Christine Feehan

Sötét tarot
Dark sorozat
(Kárpátok vámpírjai)
35. könyv
rajongói fordítás
A sorozat eddig lefordított kötetei:
(h) hivatalos fordítás, (r) rajongói fordítás
1. Sötét herceg (h)
Mikhail Dubrinsky & Raven Whitney
2. Sötét vágyak (h)
Jacques Dubrinsky & Shea O'Halloran
3. Sötét arany (r)
Aidan Savage & Alexandria Houton
4. Sötét mágia (r)
Gregori Daratrazanoff & Savannah Dubrinsky
5. Sötét kihívás (r)
Julian Savage & Desari Daratrazanoff
6. Sötét tűz (r)
Darius Daratrazanoff & Tempest Trine; Barack & Syndil
7. Sötét álom (r) novella
Falcon & Sara Marten
8. Sötét legenda (r)
Gabriel Daratrazanoff & Francesca Del Ponce
9. Sötét őrző (r)
Lucian Daratrazanoff & Jaxon Montgomery
10. Sötét szimfónia (r)
Byron Justicano & Antonietta Scarletti
11. Sötét mélység (r) novella
Traian Trigovise & Joie Sanders
12. Sötét dallam (r)
Dayan & Corrine Wentworth
13. Sötét végzet (r)
Nicolae Von Shrieder & Destiny
14. Sötét éhség (r) novella
Riordan De La Cruz & Juliette Sangria
15. Sötét titok (r)
Rafael De La Cruz & Colby Jansen
16. Sötét démon (r)
Vikirnoff Von Shrieder & Natalya Shonski
17. Sötét ünnep (r)
-
18. Sötét uralom (r)
Manolito De La Cruz & MaryAnn Delaney
19. Sötét átok (r)
Nicolas De La Cruz & Lara Callidine
20. Sötét gyilkos (r)
Ivory Malinov & Razvan Dragonseeker
 21. Sötét veszedelem (r)
Dominic Dragonseeker & Solange Sangria
22. Sötét ragadozó (r)
Zacarias De La Cruz & Marguarita Fernandez
23. Sötét vihar (r)
Danutdaxton (Dax) & Riley Parker
24. Sötét vérfarkas (r)
Fenris Dalka & Tatijana Dragonseeker
25. Sötét farkas (r)
Skyler Daratrazanoff & Dimitri Tirunul
26. Sötét vér (r)
Zev Hunter & Branislava Dragonseeker
27. Sötét bűntény (r)
Blaze McGuire & Maksim Volkov
28. Sötét szellem (r)
Andre Boroi & Teagan Joanes
29. Sötét ígéret (r)
Gabrielle Sanders & Aleksei; Trixie Joanes & Fane
30. Sötét körhinta (r)
Tariq Asenguard & Charlotte Vintage
31. Sötét örökség (r)
Emeline Sanchez & Dragomir Koziel
32. Sötét őrszem (r)
Andor Katona & Lorraine Peters
33. Sötét illúzió (r)
Isai Florea & Julija Brennan
34. Sötét dal (r)
Ferro Arany & Elisabeta Trigovise
35. Sötét tarot (r)
Sandu Berdardi & Adalasia Ravasio

Következik:
36. Sötét suttogás
megjelent
 A bohóc
sandu Berdardinak döntenie
kellett. Az óceánra néző épület
tetején ült az éjszaka sötétjében, és
a hullámokat nézte, amik erejük
végtelenségét demonstrálva jöttek-
mentek. Ő is olyan volt, mint a tenger. Egyik kezével
végigsimított az arcán, tudta jól, hogy az ő ideje már
évszázadokkal ezelőtt lejárt. Túl sokáig tartott ki. Becsületbeli
kérdés volt ez. Mindig ugyanide jutott vissza. Becsület. Tinta a
hátán.
Olen wäkeva kuntankért – Erős maradok a népünkért
Olen wäkeva pita belső kulymet – Erős maradok,
belül tartom a démont
Olen wäkeva félért ku vigyázak – Erős maradok érte
Hängemért – Őérte.
Egy ősi Kárpáti ő. Csak nagyon kevés van a fajtájából ebben
a modern világban. Ritkán maradtak rajtuk hegek, leginkább
csak akkor, ha halálos sebet kaptak, de valahogy mégis
sikerült túlélniük. Neki több ilyen hege is volt. Az egyszerű
tetoválások nem maradtak meg a bőrükön. Ezeket a szavakat
nagyon sokszor kellett egy speciális, növényi alapú tintával a
húsába vésni, hogy nyoma maradjon.
A hátára írt eskü a becsületről szólt. Egész életét annak
szentelte. És most itt ült egy háztetőn, egy olyan országban,
amit nem ért, olyan emberekkel körülvéve, akiket nem ért. Az
ő ideje határozottan elmúlt. Tudta, hogy vissza kell mennie a
kolostorba, vagy a hajnalt kell választania.
Egyre nagyobb szüksége volt arra, hogy egyedül legyen,
mindenkitől távol. A vadászat már önmagában is roppant
kényes egyensúlyi helyzetben tartotta, minden újabb alkalom
egyre tovább fokozta a veszélyt. Nem azért, mert félt a
haláltól, hanem mert tartott attól, amivé lett, amikor az
agresszió magához hívta, átvette az irányítást fölötte.
Megtanulta, hogy vannak más olyan szörnyű dolgok a világon,
mint a vámpírok, és ő is egy volt ezek közül.
Konokul ragaszkodott a becsületéhez, tartotta magát a
bőrébe vésett kódexhez, de tudta, hogy az idő kifolyik az ujjai
közül. A lelke már nem sebhelyes volt, hanem rongyos. És
ezek a hegek nem tűntek el, el sem lehetett őket távolítani.
Vannak helyek, ahonnan nincs visszatérés. Az ő ideje lejárt.
Egy Kárpáti hímnek csak nagyon kevés választási lehetősége
marad, miután túlél bizonyos időt, és Sandu minden
bizonnyal már évszázadokkal ezelőtt túllépte azt az időt.
Nem voltak meg a szociális készségei ahhoz, hogy
tartósabban modern emberek társaságában időzzön. Nem is
akarta megtanulni ezeket a készségeket, bár nyilvánvaló volt,
hogy szükséges lenne, ha itt akar maradni. De kételkedett
benne, hogy marad. Már nem ebbe a világba tartozott,
évszázadok óta nem. Ezt a tényt sok évvel korábban
felismerte. Nem volt meg a horgonya, ami ép eszén tarthatta
volna. Ősi testvéreivel együtt hagyta el a kolostort abban a
reményben, hogy rátalál az életpárjára, arra az egyetlen nőre,
aki megmentheti, de a világ hatalmas hely, és az idő még
nagyobbá tette.
Nagyhírű vámpírvadász volt, de az igazat megvallva ez csak
tovább fokozta a veszélyességét. Azért vonult be a kolostorba,
mert felismerte, hogy nincs már biztonságban a közelében
egyetlen ember sem, de még a fajtája tagjai sem. Amikor a
Kárpáti férfiak megszületnek, a lelkük kettéhasad, a sötét fele
marad a férfiban, a világos fele egy nőbe kerül. A férfinak meg
kell találnia fénye őrzőjét, és össze kell kötnie magukat. Így
mentek a dolgok a Kárpátiaknál, míg a soraikat meg nem
tizedelték.
Nagyon kevés Kárpáti nő maradt. A közelmúltban népük
vezetője rájött, hogy néhány pszichés képességgel rendelkező
emberi nő is hordozhatja a Kárpáti férfiak lelkét, életpárrá
válhat, új életre keltheti a reményt, ami oly sokáig örökre
elveszettnek tűnt. Csakhogy ebben a hatalmas világban nem
létezett semmiféle jelzőfény, ami elvezethette volna őket
ezekhez a nőkhöz.
Sandu azért jött San Diegóba, hogy segítsen ősi társainak,
de eljött az ideje a távozásnak, vagy így, vagy úgy. A színek
már rég eltűntek még az emlékei közül is, gyermekkorának
minden emlékével együtt. Az első kétszáz éve után elvesztette
a képességet, hogy érzelmeket érezzen. Minél több idővel élte
túl ezt a kort, annál hangosabbá vált a kísértés suttogása. Ha
valaki táplálkozás közben gyilkolt, átélhetett valami
mámorféle érzelmet, csakhogy éppen azzá változott tőle,
amire addig vadászott – élőholttá. Sandu ennyi évszázadon át
megőrizte a becsületét, figyelmen kívül hagyta a suttogást, és
követte a vámpírokat, hogy elpusztítsa őket. Mostanra
azonban már a suttogás is megszűnt. Vadászott. Táplálkozott.
Egy szürke ürességben élt. Hiába kereste az életpárját.
Minden egyes vámpír megölése közelebb sodorta az
őrülethez. Mint sokan mások, ő is fontolóra vette, hogy elébe
menjen a hajnalnak, ami lényegében öngyilkosságot jelentett,
de ez nem tűnt becsületes dolognak, hátrahagyni az életpárját,
hogy megszülessen újra, meg újra, és leélje az életét kielégítő
szerelmi élet nélkül. Amikor túlságosan veszélyesnek ítélte
meg magát, belépett a kolostorba abban a reményben, hogy
nagyobb önuralmat szerezhet, mielőtt visszatér a világba,
hogy újra másik fele keresésére induljon.
Hátrahagyta azt a visszavonultságot, de most, ennyi újabb
csata után tudta, hogy ideje visszatérni, vagy végleg elhagyni a
világot. Ezt a döntést neki magának kell meghoznia, távol a
testvéreitől. Ők megpróbálták volna befolyásolni, hogy
maradjon velük a San Diego melletti birtokon.
– „Nagy dilemmában vagy.”
A hang a semmiből jött, és lágysága ellenére betöltötte az
egész elméjét. Nőies volt. Gyengéd. Egyértelműen kijelentés,
mégis kissé kísérleti jellegű, bizonytalan, mintha tisztában
lenne vele, hogy behatol a fejébe, pedig nem akar, de tényleg
attól tart, hogy öngyilkosságot fontolgat. Sandu
elcsendesedett, a hangra figyelt, és azon töprengett, hogyan
juthatott be a fejébe a nő, és hogy miért jelent meg a víz fölötti
Holddarabka most a szürke szín egy másik árnyalatában.
– „Nem akarlak zavarni, de a dolgok kibeszélése olykor
segíthet.”
Ez egyértelműen felajánlás volt. Az a hang… Sandu gyorsan
pislogott párat, mert az egész világ megváltozott körülötte. A
hullámok fehér habot vetettek. Néhány ember a járdán színes
ruhát viselt. A gyomra felkavarodott, a szemei mögé
berobbant a kín, amit villámgyorsan elzárt. Tompított a
látásán, mondhatni árnyékká tompította az árnyalatokat,
hogy az agyának lehetőséget adjon rá, hogy megszokja.
– „Ki vagy te?” – Nagyon ügyelt, hogy semleges maradjon
a hangja. Még véletlenül se fenyegető. Próbálta betájolni a
nőt, de lehetetlennek tűnt, mintha a hangok messze lennének,
és több szűrő szórná őket szerteszét.
– „Adalasia vagyok. Néha Lasiának is szólítanak.”
Nem habozott, hogy megmondja-e a nevét, lágy hangja, bár
tompa volt, igazat mondott. A mostani, modern időkben kevés
nőt hívnak így. Nagyon régi olasz név volt ez, a tizenkettedik-
tizennegyedik század környékén használták. Az kizárt, hogy a
nő ennyire idős legyen, hacsak nem Kárpáti. Még a Varázslók
sem élnek eddig. Sokszor, amikor megpróbálták becsapni,
hogy megöljék, féltek a valódi nevüket megadni neki, de ez a
nő nem habozott. Az viszont nagyon gyanús volt, hogy olyan
könnyedén besiklott az elméjébe, ezt nem tudta hova tenni.
Egyelőre.
– „Az én nevem Sandu. És igen, van egy döntés, amit meg
kell hoznom.”
– „Egy utazás.” – Ez megint kijelentés volt.
– „Valami hasonló. Nem egyetlen út, sok irányba elágazik,
és nagyon veszélyes. Meg is kell kérnem valakit, hogy
induljon el velem ezen az úton.” – Szándékosan próbára tette.
Valóban azt fontolgatta, hogy egyedül indul útnak, de amikor
visszanyerte a színeket, ezt a lehetőséget kidobta az ablakon.
Telt-múlt az idő, a hullámok egykedvűen csapkodtak és
habzottak. Adalasia annyira mozdulatlan volt a fejében,
mintha már meg is szökött volna, de a női jelenlét tisztán
érzékelhető volt. Sandu végtelen évszázadok óta volt egyedül a
semmi végtelen ürességében, így aztán a nő még a
mozdulatlansága ellenére is vigaszt nyújtott neki.
 Aztán Sandu meghallotta a meghökkent kis sóhajt. – „Mi
az?”
– „Az a személy, akiről beszélsz, veled együtt indul útnak?
Egy új kapcsolat? Szerelmi jellegű?”
Ezen elgondolkodott. A szerelem az emberek számára egy
kapcsolatforma meghatározása volt. Az életpár ennél sokkal
több. A másik fele. Nélküle nem marad életben. És ebben a
pillanatban éppen vele beszél. Vajon a nő is olyan felindult,
mint ő? Valószínűleg nincs is tudatában a beszélgetésük
jelentőségének. Senki más nem lett volna képes áthatolni az
elméje védelmén.
– „Még nem találkoztam vele, de már elérhető közelségben
van.” – Ez kellő mértékben őszinte válasz volt.
– „Ez az út valóban nem kockázatmentes, de megéri.
Lehet, hogy szélesítened kell a látásmódodon, és hajlandónak
kell lenned új, nem a tiednek megfelelő elképzelést
megtapasztalni.”
A hang még a legenyhébb kifejezéssel élve is kelletlen volt.
Egészen úgy tűnt, mintha egy kiselőadást szándékozna tartani
neki, hogy szélesítse a látásmódját, mintha túl szűklátókörű
lenne ahhoz, hogy megfontolásra érdemesnek tartsa
másoknak az övétől eltérő elképzeléseit. Vagyis a nő szerint
nem hallgatja meg mások véleményét? Na, jó, ez lehet, hogy
igaz. Legalábbis emberi véleményeket nem. Évszázadok óta él,
számtalan forgatókönyvet és végkimenetelt látott. A dolgok
döntő hányadában az emberek gyerekeknek számítottak, akik
szakértőknek vélik magukat.
– „Az utazás során muszáj elmennem más országba?”
Ismét csend lett, mintha a nő elgondolkodott volna
valamin. – „Muszáj? Elmész egy másik földre, vagy el akarsz
menni egy másik földre? Neked kell eldöntened, hogy ez
vágy, vagy szükség.”
 A vonakodás még hangsúlyosabbá vált.
– „Adalasia, van valami, amit nem szeretnél megosztani
velem. Látnok vagy?”
– „Néha útmutatást adhatok.” – Ez elég tétovának tűnt.
Sandu most először hallott némi diszharmóniát a hangban,
mintha Adalasia nem egészen mondott volna igazat. Ez nem
tetszett neki. Az életpárok nem hazudhatnak egymásnak. A nő
nem tudja, hogy az életpárja, de ő a lelke másik felének őrzője.
Ezt vajon tudja? Tisztában van vele? Sandu tudta, hogy nem
téved. A nő visszahozta a színeket a világába. A színeket és az
érzelmeket is. Ahogy a tetőn ült és figyelte a hullámokat,
ahogy jönnek-mennek, és néha elkapta a hold csillanását,
ismeretlen érzések sokaságát élte át, amiket át kellett
válogatnia, hogy felismerhesse őket.
– „Néha útmutatást adhatsz?” – visszhangozta a nő
mondatát.
Halk kis sóhajt hallott. – „Nem láthatok mindig mindent.
A te esetedben homályos az út. Mindenütt veszély fenyeget,
amerre nézek. Nem látok egyértelmű utat a számodra.”
Sandu elhitte, hogy az igazat mondja. Nem lepte meg ez az
értékelés. A nő nyilvánvalóan miatta ilyen feldúlt. Úgy
hangzott, mintha úgy érezné, hogy cserbenhagyta őt. Most
már sokkal világosabb volt az irány. A nő valahol mögötte
volt, távol az óceántól. Szóval kell tartania, mert Adalasia
véget akart vetni a beszélgetésüknek. Látott valamit, ami
megrémítette.
– „Hiszel a szörnyekben?” – Sandu megtartotta
nyugodtnak a hangját, hogy úgy tűnjön, mindössze
beszélgetni akar. Egy borzalmas pillanatig átfutott az agyán,
hogy Adalasia egy szörnyeteggel is beszélhetne. Ezt
elhallgatta, nem akarta megosztani vele az általa vívott
csatákat.
 Felállt a tetőn, távol tartotta súlyát a cserepektől, a
jelenlétét elrejtette mindenki elől, aki esetleg felnézett az
épületre. Nagydarab férfi volt, felhívná magára a figyelmet, ha
nem rejtőzködne. Felemelkedett az égbe, de alacsonyan
repült, a háztetők felett siklott, és lassan haladt abba az
irányba, ahol egyre bizonyosabban a nő tartózkodott. Nem
akarta, hogy Adalasia megtudja, hogy mozgásban van. Egy
kicsit idegesnek tűnt neki, és fogalma sem volt róla, hogy
miért. Nem tűnt olyan nőnek, aki önbizalomhiánytól szenved.
– „Mármint az emberi szörnyekben? Természetesen
léteznek.”
Határozottan közelebb volt. Minél távolabb került Sandu a
hullámok morajlásától, annál inkább hallotta a zenét és a
nevetést, ami a nő hangját vette körbe. Egybeolvadt vele.
– „Igen, az emberi szörnyekben. Találkoztál már olyan
szörnyeteggel, akivel kapcsolatban felmerült benned, hogy
nem ember?”
Csend lett a kérdésére. De a nő nem vonult vissza. Sandu
még mindig érezte a jelenlétét. Legalább egy teljes perc eltelt.
A zene és a nevetés hangjai vezették a férfit.
– „Ki vagy te?” – A nő hangja egészen elhalkult. Ijedtnek
tűnt.
– „Sosem az ellenséged.”
– „Vadász vagy.”
Mit érthet ez alatt? Ismeri a Kárpátiakat? Vagy ő maga is
az? Ha igen, akkor mit keres védtelenül a városban, ahol
köztudottan zsákmány után járnak a vámpírok?
– „Én csak egy válaszút előtt álló személy vagyok, aki
kíváncsi arra, melyik irányba kellene haladnia élete útján.
Az életpáromat keresem, hogy velem utazhasson, de tudnom
kell, hogy ez most jó ötlet-e.” – A legjobb ötlet volt, ha
beszéltetni akarta a nőt, aki abba akarta hagyni vele a
társalgást.
– „Minden utazás előtt van bizonyos kiszámítható
kockázat, bármi legyen is az úti cél. Megérkezett a következő
ügyfelem, mennem kell. Jó volt veled beszélgetni, Sandu.”
Még mielőtt akár csak egyetlen szót is szólhatott volna,
Adalasia eltűnt a fejéből, egyedül maradt. Megszokta az
egyedüllétet, de miután a nő megosztotta vele a gondolatait,
még egy ilyen rövid eszmecsere után is fájón érezte a hiányát.
Nagyon hirtelen hagyta ott, mintha félne valamitől. Tőle.
Valamitől, amit látott. Sandunak sötét, erőszakos emlékei
voltak, de azoktól megvédte. Tudta, hogy azon a pajzson nem
tudott átjutni. Még ha Kárpáti lenne is – bár ezt nem érezte
igaznak –, ő túl erős. Túl öreg. Túl tapasztalt. Túl brutális. De
azért mégiscsak… a nő váratlanul ott termett, benn az
elméjében, és nagyon simán hatolt be oda. Teljesen
zökkenőmentesen, mintha világéletében ki-be mászkált volna
benne.
Lassan haladt tovább a háztetők felett, láthatatlanul a
tömeg és az autók számára, követte a beszélgetésük hátteréből
felvett hangokat. Egyre mélyebbre jutott a városban. Jobban
szerette a külső területeket, ahol az üzemanyag és a
kipufogógáz szaga nélkül tudott lélegzetet venni. A szűk
helyre bezsúfolt túl sok test kipárolgásának szaga nélkül. Az
irodaházak és a bevásárlóközpontok emberek százait
jelentették, akik látszólag mind egyszerre beszéltek. Át kellett
válogatnia ezeket a beszélgetéseket, lehalkítani őket,
meghallgatni, amire szüksége volt, elhallgattatni a többit. A
városok nem olyan helyek voltak, ahol Sandu valaha is jól
érezné magát.
Alig pár perc alatt megtalálta a keresett, halk hangot.
Belevegyült az általános, homályos morajba, amit a sok más
egyidejű beszélgetés okozott. Addig igazgatta a haladási
irányát, míg ez a tompa beszélgetés egy kicsivel hangosabbá
vált. A tény, hogy az épületekben, amik fölött áthaladt, sokkal
hangosabbak voltak a beszélgetések, bármennyire is hangolta
rá a hallását arra az egyre és vetett el minden mást, azt
jelentette, hogy a nő nincs azokban az épületekben. Valahol
máshol van. Alattuk? Köztük? Körbeveszik?
Varázslatot használ? Nem érezte energia szúrását sem az
elméjén, sem a bőrén. Ahhoz is túl öreg, hogy egy varázslat
becsapja. Nem. A hangok, amiket keresett, a hangosabbak
alatt voltak és most már kezdett távolodni tőlük.
Visszafordult, újra leült egy tetőre és elkezdte átvizsgálni a
környéket, ezúttal legnagyobb ellenségei, a vámpírok után
kutatva.
Az éjszaka ezen óráján a bevásárlóközpontok zárva
tartottak, nyitva voltak viszont a bárok és az éjszakai klubok,
mivel az emberek végeztek a munkával, ettek, így társaságot
és szórakozást kerestek. Bőséges tapasztalataiból tudta, hogy
a vámpírok előszeretettel vadásznak zsúfolt, sötét
kocsmákban, kicsalogatták áldozataikat a sötétbe, ahol
kiolthatták az életüket, és eldobhatták a testüket, mint a
szemetet.
Sehol a közelben nem érzékelte élőholtak nyomát.
Nyugtalan volt, de a vészjelzője még annak sem látta okát,
hogy megnyikkanjon, nemhogy felbőgjön. Valahol a közelben
az életpárja akár veszélyben is lehet. A nyugtalanságát nyilván
ez okozza. Benn járt a nő gondolataiban, ahogyan ő is az
övében. Ez megnyitott egy utat közöttük, akár tud róla a nő,
akár nem. Mindez pedig azt is jelentette, hogy bármiféle
veszély is fenyegeti Adalasiát, azt ő megérezheti.
Lelebegett a járdára, kellő távolságban a környező
épületekbe ki-be mászkáló emberektől. Két épület között egy
keskeny sikátor irányából érezte legerősebbnek a vonzást.
Arrafelé indult, befordult oda, ami nem tűnt többnek, mint
gyér fűvel és rengeteg szeméttel borított ösvénynek két épület
között. Nem volt ott más fény, csak az, ami a két oldalról
errefelé nyíló ablakokon kijutott.
Kétségtelenül mások is jártak erre. A füvet kikoptatták, a
földet ledöngölték. Ahogy tovább ment a sikátorban,
elágazáshoz ért. Kétfelé is indulhatott. Mindkét út jól
járhatónak tűnt, és mindkettő felől hallatszottak a furcsa,
tompa nevetgélések és beszélgetések hangjai.
Sandu mozdulatlanná válva szűrte, szelektálta, amit a füle
közvetített, a mormogó zenét, a fel-felcsattanó, ám mégis
tompa nevetést. Azonnal meglódult viszont, amint
meghallotta azt az egyetlen lágy hangot, amire várt. Az ő
hangját. Valahol az épületek mögött volt, a sikátorok
labirintusában. Belépett a tőle jobbra nyíló nagyon keskeny
átjáróba, mert onnan érezte a vonzást. Lába alatt a fű és föld
átváltott téglára és földre. Tudta, hogy mások is járnak erre,
érezte a sejtjeik koncentrációját, amit hátrahagytak maguk
után. Haj. Bőr. Köröm. Mindez ott volt, mások számára
láthatatlanul, neki viszont nyilvánvalóan.
Sandu megszámlálhatatlanul sok úton ment már végig
túlságosan hosszú élete során, de egyiket sem találta ilyen
abnormálisnak. Hangtalanul ment rajta, követve a suttogást,
ami a bőre alá hatolt, ahogyan soha semmi nem tudott még.
Lehetetlen volt, de ez a suttogás sötét összeesküvés érzetét
hívta elő belőle, amit nem tudott figyelmen kívül hagyni. Volt
itt valami más. Valami egészen más, mint az életpárjához
vezető út.
Rá kellett jönnie, mibe keveredett bele. Hová viszi ez a
gyakran használt sikátor? Nem volt egyedül. Senki sem volt
mögötte, de előtte számosan. Jókora távolságra. A háztetőkön
is érezte mások jelenlétét, de nem úgy, hogy azok rá figyeltek
volna. Legalábbis egyelőre nem. Mivel egyelőre leplezte a
jelenlétét. Ebben a sikátorban zéró tér volt egy csatához, tehát
pontosan fel kellett mérnie a helyzetét.
Az élete végtelen, üres űr volt. Felemelkedett. Elvette, ami a
túléléséhez szükséges volt, aztán vámpírok nyomába eredt.
Kiváló vadász volt, és ha egyszer nyomra bukkant, csak
nagyon ritkán veszítette azt el. De ez… valami más volt.
Valami újdonság hosszú életében, és minden, ami új, az
érdekes is a számára, ezért potenciálisan veszélyes is.
Sandu tudta, hogy nem szabadna kíváncsiskodnia,
csakhogy ez az ő fajában lehetetlen volt. De éreznie sem lenne
szabad semmit, mégis érzett. Furcsa lüktetést az ereiben, ami
olyan volt, mint egy ritmusdob, és arra a suttogásra válaszolt,
amit követett. Mintha a szíve is ráhangolódott volna arra az
egy különös hangra, ami olyan mélyen volt eltemetve a többi
alá. A tüdeje arra a majdnem teljesen elnémult hangra akart
lélegezni. Az életpárja. Nem téved, bármennyire is próbálja
vele elhitetni az esze, hogy nem lehet igaz, hogy megtalálta őt.
Csapda kell, hogy legyen. De ha az, akkor valami új. Látott
már hasonlókat a vadászatai során. Élőholtakra vadászott, és
a mestervámpírok ügyesek, intelligensek. Egyetlen pillanatra
sem szabadott alábecsülni őket. Ha egy vadász elkezdte azt
hinni, hogy sokkal okosabb, vagy gyorsabb náluk, az hamar az
életét vesztette. Azok a vámpírok nem véletlenül maradtak
életben addig, hogy mestervámpírokká válhassanak. A
mesterek ritkán jártak egyedül. Voltak gyalogjaik, akiket
kegyetlenül kihasználtak. De embereket is az uralmuk alá
vontak. Olykor pszichés képességű férfiakat.
Viszont a színeket és az érzelmeket kizárólag az életpárja
adhatta vissza neki. Ebben még soha nem történt hiba. Ez
persze nem jelentette azt, hogy az életpárját nem zsarolják,
nem rabolták el, vagy nem része önként annak az
összeesküvésnek, ami tudatosan, vagy tudattalanul csapdába
akarja csalni.
Alaposan körülnézett, mielőtt levetette volna a
láthatatlanságot. A kis ösvény, amin járt, nagyon gyéren volt
megvilágítva. A vállai helyenként alig fértek el, olyan keskeny
volt. Tökéletes hely arra, hogy tőrbe csaljanak egy óvatlant. A
fölötte figyelők közül bárki végigsétálhatott a tetőkön,
becserkészhette áldozatát, gyorsan rávethette magát, hogy
megfossza vastag pénztárcájától, majd sietve el is tűnhetett a
gerincek és tetőnyergek biztonságába, látótávolságon kívülre.
Ahogy egyre mélyebbre hatolt a sikátorok útvesztőjében,
csizmája alatt a törött tégla és a föld sokkal régebbi
macskakőre váltott. Látszott, hogy a városnak ezt a részét már
sokszor átépítették. A szűk kis átjárók kezdtek kiszélesedni,
több tágas, apró boltocskával övezett területet feltárva előtte.
De a hangok. Az a duruzsolás. Talán nem is mind
beszédhang volt. Megállt hallgatózni, erőltette a készségét,
pedig olyan éles hallása volt, hogy egy embert mérföldekről is
meghallott volna. Visszatartotta a lélegzetét, arra
kényszerítette a szívét, hogy lelassuljon, hogy jobban halljon.
Több hang is összekeveredett körülötte. Tisztán hallotta a
többi beszélgetés hangja alól is, hogyan alkudoznak utcai
árusoknál, vagy a különböző boltokban. Most már minden
összeállt a fejében. Az épületek között kanyargó sikátorok
mind egy irányba tartottak, egyetlen központi helyre vezettek.
Az illatok és a hangok alapján ez egy szabadtéri piac, az
underground művészek egyik paradicsoma.
Az emberek összegyűlnek ezen a furcsa helyen,
átpréselődnek a félhomályos, szűk sikátorokon, hogy
eljussanak a szélesebb utcákra, ahol utcai művészek kínálják
portékáikat. Ebben a bonyolult labirintusban apróbbnál
apróbb boltokat lehetett találni, megtűzdelve kicsiny
piacterekkel, ahol ételhez, italhoz lehetett jutni. Ez nem az a
hely, ahol a rendfenntartó erőkbe fut az ember, vagy
legalábbis csak nagyon ritkán fordulhat elő, hogy egy rendőr
bemerészkedik ide.
Az utcai árusok hangosan szólongatták a nézelődőket,
próbálták rávenni őket, hogy vásároljanak valamit a
kocsijukról, nézzék meg az árujukat. Ahogy Sandu felbukkant,
a közelében lévők egy pillanatra elcsendesedtek, amikor
megpillantották. Nézték, ahogy haladt, aki pedig az útjába
került, az gyorsan ki is tért.
Rég hozzászokott, hogy ilyen reakciókat vált ki a
megjelenése. Nem csak, hogy nagydarab volt, de csupa áramló
izom is, arcát szögletek, síkok, kemény vonalak alkották, de a
szeme volt a legfurcsább, ami olyan fekete volt, akár a tinta,
de vörös lángok izzottak benne, ami különösen a sötétben
érvényesült, mint most is. Vadnak tűnt tőle. Pontosan annak
látszott, ami volt, egy ragadozónak. Leplezhette volna, hogy
mi is ő, de minek is foglalkozna ezzel?
Tovább sétált, nem változtatott a tempóján, tovább követte
a halk hangot, amit még mindig maga alá temetett a sok más
beszélgetés. Minél közelebb jutott ahhoz, amit keresett, annál
hangosabban hallotta a környező hangokat. Mindent alaposan
megnézett, ahogy a sikátorban haladt, ami hirtelen egy mini
várossá szélesedett.
Minél mélyebbre merült ebbe a külön kis világba, annál
több kis üzletet, hátsó tornácot és lépcsősort talált, a tágabb
tereken miniatűr piacok üzemeltek. Úgy tűnt, mit sem számít,
hogy a keskenyebb utak csak gyengén vannak megvilágítva,
virágzott bennük az élet. Ez egy egészen más világ volt, mint
amit azok az utcák mutattak neki, amiket maga mögött
hagyott.
 Néhány kocsma csukott ajtaján keresztül élő zene üvöltött,
hozzáadódott a vendégek beszélgetéseinek káoszához, ahogy
Sandu közeledett a mini város központjához. A kerek központi
teret macskakő borította, növények, bokrok, és néhány fa
vette körül. A sötétséget eloszlatandó színes fényfüzérek
ragyogtak a fák mögött kifeszítve, az ég felé nyúló ágak
sziluettjei kinyújtóztak a tér közepéig. A színektől előbb
káprázott a szeme, még ha mindent megtett is, hogy tompítsa
a hatást. Nagyon nehéz volt nem bámulni a kék, zöld, vörös
izzókat, amik olyan fényesen ragyogtak. Még az ezüst is sokkal
szebb volt így, mint tompa szürkén.
A kocsmák és az üzletek itt egy kicsivel nagyobbak voltak,
bár nem sokkal. A művészek a festményeiket, vagy
kerámiáikat tarka előtetők alatt állították ki, hogy megvédjék
őket az időjárástól. A forgalom első pillantásra kaotikusnak
tűnt, de Sandu látta a rendet a tébolyban. Minden utcai
árusnak megvolt a maga tere, és ügyeltek rá, hogy annak
határain belül maradjanak. Nem állták el a közvetlenül
mögöttük álló üzletekhez vezető lépcsőket, így a vevők
bejuthattak az épületekben lévő kocsmákba, boltokba is.
A kicsiny téren arányaiban sokkal nagyobb tömeg gyűlt
össze, mint bármelyik hatalmas piactéren. Erősebb volt az
ételek illata. A zene elég hangos ahhoz, hogy az épületeket is
rázza. Sandunak le kellett halkítania a hallását, amikor
megpróbálta betájolni, honnan jön az az egyetlen hang, amit
követett. Nem törődött a tömegre gyakorolt hatásával,
miközben lassan körbe-körbejárt az épületekkel szemben, és
arra várt, hogy a rengeteg beszélgetés és a két bárból is
kiáramló zene kakofóniájában elkapja azt a hangot.
És ott volt. Halk mormolás. Női hang. Az ő hangja.
Adalasiáé. Nem csak a képzelete szüleménye volt. Egészen
mozdulatlanná dermedt, a szíve hevesen kalapált, a vér a
fülében dübörgött, még mielőtt megfékezhette volna magát.
Amint észbekapott, azonnal lesöpörte magáról ezt az
elfogadhatatlan reakciót. Az érzelmeknek nincs helye egy ősi
vámpírvadász életében. Fogalma sincs róla, hogy a nőjét nem
ejtették-e túszul, vagy nem az ellensége-e. Végeredményben
teljesen mindegy, a nő az életpárja, és majd ő mindent
elrendez. Ehhez azonban teljesen az ellenőrzése alatt kell
tartania a dolgokat.
Mint az épületekben lévő összes boltnál, itt is táblát
helyeztek el a bejárat fölött. Útmutató. Ez szinte semmit sem
árult el abból, hogy mi folyik odabenn. Két ablaka volt, egy-
egy az ajtó mindkét oldalán, egyik sem különösebben nagy.
Téglalap alakúak voltak és a mini város összes többi
ablakához hasonlóan eléggé kopottasok.
Ismét elöntötte az a kellemetlen érzés, és ez arra késztette,
hogy tegyen egy harmadik kört is, és minden más boltot
ugyanakkora figyelemmel vegyen szemügyre, mint az
Útmutatót. Valaki figyelte őt, és nem csak őt, hanem a boltot
is. Ha ez a megfigyelés egyszerű kíváncsiságból történt volna,
akkor Sandu figyelmen kívül hagyja. Az emberek gyakran
kíváncsiak rá. Amikor nem vette a fáradságot, hogy tompítson
ragadozó megjelenésén, mindig felhívta magára a figyelmet.
De ez a figyelem másnak tűnt. Fenyegetőnek. Nem felé,
hanem azok felé, akik a boltban tartózkodtak.
Nem érezte élőholt jelenlétét. Ez a fenyegetés emberinek
tűnt… de valahogy mégsem. Több volt annál. Hagyta, hogy
tekintete lassan végigfusson a forgalmas téren. Az emberek
óvakodtak tőle, teret hagytak körülötte, de lassan visszatértek
vásárolni, vagy a barátaikkal beszélgetni. Ez lehetővé tette
Sandu számára, hogy tanulmányozza a tömeget, és kiszűrje
azt, vagy azokat, akik fenyegetik a boltban tartózkodókat.
Nem telt sok időbe, hogy kiszúrja a három férfit és egy nőt,
akik majdnem pontosan szemben a bolttal pakolták ki
árujukat. Festményeik fölött zöld-fehér csíkos esernyőszerű
tetőt feszítettek ki. A nő egy széken ült, és egy férfi portréját
rajzolta, mellette egy fiú állt, aki látszólag színes ceruzákkal
rajzolgatott.
Mind a négyen igyekeztek nem az üzletet bámulni, de
minden figyelmük arrafelé irányult. Kétség sem férhetett
hozzá, hogy bárki jön ki, vagy megy be a boltba, azt ők
észreveszik. Sandu úgy döntött, hogy teszteli az elméletét és
az Útmutató bejáratához sétált. Az ajtón egy kicsi óra lógott
azzal a felirattal, hogy „Olvasás zajlik, hét perc múlva lesz
vége, kérem, ne zavarjanak!” Ezt érdekesnek találta. Abban
nem volt biztos, hogy mit takar az, hogy „olvasás”, de a tény,
hogy egy üzlettulajdonos hajlandó profitot veszteni, mert
olvasgat, azt jelenti, hogy elég jól megy neki ahhoz, hogy ezt
megtehesse.
Tett egy újabb lassú kört a téren, hallgatta a
beszélgetéseket. Három nő alig várta, hogy egy méteráru
boltba megérkezzenek a legújabb kelmék. Halálosan drágák,
de ezek a legjobbak. Egy másik női csoport a fonalakért volt
oda, amit egy másik bolt kínált, a tulajdonos a saját farmján
tartott állatainak szőréből készítette, és ő maga is festette.
Volt takarókra specializálódott üzlet, egy másik házi
lekvárokat kínált. Egy bőrműves pénztárcákat, öveket,
csizmákat árult.
Ezek a boltosok és utcai árusok nem kizárólag művészek
voltak, szép számmal akadtak köztük valódi iparosok is.
Mesteremberek. Szakértői a maguk munkájának. Maga a hely
is egyedülálló volt. Nem kis összegeket kértek el a
portékákért. Ez egy lehetőség volt arra, hogy valaki bárki más
előtt juthasson hozzá egy ékszerhez, vázához, vagy más
mester által készített műalkotáshoz. Akik idejöttek, azok
tisztában voltak ezzel, és hajlandóak voltak fizetni a
kiváltságért. De rendőrség nélkül, ami betarttatná a
törvényeket, ki vigyáz rájuk? Ki járőrözik a gyengén
megvilágított sikátorokban, amiken végig kell menni, mielőtt
bejutna valaki ebbe a mini városba? Vajon azok védik meg a
piacon vásárlókat a tolvajoktól, akiket a háztetőkön észrevett?
Eltöltött egy kis időt, hogy alaposan megnézzen az egyik
standon egy kerámiát. Gyönyörű munka volt. Arra gondolt,
hogy vásárol valamit a kolostorbeli testvérei, Andor és Ferro
életpárjainak, Lorraine-nek, vagy Elisabetának. Kétségtelenül
mindkét nő értékelni fogja ezt a szépséget, a kézműves
munkát. Az elgondolást tettre is váltotta, még a szállítást is
megszervezte, mivel most nem akarta magával cipelni a
csomagokat. Ez csak tovább növelte a hitelességét, mint
potenciális műértő vásárló. Mindvégig szemmel tartotta a
négyest a zöld-fehér csíkos ponyva alatt. Immár egészen
biztos volt, hogy az Útmutatót nézik. És őt.
Az Útmutató ajtaja váratlanul kinyílt, kilépett rajta két férfi
és egy nő. Az üzletbe vezető lépcső tetején megálltak egy
pillanatra és beszélgettek pár szót.
Sandu most először látta az életpárját. Lenyűgöző volt.
Gyönyörű. Elállt tőle a lélegzete. Talán ez így működik az
életpároknál. Minden bizonnyal a testvérei is ezt gondolják a
saját életpárjukról, de ő csak egyedül a magáét látta ilyennek.
Emberi mércével mérve magasnak számított. Sandu
valóban nagy termetű férfi volt, és semmi kedve sem volt
hozzá, hogy az örökkévalóságot derékban meghajolva töltse
el, hogy megcsókolhassa a lányt. Adalasiának határozottan
voltak gömbölydedségei. Sandu olyan férfi volt, aki nagyon is
értékelte az íveket, görbületeket egy nőn. A haja sűrű és fekete
volt. Magas lófarokba húzta hátra az arcából a feje tetejére,
onnan hullámzott alá, akár egy vízesés. Sandu arra számított,
hogy a szemei feketék lesznek, akár a haja, a szemöldöke és a
szempillái, de a nő szemei megdöbbentően kékek voltak. Ez
volt tehát az a nő, akit évszázadokig keresett. Számtalanszor
halhatott meg és születhetett újjá. Ő a lelke másik felének
őrzője. És egyszerűen csodaszép.
– Köszönöm, Lasia – nyújtott neki kezet az egyik férfi –,
nagyra értékelem, hogy szakítottál rám időt.
Adalasia apró, fehér fogait kivillantva rámosolygott és
megrázta a kezét. Abban a pillanatban, ahogy a lány keze az
idegenéhez ért, Sandu alig tudta visszatartani magában a
késztetést, hogy egyetlen ugrással átszelje a köztük lévő
távolságot, és kitépje a férfi gerincét. A torkából feltörni akaró
morgás megdöbbentette. Soha életében nem reagált ilyen
zsigeri módon semmire.
Vett egy mély lélegzetet és megpróbálta kifújni magából azt
a mélyről jövő, primitív reakciót, ősi dühöt, ami hideg volt,
akár a jég, és forró, mint egy tomboló vulkán. Állatias. Abból a
fajta sötétségből származott, mint ami csata közben ölelte
körül. Nem engedhette, hogy ez most itt megtörténjen. A lány
előtt nem. Ő egy ősi. Mindig ura a helyzetnek, túl erős ahhoz,
hogy ne legyen az. Kifújt egy újabb adag levegőt, hogy
lecsillapítsa a gyilkolási vágyat, és rákényszerítse a testében
lapulva megfeszülő erőt, hogy az éles agyaraival együtt
visszahúzódjon.
– Ez csak természetes, Adolf. Bármikor.
Lágy volt a hangja. Akár a zene, áthatolt a bőrén, a
csontjain, de még mélyebbre ment, át a szívén, hogy célba
jusson a koromfekete, csupa rongy, sebhelyekkel teli lelkén.
Szinte érezte, hogyan művel csodát életpárja hangja, hogyan
szövi össze egésszé azt a foszlányokra szakadt torzképet. Most
volt életében a legsebezhetőbb, nem látott rendesen, és
közben a helyzet könnyen halálossá válhatott. Egy ismeretlen
férfi érinti az életpárját. Ellenségek vannak a közelben.
Emberek, de mégis ellenségek.
– Már annyiszor vettük hasznát az útmutatásodnak, Lasia.
El sem tudom képzelni, mihez kezdenénk nélküled – mondta
a másik férfi, és átkarolta az első vállát.
A gyilkolás iránti vágy lassan alábbhagyott Sanduban,
amikor felismerte, hogy a két férfi nyilvánvalóan egy pár.
Ismét kifújta a levegőt, még most sem tért teljesen magához
abból a borzalmas legelső reakcióból, ami akkora erővel tört
fel belőle, és amit annyi ismeretlen érzelem követett,
amennyivel még sosem kellett megbirkóznia. Féltékenység?
Ez vajon olyan érzelem, amit érez egy tisztességes Kárpáti?
Egy kissé megalázó volt rágondolnia, hogy ilyesmit élhet át.
Mozdulatlanul állt és csak lélegzett, hagyta, hogy a levegő
átjárja a tüdejét, és várta, hogy a borzalmas, nem kívánt
érzések végre magukba roskadjanak, és újra racionálisan
tudjon gondolkodni.
Megengedte magának azt a luxust, hogy magába szívja a
lány látványát, míg a két férfi elbúcsúzott, lement a lépcsőn,
majd távozott. Azonnal kizárta a lehetőségét, hogy valaki más
beléphessen Adalasia boltjába, egyszerűen elállta a legalsó
lépcsőfokot. Hatalmas testét senki sem tudta volna
megkerülni. Hallotta felszisszenni a lányt, amikor
összekapcsolódott a tekintetük.
– Adalasia – mondta szándékosan a lehető
leggyengédebben a nevét –, Sandu Berdardi vagyok –
mutatkozott be udvariasan.
A lány tekintete végigsiklott széles vállain, magas,
félelmetes alakján, sötét szemein, kemény vonásain.
– Adalasia Ravasio. Hogyan találtál meg? – Mivel Sandu
olyan személyiség volt, hogy a legapróbb részleteket is
megfigyelte, így azonnal feltűnt neki, hogy a lány hangja
megremeg. Figyelmen kívül hagyta a kérdést és közelebb
ment egy lépéssel. Ezzel már majdnem a lány mellé ért. Még
egy lépés, és ugyanazon a lépcsőfokon állnak. A nő nem
engedett utat neki.
– Nem lehetsz itt – suttogta sietve –, el kell menned! –
Halkan, hadarva beszélt, és közben a fejét is lehajtotta,
mintha attól félne, hogy valakik meghallják, vagy leolvassák a
szájáról a szavait.
A férfi a cégnév felé intett az ajtó fölött. – Az
útmutatásodért jöttem. – Tett egy újabb lépést felfelé, és ezzel
rákényszerítette a nőt, hogy visszahátráljon a keskeny
teraszra.
– Már olvastam a kártyáidat. Veszély van mindenfelé
körülötted. Menned kell, Sandu, amíg még tudsz!
Gondolhatod azt, hogy ez az egész csak hülyeség, hiszen
kártyát olvasok, de hidd el, nem tévedek. Menned kell!
Fellépett mellé a verandára. Hosszú, sötét, olívaszínű
szoknyát viselt, ami puha fodrokban omlott a bokájáig.
Ingválla nagyon modern volt, sokkal inkább, mint ahogyan
azt Sandu helyeselte volna, mert most, hogy közelebbről látta,
észrevette, hogy a világosabb, olajbogyó színű felső kirajzolja
a lány melleit. A két kebel közti völgyet csipkebetét hivatott
elkendőzni, de éppen ellenkező hatást ért el, csak felhívta a
figyelmet a gömbölyded idomokra, felkeltette a felfedezési
vágyát.
Nagyon gyengéden a lány lapos hasára fektette a tenyerét,
és óvatosan belül tolta a nyitott ajtón. – Aggódsz a három férfi
és a nő miatt, akik a túloldalról figyelnek téged? – Ő is
belépett, majd hátranyúlt és egy határozott mozdulattal
magukra csukta az ajtót.
Adalasia sóhajtott egy nagyot, megkerülte a férfit és
átfordította az ajtón az táblát órástól, mire az ismét elkezdte
visszafelé számolni a perceket, míg az újabb „olvasás” tart. –
Makacs ember vagy.
– Az lesz a legjobb, ha tudomásul veszed, hogy nem áll
szándékomban magadra hagyni téged. Ha elhagyom ezt a
helyet, te is velem jössz.
Halk hangon adta elő a mondókáját, így első blikkre
valószínűleg nem mehetett át, mert Adalasia letelepedett az
asztal előtti székre, mielőtt lézerélesre összeszűkülő
szemekkel felkapta volna a fejét.
– Elnézést? Mit mondtál?
Leült szemben vele. – Hallottad, mit mondtam, és ne tégy
úgy, mintha meglepődnél. Már olvastad a kártyákat.
Legalábbis azt mondtad, hogy olvastad. Gondolom azért volt
az a sok tétovázás, mert nem tetszett, amit kettőnkkel
kapcsolatban láttál.
Édes, nagyon vonzó pír jelent meg Adalasia nyakán és
felkúszott az arcára. – Lehetséges, hogy valóban láttam olyan
dolgokat a kártyáidban, amikről azt hittem, hogy engem is
érintenek. Soha nem álltam ilyen pszichés kapcsolatban
senkivel az anyám kivételével, főleg nem ilyen erőteljes
kapcsolatban. Mámorító volt. Hatalmas érzés. Néha nagyon
egyedül érzem magam, még akkor is, ha tömeg vesz körbe, és
ezt a kapcsolatot egy váratlan ajándéknak éreztem. Tavaly
vesztettem el édesanyámat, és nagyon nehezen viselem. –
Megvonta a vállát, igyekezett lezsernek tűnni. – Ennyi volt az
egész. Elkezdtem olvasni neked, ami meglehetősen könnyű
volt, mivel ez egy távolvasás volt, amiről nem is tudtál.
Sandu ugyanolyan ügyesen olvasott az emberekből, mint
Adalasia a kártyából. A lány hazudott. Kissé remegett a keze,
ahogy áthúzta tenyerét a pakli fölött, de volt ott valami más is,
valamiféle szeretetteljesség abban, ahogy megérintette a
kártyákat.
 – Édesanyád is ebből a pakliból olvasott?
Adalasia bólintott. – Igen. Ezt a paklit nemzedékek óta
adják anyák a lányuknak, de anyám szerint egyesek többet
látnak, mint mások. Ez lehet áldás, de lehet átok is.
Sandunak azonnal az az érzése támadt, hogy a lány sokkal
többet olvas ki a kártyákból, mint az anyja. Az ujjai hosszúak
és karcsúak voltak. Igazi nőies kezek. Nem valami szélhámos
jós. Valós pszichés ajándéka van. Veleszületett tehetség, ami
rendkívül erős. Érezte, amint Adalasia megérintette a
kártyákat. Szinte mintha életre keltek volna.
Szinte vonakodva tolta oda neki a paklit az asztallapon. –
Keverj!
Érte nyúlt, hogy felemelje, de mintha ezer apró tű szúrt
volna a kezébe, mintha maguk a kártyák próbálnának bejutni
a bőre alá. Visszahúzta a kezét, és a nőre nézett. Valójában
nem érintette meg a lapokat, mégis tudta, hogy hatalom rejlik
bennük. Hatalom, ami megpróbál behatolni a bőre alá. –
Keverd meg, és vesd ki nekem!
A lány homloka ráncba szaladt. – Mi a baj?
– A paklinak nagy ereje van. Nekem is. A két erő érzi
egymást, és talán fenyegetésnek vélik a másikat. –
Figyelmesen nézte a lány arcát.
A hatalmas szemek kékje elsötétedett. Lenézett a lapokra
az asztalon. – Szabad? – Anélkül, hogy megvárta volna a
választ, jobb kezét a férfi bal tenyere alá csúsztatta, bal
tenyerét pedig a jobb kézhátára helyezte. – Tedd a kezed a
lehető legközelebb a paklihoz anélkül, hogy hozzáérnél!
Sandu tette, amit kért. Érezte, hogy a tűk ugyanazzal az
erőhullámmal megpróbálnak eljutni a csontjaihoz, a
szerveihez. A bensőjébe. És nyilvánvalóan a nő is érezte.
 Elhúzta a kezeit Sandutól, tekintetét a férfira emelte. –
Soha nem fordult még velem elő ilyesmi, amióta csak olvasok
az embereknek. Ki vagy te?
– Tudod, hogy ki vagyok. A kártyák már korábban elárulták
neked, amikor kivetetted őket. Az én utamról kérdeztél, de a
válaszból rájöttél, hogy a közös utunkról van szó, ugye? –
Nem kérdezte meg, miért ismerték fel a kártyák. Mert
felismerték, ezt biztosan tudta. Megkérdezhetné. De még nem
most.
A lány arcán átfutott egy apró grimasz. – Nos, valóban, de
ezt már elmagyaráztam. Valószínűleg véletlenül kevertem bele
magam az olvasásba, mert pszichésen kapcsolódtam hozzád.
Soha senki mással nem csináltam még ilyet. Természetes,
hogy elhibáztam. – Megkeverte a kártyákat és kirakta őket,
majd végigsimított rajtuk a tenyerével. Megrázta a fejét,
összeszedte és újra megkeverte őket.
– Mindig ugyanaz jön ki. Együtt vezet tovább az utunk –
jelentette ki magabiztosan Sandu.
– Nem – tagadott makacsul a lány, és kirakott egy újabb
mintázatot.
 A mágus
– Tudod, kik azok az emberek,
és miért figyelnek téged? – Sandu a
lány kezét nézte, ahogyan egy újabb
mintázatba vetette ki a kártyákat az
asztalra.
– Nem. Bárcsak tudnám, de csak
azt vettem észre, hogy figyelnek. Az első, aki idejött, az az
idősebb úr volt. Azt mondta, hogy olvastatni akar. – Adalasia
felpillantott rá a szempillái alól. – Abban a pillanatban
tudtam, hogy nem stimmel vele valami, hogy belépett az
üzletbe. Egész délelőtt nyugtalanságot éreztem, még kártyát is
vetettem, kétszer. És mindkétszer veszélyre figyelmeztetett.
A lány fogai az alsóajkába mélyedtek, mintha próbálná
eldönteni, hogy mondjon-e még valamit, vagy sem. Ez a nő
bent járt a fejében. Félelmetesen erős kapcsolat kötötte össze
őket azon a pszichés kapcsolaton keresztül, de ennél volt egy
még erősebb is, amiről a lány nem is tudott. Az, hogy ő az
életpárja. Egyazon lelken osztoztak. Adalasia nem akart
megbízni benne, mert túl sok dolog volt Sanduban, ami
megrémítette. Úgy nézett ki, mint egy ragadozó. Még a kártyái
is veszélyesnek ítélték, ráadásul nem is egészen emberinek. A
férfi máris valami tulajdonjogféle igényt támasztott iránta,
amit a lány nem értett, de érzett. Mindeközben pedig a
kettejük kapcsolata végig erős maradt, és ő egyedül maradt a
félelmeivel.
– Édesanyám mesélte nem sokkal a halála előtt, hogy egy
férfi bejött a boltba egy olvasásra. Ő is hasonló figyelmeztetést
kapott a kártyáktól, mint én, mielőtt az az ember bejött.
Ugyanazt a férfit írta le, és a tarot ugyanúgy reagált rá.
– Reagáltak rá a kártyák? Úgy, mint rám?
Adalasia megcsóválta a fejét. – Nem, semmi olyasmi nem
történt. Amikor valaki megkeveri a kártyát, és legyező alakban
széthúzza, vagy mi rakjuk ki őket olvasásra, az nagyon sok
mindent elárul adott személyről. Megtudunk róluk dolgokat.
A férfi Mr. Castellónak nevezte magát. Anyám olvasott neki a
kártyából, de kihagyott bizonyos dolgokat, ahogyan én is,
amikor hozzám jött el. Amikor elmondta nekem, hogy nem
közölte vele a teljes vetést, azt mondta, azért, mert félt. A
kártyák ugyanis azt árulták el neki, hogy a férfi azért jött, hogy
megölje őt.
Úgy tűnt, Adalasia ismét össze akarja húzni a kivetett
kártyákat, de Sandu a kézfejére tette a tenyerét, és gyengéden
megállította. A lány elhúzta, és ökölbe szorította a kezét.
– Megint nem tetszik, amit látsz. Azt mondják a kártyák,
hogy azért vagyok itt, hogy ártsak neked?
A nő megrázta a fejét.
– Adalasia. – Az ajtón lógó kicsi óra meglepő hangerővel
tartott számon minden egyes múló másodpercet. Végül a lány
felnézett Sandura. – Képtelen lennék bántani téged. Viszont
meg tudlak védeni. És meg is foglak védeni bárkitől, aki
bántani akar.
– Nem keresek kapcsolatot.
– Hát ennek végtelenül örülök – mosolygott rá halványan
Sandu. – Mivel nem sok kedvem van hozzá, hogy
hajnalonként pisztolyt kelljen választanom, hogy
harcolhassak érted, vagy valami hasonló ódivatú dolgot, de ez
maradjon kettőnk között!
Hasonló halovány mosolyt kapott válaszként. – A hajnali
pisztolypárbaj?
– Láttam is a megfelelő pisztolypárt a táskájával együtt az
egyik polcon. Azok valódiak, ugye?
– Ebben a boltban szinte minden eredeti.
– Beleértve a tarot kártyát is. Azt mondtad, hogy anyáról
lányára száll már néhány generáció óta.
Adalasia bólintott, és kinézett a boltja ablakán. – Így van.
– Próbálták már valaha megszerezni tőled? Nem rabolták
ki a családodat?
– Az anyámat egy betörés során ölték meg. – A hangja
egészen elhalkult, mintha alig tudna beszélni róla.
Sandu szerette volna megnyugtatni, de ellenállt a
könnyebbik útnak, hogy a képességét használja. A lánynak
szüksége volt arra, hogy mindent a maga módján, beavatkozás
nélkül mondjon el neki, még ha ez nagyon nehéz volt is a
számára. Minél több időt töltött el Adalasia társaságában – és
a gondolataiban –, annál könnyebben olvasott a
karakterében. Független természet volt. Önállóan
gondolkodott és saját döntéseket hozott. Nem szerette volna,
ha a férfi hirtelen betolakszik az életébe és átveszi az
irányítást.
– Elvittek pár dolgot, de a tarot kártyáit nem. Vannak
régiségek, amik nagyon sokat érnek, mint például az a pár
pisztoly, amit te is észrevettél, de azokat itt hagyták.
Készpénzt vittek el és két díszes kést. Semmi mást. Még
ékszereket sem. A rendőrség szerint megzavarhatták a
gyilkosokat.
– De te ezt nem hiszed el.
 A lány ismét megrázta a fejét. – Nem. Azt hiszem ő volt az.
Mr. Castello és a barátai. Nem tudom, mit akar, de köze lehet
a kártyákhoz. – Egyenesen belenézett Sandu szemébe. – Egy
kicsit amiatt is aggódom, hogy talán van valami köze hozzád
is, és ahhoz az utazáshoz, amire állítólag együtt indulunk.
Próbáltalak figyelmeztetni, hogy maradj távol tőlem. – Egy kis
grimaszra húzta az orrát. – De nem vagy túl figyelmes
hallgatóság.
– Nem mondtál el mindent abból, amit a kártyák mutattak.
Már kétszer összesöpörted, újrakeverted és kivetetted más
formában, anélkül, hogy csak egyszer is hangosan olvastál
volna belőle nekem. Nem tetszik, amit látsz.
Adalasia még az eddiginél is nyugtalanabbá vált. – Nagyon
régi családból származol, Sandu. Nagyon-nagyon régiből. A
vérvonalad idősebb, mint az enyém. Sokkal idősebb.
Nem mondta el neki, hogy ő maga annyira idős. Nem volt
ott semmiféle újjászületés, vagy családi öröklődés. Lehet,
hogy a lány ezt pontosan látta is a kártyáiban, csak éppen nem
hitte el nekik. Sandu egyszerűen csak bólintott. – Nincsenek
emlékeim sem a családomról, sem a gyerekkoromról.
Az eleven kék szemek megenyhültek az együttérzéstől. –
Borzalmas lehet.
Megvonta a vállát. – Már megszoktam. – Fürkészőn
tanulmányozta a lány arcát. – Miért félsz tőlem annyira, hogy
ezt a félelmet átadod a kártyáidnak is?
A lány kopogni kezdett az ujjaival a kivetett kártyák mellett
az asztalon. – A tűszúrások érzete? Gondolod, hogy a
félelmem okozta?
Sandu tétovázott, jól tudta, hogy ennél többről van szó. Az
ember nem hazudhat az életpárjának. De egy részigazság is
megteszi. – Az csak egy erő válasza volt egy másik erőre. A
kártyák kifejezetten rád vannak hangolva, bár engem is
felismernek, nem igaz? Érzem, hogy elfogadnának a
társadnak, de te félsz tőlem. És mivel te félsz tőlem, ők is
félnek. – Megtartotta halknak a hangját. Szelídnek. Nem
tetszett neki, hogy háttal van az ablaknak. A lány állandóan
odakapta a tekintetét, mintha az ellenséget látná közeledni. A
vadász riasztórendszere most határozottan felbődült.
A lány felemelte az állát. – Nem félek tőled. Inkább attól az
úttól félek, amihez kötve vagyunk mindketten, most, hogy
megérkeztél. – Újra összehúzta a kártyákat, óvatos
mozdulattal egy kifakult bársonyerszénybe csúsztatta a paklit,
majd felállt. – És most mennünk kell. Gyorsan! Gyere velem!
– Odanyújtotta a kezét a férfinak.
Sandu tartózkodott attól, hogy elmosolyodjon. Életpárja
teljesen komolyan abba a csinos fejébe vette, hogy nem csak
hogy parancsolgat neki, de meg is védi. A férfi a tenyerébe
zárta a hosszú ujjakat, és engedelmesen követte a lányt,
gondosan ügyelve rá, hogy nagy teste folyamatosan közte és
az üzlet bejárata és ablakai között legyen. A nőjének rengeteg
mesélnivalója lesz. De egyelőre nem akarta felfedni a titkait,
Sandu pedig nem akarta elrabolni őket tőle, pedig elég
könnyen megtehette volna, ha a nő továbbra is kitart amellett,
hogy nem hajlandó megosztani vele részleteket. De Sandu a
bizalmát akarta. A bizalmat pedig ki kell érdemelni.
Adalasia fürgén kanyargott az antikvárium súlyos polcai
között, majd kinyitott egy díszes ajtót, ami a hátsó szobába
vezetett. Magabiztosság volt a lépteiben. Abban a pillanatban,
ahogy Sandu becsukta maga után az ajtót, felgyorsította a
tempót, és a rohanni kezdett a kifelé vezető ajtó irányába.
– Várj! – kapta el a derekát Sandu, hogy megállítsa – Van
odakint valaki. Számítottak rá, hogy menekülni fogsz. –
Félretolta a fal mellé a lányt, míg a csukott ajtón át
hallgatózott, és a sikátort fürkészte. – Egy férfi áll a lépcső
mellett. Maradj mögöttem, Adalasia!
A nő lehajolt, felkapta a szoknyája alját, felfedve ezzel apró,
puha csizmáját és jókora darabot formás lábainak csupasz
bőréből. Feljebb, a combján bőrszíjat viselt. Halálosan élesnek
tűnő tőrt húzott ki a szíjra függesztett hüvelyéből, és
befordította a tenyerében a csuklója takarásába. – Menj! –
suttogta, és visszapillantott az üzletbe vezető ajtóra.
Sandu elmosódó sebességgel nyitotta ki az ajtót, és vetette
rá magát a férfira, aki arra várt, hogy Adalasia felbukkanjon.
A lesben álló fegyvert tartott a kezében. Valahol harmincöt és
negyven év között lehetett az életkora. Olívaszínű bőrével
jóképű férfi volt, sötét hajjal és szemekkel. Sandu kiolvasta a
szándékát a fejéből. Nem megölni akarta Adalasiát, hanem
elrabolni valamilyen célból. Sandunak azonban adott
pillanatban nem volt ideje több információt előrángatni az
elméjéből.
Keményen megütötte a férfit, és csak a legutolsó
pillanatban jutott eszébe, hogy csupán egy embernyi erőt
használjon. Egy erős embernyit. Egy nagyon erős embernyit.
Az ütéssel egy időben a fegyverért nyúlt, könnyedén elvette a
támadótól, megfordult és újra megmarkolta Adalasia kezét,
míg a férfi lerogyott a földre. A lány tompa kis kiáltással lépett
félre az elzuhanó test elől. A férfi nyögött és vonaglott.
Megpróbált talpra emelkedni, de visszaesett.
Adalasia újra átvette a vezető szerepét, végigfutott a
sikátoron, befordult jó néhány sarkon, hol jobbra, hol balra,
míg végül visszatért az üzlethez. Sandu a nyomában maradt.
– Hová mész?
– Haza kell mennem.
Még csak ki sem fulladt, ami azt bizonyította, hogy jó
formában van.
 A lakás az antikvárium fölött volt. Sandu úgy gondolta,
hogy ott lakik. Amikor Adalasia elkapott egy létrát és fürgén
felkapaszkodott rajta a tetőre, már biztos volt benne, hogy
igaza van. Követte őt felfelé.
– Tisztában vagy vele, hogy fenn is keresni fognak?
A lány gyors pillantást vetett rá hátra, a válla fölött, míg
átrohant a tetőgerincen mélyen előrehajolva, a lehető
legkisebbre összehúzva magát. Sandu a biztonság kedvéért
álcázta magukat és tompította a lépteik neszét is.
– Nem maradok ott. De van néhány dolog, amit magamhoz
kell vennem, mielőtt elmegyek.
Magabiztosak voltak a léptei, nem először járta be ezt az
utat. Nagyon sötét volt az éjszaka. A kis darab Hold nem sok
fény terített a lábuk elé a lány mégis ügyesen elkerült két nagy
ventilátort, és lassítás nélkül is pontosan tudta, mikor kell
elrugaszkodnia, hogy egyik épületről a másikra lendüljön.
Adalasia egyértelműen gyakorolt. Pontosan egy ilyen
eseményre.
Egy tetőablakhoz érve lekuporodott, és belesett. Sandu
föléje tornyosult. – Ha megengeded… – mondta, és félretolta
a nőt. Nem kérte az engedélyét, de jobbnak látta, ha az általa
adott parancsokat is a minimálisra korlátozza, és azt is úgy
tálalja, mintha nem is parancsok lennének. A saját világában
mindig engedelmeskedtek neki. Adalasia nem tűnt
engedelmes típusnak.
– Ugye tudod, hogy még mindig kapcsolatban vagyunk? Az
én elmém és a te elméd. Kapok el olykor apró részleteket a
gondolataidból – tájékoztatta a lány. Úgy tűnt, szórakoztatja a
dolog. – Te határozottan parancsolgató típus vagy. Ezt rögtön
észrevettem.
A forróság olyan gonoszul kapta el Sandu gyomrát, mintha
ökölbe szorították volna. Ugyanakkor a semmi mélységéből
nevetés kútja tört fel benne. Már el is felejtette a nevetést. Az
igazit. Amitől öröm és boldogság járja át a testét. Az életpárja.
Sandu azon kapta magát, hogy mosolyogva néz le a lányra.
Adalasia lélegzete elakadt. A szemei elsötétültek.
Rágrimaszolt a férfira. – Csak folytasd! Bármit is akartál
csinálni.
– Megnézem vár-e valaki odabenn. – Gyorsan átvizsgálta a
lakást kiterjesztett érzékeivel. Üresnek találta. – Bemehetünk
– mondta.
A lány nem kérdezte meg, honnan tudja. Erre majd csak
később kerül sor. Ahogyan arra is, hogy magáénak követelje a
nőt. Még hajnal előtt. Szüksége volt a testvéreire, hogy
segítsenek neki megvédeni Adalasiát a nap folyamán. Neki a
földbe kell mennie, és a lány sebezhető lenne a támadásokkal
szemben.
Adalasia egy hátsó ajtóhoz sietett, beütött egy kódot a
súlyos vasajtó melletti kis dobozon, mire a zár kattant, és ő
belépett. Sandu közvetlenül mögötte maradt. A lány nem
vesztegette az időt. Felrohant a hálószobájába, félretolta az
ágyat, és kirántott egy táskát a padlódeszkák között található
rekeszből.
– Át kell öltöznöm.
Sandu nem igazán értette, miért lökdösi ki a lány a
hálószobából, de besétált a tágas nappaliba, ahol több
kényelmesnek tűnő szék is állt. A helyiség tágasnak tűnt, nem
volt fizikailag elválasztva sem a konyhától, sem az étkezőtől.
Tisztának látszott, melegnek és barátságosnak. Valahogy a
berendezés is antiknak tűnt, mintha régi dolgokat
korszerűsítettek volna a modern kor igényeihez.
Sandu kinyúlt négy testvéréért, akik szintén a kolostorba
zárták be magukat, amikor már túl veszélyessé váltak ahhoz,
hogy kinn maradjanak a világban. Volt, aki évszázadokig
maradt, mások csak jöttek és mentek. Sanduhoz hasonlóan ők
is azért jöttek az Egyesült Államokba, hogy segítsenek egyik
társuknak.
– „Benedek, szükségem van rád. Megtaláltam az
életpárom, és van egy kis gond.” – A kolostorbeliek
csatornáját használta, amit nem ért el a többi Kárpáti.
Benedek Kovacot ádáz harcosként tartották nyilván. Mint a
legtöbb ősi, nagydarab férfi volt, brutális és kegyetlen, ha
kellett, éjfekete szeme volt, és szintén feketén hullámzó haja.
De vad, ragadozó természete egy hihetetlen művészt is takart.
– „Hol találkozzunk?”
Sandu megadta neki. És máris nyúlt a következő testvérért,
Petruért. – „Szükségem van rád! Megtaláltam az életpárom,
és van némi gond. Hajlandó lennél találkozni velünk a
barlangoknál, ha lehetséges?”
Petru Cioban azok közé tartozott, akiket egy csatában bárki
a maga oldalán szeretett volna látni. Szokatlan, higanyszín
szemei ezüst benyomását keltették. Néha mintha vihar
telepedett volna rá, és az ezüst elsötétült, de mindig
higanyszerű maradt, és képtelenség volt félrenézni, ha valakit
meg akart babonázni. A haja ugyanilyen szokatlan volt.
Ezüstfehér, akár a szeme, sűrűn és hosszan lógott le a hátára
szoros fonatokba fogva, hogy kordában tartsa.
Petru azzal tűnt ki az ősiek közül, hogy remekül értett a
stratégiához, elképesztően ötletes dolgokat eszelt ki az
ellenség legyőzésére. Bármilyen fegyverrel képes volt harcolni,
és mindegyikkel nagyon gyors volt.
– „Ott leszek” – egyezett bele habozás nélkül.
Sandu nagyon hálás volt, mégsem lepte meg a testvérek
azonnali, pozitív válasza. Egy életpár az szent. Egy ősi
életpárja még annál is szentebb. Mindegyikük a hátába vésve
hordozta esküjét. A világ elől talán elrejtették, az mégis ott
volt, a bőrükbe vésve, egy eskü, amit az életpárjuknak tettek,
hogy erősek maradnak érte bármi áron, bármennyi időbe is
kerül megtalálni őt.
– „Nicu, a segítségedet kérem! Megtaláltam az életpárom,
és bajban vagyunk. Nem tudom, hová vezet a küldetésünk,
de olyan testvéreket keresek, akik hajlandóak lennének
elkísérni bennünket. Ha velünk tudsz jönni, találkozzunk a
barlangoknál!”
Nicu Dalca sok mestervámpírral küzdött meg az
évszázadok során, kontinenseken át üldözte őket. Gyerekkori
barátait kellett megölnie, akik átváltoztak. Ő mégis
ragaszkodott a becsületéhez, hű maradt az esküjéhez. Hol
bement a kolostorba némi pihenőre, hol kiment, hogy ismét
az életpárja keresésére induljon, amikor a hívás megint túl
erőssé vált.
Szikárabb volt, mint a többi Kárpáti, de színizom. Komor
arcú, szürke szemű, hosszú, fekete hajú, a bal halántékán és a
szemén egy sebhely húzódott végig. Villámgyors volt a
harcban. És volt benne valami, amit még az állatok is
érzékeltek. A legtöbb Kárpáti vadász elől menekült minden
állat, hiszen felismerték, hogy ők is ragadozók, de Nicura
egészen másképp reagáltak. Őrizték, kémkedtek neki még a
legvadabbak is.
– „Megyek.”
Nicu valahonnan a távolból válaszolt. Ez nem lepte meg
Sandut. Nicu éppolyan nyughatatlan volt, mint ő maga. Egyre
jobban eltávolodott a Kárpátiak birtokától. Sandu eléggé
biztos volt benne, hogy szívesen fogadta a veszélyes utazás és
egy életpár védelmének lehetőségét.
Afanasiv Belan volt a legkiszámíthatatlanabb testvér, ha a
vámpírok elleni harcról volt szó. Kegyetlen, brutális stratéga,
jól ért a mágiához, ráadásul nagyon intelligens. A legtöbb
mestervámpír eszén képes túljárni, ha akar. De néha
egyszerűen csak a szemtől-szembeni harcot választotta,
üvöltve tombolt az égen, mintha halálvágya lenne. Talán az is
volt.
A testvérek Sivnek szólították, szinte sosem használták a
hosszabb keresztnevét. A szemei lenyűgözően mély kékes-zöld
árnyalatban játszottak. A haja szőke volt, és az ősiek nagyon
veszélyesnek tartották. Sandu testvérének nevezte és tudta,
remek kísérő lenne az oldalán, ha ez az út valóban olyan
veszélyes lesz, ahogyan azt életpárja kártyái mutatják.
– „Siv, megtaláltam az életpárom, de adódott némi
probléma. Talán hosszú útra indulunk. Ha úgy döntesz, hogy
velünk tartasz, találkozunk veled és még néhány testvérrel a
barlangoknál.”
– „Megjegyezném, hogy úgy tűnik, az mindig bajjal jár,
ha életpárra talál valamelyikünk. Ott leszek.”
Sandu azon kapta magát, hogy mosolyog. Sivnek igaza van.
Eddig valahány testvér életpárra talált, mind bajba kerültek.
És volt egy erős sejtése, hogy a szomszéd hálószobában túl
sokáig matató gyönyörű nő fogja a legnagyobb bajt hozni az
összes közül. Vagyis az ő életpárja. És ezt az idők végezetéig
hallgathatja majd a többiektől.
– Még mindig hallom a gondolataidat – tisztázta Adalasia,
amikor kijött a hálószobájából, kezében a táskával. A másik
kezét felemelte a hajához, mintha azzal, hogy hátrébb tolja az
arcából az ujjaival azt a szertelen, vad zuhatagot, rendbe is
tudná szedni. Végül nagy nehezen fonatba tekerte a
selyemfolyamot, de rengeteg szál szökött ki belőle. –
Borzasztó véleményed van rólam.
Sandu rávillantott egy mosolyt. Lélegzetelállító volt
kócosan is. Sőt, a haja vad összevisszaságától csak még
jobban. Réginek tűnő farmert viselt, amit olyan régóta
viselhetett már, hogy egészen kifehéredett a mosásban. Úgy
simult rá, akár a kesztyű, mégis úgy tűnt, hogy hagyja
mozogni. Lezser kabátja alá egyszerű pulóvert vett. A kabát
belseje telis-tele volt hurkokkal, cipzárakkal. Sandu tudta,
hogy ezekben a hurkokban, cipzáras zsebekben fegyverek
vannak, valamint olyan tárgyak, amiket Adalasia értékesnek
tart. A csizma ugyanaz maradt rajta, amit a szoknyához is
viselt.
– Készen vagy?
Adalasia bólintott. – Van egy helyed, ahová mehetünk?
– Menjünk ki hátul a tetőre! Majd onnan elviszlek. Eddig
megbíztál bennem – mutatott Sandu a hátsó ajtóra. Bár úgy
tett, mintha Adalasia öltözködése és a fürdőszoba használata
nagyon sok időt vett volna igénybe, nem került az egész öt
percbe sem.
A lány fürgén végigsietett a lakáson a hátsó ajtóig, és ott
önként félreállt, hogy a férfi átvizsgálhassa a külső
környezetet, nem vár-e rájuk odakinn valaki. Amikor Sandu
jelzett, hogy biztonságos, kilépett és bezárta maguk után az
ajtót, míg a férfi álcázta a jelenlétüket.
– A karomba foglak venni. Más módon kell távoznunk.
Kényelmetlen lehet, ha úgy döntesz, hogy nyitva hagyod a
szemed. De velem biztonságban leszel, meg kell bíznod
bennem. – Nem várta meg a lány beleegyezését. Egyszerűen
lehajolt, egyik karját a térdhajlata, másikat pedig a háta mögé
csúsztatta, felemelte és a mellkasához szorította. – Tedd a
táskádat az öledbe, a karjaidat meg a nyakam köré! Az arcodat
csukott szemmel odaszoríthatod a mellkasomhoz.
Most először érzett ténylegesen félelmet a lány felől. Eddig
is ideges volt, de ez valódi félelemre váltott. Képtelen volt
uralkodni magán, hogy ne kezdjen küzdeni a férfi ellen. –
Mondd el, mit fogsz csinálni! Az segít nekem.
 – A levegőben fogunk utazni – közölte tényszerűen. A nő
megmerevedett, Sandu tarkóján összefonódó ujjai
megfeszültek. – Nézz rám, Adalasia!
Volt benne akkora kurázsi. Belenézett a férfi szemébe. – Mi
vagy te?
– A kártyák figyelmeztettek, hogy vannak bizonyos
képességeim. És ez így is van. Nem félsz annyira, mint
kellene. Hallottál már valahol a hozzám hasonlókról.
– De te nem vagy valódi. Soha nem lenne szabad
valóságossá lenned.
– A karjaimban tartalak. Ez elég valódi?
– Igen – egyezett bele kissé bizonytalanul. – De ha a
levegőbe tudsz emelkedni, mint… Ha ezt meg tudod tenni, és
valódi vagy, akkor a többi dolog, amiről olvastam, a legenda, a
vér, a föld, mind igazak? – a hangja alig hallható suttogássá
halkult. Egy hajszál választotta el attól, hogy menekülni
próbáljon. Harcolni.
Valaki leírta valahol a Kárpátiakat? De nem, írásos
feljegyzés nem létezhetett. Ennek így is kellett maradnia, ha
túl akarnak élni. A létezésüknek titokban kellett maradnia. A
Kárpátiakra nem egyszer a vámpírokkal együtt vadásztak, míg
végül olyan kevesen maradtak, hogy majdnem kihaltak. Az
sem segített túl sokat, hogy más fajok is háborút indítottak,
hogy kipusztítsák őket.
– Egyszerre egy krízishelyzettel foglalkozzunk. Te hiszel a
tarot kártyáidban. És a kártya azt mondja, hogy együtt kell
megtennünk egy utat, ewal emninumam. – Nem tudta
visszatartani a hangjából a simogatást. A legkevésbé sem
akarta megijeszteni bátor asszonyát. – Azt hittem, hogy ezt
már kiderítettük. Képtelen lennék bántani téged. Ez
lehetetlen. És azt sem hagyom, hogy valaki más bántson.
Gondolj rám úgy, mint őrződre.
 – Mit jelent az ewal emninumam?
A férfi lemosolygott rá. – Édes istennő. És most csukd be a
szemed!
Adalasia odaszorította az arcát a mellkasához, és lehunyta a
szemét. Sandu nem tétovázott, felemelkedett az éjszakai
égboltra. Szívesen megosztotta volna a lánnyal a látványt,
amint elhagyják a várost. A város fényei ugyanis elfojtják a
csillagok és a Hold valós szépségét.
– „Az összes elem keveréke vagy. Föld. Tűz Víz. Levegő” –
suttogta bele a fejébe az életpárja. – „Egy mágusnak azért
van nagy hatalma, mert megérti a fent és a lent valós
jelentését. Te is megérted, ugye?”
Kárpáti volt. Az őselemek alkották. A Földből származott.
Az hívta, énekelt neki, gyógyította, ha megsebesült.
Gondoskodott róla, amikor a karjaiban keresett vigaszt. –
„Igen” – felelte a kérdésre.
– „Képes vagy elementáris kötésre is.”
Érezte, hogy ezt a lány nem nagyon érti. – „A kártyáid
mondták, ugye? Én több vagyok, mint a te mágusod,
Adalasia. Sokkal több.”
Megmozdult a karjaiban. Finoman. Nem emelte ugyan fel a
fejét a mellkasáról, de úgy moccant, mintha igyekezne
távolságot csempészni kettejük teste közé.
– „Nem tagadtad, hogy magadhoz tudsz kötni.” – Valódi
félelem volt a fejében.
– „Nem is tetted fel ezt a kérdést. Azt állítottad, hogy képes
vagyok elementáris kötésekre. Én pedig visszakérdeztem,
hogy a kártyáid mondták-e ezt. És még nem válaszoltál.” –
Elterelte a figyelmét, mert érezte, hogy a nő egyre jobban
elkomorul.
– „A mágus lapja mindig kijött, akárhányszor vetettem
kártyát magamnak, vagy neked, nem véletlenül említettem
az imént. Itt most csak a szavakkal zsonglőrködünk, Sandu.
Magadhoz tudsz kötni valamiféleképpen?”
– „Erre a kérdésre már tudod a választ, Adalasia,
másképp nem próbálnád halálra rémíteni magad. Te vagy a
lelkem őrzője. Tisztában vagy vele, hogy te vagy az?”
Akkora lett a csend, hogy Sandu már abban sem volt biztos,
hogy a lány válaszol-e egyáltalán. Hagyta gondolkodni, míg
egyre távolodtak a várostól. San Diego megtévesztő város volt,
nem tűnt akkorának, mint amekkora valójában volt. Ő maga
jobban értékelte a hegyeket, de főképp szeretett minél
távolabb lenni a városoktól.
A San Bernardino Nemzeti Erdő háromórányi autóútra
volt, de ennél jóval kevesebb idő alatt oda lehetett érni, ha
valaki nyílegyenesen repült a cél felé. Nyolcszázezer hektárnyi
erdő, és barlangrendszer biztosította Sandunak az
otthonosság érzését. Biztosítékokat szőhetett, megvédhette az
életpárját minden rossz szándéktól, származzon az embertől,
vámpírtól, vagy bármi mástól, míg ő maga a földben aludt.
– „Nem vagyok benne biztos, hogy tudom, mire gondolsz.”
Adalasia gondosan megválogatott szavaiban egyszerre volt
jelen az igazság és a valótlanság.
– „Hallottad már az életpár kifejezést? Használták ezt a
kifejezést abban a történetben, amire úgy hivatkoztál, hogy
nem több mint legenda?”
Ismét csend lett egy kis időre. – „Ki fogom nyitni a
szemem. Nem akarom most ezt a beszélgetést folytatni” –
mondta végül a lány.
Elég őszinte volt hozzá, hogy nyíltan elkerülje az őt
felkavaró dolgokat. Sandunak ez sokkal jobban tetszett,
mintha hazudott volna neki.
– „A levegőben vagyunk. Meglehetősen magasan és
gyorsan a San Bernardino Nemzeti Erdő felé tartunk. Az
ellenségeid ott nem találnak meg könnyen. Megtervezhetjük
az utunkat, és hogy hogyan lenne a legjobb elkezdeni. Hadd
ereszkedjek lejjebb és lassítsak le, nehogy elszédülj. Szólok,
ha biztonságosan kinyithatod a szemed.”
A kecses ujjak még jobban a nyaka köré fonódtak. – „El
sem hinném, hogy tényleg a magasban repülünk, ha nem
érezném a légáramlatot magam körül. És hallom is. De
miért nem fázom?”
– „Sosem hagynám, hogy fázz.”
Úgy tűnt, a magabiztossága fokozza a lány feléje irányuló
bizalmát. A tarkóján a körmök macskamód kezdtek
dagasztásba, és ebben volt valami különös intimitás. Mint
ahogyan az elméken keresztül történő beszélgetésnek is
megvolt a maga intimitása. Minden alkalommal, amikor a nő
beszélt hozzá, a hangja beáramlott azokra a magányos
helyekre, amikről azt hitte, soha nem telnek már meg
semmivel. Lehet, hogy a lelke még mindig rongyos, a
megfeketedett maradványok is tele vannak lyukakkal, túl sok,
megszámlálhatatlanul sok sebhellyel, de már attól is
megkönnyebbült, hogy a lány a közelében volt.
– Próbáld most! Ha még mindig túl erős a szél, szólj, és
jobban védelek.
Épp csak egy kicsit mozdult, de aztán a karja még
szorosabban tekeredett a férfi nyaka köré, a másikkal
megmarkolta az ingét, míg a felsőtestét elfordítva kettejük
közé szorította a táskáját. – „Sandu!”
A férfi egy pillanatra kilátott a nő szemein, egy sötét,
fényekkel csíkozott világ rohant alattuk túlságosan gyorsan.
Adalasia rászegezte a tekintetét maguk fölött a csillagokra és
ismét felzihált.
– „Ez gyönyörű! Rémítő, de azért gyönyörű.” –
Szorosabban markolta meg a férfi ingét és mélyebbre fúrta az
ujjait a nyaka bőrébe. – „Ez a valóság? Úgy érzem, mintha
álmodnék.”
– „Sok mindent szeretnék neked megmutatni, ewal
emninumam. A Föld egy izgalmas, gyönyörű hely.”
Egészen meg is feledkezett az éjszakai égbolt fenséges
szépségéről, míg nem látta azt a lány szemével. Látni akarta
ugyanígy az erdőket, a barlangokat, a drágaköveket, a
vízeséseket, sok-sok helyet, ahol már járt, és amik eddig
színtelen csataterek voltak csak a számára. Nagyon másként
látná őket, ha Adalasia is vele lenne.
De hogyan fogadhatja el a lány olyan könnyedén azokat a
dolgokat, amiket mutat neki? Mint például hogy
átszáguldanak az éjszakai égbolton? A legtöbb ember sosem
lenne képes megérteni, milyen képességekkel rendelkezik egy
Kárpáti, Adalasia mégis teljes nyugalommal vette tudomásul.
Talán reszketett egy kicsit, de nem harcolt, egyszerűen ment
vele. Nem vitatkozott, követte a vezetését. Kiképezték, erről
tanúskodtak a fegyverek, amiket teljes természetességgel
viselt. És ott volt még az a legendás történet is a fejében. Az
életpárjának megvannak a maga titkai, közös útjuk
meglehetősen érdekesnek ígérkezik.
A barlangrendszer, amire Sandu rátalált, még nem volt
ismert az emberiség előtt. Az ősiek általában úgy akadnak rá
ezekre a helyekre, hogy követnek egy aprócska denevért, vagy
esetleg föld alatti lények hangjait figyelik. Ebben az esetben a
bejárat egy nagyon apró repedés volt, amit soha senki nem
vett volna észre. Egy földrengés rázta meg annyira a talajt,
hogy ez a kis elmozdulás megtörténjen. Egy sziklatömb pár
milliméteres kimozdulása elegendő volt, hogy a denevérek
behatolhassanak abba a hosszú, keskeny hasadékba.
Nem ez a törésvonal volt az egyetlen, amit az ősiek
felfedeztek. A barlangrendszer meglehetősen nagy volt, több
bejáratra is rábukkantak, ami légáramlatot hozott létre
odalenn. A nagyobb hasadékokat gondosan elrejtették, védő
biztosítékokat helyeztek el körülöttük, hogy se emberek, se
vámpírok ne találjanak rá erre a biztos helyre. Ez volt az a
környék, ahová visszahúzódtak, ha megsebesültek és
megfelelő gyógyhelyet kellett találniuk.
Sandu leereszkedett a földre ott, ahol azt a repedést a
sziklán moha és kőtörmelék takarta el. Talpra állította
Adalasiát, és átkarolta a derekát, hogy segítsen megtartania az
egyensúlyát. – A testvéreim itt találkoznak velünk, hogy
gondoskodjanak a biztonságodról.
A lány felvonta az egyik szemöldökét, és körülnézett.
Táskáját szorongató ujjperceinek kifehéredése volt az egyetlen
jele idegességnek. – Nagyon kétlem, hogy Mr. Castello és a
barátai képesek lennének bennünket követni ide. Azt hiszem,
sikeresen leráztuk őket. – Idegessége ellenére a hangját a
humor finom árnyalata színezte.
– Nem Mr. Castello az egyetlen ellenségünk. Azt hiszem,
több is van. – Sandu figyelmesen szemlélte a nő reakcióját.
Adalasia összeszorította a száját, majd lassan bólintott és
körülnézett. – Vannak itt vadállatok? Nem félek túl sok
mindentől, de arról nem tudok sokat, hogyan lehet vadállatok
ellen védekezni. Főleg emberek elleni… önvédelmet tanultam.
Nem csak emberekre gondolt. Ennél jóval több megfordult
a fejében. Sandu előtt egy pillanatra pokoli kép villant fel,
gyorsan eltűnt, épp csak jött és ment, így nem tudta
alaposabban megnézni. Vörös, izzó szemek bámultak rá, a
mélyükön magasan lobogó sárga, narancssárga, vörös
lángnyelvekkel. Rémalak egy rémálomból. Élőholt? Sandu jól
ismerte a vámpírokat. De… a lány is? És akkor ott van még… ő
maga. Időnként a csatában, amikor azzá a brutális, kegyetlen
harcossá vált, akit semmi sem érdekelt, csak az ellenfelének
elpusztítása, az ő szemei is ugyanilyen vörösekké váltak,
tüzes, lobogó lángok izzottak bennük. Rémálmaiban látta őt
Adalasia? Eltolta magától ezt a gondolatot.
– Medvék talán vannak. Meg a szokásos állatok, amiket egy
erdőben találni lehet. Nem fognak zavarni. – Intett a kezével,
kiszélesítve ezzel annyira a hasadékot, hogy a lány
beléphessen rajta. Amikor meghökkenve a hideg, nagyon
sötét belső tértől Adalasia megpróbált hátralépni,
nekiütközött a férfi hatalmas, sziklakemény testének.
– Én nem megyek be ide.
Sandu ismét intett és a szűk folyosón tíz méterenként
lámpák gyulladtak fel, hogy megvilágítsák a csöpögő víz
hangja ellenére is csontszáraz talajt.
– Most már tényleg kiborítasz! Ne csinálj ilyeneket!
– Mondtam már, hogy nem engedem, hogy bármi is
történjen veled. – Megfogta a kezét, hogy öntsön némi
önbizalmat a lányba. Eddig meglepte azzal, hogy meg sem
próbált elmenekülni előle. De most a menekülés határán állt.
Csak éppen nem volt rá módja.
– Arra kérsz, hogy bízzak meg egy vadidegenben. –
Továbbra is gyanakodva szemlélte a barlang falait, nem tett
befelé egy tapodtat sem.
Sandu lehajolt érte és újra a karjába kapta, nem törődve
vele, hogy megmerevedik az ölelésében. – Nem vagyok
vadidegen. Még csak idegen sem, amióta az elmémben jártál.
– Belépett a barlangba, és lezárta maguk mögött a bejáratot.
A lánynak a torkán akadt a lélegzete, beletemette az arcát a
mellkasába. – Itt fogok meghalni. A föld alatt. Egy gyönyörű,
őrült idegennel.
Sandunak ismét nevethetnékje támadt. – Most azt
tervezted, hogy fejbe versz a táskáddal? Látom a gondolatot az
elmédben.
 – Valóban, de aztán az is eszembe jutott, hogy ezzel egy
kicsit elkéstem. – Adalasia felemelte a fejét a mellkasáról és
felnézett rá, míg ő keresztülvitte az alagutak labirintusán.
Nem azt figyelte, merre mennek, a szemét Sandu arcán
tartotta. – Azelőtt kellett volna fejbe csapjalak, hogy
bejöttünk. Most itt ragadtam veled. Nem ismerem a kiutat és
azt hiszem, te tartasz melegen. Úgy tűnik, elég hideg lehet
idebenn.
Sandu lemosolygott rá. – Jó tudni, hogy biztonságban
vagyok tőled, míg idelenn vagyunk.
A lány bólintott. – Biztonságban vagy.
– Ez az utazás, amit együtt teszünk meg – váltott témát,
míg bevitte a lányt abba a kamrába, amit azért választott ki,
hogy ott nappal biztonságban tudhassa őt – ez a te történeted
része, ugye? Vagy talán a családod történetéé? Köze van
azokhoz a férfiakhoz?
Letette a lányt, és újra intett, hogy lámpák jelenjenek meg a
mennyezet alatt, amik körben megvilágíthatták a helyszínt
Adalasia számára. Mindezt automatikusan, oda sem figyelve
csinálta. Hozzátett még egy két dolgot, amit a lány otthonában
látott. Szőnyeget, kényelmes székeket, egy ágyat.
A lány beharapta az alsóajkát, apró fogait belemélyesztette.
– A történelmünk összefonódott, Sandu.
– A jövőnk fonódott össze – javította ki a férfi, és szembe
fordult vele.
– Talán, de a történelmünk is összefonódott.
– Én egy ősi vagyok. Kevesen maradtak csak a fajtámból a
világon, Adalasia. Tudod, hogy nem vagyok ember. – Tett egy
lépést a lány felé, rásimított a tenyerét az arcára,
hüvelykujjával megcirógatta a bőrét. – De azt nem hiszem,
hogy te is ősi vagy.
 Csodaszépnek látta. A bőre, akár a selyem. És nagyon
bátor. Nem hátrált meg előle, egyenesen belenézett a
szemébe. Hosszú szempillái lecsapódtak, majd szinte azonnal
újra felemelkedtek. Sandu ujja végigsiklott a telt ajkakon.
Azok is selymesek voltak.
– Nem vagyok ősi – suttogta. – Nehéz elfogadni, hogy te
tényleg létezel. Én csak legendaként ismerlek.
Sandu hallotta a lány szívverésének hívó szavát. A
nyakában lüktető pulzus úgy lenyűgözte, mint semmi más. Az
ujjaival is kitapintotta azt a pontot. – Ki mesélte neked ezt a
legendát? – Gyakorlatilag csak motyogta a kérdést, miközben
fejét a lányé felé hajtotta. A hívogató dobolás felé.
Fájdalmasan sóvárgott rá. Érezte, hogy a fogai
megnyúlnak. Egyik karját a lány mögé csúsztatva közelebb
húzta magához. Megcsókolta azt az egyenletesen lüktető
pulzust. Nyelvével végigsöpört a puha bőrön, majd
belemélyesztette az agyarait. Adalasia felkiáltott, de a
fájdalom csípése szinte azonnal átadta a helyét valami
másnak. Sandu ott volt a gondolataiban, így tudta, hogy a
harapás fájdalmas sokkja sötét, erotikus hővé válva söpört
végig a nő testén.
Sandu évszázadokon keresztül, milliószor vett magához
vért, hogy életben maradjon. De ez más volt. Afrodiziákum
ömlött be a testébe, erotikus forrósággal árasztva el minden
porcikáját. Ivott a lányból, míg az összekötő szavak
viharfelhőként emelkedtek fel a fejében. Ugyanúgy nem tudta
volna visszatartani őket, ahogyan megakadályozni az árapályt.
– „Te avio päläfertiilam. Te vagy az életpárom.
Éntölam kuulua, avio päläfertiilam. Életpáromnak
követellek. Ted kuuluak, kacad, kojed. Hozzád tartozom.
Élidamet andam. Felajánlom neked az életem. Pesämet
andam. Felajánlom a védelmemet. Uskolfertiilamet
andam. Tiéd a hűségem. Sívamet andam. Tiéd szívem.
Sielamet andam. Tiéd a lelkem. Ainamet andam. Neked
adom a testem. Sívamet kuuluak kaik hogy a ted.
Ugyanezeket kérem tőled.”
Adalasia megmoccant a karjában. – „Várj! Mi ez? Te
összekötsz minket!”
Sandu nagyon kelletlenül zárta le nyelvével az ikerlyukakat
a lány nyakán, és nekilátott, hogy kigombolja az ingét. – Az
életpárom vagy. A rituálénak be kell fejeződnie. Igen.
Összekötöm magunkat. Lelket a lélekkel. –
Meghosszabbította a körmét, egy vékony sebet nyitott a
mellkasán, és odanyomta a lány száját a csak neki szánt bíbor
cseppekhez. Elhomályosította előle az egész aktust, hogy ne
legyen nagyon nehéz a számára, és hogy kizárólag a vére
ambróziáját érezze.
Ahogy Adalasia szája megmoccant a mellkasán, Sandu
hátravetette a fejét, egy egészen másfajta éhség járta át, míg a
finom kis nyelv az életpárjának szánt ajándékát nyalogatta.
Lehetetlen lett volna gondolkodnia, de a rituális szavak még a
születése előtt belevésődtek, az ő elméjéből egyenesen a
lányéba áradtak, újra összefonva szétszakított lelküket.
– „Ainaak olenszal sívambin. Az életedet örökre a
legnagyobb becsben tartom. Te élidet ainaak pide
minan. Mindenkor a magamé fölé helyezem. Te avio
päläfertiilam. Te vagy az életpárom. Ainaak sívamet
jutta oleny. Az örökkévalóságig hozzám kötve. Ainaak
terád vigyázak. Mindörökre a gondjaimra bízva.”
Megfogta Adalasia tarkóját, hogy a helyén tartsa a fejét, és
közben hagyta, hogy a lány vérének jellegzetes fűszere átjárja
az ereit, hogy fajának sötét szükségletei zsibongva ünnepeljék
benne a sokkoló valóságot, hogy több évszázadnyi várakozás
után megtalálta a másik felét. Bármilyen lehetetlennek tűnt is,
ott volt a karjaiban, és ivott is belőle annyit, hogy az elegendő
legyen egy teljes értékű cseréhez. Az átalakuláshoz három
csere kell. Még kettő és a nője egészen Kárpáti lesz. Teljesen
átviszi a világába, vele alszik a földben, ahelyett, hogy
sebezhetően ott kellene hagynia fölötte, amikor nem tudja
megvédeni őt.
Nagyon gyengéden megállította őt és aztán hagyta, hogy
lassan előjöjjön a bódulatból, amit rá bocsátott. Nem lepődött
meg, amikor Adalasia ellépett tőle a kamra szemközti részébe.
– Mit csináltál? – követelt választ a lány a kézfejét a szájára
szorítva.
– Csak amit meg kellett tennem.
– Összekötöttél minket! – Ez határozottan vád volt.
– Tudtad, hogy ez szükséges.
– Én biztosan nem – könnyek csillogtak a kék szemekben.
Sandu szíve összeszorult. Erre nem számított. – Miért vagy
olyan feldúlt? Végig tudtad, hogy mire számíthatsz. –
Megtartotta a hangját szelídnek. Halknak. Kíméletlenül
elnyomta saját természetét, ami arra sarkalta, hogy szüntesse
meg kettejük között a távolságot, és vegye a karjaiba őt, akár
tetszik ez a lánynak, akár nem.
– De úgy volt, hogy megbeszéljük. – Adalasia megpróbált
még tovább hátrálni.
Sandu intett és egy szék jelent meg a lány mögött. Amikor
megérezte a térdhajlatánál, önkéntelenül belehuppant, majd
megmarkolta kétfelől a kárpitozott karfákat.
– Úgy volt, hogy megbeszéljük – suttogta újra.
– Azon nincs mit megbeszélni, hogy összekössük-e
magunkat – mondta Sandu –, ennek meg kellett történnie. –
Nem érzett bűntudatot, bár nagyon nem tetszett neki, hogy
bátor asszonyát ilyen feldúltnak látja. – Ha tudod, hogy ősi
vagyok, akkor azt is tudod, hogy nem maradhatok veled nap
közben. Neked is aludnod kell, nekem pedig biztosítékokat
kell szőnöm, hogy megvédjelek. Képesnek kell lennem látni
téged, tudnom kell, hol vagy, ha valaha is elválasztanának
minket. Neked pedig el kell tudnod érni engem. Ez
mindkettőnk számára védelmet is jelent, mivel újra egésszé
teszi a lelkem. Nem fordulhatok át.
Adalasia szempillái megrebbentek. – Nem fordulhatsz át?
– Vannak szörnyek a világban, Adalasia, amik nagyon is
valóságosak, mint azt te is nagyon jól tudod. Én Kárpáti
vagyok. Amikor megszületünk, a lelkünk kettéhasad. Egy nő
kapja meg a másik felét, hogy őrizze meg nekünk, míg
rátalálunk. Ő tartja meg a fényünket. Bennünk csak sötétség
van. Kétszáz év után elvesztünk minden színt, minden
érzelmet. Végül csak a becsületünk marad, hogy a felszínen
tartsuk magunkat, míg az életpárunkat keressük. Én
élőholtakra vadászom. De nélküled belőlem is az lehetne. Ez
most már nem lehetséges. Te vagy a lelkem őrzője, aki újra és
újra megszületett, amíg rád nem találtam.
Látta a bizonyosságot a lány arckifejezésében. A tudást a
szemeiben. És az óvatosságot is. Meg a kimerültséget.
Adalasia elérkezett a töréspontjához, Sandu már nem akarta
tovább erőltetni. Sokkal többet értek el egyetlen éjszaka, mint
azt valaha is gondolta volna. Alvást parancsolhat rá, aztán ő
maga is lemehet a földbe. Holnap este pedig együtt
indulhatnak útnak.
 A főpapnő
Adalasia rájött, hogy egy föld
alatti barlangrendszerben
összezárva lenni öt nagy és ijesztő
kinézetű férfival, és közben nem
érezni félelmet, az azt támasztja alá,
hogy ő igencsak messze áll a normálistól. Na, jó, azért némi
félelmet talán érzett. Egy egészen kicsit. A szája szárazabb volt
a szokásosnál. És némi erőfeszítésébe került kordában
tartania a szívverését, de ennek jó oka volt.
Egy barlangrendszerben volt valahol a San Bernardino
Nemzeti Erdőben, egy olyan barlangrendszerben, aminek még
csak a létezéséről sem tudott senki, olyan ősiekkel, akiknek a
létezéséről szintén nem tudott senki, és neki fogalma sem
volt, hogyan juthatna ki innen. Egészen biztos volt benne,
hogy az összes jelenlévő férfi embervéren él. És ő volt az
egyetlen ember a környéken. Viszont mindannyian
jóllakottnak tűntek. Rápillantott Sandura.
– „Nem rád fenik a fogukat, már táplálkoztak a föld felett.
Azért vannak itt, hogy megvédjenek, Adalasia.”
Hát persze, hogy azért vannak ott, hogy megvédjék őt.
Ahogyan Sandu is azért van ott, hogy megvédje őt. Elnyomta
magában a haragot. Mindannyian arra vártak, hogy
megszólaljon. Hogy válaszokat adjon neki. Hol is kezdhetné?
Nem tudta megállni, hogy ne pillantson újra Sandura. Olyan
gyönyörű a maga nyers módján! Igyekezett nem hagyni, hogy
a férfi hatalmas vonzása, vagy a tény, hogy fizikailag is
vonzódik hozzá, bármire is rávegye.
Azzal vette ki a döntéseket Adalasia kezéből, hogy
összekötötte magukat. Talán beleegyezett volna, ha tudja, mit
jelent ez, de a férfi meg sem kérdezte. Nem mondta el neki,
hogy ez pontosan mivel jár. Csak megtette. És ezt a bűnt még
azzal is tetézte, hogy a vérét vette az engedélye nélkül.
Valószínűleg önként is adott volna neki, ha kéri, de ez nem
számít. Azt hitte, hogy társak lesznek. Most már tudta, hogy
ez nem így lesz. Ez pedig azt jelentette, hogy nagyon-nagyon
meg kell fontolnia, mit mond el bármelyiküknek is, beleértve
ebbe Sandut is.
Tényleg a férfiról szólna ez az egész? Az ő múltjáról? Az ő
családjáról? Megnedvesítette az ajkát és úgy döntött, hogy
belevág, bár nem fog mindent elmondani ezeknek a
vadidegeneknek, még akkor sem, ha agyaraik vannak, és ő az
egyetlen ember egy felfedezetlen barlangrendszerben,
ahonnan még csak nem is remélhette, hogy magától
megtalálná a kiutat.
– Nem csak másoknak vetek tarot kártyát, hanem
magamnak is. A paklim nagyon régi, generációk óta a
családom birtokában van. Anyáról lányára száll évszázadok
óta ugyanaz a kártyacsomag. Már jóval azelőtt a miénk volt,
hogy a tarot olvasásnak hitelt adtak volna. – Ezt muszáj volt
elmondania. Elkerülhetetlen volt.
Az, akit Sandu Sivként mutatott be, rászegezte kékeszöld
szemeit, és úgy fürkészte, mintha azt feltételezné, hogy
hazudik. – Hogyan bírtak ki ezek a kártyák évszázadokat?
Hogy nem porladtak szét az időtől és a használattól?
 Ez egy jogos kérdés volt. Kitette a bársonyzsákot az asztal
közepére. A kártyák, attól hogy a zsákocskában voltak,
koncentrálták az erejüket és Adalasia tudta, hogy a férfiak
azonnal megérzik ezt az erőt, amint előveszi a csomagot, mert
az kitör. Ugyanolyan érzékenyek voltak az energiákra, mint ő.
Óvatosan széthúzta a zsák száját, lefelé fordította és az ott
várakozó tenyerébe rázta a paklit, miközben a férfiak reakcióit
figyelte.
Mindannyian hátrébb dőltek, ahogy az energia szétömlött,
beleértve ebbe Sandut is. Kifejezetten női energia áradt a
kártyákból. Adalasia könnyedén összerendezgette a kártyákat.
Szinte maguktól sorba álltak a tenyerében.
– Mit érzel? – tette fel a kérdést, hogy ezzel válaszoljon Siv
kérdésére.
– Vért – felelte Siv helyett a Petru néven bemutatott. –
Kárpáti. Női. – Az energia máris visszahúzódott a lapokba. –
Mi ez? Miféle trükköt játszol?
Adalasia arra lett figyelmes, hogy Sandu teljesen
elcsendesedett. Ha egyáltalán van arra lehetőség, hogy egy ősi
arca tovább komorodjon, akkor most ez történt. A férfi az
Adalasia kezében tartott kártyákra meredt, majd lassan a
lányra emelte a tekintetét. A gyengédség minden nyoma
elpárolgott belőle. Borzongás futott végig a lány gerincén.
Jéghideg. Sandu úgy nézett ki, mint egy gyilkos. A
tápláléklánc csúcsáról. Egy ragadozó.
– Ez nem akármilyen vér – mondta csendesen –, jobb lesz,
ha gyorsan folytatod, Adalasia. Ez a családom vére.
A másik négy Kárpáti vadász Sanduról visszanézett rá. Az
arckifejezésük nem volt barátságos. Vett egy mély lélegzetet.
Nem félt igazán. Csak a szíve száguldott. Tudta, hogy hallják.
Amikor felébredt, az ő hallása is sokkal élesebbnek tűnt.
Tudta, hogy az övék is az, már csak az apróbb jelekből is,
amiket egymásnak adtak. Korábban ezek a jelek
biztonságérzetet adtak neki, legalábbis valamennyire. Most
inkább félelmetesnek tűntek.
– Sandu, neked már volt lehetőséged a boltomban is érezni
a kártyák energiáját. Azt hittem, már akkor érezted a
kapcsolatot. Miért csak most reagálsz rá? – Nagy
erőfeszítésébe került, hogy kordában tartsa a szívverését
ennyi nagyragadozó között.
– A kártyák elrejtették előlem a forrást. Csak azt mutatták,
hogy félsz a kapcsolatunktól. Tudtam, hogy van kapcsolata a
Kárpátiakkal, de azt nem, hogy közvetlenül az én
vérvonalammal.
Hangja mély volt és lágy, megnyugtatónak kellett volna
lennie, Adalasia mégis fenyegetésnek érezte. A félelem
felszikrázott a gerince mentén. Hallgatott, mert félt, hogy ha
kinyitja a száját, esetleg elcsuklik a hangja, ezt viszont nem
volt hajlandó megadni sem neki, sem a többieknek. Kizárt,
hogy megmutassa nekik, hogy megijesztették.
– Adalasia, hogyan került a családom vére azokra a
kártyákra?
A lány tekintete Sandu arcára ugrott. A vörös lángok
magasabbra szöktek a szemeiben. A lány kényszerítette
magát, hogy megvonja a vállát. – Sajnos nagyon sok mindenre
nincs válaszom.
– Lehetséges, hogy azért tudtam megállapítani a kártyákon
lévő vér eredetét, mert már a te véredből is folyik az ereimben
– tűnődött hangosan a férfi.
Adalasia felemelte az állát, eltökélte, hogy eltereli a
figyelmüket. – Szokásom minden reggel csinálni magamnak
egy olvasást, hogy hogyan kezdjek a napomhoz. Néhány hete
kezdtem látni a közeledő veszélyt, ahogy ez anyámmal is
történt. Aztán egy férfit kezdett mutatni a vetés, akivel együtt
utazom. Egy nagyon veszélyes út vár ránk, hogy megtudjam a
kártyák eredetét, és megvédjem őket azoktól, akik kiforgatnák
a jóslataikat a saját céljaikra. Ha megjelenik a megfelelő férfi,
képes leszek vele telepatikus kapcsolatba lépni. Onnan fogom
felismerni.
Megkeverte, majd kirakta a kártyákat anélkül, hogy
Sandura pillantott volna. – Van egy legenda a családunkban.
Egy olyan, ami egészen abszurdnak tűnt, amíg nem
találkoztam veled. A legenda azt mondta, hogy ez a férfi el fog
jönni és ő lesz az életem társa. – Az utolsó szót a fogai között
harapta ki, rákényszerítette magát, hogy belenézzen Sandu
szemébe. Hagyta, hogy a férfi meglássa, hogy talán a legenda,
amit a családja évszázadok óta ad tovább minden
generációnak, téved.
– „Látom, nagyon haragszol rám, Adalasia.”
Még arra sem méltatta, hogy válaszoljon neki. Hiszen amit
tett, azt nem lehet visszacsinálni. Ráadásul Sandu még csak
nem is bánta. Nem érzékelt felőle megbánást, és ha a férfi azt
hazudná, hogy sajnálja, csak tovább rontana a helyzeten.
– Mesélj a kártyákról! – kérte Benedek.
Adalasia a legnagyobb örömmel fordította el a tekintetét
Sanduról, bár nagyon gondosan meg kellett válogatnia, mit
árul el ezeknek a férfiaknak. – Az én családom kapta a
feladatot, hogy őrizze a kártyákat. Mi vagyunk a kapuőrök és
állítólag valaha más családok meg ránk vigyáztak. Aztán az
őreink eltűntek, belevesztek az idő sodrába. Úgy hiszem, hogy
Castello és a többiek egy csoport tagjai, akik a kártyákat
akarják.
– Miért nem vitték el, amikor megölték anyádat? –
kérdezte Sandu.
Látszott, hogy a férfi nem áll rá készen, hogy mindent
készpénznek vegyen, amit Adalasia mond, főleg úgy nem,
hogy a családja vére van a lány kártyáján. Nem hibáztathatta
ezért. Nem várta, hogy Sandu megmagyarázza. Nem kellene
eljutniuk odáig. Vannak dolgok, amiket még elmondhatna a
férfinak, de csak négyszemközt, és csak ha valaha is megbízik
majd benne. De a többiek előtt? Nagy erőfeszítéssel tartotta
meg nyugodtnak a mozdulatait, a kártyák ismerős tapintása
sokat segített ebben.
– Nem tudnak bánni velük. Csak a családom tud. Anyáról
lányára öröklődik. Így működik. Csak a családunk egyik
tagjához hajlandóak szólni. – Újra megkeverte a paklit. – A
kártyák képesek elrejteni is magukat. Lehetséges, hogy akkor
is megtették. – Még azelőtt levette a csomagot az anyja
testéről, hogy a rendőrség megérkezett volna.
Az egész kamrában pisszenés nélküli csend volt, míg
kivetette a kártyákat a kis asztalra, és tanulmányozta őket.
Csak a víz egyenletes csöpögését lehetett hallani, és Adalasia
szívverését. Ha ő hallotta, akkor mindenki hallotta. Hézagok
vannak a történetében, mégpedig jókorák, ezt tudta ő maga is
jól. És Sandu is tudta. De egyelőre hagyta, hogy megússza. De
a lány tudta, hogy nem fogja örökké szó nélkül hagyni. A
fekete szemekben még mindig ott lobogtak azok a tüzes, vörös
lángok. Most szinte alig égtek, csak néha-néha ugrottak
magasabbra, főleg amikor a férfi Adalasia felé pillantott.
Borzongás futott végig a testén. Nem szeretett volna a férfi
rossz oldalával szembe kerülni.
Hagyta végigsodródni a tekintetét a másik négy férfin. Ők
is ugyanolyan rebbenés nélküli ragadozótekintettel figyelték,
mint Sandu, csakhogy ők nem fértek hozzá az elméjéhez.
Megoszthatta velük a gondolatait, sőt, össze is kapcsolhatta az
elméiket, de volt egy bizonyos fajta intimitás, amit Sandu
teremtett közöttük, amikor a rituális szavakkal összekötötte
őket. A puszta gondolat is felkavarta a lány érzelmeit, hogy ezt
mindenféle megbeszélés nélkül tette. Igyekezett sietve
elfojtani őket. Túl sok minden forgott kockán ahhoz, hogy ez a
férfi túlságosan sokat lásson belőle.
Tudhatta volna, hogy semmit sem titkolhat el előle. Azok a
fekete, könyörtelen szemek megtalálták őt, mélyükön a vörös
lángok úgy égették, mintha fizikailag értek volna hozzá.
– Miért akarják azok az emberek a kártyákat? – kérdezte
Petru.
– Arra tippelnék, hogy a kapukat akarják kinyittatni. De
nincsenek tényleges válaszaim. Csak a minimumot tudom.
Négy pakli, amit meg kellett volna védeni. A kártyák őrzik a
kapukat, mi vagyunk a kapuőrök, lány az anyja után
évszázadok óta. Mint említettem, egykor minket is őriztek
mások, de őket vagy megölték, vagy megvesztegették, így
magunkra maradtunk.
– Folyton előkerül ez a kapu szó – mondta a Nicu nevű
Kárpáti. – Pontosan milyen kaput is őrzöl?
Adalasia felsóhajtott. – Úgy fog hangzani, mintha csak én
találtam volna ki az egészet.
– Mint például mi a repülési képességünket? – hozott
példát Sandu. – Azt hiszem, hogyha te képes voltál azt elhinni
rólunk, akkor mi is elhihetjük, amit te mondasz.
Muszáj volt valamit adnia neki, ezért Adalasia vett egy mély
levegőt és lassan kiengedte. – Mindazok szerint, amit még
gyerekkoromban mondtak nekem, van a pokolban egy vad
lény, amit nem szabad a világra engedni, ezért négy kapu
mögé van zárva. Mindegyik kaput kizárólag egy pakli tarot
kártya meghatározott kivetési módjával lehet kinyitni. A négy
ősi pakli közül csak egy tud ráhangolódni egy kapura. Nálam
van az egyik ilyen pakli, és azok az emberek, akik figyelnek,
erre a kártyacsomagra pályáznak.
 Sandu éles pillantást vett rá. Tudta, hogy igazat mondott,
de mégsem egészen.
– Megvolt a lehetőségük, hogy elvigyék a paklit anyáddal
együtt, mégsem tették. Megölték őt, és nálad hagyták a
kártyákat. Miért?
Nem voltak érzelmek a hangjában. A lány tudta, hogyha
megérintené az elméjét, ott sem találna semmit. Sandu
elzárkózhatott az érzései elől, amikor csak akart, de ő nem.
Abban a pillanatban, ahogy a férfi kimondta azt a szót, hogy
„megölték”, ő visszarepült ahhoz az estéhez, amikor munka
után, fáradtan kinyitotta otthonuk ajtaját, és alig várta, hogy
lássa az anyját. A nappali romokban hevert, a bútorok
felborogatva, összetörve, vér a padlón, az egyik falon és az
anyja kedvenc aranybrokát székére fröccsenve. Az anyja úgy
feküdt ott, mint egy törött baba, kicsi volt halálában, pedig
életében maga volt a vibrálás.
Adalasia ujjai végigsimítottak a lapokon, szüksége volt az
általuk nyújtott kényelemre. Az édesanyja már jóval azelőtt a
kezében tartotta ezeket a lapokat, hogy ő először megérintette
volna őket. Kényszerítette magát, hogy a szemei mögötti égő
érzést ne hagyja felváltani a könnyeknek, felemelte az állát
Sandu és a testvérei felé. A férfiak felé, akik ugyanolyanok
voltak, mint ő. Érzelem nélküliek.
– Honnan tudhatnám, mit gondoltak a gyilkosok, amikor
megölték az anyámat?
Sandu szemeiben magasabbra lobbantak a lángok. – Nem
hazudhatsz az életpárodnak. Tudod az okát. Mi az? – követelt
valódi választ kihívóan a férfi.
Eltartott pár pillanatig, míg Adalasia rendezni tudta
annyira az érzelmeit, hogy már csak épphogy látszódjon a düh
a tekintetében, amikor a férfira nézett. Így is tudta, hogy a
hangjából kihallatszik a vád éppúgy, mint a bánat. De ezt nem
tudta megakadályozni.
– Talán egyszerűen nem akarok anyám meggyilkolásáról
olyan férfiakkal beszélgetni, akikben a legkisebb együttérzés
sincs sem iránta, sem irántam. Biztosíthatlak Kárpáti, hogy ez
az életpári kötelék, amit olyan nagyon fontosnak tartottál
közöttünk, egy merő baromság. Semminek sincs értelme
abból, amit mondtál. Minden egyes szavad visszautasítom.
Folytassuk még ezt? – mondta összeszorított fogakkal az
utolsó mondatot.
Hosszú csend támadt. Nagyon hosszú. Rájött, hogy
mindannyian döbbenten bámulják őt, mármint ha lehet
rezzenéstelen arcokkal döbbenetet kifejezni. Nem érdekelte,
ha a vallomása megsérti a drágalátos elképzeléseiket erről az
életpár rituálé dologról. Egyszerűen ezt érezte. Sandu hiába
olyan, mintha ő lenne a legjobb fogás az egész városban, hiába
igyekezett Adalasia meggyőzni magát, hogy ő a tökéletes
párja, a hercege, aki eljön, hogy a magáénak követelje őt,
egyáltalán nem volt az. De ez nem változtat azon a tényen,
hogy neki dolga van vele.
– „Fájdalmat okoztam. Nagyon sajnálom.”
Nem akarta hallani az őszinteséget a férfi hangjában, nem
akarta érezni az elméjében. Húzott egyet a csomón, ami
egybefogta a haját, és makacsul folytatta. – Újra és újra
kivetem a kártyákat, és abból azt olvasom ki, hogy az út, amire
vállalkozunk, Sanduval kezdődik, és azzal, hogy mit tud
nekünk mesélni a gyerekkoráról. Most, hogy megerősítette,
hogy a kártyákhoz kötődő vér a családjáé, talán kaphatunk
néhány választ. Én nyilvánvalóan nem élek túl régóta. Amit
tudok, az megbízhatatlan.
Sandu egyik szemöldöke a magasba szaladt. – Ha úgy
gondolod, hogy segíthetek, azt hiszem, hogy tévedsz. Nem
emlékszem a gyerekkoromra. Nincs egyetlen emlékem sem.
Nem tudnám megmondani, hogy néztek ki a szüleim, vagy
hogy konkrétan hol laktunk. Azt hiszem, hogy talán a
Kárpátokban, ha ez segít valamit.
A víz csöpögése hangosabbnak tűnt, mint eddig bármikor.
Adalasia hátradőlt a széken, egyik kezével ismét a hajához
kapott. Visszahúzta a feje tetejére a kusza csomót, és
igyekezett stabilizálni. Sandunak eszébe sem jutott, hogy
tükörrel is ellássa. Csak a fürdőszobára gondolt. Vagy valami
affélére. A legszükségesebb minimumra. WC és zuhanyzó.
Tükör nélkül. Biztos volt benne, hogy borzalmasan fest, holott
a férfiak mindannyian hihetetlenül jól néztek ki. Bár már
egyáltalán nem érdekelte, hogy Sandu milyen hihetetlenül néz
ki, vagy, hogy milyen varázslatos dolgokra képes.
– Ilyen egyszerűen nincs. A szüleire mindenki emlékszik. A
gyerekkorára. Nem veszthetted el az összes emléked. – A férfi
az útjuk kiindulópontja. Muszáj emlékeznie. De eddig elég
haszontalannak bizonyult.
Sandu feléje dőlt, mintha a szemébe nézve az elméjébe
látna. Még mindig nem bocsátotta meg Adalasiának, hogy a
családja vére van a kártyáján. Szólnia kellett volna neki, még
mielőtt a barátai megérkeznek. Mert így már-már árulásnak
tekintette. Talán az is volt. De ő sem tudta még túltenni magát
azon, hogy összekötötte magával anélkül, hogy előbb
megbeszélte volna vele. Minden döntésbe bele akart szólni, de
különösképpen azokba, amik örökre megváltoztatják az életét.
Azért is nagyon mérges volt rá, amiért olyan érzéketlenül
beszélt az anyja meggyilkolásáról a barátai előtt. Szóval…
egyáltalán nem volt túl a férfi árulásain.
Valójában semmit sem tudtak egymásról. Sandu annyira
érzelemmentes tudott lenni, Adalasia pedig maga volt az
érzelmesség. Ez nem ígért sok jót a jövőjükre nézvést. Kezdett
megfájdulni a feje. Mégis lenézett a kivetett kártyákra, és
felsóhajtott.
Ott volt. Harmadjára is egymás után. A főpapnő lapja.
Ennek mondania kellene neki valamit. Ez a férfi, Sandu,
akiről úgy gondolta, hogy az ő embere, azt hitte, hogy védeni
és őrizni fogja őt. A főpapnő lapja egy éjszakai jelenetet
ábrázolt. Sanduban minden az éjszakáról szólt. A kártya a
legalapvetőbb jelentése szerint arról szólt, hogy véd és őriz,
még akkor is, ha fél attól, hogy mibe keveredik. Ez egy
lehetőség volt az önfejlesztésre.
Sandu vállat vont. – Évszázadokat éltem le színek és
érzelmek nélkül, semmi reményem nem maradt, hogy
megtaláljalak. Az emlékeim gyorsan halványodtak, és
lehetséges, hogy én hagytam ezt. Ha egy vámpírnak sikerült
volna megtörnie az erőmet még az első néhány évszázadban,
talán nem akartam, hogy a családom szenvedjen.
– „Évszázadok érzelmek és azok megtapasztalása nélkül,
Adalasia” – emlékeztette a férfi halkan. – „Az idő nagy
részében egyedül voltam. Teljesen egyedül, míg nem
kerültem a kolostorba, ezeknek a férfiaknak társaságába,
akik ugyanolyanok voltak, mint én, túlságosan elszálltak,
hogy kimehessenek a külvilágba.”
Adalasia tudta, hogy hiba lenne ránéznie. Tényleg látnia őt.
– „Idegen vagy. Vadidegen. Semmit sem tudok rólad. És te
sem ismersz engem egyáltalán. Elhittem, amit mondtál, de
nem vagyok hajlandó újra megtenni. Nincs mentség arra,
hogy csak úgy elvegyünk dolgokat másoktól. Lehet, hogy
szívesen megadtam volna neked, ha megkérsz rá, vagy
beszélsz róla. Ha vetted volna a fáradtságot, hogy
megismerj, és úgy bánj velem, mintha különleges személy
lennék. De nem tetted.”
 Muszáj volt megkérdeznie magától, miért fáj neki annyira a
férfi árulása. Összehúzta és újrakeverte a paklit, majd ismét
kirakta, mert szüksége volt rá, hogy a lapok ismerős érintése
megnyugtassa. Az anyja meséket olvasott neki, ahogyan a
legtöbb anya olvas a gyerekeinek. De az ő anyja meséi
démonokról szóltak, a nőről és a vadász párjáról, akik
harcoltak a démonok ellen, és együtt megmentették a világot.
Minden történet ezen páros körül forgott. Hogy hogyan
érkezett a férfi, amikor a nő magányos volt. Hogyan nevettek
együtt, hogyan küzdöttek a legrosszabb démonok ellen,
hogyan éltek túl mindenféle csatát, ami csak rájuk zúdult. A
történetek egyre izgalmasabbak és kalandosabbak lettek,
ahogy a lány egyre idősebb lett. De a férfi mindig ott volt, és
mellette harcolt minden történetben. A társa volt, aki
tisztelettel és szeretettel bánt vele.
– „Különleges személy vagy.” – Megint az a simogató
hang. Besiklott az elméjébe, a bőre alá, belesüllyedt a
csontjaiba. – „Te vagy az egyetlenem. Sok hibát fogok még
elkövetni, de sose hidd azt, hogy azért követem el őket, mert
nem tartalak különlegesnek.”
Adalasia igyekezett elfojtani, amit érzett. Számított a
férfira. Várt rá. Hitt benne. Kész volt elküldeni őt, hogy
megvédje, még akkor is, ha olyan nagyon magányos volt, és
félt azoktól, akik szemmel tartották. Kialakult benne egy
fantáziakép a hercegéről. Amikor meglátta Sandut, aki
gyönyörű volt, egy gyönyörű, durva, veszélyes férfi, nem
tudott nem izgatott lenni. Tökéletesnek tűnt. Félelmetesnek
is, de erre volt szüksége. Veszélyesnek is, de erre is szüksége
volt a társában, ha démonok ellen akarnak harcolni, mint
azokban a történetekben, amiket egész életében hallott.
– „Adalasia, te nem is vagy képes haragot tartani.”
 Feljebb emelte az állát. Mindent megtett, hogy megerősítse
gondolatai védelmét, hogy azok színtiszta acélt mutassanak a
férfi felé. –„Örök időkig tudok haragudni. Semmit sem tudsz
rólam.”
– „Jártam a gondolataid között, ewal emninumam. Te
belül csupa lágy együttérzés vagy, míg én csupa kemény él.
Túl sokáig hordoztad a fényemet a lelkedben életről életre, és
ez a fény, a tied és az enyém megadta neked az együttérzés
és a megértés képességét.”
– „Együttérzést igen” – ismerte be a lány –, „de megértést
nem. Ne hidd, hogy olyan könnyű préda vagyok!”
– „Megbántottalak, pedig nem akartalak megbántani.”
Sandu hangja színtiszta simogatás volt. Mintha tollpihe
érintette volna Adalasia elméjét, egy puha ecset, amit érzékien
végighúztak rajta. Elkövette azt a hibát, hogy ránézett a
férfira, pedig pontosan tudta, hogy nem lenne szabad. A
lángok még mindig ott voltak a szemeiben, de most másféle
hőt sugároztak, olyan tüzet gyújtottak, ami lassú égéssel
haladt végig a lány ereiben, egyre forróbbá vált, míg el nem
érte nőiessége magját.
A hirtelen jött lüktető fájdalom megdöbbentő volt,
különösen, mert nem voltak egyedül, de azért is, mert nem
jöttek ki annyira jól egymással, az érzés mégis erős és
lenyűgöző volt. Ha Sandu hangja simán szexi lett volna, azzal
meg tudott volna birkózni, de túl sok volt benne az őszinteség,
és ő mégsem mert megbízni benne. Nem mert megbízni
senkiben. Itt rekedt ötükkel a föld alatt, és a férfi tudta ezt.
Rávillantotta a tekintetét Sandura. – Meg kell ezt
oldanunk. – Hangosan mondta inkább a férfi, mint a többiek
kedvéért. Vissza kell térnie a problémához. Keresnie egy
kiindulási pontot.
 Csendesen ült, a kártyákat figyelte, várta, hogy irányítsák.
Egészen kicsi gyerekkora óta ült előbb a nagymamája, majd az
édesanyja mellett, és hallgatta, hogyan kalauzolnak át
másokat az életútjuk buktatóin. De most rajta volt a sor.
Szüksége volt rá, hogy átadják neki a vérvonalának járó
bölcsességet.
Adalasia tudta, hogy a bölcsesség nem okvetlenül tudásról,
tudatos elméről szól. Néha a megérzéseire kell hagyatkoznia.
És az intuíciója most azt súgta neki, hogy Sandu más okból
hívta magához a négy másik férfit, mint hogy segítsenek neki
őrá vigyázni. Hiszen a férfi egy nagyhatalmú lény. Miért
kellenének mellé még ilyen sokan? Sandu talán maga sem
tudta, miért pont ezt a négyet kérte fel, hogy tartsanak velük
az úton, ösztönösen hívta meg őket, és ők elfogadták, annak
ellenére, hogy világosan a tudtukra adta, hogy veszély
leselkedik rájuk.
– Mindannyian hosszú időt töltöttetek el Sanduval.
Biztosan vannak olyan emlékeitek, amikor a múltjáról beszélt.
Talán jelentéktelennek tűnő dolgokról. Általa említett
személyről, vagy helyről. Valakiről, vagy valamiről, ami
megragadt az emlékezetetekben – mondta közömbös hangon.
Sandu hátradőlt a székében, hosszú lábait kinyújtotta maga
elé. Apró mosolyt villantott a lányra, és kissé megrázta a fejét.
Adalasia szerint ezzel a mosollyal bugyikat lehetett volna
leolvasztani a lányokról. Nem volt szüksége
figyelemelterelésre, ezért különös gonddal kezdte elkerülni az
összes olyan kártyát, ami bármiféle utalással bírhatott a
szerelmi életének alakulásáról, beleértve ebbe azt is, hogy a
főpapnő kártyája milyen fényt vet erre a kérdése. Tomboló
szenvedélyek. Intenzív érzelmek. Tekintete ismét Sandura
siklott. A férfi minden bizonnyal mindkettőt képes kiváltani
egy nőből, de ő nem olyan fajta, aki beleszeret egy férfiba csak
azért, mert az jóképű. Elege volt a tündérmesékből.
– „Örülök, hogy vonzónak találsz. Az nagyon nem lenne
jó, ha az életpárom egyáltalán nem érdeklődne irántam
szexuálisan.”
Adalasia összehúzta a szemét. – „Egészen biztos vagyok
benne, hogy semmi olyasmi nem járt a fejemben, hogy
vonzónak találnálak szexuálisan.”
– Tomboló szenvedélyekre, intenzív érzelmekre gondoltál,
és arra, hogy erre én inspirállak.”
Rezzenetlenül őt nézte a sötét szemeivel, amelyekben az a
furcsa, vöröses ragyogás izzott, ami meleg volt akár a
gyertyafény, és szexi, mint a bűn. De miért erre gondol,
amikor vad, ragadozó állatnak kellene eszébe jutnia róla?
– Ismered Luciant, Sandu – szólalt meg Benedek. – Neki és
az életpárjának itt van valahol az Államokban a rezidenciája.
Talán emlékszik valamire a gyerekkorodból.
– Lucian? – visszhangozta Adalasia – Ki az a Lucian?
Sandu rámosolygott. Sármosan. Szexin. Határozottan
mindent megtett, hogy megnyerje őt. Adalasia próbált úgy
gondolni rá, mint egy cápára. Sajnos egyáltalán nem illett rá.
Az a rengeteg haja… sötétnek kellett volna lennie, hogy
passzoljon a sötét szemeihez, ehelyett világos volt, lenyűgöző
azokkal a váltakozó arany és ezüst sávokkal. Nem kellene
tovább néznie őt. Vagy gondolnia rá. Sandu már így is túl
arrogáns, ő pedig túl fogékony rá. Hajlamos volt a társaként
gondolni rá, úgyhogy egy pillanatra sem lankadhatott a
figyelme.
– Lucian és Gabriel Daratrazanoff ikrek. Legendának
számítanak a mi világunkban. Nagyon képzett harcosok. Nem
sokan vannak életben azok közül, akik szembe kerültek velük.
Lucian tudta, hogy Gabrielnek van életpárja, ezért, hogy
megakadályozza, hogy átforduljon, vagy öngyilkos legyen,
becsapta az öccsét, elhitette vele, hogy ő fordult vámpírrá,
hogy Gabriel a nyomába eredjen és addig vadásszon rá, míg
meg nem találja. Lucian egy nagyon védelmező férfi.
– És itt lakik az Államokban?
– Igen. Ő döntött úgy, hogy itt marad. Ide-oda utazgat, hol
Gabrielhez Franciaországba, hol a Kárpátokba, ahol a
herceggel konzultál – tájékoztatta Nicu.
Sandu felvonta a szemöldökét. – Nagyon tisztában vagy
Lucian ügyeivel.
– Az utazásaim során olykor összefutottam vele, hol
Franciaországban, hol a Kárpátokban. Kétszer is vérre volt
szükségem a túléléshez, és ő habozás nélkül nyújtotta a karját
– bólintott Nicu.
– Hol a fő lakóhelye? – kérdezte Sandu.
– Azt hiszem, van egy birtoka Montanában, valahol a
vadonban. Farkasokat tart – vonta meg a vállát Nicu. – A
legtöbben nem mennének hívatlanul még a birtoka közelébe
sem. Nem lenne biztonságos.
Adalasiának egyáltalán nem tetszett az, ahogyan ez
hangzott, de lenézett a kártyákra, és már tudta, hogy pontosan
ezt kell tenniük. Felsóhajtott. – Egyszerűbb lenne, ha
valahogy megpróbálnánk helyre rázni az agyad, Sandu. Akkor
nem kellene ennyit kockáztatnunk.
Sandu nevetett, gazdag, borzongató hangja úgy csúszott be
a lány testébe, mint egy pohárnyi finom bor. Adalasia
összeszedte a kártyákat. – Megvan az irány, merre kell
mennünk. Hogyan jutunk el oda? Autóval?
– Repülve – felelt Sandu.
A lány felvonta a szemöldökét. – Tényleg? Nem vagyok
hajlandó átrepülni az Államokon, mint egy denevér. Vagy
madár. Vagy akármi is voltál.
 A férfi ismét nevetett. – Mi is használhatunk repülőgépet,
mint bárki más.
– Valóban?
– Nem most bújtunk elő a barlangból.
– Csak a kolostorból – mutatott rá Benedek. – Nem
vagyunk még túl régóta kinn, de gyorsan tanulunk. Csak ki
kell szednünk az információt az emberek fejéből.
– Bárki gondolataiban tudtok olvasni? – Óvatosan
visszacsúsztatta a kártyát a zsákocskába. – Bármikor?
Ez a lehetőség egyáltalán nem tetszett a lánynak. Azt hitte,
csak Sandu képes olvasni a gondolatait. Nagyon-nagyon
óvatosnak kellett lennie, és fel kell elevenítenie azokat a
gyakorlatokat, amik megtanulásához és időnkénti
ismételgetéséhez anyja annyira ragaszkodott. Azt mondta,
ezek segítenek megerősíteni a gátakat az elméjében a
szörnyek ellen. Azt nem tudta, hogy a gyakorlat abban is tud-e
segíteni, hogy ezeket a férfiakat kinn tartsa a fejéből, de
remélte, hogy igen.
Felállt. Azonnal felállt az öt férfi is. – Szóval? Hogyan is
jutunk ki innen? Hogyan szállunk fel egy Montanába, vagy
bárhová tartó repülőre, ahol ennek a Luciannek a birtoka
lehet? És hogyan lépünk vele kapcsolatba, hogy ne kapja fel a
vizet, ha meglátogatjuk?
– Van saját repülőnk – mondta Sandu. – A Kárpátiak
ritkán vállalják a rizikót, hogy emberi járatokon repüljenek.
Túl nagy a kockázat. A mi gépünk kifejezetten úgy van
felszerelve, hogy a nappali repülések közben tudjunk aludni.
– Saját pilótátok is van, vagy egyikőtök vezeti a gépet?
– Van egy emberi pilótánk – válaszolt Sandu. – Zenon
Santos már régóta dolgozik nekünk, és nagyon hűséges. Dél-
amerikai családból származik, Angliában tanult, és a hazáját
szolgálva szerette meg a repülést. Amikor leszerelt, azt kérte,
hogy ha lehetséges, pilótaként szerződtessük. Mivel
szükségünk volt pilótára, így alkalmaztuk.
– Beavattátok? Tudja, hogy Kárpátiak vagytok?
– Nem kellett, már tudott róla. A családja évszázadok óta él
kölcsönös együttműködésben a mi egyik családunkkal. Apáról
fiúra, anyáról lányára száll tovább a titok, ugyanúgy védik a
fajtánkat, ahogyan mi védjük az övéiket. Akkor is mellettünk
harcolnak, amikor a vámpírok teljes erővel támadnak, hogy
megpróbáljanak kiirtani bennünket.
Ez nagyon érdekesen hangzott. Voltak emberi
szövetségeseik, akikben megbíztak. És az emberek is
megbíztak bennük. – Vannak mások is olyanok, mint ők?
Emberek, akik tudnak rólatok?
Sandu a karjába emelte, miután elpakolta azt a néhány
holmiját a táskájába. – Néhányan. – Állát odanyomta a lány
feje tetejéhez, amitől Adalasia pár hajszála beleakadt a
borostájába, összekötve kettejüket.
Borzongás futott végig a lányon. Úgy tűnt, mintha minden
egyes hajszála tudatában lenne a férfinak és folyamatosan
tájékoztatná őt minden mozdulatáról, de ez lehetetlen, ugye?
Nincs ilyen. Nem létezik. Merő képzelődés lehet, hogy nem
csak a testének minden sejtje, de még a hajszálai is
ráhangolódtak a férfira.
– „Minek a bajusz az állatokra? Valójában egy radar, egy
irányítórendszer, ami idegvégződések tömkelegével ellátja
az állatot minden információval, amire csak szüksége van.
Hol a zsákmány. Milyen távolságra. Mik a légnyomás
adatok, mi a szélirány. Átfér-e egy nyíláson. Milyen messze
van tőle a veszély. A bajusz a nyomkövető rendszerük, a
radarjuk és az útmutatójuk. Akrobatikus mutatványokat
hajtanak végre, mégis halálos pontossággal csapnak le a
prédára. Mindezt a bajusz miatt.”
 – „Nekem nincs is bajuszom!” – próbált felháborodni a
lány.
Sandu lehajtotta a fejét, fogaival megfogta és enyhén
meghúzta pár szál haját a tarkóján, apró hullámokat
gerjesztve a lány testében, amik az öléhez érve apró
lándzsakén fúródtak belé. – „De idegvégződéseid vannak, és
azok egyre érzékenyebbek lesznek.”
Míg a lány átgondolta a megszerzett információt, elmosódó
sebességgel száguldottak a barlangrendszer labirintusában. A
többi Kárpáti férfi előttük haladt, valamiféle ismeretlen
kijárat felé. Nem is hallotta a kövek csikorgását, amikor
kitágították a kijáratot, hogy kijuthassanak. Amikor mind kint
voltak, vissza is zárták, eltüntetve minden nyomát, hogy
valaha is babrált vele valaki. Még mindig nem tudta
megfejteni Sandu szavait. Valószínűleg lemaradt valami
fontosról, ami miatt a férfi úgy gondolja, hogy egyre
érzékenyebbek lesznek az idegvégződései. Mert miért is
lennének egyre érzékenyebbek?
Hűvös éjszakai levegő érintette az arcát, és Adalasia
körülnézett. Sandu nem tette le, így tudta, hogy a levegőbe
fognak emelkedni. Stabilabban elhelyezte az ölében a táskáját,
karjait pedig a férfi nyaka köré fonta.
– Biztonságban vagy, ewal emninumam – suttogta a
férfi –, sosem hagynám, hogy valami sérülést okozzon neked.
Voltak pillanatok, mint például ez is, amikor Adalasia
tisztán hallotta a hangjában az igazságot és kezdett hinni neki.
Ez azért is ijesztő volt, mert a családján kívül sosem bízott
senkiben. És most hirtelen, minden magyarázat nélkül rá
kellett volna bíznia a kártyáit és az életét egy idegenre… és ha
a kártyák igazat mondanak, a szívét is. A probléma ott volt,
hogy a férfi titkolózott előle, és bár bocsánatot kért, amiért
megbántotta, tudta, hogy azt egy pillanatra sem bánta meg,
hogy összekötötte őket, vagy hogy az engedélye nélkül a vérét
vette.

A birtokot őrző kovácsoltvas kapuk magasak voltak,

művészien tekergőző, bonyolultan cizellált mintázatú
rudakból álltak és befelé nyíltak. Végighajtottak a végtelen
hosszúságúnak tűnő kocsi behajtón. Bármerre is nézett
Adalasia, mindenütt magas páfrányokat, bokrokat, fákat
látott, ami vad, erdőszerű megjelenést kölcsönzött a
birtoknak. Felnézett a házra, amihez közeledtek. Több emelet
magas volt, minden irányban tornyokkal, erkélyekkel. Az
ólomüveg ablakok csodásak voltak, sőt, mintha a falak is
ólomüveggel lettek volna beszőve. Sosem látott még csak
hasonlót sem. A ház egyszerre tűnt régimódinak, de
ugyanakkor modernnek. Lélegzetelállítóan szép volt.
Meghallották egy farkas vadászkiáltását. Adalasia szerint
túl közelről. Egy másik felelt a hívásra, és továbbadta egy
harmadiknak.
– Adalasia, maradj közöttünk! – utasította Sandu halkan. –
Ha Lucian fenyegetve érzi magát, nagyon veszélyes tud lenni.
Nem kellett kétszer mondania. A lány maga is érezte a
veszélyt. Hátrapillantott a sofőrjükre. Az autót Lucian küldte
értük. Az autót már sehol sem látta, elhajtott. Szeretett volna
utána kiabálni, hogy visszahívja. Sandu az övére csúsztatta a
kezét.
– Lucian nagyszerű férfi, sívamet, csak óvatos, ha az
életpárja is a közelben van. Erre mindannyian nagyon
odafigyelünk. Ezért vesz körül téged is a négy
legmegbízhatóbb testvérem. Ha velem bármi történne,
elkísérnének Tariqhoz, ha az Államokban vagyunk, vagy a
herceghez, ha Európában, hogy aztán ők biztosítsák a
védelmed.
Az, hogy kimondta ezeket a szavakat, a gondolat, amit
elültetett Adalasia fejébe, elég volt ahhoz, hogy kifogyjon a
lány tüdejéből a levegő. Nem tudta pontosan, hogy miért, de
Sandu elvesztésének gondolatára azonnal elhagyottnak érezte
magát. Megragadta a férfi karját, miközben fellépkedtek a
lépcsőn a bejárati ajtóhoz. A szél a farkasok üvöltésével együtt
erősödött. A falka mintha ismét közelebb jött volna. Adalasia
a hátuk mögé nézett. Az erdő, a bozót túl közel volt, túl sok
rejtekhelyet biztosított a vadállatoknak.
– Hagyjuk el ezt a helyet! Nem kellene itt lennünk.
Nicu visszalépkedett a lépcső aljára, és nyugodtan
végignézett a hatalmas udvaron. Széttárta a karjait, mintha
régi barátokat üdvözölne. Hangja csupán mormolás volt,
szavai egy másik nyelven szóltak, Adalasia elkapott homályos
mondatokat, amiket érteni vélt, de még abban sem volt biztos,
honnan is ismeri a nyelvet. Óvilági volt, egy rég letűnt
dialektus, ebben biztos volt, ahogy abban is, hogy még sosem
hallotta. Sandu időnként egy-egy szót használt, de miért is
ismer fel és ért egész mondatokat abból, amit Nicu mormol?
– Testvéreim! Rég nem láttalak benneteket. Gyertek ide
hozzám! – Nicu kisétált az udvar közepére és törökülésbe leült
a földre, a karjait még mindig üdvözlésre tárva. – Barátokat
hoztam látogatóba a testvérünkhöz. Amíg ő fogadja őket, mi
megújíthatjuk a rokoni kötelékünket.
Adalasia visszatartotta a lélegzetét, amikor a fák és bokrok
közül mindenfelől farkasok bukkantak elő és Nicu felé
rohantak. Az egyik majdnem a földre teperte. A lány befogta a
száját, hogy ne sikoltson. – „Sandu, segítened kell neki!”
–„Nicunak sosincs szüksége segítségre, ha állatokról van
szó.”
 A masszív bejárati ajtó kinyílt, és egy megdöbbentően szép
férfi állt a nyílásban. Tekintete végigsiklott az ősieken, a
lányon, majd Nicun és a farkasokon, akik egymással
hemperegtek a lépcső melletti előkertben. Vidámság siklott
sötét szemeinek bársonyába.
– Lépjetek be szabad akaratotokból – lépett hátra, és intett,
hogy menjenek be. – Nicu, fejezd be a játékot, és te is gyere
be! A falkának dolga van, és egy cseppet sem segítesz a
fiatalok kiképzésében.
Sandu a karjába kapta Adalasiát, még mielőtt magától
beléphetett volna. Átvitte a küszöbön, és odabenn ismét talpra
állította. Lucian figyelemmel kísérte a mozdulatait, majd
végignézett rajtuk.
– Az életpárod?
– Adalasia – válaszolt Sandu. – Össze vagyunk kötve, de
még nem változott át.
Adalasia nem csikorgatta a fogait, de ez óriási
erőfeszítésébe került. A férfi az „átváltozás” szót használta, de
Lucian előtt nem akart rákérdezni. Az sem tetszett neki, hogy
Sandu becipelte, de erről sem kérdezett. Túl sok minden volt,
amiről Sandu nem beszélt neki, pedig kellett volna.
Magára öltötte a legprofibb mosolyát. Ezzel rendkívüli
módon meg tudta nyugtatni az embereket. – Nagyon
köszönjük, hogy ilyen hamar fogadsz minket, Lucian.
Gyönyörű az otthonod.
– Köszönöm – hajtott fejet udvariasan a házigazda.
Sandu közelebb lépett hozzá. Olyan közel, hogy
gyakorlatilag begyűrte őt a hóna alá, amikor a karját a dereka
köré csúsztatta.
Benedek lassan, ráérősen a másik oldalára lépdelt. – Rég
láttalak, Lucian.
Petru Sandu mellett foglalta el a helyét. – Jó látni, Lucian!
 Siv megkerülte őket, és megragadta a házigazdájuk két
alkarját, hogy harcosok módjára köszöntse őt. – Bur tule
ekämet kuntamak. Jó, hogy találkozunk, testvérem.
– Lucian válaszolt neki. – Eläsz jeläbam ainaak. Élj
sokáig a fényben.
Siv hátralépett. – Csatlakozom Sandu és Adalasia elismerő
szavaihoz.
Nicu lépett be az ajtón, és ugyanolyan makulátlan volt a
kinézete, mint mindig. – Lemaradtam valami fontosról?
Üdvözöllek, Lucian!
Lucian megrázta a fejét. – Most, hogy újraismerkedtél a
farkas falkával, és akadt némi időd, hogy csatlakozz hozzánk,
Nicu, gyertek be a könyvtárba, ott melegebb van. Akkor
Adalasia testhőmérsékletét nem Sandunak kell fenntartania.
Begyújtottam. – Bevezette őket egy akkora könyvtárterembe,
hogy oda Adalasia akár hónapokra is be tudta volna vackolni
magát.
Igazán hatalmas könyvtár volt. A kőkandalló köré
félkörben kényelmesnek tűnő karosszékeket állítottak. A
lángok már táncoltak, Adalasiát azonnal magához vonzotta a
melegség. Három falon a padlótól a plafonig könyvespolcok
álltak, a legfelső könyveket csak egy korláton gördülő létráról
lehetett elérni. A lány mindig is szerette a könyveket. Nem
tudott ellenállni, tekintete folyton a címeket silabizálta.
Rengeteg könyv volt ott. Látszott, hogy sok közülük nagyon
régi, és hogy más-más nyelvűek. Egy pillanatig azt kívánta,
bárcsak eltűnnének valahová a férfiak, és ő egész éjjel
nyugodtan lapozgathatna, esetleg a létrán lógna…
– „Arra nem lenne szükség, ha Kárpáti lennél” – mutatott
rá a férfi –, „egyszerűen fellebeghetnél a legfelső polcig.”
– „Ha Kárpáti lennék, akkor is használnám a létrát, mert
nagyon menő, és jó mókának tűnik” – nézett fel felemelt állal
a férfira Adalasia. – „Az emberi dolgok is lehetnek
szórakoztatóak, Sandu. Ne légy sznob!”
A férfi nevetett, azon a telt, lágy hangon, ami lenyűgözte a
lányt. Lucian tekintete ismét bejárta mindkettejüket, majd
megállapodott a férfin. – Látom, az életpárod elszórakoztat,
Sandu.
– Gyakran emlékeztet rá, hogy sokkal alázatosabbnak
kellene lennem.
– Ó igen. A kapcsolatunk kezdeti szakaszában Jaxon is
gyakran tette ezt. – Egy apró mosoly felragyogtatta a szemeit.
– Foglaljatok helyet – intett a kandalló felé. – Kérlek!
Adalasia, Jaxon hamarosan itt lesz. Egy barátjának segít egy
ló ellésénél a szomszéd farmon. Úgy tűnik, adódott egy kis
probléma. Megesik az ilyesmi. De tudja, hogy itt vagy, és
amint tud, visszatér.
Sandu homloka ráncba szaladt. – Lucian, sajnálom.
Biztosan vele voltál, amikor megkaptad az üzenetünket. Nem
hívtalak volna el mellőle, ha tudom, hogy elfoglaltak vagytok.
Várhattunk volna egy napot.
– Sürgősnek tűnt az ügyetek. Jaxon jelenleg biztonságban
van, és ha segítségre lenne szüksége, csak hívnia kell engem. –
Körülnézett a könyvtárteremben. – Kétségtelenül legyőznénk
bármilyen ellenséget, aki elég merész ahhoz, hogy az
életpárom után vesse magát. Ő olyan erő, amivel számolni
kell.
Amikor mindannyian leültek és elhelyezkedtek, Adalasia
Sandura nézett, nem tudta, mennyit terveznek elárulni
Luciannek. Még Sandunak sem árult el túl sokat, jobb, ha
hagyja, hogy a férfi beszéljen.
– Furcsa körülmények között találtam rá Adalasiára.
Tudtam, hogy nem maradhatok tovább Tariq-kal. Döntenem
kellett; visszamegyek a kolostorba, vagy szembenézek a
hajnallal. Egy háztetőn ültem, és mérlegeltem, hogyan
döntsek. Ekkor Adalasia felém nyúlt. Telepatikus kapcsolatba
lépett velem.
Lucian felemelt kézzel elhallgattatta Sandut, és a lányra
pillantott. – Hallottad őt? A gondolatait?
A többi Kárpáti is rámeredt. Nem látszott az arcukon a
döbbenet, de a lány érezte. Nem szeretett reflektorfényben
lenni, mégis kénytelen volt bólintani. – Igen, féltettem őt.
Nyilvánvaló volt, hogy úgy hiszi, hogy nem érez érzelmeket,
pedig érzett. Nagyon is erős érzelmeket élt át. Abban a
pillanatban, ahogy érte nyúltam, már azt is tudtam, hogy ő az,
akinek az érkezését a kártyák megjósolták.
Tétovázott. Ő szerepelt a jóslatban, ami anyáról lányára
szállt. Meg a másik fele, akire várt. Annyira biztos volt benne.
Igaznak érezte. De most már nem volt ebben annyira biztos.
Sandu váratlanul végigcsúsztatta hüvelykujját a kézfején, míg
a tenyerét a combjához szorította. Adalasia nem akarta ezt az
intimitást, de nem húzódhatott el. Úgy nem, hogy a többiek
mind őket nézték.
– A kártyák megjósolták, hogy egy nagyon veszélyes útra
kell vállalkoznom ezzel az idegennel. – Az ajkához érintette a
nyelvét, hogy megnedvesítse.
– Ezért beszéltél vele – tisztázta Lucian.
– Nem akartam – mondott ellent a lány –, bevallom, egy
kicsit ki voltam borulva, de ami még ennél is fontosabb, az
anyámat meggyilkolták, és engem is figyeltek azok az
emberek, akik szerintem a haláláért felelősek. Úgy tűnt,
mintha várnának valakire. Az az érzésem támadt, hogy talán
Sandu felbukkanására várnak. Nem volt valódi okom erre a
feltételezésre, de erősen támaszkodom a megérzéseimre, és az
azt súgta, hogy veszélybe kerülhet, ha a közelembe jön.
Mégsem tudtam megállni, hogy ne nyúljak felé.
 Lucian bólintott, mintha mindez a számára teljesen érthető
lenne, holott Adalasia a világon semmi logikát nem látott
benne. Határozottan fegyelmezett embernek tartotta magát,
és mégsem tudta megállni, hogy ne kapcsolódjon Sanduhoz,
holott fennállt a veszélye, hogy ezzel esetleg Mr. Castello
gyilkos fegyvereinek csöve elé állítja. Akkoriban semmit sem
tudott még a Kárpátiakról.
– Csak rövid ideig beszélgettünk – vette át a szót Sandu –,
de ezalatt tudatosult bennem, hogy ő az életpárom. Újra
láttam a színeket. Az érzelmeim visszatértek, bár túl sokáig
voltam nélkülük, így a természetem részévé vált, hogy
érzelmek nélkül cselekedjek. Az érzelmek még most is túl
gyakran eltűnnek, és ha nem vagyok Adalasia közelében, a
színek is elhalványulnak.
Adalasia tudott az érzelmei eltűnéséről. De hogy a
színlátása is megfakul, azt nem. – „Talán nem én vagyok a
valódi életpárod.”
– „Te vagy az életpárom, ewal emninumam.
Adalasia álla felemelkedett. Összeszorította a fogát a férfias
hang hallatán a fejében, ami elárulta, hogy Sandu jól mulat. –
„Kár, hogy ezt én nem érzem.” – A legdurvább hangján
válaszolt a férfinak.
A férfi hüvelykujja ismét végigsimított a kézfején. Lassan.
Intim módon. – „Akkor jobb, ha biztosra megyek és teszek
erről, amint kettesben leszünk.” – A hangja tele volt ígérettel.
Adalasia figyelmen kívül hagyta azt az apró kis borzongást,
ami végigfutott a gerince mentén, és ismét Lucianre nézett.
Házigazdájuk szemei túl sokat láttak. Tudta, hogy
magyarázatot vár. – Megszakítottam köztünk a kapcsolatot.
Szeretném azt mondani, hogy ezt kizárólag Mr. Castello és a
társai miatt tettem, de kártyát is vetettem. Nagyon sokszor.
Tudtam, hogy Sandu… több. Van egy legenda a családunkban,
és attól tartottam, hogy ő is része ennek a legendának,
mindazok alapján, amit a kártyák mutattak. Egy idegen jön,
aki nem idegen, hanem a másik felem. A lelki társam.
Szenvedélyes, intenzív kapcsolat következne, de nagyon
veszélyes. Mint ahogyan életveszélyes az utazásunk is. Veszély
és veszély, minden lépésünknél. Ha egyszer elindulunk az
ösvényen, már nem lesz visszaút. Én pedig láttam mindezt, és
nagyon félelmetesnek találtam.
Adalasia a padlót nézte, eltökélte, hogy ebben nagyon
őszinte lesz, ha már nem hajlandó teljesen megbízni ezekben
a férfiakban, akik pedig az életüket teszik kockára.
– „Nézz rám!” – Ez parancs volt, nem más.
Szégyellte magát, de nem azért, amiért szerinte Sandu
gondolta.
– „Nem tudok. Össze kellett volna szednem a bátorságom,
és beszélnem kellett volna neked Mr. Castellóról, hogy tudd,
mibe sétálsz bele. Meg arról, hogy mit mondtak a kártyák a
közös utunkról. Az nem csak a te utad. Az enyém is. A mi
családunk mindig tudta, hogy az egyikünknek végül meg kell
tennie. Azt hittem, hogy felkészültem. Hogy megfelelő a
kiképzésem. De amikor eljött az idő, meginogtam.” – Ez volt
az igazság és hagyta, hogy ez a hangjából is kihallatszódjon.
– „Túlságosan szigorú vagy magadhoz.”
– Adalasia – szólította meg Lucian –, minden emberi nő,
ha csak halvány sejtése lenne róla, hogy Kárpáti férfi
életpárja, a világból ki akarna futni. Ez csak azt mutatja, hogy
remek ösztöneid vannak. Különösen, hogy Sandu az a férfi.
– Ismerted őt gyerekkorában?
Lucian lassan megcsóválta a fejét. – Nem. Sandu ősi
származású, nagyon erős, és nem a mi régiónkból származik.
A családja nem a Kárpátokat, hanem egy másik hegyvonulatot
őrizte. – Ujjait a szemei sarkához szorította, mintha befelé
nézne, hogy elfeledett emlékeket próbáljon felidézni. –
Sajnálom, tudom, hogy válaszokért jöttetek ide, de ami a
gyerekkorodat illeti, Sandu, semmiféle információt nem tudok
megosztani veled.
A tűz árnyékokat vetített a falra, ahol azok furcsa formákat
öltöttek, végigtáncoltak a lambérián, egyik pillanatban a
plafon, a másikban a szomszédos falak felé nyúltak. A tűzifa
ropogása túl hangosnak tűnt a Lucian kijelentését követően
beállt csendben.
– Ez nem egészen igaz – pontosított Adalasia. – Most már
azt is tudjuk, hogy Sandu nem ugyanarról a vidékről
származik, ahonnan a legtöbbetek. Korábban ezzel az
információval sem rendelkeztünk. A vezetékneve eredeti?
– Annyira rég még nem is volt vezetéknevünk – felelte
Lucian. – A családjaink akkor vették fel őket, amikor a világ
kezdett körülöttünk megváltozni, és a nevek túl fontossá
váltak. Egyik helyről a másikra költöztünk, és a nevünk
általában tükrözte ezeket a költözéseket. Mivel hosszú életet
élünk, nem akartuk, hogy az emberek összekapcsolják a
nevünket, vagy a vonásainkat valakiével, akit a régmúltban
ismertek. Most ez még sokkal nehezebb, mert mindenhol
kamerák vannak. A vezetékneve nem sok segítséget adhat.
Farkas vonított fel odakint. Egy másik átvette a kiáltást.
Nicu épp akkor emelkedett fel, amikor a tűz által kivetített
árnyak hátborzongató táncban villódzva csuklyás alakok
formáját öltötték magukra. Lucian és a többi Kárpáti is felállt,
amikor Jaxon belépett. Lucian életpárja kicsi volt és karcsú,
vad, szőke hajkoronával. Rájuk mosolygott, majd átkarolta
életpárja nyakát, és lábujjhegyre állt, hogy megcsókolja.
 Az
uralkodónő
Lucian lezseren visszacsókolta
Jaxont, pedig ő már tudta, mi vár
rájuk valahol odakinn. Amikor
felemelte a fejét, lemosolygott a
nőre. – Ezúttal mit hoztál haza te
kis bajkeverő?
– Siettem, hogy találkozhassak Sandu életpárjával. Sosem
találkozhatok más nőkkel! Úgy tartasz itt bezárva, mint
valami rabot. Adalasiára fordította nevető tekintetét. –
Óvakodj ezektől a szexi, elbűvölő ősiektől! Rávesznek, hogy
fülig beléjük szeress, és máris egy aranyozott kalitkában
találod magad – foglalta egy nagyvonalú mozdulattal egybe
Jaxon a kastélyt.
Lucian éles fogai belecsíptek a vállába, mire a nő
felsikkantott, majd felkacagott. – Eredj vadászni! És ti is,
mindannyian! A mestervámpír és a gyalogjai kétségtelenül
bekapták a csalit. Egy szerencsétlen, tehetetlen, egyedül
hazafelé tartó nő… pfff… már abból is tudhatták volna, hogy
nem vagyok védtelen, hogy a farkasok nem támadtak. Ennyi
vadász óriási meglepetés lesz nekik. De előbb mutass be
minket egymásnak, Sandu, kérlek!
Sandu bár sosem találkozott Jaxonnal, mégis elérte őt,
Lucian elméjén keresztül. Tiszteletteljes udvariassággal kissé
meghajolt. – Adalasia, ő Jaxon, Lucian életpárja. – „Adalasia
nem egészen Kárpáti” – üzente neki Lucianon keresztül. –
Még csak most kezdtük el a közös utunkat. – Adalasia
gyanakvó pillantást vetett rá. Mindjobban tartott attól, hogy a
kapcsolatuk egyre erősebbé válik, és nehéz lesz eltitkolni
dolgokat a nő elől.
Árnyék futott át Jaxon arcán, de aztán mindkét kezét
Adalasiának nyújtotta. – Üdvözöllek az otthonomban. Éhes
vagy? Szomjas? Előkészítettük a vendégszobát.
Sandu pontosan tudta, hogy ez azt jelenti, hogy egy intéssel
összeraktak egy minden kényelemmel felszerelt szobát afölött
a hely fölött, ahol ő fog aludni.
– Annyi minden történt, hogy egyáltalán nem érzem
magam fáradtnak – tagadott Adalasia. – Hihetetlenül szép az
otthonod. A farkasok tényleg veled tartanak, ha útra kelsz?
Sandu látta, hogy a lányt Jaxon tökéletesen le fogja
foglalni. Kinyúlt Lucian elméjéért. – „Biztonságban vannak
itt, míg mi vadászunk?”
– „Az élőholtak nem tudnak bejönni az otthonomba. El
van zárva előlük. Az asszonyom azonnal hívna, ha mégis a
közelbe jönnének, ahogyan a farkasaim is. Nyugodtan
üldözhetjük a vámpírt és a bábjait.”
Sandu igen furcsának találta, hogy egy mestervámpír
elköveti azt a hibát, hogy belép Lucian territóriumára.
Házigazdájuk talán elfedte, hogy a környéken lakik, de ennek
mindig híre megy, és ott van a farkas falka is. Hatalmasak
voltak és veszélyesnek tűntek. Nem vándoroltak egy óriási
területen, mindig a kastély közelében maradtak.
– „Ez egy csapda neked? Téged akar előcsalni, Lucian?”
– „Meglehet. Talán. Nekem is eszembe jutott ez a
lehetőség, de akkor katasztrofálisan rossz időpontot
választott. Öt ősivel szemben, akik velem együtt vadásznak,
egyetlen mestervámpír sem nyerheti meg a csatát.”
Sandunak ebben egyet kellett értenie, pillantok alatt
visszailleszkedett a csúcsragadozó jól ismert szerepébe.
Elszálltak az érzelmei, elhalványodtak szemei előtt a színek.
Álcázta jelenlétét, ahogy Nicu, Siv, Benedek és Petru is tette,
míg molekulákra bomolva kiáramlottak a bejárai ajtón,
amikor Lucian szélesre tárta azt, és megállt a nyílás közepén,
hagyva, hogy a bentről áradó fény körberajzolja sziluettjét. Ha
a mestervámpír kémeket hagyott hátra, hogy figyelmeztessék,
amikor a nyomába ered, Lucian azt akarta, hogy ezek a
megfigyelők haladéktalanul jelentsenek a gazdájuknak.
Kilépett, és egy intéssel bezárta maga mögött a súlyos ajtót,
majd felhelyezte a biztosítékokat. Az öt ősi hozzáadta a saját
szövedékét az övéhez, az egésze házat körbefogták vele fenn és
lenn is, hogy távol tartsanak mindent, ami gonosz, míg
vadásznak.

Jaxon egy csodaszép, apró tündérhercegnőre emlékeztette

Adalasiát. Ő magas volt és dús idomú. Sosem bánta, hogy
nem az a divatos, gazella karcsú modell típus, mint
amilyeneket a divatlapok címoldalán látni. Az életét
születésétől fogva egy célnak szentelte. Erre tanították. Úgy
nevelték, hogy ebben higgyen. A külsején nem sokat
gondolkodott, legfeljebb az olyan pillanatokban, mint ez is
volt, és az sem tartott tovább pár percnél.
– Ne csináld – mondta halkan Jaxon.
Adalasia nem akart úgy tenni, mintha nem tudná, mire
gondol a másik nő. – Tudom, hogy butaság. Csak arról van
szó, hogy Sandu olyan gyönyörű férfi. Bárkit megkaphatna.
Nem igazán értem, miért hozzám vonzódik. – Tényleg nem
értette. Hiába volt jelen a legenda hosszú ideje a családjában,
annak sem volt semmi értelme egy olyan lenyűgöző férfival
kapcsolatban, mint Sandu. Eddig hitt benne… de most már
nem hitt. Vagy legalábbis már nem bízott meg vakon abban a
tündérmesében.
– Valójában nem felel meg neki senki más – mondta Jaxon
–, rajtad kívül mást észre sem vehet. Csak hozzád vonzódik.
És amikor azt mondom, hogy vonzódik, azalatt azt értem,
hogy nagyon szenvedélyesen vonzódik. Intenzíven. És
állandóan. Soha el nem múlón. Nem lép félre, nem néz másik
nőre. Ez tökéletesen lehetetlen a számára. Te vagy az
életpárja. A lelke másik fele. Elmondta a rituális összekötő
szavakat?
Jaxon belehuppant az Adalasiáéval szemben lévő székbe, a
többit egy intéssel eltüntette a kandalló elől. Egy antik, arany
szegélyű asztal jelent meg a vendég széke mellett. Egy üveg víz
és egy pohár gyümölcslé állt rajta. – A gyümölcslé mindig
segít az elején. Próbált meg, hátha le tudod nyelni.
– Igen, megtette – ismerte be Adalasia némi keserűséggel a
hangjában. Erről nem tehetett, pedig nem akarta megbeszélni
a dolgait egy idegennel. Bizonyos értelemben ezt Sandu
elárulásának érezte, pedig nem is tartozott semmivel a
férfinak. Hiszen még csak nem is társak.
Jaxon szemöldöke felszaladt, majd felsóhajtott. – Nem
egyeztél bele, igaz?
Adalasia megrázta a fejét. – Határozottan nem. És a
véremet is az engedélyem nélkül vette.
– Érezted a kötődést, amikor kimondta azokat a szavakat?
Bólintott. – Tudom, hogy kapcsolódtunk. – Még ő maga is
hallotta a tétovázást a hangjában. Akkor pedig Jaxon is
hallotta. – Folyton olyan dolgokat mond, amiket nem értek.
És olyan dolgokat is elárul, amikről pontosan tudom, hogy
nem szeretné, hogy tudjam. Egy cseppnyi bűntudatot sem
érez, hogy összekötött minket. Ahogy azért sem, hogy a
véremet vette. És csinált még valami mást is, igaz?
Nem mozdította a tekintetét Jaxon arcáról. A szeméről. Az
arckifejezéséről. Jól tudott olvasni az emberekből. Mindig
odafigyelt magukra az emberekre is, amikor tarot kártyákból
jósolt nekik. Mindannyian azt mondták, hogy őszinte jóslatot
akarnak, de volt olyan, amikor az őszinteségre senki sem volt
felkészülve teljesen. Nem mondhatta el egy anyának, hogy
gyermeke nem fog túlélni egy pusztító betegséget, amikor a
szülők kétségbeesetten mást akartak hallani, amikor eljöttek
hozzá. Mindent megtett, hogy felkészítse őket, de szó szerint
nem akarta nekik felolvasni a zord valóságot.
A megérzései gyakran súgták azt, hogy úgy lépkedjen,
mintha tojáshéjakon járna. Mindig hallgatott rájuk. Figyelt a
test árulkodó jeleire is. Jaxon most ugyanabban a helyzetben
volt, amiben ő is gyakran találta magát, azon töprengett, az
igazság mekkora szeletét ossza meg vele.
Adalasia felemelte az állát. – Kemény vagyok, Jaxon.
Meglehet, hogy sokkolni fog, de kemény vagyok.
– Nem ez a gond – vallotta be Jaxon –, én is kemény
voltam. Több, mint kemény. Egy rövid időre mégis
megrogyott a térdem.
Adalasia gyomra összeszorult. Rányomta a tenyerét.
Erősen. Mi lehet ennyire rossz?
– „Szükséged van rám? Rengeteg vadász van itt. Szeretek
benne lenni a dolgok sűrűjében, de erre most semmi szükség.
Visszamegyek hozzád, ewal emninumam. Csak értem kell
nyúlnod a köztünk lévő kapcsolaton keresztül, és bármikor
megyek hozzád.”
Bár Sandu valósággal beáradt az elméjébe, örömmel
fogadta. Rájött, hogy nagyon egyedül érzi magát, hiába van
Jaxon is a helyiségben. A férfi melegséget hozott, biztonságot
az ismeretlen helyen. Adalasia eddig a pillanatig nem is tudta,
hogy az elmék megosztása ennyire közel tud hozni egymáshoz
embereket.
– „Jól vagyok” – nyugtatta meg a férfit –, „Jaxon és én
ismerkedünk egymással.”
– Sandu elmagyarázta nekem, hogy ő nem vámpír, hanem
Kárpáti. Vérrel él, de nem öl annak megszerzése közben. –
Megerősítésre volt szüksége. Nem tudta, hogy miért. Vajon
csak azért lett annyira bizalmatlan Sanduval, mert az nem
kérte a beleegyezését ahhoz, hogy összekösse magukat?
Összevont szemöldökkel megdörzsölte a halántékát. Nem.
Ez ennél többről szólt. A férfi valami rendkívül fontosat titkol
előle. Tudta, hogy így van, ugyanakkor ő is bűnösnek érezte
magát. Nem igazán ítélheti el a férfit, amikor ő is pontosan ezt
csinálja.
– Ha valaki vérszerzés közben öl, az elveszíti a lelkét és a
vámpírrá válást választja – mondta Jaxon.
Nem úgy tűnt, hogy Jaxon sok új információval akarná
ellátni. Adalasia nem is hibáztatta. Nem szeretett volna
valami olyan dolgot kikotyogni, amitől ő elmenekülne az
életpárjától. Jaxon jól látta, hogy pillanatnyilag nincs odáig a
férfiért, legalábbis nem annyira, mint kellene, de legalábbis
még mindig a válaszút előtt tétovázik.
– Tudom, hogy válaszokért jöttél ide, Adalasia – mondta
végül Jaxon –, de ezt muszáj megkérdeznem. Meg van benned
az abszolút elszántság, hogy előre menj, bármilyen nehéz és
félelmetes is az út? Nem számít hova vezet?
Adalasia szíve felgyorsult, már úgy zakatolt, mint egy
tébolyult vonat. Tenyerét a mellkasára szorította, és többször
is mély levegőt vett, hogy megnyugodjon. Hogy lelassítsa a
légzését. Sandu észreveszi, ha így folytatja, és nem akarta,
hogy visszatérjen, vagy figyelje a beszélgetést.
– A kártyák már többször jelezték, hogy az utam, ha úgy
döntök, hogy Sanduval tartok, rendkívül nehéz és félelmetes
lesz. – Ez a beismerés kissé fojtottan hangzott. A keze annyira
remegett, hogy legszívesebben ráült volna.
Szétnézett a könyvtárban, a régi könyvek megnyugtatták.
Szerette a régi dolgokat. Mióta az eszét tudta, mindig
antikvitások vették körbe. Ismerte őket, a korukat, az
értéküket, gyakran a származásukat is. Felállt, és a
könyvespolcokhoz sétált, Az üveg mögött őrzött,
legrégebbinek tűnő könyvekhez. Egy ékszerekhez illő kicsiny
dobozban kesztyűket látott, hogy csupasz ujjakkal senki se
érjen a lapokhoz, ha ki akarja nyitni valamelyik kötetet.
– Igen, Jaxon, elhatároztam magam. Félek az igazságtól,
mint ahogy félnek néhányan azok közül is, akik hozzám
jönnek jósoltatni, mégis mindennél jobban szeretem.
Meglehet, hogy beletelik némi időbe, míg eljutok a teljes
elfogadásig, de el fogok jutni oda. Tudom, hogy önként léptem
erre az útra, és magam határoztam úgy, hogy vele együtt
kezdek bele. Nem áll szándékomban visszalépni. Erre
születtem, gyerekkorom óta arra neveltek, hogy mellette
legyek, amikor a végére érünk. – Szembefordult Jaxonnal. –
Szóval arra kérlek, hogy te mondd el azt, amit Sandu elhallgat
előlem. – Tudta, hogy nem tisztességes erre kérnie a másik
nőt, de az sem volt tisztességes, hogy nem tudja.
Jaxon sokáig hallgatott. Aztán felsóhajtott. – Vannak
dolgok, amiket jobb, ha az életpárodtól kérdezel meg. Nem
hazudhat neked, Adalasia. Megpróbálhat kibújni a válaszadás
alól, ha hagyod, de hazudni nem hazudhat. Be kell tartanom
annak a világnak a szabályait, amiben most élek. Nem
avatkozhatunk bele az életpárok közti kapcsolatba. Magához
kötött téged, tehát az életpárja vagy.
Adalasia nem akarta tovább feszíteni a húrt. Nem lett volna
igazságos. Bólintott. – Sokat tudsz a vámpírokról?
– Én is embernek születtem, akárcsak te – mondta Jaxon.
– Zsaru voltam, aki ismeri a sorozatgyilkosokat, de a
vámpírokat nem. De igen, léteznek ennyire gonosz
teremtmények. Az életpárod kétségtelenül azt szeretné, ha
soha életedben nem találkoznál eggyel sem. Én is jobban
szerettem volna nem találkozni velük, de ez mégis
megtörténik, ráadásul elég gyakran. Csak úgy lehet megölni
őket, ha kiveszed és elégeted a szívüket. Elhiheted; nem
könnyű feladat. A vérük olyan, akár a sav. Nem számít, mit
teszel velük, újra és újra feltámadnak, hacsak el nem égeted a
szívüket. Borzalmas teremtmények.
Adalasia egyáltalán nem döbbent meg. Ez is olyasmi volt,
amire a különleges tarot paklija felkészítette. Tudta, hogy
léteznek szörnyek a világban. Nem emberi szörnyek. Soha
nem találkozott eggyel sem, de tudta, hogy többféle is van.
Ahogyan azt is tudta, hogy Sandu évszázadokig harcolt az
élőholtak ellen. A férfi mondta, hogy így volt és ő hitt neki. Az,
hogy ezt Jaxon megerősítette, csak még valóságosabbá tette a
vallomását.
– Úgy neveltek, hogy higgyek a démonokban – vallotta be.
– Visszafordult az üvegvitrin felé, hogy elolvassa a címeket.
Nagyon régi könyvek voltak, rettentően vonzották. –
Gyerekkoromtól arra képeztek ki, hogy harcoljak ellenük.
Alaposan felkészültem az eshetőségre, ha jönne az idegen. A
családunkban minden egyes lány nevelésénél ebből indultak
ki. Ha ez egy adott életkorig nem történt volna meg, találnom
kellett volna egy férjet, egy bizonyos vérvonalhoz tartozó
férfit, és gyermeket kellett volna szülnöm. Egy lányt. Ő pedig
ugyanezt a hagyatékot kapta volna.
– Lenyűgöző – mondta Jaxon –, egészen elképesztő. A
léleknek már a fogantatáskor át kell szállnia anyából lányába.
Tudtad? Mindig tudtad, hogy te vagy a lelkének őrzője? –
Jaxon hangjából kíváncsiság érződött. – Nagyon nehéz
lehetett ezt a terhet cipelni.
Most Adalasia tétovázott. A családja öröksége titok volt,
amit nagyon gondosan őrzött. Az ujjai szinte fájtak, hogy
megsimogassa a kártyákat a bársony zsákban, amit állandóan
magára kötve viselt. Vigaszt és bátorságot adtak neki. –
Tudtam, hogy lélektársak vagyunk. Ő egy darabot hordott
magában belőlem, és én is egy darabot belőle. Nem tudom,
hogy van-e értelme ennek. Amikor olyan tisztán
meghallottam őt a fejemben, azt hittem, emiatt. Hogy a
lelkünk a másik feléért nyúlt.
Ostobaságnak érezte, hogy ezt hangosan kimondja bárki
előtt. Senki sem beszélt neki lelkekről. Szívekről viszont igen.
A lelket meg sem lehet határozni. Ő sem képes rá. Mégis
gyakran érezte magában Sandu lelkét. Nem volt teher. Inkább
ajándék. Ha valaki megkérdi, így jellemezte volna. Hevesen
védte ezt az ajándékot. Soha senkinek, még az anyjának sem
beszélt egy szót sem arról a furcsa érzésről, hogy valami olyan
értékes és hatalmas dolog van benne, amiről tudja, hogy
valaki másé.
Fiatal lány volt még, talán tíz éves, amikor ez először
tudatosult benne. Mintha érezte volna, hogy egy lény a messzi
távolból hívja őt. A hang túl halk volt ahhoz, hogy értse, de
amikor egyedül érezte magát – márpedig általában egyedül
volt –, ez az adottság megvigasztalta őt. A családjában nem
bátorították a barátkozást. Mindig udvariasak voltak és
kívülről nézve társaságkedvelőnek tűntek, de bezárkóztak.
Egyetlen gyereket sem hívtak meg az otthonukba. Nem voltak
születésnapi partik. Adalasia gyakran volt magányos, de ha
bele tudott burkolózni ebbe a melegségbe, a magány elszállt.
– Sandu sosem terhet jelentett a számomra. Nemegyszer
megmentett. Az életem nagy részét edzéssel töltöttem,
elkülönülve másoktól. Ez nagyon magányos dolog tud lenni.
Jaxon olyan sokáig hallgatott, hogy Adalasia feléje
pillantott, és elkapta a tekintetében a megértést. Tudta. Első
kézből tudta, hogy miről beszél Adalasia. Talán jobban
hasonlítanak egymásra, mint elsőre gondolta.
Jaxon végigsimított a torkán. – Évekig volt jelen az
életemben egy sorozatgyilkos. Követett engem, azt hitte, hogy
ő az apám. Mindenkit megölt, akiről úgy gondolta, hogy
közénk áll. Senki sem volt biztonságban, egyetlen szomszéd
sem, aki kedves volt hozzám. Féltem rámosolyogni bárkire is,
még egy eladóra is egy élelmiszerboltban.
– Jaxon – suttogta Adalasia –, ez borzalmas.
– Úgy tűnt, senki sem tudja megállítani. Megölte a
családomat, majd a nevelőszüleimet. Mindenkit, aki fontos
volt nekem. Borzalmasan féltettem Luciant.
– De Lucian egy nagyhatalmú Kárpáti.
– Pontosan. És hozzászokott, hogy ilyen erőteljes.
Elutasította a hétköznapi dolgokat, mintha azok sosem
árthatnának neki, pedig ez nem volt igaz. A Kárpátiak sem
halhatatlanok. Sokáig élnek, de megfelelő körülmények között
megölhetőek. Óriási kockázatot vállalt. – Megremegett a
hangja, mintha újra átélné azokat a napokat.
Adalasiának eszébe jutott, hogy Sandu is pontosan ezt
csinálná. – Még mindig ilyen?
– Próbál nem ilyen lenni, és én is emlékeztetem rá.
Folyton. Azt hiszem, ezt hívják zsémbelésnek. Van egy emberi
társaság, akik vadásznak ránk. Azt mondják ugyan, hogy
vámpírra vadásznak, de nem érdekli őket, hogy minket, vagy
az élőholtakat pusztítják-e el. Egyesek egyébként szerintem
jogosan vadásznak. Vámpírokkal találkoztak, akik megölték a
szeretteiket. Látták a gonoszt, és el akarják pusztítani. Mások
egyszerűen az ölés gondolatát szeretik, boszorkányüldözésbe
kezdenek, bizonyíték nélkül kiáltanak ki ellenségnek bárkit.
Veszélyesek, de mivel a Kárpátiak olyan erősek, amilyenek,
gyakran nem veszik őket elég komolyan.
Annak ellenére, hogy Adalasia nem igazán bízott
Sanduban, és fogalma sem volt, hogyan fogják megoldani a
nézeteltéréseiket, azt tudta, hogy meg kell oldaniuk őket. Azt
pedig végképp nem akarta, hogy bármi is történjen a férfival.
– Köszönöm, hogy figyelmeztettél. Gondoskodni fogok róla,
hogy Sandu odafigyeljen az emberek felől fellépő veszélyekre.
Tudom, hogy bárhová is megyünk, a Castellók követni fognak
minket. Ők az ellenségeim. De Sandu csak legyint rájuk, mert
emberek. De én tudom, hogy többek annál. Csak még nem
tudom, hogy micsodák.
Visszafordult a könyvekhez, már-már kényszeresen. –
Megnézhetem ezeket? Alig tudom türtőztetni magam. Tudom,
hogyan kell bánni régi iratokkal. Ígérem, hogy óvatos leszek.
– Amíg megnézed őket, biztosítom a megfelelő
páratartalmat és hőmérsékletet, amire a könyveknek
szükségük van. Lucian megtanított rá – bólintott Jaxon.
Az üvegajtó kinyílt. Adalasia azon kapta magát, hogy
hevesen ver a szíve. Annyi könyv volt ott, aminek minden
egyes darabja vagyonokat ér! Olyan könyvek, amiknek
múzeumokban lenne a helye. Könyvek, amiket csak tudósok
tudnának igazán megbecsülni. A tekintete megakadt az
egyiken, azonnal megragadta a figyelmét. Bőrbe volt kötve. A
bőrt nyilvánvalóan kézzel készítették ki. Az volt az érdekes,
hogy a gerincén a felirat egy halott nyelven volt írva. Egy rég
letűnt nyelven. Gyerekkorától kénytelen volt ilyeneket
tanulni, és őrültnek tartotta az anyját, amiért ragaszkodott
hozzá, de most hirtelen értelmet nyert az egész. Törzsi Itália
és Róma: Egyesülés, vagy vereség.
Kesztyűt húzott, leemelte a helyéről és nagyon óvatosan
kinyitotta. Kétségtelen, hogy ezt a kötetet azon a rég elfeledett
nyelven írták, amit a latin és egyéb nyelvjárások magukba
nyeltek. Színtiszta etruszk. Egy újabb jel, hogy jó úton jár.
Lehet az út ijesztő és nehéz, de az ilyen apróságok hogy is ne
igazolnák, hogy ő és Sandu pontosan azon a helyen vannak,
ahol lenniük kell?
Jaxon közelebb ment hozzá. – Ez talán segíthet neked?
– Talán. Tudsz valamit az itáliai törzsekről?
Jaxon a fejét rázta. – Kissé zavarban vagyok, de azt kell
mondjam, hogy még az sem jutott soha eszembe, hogy voltak
törzsek Itáliában, pedig nyilvánvalóan éltek ott emberek a
római idők előtt is.
– Pontosan. A történelmük nagyon változatos. Ezért olyan
változatos a kinézetük is. Ha a családom ragaszkodott hozzá,
hogy megtanuljak egy rég halott nyelvet, ami már
évszázadokkal ezelőtt eltűnt, akkor azt hiszem, nyugodtan
kijelenthetjük, hogy ez egy tiszta és világos nyom Sandu
múltja felé. Biztosan vannak kötődései, amik visszanyúlnak
ehhez a törzs múlthoz.
– Ez egy hatalmas ugrás, Adalasia.
– Mindig hallgatok a megérzéseimre, és ezzel kapcsolatban
jók a benyomásaim. A családja valamilyen módon
kapcsolatban állhatott az etruszkokkal. Elég sok háború
zajlott abban az időben. Megannyi törzs harcolt a területért.
Népvándorlások indultak el Görögországból, Szíriából, Közép-
Ázsiából, Macedóniából és Észak-Európából. Ezért láthatunk
szőke, kék szemű olaszokat is. És nem feledkezhetünk meg a
szabinokról sem. Sokan voltak még abban a korban. A lényeg
az, hogy Lucian szerint akkoriban még nem volt vezetéknevük
a Kárpátiaknak. Hogy attól függően változtatták, hogy mennyi
ideig tartózkodtak egy helyen, hogy elvegyüljenek, és ne
keltsenek gyanút senkiben.
Jaxon bólintott. – Lucian elmagyarázta ezt nekem.
Tulajdonképpen azt mondta, hogy újraépíti majd a házunkat,
ha szeretem, és elhozza a farkasainkat, vagy a
leszármazottaikat, de időnként mindenképpen költöznünk
kell. Azt is mondta, hogy évszázadonként le kell majd vetnünk
a nevünket, és fel kell vennünk egy másikat. Ez az egyetlen
módja, hogy ne találjanak meg bennünket az emberek, és
életben maradhasson a fajunk. Ez elszomorított egy kicsit,
mert szeretem a nevünket. A Kárpátiakon belül egy nagyon
tekintélyes családhoz tartozunk. Egymás között mindig
ugyanazt a nevet használják – gondolkodott el. – Úgyhogy azt
hiszem, teljesen nem vész el. Szeretném, ha a gyerekeink ezt a
nevet viselnék.
Adalasia nem gondolt Sandu gyerekeire. Ahhoz még
túlságosan új ismeretség volt az övék. De a neve… Újra és újra
átforgatta a fejében. – A nagyon régi időkben nem használtak
vezetékneveket, de később ez szükségessé vált. A vezetéknév
felvétele Róma tehetősebb házainál kezdődött. Sandu a Sandu
Berdardi nevet viseli. Ha megtartotta a nevét, vagy időnként
visszatér hozzá, ez a név könnyedén rövidülhetett a Sandu di
Berdardóból. A római birodalomban az első vezetéknevek
kiosztásakor bevett gyakorlatnak számított, hogy a gyereknek
egyszerűen az apja neve után tették a „fia” kifejezést. Vagyis
jelen esetben Berdardo fia Sandu volt a megnevezése.
Jaxon felvonta a szemöldökét. – Nagyon jártasnak tűnsz
Itália történelmében.
 – Ezt tanultam otthon. Abból viszont, amiben más
gyerekek voltak jártasak, nekem meglehetős hiányosságaim
voltak. De ebbe újra és újra belemélyedtem. Szerencsére
lenyűgözőnek találtam.
– Szóval az apja neve valószínűleg Berdardo volt. Talán
valamelyik Kárpáti felismeri ezt a nevet.
– Határozottan ebben reménykedem – bólintott Adalasia.
– Lucian öccse, Gabriel rengeteget utazott és nagyon sok
Kárpátit ismer. Most Franciaországban van. Egyre erősebb a
megérzésem, hogy el kell menned hozzá. Szívesen fogadna.
Francescának, az életpárjának csodálatos takarói vannak,
amikbe erős biztosítékokat sző. Szükséged lehet egyre. –
Jaxon ismét a torkához emelte a kezét. – Minden segítségre és
útmutatásra szükségetek van, amit csak kaphattok. Talán
felkereshetnétek őket, Adalasia.
Franciaország. Gyökeret vert benne a gondolat. Tudta,
hogy Sandu vele tart. Az úti célt megfelelőnek érezte. –
„Felismered a Berdardo nevet?”
– „Sajnálom, sívamet, nem ismerem ezt a nevet.
Hamarosan visszatérek, de most harcba kezdek, és
megszakítom a kapcsolatot veled, míg az élőholtakkal
csatázom.”
– „Szeretnék veled maradni.” – Biztonságos távolságból
látni akart egy vámpírt. De azt is tudnia kellett minden
pillanatban, hogy Sandu biztonságban van.
Sandu felnyögött. – „Nem akarom, hogy bármelyikük is
értesüljön a létezésedről!”
Adalasia szíve megállt a vallomástól. Aztán lassan újra
dobogni kezdett. Nyilvánvaló volt, hogy a férfi nem akarja,
hogy vele legyen. – „Bármelyikük? Nem is egy van? Sandu!
Több is van azokból a gonosz lényekből, akikről meséltél?”
 – „Lélegezz a kedvemért, ewal emninumam! Nem egy
vadász üldözi a mestervámpírt. Nem lehetsz velem. Ha
elárulnád magad…
– „Nem fogom.”
– „Meg fogok sérülni. Egy vámpírral való harc során egy
vadász mindig megsérül. Menned kell!” – Ezzel a férfi
kivonult Adalasia gondolataiból.
Adalasia nagyon óvatosan visszatette a könyvet az üveg
mögé. Az életpárja nem fogja ilyen könnyen lerázni őt.
Engedelmeskedni fog ugyan az utasításnak, hogy maradjon
csendben, és ne árulja el magát, bármi is történjen, miután a
tudta nélkül belopózik a férfi elméjébe. Tisztában volt vele,
hogy Sandu egy ősi, és mivel harcba megy, az érzékei
felfokozottan működnek, de eszébe sem jut majd az életpárját
keresni, ha nagyon alacsony energiaszinttel, apránként
besodródik az elméjébe és letelepszik egy parányi barázdában,
ahol soha senki nem találná meg, a legkevésbé pedig Sandu.

Egyedül Abascus Baros vette észre a magányosan a

hegyek árnyékában rejtőzködő kastély felé tartó nőt. Egyetlen
szánalmas, talpnyaló bábja sem. Sem a szolgái, sem az a két
vámpír, akik egyre közelebb kerültek ahhoz, hogy
mestervámpírokká váljanak, sem pedig az alattuk szolgálók,
akik közül négyre általában számíthatott, hogy finom
ajándékokat, férfiakat, nőket, gyerekeket hoznak neki, akikből
lakmározhat.
Elégedett volt, már jóllakott egy tanyán néhány
mérföldnyire onnan, ahol a nővel találkozott. Ment volna
tovább, repült volna az erdő felett, de volt valami érdekes
abban, ahogy az éjszaka elrejtette előle azt a nőt. Hangtalanul
visszakanyarodott, egy kicsit lejjebb ereszkedett, majd végül
bagoly alakot öltött, hogy letelepedjen egy fa ágára, és onnan
figyelje őt. A fa megremegett alatta, az ágak összeaszalódtak, a
tűlevelek elszáradtak. Felszisszent türelmetlenségében, intett
az egyik szárnyával, hogy elleplezze a folyamatot. A természet
visszataszítónak találta őt. De ő ezt egyáltalán nem bánta.
A szolgái szólongatni kezdték, de csendre intette őket
bosszankodva, amiért meg merték zavarni. Ez a nő teljesen
lekötötte a figyelmét, ami majdhogynem lehetetlen dolog volt.
A tekintetét sem akarta levenni róla, mert az az érzése támadt,
hogy elegendő lenne egyet pislognia, és eltűnik előle.
Időnként észrevette, hogy árnyékok osonnak körülötte a fák
között. De a nő látszólag nem vett tudomást ezekről az
árnyakról, vagy ami azt illeti, bármilyen más veszélyről. Csak
sétált a kúria felé, egyenletes tempóban a kocsibejárón.
Le kellene csapnia, és elkapnia őt. Megszólítani. A
hangjával bármelyik embert meg tudná állítani. Kinyitotta a
száját, hogy megálljt parancsoljon a nőnek, de csak bagoly
rikácsolás tört fel a torkából. Több, mint nyolcszáz éve nem
követett el ilyen amatőr hibát. Kihasználva a bagoly azon
képességét, hogy kétszázhetven fokban el tudta forgatni a
fejét, gyorsan ellenőrizte, hogy egyik követője sem vette észre
a pillanatnyi zavart.
Néhány bagoly ült a környező fákon. Azon, amin ő ült,
senki más nem mert helyet foglalni. Tudták jól, hogy meg kell
állítaniuk az ágak remegését, de a kisebb gyalogok, akik még
mindig nem voltak képesek uralkodni az indulataikon, és az
erejükön, nem tudták megakadályozni, a nedv fekete vérként
folyjon ki a kéreg repedésein. A látvány megbabonázó volt.
Alig tudta elfordítani a fejét.
A szél lágyan lengette az ágakat, átfújt a tűlevelek között,
különös dalt hívva életre, ami a bagoly elméjében
visszhangzott. Az ágak kattogása ritmust vett fel. Ilyen ritmust
használt ő maga is, hogy mozdulatlanná hipnotizálja
ellenségeit, míg irányítást nyert felettük, közeledve hozzájuk,
akár a zsákmányához lopakodó farkas. A furcsa zaj nagyon
vonzotta az összes baglyot, a fejüket ide-oda forgatva keresték
a hang forrását.
Abascus hirtelen visszahúzódott, elszakította a gondolatait
a bagolyétól. Ő irányít, nem a madár! Az ő kezében van a
hatalom! Ő a kapitány! Ismét átkutatta odalenn a földet a
zsákmánya után. Már a vastag ajtónál járt, kicsike volt és
csábító. Úgy vonzotta hozzá valami, akár a mágnes. A nő
megfordult, kinézett az éjszakába, a fák között ide-oda osonó
alakokra, aztán a környező erdőre, még azokra a fákra is, ahol
a többi bagoly ült. Hiába nézett hatalmas szemekkel a nő,
semmit sem látott, és a bagoly kicsiny testében Abascus
színtiszta gonosz elégedettséggel húzta mosolyra a száját. Az
emberek sosem vettek észre semmit. Még akkor sem, ha
becserkészték őket.
Amikor a nő újra elfordult és a kilincsre tette a kezét, a
mestervámpír parancsot adott neki, hogy megállítsa. A kastély
hatalmas volt. Nem akarta, hogy egy nyitott ajtó, vagy ablak
keresgélésével kelljen töltenie az időt. És azt sem akarta, hogy
trükkökhöz kelljen folyamodnia, hogy behívják.
Csakhogy amikor a parancsának kellett volna elhangoznia,
megint semmi más nem hallatszott, csak a bagoly hívása. És
ezúttal a többieknek is hallania kellett. A nő egyetlen hátra
vetett pillantás nélkül bement az ajtón, a bagoly testében ott
hagyva őt, akinek az indulatai egyre erősödtek. Felszállt a
levegőbe, a bagoly minden ügyességével és egy vámpír
gyorsaságával keresztülrepült az erdőn. Levezetésre volt
szüksége, éreznie kellett a levegőt a szárnyai alatt, míg
eldönti, hogy érdemes-e elhalasztania kissé az útját, hogy
visszatérjen és válaszokat kapjon.
Úgy döntött, hogy tesz egy kört a kastély körül, hogy
megpróbálja megérteni, miért vonzotta annyira a nő.
Megfordult, visszavett a sebességből, és visszavezette követőit
a birtok irányába, ami önmagában is hatalmas volt. Ahogy
közeledett a házhoz, nyugtalanító érzés kerítette a hatalmába.
Rettegés. Nyomasztó borzongás, ami közel állt a tényleges
félelemhez.
Abascus Baros nem érzett félelmet. Ő keltette a félelmet,
Kárpátiakban, emberekben, vámpírokban egyaránt. Még a
legképzettebb Kárpáti vadászok is kerülték őt. Vagyis őt nem
lehet megfélemlíteni! Nem engedte meg magának, hogy akár
a legkevésbé és mutassa, hogy mennyire érintik azok a
nyomasztó hullámok, amiket az az építmény árasztott, de
most már felismerte, hogy a házat őrzik. Egy Kárpátié tehát.
Vagyis a nő egy Kárpátihoz tartozik. Egy életpár. Ilyen közel
még sosem került hozzá, hogy szerezzen egy Kárpáti életpárt.
Bagolyból ember alakra váltott, felvette annak a férfinak az
alakját, aki valaha volt. Magas volt és impozáns, meglehetősen
zömök. Fekete haj, rendesen megnyírt szakáll és bajusz.
Öltönyt teremtett magára. Szerette a finomabb dolgokat,
ügyelt rá, hogy a ruhái mindig a legjobb minőségűek legyenek.
A követőitől is elvárta ugyanezt. Teljességgel kizárt volt, hogy
valaha is ziláltan jelenjenek meg. Miután csatlakoztak hozzá,
nagyon gyorsan megtanulták, hogy meg kell őrizniük a
látszatot. Csak a csatában hagyta szó nélkül, ha olyanok
voltak, ahogyan valójában kinéztek.
Megállt a birtok vaskapujánál, mert ez volt a házhoz
legközelebb lévő pont, ahová még eljuthatott. A Kárpáti
otthona nyilvánvalóan teljesen körbe volt szőve
biztosítékokkal, fenn is, lenn is. Abascus nem akart azzal
bajlódni, hogy felfejtse a biztosítékokat. Csapdát akart állítani
a Kárpátinak. Kevés vámpír merészkedne errefelé. Nem volt
elég zsákmány ahhoz, hogy megérje. A Kárpátinak nem sok
tapasztalata lehet a vámpírvadászatban.
Egy mély meghajlás után megfordult és az erdő felé indult,
szándékosan hátrahagyva a nyomait, hogy a Kárpáti
megtalálja, ha kimerészkedik. Abascus megengedhetett
magának egy-két nap késlekedést az utazásában, hogy a
lustább követőinek alkalmat adjon harci készségeik
csiszolására. Nekik bizonyára jól jön majd a tapasztalat, ő
pedig megkapja a fődíjat; egy Kárpáti nőt.

Az utolsó dolog, amit Sandu akart, az az volt, hogy

Adalasia kapcsolatban maradjon vele, amikor vámpírokra
vadászik. Nem engedhette meg magának, hogy a lány
meglássa, milyen is valójában. A külvilág számára
civilizáltnak tűnt, de nem volt az. És soha nem is lesz az. Már
rég túlhaladta az életidejét és ezzel tisztában is volt.
Mindannyian tudták, akik úgy döntöttek, hogy bezárkóznak a
kolostor vastag falai mögé.
Nem véletlenül rejtőztek el ott. Megtartották a
becsületüket. Hűek maradtak az életpárjukhoz, de
mindannyian túlhaladtak azon az időn, amit egy Kárpáti
vadásznak túl kellene élnie. A lelket be lehet feketítetni. Lehet
szakadozott. Akár még rongyos is. Lyuk hátán lyuk. Egy
életpár helyrehozza ezekez a sérüléseket, ha időben
rátalálnak. Minden hím ezzel a tudással születik.
A túl sokáig élő Kárpáti vadászok maguk mögött hagyták
még a suttogást is. És teljes csendet találtak. Ráakadtak a
gyilkosság dühére. Ami megsebzi a lelket. Olyan heget hagy,
amit nem lehet eltüntetni. Minél szélesebb a sebhely, annál
vadabb a düh harc közben. Sandu jól tudta, hogy ezzel nincs
egyedül, mert mindenkinek feltették a kérdést, hogy hogy áll a
lelkük a sebhelyekkel, aki először jelent meg a kolostorban.
Furcsa módon Sandu semmit sem érzett harc közben. De
az érzelmek attól még ott voltak. Felismerte őket, csak nem
érezte. Gleccser hideg-vulkán forró. Tépett és marcangolt
habozás nélkül, akkora erőszakvággyal, ami messze
meghaladta azt, amekkorának lennie kellett volna. Azt sem
ismerte fel, hogy ez vágy-e, vagy kényszer, csak annyit tudott,
hogy ennek így kell lennie.
Nem engedheti, hogy Adalasia valaha is meglássa ezt a
részét. A lány félt a démonoktól, és ő hozzákötötte egyhez. A
lány nagyon bátor. Nem hátrál meg és elszánt. Emellett eddig
udvarias is volt, nem próbált beleolvasni az elméjébe.
Beszélgettek egymással. Sandu érezte, hogyan tölti ki a lány a
repedéseket, a magány üres tereit, de sosem próbált meg
átlépni azokon a korlátokon, amik az élőholt vadászathoz
tartozó emlékeihez vezették volna. Ez jó volt, mert erős
pajzsok mögé rejtette ezeket az emlékeket. Ha a lány rájuk
találna, kérdőre vonná őt, és akkor el kellene mondania az
igazat, hogy nem osztja meg vele azokat a csatákat.
Lucian pontosan oda vezette a mestervámpírt és a csapatát,
ahová akarta. Tizenegy vámpír volt. Három rendkívül képzett.
További négy kérdőjeles, de semmiképpen sem lehetett
félvállról venni őket. És a maradék négy bábu, amiket Lucian
elé dobott a mesterük, hogy próbára tegye a képességeit.
Sandu még abban is kételkedett, hogy egyáltalán vannak harci
tapasztalataik. Csak nemrég változtak át, ami azt jelentette,
hogy vadászként hiába voltak képzettek, még nem képesek
uralkodni falánk étvágyukon. Ez pedig nagyon sebezhetővé
tette őket a csatatéren.
 Lucian volt a csali. Fiatal, naiv Kárpáti szerepét játszotta,
aki tétován követi a mestervámpír nyomát. Sandu felismerte a
mestervámpírban Abascus Barost. Összefutott már vele egy-
két alkalommal, de nem foglalkozott vele, mert más vadászok
már a nyomában voltak. Kicsit meglepődött, amikor meglátta
vele a két másikat. Évszázadokkal korábban hallott olyan
pletykákat, hogy Ambrus Halmi, és Barnat Kardos úgy
döntött, hogy feladja a lelkét és vámpírrá válik. Az, hogy
követték Abascust, amikor már ők maguk is nagyon közel
voltak a mestervámpírrá váláshoz, szintén meglepetés volt. A
legtöbb képzett vámpír nem szolgált mást. Mert nekik már
egójuk volt. Méghozzá hatalmas.
A három legügyesebb vámpír azt hitte, hogy egy show
műsor nézői lehetnek díszpáholyban. Szétszóródtak,
mindhárman úgy döntöttek, hogy beolvadnak a szürke sziklák
közé, amik a vízesés hátterét alkották, ami egyetlen széles,
egyenes sugárban ömlött le a szakadékba, hogy aztán odalenn
patakként kanyarogjon tova, míg bele nem torkollik a folyóba.
A vízesést minden irányból fák övezték. A három
legerősebb vámpír négy szolgája ezek között a fák között
elrejtőzve foglalta el a helyét. Egyikük a vízesés melletti egyik
fa törzsében. Egy másik magasan az ágak között. A harmadik
egy puma alakját öltötte magára, és kifeküdt egy kidőlt
fatörzsre, beleolvadva környezetébe. A negyedik úgy döntött,
hogy megtartja egy ragadozó madár, egy bagoly testét. Egy
magas fa ágain ült, gyöngyszemeit a magányos Kárpáti
vadászon tartotta, aki lassan haladt a mestervámpír nyomain.
Sandu és négy testvére célpontot választott magának.
Sodródtak a széllel. Köd alakjában mozogtak a fák között. Ő
egyenesen tovább ment a vízesés mellett, hogy Abascus mögé
kerülhessen. Benedek Barnat hátába igyekezett, míg Petru
úgy döntött, hogy Ambrus ellen teszi próbára ügyességét. Ez a
három vámpír volt a legképzettebb, legtapasztaltabb.
Sivnek és Nicunak két-két szolgát kellett magára vállalnia,
akik megpróbálják majd minden áron megvédeni a
mestereiket. Hogy mennyire lesz nehéz legyőzni az
élőholtakat, azt az határozta meg, hogy milyen korúak, hogy
hány csatában vettek már részt vadászok ellen, és ezek közül
hányat győztek le. Luciannek egyedül kell boldogulnia a négy
gyaloggal. A legendás ősi Kárpáti tovább haladt előre,
kanyargott a fák között, és szinte úgy tűnt, orra esik, amikor
lehajolt, hogy megvizsgáljon egy zúzmarás levelet egy bokron.
A négy gyalog előugrott a rejtekhelyéről, körülvették
Luciant, annyira vágytak rá, hogy rávethessék magukat, és
dőzsöljék értékes Kárpáti vérét, hogy még azt sem sikerült
megakadályozniuk, hogy megjelenjen a valódi kinézetük. A
vámpírként töltött csekély idő is megmutatkozott már rajtuk,
a fejbőrük helyenként lemállott, felfedve az alatta lévő fehér
koponyacsontot és a férgeket. A fejükön azzal a pár
megmaradt csomónyi hajjal egészen bizarrul néztek ki, az
orruk nem volt más, mint két lyuk a lapos arcukon.
Lucian felegyenesedett teljes magasságában. – Uraim,
látom népünk igazságszolgáltatását keresik. – A hangja mély
volt. Bársonyosan lágy. Eltéveszthetetlen erejű.
Abascus lélegzete jól hallhatóan elakadt. – Lucian. Lucian
Daratrazanoff! – Majdnem leesett a szikláról, amin ült, ahogy
gyorsan forgolódva menekülési útvonal után nézett. Nagyon
lassan állt fel, igyekezett nem magára vonni a legendás vadász
figyelmét. Ám amikor megfordult, sápadt bőre még jobban
elfehéredett. – Sandu – suttogta –, Sandu Berdardi!
Sandu udvariasan meghajolt kissé. – Még nem volt
szerencsém személyesen is bemutatkozni, de hírből azért
ismerlek, Abascus.
 Abascus gyorsan, elégedetten pillantott jobbra, majd balra.
A kisebb vámpírok nem hagyták cserben. Mindketten komor
mosollyal álltak fel, hogy szembe nézzenek az ősi vadásszal.
Példát vettek Abascusról és civilizáltan viselkedtek, holott
egyikük sem szívesen nézett volna szembe egy ilyen képzett
vadásszal.
– Attól tartok, rossz estét választottál, hogy tapasztalatlan
gyalogjaidat Lucian ellen indítsd. Több látogatója is van. –
Sandu intett. – Ő itt Benedek barátom. Szeretné kipróbálni
ősi technikáit az egyik legjobbatok ellen. Ő pedig Petru. Róla
bizonyára hallottál. Évszázadok óta él már. A harci képességei
legendásak. Több, mint boldogan megküzd a barátoddal –
biccentett Ambrus felé.
Sandu nem várt tovább. A csata a vérében volt. Ezer éve.
Kétezer. Az idő már nem is számított. Csak a most. Csak a
jelen pillanat létezett a világában és a gonosz elpusztítása. Az
ereiben pulzált az erő. Lassan siklott, mint a gleccserjég. A jég
fehéren izzott. Olyan forrón, hogy kékre váltott, mint a
legtömörebb gleccserek. Az a kékség pislákoló lánggá vált. Ez
a láng pedig a szemében lobbant fel, ott parázslott, izzott a
sötétben, kékből naranccsá, onnan tüzes vörösre váltva.
Ugyanez a láng araszolt az eleiben, mint magma a vulkánban.
Üdvözölte ezt az égést.
Abascus mestervámpír volt, és mint olyat, nem volt
egyszerű legyőzni. Sandu közel volt hozzá, és bár úgy
cselezett, mintha Ambrus felé mozdulna, egyenesen Abascus
elé lépett és öklével betört a mestervámpír mellkasába, míg az
ereiben a kék lobogás tüzes, vörös robbanássá vált. Fekete vér
öntötte az öklét és az alkarját. Sav marta a bőrét, míg az ujjai
kinyúltak, a körmei meghosszabbodtak, hogy az elfeketedett
szív után ássanak.
 Abascus felüvöltött, és keményen Sandu homlokához
csapta a sajátját. A vadász az utolsó pillanatban változtatta
meg koponyája összetételét, így a mestervámpír acélba
ütközött. Gejzírként tört fel a fejéből a fekete vér, belefolyt a
szemébe, és azzal együtt apró fehér férgek özönlöttek ki a
fejéből.
A vörös, tüzes pokol Sanduban azt követelte, hogy acéllal
bélelt homlokával most ő támadja meg az élőholtat, péppé
zúzva a maradék húst, bőrt, míg csak fehér csontszilánkok,
fekete sav, szivárgó agyvelő és azok az apró, vonagló paraziták
maradtak Abascus homlokából. Mindeközben pedig tovább
ásott a mestervámpír mellkasában, míg karmai rá nem
találtak és meg nem markolták a szívét. Elkezdte kihúzni a
testből.
Abascus kontúrja eltorzult, kétségbeesetten próbált alakot
váltani, de Sandu nem engedte el a szívét még akkor sem,
amikor a vámpír az ő mellkasának csapta az öklét, hogy
megpróbáljon a szívéhez férni. Sandu pontosan erre a
megmozdulásra számított. Évszázadok óta harcolt
mestervámpírokkal. Ha ennyire közel voltak egymáshoz,
ellenfele mást már nem is nagyon tudott tenni. Az ököl
ugyanabba az acélötvözetbe ütközött, mint amivel a homlokát
bevonta, porrá zúzva ezzel a kéz összes csontját.
Sandu szabad kezén megnyújtotta a karmokat, a
borotvaéles pengékkel Abascus nyakába, torkába vájt, átszelte
a húst, hogy eljusson az artériához. Valósággal ömlött a sav és
a féreg a mestervámpírból. Sandu átdöfte a torkán a körmét
egészen a tarkójáig, rámarkolt a gerincvelőre, miközben a
másik tenyere a fonnyadt szív köré záródott.
Abascus kétségbeesésében egy nagymacskáévá változtatta
lábait, hogy hosszú karmaival Sandu combját, ágyékát
szaggassa. Sandu tovább húzta a szívet, de amint megérezte a
combján a karmok gereblyézését, elfordította a testét, hogy az
ágyékát védje. A harc vérvörös ködében minden érzés
eltávolodott tőle, kizárólag a vágy maradt, hogy darabokra
szaggassa az előtte álló gonosz lényt, hogy a lehető legnagyobb
kárt tegye benne, míg kitépi a szívét. A karmok
kétségbeesetten vésték a combját, de ő ismét megváltoztatta a
teste összetételét, hogy beletörjön a karmok hegye. Túl sok
évszázadot töltött már el ezzel a munkával ahhoz, hogy ne
ismerjen minden vámpír trükköt. A szív kívül került Abascus
testén.
Villámok cikáztak a sötét égbolton. Abascus hátralépett a
sziklán, arca a düh és rémület maszkjává vált. Sandu felemelte
egyik lábát és a mellkasába rúgott, hanyatt lökve őt a vízesés
kövein. Közben a levegőbe dobta a fekete szívet, és egyik
kezével felé irányította az egyik villámot. A fehéren izzó
lándzsa eltalálta a fonnyadt szervet, elégette azt, majd
átugrott a kábultan üldögélő, zavartan Sandura meredő
mestervámpír testére. Egy hatalmas villanást követőn nem
maradt más belőle, csak egy kis hamu, amit hamar elmosott a
fentről alázúduló víz.
Sandu keze még remegett a csata alatt a testébe beömlött
rengeteg adrenalin miatt, amikor megfürdette karját a villám
fényében, hogy megszabaduljon a savtól, mielőtt testvérei
segítségére indul. Újabb és újabb villámok lobbantak az ég
sötétjében. Látta, hogy a testvéreknek egyáltalán nincs
szükségük segítségre. Nem lepte meg. Rég űzték ezt a
foglalkozást mindannyian.
Akkor a sebeire fordította a figyelmét, és észrevette, hogy
az elméjéből egy apró árnyék visszavonul. Egy nagyon
engedetlen életpár. Adalasia.
 Az uralkodó
Sandu úgy tervezte, hogy mint
mindig, begyógyítja a sebeit és
szerez némi vért, hogy pótolja, amit
a csatában elveszett, de ezen az
éjszakán ezt a tervet újra kellett
gondolnia. Fel kell mérnie Adalasia
reakcióját. Ő az életpárja, és ezért nagyon nehéz, ha nem
lehetetlen a lány számára, hogy ne akarja meggyógyítani,
amikor látta, milyen súlyos sérüléseket szerzett. Meglehet,
hogy a csatát magát visszataszítónak találja, de annak a
késztetésnek nem állhat ellen, hogy gondoskodjon róla, még
annak sem, hogy vért adjon neki. Ezt pedig a maga javára
fordíthatja.
Sandu visszanézte a harcot, amíg a kastélyhoz ért, de
ezúttal befelé figyelt a saját fejébe, megkereste a nő apró,
reszkető jelenlétét elméjének egy jelentételen kis
barázdájában. Látni akarta, hogyan kell megölni egy vámpírt,
arra az esetre, ha segítenie kellene neki a harcban. Kiképezték
démonok elleni harcra. Sandu betekintést nyert abba, milyen
profi módon forgat bizonyos fegyvereket. Adalasia tudni
akarta, felhasználhatná-e ennek a tudásnak egy részét az
élőholtak ellen.
 Követte az ő minden mozdulatát, elborzadt attól, hogy
mennyire élvezi a harcot, és hogy milyen brutálisan meg
akarja ölni az élőholtat. Sandu nem érezte az érzelmeket, de a
lány igen. Pontosan ettől tartott, ha Adalasia valaha is harc
közben látná őt. Megpróbálhatja magára teríteni a civilizáció
köntösét. Még a ragadozó természetét is képes volt humor és
egyéb mögé rejteni, de nem leplezhette mi is ő pontosan,
amikor csatába indult.
Adalasia gyerekkorától azt tanulta, hogy a pokolbéli
démonokat a szemük vörös izzásáról ismerheti fel. Arról,
ahogyan gyilkolnak. Rajta azt láthatta, hogy érzések nélkül
gyilkol. Legalábbis a felszínen. De a felszín alatt… tudta, hogy
az életpárja oda is belát, ahová ő nem. Oda, ahol élvezi a
harcot, oda, ahol szükségét érzi a pusztításnak, nem törődve
azzal sem, hogy mi történik közben vele. Ő Adalasia életpárja.
Hozzá tartozik. Ez volt a legnagyobb bűne és ezt még tetézte is
azzal, hogy úgy manipulálta, hogy a vérét vehesse.
Bűntudatot akart érezni azért, amire készült, de csak az
ösztönei sürgetése járta át. Valósággal kényszerítette. Ő egy
ősi, a lány pedig az övé, hogy megvédje népe módján.
Ellenségeik vannak. Túl sok is. Sandu ellenségei. Adalasiáé.
Fel kell készülniük a lehető legrosszabb forgatókönyvre.
Mindkettejüknek.
A lány egyedül állt a folyosón és igyekezett nagyon
bátornak tűnni, amikor Sandu testet öltött előtte.
Szándékosan nem tisztálkodott meg a harc után, a lehető
legrosszabbul akart kinézni, mivel tudta, hogy Adalasia nem
biztos a kapcsolatukban, de a köztük lévő kötelék arra
kényszeríti, hogy gondoskodjon róla.
A lány kék szemei kobaltszínre sötétedtek, ahogy tekintete
végigfutott rajta, szemügyre véve a nyakából, mellkasából,
combjából csöpögő vért. Hallotta felziháló sóhaját, majd az
egyik kicsi, remegő kéz a lány torkára kúszott szinte
védekezően. – Sandu! – suttogta a nevét.
– A lehető leggyorsabban jöttem hozzád – mondta Sandu.
– Lucian azt mondta, előkészítettek nekünk egy lakosztályt. A
ház hátsó részén van.
Feléje nyújtotta a kezét. A lány habozott kicsit, majd a
tenyerébe csúsztatta az ujjait. A férfi érezte, hogy remeg, míg
végigvezette a széles folyosón a súlyos tölgyfa ajtóig. Adalasia
folyamatosan aggódó oldalpillantásokat vetett vérző sebei
felé.
– Sandu? Nem csináltam azt, amit mondtál. A
gondolataidban maradtam, amikor csatába mentél – vallotta
be halkan. – Sajnálom. Csak úgy éreztem, hogy muszáj
megtanulnom, hogyan kell harcolni egy ilyen szörnyű
teremtmény ellen. Reméltem, hogy néhány készséggel esetleg
már rendelkezem is. Jaxon azt mondja, hogy a szívet kell
elhamvasztani. De betörni a mellkasát a kezemmel és kihúzni
a szívét meglehetősen nehéz feladatnak tűnik. –
Beleborzongott a gondolatba.
Még mindig nem nézett a férfira és meg sem kísérelt
bensőségesebb elmekapcsolatba lépni vele. Sandu a szájához
emelte a kezét és beszívta az illatát. Mélyen a tüdejére szívta.
Az élőholtak bűze után a lány illata valósággal elbódította.
– Abascus balszerencséjére épp ma látogattunk el a
testvérek közül ennyien Lucianhoz. Jaxon alapból sikeresen
eltompította az érzékeit. Nem gondolkodott tisztán, maradt,
pedig már csak a farkasok viselkedése is figyelmeztetés kellett
volna legyen a számára. A farkasok nem támadták meg Jaxont
hazafelé jövet. A ház biztosítékai voltak a következő
figyelmeztetés. Amikor nem tudott Jaxonnak parancsot
kiáltani, nem tűnt fel neki, hogy a nő ereje túlságosan nagy
egy mestervámpírral szemben, még akkor is, ha Kárpáti nőről
van szó. De ezzel sem törődött. Ilyen a vámpírok egója – adott
betekintést a lánynak a történtekbe.
Átnyúlt a lány előtt és emberi módon elfordította a kilincset
ahelyett, hogy egy intéssel nyitotta volna ki az ajtót. Adalasia
előtte lépett be a szobába, majd szembefordult vele. Sandu is
belépett, becsukta maga mögött az ajtót, majd
nekitámaszkodott belülről, míg a lány aggódó tekintete ismét
végigsiklott rajta. Hallotta, hogyan akad el Adalasia lélegzete.
– Ezeken kívül is vannak még sérüléseid?
– Nincs jelentősége – hessegette el az aggodalmát –,
amikor valaki egy mestervámpír ellen indul harcba, tisztában
van vele, hogy sebesüléseket fog szerezni. Csak meg akartam
bizonyosodni róla, hogy biztonságban vagy, mielőtt vért
szerzek és meggyógyítom magam.
A hosszú szempillák megremegtek. – Bárcsak jobban
elmagyaráznád nekem a dolgokat Sandu! – A kis kéz ismét a
lány nyakára kúszott, szinte védekezően. – Látni akarom, hol
sérültél még meg! És ezek sem felületi sérülések, amiket látok,
igaz?
– Az életpárok nem hazudhatnak egymásnak Adalasia. Ne
tegyél fel olyan kérdéseket, amire esetleg nem is akarod tudni
a választ. – Nem moccant az ajtótól. A vér tovább csöpögött a
nyakából és a lábából. Az inge már egészen elázott.
– Azt kérem, hogy láthassam a sérüléseidet, tudni akarom,
mennyire súlyosak. És hogy szükséged van-e vérre.
Sandu egy intéssel jelezte, hogy közelebb léphet és
szétnyithatja az ingét, ha meg akarja vizsgálni a testét.
Adalasia felemelt állal lépett felé. Az ő asszonya. Bátorságnak
egyáltalán nincs híján. Még közelebb lépett, és váratlanul
végigsimított az egyik ujjával a nyakán, végigkövetve a
cikcakkos vonalat, ahol az élőholt kitépett egy darabot a
bőréből.
 Az érintésétől apró szikrák futottak végig Sandu
véráramán. Nem változtatta meg az arckifejezését, közömbös
maradt, de érezte mit tesz az a kicsi érintés nem csak a
szívével és a vérével, hanem azokkal a veszélyes kis férgekkel
is, amiket Abascusnak sikerült bejuttatnia a szervezetébe.
Megőrültek tőle, rohanvást igyekeztek a lehető legtávolabb
jutni a lány fényétől, a szíve felé száguldottak, úgyhogy le
kellett lassítania a keringését, hogy megvédje magát.
Adalasia belenézett a szemébe, míg lassan szétnyitotta az
ingét. Sandu érezte, hogy életpárja megmerevedik, még
mielőtt lenézett volna. Aztán elakadt a lány lélegzete.
Felzihált. Fájdalommal teli szemei visszaugrottak az arcára.
Valóban túlérzékeny volt, ha a férfiról volt szó.
– Szörnyen nézel ki, Sandu!
– Nem kell megijedned és főleg nem kell érezned a
fájdalmam.
Hallotta, hogyan gyorsul fel a lány szívverése. Valósággal
dübörgött. A saját szíve pedig követte a másikat. Vérre volt
szüksége. Elég sokat vesztett. A többiek vadászni mentek,
hogy pótolják, amit a harcban elvesztettek. O az életpárjához
ment.
Adalasia megnedvesítette az ajkait, tekintete ismét a csata
nyomaira esett, a mellkasi sebekből még mindig csöpögött a
vér. Rátette a tenyerét a legmélyebbre. – Hogyan állíthatom
meg ezt? Mit tegyek, mint a te… – Összevonta a szemöldökét.
Felnézett a férfira, hogy tisztázza a helyzetet.
– Életpárom – adta meg neki a kért választ a férfi szelíd,
halk hangon.
– Mint az életpárod. Mondd el, mire van szükséged!
El kellett nyomnia magában a diadalérzetet. – Biztos vagy
benne Adalasia? Nem kell segítened nekem. Megszövöm a
biztosítékokat a védelmedre, aztán elmegyek az egyik
testvérhez vérért és gyógyulásért. Neked még időre van
szükséged. Ha ezt megtennéd, az egy lépés lenne a mi
világunk felé.
– Nem tudom, hogy mit jelent ez.
– Tisztában vagyok vele, hogy nem tudod, sívamet. Még
nem volt időm elmagyarázni neked, de most elég szorult
helyzetben vagyok. – Végigsimított hüvelykujjával a lány alsó
ajkának ívén.
– Akkor majd elmagyarázod utána. Mondd meg, mit
tegyek! – Követelt a hangja. – Az életpárod lettem. Már a te
világodban vagyok. Önként léptem veled az ösvényre, Sandu.
Félek, de ez nem jelenti azt, hogy elfutok, ha nehéz lesz. Csak
kommunikálnod kell velem. Tudnom kell mit várnak el, mit
kell tennem az olyan helyzetekben, mint ez is. Segítenem kell
neked. Nem csak akarok, egyszerűen muszáj is. – Nem
fordította el a tekintetét a férfiról, nyilvánvalóan azt akarta,
hogy lássa, hogy az igazat mondja.
– A véredet kell vennem. Ha újra erős leszek, könnyedén
begyógyíthatom ezeket a sebeket és elmehetek vadászni.
A lány bólintott. – Akkor csak csináld! Ne húzd az időt és
ne pazarolj el több vért! – Közelebb lépett a férfihoz, és
félresöpörte a nyakából a hajat anélkül, hogy levette volna a
tekintetét Sandu arcáról.
Sandu most először látta, hogy a lány szemébe félelem
kúszik. Szabad akaratából ajánlotta fel a vérét, de az adás
gondolata mégis megrémítette. Nem várt tovább. Magához
ölelte, szorosan, hogy érezze a testét, azt a gyönyörű, nőies
alakot az övéhez simulni. Minden görbülete tökéletesen illett
hozzá, mintha csak neki teremtették volna. És ez így is volt.
– „Sívamet. Szívem” – suttogta bele a fejébe a becézést,
miközben lehajolt a felkínálkozó nyakhoz. A haja egy része
kiszabadult a bőrszíjak közül, amik hátrafogták, végigsimított
a lány bőrén, amibe Adalasia beleborzongott. Sandu ajkai
megtalálták doboló pulzusát, ami most már úgy lüktetett,
mint egy hívogató jelzőfény.
Többször megcsókolta azt a lüktető pontocskát, ajkai
gyengéden, bársonyosan simítottak rajta ide-oda. Csábította,
nyugtatta a lányt. Hogy elfogadja őt. Hogy valami mást is
érezzen a félelmen kívül. Először a lány elméjében érezte meg
az izgalom rezdülését.
– „Hän sívamak. Szerelmem.” – Mert így is gondolta.
Azzá vált a számára. Valaki más elméjébe beköltözni annyit
jelent, mint sok mindent megtudni róla. Az életpárja pedig
sokkal több volt, mint amire valaha is számított.
Először csak finoman használta a fogait, erotikus
incselkedéssel karcolgatta a lány pulzusát, semmi több.
Adalasia halkan felnyögött, libabőrössé vált. Hosszú
szempillái megrebbentek, Sandu érezte, hogyan szorul össze a
teste válaszként.
– „Hän ku vigyáz sívamet és sielamet, szívem és
lelkem őrzője” – súgta az igazságot Adalasia elméjébe, míg a
nyelve végigsiklott a pulzusán. Megérezte, hogy agyarai
leereszkednek, és mélyre harapott, összekapcsolva ezzel
magukat.
Adalasia felkiáltott és hátravetette a fejét, a nyakát még
közelebb nyomta, hogy Sandu jobban hozzáférjen. Mellei
nekinyomódtak a mellkasának. Karjai felsiklottak a
mellkasán, átkarolta, magához szorította. – „Sandu,” – súgta
bele az elméjébe.
Semmi sem készíthette fel erre a férfit. A korábbi
vércseréjük sem. Azoktól sem hallott semmi ilyesmiről,
akiknek már volt életpárja. Abban a pillanatban, ahogy
agyarai átszúrták a lány vénáját, akit neki szántak, dús vére
kezdett beléáramlani, amit kizárólag az ő számára terveztek,
az egész világa megváltozott. Szembetűnővé vált, hogy
Adalasia mennyire nő. Milyen nőies. Milyen észvesztő idomai
vannak. A vére afrodiziákum volt a számára, szirénhangon
szólította meg Sanduban a férfiasságot.
Teste azonnal reagált a lányéra. Ahogyan a szíve is. És a
lelke. A vér, amit az életpárja most szabad akaratából adott
neki, csak még dúsabb, még csodásabb volt a tudattól, hogy a
lány tisztában van vele, hogy mi is ő valójában, úgy száguldott
át rajta, akár egy tűzgolyó, belefojtotta az érzésekbe. Adalasia
újra felnyögött, a hangja mély és érzéki volt, tovább fokozta az
erotikus érzést, ami úgy sújtott le Sandu ágyékára, akár egy
alattomos ökölcsapás.
A sóvárgás és az óvatosság csak egy pillanatig harcoltak
egymással benne, aztán bár vonakodva, de felemelte a fejét,
nyelvét végighúzta a két kis sebhelyen, amik az ő jelét hagyták
a lányon. Az ő magának követelését. Több vérre lett volna
szüksége, de ennyi is elegendő volt egy teljes cseréhez, és hogy
be tudja gyógyítani a sebeit.
Megfogta a lány állát, és felemelte a fejét. A sűrű szempillák
csak nagyon lassan emelkedtek fel, a kék szemek mögöttük
álmosak voltak és szexisek. Sandu teste a sebei ellenére is
reagált a csábításra. Adalasia tekintete az övét kereste, majd
amikor odahajolt a szájához, azok a hihetetlen szempillák
ismét leereszkedtek, és a lány elfogadta a csókját.
Megcsókolni őt olyan volt, mintha ismét a vérét venné.
Előbb ajkai puhaságát, szája melegét, nyelve bársonyosságát
érezte meg, majd tűzbe borította az íze. Egészen eddig a
pillanatig képtelen volt beazonosítani a lány konkrét illatát,
ízét, de ez most tűzörvényként vágtatott át az erein. A világ
fejre állt, a Föld perdült egyet a talpa alatt. Színtiszta
varázslat. De nem ő csinálta, hanem a lány. Örökké tudná
csókolni. Ízlelgetni. Futórózsa, narancsvirág, vadszilva és
szegfűszeg finom keveréke. És most már az övé. Az a halovány
nyom, amit a lány a bőrén, a szájában hagyott, már a
tüdejében és a szívében volt. Örökre bevésődött a lelkébe.
Felemelte a fejét, hüvelykujjával végigsimított a lány kissé
megduzzadt, puha ajkán. – Végtelen sajnálatomra most meg
kell állnunk. Be kell gyógyítanom ezeket a sebeket.
Adalasia bólintott. – Valóban ez lenne a legjobb.
Csakhogy Sandu nem mozdult. Mert nem tudott. Magához
szorította a lányt, akinek a teste tökéletesen illeszkedett az
övéhez. – Eléggé összekentem a ruhádat. Csupa vérfolt lett.
Nem vagy egy ájuldozós típus, ugye?
– Nem. Pedig olykor jól jött volna. Apámnak mély, dörgő
hangja volt, és ha dühös lett, hangosan kiabált. Nagyon-
nagyon hangosan. Akkoriban úgy gondoltam, a legjobb lenne
ilyenkor egyszerűen elájulni, mint a Sherlock Holmes könyvek
főszereplőnői. Igazából komolyan meg is próbáltam
néhányszor, de nem történt semmi. Aztán anyám mesélt a
fűzőről, amit abban az időben viseltek a nők. Azt is mondta,
hogy apámnak egyszerűen ilyen a hangja és őt megnevetteti,
amikor adja a morgós medvét. Aztán megfigyeltem, hogy
felvonja az egyik szemöldökét, és csak csendesen nézi apámat,
amikor az kiabál. Utánoztam, és így már sokkal jobban
tetszett a dolog, mint a kísérletezés az ájulással.
Sandu felnevetett. – Mennyi idős voltál?
– Tizenkettő. Addig gyakoroltam a tükör előtt ezt az egyik
szemöldök megemelése dolgot, amit tökéletesen le nem
másoltam. – Kissé félrebillentette a fejét, hogy bemutassa
tudományát a férfinak. – Azt hiszem te is eléggé sokszor
számíthatsz erre a pillantásra.
– Miért kiabált az apád? – kérdezte Sandu. Kizárólag azért
sikerült végül elengednie a lányt, mert tudta, hogy be kell
gyógyítania a testén a sebeket. – Kiabálással nem érsz el
semmit. Igazából soha nem is értettem, miért csinálják az
emberek.
– Állandóan elvesztette a dolgait, és amikor ez megtörtént,
veszekedett magával. Több nyelven is beszélt és elképesztően
színes káromkodási palettával rendelkezett, amit bőkezűen
használt is önmagával szemben. Én pedig észre sem vettem,
hogy ez mennyire vicces, míg anyám el nem mesélte azt a
morgós medve dolgot.
Sandu leereszkedett egy fotelbe. – Nem tart sokáig
Adalasia.
– Mondd el, mit csinálsz. Hogy hogyan gyógyítod be a
sebeket.
– A Kárpátiak belülről kifelé gyógyítanak. A combomon
lévők súlyosnak tűnnek, és eléggé véreznek is, de nem túl
mélyek. De Abascus darabokat tépett ki a vállamból és a
nyakamból is, és párszor sikerült áthatolnia a mellkasom
páncélzatán is. Ezek a legrosszabb sebek. Aprólékos gonddal
kell helyrehoznom őket.
Ráérősen kiszorította a testéből a már szaporodásnak
indult férgeket, amik mindent megtettek, hogy károsítsák a
szívét és a tüdejét.
Adalasia hátraugrott és felzihált, amikor meglátta az
undorító parazitákat, amiket az élőholt Sandu testébe ültetett
át, amikor megpróbálta megölni őt. A pórusain kitolt vérben,
ami most tócsában állt alatta a padlón, olyan sok volt ezekből
a tekergőző kukacféleségekből, hogy a lány egészen elborzadt.
Tekintete a férfiét kereste.
– Ő tette beléd ezeket?
Sandu az ablak felé intett egy néma paranccsal, ami erre
kinyílt. – Ez teljesen normális. De nem volt ideje túl sokat a
véráramomba juttatni. Megleptük őket, a csata nagyon
gyorsan a mi javunkra fordult. Mestervámpírokat általában
nem ilyen könnyű legyőzni.
A lány képtelen volt elfordítani a tekintetét a padlón
nyüzsgő férgekről. Úgy tűnt, mintha a vértócsát zabálnák
maguk körül, mert egyre nagyobbak és kövérebbek lettek,
miközben ide-oda tekergőztek.
– Adalasia, még távolabb kell menned, el az ablak
közeléből. Hátrálj a túloldali ajtóig, és csukd be a szemed,
takard el a kezeiddel. El kell őket hamvasztanom.
Bár a lány összerezzent, mégsem mozdult, és fel sem nézett
a férfira, mintha hipnotizálná a férgek tekergőzése. – Hogyan
fogod elhamvasztani őket? Egy házban vagyunk.
– Tudom irányítani a villámot. Hátrébb kell lépned, ewal
emninumam, hogy máris nekiláthassak. Meg kell
győződnöm egy újabb vizsgálattal, hogy mentes vagyok tőlük,
mielőtt táplálkozom és visszatérek hozzád.
Adalasia tekintete az arcára ugrott. – A villámot?
– Láttad már, hogy villámokat irányítunk – emlékeztette
halk, szelíd hangon. Elég sok mindent igyekszik feldolgozni a
világukból egyetlen éjszaka alatt.
– Igen, a fejedből. Messziről. Mintha csak álmodtam volna
Sandu.
Átvágott a szobán, le a két útba eső lépcsőfokon, a nappalin
keresztül a férfi által mutatott ajtóig. Ott csípőre vágta a kezét,
mit sem törődve a ruháját szennyező vérfoltokkal. Sandu
viszont képtelen volt elviselni a látványukat rajta, ezért
eltüntette őket, de Adalasia ezt észre sem vette,
megbabonázott tekintette ismét a vérén egyre kövérebbé hízó
férgekre tapadt.
Nagyon sápadt volt, nekitámaszkodott az ajtónak a háta
mögött, és úgy nézett ki, mint aki legszívesebben elfutna, ha
lenne ehhez elég ereje. Nem félt sem a férfitól, sem az
agyaraitól annyira, hogy futhatnékja támadjon. Nem
riasztotta meg a gondolat, hogy része legyen Sandu világának,
nem akart elmenekülni előle. Még az élőholtak sem voltak
képesek ennyire megijeszteni, de a vámpír mérgező vérében
hemzsegő paraziták elborzasztották.
Sandunak nem maradt más választása, muszáj volt védenie
őt, míg felépítette a vihart. Nem mintha a lány nem lett volna
hajlandó becsukni a szemét, vagy a kezeivel védeni azokat,
sokkal inkább arról volt szó, hogy annyira ráfixálódott a
tekintete a kövér, tekergőző kukacokra, hogy egyszerűen
képtelen volt másfelé nézni. Mintha varázslat hatása alatt
állna.
– „Adalasia!” – mondta ki élesen az elméjében a nevét.
A lány többször pislantott, majd felnézett rá.
Megkönnyebbülés árasztotta el a férfit.
– Fordulj az ajtó felé, csukd be a szemed és most tényleg
takard el! – Továbbra is védeni tudta volna a lányt, de
felmerült benne, hogy a mestervámpír talán valamiféle
csapdát hagyott hátra a parazitáiban. Adalasia még nem esett
bele ebbe a csapdába, de Sandu esélyt sem akart adni a
dolognak. Amikor a lány tétovázott, parancsot adott neki, és
ebbe a parancsba beleszőtt némi finom „kényszerlökést” is.
Az életpárja engedelmeskedett, ő pedig megidézhette a
ragyogó fehér villámlándzsát, hogy elhamvassza vele a vért és
a parazitákat. A biztonság kedvéért még a ruháit is a lángokba
teleportálta, mielőtt eleresztette volna a villámot. Újra
ellenőrizte a testét, minden szervét átvizsgálta, hogy egészen
biztos lehessen benne; minden parazitát eltávolított a
szervezetéből, mielőtt felöltözött és felszabadította a kényszer
alól életpárját. A tökéletes biztonság kedvéért Adalasia ruháit
is eltüntette és megsemmisítette, hogy aztán tiszta, friss
illatúakkal pótolja őket.
 A lány nyugodtan fordult meg, egyik szemöldöke lassan a
magasba emelkedett, pont úgy, mint ahogy nemrég
demonstrálta. – Elvetted az akaratomat.
– Igen. – Sandu felállt és óvatosan kinyújtóztatta a tagjait.
Tényleg több vérre lenne szüksége.
– Ez nem volt illendő dolog Sandu. Az engedélyem nélkül
nem az.
– Sosem fogok rá engedélyt kérni, hogy megvédjem az
életpárom. – Már magához kötötte az engedélye nélkül, és egy
vércserét is végrehajtott vele a beleegyezése nélkül. Igaz, azóta
már volt még egy és szándékában állt egy harmadikat is
megejteni. Ez volt a szokás az ő népe körében. Nem érzett
bűntudatot. Nem csak joga volt ehhez, hanem határozottan a
kötelessége is volt megtenni. Ezt nagyon óvatosan
szándékozott elmagyarázni a lánynak, amikor majd azt is
elmagyarázza, hogy át fogja vinni az ő világába. Pontosan
tudta, hogy az ő világának része lenni egészen mást jelent a
lány számára, mint neki.
– „Sandu, az előcsarnokban vagyok. Ha szükségen lenne
vérre, bőségesen táplálkoztam már ma éjjel.” – szólalt meg
Siv a kolostorbeliek csatornáján.
Nem számított ritka dolognak, hogy a testvérek egymásnak
is vadásszanak. A kolostorban általában a kapuőr vadászott
mindenki más számára is, hogy ne kelljen kimenniük és
kísértésbe esniük.
– „Köszönöm, testvér. Azonnal ott leszek.”
Az életpárja bizalmatlan tekintettel méregette. Szinte
érezte, hogyan vonul vissza tőle, hátát a falnak támasztotta,
két karjával átölelte magát, olyan messze húzódott tőle,
amennyire csak tudott.
 – Csak pár percre távozom Adalasia. Az egyik testvér
gondoskodott róla, hogy ma éjjel ne kelljen vadásznom. Amint
visszatérek, folytatjuk ezt a beszélgetést.
Adalasia figyelte, ahogy Sandu egyszerűen eltűnt. Az egyik
pillanatban még ott ült vele szemben, a következőben pedig
szó szerint nyoma veszett. Pedig még csak nem is pislogott
közben. Lenézett a padlóra. Nem látott vértócsát. Sőt, egy
csepp vért sem. De szerencsére a vérrel együtt azok az
ocsmány, fehér, vonagló férgek is eltűntek, amik annyira
taszították. Becsukta és bezárta az ablakot. Lenézett a
ruhájára. Egy csepp vért sem volt rajta. Egyetlenegy sem. Nos,
rendben.
– „Csináld csak, amit esténként csinálni szoktál. Én veszek
egy fürdőt. Egy jó hosszú fürdőt.”
Legendákról és szörnyekről olvasni, utazásokat kivetni
tarot kártyából messze nem ugyanaz, mint ezekkel valóban
együtt élni. Szüksége volt némi időre, hogy feldolgozza, hogy
mi a franc történik itt. Néhány dolog azzal együtt sem tűnt
valóságosnak, hogy a saját szemével látta őket.
Égnek hála a csapból gőzölgően forró víz áradt. Kissé
meghökkent, amikor a kedvenc fürdőolajának üvegét is
megpillantotta a kád szélén. Feltekerte a haját a feje tetejére,
hogy ne legyen vizes, és levetkőzött. Hálát adott magában
Luciannek és Jaxonnak a talpát melengető padlófűtésért.
Lekapcsolva hagyta a villanyt és meggyújtotta a szobában
talált gyertyákat. Azt a hat nagyot, ami a kedvenc illatait
árasztotta. Narancs, rózsa, citrom és szantálfa. Egy leheletnyi
cédrussal. Ezeket mind megnyugtató aromáknak tartotta.
Felnyögött az élvezettől, amikor beleereszkedett a forró vízbe,
nem is értette, hogyan sikerült ekkora izomlázra szert tennie a
feszültségtől. De ez a fürdő maga volt a tökély. Fejét a kád
végéhez erősített kis párnácskára hajtotta, és lehunyta a
szemét.
Sandu. Ő volt az első gondolata. Furcsa volt, hiszen azt
akarta, hogy hagyja békén, míg átgondolja a dolgokat, de
most, hogy nem volt ott a fejében, hiányérzete támadt.
Egyedüllét érzése öntötte el. Magányosabb volt, mint valaha.
Felemelte a kezét, széttárta az ujjait és a körmeit vizsgálgatta.
Olyan sokáig volt magányos, hogy már fel sem tűnt neki,
mennyire egyedül érzi magát, hiába voltak ott mellette a
szülei. Egészen addig így volt ez, míg Sandu fel nem bukkant
az életében. Talán azért, mert újra és újra megszületett, hogy
védelmezze a lelkét, ahogy a családi legendárium tartotta?
Vagy, mert életeket élt le úgy, hogy a férfit kereste? Vajon
azért érezte magát magányosnak ezekben az életekben, annak
ellenére, hogy férjhez ment és gyerekei is lettek, mert nem
találta meg Sandut? Nem tudta. Az viszont biztos volt, hogy
bárhányszor próbálta rászorítani az agyát, hogy a Kárpáti
képességeire és hibáira koncentráljon, minden alkalommal
azon kapta magát, hogy legszívesebben az elméjéért nyúlna.
– Nincs szükségem erre – mormogta önmagára
sértődötten, neheztelve, amiért nem úgy halad, ahogyan
szeretne. Azt akarta, hogy Sandu erősnek lássa.
Olyasvalakinek, akire számíthat. Részben ezért is akart némi
időt szakítani magára. Muszáj volt feldolgoznia az új
ismereteit, hogy bátran szembenézhessen azzal is, ami még
eztán jön. Emellett a férfi társa akart lenni. Mert ha nem
hajlandó őt partnernek tekinteni, hogyan is bízhatná rá a
titkait? Azonnal megosztaná őket a testvéreivel, őt pedig
kihagyná a feladat végrehajtásából.
Sandu valamiért úgy gondolja, hogy ez az út egyedül az övé.
Adalasia pedig egészen biztos benne, hogy az ő családjának
legendáját váltják valóra. Nemegyszer kijelentette már, hogy
ez az ő kettejük közös útja, ami így is volt. A férfi nélkül nem
járhat sikerrel. De Sandu sem boldogulna nélküle. Ha nem
tudja erről meggyőzni a férfit, elbuknak, és minden elvész.
Sandu úgy hitte, azért érez sürgető vágyat, hogy maga
mögött hagyja San Diego városát és a barátait, mert nem bír
tovább az emberek közelében élni az életpárja nélkül, aki
lehorgonyozná őt. Évszázadokon át arra kondicionálták, hogy
úgy higgye; kísértésbe esik, hogy vámpírrá váljon, ha túl
sokáig harcol, vagy túl sokszor öl. De Adalasia tudta, hogy a
közelségük, a kettejük között létező vonzás miatt volt olyan
nyugtalan a férfi. Amikor ébren volt, ő is folyton ezt érezte,
vágyat, hogy elinduljon, késztetést, hogy útra keljen. Újra és
újra kártyát vetett, segítséget kérve, válaszok után kutatva,
mert tudta, hogy a férfi közeledik, félt is ettől és attól is, amit
magával hozhat.
Behunyta a szemét és élvezte a forró víz csodás hatását fájó
izmain. Lassan ellazult. Az illatok elűzték a gondokat az
elméjéből és ő hagyta elsodródni őket. Beszélni fog Sanduval,
amikor a férfi visszatér. Elmondja neki az igazat arról, miért
volt nyugtalan. Bevallja, hogy ő is úgy érezte, hogy el kell
hagynia a várost. Válaszok ott már nem voltak, kizárólag csak
ellenségei. Ellenségeik. Arra is meg fogja kérni, hogy
magyarázza el részletesebben a világát és azt, hogy miért
csinál vele dolgokat az ő beleegyezése nélkül.
A szempillái hirtelen felcsapódtak és felült. – „Sandu?
Miért vártak rád a Castellók, mielőtt rám támadtak volna?
Honnan tudták, hogy jössz?”
Nem tudta elleplezni riadalmát. Az idősebb Castello bejött
a boltja, és jóslást kért. Adalasia attól a pillanattól kezdve
érezte baljós energiáját, ahogy belépett. Higgadtan leültette a
férfit, de közben gondoskodott arról, hogy mindig
karnyújtásnyira maradjon legalább egy elrejtett fegyverétől és
bőven maradjon helye a harchoz, ha hátrarúgja a székét az
asztaltól. Kiváló harci képességekkel rendelkezett. Elvégre
egészen kicsi gyermekkora óta edzett.
A kártyák reagáltak a férfi érintésére, amikor az
megkeverte őket. Adalasia nagyon figyelt. Azonnal észre is
vette a pakli energiájának finom visszahúzódását, mintha a
mágia egészen eltemette volna magát a lapok belsejében, hogy
ne legyen érzékelhető. Közel sem ugyanaz a reakció volt, mint
amikor Sandu akarta megérinteni őket. A kártyák őt azonnal
felismerték. Adalasia félt a férfitől, így a tarot is félt, hiszen az
ő paklija. Érezte, amit a lány és reagált is rá, hogy megvédje
őt, de felismerte és elfogadta Sandut. Sőt, még őt is
megkísérelte megnyugtatni, hogy a férfi ténylegesen hozzájuk
tartozik. Castello azonnali, határozott ítéletet kapott: ellenség.
A kártyák a leghalványabb segítséget sem szándékoztak
nyújtani neki. Elrejtették az igazi valójukat, és valószínűleg
akkor elrejtőztek a gyilkos elől, amikor az anyját megölték.
Adalasia az édesanyja holttestén találta a paklit, a zsebében,
ahol mindig is tartotta őket, de ez nem jelentette azt, hogy
nem tudnak bármikor eltűnni, ha nem akarják, hogy lássák
őket.
Abban a pillanatban, ahogy Castello elhagyta a boltot,
Adalasia lesúrolta az asztalát. Úgy érezte, mintha valamilyen
módon tisztátalanná vált volna. Sosem próbálkozott fekete
mágiával. Ismert olyanokat, akik igen… vagy legalábbis
megpróbálták. Még tőlük is távol tartotta magát. Ez a férfi,
Castello ember volt, de valahogyan több is, mint ember, és ha
ez igaz, akkor valami köze kell legyen a sötét tanokhoz. Ebbe
pedig ő nem akart belekeveredni.
– Szerinted miért vártak rám a Castellók, ewal
emninumam?
 Sandu a semmiből bukkant elő, lazán nekitámaszkodott a
fürdőszoba ajtajának makulátlanul felöltözve, szénszürke
öltönyben. Szép szőke haját ismét bőrszíjak fogták hátra, amik
a tarkóján és végig a hátán rögzítették a tincseket.
A lánynak jobban tetszett, amikor a haja vad és zilált volt a
csata után, de el kellett ismernie, hogy abban a csodás
öltönyben, lezserül a falnak támaszkodva bűngyönyörű a férfi.
– A fürdőkádban vagyok.
– Tisztán látom – biztosította egy bólintással a férfi, a
szemében vidámság csillant. – Valószínűleg sokkal tisztábban,
mint mások.
Adalasia felhúzta a lábát, hogy eltakarja a melleit, karjait
köréjük fonta. A legzordabb pillantását villantotta a férfira. –
Ez azt jelenti, hogy meztelen vagyok.
– Tudok róla. Az életpárom vagy. Nem áll szándékomban
kihasználni a helyzetet, míg nem vagy biztos benne, hogy
készen állsz. Most csak nézelődöm, amit tulajdonképpen nem
is bánsz.
A lány felvonta a szemöldökét. – Ezt miből gondolod?
A férfi válaszmosolya megolvasztotta a szívét, és hihetetlen
dolgokat művelt az ölével. Talán tényleg azt akarja, hogy a
férfi kihasználja a helyzetet.
– Sívamet. Az elmédben vagyok. Szereted, hogy nézlek.
Igaza volt. Szeretett meggyőződni róla, hogy a férfi
vonzónak találja. Összeszorította a száját, majd nyelvével
megnedvesítette az ajkait. Nincs sok értelme annak, hogy
tagadja az igazságot, amikor a férfi olvas a gondolataiban.
– Castello bejött a boltomba jósoltatni. Ezt már mondtam
neked. Azt hittem, megpróbálja majd ellopni a kártyákat, vagy
ha engem üldöz, akkor elrabolni, vagy megölni, de egyiket
sem tette. Az emberei pont a boltommal szemben állították fel
a standjukat, hogy mindent megfigyelhessenek, ami történik.
Valahányszor egy férfi bejött a boltba jósoltatni, vagy csak
körülnézni, nagyon éberek lettek. Ha az idegen csak
körülnézett, egyikük szinte azonnal megjelent, ha jósoltatni
jöttek, közvetlenül utána ellenőriztek. Azt is észrevettem, hogy
fényképet készítenek a vevőkről a mobiltelefonjukkal.
– Tehát nem kifejezetten engem vártak. Egyszerűen egy
férfit. Nem tudták pontosan, hogy kit keresnek – tisztázta
Sandu.
Egy kissé elkomorult a férfi arca. Adalasia teljes
természetességgel jött-ment a fejében. De valahányszor
emlékei sötét kútjának közelébe ért, mindig visszahúzódott
tőle. Nem akarta látni a végtelen évszázadokat, a magányt, a
démonokkal vívott csatákat. Még nem. Addig nem, míg fel
nem dolgozza új életét. Tétovázás nélkül akart közel lépni a
férfihoz. Félelem nélkül, amennyire csak lehet. De az a kis
homlokráncolás kíváncsivá tette. Sandu kemény vonásai
általában kifejezéstelenek voltak. Nevetséges késztetést érzett,
hogy az ujjával dörzsölje szét a ráncokat a szemöldökei közül.
– Abban a pillanatban tudniuk kellett, hogy téged vártak,
amint megérkeztél.
– Nem egészen. Te éppen kártyavetéssel voltál elfoglalva.
Én pedig körbejártam a téren, betértem pár üzletbe.
Ajándékokat küldettem a barátaimnak. Láttam, hogy
túlzottan érdekli őket az üzleted, ami egy cseppet sem tűnt
normálisnak, ezért szemmel tartottam őket. Ők is felfigyeltek
rám, de én addig a környékbeli üzleteket jártam be, amíg te
befejezted a jóslást.
– És aztán lecsaptál. – Sandu elmosolyodott, a szemei
átmelegedtek. Amikor ezt csinálta, egyszerűen képtelenség
volt ellenállni neki. Adalasia a térdéhez dörzsölte az állát, és
azon kapta magát, hogy visszamosolyog a férfira. – Ki kell
jutnom innen és én nem tudok csak úgy inteni egyet, mint te.
Nem bánnád, ha ki kellene menned, míg ágyba bújok?
– Képzeld el magadban, mit szeretnél viselni az ágyban.
Minden apró részletet. – Sandu intett a kád felé, mire a víz
eltűnt. Adalasia teste száraz volt és meleg. – Bízz bennem
ewal emninumam! Pontosan olyan ruhát teremtek rád,
amilyet szeretnél.
A lány legjobb képessége szerint mindent megtett a
legtökéletesebb elképzelés érdekében. Még az ágyban viselt
csipkés tangától és a szinte egészen áttetsző kombinétól is
próbált nem zavarba jönni. Jó vastag, egyszerű köntöse volt,
így senki sem tudhatta, mit is visel pontosan alatta. Nem
nézett közvetlenül a férfira, amikor megérezte magán a
megszokott ruhadarabokat, majd beburkolta a meleg köntös.
– Kell rád egy lábbeli. Valami meleg.
– Padlófűtés van. – Adalasia keze automatikusan
felcsúszott a köntös gallérján, hogy szorosan az álla alatt
összefogja azt, míg Sandu félreállt az ajtó elől, hogy utat
engedjen neki. A lány átsétált a tulajdonképpen hálószoba
részen, a nappaliban kuporodott bele egy fotelbe a kandalló
előtt.
Sandu olyan csendben követte, hogy neszt sem hallott a
háta mögül, de a férfi talán lebegett. A könyvtárban beszéltek
már a lebegésről. Úgy tűnt, a Kárpátiaknak sok olyan
képességük van, amivel az emberek nem rendelkeznek.
– Vannak barátaim, akik utánanéznek a Castellóknak a
kedvünkért – biztosította a lányt.
– Azt hiszem, valami közük lehet a sötét tanokhoz Sandu. A
gonosz ott kapaszkodott rajta. Több volt, mint ember. –
Tétovázott, majd megdörzsölte a homlokát. Tekintete a férfi
arcára siklott, majd elfordította róla a tekintetét. – Valamit el
kell mondanom neked. Lehet, hogy nem leszel túl boldog tőle.
Nem hibáztatlak érte, ha dühös leszel rám. „Csak kérlek, ne
kiabálj velem akkor sem, ha szerinted megérdemlem!”
Nem volt benne egészen biztos, hogy képes lenne elviselni,
ha Sanduról kiderülne, hogy nem olyan férfi, aki képes tartani
a szavát. Már most is attól félt, hogy a férfi fontos dolgokban
becsapja őt, de ha együtt akarnak tovább haladni,
valamelyiküknek meg kell törnie a jeget.
– Adalasia, csak egyszerűen mondd el, amit akarsz.
Félelem nélkül. Ott vagy a fejemben. Látnod kell, hogy
teljességgel ki van zárva, hogy valaha is ártani tudnék neked.
– Bántani nem ugyanaz, mint dühösnek lenni. Ezt most
nagyon gyorsan elmondom. Amikor először hagytad ott a
barátaidat, hogy meghozd a döntést, hogy elhagyod a várost,
és mi ketten összekapcsolódtunk, akkor azt hitted, hogy azért
vagy nyugtalan, mert túl sokáig voltál emberek közelében.
Sandu bólintott. Adalasia sápadt arcát tanulmányozta a
gallérját szorongató ujjai fölött. Fekete szemei
nyugtalanították a lányt. Mindig ott pislákoltak bennük azok a
vörös lángok, amik arra emlékeztették, hogy a férfi ragadozó.
Most a lángok hunyorogva parázslottak csak, de tudta, hogy a
legkisebb provokációra is képesek üvöltő tűzvésszé lobbanni.
Amikor Sandu ennyire őrá koncentrált, nem mozdult és nem
is pislogott, csak figyelte, mint ahogy egy ragadozó figyeli az
áldozatát, készen arra, hogy bármelyik pillanatban lecsapjon.
Ahogy látta, a férfi úgy harcol, mint egy vadállat,
magánkívül. Vagyis dehogy, nagyon is összeszedett, egy
halálosan precíz gyilkológép. Adalasiának fogalma sem volt,
hogyan bízhatna meg benne most, amikor szüksége van rá, és
ő az egyetlen ember az életében, akire számíthat. Nem
számított könnyű utazásra, de azzal csapta be magát, hogy a
férfival majd egyszerű, meseszerű lesz az egész. Ő lesz a
herceg az ő Hamupipőke meséjében. A közös utazásuknak
könnyűnek kellett volna lennie, legalábbis az ő fantáziájában
az volt. Talán minden elromlik és széthullik körülöttük, de ők
ketten szilárdan ott állnak egymás oldalán.
– Én tudtam, hogy nem ez a valódi ok. Te annyira arra
voltál kondicionálva, hogy ezt hidd, Sandu, de a valóság az,
hogy azért éreztél így, mert velem kellett elhagynod a várost.
És… – Itt elakadt a szava, belenézett a férfi szemébe, majd
elfordította a pillantását.
– És? – noszogatta folytatásra a férfi.
A lány vett egy mély lélegzetet. – Azért zártad magad abba
a kolostorba, mert attól tartottál, hogy démon vagy, és féltél,
hogy végül képtelen leszel irányítani azt, ami benned
növekszik, valamit, ami több mint egy élőholt. Egy szörnyeteg,
amit aggódtál, hogy a világra szabadítasz. Valami, aminek
túlságosan sok sebhely van már a lelkén ahhoz, hogy meg
lehessen váltani.
A férfi rezzenetlenül nézte őt azokkal a rémítő szemeivel.
Adalasia megnyalta kiszáradt ajkát.
– Nem tudhattam, hogy ez a félelmed, mert remekül
rejtegetsz dolgokat. Olyan gátak vannak az elméden, amiken
lehetetlen átjutni.
– Nem akarod látni azt, ami mögöttük van.
Még összébb húzta magát a fotelben és igyekezett
kontrollálni a szívverését. – Lehet, hogy korábban nem, de
most, hogy rájöttem, hogy nélkülem hozol meg döntéseket,
igenis látni akarom, mit rejtegetsz előlem. – Ismét belenézett
Sandu szemébe, bármilyen ijesztőnek is találta a tekintetét. –
Ha együtt akarunk továbbmenni Sandu, meg kell találnunk a
módját, hogy áthidaljuk ezt a szakadékot kettőnk között és
meg kell tanulnunk megbízni egymásban. – Volt mit
elmondania a férfinak, bőven volt mit bevallania, de képtelen
volt rávenni magát, hogy megtegye, míg meg nem győződik
róla, hogy a Kárpáti megbízható.
Sandu arckifejezése rezzenéstelen maradt. – Nincs olyan,
hogy „ha”, Adalasia. A rituális összekötő szavak elhangzottak,
a lelkünk újraegyesült. Összekapcsolódtunk. Te is ugyanúgy
érzed, mint én. Nem kell Kárpátinak lenned ahhoz, hogy
érezd az életpárok közti vonzást.
Igazat mondott. Adalasia a nyakára fektette remegő ujjait,
végigsimított velük lüktető pulzusán, nem törődve vele, hogy
a férfi látja. – Elmagyaráznád nekem, mi az az életpár, és mit
titkolsz előlem? Azt is, hogy miért hozol döntéseket nélkülem?
A férfi egy örökkévalóságnak tűnő ideig tanulmányozta az
arcát. Adalasia hallotta, hogy szél zörgeti az ablakot. Egy faág
neki-nekikoppant a mellettük lévő erkély korlátjának.
Megborzongott, összébb húzta magán a köntösét. Sandu a
kandalló felé intett, a lángok magasabbra csaptak a fahasábok
körül.
– A Kárpátiaknak vérre van szüksége az életben
maradáshoz, mint ahogyan azt te is tudod. A föld alatt
alszunk. Az ottani ásványi anyagok gyógyítják a sebeinket. Ha
megsérülök, a nyáladdal elkevert földdel borogatást tudsz
készíteni a sebeimre, és azok sokkal gyorsabban és jobban
begyógyulnak, mint bármilyen emberi beavatkozástól. –
Tényszerűen beszélt. – Képesek vagyunk a szellemünkkel a
gyógyításra. Levetem a testem, belülről kifelé gyógyítom
magam. Így tudtam kiszorítani magamból a parazitákat is.
Nagyon érdekesnek találtam, ahogyan a véredre reagáltak.
– Hogyan reagáltak rá?
– Vonzódtak hozzá, végtelenül kívánták, mégis távol
maradtak tőle, mintha eltaszította volna őket, vagy mintha
parancsba kapták volna, hogy ne érjenek hozzá. – Sandu
tekintete nem moccant a lány arcáról.
 Nem erre számított. Elkomorult, elgondolkodott a
hallottakon. – Miért viselkedtek így? Láttál már hasonló
reakciót?
A férfi lassan megcsóválta a fejét. – Nem.
Adalasia megdörzsölte a homlokát a kézfejével. – Azt
hittem, hogy felkészültem erre az utazásra. Rád. De egyáltalán
nem vagyok felkészülve. Úgy érzem, hogy nem értek semmit.
Ahhoz vagyok szokva, hogy tudom, mi vár rám, és alaposan
megtervezem minden lépésemet. Semmit sem bízok a
véletlenre. Az volt az elképzelésem, hogy társak leszünk, és te
olyan leszel, mint én. Megbeszéljük a dolgokat, eldöntjük, mit
fogunk tenni, mielőtt megtesszük. Most viszont az a
benyomásom, mintha teljesen magamra maradtam volna egy
olyan világban, amiből semmit sem értek.
Felpillantott, találkozott a tekintete a férfiéval. A lángok
még mindig égtek bennük, de épp csak parázslottak. Mégis,
annyira őrá koncentrált, hogy fenyegetőnek érezte a
rezzenéstelen tekintetét, egyáltalán nem olyan érzés volt, mint
amit elvárt volna egy életpártól, aki azokkal a fantasztikus
rituális szavakkal kötötte össze kettejüket. Nem. Ez a férfi úgy
figyelte, mint egy ragadozó. Tigrisektől, leopárdoktól látott
hasonló pillantásokat, amikor az édesanyjával gyerekkorában
állatkertbe ment.
– A Kárpátiak világa bonyolult Adalasia, és nagyon ősi.
Vannak szabályok, amiket mindannyiunknak követnünk kell,
akár tetszik, akár nem. Túl veszélyesek vagyunk ahhoz, hogy
ne tartsuk be őket.
– Milyen szabályok vannak?
– Például az életpárunk magunkhoz kötése – jött a válasz.
– Amint rátalálunk, nincs más választásunk, mint magunkhoz
kötni őt. Nélküle vagy vámpírrá válunk, vagy öngyilkosok
leszünk. – Egy újabb hosszú pillanatig tanulmányozta a lány
arcát. – Miért akartál elküldeni?
Adalasia ismét a homlokához nyomta a kézfejét, utálta
befejezni a vallomást, előre szégyellte magát. – Castello lehet,
hogy embernek látszik, és annak is érzi magát, de odabenn a
boltom szűk terében, ahogy megérintette a kártyákat, azonnal
éreztem, hogy ő valami több. Van benne valami gonosz, ami
többé teszi, mint egy ember. – Igyekezett óvatosan
fogalmazni. Tudta, hogy el kellene mondania a férfinak.
Muszáj elmondania.
– Mire gondolsz pontosan Adalasia?
Újra megnedvesítette az ajkát, csak aztán mert ismét
felnézni a férfira. A legkevésbé sem tűnt dühösnek. Pontosan
ugyanúgy nézett ki, mint eddig. És ugyanolyan nyugodtnak is
érződött. – Nem tudom mi ő, így azt se tudom, képes vagyok-e
száműzni azt, amit esetleg egy másik világból hozott.
Megkérdeztem erről a kártyákat, de lehet, hogy ez még
túlságosan távoli jövő. – Vett egy mély lélegzetet és kibökte. –
Lehet… talán egy démon van benne. – És kint volt. A
színtiszta igazság. Elmondta Sandunak.
A férfi nem moccant, fekete szemei egy tulajdonos
magabiztosságával jártak a lányon, amitől ő úgy érezte, hogy
valóban hozzá tartozik, akár akarja, akár nem. A vörös parázs
lángokká magasodott.
– Ewal emninumam, ez volt az a bizonyos vallomás, ami
úgy gondoltad, annyira felzaklat, hogy fel fogom emelni a
hangom?
– Azonnal szólnom kellett volna. Nem volt tisztességes,
hogy hagytam, hogy azt hidd, hogy már megint olyan közel
kerültél a kísértéshez. Nem kerültél hozzá közel. De nem
kockáztattál, mert nem akartad elveszteni a becsületed. Nem
akartál elárulni engem. – Könnyek égették a szemeit. – De én
elárultalak. És az öngyilkosság miatt elveszítettelek volna.
Nem értettem, mi az a találkozás a hajnallal.
Sandu ekkor már mozgott, könnyedén, folyékonyan,
ahogyan csak ő volt képes a fantasztikus, áramló izomzatával,
ami egyszerűen megbabonázta a lányt. Moccanni sem tudott,
még akkor sem, amikor a férfi érte nyúlt, kiemelte a fotelből,
visszavitte az ágyhoz, és az ölébe ültette. Adalasia pislogott
párat. Sandu zakója eltűnt, az inge ki volt gombolva,
túlságosan sokat felfedve széles, elképesztően izmos
mellkasából.
Leengedte Adalasia hajtömegét a feje búbjáról, hogy hosszú
hullámokban végigömöljön a hátán. Végigsimított a hosszú
tincseken, amitől a lány libabőrös lett és nagyon-nagyon
szexinek érezte magát, szexibbnek, mint eddig bármikor
életében. Sandu keze a tarkójához vándorolt, ujjai tovább
kutakodtak sűrű hajában, valósággal masszírozta a fejbőrét.
És mindeközben lágy szavakat mormolt neki az anyanyelvén.
– Ez nem volt árulás Adalasia. Egyáltalán nem. – Ajkai a
feje búbjához értek. – Hallgasd a szívem! – Gyengéden
ringatni kezdte. Megnyugtatóan. Lehelete meleg volt a
fülénél, miután hátrasimította róla a haját.
Arcát Sandu mellkasa felé fordította, ahonnan a szívverése
hívogatta. Apró, sötét, rubinszín cseppek sorozata gyűlt fel
ott. Mintha drágakőfüzért nézne. Pont a férfi szíve fölött.
Furcsán érezte magát, mintha eltávolodott volna a valóságtól,
mintha a férfi szívdobbanásai, és a rubingyöngyök illata
annyira elnyomta volna, hogy átlépett egy fantáziavilágba.
Tétován megérintette a nyelvével az egyik cseppet, ami a
férfi meleg mellkasán elindult lefelé. Abban a pillanatban,
ahogy a nyelvével megízlelte Sandut, éhség tört fel benne.
Éles, borzalmas, mintha egy örökkévalóság óta várt volna már
erre és csak erre az ízre. Hagyta, hogy a szempillái
lesodródjanak, és hogy a férfi magához szorítsa. Hagyta, hogy
az ajkai odaszoruljanak ahhoz a sötét, függőséget okozó
cseppecskékből álló vonalhoz. Vágyott a férfi ízére. Minden
más elhalványult ehhez a vágyhoz képest.
Átkarolta a férfit, nyugtalanul mocorogni kezdett az ölében.
Érezte kemény férfiasságát a fenekéhez szorulni. Testének
minden idegszála a férfira figyelt. Az alakjára. Kemény
izmaira. Vállai szélességére, mellkasa domborúságára.
Elkeskenyedő csípőjére, combjai izmos oszlopaira. Szerette
volna megismerni a testét, megízlelni bőrének minden egyes
négyzetcentiméterét. Felfedezni az ágyékát, súlyos
erekciójának minden egyes kicsi részletét, ami mindenestől az
övé, de ehhez abba kellett volna hagynia a táplálkozást.
Egészen eddig a pillanatig nem is tudatosult benne, hogy
mennyire éhes.
Sandu nagyon gyengéden becsúsztatta a kézfejét a bőre és
Adalasia szája közé, miközben ismét suttogott neki az
anyanyelvén, de olyan halkan, hogy a lány akkor sem érti, ha
ismeri azt a nyelvet. Közben lezárta mellkasán azt a kicsi
sebet.
Adalasia megnyalta a száját, majd felemelte a fejét, hogy
felnézhessen a férfira. Sandu elkapta az állát és megcsókolta.
Abban a pillanatban, ahogy ezt megtette, a világ a feje tetejére
állt és nem maradt semmi más, csak ez az érzés. A tűz. A
szépség. A tökéletesség. Egészen nekidőlt a férfinak, mindent
odaadott neki, miközben ő pattogó szikrákkal töltötte meg az
elméjét, és a testét. Örökké tudta volna folytatni ezt a csókot,
és az, hogy a férfi szája után mozdult, amikor az felemelte a
fejét, máris komoly függőségre vallott.
Sandu nekitámasztotta a homlokát az övének. – Itt meg
kell állnunk, Sívamet. Attól tartok, hogy nem vagyok szent.
 A pápa
Sandu óvatosan hozta vissza az
ébrenlétbe Adalasiát, nagyon távol
tartotta tőle az előző éjjel történt
eseményeket, mintha inkább álom
lett volna, mint valóság. Sajnálta,
hogy erre szükség volt, de a lány
nem fogadta volna el, hogy ilyen
gyorsan kell előre haladniuk a
kapcsolatukban. Ott volt a fejében, ez igaz, de csak a felszínen.
Ő viszont egészen belelátott. Eltitkolt ugyan előle pár dolgot,
de csak nagyon keveset.
Adalasia rendkívül intelligens volt. Emellett eltökélten a
saját útját akarta járni, azt az utat követni, amiben biztos volt,
hogy be kell járnia – akár vele, akár nélküle. Ez pedig nem
történhet meg. Az az út rendkívül veszélyes. Ami azt jelenti,
hogy neki minden áron meg kell védenie. Ezt pedig nem teheti
meg napközben, ha a lány a föld felett van, míg ő a föld alá
kényszerül. Számára ez ilyen egyszerű és logikus volt.
Adalasiának teljesen az ő világába kell kerülnie. Ha nem is
most azonnal, de készen kell rá állnia, hogy ha valaha is
megsebesülne, azonnal átváltoztathassa.
Sandu nem hitt abban, hogy olyan fontos dolgokat
megbeszélés tárgyává kellene tenni, mint például az életpárja
élete, vagy halála. Tudta, hogy időt kell szánnia rá, hogy
mindent elmagyarázzon neki, hogy minél hamarabb azonos
hullámhosszra kerüljenek. Nem vetheti a lány szemére, hogy
egyre gyanakvóbb vele szemben. Elaltatta, de ahelyett, hogy
ágyba tette volna, ő maga pedig lement volna a föld alá, hogy
begyógyulhassanak a sebei, elcipelte a repülőgépükhöz. Ott
fektette le, a repülőgép hálószobájában.
A padlón odacsavarozott koporsók sorakoztak. Mindegyik
dús, ásványi anyagokban gazdag földdel volt tele. Amint a
levegőbe emelkedtek a célállomásuk felé, elhelyezkedtek a
koporsókban, majd biztosítékot szőttek előbb a gép, aztán a
helyiség, végül pedig minden egyes nyughely köré. Ez volt a
legtöbb. amit megtehettek, hogy megvédjék a pilótájukat és
önmagukat a balesetektől, ellenségektől.
Adalasiát felébreszteni akkor sem tűnt jó ötletnek, amikor a
többiek nem voltak már sem a szoba, sem pedig a gép
közelében. Vadászott már, kielégítette a szomját. A pilóta
aludt. Sandunak ki kellett volna vinnie a lányt a hálószobából,
hogy ne lássa meg a koporsókat. De ez már csak akkor jutott
eszébe, amikor a lány felült, és beletúrt hosszú hajába.
Álmosnak, szexisnek tűnt, és rettenetesen rémültnek tőle.
Tekintete bejárta a szobát, mindent megfigyelt, majd a
pillantása visszatért őrá. Alig észrevehetően megnyalta a felső
ajkát a nyelve hegyével. – A többiek még mindig azokban a
koporsókban vannak? Ott alszanak? Te is ott aludtál?
– Nem, már nincsenek bennük. És igen, mi így alszunk a
repülőn. Ez a legbiztonságosabb módja az utazásnak, nem ér
bennünket a nap és föld vesz körbe. – Hallotta, milyen hangos
és gyors a lány szívverése, attól félt, hogy szívrohamot kap. –
Adalasia, lassítsd le a szívverésed!
A lány felemelte a kezét. – Ne mondd meg nekem, hogy mit
tegyek! Most ne! Bemegyek a fürdőszobába felöltözni. És
nem, nem akarom, hogy segíts benne. Majd lezuhanyozom és
átöltözöm magam. Szükségem van egy kis időre távol tőled,
hogy feldolgozzam mindezt. – Lekászálódott az ágyról, és
anélkül, hogy akár csak egy pillantást vetett volna a férfira,
eltűnt a hálószobából nyíló apró fürdő ajtaja mögött.
Sandu megcsóválta a fejét, és előresétált a repülőgép eleje
felé. A nője a nagy lázadásra készül. Nem is hibáztathatja érte.
Ő ugyanígy lázadt volna, vagy talán meg sem elégedett volna a
puszta lázadással. Tudatnia kell vele, hogy mindent megtesz,
hogy megoldja vele a dolgokat, minden választ megad neki,
hogy mostantól kezdve összedolgozhassanak.
Körbejárta a nappaliszerű helyiséget. Tudta, hogy ha valaki
úgy él, mint ő, akkor lehetetlen megváltoznia olyan
dolgokban, amik évszázadok alatt beléivódtak. Az ő jelleme
már túl mélyen rögzült. Pontosan az a vadállat, akit a lány
látott, és akitől titokban rettegett. Adalasia próbált nem túl
sokat gondolni arra a démonra, amit akkor látott benne,
amikor a mestervámpírral harcolt, de szinte lehetetlen lett
volna elrejtenie Sandu elől az iránta érzett félelmét.
Felsóhajtott. Éppúgy tudta, mint az összes többi ősi, aki
bezárkózott a kolostorba, hogy az ő idejük már rég lejárt. A
legtöbb modern nő meg tudott tanulni együtt élni a fiatalabb
generációs Kárpátiakkal, mint amilyen a herceg volt. Néhány
kolostorbeli testvérének szerencséje volt az életpárjával. A
párjuk tökéletesen megfelelt nekik, ki a származása, ki a
neveltetése miatt, és persze a kötelék is gondoskodott némileg
az idomulásról.
Ez volt az a rész, amit még alaposabban körbe kellett
járnia, mert úgy tűnt, fontosabb minden más előfeltételnél.
Andor Lorraine-je messze több volt, mint az életpárja, és bár
nagyon modern nő volt, úgy tűnt, képes elfogadni az ősi
gondolkodásmódot. Julija, Isai életpárja Varázsló születésű
volt. Dragomir Emeline-je nagyon más volt, mint a többi
modern nő, nem vágyott semmi másra, mint hogy megadjon
Dragomirnak mindent, amit csak akar. Ferro és Elisabeta még
csak nemrég találtak egymásra, óvatosan, nagyon
körültekintően alakítgatták a kapcsolatukat. Elisabeta,
akárcsak Emeline, hajlott a régi világ elfogadására.
Adalasia illata hirtelen betöltötte az egész helyiséget, és
Sandu teste hamarabb reagált rá, mint az agya. Lassan
megfordult, hogy lássa belépni a lányt. Az arcán egyszerre
látott félelmet és elszántságot. Tekintete végigsöpört a
nappalin, alaposan megfigyelte mindkét kijáratot, mielőtt a
tekintete megállapodott volna a férfin. Sandu szándékosan
lezserül öltözött fel a kedvéért, hosszú haját zsinórok tartották
összefogva a hátán.
– Jó estét. Washington határában vagyunk, fenn a
hegyekben. Andre Boroi, az egyik testvértem itt telepedett le
az életpárjával, Teagannal. Meglehetősen félreeső terület.
Andre nehezen boldogult a városban, bár Teagan kedvéért
megpróbált ott élni. A lány a nagymamája, Trixie közelében
akart lakni. Egy rövid ideig Kaliforniában éltek, de Teagan
végül a költözés mellett döntött, amikor látta, milyen nehéz ez
Andrénak. Ő az egyik legidősebb a fajtánkból. – Megtartotta
semlegesnek a hangját, puszta tényeket közölt.
Adalasia bólintott, mintha hallgatná, de közben a közelebbi
kijárathoz sétált és megállt előtte. – Nem fogok találkozni a
barátoddal, Sandu. Sokat gondolkodtam ezen. Nem tudom,
hogy mi romlott el. Az életpári szertartásod? A kártyáim?
Talán mindkettő. – Megfordult, hogy szembe kerüljön vele, és
megvonta a vállát. – Valami nyilvánvalóan történt.
Szeretném, ha megkérnéd a pilótádat, hogy – természetesen
csak miután kialudta magát – vigyen haza engem. Ott majd
kitalálom, hogy mit tegyek. Te pedig folytathatod az utad a
barátaiddal.
A hangjának édes méltóságában vasakarat is megvillant.
Adalasia nem akarta, hogy győzködni kezdje, hogy maradjon.
Úgy gondolta, hogy valami katasztrofális hiba történt, amit
lehetetlen kijavítani. Egy olyan ügyben, ahol élet és halál
múlhat egyetlen rossz lépésen, nem hibáztathatja a nőt, ha
nem hajlandó továbbmenni ennyire bizonytalan körülmények
között.
Rámutatott az egyik kényelmesnek tűnő székre. – Valóban
rendbe kell hoznunk kettőnk között a dolgokat, mielőtt még
másokat is bevonunk ebbe az ügybe. Gyere, foglalj helyet,
Adalasia.
A lány előbb félrebillentette a fejét, majd megrázta. – Túl
veszélyes vagy. Ha akarsz valamit, nem kérdezel, csak
elveszed. Vita nélkül. Magyarázat nélkül. Nem tiszteled még a
saját rituális szavaidat sem. Nagyon alaposan felidéztem, újra
és újra átgondoltam őket. Jelenteniük kellene valamit, igaz?
Fogadalomnak kellene lennie kettőnk között, szent eskünek,
így van? A boldogságomról beszéltél? Hogyan lehetnék
boldog, ha állandóan szarakodsz a fejemmel?
– A szavamat adom, hogy biztonságban vagy attól, hogy
átvegyem az irányítást az elméd felett, Adalasia. Az igazság az,
hogy a kapcsolatunk egyre erősebb. Azt terveztem, hogy
tegnap este mindent megmagyarázok, mert szükséged van a
magyarázatra és meg is érdemled azt, de ellenállásba
ütköztem. A mestervámpírral vívott csata alatt beléptél az
elmémbe, holott megkértelek, hogy ne tedd. Olyan dolgokat
láttál velem kapcsolatban, amik megrémítettek. Ha ez nem
történt volna meg, nyitott elmével hallgatsz végig.
Adalasia végighúzta tenyerét az egyik, padlóhoz
csavarozott, bőrkárpitú szék tetején. – Ez igaz. És még mindig
eléggé megrémít, amit akkor láttam benned. Szelídnek,
gyengédnek tűnsz, amikor velem vagy, mégis ott van benned
valami mélyen elásva, ami előjön, amikor harcolsz. Kiszökik,
és ha egyszer kijön, nem vagyok benne biztos, hogy mindig
képes leszel elkapni és visszatoloncolni. Ha ezt a világra
szabadítanád… mi lenne akkor, Sandu?
Megpillantotta a lány legnagyobb félelmét és megdöbbent
tőle. Soha eszébe nem jutott volna egy ilyen lehetőség. – Egy
démon a pokolban? Az általad őrzött kapu mögött? Egy túl
messzire ment, irányíthatatlan ősi Kárpáti van bezárva a
kapuk mögé? Hiszel abban, hogy létezhet ilyesmi? – Minden
önfegyelmét csatasorba kellett állítania, hogy ne lépjen
közelebb a nőhöz. Hogy ne változtassa meg a hangnemét,
hogy ne ijessze meg őt. Ez túlságosan nagy dolog volt. Túl
robbanásveszélyes. És egyáltalán… túl veszélyes.
Adalasia olyan erővel harapott rá az alsóajkára, hogy két
kis rubin csepp jelent meg az ajkán. A fogai máris élesebbek
voltak. Két vércsere a férfi világának közelébe hozta. Lassan
bólintott. – Nagyon is lehetségesnek tartom.
– Úgy tűnik, mindkettőnknek bőven vannak titkai ewal
emninumam. Azt hiszem, itt az ideje, hogy mindketten
fellebbentsük róluk a fátylat, ha le akarjuk győzni az
ellenségeinket és boldogan akarunk élni, míg meg nem
halunk. – Kinyújtotta a kezét a lány felé.
Adalasia sokáig csak nézte a kezét, de végül bólintott és
elfogadta azt. Sandu figyelte, hogyan fonódnak kecses ujjai az
övéi közé, majd magához húzta. Lehajtotta a fejét és lenyalta
azt a két apró rubincseppet az ajkáról, lezárva ezzel a kicsiny
sebeket.
– Egy életpárnak részévé kell válnia a mi világunknak –
mondta minden bevezető nélkül. – Jaxon ember volt, mielőtt
Lucian rátalált. Teagan, Andre életpárja is ember volt. És a
herceg életpárja is.
Adalasia szemöldökei összeszaladtak. – Az hogy ember
volt, nem hangzik túl jól.
 A lány eleresztette a kezét, saját ujjait fonta össze, és olyan
erővel szorította, hogy kifehéredtek az ujjpercei. Sandu
legszívesebben a karjába zárta volna, hogy megvigasztalja.
– Minden rendben lesz, Adalasia – biztosította. Óvatosan
bevetette a hangja hatalmát, hogy kissé megnyugtassa a lányt.
– Mi történik, ha az életpárod ember marad?
– Úgy döntenék, hogy megöregszem, és ha meghalsz, elébe
mennék a hajnalnak. Legalábbis ebben reménykedem. Mert
ez veszélyes dolog. Rendkívül veszélyes. Láttál engem. Vagy
legalábbis vetettél rám egy futó pillantást a csatában. Egy ősit
nehéz megölni. Több vadászra is szükség lenne, ha nem
tartanám be az ígéretemet és nem követnélek a következő
életbe.
Látta, milyen erősen igyekszik feldolgozni a lány, amit tőle
hall. – Most egy kicsit összezavarodtam. Azt hittem, hogy a
vámpírrá válás döntés kérdése.
– Ha valaki elveszti az életpárját, egyfajta őrületbe esik.
Gondolj bele, hogy egyszerre mindent elvesznek tőled. Még
ugyanabban a pillanatban meg kell hoznia a döntést, hogy
követi-e a párját. Bennem erős a démon. Nem tudom, mi
történne velem a kettőnk horgonya nélkül, amit hosszú időn
keresztül erősítgetünk. Már az elején megmondtam, hogy
aggódom, hogy réges-rég lejárt az időm.
Bevallotta hát. Mélyen a lány szemébe nézett, azt akarta,
hogy elhiggye neki, több évszázadnyi becsületben leélt élet
után a lelke elkárhozhat az örökkévalóságra, pusztán Adalasia
egyetlen döntése miatt. Ő ember, nem érti a világukat, sem az
iszonyú árat, amit a Kárpáti férfiak fizetnek. A gyilkosságokat,
amiket elkövethet. A borzalmat, amit a világra szabadíthat.
Mozdulatlanul állt, figyelte, hogyan próbálja feldolgozni a
hallottakat a lány. Életpárja rosszkedvű pillantása fel-le jár
rajta.
 – Miért nem mondtad el ezt nekem már az elején?
– Azt akartam, hogy legyen időd megismerni engem, de
úgy tűnt, egyből a mélyvízbe dobtak bennünket, túl gyorsan
haladunk egy olyan úton, amit igazából egyikünk sem ért.
Abban viszont biztos vagyok, hogy meg kell erősítenünk a
kötelékünket, mielőtt tovább lépünk.
– De te szándékosan a saját kezedbe vetted a dolgokat –
jelentette ki a lány.
Sandu ökölbe szorította az ujjait és megtámasztotta rajta az
állát, úgy figyelte a lányt. Bólintott. – Valóban. Nem volt
időnk vitatkozni. Akárkik is az ellenségeid, túlságosan
valóságosak, akárcsak a vámpírok, akikbe belefutottunk.
Veszélyesek, ez pedig azt jelenti, hogy meg kellett téged
védenem. Megvédeni az egyesülésünket. A lehető legközelebb
kellett hoznom téged a világomhoz, hogy ha netán halálos
sebet szereznél, vagy a biztonságod érdekében erre szükség
lenne, esetleg ha beleegyeznél, hogy csatlakozz hozzám, mert
engem választasz szabad akaratodból, már gyorsan a
világomba tudjalak hozni.
Nem érzett bűntudatot, így az a hangjában sem tudott
megjelenni. Ahogy az elméjében sem. Érezte, ahogy Adalasia
megérinti, keresi benne ezt az érzelmet.
– Oké. Egyelőre csak feltevés szinten beszéljünk arról, mi
lenne, ha beleegyeznék, hogy csatlakozom a világodhoz,
Sandu? Hogy működik ez?
– Három vércserére van szükség. Neked kettő már
megvolt. A harmadiknál a tested megszabadul minden
méreganyagtól, lényegében "meghal" emberként, minden
szerved átformálódik, hogy Kárpátivá váljon.
– Már kétszer cseréltem veled vért –, ismételte meg halkan
a lány, a hangja éppen olyan higgadt volt, mint a tekintete.
 Újra bólintott. – Ott van az emlék az elmédben. Önként
adtad nekem a véred. Az enyémet pedig eltompított tudattal
fogadtad el. Azért ködösítettem el számodra ezt az élményt,
hogy könnyebb legyen, az emberek gyakran nem tudnak
túllépni a vércsere gondolatán.
Adalasia mély levegőt vett. Sandu ott volt az elméjében, a
lány nem nézett bele a vércseréik emlékeibe. Ezt az élményt
egy másik alkalomra tartogatta.
– Könyörtelen férfi vagy, Sandu. Elveszed, amit akarsz.
Megrázta a fejét. – Csak azt teszem, amiről tudom, hogy
helyes. És mindig azt fogom tenni, amiről tudom, hogy jó
neked. Megvédelek. Az egészséged, biztonságod mindennél
előbbre való a számomra. Veszély vesz körül bennünket.
Érzem. De nem tudom mi az, ezért még jobban aggódom
miattad.
Érezte, hogy a lány bejárja az elméjét, gyengéd, de
határozott érintéssel. Adalasia nem bolond. Nem olyan, akit
be lehet csapni szép szavakkal. Sandu jellemének valódiságát
ellenőrizte. És rátalált, hogy valóban csak azt akarta, hogy
biztonságban legyen. Hogy elhatározta, hogy bármilyen
ellenséget rejteget is előtte – márpedig tudta, hogy valami
hatalmas dolgot rejteget –, meg fogja őt védeni tőle.
– Ha én mindent elmondtam volna neked, akkor is
ragaszkodtál volna a két vércseréhez anélkül, hogy előbb
velem megbeszéled?
– Ewal emninumam, nem tudom, mit tettem volna más
körülmények között. Csak azt tudom, hogy évszázadokon át
kerestelek téged. Emberöltőkön át. Megőriztem a becsületem,
a végén már csak alig-alig. Amikor rád találtam, a csoda szinte
hihetetlen volt. Még most is, valahányszor rád nézek, alig
tudom felfogni, hogy ez a valóság. Gondolod, hogy
megkockáztatnám, hogy elveszítselek? Adnám ennek akár a
legkisebb esélyt is? Ki van zárva. Soha nem tenném.
Adalasia lenézett a kezeire, de Sandu ott volt a fejében. Ott,
ahol semmilyen más érv nem ért volna el eredményt, ezek a
szavak hatottak. Mindvégig az igazat mondta neki, de úgy
tűnt, csak a legutóbbi vallomás érinti meg.
– Egészen kicsi koromban elkezdtek kiképezni a démonok
elleni harcra. Nem jártam más gyerekekkel együtt iskolába. A
történetek, amiket anyám olvasott nekem, egyetlen könyvből
valók voltak, ami anyáról lányára öröklődött. Apám sosem
látta azt a könyvet. Mint a tarot kártyákon, azon a könyvön
sem látszik az idő múlása. Így szereztem tudomást először a
parazitákról. Azokról, amiket aztán a szemem láttára toltál ki
a véredből.
– Megrémülték tőlük.
– Nem rémültem meg – tagadta felhúzott szemöldökkel, a
hangja dorgáló volt. – Egy kicsit megijedtem, ennyi az egész.
Részei voltak a gyerekkori meséimnek, de csakúgy, mint a
tündérmesék, az eredeti változatok mindig borzasztóbbak.
– Mesélj nekem erről a könyvről.
– Ez valójában a családunk történelme, az egyik ősük által
rajzolt képekkel. A könyv nagy része képi formátumban van,
nem szövegesben.
– Magadnál tartod?
Adalasia bólintott.– Mindig. Nem csak a kártyák mondták,
hogy jössz, hanem a könyv is. Persze a könyvben sokkal
kedvesebb voltál – mosolygott rá halványan a férfira.
Az elméjében viszont nem mosolygott. Sok mindent
gondolt róla, de ezek között nem szerepelt a „kedves”
kifejezés. Félt, hogy akik rá vadásznak, ártani fognak
Sandunak is. Aztán a következő pillanatban egyenlőséget vont
közte, és azok a démonok között, amiket rémálmaiban látott.
Ráadásul most már nem csak démon volt, de kegyetlen
zsarnok, uralkodó diktátor is.
– Úgy tűnik, minden területen kudarcot vallok, mint
életpár – viszonozta a halovány mosolyt.
Adalasia megérintette az ajkát. – Nem egészen. Bűnösen jól
csókolsz. Mint maga az ördög. Kénytelen vagyok plusz
pontokat adni neked a csókolózásért. És van egy nagyon édes
oldalad is, amikor éppen nem hozol döntéseket helyettem. –
Sóhajtott egy nagyot. – Társ akarok lenni, Sandu. Azt hittem,
erre szerződök, amikor elindultam veled erre az utazásra.
Aztán hirtelen kikerültem a képből, a döntéseket te hozod, én
pedig már nem bízom benned. Miért mondanék el neked
bármit is, amikor teljes bizonyossággal tudom, hogy nagyon
fontos dolgokat titkolsz el előlem?
– Meg kell győződnöm róla, hogy teljes biztonságban vagy,
Adalasia. Nem várom el tőled, hogy megértsd ezt a kétezer
éves beidegződést, de nem tudok mit tenni ellene. Téged
akarlak társamnak. Feltártam egy részét, hogy mivel jár a
Kárpátivá válás. Tudom, hogy az átváltozás nem könnyű.
Fájdalmas. És valóban meg kell szabadulnod az összes
méreganyagtól, mielőtt elaltathatlak a változás
befejeződéséig. Annyit vállalok belőle magamra, amennyit
csak lehet. És tudom, hogy a testvérek is segítenek majd
benne.
A lány megdörzsölte az állát a kézfejével. – Kárpátiként
vérrel kéne táplálkoznom?
Sandu bólintott és továbbra is a lányt figyelte. Bent maradt
az elméjében is, hogy le ne maradjon egyetlen reakciójáról
sem. Úgy tűnt, Adalasia szereti részekre bontani a problémát.
Félretett egyes kérdéseket, hogy később majd alaposabban
körbejárhassa őket. Ezzel a hírrel is így tett. De mintha
számított volna a válaszára. Nem érte meglepetésként és nem
is látszott különösebben idegesnek miatta.
– Ugye tudod, hogy nehezemre esne ezt megtenni bárkivel
is?
– Én gondoskodnék a táplálásodról, de mindenképp meg
kellene tanulnod arra az esetre, ha súlyosan megsérülnék, és
neked kellene gondoskodnod magadról, míg fel nem épülök.
Adalasia belenézett a szemébe. – Vagy ha nekem kellene
vérrel ellátnom téged.
Sandunak tetszett, hogy a nő gondolt erre. Bólintott. – Ez
egy valós eshetőség. Vadász vagyok, nem ismerek más
életformát.
– A földben kellene aludnom – tért át a következő pontra
Adalasia.
Sandu érezte, hogy ettől a gondolattól kirázza a hideg.
Végig tudta, hogy ez lesz a legnagyobb akadály. Amint
meglátta a koporsókat, egészen visszahúzódott tőle a lány.
– Tudom, hogy ez szinte lehetetlennek tűnik, Adalasia.
Csak lassan haladnánk, sokat gyakorolnánk a föld
megnyitását és bezárását. Érezned kellene, hogyan vesz körbe
a föld, mint egy puha takaró. Míg nem érzed magad
kényelmesen, én segítenélek alvásba, és én ébresztenélek fel.
Vannak a Kárpáti létnek előnyei is, amikre nem gondolsz,
pedig csodálatosnak találnád őket. – Odalépett a gép
ajtajához és kitárta, hogy beengedje az éjszakai szellőt.
Szüksége volt erre a hűvös, friss levegőre.
– Gondoltam rájuk – ellenkezett a lány.
Még nem mondott nemet. És ez óriási dolog volt.
– Szeretnélek kivinni, hogy megmutassam neked az
éjszakát.
A betoncsíkot, amire Zenon Santos letette a gépet, három
oldalról erdő vette körbe. Bár a fák több méterre voltak,
Sandu már látta az ágak között a jövés-menést, apró
gyöngybaglyok repdestek egyik ágról a másikra. Szokatlan
volt, hogy többen is olyan közel legyenek egymáshoz, mint
ezek itt. Egy pillanatig tanulmányozta őket, élőholtak után
kutatva, de nem érezte a közelben a vámpírok árulkodó jeleit.
Mégis nyugtalan maradt, visszazárta az ajtót és a nő felé
fordult éppen akkor, amikor az megszólalt.
– Szeretném veled megnézni az éjszakát, de beszélnünk
kell egy nagyon fontos dologról. Valamiről, amit eddig
elhallgattam. Elkezdtünk belemenni, de aztán elterelődött a
figyelmem. Azt akarod, hogy Kárpáti legyek. Ezért erről
tudnod kell.
– Akkor mondd el.
– Sandu, nem hallgathatnak ki minket. Körben
biztosítékokat kell elhelyeznünk a gép körül, és
mindkettőnknek le kell zárnia azt.
Sandu nem nevette ki. Csak fejet hajtott a kívánsága előtt
és hirtelen ugyanolyan komoly lett, mint ő. Adalasia azonnal
megérezte benne a változást. Ugyanakkora súllyal kezelte a
véleményét, mint a kolostorbeli testvéreiét kezelte volna.
Most először érezte magát társnak, nem pedig tehernek, amit
ide-oda cipelnek.
Nem kapkodtak, aprólékos alapossággal állították fel a
biztosítékokat a gép körül, alatta és fölötte is összeszőve
azokat. Mindketten felhasználtak mindent, amit megfelelőnek
véltek, majd egymásba szőtték kettejük munkáját.
– Biztonságosnak érzed hangosan elmondani, vagy jobban
szeretnéd telepatikusan? – kérdezte a férfi.
Megfontolta mindkét lehetőséget. Kezdett hozzászokni
kommunikációjuk intim formájához, de az igazat megvallva
nem volt még elég ügyes, hogy mindig megtalálja a megfelelő
szavakat. Beletelt némi időbe, míg egy mondatot
megfogalmazott, hogy útnak indíthassa a férfi felé. Ha
mutatnia kellett valamit, inkább képekre váltott, de úgy
érezte, most jobb, ha rászánja az időt a gondos magyarázatra,
nem hagyatkozik zavaros gondolataira.
Azt sem akarta, hogy félreértések legyenek közöttük. Nem
értette pontosan a családja legendájának minden egyes
részletét. Mire felnőtt, a számára ez már csak egy mítosz volt,
egy szörnyű, felháborító mítosz, ami távol tartotta egész
életében a többi gyerektől. Úgy érezte, mintha kimaradt volna
a világból, egészen addig, amíg nem kapta a kezébe a tarot
kártyákat.
– Óvatosan kell megválogatnom a szavaimat, Sandu. – A
repülőgép törzsének közepén voltak, Adalasia kissé
tanácstalanul nézett körbe, kiszolgáltatottnak érezte magát.
– Megszabadultam a pihenőhelyeinktől Adalasia. Gyere
velem a hálószobába. Az sokkal… félreesőbb hely.
Észrevettem, hogy szereted levenni a cipődet, amikor fontos
beszélgetésre készülsz. – Igazából intim beszélgetésekre
gondolt. A kezét nyújtotta a lánynak.
Csak egy másodpercig habozott, aztán hagyta, hogy a férfi
visszavezesse a hálószobába. A koporsók már sehol sem
voltak, és Sandu hallotta, hogyan sóhajt fel
megkönnyebbülten az életpárja.
Adalasia lehuppant az ágy szélére és lerúgta a cipőjét.
Sandu is emberi módon szabadult meg a lábbelijétől,
csakhogy ő végig rajta tartotta a szemét, míg lehajolt, hogy
meglazítsa magas szárú bakancsa bőrszíjait. A lányt mintha
maga a gravitáció vonzotta volna hozzá, úgy érezte, bele tudna
zuhanni szemének sötét kútjába. Azt szerette volna, ha soha
nem kellene megtörténnie ennek a beszélgetésnek, ami
minden tagadása ellenére minden bizonnyal fel fogja zaklatni
a férfit.
 Amikor Sandu is végzett a bakanccsal, ő is leült az ágyra,
elhelyezkedett szemben a lánnyal, szinte tükörképként
lemásolva a testtartását. Aztán hátranyúlt és kibontotta a
haját összefogó bőrszíjat is. Adalasia pedig megbabonázva
figyelte a sötét karamellszín fürtök között futó ezüst tincseket,
ahogy a férfi arca és válla köré hullottak. Váratlan késztetést
érzett, hogy ujjait mélyre fúrja abban a csodás hajkoronában,
a szájával pedig megkeresse a férfiét.
– Adalasia – a férfi hangja szinte fájdalmas volt.
A hangja, a sóvárgó arckifejezése ökölbe szorította a lány
gyomrát, sötét vágy emelkedett fel benne. Nem, ez egyáltalán
nem hiányzik most, amikor beszélnie kell vele. Átkozta
magában a férfit, amiért ő sem mondott neki semmit, ő is
ugyanúgy hibás abban, hogy kettejük között most ekkora
távolság van.
– Muszáj elmondanom. Gyorsan. Gyerek voltam, amikor
anyám elkezdett kiképezni, hogy hogyan harcoljak az ellen,
amit ő csak úgy hívott, hogy Nera serege. Megtanultam
különböző fegyverekkel bánni, sőt, közelharcot és varázslatot
is. Sok-sok varázslatot. Nem tartom magam boszorkánynak.
Nem úgy képeztek ki. Csak a tarot kártyák védelmére
készítettek fel. És rád. – Lesütötte a tekintetét, mert képtelen
volt a férfira nézni.
– És Nera serege ellen.
– Igen. Azt hittem, hogy az egész egy marhaság, míg
Castello meg nem jelent. Míg anyámat meg nem gyilkolták.
Míg a kártyák el nem kezdtek figyelmeztetni, hogy álljak
készen rá, hogy értem jössz, és nem láttam meg, hogy Castello
több mint egy ember.
– Újra és újra ugyanezt a kifejezést használod rá. Mit értesz
pontosan az alatt, hogy több mint egy ember?
 Olyan nyugodt volt a hangja. Olyan stabil. És ez stabilan
tartotta őt is. Összeszedetten. Ismét rá mert nézni a férfira.
Nem látott az arcán ítélkezést. Tudhatta volna. Ez volt az a
Sandu, akivel legelőször találkozott. – Azt hiszem, az ő
seregének tagja. Ami azt jelenti, hogy részben démon. Emberi
alakja van, de egy démon lakozik benne, ami minden
mozdulatát irányítja. Állatokat is tudnak így használni.
Patkányokat. Gyöngybaglyokat.
Sandu éberen felkapta a fejét és az ajtó felé pillantott. – Ezt
azonnal el kellett volna mondanod, Adalasia. Hogyan védjelek
meg, ha nem fedsz fel előttem mindent?
A lány a homlokához nyomta a kézfejét. – Tudom, hogy
hiba volt bármit is visszatartani tőled. Csak az egész olyan
abszurdnak tűnt, és féltem elmondani neked az igazságot. Te
is titkoltál előttem dolgokat. Nem tekintettél a partnerednek.
Aztán amikor rájöttem, hogy ha nem működünk együtt,
egyikünk sem járhat sikerrel, majdnem elmondtam neked
mindent, de akkor meg már nem bírtam rávenni magam,
hogy megbízzam benned.
– Lépj túl ezen. Most jön az a rész, amikor azt hiszed, hogy
dühös leszek. Valóban nem tetszik, hogy információt tartottál
vissza, amik veszélybe sodorhattak volna téged. De ez nem
dühít fel.
– A családomban van egy történet, hogy egy nő, Liona… –
Adalasia a férfi minden arcrezdülését figyelte, de a Kárpáti
egyáltalán nem reagált. – Sandu. Nem ismerős ez a név?
A férfi megrázta a fejét. – Ismernem kellene?
A lány felsóhajtott. – Elmondom neked a történetet, ahogy
nekem is elmesélték. Volt egy nagyon kedves nő, Liona, aki
összebarátkozott két nővérrel, Nera és Tessina Ravasióval.
Strigáknak tartották a nővéreket. Tudom, a legtöbben úgy
gondolják, hogy a strigák mind rosszak, démonok, akik
emberekre, gyerekekre vadásznak, ragadozó madárrá válnak,
hogy lakmározzanak belőlük. De a strigák között is két frakció
volt, és a mi őseink a jó oldalon álltak, megtanulták használni
az elemeket, a levegőt, a földet, a tüzet és a vizet, hogy
segítsenek a rászorulókon. Megtanulták, hogyan segítsenek a
betegeken gyógynövényekkel. Nem idéztek meg démonokat,
nem próbálták személyes haszonszerzésre használni, amit
tudtak. – Itt megállt és ismét a férfira nézett.
Sandu semmiféle hangot nem adott ki. Teljesen
mozdulatlan volt, az arcáról pedig semmit sem lehetett
leolvasni. A szemei feketék voltak, a vörös lángok alig voltak
jelen bennük, épp csak parázslottak. Várt. Adalasia mély
levegőt vett.
– Amikor a két nővér először találkozott Lionával,
fogalmuk sem volt róla, hogy bármi szokatlan lenne benne. A
két nővérnek volt egy pakli kártyája, azzal játszottak. Tarot
kártyák. Az édesanyjuk festette nekik a lapokat.
Mindkettejüknek erős megérzései voltak, amikor meglátták a
kártyákat egy bizonyos sorrendben, és olyankor elmondták,
hogy mit éreznek. Végül rájöttek, hogy amire ráéreznek, az
valóra is válik. Lionát ez lenyűgözte. Olykor magával vitte
három másik barátnőjét is és a lányok egész éjszakákat
játszottak végig a kártyákkal.
Sandu összevonta a szemöldökét. – Téged ilyen
történetekkel traktáltak gyerekkorodban? Mese gyanánt?
Bólintott. – Mondtam már, hogy van egy könyv. Ebben a
könyvben leginkább képek vannak, de anyám úgy mesélte el a
történeteket, ahogyan neki mesélte az ő anyja. Azt hiszem,
hogy Liona a húgod volt, Sandu. Emlékszel egyáltalán
valamire abból, hogy volt egy húgod?
A férfi megrázta a fejét. – Folytasd.
 – Hatalmas vérvonalunk volt és a strigák, mint mondtam,
két frakcióra oszlottak. A másik ág befurakodott a mi
közösségünkbe, úgy tettek, mintha közénk tartoznának,
összebarátkoztak az őseimmel, és a halhatatlanság, gazdagság
ígéretével a sötét tanok felé próbálták terelni őket. Liona
hallotta a szavaikban a hazugságot, és figyelmeztette a
nővéreket. Nera úgy döntött, hogy nem hisz neki, bár úgy tett,
mintha hallgatna a szavaira. Tessina viszont valóban hitt neki,
és sokkal alaposabban kezdte megfigyelni a rend nőtagjait.
Adalasiának elzsibbadt a lába, ezért kinyújtotta óvatosan,
vigyázva, nehogy belerúgjon a férfiba. Ehhez az ágy másik
szélére kellett gurulnia. De legalább így volt hol
megtámasztani a hátát. Hirtelen elöntötte a sebezhetőség
érzése. Sandu meleg ujjai bilincsként záródtak a bokájára,
majd lassan masszírozni kezdte, hogy zsibbadó végtagjában
életre keljen a keringés.
– Mondd tovább, Adalasia.
– Nera másik két lány segítségével csapdába csalta Lionát.
A vére kellett nekik. Azt állították, hogy halhatatlan és a vérét
akarták felhasználni, hogy más, hozzá hasonlóakat is
kiszívjanak, és amikor már elegendő erőt szereznek,
kinyithatnak egy bizonyos kaput, felébreszthetnek egy
bizonyos démoni fenevadat, ami fölött Lilith, a sátán felesége
akart uralkodni. De Tessina rájött a tervükre és megállította
őket.
Sandu tekintete nem mozdult az övéről. – Gondolom ekkor
hívták össze a tanácsot.
Bólintott. – Az én családom, a te családod, a másik három
nő családja, akiket Liona mutatott be az őseimnek. Ők más
vidékről származtak, de ismertek olyan nőket, akik annyira
erős, nagyhatalmú családokból származtak, mint az enyém.
Úgy döntöttek, hogy négy őrt állítanak, négy őrizőt neveznek
ki, hogy sakkban tartsák Lilith strigáit. A Kárpáti nők is
találtak egy hasonló családot…
– Mármint úgy érted, hogy az elemek használatában
erősek. – Most először szakította félbe a lányt. – Tűz, víz, föld,
levegő.
Bólintott. – A Kárpáti nők tudtak olvasni az emberi
családokban, és tudták, milyen tulajdonságokat kell keresniük
bennük. Minden nő kiválasztott egy családot. Az ősanyám
minden családnak festett egy pakli kártyát, hetvenkilencedik
lapnak pedig bekerült az istennő kártyája. Ez a lap képviselte
a Kárpáti nőt. Minden Kárpáti nő összekeverte a saját vérét a
kiválasztott család vérével, akit segíteni akart a kapu
őrzésében. A húgod az istennő kártyánkat és a könyvünket a
saját és a Tessina vérével vonta be. Ezért nem szakad, nem
rongyolódik el soha egyik sem.
Sandu mozdulatai egyenletesek, nyugodtak, gyengédek
voltak a vádliján. – Liona életben van?
– Fogalmam sincs. Tényleg. Csak azt tudom, hogy Lilith
továbbra is küldi a seregét, most már Nera vezetésével, hogy
megpróbálja megszerezni a tarot paklikat. Együtt van
szüksége rád és rám. Nem tudja csak úgy ellopni a paklit.
Ezért nem volt hasznukra az anyám.
A csend leülepedett, majd egyre hosszabbra nyúlt. Odakinn
bagoly rikoltott, hangja behatolt a kis, zárt világukba. Hangja
végigfutott Adalasia idegvégződésein, nyugtalanság apró
tűszúrásai követték. Sandura nézett. A vörös lángok még
mindig csak parázslottak a szemeiben, ugyanúgy, mint eddig.
Higgadtnak, kipihentnek tűnt. Tekintete nem rezzent.
Hallotta a baglyot, de nem zavarta. Bízott benne, hogy a
biztosítékaik kitartanak.
– Azok a paraziták, Sandu. Mondtam, hogy láttam őket a
könyvben. Meséltek róluk. Hogy óvakodjak tőlük. Undorítóak
voltak, olyan borzalmasak, hogy sosem tudom elfelejteni a
képet.
A férfi szemöldöke felszaladt. – Mutasd meg, Adalasia. Az
elmédben.
Megborzongott. – A paraziták megjelenésének messze
nyúló következményei voltak. A pokolból jöttek. Az
anyadémontól, aki nehézségeket, káoszt akart kelteni. Azt
akarta, hogy a családok szétszakadjanak. Gyakran
csepegtetett parazitákat az alvó terhes nők szájába, amitől
iszonyú kínok között elvetéltek. Ezek a képek is borzasztóak.
– Mutasd meg! – Ez már színtiszta parancs volt.
Adalasia maga elé idézte azt a régi könyvet, amit az anyja
olvasott neki, és amiben nagyon szemléletes képeket mutatott
neki olyan nőkről, akik elcsábították a férfiakat, majd miután
végeztek velük, a karmaikkal felhasították őket, hogy
élősködőkké válva a hasukba kússzanak, ahol addig itták a
vérüket, míg a paraziták olyan kövérré híztak, hogy alig tudtak
mozogni.
Aztán azt a képet mutatta meg neki, amelyiken egy terhes
alvó nő fölött áll egy másik, aki nevet, miközben a rémült férj,
aki nyilvánvalóan épp most szexelt a démonnal, rémülten
rázza a fejét, miközben a kacagó nő parazitákat dobál az alvó
felesége nyitott szájába. Aztán plasztikus képek következtek
ezen tett végeredményéről.
– „Ezt olvasta neked az anyád, amikor még kisgyerek
voltál Adalasia?” – Egy csipetnyi rémület járta át Sandu
elméjét.
– A szüleid téged nem figyelmeztettek a vámpírokra
gyerekkorodban, Sandu? – vágott vissza a lány.
A cirógató ujjak megálltak a lány lábán. – „Fogalmam
sincs, de azt hiszem, mindenképp beszéltek róluk.” – Ha
ezeket a parazitákat már a strigák használták, akkor bizonyára
ők adták át Xaviernek, a Kárpátokban élő főmágusnak. Volt
erről említés a könyvedben? Esetleg édesanyád beszélt róla?
Adalasia megrázta a fejét. – Miért kellett volna, Sandu? Mi
olyan fontos azokban a parazitákban?
– Xavier azt állította, hogy ő teremtette őket. Óriási
kádakban tartotta őket, és folyamatosan szivárogtatta a
földbe, ahol a Kárpátiak pihentek. A nőink nem tudtak
teherbe esni, vagy ha igen, kihordani nem tudták a kicsit. Az a
néhány gyermek, aki mégis megszületett, mind fiú volt. Ez
persze nagyon lassan, rengeteg idő alatt történt. A népünk
nem vette észre, hogy Xavier az ellenségünk. Majdnem
kiirtotta az egész fajunkat.
Adalasia lassan kiengedte a levegőt. – Hadd mutassak egy
másik képet. – Igyekezett minél több apró részletet
megjeleníteni, mindent, amire csak emlékezett. A könyv régi
volt. Anyáról lányára szállt. A táskájában volt, azon kevés
dolog egyikeként, amitől soha nem vált meg. Megmutathatta
volna a férfinak, de nem akarta. Az anyja belenevelte, hogy
kizárólag csak a lányának mutathatja meg. Így ahelyett, hogy
elővette volna, a fejében idézte fel a képet. Ezt is Tessina és
Nera anyja festette, akárcsak a többit. Egy nőt ábrázolt,
akinek a csuklóját és a bokáját kígyók ékítették, sőt, még a
dereka körül is tekergőzött egy, ami felemelte a fejét, nyelve a
vele szemközt álló férfi felé csapott.
A férfi kétségtelenül Varázsló volt a hosszú köntösével, és a
kőhöz támasztott botjával. A nő feléje nyújtott egy vödörnyi
tekergőző gilisztát. Cserébe a férfi egy tíz év körüli kislányt
tolt a nő irányába. A nő vidámnak tűnt, a gyermek rémültnek,
a Varázsló pedig önelégültnek, sőt, arrogánsnak.
– Xavier egy Kárpáti, vagy egy Varázsló gyermeket cserélt
el azokért a parazitákért – mondta Sandu. – De miért pont azt
a gyermeket akarta a nő? Valami különlegesnek kellett lennie
abban a kislányban, azért volt Xaviernál. Azt gyanítom, hogy
egy Lilith által küldött démon.
– Igazad lehet. Ki kell derítenünk, hogy tűnt-e el abban az
időben egy gyermek – mondta Adalasia.
– Ez a démon lehet, akit Lilith ki akar szabadítani a kapu
mögül…
– Négy kapu van. Bármelyiken ki tud szökni. Keleten,
nyugaton, északon, délen. Mindegyiket őrizni kell. Az én
családom csak egyre vigyáz. Amíg a tarot kártyák léteznek, és
nem kerülnek Lilith kezébe, a kapuk kitartanak.
– Ez a démonhím, ami a kapu mögött van, mit tenne, ha
Lilithnek sikerülne kiszabadítania? Vagy esetleg nőstény?
Amennyire tudjuk, akár az is lehet. – Sandu hangja
töprengővé vált. – Annak is felvetetted a lehetőségét, hogy
talán egy ősi Kárpáti, aki túl sokáig élt.
– Ez mind puszta spekuláció, Sandu. Fogalmam sincs. Csak
azt tudom, hogy kiképeztek, hogyan harcoljak Nera serege
ellen, aki a rokonom, és akit Lilith nevezett ki tábornokának,
hogy megszerezze tőlünk a tarot kártyát. Nera nem tud a
paklival bánni. Ha hozzáérne, az megvédené magát, vagy
megsemmisülne. Kétlem, hogy egyetlen démon is
biztonsággal tehetné rá a kezét.
Sandu szeme most bársonyossá lágyult, ahogy a tekintete
végigsiklott rajta, úgy simogatta a bőrét, ahogy keze a bokáját.
– Ó! Most látom csak igazán, miért annyira bölcs dolog, hogy
van életpárunk. Te bármit megtennél, hogy életben tarts
engem, és én is bármit megtennék, hogy életben tartsalak
téged.
Adalasia szeretett volna tiltakozni ez ellen a kijelentés
ellen, csakhogy színigaz volt. Érezte kettejük között a
köteléket, amit a rituális szavak fűztek össze. Tudta, hogy
bármilyen elszánt volt is, hogy elhagyja a férfit, képtelen lett
volna megtenni. Tanulmányozta az arcát, azokat a mélyre
vésett vonásokat. A túl öreg szemeket, amik egyetlen pillanat
alatt tudtak vadból érzékivé válni. Nem volt benne biztos,
hogy valaha is teljesen érteni fogja ezt a férfit, de azt
ösztönösen érezte, hogy hozzá tartozik. Vad utazás vár rájuk,
míg megismerik egymást.
– Ezért vártak rád – suttogta –, és ezért reagáltam olyan
hevesen arra, hogy a közelükbe jössz. – Igyekezett nem
tudomást venni róla, hogyan kelti életre az idegvégződéseit a
férfi érintése.
– Most már tudom, miért zavartak annyira azok a kis
sipítozó baglyok. Kémkedni lehet velük. A vér vért vonz. Az
ősöd vérén keresztül találnak rád.
A félelem hideg ujja kúszott végig a lány gerincén. Erre
nem gondolt, de volt benne logika. Bárhová is ment volna,
Nera és a sereg előbb-utóbb mindig megtalálná. Lehet, hogy
pár napra lemaradnának, de jönnének. Vagyis Sandu és a
többiek minden lépéssel közvetlenül a veszély útjába
kerülnek.
 A szeretők
Andre Boroi-t nem véletlenül
ismerte a többi Kárpáti „Szellem”
néven. Kevesen látták meg őt,
hacsak nem akarta, hogy
meglássák. Az érintése olyan
könnyű volt, hogy képes volt ölni és
eltűnni, még mielőtt bárki észlelte
volna a jelenlétét egy szobában.
Négy sebhely volt a testén, mind a négyet szándékosan
tartotta meg. Csak néhányan tudták, miért hagyta meg ezeket
az emlékeztetőket. Egy emberi család előtt tisztelgett velük,
akiket gyermekkorában ismert. Egy család, akiket szeretett.
Az irántuk érzett szeretetből és tiszteletből vette fel a nevüket,
és adta életpárjának is, Teagannek, amikor az félholtan
rátalált. Megmentette az életét. És a lelkét.
Teagan gyönyörű nő volt, aprócska, karcsú, göndör hajjal,
gyönyörű bőrrel, és étcsokoládé szín szemekkel. Kecses volt és
kedves, az arca nagyon kifejező, tökéletes ellentétben
életpárjáéval, akié olvashatatlan volt, nagydarab, félelmetes,
az arcát pedig mintha gránitból faragták volna ki.
A Cascade-hegység vadregényes vidékén lévő otthonuk
nagyon szép volt, és Adalasia ezt meg is mondta nekik. A négy
ősi gyorsan elnézést is kért és elhagyta a birtok területét, hogy
odakinn járőrözzenek, így a két párnak maradt ideje
beszélgetni egymással.
 – Azt mondtad, sürgős a dolog – függesztette Andre a
tekintetét Sandura. Nem ő volt a finomkodások embere.
Sandu bólintott. – Nincsenek emlékeim a múltamról
Andre. Úgy gondoltam, hogy én magam töröltem ki őket, hogy
a rám vadászók ne tudjanak bosszút állni a családomon. Vagy
egyszerűen csak túl sokáig éltem, és elfelejtettem, de most úgy
látom, hogy meg kell tudnom, honnan származom.
Andre megdörzsölte az orrnyergét. – Amikor még Vlad volt
a herceg, Kárpátiak őrizték a mai Olaszország, Oroszország,
Görögország és a többi területeit. Csak azok ismerték őket,
akiket a herceg kiküldött, hogy kommunikáljanak ezekkel a
családokkal. Mint tudjátok, a telepátia nem képes végtelen
távolságokat áthidalni, hacsak nem életpárokról van szó, de
még akkor is csak nagyon súlyos krízisek esetében működik.
Adalasia felnézett Sandura. Ez az információ nem hangzott
túl bíztatóan. Sandu gyengéden végigsimított a kézfején a
hüvelykujjával, hogy megnyugtassa. – „Az ösztöneim nagyon
erősen azt súgják, hogy okkal vagyunk itt, ewal
emninumam. És én bízom az ösztöneimben. Andre meg
fogja oldani a helyzetünket. Azért óvatos, mert még nem
döntötte el, hogy teljesen ránk bízhatja-e az életpárját.
Teagan az ő egész világa, ahogyan te az enyém vagy. Négy
testvért hoztunk magunkkal, akiknek nincs életpárja. Ők
nagyon veszélyes ősi Kárpátiak. Ha átfordulnának,
rendkívül nehéz lenne elpusztítani őket. Tehát Andre
óvatossága teljességgel jogos.”
Adalasia bólintott és szemmel láthatóan felengedett kissé.
Kizárt, hogy Andre éles szeme ne szúrta volna ki a lány feszült
testtartását, Sandu megnyugtató gesztusát, majd Adalasia
reakcióját erre. Sandu azt akarta, hogy a testvér lássa, ő pont
úgy védelmezi az életpárját, mint Andre Teagant, mégis együtt
utazik az ősi testvérekkel.
 – Adalasia – Teagan hangja szelíd volt –, kérsz egy csésze
teát, vizet, vagy gyümölcslét? Folyadékpótlásra tényleg
szükséged lenne. Tudom, hogy nagyon nehéz bármit is
lenyelni, de meg kell próbálnod. Segíthetek. Én már átéltem
ezt.
Adalasia a gyomrára szorította szabad kezét. – Már a
gondolattól is rosszul vagyok, hogy bármit egyek, vagy igyak.
– „Át kell venned felette az irányítást, ekäm – szólította
meg a kolostor csatornáján Sandut Andre. Ott csak nagyon
kevés Kárpáti hallotta őket, élőholt pedig egy sem.
– „Fél.”
– „Természetes, hogy fél. Belépett egy ismeretlen világba.
Az emberi testének meg kell halnia, hogy újjászülethessen
Kárpátiként, de megbízik benned.”
Sandu hüvelykujja fel-alá sétált Adalasia kézfején.
Átfordította a lány kezét, hogy megtalálja a pulzusát. Túl
gyorsan ver a szíve. Valóban hidratálnia kellene, ahogy
Teagan javasolja. Aznap este az érkezésük előtt semmit sem
volt hajlandó inni. Nem szerette volna még többször
kényszeríteni az életpárját, mint ahányszor máris megtette.
Azt mondta neki, hogy társak lesznek, és be is akarta tartani a
szavát.
A tekintete visszatért Andréra. A férfi valami módon az ő
vezetője kellett legyen. Ebben egészen biztos volt. Éppúgy
ragaszkodott a régi dolgokhoz, mint ő. Mindketten
hagyománytisztelőek. Az életpárja, Teagan nyilvánvalóan
enyhített rajta némileg, de Andre mindig is ősi Kárpáti marad,
óvatos, harcra kész, szerelmes az életpárjába és a
lehetetlenségig védelmezi őt. Hagyta uralkodni maga fölött az
asszonyt egészen addig, míg úgy nem érezte, hogy veszélyben
lehet, mert akkor könyörtelenül, szempillantás alatt átvette az
irányítást. Az ő helyzetében sem lenne lelkiismeret-furdalása,
de Teagan már elég jól ismeri őt, és nyilvánvalóan szereti is
annyira, hogy még ha modern nő is, hagyja olyannak lenni az
életpárját, amilyen.
Sandunak szüksége volt rá, hogy Adalasia is olyan hevesen
szeresse őt, mint ahogy Teagan szereti Andrét, mert sajnos
túlságosan is hasonlított erre az ősire. Mindig is az az ősi
marad, akitől a lány félt, a lelke tele van sebhelyekkel, amiktől
nem tud megszabadulni.
Teagan Adalasia felé hajolt. – Pontosan tudom, hogy
milyen ez. Bármelyikünk segíthet neked vizet, vagy
gyümölcslevet inni, hogy tápláld a tested. Csak bele kell
egyezned. Az életpárod erre vár. Nem szeretné elvenni tőled a
döntést, de végül, a biztonságod érdekében te is tudod, hogy
nem marad más választása. Nem tehet mást.
Adalasia hosszú szempillái megrezzentek. Leeresztette
őket. Aztán újra felnézett. Zavart pillantást vetett rá, majd
tekintete visszatért Teagan arcára. – Természetesen mindig
van más választás.
– Nem igazán – ellenkezett Teagan. – Ők ősiek, mind egy
bizonyos módon vannak behuzagolva. A Kárpáti hímeknek
nincs választása. Meg kell védeniük minket. Ezt annál inkább
meg fogod érteni, minél többet leszel a fejében.
Adalasia Sandura pillantott. Az erős ujjak megszorították
az övéit. A férfi elmagyarázta neki ezt, de egészen másképp
hangzott egy olyan nő szájából, aki valaha maga is ember volt.
– Szóval azt mondod, hogy ha én nem vigyáznék magamra
rendesen, végül Sandu lenne kénytelen megtenni helyettem,
mert képtelen lenne visszafogni magát? – tisztázta a kérdést.
Teagan bólintott. – Pontosan. Jobb, ha egyszerűen csak
hagyod magad, engeded, hogy segítsen meginni azt a
borzalmas főzetet, ami táplálja a tested. Segít lenyelni és
emlékezni sem fogsz rá, hogy megittad.
 – „Vagy elvégezheted a harmadik vércserét és áthozhatod
őt egészen a világunkba, ahol biztonságban lenne. Nagyon
úgy érzem, hogy biztonságosabb lenne neki eztán lenn a
földben veled, mint fölötte nélküled. Fogalmam sincs, hogy
miért, de így érzem.” – Ez Andre volt.
A négy ősi közül valamelyik elküldte egyetértő
dünnyögését. Sandu mindennél jobban szerette volna áthozni
a világukba Adalasiát, de azt is szerette volna, ha a lány
teljesen önszántából jön hozzá. Ha nem egyezik bele, akkor
neki kell meghoznia a döntést helyette, pedig megígérte neki,
hogy időt ad rá, hogy magától jusson elhatározásra. De Andre
megérzéseit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Pontosan
ugyanezt érezte ő is. Ezt az ösztönös vágyat betudta az ősi
Kárpáti viselkedési normáinak, de hogy a többiek is érezték,
az nyugtalanná tette.
A testvérek csatornáján újabb egyetértő mormogás
érkezett, jelezve, hogy egyre növekszik azok száma, akik
aggódnak az életpárja biztonságáért. Sandu alig
észrevehetően bólintott Andre felé.
Aztán a szájához emelte Adalasia kezét, és a tenyerébe
beszélt. – Szerintem az a legjobb, ha gyümölcslevet iszol,
ewal emninumam. Az tele van vitaminnal. Teagannek igaza
van a táplálkozásoddal kapcsolatban.
A lány vonakodva bólintott. – Segítened kell, hogy
lemenjen. Márt a gondolatától is hányingerem van, Sandu.
Teagan azonnal egy magas falú poharat helyezett az
asztalra Sandu másik oldalára, tele ízletesnek tűnő eper-
narancs itallal. Sandu tovább dúsította a már amúgy is
bőséges tápanyagokat benne, mielőtt intett a kezével, hogy az
életpárját befogadó állapotba zsongítsa, hogy képes legyen
meginni és lenn is tartani a folyadékot.
 Átnyújtotta a poharat Teagannek, miközben kiengedte az
irányítása alól az életpárját. Adalasia pislogott néhányat, róla
az üres pohárra nézett. Teagan eltüntette az asztalról.
– Köszönöm – mondta higgadtan Adalasia –, hogy ilyen
nyugodtnak és elfogadottnak érezhetem magam. Ez az egész
annyira ijesztő a számomra. Vannak saját ellenségeim és most
a Sanduéval is szembe kell néznem. Nagyra értékelem, hogy
ilyen készségesen felajánljátok a barátságotokat.
– Nagyon örülök, hogy ti ketten meglátogattatok minket.
Nem sok látogatónk van – mondta Teagan. – Nekem amúgy is
nagyobb szükségem van társaságra, mint neki.
– Csitri – mormolta halkan a becézést Andre.
Az életpárja odahajolt hozzá. – Jól érzem magam itt. A
nagymamám és Fane gyakran meglátogatnak. A nagyi nagyon
boldog Fane-nel, és itt az ideje, hogy saját élete legyen. A
nővéreim gyakran jönnek látogatóba az unokahúgaimmal és
az unokaöccseimmel. Ott van még Gabrielle és Alekszej is, ők
is gyakran jönnek. Ők laknak hozzánk a legközelebb, de
Gabrielle-t nagyon lefoglalja a munkája. Fantasztikus
eredményei vannak és én nagyon szívesen segítek neki a
kutatásaiban, ha szükség van rá. Egyszerűen zseniális a csaj.
De mégis… – mosolygott rá Adalasiára – jó, hogy érkezett egy
női vendég, akivel beszélgethetek.
– Én is szeretnék majd alkalmi látogatókat – mondta
támogatólag Adalasia.
– Nagyon szeretek itt lakni. Remekül lehet mászni.
Mármint sziklát. Szeretek mászni, bár Andre szerint egy kicsit
őrült vagyok, hiszen egyszerűen fel is lebeghetek a szikla
tetejére, de az nem olyan szórakoztató, mint megtalálni az
utat, amin ténylegesen felmászhatok.
– Fel tudsz lebegni egy szikla tetejére?
 Teagan nevetett. – Megtehetném. De nem teszem.
Szeretem a rejtvényeket, és amikor mászni kezdek egy
sziklafalon, az számomra egy rejtvény. Ki kell találnom,
hogyan juthatok fel a csúcsra.
– Ő az én kis fenegyerekem – mondta Andre –, ha csak a
felét tudnátok, amivel ez a lány rettegésben tart, az is sok
lenne.
Bár Teagan nevetett, Sandu nem hitte, hogy Andre viccel.
De a nő nevetése ragályos volt még Andre szúrós kék
szemeinek figyelő pillantása alatt is.
Teagan megcsóválta a fejét. – Vámpírokkal harcol és bele
sem izzad, de azt mondja, én tartom rettegésben, mert
szeretek sziklákra mászni, pedig tudja, hogy le tudok lebegni a
földre, ha lezuhannék. Van ennek egyáltalán valami értelme?
Adalasia nyugodtabbnak tűnt most, mint eddig bármikor.
Lazán hátradőlt a székében, mintha Andre már nem is lenne
olyan félelmetes, mint egy perccel ezelőtt volt. – Nem, nem
igazán. Itt is vannak vámpírok, Andre?
– Attól tartok, hogy megpróbálják minél több helyen
megvetni a lábukat. Ugyanúgy kedvelik a vadont, mint mi. Itt
élünk a civilizáció peremén. Vérre van szükségük az életben
maradáshoz, így aztán az általunk védett városokban,
farmokon próbálnak zsákmányt ejteni. Fogalmuk sincs róla,
hogy a közelben vagyunk. Igyekszünk nagyon visszafogottan
viselkedni, így a meglepetés ereje mindig a mi oldalunkon áll.
– Hogyan akadályozzátok meg, hogy a hozzátok
legközelebb állók gyanakodni kezdjenek, hogy Kárpátiak
vagytok? Ugye nem maradhattok ébren nap közben?–
Adalasia vetett egy gyors pillantást Sandura, körmei a saját
tenyerébe vájtak. – Nem lenne jobb, ha az életpár egyik tagja
nap közben ébren lehetne?
 Sandu érezte a remény apró szikráját a szavaiban. Adalasia
nem akarta, hogy az a kis szikra ott legyen, de Sandu az
életpárja volt, és ha a nem is a lány hangjában, a fejében
biztosan ott volt az a kicsi szikra.
Andre megcsóválta a fejét. – Az rengeteg súlyos problémát
okozna, Adalasia. – Olyan szelíd volt a hangja, amilyennek
Sandu még sosem hallotta. – Azt hinnéd, hogy az életpárod
meghalt, és ezt képtelen lennél elviselni. Öngyilkos lennél, ő
pedig követne téged. – Andre ezt nem feltételes módban
közölte, hanem tényként. És igaza is volt. – Túl mélyen vagy
már a mi világunkban, túlságosan elkötelezted magad Sandu,
mint életpárod mellett. Ő már nem tud meglenni nélküled. És
te sem boldogulsz nélküle. Nincs teljesen lehorgonyozva,
pedig hosszú évszázadok óta küzd a kísértéssel, hogy ne váljon
azzá az aljas, gonosz szörnyeteggé, amire vadászunk. Nélküled
még mindig sebezhető. És az is marad, míg te nem lépsz át
teljesen a világunkba.
Andre most tényleg úgy hangzott, mintha valami
mentorféle lenne. Egy bölcs szerzetes, aki igyekszik
végigvezetni a lányt az úton, mindig igazat mondva neki, hogy
mi történhet az életpárjával, sőt vele is, ha nem változik át.
Adalasia homlokráncolva fordult Sandu felé. – „Erről egy
szót sem szóltál. Miért?”
– „A legfontosabbakat említettem, csak nem úgy, ahogy ő.
Tudtam, hogy nem sok választási lehetőséged van, de azt
akartam, hogy az a kevés, ami megmaradt saját
döntésednek, az én legyek.”
Összekulcsolt ujjaikat az állához emelte, és a lány
ujjbegyeivel végigsimított serkenő borostáján. Tudta, hogy
fájdalom van az elméjében és hagyta, hogy ez átcsússzon a
lányéba. Adalasia szeme elsötétült a vágytól. És még valami
mástól, ami Sandu megérzése szerint nagyon közel állt a
szerelemhez.
– A föld felett sem vagy biztonságban, Adalasia – folytatta
Andre. – Az élőholtaknak valóban a földben kell aludniuk,
mint nekünk, de vannak emberhússal táplálkozó bábjaik,
amiket érted küldhetnek. Keresni fognak. A két világ között
vagy, vonzod őket. Akár egy jelzőfény. Ebben a pillanatban a
környéken lévő összes vámpír érezne, ha nem árnyékolnánk le
előlük. Mindannyian érted küldenék a bábjaikat. Sandu és az
őrzőid pedig tehetetlenek lennének, nap közben mozdulni
sem tudnak.
Sandu abban azért nem volt biztos, hogy ez teljes
egészében igaz. Az évszázadok alatt begyakorolt néhány
trükköt, miközben bénultan feküdt a föld alatt.
Adalasia a nyelve hegyével megérintette az ajkát, majd
Sanduról Teaganre nézett megnyugtatást keresve. –
Emberhúst esznek? A bábok. – Keze a torkára siklott, alig
észrevehetően simogatni kezdte a bőrét.
Teagan elfordította a fejét, hogy Andréra nézzen. – Mi az,
csitri? Nem így van? Jobb, ha tudja, és mindketten a
biztonságot választják. Én hiszek az igazságban.
– Azért kicsivel lehettél volna diplomatikusabb is – fordult
vissza Teagan Adalasiához. – Attól tartok, hogy valóban így
van. A vámpírok megfertőzik a vérükkel az embereket, és
létrehozzák azt, amit mi báboknak, vagy ghouloknak hívunk.
Ezek azt teszik, amit a gazdájuk parancsol nekik. Olyanok,
mint a filmekben a zombik. Nehéz őket megölni és úgy tűnik,
hogy mindössze két dologra vágynak, végrehajtani a vámpír
parancsát, és emberhúst enni. Igazán undorítóak.
Adalasia összeszorította a száját és megrázta a fejét. – És a
földben alvás? Te is úgy szoktad, Teagan? Ez nem a te
döntésed?
 Sandu szorosabban markolta meg a lány kezét, amikor
érezte, hogy megremeg. Nyilvánvalóan képes volt
szembenézni a vámpírokkal és a bábjaikkal, belenyugodni,
hogy ő táplálja vérrel, de a gondolat, hogy a földben aludjon,
teljesen kiborította.
– „Már beszéltünk erről, ewal emninumam” –
emlékeztette gyengéden.
– „Tudom, de egyszerűen nem megy…”
Teagan határozottan megcsóválta a fejét. – Ez nem
választás kérdése. Nem biztonságos a föld felett maradni. A
talaj megfiatalít minket. Gazdag ásványi anyagokban és más
olyan dolgokban, amik fontosak a számunkra. Ha harcra kerül
sor és valaki megsérül, a föld segíti a gyógyulását.
Adalasia mozdulatlanul ült. Hirtelen nagyon kicsinek tűnt
a széles, sötétszürke párnás széken. Sandu hallotta a szíve
felgyorsulását. A lány nem húzta el a kezét az övéből, ehelyett
átfordította tenyérrel felfelé és összefonta az ujjaikat.
– „Figyeld az én szívverésemet. Hän sívamak,
szerelmem. Igazítsd hozzá a tied.” – A szájához emelte
életpárja ujjbegyeit, és finoman rájuk harapott, elég erősen
ahhoz, hogy útjára indítson egy pici fájdalomfullánkot,
remélve, hogy ez eltereli Adalasia figyelmét.
A lány tekintete az arcára ugrott. – Sandu beszélt már
nekem erről. Elmagyarázta. De már a gondolat is megrémít.
Sok mindennel szembe tudok nézni, de ha felébrednék…
– Ezzel én is így voltam – vallotta be Teagan.
– „Nehéz elhinnem, hogy ő valaha is úgy félt, mint én.
Olyan magabiztos. Kézben tartja az életét.”
– „Pedig ő is félt attól, amit nem ismert, kedvesem” –
biztosította Sandu.
– Adalasia – Andre hangja még kedvesebbé vált –, azt
hiszed, hogy azt várjuk el egy emberi nőtől, hogy váljon
Kárpátivá, és azonnal felejtsen el minden, egy életen át
belénevelt tanítást és hiedelmet? Te Sandu életpárja vagy.
Valóságos kincs a mi világunkban. Minden egyes Kárpáti hím
a haláláig védelmezne.
Enyhe hullámzás támadt Sandu elméjében, amit gondosan
eltakart Adalasia elől, de engedte, hogy Andre megérezze. –
„Több dologról is beszélnem kell veled, öreg barátom. Olyan
ügyekről, amik nyugtalanítanak.”
– „Ezek az ügyek akadályoznak meg abban, hogy
visszatérj az életpároddal Tariq Asenguard birtokára, ahol
több ősi testvérünk is lakik?”
Sandu a lehető legkisebb mozdulattal bólintott.
Andre a tőle megszokott folyékony kecsességgel állt fel. –
Sandu és én járőrözünk a ház körül, Teagan, míg te
megmutatod Adalasiának az otthonunkat. Tudom, mennyire
szereted körbevezetni a látogatókat. Hamarosan visszatérünk.
– Tiltakozásra esélyt sem hagyott, feloldódott, és eltűnt,
mintha soha ott sem lett volna.
Sandu odahajolt Adalasiához és csókot nyomott a szájára.
– Ha szükséged van rám, elég, ha az elméd megérinti az
enyémet.
A nő bólintott és Sandu csatlakozott Andréhoz a hűvös
éjszakában. A távolban egy farkas vonított, egy másik átvette
tőle a hangot. Sandu elmosolyodott, megcsóválta a fejét. –
Nicut üdvözlik. Úgy tűnik, mindenhol ismerik a vadak,
bárhová is megy.
Andre egy pillanatig hallgatózott. – Nicu ugyanolyan vad,
mint ők. Jó, hogy célt adtál nekik, Sandu. Őrizhetik az
életpárod. Szükségük van feladatra, hogy folytatni tudják.
Mondd el, mi a gondod Tariqkal.
– Nem csak Tariqról van szó. Kötés alakult ki Ferro, Andor,
Andor életpárja; Lorraine, Gary Daratrazanoff és köztem,
amikor erre szükség volt, hogy megmenthessük Andor életét.
Lorraine-nek kellett elvezetnie hozzá az alvilágban Garyt,
hogy visszahozhassa. Mindannyian össze vagyunk kötve.
Andre szúrós pillantást vetett rá. – Ez nagyon kockázatos
dolog volt.
– Még mindig az. Gary az egyetlen közülünk, akinek nincs
életpárja. Már megszületett, a világon van, ennyit tudunk róla,
de ahhoz mindenképp túl fiatal, hogy már most igényt
nyújtson be rá. Nélküle viszont nincs horgonya.
– Ő nagyon erőteljes, Sandu. És Luiz is. Senki sem
számított rá, hogy mindketten túlélik a családi beavatást.
Amikor az ősök megítélték őket és beleegyeztek, hogy a
vérvonalhoz tartozzanak, meghaltak és Kárpátiként születtek
újjá. A család minden egyes halott őse beléjük öntötte a
tudását, és az ügyességét. De beléjük öntötték a sötétségüket
is. Mindkét vérvonal rendkívül erős. – Andre hangja halk volt.
Figyelmeztető.
Sandu bólintott. – Időnként betekintést kaptunk Gary
gondolataiba, Andre. Hidd el, tisztában vagyok vele, hogy
több a tudása, jobbak a képességei, mint bármelyik ősinek,
akivel eddig találkoztam. Annyi mindent tanultam el tőle,
amennyit csak tudtam. A többiek ugyanezt tették. Ő maga
engedélyezte, nem a beleegyezése nélkül szereztük meg a
tudást. De amikor Ferro megtalálta és a magáénak követelte
Elizabetát, ő is és Tariq is furcsán viselkedtek. Gary
elzárkózott. Mindannyian nyugtalanok voltunk, úgy éreztük,
mintha valamilyen homályba vesző módon veszélyeztetnék
Elizabeta életét.
Andre nem tiltakozott. Nem volt az a fajta férfi, aki
zsigerből reagál. Átgondolta a dolgokat, mielőtt véleményt
nyilvánított volna. Végül lassú, kimért léptekkel elindult az
erdő felé Sanduval az oldalán. Körülöttük a fák között mintha
szárnyak csattogtak volna. Sandu nyugtalanná vált, felnézett
és alaposan szemügyre vette a szélrázta ágakat. Sárga szemek
meredtek le rá. Kicsiny karmaikkal apró baglyok
kapaszkodtak az ágakon, egyik fáról a másikra ugráltak,
mintha menedéket keresnének a közeledő vihar elől. Túl sok
bagoly volt ez egy ekkora területen az ő ízléséhez képest. A
gyöngybaglyok a párosodási időszakon kívül általában
magányos lények. Nem gyűlnek csoportokba.
Kémkednek? Nera seregének? Ilyen gyorsan megtalálták
Adalasiát? A vér hívja a vért. Persze, hogy megtalálták.
– Voltál a fejében, Sandu. És Ferro is. Nem mondhatod,
hogy halvány fogalmad sincs, hogy miért gondolod, hogy Gary
veszélyt jelenthet egy összekötődött életpárra. Ő gyógyító. Sőt,
mi több, a herceg egyik helyettese. Az élete árán is megvédené
Ferrót és Elizabetát. Ha mindnyájatokhoz kötve van, Lorraine
megtartja őt ezen a világon. Hozzájut némi érzelemhez, még
ha csak halványan, homályosan is, és csak azoktól, akik benne
vannak ebben a kötelékben. Ez pedig azt jelenti, hogy
Elizabeta is bekerült a köteléketekbe, miután Ferro a
magáénak követelte. Így még inkább lehetetlenné vált, hogy
fenyegesse őt. Ha Elizabeta meghalna, Ferro is meghalna.
Mindenki, akit védett, aki kötődött hozzá, beleértve ebbe
magát Garyt is, szintén meghalna, az életpárja pedig, hiába
nem követelte a magáénak, arra ítéltetne, hogy csak
keresztülsodródjon az életén. Milyen fenyegetést láthatott
Gary, ami miatt úgy gondolta, hogy nincs más választása?
Kevesen voltak a világban, akiknek a véleményében Sandu
megbízott. Ezek egyike Andre volt, különösen amióta
megtalálta az életpárját. Az nyilvánvaló volt, hogy az idősebb
vadász már tudja, vagy legalábbis erős sejtése van róla, miért
jelentett fenyegetést Gary és Tariq Elizabeta és Ferro számára.
Ez a legkevésbé sem lepte meg Sandut. Gary és Andre egy
időben együtt járták az útjukat, pedig ő csak nagy ritkán
társult bárkihez is a hármas ikreken kívül. Így talán most ez is
magyarázatot nyer.
– Tariq és Gary mindketten tudnak a Vlad halála után
felállított Kárpáti testületről. Minden tagnál van egy-egy
kődarab, vagy legalábbis nekem kődarabnak tűnt. Nem
kérdeztem erről sem Garyt, sem Elizabetát. A Malinov fivérek
tudtak róla, mivel az apjuk is tagja volt ennek a csoportnak.
Mint azt te is tudod, a Malinov fivérek úgy döntöttek, hogy
egyszerre mind feladják a lelküket. A hosszú távú terveik
között szerepelt a herceg megölése, hogy uralkodhassanak a
Kárpátiak fölött. Úgy tűnt, hogy a kövek begyűjtése is ezt a
célt szolgálja.
Sandu elhallgatott egy pillanatig, várta Andre reakcióját, de
nem történt semmi.
– A kőbirtokosok közül senki sem tudja, kinél van a többi
darab. Ők dönthetnek arról, hogy a herceget elmozdítsák a
pozíciójából, ha már nem a Kárpáti nép épülésére végzi a
dolgát. Gary feladata volt gondoskodni arról, hogy ez az öt
férfi életben maradjon, és senki ne tudja meg a kilétüket, de a
népünk biztonságban maradjon, soha többé ne fordulhasson
elő olyan pusztítás, mint akkor, amikor Vlad nem teljesítette a
feladatát.
– Gondolom a kolostorbeli testvérek harcba szálltak volna
Ferróért és Elizabetáért – mondta szinte gyengéd hangon
Andre. – Valószínűleg mindannyian. Vagy legalábbis a
legtöbben. Garynek és Tariqnak tudnia kellett ezt. Neked és
Ferrónak pedig tudnotok kellett, hogy nyilvánvalóan
számolnak a borzalmas következményekkel, ha fontolóra
vettek egy ilyen dolgot.
Sandu bólintott. – Így van. Éreztem, hogy Gary a lehető
legnagyobb mértékben igyekszik eltávolodni Elizabetától,
miután Ferro magához kötötte és ezzel kiterjesztette rá is a
kötelékünket. Hogy elvégezhesse a feladatát, próbálta
visszautasítani a legesleghalványabb érzelmet is, ami pedig
lélegzetvételnyi megkönnyebbüléseket adott volna neki.
Tudtam, hogy bármiről is van szó, az beláthatatlan
következményekkel járna a népünk számára, különben meg
sem fordult volna a fejében ilyen szörnyűség. Mert annak
ellenére, hogy az összes testvérünk harcolt volna Ferróért és
Elizabetáért, Gary nem hátrált volna meg.
– Ferro és Elizabeta visszatértek Garyvel és a többiekkel a
Kárpátokba?
– Igen – felelte Sandu.
Hirtelen széllökés söpört végig a környéken. Farkasok
vonítottak, a hangjuk kihívó volt, mintha zsákmányt
szimatolnának. Hirtelen elhallgattak, és Sandu hátán
végigfutott a hideg, amikor újra meghallotta a
szárnysuhogást. Felnézett a fára, ami alatt álltak. Két kis
gyöngybagoly ült rajta. Az egyik meg sem rezzent, szépen a
hátára hajtogatta a szárnyait. A másik épp most szállt le, a
szárnya még ki volt tárva, csapkodva kereste az egyensúlyát,
míg karmaival egy ágat markolt. Sandu átvizsgálta a helyet
élőholtakat keresve, de sem a lényeken nem volt nyoma
vámpírnak, sem pedig a fán. Mégis sürgető vágyat érzett, hogy
visszatérjen Adalasiához.
Andre szembefordult vele. – Ez az utazás, amin az
életpároddal vagy… van valami köze ahhoz, amit Garyn
keresztül megtanultál?
Sandu alaposan átgondolta a kérdést, mielőtt válaszolt
volna. Okkal irányították ehhez a vadászhoz. Nem akart
elhamarkodottan válaszolni, és még a szükséges útmutatást
sem kapta meg. Adalasia élete forog kockán. Az egy dolog,
hogy eddig a sajátját úgy kockáztatta, ahogy akarta, de most
már egy nőt kell megvédenie.
– Erre a kérdésre nem tudom a választ. Nagyon erős
késztetést éreztem a távozásra, és miután rátaláltam
Adalasiára, idegenkedtem a gondolattól, hogy Tariq birtokára
vigyem. Pedig erre semmiféle konkrét okom nem volt.
Adalasia útja immár összefonódott az enyémmel. Azt mondja,
az ellenségei emberek, mégis többek annál. Ezzel azt akarja
mondani, hogy bár embernek születtek, démonokat hívtak
segítségül.
Andre felsóhajtott. – Sandu, Garynek biztosnak kellett
lennie abban, hogy Elizabeta nem azért ment Tariq birtokára,
hogy megtalálja a kövét. Tariqot éppúgy mindenáron meg kell
védenie, mint a többi kőőrzőt. Elvégre ők őriznek minden
Kárpátit. A feladat valószínűleg visszataszító lett volna
Daratrazanoff számára, de nem tehetett volna mást, mint
végrehajtja. Tudom, hogy üzenetet küldtek a többieknek, hogy
legyenek fokozottan óvatosak, és ha kiderül, hogy a
Malinovok tudnak a kövekről és a testületről, a köveket össze
kell gyűjteni, a hatalmat pedig megsemmisíteni. Nem kerülhet
a vámpírok kezébe. Mikhail nyilvánvalóan nem szenved
ugyanabban a betegségben, mint a bátyja. És nem az érzelmek
irányítják az uralkodását, mint az apjának. Nem hagyja, hogy
az életpárja befolyásolja a döntéseit. Keményen megküzdött
azért, hogy a népünket visszahozza a kihalás széléről.
Sandu a homlokát ráncolta. – Ez viszont nem jelenti azt,
hogy a jövőben egyetlen rokona sem szenvedhet ugyanabban
a betegségben, mint a fivére.
Andre vállat vont. – Ez nem a jelen problémája. A
vámpírok a történelem folyamán sosem fogtak össze, és
sosem használtak még olyan modern technológiát, mint most.
A hercegünk mögé kell állnunk és segítenünk őt, ahogy csak
telik tőlünk. Ha túl akarjuk élni, meg kell előznünk az
ellenségeinket Sandu, mert míg mi igyekeztünk túlélni
életpárok nélkül, ők megvetették a lábukat a technológia
világában. Még mindig félelmetesen kevés életpár van.
Majdnem sikeresen kiirtották az egész népünket. Az egyik
legerősebb fegyverünk most az ifjú Josef a technikai
tálentumával.
Sandu rávigyorgott a másik vadászra. – Azt hiszem,
valóban így van. És mivel Ferro igencsak közel áll hozzá, nem
is nagyon van más választása, mint használni a penge agyát.
– Kedveled a srácot.
– Nekem sincs más választásom. – Nem vallotta volna be,
de valóban lehetetlen lett volna nem kedvelni a tüskehajú, hol
piercinges, hol beforrt bőrű ifjoncot, aki pont olyan bátor volt,
mint amilyen zseniális.
– Csak az ösztönödben bízhatsz, Sandu. Ha egy
meghatározott irányba tol téged, akkor menj arra.
Mindkettőtöket veszély vesz körbe. Nem látom, honnan jön,
csak hogy létezik. A családod egyike volt a sokaknak, akik az
élőholtak ellen harcoltak távoli vidékeken, messze a többi
Kárpáti segítségétől. Én úgy tudom, hogy a te családodnak és
legalább még három másiknak, akiknek egyedül kellett helyt
állnia, lettek más szövetségeseik, de más ellenségeik is, akik
ugyanolyan gonoszak, mint az élőholtak.
Andre visszaindult a házhoz és Sandu hálás volt ezért. Még
nyugtalanabbá tette, hogy Andre sem érzett fenyegetést az
erdőben, pedig a gyöngybaglyok továbbra is őket figyelték a
kerek, sárga szemeikkel. Úgy érezte, túl távol van Adalasiától.
Végig látták ugyan Andre házának homlokzatát, és a testvérei
is járőröztek, de Sandu rájött, hogy szereti a szemét az
életpárján tartani, különösen most, hogy az Andréval
folytatott beszélgetés alatt leárnyékolta a gondolatait a nő
elől.
– Hozd át az asszonyodat a mi világunkba, Sandu, és
igyekezzetek minél közelebb kerülni egymáshoz. Egy egységet
kell alkotnotok. Ezt mindennél fontosabbnak érzem. Tudom,
hogy a te családod is azok egyike volt, akik messze a
Kárpátoktól teljesítettek szolgálatot, távol minden segítségtől,
kivéve, ha épp arra járt valaki. Érzem, hogy veszély örvénylik
körülöttetek, az összes irányból jönni fog. Fentről, lentről és
minden oldalról. Jó, hogy veletek vannak a testvérek. – Az
ajtó felé intett, ami kinyílt a parancsára. – Azt is tudom, hogy
ha bármilyen húzást is éreztek, te, vagy ő valamilyen irányba,
az lesz a helyes út, és neked meg kell tanulnod még az
észérvek ellenére is követned az ösztöneidet. Kizárólag ez
menthet meg. Nem lehetsz önelégült, arrogáns, csak mert ősi
vagy. Hallgatnod kell az életpárodra, és arra, amivel képes
mindkettőtöket vezetni.
Ha ez igaz, akkor Sandu zsigerei nem véletlenül súgják,
hogy a lány mellett kell lennie, és hogy valami nincs rendben.
A fenyegetés már nagyon közel van az életpárjához.
Andre megállt a dupla nagyságú kandallójú, vastag
szőnyegű, keményfa padlós, meleg nappaliban. –
Felülmúlhatatlan tehetséggel rendelkezik, egy adottsággal, de
még ennél is többről van szó. Újra beszélnék vele, Sandu.
– Még mindig kényelmetlenül érzem magam, Andre. Ez
nem ugyanaz az érzés, mint amikor élőholtat érzékelek a
közelben. Úgy érzem, hogy Adalasia veszélyben van.
– Én is érzem. Azt hiszem, mindkettőtök számára egyre
sürgősebb a rituálé befejezése – biccentett Andre –, tényleg
beszélnem kell vele.
Sandu nem hezitált. A két nő visszatért a nappaliba és
mindketten felnéztek rá. – „Andre beszélni akar veled,
Adalasia, és nagyon fontos, hogy az igazat mondd neki. Ő ott
is lát, ahol mások előtt minden homályba borul.” – Nem
tudta, hogyan magyarázhatná meg pontosabban a lánynak.
Adalasia tekintete Andréra ugrott, majd vissza Sandura.
Aztán a kék szemek nem mozdultak az arcáról, mintha onnan
szívná magába a szükséges bátorságot.
– Helló, drágám – köszöntötte a lány, majd amikor a férfi
odament hozzá és felemelte az állát, hogy egy csókot nyomjon
az orra hegyére, felmosolygott rá. Aztán Andréra nézett. –
Gyönyörű az otthonod.
– Köszönöm, Adalasia. Teagané az érdem és a
nagymamájáé. Ők ketten hetekig tervezték a házat, minden
egyes helyiséget napokig tárgyaltak. Nagyon elégedett vagyok
az eredménnyel. – Büszkén pillantott az életpárjára, mielőtt
ismét a teljes figyelmét a lánynak szentelte volna. –
Válaszolnál néhány kérdésre? Ez segítene abban, hogy
megadjam a tanácsot mindkettőtöknek, amiért ide jöttetek.
Legalábbis remélem.
– Természetesen, Andre. Nagyra értékelem, hogy kitártad
előttünk az otthonodat, és hogy hajlandó vagy segíteni,
különösen ilyen gyorsan. Tudom, hogy ezzel kellemetlenséget
okozunk.
Sandu a lány kezéért nyúlt, egy székhez vezette, majd ő is
elhelyezkedett mellette. Adalasia hangjában nem volt
reszketés, de ő érezte azt az elméjében.
– „Nem oszthatok meg mindent a családomról senkivel,
csak veled és talán azokkal, akik velünk utaznak.”
– „Minden rendben, sívamet. Csak azt mondd el neki,
amit tudnia kell. Ő magától is tud dolgokat, ezért
irányítottak ide minket.”
– Mi vezérel az utadon?
 A lány Sandura pillantott és felemelte az állát. A férfi
érezte, hogy egy pillanatra felemelkednek előtte Adalasia
pajzsai. Aztán ismét leestek és a lány mély levegőt vett. –
Tarot kártyát olvasok.
Támadt némi csend, Andre továbbra is a lányt nézte.
Adalasia összeszorította az ajkait, majd Sandura pillantott.
– „Azt igazat mondd neki.”
– Ez nem akármilyen kártyapakli, Andre – vallotta be
Adalasia cérnavékony hangon. A kandalló lángjai árnyakat
lobbantottak a falakra. A lány idegesen figyelte őket. –
Generációk óta a családomban van, anyáról lányára száll.
– Ugyanaz a pakli? – kérdezte Andre. Óvatosság volt a
hangjában. Töprengés. Mellette Teagan megmozdult, de a
Kárpáti rátette a kezét az övére, mire azonnal belelazult az
érintésébe, a feszültség mégis úgy nőtt a helyiségben, hogy
még a levegő is sűrűsödni kezdett.
– Igen. – Adalasia most nem nézett Sandura, a férfi érezte
belső mozdulatlanságát is. Alig észrevehetően bólintott egyet.
– Tudod, hogyan sikerült egyben maradniuk, amikor a
használattól és a kortól már rég szét kellett volna esniük?
Csak attól is, hogy a te ujjaid és mások ujjai is napi szinten
érintik őket. A mi régi könyveinket üveg alatt kell tartani, és
szabályozni a környezeti hőmérsékletüket, te pedig állandóan
használod azokat a lapokat és hagyod, hogy mások is hozzájuk
nyúljanak.
Újabb rövid csend következett, míg Adalasia meghozta a
döntést. Megnedvesítette az ajkát. – Vérrel pecsételték le a
lapokat – suttogta. – Sanduból egészen különös reakciót
váltott ki. Ő úgy véli, hogy hatalom találkozott hatalommal, és
erre reagált. Én azt hiszem, hogy én féltem attól, amivel
nekünk, kettőnknek szembe kell néznie, és a kártya látta ezt a
félelmemet. De most már biztosra tudom, hogy a tarot
kártyák konkrétan őt ismerték fel, ezért reagáltak rá.
– Szeretném látni a kártyákat, Adalasia. Talán rám is
reagálnak – mondta Andre. – Én is Kárpáti vagyok. Ősi.
Érdekes kísérlet lenne.
– „Sandu!” – Szinte sírós panasz volt a lány hangja a férfi
fejében. Az életpárja rémült volt. Akár egy kisgyerek.
– „Tartsd a szívverésedet az enyémmel összhangban,” –
Sandu hüvelykujja párnájával végigsimított a lány
csuklójának belső oldalán. – „Ne felejtsd el, hogy Andre
segíteni akar nekünk.”
– „De mi van, ha olyasvalamit olvasok ki a kártyából, ami
nem tetszik majd neki?” – Adalasia összepréselte az ajkait,
mintha eltökélte volna magát a hallgatásra.
– „Talán Andre lát majd olyasvalamit, ami nekünk nem
fog tetszeni. Úgy hiszem, segíteni akar nekünk, ez minden
szándéka. Te úgy érzed, hogy az ellenségünk?”
– „Nem, egyáltalán nem. Csak úgy érzem, hogy… nem is
vagyok benne biztos. Olyan elveszettnek érzem magam.”
– „Éppen ezért használd a kártyát. Ha a kezedbe veszed,
máris van egy horgonyod.”
Adalasia vett egy mély levegőt és vállat vont. Kinézett az
ablakon a sötétbe, majd a falakon táncoló árnyakra. Sandu
szinte látta a pillanatot, amikor elhatározásra jutott.
– Sandu, te vagy a horgonyom. – Ezt hangosan mondta ki.
És Sandu látta, hogy komolyan is gondolja, ettől pedig a szíve
furcsán összeszorult a mellkasában. Azon kapta magát, hogy
rámosolyog a lányra.
Adalasia visszamosolygott, majd kihúzta a kezét az övéből,
hogy benyúlhasson a blúzába. Sandu figyelt. Egyetlen oda
nem illő gyűrődés, vagy kitüremkedés sem volt a lány felsőjén,
ami arra utalt volna, hogy rejteget valamit a testhez simuló
anyag alatt. De miért is lenne? A pakli vajon magán a testén
rejtőzik el? Most, hogy jobban belegondolt, sosem látta még
csak nyomát sem Adalasia közelében a kártyáknak, holott
egészen biztosan mindig magánál tartotta őket, és nem voltak
kicsik.
A kártyák valósággal belesimultak a nő tenyerébe. A
viselkedése finoman megváltozott. Itt most ő volt a főnök. Egy
pillanatra a két tenyere közé fogta a paklit, majd odanyújtotta
Andrénak. – Keverd meg!
Andre a kártyákért nyúlt. Sandu épp olyan árgus tekintettel
figyelt, mint Teagan, vagy Adalasia. Olyan csend lett a
helyiségben, mintha mind visszatartották volna a lélegzetüket.
Andre hosszú ujjai a kártyák köré fonódtak. Szürkésfehér,
szikraszerű füstpamacsok pöffentek fel a lapok körül, majd
rájuk telepedtek. Andre egyszerűen csak fogta a paklit. Egy
pillanatra kiürült a tekintete, a teste hátrahagyott burok
maradt. A dupla kandallóban a lángok magasra lobbantak,
megtáncoltatva a falakon a baljós árnyakat. Sandu belső
riasztója felbőgött.
A Kárpátiak gyakran kilépnek a testükből, ha másokat kell
gyógyítaniuk. De úgy tűnt, Andre most azért teszi ezt, hogy
rájöjjön Adalasia kártyáinak titkára. Teaganre pillantott. A nő
abban a pillanatban teljesen Kárpáti volt. Máskor mindig
nagyon kicsinek és édesnek tűnt. Most harcosként őrizte az
életpárját. Sandunak kétsége sem volt felőle, hogy felkészült
bármire, ami Andrét fenyegetheti, és a haláláig fog harcolni.
Elég régóta volt már Andréval, hogy a vadász sok dologra
megtanítsa. Egy nő, aki sziklákat mászik, holott tud lebegni,
megtanulja, hogyan kell élőholtakkal harcolni, még akkor is,
ha a „Szellem” védelmezi.
Aztán Andre visszatért. Szúrós tekintete színtiszta acél volt,
ahogy Adalasiát tanulmányozta. – Kárpáti vér folyt ki, nem
ezekre a kártyákra, de olyan helyre, ahová aztán a lapokat
letették. Kétségtelen, hogy a pakli a Berdardi család vérét
hordozza, amit érzékeltem, az bár rendkívül erős, mégis finom
és nőies hatalom.
Sandu most hálás volt azért, hogy Adalasia ezt már
elmondta neki. Érezte a kártyák rá adott reakcióját, ahogy
megpróbáltak szikrákat juttatni a bőre alá, a csontjaiba. Olyan
érzés volt, mintha millió tűvel szurkálnák, de ugyanakkor
ismerős is. Túlságosan is ismerős, olyasvalami, amit fel
kellene ismernie. Hatalom találkozása hatalommal. A saját
vére.
– Nem tűnsz meglepettnek, Sandu – fordult felé Andre.
A fejében érezte Adalasiát, aki visszatartotta a lélegzetét és
próbálta megtartani a belé vetett hitét. Mellette reszketett a
nő teste.
– Már voltak nálam – válaszolta Sandu. – Nagyon keveset
tudok, Andre. Te tudsz nekünk mondani valamit?
– Az erő a te vérvonaladból származik, Sandu. Mindig is
lezserül kezelted a kort, fontosabbnak vélted a tehetséget,
mégis megtartottad a neved. Ez nem az ősi időkből származó
eredeti, de évszázadok óta hordod.
Sandu bólintott. – Eléggé sokszor változtattam lakhelyet és
eléggé egyedül voltam ahhoz, hogy ne számítson.
– Mi, akik még emlékszünk, hogy a Berdardi család
egyedül, más Kárpátiak segítsége nélkül őrködött, mindig is
tudtuk, hogy milyen hatalmat és veszélyt képviselsz. Egyedül
az elképesztő vérvonalad az oka, hogy ezek a kártyák
gyakorlatilag veszteség nélkül megőrizték a beléjük plántált
hatalmat, holott nem ők maguk ezen energia forrásai.
– „Nem a pakli az energia forrása?” – kérdezett vissza
Sandu.
 Adalasia nem válaszolt. Az elméjében maradt, de egészen
aprócskára összehúzta magát és nem mozdult.
Andre tiszteletteljes biccentéssel adta vissza a paklit a
lánynak. – Az, hogy képes vagy kezelni ezeket a kártyákat, a
bátorságod és a rátermettséged biztos jele.
– Köszönöm – felelte kissé meglepődve Adalasia,
nyilvánvalóan nem számított dicséretre. – Van valami
tanácsod a számunkra? – Nagyon nyugodtan megkeverte a
paklit, majd belecsúsztatta a bársony zsákocskába, hogy aztán
újra nyom nélkül eltüntesse blúza dekoltázsában.
– Csak annyi, hogy nektek még közelebb kell állnotok
egymáshoz, mint a többi Kárpáti életpárnak. Egyetlen
pillanatra sem inoghat meg a társatokba vetett bizalmatok.
Mindig figyeljetek egymásra. Tényleg hallgassátok meg, mit
mond a másik és együtt hozzátok meg a döntéseket. Ez az
egyetlen módja, hogy teljesítsétek a rátok váró feladatot és
élve érjetek az utatok végére. Bárcsak többet láthatnék a
kedvetekért, de nem tudok. Sandu, nem tudom eléggé
hangsúlyozni neked, mennyire fontos, hogy Adalasia minél
előbb a mi világunkba jöjjön. Enélkül lehetetlen köztetek a
teljes elköteleződés, ami túl sok veszélynek teszi ki őt. De ami
még ennél is fontosabb, lehetőség az ellenségeiteknek, hogy
éket verjenek közétek.
 A hajtó
A Boroi vendégház közvetlenül
a hegy tövében rejtőzött, úgy
tervezték, hogy szinte lehetetlen
legyen meglátni, hacsak nem sétál
fel valaki egyenesen oda. A bejárat
úgy nézett ki, mintha egy
közönséges sziklához közeledne az
érkező, ami beágyazódott a hegy
oldalába, apró fűszálak, bozót, virágzó bokrok borították.
Kissé távolabb állva egy barlang bejárata is lehetett volna.
Teagan és Andre biztosították őket, hogy az éjszaka
hátralévő részére gondoskodnak a zavartalan nyugalmukról a
fák, kövek között megbúvó kicsi házban. Lassan sétáltak felé,
élvezték az éjszakát, amikor Adalasia szárnycsapkodásra lett
figyelmes. Apró gyöngybaglyok ugráltak a fákon. Rögtön
kényelmetlenül kezdte érezni magát a szabadban, pedig már
rég nem hallotta vonítani a farkasokat sem. Sandu többször is
felpillantott a madarakra, aztán pedig két lépéssel lemaradt
mögötte, és hagyta, hogy átvegye a vezetést ahhoz a furcsa
éjjeli szálláshoz, amit vendéglátóik bocsátottak a
rendelkezésükre.
Adalasia nem mutatta ki a csalódottságát. Sandu a
legutóbbi barlangot csodaszéppé varázsolta a kedvéért. Mivel
Teagan háza olyan gyönyörű volt, azt gondolta, hogy a
vendégház is hasonló lesz. Úgy tűnt, az ő és Andre életpárja
elképzelése a vendégek ellátásáról gyökeresen eltér, még ha
Teagan most már Kárpáti volt is.
Az ösvény, ami az óriási szürke sziklák között vezetett a
sötét bejárathoz egyenetlen talajnak tűnt, de ahogy
végiglépdelt rajta, a köveket simának, könnyen járhatónak
találta még az éjszaka sötétjében is. Nagyon is a tudatában
volt, amikor Sandu újra felzárkózott mellé. A válla széles volt,
a mellkasa domború, izmos, a haja szélfútta, a szeme nagyon
vadnak tűnt, amikor úgy táncoltak benne a vörös lángok, mint
most. Valahányszor a férfi lenézett rá – és úgy tűnt, hogy
folyton ezt teszi –, a sötét vágy ökölbe szorította a gyomrát.
Öle összeszorult, a bugyija hirtelen nedves lett. Úgy látszott,
hogy elég, ha a férfi ránéz, és ő már készen is áll rá.
Mikor vált a Sandu iránt érzett fizikai vonzalma olyan
erőssé, hogy már-már az irányíthatatlanság határát súrolja? Ő
nem az a nő, akinek ilyen reakciói vannak. Minél többet volt a
férfi közelében, kettesben vele, a gondolataiban, annál jobban
vágyott rá. Kicsit zavarban volt attól, hogy képtelen
kontrollálni, hogyan reagál a teste a férfi kezének, vagy
csípőjének legkisebb érintésére is, ahogy sétáltak.
Aztán a férfi elmosolyodott. Ettől Adalasia szíve
túlcsordult. Bárhová követte volna őt. Nem csak a külseje
miatt. Fontosabb volt a meghittség, amin osztoztak. Érezte őt
a fejében, úgy kapcsolódott hozzá, mint még soha senki más,
és nem is fog soha senki más. Nyugalmat sugárzott akkor is,
ha körülöttük minden maga volt a káosz. És ő nagyra értékelte
ezt a tulajdonságot.
– Megérkeztünk – jelentette be Sandu.
Nem kellene tovább bámulnia őt. Tényleg nem kellene.
Kényszerítette magát, hogy a barlang bejárata felé fordítsa a
figyelmét. Épp ráléptek a bejárat szürke-fekete köveire.
Adalasia nem tudta elfojtani örömkiáltását. Hiszen ez nem is
egy barlang, hanem egy gyönyörű, hegyoldalba épített házikó!
Az elülső részén aprócska, kerek veranda kapott helyet két
kényelmes hintaszékkel, hogy csodálhassák az erdő szépségét.
A padló ugyanabból a fekete-szürke kőből volt kirakva, mint a
szépen ívelő korlát. A kis tetőhöz vezető oszlopok is kőből
voltak, minden beleolvadt a hegyoldalba, azt az illúziót keltve,
hogy az egész épület természetes része a tájnak.
– Olyan, mint egy kis tündérlak.
Sandu felnevetett látva ámuló arckifejezését. – Most
láthatod, milyen ügyesen rejtegetik a Kárpátiak a létezésüket.
– Ez tényleg varázslatos. Azt hittem, hogy egy újabb
barlang. Nem mintha panaszom lenne a legutóbbi barlangra,
ahol megszálltunk. Nagyon kényelmessé és gyönyörűvé tetted
nekem. – A férfi felé fordult és a mellkasára tette a tenyerét,
még véletlenül sem akarta, hogy Sandu azt higgye; nem
értékeli, amit érte tett. Abban a pillanatban, ahogy a tenyere
az életpárja szíve fölé került, már érezte is, hogyan hangolódik
a férfi szívdobogására az övé. Ezt nagyon furcsa jelenségnek
találta.
Végighúzta a tenyerét a ruhával fedett mellkason… és ez
hibának bizonyult. Nagy hibának. Mellkasából kiszorult a
levegő, és már nem tudott újat beszívni. Forrónak érezte őt.
Perzselően forrónak. Mintha megbillogozta volna a tenyerét, a
bőrén keresztül egyenesen a csontjáig hatolva.
Nem akart hülyét csinálni magából. Már így is ide-oda
ingadozott, annyira összezavarta furcsa kapcsolatuk. Ő a
tündérmesét akarta, de a valóság annak a közelébe sem ért.
Most viszont itt áll a valóság kellős közepén a férfi mellett, aki
az élete párja lesz. Sandu. Férfi? Kárpáti? Szörnyeteg?
Démon? Mindegyik? Nem tudta, csak azt, hogy a férfi
valóságosabb, mint a meséje, és hogy kétségbeesetten
vonzódik hozzá.
Sandu kezei felemelkedtek, keretbe fogták az arcát. Akkora
volt a tenyere, hogy ezt egy kézzel is megtehette volna.
Hüvelykujja végigsiklott az arccsontján egy apró cirógatással,
amit Adalasia még a lábujjaiban is érzett. – Annyira hálás
vagyok az univerzumnak, hogy te vagy az életpárom, Adalasia.
Megérsz minden percet a végtelennek tűnő várakozásból.
A hangjának őszintesége, az igazság, amit a fejében talált,
szívet gyönyörködtető volt a lány számára. Tudta, hogyha
ránéz, a férfi látni fogja a szívét a szemében, de nem érdekelte.
A telepatikus kommunikáció bensőséges volt közöttük.
Meglehetős ostobaság lett volna megkísérelni elrejteni a férfi
elől, hogy mit érez iránta. Meg sem próbálta.
Sandu átfogta a derekát, a térde mögé nyúlt és úgy emelte
át a küszöbön, akár egy menyasszonyt. Ugyanezt tette, amikor
Andre házába léptek. És Luciannél is. Adalasia a nyaka köré
kulcsolta a karját. Kicsi táskája már bent van a házban, efelől
egészen biztos volt.
Sandu sosem feledkezett meg a részletekről, és a táskában
számára nagyon fontos dolgok vannak. Nem akarta
hátrahagyni őket.
Ahogy beléptek, a lány szabadon engedte érzékeit. Mivel
azok a két vércsere óta sokkal élesebbek voltak, olyasmit is
észrevett, amit azelőtt nem sikerült volna. Mint például a
hatalom finom változását, ahogy Sandu átlépett a küszöb
felett.
– Ez mi?
– Védelem – felelt a férfi, és nem is tett úgy, mintha nem
értené. – Minden Kárpáti beszövi az otthonát vele. Ha a
szabad akaratodból lépsz be, egy icipici előnyt jelent neki
veled szemben, ha Kárpáti vagy. Ha ember, akkor ez az előny
nem kicsi. Sokkal nagyobb hatalma lesz feletted. A
biztosítékokba mindenféle parancsot bele lehet szőni.
Megmarkolta a férfi vállát, míg az letette a talpát a padlóra.
– Sandu, akkor nem kellett volna idejönnünk! Nem akarom,
hogy Andre befolyása alá kerülj.
A férfi halkan felnevetett, szemében is vidámság csillant. –
Azért jöttem ide, hogy konzultáljak vele a múltamról, amiről
nincsenek emlékeim, ewal emninumam és csendben
végighallgattam mindent, ami csak az eszébe jutott. Tisztelem
őt, akárcsak Luciant. Idősebb és tapasztaltabb, de ez nem azt
jelenti, hogy ne tudnám megvédeni magunkat egy harcban.
Andre sosem támadna ránk provokáció nélkül. Ehhez pedig
azt kellene éreznie, hogy az életpárja halálos veszélyben van,
és mi vagyunk azok, akik az életét fenyegetik.
A mosoly megenyhítette arca kemény vonásait. A lány vette
a bátorságot, felnyúlt és egy ujjával végigsimogatta a száját. –
Azt hiszem, nem értem a Kárpátiakat.
– Szó szerint bármit bevetünk, ha az életpárunkat kell
megvédenünk. Te vagy a mindenem, Adalasia, az egész
világom, Ahogy Teagan is az Andrénak. Bármit megtennék,
hogy megvédjelek. A házakba szőtt biztosítékok csak egy mód
arra, hogy távol tartsuk a betolakodókat, míg mi a fajtánk
bénult álmát alusszuk.
Adalasia kényszerítette magát, hogy elfordítsa a tekintetét
az életpárjáról és körülnézzen a kis házban. Valóban kicsi volt,
de nagyon otthonos. Meleg színekkel, nappal felülről beáradó
fénnyel. De mivel éjszaka volt, a fényt a fali kandeláberekbe
állított, finoman illatozó gyertyák szolgáltatták. Adalasia
felismerte a levendulát és a bergamottot. Egészen biztos volt
benne, hogy Teagan szándékosan ezt a két illatot választotta,
hogy segítsék őt az átváltozásban, ha úgy döntene, hogy
teljesen átlép a Kárpátiak világába.
 A szíve meglódult. Tudta, hogy tovább kell menniük az
útjukon. Tudta, hiszen elmagyarázták neki, de a gondolat
rémítő volt. Valójában elrettentő. Mindketten fellebbentették
a fátylat a titkaikról, bár neki még mindig volt egy, amit be
kellett vallania. Egy jókora titok. Képtelen volt csak úgy,
mindenki előtt kifecsegni. Ez kizárólag csak Sandunak szólt és
neki elmondani is hatalmas bizalmi ugrást jelentett.
– Még mielőtt újabb vércserére kerülne sor, és bénító
álomba merülnénk, Sandu – mindent megtett, hogy ne
hallatsszon ki a hangjából az idegesség, és az elméjétől is távol
tartsa – valami fontosat kell mondanom neked. Esküszöm ez
az utolsó titok kettőnk között. Senki más nem tudhatja meg,
csak te. – Összepréselte a száját és felnézett a férfira. Tudta,
hogy az hallja a szívdobbanásait.
A férfi megtartotta a tekintetét. Hihetetlenül feketék a
szemei. Mint két fekete lyuk a világegyetemben, amik
mindent magukba vonzanak, ami a közelükbe kerül. Úgy
érezte a hatalmas vonzást, akár a gravitációt. Aztán megérezte
őt az elméjében, óvatosan mozogva, kutatva, mintha meg
akarna róla győződni, hogy jól van-e, hogy el meri-e mondani
neki, amit akar, anélkül, hogy túlságosan félne.
Kézen fogta a lányt és a nappalit átszelve csalhatatlanul
eltalált a hálószobába. Adalasia tudta, hogy még nem járt ott,
mégis azonnal odatalált. Ráncba szaladt a homloka. – Van
valamiféle térkép a fejedben minden ágy pontos helyéről száz
mérföldes körzetben?
Sandu nevetett. – Sívamet, inthetek a kezemmel, ahogy a
barlangban tettem, és ott terem az ágy. Nincs szükségem
térképre. És ágyra sincs szükségem. – A hangja hirtelen egy
egész oktávnyit mélyült, és még szexisebb lett, mint máskor. A
szeme bársonyfeketének tűnt, érzéki hangja mintha a lány
bőrét cirógatta volna, amikor pedig a tekintete is végigsiklott
rajta, Adalasiában felrobbant a vágy. – Hogy erről
megbizonyosodj, nem is kell mást tenned, mint belenézni az
elmémbe, és meglátod, hogy az elmúlt évszázadokban
szorgalmasan tanultam, hogyan tegyek eleget az
életpáromnak.
Adalasia összevonta a szemöldökét. Nem akart tudni a
szexuális kalandjairól.
Sandu ujjbegyével végigsimított a szemöldökén, hogy
elűzze homlokáról a ráncokat és újra felnevetett, bizonyítva,
hogy a gondolatai között jár. – Nem volt rá szükségem, hogy
nőkkel szexeljek, a testem nem vágyott rájuk. De az
információt begyűjtöttem. Nagyon tanulságos volt. És az
évszázadok során a technika is sokat változott. Biztos vagyok
benne, hogy mindegyiknek megvan a maga érdeme.
Szeretném mindet kipróbálni, és megnézni, melyiket élvezed
a legjobban.
Adalasia testét forróság járta át. Az pedig egyáltalán nem
segített, hogy az ágy ott volt előtte, ráadásul akkora, hogy
gyakorlatilag az egész szobát elfoglalta. Mégis tetszett neki,
hogy a férfi úgy gondolja, hogy van humorérzéke,
incselkedhet vele. Ez is fontos tulajdonság volt egy
partnerben. És volt egy olyan érzése, hogy mindkettejüknek
szüksége is lesz rá.
A férfi lehajolt és csókot nyomott a halántékára. Haja a
nyakát csiklandozta, ettől pedig életre keltek az
idegvégződései és nagyon is a tudatába került a férfi minden
egyes mozdulatának.
– Mondd el, amit tudnom kell. Féltél tőle, hogy Andre
rájön.
– A kártyák képesek voltak elrejteni előle az igazságot,
amikor a keresésére indult – mondta. Körülnézett a szobában.
– Sandu, akárcsak a repülőn, itt sem hallhatnak meg minket.
Tudom, hogy Andre biztosítékokat helyezett a házikóra, de
kettőnknek is le kell pecsételnie.
Sandu megint nem nevette ki, nem mutatott rá, hogy
Andre egy erőteljes Kárpáti, vagy, hogy ő is az és már
hozzáadta a biztosítékait a házigazdáéhoz. Csak fejet hajtott és
ugyanolyan komoly lett, mint ő. Akárcsak korábban, most is
azonnal megérezte a változást a férfiban. Ugyanolyan súllyal
kezelte a véleményét, mint a kolostorból érkezett testvérekét.
Ez a következetesség pedig sokat jelentett a nőnek.
Adalasia elmondta, mire van szüksége, Sandu pedig
megszerezte őket. Megtisztította a házat zsályával, mielőtt
hozzáfogott volna a rituáléhoz, hogy megvédje magát Nera
seregétől, vagy a kémektől, akiket esetleg ideküld, netán a
démonoktól, akiket Lilith küldhet. Még a legkisebb rovar elől
is le kellett zárni a kunyhót. A földet alattuk, a tetőt felettük, a
falakat, a hegyet, ami két oldalról körbeölelte őket. Olyan
szorosra szőtte a védelmet, amennyire csak tudta. A rituálé
évszázadokon át öröklődött anyáról lányára, a tudás
gyarapodásával egyre erősebb, sokrétűbb lett. De még így is
csak remélhette, hogy amit megtanult, az elég jó lesz.
Amikor végzett, Sandu meglepte azzal, hogy hozzászőtte az
övéhez hatalmas erejű biztosítékait. Nagyon odafigyelt a
férfira, kezeinek kecses mozgása maga volt a művészet.
Minden kecses és áramló volt a férfiban. Olyan volt, akár egy
halálos költő, egy bukott angyal, aki nagyon is készen áll rá,
hogy harcba szálljon, ha kell. Talán túlságosan is vágyik a
harcra, de ennek nincs is tudatában, mert amikor harci
üzemmódba kapcsol, minden érzelmet olyan mélyre nyom
magában, hogy arról sem tud, hogy egyáltalán érzi őket.
Örökké el tudta volna nézni az arcát. Egy örökkévalóságig.
A mélyre vésett, érzéki vonásokat. A szemeket, amik olyan
sötét voltak, akár az obszidián, de heves, vörös lángok
lobogtak bennük, amiktől még a lélegzete is elállt.
Válaszlángok lobbantak mélyen benne, elszabadult,
irányíthatatlan futótűz.
Sandu hirtelen ránézett, majd elmosolyodott. Adalasia
szíve nagyot dobbant. Nem volt benne egészen biztos, hogy
talpon tud maradni, az a mosoly teljesen elgyengítette a
térdeit.
– Azt hiszem, hogy Nerának és a kémeinek ma éjjel kinn
kell maradnia a hidegben – jelentette ki határozottan a férfi. –
Mondd el, amit mondani akarsz. Legyen vége közöttünk a
titkolózásnak. Túl sok ellenségünk van, minan ewal
emninumam.
Adalasia leereszkedett az ágyra. Meg sem próbálta elhitetni
magával, hogy nem akarja Sandut minden lélegzetvétellel
egyre jobban. – A kártya. Az istennő lapja. Mondtam neked
mennyire fontos az a kártya, hogy benne van a vérvonalad.
Sandu bólintott.
– Az a kártya nagy hatalommal bír, Sandu. Sokkal
nagyobbal, mint amit elmondtam neked. Mindig magamnál
hordom, a szívem mellett. De ezt már említettem. Végső
soron életről, vagy halálról dönthet. – Az utolsó szavakat
szinte már suttogva mondta, mintha a családi örökséget
árulná el épp. Kizárólag lányok hallották az anyjuktól, amit
most elmondott a férfinak. Feleségek sosem avatták be a
férjeiket. Számított rá, hogy ő az, akire a családja több száz
éve vár. Sandu lelke anyáról leányra szállt, remélve, hogy
életben tarthatják.
Sandu az ablaknál állt, hatalmas testét a falnak
támasztotta, de hirtelen felélénkült. – Adalasia, azt hiszem, jó
lenne, ha tisztáznád, mit is értesz a kártya által hordozott
hatalom alatt.
 – Mondtam, hogy anyámat meggyilkolták. Ez valóban így
történt, de… – Adalasia igyekezett mélyen elzárni az emléket,
amikor besétált az otthonába és ott találta az anyja holttestét.
Az istennő kártya pontosan ott volt, ahol mindig, az anyján. A
szíve fölött. – Hagyta meghalni az anyámat. Tovább
működtethette volna a szívét, mégsem tette. Anyám átadta
nekem a lelkedet, amikor megszült. Ha valamiért mégsem te
vagy az, akire vártunk Sandu, ő gondoskodni fog róla, hogy
meghaljak. Aztán a pakli széthullik. Hogy a kapuval mi
történik, azt nem tudom.
Csend lett. Teljes, tökéletes csend. Aztán meghallotta a
szelet. Ágak csapódtak az ablakoknak, olyan hátborzongató
hangot hallatva, mintha pálcikaemberek próbálnának bejutni.
Adalasia remegő ujjakkal megsimogatta a torkát.
– Ez a kártya képes megállítani a szíved, Adalasia?
Volt valami a férfi hangjában, ami megrémítette.
Védelmezőn a szívére szorította a tenyerét. – Eszedbe ne
jusson megpróbálni elvenni tőlem! Harcolna ellened, Sandu.
Talán megpróbálna megölni. Nem tudom pontosan, mi
történne.
– Mutasd meg!
Tudta, hogy ezt fogja követelni. Ez volt az egyik oka, hogy
eddig nem beszélt neki a kártya pontos erejéről. Sandu maga
is hatalom. Igazából épp olyan erősnek tűnik, mint az istennő
kártya. Biztos volt benne, hogy a férfi Liona testvére. Vajon
felismernék egymást a vérvonalukon keresztül? Vagy ő az, aki
tévedett egy óriásit? A vonzalom közte és Sandu között olyan
erős volt, hogy a tévedést szinte teljesen kizárhatta.
A férfi nem ismételte meg a parancsot, de attól még ez egy
parancs volt. Nem vette le a tekintetét a lány arcáról, a vörös
lángok fennen lobogtak a feketeségben.
 Felsóhajtott. – Soha senki nem látta még ezt a kártyát
Sandu, csak a családom nőtagjai. Nem könnyű ez nekem.
– Én vagyok az életpárod, Adalasia – felelt a férfi
gyengéden –, te vagy a világom. Ha ez a kártya bármilyen
módon fenyegetést jelent rád nézve, arról tudnom kell.
Csak akkor jelentene veszélyt, ha Adalasia ostobaságot
csinál. Ha szörnyű hibát követ el azzal, hogy beleegyezik, hogy
megtegye az utolsó lépést Sandu világába. Egészen
nyilvánvaló volt a számára, hogy azzal a szándékkal lépett be
Andre és Teagan vendégházába, hogy minimum beteljesíti
Sanduval a testi kapcsolatát, de több, mint valószínű, hogy
beleegyezik az utolsó vércserébe is. Félelmetes, de mindazok
után, amit hallottak, szükséges lépésnek tűnt. Nem engedheti,
hogy a félelmei akár a legkisebb előnyhöz juttassák Nera
seregét.
– Ha hibát követünk el, az katasztrofális
következményekkel jár, Sandu – muszáj volt még utoljára
figyelmeztetnie.
– Ez nem téved, sívamet. – Rászorította a szívére a kezét.
Ez a gesztus megadta a lánynak a szükséges bátorságot,
hogy a blúza dekoltázsába nyúljon a mindig a bőrére tapadó
kártyáért. Legtöbbször láthatatlan volt, és általában
érezhetetlen is. Meglepő módon most nagyon is kiemelkedett,
mintha az istennő már várta volna. Abban a pillanatban, hogy
az ujjai stabilan tartották a lapot, és visszahúzta a kezét,
érezte az ismerős bizalmat, amivel a pakli mindig
megajándékozta, amikor a kezében tartotta.
Egy pillanatra maga elé emelte, majd Sandu felé nyújtotta a
kártyát. A férfi odalépdelt hozzá, és amióta ismerte, most
először szinte sercegett körülötte a levegőben a hatalom.
Dominancia és irányítás sütött a teste minden mozdulatából,
minden lépéséből. Magabiztosság, hűvös nyugalom áradt
belőle. Tekintete találkozott a lányéval és átvette tőle a
kártyát.
Hirtelen fénycsóva villant. Adalasia lepillantott az istennő
lapra. A kezében tartott fáklyát váratlanul élénk narancs-
vörös lángok világították meg. Kése pengéje ezüstösen
csillant. A kígyó tekergett, vonaglott. A koponya szemei
kinyíltak, Sandura meredtek. Az istennő ezüstkék szemeiben
ragyogó kék lángok lobogtak. Haja, ami ugyanolyan sávos
volt, mint a Sandué, megemelkedett és szikrákat pattogtatott
a feje körül. Úgy érezte, azok ketten egy örökkévalóságig
merednek egymásra.
Sandu két hatalmas tenyerébe vette a kártyát. Hüvelykujja
tiszteletteljes szeretettel simított végig a felületén. – Liona –
suttogta –, életben vagy?
A folyadék, amit egyik kehelyből a másikba öntött, vörös
lett, akár a vér. Ruhája mintha lobogott volna. A két más
irányba néző feje is Sandu felé fordult, hogy megnézzék
maguknak. Az istennő ruháján lévő rózsák és indák hirtelen
élénk színben szinte fellobbantak, majd az egész kezdett
elhalványulni.
Sandu sokáig nézte a kártyát, mielőtt visszaadta volna
Adalasiának. – Rossz kérdést tettem fel, és ő nem válaszolt. –
A férfi tekintete találkozott az övével a lap fölött.
Adalasia a szívéhez szorította kincsét. – Válaszolt.
– Valóban?
Bólintott. – Jelezte, hogy él. A vér az egyik kehelyből a
másikba folyt. A ruha lobogott, mintha szélben állna.
Egyenesen rád nézett. És felismert. Sőt, te is felismerted őt. –
És erre egyáltalán nem számított. Ahogy a férfi sem.
Sandu lehuppant mellé az ágyra. – A vérkötelékünkön
keresztül éreztem őt. Olyan erős volt. Nem sok emléket
kaptam vissza, csak hogy milyen erős volt. Hogy vele voltam
és hogy milyen sokat nevettünk. Hogyhogy nem emlékeztem
rá? És még mindig, amikor a gyerekkori emlékeinkért nyúlok,
nincs ott semmi. Az elmém üres marad.
Adalasia hallotta a csalódottságot a hangjában. Korábban
Sandu még sosem érezte ezt az érzelmet. Elfogadta, hogy
nincs múltja, mint ahogy azt is elfogadta, hogy addig fog
harcolni az élőholtak ellen, míg végül meg nem ölik. De most,
hogy kapott némi emlékmorzsát a testvéréről, még többet
akart.
A lány kicsit tétován nyúlt hozzá, amikor megsimogatta a
karját. – Legalább tudod, hogy életben van. És tudod, hogy
létezik. Ez sokkal több, mint amit akkor tudtunk, amikor
idejöttünk Sandu. Haladást értünk el, és ez volt a legjobb
előrelépés. Szörnyű lett volna, ha megtesszük az utat, és a
végén rájövünk, hogy Liona elveszett a számunkra.
A férfi keze az övére borult, még mielőtt visszahúzhatta
volna. – Igazad van, ewal emninumam, sokat megtudtunk
ezen az úton. Akik velünk tartanak, összekapcsolódnak veled.
Érzed őket?
Adalasia bólintott. Aztán újra és újra. Folyamatosan ki-be
járkáltak Sandu fejében. Bár sosem jutott át a férfi elméjének
vastag gátjain, olykor elkapott apró részleteket a másik négy
„őrzőből”. Néha úgy gondolta, többet tud róluk, mint ők
magukról.
– Ha kártyát vetnél mindegyiknek, megtudnád, hogy
túlélik-e és megtalálják az életpárjukat? – kérdezte Sandu.
Hüvelykujja fel-le simogatta a lány csuklóját közvetlenül a
gyorsan dobogó pulzusa fölött.
Őszinte akart lenni vele. – Nem szeretem az ilyet, Sandu.
Ha valamelyikük nem fogja túlélni, vagy nem találja meg az
életpárját, annak nem én akarom megmondani ezt a
katasztrofális hírt. De nem is hazudhatok nekik, nem
csaphatom be őket.
– Nem is akarják, hogy ezt tedd.
– Miért kérdezed?
– Mindegyikük odajött hozzám külön-külön és
megkérdezték, hogy meg tudnád-e erősíteni az előző
jóslataikat. Valaki azt mondta nekik, mindegyikükre életpár
vár. Úgy vélik, te megadhatod nekik a szükséges reményt,
hogy tovább bírják a lelkük iszonyú sebeit, hogy kitartsanak,
míg rátalálnak a nekik ígért életpárra.
Adalasia megdörzsölte szabad kezével a halántékát. – Hadd
gondolkodjak rajta, Sandu. Ez egy nagyon nehéz este volt,
rengeteg információt kellett megpróbálnom befogadni.
– Nem az információkat kell megértened, Adalasia –
mondta gyengéden a férfi –, hanem az érzéseidet. Hogy képes
vagy-e teljesen elkötelezni magad mellettem. Tudom, hogy ezt
nagyon megnehezítette, hogy fontos dolgokat eltitkoltam
előled, ami miatt úgy érezted, hogy nem a társad vagyok. –
Végigsimított a tarkóján, belefúrta ujjait a hajába, és elidőzött
ott. – Liona jóváhagyta a kapcsolatunkat. Ezt még én is
láttam, amikor a rózsák és az indák felvillantották élénk
színeiket. Tudja, hogy te és én összetartozunk. – A hangja
végtelenül lágy volt, a lány pedig nagyon fogékony rá.
Egyenletes ritmusban esni kezdett az eső, valóságos
zeneművet kopogott a kicsi ház kőtetején. Sandu fekete
szemei mintha még jobban elsötétedtek volna. – Adalasia.
Ewal emninumam. Gyere hozzám egészen. Add át magad a
gondoskodásomnak. – A hangja mély volt. Megbabonázó.
Csábító.
Maga volt a kísértés és a bűn. A lány az első perctől kezdve
tudta, hogy akarja őt, elég volt meghallania a hangját. Attól a
pillanattól kezdve, hogy belépett az elméjébe, és olyan
bensőséges kapcsolatot alakított ki vele. Azóta, hogy meglátta
őt, a férfias testét, ami számára egyet jelentette a
tökéletességgel.
A bólintása szinte észrevehetetlen volt, de Sandu mégis
látta, erről árulkodott, hogy a szemeiben a vörös zsarátnokok
hirtelen hatalmas lángnyelvekké emelkedtek. Szikrák
sisteregtek végig a lány idegvégződésein, és ő lassan a blúza
gyöngyház gombjaiért nyúlt. Tekintetét a férfira szegezte, míg
egyik gombot csúsztatta ki a lyukon a másik után, majd
lecsúsztatta magáról a ruhadarabot. Ezután elhúzta a szíve
mellől a bársonyzacskót, tenyerével pedig automatikusan
letakarta a hetvenkilencedik lapot, és könnyedén becsúsztatta
a pakliba, ahol szívesen fogadták. Az erszényt a blúzába
csomagolta, és az ágy előtti asztalka szélére csúsztatta, majd
kék melltartóban és farmerben szembefordult a férfival.
Hatalmas bizalmi lépés volt felfedni az utolsó kártyát a férfi
előtt, elmondani neki, hogy mindig magán viseli, közvetlenül
a szíve mellett. Most megpróbálta elmondani a férfinak, hogy
nekiadja a szívét. Hogy Sandu az övé. Megbízik benne az igazi
valójával. Nem a külső héjjal, amit a külvilágnak mutat,
hanem az igazi Adalasia Ravasióval.
Elnyomta a szégyenlősségét, bár igazából sosem volt túl
szégyenlős, és hátranyúlt, hogy kikapcsolja a melltartóját.
Nem volt aprócska nő. És voltak idomai. Fitt volt – annak
kellett lennie –, de azért megvoltak a domborulatai.
– Az én asszonyom – mormolta Sandu –, milyen gyönyörű!
Sosem láttam még ennél szebbet és az a nő, aki belülről vagy,
még szebb, még kívánatosabb a számomra.
– Ideges vagyok. Akarom ezt. Akarlak téged, de ideges
vagyok. Nem tudom, mit tegyek. – Tényleg nem tudta. Azt
akarta, hogy a férfi vegye át az irányítást.
 Úgy tűnt, Sandu pontosan tudta, hogy mit akar, mert a
farmert már nem a lánynak magának kellett levennie,
megtette helyette ő, és nem Kárpáti ügyeskedéssel, hanem
átnyúlt hozzá az ágyon, és a saját kezével, hagyományos
módon kigombolta, lehúzta a cipzárt, majd a bugyival együtt
lecsúsztatta a csípőjéről és a lábáról. Félredobta a kupacot,
majd megcsókolta őt. A szoba fordult egyet. Adalasia
valósággal lángra kapott. A feszültség pattanásig tekeredett
benne, a sötét vágy ökölbe szorította a bensőjét, egyre
forróbbá, egyre szorosabbá vált. Lángok özönlöttek le a
torkán, ott futottak az ereiben. Annyira akarta a férfit, hogy
már lélegezni sem tudott nélküle. Bőrre volt szüksége a bőrén.
Érinteni akart. Érezni maga mellett a férfit. Azt akarta, hogy
Sandu ugyanígy érezzen. Kétségbeesetten vágyott utána.
Éhezett rá.
A férfi szája otthagyta az ajkát és a lány egészen
elveszettnek érezte magát nélküle. De kezei a bőrén maradtak,
hüvelykujjai a mellét simogatták, előbb csak az eső lassú
ritmusára. Aztán megcsókolta a torkát, majd lejjebb a nyakát.
Egészen a melle ívéig haladt. Dio, a szája, ami mélyre szívta a
jobb mellbimbóját tűzforró volt, míg az ujjai a balt cirógatták.
A nyelve valami nagyon finomat és nagyon bűnöset csinált.
Adalasia érezte a vér dobolását az ölében, a csiklója lüktetett.
A vágya csak tovább nőt, ahogy beborította a férfi illata.
Sandu szája feljebb vándorolt a mellén, a szíve fölé, és ott is
maradt, rászorította a bőrére, számolatlanul osztotta csókjait.
A lány öle még jobban összeszorult. Ujjait belefúrta a férfi
hajába, ott akarta tartani a fejét, ahol volt. A szíve is hívta őt.
– „Sandu.” – nyögte bele az elméjébe, szinte már őrjöngve.
Arra gondolt, hogy megfogja a férfi merevedését és
megsimogatja. Azt akarta, hogy ő is ugyanazt a kétségbeesett
vágyat érezze, mint amit neki okozott.
 Az agyarak mélyre fúródtak a bőrébe, a fájdalom tüzes
lökéshullámai végigfutottak hüvelye falán. A sötét kéj ökle
még szorosabbra záródott a gyomrán. Érezte, hogy meleg
üdvözlő folyadék árasztja el, a férfi iránti vágya csak tovább
erősödött, amikor a harapás fájdalma gyönyörré változott.
Magához ölelte Sandu fejét, ujjaival a hajában figyelte, hogyan
veszi a vérét a férfi. Ez volt a legerotikusabb dolog, amit
valaha is látott, vagy érzett. Nem tudta megakadályozni, hogy
a csípője ne moccanjon nyugtalanul, sürgető emlékeztetőként
vágyára. Egyik lába végigcsúszott a férfi combján újra és újra,
próbálta mozgásra bírni a mozdíthatatlant. Sandu végül
felemelte a fejét és a szemébe nézett.
Adalasia lélegzete a torkán akadt. A feketeség mélyén ott
lobogtak a vörös lángok. Egy ragadozót látott. Nem volt benne
semmi elnyúló, laza lustaság. A karjai átfogták, körbezárták,
az ereje óriási volt. Zord arcán mélyre vésődtek a vonások.
Színtiszta Kárpáti volt, egy ősi, aki évszázadokon át járta a
Földet, és harcolt az ellenségeivel. És ez a férfi most már az
övé volt.
A nyaka köré fonta a karját és lehúzta a fejét, hogy
megcsókolja. Egyik keze lesiklott a mellkasára. Ruha nélkül
találta. Bőr ért bőrhöz. És azok az izmok… Kőkemény volt az
egész teste.
– Olyan régóta várok már rád. Te vagy az egyetlenem,
Adalasia.”
Nyelvük csodás háborúba keveredett egymással. Aztán a
férfi végigcsókolta a testét, elakadó lélegzettel otthagyva őt. A
haja ide-oda siklott érzékeny bőrén, ahogy a mellein át a
köldökéig haladt, majd még lejjebb, széttolva combjait.
– „Nekem is te vagy az egyetlenem, Sandu. Reméltem,
hogy eljössz értem. Ugyanakkor féltem, hogy nem leszek elég
erős, hogy megvédjelek tőlük.” – Hangosan sosem lett volna
képes kimondani a legnagyobb aggodalmát, ezt a szörnyű
igazságot.
Sandu megcsókolta a combja belső oldalát. Gyengéden.
Ráérősen. Mintha a világ összes ideje a rendelkezésére állna,
miközben a lány lángolt és azt akarta, hogy siessen.
– „Ewal emninumam, én egy Kárpáti férfi vagyok.”
Végignyalta a combja belső oldalát, és éppen ott állt meg,
ahol a legnagyobb szüksége lett volna rá. Több csókot is
nyomott a megfelelő helyre, majd belecsípett a fogaival. Aztán
gyengéden megszopogatta. Adalasia vonaglott, igyekezett
magára húzni a férfit, hogy ott legyen végre, ahol lennie kell.
De a férfi a másik lába felé fordult, teljesen figyelmen kívül
hagyva az ő néma követeléseit.
– „Mit akarsz ezzel mondani? Mi az, hogy te Kárpáti férfi
vagy?”
Az újabb nyalások és csókok a belső combján teljesen
megvadították. A feszültség kezdett elviselhetetlenné válni.
Egyre forróbbá. Sírni akart a vágytól. Sandu fogai belecsíptek,
majd a szája megszívta a bőrét.
– „Teagan elmagyarázta már ezt neked, Hän sívamak.
Még mielőtt bármit is válaszolhatott volna, a férfi nyelve
végigsiklott nagyajkain, és ő majdnem zokogva ejtette ki a
nevét. – „Dio, soha semmi nem volt még ilyen jó érzés. A
csókjaidon kívül.” – Megosztotta vele az érzést, amennyire
csak tudta.
– „Még alig kezdtük el.”
Adalasia nem is sejtette, hogy a férfi pontosan úgy is
gondolja, ahogy mondta. Tényleg fantasztikus képességekre
tett szert az elmúlt évszázadok alatt. A keze, a szája, a fogai és
a nyelve lassan építette fel a vágyat a lányban, aztán
elrepítette, majd elkapta, és újra feldobta, ő pedig robbant,
akár a rakéta. Amikor harmadjára is hagyta levegőhöz jutni, a
lábai közé térdelt és könnyedén magához emelte a csípőjét.
– „Fond a derekam köré a lábaidat.”
– „Sokkal nagyobb vagy, mint gondoltam.” – Igyekezett
nem hagyni, hogy a férfi észrevegye rajta a hirtelen jött
borzongást. Hiszen minden egyes szívdobbanásával akarta őt.
A vérének minden egyes pulzálásával az ereiben. Csakhogy
Sandu igencsak nagydarab férfi volt.
– „Neked teremtettek. A te örömödre, Adalasia. Nincs
miért aggódnod.” – Nem nevette ki, tiszta szeretettel simított
végig az elméjén, szelíd intimitással. Magabiztosan.
Adalasia bólintott. Tekintete ismét a férfiét kereste. Sandu
egyszerűen tökéletes volt. És az övé. – „Engem neked
teremtettek, ugye?”
Érezte őt, merevedésének széles fejét, ami a bejáratához
nyomult, és úgy érezte, mintha megbélyegezték volna. Teste
üdvözölte a férfit. Legszívesebben felnyársalta volna rá magát,
de hamar megtanulta, hogy a türelem ebben a helyzetben
nagyon-nagyon kifizetődő. A tűz lassú felépítése sokkal jobbá
tette a lángolást. Bízott Sanduban, hogy mindent megad neki.
A fekete szempár rabul ejtette a tekintetét, a férfi előre
nyomult, vastag merevedése behatolt a lány szűk hüvelyébe,
szétfeszítette, helyet követelt magának, míg el nem érte a
vékony gátat. – „Ewal emninumam, te vagy a szívem, a
lelkem. Gyere a világomba!”
– „Követlek bárhová.”
A férfi még beljebb nyomult, át a vékony kis gáton. A
fájdalom harapása sokkal kisebb volt, mint amit Sandu az
imént okozott a fogaival, és az élvezet, hogy betöltötte őt,
összekötötte, összeforrasztotta kettejüket, villámgyorsan
elfeledtette vele. Hosszú, lassú mozdulattal mélyre temette
magát benne, majd megállt és belenézett a lány szemébe.
Heves volt és gyönyörű. Szívmegállító.
– „Mondd, hogy rendben vagy. Nem akarok fájdalmat
okozni.”
–„Azt akarom, hogy mozogj! Szükségem van rá. Nem
okozol fájdalmat.”
A férfi lemosolygott rá. A mosoly kivilágosította a szemeit,
majd finoman pozíciót váltott, így amikor elkezdett mozogni
benne, minden lökést egy kicsivel keményebbre, mélyebbre
engedve, eltalált egy olyan pontot, ami olyan érzés volt
Adalasiának, mintha égő gyufát érintenének dinamitrúdhoz.
A vágy az egekig csapott benne. De még többet és többet
akart. Kétségbeesetten vágyott repülni.
– „Sandu!” – Nem tudta elérni azt, amit annyira akart.
Amire szüksége volt. Pedig már ott volt. Nagyon közel. De
közben annyira jól érezte magát, hogy azt sem akarta, hogy
vége legyen. Hiszen tökéletes volt. És gyönyörű. Egy bőrben
lenni. Mintha egy test, egy lélek lennének.
– „Adalasia, édes életpárom.”
Sandu tekintete úgy égette a lányt, mint a szemeiben
magasan lobogó vörös lángok. A teste erőteljesebben döfött
előre. Mélyebben. Gyorsabban. Táplálta Adalasia éhségét.
Bejárta selymes hüvelyét, ami hirtelen rászorult a férfira, akár
egy bilincs, és a lány megesküdött volna, hogy még a
szívdobbanásait is érzi a merevedésén keresztül, a vérét, ami
kalapácsként dörömbölt benne. Nem is tudta, hogy lehet ilyen
szenvedélyesen, ilyen intenzíven szeretni. Mindenével.
Mindenestől odaadni magát valakinek.
Az erőteljes hullámok, amik elöntötték, végtelennek tűntek,
végigsuhantak a testén, feldobták a csillagok közé. Vitte
magával a férfit is, így érezte forró magját végigfolyni hüvelye
falán, ami újabb hullámokat indított el benne. Aztán ahelyett,
hogy a lányra omlott volna, Sandu felhúzta és átkarolta őt,
gyakorlatilag az ölébe ültette, merevedése mélyen benne
maradt, így mindketten kiélvezhették az utórengéseket is.
Adalasia a férfi mellkasára hajtotta a fejét, kétségbeesetten
próbált levegőhöz jutni, szédült a gyönyörtől. Hogy lehet,
hogy Sandu férfiassága még mindig kőkemény? És az, hogy az
ő teste még mindig kívánja a férfiét? Még mindig a lélegzetét
kereste, amikor a férfi lassan és finoman ringani kezdett vele.
A lány hüvelye minden egyes mozdulatnál köréje szorult.
Felfigyelt a füle alatt Sandu szívverésére. Elfordította a fejét
és száját erre a csábításra szorította, szájában hirtelen
megindult a nyálelválasztás. Egy pillanatra mintha még a két
szemfogát is hegyesebbnek érezte volna. A férfi ízére vágyott.
Ennek az íznek a puszta gondolatára is nyugtalanul mozogni
kezdett a csípője. Szégyentelenül dörzsölte a melleit a férfihoz,
majd megcsókolta a mellkasát, és ajkaival, fogaival, nyelvével
csábította.
– „Mondd el, mit akarsz, Adalasia.”
– „Az ízedet a számban. Meg akarlak lovagolni, és újra
megízlelni, ami az enyém. Teljesen át akarok menni a
világodba.”
– „Mindig a kedvemben jársz.” – Sandu felemelte a kezét,
egyik körme megnyúlt, hogy vágást ejtsen a mellkasán,
amihez odacsábíthatta a lányt.
Rászorította a tenyerét a tarkójához és odanyomta
magához a száját. Adalasia vakon kutatott a nyelvével a
hívogató, sötét cseppek után. Érezte a férfi testét a magáéban.
Még nagyobbra nőtt. Szüksége volt rá, ahogy a lánynak is
szüksége volt őrá. Hiszen ez is az övé. Sandu teste. Vére.
Elméje.
 – „Ahogy a szívem és a lelkem is. A tied, Adalasia. Te vagy
az őrzőjük. Gyere hozzám életpárom! Érj az út végére! Gyere
hozzám!”
Nem tétovázott. Végignyalta a sötét bíborvörös vágást és a
vágyakozás azonnali volt. Örökké szüksége lesz erre. Szüksége
lesz a férfira. Szája rátapadt a vonalnyi sebre, és még többet
szívott magába Sanduból. A férfinak még a nyögése is érzéki
volt. Ahogy lassan, elnyújtott mozdulatokkal mozgott benne,
azzal újra és újra felszította benne a tüzet.
– „Lovagolj meg, Adalasia!” – Megmarkolta a csípőjét és
vezette őt. Lassú, kimért mozdulatokkal indított. Amikor a
lány átvette a ritmust, egyik keze a testük között Adalasia
melléhez siklott, ahol mutató és hüvelykujja közé szorította a
mellbimbóját. Csipkedni, húzgálni, csavargatni kezdte
ugyanabban a ritmusban, ahogy a lány szívta magába az
ereiben áramló afrodiziákumot, ami aztán tűzgolyóként
száguldott végig rajta.
Ez már túl sok volt. Mégsem akarta soha többé abbahagyni.
Sandu volt az, aki gyengéden félbeszakította a táplálását, majd
szájával lecsapott az övére és eleven tüzet öntött le a torkán. A
forróság elérte a hüvelyét is, összerántotta és ő egyre
gyorsabban kezdett emelkedni és süllyedni. Hátravetette a
fejét, úgy lovagolt a férfin, akár egy megszállott.
Belekapaszkodott a vállaiba, még a körmeit is
belemélyesztette, ahogy Sandu is megemelkedett az ő
ritmusában, hogy elé menjen a mozdulatainak. Az orgazmus
keményen söpört végig előbb a lányon, majd a férfin is.
Ledőltek az ágyra egymást ölelve, karok és lábak
kuszaságában és nevettek. Adalasia egésznek érezte magát.
Hiánytalannak. Ugyan alig kapott levegőt, mégis teljes volt.
Elégedett. Szexinek érezte magát. Gyönyörűnek. De mindenek
felett szeretettnek és védettnek. Sandu ott feküdt mellette és
beletelt némi időbe, mire megérezte benne a feszültséget.
Valódi feszültséget. Az oldalára fordult és figyelmesen
megnézte őt magának.
– Mondd el! Mi fog most történni? Mert nyilvánvaló, hogy
te nem vagy olyan boldog, mint én, attól, amit az imént
csináltunk. – És ez felzaklatta, hiszen az ő számára a férfival
való szex volt a legjobb dolog, amit valaha is csinált. Sok
minden átfutott a fején. Talán Sandu csalódott benne.
Adalasia hitt abban, hogy a dolgokat ki kell mondani.
A férfi karja azonnal a dereka köré fonódott és közelebb
húzta magához. – Egy pillanatig se gondold ezt, Adalasia! Ami
közöttünk van, az maga a tökéletesség. Ahhoz, hogy Kárpáti
légy, az emberi testednek bizonyos tekintetben meg kell
halnia. Ez fájdalmas folyamat. Én remélhetőleg enyhíthetek
rajta, de többen is mondták, akik végignézték az életpárjuk
átalakulását, hogy nem volt könnyű. Nem akarom ezt neked,
főleg az után a csoda után, amit az előbb osztottunk meg
egymással.
A lány igyekezett gondolkodni, mielőtt megszólalt.
Figyelmeztették. Tehát ez nem érte váratlanul. – El tudsz
altatni közben?
– Sajnos nem az elejétől. Csak egy bizonyos idő után. Akkor
majd megnyitom a földet és mindkettőnket elhelyezem benne.
Megparancsolom neked, hogy aludj, míg fel nem ébresztelek.
Nem fogsz még véletlenül sem a föld alatt ébredni, Adalasia,
erre szavamat adom.
Nyelt egy nagyot. – Rendben. Hiszek neked. De pusztán a
biztonság kedvéért biztosan van rá mód, hogy kinyissam a
földet.
A férfi rámosolygott, hátrasimította az arcából a
hajszálakat és besimította a füle mögé. – Ez az én nőm.
Nagyon intelligens. El kell képzelned, ahogy a föld elmozdul.
Mindig bele kell hallgatnod a környezetedbe, utánanézni az
ellenségeidnek, mielőtt felbukkansz, még ha ez azt is jelenti,
hogy nyitva van közben fölötted a föld. Használd az összes
érzéked, Adalasia. Mind kiélesedett.
Bólintott. A keze rátalált a férfiéra. – Tudom, hogy ott
leszel. Csak tudni akarom, hogy vészhelyzetben képes vagyok
magamról gondoskodni. – Nem akarta, hogy a férfi azt
higgye; attól tart, hogy magára hagyja. Ez eszébe sem jutott.
De a földben aludni… – Szükségem lesz a tarot kártyáimra. A
rajtuk lévő Kárpáti vér lehetővé teszi, hogy velem tartsanak.
Bármi történjen is, kapcsolatban kell maradniuk velem. Ha a
földbe teszel, velem jönnek. És a könyvem is. A táskámban
van. Ígérd meg! – Ebben nem volt hajlandó semmiféle alkura.
Valami megmozdult a testében. Mintha egy
borotvauszonyú cápa úszkált volna benne. Rászorította a
kezét a hasára. – Csináld most, Sandu! Nyisd meg a földet,
ahol aludni fogunk, mert meg kell szentelnem démonok ellen.
Nem csak az élőholtaktól kell védettnek lennünk. Siess! Nincs
sok időnk.
A férfi azonnal felnyalábolta és fellebegett vele az ágy fölé,
intett a kezével és megnyitotta mellette a földet, mély és széles
téglalapot kialakítva. A talaj sötét volt, de még Adalasia is
látta, hogy mennyire dús ásványi anyagokban. Vett egy mély
lélegzetet és megformálta védelmi varázslatát, míg Sandu a
saját biztosítékát szőtte, majd összefonták a kettőt fenn és
lenn, keleten, nyugaton, északon és délen.
Nem emlékeztette rá a lányt, hogy ezt már megcsinálták az
egész ház körül, egyszerűen tette, amit kért tőle. Aztán
átkutatta a táskáját, kivette a könyvet és a blúza mellé tette,
amibe a tarot pakli volt betekerve.
Adalasia a padlóra rogyott, csak az ösztönei segítettek
elkerülni az ágy sarkát. Sandu intett és eltüntette a
bútordarabot a szobából. Egyszerre levendula és bergamott
illata járta át a szobát. A lány úgy érezte, hogy éppen jókor.
Kizártnak találta, hogy eljusson a fürdőszobáig. A cápa
üvegszilánkokat és forrasztópákát is hozott magával. Hányt.
Sokszor. Rengetegszer. Sandu amilyen gyorsan csak tudta,
megszabadította a szobát úgy a bizonyítéktól, mint a szagtól.
A fájdalom gyötrelmes volt, de megpróbált a felszínén
maradni, átlélegezni magát rajta.
– „Tartsd az elméd az enyémben! Maradj velem! Nem
védesz meg azzal, hogy távol tartasz kettőnket egymástól,
sívamet.” – Sandu szemének fekete bársonyán magasan
lobogtak a vörös lángok, egyszerre volt szerető és ragadozó.
A lány bólintott, könnyek folytak végig az arcán, de némán
sírt, tekintete a férfiéba kapaszkodott. Elméjét egészen
átcsúsztatta életpárjáéba. A teste újra görcsölni kezdett, még
mielőtt levegőhöz juthatott volna. A férfi lélegzett helyette,
mindkettejükért, miközben a cápa lángvágóval próbálta
belülről kiégetni magát a testéből, tönkretéve a szerveit,
széttrancsírozva azokat üvegszilánkokkal.
A könnyein keresztül látta, hogy három vérvörös
könnycsepp fut végig Sandu arcán mindkét szeméből. – „Ne!
Ez az én döntésem. Téged választottalak. Végtelen
évszázadokat vártál rám. Elviselek érted egy kis fájdalmat.
Minden egyes másodpercét megéred. Lélegezz értem!
Értünk. Csináld azt a nyugtató izét, amit szoktál! Ami ellazít
engem.”
Újabb hatalmas görcs tört rá, ezúttal a testét is felrántotta a
földről. Sandu ott volt, hogy elkapja és óvatosan
visszafektesse. A vonásai megváltoztak. Adalasia sosem látta
még rajta ezt az arckifejezést. Tudta, hogy talán nem is fogja.
A férfi színtiszta szerelemmel nézett rá. Ott volt az arcán.
Nyíltan. Nyersen. Meztelenül. Teljesen sebezhetővé tette
magát előtte. És ezzel átsegítette őt azon, amit egy életen át
tartó szenvedésként is megélhetett volna. De így, az
életpárjával együtt nem tartott túl sokáig, mire a férfi
elaltathatta.
 Erő
Adalasia általában szerette a
francia dolgokat. Ezt őszintén
elmondhatta. Különösen kedvelte a
nyelvet és az akcentust. Amikor
Sandu mellett sétált éjszaka, és
hallgatta a nevető, egymással
beszélgető párokat, mosolygott.
Nem tehetett róla. Sandu csak
sétált vele, egyszerűen fogta a kezét, vagy átkarolta a derekát
és szorosan magához húzta, mint minden normális
szerelmespár.
Gabriel és Francesca Daratrazanoff feltűnő pár volt.
Gabriel pontosan úgy nézett ki, mint az ikertestvére, Lucian.
Magas, impozáns alak, fekete haját hosszúra hagyta, mint
Sandu, az ősi vadász egyetlen engedményt tett a modern
kornak, egy bőrszíjjal összefogta fenséges loboncát a tarkóján.
Városlakónak látszott, rá szabott öltönye tökéletesen állt rajta,
Kiemelte széles vállát, erőteljes testét.
Francesca magas volt és karcsú, ébenfekete haja csillogott a
holdfényben, körbeölelte az arcát, végigömlött a hátán,
mintegy keretbe foglalva nőies idomait. Az arca ránctalan,
fiatal. Gyakran nevetett és úgy nézett Gabrielre, mintha ő
lenne a legfényesebb csillag az égen. Adalasia még senkivel
sem találkozott, akinek ilyen pihentető lett volna a közelsége.
Francescának csodálatosan megnyugtató, együttérző
természete volt.
 Francesca ötlete volt, hogy mutassák meg Adalasiának és
Sandunak szeretett városuk, Párizs néhány kedves helyét,
mielőtt estére visszavonulnának a város szélén álló
otthonukba. A macskaköves utcákon bolyongva nem volt
nehéz megérteni, miért szeretett bele ennyire Gabriel és
Francesca választott otthonuk szépségébe és művészetébe.
A Montmartre-nak régies hangulata volt, furcsa utcácskák,
apró kávézók, mintha az ember visszalépett volna az időben,
és egy sokkal régebbi Párizsban sétálna. A domb tetejéről
olyan csodás kilátás nyílt a városra, hogy Adalasia majdnem
elsírta magát.
Francesca elégedettnek látszott. – Tudtam, hogy értékelni
fogod – mondta. – És most gyere és nézd meg a szőlőst!
Imádom a szőlőst itt, a város közepén! A Montmartre
magában is gyönyörű, és egyedülálló, de a szőlőskert egy
fantasztikus kiegészítője szerintem. A domboldalon sorakozó
tőkék nekem szinte kiáltanak, hogy ez itt Párizs!
Gabriel birtoklón átkarolta felsége derekát és magához
húzta. – Francesca már jóval azelőtt itt élt, hogy én beléptem
volna az életébe. A kórház és a menhelyek a szenvedélyei.
Gondoskodik az utcán élőkről is. Így talált rám.
Gabriel végigsimított ajkával felesége magas arccsontján és
szájsarkán. Hangja ugyanolyan bársonyos és lágy lett, mint a
tekintete, amikor az életpárjára nézett. – Éhezve ébredtem.
Zavarodottan. Féltem, hogy vámpírrá válok, ha bárkitől is
elveszem, amire szükségem van, de kétségbeesetten vágytam
táplálékra. Öregnek és reszketegnek tűntem a hosszú,
csuklyás köpenybe burkolózva, és egy olyan város utcáin
jártam, amit kétszáz földben töltött év után már fel sem
ismertem. Francesca megérezte a szorongásomat, és volt
olyan könyörületes, hogy megálljon mellettem.
– Tudtad, hogy ő az életpárod? – kérdezte Adalasia a nőt.
 Francesca megrázta a fejét. – Akkor még nem. Nem
beszélt, és igazából rám se nézett. Egészen elbújt abban a
köpenyben. Én pedig emberi módon gondolkodtam. Nagyon
sokáig éltem emberként, próbáltam megtalálni a módját, hogy
járhassak a napfényben és meghalhassak, akár egy ember.
Elfogadtam, hogy az életpárom más utat választott.
Sandu magához húzta Adalasiát, valósággal beszorította a
hóna alá, mintha a lány megpróbálna elmenekülni tőle, így
folytatták útjukat a nyolcszáz éves szőlősben, ami nem volt
megnyitva a nagyközönség előtt. Négyüket senki sem láthatta.
Vendéglátóik leplezték mindannyiuk jelenlétét, hogy Sandu és
Adalasia zavartalanul élvezhesse a szőlőskertet az egyik olyan
helyen, amit különösen szerettek. Az éjszakai égbolton néhány
apró denevér keringett és bukdácsolt, kergették a szőlőtőkék
fölött repkedő rovarokat, amiket megszédítettek a hold
ezüstös sugarai. Megszólalt egy éjjeli madár. Egy másik
válaszolt neki.
– Francesca, egy életpárnak nincs más választása, mint az
asszonyával lenni – mondta Sandu.
– Lucian és Gabriel átvonultak egyszer a falunkon, amikor
még fiatal voltam. Gabriel egyenesen rám nézett, aztán
elfordult. Felismertem, hogy ő az életpárom és éreztem az
elutasítását, amikor tovább ment a testvérével. Később úgy
döntöttem, hogy büszke leszek rá, hogy milyen nagyszerű
vadásza az élőholtaknak, de akkor nagyon fájt.
– Francesca, ha tudtam volna… – mondta csendesen
Gabriel.
– Tudom – bólintott a felesége. – Így aztán ide jöttem,
hogy úgy élhessem az életemet, ahogy akarom, szabadon, a
társadalmunk által nem korlátozva. – Szeretetteljes mosolyt
küldött Gabriel felé. – Aztán jött az életpárom, és minden
rettenetesen független tervemet keresztülhúzta.
 – Nem örültél neki – tippelt Adalasia. Nem tudta megállni,
hogy ne nézze kettejüket a Hold ezüst keretében, amikor úgy
néztek ki, mintha egy nagyon különleges reflektor világítaná
meg elegáns szépségüket és egymás iránt érzett nyilvánvaló
szerelmüket.
Az éjszaka tökéletesnek tűnt. A távolból nevetés és
beszélgetés halk, kevert moraja hallatszott. És zene. A fejük
felett újabb apró denevérek csatlakoztak a többiekhez, hogy
lakmározzanak a szőlőtőkék körül zümmögő rovarokból.
– Nem. Már elterveztem az egész életem, és ő abban nem
szerepelt. De elég gyorsan megváltoztatta a döntésemet. –
Francesca felmosolygott a férjére, és úgy nézett rá, mintha ő
személyesen aggatná fel a csillagokat az égre minden éjjel.
– Egyáltalán nem vagyok meglepve – jelentette ki Adalasia,
és ő is felmosolygott Sandura. – Magas fokon művelik a
meggyőzés művészetét.
Francesca nevetett. – Pontosan.
– Ha innen továbbmegyünk még vár ránk egy másik
meglepetés – váltott témát Gabriel. – A Szajna partján,
közvetlenül Jardin des Plantes-ban. Pár perc alatt ott
lehetünk.
Sandu az ölébe kapta Adalasiát. – Hamarosan
megtanítalak a repülés szépségére, ewal emninumam, és
akkor majd egyedül is menni fog. „Tudom, hogy szereted
bizonyítani a függetlenséged, különösen mások előtt.”
– „Ez igaz.” – A nő odadörgölte feje búbját a férfi borostás
állához. – „De szeretek a karjaidban lenni.” – Tényleg
szeretett. Nem tehetett róla.
Korábban butaságnak gondolta volna, hogy egy férfi
cipelje. Hiszen magas volt és nőies idomú. Nem pedig pici és
modell vékony. Izmai is jócskán voltak az éveken át végzett
harcművészeti edzések miatt. A kardok és más halálos
eszközök használatától. Sandu mégis azt az érzést keltette
benne, hogy pillekönnyű.
– „A levegőben repülés gondolata még azzal együtt is
ijesztő, hogy szeretném kipróbálni.”
– „Tudom, hogy élvezed. Érzem az örömöt benned. A
repülést a te szemeddel látni egy ajándék nekem, Adalasia.”
Fogalma sem volt, mit mondjon, vagy mit tegyen, amikor a
férfi így beszélt hozzá, a meghittség érzése úgy simított végig
elméje falán, mint a legpuhább festőecset. Boldoggá tette,
hogy másképp látja miatta a dolgokat, színekkel, apró
részletekkel. És erről eszébe jutott a többi kolostorbeli
Kárpáti.
–„Hol vannak az őrangyalok?”
Sandu nem tudta megállni nevetés nélkül. A lány
őrangyalnak látja a négy harcost. Legfeljebb bukott
angyaloknak lehetett volna nevezni őket, de Adalasia máris
szeretettel gondolt rájuk. Az életpárjának családra volt
szüksége, így villámgyorsan kialakított magának egyet.
Beletartoztak a kolostorbeliek, de Sandu is, és a lány
ragaszkodott hozzájuk.
–„Ebben a környezetben inkább maradnak láthatatlanok.
Nyugtalanok, amióta eljöttünk Andre otthonából. A véred
ugyan már teljesen kárpáti, de te azért egy Ravasio
maradsz, az őseid képesek lesznek követni.”
Adalasia karjai a nyaka köré fonódtak, fülét a szíve fölé
fektette. –„Tudtuk, hogy minden egyes lépésünk veszélybe
sodorhat bennünket, Sandu. Megkaptunk minden
figyelmeztetést, amikor elindultunk ezen az úton. Andre
majdhogynem nem nyíltan közölte velünk, hogy
életveszélybe kerülünk. De nem hagyom, hogy Nera és a
serege rákényszerítsen, hogy feladjak akár egyetlen veled
töltött boldog pillanatot is. És remélem, hogy te sem
engeded.”
Sandu hálát adott az Univerzumnak, amiért nekiadta ezt a
nőt. –„Az teljességgel kizárt, Adalasia. Minden veled töltött
pillanatot kincsként becsülök. De résen kell lennünk. És ezt a
többiek is tudják, ezért vesznek körül minket láthatatlanul.”
Hűvös levegő fogadta őket, ahogy leereszkedtek egy kerek
építmény előtt, ami tele volt különös teremtményekkel.
Kívülről vadállatok képeivel dekorált panelek díszítették, és
legalább egy tucatnyi, a Jardin des Plantes-ben megörökített
jelenet. A belső panelek dzsungelképeket ábrázoltak, de
Adalasia az állatokat vette jobban szemügyre.
– Az mi? – pillantott fel a férfira, és úgy érezte magát, mint
egy apja karját rángató, izgatott kisgyerek.
Sandu hátravetett fejjel felnevetett. – Körhintának hívják
és ezt te is pontosan tudod. Talán furcsa állatok vannak rajta,
de attól még körhinta, Sívamet.
– Egy körhinta – a hangja tele volt csodálkozással. – Még
soha életemben nem ültem ilyenen. Még csak ennyire közel
sem voltam egyhez sem. Volt ugyan egy sátrunk, amiben
anyám néha kártyát vetett a vásárokon, de sosem engedett
kimenni. Egyszer sem. Azt mondta, hogy túl veszélyes.
– Nem szegültél neki ellen, sosem szöktél ki? – kérdezte
Gabriel – Olyan gyereknek gondolnálak, aki a maga útját
járja, és figyelmen kívül hagyja a hatalmi szót. Nekünk is van
egy ilyen gyerekünk. Már felnőtt. Tőle kaptuk és kapjuk még
mindig az ősz hajszálainkat.
– Gabriel! – feddte meg Francesca, de nevetés bujkált a
hangjában.
– De hát ez az igazság, én úgy látom, hogy Adalasia nagyon
is hasonlít Skylerhez. – A legendás vámpírvadász felvont
szemöldökkel fordult a lány felé. – Figyelmen kívül hagyod a
tekintélyt sugárzó, parancsokat osztogató személyeket és a
saját utadat járod? Okozol mindenféle problémát az
életpárodnak?
Adalasia nem tudta megállni, hogy ne pislantson fel Sandu
arcára. Szerette volna az ujjával végigkövetni a vonásait, főleg
most, amikor a férfi mosolygott rá, még ha csak leginkább a
szemeivel is. Ez a férfi képes volt megolvasztani a szívét, és
valami fura bukfencre késztetni a gyomrát, mintha egy
hullámvasúton ülne, ami a legmagasabb pontjáról száguld
épp lefelé.
– Azt hiszem, hogy ez egy találó értékelés. Bár a
lázadozásom nem kezdődött túlságosan korán, és sosem
nyilvánult meg az anyámmal szemben. Inkább apámmal
szálltam szembe.
– Hát persze, hogy az apáddal – bólintott Gabriel. – Miért
van az, hogy a lányok előbb apuci kicsi tündérkéi, aztán meg
hirtelen fellázadnak?
– Talán mert felnőnek? – ötletelt Francesca – De ez csak
egy tipp.
Gabriel a dereka köré fonta a karját, magához húzta és
csókot nyomott a halántékára. – Van egy lányunk, Skyler, aki
apuci imádnivaló kicsi hercegnője volt, míg el nem lopta
tőlem a szívét az életpárja. – Zord hangja valóságos
medvemorgásnak tűnt.
Francesca kacagott. – Szereted Dimitrit.
– Nem szeretem Dimitrit. A lányomat viszont imádom, és
Dimitri megfelelően gondoskodik róla. Igazából kiválóan
gondoskodik róla. Veszélyes Kárpáti az a fickó. – A hangjából
sütött az elégedettség.
Adalasiának az az érzése támadt, hogy Gabriel tényleg
szereti ezt a Dimitrit. Vagy ha nem szereti, legalábbis nagyon
tiszteli.
 – Beleegyeztél az egyesülésükbe, – emlékeztette Francesca.
– Életem legokosabb döntése volt. – Gabriel maga elé
meredve emlékezett. – Ő volt az életpárja. Mindenképp össze
kellett jönniük. Csak annyit kértem, hogy várjanak, míg Skyler
nagykorú lesz. Aztán amikor Dimitri eltűnt, az a lány két
barátjával elindult, hogy megkeresse. Majdnem háborút
robbantott ki. És majdnem megölette magát. Míg élek, sosem
felejtem el azt a pillanatot, amikor azt hittük, hogy
elveszítettük.
Francesca odasimult hozzá. – De életben van. Josef és
Dimitri megmentették. Biztonságban van, Gabriel, mi pedig a
gyerekeinkkel és a vendégeinkkel együtt az imádott
Párizsunkban. Minden rendben. – Olyan erejű megnyugtatás
volt a hangjában, hogy lehetetlen volt nem reagálni rá.
Gabriel bólintott és végigsimított életpárja hosszú haján. –
Francesca imádja ezt a várost és én is megkedveltem. Ez lett
az otthonunk. Hevesen védjük az itt élő emberekkel együtt.
Még ha bizonyos időközönként költöznünk kell is, szeretnénk,
ha Franciaország maradna az otthonunk.
Francesca még közelebb hajolt hozzá. – Reméljük, hogy így
lesz. – Aztán a körhinta felé fordult. – Annyi mindent lehet itt
látni és csinálni. Nemrég jártunk itt a gyerekekkel, és
gondoltuk neked is tetszeni fog, miután jártál San Diegóban
Charlotte-nál és Tariqnál.
– Nem ismerem őket. – Adalasia ismét Sandura nézett.
A férfi felcsúsztatta a kezét a hátán, hogy átkarolja a vállát.
– Nem vittem el oda Adalasiát, nem találkozott Tariqkal, sem
Charlotte-tal. – Lepillantva életpárjára tisztázta, mire gondol
Francesca. – Charlotte régi körhintákat restaurál, ugyanakkor
Tariqé a világ legnagyobb ilyen gyűjteménye. Azt hiszem, a
családja a kifaragásukkal is foglalkozott.
 Gabriel biccentett. – Jól tudod. Tariqnak van néhány
eredeti lova abból az időből, amikor még az apjával együtt
dolgozott rajtuk.
– Érdemes lenne megnézni, – mondta Adalasia és
visszafordult az itteni körhinta felé. – Elképesztő ez a sok
érdekes állat.
Francesca bólintott. – Ez a lényege a körhintának.
Tökéletes az elhelyezkedése a Jardin des Plantes-n belül. Itt
van a közelben a Nemzeti Természettudományi Múzeum is,
így szinte adódott a lehetőség, hogy még jobban
megismertessék a gyerekekkel a kihalt, vagy kihalófélben lévő
fajokat. – Felpillantott Gabrielre. – A mi fajunk is nagyon
közel állt a kihaláshoz. És még mindig túl közel áll. Talán
ezért foglal el különleges helyet a szívünkben ez a téma, és ezt
igyekszünk továbbadni a gyerekeinknek is. Úgy véltük, hogy
ez egy nagyon szórakoztató módja a tanításuknak.
– Dodo Menage – olvasta a feliratot Sandu. A Menage
körhintát jelent, így a név különösen találó, tekintve, hogy a
dodó madár régesrég kihalt. – Akarsz menni vele egy kört,
ewal emninumam? Akkor válaszd ki az állatot, amire
felülnél.
– Zárva van – suttogta Adalasia és körülnézett.
Gabriel felkacagott. – Mi történt a kis lázadóval?
Gondolod, hogy bajba kerülnénk?
– Nekem inkább úgy tűnik, mintha ti ketten lennétek
komisz kölykök. Majd eltörjük és fizethetünk érte milliókat –
vágott vissza Adalasia. – Arról már nem is beszélve, hogy
börtönbe kerülnénk, és az nem kívánt figyelmet vonna ránk.
– Hát ez az, Gabriel – bólogatott komolyan Francesca is –,
a gyerekek szégyenkeznének miattad. Mit szólnának ehhez a
barátaik? Arról nem is beszélve, hogy a rabruha színei egy
kicsit sem állnának jól neked.
 – A Dodo Menage vandálja – adott szalagcímet egy
képzeletbeli újságnak Adalasia, a szemében nevetés csillogott.
– Micsoda botrány! Mit szólna hozzá a bátyád?
Sandu meseszépnek találta őt, ahogy ott állt a holdfény
rázúduló ezüstjében, és hátrahajtott fejjel incselkedett egy
legendás ősivel.
– Azt mondaná, hogy szerencsés flótás vagyok, amiért két
ilyen gyönyörű nővel körhintázhatok egy páratlanul tiszta
éjszakán, szeretett városomban.
– Odavagyok a francia akcentusért – vallotta be Adalasia.
Sandu felmorrant. – Csak ne dőlj be Mr. Sármnak,
sívamet! Ő is pont ugyanolyan kegyetlen, mint az ikerfivére.
Válaszd ki inkább az állatod, hogy életedben először
körhintázhass. Ez is egy lesz a rengeteg első alkalom közül a
meseszép Párizsban.
Adalasia közelebb simult hozzá, és felmérte a lehetőségeit.
Sandu a fejében maradt, míg minden állatot alaposan
megnézve mérlegelt. Volt ott óriáspanda, kihalt berber
oroszlán, végveszélyben lévő gorilla, sivatherium, ami furcsa
keveréke volt egy óriási zsiráfnak, és egy agancsos
rénszarvasnak. Volt aepyornis, vagyis elefántmadár, ami úgy
nézett ki, mint egy már kihalt struccféleség. Egy menő külsejű
glyptodon, avagy óriástatu, ami állítólag akkora volt, mint egy
Volkswagen bogár. Kemény szarupáncéljával az armadillo a
ma élő legközelebbi rokona.
Fellépett a platformra. Sandu látta rajta, hogy ostobának
érzi magát, amiért ennyire izgatott. Mintha gyerek lenne.
–„Mindkettőnknek megszerzed az első alkalom élményét.
Azt hiszem, erre szüksége van a bennünk élő gyermeknek.
Bölcsen válassz nekünk!”
Adalasia felvillanó boldog, őszinte mosolya visszaigazolást
adott neki, hogy helyesen cselekedett.
 – Itt van maga a dodó, a kihalt madár. Egy igazán takaros
triceratops a maga jellegzetes három szarvával és csontos
arclemezével. Mindig is szerettem a dinoszauruszokat. De ott
az az óriási szarvas teknős is, a szintén kihalt Meiolania.
– De nem azokat választod.
– Nem, hanem ezt – mutatott rá a thylacine feliratú
teremtményre. – A tasmán tigrist. Tetszik a külseje, a csíkjai,
a furcsa teste.
De Sandu tudta, hogy nem csak erről van szó. Adalasiának
az az állat a magányt jelentette. A nyughatatlanságot. Olvasott
róla és egy része azonosult vele. És ő soha többé nem akarta
magányosnak érezni magát. Annak érezte gyerekként, amikor
nézte, hogyan játszanak egymással más gyerekek az
iskolában, vásárokon, körhinták közelében. Végignézte ezeket
az átsuhanó emlékeket a lány elméjében, míg ő felült a
tasmán tigrisre és felé küldött egy szívszorító mosolyt.
Francesca választás az elefántmadárra esett, ami úgy nézett
ki, mint egy kék tollú, túlméretezett strucc. Gabriel
könnyedén a nyeregbe emelte asszonyát, aztán elhelyezkedett
a berber oroszlánon. Sandunak mosolyognia kellett. Azok
ketten elegáns párnak tűntek még a ritka lények körhintáján
is.
Ő maga beleült az óriáspanda ölében elhelyezett kosárba,
majd intett a kezével. Így figyelhette Adalasia arckifejezésének
változását, amikor megszólalt a körhinta jellegzetes zenéje, és
az állatok megkezdték finom fel-le mozgásukat. Adalasia felé
kapta a fejét, a szemei ragyogtak, a nevetése szinte pezsgett,
bensőséges kapcsolatukon keresztül megosztotta a férfival az
örömét.
Sandu sosem gondolta volna, hogy ilyesmit meg fog
tapasztalni. Soha. A szürke üresség hosszú, végtelen éjszakái a
pokol legmélyebb bugyrába lökték. A kietlen semmit csak
olykor szakította meg egy-egy harc az élőholtakkal. Nem
marad már remény. Az örömöt elfelejtette. Mint a nevetést. A
szórakozást. Vagy talán soha nem is ismerte. És most itt volt
Adalasia a ragyogásával.
–„Nagyon nehéz ellenállni neked, amikor így nézel rám.”
– Nevetés volt a lány hangjában. Meghitten megsimogatta
Sandu elméjét, és azok a simogatások belefolytak a
legmélyebb repedésekbe is, ahol a sötétség hegei a
legsúlyosabbak voltak.
–„Nem is szabad ellenállnod nekem, ewal emninumam.
Az állatok a zene ütemére emelkedtek és süllyedtek. Sandu
elfordította tekintetét az asszonyáról és felnézett az égre. A
vártnál több denevér jelenlétére a gyomra összeszorult. A
vészjelzés lassú borzongása végigsöpört a testén. A vámpírok
rejtőzködését jelző üres terek jelenlétét már megszokta, de ez
más volt. Egyfajta megfigyelés. Gyülekezés.
–„Nicu.” – Kolostorbeli társa minden teremtményhez olyan
tehetséggel tudott szólni, mint senki más. Sandu szándékosan
a kolostor csatornáját használva szólította meg, hogy minden
őrző hallja őket. – „Nyúlj ki a denevérekért! Furcsán
távolinak érzem őket, és mintha Adalasiát figyelnék. Légy
óvatos, jelen lehet ott egy striga is!”
Nem akarta riasztani Gabrielt, Francescát és Adalasiát.
Nem akarta elvenni tőlük az éjszaka élvezetét. Nincs is rá
szükség, amíg nem biztos a dolgában. Körülnézett a köröttük
lévő talajon. Itt az ideje, hogy minden erejét bevesse Nera és a
serege ellen. Ha az a nő denevéreket, patkányokat, kutyákat,
baglyokat – és különösen gyöngybaglyokat – küld kémkedni,
akkor neki sem szabad tovább csupán élőholtakban és
vámpírvadászokban gondolkodnia. Új, különösen halálos
ellenfeleik lettek, neki pedig fel kell zárkóznia a
harcmodorukhoz.
 Rovarok mászkáltak a hullott levelekkel és ágakkal borított
talajon. Bogarak, hangyák borították a földet, apró tücskök
énekeltek, gyíkok lopakodtak csendesen. A fejük fölött pedig
egyre gyűltek a denevérek. A közelben mozgás vonzotta
magára Sandu figyelmét, de ő nem kapta oda a fejét, továbbra
is maga elé nézett, csak a pásztázása hatósugarát terjesztette
ki. A távolban néhány kóbor kutya keresett ételt a szemetesek
mellett.
– „A denevérek pajzs mögött vannak. Ránéztem a
kutyákra is – összegzett Nicu – az ő elméiket is takarják.
Vidd ki onnan Adalasiát!”
Sandu nem habozott. – Gabriel, máris indulnunk kell. A
denevérek az ellenségeink által küldött őrszemek, ugyanúgy,
mint a kóbor kutyák a közelben. Azonnal el kell innen
mennünk.
Vihart kezdett felépíteni, arra számítva, hogy a denevérek
majd követni próbálják őket. El akarta hamvasztani a
kémeket, még mielőtt elérnék Gabriel házát.
Gabriel és Francesca azonnal kilőtt a levegőbe, majd
visszaereszkedett, mint két nagy ragadozó madár, hogy
segítsenek a kolostorbelieknek megvédeni Sandut, aki
Adalasiával a karjaiban emelkedett fel. A denevérek egyszerre
megindultak, még a levegő is elsötétedett tőlük, ahogy egyre
többen gyűltek össze. Girbegurba villámok húztak íveket az
égen. A mennydörgés a fülekbe üvöltött, elég erősen rázta
meg a földet, hogy a kutyák, amik csaholva vették üldözőbe
őket, a földre kushadjanak.
Benedek és Petru öltött testet Gabriel és Francesca mögött.
Két impozáns alak a levegőben, akik hálókat vetettek ki, hogy
akadályozzák a denevérek repülését. Nicu és Siv elkapták és
megtartották a hálók másik végét, a denevérek pedig
belerepültek. Fehérre hevült villámok csaptak az
összesűrűsödött tömeg közepébe. Kék lángok villantak az
égen, majd szörnyű, rothadó szag terjedt szét. Hamueső
zúdult a földre. A négy férfi a néhány megmaradt denevér
után indult, akiknek sikerült kimenekülnie a hálóból és
folytatták Sandu és Adalasia üldözését. Miután
megbizonyosodtak róla, hogy sikerült elpusztítani Nera
minden légi követőjét, figyelmüket a démonok felé
fordították, akik kutyák alakját öltötték magukra.
Az állatok végigrohantak az utcákon, vörös szemeiket az
égre szegezték, ugattak, futás közben vonítva hívták egymást,
agyarukról nyál csorgott. Nem pokolkutyák voltak ezek,
közelről sem, de azért tudtak kárt tenni, ha utolérték
kiszemelt áldozatukat. A négy őrző az élőholtak elleni harccal
töltött évszázadok alatt kiélesedett készségeit használta, hogy
villámlándzsákat küldjenek le rájuk, amikor nem fenyegetett
az a veszély, hogy valaki szemtanúja lesz a támadásnak.
Valahányszor lecsaptak, egy állat megdermedt, majd kék
lángokkal felizzott, és rothadó szagot árasztott magából,
mielőtt teljesen elhamvadt volna.
–„Sandu, a földön!” – hangzott fel Afanasiv
figyelmeztetése.
Megremegett alattuk a talaj, egy mély, cikkcakkos szakadék
nyílt meg, majd kiszélesedett, hogy feltárja koponyákból és
csontokból álló falait. A koponyák arccal felfelé fordultak,
üres szemgödreik vörösen égve bámultak fel Sandura, ahogy
Adalasiával a karjában elrepült az emberi maradványok
feltáruló falai fölött. Csontok lőttek ki a falból akár a rakéták,
egyenesen rájuk célozva. Karok, ujjcsontok nyúltak feléjük, a
koponyák irányították őket, miközben a szájuk obszcén
módon nyílt és csukódott.
Adalasia kiegyenesedett ültében Sandu karjában.
Kabátjának számtalan belső hurkainak egyikéből elővett egy
íves kis athamét,1 valamint egy kicsiny fiola sót. Lenézett a
koponyákra és csontos karokra, amik megkísérelték
elszakítani őt Sandutól. Feltartott az athamét a levegőbe és
felrajzolta vele a védelem rúnáit maguk köré, de egészen
közel, hogy ezzel közel vonzza a csontokat használó
démonokat is.
Érezte, hogy Sandu tétovázik, hogy közbe képjen-e, amikor
az egyik csontkéz megragadta a lány lelógó bokáját, de
lecsúszott róla, még mielőtt rendesen megragadhatta volna. –
„Meg ne torpanj, Sandu! Csak menj tovább, bármi történjen
is!”
Halkan mormolva kántálni kezdett, miközben újabb
tárgyat húzott ki a kabátja belsejéből. Fehér zsálya illata
töltötte meg a levegőt. Megvárta, míg a koponyák és testetlen
karjaik három oldalról körülveszik, és akkor egy íves
mozdulattal közéjük szórta a sót, amit athaméjának
lendületes vágása követett. A koponyák szája néma
fájdalomsikolyra nyílt. A megáldott athamé még akkor is
képes volt fájdalmat okozni a démonoknak, amikor azoknak
nem is volt testük. A csontok zörögve lezuhantak.
–„Nem követhetnek minket Gabriel otthonába. El tudod
pusztítani őket?”
– „Adj még egy-két percet!” – Igyekezett magabiztosságot
árasztani a hangjából. De nem volt egészen magabiztos.
Még sosem repült a levegőben csontok és koponyák
katakombája felett, amiket nyilvánvalóan a pokol démonai
használtak fel. De ezek csak kisebb démonok lehettek. Nem
volt idő, és Nera sosem pazarolta volna az erőforrásait.

1
Athamé: Áldozótőr, szertartástőr. Több vallásban is előfordul, köztük
a viccában is.
Elővett egy nagy darab magnetitet a kabátja egyik mély
zsebéből. Miután halkan kántálni kezdett egy imát, a tenyerén
tartva a csontok és koponyák felé fordította az ásványt.
Valahányszor a Hold fénye megcsillant a kövön, egy koponya
összezsugorodott, és lehullott.
Ezután egy gyors mozdulattal a másik kezébe ejtette a
követ, hogy az eddig mögötte rejtegetett üvegcséhez férjen.
Hüvelykujjával kipattintotta a dugóját. Felemelt hangon
folytatva imáját széles körben szétspriccelte a folyadékot a
fiolából Sandu körül, ami esőként, apró cseppek formájában
hullott a csontokra és koponyákra. Füst emelkedett a
levegőbe, hosszú, szürke páracsíkok. Sikolyok töltötték be az
éjszakát. A csontok és a koponyák pörögve hullottak alá az
égből, az elűzött démonok már nem irányították őket.
–„Sandu, vissza tudnád őket küldeni a katakombákba?
Újra békére kell lelniük.”
Sandu megtette, amit kért, figyelték, ahogy a koponyák és
csontok visszaékelődnek a katakombák falaiba, eredeti
nyughelyükre. Azután bezárta fölöttük a földet és folytatták
útjukat a Daratrazanoff birtok felé.
Gabriel és Francesca már várták őket, mire elérték
biztonságos otthonukat.
– Elnézést. Majdnem ellenséget hoztunk az otthonotokba.
– Már akkor elküldtük a gyerekeket, amikor
megemlítetted, hogy erre megvan az esély – felelte Gabriel. –
Gyertek be. Úgy tűnik, a társaid mindent kézben tartanak.
– Míg mi beszélgetünk a birtokon fognak járőrözni –
mondta Sandu.
Gabriel és Francesca háza régi volt. Egy kúria, amit magas,
kovácsoltvas kerítés vett körbe, és egy teraszos kert, ami
bokrok, virágok, örökzöldek színkavalkádjában kanyarodott a
főépület elé. A kúria úgy emelkedett ott, mint egy látomás a
múltból, alkóvokkal, nyeregtetővel, erkélyekkel, és még
néhány vízköpő is kuporgott az ereszeken. A birtok nem tűnt
ideillőnek, annak ellenére, hogy egy régi temető közelében,
Párizs legkülső részén terült el.
A ház belül modern, és szellősen tágas volt, csupa-csupa
Francesca és az ő megnyugtató jelenléte. A belső térben
minden a kényelmet, a pihenést szolgálta színektől a
bútorokig. A helyiségek egymásba folytak, a mennyezet
magasan helyezkedett el, ami fokozta a tér érzetet. Az ablakok
oldalánál súlyos drapériák lógtak, amire azért volt szükség,
hogy kizárhassák a napot, ha valamilyen okból nem tudnának
nappalra lemenni a pince alatt rejtőző kamráikba.
A ház lakottnak tűnt, a gyerekszobáktól a fő hálószobáig
mindenhol. A család tökélyre fejlesztette az emberek közé való
beolvadás művészetét. A konyhában friss ételek voltak a
hűtőben, még több a kamrában.
Gabriel és Francesca az általuk támogatott számos
jótékonysági szervezet révén ismert volt. Nagyon aktívak
voltak a maguk közösségében, különösen pedig a helyi
kórházban, a hajléktalanszállón és a női menhelyeken. A
legtöbb Kárpátival ellentétben ők teljesen szabadon éltek az
emberek között, mintha ők maguk is azok lennének. Úgy tűnt,
hogy öregednek, és majd „meg is halnak,” ha eljön az ideje.
Hogy aztán egy fiatal párként térjenek vissza, és kezdjenek
mindent elölről. A ház és a birtok egyikükre öröklődik. A
Kárpátiaknak könnyű volt vagyont felhalmozni szinte végtelen
életük alatt. És a gyermekeik is ugyanezt teszik, ha közel
maradnak egymáshoz.
Sandu nagyon érdekesnek találta, hogy az ősi Gabriel
nemhogy képes volt egy városban élni, de szemlátomást
élvezte is ezt. Házigazdájuk egy szobába vezette őket, ami a
démonok üldözése után különösen kellemes megnyugtató
melegséggel árasztotta el őket.
Sandu helyet foglalt az egyik kényelmesnek tűnő kanapén,
és lehúzta maga mellé Adalasiát is. Amikor magához ölelte, a
nő rámosolygott, amiről Sandu tudta, hogy megnyugtatni
hivatott őt. Ettől azonban csak azt érezte, hogy sürgősen el
akarja vinni valahová a lányt, ahol kettesben lehet vele, és
ahol tudja, hogy biztonságban lesz. Na, de hol lenne ez a hely?
Már elindultak az úton. Rajta kell maradniuk, végig kell
csinálniuk.
– Csak nagyon kevés emlékem van a gyerekkoromról, a
múltamról, vagy a családomról – kezdett bele Sandu. – Azt
hiszem, szándékosan kitöröltem őket, vagy valaki valamilyen
célból törölte a fejemből. Andre azt mondta nekem, hogy
szerinte a családom egy régió őrzője volt, ami távol esett a
Kárpátoktól. Mesélte, hogy Vlad olykor megkért néhány
vadászt, hogy vigyenek üzeneteket a családoknak, akik azokon
a távoli vidékeken vadásztak az élőholtakra. Abban
reménykedem, hogy talán összefutottál valaha velem, vagy a
családom valamelyik tagjával azokban a korai időkben, és
talán tudsz róluk valami hírt adni, hiszen te és Lucian nagyon
sokat utaztatok.
– Való igaz, hogy rengeteget utaztunk, bár üzeneteket nem
hordoztunk, mi csak vadászok voltunk. Néha összefutottunk
ezekkel a családokkal, de csak ha súlyosan megsebesültünk és
túl távol voltunk egymástól. Leginkább olyakor, amikor szét
kellett válnunk, hogy két mestervámpírt üldözhessünk.
Gabriel hallgatott egy ideig. – Nagyon régen történt. Volt
egy család, amibe az utazásaim során botlottam. Egy olyan
helyet őriztek, ami most az orosz határ közelében van. Vért
adtak nekem, de abban az időben még nem léteztek
vezetéknevek, Sandu. Különösen sűrű volt az erdő azon a
környéken. Fogalmam sincs, mi lett azzal a családdal.
– Úgy gondoljuk, hogy Sandu talán egy olaszországi
területről származik, – mondta Adalasia.
– A De La Cruz fivérek is ott éltek, mielőtt áttelepültek
volna Dél-Amerikába – mondta Gabriel. – Danutdaxton is
Dél-Amerikában él mostanság. Ő nagyon öreg. Lehetséges,
hogy lenne információja a számotokra. Sajnálom, hogy nem
tudok többet segíteni.
– Semmi más nem jut eszedbe arról a családról az orosz
határ közelében, Gabriel? – kérdezte Adalasia. – A másik
három nő. A húgod barátnői, Sandu. A könyvem szerint
mindháromnak idegen akcentusa volt.
– Nem sok. Azt hiszem egy fiuk és egy lányuk volt, de
egyikkel sem találkoztam. Az apa adott nekem vért, amiért
hálás voltam. A csere révén bepillantást nyertem az otthoni
életébe, de igyekeztem nem betolakodni.
Ez teljesen rendben volt így. Egy nem párosodott férfit,
még ha olyan legendás is, mint Gabriel, potenciális
fenyegetésként kezeltek. Kockázatot jelentett, méghozzá
nagyon nagy kockázatot, és ő még jobban, mint mások, épp
azért, mert ő volt a legendás Gabriel. Az ismeretlen Kárpáti,
aki vért adott neki, nagyon bátor volt, hogy ezt megtette.
– És nem emlékszel esetleg – bár ismétlem, ez nagyon-
nagyon régen történt – egy eltűnt gyerekre? Egy tíz év körüli
kislányra. Az egyik kiemelkedő vérvonalból származhatott.
Dubrinsky. Daratrazanoff, Dragonseeker. Matais. A kolostor
bármelyik ősi lakójának vérvonalából. Vagy talán
Danutdaxtonéból. Az én időmből nem rémlik ilyen. – Sandu
Gabriel arcát tanulmányozta, majd Francescára pillantott. –
Emlékszik valamelyikőtök ilyen esetre? – A Kárpáti
gyermekeket kincsekként őrizték, nem tűntek el csak úgy.
 – Akkora káosz volt, Sandu – csóválta meg a fejét Gabriel,
–, de azért egy gyermek, főleg egy lány gyermek elvesztése
mindenképp nagy visszhangot ver. Minden Kárpáti a
keresésére indult. Én ugyan gyakran voltam az országon kívül,
de hallottam pletykákat egy ilyen tragédiáról. – Kezével
végigsimított az arcán és életpárjára nézett. – Sosem találták
meg.
Francesca megrázta a fejét. – Nem, soha. A bátyja
évszázadokig távol volt, de visszatért, amikor megtudta, hogy
ő megszületett. Gyönyörű gyermek volt, és korát
meghaladóan intelligens. Fiatal kora ellenére volt már egy
adottsága, édes hangja képes volt még egy dühöngő vadállatot
is lecsillapítani, egyesek szerint meg is zabolázni. Azt
mesélték, megállított egy egész farkas falkát, hogy ne tépjenek
szét egy sérült embert, pedig még csak három éves volt. De
hogy mi igaz ebből a történetből, arról fogalma sincs.
Sandu Adalasiára pillantott. – „Lehet, hogy Lilith hallott
ennek a gyermeknek a képességéről? Azt hitte, hogy képes
lesz engedelmességre bírni a kapu mögötti fenevadat?”
Adalasia a homlokát ráncolta. Nyilvánvalóan fogalma sem
volt, hogy mi járhatott Lilith fejében, de Sandu a mostani
információik birtokában nem tudott elképzelni más okot,
amiért Lilith elcserélte volna Xaviert arra a bizonyos
gyermekre. Ha rá tudta venni a dühöngő fenevadat, hogy szót
fogadjon neki, hasznára válhat Lilithnek.
–„Honnan értesülhetett Lilith róla és a tehetségéről?” –
kérdezte Adalasia.
–„Románia minden táján, minden forrás tesz említést
strigákról. Talán mindenütt vannak kémei.”
– Úgy gondoljátok, hogy azt a kislányt egy konkrét céllal
vitték el– mondta Francesca halkan.
– Egészen biztosan – bólintott rá Adalasia.
 – „Nagyon fiatal volt az a kislány. Lehetséges lenne, hogy
Lilith jó volt hozzá, hogy a gyermek úgy nőjön fel, mintha
tartozna azzal Lilithnek, hogy megvédje? Hogy mindent
megtegyen, amit kér tőle?”
– „A gyermek mindig Kárpáti marad, és akkor is
erősödik, ha nem is érti, hogy milyen hatalommal bír. Még
ha hazugságokkal traktálja is az, akit az anyjának vél” –
mutatott rá Sandu.
– Melyik vérvonalból származik? – kérdezte Francescától.
Gabriel volt az, aki válaszolt, ő húzott elő minden
információt életpárja elméjéből. – Bercovitz. Tiberiu
Bercovitz kistestvére volt, Gaia Bercovitz. Soha nem beszél
róla. Soha nem mondja ki a nevét. Tartja magát ahhoz az ősi
szokáshoz, hogy halottak nevét nem mondjuk ki, bár azt
hiszem, hogy még mindig kutatja, hogy ki vitte el. Olyan, mint
egy vén farkas, ami képtelen abbahagyni a vadászatot. Az a
gyermek különleges volt a számára. Fontos. Maga a remény.
Úgy gondolja, hogy ha beszélne róla, azzal felhívná a figyelmét
rá azoknak, akik elvitték, és talán bántanák, ha él még
egyáltalán ennyi idő után.
Francesca egyetértően bólintott. – Sosem hitte el azt a
verziót, amit valaki terjeszteni kezdett, hogy a lány csak úgy
elkóborolt. Nem az a fajta gyerek volt. De ha elkóborolt volna,
akkor haza is talál. Tiberiu úgy gondolja, hogy valaki elvitte,
és megakadályozta, hogy segítségért kiáltson, vagy magától
hazamenjen. És én is úgy gondolom, mint ő. Valaki elvitte azt
a kislányt.
– Ha semmire sem emlékszel a múltadból, akkor honnan
tudsz ennek a gyermeknek az eltűnéséről, Sandu? – kérdezte
Gabriel.
A férfi életpárjára pillantott és Adalasia beleegyezően
bólintott. Az ő engedélye nélkül egyetlen szót sem mondott
volna. – Mi is úgy hisszük, hogy elvitték. Adalasia családjának
tulajdonában van egy könyv, egyfajta családtörténet, amiben a
naplóbejegyzéseket az egyik őse apró képekkel illusztrálta.
Adalasia rettegett a parazitáktól, amik a véremben voltak,
miután egy vámpírral harcoltam…
– Nem rettegtem – vetette rá legjobb lesújtó pillantását
életpárja. – Csak visszataszítónak találtam. Undorodtam
tőlük. Talán egy kicsit féltem is. De semmiképpen nem
rettegtem – igazította ki Adalasia.
Sandu egy igazi ordas férfimosolyt villantott rá. –
Helyesbítek. Tehát észrevette a parazitákat és undorodott
tőlük. Egy kicsit. Nagyon kicsit. Mutatott nekem egy képet
róluk, amit az őse rajzolt ebbe a könyvbe, ami anyáról lányára
száll.
Ezen a ponton hátradőlt a székében és megpróbált
tekintélyt parancsolónak tűnni. – Személy szerint egyébként
úgy gondolom, hogy ez nem megfelelő olvasmány
gyerekeknek, különösen pedig nem lefekvés előtt. –
Adalasiának hozzá kell szoknia a gondolathoz, hogy ebből a
könyvből nem fog felolvasni majd a lányaiknak, amikor még
kicsik lesznek, és főleg nem esti mese gyanánt. Ezt a
határozott véleményét igyekezett kifejezésre juttatni
eltökéltséget sugárzó hangjával is.
– Elnézést kérek mindenkitől, de most sürgős sípcsonton
rúgási késztetésem van – mosolygott rá életpárja, hangjából
szinte csöpögött a méz.
Gabriel hátravetett fejjel felkacagott és Sandu csatlakozott
hozzá. – Ő tényleg az életpárod, Sandu. Minden szempontból
tökéletes a számodra, nem igaz?
Sandu a szájához emelte életpárja kezét és végigcsókolta az
ujjperceit. – Valóban tökéletes – felelte ellágyult hangon.
Aztán ránézett a lányra. Valahányszor ezt tette, belülről
felpuhult. Ez pedig azt jelentette, hogy nem nézhet rá túl
gyakran, különösen, ha ellenség lehet a közelben.
– Mesélj még nekünk erről a cseréről, ha tudsz Adalasia –
kérte Francesca. – Nem akarok belekotnyeleskedni egy
nyilvánvalóan kényes családi történetbe, de ha segíteni
akarunk neked, tudnunk kell, ki tudna legjobban eligazítani.
Bár Tiberiu tűnik a leghitelesebb forrásnak, mégsem őt
tartom a legjobb választásnak, míg nincs több támpontod.
Egyszerűen nem érzem helyesnek – nézett támogatásért az
életpárjára.
Gabriel is megrázta a fejét. – Nem, a látogatás Tiberiunál
még messze nem aktuális. El kell mennetek majd hozzá, de
csak ha már több információval rendelkeztek. Ő nem könnyű
eset, te is jól tudod, Sandu. A húgáról pedig csak a
legóvatosabb megközelítésben szabad említést tenni.
– Az igazat megvallva nem tudok sokkal többet mondani a
mágus és a nő közötti tényleges szóváltásról, mindössze annyi
bizonyos, hogy Lilith eléggé akarta a gyermeket ahhoz, hogy
valamiféle alkut kössön érte a mágussal. Annak a bizonyos
gyermeknek voltak adottságai, amiket hasznosítani akart.
Messze nem értek mindent, de azt tudom, hogy Sandunak és
nekem együtt kell ennek a végére járni. Az egyik ősöm
vadászik rám, így ő továbbra is mindenhol megtalál.
– A vér vonzása – találgatott Francesca.
– Sandu is ezt mondta, ezért azt gondoltam, hogy ha
teljesen Kárpáti leszek, akkor nem fog olyan könnyen
megtalálni. Hiszen a vérem is kárpátivá válik.
Francesca biccentett. – Így is van. Nehezebb dolga lesz, és
nem láthat bele az elmédbe. Az el lesz zárva előle. Viszont az
maradsz, aki vagy. Mindig Adalasia leszel, ami azt jelenti,
hogy a lényed mélyén ott marad a származásod érintetlenül.
Ellentétben egy férfival, aki abszolút Kárpátivá válik, amikor a
mi világunkba érkezik – szó szerint kicserélődik minden
része, és gyakorlatilag csak a tudása marad érintetlenül –, egy
nő nem változik meg ilyen mindenre kiterjedő szinten.
– Miért?
– Egy férfinak teljes átalakuláson kell átmennie, még a
lelkének is el kell hasadnia, belé kell plántálni a rituális
összekötő szavakat, hogy képes legyen majd magához kötni az
életpárját, és az ősöknek meg kell ítélniük, méltónak kell
találniuk, mielőtt elfogadják őt. Ha nem fogadják el, vagy nem
elég erős az átmenethez, ami rendkívül nehéz, sokkal
nehezebb, mint a tiéd, akkor meghal. Éppen emiatt rendkívül
ritka, hogy egy hímnemű személyt hozzanak át a mi
világunkba.
Adalasia elgondolkodva kapirgálta körmével Sandu
combján a nadrágot. Ő néma jelenlét maradt a nő fejében,
figyelte, hogyan gondolja át a hallottakat. Megfontolt volt.
Logikus. Próbálta feldolgozni és beilleszteni az információt az
eddig megszerzettek közé.
– Egy tíz éves gyermek nem sok vért adhatna Lilithnek, és
nem jelentene túl nagy áldozatot sem. Nem tűnik jó cserének
Lilith részéről. Kérhetett volna egy felnőtt nőt, vagy egy
csecsemőt – töprengett fennhangon. – „Sandu, ennek
mindenképp a fenevadról kell szólnia.”
Mikor adta Lilith a parazitákat Xaviernek? – kérdezte
Gabriel – mert feltételezem, hogy Xavier volt a mágus.
– Fogalmam sincs – hajtotta le a fejét Adalasia. – A
könyvben lévő képek mindegyike egy miniatűr festmény, vagy
rajz. Arra senki sem gondolt, hogy dátumokat is írjon alájuk,
ezt csak jóval később kezdték el. Biztosra tudom, hogy azt a
bizonyos képet Nera és Tessina anyja festette, de a tényleges
időpontot nem ismerem.
 – Bárcsak többet tudnánk segíteni – mondta Gabriel. – A
legtöbb, amit javasolhatok, hogy Dél-Amerikában kutassatok
tovább. Ott lakik Dominic Dragonseeker, talán ő is segíthet.
De sokat utaztak a De La Cruz fivérek is, különösen a
legidősebb, Zacarias. Danutdaxtont szintén ott találjátok. Ő
sok mindenről tudhat, ami a segítségetekre lehet.
Adalasia felnézett Sandura. – Ez egy nagyon különleges,
emlékezetes név.
– Dax, ahogyan azok hívják, akik mostanában találkoztak
vele először, egy nagyon különleges és emlékezetes Kárpáti –
értett egyet Gabriel. A hangjában ott bujkált a nevetés egy
halvány árnyéka. – Több száz évig volt bezárva egy vulkánba a
legnagyobb ellenségével. Valami egészen más, sokkal több lett
ott, abban a vulkánban vér nélkül, ami fenntartotta volna. Egy
élmény lesz vele találkoznotok. Az életpárja, Riley egykor
ember volt. Őt egy sárkány féltékenységével őrzi.
Francesca oldalba bökte a könyökével, amikor a férfi
felnevetett. – Nagyon viccesnek gondolod magad, Gabriel.
Sandu megszorította Adalasia kezét. – Gabriel azért nevet,
mert Dax egy sárkány szívét és lelkét hordozza magában. A
Legősibb lakozik benne.
Adalasia a homlokát ráncolta. Nem értem. Arra gondolsz,
hogy sárkánnyá változik?
Sandu megrázta a fejét. – Talált egy sárkányt a vulkánban.
Már majdnem halott volt, de végül belépett Danutdaxtonba,
hogy elmeneküljön a vulkán elől, amikor az életre kelt és a
mestervámpír elmenekült.
A nő belenézett a szemébe. – Azt hiszem, hogy ez egy kicsit
túl sok nekem. A démonokkal még megbirkózom, de a
sárkányokkal kapcsolatban már nem vagyok ennyire biztos
magamban.
 A remete
Az esőerdő leírhatatlanul
gyönyörű volt. Minden fatörzsön
orchideák és indák tekeregtek.
Adalasia sosem látott még ilyen
élénk színeket. Minden
nagyobbnak tűnt az
életnagyságnál. Az indák sűrű
hurkokban csüngtek alá, vagy
vastag kötegekben folytak alá a
földig. A lánynak fogalma sem
volt róla, hogy a zöldnek ennyi árnyalata létezik.
Magasan a lombkoronában, a fák törzsein kúszva növények
nőttek növények hátán. Láthatta, hogy az egyik gyönyörű,
csupa csipke levelű növény egyáltalán sehol sem érintkezik a
talajjal, magasan a levegőben nőtt. A fák törzsein mohák,
zuzmók kanyarogtak, lejjebb bokrok, virágos növények
tömkelege küzdött az élettérért. Egy egészen más világ volt ez,
mint amit ismert, olyan gyönyörű, hogy a lélegzete is elállt
tőle.
A békák ugyanolyan változatosak voltak, mint a növények.
Lenyűgözték őt. A színeik, a méreteik, a hangjuk. Úgy tűnt,
mindenütt ott vannak. Minél inkább kereste őket, annál több
fajt fedezett fel. Sandu és a többiek rendkívül mulatságosnak
tartották, és folyamatosan nógatni próbálták valami olyan cél
felé, amiről tudta, hogy közel sem lesz olyan szép, olyan
magával ragadó, mint amit épp látott.
 – Sandu – szólalt meg Petru –, csak úgy tudod innen
tovább vinni a nődet, ha ősember módjára a válladra dobod.
Adalasia összehúzta a szemét és szúrós pillantást vetett
Petrura. Sosem gondolta volna, hogy valaha is megkedveli
bármelyik őrzőjét, de mindannyian kapcsolódtak Sanduhoz.
Ez pedig azt jelentette, hogy bizonyos mértékben most már ő
is osztozott velük ezen a köteléken, és valamennyire meg is
ismerte őket. Boldog volt, hogy időnként levehetett róluk egy
keveset a hatalmas teherből, amikor megosztotta velük az
érzelmeit.
Petru igéző jelenség volt a higanyszínű szemeivel. Néha
hátborzongató ezüstben villantak, vagy viharossá sötétedtek,
ami legalább annyira ijesztő volt, mint az ezüst szín. A haja
ugyanolyan ezüst színű volt, mint a szeme, egy fodrász
platinaszőkének mondta volna. Sűrű volt és hosszú, ugyanúgy
bőrszíjjal hátrafogva a tarkóján, mint a többieknek. Adalasia
megijedt tőle – kezdetben mindegyiküktől –, de úgy tett,
mintha nem félne. Most már beléjük látott, bepillantást nyert
abba, kik is ők valójában, és hogy végtelenül becsületes
férfiak. Ugyanúgy harcoltak és öltek, mint Sandu, de szigorú
törvényeik voltak, amik az életüket irányították. Adalasia
szerencsésnek tartotta magát, amiért a kishúguknak tekintik.
– Biztos vagyok benne, hogy nem azt akarod neki sugallni,
hogy erőltesse rám az akaratát csak azért, mert élvezem az
őserdőt, amit először látok életemben.
– Dehogy sugalltam, sisarke, csak annyit mondtam, hogy
jó ötlet lenne. Kezdek aggódni a hallásod miatt.
A nőnek tetszett, hogy „kishúgának” nevezte az ősi nyelven.
Ehhez a kifejezéshez szeretetet társított.
– Egyet kell értenem – kapcsolódott be Benedek –, az
éjszaka fogy, és sok a dolgunk. Te pedig húzod az időt. Ez
illetlen dolog tőled.
 Adalasia kihúzta magát teljes magasságában, ami jelentős
volt, amikor nem óriások állták épp körbe. De pechjére a
Kárpátiak mind szokatlanul magasak, és széles vállúak voltak,
ami miatt sokkal kisebbnek érezte magát, mint amekkora
valójában volt.
– Nem húzom az időt. Te már sokszor láttad az esőerdőt,
de nyilvánvalóan még egyszer sem éltél a lehetőséggel, hogy
kiélvezd a pompás látványt, nekem viszont még sosem volt rá
alkalmam. Nézd például azokat a pici békákat. Olyan
aranyosak! És hihetetlenül nagyhangúak a méretükhöz
képest. A lábuk hosszabb, mint az egész testük. A szemük
pedig fantasztikus. Imádom őket!
Nicu elkapta a csuklóját, és felfelé fordította a kezét. Egy
apró békát helyezett el a tenyere közepén. – Tessék, vidd
magaddal! Így egész úton nézegetheted a pihenőhelyünkig.
Ugyanakkor Siv a bal válláról a jobbra tolta át a hajfonatát,
és a felszabaduló helyre ő is egy békát ültetett. – Arra
gondoltam, hogy tőlem is kapsz egy ajándékot.
Adalasia mozdulatlanná dermedt. – Afanasiv Belan! Te
komolyan rám tettél egy békát, mint egy tíz éves kölyök?
Kétezer éves lennél! Azt hinné az ember, hogy kinőttél ebből a
gyerekes viselkedésből. Miután visszajuttatom ezeket a
szerencsétlen kis teremtéseket oda, ahová valók, szétrúgom a
segged. Nicu, fogd ezt és azonnal tedd vissza oda, ahonnan
elvetted! Több eszed lehetne ennél. – Nagyon óvatosan
nyújtotta a kezét a Kárpáti felé a tenyerén üldögélő békával.
Igyekezett a legszigorúbb, tanáros hangját használni, de nehéz
volt visszatartani a nevetését. Úgy viselkedtek, mint az iskolás
gyerekek, de neki tetszett, hogy ugratják.
Nicu óvatosan átvette a kicsi, aranyszemű békát és
óvatosan visszatette a fára. – Legalább nem kezdtél el
sikoltozva toporzékolni, mint egy lá… – baba.
 Majdnem megfeledkezett a vállán ülő másik kétéltűről,
amikor feléje pördült, hogy visszaszóljon neki. Az utolsó
pillanatban emelte fel a kezét, hogy megakadályozza az
apróság lezuhanását, bár az a tapadós lábaival még mindig
igyekezett kapaszkodni rajta. – Nicu Dalca, minden bizonnyal
azt akartad mondani, hogy mint egy lány. Sikoltozva
toporzékolni, mint egy lány. De nem minden lány toporzékol
békák közelében. És vannak pasik is, akik sikoltozva
toporzékolnak tőlük, ha esetleg nem lennél tisztában ezzel a
ténnyel.
Kuncogást hallott maga mögül. Ahogy hátranézett, Sandut
pillantotta meg a világ legártatlanabb ábrázatával, de ő egy
percig sem hitt ennek a kinézetnek. Nagyon óvatosan leemelte
a válláról a kis békát és letette egy fára, aminek a törzsén
indák tekeregtek fel a magasba.
Sandu a felemelte a kezeit. – A világ összes idejét neked
adom, sívamet. Ezek négyen azért várják olyan nehezen,
hogy elérjük a célunkat, mert azt akarják, hogy olvasd ki a
sorsukat a kártyából, ahogy megígérted nekik.
Adalasia összehúzott szemekkel nézett rá. – Azt hiszem, te
ígérted meg nekik az olvasást. Én hezitáltam. Nagyon
világosan fogalmaztam meg az érzéseimet ezzel kapcsolatban.
– Hezitáltál? – ismételte meg Benedek. – Ez azt jelenti,
hogy kitérsz? Egy modern kifejezés arra, hogy ki akarsz bújni
az alól, hogy kártyát vess nekünk? – Nagyon fekete szemei
vad pillantással meredtek rá. Vagy egyszerűen ő ennyire vad
volt.
– Nem egészen. Csak aggódtam, ennyi az egész. – Adalasia
hitt az őszinteségben, különösen, ha ezekről a férfiakról volt
szó. Mindannyian rendkívüliek voltak, és ők sem lennének
soha kevésbé őszinték vele. – A kártyák brutálisan őszinték
tudnak lenni. Nem akarom esetleg elvenni valamelyikőtöktől
a reményt, amikor mind olyan sokat jelentetek nekem.
Rajtatok kívül nincs családom. És Sandu elmagyarázta, mi
történik a Kárpáti hímekkel, ha nincs életpárjuk és reményük
sincs rá, hogy megtalálják.
– Tudnod kell, sisarke – mondta Benedek –, jobb
szeretném megtudni, hogy nincs remény még addig, míg elég
erős vagyok hozzá, hogy meghozzam a döntést, hogy
találkozom a hajnallal.
Adalasia tudta, hogy ez öngyilkosságot jelent. Végignézett
környezetük szépségén és gyűlölte, hogy ilyen dologról kell
beszélniük. A legrosszabb az volt, hogy ezeknek a férfiaknak
ez egész életükben egy valós lehetőség volt, amivel
évszázadokon át együtt éltek, és elfogadták azt.
Legszívesebben az égbe kiáltotta volna, hogy ez
igazságtalanság. Hiszen ezek mind jó emberek. A legjobbak.
És ő semmilyen módon nem akart hozzájárulni a
lealacsonyításukhoz.
– Adalasia – szólította meg Sandu gyengéden, a keze
feljebb csúszott, hogy tenyerét finoman a tarkójára simítsa.
Éreznie kellett Adalasia szomorúságát. Mindannyian
érezték, bármennyire is igyekezett elrejteni előlük. Nem volt
elég ügyes a titkolózásban, főleg ha heves érzelmekről volt
szó.
Gondolkodás nélkül lépett Sandu felé. Egyre jobban
megértette, milyen közel állnak egymáshoz az életpárok.
Tudta, hogy erre szüksége is lesz, lépést kell tartaniuk
egymással, megtanulni együtt gondolkodni, hogy a lehető
legszorosabb legyen a kötelékük, mire szembe kerülnek Nera
seregével.
Sandu átkarolta őt, majd felkapta és szorosan magához
ölelte. Így legalább attól a megaláztatástól megmenekült, hogy
fejjel lefelé átdobja a válla felett. Vízesés hangjait hallotta
egyre közelebbről. Be kellett vallania, hogy szereti a
vízeséseket. A víz egy lenti medencébe zuhogott. Hallotta,
ahogy a felszínhez csobban, sziklákhoz csapódik. Egyre
könnyebben azonosított hangokat, illatokat.
–„Sosem dobnálak a vállamra.” – Sandu hangjában
nevetés bujkált. Adalasia tudta, hogy igyekszik őt felrázni a
szomorúságból.
– Egészen biztos vagy benne, hogy megszabadultál az
összes piócától a barlangban és a benti medencékben, Siv? –
kérdezte halkan Petru. – Legutóbb, amikor ezt a
barlangrendszert használtuk, azt mondtad, hogy kiirtottad a
piócákat, de nem így történt. Nem egy kellemes emlék,
amikor arra ébredtem, hogy azok a tekergőző, felfújódott
lények rám tapadtak, hogy kiszívják belőlem az életet.
Siv nagyot sóhajtott. – Az már több mint száz éve volt, vagy
még annál is régebben. Már akkor mondtam neked, hogy azok
valószínűleg a nappali órákban jöttek valahonnan. Nekem
nem volt ilyen gondom ott, ahol kialakítottam az
alvókamrám.
Adalasia megmarkolta Sandu vállát és elfordította a fejét,
hogy minden szót halljon. Nem akart a föld alatt aludni, ha ott
piócák vannak. Ezt már nem. Nem érdekelte, ha nem tudná
meg, ahogy az se, ha nem tudnák kiszívni a vérét, mert az nem
folyna az ereiben. Elkezdte fejben átnézni a védőimáit,
hatásos-e valamelyik a piócák ellen.
– Engem is elborítottak azok a dögök – mondta Benedek
még mélyebb hangon. – És én egy másik kamrában voltam,
nem ott, ahol ti. Olyan volt, mintha eleven takaró nyüzsgött
volna rajtam. Csak a saját kamrádat tisztítottad meg, Siv?
– Nem csináltam volna ilyet. Talán volt valami a
testetekben, ami vonzotta őket. Egy ásvány. Honnan
tudhatnám, miért vonzódtak a piócák a ti
pihenőhelyeitekhez? Talán ez a barlangrendszer a szaporodó
helyük.
– Most hogy jobban belegondolok – folytatta Petru komor
hangon –, a zselatinos, petékkel teli gubóik százai tapadtak a
testemhez és a környező felületekhez. Még a talajba is beásták
magukat alattam. Sok pióca még egymásba is kapcsolódott,
ahogy a vérem szívták. Borzalmas egy ébredés volt. Előbb azt
hittem, hogy élőholtak támadtak rám.
Adalasia ujjai görcsösen belekapaszkodtak Sandu ingébe. –
„Nem megyünk be azokba a barlangokba!”
– „Miért figyelsz oda rájuk?” – volt a férfi hangjában
valami lusta szórakozottság.
Adalasia elgondolkodott. – „Azt akarod mondani, hogy
ebből semmi sem történt meg? Csak kitalálják nekem?”
– „Pontosan ezt mondom.”
A lány még mindig szorongatta az inget. – „Ne áruld el
nekik, hogy elmondtad, kérlek!”
Sandu olyan benyomást küldött neki, mintha nevetne.
Aztán el kellett fordítania a fejét, hogy láthassa, ahogy a habos
víz egyenletesen zuhog fentről lefelé az alattuk sötétlő
tintakék, természetes medencébe. Szürkéskék sziklák
szegélyezték a partot, azokat pedig félig eltakartak az óriási,
cakkos levelű páfrányok, amik körülölelték a medencét és a
folyó felé tovafutó keskeny patakot.
– „Miben mesterkedsz, ewal emninumam?
Sandu berepült a vízesés mögé a lánnyal egy nagyon
keskenynek tűnő párkányra. Adalasia egy repedést sem látott
a tömör sziklafalon, de mégiscsak ott kellett lennie, mert
Sandu intett a kezével és a repedés kiszélesedett.
–„Még nem döntöttem el, majd elmondom.”
– Egészen biztosan eltakarítok minden piócát – tett
ünnepélyes ígéretet Siv –, de azt nem tudom megakadályozni,
hogy visszatérjenek a pihenőhelyeitekre. Talán próbáljatok
meg saját védelmet szőni a bosszantó paraziták ellen. Bár nem
élőholtak. A természet részei. Teljesen normálisak. Nem
hiszem, hogy a mi védelmi eszközeink működnének ellenük.
Csak akkor, ha vámpírok parancsolnak nekik.
– Én lefoglalom a te kamrád – jelentette ki Petru –, mivel
rejtélyes módon nálad nem jelentek meg.
– Sajnos megint ugyanabban az évszakban jöttünk ide –
tódította Nicu. – Valószínűleg megint a szaporodási ciklusban
vannak.
Adalasia jól láthatóan összerezzent, az arcát beletemette
Sandu vállába. Ki mondta, hogy nincs színészi tehetsége?
Tudta, hogy az őrangyalok összenéznek. Ha tudnának
önelégültséget érezni, most azt éreznének.
– Nagyon keskennyé válunk, sívamet – figyelmeztette
Sandu –, átmegyünk a repedésen, és másodpercek alatt a
túloldalon leszünk.
A lány csak bólintott, és szorosan megmarkolta a férfi
vállát. A bosszút tervezgette az őket szorosan követő négy férfi
ellen. Még mielőtt elindultak volna, Benedek lépett be előttük
a barlangba.
– Jobb lesz, ha hagyod, hogy vezesselek titeket, ekäm,
csak a biztonság kedvéért. Nincs nyoma élőholtnak, de nem
kockáztathatunk titeket.
Amikor Sandut testvéremnek szólította, Adalasia szíve
ellágyult. De megkeményítette magát, vissza kell vágnia azért
a piócás történetért. Ez már csak így van rendjén. De nagyon
ügyesnek kell lennie, mert ők tényleg biztosítékokat szőnek az
alvóhelyük köré, és sosem árulják el másoknak, hogy hol
alszanak. Azt tudta, hogy olyan helyet választanak, hogy
körülvegyék Sandut és őt, de a pontos helyet nem tudhatta,
így nagyon óvatosan kell majd véghezvinnie a lassan
körvonalazódó ötletét.
Benedek alig látható árnyalakká vékonyodva besurrant a
repedésbe. Ők következtek. Utánuk Petru, őt követte Siv,
végül Nicu, aki le is zárta mögöttük a hasadékot. Odabenn
mindannyian visszafordultak a sziklafal felé, hogy
biztosítékokat szőjenek a bejárat köré.
– Sandu, nekem is le kell pecsételnem Nera serege ellen –
mondta határozottan Adalasia. – Mint azt te is jól tudod,
rovarokat, férgeket is képes használni. Hallottam, hogy az
őrzők piócákról beszélnek… – finoman újra megborzongott –
Nera rovarokat, férgeket használhat itt, ezekben a
barlangokban, ha nem védjük magunkat a démonjai ellen. A ti
védelmetek kitart az élőholtakkal, és azokkal szemben, amiket
ők küldenek, de nem feltétlenül Nera lényei ellen.
Sandu talpra állította és ő kirívó óvatossággal nézett szét a
lába körül, mintha piócákat keresne, mielőtt elkezdte volna
hozzáadni a saját szálait a Kárpátiak védőhálójához. Az őrzők
számíthattak a bosszújára, de a feladatát nagyon komolyan
vette, gondos és alapos volt, odafigyelt, hogy Nera ne tudjon
áthatolni a védelmükön, ha rájuk talál.
– Sandu, meg tudnád kissé jobban világítani az utat? –
kérdezte, amikor elindultak a szűk folyosón a vízfaltól
távolabbi, mélyebben fekvő terek felé. Folyton idegesen a
lábai elé nézegetett, mintha arra számítana, hogy bármelyik
pillanatban piócák rohamozhatják meg a lábfejét, lábszárát.
Sandu teljesítette a kérését, és a hirtelen világosságban
Adalasia rajtakapta az őrzőket, amint sokatmondó
pillantásokat váltottak egymással. Ha közösen élvezték a
szórakozást, azt az életpárján keresztül tették. Sandu
megosztotta velük az érzéseit, amikor nem Adalasia fejében
volt, így igyekezett könnyíteni a terheiken. A lány hagyta őket
szórakozni. Azt akarta, hogy azt higgyék, elhitte a
rémtörténetüket.
A folyosóból nagy termek nyíltak, amik megdöbbentő,
szikrázó fénybe borultak, amikor Benedek egy intésére fali
tartókban gyertyák jelentek meg. Abban a pillanatban, amint
meggyulladtak, a földbe ágyazódott drágakövek
megdöbbentően élénk színekben csillogni kezdtek, mintha
valaki megdörzsölte volna őket. Adalasia szívesen itt maradt
volna, hogy alaposan megvizsgáljon mindent, de a férfiak
továbbmentek.
Gyakorolta a hőmérsékletszabályzást. A barlangokban
meglepően meleg volt. Azt gondolta volna, hogy a föld mélyén
hideg lesz, de ennek épp az ellenkezője volt az igazság. Sok
helyen gyökerek törtek át a kövek között, néhol úgy néztek ki,
mintha hosszú, szőrös, tapogatózó karok nyúlnának ki a
falakból. Folyamatosan hallatszott a csöpögő víz hangja.
Néhány kamrában, amin keresztülmentek, kisebb állóvizes
pocsolyákat, apró medencéket látott. Voltak, amik sekélynek
és koszosnak, mások mélyebbnek tűntek. Akadt ugyan sár is,
de többnyire száraz felületen lépdeltek.
Aztán a kamrák sora után egy valóságos föld alatti
birodalomba érkeztek. A sziklák apró repedésein keresztül
fény szivárgott le, a növények lesodródott magjai növekedni
kezdtek a gazdag talajban. A repedések aprók voltak ugyan, de
nagyon sok volt belőlük, így jócskán érkezett fény felülről, sőt,
ahogy tovább haladtak az egyre magasabb mennyezetű
barlangban, még oldalról is.
– Elképesztő – suttogta szinte áhítattal Adalasia –, őrület,
hogy senki sem tud arról, hogy ez a csoda idelenn van.
– Hamarosan felfedezik – felelte Sandu. – A fenti talaj
nemsokára úgy elerodálódik, hogy beszakad. Időbe telik, de
végül megtörténik.
 Egy óriási kamrába értek, ami majdnem úgy nézett ki, mint
egy füves rét, ahol néhány páfrány nő. Sandu intett a kezével,
hogy a megjelenő gyertyák még jobban megvilágítsák a teret.
Egy puha szőnyeg, székek és asztal megjelenítésével beltéri
jelleget adott a helyiségnek.
Adalasia szíve felgyorsult. A székek félkör alakban álltak
távolabb az asztaltól egy kivételével, ami közvetlenül szembe
lett állítva az asztal másik oldalán álló egyetlen
ülőalkalmatossággal. Tudta, hogy az őrzők azt akarják, hogy
olvasson nekik a kártyából. Pedig reménykedett benne, hogy
amíg végigsétálnak ezen a természeti csoda helyen, mindenki
megfeledkezik a jóslásról. Vagy meggondolják magukat.
Mint mindig, Sandu most is odafigyelt a részletekre. A
székek rendkívül kényelmes, antik daraboknak tűntek. Az
asztal is régi volt, pontos mása annak, amit az édesanyjával
használtak otthon. A fali gyertyatartók is óvilági hangulatot
sugároztak, a gyertyák fényei pislákolva ugráltak, táncoltak a
drágakövekkel kirakott falakon.
Az őrzők várakozóan álltak, mindannyian őt nézték. Olyan
hatalmasak voltak! Magas férfiak, széles vállakkal, abszurdan
hosszú hajjal, ami egyértelműen nem ebbe a századba
helyezte őket. Az arcuk sziklakemény, vonásaikat mintha kőbe
vésték volna, mégis fiatalnak tűntek robosztus, izmos
testükkel. Harcosok voltak. Ez látszott ugyanúgy a
mozdulatlanságukon, mint gördülékeny, könnyed
mozgásukon.
Körülvették őt. Adalasia azt hitte, hogy már túl van azon,
hogy megfélemlítsék, különösen most, hogy már ő is Kárpáti
volt, de még ha teljes magasságában kihúzta magát, akkor is
voltak olyan pillanatok, amikor érezte fékezhetetlen erejüket.
Az aurájuk sötét volt, és nehezen olvasható. Megvolt velük a
köteléke, mégsem tudott átlépni az elméiket elzáró korláton.
 Tudta, hogy ugyanazt a sebhelyet hordják a bensőjükben
mindannyian, amit nem lehet eltávolítani. Úgy gondolják,
hogy a lelkükből már csupán foszlányok vannak, sötét és
menthetetlen, számtalan lyukkal. Ami pedig megmaradt
belőle, azon durva hegeket hagytak a csaták, az ölések. Túl sok
csata, túl sok ölés, míg a végén már nem voltak Kárpátiak. De
élőholtak sem. Csak… ragadozók. A harcért éltek.
Érezték a harc hevét, a gyilkolás pillanatnyi
diadalmámorát, de erről nem is volt tudomásuk. Ő
megtapasztalta. Sandu nem. Nem volt tudatában annak, hogy
az elektromosság az adrenalinnal együtt sistereg a vérében,
amikor harcba indul. Hogy teljesen átlényegül ravasz, állatias
ragadozóvá, ami alig várja a harcot.
Valamilyen szinten minden ősinek tisztában kellett lennie
azzal, hogy túlnőtt azon, hogy Kárpáti vadásznak lehessen
nevezni. Pontosan ezért döntöttek úgy, hogy mások védelme
érdekében belépnek a kolostorba. Most maguk mögött
hagyták a védett helyet, kimentek a világba, hogy újra
megpróbálják megtalálni az életpárjukat. Hogy vadásszanak.
Hogy élőholtakat öljenek. Tovább fokozva a lelkükre
nehezedő terhet.
– Teljesen biztosak vagytok benne, hogy ezt akarjátok? –
Adalasiának nagy erőfeszítésébe került, hogy ne remegjen
meg a hangja. Leereszkedett a magányosan álló székbe.
Benedek foglalta el a vele szemben lévő helyet, míg a
többiek a hátrébb félkör alakban elhelyezett székekre ültek, de
mindannyian nagyon figyeltek.
Adalasia összepréselte az ajkait, és felnézett Sandura. Ő
volt az egyetlen, aki állt. Közvetlenül mellette maradt, egyik
kezét a széke háttámlájára tette. A nő maga sem tudta, hogy
bátorságot akar meríteni belőle, vagy meg akarja fojtani,
amiért belerángatta ebbe. Tudta, miért keresik ezek a férfiak a
válaszokat. Bátrak voltak, sztoikus nyugalommal néztek
szembe a hosszú életükkel és azzal a lehetőséggel, hogy talán
úgy ér véget, hogy sosem kapják meg az életpár jutalmát.
– Sisarke – szólította meg Benedek halkan, tisztán látva a
lány aggodalmát –, rám nézz, ne az életpárodra! Én kérem
ezt. Ha nem azt a választ kapom, amit szeretnék, nem
hibáztatlak. Nincs helyes, vagy helytelen válasz. Csak válasz
van. Azt jósolták nekem, hogy az életpárom él. Kaptam egy
útirányt, amit lehetetlenné vált követni. – Ránézett a
testvérekre. – A kolostorunkat felhők védik, illúzióba
burkoltuk, hogy bárki, aki keresi, eltévedjen. Ez történt akkor
is, amikor mindannyian az életpárunkat kerestük a térkép
segítségével, amit Trixie és Gabrielle, Fane és Aleksei
életpárjai adtak nekünk. Lehet, hogy tévedtek és nincs
életpárunk, de jobb tudni ezt, mint hamis reményeket
táplálni. Túl veszélyesek vagyunk ahhoz, hogy rászabaduljunk
a világra. Te is tudod. Látod Sanduban, és mi ugyanolyanok
vagyunk, csak horgony nélkül.
– Kártyát vetni nem tréfadolog, Benedek. Kizárólag a
színtiszta igazat mondják. – Gombóc volt a torkában. Belül
nyersen fájdalmasnak érezte magát. – Most még van
reményed. Ha az megszűnik, mi marad?
– Mindannyian régóta jártuk a Földet, sisarke, mielőtt
bementünk volna a kolostorba, hogy a kapuk mögé zárva
éljünk illúziófelhők között. És amikor azt mondom, hogy
régóta, az évszázadokat jelent. Ki kellett fejlesztenünk az
erőinket, képességeinket, hogy átvészeljük a nehéz időket. A
tudás keresői vagyunk. Az állandó tanulás és a becsület
mellett mindig az igazsággal való őszinte szembenézés volt az,
ami mindenen átsegített bennünket, sisarke. Meglehet, hogy
sötétben járunk, de befelé mindig ragyogó világosságot
fordítottunk, hogy pontosan lássuk, kik vagyunk, hol tartunk,
mennyire van közel a fenevad. Addig szeretném megtudni,
amíg erős vagyok, Adalasia. Ha az életpárom már nincs ezen a
földön, akkor úgy döntök, hogy üdvözlöm a hajnalt, amíg még
van hozzá erőm. Nem akarom, hogy Sandunak, vagy
bármelyik másik testvérnek vadásznia kelljen rám. – A hangja
szelíd volt, de határozott. – Arra kérlek, Adalasia, mint
fogadott testvéremet, hogy olvass nekem a kártyából!
A lány vett egy mély lélegzetet. Szíve fölött az Istennő
mintha szelíd megértéssel megmozdult volna, hogy vigasztalja
a nyomasztó feladat előtt. Benedek velük utazott, hogy őt
védje. Alig ismerte, bár olykor bepillantást nyert a
gondolataiba, de most rá kellett jönnie, hogy hatalmas
érzéseket táplál iránta, gyakorlatilag valóban a testvérének
érzi. A családtagjának. Lehet, hogy a múltját nem ismeri, de a
szívét igen.
Érezte, hogy Sandu végigsimít a nyakán, ujjai egy pillanatra
elidőztek a tarkóján.
–„Itt vagyok veled.”
Egyszerű kijelentés, mégis a mindent jelentette. A férfi
tudta, hogy mennyire nehéznek érzi ezt a jóslást, és
biztosította a támogatásáról.
A barlangban csend volt a vízcsöpögéstől, a békák, kabócák
hangjától eltekintve. Valahogy megnyugtatónak találta ezeket
a hangokat. Előhúzta az erszényt a ruhája alól. Abban a
pillanatban, amit a pakli a kezében volt, érezte, hogy szétárad
benne az oly jól ismert önbizalom. A kártyákat a részének
érezte. Szinte hallotta, hogyan beszélnek hozzá.
– Keverd meg, és harmadold el a paklit, Benedek!
Átnyújtotta a csomagot, és figyelte, hogyan reagálnak a
kártyák a férfi érintésére. Benedek erős volt, és akárcsak
Sandu esetében, tudta, hogy benne is fel fogják ismerni a
Kárpátit. Nem volt benne biztos, melyik fajta vetést fogja
alkalmazni az ő esetében.
Benedek habozás nélkül vette át a kártyákat. Egy pillanatra
mintha küzdelem kezdődött volna, erő csapódott erőnek,
aztán valóságos szikrafelhő emelkedett fel, mintha a kártyák a
brutális harcos álarca és sötét aurája mögé akarnának látni,
hogy felfedezzék a férfiban a művészt. Benedek kevert és tette,
amit a lány kért.
– Válassz egy harmadot, és add ide nekem!
Az egyszerű elrendezés mellett döntött, képpel felfelé
fordította a kártyákat. Érezte, hogy átjárja az energia. A saját
energiája. A kártyáké. Az istennőé. Az igazságé. Nem tudta
minek is nevezze pontosan. Csak azt tudta, hogy létezik és
vezeti őt. Rögtön látta, hogy a férfi életpárja ebben az
évszázadban él. Nem csak hogy él, de a kártyákon végigvonult
egy határozott reakció, öröm Benedek érkezésére.
Képtelen volt megállni, hogy ne mosolyodjon el. Hiszen a
mosolya óriási volt. Ott volt a fejében. A szívében. A lelkében.
Micsoda megkönnyebbülés! Olyan hálás volt, hogy majdnem
könnyekben tört ki. Felnézett a férfira. – Határozottan van
életpárod, Benedek. Itt a válasz a kérdéseidre. – Sóhajtott
egyet megkönnyebbülten, majd alaposabban szemügyre vette
a vetést. Bár tele volt örömmel, voltak veszélyre utaló jelek is.
Sok veszélyre utaló jel az odáig vezető úton. Benedeknek
ugyanolyan kacskaringós, nehezen értelmezhető útja volt,
mint neki és Sandunak. De legalább azt egészen biztosra
mondhatta neki, hogy van életpárja.
Elárasztotta a testvérek kitörő boldogsága Benedek miatt,
bár az arcukon ennek a leghalványabb nyoma sem látszott.
Úgy sejtette, fogalmuk sincs róla, hogy épp érzelmeket élnek
át.
 – Sisarke, rengeteg gondolkodnivalót adtál nekem ma
éjszakára. Köszönöm, amit értem tettél. – A harcos felállt,
formálisan meghajolt előtte, majd ellépett onnan.
Abban a pillanatban, ahogy Benedek végzett, Sandu
megfogta a kezét és felsegítette a székből. – Sétálnod és
nyújtózkodnod kell egy kicsit, sívamet. Ezek az olvasások
kimerítenek.
– Nagyon feszült voltam. Félelmetes volt a gondolat, hogy
olyasmit látok meg a kártyákban, amit nem akarok látni. Meg
kell tisztítanom a lapokat, mielőtt Petrunak vetek – tette
hozzá. – Benedek nagy hatalommal bír, nem maradhat rajtuk
nyoma, amikor Petru kezébe adom őket.
Miután kifújta magát, alaposan, kétszer is megtisztította a
paklit, mielőtt leült volna Petruval szemben az asztalhoz.
Benedek után egy kicsivel könnyebb volt a gondolat, hogy
Petrunak kell vetnie, bár még mindig feszült volt. Igyekezett
lenyugtatni magát. Nem akarta befolyásolni sem a paklit, sem
az istennő kártyát. Csak hát arról volt szó, hogy Benedekhez
hasonlóan Petru Cioban is becsületes férfi volt, és azt akarta,
hogy az életpárja életben legyen. Remegő kezét jobban
kordában tudta tartani, mint remegő szívét, és részben emiatt
úgy határozott, hogy a lehető legrövidebbre fogja az olvasást,
csak arra koncentrál, hogy életben van-e az életpárja. Hiszen
ez volt a fő kérdés.
Nagyon figyelt, ahogy a többiek is, amikor átadta a paklit a
vadásznak. Benedekhez hasonlóan Petru sem tétovázott egy
pillanatig sem. Egyszerűen ügyes, erős kezeibe vette a
csomagot. Abban a pillanatban, ahogy a csupasz bőréhez
értek, fellobbant az erő, a hatalom felismerése a kártyákban.
Petru higanyszín szemei ezüstbe váltottak, platinaszőke
haja ugyanúgy szikrákat pattogtatott, mint a kártyák. A lapok
körül apró, girbegurba villámok cikáztak fel, mintha miniatűr,
de erős vihar söpört volna végig rajtuk. A vihar a vadász
szemében is látszott, de ha az ujjai között csapkodó villámok
fájdalmat okoztak is neki, annak semmi jelét nem mutatta.
Megtartotta a paklit, ügyes ujjakkal megkeverte a lapokat,
miközben a vihar egyre tombolt a két keze között. Akkor sem
torpant meg, amikor a villámok ritkulni kezdtek, majd végleg
eltűntek.
Adalasia észre sem vette, hogy visszatartja a lélegzetét,
amíg ki nem engedte, ahogy azt sem, hogy a szívére szorítja a
kezét, és majdhogynem összekuporodik. Összeszorította az
ajkait és egy néma imát küldött az ég felé, hogy Petru pozitív
választ kapjon.
– Oszd a paklit négyfelé, és válaszd ki, melyik csomag
melyik irányt képviselje! Tedd őket arccal lefelé a megfelelő
helyre!
A vadász megtette, amit kért. Négy részre osztotta a paklit
és elhelyezte őket az északot, délt, keletet, nyugatot jelképező
pozícióban. Aztán viharos szemeit Adalasiára emelte,
miközben ujjhegyeivel mind a négy kártyacsomagot érintette.
– Nagyhatalmú ez a pakli, sisarke. Női hatalmat hordoz,
egészen kárpáti és igyekezett belém látni. – Nem volt vád a
hangjában, csak puszta ténymegállapítás.
Adalasia mindig is ráhagyatkozott a megérzéseire, amikor
jósolt. Petru egy ősi, kizárt, hogy egy vadidegen átláthasson
azokon a pajzsokon, amikkel ő rendelkezik, amikkel Sandu és
a többiek is rendelkeznek. Az istennő megpróbált behatolni a
fejébe, de nem járt sikerrel. Még akkor sem, amikor
fenyegette. Rendíthetetlen maradt.
Adalasia jól ismerte a kártyák keltette érzéseket. Jelen
pillanatban nyugodtak voltak, tökéletes vihar utáni csend.
Petru addig nem emelte fel az ujjait, amíg a legutolsó fehér
energiaszikra is el nem tűnt, és a nő rájött, hogy a vadász őt
védi, mintha attól tartana, hogy a pakli vadsága megégetheti.
Nem tudott mit kezdeni azzal a gyors pillantással, amit Sandu
felé küldött, ahogyan azzal sem, ahogyan a szíve reagált. Egy
kissé ismét megolvadt attól, hogy az ősiek ilyen hamar a
testvérükké fogadták.
– „Beengedted őket az elmédbe, megosztod velük az
érzelmeidet” – emlékeztette Sandu.
Ezek a férfiak, az életpárja és az ősiek őrzők voltak,
védelmezők, akik ezt automatikusan tették, és közben sosem
gondoltak magukra. Adalasia elhessegette a szemei mögött
égő könnyeket, és nyugalmat kényszerített az elméjére. Arra
képezte magát, hogy az elméjét egy rezzenetlen, tükörsima
felszínű tónak képzelje el. Ha jött egy gondolat, aminek ott és
akkor nem volt helye, hagyta, hogy hullámokat verve
elsüllyedjen, és a felület ismét elsimuljon. Így csakis azt látta,
amit a kártyák mutatni akartak neki.
Az állával a kártyák felé intett. – Fordítsd fel minden
pakliból a legfelső lapot! – Kiszáradt a szája. Igyekezett
rávenni a szívét, hogy az életpárjáénak dobbanásait kövesse.
Nyugodtan. Egyenletesen. Megbízhatóan. „Kérlek istennő!”
Nem mintha az istennő bármit is tehetett volna az
életpárokkal kapcsolatban. Válaszolni tudott. Csak és
kizárólag.
Pertu habozás nélkül felcsapta a lapokat. Adalasia
tüdejéből szinte kirobbant a visszatartott lélegzet. Mert ott
volt. A lány. Az életpárja. Élt és virult. De veszély vette körül.
Ez nem volt teljesen váratlan. Látott még árulást is. Iszonyú
áldozatot.
– Nos, itt van. Úgy tűnik, te sem jutsz könnyebben az
életpárodhoz, mint Sandu, vagy Benedek.
 – De van életpárom – mondta Petru, miközben felállt –, és
csakis ez számít. A többi megoldható. Köszönöm, sisarke.
Nagyon nagy dolgot adtál nekem ma éjjel.
Adalasia elgondolkodott az egyszerű kijelentésen, amíg a
következő jóslás előtt pihent egyet és megtisztította a
kártyákat. „Csakis ez számít.” Az ősiek mindent arra vezettek
vissza, ami a legfontosabb volt. Benedeknek és Petrunak van
életpárja. Elkötelezték magukat, hogy együtt maradnak és
Sanduval együtt vigyáznak rá, mielőtt útnak indulnak
megkeresni a saját életpárjaikat. Remélte, hogy a kártyák
részleteket is elárulnak majd, most, hogy a legfontosabb
kérdésre már választ kapott.
Visszaült az asztalhoz. Sandu a háta mögé állt. Érintése
könnyed volt a nő vállán, mintha tudta volna, hogy a teher a
vállán minden újabb olvasással egyre csak nő. Adalasia úgy
érezte, mintha a sors adta volna az első két életpárt, és a
másik két jóslás talán más véget ér.
Afanasiv Belan. Siv. Világosabb haja volt, mint Sandunak,
ezüstös, vagy platinaszőke sávokkal, a szeme kékeszöld,
pillantása képes volt az ember lelkéig hatolni. Adalasia
számára ő volt a legkiszámíthatatlanabb a testvérek közül, és
ő hasonlított legjobban Sandura.
A többiekhez hasonlóan ő is az elméjében emelt szilárd
gátak mögött rejtőzött, de a nő érezte, hogy ugyanaz a démon
leselkedik rá, mint Sandura. Tudta, hogy mindannyiukban ott
van. Hogy mind veszélyesek. De Sivben és Sanduban mintha
kissé közelebb lettek volna a felszínhez. De lehet, hogy csupán
néhány csatával többet éltek meg. A sebhelyek a lelkükön
kiterjedtebbek, szélesebbek voltak. Siv… vad volt. Egy kicsit
félt is átadni neki a kártyákat. Az istennő nagyon szigorúnak
tűnt, ha arról volt szó, hogy megítéljen valakit, aki az
életpárjáról kérdezi.
 Siv szemszíne türkizbe mélyült, akár a legtisztább tenger.
Hipnotikus lett. Megigéző. Állhatatos. Nem hagyta volna,
hogy bárki is átlásson rajta. Adalasia vett egy mély.
megtisztító lélegzetet, és átadta magát a tudatnak, hogy bármi
történjen is, ezek a férfiak szembe akarnak nézni a sorsukkal.
Egyedül. Emelt fővel.
Átnyújtotta a vele szemben ülő férfinak az ősi kártyapaklit.
Siv habozás nélkül nagy, bőrkeményedéses ujjai közé vette a
csomagot. A kártyák azonnal reagáltak, erő feszült erőnek,
csakhogy ezúttal nem mini villámok, hanem víztölcsérek
bukkantak fel, majd süllyedtek vissza a vadász kártyákat tartó
ujjai között. A szél hangja felerősödött, végül már üvöltött a
barlangban. A falikarokban fellobbantak, majd kialudtak a
gyertyák.
Afanasiv nem mozdult. Az arckifejezése nem változott, de a
zöld sötétebben kavargott szeme türkizében, veszélyes
színárnyalatot előcsalogatva, és ugyanolyan baljóslatúnak,
viharosnak tűntek a nagy keze körül forgolódó ciklonok is.
Adalasia figyelte a hatalmi összecsapást, ami valójában nem is
volt összecsapás. Siv nem volt hajlandó semmiféle
ellenreakcióra, meg sem mozdította az erejét. Egyszerűen
lazán tartotta a kártyákat, míg a ciklonok az ujjai és a csuklója
körül forogtak, örvénylettek, és a szél végigsikoltott a
barlangon.
Végül a szél előbb lökésekre szakadozott, majd végleg
elcsitult, mintha soha nem is fújt volna. Sandu intett a
kandeláberek felé, hogy ismét meggyújtsa a gyertyákat. Siv
higgadtan keverni kezdte a kártyákat. Adalasia a paklira
szegezte a tekintetét, és megnyitotta az elméjét, hogy a
megfelelő vetésmód az eszébe juthasson.
– Oszd kétfelé a paklit és az egyik felét tedd félre! A másik
feléből tegyél egy kártyát közvetlenül magad elé, magasan,
így, ebben a helyzetben! – Jelezte, hová szeretné, ha a kártya
kerülne. – Aztán alá három lapot, azok alá pedig még kettőt.
Ez összesen hat lap. Igen, így – hagyta jóvá. – Tedd félre a
pakli többi részét. És most fordítsd meg őket, kezdve a
legelőször letett lappal.
Várt. Még a szíve sem dobbant. És ott volt. Milyen
gyönyörű! A kártya, amit mindannyian kerestek. A szívére
szorította a kezét. Siv életpárja létezett. Várt, hogy azt is
megtudja, a jelenben van-e. A múltja iszonyú magányról és
nehézségekről szólt. A kártya, ami a jelenét hivatott
megmutatni a mostot mutatta, vagyis életben van. Siv jelene
valamiféle háborúnak, vagy csatának tűnt. Kardok. A jövőjük
pedig azt üzente, hogy rátalálhat a lányra és életben tarthatja,
ha hisznek egymásban, és olyanokkal veszik körül magukat,
akikben megbízhatnak. Csakhogy valami hatalmas akadály
állt közte, és a célja között. Ezt kell legyőznie a Kárpátinak,
hogy elérhesse, amit akar.
Afanasiv mozdulatlanul ült, a hat kártyát nézte. – Ezt mind
ezekből a kártyákból olvastad ki? Az életpárom életben van,
még sok csatát kell megvívnom, olyanokkal kell körülvennem
magam, akikben megbízom, hogy biztonságban tudhassam őt.
Emellett valami nagy hatalom megpróbál megakadályozni
benne, hogy megtaláljam.
Adalasia a homlokát ráncolva nézegette a lapokat.– Nem
feltétlenül azt akarja megakadályozni, hogy megtaláld. Inkább
azt, hogy elérd, amit a legjobban szeretnél. Nem csak
megtalálni szeretnéd őt, vele is szeretnél lenni. Nem is
tudom… a magadénak követelni. A társadul fogadni. Vagy ami
a legnagyobb vágyad.
Siv ott ült még egy pillanatig. – Köszönöm, sisarke.
Tudom, hogy ez nem volt könnyű neked. – Felállt és
eltávolodott az asztaltól, hogy átadhassa a helyét Nicunak.
 Adalasia hagyta, hogy Sandu felsegítse. Nem siette el a
kártyák megtisztítását sem. Valamiért nagyon vonakodott
attól, hogy Nicunak jósoljon. Volt benne valami, ami nagyon
vonzotta őt. Valami vadság. Egyféle szabadság. Vagy az állatok
irányába megnyilvánuló tehetsége? Nem tudta. Bármi is volt
az, azt azért tudta, hogy ez a férfi is ugyanolyan veszélyes és
sebhelyes, mint a testvérei. És ugyanolyan különleges is.
Amikor leült és a kezébe adta a kártyákat, meg sem
lepődött, amikor az erők csatája vadállatok képében öltött
testet. Az állatok felbukkantak a lapok közül, borotvaéles
fogakat, vörösen izzó szemeket villogtattak, de ez nem
tántoríthatta el Nicut. Higgadtan várt, szinte nyugtatta a
paklit, egyik hüvelykujját úgy csúsztatta végig a kártyák élén,
mintha egy állat bundáját simogatná. Amint a lapok
elcsendesedtek, megkeverte és lerakta őket Adalasia utasítása
szerint.
Adalasia homlokráncolva nézte a kártyákat és próbált
olvasni belőlük. Most először történt meg, hogy homályos
értelmezést kapott. Abban biztos volt, hogy Nicu életpárja él,
de pontosabban nem lehetett meghatározni. Ott volt, és
mégsem volt ott. Ennek így semmi értelme sem volt, hacsak…
Nicu emelkedni kezdett és meglökte az asztalt, kis híján
leborítva a kártyákat. Adalasia egy kézmozdulattal
megállította és még csak észre sem vette, hogy ezt teszi.
– Ne mozdulj! – sziszegte. – Ez nem egyszerű. Minden
homályos. Ne zavard meg a kártyákat! – Nem nézett fel a
férfira, szemét a lapokon tartotta, attól félt, hogy ha elfordítja
a tekintetét, elveszti a fejében a jóslás fonalát.
Nicu visszazöttyent a székébe. – Nem akarom, hogy
olyasmit mondj, ami nem igaz. Eddig egyik olvasás sem
tartott ilyen sokáig és nem láttam az arcodon ezt a kifejezést.
 Adalasia ekkor felnézett. Nicu nyilvánvalóan azt hitte, hogy
a kártyák azt mondják neki, hogy nincs életpárja. – Él, de… –
Elakadt a szava, újra a kártyákra nézett, és összevonta a
szemöldökét. Tenyerével végigsimított a szíve fölött, némán
kérve az istennő lapját, hogy segítsen neki az olvasásban. –
Kérlek, hogy keverj újra és most egyszerűen csak fordíts fel
három lapot Nicu.
A vadász elkapta a pillantását és megtartotta, míg
összesöpörte és ismét megkeverte a paklit. Nem nézett le a
lapokra, míg többször is elfelezte, egymás alá csúsztatta, majd
újra megkeverte a csomagot. Kiválasztotta a három lapot, és
képpel felfelé lerakta Adalasia elé. A lány tüdejéből apró
nyikkanással szökött ki a lélegzet. Megint az ördög kártyája. A
kocsihajtó. És a szerelmesek. Rámeredt a lapokra.
Mindhárom a nagy arkánum lapja. Mi volt ennek az esélye?
Ugyanaz a három lap, mint ami korábban kijött, csak akkor
más, kisebb jelentőségű lapok vették őket körbe.
Igyekezett üresen tartani úgy az elméjét, mint az
arckifejezését. Sandu ügyesen olvasott benne, és sajnos a
testvérei is, akik immár az ő testvérei is voltak. Az az aprócska
jelentésfoszlány, ami az elméjében sodródott olyasvalami volt,
amit nem akart megosztani vele. Hiszen nem volt elég erős.
Nem volt elég biztos benne, és ez sosem jó. Ő pedig
tökéleteset akart. Megnedvesítette az ajkait.
– Megtennéd újra? Kérlek! Keverd meg és oszd
harmadokra a paklit. Válaszd ki az egyik harmadot, tedd félre
a másik kettőt. A megmaradt részt terítsd szét legyező alakban
arccal lefelé az asztalon. – A szívére tette a kezét az istennő
kártyája fölé, erősen megnyomta, és egy imát küldött fel
bárkinek, aki meghallgatja. „Legyen ez jó! Legyen jó! Nicu
olyan jó ember!”
 A többi harcos is közelebb lépett. Nicu nem vette le a
tekintetét az arcáról. Nem nézett a kártyákra, de pontosan azt
tette, amit mondott neki. Megkeverte. Nagyon alaposan
megkeverte. Harmadokra osztotta, amiből kettőt félretett, a
harmadikat pedig szétterítette az asztalon hátlappal felfelé.
– Válassz ki hármat és fordítsd fel őket Nicu! – utasította
halkan. – A szíve irányíthatatlanul kalapált összevissza. Ezek
a férfiak mind ragadozók. Kizárt, hogy ne vegyék észre. De
képtelen volt lenyugtatni magát. Várt, míg Nicu kihúzott egy
lapot a legyező elejéből és felfelé fordította. Aztán egy
másodikat a közepéből és egy harmadikat közvetlenül az előző
mellől. Az ördög. A szerelmesek. A kocsihajtó.
– Elég következetes vagyok – mormolta a vadász.
Adalasia egy pillanatra lehunyta a szemét, majd újra a
férfira nézett. – Az vagy – értett egyet.
– Mit jelent ez?
– Az életpárod ebben az évszázadban él. Út áll előtted,
szükséged lesz olyanokra, akikben megbízol, hogy segítsenek
neked visszaszerezni őt. Nem olyan helyen van, ahol könnyen
rátalálhatsz. – Semmit sem tudott biztosra. Csak találgatott.
Csak tippelt. De semmiben nem volt biztos.
Nicu szürke szeme bejárta az arcát. – Nem mondasz el
nekem mindent, Adalasia.
– Amikor olvasást végzek, igyekszem nem beletenni
magamból semmit a jóslatba. Spekulálni, találgatni nem
szabad. Lehet, hogy van valami megérzésem, de az nem
egyenértékű a jóslással. Megpróbálhatjuk máskor is, hátha
tisztább válaszokat kapunk.
– De azt biztosan tudod, hogy életben van.
Adalasia lenézett a kártyákra. Kimerült volt. Pihenni akart.
– Igen. Életben van, Nicu. Ezt bizton állíthatom. Nagyon
fáradt vagyok, és még meg kell győződnöm róla, hogy Nera
kémei nem tudtak bejutni a földön, a falakon vagy a
mennyezeten keresztül.
Összehúzta a kártyákat és belecsúsztatta a régi erszénybe.
A következő felemelkedéskor majd megtisztítja őket. Sandu
felsegítette, és furcsa módon gyengének érezte a lábait,
mintha hosszútávfutáson vett volna részt. Az életpárja
átkarolta a derekát.
– „Megfigyeltem hogyan zártad le a helyet Nera kémei
elől, ewal emninumam. Én is ellenőrizhetem helyetted. Túl
fáradt vagy.”
– „Nekem kell megtennem.”
Sandu elkapta az állát, felfelé fordította az arcát, sötét
szemei kutatóan mélyedtek a tekintetébe. – „Te semmi jóra
nem készülsz.”
Szelíd nevetéssel simított végig a férfi elméjén. –
„Meglehet.”
A férfiak figyelték, amint ellenőrzi a négy irányt, valamint a
fentet és lentet Nera seregei, vagy a kémei által okozott
roncsolásokat keresve. Nem vették észre azt az aprócska
illúziót, amit utána gondosan megszőtt, azt, amiben
szaporodó piócák, petezsákok és több száz pióca szerepelt,
amik a gyanútlanul alvó Kárpátiakra támadtak. Mivel ez egy
illúzió volt, és ő már megszőtte, mielőtt a vadászok
felhelyezték volna a saját egyedi biztonsági intézkedéseiket az
alváshoz, így most már az illúziójával tudták csak összezárni
magukat. Több mint elégedetten indult ezután az életpárjával
megfelelő éjszakai pihenőhelyet keresni.
 Szerencsekerék
Sandu most először ébredt annak
biztos tudatára, hogy nincs egyedül,
amióta csak az eszét tudta. Intett a
kezével, hogy megnyissa a földet, de
nagyon mozdulatlanul tartotta magát.
Érezte a vágy most már örökké jelenlévő
fájdalmát, ami azonnal elárasztotta, amint felébredt. Elemi
része volt ez a vágyakozás Adalasia teste után, néha csak
kellemes felajzottság, máskor intenzív, ellenállhatatlan
vonzódás, amit lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni.
Hagyta, hogy a tekintete végigsöpörjön a nőn. Adalasia. Az
övé. Apró mosoly szikrázott fel az elméjében. A nő sosem
vallaná be, de nagyon is élvezte, amikor ő ilyen birtoklóan
gondolt rá. Ő pedig mindig rá gondolt. És mindig így gondolt
rá. Ő sem bánta, hogy az életpárja ugyanígy gondolkodik róla.
Nagyon nőiesnek tűnt ott mellette összegömbölyödve. Csak
nézni is imádta az alakját. A háta kecses vonalát. Merész ívű
melleit, csípőjét. A hosszú lábait. Amik úgy meg tudták
szorítani, amikor benne mozgott.
A puszta gondolattól még jobban megmerevedett a
férfiassága, kellemes, lüktető fájdalom járta át. Vért kell
szereznie mindkettejüknek. Nem lesz túl nehéz. Ez a
barlangrendszer nincs messze néhány kisebb falutól. Csak
néhány pillanatig élvezi még ezt az ébredést, a tudatot, hogy a
nő vele van, hogy kétezer évnyi keresés után az életpárja
tényleg megvan.
Ennyi idő alatt egyszer sem látott olyan nőt, akit megkívánt
volna. A teste senkire sem reagált. Még azalatt az idő alatt
sem, míg gondosan felkutatott minden szexuális élvezetet,
hogy jó szeretője lehessen a párjának. A lehető legnagyobb
extázist akarta nyújtani neki, amit csak szexszel lehet, azért
minden országban, ahol csak járt, alaposan tanulmányozta a
témát. Minden évszázadban. A teste nem reagált, de az elméje
mindent elraktározott, megfigyelte, mi tetszik a nőknek a
legjobban. Mitől könyörögnek még többért. Mi készteti őket
arra, hogy ők is örömöt okozzanak a partnerüknek. Most,
hogy Adalasia már ott volt neki, a teste a gondolatra is reagált,
hogy a tanult dolgok valamelyikét megtegye vele. Sőt, arra is,
ha csak ránézett. Ha rá gondolt, a férfiassága máris kemény és
tettre kész volt. Ez is megmosolyogtatta. Úgy tűnt, egy életpár
sokkal inkább irányítja őt, mint azt gondolta volna. De a
legkevésbé sem bánta. Ettől érezte, hogy él. Mintha a teste
minden egyes sejtje hirtelen felébredt volna egy nagyon
hosszú álomból.
Megérintette a haját, azt a hosszú, sűrű tömeget, amit a nő
szeretett fonatban tartani, és amit ő imádott kibontani és
szabadon engedni. Adalasia ilyenkor úgy nézett rá, mint aki
tiltakozni akar, de mégsem tette, ehelyett ránevetett. Nevetett.
Ezt is szerette benne. A nevetését. Olyan édes volt a hangja,
mélyen visszhangzott a lelkében.
Sandu tisztában volt vele, hogy a szerelem, az ember
fejében kezdődik. És ott is marad. Ha azt akarod, hogy a
szerelem jó időkben és rossz időkben is életben maradjon,
akkor biztonságban kell tartanod azt az elmédben. Túl régóta
élt már ahhoz, hogy ebben egészen biztos legyen. Ráadásul ő
Kárpáti volt és tudott a lelkekről. Felemelte Adalasia sokkal
kisebb kezét és saját hatalmas tenyeréhez illesztette. A nő
őrizte a lelkét. Azért született, hogy az ő lelkét őrizze. Újra és
újra megszületett, és átadta a lelkét megőrzésre a lányának,
miután megszülte őt. Soha nem gondolt bele, hogy ez hogyan
is működik pontosan. Hogy a lelke őrzőjének többször is meg
kell születnie. A saját lelkével. Ami az ő lelke volt.
Vajon az édesanyja utána már csak egy üres burok volt? A
teste és a szíve megmaradt, de a közös lelküket átadta a
szüléskor a lányának. Ezért nem tudott már úgy olvasni a
kártyákban, mint Adalasia. Nem azért, mert fiatalabb korában
sem tudott, hanem mert miután megszülte a lányát,
továbbadta neki a fáklyát. És a kártyák ezt tudták. Az istennő
kártya tudta. Szívszorító gondolat. Tudta, hogy ez nem
minden életpárra igaz, de Adalasia esetében, ahol egy
démonkapu őrzését bízták a családra, ott nagyon nehéz élet
várt a nőkre. Csak remélni tudta, hogy a férfiak, akiket
kiválasztottak, hogy velük éljék le az életük hátralevő részét,
jól bántak velük. Szerették őket és jó társuk voltak. A kártyák
bizonyára vezették őket a választásban. Finom mozgolódás
támadt az elméjében. Egy rebbenés, akár a pillangószárnyak.
– „Sandu? Szükséged van rám?”
Hallotta a hangjában, hogy még nagyon álmos. Fáradt. A
talaj gazdag volt, és igyekezett táplálni őt, de jót tenne neki
még egy kis pihenés a földben, míg ő vadászik.
A szomorúsága, amit a lány folytonos újjászületése miatt
érzett, elég volt hozzá, hogy Adalasia elméje kinyúljon érte, és
ő nem reagált elég gyorsan, hogy visszaaltassa. A vágy
harapásának kicsiny fájdalma jólesően újra végigsöpört rajta,
ahogy meghallotta életpárja hangját. Volt valami abban,
ahogy ébredezett. Még nem tért magához egészen. De már
nem is aludt teljesen. Csak sodródott. Az ő asszonya. Maga a
béke. Az elégedettség érzése. Sosem gondolta volna, hogy
ezzel jár, hogy életpárja van.
– „Aludj csak, ewal emninumam. Hamarosan
visszatérek. Elmegyek táplálkozni, és hozom, amire
szükséged van.”
Újra végigsimított a haján. Azon a rengeteg selyemszálon.
Az érzelmeit nagyon érdekesnek találta, miután
évszázadokig nem érzett semmit. Eleinte nyomasztották,
nehezen irányíthatónak találta és ezért félretolta őket, mélyen
eltemette. Aztán apránként megengedte magának, hogy
érezzen, előbb csak halványan, távolról. Rájött, hogy amikor
döntéseket hozott kettejükről – döntéseket, amikről tudta,
hogy szükségesek ahhoz, hogy az életpárja életben maradjon
és egészséges legyen –, azzal boldogtalanná tette a nőt, és
Adalasia már nem bízott benne. Eltitkolt előle dolgokat.
Sandu elvárta, hogy minden titkát megossza vele, miközben ő
maga visszatartott információkat előle. Az érzelmek végül
lehetővé tették a számára, hogy kicsit jobban megértse a nő
szükségleteit. Rájött, hogy nélkülözhetetlen szükség van rájuk
a kapcsolatukban. Most már hálát adott értük.
Lassan felemelkedett, megtisztálkodott és felöltözött a népe
módján. Nem zárta vissza nyughelyüket, de ásványi
anyagokban gazdag földtakarót simított Adalasia testére. Az
arcát szabadon hagyta, ha véletlenül felébredne, nehogy
megrémüljön, hogy élve eltemették.
Adalasia újra és újra gyakorolta a föld megnyitását. Ez volt
a legelső dolog, amit tökéletesen meg akart tanulni.
Ragaszkodott hozzá. Minden mást félretett, ezen az egy
feladaton dolgozott. Sandu tudatában volt, hogy a földben
alvás a lány legnagyobb félelme. És hogy elhatározta, hogy
ezen a félelmen úgy lesz úrrá, hogy megbizonyosodik róla,
hogy bárhol, bármikor meg tudja nyitni maga felett. De azért
ő egyelőre szeretett hamarabb kelni, mint az életpárja, hogy
mire ő felébred, már eltávolíthassa róla a földet.
Beletelt némi időbe, mire talált egy egészséges, erős férfit a
faluban. A kicsiny közösség gyakorlatilag halászatból élt,
közvetlenül a folyó mellett telepedtek le. A település ugyan
kicsi volt, de az emberek modern eszközöket használtak, erős
hálóik, jó felszerelésük volt, amivel sok halat foghattak és
eladhatták őket. Évente többször is feljött az Amazonason
idáig néhány hajó, turistákkal a fedélzetén. Ezek a turisták
jólétet hoztak a közösségnek azzal, hogy bejöttek a falucskába
és megvásárolták a portékáikat.
Sandu nagyon gondosan ivott, ügyelt, nehogy túl sok vért
vegyen el. Nem akarta, hogy a donor szédelegjen, és esetleg
balesetet szenvedjen a víz közelében. A férfinak családja volt,
amit a halászatból tartott el. A felesége ékszereket készített. A
gyermekei segítettek neki halászni, vagy gyógynövényeket és
ehető zöldségeket, gyökereket gyűjtöttek az őserdőben. Jó
ember volt, az a fajta, akitől Sandu a legszívesebben vett el
vért. Mindig arra emlékeztették, hogy van még jóság a
világon. Ő maga túl sokáig élt az árnyékban, ahol az élőholtak
terjesztették a fertőzésüket, szüksége volt az ilyen
emlékeztetőkre. Ahogy közeledett a barlangrendszerhez,
Benedek csatlakozott hozzá. – Siv előszedte az ócska trükkjeit.
Piócákkal egészen elborítva ébredtem fel. hihetetlenül
nehezek voltak, a petezsákjaik pedig a testemhez tapadtak.
Abban sem voltam, biztos, hogy egyáltalán fel tudok-e kelni.
Sandu szemöldöke felszaladt. – És ezt Siv csinálta?
Petru öltött teste mellettük, a szemei ezüstben játszottak. –
Siv megbánja még a kis csínytevését a piócákkal!
– Talán tényleg piócák vannak itt a talajban, – ötletelt
Sandu. – És én magára hagytam Adalasiát. Nem szeretném,
ha arra ébredne, hogy mindenütt piócák borítják!
 – Azt nem merné megtenni, hogy rajta is legyenek, –
mondta Benedek vészjósló hangon.
Nicu csatlakozott hozzájuk. – Piócák súlyára ébredtem
ezen a felemelkedésen.
– Nem vagy ezzel egyedül, – mormolta Petru.
Afanasiv lépett ki a fák közül, a tekintete viharos volt, akár
a háborgó tenger. – Egyáltalán nem örülök neki, hogy piócák
mászkáltak rajtam felemelkedéskor! Ki döntött úgy, hogy
bosszút áll egy olyan bűnért, amit el sem követtem? Soha
senki alvókamrájába nem raktam piócákat. Ezt csak
kitaláltuk, nem emlékeztek? Az én hálóhelyemre tenni őket
aljas húzás volt, és ha rájövök, hogy melyikőtök tette, az
megfizet érte.
A négy testvér hosszan, gyanakodva méregette egymást.
Aztán szúrós tekintetüket egyszerre szegezték Sandura. Ő
megadóan felemelte a kezeit.
– Nem én csináltam. – Tudta jól, hogy a hazugságot
meghallanák. Nem hazudott, de a vidámságot képtelen volt
elnyomni a fejében. Azt kívánta, bárcsak légy lehetett volna
mindegyikük alvókamrájának a falán, amikor arra ébredtek,
hogy a táplálkozás és szaporodás összes fázisát felvonultató
piócaseregek remekül sikerült illúziója borítja a testüket.
Ismét mindenki elgondolkodó pillantásokat váltott a
többiekkel.
– Sandu – kezdett bele Benedek, de végül csak megrázta a
fejét és elhallgatott.
– De ez lehetetlen, – jelentette ki Nicu, mintha pontosan
tudta volna, mi jár Benedek fejében.
– Nem lehet, hogy ez a barlangrendszer tényleg a piócák
tenyészhelye? – kérdezte Sandu.
– Nem – ragaszkodott az igazához Siv hajthatatlanul. – Ezt
még te sem hiheted, Sandu. Valami ósdi trükköt csináltál.
 – Mondtam már, hogy semmi közöm a piócákhoz, Siv. A
szavamat adom rá.
Siv gyanakodva méregette. – És mi van a kishúgunkkal?
Érte is kezeskedsz? Ő is beleszőtte a földbe a biztosítékait.
Állíthatod, hogy nem szőtt bele olyan varázslatot is, ami a
felszínre hozta a piócákat?
– Miért csinálna ilyesmit? – nézett rá kérdőn Sandu.
– Lehet, hogy megtréfáltuk egy kicsit – ismerte be Petru –,
míg a barlangba vitted.
Nicu vette át a szót. – Piócákról beszéltünk. Arról, hogy
arra ébredtünk, hogy ott mászkáltak rajtunk és hozzánk
rögzítették a petezsákjaikat.
– És ti miért csináltatok ilyesmit? – kérdezett újra Sandu.
Alig tudta visszatartani a nevetését, mégis igyekezett úgy
tenni, mintha parázslana a dühtől. Nagyon ment neki ez a
nézés. Évszázadok óta használta. Nyilván most is működik.
Benedek állt elő a magyarázattal. – Azért csináltuk, hogy
feldobjuk egy kicsit a hangulatát és megfeledkezzen arról,
hogy nekünk kell kártyát vetnie. Tudtuk, hogy feldúlt emiatt
és nem akarja megtenni.
Sandu komoran összeráncolta a szemöldökét. –„Adalasia,
ébren vagy?”
– „Igen. Itt fekszem és Földanya karjai melegséggel
ölelnek körbe. Gyönyörű ez az éjszaka. Sikerült
meggyújtanom a gyertyákat a kandeláberekben, a
drágakövek úgy csillognak, mintha felcsiszolták volna őket.
Tényleg nagyon szép itt.”
– „Követed a beszélgetést?” – Sandu végtelenül élvezte a
meghittséget, és hogy a nő fejében lehet.
– „Aham.”
Édes volt a nevetése. Valósággal magához rántotta a férfit,
mintha valami könyörtelen varázsszó lenne, vágya úgy
szorította össze a testét, mint egy hatalmas ököl. Sandu pedig
végtelenül élvezte, hogy képes ilyen elemi érzésekre.
– „Kezdenek gyanút fogni.”
A nő kacagása kirobbant. Átszáguldott az elméjén és
átugrott minden egyes testvérébe. Átadta nekik az öröme
pillanatát. Hogy incselkedett velük. Hogy mennyire boldog,
hogy viszonozni tudta a csínytevésüket.
– „Ráadásul ott a ti kollektív, ősi orrotok előtt!” –
hencegett, a nevetése ragályos volt.
Egy pillanatra csend lett, mintha magának az őserdőnek is
meg kellene barátkoznia a gondolattal, hogy egy újonnan
átváltoztatott emberi nő valóban túljárhat négy ősi Kárpáti
vadász eszén. Ott maradtak Sandu fejében mindannyian,
osztoztak a vidámságán. Osztoztak Adalasia nevetésén. Azon,
hogy mennyire élvezte, hogy megtréfálhatta őket, hogy képes
volt visszavágni nekik az ugratásukért.
– „Sisarke” – suttogta az elméjébe Benedek –, „a
testemre tapadó piócák ébredéskor eléggé…” – elhallgatott, a
megfelelő kifejezést kereste a lány nyelvén.
– „Undorítóak voltak” – segítette ki Nicu.
– „Gusztustalanok” – mondta ugyanakkor Petru.
– „Még az élőholtak legocsmányabbikán is túltettek” –
toldotta meg Siv.
A nevetés folytatódott. – „Bizonyára mind rájöttetek, hogy
a piócák nem valódiak.”
Ismét beállt a kollektív csend. Sandu minden erejével azon
volt, hogy ne robbanjon ki belőle a nevetés. El kellett
fordítania a fejét a rezzenetlen arcú ősiektől. Kifejezéstelen
ábrázattal álldogáltak, az arcukon ugyan nem mutatkozott
meg a döbbenet, de az elméjükben annál nagyobb volt a
hitetlenkedés. A meghökkenés. És furcsa módon valamiféle
öröm, hogy a lány képes volt becsapni őket. Mind a négyen
felidézték az ébredésüket, és megállapították, hogy még a
piócák súlyát is érezték. Gyorsan megszabadultak tőlük és
elhagyták alvóhelyüket anélkül, hogy megbizonyosodtak volna
róla, hogy valódiak-e, vagy illúzió csapta be őket. Petru,
Benedek és Nicu meg voltak róla győződve, hogy Siv
tréfájának áldozataivá váltak. Siv ugyanezt gondolta a
többiekről. De az egyiküknek sem jutott eszébe, hogy a piócák
illúziók is lehetnek.
– „Sisarke” – mondta Siv –, „komolyan megdöbbentesz.
Fogalmam sincs, miért pazaroltak el téged ilyen
Sandufélére.”
Sandu nem vette a fáradságot, hogy tiltakozzon. Inkább
hálát adott, amiért Adalasia tényleg az övé. – Szeretnék
eltölteni vele egy kis időt, mielőtt megkeressük Dominicot és
Solange-ot. Üzentem Dominicnak, hogy egy rövid látogatást
tennénk nála, váltanánk pár szót. Hajlandó rá.
A négy őrzőnek hirtelen ezer dolga akadt, mind olyan
fontos, hogy azonnal ki kellett lépniük a Sandut és Adalasiát
összekötő csatornából.
– Dragonseeker nagyon vigyáz az életpárjára, Sandu. És
mindketten halálosak. Ha az egyik fogad, egészen biztos
lehetsz benne, hogy mindkettő fogad, csak a másikat épp nem
fogod látni – figyelmeztette Petru. – Ha meghív minket
magához, az egészen biztosan nem az az otthon lesz, amit
gyakran használ. Nem mintha Dominic ítélkezne mások felett,
egyszerűen csak szigorúan ragaszkodik a régi szokásokhoz.
– Úgy hallottam az életpárja egy jaguár hercegnő. Királyi
családból származik, de a mágusok elpusztították a fajukat,
kihalásba sodorták őket – mondta Sandu leginkább Adalasia
kedvéért. Talán nem hallotta az egész beszélgetést, de őt
hallotta. – Azt is beszélik, hogy képes a napfényben járni. De
ez nem azt jelenti, hogy ha megosztja a vérét az életpárjával,
akkor Dominic is képes lesz rá? Ez nem épp régi szokás.
Nicu megrázta a fejét. – Gyakran látogattam meg
Dominicot, és volt olyan kedves, hogy felajánlotta a vérét,
amikor megsebesültem. Az életpárja közben valahol a fák
között rejtőzött és fegyvert szegezett rám. De a lényeg az, hogy
a vérével sem voltam képes jobban tolerálni a napot. Arról is
tudok, hogy Zacarias De La Cruz gyakran cserélt vért vele, és ő
is azt mondta, hogy legfeljebb egy órát képes eltölteni odakinn
nappal, de nagyon kényelmetlenül. Vagy felhőket épít, vagy
megég és felhólyagzik a bőre.
– De Dominic képes a napon járni? – ragaszkodott
kitartóan a kérdéséhez Sandu.
– Ez a legnagyobb kérdés, ugye? Ahogy korosodunk, ahogy
egyre több élőholtat pusztítunk el, valami mássá válunk. De
Dragonseeker nem – mondta meggyőződéssel a hangjában
Nicu.
– Honnan tudod? – kérdezett rá Siv.
Nicu vállat vont. – ismerek minden állatot az erdőkben,
hegyekben. Hívnak engem, és valami bennem válaszol nekik.
Dragonseekerben nincs ott a vadállat. Ő csak ő. Higgadt és
sziklaszilárd. Határozott. Bár ősi, mégsem olyan, mint mi, és
nagyon is tisztában van azzal, hogy ő más.
Sandu elgondolkodott ezen az információn. Ha Nicu azt
mondja, hogy Dominic Dragonseekernek nincsenek sebhelyek
a lelkén, akkor az úgy is van. Nicu nem hibázik ekkorát. –
Mondtam neki, hogy magammal viszem az életpárom is.
Nyíltan elmondtam, hogy a négy legmegbízhatóbb testvérrel
utazunk, és hogy kötve vagytok Adalasiához és hozzám. Mégis
fenntartotta a meghívást. Arra számítok, hogy gondosan
szemmel tart majd bennünket. A helyében én is ezt tenném.
De még mindig úgy gondolom, ha már úgyis itt vagyunk a
közelében, érdemes kikérnünk a tanácsát.
Benedek bólintott. – Egyetértek. Dominic nagy kockázatot
vállalt ezzel a meghívással. Még ha egy harcos életpár segíti is,
abban nem bízhat, hogy öt ősit legyőzhet egy csatában. Tehát
úgy gondolja, hogy nagy szükséged van a segítségére.
- Beszéltél már Gabriellel, Luciannal, és Andréval is.
Dominic felkereshette őket azóta, vagy járhattak ők nála, –
tette hozzá Petru. – De ezzel az új technológiával amúgy is
mintha mindig mindenki a másik ölében ülne.
– „Hacsak nem törik ripityára a tabletet, mint Sandu
tette, amikor dührohamot kapott, mert nem akarta
megtanulni a modern technológiát.” – Siv gondosan ügyelt
rá, hogy ezen a ponton Adalasiát is bevonja a beszélgetésbe.
Hogy a lánynak támpontot adjon, Petru felelevenítette az
egész történetet. – „Szegény ifjú Josef kapta feladatául, hogy
az ősi elmékbe beleverje a modern technológiát. Sandu volt
az első, és ragaszkodott a régi módszerhez, hogy az ifjú
elmékből nyerje ki a tudást.”
– „Egyszerűen bárkitől átvehetjük a tudást?” – kérdezte
Adalasia. – „Ha vissza akarnék menni a főiskolára, csak úgy,
a professzorom elméjéből felvehetném a szükséges
információt?”
Sandu szeretetteljes mozdulattal simított végig a nő
elméjén. – „Hát persze, hogy megteheted. Most már egészen
Kárpáti vagy. Ha tudnod kell valamit, csak meg kell
keresned az információt ahelyett, hogy meg kellene tanulnod
használni azokat a tableteket, amiket az ifjú Josef mindig
ránk erőltetett.”
– „Nem vehetem ki csak úgy a tudást a fejetekből!” – Még
Adalasia mentális hangján is hallatszott a megdöbbenés. –
„Igazából abban sem vagyok biztos, hogy bármelyikőtök
fejébe is be szeretnék látni.”
Nevetése lágy, friss szellő volt, ami végigfutott a vadászok
elméjén. Ez volt a másik módszere, hogy magához kösse őket.
Ez az életöröm benne. És ebből ízelítőt adhatott a
testvéreknek is. Egy mentőkötelet, amiben
megkapaszkodhattak, amikor szükségük volt rá.
Nicu egyetértett vele. – „Az nem is lenne túl jó ötlet,
sisarke. Különösen, ha Petru fejébe kukkantanál be. Talán
nem is találnál ott mást, mint a fák vastag gyökereit, valódi
tudás helyett. Bár igaz, ami igaz, ő nem zúzott össze egyetlen
tabletet sem, mint ahogy az életpárod tette irtózatos
dührohamában.”
– „Az életpáromnak dührohamai vannak?” – kérdezte
Adalasia. – „Ez nekem új. Fogalmam sem volt róla.”
– „Irtózatos dührohamai”– javította ki Afanasiv. – „Minket
is becsapott. Azt hittük, hogy ő a leghiggadtabb
mindannyiunk közül, ezért is választottuk ki őt, hogy
elsőként tanulja meg a modern technológiát az ifjú Joseftől.”
– „Irtózatos dührohamai?” – visszhangozta Adalasia.
Sandu érezte, hogy a lány nevet. Képtelen lett volna
bárkinek is elmondani, hogy ez a nő mennyire megváltoztatta
az egész életét pusztán azzal, hogy megjelent benne. Azzal,
ahogy érintkezett vele. A testvérekkel. Ránézett, és azt találta,
hogy még mindig ott fekszik, ahol hagyta a nyitott talajban, és
a kamra mennyezetét nézi. A kandeláberekben gyertyák égtek,
a falak csillogtak-villogtak. Az egyik sarokba Adalasiának
sikerült egy kis kőkandallót materializálnia. A pislákoló
lángok táncoló fényt vetettek a falakra, versenyre kelve a
gyertyákkal. Sandu büszke volt arra a kissé csálé kandallóra.
És büszke volt az asszonyára.
 A négy őrző ünnepélyesen komor pillantásokat váltott
egymással. – „Fogalmunk sem volt erről az
indulatosságodról, Sandu. Sokáig te számítottál a
leghiggadtabbnak közöttünk, míg össze nem törted és
démoninak nem nevezted a tabletet” – idézte fel a történetet
Benedek leginkább Adalasia kedvéért.
– „És az ifjú Josef?”
Sandu egy fiatal, húsz és harminc közötti, tüskés, kékre
festett hajú Kárpáti fiatalember képét tolta át Adalasia fejébe.
Karcsú volt és inas, dacos, pimasz vigyorral. – „Ő Josef.
Nagyon intelligens. Azért küldték, hogy a birtokon dolgozzon
a számítógépeken, és mindannyiunkat megtanítson a
táblagépek és a számítástechnika használatára.”
Petru gúnyosan felhorkant. –„Sandu nem akar felzárkózni
ehhez az évszázadhoz, Adalasia. A vámpírok már jócskán
megelőztek minket a technológia területén. Ezt Josef
fényesen be is bizonyította. Még a herceg is elismerte, hogy
erre nagyobb figyelmet kellett volna fordítania, ezért küldte
el hozzánk a fiút. Mindannyiunknak tanulnia kell.”
Csak egy egészen kicsit hangzott önelégültnek. És Sandu
tudta, hogy ezt szándékosan csinálja. Petru hangjában
rendszerint nincs semmiféle hanglejtés. Most azért
csempészte bele, hogy Adalasia számára még szórakoztatóbbá
tegye a történetet.
– „Gondolom, rajtad szerette volna kettétörni Sandu azt a
tabletet” – tippelt Siv.
– „Tényleg kettétörtél egy tabletet?” – A nő nevetése úgy
siklott végig Sandu gerincén, mintha az ujjai lennének.
Muszáj a hálókamrában lennie vele! Átkutatta Adalasia
elméjét, van egy bizonyos fajta ágy, amit kedvel.
Sandu úgy tett, mintha semmit sem bánt volna meg. Voltak
azért enyhítő körülmények, egyfajta vírus állt a dolgok
hátterében, de ezt majd máskor meséli el az életpárjának. Ez
itt most csak a mókáról szólt. – „Ahogy mondtam, démoni
eszköz volt. Nem tudtam elsajátítani a kezelését. Túl nagyok
az ujjaim, és a fiú túl gyorsan beszélt.”
Várt, ugyanúgy, ahogyan a többiek. És érkezett is a
türelmük jutalma, Adalasia nevetése átjárta az elméiket.
– „Ez volt a probléma? Túl nagyok az ujjaid? És akkor
egyszerűen összetörted a tabletet? Van róla fogalmad,
milyen drágák azok? Szegény Josef. Mindenesetre az összes
eszközömet távol fogom tartani tőled, hátha elkap azoktól is
egy irtózatos dühroham, amiről nem is tudtam, hogy
hajlamos vagy rá.”
A férfi igyekezett bűnbánónak tűnni. – „Biztos vagyok
benne, hogy tőled sokkal gyorsabban fogok tanulni. Az a fiú
nehéz eset volt. Nem szerette ismételni önmagát és
összeszorította a fogait, amikor megkértem, hogy másodjára
is mutasson meg valamit.”
Adalasia vidámsága továbbra is a gerince mentén
simogatta. A hasa összeszorult, amit érzett, azt csak
kéjvágyként lehetett azonosítani. Megvizsgálta az érzést –
ahogy minden más érzelmet is –, hátrébb lépett tőle, hogy
minden szögből átvizsgálja. A feszültség egyre szorosabbra és
szorosabbra csavarodott benne, mintha egy óriási ököl
préselné össze. Lassú izzással sóvárgás terjedt az ereiben.
Érezni vélte Adalasia ízét a szájában. Egy sötét függőség, amit
az életpárok közötti rituálé oltott belé. Agyarai kiélesedtek a
várakozástól. A férfiassága megtelt vérrel, kőkeménnyé vált.
– „Nem tudom, mit taníthatnék neked, Sandu, de én
hajlandó vagyok tanulni tőled.”
Az az ököl a gyomra körül még jobban szorított a fogásán.
Merevedése lüktetve egyre vastagodott a szívverése ütemére.
A hangja rekedtessé vált. Csak a sok évszázadnyi fegyelemmel
volt képes egyenletesen tartani a légvételeit.
– „Te szándékosan hergelsz engem. Azt hiszem, ezt hívják
úgy, hogy játék a tűzzel.”
A testvérek folytatták a beszélgetést, és neki oda kellett
volna figyelnie, mégsem tudott semmi másra összpontosítani,
csak az életpárjára. A lány halk nevetése ezúttal hívogató volt.
Egy szándékos cirógatás. Ujjak érzete a mellkasán. Lejjebb, a
hasán. Megesküdött volna, hogy érezte könnyed ujjait
végigsimítani a férfiasságán. Köröket rajzolt a széles
koronára, lefutott a hosszán, majd megsimogatta a zacskóját
és finoman megszorongatta a golyóit.
– „Ezt mikor tanultad meg?”
– „Ez tényleg működik?” – A hangja kissé túlságosan is
ártatlannak tűnt. – „Érzed, hogy mit csinálok veled
gondolatban? Megpróbáltam minden kis részletet
kidolgozni. Alaposan megjegyeztelek. Gyönyörűnek találom
a tested.”
Sandu elfojtott egy nyögést. Adalasia tanulta, hogyan
használja a képességeit, mint Kárpáti nő, de arra nem
számított, hogy szexuális képességeket is gyakorol
önszorgalomból. Pedig gondolhatta volna. Hiszen ő…
Adalasia. Rettenthetetlen. Nagyigényű. Gátlásoktól mentes.
Szeret incselkedni. Játszani. És tudta, hogy Sandu is szeret.
– A faluban, ahol jártam, nem volt nyoma élőholtnak –
jelentette ki Siv –, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek a
környéken. Meg kell bizonyosodnunk róla, Sandu, mielőtt
hagynánk, hogy Adalasia túl szabadon mozogjon. A
világossága valóságos ragyogó jelzőfény lenne egy
mestervámpír számára.
Sandunak egyet kellett értenie. Kinyúlt a kis kamra felé,
ahol aludtak. A kandallóban égő kicsi tűz árnyékokat vetett a
falra, kiegészítve a gyertyák hunyorgását, amik a magasan
elhelyezett kandeláberekből szórták meleg fényüket. Az egész
kamrát halvány, táncoló fény burkolta be, ami
végigimbolygott a helyiségen. A szoba közepén, egy kisebb
magaslaton egy ágy állt. Asszonya a kandalló előtt térdelt,
hosszú haja a hátára omlott. Vörös csipkébe volt öltözve, ami
épphogy takarta dús kebleit, rásimult a mellkasára, derekára,
majd eltűnt a lábai között. Az a csipke a világon semmit sem
volt képes eltakarni a nő testéből. Sandu lélegzete a torkán
akadt, vére a fülében dübörgött.
– Kell egy kis idő, hogy átnézzük a környéket, Sandu, –
mondta Benedek. – Nem engedhetjük meg magunknak, hogy
Adalasia ellenségei, vagy a mieink a közelébe kerüljenek.
Sandunak arra kellett volna koncentrálnia, amit a társai
mondanak, nem pedig az életpárját néznie, aki türelmesen
várt rá. Ismét megérezte a simogatást a merevedésén. Talán
mégsem olyan türelmesen vár. Gondolatban gyakorol.
– „Szeretném ezt jól csinálni, hogy amikor tényleg itt
leszel előttem, a legnagyobb örömet nyújthassam neked. És
ezt láttam az elmédben, Sandu. Tudom, hogy egy kis
iránymutatással jó lennék benne.”
A hangja. Fülledt. Szexi. Ez határozottan az egyik
legkeményebb lecke volt önuralomból, amit Sandu valaha is
kapott. Egy pár ezer év után nem kellene, hogy ilyen
problémái legyenek, de aztán Adalasia bársonyos nyelvének
forróságát vélte érezni a férfiasságán, és ő majdnem kiugrott a
bőréből.
Nicu egyetértően odabiccentett Benedeknek. – A legjobb az
lesz, Sandu, ha hagyod, hogy alaposan átkutassuk a környéket
élőholtak nyomait keresve. Még ha Dominic itt is él, azért egy-
egy mestervámpír próbára teheti őt. Emellett kóbor Jaguár
hímek is jöhetnek erre a területre, Solange-ra vadászni. Szóval
akadhatnak váratlan ellenségek is.
Ha az ellenségei abban a pillanatban támadtak volna rá,
Sandu nem volt benne biztos, hogy meg tudná védeni magát.
Testfunkciói közül most egyetlenegyre összpontosított, és
persze arra, mit találhat ki legközelebb a nője. A tüdeje alig
talált elegendő levegőt a légzéshez.
Megköszörülte a torkát. – A hálókamrában leszek egy ideig
az életpárommal – közölte a többiekkel, a hangja kissé
rekedtebb volt, mint szerette volna.
Adalasia szája forrónak tűnt, ahogy rácsúszott
merevedésére, perzselő alagútba zárta a férfiasságát,
miközben a nyelve egy kis táncos kirándulást tett az érzékeny,
széles fejen, majd alatta. Aztán elengedte. – „Jó érzés volt?”
Tudta, hogy az volt. Érezte Sandu remegő reakcióját. Azt,
ahogy a vére felsistergett, mintha gyufát nyomtak volna egy
gyújtózsinórhoz. De még mielőtt válaszolhatott volna, a nő
újra és újra végigsimított rajta a nyelvével, míg már nagyon
nedves lett. Muszáj volt valamit válaszolnia a testvéreinek,
míg még képes rá.
– Biztosítékokat fogok szőni, tehát amikor visszajöttök,
legyetek óvatosak. Jelezzétek a jelenléteteket, mielőtt
megpróbáltok bejutni a barlangrendszerbe.
– A bejárat körül mi is teszünk fel újabb biztosítékokat –
toldotta meg Petru –, és egyikünk mindig a közelben lesz, ha
szükséged lenne ránk.
Sandu rendes körülmények között megjegyezte volna, hogy
a vén, szenilis testvérek megfeledkeznek arról, hogy ő csúcs
harci formában van, de most nem akart harcolni semmivel. Az
asszonyával akart eltölteni némi időt. Az életpárjával.
Adalasiával. Lehajtotta a fejét és némán hálát adott azért,
hogy most már valódi szeretetet volt képes érezni kolostorbéli
testvérei iránt.
– „Egyedül megyek be, sívamet. A többiek az esőerdőben
fognak járőrözni, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy
nincs ellenség a közelünkben, mielőtt a holnapi
felemelkedéskor elindulunk találkozni Dragonseekerrel és az
asszonyával.”
Ezt az éjszakát kettesben töltheti vele. Minden egyes
alkalommal, amikor magukra maradtak, igyekeztek minél
több dolgot megtudni a másikról. Nem csak azt, amit fejben
megosztottak, hanem beszélgettek egymással. Hozzá kellett
szokniuk egymás közelségéhez. Erre most megkapják a
lehetőséget. Minél nagyobb dózist engedett meg magának az
érzelmekből Sandu, annál jobban megértette, hogy
Adalasiának szüksége van arra, hogy a társa lehessen, és hogy
ez mivel jár. De ebben a pillanatban nem érdekelte a
partnerség, csak az, hogy mit tehet még a lány szája a testével.
– „Reméltem, hogy egyedül jössz.”
Megint ott volt az a csipkelődő, gunyoros hang, de most
közben a nő a férfiasságára tapasztotta a száját és halk
nevetése végigrezgett az egész testén. Sandu már belül volt a
vízesés mögötti keskeny repedésen, és mindent megtett, hogy
megvédje őket, biztosítékokat szőtt minden betolakodó ellen.
Amint belépett a barlangrendszerbe, megszabadult a
ruháitól és úgy tűnt, ettől a szabadságtól Adalasia csak még
merészebb lett, mintha teljes hozzáférést kapott volna a
testéhez.
Érezte, hogy a tenyerére emeli a zacskóját, majd ujjai
finoman görgették, kényeztették a golyóit, és éppen csak,
finoman össze is nyomta őket, mielőtt elengedte volna,
miközben a merevedését szopogatta nyögdécselve. A levegőbe
emelkedett, gyorsan suhant, el kellett jutnia az asszonyához,
és a hűvös levegő jól esett túlhevült testének.
Adalasia pont úgy térdelt a kandalló előtt, ahogyan a
fejében megjelent a kép, a tűz táncoló lángjai árnyékokat
vetettek az arcára. Tenyereit a térdére tette, és a térdeit
széttárta, így a férfi láthatta, hogy a lába közé lefutó keskeny
csipkecsík átázott. A haja sötét selyemfelhőként terült szét a
hátán, a kandalló fényei csúszkáltak a puha szálakon. A bőre
olyan volt a feszülő vörös csipke körül, akár a szatén.
– „Sandu.” Belesuttogta a nevét a fejébe. Egy elfúló
meghívás.
Megállt a nő előtt, a teste már készen állt, hogy érezze és
lássa magán a száját. Köréje szorulva. – „A szemembe nézz!”
A hosszú szempillák felemelkedtek, miközben a lány kezei
égető lassúsággal siklottak fel a férfi combjának ikeroszlopán.
Aztán azok az ujjak végigsimítottak feszülő golyóin, és Sandu
tüdejéből kiszorult a levegő. Közben Adalasia végig a szemébe
nézett. Imádattal. Vággyal. Sóvárogva. Aztán a nyelve
végigsiklott az ujjait követve a zacskóján, és közben egy apró
hang hagyta el a torkát, a várakozás halk nyögése. Ujjai
aprókat mozdultak, szinte táncot lejtettek a férfin, míg a
nyelve folytatta az útját a férfiassága tövéhez, majd onnan
felfelé.
Adalasia egy pillanatra sem szakította meg vele a
szemkontaktust. Akkor sem, amikor a szája végigvándorolt a
széles makk alatt, majd belegörbítette a nyelvét a hasadékba,
nyalt és kutakodott, egyre nedvesebbé téve őt. Akkor sem,
amikor támadást indított a korona alatti érzékeny terület
ellen, és amitől Sandu majdnem az eszét vesztette. A nő
szemeit kobaltkékké mélyítette a vágy. Mellei gyorsan
emelkedtek és süllyedtek. Mellbimbói kemény kis csúcsokká
húzódtak össze. A pislákoló tűz fénye végigsimított a testén,
megcsillantotta a lábai között a nedvességet, ami elárulta a
férfinak, hogy amit vele csinál, az Adalasiát is felizgatja.
Aztán a szája magába fogadta a széles koronát, és a férfi
megesküdött volna rá, hogy látja a csillagokat. Gondolkodás
nélkül rászorította a tenyerét a lány tarkójára. Ott kellett
tartania. Ott, ahol volt. Adalasia ajkai köré feszültek, újabb
centimétereket vont a nedves melegségbe. Nyelve valami
ördöngös táncot járt, ami Sandu épelméjűségét fenyegette.
Életpárja nyögdécselő hangokat adott ki, a hang a torkából
egyenesen végigvibrált a férfi merevedésén, majd a gerincén
is.
A nő hátrébb húzta a fejét, Sandu lélegzete kiszisszent a
fogai között. Aztán Adalasia egy kicsit még mélyebbre vitte őt,
a nyelve ostorozta, majd a makk alatt cikázott, míg a férfi a
végén már tényleg azt hitte, hogy az eszét veszti. Megosztotta
életpárjával annak szépségét, amit vele tett. A gyönyöre
intenzitását.
Észre sem vette, hogy ujjai a nő hajába fonódnak és
rászorította a fejét a merevedésére, miközben a másik keze
lesiklott a mellbimbójára. Élvezte a látványát, ahogy a tűz
fénye játszott a testén. Azt, hogy milyen gyönyörű, és hogy
mekkora imádattal néz rá. Hogy mennyire a kedvére akart
tenni. Fogalma sem volt róla, hogy máris milyen hatalmas
örömöt szerzett neki, hogy a tőle kapott ajándék minden
képzeletet felülmúl.
Sandu nem akarta, hogy ennek valaha is vége legyen, de
érezte, hogy minél mélyebbre húzza a szája melegébe az
életpárja, a teste annál inkább reagál, márpedig ő benne akart
lenni. Szüksége volt erre a közelségre. És a nőnek is.
– Ennyi elég, ewal emninumam. Benned kell lennem.
Azt akarom, hogy megoszd velem a tested.
 Felpislogott rá, majd vonakodva eleresztette a
merevedését. És ettől a vonakodástól a férfi szíve nagyot
dobbant. A hűvös nedvesség, ami kívül fogadta férfiasságát,
csak tovább fokozta örömét. Lenyúlt, karját a lány dereka köré
fonta, és könnyedén az ölébe emelte. Megfordult és odavitte
az ágy végéhez.
– Négykézlábra. – A már-már nyers hang mintha nem is a
sajátja lett volna.
A lány készségesen tette, akit kért, és amikor a férfi a
lapockái közé simított tenyérrel lenyomta a felsőtestét,
engedelmesen felvette a kívánt pozíciót. Sandu megsimogatta
a fenekét, majd a makkját a nő felhevült, nedves bejáratához
nyomta. Perzselően forró volt, és ő nem várt tovább, behatolt
a szűk hüvelybe és mélyre temette magát. Megmarkolta a
csípőjét, és magához húzta, miközben újra és újra előretört.
– „Adalasia!”
Belelehelte a nevét a lány elméjébe, azt akarta, hogy érezze,
amit ő érez. Maga a testiség is leírhatatlan volt, de ennél
sokkal többről volt szó. Sandu nem volt túl jó az érzelmek
kifejezésében, de az életpárjának meg tudta mutatni mit érez,
még ha össze is keveredtek benne az érzelmek az egyre csak
növekvő vággyal. Akkora szerelmet érzett iránta, hogy az
csaknem térdre kényszerítette. De ezt Adalasia bárhol,
bármikor könnyedén képes volt megtenni vele.
Újra mozogni kezdett benne. Az a szűk, selymes alagút
perzselően forró volt. Olyan tökéletes. Egy ismeretlen
tökéletesség, amire semmiféle kutatás nem készíthette fel.
Amikor azt hitte, hogy a sok évszázad után, amit végigélt, már
semmi sincs, ami megdöbbenthetné, Adalasia nekiadta a
legjobbat, amit a világ csak kínálhat. Sőt, biztos volt benne,
hogy az életpárja ezután is ezt fogja csinálni.
 Ismét lökött, a forró test, ami kizárólag az ő számára
készült szinte fojtogatta merevedését. A lány selymes izmai
felhullámzottak férfiassága körül, a súrlódás erőteljes
gyönyörhullámokat küldött szét a testében, a vér forrón
zúgott az ereiben és összegyűlt a csípőjénél, hogy
felfoghatatlan mértékben megnövelje az erekcióját.
Adalasia a nevét kántálta rekedtes, elfúló hangon, mint
akinek a tüdejébe nem jut el rendesen a levegő. A teste
majdnem ugyanolyan agresszívan mozdult hátrafelé, hogy
találkozzon Sanduéval, mint ahogy ő mozdult előre. Ő sem
akarta, hogy ennek valaha is vége legyen, de a férfi érezte,
hogy tekeredik fel benne a feszültség egyre szorosabbra és
szorosabbra. Már szinte fojtogatta őt magában. A súrlódás
alig volt elviselhető mindkettejük számára.
Úgy tűnt, a lángok oda-vissza ugrálnak kettejük között, míg
végül egyetlen irányíthatatlan tűzviharban egyesültek. Aztán
minden figyelmeztetés nélkül Adalasia hüvelye úgy szorult
össze körülötte, akár a bilincs, egy selymes, tüzes ököl
szorította, markolta, fejte. Erekciója szaggatott sugarakban
újra és újra kitört, még több összehúzódásra, még nagyobb
gyönyörre késztetve Adalasiát.
Színek, csillagok robbantak Sandu lehunyt szemei elé, ott
lebegtek körülötte. Az ereiben tűz tombolt, megtelepedett az
ágyékában is. A lábait gyengének érezte, mintha nem is az
övéi lennének. Csak mély lélegzetekre volt képes és arra, hogy
ne omoljon rá tehetetlenül a nőre. Adalasia elnyúlt a takarón
a férfi nevével az ajkán, az elméjében, egy halk, szívet tépő,
áhítatos hang.
Sandunak sikerült egy csókot nyomnia a hátára. A
legkevésbé sem lepődött meg rajta, hogy még mindig
félkemény volt, amikor visszahúzódott. Csak ez az egyetlen
mozdulat, ahogy kicsúszott a lány szűk, síkos hüvelyéből a
forróság újabb hullámát indította el a gerincén. Tudta, hogy
amikor majd vért ad neki, amikor magán érzi a száját, újra és
újra megkívánja a nőt. A következő felemelkedésen
találkozniuk kell Dragonseekerrel és az életpárjával. Így aztán
most annyi időt akart eltölteni az asszonyával, amennyit csak
lehetett. És ő még azt hitte, hogy… beszélgetni fognak. De a
beszélgetést túlértékelik.
Adalasia halkan nevetett, hangját elnyomta a matrac. –
Még az én Kárpáti hímem is csak egy férfi.
Sandu leheveredett melléje, ujjait a hajába fúrta. A lány
még mindig hason feküdt, feléje fordította az arcát. A férfi
félretolta a selyemtömeg haját, hogy láthassa a vonásait.
– Igen, férfi vagyok, de mit akar ez jelenteni?
– A szex megszállottja leszel.
Sandu az arcát tanulmányozta. A vidámságot a szemében.
Adalasiának nyilvánvalóan tökéletesen megfelelt az, ha ő a
szex megszállottja lesz. Félkönyékre emelkedett és
megsimogatta életpárja kerek fenekét. – Attól tartok, hogy
igazad van. Eltarthat néhány évszázadig, míg ez egy kicsit
lanyhul. Ha egyáltalán lanyhul. Annyi érdekes pózt és
praktikát tanulmányoztam. Szeretném mindet kipróbálni
veled most, hogy már tudom milyen érzés. Vannak olyan
dolgok, amiket megtehetek a testeddel, hogy jól érezd magad.
Legalábbis abból kiindulva, ahogy a nők sikoltoztak az
élvezettől, azt mondanám, hogy érdemes lenne kipróbálnunk
őket. Aztán vannak olyan dolgok, amiket te tehetsz meg az én
testemmel. Érdekel, hogy vannak-e olyan jók, mint amit
korábban csináltál.
– Az tetszett?
Bólintott.
Adalasia elmosolyodott. – Biztos vagyok benne, hogy leszek
még sokkal jobb is.
 A férfi viszont nem volt benne biztos, hogy túl tudná élni,
ha a lány sokkal jobb lenne.
 Igazság
Éjszaka az esőerdő
lombkoronája alatt nem volt
akkora csend, mint ahogy azt az
ember gondolná. Rovarok
állandó zümmögése hallatszott,
és ez még az egyenletesen hulló
esőben sem szűnt meg. Hatalmas
pára, gőz szállt fel az erdő
talajáról még akkor is, amikor
felülről könyörtelenül ömlött
rájuk a víz. A gőz majdnem olyan
sűrű volt, mintha köd lenne, ami érkezhetett volna az óceán
felől szürkésfoltokban gomolyogva.
A fák lombkoronája alig védte őket az esőtől, a nagyobb
levelek inkább viselkedtek tölcsérként, mint esernyőként,
összegyűjtötték és rájuk zúdították a vizet, ha a kis csapat
megállt valamelyik kapokfa alatt. De vízcseppek gyűltek össze
a fák törzsén felfutó indákban, a virágok kelyheiben, így
bármihez értek is hozzá, eláztak.
Fák sorakoztak a felduzzadt folyó partján, fölé görnyedtek a
tomboló víznek. Gyökérrendszereik torz ketrechez
hasonlítottak, ágaikról vastag indák lógtak óriáskígyókként,
mintha csak prédára várnának, hogy a várakozó ketrecekbe
hurcolják áldozataikat. Legalábbis Adalasiának így tűnt.
El kellett ismernie, hogy az esőerdő gyönyörű, ha a fák
törzsein kúszó virágokat nézi, de ő leginkább a földet borító és
fákon nyüzsgő rovarokra figyelt. Élénk színű békák szemei
követték. Hatalmas ragadozó madarak köröztek fölöttük,
mintha lassú haladásukat követnék. Szemek meredtek rá
mindenhonnan. Úgy tűnt, hogy rengeteg éjszakai állat és
madár bámulja őket a fák ágai közül nagy, sárga, vagy vörös
szemekkel. És ebbe még bele sem számolta a több ezer gyíkot,
a pókokat, kétéltűeket, amik mintha mindenhol ott lettek
volna körülötte. Sandu és az őrangyalok nem látják ezt a sok
potenciális kémet?
Ez most nem olyan volt, mint amikor a folyót követve
sétáltak a dzsungelben, hogy megtalálják az eldugott
barlangrendszert, ahol nyugovóra tértek. Egészen más. Az
ösvény, amit követtek, egyre beljebb vitte őket az erdőbe, bár
Adalasia tudta, hogy a folyó most sincs távol. A levegő fülledt
volt, a csapás olykor közel vitte őket egy-egy sötét vizű
patakocskához, vagy nádassal övezett, szúnyogoktól hemzsegő
mellékfolyóhoz.
Az öt Kárpáti férfi teljes magabiztossággal haladt a keskeny
ösvényen a sötét erdőben. Az eső a legkevésbé sem zavarta
őket. Ugyanis nem hagyták, hogy a cseppek rájuk hulljanak és
szabályozták a testhőmérsékletüket. Adalasia ragaszkodott
hozzá, hogy Sandu ne segítsen neki ebben. Az ilyen
apróságokat minél hamarabb el kell sajátítania, és ez remek
alkalom volt a gyakorlásra. Viszont be kellett vallania,
legalább magának, hogy annyira lefoglalta az, hogy a
környezetét bámulja, hogy teljesen megfeledkezett róla, hogy
ne ázzon, és hogy melegítse magát.
Egy apró hang keltette fel a figyelmét, ami alig hallatszott
az éjszakai kabócák, gyíkok és más élőlények keltette zajban
az erdő talajszintjén. Elfordította a fejét és gyanakodva
végigmérte a mögötte haladó két férfit. Benedek és Petru. Siv
és Nicu elől haladt, Sandu és Adalasia pedig középen. Tudta,
hogy Nicu azért megy elől, mert neki van tehetsége a vadon
élő állatokhoz, és őt ismeri a legjobban Dominic és Solange, a
pár, akikkel találkozni akartak.
– Szeretnétek mondani valamit? – kérdezte a
sereghajtóktól. Hogy lehet ennyire megszeretni
olyasvalakiket, akiknek úgy tűnt, sosem változik az
arckifejezése? Bárhogyan is, tény, hogy ő már nagyon
kötődött hozzájuk, úgy tekintett rájuk, mint egy családra, ami
neki már nem volt. – Egészen biztos vagyok benne, hogy
valamelyikőtök kuncogott. Szerintem te voltál, Petru. –
Nagyon óvatos volt már velük. Egészen biztos volt benne,
hogy megpróbálnak revansot venni rajta a piócás eset miatt.
Petru egyenes az arcába nézett a furcsa, ezüstös szemével.
A hajszíne egészen megdöbbentette a lányt. Pont olyan furcsa
volt, mint a szeme. Nem volt ősz, nem volt szürke, a szeméhez
hasonlóan ezüstös platinaszőke árnyalattal bírt.
– Sisarke, összetöröd a szívem – a férfi meg sem torpant,
haladt tovább. És az arckifejezése sem változott. A Sanduval
való kötelékén keresztül Adalasia még mindig vidámság
szikráit érezte, ami még nagyobb éberségre késztette.
És egyúttal boldoggá is tette, hiszen azt jelentette, hogy
nyújt némi enyhülést a könyörtelen sötétségben, amiben az
őrangyalok vannak. Nem túl sokat, de ahhoz eleget, hogy még
tovább bírják egy kicsivel. Tudta már, hogy a sisarke
kishúgot jelent. És nagyon élvezte, hogy Petrunak és a
többieknek fontos annyira, hogy megajándékozzák ezzel a
megszólítással. Ő is bátyjaikén tekintett rájuk és
megtiszteltetésnek érezte, hogy ők is testvérként gondolnak
rá.
– Egy kissé hasonlítasz egy vízbefúlt patkányhoz, a hajad
tincsekbe összeállva tapad a hátadra és az arcodra – mutatott
rá Benedek. – És a ruhád is átázott. Arról nem szólva, hogy
folyamatosan reszketsz. Fantasztikus benyomást fogsz tenni
Dominicra és az asszonyára. Dominic egy Dragonseeker. – Az
utolsó szót úgy kihangsúlyozta, mintha ezzel mindent el is
mondott volna.
– „Mi az, hogy Dragonseeker, Sandu? Nyilvánvalóan
tudnom illene.” – A kifejezést mindannyian használták,
mintha vezetéknév lenne, és Adalasia azt hitte, hogy az is. De
most már nem volt benne biztos, hogy a többiek mit értenek
alatta.
A lány rájött, hogy bármennyire is csak kötekednek vele,
egyben megdorgálják az életpárját is, amiért hagyta, hogy ő
ilyen szánalmas állapotba kerüljön.
– „A Dragonseeker az egyetlen olyan nemzetség a mi
világunkban, aminek egyetlen tagja sem vált soha vámpírrá
a történelem során.”
Adalasia látta, hogy Sandu milyen nehezen viseli, hogy nem
engedi őt segíteni, legalább a testhőmérsékletét szabályozni.
Kifejezetten megkérte rá, hogy ne tegye. Azt nem igazán
értette, hogy a barlangrendszerből való kilépés után, repülés
helyett, miért váltottak hirtelen gyaloglásra ilyen
nyomorúságos körülmények között, de neki jól jött, mert
minden alkalmat megragadott, hogy minél több készséget
megtanulhasson – bár Benedek plasztikus leírása alapján ez
nem egy sikertörténet eddig a számára.
Szóval a Kárpáti, akit meg akarnak látogatni, egy nagyon
erős vérvonalból származik. – „Miért hívják
Dragonseekernek ?” 2

– „Egy apró anyajeggyel születnek, egy sárkánnyal, ami

figyelmezteti őket, ha élőholt van a közelben.
Adalasiának is volt egy kis anyajegye.

2
Dragonseeker: angol, sárkánykeresőt jelent.
 Az anyja azt mondta, hogy ez a harcosok jele, ami arra
emlékezteti, hogy mindig álljon készen a harcra, ha kell, hogy
megvédje a világot. Nem a dicsőségért, hiszen azt soha senki
nem tudhatta meg. Ő csak egy áldozat volt és ezt el kellett
fogadnia.
– „Te nem vagy áldozat, ewal emninumam, te az
életpárom vagy.”
Meglehet, hogy valóban úgy néz ki, mint egy vízbe fúlt
patkány, ahogy a többiek nevezték, de belülről Sandu
határozottan megmelengette.
– „Mit tudsz Dragonseeker életpárjáról?”
– „Solange Jaguár, a királyi család tagja. Nagyon
kemény nő, egy igazi harcos. Évekig egyedül harcolt a
fajtájabeli nőkért, lehetetlen körülmények között.”
Adalasia elgondolkodott ezen, miközben pamutinge
anyagát dörzsölgette. A dzsungeltúrához megfelelő öltözéket
viselt. De hiába tudta, mit kell felvennie, ha nem tudott eléggé
koncentrálni ahhoz, hogy melegen és szárazon tartsa magát
mialatt átmentek azon a furcsa ködön, ami az erdő talajáról
szállt fel.
Időnként mintha megpillantott volna egy hatalmas,
árnyékszerű macskát, ami a fölöttük lévő fákon velük együtt
mozgott. Vagyis a megpillantás nem jó kifejezés, inkább
érzékelte az elméjével. Mintha a lény a fején vonult volna át,
inkább volt képzelt, mint valóságos, egy áttetsző árnyék, amit
a fatörzsek, levelek, indák között látott, de tudatában volt a
jelenlétének, annak, ahogy velük együtt mozgott.
– „Te is látod?” – osztotta meg Sanduval, amit látni vélt.
– „Igen. Tudunk róla. Ne törődj vele.”
Adalasia úgy vélte, hogy ez nem lesz egyszerű feladat, de
aztán úgy döntött, hogy figyelmét inkább annak a két
Kárpátinak szenteli, akik úgy gondolják, hogy megszólhatják
az életpárját, amiért az hagyja neki, hogy a képességein
dolgozzon.
Kikeresett néhány hatalmas levelet, amik valóságos
tócsákat gyűjtöttek magukra. Míg Petru és Benedek elsétáltak
az ominózus fa alatt, automatikusan védték magukat,
Adalasia pedig türelmesen megvárta, míg már úgy érzik, hogy
kiértek a veszélyzónából.
Próbált lezseren viselkedni, megállt, megkapaszkodott
Sandu karjában, míg lehajolt a csizmájához, mintha meg
kellene igazítania magán valamit. Bevetette minden
összpontosítását, és koncentrációját, meghajlította, majd
hirtelen elengedte az óriási leveleket, amik így valósággal
elkatapultálták a rajtuk felgyűlt rengeteg vizet. A levegőben
már csak egy picit kellett korrigálnia vízgömbök irányán, hogy
a két Kárpáti fölé lebegjenek, aztán pedig nemes
egyszerűséggel elengedte őket. Hideg zuhanyként robbantak
széjjel Petru és Benedek fején, eláztatva a hajukat, ruhájukat.
– „Sandu segítenél nekem?” – kérdezte a legártatlanabbul.
– „Természetesen, ewal emninumam.”
Tele volt a feje férfias nevetéssel. Tudta, hogy Sandu
segített neki, hogy Benedek és Petru semmit se vegyen észre a
merényletből, amivel ellenük készült.
Siv és Nicu visszafordult, csípőre tett kézzel, felhúzott
szemöldökkel, rezzenéstelen arccal mérték végig két elázott
testvérüket.
Adalasia is őket nézte tökéletesen szárazon, gyönyörűen
befont hajjal. Hosszú ujjú ingén, világosbarna, könnyű
nadrágján, khaki színű, dzsungeljárásra készült csizmáján
egyetlen csepp víz, egyetlen makulányi piszok sem volt.
– Benedek, Petru, lelassított benneteket a kor? – A beszéd
mintha magukból a fákból jött volna, mintha maga a dzsungel
elevenedett volna meg. Nevetés volt abban a gazdag, lágy
hangban, aminek volt valami megbabonázó, szinte hipnotikus
ereje.
Adalasia a szájára nyomta a kezét, hogy ne nevessen fel és
elfordult a két férfitól. Észrevette, hogy Sandu teljes
riadókészültségbe helyezte magát, akárcsak a többiek. Ezt
mindig érdekesnek találta. Kifejezetten azért jöttek az
esőerdőbe, hogy megtalálják Dominicot és az életpárját,
Solange-ot. Előre üzentek nekik, találkozót kértek, mint
mindenhol, ahol eddig jártak. Jobban belegondolva Sandu
mindig nagyon formális volt, amikor egy másik Kárpáti párral
beszélt meg találkozót. Ezt furcsának találta.
Miért nem üdvözlik azonnal a párok a látogatókat? Miért
olyan óvatos mindenki az első találkozó előtt? Annyi mindent
meg kellett még tanulnia a Kárpáti életmódról. Hiszen eddig
mindig emberi módon kellett gondolkodnia. Talán mindig úgy
is fog. Ez vajon teher lesz Sandu számára?
– „Te vagy a legnagyobb kincsem, sívamet. Könnyedén
el fogunk igazodni mindkét világban.”
Sandu ellentmondást nem tűrően magabiztos szavaitól úgy
érezte, mintha ő lenne az egyetlen nő a férfi világában.
Felnézett rá, és a szíve összeszorult attól, amit a szemeiben
látott. Abszolút meggyőződés, és hit benne. Bennük.
– „Ha te hiszel ebben, Sandu, akkor én is hiszek.”
Dominic Dragonseeker előbukkant a fák közül, kilépett az
erdő talajáról felszálló párás ködből. Először nehéz volt
kivenni őt. Szinte csak egy jelenségnek tűnt, ahogy közeledett
feléjük. Jóképű férfi volt, mint minden más Kárpáti hím.
Félelmetes. Erős. Egy olyan erő, akivel számolni kell. A
testvérek a harcosok ősi módján üdvözölték, egymás alkarját
szorították meg és az anyanyelvükön köszöntötték a vadászt.
Sandu őt is bemutatta, mint az életpárját. – Köszönjük, hogy
ilyen hamar fogadsz bennünket, Dominic.
 Dominic tekintete végigsiklott az őket őrző négy testvéren,
majd újra kettejük arcát nézte meg, ezúttal alaposabban. – Ez
nem udvariassági látogatás. Bajban vagy, Sandu?
– Szóltam, hogy talán idehozzuk a bajt a küszöbödre –
emlékeztette Sandu. – Nem élőholtak vannak a nyomunkban.
Másfajta ellenség követ minket. Denevéreket, baglyokat,
rovarokat, bármit használhat kémeknek, hogy a közelünkbe
férkőzhessen. Itt – tárta szét a karjait, hogy befogja a
dzsungelt –, bőven van mit használnia.
– Hogyan képesek követni téged? – Dominic türelmes volt,
nem moccant, szilárdan állt ugyanabban a pozícióban.
Adalasiának feltűnt, hogy egyik őre sem moccan a helyéről.
Még Sandu sem. Körülvették őt abban a pillanatban, ahogy
Dominic kilépett a felszálló ködből, középen tartották, védve
még a magas testalkatukkal is, de nem Dominictól.
Kieresztette az érzékeit. Tudta, hogy fontos, hogy használja
újonnan szerzett Kárpáti érzékeit, amelyek mind sokkal
élesebbek voltak, mint az emberi érzékszervei valaha is.
Dominic a fákon ólálkodó különös árnyékmacskától
eltekintve sem jött egyedül. Tudnia kellett volna. A többiek
tudták. Adalasia bosszús volt magára, amiért nem figyelt
jobban a férfiak jelzéseire. Túlságosan lefoglalta, hogy a
pókokat és más potenciális veszélyforrásokat nézegesse,
amiket Nera serege felhasználhat egy ellenük vívott harcban.
Úgy tűnt, minden újabb látogatás fokozta a támadások erejét,
mintha Nera tudta volna, hogy egyre közelebb kerülnek
azokhoz a vadászokhoz, akik megakadályozhatják abban, hogy
kinyissa a kaput, aminek őrzéséért Adalasia volt a felelős.
Mostanra már biztos volt benne, hogy a kapu elleni
koncentrált támadás a cél. A családja évszázadok óta azzal
volt megbízva, hogy őrizze, és zárva tartsa azt a kaput, és ezt
meg is tették. Most, valami ismeretlen okból Adalasia
családját és örökségét próbára tették. És ő nem akart elbukni.
Eddig úgy gondolt ezekre a látogatásokra, mint lehetőségre,
hogy betekintést nyerjenek Sandu múltjába, de most úgy
gondolta, hogy talán többről van szó. Ahogyan a gyerekkora
felkészülés volt a harci képességeinek csiszolására, hogy idáig
eljuthasson, lehetséges lenne, hogy tovább kellett volna
tanulnia?
A tarot kártyák mindig is vezették, Még most is, amikor a
veszély útjára léptek. Gondosan elrejtve tartotta őket, és
minden este vetett magának, mielőtt találkoztak egy párral.
Felfogta teljes egészében annak a jelentését, amit a kártyák
minden este elárultak neki? Érezte, hogy forróság gyűlik a
bőre alatt, és ezt nem az esőerdő melege okozta. Elfelejtette
azt, amit megtanult. Megfeledkezett a képességéről. Az
ajándékáról, amit születésekor kapott. A kártyákról.
– Adalasia családja nehéz feladatot kapott réges-rég. Ez a
teher anyáról lányára száll. Az ellenség az egyik vérrokona. És
a vér hívja a vért. Soha nincs túl sok időnk. Nagyon gyorsan
ránk találnak. Nem akarjuk veszélybe sodorni az életpárod
Dominic. – Sandu hangjában nem lehetett eltéveszteni az
őszinteséget.
– Úgy tűnik, a te életpárod viszont máris veszélyben van –
mondta Dominic. – Solange sosem bocsátaná meg nekem, ha
hagynám, hogy egy nő veszélyben maradjon, amikor talán
egyetlen beszélgetéssel segíthetnénk rajta. – A vadász
szájsarka apró mosolyra húzódott.
Ettől a kicsiny mozdulattól még jóképűbbnek tűnt a
sebhelyei ellenére is, mint ahogy Adalasia először gondolta.
Az arca egyik oldalán hegek voltak, de furcsa mód azok a
sebhelyek csak még vonzóbbá tették.
 – „Sívamet, nem lenne túl kellemes, ha olyan illetlen
tulajdonságot találnék kifejleszteni magamban, mint a
féltékenység.”
Adalasia alig tudta megállni, hogy ne nevessen hangosan.
Legszívesebben átölelte volna Sandut, és megcsókolta volna
ott, mindenki előtt, de látta rajta, hogy még mindig védi őt
attól, aki a fák közül védi Dominicot. Csak feltételezhette,
hogy a távol lévő Solange az. Olyan akart lenni, mint Solange,
meg akart tanulni eltűnni, azt akarta, hogy Sandu mindig
számíthasson rá, hogy fedezi a hátát. Hiszen Dominic sem
pillantott maga mögé egyszer sem, hogy ott van-e az életpárja.
Tudta, hogy ott van. Társak voltak.
– „Semmi szükség rá, hogy különleges képességeket
fejlessz ki. Én egyszerűen csak figyelek mindenfelé, ehhez
vagyok hozzászokva. Nincs senki, akivel összehasonlítható
lennél.” – Sandu hangjából sütött az őszinteség.
– Az otthonunk nincs messze innen. Ott teljes
biztonságban leszünk. – Dominic megfordult és elindult
visszafelé a furcsán fodrozódó ködbe.
Sandu a kezét nyújtotta Adalasiának. Minél távolabb került
tőlük Dominic, annál áttetszőbbé vált, mintha olyan lenne,
mint a macska, amit a lány inkább csak a képzeletében látott,
mint a valóságban. Nicu és Siv is elindult, követték
Dragonseekert az erdő talajáról felszálló, gomolygó
párapamacsokba. Sandu magával húzta a lányt pár lépéssel
lemaradva tőlük. Adalasia próbálta szinkronban tartani a
szívverését az életpárjáéval, de ez abban a pillanatban nagyon
nehéz volt, amikor ténylegesen beléptek a sötét ködbe.
A testén is érezte a változást. Ismerte az érzést, amikor a
köd a bőréhez ér. Hát ez nem olyan volt. Amikor lenézett a
lábára, apró tűszúrásokat érzett a vádliján, bokáján.
Megnedvesítette az ajkát és nem tudta megállni, hogy ne
szorítsa jobban Sandu kezét. Ennyit arról, hogy olyan harcos
nő, mint Solange. Nem nézett le többé a testére, pedig a köd
egyre sűrűsödött és egyre magasabbra emelkedett körülöttük.
Előttük Nicu és Siv szinte teljesen átlátszónak tűnt. Látta,
ahogy a sötétszürke köd keresztül-kasul hömpölyög rajtuk.
Falként emelkedett, körülvette őket, átfolyt a fák között, akár
egy pajzs, ami mögött elbújhattak, vagy egy sűrű fátyol, ami
egyik birodalomból a másikba szállítja őket. Adalasia maga
sem tudta, melyik verziót találja hihetőbbnek, csak abban volt
biztos, hogy Dragonseeker emelte ezt a falat, hogy
beleléphessenek, és ők készségesen meg is tették.
Aztán hirtelen úgy érezte, mintha apró darabokra hullana a
teste. Amikor lepillantott, abszolút semmi sem maradt már
belőle. Elakadt a lélegzete. Félelmében szinte kiabált Sandu
elméjében. Életpárja megérezte a rettegését. Körülölelte
melegével. Szelíden. Nyugodtan. Nem szólt, hogy
megnyugtassa, és mivel nem szólt, a lány is hallgatott.
Rengeteg kérdése volt, de nem tette fel őket. Sandut
nyilvánvalóan egyáltalán nem zavarta ez a furcsa jelenség.
Nem vette fenyegetésnek, és szemmel láthatóan a többiek
sem. Ez pedig azt kellett jelentse, hogy rendelkeznek ellene
valamiféle védelemmel, amit rá is kiterjesztenek, másképp
Sandu sosem engedte volna belépni a ködbe. Miután ezt így
végiggondolta, megnyugodott. Tekintetét egyenesen előre
szegezte, oda, ahol Nicunak és Sivnek lennie kellett. Végül
megpillantotta őket a fák között, ahol a sötétszürke köd
kezdett kivilágosodni és elvékonyodni. Az áttetsző alakok
meglehetősen gyorsan megszilárdultak, sokkal gyorsabban,
mint ahogy eltűntek. Egyik vadász sem fordult meg, hogy
megnézze, ő és Sandu mögöttük vannak-e, innen tudta, hogy
tisztában vannak a jelenlétükkel.
 Sandu hüvelykujja végigsiklott a csuklója belsején,
pontosan a pulzusa fölött. – „Nagyon jól csináltad. Nem volt
időm figyelmeztetni téged, hogy milyen lesz a masszában.”
– „Mi ez?”
– „Ezt a védelmet csak nagyon kevesen ismerik. Még a
rovarok sem képesek áthatolni rajta. Levegő, föld, víz vagy
tűz, egyik elem sem jut át.”
Adalasia megfeszült izgalmában. – „Tudod, hogyan lehet
létrehozni?”
Sandu az elméjében bólintott. – „A kolostorban élők
megosztották egymással a tudást. Dragonseeker egyike azon
keveseknek, akiknek átadtunk néhány titkot. Súlyos sebekkel
érkezett a kapuhoz, és mi befogadtuk, hogy meggyógyítsuk.
Mivel köztudott, hogy soha egyetlen Dragonseeker sem
fordult még vámpírrá, olyan tudást adtunk át neki, amit
rajta kívül nem sok vadász kapott meg. A húgát, Rhiannont
elrabolták, az életpárját megölték. Dominic nem volt
hajlandó feladni a keresést. Nagyon kitartó vadász.”
Adalasia körülnézett. Bár még mindig nagyon közel jártak a
folyóhoz, az erdő belseje felé haladtak. Fölöttük a fák ágai
vastagabbak voltak, összekapcsolódtak egymással, ágas-bogas
átjárókat alkotva. Időnként surranó neszeket lehetett hallani,
nem hangosabbat, mintha valami nekisúrlódott volna a
leveleknek. Akár egy szellő is megmozgathatta volna ennyire a
lombkoronát.
– „Azokat a parazitákat, amiket annyira utálsz, Dominic
önként lenyelte, hogy úgy tűnjön, egy Dragonseeker végre
vámpírrá vált. Egy összeesküvés volt készülőben a De La
Cruz fivérek megölésére, majd a herceg meggyilkolására.
Beszivárgott a vámpírok soraiba, hogy információt
szerezzen és elpusztítsa őket. Az élősködők jelenléte a
szervezetében minden másodpercben kínszenvedést jelentett,
de mégis elviselte, hogy a Kárpátiak megkapják a szükséges
információt és elpusztíthassák a mestervámpírokat.”
Adalasia új keletű tisztelettel nézett Dragonseeker széles
vállaira, ahogy vezette őket az erdőn át. A sötétszürke szőnyeg
még mindig a bokájuk körül tekergett, ahogy Dominic
otthona felé tartottak. Adalasia remélte, hogy ő is megtette
volna, amit a férfi megtett, hogy megmentse a világot, de a
gondolat, hogy akár csak egyet is a szájába vegyen azokból a
borzalmas, undorító, tekergőző parazitákból annyira
felkavarta a gyomrát, hogy alig tudta megállni öklendezés
nélkül.
– „Hogyan élte túl?”
– „Solange-zsal. Vele együtt harcolt. A történetük
legendás, ma már mesélik a Kárpáti gyerekeknek. Solange
nagyon csendes és kényelmetlenül érzi magát mások
jelenlétében, ez az egyik oka annak, hogy itt élnek. Dominic
bárhol jól érzi magát. Solange-nak szüksége van az erdőre,
neki pedig Solange-ra.”
Előbb távolról, majd egyre közeledve nagy víztömeg
hangját hallotta. Végül már morajlott, de neki sikerült teljesen
egyedül levennie hallásának hangerejét. Aztán meglátta.
Szürke sziklák egész sorának peremén bukott alá a zuhatag. A
kék-fehér, habos víz egy váratlanul türkizkék vizű medencébe
zuhogott, amit még több szikla és páfrány övezett. A
páfrányok mögött álló fák törzsein és alsó ágain orchideák
tekeregtek, de ez cseppet sem vont le abból az érzésből, hogy
úgy álltak ott, mint a katonák, akik kincset őriznek. A látvány
lélegzetelállító volt még úgy is, hogy a szürke köd
végiggomolygott a föld és a kis, rejtett lagúna fölött is.
Dominic nem hagyott túl sok időt, hogy megcsodálják a
hely szépségét. Intett a kezével és a vízesés kettényílt.
Láthatóvá vált egy keskeny kis ösvény, amin egyszerre csak
egyetlen ember tudott végigmenni és belépni a vízesés
mögötti barlangba. Hogy odabent mi volt, abból semmit sem
lehetett látni. Adalasia megszorította Sandu ujjait.
– „Ez egy igazán remek hely, ha az esőerdőben akarsz
lakni, Sandu.”
– „Valóban.”
Most először érzett a férfiban vonakodást. A velük utazó
négy testvér pedig visszhangozta az aggodalmát. Egy rövid
pillanatra megvillant egy macska árnyéka a víz mögötti
sziklafalon. Adalasia pislantott, és a látomás eltűnt. Ismét
eltöprengett rajta, hogy ez vajon csak illúzió-e. Dominic
megállás nélkül végigment azon a keskeny ösvényen, majd
eltűnt a barlang sötét nyílásában.
– „Nicu, maradj hátra!” – adta ki az utasítást Sandu. –
„Lehet, hogy szükségünk lesz rád, hogy hozz egy
állatseregletet a segítségünkre a csatában.”
– „Tényleg azt hiszitek, hogy Dominic valamiféle
csapdába vezetne titeket?”
– „Nem, de fel sem fedte az életpárját, pedig mi
megmutattunk neki téged. Egy tisztavérű Dragonseeker nem
válhat vámpírrá. És nem is tűnik annak. Nem hiszem, hogy
lenne olyan mestervámpír, aki képes lenne mindannyiunkat
becsapni, de a te életed a tét, és egyikünk sem akar
kockáztatni. Mindig résen kell lennünk, sívamet.
Sandu követte Petrut, a kezénél fogva maga után vonta
Adalasiát. A lábuknál térdig ért a szürke köd, ugyanúgy forrt
és hömpölygött, mint az erdőben, vagy egy boszorkány
üstjében. A nő arra koncentrált, hogy a szíve a Sandué
ritmusára verjen. Nem érezte gonosznak Dominicot. Sokkal
inkább védelmezőnek. Harcosnak. Közel sem aggódott
annyira, mint Sandu és a testvérek.
 A köd volt az, ami foglalkoztatta. És a benne rejlő védelem.
Ha még a rovarok sem tudnak áthatolni rajta, akkor Nera és a
serege sem kaphatta el őket. Meg kell tanulnia, hogyan
adhatja hozzá a védelmi arzenáljukhoz. Egyre erősödött az
érzése, hogy átsiklott a kártyái által nyújtott előrejelzés
legfontosabb pontja fölött. Örült, hogy vetett, és megtudták,
hogy az őrzőknek valóban élő életpárjaik vannak. Sandunak
és neki szüksége volt információra Sandu múltjáról, hogy
segítsen neki megtalálni az emlékeit, de ez az ő utazása is volt.
Tanulnia kell belőle és eddig minden állomáson kapott valami
rendkívül fontosat. Nem engedheti meg magának, hogy ne
figyeljen oda. Hogy ne hallja meg, amit mondanak – vagy
nem mondanak.
A fenti sziklákról alázúduló hűvös vízsugár nagyon is
valóságosnak tűnt. Sandu belépett a sötét barlangba, Adalasia
pedig, aki egy lépéssel mögötte haladt gyorsan pislogott párat,
hogy a szeme gyorsabban alkalmazkodjon. Érezte maga
mögött Benedeket, és tudta, hogy Nicu a bejáraton kívül
megállt. Még mindig összekapcsolódott az elméjük.
A Kárpátiak még a legsötétebb barlangokban is tisztán
láttak. A szűk nyílástól néhány méterre a belső tér hirtelen
tágas folyosóvá szélesedett. A padló a lábuk alatt különböző
színű kövekből állt. Hasonlóak alkották a falakat is, a
mennyezet úgy ívelt, mintha egy pompás kastély bejáratában
lennének. Lágy kék és lila, fújt üvegből készült lámpák
világították meg a helyet. Finoman megmunkált arany karok
tartották el a kőfalaktól a gömböket, amik csillagképek, teljes
galaxisok képeit vetítették a mennyezetre.
– „Nicu” – adott engedélyt a belépésre Sandu.
A meleg üdvözlés érzése abban a pillanatban elfogta őket,
amint a folyosóra léptek. Ez egy otthon volt. Adalasia
eltűnődött, hogyan sikerülhetett megépítenie itt, az esőerdő
mélyén ezt a helyet Solange-nak és Dominicnak, ahol Solange
jól érezhette magát a természettel körülvéve. Már maga a
padló és a falak is kész műalkotás volt, nem is beszélve a
lámpákról, és arról, ahogyan az égitesteket megjelenítették a
plafonon.
A folyosó egy nagy terembe torkollt, ami egyértelműen a
fogadóterem lehetett, magas mennyezettel, drágakövekkel
borított falakkal. Különböző színű gyémántok, zafírok,
rubinok csillantak meg a rájuk eső fényben. A padló ugyanaz
volt, mint a folyosón, nagy, lapos, a szürke legkülönfélébb
árnyalataiban pompázó kövek, amik ragyogóra lettek
polírozva. Még a falburkolat egyedisége ellenére sem volt
abszolút semmi barlangszerű ebben a helyiségben. Adalasia
különlegesnek és szerethetőnek találta ezt a stílust. Itt még
erősebben áradt az a meleg fogadtatás, ami már a folyosón
meglepte.
A bútorok is egyediek voltak, az ülőfülkék, mint a puha kis
fészkek, összegömbölyödésre csalogattak. Néhányat
egyértelműen két embernek szántak, másokat egynek. Az
egyikben egy fiatal nő ült. Meghökkentő, macska formájú
smaragdzöld szemek ültek szép arcában, haja hosszú
zuhatagként ömlött végig a hátán.
Jaguár létére meglehetősen karcsú volt, de az egyértelmű
volt, hogy Jaguár vért hordoz.
Tekintete végigjárta az öt Kárpáti hímet. Adalasia ezt
teljesen megértette. Az ősiek mind nagydarab férfiak voltak,
jóval két méter felett. Impozánsnak tűntek széles vállaikkal,
izmaikkal, harcos testalkatukkal. Rámosolygott a nőre, hogy
megpróbálja kárpótolni, amiért egyik férfi sem mosolygott.
A sarokban egy kislány játszott a játékaival, de érkezésükre
abbahagyta és felállt. A közelben álló férfi mögé bújt és
átkarolta a lábát. Nagyon fiatal volt, talán öt-hat éves, bár
Adalasia nem nagyon értett a gyerekek korához. A kislány
kicsi volt, de masszív. A férfi, aki mögé elbújt, egyértelműen
védelmező pozíciót vett fel. Egyik kezét a kislány fejére
simította. Egy másik nő hangtalanul lépett be a terembe Nicu
mögül, és odament az ülőfülkében helyet foglaló nő mellé.
Dominic rámosolygott. – Ő az életpárom, Solange – intett az
újonnan érkező felé. Solange-nak cobolyszínű, sűrű, vad haja
volt, amiben arany sávok tűntek fel, amikor megmozdult.
Nagyon jellegzetes macskaszemei olykor borostyánszínűek
voltak zöld pöttyökkel, máskor smaragdzöldre váltottak, pont
olyanra, mint a másik fiatal nőé. Alacsony volt és gömbölyded
idomú, határozott izmokkal. Egyértelműen látszott, hogy egy
harcban is tud mit kezdeni magával. Dominic a másik fiatal
nőre mutatott. – Ő itt Jasmine. Az ott pedig Jubal Sanders, az
ifjú hölgy pedig Jasmine lánya, Sandrine.
A kicsi lány elbújt Jubal lába mögé, majd kikukucskált kicsi
tündérarcával, integetett, mosolyt villantott, és
visszahúzódott.
– Elnézést a fokozott óvatosságért, de látogatóink voltak,
amikor a kérésetek eljutott hozzánk. – A teremben tartózkodó
három személyre mutatott. – A kérésed nagyon óvatosan volt
megfogalmazva, Sandu, és nagyjából ugyanakkor jutott el
hozzánk, mint egy pletyka, hogy egy régi ellenségünk talán
úton van a mi földrészünk felé.
Adalasia észrevette, hogy Jubal ismét a gyermek fejére
simítja a kezét. Az az érzése támadt, hogy a férfi volt az, aki a
régi ellenségről szóló hírt hozhatta.
– Jasmine az unokatestvérem – mondta Solange. Vad
harcosnak tűnt, Jasmine tökéletesen nőies megjelenése
mellett különösen. A hangja mégis szelíd volt, és ahogy
lenézett a rokonára, az arckifejezése is gyengédséget
sugárzott.
 – Kérlek, foglaljatok helyet! Amikor Dominic elmondta,
hogy ennyi látogatónk érkezik, kissé megdöbbentünk.
Alkalmanként a másik unokatestvérem, Juliette jön el
hozzánk az életpárjával, Riordannal. Ő egy De La Cruz.
Ilyenkor egy, vagy több fivér elkíséri őket, de ez nagyon ritka.
Általában inkább mi utazunk a farmjukra.
Sandu egy kétszemélyes ülőfülkét választott. Abban a
pillanatban, ahogy Adalasia leereszkedett mellé, a szék
mintha beburkolta volna, a testéhez simult. Kényelmesnek,
nagyon is kényelmesnek érezte ezt az erdei túra után.
Végigsimított a karfán. – Ez fantasztikus, Solange. Hol találtál
ilyesmit? Még soha életemben nem láttam hasonlót sem.
Solange arca felragyogott. – Igazából Jasmine tervezte. Ő
állt elő az ötlettel, és annyira megtetszett, hogy könyörögtem
neki, hogy hadd legyünk mi az elsők, akik kipróbálhatják.
– Komolyan? – mondta Adalasia – Ez a legkényelmesebb
szék, amiben valaha is ültem. – Sandu vállára hajtotta a fejét.
– Le tudnám benne élni az életem.
– Tényleg kényelmes – értett vele egyet a férfi. – Elég kevés
figyelmet szoktam fordítani az ilyesmire, de most igazat kell
adnom Adalasiának.
Halvány pír ült ki Jasmine arcára. – Kedves tőletek, hogy
ezt mondjátok. De én csak a terveket csináltam meg, Jubal
volt a kivitelező. A dicsőség tehát valójában őt illeti meg.
– Vagy mindkettőtöket, – javította ki Dominic. – Van egy
közös bútorgyártó cégük. Kezd elég népszerű lenni. Solange és
én nagyon büszkék vagyunk rájuk. Mindig tudtuk, hogy
sikeresek lesznek. – Ő is szeretetteljes pillantást vetett
Jasmine-re.
– Átvihetjük Sandrine-t egy másik szobába, amíg
beszélgettek – ajánlotta fel Jubal. – Már rég elmúlt a
lefekvésének ideje. Megígértük neki, hogy fenn maradhat,
hogy megnézze a társaságot. Nem szeret lemaradni semmiről.
Jasmine felállt. – Nagyon hasonlít Solange-ra.
Jubal a kezét nyújtotta neki. Volt egy pillanatnyi tétovázás
a nő reakciójában, de Adalasia elcsípte. Azok a gyönyörű,
smaragdzöld szemek Jubal arcára emelkedtek, aztán
elmosolyodott és belecsúsztatta az ujjait a férfi tenyerébe. Ő
úgy tett, mintha észre sem vette volna a megtorpanást,
magához húzta a lány. – Készítsük fel a lefekvésre a
lányunkat. Még esti mesét is akar.
– Te fogsz neki felolvasni – tisztázta a nő –, te utánozni
tudod az összes hangot. – Visszafordult és rájuk mosolygott. –
Örülök, hogy megismerhettelek benneteket.
Jubal is biccentett feléjük, de nem szólt egy szót sem,
miközben kikísérte a helyiségből a két nőt.
– Az a férfi Traian Trigovise életpárjának, Joie-nak a
rokona – mutatott a távozó Jubal után Sandu.
Ténymegállapítás volt ez, nem kérdés.
Dominic bólintott. – Igen, ő Joie idősebb testvére és már
régóta a mi világunkban él. Harcolt a Kárpátiak oldalán az
élőholtak ellen, és Solange családjával a Jaguár hímek ellen
azon számtalan próbálkozás alkalmával, amikor
megpróbálták elhurcolni Solange-t és az unokatestvéreit.
Ismeri Danutdaxtont és Rileyt. Többször is megmentette
Riley életét Garyvel együtt, mielőtt Gary Kárpátivá vált volna.
Ő olyasvalaki, akit nagyon tisztelnek a Kárpáti közösségben.
– „Még mi, kolostorbeliek is azonnal hírt kaptunk Jubal
Sandersről, amint elhagytuk a szentélyünket. Ő nem
Kárpáti. Ember, de erős, képes szembeszállni a vámpírokkal,
és minden ellenséggel, amivel fajunknak meg kell küzdenie.”
– „Annyi mindent meg lehet itt tanulni, Sandu!
Dominictól. Solange-tól. Jubaltól. Jasmine-tól. Mindegyikük
erős a maga módján” – mutatott rá Adalasia. Még mélyebbre
fészkelte magát a székbe, combja a férfi combjához csúszott.
– Miben lehetünk a segítségedre, Sandu? – kérdezte
Dominic.
– Minden emlékem eltűnt a múltamról, Dominic – felelte
Sandu. – Talán azért töröltem ki őket az elmémből, hogy a
családom biztonságban legyen, vagy talán még azelőtt történt,
hogy útnak indultam volna. Tudom, hogy te rengeteget
utaztál, bejártad a legtöbb hegységet és barlangrendszert.
Emlékszel valamire a családommal kapcsolatban?
– A Berdardi egy nagyon régi név, Sandu. Találkoztam
Domizio di Berdardóval. Közeledett a hajnal, és sok vámpírt
elpusztított már, akikkel egy mestervámpír vette körbe magát.
Domizio egy barlang felé kúszott, hogy elkerülje a napot, de
vérnyomot hagyott maga után, méghozzá széles vérnyomot.
Amikor belefutottam, nyilvánvalónak láttam, hogy ez a
Kárpáti vadász nem fogja túlélni a sebeit. Követtem a vért és
megtaláltam őt majdnem közvetlenül egy barlangrendszer
bejáratánál.
– „Felismered ezt a nevet?” – kérdezte Adalasia. Abból,
ahogyan Dominic Sandu arcát tanulmányozta, egyértelmű
volt, hogy azt várja, hogy felismerést fedez fel rajta, de Sandu
elméjében nyoma sem volt az emlékezésnek. Helyette a
csalódottság egy halvány érzete futott át rajta, de azt
villámgyorsan elengedte.
– „Nem, sívamet. Nem ismerem.”
Megrázta a fejét. – Nem emlékszem ilyen nevű vadászra.
Nyilvánvaló, hogy valamilyen rokonom lehet, de ha az is,
akkor sem emlékszem, hogy ki ő.
– Ő az apád, vagy az volt. Túlélte azt a sérülést. Néhány
éjszakát együtt töltöttünk, míg gyógyult. Ezalatt megtudtam,
hogy van életpárja, Madolina, egy fia Sandu és egy lánya,
Liona. A legtöbb információt az elméjéből tudtam meg,
amikor vért adtam neki, vagy amikor a testébe léptem, hogy
gyógyítsam a sebeit. Elég súlyosak voltak.
Adalasia érezte, hogy Sandu megfeszül, küzd, hogy
visszanyúljon az emlékeiért, hogy találjon valamit valakiről a
felsoroltak közül, de semmire sem akadt rá, mintha minden
valamiféle gát mögött lenne. A jelenében nem voltak ott. A
múltjáról szóló emlékeit kitörölték. Sandu számára ők csak
nevek voltak, nem a családja. Bár Lionáról már eddig is
tudott, de egyetlen halovány emlékképet sem tudott felidézni
vele kapcsolatban. Adalasia a tenyerébe csúsztatta a kezét,
hogy segítse. Sandu nem volt hozzászokva az érzelmekhez,
ezért máris úgy reagált, ahogy általában szokott, amikor az
érzések túláradása fenyegette. Egyszerűen kikapcsolta őket.
Adalasia nem szerette, amikor kikapcsolta az érzelmeit,
olyankor mindig nagyon távol érezte magától. Sandu
könnyedén megtette, és gyakran csinálta ezt, de a nő ilyenkor
mindig úgy érezte, mintha teljesen egyedül lenne.
– „Sosem vagy egyedül, ewal emninumam minan.” –
Ahogy a saját nyelvén édes istennőmnek nevezte, hangja sűrű,
édes mézként ömlött be az elméjébe, betöltve minden
ürességet, ami valaha is volt benne és felmelegítette. –
„Mindig veled vagyok.”
– Domizio eltökélt szándéka volt, hogy amint meggyógyul,
a mestervámpír és követőinek nyomába ered. Vadász volt, és
ha egyszer nyomra akadt, soha nem állt meg. Neked is van
bizonyos hírneved, Sandu.
– Azt hiszem, hogy igazad van, Dominic – szólalt meg
Nicu. – Sandu nem áll le, ha egyszer üldözőbe vette a
zsákmányt. Elfuthat előle, de ő nem hagyja abba a vadászatot,
míg el nem pusztítja az ellenfelét.
 – Ezek szerint ez a tulajdonság jellemző erre a vérvonalra,
– jelentette ki Siv.
Dominic egyetértően bólintott. – Domizio kétségtelenül
egyértelmű véleménnyel rendelkezett, ha élőholtakról volt
szó. Felajánlottam, hogy folytatom a vadászatát. Nem volt
életpárom, sem családom, és ez a bizonyos vámpír elég ravasz
volt, több, kisebb mestervámpírnak is parancsolt, akik szintén
elég képzettek voltak a harcban. Nem fogadta el a javaslatom.
Kijelentette, hogy ez az ő kötelessége. Végül együtt
vadásztunk. Domizio nem csak testben, de akaratban is erős
volt. Ugyanezeket a tulajdonságokat benned, a fiában is
látom.
– Dominic, hol találkoztál Domizióval? – kérdezte
Adalasia.
Dominic a homlokát ráncolta, egyik ujjával megdörzsölte a
szemöldökét. – Akkoriban nem ugyanazok az országok voltak,
mint most Adalasia. És a határok is máshol húzódtak. Az
erdők sűrűbbek voltak, nagyobb területet foglaltak el. Sokáig
vándorolhattál anélkül, hogy akár egyetlen emberrel is
találkozz, de akkoriban is voltak falvak és tanyák. Igazából
nagyobb városok is, de egyáltalán nem olyanok, mint
amilyennek most ismerjük őket, viszont az akkori mértékkel
mérve hatalmasok. Nehéz meghatározni egy tényleges
országot, különösen egy Kárpátinak. Olyanok voltunk, mint a
vadállatok, egyik helyről a másikra vándoroltunk minden
korlátozás nélkül.
Solange Dominichoz hajolt, egyik keze a férfi tarkójára
siklott, ujjai masszírozni kezdték. A férfi ránézett, az
arckifejezése megenyhült. Felnyúlt és kezét a nő kézfejére
szorította.
– Valahol a mai Oroszország közelében lehetett. Domizio
hetekig üldözte a vámpírt és messze volt már a területtől, ami
az őrzésére volt bízva. Ezt csak onnan gondolom, mert mire
mi utolértük a mestervámpírt, addigra egy másik Kárpáti
vadász már megtámadta. Ő volt annak a területnek az őrzője.
Most, hogy jobban belemerülök az emlékekbe, az a vadász
Koshkinynek nevezte magát. Aljosa Koshkinynek.
Csatlakoztunk hozzá a harcban. A mestervámpír újabb
követőket toborzott maga köré, de mint korábban Domizio,
Aljosa is megtizedelte a létszámukat. Rájuk törtünk és az
élőholtaknak esélye sem volt három tapasztalt vadásszal
szemben.
– Oroszország? – hökkent meg Adalasia – Erre nem
számítottam.
– „Meglehet, hogy Liona egyik barátnője a mai
Oroszország területéről származott” – tette hozzá Sandu.
– Danutdaxton találkozott egyszer-kétszer Aljosával. Talán
szegről-végről rokonok is. Az az érzésem, hogy beszélned
kellene Dax-szal. Legtöbbször Peruban tartózkodik. Ő
nagyon… sármos. Ha elmész hozzá, Sandu, ne feledkezz meg
róla, hogy alakváltó. Igen, tudom, hogy mi is, de ő sárkány is.
Egy valódi sárkány. Megosztja a testét egy sárkány szívével és
lelkével. Ezt mindig szem előtt kell tartanod. Dax is ezt teszi,
ezért is marad inkább távol a civilizációtól, amennyire csak
lehet. Meghagyja a szabadságot a Legősibbnek, hogy olyan
gyakran repülhessen, amilyen gyakran csak tud. A városok
közelében ez lehetetlen lenne.
– És mi van az életpárjával? – kérdezte Adalasia.
– Az életpárok mindent megadnak, amire a másik felüknek
szüksége van – felelt Dominic helyett Solange.
 Az
akasztott
ember
– Az állatok az erdőben
riadtan suttognak nekem
Dominic – jelentette Nicu,
amikor a következő
felemelkedésen ismét a fogadóteremben gyülekeztek. – Az
otthonotoktól délre járőröztem. Nem volt nyoma élőholtnak,
de minden madár, majom, még a legkisebbek is idegesek
voltak. Amikor megkérdeztem tőlük, milyen lény járt erre, azt
suttogták: gusztustalan. Undorító. Áruló.
Dominic hosszan az életpárjára, majd Jubal Sandersre
nézett. – Ezek az állatok mutattak neked képeket is a
területükön keresztül érkező lényekről?
Nicu megrázta a fejét. – Kérdeztem, de eltűntek a
búvóhelyeiken. Nem erőltettem őket, de szándékomban áll
visszatérni. Úgy gondoltam, jobb, ha előbb figyelmeztetlek.
– Még nem táplálkoztál, – jegyezte meg Sandu.
Nicu ismét megrázta a fejét. – Nem vesztegettem arra az
időmet, inkább visszajöttem ide, hátha Dominic családját
fenyegeti veszély. Nem akartam szellemi csatornát használni,
mert nem tudom, mivel állunk szemben.
 Sandu még akkor is Dominic vonásait figyelte, amikor
közelebb húzta magához Adalasiát. Már távozni készültek, de
sehova sem mennek, ha Dominic családját tényleg veszély
fenyegeti.
– Használjuk a kolostorbeli testvérek csatornáját –
javasolta Sandu –, ha az a veszély élőholtaktól, vagy a
bábjaiktól származik, ők nem hallják azt. Megkérdezem a
többieket. Ha bármilyen fenyegetésbe ütköztek, máris több
információval fogunk rendelkezni.
– Megyek és szétnézek – jelentkezett Jubal. Felállt. – Van
egy olyan érzésem…
– Nem! – Jasmine úgy nézett ki, mintha azonnal
könnyekben törne ki. – Nem Jubal! Nem mehetsz! –
Segélykérő pillantást vetett Dominicra, miközben karcsú ujjai
Jubal csuklója köré fonódtak, mintha fizikailag képes lenne
ott tartani őt.
– Te és Sandrine biztonságban lesztek itt Jasmine. – Jubal
hangja gyengédre halkult. – Senki sem találhat rátok.
Dominic és Solange biztosítékokkal gondoskodik róla, hogy
senki ne jöjjön be.
Sandu elmondhatta volna neki, hogy Jasmine nem a
lányáért, és pláne nem önmagáért aggódik. Nem akarta, hogy
Jubal kimenjen az erdőbe, ahol valami ismeretlen dolog
árthat neki.
Dominic a székéhez intette Jubalt. – Tényleg több
információra van szükségünk, mielőtt bármelyikünk is
vadászni indulna, Jubal. Nagyra értékelném, ha felvennéd a
kapcsolatot a többi testvérrel, Sandu. Nicu, neked meg
táplálkoznod kell, különösen, ha ezt tervezed, hogy máris
visszatérsz oda.
Nicu válaszát meg sem várva lezser mozdulattal a szájához
emelte a karját és agyarával egy sebet ejtett a csuklóján.
Ragyogó vére azonnal felbukkant a felszínen. Nicu ráhajtotta
a fejét a felajánlásra.
– „Testvérek! Nicu különös jelenséggel találkozott az
állatok között.” – Sandu átküldte a képeket a három, még
odakinn járőröző ősinek. Felemelkedés után mindannyian a
maguk útját járták, hogy vért találjanak. – „Legyetek résen,
ha bármi szokatlant észleltek, jelezzetek nekünk! A lehető
legtöbb információt kell összegyűjtenünk. Valószínűleg egy
régi ellenség leselkedik Dominic családjára.”
Benedek reagált elsőként. – „Hárpiasas alakját vettem fel
és a halászfaluba repültem. Ott semmi szokatlant nem
észleltem, de ahogy visszafelé jöttem, megpillantottam öt
embert, akik a fákon mozgolódtak a romok mögött.
Szokatlan volt embereket látni az ágakon, ezért
visszafordultam, hogy alaposabban megnézzem magamnak
ezt a furcsaságot. De sehol sem találom őket.”
Sandu érezte, hogy remegés fut végig Adalasia testén. A
lány osztozott vele a testvérekkel való kapcsolaton, nem zárta
ki belőle. Sőt, Domincot is bevonta, mert valahogy azt súgta
az ösztöne, hogy Dragonseeker nem szeretné, ha Jasmine-t is
beavatnák a részletekbe.
– „Mond ez neked valamit?”
Dominic alig láthatóan biccentett. Tekintete Solange-ra
siklott. Életpárjához hasonlóan a nő arckifejezése sem árult el
semmit, de Sandunak az az érzése támadt, hogy nagyon
szeretné magához szorítani az unokahúgát.
– „Sajnos igen. Vannak férfiak, akik már régóta keresik
Jasmine-t. Ő is, akárcsak Solange, királyi vért hordoz.
Jasmine-t megerőszakolták ezek a férfiak régebben.
Sandrine…”
Elhallgatott és Jubalra nézett. Az emberi hím nagyon
figyelt rájuk. Túlságosan is. Az lehetetlen volt, hogy ő is
kapcsolódjon a csatornájukhoz. A testvéreken kívül senki sem
osztozott ezen a bizonyos kommunikációs útvonalon, ennek
ellenére, bár az emberi férfi arckifejezése sem rezzent meg, a
düh úgy tört fel benne, akár egy vulkán. Azzal fenyegetett,
hogy elárasztja a termet. Amikor Sandu már biztos volt
benne, hogy Jasmine is meg fogja érezni, Jubal vett egy mély
levegőt és egy hosszú sóhajban kiengedte a feszültséget.
– „Az enyém. Sandrine az én lányom” – nyilatkoztatta ki.
Ennyit a titkos kommunikációs útvonalról. Dominic
egyáltalán nem tűnt meglepettnek. Solange sem. Sandu és
Nicu váltottak egy pillantást, mindkettejüket nyugtalanította
ez a megmagyarázhatatlan dolog. Nicu udvariasan lezárta
Dominic csuklóján a sebet, és jobb pozícióba helyezkedett,
hogy megvédhesse Adalasiát – és megölhesse Jubalt.
Dominic figyelmen kívül hagyta Jubal bejelentését de
Solange olyan pillantást vetett rá, ami lágyabb volt, mint amit
Sandu valaha is látott tőle az életpárján kívüli irányba. Rövid
volt, alig észrevehető, de egyértelműen helyeselte a férfi
kiállását.
– „Mindig is tartottunk tőle, hogy ezek a férfiak
visszatérnek. Tudtuk, hogy elhagyták az országot, de mielőtt
elmentek volna, kijelentették, hogy visszatérnek Jasmine-ért.
– Dominic vállat vont. – „Itt az ideje, hogy gondoskodjunk
róla, hogy végleg eltűnjenek az életéből. Nem
terrorizálhatják sem őt, sem Sandrine-t.”
Sandu felvillantott egy apró, humortalan, farkasszerű
mosolyt. Abban a pillanatban színtiszta ragadozó volt. –
„Gondolom a sors nem véletlenül hozott ide éppen most
minket, Dragonseeker. Egy kis hála, amiért annyiszor
segítettél már valamelyikünknek.”
Jasmine Solange felé fordult. – Értem jöttek, ugye? A
hangja remegett, de nem sírt. – Titeket is veszélybe
sodortalak azzal, hogy idejöttem. – Felemelte az állát. – Itt
hagyom veled Sandrine-t, Solange. Sokkal nagyobb
biztonságban lesz. Elvezethetem őket. Követni fognak. Tudod,
hogy követni fognak. Gyors vagyok, és a lányom nélkül jó
eséllyel…
– Csak a holttestemen át – morrant Jubal. – Ezt a tervet
máris felejtsd el, Jasmine! Erről szólt az a sok gyakorló váltás
és a fák között szaladgálás?
Sandu a szerelmi kapcsolatoknak mondhatni nem volt túl
nagy szakértője. Valójában teljesen új volt neki ez az egész
kapcsolatosdi, mégis megköszörülte a torkát, remélve, hogy
jelezheti vele Jubalnak, hogy a hangneme és a követelése nem
a legmegfelelőbb módja annak, hogy érvényre juttassa az
álláspontját. De már késő volt. Jasmine zöld macskaszemei
Jubalra villantak. – Nem hiszem, hogy jogod van nekem
megmondani, hogy mit tegyek, Jubal Sanders.
– Hidd csak ezt, Jasmine. Elegem van már ebből a
szarságból! Elég teret adtam neked, de ez egy téboly, és nem
fog megtörténni, csak azért, hogy bebizonyíts valami Jaguár
királyi vérvonalbeli női harcos baromságot.
– Ezt úgy hívják, hogy felelősségvállalás, Jubal – csattant
fel Jasmine. – És hogy érted azt, hogy elég teret adtál nekem?
Mit jelentsen ez?
Solange a levegőbe emelte a kezeit. – Jasmine! Ne kérdezd
meg tőle! Ne kérdezd meg, mert el fogja mondani! Elmondja,
és te dühös leszel. Ő erre elhurcol és megcsókol, vagy valami
egyéb ilyen szánalmas dolgot tesz, mi pedig mind itt fogunk
toporogva várakozni, míg ti ketten kitaláljátok, hogyan
tovább.
– Jubal semmi ilyesmit nem csinál! – tagadott a nő.
– Ó, de nagyon is csinál! – ellenkezett vele Jubal – évek óta
várok már rád. Évek óta. Nem fogod kockára tenni az életed,
amikor hat ősi Kárpáti vadász, Solange és egy másik Kárpáti
nő, valamint én is készen állunk, hogy leszámoljunk ezekkel a
bolondokkal. Senki sem lehet úgy Sandrine anyja, mint te.
Nem vagy feláldozható.
– Évek óta vársz rám? – kérdezte Jasmine minden mást
figyelmen kívül hagyva.
Jubal felsóhajtott. – Szerintem a világon te vagy az
egyetlen, aki nem tudja. Már lemondtam róla, hogy
megkérjem a kezed. Sandrine-nel és Solange-zsal beszéltem.
Egyetértettek abban, hogy ez egy jó ötlet. Megkértem
Dominictól a kezed. Igent mondott. Megcsináljuk. Mit
gondolsz, miért vagyunk itt? Juliette és Riordan is ideér a
következő felemelkedésre, és összeházasodunk.
– De… – Jasmine kissé tanácstalanul nézett Solange-ra,
bár Sandu látta rajta, hogy izgatott. A légzése kissé
szaggatottá vált, a pupillái kitágultak. – És mi van a
testvéreiddel? – Furcsa módon az ellen egyáltalán nem
tiltakozott, hogy belekényszerítsék egy házasságba.
Jubal vállat vont. – Meg fogják érteni. Majd meglátogatjuk
őket, ha lesz rá lehetőségünk. Joie visszament a Kárpátokba,
de kétlem, hogy Gabrielle egyhamar visszatérne. Lehet, hogy
el kell utaznunk Washingtonba.
Nem úgy tűnt, mintha Jasmine ellenkezne. Ismét
megragadta a férfi csuklóját. – Mivel úgy látszik,
mindannyiótoknak van egy terve, amit sokkal jobbnak
tartotok, mint az enyémet, nem akarja valaki elárulni, mi is
az?
Dominic rámosolygott. – Sisarke, megkeressük az
ellenséget, aztán egyszer és mindenkorra kiirtjuk őket.
– Hányan vannak?
– Jasmine – figyelmeztette Solange.
 – Nem. Tudni akarom, pontosan mi ellen álltok ki az én
nevemben.
– Ne feledkezz meg róla, hogy Juliettet és Solange-ot is
keresik – mutatott rá Dominic. – Nem te vagy az egyetlen,
akinek királyi vér folyik az ereiben. Itt nincs helye
bűntudatnak. Bármit tesznek is azok, akik harcba szállnak
most, az egyedül az ő döntésük, nem múlik sem rajtad, sem
máson.
Jasmine bólintott. – Tudom, Dominic, csak olyan nehéz az
elmúlt évek rejtőzködése és rettegése után, hogy most tényleg
itt vannak. Rettegek, de igazából örülök is bizonyos
értelemben, mert végre túl leszünk rajta.
– Pontosan miért is üldöznek téged? – kérdezte Adalasia. –
Nem vagyok benne biztos, hogy értem, miért tartottak ki ezek
a gazemberek éveken keresztül. Mert már évek óta tart ez az
egész, ugye? „Muszáj kiadnia magából. Tényleg mindenkit
félt. Különösen Jubalt és Solange-ot. Látom a szemében
Sandu. Érzem hullámokban áradni belőle a rettegést. Nézd,
ahogy az unokatestvérére néz!”
Sandu nem tudta megállni, hogy ne kövesse Jasmine
tekintetét. Solange most nagyon közel állt Dominichoz, egy
kissé mögötte, úgy, hogy a férfi impozáns alakja majdnem
eltakarta az övét, annak ellenére, hogy a férfi ült, ő meg állt.
Jasmine megnedvesítette az ajkait. – Igen. – A hangja
megingott egy pillanatra, de aztán felkapta a fejét, tekintete
összetalálkozott az unokanővéréével. – Solange, a testvérem,
Juliette és én az utolsók vagyunk a vérvonalunkból. Bár
Solange Kárpáti lett, a Jaguár vérvonal ugyanúgy benne él. A
királyi család tagja. Én képes voltam átváltozni, de nem
tudtam sokáig megtartani a jaguár alakomat. Gyakorlással
ebben egyre jobb lettem. Sandrine gyönyörűen vált. És a
jaguárja erős. Senkinek sem engedjük, hogy lássa átváltozni,
ha megtudnák ezek a férfiak, akik vadásznak ránk, elvinnék
őt, és abban a pillanatban, amint alkalmas lenne rá,
tenyésztésre használnák. Csak ez érdekli őket. Ők is részesei
fajunk bukásának, mégis pontosan ugyanazt teszik, amit
korábban mindig. – Megvetés volt a hangjában. – Nem
törődnek fajuk nőstényeivel. Vadásznak rájuk, elfogják,
megerőszakolják, újra és újra teherbe ejtik őket, amíg a nő
meg nem hal. Úgy tűnik, fel sem fogják, hogy ők a felelősek a
Jaguár nép kihalásáért.
– Úgy tűnik, azért a Varázslók is tettek jócskán a fajunk
kipusztulásáért – igazította ki Solange. – Abból, amit Dominic
és én megtudtunk, Xavier, a főmágus volt az, aki meg akarta
szabadítani a világot minden Kárpátitól. De volt két testvére.
Az egyiknek a Jaguároktól kellett megszabadulnia, a
másiknak pedig a Lycanoktól. Majdnem mindenben sikerrel
jártak. A Jaguár faj szinte teljesen kihalt. A Kárpátiak a
határon imbolyognak. Mikhail, a herceg fordít a dolgokon, de
ez nagyon lassú folyamat, a legkisebb dolog is lerombolhatja a
törékeny eredményt.
– Tehát ezek a férfiak azért üldöznek téged, Jasmine, mert
azt hiszik, hogy királyi vérvonalbeli babákat tudnál szülni
nekik? – kérdezte Adalasia.
Jasmine bólintott. – Én vagyok a legkönnyebb célpont.
Solange-ot szinte lehetetlen elfogni is, nemhogy fogva tartani.
Azt még szerintem nem is tudják, hogy Dominic életpárja.
Saját jogán is van egy bizonyos hírneve, a legtöbb Jaguár hím
fél tőle. Azt tudják, hogy Juliette Riordan De La Cruzzal van.
És ha szembeszállsz egy De La Cruzzal, mindegyikkel
szembeszállsz. Ezt egyetlen épeszű sem kockáztatná meg. Én
nem vagyok harcos, bár próbáltam megtanulni, hogy az
legyek. Már nem vagyok ugyanaz a lány, aki akkor voltam,
amikor először rám tették a kezüket.
 Apró borzongás járta át a testét. A hangja kissé
megremegett a kijelentés végére. Jubal átkarolta, behúzta a
válla alá, majd leült a székébe, és az ölébe emelte, mintha
mindig is ezt csinálná. Megcirógatta a nyakát.
– Erős vagy, Jasmine. Akkor is az voltál és most is az vagy.
Ott van neked Sandrine. Te tetted erőssé.
Jubal Sanders ránézésre rendkívül életerősnek tűnt. Egy
természetjáró. Nem volt benne semmi puhányság. Sportoló
teste volt, egy harcosé, egy olyan férfié, aki bármilyen
helyzetben tud mit kezdeni magával. Ha a hírek igazak,
Jaguár vér csörgedezik az ereiben. Domborodó izmai láttán
Sandu ezt el is tudta hinni. Ahhoz kétség sem férhetett, hogy
van pszichés tehetsége, és telepátiára is képes. Ezt már
bizonyította. Nagy tisztelet övezte, úgy kezelték, mintha a
Kárpáti néphez tartozna.
A csuklóján egy ezüst színű, súlyos, tömör fémnek látszó
karperecet viselt. Sandu tekintete gyakran tévedt oda.
Észrevette, hogy Nicué is. Mindketten biztosak voltak benne,
hogy nem közönséges ékszerről van szó, inkább valami
fegyvert hordhatott magán. Csizmát viselt, mint a többiek,
övén hurkok voltak a késeinek és egy pisztolynak is. A többi
fegyverét az ajtón kívül hagyta, hogy csak fel kelljen kapnia,
amikor távozik. Sandu akkor szerzett tudomást róluk, amikor
Jubal telepatikus úton beszélt.
Jasmine rámosolygott a férfira. – Mindig erősnek érzem
magam miattad, Jubal. Imádom, hogy papírra vethetem a
terveimet, és te életre kelted őket. Amikor először kezdtünk
együtt dolgozni, nem volt önbecsülésem, de te visszaadtad
nekem. Új önbizalmat csepegtettél belém, hogy átadhassam
azt Sandrine-nak is.
Jubal megrázta a fejét és csókot nyomott a lány fejére. –
Mindig is megvolt az, drágám. Mindig. Csak eltévedtél egy kis
időre. Amit teljesen érthető. A kisbabádra koncentráltál. Most
már ismét látod a teljes képet.
Nevetés csilingelt fel. Apró tündérkacaj, amitől Sandunak
is nevethetnékje támadt.
– Mármint magadra gondolsz, Jubal? Te lennél a teljes
kép?
Jubal felvonta egyik szemöldökét és lenézett Jasmine
arcába. – Mert nem én vagyok? – Körülnézett a teremben,
tekintete rátalált Solange-ra. – Én vagyok, igaz? – A vonásai
rezzenetlenek voltak.
Solange most először mosolyodott el szívből. És nemcsak
hogy mosolygott, nevetésben tört ki. – Biztos vagyok benne,
Jubal – erősítette meg a férfit.
A teremből elszivárgott a feszültség.
– „Akarod, hogy megkeressem és kövessem ezeket a
férfiakat, Sandu?” – kérdezte Benedek.
Sandu azt a benyomást kapta el, hogy az őrző hárpiasas
formában ül egy fa ágán és a régi romokat szemléli
figyelmesen.
Dominic válaszolt neki. – „Nem akarjuk elárulni nekik,
hogy a nyomukban vagyunk, ha még ott vannak.
Megtennéd, hogy őrködsz?”
– „Nagyon kényelmesen ülök itt” – felelte azonnal
Benedek.
– „Van egy rejtett ajtó – kapcsolódott be Solange is –, a
templom belsejébe vezet. Ha csak egyszerűen eltűntek, akkor
valószínűleg odabenn vannak. Nagy terület, rengeteg a
belélegezhető levegő. Amikor gyerek voltam, sokszor bújtunk
el ott. De végül azt a rejtekhelyet is elvették tőlünk.”
– „Figyelni fogom” – nyugtatta meg Benedek.
 Sandu rákérdezett a további információkra. – „Petru? Siv?
Bármi segíthet. Próbálunk minél több adatot gyűjteni, hogy
kiderítsük, pontosan mivel állunk szemben.”
Afanasiv válaszolt először. – „Nagy területet átvizsgáltam,
főleg élőholtakat keresve, míg a folyó melletti falu felé
repültem. Többször is nyugtalanság fogott el, de nem volt rá
egyértelmű okom. Táplálkoztam, és visszaindultam, hogy
alaposabban szemügyre vegyem azt a területet. Most is azt
csinálom. Az állatok, hüllők nem mutatnak riadalmat,
hacsak nem megyek túl közel a maja romokhoz.”
Dominic összefűzte az ujjait Solange-éval. – „Hogy érted
ezt, Siv? Le tudnád írni azt a szokatlan viselkedést a romok
környékén?”
– „A gyíkok és békák eltűntek. A pávián és majom
családok, amiket általában a fákon látok, elhagyták a
területet. Odáig mentek, hogy háborút kockáztatva mások
területére merészkedtek. Nem volt totális harc, de a hímek
között bizonyára lezajlott a szokásos pózolás, verbális
fenyegetőzés. A nőstények meghunyászkodnak, de nem
hajlandóak visszavinni a kicsinyeiket a saját területükre, és
a hím sem kényszeríti erre őket. Ha ez jelent valamit, akkor
azt, hogy harcolni is hajlandó az új területért.”
Sandu érezte, hogy Adalasia megszorítja a combját, de
nagyobb kezével azonnal elrejtette a gesztust. – „Nem te
hoztad az ellenséget hozzájuk, Adalasia” – biztosította a
lányt.
– „Ezt még nem tudhatjuk biztosra. Csak találgatunk.” – A
nő keze megremegett Sandu combján. – „Nem tudnám
elviselni, ha bajt hoznék Jasmine-ra azok után, amin már
így is keresztülment. Tudod, hogy Nera hüllőket és állatokat
is használ kémnek.”
Dominic, Solange és még Jubal is ránézett.
 Solange küldött neki egy megnyugtató pillantást. –
„Ismerem az érzést, amikor a gazember Jaguár hímek az
erdőben járnak és megzavarják a természet ritmusát. Míg az
őrzőid beszéltek, én a háttérben figyeltem, ahogyan képeket,
hangokat küldtek. Sajnos, Adalasia nagyon is jól ismerem
ezeket a zavarokat. Már kisgyerekként megtanítottak arra,
hogy figyeljek a gazember Jaguár hímekkel járó zajokra.
Tudtuk, hogy ha jönnek, halált és még rosszabbat hoznak
magukkal.”
„ Mindannyiunknak vannak ellenségeink” – emlékeztette
gyengéden Sandu. – „Lehet, hogy különbözőek, de bátran
szembenézünk velük. Nincs más választásunk, ha mások elé
állunk, hogy megvédjük őket. Ebben az esetben Jasmine és
Sandrine, vagy bármely más Jaguár nő sosem lesz többé
ezeknek a hímeknek az áldozata, ha meg tudjuk állítani
őket.”
Solange odabólintott neki. – „Köszönjük, hogy mellettünk
álltok.”
Petru kiegészítette a betolakodókról gyűjtött információkat.
– „Én nem láttam ezeket a férfiakat, de a faluban beszéltek
róluk. Hajókkal jöttek, volt náluk ellátmány. Nem élelmiszert
hoztak, leginkább fegyvereket. Akik megfigyelték őket, arról
beszéltek, hogy fel sem ismerték az összes fegyvert.
Gondoskodtam róla, hogy ne lássanak meg, hogy követni
tudjam azokat, akiknek a legtöbb információjuk volt róluk,
és kiszedjem azt a fejükből.”
Sandu érezte, hogy Adalasia összerezzen. Még mindig nem
értett egyet azzal, hogy a Kárpátiak ilyen lazán, egyszerűen
csak kiszedik az emberek fejéből az információt. Vért vettek
tőlük és csatornát nyitottak az elméjükhöz, ha mélyebbre
akartak ásni, vagy távolról akarták megfigyelni őket.
 – „Senkit sem kell megkínoznunk információért” –
mutatott rá.
Adalasia sötét pillantást vetett rá és Sandu alig tudta
megállni, hogy ne vigyorogjon.
– „Csak azt akartam mondani, hogy a mi módszerünk
sokkal civilizáltabb.”
– „Egyszerűen csak beképzelt vagy” – rúgta meg
gyengéden a bokáját a lány.
Sivtől érkező képek töltötték meg az elméjüket, rozoga
mólón álldogáló konténerekről. Mögöttük Amazonasi óriás-
tündérrózsa levelek fedték a víz felszínét, lényegében egyetlen
zöld felületté téve azt. A mólóhoz kötve a durva
halászcsónakok között két modern hajó is pihent.
Két falubeli halász „őrizte” a konténereket. Körülnéztek,
tekintetük a messziről jött embereket kereste. Míg az egyik
őrködött, a másik belelesett a konténerekbe. A kíváncsiskodó
szeme elkerekedett, pergő szavakat intézett a társához. Aztán
mindketten elsiettek a mólótól, láthatóan megrémülve a
csomag tartalmától.
Mindenféle fegyvereket és lőszereket láttak, de Sandut
legjobban azok a fegyverek érdekelték, amilyeneket még
sosem látott. – „Mik azok?”
Jubal torkából apró hang tört ki, majd Jasmine-ra
pillantott. Leültette maga mellé a lányt, aztán felállt és átsétált
a termen, hogy eltávolodjon tőle.
– „ A legújabb találmány a vámpírok megölésére.
Rámutatsz, lősz, és a golyó elhamvasztja a szívet.” –
Szembefordult a Kárpátiakkal, és felhúzta a szemöldökét. –
„Honnan a fenéből szerezhettek ilyeneket?”
– „Nyilván nem a piacról” – mutatott rá Dominic
ugyanolyan higgadt nyugalommal, mint mindig. – „Ki
készítette őket?”
 – „Garyvel fejlesztettük ki őket. Mi ketten. A nőknek és a
gyerekeknek fegyverre volt szüksége, amikor nem tudnak a
földbe menni, és az élőholtak rájuk küldik a bábjaikat. De
csak a Kárpátokban voltak ilyenek, és…” – Jubal elhallgatott.
Dominic és Solange továbbra is őt nézte. Jubal megrázta a
fejét, elfordította tőlük a tekintetét és nyugtalanul fel-alá
kezdett járkálni.
Sandu dühvel fűszerezett bűntudatot érzett. Jubal Sanders
nagyon dühös volt. Bárki is vitte azokat a fegyvereket és adta
el, vagy adta oda ezeknek a férfiaknak, azt árulónak tekintette.
Volt egy elképzelése, hogyan kerülhetett az a bizonyos típusú
fegyver a kezükbe, és aggódott a többiek miatt.
Jasmine felállt és odament hozzá. – Jubal? Mi a baj?
Nem nézett a nőre és a járkálást sem hagyta abba. –
Édesem, kimegyek és megnézem, megtalálom-e ezeket a
tréfamestereket.
– Jubal. – Dominic nagyon halkan mondta ki a nevét. –
Épp az imént beszélgettünk a felelősségről. És az
önfeláldozásról. Ez nem az az idő, amikor magadat
hibáztathatod mások tetteiért. Te is tudod. Ez csak egy zsigeri
reakció.
Jubal megrázta a fejét és most először nem használta ki a
Jasmine közelségét, hogy valahogyan megérintse a lányt. De
megtette helyette Jasmine. Mindkét karját a férfi dereka köré
fonta, mintha magához szorítaná, és talán így is volt. Ez
megállította ugyan a járkálást, de Sanders még mindig nem
ölelte meg a lányt. Csak állt a terem közepén gyötrött
arckifejezéssel.
Sandunak fogalma sem volt, ki árulhatta el Jubalt, de
olyasvalaki lehetett, aki közel állt hozzá, aki fontos volt, mert a
döfés mélyre szaladt.
 – Azt hiszem, igazad van, Dominic, de nehéz nem így tenni.
Ezek az emberek képesek megölni téged és Solange-ot.
Mindannyiótokat. – Egyenesen Sandura, majd Nicura nézett.
– Ezek a fegyverek arra szolgáltak, hogy Falcon gyerekei
túléljék, míg a szüleik a földbe mennek nappalra. A vámpírok
bábokat küldtek volna a gyerekek után. Előfordult, hogy
nappal támadták meg őket, amikor gyakorlatilag védtelenek
voltak. Mi megtanítottuk őket a visszavágásra, és ezek a
fegyverek lehetőséget jelentettek arra, hogy túléljék a bábok
támadását. Nőkkel is dolgoztunk, hogy vámpírtámadás esetén
ők is használni tudják őket.
–A vámpírok nem tudnak engedelmességet
kikényszeríteni az emberekből? – kérdezte Adalasia. Sandu
látta, hogy arra próbálja rávezetni Jubalt, hogy túllépjen az
árulás miatti sokkon és dühön, és azon az ötleten, hogy fel kell
áldoznia magát, hogy jóvátegye valaki más tetteit.
Megszorította a lány ujjait, tenyerével a combjához nyomta a
kezét, hogy tudassa vele, értékeli az erőfeszítését.
– Képesek rá, de a mi gyerekeink megtanultak ellenállni a
kényszernek, még a legkisebbek is. A fegyverek beépített
hangrendszerrel is rendelkeznek, hogy segítsenek
ellensúlyozni az esetlegesen eltemetett kényszert is. Minden
óvintézkedést megtettem, amikor a gyerekeket tanítottam.
Sandu biztos volt benne, hogy Jubal észre sem vette,
amikor a Kárpáti gyerekeket a „mi gyerekeink”-nek nevezte.
Olyan régóta élt a világukban, hogy közülük valónak tekintette
magát, még ha Jaguár vért hordozott is a testében. Sandu
nem volt benne biztos, hogy ez mit is jelent majd pontosan a
Jasmine-nal közös gyerekeire nézve, de azt tudta, hogy Jubal
Sanders egy remek ember.
Végül Jubal lenézett Jasmine-ra. – Sandrine-nel is
dolgoztam, csak elővigyázatosságból. Játszottunk. Így
kezdtem Falcon és Sarah kisebb gyerekeivel is. Sandrine
rendkívül intelligens és nagyon gyorsan tanul.
Jasmine rámosolygott. – Hát persze, hogy intelligens.
Jubal felsóhajtott és megdörzsölte a halántékát, mintha
kezdene megfájdulni a feje. – El kellett volna mondanom,
hogy dolgozom vele, hogy a lehető legnagyobb biztonságban
legyen az élőholtaktól és a bábjaiktól.
– Drágám – mondta Jasmine halkan –, már azt is nagyra
értékelem, hogy egyáltalán eszedbe jutott. Nekem kellett
volna. Mindig Juliette és Riordan közelében vagyunk. Vagy
eljövünk ide. Ugyanabban a világban élünk, mint a vámpírok.
Nem is értem, miért nem én tettem fel a kérdést, hogyan
védekezhetünk ellenük. Azt hiszem, annyira el voltam foglalva
a gazember Jaguárokon való gondolkodással, hogy a
vámpírokról megfeledkeztem, pedig ők még nagyobb
fenyegetést jelentenek.
Jubal lehajolt és csókot nyomott a feje tetejére. – Sandrine
született tehetség, ha bármilyen önvédelemről van szó.
Hihetetlen reflexei vannak. És a fákon is teljesen magabiztos.
Solange bólintott. – Nagyon tehetséges, Jasmine.
– „Mozgás az erdőben” – jelentette Petru. – „A romos
templomhoz vezető útnál vagyok. Két férfi sétál a romok felé
a csapáson. Mindketten zömök testalkatúak, izmosak, és a
Jaguárokhoz hasonlóan csomagot hordanak a nyakukban.”
Sandu és Nicu hosszú pillantást váltott Dominickal. Ha öt
férfi ment be a maja templomba, ahogy Benedek mondta és
nem jöttek ki onnan, akkor ez a kettő honnan jön?
– „Petru, hány ember érkezett a halászfaluba?” – kérdezte
Nicu.
– „Akiket a mólón találtam, azok már a konténereket
őrizték. Nem láttam a hajók utasait. A halász emlékezetében
azért maradt csak meg az egyikük arca, mert odament
hozzá, és pénzt ajánlott, hogy vigyázzon helyette a
konténerekre.”
Petru egy pillanatra megtartott a képet, hogy mindenki
láthassa. Solange lehunyta a szemét egy pillanatra, mielőtt
egyértelműen azonosította volna a férfit.
– „Steve a neve. Ő az egyik, aki megerőszakolta Jasmine-t,
és mindig azt mondta, hogy visszajön érte. Meg tudnátok
mutatni azoknak az arcát is, akik az ösvényen mennek?”
– „Közelebb kell mennem hozzájuk. Egy éjszakai madár, a
hosszúfarkú álmosmadár alakját vettem fel. Nem akarom
felhívni magamra a figyelmüket, bár ez a kettő egyáltalán
nem tűnik idegesnek. Úgy látszik, nem számítanak
veszélyre” – felelte Petru.
Sandu figyelte, hogyan lendül mozgásba, hogyan röppen
fáról fára, egyre közelebb a férfiakhoz, hogy jó rálátást
biztosíthasson Solange számára.
– Amikor beszivárogtam a mestervámpír búvóhelyére,
hogy megtudjam a herceg meggyilkolására szőtt terv
részleteit, voltak ott gazember Jaguárok és néhány ember is,
akik szövetkeztek a vámpírokkal – idézte fel Dominic.
– Juliette így találkozott Riordannal, – erősítette meg
Jasmine. – Megmérgezték, és éhezve láncon tartották. Azért
mentünk, hogy megmentsük a laboratóriumból az állatokat és
ő ott talált rá.
Petru elég közel került, hogy elküldhesse nekik a két férfi
arcképét. Solange tanulmányozta őket.– „Mindkettőt
ismerem. Az egyiket Bradnek hívják. A másik Simon. Egy
ideig vadásztam Bradre, de azt hittem végleg elhagyta az
erdőt. Őszintén szólva megdöbbent, hogy Simon vele van. Ő
sosem tartozott a gazemberek közé. Fiatalabb korában távol
tartotta magát tőlük. Azért ment el, hogy iskolába járjon.
Nem is hallottam róla, hogy visszatért.”
 – Sandrine hív Jasmine – mondta Dominic. – Azt hiszem,
készen áll a fürdésre.
– Azt hiszi, hogy nagylány – mondta Jasmine. – Most már
minden maga akar csinálni. Jubal, kérlek, ne szaladj el az
erdőbe, míg ránézek Sandrine-ra!
Jubal újabb csókot nyomott a feje búbjára. – Túl sokat
aggódsz édesem. Menj, nézd meg a kicsikénket!
Sandu természetesen észrevette, hogy Jubal nem tett
ígéretet. Abban a pillanatban, amint a nő elhagyta a termet,
Sanders elkezdte a fegyvereit különféle hurkokba csúsztatni
egy hosszú kabátban, amibe belebújt. Solange is felkapott egy
íjat és egy tegezt, átvetette a vállán.
Sandu szintén felállt, miközben kiküldött egy újabb hívást.
– „Siv? Láttál valami mást is ott, ahol vagy?”
Afanasiv olyan pozíciót foglalt el, hogy a Petruval
szemközti oldalát figyelhesse a romoknak. Mivel Benedek
pedig egy hárpiasas alakjában figyelte ugyanazt a területet, túl
sok mindenről nem maradhattak le.
– „Még két férfi közeledik a templom felé, csomaggal a
nyakában. Elég gyorsan mennek. Nem, van egy harmadik is
mögöttük. Szándékosan lemaradva. Nyilvánvalóan a
hátrahagyott nyomaikat figyeli. Ez a csoport kicsivel
óvatosabb, mint akikről Petru beszámolt.”
– „Van valami jele élőholtnak?” – kérdezte Dominic, és
felállt. Odaintett valami láthatatlan dolognak a szoba
sarkában.
Sandu inkább érezte, mint látta a sarokból a terem kijárata
felé irányuló mozgást. Mintha egy pillanatra egy macska
árnyékát kapta volna el a falon, de aztán eltűnt, mintha soha
nem is létezett volna. Solange követte, majd Jubal is. Senki
nem állította meg az emberi férfit. Ugyanolyan tisztelettel
bántak vele, mint egy Kárpáti vadásszal. Sandu mégis
aggódott érte. Hiszen nem tud eltűnni a ködben, nem
változhat madárrá, hogy repüljön. Meg kell találnia a módját,
hogy lépést tartson a többiekkel, míg tempósan átvágnak az
esőerdőn a romokhoz.
– Adalasia…
– Tudom. Jobban szeretnéd, ha itt maradnék.
– Nem látom okát, miért kellene jönnöd, amikor ilyen
sokan vagyunk – mondta Sandu. – Ha szeretnéd, persze
gyere, de nem szükséges.
Hálát adott az égnek, amikor a lány megrázta a fejét.
– Itt maradok Jasmine-nal és Sandrine-nal. Egyáltalán
nem vagyok kíváncsi azokra a borzalmas alakokra, akik ilyen
kegyetlenségeket követtek el Jasmine-nal szemben és éveken
át megúszták. Ki tudja hány más nőt erőszakoltak és esetleg
gyilkoltak meg?
Sandu lehajtotta a fejét és csókot nyomott a szájára. – Nem
tarthat sokáig.
Adalasia halványan elmosolygott, majd ránézett Nicura. –
Ne légy eltelve azzal, hogy Kárpáti vagy, attól még nem vagy
legyőzhetetlen. Vannak fegyvereik, amik elpusztíthatnak és
kétségtelenül használni is tudják őket. Ha túl arrogáns leszel,
az lehet a veszted.
Nicu kifejezéstelen, halott pillantást vetett rá. – Mi ősiek
vagyunk, Adalasia – felelte, mintha ezzel bármit is
megmagyarázna.
Sandu tudta, hogy Nicu szándékosan akarja felpaprikázni a
lányt, és ez sikerült is neki. Rávicsorgott a férfira.
– Pontosan erről beszélek! Túl nagynak érzed magad a
nadrágodhoz, el fogja égetni a szívedet az a szörnyű fegyver,
amit Jubal talált fel.
 Nicu lenézett a nadrágjára. – A nadrágom éppen jó rám, és
mint a testvérem életpárja, nem illik, hogy túl közelről
nézegesd.
– Kifelé! – sziszegte Adalasia.
Sandu felemelte a lány állát, és újra megcsókolta. A nevetés
volt legfelül az elméjében.
Nicu és Sandu követte a többiek nyomát az éjszakai
égbolton. Könnyű volt észrevenni, hogy Jubal milyen gyorsan
halad. Dominic tartotta fenn őt, az emberi férfi könnyedén
repült a levegőben, szédítő sebességgel kanyargott a fák
között. Nem tűnt úgy, mintha kényelmetlenül érezné magát,
amikor megállapodtak a romok szélénél álló fa egyik
magasabb ágán.
– „Mind bent vannak?” – kérdezte Sandu Benedeket.
– „Igen. Ha az eredeti öt, akiket láttam, mind odabent
van, akkor a többiek is csatlakoztak hozzájuk. Tehát tízen
biztosan vannak.”
Solange Dominicnak támasztotta a hátát, most mutatta
sebezhetőségnek a legelső jelét. – „Miért toboroztak ennyi idő
után? Az esőerdőben nincsenek már Jaguár nők. Mind
eltűntek. Juliette nem Peruban él. Csak én vagyok itt és
Jasmine.”
Eltelt egy szívdobbanásnyi idő. Kettő. Végül Jubal volt az,
aki válaszolt neki, miközben Dominic gyengéden végigsimított
a haján.
– „Itt van Sandrine is. Meséltek nekik Sandrine-ról.”
Solange megdermedt, aranyló bőre elsápadt. – „Csak
kevesen tudnak a létezéséről. Ki árulna el egy gyermeket
ezeknek az aljas gazembereknek, Jubal? És miért? Mi lehet
az indítékuk?”
– „A gyűlölet minden Kárpáti és Jaguár iránt.” – Jubal
fáradtnak hangzott. – „Mindkét húgom Kárpátivá lett. Joie
Traiannal él, Gabrielle pedig Aleksei-jel. Anyám valósággal
irtózik attól, hogy Kárpátiak, de mindenekelőtt a Jaguárokat
gyűlöli minden lélegzetvételével.”
Sandu és a testvérek kezdték már megérteni, amit Jubal
gyanított, és ha igaza van, az árulás ennél nem is lehetne
rosszabb. Ez a vágás csontig hatol.
– „Ennek semmi értelme. Benned is Jaguár vér folyik.”
– Igen, tudom. Nem is akármilyen vér. Anyám is királyi
vérvonalból származik. Mint téged, őt is könyörtelenül
üldözték, és mint Jasmine-t, őt is elrabolták és kegyetlenül
bántalmazták. Több évig tartották fogva. Azt hittem, hogy
Rory az apám. Ő Gabrielle és Joie apja, de nem az enyém.
Mindketten eltitkolták előlünk ezt a tényt. Óriási gondot
fordítottak rá, hogy elrejtsék. Azt sem árulták el, hogy
Jaguár vér folyik bennünk. Azt hiszem, ha megtehette volna,
anyám felnyitja az ereit, és elcseréli a vérét bárki máséra.”
Csend ülepedett közéjük, mind azon gondolkodtak, amit
Jubal árult el Solange-nak.
– „Az apám… nos, Rory tavaly halt meg egy fertőzésben.
Anya egyre kiszámíthatatlanabbul viselkedett. Mindig is
ingatag volt, de úgy tűnt, hogy egyre rosszabbul van.
Gabrielle egy nagyon távoli helyen van, nem látja őt
gyakran. Joie-t már inkább, de még ez sem túl sok. Anyám
kifogásokat keresett, amikor azt mondtam, hogy elmennék
meglátogatni őket. Amikor az apánk, vagyis Rory
megbetegedett, mindannyian elmentünk hozzá. Anya
nagyon más volt. Visszafogott. Nem hagyta magára a férjét
egy pillanatra sem. Azt hiszem, hogy dühös lett, és ő vágta
meg a karmaival. Erre bizonyítékok voltak a régebbi
karomnyomok apánk testén, amik még begyógyultak. De ő
sosem panaszkodott. Imádta anyámat.”
Jubal bánata súlyos volt Sandu elméjében.
 – „Sajnálom, Jubal. Fogalmam sem volt, hogy ennyi
mindenen mentél keresztül” – mondta Solange. – „Bárcsak
megosztottad volna velünk!”
– „Senki nem tehetett volna semmit. Miután apám
meghalt, anya mintha még jobban visszavonult volna. Nem
akart látni engem. Beugrottam hozzá, hogy ne tudjon
elkerülni, de nyilvánvalóan nem kívánta, hogy a közelében
legyek. Csak beszélgetni akartam vele az életemről, meséltem
Jasmine-ról és Sandrine-ről, arról, hogy mennyire szeretem
őket. Reméltem, hogy találkozni akar majd velük. Hogy
szeretné, ha Sandrine jelen lenne az életében. Egyszer sem
kérdezett felőle. Sajnos beszéltem neki azokról a fegyverekről
is, amiket a gyerekek megtanultak használni, hogy
megvédjék magukat a vámpírok ellen. Túl sok mindent
mondtam el neki ahhoz, hogy most mindenre
visszaemlékezzem. Csak közben nem vettem észre, mennyire
megnőtt a Kárpáti nép iránt érzett neheztelése.”
– „Úgy gondolod, hogy az anyád megkereste ezeket a
gazember Jaguárokat és elárulta nekik Sandrine létezését?”
– Nicu egyértelmű megerősítést akart. Neki nem volt
életpárja. Nem érezte a köteléket Adalasia és a többiek között.
Nem volt benne együttérzés. Ilyen árulásért csak halál járhat.
– „Igen, ismerte az egész történetet” – mondta Jubal. – „Az
egészet. Jasmine elrablását, az erőszakot, a vérvonalat.
Tudja, hogy királyi vérvonalból származnak. Azt mondta,
maradjak tőlük távol. Az én vérem egy másik vérvonalból
való, és azt mondta, ha összejönnénk, iszonyatos
szörnyeteggé változnék, és minden fiúgyermek, akit
nemzenék, utálatos lenne a világ számára.”
Sandu lepillantott a maja romokra. Annyi félelem és
gyűlölet volt ebben a pár mondatban, amit egy anya mondott
a fiának. Valószínűleg félőrült lehetett a gyásztól, és a
traumától, amit fiatalon kellett elszenvednie. Ez mégsem
lehetett mentség arra, hogy ugyanazt a traumát okozza egy
másik kisgyermeknek. Megrázta a fejét. Érezte, hogy a
fenevad felemelkedik benne, hogy ellensúlyozza a nő iránt
táplált együttérzését.
– „Elsétálok előttük, kihozom őket a kis rejtekhelyükről” –
mondta Solange. – „Elő kell csalnunk mind a tízet. Ne
feledjétek, van náluk azokból a fegyverekből, legyetek
nagyon óvatosak!”
– „Én is jövök” – mondta Jubal. – „Ez hitelesebbé teszi a
sétádat. Tudják, hogy Dragonseekerrel vagy.”
Sandu felidézte magában Jasmine-t. – „Én pedig
magamra veszem Jasmine alakját, úgy tartok veletek.”
Támadt némi csend. Benedek szólalt meg először. –
„Talán, hogy még hitelesebb legyen, Jubalnak meg kellene
fognia a kezedet Sandu” – javasolta.
– „Ez jó ötlet,” – értett egyet Petru. – „Vagy behúzhatná a
válla alá védelmezően, ahogyan az életpárok szokták.”
– „O jelä peje terád” – szólt vissza Sandu.
– „Ez mit jelent pontosan?” – kérdezte Jubal – „Jobb
lenne, ha nem beleegyezés lenne.”
– „Durva fordításban azt, hogy a nap perzseljen fel” –
tolmácsolt Dominic, hangjában egyértelmű nevetéssel.
Solange lelebegett az erdő talajára, a fák takarásában
maradt, és várt, míg Dominic lehozza Jubalt. Sandu magára
öltötte Jasmine kisebb, dús idomú alakját. Sötét, hullámos
haja a vállára omlott, a tarkóján egyszerű csat fogta össze.
Sötét szempillái kihangsúlyozták szeme zöldjét. Ahol
korábban vékonyabb volt, ott a lánya születése után több
gömbölydedséget növesztett, puha, tapadós felsője, és világos
khaki színű nadrágja tökéletesen megmutatta alakját,
aranyszínű bőrét.
 Solange hasonló öltözékben volt, de az ő alakja homokórát
formázott. Alacsony termetű volt, cobolyszínű haja szoros
fonatban lógott a hátán. Macskaszemei az egyik pillanatban
zölden világítottak, a másikban borostyánszínűvé mélyültek.
Teljes nyugalommal sétált.
– Gondolom, azért csak bemegyünk megnézni a templomot
Jubal – suttogta jól hallhatóan Solange.
Sandu, szokásához híven végigpásztázta maga körül a
területet. Mindig élőholtakat keresett először. Aztán
bármilyen ellenséget. Utoljára pedig bárkit és bármit, akit
váratlannak talált. Nem érzett mást, csak az erdő természetes
lakóit, mégis nyugtalan maradt.
– „Nicu, figyel minket valami más is. Érzem. Nem tudom,
hogy Nera kémei találtak-e ránk végül, vagy a gazemberek
állítottak csapdát. Talán élőholtak vannak itt.” – Sandu a
testvérek csatornáján beszélt, hogy mindenki hallja, de ha egy
vámpír is a közelben van, ő ne sejtsen meg semmit. Tovább
sétált Solange és Jubal között, rátértek a halvány ösvényre,
ami a romos templomhoz és omladozó épületekhez vezetett.
Minden Kárpáti kiterjesztette az érzékeit, hogy átvizsgálja a
környezetet. Sandu remélte, hogy valaki más megtalálja, amit
ő nem. Tudta, hogy figyelik őket. Érezte, hogy veszély les
rájuk és szinte biztos volt benne, hogy nem a gazember
Jaguárok felől, de nem tudta megállapítani, hogy honnan ered
a fenyegetés.
– „Pont, mint te” – mondta Siv, – „tudom, hogy van ott
valami, de nem találom.”
– „Dominic, mit mond a macskád? Kiküldted szétnézni?” –
kérdezte Solange.
– „Csak annyit mond, hogy nem vagyunk egyedül, más
állatok is észrevették a gazembereket, és figyelik őket.
Inkább a templom körül mászkál. Bemenne megnézni, mit
csinálnak.”
Solange sóhajtott. – Néha úgy gondolom, hogy ez a macska
hasznavehetetlen. Nem mehetünk a templom közelébe, ha ki
akarjuk csalogatni őket a szabadba. Ha nem tudjuk kihozni
őket, az árnyékmacska bemegy azután, aki nem jön ki. –
Halkan tartotta a hangját, de ahogy kilépett a fák takarásából,
a kőből készült házak felé intett, amelyek többsége félig
összedőlt, tetejük berogyott, falaik leomlottak.
Jubal pár lépéssel távolabb ment a nőktől, mintha
megbámulná a kőépületeket, amiket Solange mutatott.
Jasmine követte őt, de a templom másik oldalán maradt, ami
megnehezítette azok dolgát, akik odabentről tartották
szemmel őket.
– Hoznom kellett volna a fényképezőgépemet, Solange, –
szólt vissza a háta mögé tisztán és hangosan Jubal – kiváló
éjszakai felvételeket készít. Jasmine, ezt felskiccelhetnéd
nekem, ha visszamegyünk. Gyönyörű, ahogy rávilágít a Hold.
– Azt hiszem, hogy a templom tájolásának van köze a
Holdhoz – mondta Solange. – De nem figyeltem túlzottan a
hely történelmére. Jól emlékszem, Jasmine?
– Juliette a történész a családban – vonta meg a vállát
Jasmine. – Mindent szeret, ami régi, még az életpárját is –
nevetett a saját tréfáján.
– „Nagyon vicces Sandu” – jegyezte meg Dominic.
– „A szemközti oldalon jönnek ki, ahol nem látjátok őket”
– jelentette Benedek. Még mindig a hárpiasas testében
őrködve jól látta a lépcsőkbe épített titkos ajtón kifelé tartó
férfiakat. – „Kettőnél olyan fegyver van, amilyet Jubal
szerint ő talált fel. Az egyik a sor elején, a másik a végén.”
– „Hány?” – kérdezte Sandu.
– „Nyolc. Ketten bent maradtak” – válaszolt Benedek.
 – „Az árnyékmacska meg én intézzük azt a kettőt” –
jelentkezett Dominic.
– „Nicu, ezekkel itt előttünk majd mi foglalkozunk, a tied a
hátunk” – utasította testvérét Sandu. – „Az a valami az
erdőben közel van. Még mindig veszélyt érzek.”
A két vámpírölővel felszerelt fegyveresnek kellett először
meghalnia. Nem engedhették meg maguknak, hogy olyan
fegyverzet legyen az ellenfelüknél, ami könnyedén megölhet
egy Kárpátit.
– „Megölöm az utolsót a menetoszlopból” – mondta
Benedek. – „Ki-kinézeget oldalra és hátrafelé is, védi a
többit. Most a kövek között lapul azzal a hellyel közvetlenül
szemben, ahol te állsz, Jubal.”
– „Enyém a másik fegyveres” – jelentette be Siv. –
„Félreállt, hogy a többiek megelőzhessék. Becsusszan az
erdőbe, próbál a nők mögé kerülni.”
Sandunak, Solange-nak, Petrunak és Jubalnak a maradék
haton kellett osztoznia. – „Válasszatok célpontot!” – adta ki
az utasítást Sandu – „Amikor megmutatják magukat, nem
állunk le velük csevegni. Egyszerűen lecsapunk rájuk. Nincs
értelme húzni az időt.” – Nem igazán hitt az ellenséggel
folytatott beszélgetésekben.
A megmaradt hat gazember Jaguár a templom mellől jött
elő. Szilárd felépítésűek voltak, a fajtájukra jellemző hatalmas
izomzattal. Mindannyian bő ruhákat viseltek, hogy hamar le
tudják vetni, ha gyorsan alakot kell váltaniuk. Tudták, hogy
két fegyveres társuk fedezi őket, ha Solange társa valahol a
közelben van. És másik két őr is figyelt a templomban.
– „Fegyveres rendben” – jelentette Benedek.
– „Fegyveres rendben” – visszhangozta szinte azonnal Siv
is.
 – Remélem, emlékszel rám, te kis kurva, – üdvözölte
Jasmine-t Steve. – Hiányoztál nekünk, igaz Brett? –
Megfordult, hogy a hozzá legközelebb álló férfira vigyorogjon.
Jubal előre nyújtott karjáról leröppent a karkötő, ezüst
színű pengék ugrottak elő belőle halk kattanással. Annyira
gyorsan forgott a levegőben, hogy elmosódott, egy néma,
halálos fordulattal átvágta Steve torkát, olyan tisztán
választva le a fejét a törzséről, hogy az a helyén maradt,
miközben a fegyver visszasimult Jubal karjára.
Egyszerre támadtak Sandu, Petru és Solange. Solange
Kárpáti erejét és sebességét felhasználva Bretthez suhant,
öklével úgy ütötte át a mellkasát, mintha vámpír lenne. Másik
kezének karmaival ugyanakkor a torkát tépte ki, és közben
egyenesen a szemébe nézett, tudatva a férfival, hogy ez a
bosszú az unokatestvéréért. Hagyta a földre zuhanni, aztán a
következő ellenfél felé fordult, aki a látókörébe került.
Sandu ledobta magáról Jasmine testének illúzióját,
átszáguldott a tisztáson és két kézzel megmarkolta egy
gazember Jaguár fejét. Még mielőtt annak lett volna esélye
elmozdulni a fogásban, csavarintott rajta egyet és eltörte a
nyakát. A holttestet félredobta és megpróbálta megkerülni
Solange-ot, hogy elérje az utolsó két férfit.
Petru nemes egyszerűséggel felkapta és a feje fölé emelte a
negyedik Jaguárt nagy kezeivel, aztán a térdéhez csapta,
eltörve ezzel a gerincét, mielőtt követte volna a földre, hogy a
torkát átvágva megölje.
– „A templombeli kettő lent” – közölte Dominic.
A megmaradt két Jaguár hím a legsebezhetőbbnek
tartottakra rohant, Jubalra és Solange-ra, akik szintén feléjük
lendültek. Jubal a levegőbe ugrott, hogy megütközzön az őt
támadó nagytermetű hímmel. Ugrás közben váltott alakot, a
lábbelijét még lerúgta, de a ruhája már lehasadt róla. A
levegőben csapódott egymásnak a két hím állat. Üvöltésük
egyértelmű kihívás volt.
Solange mozdulatlanul állt, míg a másik macska
megtámadta. Megpróbálta lerohanni őt a nagytermetű hím,
óriási, karmos mancsának egyetlen csapásával, vagy egy
gyilkos harapással le akarta szedni. Sandu lépett eléje és az
utolsó pillanatban alakot váltott. A macska teljes sebességgel
rohant bele a mozdíthatatlan acélfalba. A nagytestű állat
megállt, és láthatóan kábultan rázogatta a fejét. Solange több,
jól elhelyezett nyílvesszővel ölte meg.
Mindannyian odafordultak, amikor egy lelógó ágról egy
újabb macska vetette magát Jubal hátára, és a súly majdnem
ledöntötte a lábáról. Ez egy nőstény volt és határozottan a
koponya hátsó részébe akart beleharapni. Jubal macskája
óriási volt és erőteljes, hihetetlen izomzattal. A gerince is
hajlékony volt, megpördült, majdnem kétrét görbült, de az
utolsó pillanatban mintha tétovázott volna. A nőstény
erősebben támadott, karmaival végigszántott rajta, újra
nekifutott a gyilkos harapásnak. Jubal macskája ezúttal
gyorsan reagált, felemelkedett, kimozdította egyensúlyából a
nőstényt, és a földre dobta. Most a hím rohamozott, és Jubal
macskájának oldalát vette célba, hogy eltörje a bordáit és a
földre döntse. A hímmel egy időben a nőstény is támadott,
ezúttal a mellső lábát vette célba, hogy kettéroppantsa a
csontot.
Nicu már azelőtt ott volt, hogy elért volna Jubalhoz.
Könnyedén a karjába kapta, és kidobta a nőstényt a két hím
macska közül. A nőstény Jaguár felpattant és megtámadta
Nicut minden karmával és a fogaival. A vadász egyszerűen
elkapta a fejét, és erősen megrántva eltörte a nyakát.
Solange és Sandu rohant segíteni Jubalnak a hímmel, de
annak nem volt szüksége támogatásra. Maga alá gyűrte a
másik állatot, és ugyanazt a tarkóharapást alkalmazta, mint
amit a nősténynek nem sikerült véghezvinnie ellene. Csak ő
sikerrel járt, megölte ellenfelét. Míg Jubal visszaváltotta az
alakját, Sandu egy intéssel felöltöztette. A bánat akkora súllyal
ült a férfi vállára, hogy mindannyiukra ránehezedett.
– Sajnálom – mondta Nicu.
Jubal odament a néhány méterrel távolabb fekvő
nősténymacskához és lekuporodott mellé. Nagyon gyengéden
fúrta bele az ujjait a bundájába. – Megölt volna, Nicu. Bárki
láthatta a szándékát. Megmentetted az életem. Tudom, hogy
képtelen lettem volna bántani. – Nem pillantott fel.
Solange a vállára tette a kezét. – Beteg volt, Jubal. Tudod,
hogy beteg volt, másképp sosem fordult volna ilyen
emberekhez, és nem tervelt volna ki semmi olyasmit, mint ez.
Az egésznek semmi köze hozzád. Ha feláldoztad volna az
életed, hogy megmentsd, azzal nem tettél volna neki jót.
– Gondoltam rá.
Sandu elmondhatta volna neki, hogy az elméjük össze van
kapcsolva. Abban a pillanatban, amikor Jubal rájött, hogy a
nőstény, ami megpróbálja megölni, a saját anyja, habozott,
sőt, még az a gondolat is átfutott a fején, hogy megengedi
neki, hogy megölje, hogy ne neki kelljen elpusztítania őt. Nicu
kivette a kezéből a döntést, hogy megmentse az életét.
– Beteg volt – ismételte meg gyengéden Solange. –
Gondoskodni fogunk róla a népünk módján. Ő királyi vér, és
úgy is kell kezelni. Aztán hazamegyünk Jasmine-hoz és
Sandrine-hoz, míg a többiek eltüntetik ezeket a gazembereket.
Jubal bólintott és karjaiba emelte az anyja testét. Dominic
csatlakozott hozzájuk, Solange dereka köré fonta a karját, míg
a szent temetőhöz mentek, ahol az anyja és a nagynénje
hamvait is eltemették. Sandu és a testvérek követték őket,
ünnepélyesen komor arccal felsorakoztak, amikor Dominic
megnyitotta a földet, Jubal pedig leengedte anyja holttestét a
gazdag talajba. Solange végezte a rituális szertartást, a testet
elégették, majd a finom hamu fölött összezárták a földet.
Sokáig álltak ott, az esőerdő hangjai muzsikáltak neki.
Végül Solange Jubal karjára tette a kezét. – Menjünk haza,
testvér.
Jubal bólintott. – Fele úton sétáljunk. Kell még egy kis idő.
Mindannyian velük tartottak, lehetőséget adva az
esőerdőnek, hogy megnyugtassa őket.
 Halál
Sandu az évszázados
utazásai során többször is
meglátogatta a brazil esőerdőt.
Peruban még sosem találkozott
Danutdaxtonnal. Sok
évszázaddal korábban Dax a
Kárpátok legkülönbözőbb
helyein bukkant fel egy Kárpáti
nővel, Arabejilával az oldalán. A
nő egy nagyon erőteljes férfi
életpárjának született, aki
szándékosan vált vámpírrá. Mitro Daratrazanoff
kontinenseket átívelő hajszába vezette őket. Mitro borzalmas
gyilkolászásba kezdett, gúnyolódott a vadásszal, és mindent
megtett, hogy megölje a nőt, hogy az ne tudjon segíteni neki a
nyomában maradni.
Danutdaxton híres vadász volt már akkor is, amikor Mitro
nyomába eredt, minden élőholtat elpusztított, akivel csak
találkozott. Mindig is – már fiatal fiúként, jóval azelőtt, hogy
ügyessé és hatalmassá vált volna – nyugtalanította a Kárpáti
hímeket. Olyan tehetséggel bírt, amihez hasonlót egyetlen
más Kárpáti sem mutatott ennyire fiatalon, és ez a legtöbb
férfi számára nyugtalanító volt. Dax már kiskoruktól kezdve
látta a fiúkban növekvő sötét árnyakat és ösztönösen tudta,
melyikük fog átfordulni.
Elismerte, hogy olykor tévedhet. Néha a becsület
ugyanolyan erős, vagy még erősebb volt egy Kárpátiban, mint
a sötétség. Ezt a vonást Dax sem látta, ahogyan azt sem
tudhatta, mikor akad rá valaki az életpárjára. Egy életpár
megmenthette bármelyik vadászt az átváltozástól, legyőzte a
legsötétebb árnyékot is.
Sok más tényező alkotott meg egy Kárpáti vadászt.
Képesnek kellett lennie úgy gondolkodni, mint az ellensége.
Tapasztaltnak kellett lennie a harcban. Gyorsnak. Óriási
tudással kellett rendelkeznie az élőholtakról. Minden egyes
gyilkosság közelebb sodorta őt a katasztrófa széléhez. A
kísértés suttogása egyre hangosabb lett. A lélekben esett kár,
ami nem elég, hogy sötét volt, ráadásul csak egy fél, óriási
volt. Dax mindezt látta. És azt senki sem akarta, hogy ezek a
dolgok kitudódjanak róla. Ez magányos gyerekkort
eredményezett, ami csak még rosszabb lett, ahogy idősebb
lett. Mindenki kerülte őt.
Sandu örült, hogy Danutdaxton megtalálta az életpárját.
Dax élete rendkívül nehéz volt, sok évszázadon át vadászott
egy veszélyes ellenfélre. Több mint ötszáz évre tűnt el Dél-
Amerikában. Mostanra kiderült, hogy Arabejila összezárta a
vámpírral egy vulkánba. Valahogyan mind a vadász, mind az
üldözött túlélte a táplálék teljes hiányát, de mindketten
megváltoztak, valami mássá váltak. Dax feladata az volt, hogy
elpusztítsa Mitrót, amint kiszabadulnak a vulkánból és ezt
meg is tette, bár nem volt könnyű feladat.
Az Andok-hegységrendszer Dél-Amerika teljes nyugati
partja mentén végighúzódik. Ez volt a tökéletes hely egy olyan
Kárpátinak, mint Danutdaxton, hogy otthonra találjon.
Vándorolhatott országról országra, lehetett több otthona is a
hegyek védelmében, és találhatott olyan helyeket, ahol
kiengedhette a sárkányát. Ugyanakkor, ha a hölgyének
társaságra lett volna szüksége, könnyedén teremthetett
otthont egy kisváros szélén, és egy időre integrálódhattak
ahhoz a területhez, vagy meglátogathatta valamelyik dél-
amerikai országban élő Kárpátit.
Ahogy közeledtek a helyhez, ahová Danutdaxton irányította
őket, felvették emberi alakjukat és végigsétáltak az erdei
ösvényen. Ez egy köddel borított felhőerdő volt, gyönyörű,
váratlan, robbanásszerű színekkel, hangokkal teli világ még
éjszaka is, más, mint a brazil erdő, ahol Solange és Dominic
lelt otthonra.
– Figyel minket – jelentette be Nicu.
– Én is érzem – értett egyet Sandu –, már egy ideje ránk
talált. – Gondosan ügyelt rá, hogy teljesen nyíltan közelítsék
meg Dax otthonát.
Sandu, mint mindenhol, itt is találkozót kért, elmagyarázta,
hogy az életpárjával és négy nem párosodott kolostorbeli
testvérével utazik, akik őrzik őket, mert az útjuk nagyon
veszélyes. Hozzátette azt is, hogy találkozhatnak Danutdaxton
otthonától akár nagyon távol is, ha hajlandó erre, mivel
egészen biztos, hogy az ellenség a sarkukban jár.
Egyre nyugtalanabb lett. Nem a tény zavarta, hogy
Danutdaxton figyeli a közeledésüket. A radarja fokozott
üzemmódban működött és ugyanezt érezte a többiekben is.
Adalasia körülnézett, léptei lelassultak, tekintete a földre
tévedt, ahol valóságos rovarszőnyeg mozgott a lábuk alatt.
Éjszakai lények voltak mindenhol. Szemek meredtek rájuk a
fák ágairól.
– „Adalasia, köddé fogsz válni. Ha úgy érzed, hogy nem
megy, majd én megtartom a fejedben a képét. Nem számít,
mi történik, te abban a formában maradsz.”
– „Képes vagyok harcolni ezekkel a lényekkel, Sandu. És
gyakoroltam a köd megtartását.”
– „Még nem tudjuk, mivel állunk szemben. Majd ha
megtudjuk, akkor megmondhatod, alkalmasabbnak érzed-e
magad a harcra, mint minket. Ha jól okoskodunk, és
Lilithnek mindkettőnkre szüksége van, hogy rákényszerítsen
a kártyák használatára, akkor bármit is tesznek, az a
testvérek ellen fog irányulni, nem ellened. Lehet, hogy
megpróbálnak megsebesíteni, hogy lelassítsanak minket, de
az őrzőinket megölni akarják majd” – figyelmeztette a lányt.
Sandu elképzelni sem tudta, Nera serege hogyan előzhette
meg őket, de nem úgy tűnt, mintha élőholtak leselkedtek
volna rájuk. Ha a közelben vámpír lenne, arról Dax már
tudna, és vadászna rá. Ez az ő területe volt, és agresszívan
védte az itt élőket. Ha csak a leghalványabb pletyka is
szárnyra kelt, hogy vámpír lehet a területét körülvevő falvak,
tanyák környékén, vagy a közösségek bármelyikében, Dax
villámgyorsan cselekedett.
Miután Adalasia eltűnt a ködben, és nem lehetett
elkülöníteni a felhőtakarótól, Sandu üzenetet küldött
Danutdaxtonnak, hogy az ellenségük hamarabb ért oda és
csapdát állított nekik. És hogy majd ők intézik, mivel nem
biztosak abban, hogy mivel állnak szemben. Nem várt választ
Daxtól, és nem is kapott. Az ősi Kárpáti évszázadok óta nem
látta őt és nem is hallott róla. Egy életpárt kell megvédenie.
Nem fogja kockáztatni őt öt ismeretlen Kárpátiért, akik
könnyen lehetnek élőholtak is, akik megpróbálják
előcsalogatni. Sandu sem válaszolt volna.
A hang eltűnése volt az első jel. Minden rovar abbahagyta a
szüntelen hívogatást. Nem mozdult semmi, nem zizegtek a
levelek. Szárnysuhogás sem hallatszott. Mintha a Föld
visszatartaná a lélegzetét. Sandu sok szörnyűséggel
szembesült már életében az évszázadok alatt, így a
nyugtalanság hullámzása, amit a lába alatt érzett átfutni a
talajon, kóstolót adott abból, hogy mi vár rá.
 A fák megremegtek, és a föld is megrezzent, mintha egy
földrengés kezdődne épp, és a remegés egyre erősebb lett.
Rovarok törtek elő a földből, nagy, fekete bogarak, csípős
karmokkal, az erdő talaja velük mozgott, mintha
megelevenedett volna. Óriási hangyák kúsztak fel a fákon,
ellepték a törzseket, hidakat építettek önmagukból az ágak
között és felfaltak mindent, amit csak találtak. Pókok ugrottak
majmokra és madarakra, amint azok elhagyták a fákat, hogy
megpróbálják lehagyni a hangyákat.
Messzebbről kísérteties, öblös ugatás hallatszott. Nem
farkasoké, kutyáké, akik falkában csaholtak. A föld erősebben
remegett és a fák meginogtak. Sandu izsópolajjal vonta be a
testét, miközben felemelkedett az erdő talaja fölé, hogy a
bogarak ne érjék el. De azok pusztán kellemetlenségnek
számítottak ahhoz képest, amivel pár másodperc múlva
szembesülni fognak.
– „Megszabadulhatok a Nera által küldött bogaraktól” –
ajánlkozott Adalasia.
– „Ne áruld el a jelenléted, még az elmémben sem! Nem
tudjuk, hogyan tudott megelőzni minket.”
– „ Az egyik kopó kétségtelenül megpróbál majd Lilith elé
vonszolni, és ezzel arra kényszeríteni engem, hogy
kövesselek” – vetette fel Adalasia.
– „Ha ez megtörténik, szükségem lesz rád, hogy
megállítsd, amíg a testvérek meg nem ölik. Utána
foglalkozhatsz a rovarokkal.”
Nagyon nem tetszett neki, hogy olyan hosszúra nyúlt
kettejük között a kommunikáció. Volt még ott valami a
vérségi köteléken kívül, amivel Nera képes volt követni
Adalasiát. Nem akarta kockára tenni az életpárját egy olyan
helyzetben, ami valódi tűzviharrá válhat. Adalasia nem
válaszolt neki, ezzel elfogadva az aggodalmát.
 Legyártotta a szükséges nyilakat, pajzsokat, belemártogatta
őket a körülötte a levegőben lebegtetett izsópolajos
edényekbe. A ködfelhőket kihasználva haladt az ellenség felé,
pajzsként használva a fákat, bár tudta, hogy azok nem
állíthatják meg azt, ami feléje tart.
A hátborzongató hangok egyre hangosabbakká váltak.
Sandu felemelte a kezét, hogy megmozgassa kissé a szelet,
hogy az ellenfelük szaga elérjen hozzájuk. A záptojás és égő
kénkő bűze azonnal elárulta neki, hogy milyen ellenfelet
szemelt ki a számukra Nera. A biztonság kedvéért át kellett
adnia az információt Adalasiának is.
– „Pokolkutyák. Nehéz őket megölni. Olykor több fejük is
van. A szemüket kell kilőni, hogy kimúljanak. A toroklövés
nem öli meg, de lelassítja. A nyála, vagy vére nem kerülhet
rád. Ne hagyd, hogy a fogaik, vagy a karmaik hozzád
érjenek.”
Ahelyett, hogy tényleges szavakat használt volna, hagyta,
hogy képek áramoljanak át a nőhöz, így egyáltalán nem olyan
volt, mintha az életpárjához beszélne. Adalasia figyelt és
tanulta, hogyan harcolnak ő és a testvérek a pokolkutyák
ellen. Tudta, hogy az életpárjának igaza van. Az egyik
megpróbálja majd elragadni őt és magával rángatni a pokol
kapujához, míg a többiek igyekeznek megölni az őrzőket. Nera
úgy gondolta, hogy előnyben van itt, a felhőerdőben. Sandu
figyelmét elkerülte valami, pedig nem engedhette meg
magának, hogy bármit is elmulasszon.
Rosszindulatú vörös-sárga szemek jelentek meg és tűntek
el a sűrű ködben, mintha óriási fejek billegtek volna fel-le
futás közben. Mancsok dübörögtek a földön, súlyos testek
csapódtak bokroknak, fatörzseknek, ahogy a kopók a
célpontjuk felé rohantak. A parázsló, égő fű szaga
hozzáadódott a vadállatok mérgező bűzéhez, de az erdő túl
nedves volt ahhoz, hogy lángra kapjon.
Kibukkant a szürke ködből az első. Hatalmas, masszív
fenevad volt, teljes erőből, gyorsabban, mint amit ember
valaha is elképzelne, Sandu felé rohant. Őt már a hajától a
csizmatalpáig izsópolaj borította, és ahogy a pokolbéli lény a
gigantikus fogaival és karmaival egyenesen feléje tartott, ő egy
nyilat eresztett el, egyenesen a bal szemébe, majd egy másikat
a jobb szemébe. A kopó felbukott, az avarban csúszva vitte
még a lendület, felvonított, és a levegőbe csattogtatta a fogait
maga körül. Fekete vér folyt le a pofáján és az állkapcsán,
összekeveredve a vastag nyálhúrokkal, amik az ajkáról a földig
lógtak. Aztán megremegett, eldőlt, az oldala behorpadt.
A bogarak megrohamozták, pillanatok alatt ellepték a
testet, tépték, harapták, hogy a belsőségét az erdő talajára
ontsák. Bemásztak az általuk ütött lyukakon, hogy az ott lévő
értékes táplálékhoz jussanak.
– „Szólj a többieknek, hogy ne engedjék a földre esni a
tetemeket” – mondta Adalasia.
Sandu már továbbította az üzenetet, bár az őrzők maguktól
is rájöttek, látva a rovarok reakcióját az elbukott
pokolkutyákra. Sanduhoz hasonlóan ők is érezték, hogy
többről van itt szó, mint egy őket érő támadás, mivel több
pokolfajzatot is elpusztítottak.
– „Tudom, mit csinál, Sandu. Hagynod kellene, hogy
tegyem a dolgom.”
Minden irányból pokolkutyák jöttek, elmosódó sebességgel
száguldottak az öt vadász felé. A bogarak mohó étvággyal
falták az öt tetemet, amit Sandu és a testvérek az első körben
megöltek, mielőtt elkezdték volna a lehető leggyorsabban,
még a levegőben elégetni az összeeső testeket. Sandu nem
tudta egyszerre szemmel tartani a pokolkutyákat és a
bogarakat. Meg kellett bíznia a társában.
– „Ne érj a földhöz!” – figyelmeztette a lányt – „És ne nézz
a bestiák szemébe!”
– „Valójában egészen jól ismerem a démonokat” – felelte
Adalasia némi csipkelődő éllel a hangjában.
Bárcsak lett volna ideje értékelni a pimaszságát, de egy
különösen nagy, háromfejű kopó közeledett hozzá elmosódó
sebességgel. A fejek folyamatosan hullámzottak. Két másik
kopó kíséretében rohant feléje, mindkét oldalán egy-egy,
mindegyiknek két feje volt, amik szintén kígyószerű fel-le
mozgást végeztek.
Gyorsan kilőtt két nyilat, amik eltalálták a középső
pokolkutya jobb és bal szélső fejének egy-egy szemét. A két
szemből fekete vér bugyogott fel, majd a fejek ledőltek, de a
középső továbbra is rosszindulatúan bámult rá, miközben a
fenevad feléje dübörgött. A magatehetetlen oldalsó fejek
minden ugrásnál odaverődtek a fekete bundához. A másik két
kopó tartotta a lépést az elsővel, együtt rohantak egyenesen
feléje.
Danutdaxton emelkedett ki a ködből, két nyilat eresztett a
bal oldali fenevadba, mindkét fejét célba véve. Egyiket a
szemén, a másikat az orrán találta el, mivel a kopó feléje
lendítette a fejét. A fenevad dühösen vicsorgott, vörös szemei
vérben forogtak, ahogy az újonnan érkezettre nézett, de ment
tovább Sandu felé.
– „Évszázadok óta nem lőttem íjjal” – mormolta Dax és
újabb nyilat eresztett a fejbe. Ezt még kettő követte.
– „Ne hagyd a földre esni a tetemet!” – figyelmeztette Siv
– „Égesd el! Ha a levegőben hagyod, ráugrálnak a pókok,
vagy a hangyák építenek rá hidat. A talajon a bogarak
kaparintják meg.”
 Sandu nem vehette le a szemét a közeledő pokolfajzatról,
hogy ellenőrizze, hogy a pókok és a hangyák ugyanúgy
felfalják-e a tetemeket, mint a bogarak.
– „Üdv a mi szórakoztató, izgalmas világunkban, Dax” –
köszöntötte, miközben eleresztett egy nyilat a még talpon lévő
kétfejű fenevad felé. Csak a szem oldalát találta el. Azonnal
még több vesszőt lőtt ki a pokolkutya torkára. Az
megtántorodott és hirtelen megállt. Mindkét fejét többször
megrázta, így Sandunak volt ideje a középső kopóra
koncentrálni a lövéseivel.
A démoni lény megmaradt feje felemelkedett, gonosz
pillantása beléje fúródott. Már olyan közel járt hozzá, hogy
érezte bűzös leheletét, ahogy horkantott és mérgező levegőt
fújt ki. Közelről a fogai fűrészesnek tűntek, a szemfogai
hatalmasak és élesek voltak. A szájából hosszú, sűrű
nyálcsíkok lógtak.
– „Kit bosszantottál fel a pokolban?” – kérdezte Dax,
miközben újabb nyílvesszőket engedett el.
A pokolkutyák továbbra is minden irányból rohantak rájuk,
mintha a falka végtelen számú egyedből állna. Sandu gyorsan
fenyegető förtelem fölé emelkedett. Az megtorpant, a feje
hátrabillent, a bíborvörös szemek követték őt, miközben
igyekezett megfelelő irányba fordítani a testét. Sandu két
nyilat lőtt a szemébe fentről. Érezte, hogy közben a pókok
megtámadják, hálót vetnek rá, megpróbálják leszorítani a
karjait, lábait.
A haldokló pokolfajzat az erdő talajára zuhant, miközben ő
azzal volt elfoglalva, hogy megszabaduljon a pókoktól és a
hálóktól. A bogarak ellepték a haldokló kopót. A pókok
belemélyesztették Sanduba az agyaraikat. A pókhálók
összeszorultak körülötte, és megpróbálták a földre rántani,
ahol a pokolkutyák magasra emelt fejjel, csöpögő agyarakkal
bámulta rá felfelé.
Az öt tetem, amit a rovarok elleptek, teljesen eltűnt. A
groteszk módon túlzabált, felfújódott bogarak vakon
mászkáltak, majd egyetlen képlékeny masszává olvadtak,
amiből végül kiemelkedett egy óriási, köpködő, fekete
skorpió, a háta fölé emelt farokkal.
A lény gyors volt, Dax lábai felé robogott, majd amikor a
vadász a levegőbe emelkedett, ő is felágaskodott, érte
nyúlkált, mérget köpött az irányába, hogy megvakítsa, míg a
Kárpáti folyamatosan lőtt a pokolkutyákra.
Adalasia előbukkant a ködből. Hosszú, a bokája körül
kavargó ballonkabátot viselt. A ruhadarab szárnyai nyitva
voltak, felfedve a rengeteg hurkot, amiben csupa fény, csupa
szín fegyvereket tartott. Világos khaki oldalzsebes nadrág volt
rajta, hosszúszárú csizmával, ami alatt csak úgy ropogtak a
kitinpáncélok, ahogy az erdő talaján lépkedett. A bogarak
ahelyett, hogy elözönlötték volna, visszahúzódtak a közeléből.
Egyik kezében hosszú kardot, a másikban egy hosszú, tiszta
folyadékkal teli fiolát tartott.
Egy pillanatra csend lett, mintha még a pokolkutyák is
visszarettentek volna az életpárjától, ahogy a kardot maga elé
tartotta. Bosszúálló angyalnak tűnt. Aztán megindult
egyenesen az óriási skorpió felé, és a szikrázó karddal
nekirontott. A kard pengéje inkább tűnt kristálynak, mint
acélnak, különös fényt árasztott, először lágy kéket, majd
zöldre váltott, végül pedig, ahogy közeledett a skorpióhoz, ami
riadtan megpördült, hogy szembeforduljon vele, átváltott
villódzó fehérbe.
A farok Adalasia felé döfött, és a lány meglengette a kardot,
ami szépen átvágta a vastag farkat, a méregtüske a földre
esett. Aztán a nő egyenesen a skorpió hátára ugrott és
egyetlen tiszta, nagyon erőteljes karlendítéssel levágta a fejét.
A skorpió hátát használva ugródeszkának a magasba lendült,
és a kard hegyét a Sandut körbefonó hálóhoz érintette, majd
guggolva az erdő talajára érkezett. A férfi tagjait lekötöző
pókháló visszahúzódott, ahogy a pókok is, mintha félnének
attól a kardtól.
– Hallgassatok ide démonok, akit a vérrokonom küldött,
hogy elvegyétek tőlem az életpáromat!
A kardot mélyen belevágta az erdő talajába. A bogarak
akkora zajt csaptak, mintha mindegyiket külön-külön átszúrta
volna a kristállyal.
– Ez a föld elveszett a számotokra. Ez a forma elveszett a
számotokra. Minden alak, amit ezen az éjszakán kiküldött,
most ebbe a megszentelt földbe lesz zárva. – A fiolából a négy
égtáj felé, majd a feje fölé emelve maga elé a földre is szórt pár
csepp folyadékot.
A hangyák mintha sikoltottak volna, apró füstpamacsok
formájában fel és szétrobbantak a fák törzsén, ágain és lenn a
talajon. A pókok borzalmas bűzt eregetve lángra kaptak, majd
a finom hamu lelebegett az erdő talajára. A nő a fiolát
beledugta a kabátja egyik belső hurkába és előhúzott egy
áttetsző pajzsot.
Mint valami jelre, a pokolkutyák a Kárpátiakról mind
Adalasiára fordították a figyelmüket. Megfeledkeztek a hat
férfiról, akik nyilakat lőttek rájuk, inkább a nő felé rohantak.
Heten voltak, köszönhetően annak, hogy a pókoknak és a
hangyáknak sikerült eljutnia három, levegőben lógó
pokolkutya tetemhez is. A földre terített első öttel az nyolc
skorpió volt, amiből egyet Adalasia leterített. A többinek
hagyta, hogy teljesítsék úrnőjük parancsát.
 – „Tartsátok távol tőlem a pokolkutyákat! Amint
megszabadulok a démonoktól, akiket Nera küldött, a
kopókat visszafordíthatjuk rá a portálon keresztül.”
Adalasia már lendült is, és az egyik, Sivre támadó skorpió
felé futott. A vadász a levegőben táncolt, nyilakat lőtt a
pokolkutyákra, miközben próbálta elkerülni a skorpió
fullánkját és a szájából spriccelő mérget. Ahogy a nő mögéje
ért, a kreatúra megpördült, és észrevette, hogy ott van. A
farkával feléje suhintott, igyekezett megszúrni,
méregzsákjából a fullánkja végén mérgező csepp jelent meg.
Adalasia kardja felizzott, ahogy átvágta a farok ízületet, és
máris a lény hátán volt, hogy a skorpió feje a földre hulljon.
Villámgyorsan mozdult, a döglött skorpió testéről egy
Benedekhez veszélyesen közeli másikra ugrott, és a pengéje
már lendült is. A lény még azt sem vette észre, hogy jön és
már elveszítette a farkát. Hátravetette a fejét, a magasba
spriccelte a mérgét, de a nő már maga elé emelte a pajzsot. A
kard pedig levágta a kreatúra fejét, mielőtt újabb
méregfröccsöt lövellhetett volna ki.
– „Danutdaxton elhamvasztja a skorpiótetemeket? Úgy
kell megtennie, hogy a tűz ne érjen a pokolkutyákhoz, vagy
az élő skorpiókhoz. A lángok csak növelik az erejüket.”
Adalasia már támadt is a Danutdaxton felé közeledő két
skorpióra.
Épp amikor leugrott a második dög hátáról, egy kétfejű
pokolkutya tört át a többiek sorain, nekiugrott a
skorpiótetemnek, hatalmasra tátott, nyálat csorgató szája,
óriási agyarai Adalasia bokája mögött csattantak össze. Sandu
elrúgta magát a földtől és felülről nyilakat lőtt a szemébe.
Dax szájából egyenletes, széles sugárban tűz tört elő a már
halott tetemek felé, azonnal elhamvasztva azokat. Alig pár
másodperc kellett hozzá, hogy bajba kerüljön, miután
eltávolítatta a testeket, hogy Nera ne tudja újrahasznosítani
őket. A pokolkutyák és a skorpiók is feléje rohantak, és utána
kapkodtak még miután a levegőbe emelkedett is.
Ő maga volt a tűz, a tűz pedig vonzotta a démonokat.
Fényes bőre szinte izzott, apró arany és vörös, parázsló
hamudarabkák lebegtek körülötte a levegőben. Sandu rohant,
hogy megvédje őt, valósággal átgázolt a pokolkutyák testén,
hogy eljusson a Kárpátihoz. Tetőtől talpig izsópolaj borította
és nyílvesszőit szemek kiszúrására használta, amikor a
fenevadak feléje fordították nyáladzó állkapcsukat. Eltűnt a
ködben, hogy fél másodperccel később máshol megjelenjen,
újabb szemet szúrjon ki és közelebb kerüljön a tűzokádó
Kárpátihoz. Ha bunda ért hozzá, az olaj megvédte, a
fenevadak viszont úgy vonítottak tőle, mintha megégette
volna őket és odakapták a fejüket. A másodpercnek ezt a
töredékét használta ki Sandu, hogy egy újabb lény szemébe
döfjön nyílvesszőt, ahogy elrohant mellette.
Két újabb skorpió felé fordult Adalasia figyelme, amik
szúrós farkukkal Danutdaxtont támadták. Mérget köptek a
lányra, amikor feléjük lépett, és még közelebb is
merészkedtek hozzá. Adalasia épp a hatókörükön kívül
megállt és tanulmányozta a mintát, amiben összedolgoztak.
Az egyik spriccelt, mérget köpött, míg a másik erőt gyűjtött,
aztán cseréltek. Féloldalasan közeledett az egyik felé, a
pajzsával megakadályozva, hogy a vadászt elérje a méreg és
közben suhintott a kardjával. A penge tisztán átszelte a
skorpió nyakát. Adalasia hátraugrott, a vonagló testet
megkerülve rontott a vakon szurkáló farokra és eltávolította
azt, mielőtt eltalálhatta volna Daxot, vagy bárki mást.
Társa gyorsan megperdült, hogy megpróbáljon
szembenézni az újabb fenyegetéssel, vörös szemei gonoszul
bámultak a nőre, mérget okádott és a farka gonoszul
döfködött. A pokolkutyák minden irányból érkezve áttörtek a
fák közt, teljesen felhagyva azzal, hogy megpróbáljanak
Sandu, vagy bármely másik Kárpáti ellen törni.
Adalasia egyáltalán nem törődött a kopókkal, kardját a
derekán függő hüvelybe csúsztatta, pajzsát a hátán lévő
kampóra akasztotta. A démoni kutyák a Kárpátiak feladata
voltak, az ő prioritását a skorpiók jelentették. Felugrott a feje
fölött lévő faágra, és ismét elővette a kardját és a pajzsát,
mielőtt a skorpió hátára ugrott volna. Tökéletesen kellett
időzítenie a vágást. Nem hibázhatott, azért az életével fizetett
volna. Átvágta a farok utolsó szelvényét, a fullánk és a
méregzsák még a levegőben repült, amikor a fej feléje fordult
és ő egy gyors, tiszta csapással leválasztotta a törzsről. Ahogy
az ízeltlábú fejét levágta, abba beleremegett az egész test, és a
nő egyensúlyát vesztve előrezuhant. Megtoldotta egy ugrással
és vetett egy szaltót karddal, pajzzsal a kezében, de két
pokolkutya között ért újra földet. A bűz elképesztő volt, olyan
erős és mérgező, hogy egyetlen belélegzéstől is megszédült és
hányingere lett.
– „Tűnj el onnan! Felfelé! Feloldódni, azonnal!”
Sandu a fejébe tolta a köd képét és ott is tartotta, szinte
felrántotta a levegőbe és megváltoztatta a fizikai formáját.
Adalasia fegyverei csillogó, fényes csóvát hagytak a felhős
ködben, elárulva helyzetét a lenti fenevadaknak. Az őt védő
Kárpátiaknak ez egyáltalán nem számított. Ők is köddé
oldódtak, odébb hussantak a párával, majd hirtelen ismét
fizikai formát öltöttek, hogy nyilakat lőjenek a pokolkutyák
szemébe, majd újra láthatatlanná váltak.
– „Megvagyok” – jelezte Adalasia. Elég friss levegőt szívott
magába, hogy a tüdejéből kiszellőzzön a pokolkutyák átható,
rothadó bűze. – „Nem várhatunk túl sokáig. Meg kell
szabadulnom az utolsó három skorpiótól, mielőtt Nera
elszabadít még valamit.”
Érezte Sandu vonakodását. De nem csak az övét, az összes
Kárpáti férfiét is. A koncentrált, rendkívül erős rosszallás ott
volt a fejében. Az őrzők – és Danutdaxton – nem örültek
annak, hogy Sandu hagyja az életpárját ekkora veszélybe
kerülni. Adalasia nagyon utálta ezt a férfi miatt. Amiatt, hogy
nem látják mennyire bátor, milyen nagyszerű, hogy szembe
megy az évszázados hagyományokkal és bízik a
párkapcsolatukban akkor is, ha még nincsenek túl régóta
együtt.
Nem várt, elárasztotta a férfi elméjét elsöprő szerelemmel,
szavakkal, amiket kimondani nem tudott volna, csak érezte és
ezt át tudta adni neki. És akkor meglátott egy különösen nagy
és agresszív skorpiót, ami a felhőkből aláhulló vörös-arany
zsarátnokokat követte. A gigantikus démoni lény végigrohant
az erdőn, a fákat kerülgette, és kitérésre kényszerítette a
pokolkutyákat. Az egyikre még mérget is köpött, amikor nem
mozdult elég gyorsan az útjából.
A teremtmény előtestén nyolc szem világított fényesen.
Adalasia tudta, hogy hiába van annyi szeme, a legtöbb skorpió
a testét használja, mert a szemeivel alig lát. De erre most nem
számíthatott. Ha ez a skorpió úgy látta a szikrányi lehulló
parázsdarabokat, mint valami jelzőfényt, akkor azok a szemek
túlságosan is élesen látnak.
A farka sokkal vastagabb volt, mint a többié. A fullánk felé
haladva minden egyes íz egyre nagyobb volt, de ennél a
példánynál majdnem kétszer akkora. A méregzsákja
egyenesen óriási. Még a karmait is használhatta fegyverként,
amikkel ez a hatalmas démon előre húzta magát. Mintha még
azok is méreggel teltek lettek volna.
 – „Továbbra is lőjétek a pokolkutyákat, de figyeljetek
Danutdaxtonra! És ne feledjétek; a skorpiók tudnak ugrani.
Ez pedig valószínűleg nagyon nagy távolságra is tud, sokkal
nagyobbra, mint normális lenne. Sandu, Dax talán
hagyhatna azokból a vörös-arany pelyhekből egy hamis
nyomot, de semmiképp ne menjen a kreatúra közelébe!”
A skorpió nem maradt csendben, míg Danutdaxton
átszáguldott a pokolkutyák között. Fullánkját többször is
végigdörzsölte a hátfelületén, hangos figyelmeztetést
produkálva. Legalábbis Adalasia előbb azt hitte, hogy az. A
legtöbb fekete, vastagfarkú skorpió így próbálta elriasztani a
területére betolakodókat. De minél jobban koncentrált, annál
feltűnőbb volt, hogy amit hall, az nem ugyanaz a hang újra,
meg újra. Gyakran változott, más ritmust vett fel. Ez
elgondolkodtatta. Mit is csinál pontosan ez a skorpió?
– „Mindannyian figyeljétek meg, milyen hangokat ad ki a
nagy skorpió. Nem ugyanazt ismétli, mint ahogyan kellene
neki. Azon kívül óriási. A szemei oda látnak, ahová a
többieké nem. A tőle balra lévő teremtmény fölött lebegek és
világosan látom, hogy ennek nagyon rossz a látása.”
– „Jól mondja, az a skorpió teljesen más hangokat
használ” – erősítette meg Nicu.
Adalasia figyelte, hogyan mozognak a pokolkutyák és a
többi skorpió, amikor a vörös-arany zsarátnokeső elkezdett
lefelé peregni, a talajra. Hirtelen az egyik kisebb skorpió a
magasba ugrott, és a fullánkjával pontosan oda szúrt, ahová
Danutdaxton azt a hamis nyomot lefektette. A nő előbukkant
a ködből, kristálykardja átvágta a skorpió farkát. Követte,
amikor az visszazuhant a földre, levágta a fejét, majd
beleolvadt a ködbe, még mielőtt a nagy skorpió észlelte volna,
hogy megölte a hatodik kisebb társát is. Így ketten maradtak.
 A bestia vadul végigdörzsölte a hátán a fullánkját, hangok
egész sorát produkálva. Adalasia nagyon figyelt. A szemeit, a
mozdulatait, a pokolfajzat és az utolsó kisebb skorpió
reakcióit is. Elakadt a lélegzete.
A nagy skorpió volt az, ami a csatát irányította és jelentett
Nerának. Egy megbízható démon lakozott abban a
kreatúrában. Amint megszabadulnak tőle, a pokolkutyák
parancsnok nélkül maradnak. A másik skorpiót könnyedén
legyőzik. A földet már megszentelte. Nera nem használhatja
arra, hogy még több démont hozzon át rajta. Megosztotta a
teóriáját a Kárpátiakkal.
– „Mondd, mire van szükséged!”
Sandu. Rá mindig számíthatott. Rendíthetetlen volt. Bízott
benne. Egészen közel állt hozzá. Szinte belélegezte őt.
– „Indítsatok heves támadást a pokolkutyák ellen, olyan
gyorsan és akkora erővel, ahogy csak tudtok! Meg kell
zavarnunk, ha csak néhány másodpercre is.”
Nem hibázhatott. Most nem. Felcserélte a pajzsot a
szenteltvizes fiolára. A démon nem fog egykönnyen távozni. A
zűrzavar minden másodpercét ki kell használnia, sőt,
nyújtania kell azt a maga gerjesztette káosszal is.
Sandu hirtelen testet öltött és széles körben izsópolajos
vödrök jelentek meg körülötte. Egy intéssel megbillentette
mindet, tartalmuk a kaffogó kopókra borult. Az ugatás
kínvonítássá, dühödt acsargássá vált. Az égett szőr és hús
szaga átjárta a levegőt, a pokolkutyákon hatalmas, vörös
hólyagok bugyogtak fel. A vadász nyilakat lőtt a pokolkutyák
szemébe, egyik állat a másik után hullott az erdő talajára.
A többi Kárpáti is előbukkant a ködből a fák között, a
pokolkutyák fölött. Félkör alakot vettek fel a skorpiófejedelem
körül, bár nem méltóztattak figyelmet szentelni neki. Minden
vadász ugyanazt csinálta. Olajat locsolt a kutyákra, majd
szintén olajjal bevont nyílvesszőkkel kilőtték őket. A skorpió
előbb Sandu, majd Danutdaxton felé rohant. A pokolkutyák
őrjöngve csaholtak, a földre zuhantak, a halott és haldokló
kutyák puszta száma kerítést emelt a skorpió köré, úgyhogy az
egy pillanatra megtorpant, mintha befelé figyelve
tanácskozott volna valakivel. Adalasia kiugrott a ködből, a
szenteltvizet a lény szemébe spriccelte, majd minden erejét
összeszedve lesújtott a kardjával a hatalmas farokra. Félúton
mintha páncéllemeznek ütközött volna a penge.
– „Sandu!” – Tétovázás nélkül szólította a férfit.
És már ott is volt, a legkisebb tétovázás nélkül áramlott
belé, hogy megadja Adalasiának a szükséges erőt, nem
törődve azzal, hogy ez mekkora kockázatot jelent az ő
számára. Együtt vágták át a vastag farkat, miközben a skorpió
a már félig levágott fullánkjával is megpróbálta ledöfni őt. A
méregzsákból cseppek törtek elő, a nőnek el kellett ugrania az
útjukból, majd a rángatózó test lesodorta a skorpió hátára.
Sandu kapta el, hogy megtartsa. Egy pokolkutya belekapott
éles karmaival a háta bőrébe és lerántotta a skorpióról. A
kutya belemarkolt és hurcolni kezdte magával át az erdőn a
legsűrűbb köd felé. Három másik kopó csatlakozott hozzá.
Sandu sem feloldódni, sem átváltozni nem tudott a testébe
akasztott karmok miatt. Könyörtelenül vonszolták a földön.
A pokolkutyák őrjöngésbe kezdtek, megpördültek és azok
után rohantak, akik Sandut cibálták valami ismeretlen hely
felé. Nyitva kellett lennie valahol egy portálnak, amin
keresztül a kutyák jöttek, és amin keresztül Nera át akarta
vonszolni a Kárpátit, hogy elvigye az úrnőjéhez, Lilithhez.
– „Menjetek utána!” – követelte Adalasia az őrzőktől. –
„Nem hagyhatjátok, hogy az a szörnyeteg elvigye őt a
portálon, vagy bármilyen kapun, ami nyitva van!”
 Teljesen kétségbeesett. El kellett jutnia Sanduhoz, még
mielőtt a pokolkutyák elfutnak vele a végső céljukhoz. Ahogy
a kopók reagáltak, a portálnak a közelben kell lennie.
A démoni skorpió bukdácsolt, őrjöngve forgolódott ide-
oda, hogy kizökkentse. A lány meglovagolta, a hátán
egyensúlyozott, közvetlenül a nyaka mögött, ahogyan azt még
egészen kicsi gyerekkorában tanították neki. Meglendítette a
kardot, kétségbeesetten próbálta levágni a lény fejét. Le kell
szednie. Meg kell szakítania a kapcsolatot Nera és a serege
között. És megint az a páncéllemez érzés. Félig sikerült
leválasztania a fejet, de a démon most körbe-körbe kezdett
forogni, és a még ép izmaival igyekezett elfordítani annyira a
fejét, hogy mérget köphessen rá. Egyenesen a fejére öntötte a
szentelt vizet. A démon visított.
– „Sandu, segíts!”
Annak ellenére, hogy ágakon, bokrokon, sziklákon
vonszolták keresztül, hogy mérgező karmok és fogak vájtak
belé, a férfi habozás nélkül küldte át neki az erejét. Az egészet.
Együtt vágták le a skorpió fejét. Adalasia leugrott a lény
hátáról, amikor az a földre rogyott.
– „Kapd el a kardot! Üsd a földbe! Siess, Sandu! Jövök
mögötted.”
Adalasia tudta, hogy ez egy lehetetlen vállalkozás, de hitt
benne. Hitt kettejükben. Leguggolva az erdő talajára
alacsonyan tartva útnak indította a kristálykardot, és az
elméjével vezérelte a ködön keresztül, fákat kerülgetve, kopók
lábai között egyenesen Sandu kinyújtott kezébe. A férfi ujjai a
markolatra záródtak.
– „Most azonnal meg kell állítanunk! Túl közel van.
Érzem, hogy a diadal kiárad a portálon. Érzem a veszélyt,
ami feléje nyúl.”
 Érezte, hogyan szedi össze az erejét Sandu. Adalasia is
hozzáadta a magáét. A testvérek is ezt tették. A lány
megesküdött volna, hogy a portálon belül valami, vagy valaki
más, aki igen nagy erővel bírt, szintén csatlakozott hozzájuk,
hogy növelje együttes erejüket. Sandu mélyen a földbe döfte a
megszentelt kardot. A pokolkutya úgy állt meg, mintha
odaragasztották volna. Egyetlen lépést sem tudott tenni.
Benedek és Siv azonnal lecsaptak a fenevadakra, nyilakat
lőttek a szemükbe, míg Nicu és Petru a többi pokolkutyát
vette célba, amik azokat kísérték, amiknek el kellett volna
vinnie Sandut Nerához.
Ezzel egyidejűleg Danutdaxton felrántotta Adalasiát a
földről, amikor az utolsó skorpió megpróbálta belevágni a
fullánkját.
Adalasiát nem érdekelte, hogy hová viszi. Szórta a
szenteltvizet a levegőbe, hagyta, hogy az erdő talajára
hulljanak a cseppek. – Arra kérlek Földanya, zárd be
mindazok portálját, akik ártani akarnak! Hívok mindent, ami
tiszta és jó, kérem, hogy álljanak védelmezőid mellé a
démonok és minden rossz ellen. Zárd le a földet! Zárd le a
levegőt! Zárd le a vizet! Zárd le a tüzet! Keletet. Nyugatot.
Északot. Délt. Fentet és lentet. Ne maradjon egy rés sem,
amin a gonosz átkúszhat. Úgy legyen!
Abban a pillanatban, ahogy befejezte a lepecsételő
szertartást, benyúlt a kabátjába és elővett egy másik kardot.
Tekintete az utolsó skorpióra szegeződött. Az összezavarodva
toporgott, majd megpróbálta követni a ködben a Danutdaxton
által hátrahagyott hamis parázsnyomokat. Adalasia megvárta,
míg a farok kinyúl, hogy beledöfjön egy illúzióba, majd egy
tiszta vágással leválasztotta a farok utolsó ízét. Sokkal
könnyebb volt átvágni, mint a nagy skorpióét, annyival
könnyebb, hogy majdnem túl sok erőt adott a mozdulatba. A
fullánk méregzsákostól a talajra hullott, a nő pedig felszaladt
a skorpió hátára, és pont a nyolc szeme között csapást mért a
fejére. A test megremegett, a fej lebukott. Két pokolkutya
támadt Adalasiára két oldalról.
Danutdaxton nyilakat lőtt rájuk, de közben egy újabb kopó
felszaladt egy kidőlt fatörzsre, és azt ugródeszkának használva
rávetette magát a vadászra, hátralökve őt a levegőbe. Dax
kimozdult a súlyos test alól és köddé oszlott. A pokolkutya a
földre zuhant, nagyot esett, kinyekkent belőle a szusz. Lassan
állt fel, vörös szemei megteltek haraggal és őrülettel, ahogy
Adalasiára szegeződtek.
Sandu úgy érezte, mintha kezét-lábát kirángatták volna az
ízületeikből, és a csontjairól letépték volna a húst. Kikapcsolta
a fájdalomérzetét, megfordította az erejét és energiáját, hogy
kirántsa a kardot a földből. Végighúzta a pengét a combja
hátsó részén, ahol a legvastagabban borította a ruháját az
izsópolaj, majd az éles penge egyetlen suhintásával levágta a
pokolkutya karmait mellső lábakkal együtt, amik a hátába
fúródtak. Nem látta ugyan őket, de érezte, és a csapás valódi
volt.
A karmok még mindig mélyen a hátában voltak, mérget,
pestist szivárogtattak a testébe, de ez most lényegtelen volt. A
pokolkutya lassan összeesett, fekete vért okádva minden
irányba. Sandu kigurult alóla és két kézre fogta a kardot. Nicu
ott volt, hogy nyilakat lőjön a kopó szemébe, esélyt adva
Sandunak a menekülésre. Sandu feloldódott, és mint egy
hullócsillag, száguldott Adalasiához.
A kard üstökösként ragyogott, ahogy egyenesen az életpárja
kezébe repítette. Adalasia elkapta és körbefordult. A két kard
hegye előbb kifelé, majd felfelé, az ég felé, aztán a föld felé
mutatott, miközben mormolt valamit. Sandu nem értette,
mert túlságosan lefoglalta, hogy nyilakat illesszen az íjába és
megölje a pokolfajzatokat, amikor azok ismét rohamra
indultak Adalasia ellen. Úgy tűnt, hogy kevesebb van belőlük.
És lassabbak is voltak. Néhányan megálltak, zavartan
rázogatták a fejüket. A testvérek gyorsan végeztek velük.
Sandu megtántorodott, majd leült az avarra, távol a halott,
vagy haldokló pokolkutyák és skorpiók testétől. Adalasia
odasietett hozzá. Benedek és Siv követte.
– Sandu – suttogta a nevét a lány.
A bőre már szürke volt, a testében a méreg gyorsan
felszaporodott. – Adalasia, nem jöhetsz a közelembe!
A nő a homlokát ráncolta. – Az életpárod vagyok, Sandu.
Segítségre van szükséged.
A férfi köhögött, vér bugyogott ki a száján. A bőre alatt
bevérzések látszottak. Sandu tiltakozása ellenére Siv már
dobta is le magáról a testét. A szelleme, fehér fénye
elképesztően ragyogó volt. Petru is kilépett a ködfelhőből és
habozás nélkül ő is hátrahagyta a testét, hogy Sivhez
csatlakozzon a Sandu életéért vívott csatában.
– Vérre lesz szükségük – mondta Benedek. – Nicu,
Danutdaxton és én majd biztosítjuk nekik – mutatott Daxra.
– Ez nagy csata lesz, elengedhetetlen, hogy őrizze valaki a
testüket, amíg ők megpróbálják kiűzni belőle a mérget és
meggyógyítani őt, Adalasia. Ha szükség lesz rá, és attól tartok,
hogy szükség lesz rá, majd megkérlek, hogy csatlakozz te is
Sanduhoz, hogy ezen a világon tartsátok őt.
– Riley, az életpárom a földet fogja gyógyítani, amíg mi
Sandun dolgozunk – jelentette ki Dax –, ő egy újabb szempár
tehát, aki figyelhet.
Adalasia emlékeztetni akarta őket, hogy Sandu az ő
életpárja, neki kellene gyógyítania, de belátta, hogy nagyon
rossz a helyzet. Sandu mindent kockára tett azzal, hogy
segített neki, nem is egyszer, hanem kétszer. Nem volt más út,
muszáj volt megszakítani a kapcsolatot Nera és a démon
között. Sandu mindkettejüket megmentette. Tudta, hogy a
pokolfajzat karmában lévő méreg villámgyorsan szét fog
terjedni a szervezetében, ha ennyi energiát használ el, de
bízott a testvérekben, hogy megszabadítják majd tőle, inkább
szenvedte el a fájdalmat, minthogy mindannyiukat
kockáztassa.
Danutdaxton elkezdte elhamvasztani a testeket, míg arra
várt, hogy segíthessen a gyógyítóknak. A kopók kiserkenő
véreben lévő fekete sav pusztított el minden élőt, amihez csak
hozzáért, kopár pusztaságot marva köréjük. Még a fákon is
iszonyú sebeket ejtett.
Adalasia nem tehetett mást, mint mélyeket lélegzett és arra
várt, hogy a Kárpátiak közöljék vele; Sandu túléli. Ám
egyelőre nem úgy nézett ki, mintha túlélné, még akkor sem,
ha ilyen hatalmas erejű ősi vadászok dolgoztak a
megmentésén.
 Megfontoltság
Adalasia nemhogy levegőt
nem kapott, még gondolkodni is
alig tudott. Világéletében képes
volt tiszta fejjel végiggondolni
bármilyen problémát. Az
előfordulhatott ugyan, hogy
megcsapta a félelem szele, esetleg
el is kapta egy-egy kisebb
pánikroham, ám végül mindig győzött a kondicionált
önfegyelem. De most… Azt várták tőle, hogy dőljön hátra és
ne csináljon semmit, miközben Sandu a szeme láttára
haldoklik. Hiszen bárki, akinek van szeme, láthatta, hogyan
hagyja el a testét az élet.
– „Sandu, ne hagyj itt!” – küldte ki a hívást, rettegve attól,
hogy egyedül marad. De persze nem marad magára. Követni
fogja a férfit. Vele tart. Ellöki magától a család iránti
kötelességet, és magához öleli az életpár kötelességét. Egyre
vadabb gondolatok fogalmazódtak meg benne, ahogy
közelebb lépett a mozdulatlanul fekvő, hamuszürke bőrű
férfihoz.
– Adalasia, még nem mehetsz közel hozzá! – figyelmeztette
Benedek – Nem fertőződhetsz meg. Hagyd, hogy Petru és Siv
mindent megtegyenek a teste gyógyulása érdekében. A lelke
és a szelleme veled van. Soha nem adná meg magát teljesen a
halálnak.
Megpróbált ebbe belekapaszkodni, hogy tiszta
maradhasson a feje. Vele van? Érzi őt a férfi? Olyan erős.
Mindig is jelen volt a fejében. Hová lett? Most miért nem érzi?
Elöntötte a gyász érzése, de felülkerekedett rajta. Benedeknek
nincs oka, hogy hazudjon neki. Siv és Petru nem lennének a
testükön kívül, nem próbálnák gyógyítani testvérüket, ha
Sandu már nem lenne életben.
– Mondd el, mi történik! Lépésről-lépésre Benedek! Nem
ismerem a Kárpáti módszereket és nagyon félelmetesnek
tűnik az egész. Nem érzem őt úgy magamban, ahogy szoktam.
Halottnak tűnik, halottnak érzem. – Mindent elkövetett, hogy
ne remegjen a hangja. Még véletlenül sem akarta, hogy az
őrzők azt higgyék: nem áll készen a feladatra, amit Sandu
megmentése érdekében meg kell tennie. Hiszen bármire
képes lenne ezért. Bármire.
Átkarolta magát, de képtelen volt elszakadni Sandu
testétől. Védelmet érzett. Még Siv és Pertu kiürült testburkai
felől is védelmezés sugárzott feléje. A lelkük belépett Sandu
testébe, védtelenül hátrahagyva porhüvelyeiket.
Nyilvánvalóan hősies harcot vívtak érte.
A szíve feldübörgött. A légzése lelassult. A teste elgyengült.
Hirtelen a földön találta magát Siv teste mellett, a szemét
könnyek égették.
– „Sandu! Ne merészelj elhagyni!”
A férfi egyre távolodott tőle. Adalasia érezte. És azt is, hogy
ég. Az egész teste lángol. Miért? Mi történik vele?
– Benedek? Olyan hatalmas fájdalmai vannak! Tűzben áll.
Égő forróságban. Oda kell mennem hozzá! Ezt nem élheti túl
még az ősök segítségével sem.
– Nem! – Benedek határozottan megragadta a vállát.
 Nicu hirtelen a másik oldalán termett, szintén megfogta a
vállát, mintha fizikailag is a földhöz akarnák szorítani, amikor
Sandu valahol máshol van. Adalasia megérezte az őrzőket az
elméjében, Nicu és Benedek ott is megragadták.
– Szüksége is lesz rád, de még nem most. Egyelőre nem
mehetsz oda hozzá. Rád lesz szükségünk, hogy elvezess hozzá,
és mindenki erejére, hogy visszahozhassuk, ha meg akarjuk
menteni – mondta Benedek. – Bíznod kell bennünk, sisarke.
Mi a te testvéreid is vagyunk. Össze vagyunk kötve,
mindannyian. Ahová Sandu megy, mi is oda megyünk.
Megesküdtünk, hogy megvédünk téged.
Nicu rábólintott. – Nem hazudhatunk neked, Adalasia.
Ugrathatunk, de nem csaphatunk be olyan komoly dologgal,
mint Sandu halála. Bízz bennünk, hogy tudjuk, hogyan kell a
gondját viselni. Megmérgezte a pestis. Paraziták vannak
benne. A baktériumok riasztó mértékben elszaporodtak a
testében, gyakorlatilag minden szervét megtámadták. Kemény
küzdelem lesz mindezt eltávolítani, mielőtt még biztonsággal
a lelke után indulhatnánk. Azt tudjuk, hogy a szelleme
pillanatnyilag biztonságban van. Amilyen gyorsan csak tudta,
átadta neked, még mielőtt alázuhant. A lelke pedig eddig is
nálad volt.
Adalasia tudta, hogy Nicu az igazat mondja. És ez volt az,
ami a legjobban megrémítette. Úgy érezte, mintha Sandu
valamilyen módon visszautasította volna őt, mintha ismét a
kezébe nyomta volna azt a részét, amit olyan gondosan
megőrzött a számára, miközben újra és újra megszületett,
hogy biztonságban tartsa őt. Emberi szemmel nézte a férfi
haldokló testét, nem egy Kárpáti szemével.
Vett egy mély lélegzetet, hogy megnyugodjon. Hogy
megtalálja a lelki egyensúlyát. Ha Sandu pillanatnyilag két
világban van, meg fogja találni a módját, hogy teljesen
visszahozza őt magához. Tud türelmes lenni. Bíznia kell
azokban, akik körülveszik. Okkal választották ki éppen őket.
Danutdaxtonra nézett. Hozzá is okkal jöttek el.
Ebben a pillanatban Dax életpárja, Riley is
megmutatkozott. Az őserdő növényei azonnal reagáltak
jelenlétére, hihetetlen megújulásba kezdtek. Olyan
kecsességgel, megnyugtató lágysággal lépdelt az erdő
elfeketedett maradványai fölött, ahol a borzalmas csata
zajlott, hogy Adalasia szinte látta, érezte, ahogy a növényvilág
reagál rá. Úgy tűnt, képes bátorítani a tétova növekedést
pusztán azzal, hogy beszél, míg a sebhelyes fák alatt járkál.
Irányításával a pokolkutyák, pókok, skorpiók tetemének
megsemmisítése után percről-perce egyre kevesebb nyom
mesélt a démonokkal vívott természetfeletti harcról. Az
őserdő Riley gyengéd biztatására előbb tétován, majd egyre
mohóbban foglalta vissza a területet.
Adalasia finoman előre-hátra ringatta magát, míg Riley-t
figyelte, hogy a tekintete ne tévedjen vissza folyton Sandu
élettelen testére. Siv porhüvelye hirtelen összerándult, és már
ott volt benne a szelleme, köhögve, erőtlenül, hihetetlenül
sápadtan. Nicu azonnal a csuklóját nyújtotta választott
testvérének, hogy megossza vele a vérét, ami segíthet
visszaszerezni az erejét egy ilyen hatalmas küzdelem után,
amit Sandu életéért vívtak. Adalasia visszaharapta a kérdéseit.
Látta milyen rossz állapotban van Siv, tehát a harc nagyon
kemény lehetett.
Most Benedek dobta le a testét és lépett be a Sanduéba.
Adalasia megdöbbent, milyen gyorsan képesek maguk mögött
hagyni az egójukat, megszabadulni minden fizikai dologtól,
hogy gyógyító szellemmé váljanak. Danutdaxton Nicu mellé
helyezkedett, amikor Pertu is megmozdult, ugyanolyan
sápadtan és gyengén, mint Siv az imént. Ő is köhögött,
igyekezett megtisztítani a torkát. Abban a pillanatban, amint
Siv a nyelvével lezárta Nicu csuklóján az ikerlyukakat, Nicu is
ledobta a testét, és belépett Sanduéba, hogy segítsen
leküzdeni az ott felszaporodott mérgeket. Adalasiában
minden lázadozott, hogy velük menjen, hogy segítsen az
életpárjának, de eltolta magától a sürgető késztetést. A
szakértelmükre kell hagyatkoznia. Ősiek, pontosan tudják,
hogy mit csinálnak.
Senki sem tett úgy, mintha ez az egész gyerekjáték lenne.
Már a puszta hallgatásból és a levegőben lévő feszültségből is
nyilvánvaló volt, hogy a helyzet borzalmas.
– Az árnyékvilágban van – jelentette ki Siv komor hangon
–, de valamiféle csapdába ejtették. Mi távol tartottuk ugyan a
portáltól, de a démon, Nera készített egy mérgező főzetet, ami
elvitte Sandut az árnyékbirodalomba, a Tűzbarlangba
tartanak vele. A pokol tüzébe.
Adalasia a homlokát ráncolta. – Ennek semmi értelme.
Miért kerülne Sandu a pokolra? Még abban sem vagyok
biztos, hogy hisz egyáltalán a pokolban. Nem kellene hinnie
benne ahhoz, hogy odaküldjék? És egyébként is, becsületes
életet él.
– Ez nem a valódi pokol – mondott ellent Siv. – Nem
bocsátkoznék filozófiai vitákba, hogy mi az és mi nem az,
lényeg, hogy Sandut az árnyékvilágba hurcolták. Nem halt
meg. Csak részben van abban a világban, és a Tűzbarlangba
viszik. Talán úgy kellett volna fogalmaznom, hogy a pokol
egyfajta illúziójába.
Danutdaxton leguggolt a lány előtt, miután Petru
udvariasan lezárta a csuklóján ejtett sebeket. – Illúzió, vagy
sem, nem kis feladat belépni a Tűzbarlangba, Adalasia.
Petru végigsimított az arcán. – Nagy elszántságra lesz
szükséged, ha vissza akarjuk őt hozni magukhoz.
 – Miért tenné ezt Nera? Mit akar vele elérni?
– Az életpárodhoz vagy kötve – mutatott rá Siv. – Utána
fogsz menni az árnyékbirodalomba. És abban a pillanatban,
amint belépsz oda, erről ők is értesülnek. Teljesen életben
vagy, minden démon tudni fog rólad. Sandu mozoghat abban
a világban, mert élet és halál mezsgyéjén jár, nem veszik észre
túl könnyen. Nem ismerjük a lelkiállapotát. Lehet, hogy össze
van zavarodva, és még azt sem tudja, hogy mi történt vele. Te
viszont abban a pillanatban óriási veszélybe kerülsz, hogy
belépsz az árnyékvilágba.
Adalasia szorosabban karolta magát. – Kisgyerekkorom óta
démonok elleni harcra képeztek ki.
Petru megrázta a fejét. – Nem akarjuk, hogy használnod
kelljen azokat a készségeidet, Adalasia. Reméljük, hogy
mindannyian összefogva, együttes erővel elegek leszünk, hogy
harc nélkül kiránthassuk őt abból a birodalomból. Minél
gyorsabban és minél kevesebb összecsapással haladunk előre,
annál nagyobb az esélyünk a sikerre. Egy aprólékosan
kidolgozott csapdát állítottak neki.
– Honnan tudta Nera, hogy erre jövök? Azelőtt felállította a
csapdát, hogy ideértünk volna – mutatott rá Adalasia. – Már
akkor éreztük, mielőtt találkoztunk volna Danutdaxtonnal.
A csend egyre csak nyúlt, míg mindenki a válaszon
töprengett, hogyan volt képes Nera megelőzni őket. Jártak
Franciaországban, onnan Brazíliába mentek, most pedig
Peruban vannak. Nera ott volt Franciaországban, Brazíliát
kihagyta, de Peruban csapdát állított.
– Nem tudhatjuk biztosra, hogy Nera kémei nem jártak-e
sikerrel Brazíliában – mutatott rá Petru. – Te észrevetted
volna?
 Adalasia kis töprengés után bólintott. – Azt hiszem, én
észrevettem volna. És Sandu is. Éreztem őket
Franciaországban is. Mindannyian éreztük, emlékszel?
– Tehát az utolsó alkalom, amire bármelyikőtök is
emlékszik, hogy ennek a Nerának a kémei a közeletekben
voltak, az Franciaországban volt – tisztázta Danutdaxton.
– Gabriellel és Francescával beszélgettünk – erősítette meg
Adalasia. – Azért mentünk ki, hogy felfedezzük a várost, de
aztán megtámadtak minket, és menekülnünk kellett az
otthonuk felé.
– Egyetlen démon sem juthatott át a biztosítékaikon –
mondta Siv –, ráadásul mi is járőröztünk.
– Megemlítette valaki a nevem? – kérdezte Dax.
Adalasia lassan bólintott. – Igen. Felvetődött, hogy talán
tudnál segíteni nekünk. Ez volt az egyik ok, amiért úgy
döntöttünk, hogy idejövünk. Gabrielnek az volt a megérzése,
hogy találkoznunk és beszélnünk kell veled.
Ismét csend lett. Adalasia tekintete az életpárjára tévedt.
Olyan mozdulatlannak tűnt. Nagy erőfeszítésébe került, hogy
ne nyúljon felé. Erősen az ajkába harapott, hogy ne forduljon
magába és ne próbálja követni a férfit szellemi úton. A
késztetés nagyon erős volt. A szeme ismét égni kezdett, így
inkább felhúzta a térdeit és ráhajtotta a fejét, hogy ne kelljen a
körülötte lévő három Kárpátira néznie. Tudták, hogy küzd, de
nem akarta, hogy a gyengeségének bármiféle fizikai
bizonyítékát lássák.
Hirtelen felegyenesedet és felnyögött. – Nerának sikerült
bejuttatnia hozzánk egy kémet. Rovarokat is használ, mint
már mondtam. Ez olyan apró lehetett, hogy a ruhámra tapadt,
és én magam vittem be Gabrielék otthonába. A ház nem volt
lepecsételve démonok ellen, csak miután már odabenn
voltunk – hadarta. – Én magam zártam le, miután a többiek
végeztek a saját biztosítékaikkal.
Ismét felnyögött, végigsimított az arcán és kissé
megdöbbenve meredt le az ujjhegyein a vérfoltokra. –
Valójában én zártam össze magunkat Nera kémével Gabriel és
Francesca házában. Az a valami akár még mindig a hajamban
lehet – rázkódott össze kissé.
– Az ki van zárva – biztosította Siv. – Azóta pihentél már a
földben, felemelkedés után felfrissítetted magad és a földet
ismét lezártad, tehát csapdába esett. Viszont ez tanulságos
volt mindannyiunk számára – vonta meg a vállát –, minden
csata és találkozó után tisztálkodnunk kell. Mindig tanulunk.
– Dax, nagyon sajnálom, hogy ekkora bajt hoztam rád és az
életpárodra – mondta Adalasia. – Fogalmam sem volt róla,
hogy Nera megtalálta a módját, hogy kémet csempésszen a
házba, amikor beszélgettünk.
Danutdaxton halványan rámosolygott. – Ne aggódj,
Adalasia. A Kárpáti vadászoknak mindig kell valami újdonság,
hogy tanuljunk némi alázatot, és éberek maradjunk. Azt
hiszem ez jó lecke mindannyiunknak.
A szél nem csak a lombkoronában, hanem az erdő talaján is
végigfutott, tovarepítve a füstszagot, a csata utolsó nyomát.
Riley visszatért hozzájuk, leült az életpárja mellé és tétován
rámosolygott Adalasiára.
– Én örülök, hogy megismerhettelek, bár jobb lett volna
más körülmények között sort keríteni rá. Segítek, amiben csak
tudok.
– Köszönöm, – felelte Adalasia.
– Adalasia, vért szeretnék cserélni veled – mondta
Danutdaxton.
 A sárkányember ezzel a kijelentéssel azonnal elnyerte Siv
és Petru osztatlan figyelmét. Petru még kissé el is mozdult,
hogy Adalasia valamelyest a takarásába kerüljön.
– „Ez nem jó ötlet. Meg kellene beszélned az életpároddal”
– tiltakozott a lány fejében Siv, Petru pedig nyomatékosan
rábólintott egyetértése jeléül.
– „Nos, ha jól tudom, akkor ő most nem elérhető. Hallani
akarom, mit tervez Dax.”
– Mivel járna egy ilyen csere? – kérdezte Adalasia,
megpróbálva figyelmen kívül hagyni az őreit és azt is, hogy
mindketten figyelmeztették. Nem értette a Kárpáti élet
minden szabályát, de azt tudta, hogy már azzal is megszegtek
jó néhányat, hogy össze vannak kötve ezzel a négy ősivel. Mit
számítana hát még néhány, különösen, ha ez segíthet neki
visszaszerezni Sandut?
– Sárkány vagyok. Még a rendkívüli forróságot is képes
vagyok elviselni. A Legősibb pedig még nálam is többet. Ha
vért cserélünk, hívhatsz engem és én követhetem hozzád a vér
kötelékét. Vagy ha bajban vagy, elérhetlek, hogy segítsek. A
Tűzbarlang nagyon veszélyes.
– Ha sárkány alakot öltene, az biztonságban tarthatná? –
kérdezte Siv.
– Az csupán egy sárkány formája, és ezt az
árnyékbirodalomban élők is jól tudják. Ők már halottak.
Adalasia nem az. A tűz valódi. Az árnyékbirodalomban lévők
átélnek minden érzelmet, éreznek mindent, így a fájdalmat is,
de megölni nem lehet őket, hiszen már halottak. Adalasiát
meg lehet. És Sandu szintén érezni fog mindent. Az életpárja
fájdalmát is.
– Nem tetszik ez nekem – ismerte be Adalasia. – Nerának
volt ideje kitalálni egy nagyon jó tervet. – Pillantása ismét
Sandu élettelen testére sodródott. – Mi tart ilyen sokáig? Nem
gondoltam volna, hogy a gyógyulás ennyi ideig tart.
De persze tudta, hogy miért kell ennyi idő. Tudta, hogy
amit csinálnak, az szinte lehetetlen mutatvány. Kimerültnek
tűntek. Még azzal együtt is, hogy Danutdaxton is adott nekik a
véréből, amit aztán Riley pótolt vissza életpárjának,
egyértelműen látszott, hogy aggódnak, hogy ez nem lesz elég.
Siv hirtelen felállt és vele egy időben Dax is talpra
emelkedett, és elfordult Rileytól és Adalasiától. Petru is
felegyenesedett. A három Kárpáti Sandu, Nicu, Benedek és a
két nő köré helyezkedett. A szél újra végigfutott a fák között,
de most nem hordozott illatot. Az erdő sem hallgatott el, mint
ahogy tette volna, ha valami zavaró dolog történik.
– Látom, gyógyítóra van szükséged, Danutdaxton. – A
hang a lombkoronából jött, de hogy pontosan melyik irányból,
azt lehetetlen volt megállapítani. – Felajánlom a
szolgálataimat.
– „Ki lehet az, aki így el tudott rejtőzni mindannyiunk
elől?” – kérdezte közös csatornájukon Siv.
Mint mindig, Dax most is a szigorú tényekhez
ragaszkodott. – „Ő Luiz De La Cruz. Jaguárnak született, de
halálosan megsérült és ezért át kellett változtatni. Túlélte, és
amikor felemelkedett, elvitték a harcosok barlangjába.
Zacarias, mint a család feje, felkérte az ősöket, hogy ítéljék
meg Luizt, hogy méltónak találják-e arra, hogy csatlakozzon
a vérvonalukhoz. Az egy olyan vérvonal, ami igencsak
súlyos terheket ró a tagjaira, így Luiz megkapta a választás
jogát. Máskülönben csak fél életet élhetett volna. Miután
méltónak ítélték, ismét meghalt és újjászületett, ezúttal már
kettéhasított lélekkel. Nem volt ez könnyű átmenet a
számára, ahogy Gary Daratrazanoff számára sem. A
vérvonal összes korábban élt harcosának tudása és
képessége átömlött beléjük, de a kétségbeesésük is, hogy nem
találtak életpárra. Luiz nagyhatalmú gyógyítóvá vált.”
Adalasia érezte, hogy a fejében lévő két testvér a kockázatot
mérlegeli. Ő inkább kérdezett. – Dax, szerinted megbízható?
– Ő egy De La Cruz.
Mintha ez Adalasiának jelentene bármit is. A De La Cruz
családról is csak azért tudott, mert Sandu említette, hogy több
dél-amerikai országban is van földbirtokuk. Tudta még, hogy
vannak hozzájuk hűséges emberi családjaik, akik napközben
vigyáznak a marháikra, de ez semmit sem árult el neki erről a
férfiról.
– „A De La Cruz egy nagyon elismert név” – segítette ki
Petru –, „sosem szegik meg a szavukat.”
Már nyitotta a száját, hogy odaszóljon a Kárpáti hímnek, de
Siv sietve megállította. – „Ne te! Ne kérj tőle szívességet!”
– Kérd meg, kérlek, hogy segítsen – szólította meg Daxot
Adalasia.
– Nagy segítségünkre lehetnél – biztosította Danutdaxton
az egyelőre láthatatlan Kárpátit. – Hálásak lennénk, ha
megpróbálnád meggyógyítani.
A levegő hirtelen megtelt energiával. Lehetetlen lett volna
nem érzékelni. Adalasia testén még az apró pihék is reagáltak.
Hozzászokott az ősiekhez, még Dax és a benne lakozó
Legősibb jelenlétéhez is, de ez az új vadász, aki tökéletes
magabiztossággal jelent meg előttük, valami olyasmit
hordozott magában, ami nyugtalanító volt. Talán túl sok
hatalmat.
Nem volt olyan magas, mint az ősiek. Sűrű, kötött izomzat
alkotta. Hangtalanul lépdelt, annyira, hogy Adalasiának az az
érzete támadt, mintha a világ visszatartaná a lélegzetét, míg a
férfi Sandu testéhez közelített. Különös szemei borostyánból
valódi arannyá világosodtak. Hosszú haja volt, mint a
harcosoknak általában, a tarkóján bőrszíj fogta össze, amit
aztán többször is körbetekert a vaskos fonaton, és a legvégén
ismét rögzített. Igazából nem is járt, sokkal inkább volt
cserkészésnek nevezhető a mozgása, mintha egy nagymacska
járt volna közöttük.
– Mondjátok gyorsan a részleteket, mielőtt megkísérlem
meggyógyítani – szólította fel a többi vadászt Luiz. Tekintete
végigvándorolt a két nőn is, majd megakadt Adalasián. A lány
úgy érezte, mintha az az aranyszín szempár átfurakodott
volna a legerősebb pajzsán is. – Magadhoz szorítod őt.
– Igen. – Nyilvánvaló volt, hogy Danutdaxton minden
információt átadott már arról, hogyan szerezte Sandu a
sérüléseit és mit talált a szervezetében Siv és Petru. – Most
két ősi van vele, Nicu Dalca és Benedek Kovac.
Luiz egyszerűen csak bólintott, majd elhelyezkedett és
minden további szó nélkül gyógyító fénnyé vált, teljesen
kiszolgáltatottá téve nekik a hátrahagyott testét.
– Nem aggódik túlságosan, hogy valamelyikünk
megpróbálja megsemmisíteni a testét – mutatott rá Adalasia.
– Mint mondtam, ő egy De La Cruz – ismételte meg Dax. –
Ha bármi baja esne, a testvérei a világ végén is levadásznák a
felelősöket. Elárulhatom neked, Adalasia, hogy nagyon
szerencsések vagyunk, hogy véletlenül ránk talált.
– Nem hiszem, hogy véletlen volt – suttogta a lány. És
tényleg nem hitte. A dolgok pontosan úgy történtek, ahogyan
történniük kellett. Úgy volt elrendezve, hogy találkozzanak
Daxszal és Rileyval. Luiz De La Cruznak az volt a sorsában,
hogy rájuk akadjon. Bármilyen okból is történt ez. A kártyák
szörnyű veszélyt mutattak. Minden egyes felemelkedéskor
kivetette őket és minden egyes vetésben azt látta, hogy a
veszély egyre sűrűbb, egyre nagyobb körülöttük.
 Egy dolgot biztosra tudott. A végére mindig egyensúlyba
kell kerülnie a jónak és a rossznak. Néha úgy tűnt, a rossz
diadalmaskodik. Mindent csak a pillanathoz lehetett
viszonyítani. Tudta ezt az eszével, de ez semmit nem segített,
amikor Sandu halottsápadtan, élettelenül feküdt előtte a
földön.
– Bármi oka is van annak, hogy ránk talált, ő egy nagyszerű
gyógyító – biztosította Danutdaxton.
Nicu szinte visszazuhant a saját testébe, épp csak egy
hajszálnyival festett jobban, mint az elszürkült bőrű Sandu.
Mint Petru és Siv, ő is köhögni kezdett. Ezúttal Adalasia lépett
ki a testéből, és vált gyógyító fénnyé, hogy megnézze, mi
okozza a problémát. Ragadós filmréteg vonta be a vadász
torkát.
– „Adalasia!” – A megrovás kemény és azonnali volt. Nicu
szinte kidobta őt a testéből. – „Nem érhet hozzád semmi sem
abból a méregből. Márpedig azonnal rád támad, ha megérzi
a jelenléted. Siv, vizsgáld meg azonnal!”
– „Nem értem hozzá semmihez. És hozzám sem ért
semmi.” – Elkésett a tiltakozással, Siv már ledobta a testét és
belépett az övébe.
– „Honnan tudod? A baktérium mikroszkopikus méretű.
Emlékszel a rovarra, amit Gabriel és Francesca otthonába
vittünk? Ez annál sokkal apróbb.”
Tisztában volt vele, hogy a baktérium sokkal apróbb. Csak
nem tetszett neki, hogy mindhárman köhögtek. – „Fontos
vagy nekem, Nicu. Nem vagy feláldozható. Úgy látom, mind
úgy gondoljátok, hogy teljesen rendben van, ha ilyen őrült
kockázatot vállaltok. Talán túl sokáig maradtál a testében.
Nekem is segítenem kellene.”
– „Kizárt.” – Nicu és Petru hangja tökéletes összhangban
tett pontot a vita végére.
 Míg Siv őt vizsgálta, Danutdaxton vért adott Nicunak.
Adalasia mozdulatlanná dermedt. Ugyanilyen filmrétegnek
kellett bevonnia belülről Sandu testét is. És amikor csata
közben az ő megmentésére sietett, azzal felgyorsította a
terjedését. A férfinak tudnia kellett róla. De ugyanúgy, mint a
többi ősi esetében, a saját élete sem számított abban a
pillanatban a férfinak, kizárólag csak az Adalasiáé.
– Jól van, minden rendben – mondta a testébe visszatérő
Siv. – Egészben és sértetlenül van rád szükségünk, Adalasia.
Tudom, hogy nehéz a várakozás, de szükséges.
– Ha Luiz itt marad, hogy segítsen nekünk, amikor
elindulunk Sanduért – elmélkedett Dax –, akkor nagyobb erő
áll majd Adalasia rendelkezésére, mint amennyivel Nera
számolt. Luiz már kétszer is megjárta az árnyékbirodalmat. A
harcosok, akik beléje áradtak, hogy újjászülethessen De La
Cruzként, már mindannyian átmentek a következő életbe.
Ismerik annak a birodalomnak minden aspektusát. A
Legöregebb átvezethet minket a Tűzbarlangon és ha Luiz
beleegyezik, hogy mindannyiunk segítségére legyen, sokkal
nagyobb esélyünk van a sikerre.
Riley halk, kétségbeesett hangocskát adott ki. Danutdaxton
azonnal feléje fordult és a válla védelmébe vonta. – Mi az?
– Azt mondtad, hogy mindannyiunk segítségére, Dax.
Velük akarsz menni az árnyékbirodalomba? Mert ha igen, én
is megyek. – A nő hangja nagyon határozottan csengett.
– Szükségük lesz egy horgonyra ezen a világon, Riley. Mi
leszünk azok. Te, én és a Legősibb. Mi nem utazhatunk az
árnyékvilágba, azt pedig amúgy sem engedném, hogy te
valaha is odamenj.
Riley és Adalasia váltottak egy hosszú pillantást, mielőtt
Riley a szemét forgatta volna. Adalasia meg is jegyezte
magában, hogy nem tűnt úgy, mintha a másik nő túlságosan
aggódna életpárja diktátumai miatt.
Benedek tért magához a következő pillanatban. Olyan
gyenge volt, hogy ülni is alig tudott és ő is köhécselni kezdett.
Adalasia rájött, hogy minden ősi visszatért a testébe és vért
kapott, vagy Danutdaxton gyógyította őket, vagy valamelyik
másik ősi. Riley továbbra is ellátta vérével Danutdaxtont.
Adalasia tudta, hogy ez így nem mehet tovább. Túlságosan
legyengülnek ahhoz, hogy segíthessenek neki megtalálni
Sandut azon a helyen, amit ők árnyékvilágnak neveznek.
– Menj Dax – mondta Nicu. – Én várok, míg te és Petru
vadászni mentek. Ha Luiznak vérre lesz szüksége, én el tudom
látni.
Petru azonnal köddé oszlott és elillant a fák között.
Danutdaxton lehajolt és egy csókot nyomott Riley feje
búbjára. – Gyerünk – súgta oda neki. Azonnal feloldódtak és
ugyanúgy távoztak, mint Petru.
Hogy ez miért lepte meg Adalasiát, azt maga sem tudta
volna megmondani. Azt hitte, hogy Riley velük marad, de a nő
életpárjának nyilvánvalóan más elképzelései voltak.
Feltételezte, hogy ennek értelme is van. Valószínűleg Sandu
sem hagyta volna hátra őt, legfeljebb ha mind a négy őrző vele
marad, és akkor sem egy olyan csata után, mint amin most
estek át.
Tekintete ismét Sandura tévedt, aki teljes
mozdulatlanságban feküdt a sűrű növényzet között. A
látványtól apró borzongás járta be a testét. Nem tetszett neki,
hogy ott fekszik a földön, a szabadban. Jobban szerette volna,
ha zárt térben van, vagy legalább nyitott földön fekszik, ahol
hozzáférhet a gazdag talaj. A föld bizonyára rengeteg ásványi
anyaggal segíthetné a gyógyulását.
 Felhúzta a térdeit és rájuk fektette az állát, miközben a férfi
hosszú testét tanulmányozta. Még így, mozdulatlanul is sok
helyet foglalt el. Ha nem lett volna az a bőre alatt futó, most
már szinte kékesfekete szürkeség, azt várta volna, hogy feláll.
Ennyire erősnek tűnt.
– Olyan haszontalannak érzem magam, hogy csak itt ülök.
Ő nem ezt csinálná, ha én haldokolnék. – Szomorú tekintetét
Nicura emelte.
– Sisarke, tudom mennyire nehéz ez most neked. – Nicu
hangja majdhogynem szelídnek tűnt. – De te tartod itt velünk
most is. Mi csak a testét gyógyítjuk. Nem vagyunk képesek
arra, amit te csinálsz.
Adalasia a homlokát ráncolta. Nem érezte úgy, mintha
bármit is csinálna.
– Mit gondolsz, pontosan mit csinálok, Nicu?
– Nálad van a lelke.
A nő megdörzsölte állával felhúzott térdeit. – Igen, mert
visszaadta. Úgy éreztem, mintha visszautasított volna a sok
újjászületés és élet után, amit azért csináltam végig, hogy
eljussak hozzá.
– De tudod, hogy nem így van.
– Persze, tudom. Az eszemmel. De ettől az elutasítást még
mindig nagyon valóságosnak érzem.
Figyelmét befelé fordította, fényével beburkolta életpárja
lelkének azt a felét, amit az visszaadott neki megőrzésre.
Megmelengette, kicsit kétségbeesetten közelebb szorította
magához. Nem áradt belőle melegség. Nem volt fénye. Apró
volt, mintha lassan eltűnne a gondoskodásából. Ténylegesen
látta, hogy az az aprócska rész reszket, remeg, mintha túl
gyenge lenne ahhoz, hogy tovább kitartson. Adalasia még
szorosabban vonta köréje a melegség hálóját.
 – „Ne hagyj el, Sandu! Nélküled nem tudok létezni.
Követni foglak. Tudod, hogy utánad megyek. Azzal pedig
őrizetlenül marad a kapu, miután a családunk évszázadokon
át hűségesen őrizte. Én lennék az, aki elveszti a becsületét.
Tehát ki kell tartanod.”
Csend fogadta rémült könyörgését. Mert ez nem volt más,
mint könyörgés. Nem volt túl büszke ahhoz, hogy így próbálja
meggyőzni életpárját arról, hogy szüksége van rá. Kárpátivá
lett miatta, megtette ezt az óriási ugrást, de valahol az út
során fülig bele is szeretett a férfiba. Ő lett a másik fele.
Hideg jutott el hozzá. Keserű, jeges hideg. Suttogás.
Méhcsípések a bőrén. Nem, nem a bőrén, a testében. Még
csak nem is a testében. A lelkén? A férfi lelkén? Könyörtelenül
támadták. Gyötrődött. Szenvedett.
– Nicu! Az a vadász, akit gyógyítónak véltünk, bántja
Sandut! Csak egy pillanatra kapcsolódtam hozzá, és Sandunak
óriási fájdalmai vannak. A támadás a lelkét éri. El kell őt
távolítanod Sandu közeléből! – Kinyújtotta a lábait, készen
arra, hogy felugorjon, de hogy mit kellene tennie, arról
fogalma sem volt.
– A támadás már egy jó ideje tart, Adalasia – mondta Nicu
lágy hangon. – Meg akartunk kímélni téged a legrosszabbtól.
Ő már eltűnt közülünk. Te csak azt látod, ami a testéből
megmaradt. A szelleme lefelé utazott az Élet Fáján, és most az
árnyékvilágban van. Luiz belülről kifelé gyógyítja a testét.
Elűzi a pestist. Sandu nem térhet vissza egy olyan testbe,
amiben akár a legkisebb fertőzés is van. Egyikőtök esetében
sem vállalhatjuk a kockázatot.
Adalasia idegesen túrt bele két kézzel a hajába. – Szenved!
– A Kárpáti vadászok kitartanak, sisarke – emlékeztette
Nicu.
 Ekkor valóban talpra ugrott, képtelen volt tovább féken
tartani a testében lüktető nyugtalan energiát. Nem volt hová
letennie a bánatot, ami akkora súllyal nyomta a mellkasát.
Mindent megtett, hogy megtartsa a lelki egyensúlyát. Ezek a
férfiak, az ő őrei is mindent megtettek, még a saját életük
kockáztatásával is, hogy megmentsék Sandut. Biztosította
őket, hogy az életpárjaik életben vannak, de ők mégsem
hagyták magára Sandut a szükség óráján. A maguk sztoikus
módján mellette álltak és ugyanezt várták el tőle is.
Távolabb lépkedett életpárja testétől. – Mi történik, amikor
megpróbáljuk visszahozni Nicu? Nem hagyhatjuk csak úgy itt
a testét. Vadállatok is járnak erre.
– Mindannyiunk teste védtelen maradna, ha itt
próbálkoznánk. Ezért itt csak a testét akarjuk meggyógyítani,
hogy kiszorítsuk az utolsó molekulányi mérget is, és
megsemmisítsük. Aztán elmegyünk egy közeli barlangba, ahol
gazdag a talaj. Ez egy olyan hely, amiről Danutdaxton beszélt
nekünk, és rengeteg, a gyógyuláshoz szükséges ásványi
anyagot találunk ott. Ő fog vigyázni a testünkre, míg
megtesszük az utat az árnyékbirodalomba.
A lány homloka ráncba szaladt. – Mi mindannyian élünk,
Nicu. Nem tartozunk oda, igaz? Legalábbis én így értettem.
Nem fogja megkönnyíteni az ellenségeink dolgát, ha ilyen
sokan megyünk át?
– Egy vezetővel fogsz menni, Adalasia. Valószínűleg velem.
Vagy Benedekkel. A többiek csak az elmédben lesznek veled.
Együtt óriási lesz a hatalmatok. Ha Sandu nem ismerne fel
téged, vagy nem lenne képes egyedül mozogni, az egyesített
energiáinkkal visszahúzhatjuk magunkkal ebbe a
birodalomba.
 – Ez a terv? – fordult vele szembe a lány felhúzott
szemöldökkel. Túlságosan is egyszerűnek találta az
elgondolást.
Nicu bólintott. – Nincs jobb.
– Mi van, ha nem találom meg?
– Megtalálod. Nem ez lesz a probléma. Azt hiszem, a
Tűzbarlangba fogják vinni.
– Majdnem megfagy. Bárhol is van, magányos, beteg,
zavart és fázik. – Adalasia tudta, hogy hálásnak kellene lennie
azért, hogy még nincs a Tűzbarlangban. Sandu testének
megmentése rengeteg időt vett igénybe. Túl sokat. Nem
akarta, hogy elteljen az egész éjszaka. Hajnalban
mindannyiuknak a földbe kell menniük és Sandu elveszne a
számukra.
– Ő egy vadász, sisarke – magyarázta Nicu. – Egy ősi. Az
ösztönei azt súgják, hogy éljen túl, bármibe kerüljön is.
Különösen így van ez akkor, ha emlékszik rád.
Adalasia átgondolta a hallottakat. – Miért nem akarod,
hogy most megkeressem őt? Ez reményt adna neki. Tudatná
vele, hogy érte megyek.
– Sosem egyezne bele, hogy érte menj. Az árnyékbirodalom
túl veszélyes. Úgy tartják, hogy ez az a hely, ahová a lelkek a
halál után mennek, hogy megbánják sötét tetteiket.
Lehetőséget kapnak rá, hogy belássák a hibáikat. A legtöbben
nem akarnak felelősséget vállalni. Azok, akik vámpírrá váltak,
folyamatosan próbálnak visszautat találni ebbe a világba.
– Esetleg az akaratomon kívül biztosíthatom én nekik ezt
az utat?
– Lehet, hogy ők így gondolják. Akár az is megtörténhet,
hogy tényleg képes lennél rá – mondta köntörfalazás nélkül
Nicu. – Sokszor beszélgettünk az árnyékvilágról a
kolostorban. Izgalmas téma volt. Manolito De La Cruz és még
másik két ősi Kárpáti az, akikről valaha is hallottam, hogy
sikerült visszatérniük onnan. Minden információnk tőlük
származik arról a birodalomról.
– Talán Luiz több részletről tud, mint mi – mondta
Adalasia.
– Talán. Jaguár volt, mielőtt Kárpáti lett. Átváltoztatták,
amikor haldoklott, mert jó ember volt, megmentette a De La
Cruzok védelme alatt álló nőket. Amikor felemelkedett, egy
életpár nélküli örök fél életre volt ítélve, mivel nem volt igazi
Kárpáti férfi.
– Erről már tudok.
De meg is kell értened. A Jaguárok magányos lények. Ez a
Jaguár szembeszállt Brodrick királlyal, aki szisztematikusan
pusztította a fajukat. Luiz próbálta meggyőzni a többi hímet,
hogy gondoskodniuk kell a nőstényeikről, meg kell védeniük
őket. Nem lett ettől túlságosan népszerű. A fajtája elkerülte.
Így még magányosabbá vált. Amikor felemelkedett
Kárpátiként, mégsem egészen Kárpátiként, ismét kívül találta
magát a társadalmon.
– De a De La Cruz család a róluk hallottak alapján nem
tűnik olyannak, hogy kidobnak maguk közül valakit, csak
mert nem tökéletes. Talán főnökösködők, irányításmániások,
de Sandu minden emlékképe szerint, amihez hozzáfértem, ez
egy félt, de egyben nagyon tisztelt család is, akik szorosan
összetartanak.
Nicu beleegyezően bólintott. Ellépett Sandu testétől és a
lombkorona felé pillantott. Adalasia tudta, hogy vérre van
szüksége. Azt is tudta, hogy ha felajánlaná a sajátját, a férfi
visszautasítaná.
– Igazad van a De La Cruz családdal kapcsolatban Adalasia
– értett egyet, – nem hagyták magára Luizt, de tudták, hogy ő
más. Zacarias, a legidősebb fivér biztosítani akarta, hogy
amikor Luiz éhezve felemelkedik, a valódi természete
győzedelmeskedjen. Bár ádáz harcos, természeténél fogva
védi a nőket és a gyerekeket, ami Kárpáti tulajdonság.
– Ezt keresték benne?
Nicu megrázta a fejét. – Nem csak ezt. Luiz roppant erős
akaratú is, amire szükség van, ha harcos akar lenni. Amikor
Zacarias belelátott Luiz igaz lelkébe, meghívta őt, hogy legyen
De La Cruz. Elmagyarázott minden kockázatot és mindazt,
amit ez jelent. Ne feledkezzünk meg róla, hogy csak nagyon
kevés emberi férfi részesült valaha is ekkora ajándékban.
Hogy őszinte legyek, nem is emlékszem ezeken kívül más
esetre.
– A rengeteg évszázad alatt, amit végigéltél, senki sem
változtatott át egyetlen ember férfit sem? – Adalasia ezen
kissé megdöbbent.
– Semmi ok sem volt rá, – vonta meg a vállát Nicu. – Gary
Daratrazanoff és Luiz De La Cruz egyszerre kerültek a
harcosok barlangjába. Odavittek még egy harmadik hímet is,
Zevet. Ő egyszerre volt vérfarkas, azaz Lycan és Kárpáti,
vagyis a vére kevert. Mi az olyanokat, mint ő, Han ku pesak
kaikak néven nevezzük, ami Mindenek Őrzőjét jelenti. A
magáénak nevezte meg őt az ősök előtt a Tirunul család, de
nagy meglepetésre a kihaltnak gondolt Dark Blood vérvonal is
igényt formált rá. Az egy nagyon erős harcos család volt. Csak
nagyon kevesen akadtak közülük életpárra, és sokáig úgy
gondoltuk, hogy már senki sem hordozza magában a
génjeiket. Egyszerre volt megdöbbentő és nagyon örvendetes
a hír, hogy ismét felbukkant a vérvonal.
Adalasia egy ideig a fák között járkált, majd visszatért, és
minden forduló alkalmával egy kicsivel közelebb került Sandu
testéhez. – Nem úgy van, hogy ha elviszik őket a harcosok
barlangjába és méltónak ítéltetnek, akkor ahhoz a
vérvonalhoz kerülnek, akik a próbát kérik? Nem lehetnek
többé azok, akik voltak. A lelkük kettéválik.
– Pontosan ez volt a helyzet Luiz és Gary esetében. Így lett
Luizból De La Cruz és Garyből Daratrazanoff. Zev esete
annyiban volt más, hogy ő már eleve Kárpáti, egy Dark Blood.
Születésétől fogva volt életpárja. Nem tudott róla, mivel
Lycannak hitte magát és Lycan közösségben nevelkedett.
Nehéz megérteni, hogyan működik a vér a vérfarkasok és a
Kárpátiak között.
Luiz hirtelen visszatért a testébe, az ő bőre is szürke
árnyalatot öltött. Többször is megköszörülte a torkát, de nem
köhögött. Nicu azonnal fénnyé és energiává vált, belépett
Luizba, hogy megbizonyosodjon róla, hogy az a váladék
eltűnt, nem bújt meg benne sem baktérium, sem méreg.
Amikor végzett, visszatért és felkínálta a De La Cruznak a
csuklóját.
Adalasia megjegyezte, hogy Luiz csak nagyon óvatosan
kortyolt, nehogy túl sokat vegyen el Nicutól, hiszen ő már így
is táplálkozásra szorult volna. Mindkettejüknek vadásznia
kellett, még mielőtt elindulhattak volna megkeresni Sandut az
árnyékbirodalomban.
– A test tiszta – közölte Luiz, miután lezárta fognyomait
Nicu karján –, de ő maga nagyon messze van. – Furcsa,
aranyszín szemei Adalasiára szegeződtek. – Visszahozod?
– Mindenképpen – felelt a legmélyebb meggyőződéssel. A
dac minden jelét igyekezett távol tartani a hangjából. Ő nem
egy gyerek, hogy ezek a férfiak megmondhassák neki, mit
tehet és mit nem. Sandu az övé. Az életpárja. Vissza fogja
hozni onnan, ahol van.
Luiz bólintott. – Hamarosan visszatérek. Elkísérlek, –
jelentette ki, elvágva minden esetleges ellenkezés lehetőségét.
 Már talpon is volt és olyan gyorsan tűnt el, hogy a nő csak
egyet pislantott, és már nyoma sem volt. Adalasia Nicura
nézett. – Ez most jó dolog, vagy nem?
Nicu lassan bólintott. Adalasia nem tudta eldönteni, hogy
az őrző tényleg úgy gondolja-e, hogy jó ötlet, ha Luiz elkíséri
az árnyékbirodalomba, de nem tisztázhatta vele a dolgot, mert
Benedek visszatért, Nicu pedig elment friss vérre vadászni.
 Az ördög
– Maradj a közelemben! –
utasította Luiz.
Kísérőjének erre nem is kellett
volna figyelmeztetnie Adalasiát.
Esze ágában sem volt eltévedni
ezen az idegen helyen. Első
pillantásra úgy tűnt, ez ugyanaz
az esőerdő, ahol Nera
démonjaival csatáztak. A fák
föléjük magasodtak, de nem voltak teljesen rendben. A
törzseik eltorzultak, megcsavarodtak, kérgük berepedezett. Az
ágaik kinyúltak, de nem az ég felé kapaszkodtak, hanem
mindegyik azon óvatlanok felé nyújtózkodott, akik az egyre
keskenyedő ösvényen haladtak a sötétszürke ködben. A szíve
dübörgött, a szája kiszáradt. A törzseken, ágakon ugyanúgy
indák tekeregtek, mint az esőerdőben, ahol harcoltak, de az
itteni leveleknek tompa zöld, szinte émelyítő árnyalata volt.
Kígyók csavarodtak a fás liánok köré, őket bámulták. Gyíkok,
pókok tartották velük a lépést az ösvény két oldalán, a
fatörzseken, növényzetben mozogva.
– Lassítsd le a szíved! – jött az újabb parancs.
Adalasia zavarba jött attól, hogy a vadásznak emlékeztetnie
kellett erre. Lehet, hogy nem régóta Kárpáti, de a démonok
elleni harcra képezte magát. Ha őt kérdezik, ez a birodalom a
démonokról szól, és neki össze kell szednie magát, hogy
ugyanolyan hidegvérűen viselkedhessen, mint Luis.
 Nem okozott neki gondot, hogy utat találjon az
árnyékbirodalomba. Sandu a másik fele. Lehet, hogy
visszaadta neki a lelkét, de ő mégis kapcsolódott hozzá.
Összekötötte őket a rituálé, amit még a születése előtt
belevéstek a férfi elméjébe. Adalasiának csak érte kellett
nyúlnia, hagyni, hogy a lelkük összekapcsolódjon, és máris az
árnyékvilágban találta magát. Rögtön tudta, hogy pontosan
ott van, ahol a férfi a földre zuhant. Felismerte a helyet. És
soha nem is fogja elfelejteni. Csakhogy a táj, a fák, a
növények… minden teljesen más volt, mint amikor utoljára
látta.
Riley gondosan megújította a növényvilágot, de itt minden
égett maradt, a föld, az avar megperzselődött, vagy
rothadásnak indult. Ahol korábban az élet tobzódott, most
minden tompának tűnt, a színek elhalványultak, mintha
kiszívták volna belőlük az életerőt.
A lombkoronán át felnézve még az ég is másmilyen volt, a
gomolygó felhők sötétebbnek, vészjóslóbbnak látszottak.
Lefelé ereszkedő szálaik inkább tűntek nyúlós pókhálónak,
mint valódi esőnek. Valahogy minden fenyegetést sugárzott.
A gyíkok és a rágcsálók menekültek előlük. A békák a fákon
éppúgy felemelkedtek és bámulták őket, mint a kígyók. Vajon
Nera kémei itt is jelen vannak? Lehetséges, de most nem volt
ideje ezen töprengeni. Arra kellett koncentrálnia, hogy
megtalálja és kivigye Sandut ebből a birodalomból.
Újra kinyúlt érte. Szinte azonnal kínzó fájdalom árasztotta
el, és egy pillanatra meg kellett szakítania a kapcsolatot, hogy
összeszedhesse magát. – Miért érez még mindig fájdalmat,
amikor már meggyógyítottad a testét?
– A lelke már nincs a testében. Így arról sincs fogalma sem,
mi történt a porhüvelyével a távozása után. Merre?
 Adalasia mély levegőt vett és nyugalmat erőltetett magára.
Csak higgadtan. Nagyon lassan újra megérintette Sandut,
ezúttal óvatosan. Abban a pillanatban, ahogy belecsusszant az
elméjébe, tudta, hogy a férfi a tudatánál van. És hogy
megpróbálja eltolni őt.
– „Te nem lehetsz itt!” – De legalább felismerte.
Elárasztotta a megkönnyebbülés. – „Ewal emninumam, ez
túlságosan veszélyes neked. Te teljesen életben vagy,
jelzőfényként ragyogsz a gonoszok számára, akik
gyönyörködnének a pusztulásodban.”
A nő most már pontos irányt tudott megadni Luiznak.
Figyelmen kívül hagyta életpárja figyelmeztetését, és
rámutatott az ösvényre, amin át kell szelniük az erdőt.
– „Maradhatsz ott, ahol most vagy, vagy az túlságosan
veszélyes lenne?”
Luiz gyorsított a tempón. Most, hogy már pontosan tudták,
hol van Sandu, a lehető leghamarabb el akartak jutni hozzá.
– „Régi „barátok” vesznek körbe, általam elpusztított
élőholtak, akik itt maradtak, mielőtt továbbállnának egy
következő életbe. Vártak rám. Átjárót ígértek nekik a fenti
világba, egy kiutat az árnyékbirodalomból, ha elvisznek a
Tűzbarlangba. Elhatározták, hogy elvisznek.”
Adalasia továbbadta az értesüléseit Luiznak. Tudta, hogy az
őrzők közel vannak, aprócska árnyak az elméjében, akik
végighallgatták Adalasia és Sandu szóváltását. De nem árulták
el a jelenlétüket. Ha sikerül Sandut elrabolni, hogy a végsőkig
kínozzák, szükség volt a meglepetés erejére, amit az erejük
okozhat majd, amikor visszarántják vele Sandut, Adalasiát és
Luizt.
– Túl gyenge hozzá, hogy harcoljon velük. Nem ölheti meg
őket, mert már halottak, de ő félig még él. Te tartod a lelkét és
ezt ők is érzik. Mondd neki, hogy húzza az időt, ameddig csak
lehet!
–„Sandu, a vezetőm, az egyik De La Cruz fivér arra kér,
hogy húzd minél tovább az időt. Nem akarja, hogy harcba
szállj, vagyis nem jobban, mint amennyire okvetlenül
szükséges. Ha a Tűzbarlangba akarnak vinni, hát legyen.
Van egy tervünk. Vagyis a Legősibbnek van egy terve.”
Arra az esetre, ha valakinek sikerülne áthatolni a létező
legintimebb csatorna, az életpárok kommunikációs
csatornájának védőpajzsán, Adalasia nem ejtette ki sem
Danutdaxton nevét, sem pedig a sárkány szót. Sandu nem
felelt, és Adalasiának az ajkába kellett harapnia, hogy ne
sikoltsa hangosan a nevét.
– Nem emelkedhetnénk a levegőbe? Nem lenne gyorsabb?
– aggodalom színezte a hangját.
Luiz vetett hátra rá egy pillantást a válla fölött. Könnyedén
kocogott, a lába alig érintette a földet. A nő követte a példáját,
és nem hagyta, hogy a szívverése, vagy a légzése megváltozzon
közben.
– Még nem. Nyilvánvalóan arra számítanak, hogy utána
jössz. Csapdákat állítottak neked, Adalasia. Új vagy még a
Kárpátiak világában, de nem csak a szemeiddel és a szívedben
lévő szerelemmel kell látnod, ha sikerrel akarunk járni. Ez itt
az illúziók világa. És ezek az illúziók halálosak lehetnek.
Nem volt a hangjában sem dorgálás, sem neheztelés. Az
arckifejezésében sem, a nő mégis zavarba jött. Minden mást
elfelejtett, amit megtanítottak neki, annyira kizárólag Sandu
kiszabadítására koncentrált. Iszonyatosan féltette. Pedig ott
voltak előtte a példák, az ősi Kárpátiak érzelmek nélkül
indulnak csatába. A harcra koncentrálnak. Őt is arra
tanították, hogy tegye félre az egóját, a büszkeségét, engedje,
hogy az agya teljes kapacitással, a lehető leggyorsabban
rendszerezhesse és oldhassa meg a problémákat.
– Luiz, Sandu azt mondta, hogy egy átjárót ígértek az élők
világába az általa elpusztított vámpíroknak. Valaki nyilván
tett is ilyen ígéretet. Nera Lilith démonseregét vezényli.
Elhitethette a vámpírokkal, hogy ők is átmehetnek azon a
portálon, ha segítenek neki.
A fő ösvény két ágra szakadva kanyargott előttük tovább.
Adalasia gondolkodás nélkül koppintott mentálisan vezetője
bal vállára, jelezve neki, hogy azon a szűk kis vadcsapásnyi
úton menjenek tovább. Errefelé sötétebb volt, egy pókhálóval
borított fák alkotta ligeten keresztül vezetett az út. Pókok
százainak mozgását érzékelte, ahogy a két eleven Kárpáti után
kezdtek leselkedni.
Előhúzta hosszú kabátja alól a kardját, futás közben a
magasba emelte. A vörös és narancs különböző árnyalataiban
lángnyelvek lobbantak a pengén, fel-alá futkároztak, fel-
fellobbantak, pulzáltak.
– Hallgassatok ide, gonoszok! Ha csak egyetlenegy is
közületek rám, vagy a társamra mer esni, ha hálót vettek ránk,
felgyújtom a ligetet. Mindannyiótokat elégetlek. Írmagotok
sem marad.
Komolyan gondolta a fenyegetést. Szemrebbenés nélkül
lángra lobbantotta volna az egész ligetet, ha csak egy is nekik
támad. Elege volt a tehetetlen tétlenségből. Nem tudta, kihez
tartoznak a pókok – ehhez a helyhez, vagy Nerához –, de nem
is érdekelte. Gyorsan haladt tovább közvetlenül Luiz
nyomában anélkül, hogy felgyorsult volna a légzése.
A pókok követték őket a ligeten át, de az utolsó szálig
tisztességes távolságban maradtak. Nem vetettek hálót rájuk,
hogy feltartóztassák őket. Épp ahogy kiléptek a fák közül egy
kisebb tisztásra, madarak vetették rájuk magukat. Borotvaéles
csőrükkel és karmaikkal rikoltozva kapdostak a szemük felé.
Úgy tűnt, mintha ragadozó madarak százai igyekeznének
kivájni a szemüket, vagy visszaszorítani őket a fák közé.
Luiz felemelte a kezeit, és a szárnyasok egy láthatatlan
akadályba csapódtak. Úgy hullottak a tollak, mint a záporeső.
Éles vijjogások töltötték meg a levegőt, amikor páran a földre
zuhantak, miután olyan erővel csapódtak a láthatatlan
akadálynak, hogy kitört a nyakuk. Adalasia vezetője bonyolult
mintázat szövésébe kezdett, miután intett a nőnek, hogy
fusson a tisztás túloldalán álló fák felé. Adalasia azonnal
engedelmeskedett, bár nehezen tudta rávenni magát, hogy
megtegye nyílt terepen az első pár lépést.
Felette őrjöngtek a madarak, de ő tovább futott, tekintetét
egy kapokfa szürke, göcsörtös törzsére szegezte. Ahogy a
ragadozó madarak a feje felett és mellette sorra akadályba
ütköztek, rájött, hogy Luiz egy alagutat hozott létre. Fogalma
sem volt, meddig bírja ki a fala a madarak heves
becsapódásait, ezért elmosódó Kárpáti sebességre kapcsolt,
gondosan ügyelve rá, hogy a szívverésének és légzésének
ritmusa továbbra se változzon meg.
Beért egy újabb, fákkal sűrűn megrakott ligetbe, de alig tett
két lépést, amikor megtorpant. Olyan hirtelen állt meg, hogy
Luiz nekiütközött. – Van itt valami. – Világosan érezte a
rosszindulatot.
Mögöttük a madarak tovább rikoltoztak, de nem követték
őket a sűrű lombkorona alá. Nem mentek ugyan utánuk, de
így ők sem kerülhették el az erdő sűrűbb, sötétebb részeit, a
tollas őrszemek ide-oda röpködve szemmel tartották őket.
Adalasia libabőrös lett. Az apró pihék tiltakozva ágaskodtak
fel a tarkóján. Most először használta a közte és az ősi között
létrehozott vérkötelék csatornáját. Eddig túl bizalmasnak
találta ezt a kommunikációt, hiszen alig ismerte Luizt. Most
viszont minden ösztöne azt súgta, hogy egyedül kell
szembenéznie az ellenséggel. – „Rejtsd el magad! Nem
tudhatja meg, hogy itt vagy velem!”
Luiz egyetlen kérdés nélkül eltűnt. Még ha tudta is, hogy a
közelben maradt, és hogy az őrzők is ott rejtőznek a fejében,
Adalasia remegve ment tovább abba az irányba, amerre
Sandu húzta. Eddig fel sem fogta, mennyire rábízta magát
Luiz védelmére, óriási erejére és fizikai jelenlétére.
Felgyorsította lépteit, és igyekezett mindent szemmel
tartani maga körül. Minél mélyebbre jutott az erdőben, annál
zavarodottabbnak érezte magát, mintha elködösülne az
elméje. Az ösvény mentén mozgást érzékelt, ezek az árnyak
lépést tartottak vele. Homályos alakokat pillantott meg a fák
között, hatalmas, szőrös lényeket. Lent izzó, vörös, fent pedig
gonosz, sárga szemeket látott, amik a feje fölötti ágak közül
figyelték.
A súlyos lombsátor alatt sűrűbb volt a levegő, a hőségtől,
páratartalomtól nagyon nehéz volt lélegezni. Minden egyes
légvételnél úgy érezte, mintha fuldokolna a gonoszságtól.
Megállt, nem foglalkozott az őt körülvevő lényekkel. Pontosan
tudta mik azok. Démonok, amiket erdei állatok testébe
rejtettek, és sokkal veszedelmesebbek, mint egy egyszerű
farkas valaha is lehetne.
Bármilyen rosszindulatú démonnal került is szembe, annak
sikerült elhomályosítania az elméjét. Az általa keltett
káoszban csak nehezen tudta pontosan bemérni, hol van
Sandu. Lassan körbefordult, hogy rátaláljon a helyes irányra.
Csak felületesen lélegzett, hogy minél kevesebbet szívjon be a
mérgező levegőből.
Újra kicsúsztatta a kardját a hüvelyéből, és két kézzel a
magasba emelte. Az ismét felragyogott, megsemmisítő fényt
dobott a sötét árnyakra. A farkas-kardfogú tigris hibridnek
tűnő lények elmenekültek előle, hátrálni kezdtek, bár a
torkukból agresszív morgás tört fel. A feje fölött szárnyak
csapkodtak, a sárga szemek eltűntek.
– Nagyon ügyes, kedveském. Tedd el azt a játék kardot,
míg beszélgetünk, Adalasia!
A hang a fák közül jött, és mintha teljesen körülvette volna.
Édes. Sármos. Volt benne egy csipetnyi mosolygós, férfias
arrogancia. Nem volt sem félelmetes, sem fenyegető. De ő
mégis lilabőrös lett tőle. Mert túl édes volt. Túl sármos. Enyhe
lökést érzett az elméjén, mintha valaki kopogtatna, hogy
engedje be. Adalasia ellenállt ennek a késztetésnek,
fenntartotta a pajzsát.
Nem volt hajlandó belemenni ebbe a társalgásba,
határozottan abba az irányba fordult, amerről az életpárját
érezte. Esze ágában sem volt az elméjével kinyúlni az idegen
után, teljesen biztos volt benne, hogy ha megteszi, amiatt
Sandu fog szenvedni.
– Azért jöttél az árnyékvilágba, hogy kiszabadítsd az
életpárod, Adalasia. Látod? Ismerlek. Tudom a neved. Nagy
csodálód vagyok már egy ideje, reméltem, hogy
meglátogathatunk és megismerhetjük egymást.
A hang csábította. Megrázta a fejét, igyekezett kivonni
magát a hatása alól.
– „Nem vámpír” – suttogta bele Luiz az elméjébe –,
„valami más.”
Érezte a többi ősi egyetértését. Nem akarta, hogy
beszéljenek. Teljes koncentrációra volt szüksége. Bárki is volt
ez, könnyedén lépést tartott vele, csak épp nem látott belőle
semmit. Erős volt a késztetés, hogy Sandu irányától elfordulva
megkísérelje megtalálni.
Megpróbált egy kis szellőt gerjeszteni, hogy enyhülést
hozzon a könyörtelen hőségbe. Nyomasztóan meleg volt. A
lábait ólmosnak érezte, de kényszerítette őket, hogy
továbbhaladjanak abba az irányba, amiről biztosra vette, hogy
helyes. Bármennyire próbálta is, képtelen volt szabályozni a
testhőmérsékletét. Egy pillanatra lehunyta a szemét és az
egyik csodás medencére gondolt, amit Sandu varázsolt neki.
Most olyan tökéletes menne, ha belegázolhatna és érezhetné a
hűvös megkönnyebbülést forró bőrén.
Amikor kinyitotta a szemét, rájött, hogy a távolból víz
csobogását hallja, és tudta, hogy ez ébreszthette a gondolatot
a fejében. A szíve megugrott már annak gondolatára is, hogy
csak a nyakát és a csuklóit nedvesíti be, hogy megszabaduljon
a könyörtelen hőségtől. Visszakényszerítette a szívverését a
normál ütemre, és olyan sebességgel igyekezett tovább Sandu
felé, amilyen gyorsan csak mert.
Halovány kénszag csapta meg az orrát az ösvény enyhe
kanyarulata után. A fák között felfedezett egy kis barlangot. A
bejárat mellett friss víz folyt végig a sziklákon, és gyűlt egy
gyönyörű, kék vizű medencébe. Az iszonyú páratartalom és
forróság után a víz hívogatónak, sőt, megbabonázónak tűnt.
Adalasia mindig is szerette a medencéket. Bármilyen
medencét, de minél természetesebb volt, annál jobb. Órákig
képes volt elidőzni benne. Vagy egy kádnyi forró vízben. Egy
természetes patakocskában. A bőrét koszosnak, sósnak érezte
az izzadságtól. Kinek ártana, ha egy pillanatra lehűtené magát
abban a frissítő vízben? Felélénkülne tőle. Le kellene térnie
ugyan a Sandu felé vezető útról, de nem tűnt nagy kerülőnek.
Csak néhány perc lenne az egész.
Megtorpant egy pillanatra, a távolban csillogó, hívogató
vízre meredt. A homlokát ráncolva rázogatta a fejét és próbált
rájönni, miért is járkál itt a sötétben, amikor a tisztásokra
besüt a nap. Iszonyú melege volt. Izzadt. Alig kapott levegőt.
Éreznie kellett azt a hűs vizet a bőrén. Semmi sem lehetett
ennél fontosabb.
Gyors mozdulattal belevájta a tenyerébe a körmeit, hogy
átjárja az éles fájdalom. Mégis, mit gondol? Hogy semmi sem
fontosabb a kényelménél? Semmi? Az életpárja sem? Sandu?
Aki a kínok kínját szenvedte el, és még a saját fájdalmától is
megvédte őt, aggódott vajon azért, mert túl melege volt?
Ennek a világon semmi értelme.
Elfordult a hívogató víztől, megdörzsölte hirtelen fellüktető
halántékát. Mi folyik itt? Mintha apró tűk szurkálták volna az
agyát, akár a dühös méhek. Nem törődött az érzéssel,
mozgásra nógatta a lábait.
Legnagyobb megdöbbenésére az ösvény már nem volt ott.
A sűrű növényzet alatt a penészes leveleket nyüzsgő
hangyaszőnyeg borította.
– Nincs szükségem ösvényre – motyogta, és továbbhaladt
abba az irányba, amerre Sandut tudta. Amikor visszanézett a
vízre, az már nem volt ott. Csak illúzió volt? Kísértés? Egy
trükk, hogy feltartóztassák? Nem tudta és nem is érdekelte.
Meg kellett találnia Sandut, mielőtt túl késő lenne.
Fellüktetett benne a sürgetés érzése.
– Miért hiszed olyan kitartóan, hogy méltó hozzád? –
kérdezte a sármos, tárgyilagos hang – Az életpárod éhesen
ébredt ezen a helyen. Gazdag, forró vérre éhezett.
Adalasia haladt tovább, közben a Kárpáti érzékeivel
megpróbált rátalálni üldözőjére. Úgy tűnt, mindenütt ott van,
elől, hátul, oldalt, körülötte kering. De nem volt hajlandó
engedni a félelemnek. Persze, hogy vérre éhesen ébredt
Sandu. Hiszen Kárpáti. Ezzel semmi újat nem mondott neki a
hang. Nem volt hajlandó reagálni rá, vagy egyáltalán
tudomást venni róla.
 – Olyan sokan keresték meg, akik hajlandóak voltak
kiszolgálni… – folytatta a hang lágyan.
Hirtelen egy tisztás szélén állt. Gyönyörű nőket látott,
legtöbbjüket ruha nélkül. Egy férfi köré tekeredtek,
simogatták, felajánlották neki a testüket, könyörögtek, hogy
tegye a magáévá őket.
– Sandu – suttogta Adalasia a férfi nevét.
A magas termete összetéveszthetetlen volt. Azok a széles
vállak. A hátára omló hosszú, szőke haj. Ugyanolyan meztelen
volt, mint a nők, akik közül az egyiknek a combján ott pihent
a keze, míg egy másik a kemény merevedését simogatta pár
centire a szájától. Míg ez a nő őt nézte, Sandu egy harmadik
felé fordította a fejét, aki hátrasöpörte sötét haját, hogy
felfedje a nyakát, és melleit a férfi felé tolta.
Sandu belemélyesztette az agyarait. Egyik kezével megfogta
a mellét, míg a másikkal saját merevedését markolta meg és a
rá várakozó szájba nyomta. Aztán megmarkolta a térdelő nő
haját, és újra meg újra előre lökött a szájába, míg a másik,
sötét hajúból ivott.
– Mit csinálsz? – suttogta Adalasia.
A sötét hajú elerőtlenedett és Sandu félrelökte. A nő
összeesett a földön és ott is maradt mozdulatlanul. Egy másik
vette át a helyét, Sandu testén csúszott felfelé, mohó kezekkel
markolászva őt. Könyörgött neki, megpróbálta a melléhez
húzni a fejét. A férfi agyarai áttörték a nyakán a bőrt és
közben beleélvezett a lábánál térdelő torkába. Amikor ez a nő
is elkúszott, egy másik vette át azonnal a helyét, köréje
tekeredett, nyalogatta, szívogatta a merevedését, kérlelte,
hogy tegye a magáévá. Négykézlábra állt előtte, szándékosan
csábította. Sandu, miután a második nőt is a földre lökte
anélkül, hogy bezárta volna a nyakán az ikerlyukakat, maga is
letérdelt a térdelő nő mögé, megragadta a csípőjét és mélyen
beledöfte magát.
Adalasia elborzadva nézte a szeme előtt lejátszódó
jelenetet. Sandu megőrült, vért és szexet habzsolt
megállíthatatlanul. Érezte, hogy könnyek égetik a szemét,
kétségbeesetten próbálta elhitetni magával, hogy a férfi nem,
tudja, mit csinál. Ez nem megcsalás. Talán arra sem
emlékszik, hogy van életpárja.
– Magát kényezteti, míg te szenvedsz a hőségtől. Míg az
életedet kockáztatod, hogy megmentsd, ő addig enged a
valódi természetének. Mindig is magában hordozta a
vadállatot. Te is láttad benne már akkor is, amikor legelőször
belenéztél.
A fülére tapasztotta a kezét, hogy kizárja a hangot. Tényleg
látta a szörnyeteget Sanduban.
– Mindig is inkább volt démon, mint ember. Az, hogy
elzárta magában a szörnyet, még nem akadályozta meg abban,
hogy ilyen dolgokra vágyjon. Álmodott róluk. Mit gondolsz,
miért nem osztja meg magát teljesen veled? Mert nem akarja,
hogy lásd a vágyait. A más nők iránt érzett éhségét. Azt, ahogy
évszázadokon át viselkedett, hogy újra és újra elárult téged.
– Állj! – suttogta Adalasia, de maga sem tudta, hogy a
hangnak, vagy Sandunak mondja. A férfiban valóban lakozott
egy démon. És ő megpillantotta azt a démont, valahányszor a
férfi harcolt. Érezte, hogyan emelkedik fel, érezte gyilkos
dühét. A vágyát a harcra. Függőség volt ez, pont mint a vér és
a szex iránti vágy.
Az is igaz, hogy amikor belépett Sandu elméjébe, annak egy
részét nagyon erős gátak zárták el előle. Ezt rejtegette eddig?
Hogy nem elég neki egy nő? Ezt a sötét megszállottságot?
– Nézz csak rá! Eszébe sem jutsz. Továbbra is meg fog
csalni. Ő egy ősi, azt titkol el előled, amit csak akar. Nem
bízhatsz meg benne. Egyáltalán, honnan vetted, hogy
megbízhatsz benne? Pedig kezdetben voltak aggályaid. A
hangját használta rajtad, nem igaz? Elnémította benned a
kétségeket, megszerezte tőled, amit akart. Mindig megkapja,
amit akar.
Az alattomos hang tovább duruzsolt a fülébe. Körülfonta
saját felerősített kételyeivel. Való igaz, hogy tele volt
kételyekkel, aggályokkal, fenntartásokkal és félelmekkel, de
végül mégis arra a következtetésre jutott valahogyan, hogy
össze kell fognia a férfival. Hogy miért, arról az emlékei
homályba vesztek. Fátyol takarta. Tisztán és világosan látta
minden aggodalmát, arra mégsem emlékezett, miért gondolta
meg magát.
Sandu ismét félrelökte a nőt, akivel végzett, intett a
többieknek, hogy térden csúszva másszanak oda hozzá és
könyörögjenek neki. Valaki odaszólt neki, mire ő átnézett a
válla fölött, és felnevetett. – Csatlakozz hozzám – ezt Adalasia
teljesen tisztán hallotta –, szeretek osztozkodni.
– Az évszázadok során nagyon sokféle módját megtanulta
az örömszerzésnek – folytatta a hang.
Adalasia megdermedt, amikor egy másik, szintén nagyon
jóképű Kárpáti férfi lépett a tisztásra. Sanduhoz hasonlóan a
hajánál fogva elkapta az egyik rimánkodó nőt, és a nyakába
mélyesztette a fogait. Sandu a nő elé helyezkedett, lehajolt,
hogy a szájába vegye a mellbimbóját, miközben a keze a lábai
közé süllyedt. A Kárpáti nevetve felemelte a fejét, miközben
hátulról elkapta a nő csípőjét.
– Megtanítottad az életpárodat is ezekre az örömökre?
– Még nem – felelte Sandu –, de azt fogja tenni, amit
mondok. A többiek ott vannak körülötte, hamarosan
mindannyiunkat akar majd. – Belemártotta magát a nőbe,
míg agyarait a másik Kárpátival ellentétes oldalon a nyakába
mélyesztette.
Hátulról a másik Kárpáti is a nőbe hatolt, ketten együtt
gyors iramot diktáltak. A nő felsikoltott. Az idegen újra
lehajtotta a fejét és megint megharapta a nő nyakát.
Egyértelmű volt, hogy egyikük sem törődik vele, csak a saját
örömüket keresik.
Minden nyílt brutalitás ellenére még több nő kúszott
feléjük, mert a két férfi megkövetelte tőlük. Csettintettek
nekik az ujjaikkal, vagy intettek.
– Feladtad azt, aki voltál. Ő kényszerítette rád ezt. Kérés
nélkül vett el tőled mindent, és még csak bűntudatot sem
érzett. Azt hitte, hogy joga van hozzá. Az ő életében mi
változott? Mit adott fel érted? Az életmódját biztosan nem.
Nézz rá! Ezt várja el tőled azokkal együtt, akiket magával vitt
az életedbe.
Adalasiának hányingere lett. Könnyek folytak végig az
arcán, de amikor letörölte őket, rájött, hogy vért mázolt szét a
bőrén.
Sandu élete valóban nem sokat változott. Nem adta fel
Kárpáti mivoltát. Két vércserét is megcsinált az engedélye
nélkül. Összekötötte magával. Átváltoztatta őt. De a férfi
ugyanaz maradt. Csak Adalasiának kellett változnia. Egy
teljesen más világba csöppent. Meg kellett tanulnia vért inni,
a földben aludni. Sandunak mindene megmaradt, amije addig
is volt, sőt, még nyert is a dolgon. Érzelmeket. Színeket. A
barátait. Ezt. A nőket. A megszállottságát. A függőségét.
Többször is pislogva, hogy kitisztuljon a könnyektől a
látása, figyelte az életpárját és a barátját, milyen ocsmányul,
brutálisan, erőszakosan bántak szex közben a nőkkel. Előbb
csak a saját bizonytalanságát, megalázottságát látta. A
kételyeit. Gyönyörű nők voltak, hibátlan testtel, Sandu és a
társa mégis hanyagul félredobták őket, mint valami elhasznált
rongyot.
Neki sok hibája volt. Közelében sem járt a tökéletességnek.
Soha nem is lesz az. Harcosnak nevelték, acél futott a gerince
mentén. Az izmai is harcoséi voltak. Sandu minden egyes
izmot érezhetett a bőre alatt.
Nem mert levegőt venni, mert erős kénszag terjengett
körülötte. Erről eszébe jutott, hogy ez nem ugyanaz az
esőerdő, ahonnan eljött.
– Hagyd itt a nőivel és a tébolyával! Nem éri meg a
fáradságot. Te is tudod. Ne engedd, hogy bolondot csináljanak
belőled, Adalasia. Nem törődik veled, csak a saját örömét
hajhássza. Ki akarja kényszeríteni az engedelmességed,
ahogyan ezekkel a nőkkel is teszi. Magad is láthatod, egy
cseppet sem törődik velük.
Nem azért jött, hogy ítéletet mondjon Sandu felett, vagy
hogy eldöntse, mi lehet a férfi fejében a barikádok mögött. De
akkor miért is jött ide? Furcsa zavarodottsággal küzdött,
mintha az agya nem találná a megfelelő információt. De nem
volt hajlandó feladni. Tovább kereste a válaszokat. Hazavinni.
Igen, ez a válasz. Azért jött, hogy hazavigye az életpárját.
Folyamatosan pislogott, igyekezett átlátni azon a furcsa,
állandó hullámzáson, ami akkor keletkezett, amikor egy
pillanatra sikerült kitisztítania a fejét. A fodrozódástól a látása
ugyan elhomályosult, de a fejében felidézte Sandu és a másik
Kárpáti férfi látványát, megvizsgálta minden szögből úgy,
hogy közben igyekezett levetni a saját egóját, ahogy a
Kárpátiak tették, amikor gyógyították egymást.
Megkerülte Sandut, hogy széles háta kerüljön eléje.
Kitakarta a földön kúszó nőket. Kitakarta azt, aki a két férfi
közé szorult. Csak Sandura koncentrált. A hátára. A bőrébe
vésett esküre.
 Olen wäkeva kuntankért. Erős maradok a népünkért.
Olen wäkeva pita belső kulymet. Erős maradok,
benntartom a démont.
Olen wäkeva— félért ku vigyázak. Erős maradok érte.
Hängemért. Őérte.
Hangosan mormolta az esküt egymás után újra és újra, míg
az végül valamiféle kántálássá vált. Imává. Sandu a bőrébe
vésette ezeket a fogadalmakat. Elmondta neki, mit jelentenek.
És ő hallotta az igazságot a hangjában. Nem tudná becsapni.
Ugyanazok a szavak voltak a tisztáson a másik férfi hátába is
belevésve, de ez itt az árnyékvilág. Az illúziók birodalma. A
csalás földje.
– Sandu az életpárom – jelentette ki hangosan. – Elmegyek
érte és hazaviszem.
Tett egy lépést az erdőből a tisztás felé. A lába alatt
megremegett a föld. Jajveszékelés ütötte meg a fülét,
hullámokban hol felhangosodott, hol elhalkult. Abban a
pillanatban, ahogy a tisztásra lépett, a nők feléje fordították a
fejüket, az álcájuk lehullott. Nem nők voltak, hanem
vámpírok. Testük a rothadás különböző fázisaiban járt.
Vonszolni kezdték magukat feléje, bőr nélküli állkapcsukból
elfeketedett, hegyesre töredezett fogak meredtek elő. Néhány
koponyán akadt pár hajcsomó, mások csupaszok voltak.
Sandu egyáltalán nem is volt ott. A róla megalkotott illúzió
eloszlott, így a nőnek egyedül kellett szembenéznie a
vámpírok tömegeivel, akik el akarták érni. Hallotta, hogy
kiáltoznak neki. „Friss vér”-nek nevezték. „Igazi vér”-nek.
Kényszerítette a szívét, hogy nyugodt maradjon. Kételkedett
benne, hogy ez egy újabb illúzió lenne, de bátran szembe
kellett néznie a tömeggel.
 – Te bolond! Nézd meg mit tett! Itt hagyott, hogy
széttépjenek az élőholtak – sziszegte a hang jól hallhatóan
elégedetlenül.
– Inkább lenne halott, mint becstelen – jelentette ki
Adalasia. – Ő az életpárom. Hiszek benne.
– Majd meglátom, mit mondasz akkor, ha elkapnak,
darabokra tépnek, kiszívnak minden csepp vért a testedből.
Gyötrelmek, iszonyú szenvedések közepette fogsz meghalni,
és az életpárod tanúja lesz a megkínzásodnak.
– Mi történt a sármoddal? – kérdezte Adalasia. –Mutasd
meg magad! Ha olyan hatalmas vagy, miért burkolózol egy
puszta hangba, ahelyett, hogy megmutatnád, ki vagy
valójában? Most ezek mögött a hiszékeny vámpírok mögött
bujkálsz, akik azt hiszik, átjárót nyitsz nekik a másik
birodalomba. Csakhogy ezt nem teheted meg, és ezt te is
tudod. Ha megtehetnéd, állandóan áttuszkolnád a
démonjaidat. Itt vagy, az árnyak birodalmában, ahol olyan
könnyű valakit becsapni, ők pedig annyira kétségbeesetten
akarnak menekülni, hogy elfelejtettek mindent, kizárólag a
hazugságokat akarják hallani. Hát ennyire gyáva vagy?
Szörnyű, vicsorgó morgás felelt a kihívásra. Aztán egy férfi
öltött testet közte és a vámpírok között, és intett a kezével,
hogy megállítsa azokat, akik felfalással fenyegették a nőt.
Látszott, hogy eredetileg makulátlan öltönybe volt öltözve a
démon, de most, hogy Adalasia feldühítette, az illúzión át-
áttűnt a valódi énje. A combjai hatalmasak voltak, óriási
izomkötegekkel és úgy tűnt, mintha szőr villanna fel rajtuk
azokon a helyeken, ahol a nadrágja illúziója kissé
elvékonyodott. A karmai hosszúak és hegyesek voltak,
akárcsak a fülei. Rosszindulattal a szemében meredt a nőre.
– Szembe merészelsz szállni velem? – Ravasz, nagyon
kegyetlen mosoly ívelt fel pengevékony ajkain. Intett a kezével
és Adalasiától balra megváltozott a látótér, hogy felfedje az
egymásra dobált sziklákat, amik olyan magasra halmoztak,
hogy hegynek tűntek. De ezen a hegyen nem nőtt semmi. Még
csenevész fák sem. Az egész táj felperzseltnek, megsebzettnek
tűnt. – Ez történik mindenkivel, aki próbára mer tenni
engem.
Adalasiát megcsapta a forróság, amikor a férfi megnyitotta
a sziklákat, hogy felfedje a barlangot, aminek bejáratánál
vörös és narancssárga lángnyelvek tömegei pörögtek-forogtak
a levegőben, kicsapva minden irányba. A nőnek nagy
erőfeszítésébe került egyenletesen tartania a szívverését.
Megnedvesítette az ajkát, félelmet színlelt. – A Tűzbarlang.
– Igyekezett minél több pánikot és remegést belepréselni a
hangjába. – Ez valóban létezik? Nem illúzió? Hallottam már
erről a helyről.
– A drágalátos életpárod ki merészelt hívni engem –
mondta a démon.
Adalasia felszegte az állát. – Azzal, hogy visszautasította a
kísértéseidet. – Ezt nem kérdezte, hanem kijelentette. –
Megtagadta, hogy eláruljon engem. Ugye így van?
A démon morgott, vicsorgott, a szemei vörösen felizzottak,
ami valamennyire Sandura és az őrzőkre emlékeztette a nőt.
Igen, volt bennük valami démoni. Lakozott bennük egy
démon. Csakhogy ők harcoltak azért, hogy megőrizzék a
becsületüket, bármilyen kísértés került is az útjukba. Nem
számított, mekkora próbatétel elé állítják őket. Ez a démon
semmi effélét nem tett, ahogyan azok a Kárpáti vadászok sem,
akik úgy döntöttek, hogy vámpírrá válnak, lemondva ezzel
nemcsak a becsületükről, de a lelkükről is.
– Csak azért kényszerítetted be Sandut a Tűzbarlangba,
mert neki veled ellentétben van becsülete? – suttogta
Adalasia, szándékosan még jobban feldühítve a férfit, és
közben úgy tett, mintha ezt észre sem venné. – Ez helytelen.
Hát nem is látod, mennyire helytelen dolog ez?
A férfi inggombjai sorra lepattogtak, amikor kitágult a
mellkasa dühében. – Nincs jogod ítélkezni felettem!
– Megvetéssel nézel a vámpírokra, mert bedőlnek a sima
hazugságaidnak. A hangodat használod rajtuk, és ők teljesítik
a parancsaidat. De éppen ettől lesznek alacsonyabb rendűek a
szemedben, kevesebbek nálad. Pávaként parádézol, de
meghajolsz úrnőd előtt, és a csizmáját is megnyalod, nem
igaz? Csakhogy ezzel egyenlő leszel a lelketlen Kárpátiakkal,
ugyebár? – gúnyolódott.
A démon felüvöltött, a szájából nyál fröccsent szét,
tűhegynyire szűkült íriszeiben vörös tűz lobogott.
Megremegett a föld. Még a vámpírok is abbahagyták
végeérhetetlen szűkölésüket.
– Hogy merészeled? – A hangban már szinte nem maradt
semmi emberi, alig lehetett érteni.
– Nem értem, miért vagy ennyire dühös? – kérdezte
Adalasia negédes hangon, elkerekedett szemekkel, miközben
a kabátja alá csúsztatta a kezét, hogy előhúzza kardját. A
markolat szinte beleugrott a tenyerébe, köréje fonta az ujjait.
Olyan ismerős volt a tapintása, mint a lélegzés, mintha egy
végtagja lenne. Most, hogy megérintette, magabiztosabbnak
érezte magát, tökéletesen biztosnak abban, hogy ki is ő.
Adalasia Ravasio a keleti démonkapu őre.
– Mondtam tán olyat, ami nem igaz? Nem felelsz az úrnőd
hívására? Nem teljesíted a parancsait? Nem büntet meg, ha
kudarcot vallasz? Megkínoz? Azt hiszem, félsz tőle. Azért
teszel úgy, mintha hatalmad lenne, hogy mások úgy
rettegjenek tőled, mint te rettegsz őtőle.
 – Azt hiszed, hogy csak úgy teszek, mintha hatalmam
lenne. – Hosszú, vékony, karomban végződő mutatóujj
meredt a nőre.
Adalasia érezte a föld újabb remegését. A levegő
felforrósodott. Valósággal lenyomta őt a súlyával. Összeszedte
az erejét, gyűjtögette az elszántságát, hogy a megfelelő
pillanatban szabadjára engedje őket.
– Csatlakozz az életpárodhoz a Tűzbarlangban, hogy az
örökkévalóságig érezd a kínokat, míg az úrnő meg nem
engedi, hogy szolgáld őt! – A férfi valósággal köpte a szavakat,
és a sziklák felé mutatott. Azok szétváltak és egy hatalmas
tűzcsóva böffent ki közülük.
A démon Adalasia felé fordult, hogy egy intésével a tűzbe
küldje, mintha nem lenne több mint egy papírmasé bábu.
Adalasia előtt megjelent a forgó tűzháló, ami a Tűzbarlang
bejárata volt. Csak erre volt szüksége. Az éveken át
begyakorolt mozdulatokkal odaugrott a démonhoz, átszúrta a
szívét, majd felhasította a testét a torkáig a kardjából áradó
fénnyel. Még a levegőben átfordult, és belevetette magát a
tűzbe. Miközben a pengéjét visszacsúsztatta a hüvelyébe,
elborították a lángok, egyenesen a csontjaiig leégetve a húsát.
Kinyitotta a száját, hogy sikoltson, üvöltsön, de nem jött ki
hang a torkán. Semmi nem készíthette fel arra a sokkra,
amikor a tiszta kín átjárta. Lenézett a testére és legnagyobb
rémületére pusztán a csontjaira tapadt hamut látta. A lángok
folyamatosan nyaldosták. Az iszonyú hőségtől lélegezni sem
tudott. A tüdeje nem volt hajlandó működni. Fulladozott,
fuldoklott, belélegezte a lángokat.
Telt-múlt az idő – arról fogalma sem volt, hogy mennyi –,
és ő küzdött az iszonyú fájdalommal, vonaglott, forgolódott,
próbált megszabadulni tőle. De nem volt hová elhúzódnia.
Egy másodperc, egy pillanat kegyelem sem volt. Az
örökkévalóságra volt ítélve ebben a gyötrelemben.
– „Kárpáti vagy” – szólalt meg egy higgadt, nyugodt hang
–, „teljes erődben. Csökkentsd a testhőmérsékletedet, hogy
lélegezni tudj! Légzés nélkül pánikba esel, és nem tudsz
gondolkodni. Légzés és racionális gondolkodás nélkül pedig
nincs kiút.”
Adalasia nem ismerte fel a hangot, de belátta bölcsességét.
Sikerült annyi időre átverekednie magát a fájdalmon, hogy
lecsökkenthesse a testhőmérsékletét, amennyire csak tudta.
Amint visszanyerte az önuralmát, és megállította az agyában a
káosz borzalmas, lefelé húzó spirálját, érezte, hogy az őrzők
szétáradnak benne, átveszik magukra a fájdalmai
oroszlánrészét, hogy a csontjain futkározó lángnyelvek
közepette is tovább tudja csökkenteni a testhőmérsékletét.
– „Őt keresd! Megvan hozzá az utad. Most itt az ideje,
hogy megtaláld az életpárod. Siess!” – A hang még mindig
nyugodt volt, de sürgető.
Most, hogy kissé megnyugodott, Adalasia rájött, hogy nincs
egyedül a Tűzbarlangban. Nem ő volt az egyetlen áldozat sem,
de érzett diadalittas gonoszokat is. – „Démonok” – mondta az
őrzőknek. – „Lefogják őt. Tudják, hogy itt vagyok, várnak
rám.”
– „Tudtad, hogy itt lesznek” – suttogta Nicu –, „siess,
Sisarke! Nem lehetünk ilyen messze és ilyen hosszú ideig
távol a fizikai testünktől. Követned kell a tervet, el kell jutnod
hozzá!”
Mint életpárja, Adalasia örökre Sanduhoz kötődött. Bárhol
megtalálná. Tévedhetetlenül haladt az iszonyú lángok között,
és igyekezett nem tudomást venni róla, hogy a tűz már a
csontjait égeti át. Nem volt hajlandó lenézni magára, hogy
lássa, mi történik. Az csak rontott volna a helyzeten.
 Adalasia tudta, hogy közel jár Sanduhoz, amikor a puszta
kíntól térdre rogyott. Rosszindulatú nevetés csattant fel
körülötte, míg talpra küzdötte magát.
– „Adalasia!” – Sandu hangja alig hallatszott.
Suttogó nyugtalanság suhant végig a nő gerincén. Olyan
távolinak tűnt a férfi, pedig most már látta. Körülvették a
nevető, rosszindulatú démonok, majdhogynem teljesen
megsemmisítettnek tűnt. Elpusztítottnak. Ugyanakkor
szembefordult velük, szálegyenesen állt még akkor is, amikor
néhányan tűzkorbácsot csattogtattak lángoló bőrén.
Adalasia nem volt hajlandó engedni a könnyeknek.
Ugyanúgy kihúzta magát, mint a férfi, ahogy a gúnyolódó
démonok köre felé tartott. Tekintete összekapcsolódott az
életpárjáéval.
– Végre csatlakozol hozzánk, Adalasia! A kardod nem fog
segíteni, hogy mindannyiunkat legyőzd. – Egy hím lépett
előre, aki egyáltalán nem is hasonlított emberre. Lábai
patákban végződtek, fejéből szarvak nőttek ki. A hangja
azonban édes volt, magával ragadó, majdhogynem
varázslatos. Megtévesztő.
– Nem azért jöttem, hogy legyőzzelek titeket – felelte
Adalasia –, hanem hogy csatlakozzam az életpáromhoz. –
Rendületlenül lépdelt egyre közelebb a démonok köréhez,
mintha azok ott sem lennének. Gőgösnek hangzott, mintha
egy hercegnő méltatna szóra egy bosszantó kis bolhát.
Sanduhoz hasonlóan ő sem törődött a csontjait nyaldosó
lángokkal, sem a lyukakkal, amit a szentségtelen tűz ütött
anyagtalan testén.
– „Sívamet” – Sandu hangjából áradt a bánat.
– „Együtt erősek vagyunk.” – Ha a démonok kihallgatnák
valahogy kettejük magáncsatornáját, akkor is azt akarta, hogy
a férfi tudja, hogy nincsenek egyedül, ha még nem jutott túl
azon a ponton, ahol már nem tudja átgondolni a dolgokat.
– Akkor csatlakozz hozzá! – vicsorgott a hím démon, fogai
összecsattantak, a hangja már nem édes, hanem kemény és
csikorgó volt. Felemelte és Adalasia felé nyújtotta a kezét, míg
a démonok köre szétnyílt, hogy beengedjék a nőt.
Adalasia visszaöntötte Sanduba a lelkét, majd minden
erejével körülölelte, hogy mindentől megóvhassa. Az őrzők
vele együtt kezdték visszafelé húzni, kirántva őket a démonok
közül, ki a körből. A Legöregebb a szárnyait köréjük borítva
védte őket az őrjöngő démonok dühének mindent elpusztító
hevétől.
A fődémon Sandu felé vetette magát, karmaival
belékapaszkodott, és visszahúzta, vörös gyűrűs szemeiből
áradt a düh.
– Nem tarthatod itt – szólította meg Adalasia higgadtan. –
Nincs olyan teste, amit megfoghatnál.
– Csapdába ejtettük. Túl gyenge.
Ez valóban igaz lett volna, ha Sandunak kizárólag a maga
erejére kellett volna támaszkodnia. Csakhogy nem volt
egyedül, ahogy ezt Adalasia meg is súgta neki. Az életpárja, az
ősiek, Luiz és a Legősibb mind-mind körülölelték, nem
engedve a közelébe a démont. Az erejük egybeolvadt, és
valósággal kitépte Sandut és Adalasiát az árnyékvilágból,
vissza a barlangba, ahol a testük várt rájuk. Gyengén, vérre
szomjazón, a hosszú utazástól elcsigázottan és megviselten
összekapcsolódva maradtak, míg le nem zárták a barlangot, és
meg nem bizonyosodtak róla, hogy Sandu immár teljes
biztonságban van.
 A torony
Sandu sodródott a
fájdalomban. Gyakran sérült
meg csatákban. A
mestervámpírokkal való
összecsapásai során nemegyszer
kishíján kizsigerelték, feltépték a
torkát, lyukat ütöttek a
mellkasába, húsdarabokat téptek
ki belőle mérgező agyarak. De a
hosszú létezése során megtapasztaltak egyikéhez sem volt
hasonlítható ez a mostani fájdalom. Nem tudta elzárni
magától. Csak elviselni volt képes.
Tudta, hogy lenn van a dús talajban, de bárhogy is
próbálkozott, képtelen volt megmozdulni. Érezte
visszhangzani a Föld szívverését a saját testében. Tudatában
volt, hogyan próbálják meggyógyítani az ásványi anyagok. A
vér utáni szomja nyomasztó volt, de még annyi ereje sem
maradt, hogy megkíséreljen magához vonzani valamilyen
lényt. Túl nagy fájdalmat okozott volna, ha megkísérel
megmoccanni, és a csapdába esettség érzése csak fokozta
volna a kellemetlenségeit, mégsem tudta előhívni a megfelelő
érzelmeket, hogy ez érdekelje.
A szíve megdobbant, amikor szellő érintését érezte az
arcán. Nem tudta kinyitni a szemét. Még az az apró mozdulat
is túl fájdalmas volt. Úgy tűnt, a tüdeje sem működik
rendesen. Úgy hitte, van mellette valaki, aki kényszeríti a
levegőt ki és be a tüdejébe, mintha valami kovácsfújtatóval
dolgozna. Mert nem magától lélegzett, ezt biztosra tudta.
Lehetetlen feladat lett volna a számára.
– „Maradj velem, Sandu! Ne hagyj egyedül!”
A fejében hallotta a hangot. Halk volt. Édes. Adalasia.
Minden lehetséges nézőpontból megvizsgálta már azt a
hangot. Egyetlen démon, vagy vámpír sem tudta volna úgy
utánozni, hogy ne jöjjön rá a csalásra. Túl lágy a szerelemtől.
Szerelem. Nem is gondolt ilyen érzelemre. Igazság szerint a
létezéséről sem tudott, míg észrevétlenül be nem kúszott a
fejébe. A nő miatt. Az életpárja. Adalasia.
Képtelen volt válaszolni neki. Pedig nagyon akart, hogy
megnyugtassa. Hiszen hallotta a hangjában a könnyeket. Az
elméje és az emlékei hihetetlenül töredezettek voltak, alig
tudta megkülönböztetni mi a valóság, és mi illúzió. Az
árnyékvilágban volt. Végtelen ideig kínozták a Tűzbarlangban.
Előbb a kísértések jöttek. Gyenge volt és kiéhezett, minden
sejtje vérért kiáltott. A kísértések iszonyúak voltak, férfiak és
nők kínálták neki adrenalinban gazdag vérüket, ha velük tart
a sötét oldalra. Nők tekeredtek köréje, kéjes ígéreteket
sugdostak a fülébe, vérüket, testüket kínálták fel. Könyörögtek
neki, hogy vegye a vérüket, tegyen velük, amit csak akar, de
mindezt egy bizonyos árért cserébe.
A suttogások, kísértések mintha hónapokig tartottak volna.
Évekig. Mindeközben lángok égették a bőrét, démonok
kínozták, tűzkorbácsokkal nyúzták le a bőrt a testéről. Eleve
sebesülten érkezett és tovább gyengült a vámpírokkal vívott
harcban. Abban a pillanatban rátámadtak, amint lezuhant az
árnyékvilágba. Meg sem ölhette őket, hiszen már eleve
halottak voltak. Legyőzték legyengült testét, és vidáman
elvonszolták a Tűzbarlangba, ahol a démonok vártak rá.
 Semmilyen okból sem volt hajlandó elárulni az életpárját.
Végtelenül, könyörtelenül kínozták, mindent, bármit
megígértek neki, ha kinyitja a kaput. Végül azt akarták, hogy
hívja oda az életpárját, és megígérték, hogy mindketten
elhagyhatják a Tűzbarlangot, ha ráveszi Adalasiát, hogy
kinyissa a kaput.
Sandu tisztában volt vele, hogy egyre jobban
összezavarodik, de az Adalasia iránti kötelessége egy
pillanatra sem homályosodott el a fejében. Ez volt az egyetlen
dolog, amiben rendíthetetlenül határozott volt. Egy tapodtat
sem engedett. Nem fogja elárulni a nőt. Ő őrzi a kaput, újra és
újra újjászületett, várva, hogy ő, az életpárja megérkezzen.
Kizárt, hogy kockára tegye, vagy semmibe vegye azt, amit a nő
az évszázadok során elszenvedett, hogy visszatartsa azt, ami a
kapu mögött van. Sandunak fogalma sem volt róla, mióta
lehet a Tűzbarlangban, de félt, hogy a nő el fog jönni érte. És
el is jött.
A tudat, hogy Adalasia a démonok kezébe került, rosszabb
volt, mint bármilyen kínzás, amit kitalálhattak a számára.
Végignézni, hogy kínozzák, lenyúzzák a bőrét tűzkorbáccsal,
hallani a sikolyait, a könyörgését rosszabb volt bárminél, amit
csak el tudott képzelni. Ő egy Kárpáti férfi, egy ősi, aki esküt
tett, hogy megvédi a nőt, megfogadta, hogy ügyel a testi
épségére. Minden porcikájával imádta őt, mégsem tudta
megmenteni.
Mozgást érzett és az édes hangot hallotta újra, ami
ébresztgette, a felszín és a fájdalom felé hívogatta álmából.
Nem akart rá válaszolni, de Adalasia volt az. Hogy hagyhatta
volna hát magára?
A füle olyan hangosan kezdett zúgni, hogy már semmit sem
hallott, mégis érezte, hogy a nő ott van vele. Érezte az illatát.
Körülölelte őt. Elűzte a kénkő undorító bűzét.
 – „Nem kellett volna eljönnöd, sívamet” – suttogta bele
Adalasia fejébe. – „Tet vigyázam.” – Azt mondta neki, hogy
szereti, mert a nőnek ezt tudnia kellett.
Mindketten a kárhozat tüzében fognak szenvedni. Egyikük
számára sincs mód, hogy ennek véget vessenek. Tudta, hogy
ha megadnák is a démonoknak, amit akarnak, csak még
többet követelnének. Mindig többet. Hallott egy éneket,
szavakat a távolból, fajtája ősi nyelvén szóltak.
Vér illatát érezte. Meg is ízlelhette volna, amikor valaki az
ajkához szorította. Megpróbálta elfordítani a fejét. Nem
akarta elárulni a nőt. Adalasiát. Az ő édes istennőjét. Az
életpárját. Annyira fáradt volt, a fájdalom kaparta, nyersen
tépte a bensőjét. Az elméjét összetörtnek érezte, a józan esze
megfoghatatlanná vált. Képtelen volt megragadni egyetlen
józan gondolatot.
– „Tudom, hogy fáradt vagy, Sandu, de el kell fogadnod a
neked felajánlott vért. A testvéreid itt vannak körülötted.
Már nem vagy a Tűzbarlangban. Itt vagy velem a gyógyító
földben. Mindannyiunkkal.”
Valóság lehet ez? Igazat mond? Az árnyékvilág az illúziók, a
hazugság földje. A bensőjét mintha forrasztópákával égették
volna. A tűz felfalta a bőrét. Paraziták marták a húsát,
könyörtelenül fúrták át magukat a szervein. Vámpír savas
vérét kényszerítették belé, hogy a létezésének minden
pillanatában égesse az ereit.
– „Sandu, szerelmem, gyere vissza hozzám! Érezd, hogy
itt vagyok veled! Fogadd el, amit szabad akaratból
felajánlanak!”
Elhinni a szavakat olyan volt, mint leugrani egy sötét,
ismeretlen szakadékba. De az a hang… Adalasia megmoccant
az elméjében, elárasztotta, betöltötte a széttöredezett
helyeket, így pár pillanatra egésznek érezhette magát. A lelke
a nőével együtt mozgott. Felismerte azt. Megbízott benne.
Sandu hagyta, hogy újra a szájához szorítsák azt a csuklót.
Azonnal elárasztotta a gazdag, egyedülálló Kárpáti vér
aromája. Ősi volt és gyógyító. Semmihez sem fogható, amit
valaha is tapasztalt, jobb még a legöregebb ősiekénél is.
Tűzgolyóként csapott le, végigszáguldott az erein, a sav és a
forrasztópáka meghátrált előle. A paraziták és a baktériumok
fejvesztve menekültek ki a testéből a pórusain át, mert az
semmiképp sem élhették volna túl, ha ez az erőteljes vér
hozzájuk ér.
Próbált udvarias és figyelmes lenni. Nem akart mohónak
mutatkozni, vagy engedni a felszín közelében ólálkodó
démonnak, aki benne élt, de szinte lehetetlen volt
rákényszerítenie magát, hogy abbahagyja a táplálkozást,
amikor éhezett. Emiatt nem kellett volna aggódnia. Aki
táplálta, könnyedén leállította. Sandu gyenge volt, így nem
volt nehéz dolga.
Közben egész idő alatt hallotta a Kárpáti gyógyító éneket,
míg táplálkozott, majd Adalasia lágy hangját, is, hogy arra
biztatta, hogy aludjon vissza. Megígérte, hogy vele lesz, vigyáz
rá és soha nem hagyja el. A testvérek közelségét is érezte. Az
ősi, aki vért adott neki, most erőteljes gyógyító fényként lépett
be a testébe, felkutatta az égési sérüléseket, minden tépést,
borzalmas sebet, próbálta enyhíteni a szervezetében
keletkezett károkat.
– „Aludj Sandu” – suttogta Adalasia halkan. – „Újra hívni
foglak, ha megint vérre és gyógyításra lesz szükséged.”
Sandu ironikusnak találta, hogy az életpárja az, aki
gondoskodik róla, holott ő az ősi, aki esküt tett rá, hogy
megvédi és gondoskodik róla. Ennek ellenére engedett a
gyógyító alvás és a talaj vonzásának, átengedte magát, mert
bízott abban, hogy Adalasia tényleg vigyázni fog rá.

Adalasia Sandu szeretett arcát bámulta a holdfényben. Ő

maga nyitotta meg a földet, hogy a Hold ezüstje
visszacsalogassa a férfit az élők közé. Jóképű arca még mindig
megviselt volt a Tűzbarlangban elszenvedett kínzások miatt. A
kín ráncai mélyre vésődtek a vonásaiba, de ott voltak a
korbácsnyomok is, ahol a tűz végigszáguldott az arcán az
állkapcsától a halántéka széléig. Adalasia gyengéd ujjakkal
végigsimított a három, mélyen a férfi bőrébe ágyazódott
hegen.
A démonok korbácsai gyakorlatilag lenyúzták a bőrt a
hátáról csakúgy, mint a mellkasáról. A látványtól Adalasiának
sírni lett volna kedve. De nem tette. Ott volt, amikor
visszahúzták a férfit a testébe. Kívülről a test teljesen
normálisnak és egészségesnek tűnt, míg a lélek nem egyesült
vele. De amikor az egyesülés megtörtént, hirtelen minden, a
Tűzbarlangban elszenvedett kínzás nyoma megjelent a férfi
testén. A testvérek és Luiz éjszakáról éjszakára gyógyították,
enyhítették annak nyomait, amit a démonok tettek vele.
Két hetet töltött el a gyógyító talajban. Adalasia mellette
aludt, és amikor ébren volt, a földnyitást, a tisztálkodást,
ruházkodást, hőmérsékletszabályzást és a vérszívást
gyakorolta. Elhatározta, hogy a lehető legtöbb dolgot
megtanulja, hogy amikor majd egyedül maradnak, képes
legyen a segítségére sietni egy csatában akár az élőholtakkal
szemben is.
Minden este a testvérek egyike várta az alvóhelyük mellett,
hogy felébredjen. Megengedték neki, hogy rajtuk gyakorolja a
vérszívást. Aztán alakváltásra kezdték tanítani. Ez volt a
legnehezebb lecke és az összes őrző ragaszkodott hozzá, hogy
tökéletesen sajátítsa el. Változott köddé, állattá, madárrá,
akár a legapróbb hüllővé. Változott alvásból ébredve,
táplálkozáskor, futás közben. Gyorsan, gyorsabban, még
gyorsabban.
Rá kellett jönnie, hogy a tanárai könyörtelenek.
Ragaszkodtak hozzá, hogy minden egyes alkalom után egyre
ügyesebb, pontosabb, fürgébb legyen. Addig gyakoroltatták
vele a feladatokat, míg teljesen kimerült. Majdnem pontosan
ugyanúgy érezte magát, mint amikor elkezdték felkészíteni a
démonok elleni harcra.
Luiz arra oktatta, hogyan szabaduljon ki a testéből és
váljon gyógyító szellemmé. El kellett taszítania magától a
teljes egóját, elengedni az éntudatát, kizárólag a másik
gyógyulására koncentrálni. Azt különösen szerette, amikor a
vadász magával vitte Sandu testébe, gyógyítani őt. Az első
néhány alkalommal nem ment neki túl jól, zokogott a brutális
sérülések láttán, és alig talált vissza a saját testébe, de Luiz
nem adta fel. Türelmesen elmagyarázta neki, hogy minden
érzelmet a háttérbe kell szorítania, ha képes akar lenni
meggyógyítani életpárja akár életveszélyes sérüléseit is. Meg
akarta tanulni megmenteni Sandut, ha újra megsérülne az
élőholtak elleni csatákban, ezért fáradhatatlanul tovább
gyakorolt, eltökélte, hogy le fogja győzni az érzelmeit.
Az őrzők és Luiz ragaszkodtak hozzá, hogy minden éjjel
kétszer adjanak vért Sandunak. Azt viszont nem akarták, hogy
ebben a nő is részt vegyen. Luiz és az őrzők alaposan
átvizsgálták újra meg újra Sandu testét, hátha elnéztek, vagy
kihagytak egy-egy baktériumot, vagy parazitát. Nagyon
óvatosak voltak vele, csak ritkán ébresztettél fel, és csak azért
ragaszkodtak hozzá, hogy a vérüket vegye, hogy ezzel is
segítsék a gyógyulását. Amikor felébredt, mindig Adalasiáért
nyúlt először, a nő gyakorlatilag ezekért a pillanatokért élt.
Érezte őt az elméjében, ha csak egy pillanatra is,
megbizonyosodott róla, hogy életben van, hogy itt van vele.
Adalasia nem mondta el a többieknek, hogy valahányszor
összekapcsolódott az elméje az életpárjáéval, zavaró képeket
látott Sandu fejében. Nem volt ideje alaposabban
tanulmányozni ezeket a képeket, mert a férfi hamar eltűnt,
visszacsúszott a Kárpátiak gyógyító alvásába. Talán mielőtt
teljesen felébresztené az életpárját, meg kellene beszélnie az
aggodalmait valamelyik ősivel, de ez valahogy árulásnak tűnt.
Sandu végtelenül sebezhető a jelenlegi állapotában. Ő egy ősi,
és nem akarná, hogy akár a testvérei is megtudják, hogy
megtört az elméje. A teste igen, az megtörhet, de nem az
elméje. Ezt a nő ösztönösen tudta.
Sandu megmoccant és azonnal a tudatánál is volt. Semmi
ébredezés, fokozatosság, csak a hirtelen, teljes éberség, ami
úgy tűnt, minden Kárpáti vadásznak megadatott.
Automatikusan letapogatott mindent maga körül, belenézett
az emlékeibe, aztán az Adalasiáéba is. Érezte őt mozogni az
elméjében, még akkor is, amikor a férfi szemei felpattantak és
ő azon kapta magát, hogy belebámul az obszidián szín
szempárba.
Adalasia hallgatott, míg a férfi kikereste a fejéből, hogy mi
történt, míg ő a gyógyító talajban volt. Aztán elindult
visszafelé az időben, arra próbált rájönni, mi is történt vele
pontosan, mi lehet belőle a valóság és mi az illúzió.
Türelmesen kivárta, míg visszanyerte a férfi teljes
figyelmét, aztán rámosolygott. – Hiányoztál.
Sandu felnyúlt, rásimította a két tenyerét az arca két
oldalára. – Értem jöttél.
– Azt hitted, hogy nem fogok?
 – Nem akartam, hogy annak a helynek akár a közelébe
menj. A démonok csapdát állítottak neked, és engem
használtak csalinak. Féltem tőle, hogy eljössz, mert tudom
milyen bátor vagy.
– Ez nem bátorság volt, Sandu – tagadott a nő –, csak azért
csináltam, mert ha te ott vagy, akkor én is ott leszek.
A férfi hüvelykujja gyengéden, szinte áhítattal siklott át
Adalasia ajkai fölött. – Annyi évszázadon át voltam egyedül.
Azt hittem, hogy az időm már lejárt. Erős bennem a démon és
ez mindig is így lesz, Adalasia. Ott, az árnyékbirodalomban,
nélküled, a démonok, akiket Nera küldött, látták bennem,
hogy mennyire erős. Kísértést kísértés után zúdítottak rám.
Kiszívták a vérem, és annyira tele voltam fájdalommal. –
Ráncba szaladt a homloka és elhúzta a száját. – Nem tudtam
megszabadulni tőle. Akárhogy is próbáltam elzárni, nem
ment. Akkor már tudtam, hogy kínok között fogom eltölteni a
hátralévő napjaimat, de azt az örömöt semmiképp sem
akartam megadni nekik, hogy elárulom az életpárom.
– Engem is megkísértettek – ismerte be Adalasia. – És
nagyon zavaró dolgokat mutattak. Nőket, akik felajánlkoznak
neked, te pedig úgy fogadtad el a felajánlkozásukat, mintha ez
járna neked. Egy szörnyű pillanatra összezavarodott az
elmém, de aztán megláttam a hátadba vésett esküt, és minden
újra rendben volt. Az elmém kitisztult, tudtam, hogy amit
látok az csak illúzió lehet.
Sandu fellebegett a dús földből, egy intéssel megtisztította
és felöltöztette magát. Leült Adalasia mellé az aprócska,
lyukas tetejű fülkében. Az egész barlang kicsi volt, de a
talajának gyógyító ereje kiváló. Az őrzők és Adalasia erős
biztosítékokat szőttek köré. Sandu érezte őket, felismerte az
összes testvér és az életpárja szálait is, amiket szorosan
összeszőttek az ő biztonsága érdekében. Jól választotta meg az
őrzőket az útjukhoz. Sokat köszönhet nekik.
– Nagyon sokan segítettek visszahozni téged Sandu –
mondta Adalasia –, ha Dax sárkánya nem védte volna a
lelkünket a hőtől, nem biztos, hogy kibírtam volna a tüzet. Az
őrzőknek és Luiz De La Cruznak minden erejére szüksége
volt, hogy visszahúzhassanak minket ebbe a birodalomba.
Borzasztóan gyenge voltál. És az igazat megvallva én is.
Sandu a kezéért nyúlt és összefonta az ujjaikat. –
Felismertem a De La Cruz hatalmat, de a fivért nem tudtam
beazonosítani.
– Manolito változtatta át a Jaguár hímet, és Zacarias a
harcosok tanácsa elé vitte, hogy az ősök engedjék csatlakozni
a családjukhoz. Legalábbis én így értettem. – Megvonta a
vállát. – Annyira nem figyeltem, rád összpontosítottam.
Mindenki gyógyítani próbálta a tested, hogy kiűzzük belőle a
baktériumokat. Úgy tűnt, hogy gyorsabban emészti fel a
tested, minthogy bármelyikük is képes lett volna lépést tartani
vele. Akkor érkezett meg Luiz és rögtön felajánlotta a
segítségét. Ő nagyon…
– Erőteljes – fejezte be helyette a mondatot Sandu, majd
odahúzta a szájához a nő kezét, hogy megcsókolja. Összefűzött
ujjaik fölött az arcát tanulmányozta.
– Zavarót akartam mondani, de ez nem lenne túl kedves
dolog, amikor annyit segített nekünk, és utána még ráadásul
hatalmas kockázatot is vállalt miattunk. Nem volt kötelező
megtennie, és nem is kért semmit cserébe. Magam sem értem,
miért érzem magam ennyire kényelmetlenül a közelében,
amikor kizárólag csak jót tett velünk.
– Ahogy bennem lakozik egy démon, úgy a De La
Cruzokban is van, velük él a születésük pillanatától fogva,
akár a sötétség. Hősiesen küzdenek, hogy féken tartsák, de
például a legidősebb fivért sosem hagyja el teljesen, hiába lett
életpárja. Luizba, ha az ősök befogadták, a család összes eddig
élt harcosának sötétsége beáradt. Te fényből vagy, Adalasia.
Gondod van démonokkal még akkor is, ha azok az őrzőkben
vagy akár a saját életpárodban élnek. Így már könnyedén
érthető, miért érzed magad kényelmetlenül Luiz De La Cruz
jelenlétében.
Végighúzta a nő kézfejét az állkapcsán, megnyugvást talált
ebben az egyszerű kis érintésben is. Az ezüst holdfény egy
apró szilánkja megcsillant az asszonyon, kékes árnyalatot
vetve haja feketéjébe. Aggodalom volt Adalasia szemében,
ahogy ránézett. A fejében is megtalálta Sandu, de az arcán a
szerelem lágysága tükröződött. Nem próbálta rejtegetni előle
a nyers érzelmeit, és a férfi hálás volt ezért. Szüksége volt rá,
hogy érezze őket.
– Megpillantottam, mi van a kapu mögött, Adalasia.
Legalábbis azt hiszem. Olyan nehéz eldönteni, mi volt abban a
birodalomban illúzió, és mi nem. Annyi fájdalom volt ott.
Néha alig láttam, a szemeim előtt szürke-fekete körök
ugráltak, épp csak a széleken tudtam kivenni valamit abból,
ami körülöttem történt. – Halkan beszélt, előbb felnézett az
égre a barlangban, majd le a földre, mintha tartana attól, hogy
hangosan mondja ki a gondolatait.
– Elzártam magunkat Nera kémei elől fenn és lent is –
biztosította Adalasia. – Nem juthatnak be hozzánk. Az őrzők,
Dax, de még a Legősibb is gondoskodott róla, hogy
biztonságban legyél. Bármit is kell mondanod nekem, azt
senki más nem fogja hallani.
Sandu a nő tenyerének élével végigsimított a homlokán.
Adalasia érintése legalább annyira megnyugtató volt, mint a
hangja. – Egy kapuhoz rángattak, azt akarták, hogy
kinyissam. Azt mondták, ha nem nyitom ki, az
örökkévalóságig kínozni fognak. Megmutatták, hogy
lángokban égsz, hogy a démonok tűzkorbáccsal szaggatják le a
húst a csontjaidról. A szemem láttára kínoztak téged, úgy
tűnt, hogy évekig. Teljesen elvesztettem az időérzékemet. De
abban teljesen biztos voltam, hogy ugyanolyan
rendíthetetlenül őrzöd a kaput, ahogy a lelkemet is őrizted.
Sosem fogja tudni eltüntetni az agyából a nő kínzásának
képeit. Még ezer év múlva is emlékezni fog rá. Sőt, annál is
tovább. Egy életen át, vagy talán életről életre, ezek a képek
beleégtek az elméjébe. Látni, ahogy kínozzák, ezerszer
rosszabb volt, mint átélni ugyanezeket a kínokat. A Kárpátiak
gyógyító alvásában nincsenek álmok, az ő elméje mégis
többször lejátszotta neki ezeket a képeket, ezért muszáj volt
feljönnie ébredésközeli állapotba, hogy meggyőződhessen
róla, hogy a nő ott van mellette, és megnyugodva
visszaalhasson.
– Sok próbatétel elé állítottak már az évszázadok alatt,
Adalasia, de nem hittem, hogy képes leszek ezt túlélni. –
Ismét elhallgatott, a lelki szemei előtt újra lejátszódott az
ördögi kínzás. Beleborzongott.
– Kitartottál – nyugtatta meg a nő.
– Érted – mondta halkan. – Újra és újra elismételtem a
neked tett fogadalmam. Ők nem értették, de… – Abbahagyta,
megdörzsölte a halántékát. Nem szívesen mondta el a nőnek,
de ő volt az életpárja. Rákényszerítette magát, hogy a szemébe
nézzen. – Lehet, hogy egy kicsit megőrültem azon a helyen,
ewal emninumam. Ez nagyon is valós lehetőség. Azt
hiszem, az lenne a legjobb, ha megvizsgálnád az elmém.
Adalasia pozíciót váltott, most előtte térdelt. – Jártam a
gondolataidban, Sandu. Nincs nyoma őrültségnek. Amit
láttál, az részben illúzió, részben a valóság volt. Te egy ősi
vagy. Sokkal jobban tudod nálam, milyen az árnyak
birodalma. Én mindent az őrzőktől és Luiztól tudok. A
démonok beosontak oda és átvették az irányítást, átjárót
ígértek ebbe a világba az ott várakozó vámpíroknak, ha el
tudnak fogni téged, vagy engem. Ez hazugság volt, egy
hatalmas csalás, az élőholtak mégis elhitték. Az
árnyékbirodalom egy olyan hely, ahol mindenki
megkeveredik.
Sandu tudta, hogy a nő nyugtatni próbálja, de muszáj volt
megértetnie vele, sőt, megmutatni neki, hogy miért aggódik. –
Valami más viszont hallotta a fogadalmamat, Adalasia. Az ősi
nyelven beszéltem. Megismételtem az eskümet, hogy erős
maradok a népünkért, erős maradok, belül tartom a démont,
erős maradok érte, őérte. Egy idő után ráébredtem, hogy nem
én vagyok az egyetlen, aki kántálja a szavakat. Volt ott egy
másik hang, egy férfié, aki az ősi nyelven beszélt. Velem
együtt ismételgette a fogadalmat.
Sandu oda-vissza simogatta hüvelykjével Adalasia
ujjbegyeit. Azt akarta, hogy higgyen neki. A beálló csendben
távolról vízcsobogást hallott meg. Barlangi tücskök
beszélgettek egymással.
– Úgy gondolod, hogy egy másik Kárpáti férfi is csapdába
esett a Tűzbarlangban? – Adalasia nem eresztette a tekintetét.
Sandu összevonta a szemöldökét. – Azt nem tudom, hogy
hol volt. De hallott engem és én is hallottam őt. Időnként
megpillantottam egy kaput a lángokon túl. A démonok
felsorakoztak, figyeltek és vártak, amíg még azt hitték, hogy
megtörök. Valami hatalmas dolognak kellett volna történnie.
– Hogy nézett ki az a kapu, Sandu? – A nő tekintete nem
moccant az arcáról.
Hitt neki. A megkönnyebbülése óriási volt. Szinte elsöprő.
Sandu a szabad tenyerével simított végig az arcán, mert nem
volt hajlandó kivonni a másikat az életpárja szorításából.
 – Nézd meg az emlékeimben – invitálta. – Szeretném, ha
látnád és hallanád, amit tapasztaltam.
– Előbb írd le a kaput. Nem akarom megkockáztatni, hogy
az emléked képi világába belekényszerítsem azt, ami esetleg
eszembe jut róla.
Nem volt teljesen biztos benne, hogy mire gondol pontosan
az asszonya, de hajlandó volt elmondani neki, mit vélt látni a
lángok tornyain túl, mert Adalasia olyan befogadónak
bizonyult.
– A kapu hatalmas volt, masszív, kétszárnyú. Nagyon
vastag anyagból, ősi fából készült. A két kapuszárny kifelé, a
lángok felé nyílik. Egy jel volt beégetve a szárnyak közepére,
ami csak becsukott állapotban válhatott egyetlen
szimbólummá.
Adalasia bólintott, szabad kezét a szívéhez emelte. Erősen
odanyomta a kezét, tekintetét a férfiéba fúrta. – Ki tudtad
venni, mit ábrázol az a szimbólum?
Sandu jobban szerette volna megmutatni neki a képet,
mert leírni nagyon nehéz volt. – Egy nő egy hegy felett, előre
néz, de keletnek és nyugatnak is fordul, mintha egyszerre
figyelne mindent. Kelet felé egy fáklyát emel. Nyugatnak egy
koponyát tart. Egyik kezében egy kígyót tart, a másikban egy
tőrt. Előtte egy áldozókehely lebeg, amiből vér ömlik egy
másik kehelybe. De nem láttam ezt az egészet egyben
Adalasia. Hosszú időn át, apró villanásokból raktam össze.
– Te most az istennő kártyáját írtad le – mondta a nő.
A hangjában sem hitetlenkedés, sem ítélkezés nem volt,
Sandu mégis azonnal kétségbe vonta, amit látott és hallott. –
Akkor ez csak illúzió volt. Az agyam tréfát űzött velem.
– Talán, de én nem hiszem, Sandu.
Finoman megszorította a nő ujjait. – Miért? – Nem akarta,
hogy csupán illúzió legyen. Annyira biztos volt benne, és ettől
a bizonyosságtól kevésbé összetörtnek, az őrület határán
billegőnek érezte magát. Másrészt viszont, ha nem hallucinált,
ha nem illúziót látott, akkor pontosan mi rekedt a kapu
mögött? Attól tartott, hogy tudja, és ez még rosszabb volt,
mint az őrület határán billegni.
– A kapu. Sosem mutattam neked rajzot róla. Soha nem
írtam le, hogy két szárnya van. Ott van a könyvben, amit
anyámtól kaptam, és pontosan olyan, amilyennek leírtad,
beleértve az istennő szimbólumát is, ami mélyen bele van
égetve az ősi fába a két szárnyán. Honnan tudhattad volna
ezt?
– Nézz bele az emlékeimbe, sívamet, de ne azt figyeld,
hogy mi történik veled ott, koncentrálj azokra a pillanatokra,
amikor megpillantom a kaput a lángokon túl, és a hangra, ami
az enyémmel együtt kántál.
Tudta, hogy nagyon nehéz lesz Adalasiának nem
odafigyelnie saját kínzatásának képeire, de Sandunak tényleg
szüksége volt rá, hogy egészen összeolvadjon vele és
megtalálja a kaput, meghallja a hangot. Különösen a hangot.
Valódi volt? Halkan szólt. Morajlásszerűen, mint a távoli
mennydörgés. Inkább állati, mint emberi. Igazából
valahányszor újrajátszotta ezt a fejében, egyre inkább vicsorgó
morgásnak hallatszott minden egyes ősi szó.
Adalasia nem várta meg, hogy újra megkérje. Az életpárja
mellette állt és hitt benne, ettől pedig Sandu rájött, mennyire
szerencsés. Ha képes lett volna rá, megparancsolta volna neki,
hogy maradjon távol az árnyékbirodalomtól. Az ősi benne azt
követelte, hogy tartsa biztonságban, ne engedje démonokkal
harcolni, amire kiképezték, de valahol útközben kialakult
benne a kompromisszumkészség, ha az életpárjáról volt szó.
Megtanulta, hogy a régi módszerek nem feltétlenül a
legjobbak és messze nem az egyetlenek. Az ő életpárja pedig
teljesen rendkívüli.
– Bámulsz engem.
– Szeretlek bámulni.
– De zavaró.
A mosoly valahol a gyomra mélyén kezdődött. Már most, a
válaszok nélkül, amikre szüksége volt, a nő elkezdte
elvarázsolni. Elengedte a kezét és a dereka után nyúlt,
felemelte onnan, ahol térdelt és az ölébe ültette háttal
magának. Az állával hátratolta a válláról a hosszú, vastag
hajfonatát.
– Most meg mit művelsz? – Adalasia hangjának mélyén
kuncogást hallott.
– Nem tudom elterelni a figyelmed, ha nem nézel rám,
sívamet. És bámulni sem tudlak. Összeolvaszthatod az
elméd az enyémmel anélkül, hogy zavarnálak. – Elfordította a
fejét, hogy a fogai rátaláljanak a nő apró fülkagylójára. Meg
arra az édes kis fülcimpára, ami annyira hívogatta.
Adalasia halkan felnevetett. – Határozottan jobban érzed
magad. Viselkedj, míg én nézek és hallgatok! – Természetes
egyszerűséggel olvadt bele az elméjébe, habozás nélkül
nekilátott átfésülni az emlékeit.
Sandu rájött, hogy nagyon szívesen elterelné a figyelmét,
de végül mégsem tette. Csupán átkarolta őt, kezeit a csábító
mellei alatt összefogva ölelte.
 A csillag
Sandu beletemette az arcát
Adalasia nyakába és mélyen
beszívta a kizárólag a nőre
jellemző illatot. Vadszilva és
szegfűszeg. Narancsvirág és
rózsa. A nő bőrének természetes
illata száműzte a démonok
emlékének töredezett darabkáit.
Végigsimított az ajkával a nyakán, kóstolgatta a tapintását,
ízét. Mindeközben érezte, hogy az életpárja vele összeolvadva
kutat az emlékei között.
Amikor befejezte a keresgélést, nekidőlt a mellkasának. –
Ugyanúgy, ahogy te, én is láttam, hogy a kapu erősen tart,
Sandu. Hallottam a férfi hangját, aki veled együtt kántálta az
esküdet az ősi nyelven. Igazad volt, inkább tűnt vadállatnak,
mint embernek. Inkább démon, mint Kárpáti.
Sandu a nő pulzusára nyomta a száját. Az egyenletesen
lüktető ritmus hívogatta. Éreznie kellett Adalasia bőrét az
övén. Olyan közel volt hozzá, hogy ő maga legyen az, aki a
kapu mögött reked! Egy egészen elszabadult démon.
– Ez nem derült ki – suttogta Adalasia, olvasva a
gondolataiban. – Nem tudhatjuk, hogy teljesen elveszett-e.
– Kinyúltam érte, ewal emninumam. Amikor rájöttem,
hogy egy ősi Kárpátit hallok, megpróbáltam kapcsolatba lépni
vele abban a reményben, hogy kettőnk erejével talán
megszabadulhatunk a démonoktól. Nem volt más az
elméjében, mint vörös düh, egy köd, amin nem tudtam
áttörni. Nem akartam, hogy igazam legyen vele kapcsolatban.
Azt mondtam magamnak, hogy ez megint csak egy démon.
Egy újabb illúzió. De ő egy ősi Kárpáti, Adalasia. Egy
pillanatra még ismerősnek is tűnt, mintha valaha találkoztunk
volna már. Aztán minden elveszett abban a vörös dühben.
Akár én is lehettem volna. Sőt, nélküled valószínűleg én is
ilyen lennék.
Sandu mindennél jobban szerette volna, ha téved.
Eltüntette a ruháit és eltüntette az életpárjáét is. Mindent,
nem akarta, hogy bármiféle szövetdarab legyen közöttük.
Csak Adalasia bőrét akarta érezni a magáén. Erre volt
szüksége. Éreznie kellett a nő testének minden
négyzetcentiméterét. Várt egy pillanatig, azt hitte, a nő
tiltakozni fog, de csak egy apró nyögés hagyta el a torkát, és a
teste finoman az övé felé moccant. Csábítás. Felhívás. A
tenyereire vette melleinek puha súlyát, hüvelykujjai
végigfutottak mellbimbóin.
Az érintésétől finom remegés futott végig Adalasia testén.
Újabb nyögés szökött ki a torkából, erotikus muzsikaként
Sandu füleinek. A szerelemmel keveredő vágy
robbanásveszélyes keveréket alkotott.
– Gondolod, hogy van esély a megmentésére? – A nő
hátranyúlt, rásimította kezét a férfi tarkójára. A mozdulattól
telt, kerek melle még jobban befészkelte magát Sandu
tenyerébe.
A kezében pihenő puha női hús nem csak a gerincén és a
combján táncoltatta végig a vágy ujjait, a szívét is
megmozgatta. Adalasia egyszerre nyugtatta meg és hozta
lázba.
 – Nem. Nem tudjuk megmenteni, Adalasia. Fogalmam
sincs, milyen céllal tartják a kapu mögött, de nem
engedhetjük, hogy a világra szabadítsák. Nagyon erős. Túl
erős. Semmi sem maradt már belőle.
Nem akarta kimondani, mert ő is annyira közel állt ehhez
az állapothoz, mielőtt rátalált Adalasiára. Tudta, hogy a benne
élő démon ugyanilyen erős, és nagyon közel volt már a
felszínhez. Ugrásra készen guggolt benne. Azzal fenyegette,
hogy felfalja. Az életpárja megmentette őt, akár tudta, akár
nem. Nem csak attól, hogy élőholttá váljon. Az is elég rossz
lett volna. De ha nem adja fel a lelkét és úgy válik
rémálombeli lénnyé, amit csak nagyon kevesen tudnak
elpusztítani a fajtájából, az valahogy még rosszabb lett volna.
Oldalra döntötte a fejét, ajkaival végigsimított a nő nyakán,
fogaival fel-alá karcolgatott a pulzusán. Kísértésbe vitte saját
magát. Hallgatta asszonyának szívdobogását, ahogy hívogatta
őt. Az ereiben futó vér surrogását. A nő illata iszonyú vággyal,
sóvárgással, éhséggel árasztotta el az érzékeit. A földbe
döngölte. Megmentette.
– Nem tudom, hogy akár a legjobb vadászaink összefogva
képesek lennének-e elkapni őt – ismerte be, miközben agyarai
megnyúltak és belemélyedtek a nőbe.
Az Adalasia által kiadott halk kiáltás újabb erotikus
támadást intézett a füle ellen. A nő feneke nyugtalanul
mocorgott az ölében, és a férfi szétnyitotta a combjait, hogy
ezzel szétválassza életpárja lábait is. A vére forró, tiszta
villámcsapásként érte, végigszáguldott rajta egyenesen az
ágyékáig. Villámlások remegtették az ereit, kegyetlen
viharként söpörtek át a testén. Meghuzigálta a nő bal
mellbimbóját, míg a feszes jobb domborulatot a tenyerében
gyúrta. Minél jobban húzgálta és csavargatta, Adalasia annál
erősebben nyomta oda magát az öléhez, csupasz fenekét
Sandu acélos merevedéséhez dörzsölte.
– „Szükségem van rád, päläfertiilam. Szükségem van
arra, hogy érezzem, ahogy a tested körülöleli az enyémet.” –
Selymes tüzének szépsége elvenné a korbácsok brutális
tüzének érzését. – „Add át magad nekem! Adj nekem
mindent, Adalasia!”
– „Mindig ezt teszem, Sandu.” – A nő hangja remegett. A
teste is remegett a várakozástól. – „Mondd el, mit szeretnél,
mit tegyek?” – A hangja tele volt szerelemmel. Mennyei
bűnnel. Csábítással. A leghatásosabb keverék, hogy
elszédítsen egy olyan férfit, mint ő.
Szándékosan, érzéki csábításként Adalasia ismét
megmozgatta a testét. Míg ezt tette, intett finom kezével és
gyertyák lobbantak a tartókban. Lángok táncoltak a falakon,
különféle gyógyító füstölőket érzett, és számtalan pislákoló
alakot pillantott meg, amik mindenféle erotikus pózokat
ábrázoltak a barlang falain. A távolabbi sarokban egy apró,
csillogó vízzel teli medence jelent meg, aminek gőz szállt fel a
felszínéről, a falakat drágakövek borították, visszaverték a
gyertyák fényét, így mozgatták, táncoltatták a falakra vetülő
árnyalakokat.
Sandu átengedte magát a forró, gazdag vér iránti
igényének, élvezte a nő csodás ízét, ami szinte szétrobbant a
nyelvén, és a várakozás mámorába kergette minden
érzékszervét. Adalasiával a tűz is jó dolog volt. Azok a lángok
amik most nyaldosták nem fájtak, forrón cirógatták,
felizgatták idegvégződéseit, életre keltették, amikor azt hitte,
hogy már rég túl van ezen.
Életpárja teste színtisztán nőies volt, csupa lágy ív, szatén
bőr. Lezárta a két lyukat, amit a bőrén ejtett, és a nyelvével
elsimogatta még a nyomukat is, mielőtt maga felé billentve a
nő fejét végigcsókolta volna az állkapcsát egészen az ajkáig,
ahol aztán a magáénak követelte a száját. Adalasiát csókolni
olyan volt, mint földrengést átélni. Lovagolni a csillagokon.
Tudatta Sanduval, hogy él és rátalált a saját szentélyére. Egy
pillanatra felemelte a fejét és megtámasztotta a homlokát a nő
halántékán.
– Van fogalmad róla, hogy valójában mit jelentesz nekem,
Adalasia? Hogy mit tettél értem? Először is a szürke üresség
évszázadai. A semmi. Még a kísértés suttogása sem. Csak… a
semmi. Az éhségem sosem szűnt meg, sosem csillapodott,
akárhányszor táplálkoztam is. Mindig ott volt, minden ébren
töltött pillanatomban.
Hosszú ujjaival a nő mellét simogatta, csavargatta, húzgálta
a mellbimbóit, aztán megharapta a vállát, majd lenyalta a
fájdalmat. Adalasia megeresztett egy apró, ziháló nyögést,
csupasz fenekét ringatta az ölében, még jobban csábítva őt. A
falon a figurák táncoltak, és végtelenül sokféle pózt mutattak
be, mintha Adalasia a Káma-szútra vizuális verziójával
ajándékozta volna meg.
– El tudod képzelni, milyen érzés volt, hogy a démon ott
növekszik bennem? Valami, ami rosszabb, mint az élőholtak.
Valami gonosz, valami, ami szereti a csatát, az ölést. Egy
szörnyeteg, aminek egyre nagyobb szüksége volt erre.
Adalasia megfordult a karjaiban, és úgy siklott át Sandu
feszülő merevedésén, hogy a férfi felnyögött a selyem-acél
érzéstől. Mintha benzint locsoltak volna lángokra. Adalasia
hasa az övéhez nyomódott, combjai megfeszültek az övén.
Mellei a mellkasához préselődtek, mellbimbói két tűzforró
pontként égették, ahogy a nő karjait a nyaka köré csúsztatta.
– Sandu. – Az ajkai tűzforró nyomot csókoltak a bőrére a
torkától az állkapcsáig. – Nem gonosz. A te démonod nem
gonosz. Te ezt hiszed, de én mondom neked, hogy nem az.
Semmi sem gonosz benned. – Megcsókolta az állkapcsa alatt,
majd lefelé harapdálta végig a nyakát egyenesen a pulzusáig.
– Gyönyörű vagy, úgy ahogy vagy, egy tökéletes harci gépezet,
ha az kell.
Adalasia szája elterelte a figyelmét, de el kellett mondania
neki. A nőnek tudnia kell, mit jelent neki. – Akkor jöttél el
értem, amikor kínok és gyötrelmek közé voltam zárva,
Adalasia. Ahol nem volt remény. Csak fájdalom. Szenvedés.
Gyengeség és kísértés. De te eljöttél értem.
– Nem voltam egyedül Sandu. Magam sosem tudtalak
volna kihozni onnan. – Úgy suttogta bele a torkába, mint
valami borzalmas vallomást.
Hallotta a hangjában a fájdalmat. A vágyat és az éhséget. A
bűntudat, a szégyen apró visszhangját. Összeszorult a gyomra
a gondolattól, hogy a nő képes úgy érezni, hogy szégyenkeznie
kell, amiért nem tudott egyedül eljutni hozzá.
– Nekem az számít, hogy eljöttél értem, Adalasia. Hogy
ennyire bátor vagy még akkor is, ha tudod, mivel állsz
szemben – suttogta neki az igazságot. Közben pedig felállt és a
karjaiba emelte, hogy bőr érintkezhessen bőrrel.
A padlón, ahol korábban föld volt, Adalasia
szőrmeszőnyeget jelenített meg, ami vastag volt és érzéki a
meztelen talpuk alatt. A férfi teste forrón, agresszívan
mozdult felé. A nő megtámasztotta a hátát Sandu alkarján és
hátrahajtotta a fejét, ettől pedig telt mellei a férfi felé
emelkedtek, vad, sötét, selymes hajtömege selyem vízesésként
omlott a föld felé.
Sandu nyelve végigsimított ezeken az íveken, áthaladt a
kicsúcsosodó mellbimbókon, a mellek alsó ívén, mielőtt
végigjárta az utat a hasa völgyén. Hosszú, szőke sörénye
végigfolyt a nőn, súrolta vállait, melleinek felső ívét, amitől
Adalasia felegyenesedett, tekintete a férfiéba fúródott.
 – Tet vigyázam – suttogta bele Sandu a hasába, és a
csípője két oldalára simította a kezeit, miközben térdre
ereszkedett az imádott nő előtt. A saját nyelvén sokkal
könnyebb volt elmondania neki, hogy szereti. Megmutatni a
testével pedig még könnyebb.
– Sandu. – A nő ujjai a vállába mélyedtek, míg ő folytatta a
felfedezőútját, csókolta, harapdálta az ajkaival, fogaival, míg
utat tört a hasától a szeméremdombjáig.
Megfogta a combját és szélesebb terpeszbe húzta a lábait.
Felnézett rá, hogy lássa, ahogy a torka görcsösen
megvonaglik, a légzése szaggatottá válik, a hasában az izmok
vágytól fodrozódnak. Finoman, gyengéden végigsimította a
combja belső oldalát a térdétől a bejárata melegéhez, amihez
alig ért hozzá. Csak leheletfinoman futtatta végig rajta a
tenyerét, majd az ajkával járta be ugyanezt az utat. Aztán
csókolta. Felgyújtotta azt a sávot. Létrehozott egy tűzösvényt.
Adalasia halk kiáltásokkal felelt, egyik kezével a férfi hajába
túrt, amikor megérezte a leheletét a csiklóján, nedves
bejáratán. Másik kezének ujjai Sandu vállába vájtak, körmei
apró fájdalomcsillagokat robbantottak a bőrén, ami
hozzáadódott a testében már tomboló éhséghez.
– „Valahányszor így megérintelek, úgy érzem, mintha egy
csodát kaptam volna ajándékba.” – Figyelmét a nő másik
combja felé irányította, nem akarta, hogy a testének
bármelyik része is elhanyagoltnak érezze magát.
– „Sandu!” – A neve most tiltakozásnak hangzott, amikor
elvette a száját a nő bejáratától.
Belemosolygott belső combjába, és folytatta a fogaival való
felfelé karistolást a végső célja felé. – „Olyan türelmetlen
vagy, sívamet. Egész éjjel van időnk. És én az egész
éjszakát ki is akarom használni.”
– „Kizárt, hogy az egész éjszakát túléljem.”
 Gyengéden ráharapott a belső combjára magasan, közel a
csiklójához. Kezével megragadta a csípőjét és mozdulatlanul
tartotta. Adalasia ekkor már folyamatosan mozgott, képtelen
volt nyugton maradni, a férfi szájának melegét kereste. Egyedi
illata hívogatta Sandut, aki nem tudta megállni, hogy a
nyelvével ne körözzön egyet a csiklója körül, és ne nyaljon
bele a hüvelyéből szivárgó cseppekbe. Az az íz csupa Adalasia
és csupa neki való volt.
Abban a pillanatban, ahogy a szája bejáratára tapadt, és a
nyelve mélyre hatolt, a nő ujjai összeszorultak a hajában, a
fejbőrét húzták, míg Adalasia érzéki mozdulattal, hátravetett
fejjel felnyögött. Csípője feléje ringatózott. A férfi közelebb
húzta magához és falni kezdte, miközben hallgatta saját
primitív morgását. Mintha elfelejtette volna a nő ízét, azt a
tiltott afrodiziákumot, amit csak neki teremtettek. Minél
többet kapott belőle, annál többre volt szüksége. És minél
többet vett el, annál forróbban égtek a lángok a testében a
nőért.
Bal kezével megtartotta életpárja csípőjét, a jobb kezének
ujjaival pedig a csiklója körül kezdett körözni, míg a mézét
kóstolgatta. Aztán keményen megpöccintette és Adalasia
egész testében megremegett. Odanyalogatta magát a kemény,
feszülő kis rügyhöz, majd rátelepedett a szájával, és a nyelve
helyett az ujjait merítette a hüvelyébe. Szopogatta, majd a
fogai élét is használta, miközben az ujjai mélyre hatoltak.
Adalasia teste keményen összeszorult, erőteljesen hullámzott,
miközben felkiáltott és szinte zokogva ejtette ki a férfi nevét.
Sandu leeresztette a földre, a vastag prémszőnyegre, súlyos
testével betakarta. A szája máris a nőén volt hosszú, tüzes,
vadul birtokló csókokkal. A gyengédség jóformán egyetlen
pillanat alatt változott viharrá. Sandu primitívvé vált, szinte
erőszakossá, a keze simogatott és izgatott, térde szétnyomta a
nő lábait még úgy is, hogy közben a teste könyörtelenül ott
tartotta a padlón az életpárjáét.
Sürgető vágyat érzett, ami heves szerelemmel fonódott
össze. Érzékei felfokozottan működtek, idegvégződései
áttüzesedtek, ami még mélyebbre taszította az agresszív, izzó
szenvedélybe.
Adalasia belemarkolt a hajába, valósággal
belecsimpaszkodott, miközben a tűzvihar uralhatatlanul
tombolt közöttük, egyre erősebbé válva minden csókkal,
minden érintéssel.
Aztán Sandu kezei ismét megindultak, markolászták a nő
melleit, ujjaival a mellbimbóit csipkedte, míg életpárja tátott
szájjal fel nem zokogott a vágytól, miközben ő a nyakát és a
vállát harapdálta. A kezei ezután utat találtak lefelé a
bordákon, a hasán, hogy végül végre a bejárata forróságába
nyomódjanak. Meg kellett volna rémülnie a karjai, mellkasa
erejétől, a kezei agresszív mozdulataitól. Gyakorlatilag lefogta,
mozdulni sem tudott, mégis egyre inkább izgalmi állapotba
került, és kezdett feldühödni, amiért még mindig nem tölti őt
ki.
– „Sandu, kérlek!” – Ez suttogás akart lenni, de inkább
siklott a férfi fejébe, mint a fülébe. Egy halk nyikkanás. Talán
félig zokogás, de mindenképpen erotikus könyörgés.
A gyújtózsinór, ami eddig is parázslott a férfiban, most
lángra lobbant. Eltépte a száját a nőétől , szeme vadságot
sugárzott. Vörös lángok ugráltak eltökélt odaadással
íriszeinek sötét háttere előtt, ahogy Sandu birtoklóan
lebámult rá. A vonásai keményeknek, már már kegyetlennek
tűntek, érzéki szája mellett a vonalak mélyre vésődtek.
Merevedését vastagnak, agresszívnak érezte, a széles fej, ami a
bejáratához nyomódott, perzselően forró volt. Akaratlanul is
mozdult a csípője, hogy felnyársalja magát, De Sandu kezei
már ott voltak a két oldalán, hogy mozdulatlanul tartsák, míg
lenézett rá.
Adalasia fizikailag érezte, hogy a magáénak követeli őt.
Még sosem érezte ennyire. A férfi tekintete rabul ejtette,
ahogy behatolt a hüvelyébe, ami még úgy is szűknek
bizonyult, hogy síkossá tette az üdvözlő folyadék. Érzett
minden kidudorodó eret, a körfogatát, a hosszát, még a
szívverése lüktetését is. Húsa összeszorult a férfi körül, hogy
fokozza a tüzes súrlódást.
Sandu elméje szilárdan tartotta magát az övében. Adalasia
érezte, ahogy a gyönyör átáramlik a férfi testén heves
villámcsapások sorozataként, a vér forrón lüktetett az ereiben,
összefutott a merevedésében. Érezte, ahogyan ez a fehéren
izzó forróság a hüvelye falához szorul, amire válaszként az ő
teste meg jobban megszorította a Sanduét. Adalasia nem
tudta, hogy az érzések az övéi, a férfié, vagy netán közösek,
amikor Sandu ki-be kezdett mozogni a hüvelyében. A súrlódás
egyre fokozódott, majd egyszerre azon kapta magát, hogy a
csípője felemelkedik, hogy elébe menjen a férfiénak, annyira
kétségbeesetten akarta magába még beljebb vonni.
A padló alattuk nem engedett, így Sandu az egyik karján
megtámaszkodva emelkedett fölé, és olyan erővel vágódott a
nőbe, hogy Adalasia hátracsúszott a bundán. A nő nem
foglalkozott vele, szinte észre sem vette, kizárólag a lángokra
koncentrált, amelyek felemésztették. Sandu csillapíthatatlan
éhsége pont akkora volt, mint a saját sóvárgása. Együtt
lángoltak fel.
Míg a férfi folyamatosan mozgott benne, ő végighúzta a
körmeit a hátán. Pontosan ezt akarta, ezt a tökéletes kínzást,
egyre keményebben, egyre gyorsabban, nem érdekelte, hogy
ez a pokol-e, vagy a mennyország, csak az számított, hogy sose
legyen vége.
 Aztán a teste mintha egy pillanatra megtorpant volna.
Hogy vegyen egy mély lélegzetet. Aztán felrobbant,
milliárdnyi darabra hullott szét, és egy ismeretlen helyre
került, ahol egyedül Sandu volt a horgonya. Érezte, hogy
hüvelye bilincsként szorul a merevedésére, mint egy ököl, ami
elszánta magát, hogy szárazra feji a férfit. És egyre csak
folytatódott, fodrozódás fodrozódás után, hullám hullám
után. Sandu férfiassága megrándult és lüktetni kezdett, forró
ondót lövelt ki, bevonva vele a nő hüvelyének érzékeny falát,
még több lüktető orgazmust kiváltva.
Egy ideig csak a súlyos légvételeik hallatszottak a
barlangban. Adalasia még abban sem volt biztos, hogy
valóban életben van, és nem Sanduval a testében halt meg.
Mert ha valami, ez tökéletes módja lenne a távozásnak ebből a
világból. Egyszerűen varázslatos volt, ahogy elégtek a
tűzviharban, miután majdnem elveszítették egymást.
Adalasiát önkéntelenül elárasztotta a szerelem és a hatalom
érzése, hogy egyedül ő képes ezt a férfit olyan lázba hozni,
hogy a vasfegyelme semmivé váljon.
Odasimította az arcát a mellkasához, nem törődve vele,
hogy a férfi nehéz, a barlang padlója meg kemény. Utóbbit
akár meg is változtathatta volna, de nem foglalkozott ezzel.
Szerette az érzést, hogy Sandué lehet. Imádta, ahogy
körülölelte őt a puszta méretével és erejével. Ő is átkarolta és
magához szorította, míg a férfi a nyakát csókolta, nyelvével
végigkövetve azt az utat, ahol a fogai többször is belekaptak.
Eltűnődött rajta, vajon hagy-e hátra nyomokat. Az volt az
érzése, hogy igen, és ezt szándékosan teszi.
– Felmelegítem a medence vizét – motyogta bele a férfi a
nyakába.
– Már fel van melegítve. Készültem. – Biztos volt benne,
hogy mindenre gondolt.
 – Szeretem a nagyon forró vizet – intett Sandu a gőzölgő
víz felé.
Adalasia homlokráncolva nézett fel rá. A férfi nem
viszonozta a pillantását, a nyakát csodálta, mintha valami
műalkotást szemlélne. – Mennyire forrót?
Halvány mosoly jelent meg a férfi ajkán. – Nagyon forrót.
Megszünteti a fájdalmat.
– A fájdalmat többféleképpen is meg lehet szüntetni, –
mutatott rá a nő, és megtolta két tenyérrel a férfi mellkasát,
hogy rávegye, hogy elmozduljon róla. – A túl forró víz nem
tesz jót a szuperérzékeny bőrömnek. Nem vagyok homár.
– Sosem értettem, miért kell megfőzni a homárt – vallotta
be a férfi, miközben lefordult róla és a hátára hengeredett.
– Ne tereled el a szót! – Adalasia elfordította a fejét, hogy
ránézzen a férfira, és közben igyekezett szigorú arcot vágni. Az
igazság azonban az volt, hogy elolvadt, valahányszor csak
Sandura nézett és bármit megtett volna, amire az életpárja
csak vágyott. És ezt valószínűleg ő is tudta. De ha tudta is,
nem követte el azt a hibát, hogy elmosolyodjon.
– Te jobban szereted a dolgokat emberi módon csinálni.
Hát persze, hogy ezt vágja az arcába! De közben muszáj
ilyen fantasztikusan kinéznie, akár egy bukott angyalnak, míg
fodrozódó izmokkal, az arca körül szétterülő hajjal felül?
Adalasia testének jóllakottnak illett volna lennie. Elvégre vad,
primitív, őrült szexben volt részük. Mégis, elég volt ránéznie a
férfira, hogy még több erotikus kép villanjon fel a fejében, és a
hüvelye összeszorulva fellüktessen.
– Az emberi mód nem foglalja magában az elevenen
megfőzést. Az valószínűleg sokkal inkább Kárpáti mód,
Sandu. – Épp csak az ujjait mozdítva intett a medence felé,
hogy pusztán a biztonság kedvéért csökkentse pár fokkal a víz
hőmérsékletét. Biztos volt benne ugyanis, hogy a férfi nagyon
megemelte azt.
Sandu egy gördülékeny mozdulattal talpra emelkedett,
majd érte nyúlt, felemelte és a mellkasához szorította. – A
Tűzbarlanggal gondolkodás nélkül szembenézel, de egy kis
forró víznek még a gondolata is megriaszt.
A férfi szemeiben, hangjában bujkáló nevetés volt Adalasia
veszte. Mielőtt visszavághatott volna, Sandu megcsókolta,
megfosztva ezzel még a gondolkodás képességétől is,
nemhogy a beszédkészségtől. Színtiszta bűn volt, ahogy
csókolt. Tökéletes. A tűzvihar visszatért, a lángok a nő ereit
nyaldosták, villámok cikáztak át a bensőjén, érezte, hogy a
nyomás ismét növekedni kezd benne.
Mire kitisztult a feje, Sandu már a medence közepe felé
gázolt. Gőz szállt fel körülöttük. Adalasia érezte, ahogyan a
forróság beszivárog a pórusaiba, ami csak tovább erősítette az
érzést, hogy beburkolja a tüzes éhség, amit a férfi oly könnyen
ki tudott váltani belőle. Sandu lassan felemelte a fejét, fekete
szemeiben még mindig ott parázslottak azok a vörös lángok.
– Igazán csodaszép vagy, ewal emninumam. Az,
ahogyan megadod magad nekem, hihetetlen gyönyörűség.
Csak megköszönni tudom. Szükségem volt rá, hogy érezzem,
hogy átadod magad nekem.
Adalasia rásimította a tenyerét a férfi arcára. Olyan
könnyedén képes lefegyverezni őt. Elöntötte a szerelem,
ahányszor csak a férfira nézett. Furcsa dolog volt, ahogy az
együtt töltött idő alatt a bizalmatlansága hogyan változott
egyre mélyebb szerelemmé.
Sandu leengedte a medencébe. Előbb nem is érzékelte a
forróságot, aztán Adalasia felzihált és egyenesen kilőtt volna a
barlang padlója felé, ha a férfi nem fogja erősen a derekát.
 – Az én fejem itt tele van szerelmes gondolatokkal, te pedig
végig abban sántikálsz, hogy megfőzz ebben a förtelmes
vízben! – Próbált feljebb kapaszkodni a férfi magasabb testén.
Sandu hátravetett fejjel felnevetett. A hang ellágyította
Adalasiát. Még könnyeket is érzett gyülekezni a szemei
mögött. Sandu ritkán nevetett így. Ilyen igazán. Ennyire
gondtalanul. Az elszenvedett gyötrelmek után az a hang olyan
gyönyörű volt, hogy összeszorította a nő szívét és utat talált a
lelkébe.
– Nem olyan forró ez a víz, Adalasia. – Máris érzem, hogy a
tested alkalmazkodik hozzá, és enyhül a fájdalmad. Durván
bántam veled.
A nő nem akarta beismerni, hogy valóban nem annyira
forró a víz. – Valószínűleg lehorzsolódtam kissé belül és a
hátamon, de kit érdekel? Ez… fantasztikus volt. A lehető
legjobb. Úgy döntöttem, hogy a Kárpáti létnek van néhány
igazán nagy előnye.
Lebukott a víz alá, majd a medence túlsó végében jött a
felszínre újra, hogy hátradőlve figyelje a lustán feléje úszó
férfit. Csípőjét megtámasztotta a köveken, amiket a medence
szélénél hozott létre. Erre a művére különösen büszke volt.
Azt akarta, hogy a kövek nagyon jó alakúak és simák legyenek,
hogy akár a parton, akár derékig a vízbe merülve kényelmesen
ülhessenek rajtuk.
Sandu leöblítette magát, majd kiült a víz szélére széttárt
lábakkal. Hosszú, szőke haját egy kézmozdulattal
megszárította, és közben a tekintetét a nőre szegezte.
– Na, most ki nem akar kijönni a forró vízből?
Nem is annyira a víz tehetett róla, Adalasiának inkább az
tetszett, hogy a férfi őt figyeli. Olyan tökéletesen tudott csak rá
koncentrálni, hogy úgy érezte, mintha nem is létezne más nő,
akit ez a férfi valaha is észrevenne.
 – Pontosan tudod, hogy tényleg nincs más nő, akit
észrevennék. Te vagy az egyetlen. És mindig is az leszel. –
Sandu ismét bebizonyította, hogy ott van az elméjében. Keze
félkemény férfiasságához ereszkedett, ujjai szorosan
megmarkolták azt. – Miért nem úszol erre, kis hableány?
Adalasia felhúzta a szemöldökét, de a férfi pumpáló
mozdulatai megbabonázták. – Van valami konkrét
elképzelésed?
– Az jár a fejemben, milyen érzés, ahogy a szád körülölel.
Úgy ébredtem, hogy ez a gondolat már az elmém hátuljában
keringett. Most hirtelen az előtérbe került és nagyon kitartó.
Egy erotikus látomás, amit nem tudok elhessegetni. –
Körbepillantott a falakra kivetített árnyékfigurákon. – Úgy
tűnik, mindannyian azt akarják, hogy kövessük a példájukat.
– Én is úgy látom. – Adalasia felvillantott egy
szirénmosolyt. A gyertyák alkotta árnyalakokat ő találta ki,
tervezte meg és vetítette a falakra.
Szándékosan le sem vette a tekintetét a férfi egyre
keményedő merevedéséről, míg felállt, hogy feléje gázoljon, és
közben a nyelvével megnedvesítette az ajkait. A víz már csak a
derekáig ért. Mellei ringatóztak, apró cseppek hullottak alá a
mellbimbóiról, még több futott a bőrén. Megállt és kicsavarta
a haját, mielőtt a válla fölött hátradobta volna.
– Igazán nem szeretném, ha nehezedre esne, Sandu, de ki
tudja, mi történne, ha nem tennénk meg, amit azok a kicsi
oktatók időt nem kímélve igyekeznek megmutatni nekünk?
A tenyerére vette a férfi nehéz zacskóját, ujjait
végigsimította a bársonyos golyókon. A lábai alá puha párnát
teremtett, így kényelmesen letérdelhetett a férfi elé. Mellei a
vízen úsztak, miközben ő hátrahajtott fejjel felnézett az
életpárjára.
 – Azt hiszem, hogy túl fogom élni a megpróbáltatást –
felelte a férfi, fekete szemeiben már újra magasan lobogtak a
lángok.
Adalasia felnevetett, aztán pedig mindent megtett, hogy
egészen magába nyelhesse a férfit.
 A Hold
Sandu figyelte Danutdaxtont
és az életpárját, Rileyt, miközben
kinn ültek a kis teraszon, ahol az
őserdő vette őket körbe. –
Amikor elküldtem a hívást, hogy
találkozni szeretnénk veletek,
fogalmam sem volt, hogy mit
kérek tőletek. Elnézést kérek. –
Sütött a hangjából az őszinteség.
Dax nem véletlenül élt távol a
civilizációtól. A Legősibb, akivel a testén osztozott, nem tűrt
volna meg egy várat sem maga körül, nemhogy egy várost.
Danutdaxton túl sokáig élt bezárva egy vulkán belsejébe,
valami mássá, többé vált, mint egy Kárpáti. Könnyen lehet,
hogy a benne élő sárkány nélkül sem tudott volna sokáig
megmaradni civilizált környezetben.
Rileyt ez nem zavarta. Leült életpárja mellé a teraszon
elhelyezett székek egyikére. Házuk a hegyoldalhoz tapadt.
Annyira, hogy a hátsó falat maguk a sziklák adták és Sandu
teljesen biztos volt benne, hogy van valahol egy járat, ami
bevezet a hegy belsejébe. Daxnak nagyon mélyen lehet
elrejtve egy barlangja, egy olyan hely, ahol a sárkánya jól érzi
magát, és ahol ő és az életpárja biztonsággal a földbe
mehetnek.
Ez a terasz vendégfogadásra szolgált. Sandu azon is
elgondolkodott; ki jön ide látogatóba? Dax nem az a vadász
volt, aki nagyon törné magát mások kényelméért, és nem is
érezte jól magát túl sok látogató körében. Riley viszont
helyette is remekül értett hozzá, hogy a vendégeik szívesen
látottnak érezzék magukat. Volt benne valami megnyugtató.
Nem volt nehéz észrevenni, hogy a terasz körül mindenütt
növények nőttek és úgy nyúltak feléje, mintha a nő szerves
része lenne a természetnek.
Dax egy legyintéssel elhárította a bocsánatkérést. – Kellett
ez nekünk. Nem szeretnénk túlságosan elbizakodottá válni.
Még a Legősibbnek is jó kis edzés volt. Rendszerint hónapokig
alszik. Néha már arra gondolok, talán úgy dönt, hogy elhagy
bennünket. Az, hogy most szükség volt rá, nagyon jó dolog.
Riley rábólintott. – Sosem ismerné be, ha boldog, de most
boldog volt. Az hogy megvédhetett téged a Tűzbarlang
forróságától, Adalasia, azt jelentette a számára, hogy hasznos,
és erre az érzésre nagy szüksége volt. Az, ha én és Dax
mondogatjuk neki, hogy szükségünk van rá, nem ugyanaz,
mint amikor valóban ott kell lennie, hogy segítsen
megmenteni egy életet.
– Gyakran előjön? – kérdezte Adalasia. – Szerintem a világ
legkirályabb dolga, hogy ott létezik benned. Lehet, hogy
valójában ő az egyetlen sárkány, aki a világon maradt, ami
szomorú. Szomorú neki és szomorú a világnak.
– Mi gyakran hívnánk – legyintett Dax –, de a Legősibb
pontosan tudja, hogy mikor van ténylegesen szükség a
segítségére és még akkor is megválogatja, kit tart rá méltónak.
Makacs és arrogánst tud lenni. És basáskodó is.
Riley nevetésben tört ki. – Ez úgy hangzott, mintha
magadat írtad volna le.
– Óvatosan asszony! Még megégeted azt az elegáns
szemöldöködet – figyelmeztette Dax.
 Az ősiek úgy döntöttek, hogy nem jönnek Sanduval és
Adalasiával. Inkább járőröztek, minthogy csatlakozzanak a
látogatáshoz. Sandunak fogalma sem volt, hová lett Luiz.
Egyszerűen eltűnt anélkül, hogy egy szót is szólt volna
bármelyikükhöz. Ez egy ősitől egyáltalán nem volt szokatlan
lépés. Indok nélkül jöttek és mentek, de Sandu szívesen
köszönetet mondott volna neki.
Igazából be kellett vallania magának, hogy nem kizárólag
köszönetet szeretett volna nyilvánítani. Fel is akarta mérni a
vadászt. Luiz most már vérségi kapcsolatban van Adalasiával
és így Sanduval is. Ez egy nagyon veszélyes kötelék, míg
Luiznak nincs életpárja. Jó lett volna megtudnia, hogy a De La
Cruz mekkora veszélyt jelent Adalasiára.
– Ez egy hasznos ötlet lehet Dax – mondta Sandu –, tüzet
fújni a rakoncátlan életpárra. Adalasia általában szemöldök
nélkül járkálna. El sem hiszem, hogy lement az árnyékvilágba,
majd a Tűzbarlangba is. Kifejezetten megtiltottam neki, hogy
kövessen. – Nem kellett túlságosan erőlködnie, hogy szigorú
hangot tudjon megütni. Valahányszor eszébe jutott a
démonok által csapdába ejtett életpárja, tudta, hogy azonnal
ki kell űznie a fejéből a gondolatot, mielőtt azok
eluralkodnának rajta és veszélyessé válna. A nő kínzásának
képei a legrosszabbat hozták ki belőle.
– Bár nem találkoztam még túl sok életpárral – mondta
Dax –, a modern szokásaik éppen elegendőek hozzá, hogy
bármelyik férfi a haját tépje miattuk.
Riley a szemét forgatta. – Meg kell tanulnod
alkalmazkodni, Dax. Kompromisszumot kötni.
Danutdaxton bensőséges kis mosolyt villantott a nőre. –
Sok mindent megtanultam az évszázadok során, Riley, az
alkalmazkodás pedig egyenesen a specialitásom.
 Sandu összeszorította a száját a nyilvánvaló célzásra, Riley
pedig elpirult, és megcsóválta a fejét. Dax tűnhetett bármilyen
ijesztőnek is, az asszonya számára nyilvánvalóan nem volt az.
– Azt hiszem, lenne néhány kérdésetek hozzám – fordult
vendégeikhez Danutdaxton. – A furcsa csatával tettünk ugyan
egy kitérőt, de okkal jöttetek ide. Remélhetőleg segítséget
tudok nyújtani.
Sandu úgy érezte, hogy közelebb vannak a végső céljukhoz,
mint valaha. Már csak meg kell találniuk a helyes utat, és rajta
kell maradniuk. Figyelmesen megnézte magának Daxot. A
Kárpáti évszázadokon át üldözte Mitro Daratrazanoffot alig
lakott vidékeken. Nagyon is lehetséges, hogy az utazásai során
összefutott Sandu családjával.
Amikor feltette a kérdést, Dax egy darabig csak csendben
ült, láthatóan régi emlékeket idézett fel. Végül bólintott. –
Emlékszem, hogy többször is találkoztam a családoddal.
Téged nem láttalak, de beszéltek rólad. Arabejilával, Mitro
életpárjával utaztam. Ő olyan ajtókat nyitott meg előttünk,
amiken én sosem lettem volna képes átjutni. A családod
tökéletes alvóhelyet biztosított a számunkra nappalra, és
remek társaságot éjszakára.
Sandu szíve megugrott. Végre valaki, aki ténylegesen
találkozott a családjával. – Én nem voltam velük?
Dax megrázta a fejét. – Nem, de a szüleid gyakran
emlegettek, ahogyan a húgod is. Arabejila szívesen látogatott
meg más nőket. Azt hiszem, apád, Domizio kész botránynak
tartotta, hogy egy nő egyedül utazik egy másik férfival, az
életpárja nélkül, de nem adott hangot a véleményének. Az
édesanyád, Madolina – azt hiszem így hívták – és a húgod,
Liona egész éjjel beszélgettek Arabejilával.
Adalasia Dax felé dőlt. – Emlékszel rá, hogy hol történt
mindez?
 Danutdaxton bólintott. – A mai Olaszország területén
találtak otthonra. Nagyon összetartó család voltak – tette
hozzá. – Rajzolhatok egy térképet a környékről és arról, hogy
hol láttam őket utoljára. Ez persze nem jelenti azt, hogy ott is
maradtak. Akkoriban mindannyian nomádok voltunk,
különösen egy olyan család, mint a di Berdardo. Domiziónak
hatalmas területet kellett bejárnia, emberekre vadászó
élőholtak után kutatva. Szerette a családját a maga közelében
tudni, nem csak azért, mert velük akart lenni, hanem hogy
megvédhesse őket, ha kell.
Sandu ezt teljesen észszerűnek találta. – Említették, hogy
hol vagyok? Miért hagytam, hogy apám egyedül küzdjön a
vámpírokkal egy olyan nagy területen?
Dax megdörzsölte a hüvelykujjával a homlokát. – Apád
nem említett nekem semmit, de Liona beszélt rólad
Arabejilával. Azt mondta, hogy nagyon magányos nélküled, és
hogy ti ketten közel álltatok egymáshoz. Hogy gyakran
vadásztál együtt apáddal és végül arról, hogy egyszer halkan
beszélgettetek, majd te elmentél és sosem tértél vissza. Apád
nem volt hajlandó elmondani sem neki, sem az anyádnak,
hogy hová mentél. Csak annyit közölt velük, hogy muszáj volt
elmenned, és hogy egyszer a jövőben majd kiderül, hogy
miért.
– Nagyon rejtélyes – mondta Riley.
– Domizio állítólag jövőbelátó volt – vonta meg a vállát
Dax. – Évekkel később az a hír járta, hogy eltűnt és vele együtt
Madolina is. Hogy Lionával mi történt, azt senki sem tudta.
Eltűnt. A di Berdardo család egyszerre csak nem volt többé.
Sandu sokáig hallgatott, újra és újra átforgatta a fejében a
kapott információt. – Tudsz róla, hogy bárki is kereste volna
Lionát, miután a szüleim átmentek a következő életbe?
 Dax megrázta a fejét. – Gyorsan utaztam, Mitróra
vadásztam. Embereket és Kárpátiakat egyaránt pusztított,
amerre járt. Arabejila egyre inkább belefáradt, hogy rátaláljon
a kegyetlen, brutális gyilkosságok színhelyeire, amiket az
életpárja követett el. Nem számított, hányszor mondtam el
neki, hogy ő nem felelős azért, amit Mitro tett, ő magára vette
a terhet. Hitte, hogy képesnek kellett volna lennie
megakadályozni Mitro vámpírrá válását, valami módon
erősebbnek kellett volna bizonyulnia. Amikor rájöttünk, hogy
Domizio és Madolina átmentek a következő életbe,
meggyőződésévé vált, hogy Mitro ölte meg a vadászt,
Madolina pedig követte az életpárját.
– Ez lehetséges?
Dax bólintott. – Igen, de én sosem gondoltam, hogy igaz
lenne. Mitro hencegett. Mindenkinek mesélgetett, aki
meghallgatta, hogyan és milyen gyakran ölt. Még a
vadászoknak is mesélt, akikkel harcba szállt, hogy milyen
kisebb vámpírokat tett a bábjaivá. Azzal mindenképpen
eldicsekedett volna, ha megöl egy olyan vadászt, mint az apád.
– Mitrónak mindig sikerült megölnie az üldözőit?
– Mesteri módon rejtőzött, majd menekült el, mielőtt
rátaláltak volna. Elbújt a legapróbb rovarok, de a legnagyobb
emlősök között is. Nem bánta a menekülést, ha az élete múlt
rajta. De úgy tudott gyűlölni, mint senki más, akivel valaha is
találkoztam, – mondta Dax. – Újra és újra lecsapott
Arabejilára, de hiába volt élőholt, hiába döntött úgy
szándékosan, hogy feladja a lelkét, mégsem tudta megölni.
Számtalanszor küldött utána másokat, sokszor nekem kellett
döntenem, hogy megmentem-e a lányt, vagy őt üldözöm
inkább.
Adalasia a homlokát ráncolta. – Ha az életpárja meghal, az
rá nem lett volna hatással?
 – Már vámpír volt. Nem halt volna utána – válaszolta meg
a kérdést Sandu. – Ha az életpárok nincsenek összekötve, a
hím vámpírrá válhat, vagy követheti az életpárját a következő
életbe. Mitro nyilvánvalóan nem választotta volna azt, hogy
követi Arabejilát.
– Miért volt neki annyira fontos, hogy meghaljon az a nő?
– ragaszkodott a témához Adalasia, kezét védekezően a
torkához kapva. Megsimogatta a bőrét az ujjbegyeivel,
ahogyan gyakran tette, amikor ideges volt.
– Mert lényegtelen volt, hogy hová ment Mitro, vagy hogy
milyen messzire került tőlünk, Arabejila mindig megtalálta őt.
Ő volt az életpárja, előle nem tudott elbújni. Amikor sarokba
szorítottuk és Arabejila velem jött a tényleges vadászatra, még
Mitro rejtőzködő varázslatai sem sokáig működtek vele
szemben. Volt valamiféle mágnese, amivel mindig
hajszálpontosan érezte a férfi irányát. Amint Mitro rájött,
hogy Arabejila a felelős azért, hogy folyton a nyomára akadok,
újabb és újabb terveket eszelt ki, hogy megszabaduljon tőle.
– Iszonyú – csóválta a fejét szomorúan Riley – el sem
tudom képzelni, mit érezhetett.
Danutdaxton hüvelykujja végigfutott életpárja ujjpercein.
Sandu nem tudta eldönteni, hogy ezzel a gesztussal Rileyt,
vagy magát akarja-e megnyugtatni.
– Borzalmas időszak volt ez a számára és nagyon
megviselte. Mire eljutottunk a di Berdardo család által őrzött
területre, Arabejila már nagyon fáradt volt, alig várta a di
Berdardo nők társaságát. Mindkettejüknek nagyon
megnyugtató személyisége volt, könnyű volt velük együtt
lenni. Szívesen fogadták őt és azt hiszem, hogy Arabejilának
szüksége volt rá, hogy érezze: a Kárpáti nők nem ítélik el az
életpárja bűnei miatt.
 Dax kutató pillantással alaposan megnézte vendégei arcát,
majd lepillantott összefont ujjaikra. – Nehéz és nagyon
veszélyes úton jártok. Én nem vagyok jövőbelátó, mégis
világos, hogy teljes tisztánlátással kell haladnotok előre, ne
legyen tétovázás sem bennetek, sem pedig a testvérekben.
Bölcsen választottad ki a kísérőiteket, Sandu. Bevallom,
amikor először hallottam meg a hívásodat, és megtudtam,
hogy négy ősivel utazol, akiknek nincs életpárja, azt hittem,
hogy elment az eszed.
– Sokszor hagyatkozom a megérzéseimre – ismerte el
Sandu. – Minden kétséget kizáróan tudtam, hogy
Benedeknek, Nicunak, Petrunak és Sivnek velünk kell jönnie.
Abban nem voltam biztos, hogy azért kell velünk jönniük,
hogy sikeres legyen az utunk, vagy útközben kell felfedezniük
valamit, ami elvezeti őket az életpárjukhoz.
– Talán mindkettő igaz – mondta Adalasia.
– Mit reméltek, mit fogtok találni? – kérdezte Dax.
– A múltamat – felelte egyszerűen Sandu. – Ha lehet,
akkor a húgomat, vagy legalább azt megtudni, hogy mi történt
vele. Azt már tudom, hogy életben van, holott korábban a
létezéséről sem tudtam. Nincsenek emlékeim a családomról,
sem arról, hogy honnan jöttem. Úgy tűnik, szándékosan
kitörölték őket. Szeretném megtudni, miért van ez így. – Kissé
megszorította Adalasia kezét. – De mindennél jobban azt
szeretném, ha megszűnne az életpáromat fenyegető veszély.
Ehhez pedig tudnunk kell, miért üldözik őt.
Enyhe szellő kavarta fel a meleg éjszakai levegőt a teraszon.
A környező fák levelei néhány pillanatra mozgásba lendülve
továbbadták a légáramlatot, elsöpörve ezzel a legnagyobb
hőséget. Sandu rájött, hogy Adalasia nem úgy szabályozza a
testhőmérsékletét, ahogy kellene. Figyelmesen követte a
beszélgetést, de olykor az éjszaka szépsége is magával ragadta,
csodálkozó szemmel ámuldozott rajta.
Sandu lenyelte a késztetést, hogy megdorgálja. Jobban
kellene vigyáznia magára. A létezésük legapróbb jeleire is oda
kell figyelnie a nőnek, míg már a legkisebb elemet is
automatikusan korrigálja. Ez egy nap az életét mentheti meg.
Mégsem tudta rávenni magát, hogy megzavarja őt az éjszaka
élvezetében, kivált, hogy gyakorlatilag a pokolból tértek
vissza. Mélyebben beleolvadt az életpárja elméjébe, osztozni
akart vele az élményen. A fák lombkoronája fölül leszikrázott
rájuk az égbolt.
– „Mint ezer, meg ezer gyémánt” – suttogta Adalasia –,
„olyan sokat adtál nekem, Sandu.”
A férfi megcsóválta a fejét. Nem sok mindent adott a nőnek
kínzáson és fájdalmon kívül. Cserébe nevetést kapott és a
mennyországot, ráadásul új szemmel ismerhette meg a
világot. Egy olyan egyszerű dolog, mint felpillantani a
lombkoronán keresztül a csillagokra, teljesen más
megvilágításba került Adalasia szemeivel nézve.
– „Ezt mind te csinálod, ewal emninumam. Fogalmam
sincs, mit csináltam, mielőtt te megjelentél az életemben.
Léteztem. De nem éltem. Csak ennyit tudok.”
Danutdaxton halkan felnevetett. – Sandu, úgy látom, hogy
az életpárod teljesen elbűvölt. Le sem tudod venni róla a
szemed.
– Végignéztem, ahogy megkínozzák, Dax. Nem tudtam
odajutni hozzá és a démonok lenyúzták a bőrt a csontjairól.
Újra és újra hamuvá égették. Nem tudom, hogy képes lennék-
e újra átélni ezt. – Sandu az igazat mondta. – Azt hiszem az
lesz a legjobb, ha még nagyon sokáig a lehető legközelebb
marad hozzám. Talán úgy az elkövetkező ezer évben. Vagy
legalább addigra hozzászokik a folyamatos jelenlétemhez.
 Dax ismét nevetett. – Te mit gondolsz erről, Adalasia?
Mielőtt Adalasia válaszolhatott volna, Riley kissé gúnyosan
felhorkant. – Dax még rosszabb. Csak modernnek hangzik, de
amúgy csípőnél össze vagyunk tapasztva. Szerintem az ezer
éves együttlétre gyúrunk. Mintha összeragasztottak volna
bennünket, vagy ilyesmi.
Dax felvonta a szemöldökét. – Közel sem vagyok olyan
rossz, mint ez a megszállott bolond – intett Sandu felé. –
Megengedem, hogy egyedül menj el a kedvenc boltodba.
Adalasia és Riley váltott egymással egy pillantást, majd
mindketten nevetésben törtek ki. Sandu rögtön tudta, hogy
Dax ott szúrta el, hogy a „megengedem” szót használta. Ezt ki
kell törölni a szótárából. Na de egy bolt? Megőrült ez a fickó?
– Nem én korlátozom – mondta Dax. – A Legősibb aggódik
szüntelenül érte. Ha nem tartom rajta a szemem minden
másodpercben, megőrül, és úgy tesz, mintha fel akarna
repülni.
Riley megint a szemét forgatta. – Most már még
történeteket is kitalálsz.
Dax nevetett. – Meglehet. Szeretem, ha a közelemben vagy.
– Ha már olyan sokat utaztál, Dax – bátorkodott kérdezni
Adalasia –, nem hallottál egy Kárpáti gyermek évszázadokkal
ezelőtti eltűnéséről? Egy tíz év körüli kislányról van szó. Értett
az állatok nyelvén. Soha senki nem találta meg, bár állítólag
hónapokig keresték. Sőt, éveken át.
– Állítólag elkóborolt – egészítette ki Sandu –, de senki
sem hitte el, hogy valóban eltévedt.
– Miért ne tévedhetett volna el? – kérdezte Dax. – Az erdők
akkor még sűrűbbek voltak. Egy gyerek könnyen eltévedhetett
bennük. Ha kísérletezni akart a hatalmával, akár kiköthetett
egy szikla belsejében is, ahol senki sem akadhatott rá. Ha
lezuhant valahová ,és összetörte a csontjait, a vadállatok is
rátalálhattak.
– Mentálisan segítségül hívott volna felnőtteket – mutatott
rá Sandu. – Kevesen beszéltek róla, de ők arra a
következtetésre jutottak, hogy elrabolták.
– Ki rabolna el egy Kárpáti gyermeket? – Dax és Riley
hosszú, sokatmondó pillantást váltottak egymással.
Nyugtalanság hullámai futottak végig Sandun. – Úgy
hisszük, hogy Xavier, a főmágus vitte el, hogy cserébe
megkapja egy démontól a parazitákat, amikkel megkezdte
fajunk elpusztítását. – Sandu tovább váltogatta a pillantását
Dax és Riley között. – Bocsáss meg, hogy kíváncsiskodom, de
neked nem volt gondod a fogantatással, vagy a kihordással?
Ismét egy bensőséges pillantás a pár két tagja között. Riley
biccentett egy aprót, Dax pedig felsóhajtott. – Riley a
gyermekünket várja. Egy babát már elvesztettünk a terhesség
előrehaladott állapotában. Kicsit aggódunk, hiszen hárman
vagyunk, akikre tekintettel kell lenni. A Legősibb lelke és
szelleme is bennem lakozik. A részem. A sárkány a veszteség
után gondolt rá, hogy tovább lép a következő életbe, de most
eltökélte, hogy nem fogja hagyni, hogy ez a gyermek is
elmenjen, mint a másik.
Támadt egy kis csend, aztán Adalasia előre hajolt Riley felé.
– Gratulálok, biztosan nagyon boldog vagy, hogy egy új életet
hordozol.
Riley mosolya szinte sugárzott. – Az vagyok. Kislányunk
lesz. A Legősibb örül, és egy kicsit sem aggódik, így én sem
aggódtam, míg Sandu az előbb el nem mondta, hogy a mágus
elvitt egy kislányt és parazitákra cserélte. Lehetséges, hogy
azok a paraziták okozták az első vetélésem?
 – Igen messze éltek a Kárpátoktól, és ránézésre nincs
bajod, ezért azt mondanám, hogy mentes vagy a parazitáktól,
de ennek a Legősibb, vagy Dax könnyedén a végére járhat.
– Inkább elrejtjük a terhességét – mondta Dax. – Vannak
ellenségeink. Szeretnék többet megtudni arról a gyermekről,
akit a mágus eladott a parazitákért cserébe.
– Évszázadokkal ezelőtt történt – mondta Sandu. –
Elnézést kérek mindkettőtöktől, hogy felhoztam egy ilyen
nyomasztó témát. Ez nagyon rég történt, Riley. Tudomásom
szerint, azóta senki sem suttog egyetlen gyermek eltűnéséről
sem.
– De te most beszélsz róla – mutatott rá Danutdaxton. –
Vagyis annak a gyermeknek az eltűnése nagyon fontos.
Sandu megdörzsölte az orrnyergét, míg a másik kezével
még mindig Adalasiáét tartotta. Szüksége volt a kapcsolatra,
az elméjük egyesülésére éppúgy, mint az ujjaik fizikai
összefonódására. Az, hogy az életpárja ereje az övébe olvadt,
sokkal világosabbá tette az elméjében formálódó
gondolatokhoz vezető utat.
– Igen, bár ezt előbb magam sem hittem volna, amikor az
életpárom először beszélt nekem a gyermek eltűnéséről. Azon
kívül, hogy hamar rájöttem, hogy a mágus csak Xavier
lehetett, nem gondoltam másra. Az utóbbi években rájöttünk,
hogy nem volt ő olyan nagyhatalmú, mint gondoltuk. Mindig
valaki más zsenialitását használta alapként, hogy felépítse rá a
saját munkáját. Ebben az esetben a parazitákat nem ő
tenyésztette ki, hanem a gyermekért cserébe kapta.
Abbahagyta az orrnyerge dörzsölését, az állkapcsát kezdte
simogatni. – Mi volt abban a gyermekben, ami miatt olyan
értékes volt a démonok számára? Miért vették a fáradságot,
hogy elcseréljék a parazitákra?
 – Kárpáti vér – mondta komor hangon Dax. Rileyra vetett
pillantásában bocsánatkérés villant. – A vérét akarták. A
démonok gyerekeket áldoznak. Ezt mindannyian tudjuk. A
Kárpáti vér értékesebb lehet, mint bármely más fajé, kivéve
talán… – Elhallgatott és lehajtotta a fejét, mintha hallgatózna.
Riley elrejtette a mosolyát a keze mögé. – A Legősibb nem
ért egyet Dax megállapításával.
– Szerintem a vérfarkasok is tiltakoznának – bólintott
Sandu, és igyekezett nem mosolyogni.
– Jól van – engedett Dax –, helyesbítek. A Kárpáti az egyik
legértékesebb vérű faj, ezért a vére lehetett az, amit a
démonok attól a gyermektől akartak.
– Sokkal jobb – bólintott rá Sandu – de annyira fiatal volt.
Ha a démonok valóban Kárpáti vért akartak, jobban jártak
volna, ha egy felnőtt Kárpáti férfit, vagy nőt tartanak
fogságban, és az ő vérüket használják. Egy gyermek nem sok
plusz erőt biztosíthatott a számukra.
Dax bólintott és most már a homlokát ráncolta. – Ez igaz.
De ha áldozatot akartak, akkor mégiscsak gyerekre volt
szükségük, nem felnőttre. Gonoszak. Hiszen tudod. Jártál az
árnyékbirodalomban, magad is tapasztalhattad. Mi is ott
voltunk veled, láttuk mire képesek.
Sandu ujjai önkéntelenül szorosabbra záródtak Adalasia
keze körül. Tanúi lehettek annak, amit a démonok csináltak,
de arról fogalmuk sem lehetett, milyen rettentő áldozatot
hoztak ezért. Talán Luiz tudta, de a többiek közül senki.
Lassan bólintott. – Magam is gondoltam rá, hogy
áldozatnak kellett nekik, de aztán ezt elvetettem. Voltak a
közelben más gyerekek, akiket könnyebben megszerezhettek
volna, és pláne anélkül, hogy alkut kellett volna kötniük
Xavierrel. A mágus távol élt tőlük, és kért cserébe valamit,
ami nagyon értékes a számukra. A démonok nem könnyen
osztozkodnak. Így mindig ugyanoda lyukadtam ki, hogy ebben
a gyermekben kellett lennie valaminek, amire szükségük volt.
Minél inkább próbáltam magamtól elhessegetni ezt a
gondolatot, annál jobban megragadt a fejemben.
Adalasia egyetértően bólintott. – Olyan, mint valami
kényszer. Én is sokszor gondolok rá. Eleinte csak gyakran, de
mostanára gyakorlatilag mindig ő jár a fejemben. Része az
utunknak. Amikor elvitték, egy loknis hajú kislány volt.
– Ez nem megszokott dolog a Kárpátiaknál.
Legtöbbünknek nagyon egyenes a haja, – mondta Dax.
– Ráadásul nagyon világos volt a haja, egyáltalán nem
fekete, mint a legtöbb Kárpátinak, akit láttam – folytatta
Adalasia. – A „világos” alatt itt most jeges szőkét,
majdhogynem platinát értek. Ez meglehetősen egyedivé teszi
őt.
Danutdaxton sötét szemöldöke megemelkedett. Arca
elkomorodott. – Alig pár vérvonalban van jelen ez a hajszín.
Ilyen a Selvaggio és a Bercovitz. Ez a kettő jut eszembe. Azt
mondtad, hogy már olyan fiatalon is képes volt az állatokkal
beszélni. A Bercovitz vérvonalnak határozottan megvan ez az
adottsága. Bercovitzék vesztettek el egy kislányt, arra
következtetek, hogy az elrabolt gyermek ő lehetett. Tehát
szerintetek a démonok azért vitték el azt a gyermeket, hogy az
állatokat irányítsák?
Sandu rábólintott. – Pontosan erre a végkövetkeztetésre
jutottam én is. Ennek a gyereknek nagyon sajátos tehetsége
volt, és már rendkívül fiatalon is képes volt használni.
Megmentett egy embert egy farkasfalkától, képes volt
megakadályozni, hogy az állatok megöljék a földművest, pedig
az már sebesült volt, vérzett és magatehetetlenné vált. És
akkor még csak nyolc éves volt.
 Adalasia felvonta a szemöldökét. – „Fogalmam sem volt,
hogy ennyire felzaklat az a kislány.”
Sandu csak most vette észre, mennyire feszült. Hogy
mennyire bűnösnek érzi magát. Egy Kárpáti férfi volt. Ősi, aki
felesküdött a nők védelmére.
– Sandu – szólította meg gyengéd hangon az életpárja
hallhatóan is –, azért jöttünk, hogy tanácsot kérjünk
Danutdaxtontól és Riley-től.
Nagyon is tisztában volt ezzel. Túlságosan is. De miután
hangosan kimondja, amit gondol, akkor sem vonhatja vissza,
ha akarná, akár igaza lesz, akár téved.
Senki sem siettette. A szellő ismét átfutott a lombsátor
alatt, lecsökkentve kissé a páratartalmat. Feltűnt neki a
rovarok és az apró hüllők hiánya. Madarak sem röpködtek az
ágakon. Nem voltak baglyok a közelben. A szőtt biztosítékok
erősek voltak. Adalasia pedig hozzáadta a saját szálait, hogy
Nera kémeit is távol tartsa.
– A Bercovitz gyermek több évszázados lenne, ha még élne
– mormolta Sandu. – Ha él, egy felnőtt Kárpáti nő.
– Hogyan nőtt volna fel? – kérdezte Riley. – Ki nevelte
volna? A démonok? Milyen lenne? Hogyan különböztethetné
meg a jót a rossztól? Annyira össze lenne zavarodva…
Sandu továbbra is Adalasián tartotta a tekintetét. A nő
nagyon csendben maradt, tudta, hogy az életpárja bűnösnek
érzi magát, csak azt nem értette, hogy miért. Ezért inkább
némán várta, hogy a férfi kitalálja, mi lenne a legjobb módja,
hogy elmondja a gondolatait.
Sandu érezte magán Dax tekintetét. Ő sem szólt semmit.
Még a Legősibb is várakozott, mintha tudta volna, hogy
Sandunak nagyon fontos információja van mindannyiuk
számára.
 – Meglehet, hogy először össze volt zavarodva, Riley –
mondta végül. – Ugyanakkor, a Kárpáti leánygyermekeknek
kiváló emlékezőtehetségük is van. Ráadásul magukban őrzik a
fényt, csakúgy, mint egy Kárpáti férfi lelkét. Bármilyen
környezetben is nőtt fel, bármilyen nehezére is esett,
alkalmazkodnia kellett, hogy túléljen. És én azt hiszem, hogy
túlélte.
Ismét habozott, de amikor mindenki várakozásteljesen
hallgatott, úgy döntött, hogy bevallja. – Amikor csata közben
a pokolkutya átrángatott a portálon, és Adalasia is húzott,
hogy visszahozzon, éreztem, hogy a démonok megpróbálnak
körülvenni, ott tartani. Elviselhetetlen volt a hőség és a
fájdalom. Tudtam, hogy a méreg is gyorsan terjed a
testemben. Hallottam Adalasiát, és tudtam, hogy ha vissza
tudok menni, le fogja zárni a portált. Hirtelen egy másik nő
hangja szólalt meg az ősi nyelven. Nagyon tisztán hallottam
őt. Azt mondta: Muonìak te kaδa ŋamaŋ maγemet it.
– Ez mit jelent? – kérdezett rá Adalasia.
– Parancsolom, hogy hagyd el ezt a helyet – tolmácsolt
szimultán Sandu és Danutdaxton.
Adalasia a homlokát ráncolta. – Ez a lány – most már nő –,
hogyan tanulhatta volna meg a Kárpáti nyelvet? Vagyis
hogyan emlékezhetett volna rá annyi évszázad után?
Szerinted a démonok beszéltek?
Sandu a fejét rázta. – Nem, azt hiszem, hogy egy másik ott
lakóval beszélt ezen a nyelven. Azzal, aki ellen te védekezel,
Adalasia. Azt hiszem, hogy a démon, akit visszatartasz, és
nem engeded rászabadulni a világra, egy Kárpáti hím, egy ősi,
aki nem vált vámpírrá, de már átlépett azon a ponton,
ahonnan még van visszatérés. Elveszett. A nő tud
kommunikálni vele, mert beszél az állatokkal, és ő inkább
vadállat, mint értelmes lény. Ez az én elméletem. – Ennek egy
részét, hogy szerinte egy démon van a kapu mögött, aki valaha
Kárpáti vadász volt, már elmondta Adalasiának.
Ismét hosszú csend következett. Sandu nem tudott Daxre
nézni. A nők nem ítélnék el a tetteiért, de egy másik Kárpáti
vadász igen. El kellene ítélnie. Magára hagyott egy Kárpáti nőt
egy szörnyű helyzetben.
Dax felsóhajtott. – Sandu, semmit sem tehettél, hogy
változtass annak a nőnek a sorsán. Be van zárva egy
lepecsételt portál mögé, amit nem tudunk kinyitni. Arról már
nem is beszélve, hogy e mögött a kapu mögött lakik az a
Kárpáti férfi is. Bármilyen nyílás a mi birodalmunk és a
démonoké között mérhetetlen károkat okozna a világunkban.
Az a néhány démon, ami megszökne, éppen elegendő lenne a
pusztításhoz. Míg a portál nyitva volt, a nőnek lehetősége lett
volna távozni, mégsem tette meg. Talán a vadállat a kapu
mögött az életpárja.
Sandu nem adott felmentést magának ilyen könnyen.
Adalasia tenyerét rányomta a combjára. – Nem ez a
benyomásom támadt. Amikor a Tűzbarlangban elkezdtem
kántálni a fogadalmam, a Kárpáti is csatlakozott hozzám.
Ismerte a szent esküt. Számomra világos volt, hogy továbbra
is tartja magát az esküjéhez, hogy távol tartsa a sötétséget. Ha
a Bercovitz gyerek az életpárja lett volna, már ráismert volna.
Adalasia áradt be az elméjébe, csupa szelíd, szerető
melegség, ami betöltötte a szakadásokat, és a fájdalmak
emlékét, amik még mindig jelen voltak az elméjében az átélt
megpróbáltatások után. Amikor már ott volt, nem is akarta,
hogy valaha is elmenjen. Adalasiának megvolt a módszere,
hogy egésszé tegye őt akkor is, amikor úgy érezte, hogy
darabokra hullik.
– „Nem találtam rá módot, hogy megmentsem a nőt…
vagy a férfit.”
 – „Végignéztem az emlékeidet, Sandu. És én is éreztem a
nőt. Valósággal kilökött téged onnan, de a leghalványabb
erőfeszítést sem tette, hogy kövessen. Nem akart eljönni
onnan. Bármi tartja is ott, az hatalmas erő, és ez az ő
döntése.”
– „Kötelességem lett volna meggyőződni róla, hogy
minden rendben lesz vele.”
– „Nem érezte magát rosszul, igaz? Amikor az
emlékeidben kutattam, nem találtam nyomát a fájdalmának.
Te igen? A férfi a kapu mögött ijesztő volt, a nő mégis
nyugodt maradt és higgadtan viselkedett. Összeszedetten.
Nem veheted a válladra a világ terhét, Sandu. Közel voltál a
halálhoz. Segített megmenteni az életed, és neked meg kell
hagynod ezt az ő győzelmének.”
Sandu átgondolta az életpárja szavait. Mindig a férfi védte
a nőt. De ebben az esetben az ismeretlen nő és Adalasia
védték őt. Együttérzést érzett a kapu túloldalán élő fenevad
iránt, mert talán túlságosan is nagy volt közöttük a
hasonlóság. Szeretett volna valami más végkimenetet a
számára. Módot arra, hogy megmentse, nem pedig arra, hogy
ott tartsa. Azt akarta, hogy a Bercovitz gyerek ennek a
vadállatnak az életpárja legyen, a lelkének őrzője. Meglehet,
hogy túlságosan is azonosult vele, ő az a vadállat, a démon,
akitől tudta, hogy Adalasia is fél.
– „Attól féltem, amit nem ismertem, Sandu. Most már
ismerlek. Tudom, hogy az a vadállat téged véd, amikor
élőholtakkal harcolsz. Elfogadom és szeretem, mert ő az, aki
a nap végén épségben hazahoz hozzám.”
Életpárok között nem lehet más, mint őszinteség. Sandu
hallotta az igazságot a nő hangjában. Érezte azt az elméjében.
Adalasia látta őt élőholtakkal küzdeni. Látta felemelkedni
benne a démont.
 – „Sandu, szeretlek. Érezned kell, hogy szeretlek.
Mindenestől. Nem csupán egyes részeidet. Nincs több
személyiséged. A vadállat, és a sármos, édes pasi egy és
ugyanaz. De senki sem egydimenziós. Sok oldalad va,n és én
mindet szeretem. Na jó… a basáskodó részeden kissé
tompíthatnál.”
Az a kis kötekedő él a hangjában finoman végigsimított a
férfin. Játékosan. Tenyere megmozdult Sandu keze alatt,
körmei a combizmaiba mélyedtek, apró lángpontokat hozva
létre.
– Talán igazad van, Dax. Adalasia biztosított róla, hogy
átnézte az emlékeimet az esetről, és amennyire csak tudta,
kielemezte a nő hangját és modorát. Nem hiszi, hogy
fájdalmai lettek volna.
– Vagy kényszer alatt állt volna – egészítette ki Adalasia. –
Követhette volna Sandut a portálon át, vagy használhatta
volna anélkül is a kaput, hogy segített volna neki, de egyiket
sem tette.
Danutdaxton bólintott. – Ebben Adalasiával értek egyet
Sandu. A Legősibb is így gondolja, és ő ritkán veszi a
fáradságot, hogy elmondja a véleményét. El kell engedned ezt,
a sorsára kell hagynod azt a nőt.
– Úgy érzem, kötelességem lenne értesíteni a fivérét –
mondta Sandu. – Évszázadok óta kutat hírek után róla.
Dax hátradőlt a székében. – Ez egy nehéz döntés. Helytelen
lenne visszatartani ezeket az információkat, másrészt viszont
nem tudjuk biztosra, hogy a parazitákra elcserélt lány valóban
a Bercovitz gyermek volt-e. Lehet, hogy hamis reményt
keltenénk a testvérében. És hogy juthatna el hozzá? Ő is egy
ősi, Sandu, és nagy benne a sötétség. Régóta egyedül van.
Több vadász is szemmel tartja, mégis képes szinte az orruk
elől eltűnni. A csatákban nagyon tehetséges. Nem tudhatjuk,
mi lökné át a határon.
Adalasia felsóhajtott. – Mindig két út van, nem igaz?
Mindkettő rejt veszélyeket. Folyamatosan azt remélem, hogy
világos útmutatást kapunk, de sosem ez történik. Milyen
szörnyű, hogy nem mondhatjuk el annak a szegény
vadásznak, hogy az egyetlen húga, aki után annyit kutatott,
talán még él.
– De valóban él? – kérdezett közbe Riley – Túlélhetett
ennyi időt abban a birodalomban?
– Életben volt – állította határozottan Sandu. – Teljes
mértékben. És a hím Kárpáti is.
– Biztos vagy benne, hogy Kárpáti volt? – kérdezte Dax.
Sandu lassan bólintott. – Szeretnék mást mondani, de
ismerte a népünknek, és az életpárunknak tett ősi eskünket.
Akkor kántálta velem együtt ezt az esküt, amikor a
legnagyobb szükségem volt rá. Még a hangját is az enyémhez
igazította, hogy fokozza a hatást. Beszéli az ősi nyelvet. A
hangja démoni volt, olykor inkább egy vadállaté, de kétség
sem férhet hozzá, hogy Kárpáti. – Habozott pár pillanatig,
majd elmondta a teljes igazságot. – Ugyanazt a testvériséget
éreztem vele, mint a többi egykori kolostorlakóval.
– Ez természetes – vetette közbe Dax. – Hogyan is ne
éreznéd testvérednek, amikor épp azt a fogadalmat kántálta,
amit mindig énekeltetek a kolostorban eltöltött évszázadok
alatt, amikor a mélyponton voltatok? Minden bizonnyal ő is
használta.
– Zavar, hogy mindkettejüket ott kellett hagynom –
mondta Sandu.
– Amikor azt mondod, hogy Adalasia őrzi a kaput, ami
mögött ez a Kárpáti démon van, pontosan mire gondolsz? –
kérdezte Dax.
 Sandu az életpárjára pillantott. Danutdaxton tanácsáért
jöttek, de nem magyarázták el neki a helyzetet teljes
egészében.
– „Annyit mondasz neki, amennyit elégnek gondolsz,
ewal emninumam.” – Sandu elfogadta, hogy ez a kettejük
utazása, nem pusztán az övé.
Adalasia egy pillanatig sem habozott. Mesélt Daxnek és
Rileynak a gyerekkoráról, amikor felkészült a démonok elleni
küzdelemre. Arról, hogyan adta neki tovább az édesanyja
Sandu lelkét, ahogyan ő is megkapta előtte a saját
édesanyjától. A családja történetéről, a rájuk bízott
kötelességről, a keleti kapu őrzéséről, ami visszatartott egy
démont, akit sosem szabad a világra engedni. Lilith
parancsolni akart ennek a démonnak, hadseregei készen
álltak rá, hogy betörjenek ebbe a világba, amint találnak egy
nyitott portált. A keleti kapu veszélyben van, Sandunak és
Adalasiának meg kell találnia az utat az eredeti forráshoz, és
el kell végezni a szükséges javításokat, hogy a démon ne
törhessen ki.
– Fogalmam sem volt róla, mit őrzök – fejezte be Adalasia.
– Ez egy hihetetlenül váratlan fejlemény. És egyben óriási
tragédia. Utálom, hogy ő egy Kárpáti és nem lehet
megmenteni. Gyűlölöm a gondolatot, hogy a családom
évszázadok óta tartja a kapu mögött. Talán ha a Kárpátiak
tudtak volna róla, megtalálták volna a módját, hogy
megmentsék.
Danutdaxton megrázta a fejét. – Nem lett volna más
választásuk, mint levadászni és elpusztítani. A leírásaitok
alapján nagyon erős. Sok remek vadászunkat magával
rántotta volna a halálba. Már ha egyáltalán sikerült volna
megölni. A Legősibb sok mindenre megtanított Adalasia, az
egyik legfontosabb az, hogy az események pontosan úgy
fognak alakulni, ahogyan alakulniuk kell. Ezeket a kirakós
darabokat még a te születésed előtt a helyükre rakták. Kicsiny
szereped van abban a drámában, ami az ő élete, és ami
évszázadok óta zajlik.
Sandu látta, hogy Dax szavai némi vigaszt nyújtanak
Adalasiának. Hüvelykujjával végigsimított a nő kézfején.
– Nem tudjátok pontosan, hogy hova kell mennetek – Dax
ezt kijelentette, nem kérdezte.
Sandu a fejét rázta. – Az emlékeim teljes egészében
eltűntek. Nem emlékszem a családomra. Nemrég
megpillantottam Lionát, de csak nagyon röviden, alig pár
képben. Nincsen sok emlékem vele kapcsolatban sem. A
nevetése. Ezt megosztotta velem még azután is, hogy
elvesztettem az érzelmeket. Mindössze ennyi maradt meg
róla.
– Luiz De La Cruz sokszor adott neked vért, Sandu –
mondta Dax. – Talán nem a legegyértelműbb választás lenne,
de benne is ott vannak a De La Cruz harcosok évszázadokra
visszamenőleg. Úgy hiszem, még a jóval előttem éltek is. Ha
válaszolna a hívásodra, talán ő lenne az, akit kérdezned
kellene.
– Már így is rengeteget adott magából, amikor talán jobb
lenne neki egyedül lennie – mondta Sandu, aki
kényelmetlenül érezte magát ettől az ötlettől.
– Talán nem az a legjobb neki, hogy állandóan egyedül
legyen – felelte Riley. – Annyira nagy benne a sötétség, hogy
csak nehézségek árán tudok megmaradni a közelében, ha erre
jár. Daxnek végig az elmémben kell maradnia.
– „Ez veled is így van, Adalasia?” – Sandu megrémült. Ha
Luiz ennyire közel jár ahhoz, hogy élőholttá váljon, és
vérkötelékkel kötődik Adalasiához, akkor könnyedén
megtalálhatná és megölhetné őt, ha átfordul.
 Az életpárja alig észrevehetően megrázta a fejét. – „Nem
egészen. Nagyon nehéz lenne elmagyaráznom Rileynak, de
te egy ősi vagy. A De La Cruz vérvonal alapból rejt egy
nyugtalanító, sötét árnyékot. Tisztában vannak ezzel és már
nagyon fiatal koruktól fogva sokkal jobban küzdenek azért,
hogy megtartsák a becsületüket, mint a többiek. Egyeseknek
több jut ebből az árnyékból, mint másoknak. Láttam ezt a
különbséget Luizban, amikor együtt volt a többi harcossal.
Minél több ősi volt körülötte, annál nyilvánvalóbb volt az
árnyék benne. De ez nem a lehetséges élőholt. És nem is a
démon. Annál ravaszabb. Egy állat, egy ragadozó, és
valahogy mégis a sötétség, ami utolérheti őket.”
– Gondolkodom azon, amit mondtál Danutdaxton.
Köszönöm mindkettőtöknek a vendéglátást, – köszönt el
udvariasan Sandu.
 A Nap
Adalasia két éjszakával
azután küldte ki a hívást Luiz De
La Cruznak, hogy Sandu, az
őrzők és ő maguk mögött
hagyták Danutdaxton és Riley
területét. Sandu nem akarta,
hogy Dax kötelességének érezze
megvédeni őket, ha bármi baj
történne. Az esőerdő legszéléig
jutottak, egyik oldalukon az Amazonas folyó hömpölygött
széles medrében, a másikon kapokfák sorakoztak. Földbe a
szokásokkal ellentétben a lehető legközelebb mentek
egymáshoz, de kénytelenek voltak együtt maradni, mert nem
volt hová bújni az ellenségeik elől. Ezt a területet egyikük sem
ismerte, ezért rendkívül óvatosak voltak. Felkeltek abban a
pillanatban, ahogy a nap lenyugodott, és vérre vadásztak.
Kizárólag a szerencse vezérelte el őket arra a helyre, ahol
néhány halász kissé megkésve húzta befelé a csónakba a
kivetett hálóját, mielőtt éjszakára hazaindultak volna.
Sandu bölcsebbnek tartotta, ha az erdő szélén maradnak,
ahol hasznosítani tudják az állatok alkotta
riasztórendszereket, de mégis közel a folyóhoz, ahol hamar
vérforráshoz jutnak, ha valamelyikük megsérülne. Az őrzők a
közvetlen környéken járőröztek, aztán kiterjesztették a
keresést az Adalasia ellen irányuló rejtett fenyegetésekre is,
míg Sandu és ő lezárták a levegőt, a földet, és a vizet minden
kém ellen, akit csak Nera küldhetett.
– Miért olyan idegesek az őrzők? – kérdezte Adalasia.
– Vannak jelek, amik szerint nemrégiben egy élőholt haladt
át ezen a területen – felelte Sandu. – És Luiz De La Cruz még
az ősieket is idegesíti.
Adalasia a combjához ütögette az ujjait, miközben
végigment fák között kanyargó nagyon keskeny vadcsapáson.
Luiz őt is idegesítette, és most bűntudatot érzett emiatt.
Hiszen a vadász meggyógyította Sandut, amikor észrevétlenül
továbbmehetett volna. Újra és újra vért adott neki. Elvezette
őt az árnyékbirodalomba, és amikor Adalasia azt kérte tőle,
hogy bízzon meg benne és váljon láthatatlanná, ellenvetés
nélkül megtette, inkább maradt árnyékként az elméjében,
mint mellette sétált volna. Ez lehetővé tette, hogy
végrehajthassák a tervüket, és Luiz erejét is felhasználva
kirántsák Sandut abból a világból, vissza az élők földjére.
Többet járt Luiz fejében, mint az ősiekében összesen. De La
Cruz nem adott hozzáférést az elméjéhez a többi őrzőnek, bár
ő a vérüket vette, amikor Sandut gyógyította. Adalasia
visszaemlékezett, hányszor lépett be a vadász önzetlenül
Sandu gyakorlatilag rongyossá vert, fájdalom gyötörte testébe.
Hányszor eredt félelmet nem ismerve a baktériumok és
paraziták nyomába, amik mindent elkövettek Sandu
elpusztításának érdekében, és minden bizonnyal Luizt is
megtámadták.
Meglehet, hogy Luizban nagyon erős a De La Cruzok sötét
árnyéka, de attól még egy tiszteletreméltó Kárpáti, kemény és
fegyelmezett. Bármit is mutatott magából a De La Cruz
fivéreknek, ami arra késztette őket, hogy először megmentsék
az életét, utána még figyelték őt, hogy megbizonyosodjanak
róla, hogy nem követnek el hibát, ha elviszik a harcosok
barlangjába. Becsületesnek, kötelességtudónak és hűségesnek
kellett bizonyulnia, legalábbis valószínűleg ez lehetett a De La
Cruz kódex, amennyire Adalasia meg tudta állapítani.
– Körbe-körbe járkálsz sívamet – jegyezte meg Sandu
némi vidámsággal a hangjában.
– Gondolkodom – felelte. Felemelte a szempilláit, hogy
ránézzen. Sandu a levegőben lebegett előtte, lassan hátrálva,
ahogy a nő lépkedett előre. Fantasztikusan jól nézett ki, főleg,
hogy egy kicsit mosolygott.
– Min gondolkodsz? Egyedül vagyunk – jegyezte meg
mintegy mellékesen –, az őrzők egyelőre kettesben hagytak
minket, és ha nagy szükséged lenne az életpárodra… –
Elhallgatott, félmosolya kiteljesedett, és megmutatta testi
vágyát. A látvány azzal fenyegette Adalasiát, hogy a térde
felmondja a szolgálatot.
Megpróbált másfelé nézni. – Már hívtam Luizt. Ha egy
kicsivel gyorsabban állsz elő a javaslatoddal, talán lett volna
időnk szórakozni egy kicsit ma este.
A férfi szemöldöke felszaladt. – Szórakozni? Így hívod, ami
köztünk van? Szórakozásnak? – Pillantása a nő egyszerű
pamut felsőjére esett.
Légáteresztő szövet. Mindet eltakar. Világos szín, ami
taszítja a hőt éppúgy, mint a rovarokat. Nincs benne
illatanyag. Tökéletes az esőerdőben való tartózkodáshoz.
Hirtelen az anyag mintha túl szorossá vált volna a mellein,
amiket fájón duzzadtnak és súlyosnak érzett. Mellbimbói a
melltartójához nyomultak. Őrült vágya támadt, hogy levegye a
felsőjét, és a mellére húzza az életpárja fejét.
– Hagyd abba, Sandu! Bármelyik percben társaságot
kaphatunk.
 – Úgy gondolod, hogy nem szórakozhatunk? –
makacskodott a férfi, a hangja maga volt a sötét bűn.
Színtiszta kísértés.
Adalasia azonnal forróvá és nedvessé vált. A nedvszívó
betétes, női boxer alsójának nem sok hasznát vette ebben a
helyzetben. Sandu fantasztikusan nézett ki, és határozottan
szexi volt. A nő felemelte egyik kezét védekezésképpen.
– Azonnal állj meg! Abba kell hagynod!
A férfi határozottan úgy nézett ki, mint egy nagymacska,
ami készen áll rá, hogy ráugorjon a zsákmányára és felfalja.
– Egyáltalán semmit nem csinálok, ewal emninumam,
csak veled beszélgetek. Szeretném, ha tudnád, hogy nagyra
értékelem azokat az apró ruhadarabokat, amiket olyan
szívesen hordasz a ruhád alatt. Gyakran gondolok rá, hogy
leveszem rólad őket.
Még csak nem is az, amit mondott, hanem ahogy mondta,
az a bársonyos hang, amit használt, megfosztotta a légzés
képességétől a nőt. Képek árasztották el az elméjét. Ő, amint
csak csipkés, halványkék melltartóban, hozzáillő női boxer
alsóban és csizmában áll a fákkal körülvéve. Sandu teljesen fel
volt öltözve, és egy vadászó nagymacska kecsességével
körözött körülötte, ragyogó szemei izzottak, ahogy felmérte az
idomait.
– Sandu, abba kell hagynod – suttogta a nő, a hangjába
belevegyült némi könyörgés is, pedig nem is volt benne biztos,
hogy tényleg azt akarja, hogy a férfi abbahagyja. Imádta,
amikor ilyen játékos volt. Ritkán látta ezt az oldalát.
Az elméjében vetített filmen a férfi másodszor is
megkerülte őt, majd megállt előtte. Közel hajolt hozzá, az
ajkai hozzáértek a füléhez. – Én vagyok az, aki ezt képzeli,
vagy te? – Míg suttogott, végighúzta az egyik kezét a
kulcscsontjától a melléig.
 Az igazat megvallva, fogalma sem volt, melyikük vágyképeit
látják, de érezte magán a férfi kezét. Érezte a fülénél a
leheletét. Levegő ért a bőréhez, lenézett. Még éppen elkapta,
amint a férfi a szabad kezével lecsatolja róla a melltartóját és a
zsebébe gyűri. A látványtól, hogy ezt csinálja, hogy egyszerűen
zsebre vágja, szinte már nevetségesen felforrósodott, de
igyekezett nem törődni vele. Nyilvánvalóan ugyanezt csinálta
Sandu is.
A férfi érte nyúlt, felkapta és felemelte. – Tekerd körém a
lábaidat, Adalasia! Szükségem van rá, hogy érezzem magam
körül az életpáromat. Forró és feszes, amilyen csakis te
lehetsz.
Neki is szüksége volt rá, hogy a férfi betöltse,
összekapcsolja kettejüket, ezért engedelmeskedett neki, és
hálás volt azért, hogy Kárpáti, és így meg tudja szabadítani
őket a ruháiktól. Leereszkedett a merevedésére, felzihált,
ahogy a széles fej beléhatolt, majd csillagokat, apró
robbanásokat is látott a lehunyt szemhéja mögött, amikor a
férfi mozogni kezdett benne.
Sandu erős volt, a csípője újra és újra meglódult. Adalasia
rácsimpaszkodott, valósággal meglovagolta, tűzfolyam
száguldott az ereiben. Hüvelye selymes ökölként szorult össze
egyre jobban a férfi súlyos merevedése körül.
– Nem tudom visszatartani, Sandu – suttogta.
– Nem is kell, sívamet. – A férfi hangja rekedtes volt. –
Repülj velem!
Elengedte magát, szárnyalt, a hullámok átcsaptak rajta,
olyan félelmetesen, hogy a hüvelye satuként szorította meg a
férfit, vele együtt élvezte az együttlét forró, erőteljes,
hihetetlen csodáját. Tökéletes volt. Ráhajtotta a fejét a férfi
vállára, átölelte őt, a szívük ugyanarra a ritmusra vert. – Tet
vigyázam – suttogta a nő, szándékosan az ősi nyelven.
 – Én is szeretlek, Adalasia, – suttogta vissza a férfi.
Leengedte a lábát az erdő talajára azzal a gyengédséggel, amit
kizárólag tőle kaphatott meg, aztán mindkettejüket
megtisztította és felruházta.
Az esőerdő hirtelen elcsendesedett, mintha egy
szempillantásnyi szünet állt volna be a véget nem érő
életciklusában. Adalasia tudta, hogy ez szándékos, Luiz
érkezésének előhírnöke. Hangtalanul haladt a fák között, a
lombkoronabeli utat használta, jaguár formája erőteljes,
fenséges ragadozó volt, aki jól érzi magát ebben a
környezetben. Ágról ágra ugrált lefelé haladva a fák között,
mígnem simán landolt a földön a pár előtt, hogy egyszerre
váltson alakot és öltsön ruhát magára.
– Adalasia. Sandu. Hívtatok.
A hangjában nem volt bizalmatlanság. Igazából semmilyen
érzelem sem. Adalasia érezte, hogy Sandu szorosabban
összeolvad vele. Az őrzők is ezt tették, bár csak árnyékok
voltak az elméje apró zugaiban. Ősiek voltak, de úgy tűnt,
hogy megfeledkeztek róla, hogy ha Luiz átvizsgálná az
elméjét, megtudná, hogy ott vannak.
– Sajnálom, hogy ismét a segítségedet kell kérnünk –
mondta Adalasia. – Elveszett emlékeket keresünk.
Létfontosságú, hogy visszaszerezzük őket, és felvetődött, hogy
lehetséges lenne a múltad harcosaitól válaszokat kérni, ha
hajlandó lennél rá. Fogalmam sincs, hogyan működhetne ez,
ezért őszintén szólva nem tudom, mit is kérek tőled pontosan.
Ha túl sokat, kérlek, mondd el, Luiz!
A férfinak megdöbbentően zöld szemei voltak, amik a
hangulatától függően erdőzöldről jádeszínűre, vagy
visszaváltoztak. Abban a pillanatban, míg őket
tanulmányozta, a jádezöld szemei úgy ragyogtak, akár egy
macskáé.
 – Ha ilyen dolgokról akarunk beszélgetni, azt nem tehetjük
a szabadban, biztonságos helyre kell mennünk.
Hátat fordított nekik, és Adalasia pontosan tudta, hogy ezt
nem csak Sandu találta megdöbbentőnek, hanem az összes ősi
is. Az ősiek nem véletlenül nem fordítottak egymásnak hátat
soha. Luiz tett néhány lépést, majd ismét alakot váltott,
könnyedén magára öltötte jaguár alakját, és felugrott az ágak
közé.
– „Jól érzed magad ebben a formában?” – kérdezte
Adalasiától Sandu.
Adalasia nem gyakran öltötte magára egy macska alakját,
de rengeteget dolgozott az alakváltáson. Gyorsan elmozdult,
magára öltötte egy nőstény jaguár alakját, felugrott egy fa alsó
ágára, és felhúzta rá magát. – „Rendben leszek, amint egy
kicsit elhelyezkedem ebben a testben.”
Sandu is váltott és szorosan a nyomában maradt. Nem
tartotta az elméjében a jaguár alakot, de a fejében maradt.
Nem kellett volna aggódnia. Adalasia ezt kissé butaságnak
tartotta. Kissé zsúfoltnak érezte az agyát a négy őrzővel és
Sanduval.
– „Luiz segít nekünk. Ne idegesítsd fel bizalmatlansággal.
Sokszor megmentette az életed” – emlékeztette életpárját.
– „Tisztában vagyok vele” – felelt a férfi, de egy tapodtat
sem hátrált.
Adalasia persze észrevette. Ahogyan azt is, hogy a négy
őrző közül sem vonult vissza egy sem. Nyilvánvalóan nagyon
veszélyesnek tartották Luizt. Ő is tudta, hogy az. Nem arról
volt szó, hogy bármilyen módon alábecsülte volna. Óvatos
volt, de azt is érezte, hogy mint minden ősinek, De La
Cruznak is bátorításra van szüksége. Minél jobban kötődnek
egymáshoz, annál nagyobb az esélyük arra, hogy osztozzanak
mások érelmein, ezzel késleltetve a pillanatot, amikor
választaniuk kell, hogy vagy feladják a lelküket, vagy a hajnal
elé mennek. Ezt pedig Adalasia egyiküknek sem akarta.
Az utat mutató hím jaguárnak nagyon széles feje, masszív,
tömör, csupa izom teste volt. A bundája vastag, aranyszínű,
fekete rozettákkal. Borostyángyűrűs zöld íriszeit aranyszín
pettyek tarkították, de amikor az állat hátrafordult, hogy
visszanézzen rájuk, még mindig leginkább zöldnek volt
mondható.
Furcsának találta, hogy az erdei lények nem menekülnek
De La Cruz elől, mint általában tennék, ha megjelenik egy
jaguár. A nagymacskák ragadozók, vadásznak az élelmükért,
de Luizra a madarak, majmok, sőt, a páviánok sem reagáltak
pánikkal. Színtiszta ragadozó volt, hatalmas sötétséggel a
bensőjében, az állatok mégis elfogadták.
Az állat egy különösen sötét kapofa-ligetbe vezette őket, a
vastag törzsek súlyos ágakat növesztettek messze az erdő
talajától.
Gombák nőttek a fatörzseken, felfelé haladva egyre
nagyobbak. Tompa fehér-szürkés színük csak mélyült, ahogy
egyre beljebb haladtak a ligetbe, végül már úgy beleolvadtak a
félárnyékba, hogy nehéz volt észrevenni őket. Vastag, erős
ágak nyúltak kifelé, némelyik finoman felfelé ívelt, mások
egyenesen az ég felé törtek, felülről tömörítve a lombkoronát.
Indák sűrű szövevénye fokozta a homályt, elrejtette a
törzseket csakúgy, mint a furcsa gombákat.
Adalasia követte Luizt egyik fáról a másikra, utána ugrott
ágról ágra, míg a nagydarab jaguár rá nem huppant az egyik
kerek gombapárnára. Ott a nő állata habozva megérintette
mancsával a félkört. Arra számított, hogy szivacsos lesz, de
szilárdnak találta, így kissé magabiztosabban követte Luizt, de
a kíváncsiság sem őt nem hagyta nyugodni, sem a macskáját.
 – „Sandu, ez kemény, mint a fa, nem olyan, mint egy
gomba. Mi ez?”
– „Az a gyanúm, hogy hamarosan elérjük Luiz egyik
házát, amit a lombkoronában rejtett el. Ez olyasvalami, amit
a hosszú évszázadok alatt egyszer sem láttam, bár hallottam
róla, hogy lehet ilyet építeni. Mi hajlamosak vagyunk a
barlangokat előnyben részesíteni, hogy könnyen védhessük,
mégis kéznél legyen a föld, amiben megpihenhetünk. De ő
Jaguárnak született, valószínűleg szívesebben tartózkodik a
fák között.”
– „De ott hogy megy a földbe aludni?”
– „A fa alatt, talán a gyökérrendszer védelmében. Csak
tippelek, de ennek lenne értelme.”
A kör alakú „gombakalapok” szélesek voltak, akár egy kis
veranda. a Jaguár hím felfelé vezette rajtuk a másik kettőt,
egyikről a másikra ugorva, míg el nem érkeztek egy ház
bejáratához. A szerkezetet nagyon ügyesen két hatalmas fa
közé rejtették, vastag ágakra támaszkodott. Az épület sokkal
nagyobb volt, mint amekkorára Adalasia számított és nagyon
nyitott. Remekül be lehetett látni, mivel valódi ajtók
egyáltalán nem voltak, a bejáratot vadszőlő indák rejtették.
A hím jaguár átment a szőlőindák alatt, alakváltás közben
felöltözött, majd udvariasan félreállt, hogy Adalasia is
bejuthasson. Ez volt az a pillanat, amitől a nő a legjobban
rettegett. Gyakorolt és gyakorolt, és bár nagyon gyorsan
tudott váltani, felöltöznie nem mindig sikerült ennyire
gyorsan.
– „Sandu” – utálta bevallani, hogy nem olyan magabiztos,
mint amilyennek látszani szeretett volna –, „segítségre lesz
szükségem a ruhákkal.”
– „Nagyra értékelem, hogy megkértél rá, päläfertiilam.
Azt tapasztaltam, hogy a visszakapott érzelmeim
megnehezítik számomra elviselni, hogy férfiak bámuljanak
téged, még akkor is, ha tisztába vagyok vele, hogy nem
tudnak veled kapcsolatban úgy érezni, mint én. Luiz jó
barátnak bizonyult, mégsem tudok olyan nyitottan bánni
vele, mint te, aggaszt, hogy esetleg behódolhat a benne rejlő
sötétségnek. De azért sértegetni sem szeretném azzal, hogy
illetlenül viselkedek az otthonában. Köszönöm.”
Ez volt Sandu. Ahelyett, hogy felerősítette volna benne az
alkalmatlanság érzését, úgy intézte, mintha Adalasia tett
volna neki szívességet a kéréssel. Hát hogy ne szeretné őt
minden éjszakával egyre jobban? Minél többet tudott meg
róla, annál jobban tisztelte és csodálta.
Alakot váltott és azonnal megjelent rajta a ruha is. Sandu
végtelenül aprólékos volt a részletekben. A legkisebb dolgot
sem felejtette el, egyetlen zoknit sem, pontosan tudta, milyet
szeret hordani. Ő is felvette a valódi alakját, és elhelyezkedett
Adalasia mellett, kissé előrébb, mint ő, mintha csak véletlenül
került volna közé és Luiz közé. Körülnézett a nyitott
helyiségben.
Nem voltak valódi falak, csak egy alacsony fél falat húztak
fel fából. A padló csiszolt keményfából készült, a mennyezet
nagyon magasan helyezkedett el. A nyitott kialakításban ágak
jöttek-mentek a fejük fölött. Egy jaguár egy pillanat alatt
bármelyik irányból bejuthatott ide, de ugyanígy el is
menekülhetett a lombkorona autópályáján, ha kellett. Erős
indákból szőtt padok álltak a paravánok előtt, amik egy olyan
lakrészt választottak el, ami akár alvóhely is lehetett.
Adalasia meglepődve látta, hogy Luiznak ágya van a
faházban, de aztán eszébe jutott, hogy ő előzőleg Jaguár volt
és a Jaguárok többnyire ember alakban élnek. Székeket is
észrevett, és egy asztalt is, ami arra utalt, hogy Luiz időnként
emberi alakban is tartózkodott itt. Összességében egy egészen
fantasztikus építmény volt és nagyon praktikus is, hiszen falak
nélkül a szellő könnyen átfújhatott a helyiségeken, hogy
kisöpörje a hőséget és a párát.
Adalasia rámosolygott De La Cruzra. – Nagyon egyedi és
lakályos. Köszönjük, hogy megmutattad nekünk. – Leült a
padra, ahol a férfi hellyel kínálta. Meglepően kényelmesnek
bizonyult.
Sandu közelebb lépett a másik vadászhoz és megmarkolta
az alkarját, a harcosok módján üdvözölve őt. – En jutta félet
és ekämet – mormolta.
Luiz viszonozta a fogást. – Arwa-arvo pile sívadet.
– „Mit mondtatok egymásnak?”
– „Én azt, hogy üdvözöllek barátom, testvérem, ő pedig
úgy válaszolt, hogy a becsület világítsa be a szívedet.”
– „Ez tetszik” – mondta elégedetten Adalasia –,
„köszönöm, hogy a testvérednek szólítottad.”
Sandu leereszkedett az életpárja mellé a padra, Luiz pedig
szemben velük egy széket foglalt el.
– Nem volt alkalmam még megköszönni, amit értem tettél,
Luiz. Meggyógyítottad a testemet és vért adtál, aztán
elvezetted Adalasiát az árnyékbirodalomba. Nélküled nem
tudtunk volna visszatérni. Nagyon sokkal tartozom neked.
Luiz legyintett. – A testvéred vagyok. Adalasia pedig egy
nő, kincs, amit nem engedhetünk elveszni. Minden Kárpáti
hím kötelessége megvédeni őt, és téged, az életpárját. Ha meg
akarjuk menteni a fajunkat, minden nőre szükség van.
Adalasia lesütötte a szemét. Luiz teljesen komolyan
gondolta, amit mondott. Épp elégszer osztotta meg vele a
gondolatait ahhoz, hogy tudja, nem pusztán az önzetlensége
miatt segített neki, hanem mert úgy gondolja, hogy a lehető
legtöbb kislányt kellene a világra hoznia, hogy életpárokat
adjon a vadászoknak.
 – Ez igaz – bólintott rá Sandu. – Tudtad, hogy Adalasia
jövőbe látó? Mármint abban az értelemben, hogy tarot kártyát
vet.
Luiz szemei borostyán szegélyezte jáde színűvé váltak. A
macska épp úgy a nőt nézte, mint a Kárpáti. Érezte mindkettő
jelenlétét.
– Tudom mi az a tarot kártya, de azt nem, hogy ez miért
lenne fontos.
– Talán meg tudná mondani, hol van odakinn a
nagyvilágban az életpárod. Amikor újjászülettél De La
Cruzként, az életpárod is megszületett. Vagy legalábbis a
lelked a kezébe került. Talán nem akkor született, de ő őrzi a
lelked másik felét. Nem könnyű őt megtalálni. Elveszhet még
úgy is, ha tudjuk, hogy ugyanabba a századba született.
Adalasia összefonta az ujjait. Sandu kitárulkozása Luiznak
váratlan volt. Ő nem ajánlotta fel, hogy vet a férfinak, mert az
annyira erős volt, hogy nem tudta, a kártyák hajlandóak
lennének-e együttműködni vele. A benne jelenlévő fokozott
sötétségről már nem is beszélve. Bűntudatot érzett emiatt, de
Luiz aztán egyszerűen eltűnt, mielőtt rászánhatta volna magát
az olvasásra, vagy Sandu tanácsát kérhette volna.
– Nem ezért hívtatok vissza.
– Nem. Meg kell kérdeznem, hogy tudsz-e valamit a
családomról – ismerte be Sandu. – De Adalasia tarot kártyái
rendkívüliek. Nagy múlt áll mögöttük, és évszázadok óta
megvannak. A családom vére őrizte meg épségben a lapokat.
Szeretnénk, ha csak egy keveset is, de viszonozni abból a
szívességből, amit te tettél értünk.
– Míg ideértünk, volt időm megvizsgálni az öröklött
emlékeimet. Mélyre kellett ásnom, hogy megtaláljam, amit
keresel, Sandu. Te egy nagyon régi, tiszteletreméltó családhoz
tartozol. Voltak nyomkövetők a családodban, akik alapvetően
nomád életmódot éltek, hatalmas területeken járőröztek és
olyan vámpírok nyomába eredtek, akik megszöktek a
Kárpátokból, vagy elmenekültek más olyan területekről,
ahová Vlad sok vadászt rendelt ki. Apád, Domizio is egy ilyen
nomád volt, egy kivételesen jó nyomkövető. A legvadabb
országokat részesítette előnyben, minél távolabb szeretett
lenni a civilizációtól, az emberektől. Egy úttörő volt. Egyedül
harcolt az élőholtak ellen, és már egészen korán megtanította
neked is az ehhez szükséges készségeket. Azt mondják,
ugyanígy tanította a lányát, Lionát is.
Luiz elhallgatott, mintha az emlékeibe nézve akarna még
több információt felkutatni. Adalasia most először valódi
izgalmat érzett. Sandura nézett. – „Azt hiszem, ez az,
drágám! Ő tényleg tud valamit!”
– „Szinte félek reménykedni. Észrevetted, hogy nem
mondta, hogy hagyja, hogy kártyát vess neki? Ő is fél
reménykedni, pedig tudja, hogy biztosan van egy életpárja,
aki a lelke másik felét tartja.”
Persze, hogy észrevette. Hogy is ne vette volna észre? De az
őrzőknek is idő kellett, hogy rászánják magukat. Tudta, hogy
Luiz is töpreng rajta. Megadja Sandunak a tőle telhető
legpontosabb információkat, mielőtt eldöntené, megkéri-e
Adalasiát, hogy vessen neki kártyát. Nem mindenki hisz a
tarot jóslásban. Sokan tartják úgy, hogy csak szórakoztató
mutatvány, vagy ami még rosszabb, az ördög eszköze. Luiz az
emberi világban élt, mielőtt Kárpáti lett volna. Kialakulhatott
a saját véleménye a tarot kártyákról.
– Domizio és Madolina jórészt a mai Olaszország területén
vándorolt hosszú időn keresztül. Domizio végül három otthon
felállítás mellett döntött, főként azért, mert szerette mindig a
közelében tartani a családját. Aztán úgy tűnik, akadt valami
probléma, a vámpírok elkezdtek a régió keleti fele felé
húzódni.
– Tudod hová mentek, miután elhagytam a családot? Hogy
hová lett Liona?
Adalasia Sandu kezébe csúsztatta az ujjait. A férfi eddig
higgadt volt és összeszedett, mintha nem is számítana neki,
hogy találnak-e válaszokat a múltjával kapcsolatban. Most
azonban teljesen más lett. Érdekelte, mi történt a szüleivel és
a húgával. És nagyon nem tetszett neki, hogy nincsenek
emlékei róluk.
Luiz ismét hallgatott egy ideig. Kis szellő suhant át a nyitott
falak fölött, megérintette Adalasia arcát. Önkéntelenül is a De
La Cruzt figyelte. Hihetetlenül karizmatikus volt a maga
nagyon durva és intenzív módján. Az arcában mélyre vésődtek
a vonások. A szemei feltűnőek voltak sötétebb bőrtónusú
arcában. Végtelenül magányosnak látszott. Sőt.
Elszigeteltnek. Adalasia azt hitte, erre Sandunál
látványosabban senki sem képes. Vagy a többi őrzőnél. De
Luiz egy teljesen új szintre emelte a magányt. A szíve szakadt
meg érte.
Mintha a férfi tudta volna, hogy mi jár a fejében,
felpillantott, és a tekintete megállapodott Adalasia arcán.
Szúrós volt az a tekintet. Koncentrált. Pont, mint egy
nagymacskáé. Kényelmetlennek kellett volna éreznie, mert az
egyértelmű volt, hogy Luiz De La Cruz színtiszta ragadozó,
valahogy mégis biztonságban érezte magát mellette. Még a
magában hordozott iszonyú sötétség hatalmas terhe ellenére
is hihetetlen tisztesség és vasakarat sugárzott belőle.
Nem olyan férfi volt, aki könnyedén behódol a sok
évszázaddal ezelőtt élt harcosoktól örökölt ürességnek,
akiknek emlékeit úgy hordozta magában, mintha a sajátjai
lennének. Egész saját életében kiállt a gyerekek és a nők
mellett fajtájának más tagjai ellen, akik prédának tekintették
őket. A jelleme alapjai nem változtak meg. Sőt, megerősödtek,
amikor De La Cruzzá vált. Felvállalta a becsületkódexüket,
hozzáadta azt a sajátjához.
– Domizio nagyon titkolózó lett, miután elmentél, Sandu.
Sosem beszélt rólad más vadászoknak, kizárólag csak a
múltadról. Azt sem mondta el senkinek, hogy hová mentél és
miért. Akkoriban besűrűsödött a baj, a sötét hatalom
megerősödött az északi Alpok keleti szakaszán. A
Dolomitoknál.
Adalasia szíve kihagyott egy ütemet. A keleti irány mindig
adott volt a számára, de az északi Alpokat soha senki nem
ajánlotta a figyelmébe. Sem azt a konkrét hegycsoportot. Így a
keleti iránynak már volt értelme. Nem pusztán egy irányuk
volt, de egy konkrét hegyláncuk is. Lassan szűkült a kör.
Remélte, hogy Luiz képes lesz még hozzátenni valamit.
– Domizio azt mondta, hogy nem csak vámpírtevékenység
folyik azon a környéken, hanem szerinte van ott valamiféle
portál a földi birodalom és az alvilág között. Nagyon
nyugtalan volt, amikor erről beszélt és többször említette,
hogy óvakodni kell a rovaroktól és a hüllőktől. Azt is mondta,
hogy baglyokat használnak. Amikor az ősöm rákérdezett a
részletekre, bevallotta, hogy semmire nincs konkrét
bizonyítéka. Mire legközelebb egy De La Cruz haladt át azon a
területen, Domizio és Madolina már átment a következő
életbe, Lionának pedig nyoma veszett.
Sandu Luiz felé hajolt. – Emlékszel rá, hol volt pontosan az
az utolsó találkozási hely a hegyek között?
Luiz bólintott. – Meg tudom adni a barlangrendszer
koordinátáit. – Áttolta Sandu és Adalasia fejébe a képeket.
Olyan lezser könnyedséggel tette, mintha nem
felbecsülhetetlen ajándékot nyújtana át nekik éppen.
 – Köszönöm, Luiz – suttogta Adalasia –, ez hihetetlenül
fontos információ!
– Az adósságunk feléd egyre csak nő – ismerte be Sandu. –
Eldöntötted már, hogy megengeded-e Adalasiának, hogy
kártyát vessen neked?
A vadász bólintott, a tekintete ismét Adalasiára
szegeződött. Teljes összpontosítással. – Igen. Szerintem jó
dolog lenne, ha te is egyetértesz, Adalasia.
A nő gyomra görcsbe rándult. Az egyetlen ok, amiért a szíve
nem ugrott ki a mellkasából, az az volt, hogy az elméje
szilárdan horgonyozott Sanduéban, ezért a szívverése is az
övét követte. Tényleg egyetért? Miért habozott korábban? A
kártyáknak saját életet éltek, de ő úgy gondolta, hogy Luiz jó
és becsületes férfi. Ha pedig ezt hiszi, akkor bíznia kell benne,
hogy a kártyák átlátnak a benne gomolygó sötétségen, és nem
fognak szigorú ítéletet mondani fölötte.
– Szerintem is jó ötlet, Luiz. A kártyáknak nagy erejük van,
és a te erőddel fognak reakcióba lépni. Csak kövesd az
ösztöneidet. Odaadom a paklit, te pedig keverd meg és oszd
három részre.
A hangja fegyelmezett volt, hitt magában és hitt a
kártyákkal kapcsolatos képességeiben. Nem mérte fel rosszul
Luizt. Kezét a felsője alá csúsztatta, megkereste az erszényt,
előhúzta és szétnyitotta, hogy a lapokat belerázza odatartott
üres tenyerébe. Luiz a pad elé állította a szőlőindából font kis
asztalt, majd a székét maga alá húzva mellé ült, szemben
velük.
Adalasia átnyúlt az asztal fölött, és átnyújtotta neki a
kártyát.
Mielőtt a férfi ujjai hozzáérhettek volna paklihoz, fények,
színek, az esőerdő zöldje és ezüstje robbant ki a kártyákból. A
jaguár mintázata. Kanyargós villámok csapódtak ki a lapok
közül, mint a lándzsák, mintha Luiz bőrét akarnák átdöfni. A
férfi össze sem rándult. Nem húzódott el, teljes nyugalommal
átvette tőle a paklit, figyelmen kívül hagyva a hatalom
erőteljes megnyilvánulását, ami csak tovább fokozódott,
amikor az erős ujjak a csomag köré záródtak.
Árnyak ugráltak az épületben, eljátszottak a mennyezetről
alácsüngő szőlőindákon. Mennydörgés dörrent, iszonyú
morgás és vicsorgás fokozta a káoszt, míg Luiz nyugodt
mozdulatokkal megkeverte a kártyát, teljesen figyelmen kívül
hagyva minden vad kivetülést csakúgy, mint a mini
villámokat.
Adalasia ráébredt, hogy minél tovább keveri a férfi a
kártyákat, annál jobban megnyugszik a pakli, elfogadóvá vált
vele szemben, mintha érezné őt, mintha kezdené felismerni a
valódi személyiségét. Végül a kivetülések elhalványultak, a zaj
elült. A nő kieresztette a tüdejéből a levegőt. Észre sem vette,
hogy eddig visszatartotta a lélegzetét.
Luiz elosztotta a lapokat és letette maga elé a három
kupacot.
– Válassz egyet a háromból, a másik kettőt pedig tedd félre.
Válassz három lapot a megmaradt csomagból és a maradékot
szintén tedd félre.
Ott volt az életpárja, és Adalasia megkönnyebbülten mélyet
lélegzett. Luiznak türelmesnek kellett lennie, de az bőséggel
megvolt benne. Megkocogtatta a lapot majd rásimított az
ujjbegyét. Másik kezével a szívére szorította az erszényben
hagyott istennő kártyát, és segítséget kért az életpár
megtalálásához. A kártyák meghökkentő módon nagyon rövid
utat mutattak. Valahol a közelben van. Itt, Luiz közelében.
Adalasia rápillantott Sandura, amikor ráébredt, hogy
pontosan hol van Luiz életpárja. – „Azt hittem, hogy amikor
megszületik egy Kárpáti férfi, a fél lelkével megszületik egy
leánygyermek is, vagy azonnal megkapja valaki.”
– „Nem mindig. És a nő megszülethet újra meg újra,
évszázadokon át, mint te. De lehet, hogy csak néhány év
múlva születik. A lélek megvárja a megtartóját. Csak a
megfelelő nő kaphatja meg. Hiba kizárva. Ez az
örökkévalóságig érvényes.”
– „Ez megnehezíti a dolgokat, a férfinak még tovább kell
várakoznia.”
– „Néha valóban. De nem véletlenül születünk a rituális
összekötő szavakkal.”
Adalasia abban egyáltalán nem volt biztos, hogy helyesli a
rituális összekötő szavak működési rendszerét, de tudta, hogy
még mindig emberi nőként gondolkodik, nem Kárpátiként.
– Tudod hol az életpárom. – Luiz nem kérdezett,
kijelentett.
Adalasia bólintott. – Azt hiszem, hogy tudom, de
hibázhatok, Luiz. – Sosem volt rá példa. Egyetlenegyszer sem,
de nem akart problémát.
– Hol van?
Összeszorította a száját és egy újabb gyors pillantást vetett
Sandura. Olyan sokkal tartoznak ennek a férfinak. Az
életpárja bólintott. Adalasia vett egy mély lélegzetet. – Riley
várandós, Luiz. Nem tudom még meddig, mert nem mondta.
Azt viszont igen, hogy a lehető legnagyobb titokban tartják a
terhességét.
– A legtöbb Kárpáti életpár titokban tartja mostanában a
terhességet – erősítette meg Sandu –, úgy biztonságosabb.
Luiz zöld szemei végigfutottak az arcán, majd Sanduén is. –
Éreztem, hogy vonakodsz elmondani nekem, Adalasia. Azt
hiszed, hogy Danutdaxton tiltakozna minden beavatkozás
ellen.
 Bólintott. Felesleges lett volna tagadni.
– Sosem tudná meg, ha megérinteném a babát, hogy
bizonyosságot szerezzek.
– Ott a Legősibb is – figyelmeztette Sandu. – Nagyon éber,
egy korábbi magzatot már elvesztettek.
Luiz egy pillanatig hallgatott, tekintete Adalasia arcát
fürkészte. Ő érezte a bánatát, bár tudta, hogy a férfi nem érzi.
– Az életpárom már egyszer megpróbált a világra jönni. A
Legősibb sem tudná meg, nem tarthatna vissza. Óriási a
hatalma, de ahhoz nem elég, közel sem elegendő, hogy
felfedezzen, ha úgy döntenék, hogy megérintem a gyermeket,
hogy megerősítést szerezzek. Ha ő az életpárom, akkor az
enyém, az én dolgom, hogy megvédjem.
Adalasia biztosra vette, hogy meg fogja tenni. Hát hogy is
ne tenné meg? – Nem tudom, miért ne akarnák, hogy segíts
biztonságban tartani őt. – Sanduhoz fordult. – Miért
tiltakoznak ez ellen a Kárpáti férfiak?
Luiztól jött a válasz. – Sötétséget hordozok magamban,
Adalasia. Nagyon is tisztában vagyok vele. Ahogy Dax is.
Természetes, ha aggódik. De neked nem kell aggódnod.
Utánajárok a tőled kapott információnak, és aztán az
eredménynek megfelelően járok el. – Fejet hajtott. – Nagyon
köszönöm. Nincs adósság közöttünk.
Felállás közben váltott alakot, és két másodpercen belül
eltűnt a szemük elől.
 Ítélet
A Dolomitok minden
bizonnyal egészen más hely
lehetett régen, amikor az a
terület még vadonnak számított
és csak nagyon kevesen éltek
arrafelé. Mostanság síelésre,
túrázásra, kerékpározásra
csábították minden évszakban a
turistákat, hogy megosszák velük
a táj szépségeit.
Sandu, Adalasia és a négy őrző egy Trentino közelében lévő
reptéren landolt, ott béreltek egy autót Val di Nonig, ahonnan
el szándékoztak indulni a hegyek közé. Nem érezték
kényelmesen magukat. Minden nagyon más volt, a szálloda és
a rengeteg ember miatt is nagyon óvatosnak kellett lenniük,
hogy beolvadjanak közéjük.
Az őrzők hívást küldtek ki Tiberiu Bercovitznak, hogy ha
lehet, találkozzanak velük Val di Nonban. Sandu sokáig
töprengett, mielőtt elküldték volna ezt a hívást, de arra jutott,
hogy ha bármelyik kolostorbeli testvére esetleges híreket
hallana Lionáról, és nem mondaná el neki, számíthatna rá,
hogy halálos küzdelemre fogja kihívni. Tiberiu megérdemli,
hogy megtudja, milyen információ birtokába jutottak, hadd
döntse el ő, hogy hisz-e nekik, vagy úgy határoz, hogy a
testvére mégiscsak a Kárpátokban veszett oda réges-rég.
Ha Bercovitz nem ér oda Val di Nonba, nem várnak rá.
Adalasia elkezdett szorongani. Nem mondott ugyan semmit,
de Sandu tudta, hogy amiatt aggódik, hogy valahogyan nem
teljesíti azt a kötelességét, hogy zárva tartsa a kaput. Sandu
még mindig bizonytalan volt abban, hogy mit tegyenek,
amikor célba érnek. És úgy gondolta, hogy Adalasia sem
tudja, ami csak tovább fokozta a szorongását.
Még a kissé elváltoztatott megjelenésük ellenére is
felkeltették a figyelmet, amikor elértek a tanyaházhoz, ahol
szállást foglaltak, és remélték, hogy találkozhatnak Tiberiuval.
A parasztházban alig néhány szoba volt. Sikerült mindet
kivenniük, egyet Bercovitznak is. Elmagyarázták, hogy talán
nem ér ide, de az ő szállását is kifizetik. Adalasia volt az
egyetlen nő, Aria, aki a férjével, Amato Sartorival vezette a kis
vendégházat, természetes kedvességgel közeledett hozzá.
– Mrs. Berdardi, örülök, hogy megismerhetem, kedvesem!
– végignézett a vele utazó férfiakon – Elég nagy kísérettel
utazik.
– Ő itt a férjem, Sandu, és a testvérei, Nicu, Siv, Benedek és
Petru. Engem pedig, hívjon, kérem, Adalasiának.
Bár a testvérek egy cseppet sem örültek, hogy hosszabb
időt kell a civilizációban eltölteniük, egészen elbűvölőek
tudtak lenni, és hallgattak Sandu néma figyelmeztetésére is,
hogy ne hagyják cserben Adalasiát. Legszebb mosolyaikat
villantották vendéglátójukra, sőt, enyhén meg is hajoltak,
amitől a gazdasszony kissé el is pirult.
– Kérem, engem hívjanak csak Ariának. Amato jelenleg
kint van az állatoknál. – Összeráncolta a homlokát, mondani
készült valamit, de megállt.
Sandu azonnal megérezte a nő elméjében megjelenő
árnyékot. Nyugtalanul a testvérekre pillantott. Ők is
felfigyeltek a nő habozására. A tanya tulajdonosa aggódott, ők
pedig felismerték, ha ezt látták, hallották, érezték. A gonosz
valamilyen módon besurrant ennek a párnak a világába.
 – Tegyünk egy gyors körsétát a szobákban és a konyhában.
De természetesen az egész tanya nyitva áll önök előtt. Ez az
egyik fele szolgáltatásainknak – tette hozzá mosolyogva Aria.
– Megfigyelhetik az állatokat és az életmódunkat. A reggelit
korán elkészítem, de kilencig a melegen tartóban marad.
– Nagyon korán indulunk – felelte Adalasia – nem lesz
szükségünk reggelire, Aria, úgyhogy ezzel ne fáradjon.
Szeretünk éjjel utazni, amikor nem futunk össze annyi
emberrel. A városokban nappal borzalmas a forgalom, ezért
ha jól akarjuk érezni magunkat, éjszaka indulunk útnak, és
már teljesen hozzászoktunk.
Aria a homlokát ráncolva megállt az egyik szoba ajtaja
előtt. – Ez itt nem szerencsés, kedveském. Tudom, hogy azt
mondták, hogy hátizsákos kirándulást terveznek a hegyekbe.
Vad ez a vidék. És vannak megmagyarázhatatlan dolgok. Nem
akarom ijesztgetni, de egyszerűen nem jó ötlet éjszaka
nekivágni.
Adalasia a folyosón tolongó férfiak felé intett. – Szerintem
elegen vagyunk, hogy bármit kezelni tudjunk, ami csak
szembe jön.
Aria keresztet vetett és kinyitotta az ajtót. – Ez öné és a
férjéé.
– Gyönyörű – lelkendezett Adalasia –, imádom ezt a
takarót! Mindig is szerettem volna megtanulni, hogy kell
elkészíteni. – Az ágyhoz futott, és végigsimított a takaró
tetején, ami nyilvánvalóan egy kézzel készített műalkotás volt.
Aria szemmel láthatóan elégedettnek tűnt. – Én a
nagymamámtól tanultam.
Sandu kihasználta, hogy Adalasia és a fogadósné takarókról
beszélget és arról, hogyan kell elkészíteni őket. Ő
végigpásztázta közben a nő emlékeit, olyasvalamit keresett,
ami arra utal, hogy élőholtak tartózkodnak a tanya környékén.
 – „Élőholtak, vagy démonok” – emlékeztette Adalasia, aki
egy másodpercet sem vesztett eközben az Ariával folytatott
beszélgetésből. Követték a két nőt a folyosóra, onnan pedig a
testvérek szobáiba, ahol újabb takarókat csodálhattak meg. –
„Ha egy portál van a közelben, és kinyílik, vagy a kapu
elvékonyodik, démonok csusszanhatnak át rajta.”
Sandu és a testvérek elsőként természetesen vámpírokra
gondoltak. Adalasia pedig démonokra. Együtt kellett
működniük, mindkét fenyegetést szem előtt tartani.
Megosztotta ezt a gondolatot az őrzőkkel, miközben Aria
emlékeit nézte át. Eleinte csak apró dolgok történtek a tanyán.
Ismeretlen, mérgező bűz. A szag után néhány éjszakával
borzalmasan megcsonkítottak két malacot. Két héttel később
a bűz visszatért. Rá pár éjszakával egy tehenet csonkított meg
valami, vagy valaki.
– „Ez nem egy vámpír műve” – értékelte a látottakat
Benedek.
– „Nem, nem az” – értett vele egyet Petru.
– „Folytasd a beszélgetést, Adalasia és légy olyan vidám
és felszabadult, amilyennek csak látszani tudsz. Kérdezd meg
tőle, szeret-e tarot kártyákkal játszani szórakozásból. Csak
könnyedén. Nagyon spirituális alkat.” – tanácsolta Sandu.
– „Nem most beszélek először ügyféllel.”
Adalasia válasza kissé csípősre sikeredett, és Sandu
azonnal megérezte az őrzők szórakozásának visszhangját az ő
rovására.
– Aria, nagyon tetszenek az ezüstjei is. – Adalasia átszelte a
nappalit, ahová a háziasszony bevezette őket, azt a helyiséget,
ahol eltölthetik az időt, amíg a tanyán maradnak. Ezüst
keresztek lógtak az ajtók és az ablakok fölött. Adalasia
szándékosan megérintette az egyiket, ujjával végigkövetve a
körvonalát. Ezzel talán megnyugtathatja Ariát, hogy
semmiféle kapcsolata sincs az élőholtakkal, ha esetleg később
felmerülhetne ez a kérdés.
– Köszönöm – felelte a nő.
– A takarókba beleszőve is láttam kereszteket. Nekem is
van egy takaróm, az egyik Párizsban élő barátnőm készítette.
Abba is keresztek vannak beleszőve. Tudom, milyen hülyén
hangzik, de gyakran voltak rémálmaim, és ettől védettnek
érzem magam. Francesca nagyon tehetséges és határozottan
spirituális alkat. A takarói vigaszt nyújtanak sok embernek.
Gyerekekkel is sokat dolgozik a kórházban, segíti a
gyógyulásukat, és úgy tűnik, hogy az ő különleges takarói
valóban segítenek nekik, ha traumát szenvedtek el. Szerintem
a tieid is képesek lennének erre.
Adalasia azért hangzott annyira őszintének, mert minden
szava igaz volt. Úgy vélte, hogy Ariának különleges ajándéka
van. A takarói nem csak gyönyörűek voltak, mindegyikbe
beleszőtt valamit magából is. Azt akarta, hogy a gyermekei
boldogok és nyugodtak legyenek, amikor magukra húzzák
őket. Azt akarta, hogy akik nála alszanak, reggel szintén
nyugodtan ébredjenek. Szerette volna biztonságban tartani
őket. Védelem volt azokban a takarókban. Adalasia érezte,
valahányszor megérintette valamelyiket. Aria maga sem
tudta, hogy beleszőtte az anyagba, pedig megvolt rá a
képessége, és minden alkalommal használta is, amikor
takarót készített.
A gazdasszony szinte sugárzott. – Még soha senki nem
mondott nekem ilyen szépet.
– Biztosíthatom, hogy csakis az igazat mondom. – Adalasia
leült az egyik kényelmes székre és sugárzóan rámosolygott a
másik nőre. – Játszott valaha tarot kártyával? Csak úgy, a
szórakozás kedvéért. Én néha szoktam vetni, és szívesen
megtenném most is, ha ön is beleegyezik.
 Aria kinézett az ablakon. A nap már lenyugodott, szürke
fátyol borult a tájra, a fák a távolban mintha ezüst felhőkbe
vesztek volna, a hegyek és a tanya közötti völgyben elszórt
sziklák, a magas, szélben hajladozó fű temető benyomását
keltette. A nő megborzongott és keresztet vetett.
– Én sosem gondoltam azt, amit néhány barátom, hogy a
tarot kártya az ördög nyelve lenne.
Adalasia felzihált. – A barátai ezt gondolják? A családom
elborzadna. Az én paklimat az ük-, vagy a szépanyám adta
tovább a lányának, hogy játsszon vele és tartsa a családban. Ez
a mi örökségünk. Gyakorlatilag gyerekkorunk óta tanítanak
bennünket, hogy felismerjük a gonoszságot a világban és
küzdjünk ellene. Nem akartam megbántani, Aria. Csak
nagyon tetszik az otthona és a takarói. Adni akartam az
élményért cserébe én is valamit.
– Egyáltalán nem sértett meg, Adalasia. Szeretném, ha
vetne nekem – határozta el magát Aria, és leült Adalasiával
szemben.
Ügyesen és észrevétlenül előszedte a kártyákat a
rejtekhelyükről. – Vannak kérdések, amikre szeretne választ
kapni?
Sandu kételkedett benne, hogy Adalasia észrevette, amint
küldött egy apró „lökést” a nő elméje felé, hogy a lehető
legőszintébben feleljen a kérdésére. Némi precíz finomítást is
tett hozzá, pontosabb információra volt szüksége annál, mint
amennyit az emlékeiből megszerezhetett.
– Az utóbbi időben furcsa, megmagyarázhatatlan dolgok
történnek a tanyán – válaszolt Aria habozás nélkül. – Amato,
a férjem, azóta vigyáz az állatainkra. Ők jelentik a fő
megélhetésünket.
Míg Aria az Adalasiával folytatott beszélgetéssel volt
elfoglalva, Sandu és az őrzők ismét átnézték az emlékeit,
ezúttal mélyebbre nyúltak, több, a tanyát ért támadással
kapcsolatos részletet húztak elő.
A bűz a tehén megcsonkítása után néhány héttel újra
visszatért, és ezúttal a férje a sörétes puskájával és a
kutyájukkal kiment a szabadba, hogy vigyázzon az
állatállományra. Aria rettegett. Gyertyát gyújtott és
imádkozott, Amato megtiltotta neki, hogy elhagyja a házat.
Fokhagymafüzéreket akasztottak az ajtók, ablakok fölé, bár
egyikük sem hitt igazán a vámpírokban. Egyszerűen fogalmuk
sem volt, mit kellene tenniük.
Két éjszakával később a kutya megőrült, morgott és
vicsorgott, kirohant a fénykörből az istálló felé, ahová a gazda
bemenekítette a megmaradt állatait. Az istállót kivilágították,
mégis hirtelen sötétségbe borult. A kutya borzalmasan
vinnyogni kezdett, mire Amato bátran utána futott. Aria
rohant a másik sörétes puskáért, a szíve hevesen vert,
könnyek folytak végig az arcán, amikor meghallotta odakint a
puska hangját. Nem is egyszer, hanem rövid csend után
másodszor is.
Amikor kivágta a bejárati ajtót, felkészülve rá, hogy
kiszalad és segít a férjének, Amato már az ajtóban állt, a
kutyával a karjában. Az állatot vér borította, nyöszörgött a
fájdalomtól. Az oldalán és a hasán hosszú sebek voltak. Amato
szorosan az állat köré csavarta az ingét, hogy megmentse.
– Siess Aria, vagy elveszítjük! Ma este megmentette az
állatokat. Össze kell varrnod! Nincs idő levinni a faluba.
Amikor a borzalmas sebeket meglátta, Aria nem, hitte,
hogy van esélyük megmenteni a kutyát, de az állat végül
életben maradt. Az állatorvos negyven perccel az aprólékos,
finom öltésű összevarrás után érkezett, vér utánpótlást és
rengeteg antibiotikumot hozott. Nem tudott rájönni, milyen
lény tett ekkora kárt a hősies házőrzőben, de a párhoz
hasonlóan ő is elszánta magát, hogy mindenáron megmenti.
Adalasia könnyed mosolyával, ragályos nevetésével átszőtte
varázslattal a szobát. Megkérte Ariát, hogy keverje meg a
lapokat és ossza őket háromfelé. Aztán Aria kiválasztott egyet
a három kupacból, és abból választott hat lapot, amit az
Adalasia által kért módon rakott le maga elé, óvatosan, lefelé
fordítva a lapokat.
– De gyönyörűek! – kiáltott fel Aria – Milyen furcsa, szinte
érzem, hogy mozognak az ujjaim alatt. – Mutatóujja hegyével
végigsimított az egyik kártya felületén, és lehervadt a mosoly
az arcáról. – Az lenne a legégetőbb kérdésem, hogy ezek az
incidensek, amik folyamatosan történnek, abbamaradnak-e,
mielőtt elveszítenénk mindent és a férjem megsérülne, vagy
meghalna.
Adalasia mosolya is lehervadt. Tekintete találkozott a
Sanduéval. – „Hatalmas pszichés képessége van, akár a
tudatában van ennek, akár nem. Hisz a tarot kártyákban.
Tisztában van vele, hogy van jóstehetségem, vagy legalábbis
a kártyák elárultak neki valamit.” – Lepillantott a lapokra,
majd vissza az életpárjára. – „Nem akarom ezt csinálni, ha a
férje, vagy az ő halálát fogom látni.”
– „Majd mi elintézzük a problémát, ewal emninumam.
Életben marad a férje is és ő is. Ne félj olvasni neki” –
biztosította Sandu.
Érezte, hogy Adalasia mély levegőt vesz. Felvillantotta az
egymillió dolláros mosolyát, és Ariával egyenként átfordíttatta
a lapokat. Amikor ez megtörtént, a mosolya csak még tovább
szélesedett.
– Nagyon fényes jövőt látok önök előtt és a gyerekek előtt,
akik hamarosan eljönnek, hogy szeretettel és nevetéssel
töltsék meg az életüket. – Felpillantott a kártyákból. –
Unokák?
Aria bólintott. – A lányom és a férje azt fontolgatták, hogy
megveszik a miénkkel szomszédos ingatlant. A férje már
régóta szeretne elmenekülni a városból. Itt nőtt fel, jó
végzettsége van, de hiányzik neki a tanyasi élet.
– Azt hiszem, hamarosan megveszik azt az ingatlant, és
azok a gyerekek össze-vissza rohangálnak majd. – Adalasia
hangjában öröm csendült.
– És a férjem? – Aria elakadó lélegzettel nézett végig a
lapokon.
– Az eseményeknek, amik eddig történtek, most azonnal
vége lesz. – Ezúttal Adalasia hangja elakadt egy egészen apró
pillanatra, tekintete Sandura, majd a négy őrzőre siklott,
mielőtt visszatért volna a kártyákra és Ariára. Sikerült még
egy mosolyt kipréselnie magából, de ez már nem volt sem
ragyogó, sem valódi. – Ön és a férje hosszú életet élnek
együtt, és ezek a támadások sosem ismétlődnek meg többé.
Aria nyilvánvalóan sokkal több pszichés képességgel
rendelkezett, amint amennyit feltételeztek róla. Hátradőlt a
székében és nagyon figyelmesen végignézett mindannyiuk
arcán. Aztán keresztet vetett. – Azért jöttek, hogy véget
vessenek ennek, ugye? – Olyan halkan tette ezt a kijelentést,
mintha attól félne, hogy meghallják még úgy is, hogy minden
nyílászáró felett ezüst kereszt van. – Támadás alatt állunk, és
maguk azért vannak itt, hogy megállítsák őket, ha ez
egyáltalán lehetséges. Könnyek szöktek a szemébe. – Nagyon
veszélyes munkára vállalkoztak. És hálátlanra.
– Aria.
Adalasia gyengéden kimondta a nő nevét, míg Sandu
felkészült rá, hogy törölje az emlékeit, ha ez egyáltalán
lehetséges. Nem tudta eltüntetni őket. Néhány erős pszichés
képességű embert nagyon nehéz irányítani, hacsak nem
vesznek magukhoz a vérükből.
– Nem, ez az igazság. Sosem gondoltam volna, hogy
találkozom egyikükkel. Az anyám beszélt önökről. Neki az ő
anyja mesélt. Azt mondta, ha valaha is lesz ilyen baj, mint
amilyenben én és Amato vagyunk itt a tanyán, jönni fog
valaki. A családunkban szájról szájra öröklődik egy történet,
amit csak suttogva adunk tovább a következő nemzedéknek. –
Remegő kezével a hajába túrt. – Nem tudom, hogy elhittem-e
valaha is ezt a történetet, amíg a csonkítások meg nem
kezdődtek. Aztán viszont már imádkoztam, hogy igaz legyen.
– „Engedd beszélni” – javasolta Sandu.
– „Én is erre gondoltam” – értett egyet vele a nő –,
„beszélnie kell valakivel. Mindezt magában tartotta eddig.”
Nem ez volt az elsődleges ok, amiért Sandu azt szerette
volna, hogy a nő folytassa, de végül is bármilyen indoklás
megtette, ha ugyanaz volt a végeredmény.
– Amint megláttam ezeket a férfiakat, már tudtam. Nem
abból, ahogyan viselkedtek. Egyszerűen csak tudtam. – Aria
hangja suttogássá halkult. – Soha nem fogom elmondani egy
léleknek sem Amatón kívül, és ő sem adja tovább. Pecsét
marad a szánkon mindörökre. Ezt a dolgot, amit értünk és
másokért tesznek, csak akkor adjuk tovább a családban
népmeseként, ha beleegyeznek. Ha nem, akkor egyetlen
szóval sem fogjuk említeni.
A hangjából őszinteség csengett, Sandu hitt neki. Járt a
fejében, akár az őrzők. Ott is láthatták az igazságot. Sajnos a
férje, Amato nem volt jelen, de könnyen átvizsgálhatják az ő
elméjét is.
Mielőtt Adalasia válaszolhatott volna, Sandu megtette
helyette. – Ha az ön és a férje emlékei megmaradnának a
létezésünkről és a jelenlétünkről, gondoskodnunk kellene a
biztonságunkról. Hozzánk lennének kötve mindketten
egészen addig, míg át nem lépnek a következő életbe, és
azonnal tudomást szereznénk róla, ha valaha is elárulnának
bennünket. Az árulás büntetése halál.
Adalasia átölelte a nőt, hogy megnyugtassa, hogy nem
démonok és nem vámpírok, de Sandu hagyta, hogy meglássa
a szemében a pislákoló lángokat. – Kitörölhetem az
emlékeiket rólunk és akkor nem kell magunkhoz kötni
önöket. Minden olyan lesz, mint eddig volt, csak éppen
elfelejtik, hogy itt jártunk, csak annyi marad meg, hogy ezek
az incidensek hirtelen abbamaradtak.
Aria keze felemelkedett a nyakában ezüstláncon függő
kereszthez. – Az ilyen fontos döntéseket általában
megbeszélem a férjemmel.
– Ez egy remek ötlet. Azt hiszem, éppen jön befelé. Vele
van a kutya is – tette hozzá Sandu.
Adalasia a homlokát ráncolta. – A kutyának még mindig
fájdalmai vannak, Aria. Nem gyógyult meg teljesen.
Aria lehajtotta a fejét. – Ezt mindketten tudjuk, de Amato
nem kaphat máshogyan figyelmeztetést. A gazdaság
működéséhez szükségünk van az állatainkra. Arturót, a
kutyánkat pórázon maga mellett tartja. Arturo egy bergamói
juhászkutya.
Adalasia szemöldöke felszaladt. – Az egy csodálatos fajta,
Aria, de nem fogadják el túl könnyen az idegeneket. Hogy
tudnak mellette vendégházat üzemeltetni?
Sandu az Amato felől érkező hangokat hallgatta. Nem volt
egyedül, ahogy belépett a házba, megérkezett az utolsó
vendég, Tiberiu Bercovitz is. Halkan beszélgetett vele, tudta,
hogy a felesége a többi vendéggel a nappaliban van. Ezzel a
kutya is tisztában volt, igyekezett is a folyosó felé.
 Aria nevetve mesélt történeteket róla, milyen nehezen
vették rá a kutyájukat, hogy elfogadja az idegeneket. Ez a fajta
felbecsülhetetlen értékkel bírt a tanyájukon. Minden állatot
óvott rajta a legkisebbtől a legnagyobbig, hozzájuk csapta még
a gyerekeket, valamint Ariát és Amatót is. Senki mástól nem
fogadott el utasítást, aki a közelébe került.
– Igyekeztünk a lehető legfiatalabb korában szocializálni,
szerettük volna, ha elfogadja a barátainkat és akkor már
tervezgettük, hogy vendégházat nyitunk. De nem volt könnyű.
Jó kutya és nagyon intelligens. Ő maga dönt. Előfordult
párszor, hogy nem tetszett neki egy vendégünk, annak
morogva megállt az ajtaja előtt és nem tágított onnan. Be
kellett zárnunk, hogy biztonságban legyenek tőle. Amato
azonban végig rajtuk tartotta a szemét.
– Valószínűleg jól is tette – bólintott Adalasia. – Ha egy
kutya nem szeret egy vendéget, amikor a többit eltűri, annak
jó oka lehet.
– „Valószínűleg másodperceken belül bejön ide és
mindannyiunkat megpróbál széttépni” – bocsátkozott
jóslásokba Sandu. – „Érezni fogja bennünk a sötétséget.”
– „Vagy a démont” – tette hozzá Benedek.
– „Engem kedvelni fog” – mondta Nicu törhetetlen
magabiztossággal.
Petru gúnyos hangot hallatott, ami nagyjából azt jelentette,
hogy Nicu átveszi a kutya fölött az irányítást és elhallgattatja,
ha az állat úgy döntene, hogy nem kedveli őket és támadni
akarna.
Adalasia nevetése olyan tiszta volt a fejükben, akár egy
üvegharang csengése. – „Nevetségesek vagytok
mindannyian. Csak árasszatok barátságos hullámokat.
Mindannyian képesek vagytok elnyomni a sötétséget.”
– „Egy kutya felé?” – kérdezte Benedek.
 A többiek is feltették ugyanezt a kérdést, mintha
háromszoros visszhang felelne Benedeknek. Sandu
legszívesebben felnevetett volna. Adalasia szerint teljesen
természetes lenne az, hogy öt ősi harcos elnyomja a valódi
természetét, csak hogy egy tanyasi kutya boldog legyen.
– „Igen, Benedek, egy kutya felé, mert ha ez a nagyon
hűséges kutya elfogad téged, akkor a házaspár is.”
– „De hiszen emberek” – mutatott rá Petru –, „nincs
szükség az elfogadásukra. Elég elvenni az emlékeiket.”
Sandu azonnal tudta, hogy Petru rossz választ adott az
életpárjának. Adalasia összeszedte a kártyákat és visszatette
az erszénybe. Amato, Tiberiu és a kutya együtt jöttek be a
szobába. Aria felállt és megfordult, hogy üdvözölje a férjét.
Sandu és az őrzők is felálltak. Adalasia viszont teremtett egy
összetekert újságot, tarkón csapta vele Petrut, majd
villámgyorsan el is tüntette a bűnjelet.
– „Én is ember vagyok, te neandervölgyi!”
– Te Kárpáti vagy” – javította ki Petru –, „és ha bármilyen
hatást el szeretnél érni azzal, hogy megütsz valamelyikünket,
akkor Kárpáti erőt kellene a lendületedbe tenni, nem pedig a
csekélyke emberi erődet, mint azt már nemegyszer
mondtam.”
A nő baljós szisszenéssel fújta ki a levegőt. – „Nem
akartam véletlenül betörni azt a kellemetlen fejedet. Már alig
várom, hogy megszerezd az életpárod, Petru. Hosszan el
fogok vele beszélgetni, mielőtt elfogadná, hogy a magadénak
követeld.”
– „Meg fogom gyógyítani a kutyát” – szólt közbe
váratlanul Nicu. – „Nem tudom elfogadni, hogy fájdalmai
vannak. Érzem Adalasián keresztül.”
– „Köszönöm, Nicu” – mondta a nő, és vetett még egy
szúrós pillantást Petrura.
 Sandu csak annyit tehetett, hogy ügyelt az arca
rezzenetlenségére.
– Amato, ők itt a vendégeink. – Aria a férjéhez sietett, és
gyorsan bemutatott mindenkit.
Amato az asszonya köré fonta a karját, míg odabiccentett
egyenként az öt ősinek. Tapasztalt szemei mindegyikükön
megállapodtak egy kis időre. Mély ráncok ültek az arcán. Nem
sokat alhatott az elmúlt hetekben, ez egyértelműen látszott.
Úgy tűnt, Ariához hasonlóan ő is pontosan tudja, hogy nem
hétköznapi vendégek.
Arturót, a bergamói juhászt hosszú, szürke, nemezes
szőrtincsek borították. Intelligens tekintete végigjárta
Adalasiát csakúgy, mint a férfiakat. Sandu és a többiek úgy
tettek, ahogyan a nő kérte, visszafogták az energiájukat,
nagyon békésnek mutatták magukat, hogy ne izgassák fel.
Nicu úgy kapcsolódott hozzá, ahogyan azt mindig is tette az
állatokkal, ezzel is megnyugtatva őt.
Amato bemutatta Tiberiut Ariának, majd Sandu is
előrelépett, hogy üdvözölje az ősi harcost.
– „Arwa-arvo pile sívadet” – mormolta a közös,
Kárpáti csatornába, míg egymás alkarját megszorítva
üdvözölték a másikat harcosok módjára. Ez a közelről
szembenézés védtelenné tette őket a támadásokkal szemben.
– „A becsület világítsa meg a szívedet” – fordította le
Sandu Adalasia számára a szavakat az ősi nyelvről.
– „En jutta félet és ekämet” – válaszolta neki Tiberiu.
– „Köszöntelek barátom, testvérem” – folytatta Sandu a
fordítást.
Mind a négy őrző hasonlóképpen üdvözölte az érkezőt, de
mindegyik kicsit másként. De abban mindannyian
következetesek maradtak, hogy azt kívánják neki, hogy
ragaszkodjon a becsületéhez.
 Aria udvariasan kivárta, míg véget érnek az üdvözlések,
mielőtt a férje markába csúsztatta volna a kezét. – Amatónak
és nekem rengeteg megbeszélnivalónk van. Magukra hagyjuk
önöket addig.
Sandu bólintott. – Rövid időn belül kimegyünk, Aria,
úgyhogy az lenne a legjobb, ha rövidre fognák a megbeszélést.
A nő bólintott, majd mindketten távoztak.
Tiberiu körülnézett, és egy aprót szippantott, mintha nem
akarna mélyet lélegezni. – Rég voltam benn ilyen házban.
Csupa nyugtalanság itt minden. Hívtál, Sandu, és azt
mondtad, hogy sürgős az ügy, nem várhatsz rám, ha késnék.
Itt vagyok hát.
A hangjában nem volt sem bosszankodás, sem kíváncsiság.
Semmi. Tiberiu Bercovitz ősi volt, aki a maga útját járta, és
keveseket tűrt meg maga körül. Kíméletlenül vadászott az
élőholtakra, nem törődött azzal, milyen károkat okoz ez a
testében és a lelkében. Semmi sem tartotta őt a világon, nem
maradt családja, nem lett életpárja.
– Olyan információkra bukkantunk, ami talán
összefüggésben van a kishúgod eltűnésével. – Sandu nem
látott rá okot, hogy elnyújtsa a feszültséget. Tiberiu nem az a
fajta Kárpáti hím, aki sokáig toporog egy helyben.
Tiberiu megdermedt, olyan mozdulatlanná vált, akár egy
szobor. Adalasia nem messze tőlük a kártyáit tisztogatta, Nicu
és Benedek kőkemény teste ott állt az újonnan érkezett vadász
és a nő között. Tiberiu is észrevehette nyilvánvalóan
védelmező testtartásukat. Petru ás Siv a helyiség két oldalsó
falánál álltak jól védhető pozícióban.
– Bevallom, hogy annak, amit megtudtunk, egy bizonyos
része puszta következtetés a részünkről. Adalasia családja
képekben jegyezte fel a történetét, és az egyik ilyen képen egy
mágus látható, nyilván Xavier, amint egy tíz év körüli Kárpáti
kislányt cserél el a parazitákra egy nő démon
közreműködésével. Az időszak megegyezik azzal, amikor a
húgod eltűnt. Nemrégiben egy portálon át egy másik
birodalomba hurcoltak, és egy nő volt az, aki visszalökött ebbe
a világba.
Tiberiu most először mozdult meg, Adalasia felé fordult,
aki az ablaknál állt. – El kell jönnie onnan. Egy valóságos
jelzőtűz.
Nem közvetlenül hozzá beszélt. Az ősiek nem gyakran
szólítják meg mások életpárját.
Adalasia nem várta meg, hogy megkérjék, vagy felszólítsák
a helyváltoztatásra. Azonnal megtette magától.
Tiberiu bólintott és visszafordult Sanduhoz. – Folytasd,
kérlek!
– Később az árnyékbirodalomban voltam, a
Tűzbarlangban, és a becsületeskümet kántáltam. Egy hang
csatlakozott hozzám. Egy férfi hangja. Aztán egy női hangot
hallottam. Próbáltam rávenni, hogy jöjjön velem ki onnan, de
nem akart. Hajthatatlan volt. A férfi nem az életpárja volt, a
nő utasította. Egyértelműen Kárpáti nő volt. Ismerte az ősi
nyelvet, azt hiszem a férfin keresztül tartotta frissen a tudását.
Tiberiu sokáig hallgatott. Sandu elbizonytalanodott abban,
hogy hisz-e neki a másik vadász, miután évszázadokig még
csak suttogásokat sem hallott a testvéréről. És abban is, hogy
vajon képes lesz-e mindezt feldolgozni a vadász. Mer-e hinni
benne. Vagy már nem is érdekli.
– Meg akarjátok akadályozni, hogy a démonok átjussanak a
portálon?
– Igen.
– Lehetséges, hogy újra találkoztok azzal a nővel?
– Igen.
– Veletek megyek.
 A világ
A szél olyan apró lökésekkel
fújt lefelé a hegyekből, mintha
csak lélegzet után kapkodna.
Olykor kénkő szaga csapta meg
őket, de a következő fuvallatnál
tovalebbent. Adalasia érezte,
hogy az őrzők és Sandu szoros
alakzatban együtt mozognak
körülötte. Úgy tűnt, még Tiberiu
is az ő védelmére összpontosítja figyelme egy részét. Adalasia
sokkal közelebb állt ahhoz, hogy megérezze, mivel állnak
szemben, mint ők. Mert nem vámpír volt. A hegyek között
rejtőző barlangrendszerekben nem volt odú élőholt számára.
Sandu apja valami gonosz dolgot fedezett fel, ami utat tört
magának ebbe a világba. Volt még valami más is, amiről
kizárólag Domizio tudott, és ezek között a hegyek között
történt. Valami, ami miatt feláldozta a lánya jövőjét, és a lány
ebbe beleegyezett. Adalasia biztos volt benne, hogy Liona
egyetértésével történtek itt a dolgok, minden lépésnél érezte a
nő hatalmát. Nem egy félénk kis nebáncsvirág volt, sem az
apja, sem más nem félemlítette meg. Megvolt a saját ereje.
Saját döntéseket hozott. Abban, amit tett, ő határozott, nem
az apja utasította rá.
Minél magasabbra másztak az árnyas hegyek közé, ahol
már a fák is eltűntek és egyre nagyobbak lettek a sziklák,
annál sűrűbben villantak fel előtte képek a szívére szorított
istennő kártyalapon keresztül. Egy idősebb nő sír, egy magas,
gyönyörű, fiatalabb nőt átölelve. A fiatalabb vigasztalni
próbálja. Adalasia számára nyilvánvaló volt, hogy Madolinát
látja, Sandu anyját, akkor, amikor legutoljára volt együtt
Lionával. Adalasia szeretett volna velük együtt sírni. Tudta,
hogy Sandu osztozik vele a gondolatain, és azt is tudta, hogy
szemlélője ennek a bensőséges búcsúzkodásnak is. Ez pedig
csak még nehezebbé tette a dolgot.
Egyszerre forróság járta át a testét, akár egy fényes, izzó
kard. Egy fényroham. A haja recsegett az elektromosságtól.
– Nem járunk messze a portáltól. Egy barlang bejáratát
keressük. A Luiz által megadott koordinátáknak egy közeli
helyre kell mutatniuk, Sandu – jelentette be Adalasia.
Megállt, nem törődve azzal, mit tesznek a többiek. A
levegőben repültek, míg a hegyekbe nem értek, majd a földön
folytatták az utat, hogy démonok, vagy vámpírok jelenlétére
utaló nyomok után kutassanak. Gondosan áttanulmányoztak
minden sziklaképződményt.
Felemelte a kezét, majd a négy égtáj irányába
szimbólumokat kezdett a levegőbe rajzolni, és közben
Földanya segítségét kérte a gonosz megtestesítője ellen.
Feneketlennek tűnő kabátja belsejéből több kulcsot vett elő,
amiket látszólag a fényspektrum különböző színeiből
kovácsoltak. Ujjaival könnyedén végigsimított rajtuk, majd
egy magas, sötétszürke szikla felé nézett, amit piszok és
gombák borítottak. Furcsa formája volt, koporsószerű. Tőle
balra egy másik sziklatömb állt, kicsivel zömökebb, de
nagyjából ugyanolyan alakú, szögletes tetejű, nem pedig
csúcsos, mint a jobb oldali.
A sziklák halk hangot adtak ki, durva, bántó hangot.
Halkabb volt annál, mint amit a legtöbb ember egyáltalán
érzékelni képes. Adalasia ráhangolódott, és elkezdte
visszakövetni. Nem a sziklák közül jött, hanem belőlük és
lefelé haladt. Ezt abból tudta, hogy arrafelé hangosodott.
Adalasia közelebb lépett a sziklákhoz, Sandu pedig abban a
pillanatban a hátánál volt. Az őrzők megvizsgálták a köveket,
óvatosan körbejárták őket, felülről, sőt a föld alól is
tanulmányozták. Adalasia igyekezett nem türelmetlenkedni,
de a sürgető érzés egyre inkább úrrá lett rajta most, hogy az
útjuk vége felé jártak. Tudta, hogy Sandu családja itt volt,
amikor a fiukat elküldték. Érezte.
– „Így van. Kezd visszatérni az emlékezetem. Ismerősnek
találom ezt a helyet. Emlékszem, hogy itt álltam apámmal.
Most emlékszem rá tisztán először.”
Megosztotta a képet a nővel. Az apja magas volt, akárcsak
Sandu, világos, hosszú és vad haját a tarkóján bőrzsinór
tartotta féken. Ők ketten szálegyenesen álltak egymás mellett
és pontosan ugyanazokat a sziklákat nézték, mint most ők. A
köveket borító növényzet kissé más volt, de a helyszín így is
egyértelműen felismerhető maradt. Adalasia tudta, hogy
Sandu miért nem vágatta le a haját. Hordhat modern ruhákat,
de a hajviseletét soha egy pillanatig sem akarta
megváltoztatni, mert tudat alatt tudta, mennyire hasonlít az
apjáéra.
– „Édesapád pontosan olyan csodás harcosnak tűnik,
mint amilyen te vagy, Sandu.”
– „A sziklák nem csapdák, pusztán a figyelmeztető
rendszer részei” – jelentette Benedek.
Sandu úgy válaszolt Adalasiának, hogy megcirógatta az
elméjének belső falát, ami egy intim gesztus volt és kettejük
között maradt. A nő belekapaszkodott ebbe az érzésbe, ő is
átvizsgálta a sziklákat és próbált rájönni, mit vett észre
Domizio, amikor arra a megállapításra jutott, hogy valami
katasztrofális dolog történik, és a fenyegetés nem az
élőholtaktól származik.
A bőrét továbbra is szúrta az a furcsa energia, a fehéren
izzó forróság, ami nem hagyta, hogy a haja leereszkedjen,
vagy legalább a szikrák pattogtatását abbahagyja. Úgy tűnt, a
lábai rátalálnak a saját útjukra, ahelyett, hogy érintették volt a
földet, átsiklott a fűcsomók fölött, megkerülte a sziklákat,
majd megállt közöttük.
Érezte a tenyerébe fogott kulcsok furcsa fényének
pulzálását. A sziklákból jövő különös, bántó hang
megváltozott, bár a különbség alig volt észrevehető, most már
inkább dobolásnak tűnt. Mélyebb lett, a pulzusában rezgett,
próbálta áthangolni a szívverését. Automatikusan megvédte
magát, a szívverését a Sanduéhoz igazította.
– „Mindannyian halljátok a változást az ütemben? Most
határozottan csapdának tűnik.”
A kulcsok egyre inkább átmelegedtek a kezében. Lenézett
rájuk. A fényük egyre ragyogóbbá vált. Egy szép, lágy pasztell
lila volt a legfényesebb. Kiválasztotta, maga elé emelte és
közvetlenül az egyik sziklatömb felé fordult. A lila fény
rávetült a kőre, de nem történt semmi. Megpróbálta ugyanezt
a másik szilkán. Eredménytelenül. Kifújta a levegőt, hátrált,
míg a megfelelő távolságra nem került mindkettőtől, hogy
egyszerre világíthassa meg őket. A kulcslyuk nem az egyik
sziklán volt, nem is a másikon, hanem pontosan a kettő között
középen.
Adalasia előre lépett, hogy belehelyezze a kulcsot a zárba,
de Sandu figyelmeztetően a karjára tette a kezét. – Várj! Erre
én is emlékszem. Ez nem az apám védelme, de meghagyta,
mert nagyon praktikusnak találta. A kulcsok nála voltak.
Lehet, hogy eljöttél hozzájuk?
 – Ezeket a kulcsokat évszázadok óta adják tovább nálunk
anyák a lányaiknak – felelte Adalasia.
– Liona rég odaadta őket Tessina Ravasiónak – mondta
Sandu. – Ez egy újabb emlék, ami visszatért. Figyelmeztetek
mindenkit, hogy ködös, alig valami. Tiberiu, te is osztozol
velünk a kolostorbeliek csatornáján. Voltál nálunk. Nem
maradtál sokáig, de az esküd a hátadon hordozd. Te is látni
fogod – biztosította a vadászt Sandu.
A Sandu által megmutatott töredék sötét volt és szemcsés,
mint valami régi film, amit nem tisztítottak meg és szinte
értelmezhetetlen mindenki más számára. Nem nagyon tudta
elérni, hogy az emlék kibontakozzon a többiek előtt is.
– „Túlságosan erőlteted szerelmem” – suttogta a saját,
külön csatornájukon keresztül Adalasia. – „Lazíts! Ne
kergesd, hagyd, hogy az emlék jöjjön el hozzád. Már
majdnem jó. Csak lélegezz! Mindjárt meglesz!”
Hinnie kellett önmagában. Az apja okkal küldte el
mindenféle horgony nélkül a családjától. Hinnie kell benne,
hogy most, amikor rátaláltak az útjukra, visszatérnek hozzá az
emlékek és minden értelmet nyer.
Sandu nem csak a mentális, de a fizikai kapcsolatot is
megtartotta kettejük között, ujjai laza bilincsként fogták körbe
Adalasia csuklóját. A nő érezte, hogy vesz egy mély lélegzetet,
majd lassan kiereszti. És kitisztultak a képek mindenki
fejében.
Domizio ott állt Sanduval a sziklák mellett és mindketten
egy harmadik férfira figyeltek, aki közöttük állt. Határozottan
Kárpáti volt. Háttal állt, de a vállai szélesek, a háta erős, a haja
pedig összetéveszthetetlen volt. Hirtelenszőke, ezüst csíkos
tincsei derékig omlottak.
Aztán az idegen megfordult, és Adalasia próbált nem
reagálni. Egyik Kárpáti sem reagált. Semmit. Ő volt a
legrémisztőbb, legvadabb kinézetű férfi, akit valaha is látott.
Az arcvonásait kőből faragták. Csupa kemény vonal, letisztult
szépség. Ugyanakkor minden egyes arcvonásban volt valami
ravasz vadállatiasság. Szájsarkai már-már kegyetlennek
tűntek, de a szeme volt az, ami még az évszázadokon
áthatolva is megrendítette Adalasiát. Furcsa, kék szeme volt,
annyira világos, hogy ezüstszínűnek tűnt. Amikor kissé
elfordította a fejét, a színe elmélyült, ekkor úgy látszott,
mintha kék lángok égtek volna a tekintetében, pontosan úgy,
ahogy vörösek lángoltak Sanduéban.
– Felismered? – kérdezte Tiberiu.
Sandu halk szisszenéssel eresztette ki a levegőt. – Igen.
Nemegyszer járt nálunk. Igazából sokszor. Többször
megmentette apám életét, és vele vadászott. Ő… rendkívüli
volt. Sötétséget is hordozott magában. Egy démont, ami
minden csatával egyre csak erősödött. Ő volt az első ősi, akivel
valaha is találkoztam, aki a hátán viselte az esküjét.
Kényszerítette apámat, hogy újra és újra belevésse a bőrébe,
míg végül megmaradt.
– Ki ő? – kérdezte Benedek.
– Sok neve volt. De leginkább mindenki csak suttogta.
Hän ku piwtä, Ragadozó, Vadász, Nyomkövető. Leginkább
a ragadozót suttogták, mert ha a nyomába szegődött egy
vámpírnak, apámhoz hasonlóan ő sem állt meg egy pillanatra
sem.
– Pont, mint te – suttogta Adalasia, a torkához kapva a
kezét. A kirakó darabkái kezdtek összeállni és egyáltalán nem
volt benne biztos, hogy tetszik neki az előtűnő kép. Sandu a
fejében volt, látta mire gondol. Elkapott benyomásokat, még
mielőtt a nő elrejthette volna őket. Adalasia tudta, hogy a
férfinak sem tetszik az, amerre az esze vezeti a
következtetéseit.
 – Gyakran Hän ku kaśwa o numamet néven
emlegették, Égenjárónak, mert nem volt nála gyorsabb a
levegőben, úgy mozgott, akár a villám. Mások Hän ku pesä,
Védelmező néven ismerték, de a legtöbben Igazág, vagyis
Justice-ként3 (Igazságként) emlegették – sorolta Sandu. – Ha
hallottatok róla történeteket, minden bizonnyal ezen a néven
szerepelt bennük.
– Justice csak egy legenda – mondott ellent Petru.
Nicu egyetértett. – Senki sem lenne képes olyan dolgokat
megtenni, mint amilyeneket neki tulajdonítottak.
– Minden történet igaz – szögezte le Sandu. – Sok
bravúrjának magam is szemtanúja voltam. Félelmetes lenne,
ha egy olyan vadász, mint Justice vámpírrá válna, vagy ami
még rosszabb, démonná, és ráeresztenék a világra. Nem lenne
egyszerű elpusztítani.
– A rokonod, Sandu, ugye? – suttogta félhangosan
Adalasia. Félelmetes volt belegondolni, hogy ez a férfi az
életpárja rokona. Inkább volt vadállat, mint ember.
Érezte, hogy Sandu megdermed. A nő félt tőle, bizalmatlan
volt vele kapcsolatban. A kapcsolatuk kezdetétől fogva
visszatartotta a férfi elől a tudata egy részét, Sandu pedig
érezte ezt, folyamatosan nyomta, lökdöste az akadályait.
Adalasia egy része tudta, hogy a démon nagyon erős a
férfiban. Megpillantotta, és tudta, hogy félnie kell tőle.
– Igen – ismerte el a férfi, hiszen az életpárjának senki sem
mondhat valótlanságot, és amúgy is, mi értelme lenne? –
Nem tudom hány éves volt, de idősebb Vladnál. A
táplálkozástól eltekintve kerülte az embereket. A végén már
3
Justice: Igazság angolul, a továbbiakban ezt a nevet használom erre a
szereplőre, mert az ősi Kárpáti nyelvű alakja szinte a magyar megfelelője,
ami a későbbiekben, további könyvekben zavart okozhat. (Ajuda megj.)
folyamatosan Domizio és a családunk közelében maradt,
eltökélten ragaszkodott a becsületéhez, amíg csak tudott, de
úgy gondolta, hogy az ideje lejárt, az életpárja nincs már ezen
a világon. Domizio pedig nem tudott reményt adni neki.
– Ő találta ki a barlang biztosítékait, ahová Domizio
elhozta a családod? – kérdezte Petru a lila fényre mutatva
Adalasia kezében.
– Igen. De a szívdobogás csapdát nem. Azt valami más
helyezte el itt. Justice megmutatta apámnak, hogyan kell
őrizni a barlangot, hogy a család biztonságban legyen. Egy
átjárót kerestünk, ahonnan démonok csusszantak át, és
biztosak voltunk benne, hogy valahol itt kell lennie. Justice
segített nekünk.
Sandu megdörzsölte a halántékát és megrázta a fejét,
amikor az emlékkép elhalványult. – Jelen pillanatban túl sok
mindenre nem emlékszem még, de abban biztos vagyok, hogy
még egy utolsó biztosítékot el kell távolítani, mielőtt
használnád a kulcsot, Adalasia.
A nő érezte, hogy az életpárja minden rezzenését figyeli,
míg ő a kulcsot és a zárat tanulmányozta. Nem nézett a férfira,
de nem is lépett ki az elméjéből. Társak voltak, egy csapat,
szükségük lesz egymás erejére, hogy ezt átvészeljék. Az a
kitartó dobszó, ami egy óvatlan szívverés csapdába ejtésére
törekedett, még mindig szólt alattuk, és azonnal kinyúlt érte,
amint egy pillanatra megfeledkezett az elővigyázatosságról.
A testvérek, akik a sziklák körül járkáltak és rejtett
csapdákat kerestek, visszatértek melléjük, beléptek az
elméjébe és őt figyelték. Ő a démonvadász. A biztosítékot egy
Kárpáti állította, de nem vámpírok, hanem démonok ellen, és
ezt ő pozitívumként értékelte. Kezei felemelkedtek, kecses
mintázatok rajzolásába kezdett, a lila szín összekeveredett a
többi kulcs fényeivel. Ellenvarázst mormolt, hogy felfedje a
rejtett szövéseket.
– Mindannyian érzitek, hogy a bőröm folyamatosan izzik és
mintha apró szúrások érnék? Justice-nek valamikor az élete
folyamán küzdenie kellett már démonokkal ahhoz, hogy
tudja, hogyan állíthatja fel ezeket a biztosítékokat. Nem
vámpíroknak készítette. Úgy tervezte, hogy megakadályozza a
démonok ki-, vagy bejutását ezen a bejáraton.
Ismerte ezt. A szövést. A fénymágiát. Leszedte az utolsó
biztosítékot is, beledugta a kulcsot a zárba és elfordította.
Erős fény áradt szét a sziklák között, feltárva hat
lépcsőfokot. Kettő vezetett jobbra, kettő balra, kettő pedig
egyenesen előre. Mindegyik egy-egy barlang bejáratához
tartozott. Az előttük lévő széles volt és nyitott, csak be kellett
sétálni. A baloldali sokkal kisebb, úgy nézett ki, hogy
görnyedezniük, vagy akár kúszniuk is kell, hogy bejussanak. A
jobb oldali keskeny volt, de magas, ívesen kupolás
mennyezettel.
– A kupolás – mondta Sandu. – Ott voltunk. Azon az úton
haladtunk. Helyenként nagyon szűk, csak egyesével lehet
benne haladni. Justice ragaszkodott hozzá, hogy ő menjen
elől. Tudtuk, hogy óriási a veszély. Valahogy megnyílt egy
portál. Akkor már egy ideje vesztes csatákat vívtunk, nem
tudtuk megvédeni az embereket a démonoktól.
Adalasia látta, hogy képek özönlenek be az elméjébe, de
közben a magas kupolás barlangot nézte, aminek bejárata
kissé hasonlított egy katedráliséra. Úgy gondolta, hogy ez
szentségtörő dolog. Hogyan használhatnak a démonok egy
ilyen gyönyörű boltívet bejáratként egy másik birodalomba?
Sandu ismét megdörzsölte a halántékát. – Nem tudtuk
megállítani a tanyák és a haszonállatok elleni támadásokat.
Szinte folyamatosan sebesültek voltunk, hol a démonokkal hol
pedig a vámpírokkal vívott harcok miatt. Rengeteg vérre volt
szükségünk. Segítségünk nem volt. Apám ekkor hívta Justice-
t, bár érezte, hogy nem kellene. Tudta, hogy Justice már túl
közel jár a véghez. Lehetetlent kért tőle, bármilyen csata
túllökhette a határon. Apám nem is tette volna meg, de
nagyon kétségbeesettek voltunk. Túl sok ember halt meg és
mi nem tudtuk megmenteni őket.
Adalasia elindult a barlang felé, de Sandu eléje lépett. – Ez
a hely újra veszélyessé vált, ewal emninumam. Lezártuk a
portált, hogy soha többé ne tudják használni, de sikerült újra
megnyitniuk.
Adalasia megrázta a fejét. – Labilissá vált, igen – értett
egyet – de nincs nyitva. Ütések érték, elkoptatták. A démonok
kicsusszanhattak. Itt van a kapu, amit a családomnak, a
Ravasio családnak őriznie kellett. Tudom, hogy itt van.
Érzem. Amint betettem a lábam ide, tudtam, hogy ez a valódi
út. Őröket kellett volna állítani, hogy a démonok ne találják
meg a kiutat.
Az őrzők és Tiberiu csendben maradtak, érzékszerveiket
kinyitva folyamatosan fürkésztek, keresve a fenyegetés akár
leghalványabb jelét, miközben egyre mélyebbre jutottak a
barlangrendszerbe. Az alagút élesen elkanyarodott, majd
meredeken lefelé kezdett ereszkedni, ahogy a kamrák
kiszélesedtek és egyikből a másikba jutottak.
Adalasia megdörzsölte libabőrös karját. Nem volt hideg.
Sőt, inkább egyre melegebb lett. Az apró szúrások érzete
felerősödött a bőrén. A tarkóján a pihék valósággal fájtak,
mintha mindegyik érzékeny lenne a gyökerénél és minden
lépéssel egyre jobban húznák őket. Azon kapta magát, hogy a
kardjára csúsztatja a kezét.
– „Sandu, térre van szükségem.”
Az őrzők, Sandu és Tiberiu egyszerre váltak mozdulatlanná.
 Aztán az őrzők eltűntek, mintha soha ott sem lettek volna.
Adalasia tudta, hogy molekulákra bomlottak, de attól még itt
vannak a közelben. Az elméjében ott érezte őket, míg
áthaladtak egy nagyobb termen valós fenyegetések után
kutatva. Tiberiu és Sandu maguk között tartották őt, de
eltávolodtak tőle, hogy kellő tere maradjon a harchoz, ha
szükség lenne rá.
Adalasia kihúzta a kardot a hüvelyéből. A penge színei a
plafonra vetültek, fényt árasztottak minden sarokba.
Egyszerre sustorgó, csosszanó hangokkal telt meg a terem,
több tucatnyi láb, vagy kéz csapódott a barlang padlóján a
kiszáradt törmelékbe. Néhány pillanatig vörös és sárga
szempárok szegeződtek rájuk, aztán a lényeknek sikerült
elbújniuk a sziklafalak repedéseibe.
– Ne kerüljetek a falak közelébe – figyelmeztette a
többieket Adalasia. – Láttátok a kutya sérüléseit. Ezek azok a
lények, amik kizsigerelték a szarvasmarhát, és ugyanezt
megpróbálták a kutyával is. Nera seregének tagjai. Azért
küldte őket, hogy lecsapolják az erőnket.
– Igen – erősítette meg Sandu –, most már emlékszem.
Mindenhol ott voltak. Minden tanyán. Éjszakáról éjszakára.
Csupa értelmetlen pusztítás. Csonkítások.
– „Megsemmisítem őket, de nektek a következő kamrában
kell lennetek. Mindegyikőtöknek. Utánatok megyek majd, és
ha ez megtörténik, Sandunak villámgyorsan le kell zárnia ezt
a termet, hogy senki se menekülhessen ki.
Közös telepatikus kapcsolatuk segítségével megmutatta
nekik az apró, fehér gömböt, ami valójában egy fénybomba
volt. – „Kiszívja az összes levegőt a kamrából. Tüzet nem
használhatunk ellenük, abban fürdenek.”
 – „Justice is erre tanított minket. Villámmal ugyan
elégethetnénk őket” – emlékezett Sandu –, „de ezzel idelenn a
barlangokban nem sokra megyünk.”
Adalasia a következő kamra bejáratához hátrált és közben
magasra tartotta a kardját, így a mennyezetről visszaverődő
fények továbbra is megvilágították a falakat, lehetetlenné
téve, hogy valamelyik lény támadjon. – „Mindenki kint van?”
– „Igen, és a terem másik kijáratát lezártam. Amint
kilépsz, ezt is lepecsételem” – biztosította Sandu.
Adalasia nem várt tovább. Bedobta a gömböt a terem
közepe felé, majd gyorsan átlépett a következő kamrába.
Sandu átlátszó pecsétje a helyére csapódott. Nézték, ahogy a
gömb a mennyezet alatt forog, színeket dobálva maga köré.
Aztán hirtelen megállt a levegőben, az oldalai halk
sziszegéssel kinyíltak. Csend lett, majd egy pillanat múlva a
termet lények százai árasztották el, valamennyien a kijáratok
felé rohantak. Különös, narancssárga rákoknak néztek ki, de
karmos lábaik és kezeik voltak. A szájukat kétsornyi hegyes,
recés élű fog töltötte meg. Nagyjából harminc centiméter
magasak lehettek, de négykézláb rohangáltak a padlón.
A kijáratoknál nekiestek a láthatatlan lezárásoknak,
minden erejükkel igyekeztek feltépni azt, még mielőtt
elfogyna a levegőjük. Aztán sorra a padlóra rogytak, a saját
torkukat, bordáikat tépték, hogy lélegzethez jussanak.
Borzalmas látvány volt, Adalasia elfordult.
– A lentről jövő hang felerősödött. Nera már tudja, hogy
jövünk.
– Amikor itt jártunk, végig kellett verekednünk magunkat
ezen és a következő kamrákon. – Sandu hangja komoran
csengett. – Szerencsénkre az alagút itt nagyon széles, de
forrósodik. Gondosan szabályoznunk kell a
testhőmérsékletünket. Ne érj a falakhoz, Adalasia!
 – Hasznát vennénk a Legősibbnek – jegyezte meg Siv –, jól
jönnének a pikkelyei.
– Ide egy sárkány beszorulna – mutatott rá Petru.
– Viszont Adalasia testét fel kell vérteznünk – döntötte el
Nicu. – Tetőtől talpig. Sisak is kell. Ha ezek a micsodák
rávetik magukat, ne tudják se megharapni, se felhasítani.
– Nem rossz ötlet – bólintott rá Benedek. – Sandu, te vagy
az életpárja. Makacskodni fog, mert mindig észszerűtlenül
viselkedik, de nincs más választásod, mint megvédeni őt.
Fedd be pikkelyekkel és páncéllal.
Adalasia ment tovább közöttük, hallgatta a nevetséges,
vicces ötleteiket, és figyelte, hogyan reagál a bőre az egyes
kamrákra, amiken áthaladnak, miközben egyre lejjebb értek.
Menet közben előbb Nicu, majd Benedek felé tett pöccintő
mozdulatot, de közben megőrizte ártatlan arckifejezését.
Benedek reagált elsőnek, lepillantott a lábára, Nicu a karját
kezdte el vakarni. Mindketten gyorsan Adalasiára, majd
Sandura néztek.
– Ez egyáltalán nem vicces, amikor mindjárt megtámad
bennünket az, ami átjuthat a portálon – jelentette ki Benedek.
Sandu vállat vont, és ment tovább. – Ti mondtátok, hogy a
pikkely és a páncél jó ötlet.
Adalasia legszívesebben megcsókolta volna. Telepatikusan
meg is tette, és kapott is válaszképpen egy cinkos kis mosolyt.
Benedek intett, hogy eltávolítsa magáról a lábszárvértet, és
Nicu is így tett a karján megjelent pikkelyekkel. Adalasiából
kitört a kuncogás, eloszlatva a barlang zord hangulatát. Fel
nem foghatta, hogyan hordozhatja a puszta levegő magában a
végzet érzését pontosan úgy, ahogy az a távoli dobolás
próbálta behálózni a szívét.
Sandu, aki elől haladt, elkanyarodott jobbra. Adalasia bőre
egyszerre mintha fehérizzani kezdett volna. Ezer tű szurkálta
a bőrét figyelmeztetésképpen. Elkapta a férfi karját és
megállította.
– „Milyen emléked van az előttünk lévő kamráról?” –
Mindannyian kapcsolatban voltak egymással, beleértve ebbe
Tiberiut is, és a nő úgy gondolta, az a legjobb, ha a telepatikus
utat használják, nem pedig a hangosat.
Sandu átölelte a karját és magához húzta. Az őrzők
körbevették kettejüket, középen tartották Adalasiát, de elég
távolságot hagytak, hogy ha harcolni kell, legyen elegendő
helyük. Tiberiu a másik oldalán haladt, tovább fokozva a
biztonságát.
Igyekezett Sandu szívverésével együtt tartani a sajátját.
Nem volt könnyű. Tudta, hogy elértek a végső céljukhoz. Már
nagyon közel voltak. Bármi is legyen az, a következő
kamrában lesz. Egész életében erre a pillanatra gyakorolt.
Elég erős? Elég jó? Sandu és ő elég közel állnak egymáshoz?
– „Különféle démonok indítottak ellenünk totális
támadást. Tudtuk, hogy vissza kell vernünk őket, és egyszer s
mindenkorra le kell zárnunk a portált. Az egész család
velünk harcolt. Justice mindenütt ott volt. Nélküle nem
járhattunk volna sikerrel. Elhurcoltak minket a portálon
túlra, a birodalmukba, de anyámnak és Lionának sikerült
visszacibálnia apámat. Iszonyúan fel volt hasogatva. Tele
volt sebekkel. Majdnem kizsigerelték. Nem is tudom, hogyan
élte túl, hogyan sikerült megmenteni.”
Sandu megborzongott az apja felismerhetetlenségig
összekaszabolt testének emlékétől. Gyakorlatilag nem is
maradt rajta hús. A démonok végül ott hagyták meghalni,
figyelmüket Sandu és Justice felé fordították. A két Kárpáti
vállat-vállnak vetve harcolt, küzdöttek a lényekkel, de mivel a
démonok nem élők, és a saját birodalmukban voltak, szinte
lehetetlenné vált a legyőzésük.
 A legnagyobb rémületükre Liona visszatért, utat tört
magának hozzájuk, eltökélte, hogy segít nekik kijutni az
alvilágból és bezárni a portált. A távolság az átjáróig nem volt
nagy, de túl sok démon állt köztük és a kijárat között ahhoz,
hogy átverekedjék magukat rajtuk ennyire viharverten. A
démonok ugyanolyan szörnyű sérüléseket okoztak nekik, mint
Domiziónak. És Liona megpróbált eljutni hozzájuk.
Mindketten látták, ahogy a kárörvendő démonok rávetik
magukat.
Sandu pontosan tudta melyik volt az a pillanat, amikor
Justice mindent feláldozott, hogy esélyt adjon Lionának, a
családjának és neki a túlélésre. Mindketten Lionához
rohantak, az adrenalin elég erőt biztosított nekik, hogy
letépjék és elhajítsák a démonokat a testéről. Justice talpra
rángatta és Sandu felé lökte.
– Fuss, Sandu! Fogd a húgodat és fuss! Ígérd meg, hogy
erős kapukat építesz, amik évszázadokig ellenállnak és
őrzőket rendelsz mellé, hogy sose szabadulhassak ki! Add rá a
becsületszavad! Egy kaput a Föld minden szegletéhez.
Északra. Délre. Keletre. Nyugatra. Becsületszavadra! A mi
családunk sosem szegi meg az adott szavát. Most menj!
Visszatartom őket.
– Nem hagyhatjuk itt őt! – sikoltotta Liona.
Sandu látta, ahogyan a kék lángok felemésztik a Justice
szemében csillogó fényt. Onnan már nem volt visszaút.
Kiengedte a fenevadat, egészen elfogadta, hogy esélyt adjon
Lionának, Sandunak, Madolinának és Domiziónak. Sandu
átverekedte magát a démonok sorain, miközben a hasfalát az
egyik kezével tartotta össze, hogy a belső szervei ne ömöljenek
a földre futás közben. Mellette Liona bátran küzdött és Sandu
nagyon hálás volt, amiért a húgát már egészen kicsi korától
fogva megtanították harcolni az élőholtak ellen. A démonok
elleni harc teljesen más volt, ám a húga mégsem habozott.
Átjutottak a portálon, és Justice volt az, aki lezárta azt.
– „A kapuk, Sandu! Domizio! Építsétek meg a kapukat!
Négy kapuval vegyetek körbe! Zárjatok be, amíg még nem
késő!”
Justice parancsa sürgető volt, és Sandu nem habozott. Ő és
az apja felhúzták a kapukat Justice köré, helyet hagyva neki
odabenn. A kapuk a létező legvastagabb fából készültek, olyan
fából, amin nem fogott a tűz és nem korhadt el az idő
múlásával sem. Körbeszőtték őket biztosítékokkal. És még
több biztosítékkal.
Mindkét vadász borzalmas állapotban volt. Madolina és
Liona mégsem próbálták meg őket eltávolítani a portáltól,
hanem azon dolgoztak, hogy helyben gyógyíthassák őket.
Madolina gyógyító gyertyákkal világította meg a kamrát,
befedte életpárja sebeit nyállal elkevert földdel és vért adott
Domiziónak. Liona ugyanezt tette a bátyjával. Gyorsan
dolgoztak, cselekedeteik sebessége elárulta sietségüket az
emléket nézők előtt.
Az őrzők és Tiberiu sokatmondó pillantásokat váltottak
egymással. Justice él. Egy ősi, aki Vladnál is öregebb. Kevés
olyan vadász lehet – ha egyáltalán van ilyen, aki képes lenne
elpusztítani, ha élőholttá válna.
– „Miatta vitték el a húgomat?” – kérdezte egy idő után
Tiberiu.
Sandu lehajtotta a fejét. – „Azt hiszem, igen. Beszélni
tudott a vadállatokkal. Justice inkább fenevad, mint ember.
Azt hiszem, a testvéred az egyetlen, aki képes kommunikálni
vele, és nem hajlandó magára hagyni őt.”
– „De nem az életpárja” – ismételte meg a korábban hallott
információt Tiberiu.
 – „Nem hiszem, hogy az lenne” – felelte Sandu. – „Nem ez
a benyomásom támadt, abból, hogy velem együtt kántálta
az esküt.”
– „Mi a terv?” – terelte gyakorlatias síkra a beszélgetést
Afanasiv. – „A portál átereszthet, a kapu kinyílhat. Azért
vagyunk itt, hogy biztosítsuk, hogy egyik sem történik meg.”
– „Én azért vagyok itt, hogy megtudjam, él-e még a
húgom” – mondott ellent Tiberiu. – „Ha él, és módot találok
rá, visszahozom onnan.”
Sandu bólintott. –„Én is szeretném megtalálni a húgom. Ő
itt maradt, hogy őrizze ezt a kaput. A másik három kapuhoz
három másik Kárpáti nőt választottak. Most, hogy már
emlékszem rá, ki ő és arra, hogy létezik, szeretném
megtalálni élve és egészségesen. Biztosan úgy érzi, hogy
magára hagyták.”
Most, amikor Sandu múltja egyre világosabban kiderült,
egyúttal elkezdte kísérteni is őt. Adalasia közelebb hajolt
hozzá, hogy megvigasztalja.
– „Még ha úgy is érzi, te sosem hagytad el őt, Sandu. Csak
végleg le kell pecsételnünk a portált. Meg kell róla
bizonyosodnom, hogy a kapu zárva van és őrizet alatt is
marad. Az átcsusszant démonokat vissza kell űzni az
alvilágba, vagy meg kell semmisíteni.”
Adalasia megmarkolta a kardját. Nera a portál másik
oldalán várakozik. Nagyon közel hozzá. Adalasia most már
érezte, hogy a démonok nyomják az átjáró pecsétjét, hogy
megnyíljon, és a serege beáramolhasson az élők birodalmába.
– „A legjobb az lenne, ha azt hinnék, hogy csak Sandu,
Tiberiu és én vagyunk itt. Őt is érzik. Tudják ki ő, és nem
akarják, hogy itt legyen. Tiberiu, rád előbb lecsapnak, mint
rám. Sandut és engem élve akarnak megszerezni. Te holtan
is megfelelsz.”
 – „Nem olyan könnyű engem megölni” – biztosította
Tiberiu. – „Egészen biztosan Gaia van náluk, ha ekkora
fenyegetést jelentek a számukra.”
– „Fel fog ismerni?” – kérdezte Sandu – „Hiszen még csak
tíz éves volt.”
– „Nem. Már egy évszázados voltam, és távol éltem az
otthonunktól, amikor ő született. Csak egyszer látott.
Majdnem pontosan a tizedik születésnapján tértem haza, de
a látogatásom csak nagyon rövid ideig tartott. Szerettem
volna megismerni őt, hogy tudja, mindig számítani fog
valakinek. Remélem apámnak és anyámnak volt ideje
elmondani neki” – mondta Tiberiu.
Adalasia szíve elfacsarodott.
Sandu melegsége besurrant az elméjébe. – „Mindig olyan
együttérző vagy, sívamet.”
– „Mondd el, mire számítsak!” – utasította Tiberiu.
– „Gyomorra mennek, igyekeznek a hasad felszakítani.
Következő célpont a szemed, hogy megvakítsanak. Utána a
torkodat tépik ki” – sorolta Sandu. – „Ugyanúgy, ahogyan
akkor tették a démonok, mint amikor megtámadtak
bennünket az alvilágban.”
Adalasia vett egy mély lélegzetet, amit aztán igyekezett
beosztani, hogy ne kelljen sűrűn belélegeznie a kénkőbűzt,
ami súlyosan terjengett a levegőben. – „Csak a kicsik tudtak
átjutni a portálon, ők csapnak le a következő kamrában.
Még molekulaformában is maradjatok távol a falaktól. Nem
tudom mit tanult Nera a kémeitől, de nem csak azért küldte
ki őket, hogy tőlünk tanuljanak, hanem másoktól is.
Óvatosnak kell lennünk.”
Felemelte a kardját, és Sanduval egyszerre, magabiztosan
lépett a következő kamrába. A férfi emlékeiből azonnal
felismerte a belsejét, amikor Liona és ő kijutott az alvilágból
és a portálból, ennek a padlójára vetették magukat. Ráérősen
tanulmányozta a barlang minden apró szögét, az összes
sziklaképződmény elhelyezkedését. Padlót, mennyezetet,
falakat. És mivel kiváló memóriája volt, pontosan bemérte,
hol nyílott meg a portál, amiben Sandu és a húga megjelent.
A hátukat egymásnak vetve álltak, Adalasia nem sietett,
hagyta, hogy a tekintete végigvándoroljon a helyiségen addig
a pontig, ahol a portálnak lennie kellett. A kardot lefelé
fordítva két kézzel markolta és közben figyelte a padlón az
árnyak játszadozását. A penge fénye egyenletes volt,
mozdulatlan, az árnyakon azonban lassú, finom, folytonos
hullámzás futott végig, ezüstszürkévé világosodva, majd
visszasötétülve. Egy szempillantás alatt történt a váltás, ezért
az első két alkalommal megkérdőjelezte, hogy jól látta-e, vagy
illúzió volt az a szilárd ív.
Igyekezett természetesnek ható módon kiengedni a levegőt,
és pontos szinkronba hozni a szívét és a tüdejét Sanduéval.
Hálás volt a férfinak, amiért elfogadta az ő vezetését, hiszen
pontosan erre a pillanatra képezték ki. Tudta mit kell tennie.
Ezerszer is végigjátszotta a fejében a forgatókönyvet, az
álmaiban még ezerszer, rémálmaiban pedig újabb ezerszer.
Gyerekkorában az édesanyja a végtelenségig gyakoroltatott
vele minden mozdulatot.
– „Sandu a modern életpár tökéletes megszemélyesítője” –
jegyezte meg Benedek.
– „Az emberi szótárban a modern szó mellé az ő képét
csatoljuk” – toldotta meg Nicu. – „Halhatatlanná tesszük.”
Petru sem akart lemaradni. – „Üzenek Josefnek,
gondoskodom róla, hogy alkalmazza az általa csak
Tanácsadónak nevezett rovatánál. Már látom is magam
előtt. Tanácsokat adhat öregeknek, akik fiatal, modern,
dögös, bulizni vágyó nők életpárjai. Példaképként
használható, hogyan lehet egy ősi menő.”
– „Menő?” – Sandu majdnem megpördült, hogy
szembeforduljon azzal az iránnyal, amerre Petru sodródott
molekulák formájában Adalasia közelében. – „A nap
perzseljen fel, Petru! Hol hallottál egyáltalán erről a szóról
és honnan tudtad meg a jelentését?”
– „Josefnek tényleg van egy ilyen rovata?” – Siv számára
ez tűnt a leglényegbevágóbb kérdésnek.
Adalasia alig tudta megállni, hogy ne törjön ki nevetésben,
és talán pont ezért folytatták az őrzők. Teljesen el kellett
lazulnia és ettől a rövidke közjátéktól sikerült is neki.
– „Látom a portált. Alaposan át kell vizsgálnom, hogy
megtaláljam, hol vékonyodott el. Sandu, küldj ki hívást
Lionának, lássuk, válaszol-e. Tiberiu, te próbáld a húgodat!
Nem hiszem, hogy megtartották volna az eredeti nevét.
Használd a keresztnevét, vagy ha volt valami különleges
beceneve a családon belül, akkor azt, hátha megmoccan
valami az emlékezetében. Ez egy merész vállalkozás, de
feltéve, hogy nem árul be Nerának, minden rendben lesz. Ne
használjátok a közös Kárpáti csatornát, mert azt fogják
hinni, hogy trükk! Próbáljátok a családi kapcsolatot!”
Sandu felől váratlan vidámság csapta meg. A férfi meg is
osztotta vele az okát a saját, privát csatornájukon keresztül. –
„Tiberiu nagyon hagyományos beállítottságú. Nem szokott
hozzád – hozzánk. Te irányítasz és nem én, te adsz ki
parancsokat. Ez egy kicsit mulatságos, ennyi.”
A válla fölött hátrapillantott Sandura. Nehéz volt őt nem
még jobban imádni, amikor ilyen dolgokat mondott. Ősi volt,
hajlamos rá, hogy átvegye a vezetést, mégsem tette meg.
Bízott benne. Ez mindennél nagyobb elszántságot adott
Adalasiának.
 Egyik kezét a mellkasához húzta, ujjaival és
csuklómozdulataival szőtt egy leleplező varázslatot. Halkan
mormolta a kísérő szavakat, olyan halkan, hogy elfedhette a
csöpögő víz és a lentről jövő kitartó dobolás. Az eddig meg-
megvillanó portál most már teljes egészében felfedte magát.
Zárt boltív, foltokban elvékonyodva. A repedések között volt
két apró törés, ami elég széles volt hozzá, hogy harminc
centiméteres, mégis szörnyen halálos démoni lények
átnyomakodhassanak rajtuk. Látta hol kapaszkodtak meg
kívül, hogy áthúzzák magukat. A karmaik mély nyomokat
hagytak a portálon, mintha megpróbálták volna kiszélesíteni a
nyílást a többiek számára. Szemlátomást nem jártak sikerrel.
– „Megvannak a törések és a gyenge pontok.
Megjavíthatom és lezárhatom, de ha megteszem, onnantól
kezdve senki és semmi sem hagyhatja el azt a birodalmat
ezen a portálon keresztül.”
– „Várj!” – Tiberiu parancsolt. – „Hívtam a húgomat. Még
nem felelt. Érzem őt, mégsem válaszol. Ha lezárod az
átjárót, minden reményem elvész, hogy visszaszerezzem.”
– „Lehetséges, hogy az a nő mégsem a te testvéred,
Tiberiu” – jegyezte meg Sandu –, „tévedhetek. Kelthettem
benned hamis reményt. Csak egy sejtés volt a részemről.”
– „Sietnünk kell” – vetette közbe Adalasia. – „Érzem, hogy
a démonok nyomják a portált. Meghajlik felénk.
Elhatározták, hogy áttörnek, és itt sok gyengeség van.”
– „Kezdd el lezárni!” – utasította Sandu –, „Tiberiu,
mondd meg neki, hogy most, vagy soha! Én keresem Lionát.
Nincs a portál másik oldalán. Érzem őt, de nem onnan.”
Adalasia nem várt tovább. Sietősen megvastagította a
pecséteket az átjárón, beleöntötte a régi varázslatot, de
beleszőtt a mágiába egy új elemet, aminek összetételét a
démonok talán nem ismerik, a titániumot. Minden szövésbe
beletette a démonok elleni biztosítékokat, amiket gyerekkora
óta tanítottak neki. A legerősebbeket. Türelmes volt, rászánta
az időt.
A démonok tudták, hogy ellenük dolgozik, lecsaptak rá,
megpróbálták magukat beásni alá, de ez portál nélkül
lehetetlen volt. A halálos démonok a repedéseket
karmolászták, mindent megtettek, hogy kiszélesítsék azt az
egyetlen rést, amit még nyitva hagyott, hogy Tiberiu húgának
egérutat biztosítson, ha élni akarna vele. A démonok
morogtak, vicsorítottak rá, gyűlölködve sziszegtek, sárga
szemeik rámeredtek, ahogy átdugták a fejüket a nyíláson.
Abban a pillanatban, amit feléje nyúltak karmos kezükkel,
Sandu tőből vágta le a karjukat, majd elhamvasztotta a
lehullott végtagokat, amikor azok a padlón tekergőzve
Adalasia felé kezdték vonszolni magukat.
A nő folytatta a munkát, nem hagyta, hogy bármi
kizökkentse a portál lezárásában. Tudatában volt az őrzőknek
és Sandunak is az elméje hátterében, óvták őt minden
veszélytől, neki arra kellett koncentrálnia, hogy minden szó,
minden mozdulat tökéletes legyen. Átadta a kardot Sandunak.
A démonok és Nera tudták, hogy ott van. Mindkét kezét, a
karjait és a hangját is használhatta, hogy lezárja az átjárót, és
így is tett, hogy megkönnyítse a munkáját.
– „Zárd le!” – utasította halkan Tiberiu. – „Gaia nem
hagyja cserben Justice-t. Nem tudom meggyőzni.”
Adalasia érezte Tiberiu borzalmas bánatát, bár tudta, hogy
a vadász nem érzi. Nem habozott, folytatta a megkezdett
munkát. Sandu fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy
megvédje és közben a családi csatornájukon keresztül
folyamatosan hívta a húgát. Újra és újra. Remélve, hogy
életben van. Végül elhallgatott és a kardot a magasba emelve
szétterjesztette a fényt a teremben, miközben Adalasia azon
dolgozott, hogy megerősítse és lezárja a portált, hogy a
démonsereg ne tudjon átcsúszni rajta.
A barlangban enyhe fuvallat támadt, friss narancs illatát
hordozta. – „Ekäm? – A hang megremegett. – „Sandu?
Elment az eszem? Vagy tényleg te vagy az?”
 Az istennő
Sandu megpördült, a lélegzet a
sokk hatására valósággal
kiszakadt belőle. Liona. Élve.
Magas. Olyan gyönyörű, hogy
szinte bántja a szemét. A húga. A
lány minden emléke visszatért,
elárasztotta őt, tolongtak,
összekavarodtak az elméjében.
– Liona – suttogta a nevét.
Benedek a kardot vette ki a
kezéből, Nicu pedig a helyére lépett Adalasia oldalán, hogy ő a
testvéréhez tudjon menni. Liona ott állt a kamrában, egyik
kezével a falnak támaszkodott, hogy állva tudjon maradni.
Remegett, a bőre sápadt volt, szőke haja sűrű, vad
hullámokban omlott a derekáig, kék szemei hatalmasak
voltak.
– Tényleg te vagy az, Sandu? Már feladtam minden reményt.
Azt hittem rég elmentél ebből a világból. – Úgy tűnt, mintha
egy lépést akarna tenni felé, de nem volt hozzá ereje.
Sandu nem volt benne biztos, hogy ő stabilabban áll a lábán.
– „Adalasia! Él!”
– „Igen, szerelmem.”
Öröm járta át a megerősítés hallatán. Nem hallucinál. Nem a
démonok játszanak vele. Liona tényleg ott áll előtte. Átvágott
a termen, és magához ölelte a lány karcsú testét. Muszáj volt
éreznie őt.
– Nem értelek el – suttogta –, egészen Adalasiáig nem
találtalak. – Csókokat nyomott a húga fejbúbjára, ahogyan azt
gyerekkorában is tette. Érezte, hogy remeg a keze. – Te
őrizted a kaput évszázadokon át. Annyira egyedül, mégis
becsülettel, Liona. – Végtelen büszkeség volt a hangjában.
Csodálat.
– Nem teljesen egyedül. Vannak barátaim. Támogatjuk
egymást. – Liona hátrahúzódott, hogy felnézzen rá. – Ki az az
Adalasia?
Sandu szembefordult az életpárjával. Adalasia
megtántorodott, Nicu és Benedek is kinyújtotta kezét, hogy
megtámasszák. Nagyon sápadt volt, de diadalittas.
– Azt hiszem a portál erősebb és jobban zár, mint korábban –
villantott egy mosolyt Lionára.
– Adalasia, a húgom, Liona. Liona, az életpárom, Adalasia, és
vérre van szüksége. – Kinyújtotta szabad karját a nő felé, de a
másik kezével még mindig a testvérét ölelte.
– Nagyon örülök, hogy találkozunk, Adalasia – mondta Liona.
– Mindig is szerettem volna egy húgocskát. Megmentetted és
elhoztad hozzám a bátyámat, ezért máris megszerettelek.
Adalasia a szívére szorította a kezét. – Nagyon régóta várok
már a találkozásra.
Sandu a dereka köré fonta a karját. Adalasia imbolygott a
fáradtságtól. Csak a vasakarata tartotta talpon. El kell vinnie
egy eldugott helyre, hogy vért adjon neki.
Benedek visszaadta Adalasia kardját, de tekintetét Lionára
szegezte. – Te tényleg harcos vagy. Benedek vagyok, Adalasia
egyik őrzője és Sandu testvére. Ők itt Nicu, Petru, Afanasiv és
Tiberiu.
Liona mindegyikük felé biccentett. Tekintete megpihent
Tiberiun. – Te Gaia testvére vagy – jelentette ki.
A vadász bólintott.
– Ő hihetetlenül erős. Voltak napok, amiket nélküle nagyon
nehéz, ha nem lehetetlen lett volna átvészelni. Szeretnétek
eljönni az otthonomba? Nincs messze innen. Figyelnem
kellett a portált, a kaput és a vámpírtevékenységet is a
környéken.
Sandu szíve összeszorult: A húgára hatalmas feladat maradt,
miután Domizio kivonult ebből a világból. A terület még
mindig vad és zord, csak kevés vadász jár erre. – Liona, te
vadásztál az élőholtakra?
– Csak ha nem volt más választásom – ismerte be a húga
tárgyilagosan.
– „Sandu” – figyelmeztette Adalasia, amikor megérezte a
felháborodását.
Minden ősinek ugyanaz volt a reakciója. Az azonnali
elutasítás. Meg akarták dorgálni a nőt és követelni, hogy soha
többé ne csináljon ilyet.
– „Légy óvatos azzal, hogyan reagálsz! Tudom, hogy a
kishúgod, de évszázadok óta él egyedül. Most már nem
tehetsz ez ellen semmit. Sikerült levadásznia a vámpírokat,
őrizni a kaput és visszatartani a démonokat. Csodálni kell,
nem szemrehányást tenni neki.” – Adalasia minden ősivel
megosztotta a tanácsát, nem csak az életpárjával.
– „Mi sosem leszünk modern férfiak, Adalasia,” –
emlékeztette Petru, de végül ő is csendben maradt, és Sandu
szólította meg a húgát.
– „Ó, én ezzel nagyon is tisztában vagyok, Petru. Mi több,
neked okvetlenül szerepelned kellene Josef szótárában a
lehetetlen címszó alatt.”
– Mit értesz ez alatt?” – követelt választ Benedek. – „Sandu,
mit akar ezzel mondani?”
– Kérlek, vigyél el minket az otthonodba, Liona! Még egyszer,
csodálom a képességeidet és hálás vagyok, hogy Tiberiu húga
a barátod volt, és segített túljutnod azokon a sötét napokon,
amikor nem lehettem itt neked – mondta Sandu tapintatosan.
– „Azt jelenti, hogy reménytelenek vagytok” – válaszolt a
testvéreknek is önelégült hangon. – „Lehet, hogy Josef
tanácsadó rovatában tényleg engem írnak le a modern
életpár megtestesítőjeként.”
Adalasia elküldte neki a szemforgatás mentális megfelelőjét. –
„Azért ennyire ne ragadtassuk el magunkat.”
– Sandu – mondta Liona –, legalább addig el kellene
engedned, hogy mindannyian köddé válhassunk és
kiszivároghassunk a fenti apró szellőzőnyíláson. A kamrát
lezárhatjuk. Aztán követhettek haza. Nincs messze.
Sandu vonakodott elengedni őt. – Vicces dolog, Liona, de nem
vagyok benne biztos, hogy valóban el tudlak engedni. Lehet,
hogy akkor végleg eltűnsz a szemem elől.
Liona mondani akart valamit, de végül becsukta a száját és
megcsóválta a fejét. – Tudom, hogy érted. Én is így érzek, de
nem maradhatunk itt, úgy nem, hogy Adalasia ilyen
állapotban van.
– „Elláthatom vérrel Adalasiát” – ajánlotta fel Nicu.
Sandu progresszív hozzáállása kihussant az ablakon. Magához
húzta az életpárját. – „Szükségtelen. Sívamet, ki tudod várni,
hogy elérjünk Liona házába?”
Érezte Adalasia néma nevetését. – „Persze.” – Csakhogy az
életpárja sápadt volt, és a súlya nagy részét neki támasztotta.
Ez pedig szokatlan volt tőle.
– Mutasd az utat, sisarke!
– „Meg fogom tartani az elmédben a képet, Adalasia.
Tiszában vagyok vele, hogy magad is képes vagy rá, de
kimerült vagy. Válts, aztán kövesd Nicut, és Benedeket kifelé
a kamrából. Ott leszek veled. Petru, Siv és Tiberiu követ
minket.”
 Nem adott neki választási lehetőséget. Lágy hangot használt
ez tagadhatatlan, de a parancs suttogva is parancs. Adalasia
pedig szót fogadott, mert túl fáradt volt hozzá, hogy
tiltakozzon, és egyébként sem tette volna pusztán csak azért,
hogy megerősítse a függetlenségét.
Liona otthona Andre és Teagan kicsi hegyi vendégházára
emlékeztette Sandut. A bejárat láthatatlan maradt, míg ott
nem álltál közvetlenül előtte, és azt is csak akkor vetted észre,
hogy ott egyáltalán egy házikó van. Az utat a környező
sziklákba beolvadó kövek alkották. Természetes növényzet
borította a talajt, bokrok kúsztak fel a sziklákra. Páfránysor
kísérte az ösvényt, ami a téglalap alakú, csapott tetős
verandához vezetett. Maga a tető is a hegyoldal részének tűnt,
egy nagyobb sziklatömb sík oldalának, amit vadszőlő, fű, sőt,
vadvirágok borítottak.
Liona kinyitotta az ajtót, belépett és apró mosollyal nézett
vissza vendégeire. – Lépjetek be szabad akaratotokból!
Sandu hálás volt, amiért a húga emlékezett rá, hogy minden
ősitől meg kell követelni, hogy a saját szabad akaratából
lépjen be, mert ez hatalmat adott a házigazda kezébe.
Adalasiát visszatartotta, a karjába vonta, és a veranda legvégét
borító árnyak közé lépett vele. Érezte az erős biztosítékokat,
amiket a húga font az otthona köré. Nem kockáztatott,
gondoskodott róla, hogy a szerkezet védve legyen a föld alól, a
magasból, és a négy égtáj felől is. Mindenre emlékezett, amire
kiképezték. Szerencsére, mivel évszázadokat töltött egyedül.
– Végtelenül boldog vagyok, amiért életben van – suttogta
Adalasia.
– Sívamet, táplálkoznod kell. Összeesel a fáradtságtól. –
Sandu megtöltötte a hangját csábítással, miközben leült a
széles korlátra, a combjai közé húzta a nőt és szétnyitotta az
ingét. Rásegített kicsit, hogy a természetes árnyak még
sötétebbekké, még átláthatatlanabbá váljanak, hogy legyen
egy kis magánterük. Az életpárja nem volt még túl régen a
világukban, a vérivás neki még új dolog volt.
A nő feléje fordította az arcát, orrával végigsimított duzzadó
mellizmain, forró lehelete a bőrét csiklandozta. Sandu
hasizmai megfeszültek. Férfiassága elnehezedett, megtelt
vérrel. Adalasia motyogott valamit, amit a férfi nem értett, de
ahogy azok a finom ajkak a bőrén mozogtak, a nyelve
bársonyos simításai túl erotikusak voltak ahhoz, hogy
figyelmen kívül hagyja. Bármennyire szeretett volna a húgával
lenni, lehetetlen lett volna nem érezni az életpárok közötti
vonzást. Adalasia fogai csipkedték karcolászták. A vér
dübörgött a szívében, száguldott az ereiben, lüktetett a
merevedésében. Jelzett a nőnek. Csalogatta.
– „Sívamet” – suttogta bele az elméjébe –, „tet vigyázam.”
– A szerelem érzése elsöprő volt a számára. Valósággal
elárasztotta. Adalasia olyan sok ajándékod adott neki!
Életpárja fogai áttörték a bőrét. Még a fájdalom is csodás volt,
egy erotikus harapás, ami gyorsan átfordult örömbe és
ragyogó kék lángként égette át a testét.
– „Én is szeretlek, Sandu. Jobban, mint azt valaha is
szavakba tudnám foglalni.”
Még a hangjai is érzéki volt, bensőségesen simogatta Sandu
elméjének falát. Átkarolta őt és hagyta magának, hogy élvezze
az éjszakát. Az életpárját. Azt hogy egyáltalán érezhetett és
azt, ahogyan érzett. Hogy mindene megvolt. Még a húgát is
visszakapta. A családja egy részét.
Adalasia végigsimított nyelvével agyarai apró nyomain, majd
a száját is a sebekre nyomta egy könnyű csókra. – Gyönyörű,
Sandu. És rendkívül bátor. Évszázadokig egyedül harcolt az
élőholtakkal, őrizte a kaput és a portált. Ez… káprázatos.
Remélem, egy olyan életpár keresi őt, aki meg is érdemli. Aki
szereti
– Adalasia, szeretném itt megteremteni az otthonunkat, hogy
Liona szabadon csinálhasson, amit akar – vallotta be a férfi,
és az életpárja füle mögé simított egy hajtincset. – Kétlem,
hogy felhagyna a kötelessége teljesítésével, amíg az véget nem
ér, de szeretnék a közelében maradni, ha te is beleegyezel.
– Én eleve azzal a tudattal jöttem ide, hogy valószínűleg itt
fogunk otthont teremteni. Tudtam, hogy az átjáró veszélyben
van, Sandu. Abban viszont nem voltam biztos, hogy Liona él.
Azt hittem, hogy egyedül őrzöm az kaput. Csodálatos dolog,
hogy megtaláltad a testvéred. Szeretném, ha közel lenne hozzá
az otthonunk.
Sandu a két tenyerébe vette az arcát és lehajtotta a fejét
életpárja szájához. A tűz egy szempillantás alatt fellobbant
közöttük. Minden képzeletet felülmúlón szerette ezt a nőt.
Halk kis kuncogás töltötte be az elméjét. – „Ekäm, egész éjjel
kint maradsz, vagy behozod végre az életpárod, hogy
megismerhessem?”
Sandu felemelte a fejét és megosztotta Adalasiával azt az
örömteli kuncogást. – Emlékszem erre a hangra. Még ennyi
idő után is felismerem. – Majdhogynem kisfiúsan
elvigyorodott, és odanyújtotta a kezét az életpárjának. Együtt
léptek be a házba.
A nappali alapból sem volt túl nagy, de a hat hatalmas
termetű Kárpáti férfival még a valódi méreténél is sokkal
kisebbnek tűnt. Ennek ellenére barátságos helyiség volt.
Békés. A régi világ és a modern keveréke. A bútorok
kényelmesek voltak és Liona beszerzett pár takarót, amiben
Sandu felismerte Francesca, Gabriel életpárjának keze
munkáját. A húga valahogy rátalált ezekre a takarókra és
rendelt belőlük. Megérintette az egyiket.
– Ezt hogy szerezted?
Ha Francesca tudta volt, hogy Liona él, és azt is, hogy hol,
elmondta volna neki.
– Olykor segítettem a helybélieknek. A takarót az egyik
házban láttam meg, és utána érdeklődtem, amikor rájöttem,
hogy mágikus tulajdonságokkal rendelkezik. Egy Kárpáti
csinálta. A nő meglepett eggyel. Nagyon meghatódtam, hogy
rászánta az idejét. Hosszú évek alatt többször is kaptam olyan
ajándékot, ami attól a rendkívüli varrónőtől származott.
Adalasia könnyedén végigsimított a takarón, amit Sandu is
megérintett. Az anyag valósággal életre kelt, kis állatok
bujkáltak a fák, bokrok rejtekében, madarak röpködtek az
ágak között. – Gondoltál rá, hogy kapcsolatba lépj vele?
– Nem. Az én feladatom a kapu őrzése. Kárpáti nő vagyok.
Apám elmagyarázta nekem, hogy ha az életpáromon, vagy a
bátyámon kívül bárki más rájön, hogy egyedül vagyok itt, az
veszélyes lehet. A férfiak helytelennek éreznék, ha védelem
nélkül maradnék és ragaszkodnának hozzá, hogy biztonságos
helyre menjek.
Az ősiek egyetértően bólogattak. – Nagyon kevés nő van Liona
– mondta Afanasiv. – És ezzel kevés remény is a férfiak
számára. Egyre többen válnak élőholttá. Jelenleg negyven
alatt van az életpárjaink száma, és nem mindegyiknél születik
gyerek. Szerencsére kiderült, hogy néhány pszichés
képességgel rendelkező emberi nő, mint például Adalasia,
lehet az életpárunk.
Liona felzihált. – Az nem lehet!
– A nagyhatalmú mágus a népünk ellen fordult, összeesküvést
szőtt ellenünk – magyarázta Sandu. – Majdnem sikerült
kiirtania a fajunkat.
– Lehet, hogy az én életpárom már megadta magát a
sötétségnek. – Szomorúság volt a hangjában. – A többiek
nyugtalanok lesznek ettől a hírtől. Időnként nagyon nehéz
kitartani a kötelességünk mellett.
– Többiek? – kérdezett vissza Petru.
– Négy kapu van, négyen őrizzük – magyarázta Liona. –
Mindenkinek ébernek kell lennie, amikor a démonok
megpróbálnak kitörni és megtalálják a módját, hogy
eljussanak a kártyák őrzőjéhez.
– Három másik kárpáti nő? – kérdezte Nicu – És ezek a nők
évszázadok óta egyedül vannak? Hogyan? Hogy lehetséges ez?
– Elkötelezettséget vállaltunk egymás iránt – magyarázta
Liona. – Néha helyet cserélünk, hogy legalább új
környezetben legyünk. Új dolgokat lássunk. Kalandokat
éljünk át. Gyakran beszélgetünk. Gaia az egyetlen, aki
csapdába esett egy helyen, de mindannyian gondoskodunk
róla, hogy mindent megosszunk vele a világunkból, beleértve
ebbe a végbemenő változásokat is. Mindent, amit mi tudunk.
– Mindannyian vadásztok élőholtakra? – kérdezte Nicu.
– Elbújtunk előlük, ha közel voltak, amikor csak tudtunk –
válaszolt őszintén Sandu húga. – De ha túl sok embert öltek
meg a területünkön, akkor úgy éreztük, hogy nincs más
választásunk.
Sandu szorosabban fogta Adalasia kezét, nehogy kifakadjon,
hogy de igenis lett volna más választása. Büszke volt a húgára,
de nem az ő dolga a vámpírvadászat. Tudta jól, hogy az apjuk
arra is kiképezte, ahogyan az anyja is tudott élőholtak ellen
harcolni, de nem ez volt az elfogadott gyakorlat. Nem
vadásztak. Csak akkor harcoltak az élőholtak ellen, ha
feltétlenül szükséges volt, vagyis ha élet-halál kérdése volt.
– Előbb információt cseréltünk, megosztottuk a tudásunkat a
vámpírok elleni küzdelemről. Ha mester érkezett a területre,
nem próbáltuk legyőzni. A kisebbeken gyakoroltunk, míg már
elég jól bele nem jöttünk az elpusztításukba. A kapuk és a
portál nagyon erős volt az első néhány évszázadban. Csak
később kezdett elkopni a zárás, akkor már nem mertük
elhagyni az állásainkat.
Sandu a szájához emelte Adalasia tenyerét, és belecsókolt. –
Nem lesz rá szükség, hogy vámpírokra vadássz, vagy a kaput
őrizd. Ha el akarsz menni a Kárpátokba, hogy találkozz a
barátaiddal, megteheted, bár én szívem szerint nagyon sokáig
tartanálak még szorosan magam mellett.
– A kapu őrzése továbbra is az én kötelességem, Sandu –
mondta Liona. Teljesen nyugodtnak hangzott, de a
rendíthetetlen eltökéltségét nem lehetett nem észrevenni.
– Csak annyit mondtam, hogy hajlandó vagyok neked segíteni
a kötelességed elvégzésében.
A húga rámosolygott. – Még mindig alig fogom fel, hogy itt
vagy, Sandu. Annyi idő eltelt… Az első száz után összefolytak
az évek. A többi kapu őrzője hozzám hasonlóan tudta, hogy a
portálok fala már nagyon vékony. Azt is tudtuk, hogy a
kártyák birtokosainak hamarosan el kell jönniük, különben
valamelyik kapu átszakad. Időnként a kártyákat is meg kell
újítani, már több évszázadosak. Amint a vérem a kártyára
hullik, a kapu javítása megtörténik, ki fog tartani. A másik
három kártyaőrnek, mint te is Adalasia, időben ide kell
érniük. Le kell zárniuk portált, meg kell újítani a
kártyacsomagjukat.
– És mi van Gaiával? – kérdezte Tiberiu – Neki nincs esélye?
– Hisz benne, hogy Justice-nek van életpárja, és hogy az a nő
képes lesz kapcsolatot teremteni vele. Ha ez megtörténne,
talán ki tudnának szabadulni a kapuőrök, Gaia, az életpár és
Justice erejével. Tervet dolgozunk ki erre az esetre. A
legnagyobb probléma az lenne, hogy hogyan tartsuk abban a
birodalomban a démonokat, míg Gaia és Justice megszöknek.
Na de ez nagyon messzire vezet és valószínűleg soha nem fog
megtörténni. De arra jó volt a tervezgetés, hogy lefoglaljuk az
elménket.
– Úgy tűnik, el kell fogadnom a döntését, – mondta Tiberiu.
– Nem fogja magára hagyni – ismételte meg Liona.
– Akkor én távozom – mondta Tiberiu, és ódivatú
udvariassággal meghajolt. – Rég nem töltöttem ennyi időt
mások társaságában. Ha nem bánjátok, időnként visszatérek,
hogy meglátogassam Gaiát, megbizonyosodjak róla, hogy
életben van és nem gondolta meg magát.
– Várni fogom a látogatásaidat – biccentett Liona.
Sandu gyomra megfeszült. Egy Kárpáti hím bármikor
átfordulhat, Tiberiu pedig egy ősi, nagyon közel a véghez.
Liona engedélyt adott neki, hogy visszatérjen és ennek sem
Sandu, sem pedig a többi ősi nem örült.
Sandi felállt és az ajtóhoz ment Tiberiuval. Tisztelte a harcost.
Hosszabb ideig kitartott becsületben, mint amennyit a legtöbb
Kárpáti valaha is el tudott volna képzelni. Megmarkolta az
alkarját. – Arwa-arvod mäne me ködak – mondta.
Adalasia számára le is fordította. – „A becsületed tartsa vissza
a sötétséget.”
– Maradj éber, Sandu! És vigyázz rájuk! – Tiberiu elment,
beleolvadt az éjszakába, mintha soha nem is lett volna ott.
Sandu az ajtóban állt nehéz szívvel, a fák között átrohanó szél
megzörrentette a fák levelét.
– „Gyere, csatlakozz hozzánk” – suttogta bele Adalasia az
elméjébe. Cirógató érintés. Cirógató szerelem. – „A becsületet
fogja választani. Mindig is így volt, és mindig is így lesz.”
Sandu elfordította a fejét, hogy ránézzen. Az asszonya. Az
életpárja. Tekintete a testvéreire siklott. Remek férfiak. A
legjobbak. Hogyan volt képes ilyen csodára akadni, amikor ők
még nem találták meg a sajátjukat? És a húga. Annyira bátor
volt évszázadokon keresztül! Várta, hogy visszatérjen. Várta
az életpárját. Egyedül volt. Ő miért kapta meg ezt a kincset, és
Liona miért nem?
– „Sandu, mert megérdemled. Ők is meg fogják találni a
boldogságot.”
– Adalasia, meg kell újítanom a kártyádat, hogy
megerősítsem a kaput – mondta Liona.
Adalasia becsúsztatta a kezét a blúzába, hogy elővegye az
utolsó kártyát, az istennőét, amit olyan hevesen védelmezett
az elején még Sandutól is. A férfi becsukta az ajtót és odaállt a
kanapé mögé, amin a két nő ült, akik a világot jelentették
neki.
Liona az istennő kártyát az Adalasia és őelőtte lévő kis
asztalra tette, majd a körme hegyével sebet ejtett a csuklóján.
A kártyalap fölé tartotta és hagyta, hogy a bíborszínű cseppek
egyenként a kártyára hulljanak, míg a vörös eső teljesen át
nem itatta az anyagot. A képet addigra már nem lehetett látni
a vörös bevonat alatt, ami máris rubinszínűvé sötétült. Liona
megnyalta a csuklóját, hogy lezárja a sebet. Mindannyian
figyelték, még az őrzők is lenyűgözve hajoltak közelebb,
amikor a kártyalap magába szívta a vért és a kép tisztulni
kezdett.
Hatalmas ordítás visszhangzott át a szobán, a düh üvöltését
megnyugtató női ének követte, míg a kártya az újjászületés
érzésével küzdött.
– A kapu újra erős. Elkészült a javítása – mondta Liona
elégedetten.
Nem tartott sokáig, mire az istennő újra visszanézett rájuk
teljesen tisztán és ropogósan, mintha a lap vadonatúj lenne.
Adalasia rámosolygott Sandu húgára, miközben elővette a
többi kártyát tartalmazó erszényt és belecsúsztatta az istennő
lapját. – Köszönöm, Liona.
– Én vagyok az, aki hálás lehet neked. Megmentetted a
bátyámat, és időben érkeztél, hogy megakadályozd, hogy
Justice megszökjön, és a démonok kiszabaduljanak. – Liona
hátrahajtott a fejét, hogy felnézzen mögöttük álló fivérére. –
Tényleg itt fogtok otthont teremteni? – Némi remegés
hallatszott a hangjából.
Sandu a vállára ejtette a kezét. – Igen. Adalasia és én a
közeledben akarunk maradni.
– „Adalasia fáradt, és kettesben akar maradni az
életpárjával” – súgta bele Adalasia az elméjébe. A hangja
fülledt volt. Érzéki. Csábító.
Sandu lehajolt és egy csókot nyomott húga fejbúbjára. –
Keresünk egy helyet, ahol ma éjjel a földbe mehetünk, Liona.
Találkozunk a következő felemelkedésen. – Az őrzőkre nézett.
– Addig maradunk, amíg le nem telepszel, Sandu – mondta
Benedek –, aztán levadásszuk az életpárjainkat. Adalasia
irányt mutatott nekünk, és erre volt szükségünk.
Sandu rámosolygott az asszonyára. – Abban nagyon jó.
Pír kúszott fel a nő arcán.
– „Nem hinném, hogy útmutatásra van szükséged, Sandu.”
Ezen az éjszakán valóban nem. A karjaiba kapta az életpárját
és kivitte a szabadba, úgy érezte, mintha az egész világ az övé
lenne. Mert minden az övé is volt. Nagyon messzire került
már attól a háztetőtől, ahol azon gondolkodott, hogy
visszamenjen-e a kolostorba, vagy véget vessen mindennek.
Csodát kapott, és nem fogja elvesztegetni annak egyetlen
percét sem.

Vége
1. függelék

Kárpáti énekek

1. a Kárpátiak hite a gyógyításról

A Kárpátiak egy nomád nép, aminek a földrajzi eredete

visszavezethető egészen a dél-uráli hegységig, (közel a mai Kazah
sztyeppékhez) Európa és Ázsia határára. A mai nyelvészek emiatt
hívják a nyelvüket „uráli” nyelvnek, anélkül, hogy tisztában
lennének vele, hogy ez valójában a Kárpátiak nyelve.
Ellentétben a többi nomád néppel a Kárpátiak nem az új legelők
miatt vándoroltak, nem is az éghajlat, vagy az évszakok változása
miatt, és nem is a jobb kereskedelmi lehetőségek keresése tette
szükségessé.
A kárpátiak mozgását egyetlen nagy cél vezérelte: földet kerestek,
olyan dús, gazdag talajt, ami a leginkább elősegítheti fiatalító
regenerációjukat.
Évszázadok alatt vándoroltak egyre nyugatabbra, (mintegy hatezer
évvel ezelőtt) míg végre rátaláltak végre valódi otthonukra, amit
szülőföldjüknek, azaz susu-nak neveztek, a Kárpátok hegyei között,
aminek hosszú, íves vonulata mintegy bölcsőben ringatta a Magyar
királyság buja síkságait. (Magyarország királysága több mint ezer
esztendeig virágzott, így a magyar volt a térség legdominánsabb
nyelve a Kárpát-medencében, amíg a birodalom földjét szét nem
osztották az I. világháború után Ausztria, Csehszlovákia, Románia,
Jugoszlávia, és a mai Magyarország között)
Más dél-uráli népek, akik osztoztak a nyelven a Kárpátiakkal, más
irányba indultak. Néhány törzs a mai Finnországban telepedett le,
ez az oka annak, hogy a modern magyar és finn nyelv között oly sok
az ősi, Kárpáti hasonlatosság.
Bár örökre hozzákötötték magukat kiválasztott szülőföldjükhöz, a
Kárpátiak vándorlása folytatódott, átkutatták az egész világot,
válaszokat keresve, amik segíthettek volna nekik abban, hogy
nagyobb sikerrel hordják ki, és neveljék fel az utódaikat.

Az azonos földrajzi eredet miatt a Kárpátiak nézetei a gyógyításról

nagyban megegyeznek az ősi eurázsiai sámánista hagyománnyal.
Ennek a hagyománynak a ma is élő, modern változata képviselteti
magát Tuvában, (Tuváni sámánizmusnak is nevezik) ami a fenti
térképen megtalálható.
 Az eurázsiai sámánista hagyomány, - hasonlóan a Kárpátihoz, és a
szibériaihoz – úgy tartja, hogy betegségek a lélekből származnak,
ezen problémák öltenek testet különféle tünetek formájában. Épp
ezért, miközben nem hanyagolják el a testet sem, a sámánista
gyógyítás a lélekre, és annak gyógyításra koncentrál. A legsúlyosabb
betegségekről úgy gondolják, hogy a lélek távozását okozzák. Ha a
beteg ember lelkének egy része, vagy az egész elhagyja a testet,
(levándorol az alsó világba, vagy szellemvilágba) azt ott elfogják,
vagy megszállja egy gonosz szellem, de a kettő egyszerre is
előfordulhat.
A Kárpátiak ezen nagyobb eurázsiai sámánista hagyomány
őrzőinek számítanak, osztoznak nézeteiken. Míg maguk a Kárpátiak
nem eshetnek betegségekbe, a gyógyítóik megértették, hogy a
súlyosabb, mélyebb sebeket is ilyen „lélektávozás” követi.
Amikor megállapítják, hogy valakiből ilyen módon „kiszállt a lélek”
felkérik a gyógyító sámánt, hogy menjen le spirituális úton az alsó
világba, visszaszerezni a lelket. A sámánnak hatalmas kihívásokkal
kell megküzdenie útján, harcolnia kell, ha démon, vagy vámpír
szállta meg a megmentésre váró lelket.
A „lélektávozás” nem okvetlenül jelenti azt, hogy az illető
öntudatlan, (bár természetesen az is előfordul). Megértették, hogy
bár az a személy még beszél másokkal, tudatánál van, de már
elszakadt tőle a lelke egy része.
A tapasztalt gyógyító, vagyis a sámán azonnal felismeri a
problémát, a legfinomabb jelekből, amit mások talán észre sem
vesznek, hogy a beteg tekintete időnként elréved, csökken az
életvágya, krónikusan depressziós, lecsökken az „aurája” fénye, és
hasonlók.
2. A "kisebb” Kárpáti gyógyító ének

Kepä Sarna Pus (a "Kisebb gyógyító ének") a pusztán fizikai

eredetű sebek kezelésekor használatos. A Kárpáti gyógyító elhagyja
a testét, belép a sebesültébe, és belülről kifelé gyógyítja az olykor
halálos sebeket, csupán tiszta energia felhasználásával. Kijelenti,
hogy „Szabad akaratomból felajánlom az életem az életedért”,
amikor a vérét kínálja fel a sérültnek. Mivel a Kárpátiak a földhöz
kötötték magukat, a saját hazájuk talaja gyógyítja őket a legjobban.
A nyálukat is gyakran használják sebgyógyításra.
Az is nagyon gyakori, hogy a gyógyító énekhez, (a kisebbhez és a
nagyobbhoz is) gyógynövényeket is használniuk kell, saját készítésű
aromagyertyáikkal, és kristályokkal együtt. (A kristályok a
Kárpátiak pszichés képességei révén az együttérzést erősítik fel, és
juttatják el a világmindenséghez.) Arra használják, hogy pozitív
energiával töltsék meg a környezetet, ami felgyorsíthatja a
gyógyulást. A barlangokat gyakran jelölik ki gyógyításra alkalmas
helyeknek.
A kisebb gyógyító kántálást használta Vikirnoff Von Shrieder és
Colby Jansen Rafael De La Cruzon, akinek a szívét egy vámpír tépte
ki a Sötét titok című könyvben.

Kepä Sarna Pus (A kisebb gyógyító ének)

Ugyanaz a kántálás használatos összes fizikai seb esetén, csak a

"sivadaba"["a szívedbe"] rész változik attól függően, hogy
milyen testrész sérült meg.

Kuńasz, nélkül sivdobbanás, nélkül fesztelen löyly.

[Fekszel, mintha aludnál, szívdobbanás nélkül, lélegzet nélkül]

Ot élidamet andam szabadon élidadért.

[Szabad akaratomból felajánlom az életem az életedért.]

O jelä sielam jŏrem-ot ainamet és soŋe ot-élidadet.

[A lelkem fénnyé vélik, elfelejti a testem, belép a te testedbe.]

O jelä sielam pukta kinn minden szekmeket belső.

[A lelkem fénye kiűzi belőled a sötét szellemeket.]

Pajńak o susu hanyet és o nyelv nyálamet sívadaba.

[Szülőhazánk földjét, nyelvem nyálát nyomom a szívedbe.]

Vii, o verim soŋe o vend andam.

[Végül véremet adom a véredért.]
3. A "nagyobb" Kárpáti gyógyító ének

A legjobban ismert, - és legdrámaibb - Kárpáti gyógyító ének az En

Sarna Pus (a „nagyobb” gyógyító ének”) Ez a kántálás hivatott
megtartani a sebesült, vagy eszméletlen Kárpáti lelkét. Jellemzően
egy egész csoport veszi körbe a beteg Kárpátit, (képletesen így
veszik körül az együttérzésükkel és a figyelmükkel is) és elkezdenek
kántálni. A sámán, a gyógyító, vagy a vezető a főszereplője ennek a
szertartásnak. Ő lesz az, aki spirituálisan leutazik az alsó világba,
ebben pedig a klánja, a népe segíti. A céljuk, hogy dobolással,
énekléssel, mámoros tánccal (a kántálás szavain keresztül)
láthatóvá tegyék magát az utazást. Addig ismétlik a kántálást és a
lépéseket, míg a sámán transzba esik, elhagyja a testét, hogy
elinduljon a nagy utazásra. (Valójában az extázis szó latin eredetű,
az ex stasis kifejezés szó szerint azt jelenti, hogy testen kívül.)
A Kárpáti gyógyítónak van egy hatalmas előnye a sámánokhoz
képest. Telepatikus kapcsolat köti elveszett testvéréhez. A legtöbb
sámánnak vándorolnia kell az alsó világ sötétségében, eltűnt társát
keresve. Ezzel ellentétben a Kárpáti gyógyító egyből „meghallja” a
fejében testvére hívását, így azonnal közvetlenül hozzá indulhat,
mintha jelzőfény vezérelné. Ez az oka annak, hogy a Kárpáti
gyógyítás sikeraránya jóval magasabb, mint bármely más, ezt a
hagyományt követő módszernek.
Ennek az „alsó világnak” a megismerése mindenképpen szükséges
ahhoz, hogy megértsük a nagyobb Kárpáti gyógyító ének szövegét.
Hivatkoznak a Nagy fára, (Kárpátiul En Puwe). Sok ősi
hagyomány, közöttük a Kárpáti is, a világot részekre osztja, - a
mennyországra, a saját világukra, és az alsó birodalomra, - és
mindezt egy rúdon, valamiféle tengelyen, vagy jelen esetben egy fán
ábrázolják. Az ő világuk félúton helyezkedik el, úgy is mondhatjuk,
hogy magán a fán és az alsó ágain. Sok ősi szöveg ezért nevezi az
anyagi világot Középföldnek. Félúton van a mennyország, és a
pokol között. A fát megmászva lehet eljutni a mennyországba.
Leereszkedni a törzsön a föld alá, ez jelenti a leszállást a
szellemvilágba. A sámánnak feltétlenül mesteri módon kellett
tudnia utazni a Nagy fán, adott esetben segítség nélkül is, de néha
besegít egy állat szellemi vezető. (Aminek akár a hátára is ülhet.)
Különféle hagyományokban a Nagy fát is másképp nevezik, hívják
axis mundinak (Világok tengelyének), Ygddrasil (a skandináv
mitológiában) Mount Mem (a tibeti hagyomány szerint Világhegy)
stb. A keresztény univerzum is hasonló osztással rendelkezik,
megjelenik benne a mennyország, a purgatórium (a föld) és a pokol.
Egészen nyilvánvalóan megjelenik például Dante Isteni
színjátékában, Dante útja előbb a pokolba vezet, a föld közepébe,
onnan emelkedik fel a Purgatórium hegyére, ami közvetlenül a
földön magasodik Jeruzsálemmel szemben. A Purgatórium hegyét
megmászva jut el először az Édenbe, a földi paradicsomba, majd
még feljebb kapaszkodva a mennyországba. A sámánisztikus
hagyományokban azt tartják, hogy a kicsi mindig visszatükrözi a
nagyot, a személyes történések a kozmikusakat. A kozmosz
változásai pedig mindig érintik a belső, kisebb egységeket is.
Például az univerzum axis mundija megfelel az ember
gerincoszlopának. A sámánok és a misztikusok szerint a tengelyen
fel és lefelé vezető utak gyakran megfelelnek a természetes, lelki
energiák mozgási útvonalának, (kundalini, máshol sakti).
En Sarna Pus (A nagy gyógyító ének)

A kántálásban az „ekä”["fivér"] helyébe lép a "testvér", "apa",

"anya” szó, attól függően, hogy kit gyógyítanak.

Ot ekäm ainajanak hany, jama.

[Fivérem testének egy darabja a föld alatt, a halál közelében.]

Me, ot ekäm kuntajanak, pirädak ekäm, gond és irgalom

türe.
[Mi, a népe, körülvesszük fivéremet figyelmünkkel és
együttérzésünkkel.]

Opus wäkenkek ot-oma śarnank, és ot pus fünk, álnak

ekäm ainajanak, pitänak ekäm ainajanak elävä.
[A gyógyító energiák, az ősi, mágikus szavak, és a gyógyító
növények áldják meg fivérem testét, tartsák életben őt.]

Ot ekäm sielanak pälä. Ot omboće päläja juta alatt o jüti,

kinta, és szelemek lamtijaknak.
[De fivérem lelkének csak a fele van itt. A másik fele levándorolt a
szellemvilágba.]

Ot en mekem ŋamaŋ: kulkedak otti ot ekäm omboće

päläjanak.
[Nagy tettre készülök: utazni fogok, hogy megtaláljam fivérem
lelkének másik felét.]

Rekatüre, saradak, tappadak, odam, kaŋa o numa

waram, és avaa o lewl mahoz.[Táncolunk, kántálunk,
extázisban álmodunk, hívom a lélekmadaramat, hogy nyissa ki az
alsó világ kapuját.]

Ntak o numa waram, és muzdulak, jomadak.

[Felszállok a lélekmadaramra, és megmozdulunk, úton vagyunk.]

Piwtädak ot En Puwe tyvinak, ećidak alatt o jüti, kinta,

és szelemek lamtijaknak.
[Követjük a Nagy fa törzsét a szellemvilág felé.]

Fázak, fázak nó o śaro.

[Fázom, fázom, nagyon hideg van.]

Juttadak ot ekäm o akarataban, o'sívaban, és o sielaban.

[Összeköt fivéremmel a szív, a lélek és az elme.]

Ot ekäm sielanak kaŋa engem.

[Fivérem lelke hív engem.]

Kuledak és piwtädak ot ekäm.

[Hallom, és követem a hangját.]

Sayedak és tuledak ot ekäm kulyanak.

[Összetalálkozom a démonnal, ami felfalta fivérem lelkét.]

Nenäm ćoro; o kuly torodak.

[Dühödten harcolok a démonnal.]
O kuly pel engem.
[Fél tőlem]

Lejkkadak o kaŋka salamaval.

[Villámmal ütöm át a torkát.]

Molodak ot ainaja, komakamal.

[Puszta kézzel töröm össze a testét.]

Toya és molanâ.
[Elbukik és széthullik.]
Hän ćaδa.
[Elmenekül.]

Manedak ot ekäm sielanak.

[Megmentem a fivérem lelkét.]

Aladak ot ekäm sielanak o komamban.

[Felemelem fivérem lelkét a kezemmel.]

Alədam ot ekäm numa waramra.

[Felültetem a lélekmadaramra.]

Piwtädak ot En Puwe tyvijanak és sayedak jälleen ot

elävä ainak majaknak.
[Követjük a Nagy fát, hogy visszatérjünk az élet földjére.]

Ot ekäm elä jälleen.

[A fivérem újra él.]

Ot ekäm weńća jälleen.

[Teljes, egész lett újra.]
4. Altatódal

Ezt a dalt éneklik a nők, amikor a vetélés veszélye fenyeget és

megpróbálják megmenteni a babát.
Mert ezek a magzatok már az anyaméhben is hallják őket, így a nők
lényegében egy altatódalt énekelnek nekik: Maradj ott, odabenn is
védeni és szeretni fogunk, amíg megszülethetsz.

Odama Sarna Kondak (altatódal)

Tumtesz o wake ku pitasz belső.

[Érezd az erőt, ami benned van]

Hiszasz sívadet. Én olenam gæidnod.

[Bízz a szívedben és én a vezetőd leszek]

Sas csecsemõm, kuńasz.

[Csitulj el kisbabám, hunyd le a szemeidet]

Rauho joŋe ted.

[A béke eljön majd hozzád]

Tumtesz o sívdobbanás ku olen lamtзad belső.

[Érezd a ritmust legbelül]

Gond-kumpadek ku kim te.

[A szeretet hullámát, ami körülölel]

Pesänak te, asti o jüti, kidüsz.

[Véd, amíg egy éjszaka majd fel nem emelkedsz.]
5. A föld gyógyítódala

Ezzel a földgyógyító dallal kezelik a Kárpáti nők a földet, amikor az

tele van méreganyagokkal. Bár a név csak énekre utal, a nők
táncolnak is, miközben a dalt éneklik.

Sarna Pusm O Mayet (a földgyógyítás dala)

Első versszak

Ai Emä Maγe
[Ó Anyatermészet]

Me sívadbin lańaak.
[Mi vagyunk azok, szerető lányaid.]

Me tappadak, me pusmak o maγet.

[Táncunk meggyógyítja a földet]

Me sarnadak, me pusmak o hanyet.

[Az énekünk is gyógyítja a földet]

Sielanket jutta tedet it,

[Összekapcsolódunk veled]

Sívank és akaratank és sielank juttanak.

[A szívünk, a szellemünk és az elménk eggyé válik]

Második versszak

Ai Emä Maγe,
[Ó Anyatermészet]
Me sívadbin lańaak.
[Mi vagyunk azok, szerető lányaid]

Me andak arwadet emänked és me kaŋank o

[Tisztelettel adózunk előtted, és hívunk]

Põhi és Lõuna, Ida és Lääs.

[Északról és délről, keletről és nyugatról]

Pide és aldyn és myös belső.

[Fenn és lenn, és belül is]

Gondank o maγenak pusm hän ku olen jama.

[A Föld szeretete meggyógyítja azt, aminek szüksége van rá]

Juttanak teval it,

[Összekapcsolódunk most veletek]
Maγe maγeval.
[Föld a földhöz]

O pirä elidak weńća.

[Az élet körforgása bezáródik]
6. A harcosok éneke

A harcosok tanácskozása mélyen a föld alatt zajlik a kristályok

kamrájában, nem sokkal a magma fölött, így a természetes gőzben
könnyebb világosan gondolkodni, és az ősök bölcsességére
fókuszálni. Ezen a szent helyen vegyítik a vérüket a herceg és a
férfiak, megerősítik becsületesküjüket, mint harcosok és testvérek.

Sarna Kontakawk (a harcosok ének)

Veri isäakank–veri ekäakank.

[Atyáink vére, fivéreink vére]

Veri olen elid.

[A vér élet]

Andak veri-elidet Karpatiiakank, és wäke-sarna ku meke

arwa-arvo, irgalom, hän ku agba, és wäke kutni, ku
manaak verival.
[Vérünkkel ajánljuk fel az életünket népünk számára, a
becsületünket, az együttérzésünket, feddhetetlenségünket,
kitartásunkat]

Verink sokta; verink kaŋa terád.

[A vérünk összevegyül, és szólít titeket]

Akasz énak ku kaŋa és juttasz kuntatak it.

[Halljátok hát idézésünket, csatlakozzatok hozzánk]
Egy nagyon tömör Kárpáti szótár

Ez a rövidke szótár tartalmazza a legtöbb szót, ami a Dark,

(Kárpátok vámpírjai) könyvekben előfordul. Természetesen egy
teljes Kárpáti szótár éppen olyan terjedelmes lenne, mint egy
rendes nyelvi szótár.
Megjegyzés: A lenti Kárpáti főnevek és igék szótövek. Legtöbbször
nem így jelennek meg, ahogyan lentebb fel vannak sorolva.
Általában toldalékos formában vannak jelen a könyvekben, például
„andam” (adok) helyett rugalmasan csak a szótő, vagyis az „and”
(ad) szerepel alább.

a - névelő
aćke - hely, lépés
aćke éntölem it - újabb lépés felém
agba - igaz, illő
ai - óh
aina - test
ainaak - örökre
ak - többes szám jele főnevek után, ha mássalhangzóra végződnek
aka - megfogadni, megszívlelni, meghallgatni
aka-avro - tiszetelet
akarat - szem előtt tartva; térképen
ál - megáld, összeköt
alatt - keresztül, át
ala - emelés emelni
aldyn - alatta, alul
alə - fölötte, fenn
alte - átkozódni, szitkozódni
and - ad
arvo - érték
arwa - dicséret
arwa-arvo - becsület
 arwa-arvo olen gæidnod, ekam - A becsület vezessen
testvérem (üdvözlés)
arwa-arvo olen isäntä, ekäm - A becsület tartson meg
testvérem (üdvözlés)
arwa-arvo pile sívadet - A becsület égjen a szívedben
(üdvözlés)
arwa-arvod mäne me ködak - A becsületed tartsa vissza a
sötétséget (üdvözlés)
asti - amíg
avaa - nyit
avio - házas
avio päläfertiil - életpár
belső - belül, belső
bur - jó, nagyszerű, remek
bur tule ekämet kuntamak - Jó látni testvérem (üdvözlés)
ćaδa - menekülni, futni, elkerülni
ćoro - áramlás, zuhogás (eső)
csecsemõ - kisbaba, csecsemő
csitri - fruska (nő)
eći - esni, zuhanni
ek - toldalék mássalhangzóra végződő főnevek után, hogy
többes számúvá váljanak
ekä - testvér
elä - élni
eläsz arwa-arvoval - Élj becsülettel (üdvözlés)
eläsz jeläbam ainaak - Sokáig élj a fényben (üdvözlés)
elävä - él
elävä ainak majaknak - az élők földje
emä - anya
Emä Maγe- Természetanya
elid - élet
én - én
en - nagy, sok, hatalmas
én jutta félet és ekämet - Üdvözöllek barátom, testvérem
(üdvözlés)
En Puwe - a Nagy fa.
engem, - nekem
eläsz arwa-arvoval - Élj nemesen (üdvözlés)
és - és
että - hogyan
fáz - fázik
fél - társ, barát
fél ku kuuluaak sívam belső - szeretett, kedves, drága barát,
társ
fél ku vigyázak - drága barát, társ
fertiil - termékeny
fesztelen - levegős
fü - gyógynövények, fű
gæidno - utca, út
gond - ellátás, gondozás, gond (főnév)
hän - ő, ez
hän agba - ő az, ez az
hän ku - előképző, az aki, az ami
hän ku agba - igazság
hän ku kaśwa o numamet - Az ég ura
hän ku kuukua sívamet - A szívem őrzője
hän ku meke pirämet - védő
hän ku pesä - védelmező, vigyázó
hän ku saa kućзaket - csillagjáró
hän ku tappa - halálos, borzalmas, szörnyű
hän ku tuulmahl elidet - vámpír (szó szerinti jelentés: élet
orzó)
hän ku vie elidet - vámpír (szó szerinti jelentés: élet tolvaj)
hany - föld, rög, hant
hisz - hinni, bízni
ida - kelet
irgalom - könyörület, irgalom
isä - apa (főnév)
isäntä - A ház ura
it - most
jälleen - újra.
jama - beteg, sebesült, vagy haldokló, közeleg a halála (ige)
jelä - napfény, nap, fény
jelä keje terád - A nap égesse el, A nap süssön rá (Kárpáti
káromkodás)
o jelä peje terád - A nap perzselje fel (Kárpáti káromkodás)
o jelä sielamak - lelkem fénye
joma - haladni, menni
joŋe - gyere, térj vissza, jöjj
joŋesz arwa-arvoval - Térj vissza becsülettel (elköszönés)
jŏrem - elfelejteni, tévedni, hibázni
juo - inni
juosz - Igyál és élj (elköszönés)
juosz és olen ainaak sielamet jutta - Igyál és válj velem
eggyé (üdvözlés)
juta - menni, vándorolni
jüti - éjszaka, este
Jutta - kapcsolatban, kötve, összekapcsolva
k - utótag, ha magánhangzóra végződik a főnév, annak a végén
használatos
kaca - szerető (férfi)
kaik– minden (főnév)
kaśwa - birtokolni
kaŋa - hívja, szólítja, kéri, koldul
kaŋk - légcső, ádámcsutka
kaδa - felhagyni valamivel, elmaradni, elmenni
kaδa wäkeva óvo köd - Gyorsan hagyjon el a sötétség
(üdvözlés)
karpatii - Kárpáti
käsi - kéz
keje - süt, éget, kiéget
kepä - kisebb, kicsi, könnyű, kevés
kidü - felmerül, felkel, felébred
kím - teljesen elfedni, betakarni egy tárgyat valamivel
kinn - kinn, a szabadban, kívül, nélkül
kinta - köd, pára, füst
köd - ködösül, ködbe borul, elsötétedik
köd alte hän - A sötétség átka rá (Kárpáti káromkodás)
o köd belső - A sötétség vigye el (Kárpáti káromkodás)
köd jutasz belső - A sötétség essen belé (Kárpáti káromkodás)
koje - ember, férj, hím
kola - meghalni
kolasz arwa arvoval - Halj meg becsülettel (elköszönés)
koma - üres kézzel, puszta kézzel, odaad a tenyeréről, marok
kond - egy család, egy klán gyereke
kont - harcos
kont o sívanak - erős szív (szó szerint harcos szív)
Köd alte hän - A sötétség szálljon rá (Kárpáti káromkodás)
ku - ki, mi, melyik
kule - féreg, bélféreg, galandféreg, lélekfaló démon
kulke - menni, utazni (szárazföldön, vagy vízen)
kulkesz arwa-arvoval, ekäm - Járj becsülettel testvérem
(elköszönés)
kulkesz arwaval—joŋesz arwa arvoval - Járj dicsőséggel, térj
vissza becsülettel
(elköszönés)
kuly - bélben élő féreg, galandféreg, démon, aki felfalja, uralja a
lelket
kumpa - hullám
kuńa - úgy tesz, mint aki alszik, szemet kinyit, vagy becsuk,
bújócskázni, meghalni
kunta - csapat, a klán, a törzs, a család
kuntí - kibírni, elviselni, elbírni, túlélni, kiállni, megtenni
kuntisz ainaak - Éld túl (elköszönés)
kuulua - tartani, megtartani
lääs - nyugat
lamti (or lamtз) - síkság, rét
lamti ból jüti, kinta, ja szelem - alvilág, alsó világ (szó
szerint: az éjszaka, a köd, és a szellemek rétje)
lańa - lány, lánygyerek
lejkka - törés, repedés, hasadás, (főnév) vágni, ütni, felhasítani
(ige)
lewl - lélek
lewl ma - másik világ, (szó szerint: a föld lelke) Lewl ma, ami
magában foglalja a
lamti ból jüti, kinta, ja szelem-t, azaz az alvilágot és az En
Puwe-t, a nagy fát is.
lõuna - dél (égtáj)
löyly - lélegzet, levegő (a lewl szóval együtt a lélekre
vonatkozik)
ma - föld, erdő
mana - visszaélés, átkozódás, elrontás
mäne - ment, mentés
maγe - föld, Föld, terület, hely, természet
me - mi
meke - tett, munka (főnév) meg kell tenni, kell ahhoz hogy,
(ige) dolgozni
minan - enyém
minden - minden, összes
möért? - Miért? (kérdőszó)
molo - összetörni, megtörni
molanâ - morzsolódik, szétesik
mozdul - mozdul, indul
myös - is
nä - tőle
ŋamaŋ - ez, ez itt
nélkül - nélkül
nenä– harag, düh
nó - mint, ugyanúgy mint, ahogy
numa - Isten, ég, csúcs; felső, legmagasabb
nyelv - nyelv
nyál - nyál, (főnév) (kapcsolódik a nyelv szóhoz)
odam - álmodni, aludni (ige)
odam sarna kodak - altatódal (szó szerint: gyermek alvó dala)
olen - lenni, létezni
oma - régi, ősi
omboće - más, második, másodlagos
o - a (a mássalhangzóval kezdődő főnevek előtt használatos)
ot - az (a magánhangzóval kezdődő főnevek előtt használatos)
otti - nézni, körülnézni, keresni
owe - ajtó
óv - véd, védelmez, megóv
pajna - nyomás, megnyom
pälä - fele, fél, másik fele,
päläfertiil - életpár, vagyis feleség
peje - égni
peje terád - Égj el (Kárpáti káromkodás)
pél - félni valamitől, attól félek, hogy
pesä - fészek, biztonság, védelem
pesäsz jeläbam ainaak - Sokáig maradj a fényben (köszönés)
pide - fenti
pile - meggyullad, fellobban
pirä - kör, gyűrű (főnév) körülvenni, bekeríteni (ige)
piros - vörös, piros
pitä - tartani, fogni
piwtä - figyelni, követni, a játék nyomon követése
põhi - észak
pukta - követni, üldözni, repülés közben
pusm - visszaállítani, meggyógyítani
Pus - egészséges, gyógyító
puwe - fa
rauho - béke
reka - extázis, transz
rituaali - rituálé, szertartás
sas - csst (kisgyereknek, babának)
saye - érkezik, jön, ideér
salama - villám, mennykő
sarna - szavak, beszéd, ráolvasás (főnév) kántálni, énekelni,
megünnepelni (ige)
sarna kontakawk - harci kántálás
saγe - megérkezni, odaérni, a közelébe menni
śaro - fagyott hó
siel - lélek
sisar - lánytestvér
sív -szív
sivad olen wäkeva, hän ku piwtä - Maradjon erős a szíved
vadász (elköszönés)
sívdobbanás - szívverés, szívdobbanás
sívamet - szerelmem, szívem, te vagy a szívem
sokta - keveredni, körbe fordulni
soŋe - bejutni, behatolni, ellensúlyozni, helyett, cserébe
susu - haza, szülőföld, otthon
szabadon - szabadon
szelem - szellem
tappa - táncolni, lábnyomot hagyni
te - te
ted - tiéd
terád keje - A tűz perzselje fel (kárpáti káromkodás)
toja - meghajlítani, megtörni, eltörni
toro - harcolni, küzdeni valami ellen, verekedni
torosz wäkeval - Harcolj vadul (elköszönés)
tule - találkozni, összejönni
tumte - tapintani, érezni, érinteni
türe - teljes, jóllakott, kielégült, kiteljesedett
tyvi - szár, tengely, gerinc, törzs
uskol - hűséges
uskolfertiil - hűség
veri - vér
veri elidet - élete vére
veri ekäakank - fivéreink vére
veri isäakank - apáink (őseink) vére
veri olen piros, ekäm - szó szerint: legyen vörös a véred
testvérem, átvitt értelemben:
találd meg az életpárod
veriak ot en Karpatiiak - szó szerint: a herceg vérére, átvitt
értelemben: az ősök vérére (Kárpáti káromkodás)
veridet peje - A vére égjen el (Kárpáti káromkodás)
vigyáz - törődni vele, vigyázni rá
vii - utolsónak, utoljára, végül
wäke - erő
wäke kaδa - álhatatosság
wäke kutni - kitartás
wäke-sarna - átkozódás, szidalom,
wäkeva - erőteljes
wara - madár; varjú
weńc - teljes, egész
wete - víz