anélkül, hogy a legapróbb mozgás is elárulta volna
jelenlétét. Számtalan alkalommal cserkészte már be a zsákmányát, győzte le újra és újra
ellenfeleit. A könyörtelen fekete szemek egyetlen pillanatra sem mozdultak a célról.
Amikor megfelelő távolságba került, Megfeszülő izmokkal felkészült, várta a tökéletes
pillanatot a támadásra.
Keményen, gyorsan ütött, majd beleharapott vadászzsákmánya torkába, de most közben
átváltozott, felvette eredeti alakját. Ivott a férfiból, anélkül, hogy az már tudatában lett volna
ennek.
Az adrenalin fűtötte vér sokként érte, áthaladt rajta, akár egy tűzgolyó.
Ez tilos.
Függővé válhatott tőle, mint bármelyik drogos. Mivel éhes volt, mégis ivott, és a vadállat
felemelkedett benne, hogy harcba szálljon a szabadságáért.
Dayan könnyedén tartotta kezei között a férfi súlyát, és szándékosan Corinne-ra gondolt. Ez
lehorgonyozta, megnyugtatta őt.
Ott volt vele, vigyázott rá, nehogy átlépjen azon a határon, amitől olyanná válna, mint az,
amire ez a halandó vadászott. Vámpírrá. Élőholttá.
Dayan egy Kárpáti férfi volt, végtelenül idős, egyike az ősieknek, akik a világot járták az
életpárjukat keresve.
Nélküle kénytelen lett volna a hajnalt keresni, vagy elveszíti a lelkét, és vámpírrá vált volna.
A vér áthaladt a szervezetén, felfrissítette sejtjeit, izmait, szöveteit, és közben hamis mámorral
töltötte el. Még többet és többet követelt tőle, hogy táplálkozzon egészen addig, amíg az
életerő teljesen kihuny prédájából.
Corinne. Az elméjébe hívta a nevét, hogy erőt adjon neki és képes legyen ellenállni a vad
csábításnak. Mintha egy hűvös szellő megtalálta volna a módját, hogy felfrissítse
felforrósodott bőrét. Corinne. Látta maga előtt az arcát, megjegyzett rajta minden egyes
millimétert. Puha bőre szinte könyörgött az érintéséért. Mohazöld szeme színe olyan ritkaság,
mint ő maga. A belőle kiáradó fény szinte süt. Corinne. Úgy érezte, mintha ott lenne vele, és
ez elég is volt.
Lezárta a sebet gyógyító nyálával a férfi nyakán, és hagyta, hadd haljon meg magától. A
vadállat még tombolt benne, harcolt ellene, hogy lakassa végre egészen jól, de Dayan teljesen
figyelmen kívül hagyta a hatalom suttogását, Corinne-ra koncentrált.
A szájára. Az lenyűgöző gödröcskékre, amik jöttek, és eltűntek az arcáról. Arra, hogy hogyan
görbül a szája mosolyra. Elképesztően csókolnivaló volt.
Körülnézett a tágas házban. Corinne háza. Belélegezte az illatát, ahogy haladt helyiségről
helyiségre.
A háznak magas, fagerendás mennyezete volt, és mindenütt tisztaság uralkodott. Ösztönösen
tudta, hogy Corinne az, aki a háztartást vezeti. Lisa szobájában ruhadarabok hevertek a
földön, és a székeken, rúzsok és kozmetikumok hevertek szerteszét a fésülködőasztalon.
Egy hatalmas bearanyozott tükör függött a kis asztalka fölött. A Lisa illatát őrző szobában két
kép függött a falon. Az egyik Corinne-t ábrázolta. A másik pedig egy fiatal férfit. Magasan.
Nevetősen. Szőkén, mint Lisa. Ő lehetett John.
Dayan sokáig bámulta a férfit.
Lisát látta benne. A szeme értelmet sugárzott, a mosolya valódi volt. Szerette volna, ha talál
rajta valamit, amitől képtelenség kedvelni, esetleg néhány rejtett démont a pillantásában, de
nagyon úgy tűnt, hogy ez a férfi valódi volt. Dayan kilépett a szobából, és tovább vándorolt a
házon keresztül, hogy érezhesse azokat, akik ott éltek.
Egy nagyobb helyiségben a nappali mellett, talált egy zongorát és egy dobfelszerelést. Egy
pillanatra megtorpant és belélegezte Corinne illatát. Ez az ő birodalmának részét képezte,
érezte, hogy gyakran ül a zongora mellett.
Csak miután gondosan átvizsgálta az egész épületet, utána engedte meg magának, hogy
belépjen a lány szobájába.
Különféle antik hangszerek függtek a falakon.
A hálószobát lágy színek uralták, minden nagyon szép és tiszta volt, még az ágy is le volt
takarva. A ruhák szépen összehajtogatva ücsörögtek a fiókokban, vagy vállfákon lógtak a
szekrényekben. Könyvek voltak mindenfelé. Mindenféle könyvek. Volt egy egész polc, amit
kizárólag a nagymacskáknak szentelt.
Dayan azon kapta magát, hogy mosolyog, ahogy felvett egy különösen vastag kötetet, ami a
leopárdokról szólt. Kiváló képek voltak benne.
Ujjaival megérintette a borítón a vicsorgó arcot.
Az ágy bal oldalán az időjárásról és az óceánokról szóló könyvek foglaltak helyet. Talált a
zenetörténelemnek szentelt vastag köteteket éppúgy, mint leírást az állami zeneművészeti
rendszerről.
A falakon különféle művészek dedikált poszterei függtek. A szoba egyik sarkába egy
szintetizátort helyeztek. Mellette egy elektromos gitár támaszkodott a falnak, és egy gyönyörű
kialakítású fejhallgató pihent kipárnázott dobozának belsejében. A CD tartón képviseltette
magát szinte minden elképzelhető zenei stílus. Régi kazetták sorakoztak szépen elrendezve a
másik tárolón, a harmadikon kották. Miközben átböngészte a kazettákat, megdöbbenve
fedezte fel, hogy többön is a „Sötét Trubadúrok” feliratot látja. Még alaposabban szétnézve,
talált más neves előadóktól is kalózfelvételeket.
Az ágyon egy dalszövegekkel teleírt notesz feküdt, takaros kézírással. Az ő kézírása. Ránézett
az aláírásra, és elkerekedett a szeme. Egy lassú mosoly puhította fel a száját. C. J. Wentworth.
Ezt a nevet tisztelték zenei körökben. Fogalma sem volt róla, hogy C. J. Wentworth egy fiatal
nő. Corinne. Átlapozta a jegyzetfüzetet. A leírt szövegek csodálatosak voltak, megérintették a
szívét.
Egyszerre képtelen volt tovább várni, hogy újra vele legyen. Itt volt mindenhol a szobában, az
illata körbeölelte. Belélegzett, és mélyen a tüdejébe szívta az illatát.
Felkapott egy fényképet, amin Lisa és Corinne együtt volt látható, Corinne felnézett Lisára,
mindkettőjükre víz zuhogott, és felszabadultan nevettek. Megsimogatta ujjaival azt a nevető
arcot. A nap hátulról érte a lányt, csöppnyi fényudvart vont köré. Olyan gyönyörű volt, hogy
elakadt tőle a lélegzete. Szinte fájdalmat érzett, ahogy nézte.
Voltak pillanatok, amikor úgy érezte, hogy egy hatalmas kéz szorítja a markába a szívét.
Eltöprengett, hogy vajon azért, mert a szíve annyira gyorsan dolgozik, vagy azért, mert
annyira csodaszép volt, hogy fájt ránéznie a lányra.
Nehezen volt képes rendet tartani még, az érzelmei között. Ő akart lenni a mindene, még a
levegő is, amit belélegzik. Aggódott amiatt, hogyan oldja meg a védelmét. Ha összeköti
magával a rituális módon, ahogyan azt minden egyes porcikája követelte, örökre összezárja
magával.
A lány nem lenne képes elviselni, hogy elszakadjon tőle a nappali órákra, ha pedig kint marad
a talaj fölött, az az ő erejét szívná el, hogy valahogyan mégis megvédhesse őt.
Ha pedig nem menne le elrejtőzni a nappali órákra a földbe, az ellenségei találhatnának rá,
amikor a leggyengébb, legsebezhetőbb.
Dayan leült az ágy szélére, és rá egyáltalán nem jellemző gyengédséggel simogatta végig a
paplant. Kiküldött egy hívást, hogy információt szerezzen.
Azok közül, akiket a saját fajtájából ismert, messze Darius volt a legerősebb, és kapcsolatuk
szinte velük egyidős volt. A köztük lévő vérköteléknek nem jelentett problémát sem az idő,
sem a távolság. Darius volt a családja, válaszolni fog a kettejük privát csatornáján.
„Darius. A segítségedre van szükségem.”
Dayan már évszázadokkal ezelőtt megtanulta a türelmet, megtanították rá a vadászó
leopárdok, az óceánt elviselő sziklák. Csak ült nyugodtan, és visszajátszotta az éjszaka
minden eseményét a fejében, így ha Darius olvassa, világosan tudni fogja mi a probléma.
Érezte, hogy a kapcsolat életre kelt közöttük, és Darius ereje eltölti az elméjét.
Váratlanul azt érezte, hogy felemelkedik benne egy érzelem ez iránt a férfi iránt, aki annyira
része volt az életének.
Dayannak, több száz éven keresztül pusztán az emlékek segítettek fenntartani közelségüket,
miután elvesztette a képességét, hogy érezzen, de neki ott volt a zene, ami kiáradt belőle,
hogy segítsen emlékeztetnie önmagát rá, hogy még él. Ő még szerencsésnek volt mondható,
hogy megtarthatta ezt a felbecsülhetetlen kincset, amikor mások oly sokan mindent
elvesztettek.
„Örülök, hogy rátaláltál Dayan.” – Ez a hang Dayannak már önmagában is vigaszt, magát a
családot jelentette. Darius világéletükben csalhatatlanul vezette kicsiny csoportjukat, háború
és vámpírvadászatok rettenetes évein keresztül. Ő tartotta össze őket, célt adott nekik,
megvédte őket, és megtanította, hogyan élhetik túl azokat a korai éveket. – „Desari és
Tempest alig várják, hogy megismerhessék az új húgukat.”
„Konzultálnom kell egy gyógyítóval. A probléma nagy, és a helyzet bonyolult. Gyermeket
vár.”
„Meg fogom neked találni a legjobbakat a fajunk tagjai közül, és idehívom, amilyen gyorsan
csak lehet. És azonnal indulunk hozzád.”
„Vannak itt ellenségei is. Talán a vámpírvadász társaság talált rá az életpáromra, talán új
ellenség. A Morrison Pszichikai Kutató Központból kiküldtek két embert, hogy megszerezzék
őt. Fegyver volt náluk, az elméjükben pedig erőszakos képek. Csak óvatosan gyere Darius, és
okvetlenül mondd meg ezt a többieknek is.”
„Már szóltam a többieknek. De egy pár napig ki kell tartanod Dayan.”
„Köszönöm az aggodalmad Darius. Még nem tudom, hogy az ő ellensége a mi ellenségünk-e,
de meg fogom találni a módját, hogy megvédjem Corinne-t. Ha valami történne velem…”
„ Ő mindig a védelmem, a család védelme alatt fog állni. Életben tartod őt a gyógyító
megérkezéséig.” – Ez határozottan parancs volt. – „Egyikőtöket sem fogjuk elveszíteni
Dayan.”
A hang a létező legnagyobb magabiztossággal jelentette ki ezeket.
Dayan egy apró sóhajjal a kezelhető problémák felé fordította a figyelmét. Ott volt mindjárt a
behatolók holttestének eltávolítása Corinne otthonából. A leopárd sokkal inkább megfojtotta
őket, összezúzva a torkukat, mint tépett és marcangolt volna. Nem volt túl sok vér, csak a
sebek környékén. Arra ügyelt, hogy a szőnyeg tiszta maradjon. Azt akarta, hogy semmilyen
nyoma ne maradjon, hogy az a két férfi valaha is járt volna a házban.
Dayan felemelte a testeket, könnyedén a vállára vette mindkettőt, és kilépett a kertbe. Az
éjszaka már fakult, és neki még sok teendője volt.
Feldobta magát a levegőbe, közben pedig alakot váltott, és miközben szállt a két férfival a
vállán, arra is gondja volt, hogy felhőket gyűjtsön maga köré, elrejtve a látványt az esetleges
megfigyelők elől. Gyorsan mozgott terheivel, alakja csak egy sötét folt volt az égen.
Dayan, mint általában a fajtája, nagyon erős volt, meg sem kottyant neki a két felnőtt férfi
súlya. Élvezte az éjszaka hangjait, a dallamokat, az egész puszta szépséget. Körülvette,
beburkolta őt zenével. A csillagok, akár a gyémántok ragyogtak fölötte, alatta a fák remegtek,
hajladoztak a szélben. A sötétségben a levelek ezüstösen csillogtak. Elrepült egy kicsiny tó
fölött, aminek a felszíne úgy ragyogott, akár az üveg. A világ még soha nem tűnt ennyire
szépnek neki. Olyan régóta nem látott színeket, hogy visszatérésük szinte elsöpörte. Szerette
volna egyszerre az összes irányba fordítani a fejét, hogy mindent láthasson.
Távol a várostól, egy erdő mélyén találta meg, amit keresett. Leereszkedett a földre, teljesen
visszavette saját alakját. Egy intésével mélyen megnyitotta a földet, lelebegtette a testeket,
föléjük pedig az összezúzott fegyvereket.
Felépítette a feje fölött a vihart, sötét felhők gyűltek össze, a fehéren felizzó villámívek
egyikről a másikra ugráltak. Az egyik energiaostor letáncolt az utasítására a magasból,
egyenesen a gödörbe, és gyorsan elégette a testeket. Soha senki nem talál rá erre a sírra. Egy
újabb kézlegyintésre a föld visszatömörödött a hamura. a szél gallyakat, és faleveleket sodort
fölé, a talaj pillanatokon belül úgy nézett ki, mintha hosszú évek óta semmi nem bolygatta
volna meg.
Dayan eloszlatta a vihart, felvette egy bagoly alakját, és gyorsan ahhoz a házhoz repült, ahol
Cullen várt rá Corinne-al és Lisával.
Száguldott vissza hozzá, hogy ismét meggyőződhessen róla, a lány valóban létezik, nem a
fantáziája űz vele tréfát.
 3. fejezet

Corinne összekuporodott egy mély, kipárnázott székben, fejét a karjain pihentette. Haja
selyemfüggönyként takarta el az arcát. Csak ült a sötétben és várt, szíve újra egyenetlen
ritmust kopogott. Bensője remegett, nagyon labilisnak érezte magát.
Lisa és Cullen beszélgettek egy ideig, míg Lisa végül elaludt az előszoba melletti kis hálóban.
Cullen is leheveredett Lisa mellé, és ő is elbóbiskolt, karja védelmezőn ölelte Lisa derekát.
Corinne egyre csak várakozott, rázta a félelem, mintha egy hatalmas dob szólna a bensőjében,
szabálytalanul, akár a szívverése. Fogalma sem volt róla, hogyan bonyolódhatott bele ennyire
egy vadidegenbe. Minden egyes sejt a testében bizonyosságot követelt, hogy semmi baja nem
esett. Képes volt visszaemlékezni az arcának legapróbb részleteire is, minden egyes átsuhanó
arckifejezésére.
Magányosnak, és rémültnek érezte magát nélküle, pedig ez egyáltalán nem volt jellemző rá.
Teljesen elbizonytalanodott, mit kellene tennie. Holott ő volt az, aki mindig gondoskodott a
mindennapi élet apró részleteiről. Zsonglőrködött találkozókkal és a számlákkal.
Gondoskodott róla, hogy Lisa mindig időben megjelenjen ott, ahova mennie kellett, és hogy
John üzleti ügyei simán menjenek. Nem esett bele magas, jóképű idegenekbe bárokban, főleg
pedig nem hírességekbe. Sok híres zenésznek írt dalszöveget, de még csak meg sem fordult a
fejében, hogy valamelyikük is lenyűgözné.
Semmi mást nem hallott a saját szívverésén kívül, mégis, amikor felnézett, Dayan magasodott
fölötte szinte fenyegetően, magasan, erősen, elevenen.
A levegő szinte betódult a tüdejébe, ismét képes volt lélegezni.
Váratlanul szinte ellenállhatatlan vágy öntötte el, hogy ujjaival végigkövessen minden egyes
markáns vonalat és ívet a férfias arcon. Meg kellett érinteni, hogy megbizonyosodjon felőle,
teljesen sértetlen.
Egy puha mosoly talált utat a szájához.
– Aggódtam.
Dayan lenyúlt, hogy a szép arc szaténbőrére tegye a kezét. A gyomra furcsán megugrott, az
érintés magával hozott egy furcsa sóvárgást.
– Semmi szükség nem volt rá Corinne, de köszönöm, hogy aggódtál.
Úgy ejtette ki a nevét, mintha megsimogatná.
Megrázta a fejét, ismét elcsodálkozott saját reakcióján. Ez a férfi tényleg halálos. Soha senki
nem nézett még úgy rá, mint ő. A titokzatos, veszélyes, feneketlenül mély szemek erőteljes
birtoklási vággyal jártak rajta. Éhesen. Hogy tagadhatna meg bárki is ekkora vágyat? Ilyen
intenzív szükséget?
– Hívni akartam a rendőrséget, – vallotta be sietve. – Nem is tudom miért hallgattam
Cullenra. Soha nem hallgatok senkire, amikor logikátlan dolgokat mondanak, de annyira
hajthatatlan volt.
– Jól tetted, hogy nem hívtad őket, – mondta halkan Dayan.
A lány felnézett rá a hosszú szempillák alól.
– Nem vagy körözés alatt, vagy ilyesmi, ugye? Ez tűnt az egyetlen érthető magyarázatnak,
miért ragaszkodik Cullen annyira ehhez az ostobasághoz.
Megint elmosolyodott, lassan, szexin, féloldalasan, ami még inkább kihangsúlyozta szája
érzéki vonalát. Leguggolt a széke mellé, hogy a fejük egy vonalba kerüljön.
– Úgy nézek ki, mint egy bűnöző?
A hangjából megint áradt az a feketemágia, ahogy érezte bőrén a suttogását, beleborzongott,
valahol legbelül a testében lángok lobbantak fel, valamiféle folyékony hő áradt az ereiben,
mintha izzó láva kúszna a testében.
– Nem úgy nézel ki, de akkor is törvényen kívül kellene helyezni, – kotyogta ki, mielőtt
cenzúrázhatta volna önmagát.
Azok a ragyogó fekete szemek arról árulkodtak, hogy a férfi nagyon jól szórakozik.
– Ezt bóknak veszem. Még nem is mondtad, tetszett-e az előadásom.
Corinne felemelte a fejét, hátradobta tengernyi haját a válla fölött, egy ízig-vérig nőies, és
észbontóan szexi mozdulattal.
– Túlságosan is jól tudod, hogy fenomenális vagy, nincs rá szükség, hogy még én is mondjam.
Úgyis mondja mindenki más.
– Csakhogy mások véleménye egy cseppet sem számít. Csak a tiéd.
Az arca tökéletesen komoly maradt, mintha valóban csak ő létezne a világában. Azok a
mélyfekete szemek egy pillanatra sem hagyták el az arcát. Egyetlen pislantásnyi időre sem.
Corinne félre akart nézni, megrémült, hogy ismét megbabonázza, de úgy érezte, mintha
belezuhanna abba a szempárba. Szebbek voltak azok a szemek, mint bármi, amit valaha is
látott. Kényszerítették, hogy válaszoljon. Válaszolnia kellett neki, mert a férfinak erre volt
szüksége. Legalábbis elérte, hogy úgy érezze.
– Gyönyörűen játszottál. Soha nem hallottam még ilyen szépet. Szeretném, ha újra
hallhatnálak énekelni.
– Te vagy C. J. Wentworth. Egy szóval sem említetted a híres C. J.-t, aki egyetlen dalával
képes bárkinek karriert csinálni.
Pír kúszott fel a lány arcára, és egy pillanatig úgy tűnt, Dayan képtelen lesz megállni, hogy ne
hajoljon oda hozzá, és szorítsa a száját az övére. Felegyenesedett, hogy uralkodni tudjon
magán. Corinne szégyellősen is olyan hihetetlenül csábítónak tűnt, szerette volna a karjába
venni, és védelmezőn a szívéhez szorítani.
Corinne szerényen megvonta a vállát.
– Szerencsém volt a dalaimmal, de azok semmik azokhoz képest, amit te és Desari írtatok. A
zenéid és a dalszövegeid folyamatosan visszhangoznak a fejemben.
– Vannak hangfelvételeid a koncertjeinkről, – vádolta meg, de halvány vigyor lopakodott a
szemeibe.
A lány egy pimasz kis vigyort villantott rá válaszként.
– Az egyáltalán nem volt olcsó mulatság. Kész vagyont fizettem értük. Egy nagyon furcsa
régi felvétel került a kezembe néhány évvel ezelőtt. Azt a zenekart is úgy nevezték, hogy
Sötét Trubadúrok, de a felvétel 1920-ban készült. – Tanulmányozta, milyen érzelmek futnak
át a férfi arcán. De a férfias szépségű arc, mint egy maszk, rezzenéstelen maradt, eltakarta
Dayan gondolatait. – A kereskedők nagy része tudja, mennyire szeretem ezeket a régi
felvételeket, és hogy szinte bármennyit hajlandó vagyok kifizetni értük. Amikor az egyikük
eladta nekem ezt a felvételt, szinte megszállottá váltam. Annyira más, szinte kísértetiesen
gyönyörű. Hallanod kellene Dayan. Amikor először meghallottam a zenekar nevét, azt
gondoltam, talán van közöttetek valamiféle kapcsolat, és hallanom kellett a te zenédet is.
Rengeteg időbe, és még több pénzbe került, mire sikerült beszereznem azokat a
kalózfelvételeket. Tudom, hogy nem lehetsz te azon a régi felvételen, de a hasonlóság
egyszerűen bámulatos. A zene természetesen más, ahogy a korszak is más volt, de a stílus, a
játékmód pontosan olyan, mint a tietek. Újra és újra meghallgattam a felvételeket és esküdni
mertem volna rá, hogy ugyanazokat a zenészeket hallom. Tudtad, hogy meg lehet ismerni
pusztán a zenéből, hogy ki játssza? – Szinte áradt belőle a szó izgalmában. Most a zenész
beszélt a zenészhez. Végigsimított kezeivel a selymes hajtömegen, szinte magába itta
izgalomtól kipirult arcát. Felfalta a pillantásával. Az a felvétel az egyik hibájuk volt. Eszükbe
sem jutott akkor, hogy a technika egyszer majd alkalmas lesz arra, hogy személyeket
azonosíthasson be pusztán hangok alapján. Szerencsére csak pár felvétel készült. Csendben
nekiláttak hát sorra felkutatni, és megsemmisíteni minden egyes példányt. Ami nyilvánvalóan
nem sikerült. – Hallottad már őket? Szándékosan vettétek fel a nevüket? – követelt választ
Corinne, elméjének felszínén ez a rejtély foglalta el a legelőkelőbb helyet. – Meg kell
hallgatnod azt a felvételt Dayan. Zenével foglalkozom, amióta csak élek, van hozzá fülem.
Megesküdnék rá, hogy te gitározol rajta.
– Azért, mert tényleg én vagyok, – felelte őszintén, megengedte a huncut mosolynak, hogy
fényeket lobbantson sötét szemei mélyén.
Corinne felpislogott rá.
– Ahhoz már majdnem száz évesnek kellene lenned. Ahhoz képest nagyon jól tartod magad
Dayan.
– Köszönöm, – hajtotta meg magát derékból, kissé óvilági eleganciával, ami túlságosan is
illett hozzá.
– Szívesen, bár ha kapcsolatban gondolkodsz, ez problémát okozhat. Mégsem járhatok
valakivel, aki száz éves.
A mosoly kiszélesedett az arcán, a felragyogó hófehér fogak látványa megint ellopta a levegőt
Corinne-tól. A férfi kinyújtotta a kezét, és azzal az ürüggyel, hogy a füle mögé simít egy
elkóborolt hajtincset, könnyed mozdulattal végigcirógatta az arcát.
– Ha rád nézek, alig tudok lélegzetet venni, – ismerte be egyszerű őszinteséggel, – olyan
gyönyörű vagy.
Corinne vett egy mély lélegzetet, megpróbált kemény maradni, és nem engedni annak a vad
pírnak, hogy végigkússzon a nyakán és az arcán. Valakinek észnél kellett maradnia közülük.
Megpróbált nem a férfira nézni, hogy tisztán gondolkodhasson.
– Dayan, én nagyon terhes vagyok.
– Sokkal terhesebbnek kellene lenned. – Gyengéden beszélt, mégis ott volt hangjában a
megrovás. – Most ezt is adhatom hozzá a veled kapcsolatos aggódnivalóim listájához.
Lustán kinyúlt ismét, megfogta az egyik hajtincsét, és dörzsölgetni kezdte hüvelyk - és
mutatóujja között, mintha képtelen lenne uralkodni magán.
– A baba teljesen egészséges. – motyogta védekezően, miközben egyre reménytelenebbül
próbálkozott, hogy ne hasson rá az érintés intimitása.
Finoman megrántotta a haját.
– És mit mondanak az orvosok a te egészségedről? – Corinne megpróbálta elrántani a fejét, de
Dayan elkapta az állát, fekete szemei megragadták a tekintetét, nem volt hajlandó lemondani
az ellenőrzésről felette. – Felelj édes.
Furcsa érzés volt, mintha érezte volna elsuhanni a hangját elméje falánál, miközben arra
kényszeríttette őt, hogy válaszoljon neki. El akarta mondani neki, azon természetes ösztöne
ellenére, ami azt diktálta, hogy tartsa meg a legbensőbb ügyeit önmagának. Megvont a vállát.
– Nos, tudod, hogy van ez. Az orvosok mindig a legrosszabb forgatókönyvre készítenek fel.
Inkább beszélj arról, hogy mit találtál a házunkban.
Dayan megmozdult, izmai szinte fenyegetően hullámzottak fel, amitől Corinne szíve ismét a
torkában kezdett dobogni, de a férfi csak felegyenesedett és nyújtózott egyet, mint egy hiúz,
aztán érte nyúlt.
Felkapta olyan könnyedén, mintha csak egy kisgyerek lenne, és átsuhant vele a folyosón az
egyik hálószobába.
Corinne becsukta a szemét egy pillanatra, kezei önkéntelenül a nyaka köré fonódtak.
– Mit csinálsz?
– Ha beszélgetni szeretnél, úgy gondoltam, jobb lesz, ha kényelembe helyezlek. Nem
tagadom, az agyamban inkább az van, hogy szeretkezni szeretnék veled egész éjjel, de
tisztában vagyok a terhességeddel, és a vele járó komplikációkkal, úgyhogy megígérem, hogy
viselkedni fogok.
Volt némi humor lassú, szinte vontatott beszédében, mintha világosan érezné, hogy pusztán
az, ha bevallja a lánynak, hogy vágyik rá, máris végigkergeti annak testén is a hőt. Mintha
tudná, hogy a vágya fertőző.
Letette egy hatalmas franciaágy közepére, és fölé hajolt, fekete szemei az arcát pásztázták.
Tenyerét nekifeszítette a mellkasának, hogy visszatartsa. Szemei óriásira nyíltak a
riadalomtól.
A szertartás szavai kezdtek kavarogni Dayan fejében, teste megfeszült a vágytól, hogy
összekösse magával. Ő az életpárja, hozzá tartozik, és neki kétségbeesett szüksége van rá.
Olyan régóta volt már egyedül, annyi évszázadon át. És most itt van. Ugyanabban a
helyiségben, mint ő. Corinne.
Túlságosan is mozdulatlanul feküdt, mint egy bekerített kis vad, aki túlzottan rémült a
rászegeződő merev ragadozótekintettől ahhoz, hogy megmoccanjon.
Képtelen volt félrenézni azoktól a fekete szemektől, megbabonázta az a rettentően intenzív,
meztelen sóvárgás. Szerette volna átölelni a férfit, hogy száműzze szemeiből azt a fájdalmas
magányt örökre. Tenyere volt az egyetlen akadály közöttük, megremegett, ahogy felbámult rá,
és meglátta a máskor oly legyőzhetetlennek tűnő arcon azt a megbabonázó sebezhetőséget.
– Dayan, – suttogta a nevét. Maga sem tudta, sóhaj volt ez csak, vagy egy meghívás? Hogyan
is tehetné?
Dayan megragadta a kezét, és meleg szájához húzta.
– Nincs mitől félned Corinne. Soha nem tennék olyasmit, ami kárt tehetne benned, vagy a
gyermekben. Arra képtelen vagyok, hogy ne kívánjalak, de amíg nem biztonságos, azt hiszem
mindketten szenvedni fogunk.
Azon kapta magát, hogy elmosolyodik, és arrébb húzódik, hogy férfi mellé heveredhessen.
Hogy miért bízik meg benne, főleg ennyire gyorsan, azt nem tudta megfejteni, de már nem is
számított. Szerette, hogy ott van mellette, már a puszta jelenléte is vigaszt nyújtott. Szilárd, és
meleg volt, erős karjával magához húzta, testük görbületei pontosan illeszkedtek egymáshoz.
Megborzongott, inkább a közelségétől, mint a hűvös éjszakai levegőtől, és azt is szerette,
hogy azonnal még szorosabban ölelte magához, bár pontosan tudta, hogy nem fázik.
– El fogod mondani mit találtál az otthonunkban?
– El fogod hinni nekem? – kérdezett vissza halkan, de érezte a csendből, hogy a lány választ
vár a sötétségben.
– Elfelejted, hogy megölték a férjem. Tudom, hogy volt valaki a házban, – mondta végül
határozottan. – Éreztem.
Összerezzent belülről attól a szótól, hogy férj. John. A férje, John.
Túl kellett tennie magát a rosszulléten, ami akkor öntötte el, amikor megemlítette őt. John a
lány életének része volt hosszú időn keresztül, előbb, mint gyerekkori barátja, később pedig,
mint a férje. Egy része szerette őt, és mindig is szeretni fogja. Megfogott egy selymes tincset
a hajából, belélegezte az illatát, ami egészen egyedülálló volt.
– Két férfi volt a házban. Fegyverekkel, és azzal az utasítással, hogy elraboljanak
mindkettőtöket.
A hatalmas szemek az arcára ugrottak.
– Miért?
– Néhány hónappal ezelőtt az együttes kapott egy fülest, hogy rajta vagyunk egy halállistán.
Ekkor találkoztam először Cullennal. Kockára tette az életét, hogy figyelmeztessen
bennünket. Van egy fanatikusokból álló társaság, akik vámpíroknak hisznek bennünket.
Corinne döbbenten emelte fel a fejét a párnáról.
– Ugratsz. Vámpírok? Ebben a korban? És velem mit akarnak? Vagy amiatt, hogy veled
voltam?
– Azt mondtad, hogy ti mások vagytok, és hogy John elment, hogy beszéljen erről a
másságáról valakivel. Olyasvalakivel, aki az ilyesmire specializálódott. Aztán abban a
pillanatban, ahogy betette a lábát a Morrison Központba, te is a képbe kerültél. Hogy vagy
más Corinne?
A hangja bűbájolt a sötétben, puhán, bársonyosan simított végig a bőrén éppúgy, mint az
elméjén. Szerette a hangja dallamát, az akcentusát, amit nem tudott azonosítani. Furcsán,
érdekesen ejtett bizonyos szavakat, beszéde a régi és a modern világ furcsa keveréke volt.
– Tárgyakat tudok mozgatni, anélkül, hogy megérinteném őket.
Valahogy könnyebb volt ez a vallomás úgy, hogy teljesen sötét volt a szobában, a férfi teste
ott feküdt az övé mellett, tenyere az erősen, egyenletesen dobbanó szíve fölött pihent. Várta a
reakciót, a megrökönyödést, vagy a gúnyt. Azt várta, hogy felkel, és távolabb megy tőle.
Corinne észre sem vette, de a szíve megint őrült, szabálytalan tempóra váltott, ahogy Dayan
válaszára várt.
Dayan ismét megfogta a kezét, és a szájához húzta ujjízületeit, hogy szája érintéséven, meleg
lélegzetével megnyugtassa.
– Milyen bámulatos ajándékod van. Olyan én is tudok csinálni.
Corinne felé fordította a fejét.
– Tudsz? Még soha nem találkoztam senkivel, aki tudott volna. Ez remek. Lisa nem szereti,
ha csinálom, de néha képtelen vagyok megállni. Johnnak másféle tehetsége volt. Amint
csengeni kezdett a telefon, tudta ki a hívó. De olyannal, aki tárgyakat tud mozgatni, egyszer
sem találkoztam.
– Még más dolgokat is tudok csinálni, – mondta csendesen a férfi, fehér fogai az ujjait
karcolgatták oda-vissza egy megnyugtató ütemben, pontosan olyan ritmusban, mint ahogy az
ő egyenletes szívverését is átvette a lány szíve.
A megkönnyebbülés könnyei égtek Corinne szemeiben. Végre valaki, aki megérti. Még Lisa,
sem értette meg, pedig ő igazán szerette. Azt akarta, hogy Corinne rejtse el előle, és a világ
elől ezt a furcsaságát, és tegyen úgy, mintha olyan lenne, mint mindenki más. Épp elég trauma
volt már az életükben, fölöslegesen ne növelje a terheiket.
– Tudsz olvasni valaki fejében?
Dayan komoly arccal bólintott.
– Igen. Nem kell megérintenem senkit, hogy olvashassak a fejében. Mondhatom, igazán
megkönnyebbültem, hogy vonzónak találtál, amikor először találkoztunk, mert nekem elállt a
lélegzetem.
Lassú mosoly ívelt fel Corinne puha ajkán.
– Te csaló. Tényleg tudod olvasni a gondolataimat?
– Most megpróbálod teljesen üresen tartani az elméd, és azon töprengsz, van-e rá valamilyen
módszer, hogy kicenzúrázhasd a… hm… hogyan is fogalmazzam meg finoman…?
Corinne nevetése lágy, és rettenetesen csábító volt a hálószoba meghitt intimitásában. Dayan
lehunyta a szemét, hogy megpróbálja megtartani az ellenőrzést maga felett. Teste égett a
sóvárgástól, férfiassága fájdalmasan megkeményedett. Úgy tűnt, apró légkalapácsok
hasogatják a koponyáját. A lány teste puhán és csábítón illeszkedett az ő szikár alakjához.
Fájón járta át a vágy, és a magány. A fenevad benne egyszerre harcolt a szabadságáért, és
azokkal a korlátokkal, amiket Dayan magára kényszerített.
Emlékeztette rá magát újra és újra, hogy mindennél előbbre való, legfontosabb feladata a lány
egészségének és jólétének biztosítása. Megengedte a hangjának és az illatának, hogy
átmossák, keresztüláradjanak rajta, hogy visszaszerezze maga fölött az ellenőrzést, és újra
egyensúlyba kerüljön.
Még nincs ugyan összekötve vele, de itt volt mellette, elhozta értékes ajándékait, a színeket
és az érzelmeket. Életben volt, valódi volt, egy olyan igazság, amit alig volt képes elhinni.
Corinne. A neve fény volt az ő lelkének szörnyűséges sötétségében. Önmagában beragyogta
bensőjét. Vezette őt, egyre távolabb attól az úttól, amin fajának oly sok tagja eltévedt már
örökre.
Corinne.
Szinte lehelte elméjében a nevét, mert megnyugtatta tomboló testét az a tudat, hogy itt van
mellette.
– Ebbe inkább ne menjünk bele, – mondta lágyan, nevetős hangon a lány. – Honnan tudnak
azok az emberek a tehetségeidről? És miért hiszik, hogy vámpír vagy?
Úgy érezte, sokkal biztonságosabb ezen a vonalon tartani a beszélgetést, nehogy elárulja
mennyire megbűvölte a férfi közelsége.
– Azt hiszem, ennek több oka is van. Az életmódunk, ahogy utazunk országszerte, az
sokaknak furcsának tűnik. Az együttes neve is gyanút kelthetett a társaság tagjaiban. Szert
tettünk két leopárdra, ők is velünk utaznak. Nappal alszunk, éjjel tevékenykedünk. Ez az
egész pedig nekik úgy állt össze, hogy akár vámpírok is lehetünk. Megpróbáltak megölni
bennünket, lövéssorozatokkal terítették be a színpadot, ahol felléptünk. – Vállat vont a
sötétben. – Cullen is a társaság tagja volt.
– Cullen? – Riadtan említette a nevet, amit a férfi olyan közönyösen, mellékesen említett. Ez
a Cullen most Lisával alszik egy másik szobában, aki teljesen védtelen ellene.
Dayan keze az arca fölé rebbent, finoman, nyugtatóan simított végig rajta.
– Nyugodj meg édes. Cullen az életét kockáztatta, hogy figyelmeztethessen bennünket.
Azok a gyilkosok még jobban szeretnék rátenni a kezüket, mint ránk. Vele maradtam, hogy
megvédhessem. A családom tartozik neki ennyivel. És neked köszönhetően, már képes
vagyok barátságot és szeretet is érezni iránta, az eddigi becsület és kötelesség helyett. Máris
többet adtál nekem, mint azt valaha is megérthetnéd.
– Nem értem ezt a vámpír dolgot. A rendőrség miért nem nyomoz ezek után az emberek után?
Corinne szándékosan hagyta figyelmen kívül Dayan utalásait saját szerepére. Nem értette
miért ragaszkodik ennyire a férfihoz, miért van rá ekkora szüksége, amikor életében soha nem
volt egy másoktól függő személyiség. Mégis egyszerre érezte biztonságban, és valami elemi,
izgalmas módon fenyegetettnek magát a közelében.
– Ez a csoport pontosan úgy működik, mint az összes többi terrorista szervezet. Találkozz
titokban, csapj le, és fuss. Csak a legfelsőbb vezetők tudják pontosan, kik a társaság tagjai.
Egyikük sem bízik meg teljesen a másikban. Akik legalul vannak, azoknak néha arról sincs
fogalmuk, hogy a csoport gyilkosságokat követ el. Tudom, mennyire bizarrnak hangzik ez az
egész, de a társaság sajnos nagyon is valódi. Állandóan védenünk kell magunkat. Ha pedig ők
azok, akik célba vettek téged és Lisát is, nektek is védelemre van szükségetek. Soha nem
állnak le a vadászattal. Meg kell találnunk a módját, hogy Lisát is meggyőzhessük róla, hogy
veszélyben van. Márpedig ő valószínűleg ellenáll majd az igazságnak, mert nem szeretne
újabb változást az életében.
– Lisának sokkal nehezebb volt, mint nekem és Johnnak. Még mindannyian gyerekek voltunk,
amikor az apjuk járni kezdett az anyámmal. Ez a kapcsolat főleg az ivásról szólt. Akkor még
nem tudtuk, de az apjuk, amikor ivott, meglehetősen erőszakossá vált. Hogy rövidre zárjam a
történetet, az apjuk végül megölte az anyámat. Lisa pont akkor sétált be, amikor agyonverte őt
egy gumiabroncs feszítővassal. Lisát is leütötte, egy zsákot húzott a fejére, és bedugta anyám
teste mellé egy kocsi csomagtartójába, majd leöntötte őket benzinnel. John megérezte, -
ahogyan azt máskor is tette - hogy mi történt, és sikerült kiszabadítanunk Lisát, anélkül, hogy
az apjuk észrevette volna. – Corinne azt nem mondta, de az ő telekinetikus képességével
sikerült kinyitni az autó csomagtartóját. – Lisa, John és én ezután együtt maradtunk. Főként az
utcán éltünk, önmagunkra vigyáztunk. – Gyorsan, szinte már hadarva mondta el mindezt, nem
szeretett volna túl sokáig belemélyedni gyerekkora emlékeibe. Soha nem beszélt részletesen
senkinek ezekről a korai évekről, Mégsem tudta visszafogni magát, mint semmi mással
kapcsolatban sem, amit Dayan kért tőle. Dayan összefőzte az ujjaikat, szinte megütötte a lány
rettegése, és bánata, amit ezek az emlékek váltottak ki. – A gyilkosság Lisában nagyon mély
sebeket hagyott. Napokig nem beszélt utána. Órákig csak ültem vele, ringattam előre-hátra,
amikor összeomlottam és zokogtam, mégis ő ölelt magához. John egy kőszikla volt. Ő lopott
nekünk élelmet, és ő tartott bennünket biztonságban, míg felnőttünk. Végül mindannyian
munkát kaptunk egy kávéházban. Lisát ott fedezte fel az egyik legnagyobb modellügynökség.
Utána már nem kellett aggódnunk amiatt, hogy tető legyen a fejünk fölött. Dalokat írtam,
kezdtem én is pénzt keresni, úgyhogy beiratkozhattam a főiskolára zenét tanulni. John nagyon
sikeres kertépítő lett. Úgy éltünk együtt, mint egy család.
Megérintette az elméjét, nagyon óvatosan és finoman, nem szerette volna, ha a lány megérzi
tolakodását, de látnia kellett fájdalmas emlékeinek részleteit. Nehéz élete volt, mégis
világosan kirajzolódott a hűség és a szeretet, amit Lisa és John iránt érzett. Egy családdá
váltak, biztonságban tartották egymás, még akkor is, amikor az egész világ megőrült
körülöttük.
Gyakorlatilag önmagukat nevelték fel a zord környezetben, és annak ellenére, hogy erre nem
sok esélyük volt, mégis megmaradtak szerető és érzékeny léleknek.
– Lisa nem különbözik tőled annyira, mint hiszed, – jelentette ki, és ujjai szinte önmaguktól
gabalyodtak bele a rengeteg, selymes hajba.
– Rettegtünk Lisa apjától. Csak Isten a tudója, mit tett volna, ha tudomást szerez a
képességemről, vagy a Johnéról. Lisában még mindig benne van ez a rettegés, ezért szereti
jobban, ha szóba sem kerülnek ezek a különbözőségeink. – Gondolkodás, és bármiféle
tudatosság nélkül, Corinne közelebb húzódott a férfi melegéhez. – Miért akarják ezek az
emberek Lisát is? Ő nem csinál semmi furcsát. És ha bárki ránéz, eszébe sem jut azt
feltételezni, hogy gonosz.
– Nem számít, milyen indokuk van rá, azon leszünk, hogy megvédjük. Túlságosan régóta
kereslek már Corinne. Tudom, hogy már elfogadtad az elkerülhetetlen halálodat, az emberi
orvosok meggyőztek, hogy nincs remény, de ez nem így lesz. Meggyógyulsz, és velem fogod
élni az életed.
Hüvelykujjával dörzsölgette, simogatta a lány csuklóját, amit az még a csontjai velejében is
érzett.
– Azt mondtad emberi orvosok. Létezik másmilyen is? – próbált kötekedni vele, hogy
enyhítse a férfi hangjából áradó intenzív érzéseket.
– Szeretnék kipróbálni valamit. Nem vagyok egy nagy gyógyító, de talán egy kis időre
könnyebbséget szerezhetek neked, ha engeded, hogy megpróbáljam, – mondta Dayan szinte
bizonytalanul. Számára teljesen új területre lépett, és most mindennél nagyobb gondosságra
volt szükség. De a lány olyan végtelenül törékeny volt, segíteni akart neki bármilyen módon,
amire csak képes volt.
– Mit akarsz ezzel mondani? Valami olyasmit szeretnél, mint a hitgyógyítás?
Megpróbált nem szkeptikusnak hangzani, hiszen eddig is vámpírokról, vallási fanatikusokról,
és egyéb lehetetlen dolgokról beszélgettek. De furcsa módon Corinne-t nem zavarta ez a
beszélgetés, szeretett mellette feküdni a sötétben, és halkan suttogni.
– Engedd a kedvemért.
Volt valami abban a hangban, valami mágia, valami bűbáj, ami arra késztette, hogy bármit
megtegyen, amit csak szeretne. Hogyan lenne képes neki bárki is ellenállni? Valaha is?
– Mondd meg, mit kell tennem.
– Csak feküdj nyugodtan, és engedd, hogy megpróbáljam. El kell hagynom a testem, és be
kell lépnem a tiedbe. Ezt általában egy gyógyító teszi, nem olyasvalaki, mint én. Már üzentem
a legjobbjainkért, de amíg ideérnek, biztos vagyok benne, hogy én is segíthetek neked egy
kicsit.
És Corinne hitt neki. Nem tudta miért teszi azt, amit kér tőle, - hiszen már maga a gondolat is
abszurd volt - de érezte magabiztosságát, ő pedig hitt benne. Furcsa volt, hogy talán most is
olvassa a gondolatait, de ez egyáltalán nem zaklatta fel, természetesnek tűnt, nem úgy, mintha
bárki más tett volna ehhez hasonló dolgot. Feküdt mozdulatlanul, mindenféle tiltakozás
nélkül, és várta mit fog tenni.
Mellette Dayan egészen mozdulatlanul feküdt, egyetlen izma sem rándult. Úgy tűnt, hogy
még csak nem is lélegzik. Aztán melegséget érzett meg a saját testében, ami mintha mozgott,
egyre csak terjedt volna. Távolról mintha kántálást hallott volna. A szavak, bár idegen
nyelven szóltak, enyhítően, megnyugtatóan hatottak rá, teljesen ellazult. Egy férfi hangja volt,
határozottan a Dayané, holott egyetlen szót sem szóltak, az ének csak a fejében szólt.
Gyönyörű volt a hangja.
Dayan gondosan, alaposan vizsgálta meg közelről a megnagyobbodott szívet, majd a baba
felé fordult. Egy aprócska gyermek, egy kislány. Gyönyörű volt, teljesen kifejlett, és
tudatában volt az ő behatolásának. Azonnal érte nyúlt, megnyugtatta őt, körülölelte a derű
meleg hullámaival. Ugyanolyan képességei voltak, mint az anyjának. Talán kissé még
erősebbek is. Bár rendkívül aprócska volt, a baba tökéletesen érett, szépen fog gyarapodni a
külvilágban.
Körülvette még bátorítással a gyermeket, majd visszafordult elsődleges feladatához.
Corinne szíve határozottan erőlködött.
Soha nem volt gyógyító, és a szükséges ismeretei is hiányoztak ahhoz, hogy kijavítsa a hibát a
lány szívében. Nem adhatta neki a vérét sem, hogy segítsen megerősíteni azt, mert fogalma
sem volt róla, mit okozna az a gyermekben. Már megérintette a magzat elméjét, kialakult
személyiség volt, aki tudatában volt annak, hogy Corinne mennyire szereti őt. Semmi
olyasmit nem tett volna, ami a legcsekélyebb mértékben ártana a babának, kivéve, ha Corinne
ideje hirtelen elfogyna. Miközben a gyógyító éneket kántálta, Dayan minden tőle telhetőt
megtett, hogy megerősítse valamelyest a lány kínlódó szívét.
Corinne pontosan megérezte, melyik volt az a pillanat, amikor visszahúzódott a testéből. A
meleg eltűnt, őt pedig veszteségérzet öntötte el. Felé fordította a fejét, és egy kissé zavarodott
pillantással nézett rá. Talán, ez itt egy fekete mágus. Teljesen megbabonázta őt, sötét
varázslatának hatalmában tartja. Amikor a fekete szemek pillantása találkozott az övével,
meglátta benne az éhséget, a végtelen, fájó szükséget, amit egyedül ő képes csillapítani.
Corinne érezte az érzelmek elsöprő intenzitását, csak épp az egésznek semmi értelme nem
volt.
– Még épp csak most találkoztunk, – suttogta halkan, a mohazöld szemek kutatva jártak a férfi
arcán.
Dayan a kezéért nyúlt, visszahúzta a szíve fölé.
– Átkutattam már érted a világot, olyan régóta és olyan sok helyen, amit el sem tudsz
képzelni. Te vagy az. A másik felem. Az életpárom.
A hangja olyan lágyan suttogott fölötte, mint a bársony. Corinne megremegett, ismét közelebb
húzódott hozzá, anélkül, hogy ennek tudatában lett volna.
– Tetszik nekem ez a szó. Életpár. Olyan bűvösen hangzik. Mintha az lenne a sorsunk, hogy
együtt legyünk. – Hirtelen kikerekedett a szeme. – Könnyebben lélegzem Dayan, tényleg,
sokkal könnyebben. Mit csináltál? – És ismét tapasztalta azt a furcsa jelenséget is, hogy szíve
pontosan a Dayanénak ritmusában dobogott. – Hallod ezt? Hallgasd a szívünket.
– Minket valóban arra szántak, hogy együtt legyünk. Az egész két fele vagyunk, – mondta
nagyon óvatosan fogalmazva, bár pontosan tudta, hogy a lány nem fogja még tökéletesen
megérteni. Corinne azt hitte, hogy képletesen beszél, pedig szó szerint arról volt szó, amit
mondott. – Nálad van a lelkem másik fele, ami beragyogja a bennem lévő sötétséget. Az
enyém a szíved másik fele. Összetartozunk Corinne.
Szerette, ahogyan a nevét mondja, lustán, vontatottan, furcsa dallammal ejtve a
magánhangzókat, meglepően szexinek találta érdekes akcentusát.
– Milyen furcsa, soha nem hittem a szerelemben első pillantásra. Te mégis egyszerűen
ellenállhatatlan vagy a számomra. Nem tudom eldönteni, hogy a gitárjátékod van rám ilyen
hatással, vagy pedig a hangod dallama veszi el az utolsó csepp józan eszem is. Szerinted
melyik?
– Valami ellenállhatatlan kényszer vitt rá, hogy bemenjek a bárba ma este, – mondta válasz
helyett Dayan, fogai hüvelykujja ujjbegyén karistoltak. Az egész testén végigfutott ez a
csiklandozó érzés, le a lábujjaiig. – Megálmodtalak téged. Te vagy az életre kelt fantáziám.
Amikor Corinne nevetett, a felhangzó dallam olyan csodálatos volt, hogy kételkedett benne,
hogy valaha is képes lenne visszaadni gitárján azt.
– Egy babával a hasamban, rendetlenkedő szívvel, gyilkosokkal a nyomomban. Azt hiszem,
meg kellene próbálnod újraálmodni Dayan, nem végeztél túl jó munkát.
Szeretett volna a valóra vált álma lenni, olyan, amilyenre a férfinak valóban szüksége van.
– Te vagy az egyetlen, akire szükségem van.
Annyira magabiztos volt, olyan határozott. A furcsa szemei, de még inkább azok pillantása
még a felcsillanó mosoly ellenére is egy ragadozóra emlékeztették Corinne-t. Veszélyesnek
tűnt.
Hirtelen témát váltott. A kapcsolatuk igazából még el sem kezdődött, minek ez a teljesen
értelmetlen előzetes spekuláció?
– Hogyan jöttél rá, hogy két férfi volt a házunkban, anélkül, hogy láttad volna őket?
Dayan felé fordult, az oldalára gördülve felkönyökölt, megtámasztotta a fejét a tenyerével, és
onnan nézett le rá. Egyértelműen világosan látta őt a sötétben is.
Egy éjszakai lény volt, szeme mindent észrevett. Tekintete most az arcára koncentrált. Olyan
szép volt, ahogy ott feküdt, egy naiv ártatlanság, akinek fogalma sincs róla kicsoda is ő, és
hogy mire képes.
– Információra volt szükségem, – felelte óvatosan, ujjaival végigkövette a száj buja vonalát,
mert képtelen volt megállítani ebben magát.
– Ez nem válasz, – mondta a lány határozottan, – ne kerüld ki a kérdést.
– Nem szeretném, ha megijednél Corinne. Nem bánok mindig a leggyengédebben az
emberekkel. Az a kettő lapulva várakozott ott, hogy megtámadhasson téged és a barátnődet.
Az egyik közülük részt vett a férjed megölésében is. Ha ez ugyanaz a társaság, amelyik
megpróbálta egyetlen este leforgása alatt kiirtani az egész családom, akkor valószínűleg téged
és Lisát is meg akartak ölni. Vadásznak Cullenre is, akinek az az egyetlen bűne, hogy
figyelmeztetett minket. Úgyhogy, egyáltalán nem éreztem magam elnéző hangulatban ezekkel
a férfiakkal szemben.
– Szembeszálltál velük, – találgatott. Mit nem mond el neki? Egészen biztosan nem
támadhatott rá két fegyveres férfira, és nem győzhette le őket. – Nálad is volt fegyver?
Utálta a fegyvereket, a halálnak azokat a jéghideg fémszerszámait.
Megvonta széles vállát.
– Nincs szükségem fegyverre, hogy ölni tudjak.
Lassan kiengedte a lélegzetét.
– Örülök, hogy ezt hallom.
Tudta, hogy Corinne pusztán azért mondja ezt, mert fogalma sincs róla, hogy mi is ő. Egy
veszélyes, erőteljes ragadozó. Nem volt szüksége fegyverre, parancsolt égnek és földnek
egyaránt. Tüzet zúdíthatna alá a magasból, megrengethetné a talpuk alatt a földet. Pusztán a
hangja elegendő hozzá, hogy elrabolja mások akaratát. Egy Kárpáti hím volt, egy
vámpírvadász, aki óriási erővel rendelkezett, és akinek az alakváltás csak egy volt rengeteg
ajándéka közül. Egy haldokló nép tagja, egy olyan faj hímje, ami arra ítéltetett, hogy végtelen
időkig kóboroljon a földön, keresve azt az egyetlen fényt, ami kiegyenlítheti a sötétségét, az
egyetlen nőt, akit a másik felének teremtettek. Elvesztették a képességüket az érzelmekre,
elvesztették a színek látását, és enélkül a nő nélkül örök sötétségre kárhoztatva járták a
világot, egyedül a becsület emléke tartotta vissza őket attól, hogy maguk is vámpírokká
váljanak.
A hatalom alattomos suttogása egy pillanatra sem tágított mellőlük, rágta, hívta őket, a sötét,
vérszomjas vadállat ott guggolt bennük, telve vággyal, hogy ölhessen egyetlen pillanatnyi
mámorért. Ahogy a századok teltek, a sötétség egyre csak terjedt a hímekben, míg végül
teljesen felemésztette őket, nem maradt remény, pusztán a fekete, veszélyes éhség.
Az első pár évszázadban Dayan még aránylag könnyedén elnyomta a vadállatot, segítségére
volt ebben a zene és a költészet szeretete, de az utóbbi kétszáz évben a harc egyre élesebbé
vált.
– Nemrég nagy változások történtek nálunk. Ismered a zenekar többi tagját is?
– Természetesen. Desari az énekesetek. Ott van még Barack, Syndil és te.
Corinne érezte boldogtalanságát, önkéntelenül megsimogatta a karját.
– És Darius. Ő a családunk feje és az együttes biztonsági embere. Ezek a változások nagyon
jók voltak a fivéreimnek, és a nővéreimnek, de egyáltalán nem tettek jót nekem. Először
Julian érkezett meg, és az életpárjának követelte Desarit. Darius megtalálta Tempestet. Barack
magához kötötte Syndilt, engem pedig egyedül hagytak. Úgy éreztem, hogy elszigetelődök
tőlük Corinne. Nem tudom elmagyarázni, mennyire nehéz volt ez. Hogy milyen rettenetesen
egyedül voltam.
Bármelyiküket látta is, milyen boldogok együtt, az egyre csak erősítette benne a magány
szörnyű érzését. Nélkülük pedig maga lett a pokol. Évszázadok, a létezésük óta mindig együtt
voltak, de már képtelen volt a szemükbe nézni. Az egymáshoz simuló párok látványa, az
összekeveredő hangjuk és illatuk egyre elviselhetetlenebbé tették magányát. Minden
megváltozott. Ő maga egy veszéllyé változott a nők és a férfiak számára is. Látta azt a
gyanakvást, amivel Syndil közeledett felé. A támadás után főként, amit az egyik családtagjuk
követett el a lány ellen, Savon, aki átfordult vámpírrá. Darius ugyan megsemmisítette a
vámpírt, de mindenkit végtelenül megrázott a dolog.
Dayan pontosan tudta, hogy a többiek aggódnak miatta, és zavarta, hogy ő viszont egyáltalán
nem érez semmit. Csak hogy egyedül van. Mindig, végtelenül magányos. Nem félt Dariustól,
vagy a hatalmától, ahogyan kellett volna. Ő volt Darius helyettese.
Darius iránt hűséget érzett, többször is megosztották egymással a vérüket, ha valamelyikük
megsebesült. Ez lehetővé tette a számukra, hogy csak kettejük között működő kommunikációs
csatornát hozzanak létre, és hogy pontosan tudják, hol van éppen a másik, bármekkora
távolság volt is közöttük.
– Nem vagy egyedül Dayan, soha ne hidd azt, – suttogta Corinne, megérezve fájdalmát.
A magány, ami a férfi hangjából áradt, kétségbeesett erővel kényszerítette, hogy
megvigasztalja.
Dayan ismét a szájához húzta a kezét, végigcsókolta az ujjait, ahelyett, hogy olyan szorosan
ölelte volna magához, amennyire csak lehetséges, ahogyan szerette volna. Megváltoztatta az
életét örökre.
Most már visszamehet a családjához, anélkül, hogy fenyegetésnek éreznék a jelenlétét, annak
a veszélye nélkül, hogy átfordul vámpírrá, és nekik kellene vadászniuk rá, megsemmisíteniük
őt. Soha többé nem kell olvasnia az elméjükben az aggodalmat, a bánatot és a félelmet, amit
miatta éreznek. Valóban érezheti a szeretetet irántuk, nem pedig csupán emlékezhet rá, milyen
is volt érezni azt. És mindezt Corinne miatt, megváltoztatta az egész világát az, hogy rátalált.
Minden végtelennek tűnő évszázad megérte, amíg rá várt. A magány, és a szörnyű üresség is.
Corinne ismét eltöltötte reménnyel.
Még mindig senki sincs biztonságban körülötte, egészen addig, míg magához nem köti őt
végleg a rítussal, de Dayan már így is sokkal könnyebben lélegzett. Végre valahára megtalálta
az ő Corinne-ját. Megmentette, ő pedig meg fogja védeni bármilyen veszélytől, ami fenyegeti.
– Bárcsak én is képes lennék gondolatokat olvasni, – bosszantotta a lány. – Túlságosan is
elcsendesedtél, és még tévedésből sem válaszolsz sohasem pontosan arra, amit kérdezek.
Hogy is volt az a beszélgetés a házunkban azzal a két férfival? Úgy tűnt, nagyon fontos a
számomra.
– Úgy tűnt? – Szinte csak susogásnak tetszett a hangja. – Az én életemben te vagy a
legfontosabb. Nehezemre esik bármi másra is koncentrálni, de ha ez ennyire fontos neked,
igyekezni fogok.
Úgy bámulta, mintha ő lenne a legszebb nő a világon. A fekete tekintet éhesen, birtoklóan,
fájó… vágyakozással, vagy valami ehhez hasonló érzelemmel suhant át az arcán, amit be sem
tudott pontosan azonosítani. Úgy nézett rá, mint egy férfi egy nőre, akivel egy szerelmes
éjszakát akar eltölteni.
– Egy örökkévalóságot, és szeretkezéssel. – helyesbített Dayan, bebizonyítva, hogy valóban
képes olvasni a gondolatait.
A lány szeme csodálkozva kikerekedett. A pír végigfutott a nyakán, hogy aztán megszínezze
az arcát is. Rájött, mennyire kínos is lehet, ha Dayan olvassa a gondolatait. Túlságosan is
sokat gondol rá. A kinézete minden egyes apró részlete eszébe jutott, a hosszú, sűrű haja, ami
fényes, mint a holló szárnya, a ragyogó fekete szemei, amik egyszerre erőteljesek és
sóvárgók, a tökéletesen megformált szája, ami önmagában is egy remekművé csiszolt érzéki
műalkotás. Félig nevetve, félig szégyenkezve a keze mögé rejtette az arcát, hogy eltakarja
magát előle.
– Ne csináld ezt édes, – mondta halkan, szemrehányóan. – Ezt soha ne csináld. Nem lennék
boldog, ha nem találnál vonzónak.
– Túlságosan is vonzó vagy, – vallotta be. – Annyira, hogy az nem is lehet igazi. Nem minden
nap érnek utol ilyen típusú érzelmek.
Tökéletesen fehér fogak villantak rá.
– Nos, ezt megkönnyebbüléssel hallom.
– Most meg nevetsz rajtam, – próbálta elnyomni feltörő ásítását. – Már majdnem reggel van,
és még mindig nem jutottunk sehova sem ezzel. Hívtad a rendőrséget? Biztonságos
visszamenni a házunkba?
Dayan megrázta a fejét.
– Talán összeszedhetek pár dolgot, de semmiképp sem maradhattok ott. Ha az a két férfi nem
tér vissza, az, aki odaküldte őket, másokat fog küldeni. És az első hely, ahol keresni fognak,
az a házatok.
– Nem hívtad ki a rendőrséget, ugye?
– Miért kellene kihívnunk őket? A rendőrség nem tehet semmit ezek ellen az emberek ellen,
nem érhetik el rajtuk keresztül a többieket.
– Mit csináltál azzal a kettővel a házunkban? Miért nem mennek vissza a többiekhez?
– Meg akartak ölni édes. Nem engedhettem meg, hogy elmenjenek, – ez szinte
kinyilatkoztatásnak hangzott. – Elég tisztességes voltam, fegyvereik is voltak.
Beletúrt a sötét, dús fürtökbe, amit meg szeretett volna tenni attól a pillanattól kezdve, amióta
először meglátta.
– Teljességgel érthetetlen vagy Dayan. Válaszolsz, mégsem értek belőled abszolút semmit.
Fáradt vagyok. – Hosszú szempillái állandóan leereszkedtek, minden erőfeszítése ellenére,
hogy ébren maradjon. – Túl fáradt ahhoz, hogy megkeressem a válaszaidon a réseket, és
azokon keresztül elcsípjelek, vagy egyáltalán felfogjam mit is mondasz. De ne aggódj, nagyon
is jó vagyok az ilyen dolgokban éberen és kipihenten.
Dayan kisimította a haját a homlokából, majd ott felejtette az ujjait némi cirógatásra.
– Aludj Corinne. Itt biztonságban vagy, a beszélgetést pedig befejezhetjük majd akkor is, ha
nem leszel fáradt. A babának is aludnia kell. Annak az icipici kislánynak.
Ott volt a hangjában az az enyhe „lökés”, a kényszer, hogy a lány engedjen a vágyának, és
aludjon.
Corinne felmosolygott az erőteljes, érzéki arcba. Úgy van, valóban, a kislány.
– Honnan tudod, hogy aludnia kell?
Corinne ismét azon kapta magát, hogy elnyom egy újabb ásítást.
– Amikor próbáltalak kicsit felerősíteni, őt is megnéztem, hogy meggyőződjek róla, hogy
egészséges. Gyönyörű, és már nagyon is a tudatánál van.
Lehajtotta a fejét, izzó tekintete bejárta az arcát, majd végigsimított rajta az ajkaival is. Aztán
még lejjebb ereszkedett, végigsimított a nyaka karcsú oszlopán, ott, ahol a pulzusa a
legjobban lüktetett.
Az olvadó melegség miatti zavarában, ami ismét elöntötte a testét, Corinne megpróbált
félrenézni. Dayan átfogta ujjaival a torkát.
– Azt szeretném, hogy akarj engem. Csak egyetlen pillanatig.
Könyörtelenül egyre lejjebb hajtotta sötét fejét, a fekete szemek ismét hipnotizálták, amíg már
lélegezni is alig volt képes. Szempillái megrebbentek, ajkai enyhén szétnyíltak.
Ráérősen várt, nem siette el ezt a pillanatot, mélyen belélegezte az illatát, miközben mohón
közelebb húzta magához, míg saját teste szinte védelmezően, birtoklóan nem borult már félig
a lányé fölé. Érezte a puha, hajlékony testet, minden lágy íve és görbülete tökéletesen
illeszkedett saját kemény, nagyobb termetéhez, megízlelhette a különbséget férfi és női test
között. Érezte miként emelkedik a vére hőmérséklete, és megengedte magának ezt a luxust.
Corinne figyelte, ahogy érzéki tekintete lassan átvált egy furcsa, ragadozószerűen merev,
mozdulatlan pillantássá. Úgy tűnt, mintha vörös lángok táncolnának a mélyén, amibe
belebámult, Dayan egyszerre nézett forró éhséggel és fenyegetően.
Mielőtt reagálhatott volna, mielőtt arra gondolhatott volna, hogy védje magát, a férfi szája
lecsapott, és az idő egyszerűen mindkettejük számára megállt.
Ajka lágy és finom volt, ellentétben karjai erejével, izmos testével.
Elektromos ív villant át rajta, ezernyi apró lángnyelv kelt életre benne, kezdte nyaldosni a
bőre minden négyzetcentiméterét belülről. Az érzések megrohanták, és ő csak kapaszkodni
tudott szájával a Dayanéba, éhsége pontosan megfelelt a férfiénak, éppúgy mardosta, mint
amilyen mohón az falta őt. A hosszú, bódító csók azt éreztette vele, hogy az ágy forogni
kezdett alatta, elvesztette maga fölött az ellenőrzést, teste többé már nem a sajátja volt.
Égető tűz járta át, fájó szükség öntötte el. Kiadott egy apró, tiltakozó kis hangot, de kezei
közben felkúsztak a hátára, hogy még közelebb húzzák őt.
Az eddigi élete során semmi nem készítette fel a vágynak erre az elsöprő tűzviharára. Abban a
pillanatban az övé akart lenni. Azt akarta, hogy birtokolja őt, örökre.
A teste üresnek tűnt nélküle, minden sejtje érte kiáltott. Ha nem lett volna terhes, ha nem lett
volna kockázatos, teljesen az övé lett volna.
Mindenhol ott volt körülötte, minden mást kizárt a szobából, a világból, a látása rászűkült,
egyedül csak Dayan létezett, a tökéletes szájával a sajátján, a kezei, amik szelíd lassúsággal
derítették fel a testét.
Corinne lehunyta a szemét, ahogy a férfi elmélyítette a csókot, míg keze rásimult mellére,
majd blúzának kivágását félretolva, feltárta sebezhető nyakának vonalát.
Szája az övének sarkába sodródott, puhán végigcsókolta állának vonalát, lassan leköltözött
puha torkára. Halkan mormolt valami megnyugtatót, mintha attól tartana, hogy küzdeni akar
ellene.
Valamilyen szinten az agya tiltakozott a saját viselkedése ellen, de képtelen volt
megmozdulni, akár csak a szempilláit felemelni, az önfenntartási ösztöne nem is tűnt
fontosnak abban a pillanatban.
Érezte hogyan söpör végig a nyelve a pulzusa fölött, hogyan húzzák az erős karok még
közelebb a férfihoz. Teste összeszorult a pulzáló szükségtől, és a várakozástól. Dayan fogai
bosszantó finomsággal megkarcolgatták a bőrét, amitől forró nedvesség öntötte el a lába
közét. Úgy érezte, hogy menten megfullad, mégsem volt képes megmozdulni, megbabonázta
ez a feketemágia.
Fehéren felizzó hő villant át rajta, fájdalommal határos intenzitású gyönyör. Egy pillanatig
nem volt képes különbséget tenni a kettő között. Aztán elsodródott egy álomvilágba, engedett
Dayan erotikus éhségének, pulzusa fölött mozgó szájának, míg táplálkozott belőle, úgy érezte,
bele fog halni az örömbe. Karjai felkúsztak a hátán, hogy két keze közé szorítva a fejét még
közelebb vonhassa magához a száját.
Dayan hallotta a saját szívverését a fejében üvölteni, éppúgy, mint a vadállatát, ami minden
erejét megfeszítve próbált kiszabadulni. A szertartás szavai belülről verték a fejét, akár egy
dobot, eltöltötték a szívét és a lelkét, ahogy ivott. A lány vére édes volt, részegítő, az öröm
futótűzként rohant rajta végig. Forrón, tüzesen.
Az üvöltés a fülében egyre hangosodott, testében a lángokkal együtt emelkedett a sürgető
sóvárgás, a fájdalmas szükség. Suttogta a nevét, akár egy talizmánt, kényszerítette magát a
lélegzésre, hogy józan esze megnyerhesse a harcot a tomboló vadállat, és a saját igényei ellen.
Nyelvével végigsimított a két seben, hogy gyógyító nyálával lezárja azokat, majd
megpihentette homlokát a lányén, míg belső harca el nem csitult végleg.
Corinne álmosnak érezte magát, teste mégis tűzben égett, fájó éhség töltötte el, elméjét tovább
gyengítették a felvillanó erotikus képek, amik újabb és újabb táncoló lángnyelveket
ébresztettek benne. Nem akarta, hogy otthagyja őt így, hogy a teste lüktet és érte kiált, de
képtelen volt elegendő energiát találni, hogy megmozduljon a karjaiban. Úgy érezte, mintha
minden egyes tagja ólomból lenne, miközben a férfi elhúzódott tőle, hogy mellé gördülve
hagyja őt tehetetlenül feküdni a lepedőn.
Amikor végül sikerült felkandikálnia félig lehunyt szempillái alól, láthatta Dayan kísértő
szemeit, amelyek rettenetes vággyal, iszonyú szükséggel nézték őt.
Szerette volna eltüntetni ezeket az érzéseket abból a szempárból örökre. Olyan magányosnak
tűnt. Olyan rettenetesen egyedül volt, ami nyomokat vésett arca férfias vonásaira, üressé
változtatta pillantását.
Corinne-nak szinte minden erejére szüksége volt, hogy felemelhesse a kezét, és végigsimítson
Dayan ajkának vonalán.
„Ne tűnj már annyira szomorúnak Dayan, nem megyek sehova.”
Ennyire volt képes, a szavak benne rekedtek, túlságosan fáradt volt már, hogy kimondja őket.
Szempillái megnyerték a harcot, lecsukódtak.
Dayan elkapta a csuklóját, ujjperceit a szájához húzta, a meglepetés fáklyaként lobbant az
elméjében. Nem adta a vérét Corinne-nak, de a kapcsolatuk mégis ennyire erős!
„Soha nem fogom engedni, hogy megszökj előlem Corinne, még a halálba sem. Nem hagyom,
hogy bármi rossz történjen veled.”
Ezt az utolsó gondolatot küldte, hogy vele legyen, amikor a lányt végképp legyőzte az
alvásigény. Dayan sokáig csak nézte, míg a nap emelkedni nem kezdett az égen. Egyszerűen
csak fogta a kezét, és együtt lélegzett vele, memóriájába véste arca legapróbb vonásait, hosszú
szempilláinak legkisebb rezzenését is. Végül mormolt egy halk parancsot neki, és vonakodva
ott hagyta őt, amikor a nap már ezüstös szürkére festette a sötétséget.
 4. fejezet

– Rina, ébredj! – Lisa az ágy fölé hajolva rázta meg Corinne vállát, már sokadjára. Nagy
kék szemeiben aggodalom csillant, tehetetlenül nézett fel Cullenra. – Nem tudom
felébreszteni. El sem hiszem, hogy elaludtam az éjjel, és még ráadásul majdnem az egész
napot is átaludtam. Itt hagytam magára, hogy mindenről gondoskodjon, amikor annyira
törékeny.
– Ne aggódj, – csitította Cullen, és kezét Corinne pulzusára tette. – Dayan még az éjjel
visszatért, és valószínűleg megpróbálta gyógyítani. És most pontosan aludnia kell. Tapintsd
meg Lisa, a pulzusa erős.
– Azt szeretném, ha felébredne.
Lisa közel állt a síráshoz.
Corinne az álom ködének mély rétegei alatt is hallotta Lisa hangját, és hosszú idők
tapasztalatából tudta, hogy barátnője nagyon ideges. Megszokásból Corinne válaszolni akart a
szólítására, küzdött, hogy a felszínre emelkedhessen, bár sokkal jobban szeretett volna tovább
aludni. A szíve riadót fújt, ő pedig kezdett megrémülni. Mi baj van vele? A teste nem
mozdult, úgy tűnt, nem akar felébredni. Az elméjének újra és újra át kellett forgatni a kintről
érkező információkat, hogy legyen valami értelmük.
Corinne a kezére koncentrált, minden egyes izmára külön-külön. Nagyon furcsán érezte
magát, mintha teljesen el lenne választva a testétől.
Lisának elakadt a lélegzete, lehajolt és megszorította Corinne kezét.
– Megmozdította az ujjait Cullen. Azt hiszem, felébred. Rina, gyerünk már nagylány, ébredj
fel. – bátorította.
Corinne most sokkal jobban hallotta a hangját, egyértelműen kevesebb rétegnyi köd ült már
közte és a világ többi része között. Most azért kezdett harcolni, hogy szempillái felnyíljanak.
Ki akarta nyitni a szemét. Minden erejét bevetve koncentrált, bevetette az utolsó csepp
akaraterejét is. Egészen furcsa érzés volt, de mintha valami benne meg akarta volna
akadályozni az ébredést, szinte parancsolta neki, hogy tovább aludjon. Ez pedig még
elszántabbá tette őt, hogy felébredjen.
– Ez az Corinne, gyerünk, meg tudod csinálni. Rosszul érzed magad? – Lisa ismét fölé hajolt
és finoman megrázta a vállát. – Kérlek, ébredj már fel, megijesztesz.
Corinne fokozta erőveszítéseit, szempillái előbb megrebbentek párszor, mielőtt sikerült volna
felnyitnia őket. Azon kapta magát, hogy Lisa aggódó arcába mered.
Corinne magára erőltetett egy mosolyt, amikor legszívesebben labdává gömbölyödött volna,
és elbújt volna a takaró alatt.
– Egész éjjel fenn voltam. Csak nagyon álmos vagyok.
– Sosem aludtál még így, mint most. Nem tudtalak felébreszteni. Nem vettél be altatót, vagy
ilyesmit, ugye?
– Természetesen nem. Terhes vagyok. Sosem tennék ilyet. – Corinne szavai álmosan
mormolók, alig érthetőek voltak. Szempillái megint lefelé sodródtak, az oldalára fordult, és
mélyen belefúrta magát a párnákba. – Csak fáradt vagyok Lisa.
– Rina! – Lisa hangja élesen parancsolt. – Nehogy vissza merj aludni, vagy esküszöm,
kórházba viszlek!
Valós fenyegetés volt Lina hangjában. Corinne halkan felsóhajtott.
– Ébren maradok, esküszöm. Fenn vagyok.
– Találkoztál Dayannal az éjszaka?
Lisa eltökélten leült az ágy szélére és kezébe vette Corinne ujjait. Egyáltalán nem volt benne
biztos, hogy szerette volna Dayant valahol Corinne közelében tudni. Corinne most
sápadtabbnak, törékenyebbnek, sebezhetőbbnek tűnt, mint valaha, beleértve ebbe még a John
halálát követő időket is. Lisa legszívesebben fogta volna Corinne-t, és futott volna vele
hazáig.
Hirtelen félni kezdett Dayantól.
Úgy tűnt, mintha lenne Corinne felett valami megmagyarázhatatlan, mágikus hatalma,
másként hogyan lenne értelmezhető sógornője és barátnője viselkedése?
Corinne-t soha nem nyűgözték le a férfiak, sem a hírnevükkel, sem a vagyonukkal, sem pedig
a kinézetükkel.
Corinne mindig kőkeményen logikus maradt. De Dayan túl jól néz ki, túl tehetséges, túl
gazdag, túl külföldi, és túlságosan kedvesen bánik a nőkkel ahhoz, hogy megbízható legyen.
Bár azt azért be kellett vallania, hogy nem hallott semmiféle hírt Dayannal és más nőkkel
kapcsolatban.
Még a bulvárlapok is képtelen voltak a legkisebb kihasználható, félreérthető szexuálisan
kompromittáló helyzeten is rajtakapni. A nyilvános fellépéseiknek nem volt előre
beharagozott ütemterve, vagy hirdetése, és a legtöbb riporter, aki megpróbálkozott, hogy
képes cikket, vagy riportot készítsen velük, kénytelen volt beérni a szikár, idegesítő
tényekkel. Pontosan képben volt minden közkézen forgó hírrel róla, hiszen Corinne nagy
rajongója volt, megszerzett minden cikket, riportot, vagy bármi egyebet, ami a férfiről szólt,
és természetesen azonnal megosztott minden információt vele is.
Lisa most szeretett volna visszamenni az időben, és megváltoztatni azt a tényt, hogy ő vitte el
a bárba Corinne-t. Összeráncolta a homlokát. Igen ám, de Cullen is a bárban volt.
Márpedig valóban hitte, hogy Cullen egy rendkívüli férfi, egyáltalán nem veszélyes, vagy
titokzatos, nem az a típus, aki ellopja egy nő szívét, és aztán hidegen elhagyja őt.
– Mi a baj drágám? – suttogta Corinne.
A hangja bár álmos volt, valahogy epekedő és szexi is. Lisa még soha nem vett észre rajta
ilyesmit ezelőtt. Eszébe sem jutott volna soha Corinne hangjáról, hogy szexi.
Lenézett Corinne arcára. Igazán ránézett.
Corinne lehunyt szemmel feküdt, teljesen nyugodtnak tűnt, vastag, hosszú szempillái két sötét
holdsarlóban simultak az arcára. Rengeteg selymes, puha haja szétömlött körülötte, körbevette
akár egy fényudvar. Pontosan úgy nézett ki, mint egy nyugodt, ártatlan lány, mégis, Lisa most
olyan gyönyörűnek látta, mintha most látta volna először. Úgy látta, ahogyan Dayan látta.
– Azt akarom, hogy hazamenjünk. Megijesztettél Rina, amikor nem tudtalak felébreszteni.
Azt is akarom, hogy menj el orvoshoz, és hallani akarom az előrejelzését a terhességről.
Olyan határozottan mondta, amennyire csak telt tőle.
– Túl fáradt vagyok, – felelt Corinne halkan. – Hadd aludjak még pár órát, és aztán eldöntjük
mi a teendő.
Magára húzta a takarót, egészen az álláig.
Lisa felpillantott Cullenra.
– Soha nem alszik nap közben. Corinne tényleg beteg Cullen. Talán jobb lenne, ha kórházba
vinnénk.
Corinne felidegesítette magát annyira, hogy szempillái ismét felcsapódjanak, és rámeredjen
Lisára.
– Nem vagyok beteg, sőt, könnyebben lélegzem, mint általában. Fenn voltam egész éjjel,
ennyi az egész. Egyáltalán, mennyi az idő?
– Majdnem hat harminc.
Corinne felnyögött.
– Akkor meg mi a fenéért ébresztesz fel? Élő ember nem kel fel ilyen idiótán korai
időpontban. Azt hiszem hatkor aludtam el.
– Este hat harminc van, – hangsúlyozta Lisa. – Az egész napot ágyban töltötted.
Azt nem említette meg, hogy gyakorlatilag ő is alvással töltötte a napot Cullenhez bújva a
másik hálószobában. Csak szeretett volna végre hazamenni, becsukni maguk után a bejárati
ajtót, és kizárni az egész világot.
Corinne szempillái meglepetten megrebbentek. Kényszerítette magát, hogy felüljön, és
közben körbenézett az ismeretlen hálószobában.
– El se hiszem, hogy ennyire késő van.
Miközben hátratúrta haját az arcából, megpillantotta Cullent.
– Lisa fölöslegesen aggódik miattam, tényleg teljesen jól vagyok. Nem tudom miért aludtam
ilyen sokáig.
Még mindig kimerültnek érezte magát, kezei, lábai túlságosan súlyosnak tűntek. Mindennél
jobban szeretett volna visszadőlni, aludni.
Cullen rámosolygott.
– Lisa megijedt, amikor nem tudott felébreszteni. Kérsz valamit enni, vagy inni? Készítsek
egy teát, vagy egy kávét? – ajánlotta fel.
– Tea jó lesz, – erősítette meg Lisa. – Rina, szereted a teát, ugye?
Az nagyszerű lenne, – egyezett bele Corinne. Lisa úgy nézett Cullenra, hogy szemeiben ott ült
a szíve, ilyet eddig még soha nem látott. Semmiképpen sem árt, ha iszik egy csésze teát, hogy
a kedvében járjon.
– Hol van Dayan? – próbálta hanyagul kérdezni, de valószínűleg nem sikerülhetett túl jól,
mert Lisa rámeredt, Corinne pedig képtelen volt magán segíteni, fülig pirult.
– Mi történt itt tegnap éjszaka? – sziszegte halkan Lisa, amint Cullen kitette a lábát a
szobából. – Nem gondolod, hogy éppen elég bajban vagy anélkül is, hogy belebonyolódnál
egy rocksztárba?
– Nem egészen rock az, amit játszik, – válaszolta huncutul Corinne.
Lisa megrovóan vonta össze a szemöldökét.
– Ez egyáltalán nem tréfa Corinne. Nem vagy vicces. Te is tudod, hogy mindig is
idegenkedtél minden közszerepléstől. Mit gondolsz, mi fog történni, ha ezzel a férfival
kezdesz járni? A bulvárlapok odáig vannak az ilyenekért. Felejtsd el őt.
Corinne kinyújtotta a kezét, és gyengéden megfogta Lisa ujjait.
– Ez nem egészen arról szól, hogy mi történik Dayan és közöttem, ugye? Nem fogok
meghalni Lisa. Nem fogok. Harcos vagyok, hiszen tudod. Ez a baba a mienk lesz,
mindkettőnké, együtt alkotunk majd egy családot. Nem fogsz elveszíteni.
Lisa hatalmas szemei azonnal könnybe lábadtak. Ujjai görcsösen szorították meg Corinne
kezét, mintha ez a fogás valahogyan távol tarthatná tőle a halált.
– Mindig túlbecsülöd az erődet Rina. Még John is ezt mondta. Akarom a babát is, de nem a te
károdra. Nem akarok egyedül maradni. Nem bírnék. Johnt már elvesztettem. – Lehajtotta a
fejét Corinne ölébe, hogy megnyugvást találjon. Először érezte meg az apró dombocskát, ami
alatt a magzat feküdt. Felemelte a fejét, és odacsúsztatta rá a kezét. – Mozog. – suttogta
csodálkozó hangon.
– Rugdos, – erősítette meg Corinne, megsimogatva Lisa haját. – Egy kicsi lány Lisa. Minden
rendben lesz, majd meglátod. Tudom, hogy így lesz. Annyira nagyon akarom ezt a babát.
– Ne haragudj Rina, nem akartam olyan rettenetes dolgokat mondani a babáról. Én is valóban
szeretném őt. Szeretném izgalommal várni. Ő lesz az egyetlen dolog, ami megmarad nekem
Johnból, de téged is szeretlek. Képtelen vagyok elviselni a gondolatát, hogy bármi történjen
veled. Biztos vagyok benne, hogy Dayan egy nagyon kedves ember. Cullen is azt mondja,
hogy az. És még csak nőcsábász hírneve sincs. Nem akartam olyasmire utalni. Azt se tudom,
miért mondtam egyáltalán azt a sok hülyeséget.
Lisa már zokogva mondta az utolsó szavakat, szégyenkezett maga miatt.
– Én tudom Lisa, – dúdolt neki halkan, megnyugtatóan Corinne. – Egyszerűen csak félsz,
hogy elveszítesz. De tényleg nem megyek sehova. Neked is el kell hinned, hogy minden
rendben lesz. Természetes, hogy félted a maradék családod azok után, ami Johnnal történt, de
nem lesz semmi baj. Én nagyon erős vagyok. Jobban érzem magam, mint az utóbbi pár évben
bármikor.
Lisa lassan felült, vett egy mély lélegzetet, és megkísérelt rámosolyogni Corinne-ra.
– Valóban volt valaki nálunk tegnap este? Cullen azt se mondja, hogy igen, de azt sem, hogy
nem. – Az ajtó irányába pislantott, és suttogóra fogta a hangját. – Nem találod kissé
furcsának, hogy sem a rendőrséget nem akarta kihívni, de egyedül sem akart visszamenni,
hogy segítsen a barátjának?
Corinne nekidőlt az ágy fejtámlájának. Kezdett valóban felébredni, a nehéz, homályos érzés
lassan eloszlott.
– Dayan beszélt nekem erről az éjjel Lisa. Azt hiszi, hogy mi is veszélyben vagyunk,
ugyanazok az emberek fenyegetnek bennünket, akik megölték Johnt.
Lisa hallgatott egy pillanatok.
– Többet tudsz John haláláról, mint amennyit elmondtál nekem, ugye? – Lenézett a saját
kezére. – És azért nem mondtál többet, mert én soha nem kérdeztem semmit. Úgy
viselkedtem, mint egy strucc.
– Nem vagy strucc, – tiltakozott gyengéden Corinne, és halványan rámosolygott. – Egy
gyönyörű, fiatal nő vagy, akinek túl sok traumát kellett elszenvednie gyerekkorában. John és
én pedig felvettük azt a szokást, hogy mindketten próbáltunk, mindentől megvédeni téged.
– Egyidősek vagyunk, – mutatott rá Lisa, – de te vagy az, aki mindig odafigyelt az életünk
apró részleteire is. Ugyanazon a traumán mentünk keresztül, és ráadásul neked még
szívelégtelenséged is van. Igaz, hogy John az én testvérem volt, de neked meg a férjed.
Mindketten elvesztettük őt. Miért viselkedem ostoba liba módján az élettel kapcsolatos fontos
dolgokban? Miért félek meghallgatni bármit, ami felidegesíthet? Hiszen ez az, amiért nem
meséltél nekem arról, mi történt valójában Johnnal, és ezért nem szóltál a babáról sem. Mert
féltél, hogy szétesnék, – ismét lenézett a kezére – és szét is estem.
– Lisa, – mondta halkan Corinne, – túlságosan kemény vagy magaddal. Folyamatosan
vigyázol rám, és állandóan kiveszel a kezemből minden olyan munkát, amiről csak egy kicsit
is úgy gondolod, hogy talán túl nehéz nekem. Csapatként működünk, ahogy mindig is tettük.
Azért nem beszéltem neked a John halálával kapcsolatos gyanúmról, mert pontosan az volt,
ami, csak gyanú. John és én… – keresett egy megfelelő szót a „más” helyett.
Lisa lehajtotta, majd megcsóválta a fejét szégyenében.
– Soha nem akartam hallani róla. Soha, Azért, mert… – elhalkult a hangja.
– Mert ijesztő, – fejezte be helyette a mondatot Corinne.
Lisa tagadólag megrázta a fejét.
– Mert úgy éreztem, hogy kimaradtam valamiből. Ez egy külön kötelék volt közted, és John
között, aminek én nem voltam a része. Minden másban együtt voltunk. Azt akartam, hogy
John szeressen beléd, mert féltem, hogy jön valaki más, aki ellop tőlünk. És az is én voltam,
aki rábeszélt téged, hogy házasodjatok össze Johnnal, emlékszel? Olyan sokszor nemet
mondtál neki, de én sírtam és tiltakoztam, teljesen úgy viselkedtem, mint egy gyerek. Mert
féltem, hogy nem lehetünk többé együtt. Olyan elveszett voltam egy ideig, hogy még
lélegezni is alig tudtam. És ugyanígy éreztem most is. Minden teljesen szétcsúszott. John
halott. Tudom, hogy a szíved is tovább gyengült mostanában, látom, hogy egyre nehezebben
veszed a levegőt, és hogy egyre több gyógyszert veszel be. Aztán jött a baba, te pedig most
először életedben, érdeklődsz egy férfi iránt.
Ez a legutolsó szinte már vádként hangzott el.
Corinne átérezte Lisa fájdalmát. A világ valóban szélsebesen változott körülöttük, és ijesztő
volt azokra a veszélyekre gondolni, amikkel szembe kellett nézniük. Nem tudta hibáztatni
amiatt Lisát, hogy szerette volna, ha minden a régi marad körülöttük, és hogy félt az előttük
álló ismeretlentől.
– Nagyon szerettem Johnt Lisa, egy pillanatig se hidd azt, hogy nem így volt. Talán nem
olyan romantikusan, szenvedélyesen, és mélyen, mint szerettem volna, de soha nem fogom
sajnálni azt, ami köztünk történt. Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy te kényszerítettél bele a
házasságba vele. A baba miatt én is izgatott vagyok, és egy kicsit ideges is vagyok. A
találkozás Dayannal is váratlanul ért. Nem tudom, hogyan érzek vele kapcsolatban. Nem
tudom, miért reagálok rá úgy, ahogy. – Vett egy mély lélegzetet, mielőtt beismerte volna. – És
ez ijesztő Lisa. Egy kicsit félelmetes.
Lisa nyelt egy nagyot, és a bátorságára gondolt.
– Mondd el, mit gondolsz arról, miért akarta valaki megölni Johnt.
– John elment az egyetemre, hogy beszéljen egy professzorral. – Corinne egyenesen Lisa
szemébe nézett. – Tudod miről, a képességéről, amivel még az előtt tudott dolgokat, mielőtt
megtörténtek volna. – két keze közé fogta Lisa ujjait. – Emiatt a tehetsége miatt tudtunk
megmenteni téged annak idején. John már tudta, hogy veszélyben vagy, én pedig ki tudtam
nyitni a kocsi csomagtartóját. – Becsukta a szemeit, és visszaemlékezett, hogyan feküdt Lisa
anyja összetört teste mellett. Aztán a szíve bicsaklott egyet, és ő sietve távozásra
kényszerítette elméjéből a kísértő emlékeket. – Ez egyetem a Morrison Központhoz
irányította, akik médiumkutatással is foglalkoznak. John úgy érezte, hogy arra kellene
használnunk a tehetségeinket, hogy mások segítségére legyünk vele.
– Miattam. Mert megmentettétek az életemet. – suttogta halkan Lisa.
– Úgy gondolta, hogy talán másokat is segíthetne megmenteni, – erősítette meg óvatosan
Corinne. – Néhány hét múlva azt mondta, úgy érzi, hogy valaki követi. Óvatossá vált. Te is
láttad a változásokat rajta. Azon a reggelen azért ment el, hogy találkozzon valakivel. Feszült
volt és ideges, de nem mondta meg, hogy miért. Nem tudom, talán elkezdett velük dolgozni,
és rájött, hogy amit csinálnak, az illegális. Ismerted Johnt, a hatóságokhoz fordult volna.
Dayan azt feltételezi, hogy azok, akik megölték Johnt, egy szervezet tagjai, akik fanatikusan
hisznek a vámpírok létezésében.
Lisa ajkai egy hatalmas O-t formáltak, kék szemei hatalmasra nyíltak a sokktól.
– Nem hihetsz el egy ekkora ostobaságot! Az az ember megőrült. Te jó Isten, Corinne,
egészen biztosan valami mentális betegsége van!
– Dayannek igaza van, – lépett be a szobába két csésze gőzölgő folyadékkal Cullen. – Én
magam is tagja voltam annak a szervezetnek régebben. Bárkit górcső alá vesznek, aki csak
egy kicsit is különbözik másoktól. Akik a csoport ranglétrájának legalján vannak, általában
olyan gyerekek, akik szeretik a gótikus dolgokat, és hisznek a vámpírok létezésében. Azt
hiszik mindez csak móka és játék, de az információ, amit szállítanak, gyakran eldönti, ki
kerüljön tüzetesebb vizsgálat alá. A vezetőség már véresen komoly, bárkit megölnek, akiről
azt hiszik, hogy vámpír. És mindezt rituális módon. Karó a szívbe, fokhagyma a szájba,
lefejezés, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ezek az emberek fanatikusok és gyilkosok.
Lisa rémülten nézett rá.
– És te csatlakoztál ehhez a hülyeséghez? Miért?
– Mert hiszek benne, hogy vámpírok valóban léteznek, – ismerte be Cullen. – Magam is
láttam egyet. – Lisára szegezte a pillantását, várta az elítélést és a hitetlenkedést. Várta, hogy
az összes esélye megsemmisül nála.
Lisa és Corinne egy hosszú pillantást váltottak egymással. Hirtelen nagyon is tisztában voltak
vele hogy egyedül vannak egy férfival, akit alig ismernek, egy teljesen vadidegen házban. És
úgy tűnik, hogy ez az ember nagyon beteg. Tegnap éjjel, amikor Dayan beszélt neki
minderről, Corinne teljesen logikusnak érezte a történetet, most valahogy mégis elmebeteg
ötletnek tűnt az egész.
Cullen mindkettejüknek átadott egy-egy csészét.
– Ne nézzetek már így rám. Tudom, mire gondoltok, de nem vagyok őrült. De bevallom, volt
idő, amikor azt hittem, elvesztettem a józan eszem. Évekkel ezelőtt, az eljegyzett
menyasszonyommal egyszer elmentünk vacsorázni. Akkoriban híre volt a városban egy
sorozatgyilkosnak. Nőket vett célba, és teljesen lecsapolta a vért a testükből. A
menyasszonyomat aznap éjjel meggyilkolták, és én szemtanúja voltam ennek. Láttam, ahogy
megharapta a nyakát, és hogy kiszívja az összes vért belőle. A saját szememmel láttam.
Engem is megölt volna, de valami megzavarta. – Megérintette az ujjaival a tenyerét. – Láttam,
ahogy megöli őt. És senki sem hitt nekem. Nem voltam részeg. Nem szedek kábítószert. A
zsaruk mégis be akartak záratni egy elmegyógyintézetbe ahelyett, hogy meghallgattak volna.
És sajnos a haragom és a rettegésem elvezetett oda, hogy bekerültem ennek a társaságnak a
belső köreibe. – Megpróbált tárgyilagos maradni, nem hangzani keserűnek, de még ilyen
hosszú idő elteltével is beléhasított a fájdalom. Egyenesen Lisára nézett. – Esküszöm neked,
hogy nem vagyok őrült. Láttam a szörnyeteget. Láttam.
Egy pillanatra teljesen kiszolgáltatottá vált az arca, és végtelenül szomorúvá. Lisa szeretett
volna sírva fakadni. Valós fájdalmat érzett a mellkasában. Minden erejére szüksége volt, hogy
ne fusson oda a férfihoz, hogy megvigasztalja őt. Fogalma sem volt mit láthatott azon a
szörnyű éjszakán, de abban biztos volt, hogy Cullen valóban azt hiszi, hogy vámpírt.
– Tudom, hogy nem vagy őrült Cullen. – mondta halkan.
Cullen néhány másodpercig csak rezzenetlenül bámult rá, majd sűrű pislogással igyekezett
harcolni a rárohanó erős érzelmekkel. Amikor végül félrenézett, Lisa még elkapta szemeiben
a könnyek fényét, és ettől az ő torkában is gombóc keletkezett, ami azzal fenyegette, hogy
megfojtja.
A férfi boldog volt, amiért ő nem fakadt ki elítélően. Bármit látott is azon az éjszakán, az
örökre megváltoztatta az életét. Lisa ismerte a gyilkosság okozta traumát.
Nyugtalanul ránézett Corinne-ra, és rajtakapta, hogy őt nézi elgondolkodva. Bár semmi oka
nem volt rá, azon kapta magát, hogy elpirul.
– Mi az?
– Semmi. – Corinne óvatosan ivott egy kortyot a teából. – Mmm, ez tökéletes Cullen,
köszönöm. Szinte újjáéleszt. Esküszöm olyan álmos voltam, már azt hittem soha nem fogok
tudni felkelni. A keze odalopakodott a nyakára, a pulzusa fölé, ahol egy foltban hirtelen
melegséget érzett. Éppen ott, ahol Dayan szája is járt a bőrén.
– Biztos vagy benne, hogy nincs szükséged orvosra, csak a biztonság kedvéért? – kérdezte
aggódva Lisa.
– Akár hiszed, akár nem, – mondta Cullen, – néha én is így ébredek fel a délután közepén. És
legtöbbször vissza is alszom. Azt hiszem, ha zenészekkel lóg az ember, elkezd egyre későbbi
időpontig fennmaradni éjszaka, és végigalussza a napot, akár a denevér. Látom, ahogy Dayan
minden éjszaka fennmarad, és csak gitározik. Ha pedig játszik, képtelen vagyok csak úgy
elsétálni, ott állok, és hallgatom. Százszor elmondom magamnak, hogy megyek, és lefekszem,
de aztán mégis maradok. Láttam már nem egyszer, hogy ugyanígy lebilincsel egy teltháznyi
közönséget, még az ittas embereket is. Senki nem ment sehova, míg be nem fejezte a játékot.
– Tegnap este, – mondta Corinne, – egyetlen rajongó sem ment Dayan közelébe, amikor lejött
a színpadról és táncoltunk. A tömeg csak szétnyílt, és utat adott neki. Senki nem kért
autogramot, senki sem próbált szóba elegyedni vele, még a lányok sem léptek közelebb, hogy
flörtöljenek vele. Amikor kikísért, akkor sem próbálta megállítani senki. Magyarázd meg
nekem, hogy lehet ez.
– Ezt én is észrevettem, – erősítette meg Lisa. – Meg voltam róla győződve, hogy le fogják
rohanni, de senki sem ment még csak a közelébe sem.
Cullen vállat vont.
– Mindig ilyen. Megmagyarázni én sem tudom, de elég gyakran látom. Sokan azért jönnek,
hogy találkozzanak vele, válthassanak vele néhány szót, erről beszélgetnek a bárpultnál, vagy
a táncparketten. Hallom a nőket is. Szinte már felháborítóan flörtölnek vele, amíg a színpadon
van, de amint abbahagyja a játékot, és leteszi a gitárt, mindig ugyanez történik. Csak ránéz a
közönségre, és aztán lelép a színpadról. És soha senki nem közelíti meg. Az igazat megvallva
azt gondolom, van egyfajta rémítő pillantása, amivel elijeszti magától a rajongókat. Még rám
is a frászt hozza, amikor előveszi azt a fajta nézését. Már arra is gondoltam, hogy talán
médium, aki képes egyszerre figyelmeztetni mindenkit, hogy hagyják békén. – Ismét Lisára
emelte a pillantását. – Te is találkozni akartál vele? – Úgy tűnt, még a lélegzetét is
visszatartja, míg a válaszra várt. – Azért jöttetek a bárba tegnap éjjel?
Lisa megrázta a fejét.
– Corinne-t akartam meglepni. Szereti a zenéjüket, folyamatosan a Sötét Trubadúrokról
áradozik. Egy barátomtól kaptam a fülest, hogy Dayan fellép ott.
– Egy barátodtól? – emelkedett magasra Cullen egyik szemöldöke.
Lisa elmosolyodott.
– Bruce a társam, együtt dolgozunk. Viccelődtem ugyan vele, hogy most majd találkozhatok
Dayannal, de amikor ott voltunk a bárban már nem tudtam másra gondolni… – elhallgatott, a
pír egyenletesen elöntötte az egész arcát.
Corinne ugratásképpen megbökte az oldalát.
Lisa mogorván ránézett a teáscsészéje pereme fölött, mintegy figyelmeztetve őt, hogy
maradjon csendben.
Corinne önelégült mosollyal felelt. Cullen mindkettejüket megnézte magának, majd egy lassú
vigyor terjedt szét az arcán.
Corinne már épp nyitotta a száját, hogy csipkelődjön egy kicsit Lisával, de a szavak szinte
elhervadtak az agyában. Minden más elhalványult, ahogy megérezte Dayan jelenlétét. Érezte
rezzenetlen pillantása égető súlyát. Lassan odafordította a fejét, de pontosan tudta, hogy ott áll
az ajtóban. Az ajtókeret üres volt, egyetlen pillanatig. A következőben már ott magasodott
benne a férfi hatalmas termete. Teljes csendben, mozdulatlanul állt ott, éhes tekintete az
arcára rögzült.
Szíve riasztó keménységgel csapódott a mellkasának, dobogása felgyorsult. Kezét
önkéntelenül végighúzta borzas haján. A férfi makulátlannak tűnt. És veszélyesnek.
Szexinek, olyannyira, hogy az ellopta tőle a levegőt. Azon kapta magát, hogy tehetetlenül
bámulja. Szinte magába itta. A fekete szemek egyetlen pillanatra sem mozdultak róla.
Hevesek voltak. Éhesek. Minden eszébe jutott, ami előző éjszaka történt. És minden
elhatározása kiröppent az ablakon. Hogy nézhet ki valaki így, mint ő, és közben nem egy
görög isten?
Lassú mosoly ívelt fel a tökélyre faragott szájon, az érzéki feketemágia fokozódott.
„Olvasom a gondolataidat.”
Bársonyos hangja leporolta az agyát, bizalmasan végigsimított elméje falán. Egy merő
kísértés.
Egy pillanatig Corinne csak tehetetlenül pislogott fel rá, testén borzongás futott végig. Az
illúzió, hogy kettesben van vele, és az erős karok köré fonódnak, olyan erős volt, hogy arról is
megfeledkezett, hogy Lisa és Cullen is ott vannak velük.
– Csak hagyd abba.
Hangja mintha nem is a sajátja lett volna, hanem egy égbekiáltó csábítás.
Lisa hitetlenkedve, tátott szájjal bámult rá, Cullen udvariasan a torkát köszörülgette, hogy
felhívja Corinne figyelmét rá, mit is művel. Dayan hófehér fogai rávillantak.
„Most bajba keverted magad,” – nevetett fel, feneketlen szemeiben vidámság moccant.
– Felvágós. – mondta Corinne szándékosan lágyan, kötekedően.
Lisa megosztott egy tanácstalan pillantást Cullennal, majd megvonta a vállát. Dayan ugyan
még egyetlen szót se mondott, de teljesen nyilvánvaló volt, hogy ő és Corinne egy furcsa, és
meglehetősen bizalmas kommunikációt folytatnak.
Lisa próbálta elhessegetni magától az érzést, hogy kimarad valamiből, és igyekezett nem
fájdalmat érezni attól a pillantástól, ami felfénylett Corinne szemében, amikor Dayanra nézett.
Ezzel egy időben azt is megpróbálta megakadályozni, hogy túlságosan döbbenten nézzen.
Corinne soha nem nézett még így senkire, mint most a zenészre.
Dayan besuhant a szobába. Izmai hullámzottak. Lazán. Némán. Halálosan. Volt benne valami
ijesztő, amit egyikük sem lett volna képes meghatározni. Veszélyt sugárzott magából. Vadnak
tűnt. Civilizálatlannak. Mégis elegánsnak és udvariasnak.
Corinne felmosolygott rá, szájsarkai mellett megjelentek az apró gödröcskék. Nézte, ahogy
könnyed léptekkel átszeli a szobát, teste olyan összhangban, harmóniában mozgott, hogy az
maga volt a költészet.
Dayan lehajolt, magához vonta a kezét, ujjperceit meleg szájához húzta.
– Aludtál?
Fogai kóstolgatták, ingerelték. Pontosan tudta, hogy mélyen aludt, erre Corinne ösztönösen
rájött. Tanulmányozta a faragott vonásokat.
– Tudnod kellene.
Ez félig találgatás volt, félig pedig ijedtség, hogy valóban tudja. Kényszerítheti, hogy
alkalmazkodjon hozzá? Vagy, hogy hogyan reagáljon rá? Nagyon erős tehetségei vannak. Ha
más szokatlan dolgokra is képes, miért ne csinálhatná ezt is Dayan?
Vidámság lopakodott ismét a fekete szemek mélyébe.
„Persze, hogy meg tudom tenni ezeket a dolgokat. De nincs szükség rá, és nem is akarom
kényszeríteni a reakcióidat rám. Mire lenne jó? Te vagy a valódi életpárom, az én fényem a
sötétségben. Undorító dolog lenne rád kényszeríteni az akaratomat, hogy alkalmazkodj
hozzám.”
A lány szemei rávillantak, egyértelműen a tudomására hozva, hogy ő egyáltalán nem találja
ezt szórakoztatónak.
„Hagyd abba, hogy egyszerre beszélsz velem a fejemben, és hangosan is. Ez nagyon zavarba
ejtő.”
Próbálta gondolatban elképzelni, hogy kiejti ezeket a szavakat, hozzávágja a férfihoz azon a
szellemi útvonalon keresztül, amit az is használt.
„Ez a módszer is olyan természetes a számomra, mint a légvétel, de ha ragaszkodsz hozzá,
hangosan fogok beszélni.”
Dayan most még vidámabban nézett rá, mint eddig.
– Jó estét Lisa. Bízom benne, hogy jól aludtál. Corinne nagyon kipihentnek tűnik.
Hangja lágynak, hihetetlenül gyengédnek tűnt.
Lisa próbálta nem bámulni. A férfi egyértelműen a magáénak követelte Corinne-t. És
szándékosan hagyta, hogy mindannyian észrevegyék ezen kinyilatkoztatását. Már önmagában
az birtokló volt, ahogyan a kezét fogta, ahogy ránézett, fölé hajoló testének védelmező tartása.
Nagyon férfias.
Területvédő. Ez a szó szinte a semmiből osont be az agyába. Volt valami nagyon
megbízhatatlan Dayanban. Valami túlságosan vad. Lassan kieresztette a lélegzetét, és
védelemkérőn Cullenre nézett. A férfi bátorítóan rámosolygott, mielőtt szóba elegyedett volna
a barátjával.
– Korán érkeztél Dayan. Még csak nemrég ébredtünk fel.
Corinne egy finom mozdulattal elfordította a csuklóját azzal a céllal, hogy visszaszerezhesse a
kezét a férfitól.
Dayan egyszerűen még inkább felé dőlt, erőteljes termete szinte már fenyegetően közeledett
felé.
– Nem iszod a teád édes, pedig Cullen elég ízletesen tudja elkészíteni.
Cullen szemöldöke a magasba szaladt.
– Fura egy bók.
Lisa már-már sietve csúszott közelebb Cullenhez, hogy Dayan is leülhessen az ágy szélére.
– Rina azt mondta, hogy két férfit találtál az éjjel a házunkban. Tényleg veszélyben vagyunk?
– Attól félek, hogy igen Lisa, – válaszolt halkan Dayan, – de nem kell aggódnod. Cullen és én
képesek vagyunk megvédeni téged és Corinne-t. – Körülnézett a kicsi szobában. – Viszont
jobban szeretnélek benneteket olyan helyre vinni, amit könnyebb megvédeni.
– Mit értesz azon, hogy megvédeni? – kérdezte Lisa gyanakodva. Ránézett Corinne-ra. A
húgom terhes. Nem utazgathat összevissza az országban, – mondta, és remélte, hogy
felrázhatja a férfit.
– Tisztában vagyok Corinne terhességével, – válaszolt finoman Dayan. – Nem kell aggódnod
Lisa. Becsületszavam adom rá, hogy mindig a sajátom elé helyezem Corinne egészségét, és
boldogságát. Soha, senkinek nem engedném meg, hogy ártson neki. – Fekete szemei most
megpihentek Cullenen. – Van családom. A zenekar jelen pillanatban ugyan szét van szóródva,
de hívtam őket, és már úton vannak, hogy találkozzanak velünk. Felvettem a kapcsolatot
Dariussal tegnap este, ő pedig ideküldi az egyik legnagyobb gyógyítónkat. Azt hiszem, elébük
kellene mennünk.
Tekintete nem mozdult Cullenről, de nem alkalmazott lökést, hogy elnyerje beleegyezését a
tervéhez. Pillanatnyilag nagyon udvarias volt.
Cullen megfogta Lisa kezét.
– Darius és a többiek közelében képtelenség lenne, hogy bárki kárt tegyen benned, vagy
Corinne-ban. Egyetértek Dayannal. Azt hiszem, tényleg el kellene mennünk innen.
Lisa elhúzta a kezét.
– Nem megy. Holnap egy fontos fotózásom lesz, az ország egyik legnevesebb fotósával.
Aláírtam egy szerződést egy kozmetikai céggel, hogy reklámozom a termékeiket. Talán úgy
tűnhet, nem nagy dolog az egész, de én nagyon komolyan veszem a munkámat. Azok az
emberek számítanak rám. Nem hagyhatom cserben őket. És Corinne-nak is a saját orvosai
közelében kell maradnia, akik ismerik a kórtörténetét. – Ránézett Corinne-ra. – El akarok
menni a rendőrségre Rina. Nem hagyhatjuk, hogy valaki menekülésre kényszerítsen
bennünket a saját életünkből, vagy rettegésben tartson, tönkre téve mindent, amiért eddig
dolgoztunk. Senkit sem láttam a háznál. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán volt ott
valaki. És te?
Ez volt az első alkalom, hogy Corinne látta Lisát nyíltan állást foglalni, bármivel kapcsolatban
is. Nyilvánvalóan nagyon erős érzelmei voltak azzal kapcsolatban, amit mondott. Corinne
hitte, hogy valóban voltak az otthonukban, és bántani akarták őket. Hitte, hogy ugyanezek az
emberek ölték meg Johnt. Ránézett Dayanra. A férfi arckifejezése mit sem változott, mégis
volt benne valami, amitől egy pillanatra megdermedt. A fenyegetés egy benyomása. A
könyörtelenségé. Egy kegyetlennek tűnő árny a szája sarkában, vagy talán a szemében, nem
tudott volna pontosan rámutatni, mit is lát. Váratlanul megreszketett. Ennek a veszélynek a
benyomása erősebben esett latba minden más érvnél, amikor letette a voksát Lisa mellett.
– Igazság szerint Lisa, tényleg azt hiszem, hogy volt valaki a házban, és hogy veszélyben
vagyunk. De ha úgy szeretnéd kezelni a helyzetet, hogy elmegyünk a rendőrségre, akkor azt
fogjuk tenni.
Corinne Dayant figyelte, miközben válaszolt. A fekete szemek végigsöpörtek az arcán, majd
megpihentek rajta elgondolkodva. Corinne engedetlenül felemelte az állát. A férfi senkije. Mit
tehet ellene?
A vidámság ismét visszalopózott a sötét szemekbe, ahogy olvasta a lány gondolatait.
„A mindened vagyok édes. Idővel tudni fogod ezt, és azt is, mennyi mindent megtehetek, ha
arra szükség van.”
Szavai végigsuhantak az elméjén, érzéki bársonysimogatással, meleg humorba csomagolva őt.
Erős fogai óvatosan, szinte gyengéden végigkaristolták a csuklóját.
– Igen, úgy gondolom, hogy pontosan ezt kellene tennünk, – vágta rá Lisa, szemei
diadalmasan ragyogtak rá Dayanra. Ha a férfi azt hitte, hogy csak úgy egyik percről a másikra
besétálhat, és átveheti az irányítást Corinne élete fölött, csak mert egy jóképű zenész, akkor
kellemetlen meglepetés éri.
Dayan karján felhullámzottak az izmok, ahogy megvonta széles vállát. Szándékosan óvta
Lisát attól a megbabonázó hatástól, amivel a fajtája bírt a halandók felett, és most arra
gondolt, hogy talán túlságosan is jó munkát végzett. Védő ösztönei, és a félelem, hogy
elvesztheti Corinne-t, egyre csak sarkallták, Lisa pedig határozottan ellenségesen viselkedik
vele szemben. Corinne pedig szereti Lisát, őt tekinti a családjának. Dayan tehát nem lehetett
olyan ellenséges a nővel szemben, mint Lisa volt vele.
– Lisa, – mondta a nevét nagyon finoman, nagyon halkan, szinte parancsolón, hogy rá
figyeljen. Volt valami hipnotikus a hangjában, valami, amit képtelenség volt figyelmen kívül
hagyni.
– Dayan, – tiltakozott Cullen.
Lisa képtelen volt félrenézni attól a követelő pillantástól. A szemek üresek és mérhetetlenül
mélyek voltak, azon kapta magát, hogy szinte előredőlve beléjük zuhan. Miért félt tőle?
Dayan ugyanazokat az érdekeket tartja szem előtt, mint ő. A saját életénél is jobban vigyázna
Corinne-ra, és megvédené őt is.
Teljesen megbízható. Miért is kételkedett benne egy percig is? Minden, amit mondott, a
színtiszta igazság. Rettenetes veszélyben vannak, tehát vele kell menniük.
Hirtelen dühvel Corinne megpróbálta megkerülni Dayan testét, hogy megragadhassa Lisa
vállát. Az az érzése támadt, hogy a komor, sötét szemek feketemágiát űznek. Hogy a férfi egy
gonosz varázsló, aki úgy hajlítja őket, ahogy az neki legjobban megfelel.
Dayan könnyedén visszatartotta őt, testének egy szemmel szinte alig észrevehető
mozdulatával. Karjait a karcsú vállak köré csúsztatta, és odavonta őt a mellkasára.
– És most mégis mit gondoltál édes, mit fogsz csinálni? Kiugrasz az ágyból, és elfutsz? Azok
az idők, amikor elfuthattál, elmúltak.
Ajka szinte a tarkójához ért, meleg lélegzete meglebegtette hullámos fürtjeit, és elindított egy
kisebb földrengést valahol a teste belsejében.
Corinne-nak kényszerítenie kellett magát, hogy előre dőlve eltávolodjon tőle. Tudta, hogy
arra használta a pszichés képességeit, hogy befolyásolja Lisát. Nagyon feldühítette, hogy
képes volt ezt megtenni. Azt is tudta, hogy Cullen is rájött, de csak állt ott, és nézte a lány
reakcióját.
– Engedj el Dayan. Fel akarok kelni. – Igyekezett ellenállni, hogy ráborítsa a teáját. – Azt
hiszem, valóban fel kellene hívnunk a rendőrséget Lisa. Teljesen igazad van. De
mindenesetre, itt semmiképp nem akarok maradni.
Tényleg nem akart. Ki az a Dayan egyáltalán? Senki és semmi a számára.
„A mindened,” – ismételte meg a férfi, hangja higgadtan, nyugodtan surrant az elméjében.
Karjai kinyíltak, és elbocsátották őt, ettől pedig valahogy kifosztottan érezte magát.
És ez jobban felbosszantotta, mint bármi más valaha is. Dayan előzékenyen talpra segítette őt,
obszidiánszemei ránevettek, amikor ellökte magától a kezeit.
– Nem is tudom, – mondta elgondolkodva Lisa, – te mit gondolsz Cullen? Szerinted is
valóban veszélyben vagyunk? Segíthetnek a rendőrök?
Felnézett a férfira, a szemeibe ismét kikönyökölt a szíve.
Corinne majdnem hangosan nyögött fel. Vett egy mély lélegzetet, és elhatározta, hogy
felszabadítja Lisát az alól a feketemágia alól, amit Dayan helyezett rá, bármi legyen is az.
A férfi tenyere ekkor siklott a szájára óvatosan, majd visszahúzta őt kemény testéhez.
– Hagyd, hogy együtt dolgozzák fel. Beszélnem kell veled, – súgta a szavakat a tarkójába,
miközben kivezette őt a házból, forró teste nyilvánvaló vággyal simult az övéhez.
Abban a pillanatban, amint kiértek a hűvös, esti levegőre, Corinne kitépte magát a karjai
közül, eltávolodott tőle, majd szembefordult vele.
– Nem volt jogod hozzá, hogy ezt tedd vele. És még csak meg sem próbálod megjátszani az
ártatlant.
Tekintete sokkal inkább tűnt birtoklónak, mint bűnbánónak, ahogy végigsöpört az alakjának
legutolsó négyzetcentiméterén is.
– Még sokkal szebb vagy, mint ahogy tegnap éjjelről emlékeztem. Míg virrasztottam, azt
gondoltam, hogy talán csak álmodtalak. Hogy egy éjszakai fantáziám voltál.
A hangja bűbájolóan gyönyörű volt, Corinne azon kapta magát, hogy szeretné, ha tovább
beszélne, hallani akarta még. Szerette volna, ha a gitárja is a kezében van, és hallhatja
énekelni. Senki sem hívta életre kelt éjszakai fantáziának ezelőtt. Bizonyosan tudta, hogy nem
túl nagy szépség, de a férfi elérte, hogy gyönyörűnek érezze magát. Egy pillanatig csak állt
ott, és felpislogott rá, rabul ejtette a varázslat.
Keményen beleharapott az alsóajkába, hogy felébressze magát.
– Költőnek kellett lenned az előző életedben. Most viszont csak egy hímes beszédű szépfiú
vagy. Maradj ott, ahol vagy Dayan. Nem kapom be a horgot.
– Nem keltettem hamis vonzalmat magam iránt a barátnődben. – Minden érzelmi töltés, vagy
cirkalmas hangsúly nélkül jelentette ki, szinte már alázatos szerénységgel. – Néha a nők úgy
érzik, hogy akarnak engem, pusztán csak azért, mert színpadon dolgozom. Bevallom, olykor
valóban befolyásolom őket, hogy elforduljanak tőlem. Talán egy kicsit eltúloztam ezt az ő
esetében.
Corinne megdöbbent, hogy a teljes igazságot mondta el neki. Azok a fekete szemek csak rá
figyeltek, a férfi haja előre hullott a homlokába, ő pedig kizárólag arra tudott gondolni, hogy
meg akarja csókolni.
– Te érted el, hogy Cullennel akarjon lenni? – kérdezte gyanakodva.
– Ilyet nem tennék, – lágyította el egy csibészes vigyor a szájsarkát, – én csak odaküldtem
Cullent az asztalotokhoz. Abban a pillanatban, ahogy beléptél, tudtam, hogy te vagy az, aki
magánál hordja a szívem másik felét.
Magasra emelte az állát.
– Engem is befolyásoltál?
– Remélem, hogy igen. Akarlak. Szükségem van rád az életemben. Nem befolyásolom a
gondolataidat, csak megpróbálok nagyon sármos lenni. Működik?
Hatvan méterről is megolvasztana bármilyen nőt.
– Nem, – mondta határozottan, belülről viszont lassan, de megállíthatatlanul izzott. – Nem
szeretném, ha bármilyen módon befolyásolnád Lisát. Ez nagyon kellemetlenül érint engem.
– Tudom, hogy szereted őt Corinne, – mondta halkan. – Bárki, aki a családod, az én családom
is. Semmi olyasmit nem tennék, ami bánthatja őt, vagy lealacsonyíthatná az értékét. Éppen
úgy fogom védeni, mintha édestestvérem lenne.
Corinne vett egy mély lélegzetet, és kényszerítette magát, hogy elszakítsa róla a pillantását.
Miközben belebámult a gyülekező sötétségbe, csupasz lábával egy ideges ritmust dobolt.
– Nem érezhetsz így irántam ennyire gyorsan Dayan. Az az igazság, hogy már nem élek túl
sokáig. Nem azért mondom, hogy rosszul érezd magad, vagy sajnálj, ez pusztán csak tény. Én
már szembenéztem ezzel, de Lisa még nem. Gyakorlatiasnak kell maradnod Dayan. Éppen
elég nehéz tettetnem folyamatosan Lisa előtt, de úgy érzem, meg kell védenem őt az
igazságtól. Nem akarom, hogy veled is így kelljen tennem.
Minden ok nélkül könnyeket érzett gyülekezni a szeme sarkában. Nem önmagáért, ő már rég
túllépett az álmodozáson, hanem a végtelen magány miatt, amit olykor megpillantott a férfi
szemeiben.
Dayan megfogta az állát, és határozott mozdulattal arra késztette, hogy belenézzen hevesen
izzó fekete szemeibe.
– Kizárt, hogy meghalj édes. Nem engedem meg. Fogadd el, hogy ebben a világban maradsz,
mert velem fogsz élni. Nem elégszem meg ennél kevesebbel.
– Nem érted Dayan, – mondta óvatosan, – az orvosok…
– A halandó orvosok, – szakította félbe, – és hatalmasat tévednek. Azzal egyetértek, hogy
nagyon elővigyázatosaknak kell lennünk, amíg az egyik gyógyítónk meg nem vizsgál, de nem
fogsz meghalni. Teljesen világosan fogalmaztam? Megértetted, amit mondtam, és
engedelmeskedni fogsz.
Azon kapta magát, hogy hangosan felnevet az arroganciáján, beszélgetésük súlya ellenére.
– Dayan, nem parancsolhatsz rá valakire, hogy éljen. Rossz a szívem, évek óta bajlódom vele.
Gyereket várok. A szívem nem fog kitartani örökké.
A fekete pillantás belefúródott az övébe, olyan mélyen, hogy már úgy érezte, mintha valami
módon birtokba venné és rákényszerítené, hogy eleget tegyen a követelésének.
– Engedelmeskedni fogsz nekem ebben.
Abszolút hatalom volt a hangjában.
A mosoly elhalványult Corinne arcán, gödröcskéi egyszerűen szertefoszlottak.
– Ígérem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek Dayan, – adta meg magát komoly arccal.
A férfi lehajtotta sötét fejét, szája selymesen végigsimított feje tetején.
– Mindig az a legjobb, ha úgy történnek a dolgok, ahogy én akarom, – mondta teljes
megelégedéssel.
 5. fejezet

Corinne egy finom visszavonulással elszakadt Dayantól. Még a legcsekélyebb kapcsolat is

közöttük, borzongást küldött végig a gerince mentén, kásává lágyította bensőjét.
– Mintha lenne egy kissé arrogáns oldalad, de nem hiszem, hogy én vagyok az első, aki ezt
mondja neked, – nézett hátra rá a válla fölött, tekintete incselkedő, csábító volt, észre sem
vette, hogy az ő szíve is kiült a szemébe.
A levegő szinte süvítve csapódott ki a tüdejéből. Utánasiklott, mint egy nagy párduc, amikor
becserkészi a zsákmányát. Csöndesen. Sebesen. Tekintetét az arcára függesztette, ahogy a
lány megfordult, és hátrált előle. Corinne megfeledkezett róla, hogy egy teraszon állnak, észre
sem vette, hogy lelépett a széléről. Dayannak valahogy sikerült időben elkapnia. Épp csak
pislantani volt ideje, és már fel is kapta, ringatta karjai bölcsőjében, biztonságban.
– Szerencse a számodra, hogy képes vagyok felnőni a hírnevemhez. Nézd meg hová lépsz
legközelebb.
Szándékosan rávillantotta makulátlanul fehér fogait, férfias felsőbbrendűséggel remekül
szórakozott a helyzeten.
Corinne felemelte a szemöldökét, és megpróbált gőgösnek látszani, miközben a férfi karjai
köré fonódtak.
– Hogy csináltad? Hogy vagy képes olyan gyorsan mozogni, hogy sikerült elkapnod?
– Egy szuperhős vagyok, – vallotta be komoly arccal, – csak eddig nem mertem bevallani,
mert féltem, hogy nem jönne be neked egy köpenyes pasi. Az enyém nagyon régimódi, de
attól még szép.
Olyan erővel nevetett fel, hogy meg kellett kapaszkodnia a vállaiban, attól félve, hogy
kiszédül a karjaiból.
– Tehát el akarod velem hitetni, hogy szuperhős vagy. Látni akarom azt a bizonyos köpenyt.
Anélkül nem is lehetsz szuperhős. – Szeretett a karjaiban lenni. Imádott a karjaiban lenni.
Meghökkentően erős volt, mégis olyan gyengéd. Ráadásul a legvérlázítóbb dolgokat is képes
volt pléhpofával és ártatlan mélyfekete szemekkel mondani. Felnézett rá hosszú szempillái
alól. – Harisnyanadrágra is szükséged van, hogy szuperhős lehess. Fényes, kék
harisnyanadrágra, – mutatott rá gonoszul Corinne.
Az egyik fekete szemöldök ékesszólóan a magasba emelkedett.
– Harisnyanadrágra? – ismételte meg a szót, mintha nem is szerepelne a szótárában. – Kék
harisnyanadrágra?
Megpróbált nagyon komoly arccal nézni rá, de képtelen volt abbahagyni a nevetést, a szíve
megfájdult. Súlyos, fájdalmas tömeg nyomta le a lányt, szorította ki a tüdejéből a levegőt,
annyira, hogy zihálni kezdett, hogy lélegzethez jusson. Corinne elfordította tőle a fejét, hogy
ne lássa a küzdelmét. Ha vele volt, csodálatosan érezte magát, boldoggá tudta tenni, képes
volt elfeledtetni vele mindent.
A testének kellett emlékeztetnie rá, hogy nincs minden rendben.
Corinne igyekezett visszapislogni a szemeiből a könnyeket, és gyorsan beletemette az arcát a
férfi vállába.
Dayan csendben maradt, és ez lehetővé tette a szíve számára, hogy rátaláljon a lányénak
szétszórt ritmusára, és visszavezesse azt a normális kerékvágásba. Megszabadult a
kétségbeeséstől, megkereste lelki egyensúlyát, nyugalmának központját, és kiterjesztette
fajtája hívását téren és időn keresztül.
„Darius! Egyre nagyobb szükségem van a gyógyítóra. Nem hiszem, hogy sok időm maradt.”
Egy pillanatra, egyetlen szívverésnyi időre csend támadt. Dayan még soha nem kételkedett,
életében nem volt kétségbeesett. Darius szelíd hangja szinte beömlött az elméjébe, elöntötte
meggyőződéssel.
„A két legnagyobb gyógyítónk van úton Cascades felé. Ott találkoznak velünk. Nem hagyunk
cserben Dayan.”
Egyenesen Darius elméjéből vette az adatokat, és tanulta meg a biztonságos házba vezető utat,
ami a Kárpátiak egyik legnagyobb gyógyítójának, Gregorinak és az életpárjának,
Savannahnak, a herceg lányának tulajdonában állt.
„Köszönöm, hogy ilyen gyorsan intézkedtél. Veletek minden rendben?”
„Igen. A nők már nyugtalanok, nagyon szeretnék látni az életpárod és téged.”
Dayant egy kis komfortérzet öntötte el Darius szavainak hallatán. Hosszú élettartamuk során
Dayan még soha nem tapasztalt olyat, hogy Darius bármilyen feladatban is kudarcot vallott
volna.
Ha valamire a szavát adta, az úgy is történt. Egy család voltak. Együtt utaztak már sok száz
éve. Tudni, hogy a családja elképesztő gyorsasággal, minden létező követ megmozgat, hogy
segítsen neki megmenteni az életpárját, visszaadta az önbizalmát, hogy képes megtenni. Meg
fogja találni a módját, hogy megmentse. Ha lehetséges, a gyermeket is, de az mindenképpen,
feltétlenül szükséges, hogy Corinne-t megmenthesse. Nélküle Dayan képtelen lenne folytatni.
Nem akarna már szembenézni a sötétséggel és az ürességgel. Bárhová is tartana a lány, ott
maradna az oldalán, hogy őrizhesse, védhesse a következő életben.
Néhány percnyi, pusztán a légzésre koncentrálás után Corinne rájött, hogy a szívük ismét
azonos ritmusban ver. Fejét válla vánkosán tartva odafordult, és felnézett rá hatalmas zöld
szemeivel.
– Merre jársz? Nagyon elgondolkodó, és komor lettél.
– A bátyámmal beszéltem.
– Neki is van telepatikus képessége? – emelte fel Corinne a fejét, hogy közelebbről nézhessen
rá. – Tegyél le Dayan. Képes vagyok sétálni, anélkül, hogy kitörném a nyakam. Csodálatos
lehetett olyasvalakivel felnőni, akivel megoszthattad a tehetségedet.
Dayan megvonta erős vállát, karjában lustán végighullámzottak az izmok.
– Még soha nem gondolkodtam el ezen. Mindannyiunknak vannak telepatikus képességeink.
Az egész családnak.
Vonakodva bár, de a földre eresztette a lány lábait.
– Úgy gondolod, hogy ez genetikailag öröklődik?
Corinne védelmezően szorította tenyerét kisbabája fölé, hirtelen félni kezdett. A saját élete
nagyon nehéz volt időnként a képessége miatt. És tudta, hogy ő nem lesz ott, hogy
megnyugtassa, megvédje gyermekét a nehéz időkben.
Dayan kezei keretbe foglalták az arcát.
– A Sötét Trubadúrokat nevezem a családomnak, mert kicsi gyermekkorunk óta együtt
vagyunk, de igazából csak Darius és Desari valódi testvérek. Syndil, Barack és én olyan
kapcsolatban állunk, mint te Lisával. De ezek a kötelékek a vérnél is erősebbek.
– Hát persze, a zenekar tagjai. Milyen érdekes neve van mindegyiküknek.
Dayan lágyan felnevetett.
– Mindig megfeledkezem róla, milyen komoly kis rajongó is vagy te. Az égig növelted az
egómat örökre.
– Komoly kis rajongó, – visszhangozta a lány, szemei rejtett tűzzel kezdtek parázslani.
Hátradobta a fejét, a kert fényei szinte sercegtek rézszínű fürtjein, ahogyan súlyuknál fogva
visszaestek a vállára. – Nem árt, ha tudod, hogy nem érted rajongtam, hanem a zenédért!
Azért van némi különbség. Csak a félreértések elkerülése érdekében. – Dayan
védekezésképpen felemelte mindkét kezét, amit szándékosan felejtett a lányon. Ő pedig azon
kapta magát, hogy megint nevet, és a csillogó szemeket figyeli. – De meggyőztél, rajongó
leszek. Csak a tiéd. Ha legközelebb játszol, epekedve fogok felbámulni rád. – Lesütötte a
szempilláit, és legyezgetni kezdte magát. – Eljátszhatom neked a tökéletes kis rajongót, ha az
egódnak esetleg még egy lökésre lenne szüksége.
– Hízelgő, – mondta a férfi, miközben tenyerei közé rejtette a megkaparintott apró kezet, –
szóval mondd csak el, mit is tudsz a zenekarról.
Lazán vállat vont.
– Gitáron játszol, ahogyan Barack is. Syndil dobol, vagyis tulajdonképpen bármilyen más
hangszeren is játszik. Desari az első számú énekesetek, és valami elképesztően csodálatos
hangja van. Te csak akkor énekelsz, ha hangulatod van hozzá, vagy ha egy különleges dal
megkívánja. Arra tippelek, hogy mindketten írtok szövegeket a te dallamaidhoz. – A fejét
felemelve rámosolygott. – A zenéd pedig döbbenetes, bár azért vannak mások is egy szinten
veled, – nézte meg tüzetesen a saját körmeit, – kész legendák.
Dayan szemöldökei a magasba emelkedtek.
– Kik is? Nevezz meg egy ilyen legendát.
– Melyik kategóriából? Én a rock and roll-t szeretem legjobban.
– A rock and rollt? – volt a hangjában némi gúnyos vigyor – Kit találsz hát legendának a rock
and rollban? Gondold meg alaposan a válaszod, a hírneved forog kockán.
– Melyik évekről is beszélünk tulajdonképpen? Az ötvenes években olyan sokan voltak. Ha
nem vagy sznob, beszélhetünk a mai rock and rollról is, vagy emelhetjük a tétet egészen a
bluesig, vagy a jazzig. Azt azért biztosan elismered, hogy a bluesban, és a jazzben komoly
legendák vannak.
– El fogom ismerni a győzelmedet, de nem kezdheted az ötvenes években. A rock and roll
sokkal korábbra eredeztethető vissza, mint az ötvenes évek. Hallottál már róla, hogy ez
valójában törzsi zene, és az eredeti ritmusok Afrikából jöttek?
A lány rávigyorgott, a szemöldöke felszaladt.
– Remélem, nem tesztelni akarsz, hogy ismerem-e a kedvenc zeném történelmét. De nem ez a
lényeg. Komolyan úgy gondolod, hogy az ötvenes-hatvanas években nem voltak hatalmas
legendák?
– Talán a Sötét Trubadúrok, – mondta kis merengés után a férfi, a fekete szemek gonoszkodó
csillogással nevettek rá.
– Már megbocsásson Mr. Legenda, de mi van Louis Armstronggal? És el ne kövesd azt a
hatalmas hibát, hogy fintorogsz rá! Muddy Waters, az ég szerelmére, és BB King, ő is
félelmetes. Eszméletlen kisugárzása van. És Stevie Ray Vaughn. De sorolhatnám még a
neveket.
– Neked csak rám lenne szabad legendaként gondolnod.
Tovább akarta még egy kicsit ingerelni, de ahogy lehajtotta sötét fejét a szenvedélyes kicsi arc
fölé, és tekintete megállapodott az ajkain, szíve is majdnem megállt. Megszüntette azt a
csekély távolságot is közöttük, száját rátapasztotta az övére, ellopta a lélegzetét, és nekiadta a
sajátját.
A föld megállt a forgásban. A világ elolvadt, megszűnt, csak Corinne létezett az agyában és a
karjában. Szemei furcsán égtek, teste sziklakemény lett, gyomra vetett egy bukfencet, a szíve
pedig egyszerűen megolvadt. Ott volt a csókjában minden. Szenvedély és tűz. Gyönyörű
érzékenység. Egy ígéret. Dayan felemelte a fejét, mielőtt túl késő lett volna már a
visszahúzódáshoz.
Corinne egyértelműen összezavarodva pislogott fel rá.
– Hogy csinálod ezt?
– Te és én életpárok vagyunk…
– Életpárok? – visszhangozta Corinne. Szépnek találta, volt benne valami kötelező érvényű, ki
nem mondott véglegesség. Eltűnődött rajta, hogy a kifejezés vajon a férfi anyanyelvéből
származik-e. Hallotta már korábban többször is, hogy ezt a szót használta.
A fekete szemek, amik az arcát pásztázták, szilárd elszántsággal tanulmányozták. Komor volt
a tekintete. Hihetetlenül szexi.
– Életpárok, – erősítette meg. – Házasok, de még annál is több. Házasok, akik egy
örökkévalóságra köttettek össze.
– Ez nagyon szép gondolat Dayan, de nem úgy gondolja a legtöbb ember, hogy örökre
házasodnak össze?
A szemei egy leopárdéra emlékeztették. Volt benne egy heves izzás, amikor ránézett. A
mélyéből pedig sütött a szükség, ami érte kiáltott. Keze elkapta az övét, és közelebb húzta
magához, míg az ő sokkal kisebb teste teljesen oda nem simult a férfiéhoz.
– Az életpárom vagy Corinne. Felismertelek, mihelyst megláttalak. Tudom, hogy te vagy a
sötétségem fénypárja, mint ahogy a lelked, a lelkem másik fele. A családom többi tagja már
mind megtalálta az életpárját. Barackot és Syndilt egymásnak teremtették. Desari életpárja
Julian. Dariusnak ott van az ő Tempestje, én pedig csak ámulok, hogy megtaláltalak téged.
Már alig reménykedtem benne, hogy létezel.
Corinne feje lebukott. Dayan minden szóban hitt, amit csak kimondott. Alig tudták még,
kicsoda is a másik, de ebben teljesen biztos volt. Szinte már vele is elhitette, hogy létezik
számukra jövő együtt. De sajnos túlságosan is jól tudta, hogy a szíve beteg.
Dayan lelassította az elkerülhetetlent előző éjjel, amennyire csak képes volt, de tisztában volt
vele, hogy a szíve semmiképp sem fog kitartani tovább, mint ahogy megszületik a gyermeke.
Máris kezd fáradni, szíve erőlködik, tüdeje küzd.
– Tetszenek a neveitek, – mondta, elhatározva, hogy változtat a beszélgetés irányán, – csak
művésznevek, vagy valóban így hívnak benneteket?
Dayan humortalanul elmosolyodott.
– Sok mindent megváltoztattunk már magunkon, de mindig megtartottuk azokat a neveket,
amiket a születésünkkor kaptunk.
Rejtélyes titkok azokba a rendkívüli szemekbe zárva. Öregek voltak ezek a szemek, mintha
már túl sok mindent láttak volna. Faragott vonásaiból csendes erő sugárzott. Egyszer
fiatalabbnak tűnt, máskor idősebbnek, megviseltebbnek. A teste olyan mozdulatlan volt, hogy
még azt sem tudta felfedezni rajta, hogy egyáltalán lélegzik, de amikor úgy döntött, olyan
gyors tudott lenni, hogy ha pislantott egyet, elszalasztotta a pillanatot, amikor Dayan
megmozdult.
Úgy eltöltötte az elméjét, mint még soha senki. Olyan álmokat adott neki, amiket magától
soha nem mert volna álmodni. Corinne gyengéden megérintette az arcát, bánat tört fel
valahonnan mélyen a bensőjéből. Úgy tervezte, hogy figyelmezteti őt, hagyja, hogy a saját
döntését hozza meg a kapcsolatukat illetően, de a szíve összefacsarodott.
– Ne csináld ezt Dayan. Ne építsd az álmaidat körém. Annyira aggódom érted. Megérdemled,
hogy boldog légy. Szeretnélek nagyon boldognak tudni. Ne legyél olyan, mint Lisa. Ő egy
csodát vár. – Mutatóujjával körülrajzolta azokat a tökéletes ajkait. – Nem szeretnék neked
fájdalmat okozni. Egyáltalán nem.
– Hiszek a csodákban Corinne. Hiszen téged is megtaláltalak. Bejártam már a világot, olyan
régóta, hogy el sem tudod képzelni, mégsem is reméltem ilyesmit. De te valódi vagy.
Besétáltál a bár ajtaján. Eljöttél hozzám, amikor már biztos voltam benne, hogy az időm
lejárt. Tudom, hogy vannak csodák. Mindenki, aki a hímjeink közül megtalálta az életpárját,
tudja, hogy ilyen csodák márpedig léteznek. Erről már beszélgettünk az előbb, de nem voltál
hajlandó meghallani. Nem fogsz meghalni. Azt akarom, hogy te is így gondold Corinne.
Kezdj el hinni benne.
Corinne felsóhajtott és elfordította a fejét, a szemeiből áradó heves éhségtől. Azzal a
kényszerítő pillantással bárkit képes lenne meggyőzni. Meg akarja győzni, hogy elhiggye,
hogy van esélye a jövőre a gyermekével, és ezzel a szenvedélyes férfival. A gondolat
váratlanul jött, villámgyorsan rá is vágta elméje ajtaját. Hiszen egyáltalán nem is ismeri
Dayant. Ugyanezt érezné egy hónap után is? Két hónap múlva? Dayan is akarná még őt egy,
vagy két hónap múlva? Abszolút nem tud róla semmit, mindössze csak azt, hogy egy olyan
zenész, aki az együttesével városról városra sodródik.
„Egy ragyogó zenész. Egy legendás zenész.” – korrigálta Dayan a gondolatait, fekete
szemöldökei a magasba emelkedtek, úgy látszott, hogy inkább akarja meggyőzni önmagát,
mint őt. – Szedd össze magad Corinne. Jóval többet tudsz rólam ennél. Tudod, hogy nem
hajkurászom a nőket, és hogy megvédelek. Azt is tudnod kell, hogy becsületes és megbízható
vagyok.
– Egy tökéletes kiscserkész, aki kihallgatja mások gondolatait, – tett neki szemrehányást,
miközben eltöprengett rajta, miért nem zavarja egy kicsit sem, hogy képes olvasni a
gondolataiban. Az egyik szemöldökét kissé gúnyosan emelte a magasba. – A terhes nőknek
gyakran vannak szexuális gondolataik, úgyhogy ne képzelj túl sokat magadról.
– Csak egyetlen terhes nő szexuális gondolatai érdekelnek. Teljesen természetes, hogy
vonzódsz hozzám szexuálisan Corinne. Ha nem vonzódnál, elég nehéz lenne egyesülnünk. De
a valódi életpárom vagy, és nekem szándékomban áll a magaménak követelni téged örök
időkre. Úgy gondolom, hogy a szexnek mindenképpen fenn kellene tartanunk egy helyet a
kapcsolatunkban, – vigyorgott rá kisfiúsan, – egy nagyon is fontos helyet. Ennek így kell
lennie.
Azon kapta magát, hogy bár vonakodva, de elmosolyodik.
– Annyira magabiztosnak, és tényszerűnek hangzol, mintha az akadályok közül egy sem
számítana igazán.
– Mert nem is számítanak. Együtt fogunk lenni, mert ennek így kell történnie. És te is így
érzed Corinne, ismerlek. Nincs választásunk. Ha elfogadod, mint megingathatatlan tényt,
hogy együtt kell lennünk, meg fogjuk találni az utat, hogy így is legyen.
Belenézett a hevesen csillogó szemekbe.
– Neked valóban költőnek kellett volna menned Dayan. Hiszel a romantikában. De a való élet
nem tükrözi okvetlenül a költői elképzeléseket. Mindannyian meghalunk, csak néhányan
kicsit hamarabb, mint mások. A testem gyorsabban romlik, mint kellene. Így születtem, és
mindig is tudtam, hogy ez fog történni. Az orvosok szerint már a tizennegyedik
születésnapomat sem kellett volna megérnem. Szerencsésebb vagyok, mint mások, akik
szintén így születtek, mint én. Ez a valóság.
Komoly fejfájást okozott neki, hogy a férfi egyszerűen megtagadta, hogy felfogja
betegségének komolyságát.
Dayan finoman megrázta, mintha képtelen lenne türtőztetni magát.
– Szeretnék az én életem valóságáról beszélni neked Corinne, mindarról, amit nélküled
tapasztaltam, de nem állsz készen még egy ilyen vallomásra. Közben pedig az jár a fejemben,
hogy beszélnünk kellene Lisával és Cullennel, és már ma este útnak kellene indulnunk. Elég
nagy távolságot kell megtennünk.
Corinne megrázta a fejét.
– Nem foghatjuk magunkat, és távozhatunk csak úgy Dayan. Van egy életünk, amiért nagyon
is keményen megdolgoztunk. Lisa szakmája megköveteli, hogy elérhető legyen, amikor
szükség van rá.
Dayan szemei az arcát fürkészték tűnődőn, borongósan, és egy csipetnyi veszélyt sugallva,
ami zavarba hozta. Volt valami meghatározhatatlan dolog, valami, amit nem tudott volna
néven nevezni, ami megrémítette.
„Ne félj. Soha nem kell félned tőlem. Nem ártanék neked Corinne. Meg fogok tenni mindent,
ami hatalmamban áll, hogy gondoskodjak a védelmedről. A hatalmam pedig elég jelentős.”
Önkéntelenül, szinte automatikusan váltott át az életpárok sokkal bizalmasabb
kommunikációjára. Dayan körülölelte karjaival a karcsú vállakat, közel húzta magához a
holdfényben. Olyan törékeny, finom, aprócsontú volt.
Váratlanul félelem és tehetetlen düh csapódott bensőjének. Hatalmas szüksége volt a
gyógyítóra, és minél hamarabb, meg kell találnia a módját, hogy finoman abba az irányba
kormányozza a lányt, amerre menniük kell. Ha muszáj lesz, még a telepatikus képességét is
felhasználja, hogy meggyőzze őt, bár teljesen ellentmondott volna saját becsületkódexének,
hogy ilyen módon befolyásolja a saját életpárját.
– Attól van, ahogy nézel néha Dayan, – mondta egy aprócska, önmagát kigúnyoló nevetéssel
Corinne. – Olyan megfélemlítően tudsz nézni, ha akarsz. – Felmosolygott rá, ujjhegyei
felemelkedtek, hogy lágyabbra simítsák a keménynek tűnő, szépen faragott ajkait. – Mint
most is, amikor nem az történik, amit szeretnél.
A fekete szemek szinte égették az arcát.
– Mindig az fog történni, amit én akarok édes, ha arról van szó, hogy megvédjelek téged.
Kétlem, hogy lenne olyan ésszerű érv, amivel le tudnál erről beszélni. Lisát nem fogja
érdekelni a munkája, ha te halott leszel. Te dalszerző vagy, bárhol dolgozhatsz. Azt is tudom,
hogy sokkal rémültebb vagy annál, mint amit mutatni szeretnél, és hogy egyetértesz velem
abban, hogy meg kell védenünk Lisát, még annak ellenére is, hogy nem hajlandó elfogadni,
mennyire súlyos a helyzet.
– Ilyen lenne együtt élni veled? – Corinne egy parázsló, figyelmeztető pillantást küldött felé
szempillái alól. – Nem szeretem, hogy az elmémet olvasod.
– Hamarosan te is olvasod az enyémet, – vágta rá Dayan, még mielőtt cenzúrázhatta volna a
gondolatait.
Corinne szemöldökei a magasba emelkedtek.
– Úgy gondolod, hogy csak úgy hirtelen, egyik pillanatról a másikra megszerzem a telepátia
képességét? Ez csak úgy átragad az emberekre, ha túlságosan sokat vagy a közelükben?
Dayan vállat vont.
– Majd meglátjuk Corinne. – Dörzsölni kezdte a lány karját, hogy felmelegítse. – Egyre
hidegebb van idekinn.
– Attól még gyönyörű. Utálok éjjel bent lenni. Az ég olyan hihetetlenül szépnek tűnik
idekinn. – Corinne halkan felnevetett. – Persze nap közben ugyanezt érzem. Imádom nézni a
felhőket. Lisa úgy vezet, mint egy elmeháborodott, de azt mondja, hogy én még rosszabb
vagyok, mert képtelen vagyok levenni a szemem az égről. – Ránézett a férfira. – Nem
szeretnék lemaradni semmiről, tudod? A világ egy olyan gyönyörű hely, mindent látni
akarok, amit csak lehet. – Tovább sétált a járdán pár lépést. – Hová való vagy eredetileg? Van
egy furcsa dallama a beszédednek, amit nem tudok hová helyezni a térképen.
– Olyan sokat utaztam az évek során, nem hiszem, hogy bármelyik hely is maradandó nyomot
hagyott volna a beszédemen. Több nyelven is tudok. De a Kárpátokban születtem, Európában.
A gyerekéveimet viszont, szinte teljes egészében Afrikában töltöttem.
– Milyen érdekes. A szüleid mivel foglalkoznak?
– Még kisgyerek voltam, amikor megölték őket. Darius nevelt fel, mint a zenekar többi tagját
is. Mindannyian gyerekek voltunk, és elég vadon nőttünk fel, – mosolygott rá Dayan, fogai
nagyon fehérnek tűntek a sötétben. – Azt hiszem, egy kicsit még mindig vadak vagyunk.
Corinne megengedte neki, hogy összefűzze ujjaikat, bár nem volt benne egészen biztos, hogy
miért. Egy része józanul reális és erős akart maradni, míg egy másik, alattomosabb részében
ott suttogott a kísértés, hogy élvezze ki a társaságát, amíg teheti.
– Akkor Darius sokkal idősebb, mint te?
– Darius egy rendkívüli személyiség. Még hat éves volt, amikor a szüleinket megölték. Én
négy voltam. Életben tartott bennünket. – Egy elegáns mozdulattal intett egyet a kezével,
mintha útjára engedné a múltat. – De ez már nagyon régen volt.
Corinne végigsimított tenyerével állkapcsa vonalán.
– Olyan szomorúnak hangzol Dayan. Nem lehetett ez olyan régen. Nagyon nehéz
gyerekkorod volt?
– Egyetlen hatalmas kaland volt Corinne, egyáltalán nem olyan, mint a tied. Emlékezz,
mindannyian rendelkezünk telepatikus képességekkel, és hozzászoktunk a
különbözőségeinkhez. Vad, mókás és nagyon izgalmas időszak volt. Inkább te mesélj a
gyerekkorodról nekem. Darabokat, töredékeket látok ugyan az emlékeiden keresztül, de a
legtöbbet elzártad egy súlyos, tömör ajtó mögé, amit nem szeretnék az engedélyed nélkül
kinyitni.
Egymás mellett sétáltak a járdán. Bár úgy tűnt, Dayan inkább zajtalanul suhan. Ha nem érezte
volna nagyobb termetének biztonságát, vagy a kezét, ami körülfonta az övét, észre sem vette
volna a jelenlétét. Egyszerre volt megnyugtató és hátborzongató ez a nyers erő, és a hangtalan
lopakodás.
– Nem olyan vagy, mint mindenki más, – mondta halkan, ösztönösen.
Pár szívdobbanásnyi csend támadt közöttük.
– Egy ősi törzsből származom, – vallotta be halkan, – különleges, értékes ajándékok adattak
meg nekem.
Elmosolyodott a sötétben.
– Nagyon örülök, hogy találkoztunk Dayan. Van benned valami gyönyörű és csodálatos.
Amikor veled vagyok, úgy érzem, örökre veled szeretnék maradni. A dalaid szövege
meseszép, a zene, amit játszol, kivételes. Szeretem a hangod dallamát, amikor beszélsz, vagy
énekelsz.
Odahúzta a kezét a mellkasára, tapasztalhatta milyen erősen ver a szíve az inge alatt. Éppúgy
érezhette, mint bőrének forróságát, férfias izmainak finom mozgását. A feje fölött Dayan
kissé farkasszerűen elmosolyodott.
– Szándékosan próbálod a gyerekkorodról elterelni a beszélgetést.
Titokban nagyon is elégedett volt azzal az őszinteséggel, amit az elméjében talált. Semmiféle
kényszert nem alkalmazott Corinne-on, hogy fokozza a lány érzelmeit maga iránt.
Bízott a tényben, hogy a lány a valódi életpárja, még akkor is, ha nem kötötte össze magukat a
rituális szavakkal. Túlságosan félt attól, hogy a nappali órákra kikényszerített elválásuk, talán
túl sok lenne a lány gyenge szívének.
– Miért akarnál egy olyan unalmas történetet hallani egy ilyen csodálatos éjszakán?
Corinne lehajtva tartotta a fejét, nem akart belenézni azokba a szemekbe, amelyek talán túl
sokat is látnának.
– A világon mindent tudni akarok rólad Corinne, – felelte halkan, a hangja maga volt a puszta
feketemágia az éjszakában.
Hogyan is utasíthatna vissza bárki, egy ilyen csodás hangot? Vett egy mély lélegzetet, és
lassan kifújta.
– Anyámról szinte csak rossz emlékeim vannak az ivás miatt. Igazából nem is tudok
visszaemlékezni bármi másra, amit csinált volna. Mindig voltak körülötte férfiak, és
rettenetesen kicsi, fülledt, forró szobákban laktunk. Szinte minden időmet zenehallgatással
töltöttem. Kisettenkedtem, és olyan helyeket kerestem, ahol élő zene volt. – Megengedett
magának egy gyors vigyort, – volt egy előnye annak, hogy kicsi voltam, szinte bárhová be
tudtam jutni a legkisebb réseken is, a telekinézissel pedig bármilyen zárat, ajtót kinyithattam,
amit csak akartam. – Gyengéden végigsimított a haján. Muszáj volt megérintenie. Érezte a
lány ellentétes érzelmeit, amit emlékei keltettek. – A zene éltetett. Azzal álmodtam, azt
hallottam éjjel és nappal egyaránt a fejemben. Az tartott meg épelméjűnek, amikor egyedül
voltam. Egyensúlyban tartotta a világom, az volt az a hely, ahová elszökhettem. Utána pedig
találkoztam Lisával, Johnnal és az apjukkal.
Olyan mélységes szomorúság ült a hangjában, hogy Dayan önkéntelenül közelebb húzta
magához, védelmezően a testéhez szorította az éjszaka sötétjében. Úgy tartotta, mint egy
értékes, törékeny porcelánt, egy felbecsülhetetlen értékű kincset.
– Hálát adok az égnek, amiért volt egy Lisád és egy Johnod.
És valóban így gondolta. John megmentette Lisa életét, és megvédte Corinne-t. Mindent
megtett, ami tőle telt, hogy egy családot alkossanak. Dayan hálás volt, hogy ott volt vele,
amikor ő még nem.
– Nem szerethetsz belém Dayan, – suttogta lágyan, már-már könyörögve a lány.
Harcolt, hogy megértesse vele, nem érezhet iránta mély érzelmeket. Éppen elég rosszul érezte
magát Lisa miatt is, képtelen lett volna elviselni, ha Dayan is számít rá, és végül elveszíti őt.
A férfi keze az állára simult, felemelte a fejét, hogy a lány pillantása találkozzon sziklaszilárd
tekintetével.
– Jobban ismerlek, mint bárki más, aki valaha is ismert. Hogy tudnálak nem szeretni, amikor
belelátok az elmédbe, és a szívedbe? Te vagy a mindenem. Tudom, hogy még képtelen vagy
megérteni, és semmi értelmét nem látod, de számomra, - egy vándor számára, akit nincs, aki
szeressen, nincs senki, aki elkergesse a démonjait, - te magad vagy a csoda.
– Ezt tenném? – Önkéntelenül elmosolyodott, nagyon szépnek találta a gondolatot. – Tényleg
elkergetem a démonjaidat?
Sietség nélkül, majdhogynem lustán hajtotta le sötét fejét, és vette birtokba a száját. Gyengéd
volt, Dayan mindig végtelen szelídséggel érintette, ami tökéletesen ellentmondott teste
hatalmas erejének. De a szája színtiszta varázslat volt, kinyitott egy olyan világba vezető ajtót,
aminek a létezéséről sem tudott, mielőtt a férfi belépett az életébe. Ajkai férfiasan, forrón
uralták a száját, annyira, hogy a föld megmozdult alatta, és neki belé kellett kapaszkodnia.
Odahúzta kemény testéhez, mozdulatai mégis finomak, végtelenül gyengédek maradtak. A
szája maga a mágia.
Elsodorta Corinne-t abba a világba, ahol csak a szenvedély és erotikus fantáziák léteztek.
Amilyeneket soha nem mert még elképzelni sem. Lehet, hogy ő elűzi a férfi démonjait, de
Dayan valami egészen mást jelent a számára. A lehetetlent. Egy mitikus isten. Egy férfi a
legendákból. Egy hős.
Elmosolyodott a bársonyos, tökélyre formált, forrón erotikus ajkakat érintve. Ahányszor csak
belenézett a heves, fekete szemekbe, az éhségétől egész bensője megolvadt.
„Még mindig olvasom a gondolataidat.”
Hangja leporolta az agyát, elméjét lepkeszárny finom érintés simította végig, ugyanez az érzés
pedig létrejött gyomra gödrében is.
– Nos, akkor hagyd abba, – húzódott el tőle Corinne, mert ez volt az egyetlen épelméjű dolog,
amit tehetett, amikor a szíve szinte dübörgött, teste pedig eleven tűzzé olvadt. – Meg kell
állnunk. Te is tudod.
A szíve nem bírna el sokkal többet, már most is kínlódva, túl keményen dolgozik.
Dayan megpihentette a homlokát a lányén, megkísérelt újra lélegzethez jutni.
– Sajnálom édes. Gondolj valami hétköznapi dologra, kérlek.
Felnevetett és beharapta alsóajkát.
– Ruhák. Lisának és nekem ruhákra van szükségünk. Vissza kell mennünk a házunkba, és
elegendő ruhát kell elcsomagolnunk, hogy kitartson egy pár napig, amíg ezek az emberek
elvesztik az érdeklődésüket az irányunkba.
Dayan keze lassan rásimult a nyakára a tarkója alatt. Ujjhegyeit úgy érezte, mint valami
billogot a bőrén. Az érzés kisugárzott egészen a lábujjaiig. És ő megint megolvadt, szétfolyt
belül, szíve veszélyes bukfencet vetett.
A férfi lassan kiegyenesedett, belebámult abba a hatalmas, gyönyörű tekintetbe.
– Azok az emberek soha nem fogják elveszíteni az érdeklődésüket irántad édes. Nem mehetsz
vissza a házba. Összeszedem azokat a holmikat, amire szükséged lesz neked és Lisának, és
elhozom. Készíts nekem egy listát.
Hangja halk volt, végigsimított a bőrén, akár egy érintés.
Corinne lehunyta a szemét, hogy kizárja a látványát. Elsöprő volt ennyire közelről. Minden
egyes lélegzettel, férfias illatát szívta magába.
Tiszta. Vad. Férfias.
– Nem kutakodhatsz a dolgaink között Dayan. Ez egyáltalán nem lenne helyes. Egyikünknek
veled kell mennie.
Lassan megcsóválta a fejét. Nem is pislogott. Nem tett semmit, az erő és a hatalom mégis
felhullámzott körülötte, lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni.
– Ahhoz képest, hogy vigyázzak rád, ez meglehetősen csekély dolog Corinne, képes vagyok
megcsinálni, – mondta halkan, türelmesen. – Ezek az emberek sortüzet lőttek arra a színpadra,
ahol Desari énekelt. Ő egy gyönyörű, eleven nő, egyedülálló a világon, mégis képesek lettek
volna meggyilkolni, hogy elhallgattassák azt a hangot örökre. Sikerült megsebesíteniük
Desarit, Barackot és engem is. Egyedül az volt a szerencsénk, hogy Julian Dariussal együtt ott
volt, hogy megmentsenek bennünket. Nem vagyok hajlandó kockára tenni az életed. Vagy a
gyermeked életét.
– Azt mondtad, hogy azok a férfiak eltűntek. Nem fognak másokat küldeni helyettük ennyire
gyorsan. Szükségünk van a dolgainkra Dayan. Előbb-utóbb vissza kell térnünk. Ráadásul Lisa
híres, bárki felismeri. – Corinne belemélyesztette körmeit a tenyerébe. – Felbérelhetünk éppen
testőröket is.
Bár a férfi arca teljesen kifejezéstelen maradt, valahol mélyen a bensőjében a lány megérezte
a némán felzúgó, tomboló, azonnali tagadását. Egy pillanatra Corinne-nak az a benyomása
támadt, hogy vörös lángokat lát fellobbanni a sötét szemek mélyén. Torkán akad a lélegzet.
Önkéntelenül hátrált volna egy lépést, de Dayan keze a tarkóján odahorgonyozta magához.
– Mi az Dayan?
A mosoly nagyon lassan érkezett, felvillantotta a vakítóan fehér fogakat.
– Mit láttál bennem, amitől félni kezdtél édes?
– Nem tudom… néha valahogy úgy tűnik, mintha sokkal több lennél annál, mint aminek első
ránézésre látszol. Tudom, hogy ennek nincs semmi értelme, de szörnyen megfélemlítőt tudsz
lenni. – Hátrasöpörte a haját, egy apró borzongás futott végig a testén. – Menjünk vissza.
– Nem szeretném, ha félnél tőlem Corinne. Tisztában vagyok vele mennyire váratlanul ért,
hogy találkoztunk és összejöttünk. Nem kerestél semmi ilyesmit, mégis megtörtént. Nem
tettethetjük, hogy meg sem történt, és nem mehetünk vissza az időben. – Hüvelykujja
simogatta a bőrét, tollpihe lágy érintéssel, mégis olyan erotikusan, hogy egész teste
beleremegett.
– Én arról beszéltem, hogy a házadba menjünk vissza, – tisztázta Corinne, és megpróbált
kilépni a keze alól. Vajon az egyedülálló mentális képességével ad neki egy-egy „lökést”,
hogy abba az irányba terelje, amerre ő akar menni?
Dayan szomorúan megcsóválta a fejét.
– Azt hittem, hogy mindezt már tisztáztuk édes. Vándor vagyok, költő vagyok és zenész
vagyok. Egy olyan hím vagyok, aki bebarangolta az egész földet, amíg egy nőt keresett.
Végül felismertem azt a nőt, te vagy az. Ha befolyásolnám a döntéseidet a telepatikus
képességeimmel, a kapcsolatunk nem lenne erős és tartós. Márpedig én az örökkévalóságig
veled akarok lenni.
Corinne elfordult szomorú, férfiasan szép arcától, fekete szemeinek heves tüzétől.
Olyan nagy szüksége lenne rá a férfinak, hogy szeressék. Ott állt magasan és magabiztosan,
mégis végtelen éhséggel arra, hogy szeressék. Isten bocsássa meg neki, mindent megadott
volna, ha ő lehet az a nő, aki szeretheti. Életében először akart valamit igazán.
Dayan kinyúlt, megfogta a kezét, odahúzta a sokkal kisebb testet magához, szinte elrejtette
válla védelmében.
Egyszerűen csak sétált mellette az éjszakában, élvezte a pillanatot, és végtelenül hálás volt,
hogy megízlelheti. Hálás volt, hogy ott van a világában.
– Minden dal minden sorát, minden egyes hangot, amit valaha játszottam, neked írtam. A
lelkem másik felének. A szívemnek. Reméltem, hogy ott vagy valahol a világomban és
meghallod.
Ebben a törékeny pillanatban Dayan nem merte felfedni előtte, micsoda is ő valójában. Tudta,
hogy a gyógyító meg fogja találni a módját, hogy megmenthesse. Más lehetséges végkifejlet
nem létezett. Amiatt viszont nagyon aggódott, hogy nem találnak rá módot, hogy a babát is
életben tartsák. Ott volt Corinne fejében árnyékként. Tudta, hogy hajlandó lenne elcserélni a
saját életét a lányáéra. De ő nem. Az életpárja. Eskü szerinti kötelessége gondoskodnia az
egészségéről.
Corinne alig volt képes visszatartani a könnyeit, amit az őszinte szavak kiváltottak belőle.
– Nem mondhatsz ilyeneket nekem Dayan.
Ha mégis megteszi, ő el fog veszni. Hogyan állhatna neki ellen?
Dayan lemosolygott rá, ujjai megszorították a lányét. Corinne minden egyes lépésnél úgy
érezte, mintha a forróság egyre magasabbra emelkedne közöttük, szinte érezte, hogyan
tekeredik a szíve köré. Pedig annyira jelentéktelen, apró dolgok voltak, mint, hogy a keze
összefonódott az övével. A lélegzete. Az illata. Ahogy mosolygott.
Szerette, ahogyan mosolyog, ahogyan mozog. Ahogy kétségbeesetten védelmezi attól, hogy
akár a legkisebb baj is érhesse.
Dayan saját szívén tapasztalhatta meg, mi is az a valódi rettegés. A gondolat, hogy
elveszítheti őt, túlmutatott azon, amit elméje képes volt elviselni. Felnőtt élete folyamán soha
nem ismerte a félelmet. A vámpírok ellen folytatott csaták, az érzelmek nélkül elmúlt
évszázadok nem adtak neki megfelelő bölcsességet, hogy kezelni tudja ezeket a heves
érzelmeket. Rettegés.
Kóstolgatta a szót. Szembe tudna nézni a veszteséggel, ha az életpárja meghal anélkül, hogy
valaha is együtt élt volna vele, anélkül, hogy szerethette volna, hogy lett volna ideje magához
kötni?
Pontosan tudta, hogy nem is akarna szembenézni vele. Az élete eddig is sivár és üres volt, de
onnantól kezdve jéghideg is lenne, elveszítené képességét, hogy dalokat hozzon létre,
bensőjében meghalna a zene. Most, hogy itt van neki Corinne, dalok, szavak, hangjegyek
ömlöttek a lelkébe, könyörögtek neki, hogy hallja meg őket. A lány az egész világa. A színek,
az izgalom, és gyönyörű versek. Nem veheti el tőle a halandók halála. Most már tudta, hogyan
tudott játszani, honnan jött, amit létrehozott. A lelke másik feléből. Az ő fénye hagyta benne
egy apró szilánkját, amikor elhasították őket egymástól, hogy megtalálják az egymáshoz
vezető utat. Világosan érezte a dalokat, a zenét a lányban. Abban, ahogy ott sétálgatott
mellette, ahogy átsétált a szobán, kicsi, karcsú, tökéletesre formált alakjával. Ahogy felé
fordítja a fejét, és a mosolya beragyogja az egész helyiséget.
Volt valami Corinne-ban, ami azonnal magára vonzotta a szemét. Lisa magas volt és szőke,
nyilván ezért lett modell. Ő a magazinok címlapjához tartozott.
Corinne fénye viszont belülről kifelé ragyogott.
Ha csak ránézett, már mosolyognia kellett.
Ha megérintette az elméjét, szinte állandóan csak azt találta benne, hogy másokra gondol, mit
szeretnének, mire van szükségük.
Annak ellenére, hogy nemrég vesztett el valakit, akit szeretett, és úgy gondolta, hogy ő is
hamarosan meghal, mégis boldog életet élt. Corinne minden pillanatban megtalálta a
szépséget, amit az élet adott neki, közben pedig önmagával kapcsolatban nagyon is reálisan
gondolkodott.
Dayan úgy találta, hogy az elméje nagyon érdekesen működik. Gyakran használta a
telekinézist, minden tudatos gondolkodás nélkül. Csak rápillantott egy tárgyra a szoba másik
végéből, és magához vonzotta azt. Közvetlenül az agyában egy hőképszerűség épült fel róla,
és ahogyan erre összpontosított, az különbözött minden általa ismert formától. A kép mindig
felül maradt gondolatain, és végig kristálytiszta maradt, aztán eszébe jutott, hogy nincs
egyedül, és egy apró sóhajjal elengedte.
– Mi az? – mosolygott fel rá, lenyűgöző gödröcskéi megjelentek, megbabonázták őt, míg
végül nem maradt más választása, mint hogy lehajoljon hozzájuk, és megcsókolja őket. A
férfi szájának érintésétől a pillangók hada ismét felemelkedett a gyomrában. – Abba kellene
hagynod, hogy ezt csinálod, – mondta a legcsekélyebb meggyőződés nélkül.
– Én pedig úgy gondolom, épphogy gyakorolnom kellene, olyan gyakran, ahogy az csak
lehetséges, – felelte, rögtön elutasítva a lány ötletét. – Végül is, semmiféle tapasztalattal nem
rendelkezek szeretők terén. Téged pedig mindenképpen boldoggá akarlak tenni.
Suttogó hangja simogatásként lebbent át a bőre fölött. Corinne felnézett rá, a hatalmas zöld
szemek az arcán táncoltak.
– Nos, azt hiszem, hogy egyáltalán semmi szükséged gyakorlásra. Máris nagyon boldoggá
teszel engem. – Felemelte a kezét, hogy megérintse a férfi állát. – Mesélj az életedről.
– Vándorzenész vagyok. Hogy pontosabban fogalmazzak édes, egy olyan költő, aki
megtalálta végre a szívét. Régóta vágyakoztam már utána.
Nem volt elég az, amit a szavaival mondott, ahogyan mondta, még szemeiből is sütött az
éhség.
– Szeretsz játszani?
– Akkor vagyok legjobban önmagam, – felelt elgondolkodva. – Amikor felveszem a gitárom,
az a testem részévé válik, akárcsak a karjaim. A szavak és a dallamok ott vannak valahol
mélyen bennem, csak hagynom kell, hogy előtörjenek. Ezzel a képességgel születtem,
hatalmas ajándékot kaptam vele.
A szerény, halk szavak meglepték, hiszen általában nagyon is magabiztos volt, néha már az
arrogancia határát súrolva. De soha nem akkor, ha a rendkívüli tehetségéről volt szó.
Bárhogy szeretett is Dayannal sétálni, kezdett elfáradni. Hirtelen a tudatára ébredt, hogy a
szíve folyamatosan küzd, hogy megtarthassa a férfiénak pontos ütemét.
Felmosolygott rá, ő pedig lehajolt, és könnyedén a karjába emelte.
– Te tényleg minden egyes gondolatomat olvasod, ugye?
Még ő maga is hallotta a saját hangjában a hívogatást, sokkal erősebben, mint azt szerette
volna.
– Természetesen.
– És hozzá sem kell érned a személyhez?
– Nem. Téged sem mindig érintelek meg, amikor olvasom az elméd. Lisát pedig még soha
nem érintettem meg. A halandók gondolatait könnyű olvasni.
Annyira lezserül, lazán mondta ezt a nyugodt hangú, kényelmes beszélgetés során, hogy még
csak eszébe sem jutott, hogy megválogassa a szavait. Ilyen rövid együtt töltött idő után is úgy
tekintett már magukra, mint társakra, életpárokra, nem pedig, mint két különálló
személyiségre.
Corinne ujjai összekulcsolódtak a nyaka körül, míg vitte az éjszakában visszafelé a saját és
Cullen házába.
– Halandók? Ez olyan sok mindenre utalhat Dayan. Miért használtad azt a szót, hogy
halandók? Talán te nem vagy halandó?
 6. fejezet

Hosszú csend telepedett közéjük, Dayan hallgatta az éjszaka neszeit, a szelet, ami titkokat
suttogott neki.
– Néha sokkal jobb nem rákérdezni olyan dolgokra, amiről nem is tudod biztosan, hogy tudni
akarod-e édes. A halandó szót használtam, de könnyen lehet, hogy egy másik jobb választás
lett volna. Hiszen nem vagyunk egyszerre halandók és halhatatlanok mindannyian? Ha
meghalunk, akkor is itt hagyjuk egy részünket magunk után a Földön, de máshol, egy másik
életben folytatjuk.
– Hiszel ebben?
– Abszolút, – felelte ünnepélyes komolysággal Dayan, hiszen tudta, hogy a lánynak
megnyugtatásra van szüksége. Egy rövid pillanatra megállt, hogy beletemesse az arcát meleg
nyakába, és mélyen beszívja az illatát. – Bárhol is leszel Corinne, soha nem leszel egyedül.
Mindig veled maradok.
Az illata azonnal elragadta, démonja gyorsan felemelkedett, küzdeni kezdett bensőjében.
Meredeken, élesen emelkedett benne a vadállat, agyarai előrobbantak a szájából, a Kárpáti
hím igénye a felszínre tört, hogy magához kösse életpárját. A megmentőjét. Lelke őrzőjét. A
világosságát. A színek forrását. Nélküle csupán egy üres, kopár létezés várna rá, ahová soha
többé nem tér vissza. Nem bírná ki. Pulzusa ott lüktetett a szájánál, életereje árapálya sötét
gazdagsággal csalogatta, amire oly nagy szüksége volt. A vörös lángok fel-fellobbantak
szemeiben, ahogy a démonnal harcolt.
Corinne, mintha érezné a veszélyt, moccanatlanul, csendesen feküdt a karjaiban, amik
körülölelték. Tisztán érezte a hatalmas belső harcot, bár a világon semmit nem értett belőle.
Teste egy pillanatra megremegett, amikor megérezte ajkai erotikus ide-oda simítását a bőrén.
Kezei beletúrtak a sűrű hajtincsekbe, nyugtalanul dörzsölte ujjai között a szálakat. Mit az,
amire ilyen iszonyúan szüksége van tőle? Szex?
„Nem!” – A szó határozottan, nyomatékosan csillant fel az elméjében. Aztán a hang
gyengédebbé vált. – „Nem pusztán szexet akarok, hanem szerelmet, egész éjszakákat akarok
végigszeretkezni veled. Össze akarom kötni magunkat az örökkévalóságra. Képtelen vagyok
elmondani neked ezeket a dolgokat úgy, hogy meg is értsd, de annyira szükségem van rád,
mint a következő légvételre.” – A lányt szinte sokként érte, ahogy ezen az intim módon
beszélt hozzá, szavainak végtelen gyengédsége, mintha lélek szólna lélekhez. – „Annyira
szükségem van rád Corinne,” – sóhajtott bele a lány pulzusába, lehelete meleg és bensőséges
volt. – „Annyira.”
Volt benne valami nagyon is veszélyes, érezte óriási erejéből, abból a birtokló mozdulatból,
ahogyan tartotta őt, de a sóvárgása olyan óriási volt, hogy képtelen volt világosan
gondolkodni, nem tudta megtagadni tőle, amit ilyen rettenetesen akart, még a saját
önfenntartó ösztönét is felülbírálta. A válasz átcsillámlott elméből elmébe.
„Minden akarok lenni, amire csak szükséged van.”
Nem voltak fennhangon kimondott szavak, csak érezni volt képes a lány elfogadását, a
különbségeik, az ő vad, megszelídítetlen természete ellenére. Ez visszhangzott az elméjében
éppúgy, mint a szívében. Lágyan suttogta a nevét, a talizmánját, hogy az visszavezesse a
szakadék széléről, az őrület suttogásától oda, ahol mindezek már nem érhetik el.
Szája sétált nyakának karcsú oszlopán, megérintette a fülét, míg már úgy tűnt, mindketten
belefulladnak a bensőjüket megolvasztó forróságba. Érezte a testéhez, mint a saját
öntőformájához simuló lágy, apró alak hívását, csábítását. A lány nyugtalanul fészkelődött a
karjaiban, teste reagált vágya felemelkedő hullámaira, vére forrósága életre hívott egy
enyhülni képtelen fájdalmat.
Dayan lehunyta a szemét, és átadta magát a puszta érzelmek luxusának. Szája felemelkedett a
torkáról az állára, finoman megharapdálta, mielőtt megállapodott volna a szája fölött. A föld
mintha azonnal megingott volna alatta, eltávolodott volna tőle, míg már nem maradt semmi
más, csak Corinne.
Egyszerre érezte minden érzékével, bőrének szaténpuhaságát, haja selymét, szájának forró
sóvárgását, ahogy birtokba vette. Kapaszkodott belé, vele maradt a vágy és az éhség elsöprő
viharában, ami átcsapott fölöttük, amikor az elméje megtelt a férfi sóvárgásával, sötét,
erotikus képeivel, tovább táplálva a vérében lángoló tüzet.
Szája selymes kikötő volt, amiben elmerülhetett, vére zúgott a fülében.
Szorosan, birtoklóan ölelte őt, az egyetlen menedékét a sok évszázadnyi magány után.
Felemelte a fejét, hogy szája ismét szabadon sodródhasson meleg, ragyogó bőrén vissza,
ellenállhatatlan pulzusára, ami ősi hívással csalogatta. Szinte hallotta a hangja lágy moraját,
érzéki parancsa suttogását, mire válaszként saját vérárama is felgyorsult.
Dayan a nyelvével cirógatta a bőrét, fogai óvatosan, ingerlően, erotikusan megcsipkedték,
aztán pedig a lélegzete is elállt attól a fehéren felizzó villámcsapástól, ami átsistergett rajta,
elektromos kisülések cikáztak eleven tűzként száguldó vérében. Szája mozdult a nyakán, ő
pedig még szorosabban simult hozzá, majdnem úgy, mintha szeretkeznének.
Olyan volt, mint egy álom, ködös, tökéletesen irreális, érzéki, erotikus. Semmihez nem volt
hasonlítható, amit valaha is tapasztalt.
Corinne úgy érezte, olyan gyenge, hogy megmozdulni is képtelen, bár nem is akart, szorosan
magához ölelte a férfi fejét, kezei elsüllyedtek a dús hajban, átadta magát a forró, kutató
szájnak. Becsukta a szemét, hogy fenntarthassa azt az illúziót, hogy szeretkeznek, így szinte
érezte is bizalmas érintését.
Hangja a fejében szólt, és valahogyan érezte a vágyát, az éhséget, ami feltört benne, féktelen
örömét. Azt szerette volna, ha soha nem hagyja abba. Ujjai lassan kicsúsztak a hajából, és
ernyedten estek oldala mellé.
Dayan egyszerre felkapta a fejét, megszakítva közöttük a kapcsolatot.
Érdekes módon úgy érezte, mintha meleg folyadék futna le a nyakán megduzzadt mellei közé.
Nem emelte fel elnehezült szempilláit, hogy közelebbről is megvizsgálja a dolgot, nem akarta
megtörni a forróságot, a vágy mágikus varázslatát. Dayan visszaeresztette rá a száját,
végigkövette azt a folyékony nyomot, és neki az egész teste válaszolt az érintésre, izmai
ökölbe szorultak az örömtől.
Corinne elmosolyodott az érzésektől, amik elöntötték anélkül, hogy bármiféle erőfeszítést tett
volna értük.
– Otthagytam a jelemet rajtad, – suttogta a fekete bársonyhang, újabb hőhullámot küldve át a
testén és a vérén, – képtelen voltam uralkodni magamon.
Ingerelte, kóstolgatta szája sarkát, amíg engedelmesen ki nem nyitotta előtte. Halvány rezes íz
söpört végig a nyelvén, ahogy magáénak követelte a száját. De még mielőtt elgondolkodhatott
volna ezen, ellopta a gondolatait, a lelkét, a testét, nem volt már gondolkodó nő, csak a vágy,
a sóvárgás egyetlen eleven csóvája.
Dayan keze felcsúszott rajta, tenyerére vette mellének súlyát, hüvelykujja a mellbimbóját
simogatta blúzának vékony anyagán keresztül. A lángok újabb rohama száguldott végig
véráramán. Szája elhagyta az övét, fogai az állát harapdálták, majd a nyaka oldalát, ő pedig
ívbe feszült a karjaiban, hogy közelebb lehessen hozzá. Egy halk nyögés szakadt ki belőle,
ahogy a férfi a szájával megpróbálta arrébb tolni blúza kivágását.
– Meg kell állnunk, – suttogta halkan, és nem tudta volna megmondani, melyiküket is akarja
meggyőzni.
A szíve túlhajszoltan dolgozott.
Ez mindennél nagyobb lökést adott Dayannak, hogy visszanyerje maga fölött a teljes
irányítást, visszaverje a démonja uralomra törekvő támadását. Végtelenül szerette volna a
magáénak követelni, összekötni magát vele. Biztosítani az életben maradását azáltal, hogy
vért cserél vele, nem pedig pusztán csak megízleli élete lényegét. Szüksége volt rá, de ami
még ennél is fontosabb, a lánynak is szüksége volt rá.
– Igazad van édes, – mondta mély sajnálkozással, – csak kövesd a lélegzetem, és hagyd a
szívednek, hogy megpihenjen.
Teljesen ellazultan feküdt a karjaiban, szemeit lecsukta, a testében lobogott a tűz, mégis úgy
érezte, akkor is képtelen lenne megmozdulni, ha az élete múlna rajta. Megmagyarázhatatlan
módon fáradtnak, lecsapoltnak érezte magát.
– Szükségem van néhány dologra a házunkból. Például a gyógyszeremre. Az nagyon fontos.
És ha tényleg nem mehetünk vissza egy ideig, ruhákra is szükségünk lesz.
– Írj egy listát, – javasolta újra. Hosszú, könnyed léptekkel haladt az éjszakában, magához
ölelte, erőfeszítés nélkül tartotta.
Hallgattak, amíg visszaértek a kis házhoz, amit Cullennel béreltek. Hébe-hóba lehajtotta a
fejét, és a feje tetejére simított egy gyengéd csókot.
– Tudod, hogy nem írhatok listát minden egyes dologról Dayan. Vannak nagyon személyes
holmik is. Lisa ugyan megengedte nekem, hogy használjam a holmiját, de neked soha nem
engedné meg, hogy beleturkálj a fiókjaiba.
– Akkor veszek neked ruhákat. És sminket, meg bármi mást, amire szükséged van.
Volt némi nagyon is férfias, szórakozott türelmetlenség a hangjában, nyilvánvaló volt, hogy
az olyan hétköznapi dolgok, mint a ruhák, és a sminkkészlet egyáltalán nem tartoznak az
érdeklődési körébe.
Corinne küzdött, hogy kinyithassa a szemét, és parázsló tekintetére tűzhesse őt.
– Semmi szükség rá, hogy ruhákat vegyél nekem. Legalább én hajlandó vagyok veled együtt
visszamenni a házunkba. Ezt pedig nyugodtan veheted engedménynek.
Dayan hallgatott egy pillanatig, tanulmányozta a finom vonásokat.
– Igazából nem is akarsz visszamenni a házhoz, – nyilatkozta ki végül. A hangja egy puhára
bélelt csapda volt.
Egy kétségbeesett erőfeszítéssel megszorította a férfi tarkóját.
– Hagyd abba, hogy a hangodat használod Dayan, mert igenis menni akarok. Ez fontos. Ha
velem szeretnél jönni, az rendben van, de nem fogsz róla lebeszélni a hangoddal. Tudom,
hogy meg fogsz védeni.
– Nagyon szigorúnak hangzol, – jegyezte meg némi csodálattal a hangjában, – teljesen le
vagyok nyűgözve.
Képtelen volt megállítani a melegséget, ami a szavaitól elöntötte. Csak bízni tudott benne,
hogy a férfi erről nem tud.
– Már az maga elgyengít egy nőt, ha megcsókol téged Dayan, – mondta valósággal
felbőszítve magát. – Éppen elég baj, hogy itt fekszem a karjaidban, mint egy tizenhatodik
századbeli hősnő, fölösleges még azzal is ingerelned, hogy milyennek hangzok.
Megcsókolta a homlokát.
– Lenyűgözően hangzol. Ez egy bók volt. – Megérkeztek a házhoz, és Corinne egy
öntudatlan mozdulattal lenyúlt, hogy kinyissa maguk előtt az ajtót. Lágy nevetés csendült a
fülénél. – Ez most ismét teljesen lenyűgöző volt. Nem gondoltam volna, hogy a többiek előtt
is vállalod. A jelenlétem teljesen elkényelmesít.
– Nos, ne hízelegj magadnak. Egyáltalán nem te vagy az oka. Csak a hangod. Szeretem
hallani, ahogy beszélsz, még akkor is, ha egy csomó ostobaságot hordasz össze, vagy éppen
valami macsó dumával jössz.
Lehajtotta a fejét, és csalhatatlanul megtalálta a száját, mintha ez lenne a legtermészetesebb,
és legfontosabb dolga a világon. És ismét elérte, hogy az idő megálljon néhány pillanatra.
– Ez vagyok én, – mondta önelégülten, és bevitte őt az ajtón, – és soha nem jövök macsó
dumával.
Lisa és Cullen sietve ugrottak szét, ahogy beléptek az apartmanba. Apró, bűnös mosolyt
villantottak egymásra, Lisa arcár elöntötte a pír. Aztán riadt pillantása Corinne-ra esett, ahogy
ernyedten feküdt Dayan karjaiban.
– Rendben van? – kérdezte gyorsan.
– Természetesen, – biztosította Dayan. – Nem hagynám, hogy bármi baja történjen.
Közvetlenül Lisa szemébe nézett, aki ettől szinte azonnal lecsillapodott. – Corinne
ragaszkodik hozzá, hogy mindkettőtöknek szüksége van a házatokból ruhákra és
szépítőszerekre.
Lisa komolyan bólintott.
– Éppen én is azt mondtam Cullennek, hogy néhány dologra mindenképp szükségem lesz.
Még ma este oda kellene mennünk, mielőtt azok az emberek visszamennek.
– Nem hiszem, hogy ez túlságosan biztonságos lenne Lisa, – felet finoman Dayan, még
mindig fogva tartva a nő pillantását. – Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha itt maradnátok
Cullennel, amíg odamegyek, és elhozom, amire szükségetek van.
– De csak velem együtt, – ébresztette fel magát annyira Corinne, hogy képes legyen
megszólalni. – Ideadhatod nekem a te listádat is Lisa, – söpörte ki arcából az előrebukott
hajtömeget. – Mivel úgyis megyek, elhozhatok bármit, amire szükséged van.
– Ez biztonságos? – nézett Cullen aggodalmasan Dayanra.
– Természetesen nem biztonságos, – felelt Dayan, szavaiból szinte sugárzott a rosszalló
megrovás. – Egészen biztos vagyok benne, hogy a házat figyelik. Már odamenni is komplett
elmebaj. Arról nem is beszélve, hogy rég úton kellene lennünk. Mindennél fontosabb
találkoznunk a gyógyítókkal, amilyen gyorsan csak lehet. Az az egyetlen módja, hogy
Corinne szíve újra erős legyen.
– Miféle gyógyítók? – Lisa hangjából némi félelem érződött ki. – Nem szeretnék Corinne
közelében semmiféle sarlatánt. Nagyon komolyan mondom Dayan. Éppen elég őrült embert
hozott már mindkettőnk életébe.
Dayan szeme nem tágított Lisáról.
– Nem ő hozta azokat az embereket az életetekbe Lisa, – mondta halkan.
Lisa szemei azonnal megteltek könnyekkel.
– Nem úgy gondoltam.
Corinne megpróbálta eltolni Dayan mellkasát keményen és dühösen.
– Persze, hogy nem úgy gondoltad Lisa, senki sem hiszi másként. Mit szeretnél, mit tegyünk
drágám? Mondd meg, és azt fogjuk csinálni.
Dayan gyengédebben szólalt meg, mint valaha, bár arckifejezése mit sem változott, és
tekintetét még mindig Lisa szemeibe fúrta.
– Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked Lisa. Szereted Corinne-t, tudom. Boldogan
elhozok neked bármit a házból, amire csak szükséged van, és garantálom, hogy sarlatán soha
nem érhet hozzá Corinne-hoz. Majd lassan összebarátkozunk, és megtanulunk megbízni a
másikban.
A hangja gyönyörűséges volt, lágyan, dallamosan ejtette ki a szavakat, tisztán, tökéletes
ritmussal, mindannyian feszülten hallgatták.
Corinne két kezébe fogta Dayan arcát, és maga felé fordította, hogy szembe nézzen vele.
– Olyasmit csinálsz, amit nem szeretek, – mondott minden szót nagyon határozottan. – Ne
tedd meg újra.
– Velem jöhetsz a házatokba, – mondta finoman, miközben rámosolygott a lányra.
Sokkal jóképűbb volt, mint amit Corinne valaha is beismert volna. Ismét elfeledtette vele,
hogyan is kell lélegezni. Megdöbbentő volt, milyen erőteljes hatással volt rá.
– Tegyél le.
– Meg tudsz állni a lábadon a segítségem nélkül? – kérdezte halkan, bosszantóan belesúgva a
fülébe a szavakat.
– Természetesen, – hazudta. – És vedd jegyzőkönyvbe Lisa, én vagyok az, aki megengedi
neki, hogy velem jöjjön a házunkba.
Lisa és Cullen elnevették magukat.
– Igen, ez határozottan látszik, – mondta Lisa.

***

A ház sötét volt, zord, és Corinne valami furcsa, gonosz rezgést érzékelt felőle. Ahogy
bizonytalanul ránézett az otthonára, elkezdett remegni.
– Dayan? – suttogta a nevét hirtelen támadt rémülettel.
Azonnal közelebb dőlt hozzá, karja máris ráfonódott a vállára.
– Ne aggódj édes. Nem fogom megengedni, hogy történjen veled valami. Most nem. Soha
sem.
– Valami nem stimmel Dayan. Érzem. Menjünk el innen. Talán mégis hívnunk kellene a
rendőrséget, és velük együtt bemenni.
– A rendőrség képtelen lesz megállítani ezt a csoportot.
– Nem érdekel, hogy meg tudják-e állítani őket, vagy sem. Az a lényeg, hogy most ne
legyünk sebezhetőek. Csak kérjük meg őket, hogy most az egyszer jöjjenek be velünk a
házba.
Szinte már könyörgött. Ahogy ránézett a férfira, azon kapta magát, hogy megérinti az elméjét.
Olvasta az elszántságát. Dayan teljesen félvállról vette a veszélyt, tökéletesen megbízott
önmagában. Corinne felsóhajtott.
– Be fogsz menni, ugye?
– Természetesen bemegyek. Neked és Lisának ruhákra van szükségetek.
Elkapta a karját.
– Dayan, felejtsd el. Vehetünk ruhákat. Semmi nem ér annyit, hogy akár csak egy karcolás is
essen rajtad. Nem szeretem a ház kisugárzását. Vagy van odabenn valaki, vagy pedig figyelik.
Még közelebb dőlt, hogy megcsókolja azt az ellenállhatatlan szájat.
– Azt hiszem, tökéletesen jól látod. A házat figyelik. De te teljes biztonságban vagy itt.
– Nem fogok itt várakozni, amíg te egyedül bemész. Ha te ragaszkodsz hozzá, hogy bemenj,
mert egy makacs öszvér vagy, akkor én pedig ragaszkodom ahhoz, hogy veled menjek.
Rendkívüli dolgokra vagyok képes Dayan. Tudom, hogy képes lennék segíteni.
Egyáltalán nem állt szándékában újra megengedni, hogy egyedül bemenjen.
Dayan elmosolyodott, fehér fogai megvillantak a sötétben, egy pillanatra úgy nézett ki, akár
egy ragadozó. Hogy miért ez a kép villant a fejébe, azt Corinne képtelen lett volna
megmondani, de beleborzongott. Néha megpillantotta az elméjében a vadvilág ragadozóit.
Furcsa dolgokat, leopárdokat és éjszakai ragadozó madarakat. Képeket páráról, ködről,
villámokról és heves, kavargó viharokról. Mindez ott volt a férfi fejében, és összezavarta
Corinne-t, hogy kicsoda és micsoda is tulajdonképpen Dayan.
Néhány képen Dayan még gyermek volt, szabadon rohangált a többi gyerekkel a vad
dzsungelben, de mellette leopárdok futottak, és vademberszerű őrök, akik úgy tűnt, rá
vigyáznak. Bizonytalan volt mit is talált, valódi emlékképeket, vagy mesebeli fantáziaképek
zűrzavarát. Sötét világ volt az, teljesen alkalmatlan egy költő számára, akinek ő gondolta a
férfit. Ezekben a látomásokban Dayan egy sötét ragadozó volt, aki leopárdokkal fut együtt
prédát üldözve.
Corinne elzárta magában azokat a képeket, hogy majd később tüzetesebben is
megvizsgálhassa. De annyit máris tudott, hogy Dayan nem pontosan az, aminek tűnik. Egy
óriási tehetséggel megáldott erős médium. Arról pedig, hogy miben lehet még tehetséges,
fogalma sem volt.
– Már megint azt csinálod édes, – mondta, mintha szórakoztatná a dolog, – megpróbálsz
ráijeszteni saját magadra minden ok nélkül. Maradj itt, amíg megnézem, hogy valóban üres-e
a ház.
– Innen?
Kíváncsi volt, hogy ekkora távolságból is képes-e érzékelni.
– Voltaképpen a házban nincs senki, de egy férfi várakozik az udvaron, ahol nem láthatjuk. El
tudom olvasni a gondolatait. Egy másik a hátsó ajtónál van. Ő fütyörészik magában. Egy
harmadik férfi cigarettázik az utca túloldalán, három házzal lejjebb a tiétektől. Ha jobban
odafigyelsz, láthatod felizzani a cigaretta parazsát a teraszon. – Elmosolyodott újra, de ezúttal
minden valódi humor nélkül. – Ő már egy egész jelenetet összefantáziált. Attól tartok, hogy
nem engedhetem, hogy a kificamodott vágyálmai valóra váljanak.
– Képes vagy olvasni a gondolatait ilyen távolságból?
Hitt neki. Tudta, érezte, hogy igazat mond. Az agya egy része erőlködött, hogy összeállítsa a
puzzle képet, de még túlságosan sok hiányzó darabkája volt. Megbízott Dayanban anélkül,
hogy igazából ismerte volna. Úgy érezte, mintha az egész életüket együtt töltötték volna,
mintha összetartoznának, bár még csak nemrég találkozott vele először.
Dayan vállat vont, izmain, inain végighullámzott az erő. A fenyegetés. Corinne kissé idegesen
beharapta az alsóajkát.
– Mindig olyan gyengédnek tűnsz Dayan, sokszor mégis azt a benyomást kelted bennem,
hogy nagyon veszélyes vagy. Képes vagy szörnyen megfélemlítő is lenni. Tudtál erről?
Próbálta tréfálkozásnak feltüntetni az aggodalmát, de észrevette az erőszakot, ami szinte
közvetlenül a felszín alatt izzott a férfiban.
Dayan szorosabban ölelte a karcsú vállat, odahúzta a lányt teste menedékébe.
– Minden ember képes az erőszakra édes, ha egy általa szeretett személy kerül veszélybe. A
Kárpáti hímek pedig született védelmezők, ez már a fogantatásunkkor belénk vésődik. Ilyenek
vagyunk az idők kezdete óta. A biztonságod és az egészséged, az első számú
aggodalomforrásaim.
Miért van az, hogy minden, amit mond, vagy tesz, tökéletesen ésszerűnek tűnik, holott
egyáltalán nem az? A hangja hipnotikus dallama miatt tűnik úgy? Vagy a lehengerlő férfias
szépsége az oka? A vágy, az éhség, ami szinte árad belőle, valahányszor a közelébe kerül?
Corinne csak abban volt biztos, hogy amikor vele van, úgy érzi, mintha mindig is ismerte
volna, mintha örök időktől fogva hozzá tartozna. Felnyúlt, és megérintette állkapcsát
ujjhegyeivel.
– Tárgyakat tudok mozgatni pusztán csak azzal, hogy rájuk koncentrálok. Tudom, hogy képes
vagyok segíteni neked.
Megfogta a kezét, ujjait a szája melegéhez húzta.
– Hihetetlenül tehetséges vagy édes szerelmem, köszönöm az ajánlatod, de meg fogok
győződni róla, hogy semmi sem fenyeget téged, mielőtt kiszállnál a kocsiból. Ez mindennél
fontosabb a számomra.
Elfordította a pillantását a hipnotikus erejű szemektől. Örökre képes lenne beleesni azoknak a
szemeknek a csapdájába, ha nem lesz nagyon óvatos.
Az ajtón kívül szél kerekedett, pára indáit hozta magával. Hosszú csápokként emelkedett fel
az aszfalt mellől, és örvénylő, vastag köddé állt össze, ami összegyűlt az utca fölött. Nagyon
gyorsan jött, és mintha az óceán felől érkezne, sós hínárillatot hozott magával.
Corinne még távolabb kényszerítette tekintetét Dayantól, kinézett az utcára.
– Azt nézd meg Dayan. Láttál már valaha ilyen vastag, és sűrű ködöt ilyen pillanatok alatt
leszállni?
Bizonyos szempontból ez elég ijesztőnek tűnt. Tudta, hogy ilyen időjárási viszonyok mellett
képtelenség lenne autót vezetni, senki sem látna tovább az orránál. De maga a köd is roppant
furcsának tűnt, mintha bizarr alakok, és formák mozogtak volna benne. Egy hangot is hallott,
vagyis inkább hangok folytonos suttogását, ami mintha a testetlen párából szólt volna.
– Te reszketsz Corinne. Ne félj az álcától. Mert ez csak az. Biztonságosan, észrevétlenül
tudok mozogni benne.
Dayan halkan szólalt meg, mint mindig, de most volt valami zavaró abban, ahogy olyan
magától értődő természetességgel beszélt. Mintha ez a sűrű köd egy megszokott,
mindennapos esemény lenne. Mintha ő parancsolna a ködnek.
Corinne felnézett rá, szemei hirtelen túl nagynak tűntek az arcában. Kérdések tülekedtek
izgatott pillantásában, állhatatosan, kitartóan válaszokra várva.
Rezzenéstelen leopárdtekintet fúródott az övébe. Egy ragadozóé, mielőtt az lecsapna a
prédára.
Corinne finom, nőies mozdulattal megpróbált visszavonulni, de Dayan csak erősebben
szorította magához. A lány szíve megint mindenféle ritmust hátrahagyva, kiszámíthatatlan
összevisszaságban kopogott, túl hangosan a köd csendjébe fátyolozott éjszakában.
– Corinne, – suttogta halkan a nevét. Vagy csak ő hitte azt, hogy megérinti az elméjét
pillangószárnyaival az a hang? Vágykeltő. Intim. Pusztán azzal képes volt megolvasztani a
bensőjét, ahogyan kimondta a nevét. Megfogta a kezét, és szíve fölé húzta a tenyerét. – Csss
kicsi szerelmem. Csak hallgasd, ahogy a szívem beszél a tiednek. Meg kell tanulnod ellazulni,
és lélegezni. A légzés tudod nagyon alapvető fontosságú az életben maradásodhoz.
Belélegzett. Szíve már az erős, magabiztos mintát követte. Arra gondolt, milyen furcsán
fogalmaz meg dolgokat Dayan. „Alapvető fontosságú az életben maradásodhoz.”
Felemelte hosszú szempilláit, hogy tanulmányozhassa az arcát.
Fizikailag gyönyörű volt, érzéki, valóban férfias.
– A te életben maradásodhoz nem alapvető fontosságú?
Egy röpke pillanatra humor csillant meg a tekintetében, majd a szemei ismét feneketlenül
mélyfeketére váltottak. Ezer titkot rejtegettek.
– Néha rendkívül alapvető. Mint például most. Amikor rád nézek, és eláll a szavam. És ez
csak úgy egyszerűen megtörténik. Azon kapom magam, hogy nem lélegzek.
Corinne akaratlanul elnevette magát, minden komoly elhatározása ellenére. Szinte felháborító
módon szépnek érezte magát, annak ellenére, hogy terhes volt.
– Még soha nem vettem észre ezt a sajátos jelenséget. Nagyobb figyelmet fogok rá fordítani.
– De azt már nem szabad észrevenned, hogy még a lábaim is elgyengülnek.
A sötétségben, a ködbe burkolózó autóban ülve, a furcsa suttogó hangokkal körülvéve
Corinne nagyon hálás volt Dayan izmos testéért, és azért a nevetésért, amit létrehozott
kettejük között.
– Azt hiszem, hogy pusztán azért találsz ki ilyen dolgokat, hogy megnevettess, és
megfeledkezzek azokról az emberekről, akik rám várnak odakinn a sötétségben, hogy
bántsanak. – Ujjai szórakozottan csúszkáltak a férfi karján fel-le. – Veled akarok menni.
Ott volt az elméjében. Nem magát féltette, hanem őt. Eltökélte, hogy vele tart.
– Elolvadok tőled, – suttogta a csupasz bőre alatt lüktető pulzusába, ahonnan szétterjedt
mélyen a bensőjében. A szavak úgy simogatták, mint egy varázsló fekete bársonykendője.
Dayan valóban úgy érezte, hogy bensője összeomlik, vére olvadt lávaként folyt ereiben. Sűrűn
forrón hömpölygött rajta keresztül a sürgető vágy. Mindene ő volt. A fény, a nevetés, a derű, a
költészet és a forró, buja szex.
Finoman nőies és édes volt, gyertyafényes vacsorák, csipke és szatén jutott róla eszébe. A
habzó vízesések, hűvös, sötét erdők tisztasága. Volt valami vadság mélyen eltemetve benne,
ami mindig közelebb jött a felszínhez, ha a közelében volt. Egy vadság, ami illett a sajátjához.
Érezte, hogy ez meglepi a lányt, hiszen még a létezéséről sem tudott. Mégis belőle
származott, ott volt a zenében, amit olyan szenvedélyesen játszott, a dalszövegekben, amiket
azért írt, hogy mások előadhassák.
Dayan közelebb húzta magához, szívük már azonos ritmusban dobogott, a lányé követte az
övének stabilabb ütemét.
– Itt maradsz az autóban szerelmem, ahol a köd elrejt és megvéd. Az emberek nem árthatnak
nekem. Teszek róla, hogy elmenjenek.
Corinne felismerte a „lökést” a hangjában, a parancsot, amit szinte lehetetlen volt figyelmen
kívül hagyni. Egyszerre irritálta, amit Dayan tesz, de közben elbűvölte hangjának kisugárzása.
Még mielőtt komolyabban belegondolhatott volna, Dayan szája foglyul ejtette az övét, mintha
örvény szippantotta volna be, minden épelméjű gondolata elröppent, semmi más nem maradt
az agyában, pusztán csak színtiszta érzések. Aztán elment, kicsusszant az autóból, otthagyva
őt egyedül, kifosztva.
Corinne felhúzta a lábait az ülésre, és a körmét rágcsálta.
Dayan. Beférkőzött a bőre alá, a szíve köré csavarodott, beszivárgott a lelkébe, annyira, hogy
képtelen volt nem gondolni rá. Nem tudott nem vágyni arra, hogy vele lehessen. Volt benne
valami nagyon más. Minden egyes alkalommal, amikor már úgy gondolta, hogy közel jár a
megoldáshoz, újra és újra megzavarta. Mindezt pedig lazán, a legkisebb erőfeszítés nélkül
tette.
Csak bámult kifelé az ablakon a sűrű ködbe. Egyáltalán semmit sem látott, és a vizuális
támpontok hiányában úgy érezte, mintha az égen lebegne hullámzó felhőpárnákon. Senki sem
képes parancsolni sem az égnek, sem az időjárásnak. Akkor mégis, miért hiszi azt, hogy
Dayan csinált valamit, hogy létrejöjjön ez a titokzatos köd? Mert nem természetes volt, ezt
érezte. Hallotta a suttogásokat, látta mozogni a furcsa formákat benne. Rémítő volt, a férfi
mégis abszolút félelem nélkül tűnt el benne, mintha tudná, hogy nem kerülhet bajba. És miért
használ olyan furcsa kifejezéseket?
Megérintette az állát a mutatóujjával. Halandók. Olyan természetességgel használta ezt a szót,
mintha pontos jelentése lenne. Azt mondta, az emberek nem árthatnak neki. Mintha ő nem
ember lenne.
Corinne megrázta a fejét, megpróbálta száműzni a gondolatot.
Persze, hogy ember Dayan. Mi más lehetne? Egy állat? Volt valami természetes állatiasság a
mozgásában. Olyan volt néha, mint egy leopárd. A szemei éppúgy, mint testének egyes
mozdulatai. Mi a fenén töpreng? Egy mitikus macskaember?
Corinne lassan kiengedte a lélegzetét. Megőrjítette az üldögélés a sötétben, megengedte, hogy
elszabaduljon a képzelete, miközben Dayan ott van valahol odakinn, a gyilkosok közelében.
Nem hitte ugyan, hogy védelemre lenne szüksége, de azt is tudta, hogy képes segíteni neki, ha
szükség lenne rá.
Határozottan az ajtónyitó kar után nyúlt. Ahogy ezt tette, azt vette észre, hogy a keze
reszketni kezdett, és félúton megállt. Elöntötte a veríték. Minden porcikája azt követelte, hogy
maradjon az autóban.
Corinne óvatosan a kisbabáját rejtő aprócska halomra szorította a kezét. Elszalasztott valami
nagyon fontosat. Valamit, ami nélkül nem fognak összeállni a kirakós darabkái.
Dayan más, óriási hatalma van, de ez még annál is sokkal több. A jelentéktelennek tűnő
dolgokat nem adta hozzá a képlethez. Azokat a dolgokat, amiket rajta kívül más nem vehetett
észre. Azokat, amiket ő talált a férfi elméjében, amikor összeolvadtak. Először pusztán a
hangját hallotta, majd egyre több apró részlet talált utat az elméjébe.
Furcsa képek. Valósak. Élénk, részletes képek a történelem rég letűnt korszakaiból. Bár
olykor kissé elmosódtak, határozottan ott voltak az elméjében.
Dayan csendesen állt a ködben, majdnem közvetlenül az autó mellett, és még szorosabbra
vonta köré, szinte becsomagolta bele.
Még egyszer megérintette Corinne elméjét, elmosolyodott a gondolkodásmódján, ahogyan a
lány újabb és újabb lépéseket tett az igazság felé. Corinne. A szíve és a lelke.
Vett egy mély lélegzetet. Corinne mindig megérintett valamit az elméjében, amikor teljesen
összeolvadtak. A múltját. Háborúkat, nemzetek felemelkedését. Élénk részletességgel látta az
emlékeit. A hatalma megnyilvánulásait.
Mindezt különböző korokban. Mindez része volt annak, ahogyan a személyisége formálódott.
A családja. Darius. A vámpírok, akik a két nő miatt megtámadták a családot. Koncertek. Több
ezer koncert. Néhány, amit vándorzenészekként adtak, mások, ahol labdarúgó stadionnyi
ember előtt játszottak. Ló vontatta szekerek és réges-régi automobilok. Minden emlék, amit az
éjszaka sötétje árnyékolt be.
Az éjszaka teremtményei. Az az ő világuk.

***

Dayan a kocsi tetejére helyezte a kezét a lány fölött. Tudta, hogy láthatatlan a számára, és azt
is, hogy aggódik miatta. Corinne megpróbált ellenállni lágyan elsuttogott engedelmességi
parancsának. A szíve megolvadt attól az eltökéltségtől, amivel megpróbált neki segíteni,
védeni őt, amikor ő maga volt aprócska, finom, az egészsége pedig nagyon törékeny.
Szerelme iránta egyre csak növekedett, lassan elfedett minden mást körülötte.
Lebámult a kezére, miközben az elméjében tartotta az átváltozáshoz szükséges képet. Ujjai
lassan eltorzultak, karmok törtek elő belőlük, szőr hullámzott fel a bőrén. Eltávolodott az
autótól, ahogy végbe ment az átváltozás.
Érte nyúlt, magához ölelte, élvezte a szabadságot, amit nyújtott.
A teremtmény ott volt az elméjében, osztoztak a gondolatokon. A macska személyisége.
Kedvelte. Bepillantást kapott a világukba a nagymacska testében, hogy hogyan szereznek
táplálékot.
Belül, a leopárd izmos testében Dayan elmosolyodott. Corinne közelebb jár az igazsághoz,
mint gondolná. És ő valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogna nagyon büszke volt rá
emiatt.
A nagyszerű macskatest átosont kipárnázott, hatalmas talpain a ködfátyolozta utcán.
Hangtalanul lépdelt, hihetetlen hallása és látása segítette az éjszakában. Az éjszaka
birodalmának uralkodója, mert valóban, a sötétség az ő királysága volt.
Dayan arra használta a leopárd testét, hogy „lásson” maga körül. Pontosan tudta, hol van a
zsákmánya. Közelebb osont a kiválasztott célszemélyhez. Izmai kötélként dagadtak ki, szinte
hullámzottak a bőre alatt, ahogy egyre közelebb kúszott hozzá.
Az ember eltaposta a cigarettacsikket a csizmájával, és kényelmesebben elhelyezte a
vadászpuskát az ölében. A köd nyugtalanította. Vastagnak tűnt, és áthatolhatatlannak, mégis,
esküdni mert volna rá, hogy alakokat lát benne mozogni.
Kihajolt a tornácról, és lélegzetvisszafojtva hallgatózott, hogy meghallja a legapróbb hangot
is, ha bárki közeledne. Egyre idegesebb lett, a remegés valahol a gyomra mélyén kezdődött,
aztán szétterjedt az egész testére.
Semmi sem volt ott, semmit sem látott, semmit nem hallott, mégis fenyegetve érezte magát.
Becserkészettnek. Idegesen lelépett a tornácról, hálás volt, amiért a tulajdonosok egy pár
napig távol vannak. Elég könnyű volt rájönni, hogy a házaspár vakációra utazott. Ez a ház
pedig tökéletes szögben volt ahhoz, hogy innen szemmel tarthassa Wentworthék otthonát.
Oda-vissza sétálgatott. Nem vette észre a nagymacskát, ahogy alacsonyan a földre lapulva,
egyre közelebb kúszott hozzá, centiméterről centiméterre. Némán. Halálosan. Kitágult
szemeit a prédán tartva. A halandónak fogalma sem volt róla, hogy nálánál ennyivel
hatalmasabb ellenfél van tőle alig pár méterre.
A támadás villámgyorsan, robbanékonyan érkezett. Az óriási erejű állat már rajta is volt,
karmai tökéletes csendben ragadták meg és szúrták át sebezhető torkát.
A leopárd a holttesttel együtt felugrott a ház tetejére. Elrejtette zsákmányát egy tetőablak
kiszögellése mellett. Dayannak meg kellett küzdenie az állat ösztöneivel, az éhségével. Ez
egyre nehezebbé és nehezebbé vált, a sötétség növekedett, terjeszkedett benne, de most már itt
volt Corinne az életében, kiegészítette őt, így ismét erős tudott lenni. Volt valaki, akit
szerethetett, akiért élhetett.
Valaki, akiért érdemes.
Dayan mély lélegzetet vett, és visszairányította a leopárdot az utca felé.
A nagymacska könnyedén leugrott a földre, és a sűrű ködön át a Wentworth ház felé ügetett.
Egy férfi ácsorgott Corinne-ék hátsó kertjében, várva, hogy hazaérjenek. Pisztolya és kése is
volt, valamint egy határozott parancsa, hogy vagy vigye be a nőket a laboratóriumba, vagy itt,
a helyszínen ölje meg. A macska még a sűrű ködön át is érezte a férfi szagát. Egy másik
halandó a hátsó ajtónál kuporgott, ugyanazzal a paranccsal, és ugyanakkora elhatározással.
Nagyon éberek voltak, ráadásul féltek is. Két barátjuk nyomtalanul eltűnt. A társaság
sürgősen válaszokat akart. A Wentworth nők megadhatják azokat a számukra.
A leopárd ugyanúgy, ugyanazzal a csendes magabiztossággal kezdte becserkészni prédáját,
mint az előbb. A kovácsoltvas kapu fölött egyszerűen átugrott, majd lágyan landolt
kipárnázott mancsain. A köd most megmozdult, mintha a saját akarata lenne, kicsiny
örvények formájában előretört, pudingsűrűségűvé vált. Odasuhant az udvaron álló férfi
lábaihoz. A férfi vad mozdulatokkal körbefordult, valami élő dolgot keresve, ami megérintette
a lábát. Káromkodva lépkedett a pázsit egy másik pontjára, miközben merőn nézett lefelé, a
lábai irányába. A köd ismét moccant, akár egy óriáskígyó, utána kúszott, lazán a lábai köré
tekeredett, és felfelé kezdett kúszni a testén.
Éppen a ház felé indult volna, amikor észrevette a szokatlan jelenséget. Dübörgő szívvel nyúlt
le a párába, keze áthatolt rajta.
A megkönnyebbülése óriási volt.
– Mike? – hívta a társát, szeretett volna minél hamarabb eltűnni abból a furcsa, tolakodó
ködből. Olyan vastaggá vált körülötte, szinte már úgy érezte, levegőt sem kap.
Mike a hátsó ajtónál alig hallotta a halk hívást, de odafordult, és megpróbált átlátni a
vattaszerű ködön.
– Drake?
Mintha látni vélt volna egy magas, sápadt alakot a ködben mozogni, de csak homályosan látta,
és a sötétségben nem tudta pontosan felismerni partnere testalkatát. Erőltetve a látását
összehúzta a szemét, előre dőlt a már-már híg anyagszerű ködbe, és így már egészen bizonyos
volt benne, hogy nem is egy alakot lát benne mozogni. Felemelte a fegyverét, és megpróbálta
a formátlan, áttetsző alakokra irányítani.
Valami állat lehet, nem pedig egy személy, döntötte el végül, és leengedte a fegyvert.
Hallgatózott egy darabig, de az a furcsa köd szinte teljesen elszigetelte a hangokat, olyan
érzése támadt tőle, mintha teljesen el lenne zárva a külvilág többi részétől. Határozottan nem
emberi alakok rajzolódtak ki a fehér párában, különféle nagymacskák alakját vélte felismerni
benne egymás után. Ahogy bámult, megdöbbenve a hihetetlen jelenségtől, úgy tűnt, mintha a
nagyragadozó hátrapillantana a válla fölött, egyenesen az irányába, és rámeresztené izzó
szemeit. Vörösen izzó szemeit. Szinte lángoltak azok a szemek, hátborzongatónak,
fenyegetőnek tűntek a sűrű köd közepében.
Hogy megnyugtassa magát, Mike határozottabb fogást keresett a fegyverén, de még ezzel
együtt is önkéntelenül hátrált egy lépést, testét nekilapította a falnak, próbálta magát a lehető
legkisebbre összehúzni.
Csak egy illúzió lenne, hogy egy macska halad feléje a ködben, ádázul őt bámulva? A
kötélvastag, súlyos izomzat hullámzott a foltos szőr alatt, és bár a fejét lesunyta, egyetlen
pillanatra sem vette le szemét áldozatáról.
Mike próbálta felemelni a fegyverét, meghúzni a ravaszt újra és újra, kétségbeesett kísérletet
tenni, hogy megölje azt a dolgot, de a keze mintha megbénult volna.
A fegyver mintha elakadt volna valamiben. Semmi sem működött megfelelően.
Még mindig a lángvörös szemekbe bámult, amikor keményen nekiütődött valami a
mellkasának, ahonnan egy hörrenéssel kiszökött a levegő. Ez volt az utolsó hang, amit
életében kiadott. A párduc olyan erővel támadott, hogy összetörte a férfi mellkasát, miközben
borotvaéles karmaival felhasította a torkát, hogy megölje.
A nagymacska ezután elhúzta a férfi testét az ajtóból, ki az udvarra, a másik ember felé.
Drake harcolt a rettenetes köddel, miközben abba az irányban tapogatózott, ahol úgy hitte,
Mike várja. A pára szinte feltekeredett rá, mintha múmiává akarná csomagolni. Szinte még a
kötöző tekercsek érintését is érezni vélte itt-ott a bőrén, De amikor megpróbálta lesodorni
magáról őket, keze átsiklott a ködön. Nagyon félelmetes érzés volt. Bezártság érzés tört rá a
híg, löttyszerű anyagban, és gyűlölte a suttogásokat, amik valahonnan a köd belsejéből jöttek.
– Mike?
Azon kapta magát, hogy óvatosan suttog, miközben a lábaival tapogatta maga előtt az utat a
füvön keresztül. Szemei a téglafal után kutattak, ami azt jelezte volna, hogy már közel van a
házhoz. Csizmája orra nekiütődött valami szilárd dolognak. Nem olyan érzés volt, mintha
tégla lenne. Óvatosan körültapogatta a lábával. Hányinger érzése gyülekezett a gyomra
gödrében.
– Mike? – suttogta újra, és közben lehajolt, hogy a kezével is érezhesse, mi van előtte.
A lélegzet szinte kirobbant a tüdejéből. Mike volt az. Drake hangosan zihált, a fegyver a
kezében ide-oda járt, szemei vadul kutattak az ellenség után. Szabad kezével kitapogatta a
testet, pulzust keresett.
A tenyere puha, vastag bundához ért. Élesen beszívta a levegőt, keze mintegy saját akaratából
kitapogatta a koponya alakját. A bajusz kemény szálait, a szemfogakat a nyitott szájban.
Drake megpróbált sikoltani, de a macska már fellendült, fogai belemélyedtek védtelen
torkába, mielőtt bármiféle figyelmeztető hangot kiadhatott volna. A hangja egy halk
gurgulázás után elhalt.
Dayan azonnal alakot váltott, elkapta a férfi karját, a fegyvert saját derékpántja alá tűzte, míg
begyűjtötte a másik testet is. Feldobta mindkét férfit a vállára, és a levegőbe lendült.
Mintha egyáltalán nem is lenne súlyuk, szárnyalt velük a sűrű köd leple alatt az égen.
Beletelt néhány másodpercbe, hogy a harmadik testet is magához vegye a tetőről, mielőtt újra
a sűrű erdő felé vette volna az irányt, távolodva a várostól. Azzal is eltelt néhány perc, amíg
megszabadult testektől, éppúgy, mint az első kettőtől. Elégette őket egy villámmal, mielőtt
eltemette volna mélyen a földbe, eligazította fölöttük a földet és a növényzetet, hogy úgy
tűnjön, senki sem bolygatta meg azt.
Ezután visszatért Corinne-hoz, és némán kilépett a ködből az autó mellett.
 7. fejezet

“Visszajöttem édes.” – szólalt meg nyugodtan, nehogy megrémissze a lányt, ha kinyitja az

ajtót. Árnyékként végig ott volt az elméjében, tudta, hogy egyre jobban fél, és aggódik a
biztonsága miatt. A köd nyomasztotta. Érezte milyen kellemetlenül érzi magát, azt is, hogy a
baba rugdosott, szíve és tüdeje megfeszített tempóban dolgoztak. Melegséget küldött az
agyába, erős, heves szeretetet és megnyugtatást, hogy minden rendben vele, teljesen
egészséges.
Corinne már nyúlt is felé, ahogy kinyitotta az ajtót. A karjaiba vetette magát, nem érdekelte
mit gondolhat róla.
– Annyira aggódtam miattad.
Közel húzta magához, élvezte törékeny testének érintését a sajátján.
– Lélegezz édes. Halálra rémítesz, amikor a szíved túlhajszoltan ver. Egyáltalán nem is
voltam veszélyben. Egy percig sem. Mondtam neked. Figyelned kell rám, amikor ilyen fontos
dolgokat mondok.
Odafúrta száját meleg nyakához, belélegezte az illatát, és igyekezett egyenletesen lélegezni,
hogy a lány tüdeje követhesse a példáját.
Corinne odadörgölte az arcát a széles mellkashoz.
– Sosem tudom, mikor mondasz fontos dolgot, és mikor egy merő ostobaságot, – ismerte be,
kétségbeesetten próbálva oldani a hangulatot, holott legszívesebben sírva fakadt volna a
megkönnyebbüléstől.
Dayan halkan felnevetett, és még szorosabban ölelte.
– Nem teszel jót az önérzetemnek. Mindenki más engedelmeskedik nekem, úgy gondolom,
neked is azt kéne tenned.
Vonakodva bár, de a lány visszahúzódott a karjaiból, és csodálkozva meredt a hihetetlen
gyorsasággal feloszló ködre. Úgy olvadt el, mint a hó, hamarosan úgy tűnt, mintha egyáltalán
ott se lett volna.
– Én vagyok az egyetlen, akire mindenki hallgat Dayan, – jelentette ki, miközben agya
eltöprengett ezen a furcsa jelenségen.
Dayan összefonta ujjait az övével. odahúzta a válla alá, szinte elzárva ezzel a külvilágtól,
ahogy a ház felé sétáltak.
– És biztos vagyok benne, hogy mindannyian engedelmeskedünk is neked.
Apróbb, finomabb, puhán nőies teste tökéletesen simult az övéhez, állandóan emlékeztetve őt
csodálatos eltéréseikre.
Corinne felnézett rá, tanulmányozta az arckifejezését, majd lehajtotta a fejét, hogy elrejtse a
sajátját.
A férfi szemei melegséget sugároztak, ha ránézett, de azonnal könyörtelenül merevek lettek,
mihelyt másfelé nézett. Inkább tűnt állatnak, mint embernek. Még folyékony, erőteljes
mozgása is emberfelettinek tűnt. A lány küzdött, hogy megérthesse mi is ő valójában, és amit
talált, az megfélemlítette.
Szíve ismét kiugrott a ritmusból, túl erősen, és túl gyorsan kezdett dobogni. A szája kiszáradt.
– Dayan.
– Miért vagy megrémülve tőlem, amikor mindig olyan óvatosan bánok veled?
Nyugodt, és megnyugtató volt a hangja. Sosem hangzott sem bosszúsnak, sem pedig
idegesnek a gondolataitól.
A férfi megfogta a bejárati ajtó kilincsét, és kinyitotta.
Corinne hosszú ideig gondolkodott, mielőtt válaszolt volna. Csakugyan ennyire félne
Dayantól? Felnézett rá, markánsan szögletes vonású arcára. Erős állkapcsára. Mesterművé
faragott szájára.
– Nem hiszem, hogy valóban félnék, – tűnődött hangosan, – csak van benned valami nagyon
más Dayan, valami veszélyes. De nem rám nézve. Nem érzem, hogy bármivel is engem
fenyegetnél. – Felemelte az állát, – tudod, mindig is utáltam, hogy mindenki szerette volna
megmondani, hogy mit kezdjek az életemmel, az egészségem miatt. Elég jó eszem van, képes
vagyok rájönni magamtól is a dolgokra. Ha úgy döntesz, hogy velem töltöd az idődet, és
törődni szeretnél velem, teljes tudatában azoknak a következményeknek, amik várhatók, és
annak, ami valószínűleg történni fog velem, akkor legyen úgy. Ezt neked kell eldöntened
Dayan. – Felnyúlt, és tenyerei közé fogta a férfi arcát. – De tudnod kell, ha túlságosan is
kötődni kezdesz hozzám, a halálom nagyon fájdalmas lehet.
– Téged megállítana ez Corinne? – kérdezte halkan, sötét tekintete az arcát fürkészte. – Ha az
én szívem lenne rossz, te elsétálnál tőlem?
Egy lassú mosoly görbítette fel a lány szájsarkait, eloszlatva az aggodalmat a szemeiből.
– Én imádok élni Dayan. Hiszek az életben. Soha nem adnám fel a szerelmet és a nevetést,
azért, mert félek a fájdalomtól. Nagyon csekély ár lenne az azért, hogy veled lehetek. Igaz, én
már ismerem a fájdalmat, és megtapasztaltam olyan dolgokat is, amit mások nem.
Megtanultam értékelni a szeretetet és a nevetést.
Dayan egyre lejjebb hajtotta a fejét, de éhes tekintete, ami szinte felfalta őt, nem mozdult az
arcáról. Megcsókolta a kezét, bevonta ujjait szája melegével.
Corinne teste azonnal ökölbe szorult, ezernyi pillangó verdesett gyomrában. Gyönyörűnek,
szexinek érezte magát, olyannak, akit nagyon kívánnak.
– Mégis, mit művelsz?
A szívével a szemeiben nézett fel rá, mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt a várakozástól.
A férfi nyelve lassan, selymesen simogatta végig ujjhegyeit, majd vonakodva bár, de
elengedte, hogy felelhessen neki.
– Elcsábítalak, – ismerte be Dayan bűntudat nélkül. Még lejjebb hajtotta a fejét, hogy elérje a
száját, egy kényelmes, hosszú, lassú csókkal próbálja megmutatni neki mindazt, amire nem
talált megfelelő szavakat. Költő, vagy sem, szavakkal képtelen volt kifejezni mennyit jelent
neki. Nincsenek szavak arra, hogy bárhová követné. Hogy ő az élete.
– Sokkal finomabb így, mintha mondanád, – suttogta a lány a szájába, a lelkébe.
Dayan megfeszült, még szorosabban zárta karjai börtönébe. Még nem cseréltek vért. A lány
mégis olvassa az elméjét. Árnyékként, könnyedén és készségesen besurran oda, ahová az utat
a Kárpáti vérnek kellene megnyitnia. Túl sokat tudott meg?
Szíve megint nem a normális ritmusban dolgozott. Óvatosan megérintette az agyát. Corinne-
nak fogalma sem volt róla, mit művelt.
A lány húzódott el először, finom, nőies visszavonulással, ami mosolyra fakasztotta,
miközben kiengedte a karjaiból.
– Mi vonz annyira a zenéhez? – kérdezte, miközben a dohányzóasztalon hatalmas kupacba
halmozott zenei folyóiratokat szemlélte.
– A zene olyan helyekre is elvisz, ahová a testem képtelen lenne, – mondta csendesen
Corinne, és egyetlen pillanatig szinte már félénken nézett rá. Lágy mosolyától még a térde is
elgyengült. – Képes vagyok átélni az érzést, mintha repülőgépből ugranék ki, vagy az óceán
mélyén úszkálnék, csak ki kell választanom a megfelelő zenét. Nem számít, hol vagyok, vagy
hogy milyen nehezen lélegzem, ha zenét hallok, tudom, hogy minden rendben lesz. –
Öntudatosan elvigyorodott, – ez valószínűleg nagyon bután hangzik, főleg neked, aki erős
vagy, és mindezt megteheted. De én a testem csapdájába estem. A szívem, a lelkem és az
agyam pedig olyan dolgokat szeretnének, amiket soha nem tapasztalhatnak, de így, a zene
segítségével felszárnyalhatnak.
Dayan nem szólt semmit. Képtelen volt beszélni, a gombóc a torkában eltorlaszolta még a
légútjait is. Corinne így élte az életét. Elfogadta, ami neki adatott, és a korlátai ellenére teljes
életet élt. Magához ölelte a létet. Megízlelte. Tapasztalta.
Elképzelte, hogy együtt repülnek magasan a fák koronái felett. Mindig a közelében kell
maradnia, hogy vigyázzon rá, vagy Corinne meg sem állna a csillagokig.
– Ne sajnálkozz rajtam Dayan, – mondta halkan – látod, máris milyen hihetetlenül szerencsés
vagyok. Minden nap egy újabb nagyra becsült kincs. – Megfordult, hogy körülnézzen az
otthonában. – Olyan sok váratlan dolog történt már az életemben. Gyere velem, ezt látnod
kell. Lisa teljesen amatőr a hangszerekhez, így ő nem tudja értékelni, de te igen. – Elkapta a
kezét és maga után húzta, – Tudom, hogy neked tetszeni fog.
Ment vele, mert nem volt más választása. Ha azt akarta volna, a világ végére is követi.
Keresztülvitte a nappalin, a zongorához, és egy pillanat alatt felnyitotta az elefántcsont
billentyűk fedelét. Ujjai szorosabban fonódtak a kezére, hogy közelebb húzza a padhoz, majd
leült elé.
– Csak hallgasd. Hallgasd meg a hangját.
Vékonyka ujjai suhantak a billentyűkön, szárnyaltak és elpihentek. Egy olyan szonátát
játszott, amit azonnal felismert.
A dallam szép volt, a hangok kristálytiszták. Dayan nézte, hogyan suhannak ujjai a
billentyűkön. Könnyedén játszott, oda sem figyelve, teljesen elveszett a zenében. Úgy
játszott, ahogyan az életét élte. Úgy, ahogyan őt is szeretné. Szenvedélyesen, mindent
beleadva. Szabadon, nagylelkűen. Összeolvasztva testüket, lelküket, és a szívüket.
Olyan gyönyörű volt. Feje a billentyűk fölé hajolt, szemeit lehunyta, haja zilált fürtökben
cirógatta az arcát, amin egyszerre látszott a koncentráció, és a zene igéző bűvölete.
Dayan előrehajolt, két kezével megtámaszkodott a zongorán, hatásos falat képezve így
karjaival a lány körül. Lehajolt, mert képtelen volt ellenállni a kísértésnek, hogy megkóstolja
a tarkóját. Természetes illata vonzotta, megrohanták az érzések, képtelen volt bármi másra
gondolni, csak Corinne létezett.
A puha bőre, a csábító teste. A szenvedély és varázslat, ami áradt belőle.
Corinne ujjai megpihentek a zongorán, megfordult az ölelésben, és félig felemelkedett, hogy
elé menjen forró szájának. Tűzzel és lángokkal találta szemben magát. A robbanás fényesebb
volt a napnál, a vágy vonzóbb, mint maga az élet.
Szinte harapták, felfalták egymást, nem lehettek a másikhoz eléggé közel. Dayan szája meleg
volt, és parancsoló. Az övé selymes és kitartó. Aztán elvesztette önmagát a szájától, férfias
ízétől. Az pedig nem tudott betelni vele, magába szívta, kóstolta édességét, amit a lány
felajánlott az éhezőnek. Kezei az inge alá csúsztak, Dayan kezei a blúzát húzták.
A tűz kirobbant, forró volt akár a pokol. Nem volt egyetlen racionális gondolatuk sem, csak a
másik bőrének tapintása, a lányé szaténpuha, a férfié kemény, izmokkal rajzolt. Elmozdította
őt, térde a lábai közé nyomult, észre sem vette mikor ült le Dayan, de most lovagló ülésben
húzta combjaira.
Dayanból kitört egy éles nyögés, falánk éhsége kitört a lelkéből. Hangja átfutott Corinne
szívén, betört az elméjébe, átfogta a fejét a karjaival, hogy ringatva megnyugtassa, bármit
megadjon neki, amit csak akar. Mindent meg akart adni neki, amire csak szüksége van.
Félretolták az útból a felsőiket, ki-ki a maga módján, miközben a férfi ajka vad tangóra
csábította a lányét.
Nyelvével simogatta, ingerelte, táncra hívta az övét. Megkóstolta alsóajkát, körülcsókolta a
száját, fogaival megízlelte gödröcskéit. Szája egyre lejjebb sodródott a nyakán és a torkán,
lángokat hagyva maga után. Aztán felemelte a fejét. Mélyen beszívta a levegőt. Itta az illatát,
beszívta mélyen a tüdejébe. Szemeit félig lecsukva lejjebb csúszott rajta. Megpihent a
melleinél.
Puhák. Krémesek. A mellbimbói kemények, kínzóak. Melltartóján egy-egy sötét színű rózsa
csipke ölelte körbe telt a halmokat.
Corinne hallotta hogyan akad el a lélegzete, ahogy lehajtotta a fejét hozzá. Hosszú haja
végigcsúszott a bőrén, mintha selyem simított volna végig rajta. Hihetetlenül finoman emelte
tenyerére mellei puha tömegét, átvéve a melltartó feladatát. Szája a mellbimbója fölött
kavargott. Érzéshullámok söpörtek át rakta, szinte megrázták. Dayan szája forrón, nedvesen
rázárult fájó húsára.
Corinne lábai elengedték a súlyát, hátradőlt, neki a zongorának, zengve-bongva szólaltak meg
a billentyűk.
Villám sercegett fel a véráramában, végigrohant rajta lénye legmélyéig. Teste megfeszült,
mozdulatlanná vált. Becsukta a szemét, és átadta magát a tiszta extázis érzésének, amit a férfi
idézett elő a szájával. A kezeivel.
Egy apró, disszonáns hang suhant át az elméjén. Jelezte, hogy baj van. A lélegzete súlyossá
vált, a szíve küszködött.
Dayan azonnal felemelte a fejét, beletemette az arcát a válla üregébe. A lány ujjai, ami a hátán
sétáltak, az őrületbe kergették, így hát elkapta a csuklóját, és nyugton tartotta őt.
Amikor már ismét képes volt lélegezni, és úgy érezte, biztonságos, felemelte a fejét, hogy
ránézzen. Az alaposan duzzadtra csókolt szájával, és a hatalmasra nyílt szemeivel olyan
gyönyörű volt, hogy a biztonságot majdnem kénytelen volt visszavonni.
– A szíved és a baba, – emlékeztette őt, – még egy pár perc, és nem lettünk volna képesek
megállni. Nem akarom, hogy véletlenül meginduljon a szülés. A biztonságod és a baba van az
első helyen. Nagyon önző voltam, bocsánatot kérek. Az igazat megvallva, képtelen voltam
tisztán gondolkodni.
A hangja kísértő dallama annyira szép volt, hogy könnyeket csalt a szemébe. Körülvette egy
biztonságos burokkal, a szerelem, az érzéki éhség egy sötét dallamával.
– Nincs semmi, amit meg kellene bocsátanom Dayan. Ezek mi ketten voltunk. Én is azt
akartam, amit te. Köszönöm, hogy elég erős voltál mindkettőnk helyett. – Kezét védelmezően
a baba fölé simította. Felmosolygott rá. – És az az igazság, hogy én sem gondolkodtam
tisztán, ha pedig igazán ismernél, tudnád, hogy ez nagyon ritka dolog nálam.
Szemei az arcát pásztázták heves éhséggel, olvadó melegen.
– Te vagy a szívem, a lelkem Corinne. Te nem ismersz engem, mert nem tudod egészen
összeolvasztani az elmédet az enyémmel, de én tudom olvasni a gondolataidat, az emlékeidet.
Úgy ismerlek, ahogy soha senki más nem tudna. Nekem nincs szükségem napokra, hetekre,
hónapokra, hogy megismerjelek. Elég, ha megérintem az elméd, és tudom milyen vagy.
Tudom mennyire intelligens vagy. Tudom, hogy ez a baba nagyon sokat jelent neked. Sokkal
óvatosabbak leszünk.
Finom mozdulattal visszahúzta blúzát fájó, megduzzadt melleire. Corinne karjaival átölelte a
nyakát, nekitámaszkodott sokkal nagyobb termetének, megengedve neki, hogy átvegye a
súlyát.
– Én sajnálom Dayan, nem állt szándékomban ennyire hagyni, hogy kicsússzanak a dolgok a
kezemből. De van egy jobb ötletem. – Keze lecsúszott a mellkasán, és megállapodott
farmernadrágja elején. – Nem akarlak így hagyni.
Érezte vágytól elnehezült merevedésének dudorodását.
Dayan teste megremegett az izgalomtól, és a várakozástól, még keményebb és vastagabb lett.
Vett egy mély lélegzetet.
– Nem akarsz úgy hagyni, ahogy én hagytalak téged? Fájón, és beteljesületlenül? Mi társak
leszünk Corinne. Amikor képes leszek gondoskodni az igényeidről, majd akkor
gondoskodhatsz az enyémekről. – Egy csókkal végigsimított a halántékán. – Ezt is együtt
csináljuk.
Visszahúzódott tőle, hogy megvizsgálhassa a tekintetét.
– Te tényleg komolyan gondolod ezt, ugye?
Dayan bólintott.
– Nem vagyok szent Corinne. Csillagokkal a szemeidben nézel rám. Legszívesebben
felfalnálak. Azt hiszem, az lesz a legbiztonságosabb mindkettőnk számára, ha összepakoljuk a
holmit Lisa számára, és visszamegyünk oda, ahol már nem kettesben leszünk.
Corinne közelebb dőlt hozzá, és egy csókot nyomott a szája sarkára.
– Utálom elmondani neked, de a dolgaim a hálószobában vannak.
Bosszantóan lágyan felnevetett, és ellépett tőle, de közben tudta, hogy a létező legnagyobb
biztonságban van vele. A lábai nem voltak éppen a legstabilabbak, de sikerült megúsznia esés
nélkül a sétát.
Követte őt a hálószobában, érezte magán az intenzív sötét tekintetet. Szinte még a pillantása
súlyát is, ahogy jött-ment a szobában, és ez nem sokat segített abban, hogy lecsendesedjen
vágyának vihara.
Határozott mozdulatokkal gyűjtötte egybe a holmiját, anélkül, hogy ránézett volna. Az ismét
megfosztotta volna a józan eszétől, és mindkettejük érdekében felelősségteljesen kellett
viselkednie. Corinne Lisa szobájában folytatta a csomagolást, és közben megállt egy
pillanatra, hogy a baba fölé szorítsa a tenyerét.
Dayan mindkettejükre vigyázott.
– Rugdos? – kérdezte a férfi olyan halkan, hogy az már bűnösen intimnek tűnt.
Corinne csak bólintott, félt ránézni, félt, hogy ismét elveszti önmagát, ha meglátja azt a
szörnyű éhséget. A költője lelkét. Dayan hangtalanul a háta mögé lépett, akár egy párduc,
átölelte őt, rásimította tenyerét hasának apró halmára. A vállára hajtotta a fejét úgy, hogy
szája vészesen közel került őrjöngően lüktető pulzusához. – Nagyon erős. Egy kész csoda.
Szerte az világon a férfiak egyszerűen csak eltervezik, hogy gyerekeik lesznek, és bele sem
gondolnak, mekkora csoda ez valójában. Talán ha nem lennének nők, úgy pedig nem
lennének gyerekek sem, talán végre felmérnék, hogy féltve őrzött kincsként kell bánniuk
velük. Ahogy te az én kincsem vagy, éppolyan drága kincsem ez a gyermek is. – Corinne
lehunyta a szemét, és megengedte a szavaknak, hogy beszivárogjanak pórusain keresztül a
bőre alá. Hogy mondhat ennyire szép dolgokat? Hogy lehetnek mindig ilyen tökéletes szavai?
Miért csak most talált rá, amikor már csak ilyen kevés ideje maradt? Egy pillanatra nekidőlt
kemény erejének, belélegezte szelídítetlen, vad illatát, és hálát adott óriási erejéért, költői
szavaiért, és mert azt éreztette vele, hogy a babáját az ő részének tekinti. Teljesen elfogadja.
Fenntartások nélkül. – Azt akarom, hogy érezd, hogy valóban így gondolom, – mondta
halkan, lehelete meleg volt, és hívogató, – mert ez az igazság.
– Te magad vagy a két lábon járó kísértés, – morgolódott Corinne, de a hangjából kihallatszott
az öröm, saját kezét pedig a férfiéra simította a hasán. – A világon minden nő a tiéd lehetne
Dayan. Miért pont én?
Fájt a szíve. Nem szeretett volna neki fájdalmat okozni.
– Csak te létezel. Nem látok senki mást, és soha nem is fogok, – válaszolt teljes
meggyőződéssel. – Te vagy a mindenem.
Corinne lassan, sajnálkozva elhúzódott tőle.
– És mi történne, ha én nem éreznék ugyanígy? Akkor mit tennél?
A kíváncsiság mellett a humor is kiérződött a hangjából.
Dayan megkerülte őt, hogy felemelje a két bőröndöt.
– Elfelejted, hogy olvasom az elmédet. Ha igazán nem akarnál engem, akkor természetesen el
kellene fogadnom, de az életpárom vagy. Nincs semmiféle hiba. Látom a színeket.
Érzelmeket érzek. Rád nézek, és értelme van a létezésemnek. És te ugyanígy nézel rám
vissza.
Corinne önkéntelenül rámosolygott, képtelen volt megállni.
– Nos, hogy hogyan nézek rád, azt mégsem tagadhatom le. És igen, én is veled akarok lenni.
Johnt gyakorlatilag egész életemben ismertem. Szerettem őt, de nem olyan szenvedélyesen,
mint kellett volna, képtelen voltam nekiadni a lelkem. De ha rád nézek, mindenem téged akar,
és szeretnék mindaz lenni, amire valaha is szükséged lehet.
Dayan megcsóválta a fejét. Corinne pusztán kémiának fogta fel zavaros, intenzív érzelmeit
iránta. Nem szerette volna, ha bűntudatot érez amiatt, hogy nem osztozott a szenvedélyen a
férjével.
– Én vagyok az életpárod, téged nekem szántak. Ismerjük egymást, és felismerjük egymást,
mert minket arra terveztek, hogy együtt legyünk. Úgy szeretted Johnt, mint egy nagyon
kedves barátot, de csak hozzám tartozol. Az életpárok nem hazudhatnak egymásnak. Az
igazságot mondom.
Kinyúlt, megérintette erős állkapcsát, majd ujjaival gyengéden megsimogatta.
– Köszönöm Dayan. – Vetett egy pillantást maga körül a házra. – Azt hiszem, minden
megvan.
Magukhoz vették a bőröndöket, bezártak minden bejáratot a házban, majd végigsétáltak a
téglával kirakott úton, át a hatalmas kiterjedésű pázsiton. Corinne hirtelen megállt, és felnézett
a rengeteg csillagra maguk fölött. Csillagokat, amiket befelé menet még nem láthattak.
– Hát nem gyönyörű?
Dayan bólintott, és továbbindult az autó felé. Corinne túlságosan sápadt volt, és hallotta
hogyan küzd a légvételért. Úgy tett, mintha minden normális lenne, mintha erős volna, de
kezdett újra izgatott lenni. Szerette volna egyszerűen elragadni őt, és szárnyalni vele fenn az
éjszakai égen, egészen addig, míg el nem éri a legközelebbi gyógyítót, akitől követelhetné,
hogy azonnal hozza rendbe.
– Be kellene szállnod a kocsiba édes, – javasolta halkan.
Corinne bólintott, gyűlölte a gyengeségét, ami megakadályozta még a legegyszerűbb örömök
élvezetében is.
Egy fényszóró borította éles reflektorfénybe, egy autó kanyarodott be visító gumikkal a
sarkon, és száguldott egyenesen felé.
Corinne dermedten megállt, szíve dadogni kezdett, a baba hatalmasat rúgott, ahogy anyja
szervezetét elárasztotta az adrenalin.
Dayan leejtette a bőröndöket, és természetfeletti sebességgel mozdult. Odaugrott hozzá, a
karjaiba zárta, és vele együtt vetődött a levegőbe, hogy a magasba lendüljön a nekik rontó
kocsi elől.
Alatta a vezető észvesztve tekergette a kormányt, az autó cikázni kezdett, az utasok
üvöltöttek.
Világosan látta őket, és életében először mérhetetlen düh kezdett parázslani a lelke mélyén.
Nem akart több embert, aki fenyegetheti Corinne-t. Egy halk morgás hagyta el a torkát, majd
odahajolt selymes hajához azzal a szándékkal, hogy egy parancsot súgjon neki.
Corinne Dayan nyakát szorongatta karjaival, ahogy az száguldott az égen. Már nem futott.
Egészen biztos volt benne, hogy a lába nem érinti a talajt. Senki sem képes így mozogni.
Ennyire gyorsan. Senki. Érezte meleg lélegzetét a fülénél, azt is, hogyan egyesíti az elméjét az
övével, hogy elöntse a megnyugtatás, a szerelem, és az elkötelezettség hullámaival.
– Nehogy azt merd mondani, hogy felejtsem el, – tiltakozott élesen. – „Ne parancsold meg,
hogy felejtsem el Dayan. Még ne. Engedd, hogy lássalak téged.”
Most először látta őt valóban.
Ezelőtt pillanatokat látott csak belőle, kínlódva kereste a nyomokat, de képtelen volt
összeilleszteni a darabokat. De most a férfi megosztotta vele az elméjét, mindent látott, az
emlékeit, képeket, látta Dayant különböző korokban. Ezeknek az emlékeknek nem volt semmi
értelme a számára, de mégis pontosan tudta, hogy valódiak, nem történelemkönyvekből
származnak. Ahhoz túl részletesek, túl élénkek voltak. Pillanatokkal ezelőtt pedig megóvta őt
egy száguldó autótól, úgy, hogy a levegőbe ugrott, és gyakorlatilag most repül vele.
„A szíved ütemének meg kell egyeznie az enyém ritmusával. Csak hallgasd Corinne, nem
foglak elveszíteni. Lélegezz velem, és ne légy rémült.”
– Nem félek, – mondta halkan. – „Nem félek tőled.”
Nem szerette volna arra felhasználni telepatikus képességét, hogy ellopja a férfi emlékeit.
Látta már az okot, miért volt Dayan olyan egyedül, olyan végtelenül magányos egy olyan
világban, ahol úgy tűnt, mindenki vonzódik hozzá. Mert ő teljesen más volt. Varázslatos
dolgokra volt képes.
Dayan a háztetők magasságáig vitte, és ott óvatosan biztonságba helyezte egy tetőablak
mellett.
Felnézett az égre, és ott azonnal felhők kezdtek kavarogni, gyorsan, dühösen hízva egyre
nagyobbra. A sűrű köd is visszatért a szeszélyes időjárással.
Corinne minden egyes mozdulatát figyelte, és bár az arckifejezése ugyanolyan rezzenetlen
maradt, mint mindig, a szemei mélyén felizzott a megtorlás vörös lángja.
– Megkeresed őket, ugye?
– Azt akarom, hogy a szívedre koncentrálj Corinne, – rendelkezett Dayan fekete
bársonyhangján. – Egy szép, kiegyensúlyozott ütemre van szüksége. Hallgasd, érezd az
enyémet. – Megfogta és odahúzta a mellkasára a kezét. – Érzed a ritmusát? Egy bizonyos
mértékig szabályozható.
– Hogy vagy képes ennyire gyorsan mozogni? – kérdezte a lány, szemei hatalmasra nyíltak a
csodálkozástól. Corinne fizikai fogyatékossággal élő volt egész életében, így Dayan
képességei különösen csodálatosak voltak a számára.
– Később megbeszéljük édes. Van néhány jelentéktelen részlet, amire most oda kell
figyelnem.
A lány kinyúlt, és elkapta a karját.
– Légy óvatos Dayan. Néha túlságosan is magabiztosnak tűnsz.
Lehajtotta a fejét, és egy csókot simított a homlokára. És elment.
– Corinne pislogott egyet, és azalatt Dayan eltűnt. Felhúzta a térdeit, lassan, mélyen lélegzett,
miközben a szívére koncentrált, ahogy azt a férfi meghagyta neki. Ebben a pillanatban
megengedte magának azt a luxust, hogy úgy érezze, valóban hozzá tartozik, magának akarta
őt. Csak őt. Mi ő? Ki ő?
Dayan úgy érezte, mintha hatalmas erő söpörne végig az elméjén, ahogy ködcseppekké
oszlott. Száguldott a több rétegnyi köd hátán az autó után, ami bömbölve száguldott az
utcákon. Egy villám vágott keresztül az égen, és lecsapott egyenesen a menekülő jármű elé.
Az autó megdőlt, és cikázott, mielőtt ismét felgyorsult volna.
Jégeső hullott az égből, kopogott a tetőn, a golflabda nagyságú gömbök behorpasztották a
karosszériát. A látótávolságot szinte nullára csökkentette a köd, és a sűrű jégzivatar. A vezető
beletaposott a fékbe, és az autó kifarolva megállt. Egyszerre halálos köd ölelte körül a kocsit,
beömlött az ablakon, minden létező üres helyet kitöltött, míg ki nem szorította a levegőt. Az
elképesztő pára a fények, és az árnyékos színek cikázó változásával hatalmas veszély
benyomását keltette. A vezető az ajtókilincsért nyúlt, de már túl késő volt. A köd úgy
csavarodott rá a nyakára, mintha egy óriáskígyó szorítaná meg gyűrűivel. Egyre szorosabbra
és szorosabbra tekeredett köré, míg a sofőr fuldoklani kezdett, zihálva kapkodott levegő után,
arca előbb elszürkült, majd kék lett, szemei befordultak az üregükbe.
A hátsó ülésen elhelyezkedő két férfi egyszerre nyúlt a kilincsért. A köd élőnek tűnt, rostos
csápjai megérintették őket, hogy rájuk fonódjanak, egyik hurkot a másik után vonták köréjük,
egyre szorosabban. Őrjöngve küzdöttek, de ezzel mindössze azt érték el, hogy láthatatlan
kötelékeik egyre szorosabban feszültek köréjük, míg végül zihálni és fuldokolni kezdtek a
torkukra fonódó láthatatlan indáktól. Hiába próbálták a kezeikkel megszabadítani magukat,
ujjaik csak az üres ködöt markolták, nem volt ott semmi más. Egyetlen hang nélkül haltak
meg, még csak esélyük sem volt rá, hogy segítségért kiáltsanak.
Dayan irányítani kezdte a ködbe burkolózó kocsit. Saját, különleges képessége segítségével,
fenntartotta körülötte a ködburkot, amíg kell távolságra nem vitte Corinne-tól. Ezeket az
embereket meg fogják találni, de a haláluk indoklása zavarba fogja hozni a halottkémet.
Dayan egyikükön sem hagyott hátra nyomokat. Úgy tűnt, mindhármukat megfojtotta valaki,
vagy valami, de a szervezetükben nem volt kábítószer, és semmi nem utal bűncselekményre
sem.
Dayan belefáradt az üldöztetésbe, és a társaság tagjai ezúttal túl messzire mentek. Eltökélt
szándékuk volt vagy elfogni, vagy megölni Corinne-t és Lisát. Dayan pedig nem fogja
megengedni, hogy a társaság veszélyeztesse az életpárját.
Ott hagyta a három halott férfit néhány utcányira Corinne otthonától, egyértelmű, és világos
üzenetet hagyva hátra ezzel a társaságnak. Ha folytatják az üldözését, azt saját felelősségükre
teszik. Corinne és Lisa a védelme alatt állnak, bárkit megsemmisít, aki fenyegetni merészeli
őket.
A kavargó, sötét felhők lassan elnyelték a ködöt. Corinne hanyatt dőlt a tetőn, és a felhőket
figyelte, a villámok ívelését egyik sötét gomolyról a másikra. Gyönyörű látvány volt, és
egyben félelmetes, hevesnek, mégis szinte személyre szólónak tűnt. Pont, mint Dayan.
Vele kapcsolatban is minden olyan heves. Kifelé egy nyugodt, békés férfinak tűnt, de a felszín
alatt ennél sokkal több lapult. És kavargott, mint a felhők a feje fölött.
Ugyanolyan gyorsan, ahogy távozott, Dayan vissza is tért, ott állt fölötte magasan és erősen.
Felpislogott rá, majd csodálkozva bámult fel rá. Lehunyta a szemét, amikor a férfi érte nyúlt.
Magas. Erőteljes. Elegáns.
Szinte rátapadt a vadság, éppúgy, akár a halálos fenyegetés. Volt benne valami, amit nem
tudott volna meghatározni, de valahogy mégis ott volt.
– Mondtam, hogy tartsd meg az egyenletes pulzusszámod, – mondta halkan, üdvözlésképpen,
a veszély most nagyon erős volt a hangjában. Felemelte, és a mellkasához szorította, szíve
azonnal keresni kezdte a férfié ritmusát. – Azt mondtad, nem félsz tőlem édes, de a pulzusod
száguld.
– Úgy tűnt, mintha a semmiből léptél volna elő, – mondta védekezésképpen, és öklével a férfi
vállára ütött. – És csak ember vagyok, mint tudod. – Rezzenéstelenül nézett rá a hatalmas
szemeivel. – Te is ember vagy Dayan?
Lehajtotta hozzá a fejét, fogai fehérsége szinte vakított az éjszakában.
– Te mit gondolsz? – suttogta bele a szavakat a torkába, lüktető pulzusába. – Elég emberi
vagyok neked?
Hangja maga volt a kísértés.
Corinne jobban ismerte már annál, hogy a hangjára koncentráljon, tudta milyen könnyedén
képes vele elterelni a figyelmét. Kezei saját akaratot növesztve beletúrtak a sűrű hajba, a
kusza fürtök közé.
– Hogy csinálod ilyen könnyedén? – Tudta, hogy szemei akkor is elárulnák az érzelmeit, ha a
férfi nem olvasná a gondolatait. Szeretett vele lenni, szeretett rajta mindent. És ki akarta
törölni a szeméből azt a tekintetet örökre. Az ürességet. A magányt. – Kezdem azt hinni, hogy
te magad vagy ártalmas a szívemre Dayan. Képes vagy megolvasztani a nőket még húsz
lépésről is. Vagyis képes lennél. Változtatni tudod az időjárást.
Dayan továbbra is nyaka puha oszlopát fedezte fel a szájával.
– Én? Akkor nagyon tehetségesnek kell lennem. Remélem sikerült ezzel a bravúrral kivívnom
örökre szóló csodálatodat. – Kissé mormogóra, zavarosra sikerültek ezek a szavak, mintha
sokkal fontosabb dolga is lenne ennél a beszélgetésnél, például hogy felfedezze a nyaka
minden pontját. – Nagyon fáradt vagy Corinne. Még ma éjjel útra kellene kelnünk, hogy
mihamarabb találkozzunk a gyógyítókkal, de azt hiszem, pihenned kell. Egy estére már így is
túl sok izgalomban volt részed.
Feje a vállán pihent, hosszú szempillái a bőrét csiklandozták. Fáradtabb volt, mint valaha.
Ahogy a férfi kivitte a tető szélére, olyan simán mozgott, hogy szinte úgy érezte, nem is jár,
hanem lebeg.
– Szerettem veled táncolni, – motyogta anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, miközben
élvezte a szellőt, ami az arcába fújt. – Szeretem, ahogy mozogsz.
– Akkor végre haladtam előre egy kicsit, – mondta.
Könnyedén lelebegett vele a földre, közben pedig elméjét teljesen összeolvasztotta az övével,
hogy irányítani tudja a benyomásait a történtekről, elködösíthesse az emlékeit egy rövid
időszakról, ami így lassan a feledés homályába merül. Szerette volna, ha kiderül végre, hogy
ki is ő, és hogy micsoda. Azt akarta, hogy Corinne elfogadja őt, de tudta, hogy a lá ny teste túl
gyenge, és a szíve egyre többször rendetlenkedik. Nem kockáztathatott.
Azt akarta, hogy mire megtudja az igazságot, addigra a gyógyító erősítse meg a szívét, hogy
biztosan kibírja a sokkhatást. Így hát ködös fátyol alá rejtette az este rémes részleteit, és
kihangsúlyozott minden más emléket, például a csókját, és a lány válaszát. Megkereste, és
elpakolta a bőröndöket, és gondosan megvizsgálta, elég kényelmes-e a biztonsági öve, mielőtt
elkanyarodott volna az autóval a járda mellől.
Corinne nyugodtan ült mellette az ülésen, és azon csodálkozott, milyen szörnyen fáradt. A
terhesség túlterhelése alatt lévő teste kezdte elárulni. Dayan óvatosan vezetett keresztül az
utcákon, egyik kezének ujjait összefonta az övével.
– Hát nem furcsa? – tűnődött el. – Ha Lisa nem kap egy tippet valakitől, hogy abban a bárban
játszol aznap este, mi ketten soha nem találkozunk.
– Megtaláltalak volna.
Ez egy nyugodt, magabiztos tényközlés volt.
Corinne hallgatott az út további részében. Az agya kellemesen üresnek tűnt.
Fáradt volt, és furcsán boldog, pusztán attól, hogy vele lehetett. Egy perccel korábban még a
vadság illatát érezte felőle, de most semmi mást nem érzett, mint megnyugtató, tökéletes
nyugalmat, ami leszivárgott a lelke mélyére. Úgy tűnt, Dayan is elégedetten vezetett az
éjszakában, halkan dúdolgatott az orra alatt.
Egy olyan dallamot, amit még soha nem hallott. És ami kísértetiesen gyönyörű volt.
Lisa a teraszon várta őket, és meg sem próbált úgy tenni, mintha nem aggódott volna. Nagyon
is aggodalmasan figyelte, ahogy Dayan kisegíti az autóból Corinne-t. Be is vitte volna a
karjaiban, de Corinne nagyon is tudatában volt a rájuk szegeződő tekintetnek.
„Te kis buta,”– simították végig a szavak az elméjét, – „kit érdekel, mit gondolnak mások?”
Corinne összeszedte a bátorságát, hogy az elméjében válaszoljon neki. Tetszett neki ez a
bensőséges kommunikáció.
„Csak nem akarom, hogy azt higgye, nem érzem jól magam.”
„Nem érzed jól magad.” – hangsúlyozta ki Dayan.
Corinne felnézett rá a hosszú szempillái alól, és vetett rá egy gyors, megrovó pillantást,
mielőtt rámosolygott volna Lisára.
A feje fölött Dayan azon kapta magát, hogy mosolyog. Ez volt Corinne. Édes és pimasz
egyszerre.
– Jól érzed magad, minden rendben? – kérdezte Lisa, szemei nyugtalanul pásztázták.
– Természetesen. Csak egy kicsit fáradt vagyok, – ismerte be Corinne. – Miért vagy még
fenn?
– Rád vártam.
Lisa felpillantott Dayanra, majd elkapta róla a pillantását. Fogalma sem volt róla, miért bízik
meg benne, amikor már maga a látványa is gyanakvóvá tette. A férfi elérte valamivel, hogy
Corinne úgy viselkedjen, ahogyan soha nem szokott. Sógornője soha nem nézett meg
alaposabban egyetlen férfit sem, még akkor sem, amikor még egyedülálló volt. Corinne
gyakorlatias volt, és tárgyilagos. Nem az a típus, aki beleesik egy rocksztárba. Lisa próbált
nem dühösen nézni a férfira.
Dayan együttérzett vele. Lisa undorodott magától, amiért féltékeny. Nem akarta, hogy
Corinne csillogó szemekkel nézzen Dayanra. Nem akarta, hogy bárkire is úgy nézzen. Nem
szerette volna, ha bármi is megváltozik a Corinne-al való kapcsolatukban, ugyanakkor utálta
magát, amiért ki akarja sajátítani.
– Mindjárt hajnalodik, – mondta finoman Corinne, – már rég ágyban lenne a helyed Lisa, és
nem miattam kellene aggodalmaskodnod. Tudtad, hogy hova mentünk, hogy összeszedjük a
dolgainkat. Ez pedig beletelt egy kis időbe.
– Tehát nem volt semmi probléma, – szólalt meg Cullen is, látványosan átölelve Lisa vállát,
hogy biztosítsa támogatásáról.
– Nos… – Corinne zavartan összeráncolta a szemöldökét. Segítségkérően felnézett Dayanra,
miközben idegesen hátratúrta sötét haját az arcából.
Dayan azonnal elárasztotta az elméjét melegséggel, és szerelemmel. A lány egy pillanatra
összezavarodott, elbizonytalanodott, hogy mi is történt valójában. Kereste az emlékeit, de
pusztán egy rakás zűrzavart talált az elméjében. – Semmi olyan dolog nem történt, amit ne
tudtunk volna kézben tartani. – Dayan kezei kétfelől megfogták a csípőjét, mintha le akarná
horgonyozni. – Ha tudtuk volna, hogy ennyire aggódsz, felhívtunk volna Lisa.
– Természetesen aggódtam, – mondta szinte kihívóan Lisa, magasra emelve az állát.
Corinne nekidőlt Dayan mellkasának, keresztülsöpört rajta a fáradtság.
– Lisa, – szólalt meg, és a kapcsolatukra bízta magát. Lisa azonnal a kezéért nyúlt.
– Már megint küzdesz a levegőért. Csak gyere, és feküdj le Corinne. Nem szeretném, ha
megbetegednél.
Dayan Lisa bőröndje felé bökött az állával.
– Nagyon gondosan összeválogatott mindent a listádról.
Afelé a hálószoba felé terelgette Corinne-t, ahol előző éjjel aludt. Corinne tudta, hogy Lisa
valóban aggódott érte, de egyszerűen nem volt már több energiája, hogy tovább nyugtatgassa.
Minden, amire vágyott az volt, hogy lefekhessen és lehunyhassa a szemét végre. Teste
ólomnehéznek tűnt, és minden egyes lépést mintha derékig futóhomokban tett volna meg.
Lisa figyelte Dayan minden mozdulatát, hogy mennyire óvatosan öleli magához Corinne-t,
hogy mennyire gyengéden, és birtoklóan pásztázza az arcát. Halkan felsóhajtott, és közelebb
húzódott Cullenhez.
Ő válaszként szorosabban ölelte a vállát, ránézett, és szomorkásan elmosolyodott.
A világ változik, és Lisa nem egy olyasvalaki, aki könnyedén elfogadja a változásokat.
Corinne nagyon fáradtnak és törékenynek látszott. Mindig megrémítette Lisát, ha úgy nézett
ki, mint most is. A törékenysége még inkább kihangsúlyozta a tényt, hogy Corinne szíve
egyre gyengül.
– Nem tudnám elviselni, ha valami történne vele, – súgta oda Cullennek, – tényleg nem.
Dayan kiváló hallásának köszönhetően tisztán hallotta az elsuttogott vallomást. Pontosan
tudta mit érez, és éppen ezért volt képes együttérezni vele. A gondolatot, hogy bármi történhet
Corinne-al, ő sem volt képes elviselni. Előrehajolt, és egy csókot simított a lány feje tetején a
hajára, de képtelen volt otthagyni Lisát ilyen idegesen. Visszanézett, tekintete elkapta az
aggódó pillantást. Egyetlen másodperc volt az egész, mégis bőven elegendő volt. Elküldte felé
megnyugtató hullámait, és ha már úgyis az elméjében volt, beleplántált némi jóindulatot is
maga iránt.
Corinne-nak még némi időre volt szüksége, hogy ágyba kerülhessen végre. Dayan felvette a
gitárját, és némi próbapengetés után játszani kezdett.
A zene élni látszott, mintha része lett volna az ég és Föld harmóniájának az az ábrándos
ballada. Az első hangok annyira halkak voltak, hogy alig értette a dalszöveget. Kisietett a
fürdőszobából a hálóba, hogy hallhasson minden egyes szót. Misztikus, álombélien gyönyörű
volt a hangja. Felnézett rá, úgy tűnt, még a világ is megáll a forgásban, a pillanatot
kitörölhetetlenül belevéste örökre az emlékezetébe.
„Eláll tőled a lélegzetem.” – Gondolta csupán neki a szavakat, a világért sem akarta
félbeszakítani az éneklését, a ballada egyetlen apró szavát sem akarta elszalasztani.
A dal egy magányos férfiról szólt, egy vándorról, egy trubadúrról, aki az idő végtelen
folyamában századról századra kutat egy nő után, aki szeretni tudná őt.
Szája érzéki mosolyra görbült, tekintete végigpásztázott rajta, majd szempilláit lehunyva
jártak kezei a gitáron. Ujjai olyan gyorsan mozogtak, hogy képtelen volt nyomon követni
őket, ahogy a kísértően szép dallamot játszották.
Énekelt egy sötét árnyról, ami lassan homályba borítja a lelkét, és amit lehetetlen lenne
elpusztítani, ha egyszer átengedné magát neki. Egy erős fenevadról, ami állandóan a
szabadságáért üvölt a bensőjében. Arról, hogyan telt az idő, hogyan halványultak el az
érzelmek és a színek, ő pedig nem találta meg a hölgyét, így a remény lassan elhagyta, míg
végül már csak a gitárja, és a dalok szavai maradtak a számára.
Olyan sötét dallam volt ez, hogy a szeme könnybe lábadt tőle. Corinne hangtalanul
összegömbölyödött az ágyon, és elmélyülten figyelte az arcát, ahogy játszott. A fény zavarta a
szemét, így anélkül, hogy észrevette volna, mit tesz, intett egyet a kezével, hogy lekapcsolja
azt. Minden, ami a világból számított, az Dayan volt, és ahogyan énekelte azt a dalt a
gyönyörű, kísértetiesen tökéletes hangján. Hirtelen elöntötte a vágy, hogy a karjába szorítsa ,
hogy ő lehessen az a nő, akire ennyire kétségbeesetten szüksége van.
A zene finoman változni kezdett, becsatlakozott egy reményteljes dallam, ami fokozatosan
örömtelivé erősödött. Azon kapta magát, hogy elmosolyodik a sötétben, szeme még mindig az
arcára tapadt. Egy művész, egy páratlan költő. Szerette nézni az arckifejezését, ahogy játszott,
mintha a lelkét öntötte volna a zenébe. Corinne szempillái lassan leereszkedtek. Nagyon
fáradt volt. És Dayan ott volt vele, valódin, szilárdan, hihetetlenül erősen és egészségesen.
Egy pillanatra a gitár elcsendesedett, míg Dayan elnyújtózott mellette, és a mellkasára fektette
a hangszert.
Elmosolyodott.
– Játszol nekem, amíg elalszom?
– Természetesen, – érezte a válaszmosolyt a hangjában, – legyenek csodás álmaid édes.
Álmodj arról, hogy együtt vagyunk.
Ujjai ismét siklani kezdtek a húrok felett, életre hívott egy halk, lágy balladát. Álomszépet.
Álmodozót. Álomhozót. Már csak annyit tudott, hogy imád vele lenni, és hogy a zenéje
elsodorja. Elérte vele, hogy nagyon is élőnek és nőiesnek érezze magát. Mintha egészséges
lenne. Álma közepén köd kezdett lassan kanyarogni a csillagok között. Érezte, hogy Dayan
rosszallóan figyeli, mutatóujjával gyengéden oda-vissza végigsimított a homlokán.
– Menj aludni édes. Azt akarom, hogy minden nap napnyugtáig aludj. – Végigsöpört egy
csókkal a homlokán, elsimítva a szemöldökei közé gyűlő ráncokat. – Értesz engem édes?
Mélyen alszol, amíg nem szólítalak, hogy felébredj.
Corinne inkább aludt már, mint ébren volt.
– Megint parancsolgatsz nekem, ugye?
– Igen. És szeretném, ha engedelmeskednél. – Gitárjának hangjai megtöltötték a szobát
éppúgy, mint a lány szívét, és a lelkét. – Tudod, hogy te vagy az életem, pontosan tudod.
Mondd, hogy igen.
– Bárcsak az életed lehetnék, – már majdnem aludt, fel sem fogta teljes egészében mit is
beszél, – viszont te határozottan az életem vagy.
Olyan sokáig hallgatott, hogy Dayan már azt gondolta, elsodorta az álom. Feküdt a lány
mellett, ujjai szeretettel jártak a gitárján. Szerette volna, ha ez a pillanat örökké tart. Corinne
ott volt mellette, ahová tartozott.
A fény kezdett áttörni a sötétségen, sötétszürkébe fordítva a tintaszín feketét. Ő pedig csak
feküdt ott, ízlelgette az érzést, hogy mellette van, és hiányolta hangja dallamát, a nevetését, a
szemeinek huncut csillogását, amikor bosszantotta őt. Hogy úgy nézzen rá, mintha ő lenne az
egyetlen férfi a világon. Corinne. Tudta már, miről írnak a költők. Hogy a lelke miért kiáltott
érte. Hogy miért várt rá évszázadok óta.
– Dayan, – motyogta a lány, – te ember vagy?
Rémülten nézett le rá.
Corinne szemei zárva voltak, a légzése nyugodt volt, mintha aludna. Csak elhomályosította,
fátyol mögé rejtette a lány emlékeit, nem törölte ki őket teljesen, hiszen úgy tervezte, hogy
nemsokára megtudja az igazságot. Nem akarta, hogy ekkora megrázkódtatás érje most, ezt a
sokkot nem kockáztathatta meg Corinne beteg szívével. Azt szerette volna, ha az emlékei
kéznél legyenek, ha szükség lesz rájuk, de a parancsának meg kellett volna akadályoznia,
hogy kérdéseket tegyen fel ezzel kapcsolatban.
Megvizsgálta a gondolatait, ahogy ott feküdt mellette. Sodródott a tudata, éppen szépet
álmodott. Egyáltalán nem félt. Dayan megnyugodott, szája egy lassú mosolyra ívelt. A lány
megint csak közelebb lépett az igazsághoz. Közelebb ahhoz, hogy elfogadja őt.
„Aludj édes, meglátogatlak majd álmodban.”
Így is gondolta. Képtelen volt elviselni, hogy távol legyen tőle, még akkor sem, amikor
mindketten aludtak.
Kénytelen lesz menedéket keresni a földben, amíg a nap fenn van, de nem merte a szokásos
biztonsági varázslatokkal védeni őt. Ha megpróbálná elhagyni a házat a biztosítékok ellenére,
a feszültség problémákat okozhatna gyönge szívének. És ő is félt távolabb kerülni tőle, máris
elkezdte érezni az életpárok elszakadásának tüneteit magán.
Bár még nem mondta el a rituális szavakat, Corinne szíve és elméje már az övéhez volt kötve.
Még egyszer lehajolt, és megcsókolta őt, mert meg kellett érintenie, és minden rá leselkedő
veszély ellenére maradni akart.
Tudta, hogy nem maradhat, de ez csöppet sem akadályozta benne, hogy vágyakozhasson arra,
hogy vele maradjon.
„Aludj, amíg felemelkedek Corinne. Aludj biztonságban,” – adta ki a parancsot halkan,
miközben azon gondolkodott, meg kell, hogy találja a módját annak, hogy megvédhesse, amíg
ő is alszik.
Elégedetten nyugtázta, hogy a lány engedelmeskedik neki, csendesen feküdt mellette, és
felszabadította az elméjét, hogy megkeresse testvéreit.
„Darius. Pillanatról pillanatra nagyobb szükségünk van a gyógyító segítségére. Egyetlen nap
alatt is sokat gyengült. Nem tudom, mennyi ideig bírja még ki.”
Várakozás következett, majd egyszerre ott volt Darius. Erősen. Megnyugtatóan. Nyugodtan,
mint mindig.
„Lépj be a testébe. Julian, Tempest, Desari és én is hozzád kapcsolódunk. Próbálj könnyíteni
rajta, mi pedig annyi segítséget nyújtunk, amennyit csak tudunk, hogy megerősíthesd annyira,
hogy találkozni tudjunk.”
Dayan lassan kiengedte a lélegzetét. Rá kellett volna jönnie, hogy Darius a család erejére épít.
Az egész család ott állt mellette, és harcolt Dayannal vállvetve az életpárja, és annak
gyermeke életéért. Elméik összeolvadtak, magához ölelte az erejüket, elhagyta fizikai testét,
hogy még egyszer megkísérelje Corinne gyógyítását. Vagy legalábbis időt nyerni a számára.
 8. fejezet

Desari, a Sötét Trubadúrok első számú énekese egy ideges ritmust kopogott az asztalon a
körmével, miközben testvérét nézte.
– Dayan életpárja nem fog tudni már sokáig kitartani Darius. Nem tetszik ez a helyzet
egyáltalán. Dayan nem követelheti a magáénak, és nem segíthet rajta ténylegesen, amíg
gyereket vár. Gregori mit mondott?
Julian átölelte a derekát, és lehajolt életpárjához, hogy egy megnyugtató csókot adjon a
halántékára.
– Gregori és Shea igazán nagyon jók Desari. Majd kitaláljuk, hogyan segíthetünk Dayannak.
Gregori egyszerűen lenyűgözően dolgozik, a testvéred, a te véred ugyanaz. Pontosan tudod
mennyire erőteljes. Kár, hogy Gregori és Savannah nem vettek rész Lucian esküvőjén.
Késleltette őket, hogy belefutottak a vámpírba, és most ezek a hírek ismét rövidebbre szabták
a találkozásukat Luciannal.
– Nem vagyok benne biztos, hogy időben oda fognak érni Dayanhoz. Barack és Syndil is
visszatérnek a Kárpátokból. De az nagyon messze van Julian.
Desari egyértelműen aggódott, beleharapott alsóajkába. Julian ismét lehajolt hozzá, egy újabb
megnyugtató csókot nyomva halántékára.
– Magukkal hozzák Sheát, és az életpárját, Jacques-t is, a herceg testvérét, aki szintén egy
nagyon erős Kárpáti. Túlságosan hozzászoktál ahhoz, hogy csak a családra számíthatsz
ezekben a dolgokban, de az az igazság, hogy sokkal többen vagyunk, testvérek, rokonok, akik
szintén lépéseket tesznek, hogy segíthessenek nekünk.
Darius megvonta széles vállát, ahogy húgára nézett, fekete szemeiből megingathatatlan
nyugalom áradt.
– Nem tehetünk mást, mint megadunk minden támogatást Dayannak, amíg ideérnek. Gregori,
és az életpárja hamarosan ideérnek, és együtt megyünk tovább, hogy csatlakozzunk
Dayanhoz, és a család többi tagjához, akik még úton vannak. Dayannak nincs más választása,
mint életben tartani őt, és meg is fogja tenni.
Julian bólintott.
– Gregori és Shea is úgy érzik, hogy túl kockázatos lenne, ha Dayan vért cserélne vele, amíg a
baba a méhében van. Dayan azt mondta, hogy a gyermek kislány, és hogy igen erős médium.
Ez talán segíteni fog, de mindaddig, amíg a gyógyítók meg nem érkeznek, hogy segítsék a
babát, túlságosan kockázatos lenne mindenféle beavatkozás.
Desari elkomorodott.
– Ha Dayan életpárjának a szíve feladja, mindkettejüket elveszítjük.
Julian karjai még szorosabban fonódtak köré.
– Dayan azt semmiképpen sem fogja megengedni. Valóban nagyon gyenge az életpárja szíve,
de az összekapcsolt energiáinkkal képesnek kell lennünk megtartani őt, míg a gyógyítók abba
a helyzetbe kerülnek, hogy segítsenek rajta és a babán.
Pillantása találkozott Dariuséval életpárja feje fölött. A helyzet nagyon is komoly volt. Barack
és Syndil szinte száguldottak hazafelé, és hozták magukkal Sheát és az életpárját Jacques-t.
Shea egy rendkívüli Kárpáti volt. Orvos, kutató, és nagy tehetségű gyógyító egy személyben.
Velük együtt utazott egy emberi férfi is, a Kárpáti faj barátja, Gary Jansen is. Gary segítette
Sheának a kutatásaiban, megtalálni a módját, hogy életben tarthassák a Kárpáti gyermekeket a
sorsdöntő első év folyamán. Gregori minden vele kapcsolatos információt elküldött, amikor
az egész Kárpáti faj védelmét kérte a férfira. A zenekar tagjai ugyan nem ismerték Garyt, de
Kárpáti körökben Gregori szava megfellebbezhetetlennek számított az egész világon.
– Közeledik a hajnal, – tűnődött Darius hangosan, – de ha szükségünk lesz még pár órára,
majd a vihar segít.
– Azt mondtad, itt találkozol velük, – tiltakozott Tempest, – ez a kemping meglehetősen
elszigetelt. A legjobb hely, hogy leszálljanak.
Darius elgondolkodva dörzsölte meg orrnyergét, és lemosolygott életpárjára. Tempest csípőre
tett kézzel állt, és azt az ennivaló szemöldökráncolást csinálta, amitől mindig kedve támadt
magával cipelni őt valami félreeső helyre, hogy lecsókolja azt, kifejező arcáról.
– Barack és Syndil is úton vannak drága. Majd utolérnek bennünket Cascadesben a háznál.
Gyorsan kell haladnunk, ha hamarosan oda akarunk érni Dayanhoz.
Tempest felkapta a fejét, lángvörös haja megcsillant a holdfényben.
– Pontosan tudod, hogy nem Barackkal és Syndillel akarunk itt találkozni Darius! Hanem
Gregorival és Savannah-al. Azért akarsz elmenni, mert a másik, a nagy tesód érkezik, és te
ideges vagy a vele való találkozás miatt. Julian olyan sokat mesélt már a Legsötétebbről, hogy
valószínűleg rémálmaid is vannak róla.
Ha Dariusnak nem is, Tempestnek valóban voltak.
Képtelen volt megállni, hogy ne ugrassa életpárját, amikor arra csak alkalom adódott. Még
alig néhány rövid hete voltak együtt, és még mindig elállt a lélegzete a gyönyörű szempár
egyetlen érzéki pillantásától. És volt egy olyan érzése, hogy ez így is marad mindig.
Tempest túlságosan is magabiztosnak hangzott Darius ízléséhez képest. Figyelmeztetően,
dühösen rámeredt, egyik szemöldöke a magasba szökött.
– Ideges? Fogalmam sincs mi az, még soha nem tapasztaltam. Hallgattam az idősebbek által
kiszínezett meséket a Legsötétebbről, a mumusról, akivel a gyerekeket akarták ijesztgetni. A
történeket valóban lenyűgözőek, de nem kétséges, hogy ő is csak egy egyszerű férfi.
Most Julianon volt a sor, hogy magasba szökkenjen a szemöldöke.
– Egy egyszerű férfi? – határozottan önelégült mosoly telepedett az arcára. – Hallottam már
Gregorira sokféle jelzőt alkalmazni, de az egyszerű férfi még nem volt közöttük.
Desari megérintette fivérét.
– Darius, te nem találod furcsának, hogy ennyi idő után három bátyánk is lett, szinte egy
időben? Először találkoztunk Gabriellel és Luciannal, a legendák sötét ikreivel, akikről te
magad meséltél nekünk, mikor gyerekek voltunk. És most itt van Gregori, a sötét gyógyító.
Nekem szinte hihetetlen, hogy élnek, hogy léteznek. Lucian és Gabriel csodálatosak. Én
nagyon izgatott vagyok, hogy minél hamarabb találkozhassak Gregorival.
– Soha nem is ismertük őket, – mutatott rá Darius, – Lucian és Gabriel régen eltűntek, a
létezésük már pusztán csak mítosz volt. Gregori pedig rengeteg felelősségteljes feladatot
végzett. Te még csak kisbaba voltál, és én is csak hat éves, amikor elvesztünk. Ő már akkor is
kész felnőtt volt, egy teljesen kifejlett hím, mind termetben, mind erőben. Kétlem, hogy túl
sokat gondolt volna ránk.
Ismét megvonta a vállát hanyagul. Visszagondolt azokra a réges-régi napokra, és a testvérére.
Ő volt a személyes hőse, meghallgatott minden egyes lenyűgöző történetet vele kapcsolatban,
újra és újra elismételte őket magának, amikor egyedül volt.
Tempest a szerelem csöndes gesztusával csúsztatta ujjait hatalmas tenyerébe. Megérintette
életpárja elméjét, és azt találta, hogy pontosan olyan egyszerűnek látta a tényeket, ahogy
kijelentette őket. Nem ítélkezett. Darius csak vágyakozott az érzelmekre, amíg ő meg nem
jelent az életében, így kialakított magában egy óriási vasfegyelmet.
Felemelte a fejét, hogy szája megtalálja az övét. Az érzelmek ennyire nyilvánvaló hiánya még
mindig megrémítette néha. Még csak nemrég kezdte el a Kárpáti létet, és a családban is a
helyét keresgélte, hiszen az egész életét magányosan töltötte.
Darius azonnal reagált, mint mindig, csókja forró, és birtokló volt. Tempest szinte azonnal
megolvadt tőle, karjai a nyaka köré lopakodtak.
– Túl sokat gondolkodsz, – mutatott rá.
– Féltem Dayant Tempest. Ez egy nagyon nehéz probléma. Őszintén szólva, fogalmam sincs
meg tudjuk-e menteni az életpárját. – Megengedte Tempestnek, hogy meglássa, most az
egyszer elfogta a kétség. Vele sebezhető is tudott lenni, meg merte neki mutatni óriási
szeretetét a családja iránt. – Ha te lennél abban a helyzetben… – hangja elakadt, a puszta
gondolattól is egész testét elöntötte a tiltakozás.
– De nem én vagyok, – mutatott rá Tempest, – én erős vagyok és egészséges. Te pedig nem
fogod cserbenhagyni Dayant. Ahogy ott voltál neki évszázadokon át, most is te leszel a szikla,
amire támaszkodhat.

***

Corinne megfordult, és közelebb húzódott a meleghez. Tudta ki fekszik mellette, arra sem
vette a fáradságot, hogy kinyissa a szemét.
– Dayan, te ébren vagy. Pontosan meg tudom mondani abból, ahogyan lélegzel. Mondd el, mi
a baj.
Dayan megfeszült. Álmos, szexi hangja felkeltette a testét, ami már végre teljesen nyugodt
volt.
– Te most állítólag alszol, a következő felemelkedésig.
Szó szerint így kellett volna történnie. Ő maga adta ki neki rá a parancsot.
Corinne odadörzsölte az arcát a mellkasához, és felnevetett.
– Azt azért el kell ismerned, elég furcsán fogalmaztad meg a kívánságodat. Nyugodtan kéne
aludnom addig, amíg fel nem emelkedsz. Ez mit is jelent pontosan? – Ásított egyet álmosan,
udvariasan elfedve a száját. – Ha soha nem mész aludni, és egész éjjel csak fekszel a
mennyezetet bámulva, az azt jelenti, hogy nekem sem kell engedelmeskednem? Vagy azt
jelenti, hogy addig kell aludnom, amíg ténylegesen fel nem emelkedsz az ágyról?
Dayan azon kapta magát, hogy a plafonra vigyorog.
Egyszerűen csak feküdt ott mellette, és élvezte, hogy megoszthatja vele a teret, miközben
csodálja az éjszaka szépségét. A szobán kívülről hallotta az éjjeli lények folyamatos
motoszkálását. Szél nyomakodott át a fák között, és ettől még élesebben élőnek érezte magát.
– Csak a tájékoztatásodra közlöm, hogy nem a plafont bámulom. Téged bámultalak. – Fölé
hajolt, és halkan nevetve megcsókolta a szája sarkát. – Te kis boszorkány. Hogy sikerült
felébredned, amikor azt hittem, rég alszol?
– Ez egy nagyon bizonytalan parancs volt Dayan, – mutatott rá a lány, szempillái
felemelkedtek, még a sötétben is jól látszottak nevetős zöld szemei. – mármint úgy értem,
hogy hallottalak téged, és éreztem a lökést is, hagytam magam elsodorni tőle, de közben végig
arra gondoltam, hogy nem okvetlenül kell engedelmeskednem is.
– Bizonytalan? Ez nem bizonytalan volt. Csak számításba vettem az… ööö… állapotodat.
Mindössze tekintettel voltam rád. Határozottan tiltakozom a bizonytalan szó használata ellen.
Nagyon is határozott voltam, de gyengéd.
Corinne teljesen oldalra fordult, fejét a válla vánkosára tette.
– Alábecsültél engem. Valld csak be. Annyira hozzászoktál már, hogy az emberek mindig
engedelmeskednek neked, hogy meg sem fordult a fejedben, hogy én esetleg ellenállhatok.
A férfi szemöldöke a magasba emelkedett.
– Szándékosan csináltad.
– Nos, igen. Nem kényszerítheted csak úgy az embereket, hogy azt tegyék, amit mondasz
nekik. – Dayan is megfordult, orruk így már csaknem összeért. Kihívóan. – Mint például
Lisával. Abba kell hagynod, hogy befolyásolod őt Dayan. És meg se próbáld letagadni, mert
pontosan tudom, hogy azt csinálod.
– Nem akartam letagadni. Mondtam már mennyire fontos, hogy elfogadja a jelenlétemet az
életedben. – Dayan összekulcsolta ujjait a feje mögött. – Lisának szokatlanul erős ellenállása
van a meggyőzésemmel szemben.
– Mert Lisa nem olyan, mint az átlagemberek. A maga módján ő is más, – magyarázta
Corinne. – eredendően jó, és azt hiszem a tehetsége valamifajta védelem. Meg kell engedned,
hogy a saját módján alakítson ki kapcsolatot veled. – Ujjhegyeivel kitapogatta az ajkait. – Te
olykor meglehetősen könyörtelen vagy, ugye?
Kidugta a nyelvét, és végigsöpört vele az ujjakon.
– Éjszakáról éjszakára állok a színpadon, olyan emberekkel körülvéve, akik egyáltalán nem
ismernek. Szükségem van némi térre. Valóban annyira szörnyű, hogy miután a legjobb
tudásom szerint szórakoztattam őket, egy kis teret kérek tőlük? Nem ártok nekik, csak
egyszerűen megkérem rá őket.
Corinne rámosolygott.
– Lisa iránt tapintatot kérek. Adj neki időt. Eljut majd oda, hogy elfogadjon téged. Azt
szeretné, hogy boldog legyek. Ha én boldog leszek, ő is tökéletesen elégedett lesz a
választásommal.
– A választásod vagyok Corinne? – rágcsálta Dayan az ujjait, fogai ingerlése apró tüzeket
küldött szét a véráramában.
– Valamint arrogáns és könyörtelen, – mutatott rá.
– Tedd hozzá a bűneim hosszú listájához a tolvajt is, ha már úgyis leltározod őket. – Az
ingébe csúsztatta a kezét, és kihúzott egy kis jegyzetfüzetet. – Nem hagyhattam ott ezeket a C.
J. Wentworth dalokat. Ott hagytad ezt a kincset csak úgy, az ágyad közepén. – Corinne-nak
félre kellett néznie attól a megbabonázó tekintettől. Hiszen ő egy csoda, egy zseni a zenében,
mégis az ő munkáját dicsőíti. Érezte, hogy szinte felragyog a boldogságtól. Hogy is ne
ragyogott volna? Az, hogy elismerően nyilatkozott a dalszövegeiről, az egyik legnagyobb
dicséret volt, amit Dayan adhatott neki. – Te kis buta, – mondta lágyan a férfi, és felemelte a
fejét, hogy megcsókolja a száját. – Remélem tisztában vagy vele, hogy csatlakoznod kell majd
a zenekarhoz. Egy kész kincsesbánya vagy. Szinte az összes hangszeren képes vagy játszani,
a dalszövegeid meg egyenesen csodálatosak.
– Még csak a közeledbe se érek, te egy élő legenda vagy, – felelte – de azért köszönöm ezt a
hatalmas dicséretet.
– Míg itt feküdtem melletted, olvasgattam a csodaszép dalszövegeidet. Néztem, ahogy alszol,
és azon töprengtem Corinne, hogy vajon mit tettem életemben, hogy kiérdemeltelek téged.
A melegség csak még inkább szétterjedt benne a halk szavaktól.
– Én csak azt írom le, ami a szívem mélyéről jön, az életben igazán fontos dolgokról. Olyan
dolgokról, amivel mindannyian találkozunk. A szépség mindenhol ott van körülöttünk Dayan.
Mindenkinek meg kell birkóznia a mindennapos problémákkal. Pénzügyek, betegség, még a
halál is, viszonzatlanul maradt szerelmek. – Megforgatta az ujján a gyűrűt. – De tudnunk kell,
hogy még mindig élünk, és meg kell látnunk a szépséget magunk körül. Csak észre kell
vennünk. Erről próbálok írni a dalaimban. Hogy van remény még a szívfájdalom közepette is.
Hogy a bánat mellett ott az öröm is. Hogy az életet megtapasztalni kell, nem pedig nézni
hogyan megy el mellettünk.
Dayan kinyúlt, és gyengéden visszahúzta a kezét a szájához, hogy köszönetképpen
megcsókolja.
– Soha nem találkoztam még senkivel, aki ilyen eltökélten teljes életet él, mint te Corinne.
Hatalmas csodákat mutatsz nekem. Meglátok olyan apróságokat is, mint a fák levelei, és azt
találom, hogy szebbek, mint ahogy valaha is képzeltem volna.
– A levelek ezüstszínűek a holdfényben, – mondta. – Gyakran kiülök a hátsó kertbe, és
nézem, hogyan ringatja őket a szellő, szinte ragyognak a holdfényben. – hátrahúzódott, majd
még közelebb bújt borzongva, mintha már magában az lehűtené, hogy a szélről, és
falevelekről beszél. – Hideg van itt benn.
Kezével intett a szekrény irányába, a nagy, kétszárnyú ajtó kinyílott, és egy vastag paplan
zuhant ki belőle.
Felhullámzott, mint a mesebeli szőnyeg, átlebegett a szobán, majd rájuk terült.
Egyáltalán nem volt hideg, csak a teste már nem szabályozta megfelelően a hőmérsékletét.
Dayan elnyomta elméjében a felcsillanó aggodalmat. Magára kényszerített egy mosolyt.
– Te most felvágsz Corinne. Elhiteted velem, hogy alszol és erősödsz, ehelyett itt lengeted a
kezed, és a takarót táncoltatod a levegőben.
Lélegzete a nyakát melengette. Lenyűgözően. Csábítóan. A lány halkan felnevetett a szoba
csendjében. Ettől pedig az ő mosolya is valódivá vált.
– Amikor kicsi voltam, sokszor elképzeltem magam, hogy varázsszőnyegen repülök. De
sosem mertem lebegtetni a takarót, ha rajta ültem, féltem, hogy lezuhannék.
– Tehát mit csináltál helyette? – kérdezte.
– Olvastam, természetesen. Mindent, ami a kezem ügyébe került. A könyvek elvittek olyan
helyekre, ahová a magam erejéből nem juthattam el. – Ujjaival végigkövette az álla markáns
vonalát. – Sok mindent olvastam. Szépirodalmat, lexikonokat, bármit, ami elém került. És ott
volt a zene.
– Hogyan sikerült megtanulnod játszani ennyiféle hangszeren, amikor életed nagy részét az
utcán töltötted?
Elfordította őt, és teljesen odahúzta magához, és köré fonta a karjait, hátát védelmezően
magához simította, testük görbületei úgy illeszkedtek egymáshoz, mint két kanál.
Corinne nevetése olyan lágy volt, mint a tetőn doboló eső hangja.
– Volt egy kis klub, egy apró bár, ahol egy valódi zenekar játszott. A zárak nem jelentettek
akadályt a számomra, gyakran aludtunk ott a hátsó szobában. A hangszerek pedig mindig ott
voltak. Figyeltem hogyan játszanak a zenekar tagjai, aztán pedig gyakoroltam a színpadon
hagyott hangszerekkel, amíg én is elő nem tudtam csalni ugyanazokat a hangokat. Szerencsés
vagyok, mert elég jó a fülem, és a dallamokat is könnyen megjegyzem. A zongora tűnt a
legegyszerűbbnek, mert ott láthattam a zenész ujjait, és figyeltem, hogyan játszik le egy-egy
dalt.
– Tudatában vagy annak, hogy ez milyen ritka adottság Corinne?
Elmosolyodott.
– Rengeteget kellett gyakorolnom.
Dayan lecsúsztatta a kezét a lány mellkasán keresztül a hasára.
– Megint mocorog. Mindkettőtöknek aludnia kellene. Ébren tartalak benneteket.
Corinne úgy érezte, hogy egész bensője kásává olvad, ahogy a férfi a baba fölé helyezte a
kezét védelmező gesztussal. Ösztönösen tudta, hogy ezt teszi. Közelebb moccant hozzá, hogy
még inkább egymáshoz simuljanak, elégedetten azzal, hogy mellette fekhet, hallhatja a
hangját, érezheti teste melegét. Ez volt az egyik legszebb dolog a világon. Hálás volt, amiért
átélhette.

***

– Nos, – Gregori ezüstszín szemei szinte égetve jártak öccsén, – tehát te vagy Darius.
Rengeteget hallottam már a hőstetteidről. Valóságos csodát vittél véghez azzal, hogy életben
tartottál egyszerre öt gyereket is, ráadásul ebből kettő lány volt. – Megfogta Darius karját, a
könyökénél, ahogy azt a harcosoknak kijáró hivatalos üdvözlés megkövetelte.
Gregorinak szinte még a pórusaiból is hatalom áradt. Ugyanolyan hosszú, fekete haja volt,
mint Dariusnak, csak a testalkata volt sokkal zömökebb és izmosabb, mint általában a többi
Kárpáti hímnek. Metsző pillantású ezüstszemei megpihentek a testvérén, akit már hosszú
évszázadok óta nem látott, mélyükön felpislákolt egy szerető ragyogás.
Darius csak nézte, és nem találta a szavakat. Voltak régi emlékei erről a férfiról, olyan mélyen
elzárva magában, ahol soha senki nem találhatta meg. Mindig is büszke volt arra, hogy
Gregori a testvére. Régen, a legnehezebb napokban, amikor a többi gyerekért küzdött,
hatalmas erőt merített legendás bátyjának emlékéből. Míg vasakaratát csiszolta, állandóan
összevetette magát vele, vagy elgondolkodott, Gregori mit is tenne a helyében, mintha fivére
láthatná, és elítélné ballépéseit. Gyerekként, elveszve a vadonban több másik gyerekkel
együtt, Darius igyekezett felnőni félelmetes hírű fivére képéhez. Az ikrek, a legnagyobb
vámpírvadászok már csak mítoszok voltak a számára, nem pedig valóságos személyek.
Gregori sokkal megfoghatóbb, valóságosabb volt a számára.
Gregori rezzenéstelenül állta öccse átható tekintetét.
– Senki nem lehet büszkébb nálam rád, azért, amit véghezvittél. Mert az valóban csoda, hogy
megmentetted mindkét kislányt, és hogy kitartottál Barackkal és Dayannal együtt hosszú
évszázadokon át. Köszönöm, hogy visszaadtad a húgomat. – Odafordította a fejét, hogy
ránézzen. Desari. Aki a hangját kizárólag az angyaloktól kaphatta. – Egy hatalmas ajándék a
világnak.
Desari könnybe lábadt szemekkel lépett ölelő karjai közé.
– Megtiszteltetés a számomra, hogy végre találkozhatom veled.
– A megtiszteltetés az enyém. – ölelte magához szorosan Gregori, mielőtt visszaadta volna az
aranyhajú harcosnak, aki szintén arra várt, hogy üdvözölhesse őt.
Gregori az életpárjáért nyúlt, maga elé húzta őt, karjaival óvón körülölelte.
– Hadd mutassam be az életpáromat, Savannah-t. Ők pedig a húgom Desari, és az öcsém
Darius.
Szinte sugárzott a hangjából a büszkeség.
– Juliant ismered, – szorította meg Desari jóképű életpárja kezét, – sokat mesélt rólad.
Savannah felnevetett Gregori arckifejezésének láttán.
– Már látom, ragaszkodnom kell hozzá, hogy beszélhessek Juliannal.
Megcsókolta Desarit, és ismét felnevetett, amikor Gregori határozott mozdulattal elhúzta őt
Julian közeléből.
– Maradj távol tőle. – Gregori vetett egy acélosan kemény pillantást az öccsére. – Hogy
engedhetted meg, hogy a húgunk ennek a barbárnak az életpárja legyen?
Darius szemöldöke a magasba szaladt.
– Jó, hogy említed, úgyis készültem szemrehányást tenni neked a megjelenése miatt. Mi ütött
beléd, hogy ideküldted hozzánk? Az előrelátásod teljes hiánya megdöbbentő. Ő pedig
kihasználta a helyzetet, amennyire csak lehetett. És ezért te vagy a felelős.
Julian rávigyorgott a két testvérre.
– Engem ért az a megtisztelő szerencse, hogy vigyázhattam két fajtánkbeli nőre, akiket
vámpírok üldöztek, amíg ti a képességeiteket csiszolgattátok. Így nem maradt más
választásom, mint maradni, és őrizni, amit a népünk oly nagy becsben tart. Arra már nem is
utalnék, hogy a Desarival való hivatalos kapcsolatom folytán, immár mindketten az én
fivéreim is vagytok, – vigyorgott önelégülten.
– Azt reméltem, hogy beleversz némi tiszteletet. – súgta bizalmasan mély sóhajjal az
öccsének Gregori. – De már látom, hogy ez lehetetlen. Soha életében nem engedelmeskedett
egyetlen törvénynek sem.
– Ideküldted, hogy megszabadulj tőle, – morogta válaszként Darius színlelt mogorvasággal.
Valójában nagyon is tisztelte Juliant a függetlenségéért, és már teljesen befogadta a családba.
Gregori kinyúlt, hogy kezet szorítson Juliannal is a harcosok módján.
– Köszönet mindenért, amit a családomért tettél. Igazából nagyon hálás vagyok azért, hogy te
gondoskodsz a húgomról.
Julian még szélesebben vigyorgott.
– Én tartozom hálával a feladatért.
– Remélem a testvéred, Aidan jól van, és végre már tudja, miért döntöttél úgy, hogy nélküle
élsz. – Volt egy finom éle Gregori hangjának. – Ha elmondtad volna nekem, vagy
Mikhailnak, segíthettünk volna vámpírral való harcodban. Még csak egy gyerek voltál Julian,
aki nincs egészen tisztában a bűnösség és a felelősség fogalmaival. Mikhail és én mindketten
nagyon büszkék vagyunk rád azok miatt a lépések miatt, amiket tettél a néped és a testvéred
védelmében. Remélem Aidannak is elmondtad.
Inkább volt ez kérdés, mint kijelentés.
Julian zavartan elmosolyodott.
– Meglátogattuk Desarival Aidant és az életpárját, Alexandriát. Sokat tudott arról, hogyan
próbáltam megvédeni. Nyilvánvalóan sokkal több időt töltött veled, mint ahogy én azt először
gondoltam. Jól van ő is, és az életpárja is.
– Ő pedig itt Tempest, – húzta közelebb magához vörös hajú párját Darius, – még nemrég
csatlakozott a mi világunkhoz.
Desari azonnal megmozdult, hogy kissé közelebb húzódjon a kisebb termetű nőhöz. Julian is
közelebb siklott, mintha zárná a sorokat, a család védőgyűrűjébe vonva a legújabb
családtagot, hogy enyhüljön kívülállóságának érzése.
– Tempest elképesztően bátor, – mondta Desari, – nélküle már nem lenne Dariusunk. Sokat
köszönhet neki a család.
– Isten hozott a családban kishúgom, – szólította meg Gregori – köszönöm neked az öcsém
életét. Hatalmas értéket veszítettünk volna el.
Tempest félénken és hálásan Desarira és Julianra mosolygott. Hátradőlt Darius mellkasára, és
próbálta összeszedni magát, hogy ne félemlítsék meg Gregori különös, lélekbe látó szemei, és
a belőle áradó erő.
– Örülök, hogy találkozhatok Darius családjának többi tagjával is. Gyakran beszélgettünk
rólad, és nagyon vártuk már a látogatásodat.
Savannah odahajolt hozzá, és megcsókolta az arcát.
– Tudom, hogy mindez még nagyon új neked, és talán egy kicsit ijesztő is, de látom,
lassacskán megszereted.
– Desari és Syndil úgy fogadtak, mintha a nővéreim lennének, Dayan, Barack, és Julian pedig
mint a védelmező fivérek. – Tempest kedvesen felmosolygott Dariusra. – És Dariusért nagyon
is megéri. Nem vagyok rémült, talán csak kissé túlterhelt. Egy napon majd gyerekeket is
szeretnék, úgyhogy a kezedbe teszem le a hitem Gregori, hogy megoldod azokat az óriási
problémákat, amikkel szembenézünk.
– Ígérem, hogy legjobb tudásom szerint megteszek mindent, – hajtotta meg felé Gregori a
fejét. – Rengeteget dolgozunk rajta, hogy minél gyorsabban válaszokat kapjunk. Gary Jansen
a különféle vérvonalakkal kapcsolatos kutatásokat végez, és megpróbál utánajárni, hogy
melyik Kárpáti családban hány gyerek született. Egy pár kivételtől eltekintve úgy tűnik, hogy
a gyerekek általában ötven-százévente születnek. Savannah vérvonala kivétel ez alól, a
nagyanyai ág miatt. Saranthának, Mikhail anyjának négy gyermeke is született szinte egymás
után. Három fiú és egy lány. A mi anyánk is elég hamar hozta a világra egymás után Dariust
és Desarit. Mégis Desari az egyetlen lánygyermek, aki életben maradt a vérvonalból. – Ismét
öccsére mosolygott. – Neked köszönhetően Darius. Rengeteget köszönhetünk neked.
– Annyira kevesen vagyunk, – mondta szomorúan Desari.
– De az esélyeink növekedtek, mióta tudjuk, hogy ősiek lettek szétküldve a világba, – felelt
Gregori gyengéden. – Gabriel és Lucian még mindig életben vannak. Élnek, és megtalálták az
életpárjukat. Francesca, Gabriel életpárja elküldte az egyik gyógyerejű takaróját Corinne-nak.
Szerettünk volna egy kicsivel több időt tölteni velük, mielőtt visszatérünk a Kárpátokba.
Desari kinyújtotta a kezét, hogy összekapcsolja életpárjáéval.
– Julian elmesélte hősies, de nagyon szomorú történetüket. Kiváltság volt, hogy mégis
találkozhattunk velük az esküvőn.
– Ők valódi ősiek. Mikhail nagyon reménykedik benne, hogy képesek lesznek segíteni Sheát
és Garyt a magas gyerekhalandóság okainak felderítésében, – mondta Gregori. – Magam is
régóta keresem már a megoldást erre a problémára, de eddig még nem sikerült legyőznöm
legnagyobb ellenségünket.
– Tény, hogy nincsenek lánygyerekeink, – sóhajtott fel Savannah. – ráadásul szinte lehetetlen
életben tartanunk őket az első életévükben. De te meg fogod oldani ezt a problémát. Már nem
vagy egyedül Gregori. Ott van Shea, Gary, és most már Francesca segítsége is. Meg fogjátok
találni a válaszokat, és megszülethetnek azok a gyerekek, akik után annyira sóvárogsz.
– Ikrek, – tódította Julian. – két kicsi lányka, akik vadul inalnak a rájuk vadászó apjuk elől.
Úgy tűnt, nagyon is elégedett ezzel az elképzelt jelenettel.
Gregori rávillantotta az asztal fölött fehér fogait Julianra.
– Tréfálkozz csak a káromra Julian, de emlékezz vissza, én már sok-sok éve ismerlek. Desari
húgommal pedig olyan sok mindenről kell még beszélgetnünk.
Julian felnevetett.
– Szeretném, ha beszélnél vele Gregori. Egészen meglepő képességei vannak. Darius és én
már a saját bőrünkön tapasztaltuk. – Megcsókolta az életpárját. – Azt hiszem, jól gondolom,
hogy nem szeretnéd egy fatörzshöz énekelni az idősebbik bátyádat a kedvemért.
Gregori szemöldöke a magasba rándult, ezen a szokáson osztozott Dariussal annak ellenére,
hogy mondhatni az egész életüket elválasztva töltötték.
– Desari ilyesmire is tudja használni a hangját?
Desari felnevetett, arcát lágy pír öntötte el.
– Persze, hogy nem. Julian túloz. Én csak arra használom a hangom, hogy másoknak örömet
szerezzek.
– Meg arra, hogy megfegyelmezd a bátyádat és az életpárodat, ha olyan dolgokat akarnak
csinálni, amivel nem értesz egyet, – egészítette ki segítőkészen Darius.
Amikor Gregori ezüst tekintete elgondolkodóan megpihent rajta, Desari felsóhajtott, és
megadta magát.
– Na, jó, rendben, egyszer használtam egy hálót, hogy lefogjam őket. – Összeesküvőn
rámosolygott a többi nőre. – Ahogy idősödtök, egyre több képességetek fog kifejlődni, ami
sokkal hasznosabb lehet, mint gondolnátok.
Gregori közelebb húzta magához Savannah-t.
– Visszaviszlek a hazánkba, ahol soha nem fogod hallgatni ezt a női ostobaságot.
Savannah lábujjhegyre emelkedett, és megcsókolta szája kemény vonalát.
– Anyám is ott él, és ha jól emlékszem, azt mondtad, apám megengedte neki, hogy ámokot
fusson, káoszt okozzon, és pusztítás járjon a nyomában.
– Szeretnék találkozni az édesanyáddal, – mondta Desari. Megragadta fiatalabbik bátyja
karját. – Csináljunk egy európai koncertkörutat! Haza is tudnánk menni közben a hegyekbe.
Olyan mókás lenne! Barack és Syndil is annyira szerettek ott lenni, és biztos vagyok benne,
hogy Dayan is szívesen elhozná majd Corinne-t, hogy mindenkinek bemutathassa.
– Előbb arról kellene gondoskodnunk, hogy Dayan velünk maradjon. – emlékeztette Darius.
– Ez pedig nagyon komoly problémának tűnik, – magyarázta Gregori.
Darius bólintott.
– Dayannak minden oka megvan rá, hogy gondterhelt legyen. Soha eszembe nem jutott volna,
hogy valaha is ilyen problémával kerülök szembe. Nem tudja átalakítani az életpárját, amíg a
baba meg nem születik. De Corinne szíve megnagyobbodott, és máris túlságosan hajszolt.
Nagyon kételkedek benne, hogy ki fog tartani addig, míg a baba elég erős lesz hozzá, hogy
megszülethessen, és abban is egészen biztos vagyok, hogy a vajúdást sem fogja kibírni.
– Mit gondolsz, mennyi ideig fogja bírni a szíve? – vonta össze a szemöldökét Gregori,
homlokán az aggodalom redői sorakoztak fel. – Ha jól tudom, megvizsgáltad őt a Dayannal
való kapcsolatodon keresztül. Úgy érzed, hogy elég időnk lesz?
– Az igazat megvallva nem tudom, – ismerte el Darius.
Annak, hogy újra érezte az érzelmeket, felfedezte némi hátrányát is. Úgy szerette Dayant,
mint a testvérét. Érezte Dayan fájdalmát, az állandó szívfájdalmat, és Dariusban egyre
növekedett a nyers szükség, hogy enyhítse testvére szenvedéseit.
Gregori egy hosszú sóhajjal kiengedte a lélegzetét. Azt hitte, hogy Dariust és Desarit örökre
elvesztette. A felfedezés öröme, a hatalmas szeretet, amit érzett, szinte túlságosan is elsöprő
volt, de a legijesztőbb az a gondolat volt, hogy képtelen lesz nekik segíteni, amikor arra a
legnagyobb szükségük lenne.
Miközben az elméjét olvasta, Savannah felemelte a kezét, hogy csillapítólag elsimítsa
ujjbegyeivel azt a gondterhelt ráncot a szemöldökei közül.
– Meg fogod menteni. Jól ismerlek Gregori.
Érezte azokat az óriási érzelmeket, amik elárasztották a férfit, pusztán attól, hogy láthatta a
testvéreit, akiket örökre elveszettnek gondolt.
Gregori karjai azonnal a dereka köré fonódtak, és behúzta őt hatalmas válla alá.
– El sem tudom képzelni, mit érezhet Dayan, amikor az életpárja ilyen iszonyatos veszélyben
van, – járatta higannyá olvadó pillantását Savannah fölött. – Kevés fenyegetés van, ami
túlságosan érdekelne, de ha te lennél ekkora veszélyben, az határozottan megrázna.
Egy lassú vigyorgás ívelt fel Savannah puha száján, szeme felszikrázott, mint a drágakövek.
Hajlandó volt neki nevetést és ugratást nyújtani, hogy enyhítse ezeket a hatalmas érzelmeket.
Az életpárja volt, az ő gondjaira bízva, bármit gondolt is erről a másik.
– Határozottan megrázna? Imádom, ahogy beszélsz. Főleg amikor ilyen kifejezéseket
használsz. Ha beütöm valahova a lábam, már attól elveszted a fejed.
Darius szemöldöke a magasba szökött, Julian pedig felhorkant, egy túlságosan is kirívó
önelégült mosollyal az arcán.
– Ezt én is látni akarom Savannah. A Legsötétebb, amint elveszti a fejét. Jó ideje próbálom
már elképzelni ezt a látványt. – Összevigyorogtak Dariussal. – Ha jól emlékszem Darius, ő
volt az, aki gyakran tartott előadásokat arról Mikhailnak, hogyan engedelmeskedik egy életpár
a mesterének.
Savannah visszapördült felé, hogy örökségéhez méltóan, villogó tekintete hegyére tűzze
Gregorit.
– Mester? Engedelmeskedik a mesterének?
Az ezüst szemek pillantás Julianra siklott, csillogása halálbiztos megtorlást ígért.
– Egészen biztos vagyok benne, hogy soha nem használtam a mester szót.
– Azt hiszem Savannah, hogy Gregori túlságosan szigorú volt apáddal, amiért az időnként
szerinte túl sok szabadságot engedélyezett Ravennek, – közölte vele Julian, – és abban is
meglehetősen biztos vagyok, hogy többször is használta a „mester” szót. De az
„engedelmesség” határozottan sokszor elhangzott. – Oldalra döntötte a fejét, mintha
elgondolkodna. – Lehet, hogy a húgoddal is beszélned kellene Gregori. Nem igazán ragadta
még meg az engedelmesség fogalmának lényegét.
Desari vágott rá egy grimaszt.
– Ne hagyd, hogy rászedjen Savannah. Julian és én egyenrangú társak vagyunk. Szeret ugyan
morgolódni, de egész szépen alakul.
Savannah felmosolygott Gregorira.
– Nos, ez legalább reményt ad nekem is. Már csak éppen bele kell nőnöm a hatalmamba.
– És akkor mi történik? – Gregori megfogta a vállait, és finoman megrázta. – Már a gondolat
is megrémít, hogy még a jelenleginél is nagyobb hatalmad legyen. Fogalmam sincs, mihez
fogsz vele kezdeni.
– Természetesen segítek neked, – veregette meg Savannah az izmos vállat.
– Rengeteg a megbeszélnivalónk, – avatkozott közbe Darius, – és nagyon kevés minderre
most az időnk. Még ekkora távolságból is tisztán érzem Dayan aggodalmát. Úgy gondoltam,
hogy hajnalig talán még folytathatnánk az utat, hogy minél közelebb kerüljünk hozzájuk, bár
igazából ez itt egy biztonságos terület, ahol védve lennénk a nap folyamán.
Kapcsolódj össze Dayannal Darius, én pedig veled fogok kapcsolódni. Szeretném magam
megvizsgálni, és látni, hogy mivel is állunk szemben pontosan, – határozott Gregori. – együtt
elég erősnek kell lennünk ahhoz, hogy elvégezhessem a vizsgálatot.
Darius bólintott, aztán kinyúlt téren és időn keresztül.

***

„Dayan. A Legsötétebb megérkezett. Óriási hatalma van, és látni szeretné a problémát.

Érzem az aggodalmad. Történt valami, ami fokozza a félelmeidet?”
Dayan lepillantott Corinne-ra. Félig aludt, félig még ébren volt, valahol a kettő között lebegett
félúton.
„Nagyon nyugtalan ma este, még a gyógyítási kísérletünk ellenére is. A teste már képtelen
megfelelően szabályozni a hőmérsékletét. Érzem, hogyan távolodik el lassan ettől a világtól,
és kerül egyre közelebb a következőhöz.”
„Lépj be a testébe, hogy láthassuk, mi történik.”
Darius nyugodtan, és magabiztosan tartotta a hangját. Dayannak jobban hinnie kell benne,
hogy életben tarthatják Corinne-t, mint valaha.
Csekély habozással érkezett a válasz.
„Megbízol benne?”
„Ő a bátyám, és az életpárja a herceg lánya, Savannah. – Darius igyekezett megnyugtatást
sugározni felé. – „Dayan, Gregori nagyon messziről érkezett, hogy segíthessen nekünk.”
Szándékosan használt többes számot, emlékeztetve rá Dayant, hogy egy családhoz tartoznak,
együtt vannak mindenben. Dayant most a Kárpáti hímek ösztönei irányították, hogy
mindenáron megvédje az életpárját. Gregori pedig idegen volt a számára, így gyanús is.
„Akkor hatalmas köszönettel tartozom neki.”
Dayan a karjaiba vette Corinne-t. Az apró vonalak, amik megjelentek a lány szája környékén,
újabb aggodalomhullámmal öntötték el. Dayan továbbította ezt a vészterhes részletet
Dariusnak, miközben elhagyta a testét.
Fénnyé, és energiává vált, egy gyógyító lélekké, ami végre szeretett volna hajtani egy teljesen
önzetlen tettet, egyetlen pillanat alatt, habozás nélkül feladta magát, hogy bármi legyen, amire
Corinne-nak csak szüksége van.
Dayan végig maga mellett érezte Dariust. Közel. Erősen. Kitartóan. Darius pontosan tudta,
hogyan kell teljes bizalmat elérni. Ez mindig ugyanígy történt, mióta Dayan csak emlékezni
tudott. Darius egyszerre volt az apja és az anyja, a bátyja, a legjobb barátja és vezetője.
Dayan végtelenül hálás volt azért, hogy most is ott volt vele. Úgy tűnt, Darius nem is tartja
kétségesnek, hogy megmentik Corinne-t. Az ő megváltásához pedig pontosan erre volt
szükség, hogy ezt tényként kezeljék. Dayan minden reményét Darius gyakorlatiasságába
vetette.
A Kárpátiak összefonódó ereje óriási volt, szinte áradt felé. Dayan mindannyiuk hatalmát
külön-külön érezte, ahogy összekapcsolódtak vele. Érezte, hogyan mozog felé valami sötétség
ezen a kapcsolaton keresztül, hogy láthassa, amit látnia kellett, a feladat roppant nagyságát.
„A szíve állapota túl gyorsan romlik. Le kell lassítanunk ezt a folyamatot, amíg odaérünk
hozzátok.” – A nyugodt hang egészen a Dariuséra emlékeztette Dayant. Ugyanaz a
magabiztosság áradt belőle. – „Elvégzem azokat a javításokat, amiket tudok. Hamarosan át
kell hoznod őt teljesen a mi világunkba. A gyermek meglepően jó egészségi állapotban van. A
bevitt oxigén, és a tápanyagok nagy része a kicsit táplálja. Valóban egy nagyon erős médium.
Nem szabad elveszítenünk egyiküket sem.”
Dayan érezte a rajta keresztüláramló hőt és hatalmat, ahogy a gyógyító megkezdte a
munkáját, gondos óvatossággal a szív körül. Azon fáradozott, hogy javítsa a vérellátást, és így
több éltető oxigénhez juttassa a testet.
„Ez minden, amit ekkora távolságból tehettem érte. Most pedig altasd el őt. Próbáld álomban
tartani addig is, amíg úton lesztek, de nagyon óvatosan kell eljárnod, nehogy túlhajszold a
szívét a kényszerrel, ha harcol ellene. Meglehetősen erős akadályok vannak az elméjében.
Hamarosan találkozunk Dayan, és gondoskodunk róla, hogy az életpárod életben maradjon,
ha van rá bármiféle mód. ”
„Köszönettel tartozom neked.” – felelt Dayan hivatalos modorban, és visszatért a saját
testébe. Érezte hogyan vonulnak vissza az elméjéből sorra a többiek is. Ekkora távolságra
küldeni ekkora energiát, nem volt egyszerű feladat. Tudta, hogy a családja, és a gyógyító a
föld fiatalító erejéhez fognak folyamodni, ahogyan neki is kell.
Corinne megmozdult mellette, magára vonva a figyelmét.
– Miért érzem magam annyira másképp? – kérdezte Corinne és felnézett Dayanra. A szemei
tiszták voltak, és határozottan könnyebben lélegzett. Szája mellől eltűntek azok a fehér
vonalak.
A megkönnyebbülés, amit Dayan érzett, szinte elsöprő erejű volt. Feküdt mellette és remegett
az örömtől és a reménytől.
– A gyógyító már közel van. Összekapcsolódott Dariussal és másokkal, hogy ellásson téged a
kellő erővel. Most ő volt, aki a szíveden dolgozott. – Corinne teljes csendben maradt néhány
pillanatig. Szinte őt magát is megdöbbentette, mennyire hisz benne. Benne és a furcsa
családjában. Minden egyes alkalommal jobban érezte magát, miután Dayan használta rajta a
telepatikus képességeit. Nem tagadhatja le önmaga előtt, hiszen bármit is csinált, az
határozottan működött. – Azt akarom, hogy most már aludj Corinne. A hajnal rögtön itt van,
és neked pihenésre van szükséged. Én is hamarosan aludni megyek. A pihenés pedig lehetővé
teszi, hogy a tested még többet gyógyuljon.
– Tényleg álmos vagyok, – mosolygott fel rá fáradtan, – bár azt gyanítom, hogy megint
felhasználtad a képességed, hogy abba az irányba noszogass.
– Ha egyáltalán csináltam valamit, – mondta diplomatikusan Dayan, – az csak egy egészen
aprócska lökés lehetett. – Még közelebb húzta magához, karjait köré fonta. – Szeretek
melletted feküdni, és a karjaimban tartani téged Corinne. A baba is olyan békés most,
észrevetted? Ezelőtt rugdosott, de most szépen ellazult, mintha a kis világa biztonsága
helyreállt volna.
– Imádom a hangodat, amikor róla beszélsz.
Corinne hangja teljesen elhalkult és ellágyult, ahogy öntudata lassan álomba sodródott.
– Mindig imádod a hangomat. – felelt önelégülten Dayan, míg egy csókot simított a
halántékára. – Most csak aludj szerelmem. Csak akkor ébredj fel, ha hívlak.
 9. fejezet

– Corinne!
A hang behatolt az alvás mély rétegei alá, visszahúzta őt az álmok árnyas világából.
Valaki határozottan a vállát rázta, hogy azonnal ébredjen fel. Beletelt néhány percbe, mielőtt a
hangból áradó kétségbeesés eljutott az árnyak közé. A riadalom terjedni kezdett benne, és ez
rákényszerítette a szempilláit, hogy felpattanjanak.
– Mi az Cullen? Mi történt? – A szíve őrült módon vert, kemény nyomás nehezedett a
mellére. – Lisával van valami?
– Elment. Mire felébredtem, eltűnt. Hagyott neked egy üzenetet.
Cullen az arca elé emelt egy papírdarabot.
Corinne elvette a levelet, remegő kezekkel tartotta a sápadt levendulaszín papírt, ami kissé
felpöndörödött a széleinél. Nem volt szüksége üzenetre, hogy tudja, hová ment Lisa. Nagyon
is jól ismerte őt, tudta hogyan gondolkodik. Lisa arra volt rászokva, hogy korán ébredjen,
elgondolkodott azon, hogy aláírt egy szerződést, és aztán meggyőzte magát róla, hogy ez
egyáltalán nem veszélyes. Nem akart veszélyben lenni, így elég könnyű volt magát
rábeszélnie, hogy a veszély nem is létezik. Ez volt Lisa.
A világ egy olyan hely volt a számára, ahol megváltoztatott mindent, ami nem tetszett neki.
Az embereknek udvariasaknak és kedveseknek kellett volna lenniük, így Lisa egyszerűen
elképzelte, hogy valóban azok. Ha más nőknek nem volt szimpatikus a szépsége miatt, az
Lisának nagyon fájt, és mindent elkövetett, hogy megváltoztassa a véleményüket magáról.
Dühösen magára, amiért nem számolt előre ezzel a lehetőséggel, Corinne ledobta magáról a
takarót, és a köntöséért nyúlt. Ez egyszerűen leugrott a fürdőszoba ajtóra szerelt kampóról,
átszáguldott a szobán, egyenesen a kezébe. Corinne szemmel láthatóan figyelembe sem vette,
hogy csak úgy hozzá röppent.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Cullen gyanakodva.
Corinne felnézett rá, látta, hogy szinte sokkosan bámulja őt.
– Micsoda? – csúszott ki a száján, még mielőtt ráébredt volna, mit is csinált. Lisa
természetesen nem mondott erről semmit a férfinak. Lisa azt szerette volna, ha Corinne nem
különbözik másoktól.
– Ez csak agy apróság, amire képes vagyok. Ki kell menned, hogy felöltözhessek. Tudom
hová ment, és visszahozom.
– A fotózásra, – találgatott undorodva Cullen. – Eszébe sem volt feladni. Azt hittem felhívta
őket, és lemondta. – Kezével végigszántott a haján. – Ha olyan ártatlan kis dologról lenne szó,
miért mondta ezt nekem? Tudta, hogy úgy gondolom, hogy veszélyben van. Meg kellett volna
hallgatnia.
– Meghallgatott Cullen, csak nem hallott meg. Lisa olykor csak úgy mond dolgokat, hogy
mindenkit megnyugtasson maga körül, és mert nem szeret érvelni, de végeredményben úgyis
mindig azt csinál, amit akar. – mondta Corinne, közben pedig előhúzta a ruháit a bőröndből,
és a fürdőszoba felé sietett.
– Tudta mekkora veszélyben van, – mondta Cullen, próbálva meggyőzni magát. – Talán nem
is oda ment, csak elindult, és aztán meggondolta magát.
Corinne felrángatta magára a farmernadrágot és kikiabált az ajtón.
– Nem-nem Cullen. Úgy tett, mintha hinne nekünk, mert mindannyian ezt szerettük volna, és
Lisa nem szereti felidegesíteni az embereket. Jobb, ha tőlem tudod, Lisa soha nem vitatkozik.
Ez az én hibám. Tudnom kellett volna, hogy ezt fogja csinálni. De ne aggódj, visszahozom őt.
Olyan gyorsan gombolta be blúzán az apró kis gyöngyház gombokat, ahogyan csak tudta,
keze egyetlen pillanatra lassult csak le, amíg végigsimított kisbabáján.
Ránézett az órájára. Délután négy harminc. Hogy a csodába aludta át a napot megint?
Hideg vizet fröcskölt az arcába, hogy megkísérelje végképp feloszlatni a ködöt az agyában.
Furcsállta, hogy mennyire fáradt. A szíve ilyen hamar feladná?
Elszakította a gondolatait a haláltól, az előtte lévő problémára koncentrált. Lisa veszélyben
volt, és jelen pillanatban semmi más nem számított.
Mezítláb futott vissza a hálóba, közben hátrasöpörte az arcából a haját, és lófarokba kötötte
azt.
– Hol a cipőm?
Míg hangosan kérdezte, valahonnan mélyen a bensőjéből megszólította a keresett tárgyakat és
magához hívta őket. A cipők maguktól kicsusszantak az ágy alól, és felröppentek nyitott
tenyerére.
Cullen csodálkozva bámult rá. Corinne teljesen figyelmen kívül hagyta őt, lehuppant az ágy
szélére, és felhúzta a szandálját.
– Hagyd abba a bámészkodást Cullen, – adta ki a parancsot. – azzal egyáltalán nem leszünk
előrébb. Lisának taxit kellett hívnia. Nekünk viszont a te autódat kell használnunk, mert az
enyém még a háznál van. Hol van?
– Kinn az utca jobb oldalán. Nem fog veled visszajönni ide, – tette hozzá szárazon.
Corinne élénkzöld tekintete fürkészőn nézett az arcára, majd a helyzet súlyának ellenére
meglepő vidámsággal.
– Kíváncsi lennék rá, hogy ide tudnám-e hozni egyáltalán. Dayan hol van?
Vele volt, amikor elaludt. Erre elég határozottan emlékezett.
Cullen megköszörülte a torkát.
– Neki egy kissé túl korai ez az időpont, de tudni fogja, hol vagyunk, amint felébred. Mindig
tudja, – próbált megnyugtatóan hangzani.
Corinne ujjai megdermedtek az apró kis erszénye szíján.
– Miért nem ébreszted fel őt?
Volt valami Cullen viselkedésében, ami nagyon gyanússá tette őt, de képtelen lett volna
megmondani, hogy mi.
– Nem maradt itt éjszakára. Miután elaludtál, távozott. Szereti, ha van magánélete, – tette
hozzá sután Cullen.
– Ezt egy kissé furcsának találom, tekintve hogy az enyémet viszont pillanatok alatt
megszállta. – mormolta az orra alatt Corinne. – Felkapta a táskáját, és határozottan az ajtó felé
indult. – Gyere, ha jönni akarsz. Meg akarok győződni róla, hogy Lisa biztonságban van.
– Jövök. Lesz Lisához néhány szavam, amikor megtaláljuk. – mondta Cullen és kinyitotta
Corinne előtt az ajtót.
– Az sehová sem vezet, ha dühös leszel Lisára, – vetette fel Corinne, ahogy becsúszott az
utasülésre. – Nem úgy látja a dolgokat, mint más emberek. Ha ordibálsz vele, az egyáltalán
nem működik, csak összetöri őt. Nem szeretem, ha fájdalmat okoznak neki Cullen.
– Nem éppen azt próbáljuk megakadályozni? – szűrte a fogai között a férfi.
– Én nem erről beszélek. Ő nagyon is sebezhető. Biztos vagyok benne, hogy beszélt neked a
bátyja haláláról.
– Pontosan emiatt kellett volna még komolyabban vennie bennünket, – mutatott rá. – De ő
túlságosan is bizakodó.
Corinne óvatosan válaszolt.
– Nincs azzal semmi baj Cullen. Ez az, ami azzá teszi Lisát, aki. Ő mindig bizakodó, édes és
jó. – Felnézett a férfi dermedt vonásaira. – Még soha nem láttam őt úgy viselkedni férfival,
mint veled. Talán túl sokat is beszélget velük, de nem esik bele senkibe. Ne tégy semmit, ami
megbánthatja őt.
Cullen váratlanul felnevetett.
– Azt hiszem, ő is pontosan egy ilyen beszélgetést tervezgetett Dayannal rólad.
Corinne hátravetette a fejét, haja önálló életre kelve lobogott az ablak felé.
– Én tökéletesen képes vagyok rá, hogy vigyázzak magamra. Lisa nem egészen.
Szemei figyelmeztetően villantak a férfira.
– Azt hiszem értelek Corinne, – ismerte be egy apró vigyorgással Cullen. – Nem vagyok az a
playboy típus. Azt hiszem ennek megállapításához elég, ha rám nézel. Ugyanazok az
emberek, akik megölték a férjedet, rám is vadásznak. És tudom, hogy mire képesek. Soha
nem engedtem volna az érzéseimnek, ha nem lett volna már ő is veszélyben. Abban a
pillanatban vonzani kezdett, ahogy találkoztunk. De még csak a leghalványabb reményem
sem volt, hogy érdeklődhet egy olyasvalaki iránt, mint én vagyok. – Könnyen és
magabiztosan vezetett, Lisa vad stílusa után Corinne elismerően figyelemmel szemlélte
készségeit. – Túlságosan is könnyen képes lennék beleszeretni Lisába, ha megengedném
magamnak, hogy elég időt vele lehessek. Az elmúlt néhány évben nem néztem így egyetlen
nőre sem. – Néhány szívverésnyi csend támad. – És nem gondoltam volna, hogy valaha is
fogok.
– Milyennek látod Dayant? – kérdezte Corinne, szinte akarata ellenére.
Cullen lazán vállat vont.
– Dayan meglehetősen öntörvényű. Senki nem lenne képes megjósolni, mi lesz a következő
lépése. A hangszerével egy zseni, és a hangja is szép. Hűséges a végsőkig, de nem egy olyan
ember, akinek bárki is szeretne keresztbe tenni. Nem tudom, hogy lehetne leírni Dayant. Még
soha nem láttam, hogy így viselkedne egy nővel. Bármit is érez irántad, az nagyon is valódi.
Ő nem egy szívtipró.
– Miért vélem előre hallani, hogy az következik; de? – kérdezte ravaszul Corinne.
– Nem akartam azt mondani, hogy de, – tagadta.
– Vannak fenntartásaid Dayannal kapcsolatban, – találgatott Corinne. – Ki vele, mik azok?
Cullen ránézett, nagyon is józanul, közben pedig erősen koncentrálva próbálta szavakba
önteni megfoghatatlan nyugtalanságát. Végül megcsóválta a fejét és ismét vállat vont.
– Csak más. Talán veszélyes, nem tudom, hogyan magyarázhatnám el neked. Az egész
zenekar más. Darius pedig egy határozottan ijesztő ember. De nem tudnám pontosan
elmondani, hogy miért. Az egész család…
A hangja tanácstalanul elcsuklott. Nem voltak megfelelő szavak rá, hogy leírja Dayan
családját.
– Rám veszélyes? Ő nem az a fajta férfi, aki bántana egy nőt. – Teljes szívével és lelkével
biztos volt ebben. Minden egyes sejtje tudta, hogy így van. – Mit nem mondasz el nekem
Cullen? Van ennek valamiképpen köze a szívemhez? Vagy a terhességemhez? Netalán ahhoz,
hogy Dayan minden egyes alkalommal eltűnik, mire felébredek?
Cullen ránézett dermedt arcára.
– Corinne, nem mással akar lenni. Ha arra gondolsz, hogy van valakije valahol biztonságos
távolságban elrejtve, nagyon tévedsz. Nem aggódom túlságosan a szívrendellenességed miatt
sem, és Lisát is próbáltam megnyugtatni, mert ő viszont nagyon is rémült. De Dayan családja
igazi csodákra képes. És még csak elképzelni sem tudtam volna Dayanról, hogy ennyire
védelmezni fog majd egy nőt… – megint elhalkult és megcsóválta a fejét. – Láttam viszont az
együttes más tagjait. Például éppen Dariust. Alapból egy nagyon is félelmetes ember, de ha
Tempestről van szó, egészen másként viselkedik, úgy, mint Dayan veled.
Corinne elkeseredetten kibámult az ablakon, a forgalmat figyelte.
Cullen egyértelműen aggódik valami miatt, de nem fogja elmondani neki. Talán ennek semmi
köze nincs Dayanhoz, és egyedül vele kapcsolatos. Talán Cullen csak nem szeretné együtt
tudni a barátját egy olyan problémás valakivel, mint ő. Hiszen terhes. És rossz a szíve, arról
már nem is beszélve, hogy tárgyakat mozgat az elméjével.
Minden egyes mérfölddel egyre fáradtabbnak érezte magát, a szíve egyre jobban erőlködött,
nehezebben kapott levegőt. És Dayanra gondolt. Aggódott miatta, holott most éppen Lisa
miatt kellett volna aggódnia. De mi van, ha Dayan visszatért a házukhoz, és valaki
megsebesítette őt? Talán ott fekszik valahol sérülten, és szüksége lenne a segítségére, ő pedig
még csak nem is tud róla.
– Dayan nem ment vissza a házunkhoz még az éjjel?
Képtelen volt megakadályozni, hogy egy aprócska aggodalom ne maradjon a hangjában.
Cullen határozottan megrázta a fejét.
– Ilyesmiről szó sem volt. És semmi oka nem lett volna rá. Már az sem tetszett neki, hogy
téged oda vigyen, hogy összeszedd, amire neked és Lisának szükségetek van. Mellesleg meg
is lepődtem, hogy megtette. Az utolsó dolláromban is mertem volna fogadni, hogy inkább
összekötöz a házunkban, hogy megóvjon. Hogyan sikerült rábeszélned?
– Ésszerű indokokkal. – mondta, és érezte, ahogy az autó egyre távolabb és távolabb vitte
tőle, a szíve egyre nehezebben dolgozott. – Egészen bizonyos, hogy nem ment vissza a
házhoz? Volt némi problémánk. Dayan mesélt neked erről? – próbált nyugodtan
tárgyilagosnak hangzani.
Cullen elgondolkodva méregette.
– Nem, egy szóval sem említette. Milyen probléma?
Corinne megdörzsölte lüktető halántékát. Úgy érezte, hogy felkavarodik a gyomra. Az
iszonyatos rettegés pedig minden egyes újabb mérfölddel csak nőtt.
– Fura dolgok történtek. Egy nagyon különös köd ereszkedett le. És valakik voltak a háznál.
Dayan bement a ködbe, aztán bementünk a házba. Volt ott egy autó… – Elcsuklott a hangja,
próbált újabb részleteket előhúzni homályos memóriájából. – Nem tudok gondolkodni.
Rosszul érzem magam.
– Bevetted már a gyógyszered? – figyelte Cullen aggodalmasan, hogyan sápad el egyre
jobban. Lassan halálosan fehér volt. Közben odaértek a hatalmas park közelébe, ahol Lisa
fotózása zajlott. Bal felől Cullen látta is az egymás közelében leparkolt kocsikat. Egy területet
vettek körbe a fotósok, és a személyzet járművei.
Corinne védekezően mindkét kezét a hasára tette. Nagyon rosszul érezte magát, de arra
próbált koncentrálni, hogy normálisan lélegezzen.
– Corinne! – szólt rá élesen Cullen. – Nálad van a gyógyszered?
A fejével intett csak a retikülje felé. A szíve eszelős, veszélyes sebességgel vert. A baba
rémülten rugdosott. Cullen félelemtől reszkető kézzel rázott ki két tablettát az üvegcséből.
Nem lett volna szabad magával hoznia őt ide.
„Corinne. – Az egyenletes, nyugodt, lágy hang végigsimította az elméjét, akár a
pillangószárnyak. – „Miért ver olyan gyorsan a szíved? Meg kell nyugodnod.”
Pusztán Dayan hangja elegendő volt hozzá, hogy megnyugodjon. Hol lehet? A tény, hogy el
tudta őt érni, megnyugtatta, hogy a férfi él és virul. Corinne bevette a tablettákat, és folytatta
az erőfeszítéseket, hogy egyenletesen lélegezzen.
„Most már rendben leszek Dayan.”
„Nem ott vagy, ahol hagytalak.” – Ez színtiszta megrovás volt. – „Hol vagy?”
– Corinne? – szólongatta aggodalmasan Cullen. – Nem kellett volna magammal hoznom
téged. Ha bármi történik veled, vagy Lisával, Dayan meg fog ölni.
Nagyon furcsa volt szinkronban két beszélgetést is folytatni.
– Semmi bajom sem lesz Cullen. Látod, máris sokkal jobban vagyok. „Lisáért jöttünk. Eljött
a parkba a fotózásra.”
„Ne! Egyáltalán nem biztonságos! Még nem mehetek oda hozzád. Hagyd el azt a helyet
azonnal!”
Ez egy nyílt, színtiszta parancs volt, hatalma lökésével megtoldva.
Engedelmeskedni akart neki. Bármi másnál a világon nagyobb szüksége volt rá, hogy
engedelmeskedhessen. Minden egyes porcikája követelte, hogy tegye, amit mond, de ott volt
Lisa. Bármennyire akart teljes szívvel, és lélekkel távozni, képtelen volt elmenni Lisa nélkül.
„Ne legyél ideges Dayan. Azonnal haza fogunk térni, amint Lisát biztonságba helyeztük.
Cullen itt van velem.”
Dayan tehetetlenül feküdt a föld alatt, és forrt a dühtől. A féltés rettegéssel töltötte el. Nem
mert erőteljesebb parancsot kiadni. Corinne erős akaratú, harcolna ellene. Visszavonult az
elméjéből, csak árnyékként maradt jelen. Lisa iránti hűsége megkövetelte, hogy biztonságba
helyezze sógornőjét. Az idő naplementéig úgy tűnt, hogy kegyetlen lassúsággal ketyeg.
– Talán jobb lenne, ha itt maradnál a kocsiban, – mondta Cullen nyugtalanul. Dayan az ő
elméjét vette kezelésbe, így most úgy érezte, Corinne biztonsága mindennél nagyobb
fontossággal bír. – Nem fog sokáig tartani, míg idehozom őt.
– Soha nem jutsz át a biztonságiakon, – nyitotta ki elszántan Corinne az ajtót. Kicsúszott,
mielőtt vonakodó teste komolyabb ellenállást fejthetett volna ki.
Cullen is kiugrott az autóból, és rohanva megkerülte az autót, hogy a karját nyújthassa neki.
Céltudatosan sétált az ösvényen, ami a park belsejébe vezetett. Amikor a körbekerített
területhez ért, mosolyogva odaintegetett az egyik biztonsági embernek.
– Frank! Nem tudtam, hogy dolgozni fogsz ma, másképp hamarabb jöttem volna. Hol van
Lisa?
Az egyenruhás férfi rávigyorgott.
– A kedvenc barátnőm. Teljesen elhagyatott voltam nélküled. Tudod milyen Lisa. Képtelen
elviselni a legapróbb hibát is abban, amit csinál.
A férfi a kötélért nyúlt, és meglazította, hogy átengedje őket.
Corinne elméjében Dayan hirtelen teljesen megdermedt. Nem volt felkészülve az
adrenalinnak arra az elsöprő rohamára, ami szinte megrázta a testét. Az idegen férfi Corinne-
nak szóló, nyilvánvalóan szeretetteljes szavainak hallatán a féltékenység sötét áradata zúdult
át rajta. A lány túlságosan is vonzó, bár ő úgy tűnt, észre sem veszi, hogy a férfiak
megcsodálták és megkívánták. Dayan eljutott arra a pontra, hogy gyűlölje a napnak azon
értéktelen óráit, amire a testének szüksége volt az újjáéledéshez. Még álmában, amikor úgy
feküdt, mint egy halott, akkor is hiányzott neki Corinne.
Szüksége volt rá. Vágyott rá, mint valami kábítószerre a vérében.
– Ő itt Cullen, Frank. Lisa számára béreltem fel, személyi testőrnek. Kapott pár furcsa
telefonhívást, és én is paranoiás vagyok kissé John halála óta. Tudom, hogy ostobának tűnök,
de nem szeretnék semmit a véletlenre bízni Lisával kapcsolatban.
Corinne ránézett Frank-re a hatalmas, élénkzöld szemeivel, és a biztonsági őr ott olvadt el a
helyszínen. Még Cullennek is feltűnt. És Dayan szintén tanúja volt. A vadállat elsöprő dühvel,
fékezhetetlen haraggal üvöltött fel benne. Forró láva ömlött be véráramába, végigszáguldott
földbe zárt, bénultan fekvő testén. Iszonyatos önuralmába került, hogy ne használja fel
Corinne-t, vagy Cullent, hogy bosszút álljon az őrön. Az a halandó kívánta Corinne-t, és
Dayan még csak nem is hibáztathatta ezért.
– Figyelmeztessem az embereimet Corinne? – kérdezte Frank, kék szemeiben aggodalom
csillant. – Várható valamiféle gond?
John megölése őket is sokként érte.
John imádta a nővérét, és gyakran kiment hozzá a fotózásokra. És Lisa egyáltalán nem olyan
volt, mint a többi modell, akik szóba sem álltak a biztonsági személyzettel. John és Corinne
pedig majdnem minden fényképezésnél megjelentek, és elbeszélgettek mindenkivel.
Mindhárman rendíthetetlenül kedvesek és barátságosak voltak. Mindenkinek emlékeztek a
nevére, és érdeklődtek a családtagjaik felől.
Corinne kérdőn nézett fel Cullenre. Az bólintott, tekintete lassan végigsöpört a területen.
Hatalmas tömeg figyelte az eseményt, és a nagy tömeg egy rémálom volt a számára.
Corinne felmosolygott Frank-re.
– Csak kérd meg őket, hogy jobban figyeljenek oda azokra, akik esetleg furcsán viselkednek,
vagy nem is tudom, bárkire, akinél talán fegyver lehet.
Frank szakmai komolysággal bólintott. Azonnal bemondta a rádiójába, és közben intett
Corinne-nak és Cullennek, hogy menjenek csoport felé, akik a fotózást végezték. Cullen
egészen közel hajolt Corinne füléhez.
– Itt vannak valahol. Tudom, hogy itt vannak a közelben.
A lélegzet elakadt Corinne torkában. Vadul körülnézett, hogy megtalálhassa Lisát. Dayan
halk hangja nyugodtabb volt, mint valaha, lehiggasztotta az elméjét.
„Mi történt édes?”
„Cullen azt mondja, Lisa veszélyben van, azok az emberek valószínűleg itt vannak.”
„Ez azt jelenti, hogy te is veszélyben vagy Corinne.”
Dayan szinte még a lélegzetét is visszatartotta, számolta a másodperceket, addig, amíg már
biztonságosan felemelkedhetett. Ő Kárpáti volt, és nem vámpír, felemelkedhetett volna a
napnyugta előtt is egy rövid idővel, de ennyivel hamarabb nem, a nap semmivé foszlatta
erejét és hatalmát. Így hát várt, és őrizgette az energiáját, hogy segíteni tudjon Corinne-nak,
ha arra szükség lenne.
Corinne végigsietett az egyenetlen gyepen oda, ahol egy részt kivilágítottak az erdős park
közepén. Egy kicsi, habzó vízesés zuhogott alá a sziklából kivájt medencéjébe. Páfrányok
nőtték körbe a medence minden zugát. Lisa a medence szélén állt a növényekkel körülvéve,
karcsúnak, hűvösnek és gyönyörűnek látszott. Corinne szinte sírni szeretett volna, annyira
büszke volt rá. Lisa egy vérbeli profi, és ő nagyon hálás volt a munkájáért, és a pénzért, amit
ez nyújtani tudott a családnak. Könnyedén dolgozott, gondos irányelveket követett, és a
fényképezőgép szerette őt. Kizárólag ezek miatt az okok miatt lett nagyon népszerű, úgy a
fotósok, mint az ügyfelek között.
Cullen csak döbbenten bámulta, el sem tudta képzelni, hogyan történhetett, hogy ez a nő
egyetlen véletlen pillantásnál többet szentelt neki. Most nem látszott semmi abból a félénk,
érzékeny nőből, akinek megismerte. Sokkal inkább egy istennőhöz hasonlított. Csábító volt a
kamera előtt, aztán egyszerűen nevetgélni kezdett a fotóssal, viccelődött a sminkessel,
kötekedett a fodrásszal.
Amikor észrevette Cullent, az arca felragyogott, és integetni kezdett. A férfi egy pillanatra
elfeledkezett róla, hogy egy mentőakció keretein belül érkezett.
– Tartsd az elméd a feladaton, – emlékeztette Corinne. – Azt hiszik rólad, hogy a testőre vagy.
Ne kacsingass az ügyfélre.
Cullen szégyellősen elvigyorodott, majd kihúzta magát Corinne előtt, tekintete végigsöpört a
tömegen, ismerős arcokat keresve. Elég előkelő helyen szerepelt a társaság halállistáján,
amióta árulónak bélyegezték. És abban a tömegben valahol fegyveres emberek lapultak.
Ebben egészen biztos volt.
– Corinne, talán jobb lenne, ha visszamennél a kocsihoz, – mondta.
– Nem tudod rávenni Lisát, hogy eljöjjön, amíg itt ennek nincs vége.
Corinne óvatosan sétált Lisa irányába a vezetékek útvesztőjén keresztül. Odaintegetett a
fényképésznek, akit személyesen is ismert.
– Benne lennél egy kis szünetben? Beszélnem kell Lisával.
Két ujját felemelve jelezte, milyen rövidke kis szünetről lenne szó.
A fényképész bólintott.
– Nem tudjuk eldönteni, hogy néz ki jobban, állva, vagy ülve. Lisa bárhogyan jó.
– Elevenen megeszik a szúnyogok! – kiáltott oda a fodrász, ahogy paskolgatta Lisa csillámló
haját, saját karján is lecsapott egy kis élősködőre. – De most komolyan Matt. Ezek a
dzsungelkörülmények veszélyesek.
– Már nincs sok hátra Lisa, – kiáltott oda a fényképész, – hamarosan amúgyis teljesen
elveszítjük a fényeket.
Corinne már majdnem odaért Lisa mellé, amikor véletlenül felfelé pillantva egy férfit vett
észre, aki a Lisa fölött sziklákon rejtőzött. Egy pillanatra arra gondolt, hogy talán ő is a
fotózás résztvevője, mint férfi modell, de alacsony volt, kövérkés, és egyáltalán nem jóképű.
Ahogy félig elfordult, a nap fényei megcsillantak valamin az öklében. Corinne-nak a torkába
ugrott a szíve, és rávetette magát Lisára, átkarolta a derekát, majd mindkettejüket bedöntötte a
páfrányok közé.
– Cullen! – kiáltotta, megrémült, hogy az ismeretlen férfi leteríti Cullent, aki tiszta
célpontként fedezék nélkül állt előtte.
Mindkét nő hatalmasat eset, karjaik és lábaik egymásba gubancolódtak. Corinne-t mindez
egyáltalán nem érdekelte. A férfira koncentrált, jobban mondva a tárgyra a kezében,
megkísérelte elvenni tőle, mozgatta, rezegtette, hogy megzavarja a célzásban. Érezte az ember
heves reakcióját, ahogy megpróbált ellenállni neki, és a fegyver birtoklásáért harcolt. Látta,
hogy emberek futnak feléjük, és a szeme sarkából másik két férfit is észrevett a szikláknál,
akik feléjük lódultak. Semmi más nem számított, csak hogy testével védelmezőn eltakarta
Lisát, elméjével pedig a fegyvert tartotta távol Cullentől.
Hallotta, hogy Dayan figyelmeztetően felkiált az elméjében, majd közvetlenül utána azt, hogy
teljesen eltűnt onnan. A jelenléte érzelmi támogatást nyújtott, megsebezte azzal, hogy magára
hagyta most, amikor a legrémültebb volt, és amikor nem akart egyedül lenni.
Mélyen a föld alatt Dayan remegett a féltéstől, de képtelen volt kitörni a rettenetes bénulásból,
ami fajának minden tagját fogva tartotta a nappali órákban. Összeolvadt Cullennel, hogy a
szemein keresztül „láthasson”.
Biztonsági őrök rohantak minden irányból, az emberek kiabáltak, Cullen pedig próbált utat
törni a két nő felé.
Jobban érdekelte a célpont, mint a megvadult tömeg. Dayan vett egy mély lélegzetet és lassan
kiengedte azt, hogy úrrá legyen saját pánikján. Kényszerítette Cullent, hogy abbahagyja a
futást, és lassan, körültekintően szétnézzen maga körül, hogy tiszta képet nyújthasson róla
Dayannak, mi is történik.
Először arról a férfiról gondoskodott, aki Corinne-al küzdött a fegyver irányításáért. Ahelyett,
hogy a fegyvert vette volna célba, Dayan egyenesen az ember torkára támadt, összeszorította
légútjait, egy pillanatnyi időt sem hagyva neki arra gondolni, hogy bárkit is lelőjön odalenn. A
halandó elengedte a fegyvert, ami csörömpölve csúszott le a sziklákról. Megragadta a saját
torkát, hogy megszabadulhasson attól a láthatatlan kéztől, ami satuként szorította a torkát.
Csak amikor a támadó is lezuhant a sziklákról, akkor engedte meg Dayan Cullen szemeinek,
hogy ismét végigsöpörjenek lassan a tömegen, újabb fenyegetések után kutatva.
Egy személy araszolt hátrafelé lassan Corinne közeléből, egyre távolodva a szikláktól a fák és
a bokrok sűrűje felé, hogy kikerülhessen a biztonsági őrök látóteréből.
Az őrök Lisa felé tartottak, aki még mindig a földön feküdt. A két nő sikoltozott, és a
helyszínen egyre nagyobb káosz tört ki. Dayan kényszerítette Cullent, hogy Corinne-hoz
menjen oda, bár az emberi férfi egyértelműen Lisához szeretett volna sietni, aki hangosan
zokogott, és megpróbálta a biztonsági őrökön keresztül Corinne-hoz verekedni magát, akit
túszul ejtett a másik támadó.
Dayan kizárólag rá koncentrált, aki fogva tartotta életpárját. Semmi mást nem engedett be az
elméjébe. Cullen szemei a karjára bámultak, aminek könyökhajlatába szorított nyakkal ott
fuldoklott Corinne.
A támadó karjának izmai szinte abban a pillanatban elkezdtek megdagadni. Az üvöltve
elengedte Corinne-t, egyenesen ellökte őt magától, hogy minél távolabb kerülhessen tőle, és
futni kezdett. Dayan szeme láttára a lány hatalmasat esett, kezét maga elé tartva, hogy
megvédhesse a babát a sziklás talajtól.
Dayan ékesszóló káromkodásba kezdett az ősi nyelven, és felhasználta maradék hatalmát is,
megrengette a földet Corinne támadójának lába alatt. A férfi elesett, fejét beleverte egy kiálló
sziklába. Több kisebb-nagyobb sziklát is kilazított a földrengés, amik meginogtak a
magasban, majd előbb lassan, aztán egyre inkább felgyorsulva gördülni kezdtek lefelé,
egyenesen a férfira zuhanva, akik szinte pillanatok alatt maguk alá temettek a kövek.
Ez volt minden, amit Dayan tenni tudott, amíg a föld meg nem újította az erejét, és a nap
nyugovóra nem tért. Egy utolsó pillantást vetett Corinne apró, törékeny, bepiszkolódott fekvő
kis alakjára, aztán vonakodva bár, de megtörte elméje egyesülését Cullenéval, és lelke
visszavonult arra a nyughelyre, ahol teste is feküdt bénultan.
Cullen pillantása azonnal Lisát kereste, aki vadul küzdött a biztonsági őrökkel.
– Corinne! Cullen, azonnal menj oda Corinne-hoz! Valaki hívjon egy mentőt!
A könnyek szinte ömlöttek Lisa arcán.
Cullen készségesen rohant Corinne gyámoltalanul fekvő testéhez, amikor valami hátulról
keményen megütötte őt, megtorpantva félúton. A lélegzet kiszakadt belőle, zihálva kapott
csak levegőt. Észlelte Lisa magas hangú sikolyát, látta, hogy az emberek a földre vetik
magukat, vagy fedezék után néznek.
Még csak a lövést sem hallotta. Nem is volt teljesen biztos benne, hogy mi történt, de amikor
folytatni akarta az útját Corinne felé, lábai, mintha gumivá váltak volna, és azon kapta magát,
hogy hirtelen leül az út menti fűre.
– Cullen!
Lisának sikerült egyetlen pillanatra kiszabadítani magát, mielőtt a biztonsági őr a földre
teperte volna, és befedte volna a saját testével.
Frank felemelte a fegyverét, és nyugodtan, kézremegés nélkül célba vette a tettest, aki még
mindig Corinne felé tartott. Frank tisztán és világosan hallhatóan odakiáltott neki, hogy álljon
meg. Ám az helyette egyetlen sima mozdulattal megfordult, és tüzet nyitott a biztonsági
emberre.
A golyó Frank feje mellett fúródott egy fába. Anélkül, hogy akár csak megrezzent volna, a
biztonsági őr meghúzta a ravaszt. Azon kapta magát, hogy magában suttog.
– Nem, nem teszed meg.
A tettes megállt, döbbenten rábámult Frank-re, a fegyver egy furcsa, szinte lassított
mozdulattal hullott ki a kezéből. Lenézett a mellkasára, amin karmazsin vörös folt hízott
egyre nagyobbra, majd ismét pillantott Frank-re, mielőtt térdre zuhant volna, majd arcra
borulva elterült félig a füvön, félig a kövek között.
Egy pillanatig csak a zokogás hangja hallatszott, majd az emberek egymásra néztek, és
rádöbbentek, hogy az erőszaknak éppolyan hirtelen lett vége, mint ahogyan elkezdődött.
Frank kitartóan a célon tartotta a fegyverét, miközben óvatos léptekkel megközelítette a
földön heverő tettest.
Szirénák üvöltöttek fel a távolban, gyorsan közeledtek. Frank aggodalmas pillantást vetett
Corinne-ra. Túlságosan is mozdulatlanul feküdt, arcra borulva a sziklákon.
Percekkel később Lisa fellépett Corinne mellé a mentőautóba, sógornője apró erszényét
szorongatva. Könnyek futottak végig az arcán. Cullent éppen beemelték a másik mentőbe.
Lisa a szájára szorította a kezét, nehogy felkiáltson.
– Én tettem ezt, – suttogta Corinne-nak.
Corinne annyira sápadt volt, hogy inkább már szürkének tűnt. Lisa elborzadva vette észre,
hogy ajka jellegzetesen elkékült.
– Terhes, – mondta feleslegesen a mentősöknek. – és rossz a szíve.
Az oxigénmaszk szinte teljesen eltakarta Corinne arcát. Gyámoltalannak tűnt, sebezhetőnek,
és törékenynek. Már megtört. Mintha egyre távolabb sodródott volna Lisától. Megragadta a
kezét, és erősen fogta, mintha ezzel megakadályozhatná Corinne-t, hogy kicsússzon a
szorításából.
– Rendben lesz?
A mentő száguldani kezdett, a mentőasszisztensek rádión jelentették a kórháznak mi történt,
tettek-vettek Corinne körül, de egyikük sem nézett közvetlenül Lisára, és egyikük sem
válaszolt a kérdésére. Megérintette Corinne hasát a baba fölött. John és Corinne babája.
Egyiküket sem akarta elveszíteni. És ha megtörténne a legrosszabb, Corinne szíve feladná a
harcot, akkor Lisa azt szerette volna, hogy legalább az apróság életben maradjon.
– Még túl korai ez neked baby, – dúdolta halkan, – túl korai.
A kórházban Lisát kitessékelték a vészhelyzeti szobából. Tehetetlenül nézte, hogyan rohannak
be Cullennel a Corinne-éval szomszédos fülkébe. Hosszú idő után egy rendőrnő jött oda
hozzá, hogy beszéljen vele, de senki sem mondott továbbra sem semmit Corinne-ról, vagy
Cullenről.
Végül a várót elöntötte a tömeg. A fényképésze, az ügynöke, Frank, a biztonsági őr. Az az
egy személy, akit keresett, akit várt, akire támaszkodni tudott volna, és akitől a legjobban félt,
ő nem jött.
Dayan. Soha többé nem lesz képes belenézni a szemébe. Miért nem hallgatott rájuk? Lisa
szerette volna, ha ez az egész meg sem történik. Gyilkosságok nem történnek rendszeresen az
emberekkel, Corinne és ő maguk mögött hagyták azt a világot. Keményen dolgozott, és
megteremtette új életük alapjait. Ahhoz pedig nem tartozott hozzá a gyilkosság.
Csak ült csendesen, ökölbe szorított kezekkel, és legszívesebben csak sírt, zokogott volna
örökre.

***

Dayan feküdt a földben, és a perceket számolta, amikor már felemelkedhet. Amint

lehetségessé vált, kitört a talajból, gejzírként lőtte a levegőbe maga köré a rögöket, ahogy
száguldott az ég felé, és közben alakot váltott. A nap bár alacsonyan volt már, még nem
nyugodott le, égette a szemeit, előcsalogatta könnyeit. Vagy talán nem is a nap tette.
Dayan nem volt benne egészen biztos. Száguldott a levegőben a kórház felé, ahol a lány
feküdt.
A világa. Az élete. A jobbik fele. Haldoklott a kórházban. Tudta. Érezte. Tartotta az elméjét,
szilárdan összeolvadt vele, olyan szorosan, hogy lelke ne hagyhassa el haldokló testét.
„Ki fogsz tartani.”
Minden sejtjével, egész lényével adta ki a parancsot, hogy biztosítsa az engedelmességet.
„Olyan fáradt vagyok.”
„Akkor pihenj, de nem foglak elengedni.”
„Hallom, ahogy beszélnek. Nem hiszik, hogy megmenthetik a babámat.”
Szíve mélységes bánata ott volt az elméjében. És a rettenetes fáradság, mintha az orvosokkal
együtt ő is feladta volna, mintha már nem is akarna küzdeni az elkerülhetetlennel.
„Ne hagyj itt egyedül!” – kiáltott rá. Egy könyörgés volt ez. És egy parancs. – „Senkinek
sincs rád nagyobb szüksége, mint nekem. Nem hagyhatsz egyedül soha többé.”
„Dayan, te erős vagy. Olyan nagyon erős. Majd találsz mást.”
Még a legsötétebb órájában is rá gondol. Aztán Cullenre és Lisára. Gondolatban összehozta
őket. A jövőjüket tervezte. A boldogságukat. Mindent elrendezett úgy, ahogy szerinte a
legjobb lenne.
Dayan körülölelte egyre fogyatkozó szellemét, szilárdan magához szorította.
„Számomra soha nem lehet más. Soha. Ha túl kellene élnem az elvesztésedet, és folytatnom
kellene az életemet az örökkévalóságig, az már nem én lennék, hanem valami visszataszító,
undorító dolog. Egy gonosz szörny. De nem leszek olyan teremtmény. Inkább úgy döntök,
hogy akkor veled megyek a következő életbe. Mi egyek vagyunk Corinne. Egyek. Dayan nem
létezik, csak Corinne-al együtt. Nincs más választásod, mint élni. Azért a kislányért, akit
magadban hordasz. Értem. A születendő gyermekeinkért. És Lisáért. Nem foglak elengedni.
Sem most, sem pedig soha.”
Már sokkal közelebb volt, és egyre gyorsabban volt képes mozogni, ahogy a nap egyre lejjebb
süllyedt a horizonton. Vérvörös szín fröcskölte be az eget, a szél baljós jelként feltámadt.
Dayan már nem az a nyugodt költő, az a szelíd ember volt, akit Corinne ismert. Egy teljes
erejénél lévő Kárpáti hím volt, akinek valami fenyegette az életpárját.
Hatalmas léptekkel haladt el az orvosok és az ápolók mellett láthatatlanul, a nyomában
fagypont alá zuhant a hőmérséklet. Elhaladt az apró, zsúfolt helyiség előtt, ahol Lisa
kuporgott, a szoba mellett, ahol Cullen feküdt, sápadtan, bekötözve, még mindig öntudatlanul.
Dayan egy gyors pillantást szánt barátjára, megpróbálta felbecsülni a benne esett kárt, ahogy
Corinne felé rohant. Nélküle képtelen segíteni Cullenen, vagy bárki máson. A legelső
gondolata, a legfőbb kötelessége Corinne volt.
Ott feküdt az ágyon, csövek kígyóztak körülötte mindenféle palackokhoz kapcsolva őt.
Olyan sápadt volt, hogy szinte átlátszott. Az oxigén ellenére ajkai kékesre színeződtek.
Corinne aprócskának és vékonynak tűnt a takaró alatt. Csupán egy gyermeknek látszott, egy
viaszbabának. Keményen küzdött minden egyes újabb lélegzetért. Jelek futottak a szívéről az
egyik monitorra, a hasában lévő babáéról egy másikra.
Dayan csak állt fölötte, lenézett rá, a torkában dobogott a szíve. Annyira törékenynek nézett
ki, hogy félt megérinteni őt.
Ismerős áramlást érzett meg az elméjében. Meleget. Megnyugtatást. Teljes bizalmat.
„Dayan? Már nagyon közel vagyunk. Hozd el őt a gyógyítókhoz. Addigra összegyűlünk.”
Darius volt az. A barátja. A családja. Dariusra mindig lehet számítani.
Dayan megengedte magának, hogy levegőt vegyen.
„Cullen is segítségre szorul. Nekem nincs időm rá. Megtartom Corinne-t, emlékeztetem őt
magamra, amíg csak képes vagyok rá, de ha el kell vesztenem őt, azonnal követni fogom. Nem
kötöttem őt össze magammal, vércsere sem volt, úgyhogy nincs nálam akkora irányítás,
amekkora egy ilyen küzdelemhez kellene.”
„De van Dayan. Ne engedd, hogy elcsússzon tőled.” – Mint mindig, Darius tökéletesen
magabiztosnak tűnt. – „Küldök segítséget Cullennek. Barack és Syndil elmennek hozzá. Őket
ismeri, és nem rémül meg tőlük. Azonnal indulj hozzánk. Hozd el az életpárod, hogy együtt
megmenthessük az életét.”
Dayan letérdelt az ágy mellé, és megfogta Corinne kezét. Az egy pillanatig ernyedten feküdt
sokkal nagyobb tenyerében, majd ujjai lassan összefonódtak az övével. Nézte, hogyan
rezzennek meg hosszú szempillái, mielőtt képes lett volna kinyitni a szemét.
– Dayan. – Egy gyengéd mosoly hallatszott a hangjából. – Álmodom, vagy tényleg veled
beszélgetek?
A hangja annyira halk és erőtlen volt, hogy képtelen lett volna érteni szavait természetfeletti
hallása nélkül.
– Nem hiszem, hogy tudnád, mennyire szeretlek. – suttogta a szavakat, szája enyhén
megremegett, míg gyengéd csókot simított halántékára. – Beszéltek veled? Az orvosok?
– Nem kell, hogy beszéljenek velem. Tudom, hogy meghalok. – A szemei megteltek
könnyekkel. – De nem akarom elveszíteni a babát. Azt szeretném, ha élne.
– Bízol bennem Corinne? Megbízol bennem igazán?
Lehunyta a szemeit, mintha túl nehéz lenne őket nyitva tartania.
– Igen, természetesen.
– Nem édes, pontosan tudnod kell, mire válaszolsz. Rám bízod az életed? A baba életét?
Szerette volna, ha ismét kinyitja a szemét, és ránéz.
A lány hunyorogva felnézett rá.
– Tudom, mit mondok.
– El akarlak innen vinni téged.
– Nem fognak kiengedni veled.
Megint lehunyta a szemét. Minden egyes légvétel egy újabb küzdelem volt. Mellette még egy
beszélgetést is folytatni pedig túlságosan sok.
– Nem tudnak megállítani.
Dayan néhány perc alatt gyorsan tanulmányozta a minden irányba futó csöveket, azután
gondosan megszabadította őt tőlük, a monitorok ugyanazokat a jeleket sugározták, mint
eddig, pusztán az elméjével irányította őket.
Végtelen óvatossággal a karjaiba emelte őt, és hatalmas léptekkel egyszerűen kisétált vele a
szobából. Könnyedén mozgott vele az emberek között, megóvta Corinne-t az emberek
pillantásaitól, míg megtette az utat kifelé a kórházból az éjszakába.
Sötétebb volt most fölöttük, mint valaha, viharfelhők örvénylettek a fejük fölött. Corinne
vacogott, képtelen volt fenntartani a testhőmérsékletét. Dayan automatikusan megtette
helyette, de a légzésére koncentrált, abban segítette elégtelenül dolgozó szívét. Tett két futó
lépést, és a levegőbe vetette magát, gyengéden a szívére szorítva apró terhét.
 10. fejezet

Corinne suttogó hangot hallott. Halványan. Távolról. Szerette azt a hangot, szinte
megsimogatta a nevét, ahogy kimondta, valami bűnösen intim módon. Dayan hívta őt. Bár
csak álmodta, ez egy nagyon szép álom volt. Megpróbálta kinyitni a szemét. A hangok
körülvették őt, beszivárogtak a szívébe, és a lelkébe. Törzsi zene. Víz hangja. Még most vette
észre, hogy kényelmesen fekszik valamin, ami nem egy ágy. Mintha valamiféle kőtábla lenne,
de egyáltalán nem tűnt kényelmetlennek. Felemelte szempilláit, és felnézett maga fölé. Egy
kristálybarlangban volt!
Csodálkozva nézett maga köré. Csodaszép volt minden, több ezer gyertya világította be
pislákoló fényével ezt a kristályokból és gőzből álló világot. A levegőben egy olyan
illataromát érzett, amit korábban még soha, de ahogy belélegezte, az arra késztette, hogy
szívja minél mélyebbre a tüdejébe. Enyhítő és megnyugtató volt, és elképesztően szürreális
ezen a helyen. Tudta, hogy megint álmodik, de ha ez a hely valójában nem is létezik, akkor
roppant hálás volt érte, hogy mégis ellátogathatott ide álmában.
Nézte a barlang falán csillanó, táncoló árnyakat. A gőz lustán szállt felfelé, kavarogva érdekes
alakzatokat alkotott.
Nehéznek érezte, hogy egyetlen dologra koncentráljon, így Corinne megengedte a
tekintetének, hogy csak úgy sodródjon a jókora barlang falán. Úgy tűnt, valamiféle föld alatti
városban van. Sok bejáratot látott, nyitott tereket, mintha az egész barlang kamrák és alagutak
kanyargó hálózatából állna, ami hol lefelé, még mélyebben haladt a földben, hol pedig felfelé
emelkedett.
A kamra, ahol ő volt, nagyon nagynak tűnt, balra tőle egy gőzölgő felszínű medence
helyezkedett el. Ahogy jobban szétnézett, láthatta, hogy egy hatalmas kiterjedésű
barlangrendszer egyik katedrálismagas mennyezetű termében van, ahol egy búvópatak vágott
utat magának a sziklák között. A cseppkövek alkotta gigászi oszlopok a talajból nőttek ki,
vagy a magas mennyezetről csüngtek alá, mintha szobrász keze faragta volna oda őket. Úgy
tűnt, mintha a drágakövek és a színek csillogó világába keveredett volna.
Beletelt néhány percbe, amíg észrevette, hogy nincs egyedül. Többen is voltak vele együtt a
nagy barlangban.
Ott voltak körülötte, valamiféle idegen nyelven kántáltak. Sötét, titokzatos, de nagyon szép
dallam volt, mintha valamiféle szent szertartás lenne. A férfiak nagyon jóképűek voltak,
komoly arcukon elszántság tükröződött, a nők pedig leírhatatlanul gyönyörűek.
A föld alatti üreg felerősítette a ritmust, mintha maga a Föld kántálna, lassan Corinne is érezni
kezdte a saját ereiben. Végigfutott rajta, akár egy folyó, az élet árapály ciklusát követve.
A rítus egyáltalán nem riasztotta meg, sőt, valamiképpen nagyon is magabiztosan érezte
magát tőle, ahogy feküdt ott, és nézte azokat az embereket. Tanulmányozta mindegyikük arcát
valamiféle jelért, amit ismerősnek találhatott volna.
A férfiak egzotikusan jóképűek voltak. Hosszú hajat viseltek, testük izmos, erőtől duzzadó
volt. Mindegyikük ijesztően hatalmas volt, valami furcsa okból kifolyólag mégsem félt. Kicsit
hasonlítottak Dayanhoz, mintha szoros rokonság fűzné össze őket. Mindannyian kántáltak, a
hangjuk gyönyörű volt.
Ezután a nőkre fordította a figyelmét. Három nőnek hosszú, sötét haj omlott egészen a
derekáig, míg a negyediknek dús, vörös fürtjei voltak. Mindannyiuknak kecses volt a
mozgása.
Corinne azon kapta magát, hogy bámulja őket, ahogy énekelnek, csodálta mozgásukat,
gesztusaikat, ritka bájukat. Kezeik mozdulatai, ringó testük könnyen megbabonázhatta volna,
ha nem vigyáz.
Egy idő után eljutott a tudatáig egy kéz érintése, ami szilárdan fogta az övét. Óvatosan, mert
ez már majdnem túl sok volt, arra az oldalra fordította a fejét.
Legnagyobb megdöbbenésére Dayan állt mellette, ujjait szorosan az övéi köré fonva.
Ugyanazokat az idegen szavakat kántálta, mint a többiek a barlangban. Furcsa dolgok
történtek ebben az álomban, mégis annyira szépek.
Meghalt? Úgy érezte, hogy mélyen a földben van, talán egészen a középpontja közelében.
Egyszerre volt ez meleg, a medencéből felszálló gőz miatt, és jéghideg a falon zuhogó habos
patakvíz miatt.
Corinne meggyőzte magát, hogy mégsem halt meg, hiszen a fején világosan lüktetett az a
pont, ahol beverte a sziklákba. A testét sérültnek, fájdalmasnak érezte, és rettenetesen fáradt
volt. Már maga a lélegzés is fájdalmat okozott.
Érezte mellkasában dobogó szívét. Határozottan él, döntötte el végül.
Dayan lehajolt hozzá, végigcsókolta az egész homlokát, meleg lélegzete szinte gyógyító
balzsamként hatott horzsolásaira és zúzódásaira.
– Ez az én családom, az én népem. Nem szeretném, ha félnél tőlük Corinne. Lehet, hogy
furcsa dolgok történnek majd itt, de az egyik legnagyobb gyógyítónk megkísérli, meg
megerősítsen téged, és megmentse a babát. Veled leszek minden pillanatban.
Szeme a férfi arcát tanulmányozta.
– Nagyon aggodalmasnak tűnsz Dayan.
Hangja ebben az óvatlan pillanatban nagyon lágynak, és végtelenül szeretőnek tűnt.
Könnyek égtek Dayan szemeiben és a torkában.
Lélegzett helyette, és szabályozta a szívét, életben tartotta ugyanolyan hatásosan, mint a
halandók gépei. Közelebb hajolt hozzá, hogy közvetlenül belenézhessen a szemébe.
– Azt akarom, hogy élj Corinne. Élned kell értem.
Bólintott, hirtelen elöntötték a szemét a könnyek. Ő akart a világa lenni, a lélegzet, amit
beszív. Hallani akarta a csodálatos hangját élete hátralevő részében, látni akarta hogyan
váltanak szemei a sivár ürességből hihetetlen vágyba.
De a teste lassan elhalványult, és tudta, hogy a gyógyítóba vetett hite nem lesz elegendő. Túl
késő már.
A kántálás továbbra is szólt körülötte, és Corinne valami furcsa, álomszerű állapotba süllyedt.
Nem érdekelte, valódi-e az az egész, a környezet szépségére, a hangok csodaszép
szimfóniájára koncentrált, hogy sakkban tarthassa velük a halált. Most nem akart a
gyermekére gondolni. Elbukott, képtelen volt megadni a lányának a szükséges időt, hogy
kellőképpen megnőhessen.
– Édes. – Dayan hangja ismét betört az elméjébe, megragadta, követelte a figyelmét.
Corinne nézte, ahogy egy magas, karcsú, hosszú fekete hajú nő odalépett hozzá. A nő
megnyugtatóan mosolygott.
– Corinne húgocskám, – érintette meg Corinne kezét finom ujjaival, – én Desari vagyok, az
életpárja Juliannak, húga Dayannak, és nővéred most már neked. – Hangja maga volt a
nyugtató, gyógyító muzsika. – Itt van velünk az egyik legnagyobb gyógyítónk Gregori, –
fordult egy metszően ezüst szemű férfi irányába.
Corinne figyelte, ahogy a férfi odasiklik az oldalához. Hosszú, kékesfekete haja volt, és még a
többieknél is izmosabbnak tűnt.
Mintha ő maga lett volna a hatalom forrása. Lemosolygott rá, a gesztus meglágyította
kegyetlen vonásúnak tűnő száját. Megfogta a kezét.
– Megvárjuk Sheát, ő nagy szakértelemmel rendelkezik a gyermekeink gondozásában. Kérlek,
engedd meg nekem és a fivéremnek, Dariusnak, hogy mindent megtegyünk, hogy késleltessük
a baba születését Shea érkezéséig.
Egy pillanatig Corinne csak bámulni tudott rá, elkápráztatta a belőle sugárzó nyers erő.
Nem volt hajlandó megérinteni a gyógyító elméjét, hogy megtudja az igazságot. Éppen, mint
Dayan, úgy tűnt, Gregori is eltökélten hisz benne, hogy képesek tenni valamit, amit az
orvosok nem tudtak megtenni. Desari újra intett, és egy másik férfi lépett elő. Nagyon
hasonlított Gregorira, csak neki fekete szemei voltak, amik tökéletesen illettek sötét
külsejéhez.
– A testvérem, Darius, aki most már a te fivéred is. Ő fogja segíteni Gregorit.
Darius nagyon udvarias gesztussal, derékból meghajolt, és felemelte Corinne bénult ujjait egy
kézcsókra.
– Üdvözöllek a családunkban kicsi húgom. Szeretném, ha megengednéd, hogy
gyógyíthassunk téged.
Most Dayan húzta a szájához Corinne kezét.
– Kérlek édes. Tudom, hogy nagyon furcsa a számodra ez az egész, de próbáld azt tenni, amit
mondanak. Shea és Jacques még nem érkezett meg, késleltetnünk kellene a szülést, amíg Shea
ideér. Nélküle sokkal kisebb az esélye annak, hogy a baba életben marad. – Corinne felnézett
Dayanra, és azonnal elveszett a fekete szemek feneketlenül mély szakadékában. Olyan
sebezhetőnek és védtelennel tűnt most, az iránta érzett érzései csupaszon, fedetlenül ültek ki
az arcára. Dayan még közelebb hajolt hozzá. – Szükségem van arra, hogy megtedd ezt
Corinne. Bízz bennem édes, most az egyszer tedd meg értem.
Szavait bizalmasan súgta a fülébe, szüksége olyan óriási volt, hogy az könnyeket csalt a
szemébe.
Corinne bólintott és odanyújtotta Gregorinak a bal kezét. Hogyan tagadhatna meg bármit is
Dayantól, amikor így néz rá? Jobbját továbbra is határozottan a férfi kezében tartotta. Nem
akart magára maradni az egyre romló testével, a metsző szemű, óriási hatalommal rendelkező
idegenek között.
Gregori lehunyta a szemét, és kiküldte magát a testéből a törékeny halandóéba, aki ott feküdt
előtte. Emberi szíve szinte már teljesen használhatatlan volt. Egyedül Dayan ereje volt, ami
még életben tartotta Corinne-t. Gregori megmozdult, a baba felé fordította a figyelmét. Egy
kislány. Teljesen a tudatánál. Túl kicsi még ahhoz, hogy megszülessen. Gregori megnyugtatta
Corinne-t, és gyorsan visszatért a saját testébe.
„Nagyon kevés időnk maradt. Dayan nélkül már meghalt volna, és vele együtt a gyermek is.
Darius, a gyermek kislány, és nagyon erős médium. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy
bármelyiküket is elveszítsük.” – Bár Gregori az öccséhez beszélt, a nyílt Kárpáti csatornát
használta, így minden jelenlévő egyszerre értesült a közös szellemi úton a szörnyű
kényszerhelyzetről. – „Én a nőt fogom segíteni, élnie kell mindkettejük érdekében. Te
gondoskodsz a gyermekről.”
„Egyedül Desarit ismertem csecsemőkorában, de még ő sem egy méhen belüli magzat volt
már,” – lépett oda Darius Gregori mellé, és még egyszer ránézett Dayanra. – „De meg fogom
tenni, amit meg kell tenni.”
„Szüksége lesz majd a véredre Dayan, és nem szabad harcolnia ellene. Nincs ereje hozzá,
hogy erre vesztegesse, úgyhogy meg kell győznöd róla, hogy készségesen fogadja. Darius
végig a babát fogja figyelni, hogy eldönthesse, képes-e a teste befogadni a véredet. Nem
alakíthatod át az életpárod, amíg a gyermek a méhében van. A kislány nem élne túl egy ilyen
nehéz átalakulást. És Corinne sem.”
Gregori teljes mértékben uralta a helyzetet, magabiztos utasításokat adott ki. Dayan félig ülő
helyzetbe emelte Corinne testét, mint egy bölcsőben ringatta őt az ölében. Készségesen fölé
hajtotta a fejét, megalkotva így kettejük számára egy privát kis világot.
– Felajánlom neked az életem Corinne. Mindkettőnkért.
Lélegzete felkavarta a haját, amit tömege áthúzott a válla fölött. Érezte ajkait, ahogy
végigcsúsznak nyakának csupasz bőrén, fogait, amik oda-vissza karistoltak szabálytalan
pulzusa fölött. Mormolt valamit halkan, furcsa nyelvén.
Corinne érezte, hogy egyre beljebb és beljebb csúszik a maga furcsa kis álomvilágába. Dayan
átkarolta, teste az övéhez simult, tökéletesen biztonságban és védettnek érezte magát.
Aztán fehér villámcsapás vágott át a testén, az öröm és a fájdalom édes keverékével. Csak
feküdt tehetetlenül az álmok és a zene kristályvilágában. A pislákoló fények visszaverődtek a
falakról és a medence vizéről, a vörös és narancsszín apró lángok megbabonázták táncukkal.
Újra megérezte a gyógyító jelenlétét. Corinne egy különös melegséget érzett, mintha egy
másik lélekkel osztozna a testén, mint amikor Dayan próbálta gyógyítani őt. Furcsa módon
nagyon megnyugtató érzés volt. Jelenlététől mintha a szíve kevésbé erőlködött volna. Bár
még mindig fáradt volt. Nagyon fáradt. Túl nehéz volt nyitva tartania a szemét, bár nagyon
szerette volna alaposabban szemügyre venni a barlangot és a benne összegyűlteket.
Dayan lezárta a sebeket a nyakán, mihelyt elegendő vért vett el tőle a szertartásos cseréhez.
Elmozdította őt a karjában, hogy szétnyithassa az ingét egyik kezével.
– Ezt értünk teszed szerelmem, – adta ki lágyan a parancsot, ami száműzte a lány szabad
akaratát, hogy biztos lehessen benne, pontosan azt teszi, amit mond neki. Egyik körmét éles
karommá nyújtotta. Gyors mozdulattal vágást ejtette a mellkasán, és odanyomta hozzá
Corinne száját. – Igyál Corinne. Felajánlom az életemet, a te életedért. És felajánlom a
gyermeked életéért.
Corinne elborzadt, hogy gyönyörű álma milyen furcsa csavart vett. Nem volt hozzá elég ereje,
hogy kényszerítse szempilláit, hogy felemelkedjenek és körülnézhessen, így csak feküdt
Dayan karjaiban és nyelte a meleg folyadékot.
Kielemezte ezt az egyre furcsább álmot. Egyetlen pillanata sem lehet valóságos. Ott feküdt
Dayan karjaiban, aki előbb a vérét vette, most pedig neki adja a sajátját, mintha ezzel erőssé
és egészségessé tehetné a testét.
Így ennek az egésznek a fényében némi értelmet nyert a vámpírvadászok létezése, ha ő
tényleg egy vámpír. De ami a legkülönösebb volt a számára, az az a tény volt, hogy úgy tűnt,
neki semmi kifogása sincs ellene, hogy a vérét vette.

***

Gregori lassan körbejárta a küszködő szívet, hogy felmérje a károkat. A baba nélkül elég
egyszerű lenne a helyzet, csak Dayan vérére lenne szüksége Corinne-nak az életben
maradáshoz, de ez a lehetőség nem tartozott a számításba vehetőek közé, amíg a gyermek
meg nem született. Gregori érezte hogyan önti el a gyógyító vér Corinne törékeny testét.
Éhező szervezete szinte mohón szívta magába a gyógyító balzsamot. Darius szellemét ott
érezte egészen közel, a babát figyelte, amíg Gregori a dadogó szíven dolgozott, aprólékosan
kijavítva a sérült billentyűket, felhasználva a vért, ami szabadon áramlott páciense
szervezetében.
Ez nem egészen olyan volt, mint egy sérülés kezelése. Ezt a kárt egy lassú, de kitartó betegség
okozta, alattomosan egyre jobban megterhelve a szívet. Dayan erőteljes vérével átömlött a
lányba annak vasakarata, szívéből, lelkéből fakadó teljes, feltétel nélküli szerelme is.

***

Darius egészen közel lebegett a babához, nyugalmat árasztott köré, megnyugtatta, bátorította.
Ahogy az ősi vér elérte az aprócska kislányt, a változás megkezdődött. A magzat hallása
pillanatokon belül kiélesedett, teste jóval erősebb lett. Corinne csak hasznosítani tudta a vért,
de a baba még nem volt teljesen kifejlődve. Az átalakítás nagyon veszélyes lenne a
gyermekre.
Amikor a magzat megrémült és összezavarodott, Darius elárasztotta őt melegséggel,
telepatikus kapcsolatot létesített vele. Történeteket mesélt neki a világukról, a Kárpátiak
szorult helyzetéről, arról, hogy mennyire értékes is ő a számukra, hogy milyen fontos annak a
népnek, hogy kitartson, és az édesanyjával maradjon, aki olyan nagyon szereti őt.
Az a csekélyke mennyiségű vér, amit Corinne megivott, teljes egészében áthaladt a gyermek
testén. Darius, aki összeolvasztotta az elméjét a gyermekével, érezte tűzcsóvaszerű rohanását.
„Állj!” – csattant az utasítása.

***

Dayan azonnal kettejük közé csúsztatta a kezét, hogy gyengéden megakadályozza Corinne-t a
további táplálkozásban. Elsuttogta neki a parancsát, majd aggódva figyelte az arcát.
Corinne mélységes döbbenettel figyelte, amikor egy magas, szőke, aranyszemű idegen lépett
oda hozzájuk, és nyelvével lezárta Dayan mellkasán a sebet.
Egyik kezét Dayan vállára helyezte, és ez a mozdulat kötetnyi információt mondott el
Corinne-nak.
– Te vagy Julian, Desari életpárja? – kérdezte, mindannyiukat megdöbbentve azzal, hogy
megszólalt.
A férfi derékban meghajtotta magát, az arany szemek megállapodtak az arcán.
– Valóban Julian vagyok, Desari életpárja, és Dayan fivére. Örülök, hogy megismerhetlek
Corinne. Mindannyian azt reméltük, azért imádkoztunk, hogy Dayan rád találjon.
– Te igazi vagy? Ez itt mind a valóság? – nézett fel rá, mert valahogy a többi férfival
ellentétben, sokkal megközelíthetőbbnek tűnt.
Rámosolygott, fogai nagyon egyenletesek, és nagyon fehérek voltak.
– Szeretnéd, hogy az legyen?
Corinne szorítása Dayan ujjai körül megszigorodott. Ez tényleg a valóság. A baba hevesen
mozgott a testében. Szabad kezét a hasára szorította védelmezően.
– Ő nem szereti ezt az egészet Dayan. Azt hiszem, jobb lenne, ha csak álom lenne.
Gregori és Dayan nyugtalanul Dariusra nézett. Ő még mindig teljes egészében összeolvadt a
babával. Úgy tűnt, teljesen oda koncentrál. Dayan közelebb hajolt Corinne-hoz.
– Ismerem Dariust. Az erejét. Nem fogja megengedni, hogy elveszítsük a babát. A szájához
emelte a kezét, és óvatosan harapdálta az ujjperceit, hogy megtartsa figyelmét. – Mondd el,
mit érzel édes. Valamivel jobb színed lett. – továbbra is összeolvadt az elméjével, szabályozta
a szívét és a tüdejét, rettegett attól, hogy megengedje neki, hogy mindezt egyedül
megpróbálja. – Hogy érzed magad?
Leginkább a kisbabáját féltette. Beletelt néhány pillanatba, amíg rávette magát az egyenletes
légzésre és úrrá lett a pánikján, még mielőtt az teljesen elborította volna. Jobban érezte magát,
nem vívott már olyan rettenetes küzdelmet minden egyes légvételért. Viszont még mindig
gyengének érezte magát és fáradtnak, szeretett volna aludni.
– Dayan, – mondta halkan a nevét, és még egyszer körülnézett. Teljesen nyugodt volt egy föld
alatti kamrában, és teljesen nyugodt emberek vették körül. – Ébren vagyok? Nem igazán
vagyok képes elválasztani egymástól a kettőt, és ez nagyon aggasztó.
– Ebben a pillanatban nagyon is ébren vagy Corinne. És a családom egy jelentős része itt van
velünk, – felelt gyengéd megnyugtatással neki Dayan.
Ránézett a férfi mellkasára. Makulátlan inge ugyan ki volt gombolva, de mellkasának izmai
simák, sérülésmentesek voltak. Nem volt ott a seb, ahonnan vért szívott. Sőt, semmiféle
nyomát nem látta vérnek. Ez bizonyos szinten nyugalommal töltötte el, amire szüksége volt az
elméje békéjéhez. Egyértelmű volt, hogy összekeveri a valóságot bizarr álmaival.
– Hol van Lisa?
– A kórházban Cullennel. Emlékszel rá mi történt?
– Egy férfi rejtőzött a sziklán Lisa fölött. Fegyvere volt. Küzdöttem vele, harcoltam a
fegyverért… – elcsuklott a hangja, és végignézett maga körül az idegen arcokon. Suttogóra
halkulva folytatta, – tudod, azon a meglehetősen furcsa saját módomon. Aztán még
emlékszem arra, hogy elestem, és megpróbáltam védeni a babát.
Megdörzsölte a púpot és a karcolásokat a homlokán.
Dayan összerezzent. A zúzódások már elkezdtek sötétedni sápadt bőrén. Gregori túlságosan
elfoglalt volt ahhoz, hogy még a felületi sérüléseit is kezelje, de Dayant minden zavarta, ami a
legkisebb kényelmetlenséget is okozhatta neki. Érezte lüktető fejfájását is, bár a lány nem
panaszkodott. Kérdések keringtek az elméjében.
– Cullent lelőtték édes. De még életben van, Barack és Syndil úton van a kórházhoz, hogy
segítsenek neki. Vigyázni fognak rá, hogy meg ne haljon. Syndil jól ismeri a gyógyítás
tudományát, és meglehetősen erős adományai vannak. Cullen ismeri Barackot és Syndilt,
mivel a zenekar tagjai, így nem fog megrémülni tőlük. Meg fogja engedni, hogy a szobájában
maradjanak.
Azt nem tette hozzá, hogy Lisa engedélye teljesen lényegtelen, hiszen bármikor képesek
láthatatlanná válva ki-be járkálni. Barack és Syndil teljes erejüknél lévő Kárpátiak, képesek
voltak irányítani az emberek elméjét, ha az szükségessé vált.
– Olyan súlyos? – Corinne hangja megremegett, és Dayan védelmezően húzta magához
közelebb.
– Corinne, nem kell aggódnod Cullen miatt. Ha bajban lenne, tudnám. Képes vagyok a
telepátiára, ugye emlékszel? Barack és Syndil könnyedén képes velem kommunikálni. Rögtön
szólnának, ha nem lennének képesek kezelni a helyzetet, és kérnék, hogy Gregori, vagy
Darius azonnal menjen oda a kórházhoz. – Dayan fejével a metszően ezüstszín szemű férfi és
az apró termetű, sötét hajú nő felé intett. – Gregori és Savannah New Orleansból utaztak ide,
hogy találkozhassanak velünk. Sokkal tartozunk nekik.
Corinne ismét megdörzsölte a homlokát.
Hálás volt ugyan az aggodalmukért, de jobban szerette volna, ha most már mindannyian
hazamennek. Fáradtnak érezte magát, ők pedig túl sokan voltak. Aludni szeretett volna, nem
pedig vendégeket szórakoztatni, babája még mindig hevesen rúgkapált.
A többiek közül úgy tűnt, senki sem veszi észre, hogy az egyik férfi, a Darius nevű, mintha
valamiféle transzban lenne.
Becsukta a szemét, megpihentette fejét Dayan vállán.
– Köszönök mindent, – mondta engedelmesen, mint egy gyerek, hangja nagyon álmos és
gyenge volt.
Dayan aggodalmasan pillantott Gregorira, aki beleegyezően bólintott.
„Az nagyon jó, ha alszik Dayan. Több időm lesz gyógyítani őt, és Darius is foglalkozhat a
babával. A lehető legtöbb pihenésre van szüksége. A javítások nem fognak kitartani örökké.
Csak ideiglenesek. Új szívet pedig nem tudok neki adni. Segítsd, hogy elalhasson.”

***

Lisa a kórházban Cullen mellett ült, és az övé mellett pihentette a fejét. Sírt, amíg el nem
fogytak végképp a könnyei. Az orvosok azt mondták neki, hogy Corinne meg fog halni. Az
egyetlen kérdés az volt, hogy mikor. Azt mondták, hogy harcoló szervezetében fogják hagyni
a babát, ameddig csak lehetséges, de nagyon kicsi a remény, hogy a gyermek életben
maradjon, ha világra jön.
Utána azt közölték vele, hogy fogalmuk sincs róla, hogy Cullen életben marad-e. Egy jó, vagy
rossz pillanat eldönthette a kérdést. Nagyon rossz állapotban volt, a golyó átment a tüdején,
összezúzott, megsemmisített mindent ott, ahol áthaladt.
Nem tudták, hogy ő még mindig várakozik.
Ha pedig ez nem lett volna elég, egyszer csak hatalmas felbolydulás támadt Corinne szobája
körül. Előbb nővérek, majd orvosok, és a biztonsági személyzet nyüzsgött ott, később
csatlakoztak hozzájuk a rendőrök is. Úgy negyedórával később, amikor Lisa arra számított,
hogy közlik vele, hogy Corinne meghalt, azt mondták, hogy Corinne eltűnt. Egyszerűen
levegővé vált.
Az lehetetlen volt, hogy Corinne csak úgy kisétált volna a kórházból, ebben mindenki
egyetértett. De senki mást sem láttak a szobája közelében. Amikor a monitor szívmegállást
jelezve sípolni kezdett, és az ápoló berohant, akkor fedezte fel, hogy a páciens eltűnt.
Lisa rettegett, hogy azok az emberek, akik megpróbálták megölni őket, valahogyan
megkaparintották Corinne-t.
És mindez kizárólag az ő hibája. Elment a fotózásra, holott mindent összevetve pontosan
tudta, hogy veszélyben van, mindannyian elmondták neki. Corinne szinte keresztülrepült a
parkon, birkózott vele, tekintet nélkül a beteg szívére éppúgy, mint a meg sem született
gyermekére, a következmények figyelembevétele nélkül őt védte. Megpróbáltak megölni!
Próbálta megemészteni Lisa az információt.
Valaki, valóban holtan akarja látni őt. Fegyverük volt, és egyszerűen lelőtték volna, ha
Corinne és Cullen nem jelenik meg, hogy megmentsék.
Felemelte a fejét, hogy Cullenre nézzen.
Nagyon sápadtnak látszott, és szinte mindenhol kötések fedték. Lisa azt hazudta, hogy a
menyasszonya, így beengedték hozzá. Miután Corinne eltűnt, a kórház megerősítette a
biztonsági személyzetet, Lisa szigorúan maga maradt a férfival, Cullen szobája előtt pedig őr
állt. Nyilvánvaló volt, hogy senki nem tudja, mit mondjon neki. Ahogyan az is, hogy neki sem
volt fogalma sem, mit kellene tennie.
Mindig John és Corinne tartották kézben az életük részleteit. Beletömte öklét a szájába, hogy
fel ne sikoltson. Ő a felelős ezért a katasztrófáért. Ha hallgatott volna rájuk, Corinne és a baba
nyugalomban és biztonságban lenne. Cullen nem a halál peremén egyensúlyozna.
– De nem fog meghalni, – mondta mintegy válaszként a gondolataira egy lágy női hang a háta
mögül. – Ne rémülj meg, én Syndil vagyok, ő pedig itt Barack.
Lisa riadtan pördült meg, majdnem leesett a székről. Nem hallott semmit abból, hogy a
biztonsági őrök bekísérték volna ezt a két személy, és ők mégis itt álltak belül a csukott ajtón.
Riadtan dobogó szívvel tétovázott, hogy sikoltson-e segítségért. Beletelt egy pillanatba, amíg
felismerte a neveket. Barack és Syndil a Trubadúrok tagjai. Mint Dayan.
– Hogyan jöttetek be? – suttogta Lisa. Semmit sem értett az egészből.
– Cullen már régóta a barátunk. Kockára tette az életét, hogy figyelmeztessen bennünket,
amikor veszélyben voltunk. Nem hagynánk, hogy meghaljon, – mondta Barack. Finoman
rámosolygott, miközben a szemébe nézett. – Te biztosan Lisa vagy, Corinne sógornője.
Dayan sokat mesélt rólad nekünk.
Lisából könnyek újabb áradata tört fel.
– Elvitték Corinne-t.
Syndil megnyugtatóan átölelte a vállát.
– Corinne-al minden rendben lesz Lisa. Ő csak haldoklott itt. Dayan pedig ezt nem engedheti
meg. Gregori, az egyik legnagyobb gyógyítónk eljött New Orleansból, hogy segítsen rajta.
Eltökélt szándékunk, hogy életben tartjuk Corinne-t és a babát is.
Bátorítóan megszorította Lisa vállát, majd szinte átsiklotta a rövid távolságot Cullen ágyáig.
Egyszerre megváltozott az arckifejezése.
– Barack, nagyon sápadt. Elég nagy a baj. – Finom ujjaival gyengéden megérintette Cullen
vállát. – Nagyon rossz így látni őt.
– Nem marad így sokáig, – felelte magabiztosan Barack.
Lisa kihúzta magát teljes magasságában.
– Mondjatok valamit Corinne-ról. Hol van? Dayannak nem volt joga hozzá, hogy elvigye őt a
kórházból, amikor szinte már a halálán van. Nem volt hozzá joga.
Először életében, Lisa nem bújt el az igazság elől, bármilyen fájdalmas is volt az.
Barack hátranézett rá a válla fölött.
– Lisa, – a hangja lágy volt, és meggyőző, – ismered Dayant. Tudod, hogy szereti Corinne-t és
vele akar élni. Szüksége van rá, hogy életben maradjon. Elvitte azokhoz, akiknek még talán
van esélyük megmenteni őt. Te is azt akartad, hogy megmentse, emlékszel?
Lisa pislogott párat. Azon kapta magát, hogy bólogat, és közben azon töprengett, miért is
ideges ennyire. Dayan természetesen gondoskodik Corinne-ról. Bárki megmondhatja,
mennyire bolondul érte. Előrelépett az egy mellé és megfogta Cullen kezét.
– Ülj le ide a közelébe, amíg dolgozunk rajta, – hívta még közelebb kedvesen Syndil. – Senki
sem fog bejönni, hogy megzavarjon minket.
– Corinne-al tényleg minden rendben lesz? Dayannal van?
Lisa szinte beleszédült a székbe, a megkönnyebbüléstől úgy érezte, mintha lábai elzselésedtek
volna.
– Gregori a legjobb, a leghíresebb a világon. – Syndil gyönyörű, dallamos hangját kellemes
volt hallgatni. – És igen Lisa, Dayan Corinne-al van, és egy lépést sem tágít az oldala mellől.
– Hol? Látnom kell őt.
Barack az álla alá nyúlt és felemelte a fejét, mintegy kényszerítve őt, hogy felnézzen rá.
– Hamarosan láthatod őt Lisa. Most itt van a helyed Cullen mellett. Szüksége van rád. Tudod,
hogy Corinne a lehető legjobb kezekben van, de Cullen teljesen magányos. Szüksége van a
figyelmedre. Amint képes lesz rá, hogy utazzon, Syndil és én magunkkal viszünk benneteket
egy biztonságos házba. Ápolod és törődsz vele egészen addig, amíg elég erős nem lesz, hogy
veled együtt meglátogassa Dayant és Corinne-t. Pontosan ez az, amit tenni akarsz, és teljesen
megnyugszol Corinne egészségével kapcsolatban, megbízol Dayanban, hogy tájékoztatni fog
arról, hogyan haladnak. Dayannak Corinne-al kell maradnia, hozzá tartozik.
Barack hangja megbabonázó, elbűvölő volt. Lisa úgy érezte, mintha belezuhanna azokba a
fekete szemekbe.
Amit Barack mondott, az tökéletesen logikus volt. Cullennel kell maradnia. Ő a felelős ezért a
rettenetes sérülésért, és a férfinak nincs senkije, aki gondoskodhatna róla. Dayan helye pedig
határozottan Corinne mellett van.
– Megtanítok neked egy gyógyító kántálást Lisa, – mondta halkan Syndil, – ez segíteni fog
nekünk, mi pedig segíteni fogunk Cullennek. A szavak nagyon szépek, és egy ősi nyelven
szólnak. Hallgasd, hogyan énekeljük, és te is énekeld Barackkal együtt. Az én hangomat is
hallani fogod, de nekem arra kell koncentrálnom, hogy gyógyíthassam Cullent. Van hozzá
egy kevés tehetségem, persze nem akkora, mint Gregorinak, de azt hiszem, rendbe tudom
hozni. Kérlek, add kölcsön nekünk a hangod.
Syndil olyan szelídnek és gyengédnek hatott, kellemes volt a hangja a füle számára, Lisa
elhallgatta volna örökké.
Barack gyertyákat vett elő a hátizsákjából, sorra meggyújtotta őket, hogy eltöltsék a kórházi
szobát egy megnyugtató illattal. Lisa közelebb hajolt Cullenhez. Nagyon furcsa volt, de
mintha Syndilt a saját fejében hallotta volna, ahogy kántálja az éneket. Egészen biztos volt
benne, hogy a nő nem hangosan énekel, de mégis tisztán hallotta a szavakat, amiket elkezdett
követni, először magában, majd csatlakozott Barackhoz, aki szintén hangosan kezdett
énekelni.
Lisa követte a férfi által diktált dallamot, újra és újra ismételgette a széphangzású szavakat.
Nehéz volt teljesen leutánozni a kiejtésüket, de Lisa elhatározta, hogy megpróbálja.
Az a megmagyarázhatatlan érzése támadt, hogy Syndil valóban segíthet Cullennek.
Syndil lehunyta a szemét, teljes figyelmét az emberi férfira összpontosította, aki előtte feküdt
az ágyon.
Először a képek jöttek. Cullen rámosolygott. Sétált vele az erdőben, nevettek és beszélgettek.
Cullen vigyázott rá és Desarira, amikor valaki elrabolta Darius életpárját. Cullen.
Az egész zenekar nagy becsben tartja őt. A védelmük alatt áll.
Syndil vett egy mély lélegzetet, lassan kiengedte azt, és kilépett a testéből, át a másikba, ami
sérülten, mozdulatlanul feküdt.
A seb rettenetes volt. A golyó gellert kapott Cullen testében, oda-vissza nagy kárt okozott.
Syndil nekilátott az aprólékos munkának belülről kifelé. Az orvosok nagyszerű munkát
végeztek, de Cullen még mindig bajban volt. Sok időbe telt, amit csinált, végtelenül alapos
akart lenni abban, amit csinált. Barack távol tartja a kórház személyzetét a szobától, amíg
dolgozik. Ha a vámpírvadász társaság bármelyik tagja betenné a lábát az épületbe, hogy
megkísérelje megölni Cullent, Barack tudna róla. Így ő egész figyelmét a gyógyításnak
szentelhette, hogy megjavítsa a sérüléseket Cullen szervein. Ez egy nagyon lassú,
koncentrációt igénylő feladat volt.
Kimerülten imbolygott a teste, amikor visszatért belé Cullenéből. Barack azonnal odalépett
mellé és átkarolta a derekát, hogy megtámogassa.
– Olyan büszke vagyok rád Syndil. Tényleg megcsináltad, túl fogja élni.
„Vérre lenne szüksége Barack. Annak ellenére, hogy minden támogatást megadtam neki, még
mindig veszélyben van. A vérünk biztosítaná a felépülését.
Syndil teljesen erőtlen volt a fáradtságtól.
„Neked is szükséged van vérre.”
Barack szavai szinte elsuttogott meghívásnak hangzottak.
Lisa felugrott, és Syndil alá tolta a székét.
– Életben marad? – kérdezte, már-már hinni kezdett a csodákban. Barack és Syndil bizalmat
ébresztettek benne, reményt adtak, amikor már teljesen összecsapott a feje fölött a
reménytelenség.
Syndil megfogta a kezét.
– Nem fogjuk megengedni, hogy Cullen továbblépjen a következő világba Lisa. Megérdemli,
hogy boldog legyen, és olyan régóta nélkülöznie kellett már ezt. Te nagyon sokat jelentesz a
számára, – jelentette ki tényként.
Lisa egyetértően bólintott.
– Még csak nemrég találkoztam vele. De annyira más. Igazán élvezem a társaságát. Ráadásul
akkor sérült meg, amikor engem próbált megvédeni, – vallotta be szégyellősen, sietve.
– Itt nincs biztonságban Lisa, – válogatta meg a szavait nagyon gondosan Barack, – ezt
tudnod kell. Akik meg akartak ölni téged és a sógornődet, Cullent még inkább meg akarják. A
biztonsági őr az ajtó előtt nagyon tapasztalatlan. Ha Cullen itt marad, a társaság ismét
megpróbálja majd megölni őt. A biztonsági őr, Cullen, és talán te is, mindannyian meg fogtok
halni. Cullennek rajtunk, a zenekaron kívül nincs más családja. Azt szeretnénk, ha eljönnél
velünk egy biztonságos helyre. Oda kell vinnünk Cullent, hogy megvédhessük. De mi nem
tudunk állandóan vele lenni, szüksége lenne valakire, aki a segítene neki, amíg gyógyul.
Lisa ujjai ökölbe szorultak. Fogalma sem volt mit kellene tennie, hogy megbízhat-e bennük.
Dayan is pontosan ilyeneket mondott Corinne-al kapcsolatban, és neki igaza lett.
– Ez az egész akkor kezdődött, amikor bementünk abba a bárba, – mondta szinte vádlón.
Syndil a szemébe nézett. A hangja finom, de mégis teljesen határozott volt.
– Pontosan tudod, hogy ez nem igaz. A testvéredet ugyanezek az emberek ölték meg. Csak
mert te nem szeretnéd, hogy valami igaz legyen, attól a valóság még nem fog megváltozni. A
valós világban kell élni Lisa, nem pedig létrehozni helyette egy illúziót. Pontosan
ugyanakkora veszélyben vagy, mint Cullen. Nem fogunk arra kényszeríteni, hogy elkísérj
bennünket, de Cullent mindenképpen meg fogjuk védeni. Kérlek, bízz meg bennünk a saját,
szabad akaratodból.
„A vérét veszem, és akkor engedelmeskedni fog.”
Barackot végtelenül bosszantotta a nő. Nevetségesen makacs volt.
„Ő Cullen választottja. Az iránta és Dayan életpárja iránt érzett tiszteletünk nem engedi,
hogy ilyesmit csináljunk.”
Barack felhorkant, hogy kifejezze, mi a véleménye ezzel kapcsolatban.
– Éppen az okozta ezt a válságot, hogy te visszautasítottad, hogy elfogadd a valóságot.
Elveszthettük volna Corinne-t és Cullent is. Vagy le akartad őt lövetni? Ha igen, akkor elérted
a célod.
„Barack!” – sziszegte az elméjébe megrovóan Syndil. „Mit művelsz?”
„Biztonságba kell vinnünk Cullent, és hófehérre törölni ennek a gyerekes nőnek az agyát.
Szépnek szép, de egy csöpp esze sincs.”
Cullen keze megmozdult a takarón, és Lisáé után tapogatózott.
– Ha jól emlékszem Barack, nem is olyan rég még te is le akartál lőni. Úgy tűnik, ilyen
reakciót váltok ki első látásra az emberekből. Mi történt velem?
Syndil odahajolt hozzá, hátrasimította Cullen homlokából a haját. Lisa csendesen ismét sírva
fakadt.
– Lelőttek, amikor meg akartad védeni Corinne-t és Lisát. Mint mindig, most is a hőst
játszottad. – válaszolt neki Syndil.
– Mint mindig, megpróbáltál felvágni a szép nők előtt, – vigyorgott le rá szeretettel Barack.
Cullen tekintete a Lisáét kereste, de az elkerülte a pillantását, lehajtotta a fejét, csak a kezét
szorongatta kétségbeesetten.
– Akkor sem tudnál értékelni egy nőt, ha ujjal mutogatnék rá a jó tulajdonságaira Barack.
– Ne is emlékeztess az egykori viselkedésemre, ha lehet Cullen.
Barack megtartotta nyugodt hangszínét, bár egyre jobban aggódott. Cullen szinte szürke volt.
Barack ránézett Syndilre.
Életpárja megnyugtatóan rámosolygott Barackra.
– Ez teljesen igaz Cullen. Elég jó ez emlékezőtehetségem, és te voltál az, aki rávett, hogy újra
úgy érezzem, hogy élek. Most pedig pihenned kell, és azt tenned, amit mondunk.
– Vigyázni akarok Lisára. – Cullen szemében egyértelműen szerelem látszott, ahogy a nőre
nézett. Barack megköszörülte a torkát, de villámgyorsan abbahagyta, amikor Syndil
rámeredt. – Lisa, ne sírj, – kérte halkan Cullen, – összetöröd a szívem.
– Baracknak igaza van, ez az egész az én hibám. Elmentem a fotózásra, mert nem akartam
elfogadni, hogy ez egy valódi probléma. És ezért megsebesültél te is és Corinne is.
– Corinne? – Cullen elfordította a fejét, hogy felnézzen Barackra. – Hol van Corinne?
– Dayannal, – felelt azonnal Barack, és lehajolt, hogy belenézhessen Cullen kínokkal teli
szemébe. – Neked is pihenned és gyógyulnod kell Cullen. Dayan gondoskodni fog Corinne-
ról, Lisát pedig biztonságba helyezzük. A szavamat adom rá.
– Lisa az én védelmem alatt áll, – ragaszkodott hozzá Cullen.
Barack hangosan felsóhajtott.
– Persze Cullen, mindannyiunk védelme alatt áll. A szavamat adom rá. Most pedig menj már
végre aludni, és hagyd abba, hogy utasításokat osztogatsz nekem Syndil előtt. Túlságosan is
tetszik neki.
Cullen azonnal lehunyta a szemét, válaszul a Barack hangjából áradó hipnotikus erőre. Syndil
ugyanebben a pillanatban közelebb hajolt Lisához, hogy a szemébe nézhessen.
„Kimész a biztonsági őrhöz, és megkéred, hogy kísérjen el a büféhez, addig a nővér tartja
szemmel a szobát. Sürgősen innod kell valamit.”
Syndil gyengének és kimerültnek érezte magát, az óriási munka után, hogy kijavította a
Cullen szervezetében keletkezett sérüléseket. Táplálékra volt szüksége, de Barack ősi vérére
Cullennek volt szüksége, hogy befejezhesse a gyógyítási folyamatot. Ha pedig megitatják,
utána nem maradhat a kórházban, hogy az orvosok vérmintát vehessenek tőle. Cullent
mindenképpen el kellett vinni valahová, ahol megfelelőképpen gyógyulhat, és vigyázhatnak
rá.
Lisa lehajolt és megcsókolta Cullen homlokát, mielőtt engedelmeskedett volna a Syndil által
sugallt kényszernek.
 11. fejezet

Corinne először a zenét hallotta meg. Lágy. Édes. Tökéletes. Olyan csodálatos volt, hogy
elfutotta a szemét a könny. A hang, ami a dalszöveget énekelte rekedtes keveréke volt egy
férfi érzékiségének, és a belőle áradó szerelemnek. Tudta ki az, azon kapta magát, hogy
elmosolyodik.
– Dayan, – suttogta a nevét halkan.
A zene változatlanul szólt, de mellette az ágy megsüllyedt.
– Corinne. Már azt hittem, örökké aludni fogsz. Tudnod kell, hogy több száz évvel
rövidítetted meg az életem. Még egy ilyen ijesztgetést nem fogok megengedni. Legközelebb,
ha elaltatlak, elvárom, hogy ott találjalak majd, ahol hagylak.
Puha szája mosolyra ívelt, de még mindig nem nyitotta ki a szemét.
– Hallgasd magad. Ez már majdnem pontosan úgy hangzott, mintha megpróbálnál
parancsolgatni nekem.
Vidámnak, álmosnak és hihetetlenül szexinek hangzott.
A vére azonnal lávaforróságúvá izzott fel, a lassú égés bekebelezte a lelkét, lángokba
csomagolta a szívét.
Olyan gyönyörű volt, ahogy ott feküdt a takarók között, haja szétterült az arca körül, mint egy
selyemzuhatag, képtelen volt megállni, hogy ne simítson végig rajta.
Dayan gondosan elhelyezte a gitárját az ágy mellett, és odahajolt, hogy megcsókolja az
ellenállhatatlanul buja szájat.
– Én parancsolok, te pedig engedelmeskedsz. Ennek így kell lennie.
A hangja tökéletes eszköze volt a csábításnak.
– Valóban? – A lány mosolya kiszélesedett, felfedte arcának gödröcskéit. – Erről még nem
hallottam. Mindig úgy gondoltam, hogy ez fordítva van.
– Rossz társaságba jártál.
Corinne hosszú szempillái megrezzentek, és némi erőfeszítés után sikerült kinyitnia a szemeit.
Felemelte a kezét, hogy szelíd ujjaival megrajzolja, a szája mellett húzódó barázdákat.
– Tényleg nagyon aggódtál értem. Nem állt szándékomban rád ijeszteni.
A férfi keze fogságba ejtette az övét, odahúzta a szájához, hogy egy csókot nyomjon a tenyere
közepébe, majd odahúzza azt a szívére.
– Több volt ez, mint egyszerű ijedtség Corinne. Emlékszel, hogy mi történt?
– Homályosan, mint valami álomra. Nem vagyok benne egészen biztos, mire emlékszem, mit
meséltél te és mit álmodtam én. Lisa és Cullen rendben vannak?
– Azt hiszem, hogy biztonságban vannak.
Remélte, hogy ez igaz. Barack, vagy Syndil nem érintették meg az elméjét, se jó, sem pedig
rossz hírekkel.
A lány belenézett mélyen a szemébe, próbálta olvasni a gondolatait.
– Tudnom kell, hogy Lisa él és jól van, és hogy Cullen sebesülése nem túl veszélyes.
– Amint megtudok részleteket az állapotukról, azonnal elmondom neked. Lisát őrzik, semmi
sem fog történni vele. Ezt megígérhetem.
Corinne bólintott, elfogadta a szavát.
– A babám életben van, – mondta nagyon lágyan, szerető hangjától bukfencet vetett Dayan
szíve. – Érzem, hogy mozog.
A férfi rámosolygott, de tekintete komoly maradt.
– Ott marad, ahová tartozik, amíg elég erős nem lesz hozzá, hogy egyedül is életben
maradjon.
– Mondta már neked valaki, hogy jóképű vagy? – kérdezte – Mert az vagy, te is tudod.
Hihetetlenül jóképű. De még annál is több, elképzelhetetlenül édes vagy.
Dayan hangosan felnyögött.
– Ne mondd ezt Corinne. Ez a legrosszabb dolog, amit egy férfinak mondhatsz. Szexi.
Markáns. Komoly. Határozott. Egymillió jelző van, amit szívesen hallanék tőled, de az „édes”
nem tartozik ezek közé.
– Nincsen semmi baj az édessel Dayan, – nyugtatta meg Corinne. A hangja mintha túlságosan
távolról szólt volna, míg minden más nagyon is közelről. Tücskök. Éjszakai rovarok. A szél
rázta kívülről a fák ágait. – Mondd el, mi történt.
– Szándékosan figyelmen kívül hagytad az utasításomat, hogy aludj, és elmentél az idióta
barátommal megkeresni Lisát.
Szinte harapott minden egyes szava, fel-felvillanó fehér fogai valamiért farkasra
emlékeztették Corinne-t.
– Nem nevezheted idiótának Cullent, – dorgálta meg finoman, a legkevésbé sem félemlítette
meg vad arckifejezése.
– Cullen pontosan tudta, hogy a társaság halállistájának meglehetősen előkelő helyén foglal
helyet, mégis elment védtelenül, ráadásul pedig még téged is magával vitt. Ennél rosszabb
döntést nem is hozhatott volna. Lehet, hogy eztán kizárólag Idiótának fogom szólítani.
Hangja egyszerre túlságosan is szigorú lett.
Corinne ismét megpróbálta elsimogatni az arcáról a gond redőit.
– Természetesen jó döntést hozott. Mi mást tehetett volna? Lisa elment, és ha nem mentünk
volna utána, megölték volna, – mutatott rá ésszerűen.
– Magával vitt téged.
Ez olyan hiba volt, amit Dayan megbocsáthatatlannak tekintett. Adott körülmények között
Dayan úgy gondolta, hogy rendkívüli módon megértő.
Corinne kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de ott volt valami nevesincs kifejezés a férfi
szemében, valami vad, valami szelídítetlen és primitív.
– Fogadni mernék, hogy azt viszont mondták már neked, hogy nagyon megfélemlítő tudsz
lenni, – próbálta bosszantással enyhíteni a feszültséget. – Engem ugyan nem tudsz
megfélemlíteni, de látom, hogy a többi embert igen.
– Pedig az lenne a legjobb, ha te is megfélemlítőnek találnál.
Nem tudott vele szigorúan beszélni, bárhogy is próbálta.
Felnézett rá, aprócska volt és törékeny, hihetetlenül szép. Édes, együttérző természete szinte
sütött a szeméből, ő pedig elveszett. Ez pedig az őrületbe kergette.
– Átgondoltad ezt? – Egyáltalán nem nézett ki megfélemlítettnek, sokkal inkább olyannak, aki
jól szórakozik. Szemei alatt sötét karikák húzódtak, zúzódások színesedtek a homlokán,
szemeiben mégis nevetés táncolt. – Én egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy az jó lenne
a te számodra. Ne hidd, hogy nem vettem észre azt az indokolatlan imádatot, amivel a
rajongóid körülvesznek.
– Indokolatlan imádat? Teljesen megérdemlem az imádatot. Szokj hozzá asszony. Minden
áldott éjszaka, amíg a színpadon leszek és játszom, neked is ott kell majd ülnöd, és
megosztoznod velem a rajongók imádatán. Semmi szükség a féltékenykedésre Corinne.
Akkor is csak téged foglak látni, ha játszom.
– Egy kész humorista vagy. – Corinne-nak egy ötlet villant át az agyán, de útjára is engedte,
mert túl nehéznek találta a megvalósítását. – Nem szándékozom végigülni az előadásaidat.
Elég lesz nekem a magánember. És egyetlen féltékeny porcikám sincs. Nem kell aggódnod
ilyen gyerekes dolgok miatt.
Dayan megdörzsölte az orrnyergét.
– Gyerekes? Ez egy nagyon erős kifejezés. Nagyon kemény. Túl szigorú.
A lány megint elmosolyodott, rágyújtotta az egész világot.
Dayannak nem maradt más választása, mint rászorítani a száját az övére. A Föld nem
mozdult, az idő megállt, és egyetlen szelíd pillanatra képtelen volt megtalálni az önfegyelmét.
Corinne úgy megrémítette, hogy megállt a szíve is, és most iszonyú szüksége volt rá. Bele
kellett fulladnia édes szájába, legalább néhány pillanatra.
Dayan kénytelen volt szigorú ellenőrzés alatt tartani a testét, és lassan, vonakodva felemelni
végül a fejét.
– Kérlek, soha többé ne tedd ezt velem. – Hangja egy bársonnyal bevont fegyver volt, és
szégyentelenül használta is. Nekitámasztotta homlokát a lányénak. – Megtaláltalak. Eljöttél
hozzám a sötétségbe, ahol nem létezett remény a számomra, ahol harcoltam, küzdöttem a
szörnyeteggel minden egyes éjszaka minden másodpercében. Megmentettél Corinne. Most
már nem hagyhatsz el. Nem mehetek többé vissza abba a magányos életbe. Nem kérheti ezt
tőlem senki, még te sem. Hogyan magyarázhatnám el, hogy megértsd? Nem tudok oda
visszamenni. Neked kell úgy döntened, hogy élni fogsz, ha nem magadért, akkor a babáért.
Értem. Szeress engem ennyire. Tedd meg értem.
A hatalmas zöld szemeket elfutották a könnyek.
– Dayan, – suttogta a nevét halkan, reménytelenül, szerelmesen. – Nem hiszed, hogy
megígérném neked, ha tudnám? Jobban akarom ezt, mint bármit, de csak egy ember vagyok,
nem tudom végrehajtani a lehetetlent. – Ujjai beletúrtak a sűrű, kusza hajba. – Volt egy
furcsa álmom, gyógyítók jöttek oda hozzám, és megpróbáltak segíteni rajtam. Tudom, hogy
az orvosok azt mondtak, hogy haldoklom, hallottam, amikor Lisának mondták. Hallottam őt
sírni. De még mindig élek, és a lányom is. Mondd el.
– Gregori mindent elkövetett legjobb tudása szerint Corinne, hogy javítson a szíveden, de a
javulás csak ideiglenes, hogy esélyt adjon a babának kifejlődni. Darius azt mondta, a gyermek
erős és élni akar. Ez nagyon jó hír a számunkra. Ennek a nagyon törékeny egyensúlynak ki
kell tartania addig, amíg elég nagy lesz ahhoz, hogy nélküled is életben maradjon. Gregori
szeretne még néhány hetet a számára. Dolgozik a szíveden, hogy megadhassa nekünk ezt az
időt.
– Akkor mégsem egy álom volt. – Corinne két tenyerébe fogta az arcát, és felemelte a fejét,
hogy a szemébe nézhessen. – Mi vagy te Dayan? Vagy az is az álom egy része volt, hogy te is
ott voltál, és segítettél nekik?
Először, amióta csak ismerték egymást, a fekete tekintet elcsúszott az övétől. Dayan felült, és
a takaróit kezdte igazgatni.
– Szeretlek Corinne, – mondta lágyan, – jobban szeretlek bárkinél, vagy bárminél ezen a
világon. Ezt tudnod kell.
– Nézz rám! – Corinne megfogta a kezét, és most ő húzta a szájához, hogy lehelete
melengesse a férfi bőrét. – Dayan, nézz rám, kérlek.
A férfi felsóhajtott, és ő hallotta milyen sebesen dobog a szíve. A reakciója teljesen szokatlan
volt, és érezte, hogy ennek nagy jelentősége van.
– Mi az, amiért azt gondolod, hogy nem tudnálak szeretni? Mert valamiért ezt érzem. Nekem
adtad egy részed, de nem akarod, hogy mindent megtudjak rólad. Úgy érzem, valamilyen
módon összekapcsolódtam veled. Nagyon szorosan. Ugyanannak az egésznek a két fele
vagyunk. Voltam már házas Dayan. Tudom, mit kellett volna éreznem. Imádtam Johnt, de
nem így. Veled mindent, és még annál is többet érzek. Örökké el tudnám hallgatni, ahogy
beszélsz. Vagy egyszerűen csak ülni melletted nyugodtan, szavak nélkül. Az is elég lenne.
Veled akarok lenni, de nem tudom ki vagy. Azt mondod, szeretsz, mert már ismersz az
elmémen keresztül. Nekem nincs meg ez az előnyöm. Ahhoz, hogy megismerjelek, hogy
igazán megismerjelek, beszélned kell magadról. Egy részed el van zárva előlem. Nem bízol
benne, hogy akkor is törődnék veled, ha tudnám mi is az?
– Nem bízol magadban. Belelátok az elmédbe Corinne. Látom, hogyan birkózol a
kételyeiddel. Azt hiszed, hogy mindez túl gyorsan történik. Hogy csupán egyszerű kémia.
Puszta szexualitás. Vagy csak azért történik, mert terhes vagy, és szükséged van valakire.
Számos okot, és számtalan kifogást találsz ki, hogy megmagyarázd az érzéseidet irántam. De
soha nem vallottad még be magadnak, hogy szeretsz.
Tekintete kutatóan fúródott a fekete szemekbe. Fájdalom volt abban a sötét mélységben.
Megsebezte őt, és ez felidegesítette.
– Dayan, te valószínűleg egész életedben képes voltál elméket olvasni, úgyhogy ez teljesen
természetes a számodra, de valakinek, akinek nincsenek telepatikus képességei, ez nagyon
kényelmetlen lehet. Hozzászoktam ahhoz, hogy cenzúrázom a gondolataimat, miközben
kiválasztom, hogyan akarok megnyilvánulni a világ felé. Te belelátsz az elmémbe, de
valamilyen furcsa oknál fogva ez engem egyáltalán nem zavar. Hogy ezt bárki más tegye,
ebbe beleértve Lisát és Johnt is, annak még a gondolatába is beleborzongok. Ennek azért el
kellene árulnia valamit a számodra.
– Ennek inkább a te számodra kéne elmondania valamit Corinne. Mert én tudom, hogy ez
miért van így. Az életpárom vagy, aki rendelkezik a fénnyel és az együttérzéssel, és aki
nekem is elhozza ezeket a kincseket. Te vagy a horgonyom egy olyan világban, ahol nincs
más, csak sötétség és erőszak, vagy komor üresség. Te vagy a lelkem másik fele. A jobbik
fele. Tudom, hogy nekem nagyobb szükségem van rád, mint neked valaha is lesz rám.
Mindezt jól tudom. Nem jutottál kompromisszumra abban, hogy mit érzel irántam, mert nem
bízol az érzéseidben. Nem teljesen bízol meg bennem.
– Hogy mondhatod ezt Dayan? Itt vagyok veled, ahelyett, hogy a kórházban lennék. Még csak
nemrég találkoztunk, meglehetősen bizarr dolgok történnek körülötted, de még mindig itt
vagyok veled.
A férfi halkan felnevetett.
– Ahogy én emlékszem, nem volt valódi választási lehetőséged a dologban. Felvettelek és
kihoztalak a kórházból. Nem voltál olyan állapotban, hogy vitatkozz velem.
– Nem ez a lényeg, – próbált magában elég energiát találni, hogy felülhessen, – nem vagyok
az az ember, aki csak úgy elmegy valakivel, ez a lényeg. Nyilvánvalóan elég erőteljesek az
érzelmeim irántad. – Tétlen ujjaival a paplan mintázatát kezdte rajzolgatni. – A gyógyító úgy
hiszi, hogy a szívem végül fel fogja adni, igaz?
– Te is tudod. Világosan láttam az emlékeidben. Sok orvostól hallottad már, – felelt óvatosan.
– Akkor neked is tudnod kell, hogy nem tudok életben maradni Dayan, – mondta nagyon
csendesen. – Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy én döntök úgy, hogy elhagylak. Egyszerűen
nem lesz más választásom.
– Van egy választásod, – felelte halkan. De mivel tudta, hogy nem mond neki igazat, elkapta
róla a pillantását, nem tudott a szemébe hazudni. Mert Corinne-nak tényleg nem volt
választása. Nem fogja megengedni, hogy meghaljon.
– Nem nézel rám Dayan, – mondta lágyan, – nem járhatsz egyszerre két úton. Ha nem
mondod el az igazságot, ne számíts rá tőlem sem, hogy látatlanban megbízok benned. Semmit
nem kell rejtegetned előlem. Ha a gyógyító azt mondta, hogy nem sikerült helyrehozni a
szívemet, az számomra nem újdonság.
Dayan melegséggel és megnyugtatással öntötte el az elméjét.
– A szíved valóban romlik. De nekem szándékomban áll minden áron életben tartani téged.
Mindenfelé hangsúly nélkül, merev komorsággal mondta.
Corinne ismét tenyereibe fogta az arcát, gondosan tanulmányozta az arckifejezését. – Látom,
mi van a fejedben. Nem tudom hogyan, de most határozottan olvasom a gondolataidat. Úgy
gondolod, hogy valahogyan, valami csodával határos módon megmentesz majd engem, még
akkor is, ha a baba nem áll még készen arra, hogy megszülessen, amikor a szívem leáll. Azt
nem tudom, hogyan gondolod végrehajtani ezt a csodát, de Dayan, ha a babának lesz egy
lehetősége, nekem arra kell koncentrálnom. Őt kell megmenteni.
– A gyógyító azt teszi, ami a legjobb neki Corinne, de tőlem ne kérd, hogy válasszak a
gyermek és a te életed között, mert nem fogom megtenni.
Most ő kereste a szemkontaktust a lánnyal, hogy pontosan az értésére adja, hogy komolyan
beszél.
– Dayan, – mondta halkan, szemrehányóan, – a baba az első. Ha választani kell a lányom
élete és az enyém között, utasítani fogod a gyógyítókat, hogy őt mentsék meg. Ha nem tudod
ezt megígérni nekem, akkor vigyél vissza a kórházba Lisához, aki követni fogja az
utasításaimat.
Dayan megcsóválta a fejét.
– A kórházban semmit nem tehetnek érted. Gregori hisz benne, hogy van rá esély, hogy
mindkettőtöket megmenthessünk. Sheát várjuk, ő a gyermekspecialistánk. Nem foglak
visszavinni a kórházba. Az egyenlő lenne a halálos ítéleteddel.
– Akkor ígérd meg, hogy a gyógyítók, a baba életét az enyém elé helyezik. – Nagyon
szigorúan beszélt, szemei hatalmasra nyíltak, rezzenéstelenül mélyedtek a férfiéba.
Dayan ujjai összeszorultak a lányé körül.
– Te vagy az életem Corinne, a világom. Azt akarom, hogy mindketten életben maradjatok.
Te is és a baba is.
– Mondd el pontosan mit tettek a gyógyítók.
Küzdött, mindent megtett, hogy felüljön.
– Mit csinálsz?
Dayan finoman megérintette az elméjét, és látta, azért kísérel meg felülni, hátha akkor képes
lesz kisétálni a fürdőszobáig.
– Felülök, – próbált egészségesnek és lezsernek tűnni, de valójában kiverte a víz az
erőfeszítéstől, és annyira remegett, hogy már aggódni kezdett a baba miatt. – Ne tereld el a
témát Dayan. Mit csináltak a gyógyítók? Több okból is fontos ezt tudnom. Éreznem kell,
hogy én irányítom az életemet. Tudni akarom, mi történik velem, hogy eltervezhessem a
dolgokat. Én tervező típus vagyok. Nagyon szervezett.
A férfi szemöldökei a magasba szaladtak.
– Tervező? Szervezett? Nem vettem észre, hogy ilyen lennél. De ezt természetesen mindent
megváltoztat. – Érte nyúlt, és könnyedén ülő helyzetbe segítette, és egyúttal közelebb is húzta
magához, míg bele nem kapaszkodott széles vállába. Levigyorgott rá, vad illata szinte
beburkolta Corinne-t. – Bevallom, eláll tőled a lélegzetem.
Corinne megpróbálta lecsendesíteni nekilóduló szívét. És furcsa módon, ahogy erre gondolt,
úgy tűnt, mintha szíve valóban követné az utasításait. Hallott maga körül mindent,
mindkettejük szívverését, vérük surrogó árapályát, még a baba szívverését is. Hallotta a
babája szívverését! Hatalmasra nyitott szemekkel, vádlón felnézett a férfira.
– Nem veszel le a lábamról, a lélegzetrablás teljesen legitim tevékenység. Valami nagyon
furcsa dolog történik itt. Még véletlen sem tudsz erről semmit, ugye?
Dayan tökéletes ártatlansággal nézett vissza rá.
Lehajtotta a fejét, és egy csókot nyomott a feje tetejére, mert képtelen volt nem megtenni.
– Mivel is vádolsz most pontosan édes?
Megajándékozta a leggőgösebb arckifejezésével.
– Felkelek, – jelentette ki.
Dayan csak bámult le rá, meglehetősen ironikusan figyelve őt, aki egy biztonságos csapdába
esett rendkívül erős karjaiban.
„Rendkívül erős. Rendkívüli. Mire akarsz kilyukadni?” – Corinne elnevette magát. – Ez a
gondolat persze biztosan nem tőled jött. Még szerencse, hogy nem tekintelek fenyegetésnek
magamra nézve. Rendkívül erős. Úgy beszélsz, mint egy tizenéves kölyök. – Megpróbálta
figyelmen kívül hagyni, hogy szíve egyszerűen megolvad annak a fekete szempárnak a
tekintetétől. –És egyáltalán, miért akarok veled a fejemben beszélgetni? Egyre telepatikusabb
leszek? Képes vagy valamilyen titokzatos módon átragasztani rám?
– Minden átragad rólam rád. Bolondulsz értem.
– Megpróbálod kimosni az agyam, – vádolta, és igyekezett nem elnevetni magát. Így is
túlságosan sok mindent megúszhatott már azzal, hogy túlságosan vonzónak találta. – Tényleg
fel akarok kelni Dayan. Engedj el.
– Nincs elég erőd, hogy kimenj a mosdóba, – olvasta ki Dayan az elhatározást az elméjéből.
Egy könnyed mozdulattal felemelkedett vele együtt és átvágott a szobán a fürdőszoba
irányába.
Corinne a nyaka köré fonta a karját.
– Hol vagyok pontosan? – Még csak most nézett körül alaposabban. Ez már nem a barlang
volt. A magas mennyezetű hálószoba nagyon tágas volt. A bútorok díszesen faragottak,
értékesek. Csodálkozva bámulta a szobát. – Hol vagyunk Dayan?
– A barlangomban. Én vagyok a nagy, gonosz farkas és elraboltalak. – Nagyon óvatosan
letette a lány lábát a fürdőszoba padlóján a csempére, de továbbra is átölelve tartotta és
gondosan fogta. – Remegsz édes. Ez most azért van, mert olyan ellenállhatatlan hím vagyok,
hogy nem tudsz parancsolni magadnak, vagy mert túl gyenge vagy még ahhoz is, hogy állj?
– Szép zárógondolat, – jegyezte meg Corinne, majd az ajtó felé mutatott. – Kifelé!
Dayan habozott. Csak ugratta őt, pontosan tudta mennyire gyenge.
– Azonnal hívnod kell, ha segítségre van szükséged. Nem kell fennhangon kiabálnod, ha csak
gondolod, az is elég.
– Mars ki! – ismételte meg Corinne nyomatékosan. – És a fejemből is. Akarok némi
magánteret Dayan. Már az is elég megalázó, hogy úgy kell kicipelni a fürdőszobába, mint egy
gyereket. Én egy független nő vagyok, bármikor el tudom látni magam önállóan, – morogta,
miközben Dayan engedve a kérésének, magára hagyta őt a fürdőben, így bezárhatta utána az
ajtót.
Odakinn kezdett el járkálni fel és alá nyugtalan energiával.
„A gyógyító azt mondta, hogy teljes ágynyugalomra van szükséged.”
„Dayan!” – kiáltotta az elméjében a nevét félig sírva, félig nevetve. „Nem jöhetsz be.”
„Jól van, csak itt járkálok. Őrt állok.”
Corinne megtagadta, hogy nevessen, és azt az elégtételt sem akarta megszerezni neki, hogy
válaszol. Bámulta enyhén sápadtnak tűnő arcát a tükörben, és megdöbbent. Másnak tűnt.
Másnak is érezte magát.
„Én csak a kötelességemet végzem. Vigyázok az életpáromra.”
Dayannak sikerült eltalálnia a hangot, hogy megbántottnak tűnjön.
Corinne megcsóválta a fejét, és minden elhatározása ellenére, hogy figyelmen kívül hagyja őt,
kitört belőle a nevetés. A makulátlan fürdőszoba minden létező kényelemmel el volt látva, és
ő ki is használta. Elég sok időbe telt, amíg megmosta a fogát, főleg azért, mert egyik kezével
folyamatosan a mosdókagylóra kellett támaszkodnia. Meglepte, hogy mennyire gyenge. A
lábait szinte gumiszerűnek érezte, de a légzése sokkal könnyebb lett.
„Oké Corinne, azt hiszem sokkal türelmesebb voltam, mint amit megengednének a
körülmények. Érzem a gyengeséged, de te még mindig makacskodsz. Bejövök.”
„Még ki akarom kefélni a hajam.”
Amint Corinne elküldte az üzenetet, rájött, hogy telepatikusan közölte vele. Könnyedén.
Magától értődően.
Dayan belökte az ajtót, és felkapta a lányt, a fekete szemek aggodalmasan ellenőrizték le
minden egyes vonását.
– Ne ess pánikba pusztán azért, mert csináltál valami teljesen természetes dolgot. Az
életpárod vagyok, világos, hogy tudsz velem így beszélni. Ez még csak nem is az első
alkalom.
Corinne hálás volt az erejéért, megpihentette a fejét a vállán.
– Azért nem egészen ugyanaz Dayan. Olvasod a gondolataimat. Talán úgy rendeztem őket,
mintha válaszolnék neked, de neked kellett kiolvasnod a fejemből. Most viszont én küldtem el
neked a szavaimat. Azért ez elég nagy különbség.
– És miért kell, hogy ez ennyire megrémítsen? – kérdezte különös hangsúllyal, miközben
visszafektette az ágyba. Keze megpihent egy rövid időre a hasán, a baba fölött.
Elmosolyodott. – Látod? Ő boldog és egészséges. És már felismeri a hangomat. Szereti,
amikor énekelek. – A férfi lehetetlenül hosszú szempillái leereszkedtek, hogy elrejtsék
tekintetét. – Írtam neki egy altatódalt.
Szavai a szeretet tétova felajánlásai voltak, sebezhetővé tették ezt a látszólag legyőzhetetlen
embert, és Corinne szíve megint megolvadt. Addig nyújtotta mindkét karját, amíg elérte a
fejét, hogy lehúzhassa magához, és megtalálhassa a száját. Corinne nem tehetett ellene
semmit, világa megnyugodott, a bajok elröppentek a közeléből, míg nem maradt semmi más,
csak Dayan. Dayan a széles vállával, az erős karjaival és a csodálatos szájával. Amikor
csókolta, nem voltak gondolatok, csak érzések. Színtiszta érzések. Elsodorta őt egy másik
világba, ahol nem voltak határok, az idő és a tér fogalmai nem jelentettek semmit. Testében
élet lobbant, megolvasztották a lángok, újraformálták, hogy tökéletesen illeszkedjen a
férfiéhez. Nem törődött őrülten meglóduló szívére, ami pusztán attól kapcsolt
versenytempóra, mert a közelében lehetett. Semmi sem rémíthette meg, amikor csókolta.
Erősnek érezte magát, a másik felének. Érezte, hogy hozzá tartozik. Corinne soha nem akart
megállni. A baba hatalmasat rúgott, egyenesen Dayanba, Corinne bőrén keresztül, mintha el
akarná távolítani őket egymástól. Elváltak egymástól, halkan nevetgélve a csodán.
– Erős, ugye? – kérdezte lágyan Corinne, nem rejtve el kifejező szemeiben tükröződő érzéseit
a férfi elől. Elege volt már abból, hogy gyakorlatias legyen. Dayan volt a legcsodálatosabb
ember, akivel valaha is találkozott, és vele akart lenni. Most még jobban, mint valaha. Azt
éreztette vele, hogy gyönyörűnek látja, meg a terhesség közepén is. Elérte, hogy úgy érezze,
mintha ő lenne az egyedüli nő a világon, még akkor is, ha a haja zabolázatlanul borzas volt, és
egy férfiinget viselt az ágyban.
– Tudod mennyire gyönyörű vagy Corinne, – mondta, és a szájához húzta a kezét. –
Megérintheted az elmém, láthatod, mit érzek irántad.
Felemelte a fejét, hogy felnézhessen rá.
– Tudom, hogy megtehetem, de nem vagyok egészen biztos benne, hogy meg is akarom tenni.
Mi van, ha felfedezőútra indulok, ha már ott vagyok? – A fekete szemekben éhség villant.
Kihívó. Éles. Nyers, Egy iszonyú szükség. Corinne elpirult, és megcsóválta a fejét. – Amikor
felébredtem, nem a baba altatóját énekelted. Írtál egy dalt nekem is, ugye?
– Minden dalomat neked írtam, – hajolt közelebb hozzá. – Ide kell hívnom Gregorit és
Dariust. Abban a percben szólnom kellett volna nekik, amint kinyitottad a szemed. – Konok
vigyor jelent meg az arcán. – De nem kell mindent elmondanunk nekik.
– Hány óra? – Corinne ismét körülnézett a gyönyörű szobában. – És hol vagyunk? Tudnom
kellene arra az esetre, ha valaki megkérdezné.
Árnyékként ott volt a fejében, és elnevette magát átlátszó gondolatain.
– Természetesen még mindig a bolygón. Nem vagyok földönkívüli.
– Csak ellenőrzésképpen kérdeztem, – vonta meg a vállát, – manapság már nem tudhatod. És
te amúgy is bizarr vagy kissé. Az egész zenekarod itt van?
Megpróbált nagyon lezserül hangzani.
Dayan betakargatta, a haját hátrafésülte a füle mögé. A hangja nyugtalannak tűnt.
– Te egy kis liba vagy Corinne. Eddig észre sem vettem.
– Nem vagyok! – tagadta ingerülten és dühösen nézett rá. – Mindig ezt csinálod. Ahányszor
felteszek egy kérdést, azonnal elterelsz.
A férfi felhúzta a szemöldökét.
– Elterellek? Ötletem sincs, miről beszélsz.
– Dayan, – szorultak össze az ujjai a férfi kezén, – hol vagyok?
– Ez Gregori és Savannah otthona. De nem laknak itt egész évben, az idő legnagyobb
részében üresen áll. Nagylelkűen felajánlották a gyógyulásod idejére. – Körbepillantott a
szobában. – Én az életem legnagyobb részében utazom. Egyedülálló élmény a számomra,
hogy ilyen sokáig egy ilyen helyen maradjak.
– Gondoltál már otthonra?
Megrázta a fejét, és figyelmesen ránézett.
– Otthon vagyok bárhol, ahol te vagy. Az út, az utazás is lehet otthon, míg te, én és a baba
együtt vagyunk.
– Tehát már mindent elterveztél.
Dayan bólintott, de még mindig közvetlen közelről figyelte a reakcióit, és felügyelte a
gondolatait.
– Meg fogod szeretni a többieket, és azt az életet, amit élünk. Jó élet ez, sok érdekes helyet
láthatunk.
Eszébe jutott, mennyire másmilyennek látta volna ezelőtt ezt a helyet. Nem lenne színes,
nevetős és szép. De ő már más volt. Most már láthatja a szépséget a városokban, az
országokban ahol áthaladnak. A lány adta neki ezt a drága ajándékot. Soha többé nem lesz a
világában árnyék, vagy sötétség.
– Jó, hogy ennyire optimista vagy Dayan, – válaszolta óvatosan.
Semmi értelme nem lett volna vele vitatkozni, amikor láthatólag teljesen beleélte magát abba
a hitbe, hogy ő túlélheti a baba születését. Nem lett volna szíve megint közölni vele a tényt,
hogy neki nincs jövője. Azt akarta, hogy Dayan ígérje meg neki, a gyógyítók a babát mentik
meg, ha választásra kerülne a sor.
Dayan megcsóválta a fejét, ahogy olvasta a gondolatait. Élni fog. Ha az eget kell is a Földre
lehoznia, de életben fogja tartani.
– Már szóltam Gregorinak és Dariusnak. – Fel akarta készíteni őt a látogatókra, mert tudta,
hogy milyen nehéz neki idegenek között lenni. Corinne nagyon is magányos életet élt az
embertömeg közepén. Nagyon zárkózott volt mindenkivel, a családján kívül. – Darius a
családom Corinne, egy olyan férfi, akit jól ismerek, és az életemet adnám érte. Bízom benne
és az ítélőképességében.
Az apró fogak idegesen haraptak bele a lány alsóajkába.
– Olyan jól érzem magam Dayan, ahogy már hosszú ideje nem. Nem gondolod, hogy semmi
szükség rá, hogy most újra megnézzenek?
– Tudod, hogy van ez. Gondos megfigyelés alatt kell tartani a babát és a szíved.
– Mit csináltak másképp, mint ahogy az orvosok csinálták volna?
Desari lépett be először az ajtón.
Magas volt, gyönyörű, fényt és eleganciát sugárzott. Nyugodtan viselkedett, inkább
áramlásnak, mint járásnak tűnő mozgása megnyugtatást sugárzott. Corinne azonnal felismerte
őt bizarr álmából.
– Emlékszel valamire egyáltalán? – kérdezte finoman Desari, mintha csak a gondolataira
válaszolna. A hangja gyengéd volt, mint a meleg méz, lenyűgöző, akárcsak Dayané.
Desarinak nem volt egyetlen éles vonása, vagy gesztusa sem, ő maga volt a béke.
– Nem vagyok benne biztos mi volt valóságos, és mi pusztán csak álom. – Corinne azon kapta
magát, hogy őszintén válaszol. – Nem értem, miért érzem sokkal jobban magam, amikor az
orvosok azt mondták, hogy haldoklom, és hogy semmi sem menthet már meg.
– A népünknek vannak olyan tagjai, akik azzal a képességgel születnek, hogy el tudják
választani magukat a fizikai testüktől, és be tudnak lépni a beteg, vagy sebesült testbe, tiszta
energia formájában. Mi belülről kifelé gyógyítunk. nem ejtünk vágásokat a test külső részén,
és nincsenek varratok, – számolt be Desari tárgyilagosan. – A gyógyítás fénnyel és
energiával történik. Darius rendelkezik ezzel az ajándékkal, akárcsak Gregori. Mindannyian
megtehetjük ugyanezt kisebb mértékben, de ők nagyon erősek.
Corinne újra és újra átforgatta az agyában az információkat. Az egész úgy hangzott, mintha
egy őrült sci-fiben olvasná, de a tény attól még tény maradt, az orvosok már feladták és
elkönyvelték halottnak. Ujjait továbbra is összefonva tartotta Dayanéval, szüksége volt a
támogatására.
– Úgy érzem, sokkal jobb.
Desari mosolya gyönyörű volt. Hollófekete haját, ami egyetlen vastag fonatban a derekáig ért,
egy hanyag mozdulattal átdobta a vállán. Olyan elevennek, szépnek és egészségesnek
látszott, hogy Corinne azon kapta magát, hogy mindjárt könnyekre fakad. Ő maga soha nem
tűnhetne ennyire gyönyörűnek, még egymillió év alatt sem Dayan mellett, aki a tökéletes
férfipéldány.
„Nem lehet más a számomra édes.” – Hangja intim közelségben suttogott a fejében, puhán,
megrovóan. Elöntötték az érzései, az összes, egyszerre. Érezte erős, már-már fájdalmas
szerelmét, és hogy soha semmi nem állhat közéjük, még maga a halál sem. A testi vágyát, a
vérében tomboló tüzet, a sóvárgását, hogy örökre egyesíthesse magukat. – „Te vagy a
legszebb nő, akit valaha is láttam. Nem is látok rajtad kívül mást.”
Volt abban valami vadul erotikus, ahogyan Dayan beszélt a fejében. Annyira intim volt,
bűnösen bensőséges.
Corinne minden ok nélkül elpirult. Annyira elégedett volt Dayannak a gondolataira adott
válaszával, hogy észre sem vette a két férfit, akik a szobába léptek.
Gregori udvariasan megköszörülte a torkát, és fejet hajtott felé.
– Remélem, jobban érzed magad Corinne.
A lány ujjai megszigorodtak Dayan keze körül.
– Köszönöm szépen, jól vagyok.
Megint elpirult, amikor rájött, hogy úgy válaszolt, mintha egy gyerek felelne a felnőtt
kérdésére.
– Amit csináltunk, az csak ideiglenes Corinne. – A gyógyító ezüstszínű szemei rávillantak a
lányra. – Leszek annyira udvarias, hogy az igazat mondom. A betegséged már túlhaladt azon
stádiumon, amit még képesek vagyunk meggyógyítani. Kezelni foglak téged, amilyen
gyakran csak szükséges, hogy időt biztosítsunk a lányod számára, hogy megerősödjön. Még
néhány hétre szüksége lenne. Minden újabb nap, minden óra neki dolgozik. Ágynyugalomban
kell maradnod, és nem terhelheted a szíved. Ne félj a szüléstől, nem áll szándékunkban
megengedni neked, hogy elcsússz tőlünk. – Gregori bátorítóan rámosolygott. – Tudom, hogy
Darius itt mellettem elég megfélemlítőnek tud tűnni. Nem szeretném, ha megijesztene a
modora. Ő az öcsém, és ha megrémít a morgásával, szemrehányást fogok neki tenni, úgy,
ahogy azt egy fiatalabb testvérnél illik.
Corinne pislogott. Beletelt egy pillanatba, vagy talán kettőbe is, hogy rájöjjön, ez a
ragadozószerű férfi a metsző szemeivel ugratja őt. Ugratja a testvérét is. Rápillantott Dariusra.
Bár a szája megvonaglott, képes volt megállni, hogy ne nevessen.
– Biztos vagyok benne, hogy mindent hallottál Darius. Teljes mértékig ki fogom használni, ha
morognál rám.
Bár bekapcsolódott a tréfálkozásba, Corinne még mindig keményen szorította Dayan kezét,
amikor Darius közelebb lépett hozzá, és fenyegetően ott magasodott fölötte. Mint a bátyja,
Darius is olyan iszonyatos hatalmat képviselt, hogy betöltötte az egész szobát. Dayannak is
hatalmas ereje és hatalma volt, de az övé sokkal finomabb. Gregori és Darius egészen mások
voltak. Egy kicsivel alacsonyabbak, mint Dayan, de vállaikon és karjaikon sokkal súlyosabb
izomzat domborodott. Mindketten egy-egy bőrszíjjal húzták hátra hosszú, fekete hajukat, és
rögzítették a tarkójukon. Gregorinak egyedülálló ezüstszín szemei voltak, Dariusé pedig
fekete volt, mint a szén. És mindketten roppant veszélyesnek látszottak. Corinne most
valahogy el se tudta hinni, hogy volt bátorsága ugratni őket.
– Jó estét kishúgom, – mondta Darius udvariasan. – Örülök, hogy felébredtél. Már kezdtem
aggódni, és az olyasvalami, amit jobban szeretek nem csinálni. Jobban teszed, ha ezt az
emlékezetedbe vésed. – Közelebb hajolt a füléhez, és mindenki számára jól hallható, imitált
suttogással folytatta. – És azt is, hogy Gregori nem utazik a zenekarral.
Corinne azon kapta magát, hogy vigyorog.
– Kösz a felvilágosítást. Azt hiszem mégsem foglak besúgni. Talán csak egy ürügyet keres,
hogy megverhessen.
– Nagy valószínűséggel. Van egy bizonyos hírneve, tudod, egy olyan mítoszfélesége, és ezért
szeretné, ha az emberek azt hinnék, hogy ő a mumus. Ne hagyd, hogy a szigorú
szemöldökráncolása hatással legyen rád. Hogy van a lányod? Hogy viselkedik?
Corinne felmosolyogott rá.
– Nagyon erősnek tűnik, elég sokat rugdos.
– Ez éppen az a válasz, amit hallani akartam. Nagyon ráijesztettél az életpárodra. Ne tedd meg
újra, – rendelkezett, mintha mindenki engedelmeskedne neki. Arra gyanakodott, hogy ez
valóban így is lehet.
– Könnyebben lélegzel ma este? – kérdezte most Gregori.
Corinne Gregori jóképű arcát tanulmányozta. Volt egy határozott hasonlóság Desari, Gregori,
és Darius között.
„Gregori, Savannah Dubrinsky életpárja. Ismered a nevet?”
Dayan figyelmeztetni akarta, hogy Gregori foglalt. Sokkal tartozott a gyógyítónak, de
képtelen volt megszabadulni a gondolattól, hogy Corinne talán vonzónak találja őt.
„Hát persze. Savannah Dubrinsky egy híres bűvész. És csak hogy tudd, közel, s távol te vagy
az egyetlen férfi, akit vonzónak találok,” – biztosította Corinne, és titokban remekül
szórakozott. Azt gondolta, hogy ő a legjóképűbb, legkedvesebb, legromantikusabb férfi a
világon. Hogy juthat egyáltalán eszébe, hogy bárki másra is ránézne rajta kívül? – „Nagyon
buta vagy.”
Eszébe sem jutott abban a pillanatban, hogy milyen könnyedén olvasta a szorongását.
– Ellenőrizni fogom a babát, – mondta Gregori, hogy visszaszerezze a figyelmét. – Erős
gyermek, és élni akar. Éppolyan ritka tehetségei vannak, mint neked. Nagyon becses kincs a
népünk számára.
– Mindenképpen meg kell mentened őt, nem számít, mi az ára.
Corinne nem nézett Dayanra. Megérezte az erőt a gyógyítóban, a teljes eltökéltséget, hogy
megmenti a lányát.
Gregori szemei egy pillanatra csillogó higannyá olvadtak, aztán megrázta a fejét.
– Nem kereskedem életekkel Corinne. Neked van egy életpárod. Egyikőtöket sem fogjuk
elengedni. Minden egyes párra szükség van. Téged és a babádat is meg fogjuk menteni.
Hinned kell ebben. A lányod nagyon is tudatánál van, és már kötődik hozzád. Nem fogja
elfogadni az életét a tiédért. Egyikőtöket sem veszíthetjük el. Nincs alku.
Corinne rezzenéstelenül nézte.
Gregori mélyen, egyenletesen lélegzett, aztán mintha valamiféle transzba esett volna. Egy
transzba, amit ő maga idézett elő. Ugyanolyan transzba, amit már egyszer megfigyelt bizarr
álmában. Felnézett Dayanra.
„Valóban egy barlangban voltam, ugye?”
A férfi jól hallhatóan felsóhajtott.
„Valóban tudni akarod a választ édes?”
– Corinne, – mondta Darius nagyon nyugodt hangon, – a szíved kezd túlságosan felgyorsulni.
Lélegezz, és tartsd az ellenőrzésed alatt. Állandóan tisztában kell lenned a szíved ritmusával,
és amikor elkezd gyorsulni, el kell lazulnod és összpontosítanod kell, hogy visszatérjen a
normális ritmushoz. Meg tudod csinálni. És el kellene kezdened hinni.
Corinne azonnal engedelmeskedett, gyaníthatóan volt némi rejtett kényszer a halkan kiadott
utasításokban.
„Most nem rázol le Dayan. Egy barlangban voltam.”
Szemei nem mozdultak Dayanról.
A fekete szemek erőszakosakká váltak, csapdába ejtették a pillantását, sötét, rejtélyes
mélységükben, hogy ne nézhessen félre, ha akarna sem.
„Nem akarlak megrémíteni édes, és minden egyes alkalommal, ha arról beszélünk, mi vagyok
én, vagy, hogy mi történik, a szíved abban a pillanatban zaklatottá válik. Ha egészen biztos
vagy benne, hogy tudni akarod az igazságot, és készen állsz rá, hogy elfogadd, boldogan
átnyújtom azt neked.”
Határozottan felemelte az állát.
„Mindig az igazságot akarom hallani tőled Dayan. Anélkül egyáltalán semmi sincs
közöttünk.”
„Egyetértek veled.” – Vett egy mély lélegzetet, elszámolt tízig, és lassan kiengedte. Óvatos
volt, árnyékként ott maradt a fejében, készen állva arra, hogy törölje a kinyilatkoztatást
azonnal, ha úgy venné észre, hogy túl nehéz a lánynak elfogadnia. – „Az a barlang mélyen a
föld alatt van, egy hegy gyomrában, a tűz és a jég alakította ki a felszín alatt. Az a hely
hatalommal bír, és nekünk pontosan erre volt szükségünk, hogy elvégezhessük a gyógyító
szertartást. A gyertyák gyógynövényekből és olyan vegyületekből álltak, amik közismerten
elősegítik a gyógyulást az aromájukkal. A rítust a két gyógyító vezette, részt vettek még benne
az életpárjaik és a családom. Ez egy nagy összekapcsolódás volt. Míg mi rád vigyáztunk, a
családom két másik tagja, Syndil és Barack rohantak, hogy támogathassák Cullent.”
 12. fejezet

– Gyere hozzám szerelmem, – mondta halkan Barack, de ahogy kiadta a parancsot, ő

siklott életpárja felé, hogy a karjaiba zárja őt. – Mindjárt elkonyulsz a fáradtságtól,
táplálkoznod kell.
– Cullennek gyorsan vérre van szüksége Barack, vagy nem fogja tudni végigcsinálni. Én nem
vagyok egy igazi gyógyító, mint Gregori, vagy Darius. Ezelőtt még soha nem kíséreltem meg
ekkora gyógyítást. – Syndil a mellkasára hajtotta a fejét, a fáradtság végigsöpört rajta. – Nem
tudom, hogy képes voltam-e eleget tenni érte. Az én ajándékom az, hogy a Földet tudom
gyógyítani, nem pedig Kárpátiakat, vagy embereket. Vért kell adnod neki.
– Te Cullen előtt jössz Syndil, – mondta Barack szelíden, a hangja csalogató volt.
Syndil füle alatt a szíve erősen, szilárdan dobbant, hallotta vérének áramlását, árapályának
lüktetését. Karjai szinte maguktól fonódtak a nyakára, odasimult hozzá, nyugtalanul,
sóvárogva.
Syndil lágyan a nevét suttogta, lassan elkezdte kigombolni az ingét, ujjhegyei végigsimítottak
mellkasának nehéz izmain. Érezte, ahogy teste várakozóan megfeszül. Mint már annyiszor,
ismét eltűnődött kötődésük rejtélyes szépségén. Barack.
Az életpárja. Ismerték egymást hosszú létezésük egész ideje alatt, de még csak fogalmuk sem
volt a kötés csodájáról egészen a közelmúltig. A táplálás hétköznapi folyamata már egyáltalán
nem csak az volt. Erotikussá vált, vággyal töltötte el, az éhség csillapításán messze túlmutatva
örömmel töltötte el.
Orrával beletúrt a mellkasába, és elmosolyodott, amikor a kezei beletúrtak a hajába, teste
erőszakos mozdulattal nyomult még közelebb az övéhez. Nyelve örvényével átugrott
pulzusán, amitől szemfogai előbújtak majd ingerkedőn beleharapott a mellkasába.
Barack felnyögött, még szorosabban magához húzta őt, szorosan a karjaiba csomagolta, amíg
táplálta. A veszély közepén, azzal együtt, hogy Cullen a társadalom halállistájának igen
előkelő helyét foglalja el, Barack most is megérezte a vágy kérlelhetetlen emelkedését
magában. Syndil nagyon gondos volt, - bár tisztán érezte ádáz éhségét, - épp csak annyit vett
el, amennyi az önfenntartásához minimálisan elegendő volt, így Barack Cullennek is adhatott
vért.
Ezután Cullen állandóan összeköttetésben lesz Barackkal, és Barack Cullennel, de nem volt
más választásuk. A halandónak szüksége volt gyógyító vérére, hogy segítsen rendbe jönni
sérült szerveinek.
Syndil nagyon gondosan lezárta a tűszúrásnyi nyomokat a mellkasán gyógyító nyálával, és
felemelte a felét. Szemei álmosak és vágyakozók voltak.
Barack lehajtotta a fejét, hogy megtalálja a száját, és keményen megcsókolta.
– Nagyon büszke vagyok rád Syndil, – mondta halkan.
– Ő bátor, – felelte Syndil, – és nagyon jó barátom. Sokszor tette már kockára az életét.
Bárcsak Gregori, vagy Darius jöhetett volna.
– Nem volt semmi gond, – engedte el Barack lassan, vonakodva a lányt, és leült a betegágy
szélére. – Adok neki vért Syndil, aztán pedig ki kell innen vinnünk mindkettejüket. Ne hagyd,
hogy a nő bármiféle problémát okozzon. Azonnal vedd át fölötte az irányítást. Ne adj neki
esélyt.
Syndil megborzolta a haját, mintha egy kisfiú lenne, nem pedig az az erős férfi, aki volt.
– Hagyd már abba, hogy piszkálod azt a nőt Barack. Nem érintetted meg az elméjét?
– Ki akarná megérinteni, azon túl, hogy parancsot adjon neki?
– Rettenetes traumán esett át. Nem lát olyan dolgokat, amiktől fél, mert az elméje nem engedi,
hogy lássa őket. Csak védi magát. Ez az egyetlen módja, hogy megtartsa ép elméjét. Lisa
Corinne-ra támaszkodik, ragaszkodik hozzá, mint egy biztonsági hálóhoz. Corinne sokkal
erősebb nála, és már nagyon fiatalon azzá kellett válnia. Megvédi Lisát a külvilágtól, és Lisa
most nem boldogul nélküle. Belenéztem az elméjébe. Tudja, hogy szüksége van valakire, aki
ütközés gátló lehet közte és az élet között.
Barack szégyenkezve hajtotta le a fejét.
– Nem érdemellek meg téged. És soha nem is foglak.
– Nagy igazság, – mondta önelégülten Syndil, – de azt hiszem, mégis megtartalak.
Barack lehajolt, és felemelte Cullent a karjába.
Syndil figyelte az arckifejezését, és a szíve kihagyott egy ütemet. Barack erős szeretet érzett
az ember iránt, olyasmit, amit a fajtájuk szinte sohasem tapasztalt. Szükség volt arra, hogy
egy bizonyos távolságot tartsanak az emberektől, hogy sehol ne hagyjanak bizonyítékot fajuk
létezéséről. Ez pedig sokkal nehezebb volt most, a számítógépek korában, és amikor az utazás
olyan gyorssá vált, hogy a világ szinte összement.
Barack lágyan a gyógyító éneket mormolta, amíg beleerőltette a vérét Cullenbe. Egy újabb kis
segítség, hogy törött, roncsolódott teste gyógyulását segíthesse. A törvényeik szerint nem
kellett volna megtennie.
Meg kellett volna engedniük, hogy meghaljon természetes módon, de Darius uralkodott a
család felett, nekik ő magasabb rangú volt, mint maga a Kárpátiak hercege. Darius pedig
elrendelte, hogy Cullent meg kell menteni, ha lehetséges. Barack és Syndil számára pedig ez
azt jelentette, hogy ennek érdekében bármilyen eszköz felhasználható.
Syndil ujjai gyengéden megsimogatták Cullen haját.
– Boldog vagyok, hogy megtalálta Lisát. Mindig törődni fog vele, és képes meglátni benne a
jót, amikor a többi ember csak gyengeséget lát.
Barack fekete szemei felnéztek rá.
– Már elnézést kértem a hibámért.
Rámosolygott.
– Ez csak egy általános megjegyzés volt, nem rád céloztam vele Barack, de örülök, hogy
bűntudatot érzel, amiért előítéletesen viselkedtél Cullen választottjával szemben, és úgy
döntöttél, hogy nem méltó hozzá, mielőtt egyáltalán megérintetted volna az elméjét. Szeretni
fogja őt és hűséges lesz hozzá. Mindent megtesz, hogy a kedvében járjon és boldoggá tegye.
Jó kapcsolat lesz az övék. Cullennek arra van szüksége, hogy szükség legyen rá.
Barack, nyelvével lezárta a csuklóján ejtett sebet.
– Biztos vagyok benne, hogy igazad van Syndil. – Megérintette Cullen elméjét,
megbizonyosodva róla, hogy már könnyebben lélegzik, teste elfogadta a csekély mennyiségű
vért, és felhasználja, hogy gyógyíthassa azokat a szörnyű sebeket. – El kell vinnünk innen
minél gyorsabban a védett házba. Hívd vissza Lisát.
Syndil tett néhány lépést a zárt ajtó felé, majd hirtelen megállt, Barack elkapta rémült
pillantását.
– Itt vannak. Cullenért jöttek. Számítanunk kellett volna rá, hogy gyorsan cselekedni fognak,
hogy kiiktassák őt. Árulónak tartják, fenyegetést jelent a számukra. Nyilvánvalóan be akarják
fejezni a munkát.
Barack is megérezte a levegőben az erőszak rezgéseit, amik a szoba felé közeledtek.
– Négyen vannak, – mondta teljesen fölöslegesen, Syndil éppúgy képes volt érezni ezeket a
rezgéseket, mint ő. – Elviszem Cullent, amíg te eltávolítod Lisát a veszély közeléből. Hívj, ha
szükséged lenne a segítségemre, hogy fenntartsd mindkettőtökön a pajzsot.
Könnyedén a karjaiba emelte Cullent, és létrehozta a férfi tehetetlen, magányosan fekvő
illúzióját az ágyon.
Syndil köhintett egyet nagyon nőiesen és kissé gúnyosan. Meglehetősen ősi volt, képes volt
láthatatlanul sétálni az emberek között, és Lisát szintén könnyedén elrejthette előlük.
Köddé oszlott, és kiáramlott az ajtón, ahogy a négy bérgyilkos belökte azt.
Óvatos léptekkel, hangtompítós fegyvereiket előreszegezve megközelítették az ágyat, ahol a
mozdulatlan alakot érzékelték. A lövések hangját, az ajtón kívül senki sem hallhatta volna
meg.
Barack még távolabb irányította a személyzetet és a biztonsági őröket a területtől, hogy ezzel
védje meg őket, amennyire csak lehetséges.
Láthatatlanul a sarokba húzódott Cullennel, és nézte, ahogy a bérgyilkosok többször is
belelőnek az ágyba.
Egyikük sem láthatta őt, hiszen álcázta a jelenlétét, de érezték a szokatlan hideget, ami átjárta
a szobát. A társaság egyik tagja előrelépett, hogy ellenőrizze az ágyban fekvő testet, és amíg a
többiek őt figyelték, Barack átcsusszant közöttük.
Hallotta dühös, csalódott kiáltásaikat, amiért ilyen könnyedén átverték őket, és Cullen ismét
megszökött a bosszújuk elől.
Miközben sietve távolodott a merénylőktől, Barack, Dariust szólította, hogy figyelmeztesse a
tervre.
„Itt vannak.” – közölte tényszerűen.
Darius sosem értékelte a cirkalmas beszédet. Mindig megvédte az övéit, és az egyre
gyarapodó család részét képezte Cullen is. Vezetőjük jön, és igazságot szolgáltat a
bérgyilkosoknak.
Arra sem volt szükség, hogy Barack, Syndilt tájékoztassa a történtekről, hiszen mindig ott
volt a fejében árnyékként. Ő is jól tudta, mit csinál a lány, hogy átvette az irányítást, és
mindkettejüket elrejtve a kíváncsiskodó tekintetek elől kifelé tart Lisával a kórházból. Syndil
hipnotikus transzba ejtette Lisát, hogy a közlekedés leggyorsabb módját használhassa a
levegőben, csakúgy, ahogy Barack is tette Cullennel. A két halandót egy biztonságos házba
viszik a hegyek közé, ahol képesek megfelelő védőőrizetet biztosítani a számukra.

***

Corinne ült az ágyában, és folyamatosan Dayanon jártak a gondolatai. A gyógyítók halkan

kántáltak, ő pedig hallotta őket az elméjében. A hangulat csendes és nyugodt volt, de ő a
közelében volt egy nagyon fontos felfedezésnek. Mire is gondolt? Hogy Dayan nem ember?
Nem erről a világról származik? De akkor micsoda? Egy idegen lény? Hátratúrta arcából az
előre bukott hajat, és alaposan szemügyre vette a férfi megbabonázó vonásait. Számít
egyáltalán, hogy micsoda? Ha az, hogy levitték egy barlangba, és a föld mélyén
végrehajtottak rajta egy egzotikus gyógyító szertartást, működött? Az egész valós volt, vagy
pedig csak egy része?
Az agya elutasította a vércsere gondolatát.
Szorosabbra fűzte az ujjaikat.
– Mondd el magatokról az igazságot Dayan. Tudnom kell. Mi vagy te?
A kántálás lágy dallama elcsendesedett. Desari felnézett Dariusra.
– Talán visszajöhetnénk egy alkalmasabb időpontban megvizsgálni téged Corinne, – ajánlotta
fel finoman Desari. Édesen rámosolygott a gyógyítóra. – Gregori, kényelmetlenséget okozna,
ha egy kicsit később térnénk vissza?
Gregori felhúzta egyik szemöldökét és lenézett húgára. Aztán hangosan felsóhajtott.
– Azt hiszem, ez lesz a legjobb. Később visszajövünk.
Darius hangtalanul figyelmeztette Dayant.
„Légy nagyon óvatos Dayan. Ne idegesítsd fel semmivel. Gregori figyelemmel fogja kísérni a
szívét távolról, én pedig felügyelek a gyermekre. Corinne-nak válaszokra van szüksége, és
szerintem sokkal fogékonyabb rájuk, mint ahogy te hiszed.”
Corinne figyelte, ahogy a három Kárpáti elhagyta a szobát és csendesen becsukták maguk
mögött az ajtót, hogy kettesben hagyják Dayannal.
A férfi hirtelen, idegesen felállt.
Corinne felnézett rá hatalmas, tiszta szemeivel.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy elmondd ki és mi vagy. Kezdd például az elején. Hol vannak a
szüleid?
– Halottak. Meggyilkolták őket, mint a te anyádat, – felelte mereven.
Dayan fel-alá kezdett járkálni a hálószobában, ujjaival hátratúrta sűrű haját, ami ezután még
ziláltabban hullott vissza az arcába. Hirtelen lehajolt és felvette szeretett gitárját, közel húzta
magához, mint valami talizmánt.
Corinne elmosolyodott. A gitárja.
Csak most tűnt fel neki, hogy valahogy mindig a férfi kezébe kerül a hangszer, amikor ideges,
és most ideges volt. Ő ravaszul kikérdezte, aztán betört az elméjébe, hogy megismerhesse, de
egyáltalán nem tetszett neki, hogy most ugyanaz a reflektorfény rá irányult. Annyira nem,
hogy még sosem látta ilyen idegesnek.
– Dayan, - mondta a nevét halkan és finoman, megveregetve maga mellett az ágyat, – úgy
nézel ki, mint egy ketrecbe zárt leopárd az állatkertben, járkálsz fel-alá. – Azt inkább már nem
említette meg, hogy egy kisfiúra is emlékezteti, aki a kedvenc takaróját szorongatja. – Olyan
szörnyű elmondani nekem az igazságot?
Lenézett rá, fekete szemei elgondolkodóak és szomorúak voltak.
– Mi lesz, ha nem fogadsz el, ha nem fogadod el azt, ami vagyok? Mi lesz, ha az igazsággal
megrémítelek, és a szíved cserben hagy?
– Azt hiszed, gyenge vagyok Dayan? – kérdezte gyengéden. – A testem törékeny,
megtanultam ezt elfogadni, de én nem vagyok egy gyenge ember. Soha nem is voltam. – Felé
nyújtotta a kezét. – Állj már meg, ne rohangálj tovább, inkább ülj ide mellém.
Dayan állt egy hosszú pillanatig, a mellkasához szorítva a gitárt, szemei hűen tükrözték belső
nyugtalanságát. Aztán lassan, tétován átment a szobán, és óvatosan leült mellé az ágyra.
Megfogta az apró kis kezet, szinte beburkolta sajátjával.
– A szívem nem viselné el az elutasításod édes. Egy pillanatra sem. Nagyon biztosnak kell
lenned magadban, hogy valóban akarod ezt a beszélgetést.
– Biztos vagyok benne Dayan. Azt hiszed, hogy az érzéseid nagyon erősek irántam. Nos, én
már szerettem ezelőtt is. Johnt. – Kimondta a férje nevét, aztán némán figyelte hogyan rezzen
össze akaratlanul Dayan. – Ne érezz így iránta. Egy nagyszerű ember volt, és sokkal többet
érdemelt volna egy olyan nőnél, aki képtelen volt szeretni őt úgy, ahogyan kellett volna.
Tudom, hogy az érzéseim irántad máris milyen mélyek. Megpróbáltam azt mondogatni
magamnak, hogy ez a vonzalom pusztán szexuális, de rád gondolok, az arckifejezéseidre,
arra, ahogy mosolyogsz, ahogy felém fordítod a fejed. Mindenre. Még az ostobaságaidra is,
amikor gyerekesen viselkedsz. Azon kapom magam, hogy arra gondolok, hogy ez egy
megnyerő tulajdonság. Ez nem lehet teljesen kémia.
Dayan hangosan felsóhajtott.
– Nem fogom megkérdezni, mi volt gyermetegen megnyerő.
Rámosolygott.
– Nem, tényleg nem fogod megkérdezni. A gyerekkorodról fogsz mesélni nekem. Magadról,
hogy megismerhesselek.
Odahúzta az ujjait a szájához, érezni akarta, nem, éreznie kellett megnyugtató közelségét.
– Együtt nőttem fel Dariussal, Desarival, Barackkal és Syndillel, és volt még egy társunk, akit
Savonnak hívtak. Csak magunk voltunk, mindannyian gyerekek, nem volt velünk felnőtt,
hogy vezessen bennünket. Darius volt az, aki felvállalta a felelősséget mindannyiunkért. Hat
éves volt, de már mutatta a jeleit, hogy mekkora hatalma és ereje lesz. Darius volt az, aki
felvállalta helyettünk a kockázatokat.
Fogai kitartóan majszolgatták ujjhegyeit, de úgy tűnt, észre sem veszi azt. Corinne
rezzenetlenül figyelte.
– Hogyan verődött össze ez a csapat gyerek, és hogyan csúszhattatok át a szociális hálón?
Hogyan tudtatok aludni, ételhez jutni?
– Messzire sodródtunk a népünktől, akik azt hitték, a szüleinkkel együtt minket is megöltek.
Hajótörést szenvedtünk, és végül Afrikában értünk partot. ott nőttünk fel. A zenekar
leopárdokkal utazik, mi neveltük fel őket. Az állatokkal kapcsolatban elég sok gyakorlati
tapasztalatot szereztünk. Nagyon nehéz, de mégis meglehetősen elégedett időszak volt az.
Corinne apró fogai belekaptak alsóajkába. Hitt neki, bár lehetetlennek tűnt, hogy hat gyerek
egyedül életben maradhatott Afrikában. Az a kontinens vad, megszelídíthetetlen. Valami
mélyen a bensőjében felismerte az igazságot az egyszerű történetben, de azt is tudta, hogy a
nagyobb részét Dayan nem mondta el neki.
– Dayan, – mondta halkan, belemélyesztve pillantását a sötét szemekbe, – vagy megbízol
bennem, vagy nem. Most már el kell döntened.
– Mi van, ha azt mondom, hogy nem vagyok ember? – kérdezte halkan, de fogai erősebben
nyomódtak ujjbegyeihez. – És mi van, ha azt mondom, hogy a szüleimet a török háború
idején ölték meg? Ez elrémítene tőlem?
Corinne szíve felgyorsult egy pillanatra, és ő boldog volt emiatt az elterelés miatt, hogy arra
kellett koncentrálnia, hogy újra lelassítsa azt, közben pedig időt nyert magának, hogy
átgondolhassa, amit hallott. Mindig is gyanakodott, hogy van Dayanban valami nem egészen
emberi, de most a saját szájából hallotta, hogy nemhogy nem egészen emberi, egyáltalán nem
ember. A török háborúk? Átélte?
– Remélem, hogy nem vagyok ehhez az egészhez túl gyáva. Valami egészen más vagy, mint
aminek mutatod magad? Mert az a férfi, akihez vonzódom, gyengéd, törődő és hihetetlenül
csodálatos.
Egyszerre próbálta bátorítani a férfit, és további időt szerezni magának, hogy feldolgozhassa
és elfogadhassa a kapott információt. Dayan elfordította tőle a fejét, nem volt képes
szembenézni az elítélésével.
– Szeretnék gyengéd és gondoskodó lenni Corinne, de az az igazság, hogy én egy ragadozó
vagyok, – mondta sajnálkozva. – Te vagy minden, ami jó és helyes bennem.
Corinne elutasítóan megrázta a fejét.
– Bármi vagy is, te sokkal több vagy, mint pusztán egy ragadozó Dayan. Páratlan költő vagy.
Azok a szavak, amik kiáradnak a lelkedből, az semmi mással össze nem hasonlítható zene,
amit szerzel, az az, aki te vagy. Igen, talán a másik is a természetedhez tartozik, de csak egy
kis részed. Nem mondhatnád azokat a dolgokat, amiket mondasz, a gyönyörű szavakat,
amiket nekem adsz anélkül, hogy mélyen a bensődben éreznéd őket.
Kinyitotta a tenyerét, egy pillanatig tanulmányozta az életvonalát, majd egy csókot nyomott a
tenyere közepébe.
– Olyan rendkívül sok dologban éreztem a zenét, amikor még fiatal voltam. Mintha én magam
lettem volna a zene. Hallottam mindenütt, a földből, az égből, a fákból, az állatokból.
Hallgattam és tudtam, hogy ez az én világom. Aztán lassan elhalványult. Rémítő volt rájönni,
hogy mindezt elveszítem, úgyhogy dalokat írtam, több száz dalt, több ezer dalt, áradtak,
zúdultak a dallamok és a szavak, belevésődtek a memóriámba. Egy idő után már csak ezek az
emlékek voltak azok, amikre támaszkodhattam, hogy ne adjam át magam a sötétségnek. Nem
éreztem már a szavakat és a dallamokat, de megmaradtak az emlékeim, hogy a felszínen
tarthassanak. Megérinthettem másokat, érezhettem a szeretetüket, örömüket, nevetésüket,
meríthettem az érzelmeikből, hogy létrehozzam, amire szükségem van. – Figyelte az arcát,
tüzes, fekete tekintetét, ami birtoklón, szerelmesen söpört át rajta, érezte testének vad éhségét,
sóvárgását, ami megolvasztotta Corinne bensőjét is. – Nem értheted meg teljesen, amíg nem
egyesíted az elméd az enyémmel. Nem volt más, csak a tökéletes örömtelenség, egy hatalmas,
üres, fekete semmi. A zeném nélkül, a lelkem nélkül jártam a világot, ami nem értette meg mi
voltam, nem volt hajlandó elfogadni azt, ami voltam. Ami most is vagyok.
Szelíd ujjaival megérintette az állát.
– Az, ami te vagy, az egy kivételes ajándékokkal rendelkező ember Dayan. Azokról a
dolgokról, amikről beszélsz, elkaptam emléktöredékeket a fejedben, nem fogom tagadni, de
az nem az, aki te vagy.
A tökéletesre faragott ajkak egy szédítő mosolyra húzódtak, szándékos lassúsággal bevonta a
lány ujját szájának meleg barlangjába.
– Azt gondolod, hogy egy idegen vagyok, aki egy másik bolygóról származik, – volt némi
ugrató vidámság a hangjában.
Corinne azon kapta magát, hogy tétován visszavigyorog.
– Még az is megtörténhet.
– Kárpáti vagyok. Olyan ősiek vagyunk, mint maga az idő, arra ítélve, hogy bolyongjunk a
Földön, amíg nem marad más választásunk, mint felhagyjunk az életünkkel. A hímjeink sötét,
halálos ragadozók, egy erős vadállat rejtőzik bennünk, és egyre csak növekszik mindaddig,
amíg meg nem találjuk az életpárunkat, aki kihoz minket a fény világába.
Corinne tudta, hogy most valami nagyon fontosat hallott, csak nem igazán értette.
– Soha nem hallottam még azt a kifejezést, hogy Kárpáti. Ha nem hagy cserben a földrajzi
tudásom, a Kárpátok egy hegységrendszer, ami áthalad Románián, Erdélyen… – elcsuklott a
hangja, annak a térségnek a jelentősége szinte megütötte. Élénken eszébe jutott az a furcsa
csavar, barlangbéli álmából. Egy pillanatra elcsöndesedett, gyűjtögette a bátorságát. – Nekem
adtad a véred?
Nagyon halkan kérdezte, egyáltalán nem volt benne biztos, hogy szeretné, ha válaszolna neki.
– Biztosan tudni akarod az igazságot?
Finom, nőies mozdulattal vállat vont.
– Szeretném az igazságot Dayan bár nem vagyok benne biztos, hogy el is bírnám. Nem
álmodtam, hogy a barlangban voltam? Megtörtént minden, amire emlékszem. Ezek az
emberek ott voltak, és segítettek neked megmenteni az életem. Te pedig adtál a véredből.
Miért? Mit tett az velem? – Megpróbálta gondosan elemző távolságból vizsgálni a témát,
megrémült, ha túlságosan belemélyedne, rosszul lenne. Nyelt egy nagyot. – Miért érezted azt,
hogy erre szükség van?
– Hogy megmentsük az életedet és a babáét.
Dayan figyelte kifejező arcát, árnyékként a fejében a gondolatait, füle pedig a feszültség jeleit
felügyelte a szíve és a tüdeje környékén.
Corinne mozdulatlanul ült, és megengedte a szívének, hogy kövesse az erősebb, határozottabb
ritmust. Bólintott, bár még mindig nem teljesen értette, de egy újabb lépést tett az igazság
felé. Ha a vére képes volt megmenteni a babáját, az neki bármit megért. Tovább gyűjtötte a
bátorságát, és végül felnézett az arcába.
– Vámpír vagy Dayan?
Úgy érezte, hogy kissé nevetséges ilyen abszurd kérdést feltenni, de soha nem látta a nappali
órákban. Túlságosan is nagy volt a hipnotikus képessége. És ha az a furcsa álom végig a
valóság volt, akkor a véradásnak is meglehetősen szokatlan módját választotta.
Dayan kis híján elmosolyodott, ahogy a gondolatait olvasta. Corinne küzdött, hogy
megérthesse, és nagyon is helyes irányba tapogatózott, de mindeközben abszolút képtelen volt
hinni saját bölcsességében. Nagyon tetszett neki, hogy nem talált benne semmi olyasmit, ami
túl sok lett volna. Viszont azt is észben tartotta, hogyan száműzte az elméjéből a vér képét.
Hüvelykujjával finoman megdörzsölte csuklója belsejét.
– Nem vámpír édes, de ugyanazokon a tulajdonságokon osztozunk. A vámpír élőholt. Egy
olyan Kárpáti férfi, aki úgy döntött, hogy feladja a lelkét egy érzésért, a hatalom egy
pillanatnyi öröméért az ölés pillanatában. Egy csaló, áruló gonosztevő. A velejéig romlott. A
Kárpátiak vadásznak a vámpírokra és elpusztítják őket. Erre szükség van a halhatatlanok és a
halandók védelmében egyaránt.
A hatalmas, mohazöld szemek felbámultak rá.
A lány agya tökéletesen üresen forgott körbe-körbe. Csak bámult felfelé a férfira. Gondosan
megköszörülgette a torkát, hogy időt nyerjen. Elhitt minden szót, amit Dayan mondott. Mert
vagy a teljes igazságot mondja, vagy teljesen megőrültek mindketten. Vett egy mély
lélegzetet, és lassan kiengedte.
– Azt hiszem, elég nyilvánvaló már, hogy fogalmam sincs, mit mondjak, – szólalt meg
semleges hangon.
Dayan odahajolt hozzá, és végigsimított szájával a feje tetején.
– Nem vagy őrült édes, ahogyan én sem. Csak gondolj bele. Mit hallasz, amit nem kellene
hallanod?
Corinne továbbra is őt bámulta, most nagyon fiatalnak és sebezhetőnek látszott. Az arca
sápadt volt, szinte hamuszürke, és egyre nehezebben vette a levegőt.
Dayan automatikusan vette át tőle, irányította a tüdejét, levegőt diktált belé.
– Azzal, hogy nekem adtad a véred, olyat csináltál belőlem, mint te vagy?
A hangja nagyon halk volt és cérnavékony.
– Dayan átkarolta a keskeny vállat.
– Nincs szükségünk most erre a beszélgetésre édes. Ha nem vagy képes feldolgozni,
eltávolítom az emléket a fejedből, és majd megpróbáljuk máskor.
A lány szemöldökei a magasba szökkentek.
– Meg tudod csinálni? Törölni tudod az emlékeimet? – Hirtelen dühösen rámeredt. – Már meg
is tetted?
Lezseren, bűntudat nélkül vállat vont.
– Részben. Csak elködösítettem őket, mert így nem voltál tőlük rémült, de otthagytam őket,
hogy hozzáférhetőek maradjanak, ha majd szeretnéd összeilleszteni a kirakós darabjait.
Egy pillanatig csak mozdulatlanul bámult felfelé rá, aztán elnevette magát.
– Ez tényleg őrület, mert elhiszek minden egyes bizarr szót.
– Nem tudok hazudni neked Corinne. A vércserénk óta megvan a képességed, hogy belenézz
az elmémbe, az emlékeimbe, és lásd, hogy valóban az igazságot mondom. Az életpárom vagy.
Nem próbálnálak meg becsapni, semmilyen okból sem.
– Az életpár az azt jelenti, hogy…? – kérdezte halkan a lány, és küzdött, hogy mindent
megérthessen.
– A Kárpáti férfiaknak egyetlen esélye van igazi életre. Korán elveszítjük az érzelmeinket.
Megmaradnak az emlékeink az érzelmekről, és megvan az a képességünk, hogy képesek
vagyunk egymással megosztani az érzelmeket, de több évszázadnyi magány és örömtelenség
után már nagyon nehéz fenntartani azt az illúziót, hogy az életnek van értelme. A hatalom
suttogása folyamatosan hív bennünket, a sötétség terjed a lelkünkön. Néhányan feladják és az
örök nyugalmat keresik, mások a sötétséget választják, és legendabéli vámpírokká válnak.
– Ha minden igaz, akkor hogyan lehetek az életpárod, amikor nem is vagyok Kárpáti?
Nem volt benne biztos, hogy tudni akarja a választ. Úgy érezte, hogy igenis a másik fele.
Hogy hozzá tartozik. Minden egyes vele eltöltött pillanat, csak megerősítette ezt az érzést.
Semmit sem tudott róla, mégis úgy érezte, mintha mindent tudna. De ha mindent elhisz, amit
mondott neki, akkor a legendák vámpírjaiban is hinnie kellene.
– Pszichés képességeid vannak. Azok az emberi nők, akiknek természetfeletti képességeik
vannak, úgy tűnik, hogy képesek összekapcsolódni velünk, legalábbis ezt mondták nekem.
Syndil és Barack életpárok. Desari életpárja Lucian is Kárpáti. De Darius emberi nőt talált.
Tempest eljött hozzánk egy Desari által kihelyezett hirdetés alapján, amiben autószerelőt
keresett, aki a zenekarral utazna. Desari elrejtett benne egy kényszert, hogy az bevonzza
hozzánk a megfelelő személyt, és Tempest válaszolt.
– Még mindig ember?
Dayan újra visszahúzta a szájához az ujjait és gyengéden beleharapott.
– Tempest úgy döntött, hogy megmenti Darius életét, és ezért teljesen átjött a mi világunkba.
Ez az ő választása volt Corinne. Darius még csak beszélni sem volt hajlandó erről a
lehetőségről sem velünk, sem pedig vele, mert semmiféle módon nem akarta kockára tenni az
esélyét az életre.
– Az esélyét? – visszhangozta. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát, Lisa megszokott,
ismerős jelenlétének kényelme után sóvárgott. Vagy John-éra.
Dayan ismét szemmel láthatóan összerezzent. Tudta, hogy a lánynak ez természetes. Olyan
természetes, mintha ő Syndilre, vagy Desarira gondolna. Emberöltőket töltött velük, és
nagyon szerette őket. De még így is zavarta, hogy Corinne egy másik férfi társaságában
keresné a kényelmet, egy másik férfi karjaiban. Tudta, hogy szeretni fogja a babát, máris erős
mentális kötést érzett maguk között. És ha sikerül megmenteni Corinne életét, az ő vére fog a
gyermek ereiben csörgedezni. Dayan szíve bukfencet vetett a saját gyermekének gondolatára
Corinne testében. Gyengéden rásimította kezeit a lány arcára.
– Voltak hibák, emberi nőkkel, akik nem valódi életpárok voltak, és megőrültek. Darius nem
szeretett volna megkockáztatni a hölgyével egy ilyen tragédiát.
– És mi van veled? Azt mondod, a véredet adtad nekem. Te hajlandó vagy az életemet
kockáztatni?
Dayan előrehajolt, hogy megcsókolja a puha szájat, mert meg kellett csókolnia. Képtelen volt
látni és érezni szorongását, egyre növekvő félelmét anélkül, hogy ne próbálta volna meg
csillapítani valahogyan.
Abban a pillanatban, ahogy szája megérintette az övét tollpihe lágyságú simogatással, heves
vágy szorította össze a testét, vére helyén ismét olvadt láva csordogált. Egy pillantásával
képes volt ezt elérni a lány, csodálatos szájának egyetlen érintésével.
Ujjai az arcáról a hajába csúsztak és ökölbeszorultak, hogy nyugton tartsa őt, amíg folytatja az
édes kutakodást.
Corinne azonnal válaszolt, habozás nélkül visszacsókolta, az elektromos feszültség kettejük
között erősebb volt, mint valaha. A kicsiny test úgy tűnt, beleolvad a teljes elfogadásba.
Védettnek érezte attól, hogy fölé hajolt.
– Soha nem kockáztatnám az életedet Corinne, – suttogta vadul a szája sarkába, – hogy is
gondolhatsz ilyet? Te vagy az életem. A józan eszem. A zeném. Nélküled semmim sincs.
Ismerem azt a létezést, és nem megyek oda vissza többé. Azt hiszem, hogy a vérem
megmentheti az életedet. Az segített Gregorinak, hogy meggyógyítson annyira, amennyire
csak tudott.
– De a javítások nem fognak kitartani, – találgatott lágy hangon, még mélyebbre bújva ölelő
karjaiba.
Corinne nagyon fáradt volt, és ő tudta, hogy megint aludnia kell, de azt akarta, hogy annyira
közel legyen hozzá, amennyire csak lehetséges.
– Nem édes, legalábbis nem sokáig. Reméljük, hogy elég ideig ahhoz, hogy a babának legyen
esélye. Ez a legnagyobb probléma, – válogatta meg gondosan a szavait.
– Ha a szívem nem fog kitartani, miért vagy benne annyira biztos, hogy megmentheted az
életem?
Halkan mormolta a szavakat, a válasszal pedig már nem is igazán törődött. Ha képes
megmenteni a gyermek életét, máris több mint hálás lesz neki. Értelmet adna az élete minden
jó és rossz pillanatának.
– A vérem átváltoztatná a belső szerveidet, átalakítana téged olyanná, mint mi vagyunk. Ez a
szándékom Corinne. Tudom, hogy a valódi életpárom vagy, és tudom, hogy ez működni fog.
Nincs semmi kétely bennem.
Felemelte a fejét a mellkasáról, hogy legyen némi távolság közöttük, és belenézhessen a
fekete szemekbe.
– Olyanná tenne, mint te vagy?
A szíve kihagyott ugyan egy ütemet, de aztán egyenletes ütemben dobogott tovább. Hirtelen
úgy érezte, mintha kívülállóként, messziről figyelné a jelenetet.
Dayan megragadta a kezét, mintha kapaszkodna belé, hirtelen megrémült, hogy az elméjében
az az üresség a megfogalmazódó elutasítást jelenti.
– Ez az egyetlen lehetőség Corinne, ez az egy dolog mentheti meg az életed. Ha te élsz, én is
élek. Nincs más választásunk. Gregori azt mondta, a szíved már túlságosan tönkrement, és ő
is csak remélni tudja, hogy elegendő ideig kitart ahhoz, hogy a baba megszülethessen.
Corinne a két kezébe fogta az arcát, zöld szemei nem mozdultak róla.
– Talán nem ártott volna, ha arra is gondolsz, hogy megkérdezz, én mit szeretnék. Hiszek
abban, hogy a fontos dolgokat meg kell beszélni, és egy ilyen döntés azt hiszem elég fontos
ahhoz, hogy én magam hozzam meg.
Dayan bólintott.
– Nem fogok hazudni neked Corinne. Gondoltam rá, hogy megvitatom veled, de aztán
elvetettem az ötletet. Azért, mert nagyon gyenge vagy, és a szíved a maximumig túlhajszolt.
Ehhez pedig el kellett volna magyaráznom mindent.
– Épp azt csinálod, – mutatott rá komolyan.
– Valóban megpróbálom megmagyarázni, – ismerte el, – de a szíved most szoros megfigyelés
alatt van, hogy biztos lehessek benne, hogy az információ, amit próbálok átadni, nem túl
ijesztő. Azért nem minden nap hallanak az emberek egy másik fajról.
– Ez az, ami vagy?
Dayan lassan bólintott, fekete tekintete fogva tartotta az övét, elméje szilárdan olvadt az
agyába, elkapott minden egyes gondolatot, ami átfutott a fején.
– Igen. A faj ősi, mint az idő, és hosszú életet élünk. A vérünk más, és vannak képességeink.
Állatokkal futhatunk, szárnyalhatunk a madarakkal, vagy köddé válhatunk, ha arra van
szükség. De mindennek a sok ajándéknak ára van. Megkapnád ezeket a képességeket, de az
árat is meg kellene fizetned.
– Ami mi is?
– A napfény ártalmas a számunkra. A testünk súlyossá válik, mint az ólom, megbénulunk
nappal. Mi, akik nem veszítettük el a lelkünket, képesek vagyunk mozogni kora reggel, vagy
kora este, míg az élőholtak be vannak zárva a földbe, de a többi nappali órában mi is
sebezhetőek vagyunk. És vannak, akik vadásznak ránk.
Corinne visszadőlt a párnákra, sápadtnak látszott és kicsinek. Halovány, angyali mosolya
elakasztotta a lélegzetét.
– Ne légy már olyan ideges Dayan, – javasolta halkan. – Nagyobb bajban vagyok azzal, hogy
magamat elképzeljem így, mint azzal, hogy elhiggyem. Soha életemben nem voltam képes
futkározni, mint a többi gyerek. Most itt vagyok ágyhoz kötve, és annyira gyenge vagyok,
hogy nem tudom kihordani a saját babámat sem segítség nélkül. Te vagy az, aki biztosítja a
szívem dobbanásait. – Hosszú szempillái leereszkedtek, mint két vastag holdsarló, fehér
bőrére. – Éppen úgy be vagyok zárva ebbe az ágyba, ahogyan te a földbe. A gondolat, hogy
állatokkal futhatok, madarakkal szárnyalhatok, nagyon vonzó a számomra. És már így is
vadásznak rám. Ne feledkezz meg róla, hogy Johnt megölték, és engem is megpróbáltak. Bár
a fenyegetés meglehetősen ijesztő, nem tehetek úgy, mintha meg se történt volna.
A megkönnyebbülés, ami végigsöpört Dayanon, szint minden erejét magával vitte. Corinne
lágyan felnevetett, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét.
– Azért ne legyél túl magabiztos Dayan. Azt még mindig nem döntöttem el, hogy nem vagy-e
hivatalosan is elmeháborodottnak nyilvánítható, és ne sikoltozzam-e össze a házat segítségért.
Most viszont túl fáradt vagyok hozzá, hogy ezt végiggondoljam, úgyhogy egyelőre
biztonságban vagy.
– Csak adj egy lehetőséget Corinne, ennél többet nem kérek. Ha szükséges, eltávolíthatom az
emlékeidet véglegesen.
– Akkor hagyj egy kicsit magamra Dayan. Meg akarlak ismerni, mielőtt az életedhez kötöm
az életem. Johnnal tizenegy éves koromban találkoztam. Azt hittem, hogy jól ismerem, de az
az igazság, hogy egyáltalán nem ismertem.
Végighúzta a kezét a lány selymes haján, hogy valamiképpen enyhítse a benne támadt
feszültséget.
– Te ismerted őt, ő nem ismert téged.
Úgy érezte, a könnyek a semmiből törnek fel. Soha nem kellett volna feleségül mennie hozzá,
megígérnie neki, amit pontosan tudott, hogy nem fog tudni megadni. Szerette Johnt, de nem
úgy, ahogy kellett volna. Ahogyan megérdemelte volna.
– Ne sírj baby, összetöröd a szívem, – suttogta neki halkan, és igyekezett csókjaival
felszárítani a könnyeit.
Az ölébe húzta a gitárját, szinte a karjaiban ringatta kedves hangszerét. Ujjai megmoccantak a
felvillanó húrok felett, mintha valamiféle varázslatot küldenének át rajtuk. Az ajándékát.
Vigasztalást. A lelkét öntötte ki elé.
Dayan halkan játszott, hangja egy együtt töltött élet álmaival, szerelemmel, boldogsággal
töltötte el az elméjét, fantáziájában vadmacska alakban rohantak a fák között, sas testében
repültek magasan a levegőben. Gyerekek játszottak a holdfényben, ő pedig neki énekelte a
dalait. Az élet. Az életét kínálta fel neki.
 13. fejezet

Lisa felemelte a fejét és alaposan körülnézett a szobában. A szíve hangosan dübörgött, a

szája kiszáradt. Fogalma sem volt róla hol van, és hogy hogy került oda. Az utolsó dolog,
amire világosan emlékezett, hogy a kórház büféjébe indult inni valamit. De most egészen
biztosan nem a kórházban van.
Cullen feküdt elnyúlva az ágyon, egy mahagóni franciaágyon, a bőre most sokkal kevésbé
tűnt szürkének. Ha egyáltalán ez lehetséges, Lisa most még jóképűbbnek találta, mint eddig.
Megérintette az arcát egy gyengéd mozdulattal, és egy névtelen érzés emelkedett fel benne
élesen, gyorsan. Alig ismerte még, mégis olyan sokat jelentett máris a számára. Ez pedig
megrémítette őt, ahogy minden megrémítette. Maga az élet is megrémítette.
Lisa tudta, hogy nincs valódi stabilitás, azok az emberek, akiket szeret, akikről úgy gondolja,
hogy ismeri őket, képesek szörnnyé változni a szeme láttára, és megpróbálhatják elpusztítani.
Nem volt joga részt kérni ennek a férfinak az életéből. Ő túl jó, szilárd, mint egy kőszikla,
megpróbálta megvédeni őt a gyilkos fegyverektől. Megsérült, és soha nem fog rendbe jönni
teljesen. Míg Corinne megerősödött, elfogadta az életet, megtanulta megtalálni benne a
szépséget és a jóságot, Lisa pusztán árnyékokban gondolkodott. Állandóan rettegett. Nem
számított, milyen keményen próbálta leküzdeni a hibáját, tudta, hogy soha nem tudna
szembenézni a világgal egyedül.
És most hol van Corinne? Hol a bátyja? Képtelen volt egyedül lenni.
„Nem vagy egyedül.”
Lisa körbefordult, vadul szétnézett minden irányba. A szoba üres volt. Ő volt ott egyedül. És
nem beszélt hangosan. Az egyetlen, aki…
Lisa visszafordult az ágyhoz.
Cullen lehunyt szemmel feküdt, de a keze egészen lassan mozdult a takarón, hogy megtalálja
az ujjait, és megvigasztalja. Lisa azonnal összefűzte vele az ujjait.
– Hála Istennek Cullen! Annyira aggódtam.
Egy mosoly halvány árnyéka tűnt fel a férfi száján.
– Most sajnálkoznom illene, amiért nyugtalanítottalak, – a hangja csendes, de erős volt, – de
az az igazság, hogy örülök, amiért érdekeltelek annyira, hogy aggódj.
– Hálás vagyok Istennek, amiért felébredtél, – folytatta megingathatatlanul. – Nem tudom, hol
van Corinne, és nem a kórházban vagyunk. Jöttek a barátaid, és elhoztak téged. Azt mondták,
hogy azok az emberek újra megpróbálnak megölni bennünket, ha ott maradunk. Azt hittem,
oda visznek bennünket, ahol Corinne és Dayan van, de… – tehetetlenül körülnézett, – nem is
tudom, talán itt vannak, én is csak nemrég ébredtem fel. Ráadásul még abban sem vagyok
biztos, hogy jöttünk ide.
Cullen pillái remegtek, ahogy igyekezett felfeszegetni szemhéjait, hogy láthassa az arcát. Lisa
olyan kétségbeesettnek és elveszettnek hangzott, hogy magához akarta ölelni.
– Barack és Syndil jött az együttesből, emlékszel rájuk? Beszéltem velük. Azt hiszem, Dariust
is hallottam.
Odahúzta a lány kezét az állára, közel a csupasz bőréhez.
– Nem ismerem Dariust. Nem emlékszem, hogy hallottam volna ezelőtt ezt a nevet.
– Darius az énekesnő testvére. Ő intézi az együttes körül a biztonsági teendőket. Amikor
Darius itt van a közelünkben, nem kell túlságosan aggódnunk semmi miatt. Ha ő mondta,
hogy fogjanak Corinne-t és engem, és vigyenek egy biztonságosabb helyre, akkor azt tették.
– Csak Barackot és Syndilt láttam. Mindketten nagyon szépek, Syndil különösen, – mondta
Lisa. – Annyira rémült voltam. Az orvosok azt mondták, lehet, hogy nem éled túl az éjszakát,
és hogy Corinne és a baba is meg fognak halni. Aztán pedig Corinne nyom nélkül eltűnt.
Lisa megpróbálta keményen tartani magát, száműzni hangjából a siránkozást, de attól, hogy
utálta, az még ugyanúgy ott volt.
Cullennek sikerült végre kinyitnia a szemét, hogy rápillanthasson. Mélyen beszívta a levegőt,
a halvány barackillatot keresve benne, amit Lisa bőrének sajátja volt. Annyira szép volt, hogy
szinte fájdalmat okozott neki, hogy nézte. Igyekezett kemény és erős lenni, csupa olyasmi,
ami nem volt, és ostorozta magát, mert nem felelt meg a saját elvárásainak.
– Rendben leszek Lisa. Ígérem, hogy nem fogok meghalni. Barack a vérét adta nekem.
Üres tekintettel pislogott le a férfira, nem értette miről beszél.
– Transzfúzióra volt szükséged, és ő adott neked vért? Hallottam, ahogy Syndil arról beszélt,
hogy vérre lenne szükséged, de olyan homályosak az emlékeim.
Lisa most jött rá, hogy a zenekar tagjaival kapcsolat minden emléke ködös. Nem volt képes
konkrétan maga elé képzelni őket, holott ott volt velük. Megdörzsölte a homlokát, a halántéka
lüktetett.
Cullen megrántotta a kezét, hogy magára vonja a figyelmét.
– Ez egyáltalán nem számít drágám. Csak engedd, hogy a többiek gondoskodjanak minden
másról is. – Rámosolygott. – Örülök, hogy itt vagy velem. Tudom, hogy sokkal szívesebben
lennél Corinne-al, de szükségem van rád itt. Dayan egy nagyon jó ember, soha nem engedné
meg, hogy bármi is történjen vele.
– Hol volt? Miért te voltál Corinne-al Dayan helyett? – Lisa igyekezett eltüntetni a hangjából
a vádaskodást. Énjének egy nagyon nagy része egyáltalán nem kedvelte Dayant, kivéve, ha az
előtte állt. Valamilyen érthetetlen okból, olyankor a véleménye teljesen megváltozott róla.
Ennek pedig a világon semmi értelme sem volt. Lisa hátrasöpörte a haját a kezével, nagyon
zavarodottnak tűnt. – Teljesen bizonytalan vagyok Dayannal kapcsolatban.
Cullen szebbnek látta, mint valaha.
– Dayan jó társa lesz Corinne-nak. Tudom, hogy ő a tökéletes a számára Lisa. Ha adsz
valamit is a véleményemre, akkor ezzel kapcsolatban bízz meg benne. Jól ismerem őt, tudom,
hogy milyen. Soha nem árulna el egy barátságot, ő áll a legközelebb ahhoz, amit a
családomnak nevezhetnék. Az együttes befogadott engem, amikor nem volt senkim.
Mindenki, akit szerettem halott volt, és nem volt jövőm. Figyelmen kívül hagyták azt a tényt,
hogy nagyon is aktívan vadásztam rájuk, és megengedték, hogy a védelmük alatt utazzak. De
nem csak védelmet és barátságot ajánlottak fel, befogadtak a családjukba, elérték, hogy a
részének érezzem magam. Nagyon kevés ember tett volna meg ilyesmit egy teljesen
idegennel.
Lisa csendesen ült, és furcsán boldognak érezte magát Cullen társaságában. Úgy érezte,
békére lel, amikor vele volt.
Halk kopogás hallatszott az ajtón, és mire Lisa odafordult, Syndil be is nyitott rajta, és rájuk
mosolygott.
– Jó, te már ébren vagy. Ő is jól van ott lenn?
Lisa azon kapta magát, hogy önkéntelenül elmosolyodik. Syndil egy nyugodt, vonzó nő volt,
és Lisa el sem tudott mást képzelni vele kapcsolatban, csak hogy édes és becsületes.
– A körülményekhez képest egészen jól van, – válaszolt, miközben ujjai átsuhantak Cullen
haján, hogy hátrasimítsák azt a szeméből, – a színe is jobb, és a hangja is erős. Lenézett a
férfira. – Nem fáj semmid?
Olyan aggódónak hangzott, hogy Cullen elmosolyodott, és megszorította a kezét.
– Meglepően jól érzem magam. De azért nem szeretném megismételni ezt az élményt.
Meglehetősen ijesztő volt.
Lisa és Syndil váltottak egy egyetértő, nőies pillantást.
– Pedig te az idő legnagyobb részében nem is voltál magadnál Cullen, – jegyezte meg
válaszként Lisa, – Mi pedig végig félthettünk.
– Meg szeretném mutatni Lisának a házat, – mondta gyengéden Syndil Cullennek, – addig
Barack vet rád egy pillantást. – Lisa karjára tette a kezét. – Gyere velem, körbevezetlek, hogy
aztán megtalálj mindent. És ha bármire szükséged van, szólj azonnal. – Miközben az ajtó felé
vezette Lisát, odahajolt hozzá, és összeesküvően belesúgta a fülébe, – Cullen nyilvánvalóan
nagyobbra értékeli a társaságod mindenki másénál.
Lisa ismét rámosolygott önkéntelenül a nőre, észre sem vette a hideg fuvallatot, amikor
Barack láthatatlanul elsurrant mellettük, és odaállt Cullen ágya mellé.
Barack megvárta, amíg becsukódott mögöttük az ajtó, és meghallotta, hogy Syndil az
ételekről kezd beszélgetni Lisával a konyhában, mielőtt testet öltött volna Cullen mellett.
Cullen nyugodt szemekkel nézett fel rá.
– Tudtam, hogy itt vagy. Adtál a véredből, ugye?
Barack hanyagul megvonta a vállát, mintha nem is egy hatalmas ajándékot, az életét adta
volna neki.
– Tudod, hogy éreznek irántad a nők. Kénytelen voltam megmenteni az értéktelen irhád, vagy
évszázadokig rágták volna miattad az életem.
– Darius? – ejtette ki halkan a nevet Cullen.
Barack rávigyorgott.
– Nem szeretnék a helyedben lenni, amikor legközelebb találkozol vele. Nem is annyira azért,
amit mondani fog, sokkal inkább amiatt a pillantás miatt, ahogy rád néz majd. Azt fogod
kívánni, bárcsak alaposabb munkát végzett volna, aki lelőtt. Enyhén fogalmazva, nem volt
boldog, hogy ilyen helyzetbe hoztad magad. És természetesen ott van még Dayan is.
Cullen hangosan felnyögött.
– Nem akarok most Dayanra gondolni. Corinne jól van?
Barack felsóhajtott.
– Nem él már sokáig, ha Dayan nem adja neki a vérét, és nem hozza át teljesen a mi
világunkba. De ott van a gyerek problémája, azt mondják, olyan, mint Corinne, egyiküket sem
szabad elveszteniük. Legalábbis megpróbálják. – Az ajtó felé pillantott. – Sok mindenről kéne
beszélnünk, de nagyon kevés időnk van rá. Lisa már nyugtalankodik, vissza akar jönni
hozzád.
– Túl kemény vagy vele Barack, – mondta Cullen.
– Syndil is ezt mondja, – felelte. Tudod, hogy megváltoztál. Összekapcsolódtál velem örökre.
Megérintheted az elmém, amikor csak akarod, kinyílt kettőnk között a csatorna. A
vérkötelékünk egész életedben megmarad. Jó ideje tudod, mik vagyunk, de az idő nagy
részében leárnyékoltuk az emlékeidet, így nem voltál veszélyben. De ez most más. Eztán
mindig is egy fenyegetés leszel fajunk részére. Ha a véredet megvizsgálnák, veszélybe
sodornál bennünket.
Cullen bólintott, szeme folyamatosan Barack arcán volt. Ezt már magától is kitalálta.
Tudatában volt abban a pillanatban, ahogy felébredt. Sokkal élesebb volt a hallása. Bár
éjszaka volt, remekül látott a sötétben. A rettenetes sebek ellenére valahogy másnak,
egészségesebbnek, erősebbnek érezte magát. Azt is megfigyelte, hogy teste elképesztő
sebességgel gyógyul.
Jó ideje utazott már Cullen az együttes tagjaival. Megtanulta, hogy elfogadja azt a tényt, hogy
néha pontosan emlékezett mindenre, máskor viszont emlékei ködbe vesztek, képtelen volt
pontosan felidézni mit látott. Valamilyen szinten tisztában volt vele, hogy a zenekarnak meg
kell védenie magát minden más embertől, aki őket kereste. A vámpírokról már nem is
beszélve, akik végigfuthattak esetleg a gondolatain. Mivel a zenekarral utazik, nagyon
valószínű, hogy egy napon ő is találkozni fog eggyel.
Tudta, hogy minden megváltozott azzal, hogy Barack a vérét adta neki.
– A család védelme alatt állsz, – mondta Barack halkan, – és Darius azt szeretné, ha ez mindig
így maradna. Nem vonhatjuk vissza, ami már megtörtént. Döntéseket kellett hoznunk. Azt a
döntést hoztuk, hogy vért adunk neked, hogy megmentsük az életed, mert a család tagja vagy,
de a saját döntéseidet magadnak kell meghoznod. De bárhogy döntesz is, tiszteletben tartjuk.
Cullen bólintott, pontosabban értette, mint ahogy azt Barack gondolta volna. Amikor az
emlékei tiszták voltak, világosan emlékezett minden apró részletre, amikből sokat megtudott a
fajról. Most pedig felajánlottak neki egy választást, és ő hálás volt érte, hogy a döntést rá
bízták.
– Ne siesd el a döntést, – tanácsolta Barack, – tudnod kell, hogy mindig képes leszek olvasni
az elméd, így a döntésedet is, hogy a teljes tudást választod, vagy töröljük az emlékeid egy
részét. Arról is tudnék, ha elárulnál bennünket valakinek, beleértve ebbe a jövendőbeli
feleségedet is. Tisztán belelátok az elmédbe. Szeretnéd, hogy Lisa a társad legyen, de ő soha
nem lesz képes elfogadni a fajunkat úgy, mint te. Neki mindig emberként kell látnia
bennünket. Már Corinne képességeit sem tudta elfogadni, képtelen lenne ezzel a tudással
együtt élni. Ha azt választod, hogy a családunk tagja maradsz, soha nem fedheted fel előtte,
mik vagyunk. Te pedig olyasvalaki vagy, aki nagyra értékeli a becsületet és a tisztességet.
Teljes kapcsolatot szeretnél a feleségeddel. Ő mindenképpen része marad az életünknek,
hiszen Corinne szereti őt, és ő is szereti Corinne-t. Corinne-nak Lisa a családja, ahogy nekünk
te. Mégis örökre el kell zárnod ezt az információt Lisa elől. Nekünk is van életpárunk. Értjük
a köteléket férfi és nő között. Ha úgy döntesz, hogy távolítsuk el az emlékünket az elmédből,
azt is meg fogjuk érteni. És ne feledd, attól még ugyanúgy fogunk érezni irántad, és ugyanúgy
a védelmünk alatt állsz. Rajtad múlik.
Cullen mosolyában megvillantak fehér fogai.
– Ti vagytok a családom.
– Éppúgy, ahogy Lisa is az lesz.
– Pontosan. Corinne miatt. Lisa úgy szereti őt, mint a húgát. A feleségem is kötődni fog
hozzátok egész életében. Ha a feledés mellett döntenék, nem tudnám megvédeni attól, amit
nem akar elfogadni. Tudom milyen Lisa. Biztonságos környezetre van szüksége, és valakire,
aki hajlandó megvédeni őt az olyan dolgoktól, amiket képtelen elviselni. Ez a személy pedig
én akarok lenni. Nem te, vagy Darius. Én. Nem gondoltam volna, hogy valaha is ennyire
élőnek fogom még érezni magam. Te erős vagy Barack, nem tudod milyen az, amikor
valakinek azzal kell küzdenie, mint neki, hogy olyan világban kell élnie, ahol az emberek
szörnyű dolgokra képesek, amiket nem is ért. Te tudsz ölni is, ha kell. Ő még kiabálni is
képtelen valakivel. Fájdalmat okoz neki, amikor az emberek felemelik a hangjukat egymásra.
Azt hiszed róla, hogy gyenge. Ha én nézek rá, olyasvalakit látok, aki túl jó ahhoz, hogy ezen a
világon éljen. Meg akarom védeni. Szeretnék egy lehetőséget kapni, hogy megszeressen.
– Elfogadjuk és szeretni fogjuk őt, mert te úgy döntöttél, hogy megosztod vele az életed.
Bocsásd meg nekem a hibám Cullen, dolgozni fogok rajta. Syndil is rámutatott ugyanerre a
hiányosságomra, és nem is szeretném ezt a viselkedést folytatni, ha rajtam múlik.
Megismerem majd Lisát, és mindig védeni fogom őt. Számíthatsz rám.
– Köszönöm, – mondta csendesen Cullen. – Megtartom az emlékeimet, és azon leszek, hogy
őrizzem a családot, ahogy te, Julian, Dayan és Darius teszitek. Semmit sem akarok elfelejteni.
Sem a jót, sem a rosszat. Ti vagytok mindenem.
– Akkor így legyen. – Barack keményen megszorította Cullen kezét, aztán elhátrált. –
Elküldtem a válaszodat Dariusnak és a többieknek. Ha szükségét érzed, csak követned kell az
útvonalat az elmédben, és tudsz velem beszélni. – Elvigyorodott. – És természetesen
Dariussal is.
Cullen csak egy pillanatig nézett fel rá értetlenül. Tudnia kellett volna, hogy Darius a vérét
veszi, hogy nyisson egy csatornát az elméjébe. Darius mindig megvédi a családját.
Egyszerűen ilyen a természete.
– Most már menj el. Lisát jobban szeretem nézni. De mondd meg Dayannak, és Corinne-nak,
hogy imádkozunk a babáért.

***

Corinne nyugtalanul aludt, furcsa képek röppentek be az álmaiba. Amikor olykor felébredt,
néha a gyógyítók is ott voltak vele a szobában, de legtöbbször egyedül csak Dayan. Néha ott
feküdt mellette. Gyakran csak ült mellette, fogta a kezét, és szerelmesen bámulta az arcát.
Máskor viszont a zenéje ébredt, gitárja és a hangja megnyugtató harmóniába burkolták.
Egy párszor megpróbálta legyőzni ezt a rettenetes levertséget, ami úgy tűnt, megszállta a
testét, de túl nagy erőfeszítésébe került, így Dayan képével a fejében újra és újra lecsukódtak
a szemei. Dayan töltötte ki ez elméjét és a szívét. Furcsa módon egyáltalán nem félt többé,
sem a lánya, sem önmaga miatt.
Fogalma sem volt róla, mennyi idő telhetett el, mire sikerült ténylegesen felébrednie.
Mozdulatlanul feküdt, felleltározta a testét. Hallotta a szívdobogását, ugyanúgy, mint a
babáét. Védelmezően a magzat fölé simította a kezét, lágyan mormolt neki, és azon
töprengett, vajon hallja-e őt.
Míg a lányával beszélgetett, körülnézett a szép szobában. Valóságos kincsekkel volt
berendezve, még a magas mennyezet gerendáinak faragásai is művészien kidolgozottak
voltak. Hatalmas szoba volt, a színei tompák és elegánsak. A faragások úgy néztek ki, mintha
furcsa, de gyönyörű hieroglifák lennének. Néhány szimbólum mintha megnyugtatást sugárzott
volna felé, ahogy rájuk nézett, míg másoktól hevesebben kezdett dobogni a szíve, ha túl
sokáig figyelte őket.
Keze végigsiklott a vastag takarón, ami alatt feküdt. Ez is egy kész műalkotás volt, hasonló
szimbólumok voltak beleszőve, mint amit a faragványokon látott. Minden mintázat széles volt
és tiszta, a felület sima tapintású. Azon kapta magát, hogy ujjai megkeresik és végigkövetik a
rajzolatokat újra és újra.
Érezte, hogy Dayan ott fekszik mellette csendesen, teste védelmezőn ölelte körül az övét.
Corinne felé fordította a fejét, és láthatta, hogy őt nézi, fekete szemeiből sütött a szerelem.
Olyan sok gyengéd érzelmet látott örvényleni benne, hogy elakadt tőle a lélegzete.
Puha mosoly ívelt fel a száján, felemelte a kezét, hogy egy gyengéd mozdulattal megérintse
az arcát.
– Helló, – mondta halkan, – sokáig vártál rám?
– Több felemelkedésnyit, – felelte őszintén, és felkönyökölt, tenyerébe támasztotta a fejét,
hogy jobban láthassa.
– Mit csinálsz? – kérdezte a lány zavartan, amikor tüzetes vizsgálatnak vetette alá az arcát.
Állhatatos pillantása szinte falta őt.
– Megjegyzem az arcodat, – felelte őszintén, tekintete sodródott rajta, mintha minden egyes
négyzetcentimétert, minden vonást meg akarna jegyezni róla. – Azt akarom, hogy ha
becsukom a szemem, pontosan úgy lássalak, mint amikor rád nézek. A fényed már
megmentett a sötétség suttogásától, de még mindig nagyon nehezen viselem azokat az órákat,
amikor nem lehetek veled. Szeretnék beszélni hozzád, vagy csak csendben feküdni melletted,
nézni, megérinteni, tudni, hogy elérhetlek, valóságos vagy, nem pedig a képzeletem szülötte.
– körberajzolta a száját, a szemöldökeit a hüvelykujjával, ami végül megállapodott a szája
sarkában. – Már aludni sem akarok, mert olyankor nem lehetsz velem.
– Messze kell tőlem aludnod? – kérdezte Corinne, fel-le simogatva a karját, éppolyan
szüksége volt rá, hogy megérinthesse a férfit, mint neki.
Dayan lehajolt, hogy egy csókot leheljen kísértésbe ejtő szájára.
– Amikor alszom, olyan vagyok, mintha halott lennék. Leállítom a szívemet és a tüdőmet,
nem veszek levegőt. A fajtánknak nem muszáj közvetlenül a földben aludnia, sokan nem is
teszik, csak föld alatti kamrákban, ahol aránylag biztonságban lehetnek az emberi
vadászoktól, és a balesetektől. De azért általában a föld megfiatalító ölelését keressük, mert az
a legbiztonságosabb és a legtermészetesebb a számunkra. Jobban szeretnék melletted lenni, de
összezavarna, ha esetleg megpróbálnál felébreszteni és halottnak tűnnék.
– De akkor nem, ha elmondod, és számítok erre. Miért vagy olyan szomorú Dayan? – túrt bele
a hajába – Lassan képessé válok rá, hogy olvassalak, és most úgy érzem, nehéz időszakon
mész át. Ha valami baj van, el kell mondanod.
– Minden pontosan úgy zajlik az egészségeddel kapcsolatban, ahogy a gyógyítók
megjósolták, – felelte homályosan, de a sötét szemel lesiklottak róla.
Megfogta a csuklóját.
– Mi a baj?
Lazán vállat vont. Túl lazán.
– Van az életpárok között egy rituálé. Ami szükséges ahhoz, hogy egymáshoz kötődjünk. Míg
hivatalosan is össze nem kötöttük magunkat, én még mindig veszélyt jelentek mások számára,
habár sokkal csekélyebb mértékben. De ezzel nincs mit tenni, amíg nem javul az egészséged
Corinne. Ez csak az én számomra kényelmetlen. – A fenevad küzdött benne az irányításért.
Úgy érezte, egyre erősebbé válik. Nagyobb szüksége volt rá, hogy lehorgonyozza, mint
valaha. Szüksége volt rá, hogy a lelkéhez kösse a lelkét, a szívéhez a szívét, testében biztos
menedékre leljen.
– Milyen rituálé? – kérdezte kíváncsian. – És ne vond meg a vállad, és ne kerüld meg a
kérdést. Ha társak vagyunk, neked is meg kell adnod a bizalmat, amihez annyira ragaszkodsz
tőlem.
Felsóhajtott.
– Keményen bánsz velem Corinne. Kezdem elveszteni a sármom?
Kötözködni próbált vele, hogy enyhítse a helyzet sötét komolyságát.
– Kétlem, hogy valaha is el tudnád veszíteni, – nyugtatta meg egy mosollyal. – de azt
szeretném, ha mindketten nagyon biztosak lennénk abban, hogy együtt akarunk túljutni ezen.
Ez nagyon fontos nekem Dayan. Nem szeretnék valami hibát elkövetni és megsebezni téged.
Minden olyan gyorsan történik. Én pedig olyan vagyok, akinek alaposan át kell rágnia magát
a dolgokon, mielőtt döntést hoz. Te pedig azt kérek, hogy egy csomó dolgot csak egyszerűen
higgyek el neked.
– Talán két különböző világból jövünk Corinne, de te is tudod, hogy összetartozunk.
– Talán, – mondta semleges hangon, – és most mesélj nekem a szertartásról.
Karja a derekára fonódott, és lehajolt hozzá, hogy megcsókolja. Ezúttal hosszabban elidőzött,
kiélvezte a pillanat ízét.
– Amikor egy Kárpáti férfi felismeri az életpárját, rituális szavakat mond el, hogy magához
kösse őt. A szavak már születésünk előtt belénk vésődnek. Ez több mint egy házassági
fogadalom, és állandóbb. Ha egyszer elmondják őket, összeköti kettejük szívét, lelkét és az
elméjét. A nő már nem tud elmenekülni tőle. Nem lehetnek egymástól távol ezután. Gyakran
meg kell érinteniük egymást fizikailag éppúgy, mint szellemileg, vagy… – tétovázva megállt,
kereste a megfelelő szavakat, – nem is tudom pontosan, együtt kell lenniük, vagy nagyon
kellemetlenül érzik magukat.
– Csak elmond néhány szót, és attól a tulajdonává válik? – próbálta eltolni magától a
mellkasát kihívóan Corinne, – Ez nem hangzik túlságosan tisztességesnek.
– De Corinne, – a hangja lány volt, bársonyos és érzéki, – nem én találtam ki a szertartást. Ez
már több ezer éves. Én nem tehetek mást, mint amit a szívem és a lelkem követel.
– Elmondtad ezeket a szavakat nekem?
Dayan megrázta a fejét, kékesfekete haja az arca köré hullott.
– Nem mondhatom el őket, amíg ennyire beteg vagy. Nem tudom a szíved kibírná-e az
elszakadást, amíg nekem a földben kell aludnom.
– Nagyon nehéz elviselned, hogy nem kötöttél össze bennünket? – az apró, fehér fogak
beleharaptak a lány alsóajkába, amíg küzdött, hogy megértse, amit mondott neki. A szavak és
a szertartások egy más világhoz tartoztak, nem az övéhez. Ő nagyon gyakorlatiasan
gondolkodott.
Amikor hangosan felnevetett, a lány összeráncolta a szemöldökét, és megpróbált nagyon
szigorúnak tűnni.
– Megint olvastad a gondolataimat, ugye?
Megvonta a vállát, hófehér inge alatt lenyűgözően felhullámzottak az izmai.
– Természetesen. Az életpárod vagyok.
– Hogyan tartod a ruháidat mindig ilyen kifogástalan állapotban? És a hajadat is. Miért nincs
reggeli szájszagod? – ha már eszébe jutott, saját szája elé kapta a kezét. Hogy nézhet ki a férfi
tökéletesen, szexin és hívogatón, amikor ő borzas, és nem lehet sokkal szebb egy partra
vetődött bálnánál?
Dayan képtelen volt megakadályozni, hogy kitörjön belőle a nevetés. A lány énképe olyan
messze volt a valóságtól, hogy az abszolút nevetséges volt. Ha ránéz Corinne puha, ívelt
termetére, a legutolsó dolog, ami eszébe jutna róla, az a bálna lenne. Hanyatt feküdt mellette
az ágyon, igazin, elevenen, a szíve még dobogott és ő hangosan nevetett. Egy tökéletes
pillanat volt.
Corinne is elnevette magát, de csak mert a férfi öröme annyira nyilvánvaló volt. Keményen a
mellkasára ütött.
– Ne nevess ki!
– Nem tehetek róla édes. Partra vetődött bálna? Még azt is alig lehet rólad megmondani, hogy
terhes vagy. Ez egy szörnyű hasonlat volt. – Hasa domborulatára simította a kezét. – És én is
éppen olyan kócosan ébredek, mint te.
Elkapta az arcát a kezével, és odafordította magához, hogy megcsókolhassa. A föld mintha
megmozdult volna az egy lábai alatt, a tér furcsán görbülni kezdett, és mintha ez hívta volna
létre, elektromos feszültség ívelt fel a szobában. A levegő szinte vibrált a szükségtől és az
éhségtől. Végül kényszeredetten felemelte a fejét, és belenézett a zöld szempárba.
– Úgy szeretlek, ahogy vagy Corinne. Most így, ágyastól, amíg a gyermek növekszik benned,
és nem szeretkezhetünk. Mindenedet szeretem, a hajadat, a zilált kinézetedet, a gyönyörű
arcodat. – A felsőteste fölé gördült, két kézzel megtámasztotta magát a feje két oldalán,
mintegy a párnához szegezve őt. – Imádom, ahogy rám nézel, mintha állandóan vigyázni
akarnál rám, holott én vagyok a férfi, ez az én dolgom.
Megérintette a tökéletesre faragott száját.
– Egymásra kell vigyáznunk.
A hangja puha és csábító volt, egy olyan kísértés, aminek akkor sem tudott volna ellenállni,
ha akar.
Akkora szerelemmel, hogy az már fájt, lehajtotta sötét fejét, ő pedig figyelte lassan közeledő
szemeit, pillantásából hideg éhség sugárzott, tele volt szörnyű szükséggel.
Corinne átfogta karjaival a fejét, hogy szája és vágya találkozhasson az övével félúton. Ő volt
a melegség és a fény, a zene egy kész szimfóniája, ami bevilágította a lelkét. Vadul
megdobogtatta a szívét, lelke magasan szárnyalt a felhők fölött. Egyáltalán nem érdekelte
már, hogy ember-e, vagy másik faj tagja. Már csak Dayan volt, az ő költője, az éhes
szemeivel, a birtokló szájával. Kemény, férfias teste, csodálatos keze, ami éppolyan
tehetségesen játszott a testén, mint a gitárján.
Dayan volt az, aki elhúzódott, néhány gyötrően soknak tűnő centiméterre.
– Túlságosan gyorsan ver a szíved.
A lány szája felívelt, szemeiben is ott táncolt a mosoly.
– Ez a tied, nem az enyém.
Ez ugyan nem feltétlenül volt igaz, de hazugság sem, a két szív azonos ritmusban száguldott.
– A gyógyítók be fognak jönni, és hosszas kiselőadást fognak tartani nekünk. – suttogta
Dayan és az ajtó felé pillantott.
Corinne a haját borzolta, élvezte, hogy megérinthette a makacs, sűrű tincseket.
– Mit tesznek, ha rajtakapnak bennünket? – kérdezte tőle vigyorogva. – Kiütik a szívünket?
– Azt hiszem, inkább kihívnak engem, – mondta teljesen komoly arccal Dayan, – és
hosszasan taglalják mennyire felelőtlen és önző vagyok. És tényleg az vagyok. Sokkal
óvatosabbnak kell lennem, nem engedhetek a kísértésnek minden alkalommal, ahányszor csak
rám mosolyogsz. – Komoran meredt rá, amikor el akarta tolni magától a mellkasát.
– Mit csinálsz?
– Felkelek. Ki kell mennem a mosdóba. Gondolom ez nem olyasmi, amiben nagyon
különböznének a fajaink. – Ugratásnak szánta, de a mosoly hamar leolvadt az arcáról, amikor
Dayan továbbra is komoly tekintettel nézett le rá. – Ne menjünk bele. Nem is akarom tudni.
Csak eredj az utamból, és hagyd, hogy egy egyszerű halandó tegye a dolgát.
– Szerelmem, – bársonypuha hangja olyan gyengéd volt, hogy szinte felcsillant közöttük a
levegőben, – nem engedhetem meg neked, hogy futkározz. A gyógyítók ragaszkodnak a teljes
ágynyugalomhoz. Így nekem pedig ahhoz kell ragaszkodnom, hogy engedelmeskedj.
– Nem kell megtudniuk, hogy kimentem a fürdőszobába. Ha jól emlékszem, legutóbb is te
cipeltél ki, de erre semmi szükség. – Amikor Dayan egy gondolatnyit sem moccant, nagyot
sóhajtott és taktikát váltott. – Rendben, akkor vigyél ki megint. De ez nagyon kínos, és félek,
hogy rossz szokásoddá válik.
Dayan felemelte őt, és a karjaiban ringatta.
– Nem látom mi ezzel a baj. Miért gondolod egyáltalán furcsának.
– Szeretnék egyszer-egyszer belekukkantani a fejedbe, hogy lássam, mi folyik ott. – mondta
támadásképpen a lány.
Gondosan a csempére helyezte a lábait a mosdókagyló mellett.
– Bármikor olvashatod az elmém, amikor csak szeretnéd édes. Én mindig ott vagyok a
tiédben. Ott maradok, mint egy árnyék, így megtudhatom mindazokat a lenyűgöző dolgokat,
amiket el akarsz rejteni a világ elől.
Rávigyorgott.
– Túl nyuszi vagy hozzá, hogy ténylegesen meglásd, miféle gondolatok lappanganak
valójában az elmémben. – Állt ott, megragadta két oldalról a mosdókagylót, és rámeredt
néhány pillanatig a férfira.
– Nos? – várt néhány pillanatot. – Kifelé! Nem gondolhatod komolyan, hogy itt akarsz
maradni.
– Nem hagylak egyedül, – mondta halkan.
– Most már elég Dayan. Tűnj el azonnal. Ezen nem vitatkozom. Kifelé!
Nagyon szilárdnak és eltökéltnek látszott.
Dayan egy pillanatra nagyon tehetetlennek tűnt, majd vállat vont és kisiklott a mosdóból, úgy
döntve, jobb a békesség.
Corinne kezének apró, hullámzó mozdulatától az ajtó hangosan becsapódott utána.
– Gondoskodj róla, hogy az elméd is kimenjen veled együtt, – kiáltott utána, de azon kapta
magát, hogy mosolyog, mert pontosan tudta, hogy integethet az ajtónak, a vízcsapoknak, a
fogkeféjének, bárminek, Dayant ez egyáltalán nem zavarja.
„Nem tudom, miből gondolod, hogy az elmém nem jöhet velem, és nem maradhat veled is
ugyanabban az időben.
Hangja végigsimogatta elméje falát, mint egy lepkeszárny érintése, ami a melegség hullámait
indították el benne.
Hosszú idő után először Corinne úgy érezte, hogy igazán boldog.
Folyamatosan a mosdókagylónak dőlve, miközben megpróbált kezdeni valamit vad hajával,
tökéletesen boldog volt. Ahogy húzgálta a kefét a gubancokon, úgy találta, túlságosan
nehezen boldogul. Túl fáradtnak találta magát hozzá, hogy felemelve tartsa a karját, és rendbe
tegye azt.
Nagyon halkan felsóhajtott.
„Mi a baj?” – szólalt meg azonnal Dayan aggodalmas hangja.
Corinne egészen biztos volt benne, hogy nem válaszolt, csak újra felsóhajtott, de ez elegendő
volt hozzá, hogy a férfi beszáguldjon, és olyan óvatosan ölelje magához, mint valami értékes
porcelánt. A lány haja szanaszét állt minden irányba, ráfolyt Dayan vállára is, néhány szál
beleakadt az állán kéklő borostába.
– Képtelen vagy kint maradni, ugye? – kérdezte, de titokban nagyon is hálás volt, amiért
rohant a segítségére.
– Tudtam, hogy meg kell mentenem téged, – felelte tipikus hímelégedettséggel.
– Arra gondoltam volna, hogy ments meg? Ezt a szót láttad a fejemben? – Megrázta a fejét,
miközben újra elhelyezkedett az ágyban. – Nem hiszem, hogy pontosan erre a kifejezésre
gondoltam volna. Még csak el sem tudom képzelni, hogy valaha ezt a szót használjam.
– Az lehet, de ez akkor is egy megmentés volt, úgyhogy minden rendben.
Nem akarta ilyen könnyedén bekapni a horgot, főleg, hogy a lány zöld szeme csillogott a
nevetéstől, csintalansága bizonyítékaként megjelent arca két oldalán az a gödröcske.
Különösen imádta azokat a gödröcskéket. Tudta, hogy órákat lenne képes eltölteni pusztán
azzal, hogy nézegeti, és még akkor sem látná eleget őket.
Kivette a kefét a lány kezéből.
– Elképesztő, hogy miket képesek tenni fajunk hímjei, ha megkérik rá őket.
Corinne a szoba közepe felé intett a kezével.
– Menj, és csinálj valamit, – amikor mégis leült mellé, tolni kezdte a mellkasát. – Menj oda és
csinálj valamit.
– Valamit? – visszhangozta, miközben engedelmesen elsétált a hálószoba közepére. – Milyen
valamit? – kérdezte gyanakodva.
– Nem tudom pontosan. Valami elképesztőt. Te mit szeretnél csinálni? – nézett rá a hosszú
szempillák alól.
Dayan elvigyorodott, mint egy csibész kisfiú.
– Bármit csinálhatok?
– Persze. Valami igazán nagyszerűt.
A fekete szemöldökök megemelkedtek.
– Ha én mutatok, utána te is mutatni fogsz nekem?
– Túlságosan is kihívónak hangzol, – mondta Corinne. – És én nem tudok ellenállni a
kihívásnak.
– Akkor csináld te először, – fonta össze maga előtt a karjait a férfi, miközben fekete tekintete
rajta sétált. – Ha én leszek az első, valószínűleg elájulsz.
– Még hogy elájulok! Nem vagyok ájulós típus. Semmi sem ijeszthet meg most már, hogy
tudom, mennyi mindenre vagy képes, – felelte gőgösen.
„Nem hiszel benne, hogy meg tudlak lepni,” – súgta a fejébe meglehetősen intim módon,
kísértésétől olvadozni kellett a teste.
Corinne azon kapta magát, hogy meredten bámulja, teljesen a hatalmába kerítette a
feketemágia. Olyan tökéletesre szőtte köré sötét dallamát, hogy nem jött rá, hogy teljesen
elmerül lelke zenéjében. Felfedezvén, hogy a pusztán az elmeegyesítés is milyen intim
reakciókat vált ki belőle, Corinne visszakényszerítette ellenőrzése alá csökönyös gondolatait,
és koncentrált.
A kefe kiugrott Dayan kezéből, átszelte a szobát, hogy magától folytassa a feladatát, és
megpróbálja kisimítani makacs fürtjeit. Utána erősen összpontosítva három részre osztotta a
súlyos hajtömeget, és egy vastag fonatot csavart belőlük. Egy hajgumi röppent elő a
fürdőszobából, áttáncolt a szobán, hogy a fonat végére tekeredve befejezze a munkát.
Corinne aggódva nézett a férfira, nem rontja-e el tökéletes örömét.
- Na, milyen volt?
Úgy nézett rá, mint egy kislány, aki biztos benne, hogy féljen-e, vagy pedig büszke legyen
magára.
Rávigyorgott, és túljátszott férfigőggel válaszolt.
– Ezt figyeld.
Kinyújtotta a karját, szemei megállapodtak az arcán, elméje teljesen összeolvadt az övével,
arra az esetre, ha a lány netalán megijedne attól a változástól, ami történni fog. Izmai
eltorzultak, ízületei recsegtek, bunda fodrozódott fel kinyújtott karján.
Corinne csodálkozástól hatalmasra nyílt szemmel figyelte, ahogy az ember alak lassan
elmozdul, míg a végén egy hatalmas hím leopárd állt a szoba közepén, és bámult rá
ugyanolyan rezzenéstelen tekintettel. Egy pillanatig csak meredten nézte, mintha odafagyott
volna a helyére, aztán a macska megmozdult, erős izmai felhullámzottak, ahogy hangtalanul
suhant feléje.
Felismerte őt! Tudta, hogy Dayan az. Ugyanaz a folyékony mozgás, ugyanazok az éhes
szemek, amik szinte felfalták őt. A szívverése felgyorsult, de nem a félelemtől. A csodálattól.
Egyetlen pillanatig sem félt. Nem, hiszen ez Dayan volt.
A leopárd nekidörgölődött a kezének, hogy rávegye, túrjon bele a fényes, sűrű bundába.
Megcsodálta a lágy tapintást, öröme határtalan volt, amiért ennyire közel lehet valamihez, ami
a vadonhoz tartozik. Elnevette magát, miközben az állat fejét cirógatta az ujjaival. Egy
pillanat alatt végigsimított a pofáján, vastag nyakán, imádta a bőrén érezni a szőrét.
Egyedülálló, ritka kiváltság volt ennyire közel lenni egy vadon élő állathoz. A leopárd újra
odadörgölődött hozzá, szemei megbabonázóan bámultak rá, csapdába ejtették pillantását vad
mélységükben. Dayan. Az ő Dayanja. Bárhol, bármilyen alakban felismerné.
Mindenféle figyelmeztetés nélkül, egy sötét árnyék kúszott be lassan a szobába, szinte még a
levegőt is ocsmány, olajos folyadékká sűrítve.
Corinne odafagyott, az egész teste teljesen mozdulatlanná vált. Érezte Dayan megnyugtató
jelenlétét az elméjében. Rémülten figyelte az árnyékot, ami mintha alakot öltött volna a
távolabbi falnál, egy groteszk, hajlott emberformát, egy csontvázszerű alakot hosszú
csontujjakkal, amiken mintha tőrhegyes, csavart karmok sorakoztak volna.
Szíve riadtan dobbant egy hatalmasat, és Dayan máris ott állt előtte saját alakjában. Érezte a
többieket is, mindegyiküket egymás után, ahogy összeillesztették az övével az elméjüket,
Desari enyhítő, csendesítő érintését éppúgy, mint Gregori és Darius halálos erejét.
Mindannyian őt takarták, elfedték a kúszó árnyék elől. Ez maga volt a sűrű, ragacsos
gonoszság, ami a terepet szondázta, vadászott valamire.
Corinne tisztán érezte, hogy az a gonosz dolog rá vadászik. Csak ült mozdulatlanul, és
igyekezett stabilan tartani az elméjében a józanságot és a nyugalmat, erőt merítve a
többiekből. Szíve megdöbbentő módon állandó ritmusban maradt, akárcsak a Dayané, tüdeje
egyszerre lélegzett a férfiéval.
Dayan változása lepte meg a leginkább. A kedves, szerető, odaadó költője hirtelen mintha
alapjaiban változott volna meg. Először az elméjében érezte meg a különbséget. Annyira ki
voltak rá hegyezve az érzékei, hogy azonnal reagáltak a változásra. Gyorsan és természetesen
jött az átalakulás, és ő rájött, hogy ezek is pontosan olyan részei a férfinak, mint a gyönyörű
szavai, vagy a zenéje.
Sötét lett és veszélyes, néma ragadozó, egy gyilkológép. Könyörtelen. Minden lelkiismeret-
furdalástól mentes. Irgalmatlan. Tökéletes ellentéte a költőnek. Most az a ravasz, könyörtelen
fenevad volt, aminek nevezte magát. Egy megingathatatlan vadász. Aki nem állna meg addig,
míg meg nem semmisíti a prédát.
Corinne egyszerre még erősebben érezte Desarit, mint eddig, lágyan, csillapítón,
megnyugtatóan suttogott az elméjében, a szavai majdhogynem érthetetlenek voltak, Corinne
mégis kivette belőlük, a nő segíteni szeretne neki megérteni, miféle lény is valójában Dayan.
Érezte, hogy a betolakodó jelenléte felerősödik egy pillanatra, megkísérel érte nyúlni, hogy
szóra bírja. De ő biztonságban és védve volt abban a burokban, amit a többiek vontak köré. A
sötét, horrorszerű valaminek nem volt esélye megtalálni őt, talált viszont helyette három teljes
erejénél lévő Kárpáti hímet.
Még ő is érezte. A visszarettenés sokkját.
A valami haraggal, gyűlölettel és félelemmel telt hangon felsikoltott, rettenetes, visszataszító
hangja még a Kárpátiak védőburkán keresztül is túlságosan éles volt. Corinne-nak beletelt
néhány pillanatba, mire felfogta, hogy a lény kizárólag a hímeket érzékeli.
A nőket olyan mélyen magukba olvasztották a férfiak, hogy a fenevad képtelen volt érzékelni
őket, csak a hímek óriási erejét.
A lény azonnal visszahúzta érzékelőit, iszonyú gyorsasággal visszavonult.
Corinne zavartan pislogott fel Dayanra, alig volt képes felfogni költője átalakulását
ragadozóvá.
A férfi keze hihetetlen finoman végigsimított az arcán és a haján, úgy tűnt, habozik egy
pillanatig, majd teste áttetszővé csillámlott. Torkában dobogó szívvel nézte, hogyan oldódik
fel a szeme előtt. A helyén apró ködcseppek gomolyogtak. A köd átáramlott a szobán, és
kiszivárgott az ajtó alatt.
Dayan teljesen elment. A szobából is és az elméjéből is. Darius és Gregori szintén eltűntek az
elméjéből, egyedül Desari maradt ott, aki benyitotta a szoba ajtaját, és egy bátorító mosollyal
odasiklott az oldalához.
– Ugye nem ijedtél meg?
A hangja gazdag és gyönyörű volt.
 14. fejezet

– Túl gyorsan történt minden ahhoz, hogy megértsem, mi folyik itt, – felelt Corinne, aki az
igazat megvallva, nem volt benne biztos, hogyan is érzi magát.
Két másik nő tűnt fel Desari mögött. Megnyugtatóan mosolyogtak, de habozni látszottak az
ajtóban, így Corinne intett nekik, hogy bátorítsa őket a belépésre.
– Azt hiszem, hogy ostrom alatt vagyunk. – Desari megfogta Corinne kezét, egyrészt azért,
hogy vigasztalja, másrészt hogy ellenőrizze a pulzusát. – De egyáltalán nincs ok aggodalomra.
A bátyáim, Darius és Gregori mindketten tökéletes vadászok. Ők ketten Dayannal már keresik
a gonoszt, ami egyaránt veszélyes halandókra és halhatatlanokra egyaránt, hogy elpusztítsák.
– Olyan nyugodtan beszélt, mintha a gonosz szörnyek üldözése teljesen mindennapi
tevékenység lenne. – Természetesen gondoskodni fognak róla, hogy Dayannak ne essen
semmi baja. Végülis azért harcolunk, hogy megmenthessünk téged és a gyermeket. Nem
fogjuk elveszíteni Dayant egy gonosz miatt.
Corinne alaposan tanulmányozta a nő arcát. Csak jóságot és együttérzést látott rajta, fényt,
ami mintha egyenesen a lelkéből áradt volna. Feltűnően nyugodt volt, még egy ilyen gonosz
lény felbukkanása után is.
– Olyan rettenetesnek tűnt, – vallotta be Corinne, – ráadásul tisztában vagyok vele, hogy
Dayan még valahogyan árnyékolt is engem ettől az élménytől.
– Egy vámpír volt, – mondta az alacsonyabbik hollóhajú nő nyugodt hangon, és egy pohár
tiszta vizet nyújtott felé. – Ezt idd meg. Mellesleg én Savannah vagyok, Gregori életpárja.
Tudom, hogy ez egy abszurd élmény volt, valami olyasminek tűnhetett, ami nem lehet valódi,
de biztosíthatlak felőle, hogy vámpírok valóban léteznek, és túlságosan is aktívan pszichés
képességekkel rendelkező nőket keresnek. Különösen társ nélküli nőket.
– Te Savannah Dubrinsky vagy, a bűvész. Láttam az előadásodat Seattle-ben néhány
hónappal ezelőtt. Csodálatos voltál. – Corinne lassan kortyolgatta a vizet, hogy elméjének
legyen ideje megérteni a helyzetet. – Az a dolog engem keresett, ugye?
Desari lezseren vállat vont.
– Bizonyos szempontból. Idevonzottad, bár azt sem tudja, ki vagy. Amikor megpróbált
letapogatni, csak a hím vadászokat találta. Nem lesz vele semmi probléma, meg fogják
semmisíteni.
– Ha mindez igaz, – követelt választ Corinne, – miért nem próbáltak eddig soha megtalálni
engem?
Úgy tűnt, Desari képtelen hazudni, Corinne mégis jobban szerette volna nem hallani a valódi
magyarázatot. Lehet, hogy tudás nélkül sokkal egyszerűbb lenne élni.
Most a vörös hajú mosolygott rá.
– Tempest vagyok és hidd el Corinne, pontosan tudom milyen zavaros neked most ez az
egész. Ugyanebben a cipőben voltam magam is alig néhány héttel ezelőtt. Nekem is eszembe
jutott ez, - fedte fel, hogy olvassa a gondolatait, – viszont akkor elszalasztanád életed
legnagyobb kalandját, és nem ismerhetnéd meg Dayant. Mivel úgy döntöttél, hogy használod
az ajándékod, és a hatalmad felerősödött eközben, ez felfedte a jelenléted a vámpír előtt.
Előbb, vagy utóbb megtaláltak volna téged.
– Ezelőtt is használtam már a tehetségem, – állította Corinne.
– Talán, kis dolgokra. De azok az áramingadozásszerű kis hatalomhullámzások nem
vezethették a nyomodra az élőholtat, kivéve, ha már a közvetlen közeledben lett volna. A
képességeid egyre erősebbek lesznek. A hatalom pedig nyomokat hagy. Így vagyunk képesek
megtalálni egymást, és ugyanerre képesek az élőholtak is.
Desari olyan természetességgel beszélt minderről, mintha csak az időjárásról csevegnének.
– De az is meglehet, hogy ez az egész mindössze egy furcsa rémálom, amiből képtelen
vagyok kiszakítani magam, – vetette fel halvány mosollyal Corinne, – de Dayan miatt nem
bánom. Szeretem hallgatni. Ő mondja a világon a legszebb dolgokat. És a hangja pontosan
olyan szép, mint a lelke. Mindig eléri, hogy úgy érezzem, mintha én lennék az egyetlen nő a
világában.
– Neki valóban te vagy az egyetlen nő, – mondta Desari, – de most komolyan Corinne, hogy
is ne szeretne beléd? Rád néz, és azt látja, hogy elfogadtad a testi problémáidat, mégis volt
erőd összetartani egy családot, látja, hogyan fogadod el mindazokat a tényeket, amit ő
elmesélt magáról. Ez nem lehet túl egyszerű neked, mégis igyekszel, hogy meghallgasd és
elhidd, amit mond. Ki más adhatná meg neki a fajtája elfogadását? Századokat töltött a másik
fele nélkül, magányosan, és most végre hazatalált, nem csoda, ha értékeli azt. Nem lehet más.
Csak te.
– Nem hiszem, hogy ő is elfogadta a testi problémáimat, – mondta Corinne, mert a nő szavai
zavarba hozták.
– Mert harcol érted? – nevetett fel halkan Tempest. – Majd észre fogod venni, hogy ennek a
fajnak a hímjei ebben kivételesen jók.
Savannah bólintott.
– Dayan valóban az életedért küzd, és a gyermeked életéért. És az igazat megvallva a saját
életéért is. Nélküled neki nincs semmije. Dayan nem választaná újra azt a kietlen, kopár
világot, hogy nélküled folytassa. Ha el kell utaznod a következő világba, el fog kísérni,
ahogyan ahhoz joga van, mint Kárpáti férfinak.
– Nagyon fáradt vagyok, – vallotta be Corinne, keze gyengéden végigsimított a hasán a
babája fölött, – Megpróbálom ugyan elrejteni előle, de úgy tűnik, mindig tudja.
Desari végigsimított Corinne haján finom ujjaival.
– Ő az életpárod. Természetes, hogy tudja. Én egész életemben ismertem Dayant. Annyira
örülök, hogy megtalált téged. Azt mondja te vagy J. C. Wentworth, a dalszövegíró. Boldog
vagyok, hogy a családunkhoz tartozol.
Corinne szinte elsüllyedt a párnák közé.
– Boldog vagyok, hogy ti mind itt vagytok neki.
Dayant akarta. Minden pillanatot szeretett volna vele tölteni, mielőtt távozik. Érezte, ahogy
életereje apad. Lassan, de biztosan apadt.
– Mi van a babámmal? – nézett Savannahra, azután pedig Tempestre. – Tudom, hogy előletek
nem titkolhatják el az igazságot.
Savannah volt az, aki válaszolt.
– A szíved nem fog kitartani örökké. Néhány felemelkedésen belül tartani fogunk még egy
gyógyító szertartást. Most az lesz a célunk, hogy időt nyerjünk a lányodnak, napokat, órákat,
bármennyi időt. Gregori azt mondja, hogy a baba nagyon erős, és ez már önmagában is fél
siker. Olyan, mint te, igazi médium, ezért nagyon fontos a fajunknak.
– Azért használjátok a felemelkedés kifejezést, mert nem reggel, hanem este ébredtek fel? –
tippelt Corinne – Úgy gondoljátok, hogy meg tudjátok menteni?
– Shea érkezésére várunk. Jacques, az életpárja ragaszkodott hozzá, hogy mégegyszer
megpihenjenek, mielőtt befejezik az utat. Shea is gyermeket vár, így most különösképpen
óvja őt, – számolt be Savannah. – Anyám előre ideszólt. Shea rengeteg kutatást végzett már
azzal kapcsolatban, miért veszítjük el a gyermekeink nagy részét. Ő egy hatalmas erőforrás
mindannyiunk számára.
– El sem hiszem, hogy vállalkozott erre a hatalmas útra, amikor gyermeket vár. – mondta
Desari kissé megdöbbenve. – Corinne, hatalmas gondokkal küzdünk azon a téren, hogy
kihordjuk a gyermekeinket, a fajunk a kipusztulás szélén áll. Julian reménykedik benne, hogy
mi is hamarosan adnunk egy gyermeket a népünknek.
– Az érdekes dolog az, – mondta Savannah, – hogy Gary Jansen, egy emberi barátunk a
vérvonalakat kutatja, azokban a családokban, ahol a gyermekek ötven-száz évnél közelebb
születtek egymáshoz. Alig talált egy pár ilyet. Sarantha, apám, Mikhail édesanyja szült
sűrűbben egymás után, és Gregorié is. Gregori, Gary és Shea úgy gondolják, hogy az ennyire
ritka fogamzás egyfajta természetes védelem a túlszaporodás ellen. Desari, te is egy ilyen
vérvonalnak a leszármazottja vagy. Amennyire tudjuk, én vagyok rajtad kívül az egyetlen.
Tempest váltott egy hosszú pillantást Desarival.
– Megpróbálsz teherbe esni? – kérdezte Tempest – Darius és én még épp csak most találtunk
egymásra. Még nem gondoltam gyerekekre.
Savannah felnevetett.
– Az az igazság, hogy Gregori és én is alig néhány hete vagyunk együtt. Ikreket szeretnék
neki adni. Rásóznám az összes bajt velük, rohangáljon utánuk kétségbeesetten, és próbálja
megóvni őket helyettem. Amint itt elvégeztük a dolgunkat, haza akarunk menni a Kárpátok
hegyei közé, ahol kialakítjuk az otthonunkat. És ha már letelepedtünk, egészen biztos vagyok
benne, hogy arra fogunk törekedni, hogy legyen egy gyerekünk. Jacques és Shea is
hazajönnek velünk. Mindannyiunknak szándékában áll megállni Párizsban, hogy
meglátogassuk Gregori bátyjait, Luciant és Gabrielt. Lucian nemrég házasodott, de váratlan
körülmények miatt lemaradtunk az esküvőről.
– Shea számára veszélyes ez az utazás?
Corinne nem szerette volna, ha egy másik nő gyermeke kerül veszélybe miatta.
– Jacques soha nem hagyna semmit, ami valóban veszélyes lehet a számára, – mutatott rá
Savannah. – Ő maga Mr. Biztonság ott, ahol Shea érintve van.
Tempest és Desari nevetésben törtek ki.
Corinne viszont összeráncolta a szemöldökét.
– Hol van Lisa és Cullen? Velük minden rendben? Lisa szörnyen rémült lehet.
A mosoly elhalványult Desari arcán.
Egy pillanatig nem válaszolt, elég nyilvánvaló volt, hogy előbb beszél valakivel.
– Lisa és Cullen viszonylag biztonságban vannak ott, ahol vannak. Barack és Syndil ott van
velük. Julian, az életpárom a segítségükre ment, eltávolított minden lehetséges fenyegetést a
közelükből. Az ő védelme alatt vannak. És neki van némi hírneve biztonsági kérdésekben.
Desari olyan finoman fogalmazott, amennyire csak képes volt, nehogy kibillentse Corinne-t
kényes nyugalmi egyensúlyából.
Corinne ha lehet, még jobban elsápadt.
– Azt hittem, hogy azok az emberek engem próbáltak megölni. Lisa még mindig veszélyben
van?
– A társaság célkeresztbe állít bárkit, akinek természetfeletti képességei vannak, de nem úgy
tűnik, mintha a tagjaik képesek lennének pontosan felismerni ezeket a képességeket. Lisa a
családodhoz tartozik, így őt is felvették a listára. Cullen pedig már rég rajta van. Miután téged
Dayan elhozott ide, Cullen ellen megkíséreltek egy másik merényletet is a kórházban.
Természetesen Syndil és Barack ott voltak, így mindketten megúszták sértetlenül. Elvittük
őket egy könnyebben ellenőrizhető helyre.
– Miért nem ide hoztátok őket? Lisa könnyen megrémül. Szörnyen érezheti magát. Oda kell
mennem hozzá. – mondta Corinne, és megragadta a takarót, hogy ledobja magáról.
Desari szelíden, de határozottan rátette a kezét az övére.
– Nem gondolkodsz logikusan. Az elsődleges kötelességed a lányod és önmagad
egészségének megóvása. Lehet, hogy pillanatnyilag jobban érzed magad, de ez a javulás csak
ideiglenes. Nem mozogsz, így a szíved nem terhelődik jobban, mint amennyire ez szükséges.
Az nem lenne jó se Lisa, se Cullen, sem pedig senki más számára, ha meghalnál. – Közelebb
hajolt, hogy közvetlenül Corinne szemeibe tudjon nézni. – Ezt te is tudod, ugye Corinne?
Corinne pislogott, és elhúzta a tekintetét a bűbáj elől.
– Azt is tudom, hogy szeretem Lisát, és rettenetesen meg lehet rémülve. Cullen életben
marad?
Desari bólintott. Corinne elméje ember létére rendkívül erős védelemmel rendelkezett. Dayan
elmondta nekik, hogy sokkal nagyobb erőfeszítésbe került megvédenie az elméjét az
emlékektől, vagy éppen meggyőznie valamiről. Desari pedig nem akart semmiféle nyomást
gyakorolni rá, nehogy megrémítse vele.
– Cullen szörnyű sérüléseket szerzett, Barack adott neki a véréből, amit nem szoktunk olyan
könnyedén osztogatni. Cullent nem lehet teljesen átváltoztatni. De ő és Barack ezután
kapcsolatban lesznek egymással Cullen teljes hátralévő életében. Nagy becsben tartjuk
Cullent, Darius soha nem engedné meg, hogy hagyjuk meghalni, ha hatalmunkban áll
megmenteni. Lisa vele van, és neki is segít, hogy törődhet vele. Azt hiszem jót fog tenni neki,
ha felelősséget vállal Cullen egészségéért.
Corinne belenézett Desari szemébe.
– Mert úgy gondolod, hogy meg fogok halni.
Desari határozottan megrázta a fejét.
– Mert Dayannak nincs más választása, mint áthozni téged teljesen a mi világunkba, és Lisa
ide nem követhet. Jó barátok maradtok, de te már nem lehetsz a számára az, aki vezesse az
életben.
Desari olyan gyengéden beszélt, amennyire az csak lehetséges volt, a mondandója súlyosságát
elárulták kifejező szemei.
Corinne rászorította a kezét a takaróra, ujjai idegesen rajzolgattak egy szimbólumot a
szélénél.
– Teljesen a ti világotokba, – suttogta halkan a kifejezést.
– Ez Dayan világa is, – emlékeztette finoman Desari. – Ezt mindenképp tartsd észben. Az ő
világában leszel.
– És mi lesz a kisbabámmal? – tette fel Corinne a kérdést, képtelen volt másra gondolni. Meg
volt rémülve a babája miatt.
Desari bátorítóan rámosolygott.
– Elég erős vagy hozzá, hogy megtudd az igazságot Corinne? Mert csak akkor kell
megtudnod, ha valóban akarod.
Corinne megállapította, hogy annak a bizonyos szimbólumnak a körberajzolás a takaróján
határozottan megnyugtatja. Ez segített elméjében ráhúzni a redőnyt a félelemre.
– A babám életben marad, és egészséges lesz?
– Megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy ez történjen. Dayan vére, ami át fog alakítani
téged, és úgy hisszük, megmenti majd az életedet is, átalakítaná a babát is, ha az alatt kapnád
a vért, míg terhes vagy. Ez felvetett néhány újabb problémát, amivel eddig még soha nem
találkoztunk. – Desari hangja kísértetiesen szép és nyugodt volt. – Teljesen őszinte leszek
veled. Nekünk sem állnak a rendelkezésünkre meg azok a válaszok, amiket keresel. Ilyen
soha nem történt, amióta én emlékszem. És nem történt Gregorival sem, pedig ő népünk
legnagyobb gyógyítója.
Corinne ujjai rátaláltak a takaró következő szimbólumára, szinte maguktól rajzolgatták.
– Próbálom megérteni, amit mondasz. Ha Dayan nem adja nekem a vérét, meg fogok halni.
Azt mondod, ez tény.
Desari komolyan bólintott.
– Mi csak késleltetni tudjuk az elkerülhetetlent. Már befejezte volna az átalakításod, ha nem
várnál gyermeket.
Corinne hallotta, hogy szíve versenysebességre kapcsol, beletelt néhány pillanatba, míg
lecsillapította.
– Hogyan csinálja? Hogyan fejezi be az átalakítást?
Desari fogva tartotta a pillantását, szint mintha meg akarná vele osztani a bátorságát.
– Három vércsere kell hozzá. Minden vércsere egy lépéssel közelebb hoz a világunkhoz. És
természetesen, mivel te az életpárja vagy, Dayan elvégzi a szertartást, amivel a magáénak
követel.
– És úgy gondolod, hogy ez meg fogja menteni az életem? – kérdezte Corinne, gondosan
tanulmányozva Desari arcát. Dayan hitt benne, de neki nem volt más választása, másképp
beleőrült volna, de Desarit nem kényszerítette semmi. – Valóban hiszel ebben Desari?
Desari lágyan felsóhajtott.
– Azt hiszem jók az esélyeid, ha mindent megfelelően csinálunk, és tökéletesen időzítünk.
Ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy a szíved nagyon rossz állapotban van. Még ha Dayan
erős vére át is alakítja a belső szerveidet, meg kell találnod magadban az erőt, hogy átmenj a
tényleges átalakuláson. Gregori hiszi, hogy át tudunk téged segíteni rajta, én pedig hallottam
milyen csodákra képes.
– Ő valóban csodákra képes Corinne, – erősítette meg Savannah.
Corinne szomorúan elmosolyodott.
– A baba kedvéért Lisa közelében kell maradnom. Ha velem történik valami, ő az, akinek fel
kell nevelnie. Ő lesz a baba egyetlen élő rokona.
Desari megrázta a fejét.
– Amikor Dayan a vérét adja neked, az a méhlepényen keresztül eljut a babához is. A
gyermekednek a vér adja a genetikai kódot, és az nem a volt férjedé lesz. A gyermek végül
egy lesz közülünk.
Corinne elcsendesedett, hallgatta a ház neszeit, és az ablakon kívül a szelet, ami megzörgette
megtáncoltatta a fák ágait. Hallotta a saját légzését és szívverését csakúgy, mint a benne
növekvő gyermekét.
– Már adott nekem a véréből. Az mit tett a babával? – küzdött kétségbeesetten, hogy
megérthesse.
– Corinne, – kezdte óvatosan Desari.
– Nem, nem akarom, hogy úgy bánjatok velem, mint egy gyerekkel. Csak mondd meg
egyenesen. Mi történt a babámmal?
– A lányod semmiképp sem élhette volna túl a szülést, – mondta Desari. – A szíved arra is
alig képes, hogy a saját testedet ellássa, nemhogy mindkettőtökét. Dayan vére nélkül
mindketten meghaltatok volna, ez a teljes igazság. Már az ő genetikai kódját hordozza, de
még nincs teljesen a mi világunkban. Darius a csere alatt Gregorival együtt vigyázott rá.
Amikor a babának túl sokká vált a vérátömlesztés, azonnal leállították, hogy alkalmazkodni
tudjon hozzá.
Szándékosan használta az emberi vérátömlesztés szót, hogy csillapítsa Corinne-t.
– Azt hittem más embert nem lehet átalakítani, csak azt, aki életpár.
Corinne a döntése utóhatásai miatt zsibbadtnak, csapdába esettnek érezte magát, és elfogta a
pánik. Az egy dolog volt, hogy meghozott egy döntést önmagával kapcsolatban, hogy Dayan
világának a része lesz, de egészen más volt ugyanez a gyermekével kapcsolatban. Hol van
Dayan? Józan eszének mentőkötélre volt szüksége.
„Hol vagy?” – nyúlt utána időn és téren keresztül. Ujjai a takarót szorongatták, ami furcsa
módon megnyugtatta őt.
„Mindig itt vagyok veled szerelmem, árnyékként az elmédben. Vadászom a gonoszra, hogy a
világunk biztonságosabb legyen, de soha nem megyek túl messzire tőled, vagy a
gyermekünktől. Épségben vissza fogok térni hozzád, amint megtettük, amit kell. Együtt fogunk
szembenézni azzal, ami megrémített, úgy, ahogyan kell. Egyesíteni a két világon nem olyan
nehéz, ha mindketten így érzünk. A lányunk iránti szeretetünk segíteni fog meghozni a
döntéseinket.”
Hangja a melegség, a fény és a zene szépséges keveréke volt, ami elakasztotta a lélegzetét.
Valódinak, erősnek érezte magát, a férfi részének.
– A lányodnak nagyon erős pszichés képessége van, talán még a tiédnél is erősebb, – mondta
Desari. – Őt át lehet alakítani anélkül, hogy kockáztatnánk az ép elméjét, de vannak más
komplikációk. Ez nem olyasmi, amit könnyedén veszünk.
Corinne váratlanul könnyeket érzett, amik szinte a semmiből törtek elő.
– Úgy érzem, mintha egy kirakó egy-két apró darabkáját adnátok egyszerre a kezembe, és a
kép olyan monumentális, hogy képtelen vagyok felfogni. Miféle komplikációk?
– A fajunknak problémái vannak azzal, hogy a gyerekeink életben maradjanak, különösen a
lányok. Nagyon kevés kislány fogan meg, és még ritkábban vagyunk képesek kihordani őket.
Ráadásul, ha megszületnek, a babáink ritkán élik túl az első életévüket. Rettenetes tragédia ez,
nagyban hozzájárul népünk hanyatlásához. Ahhoz pedig, hogy a te életed megmenthessük,
vért kell kapnod, és ugyanazt a vért megkapja a baba is.
– Nem! – Corinne hajthatatlan volt. – Az ő élete sokkal fontosabb, mint az enyém. Ha
döntésre kerül a sor, ő az első. Tudom, hogy Dayan nem ezt szeretné, de ez az én döntésem,
nem az övé. Nem akarok csak azért életet adni neki, hogy vissza is vegyem tőle csak azért,
mert önző módon élni akarok. Ennél még az is jobb lenne, ha a kórházban a világra hoztam
volna őt, és hagynám, hogy az orvosok megtegyenek érte mindent legjobb tudásuk szerint. Ők
is képesek csodákra a koraszülöttekkel. Te magad mondtad, hogy erős.
Desari megint megrázta a fejét.
– Nem maradt volna életben, ha aznap éjjel megszületik, amikor Dayan elhozott a kórházból.
Gregorinak minden hatalmára és erejére szüksége volt, hogy életben tartsa őt. Ahhoz viszont
már túl késő, hogy visszafordulj. Dayan vére kering a szervezetében. Ránk van szüksége,
hogy segítsünk neki életben maradni. Egyetlen emberi orvos sem menthetné meg az életét.
Corinne nyugtalanul csavargatta a paplant az ujjai között.
– Tehetetlennek érzem magam, – vallotta be. – Mindig én voltam az, aki a legjobban kezelte a
problémákat az életünkben, és most képtelen vagyok segíteni a saját gyermekemnek, amikor a
legnagyobb szüksége lenne rá.
– Tévedsz Corinne. Most többet teszel érte az akaraterőddel, mint bármikor. Már felügyeled a
saját szívverésed, és megpróbálod szabályozni is azt.
– Azonnal megérzem Dayan jelenlétét, ha nem vagyok jól. Ő az, aki szabályozza a
szívverésem, és beállítja a légzésem, – javította ki Corinne. – Tudom, hogy itt van.
– Persze, hiszen az életpárod, – mondta egyetértően Desari. – De nem tudna megmenteni
téged, ha te nem akarod megmenteni magad. Használod a saját akaratod is, és ez nagyon
fontos. – Megveregette Corinne takaróját. – Látom, tetszik a paplan. Gabriel életpárja,
Francesca készítette, kifejezetten neked. Ő is egy erős gyógyító, Párizsban él. Amikor
megtudta, hogy te is gyermeket vársz, és minden támogatásra szükséged van, akkor készítette.
Ez egy gyógyerejű paplan. A gyógyító szimbólumok más ősi szimbólumokkal keverednek,
amik a védelemben segítenek, és elrejtenek az ellenségeid elől.
–Gyönyörű, – mondta Corinne őszintén. – Nem akarom feladni. Remélem, lesz rá
lehetőségem, hogy köszönetet mondjak neki érte.
Desari megveregette a kezét.
– Szerelnélek megvizsgálni, és megújítani a gyógyulási folyamatot, ha lehetséges. Emlékszel
rá milyen volt? Savannah és Tempest kölcsön fogják nekem adni az erejüket, és ha más nem,
kényelmesebben fogod érezni magad. Dőlj le, és el is kezdjük.

***
Dayan cseppek formájában, hosszú sávvá széthúzódva száguldott a levegőben, ha valaki látta
volna, azt hitte volna, egy üstökös csóváját látja átsuhanni az éjszakai égbolton. Darius és
Gregori a két oldalán haladtak, félelmetes hírű vadász mindkettő, de Dayan életpárja volt az,
akit fenyegettek, neki kellett megmentenie őt. Érezte hogyan emelkedik egyre feljebb benne a
vadállat, hogy átvegye az irányítást.
Gregori, aki többek között a viharairól is híres volt, létrehozott egy vad széllökést, így a sötét
felhők felgyorsulva gomolyogtak át az égen, a vámpírt üldözve. Villámok cikkcakkja húzott
át egyik felhőtől a másikra vészjóslóan. Mélylila és fekete tintapacák maszatolták el az
égboltot, hogy végül teljesen elfedjék a csillagokat.
Mennydörgés visszhangzott a völgyekben, a kanyonok visszaverték, mintegy beharangozva a
közelgő hatalmas vihart. Amerre a három vadász elszáguldott, mélyen lenn alattuk az éjszaka
állatai sietve bújtak menedékükbe és lapultak mozdulatlanul. Kutyák vonítottak fel
félelmükben, és elrejtőztek a sötét árnyak elől.
„Dayan, – Gregori hangja egy lágy parancs volt, – „a fenevad nagyon nagyon közel van a
felszínhez benned. Ne feledd, hogy kettős veszély fenyeget. Az életpárod, részedről még nincs
lezárva. Még nem vagy lehorgonyozva. Az erőszak pedig még feljebb fogja emelni a
fenevadat. Ez az összpontosítás ideje, nem a haragé. Az életeddel együtt a lelked is halálos
veszélyben van”
Gregori tiszta hangja átmosta Dayan vörös ködtől zavaros agyát. Egy pillanatra megint
világosan látott, hallott és gondolkodott, de akkor visszatért a vámpír gondolata, aki Corinne-t
keresi, őt fenyegeti, és ez ismét felemésztette őt, még gyorsabban száguldva folytatta az
üldözést.
Darius és Gregori Dayan két oldalán repültek, könnyedén lépést tartva vele, érzékeiket
kiengedték, hogy letapogassanak maguk körül mindent, rejtett csapdák után kutatva.
A vámpír meg sem próbálta elrejteni visszavonulásának nyomait. Évszázados
tapasztalataikból tudták, ha komolyan megpróbálná elkerülni őket, elmosná, elfüggönyözné
nyomait.
Dayan is tisztában volt a vámpír szándékaival. Csak éppen őt nem érdekelte. Óriási önbizalma
volt saját hatalmával és képességeivel kapcsolatban. Bár nem tartotta magát valódi élőholt
vadásznak, gyakran elkísérte Dariust ezekre az útjaira. De most az életpárját fenyegették meg,
és becsületkódexük azt diktálta, hogy Dayan joga és kötelessége eltávolítani Corinne
közeléből a fenyegetést.
Hirtelen savas eső hullott a három vadászra a viharfelhők fölül. Az eső ezüst sávjaiba
örvénylő, fekete pára keveredett. Szinte lehetetlenné vált bármit is látni, a pára cseppjei
savként martak, ahol a bőrükkel érintkeztek. Mintha mérgező nyilak hullottak volna
folyamatosan a vadászokra.
Tudták, hogy a halálos zuhany a menekülő vámpír egy késleltető taktikája. Gregori azonnal
Dayan fölé emelkedett, ösztönösen védve őt. Ahogy Gregori felvette az új pozíciót, Darius
útjára bocsátott egy vörös-narancssárga tűzcsóványi tiszta energiát, elpárologtatva a
savcseppeket, mielőtt azok célba érhettek volna.
Dayan megpillantotta a vámpírt egy pillanatra a felhők között, ahogy az égen száguldott.
Megkettőzte a sebességét, és szinte nyílként száguldott az élőholt irányába. Darius társa volt a
harcban, tőle tanult. Így Dayan is hitt a szemtől-szembeni harcban az ellenséggel. Érezte
gonosz jelenlétét, egy olajosan sűrű sáv maradt az iszkoló vámpír mögött, ahol a levegő a
vámpír szagától bűzlött.
Dayan kibocsátott egy rezgéshullámot, egy olyan nagyfrekvenciájú hangot, ami szinte magát
az eget is megsüketítette, és leütötte a felhők közül az élőholtat.
Látták hogyan küzd zuhanás közben az alakváltással, hogy valahogyan szárnyakat
bonthasson. A föld már veszélyes közelségbe került hozzá, amikor az utolsó lehetséges
pillanatban a vámpír egy bravúros mozdulattal, mint macska érkezett talpra. Azonnal álcázni
próbálta jelenlétét a vadászok és a területen lévő halandók elől.
„Dayan!” – Darius éles figyelmeztetése parancsoló volt. – „Ez egy csapda. Tapogasd le.”
Dayan automatikusan megtette, miközben a vámpír nyomában száguldott. Négy embert talált
egy apró faházban a közelben. Mindegyikük férfi volt. Mindannyian fanatikusok. A társaság
bűze kapaszkodott mindannyiukba. Dayan tudta, hogy nem szövetkeztek a vámpírral, az
élőholt egyszerűen késleltető tényezőnek használja őket.
Dayan teljesen megbízott Dariusban és Gregoriban. Hírnevük legendás volt. Nem kellett
hátranéznie ahhoz, hogy tudja, ott siklanak a nyomában. Tudta, hogy ott vannak, és jogosan
bízhatott benne, hogy gondoskodnak az emberekről.
– Azt hiszem, még csak be sem mutatkoztál, – mondta Dayan halkan a vámpírnak, szavai
tiszták voltak, dallamosak és bár nem emelte fel a hangját, az mégis betöltötte körülöttük a
teret. – Fordulj felém és nézz szembe velem vámpír. Elfogadom a kihívásod.
A vámpír remegett az erőfeszítéstől, hogy kiszabadulhasson annak a hangnak a hatalma alól.
A dallamában aranyként ragyogott az igazság és a becsületesség. Ez elviselhetetlen volt a lény
számára, két kezét a fülére szorította, hogy megpróbálja kizárni.
Lassan megfordult, kezeivel a fülén, teste kissé imbolygott. Ahogy fordult, kinyitotta a száját,
mintha beszélni akarna
Fekete rovarraj kelt életre körülötte, olyan iszonyú tömegben, hogy szinte falként magasodtak
fel közöttük, egy rövid pillanatra eltakarva Dayan szeme elől az élőholtat.
Hatalmas léptekkel haladt tovább előre, kezének egyetlen hullámzó mozdulatával széllökést
keltett, és eltolta maga elől a rárontó rovarhadat. Még gyorsabb sebességre váltott, egy
elmosódott folttá olvadt a pajzsszerű rovarfelhőben.
Rájött, hogy a vámpír pusztán arra használta a rovarokat, hogy újra elmenekülhessen. Eltűnt,
mintha soha nem is lett volna ott, üres teret hagyva maga mögött a levegőben.
Üres tér.
Maga mögött Dayan az emberek kiabálását hallotta, majd egy fegyverropogást. A levegő
hatalomtól vibrált, a vihar tombolt, de semmi sem számított, csak hogy folytathassa az
üldözést, megtalálja a vámpírt, aki az életpárját kereste.
Arra használta az üres teret, hogy kövesse a vámpírt. Az elrejthette ugyan az alakját, de
Dayant nem szedhette rá. Zsákmánya bűze elviselhetetlen volt, csalhatatlanul képes volt
követni. Nem pillantott hátra, pontosan tudta, hogy Gregori és Darius gondoskodnak
ellenségeikről, aztán pedig követni fogják.
A vihar egyre vadabb lett, a felhők mintha katlanban fortyogtak volna. Villám csapott le a
magasból, szempillantás alatt felépítve a levegő elektromos töltését, miközben a földbe
csapódott. Ágakra bomlott, a mennydörgés fülsiketítő volt.
A föld megremegett. A közelben egy hatalmas fa szinte szétrobbant, tűz lobbant fel
maradékain. A szikrák elárasztották az avart. Narancssárga lángok magasodtak fel Dayan
előtt, a szinte elevennek tűnő fal érte nyúlt. Azonnal felörvénylett, a köd nedves köpenyét
húzta magára, miközben természetfeletti sebességgel száguldott keresztül a tűzön. Hallotta
hogyan sistereg fel a köd, miközben elpárolog, de addigra már a másik oldalon volt.
Egy sötét árnyék moccant előtte, egy fák és bokrok alkotta sűrű, sötét mélység felé menekült.
Dayan a levegőbe vetette magát, és máris egy áramvonalas ragadozó emelkedett a
lombkorona magasságába, hogy elérje az élőholtat, mielőtt az elbújhatna a barlangjában.
Olyan iszonyú sebességgel ereszkedett alá a viharos égből, mintha zuhanna, semmi sem
figyelmeztette a vámpírt a támadására.
A hatalmas madár teste kibillentette az élőholtat az egyensúlyából, az éles karmok
kegyetlenül végigszántottak rajta, romlott vére kifröccsent a növényzetre, mindent
elfonnyasztva maga körül.
A vámpír vicsorgott, tántorogva felemelkedett, megvadulva forgolódott maga körül, hogy
megtalálja és megpróbálja elpusztítani ellenfelét, feje ide-oda hullámzott, akár egy hüllőé.
Visszataszító volt és romlott, aki bármire képes, hogy életben maradhasson.
Kétségbeesetten próbálta visszanyerni az egyensúlyát, megvetni a lábát, miközben égen-
földön kereste a támadóját.
Dayan olyan gyorsan mozgott, hogy pusztán csak egy folt volt, akár egy kaméleon, felvette a
mögötte lévő fák, bokrok színeit. Egyenesen lecsapott a szörnyetegre, gyilkos düh emelkedett
benne egyre feljebb a csata hevével. Lángok lobbantak szénfekete szemei mélyében, és a
költő utolsó morzsája is eltűnt, egyedül a harcra, ölésre vágyó fenevad maradt. Ökle
keresztültört a vámpír mellkasán, mintha pusztán vékonyka, gyenge anyagból lenne,
egyenesen benyúlt a fonnyadt, fekete szívért.
A fenevad az ősrégi taktikát választotta. Vérszomj vörös ködébe burkolta a becsületet és az
ítélőképességet, közben pedig könyörtelenül hívogatta. Többet és többet követelt, soha nem
lakott jól, soha nem volt elégedett.

***

Corinne a Sötét Trubadúrok elismert vezetőjének, Dariusnak a hangját hallotta meg a fejében.
Puha, tiszta suttogás volt a hangja, üdítő és megnyugtató, mint egy friss, hűvös eső.
„Corinne. Szükségünk van rád. Vissza kell hívnod magadhoz. Más nem mentheti meg. A
sajátommal felerősítem az erőd. Hívd magadhoz. Most azonnal.”
A hang higgadt volt, szinte már békés, mégis tudta, hogy szörnyen sürgős cselekednie. Nem
vesztegette az időt kérdésekre. Annyira rá volt hangolódva Dayanra, hogy azonnal
kapcsolatba tudott lépni az elméjével, és rögtön megérezte a gyilkos őrjöngést, a fenevad
engesztelhetetlen szorítását.
Mozdulatlanul feküdt, és ösztönösen vett egy mély lélegzetet, majd lassan kifújta, hogy
ellazulhasson. Gondolatait Dayanra összpontosította, minden mást kizárt maga körül. A szoba
eltűnt, a teste is eltűnt, még Darius jelenléte is elhalványodott, míg már egyedül Dayan volt a
fejében. Az ő Dayanja. Magas, édes és szeretetreméltó. Nagyvonalú. Adakozó.
Behunyta a szemeit, és így már szinte érezni vélte tiszta erdőillatát.
„Dayan.” – Megszólította, hívta a férfit. Az elméjéért nyúlt. – „Gyere vissza hozzám.”
Azonnal ott volt vele, olyan mélyen összeolvadva, hogy érezte a vér szagát, a csata hevét, ami
uralta a vadász agyát. Megdermedt egy pillanatra a sokktól, amint megérezte, hogy a lány
tanúja volt erőszakos énjének. Corinne mozdulatlanul feküdt, fenntartotta a teljes
koncentrációt. Öntudatlanul használta képességét, ami hatalomhullámokat gerjesztett. Ez itt
egyszerűen csak Dayan egy mások oldala. Az ő Dayanjáé. – „Dayan, gyere vissza hozzám.
Hagyd ott azt a helyet, és térj vissza, szükségem van rád.”
Összes energiáját beleadta a hívásba, de nem számított. Egyedül csak Dayan számított.
Érezte rettenetes küzdelmét.
Valami harcolt vele.
Valami sötét, nem kézzel fogható dolog, de minden esetre nagyon erős. Érezte, hogyan terjed
a sötétség egyre jobban a férfiban, mint valami betegség, a fenevad győzelme azzal
fenyegette, hogy egészen felfalja őt. Corinne előbb azt hitte, a vámpírral bocsátkozott halálos
küzdelembe.
Bármi volt is az ellenfele, az gonosz, mohó volt, és Dayant akarta. Aztán rájött, hogy a vámpír
haldoklik. Egy másik erővel küzdött, ami Dayan lelkét követelte, át akarta fordítani egy olyan
dologgá, amire vadászott és megsemmisítette.
Keveset értett ugyan az egészből, de ösztönösen a sajátjához adta Darius felé áramló erejét.
Szabályozta a légzését, és megpróbálta Dayanét is szabályozni. Adrenalin zúdult át a férfi
vérén, elkeveredett a bestia vadságával, míg már inkább állat volt, mint értelemmel bíró lény.
Egy ravasz, vad teremtménye az éjszakának.
„Te Dayan vagy, egy páratlan zenész, a szavaid gyönyörködtetnek. Az életpárom vagy, a
szívem és a lelkem. Térj vissza hozzám Dayan. Hagyd el azt a helyet. Hagyd azt a
szerencsétlen szörnyszülöttet. Imádkozz Istenhez, hogy egy jobb helyre kerüljön. Mást már
nem tehetsz érte. Gyere haza hozzám.”
Lénye legmélyéről szólt hozzá, érzett is minden egyes szót, amit gondolt. Mélyen elzárta
Dayant a szívébe, elsáncolta a lelkébe, nem tudta már hol végződik ő és hol kezdődik a férfi.
Hirtelen ész és értelem örvénylő, ezüst villanása csillant fel az elméjében, áttörve a gyilkos,
vörös ködön.
„Corinne?”
A hangja távoli volt és halk, majdnem teljesen elnyomta a düh üvöltése.
Corinne megőrizte a nyugalmát, a szeretet megnyugtató hullámait árasztotta Dayan felé.
Darius ott volt vele, valahonnan a távolból segítette. Valamilyen szinten tisztában volt vele,
hogy irányítják, de a legtöbb cselekvése teljesen ösztönös volt.
Dayan a másik fele, és kint van valahol az éjszakában, ahol villámok csapdostak a közelében,
mennydörgés rázta a földet, méltó hátteret biztosítva összeomló elméje háborgó
örvényléséhez. Olyan szorosan eggyé váltak, hogy érzékelte a vad kavargást, az erőszak
rettenetes örvényét, ami egy tomboló tornádó erejével igyekezett félresöpörni a férfit, és
hatalomra segíteni a vadállatot.
„Dayan, gyere vissza hozzám. Gyere el onnan. A baba nyugodtan pihen, és én nagyon fáradt
vagyok. Itt van rád szükségem, ahová tartozol.”
Valóban fáradt volt. A gondolati kapcsolat még Darius erejével megtámogatva is túlságosan
megerőltető volt a számára. A teste megviselt volt és gyenge.
Egy hang tört utat magának az erőszakon keresztül Dayan tudatához. Gyenge volt,
rendszertelen, halk dobbanások, mintha dob szólna a távolban. A ritmus furcsa és
kiszámíthatatlan volt. Egy ütés. Egy botlás.
Corinne érezte, hogy Dayan belép az elméjébe. Egy halk szisszenés, egy halk, kétségbeesett
nyögés.
„Corinne,” – súgta a nevét bársonyos hangon.
Becsukta a szemét, már bizonyos volt benne, hogy jönni fog. Még a fenevad sem képes távol
tartani tőle, amikor szüksége van rá. Érezte eltökéltségének erejét, tudta, hogy az irányításért
harcol, hogy ketrecbe zárja a fenevadat magában. Corinne hagyta. A légzés erőfeszítéssé vált,
a tüdeje kínlódott.
Desari megfogta a kezét, hallotta halk kántálását. Érezte mindhárom nő gyógyító energiáját.
Meleg bizsergésként haladt át a testén, és bár Desari nyugodt volt, hiszen ő mindig nyugodt
volt, Corinne mégis érezte riadalmát. Nem számított, semmi sem számított.
Dayan már úton volt, és ő úgyis rendbe fogja valahogyan hozni a dolgokat. Hallani akarta a
hangját.
Corinne elsodródott egy álomvilágba. Hallotta a csodálatos zenét, a szép, költői szavakat,
amik a férfi lelkében születtek, és amikkel a szerelmét kérte. Szükség volt Corinne-ra. Csak
Corinne-ra. Ő pedig hitt neki. Olyan dolgokra képes, amire mások nem, visszajött érte az
iszonyatos sötétséggel a lelkéért vívott harcából is. Ő maga volt a hite.
– Fenntartás nélküli hit.
Fennhangon mormolta ugyan a szavakat, de még nemrég szerzett természetfeletti hallása sem
volt hozzá elegendő, hogy értse is, túlságosan halkan szóltak.
„Dayan.”
A neve a horgonya volt, hogy ne sodródjon el túlságosan a valós világtól.
„Corinne.”
A hangja keresztülsuhant az elméjén, eltöltötte szívét, és tüdejét, egy pillanat alatt
könnyebben lélegzett. Hosszú szempillái megrezzentek, igyekezett megnyugtatni a nőket,
hogy még életben van. De pillái valahogy sokkal nehezebbek voltak, mint amire emlékezett.
Végül úgy találta, túlzottan sok erőt igényelne, hogy felemelje őket, így elmosolyodott
helyette.
„Tudtam, hogy jönni fogsz. Siess Dayan. Nem tudom, miért vagyok ennyire fáradt.”
Corinne biztos volt benne, hogy tisztán, és világosan gondolja a szavakat az elméjében, mégis
úgy tűnt, szertefutnak, összemosódnak, mint a finom homokszemcsék. Szabad keze lassan
siklott a paplanon, mintha keresne valamit.
Desari gyengéd mozdulattal irányította a kezét, hogy egy különös szimbólumra simuljon.
Corinne ujjai azonnal bezáródtak körülötte, és kissé megnyugodott.
Dayan elképesztő sebességgel száguldott az égen, gyorsabban, mint valaha is életében.
Corinne halványodott. Érezte hogyan csúszik tőle egyre távolabb, egy olyan irányba, amerre
soha nem fogja neki megengedni, hogy menjen.
A sötét gomolygás szétnyílt, ahogy áttört a felhők között, egy kékeszöld sáv kanyargott a
fekete égbolton. A köd hosszú csápokként örvénylett a föld felett, kezdett összegyűlni a fák és
a házak között.
Darius, aki szokatlan módon aggódott, lépést tartott vele, és közben a gyermekre koncentrált,
akinek élete annyira törékeny volt. Gregori megpróbálta Corinne-t a Földön tartani, egyre
haloványabban működő szívére koncentrált. Az energia, amit arra használt, hogy megpróbálja
Dayant visszaszerezni az ölés csábításából, több volt, mint amit gyenge szíve képes volt
nélkülözni.
Corinne harcolt, egyáltalán nem volt rémült, egyszerűen bízott Dayanban, tudta, hogy azonnal
ott lesz, hogy támogassa őt.
Dayan nem talált ellenérzések az elméjében, sem pedig semmi nyomát, hogy a lányt sokkolta
volna küzdelme saját sötét oldalával. Tökéletesebben elfogadta, mint eddig bármikor, és ez az
elfogadás szinte megszégyenítette őt.
Áramlott az égen a tomboló viharral, ami hűen tükrözte belső feszültségét. Aztán összeszedte
magát, hogy felkészüljön a szertartásra, ami rá várt.
Nem volt más választása. Össze kellett kötnie magát vele mindkettőjükért. Adnia kell neki
gyógyító véréből. A baba hatalmas veszélyben volt, és Dayan mindennél biztosabb volt
benne, hogy az elvesztését Corinne nem fogadná el. Elcserélné az életét a gyermekére.
Szilárd alakba csillámlott Corinne mellett, és közben már hatalmas tenyerébe fogta az apró
ujjakat, hogy a szájához húzza a kezét.
A lány szempillái képtelen voltak felnyílni, de puha szája mosolyra görbült.
„Tudtam, hogy visszajössz.”
 15. fejezet

Mindannyian összegyűltek. Dayan belecsomagolta Corinne-t a paplanba, amit annyira

szeretett, abban vitte a gyógyítás barlangjába.
Könnyedén tartotta, súlya nem volt több a számára, mint egy gyermeké. Óvatosan fogta
legértékesebb kincsét, az egész világát, teste menedékébe húzta, fölé hajolt, hogy megvédje az
időjárás viszontagságaitól, ahogy vitte az éjszakai égen.
Amikor Corinne odadörzsölte arcát a vállához, és ő még közelebb húzta magához, még egy
érzéssel odakötötte hozzá magát abban a különös álomvilágban. A szél erősen fújt, rángatta a
testét, ahogy süvített a levegőben, de ez inkább volt felüdítő, mint ijesztő. Úgy érezte,
tökéletes biztonságban, védve van Dayan karjaiban, még ha ilyen különös, bizarr módon
utaztak is.
Az ég felé fordította az arcát, és azt a lilás árnyalatú sávot figyelte, ami a gomolygó, fekete
felhők között húzódott. Hihetetlenül gyönyörű volt, szemeit elfutották tőle a könnyek. Ez volt
Dayan világa, a varázslat földje. Az övé volt az éjszaka, szárnyalhatott, mint egy sas, vagy
farkasként rohanhatott az erdőben. Corinne soha életében nem volt képes futni. De ebben a
pillanatban, az utolsó pillanatában repült.
Dayan olvasta a gondolatait, és visszapislogta a könnyeit, amik a szemét égették, és azzal
fenyegették, hogy megfojtják.
„Nem szerelmem, a miénk az örökkévalóság.”
Ahogy keresztülszáguldottak a csendesedő viharon, Darius és Gregori mindig Dayan és
Corinne közelében maradt.
Desari életpárja, Julian szintén úton volt a barlangba, ő még távolabbról érkezett. Őt bízták
meg azzal, hogy megsemmisítse vámpír létezésének minden nyomát, és a társaság tagjainak
holttestét, akiket az élőholt felhasznált, hogy odadobja őket a vadászoknak
figyelemelterelésként.
Corinne elégedettel feküdt Dayan karjaiban. Tudta, hogy a többiek is megérkeztek, kik
párokban, kik pedig egyedül. Gyorsan megtanulta megkülönböztetni egymástól Dayan
hozzátartozóit.
A hallása elképesztően éles volt. Tisztán látott a sötétben. Eddig is megvolt a képessége a
telekinézisre, de most valahogy sokkal mélyebben érezte a dolgokat.
Tudta, hogy a Kárpátiak összegyűlnek, hogy segítsenek Dayannak megmenteni az életét, és
meg sem született lányának az életét. A gyógyítók felkészültek egy koraszülésre, hogy
megpróbálják kiemelni a gyermeket, ha Corinne nem élné túl.
Nem volt benne teljesen bizonyos, hogy Dayan elméjén keresztül kapja-e ezeket az
információkat, vagy ő maga olvassa ki a fejükből.
Dayan sima, zökkenőmentes mozdulattal ért földet a gyógyító barlang talaján, karjaiban
Corinne-t tartva. Úgy tűnt, mintha lelebegne a földre. Fények gyúltak ki, több száz, egyik
gyertya a másik után, a lángok árnyai libbentek, táncoltak a barlang falán. Gyönyörű volt.
Színes kristályok csillogtak tompa fénnyel, néhol magas tornyokként, máshol zömök
oszlopokként. Beléjük ágyazva drágakövek fogták fel és verték vissza a fényeket, ezzel még
inkább felerősítve a világosságot. A gyertyák furcsa, megnyugtató illatot árasztottak, amire
Corinne tisztán emlékezett még az előző alkalomról. A keveredő illatok békés nyugalommal
töltötték el, ahogy befogadta őket a tüdejébe. Érezte a hely gyógyító erejét, ahogy átjárta a
testét éppúgy, ahogy a gyógyítók energiája szokta.
Corinne megfeszítette erejét, hogy felnézhessen és láthassa mindazokat, akik óriási
távolságról utaztak ide, néhányuk az óceánon túlról, hogy erejüket megfeszítve megpróbálják
megmenteni őt, és a lányát. Felismert néhány arcot a barlangban tett első látogatása idejéből,
de most többen voltak.
Elméjében hallotta a lágy kántálás dallamát, nem csak azoktól, akik a barlangban
tartózkodtak, a messze távolból Kárpátiak sora csatlakozott a kórushoz. Dayantól tudta, hogy
ez egy tökéletesen összehangolt erőfeszítés a gyógyítók részéről, akik teljesen eltökéltek
voltak, hogy nem adják át őt a halálnak. Elhatározták, hogy nem fogják elveszteni Dayant. És
nem fogják elveszíteni a babát.
Corinne hálás volt nekik mindenért, mégis, valahogy olyan érzése volt, mintha ez az egész
valaki mással történne. Mindent látott és megfigyelt, de mintha nem a jelenet közepén lett
volna, hanem valahol fölötte lebegett.
A férfiak megingathatatlanok voltak, hogy megmentsék őt, és nem pusztán együttérzésből. Ő
egy hatalmas pszichés tehetséggel bíró nő volt, aki már bizonyította, hogy képes megfoganni
egy még az övénél is nagyobb pszichés ajándékot birtokló lánygyermeket. A lányát máris
nagyra becsülték, egy egyedülálló kincsnek tartották, amit őrizni, és védeni fognak, nehogy
történhessen vele valami. Érezte. Olvasta összekapcsolódott elméjükben.
Dayan felé fordította a figyelmét. Sápadt volt, a vonások most sokkal mélyebbre vésődtek
markáns arcába. Fekete szemei az arcát fürkészték, olyan komor, szomorú pillantással, hogy
az megolvasztotta a szívét. Magányosnak tűnt, nyersnek, sebezhetőnek.
Corinne kinyújtotta a kezét, hogy kitapogassa a száját.
– Ne nézz már olyan szomorúan Dayan, – mondta halkan, – hiszen visszajöttél.
– Soha nem is kellett volna, hogy magadra hagyjalak. Voltak ott más vadászok, akik
megölhették volna a vámpírt. Csak elég erősnek kellett volna lennem hozzá, hogy legyőzzem
a természetem.
A bűnbánatánál többet fedett fel előtte, felfedte a szívét és a lelkét. Letette őket elé, nem
törődve vele, hogy megláthatják csupasz sebezhetőségét. A bánatát. A félelmét.
– Te vagy az életem Corinne, a mindenem. Azt akarom, hogy harcolj. Nem csak a babáért,
hanem értünk is. Tudd, hogy mindkettőnk életéért harcolsz. Tarts ezt mindig az elmédben, a
szíved és lelked egyesítsd az enyémmel és a népemmel, hogy megőrizhessük az életed,
mindkettőnk életét.
Corinne lassú, szeretetteljes mosolya felragyogott rá.
– Nem félek Dayan, és azt szeretném, ha te sem félnél.
Dayan lehajtotta sötét fejét, hogy megszüntesse közöttük azt a kis távolságot is, és kizárja a
jelenlévőket. Szája finoman, gyöngéden simult az övére, szívét összeszorította szerelmének
sötét dallama. Aztán lassan, vonakodva felemelte a fejét.
A lány szíve minden egyes dobbanásért megküzdött. Mindannyian hallották, a barlangban
folydogáló víz és a távolból hozzájuk csatlakozó ősiek kántálása ellenére is.
Gregori elhelyezkedett Corinne jobb oldalán, halvány kis kezét a tenyerére vette. Darius a bal
oldalához közeledett, kezét finoman hasának enyhén kiemelkedő dombjára helyezte.
Körülöttük a hatalmas barlangban a Kárpátiak kinyújtották a kezüket egymás felé, hogy
mentálisan és fizikailag is összekapcsolódjanak. Julian és Desari Dayan mögé álltak, lazán és
nyugodtan a vállaira helyezték a kezüket.
„Nem engedhetjük meg, hogy a mai események megismétlődjenek,” – javasolta Darius, –
„Add neki a véred és kösd össze magaddal. Erre mindenképp szükség van Dayan.”
„Nem fogom kockára tenni az életét. Nem élne túl egy elválasztást ilyen törékeny állapotban.”
Dayan tántoríthatatlan volt.
„Akkor majd folyamatosan vele maradsz, és csak éberen alszol. Nem látom, hogy annyira
félne. Jobb kockáztatni, hogy megtudja gyengeségeinket, mint hogy ismét össze kelljen
találkoznia a benned élő fenevaddal.”
Véglegesség hallatszott ki a rendelkezésből. Darius megingás nélkül vezette a Kárpátiak kis
családját hosszú évszázadokon keresztül. Bíztak bölcsességében és képességeiben. Ritkán
kérdőjelezték meg a szavát.
Corinne tudta, hogy a férfi, akit Dayan csak testvéreként emleget, telepatikusan beszél vele.
– Érzem, mennyire törődik veled Dayan. Bármi is az, amit akar tőled, tedd meg, – suttogta a
szavakat a torkába.
– Nem akarom, hogy még többet szenvedj miattam.
Rámosolygott, bár szempillái csukva maradtak.
– Soha nem is szenvedtem miattad. Micsoda buta ötlet ez. A szívem már azon a napon
elromlott, amikor megszülettem. Neked a világon semmi közöd hozzá.
– Teljesen biztos vagy a döntésedben Corinne? Innen már nincs visszaút. Minden egyes
megtett lépés közelebb hoz a világomhoz.
– Soha semmiben nem voltam biztosabb. Bármilyen világ is a tied Dayan, én is oda akarok
tartozni.
Már alig tudott beszélni.
Egy pillanatra csend támadt a barlangban. A várakozás csendje.
Corinne világosan felismerte a pillanatot, amikor Darius és Gregori beléptek a testébe, és
Gregori a lánya felé vette az útját.
– Szeretlek, – súgta oda Dayannek, hogy a férfi tudja, ő is akarja, hogy éreztesse vele,
hiányozni fog neki, ha ez az egész, amit elterveztek nem megy, hogy szereti, és elfogadja
feltételek nélkül, még akkor is, ha soha nem is volt valódi lehetőségük szerelmük
beteljesítésére.
Dayan megcsókolta a homlokát, a szemhéját, majd szája lesodródott az övére. Elemi
éhséggel, nyers, fájdalmas szükséggel, ami megrengette alattuk a földet.
– Életpáromnak követellek téged, – suttogta halkan a szája fölött, körülöttük lágyan szólt a
gyógyító ének. Szája végigsiklott a nyakán tollpihekönnyű érintéssel, selyemsimogatással. –
A tiéd vagyok. Felajánlom neked az életem. Neked adom a védelmem és a hűségem, a
szívemet, a lelkemet és a testemet. – A fehéren felizzó fájdalom, ami átcikázott Corinne
testén, azonnal átcsapott színtiszta örömbe, ami keresztüláramlott mindkettejükön.
Corinne álmosnak, és meglepően érzékinek érezte magát. Teste összeszorult, hőség borította
el. Megpróbált ébren maradni, nem elsodródni, megtapasztalni a szépségét mindannak, ami
történik, kölcsön szerette volna adni kevés erejét azoknak, akik az életéért harcoltak, de azon
kapta magát, hogy a kapcsolat közötte és Dayan között megnyugtatja.
Érezte hogyan söpör végig a nyelve a nyakán, hogy lezárja a fogai által ejtett sebeket. Szája
gyengéden felsiklott a nyakán, és megállapodott a szája sarkánál.
– Ugyanezt kérem tőled is. Az életed, a boldogságod és a jóléted becsben tartom, mindenkor a
sajátom fölé helyezem.
Valami újfajta tudatossággal Corinne érezte, hogy próbálja Dayan elmosni előle, ami történik.
Mintha álmában látta volna, hogy egyik körme meghosszabbodik, akár egy tőr. Felhasította a
mellkasán a súlyos izmot, majd odanyomta hozzá a száját, hogy a vére belé áramoljon.
Teljesen megdöbbent, amikor azon kapta magát, hogy szinte mohón iszik, meglepte, hogy a
legkevésbé sem irtózik.
Úgy tűnt, mintha színtiszta, nyers erőt vinne be a testébe, gazdagabbat, mint amit valaha is,
bármivel kapcsolatban tapasztalt. Érezte óriási hatalmát, sejtjei, szövetei mohón szívták
magukba az éltető ajándékot, amit megosztott vele.
Dayan gyönyörű gyengédséggel tartotta őt, úgy nézett le rá, mintha ő lenne a legszebb nő a
világon, egy kincs, egy felbecsülhetetlen értékű ajándék, amit az őrizetére bíztak. Corinne úgy
érezte könnyek égetik a szemét és a torkát. Még így is hihetetlenül jóképű volt, elkínzottan, az
aggodalom és a bánat ráncaival az arcán.
– Az életpárom vagy, örökre szóló kötelék fűz hozzám, gondoskodom rólad az idők
végezetéig, – suttogta el a rítus utolsó szavait, ami összekötötte őket a Kárpáti szertartás
szerint, ami olyan ősi volt, mint maga az idő.
A szavakat, amik belevésődtek, mint minden más Kárpáti hímbe, még a születése előtt. És
mindegyik hímnek megvolt az a rendkívüli képessége, hogy magához kösse az életpárját az
örökkévalóságra.
Corinne azonnal megérezte a változást, a szívében, a lelkében, az elméje összesimult az
övével. Mintha ezer láthatatlan szál kötötte volna őket egymáshoz, egyetlen, megbonthatatlan
köteléket alkotva. Most még világosabban látta, mi történik a testében.
Gregori azon fáradozott, hogy megjavítsa a keletkezett károkat szétesőben lévő szívében, míg
Darius a babát figyelte, hogy azonnal cselekedhessen, ha problémákat okozna a szervezetébe
beömlő gazdag vér.
Belül, Corinne testében valóban kezdtek átalakulni a szervei, és ugyanez történt a lányával is.
Corinne pontosan megérezte a pillanatot, amikor az erő és a hatalom túl sokká vált a baba
számára. Egyszerre hallotta saját tiltakozását, Darius parancsát, hogy hagyja abba az ivást, és
érezte meg, hogy Dayan elhúzódik tőle. Julian zárta le a sebet Dayan mellkasán gyógyító
nyálával.
Egy pillanatig Corinne csak feküdt ott becsomagolva a gyógyító paplanba, Dayan hosszú
karjainak menedékében, és félt gondolkodni. A babája küzdött az életben maradásért. A vér
túl gyorsan változtatta meg apró testét, és ez kényelmetlen, ijesztő volt a számára. Corinne
hallotta, hogy Darius suttog a gyermeknek, inkább képekben beszélve hozzá, mint szavakkal.
Szép, csendes, megnyugtató képekkel.
A gyermek tudatában volt annak, hogy környezete egyre romlik, és a változásoknak, amik
olyan gyorsan mentek végbe a szervezetében. Corinne hozzáadta saját hangját Dariuséhoz,
hogy megvigasztalja a lányát. Dayan csatlakozott hozzá, összeolvadt vele, elárasztotta a
kislányt szeretetével, kényelemmel, és elkötelezettségével a baba iránt.
Gregori is csatlakozott hozzájuk. Corinne megdöbbent mekkora hatalom árad Gregoriból, és
mindezt az óriási erőt most arra használta, hogy rábeszélje a magzatot, ne hagyja el
kényelmetlenné váló lakhelyét, maradjon még ott egy kis ideig. A kicsit teste forró volt,
mintha tűz égette volna belülről. Gregori megnyugtatta, és ez mintha hűsítő balzsamként
enyhítette volna a lüktető fájdalmat.
Corinne gyorsan pislogott, mielőtt a könnyek végigfolyhattak volna az arcán.
„Miattam szenved, azért, amit értem teszel!” – szakadt ki a kiáltás szinte a szívéből. – „Ez
fájdalmas neki. Érzem a fájdalmát!”
Szívverése egyszerre szabálytalanná vált, hangosan, egyenetlenül vert, a barlang falai szinte
visszhangozták.
Desari megkerülte Dayant, hogy megszorítsa Corinne kezét.
– Corinne. – Hangosan beszélt, így hangja dallama maga lett a nyugalom horgonya. – Dayan
vére az egyetlen, ami életben tarthatja a babád és téged. A test átalakulása nehéz és fájdalmas.
Darius mindent megtesz, amit csak tud, hogy a lehető legkisebbre csökkentse a baba
fájdalmait, és mi is hozzáadjuk az erőnket az övéhez, de az egészet nem vagyunk képesek
elvenni. A teste még apró, egy csekély mennyiségű vér is jelentős változásokat idéz elő
benne. Szükség van az átalakításra. A javítások a szíveden legfeljebb egy, vagy két napig
fognak tartani, de lehet, hogy csak órákig. A gyermek meg fog születni, és nekünk készen kell
állnunk erre. Adtunk neki időt, amennyit csak megengedhettünk magunknak. Ezzel a vérrel,
és a teste változásaival remélhetjük, hogy a szíve és a tüdeje elég érett lesz hozzá, hogy
kitartsanak a külvilágban. Ez egy olyan alku, ami egyikünket sem tesz boldoggá, de úgy
ítéljük meg, hogy mindenképpen szükség van rá.
Dayan hajolt fölé, szemei szerelmet sugározva jártak fel-alá Corinne arcán.
– Ne ess most pánikba, szerelmem. Kiválasztottuk az utunkat, és elindultunk rajta. Együtt
megyünk végig. Elég erős lesz, bízom Dariusban. Ő a családom. A te családod és a baba
családja. Helyezd a hited Gregoriba. Ő hatalmas gyógyító, és mindent elkövet, ami csak
lehetséges, hogy megvédje a meg sem született gyermekünket. És nekem elhiheted, sem
Darius, sem a bátyja nem szokta elveszteni azokat a csatákat, amibe belebonyolódnak.
Corinne emlékeztette magát, hogy lélegezzen, a babának oxigénre van szüksége, vagy talán a
többiek emlékeztették erre. Tisztában volt vele, hogy elméjének mostani megosztása kissé
eltér attól, mint amikor kizárólag Dayannal osztja azt meg. A kettejüké sokkal intimebb,
meghittebb volt. Bár ez teljesen más volt, mégis kényelmesnek és gondoskodónak érezte.
Dayan karjai bölcsőjében ringatta, családja és barátai által védettnek és szeretettnek érezte
magát.
Kimerült volt, de nem akarta így érezni magát. Ők mindannyian olyan keményen,
megfeszített erővel dolgoztak, Gregori és Darius óriási energiákat szabadítottak fel az
érdekében. Szeretett volna jobban lenni mindannyiuk kedvéért, de a szíve dadogott, teste
furcsa erőtlenségbe süllyedt. Gyenge volt, és még csak arra sem volt képes, hogy mást
hazudjon, feküdt Dayan karjaiban, be- és kilélegzett olyan lassan és folyamatosan, ahogyan
csak tudott.
Desari nyugtalanul nézett Dariusra. A küzdelem a gyermekért elhúzódott, a férfi egyre
sápadtabb lett.
Gregori megcsóválta a fejét.
– Egy felemelkedés, legfeljebb kettő. A gyermek javát szolgálja minden egyes óra, amit
nyerünk neki. – Corinne karjára tette a kezét. – Ő is harcos, mint te. Elfogadja, ami vele
történik, és mindehhez tőled vette a példát. Tudom, hogy nehéz, hiszen minden teljesen új és
idegen a számodra, de nagyon jól csinálod. Nem veszítjük el a lányodat. Ő pedig hajlandó
velünk együtt harcolni, így a csatát már félig meg is nyertük.
– Köszönöm.
Corinne kényszerítette magát, hogy fennhangon beszéljen, de hangja csupán egy vékony, halk
susogás volt, Gregori mégis tisztán értette a szavait. A lány feladta a küzdelmet az ébren
maradásért, lehunyta a szemeit, és belesimult Dayan testének melegébe és erejébe.
– Már nem képes egyedül szabályozni a testhőmérsékletét, – mondta aggodalmasan Dayan
Gregorinak. – Miért nem reagál a vérre és a gyógyításodra?
– Reagál Dayan, – válaszolt Gregori halkan. – A szíve még mindig ver, annak ellenére, hogy
gyakorlatilag szétesik ettől a gyors ütemtől. A teljes energiáját felhasználja, hogy életben
maradjon. Amikor nem győzi már a saját erejével, majd kölcsönadjuk neki a sajátunkat, utána
pedig azonnal át kell alakítanod. Készen kell állnunk. Hamarosan, és gyorsan fog
megtörténni. Imádkozzunk, hogy azokban az órákban történjen, amikor teljes erőnknél
vagyunk, ne pedig nappal.
Dayan szemlátomást elhalványult.
– Ez nem történhet meg.
– A gyermek tisztában van a veszéllyel, – szólalt meg halkan Darius is, hangja tökéletes
keveréke volt a bársony puhaságának és az erőnek. – Meg fogja kísérelni, hogy kitartson a
leggyengébb óráinkban. Érti, és harcolni fog, hogy várjon.
– Én nem vagyok teljesen erőtlen akkor sem, tudok segíteni, ha a szülés túl korán indulna el,
De ha Corinne szíve hagy cserben bennünket, nem tehetek semmit, – mondta Gregori.
– Akkor inkább átalakítom most, – mondta Dayan, fekete szemeiben visszatükröződtek a
gyertyák és a kristályok fényei. Mintha egy hideg szél söpört volna végig a hatalmas termen,
hogy a gyertyák pislákoló fényei fellobbanjanak, és dühös, őrjöngő táncba kezdjenek.
Corinne apró keze remegve megmozdult, vakon eltalált Dayan tökéletesen megformált
szájáig, lágy, tiltakozó gesztussal simított végig rajta.
„Megígérted nekem Dayan. Emlékeztetlek a szavadra.”
Azonnal egy csókot nyomott a tenyere közepébe, és olyan szorosan ölelte magához, mintha
ezzel odaláncolhatná a Földhöz.
„Nem tehetek mást, mint betartom.”
– Corinne, – Savannah hangja gyengéden csengett, – Shea egy nagy gyógyító. Mielőtt egy lett
volna közülünk, ő is ember volt, mint te magad. Sebész. Emlékszel? Már beszéltünk róla.
Szóltam neki, sokkal gyorsabb tempóban jönnek. Hatalmas segítség lesz a számunkra a
babával kapcsolatban. Értesz engem?
Corinne bólintott.
– Értem mit akarsz mondani. Ki fogom várni, amíg megérkezik. Ha a babámnak nagyobb
esélyt ad, bármit megteszek.
– Shea egy valóban kivételes asszony, – tette hozzá Gregori. – Régóta kutatja ezt a különös
problémát, és reméli, hogy megtalálja a módját, hogy segítsen a gyerekeknek és a nőknek.
– Corinne nagyon fáradt, – mondta Dayan halkan. – Mindenkinek köszönöm a segítséget.
Corinne tudatában volt a mozgásnak, ami a teremben kelt, és a hatalom egy hullámzásának,
amivel elkészült az ágya. Fel sem merült, hogy visszavigyék a felszínre abba a házba, ahol
ezelőtt volt. Itt marad Dayannal ebben a kristályvilágban, míg a szíve már nem lesz képes
életben tartani.
Dayan magához ölelte, míg halkan mormolva köszönetet mondott a homályos, árnyékos
alakoknak, akik sorra távoztak a teremből. Corinne elégedetten feküdt a karjában, érezte
szilárd testét, és hálás volt hatalmas erejéért. A kamrát most olyan illat töltötte be, ami úgy
tűnt, derűs nyugalommal burkolja be őt. Úgy érezte szabadon, békében élvezheti ki ezt a föld
alatti világot, amíg csak tudja.
Darius hajolt le hozzá, megpihentette haján a kezét.
– Isten hozott a családunkban kicsi húgom. Hálásak vagyunk, amiért megtaláltunk.
Aztán a keze elillant, vele mozdult hatalmas ereje is.
Tempest lehajolt hozzá és megcsókolta az arcát.
– Üdvözöllek Corinne, és légy erős.
Megfogta Darius felé nyújtott kezét, és követte őt kifelé.
Desari és Julian egy-egy üdvözlő és bátorító csókot simítottak a homlokára, váltottak néhány
gyengéd szót Dayannal, és kisurrantak.
Gregori és az életpárja Savannah távoztak utoljára. Megnyugtatták Dayant, hogy ők a
közelben maradnak, ha szükség lenne rájuk.
– Végre, – súgta Dayan lágyan, – egyedül vagyunk. – Kényelmesen elhelyezte Corinne-t az
ágyban. A vízesés hangjának ugyan hangosnak kellett volna lennie, de Corinne már
megtanulta lecsendesíteni a hallását, így Dayannak eggyel kevesebb dolgot kellett megtennie
érte. Eligazgatta körülötte a paplant. – Ha a baba megszületik, teljesen meggyógyítalak, és
éjszakák végtelen hosszú sorát fogom azzal eltölteni, hogy szeretkezem veled. A hajam nem
váltott még színt? Arra számítok, hogy a következő felemelkedésre hófehér leszek ettől az
ijedségtől.
Elmosolyodott és beletúrt a hollófekete tincsekbe.
– Így tetszik a hajad, ahogy van. Ha fehér lesz, azt nem írhatod az én számlámra. Kettőnk
közül melyik gyagya ment el a sárkánnyal harcolni? „Mi volt az egyébként?” – túlságosan
fárasztónak találta, hogy hangosan beszéljen, ezért inkább besurrant meghitten az elméjébe, és
összeolvadt vele. – „Ellenállhatatlan vágyat éreztél egy kalandra? Te voltál a Fehér Lovag,
aki egy vödör vízzel ellocsolja a tüzeket?”
Dayan halkan nevetett, kinyújtózott mellette, és közelebb vonta magához.
– Összekevered a történeteket.
Ujjhegyei a szeretett arc fölé rebbentek, kinyomoztak minden finom csontot, minden
klasszikus vonást.
– Olyan szép itt. – Corinne szemei csukva voltak, hangja álmatag volt és elégedett. – Tudtam,
hogy ilyen lesz. Szoktam álmodni róla, hogy új világokat fedezek fel. Szerettem volna úszni
az óceánban a korallzátonyok között. – Ujjaival a haját dörzsölgette. – „Olyan rövid idő alatt
annyi mindent adtál nekem Dayan. Köszönöm. Repültem az égen, mint egy madár. Eljutottam
a föld mélyére, a kristályok és a drágakövek közé.” – Egy hirtelen mosoly rántotta fel
szájsarkait. – Ráadásul nagyon híres zenészekkel találkoztam, tudod, ez volt életem álma.
Dayan szorosan lehunyta a szemét, úgy érezte, minta egy láthatatlan kéz satuba fogta volna s
szívét. Mellkasa égett a rettegéstől. Kicsúszott elméik egyesüléséből, pusztán a hangját
használta, nem szerette volna, ha a lány észreveszi.
– Szeretlek Corinne, – súgta a fülébe.
„Én is szeretlek,” – mocorgott közelebb a karjaiban. – „Mutasd meg, milyen lenne, ha olyan
lennék, mint te Dayan, hogy milyen futni, repülni, és csodálatosan szabadnak lenni.”
Így is megérezte a férfi rettenetes bánatát, ösztönösen enyhíteni szeretett volna a terhén.
Ujjaival gyengéden meghúzta a haját, hogy vigye őt egy hihetetlen utazásra időn és téren át.
– Nem utazhatok veled, – mondta halkan, és nyers fájdalmat érzett, hogy nem adhatja meg
neki, amit kér, miközben azt kívánta, bárcsak a karjaiban tartva száguldhatna vele a csillagos
ég alatt. – Az idő lehűlt, vihar közeledik. Nem lenne biztonságos.
– Hova rejtetted a képzeleted ma estére? „Hol van a költőm? Énekelj, és engedd, hogy
láthassam az emlékeidet. Látni akarom a vadakat, futni akarok és ugrani, minden olyan
dolgot megtenni, amit még csak elképzelni sem mertem soha. Oszd meg velem.”
Nem nyitotta ki a szemét, mégis ránézett, érezte ezt mélyen benn magában, ahol igazán
számított.
Dayan közelebb hajolt, a lánya fölé tette a kezét, a lányuk fölé, John lánya fölé, hogy neki is
megmutathassa, milyen is lesz az éjszaka világa, ami rá vár. Érezte, hogy a baba megmoccan
érintése alatt, és azon kapta magát, hogy elmosolyodik.
Corinne az övé fölé tette a kezét, ujjait összefűzte a férfi jóval nagyobb ujjaival. Kizárta
elméjéből a félelmet, a rettegést, hogy mindkettőjüket elveszíti, és teljesen összeolvasztotta az
elméjét Corinne-éval.
Engedte, hogy emlékei keresztülsöpörjenek rajta, érezte hogyan erősödik fel a hatalma,
hogyan árasztja el a testét, ahogy alakja elmozdult. Bunda fodrozódott fel a bőrén, izmai inas
kötelek lettek egész testén. Mélyen összeolvadva ott voltak mindketten a leopárd testében. A
macska lassan, majdhogynem lustán, magabiztosan ügetett a dzsungelben a sűrű
aljnövényzeten keresztül.
Bámulatos volt. Képes volt érezni hogyan borzolja a szél a leopárd bundáját, érezte az
illatokat a levegőben, mindenről értesült, ami körülötte történt a bajusza csúcsaitól.
„Ez olyan, mint egy radar!”
Dayan boldog volt, hogy gyönyörködtethette őt. A leopárd lazán felugrott az erdő talajáról
egy fa ágára, vagy hat méterrel a feje fölé. Könnyedén, erőlködés nélkül teljesítették sima
izmai az utasítását, mintha csak egy vállrándításról lett volna szó. Körös-körül a dzsungel
vette őket körbe, hatalmas levelek, és égbe nyúló kardlevelű páfrányok.
A lombkorona ringott a szélben, olykor megengedve a nap szétszórt sugarainak, hogy
megtáncoltassák az árnyékokat a talajon.
Corinne elcsodálkozott a leopárd éles intelligenciáján. Először azt hitte, ez azért van, mert
Dayan foglalja el a nagymacska testét, de aztán rájött, a férfi árnyékolja jelenlétüket, az állat
magától mozgott és vadászott.
„Mindketten jelen vagytok a leopárd testében.”
„Ez az én gyerekkori élményem. Meg kellett tanulnom a készségeket. A leopárdok csodálatos
lények. Gyorsak és ravaszak, óvatosak, és mindig nagyon nehéz felismerni őket. Jól
alkalmazkodnak a különböző környezetekhez, a dzsungelhez éppúgy, mint a sivataghoz.
Bejártuk a különböző élettereket, hogy minél több tudásra tegyünk szert. Az állatok világa az
ismeretek hatalmas tárháza.”
Corinne nagyon érdekesnek találta a témát, és lenyűgözte a mélységes elismerés, és az állatok
tiszteletben tartása.
„Mutass még többet.” – A terep ezúttal teljesen más volt. A leopárd is másképp nézett ki.
Hosszabb bundát viselt nagyobb foltokkal. Corinne gondosan tanulmányozta. – „Úgy néz ki,
mint egy hóleopárd, de mégsem egészen.”
– Ennek a fajnak amuri leopárd a neve, arról a folyóról nevezték el őket, ami Oroszország és
Kína határán folyik. Gyönyörűek, de meglehetősen ritkák, ők is a kipusztulás szélén állnak
éppúgy, mint a mi fajunk.
Azonnal megérezte a szomorúságot, ami megrohanta a férfit, és összekapcsolódásuk miatt
sajátjának érezte azt, hiszen nem volt pontos határa annak hol végződik ő és hol kezdődik a
férfi. Ez egy ismeretlen intimitás volt, de mégis helyénvalónak tűnt. Ő most egy Corinne
nevű otthon volt. Ő volt Dayan egész világa, a levegő, amit belélegzett.
Képtelen volt elviselni a szomorúságát, még egy ilyen fontos kérdésben sem, mint egy
haldokló faj.
Dayan felelevenítette emlékeit, közvetítette a leopárd cserkészését, céltudatos mozdulatait,
amivel egyre jobban megközelítette a prédát. A szemek koncentráltak, a szándék könyörtelen
volt. Dayan érezte, hogyan árad keresztül rajta az állat vadsága.
Érezte, hogy Corinne hirtelen mélyen, izgatottan kezd lélegezni. A baba rúgott egyet a tenyere
alatt.
Corinne kinyúlt, hogy megnyugtassa a gyermeket. Dayan azonnal hozzátette az övéhez saját
szeretethullámát. Anyja boldogsága, társulva Dayan megnyugtató jelenlétével, lehetővé tette a
baba számára, hogy könnyebben fogadja az új benyomásokat.
Másik emléket keresett, valami kevésbé ijesztő a jelenetet a macska életének
mindennapjaiból.
A leopárd kiállt egy faág végére, és hosszú pillanatokig az orrát felemelve ízlelgette a szelet,
az információk sokaságával ajándékozta meg. Aztán lustán nyújtózott és a földre ugrott.
Hangtalan mancsain elügetett a dzsungelen keresztül egy kis patak felé, ahol inni lehetett.
Körös-körül mindenütt kisebb lények nyomai voltak, akik elmenekültek a tűzvonalból, amerre
a macska járta az erdőt. Futni kezdett, az erő és a sebesség áramlott át rajta, magának a
futásnak az öröme. Ez Dayan saját emléke volt, elfoglalta a leopárd testét, és Corinne nagyon
hálás volt érte, hogy megosztotta vele.
A dzsungelből egyenesen egy modern hangversenyterembe vitte, egy hatalmas helyiségbe,
ami zsongott a beszélgetéstől és a nevetéstől. Aztán a fények elhalványodtak, várakozásteljes
csend lett. A pillanat egyre nyúlt.
Corinne pontosan olyan izgalommal várta az együttes megjelenését, mint a tömeg. A sötét
Trubadúrokat, akik híresek ragyogó tehetségükről, gyönyörű dalszövegeikről és a zenéről,
amit olyan elképesztő hozzáértéssel játszottak.
Aztán hirtelen az együttes befutott a színpadra, a közönség ordított, felállt, dobogott és vadul
tapsolt.
„Elképesztően jóképű vagy.”
Büszkeség áradt belőle, elégedett, meglehetősen birtokló öröm, ami hihetetlenül boldoggá
tette Dayant.
Ujjai kinyomozták puha szájának görbületét.
– Az én kis rajongóm, – bosszantotta, és lehajolt hozzá, hogy magának követelje ajkait.
Képtelen volt uralkodni magán. Vágyott selymes szájára, érezni akarta az ízét. Bár minden
mozdulata gyengéd és lágy volt, áradt belőle a vad birtoklási vágy, a fájó, eleven szükség.
Corinne hasonlóan túlfűtött gyengédséggel válaszolt, az egyetlen módon, ahogyan
kifejezhette egyre növekvő szerelmét ez iránt a vad, magányos férfi iránt.
Felcsúsztatta a nyakába a karjait, hogy magához ölelhesse a fejét, ami hatalmas erőfeszítést
kívánt tőle, teste már annyira fáradt és elgyötört volt.
Dayan azonnal megérezte fáradtságát, és lassan, vonakodva, de elszakadt a szájától, puha
csókokkal borította be szájsarkát, állát, puha, sebezhető torkát, végig a nyaka vonalát.
Annyira szerette, hogy az már fájt, és ugyanezt a fájdalmat érezte benne is. Ez pedig akkora
alázattal töltötte el, amit soha semmi más nem érhetett volna el.
Most már elolvashatta minden gondolatát, könnyedén megnézhette minden egyes emlékét.
Évszázadokig egyedül volt, még akkor is, ha tengernyi ember vette körül, és csak emlékei
voltak a szeretetről. Az egész világát megváltoztatta, annyi mindent hozott neki. Corinne
elfogadta őt olyannak, amilyen volt. Hozzáférést nyert az emlékeihez, összeolvadt elméiken
keresztül folyamatosan olvasta a gondolatait, és most az összekötés rítusa és a vércsere még
inkább elmélyítették ezt a kapcsolatot.
Látta, hogy nem azért fogadja el, mert életpárok, hanem mélységes szerelemből és
elkötelezettségből. Corinne hitt a saját ítélőképességében. Megérezte mi a jó neki, és azt
magához ölelte. Rajongott a költőért, aki a zene, és a dalok nyelvén fejezte ki magát. De épp
így elfogadta sötétebb oldalát is, tudta, hogy az is az ő természete, a része. Hitt abban, aki ő
volt. És ami ő volt.
– Azt akarom, hogy aludj szerelmem, – suttogta halkan, szája végigfutott finom
kulcscsontján. – Érzem a fáradtságod. Csak menj és aludj. Ez esélyt ad a szervezetednek,
hogy megpihenjen. Itt maradok melletted.
A karcsú karok erőtlenül csúsztak le a nyakáról, és estek a paplanra. A férfi kóborló szája
ellopta a képességét a józan gondolkodásra. Becsukta égő szemeit, könnyek keltek életre
szemhéjai mögött, előszivárogtak szempilláira.
Fájt neki Dayan rettenetes bánata. A férfi nem akart aludni. Rettegett attól, hogy mire újra
felemelkedik, ő örökre elvész a számára. Corinne új tudatosságával egyre világosabban és
tisztábban olvasott Dayanban, tehetségei, képességei sokasodtak.
„Biztonságban vagy itt velem?” – próbálta csillapítani, megnyugtatni őt.
Dayan megfogta a kezét és odahúzta a szájához. Erős fogai rendkívül gyengéden rágcsálták
ujjait. Kifordította önmagából.
– Mélyen a föld alatt vagyunk. Nem kell mindig a föld enyhet adó ölelésében aludnunk.
Inkább maradok melletted. Ha naplemente előtt ébrednél, nem szabad megijedned. A testem
olyan lesz, mint a halandóké a haláluk után. De ez csupán regeneráció. Természetes állapot a
Kárpátiaknál Corinne. Nem szeretném, ha bármi megrémítene.
Hogy biztosítsa róla, hogy megértette, elmosolyodott. Dayan mindenben rendkívüli.
Varázslatos. Ha hamarabb ébredne is, és halott állapotban találná, akkor is áradna belőle az
erő. Képeket fedezett fel az elméjében. Kárpátiak pihentek rajtuk egy olyan állapotban, ami
leginkább hibernációnak látszott. Érezte a talaj üdvözlő ölelését, és hogy ez mennyire
természetes, ilyenkor valóban az ég és a föld része lesznek.
– Nem fogok félni, ha felébredek Dayan. Arra fogok gondolni, hogy mindjárt felébredsz, mint
Csipkerózsika. – Hangja annyira gyenge volt, hogy emberi fül számára már teljesen
érthetetlen lett volna, de Dayan gond nélkül értette a szavait. Mosoly volt a hangjában. – Ha
megcsókollak, az fel fog ébreszteni?
– Ha szükséged van rám Corinne, – mondta nagyon komolyan, pedig tudta, hogy a lány csak
ugratja, – meg foglak hallani. – Összefűzte ujjait az övével, és közelebb húzta magához a
testét. – Mindig meghallom, ha hívsz.
„Ismerlek téged. Már nem félek Dayan. Tényleg nem. Történjen, aminek történnie kell.
Mindent megtettünk, hogy felkészüljünk erre. Vagy túlélem, és megkapjuk az ezután-
boldogan-éltek befejezést, vagy nem. Élvezni szeretném a veled töltött időmnek minden egyes
percét, minden másodpercét. Kérlek, te se légy ennyire rémült miattam.”

Érezte milyen gyorsan ver a szíve, a félelem diktálta a ritmust a mellkasában. Mély lélegzetet
vett, beszívta az illatát a tüdejébe. Magába vonta, hogy derűs, nyugodt lelkiállapota
kiterjedjen rá is. Hagyta, hogy az átáramoljon rajta, mert tudta, hogy a lánynak igaza van.
– Nem félek attól, hogy egy másik világba utazzak. Ha az az a hely, ahol ti ketten is lesztek.
De azért remélem, hogy itt maradunk, hogy megoszthassam veled ennek a világnak a
szépségét. Szeretném újra érezni, hogy szeretem a családom, és hogy gyerekeket neveljünk
fel, mielőtt tovább utaznánk. De ha ez nem adatik meg, hát legyen.
Corinne feküdt mellette, félig már egy álomszerű állapotba sodródva. A baba mozgott a
testében Dayan meleg keze alatt. Mindhárman kapcsolódtak egymáshoz. Dayan nagyon
erősen érezte ezt a kapcsolatot, és Corinne azon kapta magát, hogy mosolygós, nyugodt és
tökéletesen boldog. Bármi történjék is, egy kincset adott neki. Azzal, ahogy szerette őt. A
széteső szívével, egy másik férfi gyermekével a hasában. A furcsa tehetségével és a
tárgyilagosságával együtt. Elfogadta őt annak, aki volt, ami volt. Sem többet, sem kevesebbet
nem akart tőle. Ennél pedig senki sem kívánhat többet. Hallani szerette volna a zenéjét,
feloldódni benne, hangjával a fülében róla álmodni.
Dayan kiolvasta a kívánságot az elméjéből, körülnézett a barlangban és hirtelen a tudatára
ébredt, hogy nem hozta magával értékes gitárját, most az egyszer nem gondolt erre. Mindig a
keze ügyében tartotta, és most, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá, nem volt sehol.
„A te biztonságérzet takaród.”
Nevetés nyoma volt a lány hangjában, mintha megérezte volna újra feltörő pánikját.
„Baby,” – Dayan azon kapta magát, hogy felnevet meleg közelségétől, – „Nem tudok neked
játszani a gitárom nélkül.”
„Nem hagyhattam ki ezt a ziccert. Énekelj nekünk. Nekem és a babának. Ahhoz nem kell
hangszer, hogy énekelj.”
Hihetetlenül önelégültnek, csipkelődőnek és boldognak hangzott.
Dayan magához húzta, a fejét kényelmesen a vállára simította. Nem tehetett mást, mint amire
kérte.
Gyönyörű hangja tele volt szerelemmel, a dalszövegek ömlöttek belőle, mint az olvadt arany.
A karjában aludt el, szája apró, boldog mosolyra húzódott. Keze alatt a gyermek közelebb
bújt, és elsodródott édesanyjával.
 16. fejezet

Corinne a testében hullámzó fájdalomra ébredt. Elméjében hallotta a baba halk,

visszhangos kiáltását, és megrémült, hogy eljött az ideje, hogy szüljön, túlságosan is korán.
De az a csendes, kétségbeesett kiáltás a fejében teljesen lenyugtatta Corinne-t. Mély lélegzetet
vett, hogy a lánya értékes oxigénhez jusson.
– Rendben vagyunk baby, – dúdolta halkan, – számítottunk rá, hogy ez történik.
A barlangban nagyon sötét volt. Csak a víz ragyogott, kiadva egy halvány fekete-ezüst fényt
visszatükrözve a magas mennyezeten lévő nyíláson beeső világosságot, ami nagyon távol volt
tőle, Corinne mégis olyan tisztán látta, mintha nappali világosság lenne körülötte.
Óvatosan leltárba vette a testét, kicsit izgatott volt, kicsit félt, mégis határozott maradt.
Megpróbálta nem észrevenni, hogy szíve túlságosan erőlködik, mégis túlságosan lustán
dolgozik. Nem akart arra gondolni, hogy meghal, és megrémülni ettől. Szeretett. Teljesen.
Tiszta szívéből. Fenntartások nélkül. És viszontszerették ugyanígy. Hányan mondhatják ezt el
magukról? Azt is tudta, hogy ez a feladat a legfontosabb, a legmonumentálisabb az életében.
Szépséget, magát a csodát hagyja örökül. A világon egyedülálló kincset. A lányát.
Becsukta a szemét, és mélyet lélegzett, hogy kiegyensúlyozza magát. Meg fogja csinálni.
Mindig megcsinálta, amit megköveteltek tőle. És ez a pillanat fontosabb volt az életében
bármi másnál. Életet ad a lányának.
– Meg tudjuk csinálni baby, – suttogta halkan, – együtt. Mi ketten. Megcsináljuk. Oly sok
más nő haladt előtte már ugyanezen az úton, és milliók fogják követni is, de az időnek ez a
pillanata az övé volt, és ő nem fogja cserbenhagyni a lányát.
Corinne lassan Dayan felé fordította a pillantását. Teljesen mozdulatlanul feküdt mellette.
Nagyon sápadt volt, nem süllyedt és emelkedett észrevehetően a mellkasa. Általában meleg
tapintású bőre most jéghideg volt. Úgy feküdt ott, mintha halott lenne. Rátalált hosszú,
összekuszálódott hajára, beletúrt, hogy egymáshoz érhessenek. Szüksége volt rá, szüksége
van szilárd, valós jelenlétére. Alva, vagy ébren, a jelenléte megnyugtatta őt.
A nap még nem nyugodott le, de ösztönösen érezte, hogy már közel jár hozzá. A legfurcsább
az volt, hogy nem érezte Dayan jelenlétét az elméjében. Míg ott volt, teljesen természetesnek
találta azt, úgy érezte, mintha állandóan egymáshoz érnének. Milyen sokat is számított.
„Szóval ez történik szerelmem.” – Ujjai ökölbe szorultak a hajában. Az arcához húzta a sötét
tincseket. – „Azt hiszem, készen állunk, mármint annyira, mint amennyire bárki is készen
állhat erre. Nagyon szeretlek. Halld Dayan. Szeretlek.”
A fájdalomhullám újrakezdődött, úgy tűnt, egyre magasabbra és magasabbra emelkedik,
amikor tetőzött, Corinne a levegőre koncentrált, ami a tüdejében járt ki-be, elképzelte hogyan
áramlik le kisbabájához. A gyermek rémült volt és kellemetlenül érezte magát. Valami
préselte, szorította, hogy elhagyja a helyét, de nem akarta, hogy megtörténjen.
Az ösztön átvette az irányítást, anya és gyermek csapatként kezdtek dolgozni. Corinne
megparancsolta a testének, hogy lazuljon el, és maradjon nyugodt, és közben mélyeket
lélegzett az összehúzódások alatt, elméjével pedig a babát csillapította.
Megdöbbenve kellett tapasztalnia, hogy képes volt megérinteni lánya elméjét, és hogy a
gyermek mennyire értelmes és figyelmes volt már ebben a zsenge korban is. A baba minden
fájásra előre figyelmeztette őt, még mielőtt Corinne megérezhette volna, így volt ideje rá,
hogy mélyeket lélegezhessen előtte, és végig megtartsa a tempót, amíg tartott.
Szerette volna, ha fel tud kelni és sétálni, hogy meggyorsíthassa a folyamatot, de nem merte
megkockáztatni. Annak ellenére, hogy eltökélte, nem fog pánikba esni, érezte, amint
árvízként árasztja el a félelem, ahogy az összehúzódások egyre erősödtek, mellkasára pedig
mintha egy súlyos kő nehezedett volna.
Azonnal megérezte, amikor Dayan felébredt.
Abban a pillanatban ott volt a fejében, amint az elsőt lélegezte, ahogy szíve megtette az első
erős, megnyugtató dobbanást, ami szinte betöltötte a termet. Az ő sziklája. A horgonya.
„Dayan,” – lehelte a nevét, és belélegezte az illatát.
Hát persze, hogy eljött hozzá a szükség idején.
Keze végigsimított az arcán egy szerető, gyengéd érintéssel. Érezte hogyan ömlik felé a
szerelem a szívéből és a lelkéből.
– Nem leszel egyedül szerelmem, soha többé. Bármi történjék is ma éjszaka, én veled
maradok.
– Örülök, hogy itt vagy velem. Szeretem Lisát, de tudom, mennyire nehéz lett volna neki
ezzel megbirkóznia. Nem ijeszthetem meg túlságosan. Az arra késztetné, hogy bűntudata
legyen. Fogalma sincs milyen sok csodálatos ajándékot adott nekem. Nem szabad
rátámaszkodnom a szeretetére.
A következő összehúzódás, minden eddiginél nagyobbnak ígérkező hulláma, a torkába
fojtotta a lélegzetet.
– Itt az idő, – jelentette ki halkan Dayan. Fekete szemei összekapcsolódtak a mohazölddel, és
ő azonnal zuhanni kezdett téren és időn át feneketlen mélységébe.
Dayan elmozdította őt kissé, de tekintetét ott tartotta megbabonázó, bűbájoló pillantása
fogságában.
„Eljött az idő. A baba jön, a szíve pedig gyengül. Azonnal szükségünk van a gyógyítókra.”
Hívást küldött ki az éjszakába, tudta, hogy a többiek a közelben vannak valahol, a
barlangrendszer más kamráiban és alagútjaiban. Hívása azonnal felébresztette őket.
Még mindig szemei fogságában tartva pillantását, eltávolította elméjéből a fájdalmas
tapasztalatokat, hogy teste kissé megpihenhessen. Hallotta szíve egyre hosszabbá nyúló
botladozásait, ami beharangozta a katasztrófát. A lány teste máris kifáradt, pedig ez még csak
a kezdet volt.
– Már nem érzem az összehúzódásokat, – suttogta. – pedig kellene, mert azokon keresztül
tudok segíteni a babának Dayan. Ha nem érzem, mi történik, hogyan segíthetnék?
– Egyszerűen csak blokkolom a fájdalmad, ezt a halandók is megteszik különféle
gyógyszerekkel egy szülés során, az összehúzódásokat továbbra is érezni fogod, csak a
fájdalmat nem. – Látszólag teljesen nyugodt volt, és az elméje is teljesen nyugodt volt, ami
összekapcsolódott a lányéval. Mélyen azonban, ahová ő már nem láthatott, szívét mintha satu
szorította volna össze. – Fölösleges lenne ilyesmivel terhelni a szíved, ha képes vagyok
megakadályozni.
Igyekezett tárgyilagos és tényszerű maradni. Amikor az összehúzódásnak vége lett, a karjaiba
húzta őt, megérezte az igényét, hogy testhelyzetet változtathasson.
Corinne az utolsó csepp erejét is arra fordította, hogy a szíve kitartson, de a megterhelés
gyorsan merítette lefelé energiáit.
Dayan beletemette selymes hajába az arcát, és egy pillanatra megpihent ott, míg szigorúan
elzárta saját félelmeit.
– Bárcsak tehetnék érted valamit Corinne, – mormolta halkan.
A lány felemelte a fejét, hogy megcsókolhassa.
– Lisa nagyon törékeny Dayan. Ő a családom és én nagyon szeretem.
Corinne nehezen lélegzett, alig tudott beszélni.
– Csss édes, gondoskodni fogok róla, hogy Lisa egész életében szeretve és védve legyen.
Miatta nem kell aggódnod.
„De mi lesz, ha nem tudom megcsinálni Dayan? Ki fog szólni neki, és hogy fog idejönni, hogy
veled és a babával legyen? Cullen…”
– Cullen jelen pillanatban nagyon is jól van, kényelmesen pihen és Lisa fogja a kezét, – sietett
megnyugtatni, – Syndil és Barack pedig őrzik őket, ügyelnek rá, nehogy történjen valami
bármelyikükkel is. Meg tudom érinteni őket bármelyik pillanatban, és te is képes vagy erre.
Ha elküldöd a félelmeidet a fajtársainknak, ők éppúgy meg tudnak nyugtatni, mint én. Syndil
tudja, hogy szülsz, figyelemmel kísér bennünket, ahogy én is figyelemmel kísérem őket.
„Nem hagyd, hogy megmondja Lisának, hogy valami nincs rendben. Ha valami történik
velem, menj el Lisához. Te menj Dayan. Neked kell elmondanod neki.”
– Azt akarom, hogy maradj továbbra is nyugodt édes. Csak tartogasd az energiáidat. Neked az
a dolgod, hogy életben maradj, és életet adj a gyermeknek. Nem pedig az, hogy aggódj valami
miatt, ami talán soha nem történik meg, Lisa miatt meg főleg ne, aki tökéletes biztonságban
van.
A következő összehúzódás, ami keresztülsöpört a testén, minden eddiginél intenzívebb volt.
A szíve kitört, őrjöngő dobolásba kezdett. Nem kapott levegőt. A kő összezúzta a mellkasát, a
baba nagyon-nagyon csendes lett benne.
Pánik tört rá, küzdött, hogy levegőt vehessen. Tudta, hogy Dayan segíti őt, de nem képes
behúzni a levegőt a tüdejébe.
Gregori csillámlott be a szobába.
Az egyik pillanatban még nem volt ott senki, a következőben pedig már ott állt, magasan,
egyenes tartással, legyőzhetetlenül. Megnyugtató mosollyal nézett rá, de Corinne már kezdte
kiismerni őt, a szinte folyamatos elme összevonásuk kötelékén át. Ott volt az aggodalom az
gondolataiban. Darius szintén szinte fenyegetően magasodott fölé, még nagyobbnak tűnt, mint
a valóságban, erősnek látszott és abszolút megingathatatlannak.
Egy nő alakja bontakozott ki az üres levegőből, előbb átlátszó volt, aztán pedig nagyon is
valós. Apró termetű volt, borvörös hajú, és a tökéletes hozzáértés benyomását keltette.
Ő volt az, aki először közelebb hajolt, rátette a kezét Corinne hasára, a koncentrációtól apró
ránc jelent meg a szemöldökei között.
– Corinne, ő itt Shea, – mondta csendesen Gregori. – Bízz az ítélőképességében, ahogyan mi
is. – Megfogta a kezét. – Népünk gyülekezik, mindenhol, ahol csak vannak. támogatni fognak
bennünket. Megcsináljuk.
Corinne szeme Dayanra tapadt.
„Mentsd meg a babámat.” – Kétségbeesett könyörgés volt ez. – „Valami nincs rendben,
érzem.”
– Corinne, – Shea hangja bár halk volt, nagyon határozott, – ki fogom emelni a babát. Nagy
bajban van, azonnal ki kell vennünk. – Felnézett Dayanra – „Azonnal be kell fejezned az
átalakítást, amint megtettem Dayan. Hozd át teljesen a mi világunkba, és reménykedjünk,
hogy lesz elegendő ereje elég gyorsan keresztülmenni az átváltozáson ahhoz, hogy életben
maradjon. Gregori és Darius segíteni fognak neked ebben. Julian és Jacques várakoznak,
hogy vért adhassanak, ha szükség van rá.”
Miközben Dayanhoz beszélt, előkészítette Corinne-t. Semmiféle világításra nem volt
szüksége, mégis ügyesen átvágta a ruháit. Az elméjével irányította Gregorit és Dariust,
anélkül, hogy meg kellett volna szólalnia. Úgy dolgoztak együtt, mint olajozott gépezet.
Dayan újra megváltoztatta Corinne testhelyzetét. Fejét a mellkasára húzta, hogy pihenjen.
Shea gyors volt és hatékony, magasan képzett emberi sebész éppúgy, mint Kárpáti gyógyító.
Nyilvánvaló volt, pontosan tudja, mit csinál.
Nem érzett fájdalmat, összehangoltan zárták el előle a fájdalmat. Furcsa érzést keltettek benne
Shea sietős, precíz mozdulatai, ahogy megnyitotta a méhét, hogy hozzá férjen a babához.
Corinne kívülről látta magát az egész művelet alatt. Megint elsodródott az álomvilágba, nem
volt benne egészen biztos mi annak a része, és mi a valóság. Látta a piros hajú nőt, ahogy
belevág. Érezte Dayant, hogy orrával beletúr a nyakába, szája sodródik a pulzusa fölött, majd
fogai belemélyednek a nyakába. Egy csöppet sem rémítette meg.
Gregori fókuszált, kilépett a testéből fény és energia formájában, és beáramlott a testébe, hogy
lelassítsa a halálát, és felgyorsítsa az átalakulás folyamatát.
Corinne hangokat hallott, ahogy az ősi nyelven kántáltak, sietős jövés-menés kezdődött
mellette, valakik egy kis üvegfalú ládikót hoztak be a terembe, ami úgy nézett ki, mint egy
inkubátor.
Dayan felemelte a fejét, arcát a gyötrelem maszkja torzította el. Ez megrázta őt akkor is,
amikor már semmi más nem. Sajgón fájt neki a férfi bánata. Most sokkal öregebbnek tűnt,
érzéki vonásai most még mélyebben vésődtek az arcába.
Látta, hogy egy vékony vágást ejt erős mellizmain, a szíve fölött. Közelebb húzta magához a
fejét, rányomta a száját, halkan motyogott a fülébe, megparancsolta, hogy fogadja el, amit
felajánl, és tartsa életben mindkettejüket.
Látta saját magát, hogy megpróbál engedelmeskedni a parancsnak, gyenge, erőtlen
mozdulatait, hogy végül Dayannak tartania kellett a fejét, és a torkát simogatnia, hogy
elősegítse a nyelést. Ugyanabban az időben azt is látta, hogy Shea felemel egy apró testet,
kiemeli a babát. Segítői már szinte követhetetlen sebességgel mozogtak, elvágták a
köldökzsinórt, és a babának próbáltak segíteni, Dariussal az élen. A hatalmas férfi végtelen
gyengédséggel és védelmezőn hajolt az apró test fölé.
Corinne könnyeket érzett az arcán.
A boldogság könnyeit. Megcsinálta. A lánya élt, és olyanok veszik körül, akik szeretik, és
törődni fognak vele. Egyre távolabbra sodródott felfelé a jelenettől, annyira fáradt volt, csak
be szerette volna hunyni a szemét és elengedni magát.
Aludni, hosszú-hosszú ideig. Talán egy örökkévalóságig. Úgy tűnt, mintha egész életében
fáradt lett volna.
„Nem!” – A parancs élesen csattant. – „Még nem végeztél itt Corinne. Megtiltom, hogy
megtedd.”
A hang parancsoló, ellentmondást nem tűrő volt. Felemelkedett utána a magasba,
kizökkentette az álomszerű állapotból. Dayan karjaiban találta magát, aki a mellkasára
szorította a száját, meleg, sós folyadék ömlött le a torkán.
„Ennyi elég,” – figyelmeztette Gregori Dayant, még mielőtt Corinne teljesen felfoghatta
volna, hogy mi történik, és pánikba esik, vagy irtózva megpróbál harcolni ellene. – „Nem
szabad ellenállnia. Egyszerűen nem elég erős hozzá, hogy életben maradjon, ha ellenáll.”
Dayan megengedte, hogy Julian lezárja a sebet a mellkasán, és közben azonnal megragadta,
szorosan beburkolta Corinne elméjét a sajátjával, emlékeztette őt önmagára. Lassan
elenyészett, érezte a szellemét, hogy egyre távolabb sodródik tőle, de indulása nem öntudatos
választás volt. Inkább úgy tűnt, képtelen annyi erőt találni magában, ami elég lenne ahhoz,
hogy felrázza, még az összes Kárpáti támogatása, és az ő vére sem lesz elegendő, hogy
megnyerhesse ezt a harcot.
Dayan lehajtotta a fejét az övére. Túl sokáig vártak. Törékeny, halandó teste harcolt, ameddig
csak képes volt rá, elég ideig kitartva ahhoz, hogy megőrizzen egy másik életet. De most az
életerő lassan elszivárgott belőle. Már nem érezte, hogy a vére áramolna a testében. Haldokló
szíve még mindig pumpált, Gregori kényszerítette a végsőkig sérült szervet, hogy tegye a
dolgát, de úgy tűnt, Corinne már túl messze van ahhoz, hogy visszatérhessen.
Dayan mindenkit érzett maga körül. A népét, a családját. A kántálás szinte orkánná dagadt.
Hallotta a baba halk, bánatos sírását, Shea dolgozott vele.
Belélegezte a gyógyító füvek illatát.
Egy pillanatra megengedte magának azt az utolsó luxust az elfogadás előtt, hogy felmérje a
barlang szépségét, elárasztotta emlékei árja, az alakváltások, a szárnyalás, hogy újabb és
újabb kihívásokat keresett a Földön, a zenéje, ami annyira a részévé vált. Szerette. Annyira
szerette mindezt, de az a nő a karjaiban a mindene volt.
Semmi más nem számítana már neki soha többé. Nélküle ismét nem lennének színek, nem
lenne fény, a szívében és a lelkében elhallgatna a zene.
Lehajtotta a fejét, hogy ajkaival végigsimítson szemhéján, és szájsarkán.
„Szeretlek Corinne. Nem egyedül mész az idegen világba. Veled tartok.”
A tagadás azonnali és hangos volt. Éles. Könyörgő. Mindannyiuk felől érkezett. A családjától.
A távolból Barack és Syndil riadt kiáltása hallatszott. Cullen ellenkezése kapcsolódott az
övékhez, aki elkapta Barack elméjében érzelmei erős visszhangját.
Hallotta Julian éles tiltakozását és Desari halk, tagadó suttogását. Tempest a nevét kiáltotta.
Gregori és Savannah szintén hangot adtak ellenkezésüknek. De csak Darius, akit Dayan egész
életében követett, egyedül ő szólt hozzá. Ez a Darius most akkora erővel parancsolt neki, mint
még soha.
„Nem követed. Hanem megmented.”
Halk volt a hangja, de Dariusnak soha nem is volt rá szüksége, hogy felemelje a hangját
ahhoz, hogy engedelmeskedjenek neki.
„Nem akarja folytatni Darius. Nem tehetek mást, mint lehetővé teszem neki, hogy
megpihenhessen.”
Darius keze keményen zuhant Dayan vállára, hogy fizikai kapcsolatot létesítsen vele.
„Majd később lehetsz az az életpárja, aki enged minden vágyának, de most nem. Te egy
Kárpáti vagy Dayan. Mi magunkhoz öleljük az életet. Kitartunk. Bármit elviselünk. Nem
fogod elengedni őt, vagy magad ebből a világból.”
„Joga van meghoznia ezt a döntést.”
Neki joga volt, hogy meghozza a döntését, és ugyanez a jog megilleti Corinne-t is. Ez volt az
utolsó dolog, amit neki adhat.
„Ez nem az ő választása Dayan!” – Darius rendíthetetlen volt. – „Neki soha nem adatott meg
a választás. A halála elkerülhetetlen volt, és ő tudta, elfogadta ezt. Fáradt és összetört, de ez
nem az ő választása. Ő magához ölelt téged, elfogadott, pedig tudta ki és mi vagy.
Egyetlenegyszer sem tiltakozott, amikor felajánlottad, hogy áthozod a világunkba. Nem
tartottad vissza tőle a tudást, mindig tisztában volt ezzel valamilyen szinten. Ha választhatna,
a választása te és a gyermeke lennétek. De ő most nem tudja meghozni ezt a döntést, így neked
kell meghoznod helyette. Te magad is fáradt és megviselt vagy, iszonyú energiát használtál
fel, hogy megtartsd, életben maradjon, míg a gyermeknek adni tud egy esélyt. Nem
gondolkodsz világosan. Nem mész vele. Itt maradsz velünk, és az akaraterőddel
megakadályozod a tragédiát.”
Ez egyértelmű, félreérthetetlen utasítás volt. Egy parancs, amire válaszként kizárólag
engedelmességet fogadott el. Darius hirtelen leguggolt, hogy belenézhessen Dayan szemébe.
– Ha valaha is megbíztál bennem, az ítélőképességemben, ha hittél nekem, akkor most
kövess.
Dayan érezte hogyan áramlik át belé vezetője hatalmas ereje, azé a férfié, akit testvérének
nevezett. Bólintott, zord mosoly lágyította el ajkai kemény vonalát. Túlságosan rég volt,
amikor utoljára érzelmeket érzett a családja iránt, de most mégis, büszkesége, és szeretete
elsöprő volt. Befelé fordult, gyorsan megkereste és utolérte azt a gyenge, pislákoló fényt, ami
távolodott tőle.
Körülölelte Corinne szellemét, erős fallá, horgonnyá vált, ami ebben a világban tartotta.
„Corinne. Emlékezz rám.”
Érezte, hogy válaszol. Gyengén. Elhalkulón.
De felismerte őt. Természetes, hogy felismerte. Bárhol felismerte volna. Mi a csodát is
gondolt? Corinne szerette az életet. Magához ölelte azt. Elfogadta, bármilyen nehézségeket
állított is elé, mégis megtalálta saját örömeit mindenben, látta maga körül a világ szépségét.
Fel akarná nevelni a lányát. Látni szeretné Lisa és Cullen boldogságát. Corinne Dayannal
szeretett volna élni.
Dayan magába zárva tartotta őt. Szelleme elszakadt végzetesen sérült testétől. Látta, hogyan
dolgozik Darius és Gregori, két ragyogó pont tiszta fényből, masszírozták, serkentették a
szívét. Tudta, hogy Gregori megparancsolta, hogy még több vért adjanak neki, és ezt Jacques
ajánlotta fel, a herceg testvére.
Dayan figyelte, ahogy a két gyógyító már-már dühödt, vad gyorsasággal próbálja terelni a vért
Corinne szervei felé, abban a reményben, hogy meggyorsíthatják az átalakulást.
Mindkettejüket kimerítette, hogy fenntartsák testen kívüli állapotukat, de egyikük sem ingott
meg egyetlen pillanatra sem, végezték a dolgukat.
„Fáradt vagyok, engedd, hogy aludjak egy kicsit.”
Ez a pár egyszerű szó volt az, ami végképp meggyőzte. Aludni akar, nem meghalni. Nem az
örökkévalóságig aludni.
„Nem lehet szerelmem. Még nincs vége. Dolgod van. Csak egy utolsó feladat, és aztán
megengedem, hogy addig aludj, ameddig csak szeretnél. Kapcsolódj hozzám, olvadj bele az
elmémbe, hogy megóvhassak téged, amíg teljesen át nem érsz a világomba.”
A fájdalom első lüktetése sokkoló volt. Úgy érezte, mintha tűz száguldana a véráramában.
Corinne teste kicsavarodott, összerándult Dayan karjában. A tűzcsóva, ami átrohant rajta,
hihetetlen erővel falta fel őt.
Felkiáltott, a hang szinte kiszakadt a torkából, betöltötte a kamra mozdulatlan csendjét, hogy a
fenti kis nyíláson végül kitörjön az ég felé.
„Ó Istenem, nem fogja túlélni ezt a kínt. Nem akarom, hogy az utolsó pillanataiban ennyire
szenvedjen.”
Szinte kitörtek belőle a szavak, amikor a lány homlokán apró cseppekben kiütközött a vér.
Képtelen volt elvenni a fájdalmát. Már eltompították, amennyire csak tudták, de teljesen nem
tudták elzárni előle.
„Életben marad.” – közölte Darius kérlelhetetlen elszántsággal.
Dayan vett egy mély lélegzetet, és hagyta, hogy a fájdalom átmossa bensőjét, mielőtt befelé
fordította volna a figyelmét, afelé a halovány szellem felé, ami oly erőtlenül szorongott a
falak között, amik közé bezárta őt. Corinne megdöbbentette.
A félelem legkisebb nyomát sem találta benne. Nemcsak hogy elfogadta az átalakulást, ő
maga is dolgozott rajta. Végtelenül gyenge volt, és mégis, nem tudni honnan, összeszedett
némi erőt a csatához.
A tűz következő hulláma olyan erővel csapott le szerveire, hogy a görcs majdnem kirántotta a
testét Dayan karjaiból. Semmiféle átmenet, vagy fokozatos erősödés nem volt. A gyógyítók
kikényszerítették az átalakulást, hogy széteső szíve még képes legyen befogadni. Az jóval
előbb feladta volna, ha ők abbahagyják a munkát.
Dayan tartotta Corinne fejét, míg az hevesen hányt, újra és újra. Ő túl gyenge volt hozzá,
hogy megmozduljon, vagy segítsen magán. Gondosan ügyelt rá, nehogy a légútjai
elzáródjanak, míg megszabadult a mérgező toxinoktól. Azon kapta magát, hogy fogai
csikorogva összeszorulnak az egyre érkező fájdalomhullámoktól, amik megrázták Corinne
testét.
Elméje mélyen érezte, hogyan ingadozik a szelleme, hogyan kezd pislákolni a fénye.
„Nem!”
Tartotta, ölelte, szorította, minden cseppnyi erejét arra fordította, hogy az a halovány fény
nehogy kialudjon. Nem azért jöttek el eddig. A halál most már nem veheti el tőle.
A kántálás folyamatos volt a fejében, akár a tenger moraja, és tudta, hogy mindez segíti a
folyamatot, de neki nem erre volt szüksége. Találnia kellett valami mást, amivel
visszahúzhatja magához.
A baba teljes csendben volt, saját élethalál harcát vívta Shea segítségével. És akkor eszébe
jutott. Egyetlen dolgot képes adni neki, amit szeret. Zenét. Énekelni kezdett. Először halkan,
egy veszélyes szerelem sötét dallamát. Balladát a sóvárgásról. Egy férfi kétségbeesett
küzdelméről az egyetlen nőért, akit mindennél jobban szeret.
Desari bekapcsolódott, csodaszép, bűvös hangja maga a mennyország ajándéka volt. Vele
énekelt, segített neki, hogy kitéphesse Corinne-t a halál állkapcsai közül. A hangok, amiket
kiadott, felizzottak a levegőben, arany és ezüst színekben táncoltak, mintha a napfény tört
volna be a sötét barlangba.
És akkor megérezte Corinne válaszát.
Gyengén, de válaszolt. Belekapaszkodott a hangjuk dallamába, hogy elvigye őt a rettenetes
emésztő tűztől, ami égette a testét, háborgó szervezetétől, ami megszabadult a
méreganyagoktól. Az ellenőrzés elvesztésétől maga felett, a tehetetlenség érzésétől, hogy
moccanni sem bír, míg teste eltorzul és vonaglik a fájdalomtól.
Odaláncolta magát ezekhez a hangokhoz, lebegett a tűz fölött, ragaszkodott az élethez,
kapaszkodott Dayanba, mint szilárd horgonyába.
Dayant megalázta teljes bizalma, belé vetett hite. Fogalma sem volt róla, hogy ő képes lett
volna-e ennyire teljesen átadni az életét valaki más kezébe. Lenyűgözött volt, alázatos és
hálás. Vérvörös könnycseppek hullottak a kézfejére, de hangja nem bicsaklott meg, amíg
énekelt neki. A megpróbáltatás egy örökkévalóságnyi időnek tűnt a számára, újdonsült
érzelmei nyersek és fájdalmasak voltak. De a szíve és a lelke énekelt. A hangja körülvette őt,
fölé emelte a rettenetes fájdalomnak, és szilárdan megtartotta.
„Most Dayan,” – Darius hangjából sugárzott a megkönnyebbülés, – „altasd el azonnal, hogy
be tudjuk fejezni a gyógyítást.”
Beletelt néhány pillanatba, míg Dayan képes volt felfogni, mit jelentenek Darius szavai. A
gyógyítóknak sikerült hasznosítaniuk a hercegi család ősi, értékes vérét, hogy átalakítsák
Corinne összeomló szívét egy erős Kárpáti szívvé. Túl vannak a veszélyen. Szinte meg sem
volt képes érteni, hogy ez megtörténhetett. Úgy érezte, mintha tízezer csatát vívott volna meg,
mintha egész életében csatázott volna.
A parancs, amit az alvásra kiadott, erős volt, lenyűgöző és azonnali. Corinne-nak amúgy sem
lett volna más választása, mint engedelmeskedni neki ebben a legyengült állapotában, így
könnyedén a Kárpátiak alvásába küldhette őt.
Dayan megkönnyebbülten felsóhajtott. Végre túl volt a fájdalmon. Felnézett, széles vállai
megereszkedtek. Energiái teljesen lecsapolódtak.
Hatalmas mennyiségű vért adott Corinne-nak, nem táplálkozott, ráadásul nem is a földben
aludta megújító álmát. Minden csepp erejét igénybe vette, hogy fenntartsa Corinne szívének
és tüdejének működését, aztán pedig hogy megtarthassa őt. Csak azok az érzelmek, amiknek
ellenállt is elegendőek lettek volna hozzá, hogy elszívják hatalmas erejét. Veszélyesen gyenge
és sápadt volt.
Körülnézett a kamrában a többieken, akik oly sok mindent felajánlottak érte és Corinne-ért.
Shea a babát tartotta ellenőrzése alatt. Azon kapta magát, hogy mosoly helyett egy lassú
vigyorra húzódik a szája, a fáradtságot felváltotta a melegség. A gyermeke. Lehet, hogy
Corinne John lányaként gondol rá, de valójában Dayan vérét hordozta apró testében. Míg
Darius és Gregori tovább dolgoztak Corinne gyógyításán, megnézte a babát.
– Életben marad? – kérdezte halkan Sheát.
A piros hajú nő rápillantott.
– Nagyon erős és élni akar. Corinne, Gregori, Darius és te jó munkát végeztetek, elültettetek
benne egy erős akaratot. Szerető, gondoskodó szülőkre lesz szüksége. Azt hiszem, az lesz a
legjobb, ha itt marad pár hétig, hogy a teste még jobban alkalmazkodni tudjon a külvilághoz,
de máris nagyon jó csinálja.
– Kevés baba marad életben az első év után is.
Kín járta át már a gondolattól is, hogy elvesztheti a gyermeket. Heves késztetést érzett, hogy
megvédje.
– Valóban, – ismerte be Shea, – de rengeteg kutatást végeztem, és azt hiszem, életben tudom
tartani őt. Az étrend nagyon fontos. Egy Kárpáti gyermek teste nem olyan, mint a felnőtteké.
Amikor már nem szoptatjuk őket, mint az emberek, kevert táplálékra van szükségük. A
vérünk túl gazdag a számukra. Éppen ezért volt fontos, hogy nehogy átalakítsuk megszületése
előtt. Túl kicsi ahhoz, hogy azt túlélje.
– Annak nincs semmi értelme, hogy egy anya ne tudja táplálni a saját babáját. Ez mindig is
így volt? A természet gondoskodni szokott az utódokról.
Shea bólintott.
– Sok száz évvel ezelőtt Gabriel és Lucian szerint a fajunknak nem voltak ilyen problémái.
Valami történt az utána következő időszakban, ami gondot okoz. A változás valamikor az
ezerháromszázas évek végén, vagy az ezernégyszázas évek elején következett be. Ebben
szinte teljesen biztos vagyok. És már nagyon közel vagyok hozzá, hogy ki derítsem mi is
történt. – Magabiztosan beszélt. – Addig is, a babának speciális igényei vannak. Ő nem
teljesen ember, és nem is teljesen Kárpáti. Ahelyett, hogy megkíséreljük átváltoztatni, azt
hiszem, inkább hagyni kellene, hogy úgy nőjön fel, ahogy van, vagy legalábbis addig, amíg
egy kicsit idősebb nem lesz. Én sem teljesen voltam Kárpáti és nekem is sikerült életben
maradnom. Gregori és én egy olyan étrenden dolgozunk, ami úgy gondoljuk, sokat fog
segíteni abban, hogy erősebbé váljon. És ha nem lesz gond, távolról is figyelemmel
kísérhetjük, és azonnal segítséget tudunk nyújtani. Jó esélye van Dayan.
– Köszönök mindent, amit értünk tettél.
Shea rámosolygott.
– Örülök, hogy időben ideértem. Hosszú volt az út és csak éjszakánként tehettük meg ezt a
rengeteg mérföldet. Érzem az aggodalmad Corinne miatt. Darius és Gregori meggyógyítja a
testét teljesen. Mire felemelkedik, erős szíve és tökéletesen egészséges teste lesz. A szülésnek
sem lesznek semmiféle utóhatásai. Gondoskodni fogunk róla, hogy ne érezzen
kellemetlenséget. Most csak hagyd, hogy több felemelkedésnyi időt tölthessen a gyógyító
talajban. A baba jól meglesz velünk. Ismer minket, és bár hiányolni fogja az anyja közelségét,
gondoskodni fogunk róla.
– Ki fog törődni vele majd a nappali órákban? Nem mehet a föld alá, mint mi tesszük, és még
túl kicsi ahhoz, hogy olyan sok órára elaltathassuk, és felügyelet nélkül maradjon. Ide kellene
hívni Lisát.
Dayan hirtelen úgy kezdett gondolkodni, mint egy apa, és nem pedig úgy, mint egy Kárpáti.
Shea megnyugtatóan rámosolygott.
– Idevonszoltuk magunkkal szegény Gary Jansent is, az Egyesült Államokba. Óriási
segítséget jelentett a kutatásaimban, és teljes mértékben az összes Kárpáti védelme alatt áll. Ő
vigyáz majd a gyermekre, míg mi a földben leszünk.
Dayan kétkedve sandított rá, mire Shea elnevette magát.
– Gary tökéletesen alkalmas rá, hogy ellássa a babát, bízz bennem. Régóta dolgozok vele
együtt. Sara és Falcon örökbefogadott gyermekeire is ő szokott vigyázni a nappali órákban.
Dayan habozva bólintott, majd fejével az apró kis kabin felé intett.
– Ez micsoda? Hasonlít egy emberi inkubátorhoz.
– Még túlságosan picike, hogy teljesen önállóan életben maradjon, de a véreddel és a
törődéseddel nagyon gyorsan fog nőni. – Shea szemei visszavándoroltak a babára, és
gondosan megköszörülte a torkát. – Amikor Corinne felemelkedik, legelőször a gyermeket
akarja majd látni Dayan. Egy anyánál természetes, hogy így érez.
Dayan hirtelen elmosolyodott, fehér fogai felvillantak, a viseltes vonások elsimultak az érzéki
arcon egy pillanatra.
– Azt próbálod finoman a tudomásomra hozni, hogy az életpárom nem fog olyan iszonyú
étvággyal ébredni, mint én?
Shea lágyan nevetett.
– Azt hiszem, az éhsége ugyanakkora lesz, mint a tied Dayan, épp csak az ösztönei követelni
fogják, hogy láthassa a lányát.
– Corinne, John édesanyja után Jennifernek szeretné elnevezni. Olvastam az elméjében, bár
hangosan soha nem merte kimondani. Attól tartott, hogy előre elnevezni a babát valamiféle
átkot vonzana rá.
Dayan lehajolt, hogy közelebbről megvizsgálja az átlátszó, csöpp fülkét. Bámulta az aprócska
alakot, arcára egyre inkább kiült a rémület.
– Akkora, mint a kezem.
Shea megint ránevetett.
– Körülbelül két kiló lehet. De ne aggódj, rohamos gyorsasággal fog fejlődni.
– Dayan, – csapott a vállára Julian, – Fogadd hatalmas gratulációmat. Egyszerre lettél életpár
és apa. Ez meglehetősen komoly ok az ünneplésre. De mindenképp el kell halasztanunk az
ünneplést, amíg nem táplálkozol, és nem pihened ki magad a gyógyító talajban. Túl nagy volt
ez a megpróbáltatás, megfelelően regenerálódnod kell. A föld szerető ölelése az életpárodat is
gyógyítja. Darius és én őrködünk majd a pihenőhelyetek fölött, és akár az életünk árán is
megvédjük a gyermeketeket. – Míg beszélt, egy magától értődő mozdulattal odahúzta
szájához a csuklóját, sebet szakított rajta, majd odatartotta Dayan szája elé. – Fogadd el, amit
szabadon felajánlok, hogy elég erős légy hozzá, hogy megvédd az életpárod és a gyermeked.
Dayan hálásan fogadta az ősi vért. Sejtjein, szövetein keresztül hatalom árasztotta el kimerült
testét. Julian felajánlotta magától, jól tudva, hogy Dayan nem hagyná magára Corinne-t. Túl
sok mindenen ment keresztül ahhoz, hogy akár csak egyetlen pillanatra is másra bízza most
őt. Dayan Corinne-t őrzi, Darius pedig az egész családot, ahogy tette azt évszázadok óta.
Julian pedig amióta Desari életpárja lett, átvette Dayan pozícióját, ő védte Darius hátát.
Barack, és Syndil elküldték Dayannak örömüket, az éjszakai levegőben száguldott a tengernyi
drágakőszerű fénypont, ami a barlang nyílása fölött sziporkázó tűzijátékká robbant. Dayan
hálás volt a családjának, amiért részt kértek boldogságából.
Az együttes szeretett Desarija magához ölelte, csókot simított az arcára, szeme ragyogott a
boldogságtól, ami mintha egész lényéből áradt volna. Az életpárja Julian a szokásos, csibészes
tekintettel vigyorgott rá. Nézték, ahogy a többi Kárpáti elhagyja a termet, miután elvégezték
segítségnyújtó missziójukat. Most már nyugodtan visszatérhettek otthonaikba.
Dayan családja mellett csupán Gregori, Shea és az életpárjaik maradtak hátra. A gyógyítók
végtelenül kimerülnek, mire befejezik a gyógyító munkát, kétségbeesetten vérre lesz
szükségük. Az életpárjaik fogják ellátni őket, még mielőtt önmaguk indulnának vadászatra
még ma éjjel.
Gregori tért vissza először a testébe, tartása megroskadt, az arcán kimerültség tükröződött.
Aztán Darius is a felszínre jött, előre dőlő testéért egyszerre kapott Tempest és Julian. Bőre
szinte szürke volt. Szerelmesen ölelte körül életpárja derekát.
– Most már rendben lesz Dayan. Életben marad, erős lesz és egészséges, – bólintott oda neki
Gregori. – Engedd, hogy két, vagy három felemelkedést végigaludjon a föld alatt, mielőtt
felkelted. Shea, Darius és én ügyelni fogunk rá, hogy a baba életben maradjon. De Corinne
testének mindenképpen időre van szüksége, hogy teljesen meggyógyulhasson. Ez volt a
legnehezebb feladat, amit valaha is véghezvittem. Azt tanácsolom, légy nagyon óvatos,
mielőtt felébreszted, alaposan vizsgáld meg. Ha bármiféle kétséged támad, azonnal hívj
engem, vagy Dariust. Megvizsgáljuk, és tanácsot adunk.
Dayan mögött Julian halkan felnevetett.
– Nos, Gregori, most talán elfogadod az én sötét ölelésemet, hogy feltöltődj. Savannah ehhez
meglehetősen picike.
Savannah hátradobta rengeteg, hollófekete haját, odacsapott Julian mellkasára, hogy hátrébb
tolja sokkal nagyobb termetű testét, és Gregori kezéhez férjen.
– Nem tudom, miért ragaszkodtok hozzá mindannyian, hogy kicsi vagyok. Történetesen én
úgy érzem, hogy igenis nagyon magas vagyok.
Dayan azon kapta magát, hogy elmosolyodik a Gregori arcán megjelenő ellágyult
arckifejezéstől, ahogy a gyógyító lenézett valóban nagyon filigrán megjelenésű életpárjára.
Megpróbált visszaemlékezni arra, amit eddig hallott a gyógyítóról.
Gregori. A legsötétebb. Hatalmas hírneve volt vámpírvadászként, sokan gondosan kerülték a
társaságát. De Dayan kételkedett benne, hogy képes lenne Savannah-t akár csak a legkisebb
mértékben is megrémíteni, sokkal inkább úgy tűnt, mintha a nő szerelmet és biztonságot talált
volna kapcsolatukban.
Juliant meglehetősen jól ismerte. Desari életpárja velük, a zenekarral együtt utazott.
Határozottan a maga ura volt, magabiztos, tökéletesen megbízott saját képességeiben,
évszázadokon keresztül beutazta a világot saját törvényeinek engedelmeskedve. Kissé gúnyos
humorérzékével a végletekig tudta szurkálni Gregorit és Dariust, titokban nagyon jól
szórakozott a két hatalmas erejű férfin, akik elbuktak a nők miatt.
Dayan kedvelte Julian gúnyolódó, szabad természetét, még ha először nehezen fogadta is be a
családba.
Gregori lemosolygott Savannahra, vonásai megteltek szerelemmel, majd odafordult, és
jéghideg ezüst pillantását Julianre szegezte.
– El kellene fogadnom a felajánlásodat Julian, és csontszárazra kiszívnom a véred. Ez néhány
napra a földbe tenne téged, de az életpárod haja beleőszülne.
Julian halkan felnevetett, orrával beletúrt Desari sűrű, selymes hajába.
– Jobban szereti nálam a hajadat, Desari?
Dayan szinte érezte, hogyan árad szét a teremben a megkönnyebbülés, hogyan oldódik fel
humorban a feszültség. Gregori szinte szürke volt a fáradtságtól, de ezt senki sem tette szóvá.
Savannah felpillantott a gyógyítóra, a következő pillanatban mindketten köddé váltak, és
kiáramlottak, még mielőtt Dayannak alkalma lett volna köszönetet mondani nekik. Tudta,
hogy iszonyúan sokkal tartozik Gregorinak.
– Most magatokra hagyunk benneteket, – mondta puha, dallamos hangján Desari, – hogy
zavartalanul pihenhessetek. Már alig várom, hogy húgomként üdvözölhessem Corinne-t. Ma
éjjel még Cullent is ellenőrizni fogom. Ne aggódj, mindannyiunkat köt Darius szava. Ő pedig
befogadta Cullent a családba, Lisa pedig Corinne-al jött. Emberek ugyan, de őket is szeretjük.
Gondoskodni fogok róla, hogy Lisa értesüljön a hírekről, és megtudja, hogy Corinne túl van a
veszélyen. Azt mondom majd neki, hogy el fogod hozzá vinni Corinne-t és a babát, mihelyt
már biztonságos lesz utazniuk. Syndil szerint Lisa nagyon meg fog könnyebbülni, ha
meghallja a híreket Corinne-ról.
Dayan hátratolta kezével a haját, ami ziláltabb volt, mint valaha.
– Köszönöm Desari. Corinne is aggódott Lisa miatt. És tudom, hogy Cullennek is erős
érzelmei vannak iránta.
– Syndil is ezt mondja. Nem kell aggódnod Dayan. Az is eltartott egy ideig, míg Juliant
befogadta a család. Lisa és Corinne is meg fogják találni a helyüket. Tudom, hogy téged
közvetlenül érint, hogy talán Corinne nem akar majd velünk utazni, amikor kisbabája van, de
szeret téged. Tudja, hogy te szívedből, lelkedből zenész vagy. Ahogy a te számodra ő jelenti
az otthont, te jelentheted azt az ő számára. – Desari odahajolt hozzá és átölelte. – Nagyon
szeretlek és annyira örülök nektek.
Dayan megcsókolta, és nézte, ahogy Julian és Desari egymás mellett kisétálnak a teremből.
Julian átkarolta Desari karcsú vállát, és karját, és bensőségesen, halkan suttogott a fülébe.
Dayan még hallotta a nő boldog, lágy nevetését. A hang elárasztotta őt emlékekkel, és
melegséggel.
Corinne életben volt, és túl volt a veszélyen. A baba is életben volt, és biztonságban feküdt a
kis fülkében.
Darius megnyitotta a földet, és intett Dayannak, hogy vegye a karjába Corinne testét. Dayan
habozott.
– Jansen biztosan vigyázni fog a lányomra?
Shea halkan nevetett.
– Így beszél egy valódi, aggódó apa. Gary nagyon is megbízható. Természetesen Jacques és
én is a közelben maradunk, Darius és Tempest pedig Corinne fölött fog aludni. Gregori és
Savannah a szomszédos teremben vannak. Mindannyian itt maradunk a barlangrendszeren
belül. Semmi baj nem érheti a babát, amíg mindannyian pihenünk.
Dayan vetett még egy pillantást a babára, megérintette az üvegfalat a kicsi lány feje fölött.
Aztán lelebegett a gazdag talajba, ami gyengéden üdvözölte őt, hogy aztán Corinne testét
szorosan, védelmezően magához ölelve megengedje, hogy szíve lelassuljon, majd végképp
megszűnjön dobogni.
Darius bezárta fölöttük a földet, és csak utána nyújtotta karját imádott életpárja, Tempest felé,
hogy az feltölthesse megfogyatkozott életerejét.
 17. fejezet

Dayan a föld mélyében ébredt, szíve dübörgött, testét tűz járta át.
Corinne.
Felé fordította a fejét, hogy ránézzen, és megrémült, hogy esetleg felriasztja éhsége, a testében
lobogó lángok.
Ott feküdt mellette, ahová helyezte, mozdulatlanul, teljes csendben, mintha halott lenne.
Hihetetlenül kicsinek és törékenynek látszott mellette. Teste egy nőé volt, íves, gömbölyded
idomokkal, és tudta, hogy a szíve viszont egy oroszláné, mégis úgy nézett ki álmában, mint
egy gyermek.
Három felemelkedés telt el azóta, hogy elrejtőzött vele. Minden egyes éjszaka felkelt, hogy
leellenőrizze, hogy a baba jól van, és kitűnően érzi magát üvegfalú burkában. Nem csak azért
tette ezt, mert tudta, hogy Corinne ezt szeretné, hanem mert úgy érezte, eltölti az aggodalom a
gyerek miatt. Mihelyt újra lélegzetet vett a testébe, felerősödött benne a féltés a baba, a lánya
miatt. A lánya. Ízlelgette a szót. Ő az apja.
Dayan automatikusan beleolvasott a környezetébe veszélyt keresve, aztán arról biztosította
magát, hogy fajtája más tagjai sincsenek a közvetlen közelükben.
Darius és Tempest már felemelkedtek, és kissé távolabb voltak tőlük. Shea is ébren volt már,
a gyermek fölé hajolt, és táplálta őt valamivel, aminek a receptjét ő maga agyalta ki.
„A baba jól van?” – küldte előre a kérdését, még mielőtt felnyitotta volna maga fölött a talajt,
és alig várta már, hogy sajátjával finoman megérinthesse a baba elméjét, és idegessége
lecsillapodhasson.
„Minden egyes nap egyre erősebb lesz,” – felelte Shea kedvesen és türelmesen.
Dayan most a másik két gyógyítóra koncentrált teljes figyelmével.
„Szeretném a felszínre hozni Corinne-t.”
Rövid csend támadt, mintha ők ketten megbeszélést tartottak volna. Végül Gregori válaszolt
neki.
„Azonnal jövök.”
Így hát Dayan türelmetlenül kivárta, hogy Gregori sietős léptekkel bejöjjön a terembe. Dayan
egy intéssel felnyitotta fölöttük a földet. Aggódva várt, amíg Gregori fókuszált, kilépett a
testéből, hogy a Corinne-éba belépve ellenőrizhesse a javításokat. A legapróbb részletekre is
figyelt, meggyőződött róla, hogy Corinne teljes egészében meggyógyult, még mielőtt
felébresztették volna.
Dayan nézte, hogyan tér vissza a gyógyító a saját testébe, és hogyan emelkedik a magasba
egyik szemöldöke, látva nyilvánvalóan aggodalmas pillantását.
– Teljesen meggyógyult Dayan és készen áll rá, hogy elkezdhesse az életét veled. Még
megvizsgálom a babát, és aztán eltűnök, nem megyek az agyadra tovább.
Gregori pontosan tudta, mi zajlik Dayan elméjében.
Dayan fellebegett a földből, karjaiban Corinne-al. Gondosan megtisztította őt, és saját magát
is, alaposan átvizsgálta a lány buja testét, sebeket, a megpróbáltatás nyomait keresve.
Egyetlen seb sem éktelenítette, még az a vágás sem volt sehol, ahol a gyermeket kiemelték a
méhéből. Felöltöztette őt, és saját magát is, jól tudva, hogy a lány szégyenlős.
Miközben kiadta a parancsot az ébredésre, elhelyezte őt a földön, lehajtotta sötét fejét, hogy
közel legyen az ajkaihoz, amikor beszívja az első lélegzetet.
Corinne. Az életpárja.
„Akarlak téged szerelmem, nem hiszem, hogy a testem többet ki tudna állni.”
Összeolvadt vele olyan mélyen, hogy érezte testének sürgős igényeit, ami benne is ismét
fellobbantotta a tüzet, és nem tudta megállni, hogy oda ne simuljon hozzá.
A lány érezhette, hogy a férfi teste teljesen éber és kemény, elméjében erotikus gondolatok és
képek táncoltak.
Dayan újra lejátszotta fejében Shea megnyugtató szavait, hogy Corinne azonnal tudhassa,
hogy a baba szépen gyarapodik.
Dayan a karjaiba vette őt, és nagy léptekkel arra kis, elkerített részre vitte, ahol Shea helyezte
biztonságba a babát.
Corinne felkiáltott, amikor meglátta a lányát. Körülfonta karcsú karjaival Dayan nyakát és
szinte kirobbantak belőle a könnyek. Szinte el sem tudta hinni, hogy életben van. Apró teste
erős volt és rugalmas, szíve Dayanéval tökéletesen azonos ritmusban vert.
Úgy érezte, mintha minden egyes sejtje életre kelne és tűzbe borulna. Talán még annál is
jobban akarta Dayant, amennyire az akarta őt.
„Az nem lehetséges.”
Hangja bűnösen gonoszkodó volt.
Könnyei kellős közepén hangosan felnevetett, olyan hihetetlen boldog volt, hogy szinte fel
sem tudta fogni.
– Meg kell fognom. A karjaimban kell tartanom őt. – Felnézett Dayanra, szíve ott ragyogott
hatalmas szemeiben. – Te fogtad már?
Megrázta a fejét.
– Még csak Shea és Gary vette fel. Gregori és Darius minden nap megvizsgálja, de ő téged
akar.
Shea rámosolygott.
– Ő is nagyon erős Corinne. És határozottan az édesanyját követeli. Nem tenne jót neki, ha
kiemelnénk abból a védett környezetből, még ha csak rövid időre is. De Dayannal ketten
felállíthatunk egy pajzsot, ameddig vele szeretnél lenni. De egyelőre csupán néhány percről
lehet szó. Jobb félni, mint megijedni.
– Mi baj van vele? – kérdezte aggodalmasan Corinne.
– Szeretném, ha erősebb lenne az immunrendszere. Sok nehézségen van túl, és egy kicsivel
több időre van szüksége. Választottál neki nevet? Dayan arra gondolt, hogy talán jó lenne
Jennifernek nevezni őt John és Lisa édesanyja után.
Corinne képtelen volt levenni a szemét a lányáról.
– Olyan gyönyörű. Kicsi Jennifer, végre találkozunk.
Shea óvatosan felemelte a baba testét az apró fülkében, és elhelyezte Corinne mohón,
várakozón felé nyúló karjaiban.
Összeolvadva Corinne-al Dayan is osztozhatott az azonnali kötődésen anya és gyermeke
között, a törhetetlen kapcsolaton, a szeretet és az egymáshoz tartozás érzésén. Mindhármukat
elárasztotta. Az elfogadás. A mély szeretet. Úgy érezte, könnyek égetik a szemét. Ez volt a
családja minden időkre. Az örökkévalóságra.
„Túl vagyunk az egészen szerelmem. El sem tudom hinni, mekkora szerencsénk volt.”
Corinne halkan dúdolt a babának, ringott vele előre-hátra, miközben Dayan karjai körülölelték
mindkettőjüket.
– Nézd, milyen icipicik az ujjai és a lábujjai, – csodálkozott rá, – mégis tökéletesen a helyén
van mindene, mint egy felnőtt személynek.
Félve nyúlt az aprócska gyermek felé, ujja olyan hatalmasnak tűnt, amikor a baba
megragadta, és erősen parányi öklébe szorította.
Corinne halkan felnevetett.
– Ugye még soha nem voltál baba körül?
Rávigyorgott, orrával beletúrt a nyakába, amitől váratlanul szikrák kezdtek pattogni közöttük
oda-vissza.
– Látszik rajtam?
– Nagyon. Szeretnéd megfogni őt?
Dayan olyan sápadt lett, mint aki azonnal elájul, a két nő pedig kinevette. Corinne hagyta
abba először.
– Annyira sajnálom Shea. Savannah említette, hogy te is gyermeket vársz, és hogy mekkora
utat kellett megtenned, hogy itt lehess. Nem tudom képes leszek-e valaha is meghálálni a
segítségedet. A babád rendben van?
Shea védelmezően a hasára simította a kezeit, és azonnal megérezte tarkóján életpárja
leheletét, pedig nem is volt bent velük a teremben.
– A fajunk elég nehezen hordják ki megfelelő ideig a babákat. Az enyém jól van, miatta
sokkal óvatosabban utaztunk, hogy megelőzzük az esetleges problémákat.
– Dayan mesélte, hogy aggasztóan kevesen élik meg közülük az első életévüket, – nézett
szorongva Sheára Corinne.
Shea felsóhajtott, hátratolta arcából borvörös haját.
– Ez sajnos igaz Corinne. Sok évszázada gondjaink vannak ezzel. Gregori rengeteg kutatást
végzett már ezzel kapcsolatban és néhány éve én is csatlakoztam hozzá. Felfedeztük, hogy a
problémák sokkal régebb óta fennállnak, mint ahogy azt először gondoltuk. Azt feltételezték,
hogy amikor a tizennegyedik században a felnőttek és a gyermekek legtöbbje elpusztult, sok -
sok életpár elveszett a számunkra. Az volt az általános vélekedés, hogy a Kárpáti nők
hormonjai felelősek azért, hogy szinte kizárólag csak fiú magzatokat voltak képesek
megfoganni.
Shea lehajolt és az alvó gyermekre mosolygott.
– De én azt hiszem, hogy ennél sokkal többről van szó. Úgy gondolom, hogy valamiképpen a
pestissel lehet kapcsolatban.
Corinne felkapta a fejét, és ösztönösen közelebb húzta magához a babát.
– Ez mit jelent?
Shea halkan felnevetett.
– Jennifer nem pestises, nehogy pánikba ess. A pestis már sokkal régebb óta van jelen a
Földön, mint ahogyan azt az emberek gondolják. Tudunk esetről Krisztus előtt 224-ből,
Kínából, és i.sz. 262-ben Rómában is fellángolt, egyetlen nap alatt ötezer embert ölt meg. A
keresztes lovagok hurcolták be a pestist Európába. Az egész kontinensen végigsöpört az
1300-as években, és az 1400-as évek elején.
– Hogyan lehetett ez bármiféle hatással a népünkre? Az emberi betegségek sincsenek ránk
semmilyen hatással. Ahogy a kábítószer és az alkohol sem, – mutatott rá Dayan.
Shea megrázta a fejét.
– Ez az, amit hiszünk, de ez nem feltétlenül igaz is. A gyógyszerek és az alkohol is áthaladnak
a szervezetünkön, csak éppen nem érezzük a hatásukat. Ugyanez történik az emberi
betegségekkel is. De ez nem jelenti szükségképpen azt is, hogy nem is hagynak hátra a
szervezetünkben maradandó nyomot.
– Volt már arra példa, hogy Kárpátit megbetegített volna valami ilyesféle dolog? – Dayan alig
akarta elhinni Shea szavait. – Sok száz éve élek. Hogyan lehetséges, hogy még egyetlen
betegséget sem szedtem össze?
Shea megint felnevetett.
– Te egy Kárpáti hím vagy. Az egód kontinensnyi. Olyan könnyedén olvasom a
gondolataidat, mint a sajátjaimat. Igen, az anyám halandó volt, az apám pedig Kárpáti. Én egy
kutató vagyok Dayan. Az a dolgom, hogy utánajárjak minden egyes felvetésnek. Nem igazán
érdekel, hogy elhiszed-e, vagy sem, hogy képes vagyok megérteni a Kárpátiak szervezetét. Az
egyetlen, ami számít, hogy képes legyek megoldani ezt a rejtélyt. Ha megtaláljuk a
válaszokat, képesek leszünk megmenteni a gyermekeinket. És ha ez sikerült, a fajunkat is
megóvhatjuk a kipusztulástól.
Dayan udvariasan, elegánsan meghajolt.
– Bocsánatot kérek a gondolataimért Shea. Csak még soha nem láttam olyat, hogy Kárpátiak
emberek betegségeit kapták volna el.
– Ha nem is betegítették meg őket, nyomokat hagyhattak hátra bennük, – mutatott rá Shea
türelmesen. – A pestis emberi túlélőinek leszármazottai, egy mutáns gént hordoznak. Úgy
tűnik, ez a gén megvédi őket a HIV vírustól is. Népünk tagjai időnként kénytelenek voltak
fertőzött emberekből is táplálkozni, főleg akkortájt. Ha ötezresével haltak naponta, talán nem
is volt más választásuk. Ettől az időszaktól kezdve kezdtük rendszeresen elveszíteni a
babákat. Lehet, hogy mindez semmit sem jelent, pusztán csak véletlen egybeesés, de
mindenképpen egy érdekes tény.
– Hogyan van mindez hatással Jenniferre? – Kérdezte félve Corinne.
– Őszintén szólva, nem tudom, – felelte Shea. – Majd pontosan meg fogom neked mutatni,
milyen táplálékok keverékén él, mivel etetjük. Eddig tökéletesen kielégítő a számára. Még
körülbelül egy hét, és már képes lesz egész éjjel veled maradni. De most még az
inkubátorában kell maradnia. – Rávigyorgott Corinne-ra. – Most pedig azt javaslom, tölts egy
kis időt kettesben Dayannal. Érezzétek jól magatokat, megérdemlitek. Gregori, Darius, Gary
és én vigyázni fogunk Jenniferre. Fogd fel úgy, mintha a kórházban kellene még maradnia.
Hosszú órákat alszik. Pontosan tudni fogod mikor ébred fel, az elméje azonnal a tiedért nyúl.
Corinne vonakodva helyezte az apró csecsemőt Shea karjaiba.
– Olyan kicsinek és védtelennek tűnik.
– Nagyon gyorsan nő, – biztosította Shea. – Viszont ti mindketten nagyon sápadtak vagytok.
Tűnjetek el egy időre, és ez orvosi utasítás. – tette hozzá határozottan.
Corinne figyelte, hogyan teszi vissza a babát óvatos mozdulatokkal az átlátszó burokba.
Dayan átkarolta Corinne derekát.
– Ne légy szomorú édes, – suttogta szatén bőrébe, – tudni fogjuk, amikor felébred, és azonnal
idejövünk hozzá. Menjünk, hogy felfedezhesd az új világod.
Ott volt a nyers, fájdalmas vágy a testében, és az elméjében. Hallotta a hangjából is. Dayan
soha nem próbálta előle elrejteni, elzárni a szükségleteit. Valami mélyen benne válaszolt neki,
felforrósodott, megolvadt, szeretett volna lágy és hajlékony lenni a kedvéért.
A férfi keze felkúszott a nyakára, finom ujjakkal masszírozni kezdte feszült izmait.
Hátradőlve odasimult hozzá, érezni szerette volna szája melegét a bőrén.
„Nem tudok már túl sokáig várni, hogy veled lehessek.”
Volt valami a hangjában, amit hihetetlenül szexinek talált, és ami belé fojtotta a lélegzetet.
Ismét a karjaiba vette, futott pár lépést, majd felemelkedett, hogy keresztüláramoljon az
alagutakon, fel, a viharos éjszakai ég felé.
Corinne csak feküdt a karjaiban, és a mellkasához simult. Felnézett az arcára, az aggodalom
ráncait fedezte fel rajta, olyan mély rovátkákat, amiket azelőtt soha nem látott rajta. Miatta
kerültek oda. Hideg és csípős szél rohanta meg őket, de Dayan azonnal megmutatta neki,
hogyan szabályozhatja testhőmérsékletét, úgyhogy tökéletes melegben érezte magát. Hideg
pára telepedett a bőrére, miközben siklottak a levegőben valamilyen ismeretlen cél felé.
Alattuk a fák koronái táncoltak, lengtek a szélben. Furcsának találta, hogy a levelek szinte
ezüstszínűnek tűntek az éjszakai fényben. Corinne ekkor ébredt rá, hogy tisztán és világosan
látja maguk alatt a földet, ahogy utaznak. Mindent láthatott odalenn, még egy apró egeret is
észrevett, ami a fenyőtűk között furakodott, hogy eltűnjön az esőről.
Az esőcseppek úgy csillogtak az éjszakában, mint a drágakövek. Dayan teste forró volt és
kemény, vele keresztülrepülni az égen pedig üdítő. A torkába temette az arcát, orrát
hozzádörgölte a bőréhez, mire vére sűrű lávává forrósodott. Hagyta, hogy megtörténjen,
akarta, hogy megtörténjen. A férfi valahogyan az egész világa lett. Ahogy beszélt, ahogy felé
fordította a fejét. Lassú, szexi vigyora. Ahogy a szemei lángoltak, amikor ránézett.
„Olvasom a gondolataidat. Azt akarod, hogy lezuhanjunk az égből?”
Fogást változtatott rajta, hogy szilárdabban ölelhesse, jobban érezhesse buja görbületeit.
Corinne megcsókolta a torkát, belélegezte az illatát. Mélyen benne valami küzdeni kezdett a
szabadságáért. Tudta, hogy a vadsága szeretne, nem, nem is szeretne, akar kijönni. Corinne
mosolygott. A lelke mindig is szabad szeretett volna lenni. És most az volt. Nyelve megtalálta
a férfi pulzusát, átörvénylett fölötte. Érezte reakcióját, hogy hogyan koppan oda szíve a
mellkasához, hogyan szorulnak ökölbe az izmai. Szája odasodródott a füléhez, felfedezte azt,
ingerelte egy kicsit, mielőtt tovább vándorolt volna az állkapcsa mentén.
„Ha nem csókolsz meg, akkor lehet, hogy meghalok, és soha nem fogom megtudni, hová is
viszel.”
Az eső most nagyobb cseppekben esett, a víz csillogva végigfutott a bőrén, fehér blúza
selyme szinte azonnal áttetszővé vált, vonzotta a férfi tekintetét, maga volt az élő csábítás,
hatalmas pusztítást végzett a képességében, hogy minél gyorsabban száguldjon át vele az
égen.
Hálát adott, amikor megpillantotta a nagy kőházat, amit keresett, elrejtve a fenyegetően köré
magasodó sziklák között, egy erdei tisztás szélén. Lezuhantak, majdhogynem leestek az égről,
ahogy rászorította forró, kutató száját az övére, birtoklóan, egyre mohóbban többet követelve
kutatta, és közben arra gondolt, bármit is csinálna vele, abból soha nem lehet elég. A
várakozás végtelenül hosszú volt. Némileg bizonytalanul landoltak, nem a tornácon, hanem
mellette, karok, lábak és ruhák egyetlen kibogozhatatlan gubancában. Dayan azonnal
nekilátott a problémamegoldásnak, azt sem várta meg, hogy a tető menedéke alá érjenek,
szanaszét dobálta a ruhadarabokat és a cipőket minden irányba.
Meg kellett érintenie, minden csupasz porcikáját, szaténpuha bőrét. Éreznie kellett őt. Az
emlékezetébe vésni.
A szája nedves volt, forró és kiéhezett, Corinne-nak így esélye sem volt rá, hogy észrevegye,
hogy még mindig odakinn vannak. Körülöttük mindenfelé esőcseppek hullottak a földre, ami
a bőrükre esett, sisteregve elpárolgott. Kezei önálló életre keltek, megérintették a férfi testét,
arra késztették, hogy birtokló kutatásba kezdjen, kinyomozza jól kirajzolódó izmait, keskeny
derekát és csípőjét, majd még lejjebb haladva, sóvárgó férfiassága vastag keménységét.
Érezte hogyan rándul össze a teste, hogyan szakad ki belőle a lélegzet, amikor végigsimított
rajta ujjaival.
Villám vágott keresztül az égen fölöttük, és mintha megnyitotta volna a mennyország kapuit.
A föld felhullámzott alattuk, amikor a szájuk találkozott egymással, hogy a forróságban és
tűzben eggyé kovácsolódjanak.
Nem tudtak elég közel kerülni egymáshoz, bőr simult bőrhöz szinte kétségbeesetten. Dayan
úgy érezte lángra lobban, a teste tűzforró volt, nehéz és vágyakozó.
„Benned kell legyek Corinne. Azt hiszem, megőrülök, ha nem leszel az enyém azonnal.”
Corinne gondtalan nevetése eltompult a nyaka oldalán. Lélegzete a pulzusát súrolta, fogai
karcolgatták, ingerelték a bőrét. Úgy tele volt örömmel, hogy megfertőzte őt is. A nyelve újra
felörvénylett rajta, aztán rátalált kulcscsontjára. Mindeközben tenyerén méregette a súlyát,
kemény, szükségtől lüktető férfiasságát. Ujjhegyei suhantak és táncoltak rajta, saját túlfűtött
vágyai miatt pedig nyugtalanul dörzsölődött hozzá.
– Nem akarsz várni egy kicsit?
A hangja rekedt volt és szexi, magának a paradicsomnak az ígérete. Szája végigvándorolt
mellkasa nehéz izmain, lapos hasa felé. Hasizmai összehúzódtak, gyomra gödrében a tűz
szinte felrobbant.
Dayan keze végigsiklott a testén, megpróbálta megjegyezni szatén bőrének minden egyes
négyzetcentiméterét. Elvesztette a képességét a racionális gondolkodásra, de mindez mit se
számított. Corinne keze és szája tovább gyújtogatta őt, teste ugyanolyan hajlandó, elfogadó,
forró és sóvárgó volt, mint az övé. Kutató ujjai üdvözlő, meleg nedvességet találtak, teste
nekifeszült, szinte érezte vérének forró rohanását, türelmetlenül várta őt.
Dayan felemelte őt, és az elméjébe súgta az utasításait, de lehet, hogy csak egy képet látott.
Corinne karjai körülfonták a nyakát, lábai a derekát. Érezte milyen keményen és vastagon
nyomódik nyitott és sebezhető középpontjához. Behunyta a szemét, hogy kiélvezze a
pillanatot, az örömöt, ami csordultig töltötte, a hőséget és a tüzet, amivel beburkolta,
miközben befogadta őt a testébe, egyesültek, ahogyan arra teremtették őket.
Az extázis nagyobb volt, mint amit valaha el mert volna képzelni. Hallotta saját apró
örömkiáltását, csípője szinte saját akaratából kezdett mozogni. Keményen mozdult a férfi
teste ellen, olyan mélyre húzta őt magába, amennyire csak tudta. Mellei a mellkasát súrolták,
az esőcseppek végigfutottak rajtuk, mintha apró nyelvek cirógatták volna érzékennyé vált
bőrüket.
Dayan a mellére hajtotta a fejét, miközben ő hátradőlt, és valami önkívületszerű állapotban a
mennyország felé emelte az arcát. Minden úgy történt, ahogyan történnie kellett. Helyénvaló
volt. Tökéletes. Ugyanannak az egésznek a két fele voltak.
Forró szája keresését kísértőnek érezte, teste összeszorult körülötte, hüvelye bársonyos izmai
még mélyebbre húzták maguk közé a férfit, akinek fogai karcolgatták, majd beléharaptak és
mélyre süllyedtek a bőrébe.
Corinne felkiáltott, ujjai ökölbe szorultak a hajában, amint a fehéren izzó tűz átszáguldott a
testén, és a fájdalom ujjongó örömmé változott.
Kényszerítette a szemeit, hogy kinyíljanak, és nézhesse, hogyan táplálkozik belőle, miközben
teste az övében mozog, erőteljes lökésekkel egyre beljebb és beljebb hatol, hogy teljesen
kitölthesse őt. A súrlódás ott tartotta őt a szakadék peremén, összeszorította a fogait, izmai
görcsösen megragadták.
Nagyon erotikus élmény volt nézni őt, a száját a bőrén, torka mozgását, fekete haja csúszós és
nedves volt az esőtől. Ebben a tökéletes pillanatban még azt is észrevette, hogy a férfi haja
már nem koromfekete, sokkal inkább puha szénszínű.
Kitört belőle egy puha hang, a szerelem, az odaadás halk kiáltása, a szeme megtelt
könnyekkel.
Felemelte a fejét, szemei most obszidián színben ragyogtak. A mellén ejtett két apró sebből
két bíbor csak futott lefelé, elkeveredve az esővel. Nézte őt, ahogy visszahajtotta a fejét,
nyelvével végigkövette őket, hogy végül lezárja a fogai okozta sebeket. Sötét érzékisége
hasonló éhséget váltott ki belőle is. Mélységeset. Elemit. Érzékit.
Érezte, hogy teste összeszorul körülötte, mélyen szoros, tüzes szorításában tartva őt. Dayan
félrelökte nyakáról nedves hajtincseit.
„Gyerünk szívem, tedd meg nekem. Értem. Szükségem van rá.”
Lelassította csípőjét, hosszú, kiszámított mozdulatokkal mozgott, hagyta, hogy a lányt
átmossa az éhség.
Előredőlt, és közben nézte hogyan figyeli őt. Végtelen lassúsággal lenyalogatta a vízcseppeket
a pulzusa fölül. A férfi teste megugrott, forráspontra izzott fel.
Kísérletképpen megcsípte a bőrét a fogával. Azonnal érezte a választ, csípője keményen
előredöfött, mozgása kissé felgyorsult. Corinne felnézett epekedő, szexi szemeibe.
„Magamért teszem, mert szükségem van erre. Mindenestől akarlak Dayan. Azt akarom, hogy
az enyém legyél. Minden egyes sejtem téged akar, minden egyes lélegzetem.”
Habozás nélkül hagyta, hogy megtörténjen.
Kinyúlt az érzésért. Magához ölelte azt. Ez volt a férfi élete, és ő minden lépésben megbízott,
ha ő vezette. Nem irtózott a szükségleteitől, a sötét éhségtől, ehelyett olyan mohón vágyott rá,
amit soha sem gondolt volna lehetségesnek. A legteljesebb mértékben megbízott benne.
Tudta, ha nem menne, segítene neki, megbabonázó képessége lehetővé tette, hogy bárhová
kövesse, ahová csak vezeti. Dayan szereti őt. Soha semmit nem tenne, ami kárt tehetne benne,
vagy a lányában.
A férfi teste úgy tűnt tovább duzzad, egyre vastagabbra és nehezebbre nőtt, izmai
megragadták, körülölelték.
Vadonatúj ösztönei átvették az irányítást, fogai mélyen belésüllyedtek, és Dayan vére átfolyt
belé, akár a nektár. Érezte, hogy a férfinak eláll a lélegzete, hogy a fehér tűzgolyó átszáguld a
vérén, a kezei megragadták a csípőjét, sajátját már-már erőszakosan előrelendítette, és
erőteljes lökésekbe kezdett.
Együtt robbantak fel, elméjük széttöredezett, testük hullámzott és lángolt. A föld megrendült
alattuk. Corinne képtelen volt megmondani, hogy ezt valóban érezte, vagy csak képzelte.
Csak kétségbeesetten kapaszkodni volt képes Dayanba, testének minden egyes sejtje sikoltott
az örömtől. Életben volt! Megtalálta a saját mennyországát, ami nagyon is valódinak tűnt.
Corinne lezárta a tűszúrásnyi nyomokat Dayan bőrén, és megpihentette fejét a vállán.
Összesimultak, szívük vadul vert, légzésüket még képtelenek voltak az ellenőrzésük alatt
tartani.
– Szeretlek Corinne, – suttogta lágyan Dayan csupasz bőrébe, mire a lány szemei lecsukódtak,
fekete szempillái kihangsúlyozták arca sápadtságát. – Annyira szeretlek.
Lassan, vonakodva felemelte a fejét, félig csukott szempillái alól nézett fel rá. Szemeiben ott
ragyogott a szíve. Testük még egymáshoz kapcsolódott, a lányét még mindig utórezgések
fodrozták. Felemelte a kezét, hogy megérintse nedves haját, aztán pedig végigkövesse ajkai
tökéletesre metszett vonalát.
– Köszönöm, hogy rám találtál.
Dayan elmosolyodott azzal a lassú, gyengéd mosollyal, ami mindig képes lesz újra és újra
ellopni a szívét.
– Igazán nagyon szívesen. – A víz apró cseppekben hullott a hajáról az arcába. Mindketten
nevetésben törtek ki. – Nem jutottunk el a házig.
– Észre sem vettem, – ismerte be Corinne, és úgy nézett szét maga körül, mintha most
ébredne álmából.
Dayan kényszeredetten szétválasztotta a testüket, és a karjaiba emelte őt.
– Őrült nőszemély. Legközelebb, ha úgy döntesz, hogy elcsábítasz, legalább ne idekinn az
esőben tedd.
Lehajtotta a fejét az ölében, és megkóstolta a vizet a vállán.
– Nem is tudom. Én elégedett vagyok magammal.
A gyengéd száj lángokat küldött szét a bőrén. Dayan belökte az ajtót, lazán intett egyet a
kezével, lángra lobbantva a gyertyákat, és a fahasábokat a kandallóban. Egy vastag bunda volt
szőnyegként elé terítve a kemény fapadlóra, oda tette le őt, a szőr azonnal dörzsölni kezdte
csupasz bőrét, amitől teste várakozásteljesen ismét összeszorult.
Dayan hanyatt fekve kinyújtóztatta mellette nagyon is férfias testét.
– És most pihenni fogsz egy ideig, – rendelkezett. – Nem foglak félholtan visszavinni a
gyógyítókhoz.
Corinne ránevetett.
– Gondolod, hogy bele lehet halni a szeretkezésbe?
– Ahogy mi szeretkezünk, ott bármi előfordulhat. – Felnézett a mennyezetre, figyelte hogyan
táncolnak rajta a villogó fények, miközben az ablakot az eső verte. A kezéért nyúlt és
összefonta ujjaikat. – Soha többé nem akarom azt érezni, mint amit akkor, amikor azt hittem,
hogy meghaltál Corinne. Magaddal vitted a lelkem.
Odadörzsölte az arcát a vállához és vastag hajához, amibe ősz szálak keveredtek. Az iránta
érzett szerelmének jelvényei.
– Te egy csoda vagy Dayan, és valamiért azt hiszed, hogy én is az vagyok. – Kritikus
szemekkel vizslatta. – Miért vagy ilyen sápadt? Soha nem szoktál ilyen lenni.
Megérintette az arcát.
– Táplálkoznom kell, – mondta egyszerűen. – Kicsivel később vadászom majd, de még nem
most. Minden percet, minden másodpercet veled akarok tölteni.
Egy pillanatig csendesen feküdt mellette, amíg megemésztette, amit mondott neki.
– Nekem is azt kell csinálnom Dayan? – nézett rá, miközben az oldalára gördült. – Mert nem
vagyok benne egészen biztos, hogy tudok. Veled valahogy egészen más, de nem hiszem, hogy
mással is tudnék.
Dayan fekete szemei végigpásztázták az arcát sötéten, komoran.
– Eszembe sem jutott ez a lehetőség. Már maga az ötlet sem tetszik. – Megint elcsendesedtek
egy rövid időre, az eső és a szél odakinn a falakat és az ablakokat csapkodta. – Most, hogy
említetted, nem emlékszem, hogy Tempest valaha is előttünk táplálkozott volna.
– Tempest is ember volt, – mondta Corinne reménykedve, – és most Darius életpárja.
– Igen, ember volt még, amikor eljött hozzánk. De egyetlenegy esetre sem emlékszem, hogy
láttam volna táplálkozni. – Egy lassú mosoly terjedt szét a száján. – És nagyon kételkedem
benne, hogy Darius tolerálná, ha egy másik férfiból inna, legyen az ember, vagy bármi más.
Azt hiszem, legjobb lesz, ha átvesszük ugyanezt a rendszert. Attól tartok, lehetséges, hogy
van némi féltékenység a természetemben.
Corinne ránevetett.
– Te nem is tudsz igazából féltékeny lenni, állandóan az elmémben vagy. – Húzni kezdte a
kezénél fogva. – Gyerünk te lustaság, menjünk ki újra! Futni akarok.
A férfi a magasba rántotta a szemöldökét.
– Ha energiatúltengésed van, más, sokkal kellemesebb mód is eszembe jut a levezetésére,
mint a futás. De jól viselkedek, mert pihenésre van szükséged.
Corinne lágyan felnevetett.
– Úgy gondolod, hogy pihennem kell? – Nagyot nyújtózott, karjait az ég felé emelte. – Te
vagy az, aki fáradt, nem én. Rá akarok jönni a nyitjára, milyen Kárpátinak lenni. Futni akarok
Dayan. Ez az első alkalom életemben, hogy képes vagyok megtenni. Tényleg futni akarok.
Kérlek, menjünk futni.
– Most? – Visszafeküdt lusta elégedettséggel, ujjait összekulcsolta a feje mögött, és őt nézte
közvetlen közelről, magába szívta testének tökéletességét. Szerette, ahogy mozgott, és
szerette azt az örömöt benne, pont úgy, mint a természetességét. – Vihar van odakinn.
Nevetése megtöltötte melegséggel a szobát éppúgy, mint a szívét és a lelkét.
– Egy kis vihar még nem ártott meg soha senkinek. – Lehajolt hozzá, selymes haja rácsúszott
a mellkasára, a fürtök lágy simogatásától megremegett. – Ne mondj nemet. Nem fogom
túlzásba vinni, igazán, de futnom kell.
– Te tényleg egy őrült nőszemély vagy. – Sóhajtott egy nagyot, hiszen pontosan tudta, hogy
futni fog vele a viharban. Ki is tudna ellenállni a boldogságának? Ő személy szerint képtelen
volt rá. El szeretett volna bújni vele valami biztonságos helyen, de Corinne élni akart. Éppen
olyan félelmet nem ismerőn nézett szembe új világával, ahogyan a régi világával nézett
szembe.
Corinne elkapta a karját és megrántotta.
– Gyere te világ lustája, mert nélküled megyek. – Körülnézett a szobában. – Hova a csodába
lettek a ruháink?
Elpirult, bíbor szín lopakodott fel a nyakáról az arcára. Úgy tűnt, mintha izzana.
Dayan megmozdult, az oldalára fordult, megtámasztotta a fejét a kezével, éhes szemei
felragyogtak, ahogy meztelen testét pásztázta.
– Nem hiszem, hogy ruhákra lenne szükséged édes, – mondta tárgyilagos nyugalommal,
fekete szemei megakadtak a lány telt mellein.
Corinne teste bizseregni kezdett.
– Hagyd abba Dayan, – húzódott ki karjának hatótávolságából, de meg sem próbálta magát
eltakarni előle. Szerette, amikor azzal a heves, éhes tekintettel nézett rá. – Te voltál az, aki
megállítottál bennünket.
Hátat fordított neki, lassan, kihívóan az ajtó felé sétált, csípője hívogatóan ringott, feneke
csábította. Lábai gyönyörűek, háta elegáns ívű volt.
Elakadt tőle a lélegzete.
Dayan gyorsan mozdult, és miközben talpra ugrott, letapogatta kívülről a ház környékét, hogy
megbizonyosodjon róla, nem várja őket odakinn veszély.
Corinne visszanézett rá a válla fölött, tekintete elképesztően szexi volt.
– Nem hiszem, hogy a meztelen futás ezzel a testfelépítéssel, – kissé elfordult, hogy
megajándékozza testének profiljával, és felemelte a kezeit, hogy melleire simítsa, –
túlságosan jó ötlet lenne.
Izmai kőkeményre ugrottak össze az ujjai közül kikandikáló mellbimbói látványától.
– Akkor csak sétáljunk meztelenül, szeretlek nézni.
Elkapta a kezét, ujjai végigcsúsztak selymes bőrén. Corinne szemei végigpásztáztak a testén,
szájsarkai mosolyra húzódtak.
– Azt látom. – jegyezte meg teljesen elégedetten. Meg tudta érinteni a baba elméjét, tudta,
hogy biztonságban alszik a gyógyítók vigyázó tekintetének védelmében, míg ő felfedezi
azokat a rendkívüli ajándékokat, amiket Dayan adott neki. Ismerni akarta az összeset,
megtapasztalni mindet, nagyon elszánt volt.
Együtt léptek ki az ajtón a tornácra. Dayan közelebb húzta magához, védelmezőn bevonta
széles válla alá.
– Ne felejtsd el szabályozni a testhőmérsékleted, – mondta.
Testük egymáshoz ért, bőrük annyira érzékeny volt, hogy úgy érezték, mintha elektromos
ívek húznának át közöttük.
Corinne hátravetette a fejét, felnézett az éjszakai égboltra, nézte hogyan hullanak alá az
ezüstszín esőcseppek a fölöttük gomolygó sötét felhőkből. A Hold egy apró darabkája
kiszabadult egy pillanatra a vastag felhőtakaró alól, hogy megvilágítsa a vastag fákat, amik
körülöttük hajladoztak. Az árnyékok hajladoztak, a levegő friss és tiszta volt, a növényzetre
hulló eső szinte már zeneien dallamos volt.
Lenézett a lábára, és megdöbbent, hogy képes a faágak, tűlevelek és kövek között mezítláb
járni.
Úgy érezte, mintha siklana a felszín fölött, mint egy állat, teste ösztönösen megtalálta a
módját, hogy a lehető legcsendesebben járjon az erdőben. Rácsodálkozott, hogy ehhez is van
tehetsége. És nem csak a teste mozgott hatékonyabban, de kiélesedett a hallása mellett a
szaglása is, és tökéletesen látott a sötét éjszakában. A szél bámulatosan sok információval
látta el, szinte a pórusain keresztül.
Ezt nem Dayan csinálta, ő maga idézte elő. Halkan felnevetett, szinte fel sem tudta fogni,
hogy nagyon is él. A világ körülötte annyira új és gyönyörű volt.
Gyorsabban kezdett lépkedni, hallgatta szívverésének erős ritmusát. Dayan engedte kicsúszni
a válla alól, lenyűgözötten figyelte érzéki teste mozgását.
Megint felemelte a karjait a Hold, és a felhőtakaró felé, haja nedvesen, csúszósan siklott a
testén, mellei minden belélegzésnél felemelkedtek, ahogy élesen beszívta az éjszaka csodás
illatait. Úgy nézett ki, mint egy pogány istennő, egy vad szirén, aki felemelt karokkal fogadja
az áldozatokat, ahogy lassan körbe fordult.
– Futni akarok Dayan, – ismételte meg.
– Akkor alakot váltunk édes.
Ki tudna megtagadni tőle bármit is? Dayan tudta, hogy erre soha nem lenne képes. – Még
emlékszel rá mit mondtam ezzel kapcsolatban? Ez mindig az elmédben kezdődik. Fel kell
építened egy részletes képet az elmédben, és aztán meg kell tartanod azt az elmédben. Nagyon
furcsa érzés, de nem kellemetlen. Ha megrémítene, csak nyúlj értem Corinne. Mindig ott
leszek az elmédben.
Corinne hirtelen megállt, megpördült, és izgalomtól hatalmasra tágult szemekkel ránézett.
– Nem vagyok rémült Dayan, tényleg nem.
– Képzeljünk el egy leopárdot.
Megtette mindkettejük helyett, úgyhogy Corinne tanulmányozhatta azt a legapróbb
részletekig.
Halk, doromboló morgás tört fel belőle, ahogy sűrű bunda hullámzott fel a bőrén, izmai
eltorzultak, teste megnyúlt, és négy lábra huppant, mint egy fényes bundájú dzsungelbéli
nagymacska. Teste olyan volt, mint egy olajozott gépezet. Gyorsan futott, és végtelenül
élvezte, hogy képes megtenni. Teste izmos és inas volt.
Párnázott mancsok. A futás ebben az alakban olyan élmény volt, amihez hasonlót sem
tapasztalt még sohasem, elöntötte a teljes, végtelen szabadság érzése. Hatalmasakat ugrott a
levegőbe, mancsai alig érintették a földet. Bundája lepergette a vizet, megakadályozta, hogy
az eljusson a bőréhez. Bajusza úgy viselkedett, mint valami radar, mindenről értesítette maga
körül.
„Dayan! Ez csodálatos!” – A hím leopárd egyetlen hatalmas ugrással áthidalta kettejük
között a távolságot, nagyobb, nehezebb teste védelmező közelségbe húzódott. Nem szerette
volna, ha túlságosan elragadtatja magát. Rettenetes megpróbáltatáson ment keresztül, és bár a
lány úgy gondolja, hogy már elég erős, még a lehetőségét is ki akarta zárni, hogy
megsebesüljön. Egyetlen bevert lábujjat sem enged. Egy letört körmöt sem. – „Olvasom az
elméd, és csupa ostobaságot gondolsz. Ép vagyok! Hát nem hatalmas dolog élni?”
Hallotta izgatott nevetését, ahogy felugrott egy vastag faágra, és beletartotta pofáját az esőbe
és a szélbe.
Nem rontotta el a boldogságát. Hogyan is tette volna? A lány megfürdette melegében,
fényében, elárasztotta a pillanat örömével. Felszárnyalt volna a Holdig, és lehúzta volna
onnan, ha arra kéri. Inkább ott portyázott alatta, fülei és szemei veszélyt kerestek, de elméje
mélyen összeolvadt a lányéval, sütkérezett gyermekien tiszta örömében.
Corinne leugrott a faágról, csak azért, mert képes volt rá. Számtalan hatalmat talált a
nagymacska testében. Mindet használni szerette volna, ki akarta próbálni, látni akarta, hogy
milyen leopárdnak lenni.
Dayan hihetetlenül érzéki volt a hím leopárd testében. Egyetlen pillanat alatt magára öltötte az
állat tulajdonságait. Ezt bámulatosnak találta. Odadörgölődött a magas páfrányokhoz, és
élvezte az érzést.
„Baby, óvatosabbnak kell lenned. Mindketten felfokozott szexuális állapotban vagyunk. Ebben
a formában is képesek vagyunk szeretkezni, de lehet, hogy beindítod az ösztöneinket, és nem
vagyok benne biztos, hogy az élvezetes lenne a számodra. A leopárdok veszélyesebbek
olyankor, mint bármely más alkalommal. Amikor párzanak, a hím a saját, nagyobb teste
védelmében, maga alatt tartja a nőstényt, alázatos pozícióban. Neked még sok tapasztalatra
van szükséged, hogy irányíthasd az állati szenvedélyeket. Vadászatkor is rendkívül nehéz ezt a
testet irányítani.”
Corinne kísértést érzett, hogy felfedezze miről is beszél. A nőstény leopárd határozottan
párzani akart, de mivel elméje összeolvadt Dayanéval, pontosan olvasta aggodalmát, bár a
férfi osztozott vele a vágyon. Azonnal megérezte a belőle érkező impulzusokat, újra futni
kezdett, karcsú, izmos teste kinyúlt.
Csendesen ugrált át kidőlt fák fölött, széles patakokon. Szerette az érzést, és azt akarta, hogy
örökké tartson.
„Ezt bármikor meg tudjuk csinálni?”
„Természetesen. Neked meg főleg sokat kell gyakorolnod velem. Rengeteg tanulnivalód van
még édes, de látom, hogy nagyon megfogott téged.”
„Repülni is tudok?”
A férfi nevetése halk és örömteli volt a fejében.
„Esik az eső. A madarak nem szeretik, ha átnedvesedik a tolluk.”
„Ez a madár szereti. Repüljünk el, hogy meglátogassuk Lisát és Cullent.”
A leopárd testében Dayan útját állta, megfordította és a ház felé kezdte terelgetni.
„Ez még túlságosan hamar lenne. Lisa tudja mennyire beteg voltál, és hogy babát vártál.
Arra számít, hogy jó néhány napba beletelik, hogy talpra állj. És még csak alig pár nap telt
el. És én is akarlak Corinne. Csak magamnak. Meg akarom ízlelni a tested minden
négyzetcentiméterét. Végig akarom szeretkezni veled ezt a felemelkedést, és az ezt követő
másik tízet is.”
Lágy nevetés volt a válasz.
„Igazán? Miért nem ezzel kezdted?”
 18. fejezet

Corinne végignézett a kristályterem gőzölgő medencéjén és pislákoló gyertyáin. A víz

hatalmas sziklaalakzatokat nyaldosott, visszatükrözte a falak mentén ívelő, és a plafonról
alácsüngő különböző színű kristályok formáit. Otthon érezte magát ebben a bonyolult
alagutakkal összekötött, rengeteg teremből, kamrából álló barlangrendszerben.
A baba egyre erősödött, Shea biztos volt benne, hogy ha ilyen tempóban gyarapodik,
hamarosan végleg kivehetik őt a védett környezetből.
Corinne csak rövid ideig tarthatta karjaiban a lányát, de nagyon is tisztában volt az
inkubátoron kívül rá leselkedő veszélyekkel. Mindketten, Dayan és Corinne is gyakran
összeolvasztották elméjüket a babáéval, hogy megvigasztalják, megnyugtassák. Azt akarták,
hogy tudja, mennyire szeretik, és alig várják, hogy velük lehessen.
Desari és Julian gyakran meglátogatták őket, Corinne hamarosan megszerette mindkettejüket.
Kiderült számára, hogy Julian megfélemlítő modorát jól ellensúlyozza humora. Megtudta,
hogy Desari viszont abszolút semmi megfélemlítőt nem talál benne.
Desari egy édes, gyengéd személyiség volt, úgy üdvözölte Corinne-t, mintha csak a húga
lenne. Nem telt bele sok idő, és a lány kezdte úgy érezni, hogy lassan beilleszkedik Dayan
családjába. Mindannyian odáig voltak a babáért, még Darius is felvillanyozottnak tűnt, aki
messze a legfélelmetesebb ember volt, akivel Corinne valaha is találkozott.
– Dariusban a világon semmi ijesztő sincs. – Dayan közelebb nyomult hozzá, hogy
megpihentethesse a vállán a fejét, miközben a gyermeket nézték. – Jennifer ma sokkal jobb
színben van.
– Már megint az elmémet olvasod. – Corinne még hátrébb dőlt, egész testével
nekitámaszkodott nagyobb termetének. Dayan csípője azonnal keményen a fenekének
nyomódott. Dayan állandóan az elméjében volt. Ahogy szíve szerint a testében is állandóan
ott lett volna, ha megteheti. Nem akart elmozdulni az oldaláról. Corinne elkapta gondolatai
visszhangját, és lágyan felnevetett. – Ez igazán jól mutatna, különösen, amikor majd a
zenekarral játszol a színpadon. Bár talán egy kissé perverz lenne. Nem vagyok benne biztos,
hogy a kritikusok engednék, hogy megússzuk.
Dayan engedte, hogy a megkönnyebbülés átsöpörjön rajta. Az elmúlt napok folyamán Desari
többször is finoman utalt rá, hogy együtt utazzanak a zenekarral, de Corinne soha nem adott
egyértelmű választ, se jót, se rosszat.
És valahányszor Dayan megérintette az elméjét, hogy felmérje a hangulatát ezzel a kérdéssel
kapcsolatban, mindig csak azt találta, hogy a lány egyszerűen elkerüli, hogy erre gondoljon.
– Nem ellenzed, hogy városról városra utazz a zenekarral? Távol mindenkitől, akit szeretsz?
Corinne kihívóan hozzádörgölte testét az övéhez.
– Minden, amit szeretek, velem lesz. Kivéve Lisát. Nem tudok otthon maradni vele. De van
elég pénze, hogy odautazzon hozzánk, ha meg akar látogatni. Ha pedig valóban szerelmes
Cullenbe, mint ahogyan azt mindenki gondolja, akkor úgyis saját otthont akarnak majd.
Dayan felemelte a haját a tarkójáról, és végigcsókolta nyaka meleg bőrét.
– Cullen fogja eldönteni, mit kell tenniük.
Corinne egy pillanatra kiélvezte csókjainak érzését, aztán előrehajolt, hogy visszategye az
inkubátorba a pici Jennifert. Ez a mozdulat még közelebb nyomta a fenekét Dayannal, aki
rögtön élt is a helyzettel, megfogta csípőjét, hogy még közelebb húzza őt magához. Pár
pillanatig hagyta, hogy a boldogság szinte kiáradjon belőle, és megcsókolta a lányát, mielőtt
visszacsukta volna rá az inkubátort. Felállt, de tekintete még mindig a babára szegeződött.
– Ugye milyen gyönyörű Dayan?
A férfi kezei lassan elmozdultak a csípőjéről, áttáncoltak a derekán, karcsú mellkasán, aztán
rásimította tenyerét a melleire.
– Valóban gyönyörű, akárcsak az édesanyja. – Belesuttogta a szavakat a fülébe, nyelvével
megérintette a bőrét, megízlelte a bőrét, mert néha egyszerűen muszáj volt megtennie.
Corinne teljes súlyával nekitámaszkodott, kezei az övére simultak, míg Dayan hüvelykujjai
mellbimbóit ingerelték, amik kihegyesedtek, mellei elnehezültek, fájdalmasan sóvárgóvá
váltak.
– Néha, amikor felébredek, a szívem rettegve kezd dübörögni, annyira megrémülök, hogy ez
az egész nem valódi. – A lány felnézett rá a válla fölött. – Attól félek, hogy ekkora boldogság
nem lehet valós, mindezt csak álmodom, és egyszer csak fel fogok ébredni.
Dayan szája felsétált a nyaka oldalán. Fogai rátaláltak a fülcimpájára, élesen belecsípett.
Felkiáltott, és rámeredt a férfira. Dayan minden bűnbánat nélkül, vigyorogva állta a tekintetét.
– Csak azt akartam, hogy lásd, nagyon is valóságos vagyok.
Nyelve kavarogni kezdett a füle körül, hogy enyhítse a fájdalmat.
– Szeretném meglátogatni ma Cullent és Lisát. Tudom, hogy Barack és Syndil szerint
megnyugtató az állapota, de én magam is látni szeretném. És annak ellenére, hogy Lisa
folyamatosan azt mondja, hogy jól van, tudom, hogy ideges.
– Rendben van édes, akkor megvárjuk, míg Shea ideér, hogy vigyázzon Jenniferre és
megyünk.
Beletemette a nyakába az arcát, és belélegezte az illatát. Gerince mentén végigfutott a hideg,
vére lávaforróságúra izzott fel. Elég volt ránéznie, és máris akarta őt. Szüksége volt rá.
Corinne vágyott az illatára. Hogy érinthesse. Hogy láthassa meztelen testét. Hallja gyönyörű
hangja dallamát. Látni akarta az érzéki, szép vonásokat az arcán, ahogyan fölé hajol, amikor
szeretkezik vele.
Megfordult a karjaiban, vakon megtalálta a száját, karjai felcsúsztak a nyakába, teste
egyszerre lágy és hajlékony lett, hívogatta, csábította a férfit.
– Csodálatos vagy, – suttogta meleg szájába.
Kezei beletúrtak a hajába, félredöntötte a fejét, hogy jobban hozzáférjen, mélyebben
kikutathassa szája belsejét.
Dayan nem sajnálta az időt, alaposan csókolta, kóstolgatta az ízét.
– Te vagy a csodálatos, – javította ki, nyelve rátalált a pulzusára. – Az, ahogy bízol bennem.
Ahogyan beleveted magad a világunkba, szélesre tárod a karjaidat, hogy magadhoz öleld.
Máris alig van szükséged egy apró kis támogatásra a táplálkozásnál, és teljesen magadtól
adsz.
A lány felemelte a fejét.
– Azt hittem magam csináltam az egészet. És elismerem, hogy egy kissé meg is döbbentem
magamon. Ha csak rágondolok, valahogy visszataszítónak találom, de amikor együtt
vagyunk… – elcsuklott a hangja, testét a férfiéhoz nyomta.
– Növelem az éhségedet, a szükségedet a táplálkozásra, – ismerte be Dayan. – Nem
szeretném, ha kényelmetlenül éreznéd magad. Az évszázadok során kerültem néha olyan
helyzetbe, amikor az étkezés illúziója nem volt elég, kénytelen voltam valóban emberi
táplálékot fogyasztani. A zöldségfélék nem voltak annyira rosszak, bár a testem visszautasítja
azokat is, de a megölt állatok testei, teljesen visszataszítóak voltak a számomra. Tudom, hogy
hasonlóképpen érzel a vérrel kapcsolatban. Népünk számára viszont szent és teljesen
természetes.
Dayan hirtelen felnyögött, megfogta az arcát a két kezével, és gyorsan lehajtotta a szájára a
fejét.
Hallotta a lány csendes, meleg nevetését az elméjében visszhangzani. Most, hogy már
kiélesedett a füle, a lány is hallotta Shea szándékosan hangos lépteit, ahogy a teremhez
közeledett.
„Kedves tőle, hogy figyelmeztet minket az érkezésére.”
„Jónak jó, de semmiképpen nem kedves. Elpazaroltuk a kettesben töltött időt.” – Ismét
felnyögött, lélegzete forró volt a nyakán. – „És ki ne merj nevetni, ha görbébben fogok járni a
szokásosnál.”
Hagyta, hogy a lány is érezhesse fájdalmas teltségérzetét, és a fejében kopácsoló apró
kalapácsok hangját.
– Szegény drágám. Isten hozott a való életben.
Szorosan becsomagolta karjaiba a lányt.
– Nem akarok való életet. Szexet akarok. – Odaszorította magát hozzá. – Forró szexet.
Perzselő szexet.
Gonoszul a fülébe suttogta a szavakat, lehelete meglebegtette nyakán a hajtincseket,
borzongást küldött végig a gerince mellett.
– Na, most már egyáltalán nem sajnállak. – Eltolta magától a mellkasát, hogy egy kis távolság
legyen közöttük. Dayan szemei nevettek, csín fénylett bennük. – Gonosz vagy, megérdemled
a fájdalmat.
Tudta jól mit művel vele, ő is érezte a testén átrohanó tüzet. Mégsem volt benne egyetlen
csepp bűnbánat sem.
Shea ahogy beért a terembe, még nagyobb zajt csapott, hogy figyelmeztesse őket érkezésére.
Hallotta hogyan nevetgélnek csendesen, éles szaglása jelezte neki az ősrégi illatot, amivel a
párok egymást hívogatták. Rájuk vigyorgott, amikor bűntudatosan szétugrottak.
– Én fogok vigyázni Jenniferre, amíg alszik. Ma mentek meglátogatni Lisát és Cullent? Én is
megnéztem Cullent, amikor aludtak, csak hogy lássam, rendben gyógyul-e. Máris fel akar
kelni. Gregori kétszer is megvizsgálta, csak hogy biztosra menjünk.
Dayan keze lecsúszott Corinne karján, ujjai bilincsbe zárták a csuklóját.
– Ez teljesen jellemző Cullenre.
– Lisa már nagyon ideges miattad Corinne, – ismerte be Shea. – Cullen nem szeretné, ha
aggódna, így fel akar kelni, hogy eljöhessenek hozzád.
– Éppen ezért mi megyünk el hozzájuk, mégpedig most, – biztosította a gyógyítót Dayan.
Corinne bólintott.
– Már én is aggódtam Lisa miatt, de Dayan úgy gondolta, hogy még túl korai lenne, Lisa nem
értené hogyan is utazhatok mindazok után, ami történt.
Shea megvonta a vállát és lehajolt az inkubátorhoz.
– Azt hiszem jelen pillanatban Lisa túl boldog lesz ahhoz, hogy bármit is kérdezzen.
Egyébként sem kérdezne rá soha semmire, ami nem illene a saját világképébe.
Corinne megrántotta Dayan karját.
– Gyerünk. Tényleg látni szeretném őt. Jennifer alszik, itt a lehetőség. – Hirtelen
elvigyorodott, fogai fehéren villantak, szemeiben izgalom táncolt. – Repülni fogunk. Meg
fogod tanítani nekem, hogyan kell repülni. Igyekezz már Dayan, alig várom.
Maga után húzta őt a terem kijárata felé.
Dayan nem tudott ellenállni, rá is átragadt a lány lelkesedése. Visszahozta az emlékeit, amikor
először tapasztalta képességeit kisfiú korában.
Megtorpant, és visszahúzta magához.
– Látod odafenn azt a nyílást? Sokkal hamarabb a felszínre jutnánk azon keresztül.
Corinne egy pillanatig az arcát fürkészte, hogy ugratja-e.
– Az nagyon keskenynek tűnik. Hogyan férnénk ki rajta, akár még madár alakban is?
– A barlangban denevérek is élnek. Kicsik és szűk helyeken is be tudnak jutni.
– Ez ki van zárva. Tényleg képes vagy annyira lekicsinyíteni magad?
– Lehetek köd, szél, vagy egyszerűen csak levegőmolekulák is. Természetesen tudok olyan
kicsi lenni. És te is. Ez is pontosan olyan, mint a párduc. Tanulmányozd a képet a fejemben,
úgy létrehozhatod a részletes mását, aztán összpontosíts, és tartsd meg azt a képet. Meg tudod
csinálni.
Persze segít neki megtartani a képet, ahogy azt a leopárdnál is tette. Corinne habozás nélkül
tette, amit kellett, belevetette magát az élménybe, ahogy minden mással kapcsolatban is az
életben.
Az érzés teljesen más volt, az információ, ami a denevér testébe kezdett özönleni, egészen
más úton jött, mint a leopárdéba.
Keresztülszárnyalni az égen olyan hihetetlen élmény volt, hogy többször is elveszítette a
képet, és Dayanra kellett hagyatkoznia, hogy megtartsa azt. De még ez sem számított, el volt
ragadtatva.
Magasan a fák fölött körözött, némán mártva szárnyait a levegőbe, és a földet szkennelte
maga alatt. Mindent látott és hallott.
„Lehet, hogy örökre így maradok.”
Dayan most a lány szemein keresztül figyelte a repülés és az alakváltás csodáit. Egy olyan
érzés volt ez, amit ő már rég elfelejtett. Vagy talán soha nem is volt képes annyira erősen
érezni, mint Corinne, legalábbis gyerekként, amikor az érzelmei még teljesen épek voltak. De
az is lehet, hogy azért érezte ilyen intenzíven, mert Corinne ott volt vele, a szívében, és a
lelkében, és megosztotta vele minden örömét és bánatát.
Talán csak ez volt a különbség. Csak ő volt képes egésszé tenni, megváltoztatni a világát,
valami új, fényes öröm ömlött a lányból felé folyamatosan.
Dayan megfordult, és afelé a ház felé vette az irányt, ahová Syndil és Barack vitték Lisát és
Cullent, hogy megvédjék őket a társaság tagjaitól. Dayan tudta, hogy Darius nyomon követte
a vámpírvadászokat, és sikerült a számukat erősen lecsökkentenie. Már megtette egyszer.
Remélhetőleg most megint csend lesz körülöttük egy ideig, amíg új katonákkal töltik fel a
soraikat, és újabb bérgyilkosokat küldenek családja nyomába. Tartózkodott attól, hogy
megossza ezt az információt Corinne-al, nem szerette volna, ha szembe kell néznie életük
keményebb oldalaival, mielőtt arra valóban szükség lett volna.
Alattuk megjelent a ház, ami hosszan és szélesen terpeszkedett el a körülötte lévő erdőben. A
tisztáson vadvirágok és páfrányok nőttek. Egyik oldalánál egy nagy tölgyfa állt. Egyik ágáról
egy vastag kötél függött alá, amin egy gumiabroncs hintázott.
A ház jól karbantartottnak tűnt. Dayan a földre siklott, és irányította Corinne-t, aki az
egyensúlyáért küzdött a fenyőtűk, és a növényzet között. A nőstény bagoly majdnem
nekiütközött a gumiabroncs hintának. Alakja elmozdult, visszaváltott saját alakjára és
hangosan nevetett. Dayan ruhákat nyújtott felé.
– Dayan, ez elképesztően izgalmas volt. Láttad mit csináltam? Azt hittem, össze fogom törni
magam a tölgyfán. Az egyik ágra akartam leszállni, de az utolsó pillanatban megijedtem,
féltem megcsinálni.
A haja egyetlen vad, szélfútta tömeg volt, arca kipirult, szinte ragyogott az izgalomtól,
mohazöld szemeiben ott táncolt az öröm. Elvette a lélegzetét, és megolvasztotta a szívét.
– Ügyes voltál, bár azt hiszem a leszálláson még dolgoznod kell.
Fekete bársony hangja ugratta, dallama egyszerre játszott a testével és a lelkével.
Corinne megérintette az arcát.
– Köszönöm Dayan, imádtam minden egyes percét. – Ránézett a házra. Lisa itt van?
Csodálatos. Kié ez?
Dayan vállat vont.
– A Kárpátiaknak mindenhol vannak ingatlanaik, és kölcsönadjuk egymásnak, ha szükség van
rá. Hallgass meg édes, mielőtt bemegyünk. Lisának nem szabad tudnia rólunk. Hogy mások
vagyunk. Jobb lesz neki, ha soha nem tudja meg.
Dayan rendkívül szelíd hangon beszélt.
Corinne szerelmesen nézett fel rá, és két kezét az arcára simította.
Dayan, bárki másnál jobban szeretem és ismerem Lisát. Soha nem tennék rá nagyobb terhet,
mint amennyit képes elviselni.
Elfogadóan bólintott, lehajtotta a fejét, hogy megcsókolja csábító száját.
– Te viszont túl szépnek tűnsz, ahhoz képest, hogy milyen megpróbáltatásokon mentél
keresztül. Nem tudom, hogy fogja így Lisa elfogadni a gyógyulásodat.
Keze végigkövette nyakának karcsú oszlopát, majd lejjebb siklott, hogy ráborítsa tenyerét
mellének egyik lágy halmára. Úgy gondolta, hogy megelégszik egy érintéssel, de a szükség
azonnal megütötte a testét.
Mielőtt képes lett volna leállítani magát, már le is hajtotta a fejét, hogy megtalálja
mellbimbóját, a blúza vékony selymén keresztül fogai finoman végigkaristolták, aztán szája
forrón, sürgetően beszívta.
Corinne behunyta a szemét és nekidőlt, és ismét vége volt, árvízként öntötte el testét a
forróság. Körülölelte a fejét és magához szorította.
– Mit művelsz Dayan? Közvetlenül a ház mellett vagyunk, bárki megláthat bennünket, ha
kinéz az ablakon.
De nem tolta el magától, ahogyan kellett volna, sőt, még közelebb vonta magát, teste felé
ívelt, hogy jobb hozzáférést biztosítson neki. Szaggatottan lélegzett. Hogyan lehet ekkora
szüksége az érintésére? Akarta őt itt, most, azonnal, ebben a percben, vastag, kemény
férfiassága erősen odanyomódott hozzá.
„Láthatatlanok is tudunk lenni, ha akarunk.”
Még az elméjében is rekedt, érzéki és borzasztóan erotikus volt a hangja. Mintha érezte volna
az ízét a szájában, testét a sajátjában, pedig nyelve csak a mellén kóborolt. Selyem blúzán
keresztül érezte vad, éhes száját.
„Hogy érted, hogy láthatatlan?”
A gondolat izgatta. Akarta a férfit, akkor, ott, abban a pillanatban. Már ő is kereste az
érintését. Felé mozdult, odanyomta magát hozzá, saját szüksége is fellobbant. – Mondd meg
hogyan.
„Csak csináld, amit a fejemben látsz.”
Keze lecsúszott Dayan lapos hasán, feltolta róla az inget, hogy érezhesse csupasz bőrét.
Voltak ugyan képek a fejében, de Corinne egészen biztos volt benne, hogy ezeknek semmi
köze sincs a láthatatlansághoz. Meghallotta puha nevetését.
„Hihetetlenül rossz vagy néha.”
Ezt valószínűleg szemrehányásnak szánta, de sokkal inkább hatott lágynak és szexinek. A
lány reagált azokra a képekre, amiket mutatott neki, és bízott benne, hogy valóban elrejti
magukat a kíváncsi szemek elől. Eltávolította az útból ruházatát, hogy megtalálhassa kemény
hosszát, ujjhegyei táncoltak rajta, ingerelték, bensőséges ígéreteket tettek neki. Dayan
eltüntette magukról a ruhát fajtájának módján, egyszerűen, könnyedén, Corinne teste
szabaddá vált, láthatta végre karcsú, buja, nőies alakját, csodálhatta tökéletességét. Keze
végigcsúszott a hasán, a sötét fürtök fészkébe, ahol meleg, nedves szükség fogadta kutakodó
ujjait.
– Újra és újra akarlak téged, soha nem elég, – suttogta Dayan, és kissé hátradőlt, hogy az
arcába nézhessen. Corinne a tenyeréhez nyomta magát. Szerette volna látni az arcát, ahogy
belé hatol, hogy hogyan követel többet és többet a csípője, hogy ugyanúgy, ugyanakkora
vággyal akarja őt, mint ő a lányt.
– Dayan, – suttogta a nevét.
Halkan. Hangja azonban mindent elmondott.
Lehajtotta a fejét, hogy újra megtalálja a száját, két ujját pedig szűk, nedves hüvelyébe
csúsztatta, simogatta, ingerelte, csípőjének mozdulatait utánozta.
Corinne síkos volt és forró, illata hívogatta.
Nyugtalanul ellene mozdult, élvezte, ahogy a szellő simogatta a testét, és ahogy a férfi másik
keze hegyes csúcsokká ingerelte mellbimbóit, amiknek aztán Dayan volt képtelen ellenállni.
Szerette nézni az örömét, érezni az örömét összekapcsolódásukon keresztül.
„Meg akarlak ízlelni Corinne. Mindenedet akarom.”
„Tudod, hogy semmit sem vagyok képes megtagadni tőled Dayan. Pontosan tudod.”
Imádta a tudategyesítés intimitását. A már oly jól ismert utat közöttük.
Nem kellett mondania a férfinak, hogy magában szeretné érezni, ő már tudta. Azt sem, hogy
Dayan tűrhetetlen vágya szinte az elviselhetetlenségig felizgatta őt.
Kezei átfogták a derekát, váratlanul felemelte, és a gumiabroncs hintára ültette. Hátradöntötte
a felsőtestét, hogy jobban hozzáférjen.
– Remélem igazat mondtál arról a láthatatlanságról, – figyelmeztette, de kezei ökölbe
szorultak a hajában, ahogy a lángok magasra lobbantak benne.
Dayan szája az édes, forró mélységet kutatta. Szüksége szinte megrázta, minden egyes izma
görcsbe rándult.
Corinne a háta köré csavarta a lábait, halk nyöszörgése elárulta örömét, el sem tudta hinni
mennyire élőnek érzi magát, és hogy mennyire közel van hozzá, hogy darabokra törjön.
Dayan kezei szorosan tartották a csípőjét, szája átlökte az extázis szakadékának peremén,
élvezete úgy tűnt, örökké tart.
A férfi végül elégedetten felállt, Magához húzta a hintával együtt, megtámasztotta a csípőjét,
hogy belé tudja temetni magát, és ő is megoszthassa vele kitörni készülő gyönyörét.
Keményen, mély lökésekkel mozgott, míg Corinne teste újra felrobbant, és a valósággal az
egyetlen kapcsolatát a kezei jelentették, amik görcsösen kapaszkodtak a hinta vastag kötelébe.
Dayan keményebben szorította, természetének teljes vadságával követelte a magáénak őt.
Corinne egy apró, sírásszerű hangocskával sürgette, szűk, forró teste egyre mélyebbre és
mélyebbre húzta magába.
Villám ívelt át az égen, mintegy megnyitva az eget, ömleni kezdett az eső, szikrák pattogtak
közöttük. Vagy mindezt csak az elméjükben érezte, Corinne ebben nem volt biztos. Villamos
feszültség sercegett közöttük, a bőrükön táncoló lángok sisteregtek.
Dayan hátradobta a fejét, miközben csípőjét újra és újra előrelökte, a szél az arcába fújt, teste
abba a tüzes, bársonyos szoros ölelésbe temette magát, ami egyre közelebb húzta a világ
pereméhez. Corinne már annyira a része volt, nem tudta megkülönböztetni, melyikük örömét
érzi. Egyszerre érezte az első lüktetést, és az első összehúzódást, a lány izmai erősen
megragadták, ő pedig készségesen vele tartott egyenesen a Föld peremén túlra.
Szabadon zuhantak téren és időn keresztül, míg alattuk úgy tűnt, megrázkódik a föld,
tűzijátékok robbantak fölöttük az éjszakai égen.
Corinne nehezen tért vissza saját testébe, és rögtön azon kapta magát, hogy vadul küzd a
lélegzetért, kezei pedig még mindig a vastag köteleket markolják.
Szívverésük még mindig mennydörgésnek hatott a füleikben, Dayan őt nézte. A fekete
tekintet olyan heves és éhes volt, hogy Corinne szíve azonnal megolvadt.
Mindketten ugyanazzal a lassú, jóllakott vigyorral mosolyodtak el. Intim összeesküvők.
Dayan gyengéden szétválasztotta magukat, majd talpra segítette. Imádta megérinteni,
majdnem annyira, mint vadul szeretkezni vele. Zene volt a fejében, dallamok és szövegek
áradtak a szívéből és a lelkéből. Corinne.
Belélegezte őt a tüdejébe, miközben hagyta, hogy mindketten magukhoz térjenek.
– Nagyon hangosan kiabáltam? Egyáltalán nem emlékszem. – kérdezte Corinne.
– Ha kiabáltál, akkor valószínűleg én is kiabáltam veled együtt, – felelte Dayan. Megengedte
a szélnek, hogy lehűtse kissé felforrósodott testüket, mielőtt újra felruházta volna meztelen
testüket. Közben oldalra hajtotta a fejét, és úgy csodálta a lányt. – Olyan gyönyörű vagy
Corinne. Amikor majd a színpadon leszek, és te ott leszel mellettem, és zenélsz, vagy
egyszerűen csak ülsz a közönség sorai között, azt hiszem lesz jó néhány kellemetlen
pillanatom, amikor az egyedülálló férfiak megbámulnak.
A lány kinevette, átkarolta a nyakát, hogy alaposan, mélyen megcsókolhassa.
– Te őrült. Épp az előbb rengettük meg a földet. Tudom, hogy éppúgy érzed saját
arroganciádat, mint kettőnk között minden idők legnagyobb szerelmét. Mi ez a hirtelen
bizonytalanság?
Pajkos fények csillantak a fekete szemekben, a kisfiús vigyor felfedte a hófehér fogakat.
– Tudtam, hogy ha körültekintően vezetlek rá, be fogod vallani, hogy szeretsz.
Egyik kezével összefogta dús sörényét, hogy nyaka finom bőre szabaddá váljon. Corinne ujjai
gyengéden végigsuhantak homloka makacs ráncain.
– Mert megérdemled. Nagyon szeretlek.
– Végre. Soha nem gondoltam volna, hogy eljön az a pillanat, amikor nyíltan elmondod ezt
nekem. Felkészültem rá, hogy sok időbe fog telni, amíg kifeszegetem ezt belőled. Már nem
vagyunk láthatatlanok. Azt hiszem, fel kellene mennünk a házhoz, és be kellene mennünk,
még mielőtt Lisa jön ki és észreveszi, hogy nem hoztunk autót. Láttam libbenni a függönyt az
emeleten.
Corinne mohó örömmel fordult a ház felé, és végigsietett a tornácon a bejárati ajtóhoz.
Még mielőtt kopoghatott volna, az ajtót belülről rántották fel.
– Corinne!
Lisa olyan lendülettel vetette magát Corinne karjaiba, hogy mindketten csaknem felborultak
mindketten. Dayan mentette meg őket, segítő kezei hátulról megtámasztották Corinne-t.
Könnyek ömlöttek végig kontrollálatlanul, Lisa hatalmas kék szemeiből, az arcán. A két nő
szorosan ölelte egymást, egyszerre sírtak és nevettek, míg Dayan tehetetlen férfirémülettel
nézte őket.
– Nagyon féltettelek, – mondta Lisa úja és újra magához szorítva, – hadd nézzelek. A
kórházban azt mondták, hogy meg fogsz halni. Aztán meg egyszerre csak eltűntél a kórházi
ágyról. Syndil azt mondta, hogy a szíved már erős, és a baba is életben van. Hol van?
Corinne ismét átölelte Lisát, a szavak szinte áradtak belőle.
– Nem haltam meg. A szívem pedig erős, erősebb, mint valaha. Dayan családja ismer
gyógyítókat, hihetetlen képességű doktorokat, akik megmentették a babát is és engem is.
Jennifer még inkubátorban van, de amint megengedik, hogy kivehessük őt onnan, el fogom
hozni hozzád. Mesélj Cullenről. Hogy van?
Lisa bevezette Corinne-t a gyönyörű házba, egyenesen Cullen hálószobájához. Dayan
megfelelő távolságból követte őket, lehetővé téve, hogy Lisa és Corinne teljesen egymásnak
szentelhessék figyelmüket.
– Cullen igazán jól van, csak nem akar tovább ágyban maradni, nem számít, mit mondok neki.
Tegnap reggel azért akart felkelni, hogy reggelit csináljon nekem! De mindig ilyen, mindig a
legédesebb dolgokat akarja csinálni. Én is szeretnék tenni valamit érte, de nem hagyja, azt
mondja, imponálni akar nekem.
– Kóstolta már a vegetáriánus lasagna-dat? Annak meg kell győznie, hogy nagyon is otthon
vagy a konyhában, – tanácsolta Corinne.
Lisa megtorpant, mielőtt kinyitotta volna a szobaajtót.
– Vele akarok lenni Corinne. Azt hiszem, még soha nem találkoztam olyannal, mint ő, akivel
órákon át el tudok beszélgetni. Szeretek vele lenni. – Elmosolyodott. – És meglehetősen
figyelmes hallgatóság.
– Ez jó hír, nem igaz?
Lisa vállat vont.
– Még a modellkedést is feladnám, hogy vele lehessek. Pedig tudod milyen sokat jelent a
számomra, hogy meglehetősen nagy vagyonom legyen, és sokat keressek. De érte még erről is
lemondanék.
– De… – próbálta óvatosan unszolni a folytatásra Corinne.
Lisa vetett egy pillantást Dayanra, aki elég nagy távolságra tőlük egy festményt
tanulmányozott a folyosó falán. Lehalkította a hangját.
– Cullen még nem mondott semmit. Azt hiszem, ő is szeret velem lenni, tudom, hogy
vonzódik hozzám, de nem tudom, hogy ő is így érez irántam. Vagy, hogy mennyire érez így.
Ő más, mint a többi férfi Corinne, teljesen más.
– Én boldog lennék Lisa. Kedvelem Cullent. Azt hiszem, kezdem megszeretni őt, azt pedig,
hogy ne imádna téged, mint én, el sem tudom képzelni. – Megfogta Lisa karját. – Mielőtt
bemegyünk Cullen szobájába, még el szeretném mondani, hogy Dayan és én
összeházasodtunk.
– Mi? – Lisa egyértelműen fájdalmasan meredt rá.
– Erre szükség volt ahhoz, hogy megvédhessük a babát. És szeretem őt, nagyon szeretem, azt
akarom, hogy úgy szeresd őt te is, mint egy testvért. Olyan jó hozzám. Megmentette az
életemet, és megmentette Jennifer életét is. – Corinne rezzenéstelenül nézett Lisára, már-már
hipnotizáló tekintettel. – Vele akarom leélni az életem. Azt akarom, hogy befogadd őt a
családba.
Lisa bólintott, megint magához ölelte Corinne-t.
– Az adósa vagyok, amiért megmentett téged és a kicsi Jennifert.
– Lisa! – Cullen hangja ugyan még rekedtes volt kissé, de már határozott és erős. – Mit
csinálsz odakinn?
Dayan pontosan tudta, hogy Cullen minden egyes szót tisztán értett felfokozódott hallásával.
Odasétált, és a két nő mellett megfogta a kilincset és belökte az ajtót.
– Hé, te lustaság! Ezek itt nem tudják eldönteni, hogy sírjanak, nevessenek, vagy csak
álldogáljanak és ölelgessék egymást. Úgyhogy szükségem lenne egy másik kiegyensúlyozott
hímneműre.
– Azért ennyire nem rossz a helyzet, – tagadta Corinne, lecsúsztatta Lisáról a kezeit,
végigsimított Dayan keskeny derekán és besietett Cullen ágya mellé.
Cullen az egyik karosszékben ült, és bár kissé sápadtnak tűnt, sokkal jobb állapotban volt
annál, mint amire Corinne számított. Valami mégis megváltozott rajta. Pillanatokig csak
bámulta, majd felnézett Dayanra, aki alig észrevehetően rábólintott.
„A hatalom felismeri a hatalmat. Nem képes mindarra, amire mi, de közelebb került a
világunkhoz. Barackkal megosztják az elméjüket.”
Corinne tudott erről, Dayan elmondta neki, mégis furcsa volt saját szemével is látnia a
különbséget Cullenen, ahogy besétált a szobába. Finom ujjakkal megérintette a kezét.
– Sajnálom, hogy megsebesítettek Cullen, és hogy a szívem is pont akkor rendetlenkedett.
Szegény Lisának és Dayannak jutott az aggodalom oroszlánrésze miattunk. Hogy érzed
magad?
– Akár táncolni is tudnék, ha valaki adna rá lehetőséget.
– Csak ne siettesd magad Cullen, – mondta aggodalmasan Lisa, – hová rohansz annyira?
Összefűzte ujjait a férfiével, másik keze ujjai hátrasimították a haját az arcából.
– Egy rendes férfi mégsem kérheti meg egy nő kezét gyűrű nélkül, egy szál fürdőköpenybe
felöltözve. Ennek nem így kell történnie, – mondta Cullen.
Lisa szinte rémülten nézett Corinne-ra, mintha nem merte pontosan érteni miről van szó.
– Nem hiszem, hogy azt a nőt érdekelné bármelyik körülmény is, – válogatta meg gondosan a
szavait Lisa. – Azt tervezed, hogy megkérsz valakit?
– Igen, meg akarok kérni valakit, – vallotta be Cullen, – csakhogy ő túl híres, túl szép és
túlságosan jó. Talán bátrabban meg merném próbálni tisztességes öltözetben, egy
gyertyafényes vacsora mellett, és egy gyűrűvel a zsebemben, de ezek a fürdőköpenyek
valahogy elveszik az ember merészségét.
Lisa olyan gyámoltalanul állt ott, hogy Corinne legszívesebben a karjába szorította volna.
Elég nyilvánvaló volt, hogy Cullen ugyanúgy érez iránta, mint ő a férfi iránt. Lehúzta Lisát az
ölébe, karjai körülölelték.
– Lisa Wentworth, nem vennéd esetleg fontolóra, hogy hozzám gyere feleségül? Mielőtt
válaszolsz, szeretném, ha végiggondolnád, nekem ellenségeim vannak. Örökké úton kellene
lennünk a zenekarral, amikor nem, akkor pedig el fognak rejteni bennünket mindentől távol a
hegyek közé, ilyen helyeken, mint ez is. Megígérem neked, hogy legjobb tudásommal azon
leszek, hogy megóvjalak téged a veszélytől, és igyekezni fogok valami távoli helyen
biztonságos otthont kialakítani a számodra, de addig mindenképp a zenekarral kell
maradnunk.
Lisa újra hátrasimította a haját.
– Veled szeretnék lenni Cullen. Meg kell találnom a módját, hogy a megkötött szerződéseimet
fel tudjam bontani, de megteszem. Ki fogok találni valamit.
– Barack és Syndil segíteni fognak benne, – mondta Dayan, – csak engedd, hogy veled
menjenek, és gondoskodjanak erről. Barack amúgyis nagyszerű üzletemben, és amíg Cullen
nem képes veled tartani, úgyis mindenképp szükséged lesz valakire, aki gondoskodik a
biztonságodról és képviseli az érdekeidet.
– Ez igazán nagyszerű ötlet, – mondta Corinne.
Lisa azon kapta magát, hogy sűrűn pislog és bólogat. Néha olyan furcsa érzése támadt, mintha
belezuhant volna Dayan szemeibe, amikor közvetlenül beléjük nézett. Ez pedig egy merő
őrültség volt. Ráadásul olyan dolgokba egyezett bele ilyenkor, amit más körülmények között
nagyon is ellenzett volna. Segítségkérően Cullenre nézett.
– Te mit gondolsz erről?
– Én is úgy gondolom, hogy amíg nem tudok rendesen járni, Baracknak kellene veled tartania.
Sokat tud a szerződésekről, és ha léteznek benne kiskapuk, ő meg fogja őket találni. Ha
mindenképp menned kell Lisa, Baracknak és Syndilnek mindenképpen melletted a helye, és
pontosan azt kell tenned, amit mondanak.
„Miért Barack menjen Lisával? Nekünk kellene mennünk Dayan. Kényelmetlenül érzi magát
a társaságukban,” –tiltakozott Corinne.
„Nem támaszkodhat kizárólag rád édes. Barack és Syndil meg fogják védeni a társaság
bármely rá leselkedő tagjától, és természetesen bármelyikük könnyedén ráveheti a
szerződések másik résztvevőjét, hogy feloldják Lisát a kötelezettségei alól. Engedd Lisának,
hogy Cullentől és másoktól is függjön.”
Syndil úgy gondolja, hogy nekem még egy jó időt itt kell töltenem, de a legelső koncert előtt
pár nappal Lisa és én csatlakozunk hozzátok. – ígérte Cullen, – Szeretném, ha minél
hamarabb összeházasodnánk, amint ez lehetséges. – Felnézett Corinne-ra. – Nagyon
haragudnál, ha gyorsan összeházasodnánk? Veszélyes lenne sokáig tervezgetni egy nagy
esküvőt egy olyan híres személyiségnek, mint Lisa. Ez biztosan lépésekre sarkalná a társaság
tagjait is. Azt hiszem, titokban kellene tartanunk, és csak a zenekar tagjaival tartani egy szűk
körű ünnepséget. Neked mi a véleményed erről Lisa?
– Mindig úgy gondoltam, hogy hosszú, hófehér fátylas, rózsákkal díszített templomos,
hatalmas esküvőt akarok, de igazából azt hiszem, csak téged akarlak. Azért jó lenne, ha
Corinne és Dayan ott lennének tanúként.
– Csak közöld a helyet és az időpontot Cullen, – ígérte azonnal Dayan, – ott leszünk.
Boldogan mondta, hiszen érezte hogyan virágzik ki Corinne-ban is a boldogság. Szerette
Lisát, és jelen akart lenni az esküvőjén.
Lisa válla köré csúsztatta a karját, és közelebb húzta magához.
– Barack jól gondosodik rólatok?
Halk szavai némileg vontatottak voltak.
Cullen felnevetett.
– Lassan hozzászokik, hogy Syndil imád engem. Attól a pillanattól fogva, ahogy először
meglátott. Csak még nem merte bevallani.
Corinne legnagyobb meglepetésére Lisa vele nevetett.
– Cullen annyira aljas Barackkal. Mindig rákacsint Syndilre, vagy csókokat fúj felé. Vagy épp
felháborító dolgokat mond neki. A Barack arcán olyankor megjelenő kifejezés
megfizethetetlen Corinne.
– Még nem találkoztam Syndillel és Barackkal, – ismerte el Corinne. – De Desari és a férje
Julian, nagyszerűek.
Lisa bólintott.
– Minden este meglátogatnak minket. El sem tudom hinni, hogy találkoztam az egész
zenekarral. Beleértve ebbe a testőrt, Dariust is, és a feleségét, Tempestet is. Valóban
nagyszerűek, bár Darius kissé félelmetes.
Corinne megdöbbent, amikor elkapta Lisa gondolatainak visszhangját.
„Pont, mint Dayan.”
Tehát Lisa éppen olyan megfélemlítőnek látja Dayant, mint Dariust. Barackot viszont
viccesnek, míg Syndilt kedvesnek találta.
A kezét nyújtotta Lisának.
– Szeretnék neked a babáról, Jenniferről mesélni. Gyere, menjünk, és hagyjuk, hogy Dayan
megvizsgálhassa Cullent, hogy valóban olyan jól van-e, mint ahogy azt ő állítja magáról.
– Mekkora? – kérdezte Lisa.
– Nagyon picike, még csak két kiló, de szépen gyarapodik. Hamarosan kijöhet az
inkubátorból. Rengeteg haja van, és kis gödröcskék jönnek elő az arcán, amikor nevet.
– Pont, mint neked, – mondta Lisa.
Corinne felnevetett és átölelte.
– Olyan boldog vagyok Lisa. Igazán, végtelenül boldog.
 19. fejezet

Corinne egy apró, rémült kiáltással ébredt, összekuszálódott takarója alatt a szíve
dübörgött. Az arcán könnyek futottak, mindkét kezét védelmezően a kis halom hűlt helye fölé
szorította a hasán.
„Mi történt?” – Dayan közelebb húzta magához, két karjával átölelte biztonságos menedéket
nyújtva a rémálom vihara ellen. – „Mondd el édes.”
Letapogatta környezetüket, miközben még mélyebben összeolvasztotta elméjét a lányéval,
hogy láthassa, miféle rémálom kísértette meg a lányt.
– Nem kaptam levegőt Dayan, egy pillanatig nem tudtam lélegezni. – Szíve lassan idomult a
férfi nyugodt, kiegyensúlyozott dobbanásaihoz. Csak feküdt a karjaiban mozdulatlanul,
hálásan erős testéért. Hallgatta azt az egyenletes, erőteljes ritmust, és a lány lélegzetének alig
hallható puha neszét. – Egy pillanatra semmi sem tűnt valódinak, sem te, sem a baba, sem
pedig az új szívem. Eltűntél és ott hagytál engem egyedül.
Dayan a halántékára szorította a száját.
– Csak úgy pihentél, ahogyan az emberek szoktak Corinne. Ki akartad próbálni az ágyat itt, az
új otthonunkban.
Corinne azon kapta magát, hogy rettenetes álma ellenére elmosolyodik.
– A te népednél otthonoknak nevezik a túrabuszokat?
Dayan úgy fordult, hogy láthassa az arcát, ujjhegyei végigsimítottak arcának finom
csontszerkezetén.
– Az idő legnagyobb részében úton vagyunk, így ezek a buszok egy idő után valóban
otthonokká válnak. Észrevettem, mennyire ideges voltál a macskák körül.
Hüvelykujja a szájsarkát cirógatta, ami apró remegéseket küldött át a lány egész hátán a
gerince mentén. Mindig annyira tisztában volt a testük különbözőségeivel. Dayan testének
súlyos izmaival, sűrű, erős, vastag csontjaival, szemben a saját puha, nagyon is nőies
idomaival, bár az izomzata neki is meglehetősen szilárd volt.
Élvezte saját új erejét. Dayan mégis elérte, hogy minden pillanatban tisztában legyen vele,
hogy nagyon is férfi, és hogy ő pedig nő.
„Az én asszonyom,” – emlékeztette rá Dayan, hogy árnyékként mindig ott van az elméjében.
– Macskák? Ti így nevezitek őket? Ezek nem macskák Dayan, hanem igazi, vadon élő állatok.
Vadállatok. A leopárdok pedig meg tudják enni a kisbabákat. Jennifert is biztosan nagyon
ízletes falatnak találnák, – mutatott rá.
– Ízletes falatnak? Tetszik ez a kifejezés.
Keze rásimult a torkára, miközben lehajolt, hogy birtokba vegye a száját. Lassú tűz örvénylett
fel benne. Aztán felemelte a fejét, fekete szemei csillogtak az éhségtől, keze lejjebb sodródott
a telt mellekre. – Másnak is szüksége van ízletes falatokra, nem csak nekik.
Ismét lehajtotta sötét fejét, haja átbukott a vállán, a szálak selymes érintése a lány
idegvégződéseit ingerelte, nyers sóvárgást keltve benne. Lélegzete felforrósodott, teste
várakozóan megfeszült.
Corinne ismét azon kapta magát, hogy mosolyog, bensője pedig lassan ellazul a rémálom
okozta sokkból.
Jennifer már kikerült az inkubátorból, és békésen feküdt a bölcsőben, amit Dayan készített a
számára, új, mozgó otthonukba. A koncertkörút egy hét múlva kezdődött, és nekik
szedelőzködniük kellett. Jennifer annyira aprócska volt, hogy Corinne és Dayan szinte féltek
megfogni, így nagyon is megnyugtató volt a zenekar többi tagjának jelenléte és segítsége.
Gary Jansen vállalta, hogy velük utazik, amíg Jennifernek már nem lesz szüksége a nappali
védelemre, vagy amíg Lisa és Cullen is odaérnek hozzájuk, hogy velük utazzanak.
– Hány óra? – kérdezte hirtelen Corinne aggodalmasan.
Dayan közelebb húzódott az egyik hívogató kis csúcshoz, és ahogy rásimította száját melle
halmára, gondolatai rögtön ezerfelé futottak szét. Kezei belemarkoltak a szénszín fürtökbe, és
ökölbe szorultak a férfi hajában, ahogy lelkesen közelebb húzta a fejét a testéhez. – Ne
ingerelj. Nem szeretkezhetünk egész éjszaka.
Dayan nyelve tovább cirógatta.
– Szeretek nagyon alapos lenni. Minden egyes porcikád külön figyelmet érdemel.
– Ezzel egyetértek, – hagyta rá Corinne, – de nem bánnám, ha néha sietősebb lennél egy
kicsit, és nem terveznéd meg előre, mekkora figyelemre van szükségem, hanem haladnánk
végre valamire, mielőtt teljesen megőrjítesz!
Ő is megőrjítette a férfit, pontosan tudta. Szoros közelségével, teste melegével, sajgó
szükségével.
Hallotta puha, gúnyos nevetését a fejében, amikor végre engedett a követelésének, és szája
meleg, nedves barlangjába húzta mellbimbóját. Teste azonnal reagált, meleg, hívogató
nedvességgel. Dayan nem hagyta magát tovább siettetni, lassú, ráérős mozdulatokkal fedezte
fel a testét, végigsimogatott minden hajlatot és ívet, minden titkos, árnyékos helyet. Kezei és
nyelve sűrű, forró áramlást küldtek szét a vérében, felépítettek egy olyan sóvárgást, aminek
Corinne képtelen volt ellenállni. Izzott kívül és belül. Mélyen a bensőjében tűzvihar tombolt,
olyan forróságot előidézve, hogy attól félt felrobban. A férfi érintése kifordította önmagából,
már alig jutott lélegzethez.
Ördögien játszottak testén a kezei. Közben pedig érezte, hogy az elméjét figyeli, kipuhatolja,
mivel kergetheti még inkább az őrületbe. Szája rátalált a pulzusra a torkán, majszolgatta,
fogaival karistolta.
Hallotta szíve hatalmas dobbanásának visszhangját. Végigsimogatta kemény fenekét,
végigkövette izmait, újrarajzolta kemény alakját, közben pedig apró csókokat hintett a
mellkasára. Már vastag volt és kemény, bőre szinte forró, amikor lefelé indult csókjaival lapos
hasán. A lélegzete szaggatottá vált, elméjét vörös ködbe vonta a vágy.
Nyelve medencecsontjai körül örvénylett tovább, kezei combjának vastag oszlopait
cirógatták. Dayan izmai kőkeményre ugrottak össze. Corinne végigsúrolta lélegzetével
merevedése bársonyfejét, miközben ujjai körülölelték, cirógatták, ingerelték. Ezt addig
folytatta, míg Dayan felsóhajtott, megfogta a fejét, és lehúzta magához.
A lány szája forró és nedves volt, nyelve maga a táncoló, eleven tűz. Csípője önkéntelenül
mozdult, és ő képtelen volt megakadályozni, vagy megállítani.
Dayan motyogott valami érthetetlent, rekedten az örömtől, és hirtelen hatalmas erejével
visszavette az irányítást. Teljesen félredobta magukról a takarókat, kezei tekergőző csípőjére
szorultak, hogy maga fölé térdeltesse.
Szinte lerántotta magához, férfiassága bebocsátást követelt a bejáratánál. A tüzes, szűk hüvely
selyemsima nedvességgel üdvözölte. Keményen felfelé tolta a csípőjét, vad mozdulatát a lány
viszonozta, csípője elébe ment. Nézte összekapcsolódásuk egymáshoz illő, tangószerű
mozdulatait, elméjében hangok születtek, majd dallamokká álltak össze, hogy egyre
erőteljesebbé váljanak, akárcsak a hő és a fény, a mindent elborító erotikus gyönyör.
Corinne az arcát nézte, miközben vele együtt mozgott. Szerette őt. Mindenért, amit érte tett.
És mindenért, amit vele tett.
A tűz még magasabbra lobbant benne, és már képes volt meghallani a zenéjét is, vad,
zabolátlan hangokat, amik éppúgy táncoltak benne, mint a lángok. A lelkében. Vagy a
sajátjában.
„A miénkben!”
A szó besurrant az elméjébe, aztán együtt törtek darabokra, száguldottak viharos tengerek
fölött, hogy aztán felszárnyaljanak a csillagos égre. Kapaszkodtak egymásba, amíg a föld
felhagyott a rengéssel, és lecsillapodott bennük a vadság.
Dayan sötét tekintete egyetlen pillanatra sem hagyta el az arcát. Lehajolt, hogy megcsókolja,
megint megízlelje őt, még többet akart, pedig jól tudta, hogy nincs már több idejük.
– Ez a mi lelkünk Corinne. Ez a zene mindkettőnkből származik. Nélküled soha nem találnám
meg magamban. – Megint megcsókolta. – Miért fekszel még mindig itt? Nem te leszel a
koszorúslány az esküvőn? Mert azt tudom, hogy a tanú az én leszek. Már el kellett volna
indulnunk öt perccel ezelőtt. Lisa pánikba fog esni.
– Elfelejtettem! Mindig ezt csinálod Dayan! És töröld le az önelégült vigyort a képedről!
Imádta azt a vigyort az arcán.
Dayan felült, elkapta az arcát, mert meg kellett csókolnia, annyira boldog volt.
– Igazságtalan vagy, csak meg akartam mutatni neked, hogy mi az álom, és mi a valóság.
Inkább hálásnak kellene lenned, – kötözködött vele.
Hangos kopogtatás hallatszott a lakókocsi ajtaja felől, ők pedig bűntudatosan szétrebbentek.
Corinne képtelen volt megállni, hangosan felkacagott.
Ő teljesen felöltözötten találta magát, míg Dayan még mindig meztelenül ült az ágy szélén.
– Kifelé, mindketten! – rendelkezett odakintről Darius. – Már mindenki csak rátok vár.
Feltartjátok az egész szertartást.
– Kösz a ruhát, – súgta oda Corinne pléhpofával Dayannak, – nagyon figyelmes vagy.
A férfi rámeredt.
– Dariusnak kiváló hallása van, – mutatott rá.
Vállat vont, befelé még mindig kacagott.
– Akkor csak remélhetjük, hogy nagyon diszkrét is.
Belenézett a tükörbe, megszemlélte testhez tapadó ruháját. Szexinek, nőiesnek, és elegánsnak
tűnt. Valahogy másnak. Mert más is volt.
Egész volt. Corinne rámosolygott a tükörből Dayanra, aki immár teljesen felöltözve állt
mögötte, elképesztően jóképűnek tűnt az öltönyében, ahogy karjaival körülölelte a derekát.
Lehajtotta a fejét, hogy megcsókolja a halántékát, ragyogó szemeiben láthatta szerelmét.
– Hozom Jennifert, – mondta halkan, miközben sütkérezett a férfi tekintetének melegében.
A világa most tökéletesebb volt, mint ahogy azt valaha is el merte volna képzelni. – Azokról a
leopárdokról, amiket háziállatként tartotok, még majd beszélünk a kápolna felé vezető úton.
Lisa is úgy gondolja, hogy mind őrültek vagytok, bár ma reggel Syndillel ő is megszeretgette
az egyiket. A kis áruló.
Dayan nézte, ahogy felveszi Jennifert. Egy hosszú pillanatig csak bámulta őket, gyönyörű
életpárját, aki tele van nevetéssel és melegséggel, és a pici lányát, aki egész népe számára
maga a csoda. Élete dallama hosszú ideig túlságosan sötét volt, egy egész örökkévalóságig,
De ez egyetlen pillanat alatt eltűnt, hogy a szerelem dallama vegye át a helyét mindörökre.

Vége