Julie Garwood, a Titok és a Váltságdíj népszerű szerzője

ezúttal a napóleoni háborúk utáni Angliába kalauzolja el

olvasóit A Korona kémei sorozatának első kötetében.

Az elragadó szépségű Christina egy csapásra meghódítja a

londoni társaságot. Senki sem tudja, ki ő, honnan jött.
Futótűzként terjed a hír, hogy egy távoli királyság hercegnője.
Christina nem cáfolja, de nem is erősíti meg az értesülést.
Mélyen hallgat múltjáról. Egy éjszakán Lyonwood márkija, a
büszke és szenvedélyes nemesúr csókot lop tőle. A férfit lángra
lobbantja a hűvös külső mögött megbúvó vadul tomboló tűz, és
esküvel fogadja, hogy elnyeri Christina szerelmét.

Ám a dacos és gyanakvó lány szívét korántsem olyan

egyszerű meghódítani. Bár a férfi gyengéd törődése és tüzes
ölelései felkorbácsolják szenvedélyét, ellenáll a szerelem
hatalmának… mert ha behódolna a büszke harcosnak, fel
kellene fednie féltve őrzött titkát, és el kellene hagynia a sors
által kijelölt utat…
 AZ OROSZLÁN
A S S Z O N YA
(A Korona kémei 1.)

ELŐSZÓ
Az amerikai Fekete-hegység, 1797.
Eljött az ideje, hogy látomást kérjen az istenektől.
A varázsló a Nagy Szellem jelére várt. Eltelt egy hónap,
aztán még egy, de az istenek hallgattak. A varázsló azonban
türelmes ember volt. Zokszó nélkül fohászkodott tovább nap
mint nap, remélve, hogy alázatos kérése meghallgatásra talál.
Amikor a holdat négy egymást követő éjszakán is sűrű köd
takarta el, a szent ember tudta, hogy elérkezett az idő. A Nagy
Szellem meghallgatta szavait.
Azonnal megkezdte a készülődést. Összeszedte varázsporait,
csörgőjét és dobját, s lassan nekiindult a hegynek. Fárasztó út
volt, amelyet tovább nehezített idős kora, és a sűrű köd, melyet
a gonosz szellemek küldtek útjába, hogy próbára tegyék
eltökéltségét.
Amint felért a hegy tetejére, tüzet rakott a Bitterroot völgyére
néző sziklapárkányon. Leült a lángok mellé, és arcát a nap felé
fordította, majd elővette varázsporait.
Először zsályát szórt a tűzre, mivel tudta, hogy keserű illata
elűzi az ártó szellemeket.
A köd másnap reggelre felszállt, biztos jeleként annak, hogy
az utolsó gonosz lélek is eltakarodott. A sámán elrakta a
maradék zsályát, és illatos gyantával kezdte etetni a lángokat.
Szent prérifüvet is adott hozzá, hogy édes illatával megtisztítsa
a levegőt, és odavonzza a jóindulatú szellemeket.
A varázsló három nap és három éjjel böjtölt és fohászkodott
a tűz mellett. A negyedik reggelen elővette csörgőjét és dobját.
 Kántálni kezdte az ősi szavakat, melyek megidézik a Nagy
Szellemet.
A negyedik éjszakán a sámán kitartása elnyerte jutalmát.
Aznap éjjel a szent ember álmot látott. Arany napkorong
jelent meg a sötét égbolton. A távolban fekete pontot pillantott
meg, mely egyre nőtt, míg végül varázslatos módon alakot
öltött. Hatalmas bölénycsorda vágtatott felé a felhők felett. A
pompás állatokat egy szürke sas vezette, melynek szárnya
végét fehér tollak szegélyezték.
Ahogy a bölények közelebb értek, némelyik pofája a szent
ember rég elhunyt elődeinek, rokonainak arcvonásait vette fel.
Látta apját, anyját és a fivéreit is. A csorda ekkor kettévált, és
középen ott állt egy büszke, méltóságteljes hegyi oroszlán1. Az
állat bundája vakítóan fehér volt – magának a mennydörgés
urának műve, ez nem is kétséges –, és a Nagy Szellem ragyogó
kék szemmel ajándékozta meg.
A bölénycsorda ismét összezáródott az oroszlán előtt, és az
álom hirtelen véget ért.
A szent ember másnap reggel visszatért a falujába, ahol
nővére ebéddel várta. Miután a sámán jóllakott, a dakoták
főnökéhez, a hatalmas harcoshoz, Szürke Sashoz indult. Csak
annyit mondott neki, hogy tovább kell vezetnie népét. A
látomás többi részéről nem beszélt, mivel még nem sikerült
megfejtenie a Nagy Szellem üzenetét. Ezután visszatért a
sátrába, hogy megörökítse álmát. Egy keretre kifeszítette a
puha szarvasbőrt, körbe ráfestette a bölénycsordát, középre
pedig a látomásában szereplő hegyi oroszlánt. Gondosan
ügyelt rá, hogy pontosan visszaadja az állat bundájának
ragyogó fehérségét, szemének nyári égbolt-kékjét. Amikor
elkészült, megvárta, míg a festék megszárad, majd
összehajtogatta és eltette a képet.

1
Puma (Felis concolor)
 Az álom éjszakáról éjszakára visszatért hozzá. A varázsló
abban reménykedett, hogy talán a szellemek üzennek valamit,
amivel megvigasztalhatja a törzsfőnököt. Szürke Sas gyászolt,
és a varázsló tudta, barátja arra készül, hogy átadja a törzs
vezetését egy fiatalabb, rátermettebb harcosnak. Mióta
elvesztette lányát és unokáját, szíve elfordult népétől, harag és
keserűség lett úrrá rajta. A varázsló, bárhogy is igyekezett,
nem tudott enyhíteni gyötrelmén.
Ám ebből a gyötrelemből született meg a legenda.
Szürke Sas lánya, Boldogság és fia visszatért a halálból. A
dakota asszony biztos volt benne, hogy a családja halottnak
hiszi őket. Majdnem egy éve már, hogy Szürke Felhő, a
törzsből kitaszítottak vezére rájuk támadt a folyónál, a
nyomokat pedig úgy rendezte el, hogy Boldogság férje azt
higgye, asszonyát és fiát az áradat sodorta el.
A törzs még gyászolja őket. Bár Boldogságnak úgy tűnt, egy
örökkévalóság telt el azóta, valójában tizenegy hónappal
azelőtt történt a támadás. Pontosan számon tartotta: a pálcáján
tizenegy rovás volt már. Még kettő kell, hogy kilegyen a
dakota év.
Nem lesz könnyű a hazatérés. A törzs Fehér Sast örömmel
fogadja majd. Boldogság egy percig sem aggódott fia miatt.
Elvégre ő volt a törzsfőnök elsőszülött unokája. Igen, nagy lesz
az öröm, amikor meglátják a fiút.
Az asszony természetesen Christina miatt aggódott.
Boldogság ösztönösen magához szorította kislányát.
– Hamarosan, Christina – suttogta a kicsinek. – Hamarosan
hazaérünk.
Úgy tűnt, a kislányt cseppet sem érdekli anyja ígérete. A
kétéves kis örökmozgó mindenáron ki akart szabadulni anyja
öleléséből, hogy lecsúszhasson a foltos kanca nyergéből és
fivére mellett sétálhasson. Boldogság hatéves fia vezette a
lovat a völgybe futó lejtőn.
 – Maradj nyugton, Christina! – suttogta az asszony, és
gyengéden megszorította a kislányt, hogy nyomatékot adjon
parancsának.
– Sas! – sikította a kicsi bátyja nevét.
Fehér Sas megfordult, és húgára mosolygott, majd lassan
megcsóválta a fejét.
– Fogadj szót anyának! – mondta.
Christina nem törődött fivére parancsával. Újra megpróbált
kiszabadulni anyja öléből. Egyszerűen túl fiatal volt még
ahhoz, hogy tisztában legyen a veszéllyel. Bár jókora távolság
választotta el a kemény talajtól, szemmel láthatóan nem
rémítette a mélység.
– Az én Sasom! – kiáltotta.
– A fivérednek most le kell vezetnie minket az ösvényen,
hogy hazajussunk – mondta Boldogság szelíd hangon,
remélve, hogy sikerül megnyugtatni a nyűgös gyereket.
Christina hirtelen megfordult, és anyjára nézett. A kislány
kék szemében huncutság bujkált. Boldogság nem tudta
elfojtani mosolyát, amikor meglátta a kicsi zsémbes
arckifejezését.
– Az én Sasom! – ordította a kislány.
Boldogság bólintott.
– Az én Sasom! – kiáltotta újra Christina, és haragosan nézett
anyjára.
– A te Sasod – sóhajtott Boldogság, és azt kívánta, bárcsak
megtanulná a kislány az ő halk hangját utánozni. Ezzel a
leckével eddig kudarcot vallott, mert az aprócska teremtésnek
olyan erős hangja volt, hogy hallatán még a levelek is
lehullottak a fáról.
– Az én mamám! – üvöltötte aztán Christina, és dundi
ujjaival megbökte anyja mellkasát.
– A te mamád – biccentett Boldogság. Megpuszilta lányát,
majd megsimogatta a tejfelszőke, göndör fürtöket. – A te
mamád – ismételte meg, és szorosan magához ölelte a kislányt.
 A szeretetteljes mozdulat végre megnyugtatta Christinát.
Anyjához simult, és megfogta vastag hajfonatát. A végével
simogatni kezdte szeplős kis orrát, majd hüvelykujját a szájába
kapva, lehunyta szemét, és perceken belül álomba merült.
Boldogság a bölényirhával gondosan betakarta a kislányt,
hogy érzékeny bőrét megvédje a déli nap tűző sugarától.
Christinát nyilvánvalóan kimerítette a hosszú utazás… és
micsoda szörnyűségeken kellett átmennie az elmúlt három
hónapban! Csoda, hogy a kislány egyáltalán képes még aludni.
Christina egy ideig gyalog követte Fehér Sast. Utánozta
minden mozdulatát, de Boldogság észrevette, hogy a kislány őt
sem téveszti szem elől. Egy édesanyát már elveszített, és az
asszony tudta, a gyermek attól fél, hogy egyszer csak ő és
Fehér Sas is eltűnik. Christina roppant önzővé vált. Boldogság
remélte, hogy idővel kinövi ezt a tulajdonságát.
– A fák közül figyelnek minket – szólalt meg Fehér Sas. A
fiú megállt, és anyjára nézett, hogy mit szól hozzá.
Az asszony bólintott.
– Menjünk tovább, fiam, és ne feledd, csak a legmagasabb
sátor előtt állj meg.
– Még emlékszem a nagyapám tipijére – mosolyodott el a
fiú. – Csak tizenegy hónapja vagyunk távol – mutatott a pálcán
sorjázó rovátkákra.
– Örülök, hogy nem felejtetted el. Arra is emlékszel,
mennyire szeretted apádat és nagyapádat?
A fiú bólintott, arca elkomolyodott.
– Apának nem lesz könnyű, ugye?
– Apád tisztességes ember – felelte Boldogság. – Igen, nehéz
lesz neki, de idővel meglátja majd a dolgok jó oldalát is.
Fehér Sas kihúzta magát, megfordult, és folytatta útját a
hegyről lefelé. Úgy lépkedett, mint egy harcos. Öntelt,
magabiztos járása apjáéhoz volt hasonló. Boldogság szíve
büszkén megsajdult. Fehér Sas arra született, hogy egy napon
majd vezesse népét. Az a sorsa, hogy a harcosokat irányítsa,
mint ahogy neki, Boldogságnak az a sors rendeltetett, hogy
felnevelje a karjában alvó ártatlan, fehér bőrű gyermeket.
Boldogság igyekezett megtisztítani elméjét, hogy az előttük
álló megpróbáltatásra összpontosíthasson. Tekintetét fia hátára
szegezte, miközben az a kancát a falu közepére vezette.
Boldogság halk imát mormolt magában, amelyet még a falu
varázslója tanított neki, hogy elűzze vele félelmét.
Száznál is több dakota figyelte bevonulásukat, de senki sem
szólt egy szót sem. Fehér Sas rendületlenül lépkedett előre, s
csak a törzsfőnök sátra előtt állt meg.
Az idősebb asszonyok közelebb óvakodtak, míg végül
teljesen körülvették Boldogság lovát. Arcukon döbbenet
tükröződött. Néhányan megérintették az asszony lábát, mintha
meg akarnának győződni arról, hogy hús-vér teremtménnyel
van dolguk. Sóhajtozva simogatták. Boldogság elmosolyodott.
Örült neki, hogy az asszonyok így kifejezik szeretetüket.
Felnézett, és meglátta Napraforgót, férje húgát. Kedves
barátnője nem titkolta könnyeit.
A csendet mennydörgésszerű robaj törte meg. A talaj
megremegett a vágtázó lovak patái alatt. A harcosok nyilván
értesültek Boldogság visszatértéről, s nyomban hazasiettek.
Fekete Farkas, Boldogság férje vezette őket.
A törzsfőnök éppen akkor lépett ki a sátrából, amikor a
férfiak leugrottak a nyeregből. Boldogság az apjára szegezte
tekintetét. Szürke Sas a sátor bejárata előtt állt, és sokáig
némán nézte lányát. Cserzett arcán döbbenet ült, de kedves,
meleg tekintetét hamarosan elhomályosították érzelmei.
Az emberek a törzs vezetője felé fordultak. Mindenki a jelre
várt. Szürke Sas feladata volt, hogy lányát és unokáját elsőként
üdvözölje.
Boldogság férje lépett a törzsfőnök mellé. Az asszony
nyomban lehajtotta fejét, alázata jeléül. Keze reszketni kezdett,
és szíve olyan heves kalimpálásba fogott, hogy Boldogság attól
tartott, felébreszti Christinát. Boldogság tudta, ha férjére
emelné tekintetét, önuralma menten elillanna. Biztos, hogy
sírva fakadna, az pedig méltatlan dolog lenne. Nem
szégyenítheti meg Fekete Farkast. Sértené férje büszkeségét,
ha ő nyíltan kimutatná az érzelmeit. Ráadásul nem lenne
tisztességes. Szerette Fekete Farkast, de a körülmények
teljesen megváltoztak, mióta utoljára látták egymást. Férjének
fontos döntést kell hoznia, mielőtt újra asszonyává fogadja.
A törzsfőnök hirtelen a magasba emelte a kezét, tenyerét a
fénylő napkorong felé fordítva. Ez volt a jel. Örömujjongás
reszkettette meg a völgyet, s a fékevesztett ünneplés akkor érte
el tetőpontját, amikor Fehér Sast előbb nagyapja, majd apja is
magához ölelte.
Christina fészkelődni kezdett Boldogság ölében. Bár a
bölénybőr eltakarta a kislányt, néhány asszony mégis
észrevette a mozgást, s meglepetten hőkölt hátra.
Fekete Farkas szorosan ölelte fiát, ám tekintetét asszonyára
szegezte. Boldogság megkockáztatott egy félénk pillantást, s
férje mosolya láttán, maga is halvány mosolyra húzta száját.
Szürke Sas bólintott néhányszor, így mutatva ki örömét és
helyeslését, majd lassú léptekkel lánya felé indult.
A varázsló a sátra előtt állt, a családtagok találkozását
figyelve. Csak most értette meg, miért nem látta Boldogság
vagy Fehér Sas arcát az álmában. A látomás további részét
azonban még most sem sikerült megfejtenie.
– Türelmes ember vagyok – suttogta a szellemeknek. – Hálás
vagyok minden apró ajándékért.
A varázsló nézte, amint az emberek utat nyitnak a törzsfőnök
előtt. A harcosok tudomást sem vettek Boldogságról, Fekete
Farkas és fia köré gyűltek. Az asszonyok ismét közelebb
nyomultak Boldogsághoz, mert szerették volna hallani, mit fog
mondani Szürke Sas a lányának.
Néhány lelkesebb harcos hirtelen felkiáltott örömében. Az
éles hang felébresztette Christinát. A kislánynak nem tetszett
az őt körülvevő sötétség, és félrelökte az arca elől a
bölénybőrt. Szürke Sas éppen akkor ért hozzájuk. Boldogság
nem tudta eldönteni, apja vagy kislánya lepődött-e meg jobban.
Christinát szemmel láthatóan lenyűgözte az őt bámuló
hatalmas férfi. Ugyanakkor el is bizonytalanodott, mert
hüvelykujját a szájába kapva szorosan anyjához bújt.
Szürke Sas meg sem próbálta leplezni ámulatát. Egy hosszú
percig csak merőn nézte a gyermeket, majd Boldogsághoz
fordult: – Sok mindent el kell magyaráznod, lányom – jegyezte
meg.
– Mindent el fogok mondani, apám – mosolyodott el az
asszony.
Christina anyja mosolya láttán nyomban kihúzta hüvelykujját
a szájából, és kíváncsian körülnézett. Amikor meglátta bátyját
egy csapat idegen között, mindkét kezét felé nyújtotta, és
felkiáltott: – Sas!
Szürke Sas hátralépett, majd megfordult, és unokájára nézett.
Christina biztos volt benne, hogy Fehér Sas odamegy érte.
Amikor látta, hogy a fiú nem engedelmeskedett rögtön a
parancsának, megpróbált kibújni anyja öléből.
– Az én Sasom, mama! – üvöltötte.
Boldogság nem figyelt lányára. Férjét nézte. Fekete Farkas
arca megkeményedetett, kifejezéstelenné vált. Szétvetett lábbal
állt, karját összefonta mellkasa előtt. Az asszony tudta, hogy
férje hallotta, a kislány mamának szólítja. Christina
ugyanolyan jól beszélte a sziú nyelvet, mint bármelyik hasonló
korú dakota gyermek, és elég hangosan kiáltotta világgá
akaratát ahhoz, hogy az egész falu hallhassa.
Napraforgó odasietett barátnőjéhez, hogy lesegítse a
nyeregből. Boldogság átadta neki a kislányt, és szólni akart,
hogy fogja erősen, de elkésett. Christina kibújt a keze közül, és
könnyedén a földre csusszant. A fenekére huppant, de mielőtt
Napraforgó vagy Boldogság elkaphatta volna, a kicsi Szürke
Sas lábába kapaszkodva talpra küzdötte magát, és a fivéréhez
futott. Gyöngyöző kacagása visszhangzott a levegőben.
 Senki sem tudta igazán, mit is gondoljon a szépséges, fehér
bőrű gyermekről. Néhány idősebb asszony nem bírt
kíváncsiságával, és megtapogatta Christina arany fürtjeit. A
kislány hagyta, hogy tapogassák. Fivére mellett állt. A kezébe
kapaszkodva, utánozva tartását, miközben alig ért a térdéig.
Bár ő maga nem bánta, ha az asszonyok megtapogatják, azt
nem engedte, hogy bárki is a bátyjához érjen. Amikor a
törzsfőnök meg akarta ölelni unokáját, Christina megpróbálta
ellökni a kezét.
– Az én Sasom! – kiáltotta az arcába nagy bátran.
Boldogság elszörnyedt lánya viselkedése láttán. Felkapta
Christinát, halványan fiára mosolygott, és odasúgta neki: –
Menj apáddal!
Fekete Farkas hátat fordított asszonyának, és eltűnt Szürke
Sas sátrában.
Abban a pillanatban, amikor elválasztották bátyjától,
Christina sírva fakadt. Boldogság magához ölelte a kislányt, és
vigasztalni próbálta, de sikertelenül. A kicsi, arcát anyja
vállába fúrva, elkeseredetten zokogott.
Boldogságot körülvették a barátnői. Senki sem mert a
gyermekről kérdezni, mert tudták, először férjének és a
törzsfőnöknek tartozik magyarázattal, de mindannyian segíteni
akartak. A kislányra mosolyogtak, megsimogatták, sőt volt, aki
még altatódalt is dúdolt neki, hogy enyhítsen a bánatán.
Boldogság ekkor észrevette a varázslót. Azonnal odasietett
hozzá, és félszegen lehajtotta a fejét.
– Örülök, hogy újra itthon vagy, gyermekem – üdvözölte a
férfi.
Christina hangos sikolyaitól Boldogság alig hallotta, mit
mond az öreg.
– Hiányoztál, Wakan – mondta az asszony. A kislány
sikolyai lassan fülsiketítővé váltak, ezért Boldogság gyengéden
megrázta lányát. – Csitt, kicsim! – csitította, majd újra a
varázslóra nézett. – A lányom úgy bömböl, mint egy nőstény
oroszlán. Talán idővel megtanulja majd, hogy…
A varázsló döbbent arckifejezése láttán Boldogság
elhallgatott.
– Rosszul vagy, Wakan? – kérdezte aggódva.
A szent ember a fejét rázta. Keze reszketett, amikor
megérintette a kislányt.
– A haja vakítóan fehér, mint a villámlás – suttogta.
Christina megfordult, és meglátta a varázslót. Bánata
nyomban elszállt, sőt rá is mosolygott a különös emberre,
akinek mintha egyenesen a fejéből nőttek volna ki a sastollak.
Boldogság hallotta a szent ember elakadó lélegzetét, és arra
gondolt, mégiscsak úgy fest, mint aki beteg.
– Az új lányomat Christinának hívják, varázsló – mondta. –
Ha itt maradhatunk, szüksége lesz egy dakota névre, és az
áldásodra is.
– Ő a nőstény oroszlán – jelentette ki Wakan, és szélesen
elmosolyodott. – Ne aggódj a gyermek miatt, Boldogság, itt
fog maradni. A bölény megvédi őt. A szellemek majd
meggyőzik apádat, s férjedet. Csak türelem, gyermekem, csak
türelem.
Boldogság szívesen faggatta volna tovább a varázslót, de
nem hagyhatta figyelmen kívül a parancsát. Meglepte a férfi
viselkedése, de nem maradt ideje töprengeni rajta, mivel
Napraforgó karon fogta, s hazafelé indult vele.
– Fáradtnak látszol, Boldogság, s bizonyára éhes is vagy.
Gyere velem a sátramba, s együtt megebédelhetünk.
Boldogság bólintott, és követte barátnőjét a tisztáson át.
Miután Napraforgó sátrában kényelmesen letelepedtek, az
asszony megetette Christinát, majd megengedte neki, hogy
felfedezőútra induljon a sátorban.
– Olyan sokáig távol voltam – szólalt meg suttogva
Boldogság –, a férjem mégsem jött oda hozzám, hogy
üdvözöljön.
 – Fekete Farkas még mindig szeret – bizonygatta
Napraforgó. – A fivérem meggyászolt, Boldogság.
Boldogság nem szólt semmit.
– Olyan, mintha a halálból tértetek volna vissza. A támadás
után, amikor senki sem talált téged s a fiadat, néhányan azt
hitték, hogy elsodort bennetek az ár. De Fekete Farkas nem hitt
a nyomoknak. Nem, ő újabb támadásra indult a kitaszítottak
ellen abban reménykedve, hogy a nyári szálláshelyükön
megtalál benneteket. Amikor nélkületek tért vissza, szíve tele
volt gyásszal és bánattal. Most pedig mégis hazatértél, de egy
másik férfi gyermekét hoztad magaddal. – Napraforgó
megfordult, és Christinára pillantott. – Te is tudod, Boldogság,
mennyire gyűlöli a férjed a fehéreket. Azt hiszem, ezért nem
ment oda hozzád. Miért fogadtad magadhoz a kislányt? Mi
történt az anyjával?
– Meghalt – felelte Boldogság. – Hosszú történet ez, és te is
tudod, előbb férjemnek és apámnak kell magyarázatot adnom.
Annyit viszont mondhatok – folytatta határozott hangon –, ha a
törzs Christina ellen dönt, nekem is mennem kell, hiszen ő
most már az én lányom.
– Dehát fehér a bőre! – tiltakozott Napraforgó, akit szemmel
láthatóan megdöbbentett barátnője határozottsága.
– Már én is észrevettem – mosolyodott el Boldogság.
Napraforgó megérezte a humort barátnője kijelentésében, és
felkacagott. Christina rögtön utánozni kezdte.
– Gyönyörű kislány – jegyezte meg Napraforgó.
– Ugyanolyan tisztaszívű lesz, mint az anyja – jósolta
Boldogság.
Napraforgó a kislányhoz lépett, hogy elvegye tőle az
agyagcsuprot, melyet az felborított, hogy belenézzen.
Boldogság segített neki összesöpörni a gyógyfüveket,
amelyeket Christina szétszórt a földön.
– Borzasztóan kíváncsi gyermek – szabadkozott
barátnőjének.
 Napraforgó ismét felkacagott. A sátor úgy festett, mintha
forgószél söpört volna végig rajta. A kislány vidáman utánozta
az asszony nevetését.
– Nem lehet nem szeretni egy ilyen vidám kisgyereket –
mondta Napraforgó, de aztán elkomorult. – De a férjed,
Boldogság. Te is tudod, hogy soha nem fogja őt elfogadni.
Boldogság nem vitatkozott, de magában azon fohászkodott,
bárcsak tévedne barátnője. Létfontosságú volt, hogy Fekete
Farkas sajátjának ismerje el Christinát. Férje segítsége nélkül
Boldogság soha nem tudná teljesíteni a kislány anyjának tett
ígéretét.
Napraforgó nem tudott ellenállni a kísérésnek, hogy
magához ölelje a csöppséget. Amikor azonban Christina felé
nyújtotta a karját, a kicsi kitért az útjából, az anyjához szaladt,
és az ölébe ült.
– Szeretnék pihenni néhány percet. Vigyáznál addig
Christinára? De figyelmeztetlek – folytatta gyorsan, amikor
látta, hogy Napraforgó arca felragyog, és hevesen bólogatni
kezd –, hogy a lányom mindig valami kópéságon töri a fejét.
Túl kíváncsi ahhoz, hogy bármi is elriassza.
Napraforgó elindult, hogy megkeresse férjét, és megkérdezze
tőle, náluk maradhat-e Boldogság és Christina. Amikor
visszatért a sátorba, sógornője mélyen aludt. A kislány anyja
hasán feküdt összegömbölyödve. Ő is aludt. Hüvelykujját a
szájába dugta, arcán Boldogság egyik súlyos hajfonata feküdt.
Boldogság és lánya jó néhány órát aludt, s a nap lenyugodni
készült, mire felébredtek. Boldogság a folyóhoz indult, hogy
megfürdesse a kislányt, Napraforgó tiszta ruhával a karján
követte.
Christina élvezte a vizet. A hosszú, tikkasztó nap után
boldogan pancsolt a hűs folyóvízben. Még azt is cirkusz nélkül
tűrte, hogy Boldogág megmossa a haját.
Boldogság és lánya éppen végeztek a fürdéssel, és kijöttek a
partra, amikor Fekete Farkas hirtelen felbukkant. Csípőre tett
kézzel, fenyegető tartással állt a parton, de az asszony
felfedezte: tekintetében a gyengéd szeretet csillog.
Boldogságot megzavarta, hogy férje most így kimutatja
érzelmeit. Elfordult a férfitól, hogy felöltözzön, és lányát is
felöltöztesse.
Fekete Farkas megvárta, míg Boldogság elkészült, majd
intett húgának, hogy vigye el a gyereket. Napraforgónak úgy
kellett elszakítani a kislányt az anyjától. Christina keservesen
zokogott és sikoltozott, de Boldogság nem ellenkezett férje
parancsával. Tudta, a kislány jó kezekben lesz sógornőjénél.
Amikor magukra maradtak, szembefordult férjével. Hangja
remegett, amint sorra vette, mi minden történt velük attól a
pillanattól fogva, hogy fiával együtt elrabolták.
– Először azt hittem, hogy Szürke Felhő, a vezetőjük túszul
akar tartani, hogy tárgyalni tudjon veled. Tudtam, mennyire
gyűlölitek egymást, de nem gondoltam volna, hogy a
halálunkat akarja. Több napig lovagoltunk, és ha a Hold elég
fényesen világított, akkor éjszaka is, míg végül letáboroztunk a
barna völgy fölötti fennsíkon. Szürke Felhő volt az egyetlen,
aki kezet emelt ránk. Azzal kérkedett a többieknek, hogy
megöli az asszonyodat és a fiadat. Téged okolt azért, hogy
kitaszították a törzsből.
Fekete Farkas bólintott, amikor Boldogság elhallgatott, de
egy szót sem fűzött az elhangzottakhoz. Az asszony nagy
levegőt vett, mielőtt folytatta volna.
– Addig verte a fiunkat, míg azt nem hitte, hogy meghalt.
Aztán ellenem fordult. – Boldogság hangja elcsuklott. A folyó
felé fordult. – Úgy használt, ahogy a vonakodó asszonyokat
szokás – suttogta, és sírva fakadt. Hirtelen elviselhetetlennek
érezte a szégyent, mely lelkét marcangolta. Fekete Farkas
átkarolta, és magához ölelte. Érintése azonnal megnyugtatta az
asszonyt. Férje mellkasához simult, és azt kívánta, bárcsak
megfordulhatna, és ő is szorosan átölelhetné a férfit, de tudta,
be kell fejeznie a történetet, mielőtt enyhülést kereshetne
fájdalmára.
– Aztán, amikor a völgyben szekerek jelentek meg,
veszekedés tört ki köztük. Bár Szürke Felhő ellenezte, a
többiek megegyeztek, hogy megtámadják a fehéreket, és
elrabolják a lovaikat. Szürke Felhő velünk maradt, amikor a
társai elmentek. Dühöngött, amiért a többiek ellenszegültek a
parancsának.
Boldogság elhallgatott. Nem volt ereje folytatni. Halkan
zokogott. Fekete Farkas türelmesen várta, hogy asszonya
megnyugodjon, és folytassa a történetet. Végül gyengéd
erőszakkal maga felé fordította. Boldogság szorosan lehunyt
szemmel állt előtte. A férfi letörölte arcáról a könnyeket.
– Mondd el a többit is! – parancsolta, ám hangja lágy volt,
mint a tavaszi szellő.
Boldogság bólintott. Megpróbált elhúzódni férjétől, de az
szorosan tartotta.
– A fiad magához tért, és nyöszörögni kezdett. Rettenetes
fájdalmai voltak. Amikor Szürke Felhő meghallotta a
nyögését, odarohant, előrántotta a kését, és meg akarta ölni.
Sikoltozni kezdtem, hogy eltereljem a figyelmét, és olyan
közel csúsztam hozzá, amennyire csak a kötelékeim engedték.
Átkoztam és gúnyoltam, hogy magamra vonjam a haragját. A
tervem sikerrel járt. Ököllel támadt rám, hogy elhallgattasson.
Olyan erővel ütött meg, hogy hátrazuhantam, és elájultam.
Amikor magamhoz tértem, egy fehér nőt láttam magam mellett
térdelni. Fehér Sast a karjában tartotta, a kislánya, Christina
pedig ott aludt mellette a földön. Először azt hittem, a
képzeletem játszik velem, de aztán a fiam kinyitotta a szemét
és rám nézett. Élt! A fehér nő mentette meg az életét. Hátba
szúrta Szürke Felhőt. Fogalmam sem volt, honnan jöhetett, de
akkor eszembe jutottak a szekerek a völgyben. Kezdettől fogva
bíztam benne, mert olyan gyengéden tartotta a fiunkat a
karjában, mintha a saját gyermeke lenne. Könyörögtem neki,
hogy vigye el Fehér Sast, mielőtt Szürke Felhő emberei
visszatérnek a rajtaütésből, de nem volt hajlandó otthagyni,
akárhogy tiltakoztam is. Felsegített a lovamra, a karomba
emelte a fiamat, majd az erdőbe vezetett, saját kislányát az
ölében cipelve. Egy szót sem szólt, amíg órákkal később meg
nem álltunk pihenni. Az istenek kegyesek voltak hozzánk
aznap, mert a kitaszítottak nem követtek minket. Jessica, a
fehér asszony úgy vélte, talán a fehérek, akiket megtámadtak,
mind megölték őket. Magasan a hegyek között egy kis
kunyhóra bukkantunk, és ott vészeltük át a telet. Jessica
gondoskodott rólunk. A térítők nyelvét beszélte, mégis olyan
furcsának találtam a szavait. Amikor ezt megjegyeztem,
Jessica elmondta, hogy egy távoli országból jött, amit
Angliának hívnak.
– Mi történt ezzel az asszonnyal? – kérdezte Fekete Farkas
homlokát ráncolva.
– Mire beköszöntött a tavasz, Fehér Sas megerősödött
annyira, hogy kibírja az utazást. Jessica úgy döntött, hogy
Christinával visszatér a völgybe, én pedig haza akartam hozni
a fiadat. Az indulás előtti napon Jessica elment, hogy
összeszedje az előző napon kirakott csapdákat. Nem jött
vissza. A keresésére indultam, és meg is találtam. Halott volt –
suttogta Boldogság. – Egy medve kaphatta el. Szörnyű halála
volt. Teljesen szétmarcangolta, alig lehetett ráismerni. Nem
érdemelt ilyen borzasztó véget, Fekete Farkas.
– És ezért hoztad magaddal a fehér gyermeket? – kérdezte a
férfi, bár már rá is bólintott saját következtetésére.
– Jessica és én szinte testvérek lettünk. Minden elmondott a
múltjáról, és én is elmeséltem neki az életem történetét.
Fogadalmat tettünk egymásnak. Jessica a szavát adta nekem,
hogy megtalálja a módját, hogyan hozza haza hozzád Fehér
Sast, ha velem történne valami. Én is ígéretet tettem.
– Vissza akarod vinni a gyereket a fehérekhez?
 – Előbb fel kell nevelnem Christinát – jelentette ki
Boldogság.
Fekete Farkast szemmel láthatóan megdöbbentették asszonya
szavai. Boldogság várt egy pillanatot, mielőtt folytatta volna.
– Jessica nem akarta, hogy Christina hazatérjen erre az
Anglia nevű helyre, amíg fel nem nő. Erőssé kell nevelnünk,
hogy amikor visszatér az övéihez, képes legyen megállni a
lábán.
– Nem értem ezt az ígéretet – vallotta be Fekete Farkas, és
megrázta a fejét.
– Mindent tudok Jessica családjáról. A férje elől menekült el.
Azt mondta, hogy az a szörnyeteg meg akarta ölni.
– A fehér ember mind gonosz – szögezte le Fekete Farkas.
Boldogság bólintott. Nem értett ugyan egyet férjével, de meg
akarta békíteni.
– Jessica minden nap kinyitott egy könyvet, amit ő naplónak
nevezett, és írt bele valamit. Megígértem neki, hogy megőrzöm
ezt a könyvet, és odaadom Christinának, amikor eljött az idő,
hogy hazatérjen.
– Miért akarta az a férfi megölni a feleségét?
– Nem tudom – ismerte be Boldogság. – Jessica gyenge
asszonynak tartotta magát. Gyakran beszélt erről a hibájáról, és
könyörgött, hogy neveljünk harcost a lányából. Én mindent
elmeséltem rólad neki, ő azonban csak keveset beszélt a
férjéről. Jessica megérezte a jövőt, Fekete Farkas. Tudta, hogy
nem látja majd felnőni a lányát.
– És ha én ellenzem a tervet?
– Akkor el kell mennem – válaszolta Boldogság. – Tudom,
hogy gyűlölöd a fehéreket, de akkor is egy fehér asszony volt
az, aki megmentette a fiad életét. Biztos vagyok benne, hogy a
lányom is ilyen bátor szívű lesz majd.
– Nem a te lányod, hanem azé az asszonyé – javította ki a
férfi éles hangon.
 Boldogság megcsóválta a fejét. Fekete Farkas ellépett
mellőle, és megállt a folyó partján. Hosszasan nézett bele az
éjszakába, és amikor végül ismét asszonya felé fordult, arca
kőkemény volt.
– Tiszteletben tartjuk az ígéretedet – jelentette ki.
Mielőtt Boldogság megköszönhette volna nagylelkűségét, a
férfi felemelte a kezét.
– Napraforgó már három nyár óta asszony, és még nem
ajándékozta meg gyermekkel a férjét. Majd ő gondját viseli a
fehér bőrű gyermeknek. Ha a húgom nem vállalja, akkor
találunk valaki mást.
– Nem, nekünk kell felnevelnünk – ellenkezett Boldogság. –
Christina most már az én lányom. És neked is segítened kell,
Fekete Farkas. Megígértem Jessicának, hogy igazi harcos
nevelünk a lányából. A támogatásod nélkül…
– Vissza akarlak kapni, Boldogság – vágott a szavába a férfi.
– De ez a gyermek nem léphet be a sátramba. Nem, túl sokat
kérsz tőlem.
– Legyen – suttogta Boldogság, és legyőzötten magába
roskadt.
Fekete Farkas jól ismerte asszonyát ahhoz, hogy tudja,
makacsul kitart elhatározása mellett.
– Mi a különbség, hogy te neveled-e fel, vagy más?
– Jessica abban a hitben halt meg, hogy én fogom felnevelni
a lányát. Christinát meg kell tanítani arra, hogyan maradhat
életben a fehér emberek világában. Eldicsekedtem Jessicának
az erőddel, és…
– Akkor nem küldjük vissza a hazájába a lányt – vetette
közbe Fekete Farkas.
Boldogság ismét megrázta a fejét.
– Én soha nem kérnélek arra, hogy megszegd a szavad.
Hogyan kérheted azt tőlem, hogy hűtlen legyek az eskümhöz?
Fekete Farkason látszott, mennyire dühös. Boldogság újra
sírva fakadt.
 – Hogyan akarhatsz egyáltalán az asszonyodnak? Az
ellenséged megerőszakolt. Megöltem volna magam, ha nem
lett volna velem Fehér Sas. És most már egy másik gyermekért
is felelős vagyok. Nem engedhetem, hogy más nevelje fel. A
szíved mélyén te is tudod, hogy igazam van. Azt hiszem, az
lesz a legjobb, ha elviszem innen Christinát. Holnap
elmegyünk.
– Nem! – kiáltotta Fekete Farkas. – Szeretlek, Boldogság.
Mindig is szeretni foglak! Ma éjjel visszatérsz hozzám.
– És mi lesz Christinával?
– Felnevelheted – adta meg magát a férfi. – Még azt is
megengedem, hogy a lányodnak hívd, de ő egyedül hozzád
tartozik. Nekem csak egyetlen gyermekem van, Fehér Sas.
Christina lakhat a sátramban, mert az anyja megmentette a
fiam életét, de soha nem lesz helye a szívemben. Olyan lesz
számomra, mintha nem is létezne.
Boldogság nem igazán tudta, hogyan értse férje döntését.
Aznap éjjel mindazonáltal visszatért hozzá, és magával vitte a
lányát is.
Fekete Farkas konok ember volt, s makacsul kitartott
elhatározása mellett: tudomást sem vesz Christina létezéséről.
Ám ahogy teltek a napok, ez egyre nagyobb kihívásnak
bizonyult.
Christina mindig bátyja mellett hajtotta álomra a fejét, mégis
reggelente, amikor Fekete Farkas felébredt, ott találta a
kislányt közte és felesége között összegömbölyödve. A kicsi
mindig előbb ébredt, mint a férfi, és amikor Fekete Farkas
kinyitotta a szemét, Christina figyelő tekintetével találta magát
szemközt.
A gyermek egyszerűen nem értette, hogy ő nem akar
tudomást venni róla. Fekete Farkas homloka komor ráncokba
szaladt, amikor észrevette, milyen bizalommal néz fel rá a
kislány. Christina nyomban utánozni kezdte. Ha a kislány
idősebb lett volna, a férfi biztosra veszi, hogy gúnyolódni akar
rajta. De hát Christina csak kisbaba volt. S ha nem lett volna
fehér bőrű, Fekete Farkas még mulatságosnak is találja, ahogy
a kislány Fehér Sas után totyog, mi több, valószínűleg kedvét
leli abban, ahogy utánozni próbálja a fiú büszke járását.
Ilyenkor Fekete Farkas emlékeztette magát, hogy Christina
tulajdonképpen nem is létezik számára. Hátat fordított a
kislánynak, és sötét hangulatban kiviharzott a sátorból.
A napokból hosszú hetek lettek, s a törzs egyre várta, hogy a
törzsfőnök a tanács elé hívassa Boldogságot. Szürke Sas
azonban vejét figyelte arra várva, hogy az elfogadja-e a
kislányt.
Amikor Fekete Farkas elválasztotta fiát Christinától,
Boldogság tudta, hogy tennie kell valamit. A kislány
természetesen nem értette, mi történik, s szinte egész nap
zokogott. Szörnyen nyűgössé vált, s a végén már enni sem volt
hajlandó.
A kétségbeesett asszony apjához fordult segítségért.
Elmondta neki, hogy amíg ő, a dakoták főnöke nem ismeri el
Christinát a törzs tagjának, addig az asszonyok és a gyermekek
Fekete Farkas példáját követik, és tudomást sem vesznek a
kislány létéről.
Szürke Sas belátta lánya igazát, és megígérte, hogy még
aznap estére összehívja a tanácsot. Ezek után a varázslóhoz
indult, hogy kikérje bölcs barátja tanácsát.
Úgy tűnt, a szent embert legalább annyira aggasztja Christina
sorsa, mint Boldogságot. Szürke Sast meglepte a varázsló
viselkedése, hiszen köztudott volt, hogy Wakan ugyanúgy
gyűlöli a fehéreket, mint Fekete Farkas.
– Igen, itt az ideje, hogy egybehívd a harcosokat. Fekete
Farkasnak meg kell lágyítania a szívét a gyermek iránt. A
legjobb az lenne, ha maga hozná meg a döntést, de ha továbbra
is makacskodik, elmesélem a tanácsnak a teljes látomásomat.
 A varázsló gyorsan megrázta a fejét, amikor látta, hogy a
törzsfőnök kérdezni akar. Odasétált az összehajtogatott
szarvasbőrt, és átnyújtotta Szürke Sasnak.
– Nem bonthatod ki, és nem nézheted meg a képet, amíg el
nem jön az ideje.
– Mi van a képen, Wakan? – kérdezte Szürke Sas, s hangja
suttogássá halkult.
– A Nagy Szellem üzenete, amelyet egy látomásban adott a
tudtomra.
– Eddig miért nem mutattad meg?
– Mert magam sem értettem teljes egészében. Csupán annyit
mondtam el, hogy egy sast láttam repülni egy bölénycsorda
felett. Emlékszel?
– Emlékszem – bólintott Szürke Sas.
– Azt viszont nem meséltem el, hogy a bölények emberi
arcot öltöttek. Azoknak az arcát, akik már az örök
vadászmezőkre távoztak. Boldogság és a fia nem volt a
halottak között, Szürke Sas. Akkor még nem értettem, mit
jelent ez, ezért hallgattam el előled. Nem akartalak felzaklatni
vele. Előbb meg kellett fejtenem a rejtélyt.
– Most már mindketten értjük a jelentését – nézett a
varázslóra a törzsfőnök. – Nem voltak halottak.
– De a látomásnak másik üzenete is volt, barátom. Először
azt hittem, a bölénycsorda látványa sikeres vadászatra, bőséges
zsákmányra utal. Igen, pontosan erre gondoltam.
– És most másként gondolod, Wakan?
A szent ember ismét megrázta a fejét.
– Ne hajtogasd szét a bőrt, amíg Fekete Farkas állást nem
foglal a gyerek ügyében. Ha nem ismeri el sajátjának, a kép
majd jobb belátásra bírja. Nem engedhetjük, hogy a szellemek
akarata ellenére cselekedjen.
– És mi lesz, ha Fekete Farkas mégis elismeri sajátjának a
kislányt? Akkor a kép örökre titok marad?
 – Nem, a rajzot mindenkinek látnia kell, de csak azután,
hogy Fekete Farkas a helyes ösvény mellett döntött. A kép
csak megerősíti majd a bölcsességét.
Szürke Farkas bólintott.
– Ma este mellettem kell ülnöd, barátom – mondta.
A két férfi megölelte egymást. Szürke Sas visszatért a
sátrába. Nagyon szerette volna megnézni a képet, de türelemre
intette magát. Sok tennivalója volt még az esti tanácskozás
előtt. Az előkészületek elvonták figyelmét az összehajtogatott
szarvasbőrről és annak titkáról.
Boldogság idegesen járkált fel s alá a sátorban, mialatt a
harcosok a tanácstűz körül gyülekeztek. Christina nyugtalan
álomba merült az ágyon, melyen már nem osztozott bátyjával.
Amikor az egyik fiatal harcos érte jött, hogy a tanács színe
elé vigye, Boldogság nyugodtan hagyta magára kislányát.
Biztos volt benne, Christina annyira kimerült, hogy reggelig fel
sem ébred.
A férfiak a földön ültek a tűz körül. Szürke Sas ült a
főhelyen. Balján a varázsló, jobbján Fekete Farkas foglalt
helyet.
Boldogság a kört megkerülve apjához lépett, s letérdelt
előtte. Gyorsan felidézte, mi minden történt vele az elmúlt
évben, külön hangsúlyozva azt a tényt, hogy Jessica mentette
meg Fehér Sas életét.
Szürke Sas rezzenéstelen arccal hallgatta végig lányát, majd
amikor az asszony befejezte, intett neki, hogy elmehet.
Boldogság úton volt hazafele, amikor Napraforgó elcsípte. A
két asszony megállt a tisztás szélén, és onnan hallgatták tovább
a férfiak tanácskozását.
A törzsfőnök most Fehér Sast szólította, hogy ő is elmondja,
mi történt velük. Amikor a fiú befejezte, egyenesen apja mögé
lépett.
 Ekkor hirtelen Christina bukkant fel bátyja mellett, s
megfogta a fiú kezét. Boldogság rögtön a kislányért indult
volna, de Napraforgó visszatartotta.
– Várjuk meg, mi történik – tanácsolta. – A harcosok
dühösek lesznek, ha most megzavarod őket. A fiad majd
vigyáz Christinára.
Boldogság belátta barátnője igazát. Tekintetét Fehér Sasra
szegezte, remélve, hogy elkapja a fiú pillantását, és inthet neki,
hogy vigye vissza a kislányt a sátorba.
Fehér Sas azonban nem nézett rá, mert figyelmét teljesen
lekötötte a harcosok közt kirobbant vita. A férfiak többsége
támogatta Fekete Farkas azon elhatározását, hogy nem tekinti
sajátjának a fehér kislányt.
A törzsfőnök beleegyezőn bólintott, majd azt javasolta, hogy
bízzák a gyermek nevelését Csobogó Patakra. Fekete Farkas
azonnal megrázta a fejét, így tiltakozva az ötlet ellen.
– Boldogság kislánya csak szenvedne nála – jelentette ki. –
Nem engedhetem, hogy ez megtörténjék. Az a gyermek
ártatlan.
Szürke Farkas elfojtotta mosolyát. Fekete Farkas éppen most
bizonyította be, hogy neki sem közömbös Christina sorsa,
hiszen tiltakozott az ellen, hogy a kislány egy kiállhatatlan,
őrült vénasszonyhoz kerüljön. Az igazi gondot azonban az
jelenti, hogyan ismertesse fel Fekete Farkassal a teljes
igazságot. Nem lesz könnyű, gondolta Szürke Sas, tekintve,
hogy veje makacs, büszke ember.
Szürke Sas ki akarta tekerni az összehajtogatott szarvasbőrt,
mivel úgy vélte, eljött az idő, hogy pontot tegyen a vita végére.
A varázsló azonban megrázta a fejét. A törzsfőnök
engedelmeskedett. Kezét a képen nyugtatva tovább hallgatta a
harcosok egyre hevesebbé váló vitáját.
Végül Christina volt az, aki – bátyja gyengéd ösztökélésére –
megoldotta a helyzetet.
 Fekete Farkas fia végighallgatta a húga jövőjéről folyó éles
hangú vitát. Bár a fiú még csak hat nyarat számlált, már
megmutatkoztak rajta apja arrogáns természetének jelei. Nem
törődve azzal, milyen büntetéssel kell szembenéznie, hirtelen
apja elé állt, maga után húzva kishúgát is.
Christina bátyja háta mögé bújt, bár azért ki-kikukucskált a
haragosnak tűnő férfira, aki bősz tekintettel meredt a fiúra.
Egyedül a törzsfőnök vette észre, hogy a kislány Fekete
Farkas arckifejezését utánozta, mielőtt arcát bátyja térdéhez
rejtette.
– Apám – szólalt meg Fehér Sas –, egy fehér asszony
mentette meg az életemet, hogy visszatérhessek a népemhez.
A fiú heves szavaira csend támadt.
– Christina most már a testvérem, és én meg fogom védeni,
ahogy egy fivér megvédi a húgát.
Fekete Farkast megdöbbentette fia merész fellépése. Mielőtt
azonban szóra nyithatta volna a száját, Fehér Sas az anyja felé
fordult, rámutatott, aztán Christinára nézett.
– Az én anyám – mondta.
Jól tudta, mi fog történni. Christina rendkívül önzőnek
bizonyult, ha a tulajdon kérdéséről volt szó. Ami Fehér Sasé,
az természetesen az övé is. A fiúnak elég volt egyszer
elismételnie a szavakat, s Christina már előbújt a háta mögül.
Hüvelykujját kihúzta szájából annyi időre, hogy elkiálthassa
magát: – Az én mamám! – harsogta, aztán felmosolygott
bátyjára, várva a játék folytatását.
Fehér Sas bólintott. Megszorította a kislány kezét, hogy
jelezze, elégedett a válasszal, majd apja felé fordult. Lassan
felemelte a kezét, és Fekete Farkasra mutatott.
– Az én apám – jelentette ki határozott hangon.
A kislány vadul szopni kezdte a hüvelykujját, miközben
tágra nyílt szemmel figyelte a férfit.
– Az én papám – ismételte Fehér Sas, és keményen
megszorította húga kezét.
 Christina hirtelen kihúzta hüvelykujját a szájából.
– Az én papám! – visította, és ő is Fekete Farkasra mutatott,
majd fivérére nézett, dicséretre várva.
Fehér Sas a nagyapjára pillantott. Amikor a törzsfőnök
helyeslően bólintott, a fiú rámosolygott a húgára.
A kislánynak nem kellett több bíztatás. Elengedte bátyja
kezét, megfordult, és sebesen tolatni kezdett, majd a félelem
legkisebb jele nélkül belecsüccsent Fekete Farkas ölébe.
Mindenki a kislányt figyelte, amint az kényelembe fészkelte
magát. Fekete Farkas mozdulatlanná dermedt, amikor a
csöppség felnyúlt, és megragadta az egyik hajfonatát.
Mindazonáltal nem lökte el magától a kicsit. Oldalt fordult, és
a törzsfőnökre nézett.
Szürke Sas elégedetten mosolygott.
Boldogság a férjéhez sietett, letérdelt és lehajtotta a fejét.
Fekete Farkas látta, hogy az asszony egész testében reszket.
Nagyot sóhajtott, és sóhajában benne rezgett az elfogadás.
– A gyermekeimnek nincs keresnivalójuk ezen a
tanácskozáson, asszony. Vidd őket a sátrunkba!
Boldogság azonnal Christináért nyúlt. Lefejtette a kislány
ujjait férje hajáról, s eközben tudatosult benne, mit is mondott
Fekete Farkas.
A gyermekei.
Boldogság igyekezett elrejteni mosolyát, de amikor felnézett
férjére, tekintetéből sugárzott az öröm… és a végtelen
szerelem.
Fekete Farkas csak egy öntelt biccentéssel vette tudomásul
mindkettőt.
Szürke Sas megvárta, míg lánya elvitte a két gyereket.
– Ezek szerint most van egy lányunokám is? – kérdezte.
– Igen – felelte Fekete Farkas.
– Örülök neki – jelentette ki a törzsfőnök, aztán a
varázslóhoz fordult, és megkérte, mesélje el a tanács tagjainak
a látomását.
 A szent ember felállt, és felidézte álmát. Amikor
mondanivalóját befejezte, lassan széthajtogatta a szarvasbőrt,
és felmutatta a képet, hogy mindenki lássa.
Döbbent mormolás hallatszott mindenfelől. A varázsló
drámai mozdulattal emelte fel a kezét, mire mindenki
elhallgatott.
– Mi vagyunk a bölények – szorította kezét a mellkasára. –
Az oroszlán nem tartozik a bölények közé. Ezen a földön ők
ellenségek, ahogy a fehér ember is ellensége a dakotáknak. Ám
az istenek próbára akarnak tenni minket, s elküldtek hozzánk
egy kék szemű nőstény oroszlánt. Meg kell őt védelmeznünk,
míg el nem jön az idő, hogy elhagyjon minket.
Fekete Farkast szemmel láthatóan megdöbbentették a
varázsló szavai. Megrázta a fejét.
– Miért nem mondtad el ezt korábban, Wakan? – kérdezte.
– Mert először a szíveddel kellett meglátnod az igazságot –
felelte a szent ember. – A lányod az álombéli nőstény oroszlán,
Fekete Farkas. Ez nem is kétséges. Haja vakítóan fehér, mint a
villám fénye, szeme ragyogó kék, mint a Nagy Szellem
otthona az égben.
Hirtelen Christina dühös üvöltése harsant fel. A varázsló egy
pillanatra elhallgatott, arca mosolyra derült.
– S a hangja is épp olyan, mint a nőstény oroszláné –
jegyezte meg.
Fekete Farkas a többi harcossal együtt elmosolyodott, s
biccentett.
– Boldogság ígérete teljesül – emelte Wakan a magasba a
képet. – A szellemek így határoztak.
Másnap este Christinát szertartásosan befogadták a törzsbe.
A dakoták szerető, gyengéd emberek voltak. Mindannyian
megnyitották szívüket a kék szemű nőstény oroszlán előtt, és
megosztották vele felbecsülhetetlen értékű kincseiket.
Olyan ajándékok voltak ezek, amelyek segítettek a gyermek
jellemének kialakulásában.
 Nagyapjától Christina megtanulta, hogy nyitott szemmel
járjon a világban. Az idős harcos megmutatta a kislánynak
mindazt a szépséget és csodát, amely körülveszi. A két ember
elválaszthatatlan volt. Szürke Sas imádta unokáját, és
türelmesen válaszolgatott a kislány véget nem érő miértjeire.
De a legbecsesebb kincs, amit Christina nagyapjától kapott, az
a képesség volt, hogy nevetni tudjon mindazon dolgokon,
amelyeken nem tud változtatni, megsirassa mindazt, amit
örökre elvesztett, és örömét lelje a Nagy Szellem ajándékában,
az életben.
Apjától Christina bátorságot tanult, és az eltökéltséget, hogy
végére járjon annak, amit elkezdett, és legyőzzön közben
minden akadályt. Megtanult a tőrrel bánni, és lovagolni, mint
bármelyik harcos. Ami azt illeti, még jobb is volt
legtöbbjüknél. Fekete Farkas lánya volt, és eltanulta tőle, hogy
mindenben a tökéletességre törekedjék. Csak azért élt, hogy
örömet szerezzen apjának, elnyerje helyeslő biccentését, s
hogy bebizonyítsa, a férfi büszke lehet rá.
Gyengéd szívű anyjától könyörületet, megértést és
igazságérzetet tanult, barátai és ellenségei iránt egyaránt.
Addig utánozta anyja viselkedését, míg lénye részévé váltak.
Boldogság mindig nyíltan kimutatta, mennyire szereti férjét és
gyermekeit. Bár Fekete Farkas mások előtt elrejtette igazi
érzéseit, Christina hamar rájött, hogy apja szerető természete
miatt választotta Boldogságot párjául. Azt is gyorsan
felismerte, hogy a zord viselkedés, ahogy Fekete Farkas
asszonyával bánt a harcosok előtt, csak arrogáns természetének
a külvilág felé való megnyilvánulása. Sátruk magányában
azonban Fekete Farkas nem csupán hagyta, hogy felesége
kedveskedjen neki, és gyengéd szavakkal becézze, hanem
egyenesen el is várta. Tekintete ilyenkor ellágyult, és amikor
azt hitte, hogy Christina mélyen alszik, magához ölelte
asszonyát, és fülébe súgta mindazokat a szerelmes, becéző
szavakat, melyeket tőle tanult.
 Christina megfogadta, ha eljön az ideje, ő is olyan férfit
választ magának, mint Fekete Farkas. Igazi harcost akart
magának, büszkét és erőszakost, mint apja, aki sokat követel,
de meg is védi azt, ami az övé, és természetesen olyan forrón
és feltétel nélkül tud szeretni is.
Fivérének is elmondta, hogy ennél soha nem adja alább.
Fehér Sas volt a legjobb barátja, a legbensőbb bizalmasa. A
fiú nem akarta kiábrándítani húgát, de komolyan aggódott érte.
Csak azért szállt vitába vele, hogy óvatosságra intse, mivel
tudta – mint mindenki más is az elszigetelt kis faluban –, hogy
egy napon Christina visszatér a fehérek világába.
Már a puszta gondolattól is megsajdult a szíve, mert biztosra
vette, hogy abban a távoli országban, melyet Angliának
hívnak, nem élnek olyan harcosok, mint az apja.
Egyetlen egy sem.

ELSŐ FEJEZET
Anglia, London, 1810.
Lettie sikolyai egyre erőtlenebbé váltak.
Winters báró, Lyonwood márkiné orvosa betege fölé hajolt,
és megpróbálta elkapni a kezét. A gyönyörű asszony vonaglott
kínjában. Szemmel láthatóan magán kívül volt, és úgy tűnt,
eltökélt szándéka, hogy lenyúzza a bőrt hatalmasra nőtt
hasáról.
– Nyugodjon meg, Lettie – suttogta az orvos, reményei
szerint megnyugtató hangon. – Minden rendben lesz,
kedvesem. Csak egy kicsit tűrjön még, s meglátja, milyen
csodálatos kisbabával ajándékozza meg a férjét.
Winters nem volt meggyőződve arról, felfogja-e egyáltalán
az asszony a szavait. A smaragdzöld szempár elhomályosult a
fájdalomtól, s mintha egyenesen keresztülnézett volna az
orvoson.
– A férjét is én segítettem a világra. Tudta ezt, Lettie?
 Újabb éles sikoly szakította félbe a betegét nyugtatni próbáló
orvost. Winters lehunyta a szemét, és magában segítségért
fohászkodott. Homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, keze
reszketett, mint a nyárfalevél. Hosszú pályafutása során még
sohasem találkozott ilyen nehéz szüléssel. A vajúdás
túlságosan hosszúra nyúlt, és a márkiné annyira elgyengült,
hogy már képtelen volt segíteni a baba világrahozatalában.
A hálószoba ajtaja kicsapódott. Winters odakapta a
tekintetét. Alexander Michael Phillips, Lyonwood márkija állt
a bejáratnál, hatalmas alakja szinte teljesen betöltötte az
ajtónyílást. Az orvos megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Hála legyen istennek, hogy hazaértél, fiam – mondta. –
Már aggódtunk, hogy nem leszel itt időben.
Lyon aggódó arccal sietett az ágyhoz.
– Az ég szerelmére, Winters, még túl korán van a szüléshez!
– A baba másként döntött – felelte az orvos.
– Nem látja, milyen szörnyű fájdalmai vannak? – üvöltött rá
a márki. – Csináljon valamit!
– Minden tőlem telhetőt megteszek! – kiáltott vissza Winters
dühösen.
Lettie újra sikoltozni kezdett, s az orvos figyelme
visszafordult betege felé. Minden erejére szüksége volt, hogy
lefogja a vadul vergődő asszonyt. A márkiné nem tartozott a
kistermetű nők közé. Magas volt, dús idomú, s úgy küzdött az
orvos ellen, mintha az életéről lenne szó.
– A feleséged nincs magánál, Lyon. Segíts, le kell kötöznünk
a kezét!
– Nem! – kiáltotta a márki, szemmel láthatóan megdöbbenve
a parancson. – Majd én lefogom. Csak legyen túl rajta. Lettie
nem bírja már sokáig. Istenem, mióta vajúdik?
– Több mint tizenkét órája. A bába néhány órája küldetett
értem. Pánikba esett, amikor rájött, hogy a gyerek farfekvéses.
Nem tehetünk mást, mint várunk és imádkozunk, hogy a baba
megforduljon – tette hozzá suttogva.
 Lyon bólintott és megfogta felesége kezét.
– Itt vagyok, Lettie. Tarts ki, szerelmem! Mindjárt vége.
Az asszony homályos, élettelen tekintettel fordult az ismerős
hang felé. Lyon tovább suttogott, így próbálva bátorságot
önteni belé. Amikor Lettie végül lehunyta a szemét, Lyon azt
hitte, elaludt.
– Azért szenved ennyire a feleségem, mert a baba majdnem
két hónappal előbb jön? – nézett Wintersre.
Az orvos nem válaszolt. Hátat fordított a márkinak, és a
mosdótál fölé hajolt, hogy újabb ruhát vegyen ki. Mozdulatain
érződött a visszafogott düh, ám érintése gyengéd volt, amikor a
kicsavart ruhát betege homlokára terítette.
– Az Isten legyen hozzánk irgalmas, ha belázasodna –
morogta maga elé.
Lettie szeme hirtelen felpattant, tágra nyílt. Tekintetét
Wintersre szegezte.
– James! Te vagy az, James? Segíts rajtam, kérlek, segíts! A
gyereked darabokra szaggat. Ez Isten büntetése a vétkeinkért,
ugye, James? Öld meg a fattyút, ha kell, de szabadíts meg tőle!
Lyon sohasem fogja megtudni. Kérlek, James, kérlek!
A szörnyű vallomás hisztérikus zokogásba fulladt.
– Nem tudja, mit beszél – nyögte ki Winters, miután sikerült
visszanyernie önuralmát. Letörölte a vért az asszony ajkáról. –
A feleséged nincs magánál. A fájdalom elvette az eszét. Ne is
figyelj oda arra, mit zagyvál össze.
Winters báró felpillantott, és azonnal látta a márki arcán,
hogy nem ért célt a kegyes hazugság. Az igazság végül
győzedelmeskedett.
Az orvos megköszörülte a torkát.
– Lyon, kérlek, hagyd el a szobát! Dolgom van. Menj, és
várakozz a dolgozószobádban! Szólok, ha végeztem.
A márki még mindig a feleségét nézte. Amikor végül
felnézett, tekintete tele volt fájdalommal. Aztán megrázta a
fejét, mintegy néma elutasításaként annak, ami az imént
tudomására jutott, felállt és kisietett a szobából.
Felesége sikolyai, amint a szeretőjét hívja, követték az ajtón
túlra.
Három órával később Winters a könyvtárszobában találta
meg a grófot.
– Mindent megtettem, amit csak tudtam, Lyon. Az Isten
legyen hozzám irgalmas, mindkettőt elveszítettem.
– Valóban két hónappal korábban jött a baba?
Az orvos nem válaszolt azonnal. Szíven ütötte a márki
színtelen, érzelemmentes hangja.
– Nem, a gyerek időben érkezett – mondta végül. – Eleget
hazudtak már neked, fiam. Nem tetézem a bűneiket.
Az orvos a legközelebbi székhez lépett, és erőtlenül leroskadt
rá. Némán figyelte, amint Lyon nyugodtan italt tölt neki, aztán
elfogadta a felé nyújtott poharat.
– Olyan vagy nekem, mintha a fiam lennél, Lyon. Ha tehetek
valamit, amivel átsegíthetlek ezen a tragédián, csak szólj, s én
megteszem.
– Tudtomra hozta az igazságot, barátom – felelte a márki. –
Ez éppen elég – tette hozzá. Felemelte poharát, s egyetlen
hosszú korttyal kiürítette.
– Vigyázz magadra, Lyon! Tudom, mennyire szeretted
Lettie-t.
Lyon megrázta a fejét.
– Túlélem. Én mindent túlélek, nem igaz, Winters?
– De igaz – sóhajtott nagyot az orvos. – A fivéreddel való
viszony kétségtelenül felkészített minden eshetőségre.
– Mégis van valami, amit szeretném, ha megtenne nekem,
báró úr – mondta Lyon, és tollat, papírt vett elő. Hosszú
percekig írt.
– Bármit megteszek – szólalt meg Winters, amikor nem bírta
tovább a feszült csendet.
 Lyon befejezte az írást, összehajtotta a papírt, és odanyújtotta
az orvosnak.
– Kérem, tudassa a fivéremmel, mi történt. Mondja meg
Jamesnek, hogy a szeretője halott.

MÁSODIK FEJEZET
Az apád nagyon jóképű férfi volt, Christina. Bármelyik angol
nőt megkaphatta volna, és ő mégis engem választott. Engem!
El sem akartam hinni, hogy ekkora szerencse ért. Az előkelő
társaság mércéje szerint nem voltam különösebben csinos,
ráadásul félénkséggel küszködtem, és szinte gyermeki
naivitással tekintettem a világra. Tökéletes ellentéte voltam
apádnak, aki rendkívül kifinomult és csiszolt úriember volt,
mindamellett kedves és szerető is. Mindenki úgy vélte, ő a
legcsodálatosabb férfi a világon.
De mindez szörnyű hazugság volt.
Naplóbejegyzés
1795. augusztus 1.

Anglia, London, 1814.

Az éjszaka hosszúnak ígérkezett.
Lyonwood márkija nagyot sóhajtott, és a kandallónak
támaszkodott Lord Carlson fogadószobájában. Nem
illetlenségből vette fel eme lezser testtartást. Sajgó lábát akarta
pihentetni. Még mindig nem gyógyult fel teljesen a
sérüléséből, s a térdét hasogató éles fájdalom egyáltalán nem
segített elűzni amúgy is komor hangulatát.
Lyon csak kényszerűségből jött el a bálra. Húga, Diana addig
nyaggatta, míg rá nem vette, hogy elkíséri a jeles eseményre.
Szükségtelen megemlíteni, hogy Lyon egyáltalán nem élvezte
a helyzetet. Úgy vélte, illene barátságos arcot erőltetnie
magára, mégsem tudta maradéktalanul teljesíteni a feladatot. A
fájdalom annyira erőt vett rajta, hogy egyszerűen képtelen volt
azzal törődni, észreveszik-e mások komor hangulatát vagy
sem. Zordan összevonta szemöldökét – ahogy ez már
szokásává vált az utóbbi időben –, s karját is összefonta,
elutasítva magától mindent és mindenkit.
Legjobb barátja, Rhone grófja állt Lyon mellett. Mindketten
jóképű férfinak számítottak. Rhone sötét hajú, világos bőrű,
magas, szikár férfi volt, aki kifinomult ízléssel válogatta meg
ruháit. Félszeg, kisfiús mosolya miatt a hölgyek hajlandók
voltak megfeledkezni görbe orráról. Ami azt illeti, túlságosan
is megbabonázta őket az átható tekintetű, smaragdzöld
szempár ahhoz, hogy egyáltalán észrevegyék.
Rhone kétségtelenül a nők bálványa volt. Az anyák rettegték
hírnevét, az apák aggódtak a szándékai miatt, míg a
tapasztalatlan ifjú hölgyek semmibe vették szüleik
figyelmeztetését, és szemérmetlenül versengtek kegyeiért.
Rhone úgy vonzotta magához a nőket, mint lépes méz az éhes
medvét. Mert csirkefogó volt ugyan, de kétségtelenül
ellenállhatatlan csirkefogó.
Lyon vele ellentétben arról vált híressé, hogy láttára
ugyanazok a mindenre elszánt hölgyek sikítva menekültek a
közeléből. Köztudott volt, hogy Lyonwood márkija egyetlen
fagyos pillantással is képes kiüríteni a termet.
Lyon jó tíz centivel magasabb volt barátjánál, s széles válla,
izmos felsőteste és erős combja miatt még hatalmasabbnak
látszott. Termete azonban önmagában még nem ijesztette el a
bátrabb szívű, elszántabb hölgyeket, mint ahogy markáns
vonásai sem, ha az ember egyszerre csak egy-egy jellemzőjét
vette szemügyre. Sötétszőke, hullámos haját cseppet sem
divatos módon, hosszúra hagyva viselte. Arcéle előkelő
vonásait mintha a Carlton-házban sorakozó ókori szobrokról
mintázták volna: magas pofacsontjai éppoly nemes vonásúak,
orra éppoly klasszikus, és szája is éppoly tökéletesen
megformázott volt, mint az egykori római harcosokéi.
 Hajának kellemes, meleg színe volt az egyetlen, amely
megbontotta Lyon megjelenésének rideg egységét. Barna
szemében hideg cinizmus ült, a kiábrándultság
megkeményítette vonásait, és a sebhely csak fokozta a komor
összhatást. Homlokán vékony, cakkos szélű heg húzódott,
mely közvetlenül a jobb szemöldökének ívénél végződött, és
amely határozottan kalózos kifejezés kölcsönzött arcának.
A pletykafészek öregasszonyok Rhone-t élvhajhász
gazembernek, Lyont pedig kalóznak titulálták, természetesen
mindig csak a hátuk mögött. Az ostobák nem is sejtették, hogy
sértésnek szánt jelzőiket a két jeles férfiú inkább hízelgőnek
találná.
Egy szolgáló lépett a márkihoz, kezében ezüsttálcát
egyensúlyozva.
– Uram, a konyak, amelyet óhajtott – nyújtotta Lyon felé a
két kristálypoharat.
Lyon mindkettőt elvette, s egyiket barátja kezébe nyomta,
majd sikerült meglepnie a szolgát, amikor köszönetet mondott
a fáradozásáért. Az inas meghajolt, és elsietett.
Lyon egyetlen hatalmas kortyra kiürített poharát. Rhone-nak
persze feltűnt a dolog.
– Ennyire fáj a lábad? – kérdezte aggódva. – Vagy csak le
akarod inni magad?
– Soha nem iszom le magam – jegyezte meg Lyon. – A
lábam pedig gyógyul – adott kitérő választ egy nemtörődöm
vállrándítás kíséretében.
– Ezúttal szerencséd volt, barátom – mondta Rhone. – Most
legalább fél évig nem kapsz újabb megbízatást, talán tovább
sem. Hála istennek! – tette hozzá. – Richards, ha tehetné, már
holnap újra csatába vezényelne. Ha engem kérdezel, kész
áldás, hogy elsüllyedt a hajód. Addig sehová sem mehetsz, míg
nem építesz egy újat.
 – Tisztában voltam a kockázattal, amikor elvállaltam ezt a
munkát – felelte Lyon. – Nem kedveled Richardsot, ugye,
Rhone?
– Nem lett volna szabad arra az utolsó útra elküldenie.
– Richards a kormányzati ügyeket előbbre helyezi a
személyes érdekeknél.
– Úgy érted, a mi személyes érdekeinknél – pontosított
Rhone. – Már akkor ki kellett volna szállnod a dologból,
amikor én otthagytam a szolgálatot. Ha nem ragaszkodtál
volna annyira…
– Már kiléptem, Rhone.
Barátja nem tudta elrejteni meglepetését. Lyon tudta, várnia
kellett volna még a hírrel, mert így az a veszély fenyegetett,
hogy Rhone felkiált örömében.
– Ne nézz rám ilyen döbbenten, barátom. Elvégre már jó
ideje nyaggatsz, hogy vonuljak vissza.
Rhone a fejét csóválta.
– Csak azért tettem, mert a barátod vagyok, és ez idő szerint
úgy fest a dolog, hogy én vagyok az egyetlen, aki a szívén
viseli a sorsodat. Hála különleges képességeidnek, így is jóval
tovább kitartottál, mint bármely halandó ember tette volna.
Isten a tanúm, én képtelen lettem volna végigcsinálni mindazt,
amit te. Komolyan beszéltél? – kérdezte izgatott suttogással, és
tekintetét barátjára szegezte. – Tényleg visszavonultál?
Megmondtad már Richardsnak?
– Igen, Richards már tudja, és nem örül neki túlságosan.
– Majd megszokja – morogta Rhone, és köszöntőre emelte
poharát. – Igyunk, barátom, a hosszú életre! Kívánom neked,
hogy találd meg a boldogságot és a lelki békédet.
Megérdemled mindkettőt, Lyon.
Mivel Lyon pohara üres volt, így nem ihatott saját
boldogságára és lelki békéjére. Egyébként is kételkedett benne,
hogy barátja kívánságai teljesülnek. A boldogság – persze csak
alkalmanként – nem volt elérhetetlen lehetőség. Ám a
békesség… nem, a múlt sötét árnyai nem hagyják, hogy valaha
is meglelje lelki békéjét. Lyon ugyanúgy lemondott már erről,
mint a szerelemről. Elfogadta a sorsát. Mindig azt tette, amit az
adott körülmények között a leghelyesebbnek tartott, s nem
gyötörte bűntudat miatta. A hosszú, sötét és magányos
éjszakákon azonban a múlt szellemei gyakran kísértették.
Nem, a rémálmok nem fogják hagyni, hogy nyugalmat leljen.
– Már megint azt csinálod – bökte oldalba könyökével Rhone
a barátját.
– Mit?
– Elriasztod a hölgyeket a közelünkből a tekinteteddel.
– Jó tudni, hogy még képes vagyok rá – morogta Lyon.
Rhone a fejét csóválta.
– Egész éjjel ilyen savanyú képet akarsz vágni?
– Meglehet.
– Egykedvűséged egyenesen megdöbbentő, barátom. Nézz
csak rám, milyen remek hangulatban vagyok! Az új szezon
mindig felpezsdíti a véremet. Úgy látom, a húgod is kalandra
vágyik – tette hozzá. – Teremtőm, el sem hiszem, hogy már
felnőtt az a rosszcsont!
– Diana valóban izgatott – ismerte el Lyon. – Elég idős már
ahhoz, hogy férjet keressen magának.
– Még mindig annyira… keresetlenül viselkedik? Több mint
egy éve már, hogy nem láttam.
Lyon elmosolyodott barátja képtelen jellemzésén.
– Nos, ha azt akartad kérdezni, hogy gondolkodás és gátlások
nélkül beleugrik-e minden őrültségbe, akkor a válaszom igen, a
húgom valóban keresetlenül viselkedik.
Rhone biccentett. Körbehordozta tekintetét a teremben, majd
felsóhajtott.
– Csak nézd meg a friss felhozatalt, cimbora! Szebbnél szebb
hölgyek kínálják bájaikat, arra várva, hogy megízleljük őket.
Igazság szerint csodálkozom, hogy a szüleik nem tartották őket
otthon ma éjjel, hiszen Jack és a bandája még mindig
garázdálkodik.
– Hallottam, hogy a múlt héten Wellinghaméket látogatták
meg – jegyezte meg Lyon.
– Igen, nagy port vert fel az eset – vigyorodott el Rhone. –
Lady Wellingham nyomban ágynak esett, s megígérte, addig
fel sem kel, míg vissza nem kapja a smaragdjait. Nos,
szerintem elég különös a viselkedése, tekintve, hogy a
drágalátos férje a kártyaasztaloknál harácsolta össze a
vagyonát. Az az ember született csaló.
– Úgy hallottam, Jack csak Wellinghaméket rabolta ki. Igaz,
hogy a vendégeket békén hagyta?
– Igen – bólintott Rhone. – A fickó nyilvánvalóan sietett.
– Nekem nagyon úgy tűnik, alig várja már, hogy elkapják –
vélte Lyon.
– Nem hiszem – szállt vitába vele Rhone. – Egyébként eddig
csak olyanoktól lopott, akik maguk is megértek már a börtönre.
Ami azt illeti, valójában csodálom a fickót.
Barátja döbbenetét látva, Rhone jobbnak látta gyorsan másra
terelni a szót.
– Ha mosolyognál, a hölgyek közelebb merészkednének.
Akkor talán te is jobban éreznéd magad.
– Szerintem, neked teljesen elment az eszed! Hogyan tudod
élvezni ezt a bohózatot?
– Vannak, akik úgy gondolják, hogy neked ment el az eszed,
Lyon. Tény, hogy túl sokáig maradtál távol a társasági élettől.
– Te pedig túlságosan is régen élsz benne – vágott vissza
Lyon. – Az agyad teljesen megzápult.
– Ostobaság. Az agyam már évekkel ezelőtt megzápult,
amikor az iskolában együtt vedeltük a gint. S akármit mondasz
is, én jól érzem magam. Te is élvezhetnéd, ha eszedbe jutna,
hogy ez az egész csak játék.
– Nem szoktam játszani – jelentette ki Lyon. – Ez a játék
pedig sokkal inkább a háborúra emlékeztet.
 Rhone akkorát kacagott, hogy többen is odakapták a fejüket.
– Ezzel azt akarod mondani, barátom, hogy a szép hölgyek
tulajdonképpen az ellenségeink?
– Igen.
– És mi a céljuk? Mit akarnak azáltal elérni, hogy leigáznak
minket?
– Természetesen a házasság a cél.
– Ó, értem már. S gondolom, a testüket vetik be, mint halálos
fegyvert. Elkábítanak minket a gyönyör ígéretével, hogy aztán
bármit kicsikarhassanak belőlünk. Így van?
– Pontosan – helyeselt Lyon.
– Uramisten, te aztán tényleg megcsömörlöttél, ahogy
mondják is. Remélem, ez nem fertőző!
Rhone látványosan megborzongott, bár a kívánt hatást
némileg rontotta széles vigyora.
– Úgy látom, azért nem aggaszt túlságosan a dolog –
jegyezte meg Lyon szárazon.
– A hölgyek csupán házasságot akarnak tőlünk, nem az
életünket – felelte Rhone. – Nem kell részt venned a játékban,
ha nem akarsz. Mellesleg, én csak egy jelentéktelen grófocska
vagyok, neked ellenben, ha nem akarod, hogy előkelő ágad
kihaljon, újra meg kell házasodnod.
– A pokolba is, Rhone! Nagyon jól tudod, hogy nem nősülök
meg még egyszer – mondta Lyon, s hangja kemény lett, mint a
márvány, melyhez támaszkodott. – Hagyjuk a témát, Rhone! A
házasság puszta említésétől is elhagy a humorérzékem.
– Hiszen nincs is humorérzéked – jelentette ki Rhone olyan
vidáman, hogy arra már Lyon is elmosolyodott.
Rhone már éppen folytatni akarta volna barátja hibáinak
sorát, amikor egy meglehetősen csinos, vörös hajú hölgy vonta
magára a figyelmét. Alaposabban is szemügyre akarta venni,
amikor észrevette, hogy Lyon húga tart feléjük a tömegen át.
 – Jobb lesz, ha letörlöd a savanyú kifejezést az arcodról! –
figyelmeztette barátját. – Diana mindjárt itt lesz. Teremtő
isten, most könyökölte oldalba Seringham grófnét!
Lyon felsóhajtott, majd mosolygós képet erőletett magára.
Amikor a lány megtorpant bátyja előtt, rövid, barna fürtjei
tovább ringatóztak angyali arca körül. Barna szeme szinte
szikrázott az izgalomtól.
– Ó, Lyon, olyan boldog vagyok, hogy végre mosolyogni
látlak! Biztos remekül érzed magad.
Fivére válaszát meg sem várva, a lány Rhone felé fordult, és
illedelmesen pukedlizett.
– Örülök, hogy újra látlak – súgta elakadó lélegzettel.
Rhone fejet hajtott üdvözlésképpen.
– Nem csodálatos, hogy sikerült rábeszélnem Lyont erre az
estélyre? Tudod, Rhone, a bátyám egyáltalán nem kedveli az
efféle mulatságokat.
– Valóban nem? – kérdezte Rhone olyan hitetlenkedő
hangon, hogy arra már Lyonnek is kacagnia kellett.
– Ne ugrasd szegényt! – feddte meg barátját. – Jól érzed
magad, Diana? – fordult húgához.
– Ó igen – felelte a lány. – Mama örülni fog. Remélem, még
ébren lesz, amikor hazaérünk, és mindent elmesélhetek neki.
Épp most tudtam meg, hogy ma este Christina hercegnő is
eljön. Be kell vallanom, alig várom már, hogy
megismerhessem. Csodálatos történeteket hallottam róla.
– Ki az a Christina hercegnő? – kérdezte Lyon.
Rhone sietett válaszolni barátja kérdésére.
– Tényleg túl sokáig éltél remeteéletet, Lyon, különben már
biztosan hallottál volna róla. Bár én még sohasem találkoztam
a hölggyel, azt hallottam róla, hogy gyönyörű. És titokzatos is.
Az apja egy parányi hercegség uralkodója volt, valahol
Ausztria mellett. Egy véres forradalom fosztotta meg a
trónjától – folytatta a férfi. – Lady Christina, hogy az anyjától
örökölt címét használjuk, bejárta az egész világot. Azt
beszélik, maga Brummel is első pillantásra belehabarodott. Ő
nevezte először hercegnőnek, és a nő nem tiltakozott ellene,
bár nem is ismerte el, hogy kijárna neki a titulus.
– Mi történt az anyjával? – kérdezte Diana.
Szemmel láthatóan lenyűgözte a hercegnőről szóló történet.
Rhone mosolygott a lány lelkesedésén.
– Tragédia. Azt hallottam, hogy az anyja gyengeelméjű volt,
és…
– Hogy érted azt, hogy gyengeelméjű? – vágott a szavába
Diana.
– Őrült volt – magyarázta Rhone. – Amikor az asszony
megtudta, hogy gyermeket vár, elszökött. Egészen három
hónappal ezelőttig mindenki azt hitte, hogy meghalt a
gyermekével együtt.
– Mi történt Christina hercegnő apjával?
– Elhagyta Angliát nem sokkal azután, hogy a felesége
eltűnt. Senki sem hallott róla azóta. Valószínűleg meghalt –
vonta meg a vállát Rhone.
– Ó, szegény hercegnő! – suttogta Diana. – Van egyáltalán
valakije, vagy teljesen egyedül áll a világban?
– Az ég szerelmére, Diana, nem is ismered azt a nőt, és képes
vagy máris megsiratni? – bosszankodott Lyon.
– De amikor olyan szomorú a története – védekezett a lány,
majd Rhone-hoz fordult: – Emlékszem, milyen szörnyű volt,
amikor James meghalt. A mama még most sem heverte ki
teljesen. Többnyire elrejtőzik a szobájában, és mindenféle
betegségre hivatkozik, pedig csak Jamest gyászolja.
Rhone-nak elég volt egyetlen pillantást vetni barátja arcára,
hogy gyorsan másra terelje a szót.
– Nos, igen, mindannyiunknak nagyon hiányzik James –
hazudta, majd megköszörülte a torkát. – Én is nagyon
szeretném megismerni Christina hercegnőt, Diana. Eddig még
a legkisebb apróságot sem sikerült kideríteni a hölgy múltjáról.
Ez még titokzatosabbá teszi. Ez az igazi megoldásra váró
rejtély, ugye? – kacsintott Dianára, mire a lány elpirult.
Lyon húga annyira ártatlan volt még. Ráadásul meglehetősen
csinos, gondolta a férfi, és alaposabban megnézte magának
Dianát. A nyakigláb kamaszlány szépen kigömbölyödött a
megfelelő helyeken, mióta nem látta. Egy felnőtt nő állt előtte.
Rhone maga sem értette miért, de a felismerés bosszúsággal
töltötte el.
– A mindenit! Átkozottul csinos vagy ma este, te csitri! –
fakadt ki hirtelen, majd elfintorodott, hallva, hogy milyen
érdes a hangja.
Úgy tűnt, Diana észre sem vette durvaságát. Mosolyogva
fogadta a bókot, még pukedlizett is egyet.
– Köszönöm, Rhone. Igazán kedves tőled, hogy észrevetted.
A férfi haragosan összevonta a szemöldökét.
– A ruhája túlságosan kivágott – fordult barátjához. –
Hogyan engedhetted, hogy ilyen kihívó öltözékben menjen az
emberek közé? Jobb lesz, ha rajta tartod a szemed.
– Elég, ha téged szemmel tartalak ahhoz, hogy a húgom
erénye biztonságban legyen – felelte Lyon.
– Ennek ellenére azt hiszem, hogy…
Rhone tekintete a szalon bejáratára tévedt, és a mondat vége
benne rekedt. A férfi halkan füttyentett, mire Diana is
megfordult, hogy lássa, mi bűvölte el ennyire fivére barátját.
– Christina hercegnő – suttogta áhítatos hangon.
Lyon volt az utolsó, aki észrevette a belépőt. De amikor
meglátta az elragadó teremtést, szó szerint ellökte magát a
kandallótól. Teste ösztönösen támadó pózba lendült, izmai
csatára készen megfeszültek.
Hosszú másodpercekbe telt, mire visszanyerte önuralmát.
Rádöbbent, hogy keze ökölbe szorítva feszül lábszárának, s
lába is támadóállásban várja a harc kezdetét. Kényszerítette
magát, hogy lazítson. A hirtelen mozdulattól éles fájdalom
hasított térdébe, de nem tehetett ellene semmit, mint ahogy
szíve heves dobogását sem csillapíthatta.
S akárhogy próbálkozott is, képtelen volt elszakítani
tekintetét a hercegnőről.
Igazán csinos teremtés volt. Tetőtől talpig ezüstbe öltözött,
az angyalok színébe, amely még inkább kiemelte aranyszőke
hajának halványabb tincseit.
Kétségtelenül ő volt a leggyönyörűbb nő, akivel Lyon valaha
is találkozott. Bőre makulátlannak tűnt, és a férfi még ekkora
távolságról is ki tudta venni a szeme színét, amely a kék
egészen meghökkentő árnyalatában ragyogott.
A hercegnő nem mosolygott, de nem is tűnt rosszkedvűnek.
Arcán csupán enyhe kíváncsiság tükröződött. A nő nyilván
tisztában van a saját vonzerejével, vonta le Lyon a
következtetést, és nagyon remélte, hogy cinikus természete
segít megóvni legalább a szívét, ha már a teste nem tudott
ellenállni a két lábon járó kísértésnek.
– Brummelnek igaza volt – jelentette ki Rhone. – A hölgy
elbűvölő.
– Ó, remélem, hogy sikerül megismerkednem vele – mondta
Diana. Suttogva beszélt, mintha templomban lenne. – Nézd az
embereket, Rhone! Mindenki el van ragadtatva tőle. Gondolod,
hogy a hercegnő hajlandó lenne elfogadni a
bemutatkozásomat?
– Csitt, Diana! Christina hercegnő nem merne visszautasítani
– mondta Rhone. – Elfelejted, kinek a húga vagy?
A lány félénken biccentett.
– Húzd ki magad, kedvesem, és ne tördeld a kezed! Foltos
leszel tőle. Mindjárt kerítünk valakit, aki bemutat a hölgynek.
Rhone tisztában volt vele, hogy az utolsó megjegyzését a
lány nem hallotta, ugyanis már úton volt a hercegnő felé.
– Most mit tegyünk? – kérdezte Rhone, amikor barátja
elkapta a karját, hogy visszatartsa Diana üldözésétől.
 – Várunk és figyelünk, hogy mi történik – felelte Lyon.
Hangján érződött, hogy bosszankodik.
– A húgod meglehetősen féktelen – morogta Rhone, és
megcsóválta a fejét. – Nem tanult semmit a…
– Itt az ideje, hogy Diana megkapja első leckéjét az élettől.
– Reméljük, nem lesz túl fájdalmas.
Lyon nem válaszolt. Továbbra is a hercegnőt figyelte. Egy
idősebb pár közeledett a hölgyhöz, és ekkor perdült eléjük
Diana. A lány kis híján ledöntötte a lábáról Christinát. Rhone
tompán felnyögött. Az idősebb házaspár meg sem próbálta
elrejteni nemtetszését. Mindketten elfordultak, és zavartan
néztek egymásra.
– Jóságos isten, Diana épp most vágott a herceg és hercegné
elé! – mondta Rhone.
Lyon rettenetesen dühös volt húgára. Már indult volna, hogy
megmentse a további megaláztatásoktól, amikor Christina
hercegnő vette kezébe a dolgot. Kedvesen rámosolygott
Dianára, aztán kézen fogta, és beszélgetni kezdett vele. Lyon
úgy vélte, a hercegnő szándékosan igyekszik olyan benyomást
kelteni az őket figyelő emberekben, mintha ő és Diana közeli
barátnők lennének.
Lyon látta, hogy Christina maga mellé inti Dianát, és együtt
üdvözlik Devenwood hercegét és feleségét. A hercegnő a rövid
beszélgetésbe is bevonta a lányt, s ezzel sikerült elsimítani
Diana iménti baklövését.
Rhone megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Nézzenek oda! A hercegnő még mindig fogja Diana kezét.
Gondolom, így akarja megakadályozni, hogy a húgod
véletlenül képen törölje, ha esetleg hadonászni kezdene.
Lyon ismét a kandallónak dőlt, és barátjára mosolygott.
– Diana tényleg hadonászni szokott beszéd közben.
– A hercegnőnek aranyszíve van. Istenemre mondom,
szerelmes vagyok.
 – Te mindig szerelmes vagy – jegyezte meg Lyon, s alig
tudta elfojtani a dühét. Maga sem értette miért, de barátja
tréfálkozása határozottan bosszantotta. Egyáltalán nem örült
volna, ha Christina hercegnő felkerül Rhone jövőbeni
hódításainak listájára. Nevetséges, döbbent rá hirtelen. Mit
törődik ő vele, hogy barátját érdekli-e a nő vagy sem?
Felsóhajtott, amikor rájött, hogy nincs kész válasza a
kérdésre. Pedig törődött vele. Nagyon is. A felismerés még
inkább elkedvetlenítette. A fenébe is, túl öreg és túlságosan
fáradt már ahhoz, hogy belehabarodjon valakibe!
Christina nem is sejtette, mekkora felbolydulást okozott.
Türelmesen várta az ajtónál Patricia nénit, aki a házigazdáikkal
beszélgetett. Egy lelkes ifjú hölgy állt mellette, s olyan gyorsan
peregtek szájából a szavak, hogy Christina képtelen volt
követni. Érdeklődést színlelt, mosolygott, amikor
helyénvalónak érezte, s bólintott, ha a Diana névre hallgató
hölgy néha levegőt vett.
Lady Diana közölte, hogy elmegy a barátaiért, mert szeretné
bemutatni őket a hercegnőnek. Christina ismét egyedül maradt.
Megfordult, és nyugodt mosollyal az ajkán szemügyre vette az
őt figyelő embereket.
Arra gondolt, hogy sohasem fogja megszokni őket. Az
angolok nagyon furcsa népség. Bár már harmadik hónapja élt
Londonban, még mindig megdöbbentették a fehérek különös
szokásai.
A férfiak ugyanolyan ostobák voltak, mint asszonyaik.
Egyformák voltak mindannyian, mivel fekete ruhájuk is
egyforma volt. A nyakukra fehér szalagot tekertek olyan
szorosan, hogy megfulladni látszottak tőle, s ezt a benyomást
csak erősítette pirospozsgás arcuk. Ó nem, jutott eszébe
Christinának, nem nyakszalagnak hívják azt a fehér valamit,
hanem… nyakkendőnek. Igen, ez a helyes kifejezés. Nem
szabad elfelejtenie.
 Annyi mindent kellett megjegyeznie! Christina egyfolytában
tanult, amióta csak egy évvel azelőtt átlépte Patricia néni
bostoni otthonának küszöbét. Franciául és angolul már azelőtt
is tudott. Erről gondoskodott a hittérítő, akit Fekete Farkas
ejtett foglyul.
Christina bostoni tanulmányai elsősorban arról szóltak,
hogyan is kell egy igazi hölgynek viselkednie. A lány mindent
elkövetett, hogy nénikéje kedvében járjon, és csökkentse a
megkeseredett idős hölgy aggodalmait. A mogorva
öregasszony volt az egyetlen kapocs Christina édesanyjának
családjához. Később azonban, amikor már elég jól ismerte a
betűket ahhoz, hogy el tudja olvasni anyja naplóját, indítékai
drámai módon megváltoztak. Létfontosságúvá vált számára,
hogy legalább ideiglenesen beilleszkedjen ebbe a furcsa
társadalomba. Nem hibázhat, amíg ígéretét be nem teljesíti.
– Készen állsz, Christina? – szólalt meg mellette Patricia
néni, s csontos, karomszerű ujjaival megragadta a lány karját.
– Igen, nénikém – felelte Christina, s az idős hölgyre
mosolygott, aztán megfordult, és besétált az idegenek közé.
Lyon egy pillanatra sem tévesztette szem elől. Látta, milyen
védelmezőn viselkedik a karjába kapaszkodó ráncos képű
öregasszonnyal, és azt is észrevette, hogy milyen
kifogástalanul viselkedik a tüneményes teremtés. Mintha
megszokott, mindennapos lenne számára a dolog, gondolta
Lyon. A hercegnő minden bemutatkozót ugyanazzal a jól
begyakorolt mosollyal üdvözölt, amely azonban nem érte el a
szemét. Ezután rövid beszélgetés következett, majd végül egy
határozott kézmozdulat, mellyel elbocsátotta új ismerősét.
Lyon kénytelen volt elismerni, meglehetősen nagy hatást
gyakorolt rá az ifjú hölgy. Nem csoda, hogy Brummel is
belehabarodott. A hercegnő mindenben követte a helyes
viselkedés szabályait. De Rhone tévedett. Christina semmiben
sem különbözött a többi nőtől. Nem, ugyanolyan rideg,
csiszolt, és kétségtelenül ugyanolyan felszínes, mint a többi
társaságbeli hölgy. Brummel lelkesen üdvözölte a
felszínességet. Lyon gyűlölte.
Lyont nem keserítették el saját következtetései. Ami azt
illeti, inkább örült nekik, mert végre visszanyerte lelki
egyensúlyát, melyet akkor vesztett el, amikor megpillantotta a
lányt. Még el is mosolyodott megkönnyebbülésében. Aztán
meglátta, hogy Rhone meglehetősen erőszakosan tör magának
utat a tömegben, hogy a hercegnőhöz jusson. Lyon akár a
birtokaiba is mert volna fogadni, hogy a nő jóval több
figyelmet fog szentelni barátjának, mint a többi férfinak.
Londonban mindenki ismerte a gróf családját, s bár nem Rhone
volt a legelőkelőbb származású a társaságban, kétségtelenül a
leggazdagabbak közé tartozott.
Lyon elvesztette volna saját fogadását. Rhone semmivel sem
kapott több figyelmet Christinától, mint a teremben levő többi
férfi. Lyon arcán kárörvendő vigyor futott át.
– Úgy tűnik, megkopott a vonzerőd – jegyezte meg, amikor
barátja visszatért.
– Mire célzol? – kérdezte Rhone elképedést színlelve, de
Lyon egyetlen pillanatig sem hitt neki. Látta barátja arcán a
zavar halvány pírját. Kezdte végre jobban érezni magát. Úgy
döntött, még mélyebbre döfi a kést, ahogy egy igazi jó
baráthoz illik. – Csak a képzeletem játszott velem, vagy jól
láttam, hogy Christina hercegnő neked sem szentelt több
figyelmet, mint bármely más földi halandónak? Szemmel
láthatóan nem nyűgözte le az ellenállhatatlan varázserőd,
öregfiú.
– Te sem jártál volna különbül – vágott vissza Rhone. – Az a
nő igazi rejtély. Pontosan emlékszem, hogy feltettem neki
néhány célzatos kérdést, mégis amikor otthagytam…
– Úgy érted, amikor ő otthagyott téged, nem?
Rhone haragos pillantást vetett barátjára, aztán vállat vont.
 – Nos, igen, amikor otthagyott, rájöttem, hogy egyetlen
választ sem sikerült belőle kihúznom. Legalábbis nem
emlékszem, hogy sikerült volna.
– Mert teljesen megbabonázott. Soha semmire nem tudtál
odafigyelni, ha egy csinos pofika is feltűnt a közeledben.
– Ó, valóban? – húzta el a szót Rhone. – Nos, öregfiú, lássuk,
te hány kérdésre kapsz választ. Felteszem a legfinomabb
konyakomat a tied ellenében.
– Állom a fogadást – jelentette ki Lyon. Körbepillantott a
termen, Christina után kutatva. Megkönnyítette a dolgát, hogy
egy fejjel magasabb volt mindenkinél, és kutatásának tárgya
volt az egyetlen szőke hajú nő a társaságban.
A lány Lyon apjának régi barátja, Sir Reynold mellett állt.
Lyon örömmel látta, hogy Christina gardedámja a terem másik
végében üldögél.
Mikor Lyonnek sikerült végre elkapnia Sir Reynolds
tekintetét, követelőző fejmozdulattal jelezte neki, hogy be
kíván mutatkozni a hölgynek.
Sir Reynolds biccentett – kicsit nagyobb buzgalommal, mint
Lyon kedvére való lett volna –, majd a hercegnőhöz hajolt. Bár
Christina háttal állt neki, Lyon látta, hogy alig észrevehetően
bólint. Hosszú percek teltek el, míg a lánnyal beszélgető
termetes asszonyság végre elhallgatott, hogy levegőt vegyen.
Sir Reynolds azonnal megragadta az alkalmat, hogy
elbúcsúzzon. Lyon gyanította, hogy a sietős magyarázat az ő
nevében történt, mivel a nő riadt pillantást vetett felé, majd
szoknyája alját felkapva elviharzott az ellenkező irányba. Úgy
mozgott, mint valami macska elől menekülő kövér egér.
Lyon szélesen elmosolyodott. Kérkedése Rhone-nak nem
üres fecsegés volt. Ő tényleg nem vesztette el a képességét,
hogy hasson másokra.
Lyon nyomban megfeledkezett az ostoba fehérnépről, amikor
Christina hercegnő megállt előtte. Sir Reynolds ott sertepertélt
a lány körül, mint valami ideges őrangyal. Lyon lustán ellökte
magát a kandallótól, és figyelte, hogy a lány pontosan
ugyanolyan tökéletes kis pukedlivel üdvözli, ahogy mindenki
mást is. Bár fejét még lehajtva tartotta, a férfi így is látta, hogy
mégsem annyira tökéletes, mint először gondolta. Orrát
szeplők pettyezték, s ettől már kevésbé tűnt porcelánbaba
szépségűnek, s egyben sokkal megfoghatóbbá, elérhetőbbé
vált.
Termetre alig ért Lyon válláig. Ráadásul túlságosan törékeny
és vézna az ő ízléséhez képest, döntötte el a férfi. A hercegnő
ekkor felnézett, egyenesen Lyon szemébe. Tekintete nyílt,
rezzenéstelen és elragadó volt.
Lyon hirtelen még a nevét is elfelejtette.
Tudta, később majd köszönetet kell mondania Sir Reynolds
közreműködéséért. Hallotta, amint a férfi sorolni kezdi Lyon
tucatnyi címét és rangját. A hosszú lista elég időt adott neki,
hogy magához térjen.
Még sohasem volt ekkora zavarban. A lány ártatlan tekintete
tehetett róla. Megbabonázta az a szempár, ismerte magának
vonakodva. Nem rémlett, hogy valaha is látta volna a kéknek
ezt a különös árnyalatát.
Össze kell szednie magát! Szándékosan lejjebb vitte
tekintetét, s a lány száját kezdte bámulni. Szinte azon nyomban
rádöbbent tévedésére. Teste azonnal reagált a látványra.
Sir Reynolds végül befejezte a hosszú litániát, és Rhone felé
intett.
– Úgy tudom, kedvesem, hogy Rhone grófjának már be lett
mutatva.
– Igen – szólt közbe a gróf, és Christinára mosolygott.
– Lyon, engedd meg, hogy bemutassam Christina hercegnőt
– mondta Sir Reynolds szertartásosan.
A szeme elárulta a lányt. Felkavarta valami a bemutatáskor.
De Christina gyorsan visszanyerte önuralmát. Lyon biztos volt
benne, ha nem figyeli olyan merőn a lányt, észre sem vette
volna a meglepetés pillanatnyi felvillanását a tekintetében.
 – Megtiszteltetés, hogy megismerhetem, uram – suttogta
Christina.
A lány hangja elbűvölte Lyont. Lágy volt és érzéki. Az
idegen akcentus is érezhető volt rajta. Lyon bejárta a fél
világot, mégsem tudta volna megmondani, melyik részén
beszélik ilyen különös kiejtéssel az angolt. Ez felkeltette
kíváncsiságát, ugyanakkor nyugtalanította is, legalább annyira,
mint az egyre sürgetőbbé váló vágy, hogy megragadja a lány,
kiráncigálja az éjszakába, és elcsábítsa.
Magában hálát adott istennek, hogy Christina nem tud a
gondolataiban olvasni. Ha belelátna a fejébe, valószínűleg
sikoltozva menekülne előle, márpedig Lyon nem akarta
elijeszteni. Még nem.
– Rhone hosszú évek óta Lyon legjobb barátja – törte meg az
egyre kínosabbá váló csendet Sir Reynolds.
– Az egyetlen barátja – vetette közbe vigyorogva Rhone. –
Lyon érezte, hogy barátja könyökével oldalba böki. – Nem
igaz? – kérdezte.
Lyon nem válaszolt.
– Ön valóban hercegnő? – kérdezte Christinát.
– Sokan úgy hiszik, hogy az vagyok.
Ügyesen kikerülte a választ, gondolta a férfi. Rhone
köhögéssel leplezte nevethetnékjét. Lyon haragos pillantást
vetett rá.
– Élvezi a ma esti mulatságot, uram? – fordult Christina
Rhone-hoz.
– Mérhetetlenül – felelte a férfi, majd barátjához fordult: –
Mi lesz a kérdéseiddel?
– Milyen kérdésekkel? – vonta össze a lány a szemöldökét.
– Csak eltöprengtem azon, hol lehet az otthona, hercegnő –
mondta Lyon.
– A nagynénémnél, Patricia néninél lakom.
 – Lyon, bizonyára emlékszel Lord Alfred Cummingsra –
szólt közbe lelkesen Sir Reynolds. – Apád közeli ismerőse
volt.
– Ismerős a név – felelte Lyon. Bárhogy igyekezett is, még
annyi időre sem volt képes tekintetét elszakítani a lányról,
hogy Reynoldsra nézzen. Tudta, hogy ez durva viselkedés
részéről, de nem állt szándékában tenni ellene.
– Nos, tehát – folytatta Sir Reynolds –, Alfredot évekkel
ezelőtt a gyarmatokra küldték. Bostonban halt meg, isten
nyugosztalja, vagy két-három évvel ezelőtt, az özvegy grófnő
pedig hazatért Angliába, szépséges unokahúgával együtt.
– Ó, már két éve Londonban él? – kérdezte Lyon Christinát.
– Nem.
Lyonnek majdnem egy percébe került, mire rádöbbent, hogy
nem számíthat részletesebb válaszra.
– Ezek szerint a gyarmatokon nőtt fel – állapította meg Lyon,
és válaszra sem várva máris rábólintott saját kijelentésére.
– Nem.
– Ott született?
– Nem – felelte Christina, és arcán halvány mosoly derengett
fel.
– De Bostonban élt?
– Igen.
– Igen?
A férfi nem akarta felemelni a hangját, de Christina hercegnő
határozottan bosszantó teremtésnek bizonyult. Rhone elfojtott
kuncogása sem emelte Lyon hangulatát. Mindenesetre azonnal
meg is bánta, hogy elvesztette önuralmát. Biztosra vette, hogy
a lány az első adandó alkalommal megpróbál elmenekülni.
Maga is tisztában volt vele, milyen ijesztő tud lenni.
– Uram, csak nem azért haragszik rám, mert nem a
gyarmatokon születtem? – kérdezte hirtelen Christina. – A
haragos tekintete legalábbis ezt sugallja.
 A lány hangján érződött, hogy mulat rajta, s a tekintetében is
valami különös fény csillogott. Nyilvánvaló, hogy nem ijedt
meg tőle. Ha nem tudta volna, hogy ez lehetetlen, Lyon azt
hitte volna, hogy a hercegnő nevet rajta.
– Természetesen nem haragszom – jelentette ki végül. – De
mondja csak, az összes kérdésemre igennel vagy nemmel fog
felelni?
– Nagyon úgy tűnik – mosolyodott el Christina, és várta,
hogyan reagál a férfi.
Lyon bosszúsága nyomban elpárolgott. A lány őszintesége
üdítően hatott rá, mosolya megbabonázta. Nem is próbálta
visszafogni nevetését.
Harsány kacagása betöltötte a termet, mire néhány vendég
döbbenten fordult felé.
– A nevetése leginkább az oroszlán üvöltéséhez fogható –
jegyezte meg Christina.
A furcsa megjegyzés meglepte a férfit.
– És hallott már oroszlánokat üvölteni, Christina? – kérdezte,
elhagyva a formális megszólítást.
– Ó, rengetegszer – vágta rá a lány, mielőtt meggondolhatta
volna, mit mond.
Ez úgy hangzott, mintha komolyan is gondolná. Ennek
persze így semmi értelme, döntötte el Lyon.
– És hol hallott ilyen hangot? – kérdezte.
A ragyogó mosoly azonnal lehervadt Christina arcáról.
Figyelmetlenségének köszönhetően majdnem túl sokat árult el
magáról.
Lyon a válaszára várt. Christina óvatos pillantást vetet rá,
majd Sir Reynoldshoz fordult. Elmagyarázta neki, hogy
nagynénjével együtt még egy másik bálba is hivatalosak aznap
éjjel, majd elbúcsúzott tőle. Ezután visszafordult Lyonhöz és
Rhone-hoz, s királynői mozdulattal elbocsátotta őket.
 Lyon egyáltalán nem volt ilyen bánásmódhoz szokva.
Christina hercegnő azonban elsietett, mielőtt ezt a tényt
megemlíthette volna neki.
Christina tudta, hogy el kell szöknie a márkitól, mivel kezdte
elveszíteni a lélekjelenlétét. Nénikéje a szemközti falnál ült az
egyik széken. Christina kényszerítette magát, hogy lassú,
méltóságteljes léptekkel sétáljon oda hozzá.
– Azt hiszem, indulnunk kellene – súgta neki.
A grófnő elég jól ismerte már unokahúgát ahhoz, hogy tudja,
valami nincs rendben. Szellemi frissessége és testi ereje
meghazudtolta előrehaladott korát. Fürgén felpattant a székről,
karját a lány karjába öltötte, és megindult vele az ajtó felé.
Lyon Rhone és Sir Reynolds társaságában figyelte, amint
Christina és nagynénje sietősen távoznak.
– Holnap beugrom hozzád a konyakomért – bökte oldalba
Rhone barátját.
– Rhone, ha még egyszer a bordáim közé vágod a könyököd,
esküszöm, eltöröm – mordult fel Lyon.
Úgy tűnt, Rhone-t nem rémítette meg a fenyegetés.
Kedélyesen vállon veregette barátját.
– Azt hiszem, legjobb lesz, ha megkeresem a húgodat, Lyon,
és felajánlom neki a szolgálataimat. Úgy látom, nemigen tudsz
megfelelni a feladatnak.
Amint Rhone eltűnt a szeme elől, Lyon nyomban Sir
Reynoldshoz fordult.
– Mit tudsz Patricia Cummingsról? – kérdezte. – Az igazat
akarom hallani, csak semmi mellébeszélés!
– Megsértesz, Lyon – jelentette ki Sir Reynolds, ám
szavaihoz nem illő módon széles vigyorra húzódott a szája.
– Mindenki tudja, mekkora diplomata vagy – felelte a márki.
– Mit tudsz Christina gyámjáról? Biztosan régóta ismered már.
– Természetesen. Mindig ugyanazokra az estélyekre hívtak
meg minket. Tudom, hogy senkinek nem adod tovább, tehát
valóban őszinte leszek veled, Lyon. Az a nő ördögien gonosz.
Nem kedveltem korábban sem, ahogy most sem. A szépsége
ellensúlyozta valamelyest a… viselkedését. Akkor ment
feleségül Alfredhez, amikor az idősebb Cummings súlyosan
megbetegedett. Azt hitte, sógora bármelyik pillanatban
meghalhat. Patricia olyan volt, mint a dögkeselyű. Alig várta,
hogy megkaparintsa a zsíros örökséget. Alfred bátyja azonban
jól kibabrált vele. A várakozások ellenére még vagy tíz évig
élt. Alfred kénytelen volt a gyarmatokra távozni, különben az
adósok börtönébe került volna.
– És mi van Patricia apjával? Nem próbálta rendezni veje
adósságait? Az ember azt hinné, hogy a zsebébe nyúlt, hogy
elkerülje a társaság megjegyzéseit, hacsak nem volt elég pénze,
persze.
– Ó, Patricia apja a leggazdagabbak közé tartozott, de ahogy
mondani szokás, ő akkor már mosta kezeit.
– Talán mert a lánya Alfredhez ment feleségül?
– Nem, a fáma nem erről szól – rázta meg a fejét Reynolds. –
Patricia mindig is durva, kapzsi nőszemély volt. Sok
gonoszság szárad a lelkén. Az egyik apró tréfája tragédiába
torkollott. Az ifjú hölgy, akit gonosz praktikái céltáblájául
szemelt ki, öngyilkos lett. Erről nem kívánok többet mondani,
Lyon, de úgy látom, nem változott semmit a vén boszorka az
évek során. Észrevetted, hogyan figyelte az unokahúgát? A
hideg is kirázott tőle.
Lyont meglepte a Sir Reynolds hangjából kicsendülő indulat.
Apja régi barátja nyugodt, a dolgokat könnyedén vevő
természetéről volt ismert. Most mégis valósággal reszketett
haragjában.
– Te is áldozatul estél a gonoszságainak? – kérdezte.
– Igen – ismerte el Reynolds. – Az unokahúg gyengéd,
sebezhető virágszálnak látszik. Biztos, hogy nem Patricia
nevelte fel. Sajnálom azt a szegény gyermeket. Nem lesz
könnyű dolga, ha a kedvére akar tenni a vén boszorkánynak.
Kétségtelen, hogy áruba fogja bocsátani a lányt, és a legtöbbet
ígérőnek veti oda.
– Sohasem hallottalak még így beszélni – fogta halkabbra
Lyon a hangját, önkéntelenül is utánozva Reynolds suttogását.
– Csak még egy utolsó kérdést engedj meg, mivel látom, hogy
mennyire felzaklat téged ez a beszélgetés.
Sir Reynolds bólintott.
– Említetted, hogy a grófnő apja gazdag volt. Ki örökölte a
vagyonát?
– Senki sem tudja. Tény azonban, hogy az öreg valósággal
rajongott a kisebbik lányáért, Jessicáért.
– Jessica volt Christina anyja?
– Igen.
– És valóban őrült volt, ahogy beszélik?
– Nem tudom, Lyon. Találkoztam vele néhányszor.
Mindenben az ellentéte volt a nővérének. Kedves volt és
félénk, szörnyen félénk. Amikor végül férjhez ment, az apja
végtelenül boldog és büszke volt. Nem győzött dicsekedni a
szerencséjével. Nem is csoda, a lánya egy királyt fogott ki
magának. Még emlékszem a fényes bálokra, amelyeket a
tiszteletükre tartottak. Aztán valami elromlott. Senki sem tudja,
mi is történt valójában. – Az idősebb férfi nagyot sóhajtott. –
Rejtély, Lyon, amelyet talán soha nem fejtünk meg.
Bár megígérte, hogy nem kérdez többet, Lyon túlságosan is
kíváncsi volt ahhoz, hogy beérje ennyivel.
– Ezek szerint ismerted Christina apját is? Azt mondod,
király volt, én mégsem hallottam róla soha.
– Találkoztam vele, de nem állíthatom, hogy jól ismertem.
Edwardnak hívták – emlékezett vissza Reynolds egy apró
biccentéssel. – A vezetéknevét azonban már elfelejtettem.
Kedveltem őt, ahogy mindenki. Megfontolt ember volt,
figyelmes és tapintatos. Soha nem éreztette, hogy rangban
fölöttünk áll. Ragaszkodott hozzá, hogy bárónak szólítsuk, és
ne királynak. Tudod, elvesztette a királyságát.
 Lyon bólintott.
– Micsoda rejtély, nem igaz? – jegyezte meg. – Ez a Jessica
ugyancsak felkeltette a kíváncsiságomat.
– Miért?
– Hozzáment egy királyhoz, aztán meg elszökött tőle.
– Már sohasem fogjuk megtudni, hogy miért. Jessica
magával vitte a titkát a sírba. Azt hiszem, nem sokkal Christina
születése után meghalt. Senki sem tud többet annál, mint amit
most elmondtam neked. S a bájos hercegnővel folytatott
meglehetősen egyoldalú beszélgetésed után úgy vélem, ő sem
fogja felfedni neked a titkait.
– Azt majd meglátjuk – jegyezte meg Lyon, s öntelt
magabiztossággal elvigyorodott.
– Ezek szerint komolyan érdeklődsz a hercegnő iránt? –
kérdezte Reynolds.
– Inkább csak enyhe kíváncsiságot érzek – vonta meg
látszólag könnyedén a vállát Lyon.
– Valóban? Vagy most te próbálsz mellébeszélni?
– Az igazat mondtam.
– Értem – mondta Reynolds, és sokatmondón elmosolyodott.
– Nem tudod, hová ment innen a hercegnő? Hallottam,
amikor Christina azt mondta neked, hogy még egy
meghívásnak eleget kell tenniük ma este.
– Lord Bakerhez ment – felelte Reynolds. – Talán te is be
akarsz nézni hozzá? – kérdezte hamiskásan.
– Reynolds, téves következtetésre jutottál. Csupán arról van
szó, hogy szeretnék többet megtudni a hercegnőről, és biztos
vagyok benne, hogy reggelre sikerül is kielégítenem a
kíváncsiságomat.
Lyon hangja azt sugallta Reynoldsnak, ne feszegesse tovább
a kérdést.
– Még nem is üdvözöltem a húgodat. Azt hiszem, megyek és
köszönök neki.
 – Jobb lesz, ha sietsz – figyelmeztette Lyon. – Diana és én
hamarosan távozunk.
Lyon követte Reynoldsot a tömegen át. Néhány percet még
engedélyezett húgának, majd bejelentette, hogy ideje távozni.
Diana szemmel láthatóan elkeseredett.
– Ne légy már ilyen bánatos, gyermekem – vigasztalta Sir
Reynolds. – Biztos vagyok benne, hogy még nem mentek haza
– mondta, és kuncogni kezdett.
Lyon cseppet sem találta humorosnak a dolgot.
– Nos, igen, Diana. Arra gondoltam, hogy beugorhatnánk
Bakerhez, mielőtt hazamennénk.
– De hiszen visszautasítottad a meghívásukat, Lyon. Azt
mondtad, Baker egy unalmas tökfej.
– Meggondoltam magam.
– Szóval Baker mégsem unalmas tökfej? – kérdezte a lány,
aki teljesen összezavarodott.
– Az ég szerelmére, Diana! – morogta Lyon, és lapos
pillantást vetett Reynoldsra.
Bátyja nyers hangja megrémítette a lányt. Erről árulkodott
aggodalmas arckifejezése is.
– Igyekezz, Diana! Nem szeretnék elkésni – mondta
valamivel enyhébb hangon Lyon.
– Hogyan késhetnénk el? Hiszen Lord Baker nem is tudja,
hogy elmegyünk az estélyére.
Amikor erre Lyon csak megrántotta a vállát, Diana Sir
Reynoldshoz fordult.
– Nem tudja, mi lelte a fivéremet?
– Csupán szeretné kielégíteni a kíváncsiságát, kedvesem –
felelte a férfi, majd Lyonre pillantott. – Ha megbocsátod egy
öregember kotnyeleskedését, fiam, azt javasolnám, hogy hagyd
itt a húgodat. Megtiszteltetés lenne számomra, ha
hazakísérhetném.
 – Ó, igen, Lyon, kérlek, hadd maradjak! – esengett Diana,
mint egy izgatott kislány. Lyon azon sem csodálkozott volna,
ha tapsolni kezd.
– Van valami különös ok, amely miatt maradni szeretnél? –
érdeklődött. Húga pirulása éppen elég válasz volt. – Ki az a
férfi? – akarta tudni.
– Lyon! – suttogta Diana elszörnyedve. – Kérlek, ne
szégyeníts meg Sir Reynolds előtt!
Lyon bosszúsan felsóhajtott. Húga épp az imént adta a
jelenlévők tudtára, hogy ő, Lyonwood márkija tökfejnek tartja
Lord Bakert, most pedig van képe azt követelni tőle, hogy ne
szégyenítse meg mások előtt.
– Ezt majd később megbeszéljük – jelentette ki, haragos
pillantást vetett húgára, majd Reynoldsra emelte tekintetét: –
Köszönöm, hogy vigyázol Dianára.
– Lyon, semmi szükség arra, hogy vigyázzanak rám –
tiltakozott a lány. – Tudok én vigyázni magamra.
– Ezt még be kell bizonyítanod – mondta Lyon, majd
búcsúzóul odabiccentett Reynoldsnak, és elhagyta a termet.
Hirtelen sürgető kényszert érzett, hogy mielőbb odaérjen az
unalmas tökfej estélyére.

HARMADIK FEJEZET

Valójában tovább maradtunk Angliában, mint Edward

szerette volna, azért, hogy apámmal együtt ünnepelhessem a
születésnapomat. Edward annyira figyelmes volt drága
édesapámhoz!

A tizenhetedik születésnapom utáni reggelen hajóra

szálltunk, és elindultunk férjem hazája felé. Zokogtam, de
emlékszem, az is eszembe jutott, milyen önző is vagyok.
Tudtam, hogy hiányozni fog az apám, de mégis az volt a
kötelességem, hogy kövessem a férjemet.
 Miután minden könnyemet elsírtam, izgatott várakozás vett
erőt rajtam. Csak arra tudtam gondolni, mi vár rám. Tudod,
Christina, akkor azt hittem, apád egyenesen Camelotba visz.

Naplóbejegyzés
1795. augusztus 10.

Christina rosszul volt. Úgy érezte, mindjárt megfullad.

Magában mintegy bátorításként egyre csak azt hajtogatta, hogy
nyomban elmúlik a pánik, mihelyt véget ér a szörnyűséges
kocsiút.
Mennyire gyűlölte a himbálózó jármű bezártságát! A
függönyöket leengedték, az ajtókat bezárták, s a levegő
Patricia néni édeskés parfümjétől volt súlyos. Christina ökölbe
szorított kezét ruhája fodrai közé rejtette nagynénje figyelő
tekintete elől. Háta szorosan a barna bőrrel bevont háttámlának
tapadt.
A grófnőnek fel sem tűnt, hogy unokahúga milyen
kényelmetlenül érzi magát. Amint a hintó ajtaját rájuk csukták,
máris kérdések özönét zúdította a lányra, ám egyetlen egyszer
sem várta meg Christina válaszát. Minden kérdéséhez maró,
rosszindulatú megjegyzéseket fűzött eddigi vendéglátójuk,
Lord Carlson vendégeiről. Patricia néni szemmel láthatóan
élvezte, hogy befeketíthet másokat. Arcán gonosz kifejezés ült,
ajkát keskeny vonallá préselte össze, és szemében jeges fény
csillogott.
Christina hitt abban a régi igazságban, hogy a szem a lélek
tükre, nagynénje pedig még inkább megerősítette ebben a
hitében. Ő volt az egyik legindulatosabb, legkeserűbb és
legönzőbb ember, akivel valaha találkozott. Ráadásul ostoba is,
fűzte hozzá gondolatban Christina, hiszen meg sem próbálja
elrejteni jellembeli hibáit unokahúga elől. Ez a fajta
szűklátókörűség megdöbbentette a lányt. A gyengeség
 kimutatása félelmetes fegyvert adhat mások kezébe. Úgy tűnt
azonban, hogy Patricia néni képtelen felfogni ezt az egyszerű
törvényszerűséget. Sőt, egyenesen imádta újra meg újra
felidézni az őt ért sérelmeket.
Christina miután kiismerte, nem foglalkozott többé
nagynénje ellenszenves viselkedésével. Inkább egyfajta
védelmező magatartást tanúsított irányában. A grófnő a
rokona, és ez önmagában is elegendő indok volt számára, de
volt még valami, ami miatt így döntött. Nénikéje Csobogó
Patakra, az őrült indián öregasszonyra emlékeztette, aki
ostorral kergette a faluban a gyerekeket. Csobogó Patak nem
tehetett róla, hogy ilyennek született, ahogy a grófnő sem.
– Nem hallod, Christina? – csattant fel Patricia néni,
kizökkentve unokahúgát gondolataiból. – Azt kérdeztem, mi
késztetett arra, hogy ilyen hirtelen kellett otthagynunk
Carlsonék estélyét?
– Találkoztam egy férfival – felelte Christina. – Annyira más
volt, mint a többiek. Oroszlánnak2 szólították.
– Biztos Lyonwood márkijára gondolsz – bólintott a grófnő.
– Megijesztett, ugye? Nos, ne is foglalkozz vele. Az az ember
mindenkit elrémiszt, még engem is. Durva, faragatlan alak, de
gondolom, a magas társadalmi rangja miatt elnézik neki a
gorombaságát. A homlokát elcsúfító ronda sebhely csak még
fenyegetőbbé teszi a képét.
– Ó nem, a márki egyáltalán nem ijesztett meg – vallotta be
Christina. – Éppen ellenkezőleg, nénikém. Az a forradás
inkább vonzóvá tette a szememben, de amikor meghallottam,
hogy Sir Reynolds Oroszlánnak szólítja, úgy elfogott a
honvágy, hogy alig bírtam megszólalni.
– Hányszor mondtam már, hogy ne merd szóba hozni
előttem azokat a vadembereket?! – rikácsolta Patricia. – Nem
szabad, hogy ők bármit is jelentsenek neked. Azok után, hogy

2
Lyon kiejtése ugyanaz, mint a lion (= oroszlán) szóé.
annyi áldozatot hoztam, hogy elfoglald a téged megillető
helyet a társadalomban, és segíts az örökségemet…
A grófnő hirtelen elhallgatott. Rádöbbent, mekkora baklövést
követett el. Lapos pillantást vetett unokahúgára, hogy lássa
szavai hatását, majd megragadta a karját.
– Jobb lesz neked, ha nem is gondolsz azokra az emberekre.
A múltat el kell temetned mindörökre.
– Miért hívják azt az embert Oroszlánnak? – tért át
szándékosan más témára Christina, és óvatosan odébb
húzódott, hogy kiszabadítsa karját nagynénje fájdalmas
szorításából. – Csak kíváncsi vagyok – tette hozzá
magyarázólag –, mivel azt mondtad, az angolok nem szokták
magukat állatok után elnevezni, vagy talán…
– Nem, persze, hogy nem, te ostoba gyermek – morogta a
grófnő. – A márki sem a vadállat után kapta a nevét. Másként
is írják. – Patricia lassan betűzni kezdte Lyon nevét. Hangja
vesztett valamit az élességéből, amikor folytatta mondandóját.
– A teljes titulusa Lyonwood márkija, s csupán a legközelebbi
barátai engedhetik meg maguknak, hogy lerövidítsék a nevét.
– Nem felel meg? – kérdezte Christina, és összevonta a
szemöldökét.
– A legcsekélyebb mértékben sem. Az a férfi túlságosan
ravasz, túl gazdag. Távol kell tartanod magad tőle!
Megértetted?
– Természetesen, nénikém.
Patricia elégedetten bólintott.
– Képtelen vagyok felfogni, miért vonzódsz hozzá? Az az
alak egyszerűen kezelhetetlen.
– Nem is vonzódom hozzá igazán – felelte Christina.
Természetesen hazudott, de csak azért, mert nem akarta
végighallgatni nagynénje újabb dühkitörését. Egyébként sem
tudná megértetni magát vele. Hogyan is vitatkozhatna
valakivel, aki képes a harcosok jegyét becsmérelni? Nem, ha
elmondaná neki az igazat, nénikéje biztosan elborzadna.
 Christina nagyon is vonzónak találta az Oroszlánt. Tetszettek
neki a csillogó aranypettyek a férfi barna szemében.
Lenyűgözte a harcosokhoz illő hatalmas termete, s a belőle
sugárzó erő és hatalom. A neve is találó volt, mert Lyon
valóban oroszlánra emlékeztette Christinát. Lusta, szinte unott
mozdulatai nem tévesztették meg. Ösztönösen érezte, hogy a
férfi villámsebesen képes cselekedni, ha a szükség úgy hozza.
Igen, kétségtelen, hogy Lyonwood márkija rendkívül vonzó
férfi. Christina szívesen rajta felejtette a szemét. De igazából
az illatát szerette. Vajon mit szólna a nénikéje, ha ezt bevallaná
neki? Christina önkéntelenül is elmosolyodott. Nos, nyilván
még egy láncot szereltetne a hálószobája ajtajára.
Nem, a grófnő nem értené meg a vonzalmát. Wakan, a falu
öreg varázslója bezzeg igen… és örülne neki.
– Szerencsére amiatt nem kell aggódnunk, hogy Lyon
érdeklődne irántad – jelentette ki Patricia néni. – A márki a
könnyűvérű nőket szereti. Úgy hallottam, hogy a legújabb
hódítása egy asszony, aki Lady Cecille-nek nevezi magát. – A
grófnő hölgyhöz nem illőn felhorkant. – Még hogy Lady!
Szajha, ez a helyes jelző arra a szukára. Hozzáment egy
férfihoz, aki a nagyapja lehetett volna, s nem is kétséges, hogy
megcsalta, mielőtt véget ért volna a lagzi.
– A férje nem bánja, hogy… – kezdte Christina, de
nagynénje a szavába vágott.
– A vén kecske meghalt – közölte. – Nem olyan régen, ahogy
hallottam. A pletykák szerint Lyon Lady Cecille következő
férjjelöltje.
– Nem hiszem, hogy a márki feleségül venne egy rosszhírű
nőt – rázta meg a fejét meggyőződéssel Christina. – De ha azt
a nőt Ladynek nevezik, talán igaztalanok a vádak, nem?
– Csak a címe miatt fogadta be a társaság. A legtöbb
asszonynak van házasságon kívüli viszonya, az pedig biztos,
hogy nincs olyan férj, aki ne tartana szeretőt – magyarázta
Patricia. – Micsoda erkölcstelenség! – háborgott. – Persze a
férfiak soha nem tudnak ellenállni alantas ösztöneiknek, nem
igaz?
– De igen, nénikém – sóhajtott Christina, mivel a grófnő
hangja egyáltalán nem úgy csengett, mintha kíváncsi lenne
unokahúga véleményére.
– Lyonwoodot ritkán látni a társasági eseményeken az utóbbi
időben – folytatta Patricia. – Mióta a felesége meghalt, teljesen
visszavonult.
– Talán még mindig gyászol. Olyan sebezhetőnek tűnt.
– Hah! – horkant fel gúnyosan az öregasszony. – Lyonról sok
mindent el lehet mondani, de sebezhetőnek semmiképpen nem
nevezném. Egyébként sem tudom elképzelni, hogy bármelyik
férfi komolyan meggyászolná a feleségét. Mindegyik csak a
maga boldogságával törődik, és oda sem figyelnek a másikra.
A hintó megállt a Baker-ház előtt, véget vetve ezzel a
beszélgetésnek. Christina fellélegzett, amikor a lakáj végre
kinyitotta a kocsi ajtaját. Vett néhány mély lélegzetet, majd
követte nénikéjét a bejárathoz vezető lépcsőn.
A lágy, langyos szellő arcát simogatta. Christina
legszívesebben kihúzta volna a tűket a hajából, és hagyta
volna, hogy a súlyos fürtök szabadon a vállára omoljanak.
Patricia néni persze soha sem engedné meg, hogy kibontva
viselje a haját. A divat rövidre vágott, homlokba fésült
fürtöket, vagy bonyolult hajkoronát követelt meg követőitől.
Mivel Christina nem volt hajlandó levágatni rakoncátlan
tincseit, kénytelen volt elszenvedni a hajtűk okozta kínokat.
– Remélem, ez nem lesz túl sok a számodra – jegyezte meg
gúnyos hangon a grófnő, mielőtt bekopogtatott volna.
– Nem hozok szégyent rád – felelte Christina, tudván, hogy
nénikéje ezt akarja hallani. – Nem kell aggódnod. Elég erős
vagyok ahhoz, hogy megbirkózzam bárkivel, akár egy
oroszlánnal is.
A grófnő nem értette a tréfát. Ajkbiggyesztve mérte végig
unokahúgát.
 – Igen, erős vagy. Nyilvánvaló, hogy nem örökölted anyád
utálatos tulajdonságait. Adj hálát az Úrnak, hogy nem rá
ütöttél! Jessica gerinctelen féreg volt.
Christinának minden erejére szüksége volt, hogy visszafojtsa
haragját. Nem engedhette meg, hogy nagynénje megtudja,
mennyire felzaklatták Patricia húgára tett durva megjegyzései.
Bár már több mint egy éve élt nagynénjénél, még mindig nem
akarta elhinni, hogy egy ember ennyire gyűlölheti a testvérét.
A grófnő nem tudta, hogy húga naplót vezetett, és Christinának
nem is állt szándékában elárulni neki… legalábbis egyelőre
nem. Azért kíváncsi lett volna, mit tenne nénikéje, ha
szembesülne az igazsággal. Végül arra a következtetésre jutott,
hogy valószínűleg nem változna semmi. Nagynénje
gondolkodása túlságosan kificamodott ahhoz, hogy
megváltoztassa a véleményét.
Az állandó színlelés kezdett elviselhetetlenné válni. Már csak
azért is, mert Christina nem volt türelmes természettel
megáldva. Boldogság és Fekete Farkas gyakran
figyelmeztették, hogy kordában kell tartania az indulatait. A
fehérekkel kapcsolatban is óvatosságra intették. Szülei
tisztában voltak vele, hogy Christinának egyedül kell
végigjárnia az utat. Fekete Farkas lánya biztonsága miatt
aggódott, Boldogság a szíve miatt. Mégsem engedték, hogy
velük maradjon, hiába könyörgött nekik. Szülei ígéretet tettek,
melyet teljesíteniük kellett, nem számított, hány élet megy rá,
vagy hány szív törik össze.
De ha túléli, hazatérhet.
Christina hirtelen rádöbbent, hogy haragja kiült az arcára is.
Gyorsan mosolyt erőltetett magára, még éppen időben. Az ajtó
kinyílt, és Lord Baker komornyikja állt előttük. Sikerült
megőriznie ragyogó mosolyát a bemutatkozás hosszú
ceremóniája alatt is. Mindössze húsz vendég vett részt az
estélyen, legtöbbjük már éltes dáma vagy úr, akik másról sem
beszélgettek, mint az őket gyötrő nyavalyákról. Christina
szenvedéseinek végül az érkező komornyik vetett véget, aki az
ebédlőbe invitálta a társaságot.
Patricia néni vonakodva engedte el maga mellől unokahúgát,
amikor a ház ura a karját kínálta neki. Christinának sikerült
megszabadulnia három buzgó úriembertől, akik siettek
felajánlani társaságukat, azzal az ürüggyel, hogy dolga van az
emeleti mosdóban. Amikor visszatért, a szalont üresen találta.
Nem tudott ellenállni az egyedüllét varázsának. Lopva
körbepillantott, hogy meggyőződjön róla, senki sem figyeli,
majd a hosszú, keskeny helyiség túlsó vége felé sietett. Már
korábban észrevette a boltíves alkóv üvegajtaja mögött
meghúzódó erkélyt. Szeretett volna néhány meghitt, csendes
pillanatot lopni magának, mielőtt nagynénje keresni kezdené.
Hiába reménykedett. Alig jutott el az alkóvig, amikor
megérezte, hogy valaki figyeli. Minden idegszála veszélyt
jelzett. Mozdulatlanná dermedt, ugyanakkor össze is
zavarodott az érzéstől. Végül lassan megfordult, hogy
szembenézzen a fenyegetéssel.
Lyonwood márkija állt a bejáratnál, hátát az ajtónak vetve, és
őt nézte.
Az oroszlán rá vadászik. Christina megrázta a fejét, mintegy
tagadásául saját különös gondolatainak, mégis önkéntelenül
hátrált egy lépést. Ösztönei veszélyt jeleztek, mely zavarba
ejtette, de óvatosságra is intette egyidejűleg.
Lyon örökkévalóságnak tűnő ideig nézte. Arca komoly volt,
majdnem tűnődő. Christina úgy érezte, csapdába ejtette a sötét
tekintet. Amikor a férfi hirtelen ellökte magát az ajtótól, és
elindult felé, a lány újabb óvatos lépést tett hátrafelé.
Lyon úgy mozgott, mint egy ragadozó. Még akkor sem állt
meg, amikor odaért a lányhoz. Kimért, lassú lépteivel további
hátrálásra kényszerítette Christinát… át a boltív alatt, ki az
éjszakába.
 – Mit csinál, uram? – suttogta Christina. Igyekezett
döbbenetet sűríteni hangjába, hogy elleplezze félelmét. – Ez
egyáltalán nem illendő viselkedés, ugye?
– Nem bizony.
– Azt hiszem, nem jelezte jelenlétét a házigazdának –
hebegte a lány. – Talán megfeledkezett róla?
– Nem.
Christina megpróbált ellépni a férfi mellett, de Lyon nem
engedte elszökni. Megfogta a vállát, és határozott léptekkel
folytatta útját.
– Tudom, hogy nem beszélt Lord Bakerrel – próbálkozott
ismét a lány. – Vagy mégis?
– Nem.
– Ó – mondta elfúló lélegzettel Christina. – Ez nagy
tapintatlanságra vall.
– Úgy van.
– Most már igazán be kell mennem, uram – mondta
Christina. A férfi nyers, rövid válaszai megrémítették, s a
közelsége is nyugtalansággal töltötte el. Csak akkor tud
összezavarni, ha hagyom, bíztatta magát. Akkor kárba veszett
szülei minden erőfeszítése.
– Levenné rólam a kezét, uram? – követelte.
– Nem.
Christina hirtelen rájött, miben mesterkedik a férfi. Képtelen
volt elrejteni mosolyát.
– Értem már. Megpróbál ugyanolyan kimérten viselkedni
velem, ahogy én tettem önnel. Igazam van, Lyon?
– Igen. Nos, tetszik, hogy minden kérdésére csak egy kurta
választ kap?
– Az biztos, hogy hatásos – felelte Christina, tekintetét a férfi
mellkasára szegezve.
Hibásan ejtette ki a „hatásos” szót. Idegen akcentusa is egyre
inkább kiütközött. Lyon feltételezte, hogy a lány fél. Lassan
felemelte az állát, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzen.
 – Ne féljen tőlem, Christina! – suttogta.
A lány nem válaszolt. Lyon egy hosszú percig merőn nézte,
majd hirtelen rádöbbent az igazságra.
– Ön egyáltalán nem is fél tőlem, ugye?
A férfi hangja mintha csalódottan csengett volna.
– Valóban nem – ismerte be elmosolyodva. Próbálta ellökni
a férfi kezét, s amikor nem sikerült, újabb lépést tett hátra.
Ekkor azonban beleütközött az erkély korlátjába. Vége.
Csapdába került, amit Lyon széles mosollyal nyugtázott.
– Megengedné végre, kérem, hogy bemenjek? – kérte
Christina.
– Előbb elbeszélgetünk mi ketten. A szabály a következő: én
kérdezek, és természetesen ön is kérdezhet, ám egyikünk sem
adhat egyszavas választ.
– Miért?
– Hogy jobban megismerjük egymást.
A férfi nagyon elszántnak látszott. Christina biztosra vette,
hogy mindketten ezen az erkélyen töltik az éjszaka hátralevő
részét, ha nem enged, de elhatározta, mihelyt alkalma adódik,
kezébe veszi az irányítást.
– Azért haragszik, mert nem félek öntől?
– Nem – felelte Lyon, és lustán elmosolyodott. – Egyáltalán
nem haragszom.
– Ó, dehogynem – állította Christina. – Csak úgy árad
magából az indulat… meg az erő. Azt hiszem, ön olyan erős
lehet, mint egy oroszlán.
Lyon megrázta a fejét.
– Milyen különös dolgokat mond – jegyezte meg. Nem bírta
megállni, hogy ne simogassa meg a telt, érzéki ajkat. A
puhasága egészen elbűvölte.
– Nem állt szándékomban különös dolgokat mondani – vonta
össze a szemöldökét Christina. – Úgy tűnik, ön nem érti a
tréfát. – Elfordította a fejét, mielőtt folytatta volna. – Patricia
nénikém megtiltotta, hogy szóba álljak önnel, Lyon. Ha rájön,
hogy itt vagyok kint önnel, haragudni fog.
Lyon felhúzta a szemöldökét.
– Ezek szerint kénytelen lesz haragudni, nem igaz?
– Azt is mondta, hogy ön túlságosan ravasz.
– És az baj? – szaladt ráncba Lyon homloka.
– Ráadásul gazdag is – tette hozzá Christina, majd a férfi
hitetlenkedő tekintete láttán nagyot bólintott.
– Mi a rossz abban, hogy gazdag vagyok? – csodálkozott
Lyon.
– Az, hogy kevésbé kezelhető – idézte nagynénjét Christina.
– Nem lehet irányítani.
– Ez átkozottul igaz.
– Látja, tulajdonképpen ön is egyetért Patricia nénivel –
állapította meg a lány. – Ön nem olyan, mint a többiek, ugye,
Lyon?
– Miféle többiek?
Christina úgy döntött, elengedi a kérdést a füle mellett.
– Én nem vagyok könnyűvérű nő, uram. A nénikém azt
mondta, hogy önt csak a laza erkölcsű asszonyok érdeklik.
– És ön hisz neki? – kérdezte Lyon, s ujjai a lány vállát
cirógatták. A vékony szöveten keresztül érezte a testéből áradó
forróságot, s egyre nehezebben tudott arra koncentrálni, hogy
miről is beszélgetnek.
Mennyire szerette volna megízlelni! Christina merész
tekintettel egyenesen a szemébe nézett, arcán azonban végtelen
ártatlanság ült. Bizonyára azon mesterkedik, hogy megcsúfolja
az asszonyokról alkotott véleményét, döntötte el Lyon. Ő
azonban tudja, amit tud. Mégis, a lány eléggé felkeltette a
kíváncsiságát ahhoz, hogy belemenjen a játékba. Nincs abban
semmi rossz, bizonygatta magának.
– Nem – zökkentette ki Christina a gondolataiból.
– Mi nem? – kérdezte Lyon, és megpróbált visszaemlékezni,
miről is volt szó.
 – Nem hiszem, hogy a nénikémnek igaza van. Ön szemmel
láthatóan vonzódik hozzám, márpedig én nem vagyok
könnyűvérű.
Lyon halkan felnevetett. Hangja olyan volt, mint a gyengéd
simogatás. Christina szíve hevesebben kezdett verni. Azonnal
rádöbbent, milyen veszély fenyegeti. A férfi vonzereje
áttörheti gondosan felépített védelmi falait. Biztosra vette,
hogy Lyon képes lenne a színlelés álarca mögé látni, s ez a
lehetőség rémülettel töltötte el.
– Most már igazán be kell mennem – próbálkozott.
– Tisztában van vele, mennyire összezavart? – kérdezte
Lyon, tudomást sem véve a lány követeléséről. – Ön nagyon
ügyes cselszövő, Christina.
– Nem értem.
– Ó, dehogyisnem érti – mondta vontatott hangon Lyon. –
Nem tudom, hogyan csinálta, de úgy érzem magam, mint egy
kamaszfiú az első randevún. Van valami titokzatos önben.
Szándékosan viselkedik így, ugye? Gondolja, kevésbé
érdeklődnék ön iránt, ha többet tudnék önről?
Még hogy kevésbé? Christina majdnem elnevette magát.
Ugyancsak elképedne a férfi, ha tudná a teljes igazságot. Igen,
a nénikéjének mégiscsak igaza volt. Lyonwood márkija
tényleg túlságosan ravasz ahhoz, hogy hosszabb ideig
bolonddá lehetne tenni.
– Ne aggódjon már annyira, kedvesem! – suttogta Lyon.
Christina látta a férfi szemén, hogy jól mulat.
– Ne szólítson így! – mondta, s hangja megremegett. Csak a
feszültség teszi, bizonygatta magának. – A szabályok szerint ez
nem illendő.
– A szabályok szerint? – Lyonnek fogalma sem volt, miről
beszél a lány. Elkeseredése bosszankodásba csapott át. Nagy
levegőt vett, és nyugalmat kényszerített magára. – Kezdjük
elölről, Christina! Felteszek egy kérdést, ön pedig válaszolni
fog. Először is, legyen olyan kedves és magyarázza meg, mit
ért azon, hogy a szabályok szerint nem illendő.
– Ön nagyon emlékeztet valakire a múltamból, Lyon, és
engem túlságosan is gyötör a honvágy ahhoz, hogy folytassam
ezt a beszélgetést önnel. – Christina vallomása nem volt több
szomorú, reménytelen suttogásnál.
– Szerelmes volt egy másik férfiba? – csattant fel Lyon, s
képtelen volt elfojtani feltörő haragját.
– Nem.
Lyon várt néhány pillanatig, majd amikor rájött, hogy a lány
nem fog részletesebb magyarázattal szolgálni, felsóhajtott.
– Ó, nem! Ezt nem teheti. Magyarázatot akarok – követelte, s
megszorította a lány vállát. – Christina, még két órája sem
ismerem, és máris úgy érzem magam, mint akit gúzsba
kötöttek. Habár nem könnyű ezt beismernem – tette hozzá. –
Nem maradhatnánk egyszerre csak egy témánál?
– Attól tartok, ez nem lehetséges – sóhajtotta Christina. –
Amikor önnel vagyok, minden szabályról elfelejtkezem.
Lyon arra gondolt, hogy a lány legalább annyira zavarban
van, mint ő maga. Már megint a szabályoknál tartanak. Vajon
miről beszél a lány?
– Én fogok győzni, és ezzel ön is tisztában van. Mindig én
diadalmaskodom. Eltéríthet, ahányszor csak akar, de a végén…
Hirtelen minden gondolat tótágast állt a fejében. Christina
ugyanis felemelte a kezét, és ujja hegyével finoman
végigsimította a cakkos szélű forradást. A gyengéd érintés a
lelke mélyéig megrázta a férfit.
– A harcosok jegyét viseli, Lyon.
A férfi keze erőtlenül hanyatlott az oldalához. Hátralépett,
abban a reményben, hogy a távolság segít lehűteni az ereiben
futótűzként szétáradó forróságot. A lány ártatlan tekintete
elárulta, fogalma sincs, milyen hatást tesz rá.
 Annyira hirtelen történt, és annyira elsöprő volt! Lyon
sohasem gondolta volna, hogy a vágy ilyen gyorsan, ekkora
erővel robbanhat.
Christina kihasználta az alkalmat, hogy a férfi elengedte.
Fejet hajtott, és gyorsan kikerülte Lyont.
– Soha többé nem érinthetjük meg egymást – mondta még,
majd hátat fordított a férfinak, és elsétált. Már az alkóvnál járt,
amikor Lyon hangja megállította.
– És ön nem találja vonzónak a harcosokat, akik hegeket
viselnek magukon?
Christina olyan fürgén fordult meg, hogy szoknyája
valósággal örvénylett bokája körül. Szemmel láthatóan
megdöbbentette a kérdés.
– Hogy nem találom vonzónak? Ön bizonyára csak tréfál.
– Én sohasem tréfálok – felelte Lyon unott hangon, ám
tekintete elárulta sebezhetőségét.
Christina érezte, hogy muszáj felfednie legalább ezt az egy
igazságot.
– Olyannyira vonzónak találom, hogy alig tudok ellenállni a
kísértésnek.
Nem tudott a férfi szemébe nézni a vallomás alatt. Hirtelen
elfogta a szégyen saját merészsége miatt. Érezte, hogy elpirul,
s ez annyira felbosszantotta, hogy ismét hátat fordított
Lyonnek.
Lyon a vadászó oroszlán sebességével mozdult. Az egyik
pillanatban még az erkélyen állt, a következőben már az alkóv
melletti téglafalhoz szegezte a lányt. Christina most pontosan
ott volt, ahol ő akarta, hogy legyen. Lábával béklyóba fogta a
lány altestét, keze satuként szorította a vállát. Amikor kinyúlt,
hogy becsukja az ajtót, combja érzékien hozzásimult a
lányéhoz. Az érintés mindkettőjüket felkavarta. Christina
megpróbálta ellökni magát a faltól, hátha így kiszabadulhat a
fojtogató ölelésből, Lyon pedig épp ellenkezőleg mozdult:
közelebb hajolt, újabb érintésre vágyva.
 Lyon tudta, hogy zavarba hozta a lányt. Még a hold halvány
fényénél is látta pirulását.
– Olyan törékeny vagy, mint egy kis virág – suttogta, s a lány
nyakát, hátát simogatta. – A bőröd, mint a forró selyem.
Christina arca most már lángolt zavarában. Lyon mosolygott
félénkségén.
– Nyisd ki a szemed, és nézz rám! – parancsolta gyengéden.
Simogató hangjától lúdbőrös lett a lány karja. Fekete Farkas
szerelmes szavai, melyet akkor suttogott el asszonyának,
amikor azt hitte, senki nem hallja, ugyanilyen gyengédek
voltak. Vajon ez azt jelenti, hogy Lyon szerelmeskedni akar
vele? Már majdnem kibökte a kérdést, de az utolsó pillanatban
visszafogta magát. Lyon mégiscsak angol, emlékeztette magát,
és Angliában egészen mások a szabályok, mint a dakoták
földjén.
Erről sohasem szabad elfeledkeznie.
– Soha nem kacérkodnék egy oroszlánnal – nyögte. –
Túlságosan veszélyes.
Lyon két keze a lány nyakára csúszott. Még maga sem tudta,
megcsókolná vagy inkább megfojtaná. Ez a fehérnép
ugyancsak zavarba hozza a nevetséges megjegyzéseivel. Ujjai
alatt érezte a lány heves szívdobogásának ritmusát.
– A tekintetedben nyoma sincs félelemnek, ám a szíved
elárul. Rettegsz a vonzalomtól, amelyet irántam érzel.
– Micsoda öntelt alak! – csattant fel Christina. – Ó, valóban
annyira rettegek, hogy azt hiszem, el is ájulok, ha nem veszi le
azonnal rólam a kezét.
Lyon nevetéssel adta a lány tudtára, hogy egy pillanatig sem
hisz neki. Egészen közel hajolt, szájuk szinte összeért.
– Nem azt mondtad, hogy képtelen vagy ellenállni a
vonzerőmnek, Christina?
– Nem – suttogta. – Azt mondtam, alig bírok ellenállni,
Lyon. Alig. Van különbség a kettő között.
 Mosolyogni próbált, de csúfos kudarcot vallott. Minden
erejével küzdött a sürgetés ellen, hogy a férfihoz simuljon,
szorosan magához ölelje, megérintse, megízlelje. Azt akarta,
hogy szeretkezésük íze, illata keveredjen egymással.
Tisztában volt vele, hogy tiltott, veszedelmes dologra vágyik.
Egy dolog kölyökoroszlánnal játszadozni, de egészen más
kikezdeni egy felnőtt hím oroszlánnal. Lyon sötét tekintete
arról árulkodott, hogy legalább olyan elszánt, mint egy éhes
ragadozó. Elevenen felfalja, ha nem védi meg magát.
– Lyon – suttogta, a vágy és az óvatosság között vívódva –,
le kell küzdenie a vonzalmát. Ha nem segít, mindenről
megfeledkezem majd.
A férfi újfent összezavarodott. Miről beszél ez a lány? Miről
feledkezik meg? Talán valamit rosszul hallott. Christina
kiejtése annyira furcsa lett, hogy alig lehetett érteni, amit
mond.
– Most megcsókollak, Christina – mondta Lyon, és amikor a
lány tiltakozón meg akarta rázni a fejét, kezébe fogta az állát. –
Csak egyetlen csók lesz – ígérte. Állát a lány fejére ejtette, s
belélegezte hajának édes illatát, aztán hosszan, elégedetten
felsóhajtott. Megfogta a kezét, s a saját nyaka köré fonta.
Teremtőm, milyen puha és finom! Amint keze végigsiklott a
lány karján, érezte, hogy az libabőrös lesz az érintése nyomán.
Elégedetten elmosolyodott. Keze lejjebb vándorolt, végül
átfogta a lány csípőjét, s közelebb vonta magához.
A férfi határozottan lassú volt. Christina nem bírt tovább
harcolni saját vonzalma ellen. Meg volt győződve róla, hogy
már egyetlen kis csók is elég lenne, hogy kielégítse a
kíváncsiságát. Egyetlen icipici csók, aztán visszamegy a
nénikéjéhez, és örökre elfelejti Lyont.
Christina lábujjhegyre emelkedett, és ajkát a férfi állához
érintette, aztán gyors puszit nyomott a szájára. Érezte, ahogy
Lyon megmerevedik válaszul. Amikor végül elhúzódott tőle, a
férfi mosolyán látszott, tetszett neki a lány merészsége.
 Lyon mosolya nyomban lehervadt, amikor Christina
nyelvével megnyalta az alsó ajkát. A férfi úgy érezte, villám
csapott belé. Magához rántotta a lányt, szorosan átölelte, szinte
a testéhez préselte a lány testét. Az sem érdekelte, hogy
Christina esetleg megijed ágaskodó férfiasságától. Karja
vaskapocsként szorította a lány testét, elejét véve mindennemű
menekülési kísérletnek. Christina nem megy innen sehova,
amíg ő meg nem engedi neki.
A lány hirtelen megpróbálta elfordítani a fejét. Testén finom
remegés futott át. Lyon arra gondolt, Christina most döbbent
csak rá iménti tette következményére.
– Lyon, kérem, ne…
Szája lecsapott a lányéra, hogy csókkal vegye elejét a
tiltakozásnak. Nyelvével becézte, bűvölte az édes ajkakat,
hogy nyíljanak meg előtte. Christina nem tudott ellenállni a
gyengéd unszolásnak. Ujjai a férfi hajába túrtak, mire érzéki
borzongás futott végig Lyon testén. A férfi felnyögött, majd
nyelve mélyen, követelőzőn tört előre, hogy párjára találjon.
Christina minden óvatosságról megfeledkezett. Keze
görcsösen markolta Lyon vállát, csípője ösztönösen közelebb
nyomult a férfiéhoz. Halkan nyöszörögni kezdett a gyönyörtől,
amikor Lyon mozgatni kezdte a csípőjét. Nyelve előbb
finoman, tapogatózón, majd a férfit utánozva egyre
merészebben tört előre, hogy felfedezze, megízlelje a másik
szájának ismeretlen, meleg és csodás világát.
Lyon úgy érezte, tűz lángol ágyékában. Szája újra meg újra
lecsapott a lányéra, csókjai egyre vadabbak, követelőzőbbek
lettek. Christina ugyanolyan vadsággal és vággyal viszonozta
az ostromot. Gátlástalansága azt juttatta Lyon eszébe, hogy a
lány talán mégsem olyan ártatlan, mint amilyennek mutatja
magát. De ezen a ponton már ez sem érdekelte. Csak arra
vágyott, hogy ágyába cipelje és magáévá tegye a lányt, s
heves, sürgető késztetés félresöpörte minden józan
megfontolást és erkölcsi normát.
 Lyon soha életében nem tapasztalt még ilyen nyers vágyat.
Christina torkából valahonnan mélyről halk, érzéki nyögés tört
fel, és a hang kis híján megfosztotta Lyont a maradék
józanságától is. Tudta, elérkezett ahhoz a határvonalhoz,
melyet ha túllép, már nincs megállás. Hirtelen eltépte magát a
lánytól.
– Nem ez a megfelelő idő, szerelmem, sem a megfelelő hely
– suttogta rekedt zihálással.
Mély lélegzetet vett, és elszántan igyekezett kerülni a lány
izgató, csábító ajkának látványát. Christina pontosan úgy
festett, mint aki néhány pillanattal korábban még
szenvedélyesen csókolózott – mint ahogy így is történt –, s
szemmel láthatóan ugyanolyan nehezen nyerte vissza
önuralmát, mint a férfi.
Lyont elégedettséggel töltötte el ez a tény. Valósággal le
kellett feszegetnie a lány kezét a válláról, mert Christina
képtelen volt megmozdulni. Csak állt és mereven nézte.
Szemének ragyogó kékje egészen elsötétült, mélykék
indigószínűvé vált. A szenvedély színe, gondolta Lyon, ahogy
végigcsókolta a lány ujjbegyeit, majd lassan elengedte a kezét.
– Előbb vagy utóbb minden titkodat feltárom, Christina –
suttogta Lyon a gyönyörökre gondolva, melyeket az ágyban
adhatnak egymásnak.
Szavai éles tőrként hasította a lányba. Christina azt hitte, a
férfi a múltjának titkait akarja kideríteni.
– Ne nyúljon többé hozzám, Lyon, kérem! – suttogta, majd a
férfit megkerülve elsétált. A boltív alatt átlépve, még egyszer
megállt, és visszanézett: – A kíváncsisága akár a halálát is
okozhatja.
– A halálomat okozhatja?
Christina a fejét rázva jelezte, hogy nem hajlandó
magyarázkodni.
– Megcsókoltuk egymást, és ezzel kielégítettük a vágyunkat.
Ennyi elég is.
 – Elég ennyi?!
A férfi üvöltése követte a szalonba. Christina arca
megrándult a dühös hang hallatán. Szíve hevesen dobogott, s
magában hálát adott az égnek, hogy a vendégek még mindig az
ebédlőben tartózkodnak. Besurrant az ajtón. Gyorsan leült a
nagynénje melletti üres székre, s megpróbált odafigyelni a
grófnő és a házigazdáik között folyó unalmas beszélgetésre.
Néhány perccel később Lyon jelent meg az ajtóban. Lord
Baker magánkívül volt örömében. Nyilvánvaló volt, hogy ő és
mindenki más a teremben azt hiszi, a márki abban a
pillanatban érkezett.
Christina kimérten odabiccentett a férfinak üdvözlésül, majd
nyomban hátat fordított neki. Udvariatlan viselkedése örömmel
töltötte el nagynénjét. Az idős hölgy még kedvesen meg is
paskolta unokahúga kezét helyeslése jeléül. Ez volt az első
olyan gesztusa, mely arra utalt, hogy mégiscsak vannak
gyengédebb érzései is.
Lyon ugyanolyan elszántan igyekezett tudomást sem venni
Christináról, ahogy a lány figyelemre sem méltatta őt.
Társadalmi helyzetének és vagyonának köszönhetően
természetesen a márki azonnal a társaság figyelmének
középpontjába került. A férfiak nyomban köré gyűltek, és a
legtöbb nő is felállt a helyéről. Egy csoportban toporogtak,
mint egy izgatott fürjcsapat, s mintha dróton rángatnák őket,
egyszerre kezdtek el bólogatni és a szemüket rebegtetni,
valahányszor Lyon feléjük pillantott.
Amikor Christina nem bírta tovább elviselni a visszataszító
színjátékot, ismét átment a szalonba.
Lyon nem tudott elszabadulni a házigazdájától, aki hosszas
fejtegetésbe bocsátkozott a vetésforgóról. Lyon nem vett részt
az egyoldalú beszélgetésben. Figyelmet tettetett, miközben arra
használta fel az időt, hogy valamelyest csillapítsa háborgó
indulatait. Bár arcán nem tükröződött érzelem, belülről majd
szétvetette a düh.
 Az ördögbe is! A lány már másodszor adta ki az útját aznap
este. Bizonyára listát vezet a sikereiről, vélte. Azt azonban el
kellett ismernie, hogy remek színésznő. Végül is sikerült
elhitetnie vele, hogy legalább annyira kívánja a férfit, mint ő a
lányt. Igazi csábító boszorkány!
Lyon úgy érezte magát, mint akit a meleg, barátságos
szobából kilöktek a jeges hóförgetegbe. Christinának igaza
volt: valóban kielégítette a kíváncsiságát. A gond csak a lány
csodálatos íze volt, ismerte be Lyon vonakodva. Még szájában
érezte a forró, édes méz ízét… és tudta, egyáltalán nem éri be
ennyivel. Nem, ennyi nem elég! S míg Lord Baker lelkesen
ecsetelte az árpa előnyeit, Lyon felidézte magában a lány halk,
vágytól fűtött nyögéseit. Bár kétségtelen, hogy ez is csak a
komédia része volt, mégis, az érzéki hang puszta emlékétől
felforrt ereiben a vér.
Patricia néni követte unokahúgát a szalonba. Megállt
mellette, és pocskondiázni kezdte a vacsorát, amelyből persze
jókora adagot bekebelezett. Christina biztonságban érezte
magát nagynénje mellett, egészen addig, míg az el nem indult
az emeleti mosdóba, hogy felfrissítse magát. Lyon történetesen
éppen abban a pillanatban lépett be a szalonba.
Christina ott állt egyedül és sebezhetően. Lyon hosszú
léptekkel indult felé, és bár ajkáról nem hervadt le a többi
vendégnek szóló mosoly, a lány mégis látta, hogy tekintete
lángol a haragtól. Christina Lord Bakerhez sietett, de szeme
sarkából aggódva figyelte Lyont.
– Csodálatos az otthona, uram – jegyezte meg Christina.
– Köszönöm, kedvesem. Tudja, itt minden a kényelmemet
szolgálja – jelentette ki a házigazda, s újonnan támadt
fontosságának tudatától büszkén dagadt a keble.
Körbevezette a lányt a szobán, részletesen elmesélve, melyik
műkincs honnan származik. Christina igyekezett követni a
magyarázatot. Észrevette, hogy Lyon habozva megáll, s
elmosolyodott örömében.
 – Ez a gyűjtemény valójában a feleségem ízlését dicséri –
mondta éppen Lord Baker. – Páratlan érzéke van a
művészetekhez.
– Hogyan? – kérdezte Christina zavartan. A ház ura úgy
nézett rá, mint aki választ vár. Szerencsétlen helyzet, vélte a
lány, mivel fogalma sem volt, miről is beszélgetnek.
Lyon határozott léptekkel közeledett hozzájuk. Christina
természetesen a férfit hibáztatta figyelmetlenségéért. Tudta,
bolondot csinál magából a házigazda előtt, ha nem tesz
legalább úgy, mintha figyelne. Szándékosan hátat fordított
Lyonnek, és ragyogó mosolyt villantott a ház urára.
– Hol találta azt a gyönyörű rózsaszín vázát? – kérdezte a
kandallópárkányon álló porcelánra mutatva.
Lord Baker ismét kidüllesztette a mellét. Christina arra
gondolt, hogy a férfi leginkább egy nagy, kövér nyúlra
hasonlít.
– Ez a váza a gyűjteményem legértékesebb darabja –
jelentette ki. – És az egyetlen, amelyet én magam választottam
ki. Többe került, mint a feleségem összes ékszere együttvéve –
suttogta bizalmasan. – Nem volt könnyű dolgom Marthával,
mert szerinte nem illik ide.
– Ó, szerintem pedig gyönyörű – lelkesedett Christina.
– Baker, váltanék néhány szót Christina hercegnővel.
Négyszemközt, ha nincs kifogásod ellene – szólalt meg Lyon
közvetlenül a lány mögött. Christina tudta, ha hátralépne,
beleütközne a férfiba. A tudat annyira nyugtalanító volt, hogy
még tiltakozásra sem futotta az erejéből.
– Természetesen – sietett vendége kedvére tenni Lord Baker,
s fürkészően végigmérte. Máris összerakott bennünket,
gondolta Lyon. Másnap délre már egész London tudni fogja,
hogy érdeklődést tanúsított Christina iránt. Furcsa, de
egyáltalán nem zavarja, döbbent rá Lyon. Sőt, ha ezzel
kordában tarthatja Christina hódolóit, még előnyére is válhat a
pletyka.
 – De nekem nagyon is van kifogásom ellene – bukott ki
hirtelen Christinából. Lord Bakerre mosolygott, hogy enyhítse
kitörése élét, közben azon fohászkodott magában, hogy a ház
ura ne hagyja cserben.
Hiába reménykedett. Lord Baker döbbent zavarral bámult
rájuk, míg Lyon mézédes, hazug hangon meg nem szólalt: –
Christinának nagyszerű humorérzéke van. Ha jobban
megismered majd a hölgyet, biztos vagyok benne, hogy
egyetértesz velem, Baker.
A házigazdát megtévesztette Lyon nevetése, Christinát
azonban nem. Már csak azért sem, mert a férfi vasmarka
fájdalmasan szorította a karját, egyértelműen árulkodva Lyon
vészterhes hangulatáról.
A férfi győzni akar, és elszántságában semmi sem állíthatja
meg. Christina biztos volt benne, hogy Lyon jelenetet
rendezne, ha ismét visszautasítaná. Olyan embernek tűnt, akit
egyáltalán nem érdekel, hogy mit gondolnak róla mások.
Christina nem tehetett róla, de csodálta ezt a tulajdonságát.
Persze Lyonnek nem kell adnia a külsőségekre, emlékeztette
magát Christina. Rangja biztosította számára, hogy környezete
feltétlen tisztelettel és alázattal viseltessen iránta. Valójában
pontosan olyan öntelt és magabiztos volt, mint a dakoták
törzsfőnöke.
Christina megpróbálta kiszabadítani kezét a férfi markából,
amikor megfordult, hogy szembenézzen vele. Válaszul Lyon
még erősebben megszorította, bár közben Lord Bakerre
mosolygott. Így adta szavak nélkül a tudására, hogy itt nincs
helye vitának. Aztán hirtelen megfordult, és az alkóv felé
indult, maga után húzva a lányt.
Christina nem ellenkezett. Büszkén kihúzta magát, és követte
a férfit. Az egész terem őket nézte. Christina mosolyt erőltetett
magára, hogy mindenki láthassa, minden rendben van, és mi
sem természetesebb annál, hogy a férfi, akit alig néhány órája
ismer, valósággal végigvonszolja a termen. Amikor azonban az
egyik hölgy félhangosan megjegyezte, hogy ő és az márki
milyen elragadó pár lenne, lefagyott az ajkáról a mosoly.
Legszívesebben jól behúzott volna Lyonnek egyet, de ez
bizonyára illetlen cselekedetnek minősül egy hölgy részéről.
Tudta, hogy a férfi is meghallotta a megjegyzést. Erről
árulkodott pimasz, öntelt vigyora. Vajon ez azt jelenti, hogy
Lyon el akarja ragadni őt?
Amikor elérték az alkóvot, Lyon megállt. Christina
megkönnyebbült, amiért a férfi nem rángatta ki az erkélyre, és
képes volt valamelyest ellazulni is. Az egész terem jól láthatta
őket, és ez az ő szerencséje. Így nem kell attól félnie, hogy a
márki megcsókolja ott, mindenki szeme láttára. Nem, a
gyengéd öleléseknek és szerelmes szavaknak csak az együttlét
meghitt pillanataiban van helye, amikor kettesben van a nő és a
férfi.
Lyon odabiccentett néhány úriembernek, majd Christinához
fordult. Alig egy lépés választotta el őket egymástól. Lyon
elengedte a lány kezét, és egészen közel hajolt hozzá. Christina
lehajtott fejjel állt, nem volt hajlandó a férfi szemébe nézni.
Reményei szerint sikerült alázatos és engedelmes úrilány
benyomását kelteni a nézőközönségben, bár a szerepjátszás
mérhetetlenül bosszantotta.
Újabb hazugság, újabb színjáték, gondolta. Hogy nevetne
Fehér Sas, ha most látná. Fivére tökéletesen tisztában volt vele
– akárcsak mindenki más a faluban –, hogy nincs egyetlen
engedelmes porcikája sem.
Úgy tűnt, Lyon képes az egész estét azzal tölteni, hogy
végtelen türelemmel őt figyeli. Talán csak arra vár, hogy végre
a szemébe nézzen. Christina összeszedte magát. Hűvös
mosolyra húzta ajkát, s végül felemelte a tekintetét.
A férfi dühös volt, ezt nyomban látta. Haragos szemében
nyoma sem volt az aranyló csillagoknak.
– Fekete a szeme, mint a varjaké – jegyezte meg.
Lyonnek arcizma sem rándult erre a furcsa megállapításra.
 – Ezúttal ez nem fog beválni, Christina – suttogta dühösen a
férfi. – Nem tudod még egyszer elterelni a figyelmem a
bókjaiddal, édes kis csábítóm. Esküszöm, ha még egyszer
faképnél mersz hagyni, én…
– Nem bóknak szántam, amit mondtam – vágott a szavába
Christina bosszankodva. – Micsoda pimasz, öntelt alak ön, ha
azt hitte, bókolni akarok. A varjak az ellenségeink.
Az ég legyen hozzá irgalmas, már megint elszólta magát!
Lyon jelenlétében valahogy mindig megfeledkezik magáról.
Legszívesebben felkapta volna a szoknyája alját, hogy az
ajtóhoz rohanjon. Aztán hirtelen rádöbbent, hogy a férfi
valószínűleg nem is értette a megjegyzését. Zavart
arckifejezése legalábbis erről árulkodott.
– A madarak az ellenségeid? – kérdezte hitetlenkedve.
– Miről beszél, uram? – mosolygott rá ártatlanságot színlelve
Christina. – Talán azért vont félre, hogy a madarakról
beszélgessen velem?
– Christina! – csikordult meg a férfi foga. – Te még egy
szentet is képes lennél kihozni a béketűrésből.
A férfi úgy festett, mint aki kész ott nyomban rávetni magát,
ezért Christina védekezőn hátralépett.
– De ön nem szent, ugye, Lyon?
Hirtelen éles kiáltás vonta magára a férfi figyelmét. Christina
is hallotta a hangot, és meg akart fordulni, hogy megnézze, mi
történt, de Lyon megragadta és durván maga mögé taszította.
Ereje csodálattal töltötte el a lányt. A férfi olyan gyorsan
cselekedett, hogy Christina még fel sem eszmélt, mi történik,
már a férfi háta mögött találta magát.
A széles válltól nem látott semmit, de a férfi merev tartása
arra utalt, hogy veszélyben vannak. Ha nem lett volna biztos az
ellenkezőjében, még azt hitte volna, hogy Lyon őt akarja
védelmezni.
Christina nem bírt a kíváncsiságával. Nem érzett veszélyt, de
amikor kikémlelt Lyon mögül, fegyveres férfiakat pillantott
meg a szalon bejáratánál. Christina szeme tágra nyílt
meglepetésében. Milyen különös fordulatot vett ez az este!
Először egy oroszlánnal kellett szembenéznie, most meg úgy
tűnik, banditák fogják kirabolni őket. Nos, nagyon úgy fest a
dolog, hogy ez az este a szokásnál sokkal érdekesebben alakul.
Christina szerette volna jobban szemügyre venni a
gonosztevőket, Lyon azonban szemmel láthatóan más
véleményen volt. Amint észrevette, hogy a lány ott áll mellette,
nyomban visszalökte maga mögé.
A férfi őt védelmezi! A gondolat melegséggel töltötte el a
szívét. Tetszett neki a férfi elszántsága, még el is mosolyodott
örömében. Úgy döntött, hagyja, hogy Lyon azt tegye, amit
jónak lát. A férfi hátához simulva lábujjhegyre állt, és
kikukucskált a válla fölött, hogy lássa, mi történik.
A rablók öten voltak. Négyen tőrt tartottak a kezükben.
Micsoda silány fegyverek, állapította meg Christina
fejcsóválva. Az ötödik bandita jobbjában pisztoly volt.
Mindannyian kendővel takarták el arcul alsó részét. A
pisztolyos férfi – minden bizonnyal a rablóvezér – parancsokat
osztogatott. Mély, eltorzított torokhangon beszélt, ebből a lány
arra következtetett, hogy a férfit többen is ismerik a vendégek
közül. Bizonyára nem torzítaná el a hangját, ha nem tartana
attól, hogy felismerik. S bár cimboráihoz hasonlóan ő is
parasztruhát hordott, a csizmája egyáltalán nem hasonlított a
többiekére. Igaz, réginek és kopottnak látszott, mint a többi, de
a legfinomabb, legdrágább bőrből készült.
A banditavezér ekkor megfordult, és körbehordozta tekintetét
a termen. Szeme hirtelen tágra nyílt a döbbenettől.
Christinának elakadt a lélegzete. Jóságos isten, még egy órája
sincs, hogy találkozott ezzel az emberrel!
Lyon meghallotta Christina elakadó lélegzetét, és arca
elsötétült. Azt hitte, a lány megrémült. Hátrahúzódott, még
inkább árnyékba kényszerítve a lányt. Arra gondolt, az
alkóvban Christina biztonságban van, s ha a helyzet
fenyegetőbbre fordulna, még mindig kimenekítheti az erkélyre.
Lord Baker felesége ernyedten lehanyatlott, amikor a rablók
a gyémánt nyakékét követelték tőle. Az asszony roppant
kényelmes megoldással a pamlagra omlott. Christina
igyekezett visszafojtani nevetését. Az ájulás volt az egyik
legmulatságosabb színjáték a hölgyek kelléktárában.
Hirtelen Patricia néni toppant be a szalonba. A grófnő
szemmel láthatóan fel sem fogta, hogy egy rablótámadás kellős
közepébe csöppent. Amikor a rablóvezér az idős hölgyre fogta
a pisztolyát, Christina azonnal cselekedett. Őrült vagy sem,
Patricia mégiscsak a nagynénje. Senki sem emelhet kezet rá!
Minden olyan gyorsan történt, hogy felocsúdni sem volt
idejük. Lyon fémes villanást látott a szeme sarkából a jobb
válla felett, hallotta, amint elsuhan mellette valami, s a
következő pillanatban a banditavezér fájdalmas felüvöltött.
Villámgyorsan megpördült, hogy megvédje Christinát az új
veszedelemtől, de senkit sem látott a lány mögött. Bárki dobta
is a fegyvert, már elmenekült, valószínűleg az erkélyen át.
Szegény Christina! Igyekezett méltóságteljesnek látszani.
Kezét illedelmesen összekulcsolta maga előtt, tekintetében
kíváncsiság tükröződött. Még hátra is nézett, amikor Lyon az
erkély felé pillantott. Nyilvánvalóan nem fogta fel a veszélyt,
amely az árnyékból leselkedett rá.
Lyon gyorsan a sarokba tolta a lányt, hogy a háta védve
legyen. Amikor meggyőződött róla, hogy senki sem kerülhet
mögé, visszafordult a banditák felé. A lányt a vállával
szorította a falhoz.
Christina nem tiltakozott a kényszerű fogság ellen. Tisztában
volt vele, mit csinál a férfi. Lyon még mindig őt akarja
védelmezni, s biztos akar lenni abban, hogy az erkély felől
nem érheti támadás. Nemes jellemre vall, gondolta a lány.
Persze, minderre semmi szükség nem volt, mivel senki sem
fenyegette őket az erkély felől. Ezt azonban nem mondhatja el
Lyonnek soha. Mégis, a férfi iránta érzett aggodalma
mérhetetlen örömmel töltötte el.
A banditák vezetője villámsebesen eltűnt a bejárati ajtón át.
A többi rabló késével hadonászva fenyegette a vendégeket,
miközben az ajtó felé hátrált.
A pisztoly és a tőr ott maradt a padlón.
Lyon Christinához fordult: – Jól van? – kérdezte, s
hangjában annyi aggodalom csengett, hogy Christina úgy
döntött, rémült arcot ölt. Bólintott, s amikor a férfi magához
húzta, érezte a belőle áradó dühöt.
– Most haragszik rám?
A férfit meglepte a kérdés.
– Nem – jelentette ki, de hangja olyan érdes volt, hogy
biztosra vette, nem tudta meggyőzni a lányt. – Természetesen
nem haragszom önre, szerelmem.
Christina elmosolyodott a színlelt gyengédség hallatán.
– Akkor talán megkérhetném, hogy ne szorítsa olyan erősen
a vállamat?
Lyon azonnal elengedte.
– Ugye, azért dühös, mert nem harcolhatott a bajkeverőkkel?
– Bajkeverők? Kedvesem, attól tartok, azok az alakok többet
akartak holmi bajkeverésnél.
– De ön meg akart velük küzdeni, igazam van?
– Igen – ismerte be Lyon elvigyorodva. – Vágytam már egy
jó kis verekedésre. Vannak olyan szokások, amelyektől nehéz
megszabadulni – tette hozzá.
– Ön mindig harcos marad, Lyon.
– Hogyan?
Jó ég! A férfi értetlen arca láttán, Christina gyors
magyarázkodásba kezdett.
– Túl sok itt az öreg. Nem lett volna biztonságos verekedésbe
keveredni. Még valaki megsérült volna.
– Csak az öregekért aggódik?
– Igen.
 Lyon összevonta a szemöldökét. Christina csak ekkor
döbbent rá, hogy a férfi azt szeretné, ha érte is aggódna. De
nem értette, hogy miért. Nem érzi, hogy milyen sértő lenne rá
nézve, ha aggódnia kellene érte? Hiszen ez azt jelentené, hogy
nem bízik eléggé a képességeiben! Igaz, a férfi angol,
emlékeztette magát, az angolok pedig furcsa népség.
– Soha nem aggódnék önért, Lyon. Ön képes rá, hogy
megvédje magát.
– Ennyire megbízik bennem?
Christina elmosolyodott a férfi hangjából kicsendülő
önelégültség hallatán.
– Ó, de még mennyire – adta meg a férfinak az oly annyira
vágyott dicséretet. Éppen további elismerő szavakon
gondolkodott, amikor hangos zokogás ütötte meg a fülét.
– A ház úrnője magához tért – jegyezte meg Lyon. –
Maradjon itt, Christina! Mindjárt visszajövök.
A lány engedelmeskedett, bár egy pillanatra sem vette le a
férfiról a tekintetét. Szíve hevesebben kezdett dobogni, amikor
látta, hogy Lyon letérdel, és felveszi a tőrt. Nagy levegőt vett,
benntartotta, majd megkönnyebbülten kifújta, amikor a férfi az
asztalra tette a tőrt, s minden figyelmével a pisztoly felé
fordult.
A szalonban eluralkodott a zűrzavar. Mindenki egyszerre
kezdett el beszélni. Christina fontolóra vette, hogy mégis meg
kellene próbálkoznia az ájulással. De gyorsan le is tett róla. A
pamlag már foglalt volt, a kemény padló pedig egyáltalán nem
vonzotta. Végül a kezét kezdte el tördelni. Remélte, hogy ez
elég lesz ahhoz, hogy riadtnak és elesettnek látsszék.
Két úriember hangosan vitatkozott. Egyikük intett Lyonnek,
hogy csatlakozzék hozzájuk. Amint a férfi feléjük indult,
Christina az asztalhoz sietett, s miután meggyőződött róla,
hogy senki sem figyel rá, felkapta a tőrt, letörölte, és
visszacsúsztatta a helyére. Amikor ezzel végzett, a
nagynénjéhez lépett. A grófnő a pamlagon heverő elkeseredett
háziasszonyt látta el jó tanácsokkal.
– Azt hiszem, nénikém, ma éjszakára már elég volt az
izgalmakból – szólt Christina nagynénjéhez, amikor végre
sikerült magára vonni a figyelmét.
– Igen – felelte a grófnő. – Ideje indulnunk.
Lyon csapdába esett az ebédlőben, és kénytelen volt
végighallgatni a két idős úriember lehetetlenebbnél
lehetetlenebb ötleteit arra nézve, hogyan is kellene tőrbe csalni
Jacket és bandáját.
Tíz perc sem kellett hozzá, hogy elege legyen a
szócséplésből. Gondolatai minduntalan visszatértek a tőrre.
Soha nem látott még ilyen különös fegyvert. Megmunkálása
durva volt, pengéje mégis félelmetesen éles, markolata pedig
egészen lapos. Bárkié is a tőr, az biztos, hogy nem Angliában
vette.
Lyon úgy döntött, hogy magával viszi a tőrt, amely így
felkeltette a kíváncsiságát, s szilárdan eltökélte, hogy felkutatja
a férfit, aki elhajította.
– Nos, uraim, magukra hagyom önöket, hogy átgondolhassák
a tervüket – mondta a két idős úrnak. – Haza kell kísérnem
Christina hercegnőt és a nagynénjét. Ugye, megbocsátanak?
Nem várta meg, míg a két férfi tiltakozni kezd. Sarkon
fordult, és a szalonba sietett. Eszébe jutott, hogy azt mondta a
lánynak, várja meg, míg visszatér. Nem lett volna szabad
egyedül hagynia. Bizonyára még mindig halálra van rémülve,
és szüksége van a férfi megnyugtató szavaira. Lyon legalábbis
remélte, hogy így van, mivel nagyon is vonzónak tűnt előtte,
hogy megvigasztalja a lányt.
Lyon már azt tervezgette, hogyan rabolja el néhány percre
Christinát nagynénje figyelő tekintete elől, hogy ismét
megcsókolhassa.
 – A pokolba! – morogta, amikor észrevette, hogy Christina
eltűnt. Az asztal felé pillantott, ahol a tőrt hagyta, majd újabb
durva káromkodás hagyta el ajkát. A tőr is eltűnt.
Lyon sötét hangulatban bámult maga elé. Fontolóra vette,
hogy kikérdezi a vendégeket, de azok még mindig a rablás
hatása alatt voltak, ezért inkább letett róla.
Lyon megfordult, és ismét szemügyre vette az alkóvot, ahol
Christinával álltak. A felismerés a villámcsapás erejével hatott
rá. Nem, mondta magának. Az lehetetlen! A kis fülkéhez
sietett, majd megállás nélkül folytatta útját az erkély felé. Csak
a korlátnál állt meg.
Legalább hat méter választotta el az alant fekvő lejtős
terasztól. Onnan képtelenség felmászni. A korlát túlságosan
gyenge és rozoga, nem bírná el a kötél és a rajta mászó ember
súlyát.
Elméje egészen képtelen következtetésre jutott.
Lyon megcsóválta a fejét.
– Lehetetlen – mondta ki ezúttal hangosan. Végül úgy
döntött, egyelőre félreteszi a rejtélyt, mert sokkal fontosabb
dolog miatt kell most aggódnia.
Lyon sötét hangulatban hagyta el Lord Baker házát.
Túlságosan dühös volt ahhoz, hogy rögtön cselekedjen.
Elhatározta, hogy vár másnapig.
Akkor majd szépen, hosszan elbeszélget Rhone-nal.

NEGYEDIK FEJEZET

Edward mindig fehérben járt. Gyűlölte a színeket. Tőlem is

azt kérte, hogy viseljem a tőle kapott ógörög szabású, hosszú,
bő hófehér ruhákat. A palota falait havonta újrameszelték, és a
bútorok is mind fehérek voltak. Bár mulatságosnak találtam
Edward különcségét, mégis igyekeztem mindenben a kedvére
tenni. Apád annyira kedves volt hozzám! Mindent megkaptam,
amit csak szemem-szám kívánt, s a kisujjamat sem kellett
mozdítanom, mert Edward hallani sem akart róla, hogy
dolgozzak. Csupán egyetlen dologban korlátozott. Megesketett,
hogy soha nem hagyom el a palotát. Azt mondta, a személyes
biztonságom érdekében kér erre.

Majdnem fél évig meg is tartottam az ígéretemet. Aztán egyre

több pletykát hallottam arról, mi folyik a falakon kívül. Biztos
voltam benne, hogy Edward ellenségei terjesztik a rémhíreket,
hogy nyugtalanságot keltsenek az emberek körében.

Egy napon a komornámmal együtt álruhát öltöttünk, és

gyalog indultunk a legközelebbi falu elé. Úgy tekintettem erre
a kirándulásra, mint valami kalandra.

Pedig a pokol várt ránk odakint.

Naplóbejegyzés
1795. augusztus 15.

Az Acton-hagyaték gondozásával megbízott ügyvédi iroda

képviselői kedd délelőtt tíz órára bejelentkeztek Patricia
Cummings grófnőhöz. Mr. Henderson és Mr. Borton
hajszálpontosan a megbeszélt időben érkezett.
A grófnő alig tudta elrejteni izgatottságát. A dolgozószobába
kísérte a két ősz hajú úriembert, bezárta maga mögött az ajtót,
majd helyet foglalt az összekaristolt íróasztal mögött.
– El kell nézniük, amiért ilyen szegényes bútorok között
fogadom önöket – kezdte, és rideg mosolyt villantott az urakra.
– Az utolsó tartalékaimat is felemésztette, hogy megfelelő
módon kistafírozzam az unokahúgomat, Christinát a szezonra.
Egy fillérem sem maradt. Sokan szerették volna tiszteletüket
tenni a hercegnőnél, de a szegényes körülményekre való
tekintettel, kénytelen voltam elutasítani mindenkit. Christina
nagy szenzációt keltett a társaságban. Biztos vagyok benne,
hogy jó partit fog csinálni. – A grófnő hirtelen rádöbbent, hogy
összefüggéstelenül fecseg. Köhintett egyet-kettőt, hogy zavarát
palástolja. – Nos, amint azt önök is bizonyára tudják, ez a
házat csupán béreljük, és már csak egy hónapig áll a
rendelkezésünkre. Megkapták a vételi árajánlatot, ugye?
A két férfi egyszerre bólintott. Borton a társához fordult,
nyugtalan pillantást vetett rá, s a nyakkendőjét kezdte babrálni.
A grófnő szeme haragosan összeszűkült ekkora tapintatlanság
láttán.
– Mikor kapom meg a pénzemet? – követelőzött. – Nem
sokáig tudom felszínen tartani magam megfelelő anyagi háttér
nélkül.
– De ez nem az ön pénze, grófnő – jegyezte meg Borton társa
jóváhagyó bólintása után. – Minden bizonnyal ön is tisztában
van ezzel a ténnyel.
Borton elsápadt az asszony fenyegető pillantására. Nem is
állhatta tovább a haragos tekintetet, inkább lesütötte a szemét.
– Elmagyarázná a grófnőnek, Henderson? – kérdezte,
mereven a padlót bámulva.
– Szívesen – felelte a társa. – Asszonyom, ha négyszemközt
szót válthatnék az unokahúgával, biztos vagyok benne, hogy
sikerülne tisztáznunk ezt a kis félreértést.
Hendersont szemmel láthatóan egy cseppet sem izgatta a
grófnő nyilvánvaló haragja. Hangja sima és kimért maradt,
arcáról sem hervadt le az udvarias mosoly, míg a bolond
vénasszony hisztériáját hallgatta. Bortont lenyűgözte kollegája
bátorsága.
Patricia öklével az asztalra csapott.
– Mi köze van Christinának ehhez a tárgyaláshoz? Én
vagyok a gyámja, ezért én rendelkezem a vagyonával. Nem így
van? – rikácsolta.
Mielőtt Henderson válaszolhatott volna, az asszony ismét az
asztalra csapott.
– Én kezelem a pénzt, nem?
– Nem, asszonyom. Ön nem nyúlhat a pénzhez.
 Christina emeleti szobájában tisztán hallotta nagynénje
üvöltését. Azonnal lesietett a lépcsőn, hogy megnézze, mi
zaklatta fel ennyire. Rég megtanult már különbséget tenni
nénikéje kiáltásai között. Ez most a csapdába esett bagoly
tiltakozó rikoltására hasonlított, melyből a lány arra
következtetett, hogy Patricia néni nem fél, csupán dühös.
Christina már a könyvtárszoba ajtaja előtt állt, amikor
rádöbbent, hogy mezítláb van. Jóságos isten, mit kapna
nagynénjétől, ha így jelenne meg! Újra felsietett a lépcsőn,
megkereste kényelmetlen cipőjét, és gyorsan felhúzta.
Nagynénje még ötször sikított, mire Christina visszaért a
dolgozószobához. Nem zavartatta magát kopogtatással, tudván,
nénikéje kiáltásai úgyis elnyomnák a kopogás hangját.
Kinyitotta az ajtót, és besietett.
– Tehetek valamit érted valamit, Patricia néni? – kérdezte.
– Ő lenne az unokahúga? – kérdezte Henderson, és felpattant
a székről.
– Christina, azonnal menj vissza a szobádba! Beszédem van
ezekkel a gazemberekkel.
– Az apja által írásban foglalt feltételek szerint önnel nincs
mit beszélnünk, grófnő – mondta Borton. – Ön az, akinek el
kell hagyni a szobát, és magunkra hagyni az unokahúgával. Az
ön édesapja rendelkezett így a végakaratában.
– Milyen feltételekről beszél? Az apám nem is tudta, hogy
Jessica gyermeket vár. Nem tudott Christina létezéséről. Erről
gondoskodtam.
– A húga levelet írt az édesapjának, asszonyom, és ebben
megemlítette, hogy unokája fog születni. Azt hiszem, akkor
írta a levelet, amikor önnél lakott. Még üzenet is hagyott a
számára. A gróf csak egy évvel a lánya eltűnése után találta
meg.
– Jessica nem írhatott az apámnak – horkant fel a grófnő. –
Hazudik. Tudtam volna róla, ha így történik. Minden levelét
átnéztem.
 – Úgy érti, minden levelét megsemmisítette, ugye,
asszonyom? – kérdezte Henderson, szúrós pillantást vetve
Patriciára. – Nem akarta, hogy az apja tudomást szerezzen az
örököséről. Így van?
Patricia néni arca vérvörösre vált.
– Ön ezt nem tudhatja – motyogta.
Christinát aggasztotta nagynénje vad haragja. Odasétált
hozzá, és a kezét az idős asszony vállára tette.
– Nem számít, hogyan szerzett tudomást rólam a nagyapám.
Borítsunk fátylat a múltra, uraim.
A két férfi sietve bólintott.
– Ésszerű kívánság, kedvesem – jegyezte meg Henderson. –
Nos, a végrendelet utasításai értelmében négyszemközt kell
megbeszélnünk önnel a pénzügyeket.
Christina figyelmeztetőn megszorította nagynénje vállát,
amikor látta, hogy az tiltakozásra nyitja a száját.
– Azt szeretném, ha a grófnő jelen lenne a megbeszélésen.
Van ellene kifogásuk?
– Nincs – felelte Borton, társa beleegyező biccentése után.
– Akkor üljenek le, kérem, és mondjanak el mindent! –
Christina érezte, hogy nagynénje feszültsége lassan enyhül, és
elhúzta a kezét.
– Egy Hammershield nevű kapitány hozta el az édesanyja
levelét Lord Actonnek – kezdte Henderson. – Birtokunkban
van a levél, akárcsak az üzenet, melyet Jessica hátrahagyott, ha
esetleg meg akarná támadni az apja végakaratát, grófnő – tette
hozzá a jogtanácsos. – A levél tartalmát nem kívánom
részletezni, mivel Christina hercegnő azt kérte, hogy borítsunk
fátylat a múltra. Nos, amint a gróf úr elolvasta leánya levelét,
nyomban megváltoztatta a végrendeletét. Önt már korábban
kizárta az örökségből, grófnő, de annyira megharagudott a
kisebbik lányára, hogy úgy döntött, ő sem részesedhet a
vagyonából, és mindenét egyetlen unokájára hagyja.
Borton előrehajolt.
 – Azt persze nem tudhatta, hogy ön fiú lesz-e vagy lány –
vetette közbe –, ezért mindkét esetre megfogalmazta a
feltételeket. Mi természetesen csak azokkal foglalkozunk,
melyek leányunoka születése esetén érvényesek.
– Mit követett el vajon az anyám, hogy a nagyapám így
elfordult tőle? Azt hittem, közel álltak egymáshoz – mondta
Christina.
– Igen, mit tett az én szent húgom, hogy maga ellen tudta
hangolni apánkat? – kérdezte gúnyos hangon Patricia.
– Jessica szégyent hozott az apjára, amikor elhagyta a férjét.
Christina hercegnő, az eset mélységesen feldúlta a nagyapját.
A gróf úr szerette a vejét, és úgy vélte, lánya csak… egy
gyenge pillanatában tehette, amit tett.
– Mondja ki nyugodtan, ne kerülgesse itt, mint macska a
forró kását: apám végre rádöbbent, hogy Jessica őrült – szólalt
meg a grófnő.
– Igen, ez a szomorú igazság – bólintott Borton, és együtt
érző pillantást vetett Christinára.
– Ezért aztán a pénzt egyenesen Christina kapja? – kérdezte a
grófnő.
Henderson figyelmét nem kerülte az asszony szemében
felvillanó gonosz szikra. Kis híján felnevetett. Lord Acton
nagyon is jól ismerte idősebbik lányát, gondolta, és úgy
döntött, gyorsan végez a végrendelet pontjainak taglalásával,
mivel ha még sokáig kell néznie a grófnő ábrázatát, biztosan
elmegy az étvágya.
– A pénz mindaddig a bank kezelésében marad, amíg ön,
hercegnő be nem tölti a tizenkilencedik életévét. Ha előbb
férjhez menne, a vagyon a férje tulajdonába kerül.
– Addig már két hónap sincs hátra – szólt közbe a grófnő. –
Ilyen rövid idő alatt biztosan nem megy férjhez az
unokahúgom. Ezért gyámjaként nekem…
– Kérem, hallgassa végig a többi rendelkezést is! – szólt rá
Henderson kemény hangon. – A gróf úr ugyan szerette a vejét,
mégis megtette a megfelelő óvintézkedéseket arra az esetre, ha
lánya vádjai igaznak bizonyulnának.
– Igen, igen – helyeselt buzgón Borton. – A gróf rendkívül
óvatos ember volt. Ezért is szabott további feltételeket a
hatalmas örökséget illetően.
– Bökje már ki végre! – követelte a grófnő. – Hadd halljam
azokat az átkozott feltételeket, mielőtt én is megőrülnék, mint
Jessica!
Patricia ismét felidegesítette magát, ezért Christina úgy
döntött, támogatja nénikéjét.
– Magam is szeretném hallani, ami még hátravan. Folytatná,
kérem? – kérdezte sokkal kedvesebb hangon.
– Természetesen – biccentett Henderson. Szándékosan
kerülte a hercegnő tekintetét, mert attól tartott, ha elmerül a
csodálatosan kék szempárban, elveszti a beszélgetés fonalát.
Döbbenetesnek találta, hogy ez a két nő rokonságban áll
egymással. A grófnő rút volt, mint az éjszaka, és jellemre is
olyan sötét, míg a mellette álló fiatal teremtés szépsége az
angyalokéval vetekedett, s természetre is oly kedves és nyájas.
Henderson tekintetét az asztallapra szegezve folytatta: –
Amennyiben betölti a tizenkilencet, és még nem ment férjhez,
az örökség az édesapja gondozásába kerül. Természetesen őt is
tájékoztattuk ezekről a feltételekről, mielőtt felesége
keresésére indult volna. Őfelsége tisztában van vele, hogy
addig nem juthat a vagyonhoz, amíg…
– Talán már nem is él! – kiáltott fel a grófnő. – Évek óta nem
hallott róla senki.
– Edward király életben van – közölte Borton. – Éppen a
múlt héten kaptunk tőle üzenetet. Jelenleg Észak-
Franciaországban él, és azt tervezi, hogy a lánya
tizenkilencedik születésnapján visszatér Angliába, hogy
átvehesse az örökséget.
 – Tud róla, hogy Christina életben van? Vagy arról, hogy itt
van Londonban? – kérdezte a grófnő a haragtól remegő
hangon.
– Nem, és nem is éreztük szükségét, hogy tájékoztassuk –
felelte Henderson. – Már két hónap sincs hátra Christina
hercegnő születésnapjáig. Természetesen, ha úgy kívánja, hogy
értesítsük az édesapját mielőtt…
– Nem! – Christinának minden erejére szüksége volt, hogy
uralkodjon magán. Így is valóságos kiáltásnak érezte
tiltakozását. Szíve fájdalmasan összeszorult, és alig kapott
levegőt. – Kellemes meglepetés lesz a számára, hogy élek, nem
gondolják, uraim?
Mindkét férfi rámosolygott egyetértése jeléül.
– Uraim, a beszélgetés kimerítette a nagynénémet – jelentette
ki Christina. – Ha jól értem a végrendelet feltételeit, soha nem
rendelkezhetem az örökségemmel. Amennyiben férjhez
megyek, a férjemé a vagyon, ha nem, akkor az apámé.
– Úgy van – mondta Borton. – A nagyapja soha nem engedte
volna, hogy egy nő kezébe kerüljön az a hatalmas vagyon.
Christina attól tartott, nagynénje menten sírva fakad. Néhány
perccel később elbocsátotta a két úriembert. Henderson
nagylelkűen felajánlotta a lánynak, hogy rendelkezésére bocsát
egy nagyobb összeget, amelyből kényelmesen megélhet, míg
apja Angliába érkezik, és átveszi az örökségét.
Christina hálásan megköszönte. Kikísérte a jogtanácsosokat,
majd visszatért a könyvtárszobába, hogy beszéljen nénikéjével.
A grófnőnek fel sem tűnt unokahúga zaklatottsága.
– Mindent elvesztettem – zokogott fel, amikor Christina
belépett az ajtón. – Legyen átkozott az apám még a pokolban
is! – kiáltotta.
– Kérlek, nénikém, ne izgasd fel magad újra! Árt az
egészségednek.
– Mindent elvesztettem, s még van merszed azt mondani,
hogy ne izgassam fel magam? – rikácsolta a grófnő. – Szólnod
kell az érdekemben az apádnál, Christina! Ha te kéred, biztos
ad nekem pénzt. Edward nem szeretett engem. Talán
kedvesebbnek kellett volna lennem hozzá, de annyira féltékeny
voltam Jessica jó szerencséjére, hogy alig tudtam normálisan
viselkedni vele szemben. Máig sem értem, miért őt választotta,
és nem engem. Jessica csak egy szürke kisegér volt,
szépségben meg sem közelített engem.
Christina elengedte a füle mellett nagynénje morgolódását.
Az íróasztal előtt járkálva töprengett, hogy mitévő legyen.
– Meglepődtél, amikor megtudtad, hogy az apád él? –
kérdezte a grófnő.
– Nem. Soha, egyetlen pillanatig sem hittem, hogy halott.
– Gondoskodnod kell rólam, Christina! – siránkozott
Patricia. – Mi lesz velem, ha apád úgy dönt, hogy nem
támogat? Hogyan fogok megélni? Rajtam fog nevetni a
társaság – zokogta.
– Megígértem, hogy gondoskodom rólad, nénikém – mondta
Christina. – Nem emlékszel, hogy a szavamat adtam, mielőtt
elhagytuk Bostont? Gondoskodom róla, hogy meg is tudjam
tartani az ígéretemet.
– Az apád talán nem fog egyetérteni a nemes szándékaiddal,
Christina. Az a gazember megkaparintja az én pénzemet, és
fogadni mernék rá, hogy egy lyukas garast sem fog adni belőle.
Christina megtorpant nagynénje előtt.
– Nem áll szándékomban az apám kezére juttatni az
örökséget – jelentette ki. – Nem hagyom, hogy ez
megtörténjen.
Patricia Cummings még sohasem látta ennyire dühösnek az
unokahúgát. Bólintott, aztán elmosolyodott, mert azt hitte,
hogy az ostoba lány miatta haragszik ennyire.
– Arany szíved van, drága kislányom, hogy így aggódsz a
sorsom miatt. Az aggodalmat természetesen helyénvaló.
Hatalmas igazságtalanság volt az apám részéről, amiért így
kisemmizett az örökségből, és az utolsó garasaimat is rád
költöttem, mert csak az érdekelt, hogy megfelelő ruhatárral
jelenhess meg a társaságban. És mindezt semmiért – tette
hozzá. – Bárcsak az istenverte gyarmatokon maradtam volna!
Christinát bosszantotta nagynénje önsajnálata. Mély levegőt
vett, remélve, hogy így sikerül úrrá lenni magán.
– Még semmi sem veszett el, nénikém. A megoldás teljesen
nyilvánvaló. Férjhez megyek, mielőtt az apám visszatér
Angliába.
Christina nyugodt kijelentése végre felkeltette a grófnő
figyelmét. Az asszony szeme tágra nyílt, és kihúzta magát
ültében.
– Nem tudjuk, Edward mikor jön vissza. Akár holnap is
beléphet ebbe a szobába.
Christina a fejét csóválta.
– Nem hiszem. Ne felejtsd el, nénikém, hogy ő biztosan úgy
tudja, meghaltam. Én pedig azt tervezem, hogy a lehető
leggyorsabban férjhez megyek.
– Hogyan rendezhetnénk el mindent időben? Még csak
megfelelő jelöltünk sincs.
– Készíts egy listát a szóba jöhető férfiakról! – javasolta a
lány.
– Ez egyáltalán nem helyes – tiltakozott a grófnő.
Christina már éppen vitába akart szállni nagynénjével,
amikor észrevette, hogy felcsillan a szeme. Tudta, most
fontolgatja a javaslatát, és csak idő kérdése, hogy el is fogadja.
Tovább ütötte a vasat.
– Gyorsan kell cselekednünk, ha azt akarjuk, hogy sikeres
legyen a tervünk.
– Miért? Miért áldoznád fel magad ily módon? – nézett rá
Patricia gyanakvón. – És miért adnád a pénzt inkább a
férjednek, mint az apádnak?
– Nénikém, ahogy már mondtam is, nem áll szándékomban
az apám kezére juttatni az örökséget. Nos, milyen egyéb
kifogást hozol fel, mielőtt belátnád a tervem bölcsességét?
 – Az apád talán hatalmas vagyonra tett szert időközben, és
nem is pályázik a pénzedre.
– Ezt nem gondolhatod komolyan. Kétlem, hogy
meggazdagodott volna. Miért levelezne a nagyapám
jogtanácsosaival, ha lenne pénze. Hidd el, Patricia néni, apám
vissza fog jönni Angliába.
– Ha azt állítod, hogy Edward az örökségedet akarja, nem
vitatkozom veled.
– Remek. Azt hiszem, te vagy az egyik legokosabb asszony,
akit csak ismerek – dicsérte nagynénjét Christina. – Biztos
vagyok benne, hogy kitalálsz majd valami hihető okot, miért
olyan sietős férjhez mennem.
– Igen – helyeselt a grófnő –, valóban okos vagyok –
mondta, s úgy kihúzta magát, hogy Christina már attól tartott,
kettéroppant a gerince. – Na és, hogy segít rajtam a
házasságod? – akarta tudni.
– Az esküvő előtt megkérjük a jövendőbelimet, hogy írjon
alá egy nagy összegről szóló kötelezvényt, amely a te nevedre
szól.
– Akkor olyan férfit kell keresnünk, aki könnyen kezelhető –
motyogta maga elé a grófnő. – Ilyen akad bőven. Már csak egy
jó indok kell arra, hogy miért ilyen sietős. Most hagyj
magamra, Christina, amíg összeállítom a lehetséges jelöltek
listáját. A te ragyogó külsőddel nem lesz nehéz olyasvalakit
találni, aki beleegyezik a feltételeimbe.
– Szeretném ha Lyonwood márkiját a lista élére tennéd –
jelentette ki a lány, és előre felvértezte magát nagynénje
nemtetszése ellen.
– Nem gondolhatod komolyan – dadogta elhűlten a grófnő. –
Lyonwood gazdag, nincs szüksége még több pénzre, ráadásul
nem az a fajta, aki hajlandó lenne az együttműködésre.
– Ha rá tudom venni, hogy aláírja a kötelezvényt, akkor nem
bánod, ha összeházasítom magam vele arra a kis időre, amíg
Angliában tartózkodom?
 – Az összeházasítani magad valakivel nem a helyes angol
kifejezés, Christina. Nos, rendben. Ha hajlandó vagy meghozni
ezt az áldozatot, akkor nem bánom, ha megkörnyékezed ezt a
visszataszító alakot. Ő persze nem fog beleegyezni, de bírod az
engedélyemet, hogy megkörnyékezd.
– Köszönöm.
– Még mindig eltökélt szándékod, hogy visszatért azokhoz a
vadakhoz?
– Ők nem vadak – suttogta Christina. – És igen, visszatérek a
családomhoz. Nem mindegy neked, ha egyszer megkapod a
pénzedet?
– Nos, ezt a tényt semmiképpen ne említsd a
jövendőbelidnek. Ez bizonyára ellened fordítaná, Christina.
– Igen, nénikém.
– Menj innen, és öltözz át! – csattan fel a grófnő. – Szörnyen
festesz ebben a sárga ruhában. A hajaddal is csinálhatnál
valamit. Úgy áll, mint a szénaboglya. Most azonnal fésülködj
meg!
Christina nyomban otthagyta a könyvtárat, elengedve a füle
mellett a külsejére vonatkozó nevetséges megjegyzéseket.
Mire becsukta maga mögött a szobája ajtaját, lehullt róla a
magára erőltetett álca. Egész testében reszketett, gyomra
görcsbe rándult, feje lüktetett a fájdalomtól.
Bár nehezére esett, Christina volt annyira őszinte
önmagához, hogy beismerje, komolyan megijedt. Egyáltalán
nem tetszett neki ez az eddig ismeretlen érzés.
Tisztában volt félelme okával is. A sakál hamarosan visszatér
Angliába, s megpróbálja majd megölni őt. Christina kétsége
sem volt apja szándékai felől. Ha egyszer sakálnak született
valaki, sakál is marad egész életében.
Christina megadja neki a lehetőséget, hogy gyilkoljon, de
Isten segedelmével ő lesz az, aki először lesújt.

ÖTÖDIK FEJEZET
 Igenis élnek a földön ördögök. Magam sem tudtam, hogy
léteznek ennyire gonosz emberek, amíg a saját szememmel nem
láttam, hogyan csonkítanak meg és kínoznak halálra ártatlan
gyermekeket azért, hogy a szüleiket engedelmességre bírják,
hogyan mészárolnak le védtelen parasztokat. A férjem zsarnok
volt, és ha valaki másként gondolkodott, mint ő, egyszerűen
meggyilkoltatta. Az utcákon holtak és haldoklók hevertek
szerteszét. Éjszakánként szekerekkel szedték össze a
holttesteket. A bűz, amely miatt minden este be kellett zárnunk
a palota ajtóit és ablakait nem a felgyülemlett szeméttől
származott, ahogy Edward állította… Nem, nem, a halotti
máglyák szagát éreztük.

Az embereket szándékosan éheztették, hogy elgyengüljenek,

és ne legyen erejük lázadozni. Még a vizet is fejadagra mérték.
Annyira felháborítottak az átélt szörnyűségek, hogy nem
tudtam józanul gondolkodni. Mylala, hűséges komornám óvott
attól, hogy nyíltan szembeszálljak Edwarddal. Az életemet
féltette.

Hallgatnom kellett volna rá, gyermekem. Igen, ostoba módon

kihívtam magam ellen a férjemet.

Tanulj a hibámból, Christina! Ez az egyetlen módja annak,

hogy életben maradj.

Naplóbejegyzés
1795. október 12.

Lyon görnyedten ült a széken az íróasztala mögött. Egyik

kezében konyakkal teli poharat tartott, a térdén forró vizes
palackot egyensúlyozott.
Különös, hogy eddig az estéig múltbéli sebesülése nem
okozott gondot, már szinte el is feledkezett róla.
Hajnali négy óra is elmúlt már. A lüktető fájdalom – és
természetesen az álmai – kényszerítették vissza a
dolgozószobájába. Ha már úgysem tud aludni, foglalkozhat a
birtoka ügyeivel is. Addig nem is pihen le, míg a hajnal
pirkadni nem kezd London háztetői felett… és míg elméje túl
fáradt nem lesz ahhoz, hogy emlékezzen.
Nincs valami jó formában. Egy öreg harcos, gondolta
elmosolyodva. Nem így nevezte Christina is? Harcos, igen, így
hívta a lány, erre határozottan emlékezett… de hogy öreg
lenne? Ilyet nem mondott.
A múlt kísértette Lyont. A kormány szolgálatában töltött
hosszú évek megszedték a maguk vámját. Olyan ember volt,
akinek a nevét még mindig félelemmel emlegették
Franciaországban, s bizonyos, rossz hírű körökben igazi
legendának számított. Lyonre általában a legnehezebb,
legkényesebb ügyeket bízták. Mindig csak akkor hívták,
amikor már megtörtént a gaztett. Magányos farkasként
dolgozott, és hírnevére nem vetett árnyékot holmi kudarc. Őt
tartották Anglia legveszedelmesebb emberének. Néhányan
állították, hogy az egész világon nem akad párja.
Nem számított, hol rejtőzött el az áruló, Lyon felkutatta,
előcsalta búvóhelyéről, és némán, halálos hatékonysággal
végzett vele.
Soha nem vallott kudarcot. Soha.
Hűsége elnyerte méltó jutalmát… és büntetését is.
Bátorságáért lovaggá ütötték, bűneiért rémálmokkal sújtotta a
sors. Nem volt túl nehéz a visszavonulás mellett döntenie.
Mivel egyedül élt, senki sem látta kínjait. S amikor
rémálmaiban újra megjelent előtte megannyi áldozatának arca,
nem volt senki, aki tanúja lett volna lelki gyötrelmeinek.
Jamesre és Lettie-re már csak ritkán gondolt, bár még mindig
fejét csóválta a sors iróniája felett. Míg ő idegen földön a
hazáját védte az árulók ellen, fivére a saját otthonában árulta el
őt.
Nem, tényleg nem gondolt sokat Jamesre, és mióta Christina
hercegnővel találkozott, fejében olyan zűrzavar uralkodott,
hogy jószerivel gondolkodni sem tudott.
 Lyon alapjában véve kíváncsi ember volt. Egy jó kis rejtély
addig fogva tartotta az elméjét, míg meg nem oldotta. Christina
azonban túl rejtélyesnek bizonyult ahhoz, hogy könnyedén
megfejtse a titkát. Fogalma sem volt, hogy a lány milyen
játékot játszik… még nem. Lyon érdeklődését felkeltette, hogy
Christina nem kezdett el nyíltan kacérkodni vele… vagy
Rhone-nal, ami azt illeti. Aztán ott van az a különös
beszélgetés is. Órákig töprengett rajta, de végül feladta. Újra
látnia kell a lányt, döntötte el. Még nincs a kezében elegendő
információ a rejtély megoldásához.
Az ég szerelmére, hol hallhatott ez a lány oroszlánüvöltést?
Lyon tisztában volt vele, kezd a megszállottja lenni annak,
hogy mindent megtudjon a hercegnő múltjáról, bár maga sem
értette elszántsága okát. Christina olyan érzelmeket keltett
benne, melyekről eddig azt hitte, nem is léteznek. Soha még nő
nem hatott rá ilyen módon. Ez a beismerés jobban zavarta,
mint a térdét marcangoló fájdalom.
Fényt derít Christina titkaira. Biztos van neki, hiszen minden
nőnek van, s ha már kielégítette kíváncsiságát, akkor
kitörölheti a lányt az életéből… és megszállottsága is
megszűnik.
Miután elhatározása megérlelődött, Lyon levelet írt a
társaság leghírhedtebb pletykafészkeinek, és a hercegnő után
tudakozódott. Természetesen rendkívül körültekintően járt el.
Húgára, Dianára hivatkozott. Őt szeretné bevezetni a
társaságba, magyarázta, s ezért szeretné alaposan megismerni a
társaság tagjait.
Egyáltalán nem zavartatta magát, amiért megtévesztéssel
próbál információt szerezni. Amikor azonban a válaszok
megérkezek, Lyon csak még bosszúsabb lett. A mindentudók
szerint Christina hercegnőnek nincs múltja.
Két hónappal azelőttig nem is létezett a nő.
Lyon türelme fogytán volt. Nem volt hajlandó elfogadni ezt a
megoldást. Egyenes választ akart kapni a kérdéseire… és ismét
látni akarta Christinát. Azt tervezte, hogy a következő
szombaton Crestonék bálján sarokba szorítja a lányt, aztán
mégis a várakozás ellen döntött.
Az illemet és jó modort teljesen félretéve az egyik délelőtt
kilenc óra tájban – micsoda áldatlan időpont egy látogatáshoz!
– elsétált a Baker Streeten levő hatos számú házhoz, és
egyszerűen bekopogott. Nem fárasztotta magát azzal, hogy
üzenetet küldjön, és előre bejelentkezzen. Biztosra vette, hogy
az összeférhetetlen természetű grófnő úgyis megtagadná az
engedélyt.
A szerencse Lyon mellé szegődött. Törékeny öregember
nyitott ajtót. Őszes tincsei szinte sárga színben játszottak.
Ruhája mutatta, hogy ő ház komornyikja, bár viselkedése
inkább egy modortalan előkelőségére emlékeztetett.
– A grófnő éppen most ment el egy fontos találkozóra, és
legalább egy óráig nem jön vissza. Az is lehet, hogy tovább is
távol lesz.
Lyon visszafojtotta mosolyát.
– Nem a grófnőhöz jöttem – mondta a komornyiknak.
– Nem? Akkor kit óhajt látni? – kérdezte dölyfös hangon az
öreg.
Ez a fickó úgy védelmezi itt a bejáratot, mint valami sárkány,
bosszankodott Lyon. Félresöpörte az öreget, mielőtt az
tiltakozásra nyithatta volna a száját.
– Christina hercegnővel kívánok beszélni – szólt vissza a
vállán keresztül, szándékosan a legfélelmetesebb hangját
használva. – Most!
A szolgáló hirtelen elvigyorodott, zord képére ráncokat gyűrt
az öröm.
– A grófnőnek nem fog tetszeni a dolog – jelentette ki, amint
Lyon előtt a bejárattól jobbra eső kétszárnyas ajtó felé
csoszogott. – Mérges lesz, az már biztos.
 – Úgy látom, nem zavarja különösebben ez az eshetőség –
jegyezte meg Lyon szárazon, amikor az öreg kotkodácsolva
nevetni kezdett.
– Természetesen nem fogok szólni a látogatásáról, uram –
mondta a komornyik. Kihúzta magát, és a lépcső felé fordult. –
Itt várakozhat – intett Lyonnek. – Megyek, és tájékoztatom a
hercegnőt, hogy beszélni óhajt vele.
– Talán jobb lenne, ha nem említené a hercegnőnek, ki
kívánja látni – javasolta Lyon, arra gondolva, hogy Christina
esetleg nem akar találkozni vele. – Szeretném meglepni – tette
hozzá.
– Mivel elfelejtett bemutatkozni, ezt a kérést nem lesz nehéz
teljesíteni.
Lyon úgy érezte, egy örökkévalóságig tart, amíg a
komornyik átvánszorog az előtéren. Az ajtófélfának dőlve
figyelte az öregembert. Hirtelen eszébe jutott valami.
– Ha nem tudja a nevemet, hogyan lehet ennyire biztos
benne, hogy a grófnő mérges lesz?
A komornyik újra felnevetett. Hangja olyan volt, mintha
szöget húztak volna végig egy táblán. Az erőfeszítéstől kis
híján összecsuklott. Belekapaszkodott a lépcsőkorlátba, mielőtt
válaszolt volna Lyonnek.
– Nem számít, hogy kicsoda uraságod. A grófnő senkit sem
szeret. Semminek sem tud örülni az a vén sárkány. – Az öreg
folytatta lassú, nehézkes útját a lépcsőn felfelé. Lyon esküdni
mert volna, hogy legalább tíz percbe is beletelik, mire a
vénember három lépcsőfokot halad.
– Fogadni mernék, hogy magát nem a grófnő alkalmazta –
jegyezte meg Lyon.
– Nem, uram – felelte a szolgáló két zihálás között. –
Christina hercegnő bukkant rám a csatornában, hogy úgy
mondjam. Kiemelt onnan, megmosdatott, és szép, új ruhát is
adott rám. Sok-sok évvel ezelőtt előkelő házaknál szolgáltam,
de aztán nehéz idők köszöntek rám. – Az öreg nagy levegőt
vett, mielőtt folytatta volna. – A hercegnő nem szereti, ha a
nagynénjét vén sárkánynak hívom. Azt mondja, az nem
tiszteletre méltó.
– Lehet, hogy nem az, jóember, de az biztos, hogy nagyon
találó.
A komornyik bólintott, majd ismét megragadta a korlátot.
Egy hosszú percig meg sem moccant. Lyon azt hitte, egy kis
pihenőt tart, de tévedett. Az öreg végül elengedte a korlátot,
mindkét kezét a szájához emelte, és szó szerint felüvöltött az
emeletre.
– Látogatója érkezett, hercegnő. A szalonba vezettem.
Lyon nem akart hinni a szemének és a fülének. Amikor az
öreg megismételte a kiáltást, kitört belőle a nevetés.
A komornyik megfordult, és magyarázkodni kezdett.
– A hercegnő nem akarja, hogy kifárasszam magam.
Tartogatnom kell az erőm, hogy teljesíteni tudjam a vén
sárkány parancsait.
Lyon biccentett. A komornyik tovább kiabált.
Christina hirtelen feltűnt a lépcső tetején, magára vonva
Lyon figyelmét. Sohasem fog hozzászokni ehhez a látványhoz,
döntötte el a férfi. Christina most még gyönyörűbbnek tűnt.
Hosszú haja nem volt feltűzve, szabadon omlott a vállára.
Fenséges! Ez volt az egyetlen szó, amely eszébe jutott, mert az
angyali arcot keretező dús, aranyló fürtök minden más
meghatározást lehetetlenné tettek.
Amikor a lány elindult lefelé a lépcsőn, Lyon látta, hogy haja
egészen karcsú derekáig ér.
Christina halvány rózsaszín ruhát viselt. A nem túl mély
nyakkivágás éppen csak sejtetni engedte keblének finom
vonalát. Volt valami szokatlan a lány megjelenésében, de nem
tudta eldönteni, mi nincs rendjén, mivel túlságosan is lekötötte
a kedves mosoly, mellyel Christina a komornyikra nézett.
A hercegnő egyelőre nem vette észre Lyont.
 – Köszönöm, Elbert. Most menj, és pihenj le! A grófnő nem
sokára hazaér, és akkor lesz dolgod elég.
– Annyira jó hozzám, hercegnő! – suttogta Elbert.
– Kedves tőled, hogy ezt gondolod – mondta Christina, s
tovább lépdelt lefelé. Ekkor megpillantotta Lyont a szalon
ajtajában. A szeme tágra nyílt meglepetésében. – Jóságos isten,
a grófnő szörnyen…
– Mérges lesz – fejezte be a mondatot Lyon egy bosszús
sóhajjal.
Elbert nyilvánvalóan meghallotta a megjegyzést. Rekedtes
nevetését még a szalonban is hallották. Lyon becsukta maguk
mögött az ajtót.
– Hiszi vagy sem, hercegnő, a város minden házában
szívesen látnának. Fogalmam sincs, a nagynénje előtt miért
nemkívánatos a személyem.
A Lyon hangjából kicsendülő ingerültség megmosolyogtatta
Christinát. A férfi úgy beszélt, mint egy duzzogó kisfiú, aki
bizonyosságot akar.
A lány az aranyszínű brokáttal bevont pamlag közepére ült,
nehogy Lyon is odatelepedhessen, majd intett a férfinak, hogy
foglaljon helyet a pamlag melletti széken.
– Természetesen szívesen látott vendég nálunk, uram. Ne
hagyja, hogy a nagynéném véleménye kellemetlenül érintse.
Bár durva dolog részemről, be kell vallanom, hogy a nénikém
senkit sem kedvel igazán.
– Félreértett, hölgyem – morogta Lyon. – Egyáltalán nem
érdekel, mit gondol rólam a nagynénje. Mindössze
elgondolkodtatónak találom, hogy…
A lány gyanakvó pillantást vetett rá. Lyon elhallgatott, és
jobbnak látta, ha témát vált.
– Talán nem örül, hogy eljöttem? – kérdezte, majd
összevonta a szemöldökét saját kérdése hallatán.
Christina megrázta a fejét.
 – Jó napot kívánok! – bökte ki hirtelen, mert eszébe jutott a
jó modor. Próbálta felidézni, mit is tesz ilyen helyzetben egy
jól nevelt hölgy, de nem volt könnyű dolga, mert Lyon ismét
rendkívül jól festett. Szarvasbőr nadrágja szorosan ráfeszült
izmos combjára. Inge patyolatfehér volt. Talán selyemből
készült, találgatott a lány. Az őszi erdő barnájára emlékeztető
kabát részben eltakarta az inget, és színben szépen harmonizált
a magas szárú lovaglócsizmával.
Christina hirtelen rádöbben, hogy percek óta a férfit bámulja,
de úgy döntött, nem kér bocsánatot az udvariatlan viselkedés
miatt, mivel Lyon ugyanolyan merőn nézte őt.
– Szeretek önre nézni.
– Én is – vigyorodott el Lyon.
Christina összekulcsolta kezét az ölében.
– Van valami különleges oka a páratlan látogatásnak? –
kérdezte.
– Páratlan? Nem értem…
– Váratlan – helyesbített gyorsan a lány.
– Értem már.
– Nos, uram? Van valami különleges oka?
– Már nem emlékszem – felelte Lyon, s még szélesebb
mosolyra húzta a száját.
Christina bizonytalanul visszamosolygott rá.
– Megkínálhatom egy kis frissítővel?
– Nem, köszönöm.
– Nos, akkor talán lenne olyan kedves, és elmagyarázná, mi
az, amire nem emlékszik – javasolta a lány, és olyan várakozón
nézett Lyonre, mintha a világ legtermészetesebb dolgát kérte
volna tőle.
– Hogyan magyarázhatnám meg azt, amire nem emlékszem?
– vonta fel a férfi a szemöldökét. – Már megint összezavarja a
dolgokat, ugyebár?
A férfi mosolya kősziklát is megolvasztotta volna. Christina
alig tudott nyugton ülni a helyén. Nem tudott másra gondolni,
mint Lyon vad, szenvedélyes csókjára, és arra, bárcsak újra
megcsókolná.
Persze, ezek a gondolatok egyáltalán nem illenek egy igazi
hölgyhöz.
– Az idő melegebbre fordult, nem gondolja? Vannak, akik
azt mondják, hogy évek óta nem volt még ilyen enyhe az ősz –
tette hozzá, és lesütötte tekintetét.
Lyon megmosolyogta a lány látható idegességét. Lassan
kinyújtotta hosszú lábát, hogy kényelmesebben üljön. Nem
lesz nehéz választ kapnia a kérdéseire, ha Christina továbbra is
ilyen nyugtalan marad.
Csizmájának orra hozzáért a lány szoknyájához. Christina
azonnal hátrahúzódott a pamlagon, lenézett, és egy pillanatra
elakadt a lélegzete.
– Megkínálhatom egy kis frissítővel? – kérdezte meglepően
mély hangon. A férfira nézett, s a pamlag szélére húzódott.
Olyan ijedtnek látszott, mint egy védtelen kiscica.
– Ezt egyszer már kérdezte – emlékeztette Lyon. – Nem,
köszönöm nem kérek semmit. Csak nem zaklattam fel,
hercegnő? – kérdezte, s önelégült mosolya mutatta, nagyon is
tetszene neki, ha a válasz igen lenne.
– Miből gondolja, hogy felzaklatott? – kérdezett vissza
Christina.
– Abból édesem, hogy a pamlag szélén ülsz, készen arra,
hogy bármelyik pillanatban felugorj, és elszökj tőlem.
– Ne bizalmaskodjon! – csattant fel a lány. – A nevem
Christina, és nem édesem. És igenis zaklatott vagyok. Ön még
egy bölényt is kihozna a sodrából.
– Egy bölényt?
– Bárkit felidegesítene, amikor ilyen szúrósan néz –
magyarázta Christina, és finoman felvonta a vállát.
– Remek.
– Remek? Miért mond ilyen különös dolgokat, Lyon?
 – Még hogy én? – kacagott fel a férfi. – Christina, ön
egyetlen értelmes mondatot sem mondott, mióta megismertem.
Valahányszor találkozunk, mindig elhatározom, hogy
értelmesen elbeszélgetek önnel, de aztán…
– Lyon, ön képzelődik – vágott közbe a lány. – Hiszen ez
mindössze a második… nem a harmadik eset, hogy
találkozunk, ha beleszámítjuk azt az estét…
– Már megint kezdi – szakította félbe ezúttal a férfi.
– Mit?
– Megpróbál tévútra vinni.
– Én nem viszem önt sehova. Ahhoz túl nagyra nőtt.
Tisztában vagyok a képességeimmel, Lyon.
– Ön mindent szó szerint vesz?
– Nem tudom. Úgy tennék?
– Igen.
– Talán inkább ön az, akinek nem képes értelmesen beszélni.
Igen, úgy van – biccentett határozottan a lány. – Tudja, Lyon,
csupa logikátlan kérdést tesz fel. – A férfi elképedt tekintete
láttán felnevetett. – Miért van itt? – kérdezte újra.
Ismét lesütötte a szemét, és arcát enyhe pír lepte el. Valami
szemmel láthatóan zavarba hozta. Lyonnek fogalma sem volt
róla, mi lehetett az, de cseppet sem lepődött meg. A
legszokatlanabb dolgok is hétköznapivá váltak, ha Christináról
volt szó. Lyon úgy vélte, mindenre felkészült. Biztos volt
benne, mire látogatása véget ér, fényt derít arra, miben
mesterkedik a lány.
– Igazából tudom, miért látogatott meg – suttogta Christina
félénken.
– Igazán? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – És mi lenne az
ok?
– Ön szeret velem lenni – felelte Christina, és
megkockáztatott egy pillantást a férfi arcára. Amikor látta,
hogy őszintesége nem bosszantja, lelkesen folytatta: – Lyon,
hisz ön a végzetben?
 Ó, teremtőm! A férfi már megint úgy fest, mintha zavarban
lenne. Christina nagyot sóhajtott.
– Nos, hajlandó bevallani, hogy szeret velem lenni? –
noszogatta a férfit.
– Igen, de csak az isten tudja, miért – ismerte be Lyon.
Előrehajolt ültében, s a térdére könyökölt.
– Igen, a Nagy Szellem tudja, miért.
– A Nagy Szellem? – Lyon megcsóválta a fejét. – Jó ég,
kezdem magam visszhangnak érezni. Rendben van,
megkérdezem. Ki az a Nagy Szellem?
– Természetesen az Isten. Minden nép a maga nyelvén
nevezi a Mindenhatót, Lyon. Ezzel bizonyára ön is tisztában
van. Ugye, ön nem pogány? – kérdezte Christina, s hangján
érződött, hogy még a lehetőség is mennyire elborzasztja.
– Nem, nem vagyok pogány.
– Azért nem kell megharagudnia rám. Csak megkérdeztem.
Egy hosszú néma percig Lyon csak nézett rá, majd hirtelen
felállt. Mielőtt Christina felfoghatta volna, mi is történik vele,
a férfi a karjába vonta. Szorosan magához ölelte, s állát a lány
feje búbjára ejtette.
– Csak az a kérdés, hogy megfojtsalak vagy megcsókoljalak
– sóhajtotta. – Te döntesz.
Christina is felsóhajtott.
– Inkább csókolj meg. De előbb válaszolj a kérdésemre,
Lyon. Ez nagyon fontos nekem.
– Milyen kérdésre?
– Arra, hogy hiszel-e a végzetben – mondta a lány, s
elhúzódott a férfitól, hogy a szemébe nézhessen. – Tényleg
komoly baj van az emlékezeteddel, ugye?
És még van mersze zsémbeskedni! – bosszankodott Lyon.
– Semmi baj az emlékezetemmel – morogta.
Christina nem úgy festett, mint aki hisz. Ez a lány egy igazi
boszorkány, aki praktikáival megpróbálja megbabonázni. A
varázslatos szempár egyetlen pillantása elég volt, hogy
megrészegüljön, mint valami ostoba kamasz, akinek a
szerelem elvette az eszét.
– Nos?
– Tessék? – eszmélt fel Lyon. Fejcsóválva vette tudomásul
saját ostoba viselkedését. Egy hajtincs az arcába hullt,
eltakarva homlokán a sebhely egy részét. Christina feladta a
küzdelmet, hogy elhúzódjon tőle, helyette felnyúlt, és a helyére
igazította a kósza hajfürtöt. A gyengéd érintés
visszazökkentette Lyont a valóságba.
– Nem, nem hiszek a végzetben.
– Kár!
A lány úgy viselkedett, mintha valami megbocsáthatatlan,
halálos bűnét vallotta volna be neki.
– Rendben – jelentette ki. – Tudom, okosabb lenne, ha meg
sem kérdezném, ám mégis megteszem. Miért kár?
– Talán nevetni merészel rajtam? – vette elő Christina
előkelő modorát, amikor meglátta a férfi mosolyát.
– Soha nem tenném – hazudta Lyon.
– Mindegy. Azt hiszem, úgysem számít.
– Nem számít, hogy kinevetlek?
– Dehogy. Az nem számít, hogy nem hiszel a végzetben.
– Miért nem?
– Mert aminek meg kell történnie, meg is fog történni
függetlenül attól, hogy hiszel-e benne vagy sem. Látod, ilyen
egyszerű a dolog.
– Ó, értem már – húzta el a szót Lyon. – Szóval te egy
filozófus vagy.
Érezte, hogy a lány mozdulatlanná merevedik a karjában,
látta haragos tekintetét. Lyont meglepte a hirtelen
hangulatváltozás.
– Valami olyat mondtam, amivel megbántottalak?
– Én nem vagyok olyan nő! Hogy tud ilyen könnyű szívvel a
becsületembe gázolni? Hiszen én végig őszinte voltam önnel.
Nyíltan megvallottam, hogy szeretek önre nézni, s azt is, hogy
szeretem, ahogy csókol. Erre ön filozófusnak nevez?!
Megőrül ettől a nőtől!
– Christina, a filozófus egy tudós férfiú, aki a különböző
hiedelmek tanulmányozásának szenteli az életét. Nem sértés a
részemről, ha filozófusnak nevezlek.
– Betűzné a szót, kérem? – kérte Christina még mindig
gyanakodva.
Lyon eleget tett a kérésének.
– Ó, értem már. Azt hiszem, a félvilágival tévesztettem össze
a szót. Igen, biztosan ez történt. Ne nézz rám ilyen értetlenül,
Lyon! Könnyű összekeverni a kettőt.
– Könnyű? – csodálkozott Lyon. Bár figyelmeztette magát,
nehogy megkérdezze, kíváncsisága újfent erősebbnek
bizonyult. – Miért könnyű?
– Mert hasonlítanak egymásra – felelte a lány olyan hangon,
mintha egy nehéz felfogású diákot oktatna. Lyon persze
sérelmesnek találta a kioktató stílust.
– Kétségtelenül ez a legértelmetlenebb magyarázat, amelyet
valaha is hallottam – csattant fel. – Hacsak nem… Christina,
ugye csak nem régen tanultál meg angolul?
Mivel a férfi láthatóan örült saját megoldásának,
Christinának nem volt szíve kiábrándítani, s bevallani, hogy
már évek óta beszéli ezt a meglehetősen nehéz nyelvet.
– Igen, Lyon – hazudta. – Több nyelvet is ismerek, és néha
összekeverem a szavakat. De azért nem vagyok kékharisnya,
és a szabályokról is csak akkor feledkezem meg, amikor veled
vagyok. Különben jobban szeretek franciául beszélni, mert az
sokkal könnyebb nyelv.
Lyon most már mindent értett. Megoldotta a rejtélyt.
– Nem csoda, hogy alig értettelek, Christina. Azért volt, mert
csak nem régen tanultál meg angolul, ugye?
Örömében, hogy végre sikerült kiderítenie az igazságot,
észre sem vette, hogy megismételte az iménti kérdést.
 Christina megrázta a fejét.
– Nem hiszem, Lyon. Rajtad kívül eddig még senkinek nem
okozott gondot, hogy megértse, amit mondok. Te régóta
beszélsz már angolul?
Lyon erre szorosan magához ölelte, és jót mulatott azon,
hogy milyen ügyesen fordította ellene a saját szavait a lány.
Tudata legmélyén megfordult a gondolat, hogy cseppet sem
bánná, ha az egész délelőttöt itt tölthetné a szalon közepén
állva, Christinával a karjában.
– Lyon, elszomorítana, ha megtudnád, hogy mégis
kékharisnya vagyok? A nénikém azt állítja, egy igazi hölgynek
még azt is el kell titkolnia, hogy tud olvasni. Ezért aztán úgy
kell viselkedem, mint aki háromig sem tud számolni.
– Úgy kell viselkedned? – hökkent meg a férfi a különös
kijelentésen.
– Valójában imádok olvasni – ismerte be Christina, tudomást
sem véve a kérdésről. – Artúr király története a kedvencem.
Nem olvastad véletlenül?
– De igen, szerelmem. Sir Thomas Mallory írta. Most már
értem, miért mondasz néha olyan furcsa dolgokat. Lovagok
vagy harcosok, egyre megy. Milyen romantikus természeted
van, Christina!
– Valóban? – mosolyodott el a lány. – Jó tudni – tette hozzá,
amikor Lyon bólintott. – Ugye, romantikusnak lenni jó
tulajdonság egy finom hölgynek?
– Igen, az – felelte vontatott hangon Lyon.
– Patricia néni természetesen nem szerezhet tudomást erről a
jellemvonásomról, mert…
– Hadd találjam ki! – szakította félbe Lyon. – Mérges lesz,
igaz?
– Attól tartok, igen. Jobb lesz, ha most hazamész. Ha
eszedbe jut, miről is akartál beszélni velem, ismét eljöhetsz.
Lyonnek esze ágában sem volt elmenni. Túl keveset sikerült
megtudnia. Úgy döntött, megcsókolja a lányt, azzal is nyer egy
kis nyugalmat. Aztán ráveszi a kis boszorkányt, hogy
válaszoljon a kérdéseire… feltéve persze, ha eszébe jut akár
egy is. Egy-két apró dolgot már így is megtudott Christináról.
Például azt, hogy Franciaországban, vagy legalábbis francia
nyelvterületen nevelkedett. Lyon most azt szerette volna
kideríteni, miért kell ezt az egyszerű tényt titkolni? Szégyelli
talán, vagy zavarja? Talán a háború az oka titkolózásának.
Lyon simogatni kezdte Christina hátát, remélve, hogy így
sikerült elterelnie a figyelmét, és mégsem küldi el. Aztán
lehajolt, és ajkát gyengéden a lányéhoz érintette, miközben
keze egy pillanatra sem hagyta abba a simogatást, kényeztetést.
Christina hozzásimult, s karját lassan a férfi nyaka köré fonta.
A lánynak nyilvánvalóan tetszett a figyelemelterelésnek ez a
módja. Amikor Lyon végül teljesen birtokba vette a száját,
Christina lábujjhegyre emelkedett, s ujjait a férfi hajába
mélyesztette. Lyont beleborzongott az érintésbe. Még
szorosabban magához ölelte, és felemelte a földről, hogy
szájuk egy vonalban legyen.
Különös élmény volt, ahogy a férfi ölelte, bár közel sem
annyira különös, mint ahogy Lyon az érzékeire hatott. A
férfias illat felkeltette szenvedélyét, s amikor Lyon nyelve
érzékien a szájába siklott, testét forró hullámokban öntötte el a
vágy.
Nem kellett sok idő hozzá, hogy Christina ráérezzen a játék
ízére. Nyelve előbb félénken, majd egyre merészebben
utánozta a férfiét. Tudta, hogy Lyonnek tetszik a bátorsága,
mivel csókja egyre vadabb lett, és torkából valahonnan mélyről
nyögése tört fel.
Christina volt a legérzékenyebb, legfogékonyabb nő, akivel
valaha is találkozott. A vad lelkesedés megdöbbentette Lyont,
aki hozzá volt szokva a nagyvilági nők színleléséhez. Christina
azonban nem is próbálta leplezni érzéseit, és őszintesége
üdítően hatott kiégett lelkére, és felkorbácsolta vágyait.
Amikor végül eltépte száját a lány édes ajkáról, egész testében
remegett, lélegzete akadozott.
Christina nem akarta elengedni. Kezét szorosan a dereka
köré fonta, és meglepő erővel ölelte magához.
– Ugye, szeretsz csókolózni velem, Lyon?
Hogy mer ilyen félénken viselkedni azok után, ami kettejük
között történt? – bosszankodott Lyon. Hiszen a lány még
vadabbul csókolt, mint ő!
– A fenébe, nagyon jól tudod, hogy szeretlek megcsókolni –
morogta a lány fülébe. – Ez is a színjáték része, Christina?
Előttem nem kell a szemérmes szüzet alakítanod. Esküszöm,
nem érdekel, hány férfit csábítottál már az ágyadba. Kívánlak!
Christina lassan felemelte a tekintetét, és a férfi szemébe
nézett. Látta benne a szenvedélyt, és a birtoklási vágyat is.
Torka hirtelen elszorult. Lyon pontosan olyan erős és hatalmas,
mint egy igazi harcos.
Az ég legyen hozzá irgalmas! Ha így folytatja, még a végén
beleszeret ebbe az angolba.
Lyon észrevette a lány szemében a félelmet, és feltételezte,
az rémítette meg ennyire, hogy ő rájött az igazságra.
Belemarkolt a lány dús hajába, a kezére tekerte, és ismét
magához ölelte, míg testük szorosan össze nem ért. Akkor
gyengéden hátrahúzta a fejét, és fölé hajolt.
– Nekem nem számít, esküszöm, Christina. Amikor az
ágyamban leszel, nem fogsz másra gondolni, csak rám –
mondta neki, amikor ajkuk már majdnem összeért.
Aztán újra megcsókolta, mintegy megpecsételve fogadalmát.
Vadul, szégyentelenül, érzékien. Ami azt illeti, túl gyorsan. És
amikor Christina viszonozta volna a csókot, Lyon hirtelen
elhúzódott. Tekintete fogva tartotta a lányét.
– Egyre csak az jár a fejemben, milyen csodálatos órákat
töltünk majd el együtt. Te is gondoltál már rá, ugye, Christina?
– kérdezte Lyon, a vágytól rekedtes hangon.
 Felkészült a tiltakozásra. Biztos volt benne, hogy Christina
felháborodottan tiltakozni fog, ahogy a többi nő is tenné.
Tévedett, és nyilván ezért döbbent meg annyira a válasz
hallatán.
– Ó igen, gondoltam már rá, hogy lefekszem veled.
Csodálatos lenne, nem igaz?
Mielőtt Lyon válaszolhatott volna, Christina kibontakozott a
karjából, és az ajtó felé indult. Járása, minden mozdulata olyan
pimasz és kihívó volt, mint a mosoly, melyet válla fölött a
férfira vetett, ahogy hátradobta a haját.
Amikor kinyitotta az előtérbe vezető ajtót, visszafordult
Lyon felé: – Ideje, hogy hazamenj. További szép napot!
A fenébe! A lány már megint elbocsátja, mint valami
királynő az alattvalóját.
– Christina, azonnal gyere ide! Még nem végeztem veled.
Kérdezni akarok valamit.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte a lány, kifelé oldalazva a
szalonból.
– Ne nézz rám ilyen gyanakodva! – morogta Lyon, és karját
összefonva maga előtt, komoran figyelte a lányt. – Először is
azt szeretném megkérdezni, eljönnél-e velem az Operába a
jövő…
Elhallgatott, mert Christina a fejét rázta.
– A grófnő sohasem egyezne bele, hogy te legyél a kísérőm –
mondta, s még ahhoz is volt mersze, hogy mosolyogjon is az
elutasításhoz.
Lyon felsóhajtott.
– Tudtad, hogy olyan vagy, mint egy kaméleon? Az egyik
pillanatban még haragosan nézel rám, a következőben már
mosoly van az arcodon. Gondolod, hogy képes leszek valaha is
megérteni téged?
– Azt hiszem, ezt most sértésnek kellene felfognom.
– Nem sértegetlek – morogta Lyon, tudomást sem véve a
lány hangjából kicsendülő vidámságról. Uramisten, milyen
ártatlanul néz rá! Lyon foga megcsikordult. – Szándékosan
próbálsz megbolondítani, ugye?
– Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, elnyerheted a szívem azzal,
hogy holmi gyíknak titulálsz.
Lyon elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Kilovagolsz velem holnap a parkba?
– Ó, én nem szoktam lovagolni.
– Nem? – csodálkozott Lyon. – Nem is tanultál? Boldogan
leszek a tanárod. Egy szelíd hátassal… most meg mit
mondtam? Csak nevetni merészelsz rajtam?
Christina igyekezett visszafojtani vidámságát.
– Ó, nem nevetlek ki – hazudta. – Csak arról van szó, hogy
nem szeretek lovagolni.
– Miért? – érdeklődött Lyon.
– Zavar a nyereg – vallotta be Christina. Sarkon fordult, és
átsietett az előtéren. Lyon nyomban utána sietett, de mire kiért,
a lány már a lépcsősor felénél járt.
– Zavar a nyereg? – szólt utána, mivel biztosra vette, hogy
valamit félreértett.
– Igen, Lyon.
Erre a férfi nem tudott mit mondani. Feladta. Ezt az ütközetet
Christina nyerte meg.
A háborúnak azonban még nincs vége!
Lyon fejét csóválva állt a lépcső alján. Úgy döntött, ezúttal
beéri a lány ringó csípőjének látványával, s csak amikor
Christina eltűnt a szeme elől, döbbent rá, mi is zavarta, amikor
aznap reggel először megpillantotta.
Christina hercegnő mezítláb volt.

Patricia grófnő jókedvűen tért haza a találkozójáról. Bár

egyáltalán nem volt illendő, hogy látogatást tett unokahúga
egyik lehetséges kérőjénél, a megbeszélés oly kielégítő
eredménnyel zárult, hogy a grófnő vihogva söpörte félre az
etikettel kapcsolatos aggodalmait.
Emmett Splickler mindenben megfelelt a grófnő
elvárásainak. Remélte, hogy Emmet örökölte apja erkölcstelen
természetét, s nem is csalatkozott a reményeiben. A férfi
pontosan olyan gerinctelen, gyáva és rémesen önző féleszű
alak volt, akire a grófnő számított, ráadásul azt a kevéske eszét
is a lába között hordta. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy
szívesen ágyába vinné Christinát. Valósággal csorgott a nyála,
amikor Patricia elmagyarázta jövetele okát. Elég volt csupán
megemlítenie a Christinával való házasság lehetőségét, és az
ostoba fickó engedelmes bábbá vált a kezében. Hajlandó volt
bármit aláírni az értékes díj reményében.
A grófnő persze tisztában volt vele, hogy unokahúga
sohasem menne hozzá egy Emmett-féle puhány alakhoz. Hogy
megnyugtassa a lányt, Patricia összeállította a lehetséges
férjjelöltek listáját. Még a gyűlöletes Lyonwoodot is hajlandó
volt felírni a lista élére. Ám ez az egész csak porhintés volt,
mivel a grófnő azt akarta, hogy Christina ne is gyanítsa, mi vár
rá.
A grófnő semmit sem bízott a véletlenre.
Semmilyen körülmények között nem engedheti, hogy
unokahúga olyan becsületes férfi felesége legyen, mint Lyon.
Az ok pedig roppant egyszerű volt: Patricia nem csupán egy
tekintélyes rész akart megkaparintani apja vagyonából. Nem, ő
az egészet akarta!
Terve, melyet Splicklernek előadott még egy alattomos
csúszómászó mércéjével mérve is szégyenletes volt. Emmett
elfehéredett, amikor a grófnő hidegen közölte vele, hogy el
kell rabolnia és Gretna Greenbe kell hurcolnia Christinát, hogy
ott házasságra kényszerítse. Ha akarja, megerőszakolhatja a
lányt, mielőtt aláírnák a házassági szerződést, de őt az sem
érdekli, ha egy ujjal sem nyúl hozzá.
 Emmett még jobban félt attól, hogy kitudódik az ügy, mint
maga a grófnő. Ám amikor Patricia azt tanácsolta, fogadjon fel
néhány embert, akik segítenek fogva tartani Christinát, az
ostoba fickó abbahagyta a siránkozást, s lelkesen támogatta a
tervet. A grófnő észrevette a férfi lába között duzzadó
férfiasságát, és tudta, Emmett gondolatban már kedvét tölti az
unokahúgán, s remélte, a kép elég elszántságot adni neki
ahhoz, hogy megtegye, amit vár tőle.
Az aggodalmak kimerítették a grófnőt. Még mindig fennállt
a halvány lehetősége annak, hogy Emmett gyávasága
felülkerekedik buja vágyán. Akkor pedig Patricia terve
könnyen meghiúsulhat.
Éppen ezért meg kell szabadulnia a lány koszos indián
rokonaitól. Ha Christina mégsem meg hozzá Emmetthez, és a
végén egy olyan erős akaratú ember mellett kötne ki, mint
Lyon, a házassága valószínűleg nem tartana sokáig. Christina
igazi énje előbb-utóbb felszínre tör. Nem leplezheti örökké
vadállati ösztöneit. És ugyan melyik épeszű férj lenne eltűrni
felesége undorító eszméit a szerelemről és a becsületről? A
férfi természetesen elborzad majd, megismerve felesége igazi
jellemét, s bár nem válhat el tőle, biztos, hogy hátat fordít neki,
és más nők ágyában keres vigaszt.
Ha ez megtörténne, nem is kétséges, hogy Christina
visszamenekülne a vademberek közé, akik felnevelték. Az
ostoba liba így is egyre azt hajtogatja, hogy egy napon hazatér
majd. Ezt nem engedheti meg. Christina jelenti számára az
egyetlen lehetőséget, hogy visszakerülhessen az előkelő
társaságba. Igen, annyira rajonganak Christináért, hogy az ő
kedvéért még azok is hajlandók lesznek befogadni, akik
emlékeznek fiatalkori meggondolatlan tetteire.
Patricia Edward miatt aggódott a legkevésbé. Christina apja
persze nem lesz elragadtatva, ha megtudja, hogy túljárt az
eszén. Bár jó természetűnek ismerte meg a férfit, kétségtelen,
hogy ennek ellenére megpróbálja rátenni a kezét legalább a
vagyon egy részére. A grófnő azonban bízott benne, hogy
Christina képes lesz az apját kézben tartani.
Ó igen, létfontosságú volt, hogy a kis szuka Angliában
maradjon, amíg ő nem végez vele. Valóban létfontosságú!

HATODIK FEJEZET
Edward a magánlakosztályát a palota főszárnya mellé emelt
külön épületben rendezte be. Elhatároztam, egyetlen percet
sem várok tovább. Elmegyek, és elmondom neki, mit művelnek
az emberei. Látod, gyermekem, még ekkor sem tudtam elhinni,
hogy a férjem felelős a szörnyűségekért. Szerettem volna a
rendőreit okolni mindenért.

Amikor az oldalajtón beléptem Edward dolgozószobájába,

annyira megdöbbentett a látvány, mely fogadott, hogy a
szavam is elállt, és nem fedtem fel az ottlétemet. A férjem a
szeretőjével volt. Levették ruháikat, és állatok módjára
párosodtak a padlón. Az asszonyt Nicolle-nak hívják. Úgy
lovagolt Edwardon, mint egy paripán. A férjem ocsmány
szavakkal bíztatta, s szemét szorosan lehunyta gyönyörében.

A nő megérezhette a jelenlétemet, mert hirtelen elfordította a

fejét, és egyenesen rám nézett. Biztos voltam benne, hogy
felsikolt, így figyelmezteti Edwardot arra, hogy én is ott
vagyok, de tévedtem. Nicolle folytatta az obszcén
testgyakorlatot, s közben mindvégig rám mosolygott. Azt
hiszem, így akarta tudomásomra hozni, hogy ő győzött.

Már nem emlékszem, mennyi ideig álltam ott. Amikor

visszatértem a lakosztályomba, azonnal tervezni kezdtem a
szökésemet.

Naplóbejegyzés
1795. augusztus 20.
 – Lyon, az ég szerelmére, mi történt veled? Rámosolyogtál
Matthewsra. És jól hallottam, hogy az anyja felől kérdezted?
Ugye, jól vagy?
A kérdést Lyon húgának, Lady Dianának a szájából hangzott
el, aki most sebesen igyekezett bátyja után a hálószobákhoz
vezető lépcsősoron. A férfi megállt egy pillanatra, és húgára
nézett.
– Nem tetszik, ha haragosan nézek, most azért idegeskedsz,
mert mosolygok. Dönts el végre, mit akarsz, húgocskám, és én
megpróbálok a kedvedre tenni.
Diana szeme tágra nyílt a döbbenettől fivére incselkedő
hangja hallatán.
– Mégis beteg vagy, ugye? Talán megint megfájdult a
térded? Ne nézz úgy rám, mintha még egy fejem nőtt volna!
Egyáltalán nem jellemző rád, hogy mosolyogj, különösen nem
olyankor, amikor a mamához jössz látogatóba. Tisztában
vagyok vele, milyen fárasztó tud lenni. Ne felejtsd el, bátyó,
hogy én vele élek. Te csak egyszer látogatod meg egy héten.
Tudom, nem tehet róla, hogy ilyen, de néha azt kívánom,
bárcsak megengednéd, hogy hozzád költözzem. Szerinted
szégyellnem kellene, hogy nyíltan bevallom?
– Az nem szégyen, hogy őszinte vagy a bátyádhoz. Nehéz
volt neked, mióta James meghalt, ugye?
Fivére együtt érző hangjától Dianának könny szökött a
szemébe. Lyon elnyomta bosszúságát. Húgát érzelmileg
mindig nagyon megérintették a családi ügyek. Lyon épp az
ellenkezője volt. Nehezen mutatta ki az érzéseit. Egy pillanatig
megfordult a fejében, hogy vigasztalón átkarolja Dianát, de
gyorsan meggondolta magát. Húga biztosan annyira
megdöbbenne, hogy zokogásban törne ki.
Lyonnek úgy érezte, ma nem lenne képes megbirkózni húga
könnyeivel. Épp elég megpróbáltatásnak ígérkezik az anyjával
való találkozás.
 – Azt hittem, jót fog tenni a mamának, hogy beköltöztünk a
városba a báli idényre, Lyon, de ő el sem hagyta a szobáját,
mióta megérkeztünk Londonba.
Lyon csak bólintott, majd folytatta útját anyja szobája felé.
– A mama egyáltalán nincs jól – suttogta Diana, aki
árnyékként követte bátyját. – Próbáltam mesélni neki a
bálokról, amelyeken részt vettem, de ő oda sem figyelt rám.
Csak Jamesről hajlandó beszélgetni.
– Menj le a szalonba, és várj meg! Valamit szeretnék
megbeszélni veled. És ne aggódj! – tette hozzá egy kacsintás
kíséretében. – Megígérem, nem fogom felidegesíteni anyát.
Mintaszerűen fogok viselkedni.
– Mintaszerűn? – vékonyodott el Diana hangja. – Mondtam,
hogy beteg vagy!
Lyon felkacagott.
– Istenem, tényleg ilyen szörnyeteg lettem volna?
Mielőtt Diana kigondolhatott volna valami diplomatikus
választ, amellyel elkerülheti, hogy hazudnia kelljen, Lyon
kinyitotta anyja lakosztályának ajtaját, és belépett a sötét,
levegőtlen szobába.
A márkiné a fekete takaróval leterített ágyon feküdt, és
szokása szerint tetőtől talpig feketébe volt öltözve. Lyon talán
észre sem vette volna, ha a halovány arc nem világlik ki a nagy
feketeségből.
Kétségtelen, hogy a márkiné teljes odaadással gyászolt. Lyon
arra gondolt, legalább annyi energiát fektet a gyászába, mint
egy elkényeztetett gyermek a hisztijébe. Az biztos, hogy lassan
eléri a mesterfokozatot, annyi ideje gyakorolja már. Ennyi még
egy halott érdeklődését is felkeltené. Több mint három éve
már, hogy James eltávozott az élők sorából, anyja mégis úgy
viselkedett, mintha a baleset tegnap történt volna.
– Jó napot, anyám! – köszöntötte Lyon, s leült az ágy melletti
székre.
– Jó napot, Lyon!
 A látogatás ezzel tulajdonképpen véget is ért. Több szó nem
esett köztük, míg Lyon el nem ment. Az ok roppant egyszerű
volt: Lyon nem volt hajlandó Jamesről beszélni, anyját pedig
semmi más nem érdekelte. Így aztán a látogatás fél órája néma
csendben telt el. Hogy gyorsabban teljen az idő, Lyon gyertyát
gyújtott, és a Morning Heraldot olvasta.
A szertartás sohasem változott.
Lyon rendszerint rémes hangulatban hagyta el anyja
szobáját, ma azonban különös módon nem igazán bosszantotta
a márkiné szégyenteljes viselkedése.
Diana a hallban várt rá. Amikor meglátta, hogy fivére még
mindig mosolyog, komolyan aggódni kezdett az egészségéért.
Nem csoda, bátyja ugyancsak különösen viselkedett aznap.
Diana nem tudott másra gondolni, mint hogy Lyon valami
szörnyűségre készül.
– Visszaküldesz minket a mamával vidékre, ugye, Lyon? Ó,
kérlek, fontold meg újra! – esdekelt. – Tudom, hogy Milton
bácsi csalódást okozott, de igazán nem tehet róla, hogy a mája
megint ágyba kényszerítette. És én annyira szeretnék elmenni
Creston báljára!
– Diana, szívesen elkísérlek téged a Creston-bálra. És
eszembe sem jutott, hogy hazaküldjelek, kedvesem. Már
bevezettek a társaságba, és természetesen itt maradsz a szezon
végéig. Visszavontam valaha is a szavamat?
– Nem, soha – ismerte el Diana. – De mosolyogni sem
szoktál soha. Jaj, fogalmam sincs, mit gondoljak! Mindig
olyan szörnyű hangulatban szoktál kijönni a mama szobájából.
Ezek szerint ma rendesen viselkedett?
– Nem, és pontosan erről szerettem volna veled beszélni,
Diana. Szükséged van egy megfelelő kísérőre. Mivel Miltonra
nem számíthatunk, és a felesége nem megy nélküle sehova,
úgy döntöttem, hogy elküldetek Harriett nénikénkért.
Remélem, ő megfelel…
 – Ó, nagyon is, Lyon – vágott a szavába Diana, és örömében
tapsolni kezdett. – Te is tudod, mennyire szeretem apánk
húgát. Harriett néninek csodálatos humora van. De vajon eljön-
e?
– Persze, hogy eljön. Azonnal elküldetek érte valakit. Most
pedig kérni szeretnék tőled egy apró szívességet.
– Bármit, Lyon, én…
– Hívd meg Christina hercegnőt egy teára. Mondjuk
holnaputánra.
Diana kuncogni kezdett.
– Értem már, miért viselkedsz ilyen furcsán. Megigézett a
hercegnő, igaz?
– Megigézett? Micsoda ostoba szó! – morgott Lyon
bosszúsan. – Egyáltalán nem érzem magam megigézve.
– Boldogan meghívom a hercegnőt. Csak azt nem értem,
miért nem kérsz te tőle audienciát?
– A nagynénje nem talál megfelelőnek.
– Lyonwood márkija nem megfelelő? – döbbent meg Diana.
– Lyon, több rangod és címed van, mint a legtöbb
előkelőségnek egész Angliában. Ezt nem mondod komolyan.
– Jut eszembe, a hercegnőnek ne említsd, hogy én is eljövök.
Hadd higgye, hogy kettesben lesztek.
– És mi lesz, ha arra kér, hogy inkább én keressem fel az
otthonában?
– Nem fog ilyesmit kérni.
– Nagyon biztos vagy benne.
– Azt hiszem, nem engedheti meg magának, hogy
vendégeket fogadjon – mondta Lyon. – Ne mondd el senkinek,
Diana, de szerintem a hercegnő szörnyű anyagi helyzetben
van. A házra ráférne egy felújítás, a bútorai kopottak, és úgy
tudom, a grófnő minden látogatót elutasít.
– Ó, szegény teremtés! – sajnálkozott Diana a fejét csóválva.
– De miért nem akarod, hogy tudja, te is itt vagy?
– Ne törődj vele!
 – Értem.
Lyon ránézett, s nyomban látta rajta, hogy semmit sem ért.
– Nagyon kedvelem a hercegnőt – áradozott Diana, bátyja
merev tekintete láttán.
– Téged nem zavart össze?
– Nem értem, mire gondolsz.
– Amikor beszélgettél vele – magyarázta Lyon. – Volt
értelme annak, amit mondott?
– Persze, hogy volt.
Lyon igyekezett elrejteni bosszúságát. Ostobaság volt tőle,
hogy pont egy olyan kelekótya személyt kérdezett, mint a
húga. Diana mindig is szelesen viselkedett. Lyon ugyan
szerette húgát, de tudta, ha száz évig él, sem fogja megérteni
soha, mi megy végbe a lány fejében.
– Azt hiszem, ti ketten jó barátnők lesztek – jósolta.
– Ez zavarna?
– Dehogy – felelte Lyon, aztán kurta biccentéssel elbúcsúzott
húgától.
– Miért haragszol már megint? – kiáltott utána Diana, de
választ nem kapott.
Lyon felpattant a fekete paripa nyergébe, és elvágtatott, ki a
városból. Szüksége volt a mozgásra, hogy megtisztítsa elméjét.
Megvolt az a képessége, hogy a rendelkezésére álló rengeteg
információból kiválogassa az ügyre vonatkozó legfontosabb és
használható adatokat. Most is biztosra vette, ha kiszűri a
felesleges részleteket, a végén rá fog jönni, miért is vonzódik a
legkülönlegesebb lányhoz, aki valaha is Anglia földjére tette a
lábát. A józan értelmet fogja bevetni eme érthetetlen sorcsapás
ellen.
Igen, valóban isten csapása, határozta el. Egyszerűen
elfogadhatatlan, hogy lassan Christina uralja minden
gondolatát, minden cselekedetét. Elfogadhatatlan és zavarba
ejtő. Hogyan hagyhatta, hogy idáig fajuljanak a dolgok?
 Christina azt állította róla, hogy még egy bölényt is kihozna a
sodrából.
Az ég szerelmére, hogy látott ez a lány bölényeket?

Rhone grófja ideges járkált fel s alá az íróasztala előtt. A

könyvtárban pokoli rendetlenség uralkodott, de Rhone nem
engedte, hogy a szolgálók kitakarítsanak odabent. Mióta
megsebesült, kisebb gondja is nagyobb volt a háztartásnál.
A sérülést szerencsére gyorsan gyógyult. Rhone forró vizet
öntött a sebre, majd tiszta, fehér gyolccsal betekerte csuklóját.
Apja szekrényéből kölcsön vett egy nagyobb kabátot, melynek
ujja eltakarta a kötést. Rhone ennek ellenére úgy döntött, nem
mozdul ki a házból, amíg sebe teljesen be nem gyógyul. Nem
kockáztathatja, hogy bárki is rájöjjön az igazságra. Annyi
teendője akadt még!
Rhone elsősorban Christina hercegnő miatt aggódott. Attól
tartott, a lány talán felismerte. Ahogy ránézett, s furcsa,
meglepett arckifejezése azt sugallta, hogy tudja, ki rejtőzik az
álarc alatt.
Vajon Lyon tudja? Rhone hosszasan töprengett a kérdésen,
végül arra a következtetésre jutott, hogy barátját túlságosan is
lefoglalta a kis hercegnő védelme ahhoz, hogy alaposabban is
szemügyre vegye őt.
És az ég szerelmére, ki dobta a tőrt? A csudába! Annyira
megdöbbentette a dolog, hogy elejtette a pisztolyát. Még
szerencse, hogy az illető nem tudott célozni, gondolta Rhone.
A fenébe, hiszen meg is halhatott volna!
A jövőben sokkal óvatosabbnak kell lennie. Rhone-nak
eszébe sem jutott feladni a tevékenységét. Még négy ember
volt a listáján, és mindegyiknek fizetnie kell. Ez a legkevesebb,
amit megtehet, hogy bosszút álljon apja megaláztatásáért.
Tétova kopogás hallatszott az ajtón.
 – Igen? – üvöltötte Rhone dühösen, mivel megparancsolta a
szolgálóknak, hogy senki se zavarja.
– Lyonwood márkija kér bebocsátást, uram.
Rhone az íróasztala mögé sietett, és helyet foglalt. Ép karját
egy papírcsomóra fektette, sebesült kezét pedig az ölébe
rejtette.
– Küldd be! – kiáltott ki gorombán.
Lyon lépett be a szobába, hóna alatt egy üveg konyakkal.
Ajándékát az asztalra tette, majd leült a Rhone-nal szemközti
székre, lábát kényelmesen az asztalra téve.
– Pocsékul festesz – jegyezte meg.
Rhone vállat vont.
– Soha sem voltál valami nagy diplomata – morogta. – Miért
kaptam a konyakot?
– A fogadásunk – emlékeztette Lyon.
– Persze, Christina hercegnő – vigyorodott el Rhone. –
Egyetlen kérdésedre sem válaszolt, ugye?
– Nem számít. Már így is elég sokat megtudtam róla.
Valahol Franciaországban, vagy legalábbis francia
környezetben nevelkedett – jelentette ki határozottan Lyon. –
Van még néhány homályos pont a múltjában, de azokra is
hamarosan fényt derítek.
– Miért érdekel ennyire, Lyon?
– Magam sem tudom igazán. Eleinte azt hittem, pusztán a
kíváncsiság hajt, de most…
– Eleinte? Úgy beszélsz, mintha hónapok óta ismernéd a nőt.
Lyon megrántotta a vállát. Elvett a pohárszékről két poharat,
s mindkettőt teletöltötte. Megvárta, míg barátja ajkához emeli
az italt, és jókorát húz belőle, s csak aztán kérdezte meg: –
Hogy van a kezed, Jack?
Szükségtelen említeni, hogy Lyon tökéletesen elégedett volt
szavai hatásával. Rhone majd’ megfulladt a félrenyelt
konyaktól. Köhögés közben tiltakozva rázta a fejét.
Nevetséges, gondolta Lyon halk sóhajjal. És bosszantó is.
 Megvárta, míg barátja némileg összeszedi magát.
– Miért nem szóltál, hogy anyagi gondjaid vannak? –
kérdezte végül. – Miért nem hozzám fordultál?
– Anyagi gondjaim? Fogalmam sincs miről beszélsz –
tiltakozott Rhone, de hazugsága túlságosan átlátszó volt. – A
pokolba! – morogta. – Sohasem tudtam hazudni neked.
– Elment a józan eszed? Életed hátralévő részét a newgate-i
börtönben akarod tölteni, Rhone? Te is tudod, csak idő
kérdése, hogy lelepleződj.
– Lyon, hadd magyarázzam meg – dadogta Rhone. – Az
apám mindenét elvesztette. A saját birtokaimat zálogosítottam
el, hogy kifizessem az adósságait, de…
– Tegnap óta neked és az apádnak nincsenek többé
adósságaitok – közölte Lyon. – Nyugodtan dühöngd ki magad,
aztán lépj túl rajta! – követelte éles hangon. – Kifizettem a
hitelezőket. Természetesen a te nevedben.
– Hogy mertél beleavatkozni?! – üvöltötte Rhone, arca
elvörösödött dühében.
– A fenébe, valakinek meg kellett tennie! – vágott vissza
Lyon. – Az apád legalább olyan sokat jelent számomra, mint
számodra. Csak az isten tudja, hányszor állt közém és apám
közé gyerekkoromban, hogy megvédjen.
Rhone valamivel nyugodtabban bólintott.
– Visszafizetek mindent, Lyon, mihelyt…
– Nem fizetsz vissza semmit! – kiáltotta Lyon haragra
gerjedve. Mély levegőt vett, hogy lehűtse magát. – Emlékszel,
milyen állapotban voltam, amikor Lettie meghalt?
Rhone-t meglepte a hirtelen témaváltás.
– Emlékszem – biccentett.
– Akkor mellettem álltál és támogattál. Te vagy az egyetlen,
aki tud Jamesről. Kértem valaha is, hogy megfizethessem a
barátságodat?
– Nem, dehogy. Azzal vérig sértettél volna.
 Hosszú, feszült pillanat következett, végül Rhone
elvigyorodott.
– Elmondhatom legalább az apámnak, hogy te…
– Nem – vágott közbe Lyon. – Nem akarom, hogy tudja,
tisztában vagyok a dolgaival. Hadd higgye, hogy a fia az
egyetlen, aki tud a történtekről, és ő sietett a segítségére.
– De Lyon, biztosan…
– Hagyjuk a dolgot, Rhone! Az apád büszke ember. Ne foszd
meg a méltóságától!
Rhone ismét biccentett.
– Elmondanád, mennyit tudsz az apám dolgairól?
– Természetesen felismertelek Bakernél – kezdte, és
elmosolyodott barátja döbbenete láttán. – Ostobaság volt tőled,
hogy…
– Nem számítottam rá, hogy ott leszel – motyogta Rhone. –
Tényleg, miért mentél el Baker fogadására? Te sem bírod
jobban a fickót, mint én.
Lyon halkan elnevette magát.
– Néha még a legalaposabban kigondolt tervbe is hiba
csúszhat – mondta vontatott hangon. – Nos, ami apádat illeti,
minden jó tulajdonsága ellenére még mindig roppant naiv,
ugye, Rhone? Baker volt az, aki az egész játékot megszervezte.
Nézzük csak, jól tudom-e! Buckley-t, Stantont és Wellinhamet
is bevonta a csalásba. Csupa hétpróbás gazember. Nos, Rhone,
pontos voltam a neveket illetően?
Rhone döbbenten meredt barátjára.
– Honnan tudod mindezt?
– Komolyan azt hiszed, hogy nem tudtam a kis klubjukról?
Nem az apád az egyetlen áldozatuk.
– Ezek szerint mindenki tudja, mi történt apámmal?
– Nem, apádat nem fenyegeti botrány. Hallottam volna róla,
ha így lenne.
– Már jó ideje nem jársz társaságba, Lyon. Hogyan lehetsz
ennyire biztos benne?
 Lyon bosszankodva nézett barátjára.
– Az én múltammal nem gondolhatod komolyan ezt a
kérdést.
– Attól tartottam, már berozsdáltál – vigyorodott el Rhone. –
Apám még mindig a vidéki birtokán rejtőzik. Annyira
szégyelli, hogy ilyen könnyen rászedték, hogy nem is akar
mutatkozni. Örülni fog, ha megtudja, más sem volt okosabb
nála.
– Igen, nyugodtan előbújhat az kuckójából. Te pedig hagyj
fel ezzel az ostoba rablópandúrosdival! Előbb-utóbb úgyis
elkapnának.
– Te soha nem adnál fel – jelentette ki mély meggyőződéssel
Rhone.
– Az igaz – ismerte be Lyon. – Meséld el, hogyan is volt a
dolog! Baker megjelölte a kártyákat?
– Igen. Mindannyian közönséges csalók, és apám ettől csak
még megalázóbbnak tartja a történteket. Úgy érzi, mintha lóvá
tették volna.
– Lóvá is tették – mondta Lyon. – Akkor feladod, Rhone?
– A fenébe, Lyon! – horkant fel Rhone. – Égek a vágytól,
hogy kiegyenlítsem a számlát.
Lyon nagyot kortyolt az italából.
– Ez már az én szakterületem – mormolta. – Azt hiszem, egy
kis szerencsejátékkal elrendezhetjük a dolgot.
Elvigyorodott, amikor Rhone végre felfogta szavai értelmét.
– Arra gondolsz, hogy etessük meg velük, amit főztek,
csaljuk meg a csalókat?
– Könnyű feladat lenne.
Rhone nagyot csapott az asztalra, majd fájdalmasan
felnyögött.
– Mindig megfeledkezem a sérülésemről – szabadkozott. –
Számíthatsz rám, Lyon. A részletek kidolgozását rád bízom.
Ahogy te is mondtad, a cselvetés inkább a te szakterületed.
– Ezt bóknak veszem – nevetett Lyon.
 Újabb kopogás szakította félbe beszélgetésüket.
– Mi az ördögöt akarsz már megint? – kiáltott ki Rhone.
– Elnézését kérem, hogy ismét zavarom, uram, de Christina
hercegnő szeretné látni önt – kiáltott vissza az inas.
Rhone döbbenten bámult, és Lyon sem látszott örülni a
hírnek. Haragos pillantást vetett barátjára.
– Te hívtad ide, Rhone? Csak nem szemet vetettél rá?
– Nem. Úgy látszik, mégis hatott rá a vonzerőm – mondta, és
elvigyorodott Lyon gyilkos tekintete láttán. – Szóval jól
sejtettem. Mégiscsak több egyszerű kíváncsiságnál, amit a mi
kis hercegnőnk iránt érzel.
– Christina nem a mi kis hercegnőnk! – csattant fel Lyon. –
Ő egyedül az enyém. Megértetted?
Rhone bólintott.
– Csak tréfáltam – sóhajtott. – Küldd be a hercegnőt! –
kiáltott ki inasának.
Lyon nem mozdult a helyéről. Az ajtó kitárult, s Christina
besietett. Lyont megpillantva megtorpant.
– Ó, nem akartam megzavarni a beszélgetésüket, uraim.
Majd később visszajövök, Rhone.
A lány bosszús pillantást vetett Lyonre, majd sarkon fordult,
és az ajtó felé indult.
Lyon hangosan felsóhajtott. Poharát gondosan letette az
asztalra, és felállt. Christina a szeme sarkából észrevette a
mozdulatot. Tudomást sem vett Rhone könyörgéséről, hogy
maradjon, határozott léptekkel ment tovább a kijárat felé.
Lyon akkor érte utol, amikor Christina megfogta a kilincset.
Két kezét az ajtónak támasztva csapdába ejtette a lányt,
mellkasa a lány hátához ért. Elmosolyodott, amikor látta,
hogyan merevedik meg Christina válla.
– Ragaszkodom hozzá, hogy maradj – súgta a fülébe.
Christina megremegett. Lassan megfordult, és Lyon szemébe
nézett.
 – Én pedig ragaszkodom ahhoz, hogy távozhassak, uram –
suttogta, és megpróbálta eltolni magától a férfit.
Lyon meg sem rezzent. Csibészesen rámosolygott, aztán
lehajolt, és megcsókolta.
Rhone kaján kuncogása zavarta meg az élvezetben.
Nyomban véget vetett a csóknak.
Christina fülig vörösödött a bizalmas közeledés miatt. Talán
nem tudja ez az ember, hogy egy harcosnak nem illik
kimutatnia mások előtt az érzelmeit? A lány úgy vélte, nem.
Lyon rákacsintott, majd kézen fogta és visszavonszolta a
szobába.
A lány világoskék ruhát viselt. Lyon azt is ellenőrizte, nem
felejtett-e el Christina cipőt venni. Megkönnyebbülten látta,
hogy nem.
Rhone visszasietett az íróasztal mögé, és helyet foglalt.
Sebesült kezét ismét az ölébe rejtette.
Christina nem akart leülni. Lyon mellett állt, és mindent
elkövetett, hogy semmibe vegye a férfit. Lyon újra feltette
lábát Rhone íróasztalára, majd a poharáért nyúlt. Christina
zsémbes pillantást vetett rá. Ha ennél is lazább lenne a férfi,
már mélyen aludna.
A helyzet egyre kínosabbá vált. Rhone várakozva nézett a
lányra. Christina kék tégelyt szorongatott a bal kezében,
miközben hasztalanul próbált kiszabadulni Lyon szorításából.
A férfi mintha elfelejtette volna elengedni.
– Van valami különleges oka, amiért beszélni kívánt velem?
– kérdezte Rhone kedvesen. Szerette volna megnyugtatni a
lányt. Szegényke szörnyen rémültnek látszott.
– Reméltem, hogy egyedül találom – mondta Christina, s
jelentőségteljesen Lyonre nézett. – Ha jól sejtem, éppen
távozni készült, uram.
– Téved – vágta rá Lyon kurtán, ám annál vidámabb hangon.
Christina önkéntelenül elmosolyodott.
 – Négyszemközt szeretnék beszélni a gróf úrral, ha nincs
kifogása ellene.
– De nagyon is van kifogásom ellene, édesem – morogta
Lyon, és megszorította a lány kezét, aztán egyetlen mozdulattal
kibillentette az egyensúlyából.
Christina pontosan ott találta magát, ahol Lyon látni akarta.
A lány nyomban küzdeni kezdett, hogy kiszabaduljon Lyon
öléből, de a férfi csak átkarolta a derekát, és szorosan magához
ölelte.
Rhone ámultan figyelte az eseményeket. Még sohasem látta
barátját ilyen spontán módon viselkedni. Az effajta birtoklási
vágy pedig egyáltalán nem volt jellemző rá.
– Christina hercegnő, nyugodtan beszélhet Lyon előtt –
mondta a lánynak.
– Valóban? – vonta fel Christina a szemöldökét. – Ezek
szerint ő is tudja?
– Lyon előtt nincsenek titkaim – jelentette ki Rhone, látva a
lány habozását. – Nos, elárulná, miért kívánt beszélni velem?
– Csak érdeklődni szerettem volna az egészségi állapota
iránt.
Rhone meglepetten pislogott.
– Köszönöm, jól vagyok – mondta feszengve. – Mindössze
ennyit akart tőlem?
Kerülgetik a dolgot, mint macska a forró kását, gondolta
Lyon.
– Rhone, Christina azt szeretné tudni, hogy van a kezed.
Igaz, Christina?
– Ó, hát tényleg tudja – fordult a lány Lyon felé.
– Ön is tudja? – nyöszörögte Rhone.
– Tudja – erősítette meg Lyon, és jót mulatott barátja
elképedt arckifejezésén.
– A fenébe, akad egyáltalán olyan ember Londonban, aki
nem tudja?
– Szánalmas vagy – jelentette ki Lyon.
 – A szeme árulta el – magyarázta Christina, ismét magára
vonva a férfiak figyelmét. – Ezt a különleges zöld árnyalatot
nehéz lenne elfelejteni. – Elhallgatott, és jóindulatú pillantást
vetett a férfira. – És maga egyenesen rám nézett. Nem
szándékosan ismertem fel, csak úgy megtörtént – fejezte be, s
finom mozdulattal felvonta a vállát.
– Játsszunk nyílt kártyákkal! – hajolt előre Rhone, és
Christina szemébe nézett.
– Nem értem – csodálkozott a lány. – Nincs nálam semmiféle
kártya.
– Christina mindent szó szerint vesz, Rhone. Egy idő után
belebolondul az ember. Hidd el nekem, tudom, miről beszélek.
– Ez igazán szívtelenség öntől, Lyon – jelentette ki Christina,
és vádlón nézett a férfira. – Fogalmam sincs, mit akar azzal
mondani, hogy mindent szó szerint veszek. Ez talán valami
újabb sértés akar lenni?
– Rhone csak azt akarta tudni, beszélhet-e szabadon önnel –
sóhajtott fel Lyon. – Az ördögbe is, úgy érzem magam, mint
egy tolmács.
– Természetesen szabadon beszélhet – mondta Christina. –
Senki sem tart kést a torkához, Rhone. Hoztam gyógyírt
magammal, és szeretnék gondoskodni a sérüléséről. Arra
gondoltam, biztosan nem tudta rendesen ellátni a sebet.
– Az orvosomat mégsem hívathattam, nem igaz?
– Ó, persze, hogy nem. Azonnal lelepleződött volna –
mondta Christina. Felpattant Lyon öléből, s Rhone-hoz sietett.
A férfi nem tiltakozott, amikor Christina lefejtette kezéről a
rosszul felrakott kötést.
A két férfi figyelte, ahogy a lány kinyitja a tégelyt. Dögletes
bűz csapta meg az orrukat.
– Szent ég, mi van benne? Rothadt falevél?
– Igen – felelte Christina. – Többek között.
– Csak tréfáltam – mondta Rhone.
– De én nem.
 – Ez a bűz önmagában elég, hogy távol tartson tőlem
mindenkit. A legjobb álca – motyogta Rhone. – Mi van még
benne? – szagolt bele újra a tégelybe.
– Biztos vagyok benne, hogy nem akarja tudni.
– Jobb, ha nem kérdezősködsz, Rhone – javasolta Lyon. –
Christina válaszai csak összezavarnak.
Rhone megfogadta barátja tanácsát. Némán figyelte, ahogy
Christina nagy adag barna színű masszát ken a sebére, majd
újra bekötözi a kezét.
– Igazán kellemes az illata, Rhone. A balzsam szaga persze
hamarosan elnyomja majd.
– Kellemes az illatom? – Rhone úgy nézett a lányra, mintha
az legalábbis Anglia koronáját nyújtotta volna át neki. Úgy
vélte, illendő viszonoznia a bókot. – Ön pedig úgy illatozik,
mint egy virág – mondta, majd rögtön fel is nevetett. Micsoda
ostobaság ilyet mondani. Nem hazudott persze, de akkor sem
úriemberhez méltó megjegyzést tenni egy hölgy illatára. – Az
ön szeme sokkal különlegesebb, mint az enyém. Még sohasem
láttam ilyen gyönyörű kék…
– Elég lesz már! – mordult közbe Lyon. – Christina, siessen
azzal a kötözéssel!
– Miért?
– Lyonnek nem tetszik, hogy ennyire közel áll hozzám –
magyarázta Rhone.
– Add fel, Rhone! – mondta Lyon kemény hangon. – Nem
fogod elcsábítani Christinát. Pazarold valaki másra a
vonzerődet!
– Lady Diana szívesen venné a közeledését, Rhone – vetette
közbe Christina, majd elmosolyodott, amikor látta, hogyan
reagál a két férfi. Rhone zavarba jött, Lyon megdöbbent. –
Lyon, nem vagyok a tulajdona, ezért nincs joga egy másik
úriembernek parancsolgatnia. Ha azt szeretném, hogy Rhone a
figyelmével tüntessen ki, akkor szólnék neki.
 – Miből gondolja, hogy Lyon húga szeretné, ha udvarolnék
neki? – érdeklődött Rhone. Úgy tűnt, Christina megjegyzése
fölöttébb felkeltette a kíváncsiságát.
A lány előbb gondosan lezárta a tégelyt, s csak azután
válaszolt.
– Maguk, angolok, néha annyira vakok tudnak lenni.
Nyilvánvaló, hogy Lady Diana szerelmes önbe, Rhone. Elég a
szemébe néznie, hogy lássa benne a csodálatot. S ha felidézi,
hányszor fordult Diana után vágyakozva, ön is rájönne, hogy
az Isten is egymásnak teremtette magukat.
– Jóságos isten! – nyögte Lyon, de sem Christina, sem Rhone
nem figyelt rá.
– Hogyan állíthatja ezt ilyen biztosan? – kérdezte Rhone. –
Mindössze egyszer találkozott Dianával, és akkor sem töltött
vele tizenöt percnél hosszabb időt. Nem, azt hiszem, ön csak
képzelődik, hercegnő. Diana még gyermek, Christina.
– Higgyen, amit akar – vont vállat a lány. – Aminek meg kell
történnie, az úgyis megtörténik.
– Hogy mondta? – nézett rá zavartan Rhone.
Lyon a fejét csóválta. Jó volt látni, hogy nem ő az egyetlen,
akit cserben hagy a józan esze Christina közelében.
– A sors keze, Rhone – vetette közbe.
– Most már igazán mennem kell. Patricia néni azt hiszi, hogy
a szobámban vagyok – vallotta be. – Attól tartok, ezentúl meg
kell bíznia bennem, Rhone. Vagy szólítsam inkább Jacknek?
– Nem!
– Csak tréfáltam, uram. Ne legyen már annyira elkeseredett!
– vigasztalta Christina.
Rhone felsóhajtott. Christina keze után nyúlt, hogy
köszönetet mondjon neki, amiért gondoskodott a sebesüléséről.
A lány olyan gyorsan mozdult, hogy Rhone már csak a
levegőt markolta. Mielőtt akár pislantani tudott volna,
Christina már ismét Lyon széke mellett állt.
 Lyon legalább annyira meglepődött, mint barátja,
ugyanakkor végtelen elégtétellel töltötte el, hogy a lány – bár
valószínűleg nem is volt tisztában azzal, mit tesz – ösztönösen
visszatért hozzá. Ez is egyfajta győzelem, nem igaz?
– Christina, ha felismert, miért nem árult el Bakernek és a
többi vendégnek? – kérdezte Rhone.
A lány megsértődött a kérdésen.
– Nekik maguknak kell kitalálniuk – jelentette ki. – Én
sohasem árulnám el senki bizalmát.
– De én nem kértem rá, hogy tartsa meg a titkomat – dadogta
Rhone.
– Ne akard őt megérteni, Rhone – tanácsolta Lyon
vigyorogva. – Hiábavaló erőfeszítés lenne.
– Akkor legalább annyit áruljon el, Christina, hogy látta-e, ki
dobta a kést! – kérte a gróf.
– Nem, Rhone. Igazság szerint annyira meg voltam rémülve,
hogy nem mertem hátranézni. Ha Lyon nem lett volna ott,
hogy megvédjen, talán el is ájulok.
Lyon megpaskolta a lány kezét.
– A pisztoly nem volt megtöltve – tiltakozott Rhone. – Csak
nem képzeli, hogy képes lennék bárkit is megsebezni?
Lyon türelemért fohászkodott.
– Nem hiszem el, hogy képes voltál töltetlen fegyverrel
berontani Bakerhez!
– Igen, minek vitt magával üres fegyvert? – értetlenkedett
Christina.
– Mert csak megrémíteni akartam őket, nem megölni –
motyogta Rhone. – Megtennétek, hogy nem bámultok így rám?
A tervem bevált, nem igaz?
– De igen – bólintott a lány.
– Ki tudod nyomozni, ki sebesített meg, Lyon – fordult
barátjához Rhone.
– Minden bizonnyal.
 Christina összevonta a szemöldökét. Lyon nagyon
magabiztosan beszélt.
– Mit számít, ki volt az?
– Lyon imádja a rejtélyeket – jelentette ki Rhone. – Ha jól
emlékszem, Bakerék erkélye legalább tizenöt méterre van a
lenti terasztól. Bárki volt is az…
– Csak hat méter, Rhone – vágott közbe Lyon. – És az
erkélyre különben sem lehet felmászni. Túl rozoga a korlát
ahhoz, hogy elbírjon egy embert.
– Akkor bárki is volt az, mögötted kellett rejtőznie… valahol
– vont vállat Rhone. – Nem, az lehetetlen. Nos, istennek hála, a
fickó rosszul célzott.
– Miért mondja ezt? – kérdezte Christina.
– Mert még élek.
– Azt hiszem, az illető nagyon is jól célzott – jelentette ki a
lány. – Ha meg akarta volna ölni önt, azt hiszem, meg is teszi.
Talán csak a fegyvert akarta kiütni a kezéből, Rhone.
Christina hirtelen rájött, hogy túl magabiztosan beszél. Lyon
különös, fürkésző tekintettel figyelte.
– De ez is csak egy lehetőség – tette hozzá gyorsan. – Az is
lehet, hogy tévedek, és a gazfickó tényleg rosszul célzott.
– Miért jött ide? – kérdezte Lyon. – Miért tartotta fontosnak,
hogy ellássa Rhone sérülését?
– Igen? Miért? – kapott a szón Rhone.
– Most komolyan megsértett – jelentette ki a lány. – Ön
megsérült, és én csak segíteni akartam.
– Ez volt az egyetlen ok, amiért idejött? – akarta tudni Lyon.
– Nos, volt rá más okom is – ismerte be Christina. – Nem azt
mondta nekem, hogy ön Lyon egyetlen barátja?
– Lehetséges, hogy tettem ilyen kijelentést.
– Pontosan ezt mondta. Én sohasem felejtek el semmit –
kérkedett a lány. – És úgy tűnt, Lyonnek szüksége van
barátokra. Továbbra is megőrzöm a titkát, Rhone, és meg kell
ígérnie, ön sem árulja el, hogy itt jártam. A grófnő szörnyen
felháborodna, ha tudomást szerezne róla.
– Rhone sem felel meg? – kérdezte Lyon, s hangján érződött,
milyen remekül szórakozik.
– Nem felelek meg? – csodálkozott a gróf. – Minek nem
felelek meg?
Christina úgy tett, mint aki meg sem hallotta a kérdést. Indult
volna ki az ajtón, de Lyon hangja megállította.
– Christina!
– Igen, Lyon?
– Én nem tettem ígéretet.
– Igen, de ön soha… hiszen nem is kedveli a grófnőt. Nem
mondaná el neki…
– Hazaviszem, szerelmem.
– Nem vagyok a szerelme.
– Dehogyisnem.
– Inkább gyalog mennék.
– Rhone, szerinted mit szól majd a grófnő, ha megtudja,
hogy az unokahúga egyedül kószál a városban, és idegen
férfiakat látogat?
– Ön tisztességtelenül küzd, Lyon. Ez nem szép tulajdonság.
– Én soha nem küzdök tisztességesen.
A lány megadón felsóhajtott.
– A hallban megvárom, maga… hitvány alak.
Christina bevágta maga mögött az ajtót, hogy ezzel is
kifejezze, mennyire haragszik a férfira.
– A hercegnő egyáltalán nem az, akinek látszik – jegyezte
meg Rhone. – Angoloknak nevezett bennünket, mintha
idegenek lennénk. Ennek nincs túl sok értelme, ugye?
– Semminek sincs értelme, amit Christina mond, de ne
feledd, ő nem Angliában nevelkedett. – Lyon felállt, nagyot
nyújtózott, majd az ajtó felé indult. – Egészségedre a konyakot,
Rhone. Megyek, belevetem magam a csatába.
– Csatába? Mi az ördögről beszélsz?
 – Nem miről, Rhone, hanem kiről. Természetesen
Christináról beszélek.
Barátja nevetése követte Lyont az ajtón túlra. Christina a
bejárati ajtó mellett várt rá. Karba font kézzel állt, és meg sem
próbálta leplezni haragját.
– Mehetünk, Christina?
– Nem. Gyűlölöm a kocsikat, Lyon. Kérem, hadd menjek
inkább gyalog! Csak néhány utcányira lakom innen.
– Persze, hogy gyűlölöd – mondta vidám hangon a férfi. –
Miért is nem vettem észre hamarabb? – Megfogta a lány
könyökét, s a kocsihoz vezetve szinte betuszkolta. –
Gondolom, a kocsi is zavar – mondta, amikor már egymással
szemben ültek odabent. – Úgy, mint a nyereg.
– Nem egészen. Csak nem szeretem a bezártságot. Mindig
úgy érzem, hogy menten megfulladok. Ugye nem mondod el a
grófnőnek, hogy engedély nélkül eljöttem otthonról?
– Nem hát. Félsz a grófnőtől, Christina?
– Nem félek tőle, csak arról van szó, hogy ő az egyetlen
rokonom, és nem szeretném felidegesíteni.
– Franciaországban születtél, Christina? – hajolt előre Lyon,
és megfogta a lány kezét.
Kedves hangja, megnyugtató mosolya egyetlen pillanatra
sem tévesztette meg Christinát. Jól tudta, a férfi csak arra vár,
hogy lankadjon a figyelme.
– Ha egyszer meg akarsz tudni valamit, soha nem adod fel,
ugye, Lyon?
– Ahogy mondod, kedvesem.
– Micsoda szégyentelen alak vagy! Ne mosolyogj! Hiszen ez
sértés, vagy nem?
– Franciaországban születtél?
– Igen – hazudta a lány. – Most elégedett vagy? Befejezed
végre a vég nélküli kérdezősködést?
– Miért zavar, ha a múltad felől kérdezősködöm?
– Csak a magánéletem szeretném védeni.
 – Az édesanyáddal éltél?
Mint a kutya, amelyik nem engedi ki a szájából a koncot,
gondolta a lány. Nem fogja feladni. Itt az ideje, hogy kielégítse
valamelyest a kíváncsiságát.
– Egy kedves házaspár, Summertonék neveltek fel. Angolok
voltak ugyan, de nagyon szerettek utazni. Az egész világot
bejártam velük. Mr. Summerton jobban szeretett franciául
beszélni, ezért tudok én is jobban franciául, mint angolul.
Christina feszültsége lassan felengedett. Látta Lyon arcán,
hogy minden szavát elhiszi.
– A grófnőnek nehéz természete van, de ezt bizonyára te is
tudod. Mióta összeveszett Summertonékkal, még beszélnem
sem szabad róluk. Feltételezem, azt szeretné, ha mindenki azt
hinné, hogy ő nevelt fel. Nem tudok hazudni – jelentette ki
Christina rezzenéstelen arccal. – De mivel Patricia néni nem
engedi, hogy bárkinek is elmondjam az igazságot, úgy
döntöttem, legjobb lesz, ha hallgatok, amikor a múltamról
kérdeznek. Tessék, most már elégedett vagy?
Lyon hátradőlt az ülésen, és bólintott. Láthatóan kielégítette
a vallomás.
– Hogyan találkoztál ezekkel a Summertonékkal?
– Az édesanyám közeli barátai voltak – felelte Christina, és
elmosolyodott. – Kétéves lehettem, amikor anyám
megbetegedett. Ekkor bízott Summertonék gondjaira.
Megbízott bennük, és nem akarta, hogy a nővére legyen a
gyámom… és Summertonéknak nem lehetett gyerekük.
– Édesanyád okos asszony volt – jegyezte meg Lyon. – A
vén sárkány csak tönkretett volna.
– Ó istenem, Elbert előtted is vén sárkánynak titulálta a
nénikémet? Azt hiszem, komolyan beszélnem kell a fejével.
Úgy tűnik, mérhetetlenül gyűlöli a nagynénémet.
– Szerelmem, a nagynénédet mindenki gyűlöli.
– Nos, befejezted a vallatást?
 – Hol hallottál oroszlánüvöltést, Christina, és hol láttál
bölényeket?
A férfinak olyan emlékezete van, mint a gyermeknek, akinek
cukorkát ígértek. Nem felejt el semmit.
– Sok időt töltöttem Franciaországban Mr. Summerton
munkája miatt. De a drága ember imádta a feleségét, és engem
is lányaként szeretett, ezért mindig magával vitt minket az
utazásaira. Lyon, most már igazán elegem van a kérdéseidből!
– Csak még egy kérdést engedj meg. Elkísérhetlek
szombaton Creston báljára? Az illem ellen sem vétünk, mert
Diana is velünk tart.
A hintó megállt Christina otthona előtt. Lyon kinyitotta az
ajtót, kiszállt, és kisegítette a lányt. Kezét egy kicsit tovább a
derekán felejtette, mint szükséges volt, de Christina egyáltalán
nem bánta.
– Mondd meg a nagynénédnek, hogy már minden el van
rendezve. Kilenckor érted jövök.
– Azt hiszem, minden rendben lesz. A nénikémnek nem is
kell tudni róla. Vidékre megy aznap, egy beteg barátnőjét
látogatja meg. Ha nem szólok neki a bálról, akkor nem is kell
hazudnom. Ugye, az nem ugyanaz, ha a grófnő azt hiszi, hogy
itthon leszek? Vagy ez esetben a hallgatás mégis hazugságnak
számít?
– Te tényleg nem tudsz hazudni, ugye, édesem? –
mosolyodott el Lyon. – Ez igazán nemes tulajdonság – tette
hozzá.
Most nem szabad nevetnie, mert Lyon akkor biztosan gyanút
fog, figyelmeztette magát Christina.
– Tényleg nem – súgta szemlesütve.
– Nem is tudod, mennyire örülök, hogy végre találtam egy
nőt, akinek magas erkölcsi normái vannak.
– Köszönöm, Lyon. Kérdezhetek én is valamit?
 Elbert éppen ekkor nyitotta ki az ajtót, elvonva Christina
figyelmét. A lány a komornyikra mosolygott, és intett neki,
hogy menjen be.
– Majd én bezárom az ajtót, Elbert. Köszönöm.
Lyon türelmesen megvárta, míg a lány visszafordul felé.
– Mit akartál kérdezni?
– Ó, igen. Először is azt szeretném tudni, hogy ott leszel-e
Sir Hunt estélyén csütörtök este.
– Te elmész rá?
– Igen.
– Akkor én is ott leszek.
– Csak még egy utolsó kérdés, kérlek.
– Igen? – kérdezte Lyon mosolyogva. Christina hirtelen
nagyon félénkké vált, egészen elpirult, és a tekintete is kerülte
az övét.
– Feleségül vennél, Lyon? Csak egy kis időre.
– Tessék?!
Lyon nem akart kiabálni, de a lány akkora ostobaságot
mondott… Biztosan rosszul értette. Házasság? Csak egy kis
időre? Nem, biztosan félrehallott valamit.
– Mit is mondtál? – kérdezte nyugalmat erőltetve magára.
– Elvennél feleségül? Gondold át, Lyon, aztán értesíts,
hogyan döntöttél! Viszontlátásra.
Azzal az ajtó becsukódott, mielőtt Lyonwood márkija
egyetlen szót szólhatott volna.

HETEDIK FEJEZET
Több mint három hétbe telt, mire Mylala talált egy
hajóskapitányt, aki vállalta, hogy segít a szökésben. Nem is
tudom, mihez kezdtem volna hűséges komornám nélkül.
Habozás nélkül segített nekem mindenben, pedig tudta, hogy
ezzel veszedelembe sodorja a családját és a barátait.
Hallgattam a tanácsaira, hiszen ő hosszú évek óta élt a
palotában, és ismerte a férjem szokásait.

Úgy kellett tennem, mintha mi sem történt volna. Igen, a

szerető feleséget játszottam, miközben minden éjjel Edward
haláláért imádkoztam. Mylala azt tanácsolta, semmit ne vigyek
magammal. Amikor eljön a szökés ideje, egy szál ruhában
vágjak neki az útnak.

Két nappal a tervezett indulás előtt, ismét átosontam Edward

lakrészébe. Óvatosságból megint a rejtekajtón mentem be,
hátha ott találom Nicolle-t. Edward ezúttal egyedül volt. Az
íróasztalánál ült, és egy hatalmas, csillogó zafírt tartott a
kezében. Az asztalon még vagy húsz drágakő hevert. Edward
úgy becézgette őket, mint a szeretőjét szokta. Az árnyékban
rejtőzve figyeltem. Az őrült ember még beszélt is a kövekhez.
Néhány perc múlva egy zacskóba söpörte őket, amit egy fekete,
lakkozott ládikóba csúsztatott, aztán felállt, és a ládikót
bezárta egy titkos fali rekeszbe.

Visszamentem a szobámba, és elmeséltem a komornámnak,

hogy mit láttam. Mylala azt felelte, hogy ő úgy hallotta, a
kincstár teljesen üres. Végül arra a következtetésre jutottunk,
hogy a forradalom közelebb van, mint gondoltuk. A férjem az
állam pénzét ékszerekbe fektette, mert azokat könnyebben
magával tudja vinni, ha el kell hagynia az országot.

Elhatároztam, hogy ellopom az ékköveket. Fájdalmat

akartam okozni Edwardnak, bármi módon. Mylala ellenezte a
tervemet, de én nem törődtem vele. Akkor már minden mindegy
volt. A drágakövek a népet illetik, és én megfogadtam, hogy
egy napon visszajuttatom a drágaságokat nekik.

Istenem, milyen naiv voltam! Azt hittem, sikerül

elmenekülnöm apád elől.

Naplóbejegyzés
1795. szeptember 1.
 Christina a kora reggeli órákat szerette a legjobban, mert
azok teljesen az övéi voltak. Békés, csendes időszak volt ez,
mivel a grófnő délnél előbb ritkán hagyta el a szobáját. Reggeli
teáját és pirítósát szerette az ágyban elkölteni, és csupán akkor
szegte meg ezt a szokását, amikor valami fontos látogatót várt,
akit nem sikerült meggyőznie, hogy későbbi órán jöjjön.
Christina rendszerint már felöltözött, és tennivalóival is
végzett, mire a hajnali nap fénye felmelegíthette volna a
várost. Volt ugyan egy komorna a házban, de Beatrice-nek
éppen elég volt a grófnő parancsait teljesíteni. Ezért Christina
maga gondoskodott a ruhatáráról, és ő tartotta rendben a
szobáját is. Valójában örült, hogy nagynénje teljesen kisajátítja
a komornát. Így legalább a saját szobájában nem kellett
színlelnie. S mivel Beatrice csak ritkán nyitott rá, nem kellett
reggelente a lepedőjét sem összegyűrnie, hogy azt a látszatot
keltse, az ágyban aludt.
Miután bezárta maga mögött szobája ajtaját, elengedhette
magát. Nem kellett többé éberen őrködnie, mint mond, vagy
mit tesz. Esténként fogta a takaróját, az ablak elé vitte, és a
kemény padlón hajtotta álomra a fejét.
Szobája magányában nem kellett erősnek sem lennie.
Nyugodtan kisírhatta magát, feltéve, hogy ezt halkan tette. A
sírás a gyengeség jelének számított a dakotáknál, ezért
Christina – bár senki sem látta könnyeit – egy cseppet
szégyellte magát.
A konyha mögött megbúvó parányi kert volt Christina másik
birodalma. A hajnali órákat általában mindig itt töltötte.
Kizárta a város zajait és a kidobott szemét bűzét, kibújt a
cipőjéből, és meztelen lábával boldogan dagasztotta a puha,
nedves talajt. Amikor a harmatot felszárította a felkelő nap
melege, Christina feltöltődve tért vissza a ház kitöréssel
fenyegető káoszába.
 A kertben, a természet közelségében töltött órák segítették át
a nap hátralevő részén. Általában itt, a nyugodt környezetben
gondolta végig megoldásra váró problémáit. Bár, mióta
Lyonwood márkijával találkozott, Christina csak a férfira
tudott gondolni.
Az első pillanattól vonzódott hozzá, mióta csak meglátta.
Amikor Sir Reynolds oroszlánnak szólította, érdeklődése
azonnal feltámadt. Amikor pedig a szemébe nézett, a szíve
nyomban rabul esett. A sötét tekintetben bujkáló sebezhetőség
annyira megindította, hogy legszívesebben átölelte volna a
férfit.
Igen, Lyon az a férfi, akinek szüksége van valakire, aki
odafigyel rá. Christina úgy vélte, a márki legalább annyira
magányos, mint ő, bár maga sem értette, miből jutott erre a
gondolatra. Lyonnek ott a családja, ráadásul a Társaság
tiszteletreméltó tagja, igaz, sokan tartanak is tőle. Igen, az
előkelők fejet hajtanak rangja és vagyona előtt. Ezek ugyan
Christina szemében nem képviseltek igazi értéket, de Lyon
világában nagyon is fontosak.
Lyon azonban mégis különbözött előkelő társaitól. Christina
hamar észrevette, hogy a férfi nem engedelmeskedik
semmilyen törvénynek, és a saját szabályai szerint él.
Christina tudta, illetlen dolog volt házassági ajánlatot tennie
Lyonnek. A fehérek szokásai szerint a férfinak kell megkérnie
a nő kezét, nem pedig fordítva. Rengeteget töprengett a
dolgon, míg végül úgy döntött, nincs más választása, meg kell
szegnie ezt a szabályt, ha férjhez akar menni, mielőtt apja
Angliába érkezik.
Sajnos, az időzítés nem volt a legszerencsésebb. Látta a férfi
arcán, mennyire megdöbbentette a sietősen elhadart kérdés. Ez
nagyon aggasztotta. Csak azt nem tudta eldönteni, Lyon
kacagni akart, vagy inkább dühösen ordítozni.
Mindazonáltal Christina biztos volt benne, hogy Lyon igent
fog mondani kérésére, mihelyt túljut kezdeti döbbenetén.
Hiszen beismerte, hogy szeret vele lenni, szereti megérinteni.
Lyon oldalán sokkal elviselhetőbb lesz az élet ebben a különös
országban, efelől kétsége sem volt.
És különben is, csak egy rövid időről van szó… nem akarja
örökre a férfi nyakába varrni magát, ahogy nagynénje szokta
volt mondogatni.
Mellesleg, Lyonnek nincs is más választása, nem igaz?
Elvégre ő, Christina a dakoták oroszlánja. Lyonnek muszáj
őt feleségül vennie.
Ez a sorsa.

Lyon úgy érezte, soha sem jön el a csütörtök este. Mire

belépett Sir Hunt házába, az őrület határán állt. Valahányszor
eszébe jutott Christina vérlázító ajánlata, vagy dühöngeni
kezdett, vagy a legmélyebb kétségbeesésbe süllyedt. Rájött
végre, hogy mire megy ki a játék. A lány házasságot akart –
házasságot és a vele járó vagyont, mint minden nő a
királyságban.
Önmagára legalább annyira haragudott, mint Christinára. Az
ösztönei ezúttal cserbenhagyták. Az első pillanattól tudnia
kellett volna, mire készül a lány. Az ég szerelmére, pontosan
az történt vele, amivel Rhone-t vádolta: áldozatul esett egy
csinos arcocska rafinált kacérkodásának.
Lyon olyan undort érzett, hogy legszívesebben üvölteni
kezdett volna. Az első adandó alkalommal helyre teszi a lányt,
az biztos. Nem házasodik meg újra! Elég volt egyszer! Ez
persze nem azt jelenti, hogy nem szerzi meg magának
Christinát. A lány az övé lesz, de az ő törvényei szerint, az
egyház áldása nélkül. A nők mind megváltoznak az esküvő
után, ezt tapasztalatból tudta.
Szerencsétlenségére, az első ember, akivel Hunt szalonjában
összefutott, Diana volt, a húga. A fenébe, most kénytelen lesz
civilizáltan viselkedni!
 – Lyon, köszönöm, hogy megkérted Sir Reynoldsot, kísérjen
el a bálba. Annyira kedves ember! Harriett néni a jövő hétfőn
megérkezik, és leveszi a válladról ezt a gondot. Tetszik az új
ruhám? – kérdezte, lesimogatva sárga szoknyájának ráncait.
– Nagyon csinos vagy – mondta Lyon anélkül, hogy húgára
nézett volna.
Akkora tömeg volt a szalonban, hogy Lyonnek gondot
okozott Christina megtalálása. Bár magasabb volt a többieknél,
mégsem tudta felfedezni a hőn keresett aranyszőke fürtöket.
– Jól áll nekem a zöld, ugye, Lyon?
– Igen, nagyon.
Diana felkacagott, mire bátyja végre ránézett.
– A ruhám sárga, Lyon. Tudtam én, hogy nem figyelsz rám.
– Nincs most kedvem játszani, Diana. Menj és sétálgass
szépen a tömegben, ahogy jó kislányhoz illik.
– Nincs itt.
– Nincs? – kérdezte bátyja zavartan.
Diana kuncogni kezdett.
– Christina hercegnő még nem érkezett meg. Tegnap
csodálatos délutánt töltöttünk együtt.
– Hol találkoztatok? – kérdezte Lyon valamivel élesebb
hangon, mint szándékában állt, de Diana nem sértődött meg.
– Együtt teáztunk. Mama persze nem tartott velünk. Ahogy
te sem, ami azt illeti. Pedig te kértél rá, hogy hívjam meg.
Elfelejtetted?
Lyon megrázta a fejét.
– Úgy döntöttem, nem zavarlak meg benneteket – hazudta.
Valóban megfeledkezett a találkozóról, de ezért is Christinát
hibáztatta. Mióta a lány házassági ajánlatot tett neki, Lyon
képtelen volt másra gondolni.
Diana töprengve fürkészte bátyját.
– Nem vall rád, hogy megfeledkezel valamiről – jegyezte
meg. Lyon nem válaszolt. – Nos, semmi baj. Igazából örültem,
hogy kettesben lehettünk. Christina hercegnő elragadó nő.
Hiszel a végzetben, Lyon?
– Szent isten!
– Azért nem kell morogni – feddte meg Diana.
– Nem hiszek a végzetben!
– Most meg kiabálsz. Lyon, mindenki minket figyel. Próbálj
meg mosolyogni. Én hiszek a végzetben.
– Persze, hogy hiszel.
– Ez most miért dühít? – kérdezte Diana, de meg sem várta,
hogy fivére válaszoljon. – A hercegnő igen érdekes
megjegyzéseket tett az emberekről, de senkire sem volt egy
rossz szava sem. Olyan kedves, igazi finom úrihölgy. Amikor
vele vagyok, úgy érzem, vigyáznom kell rá. Olyan gyengéd,
annyira…
– A vén sárkány is vele volt? – vágott a szavába Lyon
türelmetlenül. Semmi kedve nem volt végighallgatni húga
áradozását Christina jó tulajdonságairól. Ahhoz túlságosan
haragudott a lányra.
– Kicsoda? – értetlenkedett Diana.
– A grófnő – magyarázta Lyon. – Elkísérte az unokahúgát?
Diana visszafojtotta nevethetnékjét.
– Nem, a grófnő nem jött el. Én is tettem egy nem éppen
hízelgő megjegyzést a nagynénjére, persze nem neveztem vén
sárkánynak, és a megjegyzés is csak véletlenül csúszott ki a
számon. Christina nagyon kedvesen azt mondta, nem illik így
beszélni az idősekről. Nagyon elszégyelltem magam a gyengéd
dorgálásra, és egyszer csak azt vettem észre, hogy a mamáról
mesélek, és arról, mennyire megviselte James halála.
– A családi ügyeket nem szokás kiteregetni mások előtt –
mondta Lyon. – Igazán hálás lennék, ha…
– Christina szerint te vagy a hibás, amiért a mama még…
– Micsoda?
– Engedd meg, hogy befejezzem! – kérte Diana. – Christina
nagyon furcsa dolgokat mondott.
 – Ebben egy percig sem kételkedtem – sóhajtott Lyon.
Teremtőm, ez fertőző! Egyetlen délután elég volt ahhoz,
hogy Christina megfossza Dianát a józan eszétől.
– Be kell vallanom, nem igazán értettem, mit akar mondani,
de azt állította – méghozzá igen határozottan –, hogy minden a
te hibád, és a te kötelességed rábírni a mamát, hogy térjen
vissza a családba. Pontosan így fogalmazott.
Lyon arckifejezését látva, Diana tudta, fivérét épp annyira
zavarba ejtették a hercegnő szavai, mint őt.
– Én mondom neked, Lyon, Christina úgy beszélt, mintha
valami törvényt idézne. Nem akartam, hogy butának
gondoljon, ezért nem kérdezősködtem tovább, de valójában
nem értettem, mit akar mondani. Christina pedig úgy
viselkedett, mintha tökéletesen érthetően beszélne…
– Egyetlen értelmes szava sincs annak a nőnek – jelentette ki
Lyon. – Diana, menj vissza Sir Reynoldshoz. Ő majd
körbevezet, és bemutat azoknak, akikkel érdemes
megismerkedned. Nekem még beszélnem kell a
házigazdánkkal.
– Lady Cecille is itt van, Lyon – suttogta Diana. – El sem
tévesztheted, olyan szégyentelen vörös ruhában van.
– Szégyentelen vörös? – vigyorodott el Lyon a képtelen jelző
hallatán.
– Ugye, nincs már vele viszonyod? Christina hercegnő biztos
elkeseredne, ha megtudná, hogy ilyen rossz hírű nőkkel
találkozol.
– Nincs már viszonyom vele – morogta Lyon. – Honnan
tudsz te…
– Odafigyelek a pletykákra, mint mindenki más – ismerte be
Diana pirulva. – Magadra hagylak, a rossz kedveddel együtt.
Ráérsz később is kioktatni. – Már éppen indulni készült,
amikor eszébe jutott valami. – Lyon, Rhone is itt lesz ma a
bálon?
Lyon hallotta húga hangjában az izgatott várakozást.
 – Nem lenne szabad azzal foglalkoznod, hogy Rhone eljön-e
vagy sem. Túl öreg hozzád.
– Öreg? Lyon, Rhone veled egyidős, s te csak kilenc évvel
vagy idősebb nálam.
– Ne vitatkozz velem, Diana!
A lány haragos pillantást vetett bátyjára, majd sarkon fordult,
és otthagyta. Amikor végre magára maradt, Lyon a hall egyik
oszlopának dőlt, és ott várta Christinát.
Szerencsétlenségére a házigazda rátalált, és magával rángatta
a szalonba, hogy aztán heves magyarázatba bonyolódjon a
kormány politikájáról. Lyon türelmesen hallgatta, de tekintetét
egyetlen pillanatra sem vette le a bejáratról.
Christina végre megérkezett. Lady Hunt és a grófnő
társaságában lépett be a szalonba. Ebben a pillanatban Lady
Cecille megérintette Lyon karját.
– Drágám, milyen csodálatos, hogy újra látlak!
Lyon kis híján hangosan felnyögött. Lassan megfordult, és
üdvözlésül kurtán a volt szeretője felé biccentett.
Mi az ördögöt látott valaha ebben a nőben? A különbség
Cecille és Christina között megdöbbentő volt. Lyon
legszívesebben hátralépett volna, hogy messzebb kerüljön a
nőtől.
Cecille magas, tekintélyes asszony volt, és szörnyen
közönséges. Sötétbarna haját magasan a feje búbjára tornyozta.
Arcát vastag festékréteg fedte, akárcsak duzzadt, érzéki ajkát.
Christina sohasem biggyeszti így le az ajkát, gondolta Lyon.
És nem is színlel félénkséget. Az asszony iránt érzett undora
keserű ízt hagyott a szájában. Cecille megpróbálta csáberejét
bevetni, s megrebbentette hosszú szempilláit.
– Ezernyi üzenetet küldtem, Lyon, hogy keress fel – súgta, és
megszorította a férfi karját. – Idejét sem tudom, mikor töltöttük
együtt az éjszakát. Hiányoztál!
 Lyon hálás volt, hogy a férfiak, akikkel eddig beszélgetett,
közben magára hagyták Cecille-lel. Lassan lefejtette magáról
az asszony kezét.
– Ezt már megbeszéltük, Cecille. Vége. Fogadja el, és
keressen magának valaki mást!
Cecille tudomást sem vett a férfi hangjában megbúvó
keménységről.
– Nem hiszek neked, Lyon. Jó volt nekünk együtt. Most csak
makacskodsz.
Lyon egyszerűen kizárta Cecille-t az elméjéből. Nem akarta
rávesztegetni a haragját. Nem, mondta magának, minden
indulatát Christinának tartogatja. Hátat fordított volt
szeretőjének, és tekintete a tömeget kezdte pásztázni.
Nyomban meglátta a lányt. Házigazdájuk mellett állt, és
édesen mosolygott rá. Tündöklően szép volt. Jégkék ruhát
viselt, a mély nyakkivágás szabadon hagyta telt, formás keble
nagy részét. A ruha szabása ugyan nem volt olyan illetlen, mint
Cecille-é, Lyonnek mégsem tetszett. Hunt sóvár tekintettel
legeltette a lány keblén a szemét, s Lyon arra gondolt, talán ki
kellene tekernie a nyakát a kéjvágyó disznónak.
Túlságosan sok a piperkőc is, bosszankodott Lyon, haragos
pillantásokat vetve a Christina körül legyeskedő aranyifjakra.
Tisztában volt vele, hogy nevetségesen viselkedik. Nem akarja
feleségül venni Christinát, ugyanakkor nem volt hajlandó
átengedni őt más férfinak sem. Nem, ez a viselkedés egyáltalán
nem vall rá, és ez természetesen Christina hibája. Az a nő
teljesen elvette az eszét!
Cecille kíváncsian figyelte Lyont. Nem kellett sok idő ahhoz,
hogy rádöbbenjen, a férfit teljesen megbabonázta Christina
hercegnő. Iszonyú haragra gerjedt. Eszébe sem jutott más
nővel is osztozni Lyonön. Feleségül fog menni a férfihoz, és
ebben senki sem akadályozhatja meg. Lyon ugyan makacs
ember, de Cecille tisztában volt saját csáberejével, és tudta, a
férfi nem sokáig állhat neki ellent. Igen, végül meg fogja
kapni, amit akar. Mindig megkapta. Csak arra kell vigyáznia,
nehogy túlságosan rámenős legyen.
Abból, ahogy Lyon a hercegnőt nézte, Cecille tudta, gyorsan
kell cselekednie. A kis hercegnő még gondot okozhat. Cecille
úgy döntött, mielőbb elbeszélget a lánnyal.
Egy jó órát kellett várakoznia, míg elérte, hogy bemutassák a
hercegnőnek. Ez alatt rengeteg pletykát hallott Lyon Christina
iránt érzett vonzalmáról. Némelyek azt is tudni vélték, hogy a
márki hamarosan megkéri a lány kezét. Cecille haragja őrjöngő
dühvé fokozódott. Nyilvánvaló, hogy a helyzet sokkal
komolyabb, mint hitte.
Cecille türelmesen kivárta, amíg Christina végre egyedül
maradt. Akkor odalépett hozzá, megfogta a karját, és egy
halaszthatatlanul fontos ügyre hivatkozva – melyet csak
négyszemközt beszélhetnek meg – megkérte a lányt, hogy
kísérje el a könyvtárszobába.
Kérésével sikerült zavarba hoznia a hercegnőt. Cecille olyan
kedvesen mosolygott, ahogy csak tudott, de tekintetében
káröröm csillogott. Még néhány perc, és az ostoba csitri olyan
rémült lesz, hogy bármit megtesz, amit parancsol neki.
A könyvtár a földszinten volt, a ház hátsó felében. Christina
és Cecille a folyosóról nyíló ajtón léptek be. A szoba közepén
egy hosszú asztal mellett három magas támlájú szék
sorakozott. Christina leült az egyikre, és kezét az ölében
összefonva, várakozó mosollyal nézett fel Lady Cecille-re.
Cecille nem ült le. Ki akarta használni annak az előnyét is,
hogy ellenfele fölé tornyosul.
– Miről óhajt beszélni velem? – kérdezte Christina szelíden.
– Lyonwood márkijáról – közölte Cecille. – Lyon az enyém,
hercegnő. Hagyja őt békén!
Lyon éppen időben nyitotta ki a könyvtár ajtaját ahhoz, hogy
hallja volt kedvese kijelentését. Nem véletlenül került a
könyvtárszobába, mint ahogy az sem volt véletlen, hogy
inkább körbement, és a konyhán át a dolgozószobába vezető
utat választotta. Emlékezett rá, hogy Hunt könyvtárába két
ajtón lehet bejutni. Mivel belépése pillanatától szemmel
tartotta Christinát, látta a szalonbéli jelenetet is. Amikor
Cecille kivezette Christinát a folyosóra, Lyon követte őket.
Egyik nő sem vette észre. Lyon ugyan tudta, hogy a
hallgatózás nem éppen tiszteletreméltó dolog, de úgy érezte,
ezúttal tiszta lelkiismerettel teheti. Tisztában volt vele, mire
képes volt szeretője. Christina túlságosan gyengéd és
jóhiszemű ahhoz, hogy elbánjon egy olyan álnok kígyóval,
mint Cecille. Lyon mindössze Christinát akarta megvédeni.
– Ezek szerint Lyon megkérte a kezét? – kérdezte hirtelen
Christina.
– Nem! – csattant fel Cecille. – Ne nézzen rám ilyen
ártatlanuk, hercegnő! Maga is tudja, hogy még nem kérte meg
a kezem. De hamarosan megteszi – tette hozzá gúnyos
mosollyal. – Közeli jó barátok vagyunk. Tudja, mit jelent ez?
Lyon majdnem minden éjszakáját az ágyamban tölti. Ugye érti,
mire célzok?
– Ó igen – felelte Christina. – Ön a márki szeretője.
Cecille-nek egy pillanatra elakadt a lélegzete. Aztán karba
fonta a kezét, és fenyegetőn lenézett áldozatára.
– Hozzá fogok menni feleségül.
– Azt nem hinném, Lady Cecille – mondta Christina. –
Mindössze ennyit óhajtott közölni velem? És kérem, ne
kiabáljon! A hallásom ugyanis kitűnő.
– Még mindig nem érted, ugye? Vagy ostoba vagy, mint a
föld, vagy egy számító kurva! Tönkreteszlek, ha az utamba
mersz állni! – fenyegette meg Cecille a lányt.
Lyon teljesen összezavarodott. Közbe akart avatkozni abban
a pillanatban, amikor Cecille sértegetni Christinát, ám a lány
arckifejezése visszatartotta.
Christináról szemmel láthatóan leperegtek Cecille ocsmány
szavai. Mosolyogva nézett fel az asszonyra, és hangja is
közömbös volt, amikor megszólalt.
 – Hogyan tudna tönkretenni?
– Kitalálok néhány szaftos történetet magáról. Senkit nem
fog érdekelni, hogy igazak vagy sem. Igen – folytatta Cecille
sietve. – Elterjesztem, hogy minden útjába kerülő férfival
lefekszik. Mire végzek magával, odalesz a jó híre mindörökre.
Mondjon le Lyonről, Christina. A márki úgyis hamar magára
unna. Hozzám képest maga egy senki. Lyon mindig visszatér
hozzám. A szépségem fogva tartja. Most odamegy hozzá, és
közli vele, hogy nem érdeklődik iránta. Utána pedig kerülni
fogja, különben…
– Pletykálkodjon, amennyit csak akar – mondta Christina. –
Nem érdekel, hogy mit beszélnek az emberek.
Cecille-t dühítette a lány vidám, nemtörődöm hangja.
– Maga ostoba nőszemély! – kiáltotta.
– Kérem, ne izgassa fel magát lady Cecille! Árt a bőrének.
Nézze, máris csupa folt az arca!
– Maga… maga… – zihálta Cecille, majd lehunyta szemét,
és vett egy mély, megnyugtató lélegzetet. – Hazudik. Igenis
érdekli, mit gondolnak magáról mások… és a nagynénjét is
érdekelni fogja, az biztos. Fogadni mernék, hogy ő nem lesz
ilyen nemtörődöm. Ó, látom sikerült végre felkeltenem a
figyelmét. Igen, a botrány romlásba dönti majd a grófnőt, ezt
megígérhetem.
Christina kihúzta magát a széken.
– Azt akarja mondani, hogy az ön pletykái felzaklatják majd
a nénikémet?
– Istenem, maga tényleg ennyire együgyű teremtés, ugye?
Még szép, hogy felzaklatják. Mire végzek magával, a grófnő
kénytelen elbujdokolni. Soha többé nem mutatkozhat a
társaságban. Majd meglátja!
Cecille már a szájában érezte a győzelem ízét. Hátat fordított
a hercegnőnek, majd sétálni kezdett a széke körül, közben
részletesen kifejtette, milyen gonosz hazugságokat fog
terjeszteni róla.
 Lyon eleget hallott. Megfordult, hogy szélesre tárja az ajtót.
Itt az ideje, hogy egyszer s mindenkorra véget vessen Cecille
fenyegetőzésinek, és megvédje az ő ártatlan angyalát az álnok
kígyótól.
Az ártatlan angyal a villámnál is sebesebben mozdult. Lyon
talán egy-két másodpercre vette le róla a tekintetét, de mire
ismét ránézett, olyan jelenet tárult elé, hogy döbbenetében
moccanni sem bírt.
Nem akart hinni a szemének! Christina valósággal
odaszegezte Cecille-t a falhoz. Volt szeretője egyetlen szóval
sem tiltakozott az erőszak ellen. Nem tehette. Christina bal
keze az asszony torkára tapadt. Cecille kidülledő szeme láttán,
Lyon komolyan aggódni kezdett, hogy a lány a végén még
megfojtja áldozatát.
Cecille jóval magasabb volt Christinánál, és legalább tíz
kilóval nehezebb is, a lány mégis olyan könnyedén tartotta az
asszonyt, mintha csak valami apró csecsebecsét akarna
közelebbről szemügyre venni.
A kicsi angyal, akit Lyon meg akart védelmezni, egyik
kezével a falhoz szorította ellenfelét, a másikkal pedig tőrt
szorított az asszony arcához.
Az áldozatból egyszerre csak győztes lett.
Christina valamivel erősebben szorította Cecille torkát, majd
megmutatta neki a tőrt.
– Tudod, mit tesz az én népem a magadfajta hiú és csalárd
asszonnyal? – kérdezte Christina suttogva. – Megvágják az
arcát, Cecille.
Az asszony nyöszörögni kezdett. Christina megszúrta a tőr
hegyével. Kövér vércsepp jelent meg az arcán. A lány
elégedetten bólintott. Cecille most csak rá figyelt, s
meglehetősen rémültnek látszott.
– Ha csak egyetlen hazug szó is elhagyja a szádat, arról tudni
fogok. Akkor pedig véged, Cecille. Nincs a földön olyan hely,
ahová elbújhatnál előlem, és nincs olyan férfi, aki megvédene
haragomtól. Éjszaka lopózom oda hozzád, amikor alszol, és ha
felébredsz, ezt a pengét fogod látni a szemed előtt. Igen,
elkaplak, ezt megígérhetem. És akkor – tette hozzá Christina,
elhúzva a pengét az asszony arca előtt – cafatokra szabdalom a
bőröd. Megértetted?
Christina csak annyi időre engedett a szorításán, míg Cecille
vett egy nagy levegőt, és bólintott. Akkor ismét a falhoz
szegezte.
– A grófnő a rokonom. Nem hagyom, hogy bárki is
felzaklassa. És eszedbe ne jusson bárkinek is elmondani, hogy
megfenyegettelek. Úgysem hinnének neked. Most pedig tűnj el
a szemem elől! Menj haza a vackodba! Tudom, hogy
udvariatlanság ilyet mondani, de pocsékul festesz – mondta
Christina, és elhúzódott az asszonytól.
Lady Cecille egy csepp méltóságról sem tett tanúságot.
Könnyei teljesen eláztatták a ruháját. Szemmel láthatóan
elhitte Christina fenyegető szavait.
Teremtőm, micsoda ostoba nőszemély! Christina alig tudta
megőrizni komoly arckifejezését. Legszívesebben felnevetett
volna, de természetesen nem tehette. Egy másodpercig fogva
tartotta a rémült asszony tekintetét, mielőtt megkönyörült
volna rajta.
– Távozhat – jelentette ki méltóságteljesen.
Cecille bólintott. Lassan hátrálni kezdett a kijárat felé.
Reszkető kézzel emelte fel szoknyáját, egészen csontos
térdéig, aztán kivágta az ajtót, és úgy rohant ki rajta, mintha a
pokol összes ördöge a nyomában loholna.
Christina fáradtan felsóhajtott. Tőrét visszacsúsztatta a
bokája fölé szíjazott bőrtokba, aztán lesimította szoknyáját, és
megigazította a haját.
– Micsoda ostoba nő! – suttogta maga elé, és kisétált a
szobából.
Lyonnek le kellett ülnie. Megvárta, amíg Christina eltűnik a
szeme elől, aztán odament Hunt íróasztalához, és
nekitámaszkodott. Tölteni akart magának a házigazda
whiskyjéből, de gyorsan elvetette az ötletet, mert annyira
nevetett, hogy képtelen volt rá.
Ennyit arról, hogy Christina olyan, mint a többi nő. És az is
biztos, hogy nem Franciaországban nevelkedett. Lyon
megcsóválta a fejét. A lány annyira gyámoltalannak tűnt…
vagy csak ő gondolta annak? Persze nem csoda, hogy rossz
következtetésre jutott. Christina annyira nőies, törékeny, és
annyira ártatlannak látszó teremtés… aki azonban tőrt hord
magánál a lábára szíjazva.
Ez volt az a tőr, amelyet Baker estélyén a kezében tartott…
amely megsebezte Rhone-t. Micsoda ravasz kis bestia!
Született hazudozó. Lyon tisztán emlékezett rá, amikor
megfordult a támadót keresve, milyen rémültnek látszott a
lány. A fenébe, még ő is hátranézett, mintha azt lesné, ki
bujkál a hátuk mögött a sötétben. Később aztán, míg ő a két
úriemberrel beszélgetett, visszalopta a fegyverét.
Lyon ösztönei ismét úgy működtek, mint amikor még a
kormánynak dolgozott. Ugyanakkor indulatai is utat követeltek
maguknak. Fülébe csengtek a lány rémült szavai. Nem azt
mondta: Ha Lyon nem lett volna ott, hogy megvédjen, talán el
is ájulok?
Nem csoda, ha Christina elment bekötözni Rhone sebét.
Bűntudta volt.
Lyon már nem nevetett. Legszívesebben megfojtotta volna a
nőt.
– Még volt képe azt mondani, hogy nem tud hazudni! –
morogta maga elé. Igen, egyenesen a szemébe nézett, amikor
ezt mondta. Igaz, azt is hozzátette, hogy nagyon nehéz ez
neki…
Mégiscsak megfojtja. De előbb elbeszélget vele… az ő kis
harcos amazonjának van mit megmagyaráznia.
Lyon a tálcára csapta a poharat, majd elindult, hogy
megkeresse Christinát.
 – Jól érzed magad?
Christina jól láthatóan összerezzent. Megpördült, és szemben
találta magát Lyonnel.
– Hol voltál eddig? – kérdezte gyanakodva, s a férfi válla
fölött a könyvtár ajtajára nézett.
Lyon pontosan tudta, mire gondol. Christina határozottan
aggódónak látszott. Lyon nyugalmat erőltetett magára.
– A könyvtárban – felelte.
– Az nem lehet, Lyon. Épp most jövök a könyvtárból. Nem
lehettél ott – jelentette ki fejcsóválva.
Lyon már majdnem kimondta, hogy nem ő az, aki hazudik,
de még idejében észbe kapott.
– Ó, de én tényleg ott voltam, kedvesem.
Szavai megijesztették a lányt.
– Más is volt ott? – kérdezte, színlelt kíváncsisággal a
hangjában.
Lyon tudta, hogy a lány puhatolózik.
– Akarom mondani, láttál más valakit is a
könyvtárszobában?
Lyon nem kapkodta el. Lassan bólintott. Christina arra
gondolt, a férfi pontosan úgy fest most, mint egy gonosz
ördög. Még az öltözéke is a pokol teremtményeire emlékeztet:
fehér kravátliját kivéve tetőtől talpig feketében volt. Nem,
mintha nem állt volna jól neki ez a ruha.
Christina biztos volt benne, hogy a férfi nem látott és nem
hallott semmit. Különben nem nézne rá ilyen gyengéd
tekintettel. Christina meglehetősen biztonságban érezte magát.
Lyon cseppet sem tűnt döbbentnek. De akkor miért hazudott
neki? Christina végül arra a következtetésre jutott, hogy a férfi
nyilván tanúja volt, amint Cecille társaságában bement a
könyvtárszobába. Szegény, biztosan amiatt aggódik, hogy volt
szeretője olyasmit talált mondani, amit nem kellett volna. Igen,
nyugtatta magát, a férfi csak puhatolózik.
 Ez volt a legvalószínűbb magyarázat, ám bizonyosságot kell
szereznie. Christina lesütötte a tekintetét.
– Ugye, nem hallottad ki, mit beszéltem Lady Cecille-lel? –
kérdezte közönyösnek szánt hangon.
– Kihallgat a helyes szó, Christina, és nem a kihall.
Lyon hangja feszült volt. A lány arra gondolt, hogy talán a
nevetését próbálja visszafojtani. Csak azt nem tudta eldönteni,
hogy a kérdést találja mulatságosnak, vagy a hibás
szóhasználatot. Túlságosan bosszantotta azonban a férfi
hazugsága ahhoz, hogy kikérje magának.
– Köszönöm, hogy kijavítottál, Lyon. Kihallgat, igen,
emlékszem már a szóra.
Lyon azon sem csodálkozott volna, ha a lány tördelni kezdi a
kezét. Annyira feldúlt volt, hogy átváltott franciára. Lyon
gyanította, hogy fel sem tűnt neki, egy másik nyelven beszél.
Úgy döntött, ő is franciául válaszol.
– Mindig boldog vagyok, ha taníthatok neked valamit,
édesem.
A lány még mindig nem vette észre, hogy nem angolul
társalognak.
– De ugye nem hallgatóztál?
– Ugyan, Christina, igazán udvariatlanság ilyet kérdezni
tőlem. Természetesen nem hallgatóztam.
A lány igyekezett elrejteni megkönnyebbülését.
– Te is tudod, hogy sohasem lennék képes hazudni neked,
kedvesem. Hiszen te is mindig nyílt és őszinte voltál velem,
ugye?
– Igen – mosolygott rá a lány. – Nem is tudnék másmilyen
lenni. Erre már biztosan te is rájöttél.
Lyon összekulcsolta a kezét a háta mögött, nehogy engedjen
a kísértésnek, és ujjait a lány karcsú nyakára fonja. Christina
most nagyon nyugodtan, magabiztosan viselkedett.
– Summertonéktól tanultad, hogy mennyire fontos érték az
őszinteség? – kérdezte Lyon.
 – Hogy kiktől?
Lyonnek minden önuralmára szüksége volt, hogy visszafogja
indulatait.
– Summertonéktól – ismételte a nevet fogcsikorgatva. –
Emlékszel, ők neveltek fel.
Christina nem tudott a férfi szemébe nézni. Hiszen annyira jó
ember, aki bízik benne! A lány kezdte kényelmetlenül érezni
magát, amiért hazudnia kell neki.
– Igen, Summertonék arra neveltek, hogy mindig, minden
körülmények között legyek őszinte. Nem tehetek róla,
egyszerűen képtelen lennék hazudni.
Lyon meg tudta volna fojtani a lányt.
– Jól értettem, hogy azt mondtad, Lady Cecille-lel voltál a
könyvtárszobában?
Szóval jól sejtette. Lyon tényleg a beszélgetés miatt aggódik.
Most már biztos, hogy látta őket bemenni a könyvtárba.
Christina úgy döntött, eloszlatja a férfi aggodalmait.
– Igen. Lady Cecille kedves asszonynak látszik, Lyon, és
rólad is csak jókat mondott.
Nem, mégsem fojtja meg. Előbb alaposan elfenekeli.
– Ezt örömmel hallom – mondta Lyon, s hangja lágy volt,
mint a tavaszi szellő. Igaz, az erőfeszítéstől megfájdult a torka.
– Pontosan mit mondott rólam?
– Ezt is, azt is.
– Közelebbről? – firtatta Lyon. Kezét a lány vállára tette, de
alig tudta megállni, hogy alaposan meg ne rázza.
– Nos, azt mondta, hogy remekül illünk egymáshoz.
Christina ismét Lyon mellényére fordította a tekintetét. Bár
nagyra értékelte a tényt, hogy az angolok oly naivak bizonyos
dolgokban, lassan szégyellni kezdte magát, amiért gátlástalanul
hazudik Lyonnek.
– Talán a végzetet is említette? – kérdezte a férfi.
Christina nem vette észre a Lyon hangjában megbúvó élt.
 – Nem emlékszem rá, hogy Lady Cecille említette volna a
végzetet. Erről jut eszembe. Gondolkodtál az ajánlatomon?
– Igen.
– Lyon, miért beszélsz franciául? Angliában vagyunk. Úgy
helyes, ha a saját néped nyelvén társalgunk.
– A francia helyénvalónak tűnt – motyogta Lyon.
– Ó – mondta Christina, s megpróbálta lerázni válláról a férfi
kezét. Ugyan még mindig kettesben álltak a folyosón, de
fennállt a veszély, hogy bármikor arra járhat valaki. – Akkor
lefekszel… úgy értem, elveszel feleségül?
– Igen, szándékomban áll lefeküdni veled, ami azonban a
házasságot illeti, vissza kell utasítanom az ajánlatodat.
Christinának nem jutott ideje válaszolni, mert Sir Reynolds
félbeszakította őket. Lyon elengedte a lány vállát, majd
átkarolta a derekát, és magához ölelte.
– Lyon, tűvé tettem a házat érted. Megengeded, hogy
elvigyem a húgodat Kimble báljára? Vacsoráig persze itt
maradunk.
– Természetesen – felelte Lyon. – Hálás vagyok, hogy a
szárnyaid alá vetted Dianát.
– Örömmel tettem – mondta Reynolds. – Jó estét, Christina
hercegnő. Remélem, jól érzi magát ma este.
– Igen, köszönöm. – Christina pukedlizni próbált, de Lyon
nem engedte, ezért úgy döntött, inkább rámosolyog a férfira.
Kísérlete elég haloványra sikerült, mivel ekkor jutottak el
tudatáig Lyon szavai.
Bár azt mondogatta magában, hogy nem számít, és biztosan
talál valaki mást, aki majd feleségül veszi, tudta jól, hazudik.
Mert igenis számított. Istenem, mindjárt sírva fakad!
– Kedvesem – fordult Sir Reynolds Christinához. – Én
fogom ma hazakísérni. A nagynénje fáradtságra hivatkozva
elvitte a kocsijukat. Azt mondta, hogy holnap korán reggel
vidékre utazik, és hogy önt nem viszi magával.
 – Így igaz – felelte Christina. – A nagynéném egy beteg
barátnőjét látogatja meg, és azt szeretné, ha én Londonban
maradnék. Így sajnos várnom kell egy későbbi lehetőségre,
hogy megcsodálhassam a gyönyörű angol vidéket.
– Persze, el is felejtettem, hogy még csak rövid ideje
tartózkodik Angliában – mondta Sir Reynolds. – De ugye nem
tölti egyedül az egész hétvégét? Felajánlhatom a
szolgálataimat? Bizonyára rész kíván venni Creston bálján
szombaton. Vagy van már kísérője?
– Nem megyek el – vetette közbe Christina.
– Dehogynem – mondta Lyon, és megszorította a lány
derekát. – Hiszen megígérte.
– Meggondoltam magam. Sir Reynolds, annyira fáradt
vagyok. Lenne olyan kedves, és…
– Majd én hazaviszem, hercegnő – vágott közbe Lyon
kemény, haragos hangon.
Sir Reynolds érezte a két fiatal között levő feszültséget.
Nyilvánvalóan veszekedtek, gondolta. Hiszen még most is
szikrázik körülöttük a levegő. Úgy döntött, Lyon segítségére
siet, és egyben a vitának is igyekszik véget vetni.
– Biztos vagy benne, fiam, hogy haza akarod kísérni
Christina hercegnőt?
– Igen! – csattant fel Lyon. – Hány órára kell hazaérnie,
Reynolds? Mondott valamit a grófnő?
– Nem. Feltételezem, azt hiszi, hogy Christina velünk tart
Kimble báljára. Ez azt jelenti, hogy még legalább két órád van,
mielőtt a grófnő keresni kezdené a hercegnőt – tette hozzá
mindentudó vigyorral a férfi.
– Kérem, ne beszéljenek úgy rólam, mintha itt sem lennék –
szólalt meg Christina. – Valóban fáradt vagyok, és szeretnék…
– Azonnal távozni – fejezte be helyette a mondatot Lyon, és
annyira megszorította a lány derekát, hogy annak a lélegzete is
elakadt.
 – Okosabb lenne, ha a hátsó ajtón mennétek – javasolta Sir
Reynolds cinkos suttogással. – Én majd gondoskodom róla,
hogy mindenki azt higgye, a hercegnő a nagynénjével távozott,
és természetesen a házigazdánknál is kimentelek benneteket.
– Remek ötlet – vigyorodott el Lyon. – Természetesen ennek
az apró csalásnak hármunk között kell maradnia, Reynolds.
Tudod, Christina képtelen hazudni. Amíg nem kell a nénikéjét
hamis történettel traktálnia, addig nem esik folt az
igazmondásán. Igaz, szerelmem?
Christina haragosan meredt a férfira. Nem bánta volna, ha
Lyon nem hozakodik folyton elő a becsületességével, mert
egyre kényelmetlenebbül érezte magát, ha a téma szóba került.
Lyon olyan komolyan nézett rá, hogy Christinának biztos volt
benne, a férfi valóban csodálja őszinteségéért.
Persze, most már nem számít, mit gondol róla Lyon,
gondolta, miközben a férfi megfogta a kezét, s a hátsó ajtó felé
indult vele. Hiszen épp az imént utasította vissza Christina
házassági ajánlatát. Nem, többé nem számít, mit gondol róla.
Ha véget ér ez az este, soha többé nem találkoznak
egymással. Christina szemét elfutották a könnyek.
– Megszegtél egy újabb szabályt – motyogta a férfi hátának.
– A nénikém őrjöngeni fog a dühtől, ha tudomást szerez a
csalásról.
– Beszélj angolul, édesem!
– Tessék?
Lyon nem válaszolt. Beültette a lányt a kocsiba, helyet
foglalt mellette, és hosszú lábát kinyújtotta maga előtt.
A férfi hintaja sokkal nagyobb és elegánsabb volt, mint az,
amelyet Patricia néni bérelt. Christina mégis gyűlölte. Kicsi
vagy nagy, elegáns vagy sem, nem számított neki.
– Neked nincs olyan nyitott kocsid, mint amilyet a Hyde
Parkban láttam, Lyon? És kérlek, menj arrébb! Mindjárt
agyonnyomsz.
 – Van nyitott kocsim, de sötétedés után nem tanácsos
olyasmin utazni – magyarázta a férfi bosszúsan. Lassan a
türelme végére ért. Semmi kedve nem volt kocsikról
beszélgetni. Égett a vágytól, hogy kiszedje a lányból az
igazságot.
– Kár! – sóhajtotta Christina. – Istenem, tudom, hogy nem
lenne szabad elárulnom, de mivel úgysem találkozunk többé,
nincs jelentősége. Nem bírom a sötétséget. Nem húzhatnánk el
a függönyöket? Kérlek! Alig kapok levegőt.
A hangjából kicsendülő félelem felkeltette Lyon figyelmét.
Haragja gyorsan elpárolgott, amikor megérezte, hogy a lány
egész testében remeg. Azonnal elhúzta a függönyt, aztán
magához ölelte kedvesét.
– Most olyan fegyvert adtam a kezedbe, amelyet bármikor
ellenem fordíthatsz, ugye?
A férfinak fogalma sem volt, miről beszél. Az ablakon
beáramló halvány fény azonban elég volt ahhoz, hogy lássa a
lány szemében gyülekező könnyeket. Azt is észrevette, hogy
Christina keze ökölbe van szorítva az ölében.
– Te most tényleg félsz, ugye? – kérdezte, és még
szorosabban ölelte magához a lányt.
A gyengéd hang meghatotta Christinát.
– Ó, ez nem igazán félelem – suttogta. – Csak valami
szorításfélét érzek itt, a mellkasomban – magyarázta, azzal
megfogta a férfi kezét, és a szívére tette. – Érzed, milyen
őrülten ver a szívem?
Lyon válaszolt volna, de képtelen volt megszólalni. Az
érintés valósággal megbénította.
– Majd én megszabadítalak a szorongásodtól, szerelmem –
suttogta rekedten, amikor újra hangjára talált. Lehajolt és
megcsókolta Christinát. Meghitt, gyengéd pillantok
következtek, aztán Christina felemelte a kezét, és finoman
megcirógatta a férfi arcát.
 Lyon testén remegés futott végig, szíve majd kiugrott a
helyéből.
– Igazi boszorkány vagy, ugye tudod? – kérdezte, amikor
ajkát végre elszakította a lányétól. – Van fogalmad arról, mit
szeretnék veled tenni? – Ujjai bemerészkedtek a dekoltázs alá,
és vágyakozón simogatták a puha halmokat. – Képtelen
vagyok tovább várni, szerelmem. Magam alatt akarlak érezni.
Meztelenül. Vágyakozón. Istenem, magamévá akarlak tenni!
Ugye te is kívánsz engem, Christina?
Lyon választ sem várva, újra a lány szájára vetette magát, s
birtokba vette az édes ajkakat. Nyelve egyre mélyebbre hatolt,
majd visszahúzódott, újra meg újra, míg végül a lány utánozni
kezdte mozdulatait.
Christina maga sem tudta, hogyan történt, de hirtelen
rádöbbent, hogy Lyon ölében ül, és szorosan öleli a férfi
nyakát.
– Lyon, nem lenne szabad ilyen bűnös dolgokat mondanod
nekem – tiltakozott nyöszörgő hangon. – Nem lehetünk
egymáséi, amíg össze nem házasodunk – tette hozzá, aztán két
tenyerébe fogta a férfi arcát, és újból megcsókolta.
Megfeledkezett a bezártságról, minden aggodalmáról, és
arról, hogy Lyon visszautasította házassági ajánlatát. Csak arra
vágyott, hogy magán érezze a férfi kezét. Ösztönösen közelebb
tolta csípőjét a férfi ágyékához, érezve vágyának keményen
ágaskodó bizonyítékát. Lyon nedves ösvényt csókolt a
nyakára, nyelve elidőzött a fülcimpánál. Ujjai közben a
mellbimbóját becézgették. Érintése forró lázzal töltötte el
Christina testét.
Amikor azonban gyengéden lejjebb húzta ruhája szélét,
felfedve ezzel keblét, a lány megpróbálta ellökni magától.
– Lyon, nem lenne szabad…
– Ne ellenkezz, Christina! – kérte a férfi vágytól elfulladó
hangon, és mielőtt a lány újabb tiltakozásra nyithatta volna a
száját, Lyon ajka megtalálta és csókokkal árasztotta el a mellét.
Christinának nem volt ereje tovább ellenkezni. – Istenem,
milyen finom, milyen puha vagy! – suttogta Lyon. Nyelvével
körbecirógatta az egyik mellbimbót, míg kezével becézgette a
másikat. Amikor szájába vette és szopogatni kezdte a duzzadt
mellbimbót, a lány felnyögött gyönyörében.
Christina azt akarta, hogy soha se érjen véget az édes kínzás.
Lyon kocsisa volt az, aki végül megmentette a szégyentől.
Kiáltása megtörte az érzéki varázst, melynek áldozatul esett.
– Szent isten, itthon vagyunk! – suttogta rémülten.
Lyon csak lassan tért magához. Majdnem egy percébe telt,
mire egyáltalán felfogta Christina szavait. Lihegve dőlt az ülés
párnájának, majd még lélegzetet vett, remélve, hogy így
sikerül visszanyernie önuralmát.
Christina megigazította a ruháját, visszaült a férfi mellé, s
kezét a combjára ejtette. Lyon úgy reagált, mintha megütötte
volna, és durván ellökte a lány kezét.
– Haragszol rám? – kérdezte suttogva Christina.
A férfi lehunyt szemmel ült, arcán minden izom megfeszült,
és Christina arra gondolt, most tényleg nagyon dühös.
– Kérlek, ne haragudj rám! – könyörgött, s két kezét
szorosan összekulcsolta az ölében, hátha így sikerül erőt venni
remegésén.
– A fenébe, Christina! – csattant fel Lyon. – Adj egy percet,
hogy lecsillapodhassak!
Christina szégyenkezve hajtotta le a fejét.
– Bocsáss meg, Lyon. Nem akartam, hogy idáig jusson a
dolog, de a csókjaid elgyengítettek, és teljesen elfeledkeztem
magamról.
– Az én hibám volt, nem a tied – morogta Lyon
bocsánatkérőn. Kinyitotta a szemét, és a lányra nézett. A
pokolba, milyen szomorú és megalázott! Újra át akarta ölelni,
de Christina a kocsi sarkába menekült előle.
– Nincs semmi baj, kedvesem – erőltetett mosolyt az arcára,
amikor a lány ránézett. – Akarod, hogy bekísérjelek?
 – Nem – rázta meg a fejét Christina. – A grófnő nagyon éber
alvó. Biztosan megtudná.
Lyon nem akarta otthagyni a lányt. Még nem… és nem így.
Szörnyű lelkiismeret-furdalás gyötörte, mert látta Christinán,
mennyire szégyelli magát. Ha most sírni kezdene, fogalma
sincs, hogyan vigasztalhatná meg.
– A fenébe! – morogta maga elé. Valahányszor megérintette
a lányt, mindig elvesztette az önuralmát. Ha most megpróbálna
vigaszt nyújtani neki, valószínűleg csak rontana a helyzeten.
Lyon végül kinyitotta a hintó ajtaját, és kisegítette Christinát.
– Mikor látlak újra? – kérdezte, s át akarta ölelni, de a lány
mindegyre ellökte magától. Lyon abban sem volt biztos, hogy
hallotta a kérdést. – Christina, mikor látlak újra?
Christina nem volt hajlandó addig válaszolni, amíg a férfi el
nem engedi.
Lyon nem volt hajlandó elengedni a lányt, amíg az nem
válaszolt.
– Itt fogunk állni egész éjszaka – jósolta, amikor a lány
megint nekifeszült a vállának.
Christina hirtelen átkarolta a nyakát, s megölelte.
– Az egész az én hibám, Lyon. Nem lett volna szabad arra
kérni téged, hogy vegyél feleségül. Nagyon önző voltam.
Lyont annyira meglepték a lány szavai, hogy elengedte.
Christina lehajtott fejjel állt, hogy a férfi ne láthassa könnyeit,
ám hangja remegésén nem tudott uralkodni.
– Kérlek, bocsáss meg nekem!
– Hadd magyarázzam meg! – kérte suttogva Lyon. Szerette
volna újra átölelni a lányt, de az fürgén hátrább lépett. – A
házasság megváltoztatja az embert. Nem téged utasítottalak
vissza, Christina, csak…
A lány megrázta a fejét.
– Ne mondj többet! Akár belém is szerethettél volna, Lyon.
Amikor pedig eljött volna az ideje, hogy hazatérjek,
összetörtem volna a szívedet. Jobb lesz, ha valaki mást
választok férjemül… valaki olyat, aki közömbös számomra.
– Christina, itthon vagy! Nem mész sehova – mondta Lyon.
– Miért ne folytathatnánk…
– Pontosan olyan vagy, mint Rhone, tudtad?
Ezzel sikerült összezavarnia a férfit. Christina a bejárathoz
sietet. Az ajtóban megállt, és visszafordult. Lyon jól látta,
mennyire feldúlt. Arcán patakokban folytak a könnyek.
– A barátod csak ékszereket rabol, Lyon. A te bűnöd sokkal
súlyosabb. Ha hagynám, elrabolnád a szívemet. Ezt nem
engedhetem. Viszontlátásra, Lyon. Soha többé nem láthatjuk
egymást.
Christina halkan becsukta maga mögött az ajtót. Lyon
egyedül maradt.
– Egy fenét fogsz elfelejteni! – üvöltötte.
Iszonyú dühös volt. Arra gondolt, nincs nála csalódottabb
férfi egész Angliában. Hogy a fenébe engedhette meg
magának, hogy viszonyba bonyolódjon egy ilyen zavarta ejtő
nőszeméllyel?
A kis boszorkánynak volt mersze azt mondani neki, hogy
akár bele is szerethetett volna! Pedig ha tudná az igazságot! Az
Isten legyen hozzá irgalmas, hiszen máris szereti.
Mondani sem kell, a felismerés cseppet sem tetszett
Lyonnek. Kis híján letépte a hintó ajtaját, amikor beszállt.
Kiüvöltött a kocsisnak, hogy vigye haza, aztán nekiállt, hogy
számba vegyen minden egyes érvet, hogy miért is kell távol
tartania magát Christinától.
Az a nő egy megrögzött hazudozó, ő pedig megveti a hazug
embereket.
Csak az ég tudja, hány férfi szívét törte már darabokra.
Végzet… Lyon úgy döntött, gyűlöli ezt a szót.
Mire hazaért, be kellett látnia, érvei fabatkát sem érnek.
Tetszik vagy sem, szereti a lányt, és nem tehet ellene semmit.
 NYOLCADIK FEJEZET
Mylala nem akarta elhagyni a szülőföldjét, a családját.
Természetesen megértettem az indokait, mégis féltettem őt.
Megígérte, hogy nagyon óvatos lesz. Azt tervezte, hogy a
hegyekben rejtőzik el, amíg Edwardot meg nem fosztják
uralmától, vagy el nem hagyja az országot. A családja vigyáz
majd rá. Minden ékszeremet odaadtam neki. bár angol
mértékkel mérve csak alamizsnának számított, egy ideig nem
lesz gondja. Könnyek között váltunk el, mint két testvér, mivel
tudtuk, soha többé nem látjuk egymást.

Igen, lélekben testvérek voltunk. Soha előtte nem volt még

bizalmas barátnőm. A saját nővéremben, Patriciában nem
lehet megbízni. Légy óvatos, gyermekem! Ha Patricia még
életben lesz, mire felnősz, és egy napon találkozol vele, ne bízz
meg benne! A nővérem csalárd teremtés, aki akkor boldog, ha
másoknak fájdalmat okozhat.

Azt hiszem, neki kellett volna hozzámennie Edwardhoz.

Illettek volna egymáshoz, annyira hasonló a természetük.

Naplóbejegyzés
1795. szeptember 3.

Lyon a péntek délután nagy részét a London

nyomornegyedében levő Zord Bryan kocsmában töltötte.
Természetesen nem inni ment oda, hanem azért, hogy
információkat szerezzen a hajóskapitányok és matrózok
kedvenc ivójában.
Lyon szokatlanul otthonosan mozgott ebben a kocsmai
közegben. Attól sem kellett tartania, hogy elegáns lovagló
öltözéke magára vonja a figyelmet. Lyont nagy ívben
elkerülték a kötekedők. Ezen a környéken mindenki jól ismerte
a nevét. Féltek tőle, ugyanakkor tisztelték is, s csak akkor
óvakodtak oda hozzá, amikor intett, hogy kész meghallgatni
őket.
Lyon hátát a falnak vetve ült. A mellette levő széken
cimborája, Bryan foglalt helyet. A zord tekintetű férfi valaha
maga is matróz volt, ám amikor egy késpárbajban elvesztette a
fél kezét, kénytelen volt otthagyni a tengert. Lyon akkor vette
meg ezt az ivót, és Bryanre bízta a vezetését, így hálálva meg
barátja hűségét.
Lyon egymás után kérdezte ki a kocsma vendégeit.
Türelmesen hallgatta végig a tengerészeket, nem törődve az
idő múlásával, sem azzal, hogy egyik-másik gazfickó
hazugságokkal traktálja egy-egy ingyen kupa sör reményében.
A baj akkor kezdődött, amikor egy nagydarab férfi tolakodott
oda az asztalhoz, ahol Lyon éppen az egyik matrózt
kérdezgette. A jövevény nyakon ragadta a matrózt, és hanyagul
odébb penderítette.
Bryan elvigyorodott. Még mindig nagyon élvezte a jó
csatákat.
– Ugye még sohasem találkoztál Lyonwood márkijával? –
kérdezte az idegent.
A férfi megrázta a fejét, leült, és a söröskorsóért nyúlt.
– Nem, és teszek rá, hogy ki ő – morogta. – A fizetségemet
akarom.
Bryan tekintete vidáman megcsillant.
– A fizetségét akarja – fordult Lyonhöz.
Lyon vállat vont. Tudta, mit várnak tőle. A kocsmában
mindenki őt figyelte. A látszatot fent kell tartani. Ha nyugodt
délutánt akar magának, és nem akarja elveszíteni a matrózok
tiszteletét, meg kell oldania ezt a kis ügyet.
Megvárta, míg a jövevény leteszi a korsót, majd
villámgyorsan felemelte a lábát, s csizmája sarkát az ágyékába
mélyesztette. A férfinak arra sem maradt ideje, hogy
felüvöltsön fájdalmában. Lyon torkon ragadta, aztán olyan
erővel lökte el, hogy a férfi a földre zuhant.
 A kocsma közönsége üdvrivalgásba tört ki. Lyon nem
törődött velük. Mint aki jól végezte dolgát, visszaült a helyére,
székét a falnak támasztotta, bár tekintetét nem vette le a földön
vonagló férfiról.
– Megkaptad a fizetséged, te barom – üvöltötte Bryan. –
Most pedig takarodj innen! Én rendes kocsmát vezetek, és nem
tűrök meg ilyen szemetet benne.
Egy vékonydongájú, ideges tekintetű férfi vonta magára
Lyon figyelmét.
– Uram, ha jól értettem, a gyarmatokról érkező hajók iránt
érdeklődik – dadogta.
– Ülj le, Mick! – intett neki Bryan. – Mick jóravaló,
becsületes fiú – mondta aztán Lyonnek.
Lyon megvárta, míg a két férfi elmeséli egymásnak, mi
minden történt velük, amióta nem találkoztak, közben szemmel
tartotta iménti ellenfelét, amíg az be nem csapta maga mögött a
kocsma ajtaját.
Akkor gondolatai visszatértek Christinához és mostani
feladatához.
Lyon úgy döntött, elölről kell kezdenie mindent.
Következtetései eddig észérveken alapultak, ám be kellett
látnia, hogy a logika csődöt mond, ha Christináról van szó. El
kell felejtenie mindazt, amit a lány a múltjáról mesélt.
Egyetlen dolog volt csupán, amelyre biztosan építhetett: a
grófnő körülbelül három hónapja tért vissza Angliába.
Valakinek emlékeznie kell a vén sárkányra. Az a nőszemély
elég ostoba ahhoz, hogy magára vonja a figyelmet állandó
panaszkodásával. Nem lehetett valami kellemes útitárs.
Mint kiderült, Mick emlékszik a grófnőre… nagyon is jól.
– Curtiss kapitány jól kitolt velem, uram. Szívesebben
sikáltam volna fel a fedélzetet akár minden nap, minthogy az a
Cummings-nő ugráltasson. Úristen, egy pillanat nyugtot sem
hagyott!
 – Egyedül utazott a grófnő? – kérdezte Lyon közönyt
színlelve. Nem akarta, hogy Mick lássa, mennyire izgalomba
hozta, hogy végre használható információhoz juthat. A férfi
még szépítgetni kezdené a válaszait, hogy a kedvében járjon, s
így további ingyen sörökhöz jusson.
– Valahogy úgy – felelte Mick.
– Valahogy úgy? Ennek semmi értelme, Mick. Beszélj
világosan! – szólt rá Bryan.
– Csak azt akartam mondani, uram, hogy a grófnő egy
úriember és egy csinos kisasszony társaságában lépett a
fedélzetre. Bár a lányt csak egy pillanatra láttam. Köpenyt
viselt, és csuklyát a fejére húzta, de mielőtt az öregasszony a
kabinjába zárta volna a kisasszonykát, az rám nézett, és
mosolygott. Igen, uram, pontosan így történt.
– Nem emlékszel véletlenül a szeme színére? – kérdezte
Lyon.
– Dehogynem. Kék volt, mint a tenger.
– Mondd el, mit tudsz a férfiról, aki a grófnővel utazott! –
utasította Lyon, s közben intett Bryannek, hogy töltse tele a
férfi korsóját.
– Nem tartozott a családhoz – magyarázta Mick, miután
nagyot kortyolt a sörből. – Azt mondta a többi utasnak, hogy
hittérítő. Franciásan beszélt, de azt mesélte nekünk, hogy a
vadonban élt, a gyarmatokon túl. Franciaországba igyekezett,
hogy meglátogassa a rokonait. Bár francia volt, én azért
kedveltem. Talán azért, mert egész úton védelmezte a
kisasszonykát. Olyan öreg volt, hogy akár az apja is lehetett
volna, és úgy is viselkedett vele. S mivel a Cummings-nő a
kabinjában töltötte az út nagy részét, a hittérítő szokott a
szépséggel sétálgatni a fedélzeten.
Mick elhallgatott, kézfejével megtörölte a száját.
– Az öregasszony furcsa egy szerzet volt. Mintha semmi
köze sem lett volna a másik kettőhöz. Azt követelte a
kapitánytól, hogy szereljenek fel még egy láncot az ajtajára.
Szegény Curtiss kapitány próbálta megnyugtatni, hogy senki
sem fog egy ujjal sem hozzányúlni. Szentséges Úristen, hisz a
gyomrunk is felfordult, ha csak ránéztünk, és fogalmunk sem
volt, miből hiszi, hogy valaki is bántani akarná. Beletelt egy
kis időbe, míg rájöttünk, hogy mitől is fél. Nem fogja elhinni,
uram, de a kisasszonyka miatt zárta az ajtaját. Úgy bizony!
Hallottuk, amint az egyik nap a hittérítő azt mondta a kis
hölgynek, hogy ne szomorkodjék, amiért a nagynénje fél tőle.
Hallott már ilyet, uram?
Lyon rámosolygott Mickre. A férfinak nem is kellett több
bátorítás.
– Csinos kis teremtés volt. S hogy elbánt Louie-val!
Egyszerűen átdobta a vállán, bele egyenesen a tengerbe. El
sem akartuk hinni, uram, el sem akartuk hinni. Persze, Louie
megérdemelte a sorsát. Odalopakodott a lányhoz, és hátulról
megragadta. Ekkor láttam meg a haját is. Mert egyébként
mindig viselte a csuklyát, még a legnagyobb hőségben. De
amikor lehajította Louie-t a fedélzetről, lecsúszott a csuklyája,
és a haja úgy ragyogott a napfényben, mint az arany.
– Az a lány bedobott egy embert a tengerbe? – kérdezte
Bryan. Tudta, nem lenne szabad beleszólnia a beszélgetésbe,
de annyira meglepte Mick kijelentése, hogy nem bírta befogni
a száját. – Elég volt a csuklyából, ember, beszélj inkább a
lányról!
– Hát, Louie-nak isteni szerencséje volt, hogy nem fújt a
szél. Így aztán minden gond nélkül ki tudtuk halászni. A
közelébe se ment többé a kisasszonykának. Ha jobban
belegondolok, ezek után a többi férfi se.
– Mikor tér vissza ez a Curtiss kapitány Londonba? –
kérdezte Lyon.
– Egy vagy két hónap múlva – felelte Mick. – A hittérítővel
is beszélni akar, ugye, uram?
– Igen – bólintott Lyon kifejezéstelen arccal. Hangja szinte
unottan csengett.
 – Ő hamarosan itt lesz. Azt mondta, csak rövid ideig marad
Franciaországban, aztán meglátogatja a kisasszonykát, mielőtt
visszautazna a gyarmatokra. Nagyon védelmezte azt a lányt, de
nem is csoda. Az a vén…
– Sárkány? – segítette ki Lyon.
– Igen, valóban egy sárkány volt – helyeselt Mick vihogva.
– Emlékszel a hittérítő nevére, Mick? Megtoldom a
jutalmadat egy fonttal, ha meg tudod mondani a nevét.
– Itt van a nyelvem hegyén – mondta homlokráncolva a férfi.
– Ha eszembe jut, majd szólok neked, Bryan. Ugye addig
megőrzöd nekem a pénzt?
– Kérdezd meg néhány társadat! – tanácsolta Bryan. – Valaki
biztos emlékszik a férfi nevére.
Mick annyira szerette volna megkapni a jutalmat, hogy
rögvest felpattan, és kisietett a kocsmából, hogy megkeresse
cimboráit.
– Újabb kormányügylet? – kérdezte Bryan, amikor magukra
maradtak.
– Nem – felelte Lyon. – Ezúttal személyes természetű az
ügy.
– Arról a lányról van szó, ugye? Előttem nem kell
titkolóznod, Lyon. Lennék csak fiatalabb, engem is érdekelne a
kis hölgy.
Lyon elmosolyodott.
– Hiszen még nem is láttad – emlékeztette barátját.
– Nem számít. Mick azt mondta, csinos teremtés. Kék a
szeme, mint a tenger, és ragyog a haja, mint az arany. Már ez
is elég lenne, de nem ez az igazi oka, amiért futnék a szoknyája
után. Mondd csak, Lyon, találkoztál már Louie-val?
– Nem.
– Nos, a férfi legalább olyan magas, mint én vagyok, de jóval
többet nyom. Én mondom neked, csodálatra méltó az a nő, aki
képes a tengerbe dobni azt a barmot. Teremtőm, bárcsak láttam
volna! Soha nem állhattam a fickót. Bűzlik, mint a
trágyadomb, az agya meg, mint a tyúké. A fenébe, de kár, hogy
nem láttam, ahogy a vízbe zuhan!
Lyon még elbeszélgetett barátjával a legfrissebb hírekről,
aztán felállt, és elköszönt.
– Tudod, hol találsz, Bryan.
A kocsmáros kikísérte Lyont.
– Hogy van Rhone? – kérdezte. – Rosszban sántikál, mint
mindig?
– Attól tartok – morogta Lyon. – Erről jut eszembe.
Előkészítenéd a hátsó termet jövő hét péntekre? Rhone és én
nagyszabású kártyapartit tervezünk. A részleteket majd később
megbeszéljük.
Bryan töprengve nézett Lyonre.
– Próbálod kitalálni, miben töröm a fejem, mint mindig,
ugye, Bryan?
– Az arcom elárul – vigyorgott a férfi. – Ezért is nem váltam
volna be ügynöknek – tette hozzá.
Kinyitotta a hintó ajtaját, megvárta, míg Lyon beszáll, s be
akarja csukni az ajtót.
– Óvd a hátad, barátom! – búcsúzott tőle, ezúttal azonban
megtoldotta még egy figyelmeztetéssel a szokásos szavakat. –
És a szívedet is. Ne hagyd, hogy valami csinos fruska a
tengerbe vessen!
Kicsit későn jött ez a figyelmeztetés, gondolta Lyon.
Christina már elrabolta a szívét. Pedig hosszú évekkel ezelőtt
megesküdött rá, hogy soha többé nem szeret bele egyetlen
nőbe sem. Csak rövid, kellemes kapcsolatokba megy bele.
Ennyit a fogadalmakról, sóhajtott fel Lyon. Tudta jól, többé
nem vigyázhat a szívére, mert az már nem az övé.
Lyon gondolatai visszatértek Christina különös
megjegyzéséhez. A lány azt mondta, kíváncsisága akár meg is
ölheti. Vajon hazudott, vagy komolyan beszélt? Lyon nem
tudta eldönteni.
 Az meglehetősen biztosnak tűnt, hogy a lány igazat mondott,
amikor azt állította, hogy nem sokáig marad Londonban. A
lány szemmel láthatóan komolyan gondolta, hogy hamarosan
hazautazik. Ezt azonban nem engedheti meg. Christina az övé
lesz! De nem kockáztathat. Tudnia kell, hol van ez az otthon,
arra az esetre, ha a lány mégis el tudna szökni tőle.
– Christina nem megy sehova – mormolta Lyon maga elé.
Nem, egyszerűen nem fogja szem elől téveszteni a lányt.
Lyon tompa nyögéssel vette tudomásul a megmásíthatatlan
igazságot. Csak egyetlen módja van, hogy a lányt maga mellett
tartsa.
A pokolba, feleségül kell vennie!

– Az ég szerelmére, hol a csudában voltál? Már legalább

három órája ücsörgök a könyvtárszobádban – üvöltötte Rhone,
amint Lyon belépett háza ajtaján. – Embereket küldtem szét a
városba, hogy megkeressenek.
– Nem tudtam, hogy el kell számolnom az időmmel – dobta
le Lyon a kabátját, majd besétált a dolgozószobába. – Csukd be
az ajtót, Rhone! Mégis mit képzelsz, hogy csak úgy szabadon
sétálsz a városban? Bárki észreveheti a csuklódon a kötést.
Felesleges kockázatot vállalsz. Az embereid minden bizonnyal
időben rám találtak volna.
– Nos, hol jártál? Odakint mindjárt besötétedik – motyogta
Rhone, és leroskadt a legközelebbi székre.
– Kezdesz úgy beszélni, mint egy házsártos feleség –
vigyorodott el Lyon. – Mi a gond? Az apádnak újabb gondjai
támadtak?
– Nem, és fogadok, nem fogsz ilyen jól mulatni, ha
megmondom, miért kerestettelek London szerte. Jobban
teszed, ha visszaveszed a kabátodat, barátom. Van még egy kis
elintéznivalód.
 Rhone hangjának komolysága felkeltette Lyon figyelmét. Az
íróasztalnak támaszkodott, s karba fonta a kezét.
– Miről van szó? – kérdezte.
– Christináról, Lyon. Bajban van.
Lyon úgy pattant fel, mintha villám csapott belé. Ellökte
magát az asztaltól, s mielőtt Rhone egyáltalán lélegzetet
vehetett volna, megragadta a vállát, és erősen megszorította.
– Rengeteg időnk van még, Lyon – nyugtatta barátját a gróf.
– Csak azért idegeskedtem, mert féltem, hogy elutaztál a
vidéki birtokodra. Éjfélig ráérünk. Akkor jönnek érte… Az ég
szerelmére, ember, engedj már el!
Lyon nyomban elengedte Rhone-t, aki visszaroskadt a
székre.
– Kik jönnek érte? – kérdezte, s arca fenyegetőn elsötétedett.
Rhone magában hálát adott a sorsnak, amiért Lyon a barátja, és
nem az ellensége.
– Splickler és néhány bérence.
Lyon kurtán bólintott, majd visszament a hallba, és
odakiáltott az inasnak, hogy hozzák elő újra a kocsiját. Rhone
követte barátját a bejárati ajtóhoz.
– Nem lenne gyorsabb, ha lóháton mennél?
– A kocsira később lesz szükség.
– Minek?
– Splicklernek.
Abból, ahogy Lyon kiejtette a gazember nevét. Rhone
mindent megértett. Megvárta, míg mindketten elhelyezkednek
a kocsi belsejében, csak akkor fogott a magyarázatba.
– Az egyik emberemnek – vagy inkább Jack emberének –
hatalmas összeget ajánlottak, hogy segítsen Christinát Gretna
Greenbe vinni. Splickler házasságra akarja kényszeríteni a
lányt. Tudod, összehívtam az embereimet, hogy megmondjam
nekik, vége a rablásoknak. Egyikük elég rendes fickó ahhoz
képest, hogy rabló. Bennek hívják. Ő szólt nekem, hogy
Splickler felbérelte. Ben elfogadta a pénzt. Azt mondta,
könnyű kereset, ráadásul szórakoztató is.
Lyon vérfagyasztó arccal nézett barátjára.
– Splickler négy embert fogadott fel Bennel együtt. Busás
összeget fizettem Bennek, ezért úgy fog tenni, mintha továbbra
is a bandához tartozna, de nem fog segíteni Splicklernek, már
ha adhatunk a szavára.
– Biztos vagy benne, hogy éjfélre tervezik a rablást?
– Igen – bólintott Rhone. – Rengeteg időnk van még, Lyon. –
Nagyot sóhajtott. – Igazán örülök, hogy te veszed kézbe az
ügyet – ismerte be.
– Ó igen, majd én kézbe veszem.
Lyon hangja nem volt több suttogásnál, de Rhone hátán
végigszaladt a hideg.
– Tudod, Lyon, mindig is az volt a véleményem, hogy
Splickler egy alattomos csúszómászó, de azt soha nem hittem
volna, hogy képes ekkora aljasságra. Ha kitudódik, mit tervez,
annak Christina jó híre látja kárát.
– Nem fog kitudódni. Teszek róla.
Rhone ismét biccentett.
– Nem gondolod, hogy valaki felbujtotta Splicklert? Nincs
annak a fickónak annyi esze, hogy magától kiterveljen egy
ilyen gaztettet.
– Igen, valaki felbujtotta, úgy bizony. Méghozzá a grófnő. A
nyakamat teszem rá.
– Jóságos isten, Lyon, hiszen a grófnő Christina nagynénje!
Nem hiheted, hogy…
– De igen. Biztos vagyok benne – morogta Lyon. – Magára
hagyta Christinát a hétvégére. Ez nagyon is kapóra jön a
rablóknak, nem gondolod?
– Nincs egy fölösleges pisztolyod a számomra? – kérdezte
Rhone.
– Soha nem használok lőfegyvert.
– Miért nem? – döbbent meg Rhone.
 – Túl hangos – felelte Lyon. – Különben is csak négyen
lesznek, ha hihetünk a barátodnak.
– Öten vannak.
– Splickler nem számít. A baj első jelére el fog futni. Majd
később megkeresem.
– Ebben nem kételkedem.
– Rhone, miután odaérünk Christináék házához, a kocsisom
majd hazavisz. Nem akarom, hogy a hintóm a ház előtt álljon.
Splickler meglátná, én pedig nem szeretném, ha
megváltoztatná a terveit. Majd szólok a kocsisnak, hogy éjfél
után egy órával jöjjön értem.
– Hadd segítsek! – kérte Rhone.
– Sebesült vagy – felelte Lyon mosolyogva.
– Hogy lehetsz ilyen tapintatlan?
– Én inkább azt mondanám, hogy ésszerű, Rhone. Ésszerű.
A kocsi még meg sem állt, Lyon már ki is ugrott, hogy
utasításokat adjon a kocsisának.
– A fene vigye el, Lyon, a hasznomat tudnád venni! –
kiáltotta Rhone.
– Inkább akadály lennél, mint segítség. Menj haza. Majd
üzenek, ha vége.
Lyon úgy viselkedett, mintha szemernyit sem izgatná, mi fog
történni. Rhone persze jól ismerte barátját, és szinte sajnálni
kezdte az ostoba és mohó embereket, akiket Splickler
felfogadott. Szegény ördögök, hamarosan a saját bőrükön
tapasztalhatják, mivel is érdemelte ki Lyonwood márkija a
hírnevét.
Rhone-t ugyancsak bosszantotta, hogy kimarad az
eseményekből.
– Azért sem hagyom magam lerázni – morogta maga elé, s
csak az alkalomra várt. Amikor a hintó lassított az egyik
kanyarban, Rhone kiugrott. A térdére zuhant. Átkozva magát
ügyetlenségéért, talpra szökkent, és elindult Christina háza
felé.
 Segíteni fog Lyonnek, akár tetszik neki, akár nem.
A márki remegett dühében. Tudta, nyomban megnyugszik,
mihelyt megpillantja Christinát, és meggyőződik róla, hogy jól
van. Christina nem siette el az ajtónyitást, és Lyon idegei
pattanásig feszültek. Már azon volt, hogy az egyik speciális
szerszámmal, amit minden eshetőségre készen mindig magával
hordott, feltöri a zárat, amikor meghallotta a lehulló lánc
hangját.
Bár Lyon Rhone előtt még visszafogta magát, amint kinyílt
az ajtó, kirobbant a harag belőle.
– Az isten szerelmére, hogy képzeled, hogy egy szál
köntösben nyitsz ajtót? A fenébe, azt sem tudtad, ki kopog!
Christina összefogta magán a köntöst, és félrehúzódott Lyon
útjából. A férfi szó szerint bevágtatott az előszobába, mint
valami őrült paripa.
– Mit keresel itt? – kérdezte a lány.
– Miért nem Elbert nyitott ajtót? – akarta tudni Lyon, közben
a lány feje búbját bámulta. Nagyon is tudatában volt annak,
hogy a hiányos öltözék és a bájosan zilált fürtök csak
elterelnék a figyelmét.
– Elutazott az édesanyjához – magyarázta Christina. – Lyon,
nincs túl késő a látogatáshoz?
– Hogy hová utazott? – kérdezte Lyon, és dühe hirtelen
elpárolgott.
– Az édesanyjához. Most mi olyan mulatságos? –
csodálkozott a lány. – Te egy igazi gyík vagy, Lyon. Az egyik
pillanatban még üvöltözöl velem, a következőben már
hahotázol.
– Kaméleon, Christina, nem gyík – javította ki a férfi. –
Elbert már legalább nyolcvan éves. Hogyan lehetséges, hogy
még él az anyja?
– Pedig él. Találkoztam vele. Nagyon kedves néni, és
pontosan úgy fest, mint Elbert. Most pedig elárulnád, mi
járatban vagy?
 – Menj a szobádba, és öltözz fel! Nem tudok gondolkodni,
ha ilyen lenge öltözékben illegeted itt magad.
– Én nem illegetem magam – tiltakozott a lány. –
Tökéletesen mozdulatlanul állok.
– Hamarosan vendégeink érkeznek.
– Vendégeink? – Christina megrázta a fejét. – Én nem
hívtam senkit. Egyébként sincs kedvem vendégeket
szórakoztatni. Éppen most kezdtelek el gyászolni, erre idejössz
és…
– Engem gyászolsz? – döbbent meg Lyon, és homloka
ráncba szaladt. – Mi a fenéért kellene engem gyászolnod?
– Nem érdekes – mondta Christina. – És ne nézz rám ilyen
haragosan! Kik jönnek látogatóba?
Lyonnek mély lélegzetet vett, hogy visszanyerje valamelyest
önuralmát, aztán elmondott mindent Splicklerről és embereiről.
Szándékosan nem említette, hogy a grófnő is benne van az
összeesküvésben, mert nem akarta felzaklatni a lányt. Úgy
vélte, elég egyszerre csak egy gonddal foglalkozni.
– Mit akarsz, mit tegyek? – kérdezte Christina. Bezárta a
bejárati ajtót, aztán odasétált Lyonhöz, és megállt közvetlenül
előtte.
A férfi beszívta az édes virágillatot, aztán a lány után nyúlt,
és magához ölelte.
– Finom illatod van – suttogta, és két kezébe fogta az angyali
arcot. Christina végtelen bizalommal nézett fel rá.
– Mondd el, mit tegyek! – kérte a lány.
– Csókolj meg! – parancsolta Lyon, és lehajolt, hogy gyors
csókot csenjen.
– Én a bajkeverőkről beszéltem – mondta Christina, amikor a
férfi végül elhúzódott tőle. – Tényleg valami baj lehet az
emlékezeteddel, Lyon. Képtelen vagy bármit is fejben tartani
egy percnél tovább. Egész családodra jellemző ez a hiba?
Lyon megcsóválta a fejét.
 – Semmi baj az emlékezetemmel. Emlékszem például, hogy
mióta csak beléptem, egyetlen dolog jár a fejemben: az, hogy
átöleljelek. Ugye, nincs rajtad semmi a köntös alatt?
Christina megrázta volna a fejét, ha Lyon nem tartja olyan
erősen.
– Éppen most szálltam ki a kádból – mondta, és
elmosolyodott örömében, hiszen Lyon az imént ismerte be,
hogy az érintésére vágyik.
Milyen őszinte férfi! Christina lábujjhegyre állt, hogy
megadja neki, amit kíván. Nem akart mást, mint viszonozni a
férfi iménti gyors csókját, ám Lyonnek más elképzelése volt.
Szája követelőzőn a lány ajkára tapadt, s nyelve mohón
behatolt a szájába.
Christina a férfi kabátjának hajtókájába kapaszkodott, mert
attól félt, hogy a lába összecsuklik alatta. Amikor már biztos
volt benne, hogy szégyenszemre nem omlik a padlóra, hevesen
viszonozta a férfi csókját.
Lyont kis híján megőrjítette a lány vad szenvedélye. Szája
mohón, birtoklón ostromolta az édes ajkat. Christina képtelen
volt visszafogni magát, s ez legalább annyira feltüzelte Lyon
vágyát, mint a lány kéjes nyögése, puha ajka, vad táncot járó
nyelve.
Igen, nagyon is tetszett neki Christina viselkedése. Nem
került sok idejébe arra a döntésre jutni, hogy ez az egyetlen
alkalom, amikor a lány igazán őszinte vele. Vonakodva
szakította el magát tőle.
– Nézd, hogy remeg a kezem! – mutatta Christina. – Így nem
sok hasznodra leszek, ha a gazemberek kopogtatnak az
ajtómon.
– Milyen kár, hogy nem tudsz a tőrrel bánni! – jegyezte meg
Lyon, és várta, mit szól a lány. Tudta, hogy hazudni fog, hisz
az igazat nem vallhatja be.
 – Igen, nagy kár – sóhajtott a lány. – De a tőr a férfiak
kezébe való. A nők csak megsebeznék magukat vele.
Pisztolyom sincs. Ugye, most csalódtál bennem?
Hangjából kicsengett, hogy azt várja, a férfi egyetértsen vele.
– Egyáltalán nem, édesem – mondta Lyon kedvesen.
Átkarolta a lány vállát, és felfelé indult vele az emeletre. – A
férfi kötelessége, hogy megvédje asszonyát.
– Igen, így van ez a legtöbb népnél – bólogatott Christina,
majd habozva megkérdezte: – Mondd csak, nagyon
sérelmesnek találnád, ha az asszonyod képes lenne megvédeni
magát? Úgy értem, nem tartanád úrinőhöz méltatlan
viselkedésnek... vagy igen?
– Ez a te szobád? – kérdezte Lyon, szándékosan kikerülve a
válaszadást. Belökte az első ajtót, belépett a sötét, áporodott
levegőjű szobába, és Christina válasza nélkül is tudta, hogy a
grófnő lakosztályába jutott. A szobában legfeljebb egy pók
érezhette volna jól magát. Vagy egy vén sárkány, gondolta
Lyon homlokát ráncolva.
– Ez a nénikém szobája – mondta Christina, és bekukucskált.
– Szörnyen sötét van itt, nem?
– Meglepettnek tűnsz. Sohasem jártál még itt?
– Nem.
Lyon már be akarta húzni az ajtót, amikor észrevette a láncok
és zárak sokaságát a belső ajtófélfán.
– A nagynénéd biztosan rossz alvó – jegyezte meg. – Kitől
fél annyira, hogy zárnia kell az ajtaját? – kérdezte, bár tudta a
választ, hiszen Mick elmondta neki, hogy a grófnő retteg az
unokahúgától. Lyon érezte, hogy ismét elönti a harag. A
lakatokat inkább kívülre kellett volna szerelni, bosszankodott
magában. Sokkal inkább Christinának kellene félnie
nagynénjétől, nem pedig fordítva.
Milyen élete lehetett Christinának, mióta visszatért a
szülőföldjére, a családjához? Biztosan szörnyen magányos
volt. És milyen ember az, aki rettegve kerüli az egyetlen
rokonát?
– A nénikém nem szereti, ha megzavarják alvás közben –
magyarázta Christina.
A hangjából kicsengő fájdalom hallatán, Lyon önkéntelenül
is magához ölelte a lányt.
– Nem volt könnyű életed, mióta hazatértél, ugye,
szerelmem?
Érezte, amint a lány megvonja a vállát.
– A szobám a folyosó végén van. Azt kerested, nem?
– De igen. Csak szeretném ellenőrizni az összes ablakot is.
– Az én szobámban két ablak van – mondta Christina.
Elhúzódott a férfitól, kézen fogta, és besietett a szobájába.
Lyon egyetlen gyors pillantással felmérte a helyiséget. A
legtöbb nő valószínűleg puritánnak találta volna a hálót,
Lyonnek azonban tetszett. A komódok tetejét nem borította el
mindenféle csecsebecse. Egyetlen szék, mögötte spanyolfal
egy baldachinos ágy hófehér takaróval és a két apró komód
alkotta a tágas szoba összes bútorzatát.
Christina szemmel láthatóan szerette a rendet. A szoba
makulátlanul tiszta volt. Csupán az ablak előtt hevert egy
odadobott pokróc.
– A kert rögtön az ablakom alatt van – mondta a lány. – A
falon könnyű felmászni, mert az indák felkúsznak egészen a
párkányig, és azt hiszem, elég erősek ahhoz, hogy
megtartsanak egy embert.
– Jobban örülnék, ha nem az ablakon jönnének be – jegyezte
meg Lyon szinte szórakozottan. Megvizsgálta a kereteket,
majd kinézett a kertbe. Nem bánta volna, ha a hold nem világít
olyan fényesen.
Lyon Christinára pillantott. Arckifejezése és egész
viselkedése gyökeres változáson ment keresztül. A lány
legszívesebben elmosolyodott volna. Lyon valóban igazi
harcos. Arca pontosan olyan kifejezéstelen volt, mint a dakota
harcosoké. Christina nem tudta volna megmondani, mire
gondol a férfi, de merev tartásából arra következtetett, hogy
már a harcra készül.
– A szalonnak csak két ablaka van, ha jól emlékszem. Van
másik bejárata a folyosóról nyíló ajtón kívül?
– Nincs.
– Remek. Öltözz fel, Christina! Itt megvárhatod, míg vége
ennek az egésznek. Biztonságban leszel, erről én
gondoskodom.
– Hogyan?
– Elreteszelem az ajtót és az ablakokat.
– Nem! Úgy értem, nem szeretném, ha bárhová is bezárnál,
Lyon.
A lány hangjának hevessége meglepte Lyont. Aztán eszébe
jutott, milyen kényelmetlenül érezte magát Christina a zárt
hintóban, és megesett rajta a szíve.
– Ha belülre szerelem a reteszt, akármikor kijöhetsz, amikor
csak…
– Ó igen, az nagyszerű lesz – vágott a szavába Christina,
élénken bólogatva. Látszott rajta, mennyire megkönnyebbült. –
Köszönöm, hogy megértesz.
– Most meg miért ráncolod a homlokod? – kérdezte Lyon, s
nem is próbálta leplezni bosszúságát.
– Most döbbentem rá, hogy újabb fegyvert adtam a kezedbe,
amelyet felhasználhatsz ellenem, ha megharagszol rám –
ismerte be Christina. – Elárultam egy gyenge pontomat – tette
hozzá vállat vonva.
– Christina, megsértesz, ha feltételezed rólam, hogy képes
lennék visszaélni a gyengeségeddel – jelentette ki Lyon. –
Egyébként pedig nem sok embert ismerek, aki szereti, ha
bezárják egy szobába. Öltözz fel, mert elvonod a figyelmem!
Christina gyorsan engedelmeskedett.
– Azt hiszem, egyáltalán nem akarok a szobámban várakozni
– mormolta maga elé, miközben kivette a szekrényből az első
kezébe akadó ruhát, és a spanyolfal mögé vonult, hogy
átöltözzön. Csak akkor jött rá, hogy milyen szerencsétlen
választást csinált, amikor levette köpenyét, és belebújt a
királykék ruhába.
– Lyon! – szólította a férfit. – A kapcsok hátul vannak.
Segítenél?
Lyon elfordult az ablaktól, és szemben találta magát a
lánnyal, aki kezével fogta magához a ruha elejét. Amikor hátat
fordított neki, a férfi először a makulátlanul finom bőrét vette
észre. A gyertyafényben túlságosan is csábító volt ahhoz, hogy
Lyon megőrizze a józan eszét.
A második, ami a szemébe ötlött, az volt, hogy a lány nem
visel semmit a ruha alatt. Ez sem hagyta közömbösen.
Reszkető kézzel hajolt közelebb. Ujjai ügyetlenül babrálták a
kapcsokat, pedig szívesebben simogatta volna a selymes bőrt.
– Hol van a komornád? – kérdezte, remélve, hogy a társalgás
elvonja figyelmét úriemberhez nem illő gondolatairól. Másra
sem vágyott, minthogy ágyba vigye és elcsábítsa a lányt.
– Erre a hétre elengedtem a komornát a családjához.
Ez felbosszantotta Lyont.
– Az ég szerelmére, egy úrihölgynek nem illik teljesen
egyedül lennie – morogta.
– Pedig remekül elboldogulok egyedül. Meglehetősen önző
vagyok.
– Önálló – sóhajtotta Lyon. Sehogy sem tudta bekapcsolni az
utolsó kapcsot. A lány selymes haja folyton beleakadt.
– Mit mondtál?
Lyon felemelte a dús fürtöket, és átvetette a lány vállán.
Elmosolyodott, amikor meglátta, hogy csupa libabőr a karja.
– Önálló, szerelmem, nem önző.
– Van valami különbség? – kérdezte Christina, és megpróbált
hátrafordulni, hogy lássa a férfit.
– Maradj nyugton! – szólt rá Lyon. – Igen, van különbség. A
nénikéd önző. Te önálló vagy.
 – Tudtad, hogy soha nem vétem el a szavakat, csak ha veled
vagyok? A te hibád, hogy összezavarodom.
Lyon nem akarta vitára vesztegetni az időt.
– Gyerünk! – parancsolt rá a lányra, miután sikerült
bekapcsolni a lány ruháját. Kézen fogta Christinát, és az ajtó
felé indult. A lánynak futnia kellett, ha lépést akart tartani vele.
– Nem fontam be a hajamat – mondta Christina. – Muszáj
befonnom, különben fegyverré válhat az ellenség kezében. Ezt
te is beláthatod, Lyon.
A férfi tudta, hogy nem kellene megkérdeznie, mégis
megtette.
– Miért lenne a hajad fegyver?
– Mert könnyen elkaphatnak a hajamnál fogva. Hacsak nem
vagyok olyan gyors, mint a párduc, vakmerő, mint a farkas és
ravasz, mint a medve.
A lány ugyancsak elragadtatta magát. Lyon nem is titkolta
bosszúságát, amikor elérték a szalont.
– Nem lesz gond, ha sötétben kell üldögélned? – kérdezte.
Odasétált az ablakhoz, a függönyből kihúzta a fonott zsinórt,
és odanyújtotta Christinának.
– Nem félek a sötétben – zsémbelt a lány. – Micsoda
ostobaságokat kérdezel!
– Tekerd a kilincsre ezt a zsinórt, Christina! Jó szorosan! Ha
bárki be akar törni, hallani fogom. Rendben?
Lyon ellenőrizte az ablakokat. Az évek gondoskodtak róla,
hogy szorosan zárjanak.
– Igen, Lyon. Nem foglak cserbenhagyni – szólalt meg
mögötte Christina.
– Most pedig figyelj rám, én kis harcosom! – mondta Lyon
kemény hangon. Megfogta a lány vállát, és megszorította. –
Idebent vársz, míg a veszély el nem múlik. Megértetted?
Hangja nyers volt és dühös, ám úgy tűnt, ez cseppet sem
zavarja Christinát. Még mindig mosolyogva nézett rá.
 – De én komolyan szeretnék segíteni, Lyon. A gazemberek
mégiscsak engem akarnak elrabolni. Ezt te is beláthatod.
– Dehogy látom! – üvöltötte a férfi haragosan. – Csak az
utamban lennél – tette hozzá halkabban.
– Rendben, legyen az akaratod szerint – mondta a lány. Az
ablak mellett függő kis ovális tükörhöz lépett, és fonni kezdte a
haját. Annyira kecses volt, annyira nőies! Ahogy felemelte a
karját, bokája kivillant a szoknya alól.
– Elfelejtettél cipőt venni – szólalt meg Lyon mosolyogva. –
Már megint.
– Megint? Mire célzol? – fordult felé a lány.
– Nem számít – rázta meg a fejét Lyon. – A hajadat pedig
nyugodtan hagyhatod leengedve. Senki sem férkőzhet a
közeledbe.
Christina mosolya túlságosan is őszintének tűnt. Lyon
nyomban gyanakodni kezdett.
– Add a szavad, Christina! Most rögtön.
– Milyen szóra gondolsz? – kérdezte nagy ártatlanul a lány.
Visszafordult a tükörhöz, és tovább fonta a haját.
Lyon nem vesztette el a türelmét. A kis ártatlan nem vette
észre, hogy a tükörből nagyon is jól látja az arcán az
eltökéltséget.
Ki fogja csikarni a lányból az ígéretet, még ha úgy kell is
kiráznia belőle. Most Christina biztonsága a legfontosabb.
Nem fogja hagyni, hogy bármi történjék vele. Volt azonban
még egy oka, amiért a lányt a házban akarta tartani. Az elsőhöz
képest ez persze jelentéktelen volt, mégis aggodalommal
töltötte el a férfit. Nem akarta, hogy Christina harcolni lássa.
Valószínű, hogy jobban megrémülne tőle, mint Splicklertől és
bérenceitől.
Lyon nem szokott tisztességesen harcolni. Christina még
semmit nem tud a múltjáról. Lyon hirtelen rádöbbent, milyen
sokat jelent számára a lány. Meg akarta védeni az egész
világtól, az olyan gazemberektől, mint Splickler… de
legfőképpen saját magától akarta megoltalmazni. Nem akarta,
hogy a lány megismerje a sötét, gyilkos oldalát, mert akkor
biztosan kiábrándulna belőle. Christina most azt hiszi, hogy ő
Lyonwood márkija, sem több, sem kevesebb, és ha rajta múlik,
meg is tartja a lányt ebben az áldott tudatlanságban.
Lyon biztos volt benne, hogy örökre elveszítené Christinát,
ha az megtudná az igazságot.
– Megígérem, hogy nem avatkozom közbe, hacsak meg nem
kérsz rá – zökkentette ki gondolataiból a lány. – Mrs.
Smitherson megtanított rá, hogyan védjem meg magam – tette
hozzá sietve a férfi sötét arckifejezését látva. – Tudom, mit kell
tennem.
– Summerton – sóhajtott nagyot Lyon. – A nevelőszüleidet
Summertonnak hívják.
A férfi hangulata oly változékony, mint a szél járása,
döntötte el Christina. Teljesen kiszámíthatatlan. Már nem
mosolygott, inkább úgy nézett rá, mintha meg akarná ölni.
– Úgy viselkedsz, mintha tengersok időnk lenne, amíg a
gazemberek megérkeznek – jegyezte meg. – Nem azt mondtad,
hogy hamarosan itt lesznek? – kérdezte, remélve, hogy sikerül
elterelnie a férfi figyelmét a komor gondolatokról.
– Van még néhány percünk – felelte Lyon. – Maradj itt, amíg
körülnézek!
Christina bólintott. Abban a pillanatban, amikor a férfi eltűnt
a szeme elől, felrohant a szobájába egy hajszalagért, no meg a
tőréért, természetesen. Tetszik vagy sem, segíteni fog
Lyonnek.
Mire a férfi visszatért, Christina már a pamlagon ült. Tőrét a
párnák alá rejtette.
– Úgy döntöttem, megkönnyítem Splickler dolgát.
– Hogyan?
– Nyitva hagytam a hátsó ajtót.
– Ez igazán figyelmes dolog volt tőled.
 Lyon mosolyogva fogadta a lány hangjából kicsendülő
elismerést. Odasétált hozzá, és megállt közvetlenül előtte.
Kezét a csípőjén nyugtatva, széles terpeszben állt, így a
lánynak egészen hátra kellett hajtania a fejét, ha látni akarta a
férfi arcát. Mivel Lyon mosolygott, Christina remélte, ez azt
jelenti, hogy ismét jobb a kedve.
– Ha ennyire biztos vagy benne, hogy a kerten át jönnek,
minek engeded be őket a házba? Miért nem odakint üdvözlöd
őket?
– Üdvözölni? – Lyon megcsóválta a fejét. – Christina,
Splicklerék nem csevegni jönnek. Nagy eséllyel verekedésre is
sor kerül.
Nem akarta ugyan felizgatni a lányt, de úgy vélte, tudnia
kell, mire számíthat.
– Persze, hogy lesz harc – mondta magától értetődőn
Christina. – Ezért szeretném, ha inkább odakint fogadnád a
hívatlan vendégeket, Lyon. Végtére is, én leszek az, akinek
holnap rendet kell raknia.
Lyon erre nem is gondolt. Amikor azonban rájött, hogy
Christina tökéletesen tisztában van a helyzettel, elfogta a
megkönnyebbülés.
– Bátor lány vagy – dicsérte meg. – Az a gond, hogy a hold
túl fényesen világít, ezért nem lenne tanácsos kint fogadni
őket. De ne aggódj, eszembe véstem a szoba miden részletét,
ahová a rablók beléphetnek. Ez az én előnyöm velük szemben.
– És csak egyesével jöhetnek be azon az ajtón – vetette
közbe a lány. – Nagyon ravasz ötlet, Lyon. De mi lesz, ha
mégis az ablakon keresztül próbálnak bejutni az ajtó helyett?
– Az ki van zárva, szerelmem.
A férfi annyira magabiztosnak tűnt, hogy Christina úgy
döntött, nem aggódik tovább. Figyelte, amint Lyon az ajtóhoz
sétál.
 – Itt az ideje, hogy elfújjuk a gyertyákat. Előbb tekerd a
zsinórt a kilincsre, rendben? Ugye nem félsz? Vigyázok rád,
megígérem.
– Bízom benned, Lyon.
A lány válasza melegséggel töltötte el a szívét.
– Én pedig abban bízom, hogy itt maradsz.
– Lyon!
– Igen, Christina?
– Légy óvatos!
– Az leszek.
– Ó, és Lyon!
– Igen?
– Ne csinálj túl nagy felfordulást, rendben?
– Igyekszem.
Lyon a lányra kacsintott, mielőtt behúzta maga mögött az
ajtót. Christina összekötötte a két ajtókilincset, aztán elfújta a
gyertyákat, és leült várakozni. Az idő csigalassúsággal múlt.
Christina feszülten figyelte a ház vége felől beszűrődő
hangokat. Éppen ezért teljesen váratlanul érte az ablak alatt
felhangzó kaparászás.
Arról nem volt szó, hogy a gazemberek elölről jönnek. Lyon
roppant csalódott lesz. Christina legszívesebben odalépett
volna az ablakhoz, hogy hátraküldje Splickler embereit, de
aztán rádöbbent, milyen ostobaság is lenne. Úgy döntött, vár
még, hátha a fickók feladják a küzdelmet az ablaknál, és mégis
inkább a hátsó ajtóval próbálkoznak.
– Christina! – suttogta valaki a nevét. Christina azonnal
felismerte a hangot. Rhone grófja szólította.
Christina elhúzta a függönyt. Rhone az ablakpárkányba
kapaszkodott, és rávigyorgott. Nem sokáig. A következő
pillanatban ugyanis megcsúszott a keze, és eltűnt a lány szeme
elől. A tompa puffanást néhány cifra káromkodás követte, arról
árulkodva, hogy szegény fickó nem a lábán landolt.
 Ki kell szednie a bokrok közül a férfit, döntötte el Christina.
Amekkora zajt csap, a végén még elriasztja a gonosztevőket.
Rhone a bejárati ajtó előtt várta. Siralmasan festett: kabátja
ujja leszakadt, nyakkendője kibomlott és csupa sár volt, az
egyik lábára bicegett.
Milyen ügyetlen fickó! Christina azonban így is kedvelte.
Lyon ezek szerint bizalmába avatta barátját. Mi más indokolná
a gróf váratlan látogatását? Bizonyára azért jött, hogy segítsen
Lyonnek.
– Úgy fest, uram, mint aki csatát vesztett. Rhone, a háta
mögött!
A hátsó ajtó felől felhangzó hatalmas reccsenés majdnem
elnyomta a hangját, de Rhone így is meghallotta a
figyelmeztetést. Elég gyorsan reagált, bár elvesztegetett némi
időt arra, hogy megforduljon megnézni, milyen veszély is
fenyegeti. Aztán jobb vállával belökte az ajtót, egyenesen a
gonosz arcú fickó képébe, aki megpróbált benyomakodni az
ajtónyíláson át. Rhone teljes erejével nekidőlt az ajtónak, arca
kivörösödött az erőfeszítéstől. Amikor nyilvánvaló lett, hogy
egyedül képtelen kizárni a támadót, Christina is nekifeszült az
ajtónak.
– Lyon!
Rhone kiáltásától csengeni kezdett a lány füle.
– Menjen és rejtőzzön el valahol! – zihálta a férfi Christina
fülébe feszült hangon.
– Christina, vissza a szalonba! – kiáltotta mögötte Lyon.
Christina éppen csak hátrapillantott, hogy elmondja, nem
mehet, mert Rhone-nak szüksége van a segítségére az ajtónál,
de a férfi tekintete kiverte fejéből a magyarázkodást.
Lassan megfordult, és tétován előrelépett. Túlságosan
megdöbbentette a látvány ahhoz, hogy gyorsabb mozgásra
legyen képes.
Teljesen lenyűgözte Lyonwood márkijának átváltozása. A
férfi egyáltalán nem hasonlított ahhoz a hűvös, angol
úriemberhez, akit megismert. Kabátja eltűnt, inge egész a
derekáig végigszakadt. Felrepedt ajkáról vér szivárgott az
állára. A seb jelentéktelen volt, nem is aggasztotta Christinát.
Mint ahogy az ingujját eláztató hatalmas vérfolt sem.
Ösztönösen érezte, hogy nem a férfi vérét látja. Nem, Lyon
külseje nem ijesztette meg.
A tekintete azonban már más kérdés volt. Lyon szemében
gyilkos fények táncoltak, bár külsőre meglehetősen
nyugodtnak látszott. Karját összefonta maga előtt,
arckifejezése szinte unott volt. De ez csak a látszat, az igazság
ott lángolt a szemében.
– Most azonnal!
Üvöltése felrázta a lány bénultságából. Christina hátra sem
pillantva Rhone-ra a szalonba rohant.
– El az útból, Rhone!
A gróf nem habozott. Amint félreugrott, három megtermett
alak zuhant be az ajtón, és a lendülettől elterültek a padlón.
Rhone a sarokban állva figyelt, és abban reménykedett, hogy
barátja a segítségét kéri.
Lyon a folyosó közepén állva türelmesen várta, hogy a
három gazember feltápászkodjon a földről. Rhone arra
gondolt, hogy barátja kissé túlzásba viszi az előzékenységet.
A támadók túlerőben voltak szám, súly és fegyver
tekintetében is. A fickók most Lyon felé ólálkodtak,
mindegyikük tőrt tartott a kezében. Az egyiknél kettő is volt a
gyilkos fegyverből.
Az egyik bandita vihogni kezdett, mire Rhone
elmosolyodott. Szegény bolond nem is sejti, hogy Lyon még
így is előnyben van velük szemben.
A középső hirtelen Lyon felé suhintott a pengéjével. Lyon
csizmája az állát találta el. A rúgás ereje a levegőbe röpítette a
hájas alakot, elég magasra ahhoz, hogy Lyon az ágyékába
mélyeszthesse az öklét. A gazfickó ájultan zuhant a padlóra.
 A másik kettő egyszerre vetette magát a márkira, míg egy
harmadik rohanva sietett fel a lépcsőkön. Rhone meghallotta a
lépteit, s lábával bevágta az ajtót. Az odakintről felhangzó
fájdalmas üvöltés elárulta, hogy Rhone időzítése kitűnő volt.
Rhone egy pillanatra sem vette le tekintetét barátjáról.
Számtalanszor látta már verekedni, de Lyon ereje újra meg újra
lenyűgözte. Lyon fél kézzel távol tartotta magától egyik
támadóját, míg könyökével a másik állába vágott, eltörve az
állkapcsát. Miután így ártalmatlanná tette a fickót,
visszafordult cinkosához. Amikor Rhone meghallotta a csont
reccsenését, tudta, Lyon eltörte a férfi csuklóját.
Mire Lyon végzett, három magatehetetlen test hevert a
bejárat előtt.
– Nyisd ki az ajtót, Rhone!
– Az ördögbe, még csak ki sem melegedtél – morogta
Rhone.
Kinyitotta az ajtót, és félreállt az útból. Lyon az erőlködés
legcsekélyebb jele nélkül emelte fel az ájult fickókat, és
kihajította őket az utcára.
– Remekül dolgozunk mi együtt – jelentette ki Rhone.
– Mi?
– Én nézem, te csinálod – magyarázta Rhone.
– Értem.
– Mi történt Splicklerrel? A hátsó ajtón jött be, vagy inkább
elmenekült?
Lyon rávigyorgott barátjára, majd a lépcső alján tornyosuló
emberrakás felé intett.
– Splickler van legalul. Azt hiszem, betörted az orrát, amikor
a képébe vágtad az ajtót.
– Akkor én is kivettem a részem a küzdelemből – húzta ki
magát a gróf, és büszkén kidüllesztette a mellét.
Lyon nagyot nevetett. Vállon veregette barátját, majd
megfordult, és meglátta, hogy Christina ott áll az ajtóban.
 A lány úgy festett, mintha szellemet látott volna. Arca
halálsápadt volt, szeme tágra nyílt a rémülettől. Lyon szíve
elszorult. Uramisten, biztos látta a verekedést! Felé lépett,
majd megtorpant, mikor látta, hogy a lány meghátrál előle.
Mégiscsak vesztett. Christina fél tőle. Mit tegyen? Hiszen ő
megvédeni akarta, nem megijeszteni.
Christina hirtelen hozzárohant, és a karjába vetette magát,
majdnem ledöntve a lábáról mindkettőjüket. Lyonnek ugyan
halvány fogalma sem volt, mi okozta a változást a lány
viselkedésében, de bármi legyen is, hálás volt érte. Merevségét
mintha elmosta volna a megkönnyebbülés. Átölelte Christinát,
állát a feje búbjára ejtette, és nagyot sóhajtott.
– Azt hiszem, soha nem foglak megérteni.
– Annyira örülök, hogy nem haragszol rám! – motyogta
Christina Lyon mellkasának, de a férfi így is értette.
– Miért haragudnék rád?
– Mert megszegtem az ígéretemet – emlékeztette a lány. –
Kijöttem a szalonból, hogy beengedjem Rhone-t.
Lyon barátjára nézett.
– Ha jól emlékszem, kifejezetten meghagytam neked, hogy
menj haza – mordult rá, majd hirtelen feltűnt neki Rhone
siralmas állapota. – Mi történt veled? Nem rémlik, hogy részt
vettél volna a verekedésben.
– Csak egy apró baleset – morogta Rhone.
– Rázuhant a sövényre – magyarázta Christina, és
elmosolyodott a férfi zavara láttán. Rhone fülig vörösödött.
– A sövényre? – hitetlenkedett Lyon.
– Azt hiszem, hazasétálok. A kocsid bizonyára a házam előtt
vár, Lyon. Szólok a kocsisodnak, hogy jöjjön érted. Jó
éjszakát, Christina hercegnő.
– Nem, Rhone, önnek most nem lenne szabad gyalogolnia.
Lyon, ne engedd…
– Hadd menjen! Igazán nem nagy a távolság – vágott a
szavába a férfi.
 Christina nem vitatkozott tovább. Valakinek úgyis el kellett
mennie a hintóért, és Christina örült, hogy Rhone ez a valaki,
mert így pár percre kettesben maradhat Lyonnel.
– Köszönöm a segítségét, Rhone. Lyon, mi lesz azokkal az
emberekkel odakint a járdán? És ha nem tévedek, egy-kettő a
hátsó bejárat körül is akad.
– Ketten voltak. Kidobtam őket.
– Hamarosan magukhoz térnek, és elkotródnak – szólalt meg
Rhone. – Hacsak nem…
– Nem – monda Lyon.
– Mit nem? – értetlenkedett Christina.
– Nem ölte meg őket – magyarázta Rhone.
– Rhone, ne ijesztgesd a lányt! – szólt rá barátjára Lyon.
– Istenem, remélem, hogy nem! Gondolj csak bele, milyen
kellemetlen lenne! – borzadt el Christina, bár nem abból az
okból, mint várták. A két férfi felkacagott.
– Nem sírnia kellene, vagy elájulnia rémületében? – kérdezte
Rhone.
– Azt kellene tennem?
– Nem, Christina, egyáltalán nem kellene – mondta Lyon. –
Hagyd abba a homlokráncolást!
– Nem visel cipőt, Christina – jegyezte meg Rhone.
– Legyen óvatos hazafelé menet! – felelte a lány,
szándékosan tudomást sem véve a meztelen lábára vonatkozó
megjegyzésről. – Vigyázzon, nehogy valaki meglássa a
kötését! Kíváncsiskodni kezdenének.
Amint az ajtó becsukódott Rhone mögött, Christina Lyon
felé fordult, de már csak azt látta, hogy a férfi félúton van
felfelé, a lépcsőn.
– Hová mész?
– Mosakodni – szólt vissza Lyon. – Jól láttam, hogy van egy
kancsó víz a szobádban?
Mielőtt a lány válaszolhatott volna, Lyon már el is tűnt a
szeme elől. Christina utána sietett.
 Amikor utolérte, azt kívánta, bárcsak inkább odalent maradt
volna. Lyon már levetette az ingét. A mosdótál fölé hajolt, és
az arcát, karját mosta.
Christinát lenyűgözte a férfi erőt sugárzó hatalmas alakja.
Lyon válla, karja izmoktól duzzadt, mellkasát sűrű, aranyszínű
szőrzet borította, mely csíkká keskenyült lapos hasán, hogy
aztán eltűnjön a nadrág övrésze alatt. A lány még sohasem
látott ilyesmit. Elragadtatva nézte Lyont, s közben arra
gondolt, milyen lenne most a férfi karjába simulni.
Lyon a törülközőért nyúlt. Christina kivette a kezéből a fehér
vásznat, és törölgetni kezdte az arcát.
– Milyen barna a bőröd, Lyon! Sokat kellett félmeztelenül a
napon dolgoznod?
– Igen, a hajómon.
– Neked van hajód? – kérdezte a lány. Hangjából érződött,
hogy örül a hírnek.
– Csak volt – pontosított Lyon. – Sajnos leégett, de azt
tervezem, hogy építek egy újat.
– Építesz? Te magad?
– Nem, szerelmem – mosolygott rá a férfi. – Szakembereket
fogadok a munkára.
– Tetszett a hajón, amikor Angliába jöttünk. Bár azt
egyáltalán nem élveztem, amikor a kabinban kellett lenni.
Túlságosan kicsi volt. Mintha kalitkába zártak volna – ismerte
be vállat rántva.
Hangja megremegett. Akárcsak a keze, amikor Lyon vállát
kezdte törölgetni. A férfi testén jó néhány vágásnyom
húzódott, és a dicsőség eme jelétől Christinának hevesebben
kezdett dobogni a szíve.
Életében először Lyon kínosan feszengett. Christina olyan
csodálatosan szép nő, míg az ő testét sebhelyek rútítják. Sötét
múltjának emlékeztetői, gondolta Lyon. Soha nem zavarták a
hegek… egészen mostanáig.
 – Megígérem, hogy elviszlek a hajómra – hallotta hirtelen a
saját hangját.
– Annak nagyon örülnék – mondta a lány. A törülköző a
földre esett, amint Christina ujjával végigsimította a férfi
mellkasán húzódó vágást. – Annyira szép vagy! – suttogta.
– Tele vagyok rút hegekkel – suttogta Lyon is érdes hangon.
– Ó, dehogy rútak. A bátorság jegyei. Gyönyörűek.
A lány most egyenesen a szemébe nézet, és Lyon arra
gondolt, sohasem fog hozzászokni a szépségéhez.
– Vissza kellene mennünk a szalonba – mondta Lyon, de
közben már magához ölelte a lányt. Képtelen volt uralkodni
magán. A gondolat, hogy kettesben van a lánnyal, ráadásul a
hálószobájában, minden józanságát félresöpörte.
– Megcsókolnál, mielőtt lemegyünk? – kérdezte Christina.
Lyon arra gondolt, hogy a lány máris úgy fest, mint aki
csókolózott. Arcát enyhe pír lepte el, s szeme kékje ismét a
tenger sötét mélyét idézte.
A nő nyilvánvalóan nincs tisztában a kockázattal. Ha tudná,
milyen bűnös gondolatok forognak fejében, valószínűleg
inkább fehér lenne, mint a fal.
Bízik benne. Nem kérné arra, hogy csókolja meg, ha nem
bízna meg benne. Lyon elhatározta, hogy megpróbál uralkodni
elemi ösztönein. Igen, úriemberként fog viselkedni.
Egyetlen csókocska nem árthat. Hiszen attól a pillanattól a
karjában akarja tudni a lány, hogy a harc véget ért… amikor a
harag forró lávaként száguldott ereiben. Igen, már akkor
kívánta őt mindent elsöprő ősi, primitív szenvedéllyel.
És a lány elhátrált előle. A hirtelen bevillanó emlékkép lelke
mélyéig megrázta.
– Christina, félsz tőlem?
A lány biztos volt benne, hogy Lyon komolyan gondolta
kérdését. A tekintetében bujkáló nyugtalanság elárulta.
 – Miből gondolod, hogy félek tőled? – kérdezte, visszafojtva
nevetését. Úgy vélte nem lenne bölcs dolog kacagnia, amikor a
férfi ennyire aggódónak látszik.
– A harc után, amikor elhátráltál előlem…
Christina erre már elmosolyodott.
– Lyon, azt a kis csetepatét én igazán nem nevezném
harcnak…Te tényleg azt hitted rólam, hogy félek?
Lyon annyira meglepődött a lány kijelentésén, hogy
mentegetőzni kezdett.
– Nos, beismerem, magam sem gondoltam, hogy ez valami
komoly harc lett volna, de amikor rám néztél… az arcod olyan
sápadt volt, és a szemedben is rémület ült. Természetes, hogy
azt feltételeztem, félsz. Az ördögbe is, Christina, a legtöbb nő
hisztérikus rohamot kapott volna a helyedben.
Mire Lyon befejezte, hangja határozottan dühös volt.
– Talán sírnom kellett volna? Kérlek, ne haragudj rám,
amiért csalódást okoztam, de még mindig nem értem minden
szabályotokat.
– Még egy zsenit is össze tudnál zavarni – morogta Lyon, de
mivel vigyorgott, Christina úgy döntött, nem mutatja ki
bosszúságát.
– Inkább te zavarsz össze engem – jegyezte meg. – Mindig
emlékeztetnem kell magam, hogy végtére is csak egy angol
vagy.
Christina nem tudott ellenállni a csábításnak. Mielőtt
meggondolta volna, hogy mit tesz, kinyújtotta kezét, és
megsimogatta a férfi mellkasát. Élvezte az izmos férfitestből
áradó melegséget, a mellszőrzet finom, puha érintését az ujja
hegyén.
– Nem félek tőled, Lyon – suttogta Christina, s tekintete
kerülte a férfiét. – Nem is féltem soha. Miért is tenném?
Hiszen oly gyengéd és kedves férfi vagy.
Lyon erre nem tudott mit válaszolni. A lány nyilvánvalóan
csodálja. Persze, téved. Ő sohasem volt gyengéd vagy kedves.
De egy férfi is megváltozhat. Lyon eltökélte, olyanná lesz,
amilyennek a lány akarja. Ha Christina szerint ő gyengéd,
akkor ő lesz a világ leggyengédebb embere.
– Te tényleg harcos vagy, ugye, Lyon?
– Szeretnéd, ha az lennék? – kérdezte a férfi, némileg
zavartan.
– Ó, igen – felelte Christina, s gyorsan felpillantott.
– A harcosok egyáltalán nem gyengédek – emlékeztette
Lyon a lányt.
Christina nem akarta erőltetni a témát, mivel tudta, Lyon
úgysem értené. A férfi persze téved, de durva dolog lenne tőle,
ha ezt elmagyarázná neki. Helyette inkább a nyaka köré fonta a
karját, és ujjait a puha, hullámos fürtökbe temette.
Érezte, amint a férfi megremeg, izmai megfeszülnek.
Lyon szólni akart, de biztos volt benne, hogy hangja
cserbenhagyná. A lány érintése szinte megőrjítette.
Csak gyengéden! – figyelmeztette magát. Gyengéden kell
bánnia a lánnyal. Finoman megcsókolta kedvese homlokát.
Christina lehunyta a szemét, és felsóhajtott. A vágyakozó hang
felbátorította a férfit. Lyon előbb szeplőkkel pettyezett orrát
csókolta meg, aztán a puha ajkak következtek.
Gyengéd csók volt. Édes. Cseppet sem követelőző… amíg
nyelve a lányéhoz nem ért. Akkor szinte lángra lobbant benne
a szenvedély. Az érzés annyira részegítő és ellenállhatatlan
volt, hogy Lyon megfeledkezett a gyengédségről. Szája mohón
vette birtokba a lányét. Amikor Christina karcsú, puha teste
hozzá simult, az izzó vágy elsöpört minden józan
megfontolást, s csak arra tudott gondolni, hogy magáévá tegye
a lányt.
Christina nem állt ellen. Nem. Halk, kéjes nyögései arról
árulkodtak, ő sem akarja, hogy a férfi abbahagyja, amit csinál.
Csípőjét Lyon ágaskodó férfiasságához dörzsölte. A férfi
tisztában volt vele, hogy a lányt csupán az ösztöne vezette,
mégis az érzéki mozdulat teljesen megvadította.
 Önuralmának utolsó fellobbanásával tépte el magát a lánytól,
és hangosan felnyögött.
– Szeretkezni akarok veled, Christina – súgta a lány fülébe. –
Ha abba akarjuk hagyni, most kell megtennünk.
Christina feje hátrahanyatlott, amint a férfi forró csókokkal
borította el a nyakát. Ujjai még mindig a férfi hajába
mélyedtek, simogatták, esdekeltek.
Lyon tudta, hamarosan túljut azon a ponton, ahonnan már
nincs visszaút. Megpróbálta eltépni magát a lánytól.
– Istenem, Christina, menj el! Most!
Menjen el? Jóságos ég, hiszen állni is alig tud! Testének
minden porcikája reagált a férfi érintésére. Hangjában hallotta
a haragot, ölelésében érezte a feszültséget. Elméje megpróbált
rendet teremteni az egymásnak ellentmondó jelek között.
– Nem akarom abbahagyni, Lyon.
Tudta, hogy a férfi hallotta a szavait. Lyon megragadta a
vállát, és fájdalmasan megszorította. Christina a szemébe
nézett, és saját őrjítő vágyát látta tükröződni a tekintetében. A
férfi szenvedélye elborította, megfosztotta minden józan
gondolatától.
– Tudod, mit beszélsz? – kérdezte Lyon.
Christina az egyetlen módon válaszolt, amelyet ismert.
Testével adott engedélyt a férfinak. Ismét hozzásimult, majd
olyan szenvedéllyel csókolta meg, hogy egészen elkábította.
Lyon először mozdulatlanná dermesztette a döbbenet, de
hamarosan ismét átvette a kezdeményezést.
Boldoggá akarta tenni Christinát, annyira, hogy
szeretkezésük elmossa az összes eddigi férfi ölelésének
emlékét. Christina az övé lesz, most és mindörökké.
Lyon ügyetlen kézzel próbálta kikapcsolni a lány ruháját,
míg szája a lány ajkára tapadt. Christina hallotta az elszakadó
anyag reccsenését, és a következő pillanatban a királykék ruha
a földre zuhant.
 Nem volt alsónemű, amely takarta volna Lyon elől a lány
csodálatos testét. Christina ott állt előtte meztelenül, kezét
leeresztve.
A férfihoz tartozik a teste. Lyon az ő oroszlánja. Christina
elfogadta ezt az igazságot, és egyre csak ismételgette magában,
így próbálva úrrá lenni félénkségén és félelmén.
Nem rejtheti el testét a férfi elől… ahogy a szívét sem.
Mindkettő Lyonhöz tartozik.
Lyon majd’ felfalta tekintetével a lányt. Annyira tökéletes,
olyan gyönyörű, mint egy álom. Bőre bársonyosan csillogott a
gyertyák fényében. Melle feszes volt, telt és kerek. Mellbimbói
ágaskodva vártak a férfi érintésére. Dereka karcsú, mint a
nádszál, hasa lapos, csípője csábosan domborodó.
Ellenállhatatlan volt!
És hozzá tartozott.
Lyon reszkető kézzel nyúlt érte, és ölelte magához.
Christinának elakadta a lélegzete, amikor keble Lyon
meztelen mellkasához ért. A férfi mellszőrzete csiklandozta a
bőrét, izmos testéből áradt a forróság. Az a mód, ahogy uralta
erejét és vágyát elfelejtette a lánnyal összes félelmét. S bár
tapasztalatlan volt még, biztosan tudta, Lyon gyengéd lesz
hozzá.
Christina megcsókolta a férfi nyakán lüktető eret, aztán a
vállára hajtotta a fejét, és beszívta férfias illatát, miközben arra
várt, Lyon mutassa meg, mit kell tennie.
Lyon lassan kibontotta a lány hajában levő szalagot, és
leengedte a dús fürtöket. Az aranyló tincsek selymes palástként
omlottak Christina hátára.
Lyon a karjába emelte a lányt, és az ágyhoz vitte, s miután a
takarót visszahajtotta, lefektette a hófehér lepedőre.
Christina tiltakozni akart, mondván, az ő dolga, hogy
levetkőztesse a férfit, de Lyon már levette a cipőjét és zokniját.
Amikor pedig maradék ruháját is letépte magáról, a lánynak
egyszerűen elállt a szava. Néma csodálattal bámulta az elé
táruló látványt.
Lyon volt a legpompásabb harcos, akit valaha is látott. Az
erő ott volt a karjában, a lábában. Combja izmoktól feszült.
Ágaskodó férfiassága hatalmasnak és keménynek tűnt. Amikor
a férfi óvatosan ráfeküdt, Christina ösztönösen megnyílt előtte.
Lyon elhelyezkedett a széttárt combok között. Christina még
jóformán fel sem fogta a ránehezedő súlyt, amikor a férfi szája
lecsapott rá.
Christina a férfi keskeny csípője köré fonta karját. Sohasem
érezte még csodálatosabbnak, izgatóbbnak a férfi csókját.
Lyon keze egyetlen pillanatra sem pihent. Egyre csak
simogatta, becézte, és érintése nyomán a gyönyör remegése
futott át a lány testén. Lábuk összefonódott, és amikor Lyon
lejjebb mozdult, hogy nyelvével is becézhesse a mellbimbókat,
a lány lábujjai végigsimítottak lábán. Christina kéjes nyögései
teljesen megvadították. Keze finoman masszírozta a telt
kebleket, míg nyelve játékosan körözött előbb az egyik, majd a
másik bimbó körül. S amikor végül szájába vette és szopogatni
kezdte az egyik mellbimbót, a lány gyomrában szinte
felrobban a vágy fehéren izzó tüzes gömbje.
Christina csípője nyugtalanul mozdult, szeméremteste
végigsimította Lyon hímvesszejét. Csak arra vágyott, hogy
megérintse a férfit, hogy imádja a testét, ahogy a férfi is imádja
az övét. De az élmény túlságosan új volt, túl nyers. Ezért csak
belekapaszkodott a férfiba, és halkan nyögdécselve esdekelt
megváltásért.
Lyon a lány combjai közé csúsztatta kezét, és gyengéden
simogatni kezdte. Szakavatott ujjai a selymes fürtök között
megbúvó érzékeny pontot becézték, míg Christina forró és
nedves lett a vágytól.
Lyon közel állt ahhoz, hogy elveszítse a fejét. Christina
gátlástalan viselkedése még inkább felkorbácsolta
szenvedélyét. Képtelen volt tovább várni. Míg arra
emlékeztette magát, hogy ne siessen, már türelmetlenül szét is
tárta a lány combját.
– Ettől a pillanattól fogva hozzám tartozol, Christina. Most
és mindörökké!
Egyetlen fürge, határozott lökéssel hatolt a lány testébe,
kezével emelve meg a csípőjét, hogy teljesen elvesszen benne.
A lány szűz volt, döbbent rá, de elkésett a felismeréssel.
Nagy levegőt vett, és próbált mozdulatlanul feküdni. Az
erőfeszítés kis híján megölte. Christina oly forró volt, annyira
feszes, és tökéletesen illett hozzá.
Szíve úgy dübörgött mellkasában, hogy azon sem
csodálkozott volna, ha kiugrik a helyéről. Zihálva, szaggatottan
lélegzett.
– Miért nem mondtad el? – kérdezte végül. Felkönyökölt, és
a lány szemébe nézett. Akkor jutott el a tudatáig, hogy
Christina fel sem kiáltott. Vajon fájdalmat okozott neki? –
Miért nem mondtad el, hogy még sohasem voltál férfival? –
kérdezte újra, s tenyerébe fogta a lány arcát.
– Kérlek, Lyon, ne haragudj rám! – suttogta Christina, és alig
tudta visszafojtani könnyeit. A férfi vad tekintete
megrémítette. Teste lüktetett az iménti behatolás fájdalmától,
minden izma pattanásig feszült. – Sajnálom, hogy csalódást
okoztam – kért bocsánatot remegő hangon. – De nem akartam,
hogy abbahagyd. Nem tennéd félre későbbre a csalódásod?
– Nem vagyok csalódott – mondta Lyon. – Nagyon is
elégedett vagyok. – Próbált gyengéd hangon beszélni, de ez
korántsem volt egyszerű feladat. Vágytól lüktető férfiassága
megváltásért könyörgött, és ő nem vágyott másra, minthogy
elvethesse magját a lány testében. Előbb azonban arról kell
gondoskodnia, hogy a lány is megtalálja a beteljesülést.
– Majd vigyázok, nehogy fájdalmat okozzak, Christina.
– Már okoztál.
– Ó istenem, annyira sajnálom! Azonnal abbahagyom –
ígérte, miközben tudatában volt, hogy úgyis képtelen lenne rá.
 – Ne! – tiltakozott a lány. Ujjai görcsösen markolták a férfi
vállát, hogy maradásra bírja.
Lyon mozogni kezdett, és ő felnyögött a gyönyörtől.
– Ez tetszik? – kérdezte.
– Ó, igen! – felelte Christina, és a férfi testének feszítette
csípőjét, hogy még mélyebben magába fogadja. – Neked
tetszik?
Lyon talán bólintott, ám a lányt túlságosan elfoglalták az
egész testét megremegtető vágy hullámai ahhoz, hogy
észrevegye. A férfi szája egész testét bejárta, apró tüzeket
gyújtva bőre alatt.
Lyon megpróbált gyengéd lenni, ám Christina meghiúsította
szándékát. Egyre hevesebben, gyorsabban ringatta csípőjét,
míg végül Lyon minden önuralmát elvesztette.
– Lassabban, szerelmem! Nem akarok fájdalmat okozni.
– Lyon!

– Christina, miért hagytad, hogy azt higgyem, voltál már

férfival?
Lyon elnyújtózott a hátán, kezét a feje alá tette. Christina az
oldalához simult, formás lábát átvetve a férfi combján. Arcát a
férfi mellkasán pihentette.
– Hagytam, hogy azt hidd? – kérdezte.
– Tudod, mire gondolok – mondta Lyon, tudomást sem véve
a lány hangjában bujkáló nevetésről.
– Feleslegesnek tűnt vitatkozni veled. Már előre eldöntötted,
hogy tapasztalt nő vagyok, szóval valószínűleg akkor sem
hittél volna nekem, ha megmondom az igazat.
– Talán mégis hittem volna – tiltakozott Lyon, bár tisztában
volt vele, hogy hazudik. Tényleg nem hitt volna a lánynak.
– Miből gondoltad, hogy én már…
– Abból, ahogy csókoltál – magyarázta Lyon vigyorogva.
– Mi bajod a csókommal? Csak téged utánoztalak.
 – Ó, semmi bajom, szerelmem. Imádom, hogy ilyen… lelkes
vagy.
– Köszönöm, Lyon – mondta Christina, miután
meggyőződött róla, hogy a férfi nem tréfálkozik vele. – Nekem
is tetszik, ahogy te csókolsz.
– Mondd csak, mit szoktál még utánozni? – érdeklődött
Lyon. Mivel csak ugratni akarta a lányt, Christinának sikerült
meglepnie a válaszával.
– Ó, mindent. Meglehetősen jó vagyok az utánzásban,
különösen, ha tetszik, amit utánzok.
– Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam, Christina – suttogta
Lyon. – Ha megmondtad volna, hogy szűz vagy,
megkönnyítettem volna az első alkalmat.
Lyon érzett némi bűntudatot, ám ugyanakkor öntelt
elégedettség töltötte el. Christina most már az övé. Eddig fel
sem tűnt neki, hogy ilyen erős birtokló hajlamai vannak. Hinni
akarta, hogy a lány nem adta volna oda magát neki, ha nem
szereti.
Lyon biztos volt benne, hogy a lány is megtalálta a
beteljesülést. Teremtőm, hiszen elég hangosan sikoltotta a
nevét ahhoz, hogy a járókelők is meghallják odakint az utcán.
Lyon elmosolyodott. Christina egyáltalán nem az a törékeny
virágszál, akinek gondolta. Amikor elengedte magát, akkor
valóban elengedte. Tökéletesen… és hangosan, ismerte be
Lyon. A füle még mindig csengett a lány kéjes sikolyaitól.
Lyon nem hitte, hogy lehet ennél boldogabb valaha is. Nem,
Christina nem fogta vissza magát. Tucatnyi karmolás
bizonyítja ezt a hátán.
Lyon nem is akart már mást, mint felfedni a szívében rejtőző
igazságot. El kell mondania Christinának, hogy mennyire
szereti.
Lyon hangosan felsóhajtott. Úgy viselkedik, mint valami
szűz kislány a nászéjszakáján. Bizonytalan. Sebezhető.
– Lyon, minden angolnak ennyire szőrös a teste?
 A lány kérdése kizökkentette a gondolataiból.
– Egyeseknek igen, másoknak nem – felelte vállat vonva,
amellyel majdnem lelökte magáról a lányt. – Soha nem láttad
Mr. Summertont félmeztelenül? – ugratta.
– Kit?
Na, nem, ő nem fogja megmondani neki. Ha a kis
boszorkány képtelen észben tartani a hazugságait, ő aztán nem
fog segíteni, bosszankodott. Persze, csak magát hibáztathatja,
amiért felhozta a hazugságot, de nem számít.
– Christina, most, hogy ilyen közeli kapcsolatba kerültünk
egymással, semmi szükség arra, hogy mindenféle történeteket
találj ki. Mindent tudni akarok rólad – tette hozzá, kissé
élesebb hangon, mint akarta. – Nem érdekel, milyen volt a
gyerekkorod, akkor is szeretlek.
Christina nem akart válaszolni a férfi kérdéseire. Nem akart
újra hazudni neki… most nem. Szívét még mindig iménti
együttlétük gyönyöre melengette. Lyon annyira figyelmes,
gyengéd szerető volt!
– Kedvedre tettem, Lyon? – kérdezte, és cirógatni kezdte a
férfi mellkasát, hogy elterelje a figyelmét a kérdezősködésről.
– Nagyon is – felelte Lyon, és elkapta a lány kezét, amikor
az már a köldökénél járt. – Édesem, mesélj nekem a…
– Nem kérdezed meg, hogy te a kedvemre tettél-e? – vágott
közbe Christina, és kiszabadította kezét.
– Nem.
– Miért nem?
Lyon nagy levegőt vett. Érezte, hogy férfiassága megint
éledezni kezd.
– Mert tudom, hogy kielégítettelek – préselte ki magából. –
Christina, hagyd ezt abba! Nem szeretkezhetünk újra. Még túl
korai lenne neked.
Christina megérintette a férfi hímvesszejét, beléfojtva a
további tiltakozást. Lyon tompán felnyögött. Keze tehetetlenül
maga mellé hullt, amikor Christina csókolgatni kezdte lapos,
feszes hasát. Aztán a lány ajka egyre lejjebb vándorolt.
– Elég! – parancsolta Lyon, és a lány hajába markolt. Ujja
köré csavarta a selymes tincseket, hátha így sikerül magára
vonnia a figyelmét. – Ha fel akarsz izgatni, jobb, ha vársz
holnapig – figyelmeztette. – Egy férfi csak ennyit bír
egyszerre, Christina.
– Mennyit? – suttogta a lány, és szája ismét a kemény hímtag
közelébe merészkedett.
Lyon visszahúzta Christina fejét a mellkasára.
– De csak ez az egyetlen éjszakánk van – tiltakozott a lány.
– Nem, Christina. Előttünk áll az egész élet.
Christina nem válaszolt, de tudta, hogy a férfi téved. Szeme
megtelt könnyel, amikor elfordította arcát. Szerette volna ismét
megérinteni Lyont, végigkóstolni az egész testét. Lyon emléke
elkíséri majd egész életében.
Újra lehajolt, és megcsókolta a férfi hasát, a combját, s végül
kemény férfiasságát. Az illata legalább olyan részegítő volt,
mint az íze. Igaz, csak néhány pillanat adatott meg neki, hogy
megpróbálja feltárni a férfi titkait, mielőtt Lyon magához
rántotta.
Lyon mohón csókolta, miközben oldalára gördült. Christina
átvette lábát a férfi combján, és szájával, kezével esdekelt,
hogy tegye ismét magáévá.
Christina nagyon is készen állt. Lyon megremegett, amikor
megérintette az édes nedvességet a combja között. Lassan
hatolt be a mennyország kapuján, szorosan ölelve a lány
csípőjét, mivel eltökélte, ezúttal nem hagyja, hogy Christina
diktálja az iramot, s fájdalmat okozzon magának mohóságával.
Válaszul a lány a vállába harapott. Lyon megőrjítette. Lassan
nyomult előre, majd ugyanolyan lassan húzódott vissza.
Gyötrelmes volt… izgalmas és őrjítő.
A férfinak annyi türelme és kitartása van, mint egy
harcosnak. Christina úgy érezte, élete végéig el tudná viselni
ezt az édes kínszenvedést. Lyon azonban sokkal hozzáértőbb
volt a szerelem művészetében, mint ő. Amikor kezét
odacsúsztatta, ahol testük összeforrt, és simogatni kezdte
nőiességének legérzékenyebb pontját, Christina minden
önuralma odalett.
Elborította, elképzelhetetlen magasságokba repítette a
gyönyör. Úgy ölelte magához a férfit, mintha soha többé nem
akarná elengedni. Arcát a nyakába fúrta, s szemét szorosan
lehunyva engedte át magát a testét-lelkét megrázkódtató
élménynek.
Lyon képtelen volt tovább fékezni magát. Lökései egyre
erőteljesebbé váltak. Amikor Christina ösztönösen nekifeszült
ágyékának, s szorosan körbeölelte, Lyon is az egekbe repült. A
beteljesülés ereje megdöbbentette. A gyönyör mintha a lelke
legmélyéig hatolt volna.
Végre megbékélt önmagával.
Hosszú percek teltek el, mire Lyon szívverése lecsillapodott,
zihálása alább hagyott. Túlságosan is elégedett volt ahhoz,
hogy megmoccanjon. Arra riadt fel, hogy a lány könnyeit érzi
a mellkasán.
Christina sír!
A felismerés azonnal kiragadta lusta kábulatából.
– Christina – suttogta, és közelebb vonta magához kedvesét.
– Megint fájdalmat okoztam?
– Nem.
– Jól vagy?
Christina bólintott.
– Akkor miért sírsz? – kérdezte annyi gyengédséggel, annyi
aggodalommal a hangjában, hogy a lány nem tudott tovább
uralkodni magán. Mivel a férfi úgyis látja, hogy sír, nincs már
szüksége tettetésre. S Christina hangosan, kétségbeesetten
felzokogott.
Lyon megrémült. Hátára fordította a lányt, kisimította
arcából a haját, és gyengéden letörölte könnyeit.
 – Mondd el, szerelmem, mi a baj!
– Semmi.
Ez persze nevetséges válasz volt, de Lyon nem vesztette el a
türelmét.
– Biztos, hogy nem okoztam fájdalmat? – kérdezte, s
hangjában félelem remegett. – Kérlek, Christina, ne sírj!
Mondd el, mi a baj!
– Nem.
Lyon akkorát sóhajtott, hogy azzal akár fel is száríthatta
volna kedvese könnyeit. Tenyerébe fogta a lány arcát,
hüvelykujja gyengéden simogatta az állát.
– Nem mozdulok innen addig, amíg el nem mondod, mi bánt.
A nagynénéd ugyanebben a helyzetben talál majd bennünket,
amikor a jövő héten hazajön.
Christina tudta, hogy Lyon komolyan beszél. Tekintetében
makacs elszántság ült, arcán megfeszültek az izmok.
– Sohasem éreztem még úgy, mint az előbb a karodban,
Lyon. Megrémültem – vallotta be, és újra kitört belőle a
zokogás. Szent isten, hogyan lesz képes ezek után elhagyni
Lyont? Az igazság elviselhetetlen volt. Szégyenletes. Lyon
valószínűleg szereti. Nem, csóválta meg a fejét. A férfi a
hercegnőt szereti benne.
– Christina, szűz voltál. Természetes, hogy megrémültél –
mondta Lyon. – Legközelebb már nem lesz ilyen szörnyű.
Megígérem, édesem.
– De nem lesz legközelebb – sírta Christina, és a férfi
vállának feszítette a kezét. Lyon azonnal legördült róla.
– De igenis lesz legközelebb – jelentette ki Lyon. – Először
is összeházasodunk, amilyen gyorsan csak lehet. Most meg mit
mondtam már megint?
Lyonnek ezt már kiáltania kellett, mert Christina annyira
hangosan zokogott, hogy nem hallotta volna, ha normális
hangon teszi fel a kérdést.
– Azt mondtad, nem veszel feleségül.
 Aha, szóval ez a baj!
– Meggondoltam magam – közölte, és elmosolyodott
örömében: végre megértette, miért zokog a lány. Persze,
önmagával is elégedett volt. Épp az imént ejtette ki a házasság
szót anélkül, hogy belesápadt volna. S ami még meglepőbb
volt számára, hogy valóban el akarta venni Christinát.
A lány pálfordulása megdöbbentette.
Christina felült, haját hátravetette arcából, és Lyonre emelte
tekintetét. Hosszú ideig csak némán nézte, magában keresve a
megfelelő szavakat. Végül úgy döntött, olyan rövidre fogja
magyarázatát, amilyenre csak lehet.
– Én is meggondoltam magam. Nem mehetek hozzád
feleségül.
Mielőtt Lyon megakadályozhatta volna, kiugrott az ágyból,
és a szekrényhez sietett a köntöséért.
– Először jó ötletnek tartottam, mert tudtam, hogy melletted
sokkal elviselhetőbb lett volna az élet ebben a szörnyű
országban. De ez még akkor volt, amikor azt hittem, képes
leszek elhagyni téged.
– A fenébe, Christina, ha ez valamiféle tréfa, jobb lesz, ha
abbahagyod.
– Ez nem tréfa – tiltakozott a lány. Megkötötte a köntös övét,
letörölte előtörő könnyeit, majd visszasétált az ágyhoz.
Lehajtott fejjel állt meg az ágy lábánál. – Te Christina
hercegnőt akarod elvenni, nem engem.
– Összevissza beszélsz – mormolta Lyon. Kiszállt az ágyból,
és a lány mögé lépett. Fogalma sem volt, mi mehet végbe
Christina fejében, de azt mondta magának, hogy nem is számít.
– Annyit hazudozhatsz, amennyit csak akarsz, de az a mód,
ahogy odaadtad magad nekem, nagyon is őszinte volt. Te is
legalább annyira kívánsz engem, mint én téged.
Magához akarta ölelni a lányt, de Christina szavai
megállították.
– Nem számít.
 Christina hangja olyan szomorúan csengett, hogy Lyon szíve
elszorult.
– Nem tréfálsz, ugye? Komolyan azt hiszed, hogy nem jössz
hozzám feleségül.
– Nem tehetem.
Az egyszerű válasz haragra gerjesztette Lyont.
– A fenébe, dehogynem teheted! Összeházasodunk, amint
megszerzem az engedélyt. Istenemre mondom, ha még egyszer
megrázod a fejed, én elfenekellek.
– Nem kell kiabálnod velem – mondta Christina. –
Hajnalodik. Mindketten fáradtak vagyunk ehhez a
beszélgetéshez.
– Miért kértél meg, hogy vegyelek feleségül? – kérdezte
Lyon. – És aztán miért gondoltad meg magad?
– Azt hittem, képes leszek veled élni egy kis ideig, aztán
úgyis…
– A házasság az egész életre szól, Christina.
– A te törvényeid szerint igen, de az enyémek szerint nem –
felelte a lány, s ellépett a férfi mellől. – Túlságosan zaklatott
vagyok ma éjjel. Nem tudok, most erről beszélni, és félek,
úgysem értenéd meg…
Lyon átkarolta kedvese derekát, és magához ölelte.
– Mielőtt szeretkeztünk, tudtad, hogy nem jössz hozzám
feleségül?
Christina lehunyta a szemét, hátha így kizárhatja elméjéből a
férfi haragját.
– Először is, te utasítottál vissza – mondta. – És igen, tudtam,
hogy nem megyek hozzád.
– Akkor miért feküdtél le velem? – kérdezte Lyon
hitetlenkedve.
– Harcoltál a becsületemért. Megvédtél.
Lyont dühítette a lány hangjában érezhető döbbenet. Mintha
ez természetes lenne.
– Ezek szerint pokoli szerencse, hogy nem valaki más…
 – Nem. Sohasem feküdtem volna le más angollal. A
sorsunk…
– A te sorsod az, hogy a feleségem légy. Érted? – kiáltotta
Lyon.
A lány elhúzódott tőle.
– Gyűlölöm Angliát! Érted? – kiáltotta vissza Christina. –
Elpusztulnék itt! Az emberek olyan furcsák. Szaladgálnak az
egyik dobozból a másikba. És annyian vannak, hogy
lélegzethez sem jut az ember tőlük. Képtelen lennék…
– Milyen dobozokról beszélsz? – csodálkozott Lyon.
– A házakról. Senki sem marad kint sokáig. Az emberek
rohangálnak, mint a mérgezett egerek egyik helyről a másikra.
Képtelen lennék így élni. Nem kapnék levegőt. És nem
szeretem az angolokat sem! Nos, erre mit mondasz, Lyon?
Együgyűnek tartasz? Talán ugyanolyan bolond vagyok, mint
amilyennek az emberek az anyámat hiszik.
– Miért nem szereted az embereket? – kérdezte Lyon. Hangja
olyan gyengéd volt, hogy Christina úgy vélte, a férfi biztosan
azt hiszi, tényleg megbolondult.
– Nem tetszik a viselkedésük. A nők örök hűséget fogadnak
a férjüknek, aztán meg szeretőt tartanak. Az öregekkel úgy
bánnak, mint a szeméttel. Ez a legszörnyűbb hibájuk – mondta
Christina. – Az öregeket tisztelni kell, nem pedig semmibe
venni. És a gyerekeik, Lyon! Hallottam már róluk, de még
egyet sem láttam. Az anyák bezárják őket a tanulószobáikba.
Hát nem értik, hogy a gyerekeknek szükségük van a családra?
Nem, Lyon, én sohasem tudnék itt élni.
Elhallgatott, hogy levegőt vegyen, ekkor vette észre, hogy a
férfi egyáltalán nem látszik dühösnek a szavai miatt.
– Miért nem haragszol?
Lyon elkapta a lányt, amikor az el akart lépni mellőle, és
szorosan magához ölelte.
– Először is azért, mert a többségében egyetértek azzal, amit
mondtál. Másodszor pedig azért, mert végig „róluk” beszéltél,
és nem rólam. Engem nem vettél egy kalap alá a többiekkel, és
amíg csak a többi angolt utálod, az engem nem zavar. Azt
mondtad egyszer, hogy én más vagyok, mint a többi. Ezért
vonzódtál hozzám az elejétől fogva, ugye? Nem igazán számít
– tette hozzá sóhajtva. – Mindketten angolok vagyunk. Ezen a
tényen nem változtathatsz, Christina, mint ahogy azon sem,
hogy most már hozzám tartozol.
– Nem vagyok angol ott, ahol leginkább számít, Lyon.
– És az hol lenne?
– A szívemben.
A férfi elmosolyodott. Christina úgy beszélt, mint egy
vigasztalásra váró gyermek. A lány kibontakozott öleléséből,
és mikor meglátta mosolyát, dühös lett.
– Hogy merészelsz kinevetni, amikor arról beszélek, mi van
a szívemben? – kiáltotta.
– Igenis nevetek – kiáltott vissza a férfi. – Nevetek, mert ez
az első alkalom, amikor őszinte voltál hozzám. Nevetek, mert
kezdelek végre megérteni, Christina. Nevetek, mert szeretlek.
Isten tudja miért, de szeretlek.
Christina hátat fordított a férfinak.
– Nem vagyok hajlandó tovább folytatni ezt a beszélgetést –
jelentette ki. Felkapta Lyon nadrágját, és a válla felett
odadobta neki. – Öltözz fel, és menj haza! Attól tartok,
kénytelen leszel gyalogolni, mert nincs a házban egy szolgáló
sem, akit elküldhetnék a kocsidért.
Amikor hátranézett, meglátta a férfi döbbent arckifejezését.
Rémület hasított belé.
– Ugye a hintód nem várakozik a ház előtt?
– Ó, a fenébe is! – morogta Lyon. Felrántotta nadrágját, és
félmeztelenül, mezítláb kirohant a hálószobából.
Christina utána futott.
– Ha valaki meglátja a kocsidat… Biztosan el fogja mondani
a nénikémnek, ugye?
 – Téged úgysem érdekel, mit mondanak az angolok,
emlékszel? – kiáltott vissza Lyon. Kinyitotta a bejárati ajtót,
majd visszafordult. – Neked is pont a főutcán kell laknod –
nézett szemrehányón a lányra, mintha az szándékosan
választotta volna ezt a házat lakhelyül.
Lyon a kocsisához fordult.
– Menj, ébreszd fel a szolgálókat! A személyzet fele azonnal
jöjjön ide! Christina hercegnő házában maradnak, amíg a
grófnő haza nem tér.
Kiabálnia kellett, hogy kocsisa meghallja a parancsokat, mert
az utcán elrobogó hintók túl nagy zajt csaptak.
Lyon tudta, hogy szégyenkeznie kellene, amiért szándékosan
kínos helyzetbe hozza Christinát. Amikor megpillantotta az
első kocsit, a legkevesebb, amit megtehetett volna, hogy
elküldi a hintóját, és bemegy a házba.
– Úgy tűnik, Thompson bálja most ért véget – jegyezte meg
közömbös hangon a mögötte ólálkodó, rémült lánynak.
Elégedetten elmosolyodott, amikor hallotta az elakadó
lélegzetet. Ezek szerint Christina is tisztában vele, milyen
következményekkel jár, hogy együtt látják őket. Kényelmesen
az ajtófélfának dőlt, és odaintegetett az első hintó utasainak.
– Jó estét, Hudson. Üdvözlöm, Lady Margaret – kiáltotta, s
láthatóan nem aggasztotta, hogy nadrágja csak félig van
begombolva. Válla fölött odaszólt Christinának. – Lady
Margaret mindjárt kiesik a hintóból, kedvesem. Nézd, derékig
kint lóg az ablakban!
– Lyon, hogyan tehetted ezt? – kérdezte Christina, a férfi
viselkedésén megdöbbenve.
– A végzet, kedvesem.
– Micsoda?
Lyon még három másik kocsinak integetett, mielőtt becsukta
volna az ajtót.
 – Ennyinek elégnek kell lennie – jegyezte meg félhangosan
inkább magának, mint a fúriaként dühöngő lánynak. – Nos,
szerelmem, mit is mondtál a házasságról?
– Szégyentelen alak! – kiáltotta Christina, amikor végre
hangjára talált.
– Nem, drágám. Csak megpecsételtem a sorsod, hogy úgy
mondjam. Még mindig hiszel a végzetben, nem?
– Nem megyek hozzád feleségül, akármekkora botrányt
kavarsz is!
Ha nem lett volna ennyire dühös, talán megpróbálta volna
megmagyarázni a férfinak, hogy miért nem házasodhatnak
össze. De Lyon olyan diadalmasan, öntelten vigyorgott, hogy
Christina úgy döntött, mégsem mondja el neki az igazságot.
A következő pillanatban Lyon magához ölelte, és alaposan
megcsókolta. Mire végzett, a lány minden ereje, ellenállása
elszállt.
– Hozzám jössz feleségül – jelentette ki, aztán visszaindult
az emeletre, hogy megkeresse a cipőjét.
Christina a korlátba kapaszkodott.
– Gondolod, számít, hogy tönkretetted a jó hírem?
– Kezdetnek megteszi – szólt vissza Lyon. – Ne feledd,
aminek meg kell történnie, az meg is történik. Te mondtad,
Christina.
– Megmondom én, mi fog történni! – kiáltotta a lány. – Nem
leszek olyan sokáig Angliában, hogy érdekeljen a jó hírem.
Nem érted, Lyon? Haza kell mennem!
Christina biztos volt benne, hogy a férfi hallotta, amit
mondott, hiszen úgy kiabált, hogy a falak is beleremegtek.
Lyon eltűnt a lépcsőfordulóban. Christina nem ment utána.
Nem, ha megtenné, megint az ágyban kötnének ki, s
valószínűleg ő maga lenne a csábító. Lyon túlságosan vonzó
ahhoz, hogy ellent tudjon állni neki.
 Különben is, győzködte magát, gyűlöli a férfit. A
gazemberbe annyi erkölcsi érzék sem szorult, mint egy
csörgőkígyóba.
Lyon teljesen felöltözve jelent meg újra. Egyetlen pillantásra
sem méltatta a lányt. Nem is szólt hozzá, míg a hintója vissza
nem tért két markos legénnyel, és egy jól megtermett
szolgálólánnyal. Megparancsolta embereinek, hogy
vigyázzanak a lányra, és senkit ne engedjenek be a házba az
engedélye nélkül.
Christina dühöngött a férfi önkényes viselkedése miatt.
Tiltakozásra nyitotta a száját, aztán meggondolta magát.
Sohasem látta még ilyennek Lyont. Olyan volt most, mint
Fekete Farkas, amikor a harcosaihoz szól: rideg, szigorú,
tiszteletet parancsoló. Christina ösztönösen érezte, jobb, ha
most nem vitatkozik vele.
Úgy döntött, ő is levegőnek nézi a férfit. Elhatározása
azonban rövid életűnek bizonyult. Hátat fordított Lyonnek, és a
kandalló tüzébe meredt. Próbált úgy tenni, mintha a férfi nem
is létezne, ám a következő pillanatban durva káromkodás törte
meg a csendet. Christina éppen idejében fordult meg ahhoz,
hogy lássa a pamlagról felugró Lyont.
A férfi ráült a tőrre.
– Úgy kell neked! – morogta maga elé, amikor a férfi
magasba emelte a fegyvert, és haragosan rápillantott.
Christina megpróbálta elvenni a tőrt tőle, de Lyon nem
engedte.
– Ez az enyém – jelentette ki a lány.
– Te pedig az enyém vagy, kis harcosom! – csattant fel Lyon.
– Ismerd be, Christina, most rögtön, különben a Nagy
Szellemre esküszöm, megmutatom neked, hogyan bánik egy
igazi harcos a tőrrel.
Hosszú másodpercekig farkasszemet néztek.
 – Fogalmad sincs, mi vár rád, ha engem akarsz, ugye?
Rendben van, Lyon. A tied vagyok, amíg meg nem gondolod
magad. Elégedett vagy?
Lyon ledobta a tőrt, és átölelte Christinát. Aztán nekilátott
megmutatni neki, milyen végtelenül elégedett vele.

KILENCEDIK FEJEZET
Edward nyugatra ment, hogy leverjen egy lázadást. Amikor a
hajó kapitánya értem jött, megkértem, hogy várjon a férjem
dolgozószobája előtt, míg én bementem, és elloptam az
ékköveket. Fontolóra vettem, hogy üzenetet hagyok
Edwardnak, de aztán letettem róla.

Nyomban tengerre szálltunk, de két nap is eltelt, mire

biztonságban éreztem magam. A hajóút nagy részét a
kabinomban töltöttem, mert szörnyű rosszullét gyötört. Azt
hittem, a háborgó tenger miatt van állandó hányingerem.

Egy hét múlva aztán rádöbbentem az igazságra. Edward

gyermekét hordom a szívem alatt.

Isten bocsássa meg nekem, Christina, de a halálodért

imádkoztam.

Naplóbejegyzés
1795. szeptember 7.

A hétfő maga volt a pokol Christina számára. Bár hevesen

tiltakozott, Lyon szolgálói összepakolták minden holmiját, és
átvitték a férfi édesanyjának házába.
Christina erősködött, hogy nem hajlandó sehova menni. A
grófnő egy hét múlva hétfőn hazatér, addig ő jól ellesz
egymagában. A szolgálók meg sem hallgatták. Természetesen
a gazdájuk parancsát követték, és bár barátságosak voltak, azt
tanácsolták, ha valami gondja van, szóljon a Lyonwood
márkijának.
Christina péntek óta nem látta Lyont, ám a férfi jelenléte
nagyon is érezhető volt. A férfi nem engedte el Christinát
Creston báljára. Ami azt illeti, a lány ki sem tehette a házból a
lábát. Christina úgy vélte, Lyon azért tartja bezárva, nehogy
megszökjön.
Persze az is lehet, hogy őt próbálja védeni. Nem akarja, hogy
meghallja a városban keringő pletykákat kettejük bűnös
viszonyáról. Igen, Christina tudott már a botrányról, amelyet
Lyon maga okozott.
Talán Lyon azt hiszi, hogy felizgatná, ha a személyét ért
mocskolódásokról hallana. Elvégre ő hajadon, Lyon pedig
félmeztelenül állt a háza ajtajában, és ennek az előkelő társaság
fele tanúja volt. Ó, a botrány valóban bejárta a várost.
Christina hallotta, amint Colette, a lady komornája, akit Lyon
rendelt erőltetett rá, elmondta egy másik szolgálónak, milyen
szörnyűségeket hallott az úrnőjéről, míg a szakáccsal
bevásároltak a piacon.
Kora délután Christinára hasogató fejfájás tört rá.
Tulajdonképpen akkor kezdődött, amikor meglátta az újságban
a hirdetést. Lyonnek volt mersze megjelentetni, hogy
szombaton nőül veszi Christina hercegnőt.
Colette akkor lépett be, amikor a lány széttépte a lapot.
– Ó, milady, ugye milyen romantikus, ahogy a márki úr
fittyet hány a hagyományokra? Bizony, ő mindig a saját
kedvére cselekszik, és nem érdekli, mit mondanak mások.
Christina egyáltalán nem találta romantikusnak a dolgot.
Legszívesebben sikítozni kezdett volna. Felment a szobájába,
mert néhány perc nyugalomra vágyott, ám alig húzta be maga
mögött az ajtót, máris megzavarták.
Látogatója érkezett. Mivel Lyon azt parancsolta, hogy senki
sem teheti be a házba a lábát, Christina természetesen azt hitte,
hogy a férfi vár rá.
 Dühös fúriaként robbant be a szalonba.
– Ha azt képzeled, hogy…
Üvöltése a torkában rekedt, amikor meglátta az aranyozott
támlájú karosszékben ülő idősebb hölgyet.
– Ha mit képzelek, kedvesem? – kérdezte az asszony kissé
hökkenten.
Christina zavarban volt kitörése miatt. Az idős hölgy
rámosolygott, a lány zavarát enyhítendő. Christina ebből
sejtette, hogy a hölgy kedves. Szeme és szája körül finom
ráncok húzódtak, tanúbizonyságaként vidám természetének.
Ősz kontya kilátszott a szék támlája fölött, ami arra utalt, hogy
nagyon magas lehet. Arca nem volt különösebben vonzó.
Görbe orra arcának jó részét elfoglalta, és felső ajka fölött
vékony bajuszka sötétlett. Súlyos melle, széles válla még
robosztusabbá tette az összhatást. Annyi idős lehetett, mint a
grófnő.
– Bocsásson meg, amiért önre kiabáltam, asszonyom, de azt
hittem, Lyon az – magyarázkodott Christina, miután illendőn
pukedlizett.
– Milyen vakmerő vagy, gyermekem!
– Vakmerő? Nem értem.
– Amiért kiabálni mersz az unokaöcsémmel. Ez a
bátorságodat bizonyítja – jelentette ki az asszony, s kurtán
biccentett is hozzá, majd intett a lánynak, hogy foglaljon
helyet. – Kisfiú kora óta ismerem Lyont, de még sohasem
mertem rákiabálni. Most pedig engedd meg, hogy
bemutatkozzam. Lyon nagynénje vagyok, Harriett. Az apja
húga – magyarázta. – S mivel hamarosan Lyonwood márkinéja
leszel, nyugodtan hívhatsz te is Harriett néninek. Készen állsz,
hogy haza gyere velem, vagy szükséged van még egy kis
időre? Boldogan megvárlak itt, csak kérlek, küldess nekem egy
csésze teát. Istenem, szörnyű meleg van ma, ugye?
 Christinának fogalma sem volt, mit válaszoljon. Figyelte,
ahogy az asszony felvesz az öléből egy apró legyezőt, gyors
csuklómozdulattal szétnyitja, és legyezni kezdi magát.
A hölgy idős korára való tekintettel Christina természetesen
alázatos magatartást tanúsított. Az időseket tisztelni kell, és –
ha csak lehetséges – tiltakozás nélkül engedelmeskedni kell a
parancsaiknak. A dakotáknál ez volt a hagyomány, és
Christinát is ennek a szellemében nevelték.
– Megtiszteltetés a számomra, hogy megismerhetlek, Harriett
néni – hajtott fejet. – Ha lennél olyan szíves, és meghallgatnál,
elmagyaráznám, hogy itt valami szörnyű félreértésről van szó.
– Félreértés? – kérdezte vidáman Harriett, és legyezőjével
Christinára mutatott. – Kedvesem, beszélhetek őszintén veled?
Lyon egyszerűen rám parancsolt, hogy költöztesselek át az
anyja házába. Mindketten tudjuk, hogy a végén úgyis az lesz,
amit ő akar, függetlenül attól, hogy te mit szeretnél. Azért nem
kell így elszontyolodni, gyermekem. Lyon csak a legjobbat
akarja neked.
– Igen, nénikém.
– Feleségül akarsz menni Lyonhöz?
Az egyenes kérdésre nyilván egyenes választ várt. Harriett
merőn nézte Christinát. Akárcsak egy héja, gondolta a lány.
– Nos, gyermekem?
Christina azon töprengett, hogyan enyhítsen az igazságon.
– Az, hogy mit akarok, és mit teszek, két különböző dolog.
Próbálom megóvni Lyont attól a szörnyű hibától, amelyet
elkövetni készül.
– Azt mondod, hiba lenne, ha megházasodna?
– Ha engem fog elvenni, akkor igen – ismerte be Christina.
– Engem az őszinteségemről ismernek, Christina.
Megkérdezem hát nyíltan: szereted az unokaöcsémet?
Christina elvörösödött. Egy hosszú percig csak némán nézett
az idős hölgyre.
– Nem is kell válaszolnod, gyermekem. Látom, hogy igen.
 – Próbálom nem szeretni őt – suttogta a lány.
Harriett néni ismét legyezgetni kezdte magát.
– Nem értelek. Egyáltalán nem. Lyon elárulta, hogy csak
nemrég kezdted tanulni a nyelvünket, ezért néha nincs értelme
annak, amit beszélsz. Ezen ne bosszankodj, Christina, Lyon
nem bírálni akart. Van fogalmad arról, milyen csodálatos
dolog, hogy ez a házasság szerelemre épül?
– Amikor először találkoztam Lyonnel, azt hittem, a sors
egymásnak teremtett bennünket… egy rövid időre. Igen – fűzte
hozzá Harriett néni zavart ábrázata láttán –, biztos voltam
benne, hogy ez a sorsunk.
– A sorsotok? – mosolyodott el Harriett. – Milyen
romantikus gondolat! Azt hiszem, az unokaöcsémnek pontosan
rád van szüksége. Tudod, Lyon általában annyira dühös,
erőszakos ember. Most pedig kérlek, magyarázd el, mit értettél
azon, hogy rövid időre! Gondolod, hogy a szerelmed ilyen
gyorsan alábbhagy? Ez ugyancsak sekélyes érzelmekre
vallana.
Christina nem igazán értette, mit akar mondani a nagynéni.
– Lyon egy hercegnőt akar feleségül venni. Én pedig haza
akarok menni. Ez ilyen egyszerű.
Harriett néni arca arról árulkodott, hogy ő egyáltalán nem
tartja egyszerűnek a dolgot.
– Akkor Lyon majd elkísér – jelentette ki Harriett néni
határozottan. – Biztos vagyok benne, ragaszkodni fog hozzá,
hogy megismerje a szülőföldedet.
A lehetetlen ötlet megmosolyogtatta Christinát.
– Látod? Máris jobb kedvre derítettelek. Igen, Lyon biztosan
hazavisz meglátogatni az otthonodat.
Christina tudta, értelmetlen lenne vitatkozni a kedves öreg
hölggyel, ráadásul udvariatlanság lenne nyíltan ellentmondani
neki. Frissítőt rendelt hát, és a következő órát azzal töltötte,
hogy meghallgatta Harriett néni történeteit a családjáról.
 Megtudta, hogy Lyon apját álmában érte a halál, és hogy
Lyon távol volt otthonától, amikor a tragédia történt. Arra
gondolt, milyen szomorú, hogy a férfi nem lehetett apja mellett
életének utolsó perceiben. Azt is megtudta, hogy Lettie, Lyon
felesége gyermekszülésben halt meg. A történet annyira
szomorú volt, hogy Christina alig bírta visszafojtani könnyeit.
S amikor letelt az óra, hazament Harriett nénivel Lyon
anyjának házába.
Járt már itt korábban is, amikor Lady Diana meghívta teázni,
ezért az elé táruló pazar látvány már nem döbbentette meg
annyira, mint első alkalommal.
A bejárat gyertyafényben ragyogott. A szalon, mely legalább
háromszor akkora volt, mint a legnagyobb, amelyet Christina
látott, balra nyílt. Az ebédlő a jobb oldalon volt. A hosszú,
keskeny asztal majdnem az egész helyiséget elfoglalta, és sötét
lapját olyan gondosan kifényesítették, hogy bárki láthatta
benne az arcát, mint valami tükörben. Az asztal két oldalán
tizenhat-tizenhat szék sorakozott.
Christina úgy vélte, bizonyára sok rokon lakik együtt Lyon
anyjával. A férfi jól gondoskodott a családjáról. Szolgák
szorgoskodtak mindenfelé. Harriett néni elárulta, hogy Lyon
fizet itt mindent.
Lady Diana sietett le a lépcsőn, hogy üdvözölje Christinát.
– Lyon odafent vár rád, a könyvtárszobában – mondta, és
belekarolt Christinába. – Csodálatosan festesz ebben a
rózsaszín ruhában – áradozott. – Bárcsak én is olyan karcsú
lennék, mint te! Elefántnak érzem magam melletted.
Diana tovább fecsegett, így Christina felmentve érezte magát
a válasz alól.
Egyenesen a könyvtárba mentek. Tágas, világos helyiség
volt, és Christina nem is látott belőle többet, amint beléptek
ugyanis, tekintete nyomban Lyonre tapadt. A férfi az ablaknál
állt, háttal neki. Ahogy rápillantott, pislákoló haragja nyomban
lángra lobbant. Hogy meri a férfi irányítani az ő életét?
Legszívesebben ráüvöltött volna. A visszafojtott indulattól
még a torka is megfájdult. Minden önuralmára szükség volt,
hogy megőrizze nyugalmát Lyon húga előtt. Még egy halvány
mosolyra is futotta, amikor Diana felé fordult.
– Beszélhetnék a fivéreddel négyszemközt? – kérdezte.
– Ó, nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet. Harriett néni azt
mondta, hogy egyetlen pillanatra sem hagyhatlak magadra.
Tudod, ő is hallotta a pletykákat – súgta oda Christinának
Diana. – Ám ő most lent van a földszinten, és ha megígéred,
hogy nem fog pár percnél tovább tartani, senki nem fogja
megtudni, hogy…
– Diana, csukd be magad mögött az ajtót!
Lyon megfordult. Tekintete Christinán időzött, miközben
kiadta a parancsot húgának.
Christina állta a férfi tekintetét. Elhatározta, nem hagyja
magát megfélemlíteni. Azt pedig végképp nem fogja
észrevenni, milyen átkozottul jóképű ma a férfi. Méretre
szabott, sötétkék lovaglókabátja kiemelte széles vállát.
Christina hirtelen rádöbbent, hogy Lyon dühösen mered rá.
Ez nem nagyon tetszett neki. Először annyira megdöbbent,
hogy szóhoz sem jutott. Hogyan merészel a férfi haragudni?
Hiszen ő maga okozta a bajt.
– Ha jól hallottam, elfogadtad Thorp báró meghívását
Westley báljára, Christina. Ez igaz?
– Honnan hallottad?
– Igaz vagy sem?
Lyon nem emelte fel a hangját, de így is érezni lehetett,
mennyire feszült.
– Igen, Lyon, elfogadtam a báró meghívását. A múlt héten
felajánlotta, hogy elkísér Westley kerti partijára, akármit takar
is ez az elnevezés, engem pedig nem érdekel különösebben,
hogy ez tetszik-e neked vagy sem. Udvariatlanság lenne tőlem,
ha most lemondanám a meghívást. A szavamat adtam.
 – Márpedig sehova sem mész nélkülem – jelentette ki Lyon,
és nagy lélegzetet vett, mielőtt folytatta. – Egy tisztességes
úrihölgy nem jár partikra más férfiakkal az esküvője előtt.
Nyilvánvaló, hogy nem vagy tisztában a helyzettel, szerelmem.
Szombaton összeházasodunk, és átkozott legyek, ha hagyom,
hogy egy másik férfi társaságában mutatkozz az előző napon.
Lyon igyekezett uralkodni magán, de mire befejezte, már
üvöltözött.
– Nem megyek hozzád feleségül! – kiáltotta Christina
legalább olyan hangerővel, mint a férfié. – Nem lesz
semmiféle esküvő! Nem fogod fel, hogy csak téged akarlak
védelmezni? Semmit sem tudsz rólam. Neked csak a hercegnő
kell, az ég szerelmére!
– Christina, ha nem hagyod abba ezt az értelmetlen…
Lyon villámgyorsan a lány előtt termett, és átölelte, mielőtt
az észbe kaphatott volna. Christina nem tiltakozott.
– Ha nem lennél ennyire makacs, Lyon, te is belátnád, hogy
igazam van. Valaki mást kell keresnem. Ha Thorp nem fogadja
el a házassági ajánlatomat, akkor másik férfit kérek meg, ha
kell, akár Splicklert.
Lyon nyugalmat erőltetett magára.
– Most nagyon figyelj rám, Christina! Rajtam kívül egyetlen
férfi sem érhet hozzád. Splickler amúgy sem tud lábra állni
legalább egy hónapig, és már előre látom, hogy Thorpra egy
szép hosszú tengeri utazás vár. Higgy nekem, bármelyik férfira
vetsz is szemet, én gondoskodni fogok róla, hogy valami
kellemetlen meglepetés érje az illetőt.
– Nem teheted, elvégre te egy márki vagy. Nem
ijesztgetheted csak úgy az embereket. Miért nem tud járni
Splickler? – kérdezte hirtelen. – Jól emlékszem, csak annyi
történt vele, hogy Rhone a képébe vágta az ajtót, és eltörte az
orrát. Túlzol. Istenem, ugye nem…
– De igen.
 – Hogy merészelsz mosolyogni, amikor ilyen szörnyűségeket
beszélsz?
– Azt teszek, amit akarok, Christina – mondta Lyon, és
hüvelykujjával végigsimította a lány ajkát. Christina
legszívesebben megharapta volna, de aztán megadta magát.
Elég volt Lyonnek megérintenie, és minden józansága
cserbenhagyta. Máris érezte, hogy gyomra remegve
összerándul. Tűrte, hogy Lyon megcsókolja, még a száját is
kinyitotta a mohón előrenyomuló nyelv előtt, aztán hagyta,
hogy a férfi a maradék dühét is kiszívja belőle csókjával.
Lyon addig ostromolta az édes ajkat, amíg Christina hasonló
lelkesedéssel nem viszonozta a csókját, és csak akkor vetett
véget a bizalmas együttlétnek, amikor a lány a nyaka köré
fonta karját, és szorosan hozzásimult.
– Csak olyankor vagy őszinte hozzám, amikor csókolsz.
Egyelőre beérem ennyivel is.
Christina a férfi mellkasára hajtotta fejét.
– Nem adom neked a szívemet, Lyon. Nem foglak szeretni.
– Dehogynem, édesem – dörzsölte állát a lány feje búbjához
Lyon.
– Nagyon magabiztos vagy – morogta Christina.
– Lefeküdtél velem, szerelmem. Persze, hogy magabiztos
vagyok.
Hangos kopogás szakította félbe a beszélgetést.
– Lyon, azonnal engedd el azt a lányt! Hallod?
Nevetséges kérdés volt. Harriett néni olyan hangosan kiabált,
hogy azt a szomszédok is hallhatták.
– Honnan tudta, hogy ölelkezünk? A nagynénéd talán látó? –
kérdezte Christina, és hangja megtelt csodálattal.
– Hogy mi? – döbbent meg Lyon.
– Nyisd ki az ajtót! Most azonnal!
– Látó – suttogta Christina a néni kiabálása közepette. –
Képes átlátni az ajtón.
 Lyon felnevetett. A harsány hangtól a lány füle csengeni
kezdett.
– Nem, szerelmem. Harriett néni nem látó, csak túlságosan
jól ismer engem. Sejtette, hogy megöleltelek.
Christina határozottan csalódottnak látszott. Amikor Harriett
néni újra bekiáltott, megfordult, hogy kinyissa az ajtót.
– Hozzád megyek feleségül, ha megígérsz egy-két dolgot.
Lyon megcsóválta a fejét. A kis ártatlan még mindig nem
érti: ígéretek ide vagy oda, szombaton mindenképpen
összeházasodnak.
– Nos? – nógatta a lány.
– Milyen ígéretekre gondolsz?
Christina visszafordult. A férfi ott állt vele szemben, karját
maga előtt összefonva várt. Christina kissé leereszkedőnek
találta a stílusát.
– Először is meg kell ígérned, hogy hazaengedsz, miután
elintéztem itt a dolgomat. Másodszor pedig esküdj meg rá,
hogy nem fogsz belém szeretni!
– Először is, Christina, nem mégy sehova. A házasság egy
életre szól. Ezt jobb, ha megjegyzed. Másodszor, fogalmam
sincs, miért nem akarod, hogy szeresselek, de megpróbálok a
kedvedre tenni.
– Tudtam, hogy csak a baj lesz veled. Tudtam előre –
morogta a lány.
Az ajtó hirtelen kinyílt mögöttük.
– Miért nem mondtátok, hogy nincs is bezárva? – kérdezte
Harriett néni felháborodottan. – Sikerült tisztáznod azt az apró
félreértést, Christina?
– Úgy döntöttem, hogy egy kis időre feleségül megyek
Lyonhöz.
– Hosszú időre – morogta a férfi.
Ez a nő sötét, mint az éjszaka. Lyon legszívesebben megrázta
volna.
 – Remek. Most pedig gyere velem, Christina, megmutatom a
szobádat. A mellettem levő háló a tied – vetett jelentőségteljes
pillantást Lyonre. – Nem lesznek éjszakai találkák, amíg én itt
vagyok.
– Egy perc, és ott lesz – ígérte Lyon. – Christina, válaszolj
egy kérdésemre, mielőtt elmész.
– Az ajtó előtt várlak – mondta Harriett néni, és kiment.
– Mit akartál kérdezni? – nézett a férfira Christina.
– Nem fogod meggondolni magad szombatig? Úgy értem,
őriztesselek az esküvőig?
– A mosolyodból látom, hogy kedvedre lenne ez a megoldás.
De nem, nem fogom meggondolni magam. Jaj, Lyon, nagyon
meg fogod ezt még bánni – tette hozzá együtt érző hangon. –
Egyáltalán nem az vagyok, akinek hiszel.
– Pontosan tudom, ki vagy – mondta Lyon, és igyekezett
visszafojtani nevetését. A lány pillantása szavak nélkül is
elárulta, mennyire szánja őt. – Csak azért jössz hozzám, mert
rádöbbentél, milyen jó volt velem az ágyban.
Ez persze öntelt kijelentés volt, és Lyon nem is várt rá
választ.
– Nem.
Christina kinyitotta az ajtót, rámosolygott Harriett nénire,
majd visszafordult a férfihoz.
– Tudni akarod az igazságot, Lyon.
– Mindenesetre üdítő változatosság lenne – morogta a férfi.
– A drága Harriett néni előtt? – érdeklődött Christina, gyors
mosolyt villantva a zavart asszonyságra.
Harriett felsóhajtott, majd újra behúzta az ajtót. Christina
még hallotta, hogy valami olyasmit morog, semmi szükség
arra, hogy legyező módjára nyissák és csukják az ajtót az orra
előtt, de nem igazán értette, mire gondol az idős hölgy.
– Felelj, Christina. Az igazságot akarom hallani.
A férfi hirtelen támadt türelmetlensége bosszantotta a lányt.
 – Rendben. Azért megyek hozzád, mert olyan bátran
küzdöttél a gonosztevőkkel.
– Mi köze van ennek a házassághoz?
– Ó, nagyon is sok.
– Christina, az ég szerelmére, hajlandó lennél értelmesen
beszélni legalább egyszer az életben? – követelte Lyon.
Christina rádöbben, jobb lett volna, ha hazudik. Az igazság
gyakran sokkal bonyolultabb, mint egy kis füllentés. Sajnos,
már túl késő volt ahhoz, hogy kitaláljon valamit. Lyon nagyon
úgy festett, mint aki nyomban üvöltözni kezd.
– Próbálok értelmesen beszélni, Lyon. Tudod, bár az a kis
csetepaté nem volt igazán dicső tett, mégis úgy küzdöttél, mint
egy igazi harcos.
– És?
– Nos, számomra elég egyértelmű a válasz.
– Christina! – mordult fel fenyegetőn a férfi.
– Téged nem lesz könnyű eltenni láb alól. Tessék, ez az
igazság. Most boldog vagy?
Lyon bólintott, azt a benyomást keltve, hogy megértette a
lány szavait. Tudta, ettől a pillanattól kezdve Christina nem tud
olyasmit mondani, amivel zavarba hozná. Nem, mert az iménti
kijelentésével túllépett minden határt. Egy férfi nem képes
ennél többet befogadni, mondta magának.
Egyelőre azonban lefoglalta, hogy az új rejtélyt megfejtse.
– Azt akarod mondani, hogy miután összeházasodtunk,
megpróbálsz majd megölni, de mivel meg tudom védeni
magam, lehetséges, hogy nem sikerül végrehajtanod e szörnyű
tettet? És ezért jössz hozzám feleségül?
Lyon a fejét csóválta, mire befejezte a logikátlan
gondolatmenetet.
– Természetesen nem – felelte Christina. – Szégyen, hogy azt
hiszed, képes lennék ártani neked. Milyen csavaros az
észjárásod, Lyon!
 – Rendben – kulcsolta össze kezét a háta mögött a férfi. –
Bocsáss meg, amiért megbántottalak a következtetésemmel.
Christina gyanakvó pillantást vetett rá.
– Megbocsátok – mondta kelletlenül. – Elég bűnbánó képet
vágsz ahhoz, hogy elhiggyem, komolyan beszélsz.
Lyon megfogadta, csak azért sem veszíti el a türelmét.
Abban azonban nem volt biztos, hogy a józan eszét is meg
tudja őrizni. Christina teljesen összezavarta, de akkor is kiszedi
belőle az igazságot, bármeddig tartson is.
– Christina – kezdte olyan gyengéd hangon, mellyel akár egy
kisdedet is elringathatott volna –, azt mondtad, engem nem
tudnak könnyen eltenni láb alól, és én nagyra értékelem, hogy
így hiszel bennem. Azt nem tudod véletlenül, kik próbálják
megtenni?
– Mit?
– Hogy megöljenek.
Nem ártana, ha Lyon megtanulna uralkodni az indulatain,
vélte Christina, miközben ismét kinyitotta az ajtót, és
rámosolygott Harriett nénire. Látta, hogy a szegény asszony
szóra nyitja a száját, de mielőtt megszólalhatott volna,
Christina gyorsan becsukta az ajtót. Nem akarta, hogy Lyon
nénikéje meghallja a válaszát.
– Az apám. Hamarosan visszatér Angliába, és megpróbál
majd megölni engem. Ígérem, amíg itt vagyok, megvédelek.
Aztán ha elutaztam, téged békén hagy majd.
– Christina, ha az apád téged akar megölni, miért engem
akarsz megvédeni?
– Ó, mert előbb téged kell eltennie láb alól, hogy hozzám
férhessen – magyarázta a lány. – Te birtokló hajlamú ember
vagy. De igen, az vagy – erősítette meg, mikor látta, hogy a
férfi tiltakozni akar. – Biztos, hogy védelmezni fogsz engem.
Lyon hirtelen végtelen elégedettséget érzett, bár maga sem
értette, miért. Vajon Christina bóknak szánta az iménti
megjegyzését? Nem biztos.
 Bizonyságot kell szereznie.
– Ezek szerint bízol bennem?
A lány szemmel láthatóan megdöbbent.
– Megbízzam egy fehér emberben? Soha!
Christina gyorsan kitárta az ajtót, és azon kezdett töprengeni,
hogyan békítse meg Harriett nénit. Ez nem is volt könnyű
feladat, mert gondolatait egyre csak Lyon felháborító
kijelentése foglalkoztatta. Még hogy bízik benne? Az ég
szerelmére, hogy juthat eszébe ilyen képtelenség?
– Éppen itt az ideje, ifjú hölgy. Az ember megöregszik, míg
rád vár.
– Harriett néni, köszönöm a türelmed. Igazad volt. Egy jó
beszélgetés Lyonnel minden problémát megoldott.
Megmutatnád a szobámat, kérlek? Szeretnék segíteni a
szobalánynak a pakolásban. Mit gondolsz, van itt elég hely
ahhoz, hogy elszállásoljuk a nagynénémet, amikor visszatér
Londonba? A grófnő haragos lesz, ha megtudja, hogy
elköltöztem otthonról.
A csel bevált. Harriett néni gondterhelt arckifejezése
nyomban eltűnt.
– Hát persze, hogy igazam volt. Gyere velem! Tudtad, hogy
Diana meghívott néhány embert ma délutánra? Sokan már meg
is érkeztek, és alig várják, hogy találkozzanak veled.
Az ajtó becsukódott mögöttük.
Lyon visszasétált az ablakhoz. Látta a kertben gyülekező
embereket, de csak egy pillantást vetett rájuk, aztán kizárta
gondolataiból a vendégsereget.
A Christinát övező rejtély kezdett végre alakot ölteni. Lyon
az újonnan megtudott információkon töprengett. Christina azt
hiszi, hogy az apja visszatér Angliába.
Hogy megölje egyetlen gyermekét.
A rémült tekintet, a remegő hang arról árulkodott, hogy a
lány ez egyszer igazat beszélt. Bár nyilvánvaló, Christina
sokkal többet tud annál, amennyit elárult. Lyon gyanította, a
lány ezt a keveset is csak azért árulta el, hogy figyelmeztesse a
veszélyre.
Christina aggódik érte, és meg akarja védeni. Lyon nem tudta
eldönteni, örüljön ennek, vagy inkább megsértődjön. Egy
dologban azonban igaza volt a lánynak. Valóban erős benne a
birtoklási vágy. Christina hozzá tartozik, és nem fogja hagyni,
hogy bárki is bántsa. Előbb őt kell megölnie annak, aki
Christinához akar jutni.
Vajon honnan veszi a lány, hogy az apja meg akarja ölni?
Lyon emlékezett rá, hogy Sir Reynolds azt mondta, Christina
soha életében nem találkozott az apjával.
Ennek így semmi értelme, hacsak nem Christina anyja
tovább élt annál, mint hiszik, és átadta félelmeit leányának…
vagy valaki másnak.
Ki nevelhette fel a lányt? Az biztos, hogy nem
Summertonék, gondolta mosolyogva Lyon. Micsoda kis hazug
ez a lány! Bár dühösnek kellett volna lennie Christinára, amiért
hazudott neki, valójában inkább mulattatta a dolog. Sejtette, a
lány azért találta ki azokat a történeteket, hogy őt
megnyugtassa.
Mennyivel egyszerűbb lenne, ha Christina elmondaná a teljes
igazságot! Persze, úgysem teszi, de Lyon most már legalább
megértette az okát. Christina nem bízik benne.
Nem, helyesbített Lyon, a lány a fehér emberekben nem
bízik.
Bizonyára az angolokra gondolt… vagy mégsem?
A rejtély kulcsa a hittérítő kezében van. Lyon tisztában volt
vele, hogy türelmesnek kell lennie. Bryan üzent neki, hogy
Micknek eszébe jutott a férfi neve: Claude Deavenrue.
Lyon azonnal Deavenrue keresésére küldte két hűséges
emberét. Igaz, Mick szerint a misszionárius megáll Angliában
a gyarmatokra menet, hogy meglátogassa Christinát, de Lyon
nem akart pusztán erre a lehetőségre hagyatkozni. Ki tudja, ez
a Deavenrue meg is gondolhatja magát, vagy talán Mick értett
félre valamit.
Nem, igazán nem kockáztathat. Hirtelen létfontosságúvá vált,
hogy beszéljen a hittérítővel, méghozzá minél előbb. Az ő
segítségével feltárhatja Christina múltját. Ám Lyont már nem
pusztán a kíváncsiság vezérelte. Érezte, hogy a lány
veszélyben van. Abban ugyan nem volt biztos, hogy valóban
az apja jelentené a fenyegetést, de ösztönei óvatosságra
intették, és Lyon rég megtanulta, hogy hallgasson rájuk. A
homlokán lévő sebhely örök emlékeztetőül szolgált arra az
ostoba esetre, amikor nem törődött a figyelmeztetésükkel.
Lyon abban reménykedett, hogy Deavenrue segít
fellebbenteni a fátylat Christina múltjáról, és eleget árul el
ahhoz, hogy megvédelmezhesse a lányt. Lyon persze már
levonta a saját következtetéseit. A lány megjegyzései alapján
úgy vélte, Christinát egy bátor határvidéki család nevelte fel,
akikről már annyit hallott. Szinte látta is a lányt egy kis
fakunyhóban, Amerika vadonjaiban, túl a gyarmatokon. Ez
megmagyarázná, miért szeret mezítláb járni, a szabadban lenni,
hogyan hallhatott oroszlánüvöltést és láthatott egy-két bölényt.
Igen, ez a magyarázat kézenfekvő és logikus, ám mégsem
lehet biztos benne, míg nem beszél Deavenrue-vel.
Lyon kimerülten felsóhajtott. Elégedetten gondolt arra, hogy
egyelőre mindent megtett, amit megtehetett. Elméjét most a
másik probléma kezdte foglalkoztatni. Christina mindenáron
haza akart menni.
Lyon megfogadta, megtalálja a módját, hogy a lány
Angliában akarjon maradni.
Hangos kopogás zökkentette ki a gondolataiból.
– Szánnál ránk néhány percet, Lyon? – kérdezte Rhone az
ajtóból. – Uramisten, olyan sötét az ábrázatod, mint az ördögé
– jegyezte meg vidáman. – Nehogy megijedj tőle, Andrew! –
mondta a mellette álló fiatalembernek. – Lyonnek mindig rossz
kedve van. Talán Christinával beszéltél az imént? –
érdeklődött nyájas hangon, és amikor barátja bólintott,
kuncogni kezdett. – Andrew még nem találkozott a
jövendőbeliddel, Lyon. Arra gondoltam, talán szeretnéd te
bemutatni őket egymásnak.
– Örülök, hogy újra látlak, Andrew – mondta Lyon, s
remélte, a fiatalember nem veszi észre bosszúságát. Nem örült,
hogy félbeszakították, és nem akart civilizáltan viselkedni. Ezt
jelezte haragos pillantása, melyet Rhone-ra vetett.
Barátja a kabátja ujját igyekezett lejjebb húzni. Bizonyára a
kötést szeretné elrejteni, gondolta Lyon. Rhone-nak ki sem
lenne szabad tennie a lábát még a házból. Ha négyszemközt
lettek volna, meg is mondja neki, de gyanította, barátja éppen
azért hozta magával Andrew-t, hogy elkerülje a vitát.
– A hölgyek odakint vannak a kertben – mondta Rhone,
tudomást sem véve Lyon sötét tekintetéről. Lyon mellé lépett
az ablakhoz, és intett Andrew-nak, hogy kövesse példáját.
A fiatalember nagy ívben kikerülte Lyont, és Rhone mellé
állt. Arca rákvörös volt.
– Talán odalent kellene várnom – jegyezte meg félénken. –
Megzavartuk a márkit – súgta még Rhone fülébe.
– Ott van Christina, Andrew – mutatta Rhone úgy téve,
mintha nem is hallotta volna a fiút. – A sövény előtt áll két
másik hölggyel. Azt a szépséget nem is ismerem, aki hozzá
beszél. Lyon, nem tudod, ki az a csinos szőke Christina
társaságában?
Lyon kinézett a nyüzsgő tömegre. Úgy tűnt, Diana meghívta
a fél várost.
Szinte azonnal meglátta Christinát. A lány szemmel
láthatóan kényelmetlenül érezte magát a ráirányuló figyelem
miatt. A nők is mintha mind egyszerre beszéltek volna hozzá.
Aztán az egyik úriember énekelni kezdett. Mindenki azonnal
a hang irányába fordult. A zeneterem ajtaját kinyitották, és
valaki spinéten kísérte a dalt.
 Christinának tetszett a zene. Ringatni kezdte csípőjét, és
lábával verte ritmust. Ezt tisztán látszott szoknyája mozgásán.
Elragadó volt! Mosolya elfeledtette Lyonnel minden gondját-
baját. A lányt szemmel láthatóan megbabonázta a dal. Lyon
figyelte, amint letép egy levelet a bokorról, és összesodorja az
ujjai között, miközben tovább ringatózik a zene ütemére.
Lyon arra gondolt, Christina észre sem veszi, mit csinál.
Tekintete az éneklő férfira tapadt, tartása laza, nyugodt volt.
Mint ahogy annak sincs tudatában, hogy figyelik. Különben
nem ette volna meg a levelet, és nem nyúlna újabbért.
– Uram, melyik hölgy Christina hercegnő? – kérdezte
Andrew Lyont épp abban a pillanatban, amikor Rhone
felnevetett. Nyilván ő is észrevette Christinát.
– Uram?
– A szőke – motyogta Lyon, a fejét csóválva. Növekvő
hitetlenkedéssel látta, hogy a lány újabb levelet kap be.
– Melyik szőke? – faggatózott tovább Andrew.
– Amelyik a bokornál legelészik.

TIZEDIK FEJEZET
Apám végtelenül boldog volt, amikor hazaértem. Azt hitte,
Edward beleegyezésével látogattam haza, én pedig néhány
napig nem mondtam el neki az igazságot. Túlságosan
kimerített az utazás, és tudtam, minden erőmre szükségem lesz,
amikor el akarom magyarázni, mi történt.

Apám megőrjített. Bejött a szobámba, az ágyamra ült, és

egyfolytában Edwardról áradozott. Mintha meg lenne róla
győződve, hogy én még nem ismertem fel, milyen nagyszerű
emberhez is mentem feleségül.

Amikor nem bírtam tovább, kitört belőlem a zokogás.

Összefüggéstelen mondatfoszlányokban ömlött belőlem az
igazság. Emlékszem, még rá is kiabáltam apámra, aki azt hitte,
megbolondultam, azért találok ki ilyen hazugságokat
Edwardról.

Később is megpróbáltam vele beszélni, de ő Edward pártján

állt. Aztán a szolgák elárulták, apám üzenetet küldött a
férjemnek, hogy jöjjön értem és vigyen haza.

Végső kétségbeesésemben papírra vetettem az egész

történetet. Azt is leírtam, hogy gyereket várok. A levelet apám
téli ruhái között rejtettem el, remélve, hogy csak hosszú
hónapok múlva bukkan majd rá.

Christina, nagyapád biztosan azt hitte volna, hogy áldott

állapotom az oka ideges kedélyállapotomnak, ahogy ő nevezte
viselkedésemet.

Elhatároztam, hogy a nővéremhez menekülök. Patricia a

gyarmatokon élt a férjével. A drágaköveket nem mertem
magammal vinni. Patricia olyan volt, mint a vadászkutya,
biztos megtalálta volna őket. Borzasztó kíváncsi természete
van. Amióta csak az eszem tudom, minden levelemet elolvasta.
Nem vállalhattam a kockázatot. Ahhoz túlságosan fontosak
voltak azok a kövek. Azzal a szándékkal vittem magammal
őket, hogy visszajuttatom Edward népének. Edward tőlük lopta
mindet, és én igazságot akartam szolgáltatni.

Egy dobozba rejtettem a köveket, majd az éjszaka közepén

kiosontam a kertbe, és elástam az egyik virágágyásba.

Christina, keresd a vörös rózsákat! Ott találod a dobozt.

Naplóbejegyzés
1795. október 1.

A menyasszony végigidegeskedte a hosszú esküvői

szertartást. Lyon mellette állt, és szorosan fogta a kezét, így
akadályozva meg, hogy Christina izegjen-mozogjon… vagy
netalántán megszökjön.
 A vőlegény végigvigyorogta a szertartást, mint aki
elvesztette az eszét. Christina biztos volt benne, hogy Lyon
remekül szórakozik, pedig ha jobban ismerte volna a férfit,
rájön, hogy a széles jókedv csak látszat, és riadt
menyasszonyát próbálja megnyugtatni vidámkodásával.
Lyon arcáról lehervadt a mosoly, amikor Christina nem volt
hajlandó elismételni a házastársi eskü „míg a halál el nem
választ” részét. Amikor a lány rájött, hogy a pap nem fogja
folytatni a szertartást, és Lyon is úgy megszorította a kezét,
hogy azt hitte, menten csontja törik, végül mégis elsuttogta a
kívánt szavakat.
Christina egyáltalán nem örült, hogy hazudnia kellett a szent
embernek. Dühösen nézett Lyonre, hogy tudomására hozza
neheztelését, de úgy tűnt, a férfit egyáltalán nem izgatja ifjú
arája haragja. Nem. Túlságosan lefoglalta, hogy diadalmas
tekintetet vessen rá, friss győzelmével kérkedve.
Christina tudta, a harcosok mind ilyenek: szeretik, ha a
dolgok úgy történnek, ahogy ők akarják. Ez az egy pedig még
a többit is felülmúlja. Elvégre ő az oroszlán, akinek sikerült
rabul ejtenie párját.
Amikor elhagyták a templomot, Christina férjébe karolt. A
menyasszonyi ruhája miatt aggódott. Attól félt, a ruha nyakát
és ujját díszítő finom csipke a legkisebb mozdulatra is
elszakad. Harriett néni felügyelte a három lány munkáját, míg
elkészült a ruhaköltemény. Valóban csodálatos volt, ám
ugyanakkor hasznavehetetlen is. Diana elárulta jövendőbeli
sógornőjének, hogy csak az esküvő napján viselheti, soha
máskor. Christina ezt borzasztó pazarlásnak tartotta. Meg is
mondta férjének, de Lyon kinevette, és közölte vele, hogy nem
kell aggódnia: elég pénze van, hogy akár mindennap új ruhát
vegyen neki.
– Miért kiabál mindenki ránk? – csodálkozott Christina.
Lyon mellett állt a kápolna bejárata előtt. Szembenézett az
ismeretlen emberek tömegével, akik akkor zajt csaptak, hogy
alig hallotta férje válaszát.
– Minket éltetnek, szerelmem, nem kiabálnak. – Lyon
lehajolt, és homlokon csókolta, mire az éljenzés még
hangosabb lett. – Örülnek a boldogságunknak.
Christina nem nagyon értette, hogyan örülhetnek vadidegen
emberek az ő boldogságának. Szóvá is akarta tenni, de amikor
Lyon szemébe nézett, a férfi tekintetéből sugárzó gyengédség
elfeledtetett vele mindent: a rosszallását, a tömeget, a zajt.
Ösztönösen közelebb húzódott férjéhez. Lyon átkarolta a
derekát, mintha csak tudná, most erre van a legnagyobb
szüksége. Christina remegése lassan alább hagyott.
– Istenem, csodálatos volt az esküvő! – szólalt meg Harriett
néni Christina háta mögött. – Lyon, vidd a feleségedet a
hintóhoz! Christina, ne felejts el integetni az embereknek! Az
esküvőtök a szezon szenzációja. Mosolyogj, kedvesem!
Elvégre most már te vagy az új Lyonwood márkiné.
Lyon vonakodva engedte el feleségét. Harriett néni karon
fogta Christinát, és lefelé indult vele a lépcsőn. Lyon tudta,
hogy nagynénje úgyis véghezviszi akaratát, még ha
huzakodnia is kell vele a lányon. Christina arcára ismét kiült a
riadalom. Nem csoda, vélte Lyon. Nénikéje úgy hurcolta
magával, mint ragadozó a prédáját. Még élénksárga ruhája is
valami ragadozó madárra emlékeztetett. Citromsárga
legyezőjével Christina arca előtt csapkodott, miközben
utasításokat vakkantott oda neki.
Diana Christina mögött állt, az esküvői ruha uszályát
igazgatva. Christina hátranézett, rámosolygott Lyon húgára,
majd visszafordult a tömeg felé. Lyon karon fogta, és
odavezette a nyitott hintóhoz. Christina emlékezett Harriett
néni utasításaira, és integetni kezdett az út mentén
felsorakozott idegeneknek.
– Milyen kár, hogy az édesanyád nem tudott eljönni! – súgta
Lyonnek, amint elindultak. – És Patricia néni is dühös lesz –
tette hozzá. – Igazán meg kellett volna várnunk, amíg visszatér
Londonba.
– Azért lesz dühös, mert nem vehetett részt az esküvőn, vagy
azért, mert hozzám jöttél? – kérdezte vidáman a férfi.
– Attól tartok, mindkettő miatt – felelte Christina. – Lyon,
őszintén remélem, türelmes leszel vele, miután hozzánk
költözött.
– Megbolondultál? A grófnő nem fog velünk lakni, Christina
– jelentette ki Lyon haragosan, majd nagy lélegzetet vett, és
kezdte elölről. – Később majd beszélünk a nénikédről,
rendben?
– Ahogy kívánod.
Christinát zavarba hozta Lyon hirtelen hangulatváltozása, de
úgy döntött, nem teszi szóvá. Ráér később is.
A fogadás megszervezésére kevés idő maradt, de az
eredmény minden várakozást felülmúlt. Gyertyák százai
világították meg a házat, pompás virágköltemények díszítették
az asztalokat, és feketébe öltözött inasok sürögtek a tömegben,
ezüsttálcán kínálva a finomabbnál finomabb italokat. A
vendégek hamarosan kiözönlöttek a kertbe, és a tolongás –
ahogy Harriett néni nevezte – bizonyította, hogy a fogadás
fölöttébb sikeres.
Lyon felkísérte Christinát az emeletre, hogy bemutassa az
anyjának. Az első találkozás szörnyen kellemetlen volt. Lyon
anyja még csak rá sem nézett a lányra. Megáldotta fiát, utána
nyomban Jamesről kezdett beszélni. Lyon azonnal kivonszolta
feleségét a szobából. Dühösen ráncolta a homlokát, de amint
újra a folyosón voltak, a mosoly visszatért az arcára.
Christina elhatározta, hogy első adandó alkalommal
elbeszélget férjével az édesanyjáról. Lyon elhanyagolja a
kötelességét, gondolta, de nyomban mentséget is talált
számára: nyilván nincs tisztában vele, mi is lenne a dolga.
Igen, beszélnie kell vele!
 – Ne nézz már ilyen komoran, Christina! – kérte Lyon,
miközben lefelé indultak a lépcsőn. – Az anyám elégedett az
életével.
– Még elégedettebb lesz, ha velünk fog élni – jegyezte meg a
lány. – Majd én gondoskodom róla.
– Tessék?
Lyon hitetlenkedő kiáltására többen odakapták a fejüket.
Christina rámosolygott férjére.
– Majd később beszélünk róla, Lyon – mondta. – Ez
mégiscsak az esküvőnk napja, és nem akarok veszekedni.
Nézd, ott van Rhone, a húgod mellett! Te is látod, milyen
vasvilla tekintettel nézi azokat a fiatalembereket, akik Diana
figyelmére pályáznak?
– Kedvesem, csak azt látod, amit látni szeretnél – ölelte
magához Lyon még szorosabban, amikor kiléptek az ajtón a
kertbe, a vendégek közé.
– Nem, Lyon – tiltakozott Christina két bemutatkozás között.
– Te vagy az, aki csak azt látja, amit látni szeretne –
magyarázta. – Hercegnőt akartál feleségül venni, ugye?
Az ég szerelmére, ezzel meg mit akar mondani? Lyon már
éppen azon volt, hogy magyarázatot kér, amikor a lány
következő kérdése elterelte a figyelmét.
– Ki az a félénk férfi az ajtóban, Lyon? Mintha nem tudná
eldönteni, hogy bejöjjön-e vagy sem.
Lyon megfordult, és azonnal meglátta barátját, Bryant. Intett
neki, hogy menjen oda hozzájuk.
– Bryan, örülök, hogy mégis el tudtál jönni. Engedd meg,
hogy bemutassam a feleségemet, Christinát – tette hozzá. –
Kedvesem, szeretnéd, ha megismernéd Bryant. Övé a Zord
Bryan fogadó a város másik végén.
Christina meghajolt, majd a szégyellős férfi kezéért nyúlt.
Bryan a bal kezét nyújtotta oda, arra gondolva, hogy
megkíméli a lányt. Nem akarta, hogy zavarba jöjjön, ha
észreveszi, hogy hiányzik a jobb kézfeje. Christina azonban
megfogta csonka karját, és olyan elbűvölőn mosolygott rá,
hogy Bryannek elakadt a lélegzete.
– Megtiszteltetés számomra, hogy megismerhetem, Zord
Bryan. Sokat hallottam már önről. A bátorságáról szóló
történetek csodálatosak.
Lyon zavartan vonta fel a szemöldökét.
– De drágám, én soha nem beszéltem neked Bryanről –
jegyezte meg.
Bryan elvörösödött. Még soha egyetlen előkelő hölgy sem
szentelt neki ennyi figyelmet. Zavartan rángatta kravátliját,
tönkretéve a nagy műgonddal megkötött csomót, mellyel
órákig bajlódott.
– Megtudhatnám, kitől hallott rólam?
– Ó, Rhone mindent elmesélt önről – mosolygott Christina. –
Azt is elmondta, hogy önnél rendezik jövő pénteken az év
pókerpartiját.
Bryan bólintott. Lyon komoran ráncolta a homlokát.
– Rhone túl sokat fecseg – morogta.
– Ő lenne az a hölgy, akiről Mick beszélt, Lyon? – kérdezte
Bryan barátját. – Nem, az nem lehet. Nem tűnik olyan erősnek,
hogy képes legyen átdobni a vállán egy férfit…
Bryan végre észrevette, hogy Lyon figyelmeztetően rázza a
fejét.
– Ki az a Mick? – érdeklődött Christina.
– Egy matróz, aki sűrűn látogatja a fogadómat – felelte
Bryan. Viharvert arca ezernyi ráncba gyűrődött, amint ismét a
lányra mosolygott. – Igazán rendkívüli történetet mesélt…
– Bryan, menj és egyél valamit! – szólt közbe Lyon. – Á, itt
jön Rhone. Rhone, kísérd Bryant az ebédlőbe, kérlek!
Christina megvárta, míg újra kettesben marad férjével, s csak
akkor kérdezte meg, mi dühítette fel.
– Mondtam talán valamit, ami felbosszantott? – nézett rá.
Lyon megrázta a fejét.
 – Nem bírom tovább ezt a tömeget. Menjünk innen!
Szeretnék végre kettesben lenni veled.
– Most?
– Igen, most – fogta kézen Lyon a feleségét, és a kijárat felé
indult vele.
Harriett néni a lépcső alján kapta el őket. Christina alázatos
kifejezést erőltetett magára, Lyon viszont nem is titkolta
bosszúságát.
Harriett néni jottányit sem moccant helyéről. Római
centurióra emlékeztette Lyont, amint ott állt csípőre tett kézzel,
súlyos melle, mint valami páncél meredt előre.
Harriett néni hirtelen elmosolyodott, szigorú tartása
megenyhült.
– Christina csomagjait a hintódba raktam, Lyon. Egy jó
órával tovább bírtad, mint gondoltam.
A néni hirtelen magához ölelte Christinát, de olyan erővel,
hogy alig kapott levegőt, aztán elengedte.
– Légy gyengéd ma éjjel! – utasította Lyont.
– Az leszek – ígérte Christina, mire Lyon és a nagynéni is
ránézett.
– Harriett néni nekem szánta a figyelmeztetést – jegyezte
meg Lyon szárazon.
– Gondolj arra, kedvesem, hogy Lyon a férjed! – mondta
Harriett pirulva. – Attól majd minden félelmed elmúlik.
Christinának fogalma sem volt, mit akar mondani az
asszony. Harriett azonban csak mindentudón bólogatott neki,
és vércsetekintettel figyelte.
Lyon hirtelen a karjába kapta feleségét, és beült vele a
hintóba. Christina átölelte férje nyakát, fejét a vállára hajtotta,
és boldogan felsóhajtott. A férfi belemosolygott a hajába.
Hosszú ideig egyikük sem szólt egy szót sem, csak élvezte a
másik ölelését az áldott csendben.
Christina nem tudta, hova mennek, de nem is érdekelte
különösebben.
 – Christina, úgy tűnik, most nem zavar a bezártság – jegyezte
meg Lyon, és megcirógatta felesége homlokát. – Sikerült végre
legyőznöd a félelmedet?
– Nem hiszem, de amikor így átölelsz, és lehunyom a
szemem, elfeledkezem minden félelmemről.
Azért, mert bízol bennem, gondolta Lyon.
– Szeretem, amikor őszinte vagy velem – mondta. – És most,
hogy összeházasodtunk, ezentúl mindig igazat kell mondanod
– tette hozzá, arra gondolva, hogy észrevétlenül áttér a
szerelem és bizalom témájára.
– Miért, eddig talán nem mondtam igazat? – kérdezte
Christina, és elhúzódott férjétől, hogy a szemébe nézhessen. –
Most miért nézel rám ilyen hitetlenkedve? Mikor hazudtam
neked?
– Például akkor, amikor Summertonékról beszéltél.
– Kikről?
– Pontosan erről van szó – felelte Lyon. – Azt mondtad,
Summertonék neveltek fel, de mindketten jól tudjuk, hogy ez
hazugság.
– Csak füllentés – helyesbített Christina.
– Van valami különbség a kettő között?
– Van egy kicsi.
– Ez nem válasz, Christina, hanem kitérés a válasz elől.
– Ó!
– Nos?
– Nos, mi? – kérdezte Christina, és simogatni kezdte Lyon
tarkóját, hogy elterelje a figyelmét. Ez volt a nászéjszakája, és
nem akart ismét hazudni férjének.
– Hajlandó vagy végre elmondani az igazat a múltadról?
Mivel Summertonék nem léteznek…
– Szörnyen makacs vagy – motyogta Christina, majd
mosollyal enyhítette kijelentését. – Rendben van, Lyon. Mivel
a feleséged vagyok, feltételezem, hogy el kell mondanom
neked a teljes igazságot.
 – Köszönöm.
– Szívesen.
Christina ismét elfészkelte magát férje vállán. Lyon várt
néhány hosszú percet, mire rádöbbent, hogy felesége ezzel
befejezettnek tekinti a beszélgetésüket.
– Christina! – szólt rá bosszankodva. – Ki viselte gondodat,
amíg kislány voltál?
– A nővérek.
– Milyen nővérek?
Christina tudomást sem vett férje türelmetlenségéről.
Teljesen lefoglalta, hogy új, hihető hazugságot találjon ki.
– Többnyire Vivien nővér és Jennifer nővér – mondta végül.
– Egy franciaországi zárdában nőttem fel, a világtól elzárt
helyen. Már nem emlékszem, ki vitt el oda. Nagyon fiatal
voltam. A nővérek olyanok voltak nekem, mint az anyám.
Esténként csodálatos történeteket meséltek nekem azokról a
helyekről, ahol jártak.
– Például a bölényekről? – mosolyodott el Lyon a lány
komoly hangja hallatán.
– Ami azt illeti, igen – felelte Christina, aki egész
belemelegedett a történetbe. Úgy döntött, nem hajlandó
lelkiismeret-furdalást érezni, amiért becsapja férjét. Lyont csak
felizgatná, ha elmondaná neki az igazat.
Hiszen ő is csak egy angol.
– Frances nővér egyszer lerajzolt nekem egy bölényt. Láttál
már olyan állatot, Lyon?
– Nem. Mesélj nekem a zárdáról – noszogatta a férfi, és
megsimogatta asszonya hátát.
– Nos, ahogy említettem is, a világtól elzárt helyen volt.
Magas kőfal vette körül az épületet. Általában megengedték,
hogy mezítláb szaladgáljak, mivel soha nem jöttek látogatók.
Szörnyen elkényeztettek, de ennek ellenére szófogadó gyerek
voltam. Mary nővér azt mondta, hogy ismerte az édesanyámat,
és ezért fogadtak be. Természetesen én voltam ott az egyetlen
gyerek.
– És kitől tanultad meg, hogyan védd meg magad? – kérdezte
Lyon.
– Vivien nővér meg volt győződve róla, hogy egy nőnek meg
kell tudnia védeni magát. Mivel a zárdában nem éltek férfiak,
akik megvédtek volna bennünket, értelmes megoldásnak tűnt.
Christina története logikus és hihető volt. Választ adott Lyon
majd’ minden kérdésére. Megmagyarázta, miért nincs tisztában
az angol törvényekkel, miért szeret mezítláb járni, és azt is, hol
látott bölényt. Igen, Christina magyarázata kétségkívül
meggyőző volt.
Lyon egyetlen szavát sem hitte el.
Hátradőlt az ülésen, és elmosolyodott. Belenyugodott, hogy
Christinának időre van szükség, míg megtanul bízni benne.
Valószínűleg előbb kideríti felesége múltját, minthogy ő maga
elmondaná.
Lyon rádöbbent a helyzet ironikus voltára. Eltökélte, hogy
Christina sohasem fog tudomást szerezni a múltjáról. El akarta
titkolni előle saját bűneit, ugyanakkor egy vadászkopó
makacsságával próbált fényt deríteni felesége múltjára.
Mégsem ő volt az, aki mindenáron haza akart menni, hanem
Christina. Pedig Lyon biztos volt benne, hogy a titokzatos
zárda nem létezik.
Christina nem megy sehova!
– Lyon, kiszorítod a szuszt is belőlem – tiltakozott Christina.
A férfi azonnal lazított ölelésén.
Megérkeztek. Lyon a karjában vitte be feleségét a házba,
keresztül az üres előcsarnokon, fel a lépcsőn. Christina alig
nyitotta ki a szemét, hogy körülnézzen.
A hálószoba készen várta őket. Az éjjeliszekrényen levő
gyertyák fénye világította meg a helyiséget. Az ágyat már
megvetették, a kandallóban lobogott a tűz, elűzve a csípős
hideget.
 Lyon az ágyra fektette kedvesét, és sokáig csak nézte.
– Előreküldtem a személyzetet a vidéki házamba, Christina.
Egyedül vagyunk – magyarázta, miközben letérdelt a lány elé,
hogy levegye a cipőjét.
– Ez a nászéjszakánk – mondta Christina. – Nekem kell
előbb téged levetkőztetnem. Ez így szokás, Lyon.
Lerúgta cipőjét, és férje mellé állt. Kibontotta a
nyakkendőjét, majd lesegítette a kabátját. Mikor a férfi ingét is
levette, és a nadrágjával kezdett foglalkozni, Lyon nem bírta
tovább. Christina elmosolyodott, mikor észrevette, hogyan
feszülnek érintése nyomán a férfi hasizmai. Tovább vetkőztette
volna, de Lyon átölelte a derekát, magához húzta, és forrón,
érzékin megcsókolta.
Hosszú percekig becézgették egymást szerelmesen,
kezükkel, nyelvükkel, elsuttogott gyengéd szavakkal.
Lyon megfogadta, hogy ma éjjel előbb Christinát juttatja a
gyönyörök csúcsára, de azt is tudta, ha most nem húzódik el
tőle, akkor az lesz a vége, hogy egy újabb ruhát tép le
asszonyáról.
Christina egész testében reszketett, amikor Lyon végül
eltépte a száját az övétől. Hangja cserbenhagyta, így némán
lökdöste férjét, míg az le nem ült az ágy szélére. Akkor
Christina letérdelt elé, és levette a cipőjét, zokniját.
Aztán felegyenesedett, és Lyon lábai között állva saját
ruhájával kezdett foglalkozni. Nem volt könnyű feladata, mivel
képtelen volt tekintetét levenni férjéről, így ujjai ügyetlenül
babráltak a kapcsokkal.
– Segítened kell – mondta Lyonnek, és elmosolyodott, mert
olyan furcsán csengett fülének a saját hangja.
Amikor megfordult, Lyon az ölébe húzta. Legszívesebben
férjéhez simult volna, de mielőbb meg akart szabadulni a
ruhájától. A hajához nyúlt, de csak egyetlen tűt tudott kihúzni,
aztán Lyon eltolta a kezét, és maga kezdte bontogatni a
felcsavart tincseket.
 – Majd én – suttogta a vágytól rekedt hangon.
A súlyos, aranyfényű fürtök egészen Christina derekáig
omlottak le. A lány felsóhajtott a gyönyörtől. Testén apró
remegések futottak át Lyon érintése nyomán. A férfi lassan
megemelte az aranyló hajsátrat, és a lány vállára terítette.
Mielőtt az apró kapcsokkal kezdett volna foglalkozni, szakított
arra is időt, hogy csókokkal borítsa el asszonya nyakát.
Szíve úgy dübörgött mellkasában, hogy azt hitte, menten
kiugrik onnan. Christina finom, csodálatosan nőies illata
egészen elkábította. Szerette volna a selymes tincsek közé
temetni arcát, s talán engedett is volna a kísértésnek, ha nem
érzi meg a lány mozdulataiból áradó sürgetést.
Lyon végre az utolsó kis kapoccsal is végzett. Csak egy
alsóing volt vágyai útjában, de a vékony anyag halk
reccsenéssel szakadt ketté, mikor keze beóvakodott alá. Két
keze megtalálta a telt keblet, és mohón magához vonta a lányt.
Christina teste megfeszült. Lyon hüvelykujjával apró köröket
rajzolt a lány mellbimbója köré, amitől Christinának elakadt a
lélegzete. Bőre csiklandósan megrándult, ahogy háta a férfi
szőrös mellkasához dörzsölődött.
– Csodálatos vagy, szerelmem – súgta Lyon a lány fülébe, és
gyengéden felemelte, hogy megszabadítsa a ruhájától.
Christina túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy segítsen neki.
Csípője közelebb nyomult a férfihoz, aki majd eszét vesztette
az érzéki mozdulattól. A lány nyakát, vállát csókolgatta.
– Milyen puha, bársonyos a bőröd! – mondta.
Christina szólni akart… szerette volna elmondani Lyonnek,
mennyire élvezi az érintését, de a férfi ekkor a combja közé
csúsztatta kezét, és Christinának minden értelmes gondolat
kiröppent a fejéből. A férfi ajka az érzékeny csiklót izgatta,
míg végül Christina kegyelemért könyörgött. Ám Lyon nem
kegyelmezett, és egyetlen pillanatra sem hagyta abba az édes
kínzást. Amikor ujjai beléhatoltak, Christina férje nevét
sikoltotta. Megpróbálta eltolni a férfi kezét, de a testét forró
lávaként elöntő vágy minden erejétől megfosztotta.
– Ó Lyon, nem bírom tovább! – nyöszörögte.
– Ne küzdj ellene, Christina! – suttogta a férfi, s addig
folytatta az édes tortúrát, míg asszonya meg nem találta a
beteljesülést. Christina karcsú teste nekifeszült, ajka Lyon
nevét kiáltotta újra meg újra.
Lyon érezte a lányon átfutó apró remegéshullámokat, és
minden önuralma odalett. Nem emlékezett rá, hogyan
szabadult meg maradék ruhájától, mint ahogy arra sem,
gyengéd volt-e, amikor asszonyát kiemelte öléből, és az ágyra
fektette.
Christina haja szétterült a párnán, és a gyertya fényében
szinte ezüstösen csillogott. Olyan gyönyörű volt, mint egy
angyal! Még mindig rajta volt fehér harisnyája. Lyon talán
elmosolyodott, de ebben sem lehetett biztos, mert a fehéren
izzó, lüktető vágy minden józan gondolatot elmosott.
Ráfeküdt a karcsú testre, magához ölelte, és mohón csókolta,
miközben egyetlen határozott mozdulattal behatolt a hívogató,
nedves forrósságba. Christina lába a derekára fonódott, hogy
még mélyebben be tudja fogadni a kemény hímtagot. Csípője
egyre vadabb ritmusban táncolt, s végül mindketten egyszerre
jutottak fel a gyönyörök csúcsára.
– Szeretlek, Christina!
Christina képtelen volt megszólalni. Az imént átélt csoda
minden érzékét elborította. Úgy érezte, elolvad Lyon
ölelésében, és csak arra volt képes, hogy szorosan
kapaszkodjon belé, míg a vihar elvonul.
Lyon csak lassan tért vissza a valóságba. Legszívesebben
örökké így maradt volna.
– Nehéz vagyok, szerelmem? – kérdezte, amikor Christina
megmozdult alatta.
– Nem, de úgy érzem, az ágy mindjárt elnyel.
 Lyon a könyökére támaszkodott, lábát is elhúzta, hogy
könnyítsen valamelyest a lány terhén.
– Mondd, hogy szeretsz, Christina! – kérte gyengéd
tekintettel. – Hallani akarom!
Biztosra vette, hogy mindjárt meghallja az annyira vágyott
szerelmes szavakat, ezért teljesen váratlanul érték a lány
könnyei.
– Mi a baj, szerelmem? – kérdezte, ujja hegyével letörölve az
első kövér könnycseppet a dús szempillákról. – Ezután már
mindig sírni fogsz, amikor szerelmeskedünk?
– Nem tehetek róla – hüppögte Christina. – Olyan
csodálatosan érzem magam a karodban.
Lyon lehajolt, és ismét megcsókolta.
– Úgy beszélsz, mintha valami szörnyű bűnt vallanál be.
Ennyire borzasztónak találod, hogy jól érzed magad velem?
– Nem.
– Szeretlek, Christina, és idővel majd te is ki tudod mondani,
hogy szeretsz engem. Makacs egy nőszemély vagy, tudtad?
– Te nem engem szeretsz – suttogta Christina –, hanem a…
Lyon a lány szájára tette a kezét.
– Ha azt mered mondani, hogy a hercegnőt szeretem benned,
én esküszöm, hogy…
– Mit fogsz csinálni? – kérdezte Christina, amikor a férfi
elvette a kezét a szájáról.
– Nagyon dühös leszek – jelentette ki Lyon, és rávigyorgott.
Christina férjére mosolygott. Lyon az oldalára gördült,
magával húzva szerelmét is.
– Lyon!
– Igen?
– Mindig úgy fogom érezni, mintha összeolvadna a lelkünk?
– Remélem. Nagyon kevés párnak adatik meg, hogy átéljék
ezt a csodát.
– A végzet – suttogta Christina, és letörölte könnyeit. –
Kinevethetsz, ha akarsz, de a végzet rendelte úgy, hogy mi
egymásra találjunk. Mellesleg nem hagyom, hogy más nő is
birtokoljon.
– Csak nem? – kuncogott Lyon.
– Csak de. Igazi gazember vagy. Végül is, besároztad a jó
hírnevemet.
– De téged nem érdekel, hogy mások mit mondanak rólad,
Christina.
– Néha sajnos érdekel – ismerte be a lány. – Az például
nagyon is érdekel, hogy te mit gondolsz rólam.
– Ennek örülök.
Christina nagyot sóhajtva lehunyta a szemét. Az utolsó
dolog, amire emlékezett, hogy Lyon betakargatja.
Lyon arra gondolt, Christina úgy fest most, ahogy
összegömbölyödve hozzásimult, mint egy elégedett kiscica.
Tudta, hogy nem lesz képes sokáig aludni, és az ismerős
feszültség máris jelentkezett a gyomrában. Nem is kétséges,
hogy rémálmai ma éjszaka sem hagyják nyugodni. Az elmúlt
két évben minden áldott éjszaka meglátogatták. Lyon
természetesen elsősorban Christina miatt aggódott. Nem akarta
megrémíteni feleségét. Tudta, hamarosan le kell mennie a
földszintre, hogy ott, könyvtára magányában szembesüljön a
múltjával.
Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy még egy kicsit
élvezze Christina melegségét.
Ez volt az utolsó gondolata, míg a reggel be nem köszöntött.

TIZENEGYEDIK FEJEZET
A hajóút a gyarmatokra nagyon nehéz volt. A téli óceánt
viharok dúlták, s hatalmas hullámok úgy dobálták a hajót, mint
valami könnyű kartondobozt. A jeges szelek miatt az út nagy
részét a kabinomban töltöttem. A kapitánytól kaptam kötelet, s
azzal odakötöztem magam az ágytól, ha nem akartam, hogy a
padlóra zuhanjak és összeverjem magam a nagy
hullámverésben.

Nem voltam többé rosszul, és a szívem is megenyhült

irányodban, Christina. Abban bíztam, hogy a gyarmatokon új
életet kezdhetek.

Szabad voltam, és biztonságban éreztem magam. Egy egész

óceán választ el Edwardtól. Tudod, eszembe sem jutott, hogy
utánam jöhet.

Naplóbejegyzés
1795. október 3.

Fényesen sütött a nap, amikor Lyon felébredt. Első gondolata

megdöbbentő volt: két év óta most először aludta át az
éjszakát. A kellemes érzés azonban nem tartott sokáig. Lyon az
oldalára gördült, hogy átölelje feleségét, és csak akkor vette
észre, hogy Christina eltűnt.
Nyomban kiugrott az ágyból, majd hálát is adott remek
reflexeinek, amelyek megóvták, hogy rálépjen asszonyára.
Biztosan kiesett az ágyból, és olyan mélyen aludt, hogy fel
sem ébredt annyira, hogy vissza is másszon.
Lyon Christina mellé térdelt, közben arra gondolt, hogy
nyilván ő is úgy aludt, mint a bunda, mert nem ébredt fel a
zuhanásra. Christina az egyik takarót is magával húzta estében,
és úgy látszott, kényelmesen elvan a kemény padlón. Mélyen,
egyenletesen lélegzett. Biztos nem ütötte meg magát.
Lyon gyengéden karjába vette asszonyát. Amikor felállt,
Christina ösztönösen hozzásimult.
Mikor alszol, bízol bennem, gondolta a férfi, és
elmosolyodott, amikor Christina átölelte a derekát és
elégedetten felsóhajtott.
Lyon hosszú, békés percekig állt ott, végül az ágyra fektette
feleségét. Azt hitte, Christina nem ébredt fel, lélegzete is
egyenletes maradt, mégis, amikor el akart húzódni tőle, az
asszony még szorosabban ölelte a derekát, majd hirtelen
kinyitotta a szemét és rámosolygott.
Lyon kissé zavartan mosolygott vissza, mivel Christina úgy
nézett rá, mintha valami bűnös tevékenységen kapta volna.
– Kiestél az ágyból, édesem – magyarázkodott.
A fiatalasszony valami oknál fogva ezt roppant
mulatságosnak találta, ám amikor Lyon megkérdezte tőle, mit
nevet, Christina csak a fejét rázta, és azt mondta, úgysem
értené meg. Aztán megkérdezte, mi lenne, ha Lyon
abbahagyná a komor homlokráncolást, és inkább
szerelmeskedne vele.
A férfi boldogan zuhant mellé az ágyra, és teljes szívéből
támogatta az ötletet.
Legnagyobb megelégedésére, Christina ugyanolyan féktelen
szeretőnek bizonyult napvilágnál, mint az éj sötétjében.
Lyon az ágyból figyelte, ahogy felesége felkel, és öltözni
kezd. Egészen elbűvölte az asszony szemérmetlensége.
Szemmel láthatóan cseppet sem zavarta meztelensége. Sajnos
túl gyorsan magára húzta a csinos kék ruhát, pedig Lyon még
szívesen elnézte volna a karcsú testet. Amikor Christina fésülni
kezdte dús haját, Lyon észrevette, hogy az aranyszínű fürtök
már nem érnek a csípőjéig. Nem, alig fedik a derekát.
– Christina, levágtad a hajad?
– Igen.
– Miért? Jobban szeretem hosszan.
– Valóban? – fordult el a tükörtől a fiatalasszony, és férjére
mosolygott.
– Ne tűzd fel! – parancsolta Lyon. – Jobban szeretem, ha
leengedve hordod.
– Úgy nem divatos – felelte Christina. – De
engedelmeskedem uram s parancsolóm akaratának – tette
hozzá, és gunyorosan pukedlizett. – Lyon, ma indulunk a
vidéki birtokodra?
 – Igen.
Christina szalagot kötött a hajába, arcán látszott, hogy
komolyan töpreng.
– Meddig tart az út? – kérdezte.
– Körülbelül három óráig, talán egy kicsit tovább.
Valaki megdöngette a bejárati ajtót.
– Vajon ki lehet az? – csodálkozott Christina.
– Valaki, akit nem tanítottak meg a jó modorra – morogta
Lyon. Vonakodva kászálódott ki az ágyból, és a ruhája után
nyúlt. Mozdulatai menten gyorsabbak lettek, amikor felesége
kisietett a szobából. – Christina, ki ne nyisd az ajtót, amíg meg
nem kérdezed, ki az! – kiáltotta utána.
Megbotlott valami éles fémdarabon, és dühösen káromkodott
saját ügyetlenségén. Lepillantott, és látta, hogy Christina tőre
kandikál ki a magával rántott takaró alól. Az ég szerelmére, mi
a fenét keres itt ez a tőr? Lyon értetlenül rázta a fejét.
Elhatározta, amint megszabadulnak a kéretlen látogatótól,
kifaggatja feleségét.
Christina, Lyon utasításának engedelmeskedve, előbb
megkérdezte, ki van odakint, és csak utána nyitotta ki az ajtót.
Mr. Borton és Mr. Henderson, nagyapja jogtanácsosai állt a
küszöbön, s látszott rajtuk, mennyire kényelmetlenül érzik
magukat. A két férfi között dühös fúriaként toporgott Patricia
néni.
Christinának arra sem maradt ideje, hogy illendőn üdvözölje
a vendégeket. Nagynénje olyan erővel vágta pofon, hogy
hátratántorodott, és talán el is esett volna, ha Mr. Borton nem
kapja el a karját. Mindkét férfi rákiabált a grófnőre, sőt
Henderson arra is vette a bátorságot, hogy lefogja a gonosz
vénasszony kezét, amikor az újra meg akarta ütni unokahúgát.
– Te mocskos szajha! – visította Patricia. – Azt hiszed, nem
hallottam, mit műveltél, amíg nem voltam a városban? Most
pedig hozzámentél ahhoz a gazemberhez!
– Csendet!
 Lyon üvöltésébe a falak is beleremegtek. Borton és
Henderson riadtan hátralépett. A grófnőt azonban úgy elöntötte
az indulat, hogy eszébe se jutott meghátrálni. Megfordult, és
haragosan meredt a férfira, aki minden tervét tönkretette.
Christina is férje felé fordult. Bal orcája még sajgott a
fájdalomtól, de azért megpróbált a férfira mosolyogni, hogy
megnyugtassa: minden rendben van.
Lyon egy szemvillanás alatt leért a lépcsőn, és felesége
mellett termett. Szorosan magához ölelte Christinát, mielőtt az
magyarázkodni kezdhetett volna. Felemelte az asszony fejét, és
szemügyre vette a vörösen lüktető ujjnyomokat.
– Ki tette ezt veled? – kérdezte a dühtől remegő hangon.
Christinának nem kellett válaszolnia. A két jogtanácsos
egymás szavába vágva magyarázta, hogy a grófnő ütötte meg
unokahúgát.
Lyon Christina nagynénjéhez fordult.
– Ha még egyszer kezet emel rá, kitekerem a nyakát.
Megértette?
A grófnő szeme résnyire szűkült.
– Mindent tudok magáról – közölte gyűlölettől fröcsögő
hangon. – Igen, maga valóban képes megöli egy védtelen
asszonyt, ugye? Christina, most rögtön hazajössz velem. A
házasságot fel fogom bontatni.
– Nem fogja! – jelentette ki Lyon kemény hangon.
– Bírósághoz fordulok! – üvöltötte a grófnő, s nyakán
kidagadtak az erek az erőfeszítéstől.
– Tegye azt – felelte Lyon halkan. – S miután beszélt a
bíróval, odaküldöm Splickler barátját, hogy elmondja a
történet végét is.
A grófnőnek egy pillanatra elakadt a lélegzete.
– Nem tudja bizonyítani…
– Ó, dehogynem – vágott közbe Lyon. Ajka mosolyra
húzódott, de tekintete rideg és könyörtelen maradt. – Splickler
volt olyan előzékeny, hogy írásba adja a vallomását, grófnő.
Szóval, ha bajt akar magának, csak rajta.
– Ugye nem képzeled, hogy bármi közöm is van ehhez a
Splicklerhez? – fordult Patricia unokahúgához. – Itthon sem
voltam. Egy beteg barátnőmet látogattam meg vidéken.
– Az elmúlt hetet a Platte fogadóban töltötte – jegyezte meg
Lyon.
– Úgy, szóval utánam küldte az embereit.
– Tudtam, hogy hazudott Christinának – közölte Lyon. –
Hisz önnek nincs egyetlen barátja sem. Nyomban gyanút
fogtam.
– Ezek szerint maga rendezte el, hogy ne érjek haza időben
az esküvőre. Tudta, hogy megakadályoznám, ugye, maga…
– Takarodjon innen! – parancsolta Lyon. – Búcsúzzon el az
unokahúgától, grófnő. Soha többé nem találkozhat vele. Erről
én gondoskodom.
– Lyon – suttogta Christina. Szerette volna lecsillapítani férje
haragját, ám a férfi gyengéden megszorította a vállát, így
jelezve, hogy hallgasson.
Christina azt kívánta, bárcsak ne lenne olyan dühös a férfi.
Hisz igazán nincs rá szükség. A fiatalasszony tökéletesen
megértette nagynénjét. Tudta, hogy Patricia néni minden
cselekedetét a kapzsiság irányítja.
– Christina, tudtad, hogy egy hidegvérű gyilkoshoz mentél
feleségül? Ó igen – acsarkodott a grófnő. – Azért ütötték
lovaggá, mert kegyetlenül…
– Asszonyom, fogja be a száját! – szólt rá Henderson éles
suttogással. – Azok háborús idők voltak – tette hozzá, és együtt
érző pillantást vetett Christinára.
Christina érezte a férjében dúló haragot. Azon töprengett,
hogyan nyugtassa meg. Hívatlan vendégeiktől is szeretett
volna megszabadulni. Kezét a férfi kabátja alá dugta, s
simogatni kezdte a hátát, így adva szavak nélkül a tudtára,
hogy cseppet sem érdekli, mit mondanak róla.
 – Mr. Borton, elhozta a papírokat, melyeket alá kell írnom? –
kérdezte suttogva.
– A férjének kell aláírnia az okmányokat, kedvesem –
mondta Henderson. – Uram, ha szánna ránk néhány percet,
késedelem nélkül átírhatnánk a hercegnő örökségét az ön
nevére.
– Örökség? Miféle örökségről beszél? – kérdezte Lyon, s
értetlenül megrázta a fejét.
A grófnő dühösen toppantott.
– Christina, figyelmeztetlek, ha nem kapom meg a pénzemet,
gondoskodom róla, hogy az urad soha többé rád se nézzen.
Igen, mindent elmondok neki. Megértetted?
Christina hiába simogatta férjét, érezte, hogyan forr benne a
düh.
Lyon még soha életében nem ütött meg nőt, de most úgy
vélte, nem is olyan bűnös dolog, ha megöli ezt a gonosz
vénasszonyt, aki a saját unokahúgát gyalázza. Legszívesebben
lehajította volna a lépcsőn.
– Ez a nő önökkel jött, vagy a saját kocsiján? – fordult az
urakhoz.
– A hintója odakint áll – intett fejével Henderson.
Lyon visszafordult a grófnőhöz.
– Ha nem tűnik el innen fél percen belül, magam hajítom ki!
– Még nem végeztem – közölte az asszony Lyonnel, majd
Christinára nézett. – Nem még egyáltalán nem végeztem –
morogta, és kiviharzott a házból.
Mr. Borton becsukta mögötte az ajtót, majd hatalmas sóhajjal
nekidőlt. Henderson a nyakkendőjét babrálta. Hirtelen eszébe
jutott, miért is jöttek, és felemelte a kezében tartott táskát.
– Kérem, bocsásson meg, uram, amiért így magukra törtünk,
de a grófnő ragaszkodott hozzá, hogy most jöjjünk.
– És ki a fene maga? – kérdezte Lyon, aki lassan türelme
végére ért.
 – Az úr Mr. Henderson, Lyon, és a másik úr az ajtónál Mr.
Borton. Ők a nagyapám jogtanácsosai. Elintézhetnénk a
hivatalos dolgokat most rögtön? Kérlek, kísérd az urakat a
könyvtárba, én addig készítek egy kis teát. Az majd
lecsillapítja a felborzolt kedélyeket. Istenem, micsoda reggel!
Lyon hitetlenkedve nézett feleségére. Az asszony úgy tett,
mintha semmi sem történt volna. Aztán rájött, Christina
bizonyára szándékosan igyekszik nyugodtan viselkedni.
– Engem akarsz kiengesztelni, ugye? – kérdezte.
– Csak az indulataidat szeretném lecsillapítani – helyesbített
Christina, és férjére mosolygott, de nyomban össze is rándult,
mert arca még mindig sajgott a grófnő pofonjától. Lyon
észrevette fájdalmát, és szorítása erősödött az asszony derekán.
Christina érezte, hogy férje haragja ismét feltámad, és
felsóhajtott. – Megyek, elkészítem azt a teát.
Lyon csak nehezen tudott uralkodni dühén. Kurtán intett a
két úriembernek, hogy kövessék, majd megvolt az az
elégtétele, hogy bevágta magam mögött az ajtót.
– Remélem, megérte, hogy idefáradtak – mondta az uraknak.
Christina szándékosan húzta az időt, és sokáig pepecselt a
konyhában. Nem akart jelen lenni, amikor felolvassák
nagyapja végrendeletét. Amikor végül mégis bekopogott, az
ajtót nyitó Mr. Borton arcán nyomban láthatta, a találkozó nem
zajlott gond nélkül. A férfi elvette tőle a tálcát, ám határozottan
idegesnek tűnt. Christina csak egyetlen pillantást vetett férje
komor arcára, és azonnal megértette az aggodalom okát.
– Miért nem mondtad el, Christina? A fenébe, hiszen több
pénzed van, mint nekem!
– És ez bosszant? – kérdezte az asszony. Kitöltötte a teát. Az
első csészét férjének nyújtotta, majd kiszolgálta a két
jogtanácsost is.
– Azt hiszem, a felesége nem fogta fel egészen, milyen
hatalmas vagyont hagyott rá a nagyapja – jegyezte meg
Henderson.
 – És ez fontos, Lyon? Hiszen az egész most már a tied.
Ugye, Mr. Borton? – kérdezte Christina. – Természetesen
megfelelő életjáradékot kell biztosítanunk Patricia néninek.
Lyon hátradőlt a széken, és szemét lehunyva türelemért
fohászkodott.
– Tényleg azt hiszed, hogy gondoskodni fogok arról a… a…
– Nem tehet róla, hogy ilyen – vágott a szavába Christina. –
Öreg már, Lyon, és pusztán ezért kötelességünk gondoskodni
róla. Attól még nem kell szeretned.
Christina a vendégekre mosolygott.
– Először azt hittem, hogy a nagynéném majd ideköltözik, és
nálunk fog élni, de belátom, ez lehetetlen. Nem, biztosan nem
jönne ki Lyonnel. Persze, ha a férjem nem hajlandó
életjáradékot biztosítani neki, mégiscsak magamhoz kell
vennem
Lyon pontosan tudta, miben mesterkedik felesége. Lassú
mosolyra húzta száját. Az ő gyengéd, tiszta szívű
asszonykájából kétségkívül jó politikus lenne. Azzal próbál
ráijeszteni, hogy ha nem fizet a vén sárkánynak, akkor
kénytelen lesz a házába fogadni.
Christina ártatlan tekintete és kedves mosolya láttán azonban
úgy érezte, semmit sem képes megtagadni tőle.
– Henderson, ha úgy érzi, hogy beveszi a gyomra, szeretném
megbízni a grófnő pénzügyeinek intézésével. Tudassa majd,
mekkora összegre tart igényt Christina nagynénje, és mi az ára
annak, hogy békén hagyjon minket.
Christina türelmesen megvárta, míg a férfiak minden
részletet megbeszélnek, majd kikísérte az urakat, és sietve
visszatért a könyvtárba.
– Köszönöm, férjuram, hogy megértő voltál – sétált oda
hozzá.
Lyon az ölébe húzta feleségét.
 – Tudod jól, bármit megtennék, hogy távol tartsam tőled azt
a vén sárkányt. Isten a tanúm, még az országot is elhagynám,
ha kell.
– Köszönöm, hogy nem hívtad a nénikémet vén sárkánynak a
vendégeink előtt.
– Pedig nem sok kellett hozzá, hogy megtegyem – vigyorgott
Lyon. – De ezt te is tudod, nem? Ezért vágtál a szavamba,
ugye?
Christina átkarolta férje nyakát.
– Igen – suttogta, és gyors puszit nyomott az arcára. – Te
olyan éles eszű ember vagy!
Lyon felesége combján pihentette egyik kezét, a másikkal
azonban buzgón azon igyekezett, hogy kihúzza hajából a
szalagot.
– Christina, milyen fegyvert tart a kezében a grófnő ellened?
A halkan feltett kérdés váratlanul érte a fiatalasszonyt.
– Nem értem, mit akarsz mondani, Lyon. A nagynénémnek
nincs is fegyvere.
– Christina, láttam a félelmet a tekintetedben, amikor a
grófnő azzal fenyegetőzött, hogy mindent elmond rólad. Mire
célzott?
Lyon érezte, hogy az asszony teste megfeszül, és tudta,
Christina tökéletesen tisztában van azzal, mivel fenyegetőzik
nagynénje.
– El kell mondanod az igazságot, Christina. Nem tudlak
megvédeni, ha titkaid vannak előttem.
– Nem akarok most erről beszélni, Lyon – jelentette ki az
asszony, és finoman harapdálni kezdte férje fülcimpáját, hogy
elterelje figyelmét. – Friss házasok vagyunk. Inkább
csókolózni szeretnék veled.
Lyon eltökélte, hogy nem hagyja magát eltéríteni a témától,
és igyekezett tudomást sem venni Christina ringó csípője alatt
éledező férfiasságáról, ám amikor asszonya a fülébe súgta,
mennyire kívánja, úgy döntött, enged a gyengéd erőszaknak.
Később is ráér vallatóra fogni a kis boszorkányt.
Christina sohasem érezte még ilyen csodálatosnak férje
csókját. A félelem, hogy Lyon eltaszítja magától, ha megtudja
az igazat, arra ösztökélte, hogy az utolsó cseppig kiélvezze az
együttlét édes pillanatait.
A férfi csókja varázslatos volt, s hamarosan kisöpört
Christina fejéből minden aggodalmas gondolatot. Igen, ez
maga a csoda. Lyon karjában szépnek és kívánatosnak érezte
magát.
A csók nyers vággyá robbant szét Lyonben. Ziháló
mellkassal szakította el magát felesége ajkától.
– Menjünk fel! – suttogta elfúló hangon.
– Minek?
– Mert szerelmeskedni akarok veled.
Lyon mosolyogni próbált az ártatlan kérdés hallatán, de
annyira kívánta Christinát, hogy semmi másra nem tudott már
gondolni. Testét újra meg újra megrázta a vágy.
– Én is szerelmeskedni akarok veled – suttogta Christina, és
csókokkal borította el a férfi arcát. – Muszáj felmennünk? Én
nem tudok addig várni.
Lyon nevetése az első pillanatban megzavarta, de amikor a
férfi felállította öléből és vetkőztetni kezdte, Christina úgy
döntött, férjének is tetszik a dolog.
Egymásba gabalyodva zuhantak a puha szőnyegre. Christina
elnyújtózott férje testén, haja aranyfüggönyként hullt a padlóra
Lyon arca mellett, mintegy pajzsul szolgálva a külvilág ellen.
Egy hosszú percig megelégedett azzal, hogy férje szemébe néz,
élvezve a várakozás pillanatait, és a gyönyörökre gondolt,
amelyeket a férfi tud adni neki. Lyon a hátát simogatta, s
érintése nyomán finom remegések futottak végig a gerincén.
Hasán érezte Lyon forrón lüktető hímtagját, a mellkasát
borító szőrzet addig csiklandozta mellbimbóját, míg meg nem
keményedett.
 – Micsoda szégyentelen nőszemély vagyok! – suttogta
Christina. – Egyszerűen képtelen vagyok betelni veled.
Lyon megmarkolta az asszony puha, kerek fenekét.
– Nem is tetszenél másképpen – mondta. – Csókolj meg,
asszony! Christina, elég, ha rám nézel, és máris megkívánlak.
A fiatalasszony megcsókolta az állát, közben mellét és
combját szándékosan a férfiéhoz dörzsölte.
Lyon felnyögött gyönyörében. Magához húzta az asszony
fejét, és szenvedélyes csókkal zárta le az ajkát. Nyelve mohón,
éhesen hatolt be a hívogató melegségbe, hogy ismét megízlelje
a részegítő, édes csodát.
Christina még nála is türelmetlenebb volt. Nem bírta tovább
a tortúrát. Szétvetett lábbal ráereszkedett, míg végül teljesen
befogadta ágaskodó vesszejét. Akkor hátrahajolt, jellegzetesen
női mozdulattal kisöpörve arcából a dús hajfürtöket, majd
mozgatni kezdte csípőjét. Lyon felhúzta térdét, és
megtámasztotta asszonya finom vonalú hátát.
– Csak lassan, szerelmem – intette. – Nem akarok fájdalmat
okozni neked.
Amint azonban megérezte, hogy az asszony teste ráfeszül az
övére, abbahagyta a tiltakozást. Tudta, Christina hamarosan
megtalálja a maga gyönyörét. Kezét kettejük közé csúsztatta,
ahol testük összeforrt, és addig izgatta a puha szirmok közt
megbúvó érzékeny pontot, míg asszonya folyékony arannyá
válva omlott karjába. Ekkor hatalmas nyögéssel ő is megadta
magát a végső beteljesülésnek. Magához ölelte feleségét, és
szorosan tartotta, megosztva vele az átélt élmény csodáját.
Soha nem volt még ilyen nagyszerű, és egyre jobb lesz,
döbbent rá Lyon, amikor ismét képes volt a logikus
gondolkodásra.
– Te vagy az én vad nőstény tigrisem – súgta Christina
fülébe, s hangja ugyancsak elégedetten csengett.
A fiatalasszony férje kezére ejtette állát, és a szemébe nézett.
 – Nem, én nőstény oroszlán vagyok – suttogta olyan
komolyan, hogy Lyon nem mert nevetni. Beleegyezőn
bólintott, de keze már a selymes hajsátrat babrálta. Felemelte a
súlyos tincseket, majd szórakozottan ismét elrendezte őket,
közben egy pillanatra sem vette le tekintetét a gyönyörű arcról.
– Tudod, amikor így nézel rám, minden józanságomat
elvesztem.
– Elfogadom a bókodat – jelentette ki Christina, és lehajolt,
hogy megcsókolja férjét. – Olyan jó, amikor a testemben
érezlek – suttogta. – Most pedig tőled szeretném hallani a
gyengéd szavakat, Lyon.
A férfinak fogalma sem volt, mit ért Christina gyengéd
szavakon, de az asszony megint nagyon komolynak látszott.
Kezét álla alá téve, várakozó tekintettel nézett rá.
– Mik azok a gyengéd szavak, Christina? Áruld el, és én
elsuttogom neked mindet!
– El kell mondanod, mit érzel odabent a szívedben –
magyarázta a fiatalasszony.
– Óóó – húzta el a szót Lyon, és tekintete megtelt
gyengédséggel. – Szeretlek, Christina.
– És?
– És mi? – kérdezte Lyon bosszankodva. – Christina, azt
hittem, soha többé nem leszek képes újra szeretni… és
megházasodni. De teljesen megváltoztattál. Nem mondanám,
hogy szeretlek, ha nem gondolnám komolyan.
– De azt már tudom, hogy szeretsz, Lyon. Nem akartam
ugyan, hogy belém szeress, de be kell vallanom, örülök neki,
hogy így esett. Most pedig dicsérj, Lyon! Ez így szokás.
– Nem értelek – mondta a férfi. – Persze ezen nem
csodálkozom – tette hozzá cinkos kacsintással. Körbepillantott
a szobában. Sebtében levetett ruháik szerteszét hevertek a
padlón. Szórakoztatta a gondolat, hogy itt fekszik könyvtára
puha szőnyegén elnyújtózva, meztelen feleségével a testén, és
próbál értelmes beszélgetést folytatni. – Mit gondolsz,
szerelmem, mindig ilyen szemérmetlen maradsz?
– Ne tereld el a szót, Lyon! El kell mondanod, hogy
szépséges vagyok, mint a tavaszi virág, s olyan puha és finom,
mint a rózsaszirom. Most mi olyan mulatságos? Egy nőnek
éreznie kell, hogy ugyanúgy szeretik és kívánják, mint a
szeretkezés előtt.
Lyon arcáról lehervadt a mosoly, amikor látta, hogy felesége
menten sírva fakad. Megértette végre, mire vágyik asszonya.
Tekintetében látta a sebezhetőséget. Két kezébe fogta Christina
arcát, és felemelkedett, hogy megcsókolja. Csókja nem volt
több gyengéd simogatásnál, amellyel el akarta űzni szerelme
aggodalmát és felszárítani könnyeit.
Aztán átölelte feleségét, és elsuttogta a szerelmes szavakat,
melyeket hallani akart.

TIZENKETTEDIK FEJEZET
A találkozás korántsem volt kellemes rég nem látott
nővéremmel. Patricia pontosan úgy viselkedett, mint az apám.
Addig örült csupán, míg rá nem jött, hogy Edward nincs velem.
Alfred, Patricia férje kedves volt, és mindent elkövetett, hogy
kellemessé tegye az ott tartózkodásomat. Patricia azt mondta,
hogy a kedvemért minden társadalmi kötelezettségüket le
kellett mondaniuk, ám hamarosan rájöttem, hogy egyáltalán
nincsenek is barátaik. Patricia gyűlölte a bostoniakat, és biztos
vagyok benne, hogy az érzés kölcsönös volt.

A nővérem szeretett volna visszatérni Angliába. Nevetséges

tervet ötölt ki. Miután meggyőződött róla, hogy a gyarmatokon
szándékozom maradni, és soha nem akarok visszatérni a
férjemhez, azt követelte, hogy adjam neki a gyermekemet. A
sajátjaként akarta magával vinni.

El akarta hitetni velem, hogy anya akar lenni, és gyermek

nélkül nem teljes az élete. Persze, én rögtön átláttam rajta.
Patricia semmit nem változott, mióta nem találkoztunk. Nem
gyermekre vágyott, csak unokát akart adni apánknak. Egy
örököst. Apa minden bűnét megbocsátotta volna, és
természetesen bőkezűen gondoskodott volna egyetlen
unokájáról.

Hallani sem akartam Patricia tervéről, Christina. Tudtam,

hogy nővéremet a kapzsiság vezérli. Meg is mondtam neki,
hogy sohasem adnám oda másnak a gyermekemet. Patriciát
nem érdekelte a tiltakozásom. Láttam, amikor széttépi az egyik
levelemet, amit a férjének adtam oda, hogy postázza
Londonba. Egy levelet mégis sikerült kicsempésznem a házból,
és persze abban is bíztam, hogy apám megtalálja a téli ruhái
közé rejtett üzenetemet.

Hogy ne unatkozzam a szülésig, Alfred mindennap elhozta

nekem a napilapokat. Így esett, hogy egyik nap rábukkantam a
határvidéken élő emberekről szóló cikkre.

Naplóbejegyzés
1795. október 5.

Christina ragaszkodott hozzá, hogy egyenek valamit, mielőtt

útnak indulnának, és villásreggelit rögtönzött a könyvtárszoba
padlóján. Leterítette az emeletről lehozott puha takarót, és
megrakta minden földi jóval: ropogós kenyérrel, sajttal,
báránysülttel és gyümölcslepénnyel. Lyon ösztönösen a
nadrágjáért nyúlt, gondolván, hogy előbb felöltözik, de
felesége jót nevetett szégyenlősségén, majd könnyedén
meggyőzte, hogy nincs szükség effajta sietségre.
Mire megérkeztek Lyon vidéki birtokára, mindkettőjüket
vastagon borította a por, hála Christinának, aki addig
könyörgött férjének, míg az beleegyezett, hogy nyitott hintón
menjenek.
 Az utazás alatt Lyon megpróbált Christina apjáról
kérdezősködni, de felesége minden alkalommal kikerülte a
válaszadást. Amikor pedig maguk mögött hagyták a várost,
Christinát nem érdekelte más, csak a vidék szépsége. Ámulata
nyilvánvaló volt. Lyonnek nem telt sok idejébe rájönni, hogy
az asszony azt hitte, egész Anglia olyan, mint London.
– Miért akarsz egyáltalán a városba menni, amikor ilyen
pazar környezetben is élhetnél? – kérdezte Christina.
Lyon csodálkozva körülnézett. Már jó ideje nem gondolt úgy
a vidékre, mint pazar környezetre, de látva felesége arcán az
elragadtatást, ő is megnyitotta szívét a környék vad pompája
előtt.
– Természetesnek vesszük azt, amit megszoktunk –
mentegetőzött.
– Nézz csak körül, Lyon! Vedd észre Isten ajándékát!
– Ígérj meg nekem valamit, Christina! – kérte Lyon.
– Mit?
– Ne változz meg soha! – suttogta a férfi.
Megjegyzését bóknak szánta, ezért ugyancsak meglepte
Christina viselkedése. A fiatalasszony összekulcsolta kezét az
ölében, és lehajtotta a fejét. Amikor végül felnézett,
gondterhelten ráncolta a homlokát.
– Kedvesem, nem azt kértem tőled, hogy rendezd Anglia
adósságát – jegyezte meg Lyon. – Különben sem számít, mit
kértem. Majd én gondoskodom róla, hogy soha ne változz
meg.
– Hogyan?
– Távol tartalak a kísértéstől.
– A kísértéstől?
– Ne is törődj vele, édesem! És ne nézz rám ilyen
gondterhelten! Minden rendben lesz, majd meglátod.
– Lettie megváltozott?
 Látta, hogy férje nem örül a kérdésnek, és ez bosszantotta.
Elvégre ez volt az első alkalom, hogy Lyon múltjáról
kérdezett.
– Nagyon szeretted a feleségedet?
– Lettie halott, Christina. Most csak te számítasz.
– Miért van az, hogy nekem mindent el kell mondanom a
múltamról, de amikor én kérdezek, az már nem tetszik? Ne
nézz rám ilyen haragosan, Lyon! Kérlek, válaszolj! Szeretted
Lettie-t?
– Régen volt már – felelte a férfi. – Azt hittem, szeretem…
az elején…
– Mielőtt megváltozott – suttogta Christina. – Nem az volt,
akinek hitted, ugye?
– Igen, nem az volt – mondta jeges hangon Lyon.
– Még mindig nem bocsátottál meg neki? Mit tett, amivel
ennyire megsebzett?
– Túlságosan élénk a fantáziád – jegyezte meg Lyon
szárazon. – Az ég szerelmére, hogyan kötöttünk ki ennél a
témánál?
– Én csak próbállak megérteni. A húgod elmondta, hogy
szeretted Lettie-t. Most pedig még a nevét sem akarod kiejteni.
– Christina, jobban szeretnéd, ha úgy viselkednék, mint az
anyám? Másról sem hajlandó beszélni, csak Jamesről – tette
hozzá.
– Lyon, én csak azt szeretném, hogy boldog legyen az a kis
idő, amit együtt töltünk. Ha tudnám, hogyan változott meg
Lettie, talán nem követném el ugyanazokat a hibákat.
– Én olyannak szeretlek, amilyen vagy. És átkozottul elegem
van abból, hogy mást sem hallok tőled, mint hogy a
házasságunk csak rövid időre szól. Megesküdtünk Isten színe
előtt, s csak a halál választhat el bennünket.
– Vagy ha olyan leszek, mint Lettie – mondta Christina emelt
hangon.
– Soha nem leszel olyan!
 Lyon csak ekkor döbbent rá, hogy üvöltözik.
– Nevetséges ez a civódás. Szeretlek!
– A hercegnőt szereted bennem.
– Fütyülök rá, hogy hercegnő vagy-e, vagy sem. Szeretlek!
– Hah!
– Ez meg mi a csudát akar jelenteni? – kérdezte Lyon, és
átölelte feleségét. – El sem akarom hinni, hogy üvöltözünk
egymással.
– Lyon, én nem vagyok hercegnő – súgta Christina a férfi
vállának, és hangjában annyi kétségbeesés csengett, hogy Lyon
haragja nyomban elpárolgott.
– Jó – felelte.
– Miért jó? – csodálkozott Christina.
– Mert nem mondhatod többé, hogy a hercegnőt szeretem
benned – magyarázta Lyon elvigyorodva. – Nem a rangod
miatt vettelek el.
– Akkor miért? Azt mondtad, egyáltalán nem vagyok okos,
és nincs egy értelmes szavam sem, és…
– A pénzedért.
– Hogyan? – húzódott el az asszony, és férje huncutul
csillogó szemébe nézett. – Csak tréfálsz, ugye? Hiszen csak az
esküvő után tudtad meg, hogy van pénzem.
– Jó, hogy emlékeztetsz rá – mondta Lyon. Lecsókolta
felesége homlokáról a ráncokat, aztán átölelte a vállát.
Christina férjéhez simult, fejét a vállára hajtotta. A lovak
patáinak monoton csattogása és a hintó ringatózása
elálmosította.
– Lyon, még meg sem kérdezted, miért mentem hozzád
feleségül – szólalt meg Christina pár perc múlva.
– Mert már tudom, miért, szerelmem.
A fiatalasszony elmosolyodott az öntelt kijelentés hallatán.
– Akkor magyarázd el nekem is, kérlek, mert én még mindig
nem értem.
 Lyon enyhén megszorította felesége vállát, hogy tudtára adja,
egyáltalán nem találja mulatságosnak, amit mondott.
– Nos, először is itt vannak a sebhelyek. Azt hiszem,
beleszerettél a testembe.
– Honnan veszed? – kérdezte Christina színlelt
felháborodással.
– Mert egy percre sem tudod levenni rólam a kezed – felelte
Lyon. – Másodszor, azt képzeled rólam, hogy harcos vagyok.
– Nincs benned szemernyi alázat sem – csóválta a fejét
Christina. – És igenis harcos vagy, Lyon. Hiú, ugyan, de akkor
is harcos.
– Ó, a hiúság – mondta vontatott hangon a férfi. – Ez azt
jelenti, hogy talán rajtam is kipróbálod a tőrödet?
– Miről beszélsz?
– Lady Cecille-ről. Azzal fenyegetted meg, hogy…
– Szóval mégis kihallgattad a könyvtárbeli beszélgetésünket?
– döbbent meg Christina. – Hazudtál nekem! Te szégyentelen!
– Még hogy én hazudtam? – hüledezett Lyon. – De te persze
mindig őszinte voltál velem!
– Nem találkozhatsz többé Lady Cecille-lel – jelentette ki
Christina, átugorva az őszinteség témáját. El akarta kerülni az
újabb vitát. – Nem leszek egy szoknyapecér felesége.
– Hogy kié?
– Egy olyan férfié, aki más nők után futkos – magyarázta
Christina. – Én hűséges leszek hozzád, és te sem csalhatsz meg
soha. Nem érdekel, hogy Angliában divat szeretőt tartani,
neked nem lesz egy sem, és kész.
Lyont meglepte Christina hevessége. Nem is tudta, hogy
ennyire önző, de tulajdonképpen tetszett neki a dolog.
– Micsoda parancsolgató kis boszorkány vagy, tudtad? –
mormolta, és újra megcsókolta feleségét, ezúttal lassan,
kényelmesen.
 Christina rádöbbent, hogy férje végül is nem fogadott neki
hűséget, de úgy döntött, nem erőlteti tovább a kérdést. Ráér
később is kicsikarni az ígéretet.
Már majdnem elaludt, amikor elérték Lyonwoodot.
– Christina, megérkeztünk – rázta fel Lyon.
A kocsi befordult egy kanyarban, és a vadon hirtelen eltűnt.
A táj buja, gondosan nyírt gyeppé szelídült. Művészien
formázott bokrok szegélyezték a házhoz vezető, kavicsos
kocsifeljárót, a fák és bokrok zöldjét tarka vadvirágok törték
meg. A domb tetején pedig ott állt Lyon impozáns otthona.
Olyan, mint egy palota, gondolta áhítattal Christina. A
kétszintes épület terméskőből rakott falait benőtte a borostyán,
körülfolyva a magas, csillogó üvegű ablakokat.
– Lyonwood éppolyan csodálatos, mint az ura – suttogta
Christina.
– És biztos vagyok benne, hogy éppolyan gyorsan meg fogod
hódítani, mint engem – jegyezte meg Lyon.
Christina elmosolyodott.
– Hányan élnek itt a rokonaid közül? Gondolom, ma
mindegyikkel találkozni fogok.
– Szerintem nem – felelte Lyon. – Egyedül élek – mondta, és
felnevetett az asszony döbbent tekintete láttán. – Persze, most
már az én gyengéd kis feleségem is itt fog élni velem.
– Hány hálószoba van?
– Csak tizenkettő – vont vállat Lyon.
A hintó megállt. Abban a pillanatban már nyílt is a bejárati
ajtó, és Brownnak, Lyon fiatal, sötét hajú komornyikjának
vezetésével felsorakozott a ház teljes személyzete az ajtóhoz
vezető négy lépcsőn. Kikeményített egyenruhájukban
mereven, tartózkodó arckifejezéssel álltak, ám minden tekintet
az új úrnőt leste.
Lyon kiszállt, visszautasította inasa támogatását, és maga
segítette ki feleségét a hintóból. Christina keze hideg volt, mint
a jégcsap, arcát pirosra fújta a szél. Lyon arra gondolt, az
asszony talán fél a személyzettel való első találkozástól, ezért
nem engedte el a kezét.
Hamar rá kellett jönnie, hogy tévedett. Christina olyan
méltóságteljesen lépkedett a szolgák előtt, mint valami
királynő… vagy hercegnő, vigyorodott el Lyon. Mindenkit
kedvesen üdvözölt, és figyelmesen meghallgatta, kinek mi is a
feladata a házban.
Egy csapásra meghódította őket, ahogy engem is, gondolta
Lyon. Még a savanyú képű Brown is behódolt neki. Amikor
Christina megfogta a kezét, és kijelentette, hogy nyilvánvaló,
milyen remekül végzi a munkáját, a komornyik arca
felragyogott.
– Kérem, ne aggódjon, Mr. Brown, nem fogok beleavatkozni
a munkájába – biztosította a férfit.
Ezt hallva Brown szemmel láthatóan megkönnyebbült.
– Uram – fordult Lyonhöz –, előkészítettük a lakosztályát, és
természetesen a mellette levő hálószobát is a márkinénak.
Christina férjére nézett, azt várva, hogy Lyon majd eligazítja
a komornyikot. Ám férje csak bólintott, majd karon fogta, és
elindult vele a bejárat felé. Christina mosolyt erőltetett magára
a figyelő szolgák miatt, ám közben suttogva adta férje tudtára
elégedetlenségét.
– Nem kell külön szoba, Lyon. Elvégre a feleséged vagyok.
Egy ágyban kell aludnunk. És komornára sincs szükségem –
tette hozzá.
Beléptek az épületbe, és a fiatalasszonynak a lélegzete is
elállt.
– Uramisten, Lyon, ez az előcsarnok nagyobb, mint a
londoni házad!
Christina azon sem lepődött volna meg, ha a hatalmas
teremben visszhangot ver a hangja. A padló tükörfényesen
csillogott. A bejárattól balra tágas szalon nyílt, és jobbra még
egy. A terem túlsó végén széles lépcső vezetett fel az emeletre.
A lépcsőtől balra folyosó vezetett – Lyon magyarázata szerint
– a szalon mellett levő ebédlő, és ki a kertbe. A konyha a
másik oldalon helyezkedett el.
Kettejük hálószobáját ajtó kötötte össze.
– Áthozatom ide a ruháidat – mondta Lyon felesége haragvó
tekintete láttán. Aztán az ágya felé intett, és arra kérte az
asszonyt, próbálná ki, elég kényelmes-e.
– Úgy festesz, mint valami útonálló – nevetett fel Christina.
– Inkább fürödni szeretnék, aztán megnézném az istállót. Ugye
tartasz lovakat?
– De hiszen nem is szeretsz lovagolni – emlékeztette Lyon.
– Ne is törődj vele.
– Christina, ha bármi kifogásod van Kathleen ellen, keresek
neked másik komornát.
– Ó, Kathleen nagyon rátermettnek látszik – mondta az
asszony. – Csak nem akarok komornát.
– Márpedig akkor is kapsz egyet – jelentette ki Lyon. – Nem
leszek mindig itt, hogy bekapcsoljam a ruhádat, édesem, hiába
nézel rám ilyen haragosan.
Christina az ablakhoz sétált.
– Micsoda parancsolgató egy alak vagy, tudtad?
Lyon hátulról átkarolta asszonyát, és megcsókolta a nyakát.
– Ragaszkodom hozzá, hogy kipróbáld azt az ágyat.
– Most?
Christina megfordult, és figyelte, ahogy Lyon az ajtóhoz
megy, és kulcsra zárja. Amikor a férfi visszafordult hozzá, látta
rajta, hogy egyáltalán nem tréfált. Lyon elővette
legfélelmetesebb arckifejezését, és egyetlen fejmozdulattal az
ágyhoz parancsolta asszonyát.
– Tetőtől talpig poros vagyok – tiltakozott Christina.
– Én is.
Christina lélegzete elakadt, pedig férje még egyetlen egy
ujjal sem ért hozzá. Lerúgta cipőjét, és kényelmes léptekkel az
ágyhoz sétált.
 – Mindig ilyen követelőző leszel a feleségeddel? –
érdeklődött.
– Igen. – Lyon levette kabátját és cipőjét, és Christinához
lépett. – És a feleségem mindig ilyen engedelmes lesz? – ölelte
át.
– Az asszony kötelessége, hogy engedelmeskedjen az
urának, nem igaz?
– De igaz – felelte Lyon, és ujjai már Christina ruhájának
kapcsain matattak. – De még mennyire, hogy az!
– Akkor engedelmes leszek – jelentette ki az asszony. –
Amikor úgy látom jónak.
– Ennél többet nem kívánhat egy férfi – vigyorgott Lyon.
Christina átölelte férje nyakát, és szenvedélyesen
megcsókolta. Már egyáltalán nem volt engedelmes. Nyelve
erőszakosan hatolt a férfi szájába, mohó táncba kezdve a férfi
nyelvével. Tudta, Lyon élvezi gátlástalanságát. Karja
szorosabban ölelte, torkát mély nyögés tört fel.
– Szerelmem, azt hiszem, ezt a ruhát is le kell tépnem rólad –
suttogta, de vallomás nem hangzott valami bűnbánónak.
Felesége kacagása pedig elárulta, hogy egyáltalán nem bánja
az újabb, ruhatárát ért veszteséget.

Az elkövetkező két hét olyan csodás és varázslatos volt

Christina számára, mint Sir Thomas Mallory Camelotjának
bevezető oldalai. Még az időjárás is a kedvében járt, mert csak
az éjszaka esett.
Christina és Lyon a verőfényes napok nagy részét az őket
körülvevő vadregényes táj felfedezésével töltötték.
Christina megdöbbent azon, hogyan birtokolhat egy férfi
ennyi földet.
Lyon elképedt azon, hogyan tudhat egy nő ilyen sokat a
természetről.
 Christina újfajta öntudatra ébresztette Lyont, és megtanította
a természet csodáinak megbecsülésére.
Lyon kezdte felismerni, milyen sokat jelent felesége számára
a szabadság. Az asszony akkor volt a legboldogabb, amikor
kiszabadult a házból. Elragadtatott öröme ragadós volt. Lyon
azon kapta magát, hogy egyre gyakrabban kacag
felszabadultan, és legalább annyira élvezi, mint a fogócskát
feleségével a bokrok sűrűjében.
Napjaikat mindig egy kis patak mellett fejezték be, melyre
véletlenül bukkantak rá még a legelső kirándulásuk során.
Leültek a patak partjára, és lábukat a hűs, kristálytiszta vízbe
áztatva elfogyasztották a szakács által csomagolt uzsonnát.
Egyik délután Lyon elhatározta, hogy megtréfálja hitvesét. A
legközelebbi bokorról letépett egy levelet, és a szájához
emelte, mintha meg akarná enni. Christina egyáltalán nem
találta mókásnak a dolgot. Kikapta Lyon kezéből a levelet,
megszidta figyelmetlenségéért, majd elmagyarázta neki, hogy
a levél mérgező, és egyébként sem lenne szabad mindenféle
növényt a szájába vennie. Különben is, ha éhes, ő szívesen
nekiadja a saját uzsonnaadagját.
Elérkezett a péntek reggel. Lyonnek vissza kellett térnie
Londonba, hogy találkozzon Rhone-nal és gyanútlan
áldozataikkal egy pókerparti erejéig.
Lyonnek egyetlen éjszakára sem akaródzott megválni
imádott kis feleségétől.
Lyon aznap hajnalban arra ébredt, hogy Christina megint a
padlón alszik. Nyomban a karjába emelte, és visszafektette az
ágyra. Mivel túlságosan hidegnek találta a testét, kezével,
szájával, saját testével igyekezett felmelegíteni.
Mire Christina végül kinyitotta a szemét, Lyon ágyéka
fájdalmasan lüktetett a vágytól. Száját a telt kebelre
tapasztotta, nyelve érzékien becézgette a mellbimbót, keze
vágyakozón siklott a puha combok közé. Pontosan tudta, hol és
hogyan kell megérinteni asszonyát, hogy az őrületbe kergesse.
Christina meglepetten felnyögött, amikor a férfi ujjai
beléhatoltak, majd visszahúzódtak, hogy aztán újabb támadásra
induljanak, imígyen elnyújtva az édes kínzást.
Christina is meg akarta érintetni férjét.
– Lyon! – suttogta a vágytól elfúló hangon, amint a férfi
szája lejjebb merészkedett, és tüzes csókokkal borította el
hasát, míg ujjai egyetlen pillanatra sem pihentek.
– Mondd, hogy akarod! – parancsolta Lyon. Hangja rekedt
volt a vágytól. Ajka egyre lejjebb vándorolt, míg végül elérte a
gyönyörök forrását rejtő háromszöget. – Hallani akarom! –
suttogta a férfi, és fürge ujjait felváltotta a nyelve.
Christina lélegzetet is elfelejtett venni, amikor férje nyelve
behatolt szeméremajkai közé. Szemét szorosan lehunyta, keze
görcsösen markolta a lepedőt. A belsejében növekvő nyomás
minden pillanatban kitöréssel fenyegetett.
– Lyon!
– Szereted, ami csinálok, szerelmem?
– Igen! Ó, Istenem, igen… Lyon, én…
– Engedd, hogy megtörténjem, Christina! – követelte a férfi.
Az asszony önuralma tovaröppent. A szenvedély folyékony
lávaként áramlott ereiben. A férfinak feszítette testét, és a
nevét sikoltotta, amikor Lyon végre beléhatolt.
Lyon túl mohó volt ahhoz, hogy visszafogja magát. Rekedt
zihálással tört előre.
– Ez tetszik, ugye, szerelmem? – akarta tudni.
– Igen, Lyon – súgta Christina.
– Ölelj át a lábaddal, fogadj magadba… – Lyon parancsa
nyögésbe fordult.
Christina engedelmeskedett. Karját, lábát a férfi teste köré
fonta, körme felszántotta a vállát, és szorosan hozzátapadt,
miközben ringatni kezdte csípőjét. Lyon elégedetten nyögött
fel.
– Szereted, amit csinálok, Lyon? – suttogta, amint újra és
újra nekifeszült férje testének.
 Lyon képtelen volt válaszolni, de teste mindennél
beszédesebben árulkodott arról, hogy nagyon is szereti. És
amikor magját végre elszórta asszonya testében, úgy érezte,
meghalt és a mennybe ment.

Egy órával később Lyon feleségével együtt lesétált a lépcsőn,

karja birtoklón ölelte az asszony vállát.
Brown a lépcső alján várta őket. Miután bejelentette, hogy az
istállómester előkészítette Lyon lovát, diszkréten félrevonult,
hogy a márki elbúcsúzhasson hitvesétől.
– Christina, ha sikerül túllépned a lovaktól való félelmeden,
minden reggel együtt fogunk…
– Nem félek a lovaktól – vágott közbe az asszony
felháborodva. – Ezt már egyszer megbeszéltük, Lyon. Nem a
lovaktól, hanem a nyeregtől félek. Ez nagy különbség.
– Márpedig nem fogsz nyereg nélkül lovagolni – jelentette ki
Lyon. – Ez az utolsó szavam.
– Szörnyen makacs ember vagy! – morogta Christina.
– Nem szeretném, ha leesnél, és kitörnéd azt a csinos kis
nyakadat.
Lyon kinyitotta a bejárati ajtót, és Christinát maga után
húzva kilépett.
Christina összevonta a szemöldökét. Sértve érezte magát.
Aztán azzal mentegette férjét, hogy Lyon nem tudhatja,
mennyire ügyesen lovagol. Talán nem is akarta megbántani,
hanem valóban aggódik érte, és félti az életét, vagy – ahogy ő
mondta – a csinos kis nyakát.
Vajon mit szólna Lyon, ha megtudná, hogy minden reggel
kilovagol? Biztos nagyon haragudna, sóhajtott fel, de aztán
félresöpörte bűntudatát. Elvégre mindig visszatér közös
ágyukba, mielőtt Lyon felébredne. Christina nem aggódott
túlságosan, hogy kis cselszövésére fény derül. Wendell, az
istállómester soha nem árulná el. Nem, Wendell szavatartó
ember. Különben is azt hiszi, úrnője a márki engedélyével
lovagol minden reggel.
– Christina, holnap estére hazaérek – rázta fel gondolataiból
a férfi. Kezébe fogta felesége arcát, és megcsókolta.
Amikor lova felé indult, az asszony utánasietett.
– Még mindig nem értem, miért nem mehetek veled.
Szeretnék találkozni a húgoddal és az édesanyáddal is.
– Majd legközelebb, édesem. Diana ma este úgysem lesz
otthon. Úgy tudom, részt vesz Martin estélyén.
– Harriett néni is vele megy?
– Valószínűleg.
– Én is velük tarthatnék.
– Azt hittem, szeretsz vidéken élni – jegyezte meg Lyon. –
Tévedtem volna?
– Nem, dehogyis. Imádom a vidéki életet, de a feleséged
vagyok, Lyon. Kötelességeim vannak a rokonaiddal szemben.
Tudom, hogy furcsa, de be kell ismernem, néha jól érzem
magam az estélyeken. Van egy-két kedves ember, akikkel
szívesen találkozom.
– Nem!
Határozott hangja meglepte Christinát.
– Miért nem akarod, hogy veled menjek? Talán magamra
haragítottalak valamivel?
Lyon indulata tovatűnt az asszony aggodalmas hangja
hallatán. Megállt egy pillanatra, ránézett, aztán engedett a
vágynak, és ismét megcsókolta feleségét.
– Semmivel sem tudnál magadra haragítani, kedvesem. Ha
szeretnél bálokra járni, várnod kell, amíg én is veled tarthatok.
– Kártyázhatok veled és a bajkeverőkkel? – kérdezte
Christina. – Sohasem játszottam még, de biztos vagyok benne,
hogy gyorsan megtanulom a szabályokat.
Lyon visszafojtotta mosolyát. Felesége szemmel láthatóan
komolyan gondolta kérését.
 – Egyszer majd megtanítalak kártyázni, Christina, ígérem.
Ha akarod, várok addig, míg írsz pár sort Dianának és Harriett
néninek.
Christina feladta a hiábavaló küzdelmet. Lyon viselkedése
egyértelművé tette, nem fogja magával vinni, akárhogy
könyörög is.
– Már mindenkinek írtam, még Elbertnek és Patricia néninek
is. A leveleket tegnap küldte el Brown a futárral.
Kéz a kézben sétáltak tovább.
– Indulnom kell – fordult feleségéhez Lyon, amikor odaértek
a lóhoz.
– Tudom.
Christina nem akarta, hogy ilyen szánalmasan csengjen a
hangja. Igaz, rosszul esett neki, hogy Lyon itthagyja, de még
jobban bántotta férje közönye. Nagyon úgy tűnt, hogy – vele
ellentétben – cseppet sem bánja, hogy el kell válniuk.
Nem vallott rá, hogy ennyire ragaszkodó legyen. Úgy tűnt,
képtelen elengedni Lyon kezét. Az ég szerelmére, mi a baj
vele? Szent isten, hiszen mindjárt sírva fakad! Férje csak egy
éjszakát lesz távol, nyugtatta magát, nem örökre távozik.
Lyon megcsókolta a homlokát.
– Nem akarsz valamit mondani, mielőtt elmegyek, Christina?
A fiatalasszony maga elé ejtette a kezét.
– Nem.
Lyon felsóhajtott, aztán megfogta felesége kezét, és
félrevonta, nehogy az istállómester meghallhassa szavait.
– Hiányozni fogsz – mondta.
Christina elmosolyodott.
– A fenébe, asszony, hallani akarom azokat a gyengéd
szavakat! – morogta, majd rögtön el is fogta a bosszúság,
amiért bolondot csinált magából.
– A fenébe, Lyon, veled akarok menni Londonba!
– Christina, itthon maradsz! – mennydörögte Lyon, aztán
mély levegőt vett, és dühös suttogással folytatta: – Szeretlek,
Christina. Mondd, hogy te is szeretsz! Egész héten arra vártam,
hogy bevalld az érzelmeidet.
Az asszony haragos pillantást vetett rá, de nem tántoríthatta
el Lyont.
– Várok, Christina.
– Vigyázz magadra az úton, Lyon!
Lyon csak most döbbent rá, mennyire fontos számára, hogy
felesége kimondja, szereti. Dühösnek és legyőzöttnek érezte
magát, miközben a távolodó asszonyt figyelte.
– A pokolba! – morogta maga elé. Nyeregbe pattant, és
elvette a kantárt Wendelltől, ám képtelen volt rászánni magát,
hogy elinduljon. Még a tekintetét sem tudta levenni a bejárati
ajtó felé tartó makacs fehérnépről.
Christina ezúttal nem tudta elengedni a férfit. Reszkető
kézzel nyúlt a rézkilincs után. Micsoda makacs, öntelt alak!
Mióta csak ismeri, Lyon folyton csak gyötri a szűnni nem
akaró kérdéseivel. Azt sem engedi, hogy elrejtse előle
érzelmeit. Nem fogja fel, milyen fontos dolgot kér tőle. Hiszen
ha egyszer a szavát adta, onnantól kezdve már nincs visszaút.
Nem, akkor soha nem térhet már haza.
Christina halvány mosolyra húzta a száját. Az igazság
egyszerre volt fájdalmas és örömteli. Soha nem is volt igazán
választása, igaz? Attól a pillanattól fogva, hogy Lyont
megismerte, szíve tudta az igazat. De miért tartott ilyen sokáig,
hogy elfogadja?
Christina hátranézett. Látását könnyek homályosították el.
– Siess haza, Lyon! Várni foglak.
– Mondd ki a szót, Christina! – kiáltotta a férfi, és hangján
ezúttal tisztán lehetett érezni, mennyire dühös.
– Szeretlek!
Hosszú másodpercek teltek el néma mozdulatlanságban.
Végül Lyon kurta biccentéssel vette tudomásul felesége
vallomását. A mozdulat önteltségről árulkodott, ám tekintete
tele volt gyengédséggel, szerelemmel.
 Ennyi elég is volt a fiatalasszonynak. Christina visszafojtotta
mosolyát. Lelkét elöntötte a boldogság, és hirtelen könnyűnek
érezte magát, mint a szél.
Az igazság felszabadította.
Christina kinyitotta az ajtót, és már be akart lépni, amikor
Lyon kiáltása megállította.
– Asszony!
– Igen, férjuram?
– Mondd azt is, hogy bízol bennem!
Christina újra felé fordult. Kezét csípőre tette, arcán
bosszúság tükröződött.
– Ne sürgess állandóan, Lyon! Érd be egyszerre egy
győzelemmel, mint ahogy egy rendes harcoshoz illik.
Lyon hatalmasat kacagott.
– Igenis, szerelmem, egyszerre csak egy győzelem. Most már
az enyém vagy testestől, lelkestől, ugye? – kérdezte vidáman.
Férjén már megint erőt vett a kapzsiság, gondolta Christina,
miközben fellépett a legfelső lépcsőfokra.
– Igen, Lyon, a tiéd vagyok. És mikor hazajössz Londonból,
megtudod, mit is kaptál tulajdonképpen. Elmondom a teljes
igazságot. Nincs több színlelés, nincs több hazugság.
– Boldog vagyok, hogy ezt hallom – jegyezte meg a férfi.
– Akkor élvezd ki minden pillanatát, mert nem fog sokáig
tartani – kiáltotta Christina, és becsapta maga mögött az ajtót,
mielőtt Lyon tovább kérdezősködhetett volna.
Lyon úgy érezte, mintha mázsás teher zuhant volna le a
válláról. Christina szereti őt!
– És még csak ezután jön a java, asszony – suttogta maga
elé. – Majd én teszek róla.
Soha életében nem érezte magát ennyire elégedettnek és
nyugodtnak.
Az érzés azonban nem tartott sokáig.
 TIZENHARMADIK
FEJEZET
Három hónapos voltál csupán, amikor takaróba csavartalak,
és újabb kalandra indultam veled. Az éjszaka közepén
lopakodtam ki a házból, nehogy Patricia megállítson. Még
csak üzenetet sem hagytam, mert biztos voltam benne, hogy a
nővérem utánam küldené az embereit.

Csodálatos csecsemő voltál. Ahogy így visszagondolok, azt

hiszem, az utazás engem jobban megviselt, mint téged. Abban
az időben kezdtél el mosolyogni, és egyébként is csendes,
nyájas kisbaba voltál.

Úgy rendeztem, hogy Jacob és Emily Jacksonnal

utazhassam. A vasárnapi misén találkoztam velük, és rögtön
megkedveltem őket. Fiatal pár voltak, akik minden
nászajándékukat pénzzé tették, hogy új életet kezdhessenek.
Nagyon hálásak voltak a támogatásomért. Emily téged is
rögtön megszeretett, Christina. Énekelt és álomba ringatott,
míg én a vacsorával foglalkoztam.

Jacob kalandokra vágyott. Esténként csodálatos történeteket

mesélt a Fekete-hegységben élő bátor emberekről. A bátyja
arrafelé telepedett le a családjával, és megírta Jacobnak, hogy
gazdálkodó lett, és nagyon jól megél a farm jövedelméből.

Jacob lelkesedése fertőző volt. Hamarosan én is ugyanolyan

izgatottam vártam az út végét, mint ő. Emily azt mondta, hogy
rengeteg egyedülálló férfi él arra, és biztosan találok
magamnak egy jóravaló embert, aki szívesen elvesz. Ők úgy
tudták, hogy a férjem nemrég meghalt. Neked elárulom,
Christina, nagyon szégyelltem, amiért hazudtam nekik. Azzal
nyugtattam magam, hogy ez hazugság nem számít. Edward
sohasem talál rám ebben a vadonban.

Amikor már azt hittem, hogy elértük a világ végét,

csatlakoztunk egy másik szekérkaravánhoz. Szörnyen kimerített
az utazás, csak Emily örökös derűje tartotta bennem a lelket.
És végül, egy szürke, esős délutánon megérkeztünk a völgybe,
amelyet a világ legcsodálatosabb hegyei vettek körül.

Jól emlékszem, fogcsikorgatóan hideg nap volt, de az sem

számított. Szabadok voltunk, Christina. Szabadok! Senki sem
bánthatott többé bennünket.

Naplóbejegyzés
1795. október 11.

Lyon már több mint egy órája elment, amikor két levél
érkezett Christina nevére, és mindkettőn ott volt a sürgős
jelzés.
Christina utasította Kathleent, hogy vigye a küldöncöt a
konyhába, aztán a levelekkel Lyon dolgozószobájába ment.
Az első küldemény Patricia nénitől jött. Gyűlöletes írás volt,
tele Lyonre vonatkozó rágalmakkal. A grófnő azt írta,
megtudta az igazságot a márkiról, és kötelességének érezte,
hogy figyelmeztesse Christinát: egy gyilkoshoz ment feleségül.
A grófnő követelte, hogy Christina azonnal térjen vissza
Londonba, hogy nagynénje oldalán eleget tegyen társadalmi
kötelezettségeinek. Azon siránkozott, hogy egyetlen meghívást
sem kapott Christina szégyenletes esküvője óta.
Christina a fejét csóválta. Még egy hónapja sincs, hogy
hozzáment Lyonhöz, de nagynénje úgy beszél, mintha egy
egész év telt volna el.
Panaszainak sorát Patricia néni azzal zárta, hogy mellékelten
elküldi Deavenrue levelét, és reméli, a hittérítő nem rossz hírt
akar közölni.
Christina ezt nyomban gyanúsnak találta. Nem vallott
nagynénjére az ilyen jószívű megjegyzés. Arra gondolt, hogy a
grófnő talán megint rosszban sántikál. Volt tanítójának írása
azonban ismerős volt, és a boríték cirkalmas címzése is arra
vallott, hogy a levelet Deavenrue írta. A borítékon levő pecsét
is érintetlennek tűnt.
Miután így meggyőzte magát, hogy az üzenet valóban
kedves barátjától jött, Christina felbontotta a levelet.
Brown volt az első, aki a könyvtárból hallatszó szörnyű
sikolyt meghallotta. Berontott a szobába, és kis híján rosszul
lett, amikor meglátta földön heverő úrnőjét. Segítségért
kiáltott, majd Christina mellé térdelt. Kathleen szaladt be
először a hívásra. Úrnőjét meglátva, ő is felsikoltott.
– Szent isten, mi történt? Elájult? Miért sikoltott a márkiné,
Brown? Megsérült?
– Hagyd abba a rikácsolást, asszony! – csattant fel Brown.
Óvatosan karjába emelte úrnőjét, és akkor vette észre a
kezében tartott két levelet. Úgy vélte, a márkiné biztos rossz
hírt kapott, és attól ájult el.
– Menj és ágyazz meg a márkinénak, Kathleen! – suttogta. –
Könnyű, mint a pihe. Az Isten legyen hozzánk irgalmas, ha
megbetegedett.
A személyzet nagy része odaszaladt a sikolyra, és most
némán követték Brownt az emeletre. Kathleen már
előkészítette úrnője ágyát, de a komornyik elment Christina
szobája előtt, és egyenes Lyon lakosztályába vitte az asszonyt.
– Itt kényelmesebben fogja érezni magát, ha felébred – súgta
a szakácsnőnek. – Nagyon közel állnak egymáshoz. Az úrnő
minden éjjel itt alszik.
– Üzenjünk az uraságért? – kérdezte Kathleen szipogva.
– Kerítsd elő Sophie-t! – parancsolta Brown. – Ő tudja, mi a
teendő ájulás esetén. Itt van még a küldönc?
Kathleen bólintott.
– Vele üzenek a márki úrnak. Lewis – szólt oda a kertésznek
–, menj és tartsd itt!
Ügyetlen mozdulattal betakargatta úrnőjét, de ekkor
Christina kinyitotta a szemét.
– Nem kell ekkora hűhót csapni körülöttem, Brown!
 – Vannak fájdalmai, milady? – kérdezte a komornyik látható
aggodalommal. – Elküldettem Sophie-ért. Ő tudni fogja, mi a
teendő – tette hozzá, s igyekezett hangja remegését eltitkolni.
Christina némi küzdelem árán éppen felült az ágyban, amikor
egy termetes ősz hajú asszonyság sietett be a szobába.
Felkapott két párnát, és mindkettőt Christina háta mögé
gyömöszölte.
– Mit gondolsz, Sophie, mi lehet ez? – aggodalmaskodott
Kathleen. – Felsikoltott, aztán eszméletlenül összeesett.
– Hallottam – mondta az asszony, és kézfejét Christina
homlokára szorította. Mozgása fürge volt, arca azonban
gondterhelt. – Jobb lesz, ha elküldetsz Wintersért, Brown. Úgy
érzem, az úrnő lázas. Winters a márki úr orvosa – magyarázta
Sophie Christinának.
– Nem vagyok beteg – tiltakozott Christina, de maga is
meglepődött, milyen gyenge a hangja. – Brown, ne küldessen
az orvosért! Már sokkal jobban vagyok. De most azonnal
Londonba kell mennem. Kérem, készíttesse elő a hintót.
Kathleen, csomagoljon be néhány ruhát nekem!
– Nem kelhet fel az ágyból, asszonyom! – kiáltott fel Sophie.
– Maga beteg, ha nem is tud róla. Halovány, mint egy kísértet.
– Beszélnem kell a férjemmel – erősködött Christina. – Ő
majd tudja, mi a teendő.
– A levél miatt ájult el, ugye? – tördelte a kezét Kathleen.
Brown haragos pillantást vetett a komornára, aki bűnbánón
hajtotta le a fejét.
– Bocsásson meg a tapintatlanságomért, asszonyom, de
mindnyájan borzasztóan megijedtünk. Aggódunk magáért,
mert mind megszerettük magát.
Christina mosolyogni próbált.
– Én is megszerettem itt mindenkit – mondta. – És igen,
Kathleen, a levél miatt ájultam el.
– Rossz hírt kapott?
 – Hát persze, hogy rossz hírt kapott, te buta liba – morogta
Brown. – Ezt még egy féleszű is kitalálná – tette hozzá. –
Asszonyom, tehetek önért valamit, hogy enyhítsem a
fájdalmát?
– Igen, Brown. Ne ellenkezzen velem, amikor azt mondom,
hogy nyomban indulnom kell Londonba. Kérem, Brown,
segítsen! Könyörgök!
– Bármit megtennék önért – tört ki Brown hevesen, és
elvörösödött. – A márki úr persze dühös lesz, amiért
megszegem a parancsát, de ha ön tényleg menni akar, akkor
négy erős embert adok ön mellé kísérőnek. Kathleen, siess, és
pakold össze az úrnő holmiját.
– Én is magával tartok, asszonyom? – kérdezte a komorna.
– Természetesen vele mész – mondta Brown, mielőtt
Christina visszautasíthatta volna a túlbuzgó szolgálót.
– Szeretnék néhány percre egyedül maradni – suttogta
Christina. – Gyászolnom kell.
A szolgálók csak ekkor értették meg: úrnőjük szerettei közül
meghalt valaki.
Brown azonnal kiterelte a szolgákat a szobából. Kicsit
habozott miután becsukta maga mögött az ajtót, aztán csak állt
ott, úrnője kétségbeesett zokogását hallgatva. Értéktelennek és
tehetetlennek érezte magát.
Fogalma sem volt, hogyan segíthetne. Brown hirtelen kihúzta
magát, és lesietett a földszintre. Ő felel most úrnője
biztonságáért. Nem kockáztathat. Úgy döntött, nem négy,
hanem hat kísérőt küld a márkinéval Londonba. S bár nem
szokás, hogy egy komornyik elhagyja a gondjaira bízott házat,
Brown most ezzel sem törődött. Nem mozdul úrnője mellől,
amíg biztonságban nem tudja a férje mellett. Igen, ő is az
emberekkel tart. Ha pedig emlékszik még rá, hogyan kell
fennmaradni egy lovon, akkor vezetni fogja őket.
 Christina nem is sejtette, mennyi aggodalmat okozott a
személyzetnek. Összekuporodva feküdt a takaró alatt, és Lyon
párnáját magához ölelve sírdogált.
Amikor minden könnyét elsírta, felkelt az ágyból, és ollója
keresésére indult. Levágja a haját, aztán nekikezd a
gyászszertartásnak.
Ettől a pillanattól kezdve Patricia néni meghalt számára.
Nem ismeri többé.
Nem telt sok időbe levágni azt a néhány centit a hajából.
Kathleen sietett be a szobába, karján egy halványzöld színű
ruhával. Szeme tágra nyílt, amikor meglátta, mit tett úrnője a
hajával, de nem szólt egy szót sem. Némán segített
Christinának az öltözködésnél.
– Tíz percen belül készen állunk az indulásra – suttogta,
mielőtt ismét magára hagyta volna úrnőjét.
Christina az ablakhoz sétált, és kinézett a tájra. A családjára
gondolt. Arra, hogy Boldogságnak mennyire tetszene ez a
vidék. Természetesen Fekete Farkast is lenyűgözne ennyi
szépség, bár ő soha nem vallaná be. Túlságosan büszke ahhoz,
hogy kimutassa az érzelmeit. Valószínűleg zavarba is jönne, ha
megtudná, hogy ez a rengeteg föld mind Lyoné.
Fehér Sast jobban érdekelné Lyon istállója. A lovak a
legnemesebb vérvonalból származnak, mind erős és kitartó
fajta. Az új kancák pedig – tüzes és remek paripa valamennyi –
Lyon gondosságáról és hozzáértéséről tanúskodnak.
– Nem haltak meg! – szólalt meg hirtelen Christina, és
hangja tele volt haraggal.
Ismét sírva fakadt. Nem, biztos, hogy nem haltak meg. A
levél hazugság. Megérezte volna, ha történik valami a
családjával.
– Tudnám, ha így lenne – suttogta.
Igen, ez csakis valami csalás lehet. Christinának fogalma
sem volt, hogyan tudta nagynénje végrehajtani a csalárdságot,
de biztos volt benne, hogy ő áll mögötte. A gonosz vénasszony
el akarta hitetni vele, hogy indián családja elpusztult.
Christina nem értette, miért tette ezt a grófnő.
Lyon meg tudja majd magyarázni, ebben nem kételkedett.
Férje ravasz harcos, aki jól ismeri a sakálok természetét.
Christina kétségbeesetten vágyott rá, hogy mielőbb férjénél
lehessen. Megkérné a férfit, hogy ölelje át, hogy mondja el,
mennyire szereti… és persze arra, hogy csókolja meg. Lyon
gyengéd érintése elfeledtetné vele fájdalmát és bánatát.
Igen, ő lesz az, aki kér, és Lyon megadja neki, amit akar.
Mert ez a kötelessége.

Amikor Lyon megérkezett londoni házába, Sir Fenton

Richards már a küszöbön várta.
Richards nem mosolygott.
Lyon nyomban óvatossá vált.
– Meghíztál – jegyezte meg üdvözlés gyanánt.
– Meghíztam – ismerte el Richards vigyorogva, és
megpaskolta hasát, jelezve, hol vannak a plusz kilók.
Lyon kezdett megnyugodni. Barátja viselkedése mindent
elmondott. Valami baj van, az biztos, mert Richards nem
látogatná meg ok nélkül. Mégis, a közvetlen modor arról
árulkodott, hogy orvosolható problémáról van szó.
Richards megfordult, és bekopogott. Az ajtó nyomban
kinyílt. Lyon intett emberének, hogy vegye át a kantárt, és
gondoskodjon a lóról, majd a könyvtárba vezette barátját.
Richards nehézkesen ballagott mögötte. Nagydarab ember
volt. Állát dús szakáll fedte, hajába ezüst szálakat festett az
idő. Vállát görnyedten tartotta. Halk szavú, visszafogott ember
volt, aki csak Lyon társaságában tudott felengedni kissé, mivel
barátjában tökéletesen megbízott.
– Itt elszabadult a pokol, amíg távol voltál.
 Lyon felvonta szemöldökét a szelíd hangon megtett
kijelentés hallatán.
– Rhone-t házi őrizet alá vették – közölte Richards, mielőtt
kényelembe helyezte volna magát a Lyon íróasztala előtt álló,
két bőrrel bevont szék egyikében. – Próbáltam közbelépni, de
Wellingham már feljelentette. Rád vár, hogy elintézd a dolgot.
– Hogyan lepleződött le? – kérdezte Lyon. Leült az
asztalhoz, és kezdte átnézni a felhalmozódott leveleket és
meghívókat.
– Úgy látom, elég jól viseled a barátod bukását – jegyezte
meg Richards elvigyorodva.
– Ahogy mondtad is, most már az én dolgom. Majd én kézbe
veszem az ügyet. Mondd el, mi történt! Hogyan…
– Wellingham meglátta a kötést a csuklóján, és persze
kombinálni kezdett. Rhone túl sokat kockáztat – jelentette ki. –
Úgy tűnik, az esküvődről hazafelé menet összefutott
Wellinghammel. Erről jut eszembe, sajnálom, hogy nem
tudtam részt venni rajta – szabadkozott. – Nem tehetek róla.
Csak tegnapelőtt érkeztem vissza Londonba.
– Nem volt nagy felhajtás – mondta Lyon. – El kell jönnöd
Lyonwoodba, hogy megismerd Christinát – tette hozzá. –
Rhone hogy viseli a sorsát? – tért vissza az eredeti témához.
– A szokásos felelőtlenségével – felelte Richards szárazon. –
Mivel nem mehet sehová, estélyeket ad a házában. Minden
este. Ami azt illeti, ma este is. Arra gondoltam, beugrom
hozzá.
Richards elhallgatott, és jelentőségteljes pillantást vetett
Lyonre.
Lyon elvigyorodott.
– Ott leszek – mondta. – Ne hozd magaddal az
értéktárgyaidat, Richards! Hacsak nem akarod, hogy Jack
kiraboljon.
– Ó, ezek szerint Jack is tiszteletét teszi a jeles eseményen?
– Mérget vehetsz rá.
 – Rhone biztosan remekül fog szórakozni – vélte Richards.
Kihúzta magát a széken, s láthatóan elkomolyodott. – Most,
hogy Rhone dolgát rendbe tettük, térjünk a másik ügyre, amiért
felkerestelek. Az apósodra, hogy pontos legyek.
Ezzel már inkább sikerült felkeltenie barátja figyelmét. Lyon
azonnal félretolta a leveleket, és előrehajolt a széken.
– Tudtad, hogy a feleséged apja úton van London felé?
Lyon megrázta a fejét.
– Mennyire ismered őt?
– Edward Stalinskynek hívják, de ezt nyilván te is tudod.
Lyon bólintott. Ismerte apósa nevét, de pusztán azért, mert
látta, amikor Christina aláírta a házasságlevelet.
– Igen, Stalinsky báró – mondta, és várta, hogy barátja
folytassa.
– Valamikor régen nagy szívességet tett nekünk. A Brisbane-
ügy. Emlékszel még arra a kis balesetre?
Baleset? Lyon megrázta a fejét.
– Arra emlékszem, hogy te még waterloo-i csatát is
Napóleon kis balesetének nevezted. Mesélj nekem erről a
Brisbane-ügyről! Nem emlékszem rá.
– Persze, hisz akkoriban te még gyerek voltál. Mégis, azt
hittem, talán hallottál róla később – mondta Richards, hangja
alig volt több suttogásnál. – Mindig elfelejtem, hogy jó húsz
évvel idősebb vagyok nálad. Lassan ideje lenne már átadnom a
székem a fiatalabbaknak.
– Megpróbáltál már néhányszor visszavonulni, mióta neked
dolgozom – jegyezte meg Lyon.
Alig várta már, hogy hallja, mit tud Richards Christina
apjáról, de ismerte annyira barátját ahhoz, hogy tudja,
türelmesnek kell lennie. Richards mindent a maga megszokott,
kényelmes stílusában csinál.
– Olyan vagyok, mint egy kivénhedt vadászkopó – mondta
Richards. – Ha bajt szimatolok, menten megfiatalodom.
Brisbane angol volt – tért rá végre a tárgyra. – Mondhatjuk,
 hogy ő volt a mi Benedict Arnoldunk3. Árulóvá lett, és eladott
néhány államtitkot, de aztán a családja miatt bűntudata támadt.
Felesége és négy kislánya volt. Eljött hozzánk, és beismerte az
árulását. Mi, jobban mondva az elődeim úgy döntöttek, hogy
adnak neki még egy lehetőséget. Tudod, a nagyobb halakat
szerettük volna elkapni. Brisbane segítségével csapdát
állítottunk, hogy elfogjuk a feljebbvalóit. Stalinsky báró volt az
összekötőnk. Már nem emlékszem, hogyan keveredett bele az
ügybe – tette hozzá vállát megrántva. – A báró minden tőle
telhetőt megtett – úgy mondták nekem –, a terv mégis csődöt
mondott.
– Hogyan? – kérdezte Lyon.
– Brisbane feleségét és gyermekeit meggyilkolták. Elvágták
a torkukat. A helyszínt úgy rendezték el, mintha Brisbane tette
volna, aztán maga ellen fordította volna a pengét.
– De te nem hiszed, hogy így történt, igaz?
– Nem. Szerintem Brisbane valamelyik felettese rájött a
csapdára… talán véletlenül, de az is lehet, hogy valaki elárulta
neki jó pénzért.
– És mi lett Stalinsky báróval? Továbbra is a kormánynak
dolgozott?
– Nem. Nem sokkal a Brisbane-ügy után megnősült, és
visszatért a hazájába. Nagyon megrázta a szörnyű eset. Tudod,
ő talált rá a vérbefagyott holttestekre. Az eset után nem volt
hajlandó Angliának dolgozni. Nem hibáztatom érte. Nem
voltam ott, de el tudom képzelni, milyen látványban lehetett
része.
– Nem is tartottátok vele a kapcsolatot azóta?
– Nem, de néhány barátját értesítette, hogy hamarosan
Angliába érkezik.
– Kíváncsi vagyok, hogy tudja-e, van egy lánya.

3
Benedict Arnold: az amerikai Függetlenségi Háború áruló tábornoka.
 – Jóságos isten, azt akarod mondani, hogy nem is tud róla? –
hüledezett Richards.
– Apa és lánya sohasem találkoztak. Amennyire én tudom, a
báró azt hiszi, hogy a felesége és a gyermeke évek óta halott.
Sőt, eddig bárkivel beszéltem, mint úgy tudta, hogy a báró sem
él. Sir Reynoldstól indult el a feltételezés.
– Igen, magam is meglepődtem, amikor megjöttek azok a
levelek.
– Kíváncsi lennék, mivel foglalkozott a báró az elmúlt
hosszú évek során.
– Azt hallottam, hogy egy-két évvel a hazatérése után a népe
megfosztotta a trónjától, és elűzte az országból. Aztán eltűnt.
Senki sem tudta, hol lehet, nekünk pedig nem volt rá okunk,
hogy felkutassuk – mondta Richards, majd összevonta a
szemöldökét. – Látom rajtad, hogy valami zavar. Ki vele, mi
az!
– Van valami okod, hogy nem bízol a báróban?
– Ó, szóval ez piszkál.
– Mondj el mindent, amit tudsz erről az emberről! Tudom,
nagyon régen volt már, de próbálj meg visszaemlékezni.
– Nincs sok mesélnivalóm. Akkoriban még nagyon fiatal és
befolyásolható voltam, de arra emlékszem, hogy félelemmel
vegyes tiszteletet éreztem iránta. Alig volt idősebb, mint én, és
a fellépése nagyon imponált. Irigyeltem. A fenébe, Lyon, egy
merő görcs a gyomrom. Most te mondd el, mit tudsz a báróról!
– parancsolta.
– Nem szolgálhatok semmiféle információval. Sohasem
találkoztam vele, ahogy Christina sem. De ő fél az apjától.
Majd ha találkozol a feleségemmel, akkor érted meg igazán
ennek a jelentőségét. Ő ugyanis nem az a fajta asszony, aki a
saját árnyékától is megijed.
– Ennyit már én is tudok róla.
– Honnan?
– Feleségül ment hozzád, nem?
 Lyon elvigyorodott.
– Igen, bár nem nagyon akarta, de…
Richards horkantva felnevetett.
– Talán a szokatlan körülmények miatt fél – találgatott,
miután lecsillapodott kissé. – Ha az ember soha életében nem
látta még az apját, és hirtelen találkoznia kell vele…
– Nem – rázta meg a fejét Lyon. – Christina valami más
miatt fél tőle. Sakálnak nevezte az apját. Légy óvatos a
báróval, Richards! Az ösztöneim rosszat sejtetnek, és Christina
félelme sem hagy nyugodni.
– Ennyire komoly a dolog?
– Igen.
– Christina miért nem árulta el, mitől fél?
– A feleségem szörnyen makacs teremtés – jelentette ki
Lyon, de mosolya elárulta Richardsnak, hogy tetszik neki
asszony önfejűsége. – És még csak most kezd megbízni
bennem. Nem akarom erőltetni. Christina mindent el fog
mondani nekem, amikor már készen áll rá, de egy perccel sem
előbb.
– De te bízol az ítélőképességében? – kérdezte Richards. –
Bízol a feleségedben?
– Igen – vágta rá gondolkodás nélkül Lyon. Csak néhány
pillanat múlva döbbent rá, hogy mit is mondott. Igen,
tökéletesen megbízik Christinában. – Minden szempontból –
ismerte be halkan. – Bár csak az isten tudja, miért – tette
hozzá, és felnevetett.
– És ez ennyire mulatságos?
– Ó, igen. Az én kicsi feleségem és köztem már jó ideje
folyik a játék – vallotta be Lyon. – És ez azért mulatságos,
mert egyikünk sem vette észre.
– Ezt nem értem.
– Én is csak most kezdem felfogni – nyugtatta meg barátját
Lyon. – Christina titkolja a múltját előttem… ahogy én is az
enyémet előtte. Azt hiszem, attól tart, hogy alacsonyabb
rendűnek fogom tartani, ha megtudom, ki is ő valójában – tette
hozzá. – Ez persze nem így van, de meg kell tanulnia tiszta
szívből megbízni bennem.
– Szívesen utánanézek a feleséged múltjának – ajánlotta
Richards.
– Nem kell. Már elküldtem az embereimet Franciaországba,
hogy tájékozódjanak, de vissza fogom hívni őket. Nem fogok a
múltjában kutakodni, és azt akarom, hogy te se tedd, Richards.
Christina idővel mindent el fog mondani nekem, amire
kíváncsi vagyok.
– És te elárulod neki a titkaidat? – kérdezte Richards, s
hangja ismét suttogássá halkult. – Nem kell aggódnod, Lyon!
Soha senkiben nem tudtam úgy megbízni, mint benned. A
hazád iránti hűséged megkérdőjelezhetetlen, és mindig is az
volt. Éppen ezért bízták rád a legkényesebb ügyeket.
Lyont ugyancsak meglepte barátja hevessége. Richards nem
az a fajta ember volt, aki két kézzel osztogatja a dicséreteket.
Együttműködésük hosszú évei alatt egyszer sem kapott tőle
ekkora elismerést.
– Aggaszt, amit Stalinskyről mondtál – folytatta Richards. –
Nyomban hozzáfogok, hogy utánanézzek a dolgainak. Van
azonban még egy kis gond – tette hozzá, és szórakozottan
vakargatni kezdte a szakállát. – A minisztériumban azt
remélték, hogy fogadást rendezel az apósod tiszteletére. Szent
egek, már arról beszéltek, hogy esetleg lovaggá ütik! Néhány
idősebb úriember emlékezetében jócskán felmagasztalódtak az
Anglia érdekében tett szolgálatai. Jut eszembe, ezeknek a
nemes cselekedeteknek is utánajárok – jegyezte meg bólintva.
– Nem rendezhetek fogadást, már csak Christina miatt sem.
Richards diszkréten köhintett egyet.
– Lyon, én nem akarok beleszólni a házasságodba, de
szerintem az első adandó alkalommal meg kellene kérdezned a
feleségedet az apjáról. Magyarázza el, miért fél tőle. Vedd rá,
hogy válaszoljon a kérdéseidre!
 Még hogy kérdezze meg? Lyon legszívesebben felkacagott
volna. Hiszen attól a pillanattól fogva, hogy megismerte
Christinát, mást sem tesz, csak faggatja.
– Nem lesz kérdezősködés. A feleségem majd elmondja…
– Tudom, tudom – vágott közbe Richards, és felsóhajtott. –
Ha eljön az ideje.
– Úgy van. Addig is, kötelességem, hogy a biztonságára
ügyeljek.
– Hogy ügyelj a biztonságára?
– Christina azt hiszi, hogy az apja meg akarja ölni.
– Szentséges Úristen!
– Pontosan. Remélem, belátod, miért sértene mindkettőnket,
ha a bárót lovaggá ütnék.
– Lyon, ragaszkodom hozzá, hogy kikérdezd a feleségedet.
Ha veszély fenyegeti…
– Akkor megvédem, de nem fogom újra kifaggatni.
Richards tudomást sem vett barátja bosszús hangjáról.
– Nincs jogom megítélni, de meglehetősen különösnek
találom a házasságodat.
– Merthogy a feleségem is rendkívül különös asszony.
Tetszeni fog neked, Richards.
Hirtelen a folyosóról behallatszó zaj szakította félbe a
beszélgetésüket. Lyon éppen akkor nézett fel, amikor
kivágódott a könyvtár ajtaja, és hű komornyikja, Brown rontott
be rajta.
Lyon azonnal felpattant a székről. Szíve hevesebben kezdett
dobogni, és a lélegzete elakadt.
Valami történt Christinával. Megsérült… vagy elrabolták…
A pánik csak lassan oldódott. Amikor Christina beviharzott a
szobába – gyönyörű haja aranyló uszályként lebegett után –,
Lyon szó szerint visszaroskadt a székre.
Christina jól van. Ó, a szeme persze úszik a könnyben, és
arcán is látszik, hogy baj van, de nem sérült meg.
Lyon megkönnyebbülten sóhajtott fel.
 – Lyon, csak azt áruld el, hogyan csinálták! – követelte a
fiatalasszony. Elrohant Richards mellett. Úgy tűnt, észre sem
vette, hogy van még valaki a szobában. Amikor férjéhez ért,
kezébe nyomta a két borítékot. – Felismertem a kézírást, és
először azt hittem, igaz. De a szívem mélyén éreztem, hogy
nem. Tudnám, ha történt volna velük valami. Egyszerűen
tudnám.
Lyon megfogta Christina kezét.
– Édesem, nyugodj meg, és kezdd elölről!
– Előbb olvasd el ezt az irományt! – húzta el az asszony a
kezét, és rámutatott a grófnő levelére. – Utána te is megérted
majd, honnan tudom, hogy csalás az egész.
– A márkiné elájult, uram – szólalt meg Brown.
Lyon a komornyik felé fordult, aki még mindig az ajtóban
állt.
– Hogy mit csinált? – üvöltötte.
– Elájult – ismételte Brown hevesen bólogatva.
– Akkor miért hoztad Londonba?
Lyon majd’ felrobbant dühében. Haragosan a komornyikra
meredt, majd Christinához fordult.
– Otthon lenne a helyed az ágyban! – kiáltotta.
– Ne üvöltözz velem! – utasította rendre az asszony Lyont,
semmivel sem halkabb hangon. – Brown tudta, jobb, ha nem
vitatkozik velem. Eltökélt szándékom volt, hogy hozzád
jönnek, Lyon. Most pedig kérlek, olvasd el a leveleket!
Tudom, hogy hazugság az egész.
Lyon nyugalmat erőltetett magára. Christina sírva fakadt,
ezért úgy döntött, ráér asszonya egészségi állapotával azután
foglalkozni, hogy a levelek problémáját elintézte.
A grófnő levelét olvasta el először. Mire végzett vele,
remegett a keze. Az ég legyen hozzá irgalmas! Ez a pokolbéli
vénasszony tudomást szerzett a múltjáról, és jó néhány
átkozott dolgot le is írt unokahúgának.
 Christina most nyilván a részleteket akarja tudni. Eljött
egészen Londonig azért, hogy a szemébe nézzen, és hallja,
hogy az egész csak hazugság.
Lyon nem akart hazudni, de azzal is tisztában volt, hogy az
igazság összetörheti Christinát.
Nincs több színlelés, nincs több hazugság… Ezekkel a
szavakkal búcsúzott el tőle ma reggel Christina. Megérdemli,
hogy cserébe ő is őszinte legyen hozzá.
– Christina – kezdte, és lassan felesége szemébe nézett. –
Amikor az ember élete veszélyben forog, azt teszi, amit tennie
kell, és én…
Lyon képtelen volt folytatni.
Christina látta férje tekintetében a fájdalmat, a gyötrődést, és
a vágy, hogy megvigasztalja, minden mást félresöpört.
Ösztönösen felé nyújtotta a kezét, aztán a mozdulat megakadt.
– Miről beszélsz? – kérdezte zavartan.
– Tessék?
– Miért nézel így rám?
– Én csupán próbálom elmagyarázni, hogy… – motyogta
Lyon. Megfordult, és szúrós pillantást vetett Brownra. A
komornyik elértette az üzenetet, és rögtön becsukta maga
mögött az ajtót. Lyon tekintete ekkor Richardsra fordult, de
barátja tudomást sem vett a néma parancsról, és a helyén
maradt.
– Lyon, válaszolj! – követelte Christina.
– Christina, nem könnyű ezekről a dolgokról beszélni,
amikor hallgatósága van az embernek – mondta a férfi, és nagy
lélegzetet vett. – Minden igaz, amit a nagynénéd írt. De az
indítékaim tiszták voltak, és…
Christina végre megértette. Behunyta a szemét, és
útmutatásért fohászkodott. Arra gondolt, hogy biztos nem volt
jó feleség, ha Lyon szükségét érezte, hogy felfedje előtte
titkait. Mindenesetre különös időpontot választott rá, hogy
megossza vele aggodalmait. Bár tudta, hogy önző dolog, most
mégis azt kívánta, bárcsak Lyon előbb az ő problémáját oldaná
meg.
Amikor Christina lehunyta a szemét, Lyon úgy érezte,
mintha tőrt döftek volna a szívébe.
– Drágám, katona voltam. Azt tettem, amit tenni kellett…
Az asszony végre ránézett. Tekintete tele volt
gyengédséggel.
– Lyon, te harcos vagy, ugyanakkor gyengéd és szerető férfi.
Ha öltél is, csak azért tetted, hogy megvédd magad. Csak a
sakálokra vadásztál.
Úgy tűnt, a férfinak nehézséget okoz felfogni felesége
szavait.
– Akkor miért jöttél Londonba?
– Tudtam, hogy segítesz nekem kideríteni az igazságot.
– Hiszen éppen azon vagyok, asszony, hogy
megmagyarázzam! – kiáltotta Lyon türelmét vesztve.
Christina megcsóválta a fejét.
– Hogyan mondhatsz ilyet, amikor még nem is olvastad a
másik levelet?
– Ha megengednétek, hogy egy öregember közbeszóljon –
szólalt meg Richards.
– Mi van? – csattant fel Lyon.
– Ki ez az ember? – kérdezte Christina férjét.
– Fenton Richards.
Christina ismerte a nevet. Haragos pillantást vetett Lyon
vendégére.
– A férjem nem fog ismét önnek dolgozni. A lába még
mindig nem gyógyult meg teljesen. Talán hosszú évekbe telik,
míg újra rendbe jön – tette hozzá.
– Christina, honnan ismered Richardsot?
– Rhone mesélt róla… és álmodban beszélni szoktál. Nem
akartam erről beszélni egy idegen előtt, de…
– Ó, a fenébe! – morogta Lyon.
– Ó, istenem! – suttogta Richards.
 – Ne aggódjon, uram! – mondta Christina Richardsnak. –
Nálam biztonságban vannak Lyon titkai.
Richards egy hosszú pillanatig némán figyelte az asszonyt,
aztán bólintott.
– Hiszek önnek.
– Honnan tudsz a lábamról? – kérdezte Lyon a feleségét. –
Nem panaszkodtam. És különben is meggyógyult már. A
fenébe! Rhone volt az…
– Az első estén, amikor találkoztunk, nagy fájdalmaid voltak.
Láttam a tekinteteden. A másik jel az volt, hogy végig a
kandallópárkánynak dőltél. Később kifaggattam Rhone-t, és ő
bevallotta, hogy valóban megsérült a térded… és még nem
gyógyult meg teljesen – tette hozzá Richards felé pillantva.
A férfi elmosolyodott. Lyon felesége elbűvölő volt.
– Úgy tűnik, Lyon, elbeszéltek egymás mellett – jegyezte
meg. – Nem hiszem, hogy a feleségedet az zaklatta volna fel,
amit a múltadról megtudott. Valami más nyomja a szívét, igaz,
kedvesem?
– Igen. A grófnő elküldött egy kedves barátomtól jött levelet
is. Biztos vagyok benne, hogy a borítékon a címzés az ő írása,
a levél is annak látszik, de…
– De te nem hiszed, hogy ő írta. Erről beszéltél, amikor
csalást emlegettél? – kérdezte Lyon.
Christina bólintott.
– Látod, hogy fejezte be a levelet a grófnő? Azt írta, reméli,
nem kaptam rossz hírt a barátomtól.
Szeme ismét megtelt könnyel. Lyon gyorsan elolvasta
Deavenrue levelét, aztán a boríték mellé tartotta a lapot, hogy
összehasonlítsa a két írást. Christina lélegzetvisszafojtva várt.
Lyonnek nem telt sok időbe észrevenni a különbségeket.
– Hasonlít a két írás, de mégsem azonos. Richards, nézd csak
meg! – fordult barátjához. – Christinát megnyugtatná, ha egy
másik véleményt is hallana.
 Richards felugrott a székről, és kíváncsian kikapta Lyon
kezéből a borítékot és a levelet. Ő is gyorsan felfedezte az
eltéréseket.
– Ó igen. A levél valaki másnak a kézírása. Hamisítvány –
mondta, és ő is elolvasta. Tekintete megtelt szánalommal és
együttérzéssel, amikor Christinára pillantott. – Azok az
emberek a vadonban… ők voltak a családja, ugye?
Az asszony bólintott.
– Mi az a foltos láz4? – kérdezte homlokát ráncolva. – A
levél szerint az volt a…
– Csak a jó ég tudja – mondta Lyon.
– Ki a felelős ezért? – kérdezte Richards. – Miféle
szörnyeteg képes ilyesmire?
– Christina nagynénje – felelte Lyon dühösen.
Richards az asztalra dobta a levelet.
– Bocsásson meg Christina, de azt kell mondanom, hogy a
nagynénje egy…
– Ki ne mondd! – szólt rá Lyon, mielőtt barátja befejezhette
volna a mondatot.
Christina nekidőlt Lyon székének. Lyon átkarolta felesége
derekát.
– Még mindig nem értem, hogyan csinálta. A pecsét nem
volt feltörve.
Richards volt az, aki elmagyarázta, milyen könnyű gőz fölött
felnyitni egy borítékot.
– Ezt egy szakember is alátámaszthatja, kedvesem.
Richards néhány perccel később elbúcsúzott. Amint
becsukódott mögötte az ajtó, Christina sírva fakadt. Lyon az
ölébe ültette, és szorosan magához ölelte. Nem is próbálta
csitítani. Az asszony hosszú percekig zokogott.
– Eláztattam az ingedet – suttogta végül két csuklás között,
aztán Lyon mellkasára hajtotta fejét, és nagyot sóhajtott.

4
Kiütéses tífusz
 Hosszú ideig meg sem moccant. Lyon azt hitte, talán már el
is aludt. Nem bánta volna, ha így történik. Hajlandó lett volna
az egész délutánt a székben tölteni mozdulatlanuk, Christinával
az ölében. Ami azt illeti, úgy érezte, szüksége is lenne erre az
időre, hogy ő is megszabaduljon haragjától.
Richards biztos azt akarta mondani a grófnőre, hogy az a
szuka. Meg is érdemelte volna a vén sárkány, az biztos.
Christinának is a nagynénjén járhatott az esze, mert hirtelen
megszólalt.
– Tudtad, hogy azt hittem, minden angol olyan, mint a
nénikém?
Lyon nem válaszolt. Lélegzetvisszafojtva várt, hátha a csend
megoldja Christina nyelvét.
Türelmét siker koronázta.
– Az apám gyűlölte a fehéreket. Amikor a grófnővel éltem
Bostonban, Deavenrue volt az egyetlen barátom. Ő vitt el a
nagynénémhez, és mindennap eljött, hogy tanítson. Én soha
nem léphettem ki a házból. A grófnő egyre csak azt hajtogatta,
hogy mennyire szégyenkezik miattam. Teljesen
összezavarodtam. Nem értettem, miért tart ennyire
értéktelennek.
– Nem vagy az, szerelmem – mondta Lyon határozottan. –
Nagyon is értékes vagy.
– Jó, hogy észrevetted – bólintott Christina.
Lyon elmosolyodott az asszony komoly hangja hallatán.
Aztán várta, hogy Christina folytassa.
Örökkévalóságnak tűnt, mire az asszony újra megszólalt.
– Éjszakánként a szobámba zárt. Próbáltam nem gyűlölni
ezért.
Lyon lehunyta a szemét, és reszketegen felsóhajtott. Érezte,
hogy önti el ismét a düh.
– Nem bírtam sokáig elviselni a bezártságot. Végül úgy
döntöttem, véget vetek neki.
– Hogyan, édesem?
 – Leszereltem a sarokvasakat az ajtóról – vallotta be az
asszony. – A grófnő akkor kezdte zárni az ajtaját. Félt tőlem,
de nem bántam. A nénikém öreg már, és ezért megpróbáltam
tisztelni. Az anyám is ezt akarta volna.
– Jessica?
– Nem, én sohasem ismertem Jessicát.
– Akkor ki?
– Boldogság.
Lyon nem tudta megállni, hogy ne tegyen fel még egy
kérdést.
– És ő is gyűlölte a fehéreket?
– Ó nem. Boldogság senkit sem gyűlölt.
– De a férfi, akit apádnak nevezel, igen.
Lyon nem hitte, hogy Christina válaszolni fog. A csend
hosszúra nyúlt köztük.
Nem kellett volna erőltetnie, feddte meg magát Lyon. A
fenébe, hiszen nem is olyan rég fogadta meg, hogy soha többé
nem fog faggatózni felesége múltja miatt.
– Igen, ő gyűlölte – suttogta végül Christina. – Engem kivéve
természetesen. Az apám tiszta szívéből szeret engem.
Várta, hogy mit fog szólni a férfi. Szíve a torkában dobogott.
Lyon azonban hallgatott. Christina arra gondolt, talán nem
értette, amit mondott.
– Van egy fivérem.
Lyon erre sem szólt semmit. Egy szó, egy sóhaj, de még egy
motyogás sem hagyta el az ajkát.
– Fehér Sasnak hívják.
Lyon lassú mosolyra húzta a száját.
– Érted, amit mondok, Lyon? – kérdezte Christina.
Válaszul a férfi gyors puszit nyomott a feje búbjára.
– Értem – suttogta. Két kezébe fogta az asszony arcát, és
gyengéden megcsókolta. Ezzel el is oszlatta Christina
félelmeit. – Értem, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb
embere. Sohasem hittem, hogy találok valakit, akit úgy
szerethetek, ahogy téged szeretlek, Christina. Sokkal tartozom
a családodnak, édesem, amiért megőriztek nekem.
– Nem is ismered őket, mégis úgy beszélsz, mintha szeretnéd
őket – suttogta Christina érzelmektől remegő hangon.
– Persze, hogy szeretem őket – mondta Lyon. – Az anyád
biztosan szerető és gyengéd asszony, az apád pedig…
– Büszke harcos – vágott a szavába az asszony. – Olyan
büszke, mint te.
– Szeretlek, Christina. Tényleg azt hitted, ha megtudom,
milyen körülmények között nevelkedtél, akkor majd
megvetlek, és értéktelenebbnek tartalak, mint…
– Sohasem éreztem magam értéktelennek. Soha! Sőt, az
angolokról hittem, hogy nem érnek semmit… amíg nem
találkoztam veled.
Lyon elmosolyodott.
– Úgy látom, örököltél valamennyit az apád büszkeségéből –
jegyezte meg. – Ez tetszik nekem.
– Egyáltalán nem lesz könnyű neked, Lyon. Eltérnek a
szokásaink. Nem akarok tovább színlelni. Legalább akkor nem,
amikor kettesben vagyok veled…
– Remek. Én sem akarom, hogy színlelj, bármi legyen is az,
amit színlelsz – jelentette ki a férfi, majd felnevetett, amikor
rájött, hogy milyen zagyvaságot mondott.
– Szeretlek, Lyon – suttogta Christina, és megcirógatta férje
tarkóját. – Lyon, szeretnék…
– Én is – felelte a férfi, és mohón megcsókolta feleségét.
Nyelve éhesen hatolt az édes ajkak közé. Christina átkarolta
férje nyakát. El akarta mondani neki, hogy szeretne hazatérni
Lyonwoodba, de a csók hamarosan elterelte a figyelmét. Lyon
szája addig ostromolta az övét, míg végül kifogyott a
lélegzetből.
– Menjünk fel, Lyon! – pihegte két szenvedélyes csók között.
– Nincs már rá idő, Christina.
– Lyon!
 A férfi mosolyogni próbált a követelőző hang hallatán, de
túlságosan lefoglalta az igyekezet, hogy megőrizze önuralmát.
Christina feneke feszülő ágyékának simult, fogai gyengéden
harapdálták fülcimpáját, ujjai is önálló életet éltek testén,
teljesen megőrjítve.
Akkor sem tudott volna felvánszorogni azon a lépcsőn, ha az
élete függött volna tőle.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Éjszaka jött, amikor mindenki aludt. Jacksonék odakint
vetettek maguknak ágyat. Kemény hideg volt, de Jacob
kettesben akart maradni feleségével, ezért kis sátrat rögtönzött
a szekér mellett.

Különös zajra ébredtem, és amikor kinéztem, egy férfit

láttam Emily és Jacob fölé hajolni. Odakiáltottam neki, de még
mindig nem gondoltam semmi rosszra. Azt hittem, Jacob a
soros az éjszakai őrségen.

A férfi felállt, és felém fordult. A holdfény megvilágította az

arcát. A sikoly a torkomban rekedt. Edward volt az, egy véres
tőrrel a kezében. Utánam jött.

Annyira megijedtem, hogy moccanni sem bírtam. Te voltál

az, aki végül felrázott dermedtségemből, Christina. Igen, mert
felébredtél és nyöszörögni kezdtél, erre azonnal magamhoz
tértem. Nem engedhettem, hogy Edward megöljön téged.

Éppen időben sikerült felkapnom Jacob vadászkését. Edward

felmászott a szekérre. Nagyot sikoltottam, és felé sújtottam a
késsel. Edward felkiáltott fájdalmában. A kés hegye
megsértette a szemét.

– Add vissza a drágaköveket! – követelte, és kiütötte a kést a

kezemből.

A tábor felébredt a sikolyaimra. Edward hallotta a szekérhez

közeledő emberek kiáltásait. Tudta, el kell tűnnie.
Megfenyegetett, hogy visszajön és megöl. Aztán pillantása a
kosárra esett, amelyben aludtál, és elvigyorodott.

– Előbb őt ölöm meg – vicsorogta. – Oda kellett volna adnod

Patriciának – tette hozzá, mielőtt kiugrott volna a szekérről.

Jacksonék halottak voltak. Átvágták a torkukat. Elmondtam a

karavánvezetőnek, hogy valami zajt hallottam, és láttam egy
embert, amint Emily és Jacob fölé hajolt.

Átkutatták a tábort, de a gyenge holdfényben nem találták

meg Edwardot.

Órákkal később a tábor ismét elcsendesedett. Óvatosságból

megháromszorozták az őrök számát, és úgy döntöttek,
Jacksonékat reggel temetik majd el.

Vártam még egy kicsit, aztán takaróba csavartalak, és

kilovagoltam a táborból. Senki sem zavart meg. Nem tudtam,
hova megyek, de nem is érdekelt.

Elbuktam, Christina. Mindennek vége volt. Tisztában voltam

vele, csak idő kérdése, hogy Edward ránk találjon.

Naplóbejegyzés
1795. október 20.

Kora délután volt, amikor Lyon elbúcsúzott feleségétől.

Christina azt hitte, férje Rhone-hoz megy a megbeszélt
kártyaparti miatt. Lyon sietségében, hogy időben
megszervezze Jack támadását Rhone házában, megfeledkezett
arról, hogy feleségét is tájékoztassa. Csak annyit mondott neki,
hogy a kártyapartit későbbre halasztották, és egy fontos
ügyben el kell mennie.
Christina éppen átöltözött, amikor Kathleen jelentette, hogy
Lady Diana várja odalent.
– Valami nagyon felzaklatta – mondta Kathleen úrnőjének. –
Szegénykém, sír.
 Christina lesietett a lépcsőn. Amikor Diana meglátta,
nyomban kibökte, mi történt Rhone-nal.
Christina a szalonba vezette sógornőjét, leült mellé a
pamlagra, és a kezét paskolta, míg a lány elmesélte az egész
történetet.
– Szegény Rhone ártatlan – zokogta Diana. – Ő annyira
nemes! Tudtad, hogy minden este bált rendez? Ó, bárcsak
Lyon gyorsan hazaérne, hogy elmondhassam neki, mi történt.
Ő tudni fogja, mi teendő.
– Lyon biztosan hamar értesül a történtekről – nyugtatta
Christina a lányt. – Az egész az én hibám – tette hozzá.
– Hogyan lenne a te hibád? – csodálkozott Diana.
Christina nem válaszolt neki. Felelősnek érezte magát a
Rhone-nal történtek miatt. Végül is ő volt az, aki megsebezte,
tehát a bűn is őt terheli.
– Ki kell találnom va… Diana, azt mondtad, ma este is lesz
bál Rhone-nál?
– Igen, de Harriett néni nem enged el. Már elígérkeztünk egy
másik estélyre, de én sokkal szívesebben mennék Rhone-hoz.
Christina elrejtette mosolyát.
– Azt elhiszem – mondta, és ismét megpaskolta a lány kezét.
– Holnapra minden rendbe jön – tette hozzá cinkos suttogással.
– Az meg hogyan lehetséges? – kérdezett vissza Diana
szintén suttogva. – Tudsz valamit, amit nem mondtál el?
– Igen – bólintott Christina, aztán szándékosan elhallgatott.
A háta mögé pillantott, mintha ellenőrizné, senki nem hallja
őket, aztán visszafordult sógornőjéhez. – Biztos forrásból
tudom, hogy az igazi Jack ma este lecsapni készül.
Diana elakadó lélegzete elárulta, hogy elhitte Christina
szavait.
– Nem szabad senkinek elmondanod, Diana, különben Jack
megtudhatja, hogy kitudódott a terve, és elállhat tőle.
Diana összekulcsolta a kezét.
 – Senkinek nem mondom el, ígérem. De honnan tudod,
hogy…
– Most nincs idő rá, hogy elmeséljem a részleteket, ráadásul
van egy nagyon fontos elintéznivalóm. Hazakísérhetlek, aztán
kölcsönkérhetem a kocsidat egy kis időre?
– Természetesen. Szívesen veled megyek, hogy segítsek
elintézni azt a fontos ügyet – ajánlkozott Diana.
Christina megrázta a fejét.
– Siess, Diana! Rengeteg még a tennivaló.
– Miféle tennivaló?
– Nem is törődj vele! Töröld meg a szemed, és gyere!
Christina kézen fogta Lyon húgát, és maga után vonszolta.
Hogy elterelje figyelmét Jackről, a családról kérdezősködött.
– Lyon közel állt Jameshez?
– Egy ideig. Mindig versenyeztek egymással – mondta
Diana. – Lyon mindig legyőzte Jamest lovaglásban, vívásban,
és… nos, még a nőknél is nagyobb sikere volt – tette hozzá
vállat vonva. – James szinte a megszállottja volt, hogy
túlszárnyalja bátyját, és gyakran kockáztatott.
– Hogyan halt meg?
– Leesett a lováról. Rögtön meghalt, nem szenvedett.
Winters báró, a család orvosa mondta, de azt hiszem, csak
azért, hogy enyhítse a mama fájdalmát.
– Igen, ha már az édesanyád került szóba. Diana, tudom,
hogy nagyon közel állsz hozzá, de remélem, nem ellenzed a
tervem.
– Milyen tervet? – ráncolta homlokát a lány.
– Szeretném magammal vinni Lyonwoodba holnap.
– Komolyan? És Lyon tud erről?
– Ne nézz már ilyen gyanakvón! – dorgálta Christina
sógornőjét, és egy cseppet elmosolyodott. – Hidd el, a
szívemen viselem édesanyád sorsát! Neked itt van a szezon,
különben megkérnélek, hogy te is gyere velem. Tudom, hogy
nagyon nehéz lesz elválnod tőle. Mégiscsak az anyád.
 Diana lesütötte a tekintetét. Szégyellte magát a
megkönnyebbülés miatt, ami hirtelen elöntötte. Valaki végre
kezébe veszi anyja sorsát.
– Rettenetes ezt bevallanom, de most már a nővérem vagy,
szóval elárulom neked, hogy egyáltalán nem fog hiányozni a
mama.
Christina nem tudta, mit mondjon erre. Kinyitotta az ajtót
sógornőjének.
– Édesanyád egy kicsit… nehéz természetű, ugye? – kérdezte
végül.
– Hiszen te is találkoztál vele – suttogta a lány. – Csak
Jamesről hajlandó beszélni. Velem vagy Lyonnel nem is
törődik. James volt a kedvenc fia. Ó, tudom, hogy most rosszat
gondolsz rólam. Nem kellett volna azt mondanom, hogy…
Christina megfogta Diana kezét.
– Mindig az igazat mondd nekem. Csak akkor leszünk jóban
egymással. Diana, tudom, hogy szereted az édesanyádat. Nem
haragudnál rá annyira, ha nem így lenne.
Diana szeme tágra nyílt.
– Igen, tényleg haragszom – jelentette ki.
– Most már be kell menned. Kérlek, szólt a szolgálóknak,
hogy készítsék össze édesanyád holmiját. Holnap reggel
eljövök érte.
Diana hirtelen előrehajolt, és megölelte Christinát.
– Annyira örülök, hogy Lyon elvett téged!
– Én is örülök, hogy hozzámentem – mondta Christina.
Diana elengedte sógornőjét. Kiszállt a hintóból, aztán
visszafordult, hogy még egyszer megkérje Christinát, hadd
tartson vele. Christina ismét visszautasította, majd megvárta,
amíg a lány bemegy a házba, s csak utána mondta meg a
kocsisnak, hova akar menni.
– Tudja, hol van a Zord Bryan? – kérdezett vissza a kocsis
rémülten, és nagyot nyelt.
– Nem tudom pontosan. És ön tudja, uram?
 – Igen, asszonyom, tudom – dadogta a kocsis.
– Akkor más nem is számít, igaz? Kérem, vigyen oda rögtön.
Christina visszaszállt a hintóba, és becsukta az ajtót. Hirtelen
a kocsis halottsápadt arca jelent meg a nyitott ablakban.
– Ezt nem gondolhatja komolyan, asszonyom. A Zord Bryan
a város legsötétebb negyedében van. Gyilkosok és…
– Bryan egy nagyon kedves barátom, és nekem most rögtön
találkoznom kell vele, uram. Hogy is hívják önt?
– Everet.
– Everet – ismételte meg Christina, és elővette legragyogóbb
mosolyát, hogy elkápráztassa a férfit. – Szép név. Nézze,
Everet, meg kell mondanom, nagyon boldogtalan leszek, ha
nem engedelmeskedik. Úgy bizony – tette hozzá határozottan.
Everet zavartan vakarta meg a fejét.
– Van egy kis bökkenő, asszonyom. Maga boldogtalan lesz,
ha nem viszem el a Zord Bryanbe, a márki úr viszont, ha
meghallja, hogy elvittem, kitekeri a nyakam. Így is, úgy is
megkapom a magamét. Ez a bökkenő.
– Ó, értem már, miért habozik. Nem tudja, hogy a férjem
kifejezetten megkért, hogy látogassam meg Mr. Bryant. Nincs
miért aggódnia, jóember. Lyon mindent tud.
Everet határozottan megkönnyebbültnek látszott. Egyetlen
pillanatig sem kételkedett a márkiné őszinteségében. Arra
gondolt, amilyen ártatlan teremtés, Christina azt sem tudja,
hogyan kell körmönfontnak lenni.
A kocsis dadogva bocsánatot kért, figyelmeztette Christinát,
hogy belülről reteszelje el az ajtót, majd visszaült a bakra.
Nyaktörő sebességgel hajtottak végig London utcáin. Christina
arra gondolt, hogy a férfi bizonyára fél.
Gyanúja beigazolódott, amikor végül megérkeztek a
kocsmához, és Everet reszkető kézzel segítette ki a hintóból, s
közben egyre a háta mögé pislogott.
– Kérem, asszonyom, siessen! Ha nem bánja, én idekint
várom meg – suttogta.
 – Ó, nem kell megvárnia. Nem tudom, mennyi idő alatt
végzek. Menjen nyugodtan haza, Everet! Mr. Bryan majd
gondoskodik róla, hogy hazajussak.
– De, asszonyom! – dadogta a kocsis. – Mi van, ha Bryan
nincs itt? Mi van, ha ő is a dolga után jár?
– Akkor kénytelek leszek megvárni – mondta Christina, és az
ajtó felé indult. A válla fölött még hátraszólt, köszönetet
mondva Everetnek, majd eltűnt az épületben, mielőtt a kocsis
akár pislantani tudott volna.
Christina nem felkészületlenül érkezett. Nem volt ő olyan
ostoba, mint Everet hitte. Apró kést rejtegetett a tenyerében,
tőre pedig szokás szerint a bokája fölé volt erősítve. Igaz,
jobban kedvelte a nagyobb tőrt, de azt nem tudta volna feltűnés
nélkül a kezébe fogni, az pedig olyan látszatot keltett volna,
hogy szándékosan keresi a bajt.
Korábbi tapasztalataiból Christina tudta, hogy a gonosztevők
többnyire ostoba, műveletlen népség. Az embernek kezdettől
fogva határozottan kell viselkednie, és akkor nem lesz gond.
Christina egy hosszú percig csak állt az ajtónál, és fürkésző
tekintete a tulajdonost kereste a zsúfolt helyiségben. Legalább
húszan ültek a székeken, néhányan pedig a terem jobb oldalán
végighúzódó bárpultnak támaszkodtak.
A pult mögött álló férfi tátott szájjal bámult az asszonyra.
Christina feltételezte, hogy a férfi a tulajdonosnak dolgozik,
ezért habozás nélkül felé indult.
Félúton sem járt, amikor az első fajankó megpróbálta útját
állni. A férfi bűzlött a sörtől, és ügyetlen mozdulattal
igyekezett elkapni Christinát.
Az asszony a tőrrel lökte el a kezét. A férfi felkiáltott
fájdalmában, mire a kocsmában minden szempár
rászegeződött. Az emberek látták, ahogy a behemót fickó
felemeli a kezét, és döbbenten bámulja.
– Megvágtál!
Az üvöltésbe beleremegtek a gerendák is.
 – Megvágtál! – bömbölte megint, s Christina felé lódult.
Christina nem mozdult, csak megvillantotta a tőrt a férfi
szeme előtt.
– Üljön le, különben újra megvágom.
Erre most igazán nincs idő, mondta magának. Annyi mindent
kell még elintézni Rhone bálja előtt.
– Megvágtál, te…
– Maga pedig meg akart tapogatni – vágott vissza Christina.
A tőr hegye ekkor már a részeg torkának feszült. – És ha még
egyszer megpróbálja, a torkán vágott lyukon keresztül fogja
ezentúl inni a sört, ezt megígérhetem.
Hallotta, hogy valaki felvihog, és felnézett a bűnös után
kutatva.
– Mr. Bryannel van megbeszélnivalóm – közölte
fennhangon.
– Ezek szerint a cicája vagy? – kiáltott fel valaki.
Christina bosszúsan felsóhajtott. Iménti támadója
megpróbálta kihasználni, hogy elterelődött róla a figyelem, és
újra nekilendült. Christina oda sem nézve keskeny, nem túl
mély vágást ejtett a nyakán.
A férfi újra felüvöltött. Christina égnek emelte a tekintetét, és
türelemért fohászkodott.
Nem tévedett, a gonosztevők a világon mindenhol
egyformák voltak. Ostoba alak mind egy szálig.
– Én Lyonwood márkijának a cicája vagyok – mondta végül.
– A férjem barátja a tulajdonosa ennek a kocsmának.
Haladéktalanul beszélnem kell vele, és fogytán a türelmem. –
Elhallgatott, és a nyakát pátyolgató emberhez fordult. – Ez
csak egy karcolás, uram, de ha nem hagy fel az ostobaságaival,
ígérem, a következő sokkal fájdalmasabb lesz.
Bár Christina nem vette észre, kijelentése, miszerint ő
Lyonwood felesége, megváltoztatta a férfiak viselkedését.
– Hagyd békén, Arthur, ha élni akarsz! A hölgy Lyonwood
felesége.
 – Arthurnak hívják? – kérdezte Christina.
A férfi túlságosan rémült volt ahhoz, hogy válaszoljon.
– Az Arthur csodálatos név, uram. Ismeri Camelot
történetét? Nem? – csodálkozott, amikor a férfi továbbra is
csak ostobán bámult rá. – Az édesanyja biztosan olvasta a
mesét, ha egyszer Arthur király után nevezte el magát –
döntötte el végül.
Arthur nem figyelt rá. Csak az járt a fejében, mit fog csinálni
vele a márki, ha tudomást szerez erről a szerencsétlen esetről.
Vadabbnál vadabb rémképek suhantak át az agyán.
– Nem akartam bántani, hölgyem. A légynek sem tudnék
ártani – nyüszítette. – Nem tudtam, hogy…
– Hogy férjnél vagyok? – kérdezte Christina, és felsóhajtott.
– Nos, gondolom, valóban nem tudhatta, hogy nem vagyok
kapható, de akkor is durva dolog egy hölgyet megragadni az
akarata ellenére – magyarázta nevelő célzattal. – Ne aggódjon,
azért nem fog meghalni, mert rossz a modora, Arthur – tette
hozzá gyengéd hangon, aztán a többiekhez fordult: – Van még
valaki, aki el akar kapni?
A jelenlevők egy emberként kiáltottak nemet, miközben a
fejüket rázták.
Szórakoztató látvány volt, de Christina elfojtotta mosolyát.
Nem akarta, hogy a férfiak azt higgyék, rajtuk nevet.
– Bízhatom az ígéretükben? – kérdezte, hogy biztos lehessen
benne, nem fenyegeti veszély, és elteheti a kést.
Christina ekkor nem bírta tovább, elmosolyodott, annyira
mulatságos volt a szaporán bólogató férfiak látványa.
– Arthur, menjen és mossa ki a sebeit! – szólt oda a
megvágott férfinak, majd a pulthoz sétált, hogy megvárja a
tulajdonost. – Amint itt végeztem, küldök gyógyírt, hogy
hamarabb begyógyuljon a vágás. Tudja valaki, hol van Mr.
Bryan?
– Connor már elment érte, hölgyem – mondta az egyik
vendég.
 Christina rámosolygott a vékonypénzű, apró termetű férfira.
Ekkor észrevette, hogy kártyát tart a kezében.
– Szerencsejátékot játszanak? – kérdezte, arra gondolva, elüti
az időt, míg Bryan meg nem érkezik, és talán a feszültséget is
csökkenti valamelyest, ha barátságosan elbeszélget ezekkel a
férfiakkal. – Sajnálom, hogy félbeszakítottam, uram.
– Nem, nem – szabadkozott a férfi. – Nem találtam senkit,
aki játszana velem.
– Ugyan miért nem?
– Nittynek mindig pokoli szerencséje van – kiáltott egy
másik vendég.
– Ön türelmes ember, Nitty? – érdeklődött Christina.
– Nem is tudom, nagyság – felelte a férfi.
Christina úgy döntött, nem szól a „nagyság” megszólításért.
Nitty így is nagyon idegesnek tűnt.
– Tegyünk egy próbát! – javasolta. Nevetése mosolyt csalt a
marcona férfiak arcára. – Szeretnék megtanulni kártyázni,
uram, és ha ráér és nincs ellenére, nekem most is megfelel.
Úgyis várnom kell, amíg beszélhetek a tulajdonossal…
– Megtiszteltetés számomra, ha megtaníthatom kártyázni –
jelentette ki Nitty, és kihúzta magát. – Poppy, pucold le az
asztalt a hölgynek! – parancsolta. – Hozz neki egy tiszta
széket, Preston! Milyen játékot szeretne megtanulni, hölgyem?
– kérdezte.
– Mit szeretnek játszani a férfiak?
– Nos, a férje a pókert kedveli, de magácska természetesen
nem akarhatja…
– Ó, de igen – vágott a szavába Christina.
– Kisasszony! – szólította meg az egyik vendég. – Szívesen
adok kölcsön egy kis pénzt.
– Pénzt?
– A tétre – magyarázta egy másik lelkesen.
Christina el sem akarta hinni, milyen segítőkészek
mindannyian. Poppy mélyen meghajolt.
 – A széke készen áll, hölgyem – mutatta széles mozdulattal.
– Tiszta, mint a patyolat.
Miután leült a kerek asztal mellé, Christina Nitty felé
biccentett.
– Ezek szerint ismeri a férjemet? – kérdezte, és figyelte,
milyen ügyesen keveri a kártyát a férfi. – Azt mondta, Lyon
szeret pókerezni – tette hozzá mintegy magyarázatként a
kérdésére.
– Mindannyian ismerjük a márki urat – szólalt meg az
asszony válla fölött Poppy.
– Ó, ez kedves – mondta Christina. – Most pedig, Nitty,
magyarázza el, hogyan kell játszani. Köszönöm a pénzt, uram,
és önnek is hálás vagyok, és… ó, nem hiszem, hogy ilyen sok
pénzre lesz szükségem, uraim – tette hozzá, amikor már egy
egész rakás érme magasodott előtte. – Önök mind olyan
nagylelkűek! A férjem igazán szerencsés, hogy ilyen barátai
vannak.

Lyon ugyanezt gondolta, amikor a kocsma mögött

utasításokat adott öt szakadt külsejű, ám hűséges emberének.
Bryan mellette állt, és azt kívánta, bárcsak ő is részese lehetne
az akciónak.
– A fenébe, Lyon, mindent megadnék, hogy lássam Rhone
képét. Ne feledd, fiú – mondta a legénynek, akire Jack szerepét
osztotta –, mindig maradj a háttérben! A szemed nem olyan
zöld, mint Rhone-é. Valaki még észreveheti.
– Bryan, tényleg be kellene jönnöd – kérlelte a pultos immár
harmadszor. – Odabent mindjárt elszabadul a pokol. Nem
hallod a sikolyokat?
– Csak azt hallom, hogy az emberek jól érzik magukat,
Connor. Bárki is akart verekedni, úgy tűnik, meggondolta
magát. Most pedig menj vissza, mielőtt a szemem is kilopnák.
 Bryan visszazavarta Connort, aztán tovább hallgatta Lyon
tanácsait.
Hirtelen hangos nevetésre lett figyelmes. Bólintott
barátjának, aztán visszaballagott a kocsmába, hogy megnézze,
mi ez a nagy vidámság. Azonnal észrevette a sarokasztal köré
gyűlt tömeget. Feléjük indult, ám ekkor néhány ember
megmozdult, és meglátta, kik is ülnek az asztalnál. Egy hosszú
percig hitetlenkedve nézett, aztán sarkon fordult, és kirohant a
hátsó ajtón.
– Lyon, már végeztél?
– Igen, éppen most akartam elmenni. Miért? Valami gond
van? – kérdezte, mert Bryan feszült hangja óvatosságra intette.
– Azt meghiszem, de nem az én gondom, hanem a tiéd!
Amikor Lyon be akart menni a kocsmába, Bryan karját
kinyújtva feltartóztatta.
– Aztán szeretsz-e még fogadni, Lyon?
Lyon nem is titkolta bosszúságát.
– Igen – morogta.
– Akkor fogadjunk, hogy életed legnagyobb meglepetése vár
rád odabent – lépett oldalt, és hüvelyujjával befelé mutatott.
Lyonnek nem volt ideje holmi ostobaságokra. Besietett, arra
gondolva, hogy Bryan egy-két verekedőt akar vele
leszereltetni.
A tömeg eltakarta előle az asztalt.
– Nincs itt semmiféle veszély – mondta Bryannek. –
Kíváncsi vagyok, mi ez a tumultus. Talán Nitty
kártyatrükkjeinek újabb áldozata van?
– Ó, tényleg kártyáznak – felelte barátja. – Frankie, hogy áll
a játszma?
– A kisasszonyka éppen most főzte le Nittyt egy semmi kis
tízes párral – szólt valaki a tömegből.
– Nem az én hibám – kiáltotta Nitty. – A hölgynek jól vág az
esze, és úgy áll a játékhoz, mint a rák…
 – Vigyázz a szádra, Nitty! – kiáltott egy másik ember. –
Lyonwood márki felesége tiszteletre méltó asszony. Beszélj
rendesen a jelenlétében!
Lyonwood márki felesége?!
Biztos rosszul hallotta. Nem, az nem lehet, hogy…
Lyon Bryanhez fordult, mire az bólintott. Lyon még mindig
nem akarta elhinni. Odasétált a tömeghez. Néhány aggódó
ember gyorsan kitért az útjából. A hahotázás félbeszakadt.
Christina észre sem vette a hirtelen feszültté vált hangulatot,
sem azt, hogy férje ott áll Nitty mögött, és őt nézi. Minden
figyelmét a lapjaira fordította. Vele ellentétben, Nitty azonnal
tudta, hogy valami baj van, de nem mert hátranézni. Így is látta
az őt körülvevők arcán, hogy ki áll mögötte.
– Azt hiszem, passzolok, kisasszony.
Christina nem nézett fel. Ujjával az asztalon dobolt, és a
kezében levő öt lapra meredt.
– Nem, Nitty, most nem passzolhat. Azt mondta, én jövök, és
vagy emelem a tétet, vagy passzolok. – Christina az asztal
közepére tolta az előtte levő pénzkupacot, aztán felpillantott, és
új barátjára mosolygott. – Lássuk, mije van!
Nitty kiterítette a lapjait.
– Ah, kisasszony, nem kellett volna az összes pénzét
feltennie. Látja, a három királyommal most megverem. De
nem bánom, ha visszaveszi a pénzét. Ez csak a tanulójátszma
volt.
A férfiak bólintottak. Néhányan helyeslőn morogtak, mások
riadt pillantásokat vetettek Lyon felé.
Christina nem mert felnézni a kártyából. Nitty
figyelmeztette, hogy a játékosok arckifejezése gyakran
árulkodik arról, mit tartanak a kezükben. Mivel Nitty már
megmutatta a lapjait, Christina nem tudta, érvényes-e még ez a
szabály, de nem akart kockáztatni… a neki osztott csodálatos
lapokkal semmiképp.
 – A játék az játék, Nitty. A győztes visz mindent. Nem ezt
mondta?
– De igen, kisasszony – dadogta a férfi.
Christina letett két hetest az asztalra, a másik hármat
szándékosan visszatartotta.
– Uraim – mondta a körülötte állóknak –, készüljenek a
nyereményük átvételére.
– De kisasszony, magának az enyémtől többet kell…
Nitty elhallgatott, amikor Christina felfordította a többi lapját
is.
– Jóságos isten! Három ásza van – suttogta Nitty
megkönnyebbülten. Lyon felesége nyerte meg a játszmát.
Christina kacagása ezúttal nem csalt mosolyt a férfiak arcára.
Mindnyájan Lyonwoodot nézték, várva, mit szól az
eseményekhez. A márki nem tűnt túl boldognak. Márpedig, ha
a hatalmas Lyonwood márki nem találja szórakoztatónak a
dolgot, akkor ők sem lehetnek vidámak.
Christinát teljesen lefoglalta, hogy oszlopokba rendezze a
pénzérméket.
– Nitty, amíg Mr. Bryanre várunk, megmutathatná nekem,
hogyan kell csalni? Ha már tudom, mi a módja, nem fognak
olyan könnyen becsapni.
Nitty nem válaszolt, ezért Christina felnézett mesterére.
A férfi határozottan rémültnek tűnt. A fiatalasszonyban csak
ekkor tudatosult, milyen csend van körülötte. Nem értette az
okát, míg feljebb nem emelte a tekintetét. Csak ekkor vette
észre, hogy férje ott áll Nitty mögött, és őt nézi.
– Lyon, te mit keresel itt? – kérdezte meglepetten.
Felesége kedves mosolya még inkább feldühítette a márkit.
Úgy fest a dolog, mintha Christina örülne, hogy látja.
Christina arcáról lehervadt a mosoly, amikor férje nem
viszonozta üdvözlését, csak mereven nézte. Elfogta a remegés,
amikor hirtelen rádöbbent az igazságra: Lyon iszonyú dühös.
– Lyon – szólalt meg tétován. – Valami baj van?
 Lyon nem válaszolt. Hideg tekintete végigsöpört a tömegen.
– Kifelé! – csattant a hangja, mint a korbács. A terem
egyetlen pillanat alatt kiürült.
Christina figyelte, ahogy az emberek egymást letaposva
igyekeznek teljesíteni a parancsot. Nitty még a székét is
feldöntötte nagy sietségében.
– Itt felejtették a pénzüket! – kiáltott utánuk.
– Elhallgass! – üvöltött rá Lyon.
Christina szeme hitetlenkedve tágra nyílt. Felállt, hogy
szembenézzen férjével.
– Kiabálni mersz velem mások előtt? A barátunk, Mr. Bryan
előtt?
– De még mennyire, a fene vigye el! – bömbölte a férfi.
A fagyos visszavágás megdöbbentette Christinát. Bryanre
nézett, és amikor meglátta sajnálkozó arcát, hirtelen annyira
elszégyellte magát, hogy sírni szeretett volna.
– Megszégyenítesz egy másik harcos előtt – mondta remegő
hangon, és összekulcsolta kezét.
Lyon biztosra vette, hogy felesége megijedt tőle. Az asszony
kétségbeesett arca áthatolt haragja ködén, és rendkívüli
erőfeszítéssel visszafojtotta indulatait.
– Mit keresel itt? – akarta tudni. Nyers hangon beszélt, de
már nem kiabált, bár nagy kedve lett volna hozzá.
Christina nem fogta fel, milyen veszélyben volt, ismételgette
magában Lyon, míg valami litániát. Nem, nyilvánvalóan
fogalma sincs, mi minden történhetett volna vele…
Vele ellentétben Lyon nagyon is tisztában volt azzal, hogy
mi vár egy egyedülálló gyengéd hölgyre Londonnak ebben a
kétes hírű negyedében. Erővel zárta ki gondolatai közül a
rémképeket, mivel tudta, újra elveszti a fejét, ha jobban
belegondol.
Christina nem tudott férjére nézni. Lehajtott fejjel állt, az
asztallapot bámulva.
 – Lyon, a feleségednek nyilván nyomós oka volt rá, hogy
idejöjjön – szólalt meg Bryan, remélve, hogy enyhíti
valamelyest a házaspár közti feszültséget.
Christina felkapta a fejét.
– A férjem azért haragszik, mert idejöttem? – kérdezte
hitetlenkedve.
Bryan nem tudta, mit válaszoljon erre a lehetetlen kérdésre.
Végül úgy döntött, inkább ő kérdez.
– Nem tudta, milyen veszedelmes ez a környék?
Christina nagy levegőt vett, mielőtt válaszolt volna. Keze
ökölbe szorult az oldala mellett.
– Oda megyek, ahová akarok… és amikor akarok.
A fenébe! Már megint jól megcsinálta ez az asszony! –
gondolta Bryan, és Lyonre nézett, majd újra Christina felé
fordult. A kis ártatlan még nem ismeri elég jól a férjét. Ezzel
az erővel akár vörös posztót is lengethetne egy bika orra előtt.
Lyon még nem jutott túl kezdeti dühén, és Christina
kijelentése csak olaj volt a tűzre. Bryan sietett közbeavatkozni,
mielőtt barátja megfeledkezik magáról.
– Üljetek le, és beszéljétek meg a dolgot! Magatokra hagylak
benneteket…
– Miért? Lyon már úgyis megalázott ön előtt – suttogta
Christina.
– Christina, hazamegyünk. Most azonnal!
Lyon hangja nem volt több suttogásnál. Bryan remélte,
Christina felismeri, hogy ez nem jó jel.
Tévedett. Az asszony Lyon felé fordult, és haragos pillantást
vetett rá. Bryan a fejét csóválta ekkora oktalanság láttán.
Lyon villámsebesen mozdult. A következő pillanatban
Christina a falhoz szegezve találta magát. Arca alig
centiméterekre volt férje arcától, mely valósággal lángolt a
haragtól.
 – Márpedig Angliában az a szokás, Christina, hogy a feleség
azt teszi, amit a férj parancsol. Csak oda megy, ahová a férje
engedi, és csak akkor, amikor engedi. Megértetted?
Bryan Lyon háta mögött toporgott. Szánakozva figyelte a
törékeny virágszálat, akit Lyon feleségül vett. Szegény
teremtés, biztosan meg van rémülve. Hiszen még ő is ideges
egy kicsit, gondolta együtt érzőn. Lyon indulata a mai napig
képes volt megijeszteni.
Ám amikor Christina végül válaszolt férjének, Bryannek rá
kellett döbbennie, hogy az asszonyka egyáltalán nem fél.
– Megszégyenítettél. Ahonnan én jövök, ez elegendő ok arra,
hogy egy feleség levágja a haját.
Lyon próbált uralkodni magán, de Christina megjegyzése
csak még jobban kihozta a sodrából.
– Mi az ördögöt akar ez jelenteni?
Christina nem akart magyarázkodni. Nem. Iszonyú harag
tombolt a belsejében. Legszívesebben ráüvöltött volna férjére.
Ugyanakkor zokogás is fojtogatta, ám túlságosan feldúlt volt
ahhoz, hogy ellentmondásos állapotát boncolgassa.
– Ha egy nő levágja a haját, az azt jelenti, hogy elveszített
valakit. Egy feleség akkor vágja le a haját, ha elveszíti a
férjét… vagy el akar válni tőle.
– Ez a legnevetségesebb dolog, amelyet valaha is hallottam –
morogta Lyon. – Tudod egyáltalán, mire célzol? Válásról
beszélsz.
Lyon csak ekkor fogta fel teljesen, mit is mondott a felesége.
Homlokát az asszony fejére hajtotta, lehunyta szemét, és
felnevetett. Christina áldott pimaszsága elmosta haragját.
– Tudtam, hogy megváltozol, ha tudomást szerzel a
múltamról, te hitvány angol – dühöngött Christina. – Nem
vagy több, mint egy… ostoba kis pöcs – jelentette ki,
elismételve a kifejezést, amit az imént hallott az egyik férfitól.
 – Azt hiszem, szép, hosszú beszélgetés vár ránk – jegyezte
meg Lyon. – Menjünk! – fogta kézen feleségét, és az ajtó felé
indult vele.
– De még beszélnem kell Mr. Bryannel – mondta Christina.
– Engedj el, Lyon! – próbálta meg kiszabadítani a kezét férje
szorításából.
– Ezek szerint még most sem érted – szólt hátra a válla fölött
Lyon. – Pedig épp az imént magyaráztam el, a feleség oda
megy, ahová a férj…
– Lyon, majd megöl a kíváncsiság – vágott szavába Bryan.
Hallotta barátja hangjában a bosszúságot, és érezte, újabb vihar
van kitörőben. – Szeretném tudni, miért akart találkozni velem
a feleséged – tette hozzá kissé zavartan.
Lyon megállt az ajtóban.
– Mondd el neki, Christina! – parancsolta.
Az asszony legszívesebben ellenszegült volna férjének, hogy
Lyon lássa, komolyan gondolta, amit az imént mondott neki,
de Rhone ügye most fontosabb volt. Az ő biztonsága
érdekében félre kell tennie a büszkeségét.
– Rhone-nál ma este bál lesz – kezdte. – Azt szerettem volna
megkérdezni, nem találna-e néhány csavargót, akik el…
Christina nem tudta befejezni magyarázatát. Lyon kirángatta
az ajtón a mondat közepén. Öles léptekkel sietett végig az
utcán, és befordult a sarkon. Nem csoda, hogy nem tudott férje
látogatásáról, gondolta Christina. Lyon a kocsmától jókora
távolságra állította le hintóját.
Nem értette ugyan a férfi indokait, mégsem kérdezősködött.
Attól tartott, a hangja elárulná. Torkát sírás fojtogatta. Soha
életében nem volt még ennyire dühös.
Egyikük sem szólt egy szót sem hazáig. Lyon arra használta
az időt, hogy megnyugodjon. Nem volt könnyű feladat. Másra
sem tudott gondolni, mint hogy mi történhetett volna
Christinával. A kéretlen rémképek ismét haragra gerjesztették.
Az ég szerelmére, hiszen a térde is kis híján megbicsaklott,
amikor megpillantotta Christinát a kocsmában.
Az asszony London leghírhedtebb gazfickóival kártyázott.
Nyilván nem volt tisztában azzal, milyen kockázatot vállal.
Nem is lehetett. Különben nem érezte volna olyan jól magát…
és rá is mosolygott, amikor észrevette, hogy ott van. Lyon soha
életében nem volt még ilyen dühös… és ennyire rémült.
– Csak ne lennél olyan átkozottul ártatlan! – morogta,
miközben kinyitotta a hintó ajtaját Christina előtt.
Az asszony nem nézett rá. Tekintetét az ölében pihenő
kezére szegezte, és férje megjegyzésére is csak egy közömbös
vállrándítással felelt.
Lyon a kezét nyújtotta, hogy kisegítse a kocsiból, de
Christina tudomást sem vett róla.
Christina a bejárathoz sietett. Lyon csak ekkor vette észre,
hogy felesége ismét megkurtította a haját. Az aranyló fürtök
már csak háta közepéig értek.
Brown az ajtóban várta őket. Lyon utasította a komornyikot,
hogy vigyázzon úrnőjére, majd Christina után eredt. A
lépcsősor közepén érte utol.
– Amikor már nem leszek ennyire dühös, elmondom majd,
hogy miért…
– Nem vagyok kíváncsi az indokaidra – vágott a szavába
Christina.
Lyon lehunyta a szemét, és mély lélegzetet vett.
– Ne merészeld elhagyni a házat holnap reggelig! – mondta.
– Most Rhone-hoz kell mennem.
– Értem.
– Nem, nem hiszem, hogy érted – morogta Lyon. – Christina,
ugye azért mentél Bryanhez, hogy kerítsen néhány embert,
akik eljátsszák Jack és bandájának szerepét?
Christina bólintott.
– Asszony, te nem bízol bennem – suttogta Lyon a fejét
csóválva.
 Christina nevetségesnek érezte férje megjegyzését.
– A hitnek semmi köze az én megbízásomhoz. Nem is
tudtam, hogy értesültél a Rhone-t ért erőszakról.
– Erőszakról?
– Bezárták a házába – magyarázta Christina. – Mivel Rhone
a barátod, egy nagyon ravasz tervet eszeltem ki, de te
tönkretetted.
– Nem, te voltál az, aki tönkretette volna – mondta Lyon. –
Már intézkedtem az ügyben, Christina. Most pedig add a
szavadat, hogy nem lépsz ki a házból!
– Nincs más elintéznivalóm – felelte az asszony.
Amikor férje elengedte a karját, Christina sarkon fordult, és
felsietett a lépcsőn. Lyon már a bejárati ajtónál járt, amikor
utolérte felesége hangja.
– Lyon!
– Igen?
– Bocsánatot kell kérned. Most akarod megtenni, vagy
miután megjöttél Rhone-tól?
– Bocsánatot kell kérnem? – kiáltotta a férfi. Christina ebből
arra következtetett, hogy férje cseppet sem bánta meg durva
viselkedését. – Miről beszélsz? Nincs időm rejtvényekre –
közölte Lyon. – Ha valakinek itt bocsánatot kell kérnie…
Elhallgatott. Nem volt értelme befejezni a mondatot, mivel
Christina egyszerűen hátat fordított neki, és eltűnt a folyosón.
A fenébe, már megint elbocsátotta. Lyon úgy érezte, ehhez
sohasem fog hozzászokni, ahogy megérteni sem fogja soha az
asszonyt. Milyen fondorlatosan gondolkozik! Felesége
ugyanazt tervelte ki Rhone megmentésére, mint ő. Hogyne
lenne büszke rá!
Uramisten, nem könnyű feladat áll előtte. Emberpróbáló
dolog lesz Christina biztonságáról gondoskodni. Elég, ha egy
pillanatra leveszi róla a szemét, és az asszony máris bajba
került. Úgy tűnik, Christina egyszerűen nem ismeri az
óvatosság fogalmát. A pokolba, hiszen még őt sem ismeri
annyira, hogy féljen tőle, amikor elszabadulnak az indulatai.
Még egyetlen nő sem merte felemelni a hangját vele
szemben… ami azt illeti, férfi sem, gondolta Lyon. Christina
mégis megtette. Amikor rákiabált feleségére, az asszony
ugyanolyan hangerővel vágott vissza.
Igen, Christina minden szempontból egyenrangú vele.
Szenvedélye is vetekszik az övével, és a szíve mélyén Lyon
tisztában volt vele, hogy felesége legalább annyira szereti őt,
mint ő feleségét.
Az elkövetkező húsz év – Isten segedelmével – rendkívül
fárasztó lesz.
De legalább annyira csodálatos is.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Nem akartam, hogy még több ember haljon meg miattam.
Edward utánunk fog jönni. Tudtam, hogy csak átmenetileg
függesztették fel a halálbüntetést.

Hajnalra még csak az első csúcsig jutottam. A szekérkaraván

ébredezett. Vajon küldenek embereket a keresésünkre?

Láttam, amint az indiánok leözönlenek a hegyen, és

szerettem volna figyelmeztetni a telepeseket, de tudtam,
úgysem hallanák meg a hangom. Ekkor sikolyt hallottam a
hátam mögül. Egy női hangot. Edward! Azt hittem, utolért.
Még egy ártatlan ember vére fog a lelkemen száradni.
Felkaptam a kést, amelyet Jacob valaha a nyeregtáskában
tartott, és a hang felé rohantam.

A látvány, amely a fák közül előtörve fogadott, elűzte minden

gyávaságom és félelmem. Egy kisfiút láttam, aki véresen,
összetörve hevert a földön. Az asszony, aki sikoltott, most
némán feküdt. Keze és lába meg volt kötözve.
 Anya és gyermeke… mint te meg én. Christina… a
támadóban Edwardot láttam, bárki volt is. Nem emlékszem rá,
mikor tettelek le a földre, azt sem tudom, kiáltottam-e vagy
sem, amint előrerohantam, és a férfi hátába döftem a kést.

A kés minden bizonnyal egyenesen a szívébe fúródott, mert a

támadó egyáltalán nem küzdött.

Meggyőződtem róla, hogy a férfi tényleg halott, aztán a kisfiú

segítségére siettem. Fájdalmas nyögéseitől majd meghasadt a
szívem. Gyengéden a karomba vettem, hogy megnyugtassam.
Amikor ringatni kezdtem, légzése mélyebbé vált.

Hirtelen megéreztem, hogy valaki figyel. Megfordultam, és

láttam, hogy az indián asszony engem néz.

A neve Boldogság volt.

Naplóbejegyzés
1795. november 1.

Lyon csak kora hajnalban ért haza. Az előző este remekül

sikerült. Sohasem fogja elfelejteni Rhone arckifejezését,
amikor az ál-Jack kirabolta. Igen, megérte az erőfeszítést. A
Rhone ellen felhozott vádakat legkésőbb másnap ejti a bíróság.
Most már mindenki elhitte Rhone meséjét arról, hogy sérülését
balesetben szerezte, amikor ráesett egy törött pohárra.
Sikerült Wellinghamből bolondot csinálni. Ez
megelégedéssel töltötte el Lyont. Természetesen nem végzett
még a gazemberrel, sem három társával. De tudta, várnia kell,
mielőtt megkeseríteni az életüket. Rhone apja meg lesz
bosszulva. A négy tolvaj megbánja még azt a napot, amikor
Rhone családját szemelték ki csalásuk célpontjául. Erről
gondoskodni fog.
Christina mélyen aludt az ágy mellett, a földön. Lyon
gyorsan levetkőzött, aztán karjába vette feleségét – óvatosan,
nehogy megvágja magát a takaró alól kikandikáló tőrrel –, az
ágyra fektette, és szorosan átölelte.
Tennie kell valamit a puha matracokkal, gondolta.
Elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy a nászéjszakájukon
Christina azt mondta, úgy érzi, elnyeli az ágy.
Christina nem esett ki az ágyból. Nem csoda, hogy felesége
kinevette, amikor azt hitte, hogy igen. Lyon nagyon remélte,
hogy az asszony előbb vagy utóbb hozzászokik majd az
ágyhoz. Nem vonzotta különösebben a gondolat, hogy ezentúl
a padlón aludjanak. Persze ezt is megtenné, gondolta sóhajtva,
ha ez az ára annak, hogy karjában tarthassa feleségét.
Kölcsönös engedmény, jutott eszébe. Idegen volt tőle a
gondolat… egészen addig, míg Christinát meg nem ismerte.
Talán itt az ideje, hogy ezt is kipróbálja.
Lyon alig várta, hogy megvirradjon. Először is elmagyarázza
Christinának, miért haragudott rá, amikor meglátta Bryan
kocsmájában. Utána ügyesen rátér az asszony biztonságának
kérdésére. Megérteti vele, hogy csakis az ő érdekében tette,
amit tett, és azt is, hogy egy nő nem mászkálhat Londonban
kísérő nélkül.
És Christina is megtanulja, hogyan kell kölcsönös
engedményeket tenni.

Lyon mégsem tudta megleckéztetni asszonyát másnap

reggel. Christina nem volt ott, hogy meghallgassa.
Lyon csak délben ébredt fel. Ez annál is csodálatosabb volt,
mert ritkán sikerült három óránál többet aludnia egyhuzamban.
Kipihentnek érezte magát, készen arra, hogy meghódítsa a
világot. Pontosabban, a feleségét. Gyorsan felöltözött, és
lesietett a földszintre, hogy megkezdje a leckéztetést.
Abban a tévhitben élt, hogy az asszony várni fogja.
– Hogy mondod? Nem mehetett el!
Üvöltése megijesztette a félénk szolgálót.
 – A márkiné órákkal ezelőtt távozott – dadogta. – Brownnal
és a többiekkel. Elfelejtette a parancsát, uram? Hallottam,
amint a márkiné azt mondja Brownnak, hogy ön ragaszkodik
ahhoz, hogy haladéktalanul térjen vissza Lyonwoodba.
– Igen, elfelejtettem – morogta Lyon. Természetesen
hazudott a szolgálónak. Nem adott ilyen parancsot, de mégsem
mondhatta a személyzetnek, hogy úrnőjük nem mondott igazat.
Persze nem a feleségét akarta védeni, hanem saját magát. Nem
szerette volna, ha kiderül, a legcsekélyebb befolyással sincs
asszonyára.
Milyen megalázó! Lyon egészen addig morgott eme
sajnálatos tény miatt, míg eszébe nem jutott, hogy Christina
nyilván nem véletlenül távozott olyan sietősen. Biztosan rájött,
hogy hibázott előző este. A gondolat kissé felvidította Lyont.
Bár először arra gondolt, hogy nyomban felesége után megy
Lyonwoodba, most mégis meggondolta magát. Hadd főjön az
asszony a saját levében egy kicsit! Még az is meglehet, hogy
mire hazamegy, Christina megbánja, amit tett.
Igen, az idő és a hallgatás most a legnagyobb szövetségesei.
Az est beköszöntével talán Christina bocsánatkérését is
megkapja.
Lyon egy órát töltött a birtok ügyeinek intézésével, majd úgy
döntött, meglátogatja húgát, hogy beszámoljon neki Rhone-ról.
Amikor azonban belépett a szalonba, legnagyobb
meglepetésére Dianát Rhone ölelő karjában találta a kanapén
ülve.
– Rosszkor jöttem? – érdeklődött.
Úgy tűnt, belépése nem zavarja a párt. Diana feje továbbra is
Rhone vállán pihent, barátja pedig fel sem nézett.
– Itt van Lyon, édesem. Ne sírj! Ő majd tudja, mi a teendő.
Lyon hosszú lépteivel a kandallóhoz sétált, közben
parancsokat osztogatott.
– Rhone, vedd le a kezed a húgomról! Diana, ülj fel, és
próbálj meg illendőn viselkedni, az ég szerelmére! Miért sírsz?
 Húga próbált engedelmeskedni, de amint kiegyenesedett,
Rhone újra átkarolta, és szorosan magához ölelte.
– Maradj csak itt! Lyon, az ördögbe is, csak meg akarom
vigasztalni a húgodat!
Lyon úgy döntött, barátjával majd később tisztázza a
helyzetet.
– Mondd el, miért sírsz, Diana! Most rögtön. Sietek – tette
hozzá.
– Semmi szükség rá, hogy kiabálj vele, Lyon – nézett
haragosan barátjára Rhone. – Így is zaklatott.
– Lenne szíves végre valamelyikőtök elmondani, hogy mi a
fene történt?
– A mama – zokogta Diana. Elhúzódott Rhone-tól, és csipkés
keszkenőjével megtörölgette szemét. – Christina magával vitte.
– Hogy mit csinált? – kérdezte Lyon, és hitetlenkedve
megrázta a fejét.
– A feleséged magával vitte az édesanyádat Lyonwoodba –
magyarázta Rhone.
– És ezért sír Diana? – próbált a probléma mélyére ásni
Lyon.
Rhone igyekezett visszafojtani nevethetnékjét, tekintetében
vidámság csillogott.
– Igen – felelte, és vigasztalón megpaskolta Diana vállát.
Lyon leült húgával szemben, és várta, hogy a lány
összeszedje magát. Úgy néz ki, mint egy pillangó ebben a
sárga ruhában azzal a barna szegéllyel, gondolta. Húga
könnyei már teljesen eláztatták a ruhát.
– Diana – szólította meg reményei szerint megnyugtató
hangon. – Nem kell attól tartanod, hogy haragszom, amiért a
feleségem magával vitte anyánkat. Ezért sírsz, ugye?
– Nem.
– Azt akartad, hogy anyánk itthon maradjon?
Amikor Diana csak a fejét rázta, és tovább zokogott, Lyon
türelme elfogyott.
 – Nos? – nógatta.
– A mama nem akart menni – hüppögte Diana. – Rhone,
mondd el neki! Te is láttad, mi történt. Egyszerűen nem tudom,
mit higgyek. Harriett néni meg csak vihogott egész végig, mint
valami eszelős. Ó, tényleg nem tudom, mit…
– Rhone, szereted Dianát?
– Igen… nagyon is.
– Akkor azt javaslom, hallgattasd el valahogy, mielőtt
megfojtom. Diana, hagyd abba végre a hisztériázást!
– Majd én elmesélem, mi történt, édesem – mondta Rhone
gyengéd hangon.
Lyon próbálta leplezni bosszúságát. Barátja úgy viselkedett,
mint egy szerelmes kamasz.
– Az a helyzet, hogy anyád nem akart Christinával menni
Lyonwoodba. És akkor kezdődött a csetepaté. – Rhone széles
mosolyra húzta száját. Mivel Diana ott zokogott a mellkasán,
eláztatva a kabátját, nem kellett attól tartania, hogy meglátja
vigyorát. – A feleséged eltökélte, hogy magával viszi anyádat.
Annyira eltökélte, hogy… képes volt kirángatni az ágyból.
– Te viccelsz!
– A mama nem akart menni!
– Ez nyilvánvaló – morogta Lyon. – Christina megmondta,
hogy miért ilyen erőszakos?
Megrándult a szája, de mivel húga őt figyelte, nem merte
megkockáztatni, hogy még jobban felzaklassa azzal, hogy
kimutatja, milyen jól szórakozik. Rhone nem volt igazán
segítségére.
– Látnod kellett volna, Lyon! Eddig fel sem tűnt, hogy anyád
milyen erős asszony. Azt hittem, csak sorvadozott az elmúlt
években, de tévedtem. Úgy küzdött, mint vadmacska. Persze
csak azután, hogy…
– Miután? – kérdezte Lyon, akit összezavart felesége különös
viselkedése.
 – A mama azt mondta Christinának, hogy itthon akar
maradni. Vendégeket vár, és persze Jamesről akar velük
beszélgetni – mesélte Diana.
– Igen, nos, ekkor kérdezte meg Christina anyádtól, hogy
meghalt-e a szíve.
– Nem értem – csóválta meg a fejét Lyon.
– Én sem – ismerte be Rhone. – Mindenesetre anyád azt
mondta, hogy mivel James halott, az ő szíve is az… bármit
akar is ez jelenteni.
Lyon ekkor már nem tudta megállni, hogy el ne
mosolyodjon.
– Az anyám profi gyászoló, Rhone. Te is jól ismered őt.
– Csak volt. Christina ekkorra már lerángatta anyádat a
bejárathoz. A nénikéd, Diana és én is ott álltunk, és a két nőt
figyeltük azon csodálkozva, hogy mi folyik ott. Aztán a
feleséged elmagyarázta.
– Megöli a mamát.
– Ne butáskodj, Diana, ő nem ezt mondta – paskolta meg
ismét a lány vállát Rhone, majd újra barátjára vigyorgott.
– Rhone, folytatnád?
– Christina azt mondta anyádnak, hogy ahonnan ő jött – s
csak az Isten tudja, az hol van –, az a szokás, hogy az öreg
harcos, ha már szívben és lélekben megtört, kimegy a vadonba.
– Minek? – kérdezte Lyon.
– Azért természetesen, hogy találjon magának egy szép,
elszigetelt helyet, ahol meghalhat. Mondanom sem kell, az
anyádnak nem tetszett túlzottan, hogy a feleséged öreg
harcosnak nevezte.
Lyon egy hosszú percig a plafont bámulta, s csak utána mert
újra barátjára nézni. Attól tartott, menten kitör belőle a nevetés.
– Azt elhiszem, hogy nem tetszett neki – suttogta.
– Szerintem a mama is hibás – szólt közbe Diana. – Ha nem
ismerte volna be, hogy megtört a szíve, Christina nem
ragaszkodott volna hozzá, hogy magával vigye. Azt mondta a
mamának, hogy segít neki egy szép helyet keresni.
– Ez kedves volt tőle – vélte Lyon.
– Lyon, a mama még a csokoládéját sem itta meg. Nem szólt
a szolgálóknak sem, hogy készítsék össze a holmiját. Christina
azt mondta neki, hogy nem számít. Aki a halálba készül, annak
nincs szüksége a holmijára. Igen, pontosan ezeket a szavakat
használta.
– Az anyád akkor kiabálni kezdett – jegyezte meg Rhone.
– Rhone nem engedte, hogy közbeavatkozzam – suttogta
Diana. – Harriett néni meg csak nevetett.
– De csak azután, hogy anyád már bent volt a hintóban –
mondta Rhone.
– És James nevét kiabálta? – kérdezte Lyon.
– Nem, dehogyis – motyogta Diana. – Miért tette volna?
A két férfi annyira kacagott, hogy nem tudott válaszolni.
Beletelt néhány percbe, míg Lyon újra meg tudott szólalni.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha mielőbb visszaindulok
Lyonwoodba.
– És ha Christina elrejtette valahová a mamát, és nem lesz
hajlandó elárulni, hogy hová?
– Tényleg azt hiszed, hogy Christina képes lenne bántani az
édesanyádat? – kérdezte Rhone.
– Nem – suttogta a lány. – De úgy beszélt, mintha ez lenne a
világ legtermészetesebb dolga… egy öreg harcos számára. –
Diana nagyot sóhajtott. – Christinának néha olyan furcsa
ötletei vannak, nem?
– Csak ugratott, Diana. Úgy tesz, mintha teljesíteni akarná
anyánk kívánságát.
– Lyon, ne menjek veled Lyonwoodba? – kérdezte Rhone.
Lyon látta barátja csillogó tekintetéből, hogy valami
huncutságra készül.
– Miért jönnél?
– Segíthetnék átkutatni a birtokot.
 – Nagyon mulatságos! – csattant fel Lyon. – Most nézd meg,
mit tettél! Diana megint sír. Nyugtasd meg valahogy! Nekem
nincs rá időm. Gyere le a hétvégén Lyonwoodba Harriett
nénivel és Dianával.
Lyon az ajtóhoz ment, de a válla fölött még visszaszólt.
– Ha addig nem találom meg anyánkat, Diana, te is
segíthetsz a keresésben.
Rhone visszafojtotta mosolyát.
– A bátyád csak viccelt, kedvesem. Gyere, szerelmem, hadd
öleljelek át! Úgy, csak sírd ki magad a vállamon, drágám!
Lyon a fejét csóválta Rhone hízelgő hangja hallatán, és rájuk
csukta az ajtót. Annyira lefoglalta a saját élete, hogy észre sem
vette, Rhone és Diana egymásba szerettek.
Rhone jó barát volt… de hogy a sógora legyen… Ehhez is
hozzá kell szoknia.
Christinát persze nem fogja meglepni a hír, hiszen ő volt az,
aki figyelmeztette Rhone-t a sors rendelésére.
Ó, a sors! Neki most az a sors rendeltetett, hogy hazamenjen
és megcsókolja a feleségét.
Majd elepedt a vágytól, hogy karjába vegye Christinát, és
hosszan szerelmeskedjen vele. Egy örökkévalóságnak érezte az
utat Lyonwood felé.
A nap már lemenőben volt, amikor a ház közelébe ért.
Hunyorogva próbálta kivenni, hogy valóban azt látja-e, amit
látni vél.
Amint közelebb lovagolt, felismerte az idősebb embert, aki
éppen a csizmáit hordta ki a házból. Az ég szerelmére, mit
keres itt Christina régi komornyikja, Elbert, és mit csinál a
csizmáival? Lyon már elég közel járt a házhoz, hogy lássa,
több tucat cipő és csizma sorakozik a lépcsőn és a gyalogjárón.
Lyon leugrott a lóról, az állat farára ütött, jelezve, hogy
bevihetik az istállóba, majd az öreghez fordult.
– Elbert, mit csinál a cipőimmel?
 – Az úrnőm parancsát teljesítem. Sosem gondoltam volna,
hogy egy embernek ennyi csizmája lehet – lamentált. – Már
legalább egy órája hordom ki őket. Fel a lépcsőn, le a lépcsőn,
aztán megint fel…
– Elmagyarázná, hogy miért? – szakította félbe bosszúsan
Lyon. – És mit keres egyáltalán Lyonwoodban? Christina hívta
meg látogatóba?
– Felfogadott, uram – jelentette ki Elbert. – Most Brown
segédjeként dolgozom. Tudta, hogy az úrnő mennyire aggódott
értem? Tudta, hogy a vén sárkánynál úgysem maradhatok. A
feleségének áldott jó szíve van, uram. Elvégzem a munkám,
uram, majd meglátja, hogy nem húzom ki magam semmi alól.
Christinának valóban jó szíve van. Tudta, hogy Elbert nem
találna máshol munkát. Ahhoz már túl öreg, túlságosan gyenge
volt.
– Biztos vagyok benne, hogy megállja a helyét, Elbert.
Örülök, hogy ezentúl ön is a személyzethez tartozik.
– Köszönöm, uram.
Lyon ekkor észrevette a nyitott ajtóban álló Brownt. A
komornyik határozottan feldúltnak látszott.
– Jó napot, uram – szólalt meg Brown. – Örülök, hogy újra
itthon üdvözölhetem – tette hozzál. Hangja egyszerre
árulkodott feszültségről és megkönnyebbülésről. – Látta a
cipőit, uram?
– Nem vagyok vak. Persze, hogy láttam. Elmondanád, mi a
mennydörgős ménkű folyik itt?
– A felesége parancsa, uram.
– A volt feleségéé – szólt közbe vihogva Elbert.
Lyon nagy levegőt vett.
– Mit beszélsz? – kérdezte a komornyikot, remélve, hogy a
fiatalember értelmesebb választ ad, mint az eszelősen vihogó
Elbert.
– Ön… válófélben van, uram.
– Hogy mi?!
 Brown válla meggörnyedt. Tudta előre, hogy ura nem túl jól
fogja fogadni a hírt.
– Elválnak.
– Kitették a szűrét, uram, félrelökték, elfelejtették, meghalt a
felesége számára…
– Értem, Elbert – morogta bosszúsan Lyon. – Tisztában
vagyok a válás szó jelentésével.
Lyon belépett a házba. Az idős szolga utána eredt.
– Az úrnőm pontosan így mondta. Úgy akar elválni öntől,
ahogy az ő népénél szokás. Azt is mondta, hogy teljesen
normális dolog, ha egy feleség meg akar szabadulni a férjétől.
Keresnie kell egy másik helyet, ahol élhet, uram.
– Hogy mit kell tennem? – hüledezett Lyon. Biztos volt
benne, hogy rosszul hallotta, de Brown bólintása arra utalt,
hogy nem.
– Önnek kitették a szűrét, uram, félredobták…
– Az ég szerelmére, Elbert, hagyja abba ezt a litániát! –
csattant fel Lyon. – Mi a cipők jelentősége? – fordult
Brownhoz.
– Megerősítik az ön távozását, uram – felelte a komornyik,
és igyekezett kerülni ura hitetlenkedő tekintetét. Közel járt
ahhoz, hogy elveszíti önuralmát, így aztán inkább a padlót
bámulta.
– Tisztázzuk a dolgot! – morogta Lyon. – A feleségem azt
hiszi, hogy övé a ház?
– És az édesanyja is, uram – bökte ki Brown. – Támogatja az
úrnőt.
A komornyik az ajkát harapdálta. Lyon gyanította, a
nevetését próbálja visszafojtani.
– Na persze – mondta Lyon.
Elbert ismét megpróbált segítőkész lenni.
– Az ő népénél ez a szokás – magyarázta vidáman.
– Hol van a feleségem? – kérdezte Lyon, tudomást sem véve
Elbert közbeszólásáról. Nem várta meg a szolgálók válaszát,
hanem felszaladt a lépcsőn, kettesével véve a fokokat. Egy
hirtelen jött gondolat azonban megállásra kényszerítette. –
Levágta a haját?
– Igen – kiáltotta Elbert, mielőtt Brown szóra nyithatta volna
a száját. – Ez a szokás – erősködött. – Ha egyszer levágta a
haját, az azt jelenti, hogy ön meghalt a számára. Kitették a
szűrét, félre…
– Megértettem – süvöltötte Lyon. – Brown, hozd be a
cipőimet! Elbert, üljön le valahová pihenni!
– Uram! – szólt utána Brown.
– Igen?
– A franciáknak valóban ilyen különös törvényeik vannak?
Lyon visszafojtotta mosolyát.
– A feleségem azt állította, hogy ez a törvény?
– Igen, uram.
– És azt is mondta, hogy ő francia?
Brown bólintott.
– Akkor minden bizonnyal igaz – mondta Lyon. – Szeretnék
megfürödni, Brown. Hagyd a cipőket későbbre! – tette hozzá,
majd sarkon fordult, és folytatta útját.
Lyon mosolygott. Néha megfeledkezett róla, hogy Brown
mennyire fiatal és tapasztalatlan. Nem csoda, hogy elhitte
Christina hazugságát, hisz feleségéből sugárzott az ártatlanság.
Christina nem volt a szobájában. Lyon nem is számított rá,
hogy ott találja. A nap még elegendő fényt adott ahhoz, hogy
az asszony odakint sétáljon valahol. Sötétedés előtt nyilván
nem is tér vissza a házba.
Lyon az ablakhoz sétált, és a lenyugvó napot nézte.
Csodálatos látvány volt! Amíg feleségül nem vette Christinát,
fel sem tűnt neki, mennyire. Az asszony rányitotta a szemét az
élet, a természet csodáira.
És a szerelem csodájára. Igen, szerette Christinát... olyan
vadul, hogy az már szinte megijesztette. Lyonnek fogalma sem
volt, hogyan lenne képes tovább élni, ha valami történne az
asszonnyal.
A szörnyű gondolat valószínűleg meg sem fordult volna a
fejében, ha nem aggódott volna annyira Christina és apja
találkozása miatt. Több volt ez, mint egyszerű nyugtalanság.
Christina azt hiszi, hogy az apja meg akarja ölni. Richards nem
sokat tudott mondani az asszony apjáról, de az a tény, hogy
Stalinsky belekeveredett, sőt fontos szerepet játszott a
szégyenletes kudarcnak számító Brisbane-ügyben, aggasztotta
Lyont.
Mennyivel egyszerűbb lenne, ha Christina megbízna benne,
és őszinte lenne hozzá! Lyon úgy érezte, mintha arra
kényszerítenék, hogy bekötött szemmel szálljon szembe az
ellenséggel.
Egyenlő mérce. Nem ezt követelte Christinától?
Hirtelen teljes erejével rátört az igazság. Olyasmit kíván
feleségétől, amit ő maga nem hajlandó megadni neki.
Bizalmat. Igen, teljes bizalmat vár Christinától, de ő még soha
mondta neki, hogy megbízik benne. Nem, csóválta meg a fejét,
még ennél is súlyosabb a bűne. Nem nyitotta meg a szívét
felesége előtt.
Christina csak egyszer kérdezett a múltjáról, amikor Lettie
felől érdeklődött úton idefelé. Ő pedig kurtán, elutasítón
válaszolgatott. Minden szaván érződött, hogy nem óhajt a
témáról beszélgetni.
Christina nem kérdezte többé.
Pontosan annyi bizalmat kapott, amennyit ő adott.
Kinyílt az ajtó mögötte. Hátranézett, és látta, hogy a
szolgálók hozták a kádat meg a forró vizet. Visszafordult a táj
felé. Éppen a kabátját húzta le, amikor megpillantotta
Christinát. Elakadt a lélegzete. A látvány még a naplementénél
is csodálatosabb volt. Az asszony szőrén ülte meg a lovat. Az
általa választott szürke csődör olyan sebesen száguldott, hogy
úgy tűnt, lába nem is éri a földet.
 Christina úgy lovagolt, mint a szélvész. Aranyhaja lobogott
mögötte. Egyenes háttal ült a lovon, és amikor a mént a tisztást
az ősparktól elválasztó sövény felé irányította, Lyon mély
lélegzetet vett.
Az asszony sokkal jobban lovagol, mint ő, ez nem is
kétséges, állapította meg, ahogy feleségét figyelte. Ez a tény
büszke elégedettséggel töltötte el.
– Ő az én nőstény oroszlánom – suttogta maga elé, mintegy
mentségként saját reakciójára.
Milyen hihetetlenül kecses, méltóságteljes… és még ő akarta
lovagolni tanítani!
Egy újabb helytelen feltételezés, állapította meg. Legalább
annyira helytelen, mint azt hinni, hogy felesége bocsánatot fog
kérni előző napi ostoba viselkedéséért.
Lyon nevetve vetkőzni kezdett. Nem törődött szolgálói
aggódó pillantásaival. Tudta, nincsenek hozzászokva, hogy őt
nevetni lássák. Aztán nyakig merült a forró vízbe, és vállát a
kád peremének támasztotta. Brown tiszta ruhát készített elő.
– Azt majd én elintézem – szólt oda neki Lyon. – Elmehetsz.
Brown az ajtó felé indult, majd habozva megtorpant. Amikor
visszafordult, arcáról lerítt az aggodalom.
– Mi van? – kérdezte Lyon.
– Uram, soha nem merészelnék beleszólni a magánéletébe,
de azon töprengek, enged-e a felesége akaratának.
Lyonnek újfent emlékeztetnie kellett magát, hogy Brown
még nagyon fiatal, és nincs még olyan régen az
alkalmazásában, hogy jól ismerje. Különben nem kérdezett
volna tőle ilyesmit.
– Hát persze, Brown – mondta kissé vontatott hangon.
– Ezek szerint hagyja, hogy elváljon öntől? – döbbent meg a
komornyik.
– Azt hiszem, már el is vált – vigyorgott Lyon.
Brown nem örült túlságosan ennek a megállapításnak.
– Hiányozni fog, uram.
 – A márkiné megtart téged?
Brown bólintott. Arcán látszott, mennyire nyomorultul érzi
magát.
– Asszonyom elmagyarázta, hogy most már mindannyian a
családhoz tartozunk.
– Mindannyian?
– Megtartja a teljes személyzetet, uram.
Lyon felkacagott.
– Én igazán szeretném, ha velünk maradna, uram – tört ki a
komornyikból.
– Ne aggódj, Brown! Nem megyek sehova – nyugtatta meg
Lyon. – Küldd fel hozzám a feleségemet, amint belép a házba!
Ha ilyen könnyen el tud válni tőlem, akkor kell lenni valami
gyors módnak arra is, hogy újra összeházasodjunk. Ígérem,
hogy ezt a kis gondot még ma este elsimítom.
– Hála istennek – suttogta Brown, és kisietett a szobából.
Egész végig a folyosón hallotta a márki nevetését.
Christina a lépcső alján találkozott a komornyikkal. Amikor
Brown közölte vele, hogy Lyon odafent várja és beszélni kíván
vele, az asszony barátságtalan pillantást vetet rá, de felment az
emeletre. Amint besétált a szobába, megtorpant.
– Zárd be az ajtót, édesem!
Christina engedelmeskedett, de csak azért, mert ő is azt
szerette volna, hogy összetűzésükre négyszemközt kerüljön
sor.
– Élvezted a lovaglást?
Férje gyengéd hangja megzavarta Christinát, aki felkészült a
harcra. Úgy tűnt azonban, Lyon nincs veszekedős kedvében.
– Lyon – kezdte, és szándékosan kerülte férje tekintetét. –
Nem hiszem, hogy felfogtad, mit csináltam.
– Dehogynem, drágám – felelte a férfi vidám hangon, amitől
Christina csak még jobban összezavarodott.
 – Mindent újra kell kezdened. Udvarolnod kell nekem, bár
most, hogy ismered az én… szokatlan neveltetésemet, kétlem,
hogy…
– Rendben.
– Rendben? – nézett rá Christina. – Ez minden, amit
mondasz? – Megcsóválta a fejét, és nagyon sóhajtott. – Ezek
szerint nem érted.
– De igen, értem. Épp az imént váltál el tőlem. Elbert
elmagyarázta.
– És nem is vagy ideges miatta?
– Nem.
– Miért nem? Azt mondtad, szeretsz – lépett közelebb
Christina. – Hazudtál, ugye? Most, hogy tudod…
– Nem hazudtam – vágott a szavába Lyon. Hátradőlt és
lehunyta a szemét. – Istenem, ez csodálatos! Én mondom,
Christina, Londonból idelovagolni egyre hosszabbnak tűnik.
Christina el sem akarta hinni, hogy férje ennyire közönyösen
viselkedik. Legszívesebben sírva fakadt volna.
– Nem teheted meg, hogy megalázol, utána pedig úgy
viselkedsz, mintha mi sem történt volna. Egy harcos ilyesmiért
megölné a másikat.
– Ó, de te nem vagy harcos, Christina. Te a feleségem vagy.
– Voltam.
Lyon a szemét sem nyitotta ki, úgy kérdezte: – Pontosan mit
is tettem?
– Nem tudod? – Az asszony mély lélegzetet vett, mielőtt
folytatta: – Kiabáltál velem mások előtt. Megszégyenítettél.
Megaláztál.
– Ki volt rá a tanú? – kérdezte Lyon olyan halkan, hogy
Christinának közelebb kellett lépnie, ha hallani akarta.
– Bryan.
– Nem kiabáltam veled Richards előtt is? Úgy emlékszem…
– Az más volt.
– Miért?
 – Akkor azért kiabáltál, mert elájultam, nem azért, mert
dühös voltál rám. Nyilván te is látod a különbséget.
– Látom – ismerte be Lyon. – Nem érdekel, miért kiabáltam
veled Bryan előtt?
– Nem.
Lyon kinyitotta a szemét. Tekintetén látszott, hogy
bosszankodik.
– Pokolian megijesztettél – jelentette ki kemény hangon.
– Hogy mit tettem?
– Ne játszd a meglepettet, Christina! Amikor besétáltam abba
a kocsmába, és ott találtalak London legalávalóbb gazemberei
között, alig tudtam felfogni. És akkor még volt merszed rám
mosolyogni, mintha örültél volna nekem.
Lyonnek abba kellett hagynia, mert a puszta emlék is
feldühítette.
– Mert tényleg örültem. Talán kételkedtél benne? – tette
csípőre a kezét Christina. Haját hátrarázta arcából, és
haragosan nézett férjére. – Nos? – követelte.
– Megint levágtad a hajad?
– Igen. Ez része a gyászszertartásnak.
– Christina, ha minden alkalommal levágsz a hajadból,
amikor haragszol rám, egy hónapon belül kopasz leszel, ezt
megígérhetem. – Lyon mély levegőt vett, csak azután folytatta:
– Tisztázzuk a dolgot! A jövőben soha nem emelhetem fel a
hangom veled szemben? Christina, ez így nem lesz jó. Biztos
lesz olyan helyzet, amikor kiabálni fogok veled.
– Nem zavar, ha kiabálsz – morogta az asszony. – Időnként
én is biztos fogok veled veszekedni – mondta. – De sohasem
fogom kimutatni az elégedetlenségemet mások előtt. Mert az
megalázó, Lyon.
– Ó! Ezek szerint be kellett volna vonszolnom téged a hátsó
szobába, hogy négyszemközt üvöltözhessek veled?
– Igen.
 – Felesleges kockázatot vállaltál, Christina. Veszélyben
voltál, akár felismerted, akár nem. Szeretném, ha bocsánatot
kérnél, és megígérnéd, hogy soha többé nem fordul elő
ilyesmi.
– Gondolkoznom kell rajta.
Most, hogy arra kényszerült, átgondolja, mit is mondott férje,
rádöbbent, hogy valóban veszélyben volt. Túlságosan sok
ember volt Bryan kocsmájában ahhoz, hogy mindet
legyőzhesse… ha egyszerre támadtak volna rá. Akkor ugyan
azt hitte, kézben tartja a dolgokat, mivel egyetlen támadóját
könnyedén leszerelte… és persze az sem ártott, hogy
megemlítette, Lyonwood márkija a férje.
– Igen, még gondolkodnom kell rajta – ismételte.
Lyon haragos arcán látta, hogy férjének egyáltalán nem
tetszik az őszinte válasz.
– Figyelmeztettelek, hogy nem lesz könnyű – suttogta.
– Valójában erről van szó, ugye?
– Éppen most mondtam, hogy…
– Próbára teszel, igaz, Christina?
Az asszony elkövette azt a hibát, hogy túlságosan közel
merészkedett a kádhoz, s mire rádöbbent, már késő volt. Lyon
elkapta, és az ölébe húzta. A víz kiloccsant a padlóra.
– Tönkretetted a ruhámat – kapkodott levegő után Christina.
– Nem ez az első – felelte Lyon, amikor asszonya feladta a
küzdelmet. Két kezébe fogta felesége arcát, így kényszerítve,
hogy a szemébe nézzen. – Szeretlek!
Christina szeme megtelt könnyel.
– Megaláztál.
– Szeretlek! – ismételte meg Lyon rekedt suttogással. –
Sajnálom, hogy megalázottnak érezted el magad.
– Sajnálod?
Az asszony arcán legördült az első könnycsepp. Lyon
letörölte a hüvelykujjával.
 – Sajnálom, hogy megijesztettelek – suttogta Christina. –
Igyekszem, hogy többé ne forduljon elő.
– Mondd, hogy szeretsz! – követelte Lyon.
– Szeretlek!
– Higgyek neked? – unszolta Lyon.
– Igen – felelte Christina, és megpróbálta ellökni férje kezét,
amikor rájött, hogy kérdése tulajdonképpen sértő. –
Természetesen hinned kell nekem.
– De te nem hiszel nekem, amikor azt mondom, hogy
szeretlek. Meggyőződésed, hogy ez csupán átmeneti állapot,
ugye? – kérdezte, és lassan, gyengéden megcsókolta feleségét,
remélve, hogy ezzel elveszi kérdése élét. – Amikor majd
megtanulsz megbízni bennem, tudni fogod, hogy sohasem
gondolom meg magam. A szerelmem örökre szól, Christina.
Lyon nem hagyott időt feleségének a vitára. Gyorsan újra
megcsókolta. Nyelve addig unszolta az édes ajkakat, míg azok
meg nem nyíltak előtte… és akkor megindult hódító útjára.
Christina ellenkezni próbált.
– Lyon, ki kell…
– Vetkőzz le! – vágott a szavába a férfi, és már szét is húzta
felesége hátán a ruha kapcsait.
Christina gondolatai tótágast álltak. Lyon a derekáig lehúzta
a ruháját, tenyerébe vette a mellét, és hüvelykujjával a
mellbimbót dörzsölgette, míg az meg nem keményedett. Szája
sohasem volt még ennyire forró, hívogató.
A padlón már több víz volt, mint a kádban, de úgy tűnt, Lyon
egyáltalán nem bánja. Nagyon elszántnak látszott, és pillanatok
alatt lehámozta Christináról az elázott ruhát.
Christina nem akart hadakozni. Átkarolta férje nyakát, és
nagyon sóhajtott.
– A víz nem túl meleg – súgta Lyon fülébe.
– De én annál inkább.
– Tessék?
– Én tüzes vagyok.
 – Lyon, szeretném, ha…
– Már benned lennék – suttogta Lyon, az asszony nyakát
kóstolgatva. Forró leheletétől libabőrös lett Christina háta. –
Érezni akarod, ahogy beléd hatolok – mondta reszelős hangon
Lyon. – Keményen. Forrón. Megpróbálok lassan haladni, de te
keményebben, gyorsabban akarod majd, míg a végén csak arra
lesz erőd, hogy megváltásért könyörögj…
Christina hátrahajtotta fejét, hogy Lyon jobban hozzáférjen a
nyakához. Sötét ígéretétől elszorult a torka, és a szíve is
hevesebben dobogott.
– A testedben maradok, míg újra kemény nem leszek, jó lesz,
Christina? És akkor megint kielégítelek. – Ajkuk újabb hosszú
csókban forrt össze. – Ezt akarod, ugye, édesem?
– Igen – sóhajtotta Christina. – Ezt akarom.
– Akkor gyere hozzám feleségül. Most azonnal – követelte
Lyon. – Siess, Christina! Azt akarom, hogy… Christina, ezt ne
csináld! – nyögött fel. – Ez kínzás.
– De te szereted – súgta az asszony, s a férfi vállába
mélyesztette fogait, körmét. Csípőjét ringatva lovaglóülésbe
helyezkedett, mellét érzékin férjéhez dörzsölte.
Mégis, amikor magába akarta fogadni Lyont, a férfi nem
engedte. Megragadta a csípőjét, és távol tartotta ágaskodó
hímvesszejétől.
– Még ne, Christina! – nyögte. – Még mindig el vagyunk
válva?
– Lyon, kérlek! – esdekelt az asszony.
A férfi feljebb húzta, egészen a hasáig, majd kezével
megtalálta a szeméremajkat, és lassan az asszony testébe fúrta
ujjait.
– Akarod, hogy abbahagyjam?
– Ne! Ne hagyd abba!
– Házasok vagyunk?
Christina feladta.
 – Igen, Lyon. Előbb udvarolnod kellett volna. – Felnyögött,
ahogy Lyon egyre vadabbul izgatta. Beleharapott a férfi
ajkába, majd ismét megnyitotta ajkát a csókja előtt.
– Megegyeztünk – súgta Lyon, és lassan beléhatolt.
Christina nem értette, mit mondott. Meg akarta kérdezni, de
Lyon hirtelen megváltozott. Mozgása egyre céltudatosabb,
erőteljesebb lett. Christina képtelen volt beszélni, vagy
gondolkodni. Lyon egyenesen a napba röpítette, és amikor nem
bírta tovább elviselni a perzselő hőséget, szorosan a férjébe
kapaszkodva aláhullt a gyönyörteli megsemmisülésbe.

– Le kellett volna mennünk vacsorázni. Nem szeretném, ha

anyád azt hinné, elrejtőzhet a szobájában. Ezentúl mindig
velünk együtt kell majd étkeznie.
Lyon tudomást sem vett felesége megjegyzéséről. Magához
ölelte az asszonyt, aztán magukra húzta a takarót, amikor látta,
hogy remeg.
– Christina, az apád sohasem kiabált veled, amikor kicsi
voltál? – kérdezte, ujjával az asszony vállát cirógatva.
Christina megfordult, közelebb fészkelte magát férjéhez,
állát a mellkasára hajtotta.
– Milyen furcsát kérdeztél! De igen, az apám szokott
kiabálni velem.
– De sohasem mások előtt, igaz?
– Nos, egyszer elvesztette az önuralmát – ismerte el
Christina. – Még túl kicsi voltam ahhoz, hogy emlékeznék rá,
de az anyám és a varázsló elmesélte az esetet.
– Varázsló?
– Ő a mi szent emberünk – magyarázta az asszony. – Mint
az, aki bennünket esketett. Bár a mi varázslónk sohasem viselt
süveget – rántotta meg a vállát.
– Mi miatt vesztette el apád az önuralmát? – kérdezte Lyon.
– Nem fogsz kinevetni?
 – Nem.
Christina férje mellkasára fordította tekintetét, nehogy az
aranyfényű szempár elvonja a figyelmét.
– Egy nap a fivérem egy gyönyörű kígyót hozott haza. Apám
nagyon elégedett volt.
– Elégedett?
– Igazán szép kígyó volt, Lyon.
– Értem.
Christina érezte a férfi hangján, hogy mosolyog, de nem
sértődött meg.
– Anyám is örült. Én minden bizonnyal láttam, ahogy a
bátyám a zsákmányát megmutatja nekik, és a varázslónk
szerint, megirigyeltem, hogy mindenki őrá figyel, őt dicséri,
ezért elmentem, hogy én is fogjak magamnak egy kígyót.
Hosszú órákon át kerestek, de nem találtak. Nagyon kicsi
voltam még, és mindig huncutságokon törtem a fejemet.
– Aha, szóval ezért lett dühös az apád – mondta Lyon. – Az
eltűnésed biztosan…
– Nem, egészen más oka volt – szakította félbe férjét
Christina. – Bár tényleg nem örült neki, hogy elhagytam a falu
biztonságos területét.
– Mi volt az ok? – nógatta Lyon az asszonyt, amikor az nem
folytatta nyomban.
– Még engem keresett mindenki kétségbeesetten, amikor
büszkén bevonultam a faluba. Az anyám azt mondta, mindig
így vonultam, mert utánozni próbáltam a bátyám járását. Fehér
Sas úgy lépdelt, mint egy büszke harcos.
Az ezerszer hallott történet emléke mosolyt csalt Christina
arcára.
– És volt nálad kígyó, amikor bevonultál a faluba? – kérdezte
Lyon.
– Ó, igen. A varázsló elmesélte, hogy ugyanúgy tartottam a
kígyót, ahogy a bátyám az övét. Apám a tűz túloldalán állt,
anyámmal az oldalán. Mindketten rezdületlenül figyelték a
bevonulásomat. Később elmagyarázták, nem akartak
megijeszteni, nehogy elejtsem a kígyót. Apám odasétált
hozzám, kivette a kígyót a kezemből, megölte, és csak azután
kezdett el kiabálni velem. Anyám tudta, hogy nem értem. Az
apám megdicsérte a bátyámat, velem pedig üvöltözött
ugyanazért.
– Miért tette? – kérdezte Lyon, előre félve a választól.
– A bátyám kígyója nem volt mérges.
– Jóságos isten!
Férje megremegő hangja megnevettette Christinát.
– Apám haragja gyorsan lecsillapodott. A varázsló
kijelentette, hogy a szellemek óvtak meg a kígyótól. Tudod, én
voltam a nőstény oroszlán. Anyám azt is mondta, hogy apám
megbánta, amiért megríkatott. Aznap délután elvitt magával
lovagolni, este pedig az ölébe ültetett a vacsoránál.
A párhuzam túl nyilvánvaló volt ahhoz, hogy hagyja
elsikkadni.
– Az apád megijedt – jegyezte meg Lyon. – Szeretett téged,
Christina, annyira szeretett, hogy amikor veszélybe kerültél,
elhagyta az önuralma. Csakúgy, mint engem tegnap, amikor
megláttam, milyen veszélyben vagy.
Felemelte az asszony fejét, és a szemébe nézett.
– Az volt a kötelessége, hogy biztonságban felnevelje nekem
az én nőstény oroszlánomat.
Christina bólintott.
– Azt hiszem, kedvelnéd az apámat. Nagyon hasonlítasz
hozzá. Ugyanolyan gőgös vagy, mint ő. Ne ráncold a
homlokodat, Lyon! Amikor azt mondom, hogy gőgös vagy, azt
bóknak szánom.
Annyira őszinte volt a hangja, hogy Lyon úgy döntött, nem
sértődik meg.
– Hogy hívták az apádat?
– Fekete Farkasnak.
– Ő kedvelni fog engem?
 – Nem.
Lyon nem bántódott meg az egyenes válaszon, sőt majdnem
elnevette magát.
– Elmondod miért?
– Gyűlöli a fehéreket. Nem bízik bennük.
– Ezért olyan gyanakvó a természeted, ugye?
– Valószínűleg igen. – Christina Lyon vállára hajtotta a fejét.
– Még mindig gyanakvó vagy velem szemben egy kicsit,
igaz?
– Nem tudom – ismerte be az asszony sóhajtva.
– Én tökéletesen bízom benned, édesem.
A fiatalasszony nem felelt.
– Christina, egyenlő esélyt szeretnék. A bizalmadat akarom.
És nem csupán egy-két napra, hanem mindörökre. Ezek a
feltételeim.
Az asszony lassan felemelte a szemét, és férje szemébe
nézett.
– És ha én képtelen vagyok teljesíteni a feltételeidet?
Lyon látta felesége tekintetében az aggodalmat.
– Te mondd meg – suttogta.
– Félredobsz.
– Nem – rázta meg a fejét Lyon.
– Nem? Akkor mit teszel?
Lyon szerette volna lecsókolni Christina homlokáról az
aggodalom ráncait.
– Várni fogok. Akkor is szeretni foglak. A szíved mélyén
még nem tudsz nekem hinni, igaz? Azt hiszed, ha valamivel
felbosszantasz, akkor nem szeretlek többé. De ez nem történhet
meg, Christina.
A fiatalasszony mély alázatot érzett a heves szavak hallatán.
– Aggódom – ismerte be kétségbeesett suttogással. – Néha
úgy érzem, képtelen vagyok beilleszkedni, vagy megfelelni az
elvárásoknak. Mintha fából akarnék vaskarikát csinálni.
 – Néha mindenki érez így – mosolygott Lyon a különös
hasonlaton. – Sebezhető vagy. Gondolsz még arra, hogy haza
szeretnél menni?
Az asszony vállát simogatva várta a választ.
– Nem tudnálak elhagyni… és nem vihetlek magammal.
Most te vagy a családom, Lyon. – Christina homlokán
elmélyültek a ráncok. – Nem lesz könnyű velem élni.
– A házasság sohasem könnyű az elején. Mindkettőnknek
meg kell tanulnia engedni. Idővel megértjük majd egymást.
– A családod és a személyzet furcsának fog találni.
– Már így is annak talál.
Bár Christina haragos arcot erőltetett magára, szemében
vidám szikra csillant.
– Ez udvariatlan megjegyzés volt tőled.
– Valóban, de legalább őszinte volt. Ők engem is furcsának
tartanak. Ennyire érdekel, hogy mások mit gondolnak rólad,
Christina?
Az asszony megrázta a fejét.
– Csak a te véleményed érdekel, Lyon.
A férfi örült a válasznak, és boldogan megcsókolta feleségét.
– Engem is érdekel, hogy mit gondolsz rólam – suttogta. –
Nos, asszony, kint találom még egyszer a cipőimet a lépcsőn?
– Én csak ezeket a régi szokásokat ismerem – magyarázta
Christina. – Annyira haragudtam rád! Semmi jobb nem jutott
eszembe, hogy rádöbbentselek, mennyire megbántottál.
– Hála istennek, hogy nem próbáltál elhagyni.
– Próbáltalak?
– Tudod, hogy utánad mentem volna, és visszahozlak ide,
ahova tartozol.
– Igen, tudom, hogy megtennéd. Elvégre, te harcos vagy.
Lyon maga mellé fektette Christinát, mivel eltökélte, előbb
befejezi a beszélgetést, és csak azután szeretkezik újra
asszonyával. Christina megfogta a combját, de Lyon nem
hagyta, hogy elterelje a figyelmét. Megfogta a két kalandozó
kezet, és gyengéden megszorította.
– Christina, szerettél már valaha más férfit? Van valaki a régi
hazádban, aki elrabolta a szíved?
A fiatalasszony fejét befészkelte férje álla alá, és most
elmosolyodott, tudván, a férfi úgysem láthatja reakcióját. Férje
teste megfeszült, és hangjában is aggodalom csengett.
Kimutatta előtte a sebezhetőségét.
– Kislány koromban azt hittem, ha felnövök, Fehér Sas
felesége leszek. Aztán hétéves korom körül letettem erről az
ostobaságról. Fehér Sas mégiscsak a bátyám volt.
– Volt valaki más?
– Nem volt. Apám egyik harcosának sem engedte meg, hogy
udvaroljon nekem. Tudta, hogy vissza kell térnem a fehérek
világába. A sorsom már előre el lett döntve.
– Ki döntötte el?
– Az álom.
Christina várta a következő kérdést, de egy-két perc után
rájött, hogy Lyon nem kér tőle magyarázatot, ezért úgy döntött,
magától folytatja a történetet.
Azt akarta, hogy férje mindent megértsen.
Lyon érdeklődve hallgatta, hogyan kapaszkodott fel a
varázsló a helyre, hogy jelet kérjen az istenektől. Az álom
mosolyt csalt az ajkára.
– Ha az anyád nem hívott volna nőstény oroszlánnak, a
varázsló akkor is…
– Kitalálta volna – vágott a szavába Christina. – Szőke hajam
volt, és kék szemem, mint az álombéli oroszlánnak. Igen,
biztosan kitalálta volna. Érted már, miért jöttem olyan zavarba,
amikor Sir Reynolds Lyonnek szólított? Azonnal tudtam, hogy
megtaláltam a páromat.
Lyon tudatának logikus fele átlátta az álom hiányait és a
szertartás babonáit, ám mégis könnyedén félrelökte a józan ész
érveit. Nem érdekelte, van-e a történetnek értelme.
 – Én is nyomban tudtam, hogy hozzám tartozol.
– De mindketten harcoltunk a sors ellen, igaz?
– Azt tettük, szerelmem.
Christina felkacagott.
– Sohasem volt egyenlő esélyed, férjuram. A sorsod már
előre eldöntetett.
Lyon bólintott.
– Most rajtad a sor, hogy kérdezz. Szeretnéd, ha mesélnék
Lettie-ről?
Christina megpróbált férje szemébe nézni, de Lyon nem
engedte mozdulni.
– Akarsz mesélni róla? – kérdezte bizonytalan hangon.
– Igen. Kérdezz nyugodtan!
– Szeretted őt?
– Nem úgy, ahogy téged. Sohasem voltam… elégedett.
Túlságosan fiatal voltam még a házasságra, most már magam
is tudom.
– Milyen volt Lettie?
– Pontosan az ellentéted – felelte Lyon. – Lettie élvezte a
társasági életet. Gyűlölte ezt a házat, a vidéket. Imádta az
ármánykodást. Akkoriban Richards mellett dolgoztam.
Közeledett a háború, és elég sokat voltam távol. A fivérem,
James kísérte el Lettie-t a különböző társasági eseményekre,
aztán amikor távol voltam, le is feküdt vele.
Christina elakadó lélegzete elárulta, hogy mindent megértett.
Lyon már korábban is akart mesélni első feleségéről, hogy
Christina lássa, mennyire megbízik benne. Most, hogy
belekezdett, döbbenten vette észre, hogy a belsejét marcangoló
harag és keserűség enyhülni kezd. Bizonytalanságát mintha
elfújták volna, határozottan folytatta.
– Lettie szülésben halt meg, a babával együtt. Nem az én
gyerekem volt, Christina. James volt az apja. Emlékszem, ott
ültem a feleségem mellett, nyugtatni, vigasztalni próbáltam.
Istenem, szörnyű fájdalmai voltak! Imádkozom, hogy neked
sohase kelljen olyan kínokat elviselned. Lettie nem is tudta,
hogy ott vagyok. Egyfolytában a szeretőjéért sikoltozott.
Christinát torkát sírás fojtogatta. Fivére árulása
elviselhetetlenül fájhatott Lyonnek. Christina nem értette, hogy
tehet egy feleség ilyet a férjével. Megölelte Lyont, de úgy
döntött, nem sérti meg a férfi büszkeségét azzal, hogy más
módon is kifejezi sajnálatát.
– Közel álltatok egymáshoz a fivéreddel, mielőtt elárult
volna? – kérdezte.
– Nem.
Christina felemelkedett kissé, hogy lássa férje arcát. Lyon
tekintetében csak zavart látott. Tehát Lettie bűne már nem
zavarja.
– Te sohasem adtad Lettie-nek a szíved – jelentette ki. – A
fivéred az, akinek a mai napig sem tudtál megbocsátani, ugye,
Lyon?
Lyont megdöbbentette az asszony következtetése.
– Közel álltál Jameshez? – kérdezte újra Christina.
– Nem. Kiskorunkban mindig versenyeztünk egymással. Én
kinőttem a gyerekes ostobaságot, de a fivérem nyilvánvalóan
nem.
– Azt hiszem, James olyan volt, mint Lancelot – suttogta
Christina. – Tudod, a Camelot történetből.
– És Lettie volt az én Guinevere-em? – kérdezte gyengéd
mosollyal Lyon.
– Talán. Nem lenne könnyebb elfogadni a fivéred árulását,
ha arra gondolnál, hogy nem szándékosan vétkezett?
– Az hazugság lenne. James nem volt Lancelot. A fivérem
mindig elvette, amit akart, nem törődve a várható
következményekkel. Sohasem nőtt igazán fel – tette hozzá
Lyon.
Christina tudomást sem vett férje nyers hangjáról.
– Talán az anyád nem engedte, hogy felnőjön – jegyezte
meg.
 – Ha már anyámról beszélünk – kapott a szón Lyon. –
Tényleg itt akarod tartani?
– Igen.
– A fenébe! Meddig?
– Töröld le azt a haragos kifejezést az arcodról! Addig marad
nálunk, amíg el nem akar menni. Előbb természetesen
kényszerítenünk kell, hogy itt éljen egy darabig. Van egy
tervem, hogyan segíthetnénk rajta, Lyon. Együtt
visszahozhatjuk őt a családi körbe. Az anyád felelősnek érzi
magát a fivéred haláláért.
– Honnan veszed? – csodálkozott Lyon.
– Mindig a szoknyája mellett tartotta. Diana elmesélte, hogy
anyád védelmezett benneteket apátok bősz indulatkitöréseitől.
– Honnan tudhatná ezt Diana? Hiszen még kisbaba volt,
amikor apánk meghalt.
– Harriett néni mesélte neki – magyarázta Christina. –
Megkérdeztem a húgodat és a nagynénédet is, Lyon. Mindent
tudni akartam az anyádról, hogy segíthessek rajta.
– Mennyi ideig fog ez tartani? Nincs türelmem minden
étkezés alatt végighallgatni, ahogy Jamesről beszél.
– Nem hagyjuk, hogy róla beszéljen. Az anyád nagyon
elszánt asszony, de én még elszántabb vagyok. – Christina
arcon csókolta Lyont. – Számíthatok a segítségedre ebben az
ügyben?
– Kiviszed a vadonba, hogy találjon magának nyugvóhelyet?
– kérdezte Lyon. Kuncogott, amint maga elé képzelte, miként
vonszolja ki anyját Christinával az erdőbe. – Diana nagyon fél,
hogy ezt fogod tenni.
Christina bosszúsan felsóhajtott.
– A húgod rendkívül naiv. Csak blöfföltem. Szeretnéd, ha
elmondanám, milyen tervet eszeltem ki anyáddal
kapcsolatban?
– Nem.
– Miért nem?
 – Szeretem a meglepetéseket – felelte Lyon. – Eszembe
jutott még egy dolog, amit szeretnék megkérdezni.
– Ez nem lep meg. Tele vagy kérdésekkel.
Lyon tudomást sem vett a szúrós megjegyzésről, sem az
asszony morcos arckifejezéséről.
– Észrevetted már, hogy néha beszéd közben franciára
váltasz? Különösen, amikor felizgatott valami. A családod
ezen a nyelven beszélt?
Christina arcán dupla gödröcskéket formált a mosoly. Lyon
arra gondolt, felesége olyan most, mint egy angyal. A
viselkedése azonban cseppet sem vallott angyalra, mivel
hirtelen lenyúlt, és megragadta a férfiasságát. Lyon felnyögött,
és elhúzta a kezét.
– Előbb válaszolj! – követelte elfúló hangon.
Christina nem is titkolta elégedetlenségét. Morcos pillantást
vetett férjére.
– Apám azért ejtette foglyul Mr. Deavenrue-t, hogy
megtanítson engem a fehérek nyelvére. Ha anyám beszélhetett
volna vele, megmondja neki, hogy Angliába kell visszatérnem.
Apám ezt nem tartotta fontosnak. Nem értette, hogy a fehérek
sokféle nyelven beszélnek. Később, amikor barátok lettünk,
Deavenrue elmondta, hogy nagyon félt apámtól. Emlékszem,
mennyire mulatságosnak találtam a dolgot – tette hozzá. –
Nem volt szép tőlem, hogy kinevettem, de akkoriban csak tíz-
vagy tizenegy éves lehettem, ez menti valamelyest a
viselkedésemet. Deavenrue is nagyon fiatal volt még.
Megtanította nekem a fehérek nyelvét… az ő fehér
testvéreinek a nyelvét.
Lyon nevetése szakította félbe a történetet. Christina
megvárta, míg férje lecsillapodik, és csak azután folytatta.
– Két hosszú évembe került, mire megtanultam azt a nyelvet.
Nap mint nap. Anyám sohasem mehetett Deavenrue közelébe.
A hittérítő jóképű férfi volt, már ahhoz képest, hogy fehér volt
– tette hozzá. – De tény, hogy a többiek is kerülték. Deavenrue
azért volt nálunk, hogy teljesítse a feladatot, nem azért, hogy
barátkozzon.
– Ezek szerint kettesben tanultatok?
– Dehogy. Én sem maradhattam vele egyedül. Legalább két
öregasszony mindig ott volt, amikor tanultunk. Idővel nagyon
megkedveltem Deavenrue-t, és sikerült apámat is
meggyőznöm, hogy barátságosabb legyen vele.
– Mikor vette észre Deavenrue, hogy rossz nyelvet tanít
neked? És hogyan beszélt az apáddal?
– Deavenrue beszélte a nyelvünket. Amikor anyámnak végül
megengedték, hogy felkeresse Deavenrue sátrát, és
meghallotta, amint fennhangon a leckémet gyakorlom, azonnal
észrevette, hogy ez nem az a nyelv, amit neki tanítottak kislány
korában.
– Nagy volt a felháborodás? – kérdezte Lyon, és igyekezett
visszafojtani nevethetnékjét.
– Ó, igen. Anyám félrevonta apámat, és négyszemközt
elmondta neki, mennyire bosszantja a dolog. Ha apám nem lett
volna annyira makacs, és nem tartja anyámat távol Deavenrue-
től, akkor nem vesztegettünk volna el két évet. Apám is
nagyon haragudott. Meg akarta ölni Deavenrue-t, de anyám
nem engedte meg.
Lyon jót nevetett.
– Miért nem anyád tanított?
– Nem beszélt valami jól angolul. Úgy vélte, Deavenrue
jobban tudja a nyelvet.
– Miért szeretsz inkább franciául beszélni?
– Néha könnyebb.
– Hogy mondják a családod nyelvén azt, hogy szeretlek.
– Szeretlek.
– Ez angolul van.
– Az angol a mostani családom nyelve – mondta Christina,
de aztán a dakoták nyelvén is elismételte szerelmi vallomását.
Lyon lírainak találta a szavakat.
 – Most pedig megmutatom, mennyire szeretlek – suttogta
Christina. Kezével végigsimított Lyon mellkasán. Gondolta,
felkelti férje vágyát, de hamar rájött, hogy elkésett.
– Nem – ellenkezett Lyon –, előbb én mutatom meg.
Hátára fordította asszonyát, és nekilátott, hogy megtegye.
Hosszú idő múltán férj és feleség egymást átölelve aludt el,
kimerülten, ám annál elégedettebben.

Lyon felébredt az éjszaka közepén. Nyomban feleségéért

nyúlt, majd amikor nem találta, az ágy szélére gördült, és
lenézett a padlóra. Christina ott sem volt. Lyon azonnal
magához tért, és éppen fel akart kelni, amikor észrevette, hogy
az éjjeliszekrényen égnek a gyertyák. Emlékezett rá, hogy
mind a hármat elfújta.
Nem értette a dolgot, míg észre nem vette a fénykör közepén
fekvő fekete könyvecskét.
A bőrkötés már megrepedezett helyenként. Amikor Lyon
felvette és kinyitotta a könyvet, dohos szag csapta meg az
orrát. A lapok is töredezettek voltak. Lyon végtelen
óvatossággal lapozta fel a Christinától kapott ajándék első
oldalait.
Nem tudta, mennyi ideig ült ott, fejét a fény felé hajtva, és
olvasta Jessica naplóját. Eltelhetett egy óra, de akár kettő is.
Mire befejezte Jessica rémálmának olvasását, remegett a keze.
Lyon felállt, nagyot nyújtózott, majd a kandallóhoz ment.
Rázta a hideg, de nem tudta, a szoba hűlt-e ki, vagy Jessica
naplójától reszket.
Már a második fahasábot rakta a frissen rakott tűzre, amikor
mögötte nyílt az ajtó. Előbb befejezte, amit elkezdett, csak
azután fordult meg. Fél térden állt, egyik kezével a padlón
támaszkodva, úgy nézett fel gyönyörű feleségére.
 Christina hosszú, fehér köntöst viselt. Haja kócos volt, arca
kipirult. Nem volt nehéz megállapítani, hogy ideges. Kezében
tálcát tartott, amelyen poharak csilingeltek.
– Arra gondoltam, talán megéheztél. Lementem…
– Gyere ide, Christina! – kérte Lyon gyengéd, suttogó
hangon. Az asszony nyomban engedelmeskedett. Letette a
tálcát az ágyra, és férjéhez sietett.
– Elolvastad?
Lyon felállt, mielőtt válaszolt volna. Kezét az asszony
vállára tette.
– Azt akartad, hogy elolvassam, ugye?
– Igen.
– Áruld el, miért!
– Egyenlő esélyek, Lyon. Te mondád, férjuram. Kiöntötted
előttem a szíved, amikor Jamesről és Lettie-ről meséltél. Én
sem tehettem kevesebbet.
– Köszönöm, Christina. – Lyon hangja érzelmektől remegett.
Az asszony szeme tágra nyílt.
– Mit köszönsz?
– Hogy megbízol bennem – felelte Lyon, és megcsókolta az
asszony homlokán az egyik ráncot. – Amikor anyád naplóját
ideadtad, a bizalmaddal is megajándékoztál.
– Igazán?
– Igen – mosolygott Lyon, és újra megcsókolta, majd
javasolta, hogy késői vacsorájukat a kandalló előtt fogyasszák
el.
– És közben beszélgetni fogunk? – kérdezte Christina. –
Annyi mindent szeretnék elmesélni neked. És annyi
mindenben kell döntenünk, Lyon.
– Igen, szerelmem, beszélgetni fogunk – ígérte a férfi.
Amint Christina megfordult, hogy felvegye a tálcát, Lyon
felkapott egy takarót a székről, és a padlóra terítette. Az
asszony letérdelt, és a tálcát a takaró közepére tette.
– Idehozzam a köntösödet?
 – Nem – mondta Lyon, és elvigyorodott. – Akarod, hogy
levegyem a tiédet?
Lyon elnyújtózott az oldalán. Feltámaszkodott a könyökére,
és a sajtért nyúlt. Letört belőle egy jókora darabot, és
odanyújtotta Christinának.
– Gondolod, hogy Jessica őrült volt? – kérdezte az asszony.
– Nem.
– Én sem hiszem. Néhány bejegyzés elég zavaros, ugye?
Érezted azt a kínt, amit én, amikor olvastam a naplóját?
– Meg volt rémülve, és igen, én is éreztem a fájdalmát.
– Először nem akartam elolvasni, amit írt. Boldogság azt
akarta, hogy magammal hozzam. Azt mondta, idővel
meggondolom magam, és igaza lett.
– Megtartotta az anyádnak tett ígéretét – vetette közbe Lyon.
– Felnevelt, sajátjaként szeretett, és erőssé tett. Ez volt Jessica
kívánsága, nem?
Christina bólintott.
– Nem mindig vagyok erős, Lyon. Egészen ma estig féltem
tőle.
– Az apádtól?
– Nem szeretem apámnak hívni – suttogta az asszony. –
Rosszul vagyok, ha arra gondolok, hogy az ő vére folyik az
ereimben.
– Miért nem félsz többé?
– Mert most már te is tudod. Féltem, hogy azt hiszed,
Jessica… őrült volt.
– Christina, amikor beléptél a könyvtárba, Richardsszal épp
az apádról beszélgettünk. Richards mesélt egy Brisbane nevű
ember esetéről. Hallottál belőle valamit?
– Nem. Sohasem hallgatóznék.
Lyon biccentett, és röviden elmesélte a Brisbane család
meggyilkolásához vezető eseményeket.
– Azok a szegény gyerekek! – suttogta Christina. – Ki lenne
képes ártatlan kicsinyeket megölni?
 – Nem fog tetszeni a válasz – mondta Lyon. – Nem
meséltem volna el a történetet, ha nem tartanám fontosnak.
Brisbane feleségét és gyermekeit ugyanazon a módon ölték
meg.
– Hogyan?
– Elvágták a torkukat.
– Inkább nem képzelném el.
– Jessica mesélt a naplójában egy házaspárról, akikkel együtt
utazott a Fekete-hegységbe. Emlékszel?
– Igen, Emilynek és Jacobnak hívták őket. A sakál megölte
őket.
– Hogyan?
– Elvágta… ó, Lyon, elvágta a torkukat. Csak nem azt
akarod mondani, hogy…
– Ugyanaz a módszer. Valószínűleg csak véletlen egybeesés,
de az ösztöneim azt súgják, hogy a báró ölte meg a Brisbane
családot.
– Nem tudod felelősségre vonni?
– Nem úgy, ahogy te szeretnéd, de kikényszerítjük belőle az
igazságot, Christina. A szavamat adom rá. Rám bízod a
módszert?
– Igen.
– Miért?
– Mit miért? – próbált meg kibújni a válasz alól az asszony.
Szándékosan a padlót nézte, hogy elkerülje Lyon tekintetét.
Lyon odanyúlt, és meghuzigálta az egyik hajtincsét.
– Hallani akarom, amint kimondod, asszony!
Christina a férfi mellé feküdt. Keze a másik kéz után nyúlt.
Amikor ujjaik összefonódtak, teljesített férje kívánságát.
– Tiszta szívemből megbízom benned, Lyon.

TIZENHATODIK FEJEZET
 Boldogság és én ígéretet tettünk egymásnak. Boldogság
megígérte, hogy gondodat viseli, ha bármi történne velem, én
pedig a szavamat adtam, hogy visszaviszem Fehér Sast a
családjához, ha valami történne Boldogsággal.

Attól kezdve minden félelmem eltűnt. Az indián asszony

ígérete megnyugtatott. Tudtam, vigyázni fog rád. Addigra már
téged is megszeretett, Christina. Láttam, milyen gyengéden
tartott a karjában, amikor álomba ringatott.

Azt hiszem, ő jobb anyád lenne, kicsikém.

Naplóbejegyzés
1795. november 3.

Lyon mindent elkövetett, hogy uralkodjon indulatain. Egyre

csak azt mondogatta magában, hogy a reggelinek nemsokára
vége, hogy Richards bármelyik pillanatban megérkezhet, és
hogy feleségének szerez azzal örömet, ha türelmes az
anyjához. Az erőfeszítés azonban elvette az étvágyát, és az
csak még jobban elkedvetlenített, hogy az asztalnál ülők
mindegyike fontosnak érezte, hogy ezt meg is jegyezze.
A családja vette körül, és Lyon ezt a lehető
legszerencsétlenebb helyzetnek tartotta. Harriett néni előző
délután érkezett meg Dianával. Alig egy múlva Rhone grófja is
felbukkant.
Barátja hirtelen megjelenése természetesen nem volt
véletlen, bár Diana meglepetést színlelt, amikor Rhone besétált
a házba. Lyont azonban egy pillanatra sem tudta becsapni. Este
aztán beszélt barátjával. Rhone Diana kezét kérte. Lyon
boldogan odaadta volna az egész lányt, ha szóhoz jut. Rhone-t
azonban teljesen lefoglalta, hogy elmondja a nyilvánvalóan
előre betanult beszédet, miszerint komolyak a szándéka, és
hogy örökké szeretni fogja és mindentől megvédelmezi Dianát.
Amikor barátja végre kifogyott a szuszból, Lyon az áldását
adta rájuk.
Lyon az asztalfőn ült, balján Rhone-nal, jobbján
Christinával. Anyja vele szemben, az asztal túlsó végén foglalt
helyet. Harriett néni és Diana mindent elkövetett, hogy
bevonják az idős márkinét a beszélgetésbe, de erőfeszítésüket
nem koronázta siker. Lyon anyja csak akkor nézett fel
tányérjából, amikor Jamesről akart valamit mondani.
Lyon hamarosan a fogát csikorgatta.
– Az ég szerelmére, Diana, engedd el Rhone kezét! – csattant
fel Harriett néni. – Az a szegény fiú éhen hal, ha nem hagyod
enni, gyermekem.
– Jamesnek mindig nagyon jó étvágya volt – vetette közbe
Lyon anyja.
– Biztos vagyok benne, hogy úgy volt – mondta Christina. –
Tetszik a szobája? – váltott témát.
– Egyáltalán nem. Túlságosan világos. És ha már arról van
szó, mi nem tetszik nekem, áruld el, kérlek, miért ragaszkodsz
ahhoz, hogy ne járjak feketében. Tudod, James kedvelte ezt a
színt.
– Mama, megtennéd, hogy nem beszélsz folyton Jamesről? –
könyörgött Diana.
Christina figyelmeztetőn megrázta a fejét, majd férjéhez
fordult, és rámosolygott.
– Lyon, mit gondolsz, mikor érkezik meg Richards? Alig
várom, hogy nekikezdjünk.
Lyon haragosan meredt feleségére.
– Te nem mész sehova! Ezt már megbeszéltük, Christina –
emlékeztette az asszonyt.
– James is mindig ment valahova – jegyezte meg anyja.
Christina kivételével mindenki az ősz hajú asszony felé
fordult, és szúrósan ránézett.
– Mikor beszéljük meg Rhone és Diana esküvőjét? – törte
meg a kínos csendet Harriett néni.
 – Én igazán nem akarok sokáig várni – mondta Diana, és
elpirult. – Férjhez akarok menni most azonnal, hogy úgy
élhessek, mint Lyon és Christina.
– A mi helyzetünk más volt – jegyezte meg Lyon, és
feleségére kacsintott. – Te nem leszel olyan szerencsés, mint
én. Várnod kell, ahogy az illem diktálja.
– James is meg akart nősülni – szólt közbe a mama. – Csak
nem talált magának megfelelő feleséget.
Lyon bosszúsan ráncolta a homlokát. Christina férje ökölbe
szorított kezére tette sajátját.
– Nagyon fess vagy ma reggel – mondta neki. – Mindig
kékben kellene járnod.
Lyon felesége szemébe nézett, s látta a tekintetében
megcsillanó szikrát. Tudta, mit csinál az asszony. Megpróbálja
elvonni a figyelmét anyjáról. Bár tisztában volt az indítékkal,
az asszony trükkje mégis bevált. Lyon hirtelen azon kapta
magát, hogy mosolyog.
– Te mindig gyönyörű vagy – bókolt feleségének, majd
közelebb hajolt hozzá. – Bár én még mindig jobban kedvellek
ruha nélkül – súgta a fülébe.
Christina elpirult örömében.
Rhone a boldog párra mosolygott, majd Harriett nénihez
fordult.
– Még mindig azt hiszi, hogy Diana és én nem vagyunk
egymáshoz valók? Szeretném az ön áldását is bírni – tette
hozzá.
Lyon nénikéje felkapta a legyezőjét, és mögé bújt, míg a
választ fontolgatta.
– Természetesen nem ellenzem a frigyet, de akkor is
mondom, nem vagytok annyira összeillők, mint Lyon és
Christina. Ti is láthatjátok, milyen jól kijönnek egymással.
– Ó, mi sem vagyunk igazán egymáshoz valók – vetette
közbe Christina. – Akkor már Rhone és Diana sokkal inkább
összeillenek. Őket egyformán nevelték – magyarázta.
 Harriett néni fürkésző tekintetet vetett a fiatalasszonyra.
– Most, hogy már te is a családhoz tartozol, igazán
elárulhatnád, hol nevelkedtél, gyermekem.
– A Fekete-hegységben – felelte Christina, majd férjéhez
fordult. – A nénikém biztosan mindenkinek el fogja mondani.
Jobb, ha felkészítjük a családodat a pletykákra, nem gondolod?
– A grófnő nem fog beszélni – nyugtatta meg Lyon. – Amíg
tőlünk kapja a pénzét, a titkaid biztonságban vannak nála.
– Milyen titkokról van szó? – kíváncsiskodott Diana.
– Christinának joga van a titkaihoz, kedvesem – mondta
Rhone, és a fiatalasszonyra kacsintott.
Harriett néni hölgyhöz egyáltalán nem illőn felhorkant.
– Ostobaság! Egy család vagyunk. Nem lehetnek titkaink
egymás előtt. Ha csak nem követtél el valami szégyenletes
dolog, Christina, de biztos vagyok benne, hogy nem erről van
szó. Te jószívű gyermek vagy – tette hozzá, és az idős márkiné
felé bólintott, hogy nyomatékot adjon szavainak.
– James is jószívű volt – jelentette ki nyomban Lyon anyja,
de senki sem figyelt rá.
– Nos? – nógatta Diana sógornőjét.
– A dakoták neveltek fel.
Christina meg volt győződve róla, hogy bejelentése egy
bomba erejével fog hatni, ám a többiek csak várakozón néztek
rá.
– Azt hiszem, nem értették meg – suttogta, férjéhez fordulva.
– Kik azok a dakoták? – kérdezte Harriett néni. – Nem
emlékszem, hogy ilyen nevű emberrel találkoztam volna.
Biztosan nem angolok – vonta le a következtetést, újabb
legyezőcsapás kíséretében.
– Nem, tényleg nem angolok – vigyorodott el Lyon.
– Nagy család? – faggatózott tovább Harriett néni, mert nem
értette, miért mosolyog unokaöccse, és miért pirul Christina.
– Nagyon nagy.
 – Akkor miért nem hallottam róluk? – akarta tudni a
nagynéni.
– Mert indiánok – szólalt meg Christina is, és várta, mit
szólnak hozzá a többiek. Nem kellett sokáig várnia.
– Nem csoda, hogy nem hallottam… Jóságos isten! Úgy
érted, vademberek? – kapkodott levegő után Harriett néni.
Christina el akarta magyarázni, hogy nem szereti a vadember
kifejezés – a grófnő is gyakran használta –, és hogy a dakoták
gyengéd, szerető emberek, de Harriett és Diana kitörő kacaja
megakadályozta szándékában.
Harriett néni nyerte előbb vissza józanságát. Észrevette, hogy
Lyon, Rhone és Christina nem nevet velük.
– Ugye nem vicceltél, gyermekem? – kérdezte halkan, bár
kissé ostobának érezte magát.
– Nem, egyáltalán nem vicceltem. Rhone, nem látszol túl
meglepettnek.
– Mert fel voltam készülve a hírre – magyarázta a férfi.
– Ezek szerint a Fekete-hegység Franciaországban van? –
kérdezte Diana, és próbálta tisztázni magában a hallottakat.
Lyon felnevetett a kérdés hallatán.
– James szerette Franciaországot – jelentette ki Lyon anyja. –
Sok barátja volt ott.
Harriett néni megfogta Christina kezét.
– Kedvesem, nagyon sajnálom, hogy nevettem. Most minden
bizonnyal azt hiszed rólam, hogy szörnyen neveletlen vagyok,
de annyira meglepett a dolog. Kérlek, ne hidd, hogy lenézlek a
neveltetésed miatt!
Christina nem háborodott fel a reakciójukon, de feltételezte,
Harriett néni azt hiszi róla, hogy igen. Rámosolygott a kedves,
idős hölgyre.
– Kérlek, Harriett néni, ne hidd, hogy lenézlek a
viselkedésed miatt. Tény azonban, hogy rá kellett jönnöm, az
én népem sokkal civilizáltabb, mint az angolok. És erre büszke
vagyok.
 – James mindenkivel civilizáltan viselkedett – jelentette ki
Lyon anyja.
Harriett néni megpaskolta Christina kezét, majd sógornőjére
nézett.
– Millicent – morogta, keresztnevén szólítva az idős
márkinét –, nem hagynál fel végre ezzel, az ég szerelmére?
Szeretnék komolyan elbeszélgetni Christinával. – Harriett néni
ismét Christinára mosolygott. – Kíváncsian várom a
gyerekkori történeteidet, Christina. Ugye mesélsz nekem?
– Boldogan.
– Na már most, azt tanácsolnám, hogy a családon kívül
senkinek ne mondd el. A kívülállók úgysem értenék meg. Az
előkelő társaság nem más, mint ostoba tökfilkók gyülekezete –
tette hozzá erélyes főbiccentéssel. – Nem szeretném, ha
rosszindulatú pletykáknak lennél kitéve.
– Voltak furcsa szokásaid, amikor azokkal a…
– Az ég szerelmére, Diana! – kiáltott rá bátyja.
– Nincs semmi baj – nyugtatta férjét Christina. – Diana csak
kíváncsi.
– Talán beszéljünk másról – javasolta Rhone, és haragos
pillantást vetett kedvesére, majd rögtön békítően meg is fogta a
kezét.
Harriett néninek cseppet sem tetszett, ahogy Diana Christinát
bámulta. Még a szája is tátva volt. Az ostoba lányt szemmel
láthatóan elbűvölte sógornője különlegessége. Christina
érzéseire tekintettel, igyekezett elterelni unokahúga figyelmét.
– Lyon, Diana ragaszkodott hozzá, hogy magával hozza azt a
neveletlen kiskutyát, amelyet Rhone-tól kapott. Ott van hátul
kikötve – magyarázta. – Diana azt remélte, hogy a kiskutya itt
maradhat, amíg mi Londonban vagyunk. Így van, Diana?
Rhone-nak meg kellett böknie a lányt, hogy válaszoljon.
– Ó, igen. Kínzás lenne megkötve tartani egy városi házban.
Christina, volt kutyád kislánykorodban? Voltak kutyák a…
városotokban?
 – Falunak hívták, nem városnak – javította ki Christina
sógornőjét, és közben azt kívánta, bárcsak ne bámulná ilyen
mereven a lány.
– Igen, de voltak ott kutyák? – erősködött Diana.
– Igen, voltak– felelte Christina, és férje felé fordult, mert
érezte, hogy a férfi keze megfeszül az övé alatt. Rákacsintott,
csak aztán fordult vissza sógornőjéhez. – De nem
játszótársként kezeltük őket – füllentette –, és természetesen
sohasem maradtak velünk sokáig.
– James mindig szerette az állatokat. Volt egy gyönyörű
foltos kutyája, úgy hívták, hogy Hűséges.
– Nem valami jó név, ha engem kérdezel – jegyezte meg
Lyon, és most ő kacsintott feleségére. – Igazam van, Christina?
Ebben a pillanatban Brown jelent meg az ajtóban, és
bejelentette, hogy Sir Fenton Richards megérkezett. Christina
és Lyon nyomban felállt, hogy távozzon.
– Szeretnék veled és Richardsszal menni – szólt utánuk
Rhone.
Lyon Christinára nézett, és amikor a fiatalasszony
beleegyezőn bólintott, közölte barátjával, hogy szívesen látják.
Christina félúton járt az ajtó felé, amikor Diana kérdése
utolérte.
– Christina, miért nem maradtak veletek a kutyák sokáig?
A fiatalasszony először arra gondolt, hogy nem is válaszol a
kérdésre, de akkor észrevette, hogy sógornője még mindig
tátott szájjal bámulja. Diana úgy nézett rá, mintha időközben
növesztett volna még egy fejet magának.
– Mi történt a kutyákkal?
– Megettük őket – felelte Christina, és igyekezett
visszafojtani nevethetnékjét.
Harriett néni elejtette a legyezőjét. Diana halkan
felsikkantott. Lyonnek arcizma sem rándult, míg anyja meg
nem szólalt.
 – James sohasem ette meg a kutyáját. Ő… ó istenem! Mit
mondtam?
Mindenki felkacagott. Még Lyon anyja is mosolyra húzta a
száját. Igaz, egészen aprócska mosoly volt csak, de akkor is
mosoly.
Christina úgy vélte, ez ígéretes kezdet. Lyon ölelése
bizonyította, hogy ő is így gondolja.
– Diana, csak tréfáltam. Mi sem ettük meg a kutyáinkat. Nem
kell a kiskutyád miatt aggódnod. Nem fogom megenni
vacsorára, megígérem.
– Márpedig a feleségem sohasem szegi meg a szavát –
jelentette ki Lyon. – Kivéve persze, ha nagyon megéhezik –
tette hozzá, azzal kisietett a szobából magával húzva Christinát
is.
Richards ugyancsak tanácstalan képet vágott, amikor Lyon
és Christina mosolyogva léptek be a könyvtárba, mintha a
világon semmi gondjuk nem lenne. Viselkedésül sehogyan sem
illett a titokzatos üzenethez, amelyet előző nap kapott tőlük.
– Ezek szerint megoldódott a gondotok? – kérdezte Lyont
üdvözlés helyett.
– Nem, még mindig szükségünk van a segítségedre – mondta
Lyon gyorsan kijózanodva. – Mennyire vagy fáradt, Richards?
Mit szólnál hozzá, ha ismét kilovagolnánk?
– Hová?
– Acton gróf birtokára.
– Az jó négyórányi lovaglásra van, nem?
– Londontól – emlékeztette Lyon. – Innen csak két óra út.
– Ki lakik most ott?
– Senki. Úgy tájékoztattak, hogy a házat bedeszkázták.
Richards Christinához fordult.
– Szívesen meginnék egy csésze teát, kedvesem. Teljesen
kiszáradtam – tette hozzá. – Hajnalban indultam, és nem volt
időm reggelizni.
 – Azonnal gondoskodom róla, hogy kapjon reggelit – mondta
Christina. – Szüksége lesz az erejére az ön előtt álló feladathoz
– tette hozzá, és kisietett a könyvtárból.
Richards becsukta az ajtót, és Lyonhöz fordult.
– Azért küldtem ki a feleségedet, hogy négyszemközt
beszélhessünk.
– Nincsenek titkaim Christina előtt.
– Félreértettél. Amit mondani akarok, nem titok, de minden
bizonnyal felzaklatja a feleségedet. Arra gondoltam, talán
várni akarsz, amíg visszatérünk a titokzatos kiruccanásról, és
csak utána mondod meg neki. Stalinsky báró visszatért.
Tegnap érkezett. Azonnal ide akart jönni, hogy találkozzon a
lányával. Amikor értesültem a szándékáról, azt mondtam neki,
hogy távoli rokonokhoz utaztatok látogatóba északra, és csak
holnapután tértek vissza Londonba. Remélem, helyesen
cselekedtem, Lyon. Rögtönöznöm kellett.
– Jól tetted. Hol szállt meg a báró?
– Porteréknél. Szerda este fogadást adnak a tiszteletére. A
báró azt reméli, hogy ott találkozik a lányával.
Lyon felsóhajtott.
– Ezt nem lehet elkerülni – morogta.
– Christina még mindig azt hiszi, hogy az apja meg akarja
ölni?
– Azt tervezi, hogy csapdába csalja a bárót, így akarja
rávenni, hogy megpróbálja.
– Mikor magyarázod el végre, mi folyik itt? – követelte
Richards.
– Az Acton birtok felé vezető úton – ígért Lyon. – Rhone is
velünk jön. Hármunknak biztos nem fog sokáig tartani.
– Mi lesz a feladat?
– Fel kell ásni a rózsakertet.
 Lyon, Richards és Rhone csak késő délután tért vissza
Lyonwoodba. Hangulatuk éppoly sötét volt, mint az időjárás.
Christina éppen akkor lépett be a hátsó ajtón, amikor a három
elázott férfi besietett a főbejáraton. Az előcsarnokban
találkoztak. Lyon bőrig volt ázva, és amikor meglátta, hogy
felesége hasonló állapotban van, elégedetlenül csóválta a fejét.
Hajából esőcseppek záporoztak szerteszét.
– Úgy festesz, mint egy ázott macska – morogta oda
Christinának. Nagy nehezen kihámozta magát nedves
kabátjából, közben feleségét bámulta. Az asszony burgundi
vörös ruhája szemérmetlenül tapadt testére. Csapzott haja
arcába hullt.
Brown felkísérte Richardsot és Rhone-t a lépcsőn. Lyon
eltakarta előlük feleségét. Amikor barátai felértek az emeletre,
Lyon Christinára támadt.
– Mi a csudát csináltál odakint?
– Nem kell üvöltöznöd velem! – kiabálta az asszony. –
Megtaláltad a…
– Van fogalmad arról, hány átkozott rózsabokor van abban a
kertben? Nincs? – ordította Lyon, amikor felesége megrázta a
fejét. – A nagyapád a rózsák megszállottja lehetett. Több száz
tő van ott.
– Jóságos isten! Ezek szerint nem jártatok sikerrel? Veletek
kellett volna mennem. Segíthettem volna.
– Christina, tudsz róla, hogy kiabálsz? – csitította Lyon. –
Megtaláltam a dobozt. Nyugodj meg!
– Nem is kiabálok – jelentette ki az asszony, és hátrarázta
nedves fürtjeit. – Nem igazán tudok most együtt érezni veled.
Elvesztettem azt az átkozott kutyát.
– Micsoda?
– Elvesztettem azt az átkozott kutyát – ismételte Christina, és
nyugalmat erőltetett magára. – Úgy tűnik, mindkettőnknek
rossz napja van. Csókolj meg, Lyon! Aztán vedd vissza a
kabátodat, és segíts megkeresni Diana kiskutyáját!
 – Megőrültél? Nem mehetsz újra ki ebben a szakadó esőben,
és kész!
Christina megragadta Lyon lucskos ingét, keményen szájon
csókolta férjét, aztán sarkon fordult, és kifelé indult.
– Meg kell találnom azt a kutyát. Diana odafent van, és azon
győzködi magát, hogy elhiggye, nem ettem meg azt az ostoba
állatot – morogta az asszony.
Lyon nevetése állította meg. Christina hátrafordult, és szúrós
pillantást vetett férjére.
– Édesem, Diana nem hiheti komolyan, hogy képes lennél rá.
– Nem kellett volna viccelődnöm – ismerte be. – Mondtam
neki, hogy csak tréfáltam, de attól tartok, nem hisz nekem.
Engem láttak utoljára a kutyával. Hallottam, amint Diana
többször is megemlítette ezt a szomorú tényt Harriett néninek.
Lyon, csak elengedtem a kutyust, hadd futkározzon egy kicsit.
Szegény jószág olyan nyomorultul festett kikötve. Aztán űzőbe
vett egy nyulat, és a nap hátralevő részét azzal töltöttem, hogy
őt kerestem.
Rhone letocsogott a lépcsőn. Halk átkozódása magára vonta
Christina figyelmét. Anélkül, hogy hozzájuk szólt volna, a férfi
kinyitotta a bejárati ajtót és kiment. Az ajtón keresztül is
hallották, amint a kutyának fütyül.
– Látod? Rhone segít megkeresni a kutyát – mondta
Christina.
– Azt kell tennie, mivel azt akarja, hogy Diana boldog legyen
– jegyezte meg Lyon. – S mivel én meg azt akarom, hogy te
boldog légy, ezért, de csakis ezért, hajlandó vagyok teljesíteni
a kérésed. Érted? – morogta, majd kivágta az ajtót, és ő is
kiment.
Christina nem nevetett addig, míg a bejárati ajtó be nem
csukódott a férfi mögött. Tudta, ha Lyon meghallaná,
bosszankodása igazi haraggá fajulna.
Lyon egy órával később találta meg a neveletlen kiskutyát az
istálló eresze alatt összegömbölyödve.
 Miután Lyon megszárítkozott és felmelegedett, hangulata is
megjavult. A kellemes vacsora után Rhone-nal és Richardsszal
együtt a könyvtárszobába vonult, hogy megigyanak néhány
pohárka konyakot. Christina hálás volt a magányért. Nem
érezte valami jól magát. Kihányta a finom vacsorát, és még
mindig háborgott a gyomra.
Lyon éjfél körül jött fel a szobájukba. Christinát az ágy
közepén kuporogva találta, amint rá vár.
– Azt hittem, már rég alszol – mondta, és vetkőzni kezdett.
Christina rámosolygott.
– És elmulasszam, ahogy a jóképű férjem vetkőzik? Soha.
Lyon, nem hiszem, hogy valaha is hozzászokom a
látványodhoz.
A férfi öntelt mosolyából nem volt nehéz kitalálni, hogy
tetszett neki a bók.
– Mutatok valamit, ami még szebb látvány – évődött az
asszonnyal. Odasétált a kandallóhoz, a párkányról levett egy
lakkozott, fekete ládikót, és az ágyhoz vitte. – Átraktam a
drágaköveket a régi dobozból ebbe. Ez jobb állapotban van.
Christina megvárta, míg Lyon mellételepszik, csak azután
nyitotta ki a dobozt. A köveket kis szövetdarabba burkolták.
Az asszony habozva nézte. Nem akarózott levenni a kendőt, és
megnézni a drágaköveket.
Lyon nem értette felesége tétovázását. Ő maga bontotta ki a
ruhadarabot, aztán kiöntötte az ékköveket. A szivárvány
minden színében ragyogtak a zafírok, rubinok és gyémántok.
Húsz követ számláltak össze, és nyilvánvaló volt, hogy az
árukból még egy nagyétkű ember is egy életen át jóllakott
volna.
Lyont meghökkentette, hogy feleségére szemmel láthatóan
nem hatott a látvány.
– Édesem, van fogalmad arról, mennyit érnek ezek a kövek?
 – Ó igen, Lyon, nagyon is. Az anyám az életével fizetett
értük. Kérlek, vidd őket a szemem elől! Nem akarom látni
egyiket sem. Szerintem, borzasztó rondák.
Lyon megcsókolta Christinát, mielőtt teljesítette a kérését.
Amikor visszafeküdt az ágyba, magához ölelte az asszonyt.
Egy pillanatig fontolóra vette, hogy elmondja neki, Stalinsky
báró Londonban van, de aztán meggondolta magát. Úgy vélte,
Christina ráér reggel is megtudni a rossz hírt.
Tudta, felesége azt hiszi, több idejük van a terv életbe lépése
előtt. A születésnapja már két hete elmúlt, és magában arra
jutott, hogy apját biztos az üzleti ügyei tartják távol Angliától.
Lyon elfújta a gyertyákat, és lehunyta a szemét. Nem is
emlékezett rá, mikor volt utoljára ennyire fáradt. Már majdnem
elaludt, amikor Christina oldalba bökte.
– Lyon, megígérnél nekem valamit?
– Bármit, szerelmem.
– Soha ne adj nekem ékszereket!
Lyon felsóhajtott Christina indulatossága hallatán.
– Megígérem.
– Köszönöm, Lyon.
– Christina!
– Igen?
– Ígérd meg, hogy örökké szeretni fogsz!
– Megígérem.
Lyon hallotta felesége hangján, hogy mosolyog, és hirtelen
úgy találta, nem is annyira fáradt, mint gondolta.
– Mondd, hogy szeretsz!
– Én oroszlánom, szeretlek és örökké szeretni foglak, amíg
csak élek.
– Férfi nem is kívánhat ennél többet – mondta Lyon, és maga
felé fordította asszonyát.
Először úgy gondolta, gyengéden szerelmeskedik majd
feleségével, de a teljes kielégülésig tartó, vad és szenvedélyes
közösülés lett a vége a szép tervnek. A takarók és párnák a
földön hevertek. Christina úgy aludt el, hogy Lyon szolgált
takaróul. Lyont olyan elégedettség töltötte el, hogy nem volt
kedve elaludni. Élvezni akarta a pillanatot, mert valahol a szíve
mélyén érezte, hogy ez az utolsó nyugodt éjszaka a vihar
kitörése előtt.

TIZENHETEDIK FEJEZET
Bocsásd meg, amiért ilyen sokáig nem írtam a naplómba.
Elégedett voltam, és nem akartam a múltra emlékezni. De most
arra készülünk, hogy elhagyjuk biztonságos menedékünket, és
hosszú hónapig nem fogok hozzád beszélni a napló lapjain
keresztül. Addig, amíg le nem telepszünk valahol. Azt tervezem,
hogy csatlakozom egy másik szekérkaravánhoz. A nyugatra
vezető út tele van telepesekkel. Az alattunk húzódó völgy az
egyetlen ösvény, amelyen át fel tudnak jutni a hegyekbe. Biztos
lesz valaki köztük, aki megszán minket, és felajánlja a
segítségét.

Csak a képzeletem sugallja, hogy mégis túlélhetjük ezt te meg

én?

Ezt a bejegyzést egy kéréssel fejezem be, Christina.

Könyörgöm, ígérd meg nekem, drága gyermekem, ha valaha
kezedbe jut ez a napló, szeretettel gondolsz majd rám.

Ne feledd, Christina, soha ne felejtsd el, hogy mennyire

szerettelek!

Naplóbejegyzés
1796. május 20.

Elérkezett az idő, hogy szembenézzen a sakállal. Christina

ideges volt, de közel sem annyira, mint férje. Lyon zord arccal
nézett maga elé. Néma csendben tették meg az utat londoni
házuktól Porterékhoz. Amikor úti céljukhoz értek, úgy tűnt,
Lyon vonakodik kiengedni hitvesét a hintóból.
– Édesem, biztos, hogy jól vagy?
Christina férjére mosolygott.
– Biztos.
– Istenem, bárcsak távol tudnálak tartani ettől! – suttogta. –
Olyan sápadtnak tűnsz.
– Inkább az új ruhámat kellene megdicsérned, Lyon. Te
választottad az anyagot, emlékszel? – kérdezte, és kinyitotta az
ajtót.
– Már mondtam, hogy gyönyörű vagy – mormolta a férfi.
Végül kiszállt a hintóból, és feleségét is kisegítette. Arra
gondolt, milyen szép az asszony. Királykék bársonyruhát
viselt, aranyló fürtjeit széles kék bársonyszalaggal fogta össze.
– Te is nagyon fess vagy – dicsérte meg férjét, és lesöpört
egy porszemet a férfi fekete kabátjáról.
Lyon felesége vállára igazította a ruhával megegyező színű
köpenyt, közben a fejét csóválta.
– Ezt szándékosan csinálod. Ne próbálj megnyugtatni!
Úgysem sikerül.
– Ugye szeretsz aggódni, férjuram?
Lyon válaszra sem méltatta.
– Ígérd meg újra! – követelte.
– Egy tapodtat sem mozdulok mellőled – ismételte meg
Christina ígéretét vagy tizedjére. – Bármi történjék is, végig
melletted maradok.
Lyon bólintott. Kézen fogta hitvesét, és nekivágott a
lépcsőnek.
– Te nem is félsz igazán, ugye, kedvesem?
– Csak egy kicsit – ismerte be a fiatalasszony. – Richards
biztosított róla, hogy az igazság Angliában ugyanúgy működik,
mint a dakotáknál. Remélem, hogy igaza lesz, Lyon, különben
magunknak kell kezünkbe vennünk a dolgot. – Christina
hangja megkeményedett. – Kopogj be, Lyon! Legyünk túl ezen
az örömteli viszontlátás komédián.
Richards az előtérben várta őket. Christinát meglepte a lelkes
fogadtatás. Lyon is elvesztette zord arckifejezését. Úgy
viselkedett, mintha időtlen idők óta nem látta volna barátját, és
pontosan az volt a cél, hogy ez elhitessék mindenkivel.
Miután üdvözölték házigazdájukat – egy savanyú képű,
pocakos férfiút –, Christina megkérdezte, hogy Stalinsky báró
a szalonban van-e.
– El tudom képzelni, mennyire vágyik rá, hogy találkozzon
az apjával – jelentette ki Porter izgatottan. – Még az emeleten
van, de egy-két percen belül biztosan csatlakozik hozzánk. A
lehető legkevesebb vendéget hívtam meg, kedvesem, hogy
tudjon beszélgetni az apjával. Bizonyára rengeteg
mondanivalójuk van egymás számára.
Lyon lesegítette Christina köpenyét, és átadta a mellettük
várakozó inasnak. Aztán szólt Porternek, hogy a szalonban
várják meg a bárót.
Lyon rákulcsolta ujjait felesége jéghideg kezére. Érezte,
hogy remeg. Bár a mosoly egy pillanatra sem hervadt le az
arcáról, de a kísértés, hogy hazavigye Christinát, és egyedül
nézzen szembe a báróval, majdnem erősebbnek bizonyult.
A dakotáknak igazuk van, gondolta Lyon. Christina szerint
náluk egy szóbeli sértés is elég a nyílt kihíváshoz. Aztán harc
következett, életre-halálra. Az igazság gyorsan
győzedelmeskedik. Lehetséges ugyan, hogy kissé barbár a
rendszer, de Lyonnek tetszett az egyszerűsége.
Csak tizennyolc vendég volt a szalonban. Lyon megszámolta
őket, míg Christina hosszas beszélgetésbe merült a ház
úrnőjével. Bár felesége mellette állt, a márki nem fordított
különösebb figyelmet a két nő beszélgetésére. Richards lépett
hozzájuk, és Lyon megpróbált érdeklődést tettetni barátja az
időjárás változékonyságáról szóló eszmefuttatásának.
Amikor Lady Porter elment, Christina Richardshoz fordult.
 – Tudta, hogy a házigazdánk korábban a kormánynak
dolgozott ugyanúgy, mint ön?
– Igen.
A fiatalasszony várta, hogy többet mondjon, majd nem is
titkolta bosszúságát, amikor rájött, hogy nem számíthat további
magyarázatra.
– Lyon, Lady Porter nyilván erősen túlzott, amikor férje
szerepéről beszélt, mégis említett egy igen érdekes dolgot.
– Mi volt az, kedvesem?
– Igazi pletykafészek az a nő – kezdte Christina. – Amikor
látta, Richards hogyan üdvözöl téged, azzal kérkedett, hogy
férje fiatalkorában ugyanolyan kegyben volt, mint te. Amikor
megkérdeztem, miért vonult vissza Mr. Porter, azt mondta,
hogy nem ismeri ugyan a részleteket, de úgy tudja, férje utolsó
megbízatása megkeserítette őt. Úgy tűnik, olyan feladatot
kapott, amely egy jó barátjának kellemetlenséget okozott. Igen,
pontosan ezt a szót használta: kellemetlenség.
– Kellemetlenség? Nem értem. Te érted, Richards? –
kérdezte Lyon.
Richards fürkészőn nézte a fiatalasszonyt.
– Önből kiváló ügynök válna, Christina. Néhány perc alatt
kiszimatolta azt, amiről nekem több órás nyomozással kellett
megbizonyosodnom.
– Lyon, kitalálod, hogy hívják Porter jó barátját? – kérdezte
Christina.
– Stalinsky.
– A tévedés nem Porter bűne volt. Az ő egyetlen bűne az
volt, hogy a báróval barátkozott. Megbízott benne… ami azt
illeti, még mindig bízik benne. Ne feledje, a báró Porterék
vendége. Azt hiszem, ha megismeri a bárót, ön is gyorsan rá
fog jönni, hogy milyen könnyen elnyeri az emberek bizalmát.
– Az angol mérce szerint talán – felelte Christina. – De nem
az enyém szerint. A jó modor és a kellemes külső gyakran
sötét lelket takar. Még mindig nincs meggyőződve arról, hogy
Lyonnek és nekem igazam van a báróval kapcsolatban?
– Ó, dehogynem. A bíróság azonban talán másként látja majd
a dolgot, ezért megkerüljük a törvényt. Vannak, akik azt iszik,
hogy Jessica őrült volt. Az, hogy az édesanyja fantáziált…
– A báró jobb szemén lévő seb is csak a fantázia szüleménye
lenne? Anyám vágta meg, amikor a báró megpróbálta megölni.
Azt is csak képzelte volna, hogy elvágják a barátai torkát?
Vagy hogy ellopta a drágaköveket, és elásta a rózsák alá? Ön is
látta a köveket, Richards. Vagy csak képzelődött?
Richards Christinára mosolygott.
– Önnek tényleg velünk kellene dolgoznia – mondta válaszul
az asszony kihívó kérdéseire. – Nos, engedje meg, hogy
megcáfoljam az érveit. Először, a báró tanúkat tud állítani, akik
igazolják, hogy más módon szerezte a sérülését. Másodszor,
egyedül Jessica látta, hogy a báró megöli azt a házaspárt, senki
más a napló tanúsága szerint. Lehetetlen lenne bárkit felkutatni
a szekérkaraván utasai közül, akik elmondhatnák, hogyan
haltak meg azok az emberek. Harmadszor, a drágakövekkel
kapcsolatban nem lenne semmilyen vita, de – folytatta
suttogva –, csak Jessica állítja, hogy a férje törvénytelen
módon meg akarta tartani azokat a köveket. Ne feledje,
Stalinsky volt a király, és az ékkövek a kincstára részét
képezték. És végül, az, hogy kegyetlen zsarnok volt, nem sokat
számítana, ha bíróság elé vinnénk az ügyet. A báró tanúk egész
sorát vonultatná fel, akik bizonyságot tennének arról, milyen
kegyes is volt ő az alattvalóihoz.
– Nekem be fogja vallani a bűneit – suttogta Christina.
– A férje és én kiderítjük az igazságot az apja vallomásával,
vagy anélkül.
– Christina, az apád éppen most lépett be a szalonba –
jelentette be Lyon széles mosollyal az arcán, de szorítása
erősödött felesége vállán.
 Elérkezett hát a pillanat… és vele együtt a harag újabb
hulláma is. Christina mosolyt kényszerített arcára, elfordult
férjétől, és elindult az ajtónál várakozó férfi felé.
Elég volt ránéznie apjára, hogy megértse, miért tartják
vonzónak. Stalinsky báró olyan férfi volt, aki figyelmet
követelt, ahol csak megjelent. A kor nem hagyott rajta nyomot.
Bár halántéka deres volt, haja még nem őszült meg. Nem
eresztett pocakot, és válla sem görnyedt meg. Magas, vékony,
szálfaegyenes alakja tekintélyt parancsolt. Mégis a ragyogó
kék szem – ugyanolyan ragyogó kék, mint az övé – és az
átható tekintet volt az, amely felkeltette az emberek figyelmét.
Christina sajnálta, hogy a külsejük ennyire hasonlít egymásra.
A báró mosolyogva várta. Nem is titkolta a szemében
gyülekező örömkönnyeket, és kétségtelen, hogy a szobában
mindenki látta a bal orcáján megjelenő gödröcskét.
Christina a jobb szeme alatt húzódó vágásra összpontosított.
Egy lépésre a bárótól megállt, és pukedlizett előtte. Közben
végig azon imádkozott, hogy a hangja el ne árulja.
Tudta, meg kell engednie, hogy a férfi megölelje. A
gondolattól borsózott a bőre. A szalonban lévő összes vendég
őket nézte. Christina egyetlen pillanatra sem vette le tekintetét
a sakálról, bár rosszul volt attól, hogy valószínűleg mindenki
mosolyogva nézi apa és lánya egymásra találását.
Christinának úgy tűnt, nagyon sokáig nézték egymás, mielőtt
bármelyikük megszólalt volna. Érezte, hogy Lyon ott áll
mellette, és amikor férje megfogta a kezét, Christina
visszanyerte lélekjelenlétét. Erőt akar adni neki, gondolta.
– Jó estét, apám. Örülök, hogy végre találkoztunk.
Úgy tűnt, Stalinsky báró is magához tér bénultságából.
Kinyújtotta kezét, és megfogta Christina vállát.
– Végtelenül boldog vagyok, hogy megismerhetlek,
Christina. Cserbenhagynak a szavak. Az a sok hosszú,
elvesztegetett év… – suttogta, és egy könnycsepp gördült le
arcán.
 Christina kihúzta kezét Lyon szorításából, és ujjával letörölte
a könnycseppet. A teremben lévők egy emberként sóhajtottak
fel örömükben a mozdulat láttán. Christina engedte, hogy apja
megölelje.
– Azt hittem, halott vagy, lányom – vallotta be a báró. – El
tudod képzelni, mennyire boldog vagyok, hogy visszakaptalak,
gyermekem?
Christina egyetlen pillanatra sem hagyta abba a mosolygást.
Az erőlködéstől azonban felfordult a gyomra. Lassan
elhúzódott apjától, és ismét Lyon mellé lépett.
– Már férjes asszony vagyok, apám – jelentette ki, majd
gyorsan bemutatta Lyont, közben azon imádkozott, hogy férje
vegye át egy-két percre a beszélgetés irányítását. Szüksége volt
egy lélegzetvételnyi pihenőre.
– El sem tudja képzelni a meglepetésünket, amikor
megtudtuk, hogy életben van, báró – vetette közbe Lyon.
Hangja lelkes volt, mint egy iskolásfiúé. Lyon addig csevegett
apósával, míg a vendégek – Porterékkel az élen – oda nem
gyűltek, hogy kifejezzék jó kívánságaikat.
Christina jól játszotta a szerepét. Mosolygott és nevetett,
valahányszor úgy kívánta a helyzet. Csak azért volt képes
elviselni a helyzetet, mert Lyon végig ott állt mellette. Eltelt
egy óra, aztán még egy, mire Christina és Lyon magára
maradhatott Stalinskyvel néhány percre.
– Apa, hogy szerezted azt a sebet a szemed alá? – kérdezte
Christina enyhe érdeklődést színlelve.
– Gyerekkori baleset – felelte mosolyogva a báró. – Leestem
a lóról.
– Szerencséje volt – jegyezte meg Lyon. – Elveszíthette
volna a szeme világát.
A báró biccentett.
– Én is épp a te sebhelyeden gondolkoztam, Lyon. Hogyan
kaptad?
 – Egy kocsmai verekedésben – mondta Lyon. – Az volt az
első kalandom férfiként – tette hozzá vigyorogva.
Hazugságért hazugságot, gondolta Christina.
Lyon gyengéden megszorította felesége vállát. Christina
felismerte a jelzést.
– Apám, annyi mindent szeretnék még kérdezni tőled, és
biztos vagyok benne, hogy neked is rengeteg kérdésed van.
Megengedi a programod, hogy holnap velünk ebédelj?
– Szívesen, lányom – felelte a báró. – Lányom! Milyen
csodálatos ez a szó!
– Sokáig marad Londonban, báró? – kérdezte Lyon.
– Nincs más tervem.
– Örülök, hogy ezt hallom – vetette közbe Christina,
remélve, hogy elég lelkes a hangja. – Már küldtem üzenetet a
nevelőapámnak. Mihelyt megkapja a levelemet, vissza fog
térni Skóciából, és akkor le kell ülnöd vele beszélgetni, hogy
megnyugtasd.
– Nevelőapa? – csodálkozott a báró. – A grófnő semmiféle
nevelőapát nem említett, Christina. Velem azt akarta
elhitetni… – Stalinsky megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta
volna. – Különös egy történet, és ha valaki rád néz, az nyilván
egy szavát sem hiszi… mesélj a nevelőapádról! Mi
nyugtalanítja?
– Apám, előbb ki kell elégítened a kíváncsiságomat –
kérlelte Christina, és hangjában nevetés bujkált. – Mit mondott
neked az a szörnyű öregasszony?
– Igen – sóhajtott a báró. – Patricia valóban szörnyű nő –
mondta szinte szórakozottan.
– Csak nem elpirultál, apám?
– De attól tartok, igen, lányom. Tudod, csak most jöttem rá,
milyen naiv voltam. Elhittem a nagynénéd minden szavát.
– Az én kíváncsiságomat is sikerült felkeltenie – szólalt meg
Lyon. – A grófnő nagyon haragszik Christinára. Ellenezte a
házasságunkat a feleségem öröksége miatt. Úgy tűnt, a grófnő
azt hitte, ráteheti a pénzre a kezét – magyarázta. – Elmondaná,
mit mesélt önnek?
– A bolondját járatta velem – mondta a báró a fejét csóválva.
– Azt állította, hogy Christinát vademberek nevelték fel.
– Vademberek? – kérdezte Christina döbbenetet színlelve.
– Amerikai indiánok – pontosított a báró.
Christina és Lyon egymásra néztek, majd ismét a báróra,
aztán egyszerre tört ki belőlük a nevetés. Stalinsky csatlakozott
hozzájuk.
– Milyen naiv voltam, hogy elhittem ezt az ostoba históriát –
mondta a kacagástól elfúló hangon. – De évekkel ezelőtt azt
hallottam a grófnőtől, hogy Jessica a kisbabájával együtt
csatlakozott egy szekérkaravánhoz, amely a vadonba tartott.
– Valóban ezt tette – ismerte el Christina. – És azon az úton
találkozott Terrance MacFinley-vel. MacFinley lett a
védelmezője – tette hozzá gyengéd mosollyal. – Terrance nem
tudta, hogy az anyám férjnél van, mert Jessica mindenkinek azt
mondta, hogy meghaltál. Az anyám nem volt egészen…
épelméjű. – Christina elhallgatott. Belülről majd szétvetette a
méreg, amikor a báró rábólintott szavaira. – Terrance jó ember
volt. Sokat mesélt nekem az anyámról.
– De mit akartál azzal mondani, hogy meg kell nyugtatnom a
nevelőapádat?
– Ó, csak egy apróság – legyintett Christina. – Jessica
meghalt, amikor egészen kisbaba voltam. Terrance magánál
tartott. Anyám egy világos pillanatában megígértette vele,
hogy gondot visel rám, amíg elég idős nem leszek ahhoz, hogy
visszatérjek Angliába.
– Hogyan halt meg? – kérdezte érzelmektől fűtött hangon a
báró. Szemében ismét könnyek gyülekeztek. – Szerettem
anyádat. Magamat okolom a haláláért. Észre kellett volna
vennem a jeleket.
– Milyen jeleket?
 – Azokat, amelyek arra utaltak, hogy kezd elborulni az
elméje – magyarázta a báró. – Mindentől megijedt. Azt hiszem
az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor rájött, hogy
gyereket vár. Ez mintha átlökte volna azon a vékony határon,
amely a józan észt elválasztja az őrültségtől. Elszökött tőlem.
– Utánamentél, apám?
– Nem azonnal – ismerte be a báró. – A királyságom ügyei
teljesen lefoglaltak akkoriban. Három héttel később
lemondtam a trónról, és visszajöttem Angliába. Biztos voltam
benne, hogy a feleségemet az apjánál találom. De amikor
megérkeztem Acton grófjához, azt kellett hallanom, hogy
Jessica ismét megszökött. A gyarmatokra indult. Azt hittem, az
Amerikában élő nővéréhez ment, ezért én is átkeltem az
óceánon.
– Anya lázban halt meg – mondta Christina.
– Remélem, nem szenvedett sokat.
– Szörnyű lehetett önnek, hogy hiába kereste a szeretett
asszonyt – jegyezte meg Lyon.
– Igen, borzasztó időszak volt. De mindez már a múlté. Alig
várom, hogy ezzel a Terrance-szel beszélhessek. Mennyi ideig
éltek együtt?
– Nem tudom pontosan – felelte Christina. – Egyik éjszaka,
amikor a szekérkaraván a Fekete-hegység alatti völgyben
táborozott, Jessica egy rabló motozására ébredt. A házaspárt,
akivel egy szekéren utazott, meggyilkolta a gonosztevő.
Jessica a fejébe vette, hogy te voltál az, apa, és őt üldözted.
Christina elhallgatott egy pillanatra, és megcsóválta a fejét.
– Felkapott és a hegyekbe menekült velem. MacFinley látta
őt elmenni, és mivel szerelmes volt belé, utána eredt. Őszinte
leszek hozzád, apám. Nem értem, Terrance hogyan szerethette
anyámat. Abból, amit nekem mesélt, szerintem inkább sajnálta.
– Úgy tűnik, ez a MacFinley tiszteletreméltó ember –
jegyezte meg a báró. – Alig várom, hogy találkozzam vele, és
megköszönjem, amit értetek tett. Legalább megkönnyítette
Jessica életének utolsó óráit. Mert ugye így volt?
Christina bólintott.
– Igen, bár azt hiszem, Jessica valójában nem is fogta fel,
hogy Terrance ott van mellette. A nevelőapám azt mesélte,
ideje nagy részét azzal töltötte, hogy engem védelmezzen
anyámtól. A végén már annyira elborult az elméje, hogy nem
is emlékezett, van egy gyereke. Másról sem beszélt, csak
valami bűnről, amit a falból lopott ki.
Christina ismét elhallgatott, kíváncsian várva a báró
reagálást. Stalinsky arcán csupán zavar látszott. Egy hosszú
percig nem szólt egy szót sem.
– Ennek valóban nincs semmi értelme. Valami bűn a falból?
– Terrance sem értette. Azt mondta, megpróbált áthatolni az
őrültség ködén, és beszélgetni anyámmal, de ő egyre csak a
magáét hajtogatta a bűn elvételéről és elásásáról. Tragikus vég
egy ember számára, nem gondolod?
– Ne beszéljünk erről többet! – vetette közbe Lyon. – A ma
este a találkozás öröméé kell, hogy legyen.
– Igazad van, férjuram. Apám, mesélned kell az elmúlt
évekről! Mi történt veled és…
– Várj! – vágott közbe Stalinsky élesen, de rögtön
gyengédebbre fogta hangját, és szélesen Christinára
mosolygott. – Az én kíváncsiságom még mindig nincs
kielégítve – magyarázkodott. – Megmondta anyád Terrance-
nek, hová temette el azt a bűnt?
– A vörös rózsák alá az apja vidéki birtokán – válaszolta
Christina, és szándékolt közönyösséggel megrántotta a vállát. –
Vörös rózsák, na igen. Szegény asszony. Minden este
imádkozom a lelkéért.
– Én is imádkozom az én Jessicámért – mondta a báró.
– Terrance történetesen látta a férfit, amint Jessicáék szekere
felé osont – jegyezte meg Lyon, majd figyelte, milyen hatással
lesz a hazugság a báróra. Nem kellett sokáig várnia.
 – Úgy érted, látta a rablót?
Stalinskynek arcizma sem rándult. Christina elkeseredve
látta, hogy apját nem sikerült kizökkenteniük nyugalmából.
– Igen, és magát vádolja, amiért azt hitte, valamelyik őrtársa
az. Terrance csak utólag csatlakozott a szekérkaravánhoz, és
nem ismert még mindenkit. Mindenesetre esküszik, hogy
sohasem fogja elfelejteni annak az embernek az arcát – mondta
Christina, és Jessica naplója alapján sebtében leírta, milyen
öltözékben volt a rabló.
A bárón továbbra sem látszódott, hogy nyugtalanítaná
valami.
– S bár Terrance tudja, hogy anyám őrült volt, a fejében
mégis ott motoszkált a gondolat, mi van, ha mégis te voltál a
rabló. Látod, erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy te
megnyugtathatnád.
– Holnap mindkettőtöknek lesz alkalma, hogy elmesélje, mi
minden történt vele az elmúlt évek alatt – jegyezte meg Lyon.
Érezte felesége remegését, és tudta, mielőbb el kell távolítania
a báró közeléből.
Teremtőm, hogy milyen büszke volt a feleségére! Christina
egész este remekül játszotta a szerepét. Szembenézett a
sakállal anélkül, hogy a legcsekélyebb félelmet mutatta volna.
– Nem harapnánk valamit? – javasolta Lyon.
– De igen – biccentett a báró.
Christina Lyonnel és apjával az oldalán átsétált az ebédlőbe.
Kettejük között ült le, és puncsot kortyolgatott. Enni nem
kívánt, de apja merőn figyelte, ezért leerőltetett egy-két falatot
abból, amit Lyon elé tett a tányérra.
– Hol nevelkedtél, Christina? A viselkedésed kifogástalan –
jelentette ki a báró. – Nem hiszem, hogy ezt is Terrance
MacFinley-nek köszönhetnéd – tette hozzá csipkelődve.
– Köszönöm a bókot – mosolygott apjára Christina, de keze
közben Lyon combját szorította az asztal alatt. MacFinley és jó
barátja, Deavenrue neveltek hétéves koromig, aztán beadtak
egy dél-franciaországi zárdába. A nővérek tanítottak illemre –
tette hozzá.
– Ezek szerint Deavenrue mégiscsak létezik – jegyezte meg a
báró. – A grófnő azt mondta, ő egy misszionárius, aki veled élt
az indiánok között.
– Deavenrue valóban hittérítő volt egy rövid ideig, és kiváló
tanár is. Amikor Bostonban tartózkodtam, gyakran
meglátogatott a nagynénémnél. A grófnő nem kedvelte. A
csirkefogó biztos azért mondta a nénikémnek, hogy az
indiánok között nevelkedtem, mert bosszantani akarta – tette
hozzá Christina, és jót nevetett. – Nagyon is Deavenrue-re
vallana az ilyesmi. Egészen különös humorérzéke van.
Lyon megfogta Christina kezét. Az asszony körme a nadrág
szövetén át a combjába vájt. Lyon összefonta ujjaikat, majd
bátorítón megszorította felesége kezét. Alig várta, hogy kívül
tudja Christinát a Porter-házból, ám tudta, meg kell várnia, míg
a végső hazugság is elhangzik.
Christina nem bírta tovább a színlelést.
– Apám, az est izgalmai kimerítettek. Remélem, nem
haragszol, ha most hazamegyek. Holnap szólok a szakácsnak,
hogy különleges ebédet készítsen, csak nekünk hármunknak.
Az egész délutánt együtt fogjuk tölteni. És természetesen
MacFinley is itt lesz két-három napon belül. Akkor ismét össze
kell majd jönnünk.
– Már két nap múlva? – kérdezte a báró.
– Igen – válaszolta Lyon a felesége helyett. – Terrance a
határ közelében lakik – magyarázta. – Már biztos megkapta
Christina üzenetét, és úton van London felé, miközben mi itt
beszélgetünk.
– Lyon, Terrance nem tud éjszaka utazni – mondta Christina.
– Készen állsz arra, hogy hazavigyél, férjuram? Borzasztóan
fáradt vagyok – tette hozzá szempilláját megrebbentve.
Néhány perccel később már el is búcsúztak. Christinának
még egy ölelést el kellett viselnie apjától.
 Lyon ölébe vette feleségét, amikor újra kettesben voltak a
kocsiban. El akarta neki mondani, mennyire szereti, és hogy
milyen bátran viselkedett, de alig fordult be a hintó a sarkon,
Christina felpattant férje öléből, és könyörögni kezdett, hogy
állítsa meg a kocsit.
Lyon nem értette mindaddig, míg az asszony öklendezni nem
kezdett. Akkor kikiáltott a kocsisnak, majd egy szempillantás
alatt kinyitotta az ajtót. Teljesen tehetetlennek érezte magát,
míg feleségét a vállánál fogva tartotta. Christina kihányta a
vacsoráját, közben vigasztalanul zokogott. Amikor befejezte,
Lyon ismét átkarolta, és szorosan magához ölelve, gyengéd,
szerelmes szavakkal vigasztalta. Nem beszélt a báróról.
Christina így is eleget szenvedett már aznap este, és isten a
tudója, a java még hátravolt.

Stalinsky báró néhány perccel pirkadat előtt hagyta el a

Porter-házat. Lyont kevesebb mint negyedóra alatt értesítették
a báró távozásáról. Richards őrszemet állított a Porter-házhoz,
mivel biztosra vette, Stalinsky nem fogja vesztegetni az időt,
és nyomban az Acton-birtokra siet, hogy kiássa a kincset.
Christina remekül adta elő a hazugságokat. Lyon büszke volt
rá, bár a dicsérethez hozzáfűzte azon reményét is, hogy amint
ennek az ügynek vége lesz, az asszonynak soha többé ne
kelljen hazudnia.
Stalinsky jó volt ebben a halálos játékban. Sem Christina,
sem Lyon nem vett észre semmilyen árulkodó jelet a báró
arcán, amikor MacFinley került szóba. Még akkor sem rebbent
a szeme sem, amikor Christina megemlítette, hogy nevelőapja
látta a férfit, aki megölte Jessica barátait.
Persze MacFinley sohasem létezett, de Christina gördülékeny
stílusa és őszinte hangja, ahogy előadta a történetet, meggyőzte
a bárót. Olyannyira, hogy hajnalban rohant a birtokra, hogy
kiássa az ékköveket.
 A fogadást követő reggelen Lyon üzent a bárónak, hogy a
közös ebédet három nappal későbbre halasztották, mivel
Christina megbetegedett. Stalinsky ugyanazzal a hírvivővel
vissza is üzent, hogy reméli, a lánya hamarosan rendbe jön, és
neki a későbbi időpont is tökéletesen megfelel.
Aznap este Richards beugrott barátjához, hogy elmondja, a
báró jegyet váltott egy a Nyugat-Indiákra induló hajóra, amely
két nap múlva fut ki a tengerre.
A bárónak egyáltalán nem állt szándékában ismét találkozni
lányával. Ennyit az apai szeretetről, gondolta Lyon.
Gyorsan felöltözött a sötétben. Christinát csak az utolsó
pillanatban ébresztette fel, amikor már nem odázhatta tovább
az indulást.
– Édesem, ébredj és adj egy búcsúcsókot! Mennem kell –
suttogta, és homlokon csókolta az asszonyt.
Christina azonnal felébredt.
– Várj meg! – követelte álomittas hangon. Felült az ágyban,
de egy elkeseredett nyögéssel nyomban vissza is hanyatlott.
Hányinger környékezte. Érezte, amint a keserű epe felkúszik a
torkán. – Ó istenem, már megint hánynom kell, Lyon!
– Fordulj az oldaladra, édesem! Az tegnap este is segített –
emlékeztette a férfi együtt érző hangon. – Végy egy mély
lélegzetet – utasította, miközben a vállát dörzsölgette.
– Most már jobb – suttogta Christina egy-két perccel később.
Lyon leült az ágy szélére.
– Pontosan – mondta.
– Pontosan mi? – kérdezte Christina. Nem merte hangját a
suttogásnál erősebbre fogni, mert félt, hogy ismét rátör a
hányinger.
– Pontosan ezért maradsz itthon – jelentette ki Lyon. – Az
apáddal való találkozástól lettél beteg. A fogadás óta kétszer is
hánytál.
– Ettől az ostoba ágytól van hányingerem – füllentette az
asszony.
 Lyon az égre emelte a tekintetét.
– Azt mondtad, a deszkabetét kényelmesebbé tette a matracot
– emlékeztette feleségét. – Nem mész sehova szerelmem,
legfeljebb vissza álomországba.
– Azt ígérted, hogy veled mehetek.
– Hazudtam.
– Lyon, én megbíztam benned.
Lyon elmosolyodott felesége sírós hangja hallatán. Annyira
szánalmasan csengett!
– Még most is bízol bennem, asszony. Ígérem, megszerzem
az apád vallomását.
– A beteg gyomrom csak ürügy, igaz, Lyon? Soha nem
gondoltad komolyan, hogy veled mehetek. Ez az igazság,
ugye?
– Igen – ismerte be a férfi. – Sohasem akartalak magammal
vinni. Csak nem képzeled, hogy valaha is ekkora veszélynek
tennélek ki? – kérdezte zordan. – Christina, ha bármi történne
veled, az az én életem végét is jelentené. Te vagy a jobbik
felem, édesem.
Christina férje felé fordult, hogy Lyon láthassa haragos arcát.
Lyon rádöbbent, hogy gyengéd szavai nem tántorították el az
asszonyt, és tudta, új taktikát kell bevetnie.
– Egy dakota harcos magával vinné a feleségét a csatába?
Fekete Farkas elvitte volna Boldogságot?
– Igen.
– Na, most hazudsz – állította Lyon, és összevonta
szemöldökét neheztelése jeléül.
Christina elmosolyodott.
– Ha a sérelem Boldogság családját érte volna, Fekete Farkas
biztosan magával viszi, hogy felesége tanúja legyen az
igazságtételnek. Lyon, ígéretet tettem apámnak és anyámnak.
– Fekete Farkasnak és Boldogságnak?
Christina bólintott. Lassan felült az ágyban, és örömmel
állapította meg, hogy gyomra nem tiltakozik a mozdulat ellen.
Lyon tiltakozásával mit sem törődve letette lábát a padlóra, és
felállt.
– A fenébe, Christina! A feleségem vagy. A te ígéreted az én
ígéretem is attól a pillanattól fogva, hogy összeházasodtunk.
Mert hozzám tartozol, ugye?
A férfi hangjában csengő kihívást nem lehetett figyelmen
kívül hagyni. Christina bólintott.
– Az én ízlésemhez képest már túlságosan is úgy beszélsz,
mint egy harcos – morogta. – Szeretném, ha hoznál nekem egy
csésze teát, mielőtt elmész. Ez a legkevesebb, amit megtehetsz
értem – tette hozzá.
Lyon győzedelmesen elmosolyodott.
– Magam készítem el – jelentette ki.
Christina megvárta, míg férje elhagyja a szobát. Pillanatok
alatt felöltözött, közben többször is mély levegőt vett, hogy
megnyugtassa gyomrát. Amikor Lyon visszatért, feleségét
fekete lovaglóruhában találta. Elmormolt egy halk átkot, majd
felsóhajtott, mintegy belenyugodva a megváltoztathatatlanba.
– Meg kell tennem Jessicáért, Lyon. Kérlek, érts meg!
Lyon zord arccal bólintott.
– Pontosan azt fogod tenni, amit mondok, és akkor, amikor
mondom?
– Igen.
– Ígérd meg!
– Ígérem.
– A fenébe!
Christina tudomást sem vett férje morgásáról.
– Magammal viszem a tőrömet is. A párna alatt van –
mondta az ágyhoz lépve.
– Tudom, hol van – sóhajtott ismét Lyon. – Igazán örülnék,
ha nem ragaszkodnál ahhoz, hogy a tőröddel aludj. Elég közel
van az éjjeliszekrény.
– Majd gondolkodom a javaslatodon – ígérte Christina. –
Most pedig add a szavad, Lyon! Nem vállalsz felesleges
kockázatot, rendben? Egyetlen pillanatra se fordíts hátat a
bárónak! És ne hagyatkozz Richardsra! Megbízom ugyan
benne, de a te ösztöneidben több bizodalmam van.
Christina tovább folytatta volna követeléseinek sorát, de
Lyon magához rántotta, és megcsókolta.
– Szeretlek, Christina.
– Én is szeretlek, Lyon. Tessék, ez te hozd. Úgy illik, hogy
nálad legyen, mivel egy olyan harcos készítette, akit szintén
szeretek. A fivérem is azt akarná, hogy a tiéd legyen.
Lyon elvette a tőrt, és a jobb csizmaszárába rejtette. Christina
elégedetten bólintott, és az ajtó felé indult.
– Lyon! – szólt vissza.
– Igen?
– Ki kell mondatnunk vele.
– Ki fogjuk, Christina.
Richards a bejárati ajtó előtt várta Lyont. Már a lován ült, és
Lyon ménjének kantárát is a kezében tartotta. Néhány percet
várniuk kellett, míg Christina lovát is felnyergelik. Lyon fel s
alá járkált várakozás közben.
– Rengeteg időnk van – mondta Richards, amikor észrevette
Lyon sötét arckifejezését. – És ne feledd, még ha hoz is
magával embereket, akkor is több száz tüskés rózsabokrot kell
ismét felásnia.
Lyon mosolyt erőltetett magára.
– Nem hiszem, hogy Stalinsky bárkit is magával vinne –
jegyezte meg, miközben nyeregbe segítette Christinát. Aztán
egy elegáns mozdulattal ő is felpattan a lovára. – Hány embert
állítottál oda?
– A négy legjobbat. Benson a vezetőjük. A báró észre sem
fogja venni, hogy ott vannak, és ők sem fognak beavatkozni,
hacsak a báró nem próbál elmenekülni – tette hozzá. –
Kedvesem, biztos, hogy velünk akar tartani?
– Biztos.
 Richards alaposan szemügyre vette Christinát, majd
bólintott.
– Rajta, gyermekeim! Fejezzük be ezt a munkát! Percy
hajójának a kapitánya várja az utasait.
– Utasait?
– Úgy döntöttem, hogy végigviszem a dolgot. Megígértem a
feleségednek, hogy igazságot szolgáltatunk. Igaz, a hátsó
bejáraton jutunk el a célunkhoz, hogy úgy mondjam, de ott
leszek, hogy megbizonyosodjam, valóban győzött az igazság.
Érted, mit mondok, ugye?
– Értem – bólintott Lyon.
– Én nem – vallotta be Christina.
– Majd később elmagyarázom, édesem.
Ezek voltak az utolsó szavak mielőtt elérték úti céljukat vagy
négy órával később. Miután leszálltak a lóról, Richards
odaadta Lyonnek a penészfoltos ládikót, amelyet az Acton-
birtokon tett legutóbbi látogatásukkor ástak elő.
– Üvegmásolatokat tettem az eredeti drágakövek helyére –
mondta. – Várj, amíg a helyemre érek, mielőtt szembeszállnál
vele!
Lyon megrázta a fejét, és átadta a dobozt Christinának.
– Ő fog szembeszállni vele – mondta.
Richards egyik embere lépett elő, hogy elvezesse a lovakat.
Váltott néhány szót felettesével, majd eltűnt a fák között.
– Igazad volt, Lyon. Stalinsky egyedül jött.
Elváltak. Richards jobbról kerülte meg a házat, Lyon és
Christina pedig balra indultak. Lyon megállt, mielőtt
befordultak volna a ház sarkánál. Kinyitotta a felesége kezében
levő dobozt, és kivett belőle két üvegdarabot. Első pillantásra
ugyanolyannak látszottak, mint az eredeti. Elég jók ahhoz,
hogy becsapják a bárót, vélte Lyon. Aztán elmagyarázta
Christinának, mit kell tennie.
Stalinsky a földön térdelve görnyedt munkája felett.
Káromkodva próbálta kihúzni az egyik rózsabokrot a földből.
Kesztyűt viselt, hogy megóvja kezét a tövisektől, és elszántan
dolgozott. Egy kis ásó hevert mellette.
– Keresel valamit, apám?
A báró megpördült térdeltében, hogy szembenézzen
Christinával. Sárfoltok csíkozták izzadt homlokát és szögletes
arcát.
Most egyáltalán nem tűnt tiszteletreméltónak. Nem, sokkal
inkább sakálnak látszott. Vicsorgó arcával dühös, támadni kész
állatra emlékeztette az asszonyt. A látványtól szinte rosszul
lett, és arra gondolt, azon sem csodálkozna, ha apja hirtelen
morogni kezdene.
Christina egyedül nézett szembe apjával. Jó hat méterre állt
meg tőle. Látta, hogy a báró feszülten figyeli. Amikor úgy
érezte, a férfi mindjárt támadni fog, felemelte a ládikót, és
kivett belőle egy maroknyi hamis követ. Néhányat a levegőbe
hajított.
– Ezeket keresed, apám?
Stalinsky lassan felállt. Tekintete jobbra-balra cikázott.
Christina úgy döntött, válaszol a kimondatlan kérdésre.
– Lyon, azt hiszem, apám téged keres.
Lyon előlépett, és felesége mellé sétált. Elvette tőle a ládikót,
majd intett neki, hogy húzódjon hátrébb. Christina azonnal
hátrált néhány lépést.
– Ezt a harcot mi ketten vívjuk, báró.
– Harc? Öregember vagyok, Lyon. Nem egyenlők az
esélyek. Ráadásul nincs is vitám veled vagy a lányommal –
tette hozzá, és a dobozta mutatott. – Jessica ellopta. A
bíróságon be tudom bizonyítani, hogy a kövek az enyémek.
Lyon egyetlen pillanatra sem vette le tekintetét a férfiról.
– Nem lesz bírósági tárgyalás, báró. Sőt, ha válaszol néhány
kérdésünkre, szabadon távozhat. Ilyen olcsón megússza. Nem
akarom, hogy a feleségem botrányba keveredjen – hazudta.
– Botrány? Fogalmam sincs, miről beszélsz – válaszolta a
báró fölényes hangon.
 – Egy gyilkossági tárgyalás felzaklatná Christinát. Nem
engedem, hogy megalázzák. – Lyon elhallgatott. Elhajította az
egyik piros követ. – Napokba telhet, mire ezeket megtalálja. A
maradékot a szirt mögötti patakba dobom, ha nem hajlandó
válaszolni a kérdéseimre. Nagyon erős a víz sodrása.
– Ne! – kiáltotta a báró. – Nem látod, mekkora vagyont
tartasz a kezedben? – kérdezte mohó, behízelgő hangon.
Lyon észrevette, hogy a báró jobb keze lassan a háta felé
nyúl. Azonnal reagált. Hihetetlen sebességgel kapta elő
pisztolyát, célzott és lőtt éppen akkor, amikor Stalinsky
előrántotta saját fegyverét.
A golyó a báró kezét találta el. Stalinsky elejtette a pisztolyt.
Lyon a földre dobta a dobozt, csizmaszárából elővette a
Christinától kapott tőrt, és a báró nyakához szorította, mielőtt
annak ajkán elhalt volna az első fájdalomüvöltés.
– Christina az igazat akarja. Tudja, hogy Jessica nem volt
őrült, de a te szádból akarja hallani. – Lyon erősebben
szorította a tőr hegyét a férfi nyakához, majd hirtelen ellökte,
megállt fölötte, és várta, hogy felnézzen. – Ha válaszol a
kérdéseinkre, foghatja a drágaköveket, és elmehet. Tudom,
hogy helyet foglalt a Nyugat-Indiákra, és meggyőztem a
kapitányt, hogy még ma induljon el. Csak önre és a következő
dagályra vár.
A báró szeme résnyire szűkült. Egy hosszú percig a ládikót
nézte, aztán Lyonhöz fordult. Nyelve hegyével megnyalta alsó
ajkát.
– Nem kell válaszolnom a kérdéseidre. Mindenki tudja, hogy
Jessica őrült volt. Ha a hatóságokhoz fordulok…
– Lyon – szólt Christina. – Nem hiszem, hogy apám
megértette a helyzetet.
– Akkor hadd magyarázzam el – mondta Lyon. – Báró, ha
nem árulja el, amire kíváncsiak vagyunk, nem megy sehova.
Elvágom a torkát. Méltó halál lenne azok után, hogy ön hány
torkot vágott át.
 – Miről beszélsz? – kérdezte a báró, zavart színlelve. Sérült
kezét a mellkasához szorította.
– Ugyan már, Stalinsky. Nagyon jól tudja, miről beszélek.
Hosszú éveken át megúszta a gyilkosságait. Nem akart soha
eldicsekedni velük? Persze nem tehette meg… egészen
mostanáig. Vagy talán már így is olyan öntelt, hogy nem érzi
szükségét beismerni valamit, amiért úgysem akasztják fel
soha?
Stalinsky úgy tett, mintha kínlódva igyekezne felállni. Lyon
látta, amíg ép kezével előhúz a csizmájából egy aprócska
pisztolyt. Olyasmit, mint amilyet a nők szoktak magukkal
hordani. A báró Lyon felé lendült, de a márki kirúgta kezéből a
fegyvert, majd ismét felé rúgott. A sérült kezét találta el.
Stalinsky fájdalmas üvöltésétől visszahangzott a környék.
– Ez az utolsó esélye, báró. Fogytán a türelmem. – Lyon
áttette a tőrt egyik kezéből a másikba. – Jessica őrült volt?
– Christina! – kiáltott fel a báró. – Hogyan engedheted meg a
férjednek, hogy így terrorizáljon engem? Az apád vagyok, az
ég szerelmére! Nincs benned semmi irgalom? Tényleg azt
akarod, hogy elvágja a torkomat?
– Nem, apám. Nem akarom, hogy elvágja a torkodat. Jobban
örülnék, ha a szívedet vágná ki, de Lyonnek megvannak a
maga szokásai, és engednem kell, hogy azokat részesítse
előnyben.
A báró a lányára bámult. Felállt. Szemében különös fény
villant, és hirtelen felkacagott.
– Nem. Jessica nem volt őrült. – Tovább nevetett, és a
hangtól Christina hátán végigfutott a hideg. – De most már
késő bármit is tenni, Lyon.
– Terrance MacFinley felismerte volna, hogy ön volt az, aki
a szekerek között óvakodott, igaz? – kérdezte Lyon kihívóan.
– A következtetéseid igazán elképesztők – kuncogott a báró.
– Igen, Terrance felismert volna.
Lyon csizmája orrával Stalinsky felé lökte a kincsesládikót.
 – Egyetlen utolsó kérdés, aztán elmehet. Ön áll a Brisbane-
gyilkosság mögött?
A báró szeme tágra nyílt.
– Honnan…
– Ön túljárt a hadügyminisztérium eszén is, igaz? – kérdezte
Lyon. Remélte, hangján nem érződik, hogy hányingere van a
bárótól. Szándékosan legyezgette a férfi hiúságát, így akarta
biztonságba ringatni, hogy aztán gondolkodás nélkül bevallja
az igazat.
– De még mennyire, hogy túljártam az eszükön! Enyém lett
az a pénz is, amit Brisbane kapott. Ó igen, Lyon, okosabb volt,
mint azok együtt mind!
– Porter is benne volt a dologban, vagy egyedül dolgozott?
– Porter? Ő is csakolyan ostoba volt, mint a többi. Én mindig
egyedül dolgozom, Lyon. Ezért is éltem túl ezeket az éveket,
és lettem ennyire gazdag.
Lyon úgy érezte, nem bírja tovább elviselni a báró látványát.
A ládikóra mutatott, aztán hátrált néhány lépést.
– Vegye fel, és takarodjon innen! Ha még egyszer meglátom,
megölöm.
A báró a dobozhoz sietett. Felnyitotta, de alig nézett bele,
máris lecsapta a fedelét. Elégedetten felhorkant.
– Végeztél, Lyon?
Richards emberei élén előlépett a rejtekhelyéről.
– Hallottad?
– Mindent – biztosította Richards. Megérintette Lyon vállát,
mielőtt a báróhoz sétált volna.
– Hogy a fene… – kiáltott a báró, de hirtelen elhallgatott, és
Lyonre bámult. – Gondoskodni fogok róla, hogy a feleséged
megaláztatása teljes legyen. Ígérem, olyan dolgokat fogok
elmondani az anyjáról, hogy…
– Fogd be a szád! – üvöltötte Richards. – Elviszünk a
kikötőbe, Stalinsky. Ami azt illeti, úti társaid is lesznek.
Benson és én elkísérünk a hazádba. Biztos vagyok benne, hogy
meleg fogadtatásban lesz részed. Az új kormány kétségtelenül
boldogan állít majd bíróság elé.
Lyon nem maradt ott, hogy végighallgassa a báró
követeléseit, miszerint Angliában állhasson bíróság elé.
Megfogta Christina kezét, és szó nélkül indult vele a lovak
felé.
Richardsnak igaza volt. Valóban a hátsó bejáraton át
szereztek érvényt az igazságnak. Stalinsky bárót visszaviszik
hazájába, és volt alattvalói fognak ítélkezni felette. Nem is
kétséges, hogy az ítélet halál lesz. Ha pedig az új kormány
történetesen korruptnak bizonyulna, Richards és Benson majd
gondoskodik róla, hogy a báró elnyerje méltó büntetését.
Mire visszaértek londoni házukba, Christina szörnyen sápadt
volt. Nem törődve felesége tiltakozásával, Lyon a karjában
vitte fel a hálószobába.
– Most szépen lefekszel – mondta, miközben segített neki
levetkőzni.
– Már jobban vagyok – tiltakozott erőtlenül az asszony. –
Vége az egésznek.
– Igen, szerelmem, vége.
– Nem hittem, hogy Jessica őrült. – Christina belebújt a
selyem köntösbe, aztán átkarolta férje derekát. – Sohasem
hittem.
Szomorú hangjától Lyon szíve elszorult.
– Tudom – vigasztalta. – Jessica most már békében
nyugodhat.
– Igen, békében. Szeretem azt hinni, hogy a lelke a dakoták
között időt. Talán arra vár, hogy Boldogság csatlakozzon
hozzá.
– Nem hiszem, hogy Fekete Farkas túlzottan örülne ennek az
elképzelésnek – jegyezte meg Lyon.
– Ó, természetesen ő is csatlakozna hozzájuk.
Christina belesóhajtott férje kabátjába, aztán megcsókolta a
nyakát.
 – Az a végzete, hogy találkozzék Jessicával a túlvilágon –
jelentette ki.
– Igen, a végzet – mondta Lyon. – A te végzeted pedig az,
hogy nem hánysz többé minden reggel és este, szerelmem.
Megtartottad az anyádnak tett ígéretet. A kincs visszakerül
jogos tulajdonosaihoz. Richards gondoskodik a kövek
elárverezéséről, és a kapott pénz elosztásáról. Mi pedig
hazamegyünk Lyonwoodba, és te meghízol, és feleselsz velem.
Ez parancs.

Christina igazán igyekezett teljesíteni férje parancsait. A

hányinger végül elmúlt. Meg is hízott… olyannyira, hogy úgy
totyogott, mint a kacsa. Arra azonban nem maradt ereje, hogy
feleseljen. Minden idejét és energiáját lefoglalta, hogy
eloszlassa férje aggodalmait.
Tagadta, hogy terhes, amíg csak lehetett. Szegény Lyon,
rettegett a szüléstől. Christina megértette a félelmét. A férfinak
végig kellett néznie Lettie szenvedését. Az asszony iszonyú
halált halt, magzatával a hasában.
Christina először tagadott, majd a józan érvekhez
folyamodott. Azt mondta Lyonnek, hogy ő erős, és különben
is, a terhesség egy nő számára teljesen természetes állapot. A
szívében ő dakota, és pontosan tudja, mit kell tennie, hogy
megkönnyítse a szülést. A dakota nők ritkán halnak be a
szülésbe.
Lyonnek mindenre megvolt a cáfolata. Azt mondta
Christinának, hogy az asszony túl kicsi ilyen hatalmas
feladathoz, és egyáltalán nem természetes dolog, hogy egy
ilyen törékeny nő borzalmas fájdalmakon menjen keresztül.
Azt is mondta, hogy a szívében lehet dakota, de ahol leginkább
számít, a méhében, ott nagyon is angol.
Különös módon, Lyon anyja volt az, akinek sikerült fia
félelmeit valamelyest eloszlatnia. Az idős asszony lassan
visszatért családja körébe. Emlékeztette Lyont, hogy ő is
éppolyan vékonyka volt, mint Christina, és mégis három
gyönyörű gyermekkel ajándékozta meg férjét anélkül, hogy
jajveszékelt volna.
Christina hálás volt anyósának a segítségért. Nem kellett
többé megfenyegetnie új bizalmasát, hogy kivonszolja a
szabadba végleges nyugvóhelyet keresni. Lyon anyja végül
beismerte, mégsem készült még fel a halálra. Az asszony
továbbra is szeretett Jamesről beszélni, de meséit most már
Lyonről és Dianáról szóló történetekkel is fűszerezte.
Deavenrue eljött meglátogatni Christinát. Egy hónapig
maradt, és hat pompás lóval távozott… Lyon ajándékával a
dakotáknak. Három kalandra éhes férfi kísérte el.
A hittérítő jelenléte egy időre elterelte Lyon gondolatait a
terhességről, de mihelyt Deavenrue távozott, a márki komor
hangulata visszatért, megkeserítve a körülötte lévők életét.
Winters báró, a család orvosa két héttel Christina várható
szülése előtt beköltözött a házba. A fiatalasszonynak nem állt
szándékában igénybe venni az orvos segítségét, ezt azonban
megtartotta magának. Az orvos jelenléte megnyugtatta Lyont,
és Christina ezért hálás volt.
A fájások vacsora után jelentkeztek, és egész éjszaka
folytatódtak. Christina csak az utolsó pillanatban ébresztette fel
férjét, így Lyonnek nem maradt másra ideje, mint tegye, amit
felesége mond. Percekkel később karjában tartotta újszülött
fiát.
Christina túlságosan kimerült ahhoz, hogy sírjon, így Lyon
zokogott kettőjük helyett, miközben a remek kis harcos világgá
üvöltötte felháborodását.
Lyon azt akarta, hogy a fiát Alexander Danielnek hívják.
Christina nem akarta egyik nevet sem. Ő Vijjogó Fekete
Sasnak akarta nevezni fiukat.
Ez meg Lyonnek nem kellett.
 A végén egyezségre jutottak. Lyonwood jövendő márkiját
Dakota Alexandernek keresztelték.