Meg Cabot

Virradat
A mediátor 6

A mű eredeti címe Twilight

Fordította Szabó Mária

Ciceró Könyvstúdió
2006

1
 Paul arcáról eltűnt az iménti félmosoly, s olyan kifejezéstelenné vált, mint a fal a háta
mögött.
– Tehát ide akarsz kilyukadni.
– Hova? – Fogalmam sem volt, miről beszél.
– Nem nehéz kitalálni. Én meg tudom csinálni. És ha én vállalkozom rá, nem vádolhatsz
azzal, hogy megszegem az egyezségünket.
– Miféle egyezségünket?
– Hogy nem nyuvasztom meg a haverodat.

2
 Benjáminnak

Hálás köszönet Beth Adernek, Jennifer Brownnak,

Laura Langlie-nek, Abigail McAdennek,
különösen Benjámin Egnatznek,
továbbá mindazoknak az olvasóknak,
akik kezdettől fogva támogatták ezt a sorozatot.

3
 Tipikus brooklyni szombat reggel volt. Semmi olyasmi nem történt, ami azt a gyanút
keltette volna bennem, hogy az életem gyökeresen és végérvényesen meg fog változni. Az
égvilágon semmi.
Korán keltem, hogy megnézhessem a rajzfilmeket. A korai felkelést egy csöppet sem
bántam, ha néhány órán át együtt lehettem Hangyával és barátaival. Csak akkor utáltam
korán kelni, ha iskolába kellett menni. Mert már akkor se csíptem igazán a sulit.
Hétköznapokon apának meg kellett csiklandoznia a talpamat, hogy föl tudjon ébreszteni. De
szombat-vasárnap soha.
Azt hiszem, ő is így volt vele. Tudniillik a szombat-vasárnapokkal. Mindig ő kelt föl
elsőnek, de a hétvégén különösen korán kelt, és a szokásos, barna cukorral édesített
zabpehely – a hétköznapi reggelik – helyett bundás kenyeret sütött. A mamám, aki a
juharszirupnak még a szagát sem állhatta, csak azután bukkant elő, hogy apa berakta a
mosogatógépbe a tányérokat, vizes szivaccsal letörölte a konyhaasztalt és kiszellőztetett.
Ezen a szombaton – néhány nappal azután, hogy hatéves lettem – apával szokás szerint
eltüntettük a szirupos tányérokat, lemostuk az asztalt, aztán visszamentem a rajzfilmekhez.
Arra már nem emlékszem, melyiket néztem, amikor bejött apa, hogy megpusziljon búcsúzóul.
Én csak annyit mondtam neki, hogy „szia” és hogy siessen haza.
– Csak futok egyet – mondta, és puszit nyomott a fejem búbjára. – Viszlát, Suze!
– Szia! – Még annyi fáradságot se vettem, hogy ránézzek. Tudtam, milyen: jó nagyra nőtt,
a haja sűrű és sötétbarna, itt-ott már őszül. Ezen a reggelen szürke szabadidőnadrágot és
pólót vett föl, melynek mellére az volt rányomva, hogy HOMEPORT MENESHA TENGERI
HALAK, RÁKOK ÉS KAGYLÓK EGÉSZ ÉVBEN. A Martha's Vineyard-i legutóbbi
kirándulásunkon szerezte be.
Egyikünk sem sejtette, hogy ez lesz az utolsó szerelése, amiben látjuk.
– Nem akarsz velem jönni?
– De apa! – Még hogy egy percet is elmulasszak a rajzfilmekből! – Nem!
– Légy jó kislány! Mondd meg a mamának, hogy a friss narancslé a frizsiben van.
– Oké. Szia!
Mit tettem volna másképp, ha tudom, hogy utoljára látom élve? El kellett volna kísérnem
és rávennem, hogy futás helyett sétáljon. Sőt ha előre tudom, hogy szívrohamot kap és
idegenek szeme láttára hal meg, azt is meg kellett volna akadályoznom, hogy a parkba
menjen. Inkább orvoshoz kellett volna küldenem.
De hát nem tudtam. Honnan tudhattam volna?

4
 1. FEJEZET
A kő pontosan ott volt, ahol Mrs. Gutierrez mondta: a hátsó udvar terebélyes
hibiszkuszának lehajló ágai alatt. Eloltottam a zseblámpát. Ezen az éjszakán teliholdnak
kellett volna világítania, de éjfélkor vastag felhőréteg vonult ide a tenger felől, és a köddel
összefogva mindent sötétbe borított.
De nem volt szükségem világosságra. Már csak ásnom kellett. Ujjaimat a puha, nyirkos
földbe mélyesztettem, és elgördítettem a követ. Könnyen elmozdult, és nem is volt nehéz.
Mindjárt meglesz az a bádogdoboz is, melyről Mrs. Gutierrez azt állította, hogy alatta van.
De nem volt ott. Csak a nedves föld.
Hirtelen megroppant egy ág.
Mozdulatlanná dermedtem. Végül is tilosban jártam, és egy csöppet sem örültem volna
annak, ha a carmeli rendőrség cipel haza. Már megint. A pulzusom eszeveszetten lüktetett.
Már azon agyaltam, hogy a csudába keveredjem ki ebből a helyzetből, amikor fölismertem a
tőlem néhány lábnyira a földre vetődő hosszú árnyék gazdáját. A vér ekkor már a fülemben
dobolt, de egészen más okból, mint az imént.
– Te vagy az? – Lassan, imbolyogva föltápászkodtam.
– Hello, Suze! – A ködön át a szokottnál is mélyebbnek és teljesen nyugodtnak rémlett a
hangja, ellentétben az enyémmel, amely egyszerre remegni kezdett. Mint mindig, amikor
meghallottam a közelemben az övét.
Az az igazság, hogy nem csak a hangom remegett. De minden erőmmel igyekeztem
palástolni a félelmemet.
– Add vissza – mondtam, és kinyújtottam a kezem.
– Elment az eszed? – Fejét hátravetve nevetett.
– Komolyan mondom, Paul! – A hangomból szerencsére eltűnt a remegés, de az
önbizalmam úgy elszivárgott, mint a homok a talpam alól.
– Csak kétezer dollár – mondta, mintha én nem tudtam volna.
– Ami nem a tiéd, hanem Julio Gutierrezé.
– Tudom. – Nyugodt, mély hangja egyszerre gúnyossá vált. – És mit tesz Julio Gutierrez?
Kihívja a zsarukat? Hiszen gőze sincs róla, hogy itt volt elásva.
– Mert a nagyanyja meghalt, mielőtt elárulhatta volna neki – emlékeztettem rá.
– Akkor nem is bánja, nem igaz? – A sötétség ellenére tudtam, hogy vigyorog. – Amiről
nem tud az ember, az nem is hiányzik neki.
– De Mrs. Gutierrez tudja. – Hátradugtam a kezem, hogy ne lássa a remegését, de a
hangom bizonytalanságát nem volt ilyen könnyű eltitkolni. – Ha rájön, hogy megfújtad, tutira
üldözőbe vesz.
– Honnan tudod, hogy nem üldöz-e máris? – kérdezte olyan nyugodtan, hogy csupa libabőr
lettem, és nem a hideg őszi éjszaka miatt. Miért hazudna? Mrs. Gutierrez, ahogy engem, őt is
megkereshette abban a reményben, hogy a segítségére lesz. Másképp hogy szerzett volna
tudomást a pénzről?
Szegény öregasszony. Nem a megfelelő mediátorba helyezte a bizalmát, de erről, persze,
fogalma sem volt.
Én, bolond, ellenben ott álltam a hátsó udvara közepén, és a nevén szólítva hívtam. Persze
csak halkan, mert nem akartam megriasztani a gyászoló családot.
– Mrs. Gutierrez! – sziszegtem bele a sötétbe a nyakamat nyújtogatva, és nem törődve az
éjszakai hideggel. – Mrs. Gutierrez, itt van? Én vagyok az!
Tulajdonképpen nem lepett meg, hogy nem mutatkozik. Tudtam, hogy Paul távol is tudja
tartani a halottakat. De nem gondoltam annyira aljasnak, hogy meg is teszi. Persze jobban
kellett volna ismernem.

5
 Ahogy szembefordultam vele, arcomba vágott a tengeri szél, elkapta az egyik hajtincsemet,
és szájfénytől ragacsos ajkamhoz tapasztotta. De nem törődtem vele: fontosabb dolgom volt.
– Az egész életében ennyit tudott megtakarítani – érveltem. – És a gyerekeire akarta
hagyni.
Paul megvonta a vállát, s kezét a bőrkabátja zsebébe dugta.
– Miért nem tette bankba?
Észérvekkel néha lehet hatni rá, gondoltam. Ha azt mondom: „nézd, egy sereg ember nem
bízik a bankokban”, talán…
– Nem az én hibám – vágta felém egy újabb vállrándítás kíséretében.
– De hiszen neked nincs is szükséged erre a pénzre! Az őseidtől mindent megkaphatsz,
amit akarsz. Kétezer dollár neked semmi, Mrs. Gutierrez gyerekeinek viszont egész vagyon!
– Jobban kellett volna vigyáznia rá. – Mindössze ennyit mondott. De megláthatta az
arckifejezésemet (arról fogalmam sem volt, hogyan, mert a felhők még jobban
összesűrűsödtek fölöttünk), és megenyhült a hangja. – Suze, Suze… – Az egyik kezét kivette
a zsebéből, és a vállam köré kulcsolta. – Mit csináljak veled?
Hallgattam, mert sejtettem, hogy még ha akarnék, se lennék képes megszólalni. Csak Mrs.
Gutierrezre tudtam gondolni. Meg arra, amit Paul művelt. Hogy lehet ilyen aljas az a srác,
akinek ilyen jó illata van? Kölnijének fanyar felhője az orromba kúszott, és valósággal
átmelegített, ami különösen jólesett a vékony anorákom alatt.
– Tudod mit? – kérdezte súgva. – Felezzük el. Ezer neked, ezer nekem.
Nyelnem kellett. Muszáj volt lenyelnem valami nagyon rossz ízűt.
– Te beteg vagy!
– Ne légy már ilyen, Suze! Beláthatod, hogy tisztességes ajánlat. A saját részeddel azt
csinálsz, amit akarsz. Tőlem akár föl is adhatod Gutierrezék címere. De ha van eszed,
megtartod magadnak, és veszel rajta egy kocsit, miután végre megszerezted a jogsit. Akkor
nem kell többé suttyomban elcsórnod a mamád autóját.
– Utállak! – Nem törődve a hideggel, amely nyomban elfoglalta meleg karjának helyét,
kiszabadítottam a nyakamat.
– Nem igaz. – A hold hirtelen előbukkant a felhők mögül. Éppen csak annyi időre, amíg
megláthattam csúfondáros mosolyát. – Csak azért vagy dühös, mert tudod, hogy igazam van.
Nem hittem a fülemnek. Komolyan beszél?
– Igazságos cselekedet meglovasítani egy halott öregasszony pénzét?!
– Neki már nincs rá szüksége. – A hold megint elbújt, de Paul hangjából hallottam, hogy
kinevet magában. – Nagy balekok vagytok, te meg Dom atya. De hadd kérdezzek valamit.
Hogy értetted meg, mit hadovált a vénasszony? Úgy tudom, franciára jársz, nem spanyolra.
Nem feleltem azonnal, mert lázasan törtem a fejem, mit válaszoljak anélkül, hogy kiejtsem
előtte azt a szót, amelynek már a gondolatától is cigánykereket hányt a szívem a mellemben.
De mielőtt ki tudtam volna ötölni valamilyen elfogadható hazugságot, magától kitalálta:
– Ja persze! Ő fordította le neked. Én hülye. – S mielőtt szóhoz juthattam volna, hogy
eltereljem a figyelmét Jesseről, egészen más hangon folytatta: – Viszlát, Simon! – És máris
megfordult, hogy lelépjen. Úgy, ahogy mondom.
Természetesen tudtam, mit kell tennem. Nem szívesen szántam rá magam. Az az igazság,
hogy a szívem a torkomban dobogott, s a tenyerem hirtelen megmagyarázhatatlanul nedvessé
vált. De volt más választásom? Nem hagyhattam, hogy egyszerűen elsétáljon a pénzzel.
Jessenek, persze, nem tetszett volna, de tényleg nem tehettem mást. Ha Paul nem adja ide
önként a pénzt, el kell vennem tőle.
Van esélyem, mondtam magamnak. A doboz Paul kabátjának belső zsebében van: éreztem,
amikor magához ölelt. Csak el kell terelnem valahogy a figyelmét – például egy jó ütéssel a
gyomorszájára –, aztán kikapni a zsebéből a dobozt, és bedobni az ablakon. Gutierrezéket

6
persze megijesztené az üvegcsörömpölés, de nem valószínű, hogy kihívnák miatta a zsarukat.
Főleg ha meglátják, hogy egy csomó pénz szóródik szét a padlón.
Nem a legjobb terv, de hát ennyi telt tőlem.
– Paul!
Megfordult. A hold éppen ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy megint előbújjon a
felhők mögül, és sápadt fényében megláttam a srác abszurd módon reményteljes
arckifejezését. A reménye még nagyobbra nőtt, amikor lassan elindultam felé. Szerintem azt
hitte, mégis sikerült megtörnie. Megtalálta a gyenge pontomat. A maga oldalára csábított.
S mindezt nyomorult ezer dolcsiért.
A remény abban a minutumban eltűnt az arcáról, amikor meglátta az öklömet. S mintha
egy másodpercig fájdalmat fedeztem volna föl abban a sápadtkék szemében. Aztán a hold
visszabújt a felhők mögé, és ismét mindent elnyelt a sötétség.
Paul gyorsabban mozgott, mint feltételeztem róla. Elkapta a csuklómat, és úgy
megszorította, hogy a fájdalomtól összecsuklottam. A következő pillanatban súlyos testével a
nedves fűhöz szögezett. Az arca alig néhány hüvelyknyire volt az enyémtől.
– Ez hiba volt – mondta túlságosan könnyedén ahhoz képest, hogy éreztem a szíve vad
dübörgését. – Visszavonom az ajánlatomat.
– Miféle ajánlatodat? – ziháltam.
– A pénz elosztására. Megtartom az egészet. Nagyon a lelkembe tapostál, Suze.
– Ebben biztos vagyok – mondtam tőlem telhetően gúnyosan. – És most mássz le rólam. A
kedvenc farmerom van rajtam. Foltot hagy rajta a fű.
De Paul nem eresztett el. Azt az igyekezetemet se díjazta, hogy tréfára próbáltam fordítani
a szitut. Jeges hangja halál komolyan csengett:
– Azt akarod, hogy ugyanúgy eltüntessem a fiúdat, ahogy Mrs. Gutierrezt?
A teste melegen borult rám, úgyhogy arra nincs más magyarázat, miért vált jéghideggé a
szívem, mint az, hogy a szavai megfagyasztották bennem a vért. De nem mutathattam ki a
rémületemet. A gyöngeség a Paulhoz hasonló alakokban nem szánalmat ébreszt, hanem még
kegyetlenebb tettekre ösztönöz.
– Meg… megegyeztünk valamiben – hebegtem, mert a nyelvem ugyanúgy megdermedt,
ahogy a szívem, és nehezen formálta szavakká a gondolataimat.
– Azt ígértem, hogy nem ölöm meg. De mi van, ha megakadályozom a halálát?
Értetlenül néztem rá.
– Miről beszélsz?
– Találd ki. – Lehajolt, és könnyű csókot nyomott dermedt ajkamra. – Jó éjszakát, Suze!
Fölállt, és eltűnt a ködben.
Eltartott egy percig, amíg rájöttem, hogy szabad vagyok. Hideg levegő csapott le oda, ahol
az imént meleg teste az enyémmel érintkezett. Nagy nehezen hasra fordultam. Úgy éreztem
magam, mintha fejjel egy kemény téglafalnak ütköztem volna. De még volt annyi erőm, hogy
utána kiáltsak:
– Paul! Várj!
Ekkor gyújtottak villanyt a Gutierrez házban. A kertet úgy elöntötte a fény, mint egy
repülőtér kifutópályáját. Kinyílt egy ablak, és valaki kikiáltott:
– Hé, maga! Mit keres itt?
Szó nélkül a kertfalhoz rohantam, amelyen egy félórája másztam át. Anya autója ott volt,
ahol hagytam. Beugrottam és máris indítottam. Hazafelé egész idő alatt átkoztam mediátor
„kollégámat”. Meg az új farmeromat elrondító fűfoltokat.
De azt nem is sejtettem, miféle borzalmak fognak még lejátszódni köztem és Paul között.

7
 2. FEJEZET
Volt képe megtenni. Úgy, ahogy a szívem mélyén mindig is éreztem. Bár azt lehetne hinni,
hogy azok után, amiken keresztülmentem, az eszemmel is fölkészülhettem rá. Végtére is nem
vagyok kezdő. És az se igaz, hogy nem voltak figyelmeztető jelek. Mégis úgy csapott le rám,
mint derült égből az istennyila.
– Hol fogsz vacsorázni a télköszöntő bál előtt? – kérdezte Kelly Prescott a negyedik óra
után a nyelvi laborban. De nem várta meg a választ. Nem is azért kérdezett, mert kíváncsi volt
rá. – Engem Paul a Big Surhöz visz – folytatta. – Ismered azt a helyet, nem?
– Persze hogy ismerem. – Nem furcsa, hogy az emberi agy egyik pillanatról a másikra
képes úgy működni, mint egy robotpilóta? Mondasz valamit, miközben egészen másra
gondolsz. Mert amikor Kelly kimondta, hogy Paul a Big Surhöz viszi vacsorázni, nem az
jutott eszembe, hogy „persze hogy ismerem”, hanem az, hogy „mi-cso-da?! Paul Slater Kelly
Prescottot kíséri el a bálba?!”
De hála az égnek, nem mondtam ki hangosan. Hiszen tudtam, hogy Paul ott ül tőlünk
mindössze néhány fülkével távolabb, és a magnó gombjait nyomkodja. Más se hiányzott
volna, mint hogy észrevegye, mennyire kiborultam amiatt, hogy mással megy a bálba. Már az
is elég baj volt, hogy odanéztem. Persze észrevette és fölvonta a szemöldökét, mint aki azt
kérdezi: „segíthetek”?
Csak most láttam, hogy ott van a fülén a fejhallgató. Megkönnyebbülten lélegeztem föl:
tehát nem hallotta, mit mondott Kelly, mert Dominique és Michel – kedves francia barátaink –
izgalmas társalgására figyelt.
– Ötcsillagos – folytatta Kelly. – Úgy értem, az étterem.
– Király. – Elkaptam a szemem Paulról, és hátratoltam a székemet. – Biztos oltárian
fogjátok érezni magatokat
– Naná. – Kelly hátravetette mézszőke loboncát, hogy a fülére illeszthesse a fejhallgatót. –
Irtó romantikus lesz. Te hol vacsorázol a buli előtt?
Persze tudta. Mi az hogy tudta! De tőlem akarta hallani. Ilyenek a Kelly-félék.
– Azt hiszem, én kihagyom az egészet – mondtam lezseren, és én is föltettem fejhallgatót.
Kelly átnézett a válaszfal fölött, és csinos pofija részvétet fejezett ki. Persze hamis
részvétet. Kelly Prescott amúgy fütyül rám. Ahogy mindenki másra.
– Kihagyod? De Suze, ez rettenetes. Senki nem hívott meg?
Csak mosolyogtam válaszul. Mosolyogtam, s közben éreztem, hogy Paul a tarkómba fúrja
a szemét.
– Rettenetes! – ismételte meg Kelly. – Igaz, azt hiszem, Debbie távollétében Brad se lesz
ott… Van egy ötletem! – közölte vihogva. – Menj el Braddel!
– Nagyon vicces – ingattam a fejem keserves mosollyal. Kelly bezzeg szélesen vigyorgott
a saját tréfáján. Mert elég furcsa lenne, ha a mostohabátyámmal állítanék be a bálba. Kivéve
persze, ha senki más nem hajlandó elvinni.
Bekapcsoltam a magnómat. Dominique azonnal nyavalyogni kezdett Michelnek a mal-de-
téte-je miatt. Michel bizonyára részvétteljesen válaszolgatott (mindig ezt teszi), de nem
figyeltem oda. Az én gondomon úgysem segített volna. Hogy hívhatta meg Paul Kellyt,
amikor nemrég még tőlem akart kicsikarni legalább egy randit? Nem mintha szívesen
mondtam volna igent, de időnként muszáj odavetnem neki egy-egy csontot, nehogy azt tegye
a barátommal, amit Mrs. Gutierrezzel csinált.
Várjunk csak! Ez azt jelenti, Paul belefáradt abba, hogy olyan szekér után fusson, amelyik
nem veszi föl! Remek! Ha Kellynek kell, hát vigye! Legyen az övé!


Fejfájás (fr.)

8
 Csak az volt a gond, hogy sehogy se tudtam kiverni a fejemből, milyen érzést keltett
bennem, amikor Paul meleg teste az enyémhez nyomódott Gutierrezék kertjében azon az
éjszakán. Jó érzést. Jó volt érezni a melegét, a súlyát. Komolyan.
Jó érzés – de nem a megfelelő pasival.
De mi van azzal, aki megfelelne? Az az igazság, hogy ő nem az a fajta, aki a fűre présel
egy lányt. Ami pedig a melegséget illeti, az másfél száz éve hiányzik belőle. De erről nem ő
tehet. Jesse éppúgy nem tehet arról, hogy halott, ahogy Paul se tehet arról, hogy olyan,
amilyen.
Mégis kiborított, hogy helyettem Kellyt kíséri el az iskolai bálba. Hetek óta tucatszor
képzeltem magam elé a jelenetet: megkér rá, hogy menjek vele, én pedig kereken
visszautasítom. Ugyanúgy, ahogy a randizásra vonatkozó ajánlatait. Olyan ez, mint egy
teniszmeccs, amikor hol itt van a labda, hol ott. Mint a Golf és Strand Hotel pályáján, ahol a
nyáron megismerkedtünk. De most az a lesújtó érzés keletkezett bennem, hogy Paul olyan
labdát küldött a térfelemre, amelyet nem tudok visszaütni.
Mire megy ki ez az egész?
A szavak összefolytak a szemem előtt, miközben a blokkomról letépett papírra
firkantottam őket, majd előreadtam az előttem lévő sorba:
„Paul Kellyvel megy a télköszöntő bálba!”
Néhány másodperc múlva visszarepült a papír.
„Azt hittem, téged fog meghívni!!!” – írta Cee-Cee, a legjobb barátnőm.
„Képzeld, nem.”
„De hát nem is akartál vele menni. Mi van Jessevel?”
Pontosan erről volt szó: mi van Jessevel? Ha Paul engem hív, én pedig nem fogadom kellő
lelkesedéssel az ajánlatát, képes valóra váltani a fenyegetését, nevezetesen azt, hogy nem
hagyja a barátomat materializálódni. De mást készül elvinni a bálba: Kelly Prescottot, a suli
legszebb és legkapósabb lányát, akit pedig, tudomásom szerint, mélységesen megvet.
Itt valami nem stimmel. És nem azért, mert én annak tartogatom minden táncomat, aki
csekély százötven éve halott.
Ezt azonban nem mondhattam meg Cee-Ceenek Akármilyen jó barátnőm és ugyanannyi
idős, mint én (igaz, hogy albínó, ráadásul egy eszement nagynénje van), nem érthet meg
mindent. Oké, tud Jesseről, Paulról azonban nem. Róla egy szót se árultam el neki, és ezen
nem is akartam változtatni.
„Nem mindegy? – írtam vissza. – És te? Adam meghívott már?”
Mielőtt visszajuttattam volna a cédulámat, körüllestem, hogy megbizonyosodjam, Marie-
Rose nővér, a franciatanárnőnk nem figyel-e, és észrevettem Dominic atyát, aki a nyelvi labor
ajtajából integetett, hogy menjek oda hozzá.
Egy csöppet se sajnáltam, hogy le kell vennem a fejhallgatót – Dominique és Michel
nyafogása angolul se tartogatott volna sok izgalmat, franciául azonban egyenesen
elviselhetetlen volt –, és az ajtóhoz siettem. Közben inkább éreztem, mint láttam, hogy egy
bizonyos valakinek a pillantása követ. Nem adtam meg neki azt az élvezetet, hogy
hátraforduljak.
– Örülök, hogy el tudtalak kapni, Susannah, mielőtt elutazom! – Ezzel kezdte az atya,
amikor kisurrantam a laborból az osztályokat elválasztó folyosóra.
– Elutazik? – Csak most vettem észre, hogy civilben van, és sportszatyor lóg a vállán, az
arca pedig csupa aggodalom. – Hová?
– San Franciscóba. – Dom atya arca majdnem olyan fehér volt, mint a gondosan nyírt haja.
– Attól tartok, hogy nagy baj történt.
– Földrengés?
– Nem. – A helyére tolta drótkeretes szemüvegét, s azon keresztül nézett le rám. – A
Monsignort baleset érte. Nincs eszméleténél.

9
 Igyekeztem kellőképpen levert arcot vágni, de az az igazság, hogy sosem érdekelt
különösebben a Monsignor, aki mindig fölháborodik olyasmiken, amiken nem érdemes
fölháborodni. Például azon, hogy a lányok miniszoknyában járnak iskolába. Bezzeg az igazán
fontos dolgok nem háborítják föl. Például az, hogy a menzán mindig hidegen kapjuk a hot
dogot.
– Ajaj – ingattam a fejem. – Mi történt vele? Karambol?
– Izé… nem éppen. Majdnem megfulladt.
– Beleesett a tengerbe? Vagy megfojtották? – kérdeztem reménykedve.
– Torkán akadt egy falat kolbász az egyik plébánián rendezett grillpartin.
Hahaha! Költői igazságszolgáltatás! Persze nem mondtam ki hangosan: nem akartam
fölháborítani Dom atyát.
– Szegény. Meddig lesz távol, atyám?
– Fogalmam sincs. – Dom atya nyugtalannak látszott. – A lehető legrosszabbkor jött,
tekintettel a hétvégi aukcióra.
A Missziós Akadémia nem ismer lehetetlent, ha adománygyűjtésről van szó. Ezen a
hétvégén régi tárgyak árverésére kerül sor. A héten egymást követték a felajánlások, s a
behozott tárgyakat a rendház alagsorában raktározták el. A legértékesebbnek mondott dolgok
közé tartozott egy századfordulós Ouija-tábla (Cee-Cee dilis nagynénjétől) és egy ezüst
övcsat, amely a Carmeli Helytörténeti Társaság megállapítása szerint több mint százötven
éves, és amelyet a mostohabátyám talált a mi padlásunkon, amikor kitakarította (büntetésből
bizonyos gonosztettéért, amelyet itt és most nem kívánok részletesen ismertetni).
– De azt akarom, hogy tudd, hol leszek. – Dominic atya elővett a zsebéből egy
mobiltelefont. – Ha valami… ha bármi rendkívüli történik, hívj föl, rendben, Susannah? A
számom…
– Tudom a számát, Dom atya – emlékeztettem rá. Az atya mobilja új ugyan, de annyira
azért nem. Meg kell jegyeznem, hogy neki – aki sosem vágyott rá, és halvány gőze sincs,
hogyan és mi mindenre lehet használni – bezzeg van, nekem pedig nincs! – Ami pedig a
rendkívüli dolgokat illeti, olyasmire gondol, hogy a fafejű mostohabátyám mégis átmegy a
félévi trigonometria-vizsgán, vagy valami jóval rendkívülibbre? Például arra, hogy spiritiszta
szeánszot rendeznek a bazilikában?
– Inkább az utóbbira. – A mobilt visszatette a zsebébe. – Remélem, nem leszek távol
néhány napnál tovább, viszont tapasztalatból azzal is tisztában vagyok, hogy neked néhány
nap is elég ahhoz, hogy halálos veszélybe sodord magad. Ezért szépen kérlek, hogy légy
ezúttal maximálisan óvatos. Nem szeretnék arra hazajönni, hogy az iskolának egy újabb része
repült a levegődbe. És légy szíves, gondoskodj róla, hogy Tüsi elegendő élelmet kapjon.
– Ajaj! – sóhajtottam. Hosszú idő óta először nem csúfítják friss karmolások a kezemet, és
azt szerettem volna, ha így is marad. – A macska már nem az enyém, hanem a magáé.
– És kérjem meg Ernestine nővért, hogy nézzen rá időnként? Állatoknak valójában nincs is
helyük a rendházban, ő meg ráadásul allergiás a macskaszőrre. Nyitott ablaknál kell aludnom,
hogy az az átkozott kandúr ki-be járhasson anélkül, hogy a novíciák valamelyike kiszúrná a
jelenlétét.
– Oké – adtam meg magam. – Majd a suliból hazamenet megállok az állatkereskedésnél.
Még valami?
Az atya elővett egy gyűrött papírlapot, és gyorsan végigfutott rajta a szemével.
– Ja, és a Gutierrez-temetés. Mindent elrendeztem, a családot pedig, ahogy kérted,
fölvettem a hátrányos helyzetűek listájára.
– Köszi, Dom atya. – Az árkádokon át kinéztem a kert közepén álló szökőkútra.
Brooklynban, ahol felnőttem, a november minden növényt meggyilkol, itt, Kaliforniában
viszont, noha Carmel Észak-Kaliforniában van, csak annyi változást jelent, hogy a missziót
felkereső turisták bermuda helyett khaki sortot viselnek, a szörfösök pedig a rövid neoprén

10
mezt hosszú szárúra cserélik. A misszió kertjének ágyásaiban vígan virítanak a virágok, és
amikor ebéd időben kiengednek, még mindig megizzadunk a tűző napsugarak melegétől.
Most mégis megborzongtam, és nem azért, mert a kerengő árnyékában álltam. A hideg
belülről jött, és libabőrössé tette a karomat. Mert akármilyen szép is volt a misszió kertje, a
harsány piros és sárga szirmok alól valami sötét és… nos, hogy is mondjam… Paul-szerű
sejlett föl.
Komolyan. Ez a srác képes volt befelhőzni a legragyogóbb napsütést is. Legalábbis az én
szememben. Azt nem tudom, hogy ugyanezt érezte-e Dom atya. Szerintem nem. A kicsit
viharos tanévkezdet után Paul, velem ellentétben, kerülte az igazgatónkkal való találkozást,
ami, tekintettel arra, hogy ő éppúgy mediátor, mint mi ketten, egy kicsit furcsa, nem? Ezen
oknál fogva kénytelen voltam afféle közvetítő szerepet játszani, ha feltétlenül szót kellett
váltaniuk egymással. Paul magatartása az iskola falai között szemmel láthatóan javult, ezért
nem volt rá ok, hogy az igazgatói irodába küldjék. Bizony, Paulból mintadiák lett, aki
látványos előmenetelt tanúsított. Még a suli teniszcsapatának kapitányává is megválasztották.
Ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem. Paul nyilván okosabbnak tartotta, ha
Dom atyát nem avatja be az iskolán kívüli tevékenységébe, tisztában lévén azzal, hogy az atya
azt aligha helyeselné.
Vegyük például a Gutierrez-esetet. Egy kísértet segítségért fordul hozzánk, Paul azonban
segítség helyett lenyúl a családjától kétezer dollárt. Ha Dom atya tudomására jut az ügy, tutira
nem huny szemet fölötte.
De nem jutott a tudomására. Paulnak ugyanis esze ágában se volt elmondani neki, és,
őszintén szólva, nekem sem. Mert ha beköpöm a látszólag látványosan megjavult Pault,
ugyanazt csinálja a fiúmmal, mint Mrs. Gutierrezzel. (Illetve a fiúm lenne, ha nem lenne eleve
halott.)
Paul tehát megfogott. Legalábbis közel járt hozzá.
Ezért kellett kibúvót keresnem, miközben igazságot is akartam szolgáltatni
Gutierrezéknek, akiket megloptak, még ha nem is volt róla tudomásuk. A rendőrséghez
természetesen nem fordulhattam. („Az a helyzet, hogy Mrs. Gutierrez kísértete elárulta
nekem, hogy a megtakarított pénzét a kertjükben ásta el, de mire odamentem, egy másik
mediátor elvitte. Azt kérdezi, mi a mediátor? Olyan személy, aki kapcsolatot teremt a halottak
és élők- között. Hé, várjanak! Mit akarnak azzal a kényszerzubbonnyal?!”)
Ehelyett fölvetettem a családot a Missziós Akadémia által vezetett szegénylistára, és így
elértem, hogy Mrs. Gutierrezt tisztességesen eltemessék, a családnak pedig adjanak egy kis
pénzt, amiből legalább részben kifizethetik az adósságaikat.
– …mialatt távol leszek.
Egy kicsit későn figyeltem föl Dom atya szavaira. De nem kérdezhettem meg, mit mondott
közben, mert akkor ő is megkérdezte volna, mi jár az eszemben ahelyett, hogy őrá figyelnék.
– Megígéred, Susannah? – Kék szemét az enyémbe fúrta. Mi mást tehettem volna, mint
hogy bólintok? – Bevallom, máris jobban érzem magam – folytatta, ami igaz lehetett, mert
szemmel láthatóan oldódott a feszültsége. – Tudom, hogy megbízhatom kettőtökben. Csak…
rosszul esne, ha valami ostobaságot követnél el a távollétemben. A kísértésnek nehéz
ellenállni, különösen ha fiatal az ember, és még nem tudja fölmérni a cselekedetei
következményeit. Rád és Jessere nézve különösen katasztrofális következménnyel járna, ha…
Végre leesett a tantusz.
– Ha engednénk fékezhetetlen vágyunknak? – segítettem ki. Dom atya azonban még
boldogtalanabbul nézett rám.
– Komolyan beszélek, Susannah! Jesse nem ebbe a világba tartozik. Ha egy kis szerencséje
van, nem is marad itt sokáig. De minél mélyebb érzelmeket tápláltok egymás iránt, annál
nehezebben tud búcsút mondani a jelennek. Te sem tagadhatod a dolgok természetes rendjét,
és…

11
 Bla-ba-bla. Az atya szája tovább mozgott, én azonban lejjebb vettem a hangot: semmi
szükségem egy újabb prédikációra. Dominic atya dolga rosszul sült el, amikor beleszeretett
egy, valamikor a messzi középkorban élt apáca kísértetébe. Ez azonban nem jelenti azt, hogy
Jessere és rám ugyanez a sors vár. Különös tekintettel arra, amit Paulból ki tudtam szedni, aki
a jelek szerint az atyánál sokkal többet tud a mediátorok lehetőségeiről.
Például azt a kevesek által ismert tényt, hogy a mediátorok vissza tudják hozni a halottakat
az életbe.
Csak egy bibije van a dolognak: kell hozzá egy test, amelyikbe belehelyezhetik az
igazságtalanul halálba küldött ember lelkét. De az a helyzet, hogy én nem ütközöm lépten-
nyomon megfelelő emberi testekbe. Különösen nem olyanba, amelyik készségesen ráállna,
hogy egy idegen lélek költözzék belé.
– Természetesen, Dom atya – mondtam, amikor végre elhallgatott. – Érezze jól magát San
Franciscóban!
Dom atya elhúzta a száját: ha azért kell valakinek San Franciscóba utaznia, hogy
meglátogassa az eszméletlen elöljáróját, nem valószínű, hogy kedve lesz olyan
nevezetességeket fölkeresni, mint a Golden Gate vagy a Chinatown.
– Köszönöm, Susannah. – Jelentőségteljes pillantást vetett rám: – Légy jó!
– Mindig jó vagyok, nem? – kérdeztem kicsit meglepődve.
Dominic atya megcsóválta a fejét, majd szó nélkül otthagyott.

12
 3. FEJEZET
– Szóval miről beszélgettél az atyával? – kérdezte Paul.
– Mrs. Gutierrez temetéséről – feleltem, az igazságnak többé-kevésbé megfelelően. Arra
már rájöttem, hogy Paulnak nem érdemes hazudni, mert rejtélyes módon magától kitalálja az
igazat. Ez persze nem jelenti azt, hogy a teljes igazságot árulom el neki. Csak nem tagadom le
kereken azt, amit tudni szeretne. Így a legbiztonságosabb.
Azt viszont tutira jobb elhallgatni előle, hogy az atya San Franciscóba utazott, és nem
tudható, mikor tér vissza.
– Csak nem bánkódsz még mindig a vénasszony miatt? Tudhatod, hogy a pénze jó helyre
kerül.
– Naná! A Big Sur éttermébe, ahol tudomásom szerint minimum egy százasba kerül egy
fogás. Sőt abban is biztos vagyok, hogy limuzint bérelsz az alkalomra.
Paul lustán rám mosolygott a párnákról, amelyeknek nekidőlt.
– Kelly elmondta? Máris?
– Az első adandó alkalommal.
– Nem várt sokáig.
– Mikor hívtad meg? Az éjszaka?
– Eltaláltad.
– Tehát úgy tizenkét órája. Nem utolsó teljesítmény, ha arra gondolok, hogy ebből legalább
nyolcat átaludt.
– Kétlem. Az ilyen parázna perszónák ilyenkor a legaktívabbak.
– Milyen romantikus pont egy ilyen parázna perszónát hívni meg a télköszöntő bálba!
– Ő legalább eljön velem – mondta Paul kifejezéstelen arccal. Csak az egyik szemöldöke
kúszott följebb alig észrevehetően a másiknál. – Ami, tekintettel a jelenlegi körülményekre,
üdítő változás.
– Azt hiszed, zavar? – kérdeztem, és még egyet lapoztam. Büszke voltam magamra, amiért
sikerült, legalábbis külsőleg, közömbösnek mutatkozni az ügyben. Belül persze egészen mást
éreztem. Belül ugyanis bőgtem. Mi folyik itt? Miért Kellyt hívod meg, miért nem engem? Nem
mintha annyira érdekelne ez a hülye bál, de miféle játékot űzöl velem, Paul Slater? –
Hangosan pedig ezt mondtam: – De azt nem bántam volna, ha legalább előre értesítesz, hogy
töröltél a napirendről. Mi van, ha máris egy vagyont költöttem a szerelésemre?
Most Paul egyik szája sarka kúszott följebb.
– Nem költöttél. És tuti, hogy nem is szándékozol költeni rá.
Elfordítottam a fejem. Néha nehéz a szemébe nézni, amely olyan átható. És olyan kék.
Egy erős, napbarnított kéz nehezedett az enyémre, megakadályozva, hogy tovább lapozzak.
– Ezt olvasd el!
A könyv, amelyet Paul erre a „mediációs óránkra” választott ki, olyan régi volt, hogy a
lapjai szinte szétmorzsolódtak az ujjaim között. Múzeumban lett volna a helye, nem pedig egy
tizenhét éves kamasz szobájában. De hát ide került, és – ebben biztos voltam – a nagyapja
gyűjteményéből származott. A címe pedig: A halottak könyve.
De nem csak a címe emlékeztetett arra, hogy egyszer mindent utolér az enyészet. Olyan
szaga volt, mintha a közelmúltban egér vagy valamilyen más apró teremtmény tanyázott
volna a lapjai között.
– „Ha hihetünk az 1924-ből származó fordításnak – olvastam hangosan, és örültem, hogy
legalább a hangom nem remeg úgy, ahogy az ujjaim, valahányszor Paul hozzájuk ér –, a
lélekvezető képességei nem merülnek ki abban, hogy kommunikálni tud a halottakkal, és
közvetítő szerepet tölt be az ő és a mi világunk között, hanem a negyedik dimenzióban is
képes közlekedni.”

13
 Be kell vallanom, hogy nem figyeltem oda igazán. Beláthatjátok, nem éppen kéjmámor az
egész napi suli után még a mediálás fortélyaiból is órákat venni. Igaz, hogy csak hetente
egyszer, de higgyétek el, hogy ennyi is több volt a soknál. Az eltelt hónapok alatt Paulék
otthona semmit se veszített ridegségéből: ugyanúgy kivert tőle a libabőr, mint amikor először
léptem át a küszöbét. Paul nagyapja se változott, aki – saját kifejezésével élve – egy szinttel
lejjebb élte a maga „féléletét”. Ezt ápolónők és egy férfi ápoló segítette, akik 24 órán át
kezelték az öregúr nyavalyáit. Meg a kvíz-csatorna szüntelen bámulása. Nem csoda, ha Paul
is úgy kerüli Mr. Slatert – vagyis dr. Slaskyt, az öregúr ugyanis elárulta nekem, hogy ez az
igazi neve –, mint a pestist. A nagyapja akkor se igazán fölvillanyozó társaság, amikor nem
teljesen gyagya a sok gyógyszertől.
Nem túl sikeres alakításom ellenére Paul elengedte a kezem, és visszadőlt a párnájára.
– Nos? – kérdezte ismét fölhúzott szemöldökkel.
– Mit „nos”?
Arcáról eltűnt az iménti félmosoly, s olyan kifejezéstelenné vált, mint a fal a háta mögött.
– Tehát ide akarsz kilyukadni.
– Hova? – Fogalmam sem volt, miről beszél.
– Nem nehéz kitalálni. Én meg tudom csinálni. És ha én vállalkozom rá, nem vádolhatsz
azzal, hogy megszegem az egyezségünket.
– Miféle egyezségünket?
– Hogy nem nyuvasztom meg a haverodat.
Őszinte döbbenettel bámultam rá. Fogalmam sem volt, honnan szedte ezt. Eltöltöttünk egy
kellemes… na jó, ha nem is kellemes, de minden zavaró incidenstől mentes délutánt, és
egyszer csak azzal jön, hogy megöli… illetve hogy nem öli meg a barátomat.
– Mi… mi köze ennek Jessehez? – hebegtem. – A bál miatt? De Paul, ha meghívsz,
elmentem volna veled! Gőzöm sincs, miért ejtettél s hívtad meg Kellyt anélkül, hogy…
A félmosoly visszatért az arcára, de most csak annyit tett, hogy közelebb hajolt és becsapta
a könyvet. Por csapott föl a lapok közül, és egyenesen az orromba szállt, de nem bántam.
Dobogó szívvel vártam, mit fog válaszolni. De csalódnom kellett, mert csak ennyit mondott:
– Ne aggódj. – Fölkelt az ágyról. – Nem vagy éhes?
– Paul! – Követtem a példáját, s a Stuart Witzman szandálom nagyot koppant a csupasz
csempepadlón. – Mit akarsz ezzel az egésszel?
– Miért gondolod, hogy akarok valamit? – kérdezett vissza, és elindult a hallba vezető
folyosón.
– Biztos vagyok benne. Csak még azt nem tudom, hogy mit.
– Tudod, hogy hangzik az, amit most mondtál? – kérdezte, kinyitva a hűtőt.
– Nem. Hogy hangzik?
– Úgy, mintha a féltékenység beszélne belőled. – Elővett egy kólát és kinyitotta.
– Komolyan kérdezem, Paul. – Olyan száraz volt a torkom, mint a tapló, s a szívem majd
kiugrott a mellemből. – Mire készülsz?
– Tényleg tudni akarod? – Nagyot kortyolt. Muszáj volt napbarnított, erős nyakára
néznem. – Befészkelem magam.
– Hát ez meg mi a csudát jelent?
– Azt, hogy mégis tetszik nekem itt. – Becsukta a hűtőt, és nekitámaszkodott az ajtajának.
– Furcsa, de ez az igazság. Sose gondoltam úgy magamra, mint egy teniszcsapat kapitányára.
A régebbi sulimban… de jobb, ha ebbe nem megyek bele. Egyszóval kezdem magam itthon
érezni. De gondolom, te egy darabig a színemet se akarod látni azok után, amikre készülök.
Minthogy a hűtő csukva volt, nem az okozhatta, hogy a hátamon végigfutott a hideg. Észre
kellett vennie a borzongásomat, mert elvigyorodott:
– Ne aggódj, Suzie. Végül meg fogsz nekem bocsátani. Rájössz, hogy így a…

14
 Nem fejezhette be, mert előreléptem és kivertem a kezéből a kólás dobozt, amely
egyenesen az acél mosogatóba esett. Paul úgy bámult le a kezére, mint akinek gőze sincs,
hova tűnt az itala.
– Nem tudom, mit szándékozol tenni, de tisztázzunk valamit. Ha bármi történik –
sziszegtem alig hangosabban, mint ahogy a kóla sziszegett a mosogatóban, de jóval
fenyegetőbben –, mondom, ha bármi történik vele, azt is megbánod, hogy megszülettél.
Érthető?
Arcán a meglepetést ingerült vigyor váltotta föl.
– Ez nem volt benne a megállapodásunkban. Én csak annyit mondtam…
– Hallottad, mit mondtam. És ne hívj Suzie-nak.
A szívem olyan hangosan dobogott, hogy csodálkoztam: hogyhogy nem hallja? Hogyhogy
nem veszi észre, hogy nagyobb az ijedtségem, mint a haragom? Bár lehet, hogy észrevette,
mert a vigyora mosollyá szelídült. Azzá a mosollyá, amely miatt a fél suli belezúgott.
– Ne aggódj, Suze. Mondjuk úgy, hogy a Jessevel kapcsolatos tervem jóval
emberségesebb, mint amit te tervezel ellenem. És ne sérts meg azzal, hogy úgy teszel, mintha
nem tudnád, miről beszélek.
Nem kellett úgy tennem: tényleg nem tudtam. De ezt nem mondhattam meg neki, mert
kinyílt az ajtó, és valaki beszólt:
– Helló! – Dr. Slasky volt az ápolójával: most jöttek vissza az egyik orvosnál tett vizitről.
Az ápoló köszönt.
– Helló! – viszonozta Paul. Átment a konyhából a nappaliba, és lenézett a tolószékben ülő
nagyapjára. – Hogy ment?
– Nagyon jól – felelte az ápoló. – Ugye, Mr. Slater?
A nagyapa nem felelt. Feje a mellére csuklott, mintha aludnék. De éppúgy nem aludt,
ahogy én se. Az esendő külső alatt élénk agy és életerő rejtőzött. Még mindig nem jöttem rá,
miért kell ezt titkolnia. Egy sereg olyasmi akadt a Slater családban, amit nem értettem.
– Itt marad vacsorára a barátnőd, Paul? – kérdezte az ápoló.
– Igen – mondta Paul ugyanabban a pillanatban, amikor én azt mondtam: nem.
– Tudod, hogy nem maradhatok. – Ez legalább igaz volt. Nálunk a vacsora fontos családi
esemény, s ha csak egyikünk is hiányzik a mostohaapám ínyenc lakomáiról, véget nem érő
szemrehányásra számíthat.
– Akkor hazaviszlek – jelentette ki Paul fogcsikorgatva.
Az utunk sokkal élvezetesebb is lehetett volna. Carmel a világ egyik legszebb helye, s Paul
nagyapjának háza egyenesen az óceán fölé épült. A nap lenyugvóban volt, és bíborpirosra
festette az eget. Hallani lehetett, ahogy odalent a hullámok ritmikusan csapkodják a sziklákat.
Paulnak pedig, akit a legnagyobb rosszindulattal sem lehet visszataszítónak mondani, nem ám
holmi ócska verdája van, hanem egy ezüstmetál BMW cabriója. Na és én sem vagyok utolsó
látvány a hosszú, sötétbarna hajammal és a cipők terén megnyilvánuló kitűnő ízlésemmel.
Ennek ellenére szinte vágni lehetett a kocsiban a feszültséget. Néma csöndben autóztunk
egészen a Pine Crest Drive 99. alatt lévő festői, viktoriánus házig, amelyet több mint egy éve
vásárolt meg Andy és az anyám, de még mindig nem végeztek teljesen a felújításával.
Ugyanis az 1800-as évek fordulóján épült, és bőven volt mit átalakítani benne. De a modern
világítás sem rejthette el viharos múltját s azt a döbbenetes tényt, hogy néhány hónappal
ezelőtt a hátsó udvarban megtalálták a barátom csontvázát. Még most se tudtam odamenni
anélkül, hogy ne kellett volna attól félnem, a következő pillanatban elhányom magam.
Szó nélkül ki akartam szállni az autóból, de Paul a karomra tette a kezét.
– Suze, nem köthetnénk fegyverszünetet?
Viccel? Az előbb a barátom kinyírásával fenyegetett, meglopta azokat, akiken segítenie
kellett volna, és nem engem hívott a sulink báljára, amivel porig alázott az osztályom előtt.
Most meg azt várja, hogy a nyakába boruljak?

15
 – Felejtsd el – mondtam, és összeszedtem a könyveimet.
– Ugyan, Suze! – Rám villantotta azt az ellenállhatatlan mosolyát. – Tudod, hogy
ártalmatlan vagyok. Legalábbis alapjában véve. Amellett mit követhetnék el a barátod ellen,
amikor Dom atya védelmezi?
Most éppen nem, mondtam magamban. De Paul ezt nem tudja. Még nem.
– Sajnálom a Kelly-ügyet – folytatta –, de hát te nem akartál velem jönni. Nem tehetsz
szemrehányást amiatt, hogy meghívtam valakit, akinek legalább tetszem.
Talán a mosolya tette. Vagy az, hogy rám nézett azzal a babakék szemével: hirtelen
megenyhültem.
– És mi van Gutierrezékkel? Visszaadod nekik a pénzt?
– Nem tehetem.
– Dehogynem. Esküszöm, hogy nem szólok…
– Nem amiatt. Az a pénz kell nekem.
– Mire?
– Majd megtudod.
Kinyitottam a kocsi ajtaját, és kiszálltam. A cipőm sarka mélyen belesüppedt a fenyőtű-
szőnyegbe.
– Viszlát! – Becsaptam az ajtót, s ezzel belefojtottam a szót. Megindultam a ház felé. Andy
már tüzet rakott a kert számos tűzrakó helyének egyikén. Az égő fa illata betöltötte a hűvös
esti levegőt. És még valamilyen illat: a curryé. A ma esti menü: tandori csirke.
Hallottam, hogy Paul hátramenetbe kapcsol és elhajt. Nem néztem vissza. Fölgyalogoltam
a házhoz, beléptem a nappali ablakán kitóduló fény négyszögébe, és a szokásos módon
bekiáltottam:
– Hazajöttem!
Ami nem volt egészen igaz, mert a „haza” egy idő óta valami mást jelentett. Azt, hogy ő
már nem lakik itt.

16
 4. FEJEZET
A maroknyi kavics dörrenve csapódott a vastag ólomüveg ablaknak. Aggodalmasan lestem
körül, nem hallotta-e meg valaki. De még mindig jobb, ha azt hallják, hogy kavicsok
csapódnak az ablaknak, mint azt, hogy olyasvalaki nevét suttogom a sötétbe, akinek nem
volna szabad itt élnie.
Sőt olyasvalakiét, aki nem is él.
Szinte azonnal megjelent, de nem az ablakban, hanem mellettem. Ez a helyzet a kóbor
kísértetekkel: nem kell a lépcsőkkel meg falakkal bajlódniuk.
– Susannah! – A holdfény élesen kirajzolta a vonásait. A szeme helyén most két mély üreg
látszott, a szemöldökét kettészelő sebhely – egy gyerekkori kutyaharapás emléke – fehéren
világított. De a holdfény csalóka trükkje ellenére is ő volt a legvonzóbb férfi, akit életemben
láttam. Nem hiszem, hogy ez annak tudható be, hogy őrülten bele vagyok esve. Egyszer
megmutattam a róla készült miniatűr portrét Cee-Ceenek, amelyet véletlenül (igazság szerint
szándékosan) elemeltem a Carmeli Helytörténeti Társaság múzeumából, és ő is egyetértett
velem. Valahogy így fogalmazott: baromian szexis.
– Fölösleges ilyesmivel fárasztanod magad – mondta Jesse, és lesöpörte a tenyeremről a
kavicsok porát. – Hallottam, hogy hívsz.
Csakhogy én nem hívtam. Mindegy. Itt van, és ez a fontos.
– Mi a baj, Susannah? – Kilépett a rendház árnyékából, úgyhogy végre megláttam a
szemét: szokás szerint nedvesen csillogott, és sütött belőle az értelem. Meg valami más,
amiről szívesen elhittem, hogy egyedül nekem szól.
– Csak azért jöttem, hogy üdvözöljelek – mondtam vállvonogatva. Úgy lehűlt a levegő,
hogy a szavak apró párafelhőkkel együtt hagyták el a számat. Az övét persze nem, hiszen neki
nem volt lehelete.
– Hajnali háromkor? – Fekete szemöldöke a magasba ugrott, de inkább jókedvűnek
látszott, mint aggodalmasnak. – Tanítási napon?
Naná, hogy átlátott rajtam.
– Dom atya kért meg rá, hogy vegyek a macskának eledelt – mondtam, és benyúltam a
táskámba. – Nem akartam, hogy Ernestine nővér észrevegye, amint becsempészem. Neki nem
szabad tudnia Tüsiről.
– Macskaeledel! – Most aztán csakugyan nevetett. – Ennyi?
Nem csak ennyi volt, és ezt ő is tudta. De hogy konkrétan mi még, azt nem. Amikor
magához húzott, egy csöppet sem ellenkeztem. Főleg azért nem, mert csak egy hely van a
világon, ahol tökéletes biztonságban érzem magam, és ez épp az, ahol most voltam: a karjai
közt.
– Fázol, querida – súgta a hajamba. – Reszketsz.
Tényleg reszkettem, de nem a hideg miatt. Vagy nem csak amiatt. Behunytam a szemem,
és majd elolvadtam, mint mindig, amikor a derekam körül éreztem erős karját, s az arcom
magasságában a mellét. Bárcsak itt maradhatnék egész életemben, ahol semmitől se kell
félnem, mert ő nem hagyná, hogy bántsanak.
Nem tudom, meddig álltunk ott, a rendház veteményeskertjében. Csak azt, hogy végül
Jesse elhúzódott egy kicsit, hogy lenézhessen az arcomra.
– Mi a baj, Susannah? – kérdezte megint. A hangja szokatlanul érdesnek tűnt a pillanat
gyengédségéhez képest.
– Semmi – hazudtam, mert nem akartam, hogy máris véget érjen a holdfény, az ölelés, ez
az egész.
– Nem igaz. – Elsimította az arcomból a hajfürtöt, amelyet a szél cibált előre, és persze
most is a szájfénnyel bekent számhoz ragadt. – Ismerlek, Susannah, tudom, mikor van valami
gondod. Gyere. – Megfogta a kezem, és magával húzott. Engedelmesen követtem, noha nem

17
tudtam, hová visz. Bárhová követtem volna, még a pokolba is, csakhogy oda nincs bejárásom.
(Ellentétben egyesekkel.) Mégis visszahőköltem, amikor láttam, hova vezet. Ha nem is a
pokolba, de…
– Az autóhoz? – bámultam az anyám Honda Accordja felé.
– Fázol – jelentette ki Jesse, és kinyitotta az elülső ajtót. – Ott benn is beszélgethetünk.
Nekem nem a beszélgetés járt az eszemben, de rájöttem, hogy arra, amire gondolok,
éppolyan jó hely az autó, mind a rendház kertje. És jóval melegebb.
Jessenek azonban nem ez járhatott a fejében, mert amikor a nyaka köré akartam kulcsolni a
kezem, mind a kettőt megfogta, és az ölembe helyezte.
– Mondd el! – A hangja csengéséből rájöhettem, hogy semmi kedve édelegni.
Sóhajtottam és kinéztem a szélvédőn. Ami a romantikát illeti, beláttam, hogy mégsem ez a
legjobb hely az első szerelmes éjszakára. Esetleg a Big Sur. Még inkább a közelgő iskolai bál.
De a Junipero Serra Misszió parkolója? Nem annyira.
– Miről van szó, querida? – Megint kinyújtotta a kezét, hogy lesimítsa a hajam. S amikor
meglátta az arcomat, visszahúzta. – Már értem. Ő – mondta egészen más hangon.
Nem kellett volna meglepődnöm amiatt, hogy válasz nélkül is tudja. Annyi mindenről nem
beszéltem neki. Jobban mondva, nem mertem beszélni. Például a Paullal kötött
egyezségemről: ha ő nem tünteti el Jesset a balfenéken, hajlandó vagyok minden szerdán
elmenni hozzá a suli után abból a célból, hogy többet tudjak meg a különleges képességünkről
(noha Paul a jelek szerint nem annyira a mediátorok tudományával akart foglalkozni, mint
inkább az én különböző testrészeimmel). Jesse nem lelkesedett volna a tanulási vágyamért.
Még kevésbé lelkesedett volna, ha tudja, mi folyik annak ürügyén. Ő és Paul, enyhén szólva,
nem kedvelte egymást. Az az igazság, hogy kezdettől fogva úgy voltak egymással, mint a
kutya meg a macska. Paul azt képzelte, már csak azért is fölötte áll Jessenek, mert él, Jesse
pedig azért fújt rá, mert a gólya gazdag családba pottyantotta, ráadásul még a halottakkal való
kommunikáció képességével is ellátta, amit ő a saját önző érdekei szolgálatába állított.
Persze lehet, hogy nekem is volt szerepem a kölcsönös ellenszenvükben.
Mielőtt Jesse megjelent az életemben, gyakran fantáziáltam arról, milyen klassz lenne, ha
két srác harcolna egymással értem. De most, hogy megtörtént, ráébredtem, milyen lökött
voltam. Egy csöppet sem mulatságos, amikor ketten egymásnak esnek. Legutóbb például kis
híján romhalmazzá változtatták a házunkat, és még csak nem is én tehettem róla. Vagy nem
egészen.
– Csak az a helyzet, hogy… – Gondosan kerültem a pillantását, mert tudtam, hogy ha
találkozik a szemem azzal a két sötét tóval, megint elveszek. – Paul a szokásosnál is rosszabb
volt…
– Rosszabb? – Úgy szúrt a pillantása, mint a tűsarkam. – Milyen értelemben? Ha kezet
mert emelni rád…
– Nem! – vágtam közbe gyorsan, mert rájöttem, hogy a szónoklat, amelyet fél éjszaka
fogalmazgattam, és meggyőztem magam róla, hogy olyan tökéletes, hogy azonnal el kell
mondanom (aminek érdekében még az anyám kocsiját is „kölcsönvettem”), minden, csak nem
tökéletes. Mi több, elejétől a végéig hibás. – Csak legújabban azzal fenyeget, hogy olyasmit
tesz veled, amit nem igazán értek.
Jesse szeme huncutul megcsillant. Nem ezt a reakciót vártam.
– Tehát azért rohantál ide éjnek évadján, hogy figyelmeztess? Meg vagyok hatva,
Susannah.
– Jesse, komolyan beszélek! Szerintem Paul készül valamire. Emlékszel Mrs. Gutierrezre?
– Természetesen. – Jesse fordította le nekem a halott asszony kétségbeesett üzenetét, mert
az én spanyol tudásom jobbára a tacosra meg a queridára szorítkozik. – Mi van vele?
Kapkodva beszámoltam a Paullal való találkozásomról Mrs. Gutierrez kertjében. Noha azt
éppen csak érintettem, hogy lenyúlta az elásott pénzt, mielőtt én rátehettem volna a kezem,

18
egy pillanatig sem palástolta a fölháborodását. Láttam, hogy megvillan a szeme, és mondott
valamit spanyolul, amit persze nem értettem, de abban biztos voltam, hogy nem éppen hízelgő
Paul felmenőire nézve.
– Dom atyának gondja lesz rá – mondtam gyorsan, arra az esetre, amennyiben
megfordulna a fejében, hogy szélsőséges cselekedetre vetemedjék Paullal szemben. Azt nem
említettem, hogy Dom atya egyáltalán nem biztos Paul rossz szándékában, csak azt, hogy
Gutierrezék nélkülöznek. Mert tudtam, mit tenne ő, ha megtudná, hogy beköptem. – Emiatt
nem is aggódom – tettem hozzá gyorsan. – De Paul mondott valamit, amikor… megpróbáltam
rávenni, hogy adja vissza a pénzt. – Azt is jobbnak láttam elhallgatni, hogy a cél érdekében
gyomorszájon vágtam. Meg hogy a mai nap délutánján azt mondta, a Jessevel kapcsolatos
tervei humánusabbak, mint az enyémek. Ugyanis már tudtam, mit értett ezen. – Veled
kapcsolatban. Hogy mit szándékszik tenni veled. Nem megölne…
– Az nehéz is lenne – szúrta közbe Jesse –, tekintve, hogy már meghaltam.
– Azt mondta, nem hagyná, hogy megöljenek.
Még az autó sötétjében is láttam, hogy a szemöldöke a magasba ugrik. De csak ennyit
mondott:
– Akkor nagyon jó véleménnyel van a saját képességeiről.
– Jesse, komolyan gondolta! Többször is megismételte. Biztos vagyok benne, hogy készül
valamire.
– Slater mindig készül valamire, ha rólad van szó, Susannah. – A hangjából ítélve, mintha
kicsit belefáradt volna a témába. – Szerelmes beléd. Ne törődj vele, akkor előbb-utóbb békén
hagy.
Azt nem árulhattam el, hogy legszívesebben magam is hátat fordítanék Paulnak, de nem
tehetem, mert pont az ellenkezőjét ígértem neki, cserébe az ő életéért. Vagy legalábbis a tartós
ittlétéért.
– Ne törődj vele, Susannah – ismételte meg már mosolyogva. – Csak azért mond
ilyesmiket, mert tudja, hogy megbánthat vele, ráadásul arra kényszeríthet, hogy figyelj rá. „Ó,
Paul! Ne, Paul!”
Döbbenten meredtem rá:
– Most engem utánozol?
– Ne jutalmazd azzal, hogy odafigyelsz rá – folytatta Jesse, mintha meg se hallotta volna a
közbevetésemet. – Majd belefárad, és szépen továbbáll. És ha ennyi az egész, szerintem ideje
hazamenned, querida. Az édesanyád aggódni fog, ha fölébred és észreveszi, hogy nem vagy
otthon. Nem szólva arról, hogy néhány óra múlva iskolába kell menned.
– De…
– Túl sokat aggódsz. – Áthajolt a sebességváltó fölött, és kezét a nyakam köré csúsztatta.
– Jesse, én… – Nem tudtam befejezni a mondatot, sőt a következő pillanatban már arra se
emlékeztem, egyáltalán mit akartam mondani, ugyanis gyöngéden, de határozottan magához
húzott, és száját az enyémre tapasztotta.
Amikor Jesse ajka az ajkamhoz ér, természetesen semmi másra nem tudok gondolni, csak
arra, milyen érzést kelt bennem: hihetetlenül jóleső és vágyott érzést. Nincs sok tapasztalatom
a csókolózás terén, de azt már tudom, mi a következménye annak, ha Jesse megcsókol: valami
egészen különös dolog történik velem.
És nem azért, mert kísértet.
Elég, ha a szája közeledik az enyémhez, máris mintha egy július 4-i petárda robbanna föl a
bensőmben, és egyre fényesebb szikrákat szórna egészen addig, amíg alig tudom elviselni ezt
a fehér izzást. Egyetlen módja van, hogy alábbhagyjon: minél szorosabban kell odatapadnom
hozzá. De ettől csak romlik a helyzet, mert ha Jesse végre rászánja magát, hogy máshol is
megérintsen, mondjuk, a blúzom alatt, ahol én szeretném, de ahol szerinte semmi

19
keresnivalója az ő ujjainak, bocsánatot kér tőlem a tolakodásáért! Én persze a legkevésbé sem
éreztem sértve magam, amit mindig igyekeztem is az értésére adni, de nem sok sikerrel.
Ez a jutalmam azért, hogy egy olyan pasiba zúgtam bele, aki akkor élt, amikor a férfiak
nem úgy bántak a nőkkel, mint hús-vér teremtményekkel, hanem mintha törékeny porcelán
csecsebecsék lettek volna. Hiába próbáltam elmagyarázni, hogy ma már más a felfogás,
makacsul kitartott amellett, hogy tisztességes nőt tilos a nyakán alul megérinteni. Hacsak nem
csókolózás közben, amikor a pillanat hevében megfeledkezik az ember arról, hogy 19. századi
úriembernek született.
Éreztem, hogy a keze végigkúszik a farmerom övén. Az ajkunk összeforrt, a nyelvünk
egymáshoz ért, s tudtam, hogy csak idő kérdése, hogy az ujjai meginduljanak fölfelé, a
melltartóm irányába. Áldottam magam, hogy elölkapcsosat vettem föl. Behunytam a szemem,
és szintén felfedezőútra indultam a tenyeremmel a finom vászon ing alatt domborodó izmok
mentén… Egészen addig, amíg Jesse ujjai ahelyett, hogy eltűntek volna a 34/b kosaras
melltartóm alatt, vasmarokként össze nem zárultak a csuklómon.
– Susannah! – zihálta, s homlokát az enyémre hajtotta.
– Jesse… – Én se lélegeztem egyenletesebben.
– Azt hiszem, jobb, ha most elmész.
Miből sejthettem volna előre, hogy ezt fogja mondani? Éppen arra gondoltam, hogy
mennyivel sűrűbben lehetnénk így együtt, ha Jessenek nem támad az a képtelen ötlete, hogy
beköltözik a rendházba Dominic atyához azok után, hogy már úgy nézett ki, egy pár vagyunk.
Végtére az én szobámban ölték meg annak idején. Nem ott kellene kísértenie továbbra is?
De nem foglaltam szavakba a gondolataimat, mert tudtam, hogy Jesse, régimódi pasi lévén,
nem helyesli, hogy a párok Isten áldása nélkül együtt lakjanak. Ugyanilyen határozottan
kiűztem a fejemből Dom atya intelmét, aki figyelmeztetett, ne tegyem ki magam kísértésnek
Jessevel kapcsolatban. Az persze érthető, hogy Dom atya így gondolkodik, elvégre pap,
akinek fogalma sincs, mit érez egy tinédzser korú, nőnemű mediátor, akinek piros vér folyik
az ereiben.
– Jesse – szóltam, még mindig kapkodva szedve a levegőt –, nem megy ki a fejemből ez a
Paul-ügy. Ki tudja, nem jön-e valamilyen újabb ötlettel, amivel távol tarthat bennünket
egymástól? És most, hogy Dom atya sincs itt, és a jó ég tudja, meddig lesz távol, nem lenne
jobb, ha erre az időre visszajönnél hozzánk?
Láttam, hogy nem tetszik neki ez az ötlet.
– Te talán meg tudsz védeni engem a gonosz Paul Slaterrel szemben? – Csak én képzeltem,
hogy inkább mulat, semmint meghatódik? – Köszönöm a meghívást, querida, de én is tudok
vigyázni magamra.
– De ha Paul rájön, hogy az atya elutazott, megint üldözőbe vehet, és ha én nem vagyok
ott, hogy leállítsam…
– Talán meglep, Susannah – és Jesse megint visszatette a kezemet az ölembe –, de egyedül
is elbánok Slaterrel. – Most már semmi kétségem nem volt, hogy magában kinevet. – Menj
szépen haza. Jó éjt! – Még egyszer megcsókolt, de ez csak afféle könnyed búcsúpuszi volt. És
tudtam, hogy bármelyik pillanatban fölszívódhat.
Pedig volt még valami, amit meg kellett tudnom. Rendes körülmények között Dominic
atyától kérdeztem volna meg, de hát ő San Franciscóban volt.
– Várj! Van még valami…
Jesse alakja már vibrálni kezdett.
– Micsoda, querida?
– A negyedik dimenzió – böktem ki. – Mi az? – Biztos voltam benne, hogy azt hitte, csak
azért kérdeztem meg, hogy még egy kicsit visszatartsam. Legyek őszinte? Valószínűleg így is
volt.
– Az idő. Miért kérdezed? Föladták az iskolában?

20
 – Aha.
– Hogy miket tanítanak nektek manapság? – csóválta a fejét.
– A macskaeledel – nyújtottam felé a zacskót. – Ne feledkezz meg róla.
– Jó éjt, querida!
És eltűnt. Csak a lélegzetünktől bepárásodott ablak jelezte, hogy itt volt. Jobban mondva az
én lélegzetemtől, hiszen Jesse nem lélegzett.

21
 5. FEJEZET
Mr. Walden fölemelt egy köteg tesztlapot, és így szólt:
– Vegyetek elő kettes ceruzát!
Kelly Prescott azonnal fölemelte a kezét:
– Mr. Walden, ez szabálytalan! – Kelly roppant komolyan veszi az osztályelnöki feladatát.
Különösen ha bálokról van szó. Vagy, mint ebben az esetben, előre be nem jelentett tesztről. –
Legkevesebb 24 órával előbb tudatnia kell velünk, hogy tesztet írat.
– Nyugalom, Prescott. – Mr. Walden nekiállt kiosztani a lapokat. – Ez nem tudásszint-
felmérő, hanem pályaalkalmassági teszt, amelynek eredménye nem befolyásolja a
bizonyítványt. Abban segít – idézte hangosan az asztalán lévő brosúrából –, hogy
eldönthessétek, milyen irányú az érdeklődésetek, és milyen pálya illenék leginkább az
adottságaitokhoz. Világos? Csak válaszoljatok a kérdésekre. – Lecsapott egy köteget az
asztalomra, hogy adjam tovább. – Ötven percetek van rá. És egy szót se halljak!
– „Hol dolgozol szívesebben? a) zárt helyen, b) a szabadban?” – hallottam meg az osztály
túlsó végéből a mostohabátyám, Bamba hangját. – Hol marad a c)? A szennyezett környezet?
– Balfék – vihogta el magát Kelly.
– „Mikor vagy éberebb? Nappal vagy éjszaka?” Adam McTavish úgy tett, mint aki föl van
háborodva. – Ez a teszt kifejezetten az álomkórosokra van kihegyezve.
– „Mikor végzel jobb munkát? a) egyedül, b) csapatban?” – Cee-Cee alig tudta leplezni az
undorát. – Micsoda hülyeség!
– Melyik szó nem volt érhető abból, hogy „egy szól se halljak”? – harsogta Mr. Walden, de
senki se figyelt rá.
– Tényleg hülyeség – jelentette ki Adam. – Hogy állapítható meg ebből a tesztből, hogy
milyen pályára vagyok alkalmas?
– Úgy, hogy fölméri a képességeidet, tökfej? – mondta Kelly. – Ami a te esetedben arra
elég, hogy egy McDrive-ban kiadogasd a hamburgert az ablakon.
– Ahol te meg a húspogácsákat fogod sütni – jegyezte meg Paul szárazon. A fél osztály
röhögésben tört ki. Egészen addig, amíg Mr. Walden, aki a Surf Magazine friss számát
lapozgatta, el nem üvöltötte magát:
– Itt akartok maradni tanítás után, hogy befejezzétek? Részemről boldogan benn tartalak
benneteket. Nem mintha nem lenne jobb dolgom. Úgyhogy fogjátok be a szátokat, és
foglalkozzatok a kérdésekkel!
Ez hatott: az osztály egyszerre elnémult. Keserves képpel láttam neki a kérdések
megválaszolásának. A keservem természetesen nem abból fakadt, hogy úgyszólván nulla
alvás után kellett törni a fejemet. Persze ez sem piskóta, de volt egy sokkal nyomasztóbb
gondolatom, mint az, hogy milyen pályára lennék alkalmas. Az én sorsom már ki lett jelölve,
mondhatni, a születésem pillanatában. Egyetlen feladatom van, és bármilyen foglalkozást
választok, csak útjában fog állni az igazi hivatásomnak: a kósza lelkek végső rendeltetési
helyükre kalauzolásának.
Paul felé lestem, aki halvány mosoly kíséretében töltögette a tesztlapot. Vajon mit jelöl
meg az érdeklődési köreként? Olyan válaszlehetőség nincs, hogy „zsarolás” vagy
„hullarablás”. Egyáltalán minek agyalni ezen? Mi elsősorban mindig mediátorok leszünk,
akármilyen pályát választunk is. Vegyük például Dominic atyát. Ő persze titokban tudja
tartani a hivatását még az egyháza előtt is, lévén az Úristen a főnöke, és éppenséggel ő
teremtette a me-diátorokat. Dom atya természetesen nem közönséges pap. Hosszú évek óta
tanít, mindenféle oklevelet meg díjat nyert, végül pedig kinevezték a missziós iskola
igazgatójává.
Dominic atya csakugyan hisz abban, hogy Istentől kapta a különleges képességét. És ezt
áldásnak tekinti, nem pedig annak, aminek én: átoknak.

22
 Igaz, ha nincs ez a képességem, sose találkozom Jessevel.
Jesse. A papíron lévő kipontozott helyek egyszerre remegni kezdtek: a szemem megtelt
könnyel.
A francba! Még bőgök is. A suliban! De mit tegyek? Előttem a jövőm: érettségi, kollégium,
valamilyen pálya… Persze csak álpálya, hiszen tudjuk, mi az igazi hivatásom.
Mi a helyzet Jessevel? Mi az ő jövője?
– Mi a baj? – súgta Cee-Cee.
Megtörültem a szemem a Miu-Miu blúzom ujjával,
– Semmi – súgtam vissza. – Allergia.
Cee-Cee kétkedve nézett rám, aztán visszatért a teszthez.
Egyszer megkérdeztem tőle, mi szeretett volna lenni. Úgy értem, Jesse. Tudjátok: mielőtt
meghalt. De nem értette a kérdésemet. Miután elmagyaráztam, szomorkásán elmosolyodott.
– Akkor más világ járta, Susannah. Az apám egyetlen fia voltam, a halála után én
örököltem volna a családunk birtokát, és a jövedelméből támogatnom kellett volna az
anyámat és a húgaimat.
Azt nem említette, hogy a tervbe az is beletartozott, hogy feleségül veszi a szomszéd
földbirtokos lányát, miáltal egyesíteni lehetett volna a két ranchet. Se azt, hogy éppen ez a
leányzó tétette el láb alól, mert egy másik fickót szeretett, aki viszont nem tetszett az ő
apjának. Mindezt már úgyis tudtam. Kemény világ volt az a 19. század. Jesse hangjában nem
éreztem haragot. Úgy mondta el, mint aki a józan tényeket közli. De mi lett volna belőle, ha
nem kell a birtokkal törődnie? Mi szeretett volna lenni, ha választhat?
Eltűnődött.
– Nem tudom. Mondom, hogy más idők jártak. Én is más voltam. De… néha megfordult a
fejemben, hogy szívesen lennék orvos.
Orvos. Ennek volt értelme, legalábbis az én szememben. Időnként különféle nyavalyákban
szenvedtem: hol mérges szömörce karmolt meg, máskor hólyagok keletkeztek a talpamon, és
Jesse olyan szakértelemmel látta el a sebeimet, hogy szerintem kitűnő orvos lett volna belőle.
– És miért nem lettél az? Csak mert az apád nem akarta?
– Főleg azért. Nem is mertem bevallani neki. Semmiképpen nem nélkülözhettek volna a
ranchen néhány napnál tovább, az egyetem pedig évekig távol tartott volna. Na és az orvoslás
messze nem tartott ott, ahol ma, amikor sokkal nagyobb a becsülete a tudományoknak.
Ezzel tisztában lehetett, hiszen százötven éven át kísérhette figyelemmel a felfedezéseket:
az elektromosságot, az autók, repülőgépek, komputerek megjelenését, nem szólva a
penicillinről meg az olyan betegségek elleni védőoltásokról, amelyek azelőtt milliókat
pusztítottak el. Egészen más lett a világ, mint amilyen akkor volt, amikor felnőtt. Jesse
azonban, úgy vettem észre, nem ragadt volna bele a múltba. Hiszen most is szüntelenül figyel,
mindent elolvas, amihez hozzájut, a papírkötésű könyvektől kezdve a vaskos enciklopédiákig.
Azok a kedvencei, amiket Dominic atyától kap kölcsön, a filozófiától kezdve a víruskutatásig:
csupa olyan könyv, amilyeneket az apámnak vásároltam volna a szülinapjára, ha az apám,
mint tudjátok, nem halt volna mer kisgyerekkoromban. A mostohaapám viszont házias típus:
ő a szakácskönyveket díjazza.
Csüggedten gondoltam végig a sokféle izgalmas hivatást. Jesse halott, mégis tudja, mi
szeretett volna lenni, ha életben marad. És ha az apja nem azt várja el tőle, hogy vegye át a
birtokot. Ezzel szemben itt vagyok én, szemem előtt számtalan lehetőséggel, mégiscsak
egyféle jövőt tudok magamnak elképzelni…
– Még húsz perc! – csapott le Mr. Walden hangja az osztályra, elszakítva a gondolataimtól.
A tengert bámultam, amely alig egy mérföld a missziótól, és majdnem az összes osztály
ablakából látni lehet. Az osztálytársaim többségével ellentétben én nem itt nőttem föl, ezért
sosem fogyok ki a csodálatából. Ahogy Jesse sem a modern tudományéból.
– Tíz perc! – jelentette ki Mr. Walden, megint megzavarva ábrándozásomat.

23
 Lenéztem az előttem fekvő papírra, amely még félig üres volt. Észrevettem, hogy Cee-Cee
aggodalmas pillantásokat vet felém a szomszéd asztaltól. Szemével a lapra intett: „Folytasd!”
Fölvettem a ceruzámat, és találomra töltögetni kezdtem a kipontozott helyeket. Nem érdekelt,
mit írok, mert, őszintén szólva, a jövőm sem érdekelt, ha nincs helye benne Jessenek. Nélküle
nincs jövőm. Igaz, hogy vele együtt sincs. Mert mit tehetne? Kísérjen el a főiskolára? Az első
munkahelyemre? Az első lakásomba?
Igaza van Paulnak: elképesztően ostoba vagyok. Ostobaság volt belezúgni egy kísértetbe.
Ostobaság azt hinni, hogy bármilyen közös jövőnk lehet.
– Letelt az idő! – Mr. Walden levette a lábát az asztalról. – Tegyétek le a ceruzát, és adjátok
előre a lapokat!
Nem lepődtem meg, amikor Paul odajött hozzám az ebédszünetben.
– Ennek nem sok értelme volt – mondta, miközben az öltözők felé igyekeztünk. – A mi
pályánk már ki van jelölve, nem igaz?
– Abból azonban aligha lehet megélni – jegyeztem meg. Aztán eszembe jutott, hogy lám,
Paulnak mégis sikerülhet. – Úgy értem, becsületesen – tettem hozzá.
Paul azonban ahelyett, hogy elszégyellte volna magát, ahogy elvártam, elvigyorodott.
– Ezért készülök jogi pályára. A te apád is ügyvéd volt, nem?
Bólintottam. Nem szívesen beszéltem volna éppen vele az apámról aki, ellentétben vele, a
világ legjobb embere volt.
– Jogi szempontból semmi sem fekete vagy fehér – folytatta Paul. – Inkább, mondjuk úgy,
szürke, hacsak nem találsz példát az ellenkezőjére.
Könnyen el tudtam képzelni Pault ügyvédként. Nem olyannak, amilyen az apám volt, aki
többnyire kirendelt védőként tevékenykedett, hanem olyannak, aki csakis gazdag és híres
embereket véd, akik azt képzelik, hogy fölötte állnak a törvénynek, és mert sok pénzük van,
bizonyos szempontból csakugyan fölötte állnak.
– Rólad, aki született jótét lélek vagy, azt képzelem, hogy szociális pályára lépsz.
Megálltam a szekrényem előtt.
– Talán Dom atya nyomdokába lépek, és apáca leszek.
– Merő időpocsékolás lenne – jelentette ki Paul, hátát a szomszéd szekrénynek támasztva.
– Inkább szociális munkásnak kellene menned. Vagy pszichológusnak. Nagyon jól bele tudod
élni magad mások problémáiba.
Igazat mondott. Ezért voltam olyan kialvatlan és fáradt. Miután elváltam Jessetől és
hazaautóztam, lefeküdtem, de egy szemernyit se aludtam. Nyitott szemmel bámultam a
plafont, és Jessere gondoltam. Meg arra, amit Paul olvastatott el velem délután: „A
lélekvezető képessége nem merül ki abban, hogy kommunikálni képes a halottakkal, és
összekötő szerepet tölt be az ő világuk és a miénk között. Az is beletartozik, hogy ha akar,
szabadon közlekedhet a negyedik dimenzióban.”
Az időben.
Már magától a szótól is fölállt a hátamon a szőr, noha szép őszi nap volt, és majdnem olyan
meleg, mint nyáron. Lehetséges ilyesmi? Hogy a mediátorok, illetve a lélekvezetők, ahogy
Paul nagyapja nevezte a magunkfajtát, éppúgy átléphetik az idő korlátait, mint az élők és a
holtak világának határvonalát?
És ha lehetséges, mi az értelme? És ami még fontosabb: miért akarja Paul, hogy ezt én is
tudjam?
– Kimerültnek látszol – jegyezte meg, mialatt eltettem a könyveimet, és elővettem a
zacskót, amely a mostohaapám által készített ebédet tartalmazta: keleti csirkesalátát. – Nem
tudsz aludni?
– Magadtól is tudhatnád!
– Mit?

24
 Nem tudom, hogy a kialvatlanságom volt-e az oka, vagy az, hogy a teszt elgondolkodtatott
Jesse és a saját jövőmről, de egyszerre belefáradtam a Paullal való bújócskázásba.
– A negyedik dimenzió. Az időutazás.
– Rájöttél végre? – kérdezte vigyorogva. – Elég soká tartott.
– Tényleg azt hiszed, hogy a… lélekvezetők képesek rá?
– Nem hiszem, hanem tudom.
Megint végigfutott a hátamon a hideg. Igaz, hogy már a kerengő árnyékában álltunk, de
csak néhány lépésnyire a misszió kertjétől, ahol hét ágra sütött a nap. A hibiszkuszbokrok
virágai körül kolibrik surrogtak. A turisták digitális fényképezőgépeiket villantgatták. Miért
lett libabőrös mégis a karom?
– Miből tudod? Próbáltad már?
– Még nem. De nemsokára megpróbálom.
– Akkor visszautazhatnál abba az éjszakába, amikor megfújtad Mrs. Gutierrez pénzét, és
ezúttal nem fújnád meg.
– Még mindig ezen rágódsz? Nyomorult kétezer dolcsiról van szó. Úgy teszel, mintha
kétmillió lett volna.
– Helló, Paul! – Kelly elvált a klikkjétől, és feketére spirálozott szempilláit zizegtetve
odalibegett hozzánk. – Nem jössz ebédelni?
– Egy pillanat! – vetette oda neki Paul. Nem valami kedvesen, ha figyelembe vesszük,
hogy őt hívta meg a jövő szombaton esedékes bálba. Kelly egy kicsit meg is sértődött, de
összeszedte magát annyira, hogy megsemmisítő pillantást vessen rám, mielőtt kiriszálta volna
magát az udvarra, ahol délben az otthonról hozott kaját szoktuk megenni.
– Nem értem – szólaltam meg újra. – Mit számít, hogy utazni tudunk az időben? Hiszen
azon, ami megtörtént, úgyse tudunk változtatni.
– Miért ne tudnánk? Azért, mert a Vissza a jövőbe Dokija ezt mondta?
– Mert… mert nem lehet fölborítani a dolgok természetes rendjét.
– Már miért ne lehetne? Nem ezt teszed, amikor mediálsz? Nem avatkozol be a dolgok
természetes rendjébe azzal, hogy továbbküldöd a lelkeket a nekik rendelt helyre?
– Az más.
– Miért volna más?
– Mert ők már meghaltak. Semmi olyat nem tehetnek, amivel megváltoztatnák a
történelem menetét.
– Na és Mrs. Gutierrez meg a kétezer dolcsija? Azt hiszed, ha odaadod a fiának, azzal nem
változtatod meg a történelem menetét? Ha csak egészen kis mértékben is?
– Ha azért lépnék át egy másik dimenzióba, hogy megváltoztassam azt, ami már
megtörtént, az… az egyszerűen rossz.
– Tényleg? Szerintem nem. És azt hiszem, ebben a barátod, Jesse is egyetértene velem.
Most már kifejezetten borzongtam, pedig a szellő továbbra is langyosan fújt.

25
 6. FEJEZET
Könyörgök, legyen itthon! Legyen itthon! – imádkoztam magamban, mialatt arra vártam,
hogy ajtót nyissanak a csöngetésemre. – Könyörgök!
Nem tudom, meghallgatták-e odafönt az imámat, vagy egyszerűen csak arról volt szó,
hogy a leépült régészek nemigen járnak el otthonról, de dr. Slasky ápolója nem sokkal később
leszólt a kaputelefonon, és úgy vettem észre, rám ismert, amikor kijött és meglátta, ki csönget
ilyen türelmetlenül.
– Helló, Susan! – köszönt. – Pault keresed? Ha jól tudom, még iskolában van…
– Tudom, hogy még iskolában van. – Gyorsan beléptem az előszobába, mielőtt az orromra
csaphatta volna az ajtót. – Nem hozzá jöttem, hanem a nagyapjához, ha nincs ellene kifogása.
– Mr. Slaterhez? – lepődött meg az ápoló. Nem csoda: úgy tudta, hogy a betege évek óta
senkivel nem váltott egy értelmes szót. Pedig váltott, és éppen velem, néhány hónappal
ezelőtt. – Tudja, Susan, Paul nagyapja nincs igazán jól. Erről nem szívesen beszélünk előtte,
de a legutóbbi vizsgálatok eredménye nem a legjobb. Az az igazság, hogy az orvosok már
nem sok időt jósolnak neki.
– Csak egyetlen kérdést kellene föltennem. Egy percig se tart.
– De… – A fiatal srác, aki, napszítta hajából ítélve, valószínűleg minden szabad percét a
hullámok hátán töltötte, megvakarta az állát. – Újabban egyáltalán nem beszél. Mint tudja, az
Alzheimer-kór…
– Nem próbálhatnám meg mégis? – Nem törődtem vele, hogy papagáj módjára hajtogatom
a magamét. Ennyire kétségbe voltam esve amiatt, hogy csak egy embert ismerek, aki választ
adhatna a kérdésemre, és az illető odabenn van. – Kérem! Nem hiszem, hogy ártana neki…
– Nem – mondta vontatottan az ápoló. – Szerintem se ártana.
– Király! – Elsurrantam mellette, és kettesével szedtem a lépcsőket. – Egy perc az egész!
Addig magunkra hagyna bennünket? Majd szólok, ha úgy veszem észre, hogy szüksége van
magára.
– Oké – bólintott az ápoló. – De nem kellene magának is iskolában lennie?
– Ebédszünet van – szóltam vissza vígan, mialatt fölszaladtam, és dr. Slasky szobája felé
vettem az irányt.
Nem hazudtam: csakugyan ebédszünetünk volt, de igazából nem lett volna szabad
elhagynom az iskola területét. Ezt azonban nem tartottam fontosnak megemlíteni. Amiatt se
nagyon aggódtam, mi lesz, ha például Ernestine nővér fölfedezi a távollétemet. Bamba miatt
annál inkább, aki nem értette, miért van szükségem a Landrover kulcsára. Bamba mindössze
öt perccel korábban kapta meg a jogsiját, mint én az enyémet (na jó, öt héttel korábban), ezért
azt képzeli, hogy a Landrover, „a gyerekek autója” egyedül az övé, és csak neki szabad az
iskolába fuvaroznia, majd onnan haza engem és Davidet.
Kénytelen voltam azt hazudni neki, hogy „egészségügyi okból” kell sürgősen elszaladnom.
Gőzöm se volt, mit szól, ha nem érek vissza az ebédszünet végére. Illetve tutira beköp.
Újabban ez életének egyetlen öröme. Én, sajna, nem tudom mivel viszonozni a „szívességét”,
neki viszont mindig van bőven beköpnivalója.
Nem akartam azzal vesztegetni az időt, hogy vajon mit szól majd Bamba. Inkább besiettem
Paul nagyapjához.
Szokás szerint be volt kapcsolva a tévé. Az ápoló a plazmaképernyő elé állította a
tolószéket. Dr. Slaskyt azonban most nem érdekelte Bob Barker: szemét a fényes
csempepadló egy bizonyos pontjára szögezte. Engem azonban nem tudott becsapni.
– Dr. Slasky! – A távkapcsoló segítségével lehalkítottam a tévét, és odasiettem hozzá. –
Paul iskolatársa, Suze vagyok, ugye emlékszik rám?
A nagyapa nem válaszolt (hacsak nem tekintem válasznak a nyáladzást). Odahúztam egy
széket, hogy közel legyek a füléhez; nem akartam, hogy az ápoló meghallja, miről beszélünk.

26
 – Most nincs itt senki, csak mi ketten. Szólnom kell valamiről, amit Paul mondott nekem.
A mediátorokról. Nagyon fontos.
Amikor meghallotta, hogy se az ápoló, se Paul nincs itt, érdekes változáson ment át.
Kihúzta magát, és fölemelte a fejét, hogy a szemembe nézhessen. A nyáladzása is egy pillanat
alatt abbamaradt. De nem látszott túlzottan lelkesnek.
– Te vagy az megint?
Ezt nem tartottam fairnek, tekintettel arra, hogy amikor legutóbb beszélgettünk, ő keresett
meg engem, hogy a maga rejtélyes módján óvjon a saját unokájától, akit egyenesen az
ördöggel azonosított. De úgy döntöttem, nem törődöm vele.
– Igen, én. Hallgasson ide. Paulról van szó.
– Mit talált ki már megint az a…
Világos volt, hogy nem nagyon kedvelik egymást.
– Még semmit. Legalábbis nem tudok róla. Arról van szó, amit állítólag meg tud csinálni.
– Mit? Mondd el gyorsan, mert mindjárt kezdődik a Rém rendes család.
Jóságos ég! Ha majd elérem dr. Slasky – illetve Mr. Slater, ahogy Paul emlegeti – korát, én
is ilyen tolószékhez láncolt, tévéfüggő pária leszek? Hiszen ő is mediátor, és a világ végére is
elment, hogy választ kapjon a rendkívüli adottságával kapcsolatos kérdéseire. Végül az ősi
egyiptomi sírokban talált választ rájuk. De senki sem hitt neki. Sem azt nem hitték el, hogy
van egy emberfajta, amelyiknek legfőbb kötelessége, hogy a halottak lelkét eljuttassa végső
rendeltetési helyükre, sem azt, hogy ő is közéjük tartozik. A témába vágó írásait, amelyeket
maga jelentetett meg, nem vették komolyan a tudósok, és most dobozokban porosodnak az
unokája ágya alatt,
Ennél is rosszabb, hogy a saját családja meg próbálja őt is az ágy alá söpörni. Paul apja
még a nevét is megváltoztatta, nehogy az öregúrhoz kössék becses személyét.
És mit kapott dr. Slasky az erőfeszítéseiért? Végzetes betegséget és az unokája társaságát.
A betegségét állítólag annak köszönheti, hogy túl sok időt töltött az „árnyékvilágban” és a
közbülső állomásokon.
Azt hiszem, van rá oka, hogy keserűen gondoljon az emberi nemre. De hogy miért ilyen
rossz a véleménye a tulajdon unokájáról, azt csak mostanában kezdtem sejteni.
– Paul szerint a mediátorok…
– A lélekvezetők. Már mondtam neked, lányom. Ne kelljen még egyszer megismételnem.
– A lélekvezetők – javítottam ki magam – Paul szerint az időutazásra is képesek.
– Úgy van. Na és?
Úgy bámultam rá, mint akit fejbe vertek.
– Maga… maga tudta?
– Persze hogy tudtam – mondta epésen. – Mit gondolsz, ki írta le azt, ami az unokám
fejébe ültette a bogarat?
Kár, hogy nem figyeltem jobban a Paul által adott leckék alatt.
– Nekem ezt miért nem mondta el?
– Nem kérdezted – vonta meg a vállát csúfondárosan.
Nem hittem a fülemnek. Egész idő alatt megvolt bennem egy másik képesség is, amelyről
fogalmam sem volt. Igaz, mikor lett volna szükségem rá? Nem mondom, volt egy-két rossz
napom, amikor szívesen visszamentem volna az időben, de különben… Most azonban mintha
villám csapott volna belém. Az apám! Megmenthetném az apámat!
De nem. Nem így működik a dolog. Vagy ha mégis, akkor… Egészen más lenne minden.
Dr. Slaskyt elfogta a köhögés. Megráztam magam, és megérintettem a vállát:
– Jól van?
– Mitől lennék jól? Hat hónapom van hátra, vagy még kevesebb, ha ezek az átkozott
doktorok ilyen iramban szívják ki belőlem az életet.

27
 Tudom, hogy rohadtul önző voltam, de nem volt időm az egészségügyi problémáival
foglalkozni. Mindenáron többet akartam tudni erről az újonnan fölfedezett képességemről.
– Hogy csinálja? Úgy értem, az időutazást.
Dr. Slasky a tévére pillantott: szerencsére még a Szóda ment.
– Nem nehéz. Ha a lüke unokám is rájött, más is képes rá.
– De hogyan? – Nem maradt sok időnk: még néhány másodperc, és jön a Rém rendes
család.
– Kell hozzá valami abból az időből, ahová el akarsz jutni. Hogy hozzákösd magad.
Eszembe jutott egy nemrég látott sci-fi:
– Például egy pénzérme?
– Az is megfelel – bólintott, de mintha nem lett volna egészen biztos benne. –
Természetesen olyan pénzérme, amely annak a személynek a birtokában volt, akit meg akarsz
keresni a múltban, és aki annak idején pontosan ott volt, ahol te vagy most. Olyan helyet kell
választanod, ahol nem ütközöl véletlenül egy ártatlan harmadik személybe.
– Úgy érti, hogy ha visszamegyek – kérdeztem döbbenten –, mindenestül teszem? Nem
csak a…
– A lelkeddel? Mi értelme lenne annak, hogy test nélkül kószálj egy másik korban? Nem,
ha visszamész, te mész vissza. Ezért kell okosnak lenni. Nem lehet csak úgy ide-oda ugrálni a
térben és időben. Főleg ha nem akarod te is kiköpni a beledet. Oda kell menned, ahol
tudomásod szerint az illető volt, azzal a tárggyal a kezedben, amely az övé volt, és…
– És?
– Behunyod a szemed, és máris ott vagy. – Mint aki unja a csevejt, tekintete visszatért a
tévére.
– Ilyen könnyű? Egyszerűen visszaszállhatok egy másik korba, és akárkit
meglátogathatok?
– Természetesen nem – mondta dr. Slasky, de nem vette le a szemét a képernyőről. Úgy
tette hozzá, mint akinek csak most jutott eszébe: – Az illetőnek halottnak kell lennie. És
olyasvalakinek, akit már mediáltál. Sosem jöttem rá, hogy miért, de valószínűleg összefügg az
illető energiájával. Kell lennie ilyen kapcsolatnak. – Elhallgatott, mint aki irányt tévesztett az
évtizedekkel korábbi kutatásai közben.
– Úgy érti, hogy csak akkor mehetünk vissza az időben, ha segíteni akarunk egy
kísértetnek?
– Pszt! – Az öregember megint a tévére szegezte a tekintetét. De most nem bántam: a
kísérteteket tudom kezelni. Például az olyanokat, mint az apám. És egy sereg olyan holmim
van, ami valaha az övé volt. Köztük az a póló, amelyet a halála napján viselt. Azok közül a
holmik közül választottam ki, amiket a kórház adott ki nekünk, és a halála után hónapokig a
párnám alatt őriztem. Addig, amíg viszont nem láttam kísértetként, és meg nem tudtam, miért
látom én, az anyám pedig nem.
Azt hittem, anya nem tud a pólóról, de már biztos vagyok benne, hogy tudott róla: látnia
kellett, amikor bevetette az ágyamat, vagy a párnám alá dugta a kiesett tejfogamat. De soha
nem említette, hiszen ő apa hamvait őrizte a kedvenc söröskorsójában, mielőtt össze nem
szedte a bátorságát, és hozzá nem ment Andyhez. Akkor szétszórta a parkban.
A parkba kell elmennem, ha vissza akarok menni az időben, hogy megmentsem, mert a
régi lakásunkat eladtuk, és aligha állíthatok be az új tulajhoz azzal, hogy „megengedi, hogy
egy percre bemenjek a nappalijába? Tudja, vissza kell mennem az időben, hogy megmentsem
a papám életét!”
Persze a park is, a lakás is az ország másik végében van. Szerencsére meg tudtam spórolni
egy keveset a nyári bébicsőszködés díjából. Talán elég lenne egy repülőjegyre. És
megóvhatnám az apámat a haláltól.

28
 – És azután? – kérdeztem dr. Slaskytól, a tévére lesve: hála istennek, még a reklámok
mentek. – Ha megvan a tárgy, és ott állok, ahol egykor a kísértet, mit kell még tennem?
– Szorosan fogod a szóban forgó tárgyat… ez is olyasmi, amiben megkapaszkodhatsz, és
kész. De ez nagyon fontos. Nem érinthetsz meg semmi mást, mert akkor azt is magaddal
viszed. Aztán magad elé képzeled az illetőt. Ennyi az egész. Hangosítsd föl – intett a tévé felé.
– Mindjárt kezdődik a Rém rendes család.
Nem akartam elhinni, hogy ilyen könnyű. Hogy ilyen egyszerűen visszamehetek az időben,
és megmenthetem az apámat.
– Persze, ha már ott vagy – tette hozzá mintegy mellékesen az öregember –, vigyáznod
kell, hiszen nem akarod megváltoztatni a történelmet. Legalábbis nem nagyon. Óvatosan
mérlegelned kell a következményeket.
Milyen következményei lehetnek annak, ha megmentem az apám életét? Eltekintve attól
hogy az anyám, aki a halála után évekig telesírta minden éjszaka a párnáját, amíg meg nem
ismerte Andyt…
Andy. Ha az apám életben marad, anya nem ismerkedik meg vele. Vagy ha mégis, nem
megy hozzá. És nem költözünk Kaliforniába. És én se találkozom Jessevel.
– Hoppá!
Az öregember a látását bizonytalanná tevő zöldhályog ellenére éles pillantást vetett rám:
– Sejtettem, hogy lesz valahol egy „hoppá”. Nem olyan egyszerű az időutazás, mint
képzelted. És ne feledd: minél tovább tartózkodsz a múltban, annál hosszabb a visszatérésed
után a rehabilitáció.
– A rehabilitáció? Úgy érti, hogy fájni fog a fejem? – Az eddigi mediálásaimnak
rendszerint ez volt az utóhatásuk.
Dr. Slaskyt mintha mulattatta volna a kérdésem.
– Egy kicsit rosszabb annál – jegyezte meg szárazon. – Hacsak nem azt nevezed némi
jóindulattal fejfájásnak, hogy elveszítesz néhány agysejtet. És ez a legkevesebb. Ha túl
gyakran közlekedsz ide-oda az időben, már azelőtt meghülyülsz, mielőtt kiszolgálhatnának
alkohollal a boltban.
– Paul tudja ezt?
– Tudnia kell, ha elolvasta a tanulmányaimat.
És mégis meg akar vele próbálkozni!
– Ő miért akar visszamenni az időben? – kérdeztem fennhangon. Az nem lehet az oka,
mondtam magamban, hogy segíteni akar valakinek, mert az egyetlen lény, akinek Paul
segíteni akar, ő maga.
– Honnan tudjam? – vonta meg a vállát dr. Slasky kicsit ingerülten. – Azt se értem, hogy te
minek pazarolod az idődet arra a kölyökre. Megmondtam, hogy rossz ember. Akárcsak az
apja, aki szégyell engem.
Nem figyeltem rá: más gondom volt. Mit is mondott Paul azon az éjszakán Gutierrezék
kertjében?
Hogy nem fogja megölni Jesset, viszont tehet valamit, amivel életben tudja tartani. Ez
rémlett föl bennem, mialatt ott álltam dr. Slasky szobájában, aki a távirányítót nyomogatta, és
amikor végre megfelelő hangerőre kapcsolt, így kiáltott föl:
– A fenébe! Elmulasztottam az elejét!
Paul Jesse korába akar visszamenni. És nem azért, hogy megölje, hanem hogy megmentse
az életét.

29
 7. FEJEZET
– Dominic atya?! – A hangom még a saját fülemben is kétségbeesettnek rémlett. – Dominic
atya, ott van?!
– Én vagyok az, Susannah! – Az ő hangja is ijedtnek tűnt, de talán csak azért, mert még
mindig nem jött rá, hogyan működik a mobilja. – Csak azt hittem, a válaszhoz az „elküldve”
gombot kell megnyomni, de úgy látszik…
– Dominic atya, rettenetes dolog történt! Paul rájött, hogy lehet visszamenni az időben, és
abba a korba akar visszajutni, amikor Jesse meghalt! Hogy megmentse az életét!
Hosszú szünet következett, majd az atya azt kérdezte:
– Hol vagy most, Susannah?
Paulék konyhájában voltam, és az ottani fali telefont használtam. Miután otthagytam az
öregembert, megkérdeztem az ápolótól, hogy telefonálhatok-e. Szó nélkül bólintott, és a
konyha felé mutatott.
– Pauláknál – feleltem. – Dominic atya, hallotta, amit mondtam? Paul rájött, hogyan
óvhatja meg Jesset a haláltól.
– Ez nagyon jó hír. De nem az iskolában kellene lenned? Még csak egy óra múlt.
– Dom atya! – sikoltottam. – Nem érti? Ha Paul megóvja Jesset a haláltól, mi ketten sose
találkozunk!
– Hm. – Dominic atyának szüksége volt egy kis időre, hogy megeméssze a szavaimat. – A
történelembe való beavatkozás sohasem jó ötlet. Gondolj arra, mi történt abban a filmben.
Hogy is hívtak? Vissza a jövőbe?
– Dominic atya! – Már bőgtem kétségbeesésemben. – Ez nem film, hanem az én életem!
Segítenie kell! Vissza kell jönnie, hogy megakadályozza! Énrám nem hallgat, de talán
magára…
– Még nem mehetek vissza, Susannah. A Monsignor nincs jól. Kiderült, hogy az a falat hot
dog tovább volt a légcsövében, mint gondolták. Azt mondod, Paul rájött, hogyan tehet
időutazást?
– Igen! – Már sajnáltam, hogy olyan sokáig nem szóltam az atyának arról, amit az együtt
eltöltött délutánokon tanultam Paultól.
– Ez roppant érdekes. Hogy csinálná?
– Nem szükséges hozzá más, mint egy régi tárgy, amely az illetőé volt valamikor. És olyan
kísértetnek kell lennie, akivel már találkozott. Aztán oda kell mennie arra a helyre, ahol
megjelenhet, és már ott is van.
– Szent isten! Tudod mit jelent ez?
– Persze. Azt, hogy nem fog többé kísérteni a szobámban, mert nem ölték meg ott.
– Ennél sokkal fontosabb, hogy ezentúl minden kísértet halálát meg tudjuk akadályozni,
ha…
– Nem tudjuk megakadályozni – szakítottam félbe. – Hacsak nem akarjuk azt, hogy mi
legföljebb még egy fél évig éljünk. Mint Paul nagyapja. Ez nem olyan, mint amikor a
spirituális síkra látogatunk el. Testestül-lelkestül ott vagyunk, és a testünk megszenvedi ennek
következményeit. Paul azonban csak ezt az egy utazást vette tervbe.
– Értem. – Dom atya hangját most mintha még San Franciscónál is messzebbről hallottam
volna. – Értem – mondta még egyszer.
– Dominic atya! – kiáltottam, attól félve, hogy eltűnik, és nem csak azért, mert rossz a
vonal. – Meg kell akadályoznia!
– Miért? Paul nagylelkű tettre készül.
– Nagy-lel-kű tett-re? Mi olyan nagylelkű benne?
– Lehetővé teszi, hogy Jesse folytassa az életét. És ha jól értettem, amit mondtál, még a
saját életét is veszélynek teszi ki érte. Igazán nemes szándék.

30
 Nem hittem a fülemnek.
– Nemes?! Dominic atya, higgye el, hogy Paul indítékai messze vannak a nemességtől.
Csak azért csinálja… – Hogy magyarázzam meg egy szerzetesnek, hogy az a srác csak azért
akarja eltüntetni a fiúmat, hogy ő állhasson a helyére? Még ha látszólag meg akarja is menteni
az életét! – Nem tarthatná vissza? – kérdeztem, noha tudtam, hogy nincs sok értelme.
– Nem, Susannah. Nem tarthatom vissza. Ettől nem.
– De hiszen törvényellenes, amire készül!
– Lehet. De nem erkölcstelen. Sőt.
Ez nekem új volt. Mármint az, hogy Paul erkölcsös cselekedetre készül.
– Csak azon tűnődöm – folytatta Dom atya –, hogyan akarja végrehajtani ezt a kis csodát.
– Már mondtam. Nem kell hozzá más, mint szerezni valamit, ami az illetőé volt, aztán
odaállni, ahol ő állt, és…
– De mije van Paulnak, ami Jesseé volt?
Ez egy pillanatra megzavart. Paulnak semmije sincs, ami egykor Jesse tulajdonát képezte,
ezért nem is tud visszamenni az ő korába. Egy kicsit mintha enyhült volna a szorítás a
mellkasomban.
– Igaza van, nincs semmije.
– Persze hogy igazam van. De van valami, amit te is megtehetsz. Már ha Paul megtanít rá.
– Mire? Arra, hogy én menjek vissza és akadályozzam meg Jesse megölését?
– Eltaláltad. Mert lehet, hogy emiatt van még mindig itt. Hiszen nem lett volna szabad
meghalnia.
Annyira meglepődtem, hogy nem tudtam válaszolni. Hirtelen fölrémlett az agyamban az a
plakát, amit a kilencedikes angol tanárunk akasztott ki az osztályban (mindig a legrosszabbkor
jut eszembe!): a tengerpart fölött repülő két sirály. „Ha szeretsz valamit, engedd el, és ha
neked rendelték, vissza fog jönni hozzád.”
A mellkasomban hirtelen fojtóvá erősödött a szorítás.
– Ez egy baromi nagy marhaság, Dom atya! – kiáltottam a telefonba. – Hallja, mit
mondok? Marhaság! Jesse nem ezért van itt! Hanem azért, mert nekünk kettőnknek együtt
kell lennünk! Ha ezt nem érti, a maga hibája!
Most Dom atya lepődött meg. Sőt dühbe gurult.
– Susannah, semmi okod rá, hogy így beszélj velem!
– Nincs hát. Különösen mert nincs több mondanivalóm! – És lecsaptam a kagylót. A
következő pillanatban megjelent az ápoló, és aggodalmasan nézett rám.
– Valami baj van, Susan? Csak mert kiabálást hallottam…
Rémülten jöttem rá, hogy nedves az arcom. Király! Mindennek a tetejébe még bőgök is.
– Nincs semmi bajom. Máris megyek – és már indultam is anélkül, hogy elbúcsúztam
volna az öregtől. Éppúgy nem volt semmi mondanivalóm neki, mint Dom atyának. Csak
egyvalaki akadályozhatja meg Pault abban, amire készül, és az én vagyok.
Az, hogy erre rájöttem, még nem jelentette azt, hogy meg is volt hozzá a tervem. Ezen
törtem a fejem, mialatt visszaautóztam a suliba.
De csak akkor értettem meg teljesen Dominic atya szavait, amikor beálltam a parkolóba.
Paulnak semmije nincs, ami Jesseé volt, és aminek a segítségével visszamehetne a gyilkosság
éjszakájába. Ebben szinte teljesen biztos voltam. Jesse holttestét csak nemrég találták meg.
Még a családja is azt hitte, hogy a nem kívánt házasság elől szökött meg. Az egyetlen, ami
megmaradt abból az időből, Jesse miniatűr arcképe, amelyet én őrzök, meg néhány, a
menyasszonyához írt levele, amelyek viszont a Carmeli Helytörténeti Társaság múzeumában
vannak elhelyezve. Jesse tehát biztonságban van.
A megkönnyebbülésem azonban nem tartott sokáig. Nem a Jesse miatti
megkönnyebbülésem: az megmaradt. Az újabb fejleményre akkor került sor, amikor
beosontam a suliba. És nem Paul idézte elő, hanem Ernestine nővér. Éppen el akartam

31
vegyülni a következő órára igyekvő osztálytársaim között, azt a látszatot keltve, mintha egész
idő alatt együtt lettem volna velük.
– Susannah Simon! – Az igazgatóhelyettes éles hangja fölijesztett néhány galambot a
gerendákról. – Azonnal gyere be az irodámba!
Történetesen ott volt a közelben a legkisebb mostohatesóm. Amikor meghallotta a nővér
parancsát, elsápadt, ami elég nagy teljesítmény a részéről, lévén vörös hajú és fehér bőrű.
– Suze, mit csináltál már megint? – kérdezte ijedten, ami viszont logikus kérdés volt, mert
általában nem amiatt kerülök bajba, hogy elkések.
– Nem fontos – legyintettem kicsit sértődötten amiatt, hogy olyan csekélységért akarnak
megbüntetni, mint egy óra ellógása. Követtem a nővért az irodájába, melynek falán egyetlen
oklevél, dicséret sem volt látható. Ernestine nővért senki sem tarthatja példás nevelőnek. Csak
fegyelmezni tud, de azt nagyon.
Ezúttal aránylag olcsón megúsztam. Figyelmeztetésben részesített, amiért elmulasztottam a
hittanórát, amely az ebédszünet után kezdődött. Azt mondtam, hogy sürgős egészségügyi
probléma miatt kellett elszaladnom a patikába, azt remélve, hogy ezt hallva ejti a kínos témát.
Ernestine nővérre azonban nem úgy hatott a bejelentésem, mint Bambára.
– Elég lett volna fölkeresned az iskolai nővért – felelte szárazon. Büntetésül azt rótta ki
rám, hogy írjak egy ötoldalas fogalmazást a kötelességteljesítés fontosságáról. Ráadásul
segítenem kell a nyolcadikosoknak a szombati régiség-árverésen a süteményárusításban.
Mindent összevetve, rosszabbul is végződhetett volna. Legalábbis így gondoltam egészen
addig, amíg bele nem ütköztem Paul Slaterbe.
A kerengő egyik vaskos kőoszlopa takarásából lesett rám, ezért nem vettem észre mindjárt,
amikor kijöttem az igazgatóhelyettesi irodából. Csak akkor lépett ki az árnyékból, amikor
elmentem mellette.
– A vándor megtért – jegyezte meg.
Tenyeremet a mellemre fektettem, mintha így normális sebességre kényszeríthettem volna
a szívemet, amely majdnem kiugrott a mellemből, amikor megláttam.
– Muszáj mindig a frászt hoznod rám?
– Távol áll tőlem. Szabad tudnom, hogy hol voltál?
Hazudhatnék, futott át az agyamon, de mi értelme? Mihelyt hazaér, megtudja az igazat.
Úgyhogy fölszegtem az állam, és nem törődtem a pulzusommal.
– Nálatok.
– Nálunk? – rántotta föl a szemöldökét. – Mi dolgod volt ott?
– Beszélgettem egy kicsit a nagyapáddal.
– A nagyapámmal? De hiszen tök gyagya.
– Tény, hogy nincs jó állapotban – bólintottam –, de attól még lehet vele beszélgetni.
– Legföljebb Richard Dawsonról.
– Meg az időutazásról – mondtam dacosan, fölkészülve rá, hogy mindjárt dühbe gurul.
Paul szeme nagyra tágult: alaposan megdöbbentettem.
– Az időutazásról beszélgettél a gyagyás nagyapámmal?
– Dr. Slaskyval – javítottam ki. Ez a „doktor” és a Slasky úgy érte, mint derült égből a
villámcsapás. Vagy mintha megütöttem volna.
– Megőrültél?!
– Nem én. És a nagyapád se. De veled könnyen megtörténhet – vágtam a szemébe
könyörtelenül. – Tudom, hogy Oliver Slasky a nagyapád. Ő maga árulta el.
Csak bámult rám, mint borjú az újkapura. Mintha a szeme láttára hirtelen átváltoztam
volna. Lehet, hogy így is történt. Jobban haragudtam rá, mint valaha. Még annál is jobban,
mint amikor először próbált megszabadulni Jessetől. Mert akkor még nem tudta, hogy ő meg
én… szóval, hogy mi ketten sose leszünk egy pár.

32
 – Nem beszélhetett veled – mondta végül, s a szeme olyan jeges volt, mint a Csendes-
óceán decemberben. – Senkivel nem áll szóba.
– Lehet, hogy veled nem. Miért is tenné, amikor úgy bánsz vele, mint egy… hogy is
mondtad? mint egy gyagyással. Még az apád is megváltoztatta a nevét, mert ő is annyira
szégyelli. De ha vetted volna a fáradságot, hogy odafigyelj rá, tudhatnád, hogy messze nem
olyan szenilis, mint amilyennek hiszed. És mondhatott volna rólad néhány érdekes dolgot.
– Meghiszem azt! – ráhintette el magát. – Például azt, hogy sátánfajzat vagyok. Hogy
semmi jó nem várható tőlem. És hogy tartsd magad minél távolabb tőlem. Ez volt a veleje,
nem?
– Nagyjából. Ami pedig azt a tervedet illeti, hogy visszamenj az időben és megakadályozd
Jesse halálát, szerintem száz százalékban igaza van.
Egy kicsit elmosolyodott, ha csak fél szájjal is, de a szeme hideg maradt.
– Végre rájöttél. Elég sokáig tartott, amíg…
Nem hagytam, hogy befejezze. Közelebb léptem, úgyhogy csak néhány hüvelykkel volt
lejjebb az arcom az övénél.
– Ha tudni akarod, csak az előbb jöttem rá. És csak annyit mondhatok, ha azt hiszed, azzal,
hogy megakadályozod a találkozásunkat, egy fikarcnyit is változtathatsz az érzelmeimen, hát
nagyot tévedsz.
Sértődött arcot vágott, de tudtam, hogy ez is színlelés: nincsenek érzelmei. Főleg akkor, ha
elszánja magát valamire. De mindent elkövetett, hogy az ellenkező látszatot keltse.
– Na de Suze! – Úgy nézett rám azzal a kék szemével, mint az ártatlanság eleven szobra. –
Csak azt teszem, amit te is akarsz. Mrs. Gutierrez ügye elgondolkoztatott, és tényleg szeretnék
jó útra térni. Jesse életének megmentése nem jó cselekedet? Ha csakugyan szereted, a
legjobbat kell kívánnod neki. És nem az lenne neki a legjobb, ha hosszú, boldog életet
élhetne?
Nem jutottam szóhoz.
– Én… nem… – dadogtam.
– Oké, felesleges köszönetet mondanod. De nem kellene mennünk? Biztos nem szeretnéd,
ha Ernestine nyanya megint lógassál vádolna.
Tátott szájjal bámultam rá. Még soha életemben nem találkoztam ilyen rafinált alakkal.
Kivéve talán Bambát. De Bambának távolról sincs ennyi esze. Ő legföljebb egy házibulit tud
megrendezni, de még azt is szétverik a zsaruk. Csak ennyit sikerült végül kinyögnöm:
– Elképesztően beképzelt vagy, ha azt hiszed, hogy ha megakadályozod Jesse halálát azon
az éjszakán, biztosíthatod számára a hosszú életet. Ki tudja, nem próbálkozna-e újra Diego
másnap éjszaka? Vagy azután? Netán ott akarsz maradni 1850-ben Jesse személyes
testőreként?
– Ha ez kell… Látod, bármit megtennék azért – mondta mézédesen –, hogy Jesse hajlott
korában és ágyban, párnák közt távozzon az élők sorából, és soha ne legyen szüksége
mediátorra.
Az udvar színei – a misszió piros cserépteteje, a hibiszkuszbokrok rózsaszín bimbói, a
pálmalevelek mély zöldje – szédítő táncba kezdtek körülöttem, amikor elértek az agyamig a
szavai. Egyúttal fölfelé kúszott valami a torkomban.
– Miért csinálod ezt?! – támadtam rá kétségbeesetten. – Tudhatod, hogy akkor se
érdekelsz, ha eltakarítod az útból Jesset. Ki nem állhatlak!
– Igazán? – kérdezte fagyos mosollyal. – Érdekes, én megesküdtem volna az ellenkezőjére,
amikor legutóbb csókolóztunk. Ha nem is kedvelsz túlságosan, ahhoz eléggé, hogy…
– Mihez eléggé?
– Ahhoz, hogy kiűzd a testemből a lelkemet azért, hogy a Jesseét tehesd a helyére.

33
 8. FEJEZET
– Ne fáraszd magad a tagadással – folytatta Paul, látva a döbbenetemet. – Tudom, hogy
erre készülsz amióta elkövettem azt a hibát, hogy elmondtam neked. – Kezének melege
valósággal égette a bőrömet. – Jesse életének megmentése inkább elővigyázatosság
részemről. Ugyanis jól érzem magam a bőrömben, és nem vagyok hajlandó átengedni neki.
A szám mozgott, mert láttam, hogy Paul valamilyen választ vár tőlem, de hang nem jött ki
rajta. Ennyire megdöbbentem. Mert egyszerre értelmet nyert az, amivel az előző napon vádolt
meg: hogy az ő terve Jessevel kapcsolatban jóval humánusabb, mint az, amit én főztem ki
őellene. Ő meg akarja menteni Jesset, én viszont meg akarom ölni őt.
De nekem ez eddig eszembe se jutott.
– Oké, bizonyos szempontból még hízelgő is. Az tudniillik, hogy vagyok olyan szexis,
hogy belém akard helyezni a barátod lelkét. Hiába tagadod, mégiscsak tetszem neked egy
kicsit.
– Ez nem igaz! – találtam meg végre a hangomat. Sajnos, leginkább egy boszorkány
visítására emlékeztetett. De ez se érdekelt. Csak az, hogy bebizonyítsam neki, mennyire
téved. – Hogy jutott ez az egész az eszedbe?
– Ugyan, Suze, valld be végre! Ne akard elhitetni velem, hogy amikor Jessevel vagy
együtt, nem jut eszedbe, hogy bármilyen jó is vele, az egész csak illúzió. Nem hallod dobogni
a szívét. Nem meleg a bőre, hiszen nincs is neki. Az egész csak a te fejedben létezik. Nem
úgy, mint ez – és megsimogatta a karomat a hüvelykujjával.
Elrántottam a karom, és hátrább léptem. Kicsit meglepődött, és föltartotta mind a két kezét
annak jeléül, hogy nem akar újból megérinteni.
– Oké, Suze. Ne haragudj. De te se tagadhatod, hogy amikor csókolózunk, nem löksz el
magadtól. Legalábbis nem azonnal.
Éreztem, hogy kigyúl az arcom. Nem akartam elhinni, hogy képes ezt fölhozni éppen itt, a
suliban, amikor Jesse… Hiszen itt kell lennie valahol a közelben!
Azt azonban nem tagadhattam le magam előtt, hogy Paul igazat mondott. Mert ha
letagadom, magamat csapom be.
– Persze hogy nem esik rosszul, amikor megcsókolsz – mondtam, noha úgy kellett
kierőltetnem magamból minden szótagot. – Értesz a csókolózáshoz, és ezt te is tudod. De ez
nem jelenti azt, hogy téged szeretlek.
– Akkor is az én véleményemet igazolja. Azt, hogy az én testemet akarod Jesse lelkével
párosítani.
– Szerintem az, ami Jessevel történt, borzalmas dolog. Valóban sok mindent megtennék
azért, hogy életre keltsem. De ezt nem.
– Miért? Mi akadályoz meg benne? Számtalanszor értésemre adtad, hogy egy nulla
vagyok, akinek egyáltalán nincsenek jó tulajdonságai, azt leszámítva, hogy jól tud csókolózni.
Úgyhogy miért ne vernéd ki belőlem a lelket, ha ezzel új életlehetőséget adhatsz a mindenben
tökéletes Jessenek?
Az az igazság, hogy csakugyan ártatlan voltam abban, amivel megvádolt. Soha eszembe
nem jutott az, ami szerinte egy idő óta erősen foglalkoztat. Oké, lehet, hogy egyszer-kétszer
futólag megfordult a fejemben, de nyomban el is űztem. Most azonban, hogy ilyen
határozottan megvádolt vele, a lényem egyik fele azt kérdezte: miért ne? Paul semmit se
érdemel meg abból, amije van. Hiszen még csak nem is becsüli semmire! Meglopott egy nála
sokkal szegényebb családot. Fikarcnyi tiszteletet sem érez a családja iránt. Hozzám és
Jessehez – őhozzá egész biztosan – pedig minden volt, csak jó nem. Miért ne küldhetném hát
el a jó fenébe, s költöztethetném Jesse lelkét a testébe? Jesse megérdemel még egy esélyt, és
biztos jobb Paul Slater lenne, mint a mostani.

34
 Jessenek persze nem tetszene. Tutira azt gondolná: csak azért, hogy ő élhessen, nem szabad
elvenni másnak az életét. Na és elég hátborzongató lenne Paul kék szemébe nézni abban a
tudatban, hogy Jesse néz rám vele.
De hát nem igazán ölném meg. A teste tovább élne. A lelke pedig… a lelke ott lenne, ahol
most Jesseé. Céltalanul kóborolna a földön, nem tudva, mi történik vele a következő
pillanatban.
Egyszerre visszatért a józanságom, amely olyan hideg és nyirkos volt, mint a misszió
kertjében csobogó szökőkút, és meghallottam, amint Paul kérdésére – hogy tudniillik mi tart
vissza attól, hogy kiverjem belőle a lelket, és ezzel új életet adjak a mindenben tökéletes
Jessenek – ugyanolyan ridegen válaszolok, ahogy ő kérdezett:
– Talán az, hogy gyilkosság lenne.
Paul arcizmai megfeszültek.
– Legföljebb indokolt emberölés. És mind a ketten tudjuk, hogy nem halnék meg igazán,
pedig megérdemelném a bűneimért, nem igaz?
– Lehetséges – mondtam olyan fáradtan, mint egy kick-box edzés után, amit videokazetta
segítségével szoktam végezni. – De nem az én feladatom, hogy ezt megítéljem.
– Miért nem? Úgy vettem észre, nem okoz neked problémát, hogy ítéletet mondj rólam.
– A nagyapád elárulta, hogy amikor rájött, mi mindenre képes mint mediátor, elkövette azt
a hibát, hogy Istennek képzelte magát. És látod, hova jutott. Én nem akarom megismételni az
ő hibáját.
Paul homloka ráncokba futott. Úgy látszik, komolyan azt hitte rólam, hogy lélekátvitelre
készülök. Most, hogy kifogtam a szelet a vitorlájából, éppúgy meglepődött, mint én az előbb.
– Úgyhogy semmi értelme annak a tervednek – folytattam gyorsan, mielőtt elveszíteném
az előnyömet –, hogy visszamenj az időben, és megmentsd Jesse életét. Ugyanis csak akkor
tehetnéd meg, ha ő kérné a segítségedet, amit biztos nem fog megtenni. Másfelől eszem
ágában sincs eltulajdonítani a testedet azért, hogy Jessenek adhassam. Az ellen viszont nincs
kifogásom, ha te ezt hízelgőnek tartod. Nyugodtan higgy benne, ha boldoggá tesz.
Már a következő pillanatban rájöttem, hogy kár volt ilyen csípős megjegyzést tennem, mert
amikor el akartam menni mellette (még a hajam is hátravetettem, hogy kimutassam a
megvetésemet), elkapta a karom, és úgy megszorította, hogy fájt.
– Ilyen könnyen nem úszód meg! – sziszegte.
Tévedett. Mert a következő pillanatban valaki lefejtette rólam a kezét, és olyan szögben
rántotta hátra, hogy följajdult a fájdalomtól.
– Még senki se mondta neked – kérdezte Jesse –, hogy úriember nem emel kezet egy
hölgyre?
Kicsit mókásan hangzott, ha arra gondolok, hol volt legutóbb az ő keze, de ezt jobbnak
láttam elhallgatni.
– Jesse, nincs semmi bajom – szóltam. – Nyugodtan elengedheted.
De nem lazított a szorításán. Ha valaki arra jön, azt látja, hogy Paul furcsa szögben hajol
előre, és az arcát eltorzítja a fájdalom. Mert természetesen csak ő és én láthattam a karját
hátracsavaró kísértetet.
– Semmi rosszat nem akartam neki – nyögte keservesen. – Esküszöm!
Jesse rám nézett, hogy megerősítem-e.
– Tényleg semmi bajom.
Még egy-két másodpercig lefogta Pault, aztán olyan hirtelen engedte el, hogy elveszítette
az egyensúlyát, és a térdére meg a tenyerére esett.
– Nem kellett volna idehívnod – mondta sértett méltósággal, miközben föltápászkodott.
– Nem is hívtam.
– Nem volt rá szükség – erősítette meg Jesse, és nekidőlt a kerengő oszlopának. Karját
keresztbefonta a mellén, és szenvtelenül nézte Pault, aki leveregette a nadrágját.

35
 – Talán zavart éreztél a légtérben? – kérdezte ő.
– Valahogy úgy. – Jesse Paulról rám emelte a tekintetét, aztán vissza. – Történt valami,
amiről tudnom kellene?
– Nem – mondtam gyorsan. Túl gyorsan, mert Jessenek az a szemöldöke, amelyet
kettészelt a forradás, kérdőn fölemelkedett. Paul pedig, rémületemre, gonoszul felröhögött.
– Na persze. Ti ketten remek viszonyban vagytok. Bámulatra méltóan tisztességesek
egymással szemben.
Jesse szeme összeszűkült, amitől egy kicsit alábbhagyott Paul jó kedve, aztán felém fordult
azzal az átható nézésével.
– Semmi se történt – böktem ki még mindig ijedten. – Csak Paul azt hitte, hogy… hogy
készülök valamire vele kapcsolatban. De rájött, hogy tévedett, nem igaz, Paul?
– Nem egészen – rázta a fejét. – De van egy ötletem. Kérdezzük meg Jessetől, hogy ő mit
akar. Mondd, Jesse, mit szólnál, ha azt mondanám neked…
– Nem! – vágtam közbe zihálva, mert hirtelen elfogyott a levegőm. – Erre semmi szükség,
Paul. Jesse soha…
– Hallgass ide, Suze! – Paul mintha egy óvodásnak magyarázott volna. – Hadd döntsön
ebben ő. Mit szólnál ahhoz, Jesse, ha azt mondanám, hogy azon a sok csodálatos dolgon
kívül, amire mi, mediátorok képesek vagyunk, az időutazás lehetősége is megadatott nekünk?
És nagylelkűen fölajánlom, hogy visszamegyek a te idődbe, pontosabban abba az éjszakába,
amikor meggyilkoltak, és megmentem az életedet. Mit szólnál hozzá?
Jesse nem vette le róla a szemét, és a rideg arckifejezése se tűnt el.
– Azt, hogy hazudsz – jelentette ki természetellenes nyugalommal.
– Sejtettem, hogy ezt fogod válaszolni. De azért vagyok itt, hogy meggyőzzelek róla: ez az
igazság. Gondold meg, Jesse! Nem kell meghalnod azon az éjszakán. Visszamehetek és
figyelmeztethetlek. Természetesen nem fogsz ismerni, de ha elárulom, hogy a jövőből jöttem,
és ha nem teszed azt, amit mondok, meghalsz, hinni fogsz nekem.
– Szerinted. Szerintem azonban nem.
Ez a válasz Pault egy pillanatra elbizonytalanította, én pedig ezalatt ismét levegőhöz
jutottam. Kár volt aggódnom: Jesse sosem fogja az életét választani helyettem. Soha. Annál
jobban szeret. Legalábbis ezt hittem, amíg Paul újból meg nem szólalt:
– Szerintem nem fogtad föl, mit mondtam. Azt mondtam, hogy visszaadom az életedet.
Véget ér a 150 éve tartó bolyongás, amikor látnod kellett, hogyan öregszenek és halnak meg
egymás után mindazok, akiket szerettél. Élni fogsz az emberi kor legvégső határáig, ha meg
tudlak szabadítani attól a fickótól, aki megölt. Hogy mondhatsz nemet egy ilyen ajánlatra?
– Így: nem.
Hát mégis szeret!
Paul pislantott egyet. Majd még egyet. Amikor újra megszólalt, nyoma se volt az iménti
barátságos hangnemének:
– Ne légy ostoba! Az élet lehetőségét ajánlom föl neked! Az életét! Az örökkévalóságig
akarsz kóborolni? Látni, hogy ő is megöregszik – mutatott rám –, és végül porrá lesz, ahogy a
családod tagjai? Nem emlékszel, milyen érzés volt? Másodszor is át akarod élni? Azt akarod,
hogy megfossza magát a normális élettől, a házasságtól, gyerekektől, unokáktól csak azért,
hogy veled lehessen, miközben te nem nyújthatsz neki semmit…
– Hagyd abba, Paul – parancsoltam rá, mert láttam, hogy Jesse arca minden egyes szónál
kifejezéstelenebb lesz. De nem tudtam leállítani.
– Azt hiszed, neki teszel szívességet azzal, hogy itt lógsz körülötte? Csak megakadályozod
abban, hogy normális életet éljen.
– Állj! – üvöltöttem rá.

36
 Két dolog történt egyszerre: 1) hirtelen kivágódtak az ajtók, és kitódultak rajtuk az
osztályok, hogy átvonuljanak a következő óráknak helyt adó termekbe, 2) mind a két
kezemmel elkaptam Jesse karjai, és így szóltam hozzá:
– Ne figyelj rá. Engem nem érdekel se a házasság, se a gyerekek, csak te. Téged akarlak! –
Mindjárt láttam, hogy elkéstem. A Paultól hallottak hatására Jesse arca elszíntelenedett, és
már nem nézett a szemembe. Kétségbeesetten ráztam a karját: – Ne törődj azzal, miket hord
össze!
– Helló, Suze! – harsogta túl Kelly Prescott az ajtócsapkodást. – A falnak beszélsz?
Hátrafordultam, és láttam, hogy ott áll az egész galerijával. Persze tudtam, mit láthattak:
azt, hogy a levegőt markolom és az oszlopnak rimánkodok. Gyorsan visszafordultam, hogy
megmondjam Jessenek, később folytatjuk a beszélgetésünket, de észrevettem, hogy megint
elkéstem: már fölszívódott.
Leejtettem a kezem, és szembefordultam Paullal, aki még midig dühösen és védekezésre
készen, ugyanakkor kaján arckifejezéssel állt ott.
– Hálás köszönet – mordultam rá.
– Szóra se érdemes.
És fütyörészve odébbállt.

37
 9. FEJEZET
– Búzalisztből készült? – kérdezte egy kulikalapos, óriási fekete napszemüveget viselő,
filigrán termetű fiatal nő, egy csokoládéval bevont perecre mutatva.
– Igen – válaszoltam.
– És ez? – bökött rá egy briósra.
– Ez is.
– És az ott? – intett a déligyümölcsös püspökkenyér felé.
– Az is.
– Azt akarod mondani, hogy az összes sütemény búzalisztből van? – kérdezte
fölháborodottan.
Hátrabillentettem a székemet: kíváncsi voltam, meddig nem esek hátra.
– Mert Tyler nem ehet búzalisztet – folytatta a nő, és tenyerét a mellette álló dundi kis
kölyök arcára fektette, aki most anyjának tökéletesen manikűrözött ujjai közül nézett rám. –
Gluténmentes diétán vart.
– Akkor kóstolják meg ezt – kínáltam feléjük a citromos rudat.
– Tej nincs benne? – kérdezte gyanakodva az asszony. – Mert Tyler laktózmentes diétát is
tart.
– Esküszöm, hogy laktóz- és gluténmentes!
A nő letett elém egy dollárt, én pedig odaadtam két citromos rudat, melyek közül az
egyiket továbbadta Tylernek, aki beleharapott és ragyogó mosolyt veteti rám; minden
bizonnyal ez volt az első mosolya ezen a napon. Az anyja kézen fogta és elvezette. Shannon, a
másik árus döbbenten nézett rám.
– De hát a citromos rúdban is van liszt!
– Tudom. – Megint meghintáztattam a székemet. – Csak megsajnáltam szegény kölyköt.
Azt különben se mondta, hogy allergiás rá. Csak azt, hogy nem ad neki. Szegény srác.
– Suze, te olyan klassz lány vagy! – dicsért meg a kis nyolcadikos. – Az öcséd, Dave is
mondta, de nem hittem el neki.
– Pedig tényleg klassz vagyok – bólintottam. Furcsálltam, hogy valaki Dave-nek hívja az
öcsémet: nekem főleg Doki volt, legföljebb David.
– Halál komolyan mondom – bizonygatta Shannon.
Nem mindegy? Itt kell rostokolnom a suliban ahelyett, hogy másokkal együtt élvezném ezt
a tökéletes szombatot. Fejem fölött olyan felhőtlenül kék volt az ég, hogy szinte fájt ránézni, a
hőmérséklet pedig a lehető legkellemesebb: 30 fok. Gyönyörű nap, amely arra való, hogy a
strandon napozzon az ember. Vagy megigyon egy kapucsínót egy szabadtéri kávézóban. Vagy
legalább sétáljon egy kicsit.
Ehelyett hol vagyok? A misszió jótékony célú árverésén egy nyolcadikos süteményes
pultja mögött.
– Nem akartam elhinni, amikor Ernestine nővér megmondta, hogy te fogsz segíteni nekem!
Hiszen már tizenegyedikes vagy. És olyan jó fej!
Jó fej. Naná.
Nem gondoltam, hogy ennyien eljönnek erre az árverésre. Néhány olyan szülőre
számítottam, aki szívesen fitogtatja, hogy törődik a csemetéje iskolájával, de nem ekkora
hordára. Ennyi embert érdekelnek a régi tárgyak?
Bizony. Egy sereg olyan szülő jött el, akit még sose láttam. Körbejártak, megbámulták az
elárverezendő tárgyakat, és mint az összeesküvők, suttyomban kicserélték egymás közt az
információkat. Egyik-másik a mi pultunk előtt is megállt, letett egy-egy dollárt egy rizses
ropogósért vagy akármiért. De a szemüket majdnem mind a kisorsolandó fődíjakra szegezték:
egy mikiegeres régi órára, egy iszonyúan ronda madárkalitkára meg a Golden Gate
üveggömbbe zárt modelljére, melyet ha megráztak, hullani kezdett benne a hó.

38
 A licitálást késve kezdték el, mert eredetileg a Monsignort várták mint kikiáltót. De ő még
mindig eszméletlenül feküdt San Franciscóban. Ernestine nővér elszántan kereste a megfelelő
személyt a pótlására. Képzelhetitek a meglepetésemet, amikor végül fölment az udvar
végében fölállított emelvényre, és bejelentette az előtte tolongó tömegnek, hogy a Monsignor
sajnálatos távolléte miatt az árverést nem más fogja lebonyolítani, mint Andy Ackerman, a
kábeltévéből ismert barkácsműsor-vezető. Egyúttal pedig a mostohaapám.
Andy föllépett az emelvényre, és szerényen integetett; szemmel láthatóan meglepte az őt
fogadó taps. Ami engem illet, még jobban zavarba jöttem, és amennyire tudtam, összehúztam
magam ültömben.
Hoppá! Volt valami, ami még inkább zavarba hozott, mint az, hogy a mostohaapám vezeti
az aukciót. Az, hogy a leglelkesebb tapsot egy, az első sorban álló hölgytől kapta: az
anyámtól.
– Hé! – kiáltott föl Shannon. – Az ott nem…?
– De. Ő az.
Pár perccel később elkezdődött az árverés. Andy remekül utánozta a tévében látható
kikiáltókat: úgy hadart, mint a vízfolyás. Egy ronda, narancssárga műanyag székkel kezdte,
melyről azt állította, hogy hiteles Eames- szék, és száz dollárban jelölte meg a kikiáltási árát.
Száz dollár? Én egy rizses ropogóst se adtam volna érte. De képzeljétek el, egymás után
emelkedtek magasba a táblák, és végül háromszázötvenért kelt el! Ernestine nővérnek nagyon
meg kellett hatnia a publikumot a sirámaival, hogy milyen horribilis összegbe kerül a
kosárlabda-pálya felújítása, mert az emberek szinte számolatlanul szórták a pénzüket a
legvacakabb tárgyakért is. Cee-Cee lökött nagynénje, Pru például fej fej mellett licitált Mr.
Waldennel egy különösen ronda lámpáért, melyet végül Pru néni kaparintott meg csekély
százhetvenöt dolcsiért. Mondhatom, kaján örömmel csípte el az osztályfőnököm orra elől.
Néhány perccel később láttam, amint együtt itták a limonádét, és nevetve állapodtak meg,
hogy majd megosztva birtokolják a lámpát. Mint az elvált szülők a gyereküket!
– Hát nem klassz? – lelkendezett Shannon.
Szerintem egy csöppet sem volt az. Miért volna klassz, hogy a legjobb barátnőm dilis
nagynénjébe belezúg az ofőm, miközben én még arra se tudom rávenni a fiúmat, hogy
telefonáljon, mert képzeljétek, a kísérteteknek nincs mobiljuk. (Mellesleg, nekem sincs.)
Nem mintha olyan sok mondanivalóm lenne neki, ha netán fölhívna. Mondjam el, hogy
„igaz is, Paul Slater időutazásra készül, hogy neked ne kelljen meghalnod, én viszont meg
akarom akadályozni benne, mert azt szeretném, ha legalább még százötven évig itt kószálnál
körülöttem. Oké? Szia!”? Ezt mondjam neki a telefonba?
Különben sem valószínű, hogy így lesz. Mármint az, hogy Paul visszamehet az időben.
Ugyanis hiányzik hozzá az a tárgy – a horgony, ahogy a nagyapja mondta –, amelybe
belekapaszkodhatna, és ott tarthatná magát azon az éjszakán, amikor Jesse meghalt.
Legalábbis ezt hajtogattam magamban addig, amíg Andy a magasba nem emelte azt az
ezüst övcsatot, amit Bamba talált a padlásunk kitakarításakor. Amikor fölfedezte a
padlásablak alatt, a padló deszkái közé szorulva, csak egy rozsdás vacaknak látszott, amelyre
alig vetettem egy pillantást. Andy bedobta a MISSZIÓS AUKCIÓ feliratú dobozba, én pedig
nem gondoltam rá többet.
De most, amikor a magasba emelte, fényesen csillogott a délutáni napsütésben. Valaki
megtisztította és fölpolírozta. Andy részletes fejtegetésbe bocsátkozott arról, hogy a műtárgy
abból az időből származik, amikor a mi házunk a vidék egyetlen szállodája volt (ami igencsak
hízelgő minősítés egy közönséges országúti fogadóra), és hogy a Carmeli Helytörténeti
Társaság százötven évre becsüli a korát.
– Mennyit adnának egy színezüst régi övcsatért? Látják a belevésett D betűt?…
– Szokott rólam beszélni otthon Dave? – kérdezte eközben Shannon.

39
 Kábán figyeltem a mostohaapámat. Olyan erősen tűzött a nap, hogy nemigen tudtam másra
gondolni, mint hogy milyen jó lenne a parton heverészni.
– Fogalmam sincs – mondtam. Persze megértettem Shannont: bolondul az öcsémért, és
tudni szeretné, nem hiába vesztegeti-e az idejét. Mint szerelme tárgyának nővére, azt
gondoltam, Doki még túl fiatal ahhoz, hogy lányokkal járjon.
– A Helytörténeti Társaság egyik tagja… szerintem neked is itt kell lenned, Bob – folytatta
Andy –, egyenesen föltételezi, hogy a csat a Diego klán valamelyik tagjáé lehetett, akik, mint
tudjuk, úgy kétszáz éve telepedtek meg itt, és nagy tekintélyt vívtak ki maguknak a
környéken.
Nagy tekintélyt! Haha! A Diegók, legalábbis az a kettő, akiknek a kísértetével szerencsém
volt találkozni, közönséges gyilkos és tolvaj volt.
– Biztos vagyok benne, hogy ennek a csatnak egyszer még nagy értéke lesz a gyűjtök
körében, és nem csak a szépsége miatt! Sőt talán már most is? – folytatta Andy.
– David nemigen beszél otthon lányokról – mondtam Shannonnak. – Legalábbis előttem
nem.
Shannon szemmel láthatóan elkedvetlenedett.
– De ha Dave-nek mégis megtetszenék egy lány, nem gondolod, hogy az olyan lenne,
mint… mint, mondjuk, én?
– …Legyen ennek az autentikus antik tárgynak a kikiáltási ára kereken száz dollár –
mondta Andy. – Máris van ajánlat? Akkor mit szólnának százhuszonöthöz? Hajlandó
százhuszonöt dollárt adni érte valaki?
Azon filóztam, amit Shannon mondott. Doki és egy lány? Egyelőre még egy autó
kormánykerekénél se tudtam elképzelni a legkisebb mostohatesómat. Sőt még focizni se. Nem
az a fajta.
– Háromszázötven? – szállt felém Andy hangja. – Jól hallottam?
De majd egyszer Doki is megszerzi magának a jogsit. Hiszen már nekem is van, noha a
családom azt hitte, soha az életben nem kapom meg. Egyszer Doki is betölti a tizenhatot, és
ugyanazt fogja csinálni, amit a bátyjai, Szundi és Bamba: autót vezet és a másik nem
képviselőivel randizgat.
– Ugye, nem tréfáltál, Bob, amikor azt mondtad, hogy ez a darab lesz a mai árverésünk
sztárja? Már hétszáz dollárnál tartunk! Ki ad… oké, hétszázötven dollár! Jól hallom, hogy
nyolcszáz?
– Persze – mondtam Shannonnak. – Miért ne tetszhetnél Davidnek jobban, mint más?
Egyelőre azonban nem tudok róla, hogy bárki is tetszik neki.
– Igazán? – aggodalmaskodott Shannon. – Csak, tudod, Dave nagyon okos fiú, és
szerintem az okos lányok tetszenek majd neki. Nekem viszont nem nagyon megy a matek.
– Ez Davidet tutira nem fogja érdekelni – nyugtattam meg, noha nem voltam benne
egészen biztos.
– Ezeregyszáz dollár! Először… másodszor… harmadszor! – csapott le Andy a
kalapáccsal.
– Hurrá! – lelkendezett Shannon. – Az rengeteg pénz!
Nem csak ő hökkent meg: mindenfelé izgatott morajlás kelt. Még egyetlen tárgy se ért el
ilyen magas árat. A nyakamat nyújtogatva próbáltam megállapítani, ki az az őrült, aki ennyit
dobott ki egy fényesre pucolt vacakért, és egy kicsit meglepődtem, amikor azt láttam…
Azt láttam, hogy nem más, mint Paul Slater verekszi át magát a tömegen, hogy átvegye.
Boldogan vigyorogva rázott kezet Andyvel, elvette tőle a csatot, és előhúzta a csekk-könyvét.
Micsoda balfék? – gondoltam. Igaz, hogy egy idő óta furcsán viselkedik, de hogy ilyen
meggondolatlanul szórja a szélbe a nehezen megszerzett pénzét? Azaz nem volt olyan nehéz
megszereznie. Biztosra vettem, hogy a Gutierrezéktől elorzott pénzből vette meg a csatot.

40
 Akkor is őrültség. Hogy lehet kidobni ezeregyszáz dolcsit egy ütött-kopott, régi övcsatért,
még ha ki is fényesítették és százötven évre becsülik a korát, sőt föltételezik, hogy a Diego
család egyik tagja viselte annak idején?
Ekkor, mintha Andy kalapácsa az én fejemen koppant volna, hirtelen világosság gyúlt az
agyamban. Úgy éreztem, mindjárt kihányom az összes süteményt, amit suttyomban befaltam.
Az arcomon is meglátszhatott, mert Shannon aggodalmasan fordult felém:
– Jól vagy?
– Megfeküdte a gyomrom valami. Mindjárt visszajövök. – Fölugrottam és az
összecsukható székek sorait megkerülve Paul felé rohantam. De mielőtt odaértem volna,
valaki elkapta a karomat.
Annyira fölizgatott, hogy Paul aljas módon mégiscsak megtalálta a módját, hogy
megmentse a haláltól a barátomat, hogy a meglepetéstől nagyot ugrottam. De csak az anyám
volt az.
– Suzie, szívem, hát nem fantasztikus? – Üdvözült mosollyal nézett föl a még mindig az
emelvényen álló Andyre. – Hát nem remekül csinálta?
– De. Nagyon jól.
– Istenadta tehetség!
Annyira szerelmes, hogy az már émelyítő, állapítottam meg magamban. Megérdemli, de
akkor is!
– Nézd, meg kell keresnem…
Fölöslegesen aggódtam, mert Paul is engem keresett.
– Suze! – Kezében a csattal, leugrott az emelvényről. – Örülök, hogy látlak!
– Beszélnem kell veled – mondtam a kelleténél hangosabban, mert az anyám is, Ernestine
nővér is (aki lelkesen markolta Paul frissen kiállított csekkjét) csodálkozva fordult felém.
– Ki vigyáz a süteményekre? – tudakolta a nővér.
– Shannon… – Elkaptam Paul karját, aki enyhén gúnyos mosollyal figyelt, mintha minden
szavam derűt keltene benne.
– Ne hagyd sokáig egyedül – figyelmeztetett Ernestine nővér. Biztos voltam benne, hogy
nem ezt szándékozott mondani, de az anyám jelenlétében nem akarta túlfeszíteni a húrt.
– Nem, nővér – bólintottam. Elhúztam Pault az emelvény mellől. – Mit művelsz itt? –
förmedtem rá, amikor hallótávolságon kívül voltunk. Nehezen beszéltem: olyan száraz volt a
szám, mint a tapló, és elfúlt a lélegzetem. – Mi a fenének vetted meg azt az izét?
– Ezt? – Kinyitotta a tenyerét, s a nap megint megcsillant a fényes ezüstön. – Nem is
tudom. Talán mert szépnek láttam.
– Olyan szépnek, hogy nem sajnáltál érte ezeregyszáz dollárt? Ugyan, Paul! Nem vagyok
hülye. Tudom, miért vetted meg.
– Igazán? – Még dühítőbben vigyorgott. – Akkor világosíts föl, kérlek.
– Úgyse érsz el vele semmit. Jesset Silvának hívják, ami S-szel kezdődik, nem D-vel. Ez
nem az ő övcsatja.
Azt hittem, a közlés lehervasztja a képéről a vigyort. De még a szája sarka se rezdült meg.
– Tudom, hogy nem Jesseé. Van még valami? Vagy elmehetek?
Éreztem, hogy lassul a pulzusom, és elhalkul a fülemben a dübörgés. Percek óta először
tudtam nagyobb levegőt venni. Szinte nevetségesen megkönnyebbültem.
– Akkor azt is tudnod kell, hogy ennek a segítségével nem mehetsz vissza az időben, hogy
megmentsd Jesset.
– De arra jó – és a vigyora még szélesebb lett –, hogy Jesse gyilkosát megakadályozzam a
tette elkövetésében. Viszlát, Suze!

41
 10. FEJEZET
Diegót. Felix Diegót, azt az embert, aki megölte Jesset, mert ezt parancsolta neki a gonosz
Maria, aki ehhez a rabszolga-kereskedőhöz akart férjhez menni, nem pedig ahhoz a
fiatalemberhez, akit az apja szemelt ki neki. Aki történetesen Jesse, az unokafivére volt.
De Jesse nem vehette el, mert meggyilkolták, amikor úton volt az esküvő helyszínére.
Felix Diego gyilkolta meg, ezt azonban senki se tudta. Még a saját családja is azt állította,
hogy inkább megszökött, mint hogy elvegye azt a lányt, aki nem szerette, és akit ő se szeretett
igazán. Maria Felix felesége lett, az pedig egy fészekalja gyereket csinált neki, akikből egytől
egyig hitvány ember lett.
Nem sokkal ezelőtt a házaspár engem tisztelt meg látogatásával, mégpedig Paul
utasítására, aki most meg akarja akadályozni, hogy Diego megölje Jesset. Alighanem úgy,
hogy ő teszi el láb alól a gazfickót. Egy lélekvezetőnek nem okoz nehézséget mások
megölése: csak el kell távolítania a testből a lelket, és elkísérni oda, ahol majd eldől a sorsa:
az, hogy a pokolban vagy a mennyországban fogja-e eltölteni további életét. A földön pedig
ott egy megmagyarázhatatlan haláleset és egy újabb holttest a hullaházban.
De én nem hagyom, hogy Paul megtegye. Diego persze megérdemelné, hogy másodszor is
meghaljon, végtére is ő fojtotta meg a barátomat. És ha Diego meghal, Jesse életben marad.
Akkor pedig sosem találkozik velem.
Persze tudtam, hogy egyedül nem boldogulok. Szövetségesre van szükségem.
Szerencsére volt róla elképzelésem, hol keressem. Mihelyt lezajlott az árverés, és Ernestine
nővér egy kurta „elmehettek”-kel elengedett bennünket, beültem az anyám autójába, aki,
tekintettel arra, hogy „önként” segítséget vállaltam az árverés lebonyolításában, nagy
kegyesen kölcsönadta erre a napra. Paul azonnal eltűnt, miután fölrobbantotta a maga kis
bombáját. Azt nem tudtam, hova, de sejtettem, kitől tudhatom meg.
A nap éppen lenyugvóban volt, amikor kihajtottam a parkolóból, és narancsvörösre festette
a nyugati égboltot. A tengerparti luxusvillák ablakai, amelyek mellett elhajtottam,
szemkápráztatóan tükrözték vissza ezt a színorgiát, úgyhogy nem láthattam keresztül rajtuk.
De tudtam, hogy az ablakok mögött vacsorázni készülnek a családok. Úgy, ahogy az enyém
is. Tudtam, nem úszom meg szárazon azt, amire készülök: nem azért, mert meg akarom
akadályozni Pault a barátom életének megmentésében, hanem mert elmulasztom a vacsorát.
Andy nagyon kényes a közös családi étkezésekre.
De volt más választásom? Amikor egy élet forgott kockán? Igaz, hogy az illető egy
megveszekedett gazember, aki bőven rászolgált a halálra. De ez most nem számít. Pault le
kell állítani.
Szerencsére ismerem az egyetlen embert, akire talán hallgat.
Amikor fölhajtottam Slaterék házához, láttam, hogy semmi okom a pánikra. Nem csak
Paul ezüst BMW-je állt ott, hanem egy tűzpiros Porsche Boxter is, amelyet szintén jól
ismertem. Paul a közeljövőben nem fog más dimenzióba távozni.
Leparkoltam a Porsche mögé, és fölszaladtam a bejárathoz vezető lépcsőkön.
Megnyomtam a csengőt. Hűvös szél fújt a tenger felől. Mélyen beszívtam a friss levegőt, és
majdnem úgy éreztem, végre jóban vagyok a világgal. Semmi se olyan jó illatú, mint a tiszta
tengeri levegő, nem igaz?
Hát nem. Persze hogy nem. A Carmel-öböl levegője nagyon is csalóka. Tele van veszélyes
rovarokkal, melyek akár betegre is csíphetik a gyanútlan vakációzókat. Jellemző, hogy Paul
pont egy ilyen alattomos helyet választott új otthonául.
Ő maga nyitott ajtót. Láttam rajta, hogy nem engem, hanem valamilyen ételszállítmányt
várt, mert nála volt a pénztárcája. Becsületére legyen mondva, hogy amikor nem Szundit, a
bátyámat látta meg, aki pizzafutárként próbálja összekaparni a saját autóra valót, egy csöppet
se jött zavarba. A tárcát patyolat tiszta fürdőköpenyének zsebébe tette, és elvigyorodott:

42
 – Suze! Minek köszönhetem a szerencsét?
– Ne reménykedj – hűtöttem le. Barátságtalan hangomat nyilván a zavar jelének hitte, nem
annak, ami a valóságban volt: félelemnek. – Nem hozzád jöttem.
– Paul! – csicseregte egy ismerős hang a házból. – Nézd meg, nem felejtették-e el az extra
szószt!
Paul hátranézett a válla fölött, én pedig megláttam Kelly Prescottot. Mezítláb, ruhának
nemigen nevezhető, lecsúsztatott vállú Betsy Johnson szerelésben.
– Suze! – kiáltott föl, amikor nem a pizzafutárt, hanem engem látott meg az ajtónyílásban.
– Te mit keresel itt?
– Bocs a zavarásért! – Reméltem, nem veszi észre, milyen szaporán ver a szívem az
Ernestine nővér megnyugtatására magamra kényszerített szerény fehér blúzom alatt. –
Beszélnem kell Paul nagyapjával.
– A vén gyagyással? – Kérdő pillantást vetett Paulra: – Azt mondtad, hogy nem tud
beszélni.
– Úgy látszik, mégis tud. De csakis Suze-zal. – A vigyor még mindig nem tűnt el az
arcáról.
Kelly viszont gyilkos pillantást vetett rám:
– Nahát, nem is tudtam, hogy ennyire odavagy az öregekért.
– Tényleg odavagyok értük – mondtam, tőlem telhetően nyugodtan. – Bemehetek? – Félig-
meddig azt vártam, hogy Paul nemet mond, hiszen tudnia kell, miért jöttem. Tudnia kell, hogy
azért akarok beszélni dr. Slaskyval, hogy megkérdezzem tőle, meg tudja-e akadályozni, hogy
az unokája belevágjon ebbe a múltba való visszatérésbe, és tönkretegye vele az én jelenemet.
De nemhogy mérgesnek, még csak enyhén bosszúsnak se láttam. Szélesre tárta előttem az
ajtót:
– Gyere csak be!
Bementem és még Kellyre is sikerült rámosolyognom, amikor elsiettem mellette. Ő nem
viszonozta a mosolyomat, és elmentemben azt is láttam, hogy miért nem. A kandallóban
lobogott a tűz, és a hosszú kanapé előtt álló, króm és üveg dohányzóasztalon lévő likőrös
poharakból ítélve, izgalmas jelenetet szakítottam félbe.
Bezzeg amikor én voltam itt, Paul egyszer se gyújtott tüzet, és likőrt vagy konyakot se
bontott a tiszteletemre! Igaz, én már foglalt vagyok. Mégis túlzásnak éreztem ezt a felhajtást.
Kellynek olyan régóta csorog a nyála Paulért, hogy boldogan beérné kandallótűz és
Courvoisier helyett hamburgerrel és kólával is.
Elsiettem a nappali mellett, s leszaladtam a dr. Slaskyhoz vezető lépcsőn. Hallottam, hogy
most is a Game Show csatorna van bekapcsolva. Szép kíséret Paul és Kelly duettjéhez Bob
Barker duruzsolása.
Az ajtó előtt lefékeztem és bekopogtam, nehogy éppen egy mosdatást vagy effélét zavarjak
meg. Minthogy senki se szólt ki, hogy „szabad”, óvatosan kinyitottam az ajtót. Dr. Slasky
ápolója elnyúlt egy fotelban, és valószínűleg jól megérdemelt sziesztáját élvezte. Úgy vettem
észre, hogy az öregember is szunyókál.
Sajnáltam fölébreszteni, de volt más választásom? Tévedtem volna, amikor azt gondoltam,
nem szeretné, ha az unokája beavatkozna a történelem menetébe, amitől olyan nyomatékosan
óvott engem is?
– Dr. Slasky! – súgtam, mert nem akartam fölriasztani az ápolót. – Ébren van? Suze Simon
vagyok. Valami nagyon fontosat kellene kérdeznem magától.
Kinyitotta a fél szemét, és rám nézett.
– Akkor az aligha jó – mondta. Úgy vettem észre, nehezen kap levegőt.
– Nem jó – bólintottam. – Paulról van szó.
– Ez egyáltalán nem lep meg – mondta, a plafonra emelve a szemét.
Leültem az ágy mellett álló székre.

43
 – Rájöttem, hogy miért akar Paul visszamenni az időben.
– Azért, hogy megóvja az emberiséget Sztálin rémtetteitől? – kérdezte reszelős hangon.
– Nem. Hanem hogy megóvja a barátomat a halálától.
Paul nagyapja csodálkozva pislantott rám a véreres szemével.
– Ez miért lenne rossz?
– Mert ha visszamegy a múltba és megmenti Jesset, én sose találkozom vele.
– Paullal?
– Nem! Jessevel!
– Ez a Jesse ezek szerint halott?
– Az. – Óvatos pillantást vetettem a még mindig szundító ápolóra. – A barátom kísértet.
Dr. Slasky behunyta a szemét.
– Nekem ehhez most nincs türelmem – sóhajtotta. – Ma nem vagyok valami jól.
– Dr. Slasky! – Megböktem a karját. – Kérem, segítsen nekem! Mondja meg Paulnak, hogy
ne tegye! Mondja meg neki, hogy ne játszadozzon az időutazással, mert veszélyes, és arra a
sorsra jut, amire maga jutott. Mondjon neki valamit! Akármit! Csak állítsa le, mielőtt
tönkretenné az én életemet is!
Az öregember, még mindig behunyt szemmel, lassan ingatta a fejét.
– Nem a megfelelő helyre jöttél. Nem tudok parancsolni a fiúnak. És nem is akarok.
– De megpróbálhatná. Kérem, próbálja meg! Ha megmenti Jesset… ha sikerül neki…
– Meghasad a szíved? Vége az életednek?
– Igen.
– Hány éves vagy? Tizenöt? Tizenhat? Csakugyan azt hiszed, vége az életednek, ha egy
fiú… nem is fiú, hanem egy kísértet eltűnik? Jövőre nem is fogsz rá emlékezni.
– Nem igaz! A mi kapcsolatunk egészen különös. Paul tudja ezt, és ezért akar véget vetni
neki.
Mintha fölébredt volna benne az érdeklődés.
– Miért tenné?
– Mert… – Nem szívesen árultam el neki, de nem volt más választásom. – Mert azt hiszi,
hogy akkor vele fogok járni. Mind a ketten mediátorok vagyunk…
– Lélekvezetők – javított ki dr. Slasky.
– Mindegy. És maga is tudja, hogy nem lenne jó.
– Ellenkezőleg: ez lenne a legokosabb, amit az a kölyök tehet. Ráadásul romantikus.
– Dr. Slasky!
– Mi bajod van vele? Úgy veszem észre, szívességet akar tenni neked. Vagy a barátodnak.
Gondolod, hogy az a Jessup…
– Jesse.
– Gondolod, hogy az a Jesse élvezi a kísértetlétet? Azt, hogy az örökkévalóságig
kóborolhat, nézi, hogy élsz, de kénytelen a háttérbe húzódni, és soha nem tehet semmi
valóságosat? Soha nem érzi az óceán leheletét vagy az áfonyás lepény ízét? Nem nagyon
szeretheted, ha ezt kívánod neki.
Éreztem, hogy elönti a vér az arcomat.
– Nem ezt kívánom neki – tiltakoztam hevesen. – De ha ezt csak úgy lehet megváltoztatni,
hogy sose találkozunk… azt se akarom. És ő se.
– Megkérdezted tőle?
– Nem – vallottam be, és nem néztem a szemébe.
– Mindjárt gondoltam. És azt is tudom, miért. Mert félsz attól, amit mondana. Félsz, hogy
azt felelné, tovább szeretne élni.
– Nem igaz!
– De igaz, és ezt te is tudod. Azt felelné, inkább élne úgy, ahogy élnie rendeltetett, még ha
nem is ismerhetne téged.

44
 – Kell hogy legyen valamilyen más lehetőség. Olyan nincs, hogy vagy ez, vagy az. Paul
mondott valamit a lélekátvitelről…
– Aha. De ahhoz kell egy test, amelybe át lehet vinni a kiválasztott lelket.
Én éppenséggel tudnék egyet, gondoltam sötéten. Dr. Slasky mintha kitalálta volna a
gondolatomat:
– De nem teszed meg.
– Nem? – emeltem föl a szemöldökömet.
– Te nem. – Egyre halkabb lett a hangja. – Az unokám megtenné, ha biztos volna benne,
hogy eléri, amit akar. De te nem vagy olyan.
– De igen!
Az öregember azonban megint a fejét csóválta.
– Te más vagy, mint ő. Vagy akár én. És jó, hogy így van. Tovább fogsz élni, mint mi.
– Lehet. De mi értelme, ha nem leszek boldog? – Lenéztem a remegő kezemre, és éreztem,
hogy könnyek gyűlnek a szemembe.
Az öregember nem válaszolt. A lélegzése egyre kapkodóbbá vált, úgyhogy egy idő után azt
hittem, elaludt és horkol. De nem aludt.
– Szereted azt a fiút? – kérdezte végül.
Csak bólintottam, képtelen lévén hangot adni.
– Akkor csak egyet tehetsz – lihegte. – Én sosem próbálkoztam vele, de hallottam, hogy
meg lehet csinálni. Habár nem ajánlom. Korán sírba juttathat.
Előrehajoltam ültömben.
– Mi az? Árulja el, kérem! Bármit megtennék!
– Bármit, amihez nem szükséges gyilkolni? – Köhögőrohamot kapott, amelyet nem tudott
elfojtani. Erőtlenül hanyatlott hátra. – Ha… ha visszamész…
Nem fejezte be a mondatot. Hirtelen leesett az álla, és becsukódott a szeme. Reméltem,
hogy csak elaludt. Pedig már ott tartott, hogy valamilyen hasznos tanácsot adjon, hogyan
tarthatnám meg Jesset. Megérintettem a kezét, azt remélve, hogy fölébresztem vele.
– Dr. Slasky – szólítottam kicsit hangosabban. Nem reagált rá. Pánikba estem. – Dr.
Slasky! Ébredjen föl!
A kiáltásom fölriasztotta az ápolót. Azonnal talpra ugrott, és odajött hozzánk.
– Mi van? Mi történt?
– Nem tudom – hebegtem. – Nem akar fölébredni.
Az ápoló megtapogatta a beteg pulzusát, megigazította karjában az intravénás tűt, a
következő pillanatban pedig masszírozni kezdte a mellkasát.
– Hívja a 911-et! – kiáltott rám. De csak álltam ott, és nem értettem a dogot.
– Az előbb még beszélgetett velem. Teljesen normálisan beszélgettünk, néha köhögött… és
egyszer csak…
– Hívja gyorsan a 911-et! Küldjenek mentőt!
Csak ekkor vettem észre a szobai telefont. Fölvettem, benyomtam a számokat, bemondtam
a címet és hogy mentőre van szükség. Az ápoló közben oxigénmaszkot helyezett az öreg
arcára és megtöltött egy injekciós tűt.
– Nem értem – mondta közben. – Egy órája még semmi baja nem volt.
Én sem értettem. Hacsak nem sokkal betegebb, mint mutatta. Rájöttem, hogy nem sokat
segíthetek. Jobb, ha kimegyek és megmondom Paulnak, hogy a nagyapjának rohama volt.
Akkor értem vissza a nap paliba, amikor Kelly, aki Paul ölében ült, éppen be dugta a nyelvét a
szájába. Szívesen fizettem volna azért, hogy megkíméljem magam ettől a látványtól
– Khm!
Kelly fölnézett, és savanyú pillantást vetett rám.

45
 – Mit akarsz? – Ekkora utálkozást látva nehéz volt elhinni, hogy már második éve vagyunk
az osztály választott vezetői, és nap mint nap együtt döntünk olyan fontos kérdésekben, mint
hogy hova kiránduljunk és milyen dekorációt rendeljünk majd a téli és a tavaszi bálra.
Ügyet sem vetve rá, egyenesen Paulhoz fordultam:
– Azt hiszem, a nagyapádnak szívrohama van.
– Mije? – kérdezte ostoba képpel.
– Szívrohama. Vagy gutaütése. A nagyapádnak. Már jönnek érte a mentők.
Paul nem látszott meglepettnek. Inkább csalódottnak, amiért félbeszakítottam az
enyelgésüket.
– Maradj itt – szólt rá Kellyre, és kiszabadította alóla a lábát. – Sajnálom, de a gyagyás
nagyapám megint túladagolta a gyógyszerét. Intézkednem kell.
– De még meg se hozták a pizzát!
– Félbe kell szakítanunk a meccset, bébi.
Bébi. Megborzongtam. Csak ezután esett le a tantusz. Amikor el akart menni mellettem,
elkaptam a karját:
– Mit értesz azon, hogy túladagolta a gyógyszerét?
– Nem ez történt?
– Honnan tudod? Hiszen nem is voltál bent nála.
– Onnan, hogy nekem is volt némi szerepem a dologban.
Úgy rántottam el a kezem, mintha megégettem volna.
– Neked?! – Nem hittem a fülemnek. Pedig hinnem kellett volna, hiszen Paulról volt szó. –
Az isten szerelmére, miért?
– Tudtam, hogy idejössz az árverésen történtek után. És semmi szükségem nem volt az
öreg akadékoskodására. Ha megengeded, most lemegyek hozzá. – És leszaladt a lépcsőn.
Még mindig nem hittem a fülemnek. Tudtam, hogy egy körömfeketényi erkölcsi érzéke
sincs, de hogy idáig merészkedjék?
Valahogy visszavonszoltam magam a nappaliba, ahol Kelly éppen a cipőjét vette föl, s
közben a mobiljába beszélt:
– Mondom, hogy egyszer csak beállított és nekem esett, hogy mit művelek a fiújával…
Oké, nem egészen így mondta, hanem előadott egy képtelen történetet: hogy muszáj beszélnie
Paul nagyapjával… Igen, tudom, hogy nem tud beszélni! Hallottál ennél bénább ürügyet?
Aztán… – Fölnézett és meglátott. – Bocs, Debbie, most mennem kell, majd később felhívlak.
– Kikapcsolta a telefont, de nem mozdult, csak nézett rám gyűlölettel. – Kösz, hogy
elrontottad ezt az igazán jónak ígérkező esténket – préselte ki végül magából.
Szívesen megmondtam volna neki, hogy nem én rontottam el. Hogy alighanem Paul
adagolta túl a nagyapja gyógyszerét. De minek? Úgyse hitte volna el.
– Bocs – mondtam, és az ajtóhoz indultam. Amikor kinyitottam, a legidősebb
mostohatesómba ütköztem.
– Peninsula Pizza! – kiáltotta harsányan. – Huszonhét kilencven! – Csak ekkor ismert rám.
– Suze! Te mit keresel itt?
– Éppen indulok.
– Azt jól teszed. – Az órájára nézett. – Apa megöl, ha lekésed a vacsorát.
– Kelly! – szóltam vissza a lépcsőről. – Itt a pizzátok! Jake, remélem, nem felejtetted el az
extra chiliszószt!

46
 11. FEJEZET
Andy az árverés miatt a szokottnál később tálalta föl a vacsorát, úgyhogy épp időben
érkeztem haza. Anya nem értette, miért vagyok olyan csöndes; azt hitte, túl sokáig ültem a
tűző napon.
– Ernestine nővér igazán adhatott volna nektek egy napernyőt – jegyezte meg, a
szűzpecsenyéjét bökdösve a villájával. – Az a másik kislány… mi is a neve?
– Shannon.
– Persze, Shannon. Neki is vörös a haja, mint Davidnek. A vörös hajúaknak még jobban árt
a nap. Remélem, bekrémezte magát.
Félig-meddig azt vártam, hogy Doki előjön a szokásos dumával, hogy a statisztika szerint
hány százalék a bőrrákosok aránya az észak-kaliforniai nyolcadikosok között, és a többi. A
feje tele van efféle haszontalan adatokkal. Ehelyett csak a krumplipüréjét turkálta, egészen
addig, amíg Bamba végzett a maga adagjával, sőt azzal is, ami a tálban maradt, és meg nem
kérdezte, hogy „most megeszed, vagy csak játszol vele? Mert ha nem kell, add ide!”
– David, edd meg, ami a tányérodon van! – szólt rá Andy. Bamba pillantása az én
tányéromra siklott, de csalódnia kellett, mert egy falatnyi sem volt rajta. Persze nem én ettem
meg, hanem Max, a család kutyája, egyben szemétládája, aki utolérhetetlen szakértelemmel
habzsolta föl azt, ami nem ment le az én torkomon.
– Bocs – szóltam. – Azt hiszem, tényleg megártott a nap.
– Ma Suze a soros a mosogatásban – jelentette ki Bamba.
– Nem igaz! – Hát nem értik, hogy sokkal fontosabb dogom van, mint a mosogatás? Meg
kell bizonyosodnom róla, hogy a barátom meghal-e, ahogy meg van írva neki a sors
könyvében. – A múlt hét volt az enyém!
– De te meg Jake cseréltetek, mert ezen a héten esti műszakja van.
Tényleg, hiszen a saját szememmel láttam Pauléknál, úgyhogy nem vitatkoztam tovább.
– Oké! – Olyan erővel rúgtam hátra a székemet, hogy majdnem elütötte Maxet. –
Megcsinálom.
– Köszönöm, Suzie – mondta az anyám, amikor elvettem előle a tányért. Válaszul csak
morogtam valamit, és kivonultam a konyhába az edényekkel. Max szorosan a sarkamban
maradt: boldog, ha rajtam a mosogatás sora, mert a maradékot egyenesen az ő táljába szoktam
söpörni a konyhamalac helyett.
Ezen az estén azonban nem csak mi ketten voltunk a konyhában.
Jómagam nem vettem észre senkit, de tudtam, hogy készül valami, mert Max hirtelen
fölkapta a fejét, noha még nem végzett a maradékkal, és farkát a lába közé kapta. Csak
egyvalami bírhatta rá, hogy otthagyja a zabálnivalót: ha a túlvilágról jött valaki látogatóba.
Egy másodperccel később már materializálódott is az illető:
– Szia, kicsim! Hogy s mint?
Nem sikoltottam föl. Citromillatú mosogatót löttyintettem abba a fazékba, melyben Andy a
krumplit főzte, majd forró vizet folyattam bele.
– Jó az időzítés, apa – szóltam. – Csak erre jártál és beköszöntél? Vagy hallottál valamit a
kísértetek hírcsatornáján, ami nyugtalanít?
Rám mosolygott: pontosan úgy nézett ki, mint azon a napon, amikor elment kocogni.
Semmit sem változott se azóta, se a legutolsó látogatása óta. Ugyanaz a melegítőnadrág és
ugyanaz a póló volt rajta, amelyet a párnám alatt őriztem.
– Hallottam, hogy van valamilyen… ügyed.
Ez a baj a kísértetekkel. Ha semmi dolguk, csak üldögélnek a spektrális szintjükön és
pletykálnak. Apa tehát már tud Jesseről, vagy talán találkozott is vele, amit olyan ijesztőnek
éreztem, hogy még gondolni se szívesen gondoltam rá.

47
 Na és ha valaki meghalt, nem sok tennivalója akad. Tudtam, hogy apa az ideje nagy részét
azzal tölti, hogy utánam kémkedik.
– Régen beszélgettünk – folytatta. Elismerően nézett körül a konyhában, és amikor a
tolóajtón át meglátta a jacuzzit, füttyentett: – Ez új!
– Andy csinálta. – Áttértem a tűzálló tálra, melyben mostohaapám a húst sütötte ki.
– Van valami, amihez nem ért ez a fickó? – kérdezte apa némi éllel. Nem kedvelte Andyt.
Legalábbis nem nagyon.
– Nincs. Andynak sokféle tehetsége van. És nem tudom, mit láttál vagy hallottál, de hidd
el, hogy jól vagyok. Tényleg.
– Nem is vártam mást. – Alaposan megszemlélte a konyhaszekrény munkalapját. – Valódi
gránit vagy csak utánzat?
– Apa! Ne beszélj mellé. Mondd meg, miért jöttél. Mert szerintem nem véletlenül vagy itt.
– És mit gondolsz, mi az oka? – Összefonta a mellén a karját, és nekitámaszkodott a
pultnak.
– Nem hagyom, hogy megtegye! – kiáltottam. – Nem!
Apa sóhajtott, nem azért, mert elszomorodott, hanem örömében. Amíg élt, ügyvéd volt.
Holtában is szeretett érvelni.
– Jesse megérdemel még egy esélyt – mondta. – És ezt te is tudod.
– De ha nem hal meg, sose találkozom vele! – és a szükségesnél jóval nagyobb
hevességgel estem neki a tál súrolásának. – És ez a helyzet veled is.
Apa szemöldöke a homokára kúszott.
– Csak nem arra gondoltál, hogy próbaképpen engem mentesz meg? – Láttam, hogy tetszik
neki a dolog. – Szép gondolat.
Ez a két szó hatott. Mintha hirtelen elszakadt volna bennem valami. A következő
pillanatban a mellére borultam és elbőgtem magam. Halkan, nehogy más is meghallja.
– Jaj, apa! – sírtam bele a pólója elejébe. – Nem tudom, mit csináljak. Tényleg úgy
szeretnélek visszahozni téged.
Megsimogatta a hajam, és az elképzelhető leggyöngédebben így szólt:
– Tudom, kicsim. Tudom.
Ettől még jobban elfacsarodott a szívem.
– De ha megmentelek, ővele sose találkozom.
– Tudom, Suzie – mondta megint.
– Mondd, mit tegyek? – Megpróbáltam úrrá lenni a sírásomon, mert már csupa víz volt a
pólója. – Teljesen összezavarodtam. Segíts, kérlek!
– Sose képzeltem, hogy megérem azt a napot, amikor bevallod, hogy segítségre van
szükséged. És éppen az én segítségemre.
– Persze hogy szükségem van rád, apa. Mindig szükségem volt rád. És ez így lesz ezután
is.
A simogatás helyett fölborzolta a hajam.
– Ebben nem vagyok biztos. De van valami, amit biztosan tudok. Ez az időutazás nem
veszélytelen.
– Nem.
– És mit gondolsz, hagynám, hogy az egyetlen kislányom veszélynek tegye ki az életét
azért, hogy az enyémet megmentse?
– De apa…
– Nem, Suze. – A redők elmélyültek az arcán, és komolyabban beszélt, mint eddig
bármikor. – Mindent megadnék azért, hogy újra élhessek, de azt nem hagyom, hogy veled
történjék valami baj.
Fölnéztem rá: ugyanolyan könnyes volt a szeme, mint az enyém. Tenyerébe vette az
arcomat.

48
 – Jesse nevében nem beszélhetek – folytatta, és egy kicsit hátradöntötte a fejem, hogy
egymás szemébe nézhessünk. – De azt biztosan állíthatom, hogy neki se tetszene az az
ötleted, hogy megóvd az életét. Sőt ahogy ismerem, még kevésbé tetszene neki, mint nekem.
– Értem, apa. Ha te nem akarod hogy visszamenjek, nem megyek vissza. De azt se
hagyhatom, hogy Paul megmentse Jesset.
– Nem hagyod, hogy megmentse annak a fiatalembernek az életét, akit állítólag szeretsz?
Valami nem tetszik nekem ebben, Suze.
– Tudom, apa. De szeretem őt, és ezt te is tudod. Nem várhatod el tőlem azt, hogy ölbe tett
kézzel nézzem, hogy Paul megmenti. Mert ha megteszi, még arra se fogunk emlékezni, hogy
egyáltalán találkoztunk.
– Éppen ezért nem is fog fájni.
– Dehogynem! A szívem mélyén érezni fogom, hogy volt valaki, akivel találkoznom kellett
volna. Egész életemben várni fogom, de hiába. Milyen élet lenne ez?
– És milyen élet az Jesse számára – kérdezte lágyan apa –, hogy az idők végezetéig
kísértetként bolyong a világban? Különösen ha valami balul ütne ki, és a te életed is rámenne.
– Akkor együtt fogunk kísérteni az idők végezetéig – próbáltam humorizálni.
– Miközben neki azzal a tudattal kellene együtt élnie, hogy miatta haltál meg? Aligha
örülne neki.
Most megfogott. Csak néztem rá, és nem jutott eszembe egyetlen ellenérv sem.
– Suze, eddig mindig helyesen döntöttél – folytatta apa. – Nem a könnyebb utat
választottad, hanem a helyeset. Ne változtass most ezen, amikor talán életed legfontosabb
döntése előtt állsz.
Azt akartam mondani, hogy most is helyesen fogok dönteni. Hogy azt teszem, amiről
tudom, hogy Jesse is helyeselné. De tudtam, hogy nincs értelme. Úgyhogy így szóltam:
– Rendben van, apa. De van még valami, amit nem értek. Ha így gondolkodsz… ha jó
életed volt, és ha olyan sokat tanultál a halálod óta, miért vagy még mindig itt?
– Ezt tudnod kellene. És már ki is mondtad.
– Mikor?
– Ööö… Suze…
Megperdültem, és apa szelíd, barna szeme helyett Doki aggodalmas kék szemével néztem
szembe.
– Jól vagy? Nem… nem sírtál az előbb?
– Dehogy! – Fölkaptam a törlőruhát, s közben észrevettem, hogy az apám eltűnt. –
Kutyabajom. Mi van?
Körüllesett.
– Nem… nem vagy egyedül?
A családból csak Doki tudja rólam az igazat. Illetve az igazság egy részét. Ha mindent
elmondanék neki, valószínűleg azt is tudná kezelni azzal az okos fejével, de aligha tetszene
neki.
– Most már igen – feleltem.
– Csak a desszertért jöttem. Apa azt mondja, gyümölcstortát csinált.
– Mindjárt végzek és én is bemegyek, csak előbb fölszaladok a szobámba. – Már indultam
volna, de Doki hangja (amely az utóbbi időben furcsán mélyülni kezdett) megállított:
– Suze, egészen biztos, hogy nincs semmi bajod? Olyan szomorúnak látszol.
– Nem vagyok szomorú. Legalábbis nem nagyon. Csak el kell intéznem valamit. – Mert
már eldöntöttem, hogy az apám aggodalma ellenére nem mondok le Jesseről harc nélkül. –
Olyasmit, amit nem szívesen teszek.
Egyszerre földerült az arca.
– Akkor csináld jó gyorsan. Tudod: ahogy a ragtapaszt kell letépni.

49
 Szívesen megfogadtam volna a tanácsát. De előbb meg kellett tudnom, hogy Paul
komolyan gondolja-e az időutazását. Mert ha igen, már holnap arra ébredhetek, hogy nem is
emlékszem Jessere.
– Köszi a jó tanácsot – mondtam Dokinak, és megpróbáltam mosolyogni. – így lesz.
De fél óra elteltével, amikor végre beszélni tudtam Dom atyával, az utolsó
reménységemmel, egyáltalán nem mosolyogtam. Az atya távolról sem olyan együttérzően
hallgatott végig, mint ahogy elvártam. Azt hittem, ha megtudja, hogy Paul megszerezte Felix
Diego övcsatját, majd pedig feltehetően megmérgezte a saját nagyapját, legalább
fölháborodik. De szóról szóra megegyezett a véleménye az apáméval: Jesse túlságosan
fiatalon halt meg, joga van hozzá, hogy tovább élhessen. Erkölcsileg elítélendő ennek a
megakadályozása.
Dom atyának annál több oka volt a jókedvre. A Monsignor eszméletre tért, és szépen javul
az állapota.
– Nagyszerű. De ami Pault illeti…
– A helyedben nem aggódnék ennyire, Susannah. Belátom, hogy amit a nagyapjával tett,
helytelen… már ha csakugyan megtette.
– Ő maga mondta! – vágtam közbe.
– Úgy látom, hajlamosak vagytok egy kicsit eltúlozni a dolgokat.
– De Dom atya, én magam hívtam ki a mentőket!
– Ezt már mondtad. De ahhoz, hogy Paul megvalósíthassa az időutazást, amiről beszélsz,
pontosan arra a helyre kellene mennie, ahol az általa fölkeresendő személy volt található
pontosan abban az időben, amelybe vissza akar térni.
– Tudom. És? – Általában nem beszélek vele ilyen gorombán, de rendkívüli helyzet állt
elő.
– Ez nem azt jelenti, hogy Paulnak a te szobádból kellene elindulnia? – Az volt az érzésem,
hogy nem figyel rám teljesen. Így is volt: ezen az éjszakán akart visszajönni Carmelbe, és
éppen csomagolt. – Nem ott ölte meg Diego Jesset? Nem hiszem, hogy be tud menni a te
szobádba az engedélyed nélkül.
Majdnem elejtettem a telefont. Hogyhogy ez nekem nem jutott eszembe? Dom atyának
igaza van: ha Paul vissza akar menni abba az időbe, amikor Jesset megölték, be kell törnie
hozzám. Másképp nem juthat be a szobámba.
– Igaza van – mondtam megkönnyebbülve. – Dom atya, maga egy zseni!
– Köszönöm az elismerést, Susannah. De akkor cselekszel helyesen, ha beengeded Pault,
és lehetővé teszed, hogy Jesse úgy élje le az életét, ahogy a természet elrendelte.
Hm. Ezt már hallottam. Nem is egyszer. Szerencsére a telefon új hívást jelzett. A
legjobbkor.
– Hoppá, még egy hívásom van! Viszlát, Dom atya! – Határozottan megkönnyebbültem.
Jesse biztonságban van. Paul nem tudja eltüntetni, mert ahhoz olyan helyet kellene találnia,
amely már akkor is létezett, és most is megvan. No, itt aztán választhat a bevásárlóközpont
vagy a McDonald's között.
– Halló! – fogadtam a másik hívást
– Suze? – Cee-Cee volt az. A hangja elfúlt az izgalomtól. – Jaj istenem, nem fogod elhinni,
mi történt!
– Mi történt? – kérdeztem, de nem nagyon érdekelt. Tényleg, honnan kellene Paulnak
elindulnia, ha nem az én szobámból?
– Meghívott! Adam meghívott a bálba! A Kávébarlangban vagyunk, és kapucsínót iszunk,
téged is el akartunk hívni, de eszembe jutott, hogy egész délután az árverésen leszel, és
képzeld, engem visz el a bálba! Muszáj volt megtelefonálnom neked! Jaj istenem, olyan
boldog vagyok!

50
 Az se valószínű, hogy Paul ilyen gyorsan a tettek mezejére lép, hiszen a nagyapja
kórházban van.
– Ez oltári, Cee-Cee – mondtam a telefonba.
– Vissza kell mennem és megmondani neki, hogy elfogadom a meghívását. Vagy tegyek
úgy, mintha haboznék? Nehogy azt higgye, hogy ilyen könnyen megkaphat? De már csak egy
hét van addig. Igazából előbb is meghívhatott volna…
Végre arra figyeltem, amit mondott, és elröhögtem magam.
– Cee-Cee, elment az eszed? Tedd le a telefont, menj vissza, és mondd meg neki, hogy
elmész vele.
– Biztos jó ötlet? Úgy értem, már régóta szeretném, és most, hogy végre kinyögte,
egyszerűen nem tudom elhinni.
– Cee-Cee!!!
– Jó, akkor most leteszem. – Kattant a telefon.
Paul olyan jól elvolt Kellyvel azon a kanapén, jutott eszembe. Hátha túltette magát a
kettőnk dolgán? Hátha normális mederbe tér az életem?

51
 12. FEJEZET
– Ez ugyanaz a rendező, aki a Cápát rendezte? – kérdezte Jesse. – Nem hiszem el.
Szombat este volt. A randik és bulik estéje. És noha mi ketten nem mehettünk el sehova,
Jesse eddig még majdnem minden szombat este meglátogatott. Persze nem volt olyan
romantikus, mint egy vendéglői vacsora és utána egy mozi. És csöndben kellett lennünk,
nehogy a családom megsejtse, hogy nem vagyok egyedül a szobámban. De legalább együtt
voltunk.
Ezen a szombaton sok minden járt az eszemben, amit nem akartam Jesse tudtára adni. De a
tévét se akartam órákig bámulni. Jessenek azonban sok behoznivalója volt a filmek terén,
hiszen az ő életében még nem volt mozi.
A Keresztapa volt a kedvence. Azt reméltem, hogy kigyógyíthatom belőle, ha megmutatom
neki az ET-t. Hogy becsülheti többre valaki Marion Brandót, mint a hatéves Drew Barrymore-
t? Drew azonban nem tudta lekötni Jesse figyelmét.
– A Cápa sokkal jobb volt ennél.
A Cápa a másik kedvence. Ráadásul azt a részt szereti benne legjobban, amikor a
szereplők a sebhelyeiket mutogatják egymásnak. Ne kérdezzétek tőlem, hogy miért.
Gondolom, ez is olyan férfidolog.
Elzártam az ET-t.
– Akkor beszélgessünk – ajánlottam, amin igazából azt értettem, hogy szerelmeskedjünk.
Ami egészen jól ment addig, amíg hirtelen abba nem hagyta a csókolózást, és azt nem
mondta:
– Majdnem elfelejtettem: mit keresett Paul ma este a misszióban? Csak nem tért meg?
– Kicsoda? – Olyan furcsa kérdés volt, hogy elsőre föl se fogtam.
– Paul, a barátod. – Nem kellett volna törődnöm vele, mert a szája még mindig az enyémet
súrolta, miközben beszélt. – Nem sokkal ezelőtt láttam a templomban, amely, mint tudod,
ilyenkor zárva van. Mit kereshetett ott ilyen későn? Hacsak nem támadt föl benne hirtelen az
elhivatás a papi pálya iránt.
Szinte lelöktem magamról. Ti is ezt tettétek volna, ha pánikba estek.
– Susannah! Mi lelt? – Jesse mélységes aggodalommal nézett rám azzal a majdnem
éjfekete szemével, melyből az imént még valami egészen mást olvastam ki.
Hogy lehettem ilyen hülye? Itt bámulom a filmeket a barátommal abban a hitben, hogy
Paulnak ide kell jönnie, ha vissza akar menni Jesse idejébe. Abban a hitben, hogy kisebb
dolga is nagyobb ennél, amikor a nagyapja a kórházban haldoklik. Amikor Kellyvel kellene
enyelegnie…
Pault nem érdekli a nagyapja. Soha egyetlen családtagja se érdekelte. És persze Kelly se
érdekli igazán. Miért érdekelné, amikor Kellynek fogalma sincs róla, kicsoda ő valójában? És
hol van még egy hely, amely már 1850 táján is létezett? És amelyei Felix Diego annak idején
gyakran fölkeresett: A Junipero Serra Misszió ugyanis az 1700-as években épült.
– Mennem kell! – ugrottam föl, és felkaptam a dzsekimet. – Sajnálom, Jesse, de el kell
mennem.
– Susannah! – Már ő is talpon volt, és olyan erősen szorította a karomat, hogy jól is esett,
meg fájt is. – Miről van szó? Miért baj az, hogy Paul a templomban van?
– Ezt te nem értheted – mondtam. Úgy éreztem, pillanatokon belül elfog a rosszullét.
Látszania kellett az arcomon, mert Jesse szorítása még erősebb lett, ugyanakkor elkomorult az
arca.
– Mondd el, querida – szólított föl olyan keményen, amilyen a szorítása volt.
És én akkor – ne kérdezzétek, hogy miért, és hogy mi volt vele a szándékom, mert magam
sem tudtam – mindent kitálaltam neki.

52
 Pedig esküszöm, hogy nem akartam. Nem azért, mert nem szerettem volna elszomorítani.
A lehető legönzőbb indítékból akartam titokban tartani előtte. Attól féltem, amit Dominic atya
és az apám mondott: hogy inkább a valóságos életet választaná, mint az örökké tartó
kísértetlétet.
De megállíthatatlanul ömlött belőlem a szó. Mindent elmondtam: azt, amit dr. Slaskytól
hallottam, és azt is, amit Dominic atya mondott néhány órával azelőtt a telefonban.
Jesse egyszer se szakított félbe. Még akkor se, amikor a Paullal való egyezségemet
említettem, hogy tudniillik szerda délután mediációs órákat tart nekem cserébe azért, hogy
nem küldi a barátomat végleg a túlvilágra.
– …És most nem megölni akar téged – fejeztem be keservesen –, hanem meg akarja
menteni az életedet! Azért akar visszamenni az időben, hogy megakadályozza Felix Diegót a
gyilkosságban. Ha sikerül neki…
– Mi ketten sosem találkozunk – fejezte be Jesse nyugodtan.
Soha nem fájt ennyire egy ilyen tárgyilagos megállapítás. Mintha tőrt döftek volna a
szívembe.
– Nem érted, hogy azonnal oda kell mennem? Hogy megakadályozzam benne?
– Nem, querida.
Egy pillanatra mintha meg is állt volna a szívverésem. Azt hittem, menten meghalok.
Jesse élni akar. Igaza volt az apámnak, dr. Slaskynak, Dominic atyának és Paulnak. Jesse
jobban szeretne élni, mint meghalni… mint megismerkedni velem… mint engem szeretni.
Tudhattam volna. És valahol mélyen belül tudtam is. Ki ne használná ki azt a lehetőséget,
hogy tovább élje az életét, különösen ha alig töltötte be a huszadik évét, amikor meghalt? Ki
ne mondana le ezért minden másról? Különben is, mije van Jessenek? Az égvilágon semmije.
Csak én.
Az apám régóta azzal vádol, hogy én tartom vissza Jesset attól, hogy továbbmenjen.
Ugyanezt állítja Dominic atya. Hogy ha igazán szeretném, elengedném. És most már azt is
tudom, hogy Jesse is szívesebben lenne szabad.
Istenem, mekkora tökfej vagyok!
Jesse elengedte a karomat. De ahelyett, hogy azt mondta volna, amit vártam, hogy
tudniillik nem szabad Paul után mennem, mert meg akarja ragadni az alkalmat, hogy
folytathassa az életét, így szólt:
– Nem engedlek utána, mert veszélyes. Én megyek vissza. És leállítom.
Nem voltam biztos benne, hogy jól hallottam. Azt mondta… tényleg azt mondta, amit
hallani szerettem volna tőle?
– Jesse, azt hiszem, nem egészen értetted. Meg akar menteni attól, hogy meghalj azon az
éjszakán.
– Jól értettem. Nem tudom, Paul miért képzeli azt, hogy joga van beleavatkozni az
életembe, de azt tudom, hogy nem fog neki sikerülni. Már ha meg tudom állítani.
Mintha újra megindult volna a vér az ereimben. Mintha megint levegőt tudtam volna
venni. Jesse maradni akar. Velem akar maradni.
– Nem tudod megállítani, Jesse. Paul…
– De te mit akarsz tenni, Susannah? – kérdezte élesen. – Le akarod beszélni a tervéről. Az
viszont veszélyes.
A szerelem azonban olyan bátorrá tett, mint még soha az életben. Magamra cibáltam a
bőrdzsekimet, és így szóltam:
– Paul engem nem fog bántani. Hiszen miattam akarja az egészet.
– Nem rá gondoltam, hanem az időutazásra. Dr. Slasky szerint veszélyes?
– Igen, de…
– Akkor nem szabad vállalkoznod rá.
– Jesse, én nem félek.

53
 – Én megyek vissza. Te pedig itt maradsz. Bízd rám a dolgot.
– Jesse, ne légy… – Észrevettem, hogy a falnak beszélek: Jesse eltűnt. Természetesen
tudtam, hova. A templomba, hogy Paullal szót váltson. És lefogadtam volna, hogy a szóváltást
az öklök beszéde követi.
De azt is tudtam, hogy Paul már nem lesz ott, mire Jesse odaér. Vagy ott lesz, de a templom
nem lesz olyan, amilyennek mi ismerjük.
Csak egyet tehettem. Nem azt, amit Jesse akart: hogy bízzam a dolgot őrá. Hogyan is
bízhatnám rá, amikor lehet, hogy holnap arra ébredek, hogy nem is emlékszem rá?
Tudtam, mit kell tennem. És azt is, hogy most nem követem el azt a hibát, hogy előtte
megtárgyaljam valakivel.
Keresztülmentem a szobán, fölemeltem a párnámat, és elővettem Jesse arcképét. Azt,
amelyet annak idején a menyasszonyának, Mariának ajándékozott, én pedig a párnám alatt
őriztem azóta, hogy elloptam a múzeumból. Belenéztem bizalmat sugárzó, sötét szemébe,
behunytam a szemem, és elképzeltem őt itt, ebben a szobában. De a szobámat nem olyannak
képzeltem el, amilyen most, hanem amilyen 150 évvel ezelőtt lehetett. Semmi csipkefüggöny
az ablakon, se puha párnákkal bélelt ablakmélyedés, se szőnyeg a hajópadlón. És semmi
fürdőszoba. Legföljebb egy mosdóállvány és egy… hogy is hívták? Éjjeli edény az ágy alatt.
És semmilyen autó, se telefon – se vezetékes, se mobil –, se hűtőszekrény, se mikrosütő. Se
televízió, se hifi-torony. Se repülőgép. Se penicillin. Csak fű és fák, az országúton pedig lovak
és szekerek, és a szél fújja a port.
Kinyitottam a szemem.
És ott voltam.

54
 13. FEJEZET
Az én szobám volt, és mégse. Ott, ahol a mennyezetes ágyam állt, egy réz fejtámlájú
fekhelyet láttam élénk színű, foltvarrásos takaróval (az anyám megőrült volna érte, ha
fölfedez egy ilyet egy régiségboltban). A toalettasztalom helyén pedig egy fiókos szekrény állt
lavórral és kancsóval a tetején.
Tükröt nem láttam, a padlót viszont rongyszőnyeg takarta, és sehol egy villanykapcsoló.
Tapéta helyett pedig a csupasz fal.
Mindez csak egyet jelenthetett: sikerült!
Hurrá!
De hol van Jesse? A szoba üres volt, s az ágy se úgy festett, mint amelyikben aludtak.
Későn jöttem? Jesse már halott? Vagy túl korán, és még nem ért ide?
Csak egy módon tudhatom meg. Megfogtam a kilincset, amely nem is kilincs volt, hanem
egy kampó, és kimentem a folyosóra.
Odakint koromsötétség fogadott. És persze itt is hiába tapogatóztam kapcsoló után.
Kapcsoló helyett valamilyen képbe ütközött a kezem, amely abban a pillanatban hangos
csattanással leesett. De nem követte üvegcsörömpölés, úgyhogy nem tudtam meg, mit vertem
le. Továbbmentem, tapogatózva követve a kanyarokat, hiszen nem volt nálam gyertya,
amelynek segítségével tájékozódhattam volna.
Sietős lépteket hallottam lentről: valaki jött, és a gyönge fényből ítélve gyertya lehetett
nála. Jesse lenne az?
De amikor leóvakodtam a lépcsőn, azt láttam, hogy egy asszony jön felém, és nem
gyertyával, hanem egy lámpással. Először rettentő kövérnek hittem – te jó ég, mekkora
étvágya lehet! És Jesse idejében zsírégető tabletták se voltak. Aztán észrevettem, hogy csak
nagyon bő ruhát visel: amit hájnak véltem, nem más, mint egy széles szoknya. Krinolinnak
vagy minek nevezték.
– Szűz Máriám! – kiáltott föl, amikor meglátott. – Maga hogy került ide?
Jobbnak láttam nem felelni a kérdésére, inkább tőlem telhetően udvariasan
visszakérdeztem:
– Jesse de Silva itt van már?
– Kicsoda? – Magasabbra emelte a lámpást, és rám bámult. – Istenemre, maga lány!
– Yes, madam. – Azt hittem, ez nyilvánvaló, elvégre hosszú a hajam, és mindig leeresztve
hordom. És a szemem is ki van festve. – Itt van Jesse? Beszélnem kell vele.
De az asszonyság ahelyett, hogy méltányolta volna az udvariasságomat, összeszorította a
száját, és kinyitotta az ajtót.
– Ki innen! Tudhatná, hogy a magafajtát nem engedjük be! Ez egy tisztességes fogadó!
Eltátottam a szám. Tisztességes? Naná. Hiszen a mi otthonunk.
– Hölgyem, nem akarok gondot okozni – folytattam, mert beláttam, hogy furcsának
találhatja egy ismeretlen lány megjelenését a házában, még ha fogadóról van is szó. (Amely,
mellesleg, az enyém. Illetve Andyé és az anyámé.) – De muszáj beszélnem de Silva úrral.
Meg tudná mondani, hogy…
– Bolondnak néz? – méltatlankodott az asszonyság. – De Silva úr sosem állna szóba egy
olyan teremtéssel, mint maga. Még hogy beszélnie kell vele! Ki a házamból! – És egy
százötven évvel ezelőtt élt élemedett nőtől föl sem tételezett erővel galléron ragadott, az
ajtóhoz penderített, kilökött rajta és becsapta mögöttem.
Az én otthonom ajtaját!
Eddig úgy tudtam Jessetől, meg azokból a lányregényekből, amelyek a préri régi világát
idézték föl, hogy annak idején a nők vajat köpültek, meg a kandalló előtt ülve hangosan
fölolvastak egymásnak. Arról egy szót se olvastam, hogy csak úgy kipenderítettek valakit a
saját otthonából.

55
 Fölháborodottan indultam lefelé a tornác lépcsőjén.
És majdnem leestem. Mert a lépcsőfokok se olyanok voltak, amilyennek megszoktam őket,
hanem sokkal magasabbak és totál ingatagok. Ráadásul a hold is elbújt, úgyhogy az orromig
se láttam. Sehol egy fényes ablak, se utcai lámpák. Még abban sem voltam biztos, hogy van
utca a Pine Crest Drive helyén.
Visszafordulva azt láttam, hogy a ház is sötétbe borult. Lehet, hogy az egyetlen ház a
környéken.
Itt voltam 1850-ben, és nem volt hova mennem, Talán csak a misszióba kéredzkedhettem
volna be. Valószínűleg Paul is odament. Kinyújtottam a nyakam, hogy lássam a bazilika
ismerős piros kupoláját. A fénypontos Carmel-völgy helyett azonban arrafelé is mindent
elnyelt a sötétség. Sehol a piros kupola, melyet éjszaka is megvilágítanak a turisták kedvéért.
Mert persze fényszóró sincs. Még nem találták föl.
Hogy tájékozódtak annak idején? Mi vezérelte őket? A csillagok?
Fölnéztem a csillagokra, és kis híján fenékre estem. Sokkal több csillag volt az égen, mint
amennyit életemben láttam! A Tejút széles, fehér sávként szelte át az égboltot, és majdnem
olyan fényes volt, mint a Hold. Nem csoda, hogy Jesse egy csöppet se hatódott meg, amikor
olyan büszkén mutattam meg neki a Göncölszekeret.
Sóhajtottam. Nem tehettem mást, mint elindulni toronyiránt a misszió irányába, abban a
reményben, hogy útközben összetalálkozom Jessevel vagy Paullal.
Óvatosan learaszoltam az ingatag falépcsőn (mert fából volt, nem betonlapokból, mint a
mai), és ekkor koppantak a vállamon az első kövér esőcseppek.
Amikor fölnéztem, hogy megbizonyosodjam, tényleg eső-e, nem az éjjeliedénye tartalmát
csurgatja rám valaki az egyik emeleti szobából, vastag, fekete felhőket láttam, amelyek egyre
közelebb úsztak a tenger felől. Annyira elmerültem a csillagok bámulásában, hogy nem
vettem észre őket.
Király! Több mint másfél évszázadot utazom az időben, és mi a jutalmam? Az, hogy
kidobnak a saját otthonomból, és a nyakamba szakad az eső.
Villámlani kezdett, amit néhány másodperc múlva hosszan elnyúló mennydörgés követett.
Mesés! Itt vagyok 1850-ben, és nincs hova menekülnöm a zivatar elől.
Fölerősödött a szél, és olyan szagot hozott felém, amit hirtelen nem tudtam hova tenni. Jó
egy percig tartott, amíg rájöttem, hogy a Central Parkban éreztem ugyanezt, amikor még
Brooklynban laktunk. Lovak szaga. Valahol a közelben lovaknak kell lenniük. Meg istállónak,
amely valószínűleg száraz. És nem őrzik bősz, krinolinos asszonyságok, akik rosszfajta nőnek
néznek.
A nyakamba húztam a fejem, és futva indultam a szakadó esőben a szag irányába.
Nemsokára a ház mögött találtam magam, egy hosszú istállóval szemben, ott, ahova Andy a
családi úszómedencét tervezte, ha majd mindnyájan elvégezzük az egyetemet, és
megengedheti magának ezt a luxust.
Az istálló csukva volt. Istenem, add, hogy ne legyen bezárva!
Nem volt bezárva. Kinyitottam az ajtót, és épp akkor surrantam be, amikor egy újabb
villám cikázott át az égen, még hangosabb mennydörgéssel kísérve.
De legalább száraz volt odabenn. Szuroksötét, de száraz. A lovak nyugtalanul dobogtak az
állásokban – őket is megijeszthette az égiháború –, de valamilyen más szag is megütötte az
orromat. Széna, gondoltam, de nem lévén falusi, nem voltam biztos benne. Széna vagy
szalma, mindegy. Azért jöttem, hogy megmentsem a barátomat, jobban mondva megóvjam
attól, hogy megmentsék, és eddig csak azt értem el, hogy magamra haragítottam a fogadósnét.
Meg bőrig áztam. És találtam egy istállót. Remek!
Dr. Slasky nem tréfált, amikor óva intett az időutazástól. Nem nagy élvezet, az szent.
Amikor ki akartam csavarni a hajamból a vizet, egy súlyos kéz nehezedett a vállamra. Mit
mondjak, végképp elment a kedvem az 1800-as évektől. Szerencsére egy újabb mennydörgés

56
elnyomta a sikoltásomat, különben a fogadósné, vagy ami még rosszabb, a férje egy pillanat
alatt ott termett volna, és ezúttal tutira nem úsztam volna meg gyalázkodással.
– Hallgass! – szisszent rám a kéz gazdája. – Azt akarod, hogy mind a kettőnket
lepuffantsanak?
Megperdültem. A sötétben csak halványan tudtam kivenni az alakját. De ennyi is elég volt
ahhoz, hogy megfagyjon bennem a vér.
Paul volt az.
– Mit keresel itt? – Reméltem, hogy nem vette észre az ijedtségemet. Furcsa érzések
kavarogtak bennem: harag, amiért nálam előbb ért ide, félelem amiatt, hogy egyáltalán itt van,
és megkönnyebbülés, hogy egy ismerős arcot látok.
– Na, mit gondolsz? – Valami súlyos tárgyat dobott felém. Ösztönösen elkaptam.
– Mi ez?
– Pokróc. Megszárítkozhatsz vele.
Hálásan borítottam a pokrócot a vállamra. A dzsekim nem ázott át, mégis reszkettem.
Valószínűleg nem az eső miatt.
– Tehát megcsináltad – állapította meg Paul. A félig nyitott istállóajtóhoz lépett, úgyhogy
végre láthattam az arcát. Keservesen elfintorítottam az orrom, és igyekeztem legyűrni a
reszketésemet.
– Tényleg azt hitted, hogy nem próbállak meg leállítani?
– Gondoltam, megér egy próbát. És még mindig fönnáll a lehetősége, hogy sikerül. Még
nincs itt őurasága.
– Kicsoda? – kérdeztem bambán. Változatlanul azon rágódtam, hogyan ejthetném át Pault,
és hogy kaphatnám el Jesset anélkül, hogy észrevenné.
– Egy nappal korábban értünk ide – magyarázta Paul, mint egy féleszűnek. Mit mondjak,
alighanem az is vagyok. – Őt csak holnapra várják.
– Honnan tudod?
– Beszéltem a tulajjal, Mrs. O'Neillel.
– Veled szóba állt? – Nem tudtam leplezni a meglepetésemet. – Mert velem nem. Sőt
kidobott.
– Csak nem előtte materializálódtál?
– Nem. Azaz nem pont előtte. Megcsóválta a fejét. De láttam, hogy vigyorog –
Lefogadom, hogy szívrohamot kapott, amikor meglátta a szerelésedet.
Végignéztem magamon. Ami igaz, az igaz, a farmerom és a bőrdzsekim aligha hasonlított
azoknak a 19. századbeli kisasszonyoknak az öltözékéhez, akiket a filmekben láttam. Még
kevésbé a korabeli dámák viseletéhez.
– Azt mondta, hogy ez egy tisztességes fogadó, én pedig tudhatnám, hol a helyem –
vallottam be. – Paul hangos nevetésre fakadt. – Most min röhögsz?
– Semmin. – De nem hagyta abba.
– Azonnal mondd meg!
– Oké, de ne kapd föl a vizet! Afféle éjszakai pillangónak nézett.
– Micsoda?!
– Figyelmeztettelek, hogy ne kapd föl a vizet.
– Igazán nem úgy vagyok öltözve, mint egy… kurva. Nadrág van rajtam.
– Éppen ez az. Ebben a században egyetlen tisztességes nő se visel nadrágot. Még jó, hogy
Jesse nem látott, mert szóba se állna veled.
– Dehogynem. Jesse nem olyan.
– Az a Jesse nem olyan, akit ismersz. De most nem arról beszélünk, hanem arról, aki még
sose látott téged. Aki nem kísérte figyelemmel a világ előrehaladását százötven éven át. Arról
a Jesseről, aki úton van Carmel felé, hogy feleségül vegye…

57
 – Dugulj el! – förmedtem rá, mielőtt befejezte volna a mondatot. De csak még szélesebben
vigyorgott.
– Bocs. Egyszóval várnunk kell. Ne töltsük vitatkozással az időt. Menjünk föl a
szénapadlásra, és várjuk ki a vihar végét. – Visszalépett az árnyékba, és hallottam, hogy
megnyikordulnak alatta a létra fokai. Az egyik ló fölnyerített.
– Ne félj – szólt vissza a fejem fölül. – Nem harapnak, ha nem mész túl közel hozzájuk.
– Inkább itt maradok.
– Felőlem! Ha meg akarsz fázni! Mr. O'Neill időnként bejön, hogy megnézze a lovakat, de
egy lányt biztos nem fog lelőni. Már ha időben rájön, hogy lány vagy.
Ez az érv hatott: elindultam a létra felé.
– Gyűlöllek! – sziszegtem és elkezdtem fölfelé kapaszkodni.
– Nem igaz – jegyezte meg Paul a fejem fölött. A hangjából sejtettem, hogy most is
vigyorog. – De nyugodtan állíthatod, ha jobban érzed magad tőle.

58
 14. FEJEZET
Jó meleg volt a padláson. És száraz. Nemcsak a sok széna miatt, hanem mert olyan közel
ültünk egymáshoz, hogy átjárt az ő testének a melege. A lópokróc is jó szolgálatot tett:
nemsokára abbamaradt a vacogásom. De a farmerom még nem száradt meg.
– Még mindig nem értem, mit keresel te itt – mondtam. Odakint változatlanul esett, és
időnként villámok hasítottak a sötétségbe, de úgy vettem észre, hogy a legrosszabbon már túl
vagyunk. – Nem Felix Diegót akartad megkeresni, hogy leállítsd?
– De. – A padlás sötétjében csak az istálló deszkái közt behatoló villámfényben tudtam
kivenni a profilját.
– Amikor megtaláltad, miért nem…
– Lazíts, Simon! Nem találtam meg. De mind a ketten tudjuk, hogy holnapig neki is meg
kell érkeznie ide. Éppúgy, mint Jessenek.
Paul tehát nem találkozott Diegóval. Ez azt jelenti, hogy még van idő. Mire? Mit teszek, ha
meglátom Jesset? Azt nem mondhatom neki, hogy ne szálljon meg a fogadóban, mert meg
fogják ölni. Ugyanis azt akarom, hogy öljék meg. Különben hogy találkozhatnék vele a 21.
században?
Csak annyi a dolgom, jöttem rá, hogy nem tágítok Paul mellől. És megakadályozom, hogy
Diego útjába álljon. Lehet, hogy Jesset nem is fogom látni. Még jobb is lenne, mert mit
mondhatnék neki? Ha ő is könnyűvérű hölgyikének nézne, mint a fogadósné, azt nem
viselném el.
Hirtelen eszembe jutott valami:
– Mit gondolsz, észrevették, hogy eltűntünk? Úgy értem, a saját időnkből. És ha majd
visszamegyünk, olyan lesz, mintha egy perc se telt volna el?
– Nem tudom. – Úgy vettem észre, aludni készült egy kicsit, és csak bosszantom az örökös
faggatózásommal. – Miért nem kérdezted meg a nagyapámtól? Hiszen olyan bizalmas
viszonyban voltatok egymással.
– Nem volt rá alkalmam. – Még mindig furcsállottam, hogy dr. Slasky engem választott
bizalmasául a saját unokája helyett. Persze tudta, hogy Paul milyen számító. És hogy tolvaj.
És hogy szándékosan mérgezte meg őt. – De nem az, akinek gondolod – folytattam. – Nem az
ellenséged. Hiszen olyan, mint mi.
– Ne mondd ezt! Ilyet soha ne mondj.
– Miért? Ő is mediátor. Vagy lélekvezető. Te pedig valószínűleg tőle örökölted a
képességedet. És rengeteget tud. Ezek egyike pedig az, hogy minél többet játszadozunk a
hatalmunkkal, annál valószínűbb, hogy időnek előtte oda jutunk, ahova ő jutott.
– Mondtam, hogy ezt ne mondd többet!
– Ha esélyt adtál volna neki ahelyett, hogy gyagyásnak nevezed, és nem…
– Mi ketten nem olyanok vagyunk, mint ő, fölfogod végre? Ő ostoba módon megpróbálta
elmondani az embereknek, hogy vannak mediátorok vagy lélekvezetők, mindegy, minek
nevezzük őket, de mindenki kinevette. Az apámnak meg kellett változtatnia a nevét, mert őt se
vette volna komolyan senki, ha tudja, hogy egy ilyen hóbortosnak a fia. Úgyhogy ismétlem:
soha ne mondd azt, hogy olyanok vagyunk, mint ő, és hogy úgy is fogjuk végezni. Én már
tudom, hogy én hogy fogom végezni.
– Igazán? – meresztettem nagyra a szemem. – Hogyan?
– Úgy, mint az apám.
– Ő nem mediátor.
– Úgy értem, hogy olyan gazdag leszek.
– Hogy fogsz meggazdagodni? – nevettem el magam. – Úgy, hogy meglopod azokat,
akiknek segítened kellene?
– Már megint ezzel jössz! Ki mondta neked, hogy segítenünk kell a halottaknak?

59
 – Jól tudod, hogy nem lett volna szabad lenyúlnod azt a pénzt. Nem a tied volt.
– Nem az a fontos, hogy kié, hanem hogy nekem nincsenek erkölcsi aggályaim amiatt,
hogy elveszem. Ha már gazdag leszek, a lökött nagyapámmal ellentétben vigyázni fogok
magamra.
– Nem vigyázhatsz, ha azzal rombolod az agysejtjeidet, hogy ide-oda cikázol az időben –
emlékeztettem rá.
– Ez egy egyszeri időutazás. Többször nem kell visszajönnöm.
A lópokróc alatt egymáshoz ért az oldalunk. Paul-ból kellemes meleg áradt. Egy kicsit
magam is átmelegedtem tőle. Csak ekkor ébredtem tudatára, hogy eddig egyetlen férfihoz
voltam ilyen közel, és az Jesse volt. Az ő testének melegsége azonban csak a képzeletemben
tetszett valóságosnak. Egy kísértet nem tud meleget kibocsátani. Még egy mediátor irányában
sem. Akkor se, ha az illető történetesen szerelmes belé.
– Nem helyes, amire készülsz – mondtam nyugodtan. – Jesse nem akarja.
Paul szeme fölpattant.
– Elmondtad neki?!
– Hallotta, amikor beszéltünk róla. És nem akarja, hogy beavatkozz. Azért ment utánad a
misszióba, hogy megakadályozzon benne.
– Lefeküdtél vele? – kérdezte nyersen. Éreztem, hogy elönti az arcomat a vér.
– Dehogy! – Azonnal rájöttem, mit mondtam. – Nem mintha bármi közöd lenne hozzá.
Paul ahelyett, hogy jót nevetett volna, amiért ennyire zavarba hozott, nagyon komolyan
nézett rám.
– Akkor nem értem. Miért ő? Miért nem én?
Hát erről van szó.
– Mert ő becsületes. És kedves. És mindenki másnál fontosabbnak tart.
– Én is, ha alkalmat adsz rá.
– Paul, ha földrengés vagy árvíz lenne, és ha megmenthetnél engem, de a saját életedet
kockáztatnád vele, te nem engem mentenél meg, hanem saját magadat.
– Hogy mondhatsz ilyet?
– Úgy, hogy ez az igazság.
– Azt állítod, hogy a te tökéletes Jessed a saját élete kockáztatásával is megmentene?
– Igen. Mert már egyszer megtette.
– Nem, Suze. Jesse sohasem tette érted kockára az életét, mert amióta ismered, halott.
Úgyhogy semmit se kockáztatott.
Már szóra nyitottam a szám, hogy megcáfoljam, amikor rájöttem, hogy igaza van. Akkor
is, ha ilyen agyafúrt következtetéssel jutott erre a felismerésre.
– Mitől vagy ilyen elkeseredett? – váltottam gyorsan témát. – Mindent megkaptál az
élettől, amire vágytál. Csak szólnod kellett, és máris a tiéd volt. De úgy veszem észre, soha
nem érted be vele.
– Nem kaptam meg mindent, amire vágytam. És most éppen azon vagyok, hogy másképp
legyen.
– Csak azért akarsz megkapni engem, mert nem kaphatsz meg, és ezt te is tudod. De hát ott
van neked Kelly. Az összes srácnak érte csorog a nyála.
– Az összes srác hülye.
Úgy tettem, mintha nem hallottam volna.
– Sokkal jobban éreznéd magad, ha beérnéd azzal, amid van, ahelyett, hogy olyasmire
vágysz, amit sose kaphatsz meg.
Nem hagyta abba a vigyorgást, csak megfordult, mert aludni készült.
– Ebben nem lennék olyan biztos a helyedben, Suze – motyogta. – Inkább aludj te is egy
kicsit. Hosszú nap áll előttünk.

60
 Bármilyen meglepően hangzik, elaludtam. Igaza lehetett dr. Slaskynak: az időutazás
kimeríti az embert. Letettem a fejem, és a következő pillanatban álomba zuhantam.
Hirtelen riadtam föl. A deszkák réseiből nappali fény vágódott a szemembe. Sütött a nap,
jelezve, hogy már nyolc óra is elmúlt.
És ott térdelt mellettem Paul, reggelivel a kezében.
– Honnan van? – kérdeztem, és fölültem. Egy egész pite volt nála. Az illatából ítélve almás
pite. És még meleg.
– Ne kérdezősködj, hanem egyél. – Halkan és gyorsan beszélt, és már tudtam is, miért:
nem voltunk egyedül.
– Gyüjjél mán ide! – hallottam lentről egy férfihangot. Valamelyik lónak mondhatta.
– Loptad? – kérdeztem súgva. Az időutazás nem csak elálmosítja az embert, hanem éhessé
is teszi.
– Mondtam, hogy ne kérdezősködj. – Ő is a szájába tett egy falatot. Lopta vagy nem, jó íze
volt, ha nem is a legjobb: itt, a vadnyugaton valószínűleg még nem jutottak hozzá igazán jó
minőségű cukorhoz. De legalább elmulasztotta a gyomrom korgását.
Rájöttem, hogy másfajta szükségletem is van. Paul, úgy látszik, olvasott a gondolataimban:
– A budi az istálló mögött van.
– A mi?!
– A budi. Tudod, mi az. Vigyázz a pókokra.
Azt hittem, viccel. De nem vicc volt: a „budi” deszkáin le-föl futkároztak a pókok. Még
annál is rosszabb volt, amit vécépapírnak használtak. Elég annyi, hogy a jelenben még írni se
lettem volna hajlandó rá, nemhogy… de hiszen tudjátok. Ráadásul sietnem kellett, nehogy
meglásson valaki a 21. századi szerelésemben, és elkezdjen kérdezősködni.
Amikor kisurrantam az istállóból, szinte megdermedtem a látványtól. Jobban mondva, a
semmi látványától. Se házak, se telefonpóznák, se kövezett út, se McDrive. Semmi, csak fák
meg a poros országút.
Viszont megláttam a templom piros kupoláját. Ott volt messze, lenn a völgyben, mögötte a
tengerrel. Legalább ez nem változott ez alatt a százötven év alatt.
Mr. O'Neilt sehol se láttam: úgy látszik, befogta a lovait, és elment a dolgait intézni. Paul
furcsa arckifejezéssel várt.
– Mi van? – kérdeztem, fölkészülve rá, hogy a budival fog ugratni.
– Semmi, csak… van egy meglepetésem.
– Nehogy azt mondd, hogy egy Big Macet is szereztél, mert tudom, hogy nincs
McDonald's.
– Tényleg nincs. – Benyúlt a hátsó zsebébe, és elővett egy összetekert kötelet. A követező
pillanatban magához rántott.
Már előfordult, hogy megkötöztek, de soha nem olyan ember, akinek a nyelve előzőleg
megjárta a szám belsejét. Ilyen alattomos húzásra nem készültem föl. Az, hogy meg akarja
menteni a barátom életét, még megjárja. De hogy hátrakösse a kezem? Persze kapálóztam,
sikerült is behúznom neki egyet-kettőt a könyökömmel. De nem sikíthattam, ha nem akartam,
hogy Mrs. O'Neil vagy más a seriffért rohanjon. A dutyiból nem segíthetek Jessenek. Igaz,
hogy így se nagyon.
– Hidd el – mondta Paul, és még jobban meghúzta a kötelet, amelytől már így is elszorult a
vérkeringésem –, hogy nekem jobban fáj, mint neked.
– Haha! – Tovább rúgkapáltam, ami nem volt könnyű hason fekve és a térdével a
derekamon.
A csuklóm után a bokám következett.
– Igazából tényleg nem fáj, viszont itt tarthatlak addig, amíg megkeresem Diegót. – A
lábammal is végezve, a kötél végét a padlás egyik tartóoszlopához csomózta. – Mihelyt
végzek vele, visszajövök és eloldozlak. Aztán hazamehetünk.

61
 – Ahol soha többé nem állok szóba veled.
– Dehogynem. Nem is fogsz emlékezni erre az egészre. Sőt azt se fogod tudni, ki volt az a
Jesse.
– Gyűlöllek!
– Most. De holnap, amikor fölébredsz a saját ágyadban, nem fogsz gyűlölni. Jesse nélkül
én leszek az ász. És te meg én, mindketten lélekvezetők lévén, összefoghatunk a világ ellen.
Jó móka lesz!
– Miért nem… – Nem fejezhettem be a mondatot, mert Paul még valamit elővett a
zsebéből. Egy tiszta zsebkendőt. Egyszer azt mondta, hogy mindig van nála, mert sose lehet
tudni, mikor kell betömnie valakinek a száját.
– Ne merd! – szisszentem rá. De elkéstem. Betörnie a zsebkendőt a számba, és egy újabb
kötéldarabbal a fejemhez erősítette.
Ha sose gyűlöltem volna, most igazán meggyűlöltem. Minden porcikámmal gyűlöltem.
Különösen amikor megveregette a fejem, és így szólt:
– Viszlát!
És lemászott a létrán.

62
 15. FEJEZET
Nem tudom, meddig feküdtem így. Ahhoz elég sokáig, hogy eltűnődjem, nem lenne-e jó
behunyni a szemem, és hazaröpíteni magam. De ki tudja, hol landolnék? Esetleg a kertünk
végében, egy nagy kupac mérges szömörce között, minthogy már nem lesz ott az istálló. Bár
még ez is jobb lenne, mint itt hasalni megkötözve a szénapadláson, miközben ki tudja, milyen
bogarak mászkálnak a hajamban, és hangosan dobol a vér a halántékomban.
De milyen lenne a világ Jesse nélkül? Mert ez fogadna, ha most föladnám a meccset. Egy
olyan világba térnék vissza, ahol nem lenne értelme élnem. Többé-kevésbé. Úgy értem, a
nőknek kábé annyira van szükségük a férfiakra, mint a halaknak biciklire, de…
De szeretem. Nem tehetek róla, lehet, hogy önző vagyok, de nem adom föl. Még nem. Még
mindig sok időm van. Bár már hosszabbodnak az árnyékok, de ha Mrs. O'Neil igazat mondott
Paulnak, és Jesse csak estére várható, még van idő. Hátha Paul nem találja meg Diegót. Hátha
kudarcot vall. Ha viszont megtette, akkor visszajön és eloldja a köteleimet…
Majd akkor megtudja, milyen az igazi fájdalom. Mert fölkészülök a jöttére.
Nem tudom, meddig feküdtem, a bosszúmat tervezgetve. A halál túl jó volna neki.
Megérdemli, hogy az idők végezetéig kísértetként bolyongjon. Hadd kóstoljon bele abba,
amiben Jessenek százötven éven át volt része. Talán tanul belőle.
Meg tudom csinálni. Kiverem a lelkét a testéből, és gondom lesz rá, hogy soha többé ne
kapja vissza. És odaadom annak, aki megérdemli, hogy újra éljen.
Csakhogy… nem leszek képes megtenni. Tudtam, hogy nem leszek képes rá. Nem tudnám
megcsókolni Pault, még ha tudnám is, hogy Jesse lelke lakik benne, és ő adja vissza a
csókomat…
Ott feküdtem, és egyszer csak meghallottam valamit. Akkor is meghallottam volna, ha a
Super Bowl döntőjén ülök. Jesse hangját. Azt nem tudtam kivenni, mit mondott, és valahogy
másképp csengett, mint ahogy megszoktam. Aztán közelebb jött a hangja; nyilván az istálló
felé tartott.
Megtalált! Nem tudom, hogyan; dr. Slasky arról nem szólt, hogy a közönséges kísértetek is
képesek-e az időutazásra. Lehet, hogy képesek rá. Jessenek mindenesetre sikerült.
Behunytam a szemem, és olyan erősen koncentráltam a nevére, amennyire csak tudtam –
ez többnyire eredményes volt. Jesse mindjárt materializálódik előttem, és elcsodálkozik, hogy
mi ilyen sürgős.
De nem így történt. Kinyitottam a szemem. Sehol senki. Most is csak a hangját hallottam
lentről. Azt mondta:
– Nem, nem, Mrs. O'Neil. Minden rendben van.
Mrs. O'Neil látja őt?
Nyílt az istállóajtó, hallottam a nyikorgását. Majd lépteket. Hogy hallhatom Jesse lépteit,
amikor kísértet? Amennyire tudtam, a szénapadlás szélére húzódzkodtam, és a nyakamat
nyújtogatva próbáltam meglátni, amit addig csak hallottam. De a kötél, amellyel Paul a
lábamat az oszlophoz kötötte, csak néhány lábnyira engedett eltávolodni. Hallani azonban
jobban hallottam: Jesse lágy, megnyugtató hangon beszélt a lovához. A ló szelíden nyihogott
válaszul.
Úristen! Már megint mennyire ostoba voltam! Ez nem Jesse kísértete, hanem az eleven
Jesse, aki nem is ismer engem! Az eleven Jesse jött ide, hogy beteljesedjék ma éjjel a sorsa az
én szobámban.
Ezernyi gombostű szurkálta a végtagjaimat, és nemcsak azért, mert jó ideje feküdtem
megkötözve és ilyen lehetetlen pózban, hanem mert… Látnom kell őt! De hogyan?
Megpillantottam egy rést a padlódeszkák között és valami barnát. A lova hátát! Meg Jesse
kezét, amint leveszi róla a nyerget. Jesse itt van alattam.

63
 Fogalmam sincs, mi indított arra, amit a következő pillanatban tettem. Hiszen nem
akartam, hogy tudja, itt vagyok. Ha megtalál, minden fölborulhat. Ki tudja, talán nem ölik
meg ezen az éjszakán. És akkor sose találkozom vele.
De olyan erős volt bennem a vágy, hogy lássam, hogy ösztönösen teljes erőből rugdosni
kezdtem a padlót. A nyerget tapogató kéz hirtelen megállt Meghallotta! Kiáltani akartam, de a
számba gyömöszölt zsebkendő miatt csak nyögni tudtam. Még erősebben rugdostam a
deszkát.
– Van ott valaki? – hallottam meg Jesse hangját. Majd elkezdett fölfelé mászni; hallottam,
hogy nyikorognak a létra fokai a súlya alatt. Jessenek súlya van! Aztán megláttam a kezét: a
napbarnított, erős kezét a legfelső fokon. Csakugyan ő az!
De nem úgy nézett ki, mint amikor utoljára láttam. Viszont élt. És itt volt. Minden kétséget
kizáróan itt volt, és nem azzal a spektrális izzással vibrált, amellyel máskor. Csak úgy sütött
belőle a vitalitás. Mintha az a Jesse, akit eddig ismertem, csak halvány kópiája vagy
visszatükröződése lett volna a mostaninak. Még sose éreztem ennyire valóságosnak a nyaka
fölött göndörödő fekete haját, szemének mély barnaságát, a keze fejének megfeszülő inait.
– Kisasszony!
Na és a hangja! A hangja, amely olyan mély volt, hogy hosszú visszhangot keltett a
gerincemben. Kétségtelenül Jesse hangja volt, de mintha sztereóban halottam volna.
– Jól van, kisasszony? – Máris benyúlt a csizmaszárába, és a következő pillanatban
megvillant a kezében egy fényes késpenge. Dermedten néztem, ahogy a penge egyre közelebb
jön az arcomhoz.
– Ne féljen, csak el akarom oldozni. Ki tette ezt kegyeddel? – És máris megszűnt az
arcomon a szorítás. Zsibbadt számba visszatért a vér. Majd a két kezem is szabaddá vált. –
Tud beszélni? – A lábamat szorító gúzst is elvágta. Aztán az arcom elé tartott egy kulacsot: –
Tessék! – Elvettem tőle, és mohón kortyolni kezdtem. Addig nem is tudtam, milyen szomjas
vagyok.
– Igya meg nyugodtan, hozhatok még. Maradjon itt. Mindjárt hozok segítséget.
A „segítség” szót meghallva elejtettem a kulacsot, úgyhogy a maradék víz az ingére
fröccsent. Nem az az ing volt, amit mindig viselt. Ugyanolyan finom vászonból varrták, de
magasabban csukódott. És mellény is volt rajta. Selyem mellény.
– Ne – szólaltam meg furcsán rekedt hangon. – Ne menjen el. – Nem attól féltem, hogy
idehívja Mrs. O'Neilt, aki nyilván ráismer arra a „szajhára”, aki illetéktelenül kóborolt az
éjszaka a fogadója földszintjén, hanem mert úgy éreztem, nem bírnám elviselni, hogy eltűnjön
a szemem elől. Se most, se máskor. Ez itt az igazi Jesse. Az, akit szeretek.
És aki nemsokára meg fog halni.
– Kicsoda ön? – kérdezte. Fölemelte a kulacsot, és látva, hogy nem egészen üres,
visszaadta. – És ki tette ezt kegyeddel?
Elég régóra ismertem ahhoz, hogy lássam, föl van háborodva, akárki művelte is.
– Egy… egy férfi.
Jesse persze nem tudhatta, kicsoda Paul. Se azt, hogy én ki vagyok. Összevonta a
szemöldökét (az egyiket, amelyet egy régi sebhely metszett ketté, különösen imádnivalónak
találtam. Furcsamód az eleven Jessen nem volt olyan feltűnő, mint a kísértetén).
– És az a férfi húzta kegyedre ezt a… különös viseletet? – Rosszallóan nézett végig a
farmernadrágomon és a bőrdzsekimen.
Nevethetnékem támadt. Egy teljesen más Jessenek, jobban mondva százszor valóságosabb
Jessenek láttam, mint azt, akit eddig ismertem, de az öltözködésemmel szembeni kritikus
álláspontja mit sem változott.
– Igen – feleltem, azt gondolva, hogy hihetőbben hangzik, mint a valóságos magyarázat.
– Láttam, amint ellovagolt. Meg fogom korbácsolni – mondta olyan magától értetődően,
mintha mindennap megkorbácsolná azokat, akik furcsa ruhadarabokat kényszerítenek

64
védtelen nőkre, ráadásul meg is kötözik őket a padláson. – De kicsoda kegyed? A családja
biztos keresi már.
– Nem. Illetve kétlem. És Suze-nak hívnak. Azaz Susannah-nak. Mint az „Oh, Susanna,
don't you cry for me”-ben. – Ugyanezt mondtam neki, jutott eszembe, amikor először láttam
meg a szobámban. Akkor még nem tudtam, hogy az a találkozás fordulópontot hoz az
életembe. Minden, ami előtte történt, J. e. volt, ami pedig utána, az J. u. Akkor még nem
tudtam, hogy azt a puffos ujjú inget és szűk fekete nadrágot viselő férfi majd a saját életemnél
is többet fog jelenteni nekem. De most már tudom. És azt is, hogy tévedtem, mindenben
tévedtem. De hála istennek, még nem késő kijavítani a tévedésemet.
– Tehát Susannah. – Leült mellém a szénába. – Susannah O'Neil? Mr. és Mrs. O'Neil
rokona? Hadd hívjam ide őket. Biztos örülnének, ha látnák, hogy nem esett baja.
– Nem – ráztam a fejem. – Az én családom messze van. Nagyon messze. Nem lehet
idehívni őket.
– Akkor… – Izgatottnak láttam, ami, ha meggondolom, érthető: nem sűrűn botolhatott bele
tizenhat éves forma lányokba a szénapadláson, akiket megkötöztek és betömték a szájukat. –
Ki volt az a férfi? Meg kell fizetnie ezért a gyalázatos tettért. Hívom a seriffet.
Bármilyen szívesen uszítottam volna is Paulra az élő Jesset, nem lett volna helyes akkor,
amikor nemsokára saját magával lesz gondja. Paul az én problémám, nem az övé.
– Ne – ráztam a fejem. – Higgye el, hogy jól vagyok. Nem kell a seriff.
– Már nem kell félnie, Susannah. – Nyilván nem tudta, hogy olyan lánnyal van dolga, aki
már vagy fél tucat segget rúgott szét. Főleg kísértetek seggét, de mindegy. – Nem hagyom,
hogy megint bántsa.
– Nem félek, Jesse.
Hirtelen fölszaladt a szemöldöke.
– Állj! Honnan tudja a nevem?
Hoppá! Láttam, hogy kíváncsian néz rám. Tudtam, hogy furcsán festek, de hát hogy
néztem volna ki azok után, hogy órákig hasaltam betömött szájjal a szénában? Félresöpörtem
a hajam, és megpróbáltam a fülem mögé simítani. Ilyen az én szerencsém először találkozom
az élő barátommal, és úgy nézek ki, mint akit a kutyák szájából szedtek ki.
– Ismerem kegyedet? – kérdezte Jesse, kíváncsian fürkészve az arcomat. – Talán az egyik
Andersen lány?
Gőzöm se volt, kik lehetnek az Andersen lányok, de azonnal elfogott az irigység, amiért
ismerik Jesset. Van róla fogalmuk, milyen szerencsések?
– Még nem találkoztunk – ráztam a fejem. Benyúltam a zsebembe, hogy megkeressek
benne valamit. – De én ismerem magát. Azaz már hallottam magáról.
– Igazán? – Mintha hirtelen világosság gyúlt volna az agyában. – Várjon csak! Valamelyik
húgom barátnője. Mercedesé? Ismeri Mercedest? Nem? Akkor Josephináé? Körülbelül annyi
idős, mint ő. Martát nem ismerheti, mert ő jóval idősebb…
Megint megráztam a fejem, és odamutattam neki azt, amit a zsebemből vettem elő.
– Nombre de Dios! – kiáltott föl, és elvette tőlem.
Az a miniatűr arckép volt, amelyet a Carmeli Helytörténeti Társaságtól csórtam el. De
most láttam, milyen gyenge portré. A vonásait jól eltalálta a festő, és a szeme színét is. De azt
nem tudta megragadni, ami Jesset Jessevé tette. A sötétbarna szemének azt az okos
kifejezését. Érzéki szájának azt a kicsit rejtélyes görbületét. Hűvös, erős kezének
gyöngédségét. Az izmai erejét, amit a családi birtokon végzett kemény munkának köszönhet,
és amit most megfékez, de bármikor szabadjára engedhet.
– Hogy került ez kegyedhez? – kérdezte, és megmarkolta a képet. A szeme villámokat szórt
a haragtól. – Csak egy készült belőle.

65
 – Tudom. A menyasszonya számára. Azért jött ide, hogy feleségül vegye. Vagy legalábbis
ezt tervezte. Hozzájuk készült, de ma éjjel itt akar éjszakázni, hogy ne késő este állítson be.
Holnap reggel akarja folytatni az útját.
A haragja dühvé változott, amikor fölemelte a másik kezét, és végigszántotta ujjaival a
haját. Ugyanazzal a mozdulattal, amelyet oly sokszor láttam tőle, amikor megharagudott rám.
Annyira ismerős és imádnivaló volt az arckifejezése, hogy könnyek szöktek a szemembe.
– Honnan tudja még ezt is? – kérdezte kétségbeesetten. – Talán Maria barátnője? Őtőle… ő
adta magának?
– Nem egészen – mondtam, és nagy levegőt vettem. – Jesse, az én nevem Susannah Simon
– mondtam ki gyorsan, nehogy meggondoljam magam. – És mediátor vagyok. A jövőből
jöttem azért, hogy ma este megakadályozzam a halálát.

66
 16. FEJEZET
Mert ekkorra már rájöttem, hogy mégse tudom tartani magam az elhatározásomhoz. Pedig
komolyan hittem benne, hogy ölbe tett kézzel hagyom, hogy végezzenek vele. Ha a másik
lehetőség az, hogy soha nem találkozunk, semmi gond!
De ez azelőtt volt, hogy megláttam. Hogy beszéltem vele. Hogy hozzám ért. Hogy
megtudtam, milyen lett volna, ha nem hal meg.
Most már tudtam, és éppúgy nem hagyhattam, hogy megöljék, ahogy, mondjuk, Doki
öcsémet se lennék képes egy száguldó autó elé lökni, vagy mérges gombával etetni meg az
anyámat. Nem hagyhatom meghalni Jesset, még ha az is az ára, hogy soha többé nem látom.
Ennél sokkal jobban szeretem.
Ilyen egyszerű.
Persze tudtam, hogy később gyűlölni fogom magam miatta. Fölébredek, és ha eszembe jut,
mit csináltam, soha nem fogom megbocsátani magamnak.
De mégse nézhetem végig bambán, ahogy a szerelmem gyanútlanul besétál a halálos
csapdába. Igaza volt Dominic atyának, az apámnak, de még Paulnak is. Meg kell mentenem
Jesset.
Nem lesz könnyű. Az lett volna könnyű, ha rábökök, ahogy ott áll elképedve, és azt
mondom: „Hé, csak vicceltem!” Ehelyett így szóltam:
– Jesse, hallottad, mit mondtam? Azért jöttem vissza a jövőből, hogy megmentselek egy…
– Hallottam, mit mondott – mosolygott rám szelíden. – Tudja, mégis mi lenne a legjobb?
Ha megengedné, hogy idehívjam Mrs. O'Neilt, aki vigyázna kegyedre, amíg én elmegyek a
doktorért. Az az ember, aki megkötözte, fejbe is verhette…
– Jesse! – Nem hittem a fülemnek. Arra készülök, hogy mérhetetlen áldozatot hozva
megmentsem a szerelmesem életét, ő pedig azzal vádol meg, hogy begolyóztam. – Paul nem
vert fejbe. Jól vagyok, csak egy kicsit még szomjas. De különben kutyabajom. Csak azt
akarom, hogy hallgass végig. Felix Diego ma éjszaka belopózik a szobádba és megfojt. Aztán
elássa a holttestedet, amelyet csak százötven évvel később fognak megtalálni, amikor a
mostohaapám jacuzzit épít a hátsó teraszunk elé.
Lenézett rám, és esküszöm, hogy szánalmat fedeztem föl a tekintetében.
– Komolyan beszélek! Menj haza, oké? Lovagolj haza, és eszedbe ne jusson feleségül
venni a Mariádat.
– Tehát Maria küldte – jelentette ki Jesse, és megint elsötétült az arca a haragtól. – Így
akarja megmenteni a becsületét. Menjen vissza a kisasszonyához, és mondja meg neki, hogy
nem vált be a terve. Nem hagyom, hogy a családja azt higgye, nem merek odaállni eléje és
megmondani az igazat, akárki küldte is hozzám ezzel a dajkamesével, hogy megfélemlítsen.
Holnap meglátogatom, ha akarja, ha nem.
Teljesen paff voltam. Miről beszél? Aztán hirtelen eszembe jutott, mit mondott egyszer:
hogy sok-sok évvel ezelőtt nem azért ment volna a de Silva ranchre, hogy feleségül vegye
Mariát, hanem hogy fölbontsa az eljegyzésüket. Ami arra is magyarázatot ad, miért vitte
magával a lány leveleit, melyeket Jesse földi maradványaival együtt talált meg a
mostohabátyám a kertünkben. A 19. századi illem úgy kívánta, hogy ha fölbontanak egy
eljegyzést, adják vissza az egymásnak írt leveleket. Diego azonban megölte Jesset, mielőtt az
visszaadhatta volna a menyasszonya leveleit, s ezzel elejét vette annak, hogy az apja kínos
kérdéseket tegyen föl a szakítás okára vonatkozólag.
– Várj! Nem Maria küldött. Nem is ismerem őt. Illetve már találkoztunk, de…
– Ismernie kell. Hiszen ő adta magának ezt. – Fölemelte a miniatűrt: – Másképp hogy
került volna magához?
– Az a helyzet, hogy… elloptam. – Látva, hogy elváltozik az arca, rájöttem, hogy megint
hibát követtem el. – Nyugi! – tartottam föl a kezem. – Nem a drágalátos Mariádtól, hanem a

67
Carmeli Helytörténeti Társaság múzeumából, ahol isten tudja, mióta őrizték. Lefogadom,
hogy ha megkérdezed Mariától, még mindig nála van az övé.
– Mondtam, hogy nem készült róla másolat.
– Tudom. De nézd meg ezt. Látod, milyen réginek látszik? A festés megrepedezett, a
keretről jórészt lekopott az aranyozás. Azért, mert több mint százötven éves. Én ezt a jövőben
loptam el, és arra használtam, hogy visszatérjek a segítségével a múltba, és figyelmeztesselek.
– Nem ez volt az igazság, de közel állt hozzá. – Higgy nekem, Jesse! Paul is megerősítheti,
amit mondtam. Elment megkeresni Diegót, hogy megakadályozza, hogy téged…
Jesse kétségbeesetten ingatta a fejét.
– Fogalmam sincs, kicsoda kegyed, de ezt – és az orrom elé dugta a képet – visszaadom a
jogos tulajdonosának. Akármilyen játékot űz velem, ideje befejezni.
Játékot? Azt hittem, nem jól hallottam. A nyakamat kockáztatom érte, ő pedig
megharagszik rám, amiért meglovasítottam azt a hülye képecskét.
– Ez nem játék, oké? Ha játék volna, honnan tudhatnám azt, amit tudok? Hogy Diego és
Maria titokban szereti egymást? Hogy a menyasszonyod, az a gonosz liba nem akar hozzád
menni, de az apja rühelli Diegót, és abban reménykedik, ha elveszed őt, majd elfelejti?
Honnan tudhatnám, miféle tervet főztek ki ők ketten, hogy eltakarítsanak az útból, ráadásul az
legyen a látszat, hogy te szöktél meg a házasság elől?
– Nombre de Dios! – Jesse szitkozódva szökött talpra.
A deszkapadló megroppant a talpa alatt, ami a kísértet Jessevel nem történhetett volna
meg, és megint azt bizonyította, milyen messzire távolodtam a saját világomtól.
Az eleven Jesse a következő pillanatban megragadta a karom, és vadul megrázott.
– Onnan tudja az egészet, hogy Maria elmondta. Vallja be! Tőle hallotta! – Ugyanolyan
hirtelen elengedett és hátat fordított.
– Nézd, sajnálom – szóltam, és komolyan gondoltam. Sejtettem, mit érez. – Mármint azt,
hogy a menyasszonyod meg akar gyilkoltatni, meg a többit. De ha ez megvigasztal, sokkal
jobban jársz, ha nem veszed el. Valahányszor találkoztam vele, engem is ki akart nyírni.
Úgyhogy jobb, ha gyorsan szakítasz vele, mint ha az esküvő után derül ki, miféle aljas
perszóna. Mellesleg azt se tudom, hogy a te idődben el lehetett-e válni.
– Ezt ne halljam többet! – Most már mind a két keze a haját szántotta.
– Mit? Azt, hogy egy aljas liba? Lehet, hogy egy kicsit kemény voltam, de akkor is kész
csapás ez a nő.
– Nem azt, hanem ezt a „te időd”-et. Meg a „jövő”-t. Sajnálom, Susannah kisasszony, de
mégis azt hiszem, hogy el kell mennem a doktorért, mert úgy veszem észre, hogy valami baj
van a fejével.
– Susannah kisasszony?! – Legnagyobb rémületemre könnyek tolultak a szemem sarkába.
Olyan igazságtalannak éreztem a szavait! – Azt mondod, Susannah kisasszony? Ez óriási! –
Már nem törődtem a könnyeimmel… – Idejövök, kockára téve az agysejtjeim épségét, és még
csak nem is hiszel nekem? Vállalom, hogy életem végéig boldogtalan leszek, te meg csak
annyit tudsz mondani az egészre, hogy baj van a fejemmel? Hálás köszönet érte. De hidd el,
jól vagyok. – Akárhogy igyekeztem is palástolni, egyszerre betelt a pohár. Kezembe temettem
az arcom, és már megállíthatatlanul bőgtem. Talán mégis sikerül, gondoltam közben. Talán
sikerült bogarat ültetnem a fülébe azzal, hogy elárultam Maria és Diego tervét, és mégis
inkább hazamegy ma este. Mit tehetnék még hozzá?
Aztán eszembe jutott. Elvettem a kezem az arcom elől, és fölnéztem rá.
– Orvos – mondtam.
– Persze. – Előhalászta a zsebkendőjét és odaadta. Úgy vettem észre, hogy elpárolgott a
haragja. – Hadd hozzam ide az orvost. Csakugyan az az érzésem, hogy annak ellenére, amit
állít, Susannah kisasszony, nincs teljesen jól.
– Nem rólam van szó – ráztam a fejem, és visszaadtam a zsebkendőt. – Hanem rólad.

68
 Enyhe mosoly jelent meg a szája sarkában.
– Rólam? Biztosíthatom róla, kisasszony, hogy még sosem voltam ilyen jó erőben.
Megpróbáltam fölállni, először azóta, hogy eloldozott. Még mindig bizsergett a lábam. De
azért föl tudtam tápászkodni a segítsége nélkül. Ott álltam vele szemben lihegve, de nem a
kimerültségtől.
– Orvos – mondtam még egyszer, és fölnéztem rá. Jó hat hüvelykkel volt magasabb.
Fölszegtem az állam. – Azt mondtad, titokban orvos szerettél volna lenni. Nem szóltál róla az
apádnak, mert tudtad, hogy úgyse engedné. Szüksége van rád a birtokon, mert te vagy az
egyetlen fiú, és nem nélkülözhet olyan hosszú ideig, amíg kijárnád az orvosi egyetemet.
Valami történt vele. A gyanakvás csilláma, amely akkor villant föl a szemében, amikor
odaadtam neki a miniatűrt, hirtelen kihunyt, és a döbbenet vette át a helyét.
– Honnan tud róla? – Megrökönyödve nézett le rám. – Soha senkinek nem árultam el.
Megfogtam a kezét, és én pedig attól döbbentem meg, hogy milyen meleg. Valahányszor
magához ölelt vagy megsimogatta a hajam, és élveztem a kezének melegét, tudtam, hogy nem
valóságos érzés: csak az én fejemben létezik. De ez a meleg valóságos volt. És valóságos volt
a keze is, amelyet olyan jól ismertem. Az igazi Jesse igazi keze.
– Tőled – mondtam. – Te árultad el nekem… a jövőben.
Jesse a fejét csóválta. Egy darabig. De aztán abbahagyta.
– Ez lehetetlen.
– Nem. Nem lehetetlen. Ma éjszaka pedig Diego megöl téged. De csak a tested hal meg, a
lelked itt marad. Azt hiszem, azért, mert nem kellett volna így történnie. – Szelíden fölnéztem
rá, és nem engedtem el a kezét. – Még élned kellett volna. Ezért a lelked itt kóborolt egészen
addig, amíg én, százötven évvel később, ide nem jöttem. Én olyan ember vagyok, aki segít az
ilyen nyugtalan halottaknak. Elárultad nekem, hogy orvos szerettél volna lenni. Most már
hiszel nekem, ugye? Menj haza, és ne gyere vissza soha. Kérlek!
Lenézett az egymásba kulcsolódó kezünkre – az enyém majdnem fehérnek látszott az ő
napbarnított, erős, bőrkeményedéses kezéhez képest –, és nem mondott semmit, mert mit
mondhatott volna? De mert Jesse volt, eltöprengett, hogy mit kellene mondania. Mit volna
helyes mondania.
– Ha ilyesmit tud rólam – szólalt meg lágyan –, ha tudja, hogy orvosnak szerettem volna
tanulni, amiről se Mariának, se másnak nem beszéltem soha, akkor azt hiszem, hinnem kell
kegyednek.
– És azonnal el kell menned innen, Jesse. Ülj föl a lovadra, és menj el.
– Elmegyek. – Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy csak ki kellett volna nyújtania a
kezét, és a tenyerébe zárhatta volna az arcomat. De nem nyújtotta ki. Még mindig éreztem a
melegét, és nem csak a kezéét, hanem az egész testéét. Olyan eleven volt, hogy minden
porcikám, minden hajszálam áthevült tőle. És úgy szerettem!
De ezt soha, soha nem fogja megtudni.
Nem baj. Az a fő, hogy tovább élhet.
– De nem ma este – folytatta, és fejével az istálló ajtaja felé intett, amely mögül eltűntek a
meghosszabbodott árnyékok: lenyugodott a nap. – Ma este ellovagolok de Silváékhoz, hogy
beszéljek Mariával és az apjával. Azaz nem ma, mert már késő van. Ma itt éjszakázom, és
holnap reggel megyek át hozzájuk,
– Nem! Most kell elmenned. És nem hozzájuk, hanem haza! Hát nem érted, hogy
veszélyben vagy?
– Tudok vigyázni magamra, Susannah kisasszony – és szája körül megjelent az ismerős
mosoly. – Nem félek Diegótól.
– De hiszen meg akar ölni!
– Ha jól értettem, kegyed azért jött ide, hogy figyelmeztessen, amiért roppant hálás
vagyok.

69
 – Jesse! – Még egy kétségbeesett kísérletet tettem, hogy megértessem vele a helyzetet. –
Nem szabad ebben a házban töltened az éjszakát! Veszélyes!
– Tudom. De akkor se megyek el. Itt maradok – mutatott körbe – kegyeddel. Egészen
reggelig.
– Itt? – tátottam el a szám. – Az istállóban?
– Kegyeddel.
Beletelt egy percbe, amíg rájöttem, mire készül. Itt vagyok én, aki százötven évet utazott
vissza az időben, hogy megvédjem őt, de most ő akar megvédeni engem. Ez annyira rávallott,
hogy már megint majdnem elbőgtem magam. De csak majdnem, mert a következő
mondatával igencsak zavarba hozott:
– De meg kell kérdeznem, hogy miért tette. Miért figyelmeztetett Diego merényletére?
Mert szeretlek. Két egyszerű szó, amit azonban nem mondhatok ki Jesse előtt. Már így is
azt hiszi, hogy elment az eszem. Nem ronthatom tovább a dolgot.
– Mert nem igazságos, ami veled…
De mielőtt befejezhettem volna a mondatot, férfi hangját hallottam kintről:
– Señor de Silva!
Nem Mr. O'Neil hangja volt.

70
 17. FEJEZET
Éreztem, hogy megfagy a vér az ereimben. Ismertem ezt a hangot. A gazdája egyszer már
meg akart ölni.
– Ő az – súgtam. Persze fölöslegesen, mert Jesse nyilván ugyanolyan jól tudta, ki az.
Előrehajolt, és az arca előtűnt az árnyékból. Megkönnyebbülten állapítottam meg elszánt
kifejezéséből, hogy kezd hinni nekem.
– Ki van ott? – szólt ki. Fölvette a lámpást, és följebb csavarta a belet, hogy több fényt
adjon. A lenti férfi spanyolul mondott valamit, amit nem értettem, kivéve a két utolsó szót:
Felix Diego!
Tehát megjött. Épségben. Már nem lehet visszakozni. Jesse is spanyolul válaszolt. Diego
ezt követő szavait túlságosan selymesnek, szinte alázatosnak éreztem. Talán megkérte
valamire Jesset, aki azonban kereken visszautasította. Hallottam, hogy Diego léptei
eltávolodnak. Szólni akartam, de Jesse fölemelte a kezét: nem volt biztos benne, hogy
csakugyan elment.
Később, amikor az este éjszakába fordult, és csak azt lehetett látni, amire a lámpás fénye
rávetült, így szólt:
– Felix volt az. Azt mondta, Maria apja küldte, hogy győződjön meg róla, kényelmes-e a
szállásom, holnap pedig kísérjen el hozzájuk.
– Máskor is elkísért?
– Nem.
– Mit feleltél?
– Azt, hogy minden rendben. – A kérdésemre válaszolt, de leolvastam az arcáról, hogy
messze járnak a gondolatai. Összevetette azt a hihetetlen históriát, amit tőlem hallott, azzal,
ami az imént történt, és nem tetszett neki az eredmény. – Azt mondtam, hogy egész éjszaka itt
leszek, mert beteg a lovam. Erre megjegyezte, hogy ő úgy látta, semmi baja a lovamnak, és
igyunk meg odalenn egy üveggel.
– Ugye nem egyeztél bele? – kérdeztem visszafojtott lélegzettel.
– Persze hogy nem. Azt hiszem, igaza volt, kisasszony: csakugyan rosszat forral ellenem.
Magamba fojtottam azt a kaján megjegyzést, hogy „na ugye”, mert mi értelme lett volna?
Enélkül is elég lehangoltnak látszott. Vagy inkább döbbentnek. Legalábbis addig, amíg pár
pillanattal később meg nem roppantak a létra fokai: valaki fölfelé jött. Azt hittem, Diego, és
már indultam is, hogy lelökjem. De Jesse elém állt és kinyújtotta a kezét, hogy
megakadályozzon benne.
A fölfelé kapaszkodó alak azonban nem Diego volt.
– Ez óriási! – morogta Paul, amikor fölért a létra tetejére, és meglátott bennünket. – Ő mit
keres itt? – nézett mogorván Jessere.
– Megtalált – mondtam. Azt nem említettem meg, hogy minek köszönhetően talált meg.
Jesse a maga részéről csak odabiccentett felé, tőlem pedig azt kérdezte:
– Ő kötözte meg?
Paul még egyszer megnézte, kicsit figyelmesebben, mint az előbb. Ha észrevette is,
menyire más elevenen, mint holtában, nem adta jelét.
Persze azt kellett volna felelnem, hogy nem, mert tudhattam volna, mi következik. De nem
gondolkodtam, csak mondtam a magamét. Egészen addig, amíg észre nem vettem, hogy Jesse
keze ökölbe szorul.
– Ne! Várj! – kiáltottam. De elkéstem. Jesse úgy vetette rá magát, mint egy rögbijátékos.
Lerántotta a földre, és akkora erővel csapta oda, hogy a lovak nyihogni és dobogni kezdtek
odalenn.
– Hagyd abba! – Megpróbáltam szétválasztani őket, de mintha egy hegyet akartam volna
kettészakítani.

71
 – Szedd le rólam, Suze! – kiáltotta Paul kétségbeesetten.
De Jesse magától is elengedte, és zihálva lépett hátrább. Az inge kigombolódott, úgyhogy
megláttam izmos mellkasát. A helyzet súlyossága ellenére muszáj volt elismeréssel adóznom
a látványnak.
– Mi a jó… – Paul föltápászkodott és lesöpörte magáról a rátapadt szénaszálakat. – Az
istenért, Suze, mit mondtál rólam neki? Nem tudja, hogy én vagyok itt a jó fiú? Te akarod…
– Tudja – szakítottam félbe.
Paul abbahagyta a tisztálkodást, és csúfondárosan nézett rám.
– Tudja? Pontosan mit?
– Hogy meg akarjuk menteni – erősítettem meg komoran.
– Akarjuk? Mi okozta ezt az apró szívbéli változást? Azt hittem…
– Az ezelőtt volt – vágtam rá.
– Mi előtt?
– Mielőtt megláttam.
Paul nem szólt semmit, ami elég szokatlan volt. Jesse természetesen nem tudta, miről
beszélünk. Még midig dühös volt Paulra, amiért megkötözött.
– Fogalmam sincs, hogy abban az időben, amelyből jött, normálisnak tekintik-e, ha egy nőt
megkötöznek és zsebkendőt tömnek a szájába – mondta szigorúan –, de hadd jegyezzem meg,
hogy az én időmben az ilyesmi börtönbe juttatja az illető úriembert. – Ezt az „úriember”-t úgy
ejtette ki, hogy tudni lehetett, egyáltalán nem tartja annak Pault.
– Mit mondjak, a kísértetedet jobban kedveltem – vágott vissza emez.
Jobbnak láttam témát változtatni:
– Felix Diego itt van.
– Tudom. – felelte Paul. – Idáig kísértem.
– Azt hittem, elintézed.
– Nem mehettem oda hozzá mindenki szeme láttára, hogy kiverjem belőle a szuszt.
– Miért nem?
– Azért, mert meglincseltek volna.
– De hát csak vissza kellett volna menned a jövőbe!
– És hagytalak volna téged itt megkötözve? Muszáj volt visszajönnöm, hogy
megszabadítsalak. – Pillantása Jessere siklott. – Azt persze nem tudtam, hogy a mesebeli
herceg megelőzött.
– Most mit csináljunk? – kérdeztem.
Paul Jessere nézett:
– Mire készül a csodafiú?
– Csodafiú?! – Jesse fenyegetően nézett rá. – Ez a ficsúr a jövőben a barátom lenne? –
kérdezte tőlem.
– Nem – feleltem. Paulnak pedig: – Megpróbáltam rávenni, hogy menjen el, de nem
hajlandó.
– Figyelj ide, haver – fordult Paul Jesse felé. – Amit mondok, nem azért mondom, mert
odavagyok érted. De ha itt maradsz, feldobod a talpad. Úgy, ahogy mondom. Ez a Diego
nagyon ért hozzá.
– Nem félek tőle.
– Király! – Paul leült egy szénakötegre. – De ha Diego beállít, egy füst alatt minket is
elintézhet.
Azt akartam mondani, hogy ez ki van csukva, de Jesse megelőzött:
– Ha azt hiszi, hogy megint egyedül hagyom a kisasszonnyal, félreismert engem abban a
jövőben, amelyről beszéltek.

72
 – Nem is vártam tőled mást, Jesse – jelentette ki Paul. – Akkor várjunk. És ha az ipse
visszajön és azt hiszi, hogy elaludtál, tehát nyugodtan végezhet veled, szépen elkapjuk. –
Ezzel hátradőlt és kényelmesen elfészkelődött a szénában.
– Nem. – Jesse fölszegte az állát, de a hangját nem emelte föl. Mégis acélkeményen
csengett. – Én kapom el.
– Tulajdonképpen nincs kifogásom ellene. De Suze meg én direkt azért jöttünk, hogy…
– Megmondtam, hogy én kapom el – ismételte meg Jesse azon a jeges hangon, melyet
akkor használt, ha nagyon pipa volt. – Azért jött ide, hogy engem tegyen el láb alól, úgyhogy
én fogom megakadályozni ebben.
– Oké – bólintott Paul. – Majd ébresszetek föl, ha itt az ideje olajra lépni. – Sóhajtott,
fölvette a lópokrócot, kiterítette a padlás sötét sarkában, és legnagyobb döbbenetemre
behunyta a szemét, mint aki máris alszik.
Jessere néztem és láttam, hogy utálkozva figyeli. Észrevéve, hogy én pedig őt figyelem, az
iméntinél valamivel szelídebben megkérdezte:
– Maguk ketten jó barátok ott, ahonnan jöttek?
– Izé… Nem igazán. Inkább kollégák vagyunk. Neki is megvan az a bizonyos adottsága…
– Hogy ide-oda utazhat az időben?
– Igen. És egyebekre is képesek vagyunk.
– Miután végzek Diegóval, visszamennek oda, ahonnan jöttek?
Megütötte a fülemet, hogy nem azt mondta, „ha”, hanem „miután”.
– Igen – feleltem, és megpróbáltam nem gondolni arra, milyen hihetetlenül nehéz lesz
nekem az a pillanat.
– De miért akarnak segíteni nekem?
Csak most tudatosodott bennem, hogy amikor először tette föl ezt a kérdést, nem
válaszoltam rá. A lámpa szelíd fényében (lejjebb csavarta a lángot, hogy Diego majd azt
higgye, alszik és észrevétlenül odalopózhat hozzá) még sokkal helyesebbnek láttam, mint
eddig. Sötétbarna szeme melegen fénylett, s a szempillái olyan sötétek voltak, mint a padlás
távoli sarkai. Erős, mégis lágyan ívelt szája (amely sokkal ritkábban csókolt meg, mint
szerettem volna, és minden valószínűség szerint nem is fog megcsókolni többé) hipnotikusan
vonzott. Muszáj volt elkapni róla a szemem, s a farmernadrágom fölhasogatott térdére
szegezni.
– Mert ez a dolgom. – Valami történt a torkommal, mert a szokottnál is rekedtebben törtek
föl belőle a szavak.
– Ezt mindenkivel megcselekszi, aki idejekorán távozik a világról?
– Nem – ráztam a fejem. – A te eseted kivételes.
– A kegyed korában élő lányok mind ilyenek?
– Úgy érted, hogy mediátorok-e?
– Nem. Hanem hogy ilyen bátrak-e.
– Nem vagyok bátor – vallottam be gyászos mosollyal.
– De hát itt marad, noha tudja… legalábbis azt hiszi, hogy szörnyű dolog fog történni.
– Persze. Hiszen épp emiatt jöttem ide. Hogy megakadályozzam. Azaz… őszintén szólva
azért jöttem – óvatos pillantást vetettem Paul felé, ha netán hallgatózik (valószínűleg
hallgatózott) – hogy őt akadályozzam meg abban, hogy leállítsa Diegót. Mert ha nem halsz
meg ma éjszaka, mi ketten sose találkozunk a jövőben, ahonnan jöttem, és ezt nem tudnám
elviselni. Sőt ott, a jövőben te is azt mondtad, hogy nem szeretnéd. De itt vagyok, és hagyom,
hogy így legyen. Úgyhogy lásd be, egyáltalán nem vagyok bátor.
Nem hiszem, hogy megértette. De nem törődtem vele. Remélhetőleg kihallotta belőle a
mentegetőzésemet, mert úgy éreztem, ezzel tartozom neki.
– Szerintem téved.
Nyilván a bátorságomra értette. De hát mit tudott ő minderről?

73
Rámosolyogtam.
És ekkor meghallottam.

74
 18. FEJEZET
Pedig nem különösen érzékeny a fülem. Mégis meghallottam, hogy megnyikordul az
istálló ajtaja. Jesse megmerevedett: ő is hallotta. Egy másodperccel később láttam, hogy Paul
is fölül. Tényleg nem aludt.
Feszült csendben vártunk. Még lélegezni sem mertünk. Aztán még egy nyikorgó hangot
hallottam. Egy csizmáét a létra fokain.
Diego. Csak ő lehet az. Azért jön, hogy megölje Jesset.
Jessenek éreznie kellett a nyugtalanságomat, mert tenyérrel fölfelé felém emelte a kezét,
ami az „állj!” egyetemes jele. Azt akarta, hogy bízzuk rá a betolakodót. Aztán megláttam
Diego fejét és vállát: egy fekete foltot a padlás enyhébb sötétjében.
Lassan, óvatosan föllépett a padlásra, nehogy fölébressze az áldozatát. Egyre közelebb jött
– már csak két yardnyira volt, majd egyre… Én pedig előrehajoltam, készen arra, hogy
lesújtsak. Jó magas volt, engem pedig a legjobb akarattal se lehet fekete öves harcművésznek
nevezni. Egy pillanatra még a hazaröppenés ötlete is eszembe jutott.
Most Paul tette a kezét a karomra, hogy visszatartson, s Jesse maga oldja meg a helyzetet.
Tulajdonképpen furcsa volt, hogy ebben az egyben Jesse oldalán áll, amikor minden másban
az ellenfele.
Fél yard – Diego már csak ennyire volt az alvónak hitt Jessetől. Az övéhez nyúlt; a lámpás
halvány fényében megcsillant rajta a csat, ugyanaz, amelyik később valahogy a padlásunkra
került. Abban a pillanatban, amikor az öv két végét a kezére tekerte, hogy így fojtsa meg
áldozatát, a csöndet kettévágta Jesse rideg, magabiztos hangja. Spanyolul mondott valamit.
Miért a franciát választottam a spanyol helyett?!
Diego úgy megdöbbent, hogy hátrált egy lépést.
– Mit mondott? – sziszegtem Paul fülébe, akit nem tett boldoggá a tolmács szerepe, de
válaszolt:
– Azt, hogy „tehát igaz”. De csönd, hadd halljam a többit is.
Diego gyorsan magához tért, és nem eresztette le az övet markoló kezét. Mondott valamit.
Spanyolul. Most nem kellett biztatnom Pault:
– Azt mondta: „Szóval tudod. Azért jöttem, hogy megöljelek.”
Megint Jesse beszélt. Csak egy nevet értettem belőle.
– Azt kérdezte: „Maria küldött?”
Diego fölnevetett. Majd bólintott. Aztán előreugrott. Egyenesen Jessere.
Nem sikoltottam. Először nagy levegőt vettem, hogy sikoltsak, de visszafojtottam. Mert
Jesse ahelyett, hogy kigurult volna a támadója alól, ahogy én csináltam volna, lelökte
magáról, fölpattant és összekapaszkodott vele. Láttam, hogy veszélyesen megközelítik a
padlás szélét, amely alatt tizenkét lábnyi mélység tátongott. A sűrű homályban nem tudtam
pontosan követni az eseményeket, de abban biztos voltam, hogy súly tekintetében Diegóé az
előny.
Már mi is talpon voltunk, ők azonban nem vettek észre bennünket. Előre akartam rohanni,
hogy segítsek, de Paul megfogta a karomat:
– Fair küzdelem.
Ám amikor egy pillanattal később lihegve szétváltak, és Diego eldobta az övet,
észrevettem, hogy szó sincs fair küzdelemről. Ugyanis előrántott egy kést, amely gonoszul
megvillant a földön levő lámpás fényében.
Süvítve tódult ki a levegő a tüdőmből.
– Jesse! – visítottam. – Kés van nála!
Diego megperdült.
– Ki van itt? – kérdezte angolul. A pillanatnyi kihagyás lehetővé tette, hogy Jesse is
elővegye a csizmaszárából a kését. Azt, amelyikkel az én köteleimet vágta el.

75
 – Megölik egy…
– De hiszen épp ezt akarjuk – súgta Paul, és még erősebben szorította a karomat. Nem
értettem, mi jár az eszében. Jesse és Diego lihegve körözött egymás körül, s minden lépéssel
közelebb jutottak a padlás pereméhez. Megállíthatnánk őket. Miért nem tesszük?
Mégis Diego oldalán állna? Az egész csak színjáték volt? Tényleg nem találta meg Diegót
a nap folyamán? Vagy csak megjátszotta a keresését, hogy majd végigélvezhesse Jesse
halálát? Csak ez lehet az oka a késlekedésének.
Kitéptem magam a szorításából.
– Azt akarod, hogy Jesse meghaljon! – üvöltöttem rá. – Azt akarod, ugye?
– Viccelsz? Az egyetlen oka annak, hogy idejöttem, az volt, hogy megakadályozzam!
– Akkor miért nem segítesz neki?
– Nincs szükségem a segítségére! – kiáltotta Jesse, amikor Diego ismét feléje lendült.
– Kik ezek? – vicsorgott az.
– Ne törődj velük. Ez csak kettőnkre tartozik.
– Hallottad – súgta Paul. – Úgyhogy nyugi.
Hogy nyugodhattam volna meg, amikor a barátom… oké, nem teljesen a barátom, élet-
halál harcot vív? Majd kiugrott a szívem a mellemből, alig kaptam levegőt, amikor azt láttam,
hol az egyik, hol a másik kés villan meg, miközben egymást kerülgetik.
A következő másodpercben Diego hirtelen hátranyúlt és…
És magához rántott engem. Az egyik pillanatban még Paul mellett álltam a félelemtől és
izgalomtól reszketve, a másikban pedig Diego előtt, aki a torkomnak szegezte a késpengét.
– Dobd el a kést! – kiáltott rá Jessere. Olyan közel tartott magához, hogy éreztem, ahogy a
hang végiggurgulázik a torkán. – Vagy meghal a lány.
Láttam, hogy Jesse arcából kifut a vér. De nem habozott: azonnal eldobta a kését.
– Suze! – kiáltotta Paul. – Tűnés!
Eltartott egy másodpercig, amíg rájöttem, mire gondol. Elég, ha magunk elé képzeljük azt
a folyosót, amelyet én annyira gyűlölök: a kétféle létezés közti átmenet helyét, és máris mind
a ketten ott leszünk.
De mielőtt behunyhattam volna a szemem, Diego ellökött maga elől, és megint Jessere
rontott. Sikoltani akartam, de a torkom úgy kiszáradt, hogy egy hang se jött ki rajta.
Nem zuhantam le a padlásról. Valami keményre estem, fémre vagy inkább üvegre, amely
csörrenve tört össze alattam. A lé szétfolyt és eláztatta a szénát.
A lámpás! Arra estem rá. Egy pillanatba se telt, és a széna lángra lobbant. Narancsvörös fal
választott el a többiektől. Láttam őket odaát: Paul rémülten meredt rám, Jesse és Diego
pedig… Jesse azt igyekezett megakadályozni, hogy Diego a szívébe döfje a kését.
– Paul! – sikoltottam. – Segíts Jessenek!
De Paul csak állt és bámult. Végül Jesse volt az, aki ellökte magától a támadóját, és
hátracsavarta a kést fogó kezet. Diego fölüvöltött a fájdalomtól, és elejtette a kést. Jesse ekkor
előreugrott és az arcába vágott, amitől lezuhant a padlásról.
Hallottam, hogy óriási csattanással vágódik az istálló padlójának. Egy reccsenés: kitörte a
nyakát.
A lovak harsányan nyerítettek és az istálló falát rugdalták. Megérezték a füstszagot.
O'Neilék is: kintről kiáltozás ütötte meg a fülemet.
– Megölted! – kiáltottam a tűzön át Jessenek, aki lihegve állt a padlás szélén. Paul még
mindig engem nézett.
– Suze!
– Megölte, Paul! Jesse, élni fogsz! Élni fogsz! – kiáltottam boldogan Jessenek.
De ő nem látszott boldognak.
– Susannah! Maradjon ott, ahol van!

76
 Csak most vettem észre, hogy a tűz teljesen elvágott a padlás többi részétől. A lángok és a
füst beszorított a sarokba. A füst olyan sűrű lett, hogy alig láttam kettőjüket. Nem csoda, hogy
Paul olyan dermedten bámult: a tűz csapdájába estem. A következő pillanatban egy nehéz
tárgy repült felém a füstön és a lángokon áttörve, és levert a lábamról. Újabb másodpercbe
került, amíg rájöttem, hogy Jesse az, aki abba a lópokrócba csavarta magát, amely alatt az
éjszaka aludtam, és amely már szintén füstölt és parázslott.
– Jöjjön! – Jesse lerázta magáról a pokrócot, megragadta a kezem, és talpra rántott. – Nincs
sok időnk!
– Suze! – hallottam Paul üvöltését; látni nem láttam, olyan sűrű volt a füst.
– Menjen le! – kiáltott rá Jesse. – Segítsen kivezetni a lovakat!
De Paul nem figyelt rá.
– Suze! Tűnés! Azonnal! Ez az egyetlen esélyed!
Jesse rugdosni kezdte a padlás oldalfalát. Tűnjek el? Talán a füst volt az oka, hogy olyan
nehezen forgott az agyam. De lehetetlennek tartottam, hogy most eltűnjek. Nem hagyhatom itt
Jesset. Nem azért jöttem, hogy miután megmentem, hagyjam elpusztulni az égő istállóban.
– Suze! – hallottam újra. – Tűnés! Én is azt csinálom! Odaát találkozunk!
Odaát? Hol? Megőrült?
Recsegést-ropogást hallottam. Jesse megfogta a kezem.
– Ki kell ugranunk! – kiáltotta.
Hűvösség csapta meg az arcom. Friss levegő! Jessenek sikerült annyi deszkát kirúgnia,
hogy egy ember keresztülpréselhette magát a nyíláson. És megláttam a csillagokat.
– Érti, mit mondok? – Az arca egészen közel volt az enyémhez. Olyan közel, hogy meg is
csókolhatott volna. Miért nem csókol meg? – Kiugrunk. Hármat számolok. – Ölbe vett. –
Egy! – Hallottam a szívdobogását az enyém fölött. – Kettő! Három! – És már szálltunk is a
levegőben. Tényleg szállunk, jöttem rá. És mintha a friss levegő az agyamból is kifújta volna
a füstöt, egyszerre rájöttem, mi történt. Jesse meg én lefelé repülünk, a föld felé, amely
valahogy sokkal távolabbinak látszott, mint addig.
Úgyhogy azt az egyet tettem, amit tehettem: behunytam a szemem, szorosan
hozzásimultam, és az otthonomra gondoltam.

77
 19. FEJEZET
Akkora erővel zuhantam a földre, hogy elállt a lélegzetem. Mintha egy vasúti sínnel vertek
volna hátba, ami egyszer már előfordult velem, úgyhogy tudtam, milyen érzés. Bénán
feküdtem, és se levegőt venni, se moccanni nem bírtam. Semmire se voltam képes a fájdalom
érzékelésén kívül.
Aztán lassan visszatért a tudatom. Meg tudtam mozdítani a lábam, ami jó jel volt. A
karomat is. Majd a lélegzetem is visszatért. Minden tagom fájt, de nem számított.
Meghallottam a tücsköket. Nem a tűztől megriadt lovak nyerítését, nem a körülöttem
tomboló tűz zúgását, még csak nem is a saját ziháló lélegzésemet, hanem a tücsköket: mintha
nem lett volna jobb dolguk, mint hangosan ciripelni. Kinyitottam a szemem, és a füst meg a
lángoló istálló helyett a csillagokat láttam. A csillagok százait, ahogy sok millió mérfölddel
távolabb hidegen izzottak.
És a házunkat láttam. Nem Mrs. O'Neil fogadóját, hanem a mi házunkat. A hátsó kertben
feküdtem, nem messze az Andy által épített jacuzzitól. Valaki égve felejtette az alján a
világítást.
Éltem. És otthon voltam. Mégpedig nem egyedül. Valaki ott térdelt mellettem, és a
nevemen szólított:
– Suze! Jól vagy, Suze? – Paul paskolt, ott is, ahol fájt. El akartam tolni a kezét, de addig
veregetett, amíg meg nem szólaltam:
– Hagyd abba!
– Eszerint nem esett bajod – állapította meg, és lerogyott mellém a fűbe. A holdvilágnál
sápadtnak láttam az arcát. És megkönnyebbültnek. – Hála az égnek! Az előbb nem mozdultál.
– Jól vagyok. – Aztán eszembe villant, hogy mégse. Jesse… Elveszítettem Jesset.
Megmentettük, de örökre elveszítettem. A szívemet satuba szorította a fájdalom, amely sokkal
nagyobb volt, mit amit akkor éreztem, amikor nekicsapódtam a földnek.
Jesse elment. Örökre. Illetve…
Ha elment, hogy emlékezhetek rá?
Felkönyököltem, nem törődve a bordámba hasító fájdalommal.
És ekkor megláttam. Néhány lábnyira feküdt hason, és nem moccant. Nem is vibrált.
Paulra néztem, aki visszapislogott rám.
– Gőzöm sincs, hogy történt – mondta úgy, mint aki alig tudja kipréselni magából a
szavakat. – Mind a ketten itt voltatok, mire ideértem.
Ekkor már négykézláb csörtettem Jesse felé a fűben. Azt hiszem, sírtam, mert mindent
homályosan láttam.
– Jesse!
Tényleg ő volt. Az igazi Jesse. Az élő.
Csak éppen nem látszott annak. Megtapintottam a nyakát, hogy érezni lehet-e a pulzusát.
Éreztem, de alig. Lélegzett, de éppen csak. Féltem megmozdítani. De még jobban féltem attól,
hogy semmit se tegyek.
– Jesse! – Nagy nehezen hanyatt gurítottam és megráztam a vállát. – Én vagyok az! Térj
magadhoz!
– Ez nem használ, Suze – szólalt meg Paul. – Én már megpróbáltam. Itt van és mégsincs
itt. Vagyis nem igazán.
Az ölembe fektettem Jesse fejét, és ringatni kezdtem. A holdfényben halottnak látszott. De
nem volt az. Ha halott lenne, tudnom kellene róla.
– Ezt eltoltuk – folytatta Paul. – Nem lett volna szabad visszahozni.
– Nem is akartam – védekeztem olyan gyönge hangon, hogy még a tücskök is túlciripeltek.
– Nem szándékosan csináltam.
– Tudom. De… azt hiszem, vissza kellene juttatnod.

78
 – Hova vissza? – fortyantam föl. Most én harsogtam túl a tücsköket, annyira, hogy
ijedtükben elhallgattak. – Abba a tűzvészbe?
– Nem. De szerintem nem maradhat itt így.
Tovább dajkáltam Jesse fejét, és majd szétvetett a düh. Nem igazság! Erre senki nem
figyelmeztetett. Dr. Slasky se mondott egy kukkot se róla. Csak azt mondta, képzeljem
magam elé azt a helyet és időt, ahova el akarok jutni, és…
És semmihez ne érjek hozzá, amit nem szeretnék magammal vinni az időutazásra.
Felnyögtem és Jessere borultam. Az én hibám!
– Hadd próbáljam meg én – tette a kezét a vállamra Paul. – Hátha vissza tudom juttatni.
– Nem tudod. – Olyan hidegnek éreztem a saját hangomat, mint Diego késpengéjét a
nyakamon. – Az megölné. Ő ugyanis nem mediátor, hanem ember.
– De hátha tényleg meg kellett volna halnia. Ahogy te is mondtad. Hátha nem kellett volna
beavatkoznunk.
– Csúcs! – Keserűen fölnevettem. – Most egyetértesz velem? – Ha a kétségbeesésen kívül
más érzelemre is képes lettem volna, tutira gyűlölöm. De még gyűlölni se tudtam. Csak
Jessere tudtam gondolni. Nem azért mentettem meg az életét, hogy ölbe tett kézzel nézzem a
halálát.
– Menj az autóbeállóhoz, és azon át a házba – mondtam színtelen hangon. – Azt az ajtót
mindig elfelejtik bezárni. Az ajtó mellett egy kampón lóg az anyám kocsijának a kulcsa. Hozd
ide, és segíts beemelni Jesset az autóba.
Paul úgy nézett rám, mintha megbuggyantam volna.
– El akarod vinni valahova?!
– Persze, te lüke. A kórházba.
– De Suze!
– Csináld, amit mondtam!
Tudtam, hogy értelmetlennek tartja, de kihozta a kulcsot, és segített beemelni Jesset az
anyám autójába. Nem volt könnyű, de együttes erővel sikerült végül. Igaz, ha egyedül kellett
volna csinálnom, akkor is boldogultam volna valahogy.
Paul vezetett, én továbbra is Jesse fejét tartottam az ölemben. Az eszembe se jutott, hogy
talán fölösleges az egész. Csak az járt a fejemben, hogy a kórházban esetleg meg tudják
menteni. Az orvostudomány olyan sokat fejlődött az elmúlt évtizedekben! Miért ne
menthetnének meg egy olyan embert, aki egy másik idősíkból jött át?
De nem sikerült. Pedig megpróbálták. Futva jöttek a hordággyal, miután Paul bement és
elmondta, hogy egy ájult ember van a kocsinkban. Oxigénmaszkot tettek az arcára, s közben
az ügyeletes orvos engem faggatott: Drogozott? Túl sokat ivott? És mi ez a maskara rajta?
Rohama volt? Fájt a feje? Nem mondta, hogy zsibbad a karja?
Jesse öntudatlanságára nem volt magyarázat: hosszú órák után erre a megállapításra
jutottak az orvosok. De talán a CT vizsgálat többet árul el. Nem tudom-e véletlenül, milyen
biztosítása van Jessenek? Vagy legalább azt, hogy mi a biztosítási kártyájának a száma? A
legközelebbi rokonának a telefonszáma?
Reggel hatkor vették föl. Hétkor telefonáltam az anyámnak, és elmondtam, hogy a
kórházban vagyok egy barátommal. Nyolckor pedig azt az embert hívtam föl – az egyetlent –,
aki talán meg tudja mondani, mi a teendő.
Tudtam, hogy Dominic atya az éjszaka jött vissza San Franciscóból, és egész éjszaka
vezetett. Egy szó megjegyzés nélkül hallgatta végig a beszámolómat, amely így hangzott:
– Dom atya, azt hiszem, szörnyű dolgot követtem el! Nem akartam, de… Jesse itt van
velem! Az igazi Jesse! Az élő! A kórházban! Könyörgök, jöjjön ide!
Eljött. Amikor megláttam szikár, magas alakját, majdnem megint elájultam.
Nagy nehezen föltápászkodtam a műanyag székről, amelyen órák óta ültem, és a következő
pillanatban már a nyakában lógtam.

79
 – Mit csináltatok? Mit csináltatok? – hajtogatta.
– Rosszat – vallottam be. – De nem szándékosan tettük.
– Meg akartuk menteni az életét – vette át a szót Paul. – Majdnem sikerült…
– Addig, amíg én vissza nem hoztam véletlenül. Jaj, Dom atya!
Csöndre intett, és bement a függöny mögé, ahol Jesse feküdt olyan csöndesen, hogy alig
emelkedett és süllyedt rajta a lepedő. A kísértet Jesse is élőbbnek látszana, mint ő most,
állapítottam meg magamban.
Az atyát annyira megdöbbentette a látvány, hogy önkéntelenül keresztet vetett. Egy nővér
fogta Jesse csuklóját, és egy blokkra jegyezte a pulzusszámát. Meglátva az atyát, szomorúan
rámosolygott, majd kiment.
Dominic atya lenézett Jessere, és csak most vettem észre, hogy párás a szemüvege. De nem
mondott semmit.
– Azt akarják tudni, milyen biztosítása van, mielőtt további vizsgálatokat végeznének –
közöltem keserűen.
– Értem.
– Nem tudom, mennyivel lennének attól okosabbak – szúrta közbe Paul.
– Te nem tudod – förmedtem rá dühösen, mert nem haragudhattam arra, aki leginkább
megérdemelte volna: saját magamra. – Talán tehetnek még valamit. Talán…
– Nem itt van valahol a nagyapád? – kérdezte az atya Paultól.
– De.
– Nem ártana meglátogatnod – ajánlotta ridegen az atya. – Ha eszénél van, talán adhat
valamilyen tanácsot.
Paul lebiggyesztette az ajkát.
– Velem nem áll szóba. Akkor se, ha ébren van.
– Szerintem ha van valamilyen tanulsága ennek a históriának, az az, hogy az élet gyorsan
elszáll. És hogy a lyukas kerítést mielőbb meg kell javítani. Menj és kérj tőle bocsánatot!
Paul tiltakozni akart, de az atya olyan pillantást vetett rá, hogy gyorsan becsukta a száját,
és sértődötten elvonult.
– Ne haragudj rá túlságosan, Susannah – szólt Dominic atya. – Azt hitte, helyesen
cselekszik.
Fáradt voltam az ellenkezéshez. Csak ennyit mondtam:
– Meg akart fosztani Jessetől Még az emlékétől is.
– Talán az is jobb lett volna ennél – intett az atya a mozdulatlan Jesse felé. Ami azt illeti,
igaza volt. – Úgyis távoznia kellett volna egyszer.
– Tudom. – Alig bírtam kimondani: mintha gombóc szorult volna a torkomba.
Hirtelen eszembe jutott, hogy Dominic atya életében is szerepelt egy kísértet. Egy lány
kísértete, akibe beleszeretett. Talán ugyanolyan erősen, mint én Jessebe.
– Sa-sajnálom Dom atya – dadogtam; a torkomban akkorára dagadt a gombóc, hogy
majdnem megfulladtam. – Erről megfeledkeztem.
Szomorúan mosolygott, aztán még egy pillantást vetett Jessere.
– Nem hiszem, hogy én sokat tehetnék. Legföljebb a biztosítását intézhetem el. Nemsokára
visszajövök. Hozzak neked valamit? Ettél már?
Annyira nevetséges feltételezés volt, hogy le tudnék nyelni egy falatot is, hogy akaratlanul
elnevettem magam.
– Köszönöm, de nem kérek semmit.
– Rendben – Dominic atya az ajtóhoz ment, de megállt és visszanézett. – Sajnálom,
Susannah, hogy nem voltam itt. És még jobban elszomorít, hogy azt kell mondanom neked,
nem végződhetett volna másképp.
Jó egy percig semmi sem jutott az eszembe. Dominic atyának igaza van: ez itt a vég.
Bárhogy tagadom is, Jesse a halálán van. A szemem láttára fog meghalni. Ráadásul az én

80
hibámból. Hiába vigasztaltam magam azzal, hogy akárhova kerül, az is jobb, mint az a félig-
élet, ami mellettem várt volna rá, ettől még ugyanúgy fájt.
Lerogytam az ágya melletti székre, de úgy záporoztak a könnyeim, hogy semmit se láttam.
Nem hangosan sírtam, mert nem akartam, hogy berohanjon egy nővér egy nyugtató
injekcióval vagy akármivel. Igazából az anyámat akartam. Azaz még inkább az apámat. Hol
van most, amikor csakugyan szükségem lenne rá?
– Susannah!
Jesse sírjára gondoltam, melynek feliratát Dominic atyával együtt fogalmaztuk meg és
vésettük a kőre. Mi van most abban a sírban, ha Jesse teste itt van? Nyilván semmi. Üres. De
már nem sokáig lesz az.
– Susannah!
És ha visszatekintek a múltba, vajon mit csinál most Mr. és Mrs. O'Neil? Bizonyára az
istállójuk romjai közt kutakodnak. Egy szénné égett holttestet biztosan találnak. De tudni
fogják-e, hogy nem Jesseé? És Jesse családja lezárja-e magában az ügyet, vagy tovább töri a
fejét azon, mi történt a szeretett fiúval és testvérrel?
De sose fogják megtudni, hogy az ott nem Jesse, hanem Diego teste, és a fiukként fogják
eltemettetni azt, aki nem a fiuk volt.
Egy kezet éreztem a vállamon. Valaki mégis van itt. Valaki látja, hogy kisírom a két
szemem. Miért nem hagynak egy kis időt arra, hogy meggyászoljam a szerelmemet?
– Menjen innen! – förmedtem rá. – Nem látja, hogy…
Ekkor vettem észre, hogy a mellettem álló valaki halványan izzik.

81
 20. FEJEZET
Olyan hevesen pattantam föl ültömből, hogy fölborítottam a széket. Levegőért kapkodtam,
s a szemem egyszerre csontszáraz lett, úgy kimeresztettem.
Mert az eszméletlen Jesse ágya mellett ott állt Jesse.
Az egyikről a másikra néztem, és nem hittem a szememnek. Pedig amit láttam, valóság
volt: a két Jesse. A halott és a haldokló.
– Je-Jesse – dadogtam, és füstszagú kabátujjammal lesöpörtem az arcomról a könnyeimet.
Jesse azonban nem rám, hanem az ágyon fekvő önmagára nézett.
– Susannah, mit… mit tettél? – súgta.
Olyan boldog voltam, hogy látom, hogy nem tudtam gondolkodni. Csak megragadtam a
kezét.
– Visszamentem – gagyogtam végül. – Az időben.
Levette a szemét az ágyon fekvő alakról, és az enyémre szegezte. Nem látszott boldognak.
– Visszamentél? Slater nyomában? Azután, hogy megmondtam, tudok vigyázni magamra?!
– Valósággal tajtékozott. Én pedig úgy örültem, hogy látom, hogy önkéntelenül fölnevettem.
Ebben a pillanatban nem jutott eszembe, mit is jelent az, hogy látom.
– Vigyáztál is. Elmondtam neked, mire készül Diego, és nem ő ölt meg téged, hanem te őt.
De azután tűz ütött ki. – Egyszerre elszállt a nevethetnékem. – O'Neilék istállójában.
Összeszűkült a szeme:
– O'Neiléknél? Emlékszem rájuk.
– Tűz ütött ki, és kimentettél engem. Legalábbis megpróbáltad, de…
Elejtette a kezem. Közelebb húzódott az ágyhoz, és lenézett a rajta fekvő, alig lélegző
alakra.
– Nem értem. Hogy történt ez az egész?
Az ajkamba haraptam. Nincs idő a magyarázkodásra, amikor bármelyik pillanatban búcsút
kell mondanunk egymásnak.
– Én csináltam – böktem ki. – Nem szándékosan. Csak meg akartalak menteni. Téged, nem
azt ott. De össze voltam kapaszkodva vele, amikor visszatértem a jövőbe, vagyis a jelenbe,
így őt is magammal hoztam.
Végre megint rám nézett, de úgy, mintha most látna először, amióta a szobába lépett.
– Csakugyan visszamentél? Az én múltamba?
Bólintottam.
– És Slater? Kerestem a templomban, de már elment. Őt követted?
Megint bólintottam. Mit válaszolhattam volna?
– Meg akartam akadályozni, hogy megmentsen a haláltól. De végül képtelen voltam rá.
Amit Felix Diego tett veled, gonoszság volt. Nem hagyhattam, hogy megismételje, ezért
figyelmeztettelek, és te ölted meg őt. De aztán tűz ütött ki… – Lenéztem az ágyon fekvő
mozdulatlan alakra, és nem tudtam elfojtani a szipogásomat. – Azt hiszem, eljött a búcsú
pillanata. Nagyon sajnálom, Jesse. Nagyon, nagyon sajnálom.
A látásomat megint elhomályosították a könnyek. Mindig átoknak gondoltam a különleges
adottságomat, de soha nem gyűlöltem annyira, mint most. Bárcsak sose hallottam volna a
mediátorokról! Bárcsak egyetlen kísértetet se láttam volna! Bárcsak meg se születtem volna…
Jesse megérintette az arcomat.
– Querida – szólt. A másik kezével az ágyra támaszkodott, és lehajolt, hogy megcsókoljon.
Egy utolsó csók, mielőtt örökre elszakadnánk. Behunytam a szemem, és előre éreztem az
ajkamon a szája ízét. Isten veled, Jesse!
Még alig ért a szája az enyémhez, amikor azt hallottam, hogy felnyög. Elrántotta a fejét, és
lenézett. Megérintette az eszméletlen alak lábát. Egy pillanatig fényesebben izzott, a tekintete

82
mélyebben fúródott belém, aztán… aztán a test hirtelen magába szívta. Úgy, ahogy a
szagelszívó szívja magába a gőzt. És eltűnt mellőlem.
A teste itt maradt – a kísértete tűnt el. Az, akit szerettem. Kétségbeesetten kaptam utána, de
csak a levegőt markoltam.
Jesse elment. Valóban elment. Illetve visszabújt a testébe, amelyből százötven éve
eltávozott, és amely ettől úgy összerándult, mintha áramütés érte volna. Mintha nem akarta
volna befogadni a lelkét.
Rájöttem, mi történt. Jesse teste előrejött az időben, de a lelke nem, mert két lélek nem fér
meg egyszerre ugyanabban a dimenzióban. A test lélek nélkül maradt, úgy, ahogy a lélek
létezett test nélkül másfél évszázadon át. Most pedig egyesültek.
De későn. Mind a kettőt el fogom veszíteni.
Nem tudom, milyen sokáig álltam ott, az eszméletlen Jesse kezét fogva és kétségbeesetten
nézve le rá. Jó sokáig, mert Dominic atya visszajött, és így szólt:
– Ne félj, Susannah, sikerült elintéznem. Jessen minden szükséges vizsgálatot elvégeznek.
– Már mindegy – motyogtam, a hideg kezet szorongatva.
– Ne add föl a reményt, lányom. Soha ne add föl.
– De mi értelme reménykedni, Dom atya?
– Mert sokszor csak ez marad nekünk. – Kezét a vállamra tette. – Azért tetted, amit tettél,
mert szeretted. Annyira szeretted, hogy elengedted. Ennél többet nem adhattál volna neki.
– De nem így végződik.
– Micsoda?
– A mondás. Amely úgy szól, hogy ha szeretünk valamit, engedjük el, és ha nekünk
rendeltetett, akkor visszajön hozzánk. Soha nem olvasta el, mi van arra a plakátra írva?
Fölnéztem rá, hogy lássam, mit gondol róla, és észrevettem, hogy nem is néz rám. Jessere
nézett, és éppúgy könnyek fátyolosították el a szemét, mint az enyémet.
– Susannah! – súgta. – Odanézz!
Odanéztem. S közben éreztem, hogy kezemben az élettelen kéz ujjai erőtlenül
megszorítják az enyéimet. Az imént még halálsápadt arc lassan színesedni kezdett: már meg
lehetett különböztetni a párna huzatától. Fokozatosan ugyanolyanná vált a bőre, mint ott, az
istállóban.
És ez még nem minden! A takaró alatt szemmel láthatóan emelkedett és süllyedt a melle.
Nyakán lüktetett a vér. És egyszer csak megrebbent a szemhéja. Én pedig egyszerre
belezuhantam abba az éjsötét tóba. Jesse szemébe, amely nemcsak látott, de meg is ismert
engem.
Fölemelte a másik kezét, és levette az arcáról az oxigénmaszkot, amely eltakarta a száját és
az orrát. És egyetlen szót mondott, amitől dalolni kezdett az egész bensőm:
– Querida…

83
 21. FEJEZET
– Suzie! – kiáltott föl lentről az anyám.
A toalettasztalomnál ültem és a tükörképemet bámultam. Cee-Cee meg én az egész
délutánt azzal töltöttük, hogy hódítóvá varázsoltuk a körmeinket és a frizuránkat. Cee-Ceenek
nem sok dolga akadt: ezüstszőke haja simán hullott a vállára, csak egy kis formázás kellett
neki. Most amiatt izgult, hogy kitart-e.
Az enyém biztosan ki fog tartani, mert olyan fényes és merev volt, mintha most jöttem
volna a fodrásztól.
– Suzie!
Az órámra lestem: majdnem öt percig várattam Őt. Ennyi elég lesz.
– Megyek! – kiáltottam vissza, és fölkaptam a retikülömet meg a ruhámhoz tartozó
fátyolvékony stólát. Kinyitottam az ajtót. Szundi jött fölfelé a lépcsőn, hátizsákkal a vállán,
melyet lehúztak a könyvek. A könyvtárból hozhatta őket.
– Mi az, befagyott a pokol? – kérdeztem, amikor elhúzott mellettem.
– Jönnek a vizsgák – morogta. Amikor a szobájához ért, megfordult, és őszintének ható
hangon így szólt: – Jó a rucid. – Majd eltűnt a barlangjában.
Nem tudtam elfojtani egy mosolyt: ez volt az első bók, amit ki tudtam csalni belőle.
Fél kezemmel a szoknyám alját fölfogva vonultam le a lépcsőn. Ugyanazon, amelyen Mrs.
O'Neil valamikor százötven évvel ezelőtt lekergetett. Ebben a szerelésben is szajhának nézne?
Jó, hogy lépcső van a házunkban. Egy lépcső roppant hatásossá teheti egy lány belépőjét.
Már az utolsó fordulóhoz értem, amely kifejezetten alkalmasnak látszott arra, hogy egy
elsőbálos lány, mielőtt megmutatná magát a nappaliban összegyűlt családtagjainak, testben és
lélekben fölkészüljön a hatásos jelenetre.
Azonnal észrevettem, hogy semmi szükség rá. A mostohaapám valami zölddel púpozott
kanállal rohangált körbe, arra biztatva a jelenlevőket, hogy kóstolják meg. Az anyám az új
digitális fényképezőgépe működését próbálta kitalálni, szemmel láthatóan sikertelenül. Doki
hosszan magyarázott a barátomnak a léghajózás terén elért újabb előrelépésekről, amikről a
Discovery Channel jóvoltából szerzett tudomást. Max, a család kutyája pedig a barátom
szmokingnadrágját szaglászta ahelyett, hogy a farkát behúzva menekült volna előle, mint
nemrég.
Tipikus családi jelenet volt, amilyen ezer és ezer házban, ezer és ezer alkalommal zajlik le
ugyanígy. Vajon miért szöktek mégis könnyek a szemembe?
Nem is elsősorban Andy meg a kanala, sem az anyám és a fényképezőgépe miatt. Még
csak nem is Doki miatt, aki már megint természetesnek gondolta, hogy mindenki kíváncsi a
Discovery Channel összes műsorára. Hanem azért jöttek elő már megint azok az átkozott
könnyek, mert Max a barátom nadrágja körül szimatolt. Mert egy élő, valóságos embert
szimatolt.
Elsőnek Doki vett észre. Elakadt a szava, és csak bámult rám némán. Ahogy a következő
percben a többiek is.
Gyorsan szétpislogtam a könnyeimet. Max hozzám szaladt, és szőrös, bumfordi fejét a
szoknyám alá akarta dugni.
– Ó, Suzie, szívem – turbékolta az anyám, és általános meglepetésre el tudta kattintani a
fényképezőgépét. – Gyönyörű vagy!
Andy, fölfedezve az újabb prédát, felém nyújtotta a kanalat. De anya eltolta a kezét:
– Ne menj közel hozzá azzal az izével! Még rápottyan a ruhájára!
Nem tudtam elfojtani a mosolyomat. Jessere lestem: ő is mosolygott, csak nekem szóló
mosollyal, még ha mindenki láthatta is. Nekem azonban elállt tőle a lélegzetem.
– Úgy veszem észre – szóltam olyan lazán, amennyire csak tudtam azzal a jókora
gombóccal a torkomban (ezúttal az örömtől) –, már összeismerkedtetek Jessevel.

84
 Anya szája a füléig szaladt.
– Gyere le, hadd csináljak rólatok egy közös képet!
Lelépkedtem az utolsó lépcsőfokokon, hogy odaálljak a kandallóhoz, Jesse mellé. Olyan
magas és csinos volt a szmokingjában, hogy majd elolvadtam. Azzal se törődtem, hogy az
anyám itt bénázik, és lejárat a barátom előtt. Semmi se számít, amikor az ember először
elveszíti az élete értelmét, azután váratlanul százszorosan visszakapja.
– Ezt neked hoztam – mondta Jesse, amikor odaértem hozzá, és elővett a háta mögül egy
szál fehér orchideát. Olyat, amilyet temetéseken lát az ember. Vagy sírokon. Csak mi ketten
tudtuk, mit jelent ez a virág; az anyámnak csak egy csinos ruhadíszt jelentett.
– Cheese! – Elkattintotta a gépet.
Andy újból előbújt a konyhából, de szerencsére ezúttal kanál nélkül.
– Éjfélre hozza haza, fiatalember! Megértette? – Szemlátomást élvezte a lányos apa
szerepét.
– Úgy lesz, uram – bólintott Jesse.
– Egy órára – mondtam sietve.
– Fél egyre – adta meg magát Andy.
Csak megszokásból vitatkoztam: teljesen mindegy, mikor hoz haza Jesse, hiszen előttünk
az egész élet!
– Suzie – súgta a fülembe anya –, ne érts félre, tetszik nekünk a fiú, de nem öreg hozzád
egy kicsit? Ha jól látom, még Jake-nél is idősebb.
Ha tudná az igazat!
– Épp ez a jó – feleltem. – A lányok hamarabb érnek.
Bamba pont ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy kijöjjön a tévészobából, ahol
valamilyen videojátékkal szórakozott. Amikor látta, hogy még mindig itt vagyunk, bosszúsan
elfintorodott:
– Még nem húztatok el? – és berontott a konyhába.
Az anyámra néztem.
– Aha, azt hiszem, igazad van – bólintott ő, és megveregette a hátamat. – Jó szórakozást!
Kinn, a csípős esti levegőn Jesse hátralesett, hogy megbizonyosodjék, nem figyelnek-e
bennünket a szülők. Aztán megfogta a kezem.
– Ha választanom kellene aközött, hogy ezt csináljam végig még egyszer, vagy a pokol
tüzén égjek, esküszöm, inkább az utóbbit választanám.
– Túl vagy rajta – nyugtattam meg nevetve. – Már ismernek, és tetszel nekik.
– Az édesanyádnak nem nagyon.
– Dehogynem. Csak egy kicsit öregnek tart hozzám.
– Mi lenne, ha még tudná is az igazat? A mostohaapád viszont meghívott holnap estére.
– A vasárnapi vacsorára? Akkor tényleg meghódítottad.
Odaértünk Jesse autójához, igaziból Dominic atyáé volt, de kölcsönadta erre az estére,
noha Jessenek nem volt jogsija. Dom atya egyelőre azon fáradozott, hogy születési
bizonyítványt szerezzen neki, meg érettségi bizonyítványt és egészségbiztosítási kártyát,
amiknek birtokában felvételizhet a kollégiumba, és pályázhat diákhitelre. Kétségeim hallatán
Dom atya megnyugtatott, hogy nem lesz nehéz: az egyháznak megvannak a maga módszerei.
– Hölgyem! – nyitotta ki előttem Jesse a jobboldali ajtót.
Bólintottam és beültem. Jesse megkerülte a kocsit, beszállt és bedugta az indítókulcsot.
– Biztos tudod, hogy kell csinálni? – kérdeztem kicsit aggodalmasan.
– Susannah! – Jesse elfordította a kulcsot. – Nem bonbonevéssel töltöttem azt a százötven
évet, amíg kísértet voltam. Nyitva tartottam a szemem, és megtanultam, hogy kell autót
vezetni.
– Oké. Csak ellenőrizni akartam. De ha kell, átveszem.

85
 – Ott maradsz, ahol vagy. – Megindult lefelé, majd kitolatott a Pine Crest Drive-ra anélkül,
hogy nekiütközött volna a levélszekrény oszlopának, ami nekem nem mindig sikerült. –
Viselkedj úgy, ahogy egy szép fiatal hölgyhöz illik.
– Állj! Most melyik században vagyunk?
– Nem látod? Még ezt a majomjelmezt is fölvettem a kedvedért.
– Nem majom, hanem pingvin.
– Mindegy – legyintett, olyan tökéletesen utánozva engem, hogy muszáj volt a karjába
csípnem.
A misszióig hátralevő két mérföldet némán tettük meg. Amikor megálltunk, még azt is
megvártam, hogy kiszálljon és kinyissa előttem az ajtót. Jesse hálás volt érte, ami érthető,
tekintetbe véve azt, hogy az elmúlt héten épp elég csorbát kellett elszenvednie a férfiúi
büszkeségének.
Voltaképpen úgy jött ki a carmeli kórházból, mint egy újszülött, akinek nincs múltja, nincs
családja, amellett senkije (engem és Dom atyát kivéve), aki eligazíthatná ebben az
évszázadban. Ráadásul egy vasa se volt. Ha nincs az atya, ki tudja, mi történt volna vele?
Hacsak az anyám és Andy meg nem engedi, hogy hozzánk költözzék. De aligha rajongtak
volna az ötletért.
Szerencsére Dom atya talált egy kicsi, de tiszta albérletet, és most azon van, hogy állást
szerezzen neki. Az egyetem majd azután jön; Jessenek előbb föl kell készülnie a felvételire.
De amikor megérkeztünk a bál helyszínére, a misszió udvarába, melyet holdfényes
oázisnak rendeztek be a pálmák törzsére csavart égő girlandokkal és a szökőkút színes
megvilágításával, Dom atya úgy tett, mintha először látná Jesset, tekintettel Ernestine nővérre,
aki ott állt mellette.
– Örvendek – mondta és odanyújtotta a kezét.
Jesse nem tudta visszafojtani a mosolyát.
– Én is, atyám.
Miután a nővér odébb vonult (előbb döbbent fintort vágott a ruhám láttán; gondolom, arra
számított, hogy köldökig kivágott szerelésben jelenek meg), az atya ejtette az álcázást, és így
szólt Jessehez:
– Jó hírem van. Megvan az állás.
– Igazán? – kérdezte izgatottan a barátom. – Milyen? És mikor kezdhetek?
– Hétfő reggel. A fizetés nem nagy, viszont a munka illik hozzád: a régi Carmelről kell
majd mesélned a múzeum látogatóinak. Kibírod addig, amíg elkezdheted az orvosit?
Jesse a holdnál is szélesebben vigyorgott:
– Mi az hogy!
– Akkor rendben. – Dom atya följebb tolta az orrán a szemüvegét. – Mulassatok jól,
gyermekeim!
Biztosítottuk felőle, hogy így lesz, és a táncparketthez mentünk.
Nem holmi fényes, 19. századi bál volt, de így is nagyon szép. Üdítőitalok, puncs és
sütemények a büféasztalon, DJ, füstgép és minden, ami kell. Úgy vettem észre, Jesse élvezi.
Különösen amikor Cee-Cee és Adam is odajött hozzánk, és kölcsönösen bemutatkoztak.
– Már sokat hallottam kettőtökről – mondta Jesse.
Adam, akinek eddig fogalma se volt Jesse létezéséről, fölrántotta a szemöldökét.
– Én nem mondhatom el ugyanezt.
Cee-Cee olyan sápadt lett, mint a ruhája, amikor a bemutatkozáskor meghallotta Jesse
nevét.
– De… de hiszen… – hebegte, miközben Jesseről rám nézett, majd vissza – ő…
– Már nem – ráztam a fejem.
– Ez… ez csodálatos!
Csak most vettem észre a nagynénjét, aki Mr. Waldennel csevegett.

86
 – Ő mit keres itt? – kérdeztem súgva a barátnőmtől Adam röhögve válaszolt helyette:
– Mr. Walden hívta meg.
– Nem randiznak – állította Cee-Cee. – Csak összebarátkoztak.
– Na persze! – vigyorgott Adam.
– Suze – fogta meg Cee-Cee a karom menjünk a mosdóba! Meg kell igazítanom a…
– Mindjárt visszajövök! – szóltam Jessenek.
– Hogy a csudába… – kezdte Cee-Cee, amikor becsuktuk magunk mögött az ajtót, de nem
folytathatta, mert egy csapat vihogó kilencedikes zúdult be és kezdte igazgatni a frizuráját a
tükrök előtt.
– Majd egyszer elmondom.
–Így görbülj meg? – mutatta.
– Ha te is elmondod, hogy állsz Adammel.
Cee-Cee sóhajtva bámulta a tükörképét.
– Jól. – Rám nézett. – Ahogy te is. Ordít rólad. Menjünk vissza. Kíváncsi vagyok, miket
mondott rólam Adam.
Mielőtt kinyithattuk volna az ajtót, az nagy erővel kicsapódott, és Kelly Prescott jött be.
Minden korábbinál rondább pillantást vetett rám, amit egészen addig nem értettem, amíg meg
nem láttam Ernestine nővért egy mérőszalaggal a kezében. Csak ekkor vettem észre, hogy
Kelly ruhája jóval térd fölöttig föl van sliccelve. Vihogva slisszoltunk el mellettük.
Addig tartott a jókedvem, amíg meg nem láttam Pault. Az árnyékban állt, és baromian jól
nézett ki a szmokingjában. Nyilván Kellyt várta. Amikor ő is meglátott, fölállt.
– Cee-Cee – szóltam –, mondd meg Jessenek, hogy mindjárt jövök, oké?
Cee-Cee bólintott és visszament a táncolókhoz. Én pedig oda, ahol Paul támasztotta az
egyik oszlopot.
– Szia!
Kivette a kezét a zsebéből.
– Szia! – köszönt vissza. Úgy látszott, egyikünknek sincs ennél több mondanivalója. Végül
így szólt:
– Az előbb összefutottam idekint Jessevel.
– Én meg Kellyvel odabent.
– Aha… A nagyapám kérdezősködött rólad.
– Igazán? – Már hallottam, hogy Mr. Slaskyt hazaengedték a kórházból. – Hogy van?
– Sokkal jobban. És igazad volt: nem bolond. Illetve az, de nem úgy, ahogy gondoltam. Az
a helyzet, hogy rengeteget tud a magunkfajtákról.
– Mondd meg neki, hogy üdvözlöm.
– Megmondom. – Paul hihetetlenül zavartnak látszott. Tulajdonképpen sejtettem, miért:
először beszélgettünk a tűz és a kórház óta. A héten láttam a suliban, de úgy vettem észre,
mindent megtesz, hogy elkerülje velem a találkozást. Most is mintha legszívesebben elhúzta
volna a csíkot. De még volt mondanivalója:
– Suze, arról, ami történt…
– Oké, már tudok róla.
– Miről? – Még zavartabbnak látszott.
– Arról a kétezer dollárról, amit névtelenül fölajánlottál az egyháznak a szegények javára.
Egészen pontosan Gutierrezék megsegítésére. Már megkapták, és Dominic atya szerint
nagyon hálásak az adományért.
– Nem erre gondoltam – rázta a fejét –, hanem arra, hogy ebben is igazad volt.
– Még miben?
Láttam rajta, hogy nagyon nehezére esik ez a vallomás.
– Mindenben.

87
 – Mindenben? – visszhangoztam. Ez több volt, mint amit reméltem. – Még a kettőnk
ügyében is?
– Régen tudnom kellett volna – folytatta vontatottan, mintha láthatatlan erő kényszerítené a
szavak kimondására –, hogy mit érzel iránta. Hiszen elégszer elmondtad. De csak akkor
hittem el igazán, amikor azon az éjszakán neki is megmondtad. Hogy miért jöttünk, és hogy
inkább hagyod tovább élni.
– Erről fölösleges beszélnünk – szakítottam félbe, mert még az emlékétől is összeszorult a
szívem.
– Még mindig nem érted. Én még sose éreztem így senki iránt. Még irántad se. Amit te
nyilván észre is vettél. Én nem rohantam oda, hogy kimentselek a tűzből. Sőt.
– De utána nagy voltál. – Éreztem, hogy ki kell állnom mellette. Valakinek ezt is meg kell
tennie. – Segítettél Jesset a kórházba vinni…
– Az semmi. De amit Jesse tett érted! Keresztülrohant a lángokon, pedig alig ismert.
– Oké, Paul. Minden rendben. – És így is gondoltam. A női mosdó felé intettem: – Mindig
az volt a véleményem, hogy ti ketten jobban összeilletek.
Követte a pillantásomat.
– Lehet. Nem haragszol rám, Simon? – és felém nyújtotta a kezét.
Akármilyen hihetetlen, nem éreztem haragot iránta. Már nem. Becsúsztattam az ujjaimat a
kezébe.
– Nem.
Kivágódott a mosdó ajtaja, és Kelly jött ki. Jobban mondva tipegett, mert Ernestine nővér
egészen térdig összevarratta vele a szoknyáját. Eltipegve mellettünk, néhány keresetlen szót
morgott a nővérnek címezve.
– Legalább nem küldött haza, hogy öltözz át – mondtam.
– Ki az a srác? – kérdezte kíváncsian. Hátranéztem: Jesse jött felénk a kerengőben. A
szívem nagyot ugrott a mellemben. (Még most is, mint mindig, valahányszor megláttam.)
– Ja, ő? – szóltam könnyedén.– A barátom.
Kelly szeme majd kiugrott, amikor Jesse odaért hozzánk és megfogta a kezem.
– Jesse de Silva – mutattam be. – Jesse, ő Kelly Prescott.
– Örvendek – bólintott Jesse, és kezet rázott az osztálytársnőmmel. Neki azonban nem jött
ki hang a torkán. Úgy bámult Jessere, mintha…
Azt nem mondhatom, hogy úgy, mintha kísértetet látott volna. Inkább mint aki végképp
nem ért valamit. Szinte hallottam, amint azt kérdezi magában: „Mit akar ez az oltárian szexi
srác Suze Simontól?” Azt nem tudta, min mentem keresztül ezért a „srácért”, és hogy ő min
ment keresztül értem. De igyekeztem leplezni a kárörömömet.
– Viszlát! – szóltam.
Belekaroltam Jessebe, és a táncparketthez kormányoztam.
– És Paul? – emelte föl kérdőn a szemöldökét.
– Minden oké.
– Hiszel neki?
A szemébe néztem.
– Hiszek. – Kezemet a nyaka köré kulcsoltam, és ringatózni kezdtem a zene ütemére.
– Mit csinálsz?
– Táncolok veled.
Lenézett a lábunkra, de nem látta, mert a hosszú szoknyám mind a kettőnkét eltakarta.
– Én nem ismerem ezt a táncot.
– Nem nehéz. – Elengedtem a nyakát, megfogtam az egyik kezét, és a derekamra tettem. –
Te is ringatózz. – Megpróbálkozott vele, és sikerült.
– Mi a neve ennek a táncnak? – kérdezte súgva.
– Slow-fox. Egy lassú tánc.

88
 Úgy vettem észre, gyorsan halad a 21. századi szokások elsajátításában. Nem tudom,
mennyi idő telt el úgy, hogy egymásba fonódva ringatóztunk, de amikor fölemeltem a fejem,
megláttam az apámat. Tulajdonképpen nem lepődtem meg. Mintha egyenesen vártam volna,
hogy megjelenjen.
– Szia, kicsim – köszönt. Abbahagytam a táncot.
– Bocsáss meg egy pillanatra – mondtam Jessenek. – Van itt valaki, akivel… ööö…
váltanom kell néhány szót.
– Persze – mosolygott rám.
Odamentem a pálmafához, melynek törzse mögül nézett rám az apám.
– Hát eljöttél? – Kicsit lihegtem az izgalomtól.
– Persze. Hogyne jöttem volna el a kislányom első báljára?
– Örülök, hogy itt vagy, mert meg akarok köszönni neked valamit.
– Mit?
– Azt, amit Jesseért tettél. Elmondta nekem. Ha nem vezeted el a kórházba, örökre
elveszítettem volna.
Olyan arcot vágott, mint aki bárhol szívesebben lenne, mint itt. Tulajdonképpen úgy festett,
mint aki nincs is egészen itt. Valahogy áttetszőbbnek láttam, mint máskor.
– Sírtál és engem hívtál. Pedig Jesset kellett volna hívnod.
– Azt hittem, Jesse elment. Ezért hívtalak téged. Mindig megjelentél, amikor igazán
szükségem volt rád. Ahogy akkor is. Megmentetted, és azt akarom, hogy tudd, milyen fontos
volt ez nekem. Különösen, mivel tudom, hogy nem értettél egyet az… utazásommal.
A ruhámra tűzött virágomhoz nyúlt, hogy megigazítsa. De ahelyett, hogy megfogta volna,
az ujjai keresztülhatoltak a szirmokon. Hirtelen ráébredtem, mi történik. És nem tehettem
mást, csak fölnéztem rá, és könnyek bújtak elő a szemhéjam alól.
– Úgy van. De már nem helytelenítem. – Egyre bizonytalanabbak lettek a körvonalai, de
nem azért, mert a könnyeim fátylán át néztem. – Csak arról volt szó, hogy ha visszamész és
megmented az én életemet, az olyan lett volna, mintha csak azért haltam volna meg, hogy tíz
évig céltalanul kóboroljak.
– Nem kóboroltál céltalanul, apa. – Szorosan fogtam a kezét, mert éreztem, hogy ki akar
csúszni az ujjaim közül, – Jesse miatt, és miattam se. Ezért állsz most készen arra, hogy
továbbmenj, és már csak magaddal törődj.
Végignézett magán, és mintha meglepődött volna. A kézszorítása egyre gyengült. De
mosolygott. Mosolygott és könnyezett egyszerre. Akárcsak én.
– Hiányozni fogsz.
– Vigyázz az anyádra helyettem – mondta gyorsan, mintha attól félne, hogy eltűnik, mielőtt
kimondaná. – És légy jó kislány.
– Nem az vagyok mindig? – ugrattam, de a hangom megbicsaklott.
Még egy villanás, és eltűnt. Örökre.
Beletelt egy kis időbe, amíg összeszedtem annyi erőt, hogy visszamenjek Jessehez. Előtte
még sírtam egy sort egy pálma mögött, aztán a rúzs és a szempillafesték segítségével
helyrepofoztam magam.
– Elment? – kérdezte a barátom.
– El – bólintottam. Aztán eltátottam a számat. – Jesse, te…?
– Láttam-e, hogy az apáddal beszéltél? Persze.
– Ezek szerint te is?
– Látom a halottakat, és tudok beszélgetni velük. Baj?
– Nem. De akkor te is…
– Querida! – Magához húzott. – Gyere, táncoljunk.
Még mindig olyan döbbent voltam, hogy semmi másra nem tudtam gondolni. Az én
Jessem nem kísértet többé, hanem mediátor. Úgy, mint én.

89
 – Az egyetlen, amit nem értek – szólalt meg Jesse, és meleg lehelete a fülembe hatolt –,
hogy miért kellett ilyen sokáig várnia.
Lassan ringatóztam a karjában, és alig hatolt el a tudatomig, amit mondott. Csak arra
tudtam gondolni: ő is mediátor. Jesse mediátor.
– Úgy értem, az apádnak. Miért csak most távozott?
A nyaka köré fontam a karom. Mi mást is tehettem volna?
– Tényleg nem érted?
Megrázta a fejét.
Én pedig elmosolyodtam, és úgy éreztem, szétfeszíti a szívemet az öröm.

VÉGE

90