ILONA ANDREWS

MÁGIKUS
AJÁNDÉKOK
Kate Daniels #5,4

Rajongói fordítás
 A sorozat eddig megjelent kötetei:

1. Magic Bites (2007.)

2. Magic Burns (2008.)
3. Magic Strike (2009.)
4. Magic Bleeds (2010.)
4.5 Magic Dreams (2012.)
5. Magic Slays (2011.)
6. Magic Rises (2013.)
7. Magic Breaks (2014.)

A könyv eredeti címe:

Ilona Andrews: Magic Gifts – Kate Daniels Novel 5.4 – 2011.

A fordítás alapjául szolgáló könyv:

Ilona Andrews: Magic Gifts – Kate Daniels Novel 5.4 – 2011.
 Egy
Három méterre voltam a Pengeél1 Nyomozóiroda ajtajától,
amikor meghallottam, hogy csörög odabent a telefonunk. Sajnos
az iroda kulcsa a pulóverem zsebében volt, amit halvány
rózsaszín nyálka borított, ami a vállamon lévő csápokból
csöpögött. A csápok körülbelül harminc kilót nyomtak, és a
vállamnak ez igazán nem tetszett.
Mögöttem Andrea, a legjobb barátom és bűntény megoldó
társam, megmozdította a hatalmas hústömeget, ami a lény többi
része volt, átrendezve azt. – Telefon.
− Hallom. – A zsebemben kotorásztam, amit szinte teljesen
összetapasztott a nyálka. Hideg nedves anyag csúszkált az ujjaim
között. Fúj!
− Kate, lehet, hogy egy ügyfél az.
− Próbálom megtalálni a kulcsot.
Az ügyfelek pénzt jelentettek, amiből kevés állt rendelkezésre
jelenleg. A Pengeél három hónappal ezelőtt nyitott, és bár
kaptunk fizető megbízásokat, a legtöbb elég vacak volt. Annak
ellenére, hogy jó ajánlólevelet kaptunk a Vörös Gárdától, ami az
elsőszámú testőr szervezet volt a városban, az ügyfelek nem
törték ránk az ajtót, hogy felbérelhessenek minket.
A világunkat mágiahullámok tartották sakkban.
Véletlenszerűen öntöttek el minket, elnyomva a technológiát és
szörnyeket hagyva maguk után. Az egyik pillanatban még

1 Eddig Élvágás volt, de ez jobban tetszik.  - szerk.

gonosz mágusok dobáltak tűzlabdákat és villámokat mindenfelé,
a következőben eltűnt a mágia és a rendőrök lelőtték az említett
mágusokat immár működő fegyverekkel.
Sajnos a mágia hullámok következményei nem mindig tűntek
el velük együtt, és Atlanta szükségképpen sok vállalkozást szült,
ami a mágikus veszélyek eltüntetésére szakosodott. Mindegyik
sokkal régebb óta működött, mint mi: a rendőrök, a Fejvadász
Céh, egy sor magánvállalt és a nagyágyú: a Könyörületes
Segítség Rendje. A Rend és a lovagok küldetése az volt, hogy
megvédjék az emberiséget minden fenyegetéstől és ők pontosan
ezt tették, csak a saját feltételeik szerint. Andrea és én is
dolgoztunk a Rendnek egy ideig, és mindketten nem túl
barátságos körülmények között váltunk el tőle. A hírnevünk nem
volt épp fényes, így ha megbíztak minket valamivel, az azért
volt, mert mindenki más már visszautasította a városban.
Gyorsan kezdtünk Atlanta „utolsó lehetőség” cégévé válni. De
minden sikeres meló pénzt jelentett az üzletnek.
A telefon kitartóan csörgött.
A legutóbbi megbízásunk a Zöld Mező Háztulajdonosok
Szövetségétől jött, akik megjelentek ma reggel az ajtónk előtt azt
állítva, hogy egy óriási lebegő medúza járja a környéküket, és
lennénk olyan kedvesek, hogy jövünk és elkapjuk, mert a helyi
macskákat eszi. Úgy tűnik, az átlátszó medúza félig
megemésztett macska tetemekkel a belsejében röpködött, és a
környékbeli gyerekeket ez nagyon felzaklatta. A rendőrök azt
mondták nem fontos az ügy, mivel embert még nem evett, és a
Fejvadász Céh nem intézné el egy ezresnél kevesebbért. A HTSZ
kétszáz dollárt ajánlott nekünk. Épeszű ember nem vállalná el
ennyiért az ügyet.
 Egész nap eltartott. És most az előírásoknak megfelelően
kellett megszabadulnunk az átkozott izétől, mert a mágikus
teremtmények holtteste olyan volt, mint orosz rulettet játszani.
Néha semmi sem történt, néha pedig a hulla olyan mókás
dolgokat tett, mint hogy egy pocsolyányi értelmes húsevő
protoplazmává változott, vagy harminc centis vérszívó piócákat
kezdett ontani magából.
A medúza súlya hirtelen eltűnt a vállamról. Átkutattam a
zsebemet és az ujjaim hozzáértek a hideg fémhez. Kirántottam a
kulcsot, becsúsztattam a zárba, és kitártam a nehéz megerősített
ajtót. Áhá! Győzelem.
Beugrottam az ajtón és a telefonhoz rohantam. Egy
másodperccel később értem oda és bekapcsolt az üzenetrögzítő. –
Kate – szólalt meg Jim hangja. – Vedd fel a telefont!
Úgy hátráltam a telefontól, mintha lángra kapott volna.
Pontosan tudtam miért hív, és kicsit sem akartam részt venni a
dologban.
− Kate, tudom, hogy ott vagy.
− Nem, nem vagyok – jelentettem ki.
− Foglalkoznod kell ezzel előbb vagy utóbb.
Megráztam a fejem. – Nem, nem kell.
− Hívj fel! – Jim letette.
Az ajtó felé fordultam és láttam, ahogy Andrea besétál.
Mögötte a medúza magától átpréselődött az ajtón. Pislogtam
egyet. A medúza tovább jött. Átment az ajtón, oldalra fordult, és
megpillantottam Currant ahogy a kezeiben cipeli, mintha a
százharminc kilónyi súly nem lenne nehezebb egy tál
palacsintánál. De jó a Bestiák Urának lenni.
− Hová? – kérdezte.
 − A hátsó szobába – mondta Andrea. – Megmutatom.
Követtem őket és figyeltem, ahogy Curran bepakolja a
medúzát a bioveszély tartályba. A helyére csúsztatta a tetejét,
lezárta, és odajött hozzám. Eltartottam oldalra a kezemet, hogy
ne kenjem össze nyálkával, előre hajoltam és megcsókoltam a
Bestiák Urát. Fogkrém és Curran íze volt. Az ajkai az enyémen
elfeledtették velem a rémes napot, a számlákat, az ügyfeleket és a
nyolc liter nyálkát, ami a ruhámat áztatta. A csók csak néhány
másodpercig tartott, de lehetett volna egy óra is, mert amikor
szétváltunk, úgy éreztem hazaérkeztem, minden gondomat
hátrahagyva.
− Szia! – mondta, a szürke szemei rám mosolyogtak.
− Szia!
Curran mögött Andrea a szemét forgatta.
− Mi újság? – kérdeztem.
Curran szinte sosem jött be az irodámba, különösen nem este.
Egy szupernóva erejével gyűlölte Atlantát. Nekem nem volt
bajom Atlantával elméletben – félig lerombolták a mágia
hullámok és sokszor állt lángokban –, de nem kedveltem a
tömeget. Amikor vége volt a munkanapnak nem maradtam
sokáig. Rögtön az Toronyba indultam, ahol Atlanta alakváltó
Falkája és Szőrös Őfelsége élt.
− Arra gondoltam elmehetnénk vacsorázni – mondta. – Már
régen nem voltunk sehol.
Technikailag sosem mentünk még el vacsorázni. Ó, sokszor
ettünk együtt a városban, de általában véletlenül történt,
legtöbbször mások is voltak velünk, és gyakran végződött
erőszakos incidensekkel.
− Mi az alkalom?
 Curran összeráncolta a szőke szemöldökét. – Különleges
alkalom kell ahhoz, hogy elvigyelek vacsorázni?
Igen. – Nem.
Közelebb hajolt hozzám. – Hiányoztál és meguntam, hogy
otthon várok rád. Gyere, harapjunk valamit.
Mesésen hangzott, kivéve, hogy Andrea itt ragadna egyedül. –
Meg kell várnom, amíg a Bioveszély ideér, hogy elvigyék a
medúzát.
− Én elintézem – ajánlotta fel Andrea. – Menj, nincs értelme,
hogy mindketten itt ücsörögjünk. Úgyis van néhány dolog, amit
el kell intéznem.
Haboztam.
− Épp olyan jól tudok nyomtatványokat aláírni, mint te –
tájékoztatott Andrea. – És az én aláírásom nem úgy néz ki, mint
egy részeg csirke macskakaparása.
− Nincs semmi baj az aláírásommal, köszönöm szépen.
− Persze, persze. Menj, érezd jól magad!
− Le kell zuhanyoznom – mondtam Currannek. – Tíz perc
múlva itt vagyok.

***

Péntek nyolc óra volt, meleg tavaszi este, a hajam ki volt

fésülve, a ruháim tiszták és nyálkamentesek voltak, és randira
mentem a Bestiák Urával. Curran vezetett. Nagyon óvatosan,
végig az útra koncentrálva tette. Volt egy olyan érzésem, hogy
idősebb korában tanult meg vezetni. Én is óvatosan vezettem,
leginkább azért, mert arra számítottam, hogy az autó bármelyik
pillanatban tönkremehet alattam.
 Curranre pillantottam a vezetőülésen. Még nyugalomban is,
ahogy most volt, lazán, a vezetésre koncentrálva, valamiféle
visszafogott erőt sugárzott magából. Ölésre termett, a teste
kemény, erős izmok és a ruganyos gyorsaság keveréke volt.
Valami a testtartásában mindig az agresszió ijesztő lehetőségét
sugározta és a hajlandóságot, hogy használja. Úgy tűnt sokkal
nagyobb helyet foglal el, mint amekkora a teste, és lehetetlen volt
nem észrevenni őt. Az agresszió ígérete régebben megijesztett,
ezért addig idegesítettem, amíg egy részét ki nem engedte. Most
egyszerűen elfogadtam őt, ahogy ő is elfogadta, hogy egy
karddal az ágyam alatt alszom.
Curran észrevette, hogy nézem. Megfeszítette az izmait,
elérve, hogy a formás izmok kidagadjanak a karján és rám
kacsintott. – Szia, bébi!
Elnevettem magam. – Szóval hová megyünk?
− Az Arirangba – válaszolta Curran. – Ez egy szép koreai
hely, Kate. Grillek vannak az asztaloknál. Kihozzák a húst, és
úgy sütöd meg, ahogy akarod.
Naná. Ha Curranen múlt, csak húst evett, alkalmanként
megkoronázva egy kis desszerttel. – Ez remek lesz nekem, de mit
fog enni vegetáriánus Őfelsége?
Curran rám nézett. – Elvihetlek egy hamburgereshez is
inkább.
− Ó, szóval hozzám vágsz egy hamburgert és elvárod, hogy
smároljak veled a hátsó ülésen?
Rám vigyorgott. – Csinálhatjuk az első ülésen, ha azt
szeretnéd. Vagy a motorháztetőn.
− Nem csinálom a motorháztetőn.
− Ez kihívás?
 Miért én?
− Kate?
− Koncentráljon az útra, Őszőrössége.
A város elsuhant mellettünk, kitekeredve a mágia miatt,
leharcolva és több sebből vérezve, de még mindig kitartva. Az
éjszaka elnyelte a romokat, elrejtve a szomorú vázait az egykor
fenséges, magas épületeknek. Új házak szegélyezték az utcát,
amiket kézzel építettek fából, kőből vagy téglából, hogy kibírja a
mágia vasfogát.
Letekertem az ablakot és beengedtem az éjszakát. Belibbent az
autóba magával hozva a tavaszt, és egy kis füstszagot egy
messzebb lévő tűztől. Valahol egy magányos kutya ugatott
unalomból, minden vakkantás után hosszan várva, valószínűleg,
hogy megnézze, beengedik-e a gazdái.
Tíz perccel később lekanyarodtunk egy hosszú, üres
parkolóba, amit régi irodaépületek vettek körül, amik most ázsiai
boltoknak adtak otthont. Egy tipikus kőépület hatalmas
kirakatablakokkal állt a legvégén egy táblával, amin az Arirang
felirat állt.
− Ez az?
− Mhm – hümmögött Curran.
− Azt hittem, azt mondtad ez egy koreai étterem. –
Valamiért egy hanok házra számítottam hajlított cserepes tetővel
és széles tornáccal.
− Az is.
− Úgy néz ki, mint egy Western grillház. – Sőt, nagy
valószínűséggel egy Western grillház volt korábban.
− Bízz bennem, jó? Remek hely... – Curran lefékezett és a
Jeep csikorogva megállt.
 Két csont sovány vámpír ült az étterem előtt a lovak rúdjához
kötve a nyakuk köré tekert láncokkal. Sápadtak, kopaszok és
összeaszottak voltak, és őrült világító szemekkel meredtek ránk.
A halál megfosztotta őket a tudatuktól és az akaratuktól egy
tudattalan test burkát hagyva, amit csak a vérszomj hajt.
Magukra hagyva a vérszívók mindent lemészárolnának, ami él
és mozog, és addig folytatnák, amíg semmi sem marad, ami
lélegzik. Az üres elméjük tökéletes volt a nekromantáknak, akik
telepatikusan irányították őket, mint a távirányításos autókat.
Curran az élőhalottakra meredt a szélvédőn keresztül. A
vámpírok kilencven százaléka az Emberekhez tartozott, ami
furcsa keveréke volt egy nagyvállalatnak és egy kutató
intézetnek. Mindketten megvetettük az Embereket és mindent,
amit képviseltek.
Nem tudtam megállni. – Azt hittem, azt mondtad ez egy
remek hely.
Curran hátradőlt, megmarkolta a kormányt és hosszan
felmordult. – Argh!
Felkacagtam.
− Ki a fene áll meg egy étteremnél miközben vámpírokat
irányít? – Curran megszorította egy kicsit a kormányt. Recsegni
kezdett.
Megvontam a vállam. – Talán a navigátorok éhesek voltak.
Furán nézett rám. – Ilyen távol a Kaszinótól azt jelenti, hogy
járőröztek. Mi történt, hirtelen kajásak lettek?
− Curran, ne foglalkozz az átkozott vérszívókkal. Menjük és
akkor is vacsorázzunk együtt.
Úgy tűnt, mint aki meg akar ölni valakit.
 A világ pislogott egyet. A mágia elöntött minket, mint egy
láthatatlan cunami. A neon felirat az étterem felett kialudt és egy
nagyobb ragyogó kék felirat gyulladt ki felette, amit kézzel
készített üvegből csináltak és feszültséggel teli levegővel
töltöttek.
Odanyúltam és megfogtam Curran kezét. – Gyerünk, te és én,
egy tányér alig átsütött hús, remek lesz! Ha látjuk a
navigátorokat kigúnyolhatjuk hogyan fogják a villájukat.
Kiszálltunk az autóból és bementünk. A vérszívók egyszerre
pillantottak ránk, a szemeik olyanok voltak, mint két izzó
széndarab a szunnyadó tűz hamvai alatt. Éreztem az elméjüket,
két forró fájdalom gócot, amit a navigátorok akarata tartott
fogságban. Egyetlen hiba és azok a széndarabok mindent elsöprő
lángokra kapnának. A vámpírok sosem csillapodtak. Sosem
laktak jól, sosem hagyták abba az ölést, és ha szabadon engednék
őket, vérbe fojtanák a világot és éhen halnának, amikor már nem
lenne mit megölni.
A láncok nem állítanák meg őket. A láncszemek maximum két
centiméter vastagok voltak. Egy ilyen lánc visszatartana egy
nagy kutyát. Egy vámpír elszakítaná és fel sem tűnne neki, de az
emberek jobban érezték magukat, ha a vérszívók meg voltak
kötve, így a navigátorok eleget tettek ennek.
Elmentünk a vámpírok mellett és beléptük az étterembe.
Az Arirang belseje félhomályos volt. Fey lámpák világítottak
halvány fénnyel a falakon, ahogy a feszültséggel teli levegő a
színes üveg búrákban reakcióba lépett a mágiával. Minden egyes
fey lámpást gyönyörű alakra formáltak: egy ragyogó kék
sárkány, egy smaragd színű teknős, egy lila hal, egy türkiz
zömöktestű kutya unikornis szarvval... Bokszok sorakoztak a
falnál egyszerű téglalap alakú fa asztalokkal. A terem közepén
négy nagyobb kerek asztalnál beépített grill volt a fém tetők alatt.
Az étterem nagyjából félig volt tele. A jobbra lévő két fülke
foglalt volt, az elsőben egy fiatal pár, egy húszas éveiben járó
sötéthajú férfi és egy szőke nő, a másikban pedig két középkorú
férfi ült. A fiatal pár halkan csevegett. Jó ruhák, nyugodtak,
lazák, ápolt külsejűek voltak. Tíz az egyhez, hogy ők voltak a
navigátorok, akik leparkolták odakint a vérszívókat. A
Kaszinóban hét Holtak Mestere dolgozott és látásból ismertem
mindet. Sem a férfit, sem a nőt nem ismertem fel. Vagy egy
másik városból látogattak ide, vagy magasabb szintű tanoncok
voltak.
A másik bokszban mindkét idősebb fickó fel volt
fegyverkezve. A közelebb lévőnél egy rövidkard volt, amit a
mellette lévő ülésre tett. Ahogy a barátja a sószóróért nyúlt, a
pólója rásimult a fegyverére az oldalán lévő tartóban.
A férfiak mögött a jobb hátsó sarokban négy harmincas nő
nevetett túl hangosan – valószínűleg be voltak csípve. A másik
oldalt egy család két tinédzser lánnyal sütötte a húsukat a grillen.
Az idősebb lány egy kicsit hasonlított Julie-ra, a nevelt lányomra.
Két üzletasszony, egy másik család egy babával, és egy idősebb
pár zárta a vendégek sorát. Nem volt fenyegetés.
A levegőben sült hús, főtt foghagyma és édes fűszerek illata
kavargott. Összefutott a számban a nyál. Nem ettem mióta reggel
vettem egy kis kenyeret egy utcai árustól. A gyomrom majd
kilyukadt.
Az egyszerű fekete nadrágot és fekete pólót viselő pincér a
terem közepén álló asztalhoz vezetett minket. Curran és én
egymással szembeni székeket foglaltunk el – én láttam a hátsó
ajtót, neki pedig szép kilátása nyílt a bejáratra. Forró teát
rendeltünk. Fél perccel később kihozták egy tányér jiaozi
kíséretében.
− Éhes vagy? – kérdezte Curran.
− Éhen halok.
− Kombinált menüt kérek négy személyre – rendelt Curran.
Az ő és az én definícióm az éhesről két külön fogalom volt.
A pincér elment.
Curran elmosolyodott. Boldog, őszinte mosoly volt, ami
átrepítette jóképűből az ellenállhatatlan kategóriába. Nem
mosolygott gyakran nyilvánosan. Ez a bensőséges mosoly
általában csak akkor tűnt fel, amikor kettesben voltunk.
Hátranyúltam, kihúztam a gumit a még midig nedves
hajamból és végigszántottam az ujjaimmal a hajfonaton, hogy
kibontsam. Curran szeme a kezemre tapadt. Úgy figyelte az
ujjaimat, mint egy macska a madzagra kötött fólia darabot.
Megráztam a fejem és a hajam a vállamra omlott egy hosszú,
sötét hullámban. Tessék. Most már mindketten privátak voltunk
nyilvánosan.
Apró arany szikrák táncoltak Curran szürke íriszén. A szexen
jártak a gondolatai és a mosolya csábító éle arra késztetett, hogy
átcsusszanjak mellé és hozzá érjek.
Várnunk kellett. Egész biztos voltam benne, hogy ha vad
szeretkezésbe kezdünk az Arirang padlóján, egy életre kitiltanak
minket. Ugyanakkor, talán megérné.
Tósztra emeltem a teámat. – A randinkra!
Felemelte a csészéjét és finoman összekoccintottuk őket.
− Szóval, milyen volt a napod? – kérdezte.
 − Először levadásztam egy óriási medúzát a kertvárosban.
Aztán a Bioveszéllyel vitatkoztam, hogy jöjjenek ki és vigyék el,
mert azt állították, hogy ez a Vadfelügyelet hatásköre. Aztán
felhívtam a Vadfelügyeletet és összekapcsoltam őket a
Bioveszéllyel, majd végighallgattam, ahogy vitatkoznak és
egymást sértegetik. Nagyon kreatívak voltak.
− Aztán Jim telefonált – mondta Curran.
Elfintorodtam. – Igen, az is.
− Van valami különösebb oka, hogy kerülöd a biztonsági
főnökünket? – kérdezte Curran.
− Emlékszel, hogy a nagynéném megölte a Fejvadász Céh
vezetőjét?
− Nem könnyű elfelejteni – felelte.
− Még mindig azon civakodnak, hogy ki legyen a főnök.
Curran rám pillantott. – Ez már mikor történt, öt hónappal
ezelőtt?
− Pontosan ez az. Az egyik oldalt az idősebb fejvadászok
állnak, akiknek van tapasztalatuk. A másik oldalt ott az
adminisztratív részleg. Mind két csoportnak durván egyenlő
részesedése van a Céhből Solomon végrendelete miatt, és ki nem
állhatják egymást. Már kezdenek a halálos fenyegetésekig
elmenni, így lesz valamiféle végső tárgyalás, hogy eldöntsék ki a
főnök.
− Kivéve, hogy patt helyzetben vannak – tippelt Curran.
− Pontosan. Úgy tűnik, Jim szerint nekem kellene
megoldanom a dolgot.
A Céh néhai alapítója titokban alakváltó volt. A Céh húsz
százalékát a Falkára hagyta. Amíg a Céh nem jut egyezségre,
senkit sem fizetnek ki és a Falka alfái azt akarták, hogy újra
elinduljanak a kifizetések. Jimet nyaggatták vele, ezért Jim
engem nyaggatott vele.
Elég évig dolgoztam a Céhben ahhoz, hogy veteránnak
számítsak. Jim is elég évig volt ott, de velem ellentétben ő
megtehette, hogy nagyjából titokban tartja a kilétét. A legtöbb
fejvadász nem tudta, hogy magas pozíciót tölt be a Falka
életében.
Nekem nem volt magánéletem. Én voltam a Hitves a
Falkában. Ez volt az ára, hogy Currannel lehessek, de attól még
nem kellett szeretnem a dolgot.
Őfelsége belekortyolt a teájába. – Nem rajongsz az ötletért,
hogy te tégy igazságot?
− Nagyon nem. Mark és a veteránok állnak egymással
szemben, akiket a Négy Lovas képvisel. Gyűlölik egymást. Nem
akarnak megegyezni. Csak sarat akarnak hajigálni egymásra egy
tárgyalóasztalon keresztül.
Gonosz fény csillant a szemében. – Még mindig választhatod a
B tervet.
− Verjek mindenkit péppé, amíg be nem fogják és közre nem
működnek?
− Pontosan.
Jobban érezném magam tőle. – Vagy csinálhatom inkább a te
módszereddel.
Curran felvonta a szőke szemöldökét.
− Addig üvöltök, amíg mindenki maga alá csinál.
Önelégültség suhant át az arcán, aztán eltűnt és ártatlanság
vette át a helyét. – Ez baromság. Teljesen ésszerű vagyok, és
szinte sosem üvöltök. Már arra sem emlékszem milyen érzés
összeütni néhány fejet.
 Az atlantai Bestiák Ura, egy kedves és felvilágosult uralkodó.
– Milyen haladó szellemű Öntől, Felség.
Rám villantott még egy mosolyt.
A férfi nekromanta a mellettünk lévő bokszban benyúlt az
asztal alá és előhúzott egy kerek rózsafa dobozt. Lefogadtam
volna, hogy valamilyen ékszer van benne.
Curran felé biccentettem. – Te jössz. Milyen volt a napod?
− Zsúfolt és tele volt ostobaságokkal, amikkel nem akartam
foglalkozni.
A szőke nő kinyitotta a dobozt. A szemei felcsillantak.
− A patkányok valami belső vitába keveredtek néhány
ingatlan miatt, amit megvettek. Egész nap eltartott, amíg a
végére jártam. – Curran megvonta a vállát.
A nő kikapott egy arany nyakláncot a dobozból. Négy centi
széles gallér alakú barázdált nyaklánc volt világos színű
aranyból, ami ragyogott a feylámpák fényében.
Töltöttem még teát magunknak. – De sikerrel jártál.
− Természetesen. – Curran belekortyolt a csészéjébe. –
Tudod, maradhatnánk a városban ma este.
− Miért?
− Mert akkor nem kellene egy óráig autóznunk az
Toronyhoz, mielőtt szórakozhatnánk.
Heh.
Egy sikoly hallatán talpra ugrottam. A bokszban a szőke
nekromanta a nyakát kaparászta levegőért kapkodva. A férfi őt
bámulta, az elborzadt arckifejezés az arcára fagyott. A nő a torkát
karmolta, lemarva a bőrét. Egy száraz reccsenéssel eltört a nyaka
és a földre zuhant. A férfi utána ugrott a nyakláncot rángatva. –
Amanda! Ó, istenem!
 Mögötte két vörös vámpírszempár meredt ránk az ablakon
keresztül.
Ó, a francba! Előhúztam Slayert a hátamon lévő tartóból.
Érzékelve az élőhalottakat, az elvarázsolt kard világos pengéje
verejtékezni kezdett, fehér pára felhőket eregetve a levegőbe.
A vámpírok íriszének tompa karmazsin színe élénk
vérvörösre változott. Fenébe! Az étterem most tűzte menüre a
friss emberhúst.
A bőr fodrozódni kezdett Curran karján. A csontok
megnőttek, az izmok megfeszültek, bőr borította az új testét és
szőrt növesztett. Hatalmas karmok nőttek ki Curran új ujjaiból.
A vámpírok felemelkedtek.
Curran felállt mellettem, majdnem két és fél méternyi
acélkemény izomkolosszusként.
Megmarkoltam Slayer markolatát, az ismerős megnyugtató
anyagot tapintva. A vérszívók a hirtelen mozdulatokra, az éles
fényekre, a hangos zajokra reagáltak, bármire ami prédára
utalhat. Bármit is tettem, annak gyorsnak és fényesnek kellett
lennie. Önmagában a vér nem fog működni, nem, amikor
minden asztalon nyers hús van.
Az ablak csillogó szilánkzuhatag kíséretében kitört. A
vámpírok átrepültek rajta, mintha szárnyaik lennének. A
baloldali vérszívó egy asztalon landolt, a lánc maradéka a
nyakán lógott. A jobb oldali végigcsúszott a sima fa padlón,
beleütközött egy másik asztalba, és feldöntötte a székeket.
Felkiáltottam és balra vetődtem, előhúzva Slayert miközben
rohantam. Curran vicsorgott és előreindult, egyetlen erős
ugrással átszelve a távolság felét a jobb oldali vérszívó irányába.
Az én vámpírom rám meredt. A szemébe néztem.
 Éhség.
Mintha egy ősi, végtelen szakadékba bámulnék. A szeme
mögött az elméje forrongott, megszabadulva a láncaitól. Ki
akartam nyúlni, hogy összeroppantsam, mint egy bogarat a
körmeim között. De ha ezt tenném, azzal elárulnám magamat.
Ilyen erővel akár mintát is adhattam volna az Embereknek a
véremből egy nagy masnival átkötve.
− Ide! – Megcsavartam a csuklómat, hogy a feylámpák fénye
végigtáncoljon Sayler pengéjén. Nézd, fényes!
A vérszívó szeme a pengére tapadt. A vámpír lekuporodott,
mint egy kutya a támadás előtt, az első végtagjai szétterpesztve,
sárga karmait az asztalba mélyesztve. A fa felnyögött. A lánc
végigcsúszott az asztal szélén csörögve.
Nem fértem hozzá a nyakához. A lánc blokkolná a pengét.
Egy hangos női sikoly hasított a dobhártyámba. A vámpír
felszisszent, hirtelen a hang iránya felé fordulva.
Felugrottam az asztal melletti székre, és oldal irányba, felfelé
szúrtam. Slayer pengéje átsiklott a vámpír bordái között. A hegy
ellenállásba ütközött, majd átsiklott rajta. Eltaláltam a szívet.
Szuper!
A vérszívó felvisított. Elengedtem a kardot. A vámpír
hátrahőkölt, Slayer markolatig a bordái között volt, megbotlott,
mintha részeg lenne, felborult és a padlóra zuhant, vergődve,
akár egy hal a szárazföldön.
Balra tőlem Curran átdöfte a karmait a másik vámpír álla alatti
húson. A karmok véres hegye felbukkant a vérszívó tarkóján. A
vámpír Curran felé kapott a karmaival. Curran mélyebbre
nyomta az óriási kezét, megragadta a vámpír nyakát, és letépte a
fejét a testéről.
 Felvágós.
Félredobta a fejet és rám nézett, hogy meggyőződjön róla jól
vagyok. Az egész dolog körülbelül öt másodpercig tartott, de egy
örökkévalóságnak tűnt. Mindketten egy darabban voltunk.
Fellélegeztem.
Az étterem némaságba borult, leszámítva a nekromanta férfi
zokogását a padlón, és a vámpír rekedt sziszegését, ahogy
vergődött miközben a kardom megolvasztotta a belső szerveit a
pengébe szívva a tápanyagokat belőle.
A hátsó sarokban egy férfi felkapta a kisbabáját az
etetőszékből, megragadta a felesége kezét, és kiszaladt. A
vendégek egyszerre ugrottak fel. A székek eldőltek, lépések zaja
hallatszott, valaki levegő után kapott. Mindkét ajtón rohanni
kezdtek kifelé. Egy szempillantás alatt kiürült a hely.
Megmarkoltam Slayert és kihúztam. Könnyedén kicsusszant a
tetemből. A seb szélei megereszkedtek és sötétbarna vér folyt a
vágásból. Meglendítettem a kardot és lefejeztem a vámpírt
egyetlen éles vágással. Mindig fejezd be, amit elkezdtél.
Curran karjai visszaalakultak, a szürke bunda a bőrébe olvadt.
Egy átlagos alakváltónak szunyókálnia kellene, miután rövid
időn belül kétszer is alakot váltott, de Curran nem igazán játszott
az átlagos alakváltók szabályai szerint. Odament a nekromanta
férfihez, felhúzta a földről, és egyszer megrázta mély
megvetéssel az arcán. Szinte hallottam, ahogy a fickó fogai
összekoccannak.
− Nézz rám! Koncentrálj!
A nekromanta rábámult, döbbent szemei nagyra nyíltak, a
szája elnyílt.
 Letérdeltem a navigátor nő mellé és megfogtam a csuklóját,
távol maradva a nyakától és az arany nyakpánttól körülötte.
Nem volt pulzusa. A nyaklánc körbefogta a nyakát, mint egy
arany hurok. A színe erős sötét sárga volt, szinte narancs. A bőr
körülötte élénk piros volt és kezdett lilává változni.
Felvettem a táskáját, kivettem belőle a tárcáját és kinyitottam.
Az Emberek igazolványa. Amanda Sunny, tanonc, Második
Osztály. Húsz éves és most meghalt.
Curran a férfi tanonc arcába meredt. – Mi történt? Mit
csináltál?
A férfi hirtelen vett egy mély levegőt, és könnyekre fakadt.
Curran undorodva elengedte. A szemei teljesen aranyszínűek
voltak. Dühös volt.
A recepciós asztalához mentem és megkerestem a telefont.
Kérlek, működj... Vonal hang. Igen!
Beütöttem az iroda számát. Andrea jó eséllyel még mindig ott
volt.
− Pengeél – hallatszott Andrea hangja.
− Az Arirangban vagyok. Két navigátor itt vacsorázott. A
férfi egy arany nyakláncot adott a nőnek, ami megfojtotta. Itt
állok két halott vámpír és egy emberi hulla felett.
− Ne menj sehová. Harminc perc múlva ott vagyok.
Letettem és tárcsáztam a Kaszinót.
− Itt Kate Daniels, Ghasteket kérem. Sürgős.
− Kérem, várjon – válaszolt egy női hang. A telefon
elnémult. Magamban dúdolgattam és ránéztem az igazolványra.
Nem tudtam Amanda melyik Holtak Mesteréhez tartozott, de
tudtam, hogy Ghastek a legjobb a hét közül, aki a városban volt
jelenleg. Ezenkívül hataloméhes volt és átakarta venni az atlantai
Emberek irodát. Jelenleg rivaldafényben volt, és tudtam, hogy
gyors válaszra számíthatok.
Eltelt egy pillanat. Még egy.
− Miről van szó, Kate? – szólt Ghastek hangja a telefonban.
Biztos épp csinált valamit, mert nem sikerült elrejtenie a
türelmetlenségét. – Kérlek siess, épp valami közepén tartok.
− Van itt egy halott tanonc, egy hisztérikus állapotban lévő
tanonc, két halott vámpír, egy felbőszült Bestiák Ura véres
kezekkel és fél tucat halálra rémült éttermi dolgozó. – Ez elég
gyors volt?
Ghastek hangja sürgető lett. – Hol vagy?
− Az Arirangban a Greenpine-on. Hozz egy takarító
egységet és hullazsákokat.
Letettem. A pincérünk kilépett az ajtón, az asztalunkhoz jött,
és egy kicsit zöldnek tűnt. A személyzet többi tagja valószínűleg
a hátsó szobában kuporgott halála rémülve, nem tudva, hogy a
veszély elmúlt-e már.
− Vége van?
Curran felé fordult. – Igen, vége van. Az Emberek már ide
tartanak, hogy feltakarítsanak maguk után. Mindenkit kivihet, ha
attól jobban érzik magukat. Garantáljuk a biztonságukat.
A pincér elment. Valaki felkiáltott. Egy pillanattal később az
ajtók kinyíltak és az emberek kiözönlöttek: egy idősebb koreai
férfi, az idősebb nő, aki köszöntött minket, egy nő, aki úgy nézett
ki, mint a lányuk, valamint több férfi és nő pincér és séf
egyenruhába öltözve. A fiatalabb nő karjaiban egy kisfiú volt.
Nem lehetett idősebb öt évesnél.
A tulajdonosok leültek a körülöttünk lévő bokszokban. A
kisfiú nagy sötét szemekkel bámult a két vámpírra.
 Leültem a Curran melletti székre. Odahajolt hozzám és
magához húzott. – Sajnálom a vacsorát.
− Semmi baj. – A halott nőre néztem. Húsz éves. Alig volt
esélye élni. Sok halottat láttam már, de valamiért azt látni, hogy
Amanda ott fekszik a földön, a barátja magán kívül zokog a teste
mellett, megfagyasztotta az ereimben a vért. Currannek dőltem
érezve, ahogy testének melege áthatol a pólómon. Annyira
fáztam és igazán szükségem volt a melegére.
 Kettó
Fekete furgonok karavánja szállta meg a parkolót, az
elvarázsolt-víz motorok hatalmas zajt csaptak. A mágia hajtotta
autók nem mozogtak túl gyorsan és olyan hangjuk volt, mint egy
robogó vonatot eltaláló kőomlásnak, de jobb volt, mint a semmi.
Figyeltük a furgonokat a kitört ablakokon keresztül, ahogy
leparkoltak a túloldalt, elhallgattatták a zajt, embereket,
vámpírokat és hullazsákokat ontottak ki magukból. Ghastek
kiszállt az első autóból, nevetségesen kilógva a fekete garbójában
és sötét, szabott nadrágjában. Bejött az ajtón, egy másodpercig
felmérte a helyszínt, majd felénk indult.
Curran szeme elsötétült. – Egy dollárba fogadok, azért rohan
ide, hogy biztosítson minket, nem vagyunk veszélyben.
− Az biztos.
A Falka és az Emberek között nagyon törékeny volt a béke.
Egyik fél sem akart semmit tenni, amivel ezt veszélybe
sodorhatná.
Az Emberek hatékonyak voltak, ezt el kellett ismernem. Egy
csapat a vámpírokhoz ment, a másik a nő holttestéhez indult, a
harmadik pedig a maga alatt lévő tanonchoz. Két kosztümös nő
és egy öltönyös férfi a boksz felé vette az irányt, ahol a tulajok
ültek.
Ghastek elég közel jött ahhoz, hogy halljuk. – Tisztázni
akarom: ez nem gyilkossági kísérlet volt ellenetek. A
tanoncoknak nem kellett volna itt lenniük, és a felelősök
szigorúan meg lesznek büntetve.
Curran megvonta a vállát. – Ne aggódj, Ghastek. Ha ez
gyilkossági kísérlet lett volna, tudom, hogy több, mint két
vámpírt hozol.
− Mi történt? – kérdezte Ghastek.
− Vacsoráztak – feleltem. – Boldognak tűntek együtt. A fiú
adott neki egy nyakláncot, ami megfojtotta.
− Csak hogy tisztázzuk, Lawrence maga nem sérült meg
személyesen.
− Nem – mondta Curran. – Sokkot kapott, amikor
végignézte, ahogy meghal előtte a barátnője.
Ghastek megint végignézett a helyen, és úgy nézett ki, mint
aki bárhol máshol szívesebben lenne, mint itt. – Még egyszer,
rettenetesen sajnáljuk a kellemetlenséget.
− Túléljük – felelte Curran.
Az Emberek közül valaki ellépett Amanda holttestétől. – A
nyaklánc hozzátapad a bőréhez. Nem találtunk sehol kapcsot.
Egy egybefüggő arany pánt.
− Hagyjátok – válaszolta Ghastek. – Majd később
eltávolítjuk.
Ha a helyükben lennék, a technológia alatt vágnám le és
bedobnám egy veszélyes anyag tartályba.
Egy középkorú férfi nyomakodott be az étterembe, mögötte
egy fiatal nő és egy hét évesnek tűnő kisfiú jött. Rápillantottam a
nőre és leesett az állam. A melle és a csípője telt volt, a dereka
keskeny. Hosszú, karcsú lábai természetes kecsességgel
suhantak. A haja csillogó zuhatagban omlott le a vállán, és
annyira hasonlított a hajszíne az aranyéhoz, hogy megesküdtem
volna aranyból van, ha nem tudom, hogy ez lehetetlen. Az arca
sápadt volt és ovális, akár egy angyalé. Futólag rám pillantott. A
szemei intenzív mélykék színűek voltak, és évtizedekkel
idősebbek, mint az arca.
Gyönyörű volt.
És nem volt ember. Vagy üzletet kötött valamivel, ami nem
volt ember, hogy megkapja ezt a testet.
Curran is őt nézte. Az orrlyukai kitágultak egy kicsit, ahogy
beszívta a levegőt a szagokat vizsgálva, és a féltékenység mellbe
vágott. Nos, ez egy új, és kellemetlen fejlemény volt.
Ghastek is a nőre fókuszált, olyan hűvös vizsgálódással, amit
általában furcsa rovaroknak tartogatnak. – Itt jönnek a gyászoló
szülők. Már találkoztam velük.
− Ő Amanda nővére? – kérdeztem.
− Nem, ő Mrs. Sunny, az anyja. A fiú Amanda öccse.
Nem ember.
A középkorú férfi megpillantotta a navigátor nőt, akinek a
holttestét épp akkor tették az Emberek egy hordágyra. –
Amanda! Édes Istenem, Amanda! Kicsikém!
− Ne! – kiáltotta a nő.
A férfi Amandához rohant. – Ó, Istenem! Ó, Istenem!
Az aranyhajú nő utána sietett, a fiú a nyomában. – Ne menj a
közelébe!
A férfi megragadta Amanda kezét. A nyaklánc arany pántja
kinyílt. Hátborzongató halvány fény gyúlt a nyaklánc belsejében,
ragyogó fénybe vonva az aranyat.
A férfi keze felé indult.
− Állj! – kiáltotta Curran. A férfi megdermedt, lefagyva az
eltéveszthetetlen parancstól Curran hangjában.
 Már mozgásba lendültem.
Az aranyhajú nő kikerülte, lerántotta a nyakláncot Amanda
nyakáról, megpördült, és a kisfiú nyakába nyomta. Az arany
pánt összezárult a gyerek nyakán a bőrére tapadva. Egy fél
másodperccel késtem el.
A fiú levegő után kapott. Az apja megrázta a fejét, mintha
álomból ébredne.
Az aranyhajú nő rám nézett az öreg szemeivel, és
elmosolyodott.

***

− Elment az esze? – vicsorogtam. – Az a nyaklánc most ölte

meg a lányát.
− Ez nem a maga dolga – felelte az aranyhajú nő.
− Vegye le! Most.
Gúnyosan elmosolyodott. – Nem tehetem.
Pontosan tudta mit csinál az a nyaklánc. Tudatos döntést
hozott a férje és a fia között.
A fiú a nyakát markolászta, próbálva leszedni a nyakláncot.
Nem mozdult. Az aranypánt körüli bőr kezdett rózsaszínné
változni. Le kellett szednünk róla azt az izét.
A férfi rábámult. – Aurellia? Mi folyik itt? Mit jelentsen ez?
− Ne aggódj – válaszolta neki a nő. – Később
megmagyarázom.
− Nem, most fogja megmagyarázni. – Curran mellém lépett.
− Egyet kell értenem – mondta Ghastek.
A nő felszegte az állát. – Maga nem parancsolhat nekem.
− Aurellia, mi folyik itt? – kérdezte a férje.
 − Épp ellenkezőleg. Minden jogunk megvan hozzá. –
Ghastek csettintett az ujjával. Egy kosztümös nő szemüvegben
varázsütésre megjelent mellette.
− A nyaklánc egy alkalmazásunkban álló tanonc halálát
okozta – mondta a nő. – Jelentős összeget költöttünk a
kiképzésére, nem beszélve a két vámpír költségéről, amik a
halála következtében semmisültek meg. A nyaklánc bizonyíték
az esettel kapcsolatos nyomozásban. Ha akadályozza a
nyomozásunkat a bizonyítékok visszatartásával, bírósági
parancsot fogunk hozni, hogy átadja nekünk a nyakláncot. Ha
úgy döntünk, mélyebbre ásunk az eset kapcsán, nagyon
kellemetlen helyzetben találhatja magát.
Néhány embernek harci kutyája volt. Ghasteknek harci
ügyvédei. Ha megkaparintja a fiút, meg fogja találni a módját,
hogy leszedje azt a nyakláncot. Még ha le is kell fejeznie a
gyereket ahhoz, hogy megszerezze.
Nem hagyhattam, hogy az Emberekhez kerüljön a fiú.
− Ez remek – mondtam. – De nekem van egy egyszerűbb
megoldásom. Vegye le most a nyakláncot a gyerekről, és nem
ölöm meg.
− Várjon egy átkozott percet! – Amanda apja előre lépett,
hogy közém és a felesége közé álljon. – Mindenki nyugodjon
meg. Csak nyugodjunk le.
− Adják ide a fiút és senkinek sem esik bántódása –
mondtam. – Senki se fog megállítani.
− A gyerek a bizonyítékunkat viseli – mondta Ghastek.
Curran szeme arany ragyogásba borult. Az alfa nézésével
meredt a nőre. A nő összerándult.
 − Adja ide a gyereket – mondta Curran, a hangja mély, nem
emberi morgás volt.
− Rendben. – Aurellia felénk lökte a gyereket. – Vigyék.
Curran felkapta a gyereket a földről. Ghastek arca
elkomorodott. Ezt a kört mi nyertük.
− Adják vissza a fiamat! – követelte a férfi.
Curran csak ránézett.
− A fiú érdeke, hogy a mi felügyeletünk alatt maradjon -
mondta Ghastek. – Jobb felszereléssel rendelkezünk.
− Nem a felszereléseitekben kételkedem – válaszolta
Curran. – Hanem az erkölcseitekben és a szándékaitokban.
− Ez mit akar jelenteni? – Ghastek összehúzta a szemét.
− Azt jelenti, hogy a nyaklánc fontosabb nektek, mint a
gyerek – feleltem. – Fel fogjátok vágni a nyakát, csak hogy
megszerezzétek.
− Ez erős túlzás. – A Holtak Mestere összefonta a karját. –
Még sosem öltem meg egy gyereket.
− Ó, sosem gyilkosság, amikor megtörténik – válaszoltam. –
Sajnálatos véletlen veszteség.
− Ezt nem teheti! – Amanda apja Curran elé állt. – Nem
viheti el a fiamat.
− De igen, megtehetem – felelte Curran. – Vigyázni fogunk
rá. Ha a felesége úgy dönt, hogy megmagyarázza mi folyik itt,
meggondolom, hogy visszaadjam.
− Baszódjon meg! – vágta oda az aranyhajú nő. – Másszon
vissza abba a sötét lyukba, ahonnan előjött. Nem érdekel se
maga, se a fajtája! – Megfordult és kisétált az étteremből.
 A férje megdermedt, egy pillanatra döntésképtelenül a fia és a
felesége között. – Ennek még nincs vége – mondta végül, és
Aurellia után rohant.
− Adjátok át a fiút – mondta Ghastek tárgyilagos hangon.
− Azt nem hinném – felelte Curran. – Ha meg akarjátok
vizsgálni később, nyugodtan meglátogathatjátok a Toronyban.
Körülöttünk az Emberek megfeszültek. A sarokban két
vámpír előre hajolt.
Előhúztam Slayert. Rengeteg gyakorlatom volt és gyorsan
csináltam. Az ügyvédnő hátraugrott. Az penge füstölögni
kezdett érzékelve az élőhalottakat. Gyerünk, Ghastek! Hadd legyen
jó esténk.
Ghastek felsóhajtott. – Rendben. Később megteszem a
szükséges előkészületeket.
Curran kiindult az ajtón. Én vártam egy másodpercet és
követtem, hátrafelé téve az első két lépést, hogy biztosan ne
támadja hátba Currant egy élőhalott a sötétből előugorva.
Az Arirang ajtaja bezárult mögöttünk. Ghastek hangja
felharsant. – Rendben, emberek, vissza a munkához. Tegyünk
rendbe a helyszínt még ma.
− Mi a neved? – kérdezte Curran.
A fiú nyelt egyet. – Roderick.
− Ne félj – mondta Curran még mindig morogva. – Vigyázni
fogok rád. Ha bármi fenyegetni mer, megölöm.
A gyerek nagyot nyelt.
Egy hatalmas ijesztő férfi világító szemekkel és nem emberi
hanggal épp most vett el téged a szüleidtől, de ne félj, mert
megöl mindent, ami él és mozog. Ez aztán a megnyugtató,
Felség.
 − Talán kevésbé félne, ha nem vicsorognál és lekapcsolnád a
fényszóróidat – mormoltam.
A tűz kialudt Curran szemeiben.
− Minden rendben lesz – mondtam Rodericknek. – Csak le
akarjuk venni azt a nyakláncot, és utána visszamehetsz a
szüleidhez. Minden rendben lesz. Ígérem.
Ha a nyaklánc eltöri a nyakát, nincs semmi a világon, amit én,
vagy Curran, vagy bárki más tehetne ellene. El kellett juttatnunk
az Torony kórházi részlegébe.
A parkolóba értünk, amikor Andrea lefékezett ott a Falka
egyik Jeepjével.
 Három
Doolittle a kisfiú fölé hajolt, egy nagyítóval vizsgálgatva a
nyakláncot. A sötét bőrével és őszes hajával a Falka orvosa úgy
tűnt az ötvenes évei elején jár. Doolittle volt a legjobb medmágus
akivel valaha találkoztam. Olyan sokszor hozott már vissza a
halál széléről, hogy már nem is viccelődtünk róla.
Volt valami megnyugtató Doolittle-ben. Talán a modora volt,
a kedves szemei, vagy a finom déli akcentusa, amiben megjelent
egy kis georgiai stílus, nem tudom. De abban a percben, ahogy
belépett a szobába, Roderick megnyugodott. Harminc
másodpercen belül alkut kötöttek, ha Roderick jól viselkedik,
jégkrémet fog kapni.
Nem mintha Rodericket le kellett volna fizetni. Majdnem egy
óráig tartott, hogy elérjük az Tornyot, és egész úton egy szót sem
szólt. Nem mozdult, nem mocorgott, nem csinált semmi
normális dolgot, amit egy hét éves gyerek csinál az autóban.
Csak ült ott, csendben, nagy, tágra nyílt barna szemekkel, mint
egy kisbagoly.
Doolittle lenyomta a hüvelyk- és mutatóujját a nyaklánc
mellett, kifeszítve a bőrt. Egy ér kirajzolódott, ami a bőre alatt
futott az aranypánttól a nyakizmáig, mint egy vékony gyökér.
− Fáj, amikor itt megnyomom? – kérdezte.
− Nem – felelte Roderick. A hangja alig volt hangosabb
suttogásnál.
Doolittle megnyomott egy másik pontot. – És most?
 − Nem.
A medmágus elengedte és megpaskolta Roderick vállát. – Úgy
hiszem, mára végeztünk.
− Kapok jégkrémet? – kérdezte Roderick csendesen.
− Kapsz jégkrémet – erősítette meg Doolittle. – Lena!
Egy alakváltó nő vörös feje bukkant fel az ajtóban.
− Ennek a fiatalembernek jégkrémre van szüksége – mondta
Doolittle. – Kiérdemelte.
− Ó! – Lena nagyra nyitotta a szemét és kinyújtotta a kezét. –
Akkor jobb, ha szerzünk neki. Gyere!
Roderick leugrott a székről és óvatosan megfogta a kezét.
− Milyen jégkrémet szeretnél? – kérdezte Lena kivezetve az
ajtón.
− Csokoládét – mondta a fiú csendesen, egy kis habozással a
hangjában.
− Rengeteg csokoládé jégkrémünk van...
Az ajtó becsukódott mögöttük.
Doolittle az ajtóra nézett és felsóhajtott. – A nyaklánc a
nyakizomba ágyazódott. Ha megpróbálom kivágni, elvérzik. Azt
mondjátok, az anyja tette rá ezt a szörnyűséget?
− Igen – erősítette meg Curran.
− A nyaklánc felragyogott, amikor a férje a közelébe ment –
mondtam. – Érte nyúlt, a nő elkapta előle, és a fiúra tette.
− Tehát valószínűleg a férjnek szánták – mondta Doolittle.
− Vagy az, vagy teljesen mindegy a nyakláncnak. –
mondtam. – Bármelyik nyak megteszi, és a fiú volt a legközelebb.
− És a lányt azonnal megölte? – kérdezte Doolittle.
− Igen – válaszolta Curran.
 − Különös. Nincs jele, hogy jelenleg ártana a fiúnak, attól
eltekintve, hogy kapcsolódik hozzá.
− Nem fáj neki? – kérdeztem.
− Nem úgy tűnik – Doolittle a széknek dőlt. – A „gyökerek”
elmozdulnak nyomás hatására, így valószínűleg bármilyen
próbálkozás, hogy kivágjuk a nyaklánc összehúzódását fogja
okozni. Nem akarok hozzá nyúlni.
− A nő – mondta Curran.
Hangosan gondolkoztam. – Nem hatott rá a ragyogás, tehát
vagy immunis, vagy tudja hogyan működik.
− A fiú nem sírt, amikor elvittétek az anyjától? – kérdezte
Doolittle.
− Nem – válaszoltam.
A medmágus ismét az ajtóra pillantott. – A gyerek nagyon
passzív és engedelmes. Nem beszél, hacsak nem kérdezik. Nem
kezdeményez. Ez a gyerek mindent megtesz, hogy láthatatlan
legyen. Néha ez a félénk természet jele. Néha érzelmi
bántalmazás vagy elhanyagolás jele. – Doolittle keresztbe fonta a
karját. – Ilyen vádakkal nem lehet könnyelműen dobálózni. De jó
észben tartani a nővel kapcsolatban. Ha érzelmileg távolság
tartó, talán nem fűzi a fiúhoz szoros kapcsolat. Lefuttatok
néhány tesztet. Minél hamarabb megtudjuk mi ez a nyaklánc,
annál jobb.
Eljöttünk a gyengélkedőről és végigsétáltunk a hosszú
folyosón, ami a lépcsőkhöz vezetett, ami a mi lakrészünkhöz vitt
a torony tetején. Az Toronyban az élet estefelé zajlott. A legtöbb
embernek az este tíz óra már éjszakát jelentett és valószínűleg
alváshoz készülődést. Az elektromosság és a feszültséggel teli
levegő is drága volt, így az emberek kihasználták a napfényt. Az
alakváltóknak a tíz óra inkább volt délután négy. A folyosók tele
voltak. Random alakváltók sütötték le a szemüket, ahogy
elmentünk mellettük.
Valami eszembe jutott. – Amikor a tanonc odaadta
Amandának a nyakláncot, nem tűnt neked világosabbnak a
színe?
Curran összevonta a szemöldökét. – De igen. Szinte
fehérarany színe volt.
− És most majdnem narancssárga.
− Szerinted a gazdatestből táplálkozik?
− Lenne értelme. Talán éhes lesz. A lány azonnal meghalt,
mert a nyaklánc éhes volt. Most jól lakott, így még vár.
− Beszélnünk kell majd a tanonccal – mondta Curran. – És a
nővel is.
− Igen, a nővel. Az emberfelettien gyönyörű nővel hosszú,
selymes hajjal... Róla nem szabad elfeledkeznünk.
Curran elfordította a fejét és rám nézett.
− Mi van?
− Én is ezt szeretném tudni.
Megvontam a vállam. – Holnap beszélek a tanonccal.
− Veled megyek.
Miért akarna velem jönni? Elképzeltem, ahogy megpróbálom
kikérdezni a Bestiák Urának jelenlétében. A tanonc egyetlen
pillantást vetne rá és sikítva elmenekülne.
− Nem.
− Mindig ezt a szót ismételgeted – mondta. – Jelentenie
kellene valamit?
 − Azt jelenti, hogy nem akarom, hogy velem gyere. Amint
berobogsz a szobába, rögtön elhallgat majd, csak hogy az életét
mentse. Hadd intézzem ezt én.
Elindultunk a lépcsőn. A mi lakrészünk volt a legfeljebb, és
igazán örültem volna egy liftnek.
Curran halkan folytatta. – Valahogy sikerült elboldogulnom
az Emberekkel majdnem tizenöt évig a segítséged nélkül.
− Ahogy én emlékszem, a segítségem nélkül majdnem
háborút indítottál. És nem az Emberekkel állok majd szemben,
hanem egyetlen tanonccal, aki szankcióknak néz elébe és
rettenetesen fél.
− Ha komolyan azt hiszed, hogy Ghastek a közelébe fog
engedni nélkülem, megőrültél – felelte Curran.
Megálltam és ránéztem. – Magammal viszem a boudáimat és a
személyi testőröket, talpig feketébe öltöztetem őket, adok alájuk
egy lovat, és a Kaszinóhoz lovagolunk. Aztán kiválasztom a
legijesztőbb alakváltót és beküldöm, hogy jelentse be, a Hitves
találkozót kér. Komolyan azt hiszed, hogy az Emberek sokáig
fognak várakoztatni?
Még jó, hogy nem volt gyújtós vagy papír körülöttünk,
különben az összeütköző fejűnk miatti szikrák kigyújtanák az
Tornyot. Mindketten fáradtak voltunk és ingerültek.
Felettünk Jim befordult a lépcsőfordulóban és hirtelen
megtorpant, nyilvánvalóan azt mérlegelve, hogy
megmenekülhet-e, ha sarkon fordul és az ellenkező irányba
indul. Curran felé fordult.
Így van, lebuktál.
Jim felsóhajtott és felénk indult gyors tempóban.
 Magas volt, kávészínű bőrrel és talpig feketébe öltözve. Jim
úgy nézett ki, mintha egy tömör izomtömbből faragták volna ki.
A logika azt diktálta, hogy egyszer ő is volt kisbaba, aztán
gyerek, de aki csak ránézett szinte meg volt róla győződve, hogy
valami istenség megérintette a földet a jogarával és kijelentette:
„Legyen itt egy keménylegény!”, és Jim életre kelt, teljesen
felnőve, ruhákkal kiegészítve és harcra készen. Ő volt a Macska
Klán alfája, a falka biztonsági főnöke, és Curran legjobb barátja.
Lefékezett mellettünk.
− Leellenőrizted már a Sziget Farkasait? – kérdezte tőle
Curran.
− Nem.
− Kik azok a Sziget Farkasai? – kérdeztem.
− Egy kis falka Florida Keysből – válaszolta Curran. – Nyolc
fő. Kérvényezték, hogy csatlakozhassanak, és valamilyen
különös oknál fogva, a biztonsági főnökünk nem hajlandó
megcsinálni a háttérellenőrzést.
Jim meglengette a papír kupacot a kezében. – A biztonsági
főnöknek két lopással, négy gyilkossággal és egy
őrhelyelhagyással kell foglalkoznia.
− Gyilkosságok? – kérdeztem.
Jim bólintott.
− Szavamat adtam a farkasoknak – mondta Curran.
− Nem vagyok ellene, hogy csatlakozzanak hozzánk. – Jim
kitárta a karját. – Csak azt mondom, hogy biztosítsuk a meglévő
embereink védelmét, mielőtt újakat adunk hozzájuk. Mellesleg,
Kate, átnézted a Céhvel kapcsolatos iratokat, amiket elküldtem
neked?
 Eltereljük magunkról a figyelmet? Bevetettem rajta a kemény
nézésemet. Lepergett Jimről, mint jégeső a járdáról. –
Valamennyire. Elfoglalt voltam.
− Látod? – Jim rám mutatott. – A párod ugyanazt csinálja,
amit én. Fontossági sorrendet állít fel.
Ezt még vissza fogja kapni tőlem. Ó, igen.
Curran Jimre nézett. – Szükséged van a segítségemre a háttér
ellenőrzéseknél?
Egy izom megrándult Jim arcán. – Nem, meg tudom csinálni.
Ha! Ő se akarta, hogy Curran a nyakán lógjon. – Ne aggódj,
velem jön, hogy kinyomozzunk néhány dolgot.
− A városban? – kérdezte Jim.
− Igen.
− Ez egy nagyszerű ötlet. Mindketten menjetek. A városba.
Curran és én egymásra pillantottunk.
− Próbál tőlünk megszabadulni – mondtam.
− Szerinted trónfosztást tervez? – tűnődött Curran.
− Nagyon remélem. – Jimhez fordultam. – Van rá bármi
esély, hogy megdöntöd a zsarnok Bestiák Urának és őrült
Hitvesének uralmát?
− Ja, vakációzni szeretnék – tette hozzá Curran.
Jim felénk hajolt és lehalkította a hangját. – Nem tudnátok
eleget fizetni. Ez a ti gondotok, oldjátok meg. Nekem elég
dolgom van.
Elsétált.
− Kár – mondta Curran.
− Nem is tudom, szerintem meg tudnánk győzni, hogy
ragadja meg a hatalom gyeplőit.
Curran megrázta a fejét. – Nem. Túl okos hozzá.
 Végre felértünk a lépcső tetejére, átmentünk a hosszú
folyosón, fel a második szintre és megérkeztünk a lakrészünkbe.
Ledobtam a táskámat, kibújtam a bőr tartótokból, amiben a
kardomat hordtam és mély lélegzetet vettem. Aaah, otthon, édes
otthon.
Általában valakire lesből ráugrani igen hatásos, mivel az illető
nem tudja, hogy jössz. Ellenben, ha már egy tucatszor ráugrottak
erre a személyre, az áldozat hozzászokik a dologhoz. Ezért,
amikor Curran megpróbált elkapni, oldalra táncoltam és
kigáncsoltam. Elkapta a karomat, aztán gurultunk egy kicsit a
padlón, és végül rajta fekve kötöttem ki, az orrunk egy centire
egymástól.
Rám vigyorgott. – Féltékeny vagy.
Végig gondoltam. – Nem. De amikor úgy bámultál arra a nőre,
mintha gyémántból lenne, nem volt valami jó érzés.
− Azért bámultam meg, mert furcsa volt a szaga.
− Hogy-hogy furcsa?
− Olyan szaga volt, mint a kőpornak. Egy nagyon erős,
száraz szag. – Curran körém fonta a karjait. – Imádom, amikor
ilyen morcos és birtokló vagy.
− Sosem vagyok morcos és birtokló.
Tovább vigyorgott, kivillantva a fogait. Az arca szinte
ragyogott. – Szóval nem jelent gondot, ha átugrom hozzá és
elcsevegünk kicsit.
− Dehogy. Neked gondot jelent, ha elcsevegek azzal a szexi
vérfarkassal a harmadik emeletről?
Fél pillanat alatt váltott laza és viccelődőből halálosan
komollyá. – Milyen szexi vérfarkas?
Felnevettem.
 Curran szeme összeszűkült. Koncentrált valamire.
− Most magadban végigveszed az összes embert, aki a
harmadik emeleten dolgozik, ugye?
Az arckifejezése semlegessé vált. Fején találtam a szöget.
Lecsúsztam róla és a karjára tettem a fejem. A vastag szőnyeg
puha és kényelmes volt alattam.
− Jordan az?
− Csak választottam egy random emeletet – feleltem. –
Bolond vagy, ugye tudod?
Körém fonta a karját. – Bagoly mondja verébnek.
Együtt feküdtünk a szőnyegen.
− Nem hagyhatjuk, hogy a nyaklánc megölje a fiút –
mondtam.
− Mindent meg fogunk tenni, amit tudunk. – Felsóhajtott. –
Sajnálom a vacsorát.
− A világ legjobb randija volt. Nos, amíg meg nem halt
valaki, és fel nem tűntek a vámpírok. De azelőtt fantasztikus volt.
Feküdtünk ott még egy kicsit.
− Ágyba kéne bújnunk. – Curran kinyújtózott mellettem. –
De a szőnyeg olyan kellemes és puha, és fáradt vagyok.
− Szeretnéd, hogy cipeljelek?
Felnevetett. – Szerinted menne?
− Nem tudom. Ki akarod deríteni?
Végül nem kellett elcipelnem az ágyunkig. Eljutott oda a saját
erejéből, és közel sem volt olyan fáradt, mint ahogy korábban
állította.

***
 Reggel Doolittle hívott minket. Amikor odaértünk Roderick
egy ágyon ült, ugyanazzal a kisbagoly nézéssel az arcán. A
nyaklánc elvesztette a sárgás színét az éjszaka. Most már kicsit
sötétebb színe volt, mint a narancshéjnak.
Leguggoltam a gyerek előtt. – Szia!
Roderick rám nézett a nagy szemeivel. – Jó reggelt!
A hangja erőtlen volt. A fejemben a nyaklánc összeszorult a
törékeny nyaka körül. A csont reccsent...
Tennünk kellett valamit. Le kellett szednünk róla.
Doolittle az ajtó felé vezetett minket és halkan beszélni
kezdett. – Határozottan változás észlelhető a fém színében. Kezdi
kellemetlennek érezni.
− Szóval ez az izé kezd éhes lenni – jegyezte meg Curran.
− Valószínűleg. – Doolittle felemelt egy papírt. Halvány kék
csík szelte át a lapot. Az m-szken. Az m-szkenner rögzítette a
mágia színeit: lila a vámpíroknál, zöld az alakváltóknál, és így
tovább. A kék az egyszerű emberi mágia színe volt. A
mágusokat, telepatákat és telekinetikusokat kék szín jelölte. Az
emberek esetében ez volt az alapszín.
− Ez a nyaklánc vagy Roderick? – kérdezte Curran.
− Ez a fiú. Az ereje elfedi a mágianyomot, amit a nyaklánc
sugároz. – Doolittle egy pontra mutatott a képen. Ráfókuszáltam.
Néhány világosabb szikra szakította meg a kék színt.
− Ez valószínűleg a nyaklánc – mondta Doolittle. – Ennyi
nem elég a kiinduláshoz. Precízebb vizsgálatra van szükségünk.
Julie-ra volt szükségünk. Ő érzékelő volt, sokkal pontosabban
látta a mágia színét, mint bármelyik m-szkenner. Kidugtam a
fejem a folyosóra és elkiáltottam magam. – Valaki megkeresné a
gyerekemet és megkérné, hogy jöjjön le ide?
 Öt perccel később Julie megjelent a kórházi szárnyban.
Amikor rátaláltam éhezett, sovány volt, és pánikrohamot kapott,
ha a védelmező koszréteg lekerült a bőréről. Most tizennégy
évesen soványból vékony lett. A lábát és a karját észre lehetett
venni, ha megfeszítette az izmait. Tökéletesen tiszta volt, de
nemrég úgy döntött, hogy a fésű feltalálása időpocsékolás volt,
így a szőke haja valahol egy szénakazal és egy madárfészek
között állt.
Elmagyaráztam a nyaklánccal kapcsolatos helyzetet. Julie a
fiúhoz lépett. – Szia! Megnézem azt a valamit a nyakadon,
rendben?
Roderick nem mondott semmit.
Julie megvizsgálta a fémet. – Furcsa. Ez halvány.
− Halvány sárga? Halvány zöld? – Bármilyen árnyalat jó
lenne.
− Nem. Színtelennek tűnik, mint amikor forró levegő száll
fel az aszfaltról.
Átlátszó mágia. Most már mindent láttam.
− Rúnák vannak rajta – mondta Julie.
− El tudod őket olvasni? – kérdezte Curran.
Megrázta a fejét. – Ilyen rúna készletet nem tanítottak nekünk.
Doolittle adott neki egy papírt és ceruzát, Julie pedig leírt öt
szimbólumot. A rúnák, az ősi észak és a német ábécék ősi betűi
voltak, amik sokat változtak az évek folyamán, de a legrégebbi
rúnák azért néztek ki úgy, ahogy, mert kemény felszínbe kellett
őket vésni. Mind egyenes vonalakból állt, kanyarulatok és apró
vonások nélkül. Ezek a szimbólumok határozottan megfeleltek
ennek, de nem hasonlítottak semmilyen rúnára, amivel eddig
találkoztam. Egy-két napig keresgélhettem volna könyvekben, de
Rodericknek nem volt annyi ideje. Gyorsan volt szükségünk az
információra.
Curran biztosan ugyanerre jutott. – Ismerünk rúna szakértőt?
Megkocogtattam a papírt. – Felhívhatok néhány embert. Van
egy fickó. Dagfinn Heyerdahl. Régebben az Északi Örökség
Egyesülethez tartozott.
Az Északi Örökség Egyesület nem igazán az örökségről,
sokkal inkább a vikingségről szólt, a szó legklisésebb értelmében.
Hatalmas mennyiségű sört ittak, összeverekedtek és szarvakkal
díszített sisakokat hordtak, hiába cáfolták a történelmi
bizonyítékok ennek viselését.
− Régebben? – kérdezte Curran.
− Kirúgták, amiért részeges és agresszív volt.
Curran pislogott egyet. – Az Északi Örökség?
− Mhm.
− Nem kötelező részegesnek és agresszívnek lenni, csak
azért, hogy bekerülhess? – kérdezte. – Pontosan mennyire rúgott
ki a hámból?
− Daghfinn kreatív lélek – feleltem. – Az igazi neve Don
Williams. Tele van mágiával, és ha nem állna a saját útjában, már
ő vezetné az Északi Örökséget. A bűnlajstroma olyan hosszú,
mint a Biblia. Egytől egyig kicsi, ostoba dolgok, és ő az egyetlen
fejvadász, akit ismerek és ingyen dolgozik, mert olyan sokszor
kapott már pénzbírságot, hogy évekbe fog telni, amíg visszafizeti
a Céhnek a tartozását. Körülbelül két évvel ezelőtt tajt részegre
itta magát, levette az összes ruháját és áttörte egy buddhista
meditáló központ kapuját a déli városrészben. Egy csapat
bhikkhunis, vagyis női szerzetes épp mélyen meditált a kertben.
Megkergette őket, arról ordibálva valamit, hogy dögös ázsiai
hölgyeket rejtegetnek. Valószínűleg férfinak nézte őket a ruhák
és a leborotvált fej miatt.
− És miért nem tanította móresre valaki ezt a bolondot? –
kérdezte Doolittle.
− Talán mert buddhisták – mondta Curran. – Általában nem
nézik jó szemmel az erőszakot a közösségükben. Hogy végződött
a dolog?
− Dagfinn lehúzta a ruhát az egyik szerzetesnőről, és egy
idősebb szerzetes mellbe vágta a kezével. Dagfinn elrepült és a
kolostor falában kötött ki. Téglák borultak a fejére és kicsit
átalakították az arcberendezését. Mivel az idős szerzetes
haragjában kezet emelt valakire, önkéntes magányba vonult.
Még mindig a Stone Mountain közeli erdőben él. Nagy
tiszteletnek örvendett, így a szerzetesek bedühödtek és elmentek
az Északi Örökség Egyesülethez. Szó szót követett, és másnap
reggel az Egyesület kirúgta Dagfinnt. A neo-Vikingek tudni
fogják hol van. Kirúgták, de attól még hozzájuk tartozik.
Curran bólintott. – Rendben, a Jeeppel megyünk.
− Nem engednek be semmilyen technológiát a
tizennegyedik századtól későbbről a területükre. Lovagolnod
kell.
Curran arca semleges Bestiák Ura arckifejezést öltött. – Azt
nem hinném.
− Te kocoghatsz, ha akarsz, de én lóval megyek.
Halk morgás kezdődött Curran torkában. – Azt mondtam a
Jeeppel megyünk.
− Én meg azt mondtam, hogy bele fognak állítani egy fejszét
a karburátorodba.
− Tudod egyáltalán mi az a karburátor? – kérdezte Curran.
 Tudtam, hogy egy autó alkatrész. – Az lényegtelen.
Doolittle megköszörülte a torkát. – Nagyuram, úrnőm.
Ránéztünk.
− Ezt a kórházon kívül folytassátok, mielőtt eltörik valami. –
Nem kérésnek hangzott.
Halk kopogás hallatszott az ajtón keresztül. Egy fiatal nő
dugta be a fejét. – Hitves?
Mi van már megint? – Igen?
− Egy vámpír várja a földszinten.
 Négy
A vámpír a fogadószobában ült, egy vékony, lesoványodott
szörnyetegként. A vámpírok éjszakai vadászok voltak. A
napfény megégette a bőrüket, de az Embereknek nemrég sikerült
megoldani a problémát egy saját gyártmányú naptejjel. Vastagon
rájuk száradt és különféle színekben pompázott. Ez a vámpír
élénk lime zöld színű volt. A naptej teljesen beborította az
élőhalottat, minden ráncot, minden hajlatot, minden centit fedett.
Az összhatás határozottan gyomorforgató volt.
Az élőhalott felém fordította a fejét, amikor besétáltam, a
szemei egy navigátor intelligenciájával fókuszáltak rám, aki
kilométerekre innen egy páncélozott szobában ücsörgött. A
rettenetes állkapocs kinyílt.
− Kate – szólalt meg Ghastek száraz hangja. – Curran. Jó
reggelt!
− Mit keresel itt? – kérdezte Curran.
A vámpír átrendezte magát, úgy trónolva a széken, mint
valami mumifikálódott macska. – Közvetlenül érdekelt vagyok
abban, hogy mindent megtudjunk azzal a nyaklánccal
kapcsolatban. Hatalmas veszteséget szenvedtünk el, amivel el
kell számolnunk. Sikerült már eltávolítani?
− Nem – válaszoltam.
− Tehát a fiú élete még mindig veszélyben van – mondta
Ghastek.
Köszönjük Nyilvánvaló Kapitány.
 − Dolgozunk rajta – mondta Curran.
− Szeretnék én is részt venni ebben.
− Ebben biztos vagyok – felelte Curran. – Nehéz elhinni, de
néha egész napok is eltelnek anélkül, hogy azon aggódnék, mit
akarsz és mit nem.
A vámpír kinyitotta a száját egy sóhajt utánozva.
Hátborzongató látvány volt, a szája kinyílt, a mellkasa le-fel
mozgott, de nem adott ki levegőt.
− Hiszek a civil eszmecserében, ezért kérlek, bocsássátok
meg, ha nyersnek hangzom: elvettetek egy gyereket a szüleitől az
akaratuk ellenére. Más szavakkal, erővel elvittétek. Mikor
utoljára néztem, ez emberrablásnak számított. Remek ügyvédeim
vannak, és csak egy szavamba kerül, hogy egy nagyon
meggyőző ügyet tárjanak a PTO elé.
− A PTO bekaphatja – mondta Curran. – Nekem is remek
ügyvédeim vannak. El foglak árasztani a papírmunkával.
Mennyire szeretnéd, hogy bepereljelek?
− Milyen alapon? – A vámpír felháborodottnak tűnt.
− Gondatlan veszélyeztetés. – Curran előre dőlt. – A
tanoncaid elszabadítottak két vámpírt egy zsúfolt étterem
közepén.
− Voltak enyhítő körülmények és nem esett bajotok.
Curran szeme veszélyesen csillant. – Biztos vagyok benne,
hogy ezt a közvélemény is így értékeli majd, különösen miután
az embereim elmesélik az Arirang Mészárlás megrázó
rémtörténetét az összes újságnak, amit csak találnak.
A vámpír kivillantotta a fogait.
Curran felső ajka megremegett egy vicsorgás kezdeteként.
Egy dobótőrt döftem az asztalba közöttük.
 A férfi és az élőhalott elhallgatott.
− Odafent egy gyerek lassan megfullad – mondtam. – Ha
egy pillanatra abbahagynátok a vicsorgást, talán eszetekbe jutna.
A csend tovább nyúlt.
− Én csak segíteni szeretnék – mondta Ghastek.
Ja, persze.
Curran arca olyan volt, mintha kőből faragták volna. – Nincs
szükségünk rád.
− De igen, van – mondta Ghastek. – Nálatok van a nyaklánc,
de itt van Lawrence. Több mint egy évig járt Amandával. Azt
hiszem érdekelhet, hogy Colin Sunnynak, Amanda apjának van
egy nővére. Aki Orencio Forney felesége.
− Orencio Forney, a kerületi ügyész?
− Pontosan – mondta Ghastek. – A tegnapi eset után
Sunnyék Forney házába mentek. Úgy hiszem, értitek ez mit
jelent.
Pontosan értettem. A Sunnyk ezzel érinthetetlenek lettek. Ha a
Falka ujjat húzna a kerületi ügyésszel a negatív hírverés hulláma
elmosna minket, arról nem is beszélve, hogy a város minden
zsaruja személyes küldetésének érezné, hogy megnehezítse az
alakváltók életét, amennyire csak lehet.
Curran arca üres, pókerarcot vett fel. Ő is értette mit jelent ez
és egyáltalán nem tetszett neki. – Próbáltad felvenni velük a
kapcsolatot?
− A lehető legudvariasabban. Rendkívül meggyőzőek
vagyunk, de jelenleg elérhetetlenek.
− Nem akarják visszakapni Rodericket? – Mi a franc?
− Nem – felelte Ghastek. – Én is rendkívül különösnek
találom. A kerületi ügyész levédte őket. Ha meg akartok tudni
valamit a gyerek és az anyja hátteréről, Lawrence a legnagyobb
esélyetek. Biztosítsatok számomra hozzáférést, és megosztom
veletek az információkat.
Curranre néztem. Szükségünk volt az információra.
Az arca kiolvashatatlan volt.
Gyerünk, édesem.
− Rendben – mondta.

***

Egy bölcs ember egyszer azt mondta nekem, hogy egy ember
otthona sokat elárul a lelkéről. Az évek során arra a
következtetésre jutottam, hogy ez teljes baromság. A Torony a
félelmetes, komor tornyaival és komoly megerősített falaival
talán elárult valamit arról, hogy Curran védeni akarja az
embereit, de semmit sem árult el arról, hogy milyen
felelősségteljes. Semmit sem mutatott abból, hogy igazságos és
nagylelkű. És halálbiztos, hogy semmit sem árult el arról, hogy a
sok „Bestiák Urás üvöltés” alatt, mennyire vicces igazából.
A Kaszinó ugyanakkor úgy nézett ki, mint egy gyönyörű
délibáb, amit a sivatag forrósága és a mágia szült. Fehér színű
volt és olyan elegáns, hogy szinte lebegett a nagy udvar felett,
amit szökőkutak, szobrok és színezett lámpák díszítettek. Ez a
rengeteg szépség egy vámpír központot rejtett. Élőhalott, örökké
éhes, navigátorok vasakarata által irányított lények járták a
keskeny tornyokat. Az emberi kapzsiságból nyerészkedő kaszinó
foglalta el a földszintet, míg az épület mélyen az Emberek a
terveiken és ármánykodásaikon ügyködtek egy
csúcstechnológiai vállalat könyörtelen precizitásával, csak az
eredményektől és a profittól hajtva.
Leparkoltam a Jeeppel a parkolóban és a Kaszinóra meredtem
a szélvédőn át. Nem akartam bemenni. A savanyú ábrázatából
ítélve, Curren sem akart menni.
Egyszerre nyitottuk ki a kocsiajtókat, és a Kaszinó felé
indultunk.
− Ezt a gyerekért tesszük – mondta Curran.
− Igen. – Erre nem árt emlékezni. – Csak bemegyünk és
beszélünk velük.
− És nem ölünk meg senkit – tette hozzá Curran.
− És semmit.
− És nem törünk össze dolgokat.
− Mert nem akarunk egy hatalmas számlát kapni az
Emberektől.
− Pontosan. – Curran arca komor volt. – Nem adok nekik a
Falka pénzéből.
Bólintottam. – Jók leszünk, nem kell majd fizetnünk a
károkért, aztán kijövünk és lezuhanyozunk.
− Lemossuk ezt a bűzt. Innen érzem a vérszívók szagát.
− Én innen érzem őket.
Tényleg éreztem. A vámpírok mágiájának szikrái kinyúltak
felém a fehér falakon át.
− Köszönöm, hogy ezt teszed – mondta Curran.
− Köszönöm, hogy velem jöttél.
Bemegyünk, kijövünk, és nem okozunk hatalmas háborút a
Falka és az Emberek között. Pofon egyszerű lesz.
Áthaladtunk a magas boltíves bejáraton, amit két férfi őrzött
hajlított yataghan kardokkal felfegyverkezve. Az őrök talpig
feketébe voltak öltözve, és megfelelően rémisztőnek néztek ki.
Nagyon figyeltek rá, hogy ne nézzenek ránk.
Odabent a hangok kavalkádja fogadott minket: a nyerőgépek
zaja, amiket átalakítottak, hogy mágia alatt is működjenek, fémes
csörgés, zene, csipogás, összekeveredve a tömeg kiáltásaival,
akik a nehezen megkeresett pénzüket elcserélték a nagy
nyeremény ígéretéért. Citrom illat keveredett a hideg levegőbe.
Az Emberek ébren tartották az ügyfeleiket, mert az alvó emberek
nem tudtak szerencsejátékozni.
Curran összeráncolta az orrát.
− Majdnem ott vagyunk, édesem – mondtam, a személyzeti
bejárat felé véve az irányt a hatalmas terem másik végében.
Egy nagy, túlsúlyos férfi fordult el hirtelen egy játékgéptől és
Currannek ütközött. – Hé! Vigyázz!
Curran ellépett mellette és tovább ment.
− Seggfej! – kiáltotta utánunk a férfi.
− Imádom ezt a helyet – mondta Curran.
− Olyan békés és csendes, tele figyelmes emberekkel.
Gondoltam, hogy élvezni fogod a hangulatát.
− Oda vagyok érte.
Beléptünk a személyzeti ajtón. Egy tanonc fekete nadrágban,
fekete ingben és sötétlila mellényben felállt az asztal mögött.
− Miben segíthetek?
− Minden rendben, Stuart. – Egy nő sétált le az oldalt lévő
lépcsősoron, belépve a szobába. Százhatvan centi magas volt és
úgy nézett ki, mint egy anatómiai csoda, amit tini fiúk álmaiból
gyúrtak. Karcsú derék, széles csípő és díjnyertes keblek sötét
selyembe csomagolva. A haja a fenekéig ért, vörös, hullámos
tincsekben omlott le a hátán, és amikor rád mosolygott késztetést
éreztél, hogy bármit megtegyél, amit csak kér. A neve Rowena
volt, ő vezette az Emberek PR részlegét, és élőhalottak
irányításával kereste a kenyerét.
Ezen kívül a boszorkányok adósa volt, és így végső soron az
enyém is. Ha kértem tőle valamit, meg kellett tennie, és ezt a
tényt mindketten titokban tartottuk.
− Mr. Lennart. Ms. Daniels. – Rowena ránk villantott egy
gyönyörű mosolyt. – Lawrence már várja önöket odafent. Kérem,
kövessenek.
Követtük Rowenát, akinek tökéletes feneke fél méterre volt
előttünk, ahogy elindultunk felfelé a lépcsőn. Curran hősiesen
nem nézett oda.
Egy kis szobába vezetett minket kétoldalú tükörrel. Az ember
egy asztalra számítana kopár szürke falakkal és padlóhoz
rögzített székekkel, de nem, a szoba falai krémszínűek voltak,
finom csipkeszegéllyel kifaragva a mennyezetnél. A berendezés
egy modern szófából és két kényelmes székből állt egy
kávézóasztallal közöttük. Lawrence a szófa szélén ült. Sápadt
volt, a szemei véreresek voltak.
Leültünk a székekre.
− Tudja, hogy kik vagyunk? – kérdezte Curran halkan.
Lawrence bólintott. – Elmondták. Együtt kell működnöm.
Elővettem egy jegyzettömböt a zsebemből. – Mióta ismerte
Amandát?
Lawrence nyelt egyet. – Három éve. Rögtön azután lett tanonc,
hogy leérettségizett.
− Mióta voltak párkapcsolatban? – kérdeztem.
− Jövő héten lenne tizenhárom hónapja – felelte. A hangja
rekedt volt. Megköszörülte a torkát.
 − Meséljen Amanda családjáról – kérte Curran.
Lawrence felsóhajtott. – Nem kedvelte őket.
− Miért nem? – tudakoltam.
− Azt mondta az anyja nagyon hűvös volt. Aurellia
megtette, amit kellett, biztosította, hogy Amanda és az öccse
egyenek és megfelelően öltözzenek. Nagyon szigorú volt az
időbeosztásukkal kapcsolatban. Az Acél Naptár, Amanda így
hívta. Ha el kellett menniük az orvoshoz vagy iskolai kirándulás
volt, bekerült a naptárba, és nem lehetett eltérni tőle. Amanda
egy napot sem hiányzott a középiskola négy éve alatt. Nem
számít mennyire volt beteg, az anyja iskolába küldte. Sosem
késhetett. De sosem szerette őket, és nem törődött velük igazán.
− És az apja? – kérdezte Curran.
− Colin még a földet is imádja, amin Aurellia jár. – Lawrence
keserűen felnevetett. – Olyan, mintha megvakulna, amikor ő is a
szobában van. Amanda csak akkor tudott vele beszélni, amikor
az anyjának valami más dolga volt. Alig várta, hogy eljöhessen
onnan. Azt mondta, ezért jelentkezett az Emberekhez. A
jelölteket elszállásolják a Kaszinóban.
− Az anyja feldúlt volt, amiért Amanda így döntött? –
kérdeztem.
− Aurellia sosem feldúlt. Olyan, mint egy szép robot – felelte
Lawrence. – Sosem kiabál. Sosem lesz dühös. Nem hiszem, hogy
érdekelte volna a dolog.
− Találkozott személyesen a szülőkkel? – kérdezte Curran.
− Igen. Egyszer elmentünk vacsorázni. Colin normálisnak
tűnt. Aurellia nem beszélt, kivéve, amikor leadta a rendelését. Az
volt az érzésem, hogy csak azt teszi, amit elvárnak tőle, és az,
hogy beszélgessen velem vagy Amandával nem volt elvárás.
 − Mi van a nyaklánccal? – kérdeztem.
Lawrence vett néhány apró, heves lélegzetet.
Vártunk.
− Ajándék volt – mondta végül. – Az egyik karácsonykor
küldték a házukba Colinnak címezve. Kicsomagolta a dobozból,
egy üvegburában volt, és megpróbálta kinyitni. Aztán Aurellia
elvette tőle. Egy üvegdobozba tették a nyakláncot és
felakasztották a társalgójukban nagyon magasan. Amanda
körülbelül tizenöt éves volt. Imádta azt a nyakláncot. Azt
mondta, hogy ott ácsorgott és csak nézte, mert olyan
gyönyörűnek találta. Tilos volt hozzáérnie. Hat hónappal ezelőtt
betörtek hozzájuk. A rablók elvittek néhány ékszert, valamennyi
pénzt, és valahogy leszedték onnan a nyakláncot és leléptek vele.
Amandát nagyon megviselte a dolog.
Lawrence lenézett a kezére. – Egy héttel ezelőtt megláttam egy
zálogházban. Megvettem neki. Én... én megöltem őt. Olyan
kedves volt, olyan gyönyörű. Kis dalocskákat dúdolt, amikor
elgondolkozott, vagy amikor kávét csinált. És én megöltem.
Felvette a nyakláncot és egyszerűen... egyszerűen csak meghalt.
Ott voltam mellette és nem tehettem semmit...
Vele maradtunk még tíz percig, de Lawrence nem mondott
többet.
Ghastek várt ránk a folyosón.
− Kérlek mondd, hogy figyelik, nehogy öngyilkos legyen –
mondta Curran.
− Ez természetes – válaszolta a Holtak Mestere. – Egy
terapeuta foglalkozik vele, és biztosítottunk számára egy lelkészt
is. Még akkor is figyeljük, amikor alszik. De ha valóban meg
akarja ölni magát, egyikünk sem tehet semmit. Sajnálatos. Az öt
éves tanoncsága végéhez közeledik. Rengeteg pénzt és időt
fektettünk az oktatásába.
Hát persze. Milyen buta vagyok, hogy elfelejtettem. Az
Emberek nem alkalmazottakat foglalkoztattak, hanem humán
tőkét, és mindegyikre egy árcédula volt aggatva.
− Megvizsgáltam a nyakláncon lévő írásról készült rajzot –
mondta Ghastek. – Azt mondtad valamilyen rúna sornak tűnik,
de nem ismerem fel a szimbólumokat. Milyen pontos ez a rajz?
− Amennyire csak emberileg lehetséges – feleltem.
Felvonta a szemöldökét. – Ismered az „emberi hiba faktor”
kifejezést?
Ismered a „pofán váglak” kifejezést? – Az illető, aki lemásolta
a rúnákat a nyakláncról szakértő abban, amit csinál. Csak azért,
mert nem ismered fel az írást, még nem jelenti, hogy ezek nem
rúnák. A régi Futhark ábécé rengeteg változáson ment át az évek
alatt.
Ghastek elővett egy másolatot Julie rajzáról. – Behatóan
tanulmányoztam ezt a területet, és sosem láttam még ilyen rúnát.
– Ghastek rámutatott egy szimbólumra, ami úgy nézett ki, mint
egy X csak a bal oldali ferde vonal duplán volt meghúzva.
Nos, hát persze. Ő nem ismerte, tehát nem lehetséges, hogy ez
egy rúna. – A Fehu és az Ansuz rúnáknak is dupla karja van.
Ennek a rúnának miért ne lehetne? Ha beteszed ezt néhány rúna
közé, és azt mondod egy laikusnak, hogy válassza ki azt, amelyik
nem illik a többi közé, nem ezt fogja választani.
Ghastek leereszkedően nézett rám. – A laikus kifejezés eleve
olyan személyre utal, aki nem szakértő. Persze, hogy valaki, aki
nem ért hozzá nem lesz képes kiválasztani ezt a rúnát, Kate.
Csillagokat és spirálokat is tehetnénk közéjük, és valószínűtlen,
hogy azokat kiválasztanák.
Te öntelt seggfej!
Curran megköszörülte a torkát.
Feltűnt, hogy egy lépést tettem Ghastek felé. Igaz! Nem ölünk,
nem ütünk, és nem teszünk tönkre semmit.
− Egy szakértőhöz fordulunk az ügyben – mondta Curran.
− Úgy hiszem ez bölcs döntés, figyelembe véve a
körülményeket.
Ó, milyen kedves tőle, hogy engedélyezi nekünk.
− Hol van ez a szakértő? – kérdezte Ghastek.
− Az Északi Örökségnél – válaszoltam.
Ghastek olyan undorodó grimaszt vágott, mintha beleszagolt
volna egy rothadó krumplikkal teli szatyorba.
− Elmentek a neo-Vikingekhez?
− Igen.
− Mind tudatlan, hangoskodó pojácák. Állandóan a
csarnokukban ücsörögnek, lerészegednek, és egymást ütik,
amikor fenyegetve érzik a férfiasságukat.
− Nem kell velünk jönnöd – mondtam.
Ghastek lemondóan felsóhajtott. – Hát jó. Hozom a
vámpíromat.
 Öt
Egy lovon ültem, akit Havernak hívtak. Haver, aki mint
megtudtam a Fred névre is hallgatott, ha nagylelkű kedvében
volt, a Falka istállómestere szerint egy „Kékderes Tennessee
Walker” volt. A kékderes rész nagyjából igaz volt – a ló, amin
ültem sötétszürke volt, és a színe feketébe hajlott a fejénél és a
lábainál. A Tennessee Walker részt illetően... Nos, valamennyi
Tennessee Walker vér volt benne, de nagyrészt határozottan
hidegvérű ló volt. Egy hatalmas hidegvérű ló, majdnem egy
tonnát nyomott. Én egy Percheronra tippeltem volna. Haveron
ülni olyan volt, mintha egy kisebb elefánton lovagolnék.
A vámpír kíséret dilemma elé állította Currant. Nem volt
hajlandó lóra ülni, de azt sem engedte, hogy egy élőhalott
társaságában utazzak erősítés nélkül, így kompromisszumot
kellett kötnünk. Megálltunk a Pengeél irodájánál, hogy elhívjuk
Andreát. Sajnos, nem volt ott. Néhány alakváltót megöltek és Jim
ráállította a nyomozásra, amiről persze elfelejtett szólni. Helyette
Dereket és Ascaniót raboltuk el.
Derek volt a harmadik alkalmazottunk. Először a segítő
társam volt, majd Jim kéme lett, aztán Curran személyi
testőrségét vezette, most pedig a Pengeélnek dolgozott, hogy
tapasztalatot szerezzen és kitalálja mit akar csinálni. Amikor
megismertem alig tizennyolc éves volt és gyönyörű. Most
majdnem húsz volt. Néhány seggfej olvasztott ezüstöt öntött az
arcára. A gazemberek már halottak voltak, de Derek sose
gyógyult meg igazán.
Ascanio a gyakornokuk volt. Tizenöt éves volt, szép, mint egy
angyal, és a boudák közé tartozott, vagyis vérhiéna volt. A bouda
gyerekek ritkán élték meg a felnőttkort – sokuk elvesztette az
épp eszükért vívott harcot és louppá váltak –, így Ascaniót
kincsként kezelték, mindennel elhalmozták, és rettenetesen
elkényeztették. Sajnos, eggyel többször keveredett bajba a
kelleténél, így nekem adták, mert arra jutottak, hogy én vagyok a
legkevésbé valószínű, aki végezne vele.
Derek és Ascanio mögöttem lovagoltak halkan civakodva
valamin. Előttem a lime-zöld rémálom, azaz Ghastek vámpírja
ügetett az úton darabos, ügető mozgással. A legtöbb vámpír
végül elvesztette a képességét, hogy két lábon fusson, és
négykézláb mozgásra váltott, ahogy az Immortus patogén
átalakította az áldozat testét egy új, rémálomba illő ragadozóvá.
Már találkoztam nagyon öreg vámpírokkal. Még csak nem is
hasonlítottak a korábbi emberi alakjukra. De a vámpír, amit
Ghastek irányított csak néhány hónapos volt. Előre vetődött a
földön, majd szinte felegyenesedett a következő lépésnél, mint
valami groteszk bábú, akit egy részeg bábmester irányít.
A vámpír mellett egy természetellenesen nagy pudli futott.
Grendel névre hallgatott, a kutyám volt, és habár nem ő volt a
legélesebb elme a környéken, szeretett engem és jól jött a
csatákban.
Néhány méterrel mögöttünk egy hatalmas oroszlán kocogott.
Amikor az alakváltók átalakultak az állati formájuk mindig
nagyobb volt, mint a természetbeli megfelelőjük, és Curran, az
Oroszlán nem egyszerűen nagy volt. Őskorinak tűnt. Hatalmas
volt, szürke színű, halvány sötétebb csíkokkal a bundáján.
Könnyed tempóban mozgott az úton, látszólag fáradhatatlanul.
És ezért kaptam meg Havert. Besétáltam az istállóba és
elmondtam, hogy egy vámpírral és egy rinocérosz méretű
oroszlánnal fogok utazni, és olyan lóra van szükségem, aki nem
fog kiborulni emiatt. Az istállómester ajánlásához hűen, Haver
rendíthetetlennek bizonyult. Olykor-olykor, amikor Curran a
közelünkbe jött, egy kicsit kitágultak az orrlyukai, míg a másik
két ló elhúzódott és ijedt hangokat adott ki. Többnyire Haver
csak egyenesen lépdelt előre, meggyőződve arról, hogy az
oroszlán a képzelete szüleménye, és az előtte lévő vámpír csupán
Grendel torzszülött mutáns bátyja.
Saját kis cirkuszi menetként vonultunk. Sajnos nem volt
közönségünk. Balra tőlünk egy erdő húzódott szabálytalan
vonalban, jobbra pedig egy alacsony hegy magasodott sziklákkal
és fűvel, mielőtt újabb fasor vette át a helyét.
− Még sosem találkoztam a neo-vikingekkel – jegyezte meg
Ascanio.
− Nagy részük fejvadász – mondtam a vállam felett. – Elég
huligán banda és nem igazán hagyományőrzők. Néhányan igen,
de a legtöbbjük azért csatlakozott, mert láttak egy-két filmet
gyerekkorukban és azt hiszik a viking egy főnév.
− Nem az? – kérdezte Derek.
− Nem. Eredetileg ige volt. Az Északi Örökséghez tartozó
fickók szarvakkal díszített sisakot viselnek, hatalmas kupákból
sört vedelnek és verekedéseket kezdenek. A neo-Viking
közösségekhez viszonyítva pénzügyileg egész jól el vannak
eresztve, így megengedhetnek maguknak egy kis szórakozást.
− Honnan van pénzük? – kérdezte Derek.
 A kanyargós út felé biccentettem. – A kanyar után.
Néhány perccel később megkerültük a kanyart. Egy nagy tó
terült el a baloldalunkon. Kékes-zöld víztükör nyúlt el a távolba,
kékes színű ködbe veszve. Itt-ott homokkal körbevett zöld
szigetek emelkedtek ki a vízből. Jobbra egy óriási szálfákból
épített hatalmas gyülekező csarnok emelkedett egy alacsonyabb
hegytetőről, akár egy tengerikígyó páncélozott háta. Ahogy ott
álltunk, két karv, hosszú, keskeny hajók siklottak elő a
legközelebbi sziget mögül, faragott sárkány fejük magasra nyúlt
a tó felszíne felett.
− A Lanier-tó – mondtam. – Az Északi Örökség egy flottányi
Sárkány Hajót épített. Nem ők az egyetlen neo-Vikingek a
környéken. Több Északi csoport található a keleti parton és elég
sokan közülük rendes hajóval akarnak a part mentén hajózni. Az
Északi Örökség eladja nekik a hajókat és megtanítja ezeket az
önkéntes kalandorokat, hogy vitorlázzanak sekély vízben.
Ezenkívül a nyaralókat is elviszik egy körre a megfelelő árért
cserébe. Elég érzékenyek a témára, úgyhogy én nem kérdezném
meg tőlük, gyerekzsúrokat is vállalnak-e.
Ascanio elvigyorodott. – Vagy mi lesz, megpróbálnak
belefojtani a sörös korsólyukba?
− A próbálni a kulcsszó.
Elindultunk a gyülekező csarnok felé. Félúton a hegyen a
vámpír megtorpant. Egy férfi sétált ki az út közepére egy nyírfa
mögül. Két méter magas volt és sodronyinget viselt. Fekete
bundából készült köpeny lengett a vállain. A harci sisakja, egy
majdnem tökéletes másolata a Gjermundbu Sisaknak, eltakarta a
feje tetejét és a fél arcát. A rozsdamentes acélt addig polírozták,
míg a nap sugarai úgy vToronytek vissza róla, mintha egy tükröt
viselne a fején. A férfinál egy hatalmas fejsze volt hosszú
fanyéllel. Egyszer megemeltem a fejszét és legalább négy és fél
kilót nyomott. Lassabb volt vele, mint egy csiga, de meggyőzően
festett.
Derek a nagy emberre fókuszált. – Ki ez?
− Ő Gunnar. Ő az Északi Örökség verziója a biztonsági őrre.
− Micsoda, teljesen egyedül?
Bólintottam. – Elegendő.
Ghastek vámpírja az óriási vikingre meredt, mozdulatlanul,
mint egy szobor, miközben a Holtak Mestere átgondolta a
helyzetet. A vérszívó megfordult, hozzánk ügetett és beállt a
lovam mögé. Úgy tűnik, Ghastek úgy döntött ez a vámpír túl
értékes ahhoz, hogy kockáztassa.
Közelebb értünk.
Gunnar vett egy nagy levegőt és felüvöltött. – Vestu heill!
Aú! A füleim. – Helló, Gunnar.
Rám sandított a maszkja alól és lehalkította a hangját. – Szia,
Kate! – Úgy tűnt, egy kicsit kifogyott a szuszból.
− Örülök, hogy látlak.
Rátámaszkodott a fejszéjére, levette a sisakot és letörölte az
izzadságot a homlokáról, felfedve a vöröses haját, ami a
homlokánál be volt fonva. – Felfelé tartasz, hogy találkozz
Ragnvalddal?
− Aha.
− Mindenki megy?
− Aha.
− Még az oroszlán is?
Az oroszlán kinyitotta a száját, kivillantva a nagy fogait. Igen,
igen, rossz vagy. Tudjuk, Felség.
 − Még az oroszlán is.
− Miért? – kérdezte Gunnar.
− Dagfinn. Láttad mostanában?
Gunnar rászánt egy másodpercet, hogy a földre köpjön kicsit
túljátszva a dolgot. – Nem. És jobb is így.
Kamuzott. – Kár.
− Ja. – Gunnar intett nekem a sisakkal. – Mehettek.
− Kösz.
Tovább lovagoltunk.
− Hazudott – mondta Ascanio.
− Aha. – Gunnar pontosan tudta hol van Dagfinn. Ragnvald
mondta meg mit csináljon, és mivel ő nem beszélt, valószínűleg a
főnök se fog. Ez nem fog jól alakulni.
Áthaladtunk a fa kapukon a gyülekező csarnokhoz. A
település többi része alacsonyabban feküdt a hegyen a
nagycsarnokon túl. Masszív faházak álltak itt-ott. Emberek
sétálgattak, a férfiak gyapjú zubbonyt és köpenyt viseltek, a nők
bokáig érő ruhákat és gyapjú kötényruhákat hordtak. Vegyes
társaság volt: néhányan fehérek voltak, néhányan feketék,
néhányan latin-amerikaiak. Egy pár, tőlünk jobbra kínainak tűnt.
Az Északi Örökség mindenkit befogadott. A Vikingség nem
nemzetiség volt, hanem egy életstílus. Amíg úgy gondoltad
Viking vagy, volt helyed az asztaluknál.
Az emberek megbámulták Currant, ahogy elhaladtunk
előttük. A vámpír és a többiek határozottan kevesebb figyelmet
keltettek.
Ahogy leszálltunk a lovakról megpillantottam egy ismerős
fekete Shire csődört a legelőn elkerítve. A hatalmas ló majdnem
százkilencven centi volt, a fehér szőrszállak a hatalmas patáinál
megremegetek akárhányszor csak mozdult. Egy halvány sebhely
futott végig a ló bal vállánál. Helló, Magnus! Hol van a gazdád?
A csődör rám nézett és kivillantotta a fogait. Most már a lovak
cseszegetnek.
− Viselkedj! – mormoltam.
− Jó leszek – biztosított Ascanio.
Elárulni, hogy egy lóhoz beszéltem, aki nem is hall engem
teljesen kinyírta volna a főnöki méltóságomat, így csak
bólintottam és a csarnokhoz sétáltam.
Egy nagy, erőscsontú nő állta el az utamat. Egy nagy pisztoly
lógott a jobb csípőjén, és egy kisbalta a balon.
− Hrefna – köszöntöttem. Összefutottunk néhányszor a
Céhben. Tőrrel és karddal is jó volt, és ritkán vesztette el a fejét.
− Kate. – A hangja halk volt. – Az oroszlánnak kint kell
maradnia.
− Nem fog neki tetszeni.
Az oroszlán megrázta a sörényét.
− Nem engedhetem be – mondta Hrefna. – Ha beviszed,
valaki bajt fog keverni, csak hogy megnézze, fel tudja-e tenni a
fejét a falra trófeaként. Végeznem kell a munkám. A te döntésed.
Curranre néztem. Az oroszlán eltűnt. A bőr kifeszült, a
csontok megnyúltak és az emberi Curran felegyenesedett.
Teljesen pucér volt. Mesésen pucér.
Hrefna felvonta a szemöldökét.
Curran elővett egy farmert és egy inget a nyeregtáskámból.
− Nos – mondta Hrefna. – Mindig is gondolkoztam rajta, mi
vitt az alakváltókhoz. Ez megmagyaráz néhány dolgot.
A vámpír mellettem a vérvörös szemeit forgatta.
 Besétáltunk a gyülekezőcsarnokba. A vámpír, az alakváltók, a
kutya és az oroszlánember követtek.
Egy hatalmas terem köszöntött. Két sor egyenlő távolságban
elhelyezett asztal sorakozott a teremmel párhuzamosan.
Eredetileg a vikingek megpróbálták összetolni az asztalokat két
sorban, de nem tudtak felseperni alattuk, így a B terv mellett
döntöttek, ami miatt egy barbár menzára hasonlított a
nagycsarnokuk. Emberek ücsörögtek az asztalok körül.
Néhányan ettek, néhányan beszélgettek, páran a fegyvereiket
olajozták. Az emelvényen egy férfi ült egy hatalmas uszadék
fából faragott székben, amit bundákkal béleltek. A vállai
kitöltötték a kék gyapjú zubbonyt. Az arca, amit csillogó fekete
haj keretezett, sötét volt és élés vonások alkották. Egy keskeny
aranypánt volt a fején.
Ránk pillantott. A sötét szemek felmértek minket. Észrevette
Currant, összeráncolta a homlokát és félrenézett azt tettetve,
hogy nem látott meg minket. Curran szeretett névtelen maradni.
Nem sok ember tudta a város nagyágyúin kívül, hogy hogyan
néz ki. Ragnvald próbálta eldönteni, hogy az lenne az udvarias,
ha köszönti Currant, vagy ha úgy tesz, mintha ott se lenne.
Mielőtt elindultunk erre a csodás kis útra, megbeszéltük a
stratégiánkat és önként jelentkeztem szószólónak. Ha Curran
hivatalosan a Bestiák Uraként jön, akkor minden csupa formaság
lesz, és az egész sokkal tovább tart majd, mint kellene. Emellett,
én jobban ismertem a neo-vikingeket, mint ő, így volt értelme,
hogy én legyek a főnök. Curran úgy döntött „piros ruhásként”
jön. Állítólag ez a kifejezés valamilyen feláldozható
mellékszereplőt jelentett valami régi TV műsorban2.
− Ő a főnök? – suttogta Ascanio mögöttem.
− Igen.
− De hát indián.
− Choctaw – mondtam neki. – A vikingeket nem érdekli
hogy nézel ki. Csak az fontos hogy bánsz a fejszéddel.
Végigmentem az asztalok között a kis parádémmal a
nyomomban. Ez annyival egyszerűbb lett volna, ha egyedül
jövök.
Amikor körülbelül három méterre voltunk az emelvénytől,
Ragnvald úgy döntött most már muszáj tudomást vennie rólunk.
– Kate! Vestu heill! Rég nem láttalak.
Nem elég rég. – Helló, Ragnvald. Ők a barátaim. – Tessék.
Nem említettem Currant név szerint. Ez elég iránymutatás
ahhoz, hogy tudja hogyan kezelje Curran jelenlétét.
Ragnvald felállt a székből. Felegyenesedve több mint
száznyolcvan centi magas volt. Lelépett az emelvényről és felém
biccentett. – Épp te jártál az eszemben.
− Valószínűleg azért, mert láttad, hogy belépek az ajtón,
aztán úgy tettél az elmúlt néhány percben, mintha nem lennék
itt.
Ragnvald elvigyorodott. – Csak nem hittem a szememnek. Az
alakváltók alfája beugrik bejelentés nélkül. Meg vagyok
döbbenve.

2 Star Trek utalás. „Redshirt”: olyan feláldozható mellékkarakter, aki történet

során hamar meghal. A sorozatban általában piros egyenruhát viseltek ezek a
szereplők, innen ered az elnevezés.
 Ó, te szemétláda. Még mindig próbálta ezt valamiféle
látványossággá alakítani. – Nem ilyen minőségben vagyok itt.
Ragnvald megkocogtatta az aranypántját. – Sosem lehet tőle
megválni. Jobb, ha most megjegyzed. De gyere, beszéljünk
komolyan. – Felemelte a hangját, amibe beleremegtek a kupák a
környéken. – Valaki hozzon italt a vendégeinknek!
Miért kell mindenkinek ilyen átkozottul hangosnak lennie?
Ragnvald egy oldalsó asztal felé biccentett. – Kérlek!
Helyett foglalt és én leültem vele szemben. Curran mellém ült.
A vámpír próbált követni minket, de egy nagy, sodronyingbe
öltözött nő elállta az útját.
Egy fele annyi idős lány, mint én elhaladt mellettünk, és
lecsapott két hatalmas kupa sört az asztalra. Ragnvald feltartotta
a sajátját. Hozzácsaptam az én korsómat. A sör kilöttyent.
Felemeltük a kupákat és úgy csináltunk, mintha sokkal nagyobb
kortyokat innánk, mint amekkorát igazából lenyeltünk.
Curran beleivott a sörébe. Úgy tűnik, az hogy én irányítok, azt
jelenti, hogy ő megnémult.
A fiatal nő átment Ascaniohoz és Derekhez, és egy
szomszédos asztalhoz vezette őket. Abból ítélve, ahogy a csípőjét
riszálta, nem volt neki közömbös a két fiú.
− Szóval, mi hozott titeket a nagycsarnokunkba?
− Dagfinnt keresem.
Ragnvald egy grimaszt vágott. – Mit csinált már megint?
− Csak van néhány furcsa rúna, amit le kellene fordítania
nekem.
Ragnvald széttárta a karjait. – Nem láttuk őt. Beszélj inkább
Helgával a rúnákról.
 Reggel telefonáltam néhányat. – Már beszéltünk Helgával.
Beszéltünk Dorte-tal és az öreg Rasmusszal is. Nem tudnak
segíteni. Dagfinn a legnagyobb esélyünk jelenleg.
Egy nagydarab, idősebb férfi tántorgott be a csarnokba. Széles
vállai voltak és kövér volt, de az ilyet a nevelőapám „kemény
hájnak” nevezte. Azzal az óvatos mozgással ment, amivel a
részegek szoktak, amikor nehezükre esik egyik lábukat a másik
után tenni és nem akarnak eldőlni. A bőrmellénye csálén állt a
hatalmas testén, az arca pirospozsgás volt a hidegtől és a túl sok
piától, hosszú őszülő haja két fonatban lógott összegubancolódva
a zilált szürke szakállával.
Minden csodás, amíg a részeg viking Télapó fel nem tűnik.
− Nem tudom, mit mondjak. – Ragnvald ivott egy kis
kortyot a söréből. – Nincs itt. Hónapokkal ezelőtt száműztük.
− Valóban? – kérdezte Curran.
− Igen – erősködött Ragnvald.
A piás Szent Miklós észrevette a vámpírt, ami a földön ült az
asztal mellett, ahol az alakváltók néztek a sörükbe. A részeg
pislogott egyet a csipás szemeivel, és a vámpír felé tántorgott.
− Úgy hallottam a Céh nemsokára gyűlést tart – mondta
Ragnvald.
− Én is így tudom – feleltem.
Az idős viking a vámpírra mutatott. – Mi a szar ez?
Senki sem válaszolt.
Télapó felemelte a hangját egy fokkal. – Mi a szar ez?
− Nyugodj le, Apa – csitította egy fiatalabb férfi a sarokból.
A Télapó a beszélő felé pördült. – Ne mondd nekem, hogy
nyugodjak le, a kurva anyádat!
− Ne beszélj így anyáról.
 − Úgy beszélek róla... úgy... mi a szar ez?
− Azt is hallottam, hogy a Falkának kell eldöntenie a dolgot.
– Ragnvald rám nézett egy hosszú pillanatig, hogy felfogjam ez
fontos.
− Aha.
− Tizenöt teljes állású tagunk van a Céhben – mondta
Ragnvald.
Bólintottam. – Tudom. Hány évet csináltál végig, nyolcat?
− Hetet, plusz egy keveset.
Télapó hátratántorodott, nagy levegőt vett és leköpte a
vámpírt.
Fantasztikus. – Nem avatkozol közbe?
Ragnvald hátrapillantott a válla fölött. – Ő Johan. Csak
szórakozik egy kicsit. Visszatérve a gyűlésre, Kate.
− Mi van vele?
A vámpír kinyitotta a száját. – Csak egy bolond harcol
részegekkel és idiótákkal – szólt Ghastek hangja.
− Idiótának neveztél? – bandzsított Johan a vámpírra.
Az asztaloknál lévő emberek abbahagyták az evést és előre
szállingóztak, hogy jobban lássanak. Érezték, hogy harc közeleg
és nem akartak lemaradni a műsorról. Ez nem fog jól elsülni.
A vámpír megvonta a vállát, utánozva Ghastek mozdulatát. –
Ha egy bizonyos részeg újra leköpi a vámpíromat, meg fogja
bánni.
Johan hátradőlt összezavarodott kifejezéssel az arcán. Úgy
tűnik Ghasteknek sikerült zavarba ejtenie.
− Melyik irányba hajlasz? – kérdezte Ragnvald.
Szép próbálkozás. – Hol van Dagfinn, Ragnvald?
− Már kétszer mondtam, nincs itt.
 − Ugye csak viccelsz? Itt van a háza, az anyja még mindig itt
él, és a lova odakint van a legelőn.
− Az anyjának adta a lovát – mondta Ragnvald.
− Az anyjának adta Magnust?
− Igen.
− Az a ló egy szörnyeteg. Senki sem tud rajta lovagolni
Dagfinnen kívül. Magnus csak azért nem harapta még le Dagfinn
kezét, mert akárhányszor megpróbálja Dagfinn visszaharapja. És
azt mondod Dagfinn az anyjának adta? Mit fog vele kezdeni?
Ragnvald széttárta a karját. – Nem tudom, házőrzésre
használja vagy valami. Nem vagyok látnok. Nem tudom, mi
zajlik annak az embernek a fejében.
− Úgy érted én? – üvöltötte Johan. – Úgy érted én fogom
megbánni?
Ó, ne. Végre felfogta.
− Lát más kövér öreg részegest, aki bolondot csinál
magából? – kérdezte Ascanio.
Johan Derekhez fordult. – Te! Tegyél szájkosarat a barátnődre!
Derek elmosolyodott. Lassan, kimérten kivillantotta a fogait.
Majdnem beleborzongtam. Néhány fickó baloldalt felemelte a
székét.
− Derek, vendégek vagyunk itt – kiáltottam.
Curran halkan felkuncogott. Úgy tűnik viccesnek talált.
− Van mit tanulniuk vendéglátás terén – mondta Ghastek.
− Majd én mutatok neked vendéglátást. – Johan mély
levegőt vett.
− Ne tegye! – figyelmeztette Ghastek.
Johan köpött. A köpés a vámpír homlokán landolt.
 − Ezt neked! – Johan Derek felé pördült. – Te vagy a
következő!
Ascanio egy szempillantás alatt felugrott a székéből és kiütötte
Johant. A vikingek felbolydultak. Valaki felkiáltott. Egy szék
elrepült felettünk és a falnak csapódott. Grendel egy helyben
ugrándozott és eszeveszetten ugatott.
Ragnvald ingerülten felsóhajtott. – Melyik irányba hajlasz,
Kate? Veteránok vagy Márk?
− El fogod árulni hol van Dagfinn?
− Nem.
Seggfej! – Akkor azt hiszem, nem tudom merre hajlok.
Ragnvald Curranre nézett. – Ez komoly?
Curran megvonta széles vállát. – Ő a főnök.
Egy kupa átrepült a termen és Ragnvald hátába csapódott.
Üvöltve talpra pattant. – Rendben, seggfejek, ki dobta ezt?
A második kupa egyenesen homlokon találta. Megingott és
belevetette magát a verekedésbe, ami a nagycsarnok közepén tört
ki. Öklök szálltak, emberek morogtak és mindenki felett Ghastek
vámpírja felmászott a falon a plafonig, a bal kezében a dühös
Johan bokájával.
Felsóhajtottam, felugrottam az asztalra és arcba rúgtam egy
vikinget.

***

Fájt a fenekem, mert egy viking nő megrúgott hátulról, amíg

nem figyeltem és a lovam mozgása sem segített a helyzeten. A
vállamon lévő vörös folt nemsokára baseball nagyságú
zúzódássá fog alakulni, de ettől eltekintve sértetlenül
megúsztam. Dereknek volt egy vágás a mellkasán, és Ascanio,
akinek az ingje rejtélyes módon cafatokra szakadt a csata
hevében, nyaktól lefelé csupa kék-fekete zúzódás volt. Nem fog
pár óránál tovább tartani, és estére olyanok lesznek, mint akik
újjá születtek, miközben én a sajgó vállamat fogom ápolgatni.
A szél magával hozta a komló szagát Ghastek vámpírja felől,
aki mellettem ügetett. A vikingek megpróbálták belefojtani egy
sörös hordóba, ezért a zöld naptej nagyja lejött, így Ghastek
belehempergett a sárba, hogy minimalizálja a bőrkárosodást. A
sár undorító rétegben rászáradt és a vámpír úgy nézett ki, mint
valami, ami Grendel hátsó feléből jött ki.
Grendel a verekedés nagy része alatt ugatott és random
embereket harapdált, most pedig valaki hányása díszítette.
Curran sértetlenül megúszta, leginkább azért, mert amikor
valaki megpróbálta megütni, egyszer behúzott nekik és utána
nem keltek fel. Most a lovam mellett sétált az emberi alakjában
hatalmas mosollyal az arcán.
− Mi az? – kérdeztem.
− Még jó, hogy te intézted a dolgot – mondta. – Akár rosszul
is alakulhatott volna, és hatalmas verekedés lehetett volna a
dologból.
− Cseszd meg.
− Ó, nagyon remélem, hogy így lesz, kicsim.
Álmaidban.
− Ezért nem szeretek a neo-vikingekhez menni – mondta
Ghastek száraz hangon. – Civilizálatlan, idióta népség és soha
semmi jó nem sül ki a dologból.
− Ők kezdték – mondta Ascanio.
 − Persze, hogy ők kezdték – morogtam. – Vikingek. Mindig
ezt csinálják.
Ghastek megköszörülte a torkát. – Muszáj rámutatnom, hogy
Dagfinn most már tudja, hogy keressük. Talán elrejtőzik.
− Dagfinn nem szokott elrejtőzni. Ha nincs köze ehhez az
egészhez, akkor fel fog tűnni az ajtóm előtt, követelve, hogy
mondjuk el mi folyik itt. Ha köze van hozzá, fel fog tűnni az
ajtóm előtt a fejszéjét lengetve és próbálva koponyákat
összezúzni. Így is-úgy is jó.
− Tehát várunk?
Összeszorítottam a fogaimat. Abban reménykedtem, hogy ma
megtaláljuk Dagfinnt. Rodericknek nem volt sok ideje, és most
nem tehettünk semmit. – Haza megyünk és várunk.
 Hat
Elváltunk Ghastektől és négyesben, Curran, Derek, Ascanio és
én elindultunk a Torony felé. Jim a kőlépcsőkön várt ránk,
amikor megérkeztünk az udvarra.
− Mi történt veletek?
− Meglátogattuk a vikingeket – válaszoltam.
− Ez semmi – mondta Curran. – Látnod kellett volna mi
történt a vámpírral.
Jim elmosolyodott.
Leszálltam a lovamról és átadtam Haver kantárját egy
alakváltó kölyöknek az istállóból.
− Van itt néhány ember, aki látni szeretne téged – mondta
nekem Jim.
− Milyen emberek?
− A Céhtől.
Argh! – Jó. Hogy van a gyerek?
− Doolittle azt mondja ugyanúgy. A vendégeid a
konferenciateremben vannak a második emeleten, balra a
harmadik ajtó.
A második emeletre masíroztam. Grendel úgy döntött elkísér.
Öt ember várt a kis fogadószobában a harmadik konferencia
teremnél, akiket egy alakváltó nő őrzött. Az egyikük Mark volt, a
másik négy Bob Carver, Ivera Nielsen, Ken és Juke, avagy a
Négy Lovas. A legtöbb fejvadász magányos farkas volt.
Alkalmanként, amikor egy munka megkívánta összeálltak
valakivel, mint Jim és én, de a két főnél nagyobb csoportok ritkák
voltak. A Négy Lovas a kivétel volt, ami erősíti a szabályt. Egy jól
működő, erős csapatot alkottak, nehéz melókat vállaltak el és
hatékonyan teljesítették őket. A többi fejvadász tisztelte őket.
A két fél abbahagyta egymás szemmel verését, hogy
megcsodálhassák a kutyámat.
− Mi a fene ez? – kérdezte Bob.
− A harci pudlim. Megegyeztetek, hogy egyszerre jöttök
ide?
− Egy fenét! – kiáltotta Juke, megrázva a fekete tüsi hajas
fejét. – Mi voltunk itt először. Ő csak megjelent.
− Én időpontot kértem – mondta Mark. – Ti ismét az
erőszakos módszereitekkel próbáltok érvényesülni.
− Te egy seggfej vagy – mondta neki Ken.
− Te meg egy barom.
Miért én?
Ez volt az első, hogy erről az időpontról hallottam. Magamban
feljegyeztem, hogy majd kérdezzek rá Jimnél, és előhúztam egy
érmét a zsebemből. – Fej. – A Négy Lovasra mutattam. – Mark, te
vagy az írás.
Feldobtam az érmét a levegőbe és lecsaptam a kézfejemre.
− Írás. – Mark felé biccentettem. – Menjünk.
Bementünk a konferencia terembe, bezártuk az ajtót, és
leültünk a nagy faasztalhoz.
− Mit tehetek érted?
Mark előre hajolt. Makulátlan öltönyt és egy konzervatív
vörös nyakkendőt viselt. Sötétbarna haja abban a
vezérigazgatókra és politikusokra jellemző stílusban volt
levágva. Nem túl hosszú, nem túl rövid, visszafogott, rendezett.
A körmei tiszták voltak és manikűrözöttek, az állán nem látszott
borosta és férfias kölni illata volt. Nem túl erős, de határozottan
észrevehető.
− A Céh gyűlésről szeretnék veled beszélni – mondta.
Én meg még azt hittem azért jött el idáig, hogy az időjárásról
csevegjünk. – Hallgatlak.
Mark a kutyámra pillantott. Grendel csúnyán nézett rá.
− A lényegre térek: szeretném átvenni a Céh irányítását.
Milyen ambiciózus valaki. – Erre már magamtól is rájöttem.
− Nem vagyok népszerű. Nem járok bőr cuccokban és nem
hordok pisztolyokat magamnál. – Összefonta az ujjait és az
asztalra fektette a kezét. – De miattam működik a Céh.
Biztosítom, hogy az ügyfelek boldogok legyenek,
megtermelődjön a profit, és mindenkit időben kifizessenek.
Nélkülem az egész összeomlana.
Ebben nem kételkedtem. – Várom, hogy mi az én szerepem
mindebben.
− A te szavazatod lesz a döntő – mondta. – Szeretném, ha
valamilyen egyezségre jutnánk.
Most ásott magának egy szép kis gödröt. Kivártam, hogy bele
is ugrik-e.
− Természetesen tisztában vagyok vele, hogy szükség lenne
a megfelelő kompenzációra, hogy az egyezségünk méltányos és
kölcsönösen gyümölcsöző legyen.
És megtette. Felsóhajtottam. – Mark, nem az a probléma, hogy
ne tudnád elvezetni a Céhet. A gond az, hogy szerinted a „fehér
galléros” kifejezés egy megtisztelő cím.
Pislogott egyet, nyilvánvalóan meglepődve.
 − A te világodban minden megvásárolható – folytattam. –
Nem tudod, én mennyibe kerülök, de feltételezed meg tudod
fizetni. Ez nem így működik. Sokféleképpen érvelhettél volna.
Rámutathattál volna, hogy amíg a Céhben nem tisztázódnak a
dolgok, senki sem kapja meg a fizetését. Mondhattad volna, hogy
minél tovább húzódik ez az ügy, annál több tehetséges embert
veszít a Céh, mert a tapasztalt fejvadászok új állást keresnek,
hogy eltartsák a családjukat. Felajánlani, hogy lefizetsz a
legrosszabb lépés volt, amit csak tehettél. A véleményem nem
eladó.
− Nem akartalak megsérteni – mondta.
− De megsértettél és megmutattad, hogy fogalmad sincs,
hogyan viszonyulj hozzám. Sokan olyanok, mint én, Mark. Igen,
miattad működőképes a Céh, de nem érted, hogy alapjában mi
motiválja a fejvadászokat, valószínűleg azért, mert sose tartoztál
közéjük. Ha támogatni akarnálak, ami nincs így, meg kellene
védenem az álláspontomat a Céh előtt, amit nehéznek találok
jelen körülmények között.
Egy percig elrágódott ezen. – Jogos. Tehát a Lovasokra fogsz
szavazni?
− Még nem tudom.
− Köszönöm, hogy fogadtál. – Mark felállt és kiment.
Az ajtónak alig volt ideje kinyílni, amikor Bob benyomult rajta
és ledobta magát az egyik székbe. Ivera követte, idegesen engem
méregetve.
Bob volt a Lovasok vezére. Ha a világon lennének veterán
gladiátorok, akkor ő az volna. A negyven idősebbik végén járt, és
olyan érett erővel és állóképességgel volt megáldva, ami nehéz
ellenféllé tette még egy fele ennyi idős emberek számára is. Talán
már nem volt olyan gyors, mint régen, de rengeteg tapasztalata
volt és ki is használta. Ivera egy nagy, magas latin nő volt.
Kegyetlen volt a harcban, ráadásul tűzbogár volt, vagyis tűz
mágus.
A Lovasok másik két tagja odakint maradt. Ken, a magyar
mágus, olyan szófukar volt, mintha a szavak aranyból lennének
és Juke, nos, Juke alig volt húsz éves, és a tapasztalat hiányát
zsigeri könyörtelenséggel és hirtelenharagú természettel pótolta.
Gyors volt és nagy volt a szája. Megértettem a dolgot. Nekem is
nagy volt a szám, de a húszéves énem megette volna Juke-ot
reggelire.
A két veteránra néztem. – Mit tehetek értetek?
Bob előre hajolt. A szék megnyikordult és majdnem
megrándult az arcom. Ő elég nagy fickó volt, és az a szék nem
volt túl strapabíró.
− Rögtön a lényegre térek – mondta. – Solomon közénk
tartozott. Fejvadász volt. Tudta milyen a munka.
− Igazság szerint Solomon csak a Céh alapítása utáni első
három évben dolgozott, így azt hiszem, kihagyhatjuk a
terepmunkát az életrajzából.
Bob tovább folytatta. – Akkor is, tudta milyen terepen lenni.
Tudta, hogy kell vigyázni az embereire. Annak az embernek volt
szíve, nem úgy, mint ennek a pöcsnek. Kivéreztet minket, ha
hagyjuk neki.
− Pöcs alatt Markra gondolsz?
− Ki másra?
Bólintottam. – Csak ellenőriztem.
Bob rákoppintott az asztalomra a sebhelyes kezével, hogy
kihangsúlyozza a mondandóját. – Az az aktakukac akarja
irányítani a Céhet. Mi négyen jobbak lennénk. Valakinek
vigyáznia kell a mieinkre.
Széttártam a karomat. – Hatalmat nektek. Mit vártok tőlem?
Bob előre csúszott. A szék felnyögött. – Solomonon kívül, te és
Mark vagytok az egyetlenek, akiknek van valamilyen hivatalos
titulusuk a Céh tagságon kívül, leszámítva a Hivatalnokot és a
pénzügyes kolléganőket. Te voltál az első közülünk, aki bejutott
a Rendbe és jó munkát végeztél közvetítőként. Az emberek
emlékeznek erre. És most te vagy a Bestiák Urának... – Kereste a
megfelelő szót.
− Párja – segítette ki Ivera.
− Igen, az. Ismernek az utcákon. A fejvadászok sosem fogják
Markot követni. Te is tudod, én is tudom, Ivera is tudja.
Iverára néztem. – Te mit gondolsz?
− Amit ő mondott – mondta komoran.
Hátra dőltem. Nem fog nekik tetszeni, de ki kellett mondani. –
Három fejvadász elvállal egy ügyet. Az egyik lelép a csata
közben, a második meghal, a harmadik elveszti az egyik kezét.
Jogosultak a Céh biztosítására?
Bob végiggondolta. – A fickó, aki lelépett nem kap semmit, ez
kötelességmulasztás. A halott fickó családja harminc százalékot
kap. A kéz nélküli fickónak fizet a biztosítás.
Felsóhajtottam. – Az első kérdés, amit fel kell tenni, hogy
mióta dolgoztak a Céhnek. El kell érned öt évet, hogy jogosult
légy sérülés esetén fizető biztosításra, és hét évet, hogy kapj
életbiztosítást. Addig, ha meghalsz, a családod tízezret kap az
alap életbiztosításból. A következő kérdés, hogy mikor lépett le
az első fickó. Ha azután tette, hogy elkezdődött a harc, és a
veszély nyilvánvaló volt, a Céhnek joga van lecsökkenteni a
bérét, mert a kötelességmulasztás közvetlen veszélyben történt.
Mennyit vonunk le, Bob?
Az izmok megremegtek az állán. – Nem tudom.
− Aztán tovább lépünk a sérüléshez. Mennyit fizetünk?
Mennyit ér egy kéz? Számít, hogy bal vagy jobb volt?
− Nem tudom – mondta Bob újra. A szemében láttam, hogy
nem teszik neki amerre tartok.
− Én sem tudom. De tudod, ki tudja? Mark. Felhívhatom
Markot most rögtön, és fejből meg fogja mondani. Beszéljünk a
szerződésekről. Ki biztosítja a lőszert a Céh fegyvertárának?
Mekkora kedvezményt kapunk? A Céh egyezséget kötött az
Avalon Építőipari Vállalattal, hogy eltakarítja a mágia okozta
veszélyeket a leendő építési területeken. Kedvező szerződés volt,
úgyhogy tudod, hogy gazdát cserélt néhány dolog. Pénz.
Ajándékok. Mennyi és kinek?
Bob felmordult egy kicsit. – Ezeket mind meg lehet tanulni.
Bólintottam. – Persze. De meddig fog nektek tartani? A Céh
vezető nélkül van, mióta is? Hat hónapja? És még mindig nem
tudtok ezekről semmit. Számítani fog még egyáltalán mire
megtanuljátok?
Bob összefonta a karját. – Te meg tudnád csinálni.
− Nem, nem tudnám. Először is, nem az én dolgom. Minden
időmet lekötik az alakváltók és a saját üzletem. Másodszor, azt a
kicsit, amit tudok, a közvetítőként töltött időszak alatt tanultam,
mert szóba került. Ezer évig tartana, amíg megtalálom a Céh
szabályzatában. Tetszik vagy sem, Solomon Markot tette meg az
agynak a szervezetben, és Marknak több évnyi tapasztalata van.
Te nem értesz az alkudozáshoz és egyezkedéshez, Bob. Remek
stratéga vagy. Tudod, mire van szükség egy ügynél, és ügyesen
választod ki a megfelelő embereket a feladatra. A fejvadászok
felnéznek rád. De az üzletelés nem az erősséged.
Bob kicsit összeráncolta a homlokát. – Tehát Markot fogod
támogatni?
− Ugyanazt mondom neked, mint neki. Még nem tudom.
Bob bólintott és átadott egy papírlapot. Végigfutottam.
Hivatalos idézés a nevemre. A bal felső sarokban vastag X
díszelgett. Tízes fokozatú. Vagy elmegyek a gyűlésre, vagy a Céh
felfüggeszt.
− Nem mintha számítana – mondta Bob. – De mind
egyetértettünk abban, hogy hétfőig választanod kell valakit.
Ivera felállt és Bob vállára tette a kezét. – Menjünk.
Mondani akart még valamit, aztán meggondolta magát.
Figyeltem, ahogy felkel. Felém biccentett. – Később találkozunk.

***

Felvonszoltam magam az emeletre a gyengélkedőhöz.

Roderick egy alakváltó fiúval játszott társasjátékot. A nyakán
lévő gallér narancssárgáról kanári sárgára változott.
Megmásztam az egymillió lépcsőt a szobánkig, megkértem az
őröket, hogy rendeljenek valamit a konyháról és lezuhanyoztam.
Amikor kijöttem Curran a hatalmas kanapénkon feküdt csukott
szemmel.
Lehuppantam mellé. – Segíts!
Fél centivel felvonta a szőke szemöldökét. – Mmm?
− A fejvadászok nem fognak megegyezni. – Az oldalamra
fordultam mellette, megtámasztva a fejemet a kezemen. – Nem
számít kit választok holnap, nem fog nekik tetszeni. A
fejvadászok csinálják a megbízásokat, de a papírmunkához nem
értenek.
− Kényszerítsd őket, hogy összedolgozzanak – mondta
Curran.
− Nem fog sikerülni. Gyűlölik egymást.
− Ha tizennégy alfa képes találkozni ugyanabban a
szobában minden héten anélkül, hogy megölnék egymást, akkor
Mark és a fejvadászok és képesek rá. A Céhnek hónapok óta
nincs vezetője. Az emberek belefáradtak és egy erős vezért
akarnak. Nem egy zsarnokot, hanem egy vezetőt, akiben bízni
lehet. Be kell oda menned és addig üvöltened, amíg megadják
magukat. Meg kell mutatnod, hogy elég erős vagy ahhoz, hogy
elvedd tőlük a döntés szabadságát, vársz, amíg felfogták ezt,
aztán visszaadsz nekik valamennyi választási lehetőséget, de a te
feltételeid szerint.
Hmm.
− És kösd vissza Solomon Redhez – mondta Curran. –
Egyszerű pszichológia. Solomon idején a dolgok működtek,
amikor meghalt, minden szétesett. Minél több idő telik el, annál
szebbnek tűnik egy átlagos fejvadásznak az, ahogy Solomon
idején voltak a dolgok. Ezért, ha a „térjünk vissza a régi szép
időkhöz” oldalról közelítesz, meg fogják adni magukat. Érd el,
hogy úgy érezzék, ők akarnak követni téged.
− Néha megijesztesz – mondtam neki.
Ásított egyet. – Teljesen ártalmatlan vagyok.
Valaki kopogott az ajtón. Egy kicsit korai lenne a kajához.
− Igen? – kiáltott Curran.
 Mercedes, az egyik őr belépett. – Van odakint egy férfi,
nagyuram. Nagydarab, köpenyt visel és egy hatalmas fejsze van
nála. És szinte biztos, hogy részeg.
Dagfinn.
− Mit akar? – kérdezte Curran.
− Azt mondja, meg akar ütközni a Bestiák Urával.
 Hét
Curran és én a Torony udvarának boltíves bejáratánál álltunk.
Dagfinn odakint állt a mezőn. Két méter magas volt és egy
kicsivel több, mint százharmincöt kilót nyomott. Egy csepp háj
sem volt rajta. Dagfinn keménynek nézett ki. Széles vállain
megfeszült a zubbony, a bicepsze alig fért el a ruhaujjában és a
kopott farmerba bújtatott lábai elég izmosok voltak ahhoz, hogy
már attól is összerándulj, ha csak arra gondolsz beléd rúghat.
Göndör haja sűrű vöröses hullámokban hullott a vállára. A
szakálla meg volt nyírva, de a vörös szemöldöke beárnyékolta a
szemeit.
Egy harci fejszét forgatva állt, amibe ugyanolyan rúnákat
véstek, mint a karján lévő tetoválások. A fejsze kiszélesedett a két
végén, a pengeéles él harminc centi hosszú volt. A százhúsz
centis nyéllel kombinálva, ami a plusz erőt szolgálta, a fejsze úgy
szelte a húst és a csontot, mint egy túlméretezett bárd.
− Figyelj, már harcoltam ezzel a fickóval. Talán inkább le
kellene beszélned erről. Részeg, és nincs teljesen eszénél.
− Kihívott – mondta Curran. – Nincs miről beszélni.
− Ahogy gondolod – mondtam. Mr. „Kigúnyolom a vezetői
képességeidet” a saját módján akarta intézni. Nos, ő akarta.
Körülöttünk az alakváltók kezdtek kiszállingózni az
oromzatra. Minden erkély és mellvéd, ami Dagfinn felé nézett
megtelt. Nagyszerű. Pont a közönségre volt szükségünk.
− Bármi, amit tudnom kellene? – kérdezte tőlem Curran.
 − A fejszének varázsereje van. Ne érj hozzá. Dagfinnek is
elég sok a varázsereje. Ha megölöd, nagyon mérges leszek rád.
Szükségünk van rá, hogy lefordítsa azokat az átkozott rúnákat.
Curran lelazította a vállát és kisétált a mezőre.
− Hallottam, hogy engem keresel – morogta Dagfinn. A
hangja illet hozzá. Mély volt, és rekedt.
− Van néhány rúna, amit le szeretne veled fordíttatni.
Dagfinn oldalra dőlt és rám nézett. – Kate? Mi a fenét keresel
itt?
− Itt élek.
− Miért?
− Mert együtt vagyok vele.
Dagfinn Curranre nézett. – Ti ketten...?
− Ő a párom – mondta Curran.
Dagfinn a vállára lendítette a fejszéjét. A rúnák halvány zöld
fénnyel felcsillantak. – Még ilyet! Tudod mit, nem érdekel, akkor
is szétrúgom a segged, de kedvelem őt, úgyhogy nem foglak
megölni.
Curran szeme arany színre váltott. – Kösz.
Dagfinn Curran felé intett a karjával. – Nos, rajta! Csináld azt
az átváltozós dolgot.
− Szükségtelen.
− Ó, nagyon is szükséges – biztosította róla Dagfinn
− Egész nap csevegni akarsz? Elfoglalt ember vagyok –
mondta Curran.
− Rendben. Kezdem is. – Fagy ült ki Dagfinn hajára. A bőre
sötétebbé vált. Nagyobb lett, tizenöt centivel megnyúlt és a vállai
kiszélesedtek.
− Jó szórakozást, édesem! – kiáltottam oda.
 Halvány jeges foszlányok indultak ki Dagfinn testéből. A jeges
köd végigtáncolt a bőrén, belekapaszkodott a rúnákba, amik a
karjára voltak tetoválva, és fénylő zuhatagként lefolytak a
fejszéjére. A fegyver ragyogó zöld fénnyel felizzott.
Megtámaszkodtam a kőfalon. Dagfinn meglendítette a
fejszéjét.
Curran oldalra ugrott. Egy villám csapott le tőle balra,
vakítóan fehér és perzselő volt. Mennydörgés visszhangzott a
fülemben. Egy széllöket nekem csapódott. Curran arrébb repült
egy kicsivel és talpra ugrott.
Egyméteres gödör füstölgött a fű helyén, ahol Curran
korábban állt. Dagfinn felüvöltött, mint egy feldühödött tornádó.
Jeges szélörvény tört elő belőle, lecsapva Curranre. A Bestiák Ura
újra kitért előle.
Dagfinn nem mozdult el a helyéről. A legutóbbi két
alkalommal, amikor harcoltunk, felém mozdult és elintéztem.
Rengeteg módja van annak, hogy az ellenfél mozgását ellene
fordítsuk: elgáncsolhatjuk, kibillenthetjük az egyensúlyából,
átvehetjük az irányítást a válla vagy a lába felett, és így tovább.
Dagfinn biztosan úgy döntött, nem ad erre Currannek
lehetőséget.
Dagfinn megpörgette a fejszéjét. Jég lövedékek lőttek ki belőle.
Curran ide-oda ugrált, Dagfinn körül körözve. A bástyákon az
alakváltók kiáltoztak és üvöltöttek.
− Hogy állunk, édesem? – kiáltottam. Megérdemli,
Őszőrössége. Legközelebb hallgasson rám.
− Próbálok nem felvágni– kiáltotta vissza Curran.
Dagfinn lecsapott a fejszével. A hangrobbanás belém
csapódott. Curran hátrarepült.
 − Gyerünk! – üvöltötte Dagfinn.
Az alakváltók pfujoltak.
Curran felpattant és előre mozdult.
Dagfinn megpördült, de a Bestiák Ura túl gyors volt. Kitért
balra, majd jobbra és Dagfinnak ütközött. A hatalmas viking
hátratántorodott az ütközéstől, megpördült, lendületet vett és
neki rontott, üvöltve, a fejszét mindkét kezébe fogva és fej fölötti
csapásra emelve.
Mozdulj, édesem. Mozdulj!
Curran előre vetődött.
Mi a fenét művelt?
Dagfinn minden erejével lesújtott.
Curran elkapta a fejszét a jobb kezével.
Dagfinn megállt.
Szent ég!
A viking megfeszült, a jobb lába elől, a bal hátul. Az izmok
kidagadtak a karján. A fagy Curran kezét mardosta, de a fejsze
nem moccant.
− Végeztél? – kérdezte Curran.
Dagfinn felmordult.
Curran felemelte a jobb kezét. Az ujjai ökölbe szorultak.
− Ne a fejét! – kiáltottam. – Szükségünk van az agyára.
Curran maga felé rántotta a fejszét. Dagfinn hátra tántorodott,
próbálva visszanyerni az egyensúlyát és Curran kilökte alóla a
bal lábát. Dagfinn eldőlt, mint egy tölgyfa, amit kivágtak a
gyökerénél.
Curran kitépte a fejszét a kezéből és félre hajította. Dagfinn
meglendítette felé a jobb öklét. Curran elhajolt előle és egy
kegyetlen ütést mért egyenesen Dagfinn gyomorszájára.
 Aú! Már az is fájt, hogy néztem. Az alakváltók a falon együtt
érző hangokat adtak ki.
Dagfinn összegömbölyödött, próbálva levegőt venni, ami
hirtelen eltűnt.
Curran felhúzta Dagfinnt a földről, felkapta a vállára és
elindult felém a vikinggel.
Ó, te őrült gazember.
Curran ledobta a lila-fejű Dagfinnt a lábaim elé. – Itt a
szakértőd, kicsim.
Az alakváltók a falon füttyögni és kiáltozni kezdtek. Miért én?
− Kösz, felvágós – válaszoltam. – Hadd lássam a kezed.
− Semmi baja.
− A kezedet, Curran.
Kinyújtotta. Hólyagok borították a jobb tenyerét. Fagyási
sérülés, valószínűleg másodfokú. Pokolian fájhatott. A Lyc-V
helyre fogja hozni egy-két napon belül, de addig nagyon meg fog
vele szenvedni.
− Mondtam, hogy ne érj a fejszéhez.
Odahajolt hozzám és megcsókolt. Az alakváltók a falakon
ujjongani kezdtek.
Dagfinnek végre sikerült emlékeznie hogyan kell levegőt
venni és káromkodott egyet.
Fölé hajoltam. – Ő nyert. Most lefordítod nekem a rúnákat.
− Jó – morogta Dagfinn. – Adj egy percet. Azt hiszem valami
eltört.

***
 Doolittle szerint semmi nem tört el. Dagfinn nyílt kétkedéssel
fogadta a diagnózist, de az adott körülmények között úgy
döntött belenyugszik. Curran ezzel szemben kapott egy
műanyag tasakot valamilyen gyógyító oldattal a kezére.
Pontosan annyira tetszett neki, mint ahogy számítottam rá.
− Ez nevetséges.
− A tasakkal két órán belül használható lesz a kéz –
tájékoztatta Doolittle. – A tasak nélkül talán holnapra lesz
használható. Döntsön, nagyuram.
Curran morgott egy kicsit, de megtartotta a tasakot.
Letettem Julie rajzát Dagfinn elé.
Rásandított. – Hűha! Ez egy fegyveren volt?
− Nem, egy arany nyakláncon, ami megfojt egy gyereket.
Ősi Futharknak tűnik, de mégsem az. Ez egy varázsige?
− Ez nem ősi Futhark.
− Akkor micsoda?
− Dvergr.
Lehuppantam a legközelebbi székre. – Biztos vagy benne?
Dagfinn félrehúzta a zubbonya ujját felfedve a tetoválásait. –
Nézd meg ezt.
Az utolsó két karakter a vállán megegyezett Julie rajzának
utolsó két karakterével. Dagfinn végighúzta az ujjait a
tetoválásán. – Ez azt jelenti: Aslaug forgatója, a fejszéé, ami a föld
véréből született és Ivar kezei alkottak. – A papírra bökött. – Ide
az van írva: „Ivar tanítványa”. Igen, biztos vagyok benne.
− Mi az a dvergr? – kérdezte tőlem Curran.
− Törpe – válaszoltam. – Ősi északi törpe. Varázserejük van,
erősek és jól értenek a fémekhez. Az istenek fegyvereinek
készítői. Gyakran ábrázolják őket a kapzsiság megtestesítőjeként.
Hatalmat, nőket és mindenek előtt aranyat akarnak.
− Várjunk csak! – Dagfin feltartotta a kezét. – A legtöbb
szakértő úgy gondolja, hogy ezt később adták hozzá a
történetekhez. A törpe mítoszok eredete valószínűleg a természet
szellemei...
− Törpék, úgymint Tolkiennél? – kérdezte Curran.
Csak szeretném. Végighúztam a kezemet az arcomon. –
Egyszer négy törpe fivér, Ivaldi fiai, alkottak néhány ajándékot
az isteneknek. Két másik testvér, Brokk és Eiti féltékenyek lettek
a dicséretek miatt, és fogadtak a trükkös Lokival, hogy jobb
ajándékokat tudnak készíteni. Loki a fejét tette fel tétnek. A
törpék nyertek és meg akarták ölni Lokit. Az istenek ezt nem
engedték, így Brokk összevarrta Loki száját egy dróttal. Ezek
nem a jó kedélyű, sörvedelő és kalandvágyó típusú törpék.
− Akivel én találkoztam, rendes fickó volt – mondta
Dagfinn.
− Szerinted ugyanaz az Ivar, aki a fejszédet csinálta? –
kérdezte Curran.
Dagfinn bólintott. – Olyan tizenöt vagy tizennégy éves
lehettem. Akkoriban elég vad voltam, nem úgy, mint most.
Curran és én összenéztünk.
− A nagybátyám, Didrik, viking volt és elvitt egy völgybe a
hegyek között. Találkoztunk ott egy kováccsal és a nagybátyám
beszélt vele, aztán ott hagyott a nyárra. Először nem alakult jól a
dolog, de Ivar és én a végére összebarátkoztunk. Szerettem ott
lenni. Amikor Didrik eljött értem, Ivar elkészítette nekem ezt a
fejszét, és rám írta ezeket a rúnákat. A jobb kar – rácsapott a jobb
bicepszére –, irányítja a fejszét. A bal karomon van az esküm.
Soha nem ölhetek meg egy védtelen embert, és nem
erőszakolhatom magam senkire, vagy a fejsze ellenem fordul.
− Úgy hallottam betörtél egy kolostorba ázsiai nőket keresve
– jegezte meg Curran.
− Ázsiai italt – mondta Dagfinn. – Nem akartam
megerőszakolni senkit. A sört kerestem. Nem akartak velem
beszélni, így próbáltam őket elkapni, hogy nyugton maradjanak,
amíg megkérdezem, hol van a sör. Már ittam egy keveset aznap
este.
Hirtelen összeállt a kép. – Dagfinn, ők Buddhisták voltak.
Nem főznek sört. Te az Augustine Testvérekhez akartál menni
két mérfölddel délre. Rossz kolostorba törtél be, te idióta.
− Mondj valamit, amit még nem tudok – morogta Dagfinn. –
Mindegy, láthatnám ezt a nyakláncot?
Elvittük a fiúhoz. Roderick megriadt tőle egy kicsit. – Ne félj! –
mondta Dagfinn. Egy kicsit vizsgálgatta a nyakláncot, aztán
visszamentünk a másik szobába. Dagfinn leült a székére,
miközben Curran a falnak támaszkodott, őt figyelte és
fenyegetést sugárzott.
− Lehet Ivar munkája – mondta Dagfinn. – Csak nem értem,
miért. A törpe, akit én ismertem nem bántana egy gyereket.
− Meg tudod találni a völgyet újra? – kérdeztem.
Megrázta a fejét. – Van valami trükkje. Meg akartam kérdezni
Didriktől, de meghalt. Már próbáltam megkeresni egyedül.
Bejártam az egész Smoky Mountaint, de semmi.
Valamit elhallgatott, éreztem. – Mit nem mondasz el, Dagfinn?
Habozott.
− A gyerek meg fog halni – mondta Curran.
− Ő talán tudja – mondta Dagfinn.
 − Ki?
− Tudod. Ő.
A szívem ugrott egyet. Ez egyre jobb és jobb lesz.
− Kicsoda? – követelte Curran.
Közelebb léptem hozzá és lehalkítottam a hangom. – A
vikingek ismernek egy lényt. Csapdába esett a földjükön már
nagyon régen. Nem szeretik kimondani a nevét, mert
meghallhatja és éjszaka megölheti őket.
− Ne mondd, hogy gondolkozol rajta – mondta Dagfinn.
Kitártam a karomat. – Nincs más ötletem.
− Kate, kérlek, mondd, hogy még nem jártál nála, ugye?
Ugye? – sürgetett Dagfinn.
− Nem. Ez lesz az első alkalom.
− Miért? – kérdezte Curran.
− Megjegyzi a szagodat, amikor elmész hozzá – felelte
Dagfinn. – Eltart neki egy ideig, de ha egyszer megjegyezte,
sosem felejti el. Akik kétszer mennek el hozzá, sosem jönnek
vissza. A csontjaik azon a hegyen maradnak.
− Erősítésre lesz szükségünk – mondtam, hangosan
gondolkozva.
− Rám ne nézz! – mondta Dagfinn. – Kedvellek, meg
minden, de már jártam ott egyszer. Elfutottam, mint egy kislány
és alig menekültem meg. Nem mehetek megint.
− Az erősítés nem lesz gond – mondta Curran.
Megráztam a fejem. – Nem vihetünk senkit, akit nem akarunk
elveszíteni.
− Igaza van – mondta Dagfinn. – Felbéreltem egy csapatot.
Hat embert. Én voltam az egyetlen, aki kijutott, és csak azért,
mert őket előbb ette meg. A tanácsom az, hogy béreljetek fel
valakit, akit nem ismertek, és előre mondjátok meg, hogy ez
öngyilkos küldetés. Számára csak húsból készült előételek
lesznek. – Rám nézett. – Beszélned kell a Cherokeekkal.
− Igen, tudom. – A gondolatra, hogy el kell mennem
Håkonhoz, kirázott a hideg.
− Nos, én leléptem. – Dagfinn felkelt. – Köszönöm a harcot,
jól éreztem magam, valamikor megismételhetnénk. Örülök, hogy
megismerhettelek.
Curran ellépett a faltól. – Kikísérlek.
− Kitalálok – mondta Dagfinn.
− Ebben biztos vagyok. Megspórolom neked a fáradtságot. –
Curran szeme aranyra váltott.
Dagfinn felsóhajtott és elindultak.

***

Felmentem a tetőre. Kialakítottunk itt egy kis étkezőrészt két

székkel és egy asztallal. Az utóbbi időben valahányszor leültünk
enni a konyhánkban, valaki bekopogott az ajtón valamilyen
ostoba vészhelyzettel, így amikor nem akartuk, hogy
megzavarjanak minket, Curran és én felmentünk a tetőre, hogy
békében ehessünk. Szőrös Őfelsége azzal fenyegetőzött, hogy
felvonszol ide egy grillt, és „húst süt” majd nekem. Őt ismerve a
„grill” egy hatalmas kemencét jelent, a „hús” pedig egy fél
szarvast takar.
Leültem az alacsony kőfalra, ami a tetőt keretezte. Késő
délután volt és a nap lassan haladt nyugat felé. A kőfal
kellemesen meleg volt alattam. Közeledett a nyár.
 A meleg levegő körülölelt, ahogy ott ültem. Kellemes volt, de
nem elég meleg ahhoz, hogy elűzze a jeges érzést, ami a
gerincemen futkosott. Nem akartam elmenni Håkonhoz. Több
ember is járt nála, akit ismertem. Csak kettő jött vissza, és
Dagfinn volt az egyik.
A világ pislogott egyet. A mágia eltűnt, kialudt, mint egy
gyertya a huzatban. Nem örültem neki teljesen. Amíg a mágia
nem él a nyaklánc nem fogja tovább szorítani Roderick nyakát,
de anélkül nem találkozhatunk Håkonnal sem.
Voron, a nevelő apám figyelmeztetett rá, hogy a barátok
elgyengítenek. Amikor törődsz az emberekkel és kötődsz
valakihez, ez a kötelék kiszámíthatóvá tesz. A barátok nem
nekem valóak. Greg, a gyámom, aki meghalt egy lépéssel tovább
ment ennél, és a szerelmet is tiltó listára tette. Amikor szeretsz
valakit, az ellenségeid felhasználják ellened.
Egyikük sem látta előre, hogy azért, mert szeretek és viszont
szeretnek, amiatt jobban értékelem majd az életet. Szerettem az
életemet. Most már sok vesztenivalóm volt.
Curran megjelent az ajtóban, lehúzta a tasakot a kezéről és a
szemetesbe dobta, amit azért tartottunk itt, mert kint szoktunk
enni. Teljes csendben mozgott, mint egy tigris az erdőn keresztül
lopakodva, hangtalanul és magabiztosan. Szerettem figyelni őt,
feltéve hogy nem tudott róla. Az egója már így is veszélyt
jelentett az ózonrétegre.
Curran leült mellém, a vállam köré fonta a bal karját és
megcsókolt. Volt egy kis birtokló éle a csóknak.
− A Céhen keresztül és nem.
− Hm? – kérdezte.
 − Meg akartad kérdezni, honnan ismerem Dagfinnt, és hogy
valaha többek voltunk-e, mint barátok. Igazság szerint sosem
voltunk barátok. A Céh kétszer megbízott, hogy kapjam el.
Bírságok és vandalizmus miatt akarták behozni.
Curran elfintorodott. – Nem, eszembe sem jutott, hogy együtt
lettél volna Dagfinnal. Ő egy fegyelmezetlen idióta. Bízhatnál
bennem egy kicsit. Ettől azért jobban ismerlek.
Megvontam a vállam és szorosabban hozzábújtam. – Ez egy
olyan elcseszett helyzet.
− Igen, az. Eszedbe jut bármi más mód, ahogy
megtalálhatnánk Ivart?
− Nem. Talán Doolittle megpróbálhatná a technológia alatt
eltávolítani a nyakláncot?
Curran megrázta a fejét. – Megkérdeztem. Azt mondja a
gyerek bele fog halni. Szerinte harminchattól negyvennyolc
óránk maradt, attól függően meddig tart a mágia. Nagy rá az
esély, hogy a következő mágiahullám lesz az utolsó a fiúnak.
Két nap mielőtt Roderick a nagy bagoly szemeivel meghal,
halálra fojtogatva.
− Emlékszel a PTO osztagra, ami eltűnt néhány évvel
ezelőtt? Tizenegy rendőr, állig felfegyverkezve. Benne volt a
lapokban.
− Igen.
− Az Håkon volt.
− Ez a neve?
Bólintottam. – Nem mondtam ki Dagfinn előtt, hogy ne
akadjon ki. Bárkit viszünk magunkkal, meghal. Ha nem viszünk
senkit, a fiú hal meg.
 − Elmagyarázzuk nekik és önként jelentkezőket kérünk. –
Curran közelebb húzott magához. – Ez az egyetlen lehetőség.
− Belefáradtam ezekbe a rettenetes döntésekbe. – Ha
összeadnám az összes embert, akit megöltem a vérük megtöltene
egy tavat. Már így is nyakig gázoltam benne és nem akartam
még mélyebbé tenni.
Egymás mellett ültünk összebújva.
Ha Curran önként jelentkezőket kér, a Falka előáll majd
valakivel. A szemükbe kellene néznem, végignézném a
halálukat, aztán el kellene mondanom a családjuknak, feltéve,
hogy én túlélem. Feltéve, hogy Curran túléli.
A gondolat feldühített. Meg fogjuk tenni. Egy gyerek élete volt
a tét, így igen, összeszorítjuk a fogunkat és megtesszük. De olyan
dühössé tett. Meg tudtam volna fojtani Aureliát, ha a kezeim
közé kaparintanám. Pontosan tudta mit csinál a nyaklánc és
tudatosan döntött a férje és a fia között.
− Meg lehet ölni Håkont? – kérdezte Curran.
− Nem. A cherokeek évekig próbálkoztak. Csak annyit
tehetnek, hogy fogva ejtik azon a hegyen. Ha elpusztítják, csak
regenerálja magát. – Felmordultam. – Nem akarom ezt tenni.
− Tudom – mondta.
− Kevesebbnek gondolsz emiatt?
− Nem. – Curran végigsimított a hátamon. – Mint mondtam,
mindig dönteni kell, és néha csak rossz döntések vannak. Aztán
leülsz egyedül és végiggondolod a sok rettenetes dolgot, amit
tenned kellet, és megbirkózol vele. Élve felemészt, ha hagyod
neki.
Kiegyenesedtem és megérintettem az arcát. – Nos, nem kell
egyedül ülnöd többé. Ezentúl együtt fogunk.
 Elkapta a kezem és megcsókolta. A szemei elsötétedtek. Az
ujjai ökölbe szorultak. Ragadozószerűnek tűnt. – Bárcsak
visszatekerhetném az időt, hogy összeroppantsam a koponyáját,
mielőtt rátehette volna a nyakláncot a gyerekre.
− Tudom, bárcsak valahogy a közelébe juthatnánk.
Rám nézett. – Gondolkodtam rajta. Ha este mennénk Forney
házához...
− Curran, nem törhetünk be a kerületi ügyész házába. A
következmények a Falkára nézve hatalmasak lennének.
− Tudom, tudom. – Az izmok megfeszültek az állán. Utálta,
hogy meg van kötve a keze, ahogy én is. – De ha Atlantán
kívülről használnánk valakit a dologra...
− Rossz ötlet. Még én is tudom, hogy rossz ötlet.
Rám nézett. Még mindig gondolkodott rajta.
− Nem – mondtam neki.
Káromkodott egyet.
Ha kikezdenénk a kerületi ügyésszel, gyorsan
boszorkányüldözés indulna ellenünk. Ő is tudta, én is tudtam.
Nem, lennie kellett valami más megoldásnak. Egy megoldásnak,
ahol a fiú életben marad és az embereink nem halnak meg.
Felsóhajtottam. – Néha irigylem a navigátorokat. Csak a
Kaszinóban ücsörögnek és kávét iszogatnak, miközben a
vérszívók vannak veszély...
Szó közben megálltam.
Curran szeme felcsillant.
− Szerinted rá tudnánk venni?
− Ó, igen. Igen, rá fogjuk venni. – Leugrott a falról. – Gyere
velem!
 − Nem kellene valamiféle terv? Ghastek nem idióta. Nem
hívhatjuk fel egyszerűen a Kaszinót, hogy azt mondjuk: „Szia,
öngyilkos küldetésre megyünk, nem hoznál néhány vámpírt
ágyútölteléknek?” – A vérszívók költségesek voltak. Csak a
gondolat, hogy négyet-ötöt veszélybe sodorjunk a túlélésük
elenyésző esélyével, elég lenne ahhoz, hogy Ghastek agyvérzést
kapjon.
− Van egy tervem. – Curran rám vigyorgott.
− Kérem, világosítson fel, Felség.
− Jimmel fogom megoldatni a problémát – mondta Curran.
− Ennyi? Ez a terved?
− Igen. Zseniális vagyok. Gyere!
Leugrottam a falról és lementünk a lépcsőn.
Ha bárki ki tudná találni hogyan vegye rá Ghasteket erre az
egésze, az Jim lesz. Meg is érdemli a sok alkalom után, amikor
engem lökött a tűzvonalba.
Édes a bosszú.

***

Sarokba szorítottuk Jimet az egyik konferencia teremben, és

elmagyaráztuk neki a zseniális tervünket.
− Ez bosszú, ugye? – Jim csúnyán nézett rám.
− Ne légy nevetséges – feleltem. – Hitvesként, messze a
kicsinyes bosszú felett állok.
Jim megütögette a karját az írótáblájával, amire több
papírdarab volt csíptetve. – Megteszem, ha elmész holnap a
Céhhez.
− Megteszed, mert megkértelek rá – mondta Curran.
 Jim hozzám fordult. – Megoldod a Céhes dolgot?
Egy haldokló gyereket kell megmentenem, ő meg csak a Céh
baromságával foglalkozott. – Talán. Még nem tudom. Jelenleg
elég elfoglalt vagyok.
Jim szeme zölden villant. Lerántott egy papírlapot az
írótábláról és elém tolta. Egy hosszú listának tűnt.
− Mi ez?
− Ez a telefonhívások listája, amit ezzel a baromsággal
kapcsolatban kaptam az elmúlt másfél hétben. A fejvadászok
rávettek minden egyes átkozott tagot, hogy itt hívogassanak. –
Curran irányába rázta a papírt. – Tudni szeretnéd miért
nincsenek még meg a háttérellenőrzések? Hát ezért! Meg tudnám
őket csinálni, ha a párod nem szórakozna tovább, és egyszerűen
elintézné ezt.
Ó, szóval így állunk. – Akkor van egy remek ötletem. Ha már
úgyis mind téged hívogatnak, miért nem te intézed el a dolgot?
Te is ugyanannyi ideje vagy tag, mint én.
− Végeznem kell a munkám!
− Ahogy nekem is! Miért lenne fontosabb a te időd, mint az
enyém?
Az írótábla kettétört Jim kezében. Ledobta a földre és
felemelte a kezét. – Tudjátok mit, végeztem. Felmondok.
− Ó, te jó ég, komolyan?
Jim összedörzsölte a kezeit, majd felmutatta nekem.
− Most mosod kezeidet?
− Igen.
− Tényleg? És mi lesz, nyugdíjba mész és megnyitod azt a
kis virágboltot, amire mindig is vágytál?
Jim szemei teljesen zöldre váltottak.
 − Elég! – szólt közbe Curran. Eltéveszthetetlen parancsoló
hangsúllyal mondta. Jim becsukta a száját.
Összefontam a karomat. – Elnézést, ez az a rész, amikor
félelemtől reszketve térdre borulok, Őszőrössége? Milyen buta
vagyok, nem kaptam meg róla az értesítést.
Curran nem foglalkozott a gúnyolódásommal. – Mi a bajod a
Céhvel?
− Csak úgy tudnám megoldani a gondot, ha a végén benne
lennék a vezetésében, és ezt nem akarom. – Meglengettem a
kezemet. – Itt vannak a Hitveskénti teendőim, itt van a Pengeél,
és bármi más baromság, amit ti ketten lepasszoltok nekem. Nem
akarok a Céhnél ücsörögni minden hónapban és még az ő
baromságaikkal is foglalkozni mindennek a tetejébe.
Curran felém hajolt. – Ki kell öltöznöm és találkoznom kell
azokkal a hullaimádókkal három havonta, és udvariasan kell
viselkednem velük, amíg egy asztalnál eszünk. Nem fogsz
belehalni a Céhbe.
− Te, kiöltözöl? Hű, nem tudtam, hogy ekkora teher felvenni
az ünnepi melegítőnadrágodat.
− Kate – morogta Curran. – Az nem melegítő, hanem élére
vasalt nadrág övvel. Átkozott fűzős cipőt kell húznom.
− Nem akarok vele foglalkozni! Utálom a vezetőségi
baromságokat. – Annyira nem volt szükségem a Céh
politizálására az életemben. Így is elég bonyolult volt, a fenébe is!
– Nincs rá időm.
− Mindenki utálja a vezetéssel járó dolgokat. – morogta
Curran. – De meg fogod csinálni.
− Egy okot mondj, miért.
 − Mert ismered azokat az embereket és néhányan a barátaid.
A Céh süllyed, és elvesztik az állásukat.
Kinyitottam a számat, aztán visszacsuktam.
− És mert megkérlek rá – tette hozzá Curran. – Kérlek,
kicsim, megoldanád ezt?
Meg fogom ütni. Egyenesen behúzok neki egyet, jó erősen. –
Jó. Sok mindenre lesz szükségem a Céhhez.
Curran Jimre nézett. – Biztosítsd, hogy mindene meglegyen,
amire szüksége van.
− Rendben – válaszolta Jim. Felvette az írótábla darabjait,
előhúzott egy papírlapot, és átadta nekem egy tollal. – Írd le.
Leírtam és visszaadtam neki.
Jim végigolvasta. – Gondoskodni fogok róla, Hitves.
− Köszönöm, alfa.
Ha esett volna, a hangunk jégesővé fagyasztja a cseppeket.
− Van még valami? – kérdezte Jim Currant.
− Nincs.
Jim bólintott és elment.
− Utállak – mondtam Currannek.
Felnevetett. – Jobban utálnál, ha Jim felmondott volna.
Találnunk kellene valakit a helyére. Nem bízok olyan sok
emberben. Csak képzeld el, mennyivel több marhasággal kellene
foglalkoznod akkor.
− Ne! – figyelmeztettem.
− Mmmm, Kate, a biztonsági főnök. Szexi. Ki őrizhetné
jobban a testem, mint a nő, aki birtokolja?
− Curran, meg foglak ütni.
− Szóval durván szereted. – Curran úgy tett, mintha
beleborzongna az izgatottságba.
 Felemeltem az öklöm, és enyhén belebokszoltam egyet a
bicepszébe.
− Tudtad, hogy elkerülhetetlen – mondta.
Tudtam. Abban a pillanatban, hogy Jim elküldte nekem az
aktát, tudtam, hogy így fog végződni. De becsülettel küzdöttem.
– Igen, de attól még nem kell szeretnem. Most már ehetünk?
Éhen halok.
− Ó, akkor megbocsátottál? – kérdezte.
− Persze. Ha legközelebb kitalálod, hogy a karmaidat
akarod villogtatni és előállsz egy tervvel, miszerint lerohanjuk
egy magas tisztségű közszolga otthonát, csak elkiáltom magam,
hogy „Elég!”, és elvárom, hogy engedelmeskedj. Ehhez mit
szólsz?
− Azt mondtad, nem – felelte.
− És?
− És nem tetszett.
− Nem rohanhatod le a kerületi ügyész házát, te örült idióta!
− És te nem húzhatod ki magad a Céh gondjaiból.
Mindkettőnknek olyasmit kell csinálnia, amit nem akar.
Szerintem kvittek vagyunk.
A szememet forgattam és elindultunk az emeletre a kihűlt
vacsoránkhoz.
− Tudom, mit fog tőlem kapni az a seggfej karácsonyra –
mondtam.
− Mit?
− Írótáblát. Sok-sok írótáblát.
 Nyolc
A Váltás és a mágia hullámok kezdete előtt egy ember hatalmi
pozícióját jól be lehetett lőni az alapján, hogy milyen autót vezet,
milyen ruhákat visel, és milyen emberekkel barátkozik. A Váltás
utáni Atlantában a külsőségek még mindig helytállóak voltak
néhány esetben, de közel sem olyan gyakran. Egy szakadt
farmert és ócska köpenyt viselő csöves kisétálhatott egy
forgalmas utca közepére, felemelhette a kezét, és az ég megnyílt
villámok és kókuszdió nagyságú jégeső kíséretében, mindent
letarolva három mérföldes körzetben.
A Váltás utáni Atlantában ezért alakult ki egy új módszer: az
Erődemonstráció. Ez meghatározó, látványos bemutatója volt az
illető képességeinek és hatalmának, aminek a célja a
megfélemlítés volt.
Amikor reggel felébredtem, egy szürke farmer, szürke póló, és
szürke bőrdzseki várt rám, szépen összehajtogatva egy szürke
bundásköpeny tetején. A szürke volt a Falka színe. Ma elő fogom
adni magam a Céhnek és ezt volt a jelmezem hozzá. Belebújtam a
ruhákba, felvettem a csizmámat, a kardomat a fekete bőr tokban,
a dobótőreimet, és az ezüst tűkkel felszerelt csuklóvédőmet.
Hátrafontam a hajamat szabadon hagyva az arcomat, és
szemügyre vettem magam a tükörben. Tisztán és érthetően
sugárzott belőlem, hogy kemény vagyok. Általában elkerültem
az ilyen ruhákat. Minél kevesebb figyelmet hívtam fel magamra
a munkám során, annál jobb. De a mai nap más volt.
 Besétáltam a fürdőszobába, ahol Curran épp fogat mosott. A
szőke szemöldökei felszaladtak. – Ezentúl ezt veszed fel a
Tanácsgyűlésekre.
Felnevettem. – Köpennyel vagy anélkül?
− Határozottan köpennyel – felelte.
Felpróbáltam a köpenyt a tükör előtt.
Curran mögém lépett és a nyakamhoz hajtotta a fejét.
− Ez a pisztolyod, vagy csak ennyire örülsz, hogy láthatsz?
− Mmm, egy kihívás. – Finoman megharapta a tarkómon a
bőrt, amibe teljesen beleborzongtam. Néhány férfi a fehér
csipkétől és áttetsző fehérneműtől indult be. Az én cukorfalatom
attól indult be, ha egy nő gyilkoláshoz öltözött. Valószínűleg ez
valami mélyen zavaros dologról árulkodott. Szerencsémre, a
csipke fehérnemű sosem volt az én asztalom.
Újra megcsókolt. – Végre kezdesz belejönni ebbe az egész
„kemény vagyok” dologba.
− Mindig is kemény voltam.
− Nem, azt hitted, hogy kemény vagy, és nagy volt a szád. –
Körém fonta a karjait.
Aha. – Eressz el.
− Van még időd. – Újra megcsókolta a nyakamat. A testem
minden idegvégződése életre kelt.
− Nem, nincs. Már várnak rám. – Elhúzódtam tőle és
visszacsókoltam. Magához húzott, körém zárva a karjait. Mmm,
Curran. Nagyon nem akartam elmenni.
− Gyere!
− Nem. Mennem kell.
− Nem fog sokáig tartani.
 − Ez pontosan kinek is lenne jó? Még dolgoznod kell a
csábítási technikáidon. – Kiszabadítottam magam és
megszöktem, mielőtt eszébe jut valami más, amivel meggyőzhet.
Tíz percet eltöltöttem a kórházi szárnyban.
Roderick nyaklánca citromsárgára halványodott. A bőr
körülötte élénk piros és gyulladt lett. Már ránézni is fájt.
Leguggoltam mellé. – Hogy érzed magad?
− Jól vagyok, köszönöm.
− Fáj, ha eszel?
− Egy kicsit – felelte.
− Ma találkozok valakivel, aki segíthet rájönni, hogyan
vegyük le rólad.
Csak nézett rám a nagy szemeivel. Belül biztosan félt. A
nővére meghalt. A szülei eltűntek. De ezt mind magában tartotta,
és nem akart engem beengedni.
Mielőtt elmentem Doolittle félre hívott. Az arca komor volt. –
Sietned kell.
− Mindent megteszek, amit tudok – mondtam.
Amikor kisétáltam a reggeli fénybe, a Falka autói közül tíz
várt rám. Az autók előtt ugyanolyan szürke ruhát viselő emberek
álltak. Jim oldalt várakozott a csapatot vizslatva. Odamentem
hozzá.
− Elégedett, Hitves?
− Meddig leszel még mérges? – kérdeztem. Mindketten
halkan beszéltünk.
Egyenesen előre meredt.
− Jim, volt egy nézeteltérésünk. Seggfej voltam, de te
információt tartottál vissza. Úgy viselkedsz, mintha rád küldtem
volna néhány fickót, hogy verjenek meg, aztán
harapásnyomokkal a lábadon és zúzódásokkal tele ébredtél
volna.
− Most más a helyzet, mert mindketten a Falkához
tartozunk. És már mondtam, hogy sajnálom. Állandóan fel fogod
emlegetni?
− Nagy szemétség volt.
Összeszorította a fogait, amitől megfeszültek az izmok az
állán.
Felsóhajtottam és a kocsik felé indultam. – Tégy, amit akarsz.
− Mindig azt teszem – kiáltott utánam.
Megfordultam és beintettem neki.
Gyilkos pillantást vetett rám.
Tovább mentem.
− Kate! – kiáltott.
Megfordultam.
− Eduardo a segéded. Beszélned kell vele. Azt szeretné,
hogy begyakoroljatok valamit.
Bólintottam.
− Kate!
Megfordultam.
Jim odajött hozzám. – Szükséged van rám a Céhnél?
− Megoldom. Köszi – feleltem.
− Bármikor.
Elmentem megkeresni Eduardót. Jim egy makacs barom volt,
de mellettem állt, ha szükségem volt rá. Legalább már nem volt
mérges. Valószínűleg akkor is adnom kell majd valami béke
ajándékot. A vérjaguárok bonyolult teremtmények.
Rá kell majd vennem Dalit, hogy segítsen ajándékot
választani. Akkor biztosan elkerülünk minden félreértést.
 ***

A Fejvadász Céh központja egy átalakított Sheraton Hotelben

volt, Buckhead szélén. Egy másik életben a hotelnek, ami egy
üreges toronyként épült, masszív üvegfala volt forgó
üvegajtóval. Most erős acélkapu jelölte a bejáratot. Ahogy a
karavánunk megállt a hotel előtt, láttam néhány fejvadászt, akik
a környéken ácsorogtak és dohányoztak. A legtöbb Céh tag
valószínűleg már bent volt. Tökéletes.
Mellettem Eduardo előre hajolt a Jeep vezetőülésén.
Vérbölény volt és a Súlyos Klánhoz tartozott. Több mint
száznyolcvanöt centi magas volt és csupa izom. A haja fekete
sörényként omlott le a hátán. Az arca a szögletes állával és
mélyen ülő szemével azt üzente, hogy inkább meghalna,
minthogy bármi elől meghátráljon. Ez a benyomás 100 százalékig
helytálló volt. Nem tetszett egy része a tervének és addig
vitáztam vele, amíg kifogytam a szuszból, de nem tudtam
meggyőzni. Jim valószínűleg pont ezért jelölte ki őt a
segédemnek ebben a dologban.
− Várjon egy kicsit, amíg felsorakozunk, mielőtt bemegy,
Hitves – mormolta.
− Kate. – Már egy ideje tegeződtünk.
− Ma nem, Hitves.
A tíz Jeep szinkronban bekanyarodott, és leparkolt egymás
mellett az épület előtt. A fejvadászok a bejáratnál elfelejtették a
cigarettájukat és elképedve néztek.
 A kocsiajtók kinyíltak. Az alakváltók kiszálltak, katonai
pontossággal két sort alkotva, halálosan komoly arccal.
Eduardóra pillantottam.
− Még nem – mondta.
Az alakváltók bemasíroztak a Sheratonba, olyan fejet vágva,
mint akik bárkit keresztbe lenyelnek, aki elég ostoba hozzá, hogy
az útjukba álljon.
− Én kiszállok és előre megyek. Derek kinyitja a kocsiajtót.
Amikor kiszállsz, sétálj be, mintha tiéd lenne a hely – mondta
Eduardo. – Fedezni fogunk.
− Vigyázz, bölény – morogta Jezebel a hátsó ülésről. Ő volt
az egyik a két bouda testőröm közül, akiket B néni, a vérhiénák
alfája küldött nekem. – Úgy beszélsz vele, mintha gyerek lenne.
Feltartottam a kezem. – Minden rendben.
− Ne aggódj – mondta Eduardo. – Remek leszel.
Kevés dolog volt, amit jobban utáltam, mint a figyelem
középpontjában lenni. Különösen, ha nagy tömeggel álltam
szemben.
Eduardo kiszállt. Az utasülés ajtaja kinyílt mögöttem, Jezebel
és Derek is kiszállt. Jezebel száznyolcvan centi magas volt, úgy
mozgott, mint egy ragadozó, és eléggé izmos volt ahhoz, hogy
valaki kétszer is meggondolja beleköt. Derek vékonyabb volt és
fiatalabb, de az arca és a kisugárzása rögtön hatással volt az
emberekre.
Derek kinyitotta az ajtómat. – Úrnőm.
A nagynéném arca jelent meg előttem. Ma Erra leszek.
Eduardo úgy masírozott a Sheraton felé, mint egy hegy,
„Gyere, ha mersz” arccal felszerelve.
 Kiléptem az autóból és a Céh felé vettem az irányt, elképzelve,
hogy egy hadsereg masírozik mögöttem.
Eduardo belépett a fémkapukon, nagy levegőt vett és
elkiáltotta magát. – Utat a Hitvesnek!
Ó, anyám.
Eduardo félre állt. Bemasíroztam a kapun, át az előcsarnokon.
Eduardo elindult mögöttem.
A Váltás előtt a hotel egy sok csillagos vendéglátóhely volt
belső étteremmel, kávézóval, és egy egyméteres színpadi résszel.
Most fejvadászok töltötték meg a szintet. Az alakváltók két sora
átszelte a tömeget és megállt, egy üres folyosót formálva az
emelvény felé, szobormerevséggel állva, kezük a hátuk mögött,
összezárt lábakkal. Egy magányos asztal várt rám. Mark bal
oldalt ült sápadt arccal. Jobbra Bob Carver és Ivera meredtek rám
hatalmas szemekkel.
Az emelvényhez sétáltam magasra emelt fejjel, mögöttem
fodrozódó köpennyel. Az egész Céh rám figyelt. Szuper.
Az emelvénynél Eduardo felgyorsított, felzárkózva mellém.
Fél térdre ereszkedett, megmarkolta a bal kezével a jobb
csuklóját és felajánlotta nekem a rögtönzött lépcsőfokot.
Ne ess el, ne ess el, ne ess el...
Megakadás nélkül felléptem a karjára, aztán az emelvényre.
Legalább kéttucatszor elpróbáltuk ezt mielőtt a Céhhez
jöttünk.
A három alakváltó, Derek, Eduardo és Jezebel megfordult,
háttal az emelvénynek megálltak, és fenyegetően a tömegre
meredtek. Dereknél egy nagy fadoboz volt. A kétsornyi alakváltó
egy emberként balra lépett, szélesebb terpeszbe állva.
Valaki levegő után kapott.
 Most jövök én.
− A falka nevében beszélek – mondtam, minden hatalmamat
a hangomba sűrítve. – A Céh húsz százalékát birtokoljuk. Az
irodai dolgozók negyven százalékkal rendelkeznek. A veteránok
szintén negyvennel.
A légy zümmögését is lehetett hallani.
− Több hónap állt rendelkezésetekre, hogy vezetőt
válasszatok. Nem tudtatok dönteni és a Falka segítségét kértétek,
hogy megoldja a problémát. Íme, az ajánlatom a Céhnek. Jól
figyeljetek, mert nem lesz több.
Figyeltek. Hála az Univerzumnak.
− Solomon Red a Céhet egy olyan helynek álmodta meg,
ahol a független férfiak és nők úgy kereshetik a kenyerüket,
ahogy jónak látják. Azon az úton kell járnunk, amit ő kijelölt
számunkra.
Ez baromság volt. Solomon Rednek nem volt ilyen nagy terve,
de Curran ezt javasolta, így folytattam.
− Első pont. A Céh kinevez egy Adminisztratív Főnököt, aki
felügyeli a napi működést és a Céh pénzügyi stabilitását. Markot
jelölöm erre a posztra. Második pont. A Céh kinevez egy
Személyi Főnököt, aki védi a tagok érdekeit, felügyeli az
értékeléseket és a munkák kiosztását. Bob Carvert jelölöm erre a
posztra. Harmadik pont, a Céh létrehozza a Falka Kapcsolattartó
posztot, aki a Falka érdekeit fogja képviselni a Céhben, mint a
harmadik legnagyobb tulajdonost. Én fogom betölteni ezt a
posztot. Az Adminisztratív főnök, a Személyi főnök, és a Falka
Kapcsolattartó együtt alkotja a Céh Bizottságot, ami minden
hónap tizenötödikén fog összeülni. Minden, a Céhvel
kapcsolatos vezetői döntésről a gyűlés tagjai szavazással
döntenek.
Lenéztem. A baloldali sor végén álló alakváltó előre lépett és
szétnyitott egy kis asztalt. A jobb oldali sor végén álló alakváltó
egy nagy stóc szavazó kártyát tett az asztalra három tollal. Derek
előre lépett és letette a faládát az aszal közepére.
− A Céh most szavazni fog – jelentettem be. – Mindenki írja
a tagsági azonosítóját a szavazólapra és egy szót: IGEN vagy
NEM, majd dobjátok a dobozba. Ez az utolsó esélyetek, hogy
megmentsétek a Céhet és az állásotokat. Ne szúrjátok el.
Két órával később kétszáznegyvenhat tag igennel,
harminckettő nemmel szavazott, és hatvanegy üres szavazólapot
dobott a dobozba az azonosítójukkal, tartózkodva. Látványosan
gratuláltam Bobnak és Marknak, majd villámgyorsan leléptem
onnan.
 Kilenc
Elmentem Immolalee-hoz, egy cherokee varázslónőhöz,
miután eljöttem a Céhtől. Fél óráig felszereléseket készített
nekem, aztán egy újabb fél órát töltött azzal, hogy meggyőzzön
róla, elmenni a draugrhoz Rossz Ölet. Tudtam, hogy Rossz Ötlet.
Csak nem láttam más lehetőséget.
Kicsivel dél után értem az irodába. Haver és egy szekér, rajta
egy nagyon benyugtatózott őzzel, a parkolóban várt. Egy női
alakváltó, akit nem ismertem a szekéren ült savanyú
arckifejezéssel. Csak egy pillanatig tartott, hogy kitaláljam miért.
A szekér mellett az árnyékban rejtőzve egy vámpír kuporogott.
Vékony volt, ráncos, és lila naptej borította tetőtől talpig, mintha
egy hatalmas lila rágógumi lufi pukkadt volna ki rajta.
Jim megcsinálta. Legszívesebben fel-le ugráltam volna.
Ehelyett komoly arccal néztem a vámpírra.
− Odabent van még – tájékoztatott az alakváltó nő.
Beléptem az irodába. Curran az asztalomnál ült és egy sört
ivott a hűtőmből. Előtte négy vámpír ült egyenes sorban a
földön. Kettő olyan volt, mint a lila csoda odakint, volt egy
Grinch zöld, az utolsó pedig narancsszínben pompázott.
− A naptejet értem – szólaltam meg. – De miért kell ilyen
rikítóra festeni őket.
A narancs vámpír kinyitotta a száját. – Az élénk szín segít,
hogy mindenhol befedjük őket – magyarázta egy ismeretlen női
hang. – Könnyű kihagyni egy helyet. Amikor fiatalok, nagyon
ráncosak.
Ugh. – Mit keresnek itt?
− Kate – szólalt meg a zöld vámpír Ghastek hangján. –
Tudomásomra jutott, hogy el akarsz látogatni egy lényhez a
vikingek területén, azzal a céllal, hogy módot találj a nyaklánc
eltávolítására a gyerek nyakáról. Egy élőhalott lényt. Ez
kifejezetten megszegi az egyességünk feltételeit, miszerint együtt
oldjuk meg a problémát.
Curranre néztem. Megvonta a vállát.
− És erről honnan tudsz? – kérdeztem.
− Megvannak a módszereim.
Hogy a fenében sikerült Jimnek ezt összehoznia? A világ
összes írótábláját meg fogja tőlem kapni.
− Ghastek, ez nem egy kirándulás lesz – mondta Curran.
− Nem mehetsz – tettem hozzá.
− Miért nem?
− Mert ez az élőhalott meg fogja ölni a vámpír
kommandódat, és nincs kedvem utána megkapni a számlát –
mondta Curran. – Tégy magadnak egy szívességet. Inkább
maradj otthon.
Wow. Tényleg ezt mondta neki.
A vámpír vörös szemei kidülledtek, próbálva leutánozni
Ghastek arckifejezését.
− Kate, talán el kellene magyaráznod a párodnak, hogy nem
adhat nekem parancsokat. Mikor legutóbb ellenőriztem a titulusa
a Bestiák Ura volt, ami egy finom eufemizmus egy férfira, aki
meztelenre vetkőzik éjszaka, és az erdőben rohangál kis erdei
vadakra vadászva. Én egy első rangú Holtak Mestere vagyok.
Oda megyek, ahová csak akarok.

***

Ismét Haveron lovagoltam. Curran úgy döntött a szekéren jön.

Egymás mellett haladtunk. Ghastek haladt elől, míg a három
tanonc zárta a sort. A negyedik, a narancsszínű vámpír
mellettem ügetett. Ghastek legjobb tanonca navigálta. A nőt
Tracynek hívták és egy átlagos navigátorhoz viszonyítva, nem
volt túl rossz.
Ghastek vámpírja elérte Gunnar őrhelyét, amit egy öreg nyírfa
jelölt. Várható módon Gunnar megjelent. – Megint Ragnvaldhoz
jöttetek?
− A tisztáshoz tartunk. – A szekér felé biccentettem. Az őz
ködös sötét szemei a vikingre meredtek.
Gunnar gerince megmerevedett. – Hozzá?
Bólintottam.
− Ne menj! – mondta.
− Muszáj.
Megrázta a fejét és oldalra lépett. – Örülök, hogy
megismertelek.
Megfogtam a gyeplőt, és a kis menetünk tovább haladt.
Ghastek hátra maradt, Haver mellé húzódva. – Miért a
titkolózás?
− A vikingek nem szeretik kimondani Håkon nevét. A
tisztás nincs olyan messze innen és meghallhatja.
− És mi ő?
 Ez közös volt benne és Curranben. Ha meglengetsz előttük
egy titkot, minden áron meg akarják majd tudni mi az. – Egy
draugr.
A vámpír felugrott a szekérre és rám meredt, a szemei csak
néhány centire voltak az arcomtól. – Egy draugr? Egy mitikus
északi élőhalott, ami állítólag a sírja kincseit őrzi?
− Tünés a szekeremről – morogta Curran.
Az élőhalott leugrott. A vámpír groteszk arca furcsa
arckifejezést öltött. A ragadozó szájának sarkai felíveltek,
miközben az ajkai kinyíltak felfedve a szemfogait. Vérvörös
szemekkel meredt rám, és néhányszor előre-hátra ingatta a fejét.
− Mit művelsz?
− Nevetek rajtad.
Arcon rúgni a vámpírt kontraproduktív lett volna ezen a
ponton.
− Amikor tanonc voltam tizennyolc hónapot töltöttem
Norvégiában draugarok után kutatva. Temetőkben táboroztam
fagypont alatti hőmérsékleten, átfésültem a fjordokat, fagyos
vízben merültem le tengeri barlangokba. Az volt életem
legrosszabb másfél éve. A tizennyolc hónap alatt nem találtam
semmilyen hihető bizonyítékot a draugar létezésére. Hidd el,
amikor ezt mondom. Nem léteznek. Ezért használtam a mitikus
jelzőt. Mivel nem valósak.
Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy orrba vágom a
vámpírt. Ghasteknek egyáltalán nem fájna, de nekem nagyon jól
esne. – Ez a draugr létezik. Rengeteg ember találkozott vele.
− Ó, nem kétlem, hogy találkoztak valamivel, de nem egy
draugr volt. Nem látod az árulkodó jeleket? A rejtélyes tisztás,
amihez az utat egy óriás őrzi. A legendás élőhalott mágikus
erővel, akivel csak egyszer találkozhatsz, és akik megszegik a
szabályt rettenetes halált halnak. – A vámpír meglengette a
kezeit kitárt ujjakkal. – Húú-úúú! Ijesztő.
− Akarsz valamit mondani?
− Azok a szakállas, hegyes sisakos banditák átvernek téged,
Kate.
− Ugye csak viccelsz?
− Nem kell rosszul érezned magad miatta. Kompetens
harcos vagy, mesterien bánsz a karddal, intelligens vagy és
kitartó, de nem ismered az élőhalottakat. Nagyon keveset tudsz a
nekromancia alapelveiről a legfontosabb gyakorlati
alkalmazáson kívül. Nincsenek meg az eszközeid, hogy
felismerd az átverést.
A késztetés, hogy megragadjam a legközelebbi vámpír
elméjét, és véresre verjem vele Ghastek vérszívóját elsöprő volt.
Talán ezért ragaszkodott hozzá Voron, hogy maradjak távol a
nekromanciától. Tudta, hogy lesz, amikor a kísértés, hogy
felvágjak túl erős lesz.
− Ne aggódj. Megbocsátható hiba – mondta Ghastek. –
Ugyanakkor egy napunkba és öt vámpír használatába fog
kerülni.
− Azért csak menjünk el.
− Ó, úgy tervezem. Stresszes napom volt, és leleplezni ezt a
csalást, remek módja lesz, hogy kiengedjem a gőzt.
A vámpír arrébb ment.
− Nem szereti, ha nincs igaza – jegyezte meg Tracy
vámpírja. Hallottam egy halvány kis humort a hangjában.
 Teljesen hidegen hagyott, hogy szereti-e, vagy sem. Amíg a
vámpírjai köztem és a draugr között állnak, lesz néhány extra
másodpercem, hogy elmeneküljek.

***

Az öreg út egyre mélyebbre, és mélyebbre vezetett az erdőben.

A fák nagyobbak és vastagabbak lettek, hosszú ágaik egymást
érték, mintha megpróbálnák eltolni a szomszédjaikat az útból.
Köd kavargott a törzsek között, először csak egy áttetsző
ködfátyol a föld közelében, aztán sűrűbb kék köd, ami
körbeölelte az utat, lesben állva. Elnyelte a hangokat, a lovak
patkójának kopogása, a szekér nyikorgása, az őz időnkénti sóhaja
mögöttem, mind tompítva szólt.
Előttünk egy kő boltív emelkedett az út fölött, amit szürke, itt-
ott mohás kőtömbök alkottak. Lefékeztem Havert. A szekér
döccenve megállt.
− Egy ösvény vezet északra a kapun túl. Innen gyalog
megyünk. – Leugrottam a szekérről. – Valakinek hoznia kell az
őzt.
Egy lila vérszívó mászott fel a szekérre. Íves karmok szelték át
az állatot tartó kötelet, majd a vámpír felhúzta az őzet és a
vállára fektette.
− Melyik irányból fogsz jönni? – kérdezte Curran.
− A tisztás északkeletre van innen. – Egy magas tölgyre
mutattam balra.
Curran magához húzott.
Ghastek vámpírja a szemét forgatta.
− Emlékszel a tervre? – mormolta Curran a fülemnél.
 − Bemegyek, megszerzem az infót és olyan gyorsan lelépek,
ahogy csak tudok.
− Néhány óra múlva találkozunk.
Megcsókoltam az ajkát. – Szia.
Felkaptam a hátizsákomat és elindultam az ösvényen.
A köd sűrűbb lett. A levegő párás volt, rothadó növények és
friss föld szagát lehetett érezni. A távolban valahol egy madár
rikoltott. Semmilyen mozgás nem zavarta meg a csendes erdőt.
Sehol egy mókus az ágak között, sehol egy kisállat, aki
elmenekül a közeledésünkre. Sehol semmi a vámpírokat kivéve,
akik az ösvény mellett siklottak, lesoványodott alakjuk fel-fel
bukkant a fák között.
Az ösvény jobbra kanyarodott és egy kis tisztásra vezetett.
Magas fenyők keretezték, hatalmas sötét törzsük az eget karcolta.
Sötét fenyőtűlevél szőnyeg fedte a földet. Itt-ott kövek
meredeztek a talajból.
− Tedd ide az őzet. – A tisztás közepére mutattam. A vámpír
letett az őzet, és oldalra lépett.
− Gondolom várunk a mágiáig? – érdeklődött Ghastek.
− Pontosan. – Leültem egy kidőlt fenyőre.
A vámpír válla felemelkedett és visszasüllyedt. Ghastek biztos
felsóhajtott. – Azt hiszem, akár kezelhetjük a dolgot komolyan is.
– A vámpír felemelte a bal kezét. Egy hosszú sárga karom
mutatott a magas nyírfára bal oldalt. – Megfigyelőt oda. – A
karom jobbra mozdult egy fenyő felé a tisztás másik oldalán. –
Megfigyelőt oda. Jelentést kérek a környékről.
Két lila vámpír neki futott, és felmászott a fákra. A harmadik
eltűnt a bokrok között. Csak Ghastek és Tracy maradt. Ghastek
vámpírja leült a balomon, Tracyé a jobbomon. Mesés.
 Eltelt egy perc. Még egy.
Ghastek vámpírja lefeküdt. – Ha a draugarról mondott dolgok
csak fele igaz lenne, az teljesen átformálná a nekromancia
tudományát. A legendák szerint, ezek olyan harcosok szellemei,
akik kikelnek a sírjukból, hogy őrizzék az elásott kincseiket.
Látják a jövőt, uralják a természeti erőket, és állatokká tudnak
változni. Füst alakot ölthetnek és óriásokká válnak.
− Nem egyszerre – mondtam.
− Tessék?
− Azt mondtad, füst alakot öltenek és óriásokká válnak.
Nem egyszerre. Óriás alakban szilárdak.
− Még mindig ragaszkodsz ehhez az átveréshez?
Előre hajoltam. – Mit csináltál volna, ha találsz egy draugrt
Norvégiában, Ghastek?
− Megpróbáltam volna elfogni, természetesen.
− Tegyük fel, hogy egy kis faluban élsz Norvégiában, és
tudod, hogy van a közelben egy draugr. Alkalmanként élő állatot
viszel neki, és pokolian reméled, hogy békén hagy téged. Aztán
megjelenik valami felspanolt, okos tojás idegen az ajtód előtt és
elmagyarázza neked, hogy most elmegy felidegesíteni ezt a
rettenetes lényt a „nekromancia tudományának” érdekében.
Megpróbálod elmagyarázni neki, hogy ez nem jó ötlet, de úgy
kezel téged, mint egy gyerekes idiótát.
− Sosem kezelem úgy az embereket, mint a gyerekes
idiótákat – mondta Ghastek.
Ránéztem.
Tracy óvatosan megköszörülte a torkát.
− Folytasd – mondta Ghastek.
 − Elvinnéd ezt az idegent az élőhalott szörnyhöz, azt
kockáztatva, hogy felbosszantod, vagy olyan messzire
irányítanád a draugrtól amennyire csak lehet, és reménykedsz,
hogy előbb-utóbb el fog menni?
− Ez remek teória egy dologtól eltekintve. Nem vagyok
olyan hiszékeny.
Hát jó. – Fogadjunk.
A vámpír rám meredt. – Tessék?
− Fogadjunk. Ha a draugr nem igazi, tartozni fogok neked
egy szívességgel.
− És ha valódi?
− Akkor hozol nekem egy liter vámpír vért.
− És miért van szükséged vámpír vérre, Kate?
Mert kísérleteznem kell vele, hogyan lehet páncélt csinálni
belőle, azért. – Be akarom állítani azt a rengeteg új szkennert,
amit a Falka vett.
Egy kis gyanakvás vegyült Ghastek hangjába. – És ehhez egy
liter vérre van szükséged?
− Ja.
A vérszívó teljesen mozdulatlanná vált, ahogy Ghastek végig
gondolta.
− Ha én nyerek, elárulod Rowena miért ment el hozzád a
Világítótorony Őrei incidens után.
Sima ügy lesz. – Áll az alku.
− Fantasztikus. – Megnyomta az sz-t, így a szó egy kicsit
sziszegősen hangzott.
− Kellene neked egy bolyhos fehér macska. Simogathatnád,
amikor ilyeneket mondasz.
 Tracy vámpírja halk hangot adott, ami talán torokköszörülés
volt, talán egy elfojtott nevetés.
Egy lila vámpír tűnt elő a bokrok közül, maga után vonszolva
valamit. A vérszívó megfeszült, a kemény izmok kirajzolódtak a
hátán, és kihúzott valamit a tisztásra, ami egy nagy összedőlt bőr
sátornak nézett ki.
− Emberi csontokat találtunk – jelentette a vámpír.
− A szurdokban? – kérdeztem.
− Igen, hölgyem.
Halottam a helyről. Immokalee részletesen leírta nekem ma
reggel, próbálva elijeszteni attól, hogy idejöjjek. Pár tucat méterre
innen északi irányban a föld élesen lejtett egy keskeny
hasadékba, amit emberi csontvázak töltöttek meg. Néhány még
mindig fogta a fegyverét. Amikor egy draugr leszívta a húst a
csontjaidról, gyorsan tette, mintha lerántanának egy inget a
testről.
− Valamint ezt találtuk. – A vámpír a sátor felé intett.
Ghastek vámpírja felemelte a felső szélét felfedve a sötét
belsejét és eltűnt benne. A bőr kidudorodott, tükrözve a vámpír
mozgását odabent. A vérszívó kijött belőle. – Az alakja
logikátlan. Nyilvánvalóan túl nagy egy embernek, de nincs váza,
vagy bármilyen módszer arra, hogy megálljon sátorként.
Emellett ez az oldala ki van téve az időjárásnak. Talán ez
valamiféle közösségi hálózsák?
− Ez nem hálózsák – mondtam neki.
− Akkor felvilágosítanál? – kérdezte Ghastek.
− Nézd meg felülről.
 A lila vámpír felugrott a legközelebbi fára és felkúszott az
ágakhoz. Egy hosszú másodperc múlva szó nélkül leugrott
mellém a földre.
− Mi ez? – kérdezte Tracy.
A vámpír arca kiolvashatatlan volt, mint egy üres fal. – Egy
kesztyű.
A szél megmozgatta a faágakat. A világ pislogott egyet és a
technológia eltűnt, elnyomva a mágiahullám rohama alatt. Hideg
fagy öntötte el a tisztást. A másik vámpír előtört a bokrok közül
és megállt Tracy mellett.
A távolban valami embertelen hangon felvonyított, a
kétségbeesett kiáltása magasan a fák teteje fölé emelkedett.

***

Szürkeség borította be a tisztást. Lassan terjedt, a gyökerek

közötti mélyedésekből indult, bevonta a fákat megfosztva a
lombokat a színűktől, árnyékba borítva őket, míg a bokrok és
levelek sötét színűek lettek, szinte szürkék. A sötétség mögött
köd gomolygott vékony csíkokban, amit kísérteties, kékes fény
színezett.
Egy varjú rikoltott felettünk, az éles károgása lehetetlenül
távolinak tűnt.
− Szép kis műsort rendeztek – jegyezte meg Ghastek.
− Ja – bólintottam. – Nagyon odatették magukat. A viking
különleges effektek szinte nem is evilágiak.
Elővettem egy vászonbatyut a hátizsákomból és kioldottam a
csomót, ami összekötötte. Négy kifaragott karó volt benne,
mindegyik egy méter hosszú. Felvettem egy követ, és beütöttem
az első karót a földbe az ösvény elején. Erre fogok rohanni,
amikor le kell majd lépnem.
Elindultam a tisztás széle mentén szabályos közökként
beszúrva a karókat.
− Ez mi célt szolgál? – kérdezte Ghastek.
− Védelmet biztosít.
− Adtam okot, hogy kételkedj a hozzáértésemben, Kate?
− Nem. – Elővettem egy fekete dobozt a táskámból, kivettem
belőle egy fekete színű anyagot és kicsomagoltam belőle egy régi
pipát. A varázslónő már megtöltötte dohánnyal.
− Mi ez?
− Egy pipa. – Meggyújtottam egy gyufát, megszívtam a
pipát, hogy begyulladjon, és egy nagyadag füst lett a jutalmam.
Az csípős dohány a torkomat kaparta. Köhögtem, és elindultam
a tisztás körül a füstöt fújva.
− Ez milyen varázslat? – kérdezte az egyik tanonc.
− Cherokee. Nagyon régi. – Egy tökéletes világban
Immokalee maga végezné el a rituálét. A varázslónő évek
gyakorlatával tökéletesítette a hatalmát, de egy Cherokee sem
volt hajlandó a draugr közelébe menni. Velem ellentétben, nekik
volt józan eszük. A varázsigéket már elmondta a karók és a pipa
felett. Nekem csak követnem kellett a rituálét és reménykedni,
hogy Immokalee mágiája elég erős ahhoz, hogy akkor is
működjön, amikor egy hozzám hasonló hozzá nem értő személy
aktiválja.
Körbeértem, eltettem a pipát, és leültem a fatörzsre.
Egy apró szempár villant fel balra egy tölgy gyökereinél. Írisz
nem volt látható, az egész mandula alakú szem halványsárga
fénnyel ragyogott.
 − Balra – mondta Tracy. A hangja teljesen nyugodt volt.
− Látom – felelte Ghastek.
Újabb szempár szikrázott fel jobb oldalt, körülbelül harminc
centire a földtől. Aztán még egy, és még egy. Körülöttünk a
szemek mindenhol világítottak a fatörzsek körül gyülekezve, az
aljnövényzetből nézve és kövek mögül figyelve.
− Mik ezek? – kérdezte Tracy.
− Uldrák – felelte Ghastek. – A természet szellemei
Lapföldön. Általában a föld alatt élnek. Én nem provokálnám
őket. Maradjatok a tisztáson.
A szemek pislogás nélkül minket figyeltek.
Egy jéghideg fuvallat süvített át a tisztáson. Az uldrák
egyszerre tűntek el. A földön az őz felnyögött.
Hát itt vagyunk.
Benyúltam a hátizsákomba és elővettem egy kis bőrtasakot,
egy kisüveg mézet és egy kulacsot. Most már nincs vissza út.
Felkeltem a fatörzsről, és a tisztás közepéhez mentem, ahol egy
nagy kő állt. Ghastek és Tracy vámpírja követett.
Lesöpörtem a leveleket a kőről. A szikla belsejét kivájták egy
kő teknővé, ami elég nagy volt ahhoz, hogy elférjen benne
körülbelül három liter folyadék.
− Amikor a draugr megjelenik, ne beszélj vele – mondtam. –
Minél tovább beszélünk, annál több ideje van megjegyezni a
szagunkat. Így is harcolnunk kell majd a kijutáshoz. Nem kell
még nehezebbé tenni a dolgokat.
Semmi válasz.
− Ghastek? Megértetted?
− Természetesen – mondta.
 − A Cherokeek védfalakat húztak a hegy köré. Ha eljutunk
az oszlopokig az út mentén, biztonságban vagyunk.
− Ezt már mondtad – tájékoztatott Ghastek.
− Csak emlékeztetlek. – Ez nem fog túl jól alakulni.
Letettem a kulacsot a földre, és meghúztam a zsinórt, ami a
tasakot zárta le. Szétbomlott egy négyzet alakú bőranyaggá a
tenyeremben. Benne hat rúnakő volt, amiket csontból csiszoltak
és egy marék ütött-kopott ezüst érme. Kettőbe egy kard és
kalapács volt vésve, négybe pedig a viking holló.
Bedobtam a rúnákat a tálba. Összekoccantak, ahogy
legurultak a kőfalon. Egy másodpercig tartott, hogy letekerjem a
kulacs tetejét. Sör folyt a rúnákra, folyékony borostyánnal lepve
el a csontokat. A maláta és boróka szaga keveredett a levegőben.
A köd lecsapott rá, mint egy támadó kígyó.
− Türelem, Håkon. Türelem.
Ráöntöttem a sör maradékát, beleöntöttem a mézet a teknőbe,
és megkavartam egy ággal. Mágia áradt a rúnákból a mézes
sörbe. Belenyúltam és kivettem a rúnákat, mindet kettő
kivételével: az ellenséget megkötő rúnát, és Þjófastafurt, a rúnát,
ami megakadályozza a lopást.
A köd mellettem lebegett.
Vettem egy mély levegőt, megragadtam az őz fejét és a kőhöz
húztam. Ködös barna szemek meredtek rám.
− Annyira sajnálom.
Előhúztam egy dobótőrt és egyetlen gyors mozdulattal
elvágtam az állat torkát. Vér ömlött a tálba, forrón és vörösen. Az
őz vergődött, de lefogtam a fejét, amíg a vér el nem állt. A tál
egyharmadig tele volt. Hátraléptem és a kezembe vettem az
érméket. Megcsendültek, mágiától szikrázva.
 − Hívlak téged, Håkon. Kellj ki sírodból. Jöjj, ízleld meg a
vérsört.
Mágia lüktetett a tisztáson, jéghidegen és megdöbbentően
erősen. Átfurakodott a bőrömön a csontomig hatolva.
Hátrahőköltem. A pánik hatalmas fekete hullámként öntött el.
Minden ösztönöm az visította, hogy fussak, fussak, ahogy csak
bírok.
Összeszorítottam a fogaimat.
A levegő fertőzött, bomló hús szagától bűzlött.
Hányingerkeltően édes lenyomatot hagyott a nyelvemen.
A köd szilárddá vált egy hátborzongató nyögés kíséretében, és
egy lény lépett a kőtálhoz. Egy vastag, félig rothadt állatbunda
lógott a vállairól, elfedve a sodronyinget, ami könyöktől térdig
borította. A bunda hosszú, vékony csíkokra foszlott és mocsok
borította. A lénynek hosszú, színtelen haja volt, ami gubancos
csomókban lógott. A bőre kék volt, mintha súlyos
ezüstmérgezésben szenvedne.
A draugr lekuporodott a tálhoz, lehajtotta a fejét és beleivott a
vérbe, mint egy kutya. A halál minden puhaságot leszívott a
testéről. Az arca bőrszerű maszk volt tele ránccal, az orra egy
torz gubics volt, és az ajkai teljesen elszáradtak, felfedve a csupa
hosszú vámpírfogból álló fogsorát. A szemei rettenetesek voltak,
halványzöldek és teljesen homogének, mintha üvegből lennének.
Se írisz, se pupilla, semmi. Csak két halott szem egy opálos zöld
hártyán.
Adtam neki néhány másodpercet a vérrel, majd
megszorítottam a rúnákat. Felmelegítették a bőrömet,
kapcsolatba lépve a másik kettővel, amik még a vérsörben
voltak. – Ennyi elég.
 Az élőhalott felemelte a fejét. Vér csöpögött az álláról. A
hangja durva volt, mint a fák recsegése az erdőben. – Ki vagy te,
hús?
Ez nem túl jó. – Üzletelni jöttem. Tisztességes üzlet. Friss hús
egy válaszért cserébe.
A draugr a vér felé mozdította a fejét. Mágia áradt a rúnákból.
A lény kiadott egy elnyújtott hangot, félúton egy sóhaj és egy
morgás között.
Ghastek vámpírja mellém állt.
Az élőhalott a vámpír felé fordult. – Halott húst hozol nekem?
− Nem. A halott hús őriz engem. Halott húsnak nincs
hatalma a sör felett. Ha beszélni akarsz a halott hússal, az a ti
dolgotok.
A draugr a kőtál felé emelkedett, a vállai meggörnyedtek. – A
halott hús beszél?
Ghastek még egy lépéssel arrébb mozdította a vámpírját.
− Én nem tenném – mondtam neki.
A vámpír megtorpant. – Ki vagy te?
Bele halna, ha nem cseszné el ezt a dolgot?
A draugr a kőre hajolt. – Håkon vagyok, Eivind fia. Az apám
főnök volt, ahogy előtte az ő apja is. A vérsör szólít engem. Ki
vagy te, hús, hogy félbeszakítod az ivásomat?
− Ghastek Sedlak vagyok, Holtak Mestere.
A draugr szája szélesebbre nyílt. A lény előre-hátra ingott. – A
Holtak Dróttinnja. Én halott vagyok. Azt hiszed nekem is a
mesterem vagy, kicsi halott hús?
Elég. – Erre ne válaszol. A söröd kezd kihűlni, Håkon. Kóstolj
bele.
 A rúnák lehűltek a kezemben. Az élőhalott tett felém egy
lépést, aztán elfordult, mintha egy mágnes vonzaná, térdre esett
és hosszan beleivott, nagy mohó kortyokban nyelve a vért.
− Hogy kerültél ide? – kérdezte Ghastek.
Francba!
A draugr a vámpír felé fordította a szemeit, és felemelte a fejét
a vértől egy pillanatra. – Aranyért jöttünk.
− Egészen Skandináviából?
A draugr megrázta a fejét és tovább ivott.
− Kate – szólt Ghastek. – Bírd szóra. Kérlek.
Hogy kerülök mindig ilyen helyzetekbe? Megszorítottam a
rúnákat. A draugr lehajolt, próbálva belenyalni a vérbe, két
centire jutott a vörös felszíntől és megakadt.
− Vinlandről. Az északi skrælingar aranyat hozott, hogy
fegyvereket vegyen tőlünk. Azt mondták a déli törzsekkel
kereskedtek érte. Azt mondták a déli skrælingar puhányok.
Hogy csak földművesek. A látnokaink megkeresték az arany
forrását a hegyek között, nem messze a parttól. Elvittünk két
hajót és elindultunk, hogy megkeressük.
− Megtalálták az aranyat? – kérdezte Ghastek.
A draugr felkapta a fejét kivillantva a fogait. – Fákat találtunk,
hatalmas madarakat és skrælingar mágiát. Épp visszavonultunk,
amikor egy skrælingar nyíl eltalált.
− Ezért keltél ki a sírból? Hogy megbüntesd a törzset? –
kérdezte Ghastek.
Egyszerűen nem volt hajlandó befogni a száját.
A draugr karmos ujjai végigszántottak a kőteknőn. A mágia
kicsapott belőle, zászlóként lobogva. Felállt a tarkómon a szőr.
 − Hogy megbüntessem őket? Nem. Azért ébredtem fel, hogy
megbüntessem a hálátlan kutyákat, akik belöktek egy lyukba a
földben, mint valami közönséges rabszolgát. Egyik sem tett még
egy követ sem oda, hogy megjelölje a síromat. Megöltem
néhányat, és megettem a húsukat, de néhány életben maradt.
Kerestem, de nem találom őket.
− Azért nem találod őket, mert már ezer éve halottak –
mondtam. Francba! Ghastek már engem is rávett erre.
A draugr ráncos maszk arca gúnyos grimaszba torzult. –
Mondod te.
Ghastek vámpírja előre dőlt. – Ha olyan erős vagy, miért nem
mész el egyszerűen?
− Nem tud. A cherokeek védfala itt tartja őt. Elég a
kérdésekből.
− Ebben az esetben...
Ráütöttem az öklömmel a vámpír kopasz fejére. Istenem, ez
annyira jól esett.
A vámpír megperdült és felháborodva rám meredt.
− Fogd be! – mondtam neki és a draugrhoz fordultam. – A
vérsör, élőhalott. Ha akarsz még, meg kell fizetned az árát.
A draugr lassan felkelt. A bundaköpeny összezárult körülötte.
Hideg áradt belőle. A leheletem meglátszott a levegőben.
− Kérdezz.
− Hogy találom meg Ivart, a Törpét?
− Egy rejtett völgyben él – mondta a draugr. – Utazz a
Felföldre és keresd meg a Cliffside-tavat. A tó északi partján
találsz egy ösvényt, ami a villámmal sújtott hegyhez visz. Tégy
felajánlást aranyból, ezüstből és vasból, és a törpe megengedi,
hogy belépj.
 Elengedtem a rúnákat és hátrálni kezdtem. – A vérsör a tiéd.
− Kihűlt.
Tovább hátráltam.
A mágia sűrűsödni kezdett a draugr körül, akár egy második
köpeny. – Már nem akarom. Forrón szeretem a vért.
Mayday, mayday. – Nem ilyen alkut kötöttünk.
Elhaladtam a karó mellett, ami az utat őrizte.
− Alkukat kötök és megszegem őket.
A fa karó közöttünk megremegett a földben.
− Nem menekülhetsz, hús.
A draugr mágiája jeges dühvel lobbant fel, sötét ujjakkal
kapva felém. A karó kirepült a földből és átdöfte a draugr fejét.
Rohanni kezdtem.
Mögöttem egy színtiszta haragból szült kiáltás szelte át az
erdőt, majd Ghastek hangja harsant. – Fogjátok el a lényt!
A mágia agyzsibbasztó erővel csapott le. A szemem könnybe
lábadt. A tüdőmben lévő levegő jégkásává változott. Az ösvény
jobbra kanyarodott. Ahogy eszeveszett sebességgel befordultam,
megpillantottam a draugrt a fák fölé tornyosulva, sötét mágia
köpeny lobogott a vállain, ahogy kettétépett egy vámpírt a
hatalmas kezeivel.
− Megjegyeztem a szagodat – üvöltötte az óriás. – Nem
menekülhetsz!
Az áttetsző mágiahullám átszelte a tisztást és elindult lefelé,
engem üldözve.
Az erdő körülöttem elmosódott zöld kavalkáddá vált. Szinte
repültem, átugorva a gyökereken. Az ágak az arcomba
csapódtak.
 A rothadás éles bűze megtöltette a számat. Körülöttem a fák
felnyögtek, mintha egy láthatatlan kéz felhúzta volna őket. A
torkom égett.
Szinte láttam az utat a bokrokon át.
Az ösvény balra fordult és egyenesen leugrottam, imádkozva,
hogy a régi sérülés a bal térdemben ne újuljon ki. A bokrok
recsegtek a súlyom alatt, de tovább rohantam a lejtőn, minden
csepp sebességet kisajtolva a testemből.
Mély üvöltés rázta meg a földet.
Nem volt hol elrejtőznöm, nem mehettem más irányba, csak
lefelé.
Egy árnyék vetült rám. Előre vetettem magam. Megpördültem
egyszer, kétszer, megpillantottam egy hatalmas karmos kezet,
ami az erdőt szántotta mögöttem, talpra ugrottam és kirohantam
az útra.
Megláttam az oszlopot jobbra. Felé iramodtam.
Éles hangot hallottam. Valami nagy csapódott be az úton
előttem, döccent egyet, majd talpra állt. Ghastek vámpírja. Mély
vágások futottak az oldalán és sűrű élőhalott vér szivárgott
belőlük, elborítva a naptejet. Úgy nézett ki, mint ami átment egy
húsdarálón.
A fák felnyögtek mögöttem. A draugr kiért az útra.
Úgy futottam, mint még életemben soha.
A vámpír megdermedt fél pillanatra, aztán az oszlopok felé
vette az irányt.
A lábam alig érte a földet. A fejemben a rossz lábam
összeroppant, mint egy fogpiszkáló.
 A draugr mágiája lecsapott rám a hátamat találva el. A
levegőbe repültem, megpördültem és fájdalmasan a földbe
csapódtam. A fejem kavargott. Talpra ugrottam.
A hatalmas élőhalott fölém tornyosult, magasabb volt, mint a
fák teteje, és a szemeiből jeges zöld köd áradt. Megtépázott
sodronying lógott a testén. Óriási fém páncélzat védte a vállait.
Nagy húsdarabok hiányoztak belőle, és látni lehetett a csontokat
a lyukakon keresztül.
Szent ég!
A draugr felemelte az autó méretű lábát. A mágiája
viharfelhőként kavargott körülötte.
Curran harci alakban előtört az egyik fa lombjai közül,
átszelve a levegőt, mint egy szürke folt.
Megálltam, tiszta célpontot nyújtva Håkonnak.
A draugr előre csörtetett.
Curran az élőhalott tarkójára ugrott. Csont reccsent. A draugr
megpördült, és megpillantottam Currant, ahogy a nyak és gerinc
közötti részt szaggatja a karmaival. Élőhalott darabok repültek
mindenfelé.
A draugr felüvöltött, próbálva lecsapni a Bestiák Urát. A feje
kezdett előrebukni.
Két zöldszínű mágiacsáp lövellt ki a draugrból Curran felé.
Ó, még csak ne is gondolj rá. Kinyitottam a számat és egy
hatalomszót kiáltottam.
− Ossanda. – Térdelj le, te élőhalott seggfej.
A mágia kitört belőlem. Úgy éreztem, mintha valaki
karmokkal markolt volna a gyomromba, hogy kiszakítsa az
izmokat és a belsőségeket. Egy pillanatra a világ elsötétült.
Rengeteg mágiát adtam bele.
 A csont rettenetes reccsenésének hangja harsant a levegőben.
A draugr csontos térdei az úton csattantak. Az erdő
megremegett.
Lendületet vettem és felé rohantam.
A kábult élőhalott felemelte a hatalmas kezeit, próbálva
elkapni. Kitértem balra, elkerülve a bütykös csontváz ujjakat, és
felmásztam az óriás testére a sodronyingbe kapaszkodva.
Felettem Curran vicsorgott.
A draugr a mellkasára csapott centikkel vétve el engem.
Felhúztam magam a vállára és végigfutottam a fémpáncélján a
nyakához. Curran a draugr nyakát szaggatta. Az élőhalott hús
szétszakadt a karmai között, majd újra összeforrt, azonnal
regenerálódva.
Előhúztam Slayert és vágni kezdtem a sebet, amit ejtett. A
kardom füstölögni kezdett az élőhalott hústól. A seb nagyobb
lett.
Curran megragadta két csigolya szélét és szétfeszítette őket. A
hasadékba vágtam, átszelve az összekötő szöveteket.
Vág, vág, vág.
Csont roppant.
A mágiája elkapott, zöld sávokban tekeredve körém.
− Várj! – morogta Curran.
Megállítottam a kardomat vágás közben. Curran beugrott a
résbe, a karmos lába az egyik csigolya szélén, a kezei a másikon.
Megfeszült, szétfeszítve őket. Acélkemény izmok dagadtak ki a
testén remegve az erőfeszítéstől.
A draugr felüvöltött.
Curran felmordult, egy könyörtelen, hirtelen hangot adva,
amit az erőfeszítés szült.
 Egy gyomorforgató sikoltással a draugr feje lehullott, és
végiggurult a testén. Az óriási test megingott. Leugrottam róla az
útra érkezve kezemben a kardommal. Curran mellettem ért
földet.
Futásnak eredtünk. Fejvesztve rohantunk az oszlopok felé.
Mögöttünk egy hátborzongató, természetellenes hang jelezte,
hogy a draugr regenerálta magát.
A zöld vámpír, ami az úton landolt felkelt és utánunk
iramodott.
Már majdnem az oszlopoknál voltunk.
Egy árnyék vetült ránk.
Curran megpördült. A feje átalakult egy oroszlán fejévé. A
Bestiák Ura felüvöltött.
A hang olyan volt, mint egy mennydörgés. Mély, ősi, ijesztő,
szinte megfagyasztotta a vért az ereimben. Az ösztöneim
felvisítottak és próbáltak rávenni, hogy reszketve kuporodjak
össze a földön.
A draugr megtorpant.
Tovább rohantunk.
Az oszlopok elsuhantak mellettünk. Lefékeztem és sajgó
bordákkal megfordultam.
Az élőhalott óriás felénk masírozott.
Az oszlopok mély borostyán színnel felvillantak.
A draugr egy láthatatlan falnak ütközött. Narancsszínű
villámok ragadták meg a testét. Fülsiketítő kiáltás hasított a
fülembe.
− Meg foglak ölni! Le fogom rágni a húst a csontjaidról!
Fogpiszkálónak fogom használni a csontjaidat!
A földre hánytam.
 Mellettem Curran a hátamat simogatta szaggatottan véve a
levegőt.
A vámpír összeesett mellettem. A vágások a testén
összeforrtak. Új sápadt bőr nőtt a vágások helyén és füstölögni
kezdett.
− Tartozol nekem vámpír vérrel – mondtam neki.
− Igen, igen. – Ghastek savanyúnak hangzott. – Add ide azt
a ponyvát, mielőtt halálra ég.
Lerántottam a ponyvát a szekérről és feltartottam. – Csak
szeretném hallani, ahogy kimondod.
A vámpír megvonaglott.
Megráztam egy kicsit a ponyvát.
− Rendben. A draugar tényleg létezik.
− És igazam volt.
− Igazad volt. A ponyvát, Kate.
A vámpírra borítottam és Curranre néztem. – Hallottad ezt?
− Hallottam. – Együtt felemeltük a vámpírt és feldobtuk a
vérszívót a szekérre. – Még mindig nem hiszem el, de hallottam.
Két vámpír húzott el a dühöngő draugr mellett, az egyik lila, a
másik narancssárga. Ghastek szuper-csapatának maradéka.
− Erre! – integettem. – Itt a biztonság!
− Tudnátok egy kicsit önelégültebbek is lenni? – kérdezte
Ghastek.
− Ó, tudnék – mondtam. – Határozottan tudnék.
A vámpír felemelte a ponyvát és kikukkantott a tisztás
irányába nézve. – Dupla vagy semmi.
− Tessék?
− Dupla vagy semmi, Kate. Az irányításom alá tudom
vonni.
 Ghastek szerencsejátékos. Ez aztán a meglepetés. Felültem a
szekérre.
− Próbáld csak meg – mondta neki Curran. – Mi itt
megvárunk.
− Ne húzd sokáig az időt – mondtam. – Meg kell mentenünk
egy gyereket.
 Tíz
A Falka menedékházánál ajtót nyitó vérfarkas arckifejezéséből
tudtam, hogy valami baj van. A Falka több ingatlant birtokolt a
városban, és miután végeztünk a tapsolással és ujjongással
Ghastek teljes és abszolút kudarcát látva, Curran és én
elindultunk a legközelebbi felé, hogy lemossuk magunkról az
élőhalott mocskot. A mágia eltűnt, a technológia ismét átvette az
irányítást a világ felett, és Curran alig várta, hogy lecserélhesse a
szekeret egy Jeepre.
Egy vérfarkas férfi nyitott ajtót és a szemében tükröződő
pillantás azt jelentette, hogy valami katasztrófa történt.
− Mi van? – morogta Curran.
A vérfarkas megnedvesítette az ajkait.
− Ki vele – mondta Curran.
− Andrea Nash a városban járt és üzlettulajdonosokat
kérdezett ki.
− Gyakran jár a városban – mondtam. – És az a dolga, hogy
kikérdezze őket. Néhány gyilkosság ügyében nyomoz a
Falkának. – Aminek utána fogok járni, amint leszedjük
Roderickről azt az átkozott nyakláncot.
A vérfarkas tett egy apró lépést hátra. – A beastkin alakjában
teszi.
− Tessék?
− A beastkin alakjában járja a várost. És néhány ruhában.
 Minden ismeretlen alakváltónak a Falka határain belül be kell
jelentkeznie a Falkánál három napon belül. Eddig a Falka
sikeresen figyelmen kívül tudta hagyni a tényt, hogy Andrea
alakváltó, leginkább azért, mert Curran egyértelműen
nyilvánvalóvá tette, hogy nem vesz róla tudomást, és senki sem
akarta felhozni a dolgot.
Nos, most már nem hagyhatta figyelmen kívül. Andrea
gondoskodott róla.
Ennek nem volt semmi értelme. Andrea szinte sosem
használta a beastkin alakját. Sőt, többnyire embernek tettette
magát. Bundával és karmokkal kimennie az utcára olyan volt,
mintha én levenném a ruháimat és meztelenül mászkálnék a
városban.
Valami történt. Valami nagyon rossz dolog.
Curranre néztem. – Azt hiszem jobb, ha visszamegyünk az
irodába.

***

Besétáltam az iroda ajtaján egy zöld naptejjel borított

vámpírfejjel a kezemben. Azután szedtem össze, hogy a draugr
eltűnt a védfal közeléből. Kezdett bűzleni és jégre kellett tenni,
amint lehet.
Andrea az asztalánál ült. A beastkin alakját viselte, egy ember
és hiéna tökéletes keverékét. Ez volt az alak, ami akár meg is
öletheti. Andrea apja hiéna volt, egy állat, aki emberré tudott
változni. Emiatt Andrea beastkin volt, és sok idősebb alakváltó
egy pillantás után meg akarná ölni.
 Az „akarná” a kulcsszó. Andrea tudott magára vigyázni, én
segítenék neki, és Curran világossá tette, hogy ez olyan előítélet,
amit nem fog tolerálni. Curran most odakint várt egy parkolóban
egy háztömbbel arrébb. Megkértem, hogy adjon nekünk néhány
percet.
Andrea lábai az asztalon voltak. A pólója szakadt volt, a
nadrágja cafatokban lógott, és vér és egyéb darabok borították
mindkettőt. Integetett nekem a karmos lábujjaival.
− Szia!
− Szia! – Andrea felemelte a kezét. Egy üveg volt benne.
Ivott.
Bementem a konyhába, kivettem egy kerámiaedényt a
mosogató alól és beletettem a vámpírfejemet. Aztán visszajöttem,
kibújtam a kardom tartójából és leültem a székre.
− Mit iszol?
− Georgia Peach Ice Teát. Kérsz egy kicsit? – Andrea felém
rázta az üveget.
− Persze. – Belekortyoltam. TŰZ. – Mi a fene van ebben?
− Vodka, gin, rum, cukor, citromlé és barackpálinka.
Rengeteg barackpálinka.
Még sosem láttam inni. – És ettől be tudsz rúgni?
− Nagyjából. Körülbelül harminc másodpercig tart, aztán
újra kell innom.
Próbáltam gondolkozni. Derek az Toronyban volt, de elég
biztos voltam benne, hogy Ascaniónak meg kellett volna jelennie
ma reggel az irodában. – Hol van az életem megkeserítője?
− Épp zuhanyozik.
A pokolba! – Ó, Istenem, most meg kivel feküdt le Ascanio?
− Nem, nem, csak csupa vér volt.
 − Ó, akkor jó. – Várjunk csak egy kicsit. – A kölyök csupa
vér és mi meg vagyunk könnyebbülve. Valami nem stimmel
velünk.
− Ne is mond! – Andrea rám nézett. – Nem fogod
megemlíteni a beastkin megjelenésemet?
− Nekem tetszik. A szakadt nadrág és vérfoltos póló nagyon
király.
Felém intett a lábával. – Arra gondoltam rózsaszínre festem a
karmaimat.
Azok a karmok három centi hosszúak voltak. – Jó sok
körömlakk kellene hozzá. Mit szólnál inkább néhány arany
karikához a füledben?
Andrea rám vigyorgott, felfedve az éles fogait. – Ez is egy
lehetőség.
Oké, tudod mit, a fenébe ezzel. – Mi történt?
− Ma reggel találkoztam Raphaellel. Tegnap este felhívtam,
mert Jim ráállított néhány alakváltó meggyilkolásának ügyére és
őt is ki kellett kérdeznem. Egy esélyt kértem, hogy bocsánatot
kérhessek.
Raphael, te elkényeztetett idióta, mi a francot műveltél?
Elvettem az üvegét és beleittam. Szükségem volt egy kis
alkoholra a következő részhez. Rettenetes íze volt. Azért csak
lenyeltem. – Hogy ment?
− Lecserélt egy újabb modellre.
− Hogy mit csinált?
− Talált egy másik lányt. Két méter magas, a mellei akkorák,
mint két sárgadinnye, a lábai a nyakáig érnek, fenékig érő
szőkített haja van, és a dereka ilyen széles. – Összeérintette a
karmait. – El fogják jegyezni egymást.
 Minden ostoba, idióta dolog közül... – Elhozta őt ide?
− Abban a székben ült. – Az egyik szék felé bökött. – Azon
gondolkozom, hogy elégetem.
Andrea úgy szerette Raphaelt, ahogy a madarak az eget, és
egy perccel ezelőttig megesküdtem volna rá, hogy Raphael a
tűzbe is Andrea után menne. – Behúztál neki egyet?
− Nem. – Andrea megrázta a fejét. – Miután közölte, hogy az
új szívszerelme legjobb tulajdonsága, hogy ő nem én vagyok,
nem tűnt úgy, mintha sok értelme lenne.
− Alakváltó a lány?
− Ember. Nem harcos. Nem is túl okos. – A hamis jókedv
eltűnt a hangjából. – Tudom, mit fogsz mondani. Az egész az én
hibám.
Bárcsak tudtam volna, mik a helyes szavak ilyenkor. – Nos,
tényleg eltűntél az életéből. Az én életemből is eltűntél egy időre.
De attól még seggfejként viselkedett.
− Persze, persze. – Andrea félre pillantott.
Raphael el volt kényeztetve. Jó képű volt, imádta őt az anyja
és a Bouda Klán úgy általánosságban, de sosem volt gonosz vagy
kegyetlen. Ezen kívül ő volt a Bouda Klán férfi alfája. Pontosan
tudta mit kockáztat azzal, ha ide hoz egy másik nőt és Andrea
orra alá dörgöli. Csak azért csinálhatta, hogy kiprovokáljon
valamilyen reakciót. Ha legközelebb találkozunk, beverem a
képét.
De nem tudtam elhinni, hogy ne lenne valamilyen rendszer az
őrültségében. Hónapokig loholt Andrea után és végül elnyerte a
szívét. Talán ez valamilyen ostoba próbálkozás volt, hogy most
Andrea loholjon utána.
− Küzdeni fogsz érte?
 Andrea úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.
− Küzdeni fogsz érte, vagy egyszerűen feladod és
beletörődsz?
− Pont te beszélsz? Mennyi ideig tartott, amíg te és Curran
szóba álltatok egymással a vacsora dolog után? Három hét volt,
vagy inkább egy hónap?
Felvontam a szemöldököm. – Az más. Az egy félreértés volt.
− Aha.
− Idehozta az új csaját, miután felhívtad egy békeajánlattal.
Ez egy egyértelmű pofon.
− Nem kell mondanod. Tudom. – morogta Andrea.
− És mit fogsz tenni?
− Még nem döntöttem el.
Nem voltam benne biztos, hogy úgy érzi még érdemes
Raphaelért harcolni. De egyszer, amikor nagyon rosszul éreztem
magam, Andrea azt mondta, amikor Raphaellel van, úgy érzi,
gyógyul. Azt mondta olyan, mintha Raphael felvenné az
összetört részeit, és újra összerakná őket. Hát, most minden
darab szétesett, és Andrea egyedül próbálkozott az
összeillesztésükkel.
Már láttam Andreát harcolni. Láttam őt, amikor
elhatalmasodott rajta a vérszomj és a düh. Raphaelnek nagyon
óvatosan kell manővereznie, mert akár úgy dönt, őt akarja, akár a
bosszút választja, semmi sem fogja megállítani Andreát.
Próbáltam óvatosan megválogatni a szavaimat. – Semmi sincs
ingyen. Ha akarod, küzdened kell érte.
− Majd gondolkozok rajta – mondta. – Hogy telt a napod?
A vámpírfej felé biccentettem.
− Ilyen jól, mi?
 − Aha.
− Hoztam neked egy vámpír holttestet – mondta Andrea. –
A fagyasztóban van.
Villantottam rá egy szép mosolyt. – Nem kellett volna.
− Ajándék, amiért elviseled az idegösszeroppanásomat.
Az autó motorja felhangzott odakint. Curran megunta a
várakozást.
− Ez a fuvarom lesz – mondtam.
Az ajtó kinyílt, és Curran besétált rajta. Visszatartottam a
lélegzetem. Ha ő és Andrea egymás torkának esnek, azt nem
tudnám elviselni.
Andrea felállt.
A tisztelet kinyilvánítása a Bestiák Ura felé. Úgy döntöttem jó
ötlet lenne levegőt venni.
Curran biccentett Andreának. Én is felkeltem, odamentem
hozzá és megcsókoltam a biztonság kedvéért, ha esetleg
agresszív gondolatok járnának a fejében. Rám kacsintott.
− Várj, hozom a vámpír fejet. – Hátra mentem és elhoztam a
fejet.
Amikor visszajöttem kezemben a nejlon zacskóba csomagolt
fejjel, Andrea és Curran még mindig egy darabban volt, és
csatlakozott hozzájuk a frissen lefürdött Ascanio.
Integettem Andreának és Currannel elindultunk az autóhoz.
Ascanio megpróbált maradni, de Curran ránézett, és a gyerek
úgy döntött inkább követ minket.
Beszálltunk az autóba és elindultunk.
− Milyen volt a napod? – kérdeztem Ascaniót.
 Felém fordult, szép arcán álmodozó arckifejezéssel. – Lényeket
öltünk. Mindenhol vér volt. Rengeteg vér. Aztán barbecue-t
ettünk.
Miért én?

***

Amikor beléptünk az Torony kapuján, Doolittle már várt ránk.

Roderick nyaklánca fehérarany színűre változott. Nehezen vette
a levegőt. A következő mágiahullám lesz neki az utolsó.
Tíz perccel később elhagytuk az Toronyot egy Jeepben. Curran
vezetett. Én az anyósülésen ültem, kezemben egy tál ékszerrel és
tölténnyel, ami a felajánlásunk lesz. Doolittle és a fiú hátul ültek.
Roderick sípolva vette a levegőt és Curran úgy száguldott az
északi leyvonal irányába, mint egy őrült, a kezei a kormányt
markolták, az arca komor maszk volt. Rekordidő alatt értünk a
leycsomóponthoz és nem lassított, ahogy felhajtottunk a
rámpára, majd bele a láthatatlan mágiahullámba. A mágia
elkapta az autót és északra sodorta a hegyek felé. A mágia vagy a
technológia alatt, a leyvonalak mindig ugyanúgy működtek, és
átkozottul hálás voltam a létezésükért.
A hullám Franklinig vitt minket, ahol kidobott egy távoli
leycsomópontnál. Onnan felhajtottunk egy kacskaringós útra,
ami a Felvidékre vitt. Régebben gazdag környék volt, gyönyörű
tavakkal és vízesésekkel, smaragdzöld erdőkkel körülvéve, amik
a kopár sziklákból nőttek ki. Millió dolláros házak, séta
hajókázások, játék-farmok díszes lovakkal... De a mágia
tönkretette az infrastruktúrát, és a lakók gyorsan
megtapasztalták, hogy télen a hegyek sokkal kevésbé kellemesek
elektromosság és kaja házhozszállítás nélkül. A házak most
elhagyatottan álltak vagy keménykötésű helyiek költöztek be.
Apró falvak szerveződtek itt-ott, néhány elzárt közösség, amik
lakosai gyanakvóan méregettek minket, ahogy elhaladtunk
mellettük.
A Cliffside-tó gyönyörű volt, de nem volt időnk nézelődni.
Nyolc órával azután, hogy elindultunk az Toronyból egy szikla
előtt álltunk, amin villámcsapás nyomai látszottak.
Egy oltárra számítottam, vagy valami jelre, ami megmutatja
hová tegyük a felajánlást, de nem volt ott semmi. Csak egy
szikla.
Kiborítottam az ékszerekkel és töltényekkel teli tálat a
kövekre. Csörömpölve szétgurultak. – Ivar?
Semmi sem történt.
Doolittle arca elkomorodott.
− Ivar, engedj be minket!
A hegyek némák voltak. Csak Roderick szaggatott lélegzése
törte meg a csendet.
Hamarabb kellett volna ideérnünk. Talán a felajánlás csak a
mágia alatt működött, de amint visszatér a mágia, a nyaklánc el
fogja törni Roderick nyakát.
− Engedj be! – ordítottam.
Semmi válasz.
− Engedj be minket, te seggfej! – hozzácsaptam a sziklához a
tálat. – Engedj be!
− Kate – mondta Curran halkan. – Kifutottunk az időből,
kicsim.
Doolittle leült egy kőre és Roderickre mosolygott azzal a
türelmes, megnyugtató mosollyal. – Gyere, ülj le mellém.
 A gyerek odament és felült a kőre.
Ráborultam a sziklafalra.
− Szép idefent – mondta Roderick.
Ez nem volt igazságos. Ő még csak egy kisfiú volt... Curran
vállába temettem az arcom. Körém fonta a karjait.
− Hallod a madarakat? – kérdezte Doolittle.
− Igen – felelte Roderick.
− Nagyon békés – mondta Doolittle.
Éreztem, hogy Curran megfeszül, és megfordultam.
Egy férfi közeledett felénk az ösvényen. Nagydarab volt és
izmos, mintha nap, mint nap medvékkel birkózna. Széles arca
volt, amin ráncok futottak és rövid sötét szakáll és hosszú barna
haj keretezett. Földfoltos farmert és zubbonyt viselt.
A pillantása Roderickre esett. A vastag bozontos szemöldökét
felvonta a halványkék szemei felett.
− Mit csináltok itt? – kérdezte.
− Ivart keressük – felelte Curran.
− Elviszlek hozzá. – A férfi Roderickre nézett és kinyújtotta
a kezét. – Gyere, kisember.
Roderick leugrott a kőről és odament hozzá. A sötét hajú férfi
megfogta a kezét. Együtt elindultak a meredek hegyi ösvényen.
Követtük őket.
Az ösvény elkanyarodott a szikla mögé és megpillantottam
egy keskeny hasadékot a sziklán, aminek a falai teljesen simák
voltak, mintha valaki egy hatalmas karddal szelte volna ketté a
követ. Bementünk rajta, átlépve a kavicsokon és köveken.
− Hová valósiak vagytok? – kérdezte a férfi.
− Atlantába – válaszoltam.
− Nagy város – mondta.
 − Igen. – Egyikünk sem említette meg a nyakláncot, ami a
gyerek torkát fojtogatta.
Előttünk a nap bevilágított a hasadék túloldalán. Egy
pillanattal később átértünk rajta és kiléptünk a fénybe. Egy völgy
feküdt előttünk. A föld finoman lejtett egy keskeny tó vizéhez.
Egy vízimalom forgott nyikorogva a túlparton. Jobbra egy
kétemeletes ház állt a zöld füves gyepen. Néhány méterre tőle
egy kovácsműhely emelkedett, mögötte egy kert feküdt a lejtőn,
amit kerítés vett körül. Távolabb világos színű lovak
szaladgáltak a legelőn.
A nyaklánc kattant egyet, és leesett Roderick nyakáról. A
sötéthajú férfi elkapta és félbe törte. – Akkor ezt elveszem.
Roderick mély levegőt vett. Apró gyulladt vörös pontok
voltak a nyakán, ahol a nyaklánc átszúrta a bőrt.
− Semmi gond – mondta a férfi. – Meg fog gyógyulni a
következő mágiahullám alatt.
Egy bozontos szürke kutya rohant oda hozzánk, kiköpött egy
teniszlabdát a szájából, és nagy szemekkel Roderickre nézett.
− Ő Ruckus – mondta a férfi. – Azt szeretné, hogy dobd el
neki a labdát.
Roderick felvette a teniszlabdát, egy másodpercig nézte, aztán
eldobta a lejtő felé. A kutya utána rohant. A fiú felénk fordult.
− Menj csak – mondta neki Doolittle.
Roderick lerohant a lejtőn.
− Tehát maga Ivar – mondtam.
− Így van.
Végre felfogtam. A nyaklánc leesett. Roderick biztonságban
volt. A lábaim megremegtek egy kicsit, és a legközelebbi fának
támaszkodtam.
 Ivar rám nézett. – Ó, ez nem jó. Miért nem megyünk le a
házhoz? Trisha jeges teát csinált mielőtt elmentem. Már biztosan
kész.
Mintha csak álmodnék, követtem őt a házhoz. Leültünk a
fedett tornácra és Ivar kihozott egy korsó teát és néhány poharat.
− Miért készített egy nyakláncot, ami megfojt egy gyereket?
– kérdezte Curran.
− Ez egy hosszú történet. – Ivar felsóhajtott. – Azt hiszem
tudjátok, mi vagyok?
− Egy dverg – mondtam.
− Így van. – Ivar lenézett a kezeire. Nagyok voltak,
túlméretezettek a testéhez képest. – Fémmel dolgozom. Mióta
csak az eszemet tudom, a fémek beszélnek hozzám. Néhány
dolog, amit készítek ártalmatlan. Ekék, patkók, szögek. Néhány
nem az. Készítettem egy-két pengét az én időmben. Az a helyzet,
hogy ha a penge kikerül a kezeid közül, már nem irányíthatod,
mire használják. Azért próbálkozom.
− Mint Dagfinnál? – tippeltem.
Ivar bólintott. – Hogy van az a fiú?
− Jól – felelte Curran.
− Ezt jó hallani. Kicsit forrófejű volt. – Ivar kinézett a folyó
partra, ahol Roderick és Ruckus kergetőztek. – Trisha a második
feleségem. Az első feleségem, Lisa, nos, ő... Amennyire tudom
valamilyen tünde volt. Persze, nem tudhatom biztosra. Egy nap
megjelent az ajtóm előtt és itt maradt. Gyönyörű volt. Született
egy lányunk, de a völgybeli élet nem volt Lisának való, így egyik
reggel felkeltem és ő eltűnt. Velem hagyta a babát. Minden tőlem
telhetőt megtettem, hogy felneveljem. Aranyszínű haja volt az én
Aurelliámnak. De rossz munkát végeztem, mikor felneveltem.
Sosem volt benne melegség, vagy együttérzés. Nem tudom
miért. Már teljesen felnőtt, amikor egy fiatalember érkezett a
völgybe. Azt mondta a tanítványom akar lenni, hogy megtanulja
a kovácsmesterséget. Nem fogadok tanítványokat, de a fiú
tehetséges volt, így alkut kötöttünk. Velem kellett maradnia egy
évtizedig.
− Tíz év hosszú idő – mondtam.
− Elég, hogy megtanulhassuk, hogy ne okozzunk kárt –
mondta Doolittle.
Ivar hálásan rápillantott. – Te megérted. Tíz év alatt nem lehet
megtanítani a mesterséget. Hatvan éves vagyok, de minden nap
tanulok valami újat. Úgy gondoltam egy évtized elég lenne
ahhoz, hogy megtanítsam mit szabad megalkotni, mit nem, és
mikor. Nem lehet ilyen erőt adni valakinek, aztán egyszerűen
szabadon engedni a világban útmutatás nélkül. Így Colin és én
alkut kötöttünk. Viselni fogja a nyakláncot és itt marad a
völgyben, hogy mindent megtanuljon, amit taníthatok neki. Ha
elhagyja a völgy határát mielőtt letelik ez az idő, a nyaklánc
megöli. Megértette, hogy nincs vissza út. Ha egyszer felteszi a
nyakláncot, itt kell maradnia tíz évig.
− Aurellia úgy döntött elmegy? – kérdezte Curran.
Ivar bólintott. – Semmihez sem értett. Van egy iskola
Cashiersben, és megpróbáltam elküldeni oda, de ott hagyta. Nem
érdekelte. A fémművesség sem érdekelte. Durvának és
közönségesnek tartotta. Az én hibám volt. Elmagyaráztam neki
hogyan működik a pénz, és hogy a külvilágban nem lehet
megélni saját terményekből és a cserélgetésből, ahogy itt
csináljuk. Ezért úgy döntött Colin majd gondoskodik róla. Egy
nap felmentem a hegyekbe a régi Cooper bányához, és amikor
visszajöttem már eltűntek. Figyelmeztettem Colint, hogy ha le is
tudja venni a nyakláncot, az követni fogja, és nem fog tudni neki
ellenállni. Azt hiszem, Aurellia leszedte róla valahogy és
biztosan eladták. Rengeteg arany volt abban a nyakláncban.
Így világossá váltak a dolgok. Colin kereste a pénzt. Élve volt
rá szüksége, hogy gondoskodjon róla. Roderick lényegtelen volt.
− Colin már nem foglalkozik fém kovácsolással – mondtam.
– Könyvelő lett. Szerintem nem is emlékszik az itt töltött időre.
Abból, ahogy viselkedett, amikor meglátta a nyakláncot, nem
hiszem, hogy tudta mi az. Neki és Aurelliának született egy
lánya. A nyaklánc megölte. Ő a fiúk. – A völgy felé mutattam,
ahol a gyerek és a kutya játszott. – Aurellia tette rá a nyakláncot,
hogy távol tartsa Colintól.
Ivar arca megrándult. – A nyakláncnak nem kellett volna
követnie a vérvonalat. Csak az volt a célja, hogy itt tartsa Colint.
Roderick felszaladt a lépcsőn. Az arca kipirult volt. – Még nem
kell mennünk, ugye?
Nem fogom őt visszavinni ahhoz a ribanchoz.
Ivar az unokájára nézett. Szomorúságot és megbánást láttam
rajta. Rengeteg megbánást. Most már észrevettem közöttük a
hasonlóságot. Ugyanaz a sötét haj, ugyanaz a komoly, józan
tekintet.
− Teszik itt neked? – kérdezte Doolittle.
Roderick bólintott.
A medmágus a törpére nézett. – Nem adatik gyakran második
esély.
Ivar arca kifejezéstelenné vált.
− Igaza van – mondta Curran.
 Ivar vett egy mély levegőt és Roderickre mosolygott. –
Roderick, én vagyok a nagyapád. Szeretnél itt maradni egy
ideig? Velem?
Roderick Doolittle-re nézett.
− A te döntésed – mondta a medmágus. – Visszajöhetsz
velem, ha szeretnél.
Roderick végiggondolta.
− Még sosem volt nagyapám – mondta a fiú.
− Még sosem volt unokám – válaszolta Ivar.
− Elmehetek úszni?
− Igen – felelte Ivar. – A nagyanyád nemsokára visszajön a
piacról. Megebédelünk, és elmehetsz úszni. A víz hideg, de lehet,
hogy élvezni fogod. A mi fajtánk szereti.
Roderick elmosolyodott. Egy apró, félénk mosoly volt. – Az jó
lenne.
Ivar felkelt és a fiúnak nyújtotta a kezét. – Szeretnéd látni a
műhelyemet?
Roderick bólintott. Kézen fogva lesétáltak a tornácról.
Mi hárman a tornácon ültünk, néztük a folyót és jeges teát
ittunk.
− Mi lesz Aurelliával? – kérdeztem.
− Még mindig a kerületi ügyész sógorának felesége –
mondta Curran. – Egy nő azt mondta nekem, hogy rossz ötlet
lenne bármit is tenni ellene.
− Én nem aggódnék Aurellia miatt – jegyezte meg Doolittle,
Ivart és Rodericket nézve a kovácsműhelynél. – Van egy olyan
érzésem, hogy megkapja, amit érdemel.
 Epilógus
Az Atlanta Avery kórház egy rendkívül aggasztó esetet
jelentett. Egy helyi nő, Aurellia Sunny, negyven évet öregedett
egyetlen éjszaka alatt. A szakértő medmágusok azt feltételezik,
hogy az öregedés egy aranygyűrű miatt következett be, ami a
postán keresztül érkezett és Mrs. Sunny ajtaja előtt hagyták. A
gyűrű azóta beleolvadt az asszony bőrébe, így lehetetlen
eltávolítani. Az öregedés tovább folytatódik, és a családnak
tanácsolták, hogy tegyék meg a szükséges előkészületeket. Tsoi
detektív, a PTO vezető nyomozója az üggyel kapcsolatban a
következő tanácsot adta: „Ne fogadjanak el ajándékot
ismeretlenektől. Ha nem tudják ki küldte a csomagot, ne nyissák
ki.”

Atlanta Journal-Constitution