Sylvie Barthus

Ezüst álarc

2013.

2
 A mű címe: Ezüst álarc
Írta: Sylvie Barthus (Bartus Szilvia)
Minden jog fenntartva!

3
 Előszó

A negyvenes évei közepén járó, az őt sújtó gondoktól már

igencsak meggyötört kinézetű férfi megrökönyödve bámulta sötét
beszélgetőpartnerét. És ezt szó szerint kell érteni. Vendége tetőtől
talpig feketébe volt beöltözve, még széles karimájú kalapja és a le
nem vetett kabátja is ebben a komor színárnyalatban pompázott.
Mégis, leginkább a lényét körüllengő titokzatosság tette azzá. Az
illető pár pillanattal korábban tört rá hívatlanul – bár nem egészen
váratlanul –, a délutáni tea közben, és alattomosan benyújtotta a
számlát.
– Házassági szerződést akar a fia és a lányom között? –
kérdezett rá a vendéglátó, miután átfutotta a kezébe nyomott
irományt. Közben magához térve az első sokkból, az előtte lévő kis
asztalkára dobta azt, mintha legalább is fertőző betegség hordozója
lett volna. – Hisz nekem nincs is gyerekem!
– De hamarosan lesz!
Ettől a hátborzongatóan határozott kijelentéstől a házigazda
gyomra görcsbe rándult. Fiatal felesége ugyanis tényleg terhes volt,

4
az utolsó hónapba lépett bele nemrég. A férfi hirtelen azon kezdett
imádkozni, hogy valami csoda folytán fia szülessen.
Egész megszerette ifjú asszonyát – attól függetlenül, hogy
eredetileg a pénzéért vette el, ami, mint végül kiderült nem volt –, és
nem akarta még ezzel is elszomorítani az egyébként nehéz
várandóságot megélő nőt.
– Akarja, hogy elengedjem a tartozását Kendall, vagy sem? Ez
a feltételem – kezdett türelmetlenné válni a látogató.
– Nem tudom én ezt ép ésszel felfogni. Miért én? És miért az
én gyermekem? Még rangom sincs, amit örökölhetne…
– Az magát ne érdekelje. Ha le akarja tudni az adósságot, ami
megmentheti az életét, és ezáltal a családját, aláírja a papírt. Ebben
az esetben pontosan huszonegy év és egy hónap múlva jövök a
sértetlen, jól nevelt és kétség kívül ártatlan lányért. Ha viszont nemet
mondana… – a mondat elmaradt vége jelentőségteljesen, fejük fölé
függesztett kardként lebegett a beálló csendben.
Bernard Kendall harcot vívott. Saját magával. Kellett neki az
ördöggel cimborálni – füstölgött dühösen, leginkább önmagára, a
szerencsétlen és csődöt mondott spekulációs kísérletei miatt. Ettől
eltekintve az árat akkor is túl magasnak érezte. Talán, ha kicsikarna
valahogy még néhány nap haladékot, sikerülhetne valahonnan
előteremtenie a pénzt, amivel tartozott…

5
 – Ne is próbálkozzon! – vágta el amaz a szavát, mintha sejtette
volna a szándékát. – Ott a papír az asztalon. Most írja alá vagy
felejtse el!
Bernard nehéz szívvel vette reszkető kezébe újra az
összegöngyölt iratot. Széthajtotta és még mielőtt meggondolhatta
volna magát, odakanyarította a nevét a lap aljára. Nem volt szükség
rá, hogy ismét elolvassa, a szavak már előzőleg is savként égtek bele
elméjébe.
Sötét vendége elégedett morgással tépte ki kezéből az
irományt.
– Akkor huszonegy év múlva találkozunk, Kendall… – majd
ahogy jött, úgy távozott, otthagyva Bernardot a kétségbeesés
szakadékának szélén. A legijesztőbb az egészben az volt, hogy ezek
után elképzelni sem tudta, hogyan mondja majd el a feleségének,
hogy tulajdonképpen eladta a még meg sem született lányát…

6
 1.

21 évvel később

Marissa Kendall kisírt szemekkel üldögélt az ágyán,

utazóruhában, kalapban, összecsomagolt bőröndökkel a lába mellett.
Eladták!
Az ő drága jó, kedves, idősödő papája szó szerint eladta egy
idegennek. És ezt vele csak két nappal ezelőtt merték közölni, mikor
az az ijesztő, fekete ruhás ember megjelent egy házassági szerződést
lobogtatva…
Marissa először mély, parancsoló hangját hallotta meg, amitől
még a szőr is felállt a hátán. Muszáj volt kilesnie a szalonból – ahol
éppen a hímzéssel szenvedett –, mintha csak kényszerítették volna.
Még szerencse, hogy a Mama délutáni látogatóban volt egyik
barátnőjénél, mert biztosan megbotránkozik, ha látja a viselkedését.
Mindig is az hangoztatta, hogy egy ifjú hölgynek a kifinomultság és
jólneveltség az ismérve.
A szalonajtó takarásában – csupán résnyire nyitotta ki, hogy
kileshessen – megpillantotta a komornyik mögött szálegyenes, merev
7
tartásban masírozó férfi alakját. Miközben elhaladtak apja
dolgozószobája felé, az idegen oldalra sandított, pillantását nyílként
fúrva bele Marissa kíváncsiskodó tekintetébe.
A lány hátra hőkölt, villámgyorsan becsukta az ajtót és hátával
nekidőlt. A pulzusa valahol az egekben szárnyalt. Hirtelen nem is
tudta eldönteni, hogy a szégyentől – mert rajtakapták leskelődés
közben – kapkodja a levegőt és öntötte el arcát a pír vagy magától a
látogatótól törte ki a frász. Nem elég, hogy komor öltözéke és kalapja
majdnem teljesen eltakarta az arcát – ezáltal a korát is bajos lett
volna megállapítani –, de világítóan szürke, hideg pillantása sem sok
jót ígért. Fagyos tűzként izzott benne az indulat, akármennyire elütő
dolognak is hangzik ez a két kifejezés.
Míg ezen merengett, és igyekezett a vérnyomását a megszokott
mederbe visszaterelni, ismét hangos lábdobogás hangjai jutottak el
hozzá, bár Marissa ezúttal semmi pénzért nem nyitott volna ajtót.
Egy megszégyenülés elég egy napra… Nem is sejtette, hogy a fekete
leves java még hátra van.
Miután pár percnyi várakozás után sem hallott újabb zajt,
kimerészkedett „rejtekhelyéről”, és a dolgozószobába sietett. A
látványtól, ami ott fogadta, ha lehetséges még a korábbiakhoz képest
is jobban megijedt. Édesapja ernyedten, megtörten ült a
karosszékében a kandalló mellett és üveges, üres szemekkel bámult

8
bele a nem létező tűzbe. Még arra sem reagált, hogy Marissa
aggódva odasietett hozzá, és a vállára tette a kezét.
– Papa! Mi a baj?
Semmi válasz.
– Papa, kérlek, válaszolj!
Az idős, megtört férfi megmoccant, szomorúan tekintett fel a
lányára.
– Elveszítettelek…
Marissa értetlenül ráncolta össze szemöldökét, halványkék
szemeiben ezernyi kérdéssel.
– Hisz itt vagyok, Papa! Nem mentem sehova.
Apjából sóhaj formájában szakadt ki a levegő.
– Azt hiszem, elkerülhetetlenül eljött az idő, hogy beavassalak
az életem legnagyobb baklövésének történetébe…
A lány rossz érzéssel a mellkasában ült le a másik fotelba,
várva a magyarázatot. És akkor Bernard Kendall nyelve megeredt.
Minél többet beszélt, Marissa annál mélyebbre süllyedt a
kétségbeesésben. Bár, azt el kellett ismernie, hogy az elmondottak
fényében néhány furcsaságra is sikerült választ találnia. Például,
hogy miért volt szükségszerű magántanárral – méghozzá egy szigorú
apáca személyében – tanulnia, miért csak felületesen, tessék-lássék
módon vezették be a társaságba, vagy az apja miért utasította el a
9
mégis felbukkanó néhány kérőjét. Huszonéves vénkisasszonyként
kellett ráeszmélnie, hogy igazából már réges-rég elkelt.
A vallomás óta eltelt időben többféle, más-más erősségű
érzelem uralta őt, a duzzogástól az ellenállási kényszerig minden,
hogy végül eljusson a jelenlegi letargikus, beletörődött állapotába…
Végigjáratta tekintetét a szobája berendezésén. Még egyszer,
utoljára pillantásával végigsimított az oly nagyon szeretett
fésülködőasztal faragott mintáin, a puha ágyneműn, a falra
függesztett, bekeretezett akvarelleken és gobelineken. Megannyi
szép emlék, amit ezentúl már csak fantáziájában őrizgethet.
A kegyetlen valóságba a nyitott ablakon keresztül, az utcáról
beszűrődő lovaskocsi lefékezésének zaja rántotta vissza. Marissa
megkeményítette magát, a kezében szorongatott zsebkendővel
megtörölte a szemeit és az orrát, majd a füle mögé tűrve egy
kontyából elszabadult, szalmaszőke tincset, felállt. Nem akarta
megvárni, hogy a szobalány megérkezzen érte, inkább megragadta az
utazótáskáit, amiben a legszükségesebb holmiját csomagolta és
egyenes háttal, feszes tartásban megindult az új – bár nem vágyott –
élete felé, valakivel, akinek még csak be sem mutatták soha.

10
 A dinnyék minden irányba fröccsenve robbantak szét Gil
kardcsapásainak erejétől. Egyik a másik után. Annyira feszült volt,
hogy képes lett volna nemcsak azokat, de a vívóterem minden
berendezését is porrá zúzni.
Az apja feleséget vett a számára!
A gondolat felbukkanásával egy időben újabb lédús gyümölcs
vált széttrancsírozott cafattá. A férfi nemtörődöm mozdulattal
söpörte le fekete ingujjáról a rákerült maradványokat, inas
ujjperceivel végigszántott vállig érő, és ruházatával megszólalásig
megegyező színű haján, majd rezzenéstelen arccal folytatta a
dinnyekaszabolást.
Megalázóbb helyzetbe már nem is igazán kerülhetett volna.
Mintha ő nem tudna szerezni magának asszonyt, ha akarna. És itt a
hangsúly a ha szócskán volt. Huszonhét évesen még nem érezte
sürgető szükségét a nősülésnek. Attól függetlenül sem, hogy
tisztában volt vele, ezt majdan a vagyona fényében teheti csak meg.
A pénz köztudottan minden csúfságot sikeresen el tudott fedni.
Legyen az akár kiálló fog, kopaszodó fejtető, méretes pocak vagy az
ő esetében néhány mély heg, ami arcának bal felét teljesen
elcsúfította. A legszebb az egészben mégis az volt, hogy nem lehetett
a dolgot kikerülni. Mathias Brickstone minden irányból kibiztosította
magát, végrendelete és a záradék is megtámadhatatlan volt. Gilbert
hiába dühöngött.
11
 A bomba néhány nappal korábban robbant, mikor Mr. Stepton
– a család ügyvédje – sürgős találkozót kért az irodájába. Gil el nem
tudta képzelni, mit akarhat, hisz mióta apja meghalt – idestova öt éve
–, nem szorult jogi tanácsadásra. Az üzlet virágzott – több kisebb-
nagyobb kereskedelmi hajó tulajdonosa volt –, amit ugyan az
idősebb Brickstone-tól vett át, de az ő újításai indították el a
társaságot a fejlődés útján. Arról már nem is beszélve, hogy Gil
személy szerint nagyon ritkán tette ki a lábát az utcára, amivel az
ügyvéd is tökéletesen tisztában volt. Semmi kocsikázás a parkban,
kilovaglás, ne adj isten báli forgatag. Ha úgy vesszük, remeteként élt
a pezsgő New York kellős közepén, de ez egyáltalán nem érdekelte.
A házvezetőnője, a titkára és a komornyik mindent elintézett
helyette.
Nagyon nyomós oknak kellett lennie, ha ő kimozdult otthonról,
leszámítva persze a havi néhány alkalmat, mikor a klubját látogatta
meg vagy az éppen aktuális szeretőjét, esetleg ha a legfrissebb
híreket gyűjtötte be a kapitányaitól. Természetesen szigorúan éjszaka
és teljes felszerelésben, vagyis nagyjából tetőtől talpig feketében.
Ezt a szokást még az elhunyt apjától vette át, ő csak egy
vékony, finoman megmunkált ezüstmaszkkal egészítette ki, ami a
sebhelyeit hivatott eltakarni. Nem mintha annyira zavarták volna, de
tapasztalatból tudta, hogy a nők érzékenyek az ilyesmire. A
látványtól még elájulna egyik-másik, neki meg semmi kedve nem
12
volt egy alélt hölgyet pátyolgatni. Valamint hordozott magában
néhány keserű emléket is etéren, ugyanis hat éves korában – mikor a
baleset történt – elég sok játszótársa fordított hátat neki pont emiatt.
Szó szerint leprásként kezelték.
Egyetlen barátja maradt, Albert, Winston márkija– attól
függetlenül, hogy az Újvilágban nem volt akkora jelentősége, ha
valaki rendelkezett valamilyen címmel, előszeretettel használta is –,
aki valamiért azóta is elviselte mogorva természetét és időről időre
meglátogatta. És akkor a héten kénytelen volt többször megszegni
saját íratlan szabályát a ház elhagyását illetően. Nem a megszokott
helyre ment, és nem éjszaka…
Az ügyvédhez már az általánosnál is nyomottabb hangulatban
érkezett, hogy tíz perc után, egy gyűrött borítékkal a kezében
távozzon – amiben egy aláírt házassági szerződés és egy rövid levél
volt – a végletekig feldühítve.
,,Következő holdtöltekor vedd feleségül Marissa Kendallt, a
csillagok állása akkor a legkedvezőbb a frigyetek elhálása és az
utódnemzés szempontjából. A nő tökéletes társ lesz a számodra,
segíteni fog meglelni az elixírt. Szerető apád M.,, – állt azon az
elátkozott cédulán.
Legnagyobb örömére otthon az éppen kedélyesen szendvicset
majszolgató Albertbe botlott, így az ő nyakába zúdította minden

13
keserűségét. Csak egy apró biccentéssel fogadta barátja köszöntését,
a bárnál töltött magának egy pohár konyakot, majd borongós
ábrázattal vetette le magát az egyik bőrbevonatú fotelra. Vendége
arcáról nyomban leolvadt a mosoly, és komoly képpel fordult Gilbert
felé.
– Veled meg mi történt, ember? Úgy festesz, mint aki gyilkolni
készül.
– Szép napot neked! Az enyém már úgy is el lett fuserálva.
Albert letette a kezében tartogatott tányért és teljes figyelmével
rá koncentrált.
– Mesélj!
Gil némileg tétovázott, de végül úgy döntött, elmondja, hogy az
apja bomlott agyával – mi más miatt – mire is vetemedett.
– Atyám adósság fejében szerzett a számomra egy
menyasszonyt még valamikor akkor, mikor a balesetem történt, és
kikötésként meghagyta, ha meghalna, mielőtt a szerződés lejár és a
házasság nem köttetik meg, az öröksége szálljon arra az agyament
egyesületre, aminek a tagja volt. Persze ezt senki nem említette,
mikor anno a végrendeletet felolvasták. A záradék csak nemrég, a
lány huszonegyedik születésnapján lépett hatályba. A legszebb, hogy
apám még a házassági engedélyt is elintézte valahogy. Akár még ma
elvehetném a nőt.

14
 – És ki a szerencsés ara? – kérdezte Albert, magában jól
mulatva.
Gil vetett rá egy megsemmisítő pillantást, úgy válaszolt.
– Jól szórakozol, mi? Nem is a te több éves munkád veszik
kárba.
– Akkor ne tedd meg.
– És fütyörészve adjam át a cégemet egy félnótásokból álló
okkultista bagázsnak? Soha!
– Akkor vedd el!
– Nem vagy egy nagy segítség – zsörtölődött tovább a
házigazda.
– Hahh! – legyintett Albert. – Áruld már el végre, ki a
jegyesed.
– Marissa Kendall.
Vendége ledöbbenve pislogott Gilre.
– Az a Marissa Kendall, aki az iparmágnás Bernard Kendall
lánya?
– Miért? Ismersz másikat is?!
– Mázlista! – jelentette ki Albe határozottan megilletődve,
amire Gil csupán horkantással válaszolt. – Tudod te, mekkora
örökség várományosa az a nő?! A fél város kezét-lábát törné, ha

15
feleségül vehetné, még így is, hogy belelépett a vénkisasszony korba.
És ráadásul kifejezetten gyönyörű fehérnép. – Itt elgondolkodott egy
pillanatra. – Most már értem, miért nem kelt el már rögtön az első
bálján. Végig neked volt fenntartva.
– Elég legyen! – unta meg Gilbert barátja lelkesedést. –
Felőlem lehet a világ szépe is, attól még nem fogom kitörő örömmel
oltár elé vezetni. A nősülés nem szerepelt a következő tíz éves
tervemben.
– Szóval elveszed?
– Tudok mást?
Albert megragadta a csészét, amiből korábban a teát
fogyasztotta, a magasba emelte és rikkantott egyet.
– Sok boldogságot!
– Na, ja… – morogta Gil az orra alatt kínjában. Csupa
boldogság volt…
Ezek után kénytelen-kelletlen elzarándokolt a jegyeséhez, hogy
bejelentse a családnak az igényét.
Ami azt illeti, sikerült azonnal megállapítania, hogy a másik fél
sem örvend jobban eme frigynek, mint ő. Legalábbis az apa biztos
nem. Az idős férfi teljesen magába roskadt, mikor az orra alá dugta a
papírokat. És Albertnek igaza volt, Marissa Kendall tényleg

16
gyönyörű. Túlságosan szép, hogy egy olyan szörnyeteg felesége
legyen, mint amilyen ő…
Egy suhintásnyi idővel később újabb dinnye vált Gil kardjának
áldozatává.

17
 2.

Tökéletes zavarban topogott a hatalmas belvárosi ház

előterében. Annyira, de annyira nem ilyennek képzelte el azt, hogy
milyen lesz, mikor majd egyszer férjhez megy, hogy a jelenlegi
helyzet egyszerűen kínosan nevetségesnek hatott. A vőlegénye még
arra sem vette a fáradtságot, hogy maga jöjjön el érte. Egyszerűen
küldött egy bérkocsit. Sajnos, még a formaságokra igencsak adó
Mamája sem tudott tenni semmit az ügy érdekében. Brickstone báró
nem mutatott hajlandóságot egy újabb, kicsit formálisabb – amikor is
bemutathatták volna őket egymásnak – látogatás lebonyolítására.
Csupán meghagyta, hogy Marissa mikor és hol jelenjen meg.
A lány bele sem mert gondolni, milyen pletykaáradatot fog
elindítani ez a házasság előtti költözködés – még, ha következő nap
tartják a menyegzőt, akkor is –, bár feltételezése szerint, amilyen
sűrűn társaságba fognak járni, talán hozzájuk el sem jutnak a hírek. A
társadalmi konvenciókra fittyet hányó jövendőbelijéből ezt is gond
nélkül kinézte.
Kínjában felmérte az épületet, ami teljes mértékben gazdája
személyiségét tükrözte. Minden sötét, komor, az egyetlen színfolt ő
maga volt a szürke utazóruhájára varrt rózsaszín csipkeszegély által.

18
Rengeteg munkája lesz, míg élhetővé varázsolja ezt a nyomasztó
kriptát. Mert abban biztos volt, hogy harcolni fog az elképzeléseiért
és magáért. Minden percben. A jelenéről mások határoztak, de a
jövőjébe, ha törik, ha szakad, ő is bele fog szólni.
Nos, igen, ezek nem éppen egy engedelmes, szelíd asszonyka
gondolatai voltak, amilyennek egy feleséget az idő tájt elképzeltek,
de Marissát sokkal szabadabban nevelték, ő pedig kamatoztatni
óhajtott minden birtokába került tudást és fortélyt. Persze megtanulta
azt is, amit elvártak tőle, de a Papát sikerült egyfolytában az ujja köré
csavarnia, így korlátozás nélküli bejárással rendelkezett a könyvtárba
és a vívóterembe, sőt, titokban – a Mama tudta nélkül – még
céllövészetből is vett egy-két leckét.
Szemlélődésében a hirtelen megjelenő, jól megtermett,
középkorú asszonyság zavarta meg.
– Ó kisasszony! Hát megérkezett végre? A nevem Magdalena,
és én vagyok a házvezetőnő – fogadta őt széles, szívélyes mosollyal
és alkatát meghazudtoló fürgeséggel. A lány nyomban megkedvelte.
Szerencsére legalább egy kedves ember él a házban. A komornyik,
aki az ajtót nyitotta és a csomagjaival bajlódott éppen, pont olyan
savanyú volt, mint a gazdája, a titkárral együtt. Őt akkor ismerte
meg, mikor Brickstone utasításait hozta, majd később az új otthonába
kísérte.

19
 – Jó napot! Én Marissa vagyok. Az úr itthon van?
– Igen kisasszony, a könyvtárban, de esetleg nem pihenne le
előbb? Megmutatnám a szobáját – igyekezett őt a lépcső felé terelni
az asszonyság.
Marissának viszont más tervei voltak. Itt volt az ideje, hogy
szemtől szembe találkozzon a majdani „urával”.
– Nem vagyok fáradt. Ha mutatná az utat, kérem.
Magdalena láthatóan kínban volt – minden bizonnyal arra
utasították, hogy a szobájába kísérje –, de valószínűleg nem akart
rögtön ellent mondani új úrnőjének, hát engedelmesen sarkon fordult
és megindult a könyvtár felé.
– Erre tessék!
Mikor odaértek, gyorsan bekopogott, majd amint erőteljesen
felhangzott a szabad szó, megragadta a kilincset. Ugyanekkor
Marissa is megfogta az asszony kezét és megállította őt a mozdulat
közben.
– Köszönöm!
A házvezetőnő halálra vált arccal tekintett fel a tőle legalább
egy fejjel magasabb lányra, mikor felfogta, az mire is készül.
– A Gazda nagyon dühös lesz, ha…
– Semmi gond, Magdalena – vágott közbe a lány –, innentől
elboldogulok – és nyomatékosan megszorította a kilincset görcsösen
20
markolászó asszony kezét. Ő, miután belátta, hogy Marissa úgy sem
hátrál meg, visszahúzódott, aprót pukedlizett, majd sietősen távozott
valami olyasmit motyogva az orra alatt, hogy ebből még baj lesz.
A lány hangosan fújt egyet, majd határozottan lenyomta a
kilincset és belépett az ajtón. Szeme pillanatokig pásztázta a
helyiséget, mire megszokta a kandallóban pislákoló tűz nyújtotta
félhomályt – mivel az ablakok el voltak sötétítve –, és felfedezte a
férfit. Megköszörülte a torkát, majd megemberelve magát
megszólalt.
– Jó napot uram! Megérkeztem, ahogy meghagyta. Talán, ha a
formaság kedvéért bemutatkoznánk egymásnak… – képtelen volt
uralkodni a hangján, a gúnyos felhang tökéletesen kihallatszott
belőle.
Kínos csend telepedett a szobára, amit Marissa úgy érzett,
sosem ér véget. Mikor végül amaz megszólalt, ugyanúgy, mint első
alkalommal, megborzongott a hangjától.
– Magának most a szobájában a helye. A vacsoránál
találkozunk. Menjen! – utasította.
A lány dacosan dobbantott egyet. Vele nem viselkedhetnek így!
Régen kinőtt a pólyáskorból!

21
 Indulatosan, sőt provokatívan végigmérte a férfit, hosszú,
arcába hulló hajától, magas, vékony, szálkás alakján keresztül
jellegzetes öltözékén át csillogóra polírozott csizmája orráig.
– Nem!
Azok a dermesztően hideg, szürke szemek döbbenet és düh
keverékével tapadtak rá hirtelen.
– Tessék?! – kérdezett vissza ő ijesztően nyugodt hangon.
– Azt mondtam, nem! Úgy illik, hogy bemutatkozzunk végre
egymásnak. Marissa Kendall vagyok – nyújtotta a férfi felé a kezét,
saját viselkedésen is megrökönyödve. El sem tudta képzelni, egy
ilyen arcátlansághoz honnan szedett össze elég bátorságot.
– Gilbert Brickstone – morogta a házigazda, de nem fogadta el
a felé nyújtott kacsót, csupán állhatatos tekintetét járatta végig
Marissán, pont úgy, mint korábban a lány. – És most menjen végre,
más dolgom is van, mint női hisztériát hallgatni.
Marissa sértetten húzta vissza jobbját, majd füstölögve
kiviharzott a helyiségből. Szemtelen alak!
Csak később, az új szobája védelmében fogta fel a képet, amit a
szemei láttak ugyan, de indulatos agya nem regisztrált. Gilbert
Brickstone arcát csúnyán összeforrt, bár láthatóan régi hegek
borították a bal szeme alatti résztől hátrafelé a füle irányába. Mintha

22
egy vadmacska mélyesztette volna bele karmait és cikkcakkos
vonalban szántotta volna végig, egészen a hajvonal alá.

A templom hideg csendjét még a sok száz gyertya lobogó

lángja sem volt képes barátságosabbá tenni. Gil végighordozta
tekintetét az összegyűlteken – Alberten, a titkárán, Magdalenán és
Marissa szülein –, majd visszafordult a mellette szoborszerűen
álldogáló menyasszonyához. A lány szépsége minden egyes
alkalommal mellbe vágta, akárhányszor találkoztak. Az ő
kisugárzásának fénye ragyogta be, tette elviselhetőbbé a senki által
sem igazán áhított frigy tényét. Még így is, hogy a sértettség szinte
ordított róla…
Gil szíve kihagyott egy ütemet, mikor Magdalena, Irwing, a
komornyik vagy Simon, a titkára helyett Marissa lépett be a
könyvtárszobába. Nagyon furcsa érzéseket váltott ki belőle, amit
önkéntelenül is modortalansággal kompenzált. A lány ezek után
felháborodva és elég viharosan távozott, a férfi pedig fáradtam
rogyott a karos székbe. Ha már most kikészíti a nő jelenléte, mi lesz
még később, ha majd együtt kell élniük?
Félreértés ne essék, volt néhány elképzelése, mit is kezdhetne
vele. Mind-mind pajzán és túlfűtött ábrándkép, amiktől kiverte a

23
hideg veríték. Marissa túlságosan erős hatással volt rá. Még harcias
viselkedése is kedvére volt.
Isten az égben! Annyira hihetetlenül tüzes és kívánatos volt ez
a nő! Korábban kénytelen volt megmarkolni az íróasztal szélét, ami
mellett álldogált, mert még képes lett volna kinyújtani felé a kezét,
hogy megbizonyosodjon róla, a bőre tényleg olyan puha és selymes-
e, mint amilyennek látszik. Félelmetes! A jövendőbelije olyasmit
ébresztett fel a bensőjében, amiről azt hitte, benne nincs is meg…
Mégis akkor riadt meg a legjobban, mikor megdörzsölte az
arcát tehetetlenségében – mivel a távozása ellenére sem tudta a
kecses alakot, finoman metszett arcvonásokat, villámot szóró
szempárt, édes vaníliaillatot kiverni a fejéből – és rájött, hogy a
maszk nem takarja a csúfságát. Teljesen megfeledkezett róla, hogy
letette, hisz a személyzet már megszokta a látványt, nem zavarta
őket, így otthon nem hordta, csak ha idegenek közé merészkedett.
Vajon Marissa most mit gondolhat róla? Taszítja a látvány,
undorral tölti el, esetleg félelmet érez? A gondolattól majd megőrült,
hogy a leendő asszonya – aki után, ha beismeri, ha nem, igenis
vágyakozik – sikítva menekül a közös hálószobából.
Később, a vacsoránál – már a maszk takarásában –
tanulmányozta menyasszonyát, de egyszerűen nem tudott kiigazodni
rajta. A lány úgy tett, mintha mi sem történt volna. Mintha csak évek

24
óta együtt élnének, és természetes dolog lenne, hogy kedélyes –
habár felszínes – csevegést folytatnak az időjárásról, a városról,
emberekről. Már, ha Marissa szóáradatát és az ő egyszavas válaszait
beszélgetésnek lehet titulálni.
Hiába igyekezett, nem tudott semmi undorra hasonlító érzést
felfedezni rajta. Ez annyira összezavarta, hogy egész éjjel
nyugtalanul aludt, álmában egymást váltva jelentkeztek rém- és
erotikus vágyálmok egyaránt. Szinte megkönnyebbült reggel, hogy
vége a dolognak.
Sajnos a kialvatlanság nyomot hagyott a hangulatán is. Kiabált
a komornyikkal, mikor az fehér inget készített ki az esküvőre való
tekintettel, megkritizálta Magdalena főztjét az ebédnél és vitába
szállt Marissával arról, hogy a szülők jelenléte szükségszerű-e a
szertartáson, avagy sem. Végül ebben az emelkedett hangulatban
érkeztek a szertartás helyszínére, hogy kényszeredett modorosság
közepette megtartsák azt.
A férfiból majdnem kibukott a nevetés – pedig nem volt egy
vidám természet –, ahogy meglátta, arája milyen arcot vág, mikor a
tisztelendő ahhoz a részhez ért, hogy a feleség engedelmességgel
tartozik a férjének. Nagyjából, mintha citromba harapott volna. Ezek
után még a pap is valahogy megkönnyebbültnek tűnt, mikor
kimondta az utolsó szavakat.

25
 – Ezennel házastársakká nyilvánítalak benneteket. Gilbert,
megcsókolhatod a menyasszonyt.
Szófogadóan hajolt előre, hogy megtegye a kötelességét, ám
amint ajkaik röpke, csóknak szinte nem is nevezhető érintéssel
találkoztak, valami robbanásszerű dolog történt. Gil majdhogynem
ijedten lépett hátra. Gyorsan szétnézett, hogy másnak is feltűnt-e a
dörgéssel, villámlással, puskaropogással, harangszóval kísért
esemény, de csak Marissa arcán látta ugyanannak a kivetülését, amit
legbelül érzett. A szerződés megpecsételtetett, sorsuk ezentúl
végérvényesen és kibogozhatatlanul egymásba gabalyodott.

26
 3.

Az a szó, hogy ideges, nem tudta kellőképpen kifejezni

Marissa jelenlegi lelki állapotát. Nem is csoda, hisz mégis csak a
nászéjszakája küszöbén állt éppen. Valahogy most kezdett kitörni
rajta a felgyülemlett feszültség. Már-már reszketve gubbasztott,
hátával az ágytámlának feszülve, illedelmesen zárt hálóingben,
befont hajjal és a kellemesen langyos nyáreste ellenére nyakig
betakarózva. Mindezt tetézendő, fél percenként lesett a hitvesi
hálószobákat elválasztó ajtó felé.
Igazán jöhetne már!
Szeretett volna minél hamarabb túl lenni a dolgon. Érdekes
módon nem magától a férfitól tartott – valamiért az első ijedtség
elmúltával ösztönösen bizalmat szavazott neki –, inkább a
kellemetlen, fájdalmas együttlétről szóló történetek, meg kéretlen
tanácsok végett szorongott, amikkel a nagy nap előtt jó szándékú
nőrokonai és barátai traktálták.
Érezte, hogy a férfi, mogorva természete ellenére sosem
bántaná szándékosan. Talán pont azért sem, mert mindenki ezt várná
tőle. Hányszor, meg hányszor hallotta, ahogy a női szalonok
biztonságában sutyorogva, kibeszélték őt a sebhelye, a társaságtól
való, szándékos visszahúzódottsága, és ennek ellenére tapasztalható

27
üzleti sikerei miatt. Csak úgy emlegették, mint Aranykezű
Szörnyeteg. Minden anyát elborzasztottak a mendemondák
balesetének homályba vesző részleteiről – ugyanis csak sejtésekből
és régi emlékfoszlányokból táplálkoztak és senki sem tudta már
pontosan, hogyan történt a dolog – és a csúf sebről terjengő pletykák,
amiket jó ideje nem láthatott már senki. Mégis, ha őurasága egyszer
kinyilvánította volna nősülési szándékát, szíves örömest adták volna
hozzá a lányukat. Marissának soha eszébe nem jutott, hogy végül ő
lesz a szerencsés kiválasztott. Nem, mintha a férfi szabad akaratából
döntött volna így…
Hazudik, ha azt állítja, nincs benne egy cseppnyi sajnálat sem
Gil iránt, hisz egyetlen ember sem érdemel ilyen bélyeget, de undor
vagy félelem még azok után sem költözött a szívébe, hogy meglátta a
hegeket. Talán kissé markánssá tették a férfi arcvonásait, de
semmiféleképp nem visszataszítóvá. A szemei pedig szó szerint
delejes erővel bírtak. Ahogy ott álltak egymással szemben az
oltárnál, Marissát elfogta egy furcsán megnyugtató, mégis felkavaró
érzés. Korábbi haragját, amit vőlegénye váltott ki belőle egész napos
akadékoskodásával, mintha eltörölték volna.
A fagyosan szürke tekintet mélységeiben ott lakozott a
fájdalom és szenvedély tüze egyaránt, Marissa pedig kényszert
kezdett érezni rá, hogy azon nyomban megölelje őt és elfeledtessen
vele minden csalódást, ami valaha érte. Ez volt az a pillanat, mikor

28
rájött, hogy a férfi igazi arcát nemcsak az ezüst álarc fedi, és
eldöntötte, hogy ad egy esélyt maguknak, hogy jobban
megismerhessék egymást. Megpecsételendő ezt az elhatározást, Gil
egy olyan csókkal zárta le ajkait, amitől a teste úgy reagált, mint
akire villám sújtott, míg a belsője szinte olvadozott, akár a forró
karamell.
Kusza gondolatai közül az ajtó halk nyikordulása ragadta ki.
Marissa nyelt egyet zavarában, mikor Gil fenséges, sötét
ragadozóként megjelent a feltáruló nyílásban. Széles vállaira
ráfeszült a fekete selyem köntös, maszkjának visszatükröződésében
táncot jártak a gyertyák lángjai.
– Asszonyom…
Hangja a szokottól is ércesebb volt, a lány gerince mentén most
mégis inkább valami izgalomféle száguldott végig.
– Önnek is jó estét, uram! – suttogta torkában gombóccal,
ujjaival akaratlanul is a takaró szélét markolászva.
Gil kemény arckifejezése hirtelen ellágyult, hangos sóhaj
kíséretében kifújta a levegőt, majd egy pillanat alatt az ágynál
termett, megragadta nőies vállait, ajkait rászorította a lány
homlokára, majd visszahúzódott.
– Csak szép álmokat akartam kívánni – azzal sarkon fordult és
távozott. Marissa még percekig képtelen volt magához térni a
kábulatból, amit a férfi váltott ki belőle. Csókjának helyén a bőre

29
magas hőfokon izzott. A lány ekkor eszmélt rá, hogy egyre jobban
érdekli ez a titokzatos, sebzett szörnyeteg, aki egyértelműen távol állt
attól a fenevadtól, aminek leírták.

Gil dolgozószobája félhomályában üldögélve, elkeseredetten

dobta le apja rongyosra olvasott üzenetét az előtte lévő íróasztalra.
Egyszerűen képtelen volt rájönni a szavak értelmére. Legalábbis a
rejtett jelentésére, mert a szöveg maga teljesen világos volt, sajnos.
Még egy tökkelütött is képes lett volna felfogni, ha arra utasítják,
hogy nősüljön meg. De miért éppen Marissa Kendall, és Mathiasnak
végül mégis sikerült kikísérletezni az „elixírt”?
A sorok azt sugallták fontos, hogy megtalálják azt. Bár, ha jól
belegondolt, az apja mindig is furcsa, kiszámíthatatlan volt. Még a
halálát is az okozta, hogy fanatikus megszállottsággal viseltetett az
ezoterikus tanok iránt. Saját hajózási vállalkozását csupán csak azért
indította el, hogy könnyebben be tudja szerezni azokat a fűszereket
és különböző anyagokat, amikből később a csodafőzeteit
kotyvasztotta. Mindezt színtiszta lelkifurdalásból, mert magát okolta
Gil balesetéért. Pedig ő ezerszer elmondta neki, hogy nem haragszik
és elfogadta a dolgot úgy, ahogy van, hasztalan. Az öreg csak
kutatott és kísérletezett tovább, majd mikor belekeveredett egy

30
okkultista bagázs hálójába, teljesen magába fordult és csak a
varázslatban, jóslatokban látta a megoldást.
Ezért történhetett meg, hogy mikor ágynak esett, az orvos a
tünetei alapján rögtön maláriát diagnosztizált, és akként is kezelte.
Hiába volt Gil meggyőződve róla, hogy más a gond. Mathias
Brickstone soha nem járt még olyan helyen, ahol megfertőződhetett
volna ezzel a kórral. Az egyik főzet lehetett a ludas, de sajnos nem
tudott vele mit kezdeni. Az apja előszeretettel kísérletezett magán,
hogy végül ez okozza a vesztét is. Néhány napi kegyetlen szenvedés
után – miközben ő is majd felőrölte magát – eltávozott az élők
sorából.
Onnantól kezdve Gil kifejezett ellenszenvvel viseltetett minden
okkult dolog iránt. Emiatt is érezte elejében kényszernek a
Marissával való házasságot, hisz az apja minden bizonnyal a
„varázsgömbje” és némi bódítószer hatására választhatta a lányt a
számára.
Marissa!
Még nevének gondolatától is jóleső érzés öntötte el. Ezért nem
volt képes előző este letámadni őt a nászéjszakával. Olyan ártatlanul
riadtnak nézett ki nyakig betakarózva, ahogy a gyertyák és a növekvő
hold ezüstös sugarai fényes keretbe vonták alakját. Nem akarta még
jobban lehengerelni – mint ahogy már a körülményeik megtették
velük –, hisz jóformán nem is ismerték egymást. Időt akart hagyni a

31
lánynak, hogy megszokja a gondolatot, hogy ezentúl egy szörny
felesége lesz. Időt kell, hogy hagyjon neki…
Ezzel csak az volt a gond, hogy nem tudta, meddig lesz képes
magát féken tartani. Marissa úgy vonzotta, mint még soha semmi.
Ölelni szerette volna, elveszni a szépségében, megmártózni az
odaadásában.
Nem tudatos reakcióként ökölbe szorult a keze, mikor felidézte
a lány vállainak puhaságát, bőrének friss zamatát, ahogy ajka
érintette. Grimaszolva rázta meg a fejét, mintha azzal kizavarhatná a
gondolatai közül az oda befurakodó asszonya képét, majd ismét
kézbe vette Mathias levelét és szóról szóra, betűről betűre kezdte
átrágni. Újra.

32
 4.

Új otthonának kertje – ami nem is volt szó szerint az, inkább

melegházra hasonlított – nem túl nagy méretei ellenére
gyönyörűséggel töltötte el Marissát. Amióta felfedezte az aprócska
édenkertet, minden szabad percét ott töltötte – ami sajnos akadt
bőven, ugyanis nem engedték, hogy bármiben is segédkezzen – és
mindig sikerült felfedeznie valami szemet kápráztató szépséget. Jelen
pillanatban is éppen egy ilyet tanulmányozott behatóan.
A vadrózsabokron parányi, rózsaszín gyémántokként
pompáztak a virágok. Marissa gyengéden simított végig a már-már
áttetsző szirmokon, és szívta magába a bódítóan édes illatot. El is
döntötte magában rögtön, hogy következő alkalommal a
rajzfelszerelését is magával hozza.
– Marissa!
Gil váratlanul megszólaló hangjára a lány a szokásos
borzongással reagált. Két nap múlt el az elmaradt nászéjszaka óta és
Marissa nem tudta eldönteni, hogy megkönnyebbülést vagy
csalódottságot érzett emiatt. Persze tartott az ismeretlentől, de a
hiúságát csak piszkálta, hogy a férfi nem akarja őt. Mi másért nem

33
közeledett volna?! Hirtelen pördült meg a tengelye körül, pillantása
azonnal összetalálkozott a férfiéval.
– Igen, Uram?
– Egyszerűen Gil, ha kérhetem. Mégis csak házastársak
vagyunk.
– Gil… – motyogta Marissa, valahogy furcsa volt így szólítania
őt. A szája sehogy sem akart ráállni. – Miben segíthetek?
– Magdalena üzeni, hogy hamarosan tálalja a vacsorát.
A férfi éhes tekintetétől a lány zavartan kezdte vizsgálgatni
halványkék ruhája fodrait. Szinte főfogásnak érezte magát. Melege
támadt, majd az érzés felkúszott a nyakán és két tüzes rózsaként
teljesedett ki orcáin.
– Kö-köszönöm, hogy szólt, máris me-megyek – dadogta, majd
újra feltekintett a férjére. Ahogy ismét rabul ejtették egymás
pillantását, Marissa szokatlan nyomást kezdett érezni a mellkasában.
Észre sem vette, hogy közben felemelte a kezét és megérintette az
álarc aprólékosan kidolgozott felületét, csak mikor egy meleg
férfikéz simult reszkető ujjaira.
– Marissa?! – hangzott fel a neve, mint egy kérdés. Mintha
engedélyt kértek volna tőle valamire. A fejéből kiszálltak az értelmes
gondolatok. Igen, igen, igen – szerette volna világgá kiabálni,
akármibe is egyezik bele ezáltal, de csak halk nyöszörgés hagyta el a
torkát, miközben alig észrevehetően előrelépett. Gil biztatásnak vette

34
a mozdulatot, és lassan előrehajolva, egy örökkévalóságnak tűnő idő
után száját a lányéra simította. A csók, amilyen lágyan, ártatlanul,
puhatolózva indult, annyira hirtelen csapott át valami pezsdítően
másba. Marissa önkéntelen sóhajra nyitotta el az ajkait, Gil pedig
nyomban lecsapott a kínálkozó alkalomra és elmélyítette csókjukat.
Nyelvével előbb óvatosan, majd mikor megérezte a bátortalan
választ, egyre szenvedélyesebben vette birtokba asszonya száját. A
lány lábai elgyengültek, ezért, hogy megtarthassa a testsúlyát,
nekidőlt a sziklakeménységűnek ható mellkasnak és ujjai rázárultak a
fekete zakó hajtókájára. Fel sem tűnt neki, hogy ezzel egy időben
maga felé kezdte húzni őt.
Végül levegő után kapkodva szakadtak el egymástól.
– Én…
– Én…
Mindketten egyszerre akartak megszólalni, ezzel megtörve a
kialakult varázst.
– Kezdd te! – tért magához Gil hamarabb, tegezésre váltva.
– Nem is tudom… – pirult el Marissa aznap nem először –,
lenne kedve sétálni egyet itt a kertben?
A férfi szemében a tűz felizzott, mint aki fellélegzett, hogy
nem elutasítást kapott.
– Természetesen! – vonta magához a lányt a kezénél fogva, és
a karjába fűzte, szinte mosolynak tűnő rezdüléssel a szája sarkában.

35
 Néhány némán megtett lépés után odafordult a hitveséhez és
megkérdezte:
– Közben mesélnél magadról?
Beszélgetve haladtak tovább, és nem is csak a kaviccsal
felszórt járdán, hanem az ismerkedés útjain is.

36
 5.

Gil egyre növekvő indulattal szemlélte a házában és az

életében beálló változásokat. Azt még lenyelte, hogy a lány itt-ott
alakított a berendezésen, friss virágok pompáztak a vázákban,
előkerültek a rég elfeledett, színes terítők és drapériák, hisz ezentúl a
felesége elvárásainak is meg kellett, hogy feleljen az életterük, de
amit az asszony rokonai és barátai műveltek, az már mégis csak sok.
Kész átjáró-ház lett az otthona. Egyedül talán a Marissával való
kapcsolatának alakulása töltötte el némi megelégedettséggel. A szó
szoros értelmében udvarolt a hites feleségének, amire még soha az
életben nem vetemedett. Mindezidáig már erszényének csilingelő
tartalma megnyitotta előtte az utat a bensőségesebb kapcsolat felé,
nem volt szükség beszédre. Persze eleve olyan körökben kereste a
társaságot, ahol ez így működött. Jelen esetben még az újdonság
varázsa is átitatta tevékenységüket. Minden áldott nap találkoztak a
kertben, sétáltak és beszélgettek, néha elcsattant egy-egy csók, bár
Gilnek egyre nehezebben ment az önmegtartóztatás, az eddig és ne
tovább.
Míg ezen elmélkedett, öblös léptekkel rótta a folyosót a
dolgozószobájától a hall irányába, mikor elhaladva a szalonajtó

37
mellett anyósának éles hangja ütötte meg a fülét. Gil elmorzsolt egy
szitkot a fogai között. Az asszony a héten már harmadszor vizitelt
náluk, és minden alkalommal tudtára is adta – ha összefutottak
véletlen –, mennyire nem szívleli őt. Ilyenkor általában
összeszorította a száját és lóhalálában távozott. Mégsem küldhette el
az anyósát melegebb éghajlatokra, a lánya szeme láttára. Bár, ami
késik, nem múlik… Most is éppen a gyorsiramban való távozást
akarta gyakorolni, mikor egy mondatfoszlány maradásra bírta. Lehet,
hogy szégyen a hallgatózás, de néha talán hasznos.
– … és miféle gyerekeitek születhetnének, kislányom?
Szörnyszülöttek?
– Ugyan, Mama! Ne beszéljen butaságokat. Gilbert sebhelyei
nem örökletesek. Különben is, szerintem nem is olyan csúnyák.
– Te láttad az arcán az ördög csókjának pecsétjét és még
mindig vele élsz?! – hüledezett a mama, Gil szinte látni vélte, ahogy
sűrűn keresztet vet mellé.
– Mama… – ez Marissa rosszalló felkiáltása volt. – Ő a férjem,
ha tetszik, ha nem, és én vele maradok jóban-rosszban, ahogy
megesküdtem rá az oltár előtt, emlékszik? Különben is, maguk
választották, nem? Ha nekem nincs rá panaszom, maguknak igazán
nem lehet ellene kifogása!
A lány hangja erővel visszafogott indulatról tanúskodott.

38
 – Csak ne vegyél engem egy kalap alá apáddal. Az ő
meggondolatlansága miatt kerültünk ebbe a hallatlan szituációba. Ha
rajtam múlik, sosem adunk egy ilyen torz…
– Anyám! Kérem, most fejezze be! – vágott közbe Marissa.
– Rendben! Legjobb lesz, ha elmegyek. Úgy látom, téged is
elkapott valami fertőző nyavalya ebben a házban, nem lehet beszélni
a fejeddel – azzal az idősebb asszonyság sértetten viharzott ki a
szalonból, Marissával szorosan a nyomában, pillantásra sem méltatva
a meghökkent Gilt. Még pislantani sem maradt idejük, Kendall
asszony félrelökte az ajtót nyitni igyekvő komornyikot és jóformán
becsapta maga mögött azt. A férfi odafordult a homlokát ráncoló
feleségéhez, és éppen szólásra nyitotta a száját, mikor felhangzott az
erőteljes csengőhang.
Na, ne! – fortyant fel egy szempillantás alatt. Elég volt mára!
– Irwing, mondja azt, hogy házon kívül tartózkodunk – vetette
oda a komornyiknak, majd megragadta Marissa felkarját és maga
után rángatta, vissza a szalonba. – Elegem van! Mondd meg a népes
vendégseregletnek, hogy hagyjanak minket békén! Nem akarok több
délutáni vizitet! Vissza akarom kapni a csendes, békés otthonomat! –
fakadt ki, miközben a vállainál fogva meg-megrázta őt.
– Gil…
– Nem! Nincs helye magyarázkodásnak! A nagy nyüzsgéstől
az ember már a saját gondolatait sem hallja!

39
 – Gil…
– Csak jönnek, hogy felmérjék a terepet, hogyan él a
szörnyeteg és miket művel az ártatlan kis asszonykájával – torzult
grimaszba a férfi arca, miközben teljesen belelovallta magát a
sérelmei ecsetelésébe, észre sem véve felesége egyre jobban
elfelhősödő arckifejezését.
– Gilbert Mathias Brickstone! – szakította ki magát a
férfikezek szorításából és emelte meg hangját Marissa, villámokat
szóró pillantással. – Azonnal hagyja abba ezt a nevetséges
kifakadást! Már a Mama hisztériája is bőven elég volt mára. Majd
megbeszéljük, ha lehiggadt – azzal büszkén, felemelt fejjel hagyta
faképnél szóhoz sem jutó férjurát.
Gil mereven bámult ki az ablakon, a belső udvaron lévő kertre.
Hogy mekkora egy ökör is ő! – nyilallt belé a felismerés. Hisz
nem Marissa tehet róla, hogy mindenkiről rögtön a legrosszabbat
feltételezi, a hátsó szándékot keresi… Még a védelmébe is vette az
anyjával szemben…
Azonnal bocsánatot kell kérnie – döntötte el. A gondolat, hogy
a lány haragszik rá, vaspántként szorította össze a mellkasát. Hirtelen
sarkon fordult és a felesége után rohant.

40
 Alig várta, hogy becsukódjon a háta mögött hálószobájának
ajtaja és elengedhesse csalódottsága keserű könnyeit, amik néma
patakként szelték át arcának makulátlan bőrét. Tudta, hogy
irracionálisan viselkedik, és magában elismerte, hogy a férfinak sem
lehet könnyű, ha egyik napról a másikra fenekestől felfordul az élete,
de akkor is fájt. Nagyon fájt, hogy csak egy koloncnak, a bajok
forrásának tekintik, mintha csak ő erőltette volna ezt a képtelen
házasságot. Mert Gil ugyan nem direkt hibáztatta, de nagyon is
kiérezhető volt a mondandójából, hogy a háta közepére sem kívánja
sem őt, sem a felhajtást, ami mellé járt. Fogalma sem volt, hogyan
sikerült kiviteleznie, hogy ne előtte omoljon össze, mint egy kis
csitri, aki most került ki az iskolapadból és elvették a kedvenc
játékát. Ő sincs fából. Neki talán könnyű volt ez a hirtelen váltás?!
Teljesen elsüppedve az önsajnálatban rávetette magát az ágyra, nem
törődve vele, hogy összegyűrheti a gyönyörűen kivasalt ruháját, vagy
összezilálja a művészien kivitelezett frizuráját.
Halkan kopogtak az ajtaján. Nem törődött vele. Majd újra
felhangzott a dörömbölés, de most sem reagált. Aztán az ajtó kinyílt
és valaki csendesen belépett rajta. A lány ekkor belefúrta arcát a
párnába.
– Marissa – szólította meg Gil.
Hát nem volt még elég?! Villámgyorsan felült, megragadta a
legközelebbi kispárnát és a férfi felé hajította. Letargiája a

41
másodperc tört része alatt váltott át kirobbanó dühbe. A lövedék
nekicsapódott Gil mellkasának, de az még csak meg sem rezdült.
– Ezt megérdemeltem – mondta. – Marissa, kérlek, ne
haragudj!
A lány kipirult arccal pattant fel, odamasírozott a férfi elé,
majd mutatóujjával megbökte őt, úgy válaszolt.
– Ennyi? Ne haragudj, és minden el van intézve?! – Újabb
bökés. – Gondolod, én élvezem, hogy vásári majomként kezelnek? –
Ismét. – De elviselem, mert a rokonaim és a barátaim. Aggódnak
értem. Te viszont… Te egy faragatlan tuskó vagy! – jelentette ki, és
maga is elcsodálkozott rajta, mennyire jól esett ezt kimondani. Gil
közben elkapta a nyomatékként újra bökni készülő kacsót.
– Igazad van!
Marissa lemeredt. Ennyire egyszerű lenne? Szólásra nyitotta a
száját, de a szavaknak már nem maradt idejük elhagyni ajkait,
ugyanis Gil teketóriázás nélkül, csókkal zárta le azokat. A lánnyal
megpördült a világ. Az érzékeit ért váratlan támadás hatására teljesen
kibillent a haragszomrád szerepből, és képlékeny viaszbábként
idomult az őt egyre szorosabban ölelő karok közé. Elég volt egyetlen
bódító csók, hogy a bensőjében szunnyadó parazsat vad lángolássá
duzzassza.
– Megőrjítesz… – mormogta Gil az ajkai közé. Marissa ezen
felbátorodva karjait a férfi nyaka köré fonta, ujjaival beletúrt az erős,

42
durva hajszak közé és határozottan visszacsókolt. Jelen pillanatban
az sem tudta volna eltéríteni ettől, hogy ha a ház romba dől
körülöttük. A sürgető, égető érzés, amit leginkább szükségként tudott
volna definiálni, minden mást elhomályosított. Maga sem tudta, mire
is vágyik pontosan, de annyira kívánta, hogy az elmondhatatlan.
– Asszonyom, ha nem hagyjuk azonnal abba, később nem
leszek rá képes…
Visszakozó szavait meghazudtolva, Gil keze óvatos
felfedezőútra indult. Marissa csak édes nyöszörgéssel válaszolt.
Ködös elméje nem óhajtott befogadni semmiféle racionális
gondolatot, például, hogy igazi úrinő nem tesz ilyet fényes nappal.
Most akarta csillapítani ezt a feszítő kényszert. Nem hagyva esélyt
Gilnek a menekülésre, szó szerint belecsimpaszkodott, bár
tulajdonképpen már a férfi sem akart szabadulni. Felnyalábolta
asszonyát, két hosszú lépéssel az ágynál termett és gyengéden a
párnák közé helyezte terhét. Marissa csillogó tekintettel nézett fel a
fölé hajoló férfira. Az álarc bántóan sokat eltakart határozott
vonásaiból. Semmi szükség nem volt rá. Friss elhatározással túrt bele
újra Gil hajába, megkereste a kapcsot és leoldotta a zavaró
fémdarabot. Ura csak egy pillanatra rándult meg, aztán szemtelen
arccal várta a folytatást. A lány, miután a földre hajította zsákmányát,
meleg tenyerét a hegekre simította. Kissé érdesnek érezte az
egyenetlen bőrt az ujjai alatt, de messzemenően nem kellemetlen

43
tapintásúnak. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Szalag szakadt,
gombok repkedtek, anyag hullott le, mire sikerült kihámozniuk
egymást a szabad érintés útjában lévő ruhadarabokból.
Az első behatolás fájdalmát, amit Marissa apró sikoly
formájában adott a világ tudtára, hamarosan elmosta a simogatások,
csókok és síkos súrlódások által kiváltott gyönyörűség hulláma.
Végül a lány a szokatlan testmozgástól elnehezült végtagokkal
befészkelte magát a férfi ölelő karjai közé, és ajkain elégedett mosoly
derengésével nyugtázta, hogy a rémmesék, amikkel traktálták a
szeretkezés kellemetlenségeiről, teljességgel alaptalanok. Még soha
nem volt ennyire boldog.

44
 6.

A házasságuk körülményei körül kialakult botrány és

pletykafolyam lassan, de biztosan kezdett elülni. Már egy hónapja
éltek Marissával egy fedél alatt, és a nagyérdemű társaság is napról-
napra – szerencsére fokozatosan ritkuló vizitekkel –
megbizonyosodhatott róla, hogy az asszonya él és virul, tehát nem
falta fel, nem csonkította meg semmiféle szörnyeteg. Megkopott az
újdonság fénye, így a folyton friss botrányra éhes urak és hölgyek
kerestek végül maguknak újabb kibeszélnivalót.
Gilnek be kellett vallania, hogy egész megszokta a lány
jelenlétét. Ő volt az üde, energiától lüktető, színes fénypont komor
kis világában, a meleg takaró hideg éjszakáiban. Igen, amennyire
rosszul indultak a dolgok, lassacskán eljutott arra a szintre, hogy
valami hálafélét kezdett érezni az apja iránt. Ki tudja, hogyan, de az
öreg megtalálta számára a tökéletes társat. Úgy érezte, idővel arra is
képes lesz, hogy teljesen megnyíljon előtte és betekintést engedjen
számára lelkének legeldugottabb zugaiba is. Csak nehogy közben
Marissa ráeszméljen, mennyivel többet érdemelne az élettől, mint
egy összeszabdalt arcú, mogorva remete.
Céltudatosan haladt a kert felé, mivel felesége minden
bizonnyal ott tartózkodott, belefeledkezve a rajzolásba, sétálgatva a

45
kacskaringós utakon vagy esetleg az új kertésszel azon vitázva, mit
hova kellene áttelepíteni, hogy még pompásabb képet mutasson az
eldugott kis udvar. Néha még azon is rajtakapta, hogy nem kímélve
sem a ruháját, sem a kezét, szorgosan gyomlálgat. Persze nem csak a
kerten látszott a keze nyoma, hisz észrevétlenül sikerült átformálnia
szinte a teljes háztartást. Isten az égben! Még Irwinget is mosolyra
fakasztotta valahogy.
Közben elérte a melegházat, belépett és szemével az oly
kedves, színes foltot kereste a sok zöldben. Meg is találta nyomban,
az egyik vadrózsabokor mellett üldögélt egy padon. Gilnek azonmód
ráncba szaladt a homloka, amint közelebb ért hozzá, ugyanis az
utóbbi idők derűs arckifejezéséhez képest Marissa ma szokatlanul
csendes és visszahúzódó volt. Mellesleg egy összegyűrt papírdarabot
igyekezett a ruhája ujjába gyömöszölni.
– Rissa! – szólította meg. Ez egy új keletű becézés volt
részéről, ami csak úgy jött. A lány felnézett, arcára nem túl
meggyőző mosolyt varázsolva.
– Szüksége van valamire, férjuram? – kérdezte, a hivatalosabb,
távolságtartóbb magázást alkalmazva. Mindig így kommunikáltak,
ha nem volt meg közöttük a tökéletes összhang.
– Most, hogy kérdezi, lenne itt egy-két dolog – Marissán
látszott, hogy szinte epekedve vár egy indokot, amibe
belekapaszkodhat, amivel elterelheti a figyelmet a nyilvánvaló

46
tényről, hogy titkolózni próbál –, de semmi olyan, amit nem lehetne
az utánra halasztani, hogy elárulja, mit dugdos az ingujjában.
A lány vágott egy kis fintort, majd előhúzta a megviselt papírt.
– Szóra sem érdemes – nyújtotta át vonakodva férjének azt –,
egy sültbolond azt hiszi, hogy rendelkezem valamivel, ami az övé…
Minden bizonnyal tévesen került hozzám.
Gil kikapta a görcsösen összezárt ujjak közül az irományt,
átfutotta, majd dühében apró galacsinná gyűrve a földre dobta azt.
– Asszonyom, bocsásson meg, de van egy sürgős
elintéznivalóm. Vacsoráig érkezem – és minden további magyarázat
nélkül elsietett.
Az indulat csak úgy rotyogott benne. Azonnal felismerte a
reszketeg kézírást, hisz nem egyszer találkozott vele, míg az apja élt.
Sedrick Winstep az idősebb Brickstone hajdani üzlettársa volt és
mindez mellett önjelölt „varázslómester”, az Újvilági Ezoterikus Kör
jelenlegi vezetője. Az okkultista idióta pedig vesztére vette a
bátorságot és megfenyegette Marissát, mindenféle woodoo
halandzsával, az elixírt követelve, mert nem mer nyíltan ellene
támadni. Lesz a meggondolatlan jóemberhez egy-két keresetlen
szava. Gil gyilkos ábrázattal rontott ki az utcára, leintett egy arra járó
bérkocsit és Sedrick mester tanyája felé vette az irányt.

47
 Marissa a végsőkig elszántan masírozott Gil dolgozószobája
felé, miután a komornyiktól azt az értesülést szerezte, hogy az ura
méltóztatott házon belül tartózkodni. Hah, szerezte… Jóformán
fogóval kellett kiráncigálnia belőle a szavakat. A szolgáló hangulata
pont úgy és éppen abba az irányba változott, ahogy a gazdájáé.
Mindezidáig a lány meg volt róla győződve, hogy az élete, az
életük kezd a megfelelő vágányra kerülni, és még Gil is
felszabadultabbá vált kissé. Erre tessék, lassan egy hete játszották ezt
a – titokzatos és gondterhelt vagyok, elkerüllek, amennyire csak lehet
– játékot. És Marissa egyre jobban közeledett a türelme vége felé.
Úgy látszik, morcos uraságot csak nyílt szembesítéssel lehet
kirángatni a csigaházából.
A lány már vagy ezredszerre átkozta el a pillanatot, mikor úgy
döntött, hogy átadja azt a nyomorult levelet. Jobb lett volna, ha
rögtön a kukába dobja és nem foglalkozik egy holdkóros
képtelenségeivel. Még, hogy ő a varázslatos életelixír titkának
őrzője. Sületlenség! Távol ált tőle az okkultizmus, még a
legcsekélyebb mértékben is. Az emlegetett láncon lógó medálról,
amit követeltek tőle annak fejében, hogy túlélje a következő
holdtöltét, végképp nem tudott. A leírtak ellenére Gil semmi
ilyesmivel nem ajándékozta meg a menyegző alkalmával.

48
 Felkészülve a nehéz küzdelemre, ami hamarosan rá vár, egy
pillanatra megállt a szoba bejáratánál, vett néhány mély lélegzetet,
majd lenyomva a kilincset benyomult a helyiségbe.
– Már vártam, asszonyom – fogadta Gil. – Tulajdonképpen arra
számítottam, hogy hamarabb fog jönni – és ezzel nyomban kifogta a
szelet Marissa vitorlájából, a jól begyakorolt szónoklat megrekedt a
torkában. Kissé összezavarodva topogott egyhelyben, miközben a
férfi, mint egy vendéget, hellyel kínálta.
– Foglaljon helyet, a magyarázatom elég hosszadalmasnak
mutatkozik.
Nem maradt helye az akadékoskodásnak, így hát Marissa
engedelmesen leült és figyelmesen függesztette tekintetét a férfi
arcára. Látszott rajta, hogy egyáltalán nem könnyű a számára ez a
vallomás, amire készült, a lány pedig hirtelen még levegőt venni sem
mert, nehogy megzavarja őt és meggondolja magát. Bármiféle
elejtett kis morzsa férje múltjának homályba vesző részéről kincsnek
számított, hisz ez azt jelentette, hogy kezd megbízni benne.
– Nem egészen hat éves voltam… – Gil arcán különböző
érzelmek sokasága suhant keresztül a szomorúságtól a dühig, ami
részéről merőben szokatlan dolog volt, hisz már szinte tökélyre
fejlesztette a közönyösség maszkját –, mikor krónikus
szívbetegségben szenvedő édesanyám ágynak esett, apám pedig szó
szerint beleőrült a tehetetlenségbe. Egyszerűen nem volt türelme

49
foglalkozni velem, lekötötték a kutatásai, amivel megszállottan
hajtotta a gyógymódot anyám betegségére, így leginkább a tanítóm
és a dadám gondjaira voltam bízva.
Marissának összeszorult a szíve, de kitartóan csukva tartotta a
száját.
– Természetesen, mint minden ilyen korú gyerek, feszegettem
a határokat, minden alkalmat kihasználtam, hogy meglógjak és
felfedezőutakat tettem a házban. Így keveredtem fel a padlástérbe is
– hangja már-már elcsuklott, de gyorsan összeszedte magát és
folytatta. – Nagy hiba volt részemről betenni oda a lábamat, de
hajtott a kíváncsiság, ugyanis apám sokszor zárkózott be oda és
olyankor igen csak furcsa hangokat lehetett hallani onnan. Amint
beléptem – persze azt a kulcsot használva, amit apám
íróasztalfiókjában „találtam” – lenyűgözött a szemem elé táruló
látvány. Mindenféle érdekes formájú és méretű edény, szerszám meg
szerkezet fogadott ott. A gerendákról szárított növények és egyéb
meghatározhatatlan dolgok lógtak. Egy üst volt felfüggesztve a
kandallóban. A medvét az egyik sarokban fedeztem fel.
Szerencsétlent egy aprócska ketrecbe zárták, ránézésre mozdulni is
alig tudott, szemében tompa belenyugvás. Mint később megtudtam,
apám egyenesen Kínából importálta és arra tartotta, hogy az epéje
lecsapolásával valami varázsszert kotyvasszon anyámnak. Gyermeki
fejjel egyáltalán nem éreztem a veszélyt, amit egy bezárt vadállat

50
jelenthet, csak a szomorú macit láttam és úgy gondoltam, kiengedem
kicsit, hisz olyan szűk helyre csukták. Óvatlanul közel mentem a
jószághoz, az meg egyszerűen megtámadott. Legalábbis azt mesélték
később, én ugyanis elájultam a fájdalomtól, mikor a karmaival
belemart az arcomba és a rácsok felé rántott. A dadám a sikolyom
alapján talált meg, vérben úszva, amint a medve igyekezett annyira
kitúrni a pofáját a rácsok között, hogy ráharaphasson a koponyámra.
Nos, ez az ördög csókjának története – idézte Gil gunyorosan
Marissa anyjának szavait. – Azóta nem jártam odafönn.
A lány képtelen lett volna megmozdulni, sőt, egyetlen
megfelelő gondolat sem bukkant fel, amivel vigaszt nyújthatott
volna.
– Sajnálom… – nyögte ki végül, de Gil csak legyintett.
– Ne tedd! Nem akarom se a te, se más szánalmát. Én
hibáztam, ez a büntetésem – bökött az arca bal felére. – Aztán
édesanyám meghalt, apám pedig újabb életcélt talált magának.
Mániákusan helyre akarta hozni az ellenem elkövetni vélt vétségét.
– Gil, én…
– Tényleg nincs rá szükség! Inkább folytatnám – már maga a
merevvé vált testtartása is jelezte, hogy a lány jobb, ha hallgat, mert a
vallomás könnyen félbemaradhat, ezért inkább összekulcsolta ujjait
az ölében és várt. – A levelet, amit mutattál, nem tévedésből írták
neked, ugyanis ismerem a feladót.

51
 Marissa szemei kikerekedtek, hang nélkül téve fel a kérdést,
hogy ki az?!
– Sedrick Winstep apám társa volt és önkényes utódja az ÚEK
trónján.
– ÚEK?
– Újvilági Ezoterikus Kör, csupa szánalmasan eszelős,
fanatikus alak, akik varázslónak, csodatévőnek meg jövőbelátónak
képzelik magukat.
– És az elixír meg a medál? Csak az agyszüleményük, vagy
valóban létező dolgot kívánt tőlem az az ember? – kérdezett közbe
izgatottan a lány. Úgy érezte, valami olyasmibe kezdenek
beletenyerelni, aminek nem biztos, hogy boldog végkimenetele lesz,
ha az említett társaság tényleg olyan őrült és elszánt, mint ahogy Gil
állítja.
A férfi keservesen fújt egyet.
– Tulajdonképpen tényleg létező dolgok. Legalábbis ők így
gondolják. Az elixír az a főzet, amin apám dolgozott. Amolyan
varázsszer, amit azért akart létrehozni, hogy szebbé, kevésbé
szörnyeteggé tegyen… Engem.
Marissa nem is tudta hirtelen, mit is szeretne jobban, jól
lekiabálni elhunyt apósát vagy egyenesen felképelni. Hogy volt
képes azt elhitetni a saját fiával – még, ha akaratlanul is –, hogy egy
csúnya bestia?! Már a nyelve hegyén voltak a szavak, amivel hangot

52
adhatott volna nemtetszésének, mikor Gil látva az arckifejezését,
leintette.
– Nincs értelme, Rissa! Ő már meghalt.
– Hát jó! – szűrte a lány a fogai között. – Kérlek, folytasd! Mi a
medál szerepe?
– Pontosan nem tudom, de azt hiszem, valamiféle megoldó
kulcs lehet. Apám másik „hobbija” a rejtvénygyártás volt.
– És hol van? A levél azt sugallja, az én birtokomban.
Egyáltalán ez a varázsló honnan veszi, hogy nekem kellett volna
adnod jegyajándékként?
Marissa fejében csak úgy kergették egymást a kérdések, amikre
nem tudta a választ.
– Még nem sikerült kiderítenem, honnan szerezte az
információit. A medálnak pedig apám végrendeletének záradéka
szerint a széfben kellene, hogy legyen és tényleg át kellett volna
adnom. De nincs ott. Többször is átkutattam a dolgozószobát, sőt a
házat is.
– Mindenhol? – bukott ki akaratlanul a lány száján a kérdés,
utalva az előbbi megjegyzésre a padlástérről. Gil tekintete elsötétült,
száját vékony vonallá préselte, úgy, mint aki nem hajlandó a
válaszadásra, de végül csak kinyögte:
– Nem, ott nem néztem.

53
 – És az volt apád műhelye, ugye? Ahol a főzeteit készítette.
Lehet ott az ékszer, vagy valami feljegyzés róla?
– Lehet – válaszolta Gil egy örökkévalóságnak tűnő idő után,
bár Marissa rácsodálkozott, hogyan sikerült kimondania, hisz annyira
összeszorította az állkapcsát. Tudta, hogy a következő kijelentésével
nagy kockázatot vállal, mert a férfi bármelyik percben visszavonulót
fújhat és összetörhet a frissen kialakult bizalom, de megtette.
– Akkor fel fogunk menni oda!

Álltak a padlástérbe vezető ajtó előtt, Gil homlokára pedig apró

izzadtsággyöngyök ültek ki. Úgy szorította a kilincset meg a kulcsot
a zárban, hogy belefehéredtek az ujjpercei. Viszont, ha nem így tesz,
még Marissa meglátja, mennyire reszket a keze. Nem akart belépni
oda, minden porcikája tiltakozott ellene, de megfogadta, hogy vigyáz
a lányra, és ha a vélt vagy valós problémájuk megoldásához az kell,
hogy a padlásteret átkutassák, akkor nincs apelláta.
Belépve a helyiségbe megcsapta az ottfelejtett növények, a por
és állott levegő szaga. Pont olyan volt, mint pár nappal korábban
Winstepnél…
Gil undorodva taszította félre az útból a finoman fogalmazva is
elhanyagolt kinézetű inast, mikor az ajtót nyitva, nem akarta
beengedni Sedrick tanyájára, ura elfoglaltságára hivatkozva.

54
 – Életbevágóan fontos – vakkantotta oda neki, majd elviharzott
a dolgozószoba felé. Sajnálatos tény volt, hogy ismerte a járást.
Köszönés nélkül rontott be, megragadta az idősödő – nem mellesleg
holtsápadttá vált – férfi inggallérját, felrántotta a kopott fotelból és
indulatának teljes erejével kezdett ordítani rá.
– Nyavalyás csirkefogó! Azt hitte, nem jövök rá, mire készül?!
Fogja már fel öreg, hogy a drágalátós csodaszerük nem létezik!
– Mathias az mondta, hogy…
– Bolondok! Mind, egytől egyig, az apámmal az élen. A
fiatalság és szépség nem hozható vissza egyetlen pálcasuhintással
meg varázsigemormogással.
– Az egy ital… A saját szememmel láttam a hatását – dadogta
Winstep, majd visszatérve a sokkból, meglepő erővel tépte ki magát a
szorításból, és a birtoklási vágy fényével szemében lendült
ellentámadásba. Éppen csak nem habzott a szája, miközben beszélt. –
És mind az utolsó cseppig engem illet, a medállal együtt. Mathias
nekem ígérte, hogy megfejthessem a titkot. Én vagyok a Kör feje!
Gil majdnem megragadta újra, hogy jól megrázza, de rá kellett
jönnie, hogy felesleges. Sedrick annyira belesüppedt már a kis világa
ingoványába, hogy hat ökörrel sem lehetne kicibálni onnan. Erővel
csillapította hát le dühét, majd halálos komolysággal vetette oda,
mielőtt távozott.

55
 – Nem mondom el többször, Winstep. Nálam nincs semmiféle
medál! Ne merészelje fenyegetni, vagy esetleg bántani a feleségemet,
mert ha egyetlen haja szála is görbül, Isten engem úgy segéljen,
megtalálom, még ha a föld alá rejtőzik is, és nem védi meg a
haragomtól semmiféle mágikus hókuszpókusz! …
Gil ezzel nagyjából lezártnak tekintette a dolgot, bár
elővigyázatosságból megbízott egy embert, hogy vigyázza Marissa
lépteit, ha valamiért nem lehet vele. Addig is igyekezett minden
információt begyűjteni, hogy tökéletesen tisztában legyen mindennel,
ha valamelyik másik elmebeteg is követelőzni kezdene. Lassan
jobban ismerte a Kör tevékenységét és a tagok hátterét, mint ők
maguk.
Éppen apja levelezését olvasta át újra, mikor Rissa rátört. Hogy
aztán nem egészen felkészülve a következményekre beavassa az
ismereteibe.
Mathias laboratóriuma jóformán semmit sem változott az évek
folyamán. Talán csak a több ujjnyi por és lelógó pókhálók jelezték,
hogy időtlen-idők óta nem járt fenn senki. Gil tekintetével
kényszeredetten tapadt a belső sarokra, észre sem véve, hogy ökölbe
szorította a kezét, csak mikor Marissa szétfeszítve ujjait a saját kezét
simította a tenyerébe. Természetesen a medveketrec már nagyon rég
nem volt ott, de a benne lakozó kisfiú minden pillanatban várta a
támadást.

56
 – Itt vagyok veled! – hallotta meg a lány megnyugtató
suttogását és tényleg, mintha csak varázsütésre elfújták volna a
szorongást. Igen. Rissa itt van, bízik benne, mellette áll… Finoman
megszorította a meleg kacsót, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve
magához rántotta őt és csókkal vette birtokba az engedelmesen
szétnyíló ajkakat. Annyira elkapta a szenvedély, hogy kevésen
múlott, hogy ne feledkezzen meg térről, időről, és ott helyben
belevesszen a vágy örvényeibe. Végül mégis eltolta őt magától.
Sajnálkozva tekintett körbe, de hiába, tényleg nem teremtek
varázslatos módon a hálószobában, itt pedig a koszos, kemény
padlón, vagy a kényelmetlen asztalok egyikén nem akarta magáévá
tenni kedvesét. Habár Marissa minden bizonnyal egyáltalán nem
tiltakozott volna. Arca kipirult, szemei lázasan csillogtak, ajkai
finoman elnyíltak, úgy pihegett a mellkasának támaszkodva.
Gyönyörű volt!
Gilbe villámként hasított a felismerés. Szerelembe esett. Nem
tudta mikor és hogyan, de a lány visszavonhatatlanul befészkelte
magát a szívébe. Vele boldogabbnak, emberibbnek érezte magát,
mint bármikor, bárkivel korábban. Ha biztos lehetett volna benne,
hogy nem sokkolná vele Rissát, hangosan hahotázva pörgette volna
meg őt a levegőbe. Így csak a szeme nevetett, úgy nyomott puszit
asszonya orra hegyére.

57
 – Most már biztos, hogy itt nincs semmiféle varázslat, mert ha
volna, mi már rég a párnáink között folytatnánk azt, amit elkezdtünk
– jelentette ki a férfi, mire Marissa megemelkedett, visszacsókolt és
sejtelmesen válaszolt.
– Az nem is olyan biztos, férjuram… Nem is olyan biztos…
De, most nézzünk körül, hisz azért jöttünk – majd kibontakozott az
ölelésből és egy sorozat tüsszentéssel körítve lapozgatni kezdte a
legközelebbi asztalra dobott mappát, amiről minden mozdulattal egy-
egy porfelhő szállt fel.

58
 7.

Éppen csak belekortyolt a teájába, amit Magdalena nemrég

szolgált fel neki, de máris félretette. Sokkal, de sokkal édesebb volt
annál, mint ahogy Marissa szerette. Az utóbbi időben érzékennyé
vált gyomra rögtön émelyegni kezdett tőle. Rá se mert gondolni,
hogy újra a szájához emelje, így inkább a pad melletti bokor tövéhez
löttyintette. Nem akarta megbántani Magdalenát a válogatósságával,
az asszony már így is furcsán levert hangulatban volt az elmúlt
napokban. Azért remélte, hogy Gilnek és az intézőnek odabenn a
dolgozószobában nincs okuk panaszra. Már reggel óta be voltak
zárkózva. Az évi elszámolást nézték át.
A lány szórakozottan piszkálgatta a nyakában függő medált,
amit végül a férje talált meg egy poros ládika mélyén, Mathias
padlásszobájában egy Gilnek szóló levél mellett. Látszott, hogy csak
futtában hajították be a csukható íróasztalba, a papír fecnik,
feljegyzések, tollak, tinta meg viaszos pecsét közé.
Az ékszer maga egy ovális, csipkézett szélű, nyitható darab
volt. Olyan, amibe általában képet szoktak rejteni – az egyik
oldalában tényleg volt is egy Gilről, még gyermekkorából –, ebben
viszont ráadásnak egy összehajtogatott papíron, kézzel firkált térkép

59
volt, a belső felére pedig valami szöveget véstek, amit sajnos nem
tudtak megfejteni. Egyetlen ismert nyelvhez sem hasonlított. Betűk
összevissza halmaza volt csupán. Összegezve a dolgokat, a
kutatásuk, amilyen sikeresen indult, ennél a pontnál jelenleg
megfeneklett…
– Ne duzzogj már Gil – próbálkozott Marissa újfent a
beszélgetéskezdeményezéssel, útjuk folyamán vagy századszor, bár
eddig még mindig csak tőmondatokat sikerül kicsikarnia. Már vagy
egy órája zötykölődtek a zárt kocsiban, mert férjura nem volt
hajlandó nyitott fogattal fényes nappal elhagyni a rezidenciájukat.
Éppen a városon kívül elterülő birtokra tartottak. Mathias térképe
ugyanis ott jelölte a titokzatos könyv helyét, amire a Gilnek szóló
levélben utalt. Állítása szerint abban van az elixír receptje, a láncon
lógó írás pedig a megfejtéshez szükséges.
A férfi eredetileg el sem akart menni érte, szerinte Winstep már
nem fogja zaklatni őket, de Marissát elkapta a kalandvágy. Igenis
utána akart járni a dolgoknak. Kíváncsi volt arra a csodaszerre, ha
már ekkora a felhajtás körülötte. Nem mintha könnyű lett volna
rábeszélni urát az utazásra. Kerek egy hétig tartó érvelés, vita,
duzzogás, hízelkedés eredménye volt, hogy most úton voltak, arról
már nem is szólva, hogy őt alig akarta magával vinni. Mintha az a
tény, hogy nőnek született, automatikusan az is jelentené, hogy

60
gyenge, védtelen. Tipikus! Ugyan mit árthatna neki némi kocsikázás
és kutatómunka?!
Félrehúzta a függönyt és kilesett az elsuhanó tájra. Sík, füves
területek és erdők váltották egymást, néha egy-egy épület.
Csalódottan ejtette vissza az anyagot és elszánt tekintettel pillantott
Gil felé. Valahogy rá kellene vennie a kedves férjét, hogy kibújjon a
morcosság álarca mögül végre. Nem ülhetnek itt, még ki tudja
meddig némaságba burkolózva.
Marissa gondolt egy merészet és előredőlt. Fojtott szisszenés
volt a reakció. Magában somolyogva nyugtázta, hogy az új
utazóruhája merész nyakkivágása felkeltette Gil érdeklődését. Így
folytatta kis előadását, és felhúzta a fényes, kávészínű anyagból
készült szoknyája alját, mintha a cipője fűzőjét akarná megigazítani,
természetesen úgy mozdulva, hogy tökéletes legyen a belátás a
dekoltázsára. A következő pillanatban arra eszmélt, hogy
megragadják a vállánál fogva és Gil ölébe találja magát.
– Szégyentelen perszóna! – morogta a férfi nyakának sima
bőrébe, miközben ujjai nyomban kalandozásba kezdtek. Hangja nem
volt elítélő, inkább évődő. Marissa tarkóján a pihék égnek meredtek,
mikor a forró lehelet megcsiklandozta a fülkagylóját. Határozottan
sikerül kicsalogatnia a medvét a barlangból.
– Gaz csábító! – replikázott, de egyáltalán nem ellenkezett,
mikor a meleg, érdes férfikéz utat talált magának a ruha kivágásában

61
és rásimult érzékeny keblére. Bimbója azonnal megmerevedett, száját
az élvezet apró sóhajai hagyták el.
Odafordult Gilhez, hogy az még könnyebben hozzáférhessen, és
felkínálta ajkait. A férfinek nem is kellett több biztatás, határozottan
megcsókolta, közben teljesen maga felé fordította őt, így jóformán
lovagló ülésben ült lüktető férfiassága felett. Szó szerint néhány réteg
anyagnyira voltak a mennyországtól.
– Ez őrültség – lehelte Gil a lány szájába, bár a meggyőződés
teljes hiányával, mintha az agya szeretett volna a józanság talaján
maradni, de a teste már nem engedelmeskedne a parancsnak.
– Ó, igen! – hagyta helyben Marissa, de kezével máris
bontogatni kezdte a bonyolultan megkötött nyakkendőt, hogy ő is
hozzáférhessen a férfi bőréhez.
Nem bíbelődtek a teljes vetkőzéssel, csak a legszükségesebb
daraboktól váltak meg, kapkodva, szenvedély által űzve-hajtva a
beteljesedés felé. Észre sem vették a kocsi rázkódását, vagy a szűk
mozgásteret.
A lány elharapott sikoly kíséretében fogadta magába párját.
Úgy érezte, hogy a finoman pulzáló vessző egészen a méhéig hatolt.
Ősi ösztönnek engedelmeskedve emelkedett meg, majd ereszkedett le
újra, mindkettejükből hangos nyögést előcsalva ezzel. Innem már
nem volt visszaút. Gil megragadta csípőjét, hogy jobban tudja

62
irányítani tevékenységüket, majd a tempó begyorsult, hogy végül
millió darabra szakadva szét jussanak el az önfeledt beteljesüléshez.
Alig hogy sikerült rendbe szedniük magukat, a kocsi meg is állt.
Megérkeztek a Brickstone-majorba, a személyzet nem kis
megrökönyödésére, hisz egyáltalán nem számítottak az érkezésükre.
Amióta Mathias meghalt, Gil még nem járt a birtokon. Marissának
úgy tűnt, az arca lángot fog, úgy ég, miközben ura kisegítette a
járműből. Mintha minden szem rá tapadt volna és tisztában lennének
azzal, mit is műveltek még pár perce a mozgó fogatban.
Végül mindannyian összeszedték magukat, vacsora került az
asztalra, friss huzat az ágyakra. Az intéző másnap még útba is
igazította őket Mathias búvóhelyére. Ha furcsállta is, hogy egy
megsárgult térképszerű irkafirka alapján lovagolnak ki valahova,
nem mutatta.
A kunyhót a majorhoz tartozó vadvirágos mezőn átvágva, majd
egy szikla-együttest megkerülve lelték meg, egy patak és az erdő
találkozásánál. Marissa rögtön el is könyvelte magában, amint az
ajtó kinyílt, hogy pont úgy nézett ki, mint egy boszorkánytanya és egy
modern labor ötvözete.
Az épület maga egyetlen szobából állt. A berendezést egy
sarokba helyezett keskeny ágy, több asztal, két szék, rengeteg lombik
és tárolóedény, Bunsen-égő, könyvespolc alkotta. Az ajtóval
szembeni falat majdnem teljes egészében elfoglalta a kandalló és a

63
körülötte fellógatott száraz növények. Legalább is a lány remélte,
hogy növényeket lát. Annyira össze volt aszalódva mind, hogy nehéz
lett volna pontosan megállapítani.
– Biztos be akarsz menni? – kérdezte Gil, ahogy még mindig az
ajtóban toporogva körülkémlelt.
– Természetesen! – jelentette ki Marissa magabiztosnak szánt
arckifejezéssel. – Nem fog megijeszteni néhány pókháló, meg gyanús
árnyék!
Ennek ellenére kissé összerezzent, mikor egy, az idegen
hangoktól megrémült egér átfutott a szobán. Aztán csak
megkeményítette magát és határozottan belépett. Egész délután
kerestek-kutattak, csak annyi időre álltak meg, hogy elfogyaszthassák
a magukkal hozott elemózsiát.
Már lassan feladni készültek a dolgot, Marissa még
csalódottságának is hangot adott, mikor véletlenül meglökte az üstöt
és az tartóstól együtt a hideg hamuba zuhant, néhány tégla
kíséretében. Gil nyomban arrébb tessékelte asszonyát egy
biztonságosabbnak vélt részére a szobának, majd bebújt a széles
kéményszájba megnézni, mit lehetne tenni. Két perccel később kissé
kormosan, de diadalittas arccal tért vissza, kezében egy kisméretű
könyvecskét lobogtatva…
És itt ki is fúlt a jószerencséjük – gondolta Marissa fanyar
mosollyal a szája sarkában. A könyv egyszerűen érthetetlen volt,

64
nyaklánc ide vagy oda. Kezdett hajlani afelé, hogy igazat ad Gilnek,
és hagyja a csudába az egészet, hisz hamarosan – pontosabban hét
hónap múlva – úgy is más elfoglaltsága fog adódni. Még nem árulta
el a férjének a dolgot, de úgy sejtette, gyermeket vár. Egyre sűrűbben
jelentkező rosszullétei is ezt bizonyították. Aznap reggel is csak egy
kis pirítóst tudott legyűrni. A sült tojás szagával ki lehetett volna
kergetni a világból. És most ez a tea…
Vetett még egy utolsó pillantást a medálon lévő írásra, majd
összecsukva az ékszert megragadta a kis tálcát, amin Magdalena a
teát hozta, hogy visszavigye a konyhára, mikor a kettőbe hajtott
papiros a kaviccsal felszórt földre pottyant. Minden bizonnyal a tálca
alá volt csúsztatva.
Marissa összeráncolt szemöldökkel hajolt le érte, széthajtotta,
majd már az első sortól még jobban elfelhősödött az arca.
„Önző ribanc!
Add vissza, ami nekem jár, különben te és a fattyad is kínok
között fogtok meghalni. Most ittad meg a titkos méregitalomat,
aminek az ellenszerét csak nálam találhatod meg. Az elixír receptje
az enyém, a medállal együtt, megdolgoztam értük. Ma este hétkor
hozd el a kikötőbe, a tizenhatos dokkhoz, akkor megkapod az
ellenszert!”

65
 A lány bizonytalanul, gombóccal a torkában pislogott hol a
papírra, hol a csészére, hol a hasára. Honnan? És hogyan? Nem itta
meg, de belekortyolt… Így is árthat?
Tudta jól, Gil úgy sem engedné el, ha tudomására jutna, hogy
mire készül, de nem kockáztathatott. A baba élete a tét.
Sietősen elrohant a szobájába készülődni. Alig egy órája
marad, hogy odaérjen a kikötőbe.

66
 8.

Gil fáradtan csukta be a főkönyvet. Az intézőt már hazaküldte,

csak még az utolsó simításokat végezte. Leghőbb vágyai egy jó
vacsora meg a puha ágy voltak, természetesen Marissával
kipárnázva. Ölelő karok, tüzes csókok, nedves puhaság, forró
szenvedély…
Ezen mélázva lépett ki a dolgozószobából és indult volna már
szinte megszokásból is a kert felé, mert asszonya ideje nagy részét
még mindig ott töltötte. Kivéve persze, ha vendégeket fogadott vagy
vásárolni, teázni ment valahová. Amit tulajdonképpen nem bánt
mindaddig, míg őt nem akarta magával hurcolni. Marissa ugyanis
már tett egy-két megjegyzést arra vonatkozóan, hogy
elfogadhatnának néhány bálra invitáló meghívást, amikkel
házasságuk eleje óta árasztották el őket. Majd, ha fagy!
Annyira belesüppedt a gondolataiba, hogy kevésen múlott,
hogy nem esett keresztül a hirtelen elébe toppanó Magdalenán.
– Uram, egy percre… – mormogta nő az orra alatt. Nagyon
furcsán viselkedett már napok óta. Még neki is feltűnt, pedig
általában nem szokott foglalkozni más emberek érzelmeivel. Ez is
Marissa hatása lesz. Összevont tekintettel fürkészte a házvezetőnő
nyúzott, kétségbeesett ábrázatát, majd kibökte.

67
 – Igen?!
– Én nem akartam… Nem így… Az asszonyom… Ártatlan…
Nem tehet semmiről… Szörnyűség… Mégis… – hüppögte
Magdalena, miközben szemeibe könny tódult.
Gilt kezdte elfogni az idegesség, gyomrában mintha egy
hatalmas kőtömb keletkezett volna. Megragadta a reszkető vállakat
és kissé megrázta a szolgálót.
– Szedje össze magát, Magdalena. Miféle szörnyűség? És hol
van Marissa? – kiabált, észre sem véve, hogy megemelte a hangját.
Az idős asszony benyúlt a köténye zsebébe és remegő kézzel
nyomott valamit Gil kezébe.
– Ez mindent megvilágít… Én… Sajnálom… – azzal sarkon
fordult és elrohant, arcán csak úgy patakzottak a könnyek.
A férfi pillanatokig meredt a gyűrött papírdarabra.
Megmagyarázhatatlanul kellemetlen érzés kerítette hatalmába. Nem
akarta tudni, hogy mit is rejt a levél, mégis tisztában volt vele, hogy
el kell olvasnia. Émelyegve hajtotta szét a fecnit, és ahogy pillantása
a sorokat pásztázta, úgy nőtt, növekedett bensőjében a düh és
kétségbeesés. Ha a keze közé kaparintja Marissát, holt biztos, hogy
kitekeri az a karcsú, kecses nyakát. Hát hova tette az eszét, hogy
bedőlt egy ilyen badarságnak?! Mert ismerte már a nőt annyira, hogy
tudja, van az asszonyban annyi konokság, hogy ne hagyja annyiban a
dolgot. A mellkasát szorító érzéssel, ami akkor fogta el, mikor a

68
gyerekre vonatkozó utaláshoz ért, nem is mert mélyebben
foglalkozni. Most Marissát kell biztonságban hazahoznia.
– Irwing! – kiáltotta el magát, mikor pedig a komornyik
felbukkant, kiadta az utasítást. – Azonnal készítsék elő az egyik
lovat. Sürgősen el kell mennem.
A szolgáló néma fejbiccentéssel távozott, Gil pedig ökölbe
szorított kézzel, dühtől fűtve bokszolt bele a folyosó falába, de még a
fájdalom sem tudta elűzni a rossz előérzetet, ami kínozta.

A ló csendes belenyugvással tűrte, hogy kikössék egy

oszlophoz. Nem volt egy tökéletes megoldás, mert ezen a környéken
bármikor elköthették, de Marissának sem ideje, sem kedve nem volt
foglalkozni a problémával. Már az is kockázatosnak számított, hogy
az ő állapotában, a kor legfrissebb orvosi javallatai ellenére
egyáltalán felült az állat hátára. Sajnos nem igazán akadt választása.
A fogat túl feltűnő lett volna – Gil esetleg a kelleténél hamarabb
felfedezné a kis akcióját – vagy túl lassú és veszélyes, ha gyalog
indul neki az útnak. Nem mintha alapból nem lett volna vakmerő ez a
küldetés.
Bízott benne, hogy a férje időben megkapja az üzenetét. Annyi
esze azért volt, hogy megkérje Magdalenát – aki ettől furcsa mód

69
igencsak elfehéredett –, hogy adja át a levelet, miután ő elment. Úgy
érezte, ezzel biztosítva lesz a szabad távozása, és a hátvédje is.
Az, hogy Gil utána fog jönni, a napnál is világosabb volt.
Akármennyire is kiállhatatlannak vagy gorombának igyekezett
mutatni magát, Marissa tudta, hogy az álarc mögött igen is érző szív
lakozik. Bátor, védelmező, gyengéd, a megfelelő pillanatban mégis
szenvedélyes… Pont emiatt szerette őt annyira. Ha pár hónappal
korábban valaki azt mondta volna neki, hogy bele fog szeretni abba
az emberbe, aki gyakorlatilag ajándékként kapta meg őt, biztos
kineveti. Manapság kezdett hajlani afelé, hogy Mathiasnak
mégiscsak lehetett valami természetfeletti tudománya, ha előre látta
mindezt.
Közben lesimította a lovaglóruháját, vett néhány mély levegőt
– próbálva nem észrevenni az orrfacsaróan átható dög-, sós víz- és
ürülékszagot –, és megszorította a kis táskát, amibe a könyvet és a
láncot rejtette. Másik kezével kitapogatta a köpenyébe rejtett, apró
pisztolyt – amit Giltől kapott nemrég, hogy megvédhesse magát, ha
szükséges, nem is sejtve, hogy ilyen hamar hasznát veheti –, majd
halvány bizonytalansággal megindult a dokk irányába. Ahol egy
magányosan ringatózó vitorláson kívül közel, s távol nem volt
semmi. Még egy kóbor Hasfelmetsző Jackbe se futott bele. Furcsa…

70
 Már lassan azon volt, hogy csalódottan sarkon fordul, mikor a
pisztolycső az oldalának nyomódott és valaki erősen megszorítva a
karját, indulásra késztették.
– Fel a hajóra! – jött a fojtott felszólítás, mintha sál vagy kendő
takarásából beszélt volna az illető. Marissa jobb híján teljesítette a
parancsot – Mi mást tehetett volna, mikor ilyen "finoman" invitálták?
– magában reménykedve abban, hogy a levélíróhoz van szerencséje
mégis, és nem a fentebb említett Jackhez.
A fedélzeten szintén csend fogadta őket. Úgy tűnt, a legénység
egyszerűen elpárolgott.
– Ne reménykedj, ribanc! Gondoskodtam róla, hogy ne
zavarjanak minket – válaszolták meg a még fel sem tett kérdést. – A
kapitány és emberei jól megérdemelt whiskyjüket iszogatják két
sarokra innen egy kocsmában. A hajósinas pedig igencsak elnézőnek
bizonyult, mikor meglóbáltam előtte egy pénzes szütyőt… Add ide a
receptet és a medált!
A lány nem tudta honnan a felismerés, de hirtelen biztos volt
benne, hogy támadója csakis egy nő lehet. Talán a hanglejtésből –
bár még mindig csak fojtott szavakat hallott – vagy a sokkal
fogékonyabb szaglása miatt, amivel megérezte az édes parfüm illatot.
Az uzsonnára elfogyasztott néhány sütemény ennek és a hajó
folytonos imbolygásának hatására nagyon kikívánkozott a
gyomrából.

71
 – És mikor kapom meg az ellenszert? – kérdezett vissza,
miközben ujjai sikamlóssá váltak a köpenyében rejtegetett pisztoly
markolatán. Ha nem is lesz képes megölni vele, de megsebesítheti.
Előtte viszont az ellenszert kell megkapnia.
Éles, gunyoros nevetés volt a válasz, majd lelökték a padlóra.
A lendülettől a pisztoly kiesett a zsebéből és nagyot koppanva a
fapadlón odébb csúszott. Ó, hogy az a… – morzsolt el egy szitkot a
lány a fogai között. Ahogy felpillantott, egy fiatal, vörös hajú,
smaragdzöld szemű nő zavaros tekintette szegeződött rá,
fegyverének csövét egyenesen a szívére irányította.
– Hiszékeny liba! Még ostobább vagy, mint először gondoltam.
Nincs semmiféle méreg a szervezetedben! Fogalmam sincs, Mathias
miből gondolta, hogy te leszel a megfelelő társ a drágalátós fiacskája
számára. Nem mintha számítana. Talán pont azért választott téged,
mert így egyszerűbben juthatok hozzá ahhoz, ami az enyém. Add ide,
most!
Ez a nő nem egészen épelméjű, döntötte el Marissa magában.
Hol lehet már Gil?! Muszáj beszéltetnie még egy kicsit, míg
megérkezik a felmentő sereg.
– Miért? – tette fel az egyszerű kérdést, miközben reszkető
kézzel, de belül némileg megnyugodva átnyújtotta a kis táskát,
reménykedve benne, hogy a nőben van elé önhittség ahhoz, hogy
dicsekvésbe kezdjen. A babának nem eshet baja, az elixír meg

72
cseppet sem számít. Annak ellenére, hogy jó ideje megszállottan
igyekezett megfejteni a szöveget, ha a nő egyszerűen elkérte volna,
gond nélkül átadja. Csakis kizárólag a rejtély megoldásának vágya
miatt tartotta magánál ez idáig. Talán a láncot sajnálta egy icipicit,
mert Giltől kapta és nem mellesleg szép, antik darab volt.
Közben támadója belekotort a szerzeményébe, majd
elégedetten elhúzta a száját. Szinte látszott rajta, hogy gondolkodóba
esett, beavassa-e. Végül a szavak folyni kezdtek az ajkairól,
szemében beteges elégedettség csillogott.
– Miért?! Tulajdonképpen el is mondhatom, úgy sem éred meg
a reggelt…
Marissa riadt pillantására – közben a hajókorlát felé kezdett
araszolni – ismét gúnyosan felkacagott.
– Ó, egek! Ennyire gyenge felfogásod még neked sem lehet.
Meg fogsz halni. Fogalmam sincs, miből gondoltad egy percig is,
hogy szabadon engedlek ezek után. Arisztokraták – köpte felé a
szavat undorodva – felsőbbrendűnek, sérthetetlennek képzelik
magukat. Te pedig egy igazi díszpéldány vagy. Képes voltál egyedül,
szinte fegyver nélkül – biccentett az elvesztett pisztoly irányába – ide
jönni.
Marissát kezdte hatalmába keríteni az indulat, de erővel
visszafogta magát. Mondjon, amit akar, csak múljon az idő. Közben
haladt a korlát felé rendületlenül. Végső esetben a vízbe ugrik.

73
Tudott úszni, valamikor kislány korában sokat jártak a vidéki
barátnőivel az apja birtokán lévő bányatóhoz fürdőzni. Csak nem
felejtette el a mozdulatokat… Legfeljebb a ruhái képeznének némi
akadályt.
– Biztos vagyok benne, hogy eszedbe sem jutna, nekem is
közétek kellene tartoznom – mondta a nő, várva valamiféle döbbent
reakciót, vagy tiltakozás. Mikor nem kapott választ, indulatosan
folytatta. – Anyám nem tudott ellenállni egy fiatal grófocska
csábításának, de mikor megesett, a szeretője, sőt még a családja is
ellene fordult. Máig hálaimákat rebeg, mikor arról beszél, hogy az új
Gazdája kihúzta a bajból. Még az én iskoláztatásomat is ő
finanszírozta. Mathias… – látva Marissa szemében a felismerést,
gonosz grimasz ült ki az arcára, amiről időközben levette a kendőt. –
Igen, Gilbert apja volt a pártfogóm, és mint kitalálhatod, Magdalena
az anyám…
A lány az őt ért sokk hatására teljesen megnémult. De legalább
fellebbent a fátyol az informátor kilétéről. A házvezetőnőnek
megvolt a lehetősége, hogy összegyűjtse a szükséges ismereteket.
Sajnálatot kezdett érezni az asszony iránt. Ő egy igazán jó lélek volt,
biztos, hogy ezért érezte olyan rosszul magát manapság, hisz
kémkedésre vették rá. De a miért még mindig ott lebegett a
levegőben. A nő fiatal volt és szép, nem lett volna szüksége az
elixírre. Már, ha tényleg létezik az a csodaszer.

74
 – Sokáig Mathias vidéki birtokán nevelkedtem.
Tulajdonképpen magamban mindig is abban reménykedtem, kiderül,
mégiscsak ő az apám. Gil soha nem értette meg a hozzá fűződő
viszonyomat. Én voltam a kis hercegnője. Mindent megtanított
nekem – amiről Gil még tudomást sem volt hajlandó venni –, mikor a
birtokon tartózkodott. – Keserűen elhúzta a száját. – Miközben a
fiacskája magába fordulva gyűlölte a világot. Soha semmi nem volt
elég jó a számára… Mathias engem szeretett jobban! Nekem kellett
volna a gyerekének lennem, nem annak a torzszülöttnek!
Marissa kezdett türelmetlen lenni. Történjen már végre valami!
– gondolta, közben hátával nekifeszült a hajókorlátnak. A nő
önkéntelenül követte, észre sem véve, hogy mozognak, annyira
belemerült a mondandójába. Úgy ontotta a szavakat, mintha csak
megnyitottak volna egy rég elzárt csapot, és most nem tudná
abbahagyni.
– Minden olyan szépen haladt a maga útján. A birtokon
mindenki azt hitte, hogy mégis Mathias eltitkolt lánya vagyok. Még
udvarlóm is akadt. Olyan közel voltam, hogy bekerüljek a felsőbb
körökbe. Csak egy pici hiányzott, az utolsó lépés… És akkor ő
eldobott magától. Felfedezte az elixírt, amivel megszépítheti a fiát.
Visszaszerezheti a szeretetét, mondta, mikor utoljára beszéltünk. Én
már nem is számítottam, elvesztettem mindent. Csak ő volt a fontos!
Hát most én veszem el tőle az összes dolgot, ami fontos lehet a

75
számára. Először Mathiast, most pedig téged és a fattyadat. Aztán,
majd ha az elixír gazdaggá tesz, a sárba tiprom őt magát is. Én leszek
az arisztokraták királynője, mindenki nekem fog kuncsorogni egy kis
szépségért, fiatalságért! – azzal megemelte kissé a pisztolyt, arcán
önelégült kifejezés jelent meg. – Búcsúzz el az életedtől. Itt a vég…
Marissa menekülésre készen ragadta meg a korlát szélét egyik
kezével, mikor felcsattant a reszelős hang.
– Csak ne olyan hevesen, kedvesem! Engem kihagynál a
buliból?
Támadója döbbenten pördült meg a tengelye körül. Az újonnan
érkező ugyan férfi volt, de sajnos nem Gil.
A lány úgy döntött, nem várja ki a végfejleményt. A vörös hajú
nő és a hajlott korú férfi intézzék el a dolgokat nyugodtan maguk
között. Kihasználva a pillanatot, hogy nem törődtek vele – éppen a
táskával huzakodtak, hangos kiabálás közepette – átlendült a korláton
és a jéghideg vízbe zuhant.

76
 9.

Az elhangzottak hatására Gilt hajszál választotta el attól, hogy

kitörjön a nyomozó és Albe szorításából. Hiába volt a helyszín
messzemenően biztosítva, és ők sem voltak a hajótól távol, de
Marissa attól még mindig a veszélyzónán belül tartózkodott.
Kellett neki hallgatni a rábeszélésre és ilyen kétes kimenetelű
helyzetbe sodorni az asszonyt – szidta magát bosszankodva. Nem ért
meg egyetlen vallomás sem olyan kínt, ami akkor fogta el, ha arra
gondolt elveszítheti a feleségét. Lassan az sem érdekelte már, hogy
ha soha nem kapják el az apja gyilkosait. Ki kell hoznia őt onnan…
Amint megkapta Marissa üzenetét, lóhalálában rohant
Albertért, hogy időben érhessenek a kikötőbe. Barátja már az ajtóban
állva várta. A rendőrnyomozó, aki Marissa őrzésével volt megbízva,
üzent érte. Dahlia a tettek mezejére lépett.
Gilt furdalta a lelkiismeret rendesen, hogy felhasználta a
feleségét az akcióban. Eredetileg ő maga akart a csali lenni, de a
Dahlia-Sedrick páros valamiért Marissát vette célba. Talán könnyebb
prédának tekintették.
Évek óta élt benne a gyanú, hogy a „mostohatestvérének” köze
lehet az apja halálához, de bizonyosságot csak akkor tudott szerezni,
mikor a második fenyegetés befutott. Sosem jöttek ki valami jól az

77
apja kegyeltjével, Dahlia mindig is elutasítóan viselkedett vele.
Mintha Gil bitorolt volna valamit, amiről a lány úgy gondolta, az övé
kellett volna, hogy legyen. És ez csak romlott az évek folyamán. A
Mathias halála előtti hónapokban meg már egyenesen ellenségessé
vált. Gilbertnek el kellett ismernie, ő sem sokat tett érte, hogy
javuljon a helyzet, de annyira belesüppedt a komorság mocsarába,
hogy nem is nagyon érdekelte.
Mindeközben a lánynak végig szabad bejárása volt az apja
laborjába. Bármihez hozzáférhetett… Ettől függetlenül nem volt
bizonyítéka, sőt még az indítékot is homály fedte.
Mikor Sedrick elküldte az első levelet, Gil még nem gondolta,
hogy közük lenne egymáshoz. A következő fenyegetés – amiről
Marissa nem is tudott – akkor érkezett, miután megtalálták a receptes
könyvet. Akkor először ébredt benne erős gyanú. A személyzetből
pedig – akik esetleg szóba jöhettek, mint informátor – csak
Magdalenának lehetett nyomós indoka és lehetősége kiszivárogtatni
a felfedezésüket. Dahlia pedig Mathiason keresztül megismerhette
Sedricket. Akár össze is dolgozhattak, hogy eltegyék az útból, aki
akadályozza őket a céljaikban. Bármi is legyen az. A kirakós kezdett
lassan összeállni, bár még mindig túl sok volt a feltevés és a talán.
Végül úgy döntött a rendőrséggel karöltve, hogy a következő
adandó alkalommal lecsapnak, nem adva esélyt egy merészebb
fenyegetésnek. Egyedül arra nem számított senki, hogy Marissa

78
ahelyett, hogy hozzá fordult volna előbb, vakon az ismeretlenbe
rohan.
Alberttel együtt időnként – felebaráti szeretetből, unalomból
vagy, mert hasznosnak bizonyult jóban lenni a törvény őreivel,
lényegtelen – besegítettek a rendőrségnek. Mivel Gil hajózási
vállalkozása által rengeteg információt be tudott gyűjteni a kikötő
környéki történésekről, tökéletesen kiegészítették egymást a
társaságban népszerűnek számító barátjával, aki a magasabb
körökben elejtett morzsákat raktározta el. Így méltán számíthattak
kiemelt figyelemre, mikor nekik akadt segítségre szükségük.
A terv részeként Gil szándékosan felejtett szem előtt
bizonyítékokat az elixírrel kapcsolatban, hogy Magdalena minden
nehézség nélkül eljuttassa azt a lányának. Csak ki kellett várni, hogy
a nő lépjen és lecsaphassanak rá. Sajnos, mindig akad némi váratlan
változó. Jelen esetben egy meggondolatlan feleség. Ó, Marissa! Még
mindig bizseregtek az ujjai, annyira szerette volna megszorongatni
ezért a húzásáért. Miközben az aggodalom hullámai egyre másra
csaptak össze a feje felett. És a gyerek… Vajon tényleg növekszik
asszonya hasában egy új, pici élet vagy ez csak Dahlia
agyszüleménye?! Eddig nem is gondolt bele, mennyire nagyon
szeretné, ha a szavak igaznak bizonyulnának.
– Eleget hallottam! Innen úgy sem látni semmit. Bemegyek
érte! – vetette oda Albertnek, aki megszorította a vállát.

79
 – Várj! Nézd, ott jön Winstep – bökött állával a félhomályban
ólálkodó, hajlott alak felé.
És tényleg. A kettesszámú gyanúsított is előkerült. Majd
dulakodás és hangos vita hangjai szálltak feléjük. Gilnél ekkor
szakadt el végleg a cérna. Rohanva tette meg a hajóig meglévő,
rövidke távolságot. De elkésett. Abban a pillanatban, mikor a
fedélzetre tette a lábát, Marissa a vízbe zuhant.

Vakítóan éles fényességben lebegett, bár hihetetlen módon a

víz hidegsége teljesen elillant. Összességében Marissa kellemesen
érezte volna magát, ha nem szorítja hatalmas nyomással össze valami
a mellkasát. Utolsó éles emlékképe az volt, hogy vízbe ugrik. A ruhái
szinte azonnal rácsavarodtak a lábára és képtelen volt a rendes
mozgásra, nem hogy úszással próbálkozzon. A riadt kapálózás
közepette, amivel a vízfelszínre igyekezett jutni, teljesen elvesztette
az ítélőképességét. Fogalma sem volt merre van a fenn vagy a lenn.
Aztán pedig, mikor már nem bírta tovább levegő nélkül, akaratán
kívül vizet szippantott be, majd a puha ájulásba burkolózott.
– Marissa! Ébredj! Nem halhatsz meg! – hallotta valahonnan
távolról. Gil… Oda kell jutnia hozzá. De hogyan? Még azt sem tudta
meghatározni, merről jön a felszólítás.
– Kérlek, szerelmem! Ne hagyj el!

80
 Tévedett, ez a kétségbeesett hang biztos nem Giltől származik.
Az ő kemény, konok férje ilyet bizonyosan nem mondana. Vagy
mégis?!
Ahogy fokozatosan kezdett kiszakadni az ájulásból, úgy
rohanták meg a valóság kínzó érzései. Légszomját köhögési inger
tetézte, izmai reszkettek a hidegtől, végtagjai ólomsúlyúnak tűntek.
Jóformán a szemhéját sem volt képes mozgásra bírni.
Többszöri köhögésroham után érezte, ahogy a kellemetlenül
kesernyés víz felszabadul a tüdejéből és meleg folyamként távozik
orrán, száján keresztül. Ez a tevékenység is annyira kifárasztotta,
hogy kevésen múlott, hogy nem süpped vissza az öntudatlanságba.
– Hála az égnek! – hallotta meg a felkiáltást, majd érzékelte,
hogy felnyalábolják a kemény valamiről, amin eddig feküdt és meleg
ölelésbe burkolják. – Kitekerem a nyakadat, ha még egyszer ilyen
őrültséget csinálsz!
Na, ez már az igazi Gil. Marissa szája erőtlen mosolyra
húzódott, vagyis annak szánta a dolgot, bár úgy tűnt a számára, csak
grimasz lett belőle.
Reszketve bújt az ölelő karokba, lágyan hintázva, ahogy
mozgásba lendültek. Végig csukva maradt a szeme, míg cipelték,
majd elhelyezkedtek vele egy párnázott valamin és a föld meglódult
a lábuk alatt. Egy hintó… Hazafelé tartottak, biztos volt benne, de ha

81
örökre így maradnának, neki úgy is megfelelne. A lényeg, hogy a
férjével lehessen.
Vajon a két zsarolóval mi történt? – ötlött fel benne a kérdés,
de ereje már nem maradt, hogy fel is tegye hangosan. Nyugtalan,
éber alvásba merült. És ez ki is tartott egész végig, míg hazaértek,
nagy felbolydulás közepette a szobájáig vitték, levetkőztették, meleg
vízzel megmosdatták, száraz ruhába bújtatták és ágyba fektették
számos ágymelegítő mellé, takarókba bugyolálva. Jó érzés volt, de
végül akkor nyugodott meg, mikor az ágy besüppedt mellette és ő
hozzábújhatott Gilbert nagy, erős, védelmező testéhez.

82
 10.

Soha többé nem akarta átélni azt a kétségbeesett, félelemmel

átitatott érzést, ami akkor tört rá, mikor Marissa a vízbe vetette magát
és nem bukkant többé fel. Ez túltett a fájdalmon, amit a medve
karmai okoztak, az elutasítás keserű szorításán, az apja elvesztése
felett érzett gyászán… A nővel az életét veszítheti el!
Gondolkodás nélkül lökte félre az útból a dulakodókat, szinte
átrepülte a hajókorlátot és a felesége után ugrott.
Mikor először jött fel levegőért, csalódottságában ordítani
szeretett volna. Nem találta őt. Nem volt sehol… Marissa!
Foszlányokban eljutott hozzá a hatalmas hangzavar, ami a
vitorlás felől érkezett, puskaropogás, recsegés, felszálló füst szaga,
de nem törődött vele. Nagy levegőt vett és ismét víz alá bukott.
Harmadszori próbálkozásra sikerült rábukkannia az élettelenül
lebegő nőre, és minden erejét beleadva húzta, vonta őt a dokk
irányába.
A vízből kiálló faépítmény szélén többen is a segítségére
siettek és kiemelték őket, Gil pedig nyomban a falfehér asszony
testére borult. Könnyek szorongatták a torkát. Meghalt. A nő, aki
még az életénél is fontosabb volt a számára, halott. És ez csak az ő
hibája…

83
 – Marissa! Ébredj! Nem halhatsz meg! – ütött rá tenyerével a
mozdulatlan női mellkasra. – Kérlek, szerelmem! Ne hagyj el! –
könyörgött neki, megragadva az ernyedt vállakat és finoman
megrázta Marissat. Nem érdekelte, ha gyengének tűnik a vallomása
miatt, csak vissza akarta kapni a feleségét. Egy második esélyt akart,
hogy bebizonyíthassa, érdemes a szerelmére.
És akkor megtörtént a csoda. Annak kellett lennie, mert az
asszony hirtelen köhögni kezdett, majd víz csorgott ki a száján és
végre, kapkodva ugyan, de lélegzett.
– Hála az égnek! – kiáltott fel örömében, felnyalábolta a nőt –
még az az apróság sem tudta megzavarni ebben, hogy saját maga is
csurom víz és kimerült –, és ki sem engedte a karjából mindaddig,
míg otthon megszárítva, bebugyolálva ágyba nem dugta.
Még ott is sokáig szorította magához, hallgatta egyenletes
szuszogását, és nem tudott elégszer hálaimát rebegni, hogy
visszakaphatta őt. Órákkal később hagyta csak magára, mikor a
teljesen összetört Magdalena bekopogott, hogy szóljon, Albert
keresi. Látta az asszonyon, hogy arra számít, el fogja bocsájtani, sőt
börtönbe záratja, de Gilnek eszébe sem jutott ilyesmi. Nem a
házvezetőnő tehetett róla, hogy olyan lánya van, amilyen.
Albe-t szokás szerint a nappaliban, szendviccsel a kezében
találta. Vajon hova férhet el belé ennyi étel?!

84
 – Gyorsan mondd, mert Marissa bármelyik percben
felébredhet, és én ott akarok lenni – tért rögtön a lényegre.
– Jól van?
Gil fújt egyet türelmetlenségében.
– Jól, amennyire jól lehet valaki egy ilyen fürdőzés után. Nincs
időm ma a kis játékaidra Albert. A lényegre!
Vendége megadóan emelte fel a karjai, majd azért még
beleharapott egy utolsót a sonkás, majonézes csodába, amit eddig
majszolgatott és csak akkor folytatta.
– Isteni keze van ennek a nőnek… Senki más nem tud ilyen
finomságokat készíteni. Képes lennék…
– Albert! – szólt rá a házigazda a barátjára indulatosan.
– Rendben, nem kell rögtön harapni… A csirkefogókat
bilincsbe verve, éppen kihallgatják az őrsön. Természetesen
tagadnak. Kár, hogy nincs semmi, amivel kimagyarázhatnák
magukat. Mindkettőnél fegyver volt, és még használták is.
Tulajdonképpen saját maguk könnyítették meg az elfogásukat. Ha
Dahlia nem lövi meg a vén kecskét, talán az még meg is lógott volna
a zsákmánnyal, amit kitépett a kezéből, de az a kis bestia úgy
gondolta nem viszi el egyedül az ügyet. Winstep mester jelenleg is
szétlőtt vállal jajveszékel a kihallgatóban, tudomásom szerint.
– Az apámról mondtak valamit?
Albert arca elkomorult.

85
 – Sajnálom barátom, de azt mindkettő határozottan tagadja,
hogy köze lenne a halálához. Nem tudjuk bizonyítani. Túl régen volt
az eset…
– Értem… De már egyáltalán nem is fontos. Lezártam a dolgot.
Nem vagyok hajlandó többet foglalkozni vele. Visszahozni úgy sem
fogja semmi… Van még valami?
– A hajó sajnos leégett az akció közben, Dahlia kisasszony
ámokfutásának hála. Egyik eltévedt golyója eltalálta az olajlámpát és
a lángok egy szempillantás alatt belekaptak a vitorlába. Semmi nem
maradt meg, hiába oltottuk órákig. A kapitány nagyon dühös volt,
mikor a nagy zűrzavarra kidugta az orrát a kocsmából és rájött, hogy
ég a hajója.
– Majd kárpótolom…
– Hisz nem a te hibád.
Gil legyintett.
– Megtehetem, és végül is a kiinduló pont én vagyok, meg az
az átkozott receptes könyv.
– Ó igen, a könyv. Nos, minden bizonnyal az is odaveszett,
mert egyik elfogottnál sem találtuk.
– Lényegtelen, jobb lett volna, ha meg sem íródik. Akkor talán
Marissa sosem kerül ilyen veszélybe.
– De az is lehet, hogy a feleséged sem lenne – mutatott rá a
tényre Albert élesen.

86
 Gil inkább nem válaszolt. Túl fájdalmas volt a felismerés, hogy
mennyire igaz eme kijelentés. Megszokásból odaballagott a
bárpulthoz, töltött egy pohár italt, de meg is feledkezett róla azonnal,
mikor kopogás zavarta meg őket. Ezúttal Irwing jelent meg.
– Uram, elnézést, de az asszonyom keresi.
Gil nyomban megindult, udvariatlanul, Albe felé sem nézve, de
ő nem sértődött meg, inkább utána kiáltott.
– Várj, Brickstone! Ezt elfelejtettem odaadni. Dahliától
koboztuk el, mikor meg lett motozva – közben már be is érte a
barátját, a kezébe nyomta a medált, amit a zakója zsebéből húzott
elő, majd vállon taszította őt. – Most pedig szaladj hősszerelmes, én
elleszek még itt egy darabig Magdalena szendvicseivel.
Gil ujjai ráfonódtak a kis ékszerre és szó nélkül elrohant.

Hiába volt nyakig betakarva, puha párnák közé fektetve,

Marissa rettenetesen fázott. Valami, vagyis inkább valaki
borzasztóan hiányzott mellőle. Forgolódott még egy kicsit, hátha
sikerül visszaszenderülnie, de nem ment. Az álom végérvényesen
kiment a szeméből, ahogy rájött, hogy egyedül maradt a paplan alatt.
Ezek után az első tiszta gondolata a baba volt, keze nyomban
rásimult a hasára. Nem érzett fájdalmat, vagy bármiféle változást.
Akkor ez azt jelenti, hogy jól van, ugye?

87
 Nehézkesen tolta magát ülő helyzetbe, mire Magdalena
felpattant a sarokba helyezett székről és rögtön mellette termett.
– Asszonyom! Hogy érzi magát? Szüksége van valamire? –
kérdezte aggódó hangon. Arca hamuszürke árnyalatban pompázott,
szeméből eltűnt a csillogás.
– Vizet… – krákogta a lány, magát is megijesztve hangja
reszelősségével. És talán egy éjjeli edény sem ártana…
Pár perccel később, megkönnyebbülve és némileg felfrissülve –
igaz időközben jó néhányszor el is tüsszentette magát, ami a közelgő
nátha biztos előjelének számított – megkérte a sápatag nőt, hogy
szóljon Gilnek, felébredt.
Nem is kellett sokat várnia, férjura rövid időn belül, nagy
lendülettel száguldott be a szobába, egyenesen az ágynál termett és
szoros ölelésbe vonta Marissát, hogy a lány alig kapott levegőt, majd
a következő pillanatban szigorú arccal nyomta vissza párnák közé és
takarta be, mint egy védtelen gyereket.
– Pihenned kell, szerelmem! Hamarosan jön az orvos is, hogy
alaposabban megvizsgálhasson.
Marissa csak pislogott nagyokat döbbenetében. Ez itt ki? És hol
van az ő mindig morcos Gilbertje? Szerelmem?! Hallucinál is?
A férfi látva a csodálkozást a szemében letérdelt az ágy mellé
és homlokát a lányénak támasztotta.

88
 – Szeretlek Rissa, nem tudok élni nélküled. Leszel a
feleségem?
A lány kezdett teljesen összezavarodni, miközben a szíve majd
kiugrott a helyéből. Gil szereti, Gil szereti…
– De hát, a feleséged vagyok… – motyogta.
– Igen, de akkor, abban a pillanatban a frigyünk kényszerből
kötetett. Marissa Kendall Brickstone kérdezlek újra, itt és most,
hajlandó vagy a feleségem lenni, és fogadod, hogy társam és
támaszom leszel, míg világ a világ?
Marissa szemeit elfutották az öröm könnyei, ujjaival finoman
végigsimított férje sebhelyein, úgy válaszolt.
– Gilbert Mathias Brickstone, életem szerelme, fogadom, hogy
a feleséged leszek, társad és támaszod, születendő gyermeked szerető
anyukája – azzal megcsókolta ujjai hegyét és Gil ajkaira szorította
őket.
A férfi arcára kiült a reménységgel kevert öröm, izgalom,
féltés. Szóval, pillanatok alatt, amolyan igazi, első gyermekét váró
apukává vált, aki tulajdonképpen nem is nagyon tudta, hogyan
kellene reagálnia a nagy hírre.
– Igen? – kérdezte halkan, alig hallhatóan, már-már
megilletődve.
Marissa arcán boldog mosoly terült szét.

89
 – Igen! Ha minden rendben lesz, jövőre egy kis
emberpalántával bővítjük a családot.
Gil elhelyezkedett asszonya mellett az ágyban, óvatosan
magához ölelte és elégedett hallgatásba burkolózott. Mikor a lány
már azt hitte elaludt, megszólalt.
– Mindig vigyázni fogok rád, szerelmem! Rád és a
gyermekeinkre!
– Tudom! Eddig is vigyáztál…
– De nem eléggé – vált komollyá Gil hangja. – Ha jobban
figyelek, talán nem kerülsz ilyen helyzetbe… Bár még van egy kis
elszámolni valónk ezzel kapcsolatban. Eszedbe ne jusson még
egyszer ilyen vakmerő kalandokba bocsátkozni, megértetted?!
– Ahogy óhajtod, férjuram! – nyomott csókot a férfi arcára
Marrissa, bár mindketten tisztában voltak vele, hogy ez nem egészen
lesz így. A lány időnként majd biztos tesz olyasmit, amin Gil
bosszankodni fog, talán össze is vesznek, aztán jöhet az édes, vagy
esetleg a viharos kibékülés. A dolgoknak ez a rendje, így van jól.
– Elfogták Sedricket és Dahliát. Börtönbe fognak kerülni. A
könyv viszont odaveszett, csak a lánc maradt – szólalt meg ismét a
férfi, témát váltva, majd Marissa nyakába akasztotta és kinyitotta a
kis ékszert. – Valamikor régen ez az édesanyámé volt. Mindig
viselte, aztán apámhoz került és mi vált belőle…
– Ugyan Gil, hisz ez csak egy lánc, nem méreg.

90
 – De megölhettek volna, miatta. Miattam.
– Élek, és virulok. Valamint leírhatatlanul megéheztem.
Hozatsz nekem valami harapnivalót? – kérdezte a lány. – Mondjuk
egy kis vajas kenyeret, eperdzsemmel… és uborkát… meg talán
majonézt.
Gil azonnal kipattant az ágyból, hogy tüstént intézkedjen,
cseppet sem zavartatva magát azon, felesége mennyire összeillő,
vagy nem összeillő ételeket enne. Közben Marissa játékosan
babrálgatta a nyitott medált, a körme pedig véletlenül beleakadt a
csatba. A kis szerkezet pattant egyet, átfordult, majd Gil gyermekkori
képe, egy papírvékonyságú ezüstráccsal együtt kipottyan a lány
mellkasára. Marissa rácsodálkozott a dologra, majd, ahogy újra össze
akarta illeszteni a darabokat, gondolt egyet és a rácsot a medál másik
felébe helyezte. A bevésett, eddig érthetetlennek tűnő szöveg betűi
hirtelen a helyükre kerültek. Már tisztán látszott, mi volt az, ami az
egészből a lényegnek, a színtiszta igazságnak számított.
„Őszintén szeress, mert az igazi elixír a szívedben lakozik…”

91
 Epilógus

Albert Nightingale szokásához híven, sejtelmes fél mosollyal

szája sarkában üdvözölte a báli forgatagban újra és újra felbukkanó
ismerősöket. Némelyikkel még váltott is pár szót, bár alig várta, hogy
elérjen a büféhez és egy tányérnyi étellel elvonulhasson, mondjuk a
kert felé. Lassan kezdte unni ezt a sekélyes társaságot, az evés pedig
igazán jó kifogásnak bizonyult, hogy elkerülje a kényszeredett
szóváltásokat… Még szerencse, hogy a rendszeres testmozgás
megakadályozta a vastag zsírpárnák lerakódását a derekára.
Egyetlen ember akadt, akit igazán a barátjának tekintett, és
szégyen vagy sem, de jelen pillanatban a sárga irigység kerülgette,
mikor Gil az eszébe jutott. A közte és a felesége között kialakult
szerelemet és boldogságot látva, a mellkasában hideg üresség kezdett
terjengeni. És hamarosan érkezik a trónörökös is…
Marissa napról napra gömbölyűbb lett, bőre ragyogott, arcáról
csak úgy sugárzott az elégedettség. Ahogy Giléről a szerelem és a
büszkeség, bár ő azért jobban visszafogta magát, csak akkor tekintett
így az asszonyra, ha úgy gondolta, senki sem látja.
Utolsó közös akciójuk óta – mikor is elfogták Marissa támadóit
és vallomásra is bírták őket – eltelt hónapokban egyre
nyomorultabbul érezte magát miattuk. Félreértés ne essék, örült a

92
barátja boldogságának, csak minél többet tartózkodott a
társaságukban, annál elfuseráltabb érezte a maga életét. Ő is vágyott
egy saját Marissára. Egy bátor, erős, magabiztos nőre…
A lányt az esküvőn mutatták be neki. Ugyan korábban már
látta egy-két társasági eseményen, de mivel a szülők nem törekedtek
a mielőbbi kiházasításra, így a megismerkedésük is tárgytalan
maradt.
Onnantól kezdve többször összefutottak, Albe pedig
szemtanúja lehetett, mekkora változásokat hozott barátja életébe.
Például sosem gondolta volna, hogy Gil önszántából hajlandó lesz
betenni a lábát egy olyan táncos, magamutogatós rendezvényre, mint
amin jelen pillanatban megjelentek. Pedig kétség kívül a szezon
szenzációjaként, az arany libériás komornyik éppen a hatalmasra
széttárt, ólomüveggel díszített ajtón belépő Lord és Lady Brickstone-
t jelentette be.
A teremben tartózkodó tömeg pár pillanatig néma döbbenettel
fogadta őket, aztán, mint egy varázsütésre a zenekar újra rákezdett a
muzsikára és a bál is folytatódott tovább.
Albert ráérősen igyekezett eléjük sietni, előbb bedobott még
két, falatnyi húsos szendvicset, néhány aprósüteményt,
elkortyolgatott egy pohár puncsot, közben végigjáratta tekintetét a
terem míves berendezésén, a fali díszeken, sőt még a színes
kelmékbe csomagolt vendégseregen is, és csak ezek után lendült

93
mozgásba. Úgy gondolta mire odaér, talán el is oszlik a
kíváncsiskodó sereglet, ami hirtelen körülfogta őket.
Gilnek fejbiccentéssel köszönt, majd arájához fordult és
elegáns mozdulattal csókot lehelt a leheletvékony csipkekesztyűbe
burkolt kacsóra.
– Lady Brickstone! Repes a szívem, hogy újra élvezhetem
becses társaságát. Elrabolhatom azon nyomban egy táncra? – közben
alig tudta visszatartani a kaján vigyort, mikor barátja arcára nagyon
is nemtetszést kifejező grimasz ült ki, hallva Albe eltúlzott
nyájasságát. Még a hozzá beszélő, szikár, kopaszodó házigazdát is
figyelmen kívül hagyta és összevont szemöldökkel, valamint
fenyegető pillantással tekintett feléjük. Gonoszkodó elégedettség
öntötte el a márki testét, látva a féltékenység és féltés árnyékát
átsuhanni Gil arcán. Ideje volt felpezsdíteni ezt a cukorszirup tócsát,
amiben a Brickstone házaspár jelenleg dagonyázott.
Marissa nyomban vevőnek bizonyult a játékra, szemében
vidámság csillant, ahogy belekarolt a férfiba, arcán cinkos mosoly
derengett.
– Hát persze, Winston márki! Ezer örömmel – és meg is indult
a táncparkett felé, büszkén előretolva gömbölyded pocakját, meg
sem hallva a fojtott Rissa, a te állapotodban… felszólítást a háta
mögül. Míg kényelmesen suhantak a zene ütemére, Albe végig a
tarkóján érezte Gilbert gyilkos pillantását.

94
 – Gyönyörű ma Marissa – bókolt az asszonynak, de nem csak
udvariasságból, tényleg így is gondolta a dolgot. Soha korábban nem
látott még ilyen szép nőt, mint ő.
Marissa elnéző mosollyal válaszolt.
– Amennyire egy csillámló csomagolásba beburkolt bálna csak
lehet… Elfogult Albert, mint mindig, de azért én nagyon kedvelem
magát.
A férfi színpadiasan eltúlzott, tiltakozó válasza elveszett az
éterben, ugyanis egy kar – fittyet hányva az illendőségre – és a mellé
felcsendülő morgó hang kizökkentette őket a tánc és beszélgetés
ritmusából.
– Köszönjük Nightingale, innentől átveszem – és Gil már ki is
penderítette asszonyát Albe karjából, hogy felvéve a zene ritmusát
tovalibbenjenek, ha jónak bizonyult a sejtése, egy nyugodtabb sarok
felé, ahol kedvükre befejezhették a csipkelődő, évődő csatározást,
amit folyamatosan játszottak.
A márki apró vállrándítással és elmorzsolt sóhajjal nyugtázta
vereségét, miközben elfordult a másik irányba, és mintha mi sem
történt volna, magabiztosságot mutatva elhagyta a táncparkettet,
egyenesen az egyik távolabbi terasz irányába. Észre sem vette
mennyi lopott, sóvár pillantás kíséri fenséges alakját, annyira
belemerült a frissen felbukkant önsajnálatba. Igen, határozottan
irigynek érezte magát. Szívből remélte, hogy hamarosan eljön az a

95
nap, mikor ő is elmondhatja majd magáról, pont olyan feltétel nélküli
szerelemben van része, mint a barátainak…

VÉGE

96
 Karácsonyi idill…

Gil komoly, felnőtt férfi létére jelenleg kislányos idegességgel

topogott a szalon ajtaja előtt, görcsösen markolászva a kilincset.
Bentről kellemes zene és vidám beszélgetés foszlányai szűrődtek ki.
A saját szalonjából! Apró izzadságcseppek telepedtek ráncba szaladt
homlokára, miközben az a kényszeres érzés kezdte kerülgetni, hogy
megfullad, ha nem lazít azonnal a nyakkendőjén.
Csigavér, ember! Csigavér! – nyugtatgatta magát.
El sem tudta hinni, hogy Marissának sikerült behálóznia – újra
– és belement ebbe a... ebbe a... Hagyjuk!
Az ostrom nagyjából egy hónapja kezdődött meg, először csak
elejtett megjegyzésekkel, finom célzásokkal, Gil igazán nem is
foglalkozott vele. Közeledtek az ünnepek, Eliza – a kislányuk – most
élte át először a dolgot, hát hagyta, hogy az asszony mindenféle
előkészületet tegyen a nagy karácsonyi felhajtás nevében.
Mindenfelé girlandok lógtak a házban, fenyőágak, fahéj, szegfűszeg,
gyertyák pompáztak takaros virágkötészeti mestermunkaként az
ablakpárkányokon, asztalokon. A mézeskalács és a forralt bor illata
belengte a házat. Az asszony még a kertésszel is lebeszélte jó előre,

97
melyik fenyőt kell majd a szalonban felállítani, és melyiket a kertben
feldíszíteni.
Gil akkor fogott először gyanút, mikor azon kapta Magdalenát
és Marissát, hogy holmi ünnepi terítékről meg székhiányról
diskuráltak. Mihez hiányozna a szék, hisz úgy is csak hárman
lesznek?! Esetleg Albe beugrik, vagy rosszabbik esetben az apósáék.
Akkor még elhessegette a gyanút, bár a kellemetlen előérzet
megmaradt.
A botrány akkor tört ki, mikor két héttel karácsony előtt
megérkeztek az első lapok, amelyben szívélyesen elfogadták a
meghívást az ünnepi vacsorára.
Irwingnek alig maradt ideje félrehúzódni, Gil akkora
lendülettel rontott ki a dolgozószobájából vagy fél tucat levéllel a
markában. Miféle ünnepség?!
Felbőszülten csörtetett be a szalonba – időközben Marissa a
télre és a babára való tekintettel áthelyezte székhelyét ide, a kert
helyett – és nyomban a gőgicsélő kislányra vidáman mosolygó nőre
támadt.
– Ugye nem gondolod komolyan ezt? – lobogtatta meg a
kezében tartott papírlapokat. – Nem lesz itt semmiféle összejövetel!
Marissa még mindig a lánya felé fordulva szólalt meg.
– Nézd kincsem, a papa milyen morcos kedvében van. Dobsz
neki egy puszit, hátha megnyugszik?

98
 Eliza pufók arcocskája felderült, kivillantva két darab alsó
fogacskáját, nyálas mosollyal örvendeztette meg az apját. Gil kis
híján elolvadt. Imádta a lányát. Tényleg! De ez most nagyon komoly,
nem csábulhat el.
– Marissa, beszélnünk kell! Most azonnal! – mondta szigorúan,
de azért közben gyengéden megsimogatta Eliza puha haját.
Az asszony belenyugvón sóhajtott egyet, majd átnyújtotta a
babát a dadának, aki szintén a szobában tartózkodott. Gilnek eddig
fel sem tűnt, hogy a lány is ott van.
– Kérem, Sarah! Vigye fel Elizát a szobájába, mindjárt jövök én
is.
A lány fejet hajtva, szó nélkül kisietett a helyiségből, csendesen
betéve maga után az ajtót. Marissa csak ekkor fordult teljes
figyelmével férje felé.
– Nos, mi a gond?
– Még azt kérdezed, mi a gond?! – háborgott a férfi. – Erről
engem mikor akartál értesíteni? – tolta a nő orra elé a leveleket. –
Akartál egyáltalán?
Marissa idegesítő nyugalommal, felhúzott szemöldökkel
pislogott fel férjurára.
– Hisz megbeszéltük már legalább három hete, hogy Eliza első
karácsonyának tiszteletére egy kisebb ünnepséget rendezünk...

99
 Gilben felsejlett egy halvány emlék holmi "beszélgetésről", amit
gyűrött lepedők között, forró csókok és fülledt hangulat közepette
ejtettek meg. Hát csoda, hogy nem emlékszik pontosan, miről is volt
szó?!
– Vissza lehet még mondani? – kérdezte bizakodva, de látva
Marissa elfelhősödő arcát, a remény utolsó szalmaszála is elporlad.
– Csalódást okoznál a lányodnak?
Mit lehet erre mondani?! Persze, egy pár hónapos baba nem
fog reklamálni, ha nem történik meg a nagy esemény, és ezt Marissa
is biztos nagyon jól tudta, de azzal is tisztában volt, hogy a lányáért
bármit képes lenne elviselni. Még egy karácsonyi ünnepséget is...
– Természetesen nem! – morogta, beletörődve a csatavesztésbe.
– Tudod ugye, hogy ez egyáltalán nem sportszerű a részedről?!
Az asszony arca felderült, felkelt a kanapéról és hozzásimulva a
férjéhez válaszolt, miközben Gil szeretőn átkarolta őt.
– Nem fogod megbánni. Bízz bennem!
Gil végül egész megszokta a gondolatot, hogy emberek fogják
elárasztani a házát, de most, itt a szalonajtóban újra elkapta a
lámpaláz. Főleg, hogy olyan lépésre szánta rá magát, amire nem volt
példa hosszú évek óta. Az ezüst álarc nélkül készült bevonulni egy
hordányi pletykaéhes arisztokrata közé.
– Én ezt nem csinálom – bukott ki belőle a kétségbeesés. –
Hogy sikerült erre rávenned?! – fordult a közben belé karoló

100
asszonya felé. – Mindenki engem fog bámulni… Utálom, ha
bámulnak!
– Gil! Nem lesz semmi baj. Szedd össze magad! Bemegyünk,
túlesünk rajta. Meglásd, élvezni fogod.
– Persze, élvezni... Mit szólnál, ha inkább visszaosonnánk a
szobába és valami kellemesebbel töltenénk el az időt? Azt biztos
nem csak én élvezném – próbálkozott még utoljára a férfi.
Marissa megsimogatta Gil sebhelyes arcát, majd határozottan
megszólalt.
– Indulás befelé!
A belépőjük ugyan tényleg kicsit kínosra sikeredett, hisz
mindenki néma döbbenettel pislogott rájuk, de az első sokk
elmúltával a hangulat villámgyorsan feloldódott. Még Gilt is elkapta
valamiféle jóleső, ünnepi érzés.
Apósa kedélyesen anekdotázott közvetlenül mellette, arca
enyhén kipirult az elfogyasztott bormennyiségtől, miközben Gil a
gyertyafényben tündöklő karácsonyfa tövében üldögélő feleségét és
gurgulázva kacagó Elizát figyelte. Talán mégis csak igaz a mondás,
hogy a karácsony az újjászületés, a boldogság ünnepe... Gilbert
Mathias Brickstone, az örök különc, az ezüst álarcos, a kiközösített
szörnyeteg rájött, hogy igazából boldog!

101
Köszönöm Tessának, hogy korrektúrázta a történetet, és Lindának,
mert lelkesen olvasta minden sorát! S. B.

sylviebarthus.blogspot.com

102