Prológus

-Cassandra! Cassandra!
A türelmetlen hang egyre közeledett. Tulajdonosát még nem lehetett látni, de csak
pillanatok kérdése volt, hogy előbukkanjon a házak mögül, minden bosszúságával együtt-és
ez hallhatóan nem volt kevés.
A hívás a városszéli bokrok közt rejtőzködő kislánynak szólt, aki jobbnak látta gyorsan
átgondolni a tervét. Esze ágában sem volt feladni magát, de tanácsosnak tűnt valami
biztosabb búvóhelyet keresni, ha nem akarja, hogy fülön csípjék. Kihajolt az ágak rejtekéből,
hogy felmérje a távolságot, ami elválasztotta az erdő első fáitól, majd vetett egy pillantást az
út kanyarulatára, ahol nevelőnője bármikor megjelenhetett. Nagy kockázat, csekély esély a
sikerre.
Nem is vesztegette hát az értékes időt, hanem nekiiramodott. Csinos ruhája és kócos haja
csak úgy repkedett körülötte. Nem mert hátranézni, nehogy megbotoljon, csak szaladt a
legközelebbi fa felé, s amikor elérte, hátát lihegve a rücskös törzsnek vetette. Szoknyáját
maga köré csavarta, nehogy kilógjon, és elárulja őt.
-Cassandra!
A kiáltás olyan közelről érkezett, hogy a gyermek összerezzent, de nem mozdult. Tudta,
hogy nagy bajban van, hiszen Miss Hollbrooke csak akkor szólította a teljes nevén, ha
végképp kijött a béketűréséből, most pedig már hosszú percek óta így szólongatta. De akkor
sem lett volna jobb a helyzet, ha előjön-most már csak abban bízhatott, hogy ha vár még, a
banya haragja egy kicsit talán csillapodik.
Félreértés ne essék, Miss Hollbrooke nem a kora miatt érdemelte ki ezt a megtisztelő jelzőt,
hiszen épp csak alulról súrolta a harmincat. S igazság szerint csúnya sem volt. Ha
csinosabban öltözött volna, és a száját nem szorítja össze olyan szigorúan, akár szépnek is
lehetett volna mondani. De képtelen volt megérteni, hogy egy kislánynak sokkal fontosabb a
játék és a friss levegőn való futkározás, mint az illemtanórák és hímző- vagy zongoraleckék, s
emiatt közte és Cassie között mindenfajta békés kapcsolat lehetetlenné vált. Az elmúlt
hetekben már nem is igazán próbálkoztak, csak kölcsönösen megkeserítették egymás életét.
Cassie megkockáztatott egy gyors pillantást. Miss Holbrooke éppen a korábbi rejtekhelye
körül nézelődött; láthatóan fel sem merült benne, hogy védence lehetett olyan felelőtlen,
hogy a fák közé merészkedjen. Amint belátta, hogy senki sincs a laza bozótosban,
megfordult, és nagy léptekkel visszafelé indult. A kislány szája győzedelmes mosolyra
húzódott.
Megvárta, amíg nevelőnője teljesen eltűnik, mielőtt kilépett a fa mögül. Vissza akart menni
a városba, mert-ellenszenv ide vagy oda-annyi esze azért volt, hogy hallótávolságon belül
maradjon. Ám amikor ismét nekiiramodott volna, langyos szellő támadt, s alig hallható,
furcsa zaj ütötte meg a fülét.
Megtorpant, és szemöldökét ráncolva, kívülállók számára mókásnak tűnhető komolysággal
koncentrált, hogy beazonosítsa a hangot. Hasonlított arra, mint amikor egy kismacska
nyávog, de annál egy kicsit mélyebb volt. Inkább olyan, mint egy éhes csecsemő sírása. De
mit keresne egy csecsemő az erdőben?
Elhatározta, hogy végére jár a dolognak, és az útról letérve elindult arra, amerről szerinte a
hang érkezett. Miss Holbrookot és a büntetést mintha kitörölték volna a fejéből, akárcsak a
sok baljós történetet, amit az erdőről és a benne élő vadállatokról hallott. A sok intést, hogy
soha ne merészkedjen egyedül a rengetegbe. Annyira meg akarta találni a kisbabát, hogy ez
egy pillanat alatt háttérbe szorított minden egyebet.
 Ám az erdő egyenetlen talajával nem volt olyan egyszerű megbirkózni. Edzett gyerek volt,
de a lábai rövidek, és az egész délelőttöt rohangálással töltötte. Nem kellett hát sok idő, hogy
a fáradtságtól botladozni kezdjen. Lassított a tempón, de ez is csak átmeneti könnyebbséget
jelentet, s hamarosan ismét majdnem a földön találta magát.
Egy örökkévalóságig kóborolt-legalábbis neki úgy tűnt-és elszántsága minden egyes kék
folttal és horzsolással csökkent. Ráadásul úgy tűnt, a sírás nem lesz hangosabb; épp
ellenkezőleg, mintha egyre halkabban szólt volna, ami kezdte azt az érzetet kelteni benne,
hogy valójában távolodik a céljától. Az a furcsa kényszer, ami hajtotta előre, szintén gyengült,
mintha vele együtt az is kifáradt volna. Aztán egyszer csak hasraesett-sokadszor is-és ezúttal
nem talált magában elég erőt, hogy felkeljen.
Anya-gondolta vágyakozva, sírásra görbülő szájjal. Haza akarok menni!
De anya nem volt ott, hogy segítsen, mint máskor. Senki sem volt ott. Magától kellett talpra
kecmeregnie.
Hason kúszott a legközelebbi fáig, és a törzsébe kapaszkodva ülő helyzetbe húzta magát.
Innen rövid pihenés után a térdeire emelkedett, majd lassan lábra állt. Összedörzsölte sajgó
tenyerét, hogy megszabaduljon a ráragadt piszok egy részétől, bár nem járt túl sok sikerrel,
aztán megfordult, hogy megkezdje hosszú botorkálást hazafelé-és egyszerre tudatosult
benne, hogy fogalma sincs róla, merre is kellene mennie. Eltévedt.
Kétségbeesetten fordult körbe, hátha megpillant valamit, ami segít rajta. Bármit. És egyszer
csak meg is akadt valamin a szeme: egy élénkkék folton, ami erősen elütött a környezetétől.
Egy anyagdarab volt, pontosabban egy kék szoknya csücske, ami kikandikált az egyik fa
mögül.
Mivel ez volt közel s távol az egyetlen emberi nyom, arrafelé indult. Néhány lépés után már
a szoknya gazdáját is jól látta: egy nő hevert a földön, mozdulatlanul, mintha csak aludna. A
ruhája szakadt volt és piszkos, a külseje pedig beteges, de ezt a kislány a maga öt évével még
nem igazán fogta fel. Csak annyit tudott, hogy az ismeretlen néni láttán rossz érzése támadt.
-Hahó!-mondta az egércincogásnál alig hangosabban.
Ám ez is elég volt. A hölgy szeme kinyílt. Kezét lassan az arcához emelte, és ügyetlen,
darabos mozgással félresöpörte néhány kibomlott hajtincsét, hogy semmi se akadályozza a
látását. A fejét is megemelte néhány centire, de ekkor hirtelen görcsös köhögés tört rá, így
inkább visszafeküdt.
Cassie odasietett, és letérdelt mellé.
-Jól vagy?-kérdezte a kisgyerekek szokásos nyíltságával.
A nő szája halvány mosolyra húzódott, bizonyára azért, hogy a zavarodott gyermeket
megnyugtassa.
-Mi a neved?-suttogta.
-Cassie-felelte a lány.-Szóljak a doktor bácsinak?
Az ajánlat nevetséges volt, hiszen azt sem tudta, hogy merre kéne hazamennie, és még ha
tudta volna is, jártányi ereje is alig maradt. De ez volt az egyetlen ötlet, ami eszébe jutott,
hiszen a néni köhögött, és hozzá ilyenkor mindig a doktor bácsit hívták, aki egy kicsit furcsa
és ijesztő volt, de mindig tudott valamit, amitől ő jobban érezte magát. Biztos most is
megmondaná, hogy mit tegyenek.
Az enyhén selypítő kislány, aki mindenképpen segíteni szeretne, mosolyt csalt a meggyötört
arcra. De a hölgy nem reagált a kérdésre, hanem megint megpróbált felemelkedni-ismét
sikertelenül.
-A baba-nyögte, ahogy visszahanyatlott a földre.-Jól van?
 Cassie körbenézett, és kicsit arrébb meg is pillantotta a piszkosfehér csomagot, aminek a
hangja egészen idáig csalogatta. Most csendben volt, és a takaró mélyéről két hatalmas szem
pislogott feléjük.
-Semmi baja-állapította meg.
A néni felsóhajtott, az arca ellazult.
-Csukd be a szemed!-kérte.
Cassie értetlenül bámult rá. Nem tudott rájönni, miért kellene ezt tennie, de miután a nő
sürgetően megismételte, engedelmeskedett.
Csaknem azonnal érezte, hogy a teste elkönnyül. Olyan volt, mintha bármelyik pillanatban
felemelkedhetett volna a talajról, hogy lebegni kezdjen. De aztán egy kéz nehezedett a
vállára, és egy hang visszarántotta a valóságba.
-Most már kinyithatod.
Megtette.
A nő már nem hevert a koszban magatehetetlenül, hanem előtte állt. A külseje rendezett
volt, ő maga pedig erősnek és egészségesnek tűnt. Mintha kicserélték volna azalatt, hogy az
ő szeme csukva volt. És még egy változás történt: a baba eltűnt. De ez az édesanyát-mert
minden bizonnyal az volt-nem aggasztotta.
-Mi történt?
-Elaludtál-felelte a hölgy.-Mind a ketten alszunk, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni. De
így sincs sok időnk.
Letérdelt, hogy a fejük egy magasságban legyen, és a gyermek értetlen szemébe tudjon
nézni.
-Most nagyon kell figyelned rám, Cassie! A nevem lady Amanda Northwood, a baba pedig,
akit láttál, a kislányom, Ella. Megjegyezted a nevét?
-Ella Northwood-ismételte a gyermek zavartan.-De hová lett?
-Még mindig ott van mellettünk. De most arra figyelj, amit mondok, mert nagyon fontos.
-Igenis.
Cassie úgy érezte, hogy már semminek sincs értelme. A hullámok kezdtek összecsapni a feje
felett; ennek ellenére igyekezett mindent megjegyezni.
-Kapsz tőlem valamit- folytatta a néni.-A lányomnak akartam adni, de ő túl kicsi, úgyhogy te
kapod meg tőlem.-A kislány melegséget érzett a karjában, ahol a másik megérintette, ami
tovább húzódott a szíve felé.- Mostantól minden kívánságod valóra válik, de mindegyik fájni
fog neked. A kis kívánságok csak egy kicsit, de a nagyobbak nagyon, és a nagyon nagyokba
bele is halhatsz! Érted?
Ijedten bólogatott.
-Nagyon vigyázz, hogy mit kívánsz! Sajnálom, hogy ez így alakult, de ha nem adnám át most
ezt az erőt, akkor nagyon rossz dolgok történnének. Ne használd, és akkor minden rendben
lesz!
-A nénivel mi fog történni?-kérdezte remegve.
-Nekem el kell mennem. Ezért arra kérlek, hogy vigyázz helyettem az én kis Ellámra.
Megteszed?
Nem felelt, mire a nő erősen megmarkolta a karját, s úgy ismételte meg a kérdést.
-Megteszed?
-Igen!-jajdult fel.
Erre az idegen szorítása meglazult; megkönnyebbültnek látszott.
-Köszönöm. Tényleg sajnálom, hogy belekeveredtél. Nagyon bátor lány vagy.
-De...hová megy a néni? És mi történt?
 A nő kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de hiába mozogtak az ajkai, csak a szél zúgása
hallatszott. A következő pillanatban pedig Cassandra legnagyobb riadalmára halványodni
kezdett. Ő láthatóan felismerte, hogy mi történik, mert már csak mosolygott és integetett,
miközben a mögötte lévő fatörzs eddig eltakart göcsörtjei lassan láthatóvá váltak. A kislány
úgy látta, mintha egy könnycsepp gördült volna le az arcán, aztán eltűnt.
A világ elsötétedett, majd Cassandra mély lélegzetet vett-mintha víz alól bukkanna elő egy
hosszú merülés után-s kinyitotta a szemét.
Az erdőben volt. Már fájtak a térdei a talaj egyenetlenségei és keménysége miatt, a ruhája
pedig olyan koszos volt, hogy most már biztosra vehette a szobafogságot. Ella, az ismét
nyűgös csecsemő mellette feküdt-akárcsak a nő, aki láthatóan még mindig abban a fura
álomban volt, ami olyan valóságosnak tűnt. Cassie megrázta a karját, de nem nyitotta ki a
szemét.
-Néni!
Megfogta a vállát, hogy erősebben tudja rázni, de mindjárt vissza is kapta a kezét, mert a
ruha furcsán nedves volt azon a helyen. Rémülten bámult vörös tenyerére s csak most
értette meg, hogy a ruhán lévő sötét foltokat nem mind föld okozta, és hogy tehet akármit, a
nénit nem tudja felébreszteni. Még soha nem érezte magát annyira egyedül, mint most, itt
az erdőben. Nem csoda hát, hogy sírva fakadt.
-Anya!-zokogta.-Anya!
Ő mindig olyan jól megoldotta a dolgokat, mindenre tudott megoldást; biztosan Ella
anyukáját is fel tudná ébreszteni valahogyan. Bárcsak ott lett volna vele!
Hirtelen tűz rohant végig a testén, mintha mindene egyszerre kezdett volna fájni.
Felsikoltott, és eszméletét vesztve rogyott a nő testére. Utoljára mintha halványan az
édesanyja rémült hangját hallotta volna, ahogy a nevét kiáltja...

1. fejezet

17 évvel később
-Almát tessék! Almát vegyenek!
-Itt a jó cserépedény! Bögre, csupor, tányér, ami csak kell!
-Tojás darabja csak egy krajcár! Egy krajcár a tyúktojás!
Az árusok egymást túlkiabálva hirdették a portékáikat, abban a reményben, hogy minél
több vevőt magukhoz csábíthatnak. A tér közepén gyerekek és kutyák hancúroztak olyan
hévvel, hogy többnyire nem lehetett eldönteni, hogy játszanak-e, vagy marakodnak. A
levegőben por és mindenféle szagok szálldostak-kellemesek és kellemetlenek egyaránt.
Röviden: a vásár épp olyan volt, amilyennek lennie kellett, s amilyen volt is már
emberemlékezet óta.
Ami azt jelentette, hogy ha valakinek a teret átszelve egy bizonyos árushoz kellett eljutnia,
annak minden ügyességére és türelmére szüksége volt. Márpedig ez volt Miss de Clare
szándéka, amikor belevetette magát a tömegbe. Szerencsére elég rutinos vásározó volt
ahhoz, hogy az első nehézségek ne rettentsék el, és volt annyi esze, hogy olyan ruhát húzzon,
amiért nem kár, ha valami baleset éri. Például ha valaki elejt a közelében néhány tojást,
aminek a tartalma részben rajta landol.
-Jaj, nagyon sajnálom-riadozott az ügyetlen asszonyság, amikor felismerte áldozatát.-
Bocsásson meg, kisasszony. Nem akartam...
-Nem történt semmi-vágott szavába a lány, hogy megnyugtassa.
 -De...úgy röstellem. Ha láttam volna, hogy ön az...
-Ugyanúgy elejtette volna a tojást. Véletlen volt, és ez a ruha amúgy is elég rossz állapotban
van, hogy az a folt ne számítson sokat.
-De hát mégiscsak...
A lány hiába próbálta meggyőzni a másikat, hogy nem haragszik, úgy tűnt, nincs sok
foganatja. Tudta, hogy ha nem sikerül az asszonyt leállítania, az órákig is képes folytatni a
sopánkodást. Neki viszont dolga volt, úgyhogy erélyesebb hangnemre váltva felemelt kézzel
fojtotta belé a szót.
-Ne csapjon nagy felhajtást, el van felejtve. Rendben? Egy szót se róla ezután. Mintha meg
se történt volna.
-Igenis kisasszony-bólogatott az asszony buzgón legnagyobb megkönnyebbülésére.
-Remek. Megtenné, kérem, hogy félretesz nekem néhányat a legszebb almáiból? Majd
hazafelé beugrom értük.
-Hogyne, kisasszony! A legnagyobb örömmel. Én magam válogatom ki.
-Köszönöm, Martha.
Martha még csak másfél-két éve járt a vásárba, nem csoda hát, ha úgy viselkedett, mintha a
tojásfolttól összedőlne a világ. Az árusok nagy része bakfis kora óta ismerte Miss de Claret, és
elég csínyének voltak szemtanúi-vagy épp elszenvedői-hogy ne zavartassák magukat vele
szemben. Legtöbbször úgy viselkedtek, mintha közülük való lenne. A lány ezért is szerette
úgy a vásárokat.
-Jó reggelt, kisasszony-köszöntötték jobbról is balról is, s ő mindenkinek név szerint felelt
vissza, mint jó ismerőseinek. Vagy éppen fittyet hányt az etikettre, és elsőként üdvözölte
őket, mit sem törődve azokkal, akiket ezzel megbotránkoztat. Úgy gondolta, jogában áll
eldönteni, hogy kinek adja meg a tiszteletet, és eszerint a meggyőződés szerint élte az életét
már jó ideje. Sokan elítélték ezért, de cserébe ő is elítélte amazokat, így szent volt a béke.
Mivel minden második lépésnél megállt, hogy szót váltson valakivel, meglehetősen lassan
haladt. De a legkevésbé sem bánta, hiszen ettől lett élvezetes a dolog. Előbb-utóbb mégis
megérkezett útjának első nagyobb állomásához: egy a harmincas éveiben járó nő asztalához.
-Jó reggelt, Kate-köszönt rá hangosan az árusra, aki eddig nem vette észre, mivel épp
csemetéi egyikével, egy szutykos kis fiúcskával volt elfoglalva, aki a Tommy névre hallgatott.
-Jó reggelt, kisasszony-fordult oda a másik azonnal.-Adhatok valamit?
-Abból a fantasztikus pitéjéből szeretnék kérni.
-Hány szeletet?
-Kettőt.
Amíg a nő vágott a süteményből, a lány megkérdezte:
-Mi baja Tommynak?
-Jön a foga-felelte Kate grimaszolva.-Az ember azt hinné, az ötödik gyereknél már simán
megy minden, mivel már van tapasztalat, de nem. Kénytelen vagyok teljesen új dolgokat
kitalálni, mert a korábban jól bevált módszerek valamiért mind hatástalanok.
-De legalább aranyos gyerek.
-Ez?-horkant fel a nő.-Egy kis ördögfióka! Az!
Szavai lenézőek voltak, de azért nem lehetett nem észrevenni a hangjában csengő
büszkeséget.
-Majd kinő belőle-biztatta Miss de Clare.-Idővel én is megkomolyodtam.
-Hát...ezzel nem mindenki értene egyet.
A lány nevetett.
-Csak azok, akik nem ismertek korábban. Igenis sokkal felnőttebb vagyok.
 -Látszatra. De aki egy kicsit is ismeri, az tudja, hogy az a nagy zsivány, aki volt, nem tűnt el
nyomtalanul.
-Ezt nem is állítottam. És nem is szeretném, hogy valaha is odáig jussak. Igen keserves és
nyomorúságos lenne akkor az életem.
Kifizette a pitét, majd búcsút mondott az asszonynak, és tovább indult.
Lábai következőnek a kovácsműhelyhez vitték, amely szintén a téren állt. A kalapács
döndüléseit még a vásározók zsivaja sem tudta elnyomni, és minden egyes lépéssel nőtt
benne a késztetés, hogy befogja a fülét. De ellenállt, és inkább gyorsított, hogy mielőbb
odaérjen, és amikor ez megtörtént, habozás nélkül bement.
-Jó reggel, Mr. Johnson!-kiabálta túl a zenebonát.
Abban a pillanatban csend lett, bár ő továbbra is mintha tompa csengést hallott volna. A
kovács-nagydarab, morc ábrázatú férfi- letette a kalapácsot és felé fordult.
-Jó reggelt, kisasszony-dörmögte.- Csak nem pite illatát érzem?
-De igen. Van kedve egy kis szünetet tartani?
Hát hogyne lett volna? A kemény fizikai munkához sok energia kellett, ami azt jelentette,
hogy a kovács folyton éhes volt. Kate ínycsiklandó pitéit pedig városszerte ismerték. A lány
rendszeresen vitt belőle a műhelybe, amikor beugrott.
Evés közben a lány elbeszélgetett Mr. Johnsonnal-kérdezte a munkáról, a gyerekekről, s
maga is elmesélte az elmúlt napok történéseit. Nem mintha bármi különleges lett volna
benne; többnyire minden hete egyformán telt, de a férfi minden apróság iránt érdeklődött.
Megtévesztően riasztó külseje igazából vajszívet rejtett.
-És ezúttal mi szél hozta a vásárba?-kérdezte, mikor már kifogytak az apró újságokból.
A lány szeme huncutul felcsillant, hiszen pont ezt a kérdést várta.
-Nem szél volt, hanem a lábam. Rosamund-hoz megyek. Elszakadt az egyik övem,
szeretném, ha megjavítaná. Amennyiben még meg lehet.
-Nem hinném, hogy kihívást fog neki jelenteni. De ha már arra tart, megtenné, hogy elvisz
neki valamit?
Sokadik hete játszották ezt a játékot, így már mindketten nagyon jók voltak benne. A férfi
közönyös arcot vágott, és ügyelt rá, hogy szavai se árulkodjanak izgatottságról, a kisasszony
viszont csalhatatlan ösztönnel kapta el a pillanatot, amikor a szeme felcsillant. A lány ezekre
a másodpercekre várt minden héten. És mint máskor, most sem tudta leplezni széles
mosolyát.
-Ezer örömmel-felelte őszintén, a szerepének megfelelően.
A kovács egy polchoz lépett, és faládikából aprócska tárgyat húzott elő, amely szinte eltűnt
hatalmas markában. Óvatosan, mintha törékeny lenne, Miss de Clare kezébe csúsztatta. A
kisasszony alaposan szemügyre vette azt, s rangjához és neméhez méltatlan, elismerő
füttyentést hallatott.
Egy brosst tartott a kezében, amely rózsát formázott. Az egész vasból készült. A szirmok
vékonyra kalapált és meghajlított lemezek voltak, amiket aztán egymáshoz és a tűhöz
rögzítettek. Egy mestermunka, amelybe láthatóan rengeteg energiát és időt fektettek. Mr.
Jones bizonyára esténként dolgozott rajta, mikor a fizetős munkáival már végzett, vagy az
ebédszünetében.
-Ez lenyűgöző-mondta a lány őszinte elismeréssel.-Biztosan el lesz bűvölve tőle. Azonnal el
is viszem neki, de utána még visszajövök.
Felugrott a székről, amin eddig ücsörgött, és ujjait búcsúzóul megrebegtetve barátja felé,
kilibbent a műhelyből az utcára.
 Szaporán haladt, értékes szállítmányát markába rejtve, nehogy bármi baja essen. Átvágott
egy csapat gyerek között, akik kis híján fellökték, s néhány hosszú perc múlva végre
megérkezett eredeti úticéljához: Miss Rosamund Oliver standjához.
Rosamund nagyjából három évvel volt idősebb nála. Az apja varga volt, s miután ő meghalt,
egyedüli gyerekként a lány vette át a boltot. Eleinte nehezen boldogult nőként egy ilyen
férfias szakmában, de az apja jól kitanította, így a szakértelme viszonylag hamar
megkérdőjelezhetetlenné vált. S bár akik nem ismerték, még most is fanyalogtak miatta,
kialakult az állandó vevőköre, akiktől elég megrendelést kapott, hogy abból meg tudjon élni.
Emellett időről-időre a palotából is felkérték egy pár munkára.
-Jó reggelt, Rosa.
A pirospozsgás arcú, sötét copfos lány örömmel tekintett fel rá.
-Hogy van a kedvenc nemeskisasszonyom? Kigyógyultál a legutóbbi nyavajádból?
Miss de Clare fintorgott.
-Ki. De a kenőcsöd olyan büdös volt, hogy esküszöm, még most is érzem a szagát.
A másik felkacagott.
-Működött, nem? Valamit valamiért.
-Na igen. Ezzel tisztában vagyok.-Felmutatta a szomorú sorsú övet.-Emiatt jöttem. Tudnál
kezdeni vele valamit?
Rosamund átvette, és szakértő szemmel nézte meg a szakadást.
-Természetesen. Holnap reggelre meg is tudom csinálni.
-Tényleg? Ez nagyszerű! Te vagy a legjobb.
Utólag megállapította, hogy talán kicsit túl látványosan könnyebbült meg. Ám a másik nem
fogott gyanút, ezért folytatta.
-Visszamegyek Mr. Johnsonhoz, és elújságolom neki a hírt. Tudod, nála voltam, mielőtt
idejöttem.
Rosa felkapta a fejét, de aztán rögtön közönyt színlelt.
-Hogy van a kovács?-kérdezte mintegy mellékesen; ám legalább olyan rosszul színészkedett,
mint korábban a férfi.
-Ezt te magad is megkérdezheted tőle, tekintve, hogy ugyanabban a vásárban vagytok, alig
ötven méterre egymástól.
-Á, annyira nem érdekel. Küldött valamit?
-Semmit.
A varga csalódottságát látva egyre nehezebb volt megtartania a pléhpofát.
-Legalábbis ő azt mondta, hogy semmi-tette hozzá megjátszott közönyösséggel.-Szerintem
azért több annál, de...
-Mi az? Mit küldött?
Rosamund egészséges temperamentummal, de alapvetően békés természettel volt
megáldva. Barátnője most mégis jobbnak látta nem heccelni tovább, és odaadni neki a
brosst, még mielőtt erővel venné el tőle. Így is szinte kikapta a kezéből, s csak akkor
nyugodott meg, amikor már a saját ujjai közt tartotta.
Sokáig állt az ékszerrel a kezében. Miss de Clare nem sürgette; a helyében valószínűleg ő is
hasonlóan viselkedett volna, úgyhogy adott neki időt, hogy minden oldalról megcsodálja a
műremeket. Aztán arra is, hogy felülkerekedjen elragadtatottságán, és észrevegye, hogy
nincs egyedül. És arra, hogy összeszedje magát, és megszólaljon. Sajnos azonban ennyi
várakozás arra sem volt elég Rosának, hogy az első fázison túljusson-még hosszú percek
múlva is némán meredt a rózsára.
 -Azt hiszem, jobb, ha indulok-jegyezte meg a kisasszony jó hangosan, mikor megelégelte a
dolgot.-Megmondhatom, hogy köszönöd?
-Ó, igen.-kapott észbe nagy nehezen barátnője, és elszakította a tekintetét az ajándéktól.-És
kérlek, add oda neki ezt...
Kotorászni kezdett a holmija között, és egy díszes bőrkulacsot ásott elő. Akárcsak a bross, ez
is igényes, egyedi darab volt.
-Rendben van. Azt is tegyem hozzá, hogy csókoltatod?
-Ne merészeld!
Miss de Clare kuncogva átvette a kulacsot, és egy jelentőségteljes kacsintás kíséretében
távozott.
-Komolyan mondtam!-kiabált utána Rosamund nyugtalanul.-Eszedbe ne jusson!
A kisasszony képtelen volt levakarni arcáról a mosolyt. Mr. Johnson hetek óta udvarolt
Rosamundnak, aki viszont minden ajándékért cserébe készített egy hasonlóan szép és
értékes tárgyat, hogy egálban legyenek. Eleinte azért, mert dühítette, hogy a férfi azt hiszi,
egy pár csecsebecsével leveheti a lábáról, de a kovács kitartása egy idő után meglágyította a
szívét. Barátnőjének legkedvesebb foglalatossága volt, hogy kapcsolatuk alakulását figyelte, s
nem csak figyelte, de nagy igyekezettel bábáskodott is szerelmük születésénél.
A lány lépteit megszaporázva, vidáman igyekezett a kovácsműhely felé. Előre örült a
látványnak, ahogy a nagydarab Frank majd megszemléli a viszont-ajándékot. Marcona arcán
szétterül a jól ismert mosoly, miközben fejben már lázasan tervezgeti a jövő heti
meglepetést. A lány mindkettejüket régóta ismerte, és nagyon boldog lett volna, ha végre
eljegyzik egymást-bár azért egy kicsit sajnálta, hogy egyszer majd véget ér ez a mostani,
meglehetősen szórakoztató huzavona. De talán már itt lenne az ideje.
Épp itt tartott a gondolataiban, rutinosan kerülgetve a többi vásározót, mikor egyszer csak a
lába beakadt valamibe, és megbotlott. Felkiáltott, s miközben térdre zuhant, ösztönösen
kitette a kezét, hogy az esést tompítsa-de emiatt kiejtette kezéből a kulacsot. Az még szinte
földet sem ért, mikor egy koszos kéz felmarkolta az orra elől.
-Hé!-kiáltott a tolvaj csavargó után, de elkésett; a fickó fürge volt, és már majdnem el is tűnt
a sokadalomban a zsákmányával. Amint biztos távolságba ért, a pofátlan alak futtában még
visszafordult, hogy a tér másik feléből csúfondáros vigyort villantson felháborodott
áldozatára-de a kárörvendés lett a veszte. Emiatt ugyanis nem vette észre az elé toppanó
aprócska alakot, s így az ütközéstől ezúttal ő volt az, aki elterült a földön.
Miss de Clare felpattant és odaszaladt. Ezalatt a közbelépő- egy kistermetű, szalmaszőke
hajú, kék szemű, szép arcú cselédlány- felragadta a kulacsot a pórul járt csavargó orra elől.
-Elnézést, de azt hiszem, ez nem az öné-jegyezte meg udvariasan.
-Nagyon köszönöm-hálálkodott az épp odaérő kisasszony, és átvette az értékes ajándékot.
Leporolgatta, meggyőződött róla, hogy nem esett benne kár, majd megkönnyebbülését
elkendőzve szigorú tekintettel vette szemügyre a szakadt ruhás szerencsétlent, aki még
mindig a földön fetrengett.
-A lopást nagyon rossz néven veszik errefelé-mondta nyíltan.- Ha ezt jelentem,
megbotozzák, és egy hétre be is csukhatják.
-Jaj, csak azt ne!-riadozott a fickó.-Na’on kérem, kisasszonka! Az aszzony terhes, bármelyik
percben szülhet, nekem muszáj most otthon lennem. Ha nem vagyok ott, mikó vajúdni kezd,
ki mén el bábáért?
-Akkor miért nem otthon van a feleségével?
 -Jaj, tudja, kisasszonka, milyen kívánósak a várandós asszonyok, nálunk meg napok óta
nincs mit enni. Oszt ugy gondoltam, azér' a butykosér kapok annyit, hogy legalább az asszony
jóllakjék.
Ahogy az az ember ott ült, koszosan, borostásan, és igyekezett minél szánalmasabbnak
látszani, Miss de Clare úgy döntött, ez az ügy nem érdemel több energiát. Elvégre ami kellett,
megvolt-az ajándék-ezek után nem lett volna értelme megbüntetni a tolvajt. Jó útra nem tért
volna tőle. Így hát inkább némi pénzt vett elő a zsebéből, és felé nyújtotta.
-Jaj, kisasszonka, hálásan köszönöm!-óbégatott a csavargó, és fürgén zsebébe süllyesztette
az érméket.-Áldja meg az Isten a jóságáért.
-Na eridjen innét!-hessentette el a lány, mire az felugrott, és pillanatok alatt felszívódott az
emberek között.
-Ez kedves volt tőled-jegyezte meg a szolgalány, aki a közelben álldogálva figyelte az
események alakulását.
- Semmiség. És még egyszer köszönöm a közbelépést.
-Igazán nincs mit. De most jobb, ha sietek...
-Várj!-állította meg Miss de Clare.-Nem tudnám valahogy meghálálni?
-Ugyan már, semmi szükség rá-pirult el a másik zavarában, s csak most látszott, hogy milyen
fiatal; talán még 16 sem volt.
-De szeretném. Különben úgy érezném, hogy az adósod vagyok, ami hosszú távon nagyon
kellemetlen.
Igazából soha nem zavarta, ha az adósa volt valakinek, mert tudta, hogy előbb-utóbb úgyis
lesz alkalma visszafizetni. De úgy vélte, új ismerőse hamarabb beadja a derekát, ha úgy
tálalja, mintha valójában ő tenne neki szívességet. És igaza volt.
-Ha ragaszkodsz hozzá-egyezett bele a lány.- Jól ismered az árusokat?
-Elég jól.
-Meg kellene keresnem a lehető legjobb minőségűt mindenből, de minél olcsóbban-
magyarázta mosolyra késztető szégyenlősséggel.-Még nem rég óta vagyok itt, és nem igazán
ismerem ki magam...
Miss de Clare a rá jellemző magabiztossággal karolt bele.
-Én vagyok a te embered. Csak mondd, hogy mi kell, és én már mutatom is a lehetőségeket.
-Itt a lista.
Az aztán tényleg lista volt. Szép hosszú papírdarab, apró betűkkel teleírva.
-Ezt mind haza kell cipelned?-hüledezett a kisasszony, miközben a szavakat silabizálta.-Jobb
is, ha segítek, mert leszakadna a karod, mire hazaérsz. Arról nem is beszélve, hogy egy
vagyonba kerülne. De kezdjük csak az elején!
-A nevem Ella, egyébként-mondta a szöszi, miközben ő Martha standja felé kormányozta
magukat.
-Szép név. Engem hívj Cas-nek.
Már az elején feltűnt neki, hogy Ella egyenrangúként beszél vele. A ruhája miatt nyilván azt
hitte, ő is közrendű, és neki nem állt szándékában ebből a hitéből kiábrándítani azzal, hogy a
teljes nevét elárulja. Szimpatikusnak találta őt, és nem akarta, hogy alacsony származása
miatt feszengenie kelljen a jelenlétében.
-Üdv, Martha, visszajöttem-köszöntötte az árust.-Megvannak az almáim?
A nő egy külön kosárra mutatott, amelyben nagyjából egy tucatnyi fényes, piros gyümölcs
lapult.
-Itt vannak a legszebbek.
-Gyönyörűek-ismerte el, és felemelte az egészet.-Kölcsön kérhetem a kosarat egy percre?
 -Természetesen.
-Mindjárt visszahozom. Addig kérlek, adj a barátnőmnek, Ellának egy kis körtét, szilvát, és
zöldségeket, amit kér.
Meg se várta, hogy az asszony mit válaszol, hanem ott hagyta őket, és az arrébb hancúrozó
gyerekek felé indult. Azok ügyet sem vetettek rá, amíg egészen közel nem ért. Mikor
azonban felismerték, egy pillanat alatt övé volt a figyelmük.
-Sziasztok!-szólította meg őket mosolyogva.-Kér valaki almát?
Naná, hogy kértek. Hihetetlen sebességgel elkapkodták; hangos csámcsogásuk volt a
köszönet. De hát nem is számított többre.
Mire visszatért a standhoz, Ella saját kosara félig tele volt, Martha pedig épp a fizetséget
tette el. Ő is kifizette az almát, majd miután az utolsó megmaradt darabot kivette, visszaadta
a kosarat is.
-Tessék, ez a tied lehet-nyújtotta az utolsó gyümölcsöt Ellának, amit direkt ezért tett félre; a
lány feltűnő soványságából arra következtetett, hogy ritkán ehet eleget.
-Ezt nem magadnak tartogattad?
-Elég sokat reggeliztem-rántotta meg a vállát.-Most nem tudnám megenni.
A másik továbbra is tétovázott, de a tekintete az almára tapadt. Az arcán vágyakozás suhant
át, miközben harcot vívott benne az udvariasság és az éhség-és igen kétesélyes volt a
győzelem. De mielőtt az eredmény kiderülhetett volna, a gyomra hirtelen jól hallhatóan
megkordult. A lány ismét fülig pirult.
Cas magában elátkozta a fukar nemeseket, akik az alacsony béreken spórolják meg a báli
ruháik árát, éhezésre kényszerítve a fiatal lányokat, de kifelé csak vidáman felnevetett, és azt
mondta:
-Akkor ez eldőlt.-A másik kezébe nyomta az almát.-Viszonzásul elkísérhetsz egy
barátomhoz.
Frank, a kovács már tűkön ülve várhatta a jövetelét, mert még be se léptek, mikor már
félretette a kalapácsot és a patkót, amin épp dolgozott, és eléjük sietett.
-Na, mit szólt?-kérdezte sürgetően, Ellát figyelmen kívül hagyva.
-Egy szót se tudott kinyögni-árulta el Miss de Clare.-Ezt küldte viszonzásul.
Mr. Johnson a szerelem elragadtatásával vizsgálta a kulacsot.
-És?-kérdezte Cas kis idő múlva.
-Mit és?-kérdezett vissza kovács megzavarodva a félbeszakítástól.
-Már fél éve kerülgetik egymást. Mikor fognak végre tovább lépni?
A férfi ábrázatán tükröződő tétovaságtól a lánynak nevetnie kellett.
-Mintha most csinálná először.
-Így is van.
Ez torkára forrasztotta a nevetést.
-És Helen?-kérdezte a feleségére utalva, aki bő két éve halt meg.
-A szüleink rendezték el a házasságot, mindent ők intéztek.-Észrevehette a kisasszony
megrökönyödését, mert magyarázkodni kezdett.-Nem volt ellenünkre a dolog, mert ismertük
és kedveltük egymást, amiből aztán szerelem is lett. De Rosával más, nekem kell jól
csinálnom, és fogalmam sincs, hogy kellene...
Ekkor felfogta, hogy nincs egyedül, és a másik lányra bámult.
-Ő Ella, a barátnőm-mondta gyorsan Cas.-Egy csavargó ellopta az ajándékát, és ő szerezte
vissza.
 -Ez esetben köszönettel tartozom-hajtott fejet a nagydarab férfi.-Frank Johnson vagyok.
Örülök, hogy megismerhetem, kisasszony. Ha bármikor segítségre lenne szüksége, rám
számíthat.
-Nagyon kedves, Mr. Johnson, de bárki megtette volna...
-Azok közé tartozik, akiket a legkisebb dicséret és hála is zavarba hoz-szólt közbe Miss de
Clare.-De szándékomban áll ebből kigyógyítani.
-De hát már mondtam, hogy bárki...
-De nem bárki volt ott, hanem te-szakította félbe Cas ismét.-Csak ez számít. Meg az, hogy
szűkre szabták a vásárlási idődet, úgyhogy ideje mennünk. Viszlát, Mr. Johnson. Ja, és még
valami!-fordult vissza már a szabad ég alól.-Köszönje meg Rosamundnak személyesen, és
csókolja már meg, az ég szerelmére!
Még elkapta a férfi bizonytalan grimaszát, mielőtt hátat fordított volna. Nem volt benne
biztos, hogy a kovács megfogadja majd a tanácsát. Az már az elején biztos volt, hogy nem
lesz egyszerű menet ezt a kettőt oltár elé juttatni. Egy szülés könnyebb lenne, mint ez.
-Tessék?
Fel sem fogta, hogy hangosan mondta ki az utolsó mondatot, csak mikor Ella
visszakérdezett.
-Csak hangosan gondolkodtam-mondta gyorsan, és kedélyesen belekarolt.-Megmutatom,
hol tudsz olyan szappant venni, amilyet sehol másutt.
Akármilyen hosszú is volt az a lista, lassan a végére értek, bár addigra Cas kénytelen volt egy
másik kosarat is vásárolni, hogy el tudják vinni a sok holmit. Természetesen Ella megpróbálta
megakadályozni, de miután azzal érvelt, hogy úgyis akart venni egyet, nem tudott mit
mondani. Ketten cipelték el a kosarakat egy nagy, hófehér házig, amelyet díszes,
kovácsoltvas kerítés vett körbe, egy kertet is leválasztva.
-Itt is volnánk-mondta Ella a kosarát másik kezébe véve, és fájósan rázogatta vékony karját.-
Nagyon köszönöm a segítséget; nem tudom, mire mentem volna nélküled.
-Segítek bevinni a házba-ajánlotta Cas, de a másik megrázta a fejét.
-Jobb, ha inkább kint maradsz. Nem akarlak tovább feltartani.
-Nem lenne gond.
-De igen.
-Ella...
-Kérlek!-nézett rá a lány most már szinte könyörögve; ennyi idő alatt rájött, hogy ennél
kevesebbel nem érhet el eredményt.-Tényleg nem kellene bejönnöd.
Az idősebb lány szeme felvillant, ahogy átfutott rajta a megértés, és a kosarát letéve
hátralépett.
-Nem akarlak bajba sodorni. Majd még találkozunk.
Távozni készült, de a szolgáló utánaszólt.
-Cas!
-Igen?-torpant meg a kérdezett.
-Elhitted, amit a csavargó mondott? A feleségéről.
A lány szeme vidáman felszikrázott.
-A legkevésbé sem. Fogadni mernék, hogy az első útja a kocsmába vezetett, ahol az utolsó
fillérig elitta a pénzt, amit tőlem kapott. Most biztos valahol az út szélén hever részegen. De
legalább addig sem a vásárosokat fosztogatja.
Ella összeráncolt homloka kisimult, és egy rettentően halvány, de valódi mosoly derengett
fel arcán. Hosszú idő óta az első.
-Viszlát, Cas. Örülök, hogy megismertelek.
 Megfordult, kinyitotta a kaput, és csomagjait vonszolva eltűnt a házban. Vissza se nézett.
Pedig ha megtette volna, láthatja, hogy új barátnőjének esze ágában sincs hazaindulni-nem,
amíg egy kicsit utána nem járt, hogy mi is folyik a ház falai mögött. Egy kicsit arrébb állt, ahol
egy fatörzs eltakarta az ablakon kinézők elől, majd szemeit lehunyva nekidőlt a rücskös
kéregnek. Azt kívánta, bárcsak látná és hallaná, ami odabent folyik...
Abban a pillanatban a szél felerősödött, és egy magas, vöröses hajú, zöld ruhás hölgy képe
jelent meg előtte, aki egy márvány előcsarnokban állva éppen Ellával pörölt. A lány
görnyedten hallgatta a szidalmakat, fejét lehajtva; maga volt a megtestesült
megszégyenülés. A hang egy kicsit lassabban jött, mint a kép; kellett egy perc, hogy az
asszony szavai kivehetőek legyenek, de az indulatai kezdettől tisztán látszottak rajta. Nagyon
haragos volt.
-...rég kész kéne lenned! Erre te csavarogsz? Idegenekkel fecserészel?-intett az ablak felé,
ahonnan leskelődhetett.- Láttalak odakinn azzal a némberrel. Ilyen sok szabad időd van?
-Nem, én...
-Még nem fejeztem be!-torkollta le a szolgálót, aki megrettenve húzta be a fejét vállai
közé.-Azt hittem, megértetted, hogy meg kell dolgoznod a szállásodért és az ételedért, de
úgy tűnik, nem voltam elég világos. Most menj, és főzd meg az ebédet! Utána felsöpröd és
felsúrolod a padlót mindenhol, kifényesíted az ezüstöt, kiporolod a szőnyegeket, és
pókhálótlanítasz, és ha mindezzel kész vagy, csak akkor kapsz enni! Este pedig felköltözöl a
padlásra. Ha nem vagy hajlandó dolgozni, nem jár neked jobb szoba. Világos voltam?
Ella nem nézett fel, úgy suttogta el a választ.
-Igen.
-Elég!-mondta Cas hangosan, mire a kép és a hang is megszűnt.
Kinyitotta a szemét, és mély lélegzetet véve próbált úrrá lenni dühén. Ez a pár
másodpercnyi hallgatózás is elég volt, hogy megtudjon mindent, amit tudni akart. Nem
először látott ilyesmit. A vörös hajú nőt szívesen megfojtotta volna-ismerte jól a fajtáját, és
minden porcikájával gyűlölte. Ők voltak azok, akik örömet leltek a cselédek kínzásában,
kihasználva, hogy azok anyagilag függnek tőlük; minden áldott nap terrorizálták őket, míg
szerencsétlenekből lelki roncsok lettek.
Szegény Ella! Ennél biztos találhatna jobb munkát. Inkább rosszabbat lenne bajos. Talán
valami miatt nem tud szabadulni a boszorkánytól. Ha elég sokat lebzsel a környéken,
elkaphatja, amikor legközelebb vásárolni megy, és kifaggatja, vagy talál más módot egy kis
beszélgetésre. Az kizárt, hogy ne lehetne valami kiutat, megoldást találni.
Sokak számára talán furcsának tűnt volna, hogy alig egy órányi ismeretség után ennyire
szívén viseli Ella sorsát. De annyi hasonlóan nehéz helyzetű szolgálóval volt már dolga, hogy
úgy érezte, mindannyiukat ismeri. Emellett az az egy óra elég volt, hogy megtudja, milyen is
ez a lány: csendes, visszahúzódó, szerény, mégis bátor és segítőkész-hiszen habozás nélkül a
nála kétszer nagyobb csavargó útjába állt. És az bizonyos, hogy nem érdemelt ilyen
bánásmódot.
Szíve szerint az összes hozzá hasonlónak maga biztosított volna munkát, de ez
természetesen lehetetlen volt; bár akadtak kivételek. Lehet, hogy ez is egy ilyen eset lesz.
Elindult visszafelé, de alig tett meg két lépést, amikor hirtelen összerándult. Heves
gyomorgörcs tört rá. Egy pillanatra kétrét görnyedt a fájdalomtól, de mindjárt úrrá is lett az
izmain, és ismét kiegyenesedett. Még csak az kellett volna, hogy felkeltse valakinek a
figyelmét.
Jobbjával megmarkolta a bal csuklóját, hogy a karkötője-egyetlen dísztelen fémkarika-a
bőrébe nyomódott. Hideg érintése segített összpontosítani a figyelmét, így a tudata tiszta
maradt. Sokkal jobb nem lett, de legalább nem kellett attól félnie, hogy elájul, vagy sírva
fakad. Ugyanezt a célt szolgálta a versmondás is-bármi megtette, ami rímelt, vagy kellően
ritmikus volt. Akár egy egyszerű mondóka is.
Összeszorított fogakkal várt még egy percig, de amikor a kín nem enyhült, elfogadta, hogy
ilyen állapotban kell hazajutnia. Úgyhogy egyik kezével a másikat markolva megfeszítette az
izmait, és mérsékelt, de egyenletes tempóban megindult az utcán. Közben magában elkezdte
szavalni az első versikét, ami eszébe jutott. Minden lépésre jutott egy szó.

Egy cica, két cica,

fekete és fehér,
Egy cica, két cica,
Eliszkolt az egér.

Egy cica, két cica

A zsákmány után fut,
Egy cica, két cica,
Az egér lukba bújt.

Egy cica, két cica

A lyukba lesve vár
Az egér, kis egér
Sajnos már messze jár.

46 szó, 46 apró, csoszogó lépés. Majd kezdte elölről. Kínkeserves lassúsággal haladt, de
mivel egyetlen járókelőnek sem tűnt fel, hogy valami nem stimmel vele, sikernek könyvelte
el az esetet. Bár ehhez valószínűleg pórias külseje és az emberek nemtörődömsége is
hozzájárult.
Háromszor ért a mondóka végére, és negyedszer is belekezdett, mire a kínlódása végre
véget ért. Egyik pillanatról a másikra mindenféle kellemetlen érzés megszűnt benne-
megfizette a hallgatózás árát.
Mikor biztos lehetett benne, hogy nem tör rá ismét a fájdalom, megkönnyebbülten
felsóhajtott, és elernyesztette az izmait. Rövid időre meg is állt, hogy kifújja magát, de épp
csak amennyi szükséges volt, mert mielőbb haza akart érni. Nem tervezte, hogy a vásár ilyen
sok idejébe fog kerülni, s bár egyetlen percet sem érzett elvesztegetettnek, gyorsan túllépett
a kellemetlenségeken, és folytatta útját.
A de Clare familia hasonló épületben lakott, mint az a család, amelyiknél Ella szolgált, csak
ez halványsárga volt, formáját tekintve egy kicsit kastélyszerűbb, és minimum másfél-,
kétszer akkora. Emellett tartozott hozzá egy istálló, konyhakert és virágoskert, valamint egy
kis gyümölcsös. És ne feledkezzünk meg a kerti tavacskáról sem, amelyet apja annak idején
az édesanyjának készíttetetett, hogy a városban is megteremtse neki a vidékies hangulatot.
Cas belépett a ház hűvös előcsarnokába, ahol mindjárt egy takarító szobalányba botlott.
-Üdv, Elise-üdvözölte.-Mi újság itthon?
A lány felpattanva gyorsan pukedlizett egyet.
-Jó napot, kisasszony. A lady a szalonban van, az édesapja pedig nincs itthon. Ha jól
hallottam, valamiféle üzleti tárgyalásra kellett mennie; az egyik bányáról van szó.
-Remek, köszönöm. További jó munkát!
 Tovább menve azzal a szándékkal szaladt fel a lépcsőn, hogy mielőtt az anyjához megy,
átöltözik, és kissé rendbe szedi magát. De túl hangos lehetett, mert mikor a szalon előtt
haladt el, Lady de Clare kiszólt.
-Te vagy az, Cassandra?
-Igen, anyám.
Ezek után nem volt más választása, mint bemenni hozzá.
Az asszony az egyik, kertre nyíló ablak mellett ült, ahol élvezhette a kintről bejövő friss
levegőt. A kezében egy könyvet tartott; bizonyára azt olvasta, mikor hallotta gyermekét
hazaérni.
-Milyen volt a vásár?
-Nagyszerű, mint mindig. Rosamund azt mondta, holnapra meg is tudja csinálni az övemet,
úgyhogy kora reggel megint kimegyek, hogy elhozzam, mielőtt ő hazaindul.
Rosamund egy kis faluban lakott bő félnapi járóföldre a várostól, ahová csak a heti vásárra
járt be. Általában még előző délután bement a városba, s másnap hajnalig maradt, mert nem
volt biztonságos sötétben utazni. Az éjszakákat a pillanatnyi anyagi helyzetétől függően
fogadóban, vagy valamelyik helyi ismerősénél töltötte.
Lady de Clare elfordult az ablaktól, s most először lányára nézett. Pillantása elidőzött a
tojásfolton, és az elesés okozta földnyomokon, de nem szólt semmit. Mikor azonban az arcát
is szemügyre vette, összeráncolta a homlokát.
-Szokatlanul sápadt vagy. Történt valami?
-Semmi-vágta rá Cas habozás nélkül.-Csak már kezdek éhes lenni.
Anyja fürkészőn méregette, mielőtt elfogadta volna a hazugságot.
-Jobb, ha tudod, hogy Lord Sylverton itt járt, és apádat kereste egy fontos ügyben. Nem
mondhatok biztosat, de az öltözéke és ünnepélyessége alapján úgy vélem, házasulási
szándékai vannak.
Cassandra bosszúsan felsóhajtott.
-Az ember azt hinné, hogy évi 10 hónap betegeskedés elég elrettentő. Utálom, hogy folyton
ki kell adnom valakinek az útját.
-Azért csak óvatosan, szívem. A lord a király unokatestvére, és igen befolyásos ember.
-Rendben van. Akkor majd....udvarias leszek-egyezett bele szemforgatva, és beljebb lépett.-
Csak tudnám, miért pont engem akar. Eddig talán ha kétszer találkoztunk, s azt is évekkel
ezelőtt.
-Egyszer-igazította ki az édesanya- pontosan öt éve, amikor Richard születésnapja
alkalmából vadászatot rendeztünk. De akkor sem túl hosszan, mert épp egy szörnyű,
migrénes fejfájással küzdöttél, és alig mozdultál ki a szobádból.
Ó, igen, arra a fejfájásra emlékezett. Heteken át tartott, és olyan elviselhetetlen volt, hogy
nem egyszer azt hitte, szétrobban a feje-bár nem is bánta volna, mert akkor legalább végre
véget ért volna a szenvedése. De megérte elviselni, mert cserébe a szakácsné kislánya
csodálatos módon felgyógyult egy súlyos betegségből, amibe az orvos szerint bele kellett
volna halnia. A kór azóta sem tért vissza, és a gyermek olyan eleven volt, mintha soha nem is
lett volna beteg.
Halványan a vadászatra is emlékezett, meg a bátyja, Richard barátaira, de hiába erőltette az
emlékezetét, Lord Sylvertont képtelen volt felidézni. Ami eszébe jutott róla, az csak annyi
volt, amit másoktól hallott. Az se volt sok.
-Mesélnél nekem egy kicsit a lordról?-kérte anyját, és a díványra ülve kényelmesen
elhelyezkedett; bár ha teljes őszinteséggel kezeljük, testtartását inkább nevezhetnénk
fetrengésnek, mint ülésnek.-A bálokon miért nem találkoztunk? Már a nyilvánvalótól
eltekintve.
A nyilvánvaló az volt, hogy Cassandra alig járt bálokra, mert untatták, és felesleges
időtöltésnek tartotta őket. Időről időre azért megjelent rajtuk az illendőség kedvéért, de
többnyire valós vagy kitalált egészségügyi panaszokkal kimentette magát. Ugyanígy tett az
estélyeknél, vadászatoknál, és minden egyébnél.
-Nos, az első bálod előtt nem sokkal kapott valami kinevezést. Magát a címet nem
jegyeztem meg, de a lényeg, hogy a korona biztonságáért felelős. Összeesküvések
leleplezése, a testőrség kezelése, ilyesmi a feladata. Akkoriban rossz nyelvek azt suttogták,
hogy a királynő harcolta ki neki a pozíciót bizonyos szolgálataiért cserébe, különben hogy
adhatták volna egy ilyen fiatal valakinek. De én ezt sosem hittem, és hamarosan el is ültek az
efféle pletykák. Mindenesetre több munkája akadt annál, semhogy lett volna ideje bálokra
járni.
Legalább nem egy ötven éves valakiről van szó. Ezzel máris előnyben van a legutóbbi
kérőjéhez képest.
-Hogy kaphatott ilyen veszélyes munkát? Ha a király unokatestvére, nem lehet, hogy egy
nap trónra kerül?
Cassandra belegondolt, hogy mi lenne, ha hozzámenne, és ez megtörténik. Királynő
lehetne! Még a gondolatba is beleborzongott. Ha a másik dolog nem lett volna, önmagában
emiatt is a visszautasítást választaná.
-Ez a másik pletykatéma: Lord Sylverton törvénytelen gyermek. Mivel azonban az apja
felesége meddő volt, az idősebbik, most már megboldogult Lord Sylverton elismerte őt
fiának, és egyedüli örökösének.
-Hát, nem lehetett könnyű gyermekkora-ismerte el grimaszolva, s akarata ellenére
együttérzés ébredt benne a férfi iránt.
-És pont emiatt nem valószínű, hogy valaha is trónra kerülhet.
-Előbb fagyna be a pokol. De így már értem, hogy miért kellett rám fanyalodnia.
-Na de Cassandra!-rótta meg lady de Clare.-Te egy gyönyörű fiatal hölgy vagy, jó családból,
jelentős hozománnyal. Bárki örömmel venné, ha te lennél a felesége.
-Ez esetben őfelségét választom-tréfálkozott a lány.-Bár azt kihagytad a felsorolásból, hogy
beteges vagyok, szertelen, és megzabolázhatatlan. Képtelen lennék olyan visszafogott és
udvarias lenni, amilyennek a királynőnek kellene lennie.
-Azért nyugtass meg, hogy ha őfelsége valami okból megkérné a kezed...
-Habozás nélkül nemet mondok.
Anyja figyelmeztető pillantást vetett rá, mire hozzátette:
-Természetesen a legnagyobb udvariassággal. És miután felhívom a figyelmét a fent már
említett tényekre, bizonyára ő is megérti majd, hogy jobb lesz neki. Az eddigi találkozásaink
alapján elég értelmesnek tűnik ehhez.
-Cassandra!
Az elkeseredett sóhaj hallatán Cas felült, és komolyra fordította a szót.
-Tisztában vagyok az udvariasság és a rangok diktálta szabályokkal, valamint a
helyzetemmel is. Tudod, hogy mindig szem előtt tartom ezeket, ha fontos döntés előtt állok.
Elég jó vagyok benne, hogy felismerjem a kényes helyzeteket.
Erre lady de Clare arca is megenyhült.
-Tudom. És szeretném, ha boldog lennél. De maholnap vénlány leszel, és apád aggódik
miattad.
 Valóban. Lord de Clare szerette a lányát, ez kétségbevonhatatlan tény volt, de ízig-vérig
arisztokrata volt, s ahogy telt az idő, egyre nehezebben fogadta az újabb és újabb
visszautasított kérőket. Az első báli szezonjának kezdetén biztos volt benne, hogy Cassandra
a gyenge egészsége ellenére hamar férjhez megy, és a sorozatos visszautasítások jobban
megviselték őt, mint magukat a visszautasítottakat. Cas nem volt benne biztos, hogy meddig
is folytathatja ezt, míg apja megmakacsolja magát, és akarata ellenére férjhez adja-amit már
eddig is megtehetett volna, hisz a menyasszony önkéntessége nem volt elengedhetetlen
feltétel a házassághoz. De a gróf még bízott benne, hogy lánya talál kedvére való férjet.
-Volt már rá példa, hogy nemeskisasszony élete végéig hajadon maradt-próbálkozott.
-De nekik volt öccsük vagy bátyjuk, akik gondoskodtak róluk. És mivel Richard már
nem...sajnálom, de nincs más lehetőséged, mint férjhez menni.
Cassandra megint hátradőlt, és fejét a háttámla tetejére ejtve a plafonra bámult. Az első
bálja és első udvarlója óta annyiszor lefolytatták ezt a beszélgetést, hogy meg se tudta volna
számolni. Tudta, hogy hacsak meg nem szökik, hogy az ország más részében közrendű
emberként kezdjen egy Rosamundéhoz hasonló életet, muszáj lesz férjhez mennie. De nem
állt szándékában örök búcsút venni a szeretteitől, és Rosamunddal ellentétben ő semmi
hasznos dologhoz nem értett, így megélni sem tudott volna.
-Elmegyek átöltözni-mondta végül szokás szerint eljutva a belenyugvásig, hogy vannak
dolgok, amiket még ő sem tud megváltoztatni, és anyja együttérző tekintetétől kísérve
elhagyta a szalont.
Mire sikerült kiválasztania és felvennie a ruhatára egy "kisasszonyosabb" darabját, a
beszélgetés miatti rossz kedve alábbhagyott. Elég jó volt abban, hogy ne aggódjon
feleslegesen a jövő miatt, így az ehhez hasonló problémákon gyorsan túl tudott lépni. Hitte
és vallotta, hogy elég minden napnak a maga baja. Kár lett volna nyugtalankodásra pazarolni
az értékes időt.
Ha már az időről esik szó, most volt belőle még egy kevés ebédig. Gondolt egyet, és
leszaladt a konyhára, ahol szakácsnő, Bertha épp az egyik szolgálót szidta. A szagokból ítélve
a lány odaégetett valamit. A kisasszony külön örült, hogy közbeléphet, és félbeszakíthatja az
általa indokolatlannak vélt tirádát.
-Mondja, Bertha, van valami sütemény, amit elvihetnék?-kérdezte emelt hangon.
Az asszony azonnal abbahagyta szerencsétlen Beth szapulását, és felé fordult.
-Sütöttem egyet, de az kell az ebédhez.
Cas tűnődő képet vágott, ám közben a szeme gyanús élénkséggel csillogott, hogy Bertha
úgy érezte, jobb, ha aggódni kezd.
-Milyen sütemény?
-Dióskalács-felelte óvatosan.
-Friss?
-Igen, kisasszony.
-A szokásos mennyiséget sütötte?
-Igen, kisasszony.
-Akkor probléma megoldva!-derült fel a lány arca.-A háromnegyedét vágja fel, és
csomagolja be nekem. Én most elmegyek, apám csak este jön meg, a maradék egy negyed
pedig biztosan elég lesz anyámnak.
-Na de...na de kisasszony!-hüledezett a szakácsnő.-Mégis hogy vigyem be azt a negyed
süteményt? Mit fog gondolni őladisége?
 -Mondja meg nyugodtan, hogy a többit én vittem el. De magyarázkodnia sem kell, ha eleve
tányéron viszi be, feldíszítve egy kis gyümölccsel; anyámnak meg se kell tudnia, hogy nincs
meg az egész.
A szakácsnő még tovább akadékoskodott volna, de a kisasszony egy körtét felkapva már ki
is penderült az ajtón. Kintről még visszakiáltott.
-Öt perc múlva Beth legyen a ház előtt a becsomagolt sütivel, sétára készen, mert ő fogja
utánam hozni!-és már ott sem volt.
Berthának ezek után nem volt más választása, mint hogy engedelmeskedjen. Utasította
Beth-t, hogy vágja fel a kalácsot, és dohogva ugyan, de egy nagy csupor lekvárt is csapott
mellé-tudta, hogy hova fog kerülni. Ami a szolgálót illeti, ő örült, hogy megúszta a további
leckéztetést ügyetlensége miatt, s olyan gyönyörű szeleteket vágott, hogy azt
szépségversenyre lehetett volna vinni. Be is csomagolta, ahogy kellett, majd pontosan négy
és fél perc múlva hóna alá kapta az egész csomagot, és kisietett a kapuhoz. A kisasszony már
várta.
-Add csak ide!-mondta, és átvette az ennivalót.-Ha bárki kérdezi, elkísértél az árvaházig,
behoztad a süteményt, és utána azonnal hazajöttél. Ez úgy másfél óra, ami azt jelenti, hogy
most van ennyi szabad időd, mielőtt ismét munkára jelentkezel. Csak vigyázz, nehogy
meglássanak, mert akkor mindketten lebukunk. Rendben?
-Igenis, kisasszony. Köszönöm, kisasszony.
Cas mosolyogva nézte, ahogy elinal. Tudta, hogy kedvese dolgozik a közelben; bizonyára
kihasználja a lehetőséget, hogy meglepje. Ő pedig kísérőjétől megszabadulva, szapora
léptekkel indult az árvaház felé.
Szép idő volt. A nap ragyogott, s az utcákon emberek siettek a dolguk után, mit sem törődve
egymással. Itt-ott verebek kutattak néhány morzsa ennivaló után, s nem egyszer egészen
közel engedték magukhoz a lányt, mielőtt felrebbentek volna; de azt sem ijedten, inkább
megszokásból. Egészen kicsi kora óta szerették a madarak. Talán azért, mert a képességének
köze volt a szélhez-mindig szélzúgás támadt, ha kívánt valamit-és emiatt rokonságot éreztek
vele. Elvégre nekik a levegő volt az életelemük.
Ennél persze pontosabb választ is kaphatott volna, ha akarja. De nem akarta. Nem érte meg
az árát, és néha az igazságnál többet ért a fantáziálás.

2. fejezet

Amikor bekopogott az árvaház ajtaján, Heléna nővér nyitott ajtót: egy fiatal, szelíd tekintetű
apáca.
-Miss de Clare! Minő kellemes meglepetés!
-Zavarok?
-A legkevésbé sem-bizonygatta félrehúzódva-fáradjon be!
Cassandra belépett.
-A gyerekek épp ebédelnek. Ha kívánja, hozatok valamit önnek is.
-Ugyanazt, mint amit ők esznek!-figyelmeztette az apácát, mire az jóváhagyólag bólintott.
Az első néhány alkalommal megpróbáltak valami jobb minőségű ételt találni neki, de
képmutatónak érezte volna magát, ha elfogadja. Ehelyett tehát, valahányszor idejött, ette az
árvák számára készített zabkását, levest, vagy híg főzeléket. És igyekezett mindig hozni
valamit, amivel feldobhatja az egyszerű kosztot. Nem véletlen tehát, hogy mikor meglátták, a
fásult gyerekszemek azonnal felcsillantak.
-Hozott valamit, Miss Cassie? Mi az?
 -Meglepetés-felelte titokzatos arcot vágva.-De csak az kap belőle, aki az összes levesét
megette.
Nem is kellett több bíztatás. A borzas fejek a tányérok fölé buktak, s a sovány ebéd rekord
sebességgel fogyott el. Cas épp csak megkapta a saját adagját, még bele se merítette a
kanalat, mikor már felharsant az első kiáltás.
-Megettem, Miss Cassie!
-Én is!-csatlakozott egy másik hang, majd sorra a többi is.
Cassandra mosolyogva szólásra emelkedett. A gyerekhad elnémulva várta az ítéletet.
-Ez esetben megkérem Annabelle főnővért, hogy ossza szét a desszertet.
Kitört az ujjongás.
Annabelle főnővér vezette az árvaházat. Ő ott élet és halál ura volt. Minden az ő kezén
ment át, semmi sem maradt titokban előtte, s ha bárki bármit akart, arra először neki kellett
rábólintania. Szerencsére szinte mindenre rábólintott, és akárcsak a többi nővér, ő is szívén
viselte az árvák sorsát. Arról nem is beszélve, hogy remek szervező volt. Most is pillanatok
alatt megkenték és szétosztották a lekváros-diós kalácsot, gondoskodva róla, hogy
egyformán jusson mindenkinek, és a sütemény éppen olyan gyorsan el is tűnt a tányérokról.
Mintha ott se lett volna.
-Mit kell mondani, gyerekek?-kérdezte a főnővér emelt hangon.
-Köszönjük, Miss Cassie!-kántálta a kórus engedelmesen.
-Helyes. Tányérokat a konyhába, és vissza a munkához! Gyerünk, egy-kettő!
Amíg a gyerekek letakarították az asztalokat, Cassandra is befejezte az ebédjét, majd üres
tányérját az árvákra bízva felállt. Ismerte már a napirendet. Ebéd után a fiúk fát vágni
mentek, a lányok pedig ügyességüktől függően terítőt, illetve zsebkendőt hímeztek. Ezzel
fejlesztették a kézügyességüket, megtanultak varrni, és a jobban sikerült darabokat később
eladták, s a befolyó kevéske pénzt az adományokhoz csapva az árvaház fenntartására
fordították.
Ő a lányokkal tartott, ahogy sok korábbi alkalommal is. A fiúknak nem tudott mit tanítani,
de nekik mutathatott új öltéseket és hímzésmintákat. Miután pedig jobban megismerte őket,
tudta, hogy melyikük mire képes, s az ügyesebbekkel már bonyolultabb technikákat is
gyakorolhatott. Ha máskor nem is, legalább itt hasznát vehette a sok varrásórának, amivel
Miss Holbrooke és utódai annak idején olyan szívesen kínozták.
Amikor pedig már mindenki csendben dolgozott, meséket mondott nekik. Meséket
sárkányokról, királykisasszonyokról, hercegekről, és szegény lányokról, akikből királyné lett.
Csak úgy itták minden szavát.
-Ön találkozott már a királlyal, Miss Cassie?-kíváncsiskodott az egyik idősebb lány, mikor ő
éppen végzett az egyik " és a királyi pár boldogan élt, míg meg nem halt" végezetű mesével.
-Néhányszor-felelte.
-És mit gondol, jóképű?
-Caroline!-szisszent fel a felügyelő nővér.
-Semmi gond!-nyugtatta meg Cas.-Igen, szerintem kifejezetten megnyerő külsejű.
-Mesélj róla!-kérte egy másik.
-Hát jó-egyezett bele.-Nem nagyon magas, de mindig kihúzza magát, és nagyon határozott a
megjelenése, ezért az emberek többsége észre se veszi, hogy csak középtermetű. Tiszteletet
parancsoló, de udvarias és kifogástalan modorú. A haja barna...
-Mint a föld, vagy mint ez a faasztal?-vágott közbe megint valaki.
-Inkább, mint az asztal, de egy árnyalattal sötétebb. A szeme pedig, azt hiszem, hogy kék.
De nem vagyok biztos benne, mert nem szoktam szemezni vele.
 Többen kuncogtak.
-Biztosan ő a legjóképűbb férfi az egész világon!-sóhajtott Caroline.
-Vagy ha nem, a rangja és a vagyona jótékonyan elfedi azt a néhány hibáját egy kettőre az
első helyre emelve őt-tette hozzá Cassandra enyhe iróniával, majd mikor meglátta az
értetlen tekinteteket, inkább témát váltott.-Azt tudtátok, hogy van egy unokatestvére? Lord
Sylvertonnak hívják, és lehet, hogy meg fogja kérni a kezem.
A tucatnyi csillogó szempár egyszerre nyílt tágra.
-Tényleg?
-Mikor?
-Mikor lesz az esküvő?
-Lányok!-szólt rájuk a felügyelő nővér.-Miss de Clare csak akkor mesél, hogyha ti közben
dolgoztok. Így szólt az alku.
Gyorsan mindenki úgy tett, mintha hímezne.
-Csak azt mondtam, hogy lehet, hogy majd megkér-pontosította Cas a tényeket.-De nem
biztos. És lehet, hogy nemet mondok neki.
-De miért?-értetlenkedett egy szőke hajú, pisze orrú kislány.
-Biztos azt reméli, hogy a király fogja feleségül venni!-vélekedett valaki más, akinek szintén
nehezére esett csendben maradni.-Olyan jó lenne, ha Miss Cassie lenne a királynő!
Na, erre mindenki zajos helyeslésbe kezdett.
Cassandrát kissé kínosan érintette, hogy miután ő leszögezte magában, hogy soha nem lesz
királynő, most pár órával később egy csapat kislány éljenzi meg a gondolatot, hogy netán
mégis trónra kerül. De esze ágában sem volt letörni a lelkesedésüket, úgyhogy csak
mosolygott, és mikor elérkezettnek látta az időt, megkérdezte:
-Szeretnétek még egy mesét?
-Igeeeen!
-Egy jó hosszút!
-De legyen benne király is!-kiáltotta közbe Caroline, amire heves egyetértés volt a válasz.
Így tehát Cas mesélt a szegény kis árva Anne-ről, aki elkerül a palotába mosogatólánynak.
Elregélte, hogyan csodálta minden nap a távolból az ifjú uralkodót, míg végül egy nap
beküldték felszolgálni a vacsorához. Hogyan szeretett bele a fess király első pillantásra a
gyönyörű mosogatólányba, s végül sok küzdelem után miként lehettek egymáséi.
Miközben beszélt, a szemek elüvegesedtek. Mintha nem is a varrni valót nézték volna
maguk előtt, hanem a palotát ragyogó termeivel, titkos folyosóival, amelyeken a kis Anne
titokban besurrant a királyhoz. Majd az erdőt, ahol a lány bolyongott, mikor az ellenszert
kereste a méregre, amellyel meg akarták ölni kedvesét. S utoljára az ünneplő sokaságot,
amely az ifjú házaspárt köszöntötte.
Cassandra pontosan tudta ezt. Jó pár kívánságra szüksége volt, hogy ennyire megértse őket,
de ez volt az egyik legértékesebb tudás, aminek valaha a birtokába került. Csakis ezért tudott
olyan meséket mondani, amik így magukkal ragadták őket, és emiatt volt gondja arra is, hogy
mindig legyen nála valami, amivel meglepheti őket-akkor is, ha éppen nem ebédre vagy
vacsorára jött. Az volt a célja, hogy felvidítsa őket, és megtanítsa álmodozni, mert különben a
helyzetük reménytelensége végleg letörölte volna a mosolyt azokról a drága arcokról.
-Még egyet!-könyörögtek a lánykák, mikor ezt is befejezte.
-Gyerekek, Miss de Clare már órák óta mesél!-intette őket Annabelle nővér, aki még a mese
közben lépett a szobába, de olyan csendben volt, hogy mostanáig észre se vették.-Ha még
világosban akar hazaérni, akkor jobban teszi, ha elindul. Nem szeretnénk, ha történne vele
valami a sötétben, és máskor nem tudna eljönni hozzánk, ugye?
 A kis árvák elszontyolodva ugyan, de egyet értettek.
Cas, aki nem is volt tudatában az idő múlásának, megígérte, hogy hamarosan ismét eljön, és
elbúcsúzott tőlük.
-Mondjátok meg a fiúknak, hogy legközelebb hozzájuk is benézek!-mondta, mert meséket
nem csak a lányok szerettek hallgatni, majd kilépett a folyosóra.
-Szerencsések ezek a gyerekek-mondta a főnővér, miközben kikísérte őt.-Nem is tudom, mi
lenne velük, ha maga nem lenne.
-Számomra öröm, hogy eljöhetek hozzájuk-felelte Cassandra őszintén.-Nagyon szeretem
mindannyiukat.
Az apáca bólogatott.
-Erről beszélek. Megérzik a különbséget a szívből jövő törődés, és a jótékonykodás között.
Remélem, hogy még sokáig számíthatunk a látogatásaira.
-Én is remélem.
Igazság szerint ez volt az a dolog, ami miatt halogatta a házasságot. A nemesek gyakran
szerettek rendelkezni feleségük szabadidejével; megszabták, hova mehetnek, kivel
találkozhatnak, mit csinálhatnak. Volt olyan is, aki szeretett a szép feleségével parádézni, de
nem engedte meg neki, hogy egyedül bárhova is elmenjen. Nem léphetett ki a házból. De
még ha szerencséje is van, és olyan férfit talál, aki ilyen szempontból elviselhető, lehet, hogy
az ország másik felében lakik. Szerette az itteni életét, és nem akarta feladni.
Ilyen szempontból viszont lehet, hogy nem is lenne olyan rossz ötlet megismerkedni ezzel a
lord Sylvertonnal-jutott eszébe kicsit később, amikor már hazafelé talpalt. Hiszen a férfi itt
lakik a fővárosban, és a róla terjengő pletykák ellensúlyozása érdekében nem jönne rosszul
neki egy jótékonykodó feleség. És tekintve, hogy mennyire leköti a munkája, nem is kellene
túl sok időt együtt tölteniük, ha nem jönnek ki egymással.
Te jó ég!-kapott észbe. Most komolyan házasságot fontolgat egy emberrel, úgy, hogy az
egyetlen találkozásukra sem emlékszik már? Mi a fene ütött belé?
Más részről viszont lord Sylverton Richard barátai közé tartozott, Cas bátyja pedig híresen jó
emberismerő volt.
A lány megborzongott, és nem a hideg levegő miatt; még túl fájdalmas volt rá gondolnia.
Inkább a körülötte mászkáló emberekre fordította a figyelmét, meg a házakra, bármire, ami a
jelenhez horgonyozta. A módszer nem igazán akart működni, de aztán a tekintete megakadt
egy a lányával veszekedő anyukán, és erről eszébe jutott Ella. Az ő problémája már elég
sürgető volt, hogy lekösse.
Sajnos náluk több mint elég szolgáló volt, így arra kicsi volt az esély, hogy hozzájuk
elszegődhessen. De valamelyik nemesi családnál biztosan lenne helye. Ha nincs más ötlete,
akkor a következő társasági eseményre elfogadja a meghívást, és rákérdez néhány embernél.
Hiszen a nemeskisasszonyok és úrhölgyek hajlamosak voltak hirtelen indulatból akár egy
aprócska hibáért is elbocsájtani a szolgálókat, s ilyenkor mindig gyorsan kellett valaki a
helyükre. Nagyobb esélye van a sikerre, ha náluk próbálkozik.
Hazaérve az előcsarnokban apjába botlott. A kissé fáradt külsejű, mégis határozott és
energikus Lord de Clare épp az ajtó felé igyekezett, oldalán lord Chastertonnal, aki jó barátja
és üzleti partnere volt. A lányt észrevéve megálltak egy percre.
-Üdvözlöm, mylord-pukedlizett a kisasszony, így üdvözölve a vendéget.-Apám.
-Kisasszony-mosolygott a látogató.- Elragadó, mint mindig.
Fogadta a lord kézcsókját.
-Ön pedig udvarias, mint mindig. Jelenleg igen messze vagyok az elragadótól, de azért
köszönöm a bókot. Távozni készül?
 -Sajnos igen. Csak néhány apróságot beszéltünk meg édesapáddal. Unalmas üzlet...
A lord birtokai szomszédosak voltak az övékkel, és pont a határon találtak egy ezüstbányát,
amit a két nemes közös tulajdonnak ítélt. Együtt intézték az ügyeket, és a profiton is
osztoztak. Ezért Chasterton elég gyakran átkocsizott hozzájuk akkor is, ha épp otthon voltak.
Cassandra kedvelte őt kedvessége és tiszteletteljes modora miatt.
-Kellemes utat kívánok önnek.
-Köszönöm. Önnek pedig jó étvágyat a vacsorához. Remélem, legközelebb lesz alkalmunk
hosszabban élvezni egymás a társaságát.
A gróf nem mondott semmit, miközben ők ketten búcsút mondtak egymásnak, de
mielőtt hátat fordított a lányának, fejével tett egy gyors mozdulatot: intett neki, hogy várja
meg ott. Cas tehát maradt, miközben a férfiak távoztak. Igyekezett lélekben felkészülni a
várható beszélgetésre. Úgy tűnt, apja nincs nagyon jó hangulatban.
A gróf viszonylag hamar visszatért.
-Marie mondta, hogy nem ebédeltél itthon-csapott a téma közepébe.-Merre jártál?
Bár nyugodt hangon beszélt, Cassandra hallotta benne a számonkérést és a neheztelést.
-Az árvaházban voltam.
-Gyalog?
-Igen.
-Kísérő nélkül?
-Igen.
A férfi a homlokát ráncolta.
-Nem illendő, és nem is biztonságos egy ifjú hölgynek egyedül kószálni az utcákon. Főleg
így, sötétedéskor.
-Tudom, hogy melyik utcákat kell elkerülni-érvelt- és végig emberek között voltam. Nem sok
minden történhetett volna velem. Nem kell miattam aggódnod.
Az utolsó szavakat hiba volt hozzátenni, ezt azonnal tudta. Lord de Clare szögletes vonásai
megmerevedtek, mintha kőből faragták volna az arcát; barna szemeiben, melyeket a
tükrében ő maga is nap mint nap látott, felparázslott az indulat.
-Richardtól is mindig ezt hallottam-mondta keményen.- Aztán egyszer a halálhíre jött meg
helyette.
Cassandra mindig tudta, hogy mikor kell elhallgatni. Csak általában figyelmen kívül hagyta.
Most azonban saját érdekében bölcsebbnek látta visszavonulni, amíg még van lehetősége
kompromisszumot kötni; érezte, hogy ha tovább feszíti a húrt, apja képes lenne eltiltani a
szokásos kimenőitől.
Abszolút tisztességtelennek tartotta, hogy szóba hozta a bátyját, amiért szándékában állt
revansot venni, de inkább egy olyan helyzetben tette volna, ahol nem származik belőle kára.
Ami késik, nem múlik. Arról nem is beszélve, hogy egy kicsit-nem nagyon, de egy egészen kis
részben-igaza volt.
-Abba nem megyek bele, hogy mostantól mindig mindenhova kocsival menjek-szögezte le
határozottan.-De azt megígérhetem, hogy szürkület után nem sétálgatok a városban, és hogy
nappal is mindig lesz velem valaki. Így megfelel?
A férfi hallgatott egy darabig, mialatt ő lélegzetvisszafojtva várta az ítéletet.
-Egyelőre-mondta végül lord de Clare -De később még tárgyalunk erről. Most menj, öltözz
át! Nekem még el kell intéznem egy pár dolgot.
Elfojtott egy megkönnyebbült sóhajt, miközben elfordult, hogy engedelmesen a szobájába
siessen.
 Tekintettel a korai reggelire és az igencsak szerény ebédre, már meglehetősen éhes volt.
Szerencsére Bertha szokás szerint remekelt. Gondolatban feljegyezte magának, hogy
valamivel majd meg kell békítenie a süteményes dolog miatt. Nincs is kellemetlenebb, mint
ha haragban vagy a szakácsoddal, mert bosszúból ki tudja, milyen kotyvalékokkal állhat elő.
Az asztalnál a finom illatok mellett a lány alig bírta kivárni, hogy jó étvággyal nekiláthasson a
vacsorának. Evés közben hallgatta, ahogy anyja az üzleti ügyekről érdeklődik édesapjánál,
amikkel nap közben foglalkozott.
-Csak néhány hibát találtunk a könyvelésben, ez minden-válaszolta a férfi.-Bosszantó, de
semmi olyasmi, ami miatt aggódnotok kéne.
-Lord Sylverton itt járt-jegyezte meg Lady de Clare, ahogy a dolog eszébe jutott.-Téged
keresett.
A lánykéréssel kapcsolatos megérzéseiről hallgatott, amit Cassandra hálásan nyugtázott-
most nem volt kedve ismét kivesézni a témát.
Apja az információt egy biccentéssel nyugtázta; láthatóan oda se figyelt, a gondolataiba
merült. Igazság szerint ilyen volt az egész étkezés alatt, s mikor dolguk végeztével felálltak a
tányéruk mellől, a lánynak úgy tűnt, mintha anyja tűnődő, már-már aggodalmas pillantást
vetett volna férjére. Amikor azonban észrevette, hogy Cas figyeli, vonásai kisimultak, és
halványan rámosolygott. Ő ezt nem tudta mire vélni. Talán titkolnak előle valamit?
Nem, nem akarom tudni!-szögezte le gyorsan magában, mielőtt a mágia-mert mi más
lehetett volna a képessége mögött?-működésbe lépett volna. A legkevésbé sem hiányzott
most egy újabb testi nyavaja. Ha van valami komoly, előbb-utóbb úgyis megtudja.

***

Amanda elfüggönyözte a kocsi ajtaját, hogy a bejutó, kósza napsugarak ne bántsák az

ölében szunyókáló kislányát. Már órák óta úton voltak, és az utazás mostanra kezdett kicsit
kényelmetlenné válni. Nem is vágtak volna neki, ha testvérének a szolgálói közül hárman
nem esnek ágynak. Egyik napról a másikra történt a dolog, ő pedig úgy döntött, inkább nem
várja meg, hogy a férje értük jöjjön, hanem gyermekével együtt hazautazik, nehogy
véletlenül a betegek megfertőzzék valamelyiküket. Nővére szerencsére megértette az
aggodalmait, és készségesen rendelkezésére bocsátott egy hintót és egy megbízható kocsist.
-Estére már a papánál leszünk-mormolta félhangosan, s szórakozottan megsimogatta
lánykája göndör fürtjeit, amiktől úgy nézett ki, mint egy kis angyalka. Nem volt még egy ilyen
ennivaló gyerek a világon, mint az ő kis drágája.
Ekkor a kocsi döccent egyet, majd váratlanul megállt.
Amanda azt gondolta, bizonyára baj van a kocsival vagy a lovakkal. De amikor beszélgetés
hangjai szűrődtek be hozzá, akkor már arra gyanakodott, hogy valaki útbaigazítást kért. Vagy,
hogy egy vándor fel akar kéredzkedni a bakra a kocsis mellé. Mindez elképzelhető volt,
olyasmi, ami nap mint nap megtörténhet, és ami miatt nem kell aggódni. Így hát az őt elfogó
rossz érzést az ok nélküli paranoia számlájára írta...amíg valaki el nem sütött egy pisztolyt.
A dörrenésre Amanda összerezzent, s a kislány felébredt az ölében. Nyűgösködni kezdett,
mire ő halkan csitítgatta, s óvatosan kilesett az imént elhúzott függöny mögül.
Lovasok állták el az utat, kendővel az arcukon, úgy négyen vagy öten lehettek. Egyikük
leszállt a lóról, és fegyverrel a kezében elindult a kocsi felé. A kocsisnak nyomát sem látta;
vagy halott volt, vagy nem mert moccanni a fegyverek miatt.
Amanda gyermekét magához szorítva visszahúzódott, és a másik oldalon halkan kinyitotta a
kocsi ajtaját. Egy ugrás, és máris nekiiramodott a fák között, amelyek az út két oldalán
nőttek. A szíve hevesen vert, mint egy megkergült óra mutatói, a látótere beszűkült, s mivel
még mindig kicsit gyenge volt a legutóbbi "betegsége" után, néhány lépés után máris
hevesen zihálni kezdett.
Remegő lábaiból igyekezett minél nagyobb gyorsaságot kipréselni. Ha elérnek egy nagyobb
bozóthoz, ott meglapulhatnak, amíg elmennek. Megmenekülhetnek...
Durva kiáltás harsant, jelezve, hogy lebuktak, és újabb lövés dörrent. Amanda erős ütést
érzett a jobb vállánál, amitől megbotlott, de a fájdalom ellenére talpon maradt, és a már síró
kisbaba kedvéért továbbfutott. Nem érdekelte, hogy eltalálták, sem az arcába csapódó ágak,
csak az, hogy őt biztonságba helyezze-minden egyéb másodlagos volt.
Ám nagyon úgy tűnt, hogy nem fog sikerrel járni. Hallotta az útonállókat közeledni maga
mögött, s hiába igyekezett, nem tudta lerázni őket. Nem volt elég előnye, és azok sokkal
erősebbek és edzettebbek voltak nála. Ráadásul a sebéből kiindulva fájdalom áradt szét az
egész karjában-félő volt, hogy nem tudja megtartani a gyermekét. Utolsó erejéhez nyúlva
növelte a tempót, de már most tudta, hogy kevés lesz, ezért kétségbeesésében az utolsó
mentsvárához fordulva felkiáltott.
-Haza!
Hirtelen orkánszerű szél támadt, amely hangos süvöltéssel kavargott, majd egyszerre egy
másik helyen találta magát. Még mindig fák között volt, de üldözőinek nyomát se látta. S
mintha a hely is ismerős lett volna...hát persze. Haza. Ez az erdő ahhoz a birtokhoz tartozott,
amelyiken felnőtt; ide jártak ki játszani, meg tűzifát gyűjteni. Otthon volt, bár nem épp úgy,
mint ahogy szerette volna; de hát mit is várt az északi széltől?
Ebben a pillanatban jelentkezett a képessége a jussát követelve a kívánságért, de a
változatosság kedvéért most legalább kiindulópont nélkül egyszerre kezdett el fájni mindene.
Tudta, hogy nincs esélye ezt túlélni, így hát kívánt még egyet: hogy valaki találja meg őket
legfeljebb egy fél órán belül. Az emiatt az eddigiekhez adódó kínt már meg sem érezte.
Imbolyogva letérdelt, kislányát gyengéden egy simább talajrészre fektette, és megcsókolta a
homlokát. Most, hogy már nem tartotta a kezében, mintha egyszerre minden ereje elhagyta
volna-a földre zuhant. De a szemét óriási erőfeszítéssel nyitva a tartotta, és azt motyogta:
-Tarts ki, Ella!
Cassandra verítékben fürödve riadt fel. Felült, keze jobbra-balra kapkodott, mintha keresne
valamit, amibe kapaszkodhat, míg végre tudatosodott benne, hogy ki ő, és hol van. Akkor
szaggatottan felsóhajtott, és szemét lehunyva ismét párnáira hanyatlott. Kezét a homlokára
szorította.
Az erdőben történtek után minden egyes nappal nőtt a kíváncsisága, főleg mivel úgy tűnt,
senki nem tud semmit. A kisbabát eljuttatták az édesapjához, aki oda volt az örömtől-és a
bánattól. Azt tudta, hogy a felesége honnan indult el aznap este, de akárcsak mindenki
másnak, fogalma sem volt róla, hogyan kerülhetett gyermekestül az ország egy teljesen
másik szegletébe, halálos sebbel. Ezek után a kislányt annyira érdekelte a rejtély megoldása,
hogy a tudásvágya kívánságnak lett ítélve, és egy látomásban-ami után két napig lábra se
tudott állni-átélhette a történteket az édesanya szemszögéből.
Fiatal lelkének olyan megterhelő volt az élmény-az az intenzív félelem és kín, amit az
asszony átélt-hogy a látomás részletei még évekig kísértették álmában. Úgy tizenkét éves
korára úgy tűnt, sikerült végleg megszabadulnia tőle, s most nem értette, miért tért vissza
erősebben és tisztábban, mint valaha. Hacsak nem azért, mert az agya egész nap és egész
este Ellával foglalkozott-a kisbaba névrokonával.
Lehunyta a szemét azzal a szándékkal, hogy visszaalszik, és az éjszaka hátralevő részét
nyugalomban fogja eltölteni. De amint kezdett volna ismét elszunnyadni, egyre csak a
korábbi álom képei keringtek az elméjében. Hiába telt el több mint másfél évtized, az a nap
és az a család még mindig meg akarta keseríteni az életét. Hiába nem gondolt rájuk, hiába
terelte el a figyelmét akármi mással, ott voltak minden napjának minden percében, a
képességében-az átkában.
Dühösen ledobta magáról a takarót, és kiugrott az ágyból. Először csak a köntösét akarta
felvenni, hogy indulatai levezetésének céljából járjon egyet a kastélyban. De rájött, hogy az
most nem lesz elegendő, így hát szembe menve a józan ésszel-és az apjának tett ígéretével-
lovaglóruhába bújt, és kiosont az istállóba. Ott, anélkül, hogy bárkit is felkeltett volna,
felnyergelte az egyik kancát, kivezette. A kapun kívül ült fel rá.
-Gyia!-kiáltotta fojtott hangon, ahogy megsarkantyúzta az állatot.
Ez az! Erre volt most szüksége, nem arra, hogy üres termekben járkáljon fel-alá, mint egy
elhagyatott ház kopott kísértete.
Csend ült a városon. A hold fényesen ragyogott, mellette a csillagok, mint megannyi
tűszúrás ragyogó nyomai, de ezt leszámítva az ég teljesen fekete volt. Nyoma sem volt a
pirkadatnak, amely ismét elhozná a nappali világosságot. Még minden aludt.
Cassandra rá egyébként nem jellemző nemtörődömséggel vágtatott végig az utcákon. Nem
érdekelte a patkócsattogás hangos zaja, sem a kései időpont; hogy kit ébreszt fel, vagy kit
ijeszt meg. Egyszerűen nem tudta érdekelni. Mintha egy burokban lett volna, amin kívül
semmi sem létezett. Csak a szél a füle mellett, a nyereg, amin ült, és a ló, ami fáradhatatlanul
repítette az éjszakába, egyre csak tovább és tovább...amíg egyszer csak kis híján bele nem
száguldott valakibe.
A férfi a semmiből került elő, vagyis ő meg mert volna esküdni erre. Nem látta előlépni, de
egyszer csak ott volt az út közepén, közvetlenül előtte. Épp csak annyi ideje volt, hogy
megrántsa a kantárt, mire a kanca felágaskodott, mellső lábaival a levegőt kapálta
közvetlenül a másik arca előtt. Aztán néhány másodperc múlva ismét talajt fogott, alig pár
centivel az időközben földre került ismeretlen mellett. Cas halálra rémült; agyában
különböző sérülések képei váltogatták egymást észvesztő sebességgel, miközben leugrott a
földre.
-Jól van, uram? Megsérült?
-Jól vagyok-felelte egy mély, és meglehetősen elutasító hang.
A lány megállt egy lépésnyire az illetőtől, aki felállva éppen a balesetben elveszített kalapját
emelte fel a macskakőről, hogy ismét fejére helyezze azt.
Megpróbálta valami módon azonosítani, de a sötétben nemhogy az arcvonásai, de még a
szeme se látszott. Mintha csak egy fekete alak lett volna, határozatlan körvonalakkal. Annyi
egyértelmű volt, hogy magas, de ennél többet lehetetlenség lett volna megállapítani; a
koráról talán annyit, hogy a hangja alapján huszonöt és ötven között lehetett valahol. De ezt
is csak tippelte.
-Rettenetesen sajnálom-szabadkozott Cassandra még mindig zaklatottan.-Nem láttam, hogy
ott van. De mi jut eszébe, hogy az út közepén halad, amikor azt se látja az ember, ami fél
méterre van tőle? Akár meg is ölhettem volna.
-Ahhoz azért több kell egy felelőtlenül száguldozó nőszemélynél-jegyezte meg az ismeretlen
gúnyosan.-Bármilyen őrült legyen is.
Valószínűleg a váratlan ijedtség miatt volt, vagy az álmának is köze volt hozzá, Cas nem
tudta, de a sértés hallatán azonnal felhúzta magát. Kihúzta magát, és a szemei vitára készen
felszikráztak.
 -Csakhogy nem az őrült nőszemély taposta volna el, hanem a lova, amelyik barátok közt is
nyom legalább fél tonnát, de inkább többet-vágott vissza.-Bár ha nem hiszi, hogy sikerülne
föld alá juttatnom, egy szavába kerül, és megismételhetjük az iménti mutatványt.
-Minek száguldozik egyáltalán ilyenkor?-kérdezte az idegen lenézően, láthatóan oda se
figyelve rá.-Akinek egy csepp esze van, az épp a lóbőrt húzza. Vagy talán túl puha az ágya?
A lány egyre inkább szeretett volna mielőbb megszabadulni ettől a kellemetlen alaktól. De
ha volt valami, amit soha semmilyen körülmények között nem volt hajlandó szó nélkül
hagyni, az a gorombaság volt. Így most sem sétálhatott el csak úgy.
-Tekintve, hogy maga is idekint van, egyértelműen nem csak nálam vannak gondok fejben-
mondta merészen közelebb lépve, és felbámult oda, ahol az ellenszenves fickó arcát
sejtette.- Egyébiránt úriemberként tudhatná, hogy nem illik olyasmibe ütnie az orrát, amihez
semmi köze. Ami pedig az ágyakat illeti, semmi bajom velük. Keményen és puhán egyaránt
úgy alszom, mint a tej, ha úgy adódik. De nehéz békésen durmolni, amikor valaki más közben
folyamatosan zaklatja az embert.
Fel sem fogta, hogy a félmondat, amivel az őt nyugtalanító, látomásszerű álmokra akart
utalni, hogyan hangozhat egy kívülálló számára, amíg ki nem mondta. Mintha ő valamiféle
feslett erkölcsű nő lenne, aki másokkal osztja meg az ágyát. Elvörösödött a gondolattól, de
nem kezdett magyarázkodni-egyrészt nem akart még jobban belegabajodni a dologba,
másrészt pedig úgy döntött, hogy ez a fickó nem ér annyit-hanem inkább megfordult, hogy
faképnél hagyja. Ám akkor a férfi váratlanul kurtán felnevetett, megtorpanásra késztetve.
-Azt mondja, nincs közöm hozzá?-ismételte, majd a lány karját megragadva hirtelen
visszarántotta magához, és egészen közel hajolva folytatta.-Igaza van. De ki mondta, hogy
úriember vagyok? Biztos benne, hogy jó ötlet olyasvalakivel szájalni, aki erősebb magánál, és
akivel egyedül van a sötét utcán?
Ahogy a másik föléje magasodott, miközben gyakorlatilag egymáshoz simultak, Cassandra
egész teste libabőrös lett. A perlekedés hatására még mindig tombolt benne az adrenalin, de
a józan esze lassan-és kicsit megkésve-felülkerekedett, így néma szitkozódással megpróbált
elhúzódni. Legnagyobb ijedelmére azonban hiába fáradozott; a másik jó erőben volt, és nem
hagyta.
Átkozta magát az óvatlanságáért és lepcses szájáért, ami ilyen helyzetbe keverte. Furcsa
módon a máskor jól működő megérzései ezúttal nem figyelmeztették a veszélyre. Talán mert
nem látta a másikat, így nem tudatosodott benne annak testi fölénye. Vagy pusztán
intellektuális ellenfélként azonosította, ezért nem számított rá, hogy így letámadja.
Megpróbálta elnyomni feltámadó félelmét, és jeges hangon megszólalt.
-Eresszen el, kérem. Fájdalmat okoz.
Valójában ez nem volt igaz. A férfi szorosan tartotta, de csak annyira, hogy ne tudjon
szabadulni. A fogása kemény volt, ám nem kellemetlen, legalábbis nem abban az
értelemben-majdhogynem óvatos volt, mintha valami drága és törékeny dolgot tartana. De
Cas húzni akarta az időt, hogy kitalálja, hogyan is tudna kiszabadulni.
Kiszemelte a legkönnyebben elérhető célpontot, és már-már emelte a lábát, hogy alaposan
bokán rúgja a fickót-ekkor azonban legnagyobb meglepetésére az idegen szorítása
meglazult, majd teljesen megszűnt, s a férfi hátralépett.
-Ne aggódjon, Ms-mondta fesztelen magabiztossággal.-Nem szokásom nőket bántani. De
akár olyasvalaki is lehetnék, akinek igen. Jobban tenné, ha óvatosabb lenne, főleg ha éjnek
évadján támad kedve kirándulni.
 -Majd észben tartom-morogta a lány epésen, megkönnyebbülését palástolva, és
megdörzsölte a karját ott, ahol az imént még az ismeretlen keze melegítette.-Akkor hát jó
éjszakát a továbbiakban.
Hátat fordított, és megkerülte a lovát. Új ismerőse azonban nem hagyta, hogy növelje a
távolságot kettejük között, hanem követte. Cassandra szinte érezte, ahogy vele együtt
mozdul-alig másfél méter volt közöttük-és nem sikerült szabadulnia ettől a furcsa
feszültségtől, ami ott sistergett kettejük között. Szokatlan érzés volt, ami egyszerre vonzotta
és nyugtalanította.
-Elnézést, tehetek még valamit magáért?-kérdezte mérsékelt ellenségességgel, de továbbra
is menekülésre készen.
-Megengedi, hogy segítsek felülni?
Ez meglepte. Az eddigiek alapján arra számított volna, hogy a másik egy szó nélkül faképnél
hagyja, vagy legföljebb hozzávág még néhány sértést, nem pedig felajánlja a segítségét.
Talán mégis szeretett volna valamennyire úriembernek tűnni? Nem tetszett neki a gondolat,
mert már eldöntötte, hogy nem kedveli, ám ha pusztán emiatt megakadályozza őt, akkor az
olyanná tette volna, amilyen soha nem akart lenni. De nem is akarta megkönnyíteni a dolgát,
ezért kimérten csak annyit mondott:
-Kérem.

A férfi az ellenséges hangnem nélkül is jól érzékelte, hogy a másik nem zárta a szívébe. De
ez egy kicsit sem zavarta. Összefonta a kezét, hogy bakot tartson, és erőlködés nélkül emelte
meg a lányt, majd mikor az átlendítette a lábát a nyereg túloldalára, segített a csizmája orrát
a kengyelbe bújtatni. Magában megjegyezte, hogy a hölgy hölgy létére nagyon magabiztosan
üli meg a kancát, de hangosan nem fűzött hozzá semmit; csak félreállt az útból, hogy ló és
gazdája elindulhasson.
Egy pillanatig nem mozdultak, mintha a lovas azon gondolkodott volna, hogy mit mondjon.
Aztán-vagy mert nem talált megfelelő szavakat, vagy, mert nem tartotta rá érdemesnek a
másikat-, búcsú nélkül ösztökélte hátasát haladásra. De ezúttal legalább némiképp mérsékelt
tempóban.
A férfi a sötétség ellenére egy darabig még utána bámult, szemöldökét töprengőn
összevonva. Amikor pár perccel korábban meghallotta a lódobogást, az első gondolata az
volt, hogy mégis ki az, aki éjnek évadján ilyen eszeveszett sebességgel akar eljutni valahová.
Természetesen nem szándékosan állt az útjába, mert nem volt őrült, sem pedig öngyilkos
hajlamú, de ha már így alakult örült neki.
Amikor a lovas megállt, azt remélte, hogy megtuhat valamit úticéljáról vagy feladatáról, s ha
üzenetet visz, annak tartalmáról. Arra a legkevésbé sem számított, hogy a nyeregben egy
ilyen jól felvágott nyelvű, tüzes ifjú hölgyet talál majd. Meglepetését gorombasággal
kendőzte, amivel sajnos egyúttal elvágta a kikérdezés lehetőségét-a dühös lánytól nem
számíthatott érdemi válaszokra. Nem is próbálkozott hát, hanem maradt a megfigyelésnél;
nem mintha azzal valami sokra jutott volna.
Női mivolta nem zárta ki, hogy a másiknak az álmatlanság elűzésén kívül egyéb indítéka is
lehetett az éjszakai lovaglásra. Az bizonyos volt, hogy nem ijed meg az árnyékától, hiszen az
imént gyakorlatilag megfenyegette, mégis végig nyugodt maradt; mintha megszokta volna a
veszélyes helyzeteket. És egy nőt senki sem tekintene fenyegetésnek, ami csak még inkább
megfelelővé teszi mindenféle kém- vagy futártevékenység elvégzésére.
Mégis, nyilvánvalóan nemesi származású, hiszen ruhája drágasága és lova kiválósága még
így a sötétben is nyilvánvaló volt-nem akármilyen állat, amelyik ilyen hirtelen képes nyaktörő
vágtából megállni. Egy nemesnek pedig lettek volna kényelmesebb, és kevésbé veszélyes
vagy éppen feltűnő lehetőségei is eljutni egyik helyről a másikra. Bár a félmegjegyzése
alapján lehetett egy nemes szeretője is, ami meglehetősen kedvező pozíció egy kémnek,
tekintve, hogy az ágyban a férfiak többsége hajlamos eldobni az agyát, hogy valami mással
gondolkodjon. És ő elég eszesnek tűnt, hogy az erősebbik nem ilyesfajta gyengeségeit
kihasználja.
Mindent egybevetve tehát nem húzhatta le a potenciális veszélyforrások listájáról. Már csak
azért sem, mert a hangja ismerősnek tetszett, mégsem sikerült arcot kapcsolnia hozzá. Nagy
gondot fordított rá, hogy tisztában legyen az arisztokrácia tagjainak kilétével, s csak néhány
család volt, amelyik kicsúszott az ellenőrzése alól. Könnyebb dolga lett volna, ha új ismerőse
ezek egyikének a tagja, de sajnos biztos lehetett benne, hogy már találkoztak, csak képtelen
volt felidézni, hogy mikor, és ezt rendkívül aggasztónak találta.
Ha legalább kétszer találkozott valakivel, utána általában elég volt pár szó, hogy
megállapítsa, hogy ő beszél, még ha az illető el is változtatta a hangját-ami többek között a
hallgatózást is jelentősen megkönnyítette. Tehát a lány olyasvalaki volt, aki felett átsiklott. Ez
bosszantó lehetőség volt, mert ilyen hibát nem szokott megengedni magának. Vagy lehetett
olyan valaki, aki képes meghúzódni a háttérben, és nem von magára sok figyelmet, ami nem
csak magyarázat volt a dologra, de egy igen veszélyes tulajdonság is. Akárhogy is, jobban
teszi, ha a továbbiakban nyitva tartja a szemét, hátha összefut vele még valahol.
Mihelyt a patadobogás elhalt, nem vesztegette tovább az időt, hanem sietve továbbindult.
Az új problémát félretolta az agyában, hogy a sürgősebbekre koncentráljon. Mert nem cél
nélkül koptatta a macskaköveket az éj közepén: vártak rá, és a késedelem kellemetlen
következményekkel járhatott a másik illető számára. Szerencsére a továbbiakban nem kellett
megszakítania útját.
A címen, amit az üzenetben találkozási helyként jelöltek meg, egy nagyobbacska ház volt
emelettel és kis kerttel. Semmi különös nem volt benne-a környék minden épülete így nézett
ki-azt leszámítva, hogy ez volt az egyetlen, amelyikben fény látszott. A forrása egy gyertya
volt, ami az egyik emeleti ablakban lobogott, s ami jelezte, hogy az üzenet írója már itt van.
Ez mondjuk nem lepte meg-a kis kalandja miatt egy kicsit elment az idő.
Az ajtóhoz ment, hogy benyisson, ám ahogy megfogta a kilincset, valami megszúrta a kezét.
Végigsimított a fán, de egyenletes felület helyett durva szilánkokat tapintott; valamitől igen
komolyan megsérült, méghozzá nem nagyon régen, különben már helyrehozták volna. Csak
a szerencsén múllott, hogy a sötétben észrevette. Ha a keze csak egy kicsit kisebb, semmi
nem tűnt volna fel neki.
A kárt vagy ezerféle dolog okozhatta, amelyből az erőszakos behatolás csak egy volt, az
ösztönei mégis riadót fújtak. És ő mindig hallgatott rájuk. Holtan nem használt volna
senkinek, így esze ágában sem volt kockáztatni az életét. Emellett volt rá esély, hogy az
ismerősének segítségre van szüksége, ez esetben pedig csak rá számíthatott.
Kést húzott elő az övéből. Kedvelt fegyvere volt, mivel közelharcban is tudta használni, de el
is hajíthatta, és nem csapott zajt-ellentétben a piszollyal, amiből elég volt egy lövés, hogy egy
egész környéket felzavarjon. Lazán markolta, felkészülve minden lehetőségre, majd óvatosan
lebillentette a kilincset, belökte az ajtót és várt.
Nagyjából egy percig állt ott, de nem hallott, és nem is látott semmi gyanúsat. A helyiség,
ahová az ajtó nyílt, üres volt. Belépett hát, és halkan elindult a fal mentén, hogy
módszeresen átfésülje a házat, ami első pillantásra kihaltnak tűnt-de hamarosan egy hangos
reccsenés jelezte, hogy a látszat csal. Valaki mászkált a felső szinten, méghozzá akkora
hévvel, hogy a mennyezet tudatta, merre jár.
 Hiába akarta mindjárt felfelé venni az irányt, hogy kiderítse, mi folyik itt, előbb a lenti
helyiségeket kellett átnéznie, nehogy később kellemetlen meglepetés érje. És jól tette, hogy
így tett. Két szobával arrébb talált valakit: egy fickót, aki egy gyertya fényénél épp a
bútorokat kutatta át, mintha keresne valamit. Vigyázott, nehogy a világosság rávetüljön,
miközben megközelítette a kutakodót.
Amikor az megérezte, hogy nincs egyedül, abbahagyta a fiókok nyitogatását, és arrafelé
nézett, amerre őt sejtette.
-Te vagy az, Jasper?-kérdezte bizonytalanul hunyorogva.
Ismeretlen volt az arca is, a hangja is és a Jasper név is. Ettől még lehetett barát, de a férfi
nem kockáztathatott; két gyors lépéssel mellette termett, és mielőtt segítségért kiálthatott
volna, a kése nyelével erősen fejbe vágta. A jól megtermett alak megremegett, és eldőlt
volna, mint egy zsák, de neki estében sikerült elkapnia. Halkan eresztette a földre, majd
pedig behúzta egy asztal alá, hogy aki belép, az ne vegye észre azonnal. A gyertyát is elfújta.
Gyorsítania kellett a tempón, mert az ideje mostantól véges lett-csak addig tartott, amíg a
másik magához tér. A földszinten nem volt senki más, így nem sokkal később a lépcső felé
vette az irányt. Kettesével lépett a fokokra, mert azok rettenetesen nyikorogtak, és nem
akart pont most lelepleződni-bár a fentiek olyan lármásak voltak, hogy ennek kicsi volt az
esélye.
Most már biztos lehetett benne, hogy többen vannak, mert beszélgetés moraja hallatszott
az egyik ajtó mögül. Felérve azt is megállapította, hogy melyik szobához tartozik: ahhoz, ahol
a gyertya volt az ablakban. Aztán egy hangos koppanás hallatszott, mintha valami a földre
esett volna.
-Halkabban, barmok!-sziszegte valaki odabent.
-Dave volt az, főnök.
-Miért nem lepődtem meg? Otthon kellett volna hagynunk. Még fellármázza nekünk a
szomszédságot.
A férfi tovább hallgatózott, de a bentiek halkabban folytatták, így már csak töredékeket
értett meg. Annyi bizonyos volt, hogy bárkik is voltak ezek, nem kellett volna itt lenniük-és
nem úgy, mint neki, hanem egyáltalán nem. Innentől kezdve két lehetőség volt: az embere
vagy fogoly, vagy halott, máskülönben elfújta volna a gyertyát, hogy őt figyelmeztesse. De
bármelyik is, az biztos, hogy a betolakodók róla nem tudnak. Így a meglepetés erejével
csaphat le rájuk.
Eldobta a kabátját és a kalapját, hogy ne akadályozzák, és még egy kést húzott elő, ezúttal a
csizmájából. A hangok alapján próbálta megállapítani, hányan lehetnek odabent, és a
szobában hol, hogy a lehető leggyorsabban le tudja szedni őket-ám miközben ezt tette,
hirtelen megérezte, hogy nincs egyedül. Más is mászkált ott a sötétben rajta kívül, alig
hallható, csoszogó léptekkel.
El kellett volna hátrálnia az ajtótól, hogy ne kerüljön az útjába. De ha véletlenül beleütközik,
vagy egy aprócska zaj vagy akár egy alig érezhető légmozgás felkelti a másik figyelmét, az
valószínűleg inkább odacsődíti a többieket, mint hogy egyedül nézzen szembe az
ismeretlennel. Maradt tehát ahol volt, és moccanatlanul várt-ugrásra készen.
A szerencse ismét mellé szegődött: a léptek a lépcső felé indultak. Ezzel nyert egy kevés
időt, bár közel sem eleget. Így, hogy nem mind voltak a szobában, a támadásról le kellett
mondania, lelépni pedig már nem volt esélye-nem mintha megtette volna anélkül, hogy
megtudta volna, mi is történt itt. Viszont némi előnyre szert tehetett, mielőtt az elkóborolt
ember ráakad a lent hagyott társára.
 Gyorsan visszahúzódott a folyosón, egészen a leghátsó szobáig, és ellenőrizte, hogy tényleg
nincs bent senki. Az ablaktáblákat halkan betette, hogy a bent történtekből semmi se
szűrődhessen ki. Minél kevesebbet látnak az esetleges járókelők, annál jobb.
Alighogy elfoglalta őrhelyét és felkészült, a földszinten felharsant a kiáltás:
-Valaki van itt!
A gyertyás szobában lévők felbolydultak, mint a hangyaboly, amikor rátapos az ember. Az
ajtót feltépték, és testek mozogtak a sötétben. Viszonylag sokan voltak a szűk folyosón, így
férfinak elég volt vaktában elhajítani a kését, hogy célba találjon; valaki felkiáltott a
fájdalomtól.
-Vissza!-kiáltotta ugyanaz, aki az imént a barmokat szidta.-Nem tudjuk, hányan vannak.
A zajokból ítélve visszahúzódtak a szobába. Ő is ezt tette, és várta, hogy mit lépnek. Egy jó
darabig senki és semmi nem mozdult, aztán a csapatnak elfogyhatott a türelme, mert rövid
sutyorgás után egy ajánlattal álltak elő.
-Elfogtuk a barátotokat! Ha megadjátok magatokat, akkor mindnyájatokat életben hagyunk.
Ha nem, mind meghaltok!
A férfi szóra sem méltatta, mert nem látta előnyét úgy tenni, mintha bedőlne nekik. Inkább
csendben maradt, és ügyelt rá, hogy semmiféle nesz ne kerülhesse el a figyelmét.
-Akkor azt hiszem, kezdjük is vele!
Nyöszörgés támadt, amitől ökölbe szorult a keze, de még mindig nem reagált. Csak várt.
-Az ördögbe!-káromkodott a hang.-Gyerünk mindenki! Folyamatos tüzeléssel irány előre!
A férfi behajtotta az ajtót maga előtt, hogy a lepattanó golyók és szilánkok ne találhassák el,
és fegyelmezetten ácsorgott tovább, amíg azok odakint éktelen durrogtatással a lőszerüket
pazarolták. Közben egyéb rejtekhelyekről további pengéket húzott elő, és kettőt-kettőt
kezébe fogva várt.
-Au!-kiáltott valaki közvetlenül előtte, akit megsebesített a saját golyója.-Itt a fal előttünk.
Köszönöm a helyzetjelentést-gondolta magában megvető elégedettséggel, s az ajtórésen át
egy kést repített az illetőbe, aki összeesett, és nem is kelt fel.
-Lőjetek tovább!-rikoltotta valamelyik, miközben a többi fegyver is elhagyta a kezét.
-Hé, szerintem ez egyedül van!-hallotta a fegyverek ropogása mögött.
-Kizárt. Legalább ketten kell lenniük.
Ezt akár bóknak is vehetné, ha olyan hangulatban lenne. Jelenleg azonban csak ahhoz volt
kedve, hogy valamennyiüket a föld alá küldje.
-Akárhányan is vannak, a jobb oldali szobából jöttek a kések.
Szóval felfedezték a búvóhelyét. Tovább tartott, mint hitte. Nem tűntek észlényeknek-
fosztogatók, vagy egy banda végrehajtói lehettek, esetleg mindkettő. Aljanép, de annál
undorítóbb.
-Ha most eltűntök, talán nem vadászlak le benneteket-szólt ki nekik figyelmeztetően, a
hangját sem emelve fel.
-Tényleg ott van. Lőjetek!
Szóval a halált választják.
Kivárta, amíg teljesen szétlövik az ajtót, és berúgják-akkor dobta közéjük a bombát. Házi
készítésű szerkezet volt, se nem nagy, sem különösebben ártalmas, de elég nagyot szólt, és a
pillanatnyi villanás adott annyi fényt, hogy fel tudja mérni ellenfelei helyzetét, míg ők vakon
hadonásztak. Aztán elővette eddig használatlan fegyvereit, és lelőtte őket, szépen egyesével.
Egy perc alatt csend lett. Neki a hajszála sem görbült.
Összeszedte a pengéit, megtörölte őket az áldozatok ruhájában, és átment a másik szobába
a gyertyáért, hogy szemrevételezze a helyzetet. Odaát öt testet talált-egy még friss, akit ő
szedett le, a többi már kihűlt. Ebből három bandatag volt, a társaikhoz hasonló öltözékbe, a
negyedik pedig az, akivel itt találkozott volna. Nyilván ő intézte el a hármat, és ezért kinyírták
a mocskok. Még csak nem is beszélhettek, így már sosem tudja meg, milyen információhoz
sikerült hozzájutnia-pedig fontos lehetett, ha személyes találkozót kért. Hónapok munkája
veszett kárba néhány idióta patkány miatt, nem is beszélve az özvegyről, aki hátra maradt.
Szentségelt, és a pocsékolásra fittyet hányva az egyik rabló testébe beleeresztett egy
sorozatot. Semmit sem gyűlölt úgy, mint azt, ha valakinek értelmetlenül kellett meghalnia.
Legszívesebben még egyszer megölte volna mindet, de nem maradt ideje dühöngeni vagy
gyászolni-el kellett tűnnie, mielőtt valaki betoppan. Főleg ha a rendőrség lenne az. Úgyhogy
lehajolt, vállára vette a barátját, és kivonszolta a házból, hogy hazavigye a családjához.

***

Már világosodott az ég alja, amikor Cassandra visszaérkezett a de Clare kastélyhoz.

Szerencsére az istálló környékén még csak most ébredeztek a szolgák, így megúszta a kanca
eltűnésével járó pánikot. Rájuk bízta a derék négylábú ellátását, majd visszasurrant a
szobájába, anélkül, hogy kis kiruccanása lelepleződött volna.
A mosdótálban lévő hideg vízzel megmosakodott kicsit, majd felvette az előző napi vásáros
ruháját. Ebben az öltözékben ment le az étkezőbe, ahol Beth nem sokkal később felszolgálta
neki és szüleinek a reggelit.
-Készülsz valahová?-tudakolta édesapja, szemügyre véve nemeshez cseppet sem illő
kinézetét.
-Csak az övemért. Utána azonnal jövök haza átöltözni.
Látszott, hogy Lord de Clare még így sincs kibékülve a dologgal, de valószínűleg nem volt
kedve veszekedéssel kezdeni a napot, mert annyiban hagyta. Helyette feleségéhez fordult,
aki épp egy kis tejet töltött magának.
-Ma megint el kell mennem, de korábban megjövök, mint tegnap.
-Üzlet?
-Valami olyasmi.
Lányának úgy tűnt, mintha a férfi a szokásosnál egy hajszállal komorabb lenne. Rá akart
kérdezni a dologra, de aztán úgy döntött, ráér vele-lehet, hogy nincs is semmi emögött, csak
ő sem aludt valami jól. Nem ez lett volna az első eset, főleg...azóta.
Cas szándékosan sokáig szöszmötölt az asztalnál, hogy ő maradjon utolsónak. Amint szülei
egyedül hagyták, egy asztalkendőbe belecsavart két szelet kenyeret, egy nagydarab sajtot és
egy kis gyümölcsöt, és a batyut az egyik hatalmas zsebbe süllyesztette, amik miatt úgy
szerette ezt a ruhát. Csak ezek után hívta be a szolgálólányt, hogy leszedje az asztalt, ő maga
pedig ismét elhagyta az épületet, és a hatalmas vásártér felé vette az irányt.
A kapu előtt megállt gondolkodni egy sort, hogy vigyen-e magával valakit, de nem szívesen
vont volna el senkit a munkájától, hogy aztán később kelljen megcsinálnia. Emellett a pár
órával korábbi lovaskalandja után is úgy gondolta, hogy kissé elhamarkodottan tett ígéretet
apjának előző nap. Hiszen a férfinak fogalma sincs róla, mire is képes ő igazából. Ezt
figyelembe véve nem baj, hogy ha nem veszi olyan szigorúan a "nappal nem mászkálok
egyedül" kitételt.
Ezek után tehát teljesen egyedül lépett ki az utcára, hogy megtegye a jól ismert utat Rosa
standjáig.
 Nem meglepő módon a nő már ébren volt. A holmija összepakolva és csomagokba rendezve
lógott öszvére hátáról, míg ő maga épp egy darab körtét majszolt reggeli gyanánt. Amikor
meglátta Cassandrát, szája mosolyra húzódott.
-Milyen friss és üde valaki ma reggel.
-Ez csak a látszat-legyintett Cas.-Te hogy aludtál?
-Mint a bunda. De azért jutott időm a munkára is. Itt az öved; jobb, mint új korában.
Nem túlzott, főleg mivel úgy tűnt, az egész bőr-részt kicserélte benne, csak a csatot tartva
meg. Ráadásul késsel mindenféle bonyolult ábrát karcolt bele, amitől az egyszerű darab
ünnepi külsőt kapott.
-Azt hittem, csak összevarrod, vagy valami hasonló!-vizsgálta a lány ámuldozva.
A másik vállat vont.
-Ez sem volt sokkal több idő, vagy munka. És ugyanannyit kérek érte.
-És a díszítés?
-Csak a bőrmunka kerül pénzbe.
-Szó sem lehet róla!-tiltakozott.-Ezzel rengeteget dolgozhattál. A legkevesebb, hogy...
-Egy petákkal sem fogadok el többet, mint amennyibe a javítás került volna!-kötötte az ebet
a karóhoz Rosamund, s Cassandra hirtelen megértette, hogy a nő így akarja megköszönni
neki, amit közte és a kovács között kijárt.
-Rendben van-lépett vissza, és pénzt elővéve kifizette őt.-Köszönöm.
Rosa, aki tudta milyen makacs tud lenni a lány, sokkal nagyobb harcra számíthatott, mert
megkönnyebbülten nyugtázta, hogy megúszta ennyivel. Aztán kicsit habozva megkérdezte:
-Mit szólt Frank az ajándékhoz?
-Ezek szerint nem beszéltetek?-kapta fel a fejét Cas csalódottan.
-Nem, de amennyi dolga szokott lenni, nem csoda, hogy nem maradt rá ideje.
Cassandra mást sejtett valódi indoknak, de nem állt szándékában kiadni a kovács titkait, ha
már megbízott benne annyira, hogy rábízza.
-Nagyon tetszett neki. Bár kis híján nem tudtam odaadni-azzal részletesen ecsetelte az
előző napi esetét a tolvaj csavargóval.
-Hát, az biztos, hogy ilyenek nem történnek a nemesi kúriák falain belül-csóválta a fejét a
bőrműves, amikor befejezte, majd öszvére kantárát a kezére csavarta.-Késő van; indulnom
kell, de egy darabig úgyis egyfele visz az utunk. Elkísérsz?
-Hogyne.
Cassandra tisztában volt vele, hogy késő van. Szánt szándékkal húzta az időt a mesével, és
mikor elindultak, akkor is egy meglehetősen kényelmes tempót vett fel, hogy minél tovább
tartson átvágni a téren. Egy kicsit le is maradt Rosamund mögött, de így is csaknem túl
hamar értek oda a kovácsműhelyhez. Épp csak visszafordult, hogy egy utolsó szemrehányó
pillantást vessen az épületre, mikor végre észrevette Mr. Johnson alakját.
Megdobbant a szíve örömében, és két kézzel kezdett integetni neki, hogy felhívja magára a
figyelmét.
A férfi végre ránézett, és mosolyogva intett. Aztán felismerte, hogy kinek a társaságában
van, és elkerekedett a szeme. Cassandra hívogatóan intett felé, de ő bizonytalan arccal a
fejét rázta. A lány szigorúan nézett rá, határozottan rámutatott, majd Rosamundra, és
megismételte a hívást. Közben tovább távolodtak.
Végre valahára a kovács elindult feléjük. Cas gyorsan előre fordult, és felzárkózott Rosa
mellé.
-Rosamund!-hallották meg végre a férfi kiáltását.
 A nő megtorpant, Cassandra pedig néma hálaimát mormolva igyekezett rendkívül ártatlan
arcot vágni.
-Mr. Johnson!-köszöntötte Rosa a kovácsot közömbös hangon, de barátnője látta
felcsillanni a szemét, ami elég bizonyítékot jelentett neki, hogy helyesen cselekedett. Itt volt
már az ideje, hogy valami történjen kettejük közt.
-Rosa, beszélhetnék veled egy percre?-kezdte Frank kissé tétován, egy tizenéves fiúra
jellemző lámpalázzal.
-Hogyne. Miről van szó?
-Esetleg a műhelyben...
-Nincs semmi, amit ne tudnánk Cassandra jelenlétében megbeszélni.
-Nekem igazából mennem kell-szólt közbe gyorsan a lány.-Van egy kis sürgős elintézni
valóm, de ti menjetek csak, és beszélgessetek. Majd találkozunk!
-Hát jó-egyezett bele a nő további vita nélkül, jelezve, hogy eddig is csak az illendőség
kedvéért tiltakozott.-Viszlát, Cas!-és az öszvért maga után húzva visszafordult a
kovácsműhely felé.
Frank mögötte ment, de még hátranézett a lányra, mintha azt kérdezné, most mi a fenét
tegyen.
Csókold meg!-tátogta Cassandra jól érthetően, amire válaszul némi pánik jelent meg a férfi
arcán, majd a pár eltűnt a szeme elől.
-Na végre!-sóhajtott fel a kisasszony hangosan.
Széles vigyorral az arcán hagyta ott a mostanra már jóformán üres vásárteret, remélve,
hogy innentől minden megy majd magától a megfelelő mederben.
Az előző napi útvonalon indult el, amelyik Ella munkaadóinak a háza felé vezetett. Közben
az övét összetekerve zsebre tette, nehogy a jó minőségű holmi lebuktassa, vagy hazudnia
kelljen miatta. Mindkettő kellemetlenül érintette volna.
A házhoz megérkezve azt kívánta, hogy Ella nézzen ki az ablakon, és vegye észre. Alig egy
perc múlva nyílt az ajtó, és a lány surrant ki rajta, kezében a kosarat tartva, amit Cassandra
előző nap vett.
-Örülök, hogy itt vagy!-hadarta a szolgáló, mialatt a szeme a fehér ház ablakait fürkészte
aggodalmasan.-Ez nálam maradt tegnap.
-Köszönöm. Direkt hagytam itt, hogy legyen indokom idejönni-vallotta be Cas, és a
becsomagolt ételt elővéve mindenféle magyarázat nélkül a kezébe nyomta.-Most gondolom,
dolgoznod kell, ha nem akarsz kikapni.
Ella a meglepetéstől tágra nyílt szemmel szemlélte a csomagot, de aztán összeszedte
magát, és bólintott.
-Tudnánk beszélni valamikor, amikor nem kell a lelepleződéstől tartanunk?
A lány elgondolkodott.
-A mostohaanyámék vacsorára hivatalosak ma este. Ilyenkor mindig kapok feladatokat, de
ha akkor jössz, akkor egyedül lehetnénk.
-A mostohaanyád?-ismételte Cassandra megütközve.-A vörös hajú nő a mostohád?
-Igen, ő Frida.
Cas nem akarta elhinni.
-Most mennem kell-idegeskedett Ella.-Ha öt órára itt vagy, addigra már biztosan elindulnak.
Többet nem is mondott, csak intett búcsúzóul, és iszkolt vissza a házba, mielőtt rajtakapják.
Nem tudta, hogy a másiknak döbbenetében is volt rá gondja, hogy azt kívánja, hogy ez a
percnyi beszélgetés büntetlen maradjon. Nem akarta bajba sodorni új pártfogoltját. Kellemes
meglepetésként a kívánságok együttesen sem kerültek többe, mint egy enyhe sajgásba a bal
karjában-a képessége ilyen szempontból teljesen kiszámíthatatlan volt.
Mire hazaért, sikerült megbarátkoznia a ténnyel, hogy az emberi gonoszság még annál is
mélyebb, mint azt hitte. Sajnos azonban ez az új részlet azt jelentette, hogy a sokkal
bonyolultabb lesz megszabadítani Ellát attól a banyától, mint azt eredetileg gondolta volna.
De még túl kevés információ volt a birtokában ahhoz, hogy igazán tervezgetni kezdhessen;
meg kellett várnia, hogy mit tud még meg az este.
Annyira rákoncentrált erre a problémára, hogy nem tudott másra gondolni. Egész nap nem
volt maradása, csak lődörgött a házban mondvacsinált foglalatosságokkal ütve el az időt,
miközben arra várt, hogy araszoljanak a másodpercek. Annyira szétszórt volt, hogy az
szüleinek is feltűnt ebéd közben.
-Valami baj van?-kérdezte anyja.-Mintha lélekben nem is lennél itt.
-Nincs semmi-hazudta ideges mosollyal.-Csak rosszul aludtam, ez minden.
-Van egy meghívásunk ma estére-jegyezte meg lord de Clare.-Lord és Lady
Merryweathertől. Számíthatunk rád, vagy...
-Kérlek, kérjetek elnézést a nevemben-vágta rá a lány.-Nem igazán érzem jól magam.
Az illendőség kedvéért köhintett párat. Apja homlokán elmélyültek a ráncok, de nem
mondott semmit. Még nem.
Valahogyan eltelt a délután is, bár utólag képtelen lett volna számot adni róla, hogy mivel is
töltötte. Amikor édesanyja készülődni kezdett az estére, bement hozzá.
-Csak nem meggondoltad magad?-lepődött meg az asszony.
-Nem-mondta gyorsan.-Csak kérni akartam valamit.
-Mi lenne az?
-Lehet, hogy lesz egy nő a vacsorán. Magas, vörös hajú, a szeme barna, és nagyon szigorú
külseje van. Fridának hívják. Szeretném, ha megtudnál róla mindent, amit csak lehet, főleg
ha valami olyat hallanál, ami esetleg kellemetlen lehet rá nézve.
Lady de Clare fürkésző pillantást vetett rá.
-Mégis miben mesterkedsz?
-Még nem igazán tudom-ismerte be.-De azért megteszed?
Édesanyja habozott.
-Kérlek!
Az asszony tétovázva beharapta az ajkát, majd hirtelen elmosolyodva azt mondta:
-Az illendőség azt diktálja, hogy mindenkivel váltsak néhány szót, és figyeljek oda
mindenkire, aki körülöttem van. Azt pedig senki sem vetheti a szememre, hogy hazaérve
elmesélem a lányomnak, hogy miről maradt le.
Cassandra olyat tett, amit már jó ideje nem: a nyakába ugrott, és hálásan megölelte.
-Köszönöm.
Az anya egy pillanatig mereven állt meglepetésében, de aztán ellazult, és átkarolva
megsimogatta a hátát.
-Túl gyorsan nőttél fel-mormolta.
A másik elhúzódva vállat vont.
-Így alakult.
-Tudom, hogy muszáj volt, de attól még nem kell tetszenie.-Futólag végigsimított a lánya
arcán.-Ez persze nem jelenti azt, hogy nem vagyok büszke rád. Na, menj, mert készülődnöm
kell!
Cas gyors csókot nyomott az arcára, majd sietett átöltözni. Tíz perc múlva már a
szolgálólány-ruhában futott le a lépcsőn.
3. fejezet

A megbeszéltnél vagy fél órával korábban ott volt. Látta kigördülni a csicsás hintót a
mostohával, és két barna hajú lánnyal, akik hangosan veszekedtek. Még az út széléről is
tisztán hallotta a visítozásukat.
Amint eltűntek a sarkon, s megbizonyosodott róla, hogy nem fognak visszajönni semmilyen
itthon felejtett holmiért, az ajtóhoz ment, és bezörgetett. Az azonnal kinyílt, mintha Ella várt
volna rá-bizonyára így is volt. Elég volt egy pillantást vetnie az arcán elmaszatolt
könnyfoltokra, hogy rájöjjön.
-Gyere be-invitálta azért mosolyogva, s ő belépett.-Leülhetünk a szalonban, vagy a
konyhában...
-A konyha teljesen jó lesz.
A fent említett helyiségben kellemes meleg uralkodott. A tűzön egy kanna víz duruzsolt.
Egyébként mindenütt rend és tisztaság uralkodott, ahogy a ház minden egyes szobájában-
legalább is amelyeket Cassandra látott, de ezekből következtetett a többi szoba állapotára is.
És nyilvánvaló volt, hogy ki takarított ki mindenhol: az, aki most épp teát öntött ki neki egy
gyönyörű, festett teáscsészébe, amiért biztosan büntetést kap, ha kiderül. De őt láthatóan
csak az érdekelte, hogy a vendége a lehető legjobban érezze magát.
-Hoznék valami ennivalót is, de...
Nem fejezte be a mondatot, de nem is kellett. Cas el tudta képzelni. A mostoha azt hinné,
hogy ő ette meg, és jó eséllyel még jobban éheztetnék, mint eddig.
-Sose fájjon miatta a fejed!-mondta erőltetett vidámsággal.-Hoztam én eleget
mindkettőnknek!-azzal felmutatta a piknikkosarat, amelyet a morgós Berthával készíttetett
össze.
Ella szeme éhesen tapadt az ételekre, ahogy sorra pakolta ki őket az asztalra. Sült csirke,
kenyér, sajt, sütemény, gyümölcs, amit csak szem-száj kívánhat.
-Ülj le és láss neki!-unszolta Cassandra.-Rajta!
Nem is kellett kétszer mondani neki, mohón nekiesett. De aztán az első pár falat után
megállt.
-Nem lesz bajod belőle, hogy ennyit elhoztál? Vagy saját pénzből vetted? Mondd, hogy nem
a félretett pénzedet költöd rám!
Az idősebb lány gyorsan határozott.
-Tartozom egy vallomással. Én is nemesi származású vagyok.
-Tessék?-lepődött meg Ella.
-A nevem Cassandra Emilia Jane Diane de Clare. Az apám Robert William de Clare gróf. Csak
mivel az elején azt hittem, hogy egy közrendű szolgáló vagy, nem akartam, hogy a rangom
miatt feszélyezve érezd magad. Szeretném, ha úgy tudnánk beszélni, mintha teljesen
egyenlőek lennénk.
A lány álla még mindig le volt esve, de bólintott, és legalább az evést folytatta. Úgy tűnt, az
éhsége még a döbbeneténél is erősebb.
-Szóval Frida a mostohaanyád?-váltott témát Cas, arra késztetve a másikat, hogy
összeszedje a gondolatait.-Mióta?
-Úgy másfél éve.
-Az édesanyád?
-Még kislány koromban meghalt. Nem is emlékszem rá.
-És az apád?
 -Ő nagyjából 8 hónapja halt meg tüdővészben. Egy ideig úgy tűnt, rendbe jön, de aztán
szinte egyik napról a másikra lett válságos az állapota, és hamarosan el is hunyt.
-Részvétem-mormolta Cas, de az agya közben nem ott járt.-A mostohaanyád a halála után
lett ilyen gonosz?
-Azt hiszem, már előtte se kedvelt. De utána sokkal rosszabb lett minden.
-És most ő a gyámod.
Cassandra agyában kattogtak a fogaskerekek.
-Mesélj a mostohatestvéreidről!
-Lissa és Georgia. Hozzászoktak, hogy mindig megkapják, amit akarnak.
-Vagyis elkényeztetett libák-fordította le Cas.-Itt és most nem kell finomkodni. Az apjuk?
-Semmit sem tudok róla. Azt sem tudom, honnan jöttek ők hárman; papa csak úgy
hazahozta őket.
Oké, ez már nagyon furcsa volt.
-Frida leánykori nevét sem tudod?
Ella a fejét rázta.
-Mindig a papa nevét használta. De azt gondoltam, hogy azért, mert szeret büszkélkedni a
rangjával. Annál többet nem is hinném, hogy valaha is szeretett benne, mert amikor
meghalt, kicsit sem látszott megrendültnek.
Ezt nem keserűen mondta, nem is haraggal, hanem olyan egyszerűen, mintha azt mondta
volna, hogy kint szép idő van.
-De azt nem gondolod, hogy...
Kellett egy perc, hogy barátnője felfogja, mire is gondol, de aztán hevesen megrázta a fejét.
-Kizártnak tartom. Papa volt a belépője az előkelő társaságba, és ő gondoskodott arról, hogy
Fridának és a lányoknak legyen mit ruhákra és ékszerekre költeni. Nem állt érdekében
megölni.
Oké, Ella talán mégse olyan naiv, mint amilyennek tűnik. Cassandra inkább egy "nem
hinném, hogy Frida képes lenne gyilkolni" jellegű indoklást várt volna tőle, de az, amit
mondott jó megfigyelőképességre és racionális gondolkodásra utalt. Egyre jobban kedvelte
ezt a lányt.
-Kár-mondta.-A legegyszerűbb megoldás az lett volna, ha rábizonyítjuk a gyilkosságot, és
lecsukatjuk. Ő kap egy óriási botrányt, te pedig megszabadulsz. De hát az élet soha nem ilyen
egyszerű.
-Tényleg nemes vagy?-kérdezte a másik, aki láthatóan még mindig ezen rágódott.-Amikor
találkoztunk, egyszerű ruhát viseltél, mint egy szobalány.
-Ahogy te is-mutatott rá.-Csak én praktikussági okokból, hogy a drága gúnyáimat ne
koszoljam össze feleslegesen, míg tőled a mostohaanyád tagadja meg a normális ruhát. Meg
az ételt.
Ella nem szerette a helyzetét boncolgatni. Megtette ő már ezt korábban százszor szobája,
illetve most már a padlás magányában, de csak annyit ért el vele, hogy minden alkalommal
egyre nyomorultabbul érezte magát. És most erre volt a legkevésbé szüksége. Úgyhogy
összeszedte minden bátorságát, és egyenesen megkérte Cassandrát, hogy beszéljenek
másról.
Úgy tűnt, Cas kicsit megütközik a kérdésen, de aztán valószínűleg eljuthatott valami
hasonlóhoz, mint amire ő gondolt, mert felszisszent.
-Akkora egy fafej vagyok! Neked aztán nem kell ecsetelnem a helyzetet. Ígérem, mostantól
nem hozom szóba. De ha jól sejtem, Frida hagyott rád némi házimunkát, jól gondolom?
 Nos, a némi házimunka erős szépítés volt arra a mennyiségre. De Ella ehhez már rég
hozzászokott.
-Ha neked úgy megfelel, még beszélgethetünk, miközben csinálom, de ha menned kell, az
se baj-mondta.
A másik most úgy nézett rá, mintha két fejet növesztett volna.
-Beszélgessünk, miközben te dolgozol?-ismételte olyan hangon, hogy ő kétségbeesetten
próbált rájönni, mi lehetett az ajánlatban, ami így megbotránkoztatta a másikat.-Szó sem
lehet róla! Vagy segítek neked, vagy megcsinálom helyetted. Ez a két eset lehetséges, de
mivel tudom, hogy a másodikba úgysem egyezel bele, jobb, ha mindjárt neki is látunk együtt.
-De...
-Nem nyitok vitát. Csak mondd meg, hogy hol kezdjem.
Ahogy telt az idő, Ella egyre nagyobb csodálattal tekintett az idősebb lányra. Cas lendületes
volt, lelkes, közvetlen, határozott, és grófkisasszony létére sem félt a munkától. Pedig a
helyzete közel sem volt olyan, mint az övé, akinek az apja egyszerű köznemes volt csak, így
bizony gyerekkora óta rendszeresen be kellett segítenie a házimunkába, hogy ne kelljen
annyi szolgálót fizetniük. Nyugodtan megtehette volna, hogy otthagyja, de maradt és
dolgozott. Ráadásul mindezt jó kedvvel tette, és sokat nevetett, mintha minden vicces lenne,
ami körülötte történik. Ettől a percek is gyorsabban peregtek.
-Még jó, hogy ebben a ruhában jöttem-viccelődött, miközben a szalon előtti
folyosószakaszon a padlót súrolta.-Bármelyik másiknál magyarázkodnom kellene otthon, de
ennek még jót is tesz egy kis mocsok. Így legalább élethűbb lesz, mint cselédkosztüm.
-Biztos ne cseréljünk?-kérdezte Ella, aki közben bent, a helyiségben törölte le a port a
képekről, és egyéb dísztárgyakról. Rettenetesen zavarta, hogy a vendége végzi a munka
nehezét.
-Megfosztanál az egyetlen lehetőségemtől, hogy eddzem az elkényeztetett grófkisasszony
karjaimat?-hitetlenkedett a másik szándékosan eltúlzott színpadiassággal.-Ezt nem
engedhetem meg.
-Legalább had segítsek!
-Rendben-egyezett bele Cas rövid gondolkodás után csintalan mosollyal.-Kapd el!
Ella tiltakozni akart, de elkésett: a kefe már repült is felé. Kinyúlt, és meglepő módon
sikerült megfognia-de közben a könyökével véletlenül meglökött egy vázát, ami ettől billegni
kezdett. Egy pillanatra mintha minden megdermedt volna, aztán az edény a padlóra esve
szilánkokra tört.
Ellában megfagyott a vér. Hogy ezért mit fog kapni! Frida őrjöngeni fog.
-Sajnálom!-mondta Cassandra csendes bűnbánással, mintha átérezte volna a dolog súlyát.
-Az én hibám volt-legyintett a lány mereven, mosolyt kényszerítve minden bizonnyal
halottsápadt arcára, de szemét nem tudta levenni a cserepekről. Egy időre búcsút mondhat
az ételnek, és talán az alvásnak is...ha mostohaanyja nem öli meg ott helyben, amikor
megtudja. Ha eddig rossz volt, most még egy fokkal elviselhetetlenebb lesz minden.
Egyszer csak rájött, hogy nem vendége előtt kellene összeomlania, így inkább elnézést kért,
és elment egy seprűért. Lassan lépkedett, hogy legyen esélye összeszedni magát, de amikor
visszaérve nekiállt volna összesöpörni, Cas szelíd határozottsággal kivette a kezéből.
-Majd én. Addig megetethetnéd a macskát; én nem rajongok értük, mert folyton
összekarmolnak.
Nem sok kedve volt a sorsát előrevetítő romokkal foglalkozni, úgyhogy hallgatott rá, és
elment, hogy megkeresse Frida perzsa macskáját, Lucifert.
A kandúr nyilvánvalóan arra született, hogy istenítsék, csak valami kellemetlen véletlen
folytán Egyiptom helyett náluk született meg. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy
mindenki más fölé helyezze magát, és gonosz élvezetet lelt abban, ha elengedheti a füle
mellett az emberek hívását, illetve utasításait. Nem csoda hát, hogy egy bő negyed órába telt
rálelni, s újabb hosszú percekbe, mire leédesgette a könyvszekrény tetejéről, amin
szunyókált.
Miután végre sikerült rávennie a finnyás macskát, hogy lásson hozzá a vacsorájához, indult
volna, hogy visszamenjen a szalonba, de a konyhaajtóban szembetalálkozott Cassandrával.
-Azt hiszem, a házban mindennel készen vagyunk-mondta ő.-Már csak a kert van hátra, de
jobb, ha gyorsan nekilátunk, mert már sötétedik.
-A porolás...
-Befejeztem azt is. Gyere!
Félreállt az útból, így hát Ella előre ment, de a ház előtt megtorpant, hogy bevárja. Ekkor
vette észre, hogy Cas sántít.
-Mi történt a lábaddal?-kérdezte ijedten; attól tartott, egy eltévedt szilánk sebezte meg.
-Csak félreléptem, amikor jöttem le a lépcsőn-legyintett a másik.-Gyakran előfordul. Az
orvosok szerint gyengék az ízületeim.
-Nem kellene leülnöd?
-Dehogy. Majd elmúlik magától.
Ella nem hitt neki, úgyhogy visszaszaladt egy hokedliért. Amikor az idősebb lány tiltakozott,
megismerkedésük óta most először a szavába vágott.
-Ezen ülve is tudod húzgálni a gyomokat, viszont ha nem tudsz járni, akkor nem tudsz
elfutni, ha a mostohaanyámék jönnek, és én kikapok. Úgyhogy vagy leülsz erre, vagy elmész.
A legkevésbé sem akarta, hogy elmenjen, de nem hagyhatta, hogy feleslegesen terhelje
magát, ha egyszer fájdalmai vannak. Ezért hozta fel Fridáékat, hogy az együttérzésére
játsszon, de el volt rá készülve, hogy esetleg ez sem lesz elegendő. Nagy
megkönnyebbülésére azonban Cas további vita helyett szélesen elmosolyodott.
-Na, a kiscica kezdi végre megtalálni a karmait. Már vártam erre.
Ella elpirult, mintha megdicsérték volna-bár nem tudta, ezt veheti-e annak-s azt mondta.
-Csak nem akarom, hogy bajod legyen.
-Nincs azzal semmi baj, ha a harciasságot a kedvesség motiválja-mondta Cassandra, s
letette a hokedlit a veteményeskert közepére.-A lényeg, hogy ki tudj állni magadért.
A szőke lány leguggolva húzgálni kezdte a gazokat.
-Abból sosem származik semmi jó, ha én felemelem a hangomat-mondta csendes
józansággal.-Valahányszor megpróbálom, csak még rosszabb lesz.
-Ez itt a kulcsszó!-hadonászott a másik egy földes gyökerű gyomnövénnyel, hogy csak úgy
röpködtek az apró göröngyök szerteszét.-Próbáltad. Ne próbáld, hanem csináld rendesen.
Találd meg azt, amiért érdemes, és akkor ne hagyd elhallgattatni magad!
-De miért érdemes?
-Majd rájössz-felelte Cas.-Ha megtalálod, tudni fogod, hogy ez az.
Ez elég ködös megfogalmazás volt, hogy a későbbiekben komoly átgondolást igényeljen, de
szerencsére több hasonló jó tanács nem követte. Helyette Cassandra mesélt egy kicsit
magáról, a mindennapjairól és az árvaházban végzett munkájáról. Ő pedig cserébe elmondta,
milyen volt az élete, amikor az apja még élt, s csak ketten voltak. Ennek hatására azonban
feltört benne az összes emlék, és akaratlanul is eleredtek a könnyei.
Pironkodva törölte meg az arcát földes kezével, maszatfoltokat hagyva mindenfelé. De a
másikat ez nem zavarta.
 -Nagyon hiányzik, igaz?-kérdezte együttérzően.
-Igen. Azt hittem, mostanra már elmúlik lesz, de még mindig hiányzik.
-Soha nem fog elmúlni-mondta Cas komolyan.-De majd könnyebb lesz.
-Mikor?
-Nem hinném, hogy idővel lehetne mérni-felelte megfontoltan.-Inkább az embereken
múlik, akiket szerethetsz. Minél többen vannak, annál hamarabb válik elviselhetőbbé annak
az egynek az elvesztése.
-Te kit...-kezdte Ella, de elharapta a végét, hiszen nem tartozott rá. Mégis választ kapott.
-A bátyámat, még évekkel ezelőtt. Nem igazán álltunk közel egymáshoz, mert az iskola miatt
keveset volt otthon, s ha mégis, többnyire civakodtunk. Elég kiállhatatlan voltam.
-Te?-meresztett nagy szemeket, mire a másik felnevetett.
-Igen, én. Gyakran vagyok beteg, és akkoriban már a legkisebb kellemetlenség is kihozta
belőlem a hárpiát. Egyszerűen lehetetlen volt a kedvemre tenni, és még az anyámnak is, akit
pedig szerettem, óriási kihívás volt a közelemben lenni. Aztán kezdtem kijönni ebből a
korszakomból, de még mielőtt megjavulhatott volna a kapcsolatunk, elveszítettem.
-Sajnálom.
-Én is. Ez az egyik legfőbb oka annak, hogy próbálok mindenkihez kedves lenni. Sosem
tudhatom, mikor találkozom velük utoljára.
-Ez elég komor gondolat-jegyezte meg Ella.
Cas nevetett.
-Szerintem túl rövid az élet, hogy búslakodjunk. A nevetés különben is jót tesz az
egészségnek. Mostantól inkább beszéljünk olyan dolgokról, amik nem terelnek minket az
öngyilkosság felé, rendben?
Amíg dolgoztak és beszélgettek, lassan teljesen besötétedett. Épp megállapították, hogy
ideje abbahagyni, mert a holdfény arra sem elég, hogy megállapítsák: gazt, vagy hasznos
növényt húznak ki, amikor közeledő patkócsattogás és kocsizörgés riasztotta meg őket.
-Hazaértek!-rémült meg Ella.
-Hé! Nyugodj meg!-biztatta Cas.-Menj csak, és velem ne törődj, itt se voltam. Megbújok a
kertben, amíg bemennek, aztán mialatt a mostohaanyád veled veszekszik, kisurranok a
kapun, anélkül, hogy bárki észrevenne. A kosaram a konyhában maradt, azt rejtsd el, majd
visszaadod máskor. Rendben?
-Rendben-felelte a lány, és hálásan megszorította a karját.- Vigyázz magadra hazafelé!-azzal
már szaladt is be.
Épp csak annyi ideje volt, hogy az árulkodó kosarat behajítsa a sötét kamrába, s elöblítse a
bögréket, amiből teáztak, mikor elért hozzá Frida kiáltása.
-Ella! Ella, hol vagy?
-Itt vagyok, asszonyom!-mondta gyorsan kisietve az előcsarnokba, és segített levenni a
köpenyeiket, mintha minden normális lenne.-Jól mulattak?
-Kitűnően. Lady Merriweather kiváló vacsoraadó, Lord Merriweather pedig nagyon
kellemes ember-mesélte a nő szinte áradozva, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy
mostohalánya sebeire sót szórjon.- Az ételek háromszor olyan finomak volt, mint amit te
szoktál főzni.
-Arról nem is beszélve, hogy az összes nőtlen férfi körülöttünk sertepertélt-tette hozzá
Georgia.
-Sőt, néhány nős is!-kontrázott rá Lissa.
-Nem is csoda. Egyszerűen gyönyörűek voltatok ma este, lányok-dicsérte őket anyjuk.
-Nagyon örülök, hogy jól érezték magukat-mondta Ella.
 A gyér fényben mindhárman rámeredtek, mintha azt vizsgálnák, hogy gúnyolódik-e, de ő
minden szót őszintén mondott. Ha ugyanis unatkoztak egy társasági eseményen, utána rajta
vezették le a feszültséget. Arról nem is beszélve, hogy sokkal hamarabb hazaértek volna, és ő
kevesebb időt tölthetett volna Cassandrával.
-A házimunka kész?-csattant a kérdés.
-Igenis, asszonyom.
-Minden?
-Igenis, asszonyom.
Frida nem hitt neki, ami nem is volt túl meglepő-tekintve, hogy ketten is alig végeztek vele.
-Ezt megnézem-mondta végül, s a lámpást átvéve a lépcső felé indult.
Már fele úton járt, mikor Ella rádöbbent, hogy megfeledkezett a vázáról. Cas és a
beszélgetés teljesen kiverte a fejéből, annyira élvezte a társaságát. Itt kellett volna várnia
Fridát, az előcsarnokban, s bocsánatkéréssel kezdeni, amint belépnek az ajtón-most már a
bevallása egyenlő lenne a halálos ítéletével. Csak annyit tehet, hogy hallgat, és reméli, hogy
nem veszi észre, aztán az éjszaka leple alatt átrendezi a díszeket.
Bolond vagy!-szidta magát elkeseredetten.-Azonnal észreveszi. Egy porszemet is észrevesz,
nemhogy egy vázát.
Sápadtan követte a nőt, ahogy sorra vette a feladatait, s természetesen minden munkáját
kritizálta, de ő ezt kivételesen meg se hallotta.
Aztán a szalonhoz értek. A nő belépett, és a kezében tartott lámpással lassan
körbevilágított, tekintetével követve a fény útját, hogy mindent négyzetcentimétert
szemügyre vegyen. Ezt azonban az ő elgyötört idegei már nem bírták.
-Asszonyom, én-kezdte előlépve, de torkán akadt a szó.
A halovány világosság éppen arra a bizonyos asztalra esett. Üresnek kellett volna lennie, de
nem volt az; pontosan a közepén ott állt a váza, épen, mintha soha el sem törött volna.
Amennyire látta, egy aprócska repedés sem volt rajta.
Csak állt ott, és bámult a vázára, mint aki megkövült. Azon tűnődött, hogy megbolondult,
vagy hallucinál. De úgy tűnt, a mostohája is látja-a mostohája, aki épp türelmetlenül meredt
rá, hogy megtudja, miért is szakította félbe a mustrát.
-Elnézést-mondta gyorsan.-Csak azt akartam mondani, hogy Lucifer étvágytalannak tűnt ma
este.
-Lucifer?
Végszóra nyávogás hangzott fel, s a szőrgombóc besompolygott a szobába. Felugrott a váza
mellé, és gazdája simogató kezéhez törleszkedett.
-Rosszul érzed magad, kis drágám?-duruzsolta a nő.-Holnap megvizsgáltatlak a doktorral.
Ne aggódj, szívecském: kiderítjük, mi bajod van.
Hirtelen mintha rájött volna, hogy nincs egyedül. Ellára nézett, és fagyosan szólt hozzá.
-Most mehetsz aludni. Holnap reggeli a szokott időben.
A lány futólag pukedlizett, majd-hálásan a macska közbelépéséért-kiszaladt a szobából, fel a
padlásra. Leheveredett egy vén matracból és vékony takaróból álló fekhelyére, és próbálta
lenyugtatni a szívverését, amely egy harkály kopácsolásának a sebességével próbált
versenyezni. Még mindig nem tudta felfogni, hogy mi a fene történt.
A váza eltörött. Most is fülében csengett a csörömpölés, ahogy földet ért. Meg tudta volna
mutatni, hol hevertek a szilánkok. De akkor hogy lehetett most egész? Másik váza nem
lehetett, mert csak egy darab volt belőle, és a díszítése pontosan úgy nézett ki, mint azé, ami
összetört.
 Csoda történt-döntötte el végül. Erre nincs más magyarázat. Már csak az a kérdés, hogy új,
rendkívüli barátnőjének van-e köze ehhez a csodához.

***

Cassandra sokért nem adta volna, ha láthatja Ella arcát, amikor az megpillantja az ép vázát.
Sajnos az egyik első szabály a képességével kapcsolatban az volt, hogy nem használja saját
szórakozására. A szabályokat, amint azt a maga által szabott kijárási tilalom sorozatos
megszegése is mutatja, nem igazán tartotta sokra. De ez egy ésszerű szabály volt, amit az
anyjával közösen, pusztán racionalitás alapján hoztak, úgyhogy elnyomta magában ezt a
vágyat, mielőtt megerősödhetett volna. Az is sokat segített ebben, hogy nem volt
mazochista, és a legkevésbé sem volt szüksége a fájdalomra, amivel ezen szabály
megszegése járt volna.
Miután gond nélkül kijutott Elláék kertjéből, szaporán, majdhogynem futó lépésben indult
hazafelé. Szerencsére szülei szerettek sokáig beszélgetni az ismerőseikkel-főleg a grófnő-de
az udvariasság miatt nem sokkal Fridáék után el kellett indulniuk. Nem sok ideje volt hát,
hogy hazaérjen, ha nem akarja, hogy apja tudomást szerezzen engedetlenségéről.
Persze a fizikai megerőltetés nem akadályozta meg abban, hogy közben pörögjön az agya.
Épp ellenkezőleg, mintha serkentőleg hatott volna rá. Nagyon jól érezte magát Ella
társaságában, aki kedves volt, szelíd, és meglepően okos, így még inkább szeretett volna
valami kitörési lehetőséget találni neki.
Az egyik megoldás az lett volna, hogy a gyámságot elveszik a mostohaanyjától, de nem
tudta, hogy van-e a lánynak olyan rokona, aki gondját viselhetné. Amúgy sem lenne egyszerű
kijárni a dolgot, rengeteg kapcsolat és szívesség kell hozzá, de ha nincs senki más Frida
helyett, akkor bele sem érdemes kezdeni.
A másik lehetőség, hogy férjet talál neki. Ez már több esélyjel kecsegtetett, mert Ella szép
volt, egészséges, és nemesi származású. Ha nem is a legfelsőbb körökben, de kis kereséssel a
köznemesek között biztosan tudna találni olyan férfit, aki jelentősebb hozomány nélkül is
feleségül veszi. Ha mást nem, rábeszéli az apját, hogy az ő hozományából lecsípve egészítse
ki Elláét-ami majdnem olyan nehéz lesz, mint kanállal telemerni egy lyukas fazekat, de azért
meg fogja tenni.
A mostohaanyja persze valószínűleg nem menne bele az esküvőbe, tehát a háta mögött
kellene intézni. Ha Ella megszökik, rejtőzhet náluk egy darabig, s ha a házasságot elhálták,
Frida már nem sok mindent tehet. Talán megpróbálhatja érvényteleníteni a házasságot, de
ha a férj elég határozott, ezt könnyedén megakadályozhatja.
Ez az ötlet annyira tetszett neki, hogy a következő néhány métert szinte végigtáncolta, de
aztán erőt vett magán, és tovább gondolta a dolgot.
Nem tudta pontosan, hogy Ella mennyire járkálhat szabadon, de a legegyszerűbb, ha a
szökést a vásárra időzítik. A lánynak otthon kell hagynia minden pénzt, nehogy tolvajnak
kiáltsák ki, és egyenesen hozzájuk kell mennie, mert az első dolguk lesz az eltűnése után
kikérdezni az árusokat, és a környéken lődörgőket. Esetleg majd meg is kérhet pár ismerőst,
hogy hintsenek el néhány hamis információt, rossz irányba terelve a gonosz mostohát.
Közben barátnője biztonságban lehet náluk-hiszen senki sem vádolna azzal egy grófi
családot, hogy ilyesmiben segédkezett. Kastélyukban a leendő férje megismerkedhet vele,
úgy téve, mintha igazából neki, Cassandrának udvarolna. Aztán már csak az esküvőt kell
megszervezni.
 Természetesen mindezt csak azután, hogy Ella rábólintott. Az első dolog, amit megtanult,
hogy csak azon segítsen, aki akarja. Ez számára kézenfekvő, jó megoldásnak tűnt, de kizárja a
romantikus házasság lehetőségét, amiről fiatalkorban annyi lány ábrándozik. És pontosan
annyi rizikóval járna, mint a saját házasodása, aminek a gondolatával még mindig nem
barátkozott meg.
Azt sem ártana kideríteni, hogy Ellának van-e esélye hozományra, vagy neki kellene adnia
mindent. Ehhez szükség lesz majd még némi ügyeskedésre, tehát ezt is csak azután, hogy
eldöntötték: végig csinálják. Ha így lesz, egy darabig biztosan nem fog unatkozni.
Annyira belemerült a tervezgetésbe, hogy majdnem elment a kapujuk előtt. A hintó még a
ház előtt állt, arra utalva, hogy szülei nincsenek régóta otthon; talán idáig észre se vették,
hogy eltűnt. Legalább is ebben reménykedett. Tehát ahelyett, hogy az ajtón ment volna be, a
sötétben megkerülte a házat, és felmászott az ablaka alatt álló fára.
A lába még mindig enyhén sajgott a vázás trükk emlékeként, a súrolásnak köszönhetően
pedig erős izomlázra számíthat majd a karjában, de azért sikerült felkapaszkodnia a legalsó
ágakig; onnantól majdhogynem gyerekjáték volt. Sok éves gyakorlattal lépett ágról-ágra,
miközben a kezével kapaszkodott. Másodpercek alatt feljutott az ablakhoz, amit majdnem
mindig résnyire nyitva tartott-pontosan az ilyen esetek miatt. Belökte az egyik üvegtáblát, és
lábát a párkányra téve beugrott a szobába.
-Nem is tudtam, hogy ez még megy neked.
A váratlan hangra összerezzent, de csak az anyja volt az-az ajtóban állt.
-Hol voltál?
-Egy barátnőmmel kellett beszélnem.-Felelte, és becsukta az ablakot maga mögött.-
Elmondod apának?
Lady de Clare a fejét rázta.
-Most nem hiányzik neki, hogy miattad is aggódjon.
-Miattam is?-lepődött meg a lány.
-Igen. Kiderült, hogy komoly üzleti gondokról van szó, nem olyan jelentéktelen, önmaguktól
megoldódó problémákról, ahogy azt el akarta hitetni. Nem igazán értettem, hogy mit beszélt
Lord Merryweatherrel, de sikkasztásról és elég nagy pénzekről volt szó.
Cas döbbenetében meg se tudott szólalni. Miközben leült anyja mellé az ágyra, az agya azon
dolgozott, hogy felfogja a dolgot. Üzleti gondok? Sikkasztás? Mi lehet olyan súlyos, hogy az ő
mindig hidegvérű apja aggódjon miatta?
-Ami az ismerősödet illeti, meglehetősen kellemetlen nőszemély.
-Tessék?-kapta fel a fejét; nem tudta követni a hirtelen témaváltást.
-Frida.
Vagy úgy.
Félretette újdonsült aggodalmait, és ismét anyjára figyelt.
-Ezek szerint ott volt?
-Igen. Beszéltem vele néhány szót. A modora rendkívül szirupos és mesterkélt, és mihelyt
megtudta, hogy grófnő vagyok, azonnal elkezdett hízelegni. Az is egyértelmű volt, hogy nem
áll messze tőle a pletykálkodás; de nem is annyira ezek zavartak.
-Hanem?
-Valami furcsa alattomosság van benne. Nem tudom pontosan miért, de úgy éreztem,
legjobb, ha megtartom tőle a három lépés távolságot. Ami pedig a lányait illeti, nem csúnyák,
de rettenetesen el vannak kényeztetve, és legalább olyan buták is.
A lány várt egy percig, de mikor az édesanyja ne mondott többet, kissé csalódottan
megkérdezte:
 -Ez minden?
-Nem; megtudtam a vezetéknevüket.
-És mi az?
Cassandra kezdte úgy érezni, hogy fogóval kell kihúzni az asszonyból az információkat.
Aztán végre megtudta amit akart-és egyszerre megértette, miért vonakodott elárulni.
-A hölgy neve Frida Northwood.
Megdermedt, ahogy a szó villámként keresztülhasított rajta. Évek óta nem találkozott ezzel
a névvel, mégis azonnal tudta, honnan ismerős. Keze ökölbe szorult.
Hallotta, hogy anyja kérdez valami olyasmit, hogy erre számított-e. Hát nem. Mindenre
számított, szó szerint bármi másra, mint erre. Úgy érezte, hogy az égiek kacagnak rajta.
Lady de Clare rájöhetett, hogy gyermekét túlságosan sokkolták az elhangzottak, hogy
további értelmes társalgásra képes legyen, mert homlokon csókolta, majd jó éjszakát kívánva
magára hagyta. Cas csak ült az ágyán, merev háttal, miközben agyában cikáztak a
gondolatok.
Northwood. Frida Northwood. Ella Northwood! Ella, az ő kedves, szégyenlős Ellája nem
más, mint az a bömbölő csecsemő, akinek a hangját követve sétált a vesztébe. Az a család
tönkretette az életét, a kapcsolatait, örök titkolózásra és gyötrelemre ítélte.
Emlékezett arra a napra, pontosabban, mint bármire azóta. Valószínűleg ez volt a
legkorábbi emléke, s bár néha eszébe jutott, milyen érzés volt, amikor még nem kellett
minden gondolatára odafigyelnie, ezek a képek és benyomások rendkívül homályosak voltak.
Ezzel szemben szinte szóról szóra el tudta volna mondani a beszélgetést, amit abban az
álomban lefolytattak. Az a rész is tisztán előtte volt, ahogy a halálra rémült kislány
beleegyezik, hogy vigyáz az ordító csecsemőre, akinél maga sem sokkal idősebb. És ez volt,
ami többek között úgy dühítette. Mégis mit várt tőle az a nő? Mit képzelt magáról?
Ha bármi eszébe juttatta azt a napot, vagy a szereplőit, olyan mérhetetlen harag fogta el,
amit sokan összeegyeztethetetlennek tartottak volna azzal a kedves, előzékeny lánnyal,
akinek őt ismerték. De igazán senki sem tudta, hogy ki ő, mert pont az akkor történtek miatt
nem lehetett őszinte senkihez. Ezért aztán teljesen jogosnak tartotta a gyűlöletet, amivel
viseltetett irántuk.
Egészen mostanáig.
Könnyedén fel tudta idézni az érzelmeket, amik tegnap benne kavarogtak, mikor kihallgatta,
ahogy Frida földbe dorongolja az akkor még egyszerű cselédnek tartott Ellát. Úgy vélte, hogy
ezt egy ilyen jó szívű lány nem érdemli meg. De mi jogon ítélhetné el a mostohaanyát,
amikor neki lehetősége lett volna közbe lepni? Ha szemmel tartja Ellát, évente legalább
néhányszor ránéz, megakadályozhatta volna, hogy így eldurvuljon a helyzet. De nem; ő
inkább egy kisbabát hibáztatott minden rosszért, amit átélt, kicsit sem törődve a dolog
irracionalitásával.
A pokolba is, hiszen ígéretet tett! Nem mintha az olyan sokat érne. De akkor is, felelős
azért, hogy Ella ilyen helyzetbe került. Legalább annyira, mintha egy kívánsága okozta volna-
nem is lehet biztos benne, hogy nem így történt. Úgyhogy ideje félretenni az indokolatlan
dühöt, amivel az égvilágon semmire nem megy, és ha törik, ha szakad, helyrehozza, ami
tönkrement. Ki fogja hozni őt ebből a helyzetből.
A váratlanul rászakadó érzelmi vihar miatt nem sokat aludt azon az éjjelen. Mire
megállapodásra jutott saját magával, közel volt a hajnal, s már csak néhány órát tudott
pihenni, mielőtt a kakasok kukorékolása felébresztette volna. Akkor megmosta az arcát, és
felöltözve lement reggelizni.
-Minden rendben?-kérdezte anyja, amíg az apjára vártak.
 -Most már igen-felelte.-De lehet, hogy szükségem lesz még néhány szívességre, és nem csak
tőled.
-Csak mondd, hogy mi kell.
Ekkor belépett lord de Clare, így konkrétumokra már nem jutott idő-nem mintha akkor és
ott tudott volna konkrétat mondani. Még minden nagyon homályos volt, s a következő
lépésnél nem igazán látott előrébb. Ez pedig egy látogatás volt. Úgyhogy reggeli közben
egyeztetett a szüleivel, utána pedig befogatott, és kocsival elhagyta a várost.
Órákon keresztül utazott, miközben odakint erdők, mezők és szántóföldek váltogatták
egymást, ő pedig a kocsiban majd' meghalt az unalomtól. Szíve szerint lovon ment volna,
mert úgy nem csak izgalmasabb, de gyorsabb is lett volna. De akihez ment, akárcsak az apja,
mereven ragaszkodott az arisztokrácia íratlan szabályaihoz. Ha nem kocsin érkezik, talán nem
is fogadja, s még a köztük lévő rokoni kapcsolatot is letagadja.
Lady Rosana ugyanis a nagynénje volt, hozzá igyekezett. Pontosabban nem hozzá, hanem
hóbortos fiához, Georgehoz. Bár azt még nem tudta, hogy apja nővérének mit fog mondani,
mi is volt olyan elképesztően sürgős, hogy bejelentés nélkül látogat el hozzájuk, de az út elég
hosszú volt, hogy bőven legyen ideje kiötleni valamit. Némi töprengés után úgy határozott,
hogy a legjobb lesz, ha ragaszkodik az igazsághoz-amennyire lehet: vagyis hogy az apja egyre
inkább férjhez akarja adni, őt viszont érdekli, hogy van-e egyéb lehetősége, amivel
kibújhatna ez alól. Georgenál jobban senki sem ismerte a törvényeket és a jogokat.
Természetesen a lady, amint ezt meghallja, megtiltja majd a fiának, hogy segítségére
legyen. Azt azonban ez a legkevésbé sem fogja érdekelni. Tekintve, hogy apja halott, testvére
pedig nincs, amint eléri a nagykorúságot, a birtok és a kastély teljhatalmú ura lesz, így nem
sok minden maradt, amivel lady Rosana hatni tudott volna rá-gyakorlatilag semmi. Ó, igen,
még kiskorú volt, épphogy 15 éves. Egy fiatal zseni, aki rosszkor és rossz helyre született, s
így kénytelen lesz ragyogó képességeit a parasztok apró-cseprő ügyeire pazarolni.
Sorsa szerencsétlen voltának a tudatában George ezer örömmel segített bárkinek, aki
tanácsért fordult hozzá, legyen szó bármilyen ügyről. Már ha az illető kész volt rá, hogy
végighallgasson szűk félórányi, érthetetlen jogi szakzsargont, amíg a valódi, érthető feleltre
várt. De tekintve, hogy aznap már nem volt esélye hazautazni, Casnek ideje az volt bőven.

***

Amikor Ella reggel felébredt, kellemes meglepetésként érte, hogy nem érzett éhséget. Az
előző esti lakoma, amit gyakorlatilag egyedül pusztított el, elegendő volt, hogy kitartson a
következő napig. Emlékeztette magát, hogy el ne felejtse megköszönni Cassandrának, amikor
visszaadja neki a kosarat.
Fekhelyéről felkelve nyújtózott egyet, hogy a kényelmetlen testhelyzetben való alvás
következtében megmerevedett tagjait kilazítsa. Még nem szokott hozzá, hogy nem rendes
ágyban alszik, és a vékony takaró alatt szinte egész éjjel vacogott a huzatos helyiségben. A
kellemetlenségeket mégsem követte a rosszkedv, amit az újabb reménytelen nap eljövetele
váltott ki belőle, s amit mindig olyan sok erőbe került leküzdeni. Valószínűleg azért, mert
hosszú ideje először nem tűnt reménytelennek a helyzete; volt valami jó, amire várhatott.
Lesietett a konyhába, ahol először is tüzet rakott a kandallóban, hogy vizet tudjon forralni a
teához, majd dudorászva nekilátott elkészíteni a reggelit. Közben a későbbiekre való
tekintettel elvette belőle a maga részét-ez azt jelentette, hogy minden szeletet egy kicsit
ferdén vágott le a kenyérből, amitől az egyik felük egy hajszállal vékonyabb volt, mint a
másik, s a végén ami maradt, azt levágta egyenesre. Ami darabkák maradtak az egyenesre
vágás után, az volt az övé, amit aztán beledobott egy pár korty langyos tejbe, s ez volt a
mindennapi reggelije. Többre nem számíthatott, mert mostohaanyja szerint az ételt ki kell
érdemelni, ami azt jelentette, hogy ha rajta múlik, egész estig nem jut egy falathoz sem.
Úgy tíz óra körül a többiek is ébredezni kezdtek. Akkor felszolgálta nekik a reggelit, és
miután ettek, leszedte az asztalt, hogy elmosogathasson. Ezután persze Frida is kiosztotta a
plusz feladatait.
Ahogy telt a délelőtt, majd a soványka, maradékokból álló ebéd után a délután, a lány egyre
gyakrabban kapta azon magát, hogy kitekintget az ablakokon, az épület előtti járdát lesve. És
minden alkalommal egyre csalódottabban vette tudomásul, hogy nincs senki a járókelők
közül, aki ismerős lehetne.
Bolond vagy!-szidta magát. Hiszen ha el is jönne, akkor sem tudnál kimenni hozzá, amíg
Frida itthon van a lányokkal. Egyébként is, egy grófkisasszonynak biztosan van fontosabb
dolga is, mint hogy egyszerű, köznemesi származású valaki sorsán aggódjék. Majd eljön, ha
ráér!
De azért továbbra is leskelődött kifelé.
Cas azonban nem jött el, s ahogy múlt az idő, és lassan kezdett besötétedni, az ő kedve is
kezdett lelohadni. A végére olyan ingerült lett, hogy majdnem belerúgott Luciferbe-csak
azért majdnem, mert a dög felismerte a szándékát, és kitért előle. Ez volt a végső pont,
amikor félbehagyta a munkát, és kiszaladt a kertbe.
Az ágyások mellett megállt, és vett néhány mély levegőt, hogy kitisztuljon a feje. Közben
elképzelte, hogy az ingerültségéből minden egyes fújással távozik valamennyi, míg végül
semmi sem marad. Ez a módszer már korábban is segített neki, és most sem hagyta cserben;
végül sikerült teljesen lenyugodnia, és száműzni minden negatív érzelmet magából.
Ez nem te vagy!-emlékeztette magát közben. Te nem ilyen vagy, ne is legyél ilyen! Senki
miatt!
Kellett egy pár perc, amíg működött a dolog. De utána ismét nyugodtan mehetett vissza
dolgozni; nem gondolt többet a grófkisasszonyra.
Szüksége is volt a nyugalomra, mert Cas nem jelent meg, de még másnap sem. Pedig
délelőtt Frida és a két viháncoló hárpia misére ment, ami tökéletes lehetőség lett volna egy
találkozóra-tekintve, hogy őt nagyjából fél éve eltiltották a templomba járástól, mondván,
nincs egy normális gönce, amit felvehetne oda. Mire a nap lebukott a láthatáron, Ellában is
kihunyt a remény, hogy Cassandra eljön.
Annál jobban meglepte, amikor az éjszaka közepén ugatásra ébredt, s a kicsi padlásablakon
kinézve egy alakot pillantott meg a házzal szemben. Csak annyit látott, hogy nő az illető, ezen
kívül semmi más nem volt kivehető rajta, mégis biztosan tudta, hogy ő az. Végül is ki más
bámulná ilyen meredten kifejezetten az ő ablakát?
Az álom egy-kettőre kiröppent a szeméből. Gyorsan magára kapott valamit, lábujjhegyen
leóvakodott a lépcsőn, és kisurrant a házból. Közben volt rá gondja, hogy magához vegye az
elmúlt két napban gondosan rejtegetett kosarat. A kapu hangosan nyikordult, ahogy
kinyitotta, amitől végigfutotta hátán a hideg; remélte, hogy bent nem ébred fel rá senki,
különben megnézheti magát.
-Hol voltál?-kérdezte suttogva Cassandrát, mert valóban ő volt az.-Már azt hittem...
Nem tudta, mit mondhatna, hogy mit hitt, ami nem hangzik furcsának vagy gyerekesnek. De
nem is volt rá szükség.
-Nem voltam a városban-mondta Cas magyarázólag.-Csak most értem vissza.
Valóban, most már Ella látni vélte a kocsi sötét sziluettjét lejjebb, ahonnan a lovak
prüszkölése nem jutott el a házig.
 -Egy csomó dolgot meg kellene beszélnünk, de tudom, hogy most nem alkalmas az idő.
Mikor szabadulsz meg egy kicsit a felügyelettől?
Ella a fejét törte.
-Ha jól tudom, a közeljövőben nincs újabb meghívásuk. De két nap, és megint itt a vásár.
-Tökéletes.-Cassandra elvette tőle a kosarat, és helyette valami batyu félét nyomott a
kezébe.-Találkozzunk ugyanott és nagyjából ugyanakkor, mint első alkalommal. Jó éjszakát!
A lány már el is suhant a kocsi felé. Ella is jobbnak látta visszatérni a házba.
Padlásszobája biztonságában aztán megnézte, mi van a csomagban-pontosabban
végigtapogatta és megszaglászta, mert a szemeire nem hagyatkozhatott. Nem tudott
visszafojtani egy hálás mosolyt, amikor felismerte a négy-öt zsömlét, egy nagy darab sajtot,
egy egész szál kolbászt, és néhány almát. A kétségei, amik a másik iránt ébredtek benne,
azonnal elröppentek, és megfogadta, hogy nem is hagyja őket visszatérni.
Egy zsömlét ott helyben megevett, mivel ebéd óta koplalt, és már igencsak morgott a
gyomra, a többit pedig visszacsavarta a vászonba. Végül az egész csomagot betette egy régi,
rossz fiókosszekrénybe, amit valószínűleg még évekkel korábban száműztek a ház eme
elhagyatott sarkába, és jóllakottan visszafeküdve pillanatok alatt elaludt.

4. fejezet

Miközben Cassandra visszaült a kocsiba, hallotta, ahogy John, a kocsis mormog a bajsza
alatt. Csak néhány szót tudott kivenni belőle, de a "nem illik", "embertelen időpont" és "őrült
kisasszony" kifejezés elég volt, hogy legyen némi fogalma az egész monológ tartalmáról. Az
öreg nem díjazta, hogy ő a késői érkezés ellenére ragaszkodott ehhez a kis kitérőhöz,
ahelyett, hogy siettek volna haza az ágyaikba.
-Ne zsörtölődjön, Johnny bá!-szólt előre a gyerekkorában megszokott becenevet használva.-
Ígérem, hamarosan aludhat, és gondoskodom róla, hogy délig senki fel ne keltse.
-Harminc éve nem tudok hajnalnál tovább aludni-morgolódott a férfi.-Hiába is próbálnám, a
szemem kipattan az első kakasszóra.
-Akkor legalább lesz egy szabad délelőttje-bíztatta a lány.-Indíthat!
A de Clare ház már aludt, amikor megérkeztek. Cas ragaszkodott hozzá, hogy ne
ébresszenek fel senkit; maga segített a kocsisnak kifogni a lovakat, és megabrakoltatni őket a
hosszú út után, végül pedig köszönet- és engesztelésképp csókot nyomott az öreg mogorva
arcára, annak nagy meglepetésére.
-No, eridjen aludni kisasszonka!-hessegette Johnny bá zavarát leplezve, majd a távozóban
lévő lány után nézve megcsóválta a fejét, s úgy mondta a mellette levő lónak.-Nézd mán,
hogy hízeleg! Ördögadta nőszeméje. Kedves is, szép is, és tüzes, mint egy fiatal csikó-az
ember azt hinné, lába előtt hevernek a legények. De talán a mai férfiak mind vakok.
Legyintett egyet, s elcsoszogott a saját vacka irányába.
Az ismerős ágy, és az egymás utáni kellemetlen éjszakák miatt Cassandra aznap éjjel olyan
jól aludt, mint már régen. Kivételesen a kakasok kukorékolása sem zavarta meg, hanem csak
akkor riadt fel, mikor a nap már magasan járt az égen, s odakinn a városban már pezsgett az
élet. Ébredésének oka pedig nem más volt, mint az ajtaján dörömbölő illető.
-Ki az?-szólt ki még kissé kábán.
-Beth vagyok, kisasszony-felelte a kint álló szolgálólány.-Bemehetek?
-Hogyne, gyere csak!
Beth benyitott, s egy alaposan megrakott tálcát tett le az ágya melletti asztalkára.
 -Az édesanyja mondta, hogy ezt hozzam be, és ébresszem fel, kisasszony-szabadkozott.-Úgy
vélem, ha elkészült, beszélni akar önnel.
-Köszönöm, Beth. Elmehetsz.
Amint ismét magára maradt, Cassandra sietve felöltözött, majd jó ízűen megreggelizett. Az
előző nap hosszúra nyúlt, és közel sem evett eleget, hogy Ellának többet tudjon adni. Arról
nem is beszélve, hogy a mostohák felébredését akadályozni is meglehetősen energiaigényes
volt, ha a hátfájást nem is nézzük.
Amint jóllakott, felkereste édesanyját, aki a szalonban tartózkodott.
-Hogy utaztál?-kérdezte a lady, amikor rányitott.
-Rettenetesen-felelte ő őszintén.-Az út még hepehupásabb volt, mint emlékeztem rá,
Rosana néni pedig pontosan olyan, amilyennek ismerjük. Megemlítettem neki, hogy nem
akarok férjhez menni, erre képes volt felkeresni a papot, és átiratni vele az egész prédikációt,
amire egy hete készült, hogy a fiatal lányok kötelességeire helyezze a hangsúlyt, úgy mint
házasság és szülés. Mindezt szombat késő délután!
Még mindig nevetnie kellett, ha csak rágondolt. Eredetileg el sem akart menni a misére,
hogy mielőbb ismét itthon lehessen, de George rábeszélte, hogy maradjon. Szinte
könyörgött, mivel számára minden egyes templomba menetel kínszenvedés volt. Cas-hez
hasonlóan ő sem szeretett tétlenül egyhelyben ülni, és utálta, hogy Marcus atya hangja olyan
agyzsibbasztó hatással van rá.
-Ha beszél, olyan érzésem van, hogy az álom minden pillanatban próbál magába szívni-
mondta borzongva utána.-Ha időnként nem vinné le a mondatok végén a hangsúlyt, teljesen
monoton lenne a hangja; mint egy gép zaja. Ráadásul utána még órákig ott marad a
fülemben, és képtelen vagyok elfelejteni.
A fiú egyébként olyan volt, mint mindig: eleven, lázadó és zseniális. Ezer örömmel válaszolt
az összes buta kérdésre, ami Cassandrában felmerült, és az első perctől kezdve titoktartást
fogadott. Lady Rosana előtt tehát csak a házasság kibúvóiról esett szó, amivel jól
felbosszantották őt-valószínűleg ennek köszönhették az útját a paphoz-míg minden egyébről
csak zárt ajtók mögött, illetve kirándulás közben beszéltek. Ha már elhagyta a várost, Cas
mindenképp akart egy nagyot barangolni a természetben, és unokatestvére lelkesen vele
tartott.
Mindezek eredményeképp rengeteg jogi apróság tisztázódott benne, s úgy tűnt, minden
újdonság az eredeti teóriáját támasztotta alá: hogy a legkönnyebb és leggyorsabb megoldás
a házasság. Már csak az volt hátra, hogy Ella rábólintson, s akkor máris elkezdheti
megszervezni a dolgot.
-Elárulod nekem, hogy mégis mi folyik itt?-rántotta vissza lady de Clare hangja a
gondolataiból.-Megkértél, hogy szállítsak információt egy Northwoodról. Amikor megtudod
a nevét, kiborulsz, de másnap ismét teljesen normálisan viselkedsz, azt leszámítva, hogy két
napra lelépsz a nagynénédhez, akiért egyébként nem igazán rajongsz. Remélem, megérted,
hogy aggaszt egy kicsit a dolog.
-Megértem-mondta őszintén.-El is magyaráznám, de elég hosszú lenne, és elég bonyolult,
hogy azt akard, szálljak ki belőle. De ha vársz még néhány napot, addigra leegyszerűsödik, és
akkor azonnal beavatlak.
Anyjának nem igazán tetszett ez a terv, de ismerve lánya makacs természetét tudta, hogy
nincs más választása, mint belenyugodni. Úgyhogy kelletlenül megadta magát, és
beleegyezett.
-Köszönöm!-ugrott fel Cassandra vidoran.-Most rohanok, mert várnak.
 Alighogy az ajtó becsapódott szeles gyermeke mögött, az asszony megrezzent, mert hirtelen
eszébe jutott, mit akart még mondani neki.
-Cassandra!-kiáltott utána, de a lány már nem hallotta.
Gondolkodott, hogy utána menjen-e, de aztán úgy döntött, hogy bizonyára már hetedhét
határon túl van, így nincs értelme kajtatni utána. Majd megtudja, ha hazaért-így vagy úgy.
Cas eközben már valóban az utcán sétált. Az árvaházon és a vásáron kívül volt még egy hely
ahova rendszeresen eljárt, méghozzá a St. Carolina kórház-most is ide igyekezett. Ez egy kis
épület volt a város belsejében, ahol maroknyi, többé-kevésbé képzett orvos és ápoló
igyekezett éjt-nappallá téve ellátni a betegek és sebesültek végtelennek tűnő áradatát.
Ezen kívül volt még a Fővárosi Kórház, de az ottani kezelést elég kevesen engedhették meg
maguknak. A Carolina egy jótékonysági kórház volt, mert szinte mindent ingyen csináltak, s a
dolgozók bére többnyire a hálás páciensek ajándékaiból jött össze-lisztből, tojásból,
gyümölcsből, és egyebekből. Egyébként adományokból működtették az egészet, amit azok a
gazdagok adtak, akik szerették volna jó színben feltüntetni magukat, anélkül, hogy
különösebben meg kellett volna erőltetniük magukat. Szerencsére ilyenből volt elég.
Cassandra sokáig nem is tudott a helyről, de egyszer az egyik szolgáló nagyon komolyan
megvágta magát, s hirtelenjében ide szállították. Ő is vele ment, mert a szülei épp nem
voltak otthon, és végig is nézte, ahogy összevarrják. Amikor látták, hogy milyen sápadt, az ott
dolgozók ki akarták vinni, de nem hagyta. Maradt, hogy legalább egy kicsit meg tudja
könnyíteni a szolgáló dolgát, azzal, hogy elveszi a fájdalma felét. Nem volt egyszerű némának
maradni, miközben saját bőrében érezte a tű csípését és a sérülés okozta kínt, de megtette-
bár közben sebesre harapta a szája belsejét. Megfizette az árat.
Az a hely borzasztóan megrendítette. A tömeg, a bűz és a mocsok...A sok vér, fájdalom és
sikoltozás...Az adományokból nem tellett a bódító szerekre, amiket a gazdagok használtak,
hogy ne érezzenek fájdalmat a különféle kezelések és műtétek alatt.
Az eset után napokig rémálmai voltak, amikben néha ő volt a sérült, néha ő operált valakit,
néha pedig egyszerűen csak néző volt, de a lényeg ettől nem változott. Végül aztán rávette az
apját, hogy ő is adományozzon minél többet a St Carolinának, ő maga pedig elkezdett
hetente egyszer eljárni oda.
Eleinte mindenki kétkedéssel fogadta származása miatt. Úgy gondolták, a szándéka, hogy
segítsen, csupán szeszélyének múló fellángolása, s az első néhány alkalom után fel is adja. Ő
azonban-némi kis kívánság-rásegítéssel-szépen lassan megbarátkozott a rengeteg
szörnyűséggel, és mindent megtett, hogy hasznosnak bizonyuljon. Cserélgette és elmosta az
eszközöket, vizet hordott a betegeknek és a dolgozóknak, néhány hónap után pedig már
kisebb műtéteknél is asszisztált. Általában rengeteg munka volt, így mindenki örült neki, ha
ott volt.
-Jane!-üdvözölte Anne lelkesen, mikor meglátta.-Már azt hittem, el se jössz.
-Hosszúra nyúlt az este, és sokáig aludtam-felelte Cassandra, akit itt inkább a középső
nevén szólítottak, mivel az rövidebb és köznapibb volt; néhány szegényember nem bízott a
gazdagokban, és nem akarták, hogy ebből konfliktus legyen.-Milyen a helyzet?
-Zsúfolt-felelte a nő.-Nagy szükség van rád, úgyhogy jobb, ha csipkeded magad.
Anne anyja neves füvesasszony volt a falujukban, s úgy döntött, ide küldi a lányát, kitanulni
a szakma azon részeit, amihez ő nem értett, mivel ez volt az egyetlen hely, ahonnan nem
tiltották ki a nőket. Aztán a lánynak úgy szívéhez nőttek a betegek, hogy nem tudta ott
hagyni; végül maradt, és hozzáment az egyik orvoshoz, akivel együtt dolgozott. Minden nap
bent volt a kórházban, hihetetlen energiát fektetve bele-gyakorlatilag ő és a férje, Daniel
vitték a helyet. Mindenki más csak időszakosan segített. Bár ez a körülmények tekintetében
nem volt meglepő.
A vérszag már szinte beleette magát a falakba. Cas esküdni mert volna rá, hogy ha az egész
épületet kiürítik, és hússzor lesikálnak mindent, akkor is megmarad. Ráragadt mindenre, ami
elég sokáig bent volt, úgyhogy valahányszor idejött, egy direkt erre kiválasztott ruhát vett fel,
amit egy-két hónapig használt, aztán elégette; éppúgy, mint a kendőt, amivel a haját
befedte, hogy megvédje a szagtól. A fémes aroma egyébként annyira zavaró volt, hogy
minden dolgozó kendőt kötött az orra és a szája elé, amitől úgy néztek ki, mint valami
amatőr útonálló csoport. De legalább képesek voltak koncentrálni.
Mihelyt megigazította a munkaruháját, Cassandra bele is vetette magát a munkába.
Mindjárt kezdetnek volt néhány seb, amit át kellett kötözni. A dolgozó emberek kötései
hamar összekoszolódtak és átütött rajtuk a vér. Persze cserélték maguknak, amennyire
tudták, de azért nem ártott egy-két naponta belátogatni a kórházba, ahol hozzáértők ismét
lekezelték őket, és ellenőrizték, hogy nem fertőződött-e el.
Amint belekerült a feladatok körforgásába, elveszítette az időérzékét. Csak ment egyik
embertől a másikig, tanácsot adott, kötözött, hallgatott, kitisztított, megitatott, pillanatnyi
pihenő nélkül. Ha kisgyereket hoztak be, azzal elmókázott, hogy kevésbé féljen, és esetleg
egy keveset elvett a fájdalmukból, vagy felgyorsította a gyógyulásukat.
Szíve szerint mindenkit teljesen meggyógyított volna, de ez egy abszolút lehetetlen feladat
lett volna, és rövid úton halálos. Az első néhány alkalom után belátta, hogy akkor segít a
legtöbbet, ha minimumra szorítkozik a képessége használatában, hogy a saját fájdalma ne
akadályozza meg a feladatok teljesítésében, és inkább a két kezével segít, ahol tud.
Már úgy délután felé járhatott az idő, mikor végre mintha lecsökkent volna az emberek
áradata, s jutott egy szusszanásnyi szünet mindenkinek. Cas vállalta, hogy tartja a frontot,
amíg mások, akik hajnal óta talpon voltak, pihennek egy keveset. Anne elővette az általa még
napkelte előtt megfőzött levest, s a dolgozók a kis konyhában leültek enni-de azért volt rá
gondjuk, hogy Cassandrának is vigyenek egy tányérral.
A grófkisasszony egy hokedlin ülve éppen a hideg levest kanalazta a kis előtérben, amikor
kinyílt az ajtó, és egy magas, borostás arcú, sötét hajú férfi lépett be. Nem volt nagyon
nagydarab; inkább inas, szívós testalkatú. A ruhái kopottak és viseltesek, s ő maga kissé
görnyedten járt, jobb kezét a bal vállára szorítva. Az ujjai alatt sötét folt terjedt szét a jobb
napokat látott, mára már szürke ingen.
A lány azonnal félretette az ételt, és felpattanva sietősen az egyik szobába terelte a férfit.
-Üljön az ágyra!-parancsolta, miközben tiszta gyolcsot, vizet és egyebeket készített elő.
-Lőtt seb, és még benne van a golyó-figyelmeztette a sérült, fogai közt szűrve a szavakat.
A nő az eszközök mellé tett egy kést is, majd az ágyhoz lépett.
-Vegye el a kezét!-utasította, majd mikor a férfi engedelmeskedett, elkezdte levágni róla az
inget.
-Remélem, nem bánja, hogy tönkreteszem a ruháját-mondta közben.-De ha mégis, akkor
ajánlom, hogy a dühöngéssel várja meg, amíg végzek, mert kevés dolgot utálok úgy, mint egy
kellemetlenkedő pácienst. Ha elfogy a türelmem, még véletlenül megszalad a kés. Úgyhogy
ha nem akarja nagyon boldoggá tenni azokat, akik holtan akarják látni, akkor viselkedjen. Kár
lenne, ha épp most érné egy szerencsétlen baleset…
A férfi értetlenül hallgatta a furcsa fejtegetést. A legtöbb esetben fenyegetésnek vette
volna, de az ápoló olyan nyugodan, szinte csevegő hangnemben adta elő, hogy egyszerűen
nem tudta mire vélni. Aztán egyszer csak éles fájdalmat érzett-akkor jött rá, hogy a nő
szándékosan terelte el a figyelmét, hogy ne azzal törődjön, mikor távolítja el a sebbe ragadt
szövetet.
Ez a figyelmesség váratlanul érte. Ilyen praktikákhoz többnyire csak a gyerekeknél
folyamodtak, vagy még náluk sem az ápoló kimerültségétől és együttérzésétől függően. A
felnőttektől viszont valamennyien elvárták, hogy tűrjenek. Kivéve ezt az ápolót.
Ez felébresztette a kíváncsiságát. Amit aztán tovább növelt a tény, hogy bár már nem
először járt itt, őt még egyszer sem látta. Talán ideiglenes segítő lehetett?
Megpróbálta elkapni a tekintetét, de a másik teljes mértékben a munkájára figyelt. Szelíd
határozottsággal fekvő helyzetbe nyomta, majd egy rövid, rongyba bugyolált fadarabot adott
át. Ő a szájába vette és ráharapott, majd bólintással jelezte, hogy kész.
A nő nem pazarolta az időt olyasmikre, hogy "ez fájni fog" vagy épp ellenkezőleg, hogy
"nem fog nagyon fájni". Valószínűleg tisztában volt vele, hogy értelmetlen és felesleges.
Helyette viszont továbbra is folyamatosan beszélt hozzá, amivel megadta a megfelelő
alternatívát, amire koncentrálhatott a fájdalom helyett.
-Elég csúnya seb, bár ezt biztosan érzi-mondta, mintha csak társalognának.- Mondjuk láttam
már csúnyábbat. Levágott kéz- és lábujjak, ilyenek nap mint nap előfordulnak. Évente párszor
egész kar vagy láb is. De lőtt seb? Nem tudom, hogy örüljek-e megtiszteltetésnek, hogy én
kaptam magát. Egyáltalán mit művelt, hogy meglőtték? Talán bűnöző? Nehogy válaszoljon,
csak hangosan gondolkodom. És nem kell aggódnia; akárki legyen is, amíg jól viselkedik, mi
itt senkit sem fogunk a nyakára hívni. Ez a hely a lepusztultsága mellett a diszkréciójáról is
híres. Csak az a kár, hogy egyik sem fizet, különben a Carolina már rég átköltözhetett volna
egy nagyobb épületbe, és talán Anne-ék is jobban meg tudnának élni.
A kés hideg volt, míg a fájdalom, ahogy a húsába vágott, tűzként égette a férfit. De
tapasztalt már rosszabbat is, úgyhogy fogsora keményen rázárult a fadarabra, és
moccanatlanul tűrte, hogy a nő a vállában vájkáljon. Egyébként egyáltalán nem csinálta
rosszul; egész gyorsan megtalálta és kiszedte a fémdarabot, majd nekiállt összevarrni a
sebet. Hozzáértése már csak azért is megnyugtató volt, mert a sérült tudta jól, hogy egy
rossz mozdulat, és a karja egész életére lebénul. Ami a hivatását tekintve több mint
kellemetlen lett volna.
-Akárhogy is, jobban tenné, ha valami kevésbé veszélyes hivatást választana-folytatta a
gyógyító, mintha csak hallaná a gondolatait.- Nem hinném, hogy bármekkora fizetésért vagy
haszonért megérné lelövetni magát. Ha egy arasznyival arrébb találják el, akkor mostanra
meglehetősen halott lenne, és kórház helyett a temetőben oszladozna. Már ha veszi rá valaki
a fáradtságot, hogy eltemesse. Talán még fejfát sem kapna, nem hogy virágot…
A folyamatos fecsegés szép fokozatosan elzsongította-az ápolónak erős hangja volt, és a
szavak ritmikusan gördültek ajkáról, amit ő meglepően kellemesnek talált, ugyanakkor
ismerősnek is. De-valószínűleg az elméjére telepedő köd miatt-nem tudott rájönni, honnan.
Mintha az agya nem működött volna megfelelően.
-Azért remélem, nem fog elvérezni itt nekem-mondta a nő összeráncolt szemöldökkel,
emeltebb hangon.-Jobban teszi, ha eszénél marad, mert a legtöbb ember, aki ilyenkor
elalszik, nem tér magához. Biztosra veszem, hogy sokan vannak, akiknek hiányozna, ha innen
nem a saját lábán, hanem zsákban térne haza.
Hát...ebben tévedett. Sokkal szorgalmasabban gyűjtögetett ellenségeket, mint barátokat.
Az utóbbival többnyire alapvető problémái voltak, mivel a „barátai” többsége idővel
hajlamos volt elárulni. Vagy meghalni.
Már a gondolatok is olyan vontatottan jöttek, mintha úgy kellett volna vonszolni őket.
 -Na, gyerünk!-emelte fel az ápoló a hangját, mert úgy látta, hogy a férfi tekintete kezd
üvegesedni.-Ha most meghal itt nekem, megátkozom a szellemét, hogy sose nyugodhasson
békében. Hallja? Az egész familiája maga miatt fog szenvedni!
Ez az erőszakosabb hangvétel még ismerősebb volt, mint a korábbi, nyugodt hangszín. A
felismerés ott motoszkált a férfi elméjének a szélén, de az ereje elfogyott, és a fájdalom meg
a kimerültség egyre eredményesebben kezdte legyűrni...
Ekkor az ápoló pofon vágta. De jó erősen, lendületből.
A sajgást a sebéből szétáramló fájdalom mellett szinte meg sem érezte, ellenben a
csattanás olyan hangos volt, olyan hirtelen, és az egész akció olyan váratlan, hogy kis híján
felugrott az ágyból. A nő elérte a célját: ismét teljesen éber volt, s az elméje is kitisztult. És
emlékezett.
-Na azért!-zsörtölődött az ápoló ingerülten, és a férfi végre bele tudott nézni az aranybarna
szemekbe, melyekben tagadhatatlanul ott csillogott az aggodalom.-Komolyan megbánja, ha
ezek után beadja a kulcsot!
Mivel a sebvarrás véget ért, megszabadult a fadarabtól, s rekedten felelte:
-Ahhoz azért több kell egy késsel hadonászó, őrült nőszemélynél.
Az ápoló szeme haragosan összeszűkült a sértés hallatán, de csak azért, hogy mindjárt tágra
is nyíljon a felismeréstől.
-Maga az a fickó, aki a minap a lovam elég ugrott?
-Maga az a nő, aki majdnem elgázolt!-vágott vissza ő, miközben grimaszait elfojtva ülő
helyzetbe tornázta magát.-Bár most mondhatjuk, hogy ezzel törlesztett.
-Várjon egy percet!-állította meg a másik, amikor fel akart állni.
Egy puha ronggyal óvatosan letisztította a seb környékét, majd alaposan bekötözte. Ez a
sérülés elhelyezkedése miatt nem volt éppen egyszerű feladat, de ügyesen megoldotta.
Amikor kész lett, végigmérte a művét.
-Hozok egy másik inget-mondta végül.-Így mégsem mehet ki az utcára.-azzal kisietett a
helyiségből, menet közben a férfi korábbi véres, szétvagdalt rongyait egy mozdulattal a kis
kandallóba hajítva.
A sérült azon töprengett, hogyan viselkedjen vele, amikor visszatér. Nem számított erre a
találkozásra, de ettől még szándékában állt kihasználni a lehetőséget, hogy kiderítsen egy pár
dolgot a titokzatos hölgyről. A nyílt kérdezősködés viszont ritkán vezetett annyi eredményre,
mint ha megfigyelhetett valakit. Ezért aztán zárkózott arckifejezést öltött magára-azt már
tudta, hogy a lány hogyan reagál az ellenségességre, és most pont erre volt szüksége.
-Itt is vagyok-jelent meg a nő szinte azonnal.-Direkt van néhány holmink a magáéhoz
hasonló esetek számára.
Segített neki az öltözésben, és cseppet sem jött zavarba a fizikai közelségtől-épp mint első
alkalommal. Valószínűleg már hozzászokott, vagy csak pokolian jól rejtette el az érzéseit.
-Egy kicsit kicsi, de talán megteszi.
-Jó lesz-mondta a férfi kurtán.
-Igyon egy kortyot, az is segít-ajánlotta a nő, látványosan nem véve tudomást a
hangnemváltásról.-Adok vizet.
Míg az ápoló tovább tevékenykedett-megtisztította az eszközöket és beáztatta a véres
gyolcsokat-a másik a szeme sarkából nézte. Sajnos a sok kendő miatt a szeme színén kívül
nem sok mindent látott az arcából, vagy a hajából, de az biztos, hogy idősebb volt annál,
mint amire éjszakai találkozásukkor gondolt. A származásában viszont nem tévedhetett
nagyot, a keze ugyanis nem volt olyan kérges, mint a gyerekkoruk óta keményen dolgozóké,
bár nem is olyan puha és finom, mint az úrikisasszonyoké, akik naphosszat csak olvasgatnak,
hímeznek, zongoráznak és pletykálkodnak. Valószínűleg köznemes lehetett. Vagy kitartott
szerető, esetleg kurtizán, de ez utóbbinál nem stimmelt a tartózkodási hely-a bordélyból
ritkán engedték ki a lányokat jótékonykodni.
Ami a felsőbbosztálybelieket illeti, ők be sem tették volna a lábukat egy ilyen helyre, nem
hogy rendszeresen itt dolgozni, ahogy ez a nő tette-már az alapján, amilyen ügyességgel és
szakértelemmel dolgozott. Főként mivel a bárók, grófok és hercegek többsége még beszélni
sem volt hajlandó rendesen a parasztokkal, nem hogy gyógyítani őket. Arról nem is beszélve,
hogy az itteni körülményeket még rövidtávon is elviselhetetlenek találnák. S bár ez a
köznemesekre szintén igaz volt-igazság szerint bárkire-valószínűbb volt, hogy közéjük
tartozik. A beszéde és a modora, pontosabban a modortalansággal határos közvetlensége is
ezt támasztotta alá.
A lova viszont még egy köznemesnek is túl jó lett volna, pláne egy köznemes lányának.
Kaphatta valakitől. A főnemesek szerették drága ajándékokkal elkápráztatni alacsonyabb
sorból származó szeretőiket, és a köznemesek körébe tartozó nőket könnyebb volt
behálózni. A csodálatuk hízlalta a férfiak önérzetét. Bár az eddigiek alapján az volt a
benyomása, hogy ezt a lányt nem lehet olyan könnyen lenyűgözni.
-Fel tud állni?-kérdezte a feltételezett köznemesi származású kisasszony.
Hogyne. Ismerte a határait, és tudta, hogy képes lenne hazagyalogolni-de még nem
mehetett el. Addig nem, amíg többet nem tud meg a másikról.
-Azt hiszem-felelte ellenségesen, de némi bizonytalansággal, és amikor függőlegesbe került,
szándékosan rájátszott az imbolygására; így a lány azonnal visszaültette.
-Inkább várjon egy pár percet-javasolta.-Még elesne, aztán ha a varrat felszakad,
kezdhetem elölről a munkát.
-Isten őrizzen, hogy még több idejét kelljen rám pazarolnia-csóválta a fejét szarkasztikusan
a férfi, és olyan kelletlenül ült vissza az ágyra, mintha csak a lánynak tenne szívességet.
-Na, nem kell itt strázsálnia, nyugodtan menjen a dolga után...
Rövid ismeretségük ellenére jól ítélte meg a másikat, mert, ahogy gondolta, erre azonnal
sutba dobta a kedvességet, és bosszúsan felcsattant.
-Még csak az kéne, hogy elaludjon, amíg nem vagyok itt. Szó sem lehet róla! Ha ágyra lesz
szükségem, akkor majd átül egy székre, de nem tévesztem szem elől, amíg el nem hagyja a
kórházat. És ha valami nem tetszik, legközelebb forduljon magánorvoshoz!
Ő erre csak fitymálóan legyintett. Ezzel sikerült annyira felhúznia a gyógyítót, hogy az a
továbbiakban makacsul levegőnek nézte őt; csak heves mozdulatai árulkodtak indulatairól.
Így gond nélkül szemmel tarthatta, anélkül, hogy ez neki feltűnt volna.
Egyébként, hacsak a kendő alatt nem rejtőzött szemölcs, sebhely, vagy hasonló, szép nő
lehetett. Magas volt, formás-már amennyire ebben a zsákszerű ruhában látszott-és
energikus. Ahogy hívta be sorra a pácienseket, helyrerakott törött orrot, kificamodott vállat,
bekötött különböző szúrt- és vágott sérüléseket és kicserélt néhány régi kötést, úgy látszott,
elemében van. És nem csak energikus volt, de erős és határozott is. Mindenkihez volt egy-két
jó szava és néhány hasznos tanácsa, de jaj volt annak, aki ellent mert neki mondani! Egy
apuka megpróbálta, amikor a fiát eltiltotta a munkától, de olyan fejmosást kapott válaszul,
hogy biztosan sokáig emlegette utána; a lány kisasszonyhoz méltatlan módon még a
keresztvizet is leszedte róla. Nem is volt bátorsága tovább ellenkezni.
Ahogy telt az idő, s az emberek jöttek mentek, úgy tűnt, ő semmit sem veszít a
lendületéből. A férfi akarata ellenére egyre növekvő elismeréssel figyelte-a nő
talpraesettsége és céltudatossága bárkinek becsületére vált volna. Persze esze ágában sem
volt a benne motoszkáló gondolatoknak hangot adni.
 -Hé, Jane!-nézett be Anne a szobába, akit a férfi már jól ismert, de úgy látszott, hogy őt
most nem vette észre.-Visszajöttünk, úgyhogy nyugodtan ülj le egy pár percre, amíg kifújod
magad.
-Máris, csak ezt még befejezem-felelte a nő, és gyakorlott kézzel megcsomózta a kötést egy
kislány lábán.-Meg is vagyunk. Pihentesd, és vigyázz, hogy ne koszold be a kötést!
-Szóval Janenek hívják?-kérdezett rá a férfi, amikor kettesben maradtak.
Az ápoló-Jane-megpördült és rámeredt, mintha időközben elfelejtette volna, hogy ott van.
Bár ez meglehetősen valószínűtlennek tűnt a szoba méreteit figyelembe véve. Az ágy is alig
fért el benne, így a plusz egy ember jelenléte igen sokat számított.
-Igen-mondta végül vonakodva.-De most úgy illenék, hogy ön is elárulja a nevét.
-Jason.
-Jason kicsoda?
-Ahhoz előbb magának is meg kell mondani a családnevét-felelte a férfi.
-És ha azt akarom, hogy ön kezdje?
-Hölgyeké az elsőbbség.
Jane szeme kissé összébb húzódott, tartása tartózkodást és ellenszenvet tükrözött.
-Ez esetben azt hiszem, kénytelen lesz megelégedni ennyivel.
-Miért nem árulja el?-kérdezte Jason.
-A tudás hatalom, az egyenlőség ezért a kölcsönösségen alapul-felelte a lány
fensőbbségesen.-Maga nem érdemelte ki, hogy csak úgy adjak magának valamit, anélkül,
hogy biztos lehetnék benne: kapok is valamit cserébe.
Rendkívül józan indoklás, jól megfogalmazva, ezt a férfinak el kellett ismernie.
-Emellett nem találom szimpatikusnak-tette hozzá Jane, tönkretéve a kiválóan felépített
érve hatását.
A másik szája akarata ellenére megrándult; vigyáznia kellett, hogy megőrizze az
érzelemmentességét.
-Ezek szerint-kezdte megfontoltan-ha megmondom a nevem...
-Én is a sajátom.
Ha csak ennyi kell, legyen, ahogy akarja.
-Jason White vagyok.
-Jane Black-vágta rá a nő habozás nélkül.
A férfi pislogott.
-Gúnyolódik velem?-kérdezte.
-Ugyan, miért tenném?
-Nem tudom. De azt igen, hogy hazudik.
-Ahogy maga is-szegte fel a fejét provokatívan a lány.
-Az igazat mondtam.
-Ugyan.
-Árulja el a nevét!
-Nem.
Egymásra meredtek-egy kék és egy barna szempár, mindkettő teli makacssággal. Az
akaratok rövid és heves, bár néma csatája. Aztán mikor Jason már úgy érezte, hogy kezd
felülkerekedni… egyszer csak a nő pislogott és felnevetett, amivel egy pillanat alatt mintha
elvágta volna a kettejük közt vibráló feszültséget.
-Adja fel!-mondta vidáman.-Tudom, hogy nem fogja felfedni a valódi személyazonosságát,
miközben minden bizonnyal a törvény elől bujkál. És ne mondja, hogy nem így van, mert aki
egyenes úton jár, az nem lép vágtató ló elé éjszaka, és nem is kell golyót kiszedni a vállából.
Úgyhogy jobban teszi, ha beletörődik, hogy nem fogja megtudni a nevem.
Elfordulva szinte barátságos hangnemben kérdezte:
-Most már megáll a lábán?
A férfi a gyors váltástól meglepetten mérlegelt egy pillanatig-hiszen az egyik másodpercben
még vitatkoztak egymással, aztán az ápoló minden fajta átmenet nélkül váltott szívélyesre-de
aztán úgy döntött, többet akkor sem fog megtudni, ha itt marad. Igennel felelt hát. Elvégre a
keresztnevét már tudja; talán már ennyivel is el tud indulni. A nemesi dinasztiákat a
könyvtárban számon tartották, így csak végig kell néznie azokat, akiket Jane-nek hívnak.
Ami pedig a titkos szeretőket illeti...arra is megvoltak a módszerei.

-Vigyázzon magára a hazaúton-kiáltott Cassandra a férfi után, ahogy az kilépett az ajtón,

még mindig enyhén támolyogva a vérveszteségtől.
Különös véletlennek tűnt számára, hogy egymás után kétszer botlik bele ugyanabba az
idegenbe-alig néhány nap különbséggel. Ráadásul ebbe a bizonyos idegenbe. Nem mintha
baja lett volna vele, de...mondjuk úgy, hogy a róla szerzett benyomásai határozottan
vegyesek voltak.
Ahogy hozzákezdett a golyó kiszedéséhez, gondolt rá, hogy esetleg elvesz a fájdalmából.
Nem sokat, épp csak annyit, hogy tűrhetőbbé tegye, mert ha a páciens mocorgott vagy
kiáltozott-ami egyébként teljességgel indokolt lett volna-az rendkívül zavaró tudott lenni.
Jason azonban-már ha tényleg így hívták- nemcsak hogy teljes csöndben, egy pisszenés
nélkül tűrte az egészet, de moccanatlanul, ami szinte emberfeletti önuralomra vallott. Nem
tudta nem tisztelni ezért.
Arra viszont kíváncsi lett volna, hogy csábos modorát annak köszönhette, hogy mindkét
találkozásukkor kis híján meghalt, vagy egyébként is ennyire kiállhatatlan. Remélte, hogy az
előbbi, hiszen nem volt kizárt, hogy ismét összefutnak-ha máskor nem, hát akkor, mikor
bejön átköttetni a sebét.
Már ha bejön. A hozzá hasonló, kemény férfiak nem szerették gyengének érezni magukat,
ezért gyakran inkább önállóan oldották meg a dolgot, mint hogy másra bízzák.
Cas egyfolytában azon tűnődött, hogy vajon ki lőhette meg őt, és miért. Betört valahova és
rajtakapták? Vagy egy párbaj eredménye lenne a sérülés, amit el akar titkolni? Saját maga
volt a bizonyíték, hogy nem a ruha teszi az embert, így az is lehetséges volt, hogy viseltes
öltözéke ellenére Jason nemesi származású, vagy legalábbis jobbmódú valaki. Lehetséges,
bár nem valószínű, mert vonásai durvák és szögletesek voltak, és egész megjelenése egyfajta
keménységet tükrözött, ami nem igazán volt jellemző az arisztokráciára. Ilyen fenyegető
külsővel nagyobb esély volt rá, hogy valóban bűnöző.
Bár ha az volt, nem lehetett könnyű neki. A bűnözők többségét azért nem kapták el, mert
képesek voltak beleolvadni a tömegbe, és nem keltették fel a rájuk vadászók érdeklődését. Ő
viszont szinte vonzotta a figyelmet. A külseje riasztó volt ugyan, de nem visszataszító, és volt
benne valami, amitől muszáj volt ránézni, és nem lehetett elfelejteni.
Na, már csak az kéne, hogy elkezdj azon ábrándozni, hogy milyen jól nézett ki
félmeztelenül-csóválta a fejét.
Nos, ami igaz, az igaz...-szólalt meg egy elszabadult gondolat.
-Elég!-mondta hangosan.
Az odakint várakozók közül többen kíváncsi pillantásokkal méregették, mire jobbnak látta
visszatérni a némasághoz az önmagával folytatott vitában.
 Izmos volt. Na és akkor? Aki rendes fizikai munkát végez, az többnyire nem nyeszlett. Frank
Johnson még izmosabb nála, és munka közben láttad már őt is ing nélkül, mégse kezdett el
remegni a lábad, és a karod sem lett libabőrös. Arról nem is beszélve, hogy ez a fickó egy
hazug, goromba fráter. Úgyhogy szedd össze magad, verd ki a fejedből, és koncentrálj!
Mikor végre ismét két lábbal állt a talajon, úgy döntött, ideje visszamenni dolgozni. Ez aztán
olyan hatékonyan terelte el a figyelmét, hogy nem is pazarolt több gondolatot a férfira, aki
olyan sikeresen felborította a lelki békéjét. Legfeljebb egy felet, de az is csak annyi volt, hogy
ha az ellenszenvessége ellenére is képes volt hatással lenni rá, jobb lenne, ha sosem látná
viszont.

***

Ella számára a vásárig hátralevő idő mérhetetlenül lassan telt. A feladatai szokás szerint
hajnaltól késő estig tartottak, amikor végre visszavonulhatott a hideg padlásszobába, hogy
egyen, és pihenjen egy keveset.
Az étel, amit Cassandrától kapott, elegendőnek bizonyult, hogy ne kelljen korgó gyomorral
robotolnia, ami sokat javított a közérzetén. De a huzat annyira zavarta esténként az
alvásban, hogy inkább lement a konyhába, és a melegre hűlt hamuban csinált helyet
magának, ahol egy-kettőre álomba szenderült.
Keléskor aztán alaposan letisztogatta magát, mielőtt nekilátott a reggelikészítésnek-legalább
is eleinte. A vásár előtti estén olyan izgatott volt, hogy sokáig ébren forgolódott, így másnap
reggel késve kelt, és a nagy kapkodásban nem vette észre, hogy nem tisztálkodott meg
eléggé. Fontosabb volt, hogy időben kész legyen a reggelivel, s bár nem sokon múlott, végül
sikerült.
A szokott időben tálcára tett mindent, majd bevitte az étkezőbe, ahol mostohaanyja és
-testvérei vártak. Szokás szerint figyelmen kívül hagyták, amivel neki nem is lett volna semmi
baja, de aztán Lissa pillantása véletlenül ráesett, és a lány éktelen fejhangon sipítozni
kezdett.
-Mi az ott az arcán? Csak nem hamu?
Ella ösztönösen az arcához kapott, és próbálta letörölni a koszfoltot, de tükör nélkül
reménytelen próbálkozás volt. Ekkor már mindhárman őt figyelték.
-Csakugyan hamu!-erősítette meg Georgia éles, rosszindulatú vihogással.-A kis
Hamupipőke! Hiába, az ilyen korcsok csak akkor érzik jól magukat, ha a koszban
fentrenghetnek. Nem is értem, miért kapta meg a padlást; szerintem a disznók között sokkal
jobban érezné magát.
-Hamupipőke, ez jó! Amekkora malac, szerintem be se férne az ólba.
Ella sértő kuncogásuktól elvörösödve markolta a tálca szélét, hogy az ujjai belefehéredtek.
-Ejnye, lányok!-szólt közbe Frida a lány legnagyobb meglepetésére; nem számított rá, hogy
a védelmébe veszi.-Még hogy a disznók közé! Hogy juthat eszetekbe ilyesmi? Még elenné
előlük a moslékot!
A két mostohatestvér ide-oda dölöngélve visított a nevetéstől. Ellának elege lett: lecsapta a
tálcát, elnézést kért, és kirohant a konyhába. Ott a mosogatódézsa fölé hajolt, és mélyeket
lélegezve próbált nem sírni.
Apjának megígérte a halálakor, hogy bátor lesz, és ő mindig megtartotta az ígéreteit. Most
sem lesz másképp, kerül amibe kerül.
Egy kevés vizet vett a kezébe, és megmosta vele az arcát, majd egy kendővel megtörölte; de
olyan vadul dörgölte, mintha nem csak a kosztól, de néhány réteg bőrtől is meg akarna
szabadulni. Pedig igazság szerint a lányok gonosz kacagását akarta elűzni az emlékezetéből,
ahogy kigúnyolták. Mégsem sikerült; egyre ott keringett az elméjében. Ahogy a gyűlöletes
név is: Hamupipőke.
Úgy érezte, muszáj kiszabadulnia a házból. Felkapott egy kosarat, a bevásárlólistát, amit
még előző este, gyertyafénynél írt, és kiosonva a házból elrohant a vásár irányába. Nem
törődött senkivel és semmivel, csak futott, ahogy a lába bírta, mintha kirohanhatott volna a
világból. Nagyon remélte, hogy Cassandrának van valami használható ötlete, mert érezte,
hogy ha még sokáig ki kell bírnia a három másikkal, előbb vagy utóbb elveszti a józan eszét.
A megbeszélt időpontnál jóval korábban érkezett meg a vásárba, de legnagyobb
megkönnyebbülésére alig tett meg néhány lépést, máris Cassandrába botlott. Az idősebb
lány legalább olyan meglepettnek tűnt, hogy ennyivel korábban ott látja, mint amilyen ő
maga is volt. De nem magyarázkodott, csak megragadta a karját.
-Sürgősen beszélnünk kell.
-Add a kosarad!-mondta Cas.-Az egyik szolgálónk bevásárol neked, amíg mi beszélgetünk.

Cassandra nagyon örült, hogy magával hozta Beth-t, mert így legalább kivonulhattak a
tömegből. Ella valamiért nagyon ki volt akadva; felindultságát jól mutatta, hogy egy szóval
sem tiltakozott az ellen, hogy más valaki dolgozzon helyette. A szemei enyhén vörösek
voltak, mintha a sírás határán lenne.
Cas jobbnak látta kivezetni a térről, és a kevésbé forgalmas utcák egyikére vezette, ahol
biztosan nem keltették fel senki figyelmét.
-Történt valami?-kérdezte.
-Semmi különös-legyintett Ella.-Semmi, ami más lenne, mint a megszokott. De azt mondtad,
beszélnünk kell.
-Igen. Egy unokatestvéremnél jártam, hogy nyomozzak egy kicsit, hogy milyen módon
szabadulhatnál meg a szipirtyótól.
-És, van valami?
-Van.
-Micsoda? Bökd már ki!
-Nyugi!-csitítgatta Cassandra a zaklatott lányt.-Nos, az egyik lehetőség, ha megvonják tőle a
gyámság jogát, de ezt elég nehéz lenne elérni. A legegyszerűbb módja az volna, ha maga a
király rendelné el, de gondolom, nem kell magyaráznom, hogy ez mennyire macerás. Főleg
azért, mert nincs más élő rokonod, akire át lehetne ruházni; ismeretlenekre sokkal ritkábban
engedélyezik.
Ella érezte, hogy nem fog ez könnyen menni, de hallani akart minden lehetőséget, mielőtt
feladja.
-Mit lehet még tenni ezen kívül?
-A legeslegegyszerűbb az lenne, ha megházasodnál.
-Házasság?
Ez teljesen váratlanul érte. De nem annyira az ötlet lepte meg, mint az, hogy erre eddig
nem gondolt. Pedig kézenfekvőnek tűnt.
-Tudom, hogy ez annyira nem vonzó-mentegetőzött a másik-hiszen legjobb esetben is egy
vadidegenhez kellene hozzámenned. Gondolom, nem igazán ezt képzelted el magadnak. De
biztos vagyok benne, hogy tudnék neked alkalmas férjet találni.
Az igaz, hogy fiatalkori tervei igaz szerelemről szóltak, hiszen a mesekönyveiben másról sem
olvasott, de az elmúlt egy év alatt Ella lassan kezdett kinőni az ábrándokból. Bár még próbált
álmodozni, meglátni a hétköznapi csodákat, egyre inkább két lábbal állt a realitás talaján.
Tudta, hogy ha most nemet mond, sosem fog kiszabadulni Frida karmaiból. És ki tudja? Egy
elrendezett házasságból is lehet később szerelem. Így már csak egy dolog érdekelte.
-Ez működhet?
Cassandra magabiztosan bólintott.
-Egy gyors és titokban elrendezett esküvő és a nászéjszaka után Frida már nem tehet
semmit. A szavamat adom.
-Akkor rendben van.
Cas annyira nem számított erre-azt hitte, hosszasan kell majd győzködnie-hogy kellett egy
perc, mire eljutott agyáig ez a három szó. Akkor viszont széles mosoly terült el az arcán.
-Azonnal elkezdek dolgozni a férjjelöltek listáján. Minden szempontot figyelembe kell venni,
de szerintem legkésőbb két héten belül találok valakit. Ha az illető beleegyezik, akkor további
egy-két héten belül megejtjük az esküvőt, és egy hónapon belül végleg leléphetsz Fridáéktól.
-Miért segítesz nekem?
Cassandra ettől a kérdéstől megakadt. Az emberek többsége elég önző volt, hogy örüljön a
segítségnek, anélkül hogy az okát firtatná. Most először érdekelt valakit, ráadásul pont azt,
akinek hiába is szerette volna, nem felelhetett őszintén...
-Azért-mondta végül-mert tudom, hogy milyen szenvedni.
Látta a kételyt a másik arcán, amit meg is értett. Hiszen normális körülmények között mit
tudhatna egy grófkisasszony a szenvedésről? Így hát folytatta egy olyan érvvel, ami hihetőbb
volt:
-Emellett szeretek keresztbe tenni azoknak, akik visszaélnek a hatalmukkal.
A kételkedést megértés váltotta fel; jól válaszolt.
-Nagyon hálás vagyok érte.
-Igazság szerint én tartozom köszönettel.
Ezt teljes őszinteséggel mondta. Az elmúlt napokban-főleg a hosszas kocsiban zötykölődés
alatt- sokat gondolkodott Ellán, a kívánságokon és a fájdalmon. És arra jutott, hogy ha 17
évvel ezelőtt valami másként alakul, belőle egy teljesen más ember lett volna. Talán nem
éppen olyan, mint a többi agyonkényeztetett grófkisasszony, de minden bizonnyal
olyasvalaki, akit a mostani énjével taszítónak találna. Aki nem érti a szegényeket, esetleg
egyenesen megveti őket, és akit nem érdekel senki más, csakis önmaga. Abban, hogy nem
vált ilyenné, az édesanyjának óriási szerepe volt, de az első lökést és a motivációt akkor is a
vágyaiért fizetett ár adta meg.
-A következő napokban lefoglal majd a keresés-mondta hangosan-de reggelente elmegyek
hozzátok, hátha tudunk váltani néhány szót. Beszámolok azokról, akiket találtam.
Nem akarta teljesen magára hagyni addig se, amíg meg nem találja az emberüket. Főképp
mivel nem lehetett biztos benne, hogy meddig is fog tartani a dolog.
Úgy tűnt, Ella feszeng, mintha zavarná valami.
-Szerinted kelleni fogok valakinek?-kérdezte habozva.
-Már hogyne kellenél?-állt meg Cassandra, és szembefordult vele.-Szép vagy, kedves,
szerény, szorgalmas, és kis segítséggel az önbizalmadat is helyreállítjuk majd. Tapasztalt
grófkisasszonyként bizton állíthatom, hogy a férfiak többsége ilyen nőt keres, mint te. Nem
az fog sokáig tartani, hogy készséges jelöltet találjak, hanem hogy olyat, aki jól is fog bánni
veled.
Látszott a másikon, hogy hiszi is, meg nem is, amit hall, de azért jól esik neki a dicséret.
-Jobb, ha visszamegyünk-mondta kelletlenül.-Frida hiányolni fog.
 Visszatértek hát a vásárba, ahol Beth már telepakolt kosárral várt rájuk. Egészen az
utcájukig kísérték Ellát, kihasználva a lehetőséget minél több beszélgetésre. Ott azonban
megálltak, nehogy bajba sodorják, és Cas ismételten megígérte, hogy másnap reggel eljön.
-Kitartás!-biztatta, majd integetett neki, amíg bement a házba.
-Most már hazamehetsz-mondta Bethnek, amint az ajtó becsukódott Ella mögött.-Nekem
van még némi elintézni valóm.
Kedvelte a szolgálót, de nem akarta mindenbe belevonni.
Eredetileg azért ment olyan korán a vásárba, hogy megtudja, hogy alakult kedvenc
gerlepárja kapcsolata, de Ella érkezése elodázta a terveit. Most viszont szándékában állt
visszamenni, és mindent megtudni, ami könnyebben ment fültanuk nélkül.
Akárcsak múlt héten, az első útja most is a pitéhez vezetett, s csak onnan Mr. Johnsonhoz.
A kovács már várta; arcán ott ragyogott a boldogság, ami bíztató jelnek tűnt.
-Na, mi a helyzet?-kérdezte a lány, letéve a pitét az üllőre.
Válasz helyett a nagydarab férfi derékon kapta, és megpörgette.
-Úgy sejtem, ez jót jelent-nevetett Cassandra.
-Óriási köszönettel tartozom-mondta Mr. Johnson, és óvatosan ismét lábra állította.-Nem is
tudom, meg tudom-e hálálni valaha.
-Csak mondja el, hogy mi volt!
-Először fogalmam sem volt, hogy mit mondjak neki-vallotta be a férfi.-Össze-vissza
beszéltem mindenfélét az ajándékairól, a gyerekekről, aztán amikor végképp nem tudtam,
mit csináljak, megcsókoltam, ahogy mondta.
-Halleluja!-sóhajtott a lány.-Mit reagált?
-Azt hiszem, el akart lökni, de aztán félúton meggondolta magát, mert csak átölelt.
-És? Mi volt utána?
-Megkértem a kezét.
Ezen meglepődött. Azt hitte, a kovács csak előrébb lép az udvarlásban, nem fog egyenesen
fejest ugrani a dolog közepébe.
-Hogy reagált?
-Nemet mondott.
Na, erre leesett az álla.
-Tessék?
Frank vigyorogva erősítette meg, hogy jól hallott.
-Azt mondta, először legyek szíves meghívni magunkhoz, hogy megismerkedjen a
gyerekekkel, mert mi van, ha nem kedvelik, és egyébként se gondoljam, hogy ilyen könnyen
beadja a derekát, hanem küzdjek meg egy kicsit érte. Hát nem csodálatos nő?
Cas széles mosollyal ingatta a fejét. Ez szerelem, semmi kétség!
-Örülök, hogy jól alakulnak a dolgaik-mondta őszintén.- Azért majd ha végre összejön,
kapok meghívót a lagzira?
-Hát hogy a viharba ne! Maga lesz a legfontosabb vendég!
Cassandra nehezen szabadult, mivel a kovács nem akarta elereszteni-újra és újra
köszönetet mondott neki az ösztönzésért és a segítségért. De lassan csak elbúcsúzott, és
arcán a letörölhetetlen vigyorral Rosamund vásári törzshelye felé indult, hogy az ő verzióját
is meghallgassa. Épp akkor ment el tőle valaki, és újabb kuncsaft nem volt a láthatáron, így
oda tudott menni hozzá.
-Cas!-örült meg neki a nő.-Mi járatban?
-Mr. Johnsontól jövök. Mesélte, hogy kikosaraztad.
Rosa büszkén kihúzta magát.
 -Ne higgye már, hogy az első szóra odavetem neki magam!
-Merész lépés volt, de bejött. Szerintem szerelmesebb, mint valaha.
Azért Rosamundon is látszott, hogy nem hagyták hidegen a történtek. A szeme szikrázott az
örömtől, arcát halvány pír színezte meg, de a legszembetűnőbb változás az élénkkék szalag
volt, amit a hajába font. Tekintve, hogy eddigi ismeretségük alatt a nő soha semmiféle
cicomát nem viselt, ez óriási előrelépés volt.
-Ma este velük vacsorázom, és náluk alszom-árulta el némi unszolásra.-Persze szigorúan
külön szobában. De valamivel fenn kell tartanom az érdeklődését, nehogy azt gondolja, hogy
nem éri meg.
-Nem hinném, hogy ez bekövetkezne-nyugtatta meg Cassandra.-De azért ne várasd nagyon
sokáig szerencsétlent, mert szeretném dajkálni a gyerekeiteket.
A gondolatra Rosa még jobban elvörösödött, de azért visszavágott.
-És mi van a te gyerekeiddel?
-Egyelőre még az esküvőt is igyekszem halogatni, nemhogy teherbe essek!-legyintett Cas.-
De ha valami csoda folytán megtörténne, te leszel az első, aki megtudja!

5. fejezet

Még csevegtek egy keveset, de aztán Cassandra lassan hazaindult. Várt rá a nagy feladat,
hogy megfelelő férjet találjon Ellának, akivel lehetőség szerint nem csak megszabadul
Fridától, de még boldog is lehet.
Szerencsére Cas soha nem idegenkedett a munkától. Épp ellenkezőleg: a tétlenség volt a
rémálma. Mondhatnánk, hogy azért, mert egy-egy nagyobb kívánság után gyakran hosszú
időre ágyba kényszerült, de már kislányként is utált mindenféle egyhelyben ülős
tevékenységet. Emiatt jött ki olyan rosszul minden tanárával és nevelőjével, akik többnyire
egy-két évig bírták mellette, mielőtt felmondtak. Minél nehezebb volt egy feladat, minél
nagyobb a kihívás, annál nagyobb lelkesedéssel vetette bele magát. Ez pedig most olyan
feladatnak ígérkezett, amihez nem kevés kitartásra lesz szüksége. És segítségre. Így hát
otthon első dolga volt felkeresni édesanyját, aki épp szeretett rózsáit metszegette.
-Szükségem van az összes nőtlen, házasodni kész férfi nevére, akiket csak ismersz, főként a
köznemesek közül-támadta le üdvözlés nélkül.-Vagyonosabbak előnyben, de inkább sorolj fel
mindenkit. Talán az lenne a legjobb, ha írnál egy listát névvel, életkorral, és egy körülbelüli
éves jövedelemmel.
-Lassíts!-emelte fel a kezét az asszony.-Mégis mire készülsz?
-A dolog, amiről beszéltem. Vagyis nem beszéltem, de megígértem, hogy beszélni fogok.
Megismerkedtem egy lánnyal, akiről kiderült, hogy Ella Northwood, a kisbaba az erdőből, aki
már nem kisbaba. A mostohája a gyámja, és rettenetesen bánik vele, de nincs más rokona,
így a legkönnyebben úgy szabadul, ha férjhez megy. Úgyhogy kell neki találnom egy férfit, aki
mellett jó élete lehet, aztán megszervezni egy diszkrét esküvőt, és megszöktetni Ellát-
hadarta el egy levegővel.
Anyja a homlokát ráncolva igyekezett kibogozni a mondandója értelmét.
-Ella Northwoodnak rendezel házasságot, hogy megmentsd a mostohaanyjától, aki
egyébként az a Frida Northwood, akit a múltkor meg kellett figyelnem?
-Igen.
-Mindezt egy ígéret miatt, amit négy évesen kierőszakoltak belőled?
-És mert Ella a barátnőm, aki bajban van.
 Az asszonynak nem igazán tetszett a dolog. A terv buktatóit mérlegelte magában, és
láthatóan aggasztotta az eredmény.
-Minden rendben lesz-ígérte Cassandra.-Ha valami félremegy, legfeljebb igénybe veszek
némi plusz segítséget.
-Cassie!-kiáltott fel anyja helytelenítően, de aztán észbe kapott, s hangját lehalkítva
folytatta.-Megígérted, hogy szándékosan nem csinálod!
-Csak ha nagyon muszáj-mondta gyorsan a lány.-Nem fogok felesleges kockázatot vállalni,
de ez most fontos nekem.
Hosszú szünet következett, amely alatt a grófné őrlődött magában, de végül megadóan
sóhajtott. Tudta, hogy nincs választása: a „fontos nekem” volt a kód arra, hogy „annyira
akarom, hogy így vagy úgy, de megkapom”, és ő bármit megtett volna, hogy gyermekét
megvédje a fájdalomtól.
-Holnap délig megkapod a listádat.
Cas zajos hálálkodásba kezdett, mert tudta, milyen nehezére esik anyjának ez az egész.
-Még mielőtt elviharzol-tette hozzá az asszony lecsendesítve őt-az apád napok óta beszélni
akar veled, de tegnap is úgy eltűntél...
Hát igen. Egész nap az árvaházban volt, hogy jusson ideje fiúkra, lányokra, és némi
mosogatásra is. Késő este ért haza, amikor már csak bebújt az ágyába, és a fáradtságtól
villámgyorsan álomba merült. Nem csoda hát, hogy a férfi nem tudta elérni.
-Máris bemegyek hozzá.
Lord de Clare a könyvtárban volt az asztalánál, és éppen valamiféle iratokat olvasgatott
szemöldökráncolva. Cas azt hitte, pusztán a koncentráció miatt teszi, de amikor feltekintve
sem simult ki az arca, kénytelen volt a gondterheltség számlájára írni. Vajon még mindig a
sikkasztásos ügy nyomasztotta?
-Minden rendben van?
Lord de Clare bólintott, és intett neki, hogy foglaljon helyet.
-Mialatt nagynénédnél jártál, Lord Sylverton meglátogatott.
Cassandra magában felnyögött. Ella úgy kitöltötte a gondolatait, hogy a herceg
unokatestvére teljesen kiment a fejéből.
-A lord igen vagyonos, befolyásos személy, és a szándékai tisztességesek. Megkérte tőlem a
kezed, és én igent mondtam.
-Vagyis a napokban számítsak egy lánykérésre-forgatta a szemét.
Apja szigorúan nézett rá.
-El akarod utasítani?
Cas nyitotta a száját, de aztán inkább visszacsukta. Valami halvány megérzés miatt nem
mert igennel felelni, de nemmel sem tudott, így hát kivételesen jobbnak látta csendben
maradni. Közben jártatta az agyát, hogy mit találjon ki; most nem igazán volt alkalmas az idő,
hogy egy kéretlen kérővel foglalkozzon.
-21 éves vagy-folytatta a gróf szigorúan.-A te korodban a legtöbb lány már férjhez ment. Ha
most nem mondasz igent, félő, hogy nem kapsz több ajánlatot.
A fenébe. Mit csináljon? Számított rá, hogy eljön ez a pillanat, csak nem éppen most. Az
időzítés nem tetszett neki.
-Tisztában vagyok a helyzetemmel -mondta kétségbeesetten kutatva valami megoldás
után.- Nem áll szándékomban vénlánynak maradni, de látatlanul nem egyezhetek bele
semmilyen házasságba. Viszont ha kapok...fél évet, ígérem, mielőtt letelik, férjhez megyek.
-Három hónap.
-Hogyan?
 -Három hónapot kapsz-ismételte meg a férfi.-Ha ez alatt nem találsz magadnak senkit, az én
feltételeim szerint mész férjhez, ahhoz, akit én kiválasztok.
A lány habozott. Három hónap igen csekély idő, főként, ha azt vesszük, hogy jelenlegi
ismerősei között egyetlen alkalmas jelölt sem akadt, aki mellett szívesen leélte volna az
életét-vagy akár egy évet is. De belátta, hogy nincs más választása. Három hónap még mindig
jobb, mint a most azonnal. Addig még kitalálhat valamit, amivel kitolhatja a határidőt.
-Rendben van.
A gróf elégedettnek tűnt az eredménnyel-legalábbis kevésbé ráncolta a homlokát, mint
korábban. Nem is tartóztatta tovább a lányát, aki késlekedés nélkül távozott, és a szobájába
sietett. Meg akarta kíméli magát ettől a lánykéréstől, ugyanakkor nem akarta ezt a hidat
teljesen felégetni maga mögött- hátha később még jól jöhet. Már azt is tudta, mit fog tenni.

***

Lord Sylverton hosszú, határozott léptekkel, komoran rótta a palota folyosóit. A király elé
igyekezett, de nem éppen jó hírekkel. Nem mintha attól kellett volna tartania, hogy őfelsége
megbünteti érte, de ő azért volt, hogy a problémákat elhárítsa, és nehezen viselte a
kudarcot.
-Lord Sylverton, felség-jelentette be az ajtónálló, amint a trónteremhez érkezett.
-Jöjjön be máris!-hallotta unokatestvére hangját.
Belépett, és szertartásosan meghajolt.
-Mindenki kifelé!-parancsolta az ifjú uralkodó, miután egy pillantást vetett az arcára.-
Hagyjanak kettesben minket egy pár percre.
Az emberek engedelmesen eltakarodtak, de a lordnak nem volt kétsége afelől, hogy
minden szavukat tisztán hallják. Errefelé még a falnak is füle volt.
-Nyúzottnak nézel ki-jegyezte meg Edward.
Úgy is érezte magát. Napok óta nem aludt eleget, és egy korábbi összetűzés következtében
minden porcikája sajgott; azok is ahol semmiféle seb nem volt. Ez aztán az igazságosság. De
nem azért volt itt, hogy a saját helyzetéről panaszkodjon.
-Majd később pihenek egy kicsit-legyintett, félresöpörve az őt ért kellemetlenségeket.-De
neked nem ártana aggódnod.
Sokkal hamarabb barátok lettek Edwarddal, semhogy királlyá koronázták volna, így
négyszemközt eszébe sem jutott magázni. Hiszen ő inkább bátyja volt, mint unokatestvére;
egy mentor, akire őfelsége nem egyszer példaképként tekintett. Bár ez a szerep időnként
igen megterhelőnek bizonyult.
-Ennyire rossz a helyzet?
-Nem tudom biztosan, és ez mindennél jobban aggaszt. Egyszerűen nem tudok rájönni,
hogy ki szivárogtat; csak annyi bizonyos, hogy a legfelsőbb körökből valaki. A franciák még
mindig vissza akarnak vágni a vereségért, és tekintve az országban uralkodó
bizonytalanságot, jelenleg a legkisebb lépésük is óriási kárt okozna.
-Bizonytalanság-ismételte Edward kissé keserűen.-Jó tudni, hogy így bíznak bennem.
-Apád kiváló uralkodó volt-mondta Sylverton óvatosan, mint aki vékony jégen táncol-de
még neki sem volt könnyű kezelni a helyzetet a franciákkal. Ne ródd fel hát a népnek, ha
fiatal korod nyugtalansággal tölti el őket.
Szavai nem igazán békítették meg az ifjú királyt, de az uralkodott indulatait, s úgy kérdezte:
-Mit javasolsz a...helyzet kezelésére?
 -Talán megmutathatnád a népnek, hogy képes vagy felelős döntéseket hozni-vetette fel,
mert pontosan erre a kérdésre várt.-Egy jó házasság sokat javítana a megítéléseden.
-Nősüljek meg?-kérdezte az uralkodó meglepetten.
-Fiatal vagy még, de minél előbb lesz a trónnak örököse, annál jobb-felelte ő.- Emellett a
megfontolt férj, illetve apa képe sokkal kedvezőbb, mint a tapasztalatlan fiatalemberé. Ez
legalább átmenetileg stabilizálná a helyzetet, így nyerhetnénk annyi időt, amennyire
szükségünk van.
-Ezt olyan szépen adtad elő, mintha tükör előtt gyakoroltad volna. Mióta érlelgeted ezt a
tervet? Netán jelölted is van már a szerepre?
Ami azt illeti, volt, de nem volt hajlandó válaszolni a szarkazmusra. Inkább átsiklott felette,
mintha nem is hallotta volna, s témát váltott.
-Gondolkozz a dolgon. Addig viszont a születésnapi bálod vendéglistáját is jóvá kellene már
hagynod. Sürget az idő.
Őfelsége már nyitotta a száját, hogy elküldje a fenébe ezzel a jelentéktelen problémával, de
ekkor láthatóan eszébe jutott valami. Furcsa fény csillant a szemében.
-Hívjunk meg mindenkit!
-Tessék?
-Jól hallottad. Ne csak a grófokat meg a bárókat, hanem a köznemesektől a hercegekig
mindenkit. Arról nem is beszélve, akit feleségemnek szánsz, mert jól tudom, hogy fejben már
az unokáim sorsát is eldöntötted. Ez legyen a legnagyobb mulatság, amit ez az ország valaha
látott.
Lord Sylverton tétovázott-nem volt benne teljesen biztos, hogy unokatestvére tudja, mit
csinál. De barátság ide vagy oda, ő volt az uralkodó. Emellett akár még jól is elsülhetett a
dolog, ha sikerül jó benyomást tennie az emberekre. Elvégre, ha a nemesek a bál után
hazamennek, a szolgálóik füle hallatára beszélik majd meg az egészet, akik aztán továbbadják
majd az ismerőseiknek, s így szép lassan elterjed majd az egész országban. Arról nem is
beszélve, hogy hajlandó megfontolni a házasságot; ez már majdnem több volt, mint
amennyit remélni mert.
-Van még valami, amit meg akarsz beszélni velem, vagy visszahívhatom az embereket?
-Egyelőre ennyi volt-felelte Edwardnak, miközben gondolatban már messze járt.-Most
mennék, ha nem bánod.
Unokatestvére a fejét csóválta.
-Az az érzésem, hogy egyre kevesebbet látlak. Pedig gyakran te vagy az egyetlen józan hang
ebben az őrült káoszban.
Na igen. Nem véletlenül gondolták sokan, hogy túl nagy a befolyása az uralkodóra.
Szerencséjükre sosem használta volna ezt önös célokra. Miután annyiszor tanúja volt az
önzés erejének, megfogadta, hogy sosem esik a csapdájába. Arról nem is beszélve, hogy
sosem árulta volna el a bizalmat, amelyet az uralkodó belé vetett.
-Ha sikerült a végére járnom ennek a mostani dolognak, akkor megint többet leszek szem
előtt-ígérte.-De addig is igyekeznem kell.
Az ifjú király elbocsátóan intett, mire ő biccentett felé, és sietve elhagyta a termet. A
szobája felé indult, hogy átöltözzön. Dolga volt, méghozzá nem is akármi: egy lánykérés, de
ezúttal a maga számára.
Mielőtt még bárki azt hinné, hogy házasság-őrület tört ki rajta, tudni kell, hogy esze ágában
sem volt igába hajtani a fejét. Azt megelőzően, hogy felkereste Robert de Clare grófot,
alaposan tájékozódott a lányáról. Képet ugyan sehol sem talált róla, de halványan még
emlékezett rá egy vadászatról: sötét haj, amely az embereitől kapott személyleírás szerint
most már vöröses, kék szem, karcsú termet. Visszafogott, társaságban csendes, időnként
szarkasztikus. Az egészségi állapota meglehetősen rossz: gyakran volt beteg, s emiatt
rengeteg társasági eseményt kihagyott. Főként ezért került a házasulni kívánó férfiak
perifériájára.
Lord Sylvertonnak egy oka volt erre az egész színjátékra: a lány apja volt az egyik fő
gyanúsítottja. Kitartó fülelés és némi ártatlan kérdezősködés segítségével könnyedén
hozzájuthatott az értesülésekhez, amik eljutottak a franciákhoz, és üzletei miatt bőven volt
lehetősége azokat továbbítani. Bizonyítéka még nem volt ellene, de azt remélte, hogy egy
állítólagos udvarlás során esetleg talál valamit, miközben nem feltűnő, hogy állandóan
arrafelé sertepertél.
Ha talál valamit, a képlet egyszerű: lecsukatja az apát, az eljegyzést pedig felbontja, mivel
munkájából adódóan semmi köze nem lehet egy hazaáruló gyermekéhez. Amennyiben pedig
kiderül az ártatlansága, Miss de Clare egészségügyi állapotára hivatkozva majd szépen
"meggondolja magát", és az élet megy tovább. A családnak sosem kell megtudnia, hogy mi is
állt a látogatásai mögött. Személy szerint ez utóbbi kimenetelnek örült volna jobban.
Az időpocsékolást elkerülve azonnal indulni akart, hogy megkérje a grófkisasszony kezét, s
egyúttal kissé szétnézzen a házban. De az illető hölgy némiképp áthúzta a számításait. A
lakosztályában egy levél várta-tőle-amit ő mit sem sejtve vett kezébe és bontott ki.
Mélyen tisztelt lord Sylverton!-hangzott a megszólítás. Kérem, bocsássa meg, hogy
levelemmel megzavarom, de szeretnék önnek megtakarítani némi időt és energiát, amit
hasznosabb dolgokra fordíthatna. Így remélem, elhiszi, ha azt írom, a jó szándék vezérel.
Sylverton azon kapta magát, hogy amint egyre előrébb halad a levélben, úgy vonja össze
egyre jobban a szemöldökét. De azért csak folytatta.
Tudomásomra jutott, hogy ön meglátogatta édesapámat, hogy megkérje a kezem, amire ő
áldását adta. Ha jól sejtem, önnek szándékában áll hamarosan nyélbe ütni az eljegyzést, és
pontosan ez az, amiért ma tollat ragadtam. Bizonyos okok miatt, amelyeket most nem
fedhetek fel ön előtt, a legkevésbé sem alkalmas az idő ilyesmire. Így ha most megkérné a
kezem, sajnálatos módon nemet kellene mondanom, amely-úgy vélem-mindkettőnknek igen
kellemetlen lenne. Amennyiben ön kész várni rám, úgy értesíteni fogom, amint alkalmassá
válik az idő. Ha azonban nem éri meg önnek a fáradtságot, úgy írja meg tüstént. Nem kell az
érzéseim miatt aggódnia, eszem ágában sincs megsértődni, vagy bosszút állni. Ez esetben
mindössze annyit teszek, hogy sok boldogságot kívánok önnek, és a hölgynek, akit majd a
helyemre talál. Mielőbbi válaszát várom, és további szép napot kívánok önnek: Miss
Cassandra de Clare.
A férfi hitetlenkedve meredt a szép, szabályos, gyöngybetűkkel írt sorokra. Háromszor
olvasta át az üzenetet, mire elhitte, hogy valóban az áll benne, amit olvasott. Akkor viszont
már nem tudta eldönteni, hogy nevessen, vagy bosszankodjon. Bár inkább hajlott az
utóbbira.
Miss de Clare közeledett 21. életévének végéhez, és nemcsak hogy hajadon volt, de még
udvarlója sem volt soha. Az egészségügyi problémáit figyelembe véve azt várta, hogy két
kézzel kap majd az alkalmon, főképp azok után, ahogy apja reagált a kérésére. Bár a gróf
igyekezett leplezni az érzelmeit, Sylverton gyakorlott volt abban, hogy az álarcok mögé
lásson, és pontosan érzékelte a megkönnyebbülését. Erre ez az elkényeztetett nőszemély
még az ajánlata előtt nemet mond? Ekkora szemtelenséget! Legszívesebben azonnal megírta
volna neki, hogy ő ugyan nem fog rá várni-, de valódi szándékait tekintve ez nem lett volna
bölcs dolog.
 Úgy kell tennem, mintha mégis rá akarnám beszélni-döntötte el. Aztán ha megvárat,
legalább addig is kutakodhatok egy kicsit.
Mindjárt fel is kapta a levelet, hogy legyen mivel indokolnia látogatását, s kocsin a de Clare
házhoz vitette magát. Ott azonban újabb kellemetlen hír várta.
-Nincs itthon-közölte egy széles vigyorú szolgálólány, amikor megmondta, hogy a
kisasszonyt keresi.-Nem tunni, hová ment, és azt se, hogy mikó gyün. De ha kívánja az úr,
megmondom neki, hogy kereste.
-Inkább ne!-kérte bosszúsan.-Majd eljövök holnap is.
-Ahogy gondója-vigyorgott a lány.-Bár nincs rá garancia, hogy akkó itthon tanálja. Állandóan
el van valahol-azzal becsapta az ajtót az orra előtt.

***

Cassandra éppen a szobájában bújta a nemesi családfákat nagy szorgalommal, mikor

kopogtak az ajtaján. Beth volt az.
-Gyütt egy úr, és a kisasszonyt kereste-mondta a lány.-Az a Sylver-hogyishíjják, akinek a
kisasszony a levelet kütte. Azt mondtam, hogy nincs itt a kisasszony, és nem tudjuk, mikó
gyün.
-Jól van, jól csináltad-dicsérte meg.-Milyen hangulatban volt? Dühösnek tűnt?
-Nem tűnt az semilyennek se. Csak nagyon találkozni akart a kisasszonnyal, de azt mondta,
hogy ne szóljak a látogatásáról.
-Remek. Ha véletlenül itthon vagyok, amikor holnap benéz, akkor is legyek elérhetetlen,
rendben?
-Igenis, kisasszony.
És így is történt. A férfi eljött másnap is, de-minő balszerencse-pont akkor, amikor
Cassandra az árvaházban volt. Ennek ellenére nem adta fel: megmondta, hogy másnap is jön,
egészen addig, amíg nem sikerül beszélniük.
-Vajon meddig terjed a kitartása?-tűnődött Cassandra hangosan az egyik próbálkozása után.
-Remélem, még sokáig-jegyezte meg Beth álmodozó hangon, majd mikor Cas megrovón
pillantott felé, védekezően kérdezte:
-Mi az? Jóképű, fiatal, gazdag...nem is értem, hogy kisasszonyom miért nem megy hozzá
tüstént. Nála jobbat nem igen találhat.
-Arról nem is beszélve, hogy többnyire a palotában lakik, és minden nap találkozik
őfelségével-tette hozzá a grófkisasszony.-De ettől még nem fogok a lába elé borulni.
Igazság szerint egy kicsit imponált neki a férfi állhatatossága, amellyel őt próbálta utolérni.
Ez természetesen nem jelentette azt, hogy nem kerülte el. Gondoskodott róla, hogy
valahányszor jön, őt házon kívül tudják. Láthatóan a levele nem volt elég, hogy eltántorítsa
korábbi szándékától, de ő akkor is meg akarta úszni ezt a visszautasítást.
A következő napok meglehetősen egyhangúan teltek. Természetesen az egyhangú a
legkevésbé sem azonosítandó az unalmassal, vagy a tétlennel. Reggelente elsétált Elláék
házához, ahol többnyire váltottak néhány szót. Ilyenkor vitt neki némi harapnivalót is.
A feljavított kosztnak hála a lány arca kissé kikerekedett, s az alultáplált külsőt levetkőzve
kezdett egészségesebb színt ölteni. Arról nem is beszélve, hogy a jókedve is sokkal őszintébb
lett.
Miután beszámolt neki a kutatása állásáról-a jelöltekről, akiket bizonyos okok miatt kihúzott
a listáról, s azokról, akiket hozzáírt-elbúcsúzott tőle, és távozott, még mielőtt a
mostohacsalád felébredt volna. Szerencsére pontos menetrendjük volt, így megspórolhatta
magának a fájdalmat, amivel a lebukás kívánt elkerülése járt volna.
A délelőttöket arra használta fel, hogy alaposabban utánakérdezzen egy-egy nemesnek. Ha
az illető a városban volt, nem volt nehéz dolga: csak meg kellett keresnie a cselédeit, akik
némi fizetség fejében szíves örömest pletykálkodtak egy kicsit. Ha azonban messze lakó
személyről volt szó, kénytelen volt az anyja beszámolóira hagyatkozni, illetve olyanokéra,
akik szintén csak hallottak az illető úrról. Ez megnehezítette a dolgát. Ezért aztán nagy
nehezen rávette magát, hogy elmenjen a bálra, amelyet Balmount hercegi párja rendezett
egyik este.
Viszonylag kisebb, de éppen ezért meglehetősen exkluzív esemény volt, a nemesség
legfelsőbb köreinek. Maga a király is hivatalos volt.
-Szerinted lord Sylverton is ott lesz?-kérdezte Cas az anyját készülődés közben.
-A meghívottak között van, de nem hinném, hogy eljön. Épp olyan ritkán jár bálba, mint te.
Remek. Akkor legalább miatta nem kell aggódnia, és zavartalanul felmérheti majd a nőtlen
férfiakat a teremben. De a sikerért sajnos áldozatot kellett hozni, vagyis kénytelen volt magát
belepréselni a korszak kedvenc kínzóeszközébe: a fűzőbe.
-Nem kapok levegőt!-morogta, miközben Beth a végső simításokat végezte a ruháján.
-De káprázatosan néz ki-biztatta a szobalány.
-Akkor legalább szép halott leszek, miután megfulladtam-jegyezte meg szarkasztikusan,
miközben igyekezett kicsiket lélegezni.
-Indulhatunk?-szólt be lady de Clare a nyitott ajtón át, aki természetesen már rég kész volt,
és a fűzője, amely asszony létére is csodás alakot adott neki, cseppet sem zavarta.
-Már most azt várom, hogy hazaérjünk-motyogta Cassandra feleletként, és idegesen
megrángatta a ruháját.-Mehetünk!
Báli ruhában kocsikázni rossz úton-kevés dolog van, ami ennél borzasztóbb. Szerencsére
ezúttal szépen karban tartott macskaköves utakon haladtak, ezért mondhatni épphogy
megerőltető volt a dolog, de azért nem javított Cas hangulatán. Mire megérkeztek, már
megbánta, hogy eljött. De ha már itt volt, nem állt szándékában eredmény nélkül hazamenni,
úgyhogy kiszállt a kocsiból, s édesanyja nyomában bevonult az épületbe.
A bál éppen olyan unalmasnak ígérkezett, akár az összes többi. Cassandra a kezdetek
kezdetén behúzódott az egyik sarokba, ahol a lehető legkevésbé volt szem előtt, de ahonnan
az egész termet jól beláthatta. Úgy gondolta, jobb, ha némi előzetes megfigyeléssel kezd, így
szűkülhet a kör, mielőtt ismerkedni kezd. Akkor is ott tartózkodott, mikor őfelsége
megérkezett.
Tekintve, hogy milyen szívesen utasított vissza meghívásokat, nem meglepő, hogy eddig alig
néhányszor találkozott az uralkodóval. Amióta trónra került, talán egyszer, bár hogy
pontosan megmondja, ahhoz az anyja kiváló memóriájára lett volna szüksége, ami belőle
hiányzott-vagy legalábbis nem terjedt ki a társasági eseményekre. Mindenesetre
megállapította, hogy nem hazudott az árváknak, amikor róla mesélt: a férfi még érettebbnek
látszott, mint ahogy az emlékeiben élt, és kifejezetten jóképű volt. És figyelemre méltóan
kötelességtudó: mihelyt végigment a kötelező üdvözléseken, felkérte a házigazda feleségét
táncolni, majd utána sorra az összes hajadon leányt.
Nőtlen embereknél az volt a szokás, hogy megtáncoltatják az összes hajadont, hátha
valamelyik megtetszik nekik. Sok haszna nem volt, hiszen általában hozomány, nem pedig
tánctudás alapján választotta feleséget. De a tradíció mindenekfelett áll, így hát őfelsége
tette, amit tennie kellett- és közben kedvesen mosolygott. Cas a legkevésbé sem irigyelte.
 A zenekar jól bírta-jött egyik darab a másik után, de rajtuk a kimerültség leghalványabb jelét
sem sikerült felfedezni. Az emberek beszélgettek, táncoltak, nevetgéltek, láthatóan jól
érezték magukat. Cassandra figyelte, hogy melyik férfi mennyit iszik, hogyan viselkedik, és
milyen lányokat kér fel többször, és ezeket az információkat eltárolta az agyában későbbi
feldolgozásra. Ebben a feladatban annyira elmerült, hogy mikor megszólították, akaratlanul
ugrott egyet.
-Elnézését kérem-szabadkozott őfelsége, mert hogy neki sikerült észrevétlen a közelébe
jutnia.-Nem akartam megijeszteni.
-Az én hibám-söpörte félre mentegetőzését a lány.-Máshol járt az eszem.
-Szabad egy táncra, hölgyem?
Szóval ő következett a sorban.
Cassandra egy hosszú pillanatra kísértésbe esett, hogy igent mondjon-elvégre ő sem volt
teljesen immunis az uralkodói kisugárzásra, amely a drága öltözék, a vonzó külső és a királyi
magabiztosság együttesének hatása volt. Arról nem is beszélve, hogy a gyerekei imádtak
volna, amikor elmeséli nekik. De aztán felülkerekedett az együttérzése, és inkább azt felelte:
-Becslésem szerint legalább kilenc táncon van túl, felség, méghozzá szünet nélkül. Bizonyára
kerül még olyan helyzetbe, ahol szüksége lesz a lábára, úgyhogy kár lenne már most
elkoptatni.
A férfi szeme megrebbent a meglepetéstől, de továbbra is udvarias maradt.
-Ez tehát egy nemleges válasz?-kérdezte.
-Mondjuk, hogy kificamodott a bokám-vetette fel Cas.-Emiatt táncolni nem tudunk, de az
illem azt diktálja, hogy ennek ellenére eltöltsön egy kis időt velem. Így senki sem szólhatja
meg azért, hogy szusszan egy kicsit. Mit szól hozzá?
Sokat kockáztatott ezzel. Ha az uralkodó olyan, amilyennek lennie kell, akkor egy életre
elásta magát az udvarnál, és jobban teszi, ha visszavonul vidékre, ahol nincs szem előtt. De
még halványan emlékezett azokra a dolgokra, amiket Richardtól hallott. Bátyja nem csak az
unokatestvérrel, de a trónörökössel is szoros kapcsolatot ápolt, és mindig elismerően
nyilatkozott róla, úgyhogy a lány úgy döntött, ezúttal vállalja a veszélyt.
A király egy teljes percig nem válaszolt. Mintha azt fontolgatta volna, hogy felháborodjon-e
az ajánlat merészségen. Majd váratlanul elmosolyodott.
Döbbenetes volt a különbség eközött, és az eddigi, erőltetetten kedves arckifejezés között-
mint mikor egy szobor életre kel, vagy egy szénrajz hirtelen megtelik színekkel. Az uralkodó
helyett felbukkant az ember, aki éppen a feltörő vidámsággal küzdött.
-Szégyenlem, de nem emlékszem, hogy találkoztunk volna már-vallotta be.
-Cassandra de Clare vagyok, felség. És ne aggódjon: én sem emlékszem önre-vágta rá a lány
tréfás mosollyal.
A király arca megrezdült-felismerte a nevet. A mosolya kicsit szélesebb lett.
-Ön lenne hát a hírhedt „Cassie” de Clare? Sokat hallottam önről. Azt mondják, nincs önhöz
hasonló.
-Már hogyne lennének. Csak a hozzám hasonlók általában nem kapnak rangot. Én
egyértelműen rossz helyre születtem.
-Valóban? Az alapján, amilyennek a bátyját ismertem, és amit az édesanyjukról hallottam,
ön pontosan ott van, ahol lennie kell.
-Nem tudom, hogy ezt most bóknak vegyem-e-mondta Cas, aki számított a testvére
említésére, így nyugodt tudott maradni.
-Mindenképpen. És kérem, fogadja részvétem. Richard kiváló ember volt, és nagyszerű
barát. Tragédia, ami vele történt.
 -Lehet, hogy kiváló ember volt, de képtelen volt rendet tartani maga körül-emlékezett
vissza a lány.-Külön szolgáló kellett hozzá. Arról nem is beszélve, hogy milyen külsővel
mászkált. Mintha nem egy gróf elsőszülöttje lenne, hanem egy sokadrangú unokatestvér, aki
a család feketebáránya.
A lány megpaskolta a maga melletti széket, s a király vita nélkül elfogadta a felkínált helyet.
-Megvoltak a maga hibái, mint mindenkinek. De mondja csak: van netán valami oka annak,
hogy bujkál?
-Azon kívül, hogy unatkozom, szenvedek a fűzőtől, és nem értem, miért vagyok itt, nem sok-
vágta rá a lány.-Legfeljebb annyi, hogy innen mindent látok, de közben senki sem lép a
lábamra. Akárki találta is ki a bálokat, valami egyértelműen hibádzott a fejében.
-Talán a túlvilágon megbűnhődik.
-Hm...a pokol, ahol szüntelen bálozással fojtják unalomba a bűnösöket...Feldobva egy
halom fűzővel és kényelmetlen cipővel...Tetszik a gondolat.
A férfi is maga elé képzelte, és el kellett ismernie, hogy igen hatásos büntetés lenne.
Miss de Clare kellemes csalódásnak bizonyult. Amikor megpillantotta őt a sarokban, Edward
úgy gondolta, hogy biztosan félénk, vagy szomorú, ezért húzódott félre. Ehelyett kiderült
róla, hogy nem csak a rokona Richardnak, de sokban hasonlít is rá: kedves, szellemes,
lendületes lány, aki fittyet hány a körülötte lévők véleményére, és bátran megtapossa akárki
tyúkszemét. Ráadásul-ellentétben a többi hajadonnal, akik mind mesterkélten kacarásztak, a
királyságot és őt magasztalták, a kegyeibe akarván férkőzni, vagy az életük csip-csup
részleteivel tömték-képes volt hallgatni. De úgy, olyan érdeklődéssel, hogy a férfi nemsokára
azon kapta magát, hogy már a házassági terveiről mesél neki.
-Ezek szerint lord Sylverton fogja kiválasztani, hogy ki legyen a királyné?-kérdezte Miss de
Clare meglepetten, mikor kuzinja szerepéhez ért a történetben.
-Erről szó sincs...-tiltakozott Edward, de aztán belátta, hogy egy kicsit mégis.-Talán igen, de
megbízom a döntéseiben. Sosem kellett csalódnom benne, és tudom, hogy a legjobbat
akarja a birodalomnak és nekem is. Ha úgy adódik, hogy magam szemelek ki valakit, akkor
sem döntenék a beleegyezése nélkül.
-Hm.
Ebben a kis szóban olyan sok minden volt, hogy nem is tudta kibogozni. De mivel a lány
nem tűnt játszmázós típusnak, nyíltan rákérdezett.
-Talán elítél ezért, Miss de Clare?
Nem lepte volna meg, ha igenlő választ kap, és a másik természetes közvetlensége miatt
úgy érezte, meg se sértődött volna. De nem ez történt.
-A legkevésbé sem-felelte a lány habozás nélkül.-Ha igaz, amit a lordról mondott, ön
szerencsés ember, hogy ilyen barátja van.
-Az vagyok.
-De-folytatta a lány-azért unokatestvére sem mindenható vagy mindentudó. Szóval, ha úgy
adódik, hogy a véleményük eltér valamiben, és ön nagyon biztos benne, hogy igaza van, vagy
esetleg nagyon akar valamit, amit lord Sylverton elítél, nem árt, ha kiáll az igazáért.
-Nem sok nő van, aki ilyen őszinte mer lenni velem. Mondja csak, nem szeretne királyné
lenni?
Az ifjú király maga sem tudta, hogy csúszhatott ki ilyesmi a száján. A beszélgetésük könnyed
komolytalansága magával ragadta, így előbb szólt, hogysem átgondolta volna a
következményeket. Ám mihelyt kimondta, mindez tudatosult benne, és aggodalom fogta el,
hogy beszélgető partnere esetleg félreérti az ajánlatát.
 De kár volt félnie; Miss de Clare értette a tréfát. Hangos kacagásban tört ki, amivel többek
figyelmét magukra vonta, de ő mit sem törődött a helytelenítő pillantásokkal.
-Mindazok a dolgok, amiket oly üdítőnek találhat bennem felség, teszik lehetetlenné, hogy
elfogadjam egyébként igen megtisztelő ajánlatát-mutatott rá.- Mindjárt ott az undorom a
báloktól, és az etikettől. Egy napig sem bírnám; fogadja őszinte elismerésem, hogy ön még
nem szaladt világgá. De ha úgy alakul, hogy szüksége van egy barátra, akkor bátran
rendelkezzék velem.
-Úgy lesz-ígérte Edward megkönnyebbülten mosolyogva.-Azért szórakoztató lett volna
megnézni, ahogy leteremti a hercegnéket és grófnőket!
-Ha csak ennyi a kívánsága, ehhez nem kell királynővé tennie. Elég, ha meghív egy vacsorára
a palotába.
-Vigyázzon, mert szaván fogom!-figyelmeztette a férfi.
Még beszélgettek egy keveset, de aztán az a tánc véget ért, s a királynak el kellett mennie,
hogy a többiekkel is foglalkozzon. A bál végéig már nem is volt alkalmuk félrevonulni, így csak
búcsúzáskor váltottak szót ismét.
-Nagyon örültem a találkozásnak-mondta a férfi, mikor Cassandra és édesanyja odaléptek
hozzá.
-Szintúgy, felség. Remélem, még találkozunk.
-Én is. Grófnő, Miss de Clare, kellemes hazautat, és további szép estét kívánok.
Mielőtt hátat fordított volna, Cas alig észrevehetően rákacsintott, amitől a férfi mosolya egy
kicsit szélesebb lett, és válaszul biccentett. Két gyors, szinte láthatatlan mozdulat volt, de
lady de Clare figyelmét semmi sem kerülhette el. Ott helyben nem említette, mert nem
akarta megzavarni a búcsúzkodás bonyolult és hosszadalmas folyamatát. De mivel egyenes
természetű nő volt-ezt a lánya tőle örökölte- amint kettesben maradtak a hintóban, mindjárt
rá is kérdezett.
-Mi volt ez közted és őfelsége között?
-Semmi fontos-mondta Cassandra elnyomva egy félmosolyt.
-Nekem nem úgy tűnt.
-Tényleg semmiség.
Remélte, hogy ennyiben is maradnak, de anyja ingerülten felsóhajtott.
-Szinte mást sem hallok tőled mostanság. Nem fontos, bonyolult, majd később. Azt értem,
hogy vannak dolgok, amiket nem akarsz megosztani velem, de zavar, hogy érdekel, mi van
veled?
-Nem-mondta gyorsan Cas, akit megdöbbentett az asszony kirohanása; mindeddig abban a
hitben volt, hogy a kapcsolatuk különlegesen jó, főleg az egyéb nemesi anya-lánya
kapcsolatokhoz képest. Fogalma sem volt róla, hogy édesanyja ilyen komoly problémákkal
küzd magában.
-Többnyire olyan dolgok történnek velem, amit te helytelenítenél-vallotta be- és nem
akarom, hogy aggódj miattam. Észre se vettem, hogy kizárlak.
-Nem várom el, hogy mindenbe beavass-mondta a grófnő reálisan szemlélve a dolgokat.-
Csak annyit kérek, hogy időnként beszélgessünk.
-Rendben van.
Egy percig csendben voltak, aztán az asszony megköszörülte a torkát, és kissé erőltetett
vidámsággal megkérdezte:
-Szóval, miről beszélgettetek őfelségével? Úgy tűnt, jól érzitek magatokat.
-Igen. Sokkal lazább, mint vártam. Igazság szerint azt hiszem, elég sok közös van bennünk.
Már azért megkedveltem, mert nem ítélte el a viselkedésem, pedig olyanokat mondtam,
amitől a karót nyeltek hanyatt-homlok elmenekültek volna. Talán még te is csak a fejedet
fogtad volna, ha hallasz minket.
-Ugyan, mit gondolsz te rólam? Mindig is büszke voltam rá, hogy nem hagyod elnyomni
magad; valószínűleg ezért is lettél ennyire szabad szellemű. Bár az önfejűséged miatt
majdnem mindegy volt, hogy mit teszek. Akárcsak apád.
-Ő hogyhogy nem jött ma el?-kérdezte Cassandra, s kissé szégyellte magát, hogy ez
mostanáig nem jutott eszébe.
-Üzleti ügyek; még mindig az a sikkasztásos dolog. Igazából ez az, ami annyira nyugtalanít,
nem pedig a te viselkedésed, úgyhogy elnézést a hevességemért.
-Bármi volt az oka, igazad volt-ismerte el.-De ennyire komoly a helyzet?
-Úgy tűnik, igen. Annyira, hogy nem is akar beszélni róla. Ugyanazokkal a válaszokkal fizet
ki, mint te, és nem akarom túl sok kérdezősködéssel tovább frusztrálni, de egyre nehezebb
megállnom. Sajnos, ahogy ismerem, akkor sem fogja megmondani az igazat, csak az lesz a
vége, hogy alaposan összeveszünk.
Cas szeme felcsillant.
-Én kideríthetem, hogy mi a helyzet-ajánlotta fel.-Pár nap alatt megtudok mindent, ami
érdekel, és akkor már legalább nem tapogatózunk a sötétben. Apának nem is kell tudnia
róla.
Látta anyját meginogni, ahogy összecsapott benne a becsületesség a vággyal, hogy
megszabaduljon a bizonytalanságtól, és már a döntés pillanatában tudta, hogy az utóbbi
győzött. A kalandor énje előre örült a feladattal járó kockázatnak és nehézségeknek.
-Csak akkor-emelte fel mutatóujját az asszony-ha megesküszöl, hogy maradsz az egyszerű
emberi eszközöknél. Rendben? Nincs kívánság!
-Ahogy akarod.
-De tényleg!-erősködött, mivel érezte, hogy gyermeke kissé túl könnyedén egyezett bele.
-Csak ha nagyon muszáj.
-Nem!-mondta határozottan.-Csak olyan helyzetekbe menj bele, ahonnan enélkül is ki
tudod vágni magad. Esküdj meg!
-Jól van, esküszöm!-egyezett bele kelletlenül.-Egyébként, ha ez megnyugtat, napok óta nem
kívántam semmit.
Nos, annyira nem örült ennek a hírnek, tekintve, hogy ő úgy tudta, hetek óta nincsenek
fájdalmai, de ezek szerint csak elrejtette előle. A szíve tört össze, valahányszor tehetetlenül
kellett végignéznie a kislánya szenvedését, csak mert vágyni merészelt valamire. Igyekezett
ezt elkerülni azzal, hogy megadott neki mindent, amit csak tudott, de így is nem egyszer
kellett az életéért aggódnia, amíg meg nem tanulta uralni az érzéseit. Ha tehette volna,
megfojtja azt a nőt, aki ezt az életet rákényszerítette arra a vadóc kis tündérre, aki a négy
éves Cassandra volt.
-Ella dolgával hogy állsz?-kérdezte, hogy elterelje a gondolatait.
-Nem is tudom. A lista hosszú, de a nagy része ki van húzva, vagy erősen kérdőjeles. Kevés a
szóba jöhető jelölt, s többnyire az ország távolabbi pontjain élnek, szóval valódi eredményt
nem igazán tudok felmutatni, ami kicsit elkeserítő. A rangbeli különbséget leszámítva még
lord Sylverton a legideálisabb, ami sokat elmond az ügy állásáról.
-A gavallérod?
-Nem a gavallérom!-mondta Cas ingerült nyomatékkal.
Természetesen a lord sorozatos látogatása nem kerülte el a házban lakók figyelmét. Talán
apja volt az egyetlen, akinek nem tűnt fel a dolog, s ezt is csak abból gondolta, hogy még
nem tette szóvá a dolgot. De ez lehetett amiatt is, hogy megbízott benne. Ilyenkor jól jött,
hogy ő apuci kis hercegnője-de szívesen lemondott volna erről, ha cserébe ismét osztoznia
kell a szeretetén.
-Házhoz jár, és el akar venni feleségül. Szerintem ez kimeríti a gavallér fogalmát.
Az anyjával nem lehetett vitatkozni. Ez persze nem jelentette azt, hogy meg sem próbálta.
Mikor végre hazaértek, Cassandra felment a szobájába, Beth segítségével levetkőzött, és
hamar ágyba bújt. Nem volt már korán, ezért úgy döntött, az este során szerzett
benyomásait majd reggel veti papírra-jelenleg valamiért másra se vágyott, csak pihenni.
Szinte pillanatok alatt el is szunnyadt.

6. fejezet

Álmában Cassandra egy ősz öregasszonyt látott. Egy kedves kis házikó előtt ücsörgött
kényelmes hintaszékben, és előre-hátra ringatózva teát szürcsölgetett. Aztán felnézett, és
hívogatóan intett felé, magától értetődőnek véve a jelenlétét.
-Gyere csak, gyere!
Cas engedelmesen belépett a házhoz tartozó kertbe, keresztülment rajta, és fel az anyó
mellé a tornácra.
-Egy kis teát?
-Köszönöm, elfogadom.
Amíg a néne töltött neki, körülnézett az idilli képet mutató vidéken. Körülöttük mindenfelé
lankás dombok voltak, fűvel és százféle vadvirággal gazdagon benőve. Valahol a közelben-
talán közvetlenül a házikó mögött-patak csörgedezett. Rajtuk kívül közel s távol nem volt
senki.
-Tessék, kedvesem.
Belekortyolt a forró italba, amelyben méz íze érződött. Minden olyan tökéletesnek és
valóságosnak érződött, mégis biztosan tudta, hogy álmodik. Talán ezért sem
nyugtalankodott.
-Mi a neved?-kérdezte az öregasszony váratlanul.
-Cassandra.
-Szép név. Engem Victoriának hívnak, és olyan vagyok, mint te. Én is valóra tudom váltani a
kívánságaimat, és ezért vagy most itt.
A pokolba. Így már érthető volt a hirtelen álmossága, és a tökéletes környezet.
-Befejezhetnék már, hogy álmokkal zaklatnak-morogta a lány elkedvetlenedve.
-Ezek szerint történt már veled ilyen?
-Így kaptam az ajándékomat-felelte az utolsó szót erősen idézőjelek közé téve.-Egy haldokló
fiatalasszonytól.
-Ezek szerint nem volt senki, aki tanította volna?-szörnyedt el az anyó.-Akkor már értem,
miért hozzád vezetett.
-Kicsoda?-lepődött meg ezúttal Cas.
-A Déli-szél. De inkább kezdjük az elejétől. Mi az, amit tudsz?
-Akarok valamit, az megtörténik, és nekem fáj-foglalta össze tömören.-Hogy-hogy a Déli
szél?
-Tapasztalati szinten valóban ennyi az egész-ismerte el a idős hölgy.-A mélyben azonban
sokkal bonyolultabb a dolog. Röviden talán úgy lehetne elmondani, hogy van a négy
uralkodó szél: a keleti, a nyugati, az északi és a déli; ezek a legerősebbek. Mi pedig képesek
vagyunk igába fogni őket, hogy teljesítsék az akaratunkat, bár igaz, hogy ez nekünk fizikai
szenvedésbe kerül. Ennek a mértéke függ a kívánságunktól, de attól is, hogy melyik szelet
használtuk fel.
Ez már felkeltette a lány figyelmét.
-Erről nem is tudtam.
-Rengeteg kíntól megmenekülhettél volna, ha időben kapsz kiképzést-csóválta a fejét az
asszony.-Hány éves voltál, amikor...?
-Négy.
A ráncos arcon részvét tükröződött.
-A Déli-szél nem téved. Én egyre gyengébb vagyok, már nem bírom ezt a terhet elhordozni,
de más vállára sem akarom rakni, mert-mint azt gondolom, te is tudod-bár különleges, mégis
szörnyű kiváltság. Ahogy vágytam a más megoldásra, megtudtam, hogy egy emberre többen
is átruházhatják az erejüket, ami így összeadódik, és könnyebb lesz használni. Kevésbé
fájdalmas. De éppen ezért megnő a kockázat, hogy rosszra használják, ezért nem bízhattam
csak úgy bárkire. Megkértem hát a déli szelet, hogy találja meg nekem a megfelelő embert,
és hozza el.
-Miért pont a délit?
-Úgy képzeld el, mintha a szelek élnének, és saját személyiségük lenne. Nehéz
elmagyarázni, de így van. Az északi például dacos és kelletlen: nincs más választása, mint
végrehajtani a feladatot, de bosszúból úgy csinálja, hogy ne legyen benne sok köszönet, és a
lehető legnagyobb árat szabja érte. A keleti szél kicsit kedvesebb, nem olyan fájdalmas, de
meglehetősen lusta. Ha a kívánságodban nem szerepel időpont, lehet, hogy hetekkel később
valósítja meg. És ott van még a nyugati, amelyik a legszeszélyesebb mind közül. Mondjuk ha
arra vágynál, hogy bár rövidebb lenne a hajad, ő megkopasztana. Vagy lehet, hogy olyan
hosszú lesz, amilyenre akarod, de kék színű, vagy ilyesmi. Csak mondtam egy példát.
-Szóval az északi kelletlen, a keleti lusta, a nyugati szeszélyes-foglalta össze a lány az
elhangzottakat.-Mi van a délivel?
-Ő a legjobb barátunk-mosolygott az öregasszony.-Olyan, mint egy szeretetéhes gyermek,
aki igyekszik kivívni az anyja elismerését. Teljesen ráhangolódik a gondolataidra és az
érzéseidre, és megkeresi a legkönnyebb utat, amivel elérheted pontosan azt a célt, amit
szeretnél. Az északi szél ellentéteként ő jár a legkevesebb kellemetlenséggel.
-De honnan tudom eldönteni, hogy melyiket akarom használni?
-Sehogy. Amelyik éppen fúj, az fogja teljesíteni a vágyadat. Csak felismerni tudod őket,
befolyásolni nem. Bár...-tette hozzá egy pillanatig elgondolkodva-ki tudja, mire leszel képes,
ha az adományod megduplázódik.
-Ezek szerint nem is kíváncsi rá, hogy milyen ember vagyok, csak úgy nekem adja?-
értetlenkedett Cassandra.-Nem kellene egy kicsit...körültekintőbbnek lennie?
-A déli-szél választott téged-felelte az anyó magától értetődően.-És ha lett volna kételyem,
azután, hogy feltetted ezt a kérdést, már az is elmúlt volna. De mielőtt megkapod,
megtanítom neked azokat a dolgokat, amiket tudnod kell. Ezek után már nem kell vakon
boldogulnod.

***

A bált követő reggelen, amelyen Cassandra megismerkedett a királlyal, Ella szokás szerint
kinézett az ablakon, arra számítva, hogy a grófkisasszony ott fogja várni, ahol mindig. De
legnagyobb csalódására az utca ezúttal üres volt. Pedig már nem volt nagyon korán; alig fél
órája volt, mielőtt tálalnia kellett a reggelit.
 Biztosan elfoglalt-gondolta.
Az eddigi beszélgetéseik alapján azt már tudta, hogy barátnője mennyi mindent csinál.
Cseppet sem volt hát meglepő, hogy egyszer nem tudott eljönni. Még az sem volt kizárt,
hogy éppen az ő ügyével van elfoglalva. Vagy csak összejött a sok minden, és úgy kimerült,
hogy nem tudott felkelni. Azért a de Clare ház nem volt a szomszédban, és Cas mindig gyalog
járt hozzá, ahogy az összes többi helyre is.
Azért remélem, nincs baj-futott át az agyán, miközben ellenőrizte a tűzön melegedő tej
hőmérsékletét.
Biztos nincs. Ugyan mi baj történhetne egy gróf lányával? Már a betegségen és a baleseten
kívül, de Cassandra egészségesnek tűnt, és olyan nő volt, aki tud vigyázni magára.
Levette a kannát a tűzről, és kancsóba öntötte a fehér folyadékot. Tálcára tette a kenyeret,
tojást és sonkát, és pont mikor az óra elütötte a nyolcat, bevitte az étkezőbe.
-Na, itt a Hamupipőke!-horkant fel Lissa, akinek úgy szívéhez nőtt a gúnynév, hogy ha csak
tehette, elharsogta.
Ella megtanulta, hogy jobb, ha nem reagál. Bármilyen nehéz is volt, egy arcizma se rándult,
miközben tejet töltött a mostohaanyjának. A keze biztos maradt akkor is, amikor fiatalabb
mostohanővére-bosszúságában, hogy nem sikerült felhergelnie-bokán rúgta. Egy csepp se
ment mellé. Aztán mikor végzett, megállt az ajtó mellett, további utasításra várva, mint egy
engedelmes szolgáló.
-Tűnés!-intett Georgia, de ő nem mozdult; Fridára várt.
-Nem engedelmeskedsz?-ripakodott rá az asszony, mire megfordult, hogy elmenjen.
-Ne felejtsd el kimosni és kivasalni az alsóruháimat!-szólt utána Lissa.
-Nekem a macska a szobámba piszkított!-tette hozzá a nővére.-Mire végzünk a reggelivel,
takaríts ki!
A lány megállt egy pillanatra, amit nagyon jól tett, mert így is majdnem lemaradt az utolsó
feladatról.
-A szabótól el kell hoznod a ruhámat!-mondta Frida normális hangerővel.
Nyilván azt remélte, hogy már nem hallja meg, és akkor később ezért is leteremtheti. De
ezúttal nem volt szerencséje.
Ella villámgyorsan feltakarította az összekoszolt szobát. Menet közben megsimogatta
Lucifer fejét, amiért mostohatestvéreinek így odabüdösített-még akkor is, ha neki kellett
eltüntetnie-és összeszedte a kimosandó ruhákat. A halmot aztán letette a mosókonyhában,
és kihasználta a lehetőséget, hogy megszökjön egy kicsit.
Szép, napos idő volt. Semmi sem utalt a lassan, de feltartóztathatatlanul közelgő télre. A
kései virágok szirmaikat illegették, és a levegő megtelt a még el nem költözött madarak
csicsergésével, amit még a kocsik és járókelők zaja sem tudott elnyomni. S valahogy az
emberek is kicsit jobb kedvűnek tűntek; vagy csak ő nézte őket vidámabb szemmel.
-Jó napot, Mr. Jackson-üdvözölte a kistermetű, kövérkés, izgága szabót, akinél már a rövid
itt tartózkodásuk ellenére is sokszor járt.-Hogy megy az üzlet?
-Remekül, remekül-mondta a férfi elégedetten.-Épp az imént járt itt egy szolgáló a
kastélyból, és megsúgta, hogy a király születésnapja alkalmából óriási bált rendeznek. Ez jó
sok megrendelőt jelent.
-Mrs. Northwood ruhája készen van?
-Hogyne, hogyne, már rég. Azonnal hozom.
Amíg hátrament a másik helyiségbe, ahol a megrendelt ruhákat tartotta, Mr. Johnson
tovább fecserészett.
 -Esküszöm, a lady a legjobb kuncsaftom. Minden második héten egy ruha! Az biztos, hogy
mellette még az ínséges időkben is jól fogok lakni.
Hát igen. Frida már a házasságában is ezt élvezte a leginkább: amikor a férje pénzét
költhette. Ezért is jött neki ő, Ella kapóra-amíg ő dolgozott, megspórolhatta a szolgálók bérét.
Éppen ezért nem tétovázott három ember munkáját rábízni, s neki nem volt más választása,
mint engedelmeskedni.
De most már nem sokáig!-mosolyodott el magában, s hangosan annyit mondott:
-Nem tisztem a szokásait méltatni.
-Itt is van a ruha-adta át a kész darabot a szabó.-Elvégeztem az utolsó simításokat is,
úgyhogy tökéletesen kell passzolnia rá.
-Köszönöm.
Kifizette az árat, amit a konyhapénzből vett el, hogy majd mikor megkapja mostohájától,
visszapótolja. Ha pedig esetleg "elfelejti", ami cseppet sem lett volna meglepő, akkor majd
kispórolja. Valahogyan. Vagy kölcsön kér, de csak a legvégő esetben.
Elköszönt a szabótól, és szaporán szedte a lábát hazafelé. Frida-sok egyéb mellett-nem
szerette, ha étkezés után a koszos edény sokáig az asztalon marad. Persze eszébe nem jutott
volna megfogni, és átvinni a két helyiséggel arrébb lévő konyhába! Ennyiben vetekedett a
legnagyobb nemesurakkal és úrhölgyekkel is: messziről került mindent, ami akár hírből is
hasonlított a munkához. Mintha még a gondolata is megalázó lett volna.
Otthon sietve elrakta az új ruhát-aminek már alig tudott helyet szorítani Frida
szekrényében-és rohant mosogatni. Majd mihelyt az összes koszos edényt tisztává
varázsolta, hozzálátott a mosáshoz is, egy percnyi pihenő nélkül. A szép időre való tekintettel
kivitte a dézsát a kertbe, s egy sámlin ülve dörzsölhette a flancos holmikat- de csak óvatosan,
nehogy véletlenül elszakadjanak, mert a kisasszonyok már a legkisebb kopást is észrevették,
és olyan hisztit csaptak miatta, mintha ez lenne a világ vége. Ezért aztán annyira koncentrált,
hogy először észre se vette az érkezőt, csak amikor már sokadszor szólt rá.
-Hé, te! Hozzád beszélek!
Egy férfi állt a kerítés mellett. Az inge bal mellére a királyság színeiben díszelgő kis
anyagdarabot varrtak; ez volt a jele annak, hogy a palotában dolgozik, a király szolgálatában.
A kezében néhány borítékot markolászott, azokkal integetett felé sürgetően, egyszerű
szolgálónak nézve Ellát. Nem is tévedett olyan nagyot.
-Elnézést!- ugrott fel a lány, s a kezében lévő darabokat a dézsába hajítva odaszaladt.-Nem
vettem észre. Miben segíthetek?
-Ezek a Northwood családéi-közölte a férfi, kezébe nyomva a leveleket.-Gondoskodj róla,
hogy mielőbb megkapják.
Ezek után annyit se mondott, hogy viszlát vagy jó napot, csak megfordult, és elsietett.
Ella befele indult, de közben tekintete a legfelső borítékra esett, pontosabban annak
címzésére, és szórakozottan átfutotta. Aztán egy perccel később eljutott az agyáig, hogy mit
is olvasott. A saját nevét.
Megállt az ajtóban, és még egyszer megnézte. De nem tévedett: a levél Elladora Sophia
Abigail Northwoodnak szólt. A két középső nevét a két nagyanyja után kapta, akik közül az
egyik szülésbe, a másik pedig valami lázas betegségbe halt bele. Nagyon rég nem hallotta
már a teljes nevét, vagy látta leírva, ezért sem azonosította rögtön magával.
Egy pillanat műve volt a levelet a köténye zsebébe csúsztatni, aztán belépett a házba. A
szíve hevesen dübörgött a mellkasában, mintha ki akart volna ugrani a helyéről, miközben
igyekezett kívülről teljesen nyugodtnak tűnni. Így vitte be a többiek levelét a szalonba,
Fridának.
 -Egy futár hozta a kastélyból-mondta gyorsan, még mielőtt mostohaanyja megszidhatta
volna, amiért nincs a dolgánál, s átnyújtotta a küldeményt.
Az asszony egy ragadozó hevességével kapta ki a kezéből, és feltépte a sajátját. Szemeit
végigfuttatta a sorokon, majd hangosan elkiáltotta magát.
-Lányok! Gyertek ide gyorsan!
A hangjából kicsendülő izgatott sürgetés hallatán azt lehetett volna hinni, hogy gyermekei
pillanatokon belül ott termettek előtte. Ilyesmiről azonban szó sem volt. Jó tíz perc múlva,
többszöri felszólítás után is csak lassan kerültek elő, miközben egymással veszekedtek valami
apróságon.
-Hallgassatok!-kiáltott rájuk az édesanya olyan hangnemben, amilyet ritkán lehetett hallani
tőle.-Találjátok ki, mi történt! Őfelsége meghívott minket a születésnapján rendezett bálba!
Egy pillanatig csend volt, aztán a két lány szeme elkerekedett, s mindketten hangos
visításban törtek ki.
-A király!-lelkendezett Lissa.-Találkozni fogunk a királlyal!
-És táncolunk vele!-tette hozzá Georgia.-El kell bűvölnünk. Hiszen még nőtlen!
-Szerinted van rá esély, hogy feleségül veszi valamelyikünket?
-Ha ő nem is, egy csomó herceg, gróf és báró lesz ott. Valamelyiknek tuti megakad rajtunk a
szeme.
-Az összesnek! Úgy kell majd válogatnunk közülük!
-Muszáj a lehető legszebbnek lennünk. Én felveszem a sárga ruhámat. Nem is, a pirosat.
Vagy...nem, az se jó.-Georgia eltökélten az anyjára nézett.-Kell egy új ruha. Báli, a legújabb
divat szerint, rengeteg csipkével.
-Nekem is!
-Ella!-csattant Frida.-Szaladj a szabóhoz, és rendelj tőle három ruhát. Extra pénzt kap, ha
néhány napon belül kész van. Az enyém zöld legyen, Georgiáé arany, Lissáé ezüst. A legújabb
párizsi divat szerint, úgy, hogy a lehető legelőnyösebb legyen mindhármunknak, és ne
fukarkodjon a csipkével. Na, szedd a lábad!
A lány kiszaladt a kertbe, bevitte a dézsát, és a ruhákat kiszedte a vízből, nehogy a
szappanos vízben való ázás kárt tegyen bennük. Aztán a saját, még bontatlan levelét
elrejtette, és szaladt ismét a szabóhoz, hogy teljesítse a feladatot.
-Na, tessék, mit mondtam!-jegyezte meg Mr. Jackson, mialatt felírta a kívánalmaikat.-
Kíváncsi lennék, miből telik nekik erre. Bár amíg pontosan fizetnek, addig nincs sok közöm
hozzá.
Ella meg tudta volna mondani, miből: az ő örökségéből. De most nem ez járt az eszében,
hanem a saját meghívója-már ha csakugyan az volt. Alig várta, hogy végre kibonthassa.
Sajnos azonban ezzel majdnem a nap végéig várnia kellett, mert a temérdek munkája mellett
még ennyi szabadideje sem maradt. Csak mikor a család leült vacsorázni, akkor tudott
szakítani egy percet a dologra.
Előszedte a kandalló melletti fásláda alól, ahová becsúsztatta, és feltörte a pecsétet. A
levelet ugyanazokkal a sietős, mégis elegáns betűkkel írták, mint a címzést, rendezetten,
szépen olvashatóan. A keze úgy reszketett, hogy alig tudta elolvasni, de a lényeget felfogta:
őt is meghívták.
Egy igazi bál! Ő nem dédelgetett magában olyan nagyratörő terveket, mint
mostohatestvérei, de azért azon kapta magát, hogy igenis el akar menni. Végre egyszer
szeretett volna kiöltözni, és megnézni egy ilyen estélyt. Talán nem is lenne lehetetlen.
Letette a papírt a konyhaasztalra, és elgondolkodva meredt maga elé. Az biztos, hogy
Cassandrával beszélnie kell, mert ő az egyetlen, aki tud, és hajlandó is neki segíteni.
Valószínűleg tud kölcsönözni egy ruhát, talán el is viszi hintón. Amiatt sem kell aggódnia,
hogy a "családja" felismeri, mivel álarcos bál lesz-csak a megfelelő maszkot kell viselnie. Cas
biztos ezt is be tudja szerezni. Csak Frida meg ne sejtsen semmit.
Mintha végszóra történt volna, hirtelen egy sötét folt suhant át Ella előtt. Lucifer volt, aki
felugrott az asztalra, és felkapta a meghívót.
-Hé!-kiáltotta utána kapva, de a kandúr kicsúszott a kezei közül, és elslisszolt az ajtó felé.-
Gyere vissza!
Az ördögfajzat azonban nem hallgatott rá.
A lehető leghalkabban kergette végig a házon, és már majdnem sikerült becserkésznie, de
aztán az átkozott dög beslisszolt az étkezőbe. A lány ide nem követte, hanem megtorpant az
ajtóban, remélve, hogy gazdája figyelmen kívül hagyja a macskát. De természetesen nem
volt ilyen szerencséje.
-Mit találtál?-gügyögte mostohaanyja.-Mutasd csak?
Egy percre elhallgatott, majd a hangja szigorúan pattant a semmiből.
-Ella! Hozzám! Azonnal!
A lány besietett, és szemét lesütve megállt az ajtó mellett.
-Mi ez?-lobogtatta Frida ingerülten a papirost.
-A meghívóm a herceg báljára-suttogta.
-Miért nem láttam én ezt?
-Mert...
Nem tudta, mit mondhatna. Közben Georgia és Lissa pillantása is rászegeződött, s egyszerre
azt kívánta, bár hagyta volna a fásláda alatt a borítékot. Vagy dobta volna el, olvasatlanul.
-Csak nem az jutott eszedbe, hogy el akarsz menni?
-De igen.
Gyűlölte, hogy míg Frida szavaiból csöpög a gúny, addig az övé remeg a bizonytalanságtól.
De nem tudott mit tenni ellene.
A hárpia felkacagott, s utódai is követték a példáját.
-Még hogy te!-köpte az asszony megvetően.-Nézz magadra. Mit keresnél te ott? Nincs mit
felvenned se. Fogalmad sincs a helyes viselkedésről. Csak egy cseléd vagy, nem több. Inkább
illenél egy kocsmába, mint a királyi palotába.
Minden mondat egy-egy tőrdöfés volt, főleg azért, mert Ella érezte az igazságát. Mégis mit
akar ő itt? Amíg ki nem szabadul innen, nem fog eljutni egyetlen bálba sem. Nem is tud
táncolni. A haja folyton kócos, és ráférne egy vágás, meg egy alapos mosás. Falun
nevelkedett egy udvarházban. A taníttatása hiányos. Az etikettről fogalma sincs. Mégis mire
gondolt?
A reménytelenség kiülhetett az arcára, mert a mostoha nem fárasztotta magát további
kínzással, csak rámordult, akár egy kutyára.
-Takarodj a dolgodra, mielőtt megbüntetlek!-azzal négyfelé tépte a meghívót, és a
kandallóba hajította.
Ella ösztönösen kapott arrafelé, de aztán visszalépett, majd megfordulva kiment a szobából.
Cassandra!-gondolta a sírás szélén. Most elkélt volna az idősebb lány barátsága és
támogatása. De ő nem jött el.

***
 Cas maga elé nyújtotta a kezét, ahogy az öregasszony annyiszor mutatta, és enyhén
megmozgatta az ujjait, mintha egy láthatatlan tárgyat próbálna körbe tapogatni. A langyos
szél átfújt az ujjai között; érintésétől libabőrös lett a karja.
-Koncentrálj!-mondta idős mentora, aki kicsit távolabbról figyelte.-Milyen érzeteket kelt
benned?
A szellő az arcába fújt párat a tincsei közül, és játékosan lába köré csavarta a szoknyáját. Ez
nagyjából megadta a választ.
-Nyugati?
-Nagyon jó. És ez?
Most megváltozott a szél iránya. Hűvösebb és erősebb lett, időnként határozott lökésekkel
vonult végig a tájon.
-Ez könnyű. Északi.
-Remek. Egyre jobban megy. Mondjuk legyen még egy utolsó...
Megint változott a szélirány, de most nem olyan sokat. Egy keveset enyhült a hevessége, de
a különbség nem volt feltűnő. A sebessége viszont határozottan csökkent.
-Nem tudom-ismerte be.-Vagy Északi, vagy Keleti.
-Mindkettő-felelte az anyó elégedett mosollyal.-Ez egy Északkeleti szél volt. Az uralkodó
szélirányok mellett előfordulnak ilyen úgynevezett alárendelt szelek. Ezek mindig kettőnek a
jegyeit hordozzák magukban. De most már ezeket is fel fogod tudni ismerni.
Hirtelen teljes szélcsend lett, a legkisebb légmozgás is eltűnt. Lenyűgöző volt, ahogy a másik
irányította ezt az álmot.
-Azt hiszem, eljött az ideje, hogy ismét visszatérjünk a való világba-jegyezte meg az
öregasszony.-Amint átadom az erőm, ez az álom megszakad, és többé nem foglak tudni
elérni, úgyhogy ha van még kérdésed, most tedd fel.
-Én meg tudom majd keresni?-bukott ki Cassandrából.-Olyan jó tudni, hogy nem vagyok
egyedül, és önnek olyan nagy tudása van...
-Ha a déli-szelet használod, akkor életem végéig bármikor. Bár ez már nem olyan hosszú
idő. Azt fontos tudnod, hogy még mielőtt meghalsz, tovább kell adnod ezt képességet
A lány szája megkeseredett.
-Hogyan tehetném? Hogy ítélhetnék erre a sorsra bárkit is?
-Úgy, hogy ha nem teszed, annak beláthatatlan következményei lesznek-felelte az anyó
határozottan.-Ha nincs, aki kontrollálja a szeleket, azok szabadon fognak garázdálkodni, és
óriási károkat okozhatnak. Emberéletek tucatjai kerülhetnek életveszélyben. És azt is tudnod
kell, hogy kettőnél több ember adottságát nem szabad egyesíteni, mert az már olyan óriási
hatalmat jelentene, amit senki sem birtokolhat. Úgyhogy egy kívülállónak kell adnod.
Méghozzá egy kívülálló nőnek, mert a férfiak nem alkalmasak a feladatra.
-Remek. Halálom előtt adjam tovább egy nőnek. Ezt is megjegyeztem. De hogyan tudom
átadni?
Az idős nő elmosolyodott.
-Ha megérinted az illetőt, onnantól már csak akarnod kell. De jobb, ha nem halasztod az
utolsó pillanatig, mert akkor történnek olyanok, mint a te esetedben: hogy a legközelebbi
idegent kell belevonni. Természetesen nem tudhatjuk, hogy mikor vagyunk még időben, s
mikor fogunk meghalni, de azért érdemes ezt észben tartani. Na gyere!
Visszamentek a tornácra, ahol megitták a maradék teát, s ettek pár falat süteményt. Közben
kikérdezte Cassandrától mindazt, amit tanított neki a szelek természetéről és a velük való
bánásmódról. Amikor a lány mindenre helyesen felelt, felsóhajtott.
 -Kitűnő fejed van, drágám. Igazság szerint már csak az időt húzom. Úgy hozzászoktam ehhez
az ajándékhoz minden kellemetlenségével együtt, hogy nehezemre esik megválni tőle.
-Akkor megtartja magának?-kérdezte Cas.
-Ugyan, kedvesem!-nevetett az anyó, és reszketeg ujjaival megfogta a kezét.-Sok sikert!
Még mielőtt megkérdezhette volna, hogy érti, a levegő hirtelen kiszorult a tüdejéből,
mintha valaki teljes erőből gyomorszájon vágta volna. Ezzel egyidőben a semmiből viharos
szélfúvás támadt, s szemei elől eltűnt a tornác, a házikó, a zöld dombok, az öregasszony, és
zuhanni kezdett a semmiben, vég nélkül, tehetetlenül...
Levegő után kapkodva ült fel az ágyában. De hiába nyeldekelte az oxigént, úgy érezte, hogy
mindjárt megfullad és emiatt kezdett pánikba esni. Kétségbeesetten kapott a csuklójához, és
megmarkolta a karkötőjét.
-Csak nyugodtan!-mondta egy megnyugtató tónusú, ismeretlen hang.- Ne ziháljon. Szívja be
lassan, tartsa benn egy percig, aztán fújja ki.
Jól van. Ezt meg tudja csinálni. Beszív-benn tart-ki. Ezalatt pont egyszer tudja körbefordítani
a karkötőjét. Akkor most még egyet. Az úgy már kettő fordítás. Három. Négy. Mire húszhoz
ért, lenyugodott, és újra tudott fókuszálni.
-Jól van-mondta ismét az idegen férfi.-Az édesanyja hamarosan itt lesz.
-Ki maga?-akarta kérdezni, de heves köhögés tört rá.
-Nyugalom, csak nyugodtan.
-Cassandra!-rontott be a grófnő, s feldúlt arccal az ágyhoz sietett.-Minden rendben?
-Jól vagyok-nyögte a lány, s visszadőlt a párnáira.-Mi történt? Ki maga?
-Ő itt Harrison doktor. Emlékszel rá? Érte küldtünk, amikor már nem tudtuk, hogy mit
csináljunk. Nagyon megijesztettél minket.
Tényleg, a doktor. Aki az ő nem létező betegségeiből gazdagodott meg. Szóval elhívták.
-De miért?-kérdezte.
-Mert nem tudtunk felébreszteni. Három napig aludtál.
Három napig? Ez olyan hihetetlenül hangzott. De az álmokban mindig másképp telik az idő,
mint a valóságban, és az öregasszony nyilván előre bebiztosította, hogy senki se tudja
felébreszteni túl korán. Így volt ideje mindent megtanulni, és megkapta az anyó hatalmát,
ami most már az övé...vajon mennyiben más a dolog, ha kétszeres képessége van?
Ekkor ráébredt, hogy ez talán nem épp a legmegfelelőbb időpont, hogy ilyesmin
töprengjen, miközben mások épp valami magyarázatot vártak a történtekre. Úgyhogy
elmesélte a doktornak, hogy mennyire túlhajtotta magát az utóbbi időben, milyen keveset
aludt, és mennyire kimerült. Ezek után természetesen a férfi hamarosan levonta a
következtetést, hogy a szervezetének pihenésre volt szüksége, és nincs itt semmi baj, csak
vigyáznia kell az időbeosztásával. Pont, ahogy számított rá.
Ezért nem bánta, hogy nyerészkedik rajta a férfi-legalább békén hagyta, és nem akart
mindenféle sarlatánsággal kísérletezni rajta.
-Nem hinném, hogy csak ennyi volt a gond!-akadékoskodott lady de Clare, még mindig a
történtek hatása alatt.
Cassandra elkapta a tekintetét, és jelentőségteljesen rákacsintott, miközben hangosan azt
mondta.
-Teljesen jól érzem magam. Biztos vagyok benne, hogy nincs semmi probléma.
-Hát jó-egyezett bele az anya habozva.-Akkor köszönjük, doktor úr. Kikísérem.
A doktor még egyszer lelkére kötötte, hogy pihenjen többet, majd hagyta magát kivezetni a
szobából.
 Amint becsukódott mögöttük az ajtó, Cassandra kiugrott az ágyból. Abban nem hazudott,
hogy jól érzi magát-erősebb és energikusabb volt, mint valaha. Esze ágában sem volt valami
vélt betegség miatt tovább rostokolni az ágyban, amikor megannyi teendő várt rá, úgyhogy
hamar hozzá is kezdett az öltözködéshez.
Az első gondolata Ella volt. Meg kell látogatnia mielőbb, nehogy azt higgye, hogy végleg
magára hagyta. De persze előbb be kell avatnia anyját a történtekbe. Még mindig férjet kell
találnia a barátnőjének, arról nem is beszélve, hogy ki kell derítenie, mennyire is komoly ez a
sikkasztásos ügy.
Meglehetősen zsúfolt program volt. Épp ahogy szerette. Ráadásul ez volt a kórházas napja,
amit esze ágában sem volt kihagyni.
-Jól sejtem, hogy szeretnél nekem mondani valamit?-szakította ki gondolataiból a visszatérő
lady de Clare.
-Igen. De talán jobb lenne, ha leülnél.
Hosszúra nyúlt a mese, s mire a lány mindenről részletesen beszámolt, az anya nem igazán
tudta, hogy örüljön az új fejleményeknek, vagy ne. Az mindenképp jó volt, hogy a lánya
kapott végre némi útmutatást, de attól félt, hogy mivel már biztonsággal tudja használni a
képességét, sokkal gyakrabban fogja igénybe venni a segítségét. Puszta jó szándékból,
természetesen, de mit sem törődve azzal, hogy ő maga mekkora árat fizet. Ebben túlzottan
hasonlított a bátyjára.
De bámennyire is rossz érzése volt a dologgal kapcsolatban, most, hogy gyermeke végre
beavatta a dolgaiba, esze ágában sem volt olyasmit mondani, ami miatt úgy érezhette volna,
hogy titkolóznia kell.
-Azt hiszem, a kimerültség apádnak is elegendő magyarázat lesz, ha megfelelően tálaljuk-
mondta inkább.-Ezt rám bízhatod. De tudnod kell, hogy lord Sylverton az elmúlt napokban is
itt járt, és megmondtuk neki, hogy nem vagy látogatható állapotban.
Cassandra egy legyintéssel félresöpörte a problémát.
-Amíg Ella ügyét le nem zártam, nekünk kettőnknek nincs semmi beszélnivalónk egymással.
Ezt vele is tudattam, így nem értem, miért próbálkozik még mindig. Ha legközelebb
felbukkan, mondd meg, hogy nem leszek a felesége. Más történt, amiről lemaradtam?
-Ó, igen!-kapott észbe az édesanyja, s a fésülködőasztalról egy levelet emelt fel.-Ez itt neked
jött. Őfelsége meghívta a családunkat a születésnapja alkalmából rendezendő bálra.
-Nahát, egy bál!-jegyezte meg Cas minden lelkesedés nélkül, mialatt felnyitotta a levelet.
-Erre illene eljönnöd. Állítólag az összes nemesi származású családot meghívták. Az évtized,
ha nem az évszázad rendezvénye lesz.
-Hm.
A lánynak esze ágában sem volt elmenni, de amikor kinyitotta a meghívóját, egy kisebb,
más kézírással írt papírdarab hullott ki belőle. Lehajolt, hogy felvegye.
-Hát az mi?-csodálkozott a grófnő.
Cassandra átfutotta a neki szóló személyes üzenetet, melyet nem más, mint őfelsége írt
neki személyesen.

Kedves Miss de Clare! Első találkozásunk alapján úgy vélem, meg se fontolja, hogy részt
vegyen a születésnapi bálomon, ezért bátorkodtam tollat ragadni egy személyes
meghíváshoz. Kérem, gondolja át helyzetemet, melyen sokat segítene, ha ön közben
támogatna. Főleg mivel ezen a bálon kuzinom be akarja mutatni nekem jelöltjét a tisztségre,
amelyről tegnap este oly sok szót ejtettünk, s melyet ön oly hevesen visszautasított. Ez úton
tehát szeretném szaván fogni, s elfogadni az ajánlatát erre az estére. De készüljön úgy, hogy
ezúttal megtáncoltatom! Őfelsége

Cas nem tudott visszafojtani egy mosolyt. Nem gondolta volna, hogy a király valóban
ennyire üdítőnek és élvezetesnek találta a társaságát. Ezek után természetesen nem lesz más
választása, mint igent mondani a kedves invitálásra-de most már jobb kedvvel tette.
Egyébként is égett a vágytól, hogy találkozhasson az uralkodó leendő feleségével, s talán
magával lord Sylvertonnal is lesz alkalma egy pár szót elcsevegni.
-Miféle bál is lesz ez?-kérdezett vissza.
-Álarcos. És az összes nemesi család hivatalos rá.
-Remek. Elmegyek.
-Valóban?-örült meg az édesanyja.-Akkor szükséged lesz egy új ruhára, mert nincs egy
normális öltözéked. Meg ékszerekre. Ha már hajlandó vagy megjelenni nyilvánosság előtt,
adjuk meg a módját. Felőlem mindenki azt mondhat, amit akar, de én tudom, hogy te sokkal
szebb vagy, mint azok a szende kis elsőbálozók. És nem hátrány, ha a lordon kívül másnak is
megakad rajtad a szeme.
Cassandra ehhez inkább nem fűzött semmit. Helyette eltette Edward levelét, és öltözködni
kezdett.
-Készülsz valahová?
-A St. Carolinában számítanak rám-felelte.
-Nem kellene pihenned?
-Most ébredtem fel három nap alvás után. Kipihentebb vagyok, mint eddig és ezután
valaha. De majd igyekszem korán eljönni. Még Elláékhoz is be kell néznem valamikor.
-Rendben van!-sóhajtott az asszony beletörődve.-Majd siess haza!
A kórházban szokás szerint pörgős nap volt. Tavasszal és nyáron mindig sokkal több
sebesült volt, mint télen, amikor az emberek a házakba szorultak. A hideg hónapokban
sérülésnél sokkal gyakoribbak voltak a betegségek, melyeket a nem megfelelő öltözködés és
az alultápláltság váltott ki. Ezekkel többnyire nem sokat tudtak kezdeni; hiába mondták egy
páciensnek, hogy egyen többet, vagy öltözzön fel melegebben, ha nem volt pénze ruhára,
ételre. Jobb híján adtak nekik néhány gyógyfüvet, ami enyhítette a tüneteket, s amikből
finom teát lehetett főzni-hogy legalább napjában egyszer igyon valami jó meleget-és ha
gyerekről volt szó, meg is etették az illetőt. Emiatt aztán a szülők elkezdték az egészséges
porontyaikat is hozzájuk vinni, az ingyen ebéd reményében, és nem is kellett csalódniuk.
Természetesen nem volt nehéz felismerni a potyázókat, de amikor egy 3-4 éves,
csontsovány lányka vagy kisfiú jött hozzájuk-akár beteg volt, akár nem-, nem tagadták meg
tőlük azt a tálka levest és darab kenyeret. Ezt aztán mindig helyben meg kellett enni, erre
nagyon vigyáztak, mert csak így garantálhatták, hogy biztosan az ő hasukba kerüljön az étel.
Betegségek persze minden évszakban előfordultak, nem csak télen. Ezen a napon is volt egy
ilyen esete. Éppen kilépett a szobából, ahol az imént látott el egy vágott sebet, hogy szólítsa
a következőt, mikor hátulról egy asszonyság furakodott előre, karjában egy lánnyal. Közben
karcos hangján a többi kint ülőt túlharsogva méltatlankodott.
-Én ugyan nem fogok más kölke miatt órákat várni a soromra! Otthon vár a mosni-,
főznivaló és még millió dolog. Elhoztam, ezzel megtettem, amit illik. Most már lássa el, vagy
hagyja meghalni, mit bánom én, innentől a magáé.
Azzal a gyereket nemes egyszerűséggel Cas karjába borította.
Őt ez annyira váratlanul érte, hogy alig bírta megfogni, de mikor sikerült, akkor majdnem
újra elejtette. Nem volt már olyan kicsi a lány, legalább 10-11 éves lehetett, az ő karjai pedig
nem voltak hozzászokva ilyen megterheléshez. Mégsem tehette le, hiszen láthatóan nem
volt magánál-a szeme csukva volt, az arca sápadt, és a hideg rázta. Nem volt hát más
választása, mint hogy bevigye a szobába.
Meg is indult, de az első rogyadozó lépés után valaki sietve elébe került, s két erős kar vette
át a magatehetetlen testet.
-Köszönöm-mondta levegő után kapkodva, és felnézett-egyenesen Jason kemény, kihívó
arcába.
-Maga?
-Soha nem kér segítséget, igaz?-kérdezte a férfi helytelenítően.-Inkább megszakad.
-Nem volt olyan nehéz-hazudta, mire a másik csak sokatmondóan felvonta a szemöldökét.
Legnagyobb bosszúságára elpirult zavarában, de szerencsére a férfi nem szentelt neki túl
sok figyelmet. Már el is fordult, hogy idegesítően könnyed léptekkel az ágyhoz vigye a
beteget-éppen ahhoz, amelyen egy hete az ő válla lett összevarrva-és letette. Ezután
félreállva felé intett.
-Az öné a terep, doktornő.
Cast ingerelte a fölényes magabiztosság, ami folyamatosan áradt belőle. Nem csinált
semmit, csak állt egy helyben, mégis valahogy uralta a szobát, amitől ő úgy érezte magát,
mintha bogarak mászkálnának a bőre alatt. De érettebb volt annál, semhogy dacból ne
engedelmeskedjen, amikor egy betegről volt szó, ezért az ágyhoz lépett.
Elég volt megérintenie a lány homlokát, hogy tudja, magas láza van, így a hidegrázás
ellenére is borogatás kellett neki. Indult volna a korsóhoz-de rögtön meg is gondolta magát,
és a kendője takarásában elmosolyodott. Csak két lépés lett volna. De elszalasztotta volna a
lehetőséget, hogy megcáfolja a férfi iménti kijelentését, és egy kicsit ugráltassa.
-Ha már itt van, tegye hasznossá magát-szólt oda hűvösen.-Az asztalon lévő kendőkből
vizezzen be egyet és hozza ide.
Meg sem fordult, hogy minél közönyösebbnek tűnjön-emiatt azonban elszalasztotta Jason
szájának elégedett rándulását. A férfi azonnal rájött, merről fúj a szél. Az eddigiek alapján
pontosan valami ilyesmit várt a lánytól, és megnyugtatta, hogy igaza lett-szerette a
kiszámítható ellenfeleket.
-A homlokára!-utasította a másik, mit sem sejtve a gondolatairól.-A csuklóira is tegyen
egyet-egyet.
-Mi a baja?-kérdezte az ideiglenes segéd, miközben további rongyokat mártott a hideg
vízbe.
-Fogalmam sincs-felelte a nő; keze két kupac szárított növény között lebegett, mintha
bizonytalankodna, de aztán a kisebbikből vett el egy csipetnyit, és a tűz felett függő kannába
dobta.-Nem vagyok gyógyító, csak kisegítek itt.
-Akkor hogyan segít rajta?
-A hangok a fejemben megmondják, hogy mire van szüksége.
Kifejezéstelen hangon beszélt, így a férfi nem tudta eldönteni, hogy viccelni akart, vagy csak
nem volt hajlandó őt komoly válaszra méltatni. Bár valószínűbbnek tűnt a második, mivel
nem rótta fel neki, hogy nem nevet.
Megint a pillanatnyi tétovázás következett, majd ezúttal egy göcsörtös gyökeret vett le egy
polcról. Némi vízben megtisztította, majd egy tiszta kendőbe burkolta. Ezután egy másikat
leterített, és növényeket halmozott rá-ugyanazon fajtákat, amikből a készülő főzetbe is tett-
és az egészet batyuvá kötötte. Amint ezzel megvolt, ismét a beteghez lépett.
-Cserélje ki a borogatásokat. Kérem.
 A végét enyhén vonakodva tette hozzá, de Jason ezúttal úgy érezte, hogy ez a köztük lévő
merevség ellenére nem teljesen ellene irányul; inkább úgy tűnt, mintha idegen lenne
számára a szó. Noha csak provokálni akarta, amikor azt mondta, hogy nem sűrűn kér
segítséget, alighanem rátapintott az igazságra.
-Hogyan kötött ki itt?-kezdte a faggatózást, úgy téve, mintha csak a csendet akarná
megtörni.
-A véletlen hozott ide, azután itt ragadtam-jött a tökéletesen semmitmondó válasz.
-A héten többször is jártam itt, de magát nem láttam.
-Csak heti egyszer érek rá itt lenni, talán kétszer, ha nincs sok dolgom. De ez sajnos egyre
ritkábban fordul elő.
Úgy tűnt, őszintén bánja, hogy nem tud többet a kórházban dolgozni. Ez egy nagy jó pontot
jelentett, de a férfi tudta, hogy lelkiismeretes emberek is cselekedhetnek helytelenül, ha
valami módon igazolni tudják maguk előtt. Így hát nem hagyta abba a kérdezősködést.
-Milyen dolog rabolhatja el így egy fiatal lány szabad idejét?
Jane felelet helyett szigorú pillantást vetett rá az orrát-száját eltakaró kendő fölül.
-Nem vagyok én olyan fiatal, maga pedig nem az udvarlóm, hogy hízelegnie kelljen nekem.
Tényleg nem az a fajta, akit könnyű levenni a lábáról.
-Talán férjnél van?
-Meglehet.
-Nincs gyűrű az ujján-mutatott rá Jason.
-Mondja, próbált már jeggyűrűt vértől megtisztítani? Én igen. Egy rémálom.
-Szóval mégis házas?
-Egy szóval sem mondtam, hogy a saját gyűrűm volt. De akár az is lehetett.
-A karperecét miért nem vette le, ha a feltételezett jeggyűrűjét igen?-kérdezte Jason.- Nem
az lett volna a logikus, hogy ha az egyiket leveszi, akkor a másikat is?
-Nem, ha figyelembe vesszük az értékbeli különbségre a két ékszer között-vágta ki magát
ügyesen a nő.- A karperecet sokkal könnyebben tudnám pótolni, mint egy aranygyűrűt.
-Ezek szerint szegény?
-Attól függ. Vannak, akik nálam gazdagabbak, de olyanok is, akik szívesen cserélnének
velem.
A titkolózás titka az, hogy ne mondj semmit. A hazugságot ugyanis többnyire végtelenül
egyszerű kiszagolni, bármennyire is ért hozzá valaki. Persze ha szűkszavú vagy, akkor
könnyen kitalálják, hogy valamit rejtegetsz. Az igazi művészet az, ha képes vagy úgy beszélni
akár perceken át, hogy közben nem árulsz semmit-és ilyen szempontból ez a gyógyító értette
a dolgát. Jason csak azt szerette volna tudni, hogy miért van szüksége erre a képességre.
Meg természetesen még pár másik dolgot, de ezt elsőként.
-Támassza meg a hátát!-kérte Jane félbeszakítva a gondolatait.
Felültették a kislányt, és megpróbálták megitatni. A tea nagy része mellé ment, de egy
kevés azért jutott a szájába is, és úgy tűnt, ennyi is használ. A beteg görcsösen nyelt egyet,
aztán felköhögött, és résnyire kinyitotta a szemét.
-Szia!-mondta Jane halkan, és a férfi meglepetten figyelte addig éles, pergő hangja hirtelen
ellágyulását.-Érted, amit mondok?
-Igen.
-Jól van. Mióta vagy rosszul?
A lány megvonta keskeny vállát, de a mozdulattól rátört a köhögés. A gyógyító-mert
mondhatott, amit akart, az volt-egyik kezével megtámasztotta a gyerek testét, hogy kevésbé
rázkódjon, a másik kezével pedig gyengéden megsimogatta az izzadtságtól nedves fürtöket.
 -Mi a neved?
-M...Marian-nyögte a gyerek két köhögés között.
A nő az ajtóhoz ment, és hangosan kiszólt a várakozókhoz.
-Van valaki, aki Marianhez tartozik?
Jason a nyitott ajtón át látta, hogy pöttömnyi kisfiú furakszik előre, és megáll a gyógyító
előtt.
-Az öccse vagy?
Bólintás.
-Jól van. Gyere!
A nő bevezette a szobába, és becsukta az ajtót.
-Ebből kell a nővérednek minden nap egy darabot ennie-mutatott a becsomagolt gyökérre.-
Ebből pedig egy kanálnyit kell egy bögre forró vízbe tenni, azt igya meg. Megjegyezted?
Újabb bólintás.
-Jól van. A tea jót tesz a láznak, a gyökér pedig a hányingert mulasztja el. Emellett legyen
mindig alaposan betakarva, és akkor hamarosan jobban lesz.
Elfordult, de a fiú félénk érintése megállította.
-Mi az?
-Erica néni itt hagyott minket-suttogta.
Szóval a vén satrafa hazament a mosnivalójához-gondolta Jason. Biztos szomszédjuk
lehetett, vagy környékbeli, ha ő hozta el őket. A szülők dolgoznak, így a kicsi hozzá szaladt,
mikor a testvére rosszul lett. Jó kis szomszéd: így otthagyni két gyereket, hogy az amúgy is
elfoglalt ápolóknak kelljen gondoskodni róluk. Lám, Jane homloka máris ráncokba gyűrődött
a fejtöréstől, hogy mihez kezdjen velük.
A férfi szinte hallotta a gondolatmenetét. A munkát nyilván nem hagyhatta itt csak úgy,
ahogy senki más sem az itt dolgozók öközül. Estig mégsem tarthatták itt a gyerekeket, mert
csak láb alatt lettek volna, emellett ha a szülők hazaérnek, pánikba esnek, ha nem találják
otthon őket. Az egyik beteg persze elkísérhette volna őket, de találnak-e olyat, aki vállalja, és
akire rá is lehet bízni őket? Erre igen csekély esély volt.
-Majd én hazaviszem őket-ajánlotta fel Jason különösebb megfontolás nélkül.
A nő felkapta a fejét az ajánlatra, és rámeredt, feszülten az újabb dilemmától. Szemei a férfi
arcát kutatták, mintha abból akarta volna kiolvasni, hogy rábízhatja-e a gyerekeket-és ő azon
kapta magát, hogy szeretné tudni, mit gondol róla a másik. De ez a gondolat annyira nem
volt jellemző rá, hogy egy másodperc alatt háttérbe szorította, és mindjárt el is feledkezett
róla.
-Rendben-egyezett bele végül a gyógyító, és a vonásai egy kicsit kisimultak.-Köszönöm.
Gyorsan megnézem és átkötöm a vállát, aztán indulhatnak.
-Az ráér. Most az a fontos, hogy Marian mielőbb hazaérjen. Legfeljebb majd visszajövök-
vont vállat Jason, noha ezt nem igazán engedhette meg magának. Tele volt tennivalókkal, és
a gyerekek valószínűleg nem a szomszédban laktak, ami azt jelentette, hogy az oda-vissza út
akár órákba is telhet. De így legalább még lesz ideje szaglászni a titokzatos Miss Jane körül.
-Adok egy takarót-mondta a nő, már az egyik szekrényben kotorászva.-Örökbe sajnos nem
adhatom nekik, de nem akarom, hogy a hazaút megviselje szegény lányt. Jelenleg még az
enyhe szellő sem tenne jót neki.
Az lesz a legjobb, ha bérkocsit fogok-döntött a férfi.
Nem volt egyszerű feladat ezen a környéken, de gyorsabb, mint ha gyalog megy, kezében a
lánnyal. Arról nem is beszélve, hogy a válla sem örülne annyira a megerőltetésnek; már az
eddigiektől is enyhén sajgott.
 Cassandra alaposan bebugyolálta Mariant, aztán Jason karjába tette. A két csomagot a
növényekkel a kisfiúra bízta, aztán segített nekik átverekedni magukat a várakozók között.
Kinn az utcán elköszönt tőlük, de egy pillanatra még utánuk nézett, s a látvány lenyűgözte: a
kemény férfi, aki pisszenés nélkül tűrte a golyó kiszedését, most olyan óvatosan tartotta a
beteget, mintha üvegből lenne. Közben fél szemét állandóan az előtte kóricáló fiún tartotta,
mintha attól tartana, hogy elveszíti. Ez nagyon megnyugtatta, mert bár elfogadta Jason
ajánlatán, azért volt némi lelkiismeretfurdalása, amiért két védtelen gyereket magára hagy
valakivel, aki valószínűleg nem jár becsületes úton. De szerencsére úgy tűnt, helyesen
döntött-, már ha döntésnek lehet nevezni, ha egy lehetetlen helyzetben az ember elfogadja
az egyetlen megoldást.
Visszament az épületbe, és újra belevetette magát a munkába. De közben végig azon
jártatta az agyát, hogy vajon mivel hálálhatná meg a férfi segítségét. Pénzt nem adhatott neki
anélkül, hogy származását felfedte volna-arról nem is beszélve, hogy valószínűleg el sem
fogadja, vagy egyenesen sértésnek veszi-azon kívül pedig mást nem tudott kitalálni. Hosszas
töprengés után mindössze annyira jutott, hogy legjobb lesz, ha megkérdezi tőle.
Sokáig tartott, mire Jason ismét felbukkant. De amikor látta, hogy ő el van foglalva, meglepő
módon nem zavarta meg, hanem egy szó nélkül beállt az egyik sarokba, ahol kevésbé volt
útban. Csendben megvárta, hogy végezzen, s csak mikor a páciens kiment, akkor lépett oda
hozzá. Kezében tartotta az összehajtogatott takarót, amit visszahozott.
-Gondoskodtam róla, hogy Marian ne fázzon, és főztem neki még egy pohárral a
gyógyteából-tudatta.- A szülők csak késő este érnek haza, de kiokítottam a kisfiút, hogy mit
kell csinálnia.
-Nagyszerű volt.-mondta a lány őszinte hálával.-Nem is tudom, hogy köszönjem meg.
Esetleg tehetek valamit magáért?
-Árulja el a nevét!
Cas habozott.
Eddig szerzett benyomásai alapján a férfit mogorva és kellemetlen embernek gondolta, akit
jobb elkerülni. Mégis tett dolgokat-mikor felsegítette a lóra, meg az, ahogy a gyerekekről
gondoskodott-amiket a viselkedése és a feltételezett foglalkozása alapján egyáltalán nem
várt volna tőle. De bár ezekkel meglepte és összezavarta, ennyi nem volt elég ahhoz, hogy
megbízzon benne.
Emellett olyan valakinek tűnt, akinek a nemesség rosszabb az ördögnél. És bár tényleg
nagyra értékelte a segítségét, nem akart még egyellenséget összeszedni, sem pedig bajt
hozni Annie-ék fejére.
-Sajnálom, de azt nem engedhetem, hogy ilyen előnyhöz jusson velem szemben-mondta
megjátszott könnyedséggel, mikor döntésre jutott.-Valami más kívánsága nincs esetleg?
Jöjjön, átkötöm a vállát, amíg gondolkodik.
A férfi leült az ágyra, és az ingét levéve engedte, hogy eltávolítsa az elkoszolódott kötést.
Mivel legutóbb azzal volt elfoglalva, hogy életben tartsa, a lány csak most vette észre, hogy
nem is ez az egyetlen sérülése: elszórtan kisebb-nagyobb hegek voltak rajta mindenütt.
Többségüket láthatóan évekkel korábban szerezte, de némelyik alig néhány hetes vagy
hónapos lehetett.
-Nem tudom, ki maga, de az biztos, hogy veszélyes foglalkozást űz-mormolta, miközben
magáról megfeledkezve végigsimított egy hosszúkás sebhelyen, ami valamilyen vágás után
maradhatott. De aztán ráébredt, hogy mit is művel, és zavartan visszakapta a kezét.
 -Vagy csak túl vakmerő-tette hozzá elvörösödve, hogy iménti botlásáról elterelje a
figyelmet.- A felesége mit szól hozzá?
-Nem vagyok nős-felelte Jason, és metsző kék tekintetével őt figyelte.
-Talán épp ez a baj-vélte, kerülve a pillantását.- Ha lenne valaki, aki fontos magának, sokkal
kevesebbet kockáztatna. Nem vinné olyan gyakran vásárra a bőrét.
Amikor felfedte a legutóbbi sérülést, a lány büszkén állapította meg, hogy valószínűleg élete
eddigi legszebb sebvarrása volt. Ami egyébként nem volt olyan nagy eredmény, hiszen nem
túl sokszor volt alkalma gyakorolni, de ahhoz képest jól sikerült. Talán még Anne is büszke
lett volna rá, ha ott van, de éppen egy csúnyán elfertőződött szúrásnyommal volt elfoglalva a
szomszéd szobában; a vékony falon áthallatszottak a páciens jajkiáltásai. Miután azonban az
itt töltött idő nagy részéhez ilyen hangok adták az aláfestést, Cassandra már meg se rezzent
rá.
-Szépen gyógyul-mondta a golyónyomot szemlélve.- Szokott fájni?
-Egyre kevésbé.
-Pihentesse a lehető legtöbbet-tanácsolta- és ne vállaljon több gyerek hazacipelést. Nem
teszek úgy, mintha nem jelentett volna sokat, de az biztos, hogy a vállának nem tett jót.
Tiszta pólyát csavart rá, majd engedte, hogy Jason felöltözzön. Közben a régi kötést a
kandallóba dobta.
-Ha a neve titok, áruljon el valami mást magáról-mondta a férfi váratlanul.
Meglepetten visszafordult hozzá.
-Ezt kéri a segítségért?
-Ezt.
-Biztos?
Bólintás.
-Hát jól van-adta be a derekát, és elgondolkodott, hogy mégis mi az, ami érdekelhetné a
másikat, de közben nem leplezi le őt.-Szeretem a cicákat, meg a madarakat, fára mászni és
lovagolni. Abszolút tehetségtelen szakácsnő vagyok, úgyhogy jobban jár, ha nem enged
konyha közelébe. Eddig valahányszor főzni próbáltam, mindig sikerült felgyújtanom valamit.
Egyszer a saját hajamat, és túl soká tartott, mire eloltottam, úgyhogy majdnem az egészet le
kellett vágni. Nagyjából másfél-két évig fiús frizurám volt, amíg újra meg nem nőtt.
A férfi szája megrándult, mintha elképzelte volna, és szórakoztatónak találná a képet. De
nem mondott semmit, csak intett, hogy folytassa.
-Nem is tudom, mit mondjak még. A szüleimmel élek. Itt születtem a városban, és nem,
nincs férjem, se jegyesem, se kedvesem. Anne gyűrűje volt az, amit le kellett mosnom
egyszer, és több mint egy órába tellett, mire megtisztogattam, úgyhogy azóta mindig
figyelmeztetem, hogy inkább vegye le, mielőtt valami véresebb dologba kezd. Egyébként
nem bírom a tétlenséget-ha nincs mit csinálnom, néhány óra alatt megőrülök, és belevágok
valami ostobaságba. És a haszontalanság érzésénél csak azt találom utálatosabbnak, ha
valaki jogtalanul bánt másokat. Ez így megfelel?
-Mi a kedvenc színe?-kérdeze a férfi felelet helyett.
-A citromsárga és a zöld.
-Szereti a zenét?
-Igen.
-Mi a véleménye a kapcsolatunkról a franciákkal?
A lány enyhe megütközéssel nézett rá.
-Mi ez, kihallgatás?
 A másik ezúttal nem mondott semmit. Láthatóan sokkal jobban szerette feltenni a
kérdéseket, mint megválaszolni őket.
-Hát jó-veselkedett neki Cas, remélve, hogy helyesen felel.-Szerintem nevetséges, hogy két
nép nem képes békében megélni egymás mellett. A franciák ugyanolyan emberek, mint mi,
mégis úgy viselkednek, mintha az ősellenségeik lennénk, csak mert elveszítettek egy
háborút, amit ők indítottak ellenünk. Mi pedig viszonozzuk a gyűlöletüket, nem törődve vele,
hányan esnek áldozatul. Nem a nemzetisége dönti el, hogy valaki jó ember-e, vagy sem, és
ha erre mások is rájönnének, véget érhetne ez az ostoba háborúskodás.
Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette.
-Ez az én véleményem. Ezzel kielégítettem a kíváncsiságát?
-Nem-felelte a férfi.-De egyelőre elég ennyi. Jobb, ha megyek, mert csak elvonom a
munkájától, és rám is vár néhány feladat.
Felállt és meghajtotta magát.
-Legyen szép a napja a továbbiakban. Azt hiszem, még találkozunk, Miss Jane.
-Örülnék neki, Mr. Jason-felelte Cassandra zavartan.
Ez az ember egy talány volt. Minél több időt töltött vele, annál kevésbé tudott kiigazodni
rajta.

7. fejezet

Jason elment, de kora este visszatért a kórházhoz. Egészen sötétedésig kellett várnia, hogy
Miss Jane végezzen; valahányszor úgy tűnt, hogy végre elfogytak a betegek, újabb ember
érkezett újabb panasszal, mintha sosem lenne vége. Aztán nagy sokára a nő csak kilépett a
Carolina ajtaján, hogy hazainduljon, a férfi pedig a nyomába eredt.
A dolgok, amiket Jane mondott, csak még jobban felkeltették az érdeklődését. A tűz, amivel
a béke mellett érvelt, valódinak tűnt, de nem volt rá garancia, hogy tényleg az. Nem
becsülhette alá a színészi képességeit. Főkent, mert ha tényleg a franciáknak dolgozott, akkor
pokolian jó volt abban, amit csinált, és óriási veszélyt jelenthetett. Egyszerűen nem
hagyhatta figyelemen kívül, amíg minden kétséget kizáróan bizonyosságot nem szerez a
bűnösségéről vagy az ártatlanságáról.
Jane nagyjából a vásártér irányába haladt. Valószínűleg az előkelő környékre tartott, ami
nem messze kezdődött. Szapora léptekkel ment, nem nézett se jobbra, se balra-láthatóan fel
sem merült benne, hogy valaki követi. Ahogy az sem, hogy talán nem jó ötlet ilyen későn
gyalog az utcán tartózkodni, mindenféle társaság nélkül-ez nagy bátorságra, vagy nagy
ostobaságra vallott. Főleg a lovas kalandjuk után.
A nő hirtelen megállt és megfordult, mintha valamit megérzett volna. Jason gyorsan
behúzódott egy kapualjba, és elfordította az arcát, hogy ha meglátná, se ismerjen rá. Így
maradt másfél percig-ennyi időt adott neki a nézelődésre-aztán kilesett, hogy ellenőrizze,
tiszta-e a terep.
Tiszta volt-túlságosan tiszta. A lánynak ugyanis nyoma sem volt.
Odasietett, ahol az imént állt, de sehol semmi. Nem hallott ajtónyikorgást vagy -csapódást,
úgyhogy biztos nem ment be egyik házba sem. Az út is üres volt, és minden mellékutca,
ahová befordulhatott volna. Szó szerint köddé vált.
A legritkább esetben fordult csak elő, hogy valaki, akit követett, meg tudott szökni előle,
pláne ilyen nyomtalanul. Nem csoda hát, hogy ez az eset annál inkább bosszantotta. De nem
volt mit tenni: idő szűkében volt, így kénytelen volt beérni másodkézből származó
értesülésekkel.
Amikor utoljára kérdezte a nevéről, egy pillanatig azt hitte, végre megtudja. Bár jól titkolta,
ő azért látta az arcán a vívódást, de valami komoly dolog lehetett a háttérben, ami lakatot
tett a szájára. Valami, ami még a hálájánál is erősebb volt. És pont ezért még sürgősebb volt,
hogy kiderítse, ki ő.
Valószínűleg meg tudta volna puhítani annyira, hogy magától elárulja, de sajnos jelenleg
nem ért rá ilyesfajta játszmákra. Pedig élvezte volna a kihívást-és talán nem csak azt.
Visszatért a kórházhoz, és még pont elcsípte az informátornak leginkább alkalmas személyt.
-Üdv, Annie.
-Ki az?-riadt meg a fiatalasszony, aki épp az épületet zárta be, de ahogy szemével rátalált a
mögé osonóra, tekintetében azonnal felismerés villant.-Jason! Kerüljön beljebb.
Ismét elfordította a kulcsot, és kitárta az ajtót.
-Nem akarom feltartani-szabadkozott a férfi-csak egy percet kérek.
-Bármit, amit csak akar. Régen nem láttam. Talán szakmát váltott?
-Hallott a golyóról a múlt héten?
-Jane mesélte. Magából szedte ki?
Bólintott, mire Anne komoly rosszallással csóválta a fejét.
-Előbb-utóbb megöleti magát.
Na igen, ő volt talán a St. Carolina legrendszeresebb látogatója. Az legalábbis jelentett
valamit, hogy Annie a számtalan pácienséből pont az ő nevét jegyezte meg. Bár ez azért is
lehetett, mert mindig gondoskodott róla, hogy alaposan megfizesse a munkájukat, még ha
időbe is telt, mire el tudta hozni a pénzt.
-Daniel hogy van?-érdeklődött, csak hogy ne ajtóstul rontson a házba.
-Fáradt, mint mindig. De egészségesek vagyunk mind a ketten, ami nagy szó. Ahány
nyavajával találkozunk itt, azt várná az ember, hogy valamelyiket csak elkapjuk, de hála
Istennek, már évek óta nem történt ilyen.
-Haza indult?-kérdezte Jason ráébredve, hogy az udvariassági formulákkal együtt több lesz
ez a beszélgetés egy percnél.-Szívesen elkísérem. Annak nincs sok értelme, hogy a nyitott
ajtóban ácsorgunk.
-Valóigaz.-A nő visszazárta a kórházat, és elindultak az utcán.-Minek köszönhetem a
látogatást?
-Igazság szerint Jane miatt jöttem-vágott bele a férfi.-Szeretném megtudni, hogy ki ő.
Legnagyobb meglepetésére Annie hangosan felnevetett.
-Mi ilyen mulatságos?-kérdezte értetlenül.
-Jane odajött hozzám ma, mielőtt elment-magyarázta a nő.-Megesketett engem és Danielt,
hogy senkinek nem mondjuk meg a nevét, akárki akármilyen indokkal kérdezi. Nem tudtuk
mire vélni a dolgot, de ezek szerint maga az oka. Csak nem üldözi?
-Nem-morogta Jason elrejtve hirtelen jött kedvetlenségét.
Az a lány eszesebb volt, mint gondolta. De azért nem volt hajlandó ilyen könnyen feladni.
Sajnos ismerte Anne becsületességét és titoktartási képességét, hiszen maga is sokszor
vette igénybe, és tudta, hogy ígérhet, amit akar, nem húzza ki belőle az információt. Viszont
megtudhat tőle más egyebet, ami nem titkos, neki mégis segíthet az azonosításban.
-Mióta ismeri őt?-kérdezte a gyógyítót.
-Talán négy-öt éve. Egy barátnőjét kísérte be hozzánk, aki megsérült, és mellette maradt,
amíg elláttuk, bár az élmény egyértelműen megviselte. Kicsivel később azonban ismét
felbukkant, és megkérdezte, segíthet-e. Mivel az egyik ápolónk éppen előtte hagyott ott
minket, nem utasítottuk el; de azért vonakodtunk.
Ez érdekes. Amennyire tudta, a Carolinában minden segítségnek örültek. Pont egy ilyen
határozott és talpraesett lány nem kellett volna nekik? Rá is kérdezett a dologra.
-Akkoriban nem igazán volt alkalmas a munkára-mondta Annie az emlékeibe feledkezve.-
Nagyon fiatalnak tűnt, és lépten-nyomon rosszul lett a vértől meg a hangoktól, de makacs
volt, és csak azért is maradt, amíg egy alkalommal el nem ájult. Akkor hazaküldtem. Egy
darabig nem jött; azt hittem, nem is látjuk többé, de aztán pár hét múlva ismét jelentkezett.
Győzködött, hogy még egyszer meg akarja próbálni.
-Hány éves volt akkor?
-16, talán 17. De sokkal fiatalabbnak nézett ki. Kivéve a szeme; azzal úgy tudott nézni,
mintha évekkel öregebb lett volna a koránál. Akkor is ezt vetette be, és végül beleegyeztem,
hogy még egy napot kap.
A férfi gyorsan kiszámolta, hogy ezek szerint Jane most olyan húsz éves lehet. Valóban nem
olyan fiatal, de nem is annyira idős, mint azt sugallta neki. És úgy tűnt, a makacssága és a
kitartása már akkor is megvolt.
-Ha még mindig itt van, akkor gondolom, jobban bírta.
-Jobban?-A nő annyi év után is hitetlenkedve rázta a fejét, ahogy rágondolt.-Mintha
kicserélték volna. Bármilyen szörnyű esetünk volt, ő olyan rutinos természetességgel tette a
dolgát, ahogy még mi sem. Semmi nem tudta megzavarni, pedig igazán a legrosszabb
feladatokkal tettem próbára.
Ez tényleg furcsa volt. Minél tovább nyomozott Jane után, a nő annál rejtélyesebbnek tűnt.
És nem érezte úgy, hogy közeledne a megfejtéshez; épp ellenkezőleg.
-Mondott valamit, hogy mi történt vele?-puhatolózott tovább.
-Olyasmiről papolt, hogy csak fejben kellett helyre tennie a dolgokat, de ott valami
sumákolás biztosan volt. Nem létezik, hogy ilyen rövid idő alatt ekkora változás menjen
végbe valakiben; egyszerűen lehetetlen. De végül befejeztük a faggatózást, és egyszerűen
örültünk az új Jane-nek.
Jason elgondolkodott. Sokat tanulmányozta az emberi jellemet, az emberek tulajdonságait
és azok változásait, és Anne-nek igaza volt. Magától képtelenség, hogy valaki ilyen
gyökeresen megváltozzon. Ráadásul, ha már 4-5 éve itt dolgozik, hogy lehet, hogy eddig nem
futottak össze?
-Valószínűleg véletlenül alakult így-magyarázta meg Anne, amikor szóba hozta a dolgot.-
Többnyire csak ezen a napon tud jönni, kivéve ha valami közbejön; ilyenkor egy másikon
pótolja. De amikor itt van, bármilyen munkát adhatunk neki, ő zokszó nélkül elvégzi, a lehető
legtökéletesebben. És nagyon jó érzékkel mondja meg, hogy mire van szüksége egy
páciensnek.
-Nekem úgy tűnt, mintha csak találgatna.
-Nem érdekel, hogy csinálja, amíg így beválik. Néhány hónap után már mindig hozzá
fordultunk, ha tanácstalanok voltunk; azok a legjobb napjaink, mikor ő is itt van.
Ez hatalmas szó volt egy ilyen gyakorlott gyógyító szájából. Újabb részlet bonyolította a
képet, s bár aggasztotta a dolog, egy kis része zavarba ejtő módon vonzónak találta. Jane
ellentmondásosabb volt, mint bárki, akivel eddig találkozott, és ő meg akarta fejteni.
-Van testvére?
-A magánéletéről nem szoktunk beszélgetni-mondta Annie kitérően.-Van talán valamilyen
különleges oka, hogy ennyire érdekli?
 -Alapvetően jó emberismerő vagyok. De vele már háromszor találkoztam, mégsem tudom
hova tenni-felelte megmaradva a részigazságnál.
-Különleges-értett egyet a másik.-Nem is értem, hogy lehet még hajadon.
Szóval erről nem hazudott. Vagy pedig nem csak neki.
-Nekem azt javasolta, hogy házasodjak meg-jegyezte meg, maga sem tudta, miért.
-Mint mondtam, varázslatos képességgel érez rá, hogy az embereknek mire van szüksége.
Talán megfogadhatná a tanácsát.
Talán. Mondjuk, ha a pokol befagy.

***

Már jócskán besötétedett, mire másnap Cassandra a Northwood házhoz érkezett. Előbb
nem tudott jönni, mert a szabó járt náluk, hogy méretet vegyen az új ruhájához, s mire
végeztek, késő délelőtt volt, amikor úgysem tudott volna Ellával beszélni, úgyhogy jobbnak
látta a kiházasítással foglalkozni. De ha sokára is, legalább jó hírrel érkezett.
A ház sötét volt, életnek semmi jele. Besurrant a kertbe, és belesett a konyhaablakon.
A kandalló előtt, a parázs alig derengő fényénél egy fekete alakot látott, ami akár egy
lehajtott fejű, gubbasztó ember is lehetett. Halkan kocogott az üvegen, mire az alak felkapta
a fejét, és odamenve kinyitotta az ablakot.
-Cassandra?
Tehát tényleg Ella volt. Ettől azért megkönnyebbült.
-Jó, hogy te vagy az; kellemetlen lett volna, ha mondjuk Fridára kopogok rá-fintorgott.-
Nagyon sajnálom, hogy nem jöttem korábban, de nem jöhettem, mert volt
némi...egészségügyi problémám. Az elmúlt napokban el sem hagytam az ágyat.
-Semmi gond-felelte Ella.- Nem töltheted minden idődet azzal, hogy hozzám járkálsz. Én
úgysem megyek sehová.
Valami nem stimmelt a hangjával. Szokatlan színezete volt, amitől idegennek hangzott-
annyira, hogy ő rögvest kiszúrta. Nem úgy, mintha más valaki hangja lett volna, de valami új
érzelem volt benne. Lehetett volna harag vagy gúny, hiszen ő gyakorlatilag cserbenhagyta,
amikor nem jött el hozzá, mégsem az volt-inkább feladás, valami rá egyébként nem jellemző
reménytelenség, keserűség. Mintha már nem is ugyanaz az ember lett volna.
-Történt valami?-kérdezte tőle aggodalmasan.
-Semmi különös-felelte ő ugyanazzal a hangsúllyal.-Csak dolgoztam, mint mindig.
A munkától nem lesz valaki ilyen reményvesztett. Valaminek kellett lennie a háttérben, amit
eltitkol előle.
A grófkisasszony megelégelte a távolságot kettejük közt-na meg az este hűvösét-és
megmarkolta az ablakpárkány szélét.
-Menj hátrébb!-figyelmeztette barátnőjét, majd felugorva átlendítette a lábát.
Nem volt egyszerű feladat. Mint kengyel nélkül lóra ülni. De valahogy sikerült megoldania, s
hamarosan lehuppant a másik oldalon a padlóra.
-Így mindjárt jobb. És most elég ebből az ostobaságból: mondd meg, mi bánt!
Ella a fejét rázta, kék szeme szinte csillogott a sötétben.
-Hát jó-mondta Cassandra.-Akkor kénytelen leszek kitalálni.
Automatikusan segítséget akart kérni az odakint fújdogáló széltől, de ekkor egy megérzés
várakozásra késztette. Rászánta az időt, hogy alaposan végiggondolja a közelmúlt
eseményeit, mert valami azt súgta neki, hogy a választ megtalálja bennük. Csak rá kellett
találnia...
 -Ááá!-sóhajtott fel értőn, amikor nagy sokára rájött.-A bál.
A másik összerezzent, jelezve, hogy helyesen következtetett.
-Honnan tudtad?
-Én is kaptam meghívót-felelte.-Anyám mondta, hogy minden nemesi családnak küldtek,
tehát nektek is. Azt pedig el tudom képzelni, hogy Frida miként reagálhat egy meghívásra,
ami rád is érvényes.
Most, hogy rájött a probléma forrására, úgy tűnt, Ella nem tudja fenntartani az
érdektelenség álarcát.
-Esélyem sincs-ejtette le a vállát csüggedten.-Eltépte a meghívóm, és elégette, így ha
meggondolná magát, akkor se mehetnék. Be se engednének.
-De szeretnél elmenni?
Nem is kellett, hogy válaszoljon, hiszen minden szavából sütött a vágyakozás.
Cas azonban nem lett volna az, aki, ha beletörődik a helyzetbe. Főleg mivel nem csak
kellemes, de kifejezetten előnyös lett volna a másiknak, ha részt vehetett volna az
ünnepségen. Rengeteg férfival találkozhatott volna, akik potenciális férjjelöltek lehetnének,
és ki tudja? Talán megtalálná a tökéletest.
És az csak a hab volt a tortán, hogy társaságában ő sem unná annyira az estét. Hiszen ki
mondta, hogy mindig csak másokra kell gondolnia? Egyszer végre szerette volna jól érezni
magát egy bálon!
-Ott a helyed-döntött.-A meghívóra majd kitalálok valamit; ha mást nem, felkeresem
őfelségét, és íratok vele egyet. A ruha miatt se aggódj, majd a szabónk varr neked, és álarcot
is szerzek. Odafelé el is viszünk a hintónkkal, de visszafelé...
-Nem.
-Tessék?
A váratlan elutasítás megzavarta a tervezgetésben. A fejében keringő ötletek elröppentek,
mint a madarak, ha egy lövés elijeszti őket. A sötétben Ellára meredt, aki kihúzta magát, és
sosem hallott határozottsággal ismételte:
-Azt mondtam, nem.
-De...nem ezt akarod?-kérdezte értetlenül.
-Jobb lesz, ha ezt most inkább hagyjuk-mondta a lány.- Majd ha férjhez mentem, akkor
bálozhatok eleget. Inkább a szabadulásomra kellene koncentrálnunk.
Őszintének hangzott, de Cas figyelmét nem kerülte el, hogy nem felelt a kérdésére. Egy
percre eltűnődött, hogy vitatkozzon-e vele, de aztán úgy ítélte, hogy több kár lenne belőle,
mint haszon, így-hogy oldja a feszültséget- inkább elmosolyodott.
-Na így kell kiállni magadért! Ez szép volt, gratulálok. Nagyot fejlődtél.
Bár nem láthatta, biztosra vette, hogy barátnője elvörösödött. Nyilvánvalóan nem erre
számított tőle.
-Akkor rendben? Ennyiben is hagyod?-kérdezte kétkedve.
Túl jól kiismerte ez alatt a rövid idő alatt.
-Igen-hazudta habozás nélkül.
-Csak így? Semmi rábeszélés, semmi noszogatás?
-Felnőtt nő vagy, a te életed. Képes vagy egyedül dönteni, és én megbízom benned.
Ezt komolyan gondolta, ugyanakkor ez a bizalom nem azt jelentette, hogy nem fog mindent
megtenni azért, hogy a másik ott lehessen a palotában. Volt is néhány jó tippje, hogy hogyan
csinálja, de szüksége lesz némi segítségre légies szövetségeseitől. Egyelőre azonban jobbnak
látta másra terelni a szót, mielőtt barátnője kételyei megerősödnek, úgyhogy csak úgy
mellékesen bedobta a bombát.
 -Ha már szóba került a vőlegény dolog, találtam valakit.
-Tényleg?
-Igen.
Nem volt egyszerű a dolog, mert amint jobban beleásott a jelöltek életébe, mindegyikről
kiderült valami, ami miatt inkább nem választotta volna. Olyan szempontok alapján
válogatott, amelyek szerint magának is keresett volna, és mivel sem az ital, sem a nők túlzott
szeretetét nem tolerálta, meglehetősen gyorsan lecsökkent a szóba jöhető férfiak száma.
Akiről azt hallotta, hogy indulatos, agresszív és rosszul bánik a cselédeivel, azt szintén
kihúzta, valamint azokat is, akik fösvények voltak, vagy pazarlóan költekeztek.
Szerencsejáték, illetve egyéb káros szenvedélyjel küzdőket ugyanígy. Ezek után tényleg nem
sok mindenki maradt.
Tekintve, hogy a köznemesek között sokkal kevésbé ismerte ki magát, mint azokban a
körökben, ahol családja is forgott, nem meglepő, hogy a legígéretesebbnek mutatkozó illető
is innen került ki. Bár olyan valakiről volt szó, aki jól védte a magánéletét, úgy tűnt, nála
nincsenek komoly jellembeli problémák, sem csontvázak a szekrényben, és biztos lehetett
benne, hogy szándékában áll megnősülni. Méghozzá azért, mert Beth szerint a férfi a korábbi
napokhoz hasonlóan ma is felbukkant náluk, őt keresve, ahogy a neki küldött levele óta
minden áldott nap.
-A neve lord Sylverton-tette hozzá.
-Sylverton? Úgy mint...
-Őfelsége unokatestvére-erősítette meg.-Éppen feleséget keres magának, de úgy tűnik,
nem kér az átlagos, borsóagyú nemeskisasszonyokból. Kifogástalannak tűnik.
Ella úgy érezte, mindjárt rosszul lesz. Tudta, hogy Cassandra férjet keres neki, de arra nem
számított, hogy ilyen gyorsan talál is. És pont egy ilyen rangos valakit kellett kiszemelnie?
-Biztos, hogy ez jó ötlet?-kérdezte bizonytalanul.-Egy kicsit nagyratörőnek tűnik a
terv...Hány éves is ő tulajdonképpen?
-Fiatal, talán még harminc sincs. És rettenetesen gazdag; egy zsebéből kifizethetné ezt a
házat. Arról nem is beszélve, hogy igen közeli kapcsolatban áll a királlyal, így ha ő elvenne,
Frida soha többé nem érhetne hozzád.
Ezek valahogy nem igazán nyugtatták meg. Mégis akarata ellenére a remény lassan
gyökeret vert a szívében. Hiszen már volt egy név, valaki, aki szóba jöhetett, és ez a kézzel
fogható eredmény végre valóságossá tette ezt az egészet. Semmivel sem volt közelebb a
szabadsághoz, mint tegnap, ennek ellenére az mintha hirtelen elérhetővé vált volna.
-Beszéltél már vele?-kérdezte, ingázva az izgatott öröm és a félelem között.
-Még nem. Nagyon elfoglalt, de holnap küldök neki egy levelet, amiben felvázolom a
helyzetet. Ha elzárkózik, akkor tovább keresek, és a nevedet sem kell megtudnia. De ha
érdeklődik, akkor összehozok vele egy találkozót, ahol beavatom a részletekbe is.
-El se hiszem. Mármint tudtam, hogy keresel, de nem hittem benne, hogy tényleg találsz
valakit. Szerinted belemegy a dologba?
-Nem mondhatom biztosra, de határozottan elképzelhetőnek tartom.
Ella annyira magán kívül volt, hogy egy falat sem ment le a torkán az ételből, amit
Cassandra vitt neki. Pedig az illata fantasztikus volt, a tartalékai pedig két napja kimerültek,
és már igencsak éhes volt. De egyre csak a titokzatos lord járt az eszében, és egyre újabb és
újabb akadályok jutottak eszébe, amik miatt elutasíthatja. Próbált nem figyelni rájuk, de
némelyik olyan erőszakos volt, hogy kénytelen volt nekik hangot adni
-Nem túl nagy a rangbeli különbség?-kérdezte egyszer.
 -Törvénytelen gyerek, úgyhogy nem hiszem, hogy ilyen apróságok zavarnák-válaszolta Cas.-
De ha mégis, akkor nem is érdemel meg téged. Találok helyette mást.
-És a pénz?-jutott eszébe később.- Fridától biztos nem kapok hozományt.
-Elég gazdag, hogy ne legyen szüksége többre. Meglesztek nélküle.
-De...
Az idősebb lány keze az övére simult.
-Minden rendben lesz. Oké? Bízz bennem!
-Jól van-adta meg magát, és igyekezett megnyugodni.
-Ha kétségeid lennének-folytatta a másik- elárulom, hogy őfelsége nagyon jó véleménnyel
van róla. Nagyon komoly és elkötelezett embernek tartja, aki megbízható és hűséges;
szerintem ez elég jó ajánlólevél.
Ella elvörösödött. Képes volt bevonni az uralkodót is?
-Nem hiszem el, hogy a királlyal csevegtél a házasságomról! Egyszerűen hihetetlen vagy.
A grófkisasszony úgy tett, mintha ez nem is lenne olyan nagy ügy.
-Csak egy másik dolog kapcsán merült fel. Én mindössze megjegyeztem, amit mondott, és
felhasználtam a saját céljaimra.
-Pontosabban az én céljaimra-javította ki őt, majd a fejét csóválva felsóhajtott.-Nem tudom,
a szüleid hogy bírnak veled.
-Leginkább sehogy-ismerte be Cas.-De hidd el, gyereknek sokkal rosszabb voltam.
A lány maradt még egy darabig, de aztán indulnia kellett.
-Sajnos várnak otthon-szabadkozott.
-Semmi gond, menj csak-mondta gyorsan Ella.-Majd holnap találkozunk.
-Biztos?
-Hogyne. Adtál elég gondolkodni valót, hogy ne unatkozzak, és aludnom se ártana.
Ezzel sikerült meggyőznie.
Segített neki kimászni az ablakon, amit utána visszazárt. A kandallóhoz tapogatózott-
gyertyát nem gyújthatott, mert Frida számon tartotta őket, és kiverte volna a balhét a
pocsékolás miatt-és befeküdt a langyos hamuba.
Még legalább egy órán át nem tudott elaludni, s ezalatt lord Sylvertonról fantáziált. Próbálta
elképzelni a külsejét, a megjelenését, a hangját, a stílusát...Közben észrevétlenül átcsúszott
az ébrenlétből az álomba, de ott is ugyanaz az egy dolog járt az eszében. A bált és a miatta
érzett keserűségét úgy elfelejtette, mintha nem is lettek volna, és a gondolatai inkább egy
esküvő körül forogtak. Az esküvő...az hozza el a szabadságát.
Amilyen kellemes volt azonban az éjszaka, olyan lehangoló volt másnap reggel az ébredés.
Elaludt, de úgy, mint még soha. Talán tíz perccel a reggeli ideje előtt riadt fel, méghozzá egy
éktelenül hangos visításra, amelynek forrásaként Lissát azonosította.
Gyorsan lesöpörte magáról a hamut, és felrohant, hogy megtudja, mi a kifakadás oka.
Fridával egyszerre értek oda.
-Mi történt, hogy így kiabálsz? Talán patkányt láttál?-kérdezte az asszony ingerülten.
-Nézd!-mutatta a talpát a lány kétségbeesetten, miközben nővére az egyik karosszékből
nevette kárörvendően.-Tyúkszem! És mindjárt itt a bál. Így nem táncolhatok!
-Majd táncolok én helyetted is!-vetette oda Georgia rosszindulatúan.-Amúgy is csak
mindenkinek a lábára lépnél.
-Ez nem is igaz!
-De!
-Nem!
-De!
 -Elég!-vetett véget anyjuk a veszekedésnek, majd Ella felé fordult.-Tedd asztalra a reggelit,
aztán keríts valami kenőcsöt Lissa lábára. Egy-kettő, szaporán! Ajánlom, hogy ne tartson
sokáig, mert még egy halom tennivalód van mára.
A lány futott.
Élete legrosszabb reggelijét dobta össze, mert nem csak az idő volt kevés, de az esze is
máshol járt-még mindig lord Sylvertonnál-és képtelen is volt odafigyelni arra, amit csinált. De
legalább volt indoka megszökni a szidás elől, úgyhogy megterített, és még mielőtt
mostohacsaládja asztalhoz ült volna, elhagyta a házat.
Ettől sajnos azonban a gondjai nem szűntek meg, csak megváltoztak, hiszen fogalma sem
volt róla, honnan szerezzen megfelelő kenőcsöt, ami használ is. Otthon, a faluban pontosan
tudta volna, melyik házba zörgessen be ilyen ügyben, itt viszont minden idegen volt neki.
Elmehetett volna Cassandráék házához, hátha tud neki segíteni-remélte, nem várt rá
nagyon sokáig a ház előtt, miközben ő odabent még vidáman durmolt-de nem tudta
pontosan, hogy hol is laknak, csak azt, hogy meglehetősen messze. Ráadásul az se volt
biztos, hogy otthon van, a parancs pedig az volt, hogy siessen. Rajta kívül azonban nem
igazán ismerte errefelé az embereket. Csak a szabót, és néhány embert a piacról...
A piac. Ahogy eszébe jutott, máris tudta, hogy kihez forduljon.
A kovácsműhelyhez közeledve már messziről hallatszottak a hangos puffanások, ahogy a
kalapács újra és újra lesújtott az üllőre. Aztán néhány másodpercre csend lett, de csak azért,
hogy aztán még szaporábban és hangosabban kezdődjön újra. Mire Ella közvetlenül az épület
elé ért, azt hitte, megsüketül. Mégis megállt egy kicsit-tétovázott, hogy bemenjen-e-de
azután összeszedte magát, és belépett.
Nem fáradt kopogással, hiszen a zajban amúgy sem hallatszott volna. De nem is volt rá
szükség, mert a kovács szemben állt az ajtóval, és amint ő átlépte a küszöböt, azonnal
felnézett.
-Jó napot!-köszönt a lány sietve.-Elnézést a zavarásért, de nem ismerek túl sok embert
errefelé, és másfél hete azt mondta, ha segítségre van szükségem...
-A kisasszony barátnője!-ismerte fel a férfi, és marcona arcán mosoly terült szét.-Örülök,
hogy látom. Miben lehetek szolgálatára?
-Nem tudná megmondani, hol tudok tyúkszemre való kenőcsöt szerezni?
-Tyúkszem?-ismételte félretéve a kalapácsot, és elgondolkodva vakarta az üstökét.-Ami azt
illeti, véletlenül tudok egy ilyen helyet. A Vörös Kakas. Egy kis kocsma a kastélytól nem
messze. Jó a sörük, és a kocsmárosné híres a gyógyfüves kotyvalékairól, nála biztosan kap.
Elkísérem.
-Ez igazán nem szükséges-mondta Ella gyorsan.-Bizonyára tele van munkával. Bőven elég,
ha elmagyarázza, hogy jutok oda.
-Ha gondolja-vont vállat a férfi, és elmondta neki az utat.-Mondja, hogy Frank Johnson
küldte-tette hozzá, miközben kezet mosott egy kikészített fatálban.-Akkor féláron megkapja,
és sokkal kedvesebbek is lesznek. Engem már ismernek, szombat esténként mindig
bemegyek oda inni egyet.
-Hálásan köszönöm!-örvendezett a lány, de amikor hátat fordított, a másik utána szólt.
-Kisasszony!
-Ella-javította ki a lány visszafordulva.-Csak Ella.
-Akkor hát Ella. Van itt valami a maga számára.
A falhoz menve Mr. Johnson kihúzott néhány fiókot, míg az egyikben megtalálta, amit
keresett. Odavitte neki, és hatalmas markából átcsúsztatta az ő kis tenyerébe, hogy
szemügyre vehesse.
 -Nahát!-kiáltott fel a lány elragadtatottan.
Egy kismadár ücsörgött a tenyerében, vasból megformálva. De olyan élethű volt, hogy azt
várta, mikor röppen fel a kezéből.
-Köszönöm.
-Én köszönöm, hogy visszaszerezte az ajándékomat. És ha még valamit tehetek magáért...
-Feltétlenül szólok-ígérte Ella.-Köszönöm még egyszer! A viszont látásra, Mr. Johnson.
-További szép napot, kisasszony!
Ella hálás szívvel és könnyed léptekkel sietett ki az utcára, és indult a megadott útvonalon a
Vörös Kakas felé. A madárkát a kezében szorongatta, és azon töprengett, hova rejtse majd el
otthon, hogy semmiképpen ne találják meg. Biztosan elvették volna tőle. Ha betakarja
hamuval, vagy elássa a kertben, akkor biztonságban lesz; bár jobb szerette volna olyan helyre
tenni, ahonnan néha előveheti megcsodálni. Hosszú ideje nem volt ilyen szép dolog a
birtokában.
A pontos útbaigazítás ellenére egyszer eltévedt, így jóidőbe telt, mire megtalálta a kocsmát.
Egy kicsit meg is éhezett, mivel indulás előtt nem volt ideje enni, és nem jutott eszébe, hogy
a tegnap este kapott kenyérből eltegyen egy darabot. De kénytelen volt kibírni, amíg haza
nem ér.
Mire rálelt a helyre, enyhén megkopott a bátorsága. Tétovázva nyomta le a súlyos
vaskilincset, és benyitott az ivóba, ahonnan harsány nevetés és némi nótázgatás hallatszott
ki. Néhányan korán kezdték az ivást. Igyekezett nemtörődni velük, hanem egyenesen a
pulthoz sietett, és udvariasan megszólította a mögötte álló, kötényes férfit.
-Elnézést; ön a kocsmáros?
-Én vagyok. Talán inná valamit?-kérdezte a férfi gyanakodva; nem ahhoz volt szokva, hogy
kora délelőtt fiatal lányokat szolgáljon ki.
-Inkább a feleségével beszélnék. Frank Johnson küldött-jutott eszébe a kovács tanácsa.-
Tyúkszemre való kenőcsöt szeretnék venni.
-Az más!-derült fel a kocsmáros arca, majd elordította magát.-Asszony!
-No mi van má?-kiabált vissza egy női hang a pult mögött nyíló szobák egyikéből.
-Johnsonnak tyúkszemkenőcs kéne!
-Te és az ivócimboráid!-mérgelődött a felesége.-Remélem, lerohad a lába.
-Hallgass, és hozz gyorsan abból a kenőcsböl!-utasította, majd ismét Ella felé fordult.-
Azonnal hozza.
-Köszönöm szépen.
Megkönnyebbülten, amiért sikerült megfelelő kencét találnia, a lány félreállt, hogy ne
legyen útban, amíg megkapja a kenőcsöt. Hozzá volt szokva, hogy az "azonnal" gyakran jó tíz
perces várakozást jelent, ezért ez most a legkevésbé sem zavarta. Amúgy is még mindig az
előző esti szenzációval volt tele a feje.
Bár tekintetét megszokásból körüljáratta a helyiségben, épp csak az észlelés szintjén
érzékelte, hogy milyen sokan ülnek az asztaloknál. Tőle nem messze népes és lármás
társaság iszogatott, első ránézésre talán heten, a hátsó sarokban pedig egy palotaőri
egyenruhát viselő férfi kortyolgatta az italát. Olyan furcsa volt a fekete
sisakban...kalapban...vagy akárminek is hívják ezt a típusú fejfedőt; nem illett ebbe a
környezetbe. De nem feszengett-teljesen nyugodtnak tűnt, bár időnként az ajtóra pillantott,
mintha várna valakire. Az ajtó mellett még ketten üldögéltek munkásruhában, beszélgetésbe
mélyedve. Bezzeg otthon a faluban ilyen idő tájt a kocsma olyan kihalt volt, mint a temető-
mindenki a mezőn dolgozott.
-Hé, te! Csaposlány!
 Ella először fel sem fogta, hogy hozzá szólnak, s csak megszokásból fordította a fejét a hang
irányába. De aztán rájött, hogy a beszélő-a zajos csoport nagydarab hangadója-őt nézi; de
nem csak ő, hanem az egész csapat. Érezte, hogy elpirul zavarában, egyrészt a megszólítás,
másrészt pedig a szokatlan figyelem miatt, s közelebb lépve bizonytalanul megkérdezte:
-Elnézést, hozzám beszél?
-Hozzád bizony, csibém-felelt a kérdezett kedélyes harsánysággal.-Hozz nekem még egy
piát, de szaporán!
Ella már nyitotta a száját, hogy megmondja, nem itt dolgozik. Ám mikor felmérte a fickó
előtt sorakozó üres poharakat, meg az erősen vörösödő képét, úgy döntött, nem lenne
értelme. Már túl részeg volt ahhoz, hogy fel tudja fogni; valószínűleg csak dühbe gurult
volna, hogy ellenkeznek vele. Tehát, hogy a balhét elkerülje, visszament a pulthoz, és kért a
kocsmárostól még egy italt.
-Ne is foglalkozz Dickkel!-mondta a kocsmáros, aki tanúja volt az eseményeknek.-Most nagy
a szája, de egy fél órán belül eszméletlen lesz. Figyelje meg!
Ez őt itt és most nem vigasztalta, de úgy volt vele, hogy ezt a pár másodpercnyi
kellemetlenséget hajlandó elviselni a békességért. Nem mintha a szolgáló szerepe olyan nagy
újdonság lett volna. Legalább volt benne gyakorlata.
Óvatosan, apró léptekkel vitte oda a Dick nevezetűnek az italt, nehogy egy kicsi is
kilötyögjön, és szó nélkül letette elé az asztalra.
-Helyes kis pipi vagy, hallod-e-mondta a fickó heherészve, s miközben kézbevette a poharat,
tetőtől talpig végigmérte.-Egészen formás. Maradhatnál, hogy szórakoztass bennünket egy
kicsit.-Azzal egy húzásra felhajtotta a kapott szesz felét.
Ha valaki a faluban mond ilyet a lánynak, csak nevet rajta, és felel valami szellemeset,
amivel véget is ért volna a közjáték. Ezek az emberek azonban nem tűntek
bizalomgerjesztőnek, és egyáltalán nem tetszett neki az a kéjsóvár pillantás, amivel
mindannyian méregették. Mintha fel akarnák falni-akár átvitt értelemben, akár szó szerint. A
lány érezte, hogy ha nem szabadul meg gyorsan ebből a helyzetből, a dolog könnyen rossz
véget érhet.
-Talán majd máskor-mondta félénk mosollyal, és megpróbált feltűnésmentesen
visszavonulni.
Dick egy ragadozó gyorsaságával ragadta meg a karját, és visszarántotta. A vidámsága eltűnt
egy pillanat alatt; a hangja ingerülten csattant.
-Azt mondtam, hogy maradj!
-Elnézést, én nem ide tartozom-motyogta Ella, de hiába próbálta kiszabadítani magát.
Segélykérően a pult felé pislogott, ám a kocsmáros épp hátrament valamiért, így nem volt
elérhető. A fenébe.
-Ugyan már, babám, csak szórakozunk egy kicsit! Te is élvezni fogod!-váltott ismét
rábeszélésre hullámzó kedélyállapotú fogva tartója; összefolyó szavaihoz a többiek zajos
helyeslése adta az aláfestést. Csak ő nem értett vele egyet.
-Eresszen el!-kérte annyi határozottsággal, amennyit csak össze tudott kaparni magában, de
válaszul csak durva nevetés harsant.
-Nézzétek, elpirult! Szerintem tetszik neki az ötlet, csak nem meri bevallani.
-Nem kell ám ily....illyen szégyenlősnek le...lenni!
-Szerintetek ad egy csókot, ha szépen kérem?
A lány kezdett komolyan megijedni.
Dick ujjai még mindig bilincsként fonódtak a karjára, de szabad kezével egyszer csak a
derekát is elkapta, és megpróbálta az ölébe húzni. Ellenállt neki, amennyire erejéből tellett,
ám gyámoltalan próbálkozásával nemhogy sikert nem ért el, de csak még jobban feltüzelte a
részeg társaságot. Egyikük sem akart kimaradni a buliból. Közelebb húzódtak, teljesen
körbevéve őket, míg mintha már mindenhol a tapogatózó kezeiket érezte volna magán.
A tehetetlenségtől könnyek gyűltek a szemébe, ám ekkor...
-Azt hiszem, a hölgy visszautasította a meghívást-szólalt meg egy csendes hang.
Ella felnézett, és a könnyei fátyolán át egy vörös-fehér egyenruhát pillantott meg maguk
mögött. A hivatalos személy jelenléte megnyugtatta-vagy csak az, hogy nincs egyedül. Ki
tudja?
A palotaőr megjelenése olyan váratlanul érte az egész kompániát, hogy hirtelen mindenki
visszahúzódott-kivéve Dicket, aki még mindig átkarolta áldozata derekát. Nyilvánvalóan ő
volt a legrészegebb, és nem volt képes reálisan felmérni a megváltozott helyzetet.
-Ugyan már, pajtás!-szólt kedélyesen.-Csak próbáljuk egy kicsit jól érezni magunkat.
Csatlakozhatsz, ha akarsz. Sőt, ha fizetsz egy kört, még egy privát menetre is elviheted. Na,
mit mondasz?
A kérdezett szemében mintha harag villant volna, de nem szólt egy szót sem; csak előhúzta
a pisztolyát, és kibiztosította. Ez elég is volt. Bármennyire is az asztal alá itta magát, annyi
józanság azért maradt a fickóban, hogy belássa: ez a pajtás nem vevő az ötletére, és jobban
teszi, ha elengedi a lányt. Bár valószínűleg az sem ártott, hogy társai hangosan riadozni
kezdtek, figyelmeztetve, hogy gondolja meg, mit csinál.
Morcosan ellökte magától Ellát, aki ettől nekiesett a katonának. Az azonban meg se ingott,
csak szabad kezével megtartotta, miközben a másikban a fegyver továbbra is moccanatlanul
szegeződött célpontjára.
-Azt hiszem, bocsánatot akart kérni a hölgytől-szólt figyelmeztetően.
Dick válasz helyett kiköpött, és a poharát felvéve morogta maga elé.
-Szajha.
A következő pillanatban arra eszmélt, hogy az orra keményen az asztallapnak vágódik.
Káromkodva fel akart egyenesedni, de hiába erőlködött: a nyakát markoló acélos szorítás egy
pillanatra sem lazult. Hiába volt ő a nagyobb, a palotaőr egyértelműen fölényben volt mind
fürgeség, mind erő tekintetében.
-Azt hiszem, valamit rosszul hallottam-jegyezte meg Ella megmentője fenyegetően,
miközben pisztolyát jobbjával lazán a korhely cimboráira fogta, nehogy eszükbe jusson
közbelépni.-Megismételné hangosan?
-Mégis mi a szutykos rákfene folyik itt?
A kocsmáros tért vissza, kezében egy tégelyjel, s értetlenül szemlélte az elé táruló képet.
-Ezek az urak-nyomta meg a szót a katona, szemét a bűnösökre szegezve-inzultálták a
kisasszonyt, így közbe kellett lépnem.
-Így volt-mondta Ella hevesen dobogó szívvel, s mivel rájött, hogy még mindig szinte
hozzásimul a férfihoz, gyorsan arrébb lépett.
-A keservit, Dick, nem megmondtam, hogy ha még egyszer ilyet csinász, kihajintalak innen?-
átkozódott a kocsmáros, majd hozzá fordult.-Rettenetesen sajnálom, Miss. Itt a kenőcse,
fogadja el ingyé, és felejtsük el ezt az egészet, ha lehet.
-Ezer örömmel- vágta rá Ella habozás nélkül.
Bármibe belement volna, csak hogy a lehető leggyorsabban a távozás mezejére léphessen.
Nem érdekelte az ügy lerendeződése-hogy a kocsmáros mit csinál, vagy nem csinál a
bandával-hanem amint megkapta a tégelyt, a zsebébe rejtve szinte kimenekült a kocsmából.
Az utcára érve úgy lélegzett fel, mint a fuldokló, aki végre levegőhöz jutott. Tett néhány
rogyadozó lépést, amíg elérte a kettővel arrébb lévő házat-ha tényleg kidobják a fickókat,
nem akarta ismét találkozni velük-ott azonban megállt. Bármennyire is szeretett volna
hazamenni, a jólneveltsége nem engedte, hogy szó nélkül távozzon. Ha az imént valami több
történt volna, nem csak ő tört volna össze, de a reménye is, hogy valaha férjhez mehet-
kivéve, ha becsapja a vőlegényt, amire nem volt hajlandó. Óriási köszönettel tartozott hát a
katonának, s mivel nem volt hajlandó visszamenni az épületbe, hogy ezt megmondja neki,
nem maradt más választása, mint kint megvárni. Odabent amúgy is minden olyan gyorsan
történt, hogy kellett egy pár perc, amíg feldolgozza. Akár meg is várhatja.
-Kisasszony, jól van?
És már itt is van. Úgy tűnik, nem elég, hogy megmentette, még aggódik is érte annyira, hogy
azonnal utána jöjjön. Vajon lord Sylverton megtette volna ugyanezt, ha ő van itt?
Elhessegette magától a gondolatot, és a másikkal szembe fordulva felelt.
-Jól vagyok, köszönöm. És köszönöm a segítséget is. El nem tudom mondani, mennyire
hálás vagyok.
-Ne mondja, hogy jól van, hiszen reszket-mondta a katona a hálálkodást meg se hallva.
Gyorsan lekapta a zubbonyát, és Ella vállára terítette. Ő tiltakozni akart, hiszen nem a hideg
miatt remegett, hanem mert még mindig a történtek hatása alatt állt-de az a zubbony olyan
jó meleg volt, olyan kényelmes, hogy meggondolta magát, és inkább hálásan
beleburkolózott. Ezzel egyidőben pedig kisöpörte a király unokatestvérét az agyából;
tartozott annyival ennek az embernek, hogy a társaságában nem járatja máson az agyát.
A férfi még a kocsmában megszabadult a sisakjától vagy milyétől, így most először alkalma
nyílt szemügyre venni az arcát. Határozottan vonzó volt, szabályos vonásokkal, és nyílt
tekintettel. És sokkal fiatalabb, mint amilyennek a hangja és a fellépése alapján gondolta
volna-alig néhány évvel lehetett idősebb nála. Ráadásul ismerősnek tűnt, bár nem tudta
hova tenni; mintha hasonlítana valakire, akit csak néhányszor látott.
-Sajnálom, hogy nem léptem közbe hamarabb odabent-szabadkozott a palotaőr.-A
gondolataimba merültem, és nem vettem észre, mi is folyik ott, amíg el nem durvult a
helyzet.
-A legjobbkor jött-mondta a lány őszintén.-Ha van valami, bármi, amivel
megköszönhetném...
-Semmi szükség rá. Egyetlen nőnek sem kellene ilyenért köszönetet mondania. Azok a
tökfilkók odabent örülhetnek, hogy épségben megúszták.
Ella szívét megmelengette a másik indulata.
A nevetséges fejfedő nélkül, felül már csak inggel a férfi sokkal lazábbnak tűnt, mint
hiánytalan egyenruhában, amitől ő is jobban fel tudott engedni. Bár nem tudta nem
észrevenni az ing feszülését a megfelelő helyeken-nem véletlenül sikerült olyan könnyedén
lenyomnia azt a Dicket. Nyilván minden őr rengeteget gyakorol, hogy formában maradjanak,
és felkészültek legyenek egy esetleges támadásra. De az is lehet, hogy ő önszorgalomból
többet is edz...
-Megengedi, hogy elkísérjem egy darabon? Csak hogy biztos lehessek benne, hogy jól van.
-Nem szükséges-kezdte a lány reflexszerűen, aztán meggondolta magát, és hozzátette-
örülnék neki.
A férfi elmosolyodott, amitől egyszerre még jóképűbb lett. Ella gyomra valami érthetetlen
okból összeszorult, de ez kellemes görcs volt. Úgy kellett emlékeztetnie magát, hogy Frida
valószínűleg már tombol az átlagon aluli reggeli és a hosszú távolmaradása miatt, ami az
idővel csak egyre rosszabb lesz, úgyhogy nem kellene soká váratni. Elindultak tehát, de csak
lassan, mert tudat alatt-vagy tudatosan-mindketten szerették volna a lehető leghosszabbra
nyújtani ezt az utat.
 -Akárkinek is viszi azt a kenőcsöt, remélem, értékelni fogja, ha már ilyen viszontagságos volt
megszerezni-jegyezte meg a palotaőr.
-Ugyan-legyintett a lány.-Valószínűleg leszúrást kapok, amiért ilyen sokáig tartott
megszerezni. Rosszabb esetben némi büntetés-munkával együtt, hogy legközelebb jobban
igyekezzek.
-Akkor talán gyorsítsunk egy kicsit?
-Jó ez a tempó-mondta halvány mosollyal.-Bármit teszek, megfelelni nem tudok nekik, így
minek törjem magam?
Amíg ki nem mondta, nem is tudta, hogy mennyire komolyan foglalkoztatja ez a gondolat.
Pedig minden percben kisértette, amióta csak rájött, hogy semmivel nem tehet mostohája
kedvére. De azzal bíztatta magát, hogy így legalább nem romlik a helyzete, és hogy a munka
egész jó edzés, ami növeli az erejét és fejleszti az ügyességét. Ám most ezek csak üres
szólamoknak tűntek előtte, amivel a siralmas valóságot próbálta elfedni.
-Néha egy kicsit én is így érzek-vallotta be a férfi, ezzel visszarántva őt a csüggedés
mocsarából.
-Hogyhogy?
-Apám nagyon jó volt a munkájában, és most mindenki azt várja tőlem, hogy az ő
nyomdokaiba lépjek. De mintha már előre eldöntötték volna, hogy hiába is igyekszem, sosem
lehetek olyan jó, mint ő volt.
-Ez frusztráló-ismerte el Ella.-Néha azon töröm a fejem, hogy egyszerűbb lenne feladni.
Elszökni messzire mindent hátrahagyva, és akár a semmiből is újat kezdeni, mert rosszabb
nem lehet. De valahányszor arra gondolok, hogy megteszem, eszembe jutnak azok az
emberek, akiknek ezzel csalódást okoznék, és meggondolom magam. Azt mondom, hogy
még egy hetet, egy hónapot kibírok, és talán ezalatt találok más megoldást. Mégis...
Elhallgatott rájőve, hogy épp egy vadidegennek önti ki a szívét. Az érzés, hogy a másik
megérti, arra ösztönözte, hogy többet adjon ki magából, mint bárki másnak. De a kedvesség
nem feltétlenül jelentette azt, hogy a férfi kíváncsi az ő kínlódásaira.
-Miért hagyta abba?
-Nem szeretném untatni.
-Bizton állítom, kisasszony, hogy jelenleg kevés dolog érdekel jobban, mint az, amit
mondani készült-szólt a férfi komolyan.-Kérem, folytassa!
Olyan őszintének tűnt, hogy Ella nem tudott nem engedelmeskedni.
-Néha azon tűnődöm, mikor fogy el az erőm-mondta halkan.-Hogy egyszer majd jön egy
reggel, amikor már nem fogok tudni felkelni, és az sem érdekel majd, hogy mi lesz velem.
A katona erős keze megérintette az övét. Nem fogta meg, csak futólag végigsimított rajta.
Ezzel alaposan megszegte az etikettet, amin a lánynak fel kellett volna háborodnia. De olyan
jól esett...
-Önnek van valakije, akire számíthat?-kérdezte Ella, átlépve az ő problémájára.-Egy rokon?
Egy barát?
-Igen, van. És önnek?
A lány Cassandrára gondolt, aki annyit törte magát miatta.
-Azt hiszem, nekem is.
Úgy tűnt, a katona megnyugodott; mintha a gondolat, hogy a másiknak egyedül kell esetleg
boldogulnia, komolyan zavarta volna. Ez a törődés, meg az összes többi olyan jól esett
Ellának, hogy meg kellett küzdenie a kísértéssel, hogy elmondjon neki mindent magáról.
Hátha az életéből is ki tudja menteni, nem csak a részegek közül.
 Már van egy menekülési terved!-emlékeztette magát. Méghozzá maga a király
unokatestvére!
De valahogy ez most sokkal kevésbé villanyozta fel, mint korábban.
-Önnek mi a mentsége?-kérdezte, csak hogy témát váltson.-Mit csinált teljes egyenruhában
egy városi kocsmában, egymagában?
-Vártam-felelte a férfi.-Úgy volt, hogy találkozom valakivel.
-Szent ég!-torpant meg a lány ijedten.-Akkor nem kellene visszamennünk?
-Az illető nem jött el, de helyette találkoztam önnel-vont vállat a katona.-És őszintén
mondom, hogy a legkevésbé sem bánom, hogy így alakult.
Nem pirulok el. Nem pirulok el. Nem pirulok...
-Jól áll önnek, ha zavarban van.
-Valóban?-lepődött meg a lány, elfelejtve, hogy éppen próbált nem elvörösödni, amitől
persze az arca azonnal felvette a rózsa színét.
-Igen.
-Nem szeretem, hogy ennyire látszanak rajtam a gondolataim.
-Ezt is megértem-bólogatott a palotaőr komolyan.- Tudja, én is rettenetesen tudok hazudni.
Fiatalabb koromban sokat kártyáztunk a barátaimmal, de mindig vesztettem, mintha ki lett
volna írva az arcomra, hogy milyen lapjaim vannak. Nagyon idegesített.
Úgy írta le a dolgot, mintha valami rettentő tragédiáról lett volna szó, ami mulattatta Ellát, s
azon kapta magát, hogy a szája mosolyra húzódik.
-Nem gondoltam volna, hogy kártyás-jegyezte meg.
-Már nem is. Megelégeltem a folyamatos vereséget. De a faarcom azóta se lett jobb. És ön?
Mivel tölti az idejét, ha nem épp tyúkszemkenőcs után kajtat?
-Főzök, mosok, takarítok-foglalta össze három szóban a mindennapjait.-Ha jó napom van,
és szép az idő, a kertben is dolgozgatok.
-Na és szabadidejében?
-Piacra járok.
-Elég siváran hangzik. Van bármi öröm az életében?
Ennyi elég is volt, hogy oda legyen a jókedve. Főként mivel ez annyira egybecsengett saját
legkeserűbb gondolataival, hogy hirtelenjében nem is tudott válaszolni. Amikor nem szólalt
meg, a másik észbe kapott, és visszakozni próbált.
-Bocsásson meg, ez rendkívül udvariatlan kérdés volt. Nem akartam megsérteni.
-Nem sértett meg-felelte ő, mosolyt erőltetve az arcára.-A válaszom pedig igen, bár közel
sem annyi, mint szeretném. De hát ez jutott.
A következő útszakaszt csendben tették meg. A lány azon tűnődött, mivel folytathatná a
társalgást, de valahogy minden olyan sutának tűnt. Közben a szeme sarkából időnként látta,
hogy a másik felé pillant, mintha mondani akarna valamit, de aztán mindig elfordította a
fejét, és csendben maradt. Talán ugyanazzal a problémával küzdött. Pedig azt remélte, hogy
ő fogja megtörni a csendet.
Így ment ez, míg egy kislányba nem botlottak. Szakadt ruhában, egy nagy kosár virággal a
karján téblábolt az egyik sarkon, folyamatosan kántálva.
-Virágot tessék! Virágot vegyenek! Ócsó a szép őszi virág!
-Várjon!-állította meg Ellát a a férfi.-Engedje meg, hogy vegyek magának.
-Tessék?-ocsúdott fel ő a gondolataiból.-Nem. Semmi szükség rá, hogy ilyet tegyen. Hisz én
nem is...
 Mintha a falnak beszélt volna, a palotaőr már elő is kapta az erszényét, és néhány
pénzdarabot nyújtott a kislánynak. Az olyan sebesen tüntette el őket a zsebében, hogy már-
már bűvészmutatványnak is beillett volna, és nyújtotta a kosarát.
-Válasszon nyugodtan-mondta sejpítve.
A katona kivette a legkevésbé megviselt virágköteget, és főhajtással Ella felé nyújtotta.
-Fogadja el bocsánatkérésül, amiért olyan otromba voltam. Kérem.
A lánynak nem volt más választása, mint hogy megadja magát. Tudta, hogy ki kell majd
dobnia az ajándékot mielőtt hazaérne, de olyan szép volt, hogy nem érdekelte. Ráadásul az
apján kívül még soha senki nem adott neki virágot, ami igencsak megemelte ennek a
csokornak az értékét az ő szemében. Ezúttal nem kellett erőltetnie a mosolyt, amikor
válaszolt.
-Hálásan köszönöm. Meg kell mondjam, hogy ön igazi úriember, akire képtelenség
haragudni. Minden bizonnyal rossz helyre született, hiszen modorát tekintve bármelyik úri
szalonban megállná a helyét.
-Kár, hogy nem ez a legfontosabb tulajdonsága egy főnemesnek-jegyezte meg a férfi,
miközben továbbindultak.-Sokukkal találkoztam már, és néhány kivételt leszámítva mind
meglehetősen kiállhatatlanok.
Ahogy a profilját figyelte, Ellának megint az az érzése támadt, hogy látta már valahol.
Majdnem az is eszébe jutott, hogy hol, de mielőtt megragadhatta volna, a felismerés elillant
a semmiben.
-Megnyugtatom, hogy ez a legkevésbé sincs ranghoz kötve-mondta.- Azt hiszem, minden
társadalmi rétegben akadnak marhák.
Útitársát hirtelen elkapta a köhögés, amellyel úgy tűnt, nevetését próbálja leplezni.
-Csak nem mulatságosnak tart, uram?-kérdezte a lány váratlan merészséggel.
-Szó sincs róla!-tiltakozott a férfi.-Csak meglepett a szóhasználata. Miért pont marha?
-Mondja, látott már marhacsordát?-felelt kérdéssel a kérdésre.
-Bevallom, nem.
-Sejtettem. Nos, ha egy marha meglát valamit, ami kell neki, akkor az otromba testével
egyenesen arrafelé indul, átgázolva mindenen, ami elé kerül: kerítésen, virágoskerten,
veteményesen, pocsolyákon, száradni kiterített ruhákon, összekotort levélhalmokon,
búzatáblán. Bambán megy előre, észre sem véve, hogy közben milyen kárt okoz, mert az
agya túl primitív ahhoz, hogy ezt felfogja. Csak a saját célja érdekli, amit ha elér, komótosan
le is legel, aztán keres egy újabbat.
-Hm. Így már értem a hasonlatot, és úgy vélem, tökéletesen rátapintott vele a lényegre. De
szabad a példából arra következtetnem, hogy ön nem a környékről származik?
-Valóban így van-ismerte be Ella.-Vidéken születtem, egy kis faluban.
-Dolgozni jött a városba?
-Igen, mondhatni. A munkaadóimmal együtt költöztem ide nem olyan régen, de már kezdek
hozzászokni az új körülményekhez. Meglehetősen hétköznapi történet-ellentétben az
önével, ami felkeltette az érdeklődésemet. Nem túl gyakran találkozom olyannal, aki a
palotában dolgozik, és nap mint nap láthatja az uralkodót, ezért meg kell értenie, ha kíváncsi
vagyok.
-Mondja meg, hogy miről szeretne hallani, és állok szolgálatára-szólt a palotaőr
készségesen.
-Meséljen őfelségéről! Hogy néz ki? Mennyire ismeri? Szoktak beszélni?
-Elég gyakran látom, néha szót is váltunk-válaszolta a férfi.-De erre nincs sok ideje. Elfoglalt
ember, folyton siet valahová. Ami a külsejét illeti, viszonylag alacsony; barna haja és
kialvatlanságtól karikás szeme van. A szemöldöke bozontos, és szerencsétlen a stressz miatt
már most elkezdett kopaszodni. A sok íróasztal mellett üléstől enyhén görnyedt, és az elmúlt
néhány év alatt pocakot eresztett, amitől úgy néz ki, mintha lenyelt volna egy dinnyét. És
folyton kiabál; a hangja, akár a varjú károgása, és több falon keresztül is áthallatszik.
Ella egyre jobban ráncolta a szemöldökét, ahogy próbálta elképzelni a leírt embert; az
eredmény enyhén szólva is komikus lett. Majd hirtelen észrevette, hogy beszéd közben a
katona szája széle gyanúsan remeg. Ekkor jött rá, hogy hagyta magát átverni.
-Ó, maga...-nem talált megfelelő jelzőt, ezért mondanivalója nyomatékosításaként
megütötte a karját.
A férfiból kitört a nevetés.
-Bocsásson meg, Miss. Tudom, hogy nem volt szép tőlem. De látnia kellett volna az arcát...
A lány tovább ütötte, de nem tudta megállni-már ő is kuncogott.
-Maga egy elviselhetetlenül lehetetlen alak!-mondta, minden szót megtoldva egy bökéssel.
-Mások is mondták már-felelte a katona bűntudat nélkül, csak tessék-lássék védekezve, míg
végül megelégelte a dolgot.-Na, elég legyen már!
Elkapta Ella csuklóját, aki egy darabig még küzdött, de aztán belátta, hogy harcképtelen lett,
és megadta magát. A lány nevetéstől kipirult arccal, lihegve nézett fel a másik arcába- s
abban a pillanatban ráébredt, milyen közel is kerültek egymáshoz; jóval közelebb, semhogy
az illendő lett volna, ha nem szeretőkről vagy házasokról van szó. Ez az ember pedig
gyakorlatilag idegen volt neki. Ugyanezt a felismerést látta az ő szemében is, s a következő
másodpercben egyszerre léptek hátra.
-Nos-szólt végül a férfi torkát köszörülve-nem szeretném a szubjektív beszámolómmal
befolyásolni az uralkodójáról alkotott véleményét. Ha nem bánja.
-Nem. Dehogy. Megértem.
Ella érezte, hogy visszavedlik ugyanazzá a félénk, csendes, visszahúzódó lánnyá, aki
egyébként volt. Mintha az iménti laza, vidám és kötekedő személy soha nem is létezett
volna. Szemét lesütve óvatosan megkérdezte:
-Nem bánja, ha... továbbmegyünk?
-Egek, dehogy!-kapott észbe a palotaőr.-Nem szeretném, ha miattam kapna büntetést.
Ezúttal szaporábban indultak el. A kettejük közötti könnyedség eltűnt; a helyét feszültség
foglalta el, amit a beálló csend csak még súlyosabbá tett. Minden lépéssel egyre mélyebben
süllyedtek bele, s bár mindketten azt várták, hogy valami megtörje végre, mégsem szólalt
meg egyikük sem. Csak a lábuk tompa dobogása hallatszott, ahogy sorra hagyták maguk
mögött egyik utcát a másik után. Aztán nagy sokára, amikor a lány idegei már pattanásig
feszültek, végre történt valami, ami véget vetett a kellemetlen helyzetnek- aztán mindennek.
Úgy kezdődött, hogy kiabálást hallottak-először csak tompán, így a szavakat nem tudták
kivenni. Majd pár méterrel előttük kivágódott egy ajtó, és egy langaléta siheder botladozott
ki rajta-láthatóan nem magától, hanem némi ösztökélés hatására. Valószínűleg lökték, vagy
rugdosták.
-Kifelé innen a mocskos francia pénzeddel együtt!-üvöltötte egy kövérkés, lisztes képű,
pékkötényt viselő fickó a küszöbről.-Ha még egyszer meglátlak itt, a rendőrséggel vitetlek el!-
azzal egy maroknyi érmét hajított utána, és becsapta az ajtót.
A suhanc a pénze után kapott, de nem érte el. Az érmék földre hullva megpattantak a
macskaköveken, és ahány volt, annyifelé gurult szét, eltűnve a repedésekben. A kárvallott
hangosan átkozta a balszerencséjét, és térdre rogyva nekilátott megkeresni őket.
-Hé, kölyök!
 A fiú morcosan kapta fel a fejét a megszólításra, de mikor meglátta a palotaőri egyenruhát,
elsápadt és meghunyászkodott.
-I...igen, uram?
-Segíthetünk?
-Csak...csak találtam ezt a néhány érmét, és gondoltam, veszek rajta egy kis kenyeret. Nem
terveztem semmi rosszat, esküszöm. Csak enni akartam...
Ella ekkor jött rá, hogy a szerencsétlen azt hiszi, letartóztatják. Nem is alaptalanul, hiszen a
rendőrség alaposan kivizsgált mindent, aminek köze lehetett a franciákhoz, s ezért a pár
pénzdarabért akár napokra becsukhatták volna. De ezúttal a fiúnak szerencséje volt.
-Ne aggódj, öcsém-mondta az útitársa.-Várj meg itt, megveszem neked azt a kenyeret,
mielőtt a pék pánikot kelt!-azzal bement az üzletbe.
-Tényleg nem lesz semmi baj-lépett oda a lány a fiúhoz.-Gyere, segítek megkeresni a
pénzed.
-Inkább nem is kell!-mondta a suhanc idegesen pislogva a pékség ajtaja felé.-Csak bajt
hozott rám.
Ella belátta, hogy nem tudja megnyugtatni, úgyhogy békén hagyta, amíg a palotaőr vissza
nem jött. Egy hatalmas darab kenyeret hozott magával.
-Tessék, kölyök!-nyomta a siheder kezébe, akinek majd kiestek a szemei, olyan meredten
bámulta a rengeteg ennivalót.-De ígérd meg, hogy még legalább egy barátodnak, vagy
testvérednek adsz belőle! Rendben?
-Hogyne, uram. Igenis, uram. Ahogy parancsolja-motyogta a srác oda se figyelve.
-Na, eredj!
-Ez kedves volt-mondta Ella, mikor ismét ketten maradtak.-Azt hitte, le fogjuk csukni.
-Csak egy gyerek volt-mondta a férfi.-De nézze csak!
Lehajolt, és felvett egyet a francia érmék közül.
-Ezeket itt hagyta.
A lány kinyújtotta a kezét, mire a másik belepottyantotta a pénzdarabot.
-Szép-jegyezte meg.-Olyan, mint a mi aranypénzeink.
-Eltehetné emlékbe. Csak ne próbáljon vele vásárolni!
Ella azonban már nem hallotta a szavait. Amint ugyanis kimondta, hogy aranypénz, rájött,
hogy honnan volt ismerős neki a férfi. Minden bevásárlás alkalmával látta a képét, csak
éppen a dombornyomat az érméken egy legalább kétszer ennyi idős férfit ábrázolt: a
mostani király nagyapját. A hasonlóság azonban a pénzérmén lévő kép elnagyoltsága
ellenére olyannyira szembeszökő volt, hogy arra nem lehetett más magyarázat, mint a
vérrokonság. Így hacsak nem volt Sylvertonon kívül más balkézről született gyerek a
családban, akkor...akkor az útitársa nem egy egyszerű palotaőr volt. Bármennyire is
valószínűtlennek tűnt a dolog, minden jel arra utalt, maga a király mentette meg!
-Jól van?-kérdezte a férfi aggódva.-Elsápadt.
Nem csoda. A lány úgy érezte, nem kap levegőt. Forgott vele a világ. Azonban az
összeomláshoz nem ez volt a megfelelő hely-a nyílt utca, a király előtt-így hát igyekezett
visszanyerni az uralmat a reakciói felett.
-Jól vagyok-préselte ki magából, miközben tekintete űzötten rebbent ide-oda.-Csak haza
kell mennem.
-Mehetünk. Elnézést a késlekedésért.
Nem, ez így nem lesz jó. Tudva amit tudott, képtelen lett volna az oldalán végigsétálni az
utcán. Ugyanakkor nem akarta elárulni, hogy felismerte, mert őfelsége bizonyára jó okkal
titkolta a kilétét. Hiszen ki tudja, hányan akarhatják a vesztét, akár saját udvarának tagjai
közül? Mindenki tudta, hogy a franciák kémeivel van tele az ország. Így hát erőt gyűjtött, és
nagy levegőt véve kimondta.
-Azt hiszem, itt az ideje, hogy búcsút mondjunk egymásnak.
A palotaőr-az uralkodó-elkomolyodott, s úgy tűnt, viaskodik magával. Ebben nem hazudott:
tényleg minden meglátszott az arcán, amit gondolt. Most éppen az, ahogy az udvariassága és
a kötelességtudata összecsapott azzal a vágyával, hogy tovább kísérje őt-bár hogy ezt a
vágyat mi táplálta, arról Ellának fogalma sem volt. Hiszen nem volt ő olyan vonzó vagy
érdekes személyiség.
Végül aztán a férfi a kezéért nyúlt, és ajkához emelve könnyű csókot lehelt rá.
-Ahogy kívánja. De remélem, ezt azért elfogadja, ha nem sértem meg vele. Finomabbat még
nem kóstolt.
Egy darab mazsolás kalácsról beszélt, amit nyilván a pékségben vett a kenyérrel együtt, s
azóta a zsákjában rejtegette. A lány az idejét sem tudta, mikor evett ilyet utoljára.
-Köszönöm-vette el, és hátrált egy lépést.-További szép napot kívánok önnek.
-Én is önnek. Szívből örülök, hogy megismerhettem, kisasszony.
-Hasonlóképp-felelte ő is.-És még egyszer köszönöm, amit értem tett. Meg a virágot és a
kalácsot.
-Számomra volt öröm. Vigyázzon magára hazáig!
-Úgy lesz.

8. fejezet

Ella magán érezte a férfi tekintetét, ahogy távolodott tőle-mintha perzselte volna, akárcsak
a csókja a kezét. Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne kezdjen el futni, hanem normális
tempóban lépkedjen, amíg el nem éri az első kereszteződést. Ott aztán befordult, és végre
eltűnt szem elől.
Nyögés szakadt fel belőle, és lerogyott az egyik ház lépcsőjére; a virágot és a kalácsot letette
a szoknyájára, és arcát a tenyerébe temette.
Hogy lehet ilyen az ő szerencséje? Találkozik egy jóképű, elbűvölő férfival, erre kiderül, hogy
lakhatnának a világ két ellentétes végén, akkor sem lennének messzebb egymástól. Ráadásul
lehet, hogy az unokatestvérének a felesége lesz! Ami azt jelenti, hogy még csak el sem
felejtheti ezt a napot, mert újra látnia kell majd őt. Hiába is próbálná, örökké nem tudná
elkerülni.
Egy másodpercre felmerült benne, hogy megkeresi Cast, és lemondja az egész
házasodósdit. Esetleg megkéri, hogy keressen inkább valaki mást. De mégis mekkora rá az
esély, hogy belátható időn belül talál másik alkalmas jelöltet? Vagy be kell érnie valaki
rosszabbal? És meddig tart, mire azt elintézik?
Na nem!-határozta el magát.-Nem fogod hagyni, hogy ez a találkozás negatívan befolyásolja
a jövődet. Lehet akármilyen vonzó az uralkodó, nem fogsz a kedvéért lemondani a boldogság
lehetőségéről. El fogjátok intézni ezt a dolgot Sylvertonnal, és ha összejön a házasság, úgy
fogsz viselkedni őfelségével, mintha soha nem találkoztatok volna. Így lesz a legjobb.
Csak azt nem értette, hogy miért fáj úgy a szíve, mintha valami nagyon értékesről kellett
volna örökké lemondania.

***
 Őfelsége kilépett a titkos folyosóról a szobájába. Ezt a járatot, amely a kandallója mögött
húzódott, még gyerekkorában fedezte fel unokatestvérével, s bár már akkor is nagyon
kedvelte, a koronázása óta képtelen lett volna meglenni nélküle. Csak ezen keresztül tudott
észrevétlenül meglépni egy kicsit az udvari teendők, és a palotabeliek mindent látó szemei
elől. Erre sem volt gyakran lehetősége, de annak a néhány alkalomnak köszönhette, hogy
meg tudta őrizni az ép eszét.
Mint mindig, az ajtót most is gondosan visszazárta, és a kulcsot elrejtette, majd a palotaőri
öltözéktől megszabadulva ismét szokásos ruháiba bújt. A levetett gúnyát vissza akarta tenni
a szekrénybe a következő alkalomig, ám a nadrág zsebében megérzett valamit-egy
kisméretű, kemény, hűvös tapintású tárgyat. Azonnal tudta, hogy mi az: egy kis vasmadárka,
amit a szőke szolgálólány ejtett el a kocsmában. A nagy izgalomban fel sem tűnt neki, hogy
elveszítette, neki meg elterelődött a figyelme, így nem jutott eszébe visszaadni neki. Mivel
pedig még a keresztnevét sem tudta, valószínűleg már nem is lesz rá alkalma.
Az asztalára tette a kis szobrot, s csak miután befejezte a titkos kiruccanására utaló
bizonyítékok eltüntetését, akkor vette fel ismét. Tűnődve forgatta a kezében perceken át,
mintha vizsgálná, de közben a szürke, vésett árkok és hajlatok helyett egy búzaszínű copfot,
és kedves arcvonásokat látott, kecses nyakkal és finom ívű szemöldökkel. És nevetést hallott;
felhőtlen, szívből jövő, csengő nevetést, aminél szebb hangot talán még soha nem hallott.
Így talált rá lord Sylverton, mikor kicsit később bekopogott hozzá.
-Aggasztó ez a felhős tekintet-mondta kertelés nélkül, miközben becsukta az ajtót maga
mögött.-Van bármi köze ahhoz a bizonyos lányhoz, akivel elhagytad a Vörös Kakast?
-Ugyan. Csak ezt a madarat nézegettem-mutatta fel a király kis figurát, visszazökkenve a
jelenbe.
-Nocsak.-Unokatestvére kivette a kezéből, és maga is szemügyre vette.-Szép. Ajándék a
szolgálótól, amiért megmentetted?
Az uralkodó nem kérdezte, honnan tudja-már évekkel ezelőtt elfogadta a tényt, hogy
semmit sem képes titokban tartani előtte. Arról nem is beszélve, hogy ismerte a
kocsmárosokat, akiknek egy-két érméért cserébe gyakran eljárt a szájuk. Inkább az lett volna
csoda, ha unokatestvére nem tud az esetről; főként mivel az volt a hivatása, hogy mindenről
tudjon, ami vele történik.
-Ugyan már! Csak elveszítette, én pedig elfelejtettem visszaadni neki. Valószínűleg a
kedvesétől kaphatta.
Ez valóban így lehetett, hiszen ki más adna ilyen különleges ajándékot egy szolgálónak, egy
olyan városban, ahol alig ismer valakit? Ha még régebben kapta volna, akkor inkább otthon
őrizné egy dobozkában, nehogy elveszítse. Nem hurcolná magával tyúkszemkenőcsöt venni,
ahol ilyen könnyedén elveszítheti.
Meglepő módon egyáltalán nem tetszett neki a gondolat, hogy a lánynak kedvese van. Sőt,
ha nem tudta volna jobban, megkockáztatta volna, hogy egyenesen féltékeny, ami-főként
rövid ismeretségüket figyelembe véve-egyenesen nevetséges gondolat volt. Hiszen nap mint
nap találkozott hajadonokkal, akik közül nem egy sokkal szemrevalóbb volt nála, mégsem
ébresztette fel az érdeklődését egyikük sem.
-Találkozol még vele?-kérdezte a másik, s bár nem mondta, egyértelmű volt, hogy milyen
választ szeretne hallani.
Sajnos Edward nem is mondhatott mást, bármennyire is szerette volna. De
csalódottságának nem adott hangot-ahogy akkor sem, mikor elbúcsúzott a szolgálótól; pedig
szívesen bejárta volna az egész várost, ha a lány vele marad.
 Egész haza úton azon törte a fejét, hogy mit rontott el nála. Hiszen úgy tűnt, jól érzi magát a
palotaőr társaságában, a vidámság a szemében mégis pánikká változott, mikor felajánlotta,
hogy továbbkíséri. Ott a pékségnél tett vagy mondott valamit, amivel elijesztette, de
képtelen volt rájönni, hogy mi lehetett az.
-Szóval?
Rájött, hogy még mindig nem felelt a kérdésre.
-Ugyan már!-legyintett erőltetett nemtörődömséggel.-Csak egy lány volt, akinek még a
nevét sem tudom. Egy a több ezerből. Semmiben sem különlegesebb, mint bárki más.
A másik már megint azzal a mindent észrevevő tekintettel méregette.
-Egy szóval sem állítottam az ellenkezőjét.
A király magában szentségelt.
-Jól van. Csak nem akartam, hogy olyasmit képzelj a dologba, ami nincs is. Mert nincs
semmi. Csak egy séta volt, semmi több.
Minél tovább beszéltek a témáról, annál inkább elásta magát, ezért jobbnak látta váltani.
Még mielőtt beismerné, hogy virágot vett neki.
-Miért késtél a találkozóról? Legalább egy órát vártam a kocsmában, azon tűnődve, hogy
hol lehetsz, mert ez nagyon nem vall rád. Csak nem bajba kerültél?
Most Sylverton legyintett.
-Egy kicsit feltartottak, de semmi komoly.
-És a dolog, amiért odahívtál? Vagy még mindig nem mondhatsz róla semmit?
-Igazság szerint a segítségedet akartam kérni egy gyanús személy azonosításában.
Edward meglepetten pislogott, egy pillanatra tényleg megfeledkezve a lányról.
-A segítségemet?-ismételte hitetlenkedve.-Ki az, akinek az azonosításához pont az én
segítségem kellene?
-Bonyolult ügy. Kényes helyzet. Tudja, hogy szimatolok utána, de azt nem, hogy miért, és
örülnék, ha ez így is maradna. Mivel ez nem jött össze, majd próbálkozom mással, de ez
annyira nem fontos. Ellentétben egy bizonyos hercegnővel, aki a bálodra érkezik: a spanyol
király kisebbik lánya.
-És leendő menyasszonyom, ha jól sejtem-tippelt elkomorodva.
-Beleegyeztél.
-Csak mert ez kell a népnek.
-És neked.
A király azonosíthatatlan mormogást hallatott.
-Egy királynő nem csak az emberek előtt tüntet fel megbízhatóbbnak, de a te dolgodat is
megkönnyítené-erősködött unokatestvére.-Társad lenne, akivel megoszthatnád a terheidet.
Aki támogat, mint anyád az édesapádat. Te nem vágysz ugyanerre?
-Dehogynem! De mi az esélye, hogy nekem is akkora szerencsém lesz, mint apámnak volt?
Unokatestvére nyitotta a száját, hogy feleljen valamit, de ő már minden érvét ismerte, és
elege volt a témából. Felesleges volt vitázni ezen, amikor úgyis azt fogja tenni, ami helyes,
hiába szeretne valami egészen mást. Úgyhogy kezét feltéve leállította őt, és egy kérdéssel
nem valami elegánsan, de hatásosan ismét másra terelte a szót.
-Mi a helyzet a születésnapommal? Már itt van a nyakunkon. Hogy állnak az előkészületek?
Sylverton egy pillanat alatt alkalmazkodott a másik témák közötti csapongásához.
-Minden el van rendezve-mondta.- A meghívókat mostanra minden meghívotthoz
eljuttatták, ami azt jelenti, hogy az egész ország erről beszél. A zenészek próbálnak, a
konyhai személyzet ki sem lát a munkából, a kincstár pedig ürül a rengeteg költség miatt.
Remélem, tudod, hogy vagy hatalmas siker lesz a dolog, vagy óriási bukás.
 -Terveim szerint az előbbi-felelte Edward.
Nos, Lord Sylverton is ezt remélte.
-Most jobb, ha megyek, mert még rengeteg dolgom van-mondta, és visszaadta a
fémmadarat, amit eddig a kezében tartogatott.
-Nekem is. Sok sikert a gyanús személyedhez!
A férfi grimaszolt, majd búcsút intve kifelé indult a szobából. Az ajtónál azonban megállt, és
ahelyett hogy teljesen becsukta volna, hagyott egy vékony rést, amin át befelé figyelhetett.
Általában nem szokott leselkedni az unokatestvére után. Azzal elárulta volna a belé vetett
bizalmat. De jelenleg az ország érdekei azt kívánták, hogy a végére járjon, mégis mennyire
jelentett sokat a szolgalány a királynak, és hogy ez a találkozó keresztbe tehet-e a házassági
terveiknek.
Az ország első embere egy darabig ugyanott ácsorgott, ahol hagyta, kezében a szoborral.
Aztán lassan a kandallóhoz lépett, és az állítása szerint egyáltalán nem fontos kismadarat
rövid gondolkodás után beletette egy aranyozott dobozkába, amiben az édesanyja kedvenc
ékszereit is tartotta; ahol nem volt szem előtt, mégis elérhető helyen volt. A férfi sosem
tudott blöffölni.
Sylverton halkan meghúzta az ajtót, míg kattant a zár. Szigorú pillantást vetett az őrökre,
jelezve, hogy ha egy szót is szólnak erről, nem teszik zsebre, amit kapnak, majd aggodalmait
elrejtve elsietett a szobája felé.
A helyiség mindössze néhány folyosónyira volt, mégis több mint egy órába telt, mire oda
jutott. Véletlenül minden sarkon felbukkant valaki, aki akart tőle valamit-vagy a bállal
kapcsolatban, vagy saját problémája megoldásához szeretett volna némi támogatást, esetleg
egy időpontot kihallgatásra a királytól. Többnyire apró-cseprő ügyekről volt szó, amiket egy
fertályóra alatt el lehetett intézni, de ha 4-5 összejött gyors egymásutánban, akkor az máris
komoly hátráltatást jelentett. Emiatt érkezett meg olyan sokára a lakrészébe, méghozzá
meglehetősen rossz hangulatban. Nem csoda hát, hogy mikor kopogtattak, kis híján
leordította az illető fejét, aki zavarni merészelte-pedig a szobalány csak a rábízott levelet
próbálta kézbesíteni.
-Miss de Clare küldte-mondta.
A férfi felismerte: ő volt az a szolgáló, akivel rendszerint beszélt, mikor a kisasszonyt
kereste, s aki minden egyes alkalommal megvárta a távozását, lehetetlenné téve a
kutakodást. Már ott tartott, hogy ha a következő néhány napban sem tud körülnézni,
rákényszerül egy szabályos betörésre.
-Adja csak!
Elvette és feltépte a levelet, majd ránézett a még mindig ott ácsorgó lányra.
-Beth, igaz?
-Igen, uram.
-Köszönöm, Beth, elmehet.
-Sajnos meg kell várnom a válaszát, uram-felelte a szemtelen lány egy szemernyi alázat
nélkül.-Pedig ezer más dolgom lenne még, úgyhogy ha tudná egy csöppet csipkedni magát...
Ezért a megjegyzésért a legtöbb család már elküldte volna. Az, hogy a de Clare-ek ilyen
viselkedéssel is megtartották, sokat elmondott róluk.
-Akkor várjon odakint!
Erre összehozott egy gyors és hanyag pukedlit, és kicsoszogott a szobából.
A lord konyakot vett elő, egy poharat félig megtöltött, majd nagyot kortyolt belőle.
Általában nem szokott a titkos italkészletéhez nyúlni, amit vészhelyzetekre, illetve váratlan
látogatások esetére tartott, de ezután a nap után, és Miss de Clare korábbi leveléből
kiindulva úgy döntött, hogy most szüksége van rá. Nem is tévedett.

Mélyen tisztelt lord Sylverton. Tekintve, hogy korábbi levelem ellenére sem hagyott fel
azzal, hogy kezemért küzdjön, arra a következtetésre jutottam, hogy sürgősen szeretne
megházasodni. Mivel számomra az idő még mindig nem alkalmas, lenne az ön számára egy
javaslatom, mintegy áthidaló megoldásként. Egy bizonyos hölgynek sürgősen férjre lenne
szüksége, hogy megszabadulhasson gyámjától, aki nem bánik vele megfelelően. Az illető
hölgy ugyan köznemesi származású, de ha megismeri, belátja majd, hogy jelleme, esze és
szépsége bőven kárpótolja a kieső hozományért. Ha azonban önnek olyan fontosak az
anyagiak, kész vagyok saját hozományom egy részéről lemondani az ön javára, amennyiben
hajlandó a házasságra. Kérem, válaszát üzenje meg a szolgálómmal. Cassandra de Clare

Még jó, hogy esze ágában sincs feleségül venni a grófkisasszonyt. Ha már a pár soros levelei
után is órákba telik, mire magához tér, mi lenne, ha együtt kellene élnie vele magával?
Hihetetlen egy nőszemély. Egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy kerítőt játszva rá akar
tukmálni egy köznemest a király unokatestvérére. Vagy nagyon bátor, vagy teljesen őrült.
Gyorsan felhajtotta a maradék italt is a pohárból, és újat töltött.
Talán inkább az utóbbi-fűzte tovább a gondolatot. Hiszen mi haszna lehetne abból, hogy
egy rangban ennyivel alatta állónak egyengeti az útját?
Kivéve, ha a "hölgy" terhes valakitől, aki neki fontos, és akinek egy botrány sokba kerülne.
Az apjától? Nem, nem valószínű. A gróf már elég koros, hogy megelégedjen a feleségével,
főképp mivel a házasságuk évei alatt eddig egyszer sem volt hűtlen hozzá. Vagy csak
átkozottul jól titkolta. De nem, a valószínűbb az volt, hogy a kisasszony egy fiatalembert
próbál fedezni, bevetve vagyonát és kapcsolatait. Ami azt jelenti, hogy míg ő próbált
kapcsolatba lépni vele, Miss de Clare valaki mással múlatta az idejét, akivel már kezdenek
komolyra fordulni a dolgok.
Ez a felismerés annyira dühítette, hogy majdnem falhoz vágta a poharát. Ki akart menni,
hogy megüzenje annak az idegesítő perszónának, hogy használjon valaki mást a kisded
játékaihoz. Ám a kötelesség megállította; a kötelesség, és egy gondolat.
Talán a maga javára fordíthatná a helyzetet. Miss de Clare ki akarja használni, de ezzel
megadta neki a lehetőséget, amire várt. Gyorsan papírt és tollat ragadott, és írni kezdett.
Kedves Miss de Clare! Bizonyára belátja, hogy kérése mennyire szokatlan, így mielőtt
igennel vagy nemmel felelnék, szeretnék önnel személyesen beszélni, hogy feltehessem a
kérdéseimet. Úgy vélem, erre a bál utáni napon sort keríthetnénk. Ön mondja meg az órát!
Lord Sylverton.
Na tessék. Ez lesz a belépője a de Clare házba. Ha pedig ez nem jön össze? Akkor marad a
szokásos módszer.
Normális esetben már egy héttel ezelőtt megejtette volna a betörést, és túl lenne az
egészen. De halott barátja iránti tiszteletből próbált tapintatos lenni. Richard de Clare jó
ember volt és hűséges barát, akinek nem akarta az emlékét alaptalan vádaskodással vagy
elhamarkodott ítélettel megsérteni. Ám ha hamarosan nem tud valamiféle eredményre jutni,
a kényszer felül fogja írni a barátságot.
-Jöjjön be!-szólt ki hangosan, mire a szolgáló belépett.
-Ezt vigye el a kisasszonynak-adta át a saját levelét.
-Igenis, uram! További szép napot, uram!
 Amikor ismét magára maradt, komor elégedettséggel kortyolta tovább az italát. Hamarosan
véget ér ez a huzavona, és így vagy úgy, de kihúzza a de Clare családot a listájáról, Miss
Cassandra pedig soha többé nem hall majd felőle.

***

Amikor Cas megkapta a válaszlevelet, ugrálni tudott volna örömében. Persze ez még közel
sem volt beleegyezés, de úgy tűnt, hogy a fattyú herceg-ahogy rossz nyelvek emlegették-
nyitott a szokatlanra. Már csak meg kell szerveznie a találkozót.
De miért is tennék a bál utáni napra? A király születésnapja csak van olyan rangos esemény,
hogy a kuzinja is megtisztelte a jelenlétével. Főképp mivel ilyen sok embert meghívták.
Annak alapján, amit Lord Sylvertonról hallott, úgy vélte, bizonyára személyesen is jelen lesz,
hogy mindenképpen garantálni tudja őfelsége biztonságát. Viszont ha már mindketten ott
vannak, akkor beszélni is tudnak egymással a bálon, legalább egy keveset. Amúgy sem akar
mindent egyszerre a férfi nyakába zúdítani. Aztán ha személyesen is találkoztak, és
megfelelőnek ítélte a másik hozzáállását, akkor majd megbeszélik azt a találkozót.
Nagyon tetszett neki ez a terv; annyira, hogy mindjárt meg is írta, és csaknem Beth után
kiáltott, hogy ezt is elvitesse a palotába. De aztán tudatosította magában, hogy a szobalány
egyszer már megtette ezt a nem túl rövid utat oda-vissza, és úgy döntött, ráér az üzenet
holnap is. Amúgy is még meg kell látogatnia Ellát, hogy elújságolja neki a híreket.
Persze meg kellett várnia a sötétedést, hogy észrevétlenül tudjanak beszélni, de nem bánta.
Ha ez volt az ára, hogy egy kicsit jobb kedvre derítse, akkor ezt örömmel megfizette.
Ráadásul így be tudott ugrani a kovácsműhelybe, hogy kikérdezze Franket a Rosamunddal
töltött estéről.
-Csodálatos asszony!-lelkendezett a férfi.-Úgy mókázott a gyerekekkel, mintha neki is lenne.
Fantasztikus anya lesz belőle.
-És most mi a következő lépés?-kérdezte Cas.
-Megígérte, hogy a következő vásárra egy nappal előbb jön, és azt a napot együtt töltjük.
-Ez nagyszerű! Gratulálok!
-A maga érdeme, kisasszony.
-Ugyan már!-legyintett a lány szerényen.-Én csak bemutattam őt.
-Aztán hordta neki az ajándékokat, és rávett, hogy továbblépjek. Ez azért nem semmi.
-Hát jó, akkor részben az én érdemem-egyezett bele.-De Rosamund nem énbelém lett
szerelmes, ami azért jelent valamit.
-Azt mondta magának, hogy szerelmes belém?-ámult a kovács.
Cassandra nevetett.
-Nem mondta, de a vak is láthatja rajta. Higgyen nekem: hamarosan beadja a derekát, és
feleségül veheti!
Cassandra sosem értette, miért nem tesznek több jót az emberek. Számára nem létezett
nagyobb öröm, mint ha valakit boldognak látott. Hogy is tudott volna szomorkodni, vagy
csalódottak lenni, miközben a barátjának fülig ér a szája?
Ilyen szempontból Ella nem jelentett akkora sikert. Bár azt mondta, hogy örül a híreinek, a
hangján nem hallatszott, hogy tényleg feldobnák a fejlemények. Az arcát a sötét miatt
megint nem látta, így arról nem tudott leolvasni semmit, de a beszéde komoly aggodalomra
adott okot.
-Még mindig akarod, ugye?-kérdezte tőle.
 -Igen persze, hogy akarom-vágta rá a másik, de olyan hangsúllyal, mintha épp az
ellenkezőjét mondaná.
-Biztos?
-Igen.
Cas rá akart kérdezni, hogy mi okozza a rosszkedvét, de aztán visszafogta magát. Anyja már
párszor figyelmeztette, hogy gyakran túlságosan tolakodó. Az embereknek néha rossz napjuk
van, és ilyenkor hagyni kell, hogy kialudják magukat. Nem kell minden mögött megoldandó
problémát keresni. Amúgy meg bízott benne, hogy ha valami nagy gond lenne, Ella
elmondaná. Így hát nem firtatta a dolgot, és korán elbúcsúzott, nehogy barátnője miatta ne
tudja kialudni magát, és hazasietett, hogy folytassa a báli előkészületeket.

***

A király születésnapjáig Cassandrának egy perc nyugta sem volt. Reggel és este Ellánál járt,
akinek még mindig elég borús volt a hangulata, a kettő között pedig ruhát próbált, cipőt
készíttetett, az árvaház látogatta, és persze a kórházas napján a Carolinába ment. Nem
mintha nem jutott volna eszébe, hogy kihagyja, mert így is alig lett kész mindennel, de maga
a gondolat, hogy egy bál miatt ne segítsen a betegeknek elborzasztó volt a számára. Arról
nem is beszélve, hogy titokban azt remélte, hogy Jason ismét felbukkan.
Bármennyire is elfoglalt volt, ez a férfi valahogy újra és újra előbukkant a gondolataiból,
nem hagyva, hogy megfeledkezzen róla. Bár tagadta maga előtt, szerette volna megtudni, ki
is ő igazából. Egy rejtély volt, ami izgatta.
Ám Jason ezalkalommal nem jött el. Pedig minden ajtónyitásnál azzal a reménnyel nézett
fel, hogy ő lesz az, és amikor a sorukra várókat pásztázta végig, öntudatlanul az ő arcát
kereste. De hiába. Emiatt kedvetlen lett és szórakozott, ami ingerültté is tette, és gyógyítói
pályafutása legpocsékabb napjaként volt kénytelen elkönyvelni a napot.
Nem lehet igaz, hogy így befurakodott a fejembe!-mérgelődött magában hazafelé menet.
Nem is kéne kedvelnem, hiszen arrogáns, goromba, és...és...
És segítőkész, és intelligens-szólt közbe egy másik hang a tudatalattijából. Nem úgy beszél,
mint egy közrendű, hanem mint egy művelt ember. Arról nem is beszélve, hogy vonzónak
találod a kemény, magabiztos fellépését.
Hallgass!-kiabált rá némán, majd végre ráébredt, hogy mit is művel. Saját magával
veszekszik! Egy férfi miatt, akit eddig háromszor látott!
Akkor döntötte el, hogy nem gondol rá többet, hanem a bálig csak három férfival fog
foglalkozni: az apjával, őfelségével és legfőképp lord Sylvertonnal, akit rá kell vennie egy nem
túlzottan előnyös házasságra. És bár nem volt olyan egyszerű, mint lennie kellett volna, így is
tett, míg végül felvirradt a várva várt nap.
Egy esti kívánságának köszönhetően már kora hajnalban kipattant a szeme-biztosra ment,
nehogy pont ma aludjon el. Gyorsan felöltözött, és kivételesen lóra ülve látogatta meg Ellát.
A vele kapcsolatos terveiről nem szólt semmit, csak annyit mondott, hogy a bál miatt este
nem tud eljönni hozzá. Ő ezt természetesen megértette.
-Jó szórakozást-mondta a mostanság szokásossá vált kedvetlenségével.
-Köszönöm. Majd holnap reggel mindent elmesélek. Szép napot!
Ella úgy felelt, mintha nem lett volna meggyőződve róla, hogy az lesz, és nem alaptalanul.
De Cassandrának szándékában állt őt meglepni.
Ezután az árvaházba sietett egy pár órára, de ebédre már megint otthon volt. Kellett is,
mert ahhoz, hogy azt a csodás ruhakölteményt felvegye, nem kevés időre volt szüksége.
Szerencsére némi rábeszélés és rengeteg pénz segítségével sikerült olyan rafinált ruhát
készíttetnie, ami fűző nélkül is működött, de nem volt feltűnő a hiánya. Máskor szívesen
fogadott volna egy kis botrányt, de ha ma minden úgy alakul, ahogy szeretné, akkor a
következő napokban nem róla fognak beszélni az emberek.
A cipőt azonban sajnos nem úszhatta meg. Hiába nem fog kilátszani a ruhája alól, anyja
ragaszkodott hozzá, hogy ugyanolyan csillogó-villogó, kényelmetlen cipőcsodát viseljen, mint
mindenki más. De ennyibe belement a fűzőért cserébe, mert így legalább levegőt kapott,
még ha a járással gondjai is voltak. És megfogadta, hogy ő soha nem fog ilyesmit
kényszeríteni senkire.
Amint mindnyájan elkészültek, hintóba ültek, és a palotához hajtottak. Jól jött, hogy nem
laktak túl messze tőle, mert a hangulat az úton nem volt épp oldották mondható. Éppen
ellenkezőleg.
Szülei indulás előtt nem sokkal veszekedtek egy sort. Lady de Clare próbálta rávenni férjét,
hogy avassa be a sikkasztási ügy részleteibe-nem mintha nem lett volna már tisztában velük.
Cassandra ugyanis az elmúlt napokban arra is szakított időt, hogy elmenjen lord Chasterton
házához, akinek egyik szobalányát ő ajánlotta be. Susan azóta is olyan hálás volt a munkáért,
hogy habozás nélkül beengedte a lord dolgozó szobájába.
Nem volt sok ideje körbenézni, annyit azonban megtudott, hogy nem tudják, ki sikkasztott,
de jelentős összegnek kélt lába-annyira jelentős összegnek, hogy a hiánya még egy grófi
háztartást is megviselhetett. Persze nem egyben, mert az hamarabb szemet szúrt volna,
hanem kisebb összegekben, amiket a papírok szerint bányászeszközökre illetve újabb
munkásokra költöttek. Az aláírásokat meghamisították. Akárki is csinálta, nagyon óvatos és
ügyes volt.
Mindezt természetesen édesanyjával is megosztotta, akit bántott, hogy férje egy ilyen
jelentős dologból kizárja őt. Ebből lett a veszekedés.
Szerencsére a jelenlétében nem folytatták, így az úton, ha béke nem is, de legalább csend
uralkodott. A gróf és a grófné némán ült egymás mellett, mindketten a házakat figyelve, csak
hogy egymásra ne kelljen nézniük, miközben ő a szemközti ülésen feszengett.
Cas utálta, hogy ez van. Amennyire emlékezett, a szülei sosem voltak túl sokáig haragban
egymással. Úgy döntött hát, hogy vár néhány napot, hátha a nehézségek maguktól
megoldódnak, mielőtt közbeavatkozna, de nem állt szándékában végignézni, hogy valami
kapzsi gazember miatt tönkremenjen a házasságuk.
Mire a hintó behajtott a palota elé, már több vendég megérkezett. Néhányan az épület
előtt üdvözölték egymást, pont ahogy Cassandra számított rá. Némi nézelődés után meg is
találta a megfelelő áldozatot, és felkiáltott.
-Itt van Natalie! Muszáj beszélnem vele, már vagy egy éve nem láttam. Ne várjatok rám!-
azzal mielőtt megállíthatták volna, kiugrott a kocsiból, és elsietett.
Hallotta szülei felháborodott és meglepett kiáltásait, de nem törődött vele, csak ment előre.
Szoros volt a menetrendje, így nem húzhatta az időt mindenféle magyarázkodással.
Azért a gyanú elkerülése végett valóban megállt Natalienál, egy báró elkényeztetett,
sipítozó lányánál, aki néhány barátnőjével fecserészett. Üdvözölte őket, és váltott velük pár
szót- megdicsérte a ruhájukat, a frizurájukat, és igyekezett egyiküket sem orrba vágni az
affektálós stílusukért. Nagyjából talán három percet beszéltek, de úgy kimerült a
csacsogástól, mintha egy órán át futott volna megállás nélkül.
Végre valahára a szülei eltűntek az épületben. Nagylelkűen odavetett egy-két búcsúszót a
lányoknak, és otthagyta őket, hogy a kocsiutat szegélyező fák mögött bújkálva a kapu felé
induljon.
 Pár percig leselkedett, mire sikerült észrevétlen kisurranni. Nem mintha zavarta volna
mások véleménye, de nem akarta, hogy elmondják a szüleinek. Két utcával arrébb az egyik
lovász várt rá, kedvenc hátasával.
Az igazság az, hogy a ruhán nem csak a fűző hiánya került olyan sokba. Hanem az is, hogy a
szoknya lecsatolható volt, s anélkül a báli ruha máris egy flancos lovaglóruhává vált. Így hát a
szoknya részt a lovászra bízta az elviselhetetlen cipővel együtt, ami helyett lovaglócsizmát
vett, majd nyeregbe pattant, és elvágtatott a Northwoodház felé.

***

Ella napja pocsékul telt, ahogy azt már reggel sejtette. Annyi ideje nem volt, hogy megálljon
egy pillanatra kilihegni magát, mert folyamatosan küldték ide-oda. Utolsó igazítás a ruhákon,
cipőkön, álarcokon, a lovakat abrakolni, a hintót megpucolni...közben megfőzte az ebédet,
aztán segített a három dámának előkészülni. Ez is nagy kihívás volt.
-Georgia ruhája sokkal szebb!-nyafogott Lissa.
-Nem a ruha szebb, hanem én!-nyújtott nyelvet nővére.
-Ez nem is igaz!
-De!
-Nem!
-De!
Erre Lissa belekapaszkodott a testvére hajába, tönkre téve a frizurát, amivel Ella egy bő órát
dolgozott, hogy igényének megfelelőt készítsen. Erre Georgia sikítórohamot kapott, és tépni
kezdte Lissa ruháját. A két lány egymásnak esett, mindkettő ordítva, mintha ölnék, és olyan
hévvel, hogy Ella jobbnak látta nem közbelépni.
-Elég!-vetett véget a káosznak Frida megjelenése.-Mégis hány évesek vagytok ti? Három?
Egy csecsszopó érettebb én viselkedik nálatok! Ma este legalább egyikőtöknek férjet kellene
fognia, de ha így viselkedtek, be se engednek titeket a bálba!
-De Lissa kezdte!
-Nem is igaz...
-Aztán mondtam, hallgassatok! Ella!
A lány előugrott.
-Szélsebesen hozd rendbe őket. Semmi ne látszódjon rajtuk! Kapsz rá fél órát. Ti pedig
egymásra se nézhettek, különben itthon maradtok!
A testvérek meghunyászkodtak a váratlanul előtörő anyai szigor hatására, és
engedelmeskedtek. És mivel egymást békén kellett hagyniuk, mindketten Ellára szórták a
szidalmaikat. Alig várta, hogy végre elmenjenek, és ő lefekhessen pihenni.
Pedig ismerhette volna már jobban a nevelőcsaládját. Miután helyrehozta a lányok
frizuráját, és összeöltötte a ruháikat, hogy végre mindannyian készen álltak, Frida előállt a
szokásos listájával.
-Itt vannak a tennivalóid-közölte.-Mire hazaértünk, minden legyen kész, különben
megnézheted magad!
Ella majdnem elsírta magát, de aztán nagy levegőt vett, és uralkodott az érzelmein. Átvette
a listát, és szó nélkül bólintott. Ajtót nyitott nekik, és segített bemászni a hintóba, s csak
mikor elhajtottak, akkor ment vissza a házba.
-Jó szórakozást-motyogta a küszöbről még utánuk nézve, majd becsukta az ajtót.
Megfordult, és a konyha felé indult. Út közben a sarokba hajította a listát. Már a szidás sem
érdekelte: elege volt mindenből. Csak pihenni akart...
 Ekkor kopogtattak.
Visszament, és nagy lendülettel feltépte az ajtót, méghozzá azzal a szándékkal, hogy bárki
áll is odakinn, elküldi a pokolba. Még ha maga Frida is az-sőt, főleg akkor. Ezért aztán annál
jobban meglepődött, mikor egy rozoga vénasszonyt pillantott meg a küszöbön.
-Szép jó estét, lelkecském-nyekeregte az anyóka.-Bocsáss meg, hogy háborgatlak, de nem
lenne egy falat kenyered egy szegény öregasszonynak?
Ella nagy levegőt vett. Ez a szerencsétlen néne nem tehet arról, hogy neki milyen az élete;
valószínűleg neki sem lehetett sokkal jobb, ha így végezte. Alávaló és szégyenteljes dolog
lenne rácsapni az ajtót, bármennyire rossz kedve is van. Úgyhogy erőt vett magán, lenyelte a
rossz érzését, és mosolyt kényszerített az arcára.
-Hogyne lenne! Jöjjön csak be!
Bevezette a konyhába, leültette, és egy nagy szelet kenyeret, meg egy pohár tejet adott
neki.
-Hálásan köszönöm!-motyorászta az asszony, és reszkető kezébe véve a csészét, hangos
szürcsöléssel kiitta. Közben a fele a ruháján, fele a padlón landolt, de nem törődött vele, és
Ellában is volt annyi udvariasság, hogy ne hozza szóba. Helyette megkérdezte:
-Még valamit adhatok?
-Nem, köszönöm. Inkább én szeretném meghálálni a kedvességedet.
-Ugyan, semmi szükség rá-tiltakozott sietve.-Nem azért tettem.
Az anyóka felemelte a fejét, és ravaszul ráhunyorított; barna szemei meglepő elevenséggel
csillogtak.
-Most biztosan azt gondolod, hogy mégis mit adhat neked egy ilyen ágról szakadt öreg
néne. Nem igaz? De nem vagyok ám olyan öreg, mint hiszed. Na de ideje egy kicsit
felgyorsítani a dolgokat, mert megy az idő!
Azzal az öregasszony felállt, nyújtózott egyet, és hirtelen megpördült a tengelye körül. Egy
pillanatra hatalmas fényesség támadt, s mire eltűnt, az anyóka helyén szépséges, fiatal nő
állt, szikrázó ezüst ruhában. Ella biztos volt benne, hogy még soha nem látta korábban.
-Ki vagy te?-kérdezte ámulva, mire az ismeretlen bosszúsan rázta a fejét.
-Mégis kinek nézek ki? A hétfejű sárkánynak talán? A tündérkeresztanyád vagyok.
-A...tündér...keresztanyám?-habogta Ella hitetlenkedve.
-Igen, az. Az édesanyád kért meg, hogy tartsalak szemmel, és ma úgy döntöttem, hogy ideje
egy kicsit beleavatkoznom a dolgok menetébe. Elvégre nem járja, hogy egy ilyen csinos
lányka otthon búslakodjon, miközben mindenki más a palotában mulat. Neked is ott a
helyed.
A lány megriadt.
-Én nem mehetek oda!
-Már hogyne mehetnél?-értetlenkedett a tündér.
-Félek, hogy bajba kerülök-mondta rövid gondolkodás után, megmaradva a részigazságnál,
mivel az egészet elmagyarázni bonyolult lett volna.
-Jaj, ugyan!-legyintett a keresztanyja.-Ne félj te attól. Megígérem, hogy a bálon senki sem
fog rájönni, hogy ki vagy, és mire hazaérsz, a házimunka is el lesz végezve. A mostoháid
semmit sem fognak észrevenni. De most már elég a butáskodásból: dolgunk van!
A nő a levegőbe markolt, és a semmiből vékony pálcát húzott elő. Intett vele, mire Ella
koszos, viseltes öltözéke káprázatos báli ruhává változott, hogy ahhoz foghatót ő még soha
nem is látott. Az anyag kék volt, mint az ég egy szikrázó nyári napon; selymesen simult a
bőrére, és olyan kényelmes volt, mintha ráöntötték volna.
-Ez gyönyörű!-suttogta áhítattal a lány.
 -Megteszi-biccentett a tündér.-De valahogy el is kell jutnod a bálba. Gyerünk a kertbe!
Átvette a vezetést, s mintha már járt volna náluk, a házat elhagyva egyenesen az
ágyásokhoz sietett. Ott aztán lelassított, szemrevételezte a zöldségeket, míg megakadt a
szeme Ella büszkeségein: a sütőtökökön.
-Ez jó lesz-mondta, kiválasztva a legnagyobbat.-Vágd le, és hozd ide a fűre! Egy-kettő! Aztán
állj hátrébb.
Ella kérdés nélkül engedelmeskedett, annyira kíváncsi volt, hogy mi fog történni. De volt is
mit látni. Pálcaintésre ugyanis a tök recsegve-ropogva nőni kezdett; a szárából indák törtek
elő, kanyarogtak, kerekeket, bakot és ülést formázták, majd megkeményedtek, míg egy
szokatlanul tökre emlékeztető, de amúgy igen szemrevaló hintó állt a gyepen. Az egész
aranyozott volt, a legapróbb levélkéig.
-Pompás, pompás!-örvendezett a nő.-De kell valami, ami elhúzza.
Ismét legyintett, mire megzizzent a fű, s mikor Ella-aki már azt se tudta, merre kapja a fejét
a sok csodában-lehajolt, négy egérkét pillantott meg egymás körül futkározni. Olyan édesek
voltak, hogy nem tudta megállni: felnevetett.
Keresztanyja elégedetten bólintott.
-Na, így mindjárt jobb! Túlságosan komoly vagy. Azt akarom, hogy ma este jólérezd magad!
Egy újabb varázslattól az egerek is megnőttek, és makulátlan, hófehér szőrű paripákká
változtak. Ez láthatóan igen meghökkentette őket, ugyanis egyszerre mind megtorpantak, és
egymás patáját, fülét és hosszú szálakból álló farkát kezdték vizsgálni. Komikus látvány volt.
Aztán a pillanatnyi békességet kihasználva a tökből újabb indák nőttek ki, befogva a lovakat.
-Így ni!-csettintett a nyelvével a tündér.- Már csak kocsis kell.
Erre a célra egy vén gúnárt szemelt ki, aki szintén meglehetősen megilletődött a szereptől;
olyannyira, hogy még a szava is elakadt. De helyes kis kocsis lett szürke mellénnyel, tömzsi
lábakkal és kurta nyakkal. Mindjárt fel is mászott a bakra; láthatóan alig várta, hogy
induljanak. Ami azt illeti, Ella is.
-Ó, a manóba!-kapott fejéhez a tündér keresztanya, a frászt hozva a lányra.
-Mi a baj?-kérdezte ijedten, mert a másik nagyon bosszúsnak látszott.
-Elfelejtettem a cipőt!
A lány megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
-Nem számít-mondta gyorsan.-Úgysem látná senki. És igaz, hogy az enyém csúnya, de
legalább kényelmes.
-Ha azt akarjuk, hogy lélegzetelállító legyél, akkor nem mehetsz ebben a förtelmes
vacakban!-hadonászott a keresztanyja.-Le vele! Erről nem nyitok vitát!
Így nem maradt más választása, mint kibújni az ócska lábbelijéből, és várni, hogy mi lesz.
-Tudod, nagyon emlékeztetsz Cassandrára-jegyezte meg, feltételezve, hogy ha figyelte őt,
akkor barátnőjét is ismernie kell, és láthatóan így is volt.
-Valóban?-a tündér nem tűnt meglepettnek.-Csak tudom, hogy mit akarok. Először is egy új
cipőt neked.
Meglendítette a mágikus pálcát, mire tarka szikrák pattantak, és mintha csak valami növény
lenne, egy pár báli cipő nőtt ki a fűből. Áttetsző volt, és a lemenő nap fényében úgy
csillogott, mintha...
-Ez üvegből van?-kérdezte Ella megütközve.
-Úgy tűnik-felelte a nő, és sürgetően intett.-Próbáld fel, hogy milyen!
Ella már egy éve szenvedett attól, hogy mostohanővérei tönkrement cipőit kellett hordania,
mert mind lötyögött rajta. Ez az üvegcipellő azonban szinte körbeölelte a lábát.
Egyértelműen neki készült, senki másnak. És ez is olyan kényelmes volt, mint még soha
semmi, amit eddig hordott.
-Tökéletes!-mondta meghatottan, majd mindkettejük meglepetésére a másik nyakába
ugrott.-Köszönöm!
-Jól van, jól van!-tolta el magától a jótündér keresztanya.-Most már ideje indulnod, mert
lemaradsz a mulatságról!
-Igaz!-kapott észbe ő is, és ruháját-teljesen feleslegesen-lesimítva bemászott a tökhintóba.
-Még egy dolog!-állította meg jótevője, miközben becsukta az ajtót.-A varázslat csak éjfélig
tart ki, utána minden visszaváltozik. Úgyhogy éjfélre itthon kell lenned.
-Úgy lesz!-ígérte Ella, aki annyira izgatott volt, hogy ez az apróság nem törte le.
A tündér mosolyogva bólintott, majd hátralépve intett a lúdnak.
-Hajts!
A tollfosztott madár az egerekből lett lovak közé csapott tökinda-ostorával, és a fogat
elindult.

Cassandra megvárta, amíg eltűnnek a szeme elől, s csak akkor vetette le tündérálcáját. Ezen
az estén annyi bűbájt használt, mint még soha. Szerencséjére délnyugati szél fújt, aminek
köszönhetően talán képes lesz talpon maradni akkor is, ha éjfélkor megszakítja a varázst.
Még jó, hogy csak akkor kell majd megfizetnie az árát, különben most képtelen lenne
visszajutni a palotába. Így se lesz egyszerű, ugyanis saját átváltozásai eredményeként a jobb
karja annyira fájt, hogy alig tudta mozgatni.
Jó néhány szitokszót elmormolt, mire sikerült felülni a kert végében kikötött lovára. Az
arcán izzadság csorgott, de bal kezével letörölte, és összeszorított fogakkal a kantárért nyúlt.
-Mindent bele!-suttogta a kancának, és oldalba bökve először ügetésre, majd vágtára
sarkallta.
Mire visszaért a hátrahagyott lovászfiúhoz, már csak egyetlen vágya volt: hazamenni, és
befeküdni az ágyába. Ehelyett azonban visszafűzte a szoknyát, elrejtve a lovaglóruhát,
megigazította a haját, és szikrázó megjelenését visszanyerve besurrant a palotába. A bál már
elkezdődött, ezért jobbnak látta a cselédbejárót használni, s így néhány arannyal
szegényebben, de észrevétlenül jutott be a bálra.
A zene betöltötte a termet, s mindenütt táncolókat látott. Volt köztük néhány kék ruhás
hölgy is, de egyikük sem szőke, vagyis elég gyors volt, hogy barátnője látványos belépőjének
tanúja lehessen. Ennek örült, mert legalább ennyi szórakozást szeretett volna magának is. De
nem akart túl sok figyelmet magára vonni azzal, hogy csak úgy ácsorog egyedül, úgyhogy
szerzett magának egy pohár puncsot, és keresett valakit, akivel beszélgetésbe elegyedhet.
-Ön igazán lenyűgözően fest ma este-szólította meg egyszer csak egy ismerős hang.
Megfordult, és egy zöld-arany maszkos illetőt pillantott meg maga mögött.
-Lord Chasterton-ismerte fel a férfit.
Ebben a pillanatban döbbent rá, hogy Ellának elfelejtett maszkot adni, így amíg a lord kezét
csókolt neki, sietve kívánt egyet. Ezzel beszerzett egy kis nyakmerevséget, ha még nem lett
volna elég baja, de hát számított rá, hogy ez egy ilyen nap lesz. Nem is törődött hát vele,
hanem megtartotta a mosolyát, és igyekezett úgy tenni, mintha minden figyelmét a lordnak
szentelné.
-Honnan ismert meg?-kérdezte hangosan, miközben észrevétlenül úgy fordult, hogy az
ajtóval szemközt legyen, és mindent lásson, ami ott történik.
-Önt bárhol felismerném-felelte lord Chasterton hízelegve.-Senkinek sincs ilyen
méltóságteljes tartása, mint önnek.
 A lány fintorgott.
-Kitalálom. A szüleim kerestek, és elmondták, hogy mit viselek.
A férfi felnevetett.
-Okos és gyakorlatias, mint mindig. Valóban így történt, de enélkül is rájöttem volna, hogy
ön az-legkésőbb akkor, amikor megszólal.
-Ez van, ha az embernek jellegzetes stílusa van-vont vállat Cas.
A lord fejével a parkett felé intett.
-Volna kedve táncolni?
-Felkér?
-Mi ebben a meglepő?-kérdezte átható tekintetét rászegezve.-Ön egy vonzó fiatal hölgy, és
nem mellesleg a barátom lánya. Modortalanság és ostobaság lenne tőlem, ha nem
használnám ki a lehetőséget.
-Nos, ez rendkívül megtisztelő, de majd talán később, ha nem haragszik meg-felelte, és az
italába kortyolva feltűnően végignézett a bálozókon.-Egyelőre csak élvezném a kilátást.
Ritkán látni ennyi embert egy bálon.
Ha lord Chasteront kellemetlenül is érintette a visszautasítás, nem mutatta. Csak
jóindulatúan mosolygott, és folytatta a társalgást, mintha mi se történt volna.
-Őfelsége húzása mindenkit meglepett. Nem kis kihívás ennyi embernek szórakozást
biztosítani. Az est végére kiderül, hogy felkészültek-e a feladatra.
Miközben élénken helyeselt, Cassandra az ajtóra pislogott. Hol van már Ella? Ennyivel nem
előzhette meg. Mi van, ha baj történt?
Mintha csak erre várt volna, a hatalmas ajtószárnyak megmozdultak, és lassan, egyszerre
kitárultak. A zene elhallgatott, a táncolók megálltak, és minden szem a belépőre meredt.

***

Ella egész úton majd kibújt a bőréből. Az, hogy életében először részt vehet egy bálon,
egyszerre villanyozta fel, és tette idegessé. Arról nem is beszélve, hogy miféle hihetetlen
módon jutott idáig; és persze az a tény sem segített, hogy tudta, kihez megy.
A tyúkszemkenőcsös nap óta képtelen volt őt kiverni a fejéből. Magában vagy ezerszer
végigpörgetett minden szót, ami kettejük között elhangzott, mintha ezzel megváltoztathatná
a dolog kimenetelét. Hiába tudta, hogy ő a király, és hogy soha többé nem látja, mégis újra
és újra eszébe jutott. Most pedig itt állt egy seregnyi ember tekintetének kereszttüzében,
akik között ő is ott volt, és a lába úgy remegett, hogy azt hitte, nem tartja meg.
Csak nyugodtan!-mondta magának némán, mély levegőt véve. Van egy csodálatos álarcod,
ami majdnem az egész arcodat eltakarja, és egy tündér ígérete, hogy senki sem fog
felismerni. Bármi is történik, bármit is teszel, azt éjfélkor mindörökké hátrahagyod. Úgyhogy
élvezd ki!
Ezután a rövid buzdító beszéd után elindult lefelé a lépcsőn.

9. fejezet

Élete legnehezebb lépései voltak ezek. A teremre boruló csendet halk sustorgás törte meg:
mindenki azt találgatta, hogy ki lehet ő, és honnan jött. Lesütötte a szemét, hogy ne kelljen
senkire sem néznie, és némán fohászkodott minden létező égi és földi hatalomhoz, nehogy
elessen, mert azt a megaláztatást képtelen lett volna elviselni. Aztán egyszer csak elfogytak a
lépcsők.
Felemelte a fejét, felkészülve bármire-kivéve arra, hogy pillantása egy másik szempáréval
találkozik, amitől a gyomra összeszorul, mintha egy csomó képződne benne. Az egyetlen
ember, aki nem viselt álarcot, talán mert amúgy sem tudta volna elrejteni a kilétét. A
felülmúlhatatlanul díszes öltözék, a katonás tartás, amelyet bármelyik palotaőr
megirigyelhetett volna, és az a tekintet...őfelsége személyesen.
A sutyorgás egy pillanat alatt megszűnt, mintha elvágták volna-de az is lehet, hogy
valójában folyt tovább, csak ő nem hallotta többé. A szívdobogásának zaja mintha
elviselhetetlenné erősödött volna. Egy másodpercre pánikba esett, nem tudta, mit tegyen;
aztán a király-mint mindig-kisegítette.
-Hölgyem-mondta halkan, és kezét ajkához emelve, csókot lehelt rá; épp úgy, mint pár
napja a búcsújuknál.
-Felség-nyögte ki a lány.
-Megtisztelne az első táncával?
Ó, te szentséges ég!
-Semmi sem tenne boldogabbá-felelte őszintén.
Az emberek tömege szétnyílt előttük, utat engedve a terem közepéig. Ott aztán szembe
fordultak egymással. Edward rámosolygott, amitől az a bizonyos csomó a gyomrában még
inkább összeszorult, hogy már alig kapott levegőt.
-Idegesnek tűnik-súgta oda a férfi.
-Az az igazság, hogy nem vagyok valami jó táncos-sziszegte, és hálás volt az álarcért, hogy
pirulását elrejtette.
A másik megszorította a kezét.
-Ne aggódjon! Csak hagyja, hogy a zene magával ragadja, és ne törődjön semmi mással!
Mielőtt Ellának lett volna esélye tiltakozni, vagy bármit is csinálni, partnere bólintott a
zenészek felé, és felcsendültek az első harmóniák, ők pedig táncolni kezdtek. A lány mozgása
merev és darabos volt a bizonytalanságtól. Nagyjából ismerte ugyan a lépéseket, de
legtöbbbször csak az utolsó pillanatban jutott eszébe a következő. És az sem segített, hogy
annyi tekintetet érzett magán.
-Még soha nem táncolt?-kérdezte őfelsége alig mozgó ajkakkal, amikor közelebb kerültek
egymáshoz.
-De igen-válaszolta hasonlóképp.-De az falusi mulatság volt, kissé másféle tánccal.
Őfelsége szája sarka enyhén felfelé görbült.
-Azért annyira ez sem más. Csak lazuljon el, és csinálja, ahogy tudja! A marháknak jó lesz.
A lány zavartan kapta fel a fejét; nem értette, mire céloz. Aztán halványan felderengett
neki, hogy első találkozásukkor éppen ő hasonlította marhához a nemeseket. De ezt a férfi
nem hozná szóba, hacsak nem...
-Marhák?-kérdezett vissza, hátha mégis rosszul értette. Hiszen úgy volt, hogy senki sem
fogja felismerni. Az nem lehet, hogy pont neki mégis sikerült!
-Tudja. Átmennek mindenen, letaposva, ami az útjukba áll. Nem ezt mondta?
-Honnan jött rá?-bukott ki belőle.
A király most már nyíltan mosolygott, s ettől mintha már nem is lett volna annyira királyos;
inkább hasonlított a palotaőrre, mint egy gondterhelt uralkodóra.
-A szeme-monda.-Amikor az imént felnézett rám, ugyanazt a rémületet láttam benne, mint
a kocsmában. És ugyanolyan késztetést éreztem rá, hogy kimentsem, mint akkor. Pedig nem
vagyok egy hős típus.
 -Ezzel vitatkoznék-motyogta a lány, s azt hitte, menten elsüllyed.
Persze a másik ezt rögtön észrevette.
-Ne érezze magát kínosan. Biztos vagyok benne, hogy rajtam kívül senki nem vette észre,
annyira el voltak foglalva az ön káprázatos szépségével. Bizonyára tisztában van vele, milyen
lenyűgözően fest ma este.
Ella csak abban volt biztos, hogy még a nyaka is elpirult. De így, hogy a reakciói legalább
részben takarásban voltak, elég merésznek érezte magát, hogy válaszoljon a bókra.
-Köszönöm. Ön is rendkívül fess, bár be kell vallanom, hogy az egyenruhája jobban tetszett.
-Nekem is-ismerte be Edward cinkos kacsintással.-És az ön szolgálólány-ruhája. Abban az
öltözékben egyszerűbbnek tűnt az élet. Hiszen egy palotaőr és egy cseléd...annyira nem is
elképzelhetetlen.
-Nem.
-Bár most ebben az öltözékben sincs köztünk akkora különbség.
A lány attól félt, hogy mentén kiugrik a szíve, ha még sokáig beszélnek erről a témáról.
Szerencsére erre végül nem került sor, mert amikor legközelebb egymás mellé kerültek,
partnere témát váltott.
-Tudja, legalább másfél perce nem figyel a táncra, és ezalatt egy lépést sem tévesztett el.
Szóval vagy hazudott a tudásáról, vagy őstehetség.
Meglepetten konstatálta, hogy igaza van. Mintha annyira szinkronban lett volna a férfival,
hogy ösztönösen egyszerre mozdult vele, anélkül, hogy tudatosan figyelt volna rá. Ez tetszett
neki-viszont a feltételezés, hogy nem volt őszinte, annál kevésbé; főleg mivel nem volt igaz.
-Soha nem hazudtam önnek.
-Kivéve arról, hogy ki maga valójában. Amit igazából még most sem tudok. Hercegnő talán?
Vagy grófkisasszony? Az biztos, hogy több mint egyszerű szolgáló. De-tette hozzá Edward,
megakadályozva, hogy közbevágjon-azt hiszem, megértem. Nem akart egy szegény palotaőrt
zavarba ejteni. Ezért nem is marasztalható el. De mondja meg, mert azóta is hiába töprengek
rajta: miért menekült el? Tettem vagy mondtam valamit, amivel elijesztettem?
-Nem, dehogy!-mondta gyorsan Ella, őszintén meglepve, amiért a másik erre a
következtetésre jutott.-Ön csodálatos volt. Kedves, figyelmes és megértő. Még soha nem
találkoztam önhöz foghatóval.
-Akkor miért?
-Mert felismertem. Nagyon hasonlít a nagyapjára, és mikor az aranypénz szóba került,
rájöttem, hogy kicsoda ön. De mint mondtam, borzalmasan hazudok, és nem akartam
leleplezni, mert hátha bajba keverem. Gondoltam, okkal öltött álruhát.
Távolabb kellett lépniük egymástól, így a királynak nem volt alkalma felelni. Aztán a tánc
véget ért, s ők belekezdtek a következőbe is. Ellának eszébe se jutott, hogy partnerének mást
is fel kéne kérnie. Mintha senki más nem lett volna ott rajtuk kívül.
-Ön rendkívül figyelmes-mondta végül a férfi.-De ha felismert, miért nem leplezte le magát?
Mert nem volt mit -gondolta Ella, de nem mondta ki hangosan, csak megvonta a vállát.
-Nem lett volna értelme. Vagyunk, akik vagyunk, és tehetünk amit akarunk, azok is
maradunk. Ez a két ember pedig olyan messze van egymástól, mint az ég a földtől.
-Miért, kicsoda ön?
-Nem mondhatom el.
-A nevét sem?
-Azt sem.
Őfelsége a fejét csóválta.
-Játssza a titokzatost. De jól csinálja.
 -Ha nem tetszik, itt hagyhat-szaladt ki a lány száján, mielőtt visszaszívhatta volna. Csak
remélni merte, hogy az uralkodó nem fogja szaván. De kár volt aggódnia; a férfi csak
mosolygott.
-Szó sem lehet róla! Kiderítem a titkát, ha addig élek is, és erre csak akkor van esélyem, ha
minél többet megtudok önről. Úgyhogy kérem, mondja meg nekem: mi a kedvenc virága?
A lány nem erre számított. Tényleg ez érdekli? Miért? Hogy megismerje? De ezt legalább
elárulhatta neki.
-A varjúháj.
-Valóban? Micsoda véletlen!
Ez volt az a virág, amit a kis áruslánytól vásárolt neki. Ellának sikerült felcsempésznie a
padlásra, és egy csorba pohárba állítani, így még napokkal később is illatozott. Felvidította a
padlásszobát, és csak emiatt több éjszakát odafent töltött, hogy reggel a csokor látványát
ébredhessen. Talán szentimentális dolog volt, de ennyi bolondságra szüksége volt. Viszont az
is való volt, hogy ebből egy szót sem árult volna el.
-Kedvenc állata?
-A madarak. Főként az énekesmadarak.
-Kedvenc színe?
-A zöld.
Valójában sárgát akart mondani, de amikor belenézett a férfi szemébe, rájött, hogy nem
tudna szebb színt elképzelni annál.
-És az öné?-kérdezett vissza, csak hogy egy kicsit ne kelljen zavarban lennie a válaszai miatt.
-Azt hiszem, az arany. Amilyen a haja. Ebben a fényben szinte szikrázik, tudja?
Ennyi, akár fel is adhatja. Úgy tűnik, a bál végéig pirulni fog, így kár is vele foglalkoznia. De
mivel a kiléte még mindig titok, akár ki is mondhatja azt, amire gondol.
-Ha nem az lenne, aki, most meg lennék győződve róla, hogy ön megrögzött nőcsábász.
Mégis hány lány szíve tört volna össze, ha ezt most hallják?
-A szíve egynek sem, csak a reményeik, hogy egyszer királynővé válhatnak. Nem mintha
bármelyiküknek is lett volna rá esélye. Ellentétben önnel.
Ella azon tűnődött, hogy mivel fűthetik a termet, amitől az ilyen meleg lett. És hogy rajta
kívül ez miért nem zavar senkit.
-Megtenné, hogy hagyja ezt a beszédet?-kérte táncpartnerét.-Ma este csak szeretném jól
érezni magam, ami nem megy, ha folyton azon aggódom, hogy mennyire gondolja ezeket
komolyan.
-Ha kívánja-felelte Edward könnyed biccentéssel, miközben körbevezette a lányt maga
körül.-Mi lett a tyúkszemkenőccsel? Hatott?
-Sajnos igen. Pedig jobban örültem volna, ha az illető egész este sántikál. Ettől rossz ember
vagyok?
-Nem hinném. Csak ember.
-Szólna fél tizenkettőkor?-kérte Ella, mert hirtelen ráébredt, hogy máris elvesztette az
időérzékét.
-Természetesen. Talán siet valahova?
-Úgy is mondhatjuk.
-Akkor jobb, ha kihasználjuk az időt-mondta a férfi.- Mit szólna hozzá, ha míg az embereket
lefoglalja a tánc, mi kisurrannánk a kertbe?

***
 Lord Sylverton nem győzött bocsánatot kérni a spanyol hercegnőtől, amiért unokatestvére
így faképnél hagyta. Közben pedig megfogadta, hogy amint vége a bálnák, kitekeri Edward
nyakát. Nem voltak olyan helyzetben, hogy csak úgy megsérthessen egy ilyen nagyhatalmú
uralkodói családot. Még szerencse, hogy a hercegnő fiatal volt, és jóhiszemű, így nem fogta
fel igazán a helyzet súlyosságát, de ha véletlenül rossz embernek meséli el, akár háború is
lehet belőle. Az pedig most végképp nem hiányzott.
De mégis ki ez a titokzatos lány, aki így elvarázsolta az unokatestvérét? Nem mutatták be,
ami olyan hiba volt, amit nem szoktak elkövetni. Ezek után az sem kizárt, hogy meghívó
nélkül jutott be, és így gyakorlatilag akárki lehet. Ráadásul nem ő volt az egyetlen.
A vendégek tömegében, nem olyan messze attól a helytől, ahol ő éppen a királyságot
próbálta megmenteni, egy szintén ismeretlen hölgy állt. Áttetsző hófehér ruhájában olyan
volt, akár egy tünemény a sok tarka ruhás vendég közt. Vörös haja lángfolyamként omlott
hátára. Magányosan álldogált; bár több csoport is élénk társalgást folytatott körülötte, ő
nem csapódott egyikhez sem, inkább csak hallgatta a beszélgetéseket. Ez gyanút ébresztett a
férfiban- ő is épp ezt szokta tenni, ha feltűnésmentesen akart információt szerezni.
Utána akart járni a dolognak, de ehhez meg kellett szabadulnia a hercegnőtől. Szemével
megkereste a helyettesét, aki a terem másik végéből ügyelt a rendre, és mikor sikerült
magára vonnia a figyelmét, alig észrevehetően a spanyol hölgy felé intett. A másik
megértette a jelzést, és a tömegen átvágva azonnal odasietett hozzájuk.
-Felség, megtisztelne a következő tánccal?-szólította meg a hercegnőt hajbókolva.
Az félénk udvariassággal lord Sylvertonra nézett megerősítéséért.
-Nem bánja?
-A legkevésbé sem-mondta ő gyorsan.-Talán ha meglátják táncolni, az emberek elhiszik
végre, hogy ön nem valamiféle jelenés, amit ideképzelnek. Az ön szépsége túl káprázatos,
hogy valóság legyen, ezért nem merik felkérni.
Egy pillanatig attól tartott, hogy túlzásba esett, de a hercegnő gyöngyöző kacagással
jutalmazta szavait, és végre elfogadta a felé nyújtott kezet. A helyettes elvezette a többi pár
irányába, így ő felszabadult, és elindulhatott, hogy becserkéssze célpontját.
A nő háttal volt neki, de mintha megérezte volna, hogy veszélyben van, távolodni kezdett
tőle. Közben úgy tűnt, észre sem veszi, hányan kísérik figyelemmel könnyed lépteit,
melyekkel tudatosan vagy öntudatlanul a zene ritmusához igazodott, és azokat az őrjítően
lengedező tincseket, melyek időnként félrecsúsztak, egy-egy pillanatra felfedve kecses
nyakát. Többeken látszott, hogy oda akarnak lépni hozzá, de mielőtt megtehették volna, ő
már tovalebbent, mint egy pillangó, amely csak incselkedik az emberrel, de megfogni nem
hagyja magát soha.
Láthatóan nem érdeklődött senki iránt. Ennek ellenére Sylvertont dühítette a tény, hogy
ennyiek figyelmét magára vonta. A mondabeli szirén jutott eszébe, amely elbűvöli és
vesztébe viszi a hajósokat; csak ez a hölgy ének helyett inkább a külsejét használta
fegyverként, méghozzá olyan hatékonysággal, ami óvatosságra intette. Főleg mivel ő sem
tudta magát teljesen kivonni a hatása alól.
Észrevétlenül begyorsított, hogy felzárkózzon, de közben fél szemmel a táncolókat figyelte-
pontosabban a királyi táncosokat.
A hercegnő rendben volt, ez azonban Edwardról már nem volt elmondható. Réges rég
partnert kellett volna váltania, de még mindig a kék ruhás idegennel volt, és bármiről is
beszéltek, az a teljes figyelmét lefoglalta. Vagy nem is a téma, hanem a személy. Akárki volt
is ez a hölgy, teljesen rabul ejtette, és a férfiban felmerült az ötlet, hogy talán pontosan ez
volt a célja. Sőt, az is, hogy a két névtelen nő esetleg ugyanazzal a céllal van itt, egymást
segítve.
Akárhogy is volt, szándékában állt kideríteni, még mielőtt bármelyikük is megléphetne.
Úgyhogy mikor az italoknál végre sikerült utolérnie a fehérruhás szépséget, magára öltötte a
szívélyesség álarcát, és késlekedés nélkül megszólította.
-Hogy lehet, hogy egy ilyen gyönyörű hölgyet senki sem kér fel táncolni?-kérdezte lágy
hangon.-Talán vakok a férfiak?
A nő meg se rezzent a váratlan megszólalásra; mintha tudta volna, hogy ott van. És a jelek
szerint immúnis volt a hízelgésre, ami nem volt egy tipikus tulajdonság a hozzá hasonlóak
körében. Bár a karja mintha libabőrös lett volna, de ebben a gyertyák csalóka fénye mellett
nem lehetett biztos.
-Egyértelműen nem-felelte anélkül, hogy felé fordult volna.-Hiszen ön észrevett.
Erőteljes hangja volt, mély és dallamos.
-De meglep, hogy én vagyok az egyetlen-folytatta Sylverton, nem adva fel.-Megfordult a
fejemben, hogy ön esetleg egy szellem, akit valamiért csak én látok, ám mivel éppen italt
készült választani, hús-vér embernek kell lennie.
-Ön egészen rendkívüli logikával rendelkezik-mondta a hölgy csipkelődve.-De téved, ugyanis
eszem ágában sincs inni. Csak azért jöttem ide, mert ha pohárral a kezemben álldogálok,
kevésbé tűnök gyanúsnak.
-Szeretné elkerülni a feltűnést?-kérdezte a férfi.-Miért?
A lány megvonta a vállát, mintha maga sem lenne biztos a válaszban.
-Mert túlértékelik. Én inkább meghúzódom a háttérben; nem szeretek a középpontban
állni.
-Ezért nem néz rám?
-Szó sincs róla-tiltakozott vidáman.-Csak próbálom kitalálni, hogy milyen pohár illene
leginkább a ruhámhoz. De azt hiszem, a puncsos a legmegfelelőbb.
Fel is emelt egyet, és szembefordult a férfival, aki így végre alaposabban szemügyre
vehette. És mindjárt meg is állapíthatta, hogy első benyomásai helyesek voltak. A hölgy
ruhája ugyan nem volt merész szabású, sőt, már-már visszafogottnak lehetett volna
mondani, de úgy simult domborulataira, mint egy második bőr. Szoknyája hófehér
vízesésként terült szét körülötte, és minden mozdulatra megcsillantak benne az ezüstfonallal
hímzett minták. De nem csak a ruha volt rendkívüli, hanem az is, aki viselte. Finom vonalú
álla és formás szája volt, valamint hibátlan bőre, ami egyértelművé tette nemesi
származását. Ezüsttel díszített fehér álarca és hihetetlenül dús haja azonban eltakarta arca
többi részét, csak barna szemeit nem, melyek kihívóan bámultak a lord arcába.
-Ha befejezte a mustrálásomat, elárulná a nevét, uram?
-Bocsásson meg, hölgyem-visszakozott Sylverton-de mint mondtam, ön gyönyörű. Kérem,
nézze el, ha nem tudom önről levenni a szemem.
Érthetetlen módon ez a bók sokkal őszintébb lett, mint amit korábban a hercegnőnek
mondott. Ennek az okán később feltétlenül el akart gondolkodni; most azonban itt volt egy
potenciális kém, akivel foglalkoznia kellett. És aki a legkevésbé sem volt elájulva tőle.
-Ez kedves öntől-szólt a másik, telt ajkait provokatív mosolyra húzva.-De még mindig nem
tudom a nevét. Az ámulata ekkora befolyással bír a jómodora felett?
Ez a nő most már határozottan gúnyolódott vele. Eddig elnézte az apróbb
modortalanságait, de mivel az udvariassággal nem sokra ment nála, úgy döntött, ideje
felvenni a kesztyűt. Hátha jobban kedveli azokat az embereket, akik hozzá hasonlóan kiállnak
magukért.
 -Meglehet, hogy így van-válaszolt mindenfajta alázat nélkül.-Ez esetben azonban ön
udvariatlanságom valódi okozója, tehát ahelyett, hogy rám haragudna, célozza vele a
probléma gyökerét: saját magát.
A vendég mosolyába hitetlenkedés vegyült.
-Most már tényleg mutatkozzon be. Szeretném tudni, ki képes egy hölgyre hárítani a
felelősséget saját hibái miatt.
-Hiba?-vonta fel a szemöldökét.-A legtöbb nőnek imponálna a csodálat, nem pedig hibának
tartaná. Egyébként lord Sylverton volnék, szolgálatára.
A hölgy szeme mintha egy kicsit tágabbra nyílt volna, de ha ez a döbbenettől volt is, a
hangján nem lehetett hallani; az továbbra is csúfolódó maradt.
-Most úgy teszek, mintha ezt nem hallottam volna. Először is azért, mert meg kellene
sértődnöm, amiért a legtöbb nővel akar egy csoportba sorolni, másrészt pedig azért, mert az
az elképzelés, hogy szemben áll a törvénnyel, sokkal vonzóbb és izgalmasabb, mint a
hercegsége.
A férfi elkomorult. Nem sokan gondolták róla, hogy bűnöző, még kevesebben a nők közül.
És közülük csak egyetlen személynek voltak ilyen vidámsággal teli, barna szemei és
utánozhatatlan, csipkelődő stílusa...
-Jane?
A nő pimasz mosolya maga volt a válasz.
-Helló, Mr. Jason. Örülök, hogy látom.

***

Noha a kedves hangvétel teljesen idegenül hatott a szájából, Cassandra az első szónál
felismerte a férfit. Talán azért, mert első alkalommal a sötétben csak a hangját hallotta, ami
emiatt jobban belevésődött az agyába. Mindenesetre kénytelen volt észrevétlenül
megkapaszkodni az asztalban, nehogy elessen, annyira váratlanul érte.
Amikor megfordult, a látvány újabb sokként hatott rá. Jason külseje kifogástalan volt,
pontosan megfelelt minden írott és íratlan szabálynak. Így, hogy fél arcát álarc takarta, épp
olyan volt, mint bármely másik nemes: fess, előkelő és civilizált. Nem is hasonlított arra az
emberre, aki vérző vállal megjelent a Carolinában, és nyilvánvalóan ide tartozott. De mégis ki
volt ő valójában?
Ahhoz, hogy ezt megtudja, az kellett, hogy a férfi ne ismerje fel, amíg be nem mutatkozik.
Ezt egy gyors kívánsággal el is intézte, és alig várta, hogy fellibbenjen a lepel a titokról. Csak
arra nem számított, hogy Jason nem más, mint kitartó udvarlója, s az őfelsége biztonságáért
felelős személy.
Ezzel együtt sajnos 2 dolog is világos lett előtte. Az első: Jason csak azért akarta megtudni a
nevét, hogy rájöjjön, miért száguldozott az éjszaka közepén az utcákon, ahelyett hogy otthon
aludt volna. Hiszen a férfi nem lenne az, aki, ha ezt nem találná gyanúsnak. A második: nem
akarja elárulni neki, hogy kicsoda ő. De most már azért, mert átkozottul dühös rá. Dühös,
mert ha Jane nem érdekelte, akkor nyilván Cassandrában sem Cassandra volt a fontos,
hanem valami más-mint például a vagyona. Vagy a címe, hiszen egy fattyúnak mi más
biztosíthatná jobban a pozícióját, mint ha feleségül veszi egy gróf lányát? Pedig a kitartása
miatt már-már elhitte, hogy valaki végre tényleg őt akarja. Bár hogy is akarhatta volna őt, ha
egyszer nem is ismerte?
És ki tudja, mi mindent játszott még meg a lánykérésen kívül? Hiszen a megtévesztés és a
szerepjátszás mestere. Valószínűleg minden tettét és mondatát egyetlen dolognak rendelte
alá: hogy kiderítse a kilétét. A férfi, akit kezdett megismerni, sőt, talán megkedvelni is, csak a
fejében létezett: egy kép volt, amit Sylverton magáról festett.
Nagyjából egy tizedmásodperce volt mindezt végiggondolni, úrrá lenni a haragján, és
lenyelni a csalódottságát, mielőtt ki kellett préselnie magából egy csípős választ. De sikerült:
Sylverton nem vett észre semmit. Aztán felismerte benne Janet, és a lány rosszkedve lassan
kárörvendésbe fordult át, mert eszébe jutott valami.
-Az a bizonyos előny most nálam van, lord Sylverton-mondta leplezetlen kajánsággal.
Nem kis elégtételt jelentett neki elképzelni, hogy milyen bosszúságot érezhet a férfi. Sajnos
csak elképzelni tudta, mert a felszínen nem úgy tűnt, mintha zavarba jött volna a dolgok
ilyetén alakulása miatt, épp ellenkezőleg: teljesen higgadtnak tűnt. Az az átkozott hidegvére!
-Akkor úgy lenne fair, ha most ön is bemutatkozna, nem igaz?-kérdezte.
-De igen-ismerte el Cas gonosz mosollyal.-De a fair küzdelemben nincs semmi kihívás,
úgyhogy maradjunk a Jane-nél. Ha szeretné, én is szólíthatom Mr. Jasonnek, változatlanul.
Hogy van a válla?
-Kitűnően, köszönöm az érdeklődését.
-Remek. Akkor nincs akadálya, hogy táncoljunk.
Letette a kezéből a poharat, és mielőtt a lord rájöhetett volna, hogy mire készül, karon
ragadta, s az útjukat elálló néhány embert kissé arrébb lökve a parkettre vonszolta. Mire a
férfi észbe kapott, már késő volt: nem ellenkezhetett. Nem hozhatott szégyenbe egy hölgyet,
nem csak maga, de a pozíciója miatt sem. Túl sokan látták. Pedig szívesen megtette volna;
látszott a szemében. A rendíthetetlenség páncélja repedezni kezdett.
-Mit művel?-morogta halkan, hogy a körülöttük lévők ne hallják.
-Azt hittem, egyértelmű-játszotta Cas az együgyűt.-Táncolunk. Együtt mozgunk a zenére.
-Tudja, hogy nem így értettem.
-Hát akkor hogyan?
-Tudja, hogy ki vagyok-mondta a férfi erélyesen.-Mégsem árulja el, hogy ön kicsoda, holott
korábban ezt a feltételt szabta. Miért? Mit vár még tőlem?
Bocsánatkérést.
De nem, mégsem bocsánatot akart. A másik olyan mélyen megbántotta, amit még maga
sem értett teljesen. Talán nem is az volt a baj, ami tett, hanem az, amit annyian mások is
őelőtte. Elege volt abból, hogy csak azért érdeklődik iránta bárki is, mert jó parti. A számtalan
érdekből tett lánykérés után az övé volt az utolsó csepp a pohárban. Ezt pár szó már nem
hozhatta helyre; bosszút akart állni. Például úgy, hogy szép lassan az őrületbe kergeti a
titokzatosságával, miközben a férfi összes megszokott módszere csődöt mond ellene.
-Miért gondolja, hogy bármit is várok öntől?-kérdezett vissza csodálkozást tettetve.- Talán
csak meggondoltam magam.
Sylverton tudta, hogy nem ez történt-egy hozzá hasonlóan makacs ember nem gondolja
meg magát csak úgy. És hiába színlelte Jane, hogy nem történt semmi, érezte a hamisságot a
szavaiban és a mosolyában. Valami gyökeresen átalakult benne, méghozzá akkor, amikor
megtudta, hogy ki is ő. Vagyis nem Jasonnel volt baja, hanem a herceggel.
Ki kell derítenie, hogy mivel haragította magára. A név zsákutcának bizonyult, mert a Jane
majd minden nemesi hölgynél előfordult második, harmadik vagy néhol hatodik névként-
mintha csak az lett volna a céljuk, hogy az ő dolgát megnehezítsék. Úgyhogy hacsak nem
sikerül egyszer nyomon követnie a másikat, és így leleplezni, akkor kénytelen lesz a
bizalmába férkőzni, méghozzá lord Sylvertonként.
Nem mintha ez lehetetlenné tette volna a feladatot. De minden, amit Jasonként elért, az
most elveszett, és elölről kellett kezdenie, amíg rá nem tudja venni, hogy így vagy úgy, de
elárulja magát. Vagyis több időt kell a társaságában töltenie, és kiengesztelni őt, még ha nem
is tudja, hogy miért. Aztán ha sikerrel járt, akkor az eredménytől függően letartóztatja vagy
elfelejti; a lényeg, hogy soha többé nem kell vele foglalkoznia.
-És mit tehetnék, hogy ismét meggondolja magát?-kérdezte nyugalmat erőltetve magára.
A lány pimaszul megrándította a vállát.
-Én sem tudok mindent. De kezdetnek egy tánc megteszi.
Azzal hátravetette a haját, és olyan ragyogó mosolyt villantott Jasonre, amire még neki is
nehezére esett közömbösnek maradni. Mégis uralkodott magán. Akkor sem szólt, amikor a
másik tánc közben egy kicsit közelebb is mozdult hozzá, mint az illendő lett volna. De Jane
nem állt meg ennyinél: valahányszor a koreográfiát követve össze kellett érinteniük kezüket,
egy kicsit tovább tartotta a kontaktust, és amikor végre mégis elhúzódott, ujjaival
végigsimított a férfi tenyerén. Incselkedett vele. Úgy, mint egy házastárs, vagy nem is-mint
egy szerető.
Sylverton érezte, hogy minden egyes érintéssel nő benne a feszültség. Mégis tűrte, amíg
lehetett, mintha semmi szokatlan nem lenne benne, remélve, hogy ráun, és abbahagyja. Ám
hiába várt erre, így egy idő után megálljt kellett parancsolnia, mert ez a fajta viselkedés
elfogadhatatlan volt. Főként itt, ahol ennyien látták. Már nyitotta is a száját, hogy
rendreutasítsa…ám ekkor a tekintetük találkozott.
Azok a szemek...Tiszták voltak, mint a legsimább víztükör. Az általa ismert legtöbb nő
pillantása hamis volt, tele mesterkélt érzelmekkel és hátsó szándékokkal, amikben számára
már rég nem jelentett gondot olvasni, mégis idegenkedett tőlük. De a lányé nem hazudott;
még ha szavaiban a vidámság hazugon csengett is, a tekintetében őszintén ott lobogott
minden harag és indulat, ami benne dúlt. Ez a tűz szinte lebilincselte őt-annyira, hogy a
mondanivalója egyszerre mintha fontosságát vesztette volna.
Csak akkor fordult el, mikor feltétlenül muszáj volt, egyébként végig azt az aranybarna
szempárt nézte, hátha sikerül megfejtenie valamennyit a benne tükröződő érzelmekből.
Mindeközben mégis tudatában volt Jane minden egyes mozdulatának, a kecsességének, a
harmóniájának. A munkájához fejlesztette ki ezt a készséget, ám ami ott kincset ért, az most
szép lassan tébolyba kergette. S ha ez még nem lett volna elég, az a bizonyos vibrálás, ami
már korábban is megvolt közöttük, most ismét megjelent, és ott rezonált közöttük, mint egy
hang az emberi fül számára hallható tartományon kívül.
Az idő mintha lelassult vagy megszűnt volna. Az emberek eltűntek körülöttük. Nem volt
más, csak ők ketten és a dallam, amire mozogtak. A lépések, melyekkel hol eltávolodtak
egymástól, hol pedig ismét közel kerültek, akár az érintésig. A fények, amik megcsillantak a
nő haján. A bőrük finom súrlódása. A vibráció.
Jane állta a pillantását, nem nézett félre. S amiatt, amit abból a nyílt tekintetből kiolvasott,
biztos volt benne, hogy a nő is ugyanazt érzi, amit ő. Hogy valami megváltozott. Mintha a
mozdulatok különleges jelentőséget nyertek volna. Ez valami más volt, valami különleges,
amit ő még soha nem tapasztalt, és az újszerűsége teljesen lenyűgözte. Nem akarta, hogy
véget érjen. Józan esze figyelmeztetni akarta, hogy más dolga lenne, de figyelmen kívül
hagyta a jelzéseit. Még nem kapott eleget.
Aztán egyszer csak a zene elhallgatott, és ők kelletlenül megálltak. Ha agyonverik, a férfi
akkor se tudta volna megmondani, hogy ez az első táncuk volt-e, vagy a tizedik, ahogy azt se,
hogy megpróbált-e közben bárki közeledni hozzájuk. A híres érzékei mind kikapcsoltak-vagy
inkább a nőre koncentráltak, mintha ő lett volna a legfontosabb a világon, miközben kizárt
minden egyebet. Most viszont a burok kipukkadt, és a külvilág durván és megállíthatatlanul
áramlott be közéjük.
 Jason úgy érezte, mondania kellene valamit, de életében először semmi nem jutott eszébe.
Egyszerűen nem voltak szavai arra, ami történt. Hogy időt nyerjen, és összeszedje magát,
tekintetével körbe pásztázta a termet-hátha meglát valamit, ami kisegíti. De ez épp
ellentétes eredménnyel zárult: valami szöget ütött a fejében, ami csak még jobban
összezavarta kusza gondolatait.
Még egyszer körbenézett, mert bármit is vett észre, abból csak annyi tudatosult benne,
hogy nincs minden úgy, ahogy lennie kellene; hogy pontosan mi nincs rendben, azt nem
tudta. Kényszerítette magát, hogy megfeledkezzen táncpartneréről, és mindenről, ami
megzavarta, és koncentráljon. De így is beletelt egy percbe, míg végre rájött, mit lát-
pontosabban kit nem lát: a királynak és a titokzatos hölgynek nyoma veszett.
-A pokolba!-szisszent dühösen; egy csapásra kijózanodott.
-Mi történt?-kérdezte Jane.
Nem felelt neki; próbálta visszafogni a haragját.
Még hogy őszinte pillantás! Belesétált a csapdába, mint a legostobább zöldfülű. Nyilván
végig ez volt a tervük. Jane a fortélyaival lefoglalja őt, közben pedig a kék ruhás szőkeség
kicsábítja Edwardot a bálteremből, és ki tudja, mit tesz vele. Megöli? Kifaggatja? Elrabolja?
Vagy mindezt egyszerre? És ki tudja, mennyi idő telt el, mióta elhagyták a báltermet?
Egy szót sem vesztegetett többé a nőre, hanem sietve az ajtó felé indult. Meg kell találnia a
királyt, mielőtt baja esne!
-Jason, várjon! Hová megy?-szólt utána a másik jól megjátszott értetlenséggel.- Történt
valami?
Nem felelt neki, csak haladt tovább.
-Jason! Az ég szerelmére, azért van a szája, hogy beszéljen vele. Árulja már el, hogy mi a baj!
Hiába nézte levegőnek, az az átkozott nőszemély követte az előcsarnokba. Mégis mit kell
tennie, hogy megszabaduljon tőle? Bizonyíték nélkül nem csukathatja le ilyen ingatag
időkben.
Tehetetlenségében engedte, hogy a gondolatai szavakká formálódjanak.
-Maga szerint mégis mi bajom? Amíg magával foglalkoztam, a király eltűnt azzal a lánnyal,
aki vagy kém, vagy bérgyilkos, akárcsak maga.
Jane megtorpant.
A férfi is megállt és szembefordult vele, hogy lássa a reakcióját. Megdöbbenés, sértődés
vagy tagadás-mindegyiknek egyforma volt a valószínűsége, és mindegyik egyformán logikus,
akár ártatlan, akár a bűnösségét akarja leplezni. De pontosan tudta, hogy milyen jelekre kell
figyelnie, amik elárulhatják, hogy hazudik.
A lány állkapcsa megfeszült, a száját összeszorította. Ebből Sylverton már tudta, hogy dühös
tirádára számíthat. Fel is készült rá, hogy érzelemmentesen végighallgassa, miközben
minden gesztusát ízekre szedve elemzi azt. Fél perc, aztán ismét unokatestvére után indul.
-Nos?-kérdezte türelmetlenül.
Mintha csak ennyi kellett volna, hogy átszakadjon a gát: Jane szája megremegett...és kitört
belőle a nevetés. Méghozzá hosszan, őszintén és olyan erősen, hogy majdnem kétrét
görnyedt tőle.
Sylverton dühösen meredt rá, nem értve, mi ilyen mulatságos.
-Elárulná, mit talál ilyen mókásnak a helyzetben?
-Kém-nyögte Jane a kacagástól fulladozva.-Kém vagy orgyilkos! Ő! Az a lány a légynek se
tudna ártani. Előbb harapná le a saját nyelvét, semhogy akár egy szóval megbántson
másokat.
 Szóval valamilyen szinten ismeri, vagy kapcsolatban áll vele. Annyira igen, hogy fontosnak
érezze bizonygatni az ártatlanságát, miközben a saját maga ellen szóló vádakat egy pillanatig
sem tagadta.
-Ezt jobb szeretném magam megítélni-mondta a férfi kimérten.-De ha esetleg azt is tudja,
hol vannak...
-A kertben.
Azonnal a kijárat felé vette az irányt. Közben az egyik ajtónállót elküldte, hogy riassza az
őrséget, és kutassák át a palotát a lehető leggyorsabban, hátha a nő-aki nevetgélve ugyan,
de továbbra is a sarkában volt-félrevezeti. Mindezt persze a legnagyobb csendben, nehogy a
vendégek megneszeljenek valamit, és pánik vagy botrány törjön ki.

-Jobbra!-mondta Cassandra még mindig a feltörő vidámsággal küzdve, mikor kiértek a

palota elé.-A szökőkútnál.
A másik hallgatott rá, és alighogy befordultak az épület sarkánál, meghallották őfelsége
hangját.
-Várjon! Hová siet?
Ella szaladt el mellettük, nyomában Edwarddal, aki egyértelműen azzal a szándékkal ment
utána, hogy megállítsa. Ám amint hozzájuk ért, Sylverton megragadja a karját, és
visszarántotta. A lendület véletlenül-vagy szándékosan- akkorára sikerült, hogy szinte
odavágta a másikat a palota falának.
-Meg vagy te őrülve, mondd?-morogta haragosan, egész az arcához hajolva.-Megszöksz az
őreidtől és a sötétben kószálsz egy ismeretlennel? Meg is ölhetett volna!
-Ne légy már bolond! Ő csak egy lány!-veszekedett vele Edward, és megpróbálta
kiszabadítani magát, hogy a szökevény utén mehessen, de nem járt sikerrel.
Cas a legkevésbé sem lepődött meg ezen: az első találkozásukból még jól emlékezett
Sylverton acélos szorítására. Őfelsége sem volt egy nyápic ember, az erejét sokan
megirigyelhették, de kuzinja, aki magasabb is volt nála, egyértelműen felülmúlta ezen a
téren. A férfi egyébként az érvelés hallatán sem enyhült meg, sőt, ha lehet, még ridegebb
lett. Minden szava éles, mint egy kés.
-Emlékeztetnem kell rá téged, hogy mi történt Richarddal?
A kérdés úgy hatott a lányra, mint egy vödör jeges víz. Richard? A bátyjáról beszéltek? Vagy
egy másik Richardról?
-Ez teljesen más!-kardoskodott a király, folytatva hiábavaló törekvését a szabadulásra.
-Miből gondolod?-gúnyolódott a herceg könyörtelenül.-Hogy szépen mosolygott rád?
-Természetesen nem. De...
-Valószínűleg minden szava hazugság volt.
-Nem hiszem. De ha mégis, akkor is tudni akarom, hogy ki ő!
-Ahogy én is.
Erre az uralkodó felkapta a fejét.
-Esküszöm, ha egy ujjal is hozzá mersz érni...
-MÉGIS MIT KÉPZELSZ TE RÓLAM?
Jason olyan hangon dörrent unokatestvérére, aminek hallatán Cassandra önkéntelenül
hátrált egy lépést, és kezét a szívéhez kapta. Ami őrülten zakatolt.
Mindeddig úgy tűnt számára, hogy bár a férfi hajlamos az ingerültségre, az érzelemvilága
teljesen kiegyensúlyozott. Ám most rá kellett jönnie, hogy óriásit tévedett. A szigorúan
kontrollált felszín alatt nyilvánvalóan mérhetetlen mennyiségű visszafojtott indulat kavargott
benne-ami most egyszerre a felszín közelébe került, és bármelyik pillanatban kitörhetett. És
ki tudja, mi lesz, ha ez az ember egyszer igazán elveszíti az önuralmát…
Az imént a bálteremben egy farkassal ingerkedett. Egy éhes farkassal. És láthatóan sikerült
felbosszantania. Aminek most valaki más issza meg a levét.
A király is felismerhette, hogy ez most nem a megfelelő pillanat unokatestvérét tovább
hergelni, mert megmerevedett, és dühén felülkerekedve azonnal visszavonult.
-Bocsáss meg-mondta immár jóval visszafogottabban.-Nem tudom, mi ütött belém.
Sylverton mereven állt; tagjai megfeszültek, szabad keze ökölbe szorult. Éles tekintete
Edwardot fürkészte. Ő állta a pillantását, és az előzményekhez képest-na meg a csonttöréssel
fenyegető szorítás ellenére-meglepő nyugalommal nézett vissza rá. Így méregették egymást
egy darabig, mint egy ugrásra kész tigris és az állatidomár, s a feszültség egyre csak nőtt, míg
a lány idegei már az elpattanáshoz közeli állapotba kerültek...
S akkor a herceg elengedte a másikat, és hátralépett.
Cas meg mert volna esküdni rá, hogy hallotta őfelségét megkönnyebbülten fellélegezni, de
hogy ez a kiszabadulása miatt volt-e, vagy mert sikerült elkerülniük a katasztrófát, azt nem
tudta. Talán nem is akarta tudni. Mégis miféle ember lehetett ez a lord Sylverton, ha még az
uralkodója, a tulajdon vére is tartott tőle? És az mégis képes volt olyan elismeréssel,
tisztelettel, sőt, szeretettel beszélni róla?
Ráadásul ez az incidens nem lehetett az első eset. Amilyen gyorsan napirendre tértek
felette mindketten, azt sugallta, hogy ha nem is túl gyakran, de rendszeresen előfordulhattak
hasonló szituációk. Annyira, hogy ez már természetessé vált nekik.
Edward kihúzta magát, mintha így akarná újra magára ölteni királyi tekintélyét.
-Találd meg őt!-parancsolta régi határozottságával.
-Úgy lesz-ígérte Jason, s bár még nem lazult el, szavai ismét higgadtan csengtek, mintha az
imént semmi se történt volna.
Mégsem mozdult.
-Mire vársz még?-sürgette a másik.
-Először biztonságba kell helyeznem téged.
Logikus. Hiába akart a gyanús illető után menni, nem hagyhatta addig védtelenül a királyt;
akkor sem, ha így értékes időt veszített, és szem elől tévesztette a prédáját. Még jó, hogy
nem járhat sikerrel, mert Ellát megvédi a kívánsága. Neki magának viszont jót tett volna egy
kis távollét tőle, hogy összeszedje a gondolatait, és kitaláljon valamit a későbbiekre nézve.
Egyszerre felrémlett benne legutóbbi találkozásuk, amikor ott állt a beteg kislánnyal és az
öccsével, s a férfi kisegítette. Bár most ismét kezdett kételkedni akkori döntése
józanságában, azért még tartozott neki. És noha úgy gondolta, hogy nem érdemli meg, hogy
bármiféle szívességet tegyen neki, még kevésbé akart az adósa maradni.
-Engedje meg, hogy őfelségét visszakísérjem a bálterembe-mondta csendesen.-Esküszöm
önnek az életemre, hogy a haja szála sem fog meggörbülni, amíg ön vissza nem tér.
Jason úgy kapta felé a fejét, mintha időközben elfelejtette volna, hogy ő is ott van, bár a
lány biztos volt benne, hogy ilyesmiről szó sincs. Nyilvánvalóan soha semmit nem hagyott
figyelmen kívül, ami kockázatot jelentett. Hiszen nem lett volna alkalmas a posztjára, ha nem
lett volna alapos, precíz, megfontolt, hidegvérű, kíméletlen...könyörtelen…halálos. És jobb
lesz, ha ezt a továbbiakban nem téveszti szem elől.
Nem, a férfi egyszerűen csak tétovázott, mert még mindig nem bízott benne-pedig az, hogy
megmondja őfelsége tartózkodási helyét, egy igen kellemetlen fogfájásba került neki, ami
lehet, hogy még holnap is kínozni fogja. De nem vette a szívére, mert ha a feltételezéseit és a
lelkiállapotát veszi alapul inkább az volt csoda, hogy a másik még nem záratta be, vagy ölte
meg. Arra azonban nem volt ideje, hogy kivárja, amíg dűlőre jut.
-Megy az idő!-emlékeztette nem túl tapintatosan.
-Jól van!-mordult Sylverton.-De ne feledje, hogy ha egy haja szála is meggörbül,
megtalálom!
Ezzel a fenyegetéssel magukra hagyta őket, és nagy léptekkel Ella nyomába eredt.
Addig néztek utána, amíg be nem fordult az épület sarkánál. Amikor végre eltűnt a szemük
elől, Cassandra hosszan kifújta a benntartott levegőt, aztán Edwardra pillantott, akinek az
arcán leplezetlen aggodalom ült.
-Jól van, felség?
-Hogyne-mondta a férfi, de olyan gyorsan, hogy az igaz nem lehetett.
-Miatta aggódik, vagy érte?-kérdezte Cas, mert kíváncsi volt, hogy az iméntiek után
megváltozott-e a véleménye kuzinjáról.
A király ezúttal sem fontolta meg a választ, az mégis sokkal hitelesebbnek hangzott.
-Csakis érte.
Hirtelen ráébredhetett, hogy kivel is beszél, mert mosolyt erőltetett magára, és
szembefordult a lánnyal.
-Elnézését kérem, amiért tanúja kellett legyen az iméntieknek-szabadkozott.
-Miattam nem kell nyugtalankodnia, felség-mondta a lány sietve.-Nem láttam és nem
hallottam semmit, azon kívül, hogy parancsba adta a titokzatos hölgy felkutatását.
Megértette a másik aggodalmát. Ha bárki más lett volna itt helyette, nagyon kellemetlen
helyzetbe kerülhettek volna. Némi megalapozott pletyka elég lett volna, hogy az ország
helyzete tovább romoljon. Meglepő volt, hogy lord Sylverton nem gondolt erre-vagy inkább
ez is azt mutatta, hogy arra a rövid időre mennyire elveszítette az önuralmát.
Vajon önmagában a király megjegyzése húzta fel ennyire Jason Sylvertont? Ha igen, miért?
Vagy csak összeadódtak a dolgok, és ebben csúcsosodott ki?
A bálteremben a bosszú miatt kezdett ingerkedni a másikkal, de a dolog túl jól sikerült. Nem
volt semmi baj, amíg beszélgettek, mert saját szavai úgy felszították a haragját, hogy másra
nem is tudott gondolni. Ám mihelyt elhallgattak, egyszerre ráébredt, hogy az az érzés, amit
első találkozásukkor érzett, újra megjelent-csak sokkal erősebben.
Soha nem gondolta volna, hogy a táncban ilyen intimitás van. Jason érintése minden
alkalommal szinte égette, mégis, miután megszűnt, úgy bizsergett a bőre, mintha többet
akarna. A pillantásától szabályosan kimelegedett. És ott, a tánctér kellős közepén világosan
látta azt, amit ez idáig olyan sikeresen titkolt maga előtt: hogy ellenszenve és dühe ellenére
testileg vonzódik lord Sylvertonhoz, úgy, mint még soha senkihez.
Amint ezt felismerte, ott kellett volna hagynia őt. Félbehagyni a táncot, hátat fordítani és
elsétálni, anélkül hogy visszanézne. De ez megfutamodás lett volna, és ezt az átkozott
büszkesége nem engedte, úgyhogy maradta tánc végéig-majd következőig és a következőig,
mert akkor már képtelen lett volna otthagyni.
Csak még egyet-mondta magának. Még egy utolsót.
Ezt mondta minden alkalommal. És végül a férfi volt az, aki megállt, és elfordult tőle-
közönyösen, hidegen, mintha ez az egész semmi sem lett volna. Pedig egy pillanattal
korábban még olyan intenzitással bámulta, mintha az akaratával akarná lángra lobbantani. Ez
bántotta őt, annyira, hogy egy másodpercig kész volt elárulni neki a nevét, csak hogy újra
felkeltse a figyelmét-ám mielőtt megtehette volna, a férfi megszólalt.
Egy hajszálon múlt, hogy nem csinált bolondot magából. De többé nem kerül ilyen
helyzetbe. Az előbb megláthatta, hogy milyen a férfi valójában: brutális, erőszakos, akinek
úgy kell visszafognia magát, hogy ne bántsa azokat, akik közel állnak hozzá. Amíg ezt szem
előtt tartja, nem fenyegeti az a veszély, hogy még egyszer a hatása alá kerül.
-Bocsásson meg...-szakította félbe az uralkodó a gondolatait.
Cassandra kelletlenül zökkent vissza a valóságba. Ám ahogy ránézett a másikra, és
megértette, mi a gondja, elkezdte visszanyerni a jókedvét.
-Fogalma sincs róla, hogy ki vagyok, igaz?-kérdezte vidáman.-Pedig a velem való találkozás a
többség számára emlékezetes szokott lenni. Miss de Clare, szolgálatára.
A felismerés nyilvánvalóan kellemesen érintette Edwardot. Barátságos hangon kért
elnézést, amiért nem ismerte fel-aztán a homloka hirtelen ráncokba rendeződött.
-Jason mi az ördögért viselkedik úgy magával, mintha bármelyik pillanatban kést döfhetne a
hátamba?
-Lord Sylvertonnak fogalma sincs róla, hogy ki vagyok, ezért azt hiszi, hogy a franciáknak
dolgozom-magyarázta Cassandra.
-És maga meghagyja őt ebben a hitében, ahelyett hogy egyszerűen bemutatkozna neki?
Miért?
Mert a bosszú forrón a legédesebb. Senki ne merjen szórakozni vele vagy a családjával; vagy
ha mégis, számoljon a következményekkel.
Másrészt pedig ez így sokkal mókásabb volt. Mikor a férfi ki is mondta, hogy miket gondol
vele és Ellával kapcsolatban, Cas egyszerűen képtelen volt komoly maradni. Ella, az ő
szerény, kedves, halk szavú Ellája és az orgyilkos egy mondatban! Már ezért megérte ez az
egész. Régen nevetett olyan jót, mint akkor.
Legújabb tapasztalatainak fényében mások talán elálltak volna a tervétől, mondván, ne
hergeld az alvó oroszlánt, de ő úgy döntött, halad tovább az eddigiek szerint. Sőt, most még
inkább, mint eddig. Lehet, hogy megjelent benne egy kis félsz, viszont megerősödött abban a
hitében, hogy Sylverton megérdemli azt, amit tőle kap.
-A kuzinja nem viselkedett velem túl tisztességesen-világosította fel őfelségét, anélkül hogy
a részletekbe belement volna.
-Mit művelt?
-Hosszú lenne elmagyarázni-mondta.-Főleg mivel még magam sem látom át teljesen az
indítékait. Ám szeretnék elégtételt venni, amihez szükségem van rá, hogy ön se leleplezzen le
előtte.
-Rendben van-egyezett bele az uralkodó rövid töprengés után.-Nem rontom el a
mulatságát, amíg nem feltétlenül szükséges. De ha úgy alakul, hogy komolyra fordulnak a
dolgok, nem tarthatom titokban a kilétét.
-Nem kérnék öntől semmi olyasmit, amiből bárki másnak kára származna-mondta
Cassandra őszintén.
-És ne az alapján ítélje meg őt, amit itt látott!-intett a fal felé Edward.-Jobban ismerem őt,
mint bárki más, úgyhogy elhiheti nekem, ha azt mondom, hogy nem rossz ember ő. Csak
ember.
Hogyne. A cápák meg csak halak, a tigrisek pedig macskák. De hiába is próbálna vitatkozni,
nem lenne értelme.
-Az imént lord Sylverton egy bizonyos Richardról beszélt...-jegyezte meg inkább.
A király arca megrándult; efelejtette, hogy a lány ezt is hallotta.
-Erről vele kellene beszélnie-mondta óvatosan.
Cas szíve fájdalmasat dobbant.
Szóval tényleg a bátyjáról volt szó! Valamit tudnak a haláláról. Valamit, amit láthatóan
Sylvertonból kell majd kiszednie, mert a király nem igazán tűnt hajlandónak a beszédre.
 -Jól van-egyezett bele, mire a férfi láthatóan fellélegzett.
-Tudja, örülök, hogy ön volt itt, és nem bárki más-vallotta be.
-Hát, örülhet is-kacsintott rá a lány, ideiglenesen kisöpörve Richardot és Sylvertont a
gondolataiból.-Ha bárki más lett volna, holnapra igen szaftos pletykák keringenének az
országban.
Az uralkodó nem volt naiv.
-Így is fognak-mondta lemondó sóhajjal.-Azt kívánom, bár egy perccel később érkeztek
volna, mert akkor legalább a lányt elkaptam volna.
Igazság szerint nem érhette utol, akármilyen gyors is volt. A kívánság azon kitétele, hogy
senki se ismerje fel Ellát, megakadályozta volna, ha nem így, akkor másképp. De lord
Sylverton közbelépése megspórolt Cassandrának némi fájdalmat.
Bár ami a fájdalmat illeti, ideje volt sietni egy kicsit, mert kevesebb, mint fél órája volt,
mielőtt a pokol minden kínja zúdulna rá.
-Jobb, ha visszamegyünk felség, már biztos sokan hiányolják-emlékeztette.- Egyébként is:
ígért nekem egy táncot. Közben pedig mesélhet nekem a titokzatos hölgyről.
Visszasurrantak a bálterembe, és beálltak a táncolók közé. Ez utóbbi persze már nem ment
észrevétlenül, hiszen két lépést sem tettek meg, mikor már fiatal lányok tucatjai jelentek
meg a semmiből, hogy átlátszó mesterkedéseikkel rávegyék őfelségét egy táncra. Ő azonban
rendkívül udvariasan visszautasította őket, mondván, hogy a következő táncai már foglaltak,
de amint felszabadul, feltétlenül megkeresi őket.
-Nagyon jól csinálja!-jegyezte meg Cas.
-A gyakorlat-felelte a férfi rezignáltan.-És még csodálják, hogy egy kicsit félre akartam
vonulni azzal a lánnyal?
-A legkevésbé sem-tiltakozott Cassandra.-Ő különlegesnek tűnt.
-Az is!-értett egyet a másik felélénkülve.-Jason gyanakvó, de csak mert nem beszélt vele, így
fogalma sincs róla, hogy milyen. Érzékeny, kedves, együttérző, és semmi mesterkélt nincs
benne. Olyan üdítő a társasága, mint a hűvös szellő egy fülledt, nyári napon. Pont, mint az
öné, csak másképp.
A lány nevetett.
-Mondjuk, ha ő hűvös szellő, akkor én heves zivatar. Mindkettő felüdülést hoz, csak az
utóbbi közben el is áztat mindenkit.
-Tudja, már találkoztam vele-folytatta a király, mintha meg se hallotta volna a szavait.
-Hogyan?
-Igen, találkoztunk. Körülbelül egy hete. Rajtam épp palotaőri egyenruha volt, így nem
tudta, hogy ki vagyok-legalább is eleinte. Aztán mikor rájött, elfutott. Mondtam már, hogy
okos is? Még soha nem látott élőben, csak a nagyapám arcát a pénzérméken, és ennyiből
rájött!
Cassandra álla le volt esve. Akkor ezért változott meg úgy Ella! Ez zavarta meg a fejét. De
láthatóan nem csak az övét. Az uralkodó egészen úgy viselkedett, mint Frank, ha
Rosamundról volt szó. De hát két találkozásából még nem lehet szerelem! Vagy mégis?
-Nagyon szép lány-nyögte ki, csak hogy mondjon is valamit.
-Igen. És egy kicsit különc is. Képzelje: üvegből van a cipője! Hallott már valaha ilyet?
-Nem, soha.
Az üvegcipellő valójában a szél érdeme volt. Azért, hogy minél kisebb legyen az ár, amit az
estéért fizet, itt-ott szabadjára engedte a nyugatias részét. Ezért is lett egérből a négy paripa,
és ezért volt annyi fény meg szikra. De a jelek szerint az uralkodónak még ez a kis furcsaság is
tetszett.
 -Szeretné viszontlátni?-kérdezte óvatosan.
-Mindenképpen. De ha Sylverton nem találja meg, akkor fogalmam sincs, mitévő legyek.
Cassandra néhány taktusnyi gondolkodás után merész húzásra szánta el magát. Nem tudta,
milyen kapcsolat lehetséges egy köznemesi lány és az uralkodó között, de valami
egyértelműen elkezdett kialakulni. Az pedig, hogy keresztbe tehet Sylverton királyi házassági
terveinek, csak hab volt a tortán.
-Szerintem rendeznie kellene még egy ilyen bált-javasolta, mikor a tánc végeztével
félrevonultak.-Ha ismét meghív mindenkit, akkor bizonyára ő is eljön majd.
-Igaza van!-lelkesedett a férfi.-Ezt fogom tenni.
-Csak ne árulja el lord Sylvertonnak, hogy tőlem jött az ötlet!-tett hozzá gyorsan.-Akkor
biztosan ezt is a franciák ármánykodásának vélné.
-Mit vélnék a franciák ármánykodásának?
-Az emlegetett szamár-sóhajtott a lány színpadiasan, míg a király izgatottan fordult
unokatestvéréhez.
-Megtaláltad?
-Meglépett-felelte a férfi.-De jól megnéztem a hintóját. Holnap reggel szétküldöm az
embereimet, és vagy a kocsit, vagy a gyártóját meg fogják találni. Talán viccesnek talál
valamit?
Az utóbbi kérdés Cassandrának szólt, ugyanis nem tudta visszafogni a kuncogását, amikor
maga elé képzelte a jelenetet. Szívesen odavezette volna Sylvertont Elláék ágyásához,
rámutatva arra a szép sütőtökre, hogy „itt a hintó”! Vagy saját magára, hogy „itt a
hintókészítő”!
-Á, dehogy!-felelte vidáman.-Viszont azt hiszem, itt az ideje, hogy visszaadjam őfelségét,
mielőtt még a többi lány azt hiszi, hosszú távú tervei vannak velem. Bár talán megnyugtatná
őket, ha elárulnám, hogy már kikosaraztam, azzal viszont azt hiszem, azt érném el, hogy a
bolondok házába zárnának. Önök mit gondolnak?
-Biztos vagyok benne, hogy így lenne, nekem pedig tönkretenné a hírnevemet-mosolygott
Edward.-De ha eláruljuk, hogy Jason miket gondolt önről, biztos vagyok benne, hogy őt is
mellé záratnák.
-Jaj, csak azt ne!-mókázott a lány.-Inkább hallgatok a sírig.
-Na, ebből elég!-csattant fel Sylverton fojtott hangon, és a király felé fordult.-Veled majd
még beszélek a bál után, most viszont azonnal menj oda a hercegnőhöz, és kövesd meg a
viselkedésedért. Ön pedig, Miss Jane, kérem, kövessen!
Cas rákacsintott az uralkodóra, hogy jelezze, hogy minden rendben, majd követte a füstölgő
lordot ki az előcsarnokba.
-Erre!-irányította a férfi az egyik folyosó felé, és néhány lépés után beterelte egy üres
szobába.
-Gardedám nélkül kettesben? Csak nem hírbe akar hozni-tréfálkozott a nő kacér mosollyal
leplezve feltámadó idegességét.
-Pontosan tudja, hogy eszem ágában sincs ilyesmi, különben nem viccelődne ezzel-torkollta
le Jason fenyegetően fölé magasodva.-És most elég ebből az ostobaságból, és árulja el, hogy
ki maga!
Nem sokan tudták volna elérni, hogy Cas ilyen kicsinek érezze magát mellettük. De nem
szeppent meg, mert abból, hogy a férfi a magasságát kihasználva akarta megfélemlíteni, azt
szűrte le, hogy máris sikerült megőrjítenie. Bár ez nyilván nem annyira az ő érdeme volt,
mint a körülmények szerencsés összjátékáé. Talán meg is sajnálta volna, ha nem látta volna
azt, amit látott, és ha nem éppen ma szerzett volna tudomást az árulásáról. De így-azt az
átkozott bizsergést leszámítva, amit nem tudott uralni-csak mélységes elégtételt érzett, és
ezt meg sem próbálta eltitkolni.
-Őfelsége tudja, ki vagyok, és a barátjának tart engem. Talán megbízhatna benne, ahogy ő is
megbízik magában.
-Ezt vegyem úgy, hogy nem mond semmit?-kérdezte lord Sylverton.
-Úgy bizony.
-Miért nem?
-Mert nem szeretem, ha kényszeríteni próbálnak-vágta rá Cassandra.-És mert úgy vélem,
őfelsége sokkal jobban hisz magában, mint azt maga megérdemli. De most ha megbocsát,
nincs kedvem a maga szeszélye miatt tönkretenni a hírnevemet, úgyhogy...
Megkerülte a férfit, és búcsú nélkül otthagyta. Remélte, hogy nem jön utána, mert az órák
elkezdték kondítani az éjfélt, és ideje volt megszüntetni az Ellára tett bűbájokat. Hacsak nem
akar belehalni. Persze néhány percet még adhat neki, mert kissé későn távozott, de akkor is
kellett egy üres helyet találnia, ahol elbújhat, amíg a legrosszabbon túlesik.
Szerencsére Sylverton nem követte, de azért egy távolabbi folyosón kezdett kutakodni,
nehogy véletlenül mégis rátaláljon. Végül egy vendégszobára esett a választása. A kulcs a
zárban lógott, így magára tudta zárni.
Lefeküdt az ágyra, hogy a ruhája akkor se gyűrődjön össze nagyon, ha görcsök törnének rá,
és egy párnába fúrta a fejét, hogy elfojtsa a kiáltásait. Amint készen volt az előkészületekkel,
és úgy érezte, hogy lélekben is kész, elsuttogta, hogy elég.

***

Ella nem is tudta, mikor érezte utoljára ilyen jól magát, mint ezen az estén. Bár a táncot is
élvezte, a legnagyobb örömmel követte őfelségét a palotakertbe, hátrahagyva a bálozókat. A
levegő meglepően kellemes volt, az ég pedig koromfekete, teleszórva milliárdnyi apró, fénylő
csillaggal.
-Gyönyörű-mondta, és leült a padra a szökőkúttal szemben, míg a király megállt mellette.
-Tényleg az. Bár azt hiszem, ritkán értékeljük eléggé.
Ezzel egyet kellett értenie.
-A falunkban volt egy ember, aki születésétől fogva vak volt-mesélte.-Döbbenetes volt
nézni, hogy milyen jól boldogul. Egyedül élt, magára mosott, főzött, és dolgozni is tudott ezt-
azt. Nem sokat, épp csak annyit, hogy megéljen belőle. Látszólag teljes életet élt, ami
kislányként számomra valóságos csodának tűnt. Meg is kérdeztem tőle, hogy nem hiányzik-e
a látás.
-Mit felelt?
-Hogy nem hiányozhat az, ami sose volt. És hogy nélküle is boldog tud lenni. De néha
napján, azt mondta, bármit megadna, hogy láthassa a színeket.
A király leült mellé, és körülnézett.
-Tényleg kár lenne, ha mindezt nem láthatnánk-ismerte el.
-Ráadásul ő még csak el se tudta képzelni magának, mert soha nem látta-folytatta a lány
egyre nagyobb hévvel.- Hogy magyarázhatnád el, hogy mi a kék, a sárga, a zöld, a piros vagy
a fehér egy olyan embernek, aki születése óta vak? Hiszen a szín az nem változtatja meg a
dolgok állagát, formáját vagy hőmérsékletét. Ugyanaz marad tőle, csak éppen szépséget ad
neki. Egyediséget.
Rájött, hogy túl hevesen gesztikulál a kezével, úgyhogy gyorsan leengedte.
-Bocsánat, nem akarom megütni.
-Semmi baj. Van tovább is?
-Csak annyi, hogy mindig elszomorodtam, ahányszor csak megláttam őt, de utána néhány
napig sokkal könnyebben észrevettem a szépet magam körül.
Lehetett valami a hangjában, mert a férfi megkérdezte:
-Hiányzik?
-Nagyon-vallotta be.-Abban a faluban nőttem fel, ismertem mindenkit, és az emberek
nagyon kedvesek voltak.
-Aztán el kellett jönnie a városba, ahol nem ismer senkit és semmit, és ahol mindenki csak
magával törődik-fejezte be a gondolatot Edward.
-Azért itt is vannak jó emberek. De hiányzik az, hogy amikor végigmegyek az utcán, akkor
mindenki rámköszönjön.
-Miért kellett eljönnie onnan?-kérdezte a férfi.
-Már mondtam legutóbb.
-Azt mondta, hogy a munka miatt jött el. De most már elárulhatja az igazat.
Ella tipródott. Most mondjon még egy hazugságot? Vagy egy újabb féligazságot?
-Az anyám akarta így, nekem nem volt beleszólásom-mondta végül, bár kis híján beletört a
nyelve, hogy anyjának kellett neveznie Fridát.
-És az apja?
-Ő meghalt. Hónapokkal ezelőtt.
-Nagyon sajnálom. Közel álltak egymáshoz?
-Igen. A halála nagyon megviselt. De az élet megy tovább, úgyhogy mi sem ragadhatunk le
a tragédiáknál. Különben ön sem lenne képes elvezetni ezt az országot, nem igaz?
A férfi úgy elkomorult, hogy a lány elkezdte végiggondolni, hogy mi rosszat mondhatott.
Aztán rájött, hogy talán nem kellett volna a kötelességeire és a veszteségeire emlékeztetnie,
amikor már majdnem jól érezte magát. Némán szidva magát elhatározta, hogy kiköszörüli a
csorbát, és felállt.
-Mit szólna hozzá, ha csinálnék valami őrültséget?
Az elterelés működött. A másik felkapta a fejét.
-Mire gondol?
-Hát...-húzta el a szót, és lassan hátrálni kezdett.
Sikerült felkeltenie őfelsége érdeklődését annyira, hogy utána menjen. A szökőkútnál aztán
megálltak, és ő leült a szélére.
-Mire gondol?-ismételte meg a kérdést a férfi.
-Félek, hogy megharagszik-mondta sóhajtva, miközben egyik kezét óvatosan beledugta a
jéghideg vízbe.
-Esküszöm, hogy nem fogok.
-Hát jó. De emlékezzen erre! Nos, az jutott eszembe, hogy esetleg...
Amint az utolsó szótagot kimondta, egy marék vizet loccsantott, véletlenül egyenesen a
király arcába. Őt ez annyira váratlanul érte, hogy egy pillanatra elakadt a szava-de csak egy
pillanatra.
-Na megálljon, maga alávaló!
-Ezt a kopaszodó királyért kapta!-nevetett Ella.
-Ó, valóban?
-Jaj!
Számított a visszavágásra, de nem ilyen gyorsan. És a víz tényleg nagyon hideg volt.
Azonban még mindig a szökőkút peremén ült, ezért kicsit közelebb volt a munícióhoz, mint a
másik, így a következő fröcskölést sikerült egy ellentámadással késleltetnie. Ezzel elég időt
nyert, hogy fel tudjon pattanni, és biztonságos távolságba menekülni.
-Jöjjön csak vissza!
Kacagva ingatta a fejét, aztán ismét futásnak kellett erednie, mert a férfi is megindult.
Végigkergette a kerten, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy megfogja. De Ella a falubeli
gyerekekkel nőtt fel, és ez a kis futás meg se kottyant neki; nem is járt volna sikerrel a másik,
ha a cipője sarka bele nem ragad egy fűcsomóba. De beleragadt, aminek következtében ő
elvágódott.
Edward azonnal ott termett mellette, és aggodalmasan térdelt mellé.
-Jól van? Hívjak orvost?
-Ne legyen ostoba!-mondta a lány, alig kapva levegőt a nevetéstől.-Csak elestem. Máskor is
történt már ilyen, és akkor is túléltem!
Látta, hogy a másik még mindig a vidámság és az aggodalom között őrlődik, úgyhogy felé
nyújtotta a kezét.
-Segítsen fel!
A férfi felállt, és lehajolva készségesen megragadta, hogy talpra húzza. Ám azzal nem
számolt, hogy amint a súlypontja előrébb kerül, a lány egy gyors mozdulattal kirúgja a lábát,
és lerántja maga mellé a földre.
Ella már sírt a nevetéstől; le kellett vennie az álarcát, hogy meg tudja törölni a szemét. De
ezúttal legalább már őfelsége is együtt nevetett vele.
-Maga egy igazi boszorkány-mondta tréfás őszinteséggel.
-Bocsásson meg-szabadkozott a lány még mindig levegő után kapkodva.-Remélem, nem lett
foltos a ruhája.
-Az se érdekel, ha igen-legyintett Edward vidáman, megolvasztva ezzel a másik szívét.
Ha a mostohatestvéreivel próbált volna meg valaha így játszani, a legkevesebb az lett volna,
hogy megtépik, és egy halom munkával árasztják el. Pedig azonnal rendbehozta volna a
ruhájukat, és senki se látta volna meg. Ezzel szemben itt bármikor megjelenhetett valaki, a
férfit mégsem zavarta, hogy miatta esetleg fűfoltos ruhában látják.
-Minden rendben? Nagyon csendes lett.
-Igen, hogyne-vágta rá.-Csak elgondolkodtam.
-Miről?
-Az élet igazságtalanságáról?
A másik nem kérdezte meg, hogy mire gondol, csak bólintott, mintha értené.
-Azt kívánom, bárcsak hamarabb találkoztunk volna.
Ezúttal sajnos nem volt ott az álarc, hogy eltakarja a lány pirulását. Ráadásul mivel az egész
palotakert ki volt világítva fáklyákkal, a sötétség sem rejtette el. De bár tetszett neki ez a
beszéd, tisztában volt vele, hogy kettejüknek nem lehet közös jövője. Aljasság lett volna az
ellenkezőjét elhitetni vele, csak azért, mert tetszett neki ez az elképzelés.
-Felség, én...
-Jöjjön-szakította félbe a férfi szelíd mosollyal, mintha nem kellene végig hallgatnia ahhoz,
hogy tudja, mit akar mondani.-Hideg a föld; még megfázik.
Ella lenyelte a mondandóját, és trükkök nélkül elfogadta a felé nyújtott kezet, ami talpra
húzta. Csak a bűnös félpár cipő maradt a földön. Le akart hajolni érte, de a másik
megállította.
-Szabad?-kérdezte, s mikor ő bólintott, felvette és letérdelt vele.
-Üveg-mormolta.-Milyen szokatlan.
 Ahhoz, hogy fel tudja adni a lábára, Ellának meg kellett kapaszkodnia a vállában. Közben úgy
érezte, hogy a szíve a torkában dobog, és mikor Edward ujjai a lábához értek, valami furcsa
bizsergés futott át rajta. Mihelyt ismét rajta volt a cipő, elengedte a férfit, és gyorsan
visszavette az álarcot, hogy elrejthesse a gondolatait. Csak így volt képes újra a szemébe
nézni.
-Mondja, szereti az állatokat?-kérdezte a király váratlanul.
-Nagyon.
-A lovakat is?
-Igen, miért?
-Ha érdekli, megmutathatom az istállót. Van néhány egészen fiatal csikónk. Természetesen
csak ha van kedve hozzá.
-Már hogyne lenne!-lelkesedett.-Bármikor!
Az istálló csodálatos volt. Nagy, tiszta, rendezett. És a lakói is egytől egyig gyönyörűek. Az
istállómester egy kicsit morcos volt, amiért megszakították a szunyókálását, és ezt sikerült
úgy értésükre adnia, hogy közben végig tiszteletteljes és udvarias maradt, ami nem volt kis
teljesítmény. A lány azonban minden fortélyát bevetve rávette, hogy vezesse körbe, és
mutassa be neki az állatokat. Sőt, a férfi egy kis hízelgés és kedveskedés után arra is
hajlandónak bizonyult, hogy kerítsen egy kosár répát, amivel megetethette a lovakat.
-Ezt jól csinálta-mondta halkan Edward, amikor nagy sokára elhagyták az istállót.
-Az emberek szomjaznak a kedvességre, a figyelemre és az elismerésre-magyarázta Ella.-Ha
ezt megkapják, hálából ők is kedvesebbek lesznek.
-Bölcs szavak. Valaki mástól hallotta?
-Az apámtól tanultam. De a saját tapasztalataim is megerősítettek benne.
-Nagyon bölcs ember lehetett az apja.
-Az volt.
Lassan visszaértek a szökőkúthoz, és a padukhoz. Most nem ültek le rá, csak megálltak
mellette.
-Nem tudom, mennyi az idő, de szerintem már mennem kellene-mondta a lány kelletlenül.-
Nagyon jól éreztem magam, felség.
-Nem maradhatna?
-Sajnos nem.
-Egy keveset sem?
-Sajnálom, nem lehet.
-Akkor legalább a nevét árulja el!-esdekelt a férfi.-Kérem!
Maga a pokol volt, hogy ezt az erős és hatalmas, mégis kedves és gondoskodó embert
könyörögni látta. Szíve szerint mindent elmondott volna neki, de ha csak rágondolt,
elképzelte, hogy miként reagálna rá. A szolgáló és a palotaőr nem volt elképzelhetetlen,
ahogy a király és a hercegnő sem. De a szolgáló és a király...
-Ég önnel!
-Várjon! Ne menjen még!
Ella nem állt meg, nem is lassított. Attól félt, ha megtenné, meggondolná magát, és
visszamenne. Elfutott néhány ember mellett, aztán befordulva a sarkon a bejárat előtt
meglátta a hintóját. Ki tudja, mióta várt ott rá.
-Hajtson gyorsan!-kiabált rá a lúd-kocsisra, amint becsukta az ajtót.-Siessen!
Az egérfogat nyaktörő sebességgel vágtázott végig a város utcáin. Szerencsére elég kihalt
volt minden, különben még balesetet okoztak volna. Amikor a házhoz értek, a kapu magától
kitárult, majd becsukódott mögöttük, s mikor lefékeztek a füvön, akkor kezdte a közeli
templom harangja az éjfelet kongatni.
Ella gyorsan kiugrott a kocsiból, majd végignézte, ahogy az állatok és a sütőtök
visszaváltozik azzá, ami volt. Közben saját ruhája és cipője is köddé vált, és ismét a régi
rongyai lógtak rajta. Akkor a ludat visszazárta az ólba, a tököt pedig bevitte a konyhába, hogy
majd holnap megcsinálja valaminek. Aztán lefeküdt a hamuba, és álomba sírta magát.

10. Fejezet

Mire a bál véget ért, Jason már majd felrobbant az idegességtől. Miután Jane úgy faképnél
hagyta, visszament a terembe, és nem tévesztette Edwardot szem elől, amíg az utolsó
vendég is el nem hagyta a palotát. A nőt nem látta többé, sem a szőke lányt, sem más
ismeretlent, így az idő-mondhatni-csendesen telt. Unokatestvére összeszedte magát, és
ismét a kedvesség élő szobra lett, ezzel azonban nem feledtethette el korábbi viselkedését,
amiről legkésőbb holnap délig az egész város, pár napon belül pedig az egész ország
tudomást szerez majd. A férfi nem tudta elképzelni, hogy lehetett ennyire felelőtlen, és
mihelyt zárt ajtók mögé értek, ezt meg is mondta neki, méghozzá jó hangosan.
-Nem hiszem el, hogy ezt tetted! Van fogalmad róla, mekkora kárt okoztál ezzel? Ennek a
bálnak növelnie kellett volna a nép tiszteletét irántad, nem pedig lerombolnia! Évek
munkáját tetted tönkre néhány óra alatt, de úgy látom, hogy ez téged cseppet sem érdekel!
-Szerinted nem érdekel?-csattant fel Edward.-Jól mondod, évek munkája. Éveken át minden
éjjelem és nappalom arról szólt, hogy megvédjem és kiszolgáljam a népet. Ekkora bűn, hogy
egy este szerettem volna jól érezni magam egy gyönyörű lány társaságában?
-Akiről semmit sem tudunk-emlékeztette éles hangon.
-Te talán nem. De én tudom, hogy szereti az állatokat, és jól bánik az emberekkel. Tudom,
hogy kedves, tapintatos és önzetlen. Tudom, hogy elveszítette az apját, és még mindig
hiányzik neki. És tudom, hogy ha száz évig keresnék, akkor sem találnék nála jobb szívű
embert.
Jason állkapcsa összeszorult, ahogy ráébredt a valóságra.
-Elcsavarta a fejed.
-Na és ha igen?-kérdezett vissza unokatestvére kihívóan.-Akkor mit fogsz tenni?
A férfi lerogyott egy székre, és frusztráltan felsóhajtott.
-A kérdés az, te mit fogsz tenni.
-Szeretném megtalálni.
Idáig rendben volt, hiszen ő is ezt akarta.
-És ha megvan? Akárki lehet. Lehet közrendű. Vagy akár kém is.
-Egy közrendűnek nem telik ilyen ruhára, te is tudod. A kémes képzelgéseidből meg kezd
elegem lenni. Az is, amit arról a szegény lányról összehordtál...
-Mindjárt rá is rátérek, de előbb mondd meg, mit fogsz tenni, ha meglesz a hölgy.
Edward hallgatott.
-Fogalmad sincs, igaz?
-Nem igazán-ismerte be.-Csak azt tudom, hogy még egyszer látnom kell.
-Rendben. Megígérem, hogy megtalálom neked, ha te is megígéred, hogy addig több időt
töltesz Izabellával.
Látta rajta, hogy kapásból ellenkezni akar, de aztán végiggondolta a lehetőségeit, és belátta,
hogy ez a legjobb ajánlat, amit kaphat. Így nem túl lelkesen, de rábólintott. Ez neki elég is
volt-ezzel időt nyert, hogy észhez térítse őt, és kiverje a fejéből azt a boszorkányt; már ha ez
még lehetséges.
-És akkor most áruld el, hogy kicsoda Jane.
Legnagyobb meglepetésére a másik elvigyorodott.
-Eszemben sincs.
Haragosan felpattant, és tett egy lépést felé.
-Ne játszadozz velem, Edward! Ez fontos.
-Komolyan mondom, Sylverton, hogy az a lány nem kém. Nem szórakoznék, ha lenne rá
esély, hogy az. Ha tudnád, hogy ki ő, te sem hinnéd.
-Akkor mondd el!
Unokatestvére megrázta a fejét.
-Megesküdtem neki, hogy nem teszem. Nem tudom, mit műveltél vele, de jobb, ha tudod,
hogy nagyon mérges rád. A helyedben én gyorsan kiengesztelném, mert egy bosszúálló nő
kellemetlen ellenség; és azt sem hinném, hogy amit a kertben látott, azzal jó benyomást
tettél volna rá.
-Remek!-vakkantotta ingerülten.-Köszönöm a tanácsot, meg a nagy semmit. Reggel
találkozunk, és megtárgyaljuk, hogyan mentsük meg a királyságodat, már ha még lehetséges
egyáltalán. Jóéjt!
Azzal nagy léptekkel távozott, és az ajtót jó erősen becsapta maga után.
Már a folyosó felénél járt, mikor rájött, hogy nem beszélt Miss de Clarerel. Pedig ma kellett
volna megbeszélniük a holnapi találka idejét. De a két nő felbukkanása teljesen kiverte a
fejéből. Ez azt jelenti, hogy nem maradt más választása: dobnia kell a fondorlatoskodást-
marad a hagyományos betörés és házátkutatás.
-Uram!
Ian, a helyettese és jobb keze jött vele szemben, és szalutálva megállt előtte. A herceg vett
egy mély levegőt, hogy lehiggadjon, majd biccentett neki.
-Jelentést!
-Minden rendben. Az összes vendég távozott, bár volt egy kis kavarodás. Egy hölgy rosszul
lett.
-Biztos a fűző miatt. Amennyire megszorítják, csoda, hogy kapnak levegőt benne.
-Ez komolyabbnak tűnt, uram. De Lady de Clare azt mondta, semmiség, és gyorsan hazavitte
a lányt.
-Tehát Cassandra de Clareről beszélt?
-Igen, uram. Nekem nagyon úgy tűnt, mintha el akarnának tussolni valamit.
Sylverton nem talált semmi gyanúsat a dologban.
-Valószínűleg csak nem akarta rontani a lánya férjhezmenési esélyeit. De azért majd utána
nézek. Még valami?
-Semmi egyéb.
-Köszönöm, leléphet. Jó éjszakát!
-Jó éjszakát, uram!

***

Cassandrának fogalma sem volt róla, hogy jutott haza. Ha nagyon megerőltette magát,
akkor rémlett neki, hogy valaki rátöri az ajtót, aztán hangok beszéltek, amiket nem ismert fel.
De azután: semmi. Csak a fény, amikor reggel kinyitotta a szemét a saját ágyában.
 Nyújtózkodott, és örömmel nyugtázta, hogy nem fáj semmilye, csak itt-ott sajog egy kicsit,
mintha izomláza lenne. Végre. Az este olyan erős volt a kín, hogy érezte: ha nem lenne meg
neki Victoria varázsereje is, akkor halott lenne. Egy kicsit túlerőltette magát.
Felkelt, és az ágya mellett talált pohárból ivott egy kevés vizet. Megállapította, hogy valaki
levetkőztette, mert a hálóruhája volt rajta. Gyorsan felöltözött, majd elindult megkeresni az
anyját, hogy megkérdezze: miről maradt le.
A kertben talált rá, ahol a rózsatöveket metszegette. Amikor ráköszönt, nem felelt, csak
kicsit nagyobb erővel csattintotta össze az ollót, ami nem jelentett sok jót.
-Minden rendben?-kérdezte a lány óvatosan.
-Hogy rendben van-e?-ismételte az asszony élesen.-Komolyan kérded?
-Igen.
Csatt-csatt.
-A lányomra zárt ajtó mögött találnak rá, egyedül, fetrengve a fájdalomtól.
Csatt.
-Kis híján megfulladt a párnától, amit a szájába tömött, hogy ne hallhassák a sikolyait.
Csatt-csatt-csatt.
-Egész hazaúton le kellett fognom, hogy ne karmolja magát véresre kínjában, aztán pedig
két napig imádkoztam, hogy túlélje. Nem is értem, hogy miért ne lennék rendben.
-Sajnálom...
-Persze, tudom, hogy sajnálod. De akkor nem sajnáltad, amikor nem szóltál előre. Vagy
amikor eltűntél, én meg magyarázkodhattam apád előtt.
Cas szégyenkezve hallgatott. Igaza volt. Amit tett, azért tette, hogy Ellának legyen egy szép
estéje, de azzal nem számolt, hogy ezzel az anyjáét teszi pokollá. El sem tudta képzelni, mit
érezhetett, amikor rátalált.
Odalépett az asszony mögé, és hátulról megölelte.
-Sajnálom-ismételte, ezúttal sokkal őszintébben.
Anyja kibontakozott a karjaiból, és megfordult. Cassandra döbbenten látta, hogy könnyes a
szeme. Utoljára Richard temetésén látta sírni, és sosem gondolta volna, hogy egyszer miatta
fog.
-Nem kérem, hogy ne használd az erődet-mondta lady de Clare.-Tudom, hogy úgysem
tennéd meg, mert ez már a részed lett. De légy óvatosabb, és az Istenre kérlek, ne zárj ki!
Könnyebb, ha előre fel tudok rá készülni.
-Úgy lesz-ígérte a lány.
Az asszony megtörölte a szemét, és szipogott.
-Jól sejtem, hogy a rosszullétednek volt némi köze az ismeretlen hercegnőhöz? Az egész
ország róla beszél, találgatják, hogy ki lehet.
-Ella volt-vallotta be Cassandra.-Eljátszottam, hogy én vagyok a jótündér keresztanyja, és
rávettem, hogy menjen el a bálba. Azt hiszem, alakul valami közte és a király között.
-Az egyértelmű volt, hogy tetszenek egymásnak-ismerte el az édesanya homlokát ráncolva.-
De ennyire komoly?
-Miután hazament, táncoltam egyet őfelségével, és ő másról sem tudott beszélni. Még az
üvegcipője is lenyűgözte.
-Üvegcipő?
-Hosszú történet-legyintett.-A lényeg, hogy teljesen oda van érte.
-És Ella?
-Azt hiszem, ő is a királyért, de beszélnem kell vele, mielőtt biztosat mondanék. Remélem,
hogy igen, mert szerintem szép pár lennének.
 Anyja sóhajtva fordult vissza a rózsákhoz.
-Miért érzem úgy, hogy már kész terved van az összehozásukra?
-Még nem terv, csak egy ötlet. Sokat kell csiszolni rajta. De még van némi időnk. Ha minden
igaz, hamarosan lesz egy újabb bál...
Miután elég időt töltött az anyjával, Cas beugrott a konyhába, hogy egyen valamit, majd az
árvaházba ment. Mivel még délelőtt volt, a gyerekek egy helyen voltak, és éppen az
ágyneműiket mosták közösen, hatalmas dézsákban. Mint a legtöbb hosszú kényszerpihenője
után, most is úgy érezte, hogy tele van energiával, így ő is nekigyürkőzött, és beállt hozzájuk,
s munka közben megosztotta velük, hogy mi történt a bálon.
Mindannyiuknak nagyon tetszett a titokzatos hercegnő. Egymást lekörözve álltak elő
hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb ötletekkel, hogy mégis ki lehet az; a legvadabb talán a
csecsemőkorban elrabolt és juhászok által felnevelt királylány volt, aki az országa
visszaszerzéséhez akarja a király segítségét kérni. (Ez egyébként gyanúsan hasonlított azokra
a mesékre, amiket mondani szokott.)
Az idő szinte repült, és mind nagyon jól érezték magukat. Cassandra maradt ebédre, de
utána elbúcsúzott, mert még be akart ugrani a Carolinába, mielőtt Ellához indult volna. Kifelé
menet azonban Anabelle főnővér megállította.
-Jobb, ha tudja kedvesem, hogy tegnap egy férfi járt itt, és maga után kérdezősködött.
A lányt elöntötte a harag.
-Kitalálom. Magas, sötét hajú, kék szemű.
-Igen. Ezek szerint ismeri?
-Tudom, hogy ki ő. Mit akart tudni? A nevemet?
-A nevét?-lepődött meg az apáca.-Már tudta a nevét. Nem, arra volt kíváncsi, hogy milyen
az egészsége. Szenved-e valamilyen különleges betegségben, vagy ilyesmi. Azt feleltük, hogy
nem tudunk róla.
Vagy úgy.
-Ezek szerint Cassandrát kereste? Nem Janet?
-Ki az a Jane?
-Én. De nem számít. Köszönöm, hogy szólt!
-Nincs mit.-Egy pillanatig habozott, majd megkérdezte.-Mit tegyünk, ha újra felbukkanna?
-Mondják meg, hogy üdvözlöm, és ha kérdései vannak, forduljon hozzám bizalommal.
-Úgy lesz, kedvesem.
Szóval a rosszulléte lord Sylverton fülébe jutott, és most szaglászik. Nem is ő lenne, ha nem
így tenne. Ha valaki rosszkor pislog, ő máris nyomozni kezd utána. Vajon már megbánta,
hogy házassági ajánlatot tett neki?
Ugyan mit érdekel ez téged?-rótta meg magát.-Nem érdemli meg, hogy akár egy gondolatot
is vesztegess rá.
Sajnos azonban ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni. Bármennyire is próbált másra
gondolni, elfelejteni őt, a férfi újra és újra megjelent az agyában; mint amikor hallasz egy
idegesítő dallamot, és utána napokig nem megy ki a fejedből. Főleg a táncuk jutott eszébe
gyakran, aminek az emléke még mindig hatással volt rá-ez borzasztóan idegesítette. Nem
állhatta, hogy egy ilyen kellemetlen embernek ekkora hatalma van felette.
Mire a kórházhoz ért, megint sikerült teljesen felhúznia magát. Nem csoda hát, hogy mikor
az épületbe lépve hátulról kiszúrta az ismerős alakot, egyenesen hozzá sietett, és karba tett
kézzel megállt mögötte.
-Mi a fenét keres maga itt?-csattant fel számon kérően.-Utánam szaglászik?
 A férfi nem rezzent össze, csak lassan megfordult, és fegyelmezett higgadtsággal nézett
szembe vele.
-Mivel maga nem hajlandó beszélni, kénytelen vagyok más módon információhoz jutni-
mondta hidegen.
Cas lehalkította a hangját, hogy a folyosón várakozók ne hallják, amit mond.
-A barátaimat hagyja ki ebből!-figyelmeztette Sylvertont.-Ők jó emberek, és ha rájuk száll,
nem állok jót magamért.
-Talán félnem kellene?
A közöny a másik hangjában csak tovább tüzelte.
-Nem is hinné, milyen kellemetlen az ellenségemnek lenni!-vágta az arcába.-Egy valaki már
belehalt, úgyhogy jobban teszi, ha távol tartja magát tőlem!
Ezzel a fenyegetéssel megpördült, hogy faképnél hagyja. A férfi azonban megragadta a
karját, és felháborodott ellenkezésére fittyet hányva behúzta magával az üres konyhába, az
ajtót pedig magukra csukta. Neki is dőlt, hogy senki se jusson be-vagy ki.
-Mit képzel?-háborgott Cassandra, de méltatlankodása nem hatotta meg a másikat.
-Figyeljen ide!-mondta Sylverton nyomatékosan.-Az iménti kirohanásából arra
következtetek, hogy vannak emberek, akik fontosak magának. Nincs kétségem afelől, hogy
én nem tartozom közéjük, de úgy vélem, tudja, hogy milyen érzés egy családtagért aggódni.
A lány kezét karba téve dacosan bólintott, és várta, hogy mire akar a másik kilyukadni.
-Edward olyan, mintha az öcsém lenne-folytatta a férfi.-Nekem kell őt megvédenem, és
nem csak a munkaköröm miatt, hanem mert ez a testvérek feladata. Mondja, van testvére?
Elszorult a torka, így beszéd helyett ismét a fejével intett igent.
-Akkor szerintem érti. Csak annyit kérek, hogy ne kelljen még maga miatt is féltenem
Edwardot. Árulja el a nevét, és én eltűnök az életéből, és soha többé nem zavarom!
A pokolba. Sylverton nagyon aljasul játszott. Nyilvánvalóan az együttérzését akarta
kicsikarni, és sikerült érzékeny pontra tapintania-Casnek a legnagyobb félelme volt, hogy
még valakit elveszít, aki közel áll hozzá. Richard gondolata, és az őszintének ható szavak
lerombolták az ellenállását. A lány kétségbeesetten próbálta eszébe idézni a bálon
történteket, hogy észhez térítse magát, de már késő volt: a mérge csökkenni kezdett.
Csak próbálkozik-figyelmeztette magát. Valószínűleg a fele sem igaz annak, amit mondott.
És titkolózik Richard haláláról a családod előtt, úgyhogy egy szavát se hidd el!
Megkeményítette a szívét, és felszegte az állát, hogy a másik szemébe nézhessen.
-Nem mondhatok mást, mint a bálon-szólt kimérten.-És ez nem fog megváltozni, hiába
próbálna bármivel is megfenyegetni.
Sylverton csak állt, és nézte a nőt-a makacsul megfeszülő arcot, a merev tartást-és tudta,
hogy nem blöfföl.
Az elmúlt napokat azzal töltötte, hogy Jane és a másik lány után kutatott, de mintha a föld
nyelte volna el őket. Senki sem tudott róluk semmit, mintha nem is léteztek volna. Utolsó
dobásként azzal jött ma a kórházba, hogy felfedi a kilétét Anne előtt, és úgy kéri, hogy
mondja meg neki, kicsoda Jane-erre még mielőtt beszélhetett volna vele, felbukkant a nő, és
hárpiaként rontott rá a barátai védelmében.
Eszébe sem jutott volna bajt hozni Annie-re vagy Danielre. De Jane ezt nem tudta-azt
viszont igen, hogy ki ő, mire képes és mi mindent tehet meg beosztásának védelmében,
mégis habozás nélkül kész volt szembeszállni vele. Ez a hűség vonakodó tiszteletet ébresztett
benne, és lecsillapította annyira, hogy meg tudja őrizni a nyugalmát. Nyílt támadással nem
érhetett célt; kerülő utat kellett választania.
 -Azon kívül, hogy valamilyen vélt sérelem miatt bosszút akar állni rajtam, van bármi oka rá,
hogy titkolózzon?-kérdezte, az indulatait háttérbe szorítva.
-Igen-vágta rá a lány habozás nélkül.
-És ezt az okot elárulhatja nekem?
-Ha megtenném, már nem lenne értelme titkolózni.
Ekkor új lehetőség jutott eszébe, amire eddig nem gondolt. Mi van, ha a nőt sakkban tartják
valamivel? Ez megmagyarázná a hajthatatlanságát, ami már akkor is megvolt, amikor még
nem lepleződött le előtte.
-Bajban van? Mert ha igen, akkor én...
-Jaj, ne próbáljon már kedves lenni!-vágott Jane a szavába lekezelő hangsúllyal.-Nem illik
magához. Inkább maradjon szívtelen dög, azt sokkal hitelesebben alakítja. És úgy utálni is
könnyebb.
Ezek szerint nem fenyegetik, egyszerűen csak makacs. Újabb zsákutca. De utolsó szavai
reményre adtak okot.
-Talán nehezére esik utálnia engem?-kockáztatta meg a férfi.
Lesújtó pillantás volt a válasz.
-Ezt igennek veszem.
-Lehet maga a manipulátorok legjobbja-közölte a nő kereken-én viszont nem vagyok
ostoba. Előttem bármilyen szerepet eljátszhat, azzal nem fogja feledtetni azt, amit a bálon
láttam.
-Honnan veszi, hogy szerepet játszom?
-Ugyan már-legyintett Jane megvetően.-A vérében van a megtévesztés. A valódi
személyiségét mindig valamilyen álcával leplezi; ezért volt velem hol elutasító, hol pedig
már-már kedves. Gondolom, azt próbálgatta, melyik célravezetőbb. De hadd mondjak
valamit: mostantól semmit sem fogok elhinni, ami kijön a száján, úgyhogy feladhatja a
próbálkozást.
Azt eddig is tudta, hogy sikerült lejáratnia magát előtte, amikor szeme láttára veszítette el a
fejét. Ezt már nem lehetett jóvátenni. Ezért is akart Annie-nél próbálkozni: mert tudta, hogy
másra már nemigen van esélye. De ezután Jane biztosan megerősítteti barátnőjével az
ígéretét, hogy nem árulja el a nevét, úgyhogy erről is le kell tennie; muszáj lesz valahogy
megbékítenie a nőt, hogy önként adja fel a titkolózást.
Bocsánatkérő arckifejezést öltött magára, ami nem is esett annyira nehezére.
-Nagyon sajnálom, hogy látnia kellett azt a dolgot a kertben-mondta.
Jane a szeme körüli ráncok alapján elmosolyodott, de szárazon, vidámság nélkül.
-Ez az egyetlen mondata, amit elhiszem, hogy őszintén úgy gondol. Sajnálja, hogy
megláttam a valódi énjét, mert így már kevésbé téveszt meg az alakoskodása.
-És ha azt mondanám, hogy más okom is van sajnálni, hogy az este olyan véget ért, amilyet?
-Azt felelném rá, hogy a boldogtalansága boldoggá tesz-vágta rá a másik.
Inkább három tyúkeszű nőt, mint egy intelligenst-futott át az agyán. Azok legalább
kiszámíthatóak, míg Jane? Nos, megkockáztatta, hogy ő a legbonyolultabb nő, akivel valaha
dolga volt vagy lesz. És a legeszesebb is.
Rá kellett vennie, hogy adjon neki még egy esélyt. De hogyan? Végigpörgette a fejében
mindazt, amit biztosan tudott róla.
Ha Edward így ismeri és bízik benne, akkor a legfelsőbb körökhöz kell tartoznia.
Modortalansága és etikettbeli hiányosságai fakadhatnak árvaságból, vagy egyszerűen
hiányos neveltetésből, és ennek a következménye lehet az is, hogy még hajadon. Nem
zárkózik el a társaságtól, hiszen a bálon is megjelent, de nem sok barátja lehet, ha senkihez
sem ment oda.
Ami a személyiségét illeti, az rendkívül összetett...és lenyűgöző. Mindig nyitott szemmel jár,
egyszerre látja a szenvedést és a szépséget a világban. Szenvedélyes, látszólag szabadon
megéli az érzelmeit, nem takargatja őket. Okos, talpraesett, bátor és gondoskodó,
megfejelve a vidámság, a szemtelenség és a makacsság egyszerre idegesítő és
ellenállhatatlan elegyével. És mindezt az esetek többségében hétköznapi öltözékkel takarja
el, mint most is.
Igazság szerint most, hogy így végiggondolta, be kellett látnia, hogy nem épp egy tipikus
kém profilja volt ez. Bár bizonyos dolgok beleillettek-az intelligencia elrejtése, a tisztázatlan
kapcsolata a másik álarcos hölggyel, és a nevének az eltitkolása. Valami rejtély volt körülötte,
és nem nyughatott, amíg fel nem fedi.
-Bőven van oka a bizalmatlanságra-ismerte el hangosan.- De nem adna nekem egy
lehetőséget, hogy bebizonyítsam: téved velem kapcsolatban? Kérem!- Látta, hogy a lány
kapásból el akarja utasítani, ezért gyorsan folytatta.-Mit veszíthet vele? Amint mondta, most
már látta a valódi énemet. Ezek után nem tudnám csak úgy becsapni. A nevét pedig nem
tudom önből akarata ellenére kiszedni, nem igaz?
Jane hallgatott-sikerült elgondolkodtatnia. De ez nem volt elég: ő azt akarta, hogy döntsön,
és ehhez kellett egy kis lökés a megfelelő irányba. Ezért aztán ahhoz nyúlt, amiről tudta, hogy
a másik számára érzékeny terület.
-Mitől fél jobban?-kérdezte szándékosan provokatív hangsúllyal.-Hogy bebizonyosodik,
hogy igaza volt, vagy hogy be kell látnia a tévedését?
Jane szeme haragosan felszikrázott, és ő akkor már tudta, hogy győzött.
-Nem félek semmitől!-csattant fel a nő.
-Akkor nincs rá oka, hogy elutasítson, nem igaz?
Szinte látta, ahogy összecsap benne a büszkeség és az óvatosság, és amint azt előre
megjósolta, az utóbbi volt a vesztes fél.
-Jól van-morogta végül.
Sylverton elrejtette az elégedettségét, mert tudta, hogy az csak olaj lenne a tűzre, és
lenyugtatni akarta őt, nem tovább hergelni. Inkább elővette a zsebóráját, és megnézte, hogy
mennyi az idő.
-Most van valami dolga?
-Miért?
-Mert el kell mennem, hogy beszéljek valakivel.
-És ehhez nekem mi közöm?
-Velem jöhetne.
Jane csak bámult rá szúrós szemekkel.
-Ugyan minek?
A férfi szája sarka megrándult. Kiegészítés a jellemrajzhoz: néha megdöbbentően
intelligens, máskor meg egyszerű logikai összefüggésekkel is bajban van.
-Ahhoz, hogy megismerjen, időt kell együtt töltenünk-mutatott rá.-Ha kívánja, otthon is
meglátogathatom, vagy zavarhatom munka közben, de úgy vélem, azt annyira nem
értékelné.

Cassandra úgy érezte, szívesen behúzna neki egyet abba az öntelt arcába. Nem volt
verekedős fajta, de a jobb napjain tanult egyet, s mást Richardtól-például jobbhorgot és
balegyenest. És most szívesen megmutatta volna lord Sylvertonnak, hogy mit tud, de nem
akarta, hogy megtudja, mennyire hatással van rá, ezért visszafogta magát.
-Legyünk túl rajta gyorsan-egyezett bele kelletlenül.
Ahogy a férfi nyomában kilépett a konyhából, Anne-nel találta szembe magát, aki
meglepetten mérte végig őket. Futtában üdvözölte.
-Most nem tudok maradni, de holnapután jövök-ígérte.
Barátnője nem szólt semmit, csak bólintott, de a szemében világosan látszott, hogy alapos
faggatózásra számíthat majd tőle. Jobb lesz, ha előre kitalálja, hogy mit mondjon neki;
valószínűleg a legapróbb részleteket is tudni akarja majd erről a kis kiruccanásról.
Egyébként el sem akarta hinni, hogy belement a dologba. Mi van, ha a férfi csőbe húzza? Mi
van, ha elviszi egy olyan helyre, ahol senki sem hallhatja a hangját, és megkínozza?
Bolond vagy!-szidta magát.-Ha ez történne, egy gondolattal harcképtelenné teheted. És
azután már bűntudat nélkül pokollá teheted az életét.
Ez a gondolat majdnem felvidította, de nem mosolygott, nehogy a másik azt higyje, jól érzi
magát. Elszánta rá magát, hogy bebizonyítsa az igazát.
Kint egy felnyergelt ló állt; a férfi nyilván ezzel érkezett. Most azonban nem ült fel, hanem a
kantárt kezébe fogta, és gyalog indult el. Cassandra követte.
-Hova is megyünk pontosan?-kérdezte egy idő múlva, kicsit feszengve a csendtől.
-Egy üvegfúvó mesterhez. A legjobb az országban.
-És mégis miért?-Alighogy végigmondta, már rá is jött a válaszra.-Az üvegcipő!
Majdnem elnevette magát a gondolatra, hogy a férfi még mindig itt tart. De időben sikerült
uralkodnia a vonásain.
-Ezek szerint alaposan kifaggatta Edwardot-jegyezte meg Sylverton.
-Nem kellett nagyon faggatni-mondta, csak hogy ingerelje őt.-Teljesen le volt nyűgözve a
titokzatos hercegnőtől.
Azt várta, hogy a másik elkezdi kérdezgetni az Ellához fűződő kapcsolatáról, amiről a
palotában elszólta magát, de meglepő módon csendben maradt. Nagyon elszánt lehetett,
hogy elnyerje a bizalmát. Vagy csak tudta, hogy hiába kérdezősködne, most úgysem tudna
meg semmit.
Még az is lehet, hogy ez jó móka lesz-futott át a lány agyán. Hiszen végignézheti, ahogy a
másik kínlódik az igazság keresése közben, amit egyébként akkor se hinne el, ha a saját
szemeivel látna. Sőt, még meg is izzaszthatja közben.
-Ezek szerint a hintóval nem jutott semmire?-kérdezte.
-Még nem-válaszolta a férfi.-Pedig amilyen egyedi, valakinek tudnia kellene róla valamit.
-Hogy nézett ki?
-Aranyozott volt. Négylovas, fehér lovakkal.
-Jó, de mitől egyedi?-nógatta Cassandra tudatlanságot színlelve.-Talán repül?
-Tök alakú.
-Most biztosan hazudik!-kiáltott fel haragot tettetve.
-Pedig nem.
-Nem hiszem el.
-Azt hiszi, hogy ilyen egyértelműen hazudnék önnek, amikor épp be akarom bizonyítani,
hogy bízhat bennem?-kérdezte Sylverton enyhe bosszúsággal.
-Honnan tudhatnám? Maga a kémfőnök vagy mi.
Jó darabig kérette magát, mielőtt elismerte a másik igazát. És minden perccel nőtt az
elégedettsége. Igen, ez határozottan jó szórakozás lesz.
 -De ha ez tényleg ilyen egyedi, nem kellett volna már megtalálnia a készítőjét vagy a
tulajdonosát?-kérdezte, miután a másik témában megadta magát.
Azt már tudta, hogy a férfi az eredménytelenséget különösen nehezen viseli; szándékosan
támadt fájó pontra. Most, hogy Jason Sylverton minden áron jó benyomást akart tenni rá,
feltett szándéka volt megnehezíteni a dolgát, amennyire csak lehet. Így sokkal viccesebb volt.
A másik gyors oldalpillantást vetett rá, az arcáról azonban semmit sem lehetett leolvasni, és
a hangja is semleges maradt.
-Még nem jutottunk semmire-vallotta be nyíltan.-De miért érzem úgy, hogy ön pontosan
tudja az eddigi kudarcunk okát?
A lány vállat vont.
-Mert gyanakvó és bizalmatlan-közölte.-És ezt be is bizonyítom.
Elhallgatott, mert tudta, hogy a másik rákérdez. Nem is kellett sokáig várnia.
-Hogyan?
-Még nem tudom-hazudta.-De mondja csak, miért maga beszél az üvegfúvó mesterrel?
Nincsenek emberei erre a feladatra?
-Az embereket könnyű becsapni. Csak abban az információban bízom, amit személyesen
szereztem.
Ezúttal nem tudta visszafojtani az önelégült mosolyt-de nem is akarta.
-Íme, már be is bizonyítottam. Még a saját embereiben is kételkedik. Pedig nyilván el sem
tudom képzelni, milyen alapos háttérvizsgálat után vette csak fel őket, és ha jól gondolom,
azóta is újra meg újra ellenőrzi őket.
Látta rajta, hogy igaza van, és ez elég is volt, hogy jobb kedvre derüljön-hiszen sikerült
felfednie a férfi egy újabb hibáját. De nem örülhetett sokáig, mert ezalkalommal Jason nem
hagyta, hogy az övé legyen az utolsó szó.
-Tudja ön, hogy hány merénylet volt Edward ellen, amióta király?-kérdezte váratlanul.
-Nem.
-Tippelje meg!
Cassandra eltűnődött. Tudta, hogy több próbálkozás is volt az uralkodó megölésére, főként
a franciák részéről. Abból kiindulva, hogy lehetett néhány olyan kísérlet is, amiről nekik nem
szóltak, igyekezett egy reális számot kitalálni.
-Egy tucatnyi-mondta.-Vagy inkább kicsit több, olyan 18, talán 20. Közel járok?
-Majdnem.
-Miért, mennyi volt?-kérdezett rá, mert most már kíváncsi lett rá.
-Nagyjából 150.
A lány elképedt. 150? Annyi biztos nem lehetett. Hiszen valamennyinek ki kellett volna
szivárognia. Ennyit nem lehet eltitkolni mindenki elől. És különben is, ha ezt időben
szétosztja Edward uralkodási évein...
-Az két-háromhetente egy merénylet-bólintott a férfi szinte közönyösen.-És nagyon jók
vagyunk eltussolásban.
Cas fel se fogta, hogy hangosan gondolkodik, amíg meg nem hallotta a választ. Gyorsan
összeszorította a száját, és némán folytatta.
Vajon a király hogy bírta ki ezt az életet? Ő beleőrült volna az állandó veszélybe. És emellett
még képes volt uralkodni, törvényeket hozni...
Újsütetű tisztelettel gondolt Edwardra.
-Most már nem ennyire rossz a helyzet-mondta a másik.-Eleinte viszont, a háború végén
volt, hogy egy nap többen is meg akarták ölni, egymástól függetlenül. És a merénylők közül
huszonkilenc került ki a belső emberei, a személyes szolgálói és a testőrei közül. A
többségüket én magam is megbízhatónak ítéltem.
Cassandra felnézett rá, és még pont elkapta azt a villanásnyi, komor mosolyt, mielőtt eltűnt
volna az arcáról.
-Azt mondja, nem bízom az emberekben. Az igazság az, hogy nem bízhatok, mert
valahányszor megteszem, az unokatestvérem életével játszok.
-Miért kellett a nagy részét eltitkolni?-kérdezte a lány.
-Gondolom, már tudja, hogy Edward házasságra készül Izabella spanyol hercegnővel-felelte
a másik.-Ön szerint az apja hajlandó lett volna belemenni a dologba, ha tudja, hogy milyen
életveszélyes uralkodónak lenni ebben az országban? Én nem vennék rá mérget.
Casnek eszébe jutott a számtalan sérülés, amit Jason testén látott. Vajon azokból hányat
szerezhetett a király védelmében? Hányszor mentette meg őt a saját élete kockáztatásával?
Jaj, ne!-figyelmeztette magát.-Ne merészeld megsajnálni! Vagy tisztelni! Emlékszel, mit
művelt a bálon? Emlékszel az udvarlására? És hogy titkolózik Richardról? Egy szavát se hidd
el!
De az volt a gond, hogy amit mondott, az nagyon hihetőnek hangzott. És ha igaz,
megmagyarázta volna azt a határtalan bizalmat, amivel Edward fordult felé. De vajon hihet-e
neki...?
Na jó-döntött. Csak most az egyszer.
A szélhez fordult, és egyszerűen megkérdezte:
Őszinte?
A háta azonnal sajogni kezdett, és az igen szó viharzott keresztül a tudatán. Ez
megkönnyebbülést okozott, ugyanakkor fel is bosszantotta, mert az iránta érzett ellenszenve
egy hajszálnyit tovább csökkent. Nem akarta ilyen hamar beismerni, hogy talán tényleg
elhamarkodottan ítélte őt meg, így ahelyett, hogy tovább faggatta volna erről, más irányba
terelte a beszélgetést.
-Jó, elismerem, hogy némi bizalmatlanság indokolt-mondta.-De ha mindenki felé
gyanakvással fordul, hogyan akar megnősülni?
-Nem akarok megnősülni.
Hoppá. Szóval nem is a pénzéért vagy másért akarta elvenni Cassandrát. Pontosabban nem
is akarta elvenni Cassandrát. Akkor meg mit várt a folyamatos udvarlástól? Miféle terv része
volt ez?
-Hát, nem irigylem-mondta Cas tettetett könnyedséggel.-Magányos élete lesz.
-Ön se ment még férjhez-mutatott rá Jason.-Nem tudom, pontosan mennyi idős lehet, de az
az érzésem, hogy már nincs sok esélye.
-Nem azt akarja épp bebizonyítani nekem, hogy úriember?-vágott vissza ő reflexből.-Vagy
nem mondták még, hogy egy hölgynek nem illik a korát firtatni?
-Kerüli a válaszadást.
A fenébe. Ilyen könnyű átlátni rajta? Bár talán csak neki. Nyilvánvalóan volt benne
gyakorlata.
-Eddig még nem találtam meg az igazit.
-Az igazit?-kapta fel a fejét Sylverton; hitetlenkedése átütött nyugalma páncélján.-Ne
mondja, hogy maga hisz ebben!
-Miért ne hinnék?-állt ki magáért a lány.-A szüleim szeretik egymást, és nekem sem áll
szándékomban alább adni. Ha már feladom a szabadságomat, legalább kapjak érte valami
olyat, hogy azt mondhassam: megérte.
 A férfi úgy mérgette, mintha arról akarna megbizonyosodni, hogy komolyan beszél-e. Aztán
arra juthatott, hogy igen, mert biccentett.
-Szép gondolat. De mennyire működik a gyakorlatban?
Kedve lett volna a képébe vágni, hogy semmi köze hozzá. Majdnem meg is tette, de valami-
talán a másik nyíltsága-megállította, és arra késztette, hogy legyen őszinte.
-Durván két hónapom van kedvemre való férjet találni, mielőtt az apám ahhoz ad, akihez
akar-vallotta be vonakodva.
-Két hónap. Az nem sok.
-Nem.
-Jelöltje van már?
Maga lehetett volna, ha nem szúrja el!-gondolta feléledő bosszúsággal, de nem mondta ki
hangosan.
-Nincs-felelte helyette.
-Akkor egy kicsit igyekeznie kellene, nem gondolja?
Ingerülten a szemét forgatta.
-Ön rendkívül bölcs, magamtól eszembe nem jutott volna.
-Biztos rengeteg barátot szerzett már az éles nyelvével.
-Többet, mint ön az emberekbe vetett bizalmával-vágott vissza.
Hallgatás következett, tele nehezteléssel, ami jó darabig kitartott, és a szürke mén
patájának kopogása adta hozzá az aláfestést. Cassandra kedve egyre rosszabb lett-kezdett
arra gondolni, hogy kár volt eljönnie; hasznosabb lett volna, ha marad, és besegít az
ápolóknak. Aztán Sylverton megszólalt.
-Észrevette, hogy nagyjából tízperc beszélgetés után sértegetni kezdjük egymást? Minden
alkalommal.
A lányban automatikusan helyesbített.
-Ha tíz percig bírjuk, az már jó. Én inkább ötöt mondanék. És szerintem köze lehet ahhoz,
hogy maga szerint én egy aljas kém vagyok, aki meg akarja dönteni a birodalmat, szerintem
pedig maga egy erőszakos gazfickó, aki érdemtelen a belé vetett bizalomra.
-Nem gondolom, hogy aljas-mondta Jason Cas legnagyobb meglepetésére.-Szerintem, ha
kém, akkor nagyon jó oka van rá. De sajnos az ok lényegtelen az eredmény szempontjából.
Ez még messze volt attól, hogy valódi bóknak lehessen nevezni, de őszintének tűnt. Éppen
ezért a lány nemigen tudta, mit kellene rá felelnie-főleg mivel a maga részéről nagyon is
komolyan gondolta, amit a férfiról mondott. De ezt inkább elhallgatta, mert bár erre nem
szívesen gondolt, Lord Sylverton Richard barátja volt, aki bizonyára nem pajtáskodott volna
vele, ha nem lenne benne ennél több. Egyelőre azonban egyszerűbb volt erről elfeledkezni,
és szimplán dühösnek lenni rá.
Jason a szeme sarkából Janere pillantott. Úgy vélte, már kevésbé ellenséges, de nem
lehetett biztos benne, mert a kórházban használt rongy még mindig a szája elé volt kötve, és
eltakarta az arcát. Így sokkal nehezebb volt felmérni a hangulatát.
-Nem venné le a kendőt?
A nő hallgatott; habozott.
-Attól tart, hogy felismerném?
-Nem fog.
A felelet szokatlan bizonyossággal érkezett, igazolva azt a feltételezését, hogy még nem
találkoztak egymással, vagy csak nagyon rég.
-Akkor mi tartja vissza?
-Lehet, hogy aggaszt, hogy mit fog gondolni rólam.
 -Azt hittem fittyet hány mások véleményére-vonta fel Jason a szemöldökét, tudatosan
intézve felé kihívást.
Ahogy korábban, most is bevált a dolog: a lány máris kikötötte a vásznat, s ugyanazzal a
mozdulattal fedte fel az arcát, és szabadította ki a haját. Megrázta nehéz fürtjeit, majd
eltűzte őket a füle mögé, hogy ne lógjanak a szemébe. Aztán teljesen felé fordult.
-Hallgatom, ne kíméljen.
Sylverton ezt felhívásnak vette, hogy alaposan szemügyre vegye, és élt is a lehetőséggel.
-Semmi oka rá, hogy rejtegesse ezt a külsőt-mondta végül.-Ön nagyon csinos.
Nem először hazudott egy nőnek a külsejéről, nem is utoljára, és úgy vélte, elég jól csinálja.
Az igazság azonban az volt, hogy a lányt csinosnak nevezni olyan volt, mintha a napra azt
mondta volna, hogy pislogó gyertyaláng.
Most látta őt először mindenféle takarás nélkül, és a pokolba is, a látvány kifejezetten
tetszett neki. Persze bizonyára voltak nála vonzóbb nők is, de pillanatnyilag egy sem jutott
eszébe. Vörös tincsei tökéletes keretet adtak kedves vonásainak, amik éles ellentétben álltak
szúrós személyiségével. Mosolyától, amellyel a bókra felelt, az egész arca felragyogott-a
szemei is, amik a napfényben inkább aranylóak voltak, mint barnák. Az alakja pedig-nos,
ebben a ruhában egyáltalán nem látszott, de a bálról jól emlékezett az érzéki vonalakra,
amelyeket vétek volt elfedni.
-Nagyon csinos-ismételte meg, mintegy rendreutasításként a saját zabolátlan gondolatai
számára.
-Köszönöm-mondta a nő csúfolódó nevetéssel.-Nem is tudtam, hogy így tud hízelegni.
Biztosan bármelyik nőt le tudja venni a lábáról.
Noha megpróbált kötekedni vele, valójában egy kicsit megkönnyebbültnek tűnt. És legalább
nevetett. Tényleg aggódott volna, hogy ő mit szól majd hozzá? Sylverton azt hitte, csak
makacskodik. Pedig megszokhatta volna, hogy valahányszor azt hiszi, hogy sikerült
kiismernie, Jane tesz valamit, amivel bebizonyítja az ellenkezőjét.
-A királyi udvarban senki sem lehet meg a hízelgés képessége nélkül-felelte.-De ezúttal
komolyan gondoltam. Biztos sok férfi szívét törte már össze.
-Az igaz, hogy nem kevés kérőt utasítottam vissza-ismerte be a lány, miközben eltette a
kendőket, és tovább indult.-De kétlem, hogy közben akár egyetlen szív is komoly kárt
szenvedett volna. Az emberek hajlamosak a pénzemért megkérni, gondolván, hogy
vénkisasszonyként kapva kapok majd az alkalmon, aztán mind nagyot koppannak, amikor
visszautasítom őket.
Jason felzárkózott mellé.
-Ennyire szeret kárörvendeni?
-Ugyan!-forgatta a szemét a nő.-De ők nem engem akartak. Csak a csomagot: a külsőt, a
rangot és főként a hozományt. Néhányan talán az eszemet is értékelték, bár inkább az volt
jellemző, hogy nem tudtak mit kezdeni vele. Legtöbbjük a kikosarazás után néhány héten
belül elnyerte egy hasonlóan vagyonos hölgy kezét, és tagadják, hogy az időjárást leszámítva
valaha bármiről is szó lett volna köztünk.
-Ez önt nem zavarja?
-Dehogy!-tiltakozott a nő.-Az alku része. Úgy teszünk, mintha a lánykérés meg sem történt
volna, cserébe pedig ők elfogadják a döntésem, nem lógnak a nyakamon, és nem próbálnak
meg bosszút állni. Szerintem jól járok ezzel.
-Döbbenetes, hogy miként képes ily gyakorlatiasság ilyen mértékű naivitással keveredni-
ingatta a fejét a férfi.
 -És máris a sértegetésnél járunk-emlékeztette Jane, de a vártnál kevesebb haraggal.-Mérte
az időt? Szerintem most legfeljebb négy és fél percig bírtuk. Romlik a teljesítményünk.
-Szerencsére nincs időnk belemelegedni, ugyanis itt vagyunk-mutatott Jason egy kopottas
cégérre.-Az üvegfúvó műhely.
A lovát kikötötte egy karikához, amit pont erre a célra vertek a ház falába, majd kopogott.
Egy rekedtes hang kikiáltott, hogy „szabad”, mire benyitott, és beléptek.
Alacsony mennyezetű, világos szobába jutottak. Mindjárt az ajtó mellett egy asztalon kész
üvegek sorakoztak, mindenféle méretben és formában. Kicsit arrébb egy másikon
szerszámok hevertek halomban. A helyiség közepén pedig ott ült a mester maga, egy
zsámolyon, és egy edényből valami főzelékfélét falatozott. Amikor meglátta őket, a kanalával
intett feléjük.
-Gyüjjenek bejjebb! Nem harapok.-És csámcsogott tovább zavartalanul.
-Ön Mr. Scott?
-Én vónék. Miben lehetek szógálatukra?
-Egy bizonyos cipő felől szeretnénk érdeklődni.
A férfi lecsapta a kanalat, és felhördült.
-Cipő? Tán vargának nézek ki? Maguk szerint deglett állatok bőrivel foglalkozom? A
fityfenét!
-Ez egy üvegcipő-szólt közbe Jane, mielőtt még a másik igazán indulatba jöhetett volna.
-Üvegcipő?-A férfi azonnal lehiggadt, haragja helyét átvette a meglepetés.-Mégis kinek
jutna eszébe ilyen ostobaság?
-Azt reméltük, maga elárulja.
A mester felváltva nézett hol egyikükre, hol másikukra, s közben szinte hallani lehetett,
ahogy az agyában csikorognak a fogaskerekek.
-Arra kíváncsiak, csinátam-e üvegcipőt valakinek?
-Igen-mondta gyorsan a lány.- Úgy véljük, az országban egyedül maga lenne képes rá.
-Ugyan már, nem kell a talpnyalás-motyogta az öreg, de azért látszott rajta, hogy jólesik a
dicséret.
-Ez nem hízelgés, puszta tény-erősködött Jane.-Ami nagy hasznunkra van, ugyanis ha nem
ön készítette, akkor csak importból lehetett.
Jason megmerevedett, mert ő maga pont ugyanezt gondolta végig korábban, és meglepte,
hogy a másik ilyen gyorsan eljutott ugyanarra a következtetésre, mint ő. A lány azonban nem
vette észre zavarát, mert a mestert szuggerálta a válaszért.
-Nem én csinátam-mondta az végül.- Van az a pénz, amiért megcsinánám, de kevesen
engedhetnék meg maguknak, és űk többnyire elég okosak, hogy ne ilyesmire kőccsék a
pénzüket. Ha pedig mégis megfordúna a fejükben, azonnal lebeszélném űket.
-Miért?-kérdezte Jason.
-Hogy miér'?-horkant fel az üveges.-Mer' ha meg is lehetne oldani, hogy tartósan kibírja a
terhelést, és pár óra után ne repedezzen szét, el tuggya képzelni, milyen kényelmetlen vóna?
Egy üvegcipő! Kemény, mint a fene, és ha ráadásul nem is illeszkednék pontosan a viselője
lábára, olyan fájdalmat okozna a hordása, hogy öt perc után jajgatva dobná le magárul. Hát
ezér'.
Ahogy az üvegfúvót hallgatta, Cassandra kezdte megérteni, miért került neki az az este
akkora fájdalomba. Amikor szabadjára engedte a délnyugati szelet, annyi kikötése volt, hogy
a ruha és a cipő is legyen kényelmes, mivel mindkettővel voltak már kellemetlen
tapasztalatai. És ha egy üvegcipellő tényleg ilyen kényelmetlen, akkor az azt jelenti, hogy
neki azért is fizetnie kellett, hogy Ella lába ne menjen tönkre tőle. Ha ezt tudta volna...
 Nem számít-söpörte félre a bosszankodást. Túlélte, Ella pedig jól érezte magát. És ha a
királynak tetszett az üvegcipő, Ella a következő bálon is olyat fog viselni. Még akkor is, ha ő
belepusztul.
Amíg ő ezen gondolkodott, Sylverton már búcsúzóra fogta.
-Nagyon köszönjük a felvilágosítást. Rengeteget segített. Ha valahogy meghálálhatom...
A mester megvonta a vállát.
-Jól megy az üzlet, van megrendelés bőven. Nincs énnekem szükségem semmi egyébre ezen
a világon.
-Ahogy gondolja, Mr. Scott-hajtott fejet Jason.-Azért ha valaha megszorulna, menjen fel a
palotába, és keresse lord Sylvertont.
-Adja az ég, hogy erre sose kerüjjön sor. De azér’ köszönöm.
-Viszont látásra, Mr. Scott.
-Ég álgya magukat!
-Azt hittem, ennél komolyabban ki fogja kérdezni-jegyezte meg Jane bíráló hangon, amikor
ismét házon kívül voltak.
-Nem volt értelme.
-De nem ő lenne a legmegfelelőbb személy, hogy kiderítse, honnan jöhetett a cipő?
Lehetnek külföldi kapcsolatai, és szakmabeliként ő ismerheti legjobban a külhoni
mestereket.
Jason homloka enyhén ráncba szaladt.
-Valami gond van?
-Az agya pont úgy jár, mint egy kémé-mondta.-És még csodálkozik, hogy annak hiszem?
A lány legyintett.
-Ugyan! Ez mindössze egy józanul gondolkodó agy egy olyan nő fejében, aki tudja használni.
De még nem felelt a kérdésre.
-A külföldi szálra az egyik emberemet állítottam rá. Amint talál ígéretes nyomot, azon
indulok el.
-Aha!-csapott le a másik a kijelentésre.-Rájuk hagyja az unalmas munkát, és amint érdekessé
válik a dolog, átveszi tőlük.
-Gyakorlatilag igen-ismerte be a férfi.-Ez talán baj?
-Ki válogatta ki a maga embereit?-kérdezte Jane válasz helyett.
-Én.
-Ki felügyelte a kiképzésüket?
-Én.
-Kinek engedelmeskednek?
-Nekem.
-Ki ellenőrzi le őket?
-Én vagy a helyettesem.
-Akkor legalább egy kicsit több felelősséget bízhatna azokra, akik már bizonyítottak, és talán
alvásra is jutna pár órája időnként. Fogadni mernék, hogy a bál óta alig pihent.
Nos, igaz, hogy a módszerével némileg kevesebb információ jutott el hozzá, de ezek
legalább megbízhatóak voltak, és a dolog működött. Soha semmi oka nem volt rá tehát, hogy
megkérdőjelezze a stratégiája helyességét. Ennek a nőnek azonban volt igazság a szavaiban,
és arra késztette, hogy megfontoljon némi változtatást. Emiatt aztán híján lemaradt a
következő kérdésről-vagyis hogy most hogyan tovább. Ami szintén egy jó kérdés volt.
-Ebédelt már?-kérdezett vissza hirtelen ötlettel.
-Nem. Miért?
 -Van egy fogadó, nem messze innen. A tulajdonos a barátom, és kiválóan főz. Ha hajlandó
lenne velem ebédelni...
-Rendben-vágta rá a lány.
-Tényleg?
-Igen.
-Meg sem kérdezi, hogy mit akarok lenyomni a torkán?
Jane vállat vont.
-Gondolom, mivel a kastély konyhájához szokott, jó az ízlése.
-Ritkábban eszem ott, mint hinné-morogta a férfi, de olyan halkan, hogy Cas nem tudta
eldönteni, neki szánta-e, vagy csak úgy magának.
Tom fogadója kiváló helyen állt: a főtértől nem messze, így szinte mindig nagy volt a
forgalom. Most is tele volt, pedig az ebédidőnek már igencsak a vége felé jártak. Üres asztalt
nem lehetett látni. Ez Cassandrát egy kicsit el is riasztotta-nem akaródzott neki idegenekkel
egy asztalhoz ülni- mivel pedig ő valójában már evett az árvaházban, annyira nem volt sürgős
a dolog. Így hát óvatosan felajánlotta Sylvertonnak, hogy talán máshova kellene menniük.
-Ne aggódjon-felelte ő.- Lesz helyünk.
A további ellenkezést megelőzve egyenesen a közelükben tevékenykedő felszolgálóhoz
lépett, és fejét lehajtva néhány szót súgott neki. Az bólintott, majd amint kiosztotta a
kezében lévő tányérokat, eltűnt abba az irányba, amerre a lány a szagok alapján a konyhát
sejtette. Kisvártatva testes, kötényes, enyhén kopaszodó fickóval bukkant elő. Az, mikor
meglátta őket, szélesen elvigyorodott.
-Isten hozta, mylord-üdvözölte Sylvertont mély meghajlással.-Szerencsés ez a nap, hogy
betért hozzánk. Mivel szolgálhatok önnek és bájos kísérőjének?
Bájos? A lány úgy nézett ki, mint hétköznaponként mindig: egyszerű ruha, enyhén maszatos
arc és kócos haj. Messzebb állt attól, hogy bájosnak érezze magát, mint az árvaházi koszt a
királyi lakomától. De a vendéglős olyan őszintének tűnt, hogy már szinte hitt neki.
-Egy asztalt szeretnénk, Tom-felelte Jason.-Szeretném, ha a hölgy megkóstolná a híres
főztöd.
-Kiváló, kiváló!-örvendezett a másik, és habozás nélkül magához intette a felszolgálót.-Bárki
is ül a legjobb asztalnál, Mary, ültesd át máshova. Mondd, hogy én állom az ebédjét, de ha
még erre sem hajlandó, akkor dobd ki! Utána villámgyorsan takarítsd le az asztalt.
-De uram!-tiltakozott Cas.-Biztosan szükséges ez?
-Igenis, kisasszony. Ne aggódjon, máris leülhetnek. És ha már itt tartunk, boldog lennék, ha
erre az ebédre a vendégeim lennének.
-Köszönjük, Tom-felelte Sylverton, mielőtt Cassandra ismét ellenkezhetett volna.-Üdvözlöm
Corát.
-Megmondhatja neki személyesen is, uram. Majd őt küldöm ki az étellel, de addig is, az
asztalukhoz vezetem önöket.
A legszebb asztal tényleg a legszebb volt. A parancsnak engedelmeskedve Mary friss terítőt
tett rá, díszes sótartót és vázában virágot. A székeket is leporolta, mielőtt leültek, és Cas
legnagyobb bosszúságára útitársa mindezt szótlanul tűrte. De megvárta, amíg kettesben
maradnak, mielőtt letámadta- akkor viszont nem kímélte.
-Nem szégyelli magát, hogy így ugráltatja őket?-sziszegte felháborodva.-Ennyire
hozzászokott a kiszolgáláshoz? Vagy ez kell, hogy hatalmasnak érezze magát? Lehet, hogy
egy rendszeres vendéget veszített el miattunk!
-Kétlem, hogy ez történt volna-felelte Jason szenvtelenül.-De ha mégis, higgyen nekem,
jobb ez így.
 -Mondja ezt az ízig-vérig nemes.
A lány hangjából csöpögő gúnyra és megvetésre már megmozdult a férfi: közelebb hajolt.
-Észrevette, hogy milyen örömet okoz nekik?-kérdezte halkan.-Nem akaratuk ellenére
csinálják, hanem mert ezt akarják. Én pedig engedem nekik, mert ha nem tenném, azzal
csalódást okoznék nekik, és életük végéig úgy éreznék, hogy az adósaim valami apróság
miatt, amit még a régmúltban tettem értük. Ön még soha nem tett hasonlót?
Cas már épp rávágta volna, hogy nem, amikor eszébe jutott az öv, amit Rosától kapott, alig
két hete. Pontosan ugyanezt tette ő is, amikor elfogadta, cserébe azért, amit közte és Frank
között kijárt. Nem volt hát joga elítélni a másikat-kissé szégyenkezve látta be, hogy álszent
volt.
-Igaza van-ismerte be kelletlenül.-Bocsásson meg a vádaskodásomért.
A férfi szemöldöke megrándult. Nyilván nem erre számított, hanem valami másra-mondjuk
újabb sértegetésre, további vitára. Amire a múltbeli „beszélgetéseik” után volt is oka.
-Ez most tényleg egy bocsánatkérés volt?-kérdezte.
Cassandra úgy tett, mintha nem lenne nagy dolog.
-Miért olyan megdöbbentő?
-Mert nem jellemző az emberekre-felelte Sylverton.-Főleg nem a nemesekre. Úgy tűnik, ön
különleges.
Már megint bókolt neki. Rövid időn belül már másodszor-vagy harmadszor, ha az észbeli
képességeinek méltatását is annak vesszük. Ez összezavarta; újra és újra figyelmeztetnie
kellett magát, hogy az egyetlen dolog, amit Jason akar tőle, az a neve. De így is egyre
nehezebb volt megtartania a haragját.
-Minden rendben? Zavartnak tűnik.
Hát persze, hogy feltűnt neki. Az ő társaságában miért nem tud olyan összeszedett és
magabiztos lenni, mint máskor?
-Minden tökéletes-hazudta.
-Tényleg? Vagy csak az a baja, hogy kezd rólam megváltozni a véleménye?
-Ne aggódjon, az a veszély nem fenyeget-morogta.-Amint megingok, ön mindig tesz vagy
mond valamit, amitől észhez térek.
-Meg is hoztam az első fogást-lépett oda hozzájuk Tom felesége, megajándékozva őket egy
pillanatnyi szünettel, amíg letette eléjük a tányérokat.
Aprócska asszony volt, jellegtelen, barna hajjal és foltos köténnyel, de olyan széles
mosollyal, mintha rég nem látott jó ismerősei lennének. A lány azonnal megkedvelte.
-Remélem, ízleni fog. Főztünk volna valami jobbat, de nem akartuk megváratni önöket.
-Ugyan, semmi szükség rá!-mondta gyorsan Cassandra.-Ez nagyon jól néz ki.
-Mary hoz kenyeret hozzá, és a közelükben marad, amíg itt vannak. Ha bármire szükségük
van, jelezzék neki!
-Köszönjük, Cora-mondta Jason, és bár nem mosolygott, a hangja érezhetően kedvesebb
lett, mint mikor vele beszélt.
-És mivel lopta be így a szívükbe magát?-kérdezte Cassandra, amint ismét maguk
maradtak.-Megajándékozta őket egy láda arannyal?
-Egyszer itt szálltam meg-felelte a férfi.- Valami sürgős helyzet adódott, és a családnak el
kellett mennie valahová, én pedig arra a pár órára átvettem a szálló vezetését. Tartottam a
frontot, amíg visszaértek, ennyi az egész. Nem nagy ügy, de hálás népek.
Nos, egy nemestől ez igenis nagy ügy volt, még ha a lánynak nem is volt könnyű ezt
elismernie. Olyasmi, amit ő maga is megtett volna, viszont sokan mások nem. De eszébe sem
volt ezt hangosan kimondani, hanem inkább belekóstolt a kukoricás raguba- és felnyögött a
gyönyörűségtől.
-Ez a legfinomabb dolog, amit valaha ettem.
-Többször próbáltam Tomot elcsábítani a kastély konyhájára, olyan fizetéssel, amiről csak
álmodni lehet, de visszautasította. Ez a fogadó az élete.
-Na és maga mit keresett itt akkor?-tért vissza a történethez.
-Éppen utána kellett járnom valaminek, amihez kereskedőnek adtam ki magam. Lebuktatott
volna, ha a palotában alszom, úgyhogy szobát vettem ki itt.
Szóval eljátszotta, hogy valaki más, pont, mint nála. Jópont visszavonva. Tom tudja
egyáltalán, hogy ki ő valójában? Nem tartotta valószínűnek.
Bár őszintén: számított ez? A segítség mindenképpen segítség, akárkitől jön, és mint ilyen,
hálát érdemel. A fogadóséknak nem volt fontos, hogy egy kereskedőnek vagy egy hercegnek
köszönik meg, bár tény, hogy egy herceg miatt sokkal jobban törnék magukat. Lehet, hogy a
férfi részben ezért nem leplezte le magát előttük?
Ó, a fickó biztos azért hozta ide, hogy elbizonytalanítsa. Tudta, hogy kérdezősködni fog, és
nyilván a múltbeli hőstetteivel akar imponálni neki. De ennyivel nem ússza meg.
Keményebben kell dolgoznia, ha tényleg azt akarja, hogy bízzon benne, mert ő csak azért is a
hibát fogja benne keresni. Bár kezdte úgy érezni, hogy nagyon mélyre kell majd ásnia.
-Van egyáltalán olyan, hogy nem dolgozik?-kérdezte.
-Most éppen-felelte a másik.-Hiszen itt ülök, ahelyett, hogy a dolgom után járnék.
-Jó, de ez ebédszünet-kötekedett a lány.-Nem igazi szabadidő. Főleg mivel gyakorlatilag a
munkája része vagyok, hiszen ki kell derítenie, hogy ki is vagyok. Olyanra gondolok, amikor
hosszabb ideig azt tehet, amit akar. Mondjuk udvarolhat, szerencsejátékozhat, utazgathat,
meglátogathatja a családját...
-Nem udvarolok, és messze kerülöm a szerencsejátékot, amennyiben nem része a
munkámnak. Utazni csak akkor, ha van rá okom.
-És a családja?-unszolta, majd mikor látta, hogy Jason elkomorulva kezd bezárkózni, gyorsan
folytatta.-Tudom, hogy a származása egy kicsit...bonyolulttá teszi a dolgokat, de nincs senki,
akinél szívesen eltölt pár napot? Egy barát?
-Nincs-felelte Sylverton kurtán.
Ha ez igaz volt, akkor nagyon szürke és magányos élete lehetett. Márpedig feltételezhetően
az volt, mert abszolút beleillett a képbe, amit róla alkotott.
-Hát, nem irigylem.
-Legalább nem hiányzik a szabadság-vont vállat a férfi, mintha nem számítana, de
Cassandra tudta, hogy igenis számít; valószínűleg ezért is mondta azt, amit.
-Ha egyszer mégis úgy jön ki, hogy tavasszal van néhány napja, amit nem tud hol eltölteni,
meglátogathatna.
Jason megmerevedett. Az ajánlata láthatóan teljesen váratlanul érte-bár ami azt illeti, őt
magát is. Nem igazán gondolta át, mielőtt beszélni kezdett. De esze ágában sem volt
visszavonni; még ha a másik önmagáért nem is érdemelt kedvességet, Richard barátja volt,
és ez sok mindent megváltoztatott.
-Komolyan mondja?-kérdezte a férfi.
-Nos, először el kell érnie, hogy megváltozzon önről a véleményem-mondta a lány
megjátszott lazasággal.-Eddig még korántsem győzött meg. Azután meg kell tudnia a nevem,
hogy egyáltalán tudja, hova jöjjön. De ha ez a két feltétel teljesült, utána semmi akadálya.
A másik úgy hallgatott, mint aki nem találja a szavakat, ami önmagában nagy eredmény
volt.
 -Azt hittem, gyűlölni akar-mondta végül.
-Gyűlölni és ellenszenvesnek tartani két különböző dolog. És mondjuk úgy, hogy az új esély
értelmében átmenetileg szelektív amnéziában szenvedek.
Jason hirtelen elmosolyodott. Csak egy pillanatra, de őszintén, és ez elég volt, hogy kemény
vonásai, amik olyan rideggé tették a megjelenését, egyszerre megszelídüljenek. Cas
majdnem félrenyelt, úgy meglepődött a gyökeres átalakuláson-mintha egy másik embert
nézett volna.
-Megtisztel az ajánlata-mondta a férfi.
-Semmiség-motyogta a lány, enyhén sokkos állapotban.
Még jó, hogy nem mosolyog gyakrabban-gondolt. Nem tudná levakarni magáról a nőket.
De ha már a nőknél tartunk...
-Megenged egy kérdést?
Most csak a szájának a sarka görbült enyhén felfelé, jelezve, hogy a kérdés szórakoztatja,
de Cassandra karja így is libabőrös lett.
-Ha nemet mondok, akkor is felteszi, úgyhogy igen.
-Hogyan jutott ilyen fiatalon ekkora felelősséggel járó pozícióhoz?
-Csak nem hallotta a pletykákat rólam és a királynőről?-vonta fel a szemöldökét a férfi.
-Miután felmerült a neve, kicsit kérdezősködtem-vallotta be Cassandra.-De nem tudtam
meg túl sok mindent, ami kíváncsivá tett.
-Azt szeretné tudni, hogy igaz-e?
Ugyan már. Mintha ilyen hiszékeny lenne.
-Tudom, hogy nem igaz-mondta határozottan.
-Biztos benne?
-Teljesen. Annyira már ismerem, hogy tudjam, ha valóban az történt volna, amit a pletyka
állít, akkor az soha nem tudódott volna ki. Másrészt pedig nem lenne ilyen jó a kapcsolata
Edwarddal, ha az anyjának az ágyát melegítette volna. És most, hogy ezt így megbeszéltük,
elárulja az igazat?
Mintha elismerés lett volna a másik pillantásában, de nem lehetett biztos benne.
Mindenesetre a lord beszélni kezdett.
-Fiatal korom óta jóban vagyok a királyi családdal. Mivel apám többnyire a testvére mellett
volt, gyakorlatilag a palotában éltem. Iskolába is együtt jártam Edwarddal; három évig egy
szobában laktunk egy harmadik fiúval. Talán ismerős a neve: Richard de Clare.
Cassandra gyomra összerándult; ebben a pillanatban nem számított a bátyja említésére. De
felszínes érdeklődésen kívül mást nem mutathatott ki, bármennyire is fájt.
-De Clare gróf fia?-kérdezte, mintha nem lenne biztos benne.-Aki meghalt egy pár éve?
-Igen, ő-erősítette meg a herceg.-Jóban voltunk, és a tanulóévek alatt sok időt töltöttünk
együtt, de az iskola után nem igazán tudtam mihez kezdeni magammal. Richard messze
lakott, és sokat utazgatott, Edwardot pedig többnyire lefoglalták trónörökösi teendői, így
jobb híján felajánlottam szolgálataimat az apjának. Ő eleinte kisebb megbízásokat adott
nekem, amik aztán egyre nagyobbak lettek, ahogy beleszoktam, és mikor meghalt,
Edwardnak szüksége volt a segítségemre. És való igaz, hogy hivatalosan a királynő nevezett
ki, de csak azért, mert Edward attól tartott, hogy a nép nem fogadna el, ha az ő döntéseként
tálalnánk. Hát így történt.
Sokkal kevésbé vérlázító, mint a pletykák-de hát nem így szokott ez lenni?
-Mi történt Richarddal?-tért vissza az őt inkább érdeklő témához.-Hogy halt meg?
-Nem tudni pontosan, de valószínűleg ki akarták rabolni, ami aztán rosszul végződött.
 Igen, ez volt a hivatalos verzió. De ebben szó sem esett semmiféle nőről, amire Sylverton a
bál éjszakáján célozgatott. Valamit elhallgatott. Persze egy lehetséges kémnek miért is
mondana el bármi konkrétat?
Elég lett volna arra gondolnia, hogy mennyire akarja, hogy a férfi elmondja az igazat. Sosem
tudta volna meg, hogy kényszerítették-azt gondolná, hogy legjobb meggyőződése ellenére,
de szabad akaratából tette. Mégsem tudta megtenni, mert úgy érezte, hogy ezzel
megsértené a barátságot, ami közte és Richard között volt; arról nem is beszélve, hogy
semmivel sem lenne jobb azoknál, akiket megvet. Úgyhogy csak annyit mondott:
-Sajnálom.
Jason biccentett, majd-nyilván azzal a céllal, hogy kevésbé fájdalmas témára terelje a szót-
megkérdezte:
-És ön? Hogy kerül egy nemeskisasszony a Carolinába betegeket foltozgatni? Persze csak ha
ez nem túl személyes kérdés.
Cas vállat vont.
-Akárcsak ön, én is unatkoztam.
-És az iszonya ellenére pont egy kórházat választott?
Erről vajon honnan tud? Biztos kifaggatta Annie-t.
-Miért ne?-kérdezett vissza.- Ott szükség van rám, nem úgy, mint a varrókörökben, ahol a
rászorulóknak készítenek takarókat. Félre ne értsen, azt is dicséretesnek tartom, de...
-Fontosnak érzi, hogy közvetlen kapcsolatban legyen az emberekkel, akiknek segít?
-Igen-helyeselt, megörülve, hogy a másik ilyen jól meg tudta fogalmazni.-Szükségem van rá,
hogy ne tévesszem szem elől, mi is fontos valójában.
-Úgy érzi, hogy valóban fenyeget ez a veszély? Vagy csak szereti látni az örömöt az arcukon?
A lány összevonta a szemöldökét.
-Mégis mennyi örömet látni egy ember arcán, akinek pár perccel korábban még tűt
döfködtek a bőrébe?
-Jogos-bólintott a férfi.-De néha visszajönnek megköszönni, nem igaz?
-Néhányan igen-ismerte el.-Ez valóban mindig felvidít.
Egy rövid ideig csendben ettek, élvezve a finom ételt. Közben Mary egyszer odalépett
hozzájuk, hogy megtudakolja, hozhat-e még nekik kenyeret, de köszönettel visszautasították.
A ragu magában is olyan jó volt, és laktató, hogy nem kívánkozott mellé. Amikor aztán
megették, elvitte a tányérjaikat, és megígértette velük, hogy nem mozdulnak, amíg vissza
nem tér a desszerttel.
-Kedves lány-jegyezte meg Cas.-Olyan áhítattal néz magára, amikor nem látja, mintha maga
egy szent lenne, vagy hasonló. Fogadni mernék, hogy szerelmes magába.
A férfi szemöldökráncolása jelezte, hogy nem ért egyet.
-Szerintem csak a hálát látja rajta.
-Azért, mert egy alkalommal kisegített itt?
-Igen.
Cassandra jól ismerte a falusiak és a városiak háláját is, a szívből jövőt és a kelletlent
egyaránt. És noha ilyen szempontból tényleg előfordultak meglepő dolgok, biztos volt benne,
hogy Jason Sylverton többet is tett ezért a családért egy ilyen apróságnál, ha cserébe ennyire
körbe rajongják.
-Szívesen elbeszélgetnék valamelyik családtaggal, hogy az ő verziójukat is meghallgassam-
szaladt ki a száján.
-Nem hisz nekem?-kérdezte a másik, de mielőtt ő felelhetett volna, egyszerre tompa
fájdalom nyilallt a fejébe, s ezzel egy időben a konyhából sikítást hallottak.
 A hang még el sem halt, Jason már talpon volt, és fél úton járt az ajtó felé.
-Várjon meg itt!-szólt vissza menet közben.
A lánynak természetesen esze ágában sem volt hallgatni rá. Azonnal rájött, hogy mi történt:
az imént figyelmetlenségből kívánt egyet, ami valami módon most valóra válik. De érezte,
hogy nem úgy, ahogy ő annak örülni tudna. S bár a házban nem lehetett biztos benne,
fogadni mert volna rá, hogy odakint északi szél fúj.
-Mi történt?-kérdezte Sylverton a konyhába lépve, nyomában a másikkal.
-Mary fel akarta vágni a süteményt, de elejtette a kést, és az beleállt a lábába-felelte Tom
sápadtan az aggodalomtól, és elállta az útjukat.-Jobb, ha nem néznek oda, nem szép látvány.
Cas magában szitkozódott, majd erélyesen szólt hozzá.
-Engedjen oda, hadd nézzem meg!
-Hallgasson rá!-utasította Jason a vonakodó fogadóst.-Gyógyító.
Mary a fájdalomtól zokogva ült egy széken. Az anyja mellette állt, és tartotta, nehogy
leessen, miközben éppen a kést készült kihúzni.
-Várjon!-kiáltott rá Cas.-Előbb hozzon valamit, amivel elszorítjuk a sebet, különben
pillanatok alatt elvérezhet.
Szerencsére az asszony hallgatott rá. Végül Cassandra volt az, aki megmarkolta a fanyelet,
hogy egy erős rántással kihúzza a pengét, és Jason szorította rá a pamutkendőt, amit
hirtelenjében előkaptak. Közben a család lélegzetvisszafojtva figyelte őket.
-Tű, cérna?-kérdezte az asszony.-Hozzak?
-Annyira nem vészes-nyugtatta meg őket Cas, a véres kést félrehajítva.-Nem lesz rá szükség.
-Pedig szerintem kellene-vetett ellen Jason halkan, hogy ne rémissze meg őket.-Nekem elég
komolynak tűnik.
-Csak azért, mert nagyon vérzik. De egy perc, és eláll, ha szorítja. Bízzanak bennem.
Valóban így lett. A kendő teljesen elázott, de amikor a lány végre megengedte, hogy
elvegyék, a seb már alig vérzett, és nem tűnt olyan súlyosnak-emellett Mary bevallása szerint
már nem is fájt annyira. Tom és Cora oda voltak az örömtől és a megkönnyebbüléstől.
-Szerencséje volt-hárította el a köszöneteiket Cassandra.-Néhány napig pihennie kell, de
meggyógyul magától, és utána gond nélkül fog majd járni.
-Hála Istennek, hogy pont ma toppantak be hozzánk!-sóhajtott a fogadós, felesége vállát
ölelve.-Nem tudom, mi lett volna velünk.
Semmi, mert ez az egész meg se történt volna-gondolta Cas, de nem mondta ki hangosan,
csak mosolygott, és ügyelt, hogy ne nézzen Jasönre.
-Jaj, a ruháik!-sóhajtott Cora, ahogy szemügyre vette őket.
Hát, bizony mindketten tele voltak vérfoltokkal. A sebesült mellett térdelve az lett volna
csoda, ha nem ez történik. De így ő jobban teszi majd, ha észrevétlen surran be a házukba,
mert ha bárki észreveszi, magyarázkodhat.
-Keresek valamit, amibe átöltözhetnek-mondta az asszonyka, és indult volna, de Cas utána
szólt.
-Inkább pólyát kerítsen, ha van, vagy valami hasonlót, amit kötszernek használhatok.
Mint kiderült, Mary öccsét rögtön a baleset után elküldték érte, csak idáig nem találta. De
most végre meglett, és egy perc alatt be is kötözték a szerencsétlenül járt lábat. A fogadósné
pedig a tiltakozásuk ellenére is tiszta ruhát szedett elő-ami ránézésre az ünneplőjük lehetett-
és ragaszkodott hozzá, hogy átöltözzenek. Megtévesztően ártatlan külseje egy öszvér
makacsságát rejtette, ami nem tűrt ellentmondást.
-Jobb, ha elfogadjuk-morogta Jason úgy téve, mintha a kötést igazgatná.-Addig nem tágít.
 -Jól van-egyezett bele Cas, arra gondolva, hogy később majd névtelenül küld némi pénzt
cserébe.
Vajon ő is ennyire akaratos szokott lenni?
-Na, jöjjön!-állt fel a férfi, és kezét nyújtotta, hogy felsegítse.
Ő pillanatnyi tétovázás után elfogadta. De amint a herceg talpra húzta, kis híján visszaesett.
Úgy kellett Jasonnek megtartania.
-Jól van?-kérdezte homlokát ráncolva.
-Igen, csak elzsibbadt a lábam-hazudta a lány izmait megfeszítve.-Mindjárt jobb lesz.
-Majd én segítek átöltözni-mondta a fogadósné, és a család lakrészébe támogatta a lányt,
aki úgy tett, mintha lord Sylverton rászegeződő pillantása nem égetné a hátát.
Egy a közrendűek fogalmai szerint fényűző szobába léptek be. A padlón olcsó, de szép
szőnyeg volt, a falakon képek-mázolmányok mindenféle virágcsokrokról és
gyümölccsendéletekről-polcokon pedig dísztányérok sorakoztak. Semmi aranyozott, de
minden rendes, tiszta és mutatós. A falnál széles ágy, vagyis ez volt a pár hálószobája.
-Jöjjön, kigombolom a ruháját.
-Mindjárt, csak leülnék egy percre-motyogta, és lerogyott az ágyra.
-Biztos minden rendben, kisasszony?
-Hogyne.
Mosolyt kényszerített az arcára, hogy szavait megerősítse.
Tényleg nem volt vészes az állapota, de Mary gyógyítása egy kicsit megviselte-mégsem
hagyhatta, hogy szerencsétlen miatta szenvedjen hetekig, így egy kicsit rágyorsított a
folyamatra. Persze csak annyit, hogy ne legyen feltűnő, de mivel varrni nem akart, Jason
gyanúját már felkeltette. Bár még mindig jobb a helyzet, mint ha teljesen meggyógyítja.
De ha már itt van, és úgyis az időt kell húzni...
-Mit tett a társam, amivel így kiérdemelte a hálájukat?-kérdezett rá egyenesen.
-Hát nem mondta?-lepődött meg az asszony.
Cassandra elismételte, amit Jasöntől hallott, mire a nő felkacagott.
-Ennél hihetőbb mesét is kitalálhatott volna. De nyilván nem szeret dicsekedni, ami ritka
tulajdonság a férfiaknál. Becsülje meg, amíg a magáé.
-Ő nem az enyém. Mi nem vagyunk...-kezdte Cas elvörösödve, ahogy rájött, mire gondol a
másik, de aztán belátta, hogy bonyolult lenne elmagyarázni a kapcsolatuk jellegét, ezért
inkább ráhagyta.-Igaza van. Szóval mi történt?
-Ez akkoriban volt, amikor a franciákat kiűzték az országból-mondta Cora.-Bár a sereg nem
erre vonult, néhány csapat bejutott a városba, és errefelé fosztogattak, kihasználva, hogy a
katonáink másutt vannak elfoglalva. Egy páran betörtek hozzánk egyik éjjel, kirángatták a
vendégeket az ágyaikból, és nekiálltak összeszedni a házban lévő értékeket.
Egy pillanatra elhallgatott, ahogy próbálta felidézni, mi is történt pontosan.
-Amikor Tom ellenállt, lefogták, ami Andrewnak, a fiamnak már sok volt. Valahonnan
előkapott egy kést, és rájuk támadt, hiába mondtam, hogy ne tegye. Megölték volna, ha a
barátja közbe nem lép. Nem tudom, hogyan, de egyedül elintézte a katonákat, aztán a
hintóját rendelkezésünkre bocsátotta, hogy a sebesülteket orvoshoz vigyük-az ő saját
orvosához, akinek aztán ő fizetett az ellátásért. Mondja meg, mi ez, ha nem nagylelkűség?
Cassandra nem jutott szóhoz.
Az első találkozásuk óta szinte folyamatosan változott a Jasonről alkotott képe, de arra nem
számított, hogy ilyesmit tud meg róla. Az első fele nem lepte meg, hiszen a franciák
megölése mondhatni a munkaköri leírása volt-bár az, hogy egyedül intézett el annyit,
amennyi képes lett volna egy fogadót kifosztani, az tagadhatatlanul lenyűgöző volt. De ezek
után senki se várta volna el tőle, hogy engedje összevérezni a hintóját, és még az orvost is
fizesse mindenkinek. Egymillióból egynek, ha eszébe jutott volna ugyanez az ő helyében. És
bár ezt nehezére esett elismerni, ezzel a másik óriásit nőtt a szemében.
Mire az átöltözéssel megvoltak, jócskán elment az idő. A család még marasztalta volna őket,
de mindketten azt mondták, hogy dolguk van.
-Jöjjenek vissza hamar!-kérte Tom kifelé menet.-És amikor csak akarnak. Önöknek mindig
lesz szobánk és asztalunk.
-Így lesz-ígérte Cassandra.-Már csak azért is beugrok majd, hogy Mary-t megnézzem. Addig
is ne nagyon mászkáljon, és ha mégis, használjon botot, és ne terhelje a lábát!
-Úgy lesz.
-Viszlát, Tom, köszönjük az ebédet-búcsúzott Sylverton is, és egyszer csak kettesben
maradtak az utcán.
-Ez szép volt-mondta a férfi.
-Mi?
-Ahogy intézte a dolgot. A legtöbb nő elájult volna, ha valakinek a lábába kés áll.
-Már rájöhetett volna, hogy én nem vagyok a legtöbb nő-felelte Cas a neki tartogatott
csípős mosollyal, és otthagyta.
-Várjon, Jane!
Hallotta őt, de nem lassított. Ennek ellenére hamarosan utolérte, a lovával az oldalán.
-Ez egy bók akart lenni.
-Tudom-válaszolta.-De ha megbocsát, fáradt vagyok, és szeretnék mielőbb hazaérni.
-Messze lakik?
A lány úgy nézett rá, mintha azt kérdezte volna, hogy „ugye nem hiszi, hogy erre felelni
fogok?”.
Mulatsággal vegyes bosszúság suhant át Jason arcán.
-Most nem a nevét akarom kitalálni. Csak gondoltam, nyilván nem engedi meg, hogy
elkísérjem, de szeretném, ha biztonságban hazajutna, ezért ha messze lakik, kölcsönadom a
lovamat.
Cas meglepetten nézett rá.
-Tényleg?
-Ilyesmivel nem viccelek. Azt már tudom, hogy jó lovas, így nyugodtabb lennék, ha
nyeregben lenne.
-Aggódik miattam?
-Még mindig sántít.
A fenébe. Pedig azt hitte, jól titkolja. De hát pont ő ne venné észre?
-Rendben, elfogadom-adta meg magát, mert tényleg fájt a lába, és most nem akaródzott
volna hazáig gyalogolnia.-Ha nem fél, hogy ellopom...
-Kiváló lova van, így nem hinném, hogy az enyémre szorulna.
Utalás az első találkozásukra. De legalább már nem nevezi nőszemélynek. Ez is valami.
-Jól van-ismételte meg.
Holnap visszaviheti neki, mielőtt az árvaházba megy.
Akárcsak első alkalommal, a férfi most is segített a lánynak felülni. Átállította a kengyelt,
hogy megfelelő hosszú legyen, és megigazította, hogy a másik könnyedén beledughassa a
lábát. Jane nem éppen lovaglóruhában volt, de ez láthatóan a legkevésbé sem zavarta. Ez
volt az egyik dolog, amit Sylverton tetszetősnek talált benne.
 Igen, sok minden tetszett neki ebben a nőben. Ez volt az egyik oka annak, hogy még
kevésbé akart megbízni benne. Ha csak játszik, és ő is bedől neki, akkor veszélyesebb lehet
sok férfinál.
-Jól érzi magát?-kérdezte tőle.-Szédülés, hányinger?
És íme: az az ingerült pillantás. Mintha ő lenne ostoba, amiért eszébe jut félteni őt.
-Rendben leszek.
-Akkor a viszont látásra-lépett hátra.-Vigyázzon magára, Jane!
-Maga csak ne féltsen engem! Inkább törődjön magával. Ha folyton túlerővel száll szembe,
előbb-utóbb alulmarad, és akkor mi lesz őfelségével?
Biztos beszélt Corával. A férfi gondolta, hogy így lesz, hiszen részben ezért is hozta ide. Most
mégis érthetetlen módon kényelmetlenül érezte magát.
-Szerintem képes lenne boldogulni nélkülem is.
-Lehet-biccentett a lány.-De biztos vagyok benne, hogy még nem akarja eltemetni magát.
Ahogy én sem. Úgyhogy legyen óvatos. Gyia!
Jason a távolodó lovas után meredt.
Ezt mégis hogy értette?
Teljesen mindegy!-intette le a kötelességtudata. Neked most a kovácshoz kell menned,
ahova mindjárt az üvegfúvó után elindulhattál volna. Nem nők után kéne kajtatnod, akiknek
ráadásul még a nevét sem tudod!
De hát pontosan ezt teszem, amikor a titokzatos hercegnő után nyomozok-jött rá hirtelen,
és ezt érthetetlen módon viccesnek találta, ami már hosszú ideje nem történt meg vele. És
ekkor még valami szokatlan történt: rövid tépelődés után hazaindult a palotába egy másik
lóért-és hogy egy katonát magával vigyen a kovácshoz. Itt volt az ideje, hogy az emberei
megdolgozzanak a pénzükért-és ki tudja? Még az is lehet, hogy hasznát veszi a segítségnek.

11. fejezet

Amikor „családja” hazaért a bálról, Ella életet vert magába, amíg segített nekik ágyba bújni.
De olyan fáradt volt, hogy hibát hibára halmozott, amiért aztán megkapta a magáét. Bár nem
sokat ért ez a szidás, mivel a feléről lemaradt a fáradtsága miatt-nem igazán tudta követni a
pörölésüket. A valóságra senki sem gyanakodott-mármint hogy ő volt a kék ruhás bálozó;
mind azt hitték, hogy a házimunkától ilyen kimerült. De hihették is, mert a jótündér
keresztanya segítői-akárkik is legyenek-mindent tökéletesen elvégeztek, hogy arra még egy
olyan kritikus személytől sem lehetett panasz, mint a mostohája. Pedig ő aztán komolyan
igyekezett hibát találni benne.
Egy örökkévalóságnak tűnt, de végre mind lefeküdtek, így ő is visszavánszoroghatott
hamuágyába, és reggelig úgy aludt, mint akit fejbevertek. Akkor aztán nekilátott szokásos
teendőinek, mintha mi se történt volna.
Igazság szerint ha visszagondolt, az előző este olyannak tűnt előtte, mintha csak egy álom
lett volna-egy gyönyörű, zavaros, szívfájdító álom. De bár az lett volna, mert akkor csak
mereng rajta egy sort, vágyakozik, aztán elfelejti-így viszont esélye sem volt rá. Főképp mivel
egész nap azt kellett hallgatnia, hogy mégis ki lehetett az a titokzatos hercegnő.
Mostohatestvérei teljesen ki voltak akadva, hogy egyetlen táncot sem tudtak táncolni
őfelségével, mert az éjszaka első felében a titokzatos hölggyel volt, a másodikban pedig
többnyire a spanyol hercegnővel táncolt. (Ez azért némi elégedettséget jelentett Ellának, de
sokkal nagyobb volt a bánata, ha az estére gondolt, semhogy ezt igazán kiélvezhette volna.)
Felháborodásukban folyamatosan az ismeretlen nőt szapulták-mert hát Izabellát ugye nem
lehetett, mivel köztudottan királyi sarj volt, valakin viszont ki kellett tölteniük a
csalódottságukat. A ruhájától elkezdve a haján keresztül mindenben találtak kivetni valót,
nem is beszélve a viselkedéséről-bár őket hallgatva Ella inkább rájuk ismert, mint magára.
-Úgy vetette rá magát a királyra, mint egy ragadozó!-méltatlankodott Georgia.-Mintha az
övé lenne, és csak el kellene vennie.
-Teljesen az ujja köré csavarta-értett egyet Lissa, és színpadias sóhajjal hátra dobta a haját.-
Szegény felség, észre sem vette, mi történik vele.
-Biztosan valami hozományvadász-jelentette ki nővére.-Lehet, hogy azért tűnt el, mert a
király átlátott rajta, és kidobatta. Még szerencse, hogy már meg van a menyasszonya.
-Tessék?
Ella fel sem fogta, hogy hangosan szólalt meg, amíg mindketten rá nem bámultak.
-Bocsánat-habogta.-Csak érdekel.
-Törődj a magad dolgával!-förmedt rá az idősebbik lány.
-Hagyd már!-nyafogott húga.-Tudni akarom!
-Hallottam egy beszélgetést-felelte Georgia teljesen feleslegesen lehalkítva a hangját;
annyira élvezte a figyelmet, hogy muszáj volt rájátszania.-Edward király el fogja jegyezni
Izabellát néhány héten belül.
-Ez biztos?-sikkantott Lissa.
-Teljesen. Igen magasrangú illetőtől tudom, aki abszolút szavahihető.
Testvére teljesen lázba jött.
-Te! Szerinted meghívnak az esküvőre? Látni akarom! Ha a születésnapjára meghívott
mindenkit, biztos az esküvőjére is meg fog!
A másik felelet helyett a dermedten ácsorgó Ellára mordult.
-Hé! Dologra, Hamupipőke!
-Szerintem viselhetnék kéket!-tervezgetett Lissa oda se figyelve rájuk; mintha már zsebében
érezné a meghívót.-Az megy a szememhez. Vagy sárgát! Nem, abban olyan lennék, mint egy
kanári. Inkább kéket.
Ella jobbnak látta kimenekülni a szobából. Motyogott valamit, hogy el kell kezdenie az
ebédet, és otthagyva őket bezárkózott a konyhába. Leroskadt a földre, és azon tűnődött,
miért érzi úgy, mintha valaki az öklével a szívét szorongatná. Szúrt a szeme, de nem sírhatott,
mert azt meglátták volna rajta, úgyhogy nagyokat lélegezve próbált úrrá lenni az érzelmein.
Egy este!-mondta magának.-Ennyi volt, és nem több. Nem is lesz több.
Arra mindenesetre rájött, hogy nem mehet hozzá lord Sylvertonhoz. Még ha valami módon
sikerülne is eltitkolnia, hogy ki ő, akkor sem bírna ilyen közel élni a királyhoz. Hiszen már pár
órányi együttlét is így megkavarta az agyát-akkor mire számíthatna hosszú távon? Könnyű,
túl könnyű lenne beleszeretni, és érezte, hogy a férfitől sem áll messze a dolog. Ha pedig ez
bekövetkezik, akkor végük.
Az egyetlen lehetőségük egy titkos viszony lenne, de hogy tehetnék ezt meg Izabellával?
Nem tudott volna tükörbe nézni, ha megteszi, és nem bízott magában annyira, hogy ki merje
jelenteni: soha nem tenné meg. Így hát nem volt választása. Akkor sem, ha így kútba esik az
egyetlen esélye a szabadulásra.
Olyan komolyan eldöntötte ezt, hogy kész lett volna azonnal közölni Cassandrával-még
mielőtt meggondolja magát. De a grófkisasszony nem jelent meg se reggel, sem este. Eltűnt,
mint már korábban is párszor. Csak annyi volt a különbség, hogy ezúttal már nem esett
kétségbe emiatt, hanem tudta, hogy újra fel fog bukkanni, amint teheti. Tehát végezte a
munkáját, elrejtette a gondolatait, és igyekezett kerülni mostohacsaládját és a rejtélyes
hölggyel kapcsolatos megjegyzéseiket.
A kitartásának meglett a jutalma: másnap már csak minden harmadik mondat szólt a bálról.
Aztán már annyi se. Ez is csak egy háromnapos csoda volt, bár arra számíthatott, hogy
álarcos alteregójáról nem fognak csak úgy megfeledkezni. Főleg azok után, ami egyik délután
történt.
Éppen a házban takarított, amikor megszólalt a csengő. Sietve félretett mindent, és szaladt
ajtót nyitni, mert ha ő nem tesz így, a vendég akár egész nap ott állhatott volna a küszöbön-
Frida ugyanis épp elment valahová, a lányok pedig kislábujjukat sem mozdították volna
feleslegesen. Bár ha tudta volna, hogy ki az, talán ő sem teszi, de hát nem tudta.
-Üdv. Ezt adja át lady Northwoodnak!-közölte az ajtóban álló férfi, és egy levélköteget
nyomott a kezébe.-Viszlát!
Deja vu-futott át az agyán, ahogy meglátta a címzéseket, és köztük a saját nevét.
Balsejtelemmel küzdve csukta be az ajtót, és bezárkózott a konyhába, ami mostanában a
menedéke lett, hogy nyugodtan kibonthassa. Csak félig húzta elő, hogy az elejét
elolvashassa.
Kedves Miss Northwood! Ezúton szeretnénk meghívni önt őfelsége báljára...
Itt félbeszakította az olvasást, és elővette az egészet, hogy megnézze, nem történt-e valami
félreértés. Azt hitte, véletlenül még egyszer elküldték a múltkori bál meghívóját, de nem: az
időpont a következő hetet jelölte.
Újabb bál? Ilyen hamar?
Teljesen összezavarodva futott át a sorokon, melyek nagyjából megegyeztek a korábbival.
Azt leszámítva, hogy ezúttal szó sem volt álarcosbálról. És hogy a meghívó írója
meghökkentő módon zöld tintát használt, a papír jobb alsó sarkába pedig egy virág képét
rajzolták oda-a varjúhájét.
Meredten bámulta a levelet, hátha megcsalja a szeme, de a látvány nem változott. Ez
bizony meghívó volt, amit Ella Northwoodnak címeztek, mégis az ismeretlen lánynak szólt,
ahogy nyilván az összes többi is, hiszen nem tudhatták, ki is ő. Ki tudja hány meghívás, és
mind neki! A keze úgy reszketett, hogy azt hitte, elejti a levelet.
Miért?-kiáltott némán az ég felé, bárki felé, aki meghallgatja-Miért nehezíti meg a
dolgomat?
Épp kezdett belenyugodni, hogy többé nem látja, erre most jön ezzel.
Hirtelen mozdulattal gombóccá gyűrte a meghívót, és behajította a kandallóba, az
indulataival együtt. A lángnyelvek először körbenyaldosták, mintha csak simogatnák, majd a
papír feketedni kezdett, és több helyen tüzet fogott, ami foltok aztán szélesedni kezdtek,
egyre többet kebelezve be a lapból... Ekkor ért oda, hogy kikotorja.
Az égő galacsin a kőre pottyant, ő pedig egy tállal fedte le, hogy elzárja a levegőt, és a tűz
kialudjon. Aztán ami megmaradt, széthajtogatta, remélve, hogy maradt olvasható része.
Nem mintha meggondolta volna magát, de tudta, ha Fridának nem mutat bizonyítékot az
égetésre, azt fogja hinni, hogy elrejtette a meghívóját.
Az írás már olvashatatlan volt, de véletlenül a virágos sarok került középre, így az épen
maradt. Ez elég lesz a mostohaanyja meggyőzésére. Aztán majd ez is az enyészeté lehet.
Amint az asszony megjött, átadta neki a leveleket. Ahogy várta, az első kérdése az volt, hogy
az övé hol van; megmutatta neki. Frida egy pillanatra bosszúsnak tűnt-talán, mert elrontotta
a mulatságát-de aztán ezt elrejtette.
-Örülök, hogy kezded megtanulni, hol a helyed-mondta leereszkedően, majd azonnal a
szabóhoz szalajtotta, hogy bebiztosítsa nála a ruháik elsőbbségét.
 -Aztán kapkodd a lábad visszafelé, mert korán vacsorázunk!-kiáltott még utána.
Ella engedelmeskedett, és sikerült is hamar megjárnia. Utána felszolgálta a vacsorát,
leszedte az asztalt, elmosogatott, előkészítette a reggelit-és közben a meghívója
maradványai végig ott hevertek az asztal sarkán. Kidobhatta, vagy tűzbe vethette volna,
ahogy tervezte is, de valahányszor ezzel a szándékkal közeledett felé, mindig kudarcot
vallott-egyszerűen nem vitte rá a lélek. Végül aztán megtalálta az áthidaló megoldást: letépte
az ép sarkot a virággal, a többi pedig a kandallóba került. A képet viszont felvitte a
padlásszobába, és elrejtette az egyik fiókban.
Amikor visszafelé jött, megszokásból kinézett az ablakon, és megpillantotta az ismerős
alakot a szokott helyen. Nem váratta soká, hanem a hűvös időre való tekintettel felkapta a
köpenyét, és azonnal kiszaladt hozzá.
-Sajnálom, hogy így elmaradtam-szabadkozott Cassandra üdvözlés helyett.-Megint beteg
voltam, és nem kelhettem fel az ágyból. De mondd csak, hogy vagy?
-Nem mehetek hozzá lord Sylvertonhoz.
Nem így akarta közölni, csak úgy kiszaladt a száján. De ha már kint volt, jó volt így. Főleg
mivel a másik sem mérges, sem meglepett nem volt-vagy csak nagyon jól tudott uralkodni
magán.
-Miért nem?
Ella sokat gondolkodott, hogy mivel indokolja meg, de végül úgy döntött, hogy az igazság a
legjobb. Úgyhogy belevágott, és előadta az egészet az első találkozástól kezdve, a jótündér
keresztanyán át a bálig. Nem hagyott ki semmit. Csak úgy ömlött belőle a szó, de ezzel együtt
mintha meg is könnyebbült volna-mintha azzal, hogy megosztotta a titkot, az már kevésbé
lett volna nyomasztó. Aztán befejezte, és várta a barátnője reakcióját.
-Hű-fújta ki Cas hosszan a levegőt.-Ez aztán cifra történet.
-Hiszel nekem?-kérdezte a lány kissé aggódva.
-Nem hinném, hogy képes lennél ilyesmit kitalálni, úgyhogy igen. Hiszek.-Egy pillanatra
elhallgatott, majd hozzátette-Arról nem is beszélve, hogy miután eltűntél, én rángattam
vissza őfelségét a bálterembe, aki nagyjából ugyanezeket mondta.
-Te táncoltál vele?
-Igen. Még korábban megígérte. De csak rólad tudott beszélni. Bármit is tettél vele, teljesen
elbűvölted.
Ella felnyögött, és az arcát a kezébe temette.
-Mi a baj?
-Semmi. Minden! Próbálok helyesen cselekedni, de olyan nehéz!
-Kifejtenéd?
A lány rájött, hogy ha látta is a meghívót, a másik nem érthette a szín és a virág
jelentőségét-épp ez volt a lényege, hogy ezt csak ő érthette. Úgyhogy megosztotta vele ezt
is, meg az elmúlt napok gyötrődését is.
-Szóval még nem szerettél bele?-kérdezte Cassandra, mikor ezt is befejezte.
-Nem! Vagyis azt hiszem. Tudnék róla, ha úgy lenne, nem?
Cas széttárta a karját.
-Fogamam sincs. Még soha nem voltam szerelmes.
-Mit tegyek?
Az idősebb lány jóindulatúan mosolygott rá az alkonyi szürkületben.
-Nem dönthetem el helyetted. De én nem mondanék le ilyen könnyen a boldogság
lehetőségéről.
Könnyen? Egy kicsit sem volt könnyű!
 -Csak azt mondom-folytatta, mintha hallotta volna a gondolatait-hogy szerintem ha megint
megjelenik a tündéred, menj el a bálba! Csak még egy este, ennyit adj a királynak. Rendben?
Utána még mindig eltűnhetsz az életéből. Én pedig megígérem, hogy keresek neked egy
férjet valahol vidéken.
-Még egy bált?
Nem mintha nem lett volna hozzá kedve-épp ellenkezőleg. Túlságosan akarta, és ez
megrémítette.
-Még egy este, amikor nem aggódsz a jövő vagy a múlt miatt, csak élvezed, hogy együtt
lehetsz valakivel, akit kedvelsz.
Nos, ilyen megfogalmazásban nem is hangzott olyan rosszul.
-Jól van-egyezett bele.-Még egy bálba talán nem halok bele.
Bár ebben nem volt teljesen biztos.
-Jobb, ha mész, mert még megfázol-mondta gyorsan, észrevéve, hogy a másiknak semmilye
nincs, ami a hideg széltől megóvná.-Odaadom a köpenyem.
-Nem kell-ellenkezett a lány.-Lovon vagyok, úgyhogy gyorsan hazaérek. Rendben leszek.
-Eljössz holnap?
-Ha egy mód van rá. Egyszer biztosan, de ha tudok, akkor reggel és este is. És ne aggódj!
Minden rendben lesz.
-Már hogy lehetne?-fakadt ki Ella szívből.
Cassandra vállat vont.
-Van egy jótündér keresztanyád, akinek varázsereje van. Innentől kezdve semmi sem
lehetetlen.

Cas örült, hogy Ella őszinte volt vele. Így legalább valamiféle bíztatást tudott adni neki.
Nagyon letörtnek tűnt.
-Na gyere szépségem-mormolta Sylverton lovának, és nyeregbe tornázta magát.-Ideje
hazamenni.
Jó ló volt: engedelmes, fegyelmezett, tele energiával. Olyan könnyedén vágtatott, mintha az
lenne számára a megszokott. Nagy kísértést jelentett, hogy megismételje a vágtázást, ami az
első találkozásukhoz vezetett a férfival, de aztán lebeszélte magát. Mostanra már apjának is
otthon kellett lennie, és ő nem szerette, ha sokáig kimarad.
Vágta helyett ügetésben haladtak át a városon, lassítás nélkül egészen a kapuig. Otthon
aztán lecsutakolta a lovat, és beállította a saját kancája mellé. Egy kicsit megbökdösték
egymást, de nem tűntek idegesnek-talán még kedvelték is egymást. Ennek örült, mert
máshova nem tudta volna elszállásolni az állatot.
Besietett a házba. A szülei éppen vacsoráztak, így hozatott magának terítéket, és ő is
csatlakozott hozzájuk.
-Hogy érzed magad?-kérdezte apja.
-Egész jól-mondta őszintén.
-Mi volt ez a rosszullét a bálon?
-Csak egy aprócska kellemetlenség-legyintett.
Szerencsére lord Chasterton valami halaszthatatlan megbeszélni való miatt elvitte az apját,
mielőtt rátaláltak abban a szobában. Így csak a szóbeszédből és az anyjától hallott a
történtekről, ami megkönnyítette a magyarázkodást.
-Én nem ezt hallottam.
-Az emberek hajlamosak a túlzásokra.
-Talán jobb lenne, ha a következő bált kihagynád.
 -Következőt?-játszotta a lány tudatlant.-Van már valami konkrét?
Amíg ettek, anyja behozatta Bethszel az ő meghívóját. Tényleg zöld volt, és ott volt a virág
is, ahogy Ella leírta.
-Milyen szokatlan meghívó-mormolta szemügyre véve, és letette a kését.
-Nos?
Rájött, hogy apja még mindig a válaszára vár.
-Rendben van-egyezett bele vita nélkül.
Ha az apja nem akarja ott látni, akkor nem fogja. Ettől ő még el fog menni, de kár lenne
ezért veszekedést kezdeni. Főleg mivel a gondterheltség okozta ráncok még sosem tűntek
ilyen mélynek a férfi arcán.
-Jobb, ha lefekszem-mondta Cassandra.-Annyira még nem vagyok jól, és nem akarom
túlerőltetni magam.
A gróf ismét vacsorájába temetkezve egy bólintással elfogadta az indoklást, és el is
bocsátotta. Csak anyja pillantott fel, hogy némán megkérdezze, van-e valami baj. Feleletként
mosolygott és rákacsintott, majd felszaladt a szobájába.
Igazság szerint tényleg fáradt volt. Elég sokat mászkált, és Mary megsebesítése és
gyógyítása sem javított az állapotán, úgyhogy nem is húzta az időt, hanem sietve levetkőzött
és ágyba bújt. Korán akart kelni, hogy még otthon találja Jasont, mikor visszaviszi neki a
lovat. Nem mintha bármi mondanivalója lett volna neki, de valami érthetetlen okból úgy
érezte, hogy így kell tennie.
Másnap reggel szinte sötét volt, mikor felszerszámozta a szürkét. A sajátja még szunyókált,
de ez a másik élénknek tűnt, mintha alig várná, hogy megmozgassák. Kivezette az útra, és
felmászott rá, majd enyhén oldalba bökte.
Alig egy pár perc telt el, mikor felkelt a nap. Bágyatag fénye bevilágította az utcákat, és
ezzel együtt az emberek is kezdtek előtünedezni a házakból. Reggelihez készülődtek, meg a
templomba. Ezért is sietett annyira: mire a szülei elindulnak, neki vissza kellett érnie gyalog.
Jobban járt volna, ha délután viszi vissza a lovat, de most nagyobb esélye volt találkozni a
gazdájával. Vagy nem. De valami arra ösztönözte, hogy most menjen.
Mire a palotához ért, már mindenütt zsibongott az élet. A madarak a levegőben
kergetőztek, az utcán kóbor kutyák és macskák rohangáltak, és akik messzi templomba
igyekeztek gyalog, már el is indultak. A palotából is többen igyekeztek ki és be, de azért ő
nem csatlakozott hozzájuk, hanem leszállva odament az egyik őrhöz.
-Lord Sylvertont keresem. Nem tudja, hol van?
-Lord Sylverton nem tartózkodik a palotában-közölte a férfi egykedvűen.-Épp az imént
lovagolt el pár emberrel, talán egy negyed órája.
Fenébe.
-Nem tudja, mikor jön vissza?
-Fogalmam sincs. Segíthetek valamiben?
Remek. Ennyi erővel jöhetett volna délután is.
-Csak a lovát hoztam vissza-sóhajtott lemondóan.-Tudna hívni egy szolgálót, hogy ellássa?
És mondják meg a lordnak, hogy Miss Jane üdvözletét küldi.
-Feltétlenül, kisasszony.
A lány áldotta az eszét, hogy rendes ruhát vett fel, mert így legalább hamar elintézte a
dolgot. Ha szokás szerint szolgálónak öltözik, talán szóba se állnak vele. Nem szerette
kihasználni a származását, de néha jól jött, hogy elég egy ruha, és nem nézik falnak.
Hazafele indult, de ahogy gyalogolt, olyan lehangoltság vett erőt rajta-nem is fogta fel, hogy
mennyire számít erre a találkozóra-hogy úgy döntött, most nem misére van szüksége, hanem
valami egészen másra. Mivel pedig a szél is kedvező volt, magához kívánt egy tálcányit az
ebédre készített finomságokból, és az árvaház felé indult.
Vasárnap délelőttönként a gyerekek a kápolnában gyűltek össze az apácákkal együtt, hogy
meghallgassák Anabelle főnővér szavait a szentírásról. Mire odaért, már elkezdték, és nem
akarta megzavarni őket, úgyhogy a konyhába ment, ahol a soros apáca az ebédet készítette.
Ezúttal Helen nővér volt ott.
-Üdv!-lépett be, jól ráijesztve a nőre.
-Micsoda meglepetés! A gyerekek örülni fognak. Minek köszönhetjük a látogatást?
-Be kell vallanom, hogy tisztán az önzés vezérelt-mondta őszintén, miközben az asztalra
tette a tálcát.-Most szükségem van egy kis nevetésre.
Mivel az étel jól haladt, a terítésben segített. Azt máskor egy kijelölt csoport intézte az árvák
közül, de most úgy döntött, biztos örülni fognak, ha azonnal asztalhoz ülhetnek. Még arra is
volt gondja, hogy az asztalkendőkből mindenféle figurákat hajtogasson-akit gyerekként
hetekig szobalányok és szakácsnők mulattatnak, mert nincs elég jól, hogy odakint játsszon, az
bizony eltanul néhány dolgot.
Alig végzett a munkával, mikor felhangzott a fürge lábak dobogása, s nem egész fél perc
múlva az első arcok felbukkantak az ajtóban. Ámulva tekintettek körbe az ünnepi asztalokon,
majd mikor felfedezték a lányt, szájuk mosolyra derült.
-Helló, Miss Cassie!
-Helló, Miss Cassie!
-Mit hozott?
-Mi van a titokzatos hercegnővel?
-Gyerekek!-csitította őket a helyszínre érkező Anabelle nővér.-Mindenki mosson kezet, és
üljön le. Szerintem Miss Cassie marad ebéd utánig, és akkor majd felel a kérdésekre.
-Ugye mellém ül, Miss Cassie?
-Ne, mellém!
-Mellém!
Mosolyogva nézett végig rajtuk. Pontosan erre volt szüksége.
-Mit szólnátok hozzá, ha ebéd közben is mesélnék?-vetette fel hirtelen ötlettel.-Persze csak
ha szabad.
-Jóóóóó!
-Rendben van-egyezett bele a főnővér.-De csak akkor, ha teljes csend lesz.
-Az lesz!
-Megígérjük!
Nagy nehezen végre mindenki helyet foglalt. Cassandra az asztalok elé ült egy székre, ahol
mindenki láthatta és hallhatta, és belekezdett.
-Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kiscica.
-Miért nem kutya?
-Michael!-figyelmeztette Anabelle a közbeszólót.
-Bocsánat.
-Szóval egy kiscica-ismételte Cas.-Hófehér, sima szőre volt, és a gazdái nagyon szerették.
Arany élete volt...
Eddig még sosem mesélt állatokról, de a gyerekeknek tetszett. Annyira, hogy mikor végzett,
még egyet akartak, amit ő meg is adott nekik-ezúttal egy nyusziról, aki nem szerette a répát.
Aztán mikor ennek is vége lett, átvonultak az egyik nagyobb terembe, és ott folytatták
egészen késő délutánig. Még játszottak is. Az egyikük mondott egy mondatot, aztán a
mellette ülő folytatta, és egy egész helyes történet kerekedett belőle-bár a szegény fiú a
mese közepén mindenféle előzmény nélkül királyfivá változott, a hercegnő pedig egyik
pillanatról a másikra a sárkány fogságából a hegy gyomrába, majd egy szakadék mélyére
került, a herceg mégis egy szigeten talált rá. De hát ki az, aki ilyen apróságokon fennakad?
Egyszer csak Cassandra ráébredt, hogy a szülei nem tudják, hol van. Bár kevés időt töltött
otthon, nem volt rá jellemző, hogy szó nélkül eltűnik egy fél napra, vagy tovább. Nem is
értette, hogy mi ütött belé, amiért nem ment haza szólni, vagy üzent nekik legalább, hogy
hova megy. Ez annyira nem vallott rá.
-Sajnálom, mennem kell-mondta a gyerekeknek.-De hamarosan megint eljövök.
-Ne menjen még!
-Muszáj. Legyetek jók, és fogadjatok szót a nővéreknek!
Csalódott arcokat hagyott a háta mögött, de nem húzhatta hosszabbra a búcsúzkodást. Épp
csak beugrott a konyhába a tálcáért, aztán már futott is hazafelé, ahogy a lába bírta. Bár ez
nem jelentett olyan gyors tempót, mert valamiért szokatlanul gyengének érezte magát-talán
akaratlanul is kívánt valamit? Ha így is volt, nem vette észre, de nem is őrlődött rajta sokáig.
Amikor végre befordult az utcájukba, megkönnyebbülten felsóhajtott, és lelassított egy
kicsit. Az a néhány másodperc, amit ezzel veszített, már nem számított olyan sokat. Csak
remélhette, hogy anyja nem aggódott miatta túlságosan.
Annyira lefoglalta ez a gondolatait, hogy először fel se tűnt neki, hogy valami nincs rendben.
De aztán a bejárati ajtóban kis híján összeütközött egy egyenruhás férfival, ami azért nem
volt mindennapos. A katona hátralépett, és a sisakját (vagy minek is nevezik) megbökve utat
engedett. A lány biccentéssel köszönte meg, és némán elsietett mellette, hogy megkeresse
az anyját. De már nem azért, hogy jelezze, jól van, hanem hogy kiderítse, mi folyik itt.
A házban további egyenruhásokat látott, akik a holmijaik között kotorásztak. Úgy vélte, a
szülei bizonyára beleegyeztek, ezért nem szólt egy szót sem, amíg meg nem látta az egyik
szolgálójukat.
-Elise! Hol az anyám?
-A kertben, kisasszony-felelte a szolgáló, és ijedtnek látszott, mintha valami nagyon rossz
dolog történt volna.
Cas meg akarta kérdezni, hogy mi történt, de aztán úgy döntött, hogy gyorsabb, ha
egyszerre hallja az egészet, mintha részletekben kívülálló szemtanúktól, ezért a kert felé
indult. Ahogy sejtette, a grófnő a rózsáknál volt, de meglepő módon nem dolgozott- a
szerszámai használatlanul hevertek a földön, míg ő maga a padon ült magába roskadva.
Teljesen összetörtnek látszott.
-Anyám!-szólította meg Cassandra riadtan.-Miért vannak itt katonák? Mi történt?
Az asszony lassan felemelte a fejét, mintha alig lenne hozzá ereje. Amikor Cas meglátta az
arcát, megrémült-mintha éveket öregedett volna. A lány térdre esett előtte, és kezét kezébe
fogta.
-Mondj már valamit!-esdekelt.
-Apádat hazaárulás vádjával letartóztatták.
A szíve megállt egy végtelen pillanatig, és csak lassan, keservesen kezdett újra verni.
Árulásért? Letartóztatták?
Értette a szavakat, de mintha nem tudta volna felfogni. Azt várta, hogy anyja mindjárt
felnevet, és április bolondját kiált, de ő csak beszélt tovább kongó, élettelen hangon.
-Akkor jöttek, amikor a templomba indultunk volna. Azt mondták, valaki feljelentette
Robertet, hogy információkat ad el a franciáknak, és engedélyt kértek, hogy szétnézhessenek
a házban. Apádat feldühítette a vádaskodás, de azt mondta, csinálják csak, nincs rejtegetni
valója. Erre egyenesen a könyvtárba mentek, és kinyittatták vele az íróasztal fiókjait. Az
egyikben egy titkos információkkal teleírt jegyzetfüzetet és egy levelet találtak, amit franciául
írtak, és apádnak szólt. Ő azt állította, hogy ez nem az övé, és nem tudja, hogy kerülhetett
ide, mert nem is használja azt a fiókot, de nem hittek neki, mert miért is hittek volna ilyen
bizonyítékok ellenében?
Cassandra azon kapta magát, hogy görcsösen szorongatja anyja kezeit; az ujjai is
elfehéredtek. A szája kiszáradt. Mondani akart valamit, valami vígasztalót, de hát mit
mondhatott volna?
-Mikor vitték el?-kérdezte dadogva.
-Órákkal ezelőtt. Bilincsben, mint egy gonosztevőt. De legalább akkor még mindenki a
templomban volt, ezért nem látta senki. Azt mondta, direkt ezért jött ebben az időben, mert
tartozik ezzel a családunknak.
-Micsoda? Ki mondta ezt?
-Lord Sylverton.
Jason?-döbbent meg a lány, és kicsit úgy érezte, mintha valaki hirtelen gyomorszájon vágta
volna.
Hát persze. Hiszen ez az ő feladata. És itt volt a magyarázataz állhatatos udvarlására:
bizonyítékot akart szerezni az apja ellen.
Cas tudta, hogy a férfi csak a dolgát végezte, de nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy
elárulta. Kihasználta. Minden óvatossága ellenére kezdte elnyerni a bizalmát, amit aztán
darabokra szaggatott, megtaposott és elhajított. A harag lassan növekedni kezdett benne.
-Ha ártatlan, nem ítélhetik el -motyogta.
-Hiába ártatlan, ha nem tudja bizonyítani-mondta az anyja.-Az alapján, amit találtak, ki is
végezhetik, bár mivel gróf talán csak bebörtönzik. Életfogytig.
Börtön? Kivégzés? Azt nem lehet! Valamit csak lehet tenni.
-Felmenthetik, ha ezt akarom!-talált rá a megoldásra.
-Ne!
Az éles parancsszó úgy meglepte, hogy felkapta a fejét.
-Miért ne?-kérdzte összezavarodva.-Egyszerű lenne. Csak egy gondolat.
A grófnő kiegyenesedett ültében, és mintha egy kicsit visszatért volna belé az élet.
-Szerinted ő azt akarná, hogy te szenvedj az ő szabadságáért?
-Nem, de ha én ezt akarom?
-Akkor sem!-mondta az asszony határozottan.-Ha tenni akarsz valamit, akkor bizonyítsd be,
hogy ártatlan. Hozd ki a börtönből, de anélkül, hogy ilyen árat kellene fizetned. Esküdj!
-Esküszöm-mondta vonakodva.
Nem értette az anyját. Sokkal nagyobb dolgokat is kívánt már, olyanokért, akik majdnem
idegenek voltak számára. Most pedig a saját apjáért ne tegye meg ezt? Talán ő nem akarja,
hogy kiszabaduljon?
Ezért a gondolatért azonnal megszidta magát. Ahogy az anyját ismerte, kész lett volna
önként bevonulni a börtönbe, ha ezzel kihozhatja a férjét. És biztosan minden követ meg fog
mozgatni, hogy kiszabadítsa.
-Menj be!-mondta az asszony, és felállt.-Tartsd szemmel a katonákat, nehogy valaminek
lába keljen. Vagy még rosszabb, nehogy hamis bűnjeleket helyezzenek el az ítélet
meggyorsítása érdekében.
-Te mit fogsz tenni?
-Elmegyek a palotába, és gondoskodom róla, hogy apád a lehető legjobb ellátást kapja-
felelte a nő, és hangjában ismét küzdeni akarás csengett.-Aztán pedig kiderítem, mit
tehetünk.
 Mintha csak erre várt volna, Cassandra zsibbadtsága is egy csapásra elmúlt. Ismét lábra állt,
és leporolta a szoknyáját.
Kész volt harcolni. És kész volt győzni.

***

Jason Sylverton komoran rótta a palota folyosóit. Ingerültsége olyan nyilvánvaló volt, hogy
az emberek jobbnak látták kitérni az útjából, nehogy még jobban felbőszítsék. Aki egyébként
megszólította volna, az is inkább elment mellette, arra gondolva, hogy jobban jár, ha később
keresi meg. Ebben egyébként nem tévedtek.
Estefelé járt az idő. Robert de Clare gróf már majdnem fél napja a kezei között volt, mégsem
volt hajlandó bevallani semmit. Az éjszakai betörése sima ügy volt: nem vette észre senki, és
némi keresgélés után rá is akadt a levélre és a többire az íróasztalfiókban-és a névtelen
feljelentő szokás szerint senkiben sem ébresztett gyanút. A férfi lebukott, le is tartóztatták-
mégis makacsul tagadott mindent.
Talán kínvallatással ki lehetett volna szedni belőle az igazat, de Jason a leghatározottabban
ellenezte a dolgot. Barbár dolognak tartotta, és soha még csak eszébe sem jutott, hogy
alkalmazza-akkor sem, ha ezzel a saját dolgát nehezítette meg. De többnyire enélkül is célt
ért, így okkal számított rá, hogy most is így lesz. Csak szerette volna, ha nem húzódik el
sokáig a dolog. Ez lehetett az áttörés, amire a franciák ügyében várt-mégis miért ne lett volna
türelmetlen?
Valld be, hogy Jane miatt vagy ilyen!-szólalt meg az idegesítő belső hangja. Zavar, hogy nem
találkoztatok.
Tényleg zavarta. Egy kicsit. Tagadhatatlanul csalódott volt, amikor megtudta, hogy a lány a
távollétében hozta vissza a lovát, mert számított rá, hogy még egyszer lesz alkalma beszélni
vele. De hogy csak emiatt ilyen állapotba kerüljön? Még a gondolat is nevetséges volt.
Majd holnap meglátogatom-mondta magának. Kórházas napja lesz, tehát csak el kell
mennem a Carolinába.
A tudat, hogy van terve, annyira megnyugtatta, hogy kis híján megbékélve lépett be a
szobájába. Ott azonban kellemetlen meglepetés várta-őfelsége személyében. A
karosszékében üldögélt, de nem látszott ellazultnak, és amint meglátta, felpattant, hogy két
lépéssel elé menjen.
-Feldúltnak tűnsz-jegyezte meg a férfi, aki sejtette, hogy miért van ott; nem kellett
csalódnia.
-Letartóztattad Richard apját? Egy grófot? Tisztában vagy vele, hogy mit művelsz?
-Tökéletesen-felelte.-Minden jel arra utal, hogy a gróf játszott össze a franciákkal.
Birtokában volt az információknak, amik kiszivárogtak, és bizonyíték van rá, hogy tovább is
adta őket.
-A pokolba!
Edward feldúltan járkálni kezdett fel-alá.
-Hidd el, nekem sem tetszik ez jobban, mint neked-mondta Jason.-De nem volt választásom.
-Legalább diszkrét voltál?
-Amíg a család vagy a cselédek nem adják tovább, senki sem tudja meg, mi történt.
-Akkor talán két órán át titokban maradhat!-horkant a férfi.-Ezzel aztán megnyugtattál.
Hogy van a család?
-A grófnőt sokkolták az események; láthatóan nem tudott semmiről. A lánya pedig nem volt
otthon.
 -Szerencsétlenek.
A férfi egyetértett, de tekintve, hogy ő tartóztatta le az apát, nem érezte, hogy joga lenne
ennek hangot adnia. Nem mintha hibáztatta volna magát-hiszen nem ő biztatta a grófot,
hogy árulja el a hazáját. De akaratlanul is eszébe jutott, hogy ezek után Cassandra de Clare
valószínűleg soha nem fog férjhez menni. Hiszen ki venné el egy hazaáruló lányát? És mivel
Richard már halott, a két nő-anya és lánya-magára maradt.
Amit megtehet, az az, hogy nem hagyja elvenni a pénzüket. A hazaárulást gyakran
vagyonelkobzással büntették, de nem engedhette, hogy a barátja családját kisemmizzék. És
nem csak azért, mert Richard visszajönne kísérteni, hanem mert nem teheti ezt két ártatlan
emberrel. Lesz, ami lesz, a grófi vagyon marad, még ha ezért tartozni is fog egy-két
embernek.
Ezt mindjárt az unokatestvérével is közölte, ha már ott volt.
-Sovány vígasz lesz nekik-morogta a király.-De egyetértek. Csak azt kívánom, bár több
lehetőségünk lenne.
Egy pillanatra elhallgatott, majd a fejét csóválva folytatta.
-Őrület, de tudod, folyamatosan az jár a fejemben, hogy ő mit szólna hozzá. Mintha itt állna
mellettem, és sürgetne, hogy találjak ki valami megoldást a helyzetre, mert nem
engedhetem, hogy tönkre tegyünk két életet egy harmadik hibája miatt.
Jason nem kérdezte meg, hogy kiről beszél. Nem volt rá szüksége, ugyanis Edward képtelen
volt bármi másról beszélni az elmúlt napokban. A legváratlanabb pillanatokban hozta fel,
mint most is, és ő már letett róla, hogy észérvekkel meggyőzze, mert az a lány mintha
megbűvölte volna a másikat. Helyette inkább túllépett a problémán, és célzatosan
megkérdezte:
-Hol van Izabella?
-Talán a lakosztályában. Nem tudom.
-Meg kellene keresned.
A férfi egy percig hallgatott, majd egy sóhajjal megadta magát.
-Igen, igazad van. Megyek, és megkeresem.
Kifelé indult, de az ajtóból még visszafordult.
-Még soha nem találkoztál olyan nővel, aki így befészkelte magát a gondolataidba?
Csillámló, vörös fürtök és ragyogó mosoly villant fel lelki szemei előtt.
-Nem-felelte rezzenéstelen arccal.-Még soha.
A másik bólintott.
-Talán te jártál jobban.
És magára hagyta.
Jason odament az ajtóhoz, ami résnyire nyitva maradt, és becsukta. Azután leült az
asztalhoz, és rászánta magát, hogy egy kicsit foglalkozzon a birtokaival. Volt egy halom levél,
amit már napokkal ezelőtt el kellett volna olvasnia-a gazdaságról, a parasztok kisebb
perlekedéseiről, mindenről, ami a legkevésbé sem izgatta-és megválaszolnia. Ez volt minden
kötelessége közül a legterhesebb. Talán mert soha nem érezte ott otthon magát. De az apja
halála óta az ő felelőssége volt, ezért időről időre kénytelen volt időt szakítani rá, és évente
kétszer-háromszor el is látogatott oda-nem mintha a kastély olyan messze lett volna, sőt,
kifejezetten közel volt, de többször nem látta értelmét.
Ha egyszer mégis úgy jön ki, hogy tavasszal van néhány napja, amit nem tud hol eltölteni,
meglátogathatna-jutottak eszébe Jane szavai.
Ez a meghívás nem is érhette volna váratlanabbul. Az azonban még megdöbbentőbb volt,
hogy úgy érezte, szívesen elfogadná. És nem azért, mert kikapcsolódásra lenne szüksége,
hanem mert szerette volna megnézni a lányt a természetes környezetében. Ott, ahová
tartozik. S ha ez még nem lenne elég, az is megfordult a fejében, hogy viszonozhatná a
meghívást, és elvihetné a lányt a saját birtokára.
Vajon tetszene neki?-tűnődött. Az erdő valószínűleg igen. Olyannak tűnt, aki kedveli a
természetet, és az erdője az egyik legszebb volt az országban, gazdag élővilággal. Mivel
vadászni nem szeretett, az állatok szabadon szaporodhattak kedvük szerint, és a falusiak se
nagyon zargatták őket. És még ott a hegy, amit nem egyszerű megmászni, de páratlan kilátás
nyílik róla a környékre.
Elgondolkodott, hogy a kastélyához mit szólna, de ahogy megpróbálta eldönteni, rá kellett
jönnie, hogy alig emlékszik a szobákra. A saját hálószobája még megvolt, meg az étkező is a
folyosó oda vezető szakaszával, de a többit képtelen volt felidézni. Mintha sose járt volna
benne.
A kezében lévő levelet alaposan összegyűrte, mire észrevette, mit is csinál. Leállította
magát, és megpróbált az olvasásra koncentrálni, de megint eszébe jutott valami, ami
megzavarta.
Vajon hogy csinálta azt Maryvel?
Jason annyiszor sérült már meg és sebesített meg másokat, hogy mondhatni szakértője volt
a különféle sebeknek. Látta, hogy milyen szögben és mennyire állt bele az a kés a lány
lábába, és elég pontosan meg tudta saccolni, mekkora sebet kellett volna hagynia: minimum
kétszer akkorát, mint amekkorát hagyott. Emellett a vérzés sem állhatott volna el csak úgy
magától. De akkor mégis mi történt?
Talán ez is a lány kórházas pálfordulásával van kapcsolatban. Az sem olyasmi volt, amit meg
tudott volna magyarázni. Valami volt a háttérben, amitől minden furcsaság értelmet nyer, de
ez rejtve volt előtte, amíg a lány magától fel nem fedi. Már ha megteszi valaha.
Ahogy ezen törte a fejét, hirtelen ráébredt, hogy már majdnem fél órája ül ugyanazzal a
levéllel a kezében, és még egy sort sem fogott fel belőle. Letette és megdörzsölte a szemét-
nem mintha a fáradtság tehetett volna róla, hogy nem tud koncentrálni. Kivéve, ha a
fáradtságnak aranybarna szemei és vadító alakja van.
Kopogtattak az ajtón, félbeszakítva a gondolatait. Félretette a leveleket-vagy inkább
félredobta, mintha bűnjelek lennének-és kiszólt, hogy jöjjön be, akárki is az. Már hosszú évek
óta nem érezte így magát; mintha valami tiltott dolgon kapták volna. Szinte meg se lepődött
volna, ha a belépő egy szidással kezdi, mint az anyja, ha titkos nassoláson kapta. De a
szolgálónak eszébe sem jutott ilyesmit mondani. Helyette közölte, hogy látogatója érkezett.
-Uram, szeretném bejelenteni...
-Köszönöm, majd én bejelentem magam-szakította félbe egy női hang, és a szolgát
megkerülve az igen feldúlt lady de Clare sietett előre.
-Grófnő-üdvözölte a férfi felállva.
Ezzel egy időben a Janeről szóló gondolatait elsöpörte, mintha nem is lettek volna, és teljes
egészében az ügyre összpontosított. Számított erre a látogatásra, bár kicsit később; a
hölgyeknek többnyire szüksége volt legalább egy napra, amíg feldolgozták, hogy egy közeli
hozzátartozójukat letartóztatták. Lady de Clarenek láthatóan kevesebb is elég volt, és nem
volt hajlandó csak úgy lemondani a hitveséről.
-Remélem, nem alkalmatlan az időpont.
-A legkevésbé sem. Kérem, foglaljon helyet.
Amíg a nő leült, Sylverton egy intéssel elküldte a szolgálót, majd maga is visszaereszkedett
székére, és várta, hogy látogatója előadja mondanivalóját. Az nem is teketóriázott sokat,
hanem belevágott.
 -A férjem ártatlan.
-Tudom, nehéz lehet megemészteni, hogy hazudott önnek, de...
-Téved, Mr. Sylverton-szólt a hölgy határozottan.- Tisztában vagyok vele, hogy Robert
gyakran nem őszinte velem. De csaknem 30 évnyi házasság után képes vagyok felismerni,
hogy mikor nem mond igazat. Amikor azt mondta, hogy nem tudja, hogy kerültek azok a
dolgok az íróasztalba, nem hazudott.
-Sajnos ez nem...
-Nem azért jöttem ide, hogy meggyőzzem-vágott szavába az asszony másodszor is,
meglehetősen udvariatlanul, de a férfi nem sértődött meg rajta. A történtek fényében ennyi
majdhogynem elvárható volt. Bár annak örült, hogy a dühkitörések és a hisztéria nem része a
programnak, mert azt már nem tudta volna ilyen hidegvérrel kezelni; de hát a grófnőre ezek
nem is voltak jellemzőek.
-Szóval nem azért jött-ismételte, mire a lady bólintott.
-Tudom, hogy a feleségeként hiába bizonygatnám, nem hinnének nekem. Az imént csak
tudattam önnel a tények állását, mielőtt megkérdezném, hogy mit kell tennem azért, hogy
felmentsék.
-Tegyük fel, hogy nem téved-vetette fel a férfi.-Csak elméletben. Akkor valaki szándékosan
tőrbe csalta a férjét, ráterelve a gyanút, igaz?
-Csak így lehetett, bár nem tudom, ki tehette.
-Akkor jobb, ha kideríti. A gróf helyzetében csak akkor mentheti meg őt, ha ezt minden
kétséget kizáróan bizonyítani tudja.
A grófnő eltökélten bólintott.
-Meglesz.
Sylverton úgy gondolta, hogy ezzel véget ért a beszélgetés, de vendége nem mozdult, csak
nézett maga elé, mintha töprengene valamin. Amikor a csend már kezdett kényelmetlenné
válni, a férfi megkérdezte:
-Van még valami, amiben segítségére lehetek?
-Ön a fiam barátja volt-jegyezte meg az asszony váratlanul.
-Igen-felelte ő óvatosan, attól tartva, hogy a másik ezzel akar majd hatni rá. Nem mintha
sikerülhetett volna; soha nem hagyta, hogy a magánélete hatással legyen a munkájára. De
kár is volt félnie, mert egészen másról volt szó.
-Jó ember volt. Remélem, az ő kedvéért bocsánatot kér majd a húgától.
-Feltétlenül.
Ezzel tartozott Miss de Clarenek. Ha nem is azért, mert a munkáját végezte, akkor az
áludvarlásáért.
Úgy tűnt, a nő csak ezt akarta hallani, mert felemelkedett-ő természetesen szintén felállt-és
távozni készült. Az ajtóból azonban egy pillanatra még visszafordult.
-A lányom be fog bizonyítani az apja ártatlanságát. Csak arra kérem, ne nehezítse meg neki.
A férfi nem szerette, ha valaki rébuszokban beszél. Csak megkeserítették az életét. Nem is
törte hát sokáig a fejét a furcsa szavak értelmén, hanem amint a grófnő távozott,
félresöpörte, mint megjegyzendő, de pillanatnyilag lényegtelen információt. Helyette inkább
azt próbálta eldönteni, hogy felkeresse-e Cassandrát, vagy inkább várja meg, amíg ő jön el
hozzá? Jobb szerette volna hamar elintézni a dolgot, nem volt a halogatás embere-kivéve, ha
a birtokáról volt szó. Végül azonban az utóbbi győzött. Nem mintha ilyen arrogáns lett volna,
de attól tartott, hogy ha most felbukkan nála, a lány-szokás szerint- letagadtatja magát. Vagy
ha sikerül is találkoznia vele, abban nem sok köszönet lenne.
***

Meglepő módon Cas úgy aludt ezen az éjjelen, mint akit fejbe vágtak. Úgy tűnt, hiába dúl
zűrzavar a lelkében, a teste akkor is megköveteli, ami jár neki. De nem bánta, mert legalább
reggel kipihenten ébredt, ereje teljében.
Anyja késő este tért csak haza. Addig maradt férjénél, amíg csak tudott, míg végül a férfi
volt az, aki hazaküldte.
Igazság szerint a gróf már az első perctől el akarta küldeni az asszonyt. Szégyellte, hogy
felesége tanúja megalázó helyzetének. Ám a lady nem engedett, s maradt, amíg odakinn
sötétedni nem kezdett-akkor is csak azért távozott, hogy másnap kora reggel vissza tudjon
menni. Esze ágában sem volt magára hagyni őt.
-Bízom benned-mondta a lányának este, miután közölte vele, amit lord Sylvertontól hallott.-
Tudom, hogy mindenképp a végére jársz, de van néhány napunk. Először próbálkozz a
hagyományos módszerekkel. Aztán ha nem jön be, ott a B terv.
Cassandrát nem lepte meg Jason feltétele a szabadon engedésre. Be kellett látnia, hogy
minden az apja ellen szól, és fordított helyzetben maga sem cselekedett volna másképp. Ma
reggelre férfi iránt érzett haragja is lecsillapult-már csak a hamis udvarlás miatt érzett némi
sértettséget, de ennyibe még senki sem halt bele.
Felkelt és felöltözött. Mivel anyja nem lesz itthon, neki kell majd fogadnia azokat, akik
benéznek. Titoktartás ide vagy oda, legkésőbb délig minden ismerősük tudni fog a
történtekről. Várhatóan úgy a felük el is határolódik majd tőlük-a Rosana néni féle társaság,
akiknél a vérnél is fontosabb volt a hírnév, és inkább meghaltak volna, mint hogy egy
árulóval kapcsolatba hozzák őket. A többiek pedig benéznek majd részvétet nyilvánítani,
mintha valaki elhunyt volna, és együttérzésükről biztosítják őket, de közben a szívükben
örülnek majd a vesztüknek. Mert a kiváltságosak bukását volt a legnagyobb élvezet
végignézni.
Színtiszta dacból egy élénk rózsaszín ruhát vett fel, ami állítólag kiemelte bőre hamvasságát.
Eddig csak egyszer hordta, és nem is tetszett neki a szín, de ez volt az adott helyzetben a
legvérlázítóbb ruhája. Neki pedig szándékában állt mindenkit megbotránkoztatni, hogy minél
rövidebbre fogják a látogatásukat, és ő nyugodtan nekiláthasson a nyomozásának.
Még tíz óra sem volt, amikor az első látogató megérkezett: Castlebury bárónéja. A várt
megütközéssel vette szemügyre Cas ruházatát, de nem szólt semmit-mintha úgy gondolná,
hogy az adott szituációban ennyi megengedhető egy grófkisasszonynak. Minden esetre
üdvözölték egymást, és a nő az anyja felől érdeklődött.
-A palotában van-felelte a lány az igazsághoz híven.
-Gondolom, próbálja kihozni. Üzenem neki, hogy ha bármiben segíthetek, itt vagyok.
-Köszönöm, átadom.
Ezek után a bárónő nem maradt sokáig, ahogy a többi, őt követő vendég sem. De volt
belőlük elég, hogy hatásosan lefoglalják Cassandrát, aki egyre inkább hajlott afelé, hogy
otthagy csapot, papot, és elmegy. De a lezárt ház az ő szemükben egyenlő lett volna egy
beismerő vallomással apja bűnösségéről, és vele ellentétben a grófnak igenis számított az
emberek véleménye. Hiába hozta volna ki a börtönből, ha közben a hírnevét hagyta
tönkremenni.
Délután három fele mintha kezdett volna csökkenni a látogatók száma. Már éppen úgy
ítélte, hogy egy ebédnyi szünetet engedélyezhet magának-még nem volt ideje enni, és az a
reggeli bizony elég rég volt-amikor újabb hintó gördült a ház elé, meghiúsítva a tervét.
-Küldd be!-szólt oda beletörődve Bethnek, amint megszólalt a csengő.
 Amíg a lány bekísérte a jövevényt, ő hátradőlve a halántékát masszírozta. Nem csodálta
volna, ha a nap végére egy csúnya migrént köszönhetne a kedves jó barátoknak. Még jó,
hogy soha nem lesz belőle királynő. Ha már ennyit se bír, milyen lenne megállás nélkül ezt
elszenvedni?
-Minden rendben?
-Lord Chasterton!-ismerte fel a látogatót, aki észrevétlenül lépett a szobába.
-Ostoba kérdés, bocsánat-visszakozott a férfi, mielőtt még válaszolhatott volna.-Amint
meghallottam, hogy mi történt, azonnal idesiettem. Borzalmas.
-Igen, az.
-A következő utam a palotába lesz. Nincs nagy befolyásom, de ami van, azzal talán tehetek
valamit...
-Ez nagyon kedves öntől-mosolygott rá Cassandra erőltetetten.-De amit lehetett, anyám
már elintézte. Most is ott van.
Remélte, hogy ha ezt elmondja, a másik elmegy, akárcsak a többiek. Nem mintha a lord
személye ellen kifogása lett volna, csak már elege volt. Ám ő ehelyett zaklatottan járkálni
kezdett.
-Ez egyszerűen felfoghatatlan és abszurd. Robert lenne az utolsó, aki hajlandó lenne kezet
fogni egy franciával, nem hogy kémkedjen nekik! Valaki nagyon csúnyán csőbe húzta.
-Szándékomban is áll kideríteni, hogy ki volt az-szúrta közbe a lány, mire Chasterton megállt
és felé fordult.
-Ha bármiben segítségére lehetek, kérem, hívjon bátran. Nem engedhetem, hogy valaki
ilyen szégyennek és megaláztatásnak tegye ki a barátomat és a családját. Meglakol a
gazember, ha addig élek is.
Csak utánam-gondolta Cas, de nem mondta ki, csak megköszönte a másik bizalmát.
-Ez a legkevesebb ezután a nevetséges vád után.-Ekkor mintha valami egészen új dolog
jutott volna az eszébe.-Arra gondolt már, hogy ez mit jelent az ön és édesanyja számára?
-Nem-felelte habozás nélkül.-Időpocsékolás lenne ilyesmin töprengeni, mert be fogom
bizonyítani az ártatlanságát.
-De mi lesz, ha az sem elég, hogy megtalálja a felelőst? Akkor önök mindent elveszíthetnek.
-El kell fogadniuk.
Lord Chasterton gondterhelten csóválta a fejét.
-Hiába tagadja, be kell látnia, hogy a lehetőség igenis megvan. Nem olyan napok járnak,
amikor csak úgy felmentik az embereket, ha a nevüket egyszer már egy lapon említették a
hazaárulással. Akármi derüljön is ki.
-Bízom benne, hogy lord Sylverton belátó lesz-mondta a lány kimérten, és nagyon figyelt,
hogy a hangja meg se rezzenjen Jason nevénél; hiszen őt elvileg nem ismerte.
Ha őszinte volt magához, el kellett ismernie, hogy nem tudja megjósolni, mit fog tenni a férfi. De azt
tudta, hogy ha elég meggyőző bizonyítékkal áll elé, a herceg nem fogja hagyni, hogy az apja
igaztalanul szenvedjen élete végéig, csak mert valaki álnokul rászedte. Ha másért nem, hát Richardét.

-A helyében erre nem fogadnék-szakította félbe gondolatait Chasterton komoran; hangjában

figyelmeztetés csengett.-Az az ember annyira franciaellenes, mint senki más.

Lehet. De talán Janeként tud rá hatni, ha minden egyéb terv dugába dől. Az a törékeny
kapcsolatféle, ami kezdett kialakulni közöttük most jó szolgálatot tehet neki.

-Azt hiszem, nem érti-sóhajtott a másik, mikor az arcát vizsgálva látta, hogy a várt hatás elmarad.-
Jason Sylverton a saját szülőanyját száműzte az országból, csak mert félig francia.
 -Hogyan?-kapta fel a fejét.-Az nem lehet.

-De így van-hangzott a megerősítés.- Igyekeztek titokban tartani; én is csak véletlenül szereztem
tudomást róla, de biztos forrásból. Nem pletyka vagy hazugság, hanem való. Sajnálom, hogy ezt kell
mondanom, de jelenleg én vagyok az egyetlen, akire ön és édesanyja számíthatnak.

Ő akkor sem akarta elhinni. Bár a múltkori dühroham után, aminek tanúja volt…nem volt
teljesen elképzelhetetlen. Ám ha igaz, az mindent megváltoztat, ezért feltett a szélnek egy
egyszerű kérdést. Hol van Jason szülőanyja?
A válasz azonnal jött némi gyomorgörcsért cserébe-bár ez lehetett a felelet mibenléte miatt,
az ugyanis Svájcot jelölte meg a nő állandó lakóhelyeként.
-Köszönöm, hogy ilyen kedves-nyögte ki mereven.
-Látom, hogy kicsit sokkolták ezek az új információk. Valószínűleg a tegnap történteket is
csak most kezdi feldolgozni, úgyhogy jobb, ha magára hagyom.-A férfi közelebb lépett a
búcsúzáshoz.-Adja át üdvözletem az anyjának, és ne aggódjanak maguk miatt. Legyen szó a
betevőjükről, vagy az ön... lehetőségeiről, ígérem, hogy találunk olyan megoldást, ami
mindannyiunk megelégedésére szolgál majd. Holnap is benézek, és addig is: további szép
napot kívánok.
-Önnek is-biccentett Cassandra oda sem figyelve.
Még mindig azon rágódott, szembesítse-e lord Sylvertont azzal, amit megtudott. Ezért is
lehetett, hogy már rég becsukódott az ajtó távozó vendége mögött, mire felderengett benne
a férfi szavainak valós jelentése. Akkor viszont olyan hirtelenséggel érte a felismerés, hogy
felugrott a székéről.
-Ez...ez most komolyan...?-mormolta félhangosan.
Nem akarta elhinni. De elég gyakorlott volt hozzá, hogy- bármilyen burkolt is legyen a
célzás- felismerjen egy házassági ajánlatot.

12. fejezet

Jane nem volt a Carolinában. Pedig Lord Sylverton közvetlenül ebéd előtt ment oda, hogy
biztosan találkozzon vele, de csak az aggódó és értetlen Anne-t találta ott, és a hasonló, bár
enyhébb tüneteket mutató Danielt.
-Fogalmam sincs, mi történhetett-mondta a nő, miközben egy sérült kart kötözött-de félek,
valami nagyon komoly dologról van szó.
-Semmit sem lehet tudni?-faggatta a férfi, akit akarata ellenére megfertőzött Annie
aggodalma.
-Valakivel megüzente, hogy családi vészhelyzet van, de nem részletezte, hogy pontosan
milyen. Az biztos, hogy eddig egyetlen egyszer sem maradt távol ilyen indokkal; csak akkor
halasztott, ha beteg volt, egyébként soha.
-Gondolom, nem akarod megmondani, hogy ki ő, vagy hol lakik.
A gyógyító a lelkiállapota ellenére is megeresztett egy mosolyt.
-A szavamat adtam. De este elmegyek hozzá, ha végeztem, úgyhogy ha holnap is benéz,
talán már többet tudok mondani.
Jason frusztrálabban hagyta ott a kórházat, mint ahogy érkezett. Azt remélte, hogy ha
találkozik Janenel, vált vele néhány szót és veszekednek egy sort-ahogy az menni szokott-
akkor végre képes lesz kiverni a fejéből, és az egyebekre összpontosítani. Ehelyett másra sem
tudott gondolni, mint hogy miféle gond akadályozhatta meg a lányt abban, hogy azt tegye,
amit máskor olyan tiszteletet parancsoló elkötelezettséggel végzett.
Elég!-mondta magának. Bármi van is, nem a te dolgod megoldani a problémáit.
Eloldotta a lovát, és felülve a de Clare ház felé vette az irányt. Mivel úgy tűnt, Miss
Cassandra nem fog megjelenni a palotában, kénytelen volt házhoz menni a
bocsánatkéréssel, bármennyire kényelmetlen is volt ez neki.
Miközben a szürke mén kényelmes tempóban baktatott a cél felé, a férfi kényszerítette
magát, hogy végiggondolja a dolgait.
Az ismeretlen hercegnő megtalálására fordított erőfeszítései mindeddig hiábavalónak
bizonyultak. A Vörös Kakas kocsmárosán keresztül eljutott a kovácsig, aki időnként a
királynak is dolgozott, de tőle nem sok újat tudott meg. Csupán annyit, hogy a vásáron
ismerkedett meg a lánnyal, aki tett neki egy szívességet, de a nevét nem tudja. Ez utóbbi
egyébként hazugság volt, de a kovácsot is olyan fából faragták, mint a gyógyító házaspárt:
sem jó szóval, sem fenyegetéssel vagy megvesztegetéssel nem lehetetett rá hatni. Annyi
azért kiderült a dologból, hogy a titokzatos hölgy a kovács barátja, ami egyébként a fém
madárkát is megmagyarázta, amit Edward őrizgetett.
Ami a letartóztatott grófot illeti, vele sem járt több szerencsével. Pedig nem kevés időt
töltött vele, hogy megdolgozza. Persze nem fizikailag, egy ujjal sem ért hozzá, de ezt
leszámítva mindent bevetett, hogy hasson rá. Felhasználta Richardot, Cassandrát, a
feleségét, a múltját, megfenyegette, hogy elkobozzák a vagyonukat, de hiába. Robert de
Clare ragaszkodott hozzá, hogy nincs mit bevallania.
Igazság szerint hajlott rá, hogy higgyen neki. A gróf nem egyszer kis híján nekiugrott, amikor
szóba hozta a szeretteit, és elátkozta, valahányszor fenyegetőzött. De mikor felajánlotta neki,
hogy a vallomásáért cserébe meghagyja a de Clare vagyont, a düh mellett mást is látott rajta:
tehetetlenséget. Mintha azt kívánta volna, hogy bár lenne valami, amit bevallhatna.
Az évek alatt megtanulta, hogy annál, amit az emberek mondanak, sokkal fontosabb az,
amit nem mondanak ki. Ezért döntött úgy, hogy feladja az egyik legnagyobb aduját, és
elárulta neki, hogy esze ágában sincs elvenni a pénzüket. A helyettese úgy nézett rá, mintha
őrült lenne, de a megkönnyebbülés, ami szinte üvöltött Lord de Clareről, elárulta, hogy
helyesen cselekedett. Legalább ebben az egy dologban.
Mindeközben az emberei darabokra szedték a gróf és családja életét. Első nap a házat
kutatták át pincétől a padlásig, utána pedig beszéltek a cselédekkel, a szakáccsal, a kocsissal,
a szomszédokkal, minden ismerősükkel. A rangosabbakhoz személyesen kellett elmennie, és
voltak jó néhányan, így még nem is ért a végére, de nagyjából már kezdett kirajzolódni a kép.
A de Clare család makulátlan volt. Sem adósságok, sem káros szenvedélyek nem fordultak
elő, és Richardot leszámítva egyetlen csontváz sem bukkant fel. Az asszony kertészkedett, és
időnként összejárt teázni az ismerőseivel. A lány beteges volt, de ha csak tehette,
ellátogatott az árvaházba, ahol minden gyerek imádta. (Természetesen velük is váltott
néhány szót, az apácák felügyelete mellett.) Feltűnően sokat adakoztak mind az árváház,
mind a Carolina részére, de egyéb jótékony célokra is. Emellett sikerült kivívniuk az
alkalmazottaik tiszteletét, ami sokkal többet elmondott, mint bármi más.
-Félreértés ne essék-tette hozzá a katona, aki jelentést tett a kihallgatásokról- volt ott bőven
panaszkodás. Hogy a kisasszony folyton elviszi a süteményt, hogy az árvákkal etesse fel.
Vagy, hogy ilyen meg olyan lehetetlen időpontokban kell őt szállítgatni a városban, meg azon
kívül. Hogy folyton tönkre teszi a ruháit, amit nem győznek tisztítani és javítani. Meg hogy a
többi cseléd ilyen-olyan neveletlen, pimasz, lusta, de mégsem hajlandóak megbüntetni őket.
De közben az az érzése volt az embernek, hogy ezek mind rettentően büszkék a gazdáikra. És
mikor rákérdeztem, mindegyik azt mondta, hogy ha kétszer ennyi fizetést kapna, akkor sem
dolgozna máshol.
Szóval röviden összefoglalva: a család többi tagja is épp olyan volt, mint Richard: makacs, de
melegszívű.
Mostanában egyre többször jutott eszébe halott barátja. Talán mert ennyi dolga volt a
családjával. Legtöbbször az jutott eszébe, ahogy megismerkedtek.
Még az első évben történt, mielőtt Edward is elkezdett volna az iskolába járni. Néhány fiú
csúfolni kezdte a származása miatt, ami már akkor is nyílt titok volt. Ezzel nem is lett volna
baj, mert már hozzászokott, de mikor megemlítették az anyját, és egyikük szajhának nevezte,
akkor valami elpattant benne. Vörös köd ereszkedett az agyára, és nekiugrott a fiúknak, noha
sokan voltak, és mind nagyobbak is nála.
Úgy elverték, mint még soha azelőtt, de elhatározta, hogy ha beledöglik, akkor sem adja fel.
Aztán egyszer csak valaki szólt, hogy jön egy tanár. Erre mind elszeleltek, kivéve Richardot,
aki távolabb állt, mikor a bunyó elkezdődött-ő kiáltott tanárt, mert tudta, hogy csak így
szedheti le őket róla. Felrángatta a fiatal Jasönt, és megkérdezte, hogy mi történt, ő pedig
némi unszolásra elmondta neki.
Néhány napon belül a csótányok ellepték az iskolát, de meglepő módon csak azoknak a
fiúknak a szobáiban bukkantak fel, akik a verekedők között voltak. És amikor legközelebb
valaki szóba merte hozni Sylverton anyját, Richard segített neki betörni az orrát. Az az eset és
a büntetésül eltöltött bezárás lett a barátságuk alapja, ami aztán ki tudja meddig tartott
volna ki, ha a sors nem szól közbe.
A férfi a gyásztól és az emlékektől feldúltan olyan erővel húzta meg a kantárt a kapunál,
hogy hátasa tiltakozva felnyihogott. Gyorsan lazított, és bocsánatkérően megpaskolta a
nyakát. Nyugalmat erőltetett magára, mert nem lett volna túl jó ötlet ilyen állapotban
bocsánatkéréssel próbálkozni, és belovagolt a ház elé.
Amint bezörgetett, a szokásos szobalány nyitott ajtót. De mikor felismerte, hogy ő az, a
szokásos vigyor helyett csak egy ellenséges fintort kapott.
-Mit akar?-kérdezte harciasan.
-Szeretnék a kisasszonnyal beszélni, ha lehetséges.
-Mégis mit akar még tűle?
-Tartozom neki egy bocsánatkéréssel.
Ennek hallatán csak megenyhült az arca.
-Azzal biza tartozik.
A szolgáló tétován hátrapillantott a válla felett, majd visszafordult.
-Várjon itt, megkérdezem, hogy fogadja-e.
Hát, ismét becsapták előtte az ajtót. De legalább ezúttal Miss de Clare itthon volt, és nem
tagadta le magát. Ez már haladásnak számított.
Jason türelmesen várakozott az ajtó előtt, amíg a cseléd visszajött. Zavartnak tűnt.
-A kisasszony azt üzeni, hogy addig nem fogadja, amíg az apja ártatlanságát be nem tudja
bizonyítani. De amint ez megtörténik, ő maga fogja felkeresni önt.
A bátyja húga, teljes mértékben.
-Akkor kérem, mondja meg a kisasszonynak, hogy sok sikert kívánok neki.
-Megmondom, uram.
A férfi lement a lépcsőn, és visszaszállt a lovára. A nyeregből felnézett a ház hófehér
homlokzatára, hogy megcsodálja a faragásokat, amiket egy híres olasz mester készített. Azon
tűnődött, vajon milyen lehetett úgy felnőni, hogy az év felében itt laksz.
Hoppá! Csak nem leskelődik valaki utána?
 Esküdni mert volna, hogy az egyik függöny megmozdult, mintha valaki engedte volna
visszahullani a helyére. Lehet, hogy Cassandra kíváncsi volt az emberre, aki tönkretette az
életét. Vagy csak az egyik szobalány nézett ki az ablakon.
Elhessegette magától a dolgot, és ménjét szelíden oldalba bökve távozott.

Cas hosszan fújta ki a levegőt. Egy pillanatig azt hitte, Sylverton észrevette őt, mert mintha
egyenesen rá nézett volna, de hát azon a keskeny résen nem láthatta meg. A kívánsága
különben sem engedte volna.
A férfi felbukkanása nagyon meglepte. Szép gesztus volt a részéről, hogy idáig eljött egy
bocsánatkérés miatt, amikor csak a munkáját végezte. De bármennyire is értékelte, nem
engedhette be anélkül, hogy le ne leplezte volna magát, úgyhogy kénytelen volt elküldeni.
Pedig ha a helyzet más lett volna, szívesen meghallgatta volna, hogy mit akar mondani.
Nézte, ahogy a herceg kiüget az udvarból, és közben próbált rendet teremteni a fejében.
Mostanra akik akartak, azok meglátogatták, tehát újabb jövevényekre nem kellett
számítania. Hozzáláthatott tehát a kutakodáshoz-de fogalma sem volt, hogy hol is kellene
elkezdenie.
-Beth!-szólította a szobalányt.
-Igen, kisasszony?
-Ebédet kérek. Nem kell sok, csak valami hideg. Egy kis kenyér meg sajt is megteszi. Hozd a
könyvtárba.
-Igenis, kisasszony.
-Van valami?-kérdezte, mikor a lány nem indult.
-Lord Sylverton üzent még valamit.
-Micsodát?
-Sok sikert kíván a kutatáshoz.
Nocsak. Talán ő is azt szeretné, ha az apja ártatlan lenne?
Hát persze!-jutott eszébe. Hiszen Richard a barátja volt. A vasárnapi letartóztatás, a
bocsánatkérés, mindent miatta tett így. Nyilván nagyon közel álltak egymáshoz.
Ahogy néhány nappal korábban neki magának is megmondta, sokkal könnyebb lett volna,
ha gyűlölni tudja őt. De a férfi nagyon megnehezítette, hogy ellenségként tekintsen rá.
-Az ebéd!-emlékeztette Beth-t fáradtan.
-Igenis, kisasszony!
A legegyszerűbb a problémát a gyökerénél megfogni: át kell vizsgálnia az apja íróasztalát.
Persze a bűnjelekhez nincsen hozzáférése, mert azt már elvitték, de maga bútor maradt a
helyén, ahogy a tartalma nagy része is. Ha szerencséje van, találhat valami nyomot, amin
elindulhat.
Annak ellenére, amit a lány mondott, Beth bőséges ebéddel jelent meg a könyvtárban, és
nekiállt megteríteni egy kis asztalkán.
-Mondtam, hogy nem kell sok-bosszankodott Cas.
-Szüksége van az erejére-mondta a szolgáló kivételesen megmakacsolva magát.-Ráadásul,
ha visszaviszem, ki tudja, mit kapok Berthától.
Ez komoly érv volt; a szakácsnő temperamentumát Cassandra is jól ismerte.
-Jól van, hagyhatod-adta meg magát, és igyekezett figyelmen kívül hagyni cselédje elégedett
mosolyát.
-Kisasszony?
-Igen, Beth?
-Ha bármire szüksége lenne tőlem, vagy a személyzet bármely más tagjától, szóljon!
 A lány elszántsága megmosolyogtatta.
-Köszönöm. Jó tudni, hogy mellettünk álltok.
-Ha valaki képes bebizonyítani a gróf úr ártatlanságát, az a kisasszony.
Még mondott volna valamit, de ekkor felhangzott a szakácsnő hangja, aki utána kiabált.
-Jobb, ha mész-nevetett Cas.-És köszönd meg neki az ebédet a nevemben.
Beth elinalt, ő pedig leült enni.
A személyzet belé vetett hite nagyon sokat jelentett neki. Elhatározta, hogy mindent meg
fog tenni, ami csak hatalmában áll, hogy ne okozzon nekik csalódást. Első lépésként tehát
rendesen fog étkezni, aztán pedig ha kell, szilánkokra szedi azt az íróasztalt.

***

Amikor Sylverton visszaért a palotába, Edwardot Izabella társaságában találta. A kertben

sétálgattak, élvezve a gyér napsütést, és beszélgettek. Ez akár bíztató látvány is lehetett
volna, ha őfelsége tekintete közben nem olyan ködös, és távolba révedő-noha felelgetett a
hercegnőnek, gondolatban egyértelműen másutt járt.
-Felségek!-lépett odahozzájuk Jason, félbeszakítva a társalgást.
-Lord Sylverton!-köszöntötte a hercegnő.-Örülök, hogy látom. A bál óta nagyon elfoglaltnak
tűnik.
-Az voltam-ismerte be.-De remélem, az embereim addig is megfelelően gondoskodtak
önről.
-Tökéletesen.
-Ha megbocsát, váltanék pár szót az unokatestvéremmel.
A hölgy maga volt a megtestesült megértés.
-Természetesen. Nem szeretném elvonni királyi teendőitől. A szökőkútnál fogok várni, amíg
befejezik. Nem kell sietniük.
-Bele se kezdj!-emelte fel a kezét Edward, mielőtt Jason megszólalhatott volna.
-Azt mondtad, megpróbálod.
-Próbálom, próbálom. De beszélgetünk, és azon kapom magam, hogy hozzá hasonlítgatom.
A nevetését, a járását, még a beszédét is. És tudom, hogy ez nem fair vele szemben, de
képtelen vagyok tenni ellene. A megszállottja lettem annak a lánynak, úgyhogy kérlek,
mondd, hogy találtál valamit!
-Akkor sajnos hazudnék.
A király felnyögött.
-Azt hittem, ilyen nem fordulhat elő veled.
-Én is. De minden szál, amin elindultam, zsákutca. A ruhája, a cipője, a hintója-mintha senki
sem készítette volna őket. Megnéztük a meghívókat is, de mindegyik tulajdonosát
beazonosítottuk, és ő nincs közöttük. Mintha a semmiből jött volna elő, és oda is ment volna
vissza.
A kovácsot egy megérzés miatt elhallgatta előle; attól félt, hogy Edward egy kétségbeesett
pillanatában elmegy hozzá. Márpedig így is túl sokat mászkált őrök nélkül.
-Szóval az újabb bál az egyetlen esélyem?
-Úgy néz ki.
Unokatestvére beletörődve bólintott.
-A gróffal mi a helyzet?
-Nem vall. Valószínűnek tartom, hogy ártatlan és bemártották.
A férfi elkomorult.
 -Ha így van, meg kell tudnod, hogy ki tette.
-Ne aggódj, meg fogom, és nem hagyom, hogy megússza.
-Helyes. Van még valami?
-Egyelőre semmi. Mindent kézben tartok.
-Mint mindig.
A király Izabella felé nézett, és sóhajtott.
-Jobb, ha visszamegyek hozzá.
-Adhatok egy tanácsot?
Edward erre megtorpant, és meglepetten nézett rá.
-Mióta vagy a nők szakértője?
Jason vállat vont.
-Kell a tanács, vagy sem?
-Kell, a pokolba is. Mit javasolsz?
-Légy Edward. Ne a király, ne a leendő férje, csak Edward. És nézd meg, mi történik.
Légy Edward-ismételte a férfi magában, miközben a hercegnőhöz közeledett. Légy Edward.
Úgy, mint vele. Csak önmagad, címek és rangok nélkül.
-Bocsáss meg, hogy megvárakoztattalak-mondta kissé mereven, mikor Izabella észrevette.
-Semmi gond-mosolygott a lány.-Atyám is mindig elfoglalt, így hozzászoktam a
várakozáshoz.
-De te itt most vendég vagy, én pedig nem sok mindent tettem, hogy szórakoztassalak.
A hercegnő tiltakozni akart, de ő félbeszakította.
-Ez az igazság. De most szeretnék mutatni valamit, ha megengeded.
Természetesen megengedte. Amióta itt volt, soha semmi nem volt ellenére, ami egy kicsit
ijesztő volt. Mintha nem is lett volna személyisége, akarata. Talán ezért esett Edwardnak
annyira nehezére, hogy kapcsolódási pontot találjon: nem volt mihez kapcsolódni. De ha a
király ebbe bele is nyugodott, Edward nem tehette. És volt egy ötlete, hogy hogyan tudna
ezen változtatni.
-Erre jöjjön-vezette keresztül a palotán a hercegnőt, míg elértek egy ajtóhoz, ami be volt
zárva.-Csak egy pillanat.
A kulcs néhány másikkal együtt a nyakában lógott, hogy kéznél legyenek, ha kellenek, és
mégse veszítse el őket. Most előhúzta az inge alól, bedugta a zárba és elfordította.
-Megtenné, hogy becsukja a szemét?-kérte Izabellát.
Ő engedelmeskedett.
A férfi kinyitotta az ajtót, és átvezette a lányt a küszöbön, majd néhány lépéssel beljebb.
-Itt melegebb van-jegyezte meg a hercegnő.
-Valóban. Most már kinyithatja a szemét, felség.
Izabella engedelmeskedett-és jól hallhatóan elakadt a lélegzete.
-Ez...ez gyönyörű. Hol vagyunk?
-Az üvegházban-felelte Edward.-Az édesanyám építtette. Olyan növényeket nevelt itt,
amiknek a mi éghajlatunk túl hűvös lenne.
Izabella odalépett az egyik bokorhoz, és lehajolva megérintette a levelét.
-Ennek piros bogyói vannak-mondta. -Nálunk a legtöbb helyen áthatolhatatlan bozótokat
alkot.
Tovább sétált, elment néhány mellett, majd megállt egy újabbnál.
-Babér-ismerte fel.-Az ablakom alatt van egy, ami már akkor, hogy az árnyékában egy egész
család elférne. Egyszer megpróbáltam felmászni rá, de leestem, és majdnem eltörtem a
karom.
 Megint tovább haladt egy kisfáig.
-Narancsfa. Képzeljen el egy ligetet, háromszor vagy ötször ekkora fákkal. Mindegyik telis-
tele hófehér virágokkal.
-Szép lehet.
-Az egyik legszebb dolog a világon. És az az illat! Nincs olyan parfüm, ami utolérhetné.
És ezt így folytatta, minden harmadik növényről mondva egy pár szót. Közben a szeme
élénken csillogott, arca kipirult a lelkesedéstől, és végre a mosolya is valódi volt-szinte
átalakult az egész lány.
Ahogy figyelte, Edward azon kapta magát, hogy maga is mosolyog. Mintha egy pillangót
figyelt volna, amely virágról virágra röppen. És egyszer csak rájött, hogy Izabellának
honvágya volt, csak nem beszélt róla. Talán mert belenevelték, hogy hallgasson.
Na, majd változtatunk ezen-gondolta.
-Mesélne még az otthonáról?-kérte hangosan.
-Ott mindig meleg van-mondta a lány.-Bár ezt biztos tudja. Emiatt a legtöbb zöldséget és
gyümölcsöt a tengerpart közelében termesztjük, ahol jobb a vízellátás. Az öntözéssel elég
sok gond van. Persze nekem sosem kellett emiatt aggódnom, hiszen hercegnő vagyok, de
szerettem nézni a kertészeket, amikor dolgoztak. Az egyikük, Santiago tavaly nem túl messze
az ablakomtól egy ágyást teleültetett levendulával. Esténként sokszor órákig csak feküdtem
az ágyamon és beszívtam az illatot, ami az egész szobámat átjárta, míg teljesen el nem
bódultam tőle.
-Nagyon jó lehetett.
-Igen. De olyan erős volt, hogy akkoriban képtelen voltam bármilyen más illatot megérezni.
Egy gyertya meggyújtotta a függönyt, de csak akkor vettem észre, mikor már az egész
lángolt, mert a levendula elnyomta a füstszagot. Majdnem leégett az egész szobám.
A férfinak új ötlet jutott eszébe. Pontosabban kettő is.
-Szeretném ezt odaadni önnek-mondta, és a kulcsot lefűzve a szalagról átnyújtotta neki.-Én
nem sokat járok ide, de ha önnek tetszik, akkor annyi időt tölthet itt, amennyit csak szeretne.
Izabella arca szinte ragyogott.
-Köszönöm, felség. Ön rendkívül nagylelkű.
-Ugyan, semmiség. Ha kívánja, még itt maradhat, de nekem most meg kell írnom egy
levelet. A szobámban megtalál majd.
-Igenis, felség.
Edward magára hagyta őt, és diszkért kíséretének társaságában a szobája felé indult. Ha
valóban ki akarja csalogatni Izabellát a csigaházából, akkor segítségre lesz szüksége,
méghozzá nem akárkitől. Kénytelen lesz szívességet kérni.
-Na?
Annyira gondolataiba merült, hogy ha Jason nem szólítja meg, észre se vette volna.
-Azt hiszem, jó volt a tanács.
-Izabella?
-Az üvegházban van. Lehetséges lenne, hogy beszerezzünk valamilyen levendulás illatosítót,
vagy parfümöt?
Unokatestvére nem kérdezte miért, csak bólintott.
-Vedd elintézettnek. Még valami?
-Az ebédet szeretném, ha a szokásosnál egy órával később tálalnák.
-Meglesz. Amúgy is beszélni akartam a szakáccsal.
Nem is vesztegették tovább az időt, hanem siettek a dolgukra-Edward a szobájába,
Sylverton pedig a konyhába, hogy közölje a jó hírt a szakáccsal.
 A mester nem repesett az örömtől a parancs hallatán.
-Ezt mégis miért most kell kitalálni?-mérgelődött.-Már elkezdtük melegíteni a levest, a
sütemény is most friss, nem tudott volna három órával előbb szólni? Vagy legalább kettővel?
-Ne aggódjon, jó lesz nekik az ebéd, ahogy az asztalukra kerül. De addig is küldjön le néhány
embert a hetes cellába, terítsen meg ott két személyre, és vigyen ételt a királyéból.
-A királyéból?-hüledezett a szakács.-Egy cellába? Egy fogolynak?
-Igen, egy fogolynak és a feleségének-erősítette meg a férfi türelmesen.-De szedje a lábát,
mert nem érünk rá egész nap!
A királyi konyha királya láthatóan úgy vélte, hogy lord Sylvertonnak elment az esze-
mostanában mintha egyre többen lettek volna ezen a véleményen, őt magát is beleértve-de
nem volt más választása, mint engedelmeskedni. Utasított egy kuktát, hogy kerítsen két
szolgálót, akik megterítenek az egyik ritkábban használt királyi étkészlettel, egy másikat
pedig hogy szedjen ki a levesből, a szószokból és egyebekből néhány kisebb tálba. Jason ott
maradt, hogy felügyelje a dolgot, majd pedig az ételt vivő szolgálókat lekísérte a cellához,
hogy az őr ne állítsa meg őket.
Hallotta a cellából a meglepetés hangjait kiszűrődni, de nem ment be magyarázkodni-nem
is nagyon tudott volna. Egyszerűen csak akart tenni valamit, és ez volt az egyetlen dolog, ami
módjában állt. Így legalább a grófi párnak nem kellett a hajnalban készített, hideg ételt ennie
egész nap.
Mielőtt a grófnő kijöhetett volna, hogy megkeresse, le is lépett.

***

Cassandra nem számított rá, hogy sötétedés után látogatót kap. Ezért is volt meglepve,
mikor kilenc körül Beth azzal kopogott be hozzá, hogy egy férfi és egy nő szeretné látni, akik
a hallban várják.
-Egy perc és megyek-mondta.
Sietve ellenőrizte a külsejét a tükörben, de nem volt ziláltabb, mint máskor, úgyhogy egy
ujjal sem nyúlt hozzá, mielőtt levonult az előcsarnokba, hogy fogadja a vendégeket.
-Hát ti hogy kerültök ide?-kérdezte döbbent örömmel, mikor felismerte a gyógyító-
házaspárt.
-Nem jöttél be dolgozni-felelte Anne.-Aggódtunk érted. Minden rendben?
Cas tudta, hogy a pletykák többnyire hozzájuk érnek el utoljára. A munkájuk úgy lefoglalta
őket, hogy nem igazán tudtak odafigyelni arra, amit a várakozók egymás közt cseverésztek, a
páciensek pedig, akikkel éppen foglalkoztak, a saját problémáikat szokták rájuk zúdítani, nem
a másét. De a letartóztatott gróf akkora szenzáció volt, hogy azt hitte, mostanra ők is
megtudták; így viszont neki kellett elmesélnie.
-Gyertek beljebb-invitálta őket.-Üljünk le a szalonban. Beth, szólj Elisenek, hogy hozzon be
teát és egy kis süteményt. John pedig egy negyed óra múlva készítse elő a kocsit.
-Miattunk nem kell fáradni-tiltakozott Annie, de a grófkisasszony egy kézlegyintéssel
félresöpörte az aggályait.
-Mostanában úgyis alig van munkájuk. Ha nem vigyázok, egy életen át hallgathatom a
szemrehányásokat, amiért hagytam őket ellustulni. Gyertek!
Mutatta az utat az emeletre.
-Szóval így él egy grófi család-állapította meg barátnője, miközben férjével mindketten
bőszen nézelődtek.-Nem rossz.
 Akkor jött rá a lány, hogy az évek alatt, mióta ismerték egymást, ők még nem is jártak nála.
Ez volt az első alkalom. Egy kicsit elszégyellte magát, hogy még egyszer sem jutott eszébe
meghívni őket, de megfogadta, hogy ezen sürgősen változtat.
-Nappali fényben kellene látni. Egyszer mindenképpen el kell jönnötök, és akkor
körbevezetlek titeket az egészen. Majd kitalálom, hogy addig mi legyen a Carolinával, de
egyszer az életben nektek is kijár a pihenés.
Kitárta előttük a szalon ajtaját, és saját gyertyájáról meggyújtott még néhányat, hogy
legalább egymást lássák.
-Foglaljatok helyet, ahol csak tetszik.
A kanapét választották. Ő maga inkább egy kényelmes karosszékbe telepedett, és cipőjéből
kibújva maga alá húzta a lábát.
-Érezzétek otthon magatokat-mondta, mikor látta, hogy vendégei feszengenek a pompás
környezetben.-Csak magunk vagyunk, semmiért nem kell zavarban éreznetek magatokat.
Ez azért nem ment könnyen. Hiába volt ugyanaz az ember, mint aki a sérülteket látta el
mellettük éveken át, a ház és a rengeteg drága bútor megnehezítette, hogy barátai fel
tudjanak engedni.
-Mindezt látva még kevésbé értem, miért jársz hozzánk-vallotta be Annie rövid csend és
akklimatizálódás után.
-Azért, amiért ti is csináljátok-felelte Cassandra.-Hogy segítsek azokon, akik nálam kevésbé
szerencsések. Meg persze a társaságért, és hogy ne unjam halálra magam. De késő van, és ti
azért jöttetek, hogy megtudjátok, mi történt, úgyhogy legjobb lesz, ha nem kertelek, hanem
belevágok.
Egy pillanatra elhallgatott, hogy összeszedje a gondolatait.
-Vasárnap délelőtt katonák jelentek meg nálunk, hogy átkutassák a házat-fogott bele végül.-
Arra utaló bizonyítékokat találtak, hogy apám információkat ad el a franciáknak, és azonnal
le is tartóztatták. De ő ártatlannak vallja magát, és anyámmal úgy gondoljuk, hogy valaki
tőrbe csalta, viszont ahhoz, hogy ezt elhiggyék, perdöntő bizonyítékot kell szereznem, még
mielőtt valami gazember miatt halálra ítélik.
Úgy vélte, ez elég jó összefoglalás, úgyhogy nem ragozta tovább a dolgot, hanem becsukta a
száját, és várta a reakcióikat.
-Nagyon jól tetted, hogy nem jöttél be dolgozni-mondta Anne, mihelyt sikerült felfognia az
elhangzottakat.-Amíg ezt el nem intézted, ne is gyere. Egy pár hetet kibírunk nélküled.
-És ha bármiben tudunk segíteni-tette hozzá a többnyire szótlan Daniel-akkor ne habozz
segítséget kérni. Akármikor.
-Köszönöm.
Cassandra szeme égni kezdett. Nem tudott elég hálás lenni, hogy ilyen barátai vannak.
-A tea, Miss Cassandra.
-Hozd csak be, Elise!-intett a szolgálónak, aki a legjobbkor jött; még a végén elsírta volna
magát a meghatottságtól.
Barátai elvettek egy-egy csészét, ő pedig a cselédet elküldve maga öntött nekik teát a
kannából.
-Tegyetek bele mézet is!-mondta.
Barátai hallgattak rá, majd mikor már a forró italt szürcsölgették, Annie visszakanyarodott a
témához.
-Gondolom, már hozzáláttál a nyomozáshoz. Jutottál valamire?
 -Eddig semmire. Átnéztem apám íróasztalát, ahol a hamis bizonyítékok voltak, de az
égvilágon semmit sem találtam. A katonák amúgy is elvittek mindent, ami számomra érdekes
lehetett volna, szóval...reménytelen.
-Akkor próbálkozz mással-javasolta Daniel.-Kiknek volt lehetőségük elhelyezni a bűnjeleket?
-A szolgálóknak-vágta rá Cas.-De nem akarom elhinni, hogy közülük volt valaki.
-De nem is zárhatod ki. És rajtuk kívül?
-Lehetett egy vendég-vetette fel Anne.-Ha nem voltak nagyon elrejtve, akkor elég lehetett
egy perc, hogy odategye őket.
Erre már ő is gondolt. De volt ezzel egy probléma.
-Apám saját bevallása szerint nem igazán nyitogatta azt a fiókot, tehát az is lehet, hogy a
dolgokat már sokkal korábban odacsempészték.
-Milyen bizonyítékok voltak?
Cassandra elmondta.
Daniel összevonta a szemöldökét, miközben a fejét törte.
-Ha az információk a jegyzetfüzetben elég naprakészek, akkor azt nem lehetett a fiókban túl
régen.
Cas felvillanyozódott az ötletre.
-Igazad van. Ennek mindenképpen utána járok. Emellett többnyire ugyanazok a vendégek
járnak a házunkban, bár két hónapja volt itt egy bál...meg kell tudnom, hogy az előtt, vagy
már utána volt-e a dolog. Ha utána, akkor az jelentősen leszűkítené a lehetséges
gyanúsítottak listáját. Persze mivel alig vagyok itthon, ki kell majd kérdeznem a a személyzet
minden tagját, hogy minden látogatóról tudjak, aki itt járt, de azt hiszem, megoldható a
dolog.
-Kivéve persze ha valaki észrevétlenül betört a házba, mondjuk éjszaka, hogy elintézze a
dolgot. Nem lehetetlen. És akár egy bérenc is elvégezhette.
-Vagyis gyakorlatilag ez is zsákutca-állapította meg a lány, veszítve a lelkesedéséből.
-Talán-ismerte el Daniel.-De neked amúgy sem ez az ember kell, hanem az, aki az egészet
kitalálta. A főnök. És hozzá másképp is eljuthatsz.
-Például? Annyit tudok róla eddig, hogy nemes, aki valamiért nem apám barátja, de ezzel
sem megyek sokra, mert attól még színlelhet barátságot.
Ekkor hirtelen bekattant valami, ami segített új szemszögből látni az egészet.
-Mi van, ha az apám neki teljesen közömbös?-vetette fel.-Talán azért választotta őt, mert ő
a legkézenfekvőbb bűnös. Olyan információk lehetnek abban a füzetben, amihez kevesen
férhettek csak hozzá, persze őt leszámítva.
-Igazad lehet-vélte Annie, és ásított, amitől ő egyszerre visszazökkent a valóságba.
-Olyan figyelmetlen vagyok!-szidta magát hangosan.- Ti végigdolgoztátok a napot, holnap is
hajnalban kezdtek, én pedig itt feltartalak benneteket.
-Semmi gond, még maradunk szívesen-állította barátnője, de nem tudta elfojtani a
következő ásítást, ami rácáfolt szavaira.
Cas felállt és belebújt a cipőjébe.
-Jobb, ha mentek. Nekem is sok dolgom lesz holnap. Főleg most, hogy ennyi jó ötletet
adtatok.
-Reméljük, hogy valamelyik nyomra vezet.
-Reméljük-értett egyet.-Gyertek, John hazavisz titeket. Ha minden igaz, a kocsi már
indulásra kész.
Valóban az volt.
 Némi győzködés után a házaspár belátta, hogy ha már előállt a kocsi, nincs értelme
visszautasítani a fuvart. Vagy inkább azt, hogy felesleges próbálkozás vitatkozni egy eltökélt
grófkisasszonnyal. Így hát megadták a címüket a kocsisnak és beszálltak.
-Ó, Jane, még valami!-intette oda Anne a lányt még utoljára.-Jason járt ma a Carolinában, és
utánad érdeklődött. Ha holnap is jön, mit mondjak neki?
Sylverton kereste? Nahát. Ezek szerint tényleg azért adta kölcsön a lovát, hogy még
láthassa. Csak arra nem számított, hogy mikor a lány visszaviszi, ő épp az apját fogja
letartóztatni a város másik felében.
-A valóságot semmiképp-szögezte le.
Ha csak utalnak a helyzetére, az a férfi pillanatok alatt kitalálja, hogy ki ő valójában. Nem
lenne nehéz dolga.
-Maradjunk a családi gondoknál. Jó? De mondd meg neki, hogy semmi olyasmi, amit ne
tudnék megoldani.
-Rendben, átadom neki. Aztán majd el kell mesélned, hogy mégis mi folyik itt kettőtök
között.
-Mindenképpen. Jó éjszakát!
-Neked is!
Mikor a kocsi elhajtott, Cassandra visszament a házba, a szobájába. Mielőtt így betoppantak
hozzá, azt tervezte, hogy korán ágyba bújik, de a beszélgetésüknek hála az agya most
ötletektől és gyanúsítottaktól hemzsegett, úgyhogy hiába feküdt volna le, úgysem lett volna
képes elaludni. Nem is próbálkozott vele, hanem átöltözött, és kiosont az istállóba négylábú
barátnőjéhez.
-No, kedvesem-dünnyögte a kancának.-Készen állsz egy kis éjszakai vágtázásra?

Lady de Clare az első két este után már nem jött haza. Küldött egy levelet Cassandrának,
amiben tudatta vele, hogy a király a rendelkezésére bocsátott egy lakosztályt a palotában, és
az étkezéseiről is bőkezűen gondoskodik. A lánynak nagy volt a kísértés, hogy bemenjen a
palotába és szájon csókolja ezért a királyt, akár nyilvánosan is. Bár később felmerült benne,
hogy talán nem is Edward volt az értelmi szerző, és a hála ilyesfajta kimutatása lord Sylverton
felé...már a gondolattól is zavarba jött. Ami aztán még inkább összezavarta.
Egyszerűen nem tudott kiigazodni azon a férfin. Az, hogy kereste őt a Carolinában, hogy sok
sikert kívánt neki a nyomozáshoz, egyáltalán nem illett egy olyan emberhez, aki több franciát
ölt meg, mint a kitüntetett katonák többsége a háborúban. Vagy aki száműzte az anyját a
származása miatt.
Amióta lord Chastertontól tudomást szerzett erről, nem tudta hosszabb időre elfelejteni,
bármilyen hatásosan terelte is el a figyelmét. Szerette volna azt gondolni,hogy a férfi
hazudott neki, vagy hogy rosszak az értesülései, de a szelek őt igazolták. Szíve szerint
felkereste volna Jasönt, hogy magyarázatot követeljen-erről és Richardról egyaránt-de az
apja ügye sürgősebb volt. Ráér ennek a végére járni, ha őt már tisztázta.
Csak félsz az igazságtól!-súgta egy belső hang, amit nem tudott elhallgattatni.
Talán mert igazat mondott. Gyűlölt csalódni az emberekben, és Sylvertonban minden
óvatossága ellenére kezdett megbízni. Nem akarta ezt elveszíteni.
Amíg ezekkel a kétségekkel küzdött magában, folytatta a kutatást az apját bűnbakká tevő
illető után. Arrafelé indult el, amerre Daniellel és Annenel is az este; mindjárt kezdésként
küldött is egy levelet az anyjának a palotába. Ebben információkat kért a jegyzetfüzetről és az
elmúlt hetekben felbukkanó látogatókról. Az üzenetet egy szobalány vitte el, délutánra
vissza is érkezett a válasszal-ő addig az árvaházba ment, hogy a káosz ellenére addig se
hanyagolja el teljesen gyerekeket.
A látogatók névsora szép hosszú volt, és a látogatásuk célját is tartalmazta, valamint a
házukban eltöltött idő mennyiségét. A grófnő alapos volt, mint mindig, és rendkívül precíz. A
memóriája is hamisítatlanul a régi. Cassandra mégsem ment túl sokra ezzel a listával, mert a
nevek többsége ismerős volt, aki rendszeresen megfordult náluk. Kivéve egy személyt: lord
Sylvertont.
Felmerült-e benne, hogy Sylverton maga helyezte el a hamis bizonyítékokat, hogy rossz
megérzését a gróffal kapcsolatban alátámassza? De még mennyire. Alig kellett hozzá két
másodperc azután, hogy meglátta a nevét leírva. Ettől persze mindjárt bűntudata is lett, de
ezt elnyomta, hogy objektíven tudja őt megítélni, és azt kérdezte magától:
Szerinted képes lenne rá?
-Nem-vágta rá az egyik fele.
-De még mennyire-figyelmeztette ugyanekkor a józan énje, és felidézte azt a robbanás
közeli állapotot, amibe Jason a bál alatt került a palotakertben.
Attól függ, Richarddal mennyire voltak jóban-módosította a feltételeket. Az alapján,
amilyennek ő az elejtett morzsákból megismerte a barátságukat, azt kellett mondania, hogy
a férfi soha semmilyen körülmények között nem tenne ilyesmit. Nem a barátja családjával.
Úgyhogy ezt a gondolatot el is vetette, és olvasta tovább a levelet.
A jegyzetfüzet sajnos tárgyi bizonyíték, nem férhettem hozzá-írta anyja. Ha információ kell
róla, lord Sylvertont kell megkeresned. Apád üdvözöl; jól van, csak nagyon ideges. Tudod,
milyen: mindig csinálnia kell valamit, különben megőrül. Ezt is tőle örökölted. De
bármennyire is gyorsan akarod kihozni őt, mindig légy nagyon óvatos!
-Az leszek-mormolta, miközben eltette a levelet, és maga elé húzta a másikat.
A kettő együtt érkezett, de ezen csak az ő neve volt, semmi más, így fogalma sem volt róla,
hogy ki küldhette. A kézírást sem találta ismerősnek.
Kibontotta és olvasni kezdte.

Kedves Miss de Clare!

Remélem, a körülményekhez képest jól van. Bár ez meglehetősen önző kívánság, hiszen a
saját lelkiismeretemet szeretném megnyugtatni, és ez okból ön bizonyára hazudni fog az
állapotáról. Ezúton tehát kérem, hogy ne kíméljen, hanem az önre jellemző őszinteséggel
válaszoljon majd.
Valószínűleg azon tűnődik, hogy volt merszem tollat ragadni a közelmúlt eseményei után.
Tudom jól, hogy az égvilágon semmivel sem tartozik nekem-épp ellenkezőleg-mégis
szeretném tisztelettel a segítségét kérni. Egy bizonyos személyről lenne szó, akit kuzinom
arra a sokat emlegetett posztra szán. Miután jobban megismertem, arra jutottam, hogy az ön
társasága jótékony hatással lehetne rá. Ez nem parancs, csupán egy tiszteletteljes kérés, amit
jogában áll visszautasítani, de rendkívül hálás lennék, ha hajlandó lenne némi időt eltölteni a
társaságában.

Üdvözlettel: E

Cassandra zavartan ejtette ölébe a papirost.

A király azt kéri tőle, az áruló lányától, hogy leendő menyasszonyát szórakoztassa? Miért?
Mit vár tőle? Hogy elijessze? Vagy valami mást?
 Akárhogy is, esze ágában sem volt elutasítani. Őfelségét egy percig sem okolta semmiért, és
kedvelte annyira, hogy néhány órát felajánljon neki az életéből. Még akkor is, amikor ilyen
drága volt az ideje. Arról nem is beszélve, hogy így vissza nem térő alkalma nyílik, hogy
egyengesse Ella útját.
Ella!-szisszent fel gondolatban.
Napok óta nem volt nála. A saját gondjai úgy lefoglalták, hogy teljesen megfeledkezett róla.
Szegény lány!
Na jó-mondta magának. Csak sorjában.
Asztalhoz ült, és papírt, tintát és tollat vett elő. De itt megakadt. Mégis hogyan szólítsa
meg?
Kedves lord Sylverton. Nem. Tiszetelt Lord Sylverton. Nem, ez sem jó. Lord Sylverton. Uram.
Tisztelt uram. Ez lesz az!
Belemártotta a tollat a tintába, és írni kezdett.

Tisztelt uram!
Elakadtam a nyomozásban, és a folytatáshoz szükségem lenne némi információra az apám
fiókjában talált jegyzetfüzet tartalmáról. Mindenekelőtt, hogy megállapíthassam, mikor
tették oda, tudnom kellene, hogy a benne lévő legfrissebb bejegyzés mennyire friss;
lehetséges-e, hogy két hónapnál régebben került bele. Továbbá az is érdekelne, hogy ki
lehetett az rajta kívül, aki ezekhez az értesülésekhez hozzájuthatott, akár mert jogosult rá,
akár mert lehetősége volt olyan helyeken hallgatózni. Úgy vélem, ezen tények felmérésére
ön a legalkalmasabb, és bízom benne, hogy hajlandó nekem segíteni. Ha másért nem, azért
hogy kárpótoljon az ön igen megalázó áludvarlásáért.
Köszönettel: Miss Cassandra de Clare.

Tökéletes. Az a leheletnyi érzelmi zsarolás is belefér, és legalább tudathatja vele, hogy mi a

véleménye erről a húzásáról. Ha nagyon aljas lett volna, megemlíthette volna Richardot, de
nem volt az, és esze ágában sem volt felhasználni ellene azt a régi barátságot, ami
valószínűleg még ma is fájdalmat okozott neki.
Elégedetten a megfogalmazással félretolta a levelet, hogy a tinta meg tudjon száradni, és
újabb papírt húzott maga elé.

Felség!
Köszönöm, hogy érdeklődik hogylétem iránt. Fizikailag jól vagyok, ami pedig a
lelkiállapotomat illeti: nem fogom feladni. Már ha ez válasz a kérdésére.
Nagyon szívesen foglalkozom az ismerősével, de van néhány feltételem. A hölgy számára én
csak Jane lehetek, mindenféle cím és egyéb név nélkül. Továbbá

Itt megállt, hogy eltöprengjen, hogy is kellene csinálni. Úgy lenne a legjobb rendezni a
dolgot, hogy Edward és Ella találkozzanak, ami meglehetősen behatárolja a helyszínt.
Konkrétan egy ilyen hely és idő jutott eszébe: a vásár. És a terv lassan formálódni kezdett
benne...
Kellett egy kis idő, hogy kidolgozza a részleteket, de mikor sikerült, gyorsan befejezte a
levelet. Jane-ként írta alá.
Írt pár sort az anyjának is, aztán felállt, hogy megkeresse Beth-t.
-Ezt vidd el a palotába-mondta neki.-Mindhármat anyámnak add oda, majd ő eljuttatja a
megfelelő címzettekhez, ahogy kell. Rendben?
 -Igenis, miss. Tehetek még valamit önért?
-Nem, köszönöm, egyelőre ennyi.
Amióta az apja börtönben volt, a cselédek feltűnően kedvesek és előzékenyek voltak vele.
Bármit kért, habozás nélkül engedelmeskedtek, és egy panasszót sem hallott tőlük. Még a
mindig mogorva Bertha is rendszeresen küldött neki frissítőt, vagy egy kis süteményt, hátha
megéhezett, és bár egyedül volt otthon, a szakácsnő ragaszkodott hozzá, hogy rendesen
süssön-főzzön.
A lányt egy kicsit arra emlékeztette a dolog, amikor Richard meghalt-akkor is szó szerint
lesték a kívánságait, és mindent megtettek, hogy felvidítsák. Nem mintha sikerrel járhattak
volna.
Jól emlékezett arra a napra. Tavasz volt, és a délután közepe, ezért azt várta volna, hogy
szép idő legyen, hogy mehessen lovagolni. Ehhez képest úgy zuhogott az eső, hogy nem
engedték kimozdulni a házból; kénytelen volt odabent elfoglalni magát. Választhatott, hogy
olvas, kézimunkázik, vagy zongorázik, és ő némi töprengés után leült a hangszerhez,
mondván, az is jobb, mint halálra unni magát.
Éppen egy altatódalt játszott, amikor klimpírozását nyerítés szakította félbe. Az ablakhoz
szaladt, hogy megnézze, ki a látogató, de csak elmosódott alakokat látott, úgyhogy kiszaladt
a folyosóra, és lement a hallba. Hátha valaki izgalmas. A lépcső tetején azonban megtorpant,
mert egy ismeretlen férfi volt katonaruhában, ő pedig nem igazán volt szalonképes
állapotban. Nem mintha ez annyira érdekelte volna, de akkoriban a szülei igyekeztek rávenni,
hogy adjon a megjelenésére, ezért tétovázott.
Aztán meghallotta, hogy az anyja felzokog. Ez megrémítette, mert még egyszer sem hallotta
őt sírni, főleg így. Nem mert rákérdezni, hogy mi történt, de nem is kellett, mert a grófnő a
fiát szólongatta kétségbeesetten, a könnyein át, és ebből egyszerre megértette.
Úgy érezte, a lábából kifut minden erő. Kiáltani akart, sikoltani, de csak egy alig hallható
nyöszörgés jött ki a torkán-bár mégsem lehetett olyan halk, mert a katona felkapta a fejét és
egyenesen rá bámult.
Kék szeme volt. A jó ég tudja, miért, de ez volt az egyetlen dolog, amire belőle emlékezett.
Talán azért, mert még mielőtt lett volna ideje szemügyre venni a külsejét, megpördült, és
futásnak eredt a szobája felé. A nevét hallotta, de nem lassított, amíg oda nem ért; akkor
aztán bemászott a takarói alá, és várta, hogy felébredjen a rémálomból.
Napokba telt, mire elfogadta, hogy ez a valóság, és Richard nincs többé. Hogy a halálát el is
fogadja...az talán még máig sem sikerült.
-A jelen-mormolta magának.-Koncentrálj a jelenre!
Az elmúlt néhány napban rászokott, hogy önmagához beszél, mert az segített az
összpontosításban. És mert amúgy a szolgálókon kívül senki sem volt körülötte, akivel szót
válthatott volna, nekik pedig még az üres házban is akadt elég tennivaló.
Jelenleg úgy állt a helyzet, hogy amíg lord Sylverton válaszára várt, nem túl sok mindent
tehetett az apjáért, viszont így volt ideje másra. Meglátogathatta Ellát.
-Nem leszek el túl sokáig-mondta Elise-nek, miközben felvette a köpenyét.-Ha bárki
keresne, mondd meg neki, hogy jöjjön vissza kicsit később, vagy ha maradni akar, ültesd le a
szalonban. De tartsátok szemmel, nehogy további hamis bizonyítékok bukkanjanak fel a
házban; sajnos senkiben sem bízhatunk.
Kint viszonylag hideg volt az eddigi időhöz képest. A napot felhők takarták el, és enyhén
szemerkélt az eső, de nem annyira, hogy csuklyára lett volna szüksége. Azért igyekezett jól
kilépni, mert az évnek ebben a szakában sosem lehetett tudni, hogy a szitálás eláll, vagy
erősödik és órákig tartó szüntelen esőzés lesz belőle. Kellemetlen lett volna egy elázás miatt
megbetegedni, éppen most.
A csöpögés nem maradt abba, de legalább nem is lett hevesebb, míg megérkezett a
Northwood házhoz. Egy kis kézzsibbadásért cserébe Ella két percen belül megjelent, köpeny
nélkül-valószínűleg nem akarta felkelteni a mostohái figyelmét vele-és nagyon boldognak
tűnt, hogy látja.
-Azt hittem, most egy darabig nem jössz-vallotta be, miután félszegen megölelte barátnőjét.
-Sajnálom, hogy eddig tartott, de történt egy s más...
-Tudom-szakította félbe.-A szabónál hallottam. Ez borzalmas. Te azért jól vagy?
-A körülményekhez képest igen. Próbálom kideríteni, hogy ki juttatta börtönbe az apámat,
és tisztázni, még mielőtt elítélik. Lord Sylvertonnak köszönhetően még van némi időm.
Ella meg se rezzent majdnem-vőlegényjelöltje nevének hallatán. Igazság szerint az elmúlt
napokban egyáltalán nem gondolt rá, sem a házasságra-kivéve álmaiban, s ezekben
többnyire a vőlegény szerepe a rendkívül kedves és vonzó uralkodónak jutott. Talán mégis el
kellett volna égetnie azt a nevetséges papírsarkot a virággal, de valahányszor megpróbálta,
előbb-utóbb azon kapta magát, hogy csak áll, és a rajzot bámulja, mintha valami
felbecsülhetetlen értékű kincs lenne. Nem egyszer egy hajszálon múlt, hogy Frida vagy
valamelyik lány rajta nem kapta.
Minden nap százszor meggondolta magát a bállal kapcsolatban-hogy menjen, vagy ne
menjen-de a szíve mélyén tudta jól, hogy ha egy mód van rá, ott lesz. Még egyszer utoljára
találkozni fog Edwarddal, mielőtt a férfi elveszi a spanyol hercegnőt, ő pedig hozzámegy
valami vidéki nemesemberhez. Bár a dolognak erre a részére nem szívesen gondolt; inkább
csak a bálig szokott előre menni az időben. Ami utána jött, az túlságosan lehangoló volt.
-Te hogy vagy?
-Csak mint mindig-felelte egykedvűen.-Bár most már egyáltalán nem alszom a padláson. Túl
hideg.
-Ha minden a terveim szerint megy, nem sokáig kell már itt maradnod.-bíztatta Cassandra.
Ez nagyon meglepte. Nem számított rá, hogy a sok gondja-baja mellett még az ő dolgával is
foglalkozik. Arra meg végképp nem, hogy kész tervvel állít be. Elvégre még nincs egy hete,
hogy az előzőt-lord Sylvertont-sutba kellett dobni az ő bolond szíve miatt.
Kíváncsi volt, hogy a másik milyen sorsot szán neki, de inkább nem kérdezett rá, mert egy
kicsit tartott a választól. Majd ráér foglalkozni vele a bál után.
-Sajnos vissza kell mennem-mondta válla felett a ház ablakai felé pislantva.-Jobb, ha nem
látnak meg.
-Megértem. Amúgy sem lenne jó, ha megfáznál, vagy tüdőgyulladást kapnál-értett egyet
Cas és a lány kezébe nyomott egy csomagot.- Hoztam egy kis ételt, ez elég lesz pár napra, ha
beosztod. Nem tudom, hogy tudok-e jönni a közeljövőben....
-Nem baj, ha nem-mondta Ella gyorsan.-Csak hozd ki az apád a börtönből.
A grófkisasszony még mindig tétovázott.
-Nyugodtabb lennék, ha meg tudnám mondani, mikor találkozunk legközelebb.
Ella elgondolkodott. Aztán felderült az arca.
-Mindjárt itt a vásár. Oda el tudsz jönni?
-Igen, az tökéletes-vágta rá Cassandra.-De megoldható lenne, hogy ebéd után gyere ki?
Olyan három óra tájban.
-Háromkor ott leszek.
A másik egyszerre tűnt megkönnyebbültnek és elégedettnek, de ez alatt a pár perc alatt Ella
eléggé átázott ahhoz, hogy ne töprengjen az okán. Csak még egyszer sok szerencsét kívánt
neki a nyomozáshoz, és visszaszaladt a házba, mielőtt még lebukott volna a nagy adag étellel
a kezében.
Szerencséje volt: senkinek sem tűnt fel a rövid kiruccanása. Bár talán Cassandra volt az, aki
szerencsét hozott neki-mással nem tudta magyarázni, hogy az első esetet leszámítva egyszer
sem került bajba miatta. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen rövid találkozás vele elég volt,
hogy reményt és energiát adjon, és egy célt-egy valamit, amire várhat.
Eldöntötte, hogy ha férjes asszony lesz, annyiszor látogatja meg a lányt, ahányszor csak
teheti. És el is hívja magához, amennyiben férje beleegyezik. Mivel Cas egy gróf lánya,
valószínűleg nem lesz ellene kifogása, ha pedig mégis, akkor Cassandrával majd kitalálnak
valamit. Vele úgy tűnt, nem létezik lehetetlen.
-Hamupipőke! Hamupipőke!
Lissa éles hangja olyan váratlanul érte, hogy egész testében összerándult, aztán elnyomott
egy sóhajt, és rohant megtudni, hogy mit óhajt a kisasszony.

***

Amint Cassandra magára maradt a Northwood ház előtt, hazafelé indult. Közben eszébe
jutott, hogy kerülhetne a vásártér felé, hogy benézzen a kovácshoz, de ha odamegy, annak
egy hosszú beszélgetés lett volna a vége, és most nem akart ilyen sokáig elmaradni. Amióta ő
volt a de Clare kúria egyetlen lakója, sokkal jobban meggondolta, hogy mennyi időt töltsön
másutt. És a vásár napján majd úgyis találkozik Frankkel és Rosával.
Legnagyobb meglepetésére mire megérkezett, három válaszlevél várta. Beth igencsak
szedhette a lábát, ha ilyen hamar megjárta a kastélyt oda-vissza. Arról nem is beszélve, hogy
mindhárom személynek-Jasonnek, Edwardnak és az anyjának is-azonnal le kellett ülnie
megírni a feleletet. Az anyján nem csodálkozott, hiszen az apja zárkájában nem sok mindent
lehetett csinálni, de a király és Sylverton meglehetősen elfoglalt emberek voltak. Az se lepte
volna meg, ha beletelik egy-két napba, mire tollat ragadnak.
Elsőként a grófnő sorait futotta át. Nagyjából az volt benne, amit várt: hogy továbbította a
másik két levelet, hogy ő és a gróf jól vannak, és hogy Cassandra legyen óvatos, és ne tegyen
semmi olyasmit, amit ő az anyjaként nem helyeselne. Ezzel persze burkoltan arra célzott,
hogy ne használja a kívánságait. És ő nem is akarta-csak ha rákényszerítik.
Őfelsége üzenete még rövidebb volt: beleegyezett a feltételekbe, és megköszönte, hogy Cas
hajlandó segíteni neki. A lány nem is foglalkozott túl sokat ezzel a kettővel, hanem a sokkal
érdekesebb harmadikat vette elő, és olvasni kezdte.

Kedves Miss de Clare!

Ezeket az információkat nem adhatnám ki, de a bátyja miatt megteszem; kérem, ne kürtölje
világgá.
Az apjánál talált jegyzetfüzet igen rendszertelenül tartalmaz információkat; néha egyazon
napon többet is lejegyeztek, néha hetekig semmit. A legutolsó talán három hete kerülhetett
bele, de négy hét hétnél semmiképp sem régebben, tehát az ön által megadott
időintervallumon belül.
Ami a hozzáférést illeti, megvizsgáltam azokat az információkat, amelyekről csak egy
szűkebb körnek volt tudomása; ezeket a neveket a másik lapon felsoroltam, ahogy azokét is,
akiknek fecseghettek. Továbbá aláhúztam azokat, akiket én már ellenőriztem és ártatlannak
találtam, hogy időt nyerhessen, amennyiben bízik az ítéletemben. Csillaggal jelöltem azokat,
akik különösen nagyszájúak.
 Remélem, megérti, hogy mekkora kockázatot vállalok ezzel a levéllel, és nem árulja el a
bizalmamat. Nem szívesen juttatnám az apja mellé.
Tisztelettel: Lord Sylverton.

Cassandra azon kapta magát, hogy fülig ér a szája. Ahelyett hogy bosszantotta volna a
leplezetlen fenyegetés az üzenet végén, inkább szórakoztatta; talán mert pontosan tudta,
miért van ott. Ahogy írta, Jason kockázatot vállalt azzal, hogy megbízott benne-akkorát,
amekkora példátlan volt olyasvalakitől, aki a saját embereinél is arra vár, hogy mikor döfik
már hátba-és ez volt az egyetlen mód, hogy úgy érezhesse, az ő kezében van az irányítás.
Vagyis a férfi a kedvéért hajlandó volt lemondani a biztos talajról.
Nos, nem a te kedvedért-javította ki magát. Hiszen azt sem tudja, ki vagy. Legfeljebb
Cassandra, de sokkal inkább Richard kedvéért.
Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy a bátyja mit szólna, ha látná, mit csinálnak ők ketten:
a húga és az egyik legjobb barátja. Valószínűleg kimondhatatlanul élvezné a köztük menő
huzavonát. Talán még tippeket is adna-mindkettejüknek-hogy hogyan húzzák fel a másikat.
Richardnak időnként furcsa és kifacsart humorérzéke volt, de egyszerűen nem lehetett rá
haragudni.
Szinte látta maga előtt, ahogy beszambázik a szobába, ledobja magát a karosszékbe, és a
lábát hanyagul keresztbe vetve rákacsint. A haja enyhén kócos, az arca borostás, mert már
megint kihagyta a reggeli készülődés néhány részletét, és nyilvánvalóan a tükörbe sem
nézett bele, ugyanis akkor észrevette volna, hogy a zubbonyát félregombolta. A nyakravalója
is csálén áll, de nem foglalkozik vele, csak hanyagul rákacsint.
-Mi a helyzet, Napsugaram?
Tréfából nevezte így, mert akkoriban minden volt, csak nem „napsugaras”. De ő annyira el
volt merülve az önsajnálatban és a szenvedésben, hogy nem ismerte fel a kedvességet a
becenévben, és azt hitte, egyszerűen gonoszkodni akar vele. Most pedig már késő volt; pedig
bármit megadott volna, ha még egyszer hallhatja a szájából ezt a mondatot. Vagy bármely
másikat.
-Halihó! Megkukultál?
-Nem-felelte hangosan.
-Akkor jó. Bár a némaság előnyödre válhatna, ha házasságra kerül a sor. A legtöbb férfi ölni
tudna egy nőért, aki képes befogni a száját. De talán így is elkelsz, ha valaki eléggé
bevállalós, nem igaz? Na, elmondod, mi bánt?
-Hogy nem vagy itt igazán-mormolta, és igyekezett visszatartani a könnyeit; szerette volna
megtartani ezt az illúziót, amíg lehet.
Richard a rá jellemző színpadiassággal tárta szét a kezét.
-Itt vagyok, amennyire lehetséges. Mesélj!
És Cassandra mesélt. Töviről-hegyire elmondott mindent, ami az elmúlt hetekben történt,
egészen a közelmúlt eseményeiig. Csak úgy ömlött belőle a szó. Bátyja pedig meghallgatta,
és időnként közbeszúrt egy-egy megjegyzést; például amikor Elláról és Edwardról, meg a
velük kapcsolatos terveiről beszélt.
-A jó öreg Eddie-vigyorgott.-Na, ő megérdemli az igaz szerelmet és a boldogságot.
Amikor pedig Sylverton került szóba, bizony nem tudta elfojtani a derültségét.
-Atyaég, Jason! Jason és te! Ha még élnék, biztos fogadásokat kötnék, hogy melyikőtök
bolondul meg előbb. Ha valaki, te aztán rendesen ki tudod hozni őt a sodrából, efelől nincs
kétségem. De szép lenne azt látni! Csak aztán az ég óvja azt, aki ellen ti szövetkeztek.
 Aztán elérkezett az apjuk letartóztatásához, ám Richardot láthatóan nem rázta meg a hír;
annyira, hogy Cas szóvá is tette.
-Minek izgassam magam-vonta meg a vállát a testvére.-Úgyis felmentik.
A lány rosszallóan csóválta a fejét.
-Szinte el is felejtettem, hogy mennyire nem voltál képes semmit sem komolyan venni.
-Minek idegeskedjek? A húgom vagy, tehát úgyis kideríted, hogy mi történt. És ahogy
hallom, az én Jason barátom is a segítségedre van. Nem lesz itt semmi baj.
Cassandra akarata ellenére elmosolyodott.
-Ennyire bízol bennem?
Richard megvillantotta különösen szép fogsorát, és azt felelte:
-Kisasszony! Kisasszony!
A fenébe.
Elise állt a nyitott ajtóban, és aggódó arccal fürkészte Cassandrát, aki próbált úgy tenni,
mintha minden rendben lenne.
-Igen, Elise?
-Bertha kérdi, hogy mikorra kő a vacsora.-A szolgáló tétován elhallgatott, majd
megkérdezte:-Beszélgetni tetszett valakivel?
Cas az üres karosszékre nézett.
-Nem-felelte.-Senkivel.
A lány úgy bólintott, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne egy üres szobában
ücsörögni az egyre erősödő szürkületben, és önmagunkkal beszélgetni.
-Mit mondjak a szakácsnőnek?
-Hogy egy óra múlva lemegyek enni a konyhába, és hogy ne főzzön semmit; jó nekem
bármi, amit elém tud rakni.
-Igenis, megmondom.
Amint ismét magára maradt, Cassandra újra a karosszék felé pislantott, de az továbbra is
üres volt-Richard eltűnt. Bár ez nem volt túl meglepő, hiszen életében ugyanígy jött-ment:
egyszer még itt volt, másszor már nem. Ebben egyformák voltak ők ketten, és nem ez volt az
egyetlen dolog; ha objektíven nézte azt, aki azóta lett belőle, bizony sok hasonlóságot
fedezett fel kettejük között.
Igazság szerint bátyja teljesen más volt, mint a barátai: az enyhén bizonytalan Edward és az
örökké éber Jason. Nyilván ezért is egészítette ki olyan jól a triót. Ők hárman elég
különbözőek voltak, hogy ellensúlyozzák egymást, de volt bennük annyi közös, hogy barátok
tudjanak lenni. És ahogy Richardot ismerte, rengeteg bajba belerángathatta a másik kettőt;
bár így legalább lord Sylverton megedződött annyira, hogy el tudja viselni az ő húzásait. Mert
még tartogatott párat neki, akár tetszik a férfinak, akár nem.

13. Fejezet

Két nap telt el azóta, hogy Cassandra megkapta a névlistát Lord Sylvertontól. Rendkívül
részletes volt, és tartalmazott nemeseket, feleségeket, szolgálókat és szeretőket egyaránt, s
bár valami hasonlót várt, az alapossága mégis megdöbbentette. Ha csak belegondolt, hogy
mennyi információt kell a férfinak észben tartania mindenkiről, aki a királlyal bármilyen
kapcsolatban van, beleszédült. És cseppet sem irigyelte.
Az elmúlt napokat azzal töltötte, hogy összevetette a listát azokkal, akik az elmúlt két
hónapban megfordultak náluk, és a közös neveknek utána járt. Vagyis meglátogatta a cserfes
de la Pole bárónőt, meg a kacér és hiú de Montfort grófnőt, és jó két-két órán át hallgatta a
fecsegésüket. Természetesen alaposan kifaggatták; minden részlet érdekelte őket a gróf
letartóztatásával kapcsolatban, s noha arcukra részvétet kényszerítettek, nem tudták
teljesen elrejteni, hogy mennyire élvezik a jó szaftos pletykát. Csak azt nem tudták, hogy Cas
mindkettejüknek kicsit ferdítve adta elő a történetet: egyiküknél füzet helyett egy francia
pecsétgyűrűről beszélt, másikuknál pedig azt hazudta, hogy a bűnjeleket az apja
hálószobájában találták meg. Ezek olyan apróságok voltak, amikről csak a bűnös tudhatta,
hogy nem igaz, és a reakcióikat figyelve a lány arra jutott, hogy a két hölgy semmit sem tud a
dologról. Ettől függetlenül azért elcsevegett a szolgálóikkal is, miután néhány érmével
megoldotta a nyelvüket, de semmiféle szokatlan viselkedésről-titkolózásról,
megmagyarázhatatlan utakról, idegen arcokról vagy nevekről-nem tudtak beszámolni.
Ugyanígy járt el Lord Staffordnál is, csak nála a személyes látogatást mellőznie kellett, mert
épp nem volt otthon. De nála már-már úgy tűnt, hogy sikerrel jár, mert a szobalányok szerint
sokszor járt el napközben és esténként is, és gyakran órákra eltűnt. Megvárta hát, amíg a
lord hazaért, aztán egy üveg kiváló pálinkával meglátogatta a kocsisát.
Jól számított, mert a férfi, annak ellenére, hogy még csak a húszas évei végén járt, Johnny
bához hasonlóan képtelen volt ellenállni a jóféle itóka csábításának. Ez talán a kocsissággal
járt együtt. És miután iszogatni kezdtek-Cas maradt a teánál-elég volt néhány pohárka, hogy
megeredjen a nyelve.
-Mindig ugyanoda-mondta arra a kérdésre, hogy hova szokta szállítani az uraságot
esténként.-A palotától nem messze száll ki, de sehova sem szokott bemenni, amíg látom.
Igazából meg sem mozdul, amíg a kocsi el nem tűnik a sarkon.
-És soha nem volt rá kíváncsi, hogy hova megy ilyenkor?-faggatta tovább a lány, és töltött
neki még egy keveset.
-Nos, egyszer meglestem-vallotta be a kocsis cinkos mosollyal.-Az egyik házba ment be, de
előtte körülnézett, úgyhogy le kellett lépnem. Szerencsére nem látott meg, de egy hajszálon
múlt.
-Hogy maga milyen bátor!-ámuldozott Cassandra, és igyekezett visszafojtani a nevetését a
másik büszkesége láttán.-Azt megjegyezte, hogy melyik házba ment be?
A férfi összeráncolt homlokkal erőltette az agyát.
-Meg tudnám mutatni-mondta végül.
-Remek!-kapott a szón Cas.-Mondjuk ma este? Nyolcra idejövök.
Ragyogó mosolyt villantott, és máris megkapta a beleegyezést, amit akart. Bár a sikert
inkább a pálinkának tulajdonította, amit majd valahogy ki kell magyaráznia az apjánál, de hát
ez csekély ár volt a remélt eredményhez képest.
Ahogy számította, a kocsis estig benyakalta az egész üveg pálinkát. Így kocsit hajtani nem
volt képes, de Johnny bá némi hízelgés és rábeszélés hatására beleegyezett, hogy felüljön a
bakra, és az enyhén ittas férfi útmutatása alapján eljuttassa őket a célhoz.
-Ez az-mondta végül a fiatalember nehezen forgó nyelvvel.-Itt szoktam kitenni. És abba a
házba ment be.
Cassandra szemügyre vette az ominózus épületet.
-Maradjon a kocsiban-utasította kísérőjét.-Mindjárt jövök.
Kívülről úgy nézett ki, mintha egy egyszerű lakóház lenne a szebbik fajtából-és a szebbik
egyben drágábbat is jelent; a tulajdonosa csakis egy pénzes valaki lehetett. De ahogy
közelebb ment, észrevett egy táblát az ajtón, amin arany betűkkel a Vénusz Kertje felirat állt.
És csak nem zene hallatszott ki bentről?
 Amíg ott állt és hallgatózott, egyszer csak megmozdult a kilincs. Gyorsan hátrált pár lépést
miközben az ajtó kinyílt, és egy elegánsan öltözött úriember lépett az utcára.
A férfi elővette a zsebóráját, ami ezüstből készült és igen sokba kerülhetett, megnézte az
időt, és körbepillantott, mintha keresne valamit. Enyhén bosszúsnak tűnt, de amint a
tekintete megállapodott a sötétben rejtőző lányon, a szeme felcsillant, és a rosszkedvét
mintha elfújták volna. A lány felé indult.
Cassandra fejében megfordult, hogy elfut, de aztán mindjárt el is vetette a gondolatot.
Elvégre a fickó nem úgy nézett ki, mint egy gonosztevő. Inkább, mint akárki az ő köreiből.
-Csak nem egyedül jött ide?-kérdezte az idegen, ráérősen végigmérve őt. Egyértelműen
tetszett neki, amit látott, mert a szája egyre szélesebb mosolyra húzódott.
-A partneremre várok -hazudta Cas az ösztöneire hallgatva, és igyekezett leplezni a
borzongástát, ami a másik intenzív nézésétől tört rá.
-Bolond ember, ha megváratja. Nem szeretné, ha átvenném a helyét?
-Köszönöm, nem-felelte gyorsan.-Inkább megnézem, hátha bent van már. Tudja,
meglehetősen féltékeny.
A férfi még egyszer végignézett rajta, majd kelletlen arccal befejezte végre a mustrálását.
-Azért ha egyszer ráunna a partnerére, keressen meg. Minden héten ugyanekkor itt
megtalál.
Cassandra nem mondott igent és nemet sem, csak biccentett, és határozottan az ajtóhoz
masírozott, s mintha már ezredjére járna ott, benyitott.
Meleg, bordó és zene. Ez a három dolog volt, ami belépve elsőként eljutott az agyáig. Nem
tévedett, mikor úgy vélte, hegedűszót hall: az egyik sarokban egy kis emelvényen két
hegedűs halk dallamot játszott a hangszerén. A harmadik egy széken ücsörögve valószínűleg
épp kifújta magát.
Maga a helyiség, amibe jutott, viszonylag nagy volt. A falait krémszínű márvány borította, de
ez alig néhány helyen látszott, mert majd minden négyzetcentiméterét bordó drapériák
takarták. Gyertyák homályos fénye és füstölők nehéz illata tette teljessé a hangulatot. A
szoba túlsó felén egy asztalnál döbbenetesen merész ruhát viselő szolgalány
kristálypohárban italokat kínált. Középen nők és férfiak finom ruhákban ringatóztak a
muzsikára, míg páran a fal mellett körben elhelyezett vörös bársonyhuzatú heverőkön
foglaltak helyet, és...
Cas arcát elöntötte a vér, amikor meglátta, hogy a tőle nem is olyan messze lévő díványon
ülő pár éppen egymást próbálja felfalni, mit sem törődve az esetleges nézőközönséggel.
Elfordította a fejét, de ezúttal a táncolókon akadt meg a szeme, mert most, hogy
alaposabban megnézte őket, feltűnt neki, hogy milyen közel állnak egymáshoz, és merre
kalandoznak a kezeik...Nagyjából mindenfelé, amerre nem kellett volna.
-Szabad egy táncra?
A váratlan hangra majdnem felsikoltott. Levegő után kapkodva fordult az őt megszólító férfi
felé, és megpróbált egy mosolyt kipréselni magából.
-Majd talán máskor-hebegte.
-Csak nincs rosszul? Nagyon piros az arca. Biztos a meleg az oka. Egy kicsit túlöltözött.
Ami a ruháját illeti, azzal nem volt semmi baj. Hacsak nem az, hogy több anyag volt benne,
mint a jelenlévő nők lenge öltözékeiben összesen. És hogy nem voltak rajta hasítékok,
amiken minden mozdulatra kivillant a lába vagy egyebe.
-Most mennem kell-préselte ki magából, és megfordulva szinte kirontott az épületből.
Hála az égnek, hogy az ajtóban állt meg!
Nem nézett se jobbra, se balra, úgy sietett egyenesen a kocsihoz.
 -Indulhatunk!-szólt oda Johnny bának, és bemászva magukra csapta az kocsiajtót.
Hát, ennyit arról, hogy Lord Stafford az embere. A fickó egy mocskos kéjenc, aki csalja a
feleségét, de úgy tűnik, nem francia kém.
Nagyot sóhajtva hátraejtette a fejét. Elpazarolt egy üveg pálinkát, egy napot, és szerzett egy
igen zavarba ejtő emléket cserébe azért, hogy egy nevet kihúzzon a listáról. Nagyszerű.
Mondhatni csodálatos.
De holnap itt a vásár!-emlékeztette magát. Ha apám dolgával nem is haladok, legalább Ella
ügyében előre tudok lépni egy nagyot. Ha minden jól megy. Különben is, még van időm.
Miután visszavitték Staffordnak a kocsiját-és a kocsisát-John hazafuvarozta Cassandrát.
A lánynak az volt a terve, hogy bemegy, levetkőzik és bezuhan az ágyába, hogy álomba
merülve elfelejthesse ezt az eredménytelen napot, és hogy holnap hajnalban újult erővel
vethesse bele magát a nyomozásba. De sajnos ez a terv kútba esett, amint belépett az ajtón.
Ugyanis Elise már a hallban várt rá, és amint meglátta, izgatottan sietett elé.
-A grófnő szeretne beszélni a kisasszonnyal.
-Hogyan?-döbbent meg Cas.-Anyám itthon van?
-Igenis, kisasszony. A szalonban.
Cassandra sietve megszabadult a köpenyétől, és kettesével véve a fokokat felszaladt a
lépcsőn. Érezte, hogy valami baj van, különben a grófnő nem hagyta volna magára az apját-
hat lóval sem lehetett volna elvonszolni. Rettegett attól, hogy mi lehet az, ami mégis rávette,
hogy hazatérjen.
Az ajtó előtt lefékezett, és vett egy mély levegőt, hogy megnyugodjon. Az anyjának nem volt
rá szüksége, hogy még őt is nyugtatgatnia kelljen.
Amint a szíve ismét egyenletesen vert, benyitott.
-Anyám.
-Cassie!-riadt fel az asszony.
Az asztalka mellett ült egy széken, egy szál gyertya világánál, és láthatóan elszunyókált,
amíg rá várt. Fáradtnak és elcsigázottnak tűnt, de azért a lánya kedvéért mosolyt
kényszerített az arcára. Cassandra azonban mestere volt a színlelt mosolyoknak és a
megjátszott gondtalanságnak, és pontosan el tudta képzelni, hogy mi megy közben végbe
benne.
Odament hozzá, leült mellé, és kezét a kezébe vette.
-Miattam ne játszd meg magad-mondta gyengéden.-Itthon nem kell erősnek látszanod.
A mosoly azonnal eltűnt. A grófnő csüggedten leejtette a vállát.
-Nem törhetek össze, mert akkor ő is összeroppan-mondta tompán kongó hangon.-Nem
veszítheti el a reményt.
-Nem fogja-jelentette ki Cassandra határozottan, és megszorította a kezét.-Tudja, hogy
mennyire szereted, és miattad ő is ki fog tartani. Én pedig meg fogom találni azt a mocskot,
aki ezt tette a családunkkal, és gondoskodom róla, hogy megfizessen. Csak egy kis idő kell...
-De nincs!-tört ki az asszonyból.-Ezért jöttem haza.
Cas azt hitte, megáll a szíve. Máris elítélték? Az nem lehet, még nem. Nem ilyen hamar.
Sylverton nem hagyná.
Ugyan mit tudsz te róla?-kérdezte a józan énje. Richard barátja volt, nem a tied. Alig
néhányszor találkoztatok. Emellett ha a saját anyját képes volt száműzni, mit vársz tőle te?
Hirtelen rájött, hogy az anyja közben tovább beszélt, és épp egy papírt próbál a kezébe
nyomni. Elvette tőle, és még mindig dermedten kezdte átolvasni. Aztán mikor a végére ért,
kezdte elölről, mert nem értette.
Az irat egy fizetési felszólítás volt, de mintha kínaiul lett volna írva.
 -Nem értem-vallotta be.
-A bánya-magyarázta a grófnő rezignáltan.-A kibányászott érc tizede a királyt illeti, de
eszerint mi már évek óta nem fizettük ezt be neki.
Lehetetlen. Az apja és Lord Chasterton mindig ügyelt mindenre. Ezért is volt olyan
megdöbbentő, hogy annyi pénz csak úgy eltűnhetett...
-Ez is a sikkasztás része lenne?-kérdezte, ahogy összeállt a kép.
-Lehetséges. De bárhogy is van, ez lesz apád vége.
-De hát miért? Ez csak...
-Pénz-fejezte be a mondatot a grófnő.-De annyi, amennyi az ő szemükben már indokolttá
teszi a hazaárulást.
Vagyis a bűntényhez bizonyíték mellett már indítékot is találtak. Pedig már az első is elég
lett volna egy halálos ítélethez.
-Mennyi időnk van?-kérdezte Cassandra bénultan.
-Napok. Legfeljebb. Ez már a harmadik ilyen felszólítás, amit az elmúlt hónapokban küldtek,
csak Robert átkozott büszkesége nem engedte, hogy szóljon róla. Ha lord Sylverton nem
szól...
A lány felkapta a fejét.
-Lord Sylverton?
-Igen, ő keresett meg a dologgal. Azt üzeni neked, hogy bármit akarsz is csinálni, jobb, ha
sietsz.
Szóval mégis mellette áll.
Ez megmelengette a szívét. És segített kitisztítani a fejét annyira, hogy józanul tudjon
gondolkodni.
-Két nap-döntötte el.-Addig próbálkozom hagyományos módszerekkel. Utána viszont
megkérdezem a szeleket.
-Legyen-egyezett bele a grófnő, és Cassandra ebből értette meg igazán, hogy mennyire
elkeseredett az anyja.
-Jobb, ha lefekszünk-mondta a torkában lévő gombóccal küzdve.-Mindkettőnkre ránk fér a
pihenés.
Az asszony azonban a fejével nemet intett.
-Vissza kell mennem. Robert nem tudja, hogy eljöttem.
Cassandrának bevillant az, amikor Jasönnel a házasság kapcsán vitatkoztak-mintha nem is
pár napja, hanem egy örökkévalósággal ezelőtt történt volna. Egy pillanatra azt gondolta, jó
lenne, ha a férfi is ott lehetne vele. Mert ha láthatná azt, amit ő, biztosan elkezdene hinni a
szerelemben.

***

Amióta az üvegházat megmutatta neki, Edward sokkal jobban érezte magát Izabella
társaságában, aki úgy tűnt, végre megenyhült irányába. Mintha a fal helyett, ami eddig
kettejüket elválasztotta, most már csak egy kerítés lett volna ott, amin át lehet látni, és ami
felett akár beszélgetni is lehet. Mindezt annak ellenére, hogy a hercegnőt gyakorlatilag csak
az étkezések idejében látta-őt lefoglalták a teendői, a lányt pedig a hazai növények.
De javuló viszony ide vagy oda, a király meglehetősen idegesnek érezte magát, mikor a
vásár reggelén meglátta. Még nem árulta el neki, hogy mire készül, és csak remélni merte,
hogy beleegyezik. Miss de Clare társasága mindkettejüknek jót tett volna.
 Előző este Jason megkereste őt, és beszámolt a gróf ügyével kapcsolatos fejleményekről-
vagyis a sikkasztásról és a be nem szolgáltatott ércről. Ő első reakcióként közölte, hogy akkor
eltörli a törvényt, amelyik kimondja, hogy a tíz százalék az övé, de unokatestvére szokásos
kíméletlenségével mutatott rá, hogy visszamenőleg nem tehet semmit. Nem mintha ő ezt
nem tudta volna. Csak nem akarta elfogadni, hogy a legjobb barátjának az apját közvetve
miatta végezzék ki.
Ezek után azonban számítania kellett rá, hogy Cassandra-Jane-lemondja a találkozót.
Megértette volna, hiszen már az is csoda volt, hogy eredetileg belement. Most pedig az apja
tisztázása sokkal égetőbb probléma lett, mint akkor volt. De ahogy telt a délelőtt, az üzenet
nem jött, úgyhogy feltételeznie kellett, hogy tartják magukat a megbeszéltekhez.
Ebéd után tehát elkísérte Izabellát az üvegházba, és mihelyt úgy tűnt, hogy kettesben
vannak, kibökte.
-Lenne kedve megnézni a vásárt?
A spanyol hercegnő meglepetten kapta fel a fejét.
-Most?
-Nos, igen. Tudja, lenne egy ismerősöm, akit szeretnék önnek bemutatni, és csak a vásárban
tud találkozni velünk.
-Ha kívánja.
És már vissza is húzódott. Udvariasság, tisztelet, de semmi lelkesedés, semmi Izabella.
Mindig ez történt, ha valamiben bizonytalan volt, vagy ha valamihez nem volt kedve.
-Nem muszáj, ha nem akarja-mondta Edward gyorsan, hátha még vissza tudja csinálni.-Csak
gondoltam, mindkettőnknek jót tenne, ha egy kicsit kiszakadnánk a palotából. Emellett
érdekes kaland lehetne.
-Ön gyakran jár odalent?
-Nem nagyon ritkán. De többnyire álruhában.
-Álruhában?-ismételte a hercegnő; sikerült felkeltenie a kíváncsiságát.-Miért?
-Hogy ne felejtsem el, hogy milyen nem királynak lenni. És-tette hozzá-hogy egy kicsit
megszabadulhassak a testőreimtől, anélkül hogy az életemért kellene aggódnom.
Mindketten az egyenruhásokra pislogtak, akik az üvegház előtt állva igyekeztek úgy tenni,
mintha ott se lennének, de akkor sem lehettek volna feltűnőbbek, ha rózsaszín báli ruhába
öltöztek volna.
-Egy kis szabadság jó lenne-ismerte be Izabella.
-Bízzon bennem! Nem fogja megbánni.
Nagyon remélte, hogy nem hazudik neki. De elég meggyőző lehetett, mert egy perc múlva
a lány rábólintott.
-Nagyszerű!-sóhajtott megkönnyebbülten.-Akkor most jön a neheze. Valahogy el kéne
intéznünk, hogy ne legyen gyanús az, hogy órákra eltűnünk a szobámban, anélkül hogy hírbe
hoznám önt. Valami ötlet?
Kemény dió volt, de aztán hosszas fejtöréssel csak kifőztek valamit. Hogy működjön a dolog,
mintegy véletlenül közelebb araszoltak az ajtóhoz, hogy az őrök hallják, amit beszélnek.
-Mondja csak, megengedné, hogy lerajzoljam?-kérdezte Edward jó hangosan.
-Megtiszteltetés lenne számomra-mosolygott Izabella illedelmesen.
-Boldoggá tesz. De ne itt; keressünk egy kényelmesebb helyet, mert ez eltarthat egy
darabig.
Az ajtó felé indultak, s pont mikor elhaladtak az őrök mellett, a hercegnő megkérdezte.
-Talán az egyik társalgóban?
 -Nem jó, ott borzalmasak a fények. Északi ablakok kellenének, mert onnan jön a legtöbb
világosság.
-A lakosztályának nem északi ablakai vannak?
A király megbotránkozva meredt a lányra.
-Nem maradhat kettesben velem a szobámban! Mégis mi jut eszébe?
-Nem kell ketten lennünk-visszakozott Izabella.-Valaki természetesen bejön gardedámnak.
Nem mintha nem bíznék felségedben.
Edward látványosan elgondolkodott, majd hirtelen felvidulva közölte:
-Már tudom is, ki a megfelelő személy.
Az szinte azonnal nyilvánvaló lett, hogy be kell valakit avatniuk, és a férfi számára nem is
volt kérdéses, hogy ki legyen az. Az illető hölgyet igen nehéz volt előkeríteni-nem mintha
megtalálhatatlan lett volna, inkább a helyéről való elmozdítása ütközött komoly
nehézségekbe-de aztán csak megjelent a királyi hálószoba folyosóján.
-Hivatott, felség?-kérdezte tisztelettudóan, s igyekezett leplezni idegességét-nem sok
sikerrel.
-Igen, grófnő. Kérem, kövessen.
Bezárkóztak a szobába, majd a király elmagyarázta neki, mit is vár tőle.
-Szóval azt kívánja tőlem, hogy maradjak itt, egyedül, órákon át, míg önök kiszórakozzák
magukat?-foglalta össze az lady de Clare kifürkészhetetlen arccal.
-Épp ez benne a szép. Velünk együtt kisétálhat, és a főbejáraton át visszatérhet a férjéhez.
Amikor hazaérünk, elküldök valakit önért, ön visszakísér minket, majd az ajtón át távozik
velünk együtt. Így csak pár percet lenne távol.
-És miért kellene segítenem?-tudakolta az asszony keményen.
A kérdés jogos volt, és nem lepte meg a férfit. Sőt, királyként inkább csodálta, hogy szembe
mert szállni vele. Ebben a pillanatban a grófnő sokkal jobban hasonlított a lányára, mint
eddig bármikor-ugyanaz a tűz volt benne, ami Cassandrában is olyan megkapó volt.
-Azért, mert a kisasszonnyal lenne találkozónk-felelte Edward.
Izabella miatt nem magyarázhatta el, hogy kire gondol, és az asszony vélhetően nem
ismerte a Jane álnevet, így maradnia kellett ennél a megnevezésnél. De ennyi is elég volt-
látta a nő szájának feszüléséből, amivel mintha egy grimaszt próbált volna visszatartani,
miközben az arca ellágyult. Az indulatai elszálltak, mint a füst. De azért igyekezett titkolni,
hogy máris megadta magát, és hamisan csengő ingerültséggel szólalt meg ismét.
-Nos, azt hiszem, a helyzetünkben csak hasznunkra válhat, ha lekötelezem királyt.-Megrázta
a fejét.-Csak aztán nehogy nekem bajuk essen, mert akkor ezzel a segítséggel aláírtam az
egész családom halálos ítéletét.
-Hálás vagyok...
-Még ne köszönjön semmit!-szakította félbe a férfit, majd a szoba ajtajához lépve
kikukkantott rajta, hogy az őrök előtt eljátssza a szerepét.
-Őfelsége teljesen belemerült a munkába-közölte.-Legalább négy órán keresztül senki ne
merészelje zavarni, semmiféle indokkal, különben néhányan a tömlöcben köthetnek ki,
méghozzá magukkal az élen.
Becsapta az ajtót, hogy szavait nyomatékosítsa, majd a másik kettőhöz fordult.
-Négy óra nem olyan sok idő, ha benne van az oda-vissza út is, tehát jobban teszik, ha
igyekeznek. Jöjjön Izabella, segítek a vetkőzésben.
Szelíd erélyességgel a paraván mögé húzta a lányt. Edward beadta nekik a szolgálólány-
ruhát, amit az elmúlt napokban sikerült szereznie. Remélte, hogy nagyjából jó méret.
 Amíg a hölgyek a paraván mögött tartózkodtak, ő maga is átöltözött. Jelen esetben úgy látta
jónak, hogy hanyagolja a palotaőri egyenruhát, mert az nem segített volna beolvadni;
helyette viseltes nadrágot és rojtos ujjú inget húzott. Egy agyonfoltozott kabát is került, a
hercegnőnek pedig egy ócska köpeny, hogy a hűvös időben ne fázzanak.
-Nem rossz-mondta a grófnő, mikor álruhájukban szemlélte őket.-Egészen hiteles. De azért
inkább kócolja össze a haját, felség; a hétköznapi emberek ritkán ilyen jól fésültek. Az ön
copfja rendben van, hercegnő. És próbáljanak meg mindketten lazán járni, ne olyan merev
szabályossággal. Egy kicsit görnyedjenek, és lóbálják a kezüket, akkor már senki meg nem
mondja, hogy honnan is jöttek.
Hát, azért Izabella akcentusa elég árulkodó volt, de a férfi megbeszélte vele, hogy próbálja
mindig rövidre fognia a mondandóját. Bár valószínűleg a többi ember túl elfoglalt lesz ahhoz,
hogy a kiejtését hallgassa.
-Ideje indulnunk-mondta hangosan, és a kandallóhoz lépett.
Hallott egy meglepett nyikkanást Izabellától, mikor kinyitotta a titkos ajtót, de úgy tett,
mintha nem vette volna észre, nehogy zavarba hozza. Felvett egy gyertyatartót, és javasolta
a hölgyeknek, hogy ők is tegyenek így, majd előttük belépett a titkos folyosóra.
Az elmúlt két napban alvásra szánt órái egy részét arra áldozta, hogy végigjárja az utat a
szobától a kijáratig, és egy kicsit kitakarítson. Neki soha nem volt baja a pókhálókkal, de nem
volt benne biztos, hogy ezzel Izabella is így lenne. Azon ugyan nem tudott változtatni, hogy
az alagút hideg és sötét, de legalább a nyolclábú szörnyetegeket eltüntette a falakról, és így
megspórolt a hercegnőnek néhány szívrohamot.
Mutatta az utat a szűk járaton keresztül, míg falba nem ütköztek. Ezt egy bonyolult
zárszerkezet nyitotta, amit a megfelelő tégla benyomásával lehetett kinyitni, amit meg is tett,
s így egyenesen az utcára kerültek.
-Nagyon köszönjük a segítségét, grófnő!-fordult Edward az asszonyhoz.-Innentől szabad; ha
visszatértünk, önért küldetek.
-Legyenek óvatosak, fenség!-figyelmeztette a nő.-Idekint sokan vannak, akik ártani
akarhatnak önnek.
-Tudom jól, és résen leszek.
Lady de Clare kétkedőbb volt, mint a hercegnő, de nem forszírozta a dolgot, hanem sietett a
férjéhez. Edward és Izabella pedig bérkocsiba ültek, hogy azzal vitessék el magukat a
vásártérig-a férfi nem volt benne biztos, hogy a lány bírná a sok sétát, és nem akarta nagyon
kifárasztani. A kocsiban legalább volt ideje egy kicsit felkészíteni őt arra, ami vár rájuk.
-Tömeg és lárma-foglalta össze röviden.-Ez jellemzi leginkább a mi vásárainkat. De nem kell
aggódnia, vigyázni fogunk önre. Ami viszont az ismerősömet illeti, ő meglehetősen titokzatos
személy, aki csak Lady Jane néven fog bemutatkozni, hogy valódi kiléte egyelőre titokban
maradjon.
-Miért?
-Nos, volt némi személyes jellegű konfliktusa lord Sylvertonnal-felelte, ragaszkodva az
igazsághoz.-Szeretne rajta elégtételt venni, amihez az kell, hogy néhány napig még
megőrizhesse az ismeretlenségét.
-Bevallom, azt hittem, itt a mindennapjaikat a franciákkal való ellenségeskedések töltik ki-
mondta Izabella, miközben az ablakon át az utcát leste.-Nem számítottam rá, hogy a
történetünk ilyen fordulatot vesz.
-Talán nem szereti a kalandot?
A hercegnő szája tétova mosolyra húzódott.
-Nem igazán vagyok oda érte.
 Ebben is más, mint a Lány. Nála Edward úgy érezte, hogy bármilyen kalandra kész lenne
akármikor. Ha akkor este a szökőkútnál felpattanva azt mondta volna, hogy szálljanak
kocsiba és menjenek el hegyet mászni báli ruhában, talán abban is benne lett volna. Már
amennyiben biztosítja őt, hogy addig az ország jó kezekben lesz.
Most ne gondolj rá!-szidta magát, bár tudta, hogy felesleges: így is úgy is csak ő járt az
eszében.
-Hát akkor még jó, hogy csak a vásárba megyünk, és nem valami kalandosabb helyre-
mosolygott kényszeredetten.-Bár ami Lady Jane-t illeti, meglehet, hogy a személyisége
átmenetileg némi ellenszenvet fog kiváltani önből, mivel igen impulzív, és nagyon más, mint
a rangban vele egy szinten lévők, de arra kérem, legyen nyitott.
Ahhoz viszont, hogy legyen, mire nyitottnak lennie, először meg kellett volna találniuk a nőt.
De ahogy kiszálltak a kocsiból, egy hatalmas embertömeggel találták szembe magukat,
amelyet a vásárlók és az árusok zajos egyvelege alkotott, és az egész teret betöltötte.
Lehetetlen vállalkozásnak tűnt egy konkrét valakit megtalálni ennyi ember között.
-Merre kezdjük?-kérdezte Izabella ugyanazzal a bizonytalansággal, amit Edward is érzett
magában, és valamiféle határozott választ várt.
-Nos, talán...
Még mielőtt a király kifundálhatott volna valami okosat, vidám hang szólalt meg a hátuk
mögött.
-Így, tiara és csicsás ruhák nélkül az ember már meg sem ismeri magukat.
A férfi megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, és mosolyogva fordult meg.
-Ön kiválóan tud időzíteni, Lady Jane.
-Az édesanyám Lady, én csak Miss vagyok-igazította ki a lány.-Vagy egyszerűen Jane. Ön
pedig bizonyára Izabella. Nagyon örülök a találkozásnak.
-Hasonlóképp-biccentett a hercegnő illedelmesen.
-Remek. Most, hogy túl vagyunk a bemutatkozáson, válthatnék pár szót őfelségével?
Edward meglepetten és értetlenül meredt rá, de Cassandra csak némán intett neki, hogy
kövesse. Néhány lépésnyire eltávolodtak Izabellától, hogy ne hallhassa őket.
-Miről lenne szó?
-Mégis mit vár tőlem?-szegezte neki a kérdést a lány egyenesen.
-Parancsol?
-Mit akar elérni ezzel az egésszel? Beszéljem le Izabellát a házasságról? Vagy azt akarja,
hogy enyhüljön meg ön iránt? Vagy csak szeretne megszabadulni tőle?
-Jó ég, dehogy!-tiltakozott hevesen a férfi.-Csak szeretném, ha jól érezné magát. És
bevallom, azt is reméltem, hogy az ön nyíltságának hatására ő is felbátorodik egy kicsit, de ez
minden. Semmiféle hátsó szándékom nem volt a dologgal.
Cassandra szúrós pillantással méregette, mintha azt vizsgálná, vajon igazat mond-e. De
bármit is talált, az tetszhetett neki, mert egyszer csak megenyhült az arca, és szélesen
elmosolyodott.
-Jól van, ezt meg tudom csinálni.
Ahelyett, hogy visszament volna hozzá, odakiáltott a hercegnőnek, hogy jöjjön közelebb.
-Arra gondoltam, hogy megmutatom önnek a vásárt egy tapasztalt vásározó szemével-
vázolta a tervet.-Szerencsénk van, mert ez a tél első vására, ami azt jelenti, hogy sokkal több
az árus, a kézműves és mulattató. Észre sem fogja venni, hogy megy az idő. Éppen ezért jobb
is, ha mindjárt belekezdünk.
Miss de Clare a kezét dörzsölgetve nézett végig a vásártéren; mintha lármás parasztok
helyett ő lehetőségek tömkelegét látta volna.
 -Meg is van!-kiáltott fel hirtelen.-Mi elmegyünk a karikadobálóhoz, maga pedig, Edward,
hoz nekünk egy-egy szeletet Kate meggyes pitéjéből. Rendben?
A férfinak nem tetszett a gondolat, hogy magára hagyja a spanyol hercegnőt, még ha csak
rövid időre is. Nem mintha nem bízott volna a grófkisasszonyban, de egyfolytában az járt a
fejében, hogy ha unokatestvére erről valaha is tudomást szerez, akkor az ő életének ott
abban a pillanatban vége. És nem gyorsan, hanem lassan és fájdalmasan, hogy bőven legyen
ideje a megbánásra. De nem volt lehetősége tiltakozni, mert Cassandra máris karon ragadta
a hercegnőt, és magával húzta, egyenesen a báli forgatag belseje felé.
-Bal felé az ötödik stand!-szólt még vissza.-És jobb, ha szedi a lábát, mert hamar el szokott
fogyni.
Remek-gondolta bosszúsan. Most állhat neki egyedül meggyes pitére vadászni a
sokadalomban. Nem igazán így képzelte ezt az egészet, de ha egyszer Miss de Clare-re bízta a
tervezést, akkor követni fogja az utasításait.
Elkezdett keresztülnyomakodni a téren, méghozzá bal felé. Közben kétszer a lábára léptek,
egyszer az oldalába könyököltek, és bizony neki is arrébb kellett taszítania néhány embert,
hogy előbbre tudjon jutni. Ráadásul fél szemmel a standokat kellett számolnia, hogy
megtalálja az ötödiket, s mikor ez megvolt, kénytelen volt beállni a sorba.
Persze ez nem a szabályos, egy ember széles oszlop volt, hanem sokkal inkább körülvette az
árusítóhelyet, és mindenki kézzel-lábbal kapálózott, hogy ő vásárolhasson először. Kész
őrület volt az egész. Inkább tűnt az egész egy kocsmai verekedésnek, mint sorban állásnak.
Bár igyekezett kimaradni a nagy marakodásból, előbb-utóbb mégis sorra került.
Szerencséjére sikerült elkapnia az árusnő pillantását, aki néhány erélyes parancsszóval
rávette a tülekedőket, hogy nyissanak neki utat. Gyilkos tekintetek kereszttüzében jutott el
Kate-hez, hogy három szelet meggyes pitét kérjen.
Az asszony figyelmesen nézett rá.
-Miss de Clare küldte?
-Igen-felelte zavartan.-Honnan tudja?
-Megmondta, hogy jönni fog, és kért, hogy a süteményt írjam a számlájára. Ha tud várni egy
percet...
Elfordult és matatott egy sort, majd két szelet pitével fordult vissza.
-Sajnos már csak kettő van. Mondja meg a kisasszonynak, hogy üdvözlöm.
Szóval Cassandrának eleve az volt a terve, hogy egyedül marad a hercegnővel. De miért?
Tudta, hogy ha Jason lenne a helyében, a pitét elhajítva rohanna felkutatni a két nőt, végig
a legrosszabbtól rettegve. Talán neki is ezt kellett volna tennie, de-esetleg pont a mássága
miatt-megbízott Miss de Clare-ben. Úgyhogy szép nyugodtan átvette a süteményt, és
ellenőrizte, hogy eléggé be van-e csomagolva a kendőbe, amit hozzá kapott, és amit
valószínűleg szintén a grófkisasszony fizetett. Ezalatt Kate már a következő vásárlót hívta
oda.
-Engedjék át a kisasszonyt!-kiabálta az embereknek.
Néhányan méltatlankodó morgolódással távoztak, hogy valaki másnál szerezzék be azt, ami
kell, de ez Kate-et nem látszott aggasztani: rendíthetetlen nyugalommal fordult a vásárlóhoz.
-Ma mit adhatok, kedvesem?
-Csak egy kis sárgarépát levesnek, és gyümölcsöt, ami van.
Edward éppen elmenőben volt, de a hangra megtorpant, mint akit darázs csípett még.
Ismerte ezt a hangot.
-Szóval sárgarépa. És némi körte, ha megfelel. Vagy szedjek elő almát?
 -Nem, a körte tökéletes-sietett megnyugtatni a lány, mintha még a gondolata is zavarná,
hogy bármi kellemetlenséget okozzon az asszonynak.-Mennyivel tartozom?
-Ha megengedi, kisasszony-szólt közbe Edward, és mielőtt a lány fizethetett volna, egy
aranyat csúsztatott Kate kezébe.-Az egész a magáé.
Legnagyobb megelégedésére a lány hasonlóan reagált a hangjára, mint ő az imént a
lányéra: összerándult, majd úgy fordult felé, mintha nem akarna hinni a szemének és a
fülének.
-Azt adja csak ide-vette át a férfi a kosarát, és beletette az imént vásárolt zöldséget és
gyümölcsöt is.
A lány nem mondott semmit, de amikor elindult, követte. A király igyekezett úgy utat törni
neki, hogy a tolakodás legrosszabbjától megkímélje, és a szeme sarkából megállás nélkül
figyelte-részben hogy lássa, minden rendben, másrészt pedig, hogy ezúttal ne szökhessen
meg előle úgy, mint a bál éjszakáján. Kivezette őt a térről az egyik mellékutcába, ahol jóval
kevesebb ember volt, és azok is siettek a dolguk után-nem érdekelte őket egy szolgáló és egy
munkás beszélgetése. Mihelyt megbizonyosodott róla, hogy senki sem figyel rájuk, letette a
kosarat, és szembefordult a lánnyal.
-Hát ismét találkozunk.

***

Cassandra elégedetten figyelte, ahogy Ella Edward nyomában elhagyja a vásárt.

Gondolatban megjegyezte, hogy majd valami szép ajándékot keressen Katenek a
segítségéért-nélküle nehéz lett volna összehozni, és bár pénzt nem fogadott volna el, az nem
volt kétséges, hogy tartozik neki. De ezzel az ő része ebben a dologban le is zárult; most már
minden őfelségén múlt.
-Ön jön-figyelmeztette Izabellát, aki egy kicsit elbámészkodott.
A hercegnő tétován előre lépett, és felvett egyet a három fémkarikából.
-A feladat egyszerű-magyarázta neki.-Dobja rá a tuskóra úgy, hogy egész a földig lecsússzon.
Rendben?
Izabella a jó két méterre álló rönköt vizsgálta, majd bólintott, és a vonalhoz állva elhajította
a karikát. Az egy arasszal a tönk mellé esett.
-Elsőnek nem rossz-mondta Cas gyorsan, és mosolygott, hogy jelezze, nincsen semmi baj.-
Még van két dobása. De most álljon egy kis terpeszbe, és célozzon hosszabban. Van idő, nem
kell kapkodni.
A lány igyekezett követni az utasításait, és ezúttal jobban is sikerült: eltalálta a fát, és a
tetejéről pattant le.
-Majdnem! Még egy dobása van.
A lélegzetét is visszafojtotta, úgy drukkolt neki, de láthatóan a lány nem viselte túl jól a
nyomást-a harmadik karika még messzebbre esett, mint az első.
-Sajnálom-motyogta a hercegnő (ami nagyjából úgy hangzott: sájnállóm).
Olyan szerencsétlennek nézett ki, mint egy gyerek, aki véletlenül eltört valami értékeset,
ami már nem is hozható helyre. De Cassandra végre megértette, miért is ragaszkodott a
király, hogy ők ketten találkozzanak, és esze ágában sem volt pátyolgatni a lányt.
-Ennyi? Fel is adja? Ez még csak az első három dobás volt, és máris elkönyveli, hogy ez nem
megy? Ön szerint az apja vagy Edward feladná három próbálkozás után?
-Nem-felelte Izabella halkan, és láthatóan szívesen elbújt volna a föld alá.
 De Cas nem azt akarta, hogy szégyellje magát. Azért provokálta, hogy dühbe hozza, hogy
felébressze a küzdeni akarását. Ám úgy tűnt, hogy ez nem működik, úgyhogy másfelől
közelítette meg a dolgot.
-Van valaki, aki szereti azt éreztetni önnel, hogy kicsi és jelentéktelen?-kérdezte.
A hercegnő nem válaszolt, de szeme megrebbent; nyilvánvalóan eszébe jutott valaki.
-Jól van. Megadná neki azt az elégtételt, hogy egy ilyen apróságban kudarcot vall?
Na, most! Valami megmozdult a másikban. Nem nagyon, mondhatni épp csak megrebbent,
de ott volt.
-A kis dolgok is számítanak-folytatta Cas, tovább ütve a vasat.-Előbb csak apró sikereket ér
el, amik talán nem tűnnek fontosnak. De aztán egyszer csak lesz elég kitartása és türelme,
hogy valami nagyobban is győzzön. És még nagyobban. Bizonyítsa be annak a valakinek, hogy
igenis képes valamiben sikert elérni! Rendben?
-Rendben-mondta Izabella még mindig kétes magabiztossággal, de már-már eltökélten.
-Jól van. Akkor most helyettem is ön dob. És addig nem hagyjuk abba, amíg nem sikerül!
A hercegnő összeszedte a karikákat, amíg a másik fizetett az újabb körért, és beállt a
dobáshoz. Összpontosított...és eldobta.
Megint a tuskó tetejéről pattant le, ahogy a következő kettő is. Széles volt, így nem volt
egyszerű úgy találni el, hogy a karika tényleg rácsússzon, de nem is volt lehetetlen. Egyes
játékmesterek trükköztek vele, hogy a karika kisebb volt a fánál egy hajszállal, de Cassandra
már az elején meggyőződött róla, hogy itt nincs szó ilyenről.
-Még egy kört-mondta Izabella.
-Jól van. Meg tudja csinálni.
Még öt kör kellett hozzá, vagyis összesen tizenkilenc sikertelen dobás.
-Ne adja fel!-bíztatta Cas.-Koncentráljon!
Izabella kezébe vette a következő karikát, és a felsőtestét enyhén előre döntötte, hogy
közelebb legyen a tuskóhoz, majd finom mozdulattal elhajította. Az pedig gyönyörű ívben
rácsúszott a fára.
-Sikerült!-ujjongott.
-Ügyes volt!-dicsérte meg a grófkisasszony széles mosollyal.-Jöhet egy újabb kihívás?
-Még van egy dobásom-tiltakozott a lány.
Cassandra szelíd erővel kivette kezéből az utolsó karikát.
-Tudom, de sokan várnak ide. Hagyjunk nekik is lehetőséget.
Szerencsére Izabella megadta magát.
Cas nem hagyhatta, hogy tovább próbálkozzon, mert kettő ritkán szokott sikerülni egymás
után, és azt akarta, hogy a másik jó érzéssel hagyja ott a játékot. Az önbizalom építésében a
sikerélmények kulcsszerepet játszottak.
-Jól van, mi legyen a következő?
-Várjon!-állította meg a hercegnő.-Edward hol van?
-Majd ránk talál-nyugtatta meg őt Cas.-Igazság szerint számítottam rá, hogy ön az ő
jelenlétében nem tudna igazán felszabadult lenni, ezért lefizettem néhány embert, hogy
foglalják le egy darabig. A meggyes pite is csak ürügy volt.
-Ön tele van meglepetésekkel, Miss Jane-sóhajtott Izabella, majd ahogy körülnézett, egyszer
csak felcsillant a szeme.
-Itt a piros, hol a piros!
-Akkor azzal folytatjuk-egyezett bele Cassandra.
Egy zömök testalkatú, borostás fickó forgatta a poharakat, akinek a bal kezéről hiányzott egy
ujja. A megjelenését tekintve a legkevésbé sem volt bizalomgerjesztő, sőt, ha bárhol máshol
találkoznak, Cassandra valószínűleg inkább menekülőre fogja, de a vásárhoz hozzátartoztak a
fura figurák. Inkább az lett volna furcsa, ha egyetlen hozzá hasonlóval sem találkoznak.
A férfi fogatlan vigyorát a hölgyekre villantotta, amikor leültek hozzá.
-Üdvözletem, hölgyeim. Melyikük kezdené?
-Én!-vágta rá a hercegnő.
-Jól van, jól van.
A férfi felmutatta a pirosra festett fagolyót, majd betette a középső pohár alá.
-Felkészült?
-Igen-felelte Izabella.
A poharak forogni kezdtek, előbb lassan, majd egyre gyorsabban és gyorsabban. Aztán
egyszer csak megálltak.
-Nos?
A hercegnő egy pillanatig tétovázott, aztán a jobb szélsőre mutatott.
-Nem nyert!-vigyorgott a fickó, és megmutatta, hogy a bal szélső alatt van.-Na, még egyet.
Ezúttal középre mutatott, de a golyó most a jobb oldali alatt volt.
-Most a másik kisasszony?-javasolta a férfi.
Cassandra is megpróbálta, de az első pár másodperc után elveszítette a fonalat, úgyhogy a
végén találomra bökött. Nem nyert.
-Én ebben nem vagyok olyan jó.
-Akkor ön még egy próbát?-kérdezte Izabellát a fickó, olyan mosollyal, mintha csak a
kopasztás érdekelné-persze anyagi értelemben.
-Jól van.
Ezúttal eltalálta. A keverő vigyora egy pillanatra sem hervadt le, hiszen ha csak háromból
kell választani, akkor van esélye a véletlen találatnak.
-Kipróbálja még egyszer a szerencséjét?
-Igen-felelte a lány, mielőtt Cas közbeszólhatott volna, és a férfi már forgatta is a poharakat.
-Nos, kedvesem? Hol a golyó?
És Izabella megmutatta. És azután is. Meg azután is. És a keverő mosolya lassan leolvadt.
-Jobb, ha nem nyerjük el az összes pénzét-suttogta Cassandra a hercegnőnek, mikor látta,
hogy a sokadik győzelem után a fickó homlokán lüktetni kezd az ér. Nem hitte volna, hogy
bármit tenne ellenük, de jobb volt félni.
-Jól van-egyezett bele a lány, és felállva besöpörte a nyereményét. Majdnem egy fél aranyat
nyert.
-Miért van az, hogy bármelyik ékszerem ér hússzor ennyit, ezt mégis értékesebbnek
érzem?-kérdezte később a pénzt vizsgálgatva.
-Azért mert ez a nyereménye. Ez jelzi az ügyességét, mint valami trófea. Otthon sokat
játszott már ilyet?
-Még egyszer sem-felelte Cas nagy meglepetésére.-Hercegnőnek nem illik ilyennel múlatni
az időt.
-Akkor hogy csinálta?
-Egyértelmű volt, hogy egy bizonyos minta szerint csinálja-felelte Izabella.-Ugyanazt a
mozdulatsort ismételgette, csak egyre gyorsabban; pont mint amikor valaki elkezd hímezni
egy mintát, és ahogy belejön, a keze egyre gyorsabban mozog. Ha megfigyeltem, hogy az
első gyorsításkor hol van a golyó, akkor tudtam, hogy a legvégén hol lesz.
-Zseniális-csúszott ki az elismerés Cassandra száján.-Nem tudom, ki szokta otthon
ledorongolni, de ha egyszer szeretné megmutatni neki, hívja ki egy itt a piros, hol a piros
párbajra.
 -Most mit csinálunk?-kérdezte Izabella most már egészen élénken.
-Most lopni fogunk.
A lány megtorpant.
-Lopni?-kérdezett vissza döbbenten.
-Igen-felelte a grófkisasszony magától értetődően.-Válasszon ki egy standot, bármelyiket.
A hercegnő azt gondolhatta róla, hogy megbuggyant, de azért körbenézett.
-Mondjuk az?-bökött egy kicsit távolabbira, ahol kis kosárkákban cukrozott édességet
árultak.
-Tökéletes-mosolygott Cas.-Most odamegyünk. Én beszélgetni kezdek az árussal, ön pedig
megragad egy kosárkát, és elfut vele. A karikadobálónál találkozunk. Rendben?
A másik arcszíne alapján nem tűnt úgy, mintha rendben lenne, úgyhogy rámosolygott.
-Higgyen nekem, jó móka lesz!
Egyenesen az édességárus felé indult az emberek között-aki egyébként az apja inasaként
szolgált, míg meg nem nősült-és már távolabbról ráköszönt.
-Jó napot! Hogy s mint?
-Üdvözlöm, kisasszony. Hát, szó szó, de megvagyunk.
-Az unokahúga elkelt már?
-El bizony! Múlt héten vót a kézfogó. Kicsit korai, de a férje egy özvegyember lett két
gyerekkel, oszt nem lehetett halogatni. De hallom, mi történt ám a gróf úrral. Ekkora
csúfságot állítani!
-Hát igen, de tudja, hogy megy ez. Majd rájönnek ők is, hogy tévednek.
Még elcsevegtek egy kicsit a családról, szomszédokról, meg mindenkiről-volt téma bőven,
mert rég nem látták egymást. Aztán egyszer csak a férfi a mondat közepén elhallgatott, az
arca eltorzult.
-Tolvaj!-kiáltotta.-Megállj, te büdös némber!
-Várjon, Tom bácsi!-állította le Cassandra, mielőtt Izabella után eredhetett volna.-Ne tessék
rá haragudni, ő velem van. Tessék, itt az édesség ára.
A férfi egyszeribe megjuhászodott a háromszoros ár láttán.
-De hát mért kő ellopni, ha egyszer kifizeti?-értetlenkedett.-Nem lett vón egyszerűbb
elkérni tőlem? Magának ingyér is odaadtam vóna.
-Tudom ám, de abban úgy nincs semmi móka-vágta rá a kisasszony.-El ne árulja ám
senkinek se, hogy én kifizettem!
-Hallgatok a sírig!-fogadkozott a hajdanvolt inas, még mindig fejét csóválva.
Cassandra elköszönt tőle, megígértette vele, hogy majd benéz a de Clare rezidenciára, és
megindult a találkozási pont felé.
-Na, milyen volt?-kérdezte, mikor meglátta a hercegnőt.
-Rémisztő-válaszolta ő a futástól kipirulva.-Amikor elkiáltotta magát, hogy tolvaj, azt hittem,
meghalok. Még életemben nem futottam ilyen gyorsan.
-Jól csinálta. Egy kicsit sem volt jó érzés?
-Talán-felelte vonakodva.-Egy egész kicsikét.
-Az pont elég-nevetett Cas.-Ne aggódjon, nem lesz több ilyen szórakozás a programban, de
vagy ez, vagy a hazugság, és úgy döntöttem, hogy ez mókásabb.
-Hazugság? Miért?
-Egy perc, és megtudja. Jöjjön!
A tér közepe felé indultak, ahol nem volt más, csak egy csapat maszatos kölyök, akik
nagyjából körben guggoltak, háttal a külvilág felé. Valamit figyeltek, annyira, hogy észre sem
vették a közeledőket, amíg Cassandra rájuk nem köszönt.
 -Sziasztok!
Megriadva pattantak fel, de mikor meglátták, hogy ki lopózott mögéjük, megnyugodtak.
-Jó napot, kisasszony!
-Beszállhatunk?
A hercegnő nem értette, mégis mibe akar Miss Jane beszállni, de valami nagy dolog
lehetett, mert a fiúk komolyan tétováztak. Aztán Miss Jane meglengette előttük az édességes
kosárkát.
-Ezt most csórtuk Madárijesztő Tomtól.
A szemek felcsillantak, és egy nyolcéves forma fiú kikapta a kezéből.
-Rendben van. Még van egy szabad csúszmász.
-Mi az a csúszmász?-kérdezte Izabella suttogva a másiktól.
Cassandra elmosolyodott.
-Nézze meg!
Letérdeltek a kölykök közé, és a hercegnő meglátta...
-Csigák?-döbbent meg.
-Csigaverseny-bólintott Cas vidáman.-Ha egy kicsit esik, ezek mindig előmásznak, és ilyenkor
nagyszerű bajnokságokat lehet rendezni.
-Ez lesz a kisasszonyoké-bökött az egyik házasra a fiú, aki legidősebbként valami vezérféle
lehetett.
Izabella zavartnak tűnt, de mikor a gróf kisasszony kezébe nyomott egy nedves
salátalevelet, elfogadta.
-Csak előtte kell tartani, hogy elinduljon-magyarázta Cas.-Az nyer, akinek a csigája előbb éri
el a vonalat.
A vonal nagyjából egy méterre volt az indulástól, és egyszerre öt csiga versenyzett. Az övék
volt a legkisebb, és nyilván a legkevésbé mozgékony is, de hát a gyerekek nem ismerték az
igazságos küzdelem fogalmát.
A fiú letette az édességet a földre egy szög, egy törött fésűdarab, egy nagyobbacska
tükörszilánk és egy fakard mellé.
-Felkészülni...-mondta.-Rajt!
Izabella meglengette a salátát a csigájuk előtt, de az meg se moccant. Úgy tűnt, jól elvan ott,
ahol van.
-Na, indulj már!-szólt rá sürgetően a lány, mert a többi versenyző már elindult; sőt, volt, aki
már egy fél araszt megtett.
Végre valahára megmozdult, és két centit előrecsúszott. A hercegnő arrébb húzta a levelet,
és az ment is utána-de olyan lassan, mintha minden milliméter után meg kellene állnia
pihenni.
-Gyerünk, gyerünk!-sürgette a lány, és a hangja belekeveredett a gyerekek drukkolásába;
mindenki a saját csúszmászát szidta vagy bíztatta. Feszült percek következtek, miközben a
csigák lassan vonszolták magukkal a házaikat, aztán egyszer csak egy kócos kislány
diadalmasan felkiáltott.
-Nyertem!
Mindenki más-beleértve a hölgyeket is-egyszerre horkant fel. Volt, aki csalással is
megvádolta a győztest, de azt nem lehetett tagadni, hogy a versenyállata ott van a vonalnál,
és a pályán végighúzódó nyálnyom bizonyította, hogy a csúszmász saját hasán csúszott-
mászott végig. Így tehát a kislány összeszedte a nyereségét, és mindjárt neki is látott a
kosárkának irigykedő társai előtt.
-Még egy kör!-hirdette a vezérkölyök.-Kérem a téteket.
 -Nekünk már nincs semmink-mondta Izabella, és csalódottnak tűnt.
-Nem kell nagy dolognak lennie-mondta Cas.-Akár egy egyszerű szalag is megteszi.
A másik felvidulva előre húzta a copfját, és kiszedte belőle a zsineget, amivel a vége meg volt
kötve.
-Ez jó lesz?
Megfelelt, úgyhogy a csiga a következő versenyre is az övék volt.
-Ide figyelj!-mondta Izabella az állatnak.-Most nyernünk kell. Érted? Mutassuk meg nekik.
Elhangzott a rajt, és egyszerre kitört a kiabálás.
-Gyerünk!
-Gyorsabban!
-Meg tudod csinálni!
-Mozogj már te lusta dög!
És végül felharsant a diadalmas „Győztem!”kiáltás, ezúttal a vezérfiú torkából.
-Ne már!-nyavajgott a hercegnő.-Még egyet!
A győztes nem vitatkozott, csak tartotta a markát a tétért. A két lány kiforgatta a zsebeit, de
néhány pénzdarabon kívül mást nem találtak.
-Odaadom ezt-döntött Cassandra, és lecsatolta hűséges karperecét.
-Jól van. Minden csúszmász rajthoz!
-Most aztán tényleg nyernünk kell-morogta Cas a csigának, mit sem törődve vele, hogy
milyen nevetségesen néz ki.-Ez az utolsó esély.
A csiga láthatóan nem fogta fel a helyzet súlyosságát: egykedvűen nyújtogatta a szemeit.
-Bár értené, amit mondunk!-sóhajtott Izabella.
-Igen, az jó lenne.
-Felkészülni...Rajt!
-Gyerünk! Hajrá! Mindent bele!-kiáltozta a két hölgy egymást túlharsogva.
És megdöbbentő módon a csiga meglódult, és-csigamérték szerint-nyargalni kezdett. De
úgy, hogy fél perc után két hüvelykkel vezetett!
-Ez az! Csak így tovább! Gyerünk, gyerünk, gyerünk! Nagyon jól csinálod!
A zűrzavar fokozódott, a gyerekek mint az őrültek próbálták noszogatni a saját állataikat, de
reménytelen volt. A csiga több mint egy teljes testhosszal a többiek előtt ért célba. Amint
átlépte-pardon, átcsúszta-a vonalat, Cassandra és a hercegnő sikítozva ugrottak fel, és
mielőtt felfoghatták volna, hogy mit is művelnek, megölelték egymást.
-Győztünk! Győztünk! Győztünk!-kántálta Izabella mámorosan az izgalomtól.
-Még egyet!-követelték többen a gyerekek közül.
-Sajnálom, mi végeztünk-lombozta le őket Cas.-A csúszmászunk teljesen kifáradt, szerintem
egy hétig aludni fog ezután a menet után.
Szegény csiga valóban meglehetősen kókadtnak nézett ki, ami nem is volt csoda. A
maximumot hozta ki magából, pedig a nő nem is kívánta, hogy nyerjenek. Vagy...talán
mégis?
A bal válla enyhén sajgott. És a szél...déli szél fújt. Valószínűleg amikor azt mondta, hogy jó
lenne, ha a csiga értené a beszédet, akaratán kívül elvarázsolta. Hoppá!
-Köszönöm-mormolta neki, majd megszakította a bűbájt, és ismét felvette a karperecét.
Izabella hajszalagját is visszanyerték, úgyhogy segített neki megkötni. Majd, hogy felvidítsa
a kölyköket, mindannyiukat meghívta egy édességes kosárkára Tomnál, így aztán mindjárt
szent lett a béke közöttük.
-Ez nagyon mulatságos volt-ismerte el Izabella még mindig ragyogó arccal.-Mit csinálunk
következőnek?
 Edward már eszébe sem jutott. De jó volt ez így, Cas pont ezt akarta elérni.
-Mihez lenne kedve?
A hercegnő elbizonytalanodott.
-Nem is tudom...
-Nézzünk körbe egy kicsit!-javasolta a lány.-Hátha eszébe jut valami.
Elindultak a téren, nézelődtek, míg a lármában egyszer csak furcsa dallamfoszlányok ütötték
meg Cassandra fülét. Észrevétlenül arrafelé terelgette Izabellát, amíg már tisztán kivehető
volt a hegedű hangja, és a szomorkás dallam, amit a zenész játszott. Egy pár lépés múlva őt
magát is meglátták: egy falábú, heges arcú férfi volt, aki valószínűleg a háborúban
sérülhetett meg.
-Adjon Isten-köszönt rá Cas mosolyogva, és néhány aranyat ejtett a kitett lábosba.-Húzna
nekünk valami vidámabbat, ha megkérem?
Az adomány láttán a hegedűs szeme tágra nyílt.
-Ennyi pénzért egy hétig is játszom a kisasszonyka nótáit-felelte, s máris rákezdett egy jó kis
pattogós táncdallamra.
-Gyerünk!-intett a lány Izabellának.
-De...én nem ismerem ezt a táncot-tiltakozott a hercegnő.
-Én sem-vont vállat a másik.-Nem bálban vagyunk, csak jól érezzük magunkat. Jöjjön!
Karon ragadta, és táncra perdültek. Izabella egy darabig elég mereven mozgott, de aztán
ráérzett az ízére, és lassan kezdte elengedni magát. Nem is volt az igazán szabályos tánc, csak
lépkedtek és ugráltak a zenére, de egyszer csak azt vették észre, hogy páran megálltak nézni
őket.
-Szabad beállni!-kiáltott oda nekik Cassandra, mire páran felnevettek, de senki sem
mozdult.
Úgy tűnik, kell némi noszogatás-gondolta.
Váratlanul odaperdült egy asszonyhoz, és magával ragadta a kialakult kis térre, majd szinte
azonnal egy fiatalembert is.
-Gyerünk! Mutassuk meg, hogy kell ezt csinálni!-szólt oda nekik, miközben tovább pörgött-
forgott, és kereste az újabb áldozatokat.
Hopp, egy halárus. Aztán a kislány, aki az első kört nyerte a csigaversenyben. Meg egy
tizenéves ikerpár. És egy már őszülő hajú öregebb asszony, de őt nem is ő vonta be, hanem
Izabella kapta el a karját.
Cassandra azon kapta magát, hogy képtelen letörölni a mosolyt az arcáról. A dal teljesen
magával ragadta, s mikor véget ért, a muzsikus megállás nélkül lépett át a következőre. Majd
a következőre. A lány csak pörgött, forgott, dobbantott, tapsolt, szinte együtt élt a zenével;
még a szíve is ritmusra lüktetett. Hiába volt jó a keringő, meg a többi szalontánc, a nyomába
sem érhetett ennek-ez volt az igazi mulatság, az igazi bál, pont mint otthon a faluban.
Fogalma sem volt róla, hogy mennyi idő telt el, mikor végre megálltak. De elég soká
lehetett, mert a lába már bizsergett a megerőltetéstől, és ahogy levegő után kapkodott,
érezte, hogy szúr az oldala. Miközben a tömeg tapsolt, szemeivel Izabellát kereste, és meg is
találta pár méterrel arrébb. Görnyedten próbált levegőhöz jutni, de azért fülig ért a szája; a
haja kibomlott, az arca kipirult-pont úgy nézett ki, mint egy parasztlány, aki épp letáncolta a
lábát a lakodalomban.
-Ideje mennünk-lépett oda hozzá.
-Máris-lihegte ő.-Csak egy perc.
-Tessék egy korty vizet-szólt közbe a hegedűs, és átnyújtott egy kulacsot.
-Köszönjük.
 -Én köszönöm. Többet kerestem most fél óra alatt, mint máskor egy hét alatt.
Ittak a vízből, aztán a hercegnő megtörölte izzadt homlokát.
-Nem is tudom, mikor éreztem utoljára ilyen jól magam-mondta.
-Ezek szerint sikerült célt érni-nevetett Cas.-De készüljön fel, hogy holnap rendesen fájni fog
a lába. Jöjjön, keressük meg Edwardot.

***

A vásár napja pokolian kezdődött Ella számára. Időben felkelt és megcsinálta a reggelit,
pont, mint máskor, mégis kiabáltak vele, hogy miért késett, hogy a tea miért nem melegebb,
a vaj miért nem hidegebb, az abrosz miért nem tisztább, miért nem tud fürgébben mozogni...
Voltak napok, amikor szinte békén hagyták, és a szokásos alázáson kívül mást nem kellett
elviselnie. És voltak olyan napok, mint ez, amikor tehetett bármit, az nem volt jó, és minden
indok nélkül egész nap ugráltatták. Mire eljött az ebédidő, már alig érezte a lábát, és
megváltásként várta az időt, amikor elindulhat a piacra.
A bevásárlólistáján szokás szerint kétszer annyi dolog szerepelt, mint amennyire pénzt
kapott, úgyhogy kénytelen lesz mérlegelni, hogy mi az, ami feltétlenül szükséges, és mi az,
aminek a hiánya nem lesz feltűnő. De ez nem volt nagy újdonság, mert minden héten így
ment, csak ma a szokásosnál is érzékenyebben érintette, mert már elfogyott a lelkiereje erre
a napra. Csak azért tartott még ki, mert tudta, hogy Cassandra a vásárban várja.
A vásárteret megtöltő irdatlan embertömeg láttán felnyögött. Nem rajongott a zsúfolt
helyekért, sem a tülekedésért, úgyhogy igyekezett a szélén maradni, és minden kínálkozó
rést kihasználni, hogy eljusson úticéljához. Legalább ilyenkor jól jött, hogy kistermetű.
Kate-az az árus, akinek Cas még első alkalommal mutatta be- szokás szerint kedvesen és
készségesen viselkedett. Ha ő nem teremt rendet, talán oda se fért volna a standjához, de így
legalább elmondhatta, hogy mit akar. Amikor azonban a fizetésre került volna a sor,
olyasvalami történt, amire a legkevésbé sem számított volna.
-Ha megengedi, kisasszony-szólította meg az a hang, amely az elmúlt napokban
folyamatosan a fülében csengett.
Lassan, szinte centiről centire mozdulva fordult felé. Nem akarta elhinni, hogy már megint
ilyen helyzetben fut össze vele. De kétségtelenül ő volt, az első találkozásukhoz hasonlóan
álruhában, és munkásként is pont olyan jóképű és határozott volt, mint palotaőrként vagy
uralkodóként. Vagyis pusztítóan vonzó.
Ella képtelen volt megszólalni, vagy akár egy hangot is kinyögni. De szerencsére nem is volt
rá szükség: Edward átvette az irányítást, és kivezette egy kevésbé forgalmas utcába. Ott
aztán szembe fordult vele, és zöld szemeit rászegezte.
-Hát ismét találkozunk. Pedig nem voltam benne biztos, hogy látom még valaha.
-Én sem-vallotta be a lány pilláit lesütve.
Zavarban volt. Egyszerűen nem tudott napirendre térni a váratlan találkozás felett.
Ráadásul fogalma sem volt, hogy miként kellene viselkednie, hiszen a király társaságában
volt. De a férfi nem csak az uralkodó volt, hanem Edward is: aki megmentette, és akivel
kiszöktek a bálról; aki teljesen feldúlta a lelkivilágát. És a báltól eltérően most nem volt
maszk, vagy szép ruha, ami mögé elrejtőzhetett volna.
-Ön sem-ismételte a másik.-Mégis elrohant előlem, mindenféle magyarázat nélkül. Csak
úgy, mint első alkalommal.
Felpillantott. A férfi hangjában nem volt vádlás, pusztán tényt állapított meg, ő mégis úgy
érezte, magyarázkodnia kell.
 -Nem volt választásom. Mennem kellett.
-Meg akartam keresni-mondta a király.-Átkutattam volna minden házat, ha kell, pincével és
padlással együtt. Újra látnom kellett.
-Ezért küldte a meghívót?
-Mi másért tettem volna?-Edward elfordult, és kezével a hajába túrt.- Teljesen
megbolondított. Mivel nem tudtam, melyik levél lesz az öné, mindegyikre magam rajzoltam
rá a virágot, noha millió más dolgom lett volna. Olyan kézfájást kaptam tőle, hogy másnap
nem tudtam tollat fogni, és mindent diktálnom kellett, de még ez sem érdekelt. Csak az járt a
fejemben, hogy megértse az üzenetem, és eljöjjön a bálba. Az ön arcával kelek, és azzal is
fekszem, de még álmomban sem hagy nekem nyugtot. Ha hinnék az ilyesmiben, azt kellene
gondolnom, hogy ön egy boszorkány, aki a bűbája alá vont.
Ella szíve hevesen dobogott. Valóban ekkora hatással lett volna a királyra? Hihetetlennek
tűnt, de láthatóan így volt.
-Ez egészen úgy hangzik, mint ami velem is történt-jegyezte meg enyhén remegő hangon,
mire Edward felé kapta a fejét; egy percig az arcát vizslatta, mintha attól várt volna
megerősítést, aztán végre elmosolyodott.
-Ezt vegyem úgy, hogy eljött volna a második bálra?
-Mindenképpen-felelte a lány szégyenlősen visszamosolyogva.
Egy kicsit sikerült visszaszereznie a bátorságából, most hogy nyilvánvalóvá vált, hogy
Edwarddal beszél. Nem a királlyal, hanem a férfival, akivel olyan nyíltan tudott beszélgetni, s
akivel jól érezte magát. Valami olyan jött létre kettejük között, amit nem lehetett figyelmen
kívül hagyni, sem egyik napról a másikra elmúlasztani, és ami miatt mintha mágnesként
vonzották volna egymást. Annyira, hogy talán még úgy is elment volna a második bálba, ha a
tündérkeresztanya nem jelenik meg.
Hív a kötelesség!-figyelmeztette egy álnok hang a fejében. Ma még vacsorát kell csinálnod.
Minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy otthagyja a férfit, de-akárcsak a bálon-nem volt
választása. Ha tényleg el akar szökni a palotába holnap este, akkor most még alá kell vetnie
magát mostohái szeszélyeinek.
-Meg kell vennem pár dolgot-mondta vonakodva.
-Elkísérem-mondta a férfi azonnal.-Már ha megengedi.
Még hogy megengedi? Majdnem örömtáncot lejtett, de aztán tudatosította magában, hogy
hol is van, és jobbnak látta visszafogni magát. Beérte egy szégyenlős, megkönnyebbült
mosollyal.
-Örülnék neki.
Visszamentek hát a térre, és egymás mellett haladva törtek utat a tömegben, hogy
összeszedjék, ami neki kell. Közben a kis hely miatt nem egyszer összeért a karjuk vagy a
kezük, s Ella bőre minden egyes ilyen találkozási pontnál bizseregni kezdett a ruha alatt. Az
első néhány alkalommal még igyekezett elhúzódni, de miután a távolságtartásra irányuló
próbálkozásai sorra kudarcot vallottak, feladta.
Végülis ért már hozzám-érvelt magában. Táncoltunk is együtt. Ez miben lenne más?
Semmiben. Hiszen tánc közben ugyanígy érezte magát-de most nem a titokzatos hercegnő
volt, hanem csak egy szolgalány.
-Tudja, az egész ország azon töri a fejét, hogy mégis ki lehet maga-jegyezte meg a király.
-Fogadni mernék, hogy senki még csak közel sem jár az igazsághoz-felelte a lány hangosan.
-Miért, mi az igazság?
Válasz helyett odanyomakodott egy árushoz, és kért tőle valamit, amit egyébként a „nem
olyan sürgős megvenni” kategóriába sorolt, csak hogy egy percnyi időt nyerjen.
 Nem mintha olyan sok átgondolni való lett volna. Hiszen az kezdetektől fogva biztos volt,
hogy nem mondhatja el neki. Az mindent tönkretenne.
-Az igazság egyelőre maradjon titok-válaszolt, amikor továbbindultak.
De Edward nem hagyta annyiban a dolgot.
-Miért rejtőzködik? Talán fél valamitől?
Inkább valakitől-javította ki magában, és megborzongott, ahogy elképzelte, miként reagálna
mostohaanyja, ha bármi a fülébe jutna. De igazából nem is ez volt az, ami visszatartotta.
-Ez ennél bonyolultabb-rázta a fejét.
-Akkor segítsen megértenem. Kérem!
-Nem lehet.
-Miért nem? Ez is titok? Vagy valaki más titka?
-Nem.
Miért nem száll le a témáról?
Megszaporázta a lépteit, megelőzve a férfit, hátha így ráveheti, hogy elhallgasson. De az
nem volt hajlandó feladni.
-Mondja el!-unszolta.-Úgy vélem, képes lennék felfogni. Vagy ön másképp véli? Ennyire
rossz véleménnyel lenne rólam?
Megpördült, hogy mégis szemben legyen a másikkal.
-Azért titkolózom, hogy védjem magam-tört ki belőle hevesen.-Ez az egész olyan, mint egy
álom. De akármilyen szép is, egyszer vége lesz, és ez ellen nem tehetek semmit. Ön nem
kockáztat, mert utána visszatérhet az uralkodáshoz, a menyasszonyához-Edward itt
összerezzent-és folyik tovább az élete ugyanúgy, mint eddig, mintha ez az egész meg sem
történt volna. Én viszont ott fogok maradni egyedül, anélkül hogy reményem lenne bármi
ehhez foghatóra, és az egyetlen kapaszkodóm, hogy minél kevésbé tárulkozom ki, annál
kevésbé fogok sérülni ettől az egésztől.
Elhallgatott. Egy kicsit megrémisztette, hogy mi minden csúszott ki a száján; nem akart
ennyire őszinte lenni, és ez a szenvedélyes kitörés sem vallott rá. Ráadásul most az a veszély
fenyegetett, hogy elsírja magát a helyzet kilátástalansága miatt, így inkább megfordult, hogy
tovább induljon. Hogy elrejtse az arcát.
Azonban alig tett meg két lépést, amikor Edward elkapta a kezét és visszahúzta. A rántás-
véletlenül, vagy szándékosan-túl erősre sikerült: nekitántorodott a férfi testének, és
kénytelen volt egy pillanatra megkapaszkodni a vállában, hogy el ne essen. Tiltakozásra
nyitotta a száját, de mielőtt egy szót is szólhatott volna, a másik megcsókolta.
Ella azonnal elfelejtette, hogy mi járt éppen a fejében: a dühét, a fájdalmát, a
reményvesztettségét. Csak megragadta a férfi karját, mert nem volt benne biztos, hogy a
lába megtartaná, és belesimult az ölelésébe. Egyszerre érezte, hogy biztonságban van, és
hogy hazaérkezett. Szeretett volna beburkolózni ebbe az érzésbe, hogy magával vihesse,
hogy eltehesse emlékbe, és hogy azokon a napokon, amikor a kétségbeesés elborítaná,
elővehesse és megmártózhasson benne.
Aztán Edward hirtelen eleresztetteés hátralépett. Zavartnak-sőt, már-már rémültnek tűnt.
-Bocsásson meg-mondta-ez a legkevésbé sem volt helyén való. Ígérem, soha többé nem
fordul elő. Tiszta szívemből sajnálom.
Szinte esedezett a bocsánatáért.
Pedig a lány nem sajnálta. Nem pont ilyennek képzelte élete első csókját, de csak azért,
mert a jelek szerint mégsem volt olyan jó fantáziája, mint hitte. Még mindig nem sikerült
teljesen magához térnie. Legfeljebb azt bánta benne, hogy ilyen hamar vége lett-de esze
ágában sem volt ezt bevallani.
 -Mi lenne, ha ezt az utolsó két percet elfelejtenénk?-vetette fel.
-Rendben van-ragadta meg a férfi a lehetőséget a menekülésre.
Annyira megkönnyebbültnek tűnt, hogy Ella nem tudott nem elgondolkodni rajta, hogy neki
milyen élmény lehetett a csók. Biztos nem olyan felemelő, mint neki. Talán egyáltalán nem is
élvezte.
Ne rágódj ezen!-szidta magát. Különben is ő csókolt meg téged.
De könnyebb volt mondani, hogy ne rágódjon rajta, mint megtenni. Főleg mivel hiába
egyeztek meg, hogy elfelejtik a történteket, valami furcsa félszegség telepedett rájuk, ami
megakadályozta, hogy felszabadultan tudják folytatni a beszélgetést. Bármit mondtak, az
erőltetettnek és felszínesnek tűnt, ami a legkevésbé sem tetszett neki. Valamit tenniük
kellett, hogy visszatérhessenek a rendes kerékvágásba, de neki így hirtelen semmi sem jutott
eszébe, és úgy tűnt, Edward sem fog előállni egy zseniális ötlettel.
-Nem tudom, ön hogy van vele, de nem rajongok a tömegért-mondta végül Ella.-Nem
végezhetnénk gyorsan, hogy aztán valahol nyugodt környezetben folytathassuk?
-De, hogyne.
Remek. Így ezzel időt nyert, mert a gyors vásárlás azt jelentette, hogy felfüggesztették a
beszélgetést.
Azonban az, hogy nem szóltak egymáshoz, nem jelentette azt, hogy tudomást sem vettek a
másikról. Épp ellenkezőleg: a szemük sarkából észrevétlenül újra és újra oldalra pislogtak.
Egyszerre mindig csak az egyikük. Aztán ha a tekintetük véletlenül találkozott, mindketten
elkapták a szemüket, és egy percig feltűnően másfelé bámultak, mintha eszük ágában sem
lett volna leselkedni. Majd az egész kezdődött elölről.
Miközben lassan az egész teret bejárták, a király időnként körbe is tekintett, hátha
megpillantja Cassandrát és Izabellát. De sehol sem látta őket; valószínűleg beleolvadtak a
városiak egyszínű masszájába. Remélte, hogy nem aggódnak miatta, bár igazság szerint felőle
akár tűvé is tehették utána az egész várost, akkor sem ment volna vissza hozzájuk. Most
nem.
Mikor a szolgáló, vagy hercegnő, vagy akárki is volt valójában közölte, hogy végeztek,
visszaaraszoltak a kiindulási pontra a nyugodt utcába. Kerestek egy lépcsőt, ahová leülhettek,
aztán Edward elővette a pitét, amit eddig végig zsebében tartogatott, és megkínálta vele a
másikat. Végül is ha tovább tartogatja, teljesen megszárad, és akkor már csak a kutyák
élvezhetik.
A lány elfogadta a süteményt, és mikor beleharapott, színtiszta gyönyör ült ki az arcára.
-Ez a legjobb pite, amit valaha ettem-jelentette ki határozottan.
-Kéri a másikat is?-ajánlotta fel a férfi habozás nélkül, de egy fejrázást kapott válaszul.
-Egyen ön is. Nekem elég lesz ez.
Ebben kételkedett-a lány nagyon soványnak tűnt-de nem erőltette.
-Tényleg nagyon finom-ismerte el, miután megízlelte.
Evés közben továbbra is egymásra pillantgattak, míg egyszer csak a lány megelégelte a
dolgot. Amint lenyelte az utolsó falatot, szembefordult vele.
-Úgy tűnik, mégsem tudjuk csak úgy elfelejteni, ami történt.
Edward elvörösödve bólintott. Rettenetesen szégyellte magát az incidens miatt. Még soha
az életben nem veszítette el így a fejét, pláne nem egy nő miatt. És most Izabella még csak
eszébe sem jutott; csak az járt a fejében, hogy ez az etikettnek és a lány személyes terének
durva megsértése volt. Ráadásul egy tömeg közepén tette, mindenki szeme láttára. Azt sem
csodálta volna, ha a másik pofon vágja utána, de ő a szokásos nagylelkűségével
megbocsátott neki, és továbblépett. Mintha eddig nem lett volna tisztában vele, hogy milyen
csodálatos.
-Én igyekszem-mondta őszintén.-De nem megy ki a fejemből. Elárultam a bizalmát, azzal
hogy így letámadtam.
Hát igen. Gyakorlatilag úgy vetette rá magát, mint egy ősember. Mintha az agya teljesen
kikapcsolt volna egy rövid időre, és nem maradt más, csak az elemi ösztön és késztetés, hogy
megcsókolja a másikat.
-Emiatt kár ostoroznia magát-csóválta fejét a lány.-Hiszen bizonyos szempontból ez
megtiszteltetés volt. Ugyan hány lány epekedik őfelsége csókjáért, ön mégis nekem adta.
De az nem a király csókja volt, hanem Edwardé, ami számára lényeges különbséget
jelentett. A férfi már nyitotta a száját, hogy megmagyarázza ezt, de aztán inkább be is csukta-
attól félt, feleslegesen bolondot csinálna magából. Ha a lánynak így könnyebb együttélnie a
dologgal, akkor gondolja csak az uralkodó csókjának.
-Van néhány morzsa a száján-figyelmeztette inkább, és megmutatta, hol.
A lány egy kézmozdulattal letörölte, de nem fogadta el a témaváltást.
-Nem akarom, hogy ez így legyen-mondta.-És nem látok rá más módot, hogy változtassunk
rajta, úgyhogy ezt most nézze el nekem.
Hogyan? Mit?-akarta kérdezni, de mielőtt megtehette volna, a lány előre dőlt és
megcsókolta.
Csak egy érintés volt az ajkán; félénk, tapogatózó. A férfi meg sem mert moccanni, nehogy
megriassza, és még akkor is úgy maradt, mikor a lány ismét eltávolodott tőle.
-Így kvittek vagyunk-mondta a szolgáló, mintha semmiség lett volna, de az arca tűzben
égett, és nem tudott a másik szemébe nézni, bizonyítva, hogy nagyon is valami volt.
Edward nem is lehetett volna jobban lenyűgözve. Tudta, hogy a lány milyen félénk, így az
iménti tette óriási erőfeszítésébe kerülhetett-mégis megtette, hogy ezzel helyrehozza a
dolgokat. Most pedig úgy várt az ő reakciójára, mint bűnös az ítéletre. Mintha valaha is
képes lenne elutasítani.
-Kvittek vagyunk-egyezett bele, bármilyen nehezére esett is.-És most, hogy minden
rendben, árulja el nekem: ha választhatna, hová utazna el? Svájcba a hegyek közé, vagy
inkább valahová a tengerhez?
Elég értelmetlen kérdés volt. De valahogy vissza akarta hozni a könnyed hangulatot, és
hirtelenjében csak ez jutott eszébe. A másik azonban teljesen komolyan vette, és hosszan
elgondolkodott rajta. A férfi nézte, ahogy egyik kezével a térdén könyökölt, a másikkal pedig
a követ kaparászta maguk alatt töprengés közben, és azon kapta magát, hogy minél tovább
vár a válaszra, az egyre jobban érdekli.
-A tengerhez-mondta végül a lány.-Bár Svájcba is szívesen mennék, de hegyeket a
határokon belül is láthatnék. Tenger vagy óceán viszont nincs, és arra sokkal kíváncsibb
vagyok.
-Megéri megnézni-ismerte el, ahogy saját, enyhén megkopott emlékei felidéződtek benne.
-Ezek szerint ön már látta?
-Atyám ragaszkodott hozzá, hogy más országokkal is megismerkedjek, még mielőtt a
sajátom gondjai a nyakamba szakadnának-biccentett.-Úgy vélte, ez épp olyan fontos, mint az
oktatásom, úgyhogy pár éve néhány hetet az Adria partján töltöttem.
-Varázslatos lehetett.-A lány hangjából leplezetlen sóvárgás hallatszott ki.-Mesélne nekem
róla?
-Természetesen.
 Ezek szerint akárki is a lány, utazni eddig nem volt lehetősége, és a jövőben sem számít
ilyesmire. De vajon miért? Egészségügyi oka van? Vagy egyszerűen csak nincs pénze? Van
valakije, akire vigyáznia kell?
Edward azon kapta magát, hogy már a lehetséges akadályokat elemzi, hogy tudja, miként
háríthatná el őket. Úgy kellett leállítania magát.
Nem azt kérte, hogy vidd el a tengerhez, hanem hogy meséld el a saját élményeidet!-
figyelmeztette magát, és tervezgetés helyett inkább igyekezett feleleveníteni magában a
képeket, hogy minél pontosabb leírást adhasson.
-A ház alig 100 méterre állt a víztől-mondta.-Egy vadászkastély volt, amit a tulajdonosa
nagylelkűen rendelkezésemre bocsátott. Néhány lépés után köves lett a talaj, majd
fokozatosan ment át sziklásba, és mire a vizet elérte, már elég nagyméretűek voltak. De
kicsivel arrébb, a félsziget másik oldalán homokos volt a part, ami olyan puha volt, mintha
szőnyegen jártam volna. Kellemes volt mezítláb sétálni benne.
-És a víz?
-Képzeljen el egy tavat, aminek nem látja a túlpartját, és ami a kék összes árnyalatát
felvonultatja, az egészen zöldestől a szinte a szürkéig. És ha a nap rásüt, olyan, mintha valaki
aranyporral szórta volna be az egészet, úgy szikrázik.
Ella behunyta a szemét, és hagyta, hogy a férfi által lefestett kép megelevenedjen az
elméjében. Lélegzetelállítónak tűnt, bár mintha még nem lett volna teljes. Valami hiányzott,
amitől igazán valóságosnak tűnhetett volna, de nem volt biztos benne, hogy mi, úgyhogy
folytatta a faggatózást.
-Úszott is benne?
-Igen.
-Írja le azt is!
Inkább volt parancs, mint kérés, amihez Edward nyilván nem volt hozzászokva, de nem
emelt szót ellene, csak engedelmeskedett.
-Hideg. Megdöbbentően hideg. A sebes folyású patakok szoktak ilyenek lenni, amik túl
gyorsak ahhoz, hogy a nap felmelegíthesse. És rettenetesen sós, úgyhogy esze ágába se
jusson inni belőle, ha egyszer eljut hozzá. És csak az öblökben biztonságos, mert tele van
áramlatokkal, amik pillanatok alatt kisodorhatják a nyílt vízre.
-Látott halakat, rákokat?
-Annyiféle élőlényt ritkán látni, mint ott a korallzátonyoknál. Halak a szivárvány minden
színében, tarisznyarákok, tengeri rózsák, amik a nevük ellenére állatok, és tengerisünök.
-Tengerisünök?-ismételte a lány meglepetten, és kinyitotta a szemét, hogy lássa, viccel-e a
másik.
-Komolyan mondom-erősködött Edward.-Pont úgy néznek ki, mint az összegömbölyödött
sündisznók, csak kisebbek. Nagyjából ekkorák. És ezek mindig ilyenek, nincs lábuk, meg
orruk, hanem csak gurulva tudnak haladni.
-Megint ugrat engem-vádolta meg Ella, aki elképzelni sem tudott ilyen élőlényt.
-A szüleim sírjára esküszöm, hogy igazat mondok. Bele is léptem egybe, és utána egyesével
kellett kiszedegetnem a tüskéket a talpamból. Nagyon emlékezetes találkozás volt.
-Na és a rózsák, amik állatok?-kötekedett tovább.-Azt biztos csak kitalálta.
-Nem. Egy helyi halászfiú vezetett körbe minket, ő mutatta meg a korallzátonyt, ahol ezek a
lények tenyésznek. Egészen olyanok, mintha valamilyen egzotikus virágok lennének, de
szirmok helyett furcsa csápjaik vannak, amiket azonnal behúznak, ha veszélyt éreznek.
A lány figyelmesen nézte a másik arcát, de úgy látszott, komolyan beszél. Különben sem
gondolta, hogy pont ilyen hihetetlen hazugsággal akarná megtréfálni. Felsóhajtott.
 -Most még inkább szeretném látni a tengert-mondta.-Az elmondása alapján még
csodálatosabb, mint gondoltam.
-Hoztunk haza néhány szép kagylót-jegyezte meg Edward.-Ha eljön a bálra,
megmutathatom. Eljön, ugye?
Ella habozott. Nem mondhatott határozott igent, mert ha a keresztanyja nem bukkan fel,
akkor kénytelen lesz megcsinálni azt a halomnyi munkát, amit Frida rázúdít majd.
Ugyanakkor semmire sem vágyott jobban, mint hogy ott lehessen.
-Valószínűleg igen-mondta végül.-Ha rajtam múlik, ott leszek.
A férfi furcsán nézett rá, mintha nem értené, hogy miért ne rajta múlna. Témát kellett
váltania, még mielőtt kérdezősködni kezdene, így belekapaszkodott az első dologba, ami
eszébe jutott.
-Kivel volt az Adriánál?
-Tessék?
A váratlan váltással sikerült összezavarnia, úgyhogy igyekezett felfrissíteni az emlékezetét.
-Az imént két ízben is többesszámban beszélt, ezért feltételeztem, hogy valaki elkísérte az
utazására. Ki volt az? Az unokatestvére?
Edward elkomorult, arca megkeményedett.
-Nem Jason. Ő akkor már az apámnak dolgozott, és nem akarta hátrahagyni a
kötelezettségeit.
A lány várt, de úgy tűnt, a másiknak esze ágában sincs elárulni, hogy akkor ki volt az
útitársa. Csak a járókelőket bámulta, miközben az állkapcsa megfeszült. Megfordult Ella
fejében, hogy talán ennyiben kellene hagynia, de furdalta a kíváncsiság, és kivételesen nem
engedte, hogy a tapintat győzzön. Még egyszer rákérdezett, és ezúttal választ is kapott.
-Egy másik barátom volt-mondta Edward.-Richard de Clare.
De Clare? Cassandra testvére talán?
Mivel alig egy éve volt, hogy először elhagyta a faluját, nem sok mindent tudott a világban
történtekről. Azóta is csak foszlányok jutottak el hozzá, és inkább a friss pletykákból. De a
király arcára kiülő komor kifejezésből, és az alapján, hogy sem Cas, sem a vőlegényvadász
mostohatestvérei nem beszéltek a gróf kisasszony fivéréről, arra következtetett, hogy
Richard minden bizonnyal halott.
Hogy miért nem tudtad befogni a szádat!-szidta magát. Hiszen nyilvánvalóan fájdalmat okoz
neki.
Legszívesebben elsüllyedt volna.
-Nagyon sajnálom-mondta halkan.-Nem tudtam.
-Nem is tudhatta-legyintett a férfi, és mosolyt erőltetett az arcára.-Máskor nem is lett volna
gond, de most a történtek után megint nehezebben birkózom meg vele.
-El sem tudom képzelni, milyen nehéz lehet most önnek.
-Hát, még mindig jobb, mintha egy cellában várnám, hogy halálra vagy örök börtönre
ítéljenek-szólt keserű grimasszal; a mosoly eltűnt.
Az arca szokás szerint többet mondott, mint a szavai. Nem volt nehéz kitalálni, hogy
hibáztatja magát, amiért nem tud mit tenni a grófért.
-Nem hisz benne, hogy Miss de Clare bebizonyítja az ártatlanságát?
Ella azonnal tudta, hogy ezt kár volt mondania. A nyelvébe harapott, de vissza már nem
szívhatta, bármennyire is szerette volna. Ez volt az első alkalom, hogy nevet említett a
másiknak, aki rögtön fel is kapta rá a fejét.
-Ismeri Cassandrát?
Ella nemtörődömséget tettetve vállat vont.
 -Csak tudok ezt-azt.
Elfordította a fejét, mert érezte, hogy kezd elvörösödni. Az biztos, hogy belőle borzasztóan
rossz kém válna. És a csend egyre hosszabbra nyúlt...
-Bízom Miss de Clare képességeiben, de túl kevés ideje van-válaszolta meg a férfi a korábbi
kérdését.
Ella megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, bár abban nem reménykedett, hogy Edward
elfelejti az előbbi elszólását. De legalább átmenetileg nem kellett miatta aggódnia.
-Még van remény-bíztatta a férfit.-És ha a kisasszony nem is jár sikerrel, önnek még eszébe
juthat valami megoldás.
-Ugyan már-legyintett ő keserűen.
A lány értetlenül nézett rá.
-Miért? Hiszen ön okos, és nagyszerűen uralkodó.
-Ön az egyetlen, aki ezt így véli. Nekem úgy tűnik, akármit csinálok, az sehogy sem lehet jó.
-Ebben téved.
-Már azért is szétszednek, hogy egy estét egy gyönyörű hölgy társaságában akartam tölteni-
mordult fel Edward.-Még Sylverton is állandóan azzal nyúz, hogy Izabellával foglalkozzak,
mikor nyilvánvaló, hogy szerencsétlen lány inkább lenne otthon, mint itt.
Ella megrezzent.
-Izabella lenne...
-A jövendőbelim-egészítette ki a férfi bólintva.-Igazi hercegnő, aki ráadásul egy fontos
szövetség szimbóluma, de ha csak eszembe jut az esküvő gondolata, késztetést érzek, hogy
világgá szaladjak.
Megdörzsölte a szemét, és a lánynak egyszerre feltűnt, hogy milyen kimerült valójában.
Mint akinek nagy szüksége lenne egy hét alvásra. Aztán a férfi egyszer csak felnézett.
-Ön velem jönne?
-Hová?-kérdezte Ella zavartan.
-Bárhová. A tengerhez. Vagy Svájcba. Megszökne velem?
Hogy megszökne-e? Habozás nélkül. Akár abban a pillanatban kész lett volna indulni, és
vissza sem nézett volna-legfeljebb csak egy levél erejéig, amiben megírja Cassandrának, hogy
jól van. Még ha pénz nélkül keltek volna útra, akkor is. Semmi sem tehette volna
boldogabbá-de sajnos tisztában volt vele, hogy ez sosem válhat valóra, és a fantáziálással
csak feleslelegesen fájdította volna a szívét. Ugyanakkor nem akarta megbántani a másikat.
-Tudja jól, hogy ön nem megy sehova, Edward-mondta gyengéden.
Még sosem mondta ki a férfi nevét hangosan. De tetszett neki. A tulajdonosának azonban
már kevésbé.
-Visszautasít?-kérdezte, és a lány mintha sértettséget hallott volna a hangjában.
-Eszem ágában sincs. Csak tisztában vagyok vele, hogy ön nem az a fajta ember, aki fittyet
hány a kötelezettségeire.
Nyugodt hangon beszélt, kedvesen, remélve, hogy ezzel lecsillapítja, de pont az ellenkezőjét
érte el: a férfi egyre idegesebb lett. Végül már nem is tudott nyugton maradni, hanem
felpattant, és járkálni kezdett.
-Nagyon magabiztosnak hangzik-mondta ingerülten.
-Csak abban vagyok biztos, hogy ön nem fogja cserbenhagyni az alattvalóit.
Edward megtorpant és rámeredt.
-Miért? Mert olyan jó ember vagyok? Azt hiszi, máris kiismert, nem igaz? Mint mindenki
más. A szegény, fiatal király, aki kétségbeesetten igyekszik apja nyomába érni, de hiába. A
szánalmas bolond, aki kapálózva próbál mások kedvében járni, de csak egyre inkább elássa
magát.
-Ön egyáltalán nem ilyen-tiltakozott Ella, és ő is fölállt, hogy közelebb léphessen hozzá,
mert kezdték magukra vonni az arra járók figyelmét.-Ön nem szánalmas.
-Ugyan már!-horkant gúnyosan a másik.-Ne játssza meg magát. Ön is épp olyan, mint az
összes többi, akiket csak a koronám érdekli. Az, hogy lemondjak róla, szóba sem jöhet, nem
igaz? Hiszen teljesen más egy egyszerű emberrel kacérkodni, mint magával a királlyal.
A lány minden igyekezete ellenére kezdett dühbe jönni. Sok mindent elviselt, a
pocskondiázást a mostohacsaládjától, az éhezést, a munkát, de az, amit Edward róla állított,
már túl sok volt. Ahogy egy kalap alá vette a Georgia és Lissa félékkel, az úgy feltüzelte, mint
még soha semmi-még Frida sem.
Nagy levegőt vett, hogy életében először jól megmondja a magáét valakinek, és az sem
érdekelte, hogy az a valaki történetesen az uralkodója. Felkészült rá, hogy nyilvánosan
kiabálni fog. Erőt vett a félénkségén, hogy az se állhasson az útjába. Kizárta a külvilágot, hogy
haragjának tárgyára koncentrálhasson. És aztán… kifújta a levegőt, anélkül hogy egy szót
szólt volna.
Nehéz volt. Nagyon nehéz. De nem lett volna értelme. Az utolsó pillanatban rájött, hogy
mondhatna akármit, az nem jutna el a férfihoz. Ebben az állapotban nem. A fáradtság, a
tehetetlenség, és a meg nem felelés érzése felerősítette egymást benne, és együttesen
okozták a kitörést. A puszta véletlennek-vagy a szerencsének-köszönhették, hogy az egész rá
zúdult, és nem valaki másra-mondjuk olyankor, amikor épp uralkodóként kellett volna
viselkednie.
-Nem fogok vitatkozni önnel-mondta haragját és fájdalmát elnyomva, és egyenesen Edward
dühtől szikrázó szemébe nézett.-Ha így gondolkodik rólam, akkor nincs mit beszélnünk
egymással. De az ön érdekében remélem, hogy mire a menyasszonyával találkozik, lehiggad.
Megfordult, és lehajolva felvette a kosarát.
-Hova megy?
-Haza.
-Maradjon!
Elindult.
-Megparancsolom, hogy maradjon!
Na, erre már megállt, és vissza is fordult, de csak amíg odavetett egy mondatot.
-Mivel ön az imént megvádolt azzal, hogy királyként tekintek önre, nem róhatja fel nekem,
hogy most nem így teszek.
És ment tovább; lépteihez hevesen kalapáló szívverése adta az aláfestést. Nem lassított,
nem is gyorsított, bármennyire is szerette volna mind a kettőt, egyszerre félve attól, hogy
Edward még utánaszól, és attól hogy nem teszi. Csak haladt tovább, amíg már képtelen lett
volna meghallani a szavait, mert késői vásárlók zaja minden más hangot elnyomott. Még a
könnyeiét is.

14. Fejezet

Beletelt jó tíz percbe, mire a két nő megtalálta a királyt, mivel Cassandra sajnált rá
kívánságot pazarolni. Úgy sejtette ugyanis, hogy hamarosan minden erejére szüksége lesz; ha
máskor nem, hát két nap múlva, a bálon. És így is ráleltek, még ha el is ment vele az idő-egy
lépcsőn ült, és láthatóan maga alatt volt.
 Izabella azonnal oda akart sietni hozzá, de Cas megállította.
-Megengedi, hogy beszéljek vele?-kérdezte halkan.
A hercegnő vívódott; láthatóan bántotta, hogy míg ő jól szórakozott, a leendő vőlegényével
valami rossz történt.
-Csak egy perc-kérte Cas.
-Legyen-egyezett bele a másik, mire ő odalépett Edwardhoz és megszólította.
-Edward! Jól van? Mi történt?
-Itt volt az a lány-morogta.-A bálról.
-Az jó, nem?-kérdezte Cas rosszat sejtve.-Hiszen minden áron meg akarta találni.
A férfi nem felelt, csak mordult egyet. Majd csend következett, és a nő szinte érezte Izabella
növekvő türelmetlenségét a háta mögül. Vagy az a sajátja volt?
-Beszélt vele? Eljön a bálba?-kezdte unszolni Edwardot.
-Igen, beszéltem, és nem tartom valószínűnek.
Ez meglepte. Ő legutóbb úgy érzékelte, hogy Ella nagyon is kész újra eljátszani a titokzatos
hercegnőt. Úgyhogy bármi is történt, az itt és most történt, a vásáron.
-Mit művelt?-kérdezte sóhajtva.
A király ököllel a kőre csapott maga mellett.
-Elszúrtam. Kiabáltam vele, és olyan dolgokat mondtam, amiket nem gondoltam komolyan.
Csak dühös voltam az ön apja miatt, meg a folyamatos elvárások miatt, Izabella...
Elharapta a végét, mikor rájött, hogy a hercegnő hallhatja őket, és elmormolt pár szitokszót,
ami királyhoz egyáltalán nem volt méltó-de egy elkeseredett emberhez annál inkább.
-Szóval haragudott a világra, és az egészet rá öntötte-foglalta össze a nő, és azon
gondolkodott, hogy szegény Ella vajon hol sírja ki magát éppen.
-Pontosan.
-És hogy viselte?
-Nyugodtan-felelte Edward.-Még a hangját sem emelte fel. Aztán csak úgy elsétált, én meg
hagytam.
Ha Ella nem borult ki, akkor talán még helyrehozható a dolog. Bár ő amúgy sem hisztis fajta,
így valószínű, hogy csak magába fojtotta. Akárhogy is van, kiderül majd, amikor legközelebb
beszél vele, ma este vagy holnap reggel.
-Ismeri őt?-kérdezte Edward, mire ő pillanatnyi gondolkodás nélkül rávágta, hogy nem.
-Én azt hiszem, ő ismeri magát-mondta a férfi.-Nem biztos, de lehetséges. Úgyhogy ha tudja
ki ő, vagy legalább sejti, kérem, mondja meg neki, hogy sajnálom! És hogy szeretnék
személyesen is bocsánatot kérni.
-Meglátom, mit tehetek-egyezett bele Cassandra.-De most itt van egy hercegnő, akinek
remek délutánja volt, amíg meg nem látta, hogy ön itt búslakodik, úgyhogy kérem, szedje
össze magát, és vágjon vidámabb képet! Az ő kedvéért.
Nem várta meg a férfi válaszát, hanem visszafordult Izabellához, és odaintette magukhoz.
-Visszakísérem önöket a kastélyhoz. Jobb, ha sietünk, mert hamarosan hiányolni fogják
önöket.
Egyikük sem vitatkozott vele.
A hazaúton a hercegnő megosztotta Edwarddal, hogy mi mindent csináltak. A lopást sem
hagyta ki, és persze a győzelmeivel is elbüszkélkedett. A király pedig összeszedte magát, és
együtt lelkesedett vele-olyan meggyőzően, amit Cas ki sem nézett volna belőle. Kivéve, ha
nem is színlelt, hanem őszintén örült a sikereinek-ami még elismerésre méltóbb volt,
tekintve, hogy amúgy a pokolba kívánta a házasságukat.
 A lány egészen a palota kapujáig kísérte őket, majd mikor Edward elmagyarázta szökésük
körülményeit, be is ment, hogy megkeresse nekik az anyját. Számított rá, hogy a grófnő majd
megkérdezi, miért fecsérli a drága idejét hercegnők pátyolgatásával, mikor lenne jobb dolga
is, de ő egy szóval sem említette a dolgot. Csak elment, hogy visszacsempéssze a fenséges
párost a királyi hálószobába.
Amíg édesanyja távol volt, Cassandra bement az apjához. Utoljára a letartóztatása előtti
estén látta a férfit, így a változás, ami ez idő alatt végbement rajta, egyszerre érte őt-mint
egy fejbecsapás.
Félreértés ne essék, a megjelenése makulátlan volt, mint mindig. Az arca frissen volt
borotválva, ruhája gyűrődésmentes és tiszta, haja rendezett. De a tartása már nem volt olyan
egyenes, a mozgása tétova lett, a szemében pedig űzöttség tükröződött-már amikor látni
lehetett, mert többnyire kerülte a tekintetét. Mintha a nemrég még oly önérzetes emberből
az elmúlt napok alatt minden büszkeség eltűnt volna. Szégyellte magát a saját gyermeke
előtt.
Amint Cas belépett, egy szempillantásnál nem volt több ideje felmérni a férfi állapotát,
mielőtt úgy tett volna, mintha nem venne észre semmit. Legszívesebben megölelte volna,
hogy együttérzéséről biztosítsa, vagy dühöngeni kezdett volna, amiért ezt tették vele, de
nem tette. Tudta, hogy a gróf mindkettőt megaláztatásként élné meg, és szerette volna
megőrizni neki a maradék méltóságát. Már ha maradt egyáltalán bármennyi is.
-Üdvözöllek, apám-hajtott fejet szertartásosan.
-Cassandra.
A férfi mosolyt erőltetett magára.
-Hogy vagy?
-Jól, köszönöm. Ma kimentem a vásárba egy rövid időre-mesélte Cassandra.-És később
talán még az árvaházba is benézek majd.
Azt a mocskot keresem, aki ide juttatott téged-tette hozzá gondolatban. És meg is fogom
találni, ha törik, ha szakad.
-Ez jól hangzik.
A gróf hangjából mindenfajta lelkesedés és életkedv hiányzott.
-Találkoztam Tom bácsival; üdvözletét küldi. Az unokahúga nemrég megházasodott.
-Remek hír. A felesége is jól van?
-Igen. Hamarosan megszületik a harmadik gyerek.
-Nagyszerű. Örömmel hallom.
Úgy társalogtak, mint két ismeretlen. Érdektelen témák, hamis könnyedség, felszínes
mosoly. Közben Cassandra egyre mélyebben vájta a tenyerébe a körmeit, hogy visszatartsa a
folyton kikívánkozó szavakat, és mintha egy gombóc lett volna a torkában, amivel minden
egyes mondatnál meg kellett küzdenie.
Mire az anyja visszatért, kész lett volna kirohanni a világból. Ha abban a pillanatban kezébe
kerül az, aki bemártotta az apját, addig veri, amíg bele nem döglik. Erősen kellett uralkodnia
magán, hogy ne kívánjon neki semmi olyat, ami hátráltatná a gróf tisztázását, vagy ami
leleplezné őt magát.
De végül is egy csillapíthatatlan viszketésbe még nem halt bele senki-futott át az agyán, és a
készséges déli szél már tette is a dolgát. És mindössze egy kis nyakfájást számított fel, ami
csekély ár volt, hogy cserébe elképzelhette a viszketéstől megőrülő arctalan alakot.
-Nem volt semmi probléma?-kérdezte az anyját.
-Nem, minden simán ment.
-Akkor én el is köszönök-mondta mindkét szülőjének.-Van még néhány elintézni valóm.
 -Vigyázz magadra!
-Úgy lesz.
Gyáva!-vádolta magát, miközben már a város utcáit rótta.
Nem is volt semmi dolga aznap estére. Csak menekült. Nem bírta tovább tettetni, hogy
minden rendben.
Vajon anya hogy bírja ezt?-nyögött fel némán.
Nem volt benne biztos, hogy képes lesz kivárni a holnap estét, mielőtt a szeleket is harcba
hívná. De meg fogja próbálni. Utána viszont-nem lesz kegyelem.
Lábai automatikusan hazafelé indultak, de képtelen lett volna otthon ülni, a nyomozás
folytatásával pedig mindenképpen várnia kellett reggelig. Ennek a napnak a délelőttjét
ugyanis azzal töltötte, hogy az eltűnt érc után kutatott a bányában -persze csak papíron, nem
fizikailag. Lord Chasterton ezer örömmel segített neki, de eredményre nem jutottak. (Bár
talán az is sikerélménynek könyvelhető el, hogy nem próbálkozott újra házassági ajánlattal-
valószínűleg azért, mert a közös bánya adóssága őt is terhelte, és ez lekötötte a gondolatait.)
Viszont emiatt valami teljesen újba kellett volna belekezdenie, amihez már túl késő volt.
Meglátogathatta volna Ellát, de miután a vásárlás miatt ilyen hosszan kimaradt a lány,
kockázatos lett volna, és biztosan kivívja vele Frida haragját. Így tehát maradt az árvaház,
vagy a Carolina, de jelenleg képtelen lett volna elviselni még több nyomorúságot és
szenvedést maga körül. Lehet, hogy önzőség volt, de ez volt az igazság. De akkor hova
menjen?
Mary!-jutott eszébe. A felszolgáló, akinek beleállt a kés a lábába. Megígérte, hogy
meglátogatja, így nem lesz furcsa, hogy csak úgy felbukkan. És ha már a fogadóban van, ott
helyben meg is vacsorázhat.
Módosította hát az útvonalát, és Tom fogadója felé vette az irányt. Menet közben a hideg
levegőtől egy kicsit kitisztult a feje, és amikorra odaért, lenyugodott annyira, hogy képes
legyen őszinte mosollyal üdvözölni Corát. Mert ő volt az, aki elsőként elé került, miután
belépett.
-Kisasszony! De örülök, hogy látom!-ölelte meg az aprócska asszony.-Jöjjön, kerüljön
beljebb.
-Hogy van Mary?
-Teljesen jól, hála önnek. Már akkor sem fáj neki, ha ránehezedik.
-Azért megnézhetem?-kérte.
-Hogyne, természetesen-tüsténkedett az asszony.-Addig az öccse, Toby megterít önnek.
Muszáj maradnia vacsorára; az uram lekváros buktát sütött.
-Maradok-egyezett bele a lány, hiszen eleve így tervezte.
-Nagyszerű! De jöjjön, Mary hátul van.
A konyhába mentek, ami a legutóbbi ittjártakor a baleset helyszíne volt. Mary éppen egy
nagy fazék valamit kevergetett, amiből ínycsiklandó illatok szálltak felé, de mikor meglátta a
belépőket, a méretes fakanalat átadta az apjának.
-Üdvözletem, kisasszony.
-Milyen a lábad?
-Mint új korában-felelte vigyorogva -Már futni is tudok vele.
-A kötés?
-Három napja szedtem le, mert már varas volt a seb, így nem volt rá szükség.
Meg is mutatta a lábát, de a rásegítésnek hála gyakorlatilag tényleg gyógyult volt.
-Örülök-mondta Cassandra őszintén, mert bántotta, hogy bajt okozott ennek a kedves
családnak.
 -Jöjjön-invitálta Cora-megmutatom az asztalát.
Persze már megint a legjobb asztalt adták oda, és a szomszédos asztalnál ülő vendég
bosszús pillantása alapján el is ültettek onnan valakit. De felesleges lett volna tiltakozni most,
mikor már megtették. Inkább csak megköszönte.
Cora megigazította a terítéket, amit a kisfiú egy kicsit összevissza hagyott ott, majd
visszament a konyhába. De nem maradt el sokáig; alig egy perc múlva vissza is tért egy
tányér forró levessel, amit óvatosan lerakott elé. Aztán ismét térült-fordult, és a szalvétán
máris két karaj kenyér pihent, láthatóan nem rég vették ki a kemencéből.
-Hozzak még valamit?
-Nem, köszönöm-mondta gyorsan a lány.
-Azért ha valamire szüksége van, kiáltson.
Cassandra lassan, élvezettel kanalazta az ízletes levest-az illata alapján ez lehetett a
kondérban-és bőven evett hozzá kenyeret is. Hiába volt edzett, a sok mászkálás és a tánc
kifárasztotta, és alaposan meg is éhezett tőle. Volt egy olyan érzése, hogy Izabella is előre
fogja hozatni a vacsorát, hiszen ő még csak nem is szokott hozzá a testmozgáshoz, és esküdni
mert volna rá, hogy a visszaúton a palotába többször is hallott gyomorkorgásra emlékeztető
zajokat az irányából.
Igazság szerint megkedvelte a spanyol hercegnőt. Félénk volt, de egy kis bíztatásra kiderült,
hogy van benne kitartás-vagy makacsság; ez nézőpont kérdése. És viccesnek találta az
akcentusát is. Nem bánta volna, ha még néhány ehhez hasonló délutánt eltölthet vele
kettesben. Még ha épp azon dolgozik is, hogy ne lehessen a királynőjük.
-Min gondolkodik?
A kérdés olyan váratlanul érte, hogy majdnem az ölébe borította a tányérját. Néhány
kanálnyi így is az abroszon kötött ki. Ez azonban nem érdekelte, mert saját reakciója sokkal
zavarbaejtőbb volt: a szíve hevesebben kezdett verni, és furcsa izgalom fogta el. De
nyugalmat tettetett, mintha minden rendben lenne.
-Nézze meg, mit csinált!-szólt szemrehányóan.-Nem szép dolog így odalopózni másokhoz,
maga mégis másodszor teszi ezt velem.
Jason leült vele szemben, anélkül, hogy a szavaira reagált volna. Az arca még
kifejezéstelenebb volt, mint máskor; úgy tűnt, ma nem vevő a kedélyeskedésre. Nem mintha
ez Cast bármiben is megakadályozta volna. Épp ellenkezőleg: arra késztette, hogy
megpróbálja kizökkenteni ebből a karót nyelt állapotból.
-Hogy talált meg?-kérdezte, és evett tovább, mintha a másik jelenléte mit se számítana.
-Azt mondta, hogy majd meglátogatja Maryt-felelte a férfi.-Megkértem Tomot, hogy ha
eljön ide, akkor értesítsen engem. Szerencsére épp a közelben jártam, különben még
elszalasztottam volna.
-Gratulálok. Nem mindenkinek sikerült volna rám bukkannia. Főleg mivel mostanában elég
sokfelé jártam.
-Például a Vénusz Kertjében?
A lány félrenyelt. Fulladozva a poharáért kapott, és az egészet kiitta, mire ismét kapott
levegőt. Sylverton hűvösen figyelte.
-Honnan...-kezdte Cas köhögve, egyre vörösödő arccal-honnan tudja?
-Egy barátomat látogattam meg a környéken. Képzelheti a meglepetésemet, mikor
megláttam titokzatos hölgy ismerősömet kilépni az ország leghíresebb luxusbordélyából, és
beszállni az intézmény egyik leggyakoribb vendégének hintójába.
A lány most már zavarában pirult.
-Jó ég, csak nem gondolja...
 De, a másik kemény arckifejezése azt mutatta, hogy pontosan azt gondolja. A helyében
valószínűleg maga is hasonló következtetésre jutott volna a látottak alapján, így igazából
nem hibáztathatta érte. A feltételezése mégis sértette, főleg ha felidézte lord Stafford
alakját: lógó has, kopaszodó fej, petyhüdt bajusz, tompa tekintet... Jason tényleg azt hiszi,
hogy van az a pénz, amiért megengedné egy ilyen alaknak, hogy egyáltalán hozzáérjen?
-Őszintén mondom, hogy félreérti a helyzetet-mondta.-Csak kíváncsi voltam, hol tölti a lord
az idejét, ezért megkértem a kocsisát, hogy vigyen el oda. Bementem, és mikor rájöttem,
hogy mi az a hely, azonnal kisiettem, és hazavitettem magam.
-Miért érdekelnék a lord viselt dolgai?-tette karba a kezét Jason.
A fenébe, most hogy magyarázza meg neki?
-Köze van a családi problémáimhoz-mondta végül.
-Kifejtené?
-Majd talán máskor.
-Most.
Kezdte érteni, hogy lehet a férfi olyan sikeres a munkájában. Sarokba szorította az
embereket, és nem hagyott nekik más választást, mint hogy beszéljenek. Hajthatatlan volt és
megfelelő mértékben ijesztő. De nála még korántsem adott bele mindent, így volt egy kis
mozgástere. Például elvihette a dolgot komolytalan irányba.
-Csak nem megrendült a belém vetett bizalma?-kérdezte mosolyogva.
-Sosem bíztam önben.
Nem, ebben biztos volt. Jane-ben nem. De attól még nem volt kellemes, hogy így az arcába
vágta. Ezt azonban nem mutathatta ki, mert azt a másik a gyengeség jelének vette volna, és
azonnal lecsap. Így aztán csak mosolygott rendíthetetlenül.
-Kíméletlen őszinteség. Tudja, az egyenesség szép dolog, de még szebb, ha tapintat is
párosul hozzá.
-Amikor a kilétét titkolja előttem, akkor épp egyenes, vagy tapintatos?
-Juj.-Cassandra játékosan megrázkódott.-Ez övön aluli volt, de a kört ön nyerte. Mondja
csak, nem eszik valamit?
Mielőtt a férfi bármit felelhetett volna, odaszólt Corának, aki a két asztallal arrébb ülő
vendégeket szolgálta ki.
-Bocsánat! Tudna hozni egy-egy buktát nekem és a barátomnak? Köszönöm!-Visszafordult
asztaltársához.-Kíváncsi vagyok, az is olyan ínycsiklandó-e, mint itt minden.
Jason arckifejezése változatlanul ellenséges volt. Cas átnyúlt az asztalon, és vidáman
megpaskolta a karját.
-Lazítson! Ha nem kéri, majd én megeszem.
Sylverton elhúzódott az érintése elől.
-Önnek minden játék?
-Többnyire minél rosszabb a helyzet, annál komolytalanabbra veszem a figurát-felelte a lány
vállat vonva.-Néha csak a nevetés teszi elviselhetővé az életet.
-Azt mondta, valaki már meghalt amiatt, mert az ellenségévé tette önt. Akkor is nevetett?
A pofon hangja előbb ért el Cassandra füléig, semmint felfogta volna, hogy egyáltalán
megmozdult a keze. Az ütés vörös nyomot hagyott a férfi arcán, de ő egy csepp megbánást
sem érzett.
-Ne merészelje még egyszer szóba hozni-sziszegte dühösen.-Soha.
A másik megérintette sajgó arcát. Mintha egy kicsi meglepődött volna.
-Ha ez ilyen érzékeny emlék önnek, hogy lehet, hogy a minap olyan könnyedén említette,
mintha semmit sem jelentene?-kérdezte.
 -Egyszerű, maga fajankó-csattant fel a lány.-Mert éppen az járt a fejemben, hogy maga a
barátaimat akarja zaklatni miattam, és a düh meglehetősen hatékonyan tereli el a figyelmet,
ha még nem vette volna észre. Mégis ki az, akinek egy gyilkosság nem nagy dolog? Már önt
leszámítva, természetesen.
A férfin ezúttal nem látszott semmi, de Cas érezte, hogy szúrás nagyon is célba talált.
Néhány másodperc múlva jelentkezett a bűntudat is, de elnyomta magában-a másik
megérdemelte.
-Csak azt teszem, amit a munkám megkövetel-mondta Jason kis szünet után.
Most a lánynak kellett elrejtenie a meglepetését. Nem számított rá, hogy a másik
magyarázkodni kezd, hiszen az azt feltételezte volna, hogy a férfit egy kicsit is érdekli, hogy ő
mit gondol róla. Ez pedig még ötletnek is nevetséges volt.
-Tudom-ismerte be kelletlenül.-Csak nem viselem jól, ha kihallgatnak.
-Én pedig azt, hogy nem árul el magáról semmit.
Vagyis patthelyzetbe kerültek.
Cassandra leverten törte a fejét, hogy mégis mit csináljanak.
Talán egyszerűen sutba kéne dobnom az egészet-ötlött fel benne. Ez a titkolózás mostanra
kezdett nevetségessé válni. Nem mintha a másik nem érdemelte volna meg, hogy tovább
húzza az idegeit. De most sem ideje, sem energiája nem volt folytatni a huzavonát, és
Cassandraként nagyobb eséllyel kaphat választ a Richarddal kapcsolatos kérdéseire, mint
Janeként.
-Jól van-mondta végül vonakodva.-Belátom, hogy megrekedtünk, úgyhogy lassan ideje színt
vallanom.
A férfi szája sarka megrándult.
-Lassan?-kérdezte enyhén ironikus hangon.-Szerintem úgy másfél-két heti késésben van.
A lány frusztráltan fújt egyet.
-Éppen elárulnám azt, amit már hetek óta meg akar tudni, és erre maga leáll veszekedni.
Nem is maga lenne, ha nem...
BUMM!
Óriási robbanás nyelte el a mondanivalója végét; akkora, hogy az egész épület
beleremegett. Néhány tányér le is esett az asztalokról, és darabokra tört. Meg kellett
kapaszkodniuk, nehogy szintén földre kerüljenek, de mihelyt a rengés megszűnt, talpra
ugrottak. Mire a pánik kitört, már az ajtónál jártak.
Miközben kilökték, és kitörtek a szabadba, újabb robbanások jöttek; hatásban nem olyan
hevesek, tehát távolabb voltak, de hangjuk azért volt. Ahogy körbenéztek, az eredményt is
megláthatták: a város lángokban állt.
No, nem az egész, de több különálló pontján is lángoltak az épületek. Minden új
robbanásnál új helyen csaptak fel a lángok, és falni, pusztítani kezdtek. A legközelebbi tűz
néhány utcányira lehetett, a vásártér környékén.
Sylverton sietve eloldotta a lovát, amin érkezett, és nyeregbe lendült. Majd lenézett a
lányra.
-Eszébe ne jusson itthagyni!-figyelmeztette Cassandra sápadtan, de eltökélten.
-Ha megteszem, gyalog jön utánam, igaz?
-Igaz.
A férfi a kezét nyújtotta, és felhúzta maga mögé.
-Kapaszkodjon!-figyelmeztette, majd sarkát teljes erőből a mén oldalába bökte.
Az utcát elözönlötték az emberek. Mindenki megrémült; nem értették, mi folyik itt. Így nem
volt könnyű előrejutni, de amikor a tömeg nagyon összezárt körülöttük, a lány rásegített egy
kívánsággal, hogy tudjanak haladni. És még valamit kívánt, aminek rögvest meg is látszott az
eredménye: az ég elsötétült, ahogy a viharfelhők az egészet befedték, és nagy, kövér
cseppekben esni kezdett az eső.
-Erősebben-mormolta Cas a szélnek, miközben kezével Jason vállába kapaszkodott, s addig
fokozta a zuhogást, amíg már látni is alig lehetett.
Ha nem állítják meg a tüzeket, az egész város leéghet, ami most nagyon nem hiányzott. Ki
kellett oltani őket, még mielőtt tovább terjedhetnének, de az emberek magukban kevesek
lettek volna ehhez. Emellett a dolognak volt egy váratlan előnye is: az emberek többsége
jobbnak látta fedél alá húzódni, így az utcák viszonylag gyorsan kiürültek.
Nagyjából egy tucat robbanás volt, mire végre csend lett, és négy perccel később végre meg
is látták a legközelebbi helyszínt.
-Jaj, ne!-nyögte a lány.
A kovácsműhely égett, vele együtt pedig a Johnson család lakóháza, és minden ingósága.
Mindaz, ami az életük volt évtizedeken át, a szemük előtt vált szép lassan hamuvá, mintha
soha nem lett volna. Amiért dolgoztak, amiért szenvedtek, azt most a lángok falták fel.
A környékbeliek próbálták eloltani a tüzet, de látva, hogy az eső elintézi a nagyját, inkább
saját hajlékaikat igyekeztek megóvni. Bár a vízcseppek ezt is megtették helyettük: eláztatták
a fát, a nádat, így az sokkal nehezebben fogott tüzet. De az emberek szerették volna
hasznosnak érezni magukat.
Cassandra szinte a mozgó lóról ugrott le. A bokája megbicsaklott, és térdre esett, de nem
érdekelte, ahogy a vállát és a hátát mardosó fájdalom sem, csak rohant, hogy kiderítse, mi
történt. A háztól távolabb felfedezett egy alakot, aki mozdulatlanul álldogált az esőben, és
mereven bámulta az égő házat-mintha pusztán akaraterővel hatással lehetne az elemekre.
Cas elrebegett egy gyors hálaimát, amiért láthatóan jól volt, és odaszaladt hozzá.
-Rosa!
A nő felé kapta a fejét, de mintha nem ismerte volna meg.
-Hol van Frank?-kérdezte Cassandra, mert őt sehol sem látta.
Rosamund remegő kézzel a lángoló épületre mutatott, melyből épp most botorkált ki egy
robusztus alak, kezében egy másik, kisebb testtel. Botladozva járt, láthatóan fájdalmai voltak,
de nem állt meg, hanem egyenesen feléjük indult. Nyilván tudta, hogy Rosamund hol van,
mert látni nem igazán láthatta őket a leszálló szürkület és az eső függönyén át.
Mielőtt megmozdulhattak volna, hogy elé menjenek, valaki elállta a kovács útját. Ahogy
átvette tőle a terhét, a tűz egy pillanatra megvilágította az arcát, de Cas már előbb
felismerte. Jason.
-Hozza ide!-kiáltott oda neki az eső kopogásán át.
Köpenyét kioldotta, és leterítette egy lépcsőre, ahol a hozzá tartozó ház homlokzata
némiképp védelmet biztosított az esőtől. Közben a szeme sarkából látta, hogy barátnője a
szerelméhez siet, hogy segítségére legyen.
-Fektesse le!-utasította Sylvertont, mikor odaért Lucasszal, aki Frank legkisebb fia volt.-
Hideg víz kell és tiszta gyolcs.
A férfi óvatosan elhelyezte a fiút, és már ment is, egy szó nélkül. Így ő magára maradt a
fájdalmában hangosan ordító kölyökkel, hogy megvizsgálja.
Szerencsétlen elég rossz állapotban volt. Mindkét karja csúnyán megégett. Emellett a
lábfeje olyan furcsa szögben állt, hogy a boka tájékán legalább egy, de talán több helyen is
eltörhetett a csont. Beszorulhatott valami alá-mondjuk rázuhanhatott egy szekrény, vagy
ilyesmi-ezért kellett az apja, hogy ki tudjon jönni, és ezért is nem tudott elmenekülni a lángok
elől. Nyilván a fejét védte a karjával, ami így megúszta néhány kisebb perzselődéssel.
 Ha túléli, a felépülés hetekbe telhet, vagy akár hónapokba. De akkor is tele lesz hegekkel,
ami örök megbélyegzést jelent, még ha egyéb maradandó károsodás nem is történik. Az sem
segített, hogy valószínűleg rengeteg füstöt lélegzett be-bár a hangja alapján a tüdejében nem
esett komoly kár.
Cassandra a homlokát simogatva csitította a gyermeket, miközben elvette a fájdalmát.
-Ssssh. Minden rendben lesz.
Elakadt a lélegzete, mikor megérezte a kínt. Ha a kisfiú is ezt érezte, nem csoda, ha üvöltött.
De ha tényleg meg akarja menteni, gyorsan kell cselekednie.
Sietve körbenézett. Rosa és Frank még elég messze voltak, hogy legyen pár másodperce.
Jasonnek sem volt nyoma, és mindenki más az oltással volt elfoglalva, vagy épp fejvesztve
rohangált; senkit sem érdekelt a sárban térdeplő lány és a sérült gyerek. Így tehát senki sem
látta, amikor a fiú lába kiegyenesedett, az égések pedig eltünedeztek.
Néhány felszíni sérülést meghagyott, hogy senki ne fogjon gyanút. Az esőben szétfojt korom
elég volt, hogy a változás nagyját elfedje, ha pedig valakinek feltűnne, azt fogja hinni, hogy a
pánik miatt vélte elsőre nagyobbnak a bajt. Kivétel persze Sylverton, aki mindenképpen észre
fogja venni. Ez ellen azonban nem sok mindent tehetett, azt leszámítva, hogy bevet még egy
kívánságot, de már így sem tudott úrrá lenni a fájdalmán-szaggatottan vette a levegőt, és
nem volt benne biztos, hogy fel tudna állni, ha kellene. Csak reménykedhetett, hogy a férfi
ebben a káoszban nem ezzel fog foglalkozni.
Jason épp akkor tért vissza, amikor a pár is odaért. A kovács térdre rogyott gyermeke
mellett, és arca fölé hajolt, mintha azt remélte volna, hogy így megvédheti az esőcseppektől.
-Rendbe jön?-kérdezte szinte suttogva, bár az ő hangjával ez is morajlásként hangzott.
-Teljesen-felelte Cas, hátrasimítva ázott fürtjeit.-Rosszabbnak tűnhet, mint amilyen
valójában.
Az apa arcán a megkönnyebbülés keveredett a kimerültséggel. Nekidőlt a mellette álló
Rosamundnak, akit magát is megrendítettek az események, de mindent megtett, hogy
támaszt nyújtson neki.
-Mennem kell-szólt Sylverton.-A többi helyszínt is meg kell néznem. Rendben lesz?
-Igen. Menjen csak-mondta a lány, és elvette tőle a kötszert meg a vizet.
Nem ütközött meg azon, hogy magára hagyja, hiszen ez az akció egyértelműen a franciák
keze nyomát viselte magán. Így pedig teljesen a férfi hatáskörébe tartozott-vagyis az ő
feladata volt minimalizálni a kárt, megakadályozni a tömeghisztériát, kézre keríteni a
felelősöket és megelőzni az újabb esetek megtörténését. Az volt a csoda, hogy egyáltalán
eddig is maradt, és nem vágtatott tovább azonnal, amint bebizonyosodott, hogy itt minden
rendben lesz.
De még most sem indult. Csak állt ott, mintha tétovázna.
-Segíthetek valamit?-kérdezte Cassandra.
-Nem. Csak bocsánatot akartam kérni.
A lány elképedt.
-Bocsánatot? Miért?
-Hogy zaklattam-felelte Jason.-Túlságosan önre koncentráltam, és szem elől tévesztettem,
hogy ki az igazi ellenség.
Körbemutatott.
-Ez itt az én hibám-mondta komoran.-De többé nem fog előfordulni. Ég önnel.
Azzal otthagyta őket, felült a lovára, és elvágtatott.
Cas csak bámult utána.
 Jason most...szakított vele? Nagyon úgy tűnt. Nem mintha bármi is lett volna köztük olyan
értelemben, de akkor sem volt joga ehhez! Azt se várta meg, hogy felfedje a kilétét, hanem
hátrahagyta, mint egy megunt játékot.
Noha a herceg zaklatása időnként az agyára ment, most csalódottnak és dühösnek érezte
magát. Az ördögbe, ami történt, az legalább annyira az ő hibája is! Hiszen ő titkolózott, bár
tudta, hogy ezzel jóval fontosabb feladatoktól vonja el a másikat. Erre Sylverton minden
felelősséget magára vett, mintha ő lenne az egyedüli felelős, és volt képe ennek nevében
félredobni őt. Na, erről szó sem lehet!
-Cassandra!
Rosamund esdeklő hangja hozta vissza a valóságba. Szégyenkezve jött rá, hogy teljesen
elfeledkezett Lucasról, aki ott hevert előtte, mozdulni sem merve, nehogy visszajöjjön a
fájdalom, és arra várt, hogy ellássák.
A Carolinában volt kenőcsük égési sebekre. Úgyhogy parancsolt a szélnek, előszedett egy
tégelynyit a zsebéből-mintha minden nap ilyennel mászkálna-és elkezdte vele bekenni a fiú
sebeit. Amikor mindet be is kötötte, Rosának adta a kencét, mert Frankre is ráfért a kezelés.
Emellett a nőt is megnyugtatta, hogy tehetett valamit.
-Vékonyan kend fel minden égésre, úgy ahogy én. De előtte tisztítsd meg őket a kosztól.
Rosamund követte az utasításait. Amíg ezzel foglalatoskodott, addig ő valahogyan talpra
kecmergett, és a fájdalomról tudomást nem véve elment, hogy utánanézzen a másik két
gyereknek.
Hamarosan meg is találta őket. Sértetlennek látszottak-néhány nagyobb lány vigyázott
rájuk, míg a fiúk a felnőttekkel karöltve az utolsó lángokat oltották ki. Miután
megbizonyosodott róla, hogy tényleg semmi bajuk, továbbsántikált, hogy találjon valami
járművet, és kölcsönkérjen néhány meleg takarót a jószívű szomszédoktól.
-Szereztem kocsit, úgyhogy ha kész vagytok, indulhatunk-mondta, mikor visszatért
barátaihoz.
-Hová?-kérdezte Rosa zavartan.
-Hozzám. Ma éjjel nálam alszotok, és erről nem nyitok vitát. Jut ágy mindenkinek, és forró
fürdő is, hátha megakadályozhatjuk, hogy mind megbetegedjünk. Itt már úgysem tudtok
segíteni.
Nem tellett sok időbe meggyőzni őket, hogy fogadják el az ajánlatát, mert mindketten
elcsigázottak voltak, és feltehetően másra sem vágytak, mint a kilátásba helyezett
fekhelyekre. Ráadásul nem csak magukra, de a gyerekekre is gondolniuk kellett, a koldus
pedig nem válogathat. Így történt, hogy mindannyian bepréselődtek a kocsi belsejébe,
Cassandra pedig minden erejét összeszedve felült a bakra, és-kisasszonyhoz teljességgel
méltatlan módon-maga hajtotta a lovat hazáig.
Hajszolta az állatot, amennyire tudta, ennek ellenére beletelt némi időbe, mire a célt
elérték. Mivel a köpenye tiszta sár lett, a takaró pedig folyton lecsúszott a válláról, végig
dideregte az utat, és a végén már folyamatosan tüsszögött. Úgyhogy megérkezve a kocsit a
megrökönyödött istállómester gondjaira bízta, vendégeit pedig késlekedés nélkül beterelte
az épületbe.
Amint a küszöböt átlépte, kiáltozni kezdett a szolgálók után.
-Beth! Elise! Charlotte! Hol vagytok? Beth! Elise! Charlotte!
Hála az égnek, a szobalányok a szokásos késlekedés helyett azonnal ugrottak, mert érezték,
hogy ha mindannyian kellenek, akkor valami nagy dolog történt. Mikor azonban az ázott-
csapzott csapatot meglátták, azonnal kérdésekkel kezdték bombázni Cast. De neki sem
türelme, sem energiája nem volt most ehhez, így egy kurta kézmozdulattal elhallgattatta
őket.
-Meleg fürdőt mindenkinek, kivéve a legkisebbet-kezdte sorolni az utasításokat.-Neki csak
egy dézsa legyen, és kézzel kell lemosdatni, mert a kötéseinek nem tenne jót, ha
átnedvesednének. Vessetek ágyat minden vendégnek, melegítsetek követ bele, és a
kandallókat is be kell gyújtani; varázsoljatok hőséget. Bertha pedig készítsen valami gyors, de
tápláló ételt, és forralt bort. Kérhettek segítséget, akitől akartok, de minden legyen meg a
lehető leggyorsabban! Világos? Ó, és száraz ruhát is kerítsetek, ha kell akkor az apám saját
szekrényéből. Gyerünk!
-Most nagyon gróf kisasszonyos voltál-jegyezte meg Rosamund, miközben a szolgálók
elszeleltek.
A bőrműves egyik kezét Frank vállán nyugtatva állt, a másikkal a férfi lányát, Lydiát karolta
át. Lucast az apja tartotta, a harmadik gyerek, Peter pedig nem volt hajlandó fél méternél
messzebbre távolodni tőlük.
Mintha már most egy család lennének-gondolta Cas, miközben kimerülten intett nekik.
-Gyertek. Megmutatom a szobáitokat.
Fogait összeszorítva a lépcső felé vette az irányt. Nem sántíthatott, mert akkor még
elkezdek volna aggodalmaskodni miatta, arra pedig most végképp nem volt szükség. De ez
nem ment egyszerűen, mert olyan érzés volt, mintha teljes jobb oldala megégett volna,
ráadásul a feje is szúrt az eső miatt.
Egyszerre egy lépés-mondta magának.
Hét lépés a lépcsőig. Aztán harminc kínkeserves lépcsőfok. További százkilenc lépés, mire
mindenkit elhelyezett egy szobában, és átadott a szolgálók gondos kezeinek. Harminckettő a
szobájáig. És öt a szekrényig, ahol végre átöltözhetett.
A vizes ruha teljesen hozzátapadt a testéhez. Dermedt ujjaival megkísérelte kibogozni a
zsinórt, ami hátul összetartotta az anyagot, de hiába-az újra és újra kicsúszott a kezéből.
Végül feladta, és odament az asztalhoz, (két lépés) s az egyik fiókból kést húzott elő. Egy
nyisszantás, és a zsinórnak annyi. Majd két lépés vissza a szekrényhez.
Ügyetlenül lehámozta magáról a lucskos göncöket, és száraz alsóinget húzott fel, rá pedig
egy vastag gyapjúruhát, amit csak a leghidegebb télben szokott hordani. Közben többször
eltüsszentette magát, de meg se próbált begyújtani a kandallóba, mert ha elügyetlenkedik
valamit, még a végén felgyújtotta volna házat. Éppen megkötötte a ruhát, amikor Beth
belépett, kezében a korsóval.
-Mit művel, kisasszony!-sopánkodott a szobalány.-Most hozom a meleg vizet. Nehogy
nekem felöltözzön!
-Vidd azt a vizet a vendégeknek-parancsolta Cassandra rekedten.-Nekem nem kell.
-Dehogynem kell. Még tüdőgyulladást kap itt nekem!
-Beth!-szólt rá rezignáltan.-A vendégeknek.
A lány hangos méltatlankodással eltűnt, de csak azért, hogy egy perc múlva már vissza is
jöjjön a korsó nélkül.
-Mit csinálsz itt?
-Begyújtok-jött a harcias felelet.-És elbocsáthat érte a kisasszony, de akkor is megteszem.
Cas fáradt volt, így esze ágában sem volt vitatkozni. Arról nem is beszélve, hogy már a
meleg kandalló gondolata is gyönyörködtető volt.
-Mégis mióta lettél te ilyen szemtelen?-morogta csak a látszat kedvéért.
-Amióta a kisasszony nem törődik a saját testi épségével-vágta rá a lány, miközben letérdelt
a kandalló elé.
 Amíg ő dolgozott, Cassandra újabb két lépéssel visszajutott az íróasztalhoz, és papirost
kotort elő. Szívesen lerogyott volna valahova, de attól félt, ha leül, menten elalszik, és előbb
még dolga volt. Kellemetlen, de kikerülhetetlen dolga.
Először is az odakint fújó déli szélhez fordult, és feltett egy egyszerű kérdést: lesz-e holnap
is robbantás?
Minden porcikájával azt kívánta, hogy ne legyen. Akkor lefekhetett volna, hogy kialudja
magát, és minden egyebet lord Sylverton szakértelmére bízhatott volna. De hát az élet ritkán
igazságos-a válasz igen volt.
Mikor?-tette fel a következő kérdést.
Késő estére tervezik.
Na, igen. A képességének egyetlen egy határa volt az ő erején kívül: nem tudta
megmondani a jövőt. Mások jövőre vonatkozó terveit megtudhatta, illetve az események
legvalószínűbb alakulását, de biztosat soha. Szerencsére a másnap elég közeli volt, így
valószínűleg addig nem fogják megváltoztatni a dolgokat-főleg mivel ahhoz, hogy a robbantó
ne bukjon le, elég nagy elővigyázatosság és gondos előkészítés szükségeltetett. Így már csak
a célpontokat kellett megtudnia. Előbb azonban jobbnak látta megírni a levelet, mert ki
tudja, hogy utána milyen állapotban lesz.
Rövid töprengés után úgy határozott, hogy Janeként ír. Így ha benne nem is, az
információiban talán megbízik a férfi. Nem cifrázta, csak a lényeget írta.

Jason! Ma este újabb robbantásokra lehet számítani. Nem tudom, pontosan hány órakor,
de megadhatom a legvalószínűbb helyszíneket. Tudom, hogy nincs oka bízni bennem, de
remélem, hisz nekem, mert ami az este történt, legalább annyira az én hibám is, mint az öné.
Ezzel talán törleszthetek, és megfizethetek azoknak a mocskoknak.

Megakadt írás közben, mert eszébe jutottak a lángok, a kis Lucas kiáltozása kínjában, és a
megrendült, összetört barátai, akik elvesztették mindenüket. Fáradtsága ellenére éktelen
düh fogta el. Hány családtól vették el ma az otthonát? A biztonságát? A megélhetését?
Hányan haltak meg, akiknél nem volt ott, hogy megmentse őket? És mindezt miért? Mert
egyesek nem képesek elfogadni, hogy az ostoba háborújuk véget ért?
Szeretett volna visszavágni nekik. És nem csak úgy, hogy meghiúsítja egy-egy akciójukat. Ó,
nem. Olyat akart tenni velük, ami maradandó veszteség, ami egy időre leállítja őket. És volt is
egy ötlete, hogy miként.
Bocsáss meg, anya-gondolta. Változik a terv.
Az esküjét még egyszer sem szegte meg. Az ígéreteit szégyenszemre elég gyakran, de esküt
soha, egészen mostanáig. De nem akart még egy napot várni az áruló leleplezésével, amikor
annyi embernek tenne vele nagy szolgálatot-és már nem csak az apjáról volt szó, de minden
egyes emberről, akik a franciák miatt veszélybe kerülhettek.
-Kisasszony!
Beth-hez fordult.
-Igen?
-Mit tehetek még önért?
-A levelet, amit most írok, hajnalban el kell vinned a palotába-mondta neki.-Nagyon fontos,
hogy a címzett a lehető leggyorsabban megkapja. Utána hazajössz, és akármi van, akármilyen
rosszul vagyok, dél után három órával felkeltesz. Ha kell, egy vödör hideg vízzel is
lelocsolhatsz, csak ébredjek fel. Rendben?
-Igenis kisasszony-felelte a szobalány zavart homlokráncolással.
 -Nagyszerű. Nehogy elfelejtsd, mert az apám szabadsága múlhat rajta.
Beth kihúzta magát.
-Számíthat rám, kisasszony.
-És még valami. A vendégeket szolgáljátok ki, adjatok meg nekik mindent, de ne hagyjátok
végleg elmenni őket, amíg nem beszéltem velük! Rendben? Ha a nő és a férfi el akar menni,
mehetnek, akár vihetik a nagyobb gyerekeket is, de a legkisebbnek maradnia kell! Érte
biztosan visszajönnek, és amúgy sem tenne neki jót a mászkálás.
-Igenis kisasszony!
-Köszönöm, elmehetsz.
Beth esetlenül pukedlizett-ha Bertha látja, biztos odasózott volna egyet miatta-és kisietett.
Cas magára maradva visszafordult a levélhez. Aztán azon kapta magát, hogy percek óta
mást se csinál, csak a betűket bámulja, amik összefolytak a szeme előtt. A fájdalom
összezavarta fejét, és nem engedte, hogy tisztán gondolkodjon, pont most, amikor a
leginkább szüksége lett volna rá.
-Ez így nem fog menni-morogta frusztráltan.-Jól van, szél: azt akarom, hogy ne érezzem a
kínt a következő...fertályórában.
Korábban már csinált ilyet, de ritkán, mert ha elhalasztotta a szenvedést, utána sokkal
rosszabb volt. De most nem volt választása. És felüdülés volt az a kis könnyebbség, amit ez a
szünet jelentett.
Mély levegőt vett, és érezte, hogy a fájdalom elmúlik. A gondolatai rendszereződtek, és
visszatért a józansága. Hangosan tette fel a kérdést, ami a leginkább érdekelte:
-Ki az áruló?

***

Lord Sylverton egész éjjel talpon volt. Körbelátogatta az összes tüzet, beszélt az emberekkel,
felmérte a károkat. Közben az emberei is megérkeztek a helyettesének, Iannak a parancsára,
és ő mindenhol hagyott belőlük egyet-kettőt a biztonság kedvéért. Bár kizártnak tartotta,
hogy az ellenség ugyanezeken a pontokon még egyszer próbálkozna.
Reggelre megvolt az összesített eredmény. Tizenhárom ponton történt robbanás. Tizenhat
ház teljesen leégett, és további nyolcban szintén komoly károk keletkeztek, de ez elenyésző
volt ahhoz képest, hogy mi lett volna, ha nem szakad le az ég pont akkor. Ami szomorúbb,
hogy négy halálos áldozat is volt-egy férfi, két nő és egy tizenhárom éves lány.
A célpontokat nem véletlenszerűen választották ki. Mindegyik egy olyan üzlet vagy műhely
volt, amelyik kapcsolatban állt a palotával, és időnként vagy folyamatosan a királyi családnak
is dolgozott. Így akartak a franciák üzenni. Mintha azt mondták volna a népnek: látjátok, mi
lesz, ha megbíztok bennük? Ők nem tudnak megvédeni titeket.
Sajnos jó néhányan meg is értették a mondandójukat, és volt, aki egyet is értett.
Egyelőre viszonylag kevés hangadó volt, akiket féken lehetett tartani, de még egy hasonló
incidens, és akkor a káoszt már nem lehet majd megfékezni. A következő néhány órán áll
vagy bukik minden, ezt tudta jól.
-Uram! Uram!
Az egyik embere jött utána futva, a kezében levelet lóbált. Megállt, hogy a másik beérhesse,
mire az lefékezett előtte, és szalutált.
-Uram, jelenetem, egy szobalány hozta ezt önnek. Azt mondta, fontos, és hogy
mindenképpen azonnal el kell olvasnia.
 Sylverton átvette a levelet, és feltörte a viaszt, amivel lezárták. Nem volt lepecsételve.
Kivette az üzenetet, és olvasni kezdte.
Ahogy a megszólítást meglátta, tudta ki küldte. Csak Jane szólította ilyen bizalmasan
Jasonnek-meg Edward, de ő nem szobalánnyal küldetett volna levelet.
Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy eldobja. Olvasatlanul. Az a nő úgy felforgatta az
életét, mint senki más, így jobb lett volna teljesen megszakítani vele minden kapcsolatot. De
mivel ennyire ki volt hangsúlyozva a levél tartalmának fontossága, nem tudta megtenni-
nyilván ez volt Jane célja is-úgyhogy olvasni kezdte.
Az első sornál a szíve nagyot dobbant, és minden szóval egyre nagyobb erőfeszítést
igényelt, hogy elrejtse megdöbbenését. Magát a kapott listát kétszer is átolvasta, mert nem
akarta elhinni, hogy a lány tényleg azt adta neki, amit írt, de valódinak tűnt-csupa olyan cím
szerepelt rajta, ahol palotai szolgálók vagy a rokonaik éltek, kettő pedig kifejezetten az ő
embereinek a háza volt. Az előző esti után ez lehetett a következő lépcsőfok. Már ha hisz
neki.
Élete talán legnehezebb döntése volt. A megadott információk hitelességét nem tudta
ellenőrizni, Jane cserébe mégis egy nagyon komoly dolgot kért-az egésznek csapdaszaga volt.
Normális esetben fontolóra se vette volna, hogy higgyen neki, hiába állt a lány minden gyanú
felett a király szerint. Bár unokatestvére egyike volt azon kevés embernek, akikben
megbízott, ő sem volt tévedhetetlen, és hajlamos volt a túlzott jóhiszeműségre.
Mégsem tudta csak úgy félretolni a kérdést. Az alapján, amit előző este látott, meg amit a
másikról tudott, biztos volt benne, hogy a lány nem volt benne a robbantásban. Nem lett
volna képes részt venni egy olyan merényletben, ami után a kárvallottakat ő kezelné a
Carolinában-hacsak nem ő volt a valaha született legjobb színésznő. De ebben erősen
kételkedett. És most már abban is, hogy összejátszana a franciákkal; ezért is döntött úgy,
hogy többé nem nyomoz utána. Ha ezt a levelet nem küldte volna el, soha többé nem
foglalkozott volna vele.
De ha nem kém, akkor mégis hogy juthatott volna hozzá a célpontokhoz? Ha pedig mégis
az, akkor miért adta volna meg őket? Az tűnt legvalószínűbbnek, hogy tévedett vele
kapcsolatban, és a lány most félre akarja vezetni, aminek nagy hiba lenne bedőlni…
Minden oldalról megvizsgálta a dolgot, számba vett minden lehetőséget, mielőtt határozott.
Úgy fog viselkedni, mintha hinne neki, de a lehető legkisebb kockázatot vállalva.
A jelenlegi helyzetben Ianre bízta a király és Izabella védelmét. Így most csak kettejük
lehetséges tartózkodási helyeit kellett végigvennie, hogy helyettesét megtalálja, s hamarosan
rá is lelt a hercegnő társaságában, az üvegházban. Amint meglátta, a férfi odasietett hozzá és
tisztelgett.
-Adja át az őrséget valakinek-mondta halkan, hogy Izabella ne hallja.-Kaptam egy listát, ami
talán a következő célpontokat tartalmazza, de az is lehet, hogy nem. Azt akarom, hogy
mindenhova küldjön embereket. Civilben olvadjanak be, tartsák nyitva a szemüket, és ha
felbukkannak, kapják el, vagy öljék meg a merénylőket. Mindezt a lehető legnagyobb
csendben, hogy a többit ne figyelmeztessük, de ha mind megvan, akkor a palotába már nagy
felhajtással kell átszállítani őket.
Nem volt kenyere a magamutogatás, de néha szükség volt rá, hogy a nép biztonságban
érezze magát. Egyenruhát is ugyanezért hordtak a palotaőrök: mert az egyszerű emberek
szemében ez, meg a csillogó fegyverek jelentették a profizmust és a megbízhatóságot.
Ugyanakkor az az előny sem volt lebecsülendő, hogy uniformis nélkül teljesen
elvegyülhettek, és senki sem gyanakodott rájuk.
 Ian átvette a papírt a címekkel. Nem lepődött meg az információ kétességén; sokszor volt
dolguk ilyennel. Azt sem kérdezte, honnan van-nyilván azt feltételezte, hogy valamelyik
kémétől.
Jason az éjszaka valóban végiglátogatta őket, hátha tudnak valamit, de a semmiért
kockáztatta a lelepleződésüket-egyiküknek sem voltak használható információi. Ez a
titkolózás nem volt jellemző a franciákra, pláne nem azok előtt, akiket a saját embereiknek
hittek. Emiatt azonban rá voltak szorulva Jane segítségére.
-Két vagy három embert küldjek egy helyre?-kérdezte a helyettes.
-Amennyi képes észrevétlen maradni. Nem az a cél hogy elriasszuk, hanem hogy elkapjuk
őket.
-Ön hol lesz?
Valószínűleg épp egy csapdába sétálok bele.
-Máshol lesz dolgom. Ez a maga akciója, helyettes.
Ian szeme megrebben meglepetésében, de mondani csak annyit mondott:
-Mindent meg fogok tenni, hogy méltónak bizonyuljak a bizalmára.
Pont erre számított ő is. És remélte, hogy nem tévedett Janet illetően, mert ha
mégis...annak beláthatatlan következményei lesznek. Rá, Edwardra és az egész országra
nézve.
A másnap délelőtt a készülődés jegyében telt. Lord Sylverton tartotta magát ahhoz, amit
mondott: bármilyen nehezére is esett, nem szólt bele Ian dolgába. A helyettes természetesen
beavatta mindenbe, mire neki ezer jótanács és változtatás jutott eszébe, de mindet
megtartotta magának. Főként azért, mert a terv jó volt-nem tökéletes, de körültekintő és
alapos.
-Remekül kifundálta-jegyezte meg, mikor a másik befejezte.
-Megtisztel, uram. De biztos vagyok benne, hogy ön sokkal jobbal állt volna elő.
-A lényeg az, hogy működjön.
Elforult, hogy menjen a dolgára, de a helyettes megállította.
-Uram! Megkérdezhetem, hogy ön hol lesz az akció alatt?
-Egy fontos találkozó miatt pár órára elérhetetlen leszek-felelte, anélkül hogy a részletekbe
belement volna.-Míg vissza nem térek, öné az irányítás, és felhatalmazom, hogy bármilyen
helyzetben legjobb belátása szerint cselekedjen.
-Igenis, uram.
-Amennyiben 24 órán belül nem jövök vissza, úgy öné a pozícióm, és a királyi pár
védelmének feladata. Erre az esetre hagytam egy borítékot a szobámban a legfontosabb
tudnivalókkal.
-Értettem uram.
Ahogy telt az idő, úgy nőtt a feszültség a palotában. Aki tudott a tervről, azért volt ideges,
aki pedig nem, az meg azért, mert nem tudta, lesz-e újabb robbantás. Talán Izabella volt az
egyetlen, aki nyugodt volt-sőt, már-már vidám-mert előle sikerült a baj nagy részét eltitkolni.
Mire az óra delet ütött, a palotaőrök elfoglalták helyüket. Ian találta ki, hogy miként tudnak
a lehető legkisebb feltűnéssel a célpontok közelében maradni, így volt, aki látogatóként
jelent meg a megfelelő házban, míg más valamilyen szakembernek vagy koldusnak öltözve.
Azt is ő határozta meg, hogy melyik civil mennyit tudhat meg. Megszervezte a futárokat, akik
majd tudatják vele, hogy mit sikerült az egyes helyeken elvégezni, és emellett egyszerű
szolgálókra, inasokra és istállófiúkra egyenruhát adott, majd pedig kiküldte őket a városba
elterelés gyanánt. Egy szóval: az ő munkáját végezte, így neki egyszerre nem volt mit
csinálnia. Idegőrlő állapot volt.
 Hasonlóan érzett a király is, aki szintén csak szemtanúja volt a készülődésnek. Csak ő sokkal
inkább kimutatta.
-Mi lesz, ha valami félremegy?-kérdezte, amikor egy kis időre kettesben maradtak.
-Pokol-foglalta össze Jason röviden.
Unokatestvére zaklatottan a hajába túrt.
-Azt kívánom, bár tehetnék valamit.
-Akkor imádkozz. Szükségünk lesz rá.
Egy pillanatig hallgattak, majd Sylverton-teret engedve a kétségeinek-megkérdezte:
-Biztos vagy benne, hogy bízhatunk Janeben?
Edward megütközéssel bámult rá, mintha nem tudná, kiről beszél, aztán észbe kapott.
-Vagy úgy. Szóval csak Jane? Semmi Miss vagy Lady?
Ő figyelmen kívül hagyta a kérdéseit-ahogy azt is, hogy ezek szerint a Jane tényleg csak egy
álnév.
-Bízhatunk benne?-ismételte.
-Amennyire Richardban bíznál-vágta rá a másik habozás nélkül.
Ezt némi megkönnyebbüléssel hallotta. Egy kicsit a nyugtalansága is enyhült. Csak ez az
átkozott várakozás véget ért volna már!
Amint sötétedni kezdett, Sylverton lóra ült és elhagyta a palotát. Jane azt kérte tőle a
levelében, hogy menjen a vásártérre, de gyalog, úgyhogy először Tomhoz ment, és a hátasát
nála hagyta. Utána ment csak a találkozóhelyre.
A leégett kovácsműhely romjai mellett jeltelen, ütött-kopott kocsi várakozott. A férfi
alaposan átvizsgálta a környéket, de nem vett észre rejtőző merénylőket, sem más szokatlan
dolgot. A bakon ülő kocsis is ártalmatlannak tűnt. Azért a biztonság kedvéért egy kisméretű
pengét csúsztatott a kezébe, miközben a járműhöz ment. Bekopogott az ajtón, ami
nyikorogva kinyílt, ő pedig beszállt.
-Örülök, hogy eljött.
Jane szolgáló-ruhában és csukjás köpenyben ült a kényelmetlen ülésen, de a csukját
hátrahajtotta, így arca a sötét ellenére is látszott valamennyire. Nyúzottnak tűnt, mintha
hetek óta nem aludt volna; a szeme alatt sötét árnyékok húzódtak. De a hangja vidám volt,
és mosolygott.
-Borzalmasan néz ki-mondta a férfi óvatosan, továbbra sem téve el a kést.
-Ön pedig még mindig a tapintatosság mintaképe-vágott vissza a lány szokásos
csípősségével.
-Nem kritikának szántam, csak szerettem volna rámutatni, hogy túl biztató a látvány, ahogy
mindjárt elalszik. Nem tudom, mire készülünk, de talán elhalaszthatnánk...
-Nem-vágott a szavába Jane.-Ezt most kell megcsinálnunk.
Ki is szólt a kocsisnak, hogy indulhat, és a rozoga batár megmozdult velük.
-Igazság szerint nem igazán számítottam rá, hogy eljön-ismerte be a lány.-Azt hittem, hogy a
bizalmatlansága erősebb lesz.
-Talán pont a bizalmatlanságom hozott ide-vágott vissza a herceg.-Azt vártam volna, hogy
örül, amiért megszabadult tőlem. Ehelyett küldött egy levelet, és találkozót követelt, olyan
információkért cserébe, amihez nem férhetett volna hozzá.
A nő vállat vont.
-Megvannak a forrásaim, akárcsak önnek. De olyan helyzetbe kerültem, ahol az ön
segítsége leegyszerűsítheti a dolgokat.
-Azért az időzítése elég gyanús-morogta a férfi sötéten.
 -Talán-ismerte be Jane.-De ez a véletlen műve. Tudja, mindenképpen ma akarok túlesni
ezen, és bár nem vagyok szakértő betörésben, úgy vélem, az éjszaka rá a legalkalmasabb.
-Betörünk valahová?
Jason sok mindenre számított, de erre nem. Főleg mivel a lány olyan természetességgel
beszélt róla, mintha csak egy udvariassági látogatásról lett volna szó.
-Ne vágjon már ilyen képet-nevette el magát Jane.-Esküszöm, nem kirabolni akarok valakit.
És utána lecsukathat, ha akar; akkor legalább lesz lehetőségem kialudni magam. Bár magára
is ráférne.
A kialvatlanságról eszébe jutott az előző este.
-A kovács családjáról tud valamit?-érdeklődött.
-A gyerek jól van. Idő kell neki, de teljesen rendbe fog jönni. Mr. Johnson ugyanígy. A
többiek szerencsére nem voltak a házban, amikor a dolog történt.
-Hol laknak most?
-Nálam, amíg nem találnak jobb helyet.
És ennyi. Mintha ez olyan apróság lenne, hogy csak úgy befogad egy egész családot
határozatlan időre. Épp olyan magától értetődő, mint az, hogy valaki máshoz éppen betörni
készülnek. Ez valószínűleg ugyanabból a kettősségből fakadt, mint az, hogy képes volt
egyforma megszokottsággal és öntudatossággal viselni a káprázatos báli ruháját és ezt a
szegényes öltözéket. Egy élő ellentmondás volt ez a nő.
-És van esély rá, hogy megtudom, pontosan hol is van ez a „nálam”?-kérdezte
szarkasztikusan, mert biztos volt benne, hogy nem kap rá választ.
-Ha a bomba nem szakított volna félbe, már tudná-mondta Jane.-Most viszont szeretnék a
betörésre koncentrálni, úgyhogy még várnia kell egy kicsit. De még mielőtt ma útjaink
elválnak, meg fogja tudni, hogy ki vagyok. És bocsánatot fog kérni.
A férfi felszegte a fejét.
-Nagyon biztosnak tűnik ebben.
-Fogadnék is rá, de biztosra nem illik-vigyorgott a lány szemtelenül.-Legalábbis a bátyám ezt
mondta.
-Van bátyja?
-Volt-javította ki Jane, és mosolya kissé elhalványult.-Meghalt.
-Részvétem-mondta Jason őszintén.
-Köszönöm. És viszont. Ha jól értettem, Richard…
-Erről nem akarok beszélni-szakította félbe rideg dühvel.
Segít neki, ha tényleg azt akarja, de nem fogja kitárgyalni a magánéletét. Semmilyen
információért. Erről ne is álmodjon.
Számított rá, hogy a másik tiltakozni fog, de ő csak egy biccentéssel nyugtázta a szavait.
-Bocsásson meg. Tudom, milyen nehéz. Bár egy kicsit irigylem önt.
-Mégis miért?-mordult fel a herceg, megfeledkezve róla, hogy hallgatni akart.
-Mert önök közel álltak egymáshoz-felelte Jane.-Nekem elég laza kapcsolatom volt a
bátyámmal. Szerettük egymást, de nem töltöttünk együtt túl sok időt, amíg lehetett volna.
Most pedig már késő.
A lány hangja elhalkult, elfordította a fejét. Jason attól tartott, hogy sír, de amikor ismét
ránézett, a szeme könytelennek látszott. A fájdalom csak a hangjából hallatszott.
-A megbánás a legrosszabb, talán a gyásznál is mélyebb.
A férfi összeszorította a száját. Nem mond semmit, amíg nem lehet biztos benne, hogy a
másik nem csak manipulálni akarja. A kés nyele figyelmeztetően simult tenyerébe,
emlékeztetve, hogy a lány nem a barátja. De szavai annyira egybecsengtek az ő saját
gondolataival…
Cassandra bosszúsan nézte makacs útitársát. Azt remélte, hogy ha szóba hozza Richardot,
és megteremti a megfelelő hangulatot, a másik talán megnyílik neki. Ehelyett ő elzárkózott.
De hát miért is lepődött meg ezen? Hiszen itt Mr. Bizalmatlanságról volt szó. Aki még mindig
kémnek tartotta őt.
Szíve szerint a képébe vágta volna a nevét, de tudta, hogy jobban teszi, ha vár vele. Hiszen
látott egy lehetséges jövőt, és ha azt akarta, hogy az megvalósuljon, akkor minden apró
részletnek stimmelnie kellett. Persze kényszeríthette volna Jasont hogy beszéljen; csak
akarnia kellett volna, és a férfi soha nem jön rá. De nem volt rá képes. Nem akart azzá az
emberré válni.
Gyötrődésének az vetett véget, hogy kocsi egy döccenéssel megállt. Cas végleg visszafojtotta
el nem sírt könnyeit, és kinyitotta az ajtót.
-Megérkeztünk.

15. fejezet

Jason szemügyre vette az előttük magasodó épületet.

-Ide akar betörni?-kérdezte a másikat.
-Igen. Problémát jelent?
-Nem.
Tényleg nem jelentett. Csak épp érdekelte, hogy mit akar a lány lord Chastertontól. Mert
lord Chasterton háza előtt álltak, ezt rögtön felismerte-már csak azért is, mert nem rég járt
itt, amikor a de Clare gróffal közös bányájuk ügyeit vizsgálta. A lord nagyon készséges volt,
minden szükséges papírt a rendelkezésére bocsátott, és részletesen tájékoztatta a bánya
állapotáról.
Jane elküldte a kocsist, azzal, hogy egy félóra múlva jöjjön vissza, aztán ismét a férfihoz
fordult.
-A ház ura most nincs itthon, de nem tudom biztosan, hogy meddig marad el, úgyhogy jobb
lenne sietni. Remélem, van olyan jó, mint a híre.
Sylverton felé fordult.
-Kételkedik a képességeimben?
-Miért, kellene?-kérdezett vissza a lány csípősen.
-Nem jutottam volna idáig, ha nem lennék jó abban, amit csinálok-mondta a férfi dicsekvés
nélkül.
-Nos, eddig csak a szája járt, de most majd bizonyíthat is.
Nem látta, de érezte Jane mosolyát, miközben a nő elindult. Amikor azonban ő nem
követte, megállt és visszafordult.
-Nem jön?
-Ez az első betörése, nem igaz?
-De.
-Akkor én vezetek.
Tudta, hogy a lány tiltakozni akar, de ha Chasterton bármelyik pillanatban betoppanhatott,
akkor nem volt vesztegetni való idejük, úgyhogy a szavába vágott.
-Ezért hívott, nem? Akkor kell a segítségem?
A másik megadta magát.
 -Igen, kell.
Nagyszerű.
-Melyik helyiségbe akar eljutni?
-Először a dolgozószobába, és ha ott nem találom meg, amit keresek, akkor a hálószobába.
-Ezek szerint egy konkrét dolgot keres?
-Igen, de hogy mit, azt csak akkor fogom megtudni, ha megtalálom.
Ez nem lepte meg. Ő is gyakran ment így kutakodni. Ha például tudta, hogy valakit
zsarolnak, de nem tudta, hogy mivel. Talán Jane is egy ilyen ügybe keveredett? A grófról el
tudta volna képzelni, hogy képes ilyesfajta mocskos játszmákra-a férfi időnként túl nyájas
volt, hogy az természetesnek legyen.
-Jöjjön utánam!-utasította a lányt, és a kerítés mentén az épület mögé vezette, ahol aztán
megálltak.
-Átmászunk?
-Ha meg tudja csinálni.
A sötétben is magán érezte a másik szúrós pillantását.
-Tartson bakot.
Elrakta a kését, és engedelmeskedett, és pár másodperc múlva Jane le is huppant a másik
oldalon. Követte őt, majd ismét átvette az irányítást, és egyenesen ahhoz az ablakhoz
mentek, amelyik emlékei szerint a mosókonyhához tartozott. Elővette egy vékony kést, amit
mindig magánál tartott; a pengét a zár alatt az ablak fája és a keret közötti résbe csúsztatta.
Egy darabig küzdött vele, de aztán a zár megadta magát és kinyílt-jóval csendesebben,
mintha betörte volna az üveget.
Megfordult, és térdét berogyasztva összefonta a kezét, hogy Jane beleléphessen.
-Óvatosan a bútorokkal-figyelmeztette halkan, majd megemelte őt, hogy be tudjon mászni
az ablakon.
A lány született betörő volt. Ügyes, hajlékony és csendes, hogy még ő sem hallott semmit,
mikor odabent leérkezett. Csak onnét tudta, hogy ott van, hogy mikor ő is átmászott, a karjuk
összeütődött a szűk helyen.
Arrébb húzódott, és megállapította, hogy valóban a mosókonyhába kerültek. Innen a
fejében volt az út a dolgozószobáig és lord Chasterton hálószobájáig. Szerencsére jól ismerte
az épületet tervező mester munkásságát, így ahol az emlékezete foghíjjas volt, némi
logikával ki tudta pótolni a hézagokat annyira, hogy ne érhesse őket túl sok meglepetés.
-Hányszor járt itt?-kérdezte Jane szellő susogásánál nem hangosabban, miközben
mosókonyhát elhagyva a lépcső felé osontak.
-Elégszer-felelte ugyanakkora hangerővel.-De inkább hallgasson, mert még elkapnak.
-A cselédek többségének kimenője van-tudatta a nő, bizonyítva, hogy nem minden
felkészülés nélkül vágott bele a dologba.-Különböző indokokkal lefizettem őket, hogy ne
legyenek itt.
-Így utólag rá fognak jönni, hogy ön volt-mutatott rá a férfi.
-Az már nem érdekel-jött a felelet.-Aminek meg kell történnie, az itt és most fog
megtörténni.
A végletekig elszántnak hangzott. Bármiért voltak itt, az nagyon is szívügye volt.
Sebesen végigsurrantak a folyosókon, és sikerült észrevétlenül eljutniuk egészen a
dolgozószobáig. Jason a lehető legkisebb zajjal nyitotta ki az ajtót, előre engedte a lányt,
majd visszacsukta maguk mögött-így kevésbé tudják meglepni őket, mert a kilincszörgés
leleplezi a közeledőt. Utána az ablakokhoz sietett, és elhúzta a függönyöket, s csak mikor
ezzel készen volt, akkor fordult a másikhoz.
 -Most már gyertyát gyújthat.
Motoszkálás hallatszott, majd a láng fellobbant. Jane mindkettejük számára gyújtott egyet,
majd miután Sylvertonnak odaadta az övét, késedelem nélkül az íróasztalhoz sietett, és a
legfelső fiókot kihúzva kutakodni kezdett. Egy kézzel azonban ügyetlen és lassú volt.
-Adja ide a sajátját is!-mondta a férfi, mire a nő teketóriázás nélkül kezébe nyomta a másik
gyertyát is.
Így már sokkal jobban haladt. Főleg mivel nem sokat nézelődött, szinte bele se olvasott az
iratokba, csak áttúrta őket, miközben Jason világított neki. Mikor végzett, becsapta a fiókot,
és egy másikat választott, amivel aztán ugyanígy járt el. Nem törődött vele, hogy rendet
hagyjon maga után, vagy, hogy visszaállítson mindent ugyanolyanra, amilyen volt-láthatóan
tényleg nem érdekelte a lelepleződés.
A harmadik fióknál egyszer csak megállt. Egy levélnek tűnő papírt tartott a kezében, ami
valamiért megragadta a figyelmét. Jason visszaadta a gyertyáját, hogy el tudja olvasni, és
várta, hogy megtudhassa, mi is az.
Bármi is volt, a tartalma nagyon nem tetszett Janenek. Olvasás közben a száját egyre
vékonyabb vonallá préselte össze, a szeme haragosan összeszűkült, és mikor a végére ért,
nekiállt apró darabokká tépni szét.
-Rohadék-sziszegte, és a fecniket visszaszórta a fiókba.
-Mi volt az?-kérdezte a férfi.
-Nem az, amit kerestem-felelte a lány elszántan.-De azt is meg fogom találni.
Ingerülten berúgta a fiókot, és az utolsót kezdte rángatni, de az zárva volt. Mielőtt még
zajongásával a szomszédokat is felriasztotta volna, a másik félretolta.
-Mutassa!
Elővette a zárfeltörő készletét, amit állandóan a zsebében hordott, mondván ki tudja, mikor
lesz rá szüksége, és kezelésbe vette a kulcslyukat. Hagyományos zár volt, így sötétben sem
kellett több két percnél, hogy elbánjon vele, de a másik ezt is túl soknak találhatta, mert
közben a szoba többi részének esett neki. Az a levél nagyon felzaklatta.
-Kész-szólt oda Jason halkan, amikor a fiók végre kinyílt, mire a lány odasietett, és
szabályosan félretaszította az útból.
Jane most már nem is tette vissza a papírokat, hanem szétdobálta az asztal körül a földön.
Mivel azonban ez leleplezhette volna őket, ha valaki rosszkor nyit be ide, a férfi elkezdte
összegyűjteni őket, és halomba rendezni az asztalon. Még a felével sem végzett, mikor a lány
már felállt, és az utolsó néhány lapot is a földre dobta.
-Nincs itt-morogta frusztráltan.-Talán a hálóban lesz.
Elhagyta a helyiséget, még mielőtt Jason rászólhatott volna, hogy ne váljanak szét. A férfi
magában szitkozódva összekapkodta a maradék iratokat, hogy visszahajítsa őket a helyükre,
de mikor a gyertyája fénye ráesett az egyikre, a mozdulat megakadt. Közelebb hajolt, hogy
elolvassa.
Egy számla volt, háromtucatnyi vadonatúj csákányról, amit néhány hete vásároltak.
Mellette egy másik kötelekről. Egy harmadik csigákról és csörlőkről, és még számtalan,
mindegyik valamilyen bányászfelszerelésről. És mindegyik hamis. Annak kellett lennie, mert
egy emberét elküldte a de Clare bányához, és a jelentésben szó sem volt semmilyen új
felszerelésről. Arról nem is beszélve, hogy ezeket Chasterton nem adta át, amikor itt járt.
Vajon mit rejtegethet még?
Tovább kutatott a lapok között, és néhány perc múlva talált egy hamis átvételi
elismervényt, ami a királynak beszolgáltatott ércről szólt. A dátum rajta három hónappal
korábbi volt-és nem ez volt az egyetlen.
 Feltámadó dühére féket vetve elkezdte összerendezni a papírokat, hogy magával tudja
vinni, mint bizonyítékot. Több nem is kell, hogy a lordot letartóztathassa. Bár de Clare
felmentéséhez ennyi nem lesz elég, de legalább a családja kárpótlást kap a sikkasztásért. És
nem is keveset, ha rajta múlik.
Kettéhajtotta az egész paksamétát, és az övébe tűzte, majd a gyertyáját elfújva kilépett a
folyosóra. A hálószoba felé indult, remélve, hogy Jane már befejezte a kutatást, vagy
legalábbis a vége felé jár, mert szerette volna minél előbb börtönbe zárni a gazembert, aki
Richard családját meglopta. Csendesen benyitott…
Valami nem stimmelt. Túl sok fény jött bentről. Ennyi nem származhatott egy gyertyából,
legfeljebb egy kandallóból. De a nő csak nem állt neki begyújtani, miközben úgy kereste azt a
valamit. Ha viszont nem ő volt, akkor...
-Jöjjön csak be, lord Sylverton-hallotta Chasterton hangját.-És hagyja a fegyvereit, különben
a kis barátnője meghal.
A pokolba.
Valószínűleg el tudta volna intézni a férfit, mielőtt az beválthatná a fenyegetését, de nem
kockáztathatta a másik életét. Ezért nem vette elő a késeit, csak gyorsan megigazította őket,
hogy könnyen elérhetőek legyenek, majd belépett a szobába.
Lord Chasterton a tűz mellett terpeszkedett egy kényelmes székben. Jane az ölében ült;
arcára rózsákat festett a harag. A férfi egyik kezével átkarolta a derekát, mintha a szeretőjét
ölelné, de közben a másikkal egy közel tizenöt centis pengéjű tőrt szegezett egyenesen a
szívének. És vigyorgott.
-Csukja be az ajtót-parancsolta.
Jason engedelmeskedett, de a tekintetét végig a nőre szegezte.
-Jól van?
Jane alig észrevehetően biccentett.
-Ne aggódjon, még nem bántottam-mondta a házigazda kajánul.-De fogom, ha nem teszi
azt, amit mondok. Ott van egy bilincs, benne a kulccsal. Bilincselje magát az ágy lábához,
különben a szépséges miss de Clare nem éri meg a holnapot.
Jason megmerevedett a döbbenettől.
Miss de Clare? Cassandra de Clare?
A lányra bámult, aki visszanézett rá; bocsánatkérő mosolya egyenlő volt egy beismerő
vallomással. Ő volt az.
De hogy lehet, hogy nem jött rá hamarabb? Hiszen most, hogy tudta, ki ő, ezer apróság
jutott eszébe, ami árulkodó jel volt. A családi gondok, amik akkor kezdődtek, mikor ő
letartóztatta a grófot. A vörös haj. A tagadhatatlan hasonlóság közte és a bátyja között-mind
külsőben, mind személyiségben. Az, hogy Cassandra nem volt hajlandó találkozni vele. Az
életkora összerakva azzal, hogy még nem házas. Edward feltétlen bizalma. Minden ott volt a
szeme előtt.
Most, hogy ezt megtudta, mintha egy mázsás súly gördült volna le róla-biztos volt benne,
hogy Cassandra nem áruló. Bár az még mindig rejtély volt, hogy miként jutott hozzá a
listához, amit elküldött, de sok más részlet a helyére került, számtalan eddig érthetetlen
dolog értelmet nyert. Például, hogy miért volt rá olyan dühös a bálon. És hogy mégis mit
kerestek itt.
-Lord Sylverton!
Lord Chasterton figyelmeztető hangja és Jane-Cassandra-fájdalmas szisszenése jelezte, hogy
ideje félretenni a nagy felismerést. Mostantól kétszeresen is észnél kellett lennie.
Az ágyhoz lépett, és térdre ereszkedve elkezdte a bal kezét a súlyos bútordarabhoz láncolni.
 -A jobbat!-utasította a lord.
Szó nélkül követte az utasítást. A lord ezt nem tudhatta, de a bal kezét ugyanolyan ügyesen
használta a harcban, mint a jobbat-azzal is egy pillanat alatt a túlvilágra küldhette őt. Közben
az agya hátsó részében tovább pörögtek a gondolatok, miközben az új információk fényében
a régieket átrendezte, és egyszer csak még valami megvilágosodott előtte.
-Lord Stafford…
-Mi van vele?-kérdezte Chasterton megzavarodva, de a lány arcán látszott, hogy érti. A
nehéz helyzet ellenére elmosolyodott, és a szemét forgatta.
-Pontosan, maga fajankó. A listán volt, amit elküldött. Csodálkozik, hogy utána néztem a
szabadidős tevékenységének?
Szóval tényleg igazat mondott a Vénusz Kertjéről.
Ha belegondolt, hogy miket feltételezett róla!
-Rá kellett volna írnom a listára. Megspórolhattam volna önnek egy napot.
-És egy veszekedést-tette hozzá a lány.
-Most már elég legyen!-mordult Chasterton, felismerve, hogy a másik kettő elbeszél
mellette.
A keze megfeszült, és mintha a kés egy hajszálnyival beljebb fúródott volna. Jason
elkomorult, haragja ismét fellángolt.
-Ha bántja őt, akkor az életének vége-ígérte halálosan komolyan.
-Nem hinném. A kulcsot!
Odadobta neki, Chasterton pedig elrúgta az egyik sarokba.
-Tudom, hogy maga az-szólalt meg Cassandra váratlanul, élesen.-Bemártotta az apámat,
miközben maga az igazi áruló.
-Nocsak, valóban?
Ezért jöttek ide ma este. A nő be akarta bizonyítani az apja ártatlanságát.
-Láttam a levelet az íróasztalában-sziszegte Cassandra.-Egy francia kastély, mi? Saját
uradalom. Ezért adta el a hazáját? A barátját?
A teste megrándult, és elhallgatott, amikor a tőr hegye beljebb fúródott. Jason bal kezével
észrevétlenül kitapogatta egyik rejtett kése markolatát.
-Robert nem a barátom-mondta Chasterton hűvösen.-Üzlettársak vagyunk, és az üzletben
semmi más nem számít, csak a haszon. Most már többet ér a halála, mint az élete. De ön,
Cassandra…nyerhetett volna. Ha elfogadja az ajánlatom, mindaz a jó, amit francia
barátaimtól kapok, az öné is lehetett volna. Pénz, tisztelet, megbecsülés…
-Pénz talán-vágott szavába a lány.-De az árulóknak sehol nem jár más, mint megvetés.
Az az átkozott tőr már megint megmozdult. Legalább három centire fúródott már bele a nő
testébe, és Jason próbált jelezni neki, hogy hallgasson, ne hergelje tovább a másikat- de ő
még mindig Jane volt. A fájdalmat és a veszélyt figyelmen kívül hagyva vágta fogvatartója
képébe:
-Inkább meghalnék, semhogy a felesége legyek!
Chasterton arca eltorzult a haragtól, de csak egy pillanatra; utána észrevette, hogy
Sylverton figyeli, és újra elvigyorodott.
-Látja, ezért akarom magát. Ez a tűz, ez a szenvedély…emellett minden más nő sótlannak
tűnik. De ne aggódjon, szívem, nem fogom magát házasságra kényszeríteni. Bár…
Úgy tett, mint aki elgondolkodik.
-Megölöm Sylvertont, amivel még jópár hold földet szerezhetek az eddigiekhez, aztán lesz
néhány órám reggelig. Mivel titokban jöttek ide, a kutya se fogja keresni magukat nálam,
tehát ha a holttestet elrejtem, magát pedig a pincébe zárom…hetekig elszórakoztathat,
mielőtt magával is végzek.
Jasont elöntötte a düh, amikor meglátta, hogy az áruló a mocskos kezével végigsimít
Cassandra combján. Mintha joga lenne megérinteni. Nem tudott már tisztán gondolkodni:
előkapta a kését, és elhajította, s mire Chasterton felfogta, hogy mi is történt, az már bele is
állt a tőrt tartó kezébe. Fájdalmas kiáltással elejtette a fegyvert, amit Cassandra ügyesen
elkapott, a következő pillanatban pedig hátracsapta a fejét, egyenesen a férfi arcába, és
betörte az orrát. A lord odakapott, mintha a vérzést akarná elállítani, aztán a nő után-de az
már a háta mögött volt, és a saját tőrét szegezte a torkának.
-A helyében nem mocorognék, vagy átadhatja üdvözletem az ördögnek-mondta a lány
eltökélten.-Ahogy akkor is, ha netán kiabálni támadna kedve.
A keze biztos volt, hajszálnyit sem remegett; a penge moccanatlanul feszült a bőrnek.
Chasterton szitkozódott.
-Ki tudja nyitni a bilincset?-kérdezte Cassandra Jasont, és a szemét le nem vette az árulóról.
A férfi nem válaszolt, mivel épp ezen dolgozott. Mihelyt megbizonyosodott róla, hogy a nő
ura a helyzetnek, előkapta a zárfeltörő-készletét, és-rekordot döntve-alig fél perc alatt ki is
szabadította magát. Az ágy lábáról is leszedte a másik karikát, majd odavitte, és Chasterton
kezeire kattintotta rá. A sebesült karból kirántotta a kését, megtörölte és eltette, majd
átvette a tőrt Cassandrától.
-Ezt rám bízhatja.
-Ön nem is olyan jó, mint mondják-jegyezte meg a nő bíráló hangnemben, miközben arrébb
lépett.
-Nem vagyok olyan jó?
-Nem. Jobb annál.
A férfi szája akarata ellenére felfele görbült.
-Ez egy elismerés volt?
-Csak nehogy a fejébe szálljon-fenyegette meg a másik vidáman.
Igazság szerint megérdemelte a bírálatot. Nem lett volna szabad elveszítenie a fejét; ezzel
veszélybe sodorta a másik életét. Ha az egyik embere követ el ilyen hibát, szigorúan
megrótta volna, talán le is fokozza. Csak a szerencsének köszönheti, hogy végül jól sült el a
dolog-és annak, hogy a lány vészhelyzetben úgy reagált, mint egy tapasztalt katona.
-Jól van?-kérdezte.
-Csak egy kis szúrás-legyintett Miss de Clare.-Egyáltalán nem vészes; alig vérzik. De az ő
karja elég súlyosnak látszik. Jobb lesz, ha teszek rá egy kötést, különben nem tud majd
tanuskodni.
-Azt hiszi, bármit is be fogok vallani?-nevetett Chasterton, de a szeme riadtan rebbent ide-
oda közöttük.
-Nem hiszem, hanem tudom-felelte a lány határozottan.-Mindent be fog vallani, az összes
gazságot, amit valaha elkövetett, mert én így akarom.
Furcsa magabiztossággal beszélt, mint aki tudja, hogy amit mond, az pontosan úgy lesz.
Jason tudta, hogy ő maga pozíciójából adódóan gyakran használja ezt a hangsúlyt, és
számtalanszor hallotta a többi arisztokratát így beszélni, amikor a szolgálókhoz szóltak- de
Cassandrát még soha. A lány kihúzta magát, így magasabbnak tűnt, mint eddig bármikor, és
ruhája ellenére most pontosan olyan volt, mint egy gróf kisasszony. Lenyűgöző volt, nemes…
mégis idegen.
Aztán a lány arca megkeményedett, és a pillanat elmúlt.
-Emellett-tette hozzá immár a megszokott hangján-az apám megérdemli az igazságot.
 Hátat fordítva az ágyhoz ment, és félrehajtotta a takarót.
-Adna egy kést?-kérte Jasont.
A férfi elővett egyet, és odahajítva beleállította az ágy lábának fájába.
-Felvágós-morogta a lány, de inkább kötekedve, mint mérgesen.
Kihúzta a pengét, majd nekiállt, és a lepedőből csíkokat hasított le, amiket aztán szakértő
kézzel feltekert. Le se tagadhatta volna a sok éves Carolinában szerzett gyakorlatot. A
vérében volt, hogy segítsen másoknak-akárcsak Richardnak.
-Sajnálom, hogy a titkolózásommal hátráltattam a munkájában-szólalt meg egy perccel
később.-Egészen tegnapig nem is gondoltam bele, hogy ez milyen következményekkel járhat.
Ha tudtam volna…
-Mindketten hibáztunk-szakította félbe Jason.-Nem lett volna szabad megkérnem a kezét.
Kérem, bocsásson meg.
Cassandra ismét felé fordult, ezúttal mosolyogva.
-Mondtam, hogy bocsánatot fog kérni.
Ekkor a férfi agyában valami bekattant, ami idáig tudat alatt zavarta.
-Miért tépte össze a levelet?-kérdezte.-Megvolt a bizonyíték a lord bűnösségére. Mit
keresett még?
-Valamit, ami tisztázza az apámat. De jobb híján a vallomása is megteszi.
-De hogy tudta elkapni?
A lány elvörösödött, és nem felelt. De nem is kellett-értett ő már mindent.
-Szándékosan sétált a karjaiba, igaz? Azt akarta, hogy Chasterton fölénybe kerüljön. Hogy
eléggé biztonságban érezze magát egy vallomástételhez.
Látta rajta, hogy igaza van. És a dacot is-felkészült a szidásra.
Megérdemelte volna. Mindkettejük életét veszélybe sodorta a kétes eredményért. Ostobán
és vakmerően járt el. De sikerült: elfogták a gazembert. És a lány olyan fáradtnak és
megviseltnek látszott, hogy Jason úgy döntött, majd máskor tartja meg a beszédet a
bátorságról és a butaságról, most pedig csak azt mondja, ami a szívén van.
-Richard nagyon büszke lenne önre.
Cassandra szemében meglepetés villant, majd megkönnyebbülés és hála, végül pedig
vidámság.
-Nem hinném. Szerintem dühös lenne, amiért kihagytam a buliból. És biztos szívesen
behúzna egyet Chastertonnak.
-Vagy kettőt. Csak hogy szimmetrikus legyen.
A lány már nevetett.
-Igen, mindig ezt mondogatta.
Odalépett a fogolyhoz, és elkezdte bekötni a karját.
-Kicsi lesz a kocsi hármunknak-jegyezte meg Jason.
-Nem lesz. Amivel jöttünk, azt John, a kocsisunk már visszavitte a tulajdonosának, és a
családunkéban fog értünk jönni. Ha jól számolom, akkor hamarosan itt is lesz.
-Ön mindenre gondolt?
-Remélem-jött a hetyke felelet, miközben a nő megcsomózta a kötést.-Így ni, ezzel túléli,
amíg elszállítjuk a palotába.
-Talpra!-mordult Jason a fogolyra.
A lord felkecmergett, és megindultak az ajtó felé. Jane két gyertával előttük ment és
világított. Még mindig nem találkoztak senkivel a folyosókon, és gond nélkül kiértek az
utcára.
 -Ha egy rossz mozdulatot tesz, megmutatom a hölgynek, hogy mennyire is bánok jól a
késsel-fenyegette meg a férfi Chastertont.
-Semmi gond. Már itt is van a járművünk-mondta Cassandra, és az egyik gyertyával a
sötétben közeledő kocsi felé intett.
-Tökéletes az időzítés, Johnny bá’!-szólt oda a kocsisnak.-Maga a legjobb.
-Ne tessék mán hízelegni, kisasszonka!-felelt egy karcos hang a sötétből.
-Ugyan mikor szoktam én hízelegni?-adta a lány az ártatlant.
-Inkább az a kérdés, mikó nem?
-Na, ne tessék morcoskodni. Ahogy ígértem, most a palotába megyünk, onnan pedig a
szüleimmel térünk haza. Igazam van, lord Sylverton?
-Tökéletesen-felelte Jason.
-Akkó’ má’ mögérte főkelni ma reggel-morogta az öreg.
-Tessék, tudtam én, hogy az ágyát hiányolja-csúfolódott Cassandra, miközben az öreg
megállította a lovakat.-De ne aggódjék, hamarosan álomra hajthatja a fejét.
-Úgy legyen, kisasszonka. Különben még egy út ilyen lehetetlen időpontban, és én
felmondok.
-Ha nem ezredszer hallanám ezt magától, talán el is hinném.
Furcsán szórakoztató volt hallgatni a lány csipkelődését és a kocsis száraz válaszait.
Egyértelmű volt, hogy számtalan hasonló beszélgetés zajlott le köztük az évek folyamán, míg
már-már hagyománnyá vált. Ez volt az egyik dolog, amit Richardban is úgy csodált: hogy bár
beleszületett a nemességbe, nem volt meg benne a társaira jellemző fennhéjjázás, hanem
épp úgy beszélt és tréfálkozott a szolgálókkal és a közrendűekkel, mint a nemesekkel és az
udvaroncokkal. Természetes volt számára.
Biztosan az anyjuk hatása-gondolta, mialatt betessékelte a lordot a kocsiba. Bár a grófról
sem volt rossz véleménnyel-sőt, épp ellenkezőleg-ez az elfogadás mégis inkább a grófnőtől
származhatott.
-Hajtson óvatosan Johnny bá’, de olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak mer-szólt még előre
Cassandra.-Én is szeretnék már otthon lenni.
Mindannyian elhelyezkedtek, majd becsukták az ajtót. A férfi vasmarokkal tartotta
Chastertont, de az nem úgy tűnt, mint aki nagyon meg akar szökni. Láthatóan féltette az
életét. Vagy azt remélte, hogy tárgyi bizonyíték híján kimagyarázhatja magát. De legyen csak
reggel ismét-akkor Jason visszatér az otthonához, és megtalálja árulásának minden el nem
pusztított bizonyítékát, még ha deszkákra is kell hozzá szednie az épületet.
Csendben utaztak a palotáig. Mindannyian a gondolataikba mélyedtek. Amikor odaérve
kiszálltak, Jason csak akkor szólalt meg ismét.
-Nem volt robbanás.
-Azt hitte, átverem?-kérdezte a lány csípősen.
-Csak nem tudtam elképzelni, hogy tényleg meg tudta szerezni egy nap alatt a pontos listát.
Elárulja, hogyan csinálta?
-Talán. Majd egyszer.
Sylverton a fejét csóválta.
-Ezek szerint mégsem ért véget a titkolózás?
-Állítólag a férfiak szeretik a titokzatosságot-mondta a másik.-Nem szeretném, ha ön
unatkozna mellettem.
-Nem hinném, hogy ez valaha is előfordulhat-mormolta a férfi.
Elindultak a bejárat felé, a foglyot maguk után ráncigálva, mert az vonakodott besétálni a
börtönbe. De nem volt választása. Nem hagytak neki.
 A tömlöcök környékén nagy volt a nyüzsgés. Rengeteg palotaőr mászkál fel-alá, és rabokat
kísértek ide-oda. Az egésznek a közepén pedig ott állt Ian, és mindent kézben tartott, de
mikor felettesét meglátta, odasietett hozzájuk.
-Uram, jelentem, a lista pontos volt. Minden robbantást sikerült megakadályoznunk. Három
merénylő meghalt, de a többit elfogtuk, és idehoztuk.
-Nagyszerű munka-mondta Sylverton.-De a részleteket később. Ezt az árulót be kell zárni, és
kapjon kiemelt őrizetet. Extra ellátás nem jár neki.
-Értettem, uram!
Ian gond nélkül visszazökkent a helyettes szerepébe, és átvette a Chastertont. Így ők ketten
a gróf cellája felé indulhattak.
-Remélem, később jobban is méltányolja majd a teljesítményét-jegyezte meg Cassandra.-
Mégiscsak egy példátlan katonai akciót tervezett meg és vezényelt le egyes egyedül. És úgy
vettem észre, hogy a dicséret még jobb munkára ösztönzi az embereket.
-Szerintem elég dicséret neki, hogy tudja, mennyi ember életét megmentette-mondta
Jason.-Mi nem a dicséretért tesszük, amit teszünk, hanem az eredményért.
A nő félig bosszúsan, félig nevetve felsóhajtott.
-Döbbenetes, hogy hogy tud ilyen gyakorlatiasság ilyen mértékű naivitással keveredni-
csóválta a fejét.-Már ha megengedi, hogy a saját szavaival reagáljak. Persze, hogy nem a
dicséret számít, de ha nem vette volna észre, Ian felnéz magára. Ha jól sejtem, ön a
példaképe, annak ellenére, hogy kettejük között ön a fiatalabb. És bár az imént nem mutatta
ki, de majd szétvetette a büszkeség, amiért sikerült kiérdemelnie az ön elismerését, és úgy
vélem, bármit megtenne, hogy ez újra megtörténjen.
Ian? Ugyan már. Vagy mégis?
Elkezdte végiggondolni a helyettese viselkedését, de nem jutott eszébe semmi, ami őt
igazolhatná. Ám valaminek kellett ott lennie, amiből Cassandra ezt a következtetést vonhatta
le, mert máskor is jók szoktak lenni a megérzései. Ő lett volna ennyire vak, hogy olyasmit
nem vett észre, amit a lány pár másodperc alatt kiszúrt?
-Nagyon vigyáz, hogy ön előtt ne mutasson semmit- folytatta a másik, mintha meghallotta
volna a gondolatait.-Valószínűleg úgy véli, hogy ön ellenezné a rajongását. De az azért ott
van a szavaiban, a mozdulataiban, és aki tudja, hogy mit keressen, annak feltűnik. Majd
legközelebb figyelje meg.
-Úgy lesz-ígérte zavartan.
-És ha úgy is látná, hogy nincs igazam-tette hozzá még Cassandra-jegyezze meg, hogy a
dicséret mindenkinek jól esik. Akkor is, ha nem mutatja, vagy ha látszólag zsörtölődik miatta,
mint egy vén kocsis. Az emberek szeretik hasznosnak és értékesnek érezni magukat.
Megérkeztek a cellához. A férfi elküldte az előtte álló őrt, mindván hogy már nincs szükség
rá itt, és menjen segíteni az új rabok elhelyezésénél. Az átadta a kulcsait és
engedelmeskedett, ő pedig kinyitotta az ajtót, és mindketten beléptek.
-Cassandra-lepődött meg a grófnő.
-Sylverton-üdvözölte a gróf kimért ellenségességgel.
A házaspár a kis asztal mellett üldögélt, és épp sakkoztak. A lányuk meglepetten pillantott a
játékra.
-Nem is tudtam, hogy értetek hozzá.
-Az egyik őr tanított meg minket-mondta Robert fanyar mosollyal.-Idebent nem sok
mindent lehet csinálni.
Jason Cassandrára nézett.
-Öné az érdem, öné a megtiszteltetés-szólt, sejtve, hogy a lány maga szeretné elmondani.
 Ő mosollyal köszönte meg, majd az apjához fordulva kibökte.
-Tisztáztalak.
-Hogyan?-döbbent meg a férfi; láthatóan nem akart hinni a fülének.
-Épp az imént tartóztattuk le lord Chastertont-vette át a szót Jason.-Bevallotta, hogy ő az
áruló, és hogy szándékosan keverte önt gyanúba. Továbbá sziklaszilárd bizonyítékot
találtunk, hogy ő sikkasztott a bányánál, és ő lopta el a királynak beszolgáltatandó ércet. Így
önt minden nemű vád és fizetési kötelezettség alól felmentjük, és azonnali hatállyal
hazaengedjük, továbbá kérjük, hogy segítsen kitalálni valami módot, amellyel
kárpótolhatnánk az önt ért sérelem miatt.
A végét már csak önszorgalomból tette hozzá, de tudta, hogy Edward nem fogja ellenezni.
A grófnő szeme gyanúsan csillogott. Felállt, és a lányához lépve megölelte.
-Tudtam, hogy megcsinálod.
-Remélem, nem bánod, hogy nem vártam holnapig-mondta Cassandra, és mintha
restelkedett volna valami miatt.-Tudom, hogy két napot beszéltünk meg, de besokalltam. És
féltem, hogy a robbantások miatt apa vesztét akarják majd.
Hm. Ez a nő sokkal jobban értette a nép működését, mint az emberei többsége. Mert
pontosan ezt akarták: az áruló vérét. De neki hála a haragjuk most már Chastertonra fog
hullani.
-Miss de Clare nagyon bátor volt, és pótolhatatlan segítséget nyújtott az áruló
leleplezésében-mondta még.-Büszkék lehetnek rá.
-Azok vagyunk-felelte Marie de Clare, majd férjéhez fordult.-Gyere Robert, menjünk haza!

***
Casnek nem igazán volt lehetősége elbúcsúzni Jasontől, sem megköszönni a segítségét. De
igazság szerint annyira fáradt volt, hogy ez nem is zavarta; gondolta, majd a holnapi bálon
találkoznak, és akkor még lesz lehetőségük beszélni.
Ajjaj, a bál! Teljesen kiment a fejéből. Ellával nem is beszélt, mert a reggelt átaludta, így
fogalma sem volt, hogy hajlandó-e egyáltalán részt venni a királlyal való veszekedésük után.
Emellett neki még hátra volt egy ruhapróba, és ha csak eszébe jutott a fájalom, ami holnap
este vár rá, legszívesebben összegömbölyödött volna egy sarokban.
Csak fáradt vagy-mondta magának, miközben követte a szüleit a hintóhoz. Ha kialszod
magad, utána minden könnyebbnek fog látszani.
Johnny bá’ örvendezett egy sort a gróf kiszabadulásán, de szerencsére viszonylag hamar
sikerült rávenni az indulára. Jól a lovak közé csördített, így ez volt az eddigi legrövidebb
hazautuk a palotából-de arra épp elég, hogy Cassandra tájékoztassa a szüleit az otthoni
helyzetről. Beszámolt a robbantásokról és Rosáról meg a kovács családról, valamint arról,
hogy jelenleg épp náluk szállnak meg, ami ellen egyiküknek sem volt kifogása. Valószínűleg
azért, mert hozzá hasonlóan már csak egy dolog érdekelte őket: az ágyuk.
Megérkezve a lány magára vállalta a cselédek lecsendesítését. Némi erélyességgel gátat
szabott a lelkesedésüknek, és kiadta az utasításokat, így hamarosan mindannyian
visszavonulhattak a szobájukba. Beth segített Casnek levetkőzni, és rakott a tűzre a
kandallóban, hogy ne legyen túl hideg a szobában, majd jó éjszakát kívánva magára hagyta,
hogy a kisasszony végre bezuhanhasson az ágyba. Nem tudta, hogy a szülei hogy voltak
ezzel, de ő maga olyan fáradt volt, hogy szinte még le se hajtotta a párnára a fejét, máris
álomba merült.
Másnap reggel korántsem érezte magát kipihentnek, de már sokkal jobb volt a helyzet, mint
előző este. A tudat, hogy elkapták az árulót és az apja szabad, már önmagában nagy örömre
adott okot. Ráadásul megvolt a nagy lelepleződése, és Jason mégsem haragudott meg rá-ez
majdnem több volt, mint amiről álmodni mert. Ezért volt képes kiszállni az ágyából, és
majdnem jókedvűen-vagy legalábbis mérsékelt morcossággal-hozzálátni az öltözködéshez.
A nap már sütött, vagyis már a délelőtt közepe felé járhatott az idő. Ha így folytatja, előbb-
utóbb egy lusta semmirekellő lesz belőle, aki minden nap délig nyomja az ágyat.
Vastag ruhát vett fel, mert ébredés után mindig fázósabb volt a szokásosnál. A mosdótálban
lévő hideg vízzel megmosta az arcát, hogy egy kicsit felfrissüljön, és lement reggelizni az
étkezőbe. Ott az anyját egy nagy tányér rántotta mellett találta.
-Jó reggelt.
-Jó reggelt, Cassie drágám.
A kedveskedő becézés hallatán nem tudott nem mosolyogni.
-Apa hogy van?
-Alszik még. Nagyon kimerült, és estig ki kell pihennie magát.
A lány meglepődött.
-Ezek szerint jön a bálba?
-Szándékában áll-bólintott anyja, és látszott rajta, hogy nem helyesli.- Megpróbáltam
lebeszélni, de tudod, milyen! Meg akarja mutatni az embereknek, hogy minden a régi.
Mintha ez az egész letartóztatás nem lett volna több egy bosszantó kis incidensnél, amin
egyébként máris túllépett.
Hát, igen, ez volt az ő apja. Ám ez kicsit bonyolít a tervein. Amibe ideje volt az édesanyját is
beavatnia, hogy legyen ideje lélekben felkészülni.
-Anya, valamit el kell mondanom. Ma este is várható egy...
Hogy is kellene megfogalmaznia? Egy roham? Egy szenvedéshullám? Valami olyan kellene,
ami nem hangzik ennyire durván.
Amíg tapintatos megfogalmazáson törte a fejét, egyszer csak meglátta anyja arcán a
felismerést. A grófnő keze elfehéredett, olyan erővel szorította meg a kezében tartott
kanalat, de amikor megszólalt, a hangja nyugodt volt.
-Ellát is el fogod hozni a bálra, igaz?
-Igen-ismerte be, és felkészült a tiltakozásra.
De az nem jött. Helyette az asszony vett egy mély levegőt, kifújta, és megkérdezte.
-Mikorra várható?
-Ugyanakkor, mint az előző bálon-felelte Cassandra óvatosan.
-Ugyanaz a szoba?
-Még nem tudom. De meg foglak keresni, mielőtt elkezdődne. Ígérem.
Anyja bólintott, majd intett neki.
-Ülj le. Hozatok neked reggelit.
A lány megértette, hogy többet nem fognak beszélni a dologról. Ahogy azt is, hogy bár az
édesanya teljességgel ellenzi a dolgot, megbízik benne, mint felnőtt nőben, aki képes
felelősségteljes döntéseket hozni. És ez volt a legszebb ajándék, amit valaha kapott. Úgyhogy
ahelyett, hogy helyet foglalt volna, odasietett hozzá, és megölelte.
-Te vagy a legjobb édesanya a világon-mondta őszintén.
-Te pedig egy nagyon különleges és értékes ember-felelte a grófnő, majd mikor a lánya
gyomra megkordul, hozzátette-És nagyon éhes is.
Ez igaz volt, úgyhogy Cas elengedte, és hagyta, hogy elmenjen megkeresni a szolgálókat.
Az este villámgyorsan eljött. Rengeteg tennivalójuk volt, amire az elmúlt napokban nem volt
idő, így alig tudtak szusszanni két feladat között. Arról nem is beszélve, hogy időnként
változó erősségű fájdalom tört a lányra-ilyenkor komor elégedettséggel gondolt rá, hogy
biztos épp Chastertont faggatják a palotában, akinek nincs más válsztása, mint minden
ocsmányságot bevallani, amit valaha elkövetett. Ezért megérte vállalni a kellemetlenséget.
Az ebéd volt az első alkalom, hogy hosszabb időre le tudtak ülni pihenni, úgyhogy alaposan
kihasználták a lehetőséget. Ráadásul a grófnő meghívta az asztalukhoz a vendégeiket is, ami
igen érdekes helyzetet eredményezett.
Rosamund, aki nem volt hajlandó magára hagyni Franket a tűz után és itt maradt, Cas
mellett kapott helyet. A kovács vele szemben ült le, a két nagyobb gyerekkel, míg a
legkisebbet Rosa vette maga mellé. A kis Lucas szépen gyógyult-mondhatni varázslatos
sebességgel-és a szokásos elevenségét is visszanyerte. És mint minden 6 éves kisfiú, akit
beengednek egy kastélyba, ő is mindent nagyon izgalmasnak talált.
-Ne játssz az evőeszközzel-intette Rosamund a gyereket többször is, de természetesen
eredménytelenül.
A húshoz ugyanis többek között borsót is kaptak. És köztudottan a világ egyik legjobb
szórakozása a borsószemeket kanállal kilőni, méghozzá lehetőleg másokra. Úgyhogy
valahányszor Lucas biztonságosnak ítélte, már repült is a zöld lövedék a testvérei felé, akik
nem meglepő módon cseppet sem találták viccesnek a helyzetet. Ők már elég idősek voltak,
hogy felfogják a társadalmi különbségeket, és a csillogó-villogó környezetben ugyanolyan
félszegek voltak, mint a felnőttek-szinte hozzáérni sem mertek semmihez, noha már a
második napjukat töltötték itt.
A vendégek minden egyes kilőtt borsószem után a gróf felé pislogtak, mintha azt várnák,
hogy mikor gurul dühbe, vagy utasítja ki a kisfiút. De a férfi csak evett tovább, és udvariasan
nem vette észre, hogy mi folyik az asztal közepe táján. A grófnő ugyanígy tett, de azért
Cassandra látta a lopott pillantásokat, amiket Lucasra vetett, és a mosolyt, amit nem tudott
teljesen elnyomni-ebből tudta a lány, hogy az anyja remekül szórakozik. Ezzel egyébként ő
maga is így volt; az idejét sem tudta, mikor volt utoljára ennyi vidámság az ebédlőasztalnál.
Aztán megtörtént a baj. Lucas szokás szerint megfeszítette a kanalat, és célba vette nővérét,
amikor Rosamundnak elfogyott a türelme, és megragadta a kezét. Ettől azonban a fiú úgy
meglepődött, hogy kilőtte a lövedéket, ami a zavar miatt irányt tévesztett, és tökéletes ívben
repülve pontosan a homloka közepén találta el a grófot, majd lepattant elé az asztalra, és
miután gurult néhány centit, megállt a férfi pohara mellett.
Halálos csend ereszkedett a szobára. Még a kisfiú is megijedt. Minden szem a grófra
szegeződött, várva, hogy most mi fog történni.
Nos, az történt, hogy Cassandrából kipukkant a nevetés. Azok a halálra rémült pillantások
egy szem borsó miatt, és az elfojtott zavarodottság az apja arcán, akinek évek óta nem volt
dolga gyerekekkel és láthatóan fogalma sem volt róla, hogy mit kellene most tennie, túl sok
volt. Nem tudta visszatartani, és hangosan, tiszta szívből nevetett. Közben érezte, hogy
barátai rámerednek, nem értve, hogy mi ütött belé, ami csak olaj volt a tűzre, míg a végén
már a könnye is folyt.
-Sa…sajnálom-préselte ki magából levegő után kapkodva, mindenféle bűntudat nélkül.-Én…
egyszerűen csak…
Túl korai volt. Még nem nyugodott le annyira, hogy egy értelmes mondatot össze tudjon
hozni.
-Cassie néninek mi baja?-kérdezte a kis vétkes, hangot adva valamennyiük gondolatainak.
-Semmi-adott választ a grófnő.-Csak nagyon tetszik neki, hogy ilyen jól tudsz célozni. Igazán
ügyes vagy. Nem igaz, Robert?
-De, igen-értett egyet a férfi, örülve, hogy kimentették a szorult helyzetből.-Bár talán nem
az étkező lenne a legmegfelelőbb helyszín, hogy ezt gyakorold.
 -Kérj bocsánatot-szólt Frank csemetéjére, aki engedelmeskedett.
-Ugyan, semmi baj-legyintett a ház asszonya.-Szinte már el is felejtettem, milyen volt,
amikor még a mi kis csibészeink voltak ilyen korúak. Ha tudnák, mennyi ételcsata zajlott itt
le!
-De utána nem is kaptunk soha desszertet-szúrta közbe Cas végre erőt véve magán.-Anya
ebben nagyon szigorú volt. Úgyhogy, Lucas, szerencséd van, hogy vendég vagy.
Ebben a pillanatban Beth nyitott be a helyiségbe.
-Uram, asszonyom, megérkezett a szabó.
-Ez a mi végszavunk-állt fel Cassandra.-Ti fejezzétek be nyugodtan az étkezést nélkülünk.
Beth gondoskodik róla, hogy mindent megkapjatok. Igaz?
-Igenis, kisasszony.
A szülei távoztak, ők pedig követte őket.
Jó volt az a kis vidámság az ebédnél, mert a délután minden volt, csak nem móka és
kacagás. A végtelennek tűnő ruha- és cipőpróba, majd a frizurakészítés és egyéb
csinosítgatás... Folyamatosan küzdenie kellett a kísértéssel, nehogy egy kívánsággal kicsit
rágyorsítson a folyamatra. Mire elkészült, az idegei cafatokban lógtak, és minden vágya volt
egy kis vágtázás és esetleg némi sárban hempergés-bár ez utóbbi régen a kedvenc
elfoglaltsága volt, 5 éves kora óta nem csinálta, és néha nagyon hiányzott. Persze ez csak
akkor volt jó szórakozás, ha valaki más is ott volt társaságnak, akivel közben csépelhették
egymást. Hiába…sosem fenyegette az a veszély, hogy kifinomult úri hölggyé válik.
Viszonylag korán hintóban ültek, hogy ne késsenek el, aminek köszönhetően az elsők között
érkeztek a palotához. A gróf és a grófnő azonnal befelé indult, de Cassandra leszakadt tőlük,
mondván meg kell keresnie lord Sylvertont, hogy megbeszéljen vele valamit. Közben
jelentőségteljes pillantást vetett anyjára, hogy az biztosan értse, hogy mire készül.
-Menj csak-mondta az asszony.-Csak ne maradj el sokáig.
A lány bólintott, majd az előző bálhoz hasonlóan kisurrant a palotából. A lovászfiú ugyanott
várta, mint múltkor, és segített neki megszabadulni a felesleges szoknyarésztől. Egy köpenyt
is átadott, mert anélkül Cas megfagyott volna, aztán felsegítette a lóra.
-Sietek vissza-ígérte Cassandra, és nekieresztette a kancáját.
Út közben szembetalálkozott a Fridáék hintójával. Felismerte a díszítést, és Ella
mostohatestvéreinek hangját, ami messziről is jól hallatszott. Szokás szerint visítva
veszekedtek egymással, noha nehéz lett volna megállapítani, hogy pontosan min is. Talán a
ruhákon, vagy, hogy kié legyen az első tánc egy bizonyos báróval. Vagy valami egészen más
dolgon. Az anyjuk hangját is hallotta, ahogy megpróbálta elcsendesíteni őket, de hallhatóan
nem járt sok sikerrel.
Ma beszélnem kell Izabellával-jutott eszébe, miközben tovább lovagolt. Ideje kideríteni,
hogy mennyire ragaszkodik ő ehhez a frigyhez. Hátha rávehető, hogy visszautasítsa
Edwardot, és akkor máris eggyel kevesebb akadály áll közte és Ella között.
Bár az fontosabb volt, hogy ők ketten hogy állnak egymáshoz. Ha a lány már látni sem
akarja a királyt, és nem tudja őket kibékíteni, akkor nem lesz más választása, mint más férjet
keresni neki.
Úticélját elérve kikötötte a lovát, és a tündér-álcát magára öltve besétált a Northwood
házba. Egyenesen a konyhába ment, és ahogy sejtette, ott meg is találta barátnőjét.
-Ella.
A lány a megszólításra felkapta a fejét; arcán megkönnyebbülés tükröződött.
-Már attól féltem, hogy nem jössz el.
Nos, ez nem úgy hangzott, mint aki nem akar elmenni, ami jó jel volt.
 -Jöttem, amint tudtam-mondta Cas megváltozott hangján.-Készen állsz?
-Igen. De a ruhával kapcsolatban…lehetne egy kérésem?
Nocsak, már igényei is vannak? Ez egészen ígéretesnek hangzott.
-Hallgatlak.

***

A vendégek lassan megtöltötték a báltermet. Jason elhelyezte az embereit szerte a

palotában, azzal az utasítással, hogy ha a titokzatos hölgy ma is megjelenik, ne engedjék
elmenni. Meg kellett tudnia, hogy ki ő, de Edward úgysem engedte volna, hogy a bál alatt
kérdezze ki, nehogy elriassza, így kénytelen lesz távozás közben elkapni a lányt.
Ami az unokatestvérét illeti, ő korántsem volt olyan lelkes, mint várta. Kelletlenül
készülődött, és többször rajtakapta, amint nem is csinál semmit, csak mered maga elé
borúsan. Máskor meg a fémmadárkát nézegette, amit még mindig az ékszeresdobozban
rejtegetett, és nagyokat sóhajozott. De hiába kérdezgette, hogy mi baja, semmilyen értelmes
választ nem tudott kihúzni belőle.
-Jobb lesz, ha összeszeded magad-figyelmeztette.-A vendégek már várnak. Jó lenne
kiközörülni a csorbát.
-Rendben van-mordult Edward.-Nem kell aggódnod. Eljátszom a kedves, figyelmes
uralkodót, aki higgadt és összeszedett, és mindenki ostobaságaira van ideje.
A pokolba. Ez nagyon nem nézett ki jól. A férfi Richard és a szülei halála óta nem volt
ennyire maga alatt. Vagy csak jobban titkolta. Most viszont arra sem vette a fáradtságot,
hogy a szemébe nézzen, miközben morgolódik-Jason kezdett aggódni érte.
-Addig is, amíg összeszeded magad, volna itt egy ügy, amivel foglalkoznod kellene-mondta,
úgy döntve, hogy őfelsége gatyába rázásának legjobb módja, ha feladatot ad neki.
-Mi volna az?
-De Clare gróf problémája.
Edward óhajtott, és megdörzsölte az arcát.
-Remélem, van javaslatod, mert ami engem illet, ötletem sincs, hogyan tudnánk kárpótolni.
-Ami azt illeti, van-ismerte be.-És ha már itt tartunk, hálás vagyok, amiért figyelmeztettél
Cassandrára.
Az uralkodó rosszkedve ellenére is elmosolyodott.
-Nem ronthattam el a hölgy szórakozását, illetlenség lett volna. Mellesleg mit csináltál,
amivel úgy feldühítetted?
-Megkértem a kezét.
Unokatestvére hirtelen köhögő rohamot kapott döbbenetében.
-Hogy…hogy mit csináltál?
-Megkértem a kezét, hogy miközben udvarolok neki, körbeszaglászhassak náluk-
magyarázta.-Gyanús volt az apja, de Richard miatt nem akartam ajtóstul rontani a házba.
-Ezért inkább elhitetted vele, hogy el akarod venni.
Edward hitetlenkedve csóválta a fejét.
-Kuzin, örülhetsz, hogy ez a lány így hasonlít a bátyjára. A legtöbb nő egy ilyen húzásért
kikaparta volna a szemed. És még csodálkozol, hogy haragudott rád? A helyében én szóba
sem álltam volna veled többet.
-Akkor örülhetek, hogy nem voltál a helyében-zárta rövidre a témát Sylverton.-Most viszont
inkább a hölgy apjával kellene foglalkoznunk.
 -Aki nyilván szintén rájött az udvarlásod miértjére-tette hozzá a másik, nem hagyva
annyiban a dolgot.-Valamivel muszáj lesz kiengesztelned a lányt, ami a grófot is
megnyugtatja, különben szereztél egy ellenséget, akinek rengeteg pénze és jó sok befolyása
van.
A férfi mélyet lélegzett, hogy úrrá legyen bosszúságán.
-Tudom. Felfogtam. De most beszélhetnénk arról a dologról, ami aktuálisabb?
-Hogyne. De akkor is…nem lett volna egyszerűbb lefizetni egy szobalányt, hogy engedjen be
körülnézni?
-Edward. Elég.
-Jól van, jól van. Csak mondom.
-Ne mondd. Inkább figyelj.
Azzal előadta az ötletet, ami az éjszaka folyamán ötlött fel benne. Nem volt nagy dolog, de
mindannyian jól járhattak vele, és unokatestvérének is tetszett. Így már csak a grófot kellett
beavatni, hogy ne meglepetésként érje a bejelentés.
-Ha itt van már, megkeresem, és ide hívom-mondta Jason.
-Rendben van. De igyekezz! Izabella vár rám.

***

Mire Cassandra visszaért a palotába, már majdnem minden meghívott megérkezett. Frida
és a lányai is ott kellették magukat a partner nélküli férfiak körül, és csábítónak szánt
mosollyal méregették őket. Ami Cast illeti, szerinte inkább voltak szánalmasak és
nevetségesek, mint csábítóak, de hát ízlések és pofonok. Ha valakinek így is kellenek, az meg
is érdemli őket. Csak Ellát kell megszabadítania tőlük, és látszólag a lehető legjobb úton
haladt efelé.
-Minden rendben volt?-kérdezte az anyja, amikor megtalálták egymást.
-Igen.
-Sápadtnak tűnsz. Hogy érzed magad?
-Ég a gyomrom, de egyébként jól vagyok-nyugtatta meg az asszonyt.-Déli szél fúj, úgyhogy
nem vészes a dolog.
-Jól van. Szólj, ha rosszabbodna!
-Éjfél előtt várhatóan nem fog. De ha mégis, akkor szólni fogok.
Szemét körüljártatta a tömegen, minden vendéget alaposan megnézve magának.
Tudatosan fel sem fogta, hogy egy bizonyos valakit keres, amíg anyja rá nem kérdezett.
-Csak nem a fess lord Sylverton után kutatsz?
-Dehogy-vágta rá.-Csak csodálom ezt a sok szép ruhát.
Az asszony azzal az idegesítő, mindentudó arccal nézett rá, ami azt mondta, hogy „engem
nem lehet átverni!”.
-Az imént járt itt, hogy Robertet a királyhoz kísérje. Azt mondta, fontos dologról kell
beszélnie vele. De biztos vagyok benne, hogy hamarosan visszajönnek.
-Remélem is-csúszott ki a lány száján.
-Azt akaro…vagyis jó lenne, ha Edward itt lenne, amikor Ella megérkezik-mondta, hogy
mentse a helyzetet, de zavarodottságában kis híján kívánt egyet; épp hogy az utolsó
pillantban sikerült korrigálnia.
-Biztosan úgy lesz-biztatta a grófnő, aki természetesen észrevette a botlását, de jó anyaként
nem tette szóvá.
 Hirtelen a terem elcsendesedett, és mindenki az ajtó felé fordult, ugyanis megjelent
őfelége. És nem egyedül. Egyik oldalán Izabella érkezett egy álomszép halványsárga ruhában,
a másikon pedig…az gróf, aki egy kicsit zavartnak látszott.
Mögöttük Jason lépett a terembe, és megállt a háttérben, mintha ott se lenne. Bár ha
tényleg el akart tűnni, akkor nem végzett túl jó munkát- Cas kételkedett benne, hogy bárki is
átsiklott volna felette. Hiába volt a férfi díszes öltözéke épp úgy az alkalomhoz illő, mint a
többieké, megállapította, hogy cseppet sem illik közéjük. Valahogy hiányzott belőle az az
előkelő finomság, ami a nemesség legtöbb tagjának a sajátja volt; durva vonásai, katonás
tartása, villogó tekintete mind arra figyelmeztettek, hogy ezzel az emberrel jobb vigyázni.
Könnyebb lett volna egy farkasról elhitetni, hogy kezesbárány, mint róla azt, hogy
ártalmatlan.
A csoport megállt az ajtóban, és nem jöttek beljebb; csak a király lépett egyet előrébb, hogy
magára vonja a figyelmet, mielőtt megszólalt.
-Kedves vendégek-mondta emelt hangon, hogy mindenki hallja.-Barátaim. Az elmúlt
napokban sok minden történt, ami megzavarta szeretett országunk és városunk nyugalmát.
De örömmel jelentem be, hogy jelentős lépéseket sikerült tennünk a béke helyreállításáért.
A tegnapi napon tizenhét francia merénylőt tartóztattunk le, megakadályozva ugyanennyi
robbantást, és megmentve ki tudja, hány ember életét. Továbbá sikerült végre elfognunk az
árulót, aki legfelsőbb köreinkből szállított információkat ellenségeinknek.
A vendégsereg felmorajlott. Többen zavartan forgatták a fejüket, mások szomszédaikkal
sutyorogtak.
-Az áruló?-kérdezte valaki Cassandráék mellett.-Nem a gróf volt az?
-Nem tudom-felelte valaki más.-Most nagyon úgy néz ki, hogy ismét a trón csókosa lett.
-Vajon mi történt?
Mielőtt erre felelhettek volna, a király csendet kért.
-Most bizonyára mind összezavarodtak-mondta mosolyogva.-Hiszen napokkal korábban
letartóztattuk de Clare grófot, és sokan már a halálos ítéletét követelték. De az igazság az,
hogy a grófot hamisan vádoltuk meg, amibe ő maga is beleegyezett, hogy így csalogassuk elő
a valódi bűnöst, aki nem más volt, mint lord Chasterton. A grófnak köszönhető, hogy
lelepleződött, és el sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok neki a koronának tett
szolgálataiért.
Edward ezután olyasmit tett, amire a történelemben még nem igazán volt példa:
megfordult, és meghajolt Cassandra apja előtt.
A helyiségben tapsihar tört ki. Bár még korántsem sikerült mindenkinek feldolgozni az új
információkat, a gesztus jelentőségével mindenki tisztában volt. A gróf egy másodperc
leforgása alatt a nemzet hősévé lépett elő, és minden korábbi vád feledésbe merült. A
letartóztatásban töltött néhány nap így nem mint megaláztatás kerül majd be a köztudatba,
hanem mint az országért hozott áldozat, s ha bárki rosszindulattal merné felemlegetni, az az
uralkodói családdal kerülne szembe.
Cassandra meghatottan figyelte apját, aki kihúzva magát szokásos kimértségével szemlélte
a törénteket, de ő látta rajta az örömet és a büszkeséget, amit a közönség elől elrejtett.
Pontosan tudta, hogy mennyit jelent neki ez az egész. És ezért nem tudott elég hálás lenni.
-Hozok egy italt-mondta édesanyjának, ő azonban észre se vette; gyengéd mosollyal nézte
férjét.
A lány otthagyta, és igyekezett odaférkőzni az asztalokhoz, ami nem volt egyszerű, mert
már most elég sokan tömörültek arrafelé. És amikor végre sikerült, tétovázni kezdett-
ráébredt, hogy nem kellene mindjárt valami erőssel kezdeni, ha észnél akar lenni, hogy
figyelemmel kísérhesse a műsort. Viszont valamit innia kellett, mert a lovaglástól kifulladt, és
egyre erősödő szomjúság kínozta. Hosszan latolgatta, hogy mi lenne a legideálisabb
választás-amíg egyszer csak valaki meg nem szólalt a háta mögött.
-Hát ismét itt találkozunk?
A gyomra összerándult a hang hallatán. Csak úgy kerülhetett ide a férfi ilyen hamar, ha
egyenesen őt kereste, ami azt jelenti, hogy akar tőle valamit. De mit?
Felkapott egy poharat, és felhajtotta a tartalmát-bár utólag képtelen lett volna számot adni
róla, hogy mi is volt az-majd széles mosollyal az arcán megfordult.
-Lord Sylverton. Örülök, hogy látom.
A herceg szeme elidőzött az üres poháron.
-Látom, szomjas volt.
Cas vállat vont.
-A jelenlevők egy részét képtelen lennék józanul elviselni, ezért arra gondoltam, hogy
mindjárt az elején leiszom magam.
A férfi szájsarka felfelé görbült, de nem kommentálta az ötletet. Helyette megkérdezte:
-Hogy aludt az éjjel? Sikerült kipihennie magát?
-Az éjszakám nyugodt volt, de túl rövid-felelte Cassandra.-És egy fárasztó nap követte, ami
még mindig nem ért véget. De azt tervezem, hogy legkésőbb holnap végre kialszom magam.
-Jó terv. Egy kicsit irigylem érte.
A lány alaposabban szemügyre vette a másikat. Első pillantásra pont olyan volt, mint
máskor, de aztán feltűntek neki az apróbb jelek-hogy az arca feszesebb volt, a szeme alatti
rész pedig egy árnyalattal sötétebb a normálisnál, és hogy a nyakát is milyen mereven
tartotta.
-Ön mennyit aludt?
-Eleget, hogy jól működjek-felelte Jason.
-És az mennyi volt? Öt óra?-kérdezte Cassandra.-Vagy annyi se? Az biztos, hogy csak a
töredéke annak, amire valójában szüksége lenne.
-Sok volt a tennivaló-vont vállat a másik, mintha ez mindenre magyarázat lenne.-De
megfogadtam a tanácsát, és azt hiszem, igaza volt Iannal kapcsolatban.
Casnek nem tetszett a témaváltás, de sejtette, hogy a herceg nem hallgatna a kioktatásra.
Kár lett volna a szóért. Így aztán nem erőltette.
-Mi a helyzet Lord Chastertonnal?-kérdezte inkább.
-Órákon keresztül sorolta a bűneit-felelte Sylverton.-De igen érdekes volt. Végig küszködött,
mintha próbálná abbahagyni, de hiába. Még annyi szünetet sem volt képes tartani, hogy
igyon egy kortyot, amíg mindent be nem vallott.
-Érdekes-ismerte el a lány, és visszafordult az asztal felé, hogy mérhetetlen elégedettségét
elrejtse.
-Ha hinnék az ilyesmiben, azt mondanám, hogy valaki megbabonázta.
Felismerte a hangsúlyt: a másik magyarázatra várt. Tudta, hogy neki van valami köze a
dologhoz, és arra várt, hogy megmagyarázza. De erre hiába is várt.
-A lelkiismeret érdekes dolgokat tud művelni az emberrel-vont vállat Cassandra, nem
törődve a herceg pillantásával, ami lyukat égetett a hátába.-Örüljünk neki, hogy így alakult.
Egy pillanatig csend volt. Nem volt biztos benne, hogy a másik hajlandó lesz-e ennyiben
hagyni a dolgot.
-Az biztos, hogy nagy hálával tartozunk önnek-ismerte el végül Jason.
Cas fellélegzett.
-Azok után, amit az apámért tett, kvittek vagyunk-mondta.
 -Edwardé az érdem.
-Ugyan már!-a lány nem hagyta magát félrevezetni.-Ez az ötlet egyértelműen nem a király
fejéből pattant ki. Az most a titokzatos hölggyel és a menyasszonyával van tele. Nem; ez
sokkal inkább önre vall, akár beismeri, akár nem.
A herceg hallgatott, és a lánynak úgy kellett erőt vennie magán, hogy ne nézzen rá hátra.
Amúgy sem tudott volna semmit leolvasni az arcáról. Inkább kivárta, amíg magától
megszólalt.
-Tartoztam ennyivel önöknek.
Nekik. Nem Richardnak. Nekik.
Aprócska különbség volt, valószínűleg nem is jelentett semmit, de Cassandra szíve egy
percre hevesebben kezdett el dobogni. Amiben egyértelműen szerepet játszott az is, hogy a
másik alig fél méterre állt tőle, és őt bámulta.
Szedd össze magad!-szidta magát némán, és igyekezett úrrá lenni a reakcióin. Nem csak
szórakozni vagy itt; dolgod is van.
-Nem számít, miért tette, csak az, hogy megtette-mondta hangosan.-És ezt nagyon
köszönöm. De ha úgy érzi, hogy még az adósom, akkor volna valami, amit megtehetne.
-Mi?
-Mutasson be Izabellának.
-Örömmel. Kövessen.
Jason megkerülte és előrement, így a szerepek felcserélődtek. Most Cas figyelhette a férfit,
amint utat tört neki a hercegnőig, aki Edwarddal együtt éppen elvegyült a vendégek között. A
királyt valaki leszólította, hogy egy „fontos” ügyben beszéljen vele, így Izabella egyedül volt,
amikor odaértek hozzá.
-Felség-hajtott Jason fejet előtte.
-Lord Sylverton-köszöntötte a hercegnő meglepetten.-Miféle szél sodorta hozzám?
-A jó szándék szele-felelte a férfi.-Jöttem, hogy megmentsem a magára maradt hölgyet.
A lány szája mosolyra húzódott.
-Ennyire elveszettnek tűntem?
-Szó sincs róla, felség-tiltakozott a másik.-De ön túlságosan szép, így egyeseknek akkora
csábítást jelenthet, aminek nem tudnak ellenállni. Ahogy a legszebb gyémántját sem hagyja
őrizetlenül az ember egy tolvajokkal teli szobában, úgy egy gyönyörű hajadont sem szabad
magára hagyni egy teremben, ahol a férfiak vannak többségben. Főként miután a többségük
már legurított egy-két italt.
-Azt hiszem, igaza van-ismerte el Izabella.-Ezek szerint számíthatok a védelmére?
-A védelmemre és a társaságomra, amennyiben nem vagyok vele terhére.
Cassandra azt sem tudta, merre keresse az állát, ami valahol út közben leesett, és azóta sem
talált vissza a helyére. Ez ugyanaz az ember volt, akivel minden egyes találkozásukkor
veszekedtek és sértegették egymást? Akit az első alkalom után kellemetlen embernek
könyvelt el magában? Nem akarta elhinni. Ez a lord Sylverton olyasvalaki volt, akivel ő még
nem találkozott. Udvarias, sőt-elbűvölő.
A megdöbbenése olyan erős volt, hogy kellett egy perc, amíg magához tért, és közben
majdnem lemaradt a saját bemutatásáról.
-Engedje meg, hogy bemutassam önnek Miss Cassandra de Clare-t-mondta Jason.-De Clare
gróf leánya, aki az apjához hasonlóan igen sokat tett országunkért.
Gyerünk, Cas, kezdődik a műsor! Ideje erőt venni magadon.
Izabella mit sem sejtő mosollyal fordult a másik felé, de amint meglátta, a szeme tágranyílt
a felismeréstől.
 -Jane?
-A nevem valójában Cassandra-pukedlizett a grófkisasszony.-Örülök, hogy ismét
találkozunk, felség.
-É…én is-hebegte a hercegnő tétován.
-Már találkoztak?-érdeklődött Sylverton látszólag könnyedén, de érezhető volt, hogy
feszültség támadt benne.
-Igen, két napja, a vásárban-felelte Cas, mintha nem lenne semmi furcsa abban, amit mond.
Izabella tekintete riadtan rebbent a férfira, majd vissza a nőre, mintha azt mondta volna,
hogy „mégis mit művelsz? Bajba akarsz sodorni?”
Szegény. Nem tudta, hogy Cassandrának pontosan ez a terve.
-Izabellának elege lett a palotából, és álruhában kiszökött-mesélte.-Megmutattam neki,
hogy hogyan szórakoznak nálunk az egyszerű népek. Kiderült, hogy a hercegnő verhetetlen
itt a piros, hol a piros-ban. Gondolta volna?
Nem, a herceg láthatóan sosem gondolta volna. És nem tűnt úgy, mint aki repes a
boldogságtól, hogy ezt megtudta. De ő nem zavartatta magát emiatt, hanem lelkesen
folytatta a beszámolót.
-Táncoltunk is. Egy utcazenész húzta a talpalávalót és spanyol létére Izabella úgy ropta, mint
bármelyik parasztlány itt nálunk. Öröm volt nézni is.
-Ez nagy felelőtlenség volt-feddte meg Sylverton dühösen a hercegnőt, aki láthatóan jobb
szeretett volna elsüllyedni.
Cassandra azonban még nem hagyta magára.
-Csak mulattunk egy kicsit-védekezett.-Az még nem bűn.
-Veszélybe sodorta az életét, és így a szövetséget az országaink között-mondta a férfi
keményen, továbbra is kizárólag Izabellához beszélve; láthatóan úgy döntött, hogy Cast
levegőnek nézi. Ő azonban ebbe nem nyugodott bele.
-Nem volt veszélyben. Gyerünk, Izabella, mondja meg neki!
A lányra nézett, de ő lesütötte a szemét. Orcájára rózsákat festett a szégyen pírja.
Ne csináld ezt!-gondolta Cassandra. Állj ki magadért!
De a másiknak láthatóan esze ágában sem volt. Inkább öszehúzta magát, hogy minél kisebb
legyen a támadható felület-átvitt értelemben-és felkészült a megadásra. Minden fajta harc
nélkül. Mintha az, amit tettek, tényleg helytelen lett volna, nem pedig itt töltött idejének
legjobb élménye.
Cas rühellte a fájdalmat, és esze ágában sem volt a kelleténél többet elszenvedni. De most
rá kellett ébrednie, hogy kénytelen lesz közbeavatkozni, ha nem akarja, hogy az együtt
töltött délutánjuk minden eredménye semmivé váljon.
Jussanak eszébe azok a dolgok, amikről a vásárban beszéltünk-gondolta, és elégedetten
vette tudomásul az enyhe sajgást a jobb vállában, ami a kívánsága beteljesülését jelezte.
A hercegnő arca megrezzent. Felpillantott, és Cassandra igyekezett élete legbátorítóbb
mosolyát kipréselni magából. De úgy tűnt, ez sem lesz elég-a lány még mindig tétovázott.
Kellett valami, ami átlöki őt a határon…
-Mostantól nem válhat meg a testőreitől-mondta Jason, mit sem sejtve a mélyben dúló
ütközetről.-A saját érdekében huszonnégy órás őrizet alatt fog állni, mert túl sok minden
forog kockán, hogy kísértsük a szerencsét. Kíséret nélkül nem hagyhatja el a szobáját, a
palotából pedig csak én és Edward vihetjük ki. És most mosolyogjon, mert figyelnek minket.
Most mit tegyek?-kérdezte Izabella szavak nélkül.
Cas a fejével Sylverton felé intett, aki már a vendégeket figyelte, úgy gondolva, hogy az
ügyet lezárták.
 A hercegnő arcán lemondás és kétségbeesés látszott.
Úgysem nyerhetek.
-Akkor ennyi?-kérdezte Cassandra hangosan, ugyanazzal a hangsúllyal, mint a karikáknál.
Mást nem mondott, de ez is elég volt. A másik arca kisimult. Kihúzta magát.
-Lord Sylverton-szólította meg a férfit enyhén remegő hangon.
Ez az!-tátogta felé a nő, miközben Jason visszafordult hozzájuk.
-Igen, felség?
-Lord Sylverton-ismételte meg Izabella most már határozottabban.-Én itt vendég vagyok,
nem fogoly. A huszonnégy órás őrséget a leghatározottabban elutasítom.
-Felség, ez a saját érdeke-szólt Sylverton ridegen.
-Az érdekem lehet. De nem az akaratom. Miss de Clare igazat mondott: a téren egy
pillanatig sem voltam veszélyben, és ez igaz az oda-vissza útra is. Ami azt illeti, személyesen
egy gróf lánya gondoskodott a biztonságomról, akiről ön igen jó véleménnyel van, mint azt az
imént megjegyezte.
-Már nem annyira-morogta a férfi, éles pillantást vetve a szóban forgó hölgyre, mielőtt
ismét a hercegnőhöz fordult volna.-Szüksége van testőrökre.
Cassandra néma várakozással nézett a másikra.
Erre mit felelsz?
-Kellenek, de nem állandóan-mondta ő.-És ha nem tudunk megegyezni, úgy kénytelen
leszek visszalépni az egyezségtől, amelyet apámmal kötöttek.
Nocsak, már fenyegetőzik is?
Casnek ez nagyon tetszett, de a hercegnek annál kevésbé.
-Milyen indokkal?
-Azzal az indokkal, hogy ön nyilvánvalóvá tette számomra, hogy nem tart alkalmasnak a
királynői címre-felelte Izabella meglehetősen királynői pillantással.
Sylverton szeme haragosan összeszűkült.
-Nagyon jól tudja, hogy ez nem igaz.
-Valóban?-kérdezte a hercegnő ártatlanul.-Hogy hihetném, hogy képesnek tart rá, hogy egy
ország élére álljak, ha még annyira sem bízik bennem, hogy egyedül merjen hagyni egy
őrökkel védett palota falai között?
Sakk-matt!-gondolta Cassandra diadalmas mosollyal.
Le volt nyűgözve. Ebben a hercegnőben sokkal több minden rejtőzött, mint amit közülük
bárki akárcsak sejtett eddig. Csak kellett egy kis bátorság, hogy mindezt engedje is
előbukkanni.
Jason úgy nézett Izabellára, mintha most látta volna először. Meglepetten, hogy legyőzték,
dühösen, de becsületére legyen mondva, hogy elismerte a vereséget.
-Ugyanolyan őrséget kap, mint a király-mondta meghátrálva.-De a jóváhagyásunk nélkül
nem hagyhatja el a palotát, és akkor is csak kísérettel…az ingatag közhangulatra való
tekintettel.
-Tudtam, hogy képesek leszünk megegyezésre jutni-mosolygott a hercegnő.-Örülök, hogy…
Azonban, hogy minek örül, azt már nem tudták meg, mert az ajtó hirtelen kivágódott. A
zene elhallgatott, mindenki meglepetten forgolódott, nem értve, hogy mi történhetett, míg
meg nem pillantották azt, aki éppen belépett a terembe. Akkor viszont mind elnémultak.
Ella megérkezett.

16. fejezet
 Ella egész úton a palotáig a kezét tördelte. Vagy fészkelődött. A haját igazgatta. Vagy
egyszerűen csak babrált valamit, mert képtelen volt nyugton maradni.
Amióta otthagyta a vásárban, csak azon gondolkodott, hogy mit mondjon Edwardnak,
amikor újra látja. Eszébe se jutott, hogy ne menjen el a bálba, hiszen ki tudja, lesz-e még
alkalmuk beszélni? Azt pedig nem akarta, hogy az utcán váltott haragos szavak legyenek az
utolsók, amik elhangzottak kettejük között, főleg mivel a férfi nem is rá volt dühös.
Valószínűleg már meg is bánta.
De mi lesz, ha tévedek?-gondolta szorongva. Mi lesz, ha mégis komolyan beszélt, és nem is
akar már látni?
Nem mondta le a bált, tehát látni akar-döntött egy kicsit később. A saját kezével rajzolt meg
több mint száz virágot, hogy egyet eljuttasson hozzám. Ez nem múlik el egyik napról a
másikra egy kis veszekedés miatt.
De mi van, ha mégis?
A gyomra háborgott. Kétségek gyötörték. Egyik pillanatban előre akart szólni a lúd-
kocsidnak, hogy hajtson gyorsabban, a következőben pedig, hogy álljon meg, és inkább
forduljanak vissza. És már ostobaságnak tartotta az egész ruha dolgot, egy bolond ötletnek,
aminek köszönhetően nyilván nevetségesen fest…
Amikor a hintó megállt a palota előtt, még perceken át csak ült ott, azon tűnődve, hogy
kiszálljon-e. Abban sem volt biztos, hogy van-e annyi erő a lábában, hogy meg tudjon állni.
Hiszen még ahhoz is gyengének érezte magát, hogy egyáltalán megmozduljon. Olyan könnyű
lett volna megfutamodni, és hazamenni! Nincs kockázat, a munkáját elvégezték a
tündérkeresztanya láthatatlan segítői, és végre kiallhatná magát egyszer.
Gyáva vagy!-szidta magát.
Könnyebb. Mindig csak a könnyebb. Könnyebb meghúzódni, nem szót emelni, csak
teljesíteni, amit mondanak. Könnyebb bocsánatot kérni, amiért megszületett, mint
felvállalni, hogy él. És könnyebb lemondani a boldogságról, mint megkockáztatni a kudarcot.
De itt volt az ideje, hogy egyszer ne könnyebbet válassza. Hogy bátor legyen, és a szíve
szerint döntsön. Hogy kiszálljon, felmenjen a lépcsőn és végigsétáljon a kőfalak között, és ne
meneküljön el, amikor meglátja maga előtt a nagy, kétszárnyú ajtót. Hogy esélyt adjon a
boldogságnak, ha csak egy pár órára is.
Ella megtorpant egy percre az ajtó előtt. A szíve a torkában dobogott, de tudta, hogy nem
fog megfutamodni. Most már nem. Csak fel akart készülni mindenre. Aztán belátta, hogy ez
úgysem fog menni, és belépett.
A kinti sötétség és a mérsékelten megvilágított folyosók után Ella úgy érezte, megvakul a
fényártól, ami odabent fogadta. Egy darabig csak állt és pislogott, hogy megszokja. Közben a
csend úgy terjedt szét a bálteremben, mint valami betegség, míg már a légy szárnyának a
zümmögését is meg lehetett volna hallani, ha még lett volna légy ilyen hidegben-észrevették.
Mikor ismét működött a látása, körbenézett a mozdulatlan emberek sokaságán. Mindenki
úgy bámulta, mintha szellemet látnának. Vagy mégsem mind?
Egy helyen mozgolódás támadt, odavonzva a tekintetét. A torka elszorult, mikor felismerte
Edwardot, aki éppen hozzá próbált eljutni az élő szobrok között, mit sem törődve vele, hogy
többüket meglöki közben. Az emberek lassan észbe kaptak, és utat engedtek neki, de a férfi
mintha észre se vette volna: csak őt nézte. Az arca megkönnyebbült volt; úgy tűnt, épp
annyira félt attól, hogy Ella nem jön el, mint a lány attól, hogy ő nem akarja látni. És
láthatóan csak az érdekelte, hogy minél gyorsabban elérjen hozzá.
 A feszültség egyszerre távozott Ellából. Mintha idáig nehéz súlyokat cipelt volna magán,
amik most eltűntek. Kihúzta magát, és máris könnyebben lélegzett. S amikor Edward megállt
előtte, csak azért pukedlizett, hogy az arcára kiülő széles mosolyt elrejtse.
-Felség-köszöntötte.
A férfi megragadta a karját, és szelíd erővel felemelte. A pillantásuk találkozott, amitől a
lány szíve hevesebben kezdett verni, de igyekezett, hogy az arcán ez minél kevésbé láttszon
meg.
-Hát eljött-szólt Edward halkan.
Szavai szinte visszhangzottak a néma teremben, s ettől Ellában egyszerre tudatosodott,
hogy hányan is figyelik. Az arca bíborvörösre váltott, és lesütötte a szemét zavarában.
Hirtelen örülni kezdett a maszkjának, még ha ő is volt a teremben az egyetlen álarcos.
-Nagyon sokan néznek-motyogta alig mozgó ajakkal, hátha úgy kevesebben hallják.
-Azért, mert ön szokás szerint káprázatos.
A bóktól libabőrös lett a karja a ruha hosszú ujja alatt.
-Ezzel nem segít!-sziszegte kétségbeesetten.
Őfelsége elmosolyodott, majd a karját nyújtotta.
-Táncoljunk. Akkor talán már nem leszünk olyan érdekesek.
A táncparkettre vezette a lányt. A zene megszólalt, és-mintha ez egy jel lett volna-egyszerre
az emberek is mozgolódni kezdtek. A beszélgetések is újraindultak, ha halkan és döcögősen
is. Már kevesebben nézték őket nyíltan-inkább csak futó pillantásokat vetettek rájuk, hogy
aztán hátat fordítva kitárgyalják őket, ami sokkal jobb volt, mint az iménti kereszttűz.
-Köszönöm-sóhajtott Ella.
-Nincs mit. Még néhány perc, és kisurranhatunk. Már ha hajlandó velem kettesben
maradni.
Úgy hozta a lépés, hogy eltávolodtak egymástól, így félbe kellett hagyniuk a beszélgetést
egy kis időre.
-Miért ne lennék hajlandó?-kérdezte a lány, amint ismét mellé lépett.
-Ez kérdés? Azok után, ahogy viselkedtem, az is csoda, hogy egyáltalán eljött. Nem
számítottam rá…
A férfi elharapta a mondat végét, de Ella így is értette.
-Nem számított rá, hogy eljövök.
-Igazság szerint inkább arra, hogy még látom valaha-ismerte be a másik.-Az elmúlt két nap
kész pokol volt számomra. Kínzott a tudat, hogy megbántottam, a dolgok, amiket mondtam,
és a lehetőség, hogy már nem lesz alkalmam bocsánatot kérni öntől. Amikor megláttam…
Megint egy kényszerszünet következett, mielőtt folytathatta volna.
-Amikor az előbb megláttam, egy percig azt hittem, hallucinálok. Valószínűleg az sem
segített sokat, hogy tényleg olyan volt, mint egy látomás, de mikor mindenki más is önre
bámult, rájöttem, hogy valódi. Soha életemben nem voltam még olyan boldog, mint akkor.
-Én ugyanígy voltam, amikor rájöttem, hogy ön örül az ittlétemnek-vallotta be ő is.-Tudtam,
hogy nem gondolta komolyan, amiket mondott, de azért egy kis kétség volt bennem.
-Soha-mondta Edward hevesen.-Soha nem gondoltam önről semmi olyasmit, amit akkor a
fejéhez vágtam. Csak ki akartam tölteni valakin a haragomat, és balszerencséjére ön volt ott
akkor éppen. De esküszöm, hogy ez soha többet nem fog előfordulni.
-Akkor vegye úgy, hogy el van felejtve-mosolygott Ella szívből jövő megkönnyebbüléssel.
-Ön túlságosan jólelkű.
Erre nem tudott mit felelni, ezért nem is mondott semmit. Végül a férfi volt az, aki kis idő
múlva ismét megszólalt.
 -Szerintem most épp nem figyel senki. Mehetünk?
A lány bólintott.
A következő pillanatban feltűnés nélkül elindultak az egyik oldalajtó felé, és az embereket
kerülgetve kiosontak a teremből. Távozásuk nem maradt teljesen észrevétlen, de sikerült
elkerülniük a nagy felhajtást, és néhány perc múlva már a kertben voltak. Anélkül, hogy
megbeszélték volna, a szökőkúthoz mentek, ami mellett múltkor ücsörögtek, de most nem
ültek le, mert ahhoz már túl hideg volt; inkább csak sétáltak.
-Nagyon csendben van-mondta egyszer csak Edward.-Min gondolkodik?
Ella zavarba jött. Igazság szerint épp az járt a fejében, hogy van-e olyan öltözék, ami nem áll
jól a másiknak, de ez nem olyasmi volt, amit el mert volna mondani. Ám kis tűndés után
rájött, mivel vághatná ki magát.
-Azon, hogy vajon mennyire nézek ki nevetségesen-hazudta.
-Nevetségesen?-lepődött meg a másik, nem véve észre a füllentést.-Viccel? Szerintem a
benti nők mindegyike azon gondolkodik, hogy ki lehet a szabója, hogy ilyenre képes. Ez a
ruha káprázatos.
A lány megkönnyebbült.
Amikor a tündértől olyan ruhát kért, mint a tenger, maga sem tudta pontosan, mire gondol.
Csak azt tudta, hogy az Adria sokat jelentett Edwardnak, és szerette volna meglepni. Abba
bele se gondolt, hogy a keresztanyja hogy fogja megoldani, hogy ne nézzen ki komikusan-de
szerencsére értette a dolgát, és egy valóságos költeményt varázsolt neki. A ruha a kék
valamennyi árnyalatát felvonultatta, méghozzá átmenetesen, amilyennek ő a tenger színe
változását képzelte, és a szegélyénél meg a nyakánál kis hímzett halak és kagylók díszítették.
Egy kagylókból készült nyakláncot is kapott, és a képet a hulámmintás álarc tette teljessé-ami
nyilván azért kellett, hogy mostohája ne ismerhesse fel.
Sajnos indulás előtt arra már nem volt lehetősége, hogy tükörben ellenőrizze az összhatást.
Kénytelen volt megbízni a tündér ízlésében, de a jelek szerint nem hagyta cserben, amiért
roppantul hálás volt.
-Mint mondtam, nem voltam biztos benne, hogy nem haragszik rám-vont vállat
szégyenlősen.-De reméltem, hogy ha mégis, ezzel kicsit megenyhíthetem.
-Teljesen levett a lábamról -mondta a másik őszintén.- Úgy néz ki, mint egy tengeri nimfa.
-Léteznek olyanok?
-Még nem láttam, de szerintem igen. Különben hogyan hasonlíthatna rájuk?
Ella felnevetett.
-Ez aztán a megdönthetetlen érvelés. Bizonyára sokat gondolkodhatott rajta.
-Ön gúnyolódik?
Nem volt harag a másik hangjában, csak nevetés és némi meglepődés. Így aztán, ahelyett
hogy meghunyászkodott volna, a lány óvatos évődéssel visszakérdezett.
-Mi van, ha igen? Talán zavarja?
-Egyáltalán nem. Tetszik.
-Tényleg?
-Tényleg. Kellemes változatosság.
Ezúttal Ella lepődött meg. Azt sejtette, hogy nem sokan mernek így viselkedni az
uralkodóval. Ez viszont nem olyasmi volt, mint mondjuk a kedvesség, amit hiányolna az
ember, ha kimarad az életéből. Amikor azonban ezeknek a gondolatainak hangot is adott,
Edward megrázta a fejét.
 -Félreértett. Azt találom benne olyan üdítőnek, hogy nincsen mögötte rossz szándék.
Meglepődne, hányféle módon lehet akár sértegetni egy uralkodót, anélkül hogy az etikett és
az udvariasság szabályait megszegnénk.
A férfi nem nézett rá, de nem kellett látnia az arcát ahhoz, hogy tudja, saját fájó
tapasztalatairól beszél. A köztük lévő különbségek dacára jobban átérezte a helyzetét, mint a
másik sejthette volna-még ha őt nyíltan sértegették is. Mielőtt átgondolta volna, mit is csinál,
kinyúlt, és megérintette a karját.
Korábban a hintóban eldöntötte, hogy amennyire lehet, kerülni fogja a fizikai kontaktust,
méghozzá mindkettejük érdekében. És a tánccal ellentétben most nem volt muszáj
hozzáérnie, de annyira ki akarta fejezni az együttérzését, hogy megfeledkezett az
óvatosságról. Meg is fizette az árát: az ujja hegye bizseregni kezdett, és erős késztetést
érzett, hogy elnyújtsa a kapcsolatot; de nem engedett neki, és egy pillanattal később
elhúzódott, bármennyire nehéz volt is. Ökölbe kellett szorítania a kezét, hogy maga mellett
tudja tartani.
-Nehéz felérni egy halott szenthez-mondta, hogy elterelje saját figyelmét teste zavarbaejtő
reakciójáról.-Egy éves sem voltam, amikor az anyám meghalt, így sosem ismertem igazán, de
számtalanszor elképzeltem magamnak. Akárhová mentem, akármit csináltam, mindig ott
kísértett a gondolat, hogy ő vajon mit szólna ahhoz, amit teszek, és aki vagyok. Olyan
akartam lenni, mint ő.
-Biztos vagyok benne, hogy nagyon büszke lenne önre, ha most látná.
Talán. Vagy mégsem. Ezt már sosem fogja megtudni.
-Egyszer a padlásunkon találtam egy ládát, tele a ruháival. Az egyiket azonnal fel is vettem,
egy rózsaszín darabot, és egész nap abban voltam.
-Biztosan jól állt.
-Ugyan, dehogy-emlékezett vissza derűs mosollyal.-Csak 12 voltam, és az a ruha nagyon
nagy volt rám. Többször majdnem hasra estem benne, és fel kellett tűrnöm az ujjait, mert
teljesen betakarta a kézfejemet. Mintha egy zsákban próbáltam volna meg mozogni.
Ennek ellenére nem vettem le, amíg aludni nem küldtek. Akkor is kiraktam egy székre, hogy
reggel biztosan megtaláljam.
-Másnap is azt viselte?
Mosolyt hallott Edward hangjában, ami elégedettséggel töltötte el-hiszen pont ezért
mesélte el ezt a kis emléket.
-Nem. Mire felkeltem, nyoma sem volt. Később kiderült, hogy apám elvitte a szabóhoz, és
átalakíttatta az én méretemre. Féltette a testi épségemet. Vagy a saját jó hírét; ki tudja?
A másik nevetett, majd elkomolyodva hirtelen felé kapta a fejét.
-Várjon csak! Nem azt mondta múltkor, hogy az anyja akarta, hogy ideköltözzenek?
Ella gondolatban egy falhoz verte a homlokát. Szép munka. Legközelebb akár a nevét is
elkottyanthatná!
Törte a fejét, hogy mit feleljen, hátha még megmentheti valahogy a helyzetet. De mielőtt
bármit is mondhatott volna, a gyomra úgy döntött, hogy ideje közbelépni, és kordult egy
nagyot.
A lány zavarba a hang miatt, de úgy tűnt, hogy ez volt a legjobb dolog, ami csak
történhetett. Edward ugyanis azonnal továbblépett a következő témára-bár Ella biztos volt
benne, hogy nem fog megfeledkezni az elszólásáról-és megkérdezte.
-Jól hallom, hogy éhes?
-Nem volt étvágyam délután-válaszolta a lány.
 Annyira ideges volt a közelgő találkozásuk miatt, hogy egy falat se ment le a torkán. Nem
mintha olyan sokat kapott volna enni, de még azt a keveset is úgy kellett legyűrnie.
A férfi megállt, és visszafordult a kastély bejárata felé.
-Jöjjön. Megmutatom a konyhát, és kerítünk némi harapnivalót.
-Ez igazán nem szükséges-tiltakozott Ella, de az újabb korgás meglehetősen aláásta szavai
hitelességét.
-De, én azt hiszem, hogy az-erősködött a király.-Ne féljen, nem mérgezem meg. Na, jöjjön!
A lány nem ellenkezett tovább, hanem követte.

***

Ella megjelenése furcsa mód elnémította Izabellát. A győzelem öröme eltűnt, s némán nézte
végig, ahogy Edward a lány elé siet, és felkéri táncolni. Az arca merev volt, pedig biztosan sok
minden kavargott a fejében. Cas nagyon szerette volna tudni, hogy mire gondol, de
óvakodott, hogy ezt a vágyát akár gondolatban kifejezésre juttassa-most nem volt kedve még
több kellemetlenséghez. Inkább megpróbálta ismét magára vonni figyelmét.
-Gratulálok, felség-szólt egy kicsit túl hangosan.- Ezt ragyogóan csinálta.
-Köszönöm-felelte ő.
-Ön még annál is ügyesebb, mint amilyennek gondoltam.
-Nagyon kedves, hogy ezt mondja.
A hercegnő üres, kifejezéselen hangon beszélt, és a szemét még mindig nem vette le a
párról, akik épp a tánctér közepén ringatóztak. Cassandra azon törte a fejét, mivel tudná
felrázni egy kicsit. Bár a céljait figyelembe véve talán hagynia kellett volna, hogy csak nézze
őket, de érezte, hogy a látvány rosszul esik neki, és az elvei nem engedték, hogy szenvedni
hagyja a másikat. Úgyhogy belekarolt.
-Jöjjön, igyunk valamit-mondta.-Biztos vagyok benne, hogy lord Sylvertonra is ráfér valami,
ami feledteti vele az iménti csúfos vereségét.
Pimaszul rákacsintott a férfira, aki továbbra is közvetlenül mellettük állt, és minden szavát
hallotta. Tudta, hogy neki egy kis gúnyolódás nem árt, és remélte, hogy ezzel felkeltheti a
lány érdeklődését. De nem igazán járt sikerrel, így rátett még egy lapáttal.
-Mondja csak: eddig hány nő tudta érvényre juttatni az akaratát az önével szemben?-
kérdezte a hercegtől évődve.
-Nem tartom számon-felelte a férfi hűvösen.-De elég lenne a két kezem, hogy
megszámoljam.
Cas diadalmasan elmosolyodott, miközben az asztalok felé terelte a másik kettőt.
-Ezek szerint egy igen exkluzív klubnak lett a tagja, Izabella.
-Vegye figyelembe, hogy mivel hercegnő vagyok, némi előnnyel indultam-mondta a lány
némi szünet után.
Cassandra megkönnyebbült. A másik visszatért közéjük.
-A fiatalsága kiegyenlíti-legyintett, csak hogy továbbvigye a témát.-Büszke lehet magára.
Sőt, a szülei is azok lehetnek.
-Ezt azért valahogy kétlem-jegyezte meg Izabella.-Anyám meghalt, amikor 7 éves voltam. Az
apám pedig minden bizonnyal lord Sylverton oldalára állt volna a vitában. Ha rajta múlna,
egy kutya életét sem bízná rám soha, nem hogy emberek sorsát.
A nő elnyomta magában a sajnálatot, emlékeztetve magát, hogy a lánynak nem erre van
szüksége.
 -Ez esetben még inkább elismerésem. Szembe ment az apja akaratával, még ha a
távollétében is. Innen már csak egy lépés, hogy szemtől szemben is ellent merjen mondani
neki. És ne aggódjon: én két szülő helyett is büszke vagyok önre.
-Lázadni tanítja a hercegnőt?-kérdezte Jason egyértelmű rosszallással; Cas érezte, hogy
később még megkapja tőle a magáét, de a veszekedéseikhez már hozzászokott.
-Inkább úgy fogalmaznék, hogy megtanítom kiállni magáért-javította ki minden bűntudat
nélkül.-De nevezheti lázadásnak, ha az jobban tetszik. Mit kér inkább: bort vagy konyakot? És
ön, Izabella?
A hercegnő konyakot választott, míg a férfi inkább a bor mellett döntött. Cassandra nem
ivott semmit, mert viszonylag kevés ital is a fejébe tudott szállni, és egy pohárral már ivott,
így most jobbnak látta megtartóztatni magát. Mialatt a többiek iszogattak, ő csak
bámészkodott, és közben egyik lábáról a másikra állt, mert a lába kezdett megfájdulni. De
ettől sem lett jobb. Végül elege lett.
-Ezek a cipők borzalmasak-fakadt ki.-Mintha nem is hordásra találták volna ki őket.
Ráadásul értelmetlenek, mert a hosszú szoknya alatt nem is látszik belőlük semmi.
-Mi…mit művel?-kérdezte Izabella meglepetten, amikor leguggolt.
-Megszabadulok ezektől a vacakoktól-felelte Cas ingerülten.-Van elég kínom anélkül is, hogy
ezek nyomnának járás közben.
Tényleg levette a cipőjét, és bár a padló elég hideg volt a talpa alatt, a változás
megkönnyebbülést hozott.
-Így már sokkal jobb-sóhajtott fel elégedetten.-Önnek is ki kellene próbálnia. Ég és föld a
különbég.
-A hercegnő nem tehet meg mindent, amihez kedve szottyan-közölte Jason, és a lány érezte
a hangján, hogy a fegyelmezettsége mögött tovább nő benne az indulat.-Nem mászkálhat
cipő nélkül egy bálon.
-Miért ne?-vetett ellen, csak hogy vitatkozzon vele.-Senki sem venné észre. Csak egy pár
percre!
-Elég legyen, Jane!-mordult fel a férfi.
-A nevem Cassandra, és azt hiszem, a hercegnő elég nagy, hogy egyedül döntsön. Szóval,
Izabella, mit mond?
A hercegnő egy pillanatig habozott, majd-a másik legnagyobb megelégedettségére-maga is
kibújt a lábbelijéből. Egy pillanatra elakadt a szava a kő hidege miatt, de aztán megszokta, és
a szája egy bizonytalan mosolyra húzódott.
-Tényleg sokkal kényelmesebb.
-Mondtam-vigyorgott Cas diadalmasan és a bűnjeleket belökte az asztal alá; így a földig érő
terítő eltakarta a kíváncsi szemek elől.-Hihetetlen, hogy milyen kevés kell hozzá, hogy az
ember szabadabbnak érezze magát, nem igaz?
-Miss de Clare, beszélhetnénk négyszemközt?-szólt közbe Jason, aki még próbált uralkodni
magán, de egyre kevesebb sikerrel; kezdte elveszíteni a türelmét.
-Udvariatlanság lenne magára hagyni a hercegnőt-felelte Cassandra.-Főleg mivel úgy érzem,
már tudom, mit akar mondani. De ha ez megnyugtatja, később szíves örömest
végighallgatom a monológját, és nem fogom félbeszakítani.
A herceg majdnem rávicsorgott, de ekkor két úriember oldalgott oda hozzájuk, egy báró és
egy gróf fia. Felkérték a lányokat táncolni, mit sem sejtve arról, hogy mi van-illetve mi nincs-a
szoknyájuk alatt. Ők- Miss de Clare részéről némi flörtölés után-igent mondtak, és elsuhantak
a parkett felé. Jason pedig ottmaradt egymaga, és csak nézte azt a dühítő nőszemélyt, akinek
ilyen gyorsan sikerült beférkőznie a bőre alá, s azon tűnődött, eljön-e a nap, amikor végre
megérti őt.
Nem mozdult az asztal mellől, nehogy a lábbeliknek lába keljen valami módon. Akkor sem,
amikor észrevette, hogy Edward és a szőke szépség eltűnt a teremből. Nem mintha
megbízott volna az ismeretlenben, de igyekezett megbízni Cassandrában, aki egyértelműen
többet tudott, mint azt hajlandó volt elárulni. Abban biztos volt, hogy a lány sosem ártana
szándékosan a koronának, így ha tudta volna, hogy a hölgy veszélyes, szólt volna róla.
Valószínűleg. Vagy nem, ahogy pillanatnyi szeszélye diktálja, de mindenképp gondoskodna
róla, hogy ne árthasson Edwardnak. Alapvetően jó szándékú volt, amennyiben nem róla,
Jasonről volt szó.
A zene elhallgatott. A férfi arra számított, hogy azok ketten visszatérnek hozzá, hogy a
lelkükre beszélhessen, de sajnos másoknak is feltűnt a két szemrevaló hölgyemény, így alig
tettek meg néhány lépést, máris lecsaptak rájuk. Majd jöttek mások. És mások.
Egyre türelmetlenebbül figyelte az egymást váltó nemeseket. Nem mintha nem értette
volna meg őket: a hercegnő elbűvölően bájos volt, maga a megtestesült kellem. Jane pedig...
Cassandra... egyenesen vadító volt. Ezúttal zöldet viselt, ami talán még jobban kiemelte haja
vörösét, mint legutóbb a fehér, és ezúttal a szabása is merészebb volt. Jason erős késztetést
érzett, hogy rámorogjon mindenkire, aki a kelleténél hosszabban legeltette rajta a szemét.
Elég ebből!-zabolázta meg a gondolatait, és elfordította a fejét, hogy kizárólag Izabellát
figyelje tovább, aki éppen egy báró másodszülöttjének a karján lejtett. Vidámnak és
felszabadultnak tűnt. Bármit is csinált vele a grófkisasszony ott a vásárban, az
tagadhatatlanul hatással volt rá, ezt el kellett ismernie. Ettől függetlenül azért az őröket meg
kell majd büntetnie, amiért szem elől tévesztették, és azért is, mert ezt aztán nem
jelentették neki.
Sok idő eltelt, mire a lányok visszakeveredtek az asztalhoz. Kipirultak és szaporán kapkodták
a levegőt, de mindketten mosolyogtak.
-Jobb lesz, ha most már visszavesszük a cipőnket-mondta Cassandra, mielőtt ő egyáltalán
megszólalhatott volna.-Kár lenne felfázni.
-Már alig érzem a lábujjaim-vallotta be Izabella suttogva.-De nem bánom, mert remekül
éreztem magam.
Sylvertonnak erővel kellett visszafognia magát, de nem fűzött hozzá semmilyen
megjegyzést. Csak előkotorta az elrejtett topánkákat, és úgy állt, hogy takarja őket a többi
vendég elől, amíg felhúzták őket. De azért nem állt szándékában ennyiben hagyni a dolgot,
csak...elnapolta egy olyan időpontra, amikor külön-külön beszélhet velük.
Nem is kellett sokáig várnia. Éppenhogy végeztek, mikor újabb vadász szúrta ki magának a
hercegnőt: lord Parrymoore fia, Jonathan. Kedves, illedelmes, jóképű fiatalember volt, így a
hölgynek semmi kifogása nem volt a dolog ellen, s engedte magát elvezetni. Amivel viszont
ők váratlanul kettesben maradtak.
Sylverton Cassandrához fordult, hogy mindjárt bele is vágjon a mondandójába, de mielőtt
megszólalhatott volna, a másik megelőzte.
-Szép ez a dallam-mondta a zene ütemére ingatva a fejét.-Nincs kedve felkérni táncolni?
-Azt hittem, elfáradt-jegyezte meg a férfi.
-Ugyan-legyintett nő.-Egy igazi hölgy sosem túl fáradt a tánchoz. Mellesleg ez egy lassú
darab; ennyit talán még ebben a cipőben is kibírok. Na, jöjjön!
Ezúttal nem ragadta karon a férfit, csak elindult a parkett felé, arra számítva, hogy ő majd
követi. És így is történt. Bár Jason fejében megfordult, hogy nem mozdul, csak hogy lássa,
mit lép erre a lány, de aztán az udvariassága nem engedte, hogy az ötletet megvalósítsa.
Engedelmesen ment hát utána, de közben fejben szorgosan jegyzetelt. Már egészen szép
listája volt Dolgok, amikért meg kell fizetnie címmel Cassandra neve alatt.
-Most már elmondhat mindennek, aminek csak akar-közölte a lány, mikor megálltak
egymással szemben, és bekapcsolódtak a táncba.-De mielőtt megtenné, elmondanám, hogy
őfelsége remekül érezte magát a vásárban. Emellett gondoskodtam róla, hogy a lehető
legkisebb kockázatnak legyen kitéve: az álcája tökéletes volt, és a legnagyobb veszély akkor
fenyegette, amikor a folyamatos nyerésével felbosszantotta az itt a piros, hol a piros
játékmesterét. Ennek a lánynak nagyon éles szeme és esze van.
-Akkor is felelőtlenség volt őrizetlenül kivinni őt a palotából, anélkül hogy bárki is tudott
volna róla-sziszegte a férfi.-Főleg most, amikor a robbanások miatt biztosak lehetünk, hogy a
franciák szabadon járkálnak.
A másik rámosolygott, de ebben bűntudatnak a szikráját sem lehetett felfedezni.
-Nem volt veszélyben-ismételte.-Éber voltam, és kész voltam bármit megtenni, hogy semmi
baj ne érhesse. Emellett szinte folyamatosan voltak elérhető közelségben barátaim, akik
habozás nélkül a segítségünkre siettek volna.
-Egy golyó ellen nem sokat tehettek volna-mormolta Sylverton, azon tűnődve, hogy miként
tudná nyomatékosítani a mondandóját úgy, hogy a jövőben ne történhessen meg hasonló.
Úgy tűnt, a de Clare familiába több makacsság szorult, mint egy regiment öszvérbe. Lehet,
hogy jobban jár, ha elfogadtat egy kompromisszumos megoldást, mint ha semmit sem
sikerül elérnie.
-Mi lenne, ha a jövőben szólna nekem, amikor hasonló akciót tervez-vetette fel.-Akkor
legalább felkészülhetnék rá, és segíthetnék gondoskodni róla, hogy semmi ne süljön el balul.
A lány tágra nyílt szemekkel nézett rá: láthatóan sikerült meglepnie.
-Azt hiszem, semmi akadálya-felelte végül.-Sőt, talán jobb is lesz, ha...jaj!
Váratlanul a bal karjához kapott, és fájdalmasan sziszegve tapogatta.
-Minden rendben van?-kérdezte Jason.
Eszébe jutott Cassandra korábbi sántítása, meg a hírek a gyenge egészségéről. Még a bátyja
is azt mondta róla annak idején, hogy többször van ágyhoz közve, mint talpon, és hogy egy
falut kiirthatott volna az a sok nyavaja, ami rajta végigment. De persze ennek a nőnek
hősködnie kell, és cipő nélkül táncolnia a hideg padlón!
-Jól vagyok-mondta gyorsan a lány.-Csak meghúztam egy kicsit a karom lovaglás közben, és
még érzékeny. Az imént elfeledkeztem erről, és túl gyorsan mozdítottam meg, ennyi az
egész.
-Tízes skálán mennyire fáj?
-Hármas.
Hazudott. Pont, mint Richard, ő se vallotta volna be soha, ha bármi baja volt. Néha azonban
a hősiesség átcsap ostobaságba.
-Ezt a táncot még befejezzük, de utána ki kell állnia-közölte vele.-Pihentetnie kell a karját.
Cassandra megjátszott ingerültséggel szusszant.
-Milyen parancsolgató lett valaki hirtelen-csóválta a fejét.-Csak emlékeztetőül: én nem az
egyik katonája vagyok. De ezúttal elfogadom az utasítást, mert jövök eggyel a vásáros
kirándulásért. A későbbiekben azonban ne számítson rá, hogy mindig ilyen készséges leszek.
-Ugyan már. Sosem feltételeznék ilyesmit-vágta rá Sylverton.
Készséges! Előbb vesz rá egy követ, hogy kössön csomót magára, mint hogy hatni tudna
erre a nőre.
***

A királyi szakácsok enyhén szólva is megdöbbentek, amikor őfelsége és partnere

belibbentek a konyhába. Többen megpróbálkoztak valami meghajlással, vagy pukedlivel, míg
mások inkább a háttérbe húzódtak, nehogy megzavarják a párt. A főszakács pedig egyenesen
hozzájuk lépett.
-Felség, netán szüksége van valamire?-kérdezte zavartan.-Ha valami panasza van...
-Szó sincs róla!-tiltakozott a király.-Csak egy kis harapnivalót keresünk a hölgynek, ha akad
valami.
-Hogyne. Hová vitessem?
Edward kérdő tekintettel fordult Ellához.
-Mit mondasz?
-Nincs esetleg itt egy sarok, ahol nem zavarunk?-kérdezte ő.
-Itt?-döbbent meg a főszakács.-Kisasszony, az ételszag...
-A legkevésbé sem zavar-szakította félbe Ella szégyenlősen.-Szeretem. És tetszik a nyüzsgés,
ami van. Otthonos.
A férfi zavarba jött, segélykérően a királyhoz fordult, de ő csak mosolygott.
-A hölgy parancsol-mondta.
Így hát letakarítottak egy asztalt nekik, és mindenféle finomságokat halmoztak rá.
Némelyiknek Ella még a nevét sem tudta. De minden ízlett neki, amit csak megkóstolt-és
nem fogta vissza magát.
-Olyan ez, mint egy álom-mondta Edwardnak, aki mellette ült.-Még az is lehet, hogy tényleg
álmodom, de nem érdekel. Csak fel ne ébredjek. Ó, ez is nagyon finom! Megkóstolja?
Levágott egy darabot a gyümölcstortából, és a villát a férfi felé nyújtotta. Az habozás nélkül
bekapta a falatot, majd elismerő hümmögéssel ízlelgette.
-Valóban kiváló-állapította meg.
-Jó lehet minden nap ilyen finomakat enni-mélázott el a lány.-Bár biztos rengeteg munka
van vele. Nem csoda, hogy olyan sokan dolgoznak itt.
Bekapott egy újabb villányit az édességből, mielőtt folytatta.
-Szívesen elkérném a receptet. Ahogy nézem, nem túl bonyolult, és hétköznapi
hozzávalókból készült.
-Szóval szeret sütni?-kérdezte Edward.
-Emlékszik az első találkozásunkra? Már említettem, hogy a főzés első helyen áll a teendőim
között.
A férfi emlékezett. Igyekezett, hogy egy szót se felejtsen el. De olyan nehéz volt
összeegyeztetnie az éhes szolgálót, akinek a kalácsot vette, azzal a hölggyel, aki vagyonokat
érő ruhákat viselt a bálokon. Nem tudta eldönteni, hogy abból, amit mond, mi igaz, és mi az
álca. Tudni akarta, hogy ki a lány, de ugyanakkor jobb volt nem tudnia-hiszen menyasszonya
volt. És ezt utálta.
-Ha kívánja, megkérem a szakácsot, hogy írja le a receptet-ajánlotta fel.-Egy perc lenne az
egész.
-Nem szükséges-legyintett a lány.-Úgysem lenne ugyanolyan, mint ez. Inkább emlékszem rá
így, mint hogy a saját próbálkozásaimmal elrontsam.
-Úgy véli, nem tudná lemásolni?
-Talán le tudnám. De az íz, ez a hely, az illatok, ön...-pirult el-Ez az összes együtt adja az
élmény varázslatosságát.
 Zavarba jött saját szókimondásától, de mielőtt visszavonulhatott volna, újabb ötlet
furakodott az elméjébe. Először elvetette, de az visszatért, és ahogy fontolgatta magában,
egyre jobban tetszett neki. Hiszen azért volt itt, hogy élményeket gyűjtsön-és ez egy olyan
élmény lett volna, amit biztos, hogy soha nem felejt el. Néhány percnyi falatozás után fel is
vetette:
-Van kedve főzni velem valamit?
Valaki felszisszent a közelben a kérdés hallatán. Mindenki elhalkult, ahogy a király válaszára
vártak. Talán azt hitték, megbünteti a hölgyet merészségéért. Ő azonban csak mosolygott.
-Ha akarja. De figyelmeztetem: teljességgel reménytelen vagyok a konyhában.
-Honnan tudja, ha még sose próbálta?-kötekedett Ella.-Különben is, szerintem nincs olyan,
hogy reménytelen. Legfeljebb egy kicsit nehéz eset.
-Nehéz eset?-ismételte Edward.
-Jobb, mint a reménytelen-védekezetta lány.-Mit gondol, nagyon zavarnánk a szakácsait?
Edward felelet helyett a főszakácsra nézett, aki azonnal vette a lapot.
-Máris csinálok helyet a számukra. És Bill segít majd, hogy mindent megtaláljanak.
-Nagyszerű-lelkesedett Ella.-Mivel bonyolultabbra nincs idő, legyen egy egyszerű
gyümölcsös lepény, a tetején tojáshabbal. Bármilyen gyümölcs jó, ami csak van eltéve...
-Szilva?-javasolta a Bill nevű kukta.
-Kiváló. Lássunk is hozzá.
Bill hamar összeszedte a hozzávalókat, és az asztalra tornyozta, ahol korábban ettek. Ella
Edwardra bízta a tojás habbá verését, gondolván, hogy azt biztosan nem fogja elrontani.
Amikor azonban meglátta, hogy a férfi mit művel a habverővel, nem tudta elfojtani a
kuncogását.
-Mi ilyen mulatságos?-kérdezte őfelsége gyanakodva.
-Semmi-mondta gyorsan a lány, és inkább kivette a kezéből az eszközt.-Megmutatom, hogy
csinálja.
Egy kicsit megemelte a tálat, elkezdte belekeverni a levegőt a tojásba.
-Így-magyarázta.-Csak a kézfejét mozgassa, ne az egész karját. És minél gyorsabban, anélkül
hogy kikeverné. Bár talán jobban járna, ha felvenne egy kötényt...a ruhája érdekében.
A férfi hallgatott rá. Az ünneplője és a fehér kötény igen érdekes látványt nyújtott együtt,
de Ella úgy találta, hogy a másik még ilyen nevetséges öltözékben is királyian fest. És még
jobban imádta, hogy Edward egy szót sem szólt, amiért ilyen helyzetbe hozta a szakácsai
előtt, hanem odaállt a tálhoz, és feszült figyelemmel igyekezett lemásolni az ő korábbi
mozdulatait.
-Sokkal jobb-állapította meg a lány, majd ő maga is kötényt kötött, és nekilátott a
lepénynek.
A megszokott szituáció és a begyakorolt mozdulatok nyugtató hatással voltak rá. Egyre
jobban ellazult. Csak tette a dolgát, és közben félhangosan magyarázott Edwardnak
mindarról, amit csinált. Például hogy hogyan lehet a tésztagombócot téglalap alakúra
nyújtani, mitől lesz majd puha és omlós, hogy érheti el, hogy a gyülölcs leve ne áztassa el az
egész tésztát, és hasonlók. Ő pedig figyelt, és még kérdéseket is tett fel, mint akit tényleg
érdekel. Legalábbis egy bizonyos pontig.
-Pontosan meddig kell ezt csinálnom?-kérdezte egy idő után, amikor Ella egy kicsit
elhallgatott.
-Mutassa!
A lány átvette a keverést. Miközben szemügyte vette az eddigi eredményt, szeme sarkából
látta, hogy a másik fájdalmasan rázogatja a kezét. Nem volt hozzászokva az ilyenfajta
megterheléshez, bár valószínűleg be nem ismerte volna, hogy elfáradt. Előbb szakadt volna
le a keze.
-Majdnem kész-hazudta Ella elrejtve mosolyát.-Innentől átveszem, mert úgyis figyelnem
kell, hogy mikor jó. Addig ön rárakhatja a szilvát a tésztára.
A férfi megkönnyebbülése szemmel látható volt. Megmaradt a keze és a büszkesége is.
-Milyen gyakran szokott ön ilyen süteményt csinálni?
-Konkrétan ezt csak néhányszor évente. De hasonlót akár egy héten többször is. Gyorsan
kész van, és lehet variálni az ízesítéssel, így nem is válik unalmassá.
Edward erre nem mondott semmit, de titokban elismerő pillantást vetett rá. Soha nem
gondolta volna, hogy ilyen munkával jár egy egyszerű sütemény elkészítése. Elhatározta,
hogy ezután sokkal jobban meg fogja becsülni a konyhai személyzetet.
Rövidesen elkészült a sütemény, és berakhatták sülni. Ezzel a munkának vége szakadt, és
visszaülhettek a székekre kipihenni magukat.
-Na, milyen érzés volt?-kérdezte a lány jólesően kinyújtóztatva a tagjait.
-Furcsa, de kellemes-vallotta be a király.-Azt kívánom, bár minden feladatom ilyen
szórakoztató lenne.
-A főzés jó móka-helyesellt a másik.
Ő azonban biztos volt benne, hogy a jó társaság miatt szórakozott olyan remekül. Akár az
istállót is szívesen kipucolta volna, ha közben vele lehet, és hallgathatja, ahogy beszél-még
ha a téma a lótrágya felhasználási módjai is. Mindenestre egyre biztosabb volt abban, hogy
ruhája ellenére a lány nem hercegnő, bár hogy ki lehet valójában, arról még sejtelme sem
volt. De olyasvalaki, aki rendszeresen dolgozik, legalábbis a keze erről árulkodott-alaposan
megfigyelte, amikor a habverés technikáját próbálta elsajátítani.
-Ki tanította főzni-sütni?-kérdezte.
-Volt egy szakácsnőnk kislánykoromban, és neki sokat segítettem. De egyedül is
kísérleteztem néha. Aztán az eredményt a papával együtt megettük, bárhogy sikerült is.
Mosolygott, amikor az apjáról beszélt; nyilvánvalóan sok kellemes emléke volt róla.
Lehet, hogy jó sorba született, és a szülei halálával elszegényedett?-vetődött fel Edwardban.
Ez határozottan lehetségesnek tűnt. De nem volt biztos. Semmi sem volt biztos.
-És mihez ért még?-kérdezett tovább.-Azt már tudom, hogy táncolni nem tanult. Mi a
helyzet a zenével? Játszik valamin?
-Nem. Apám szerette volna, ha zongorázok, de nem találtunk tanárt a környéken, úgyhogy
nem lett belőle semmi. Egy kicsit tudok énekelni, de ez minden.
-Énekelne valamit?
A lány bizonytalannak tűnt, de nem mondott nemet. Inkább úgy tűnt, gondolkodik, aztán
halkan belekezdett.
A hangja tisztán csengett, simán, törésmentesen, mint ahogy a csónak siklik egy nyugodt
tavon. A dallam egyszerű volt, a szöveg pedig csillagokról és álmokról szólt. Egy altató.
Edward még sosem hallotta, de úgy találta, hogy ez a legszebb dal, amit valaha hallott.
-Gyönyörű-mondta, amikor a másik elhallgatott.
-A papa szerint anyám ezt énekelgette nekem, amikor nyűgös voltam-árulta el a lány.-
Mindig úgy éreztem, hogy ez egy kapocs hozzá.
-Amikor tehát azt mondta, az anyja miatt költözött ide...
-A mostohámról beszéltem-vallotta be.-Ő akart a városba jönni. Szereti a bálokat, és itt több
van belőlük.
-Találkozhattam már vele?
A lány nem nézett rá csúnyán, amiért így puhatolózott, csak megrázta a fejét.
 -Legfeljebb egy gyors bemutatkozás erejéig. Ha szerencséje van, még annyira se.
-Ezek szerint nem kedveli őt?
Nem kapott választ, mintha a másik ráébredt volna, hogy túl sokat mondott. Kerülte a
tekintetét is, és mintha kezdett volna visszatérni a merev, gátlásos énje. Ez azonban nem
tetszett a férfinak, és hogy elterelje a figyelmét, a zsebébe nyúlt.
-Van itt önnek valami-mondta.
Ezzel sikerült felkeltenie a figyelmét. Előhúzta a madárkát, amit az est elején tett el,
remélve, hogy lesz lehetősége visszaadni-most itt volt az alkalom.
-Nahát!-lepődött meg a lány.-Már azt hittem, nem látom többé. Honnan szerezte?
-Még a Vörös Kakasban ejtette el. Eltettem, de eddig sosem volt nálam, amikor
találkoztunk. Gondoltam, hogy fontos, ezért mindenképpen vissza akartam adni.
A másik kézbe vette a szobrocskát.
-Köszönöm. Ajándékba kaptam, és nagyon bántott, hogy elveszítettem. Mr. Johnson olyan
sokat dolgozhatott vele...
-Mr. Johnson?
-A kovács. Ezzel köszönte meg, hogy segítettem. Valaki majdnem ellopta az ajándékot, amit
a szerelme küldött neki.
Tehát nem a kedvesétől van. Ez nagy megkönnyebbülést okozott a férfinak, még ha tudta is,
hogy helytelen így éreznie. És ez a Mr. Johnson egy újabb nyom volt, amit gondosan
megjegyzett.
-Kezd nagyon jó illat lenni-jegyezte meg.
-A sütemény-magyarázta a lány.-Kezd megsülni.
Eltette a madárkát, és pakolászni kezdett az asztalon, hogy helyet csináljon. Egy kukta oda
akart lépni, hogy segítsen, de köszönettel visszautasította. Azt mondta, hozzászokott, hogy
eltakarítson maga után. Edwardot viszont nem küldte el, amikor ő is arréb tett pár dolgot.
-Hallotta már, hogy mi történt tegnap?-kérdezte a férfi egy kis csend után.
-Nem hiszem. Mire gondol?
-Lord Sylverton és miss de Clare megtalálták az igazi árulót, így a grófot szabadon
engedhettük.
Ella lecsapta az asztalra, ami a kezében volt, és sebesen megpördült.
-Igaz ez? Edward, ez csodálatos!
Teljesen oda volt az örömtől. Cassandra miatt is, de főként azért, mert tudta, mennyire fájt
az egész ügy a férfinak-élénken élt benne a vásáros szóváltásuk emléke. Már értette, miért
volt olyan jókedvű ma este.
-Igen, a kuzinom felülmúlta önmagát, hála az égnek. És még egyszer a bocsánatát kérem,
amiért a helyzet miatti frusztráltságomat önön vezettem le.
-Már mondtam, hogy felejtsük el-emlékeztette Ella gyengéden.- Ami történt, megtörtént, és
örülök, hogy már vége.
Vissza akart fordulni az asztalhoz, de Edward elkapta a kezét, és felemelve csókot lehelt rá.
Az egész karja belebizsergett. Amikor a férfi elengedte, a kemencéhez lépett, hogy ránézzen
a süteményre, mert csak így teremthetett távolságot kettejük között-ami így sem volt elég
nagy, ugyanakkor óceánnyinak érződött.
-Hamarosan kivehetjük.-mondta.
Nem is ment vissza az asztalhoz, hanem ottmaradt, amíg késznek nem ítélte a lepényt-addig
se kellett a másikra néznie. Akkor a főszakács kiszedte a kemencéből-ő maga akarta, de
Edward nem engedte, nehogy véletlenül megégesse magát-és együtt felvágták. Az
ínycsiklandó illat felerősödött.
 -Ha az íze is van ilyen jó-mondta Edward mélyet szippantva a levegőből-akkor azt hiszem,
ma este már nem is akarok mást enni.
Várniuk kellett volna, amíg kihűl egy kicsit, de nem akartak. Egy tányérra tettek néhány
kisebb darabot, amit aztán megfújkáltak, hátha úgy kevésbé lesz forró. Majd villára vettek
egy-egy falatnyit.
-Háromra?-kérdezte-a férfi.
-Háromra.
Ella számolt, majd háromnál bekapta a falatot-ami megégette a nyelvét. De nem zavarta,
mert az íze tökéletes volt. Amilyennek lennie kell. A szilva savanykás, a hab édeskés, a tészta
pedig kellően omlós.
-Ez fantasztikus-mondta Edward őszintén.-A legjobb, amit valaha ettem.
A lány bólogatott, és újabb darabkát kapott be. De ahogy fogyott a lepény, és elmúlt az első
lenyűgözöttség érzése, feltűnt neki, hogy a főszakács sanda pillantásokat vet rá. Valószínűleg
nem tetszett neki a gondolat, hogy holmi selyemruhás kisasszonyka lepipálja a főztjét. Így
hát rámosolygott, és odaszólt neki.
-Jöjjön, kóstolja meg, kérem. Kíváncsi lennék egy szakértő véleményére is.
A hízelgés bejött: a főszakács elővett egy tiszta villát, és megkóstolta. Hosszan ízlelgette,
mintha minden szempontból elemezni akarná, mielőtt lenyelte volna.
-Hibátlan-jelentette ki végül.-Ha valaha munkára lenne szüksége, kisasszony- amit kétlek-
akkor keressen meg, fel van véve.
Ella örült a dicséretnek-otthon nem igazán kapott belőle. Olyan volt most, mint egy
simogatás a lelkének. Talán azért, mert ettől jobb kedve lett, vagy mert csak további
dicséretekre vágyott, maga sem tudta igazán, de elkezdte odahívni a többieket is, hogy
vegyenek a süteményből. Mindenki, aki csak a konyhában volt, odagyűlt az asztalhoz, és
hamarosan még jópár bókot begyűjthetett. Egy palack jóféle bor is került Edward
engedélyével, és a jókedv lassan kezdett a tetőfokára hágni a konyhában.
Aztán egyszer csak a főszakács megelégelte a dolgot.
-Jólvan, munkára!-bődült el.-Nem azért fizetik magukat, hogy egy szelet lepény mellett
lógassák a lábukat. Mindjárt éjfél, és a vendégek nélkülünk éhen halnak, úgyhogy munkára!
Az emberek kelletlenül indultak dolgukra. Ella mosolyogva figyelte őket, majd Edwardhoz
fordult, hogy mondjon neki valamit-de mielőtt megszólalhatott volna, hirtelen felfogta, hogy
mit is mondott a főszakács.
-Éjfél?-rémült meg.-Máris?
-Valami baj van?-kérdezte Edward aggodalmasan, de ő nem tudott válaszolni neki.
Éjfél. Lejárt az idő, mennie kellett. De nem akart. Még nem lehetett itt a vége! Hiszen még
alig beszélgettek. Még meg se nézte a kagylókat, amiket a férfi meg akart neki mutatni. Még
alig töltöttek időt együtt. Még, még, még...Nem volt még. Ennyi volt, mennie kellett, mielőtt
lehull a varázs.
-Nekem...nekem mennem kell-suttogta.
-Máris?-döbbent meg Edward.-Maradjon még egy kicsit!
-Nem lehet.
Ella érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, de az álarc miatt nem tudta letörölni őket.
-Nagyon örülök, hogy megismerhettem-mondta, miközben lassan elkezdett az ajtó felé
hátrálni.-Ön egy csodálatos ember, és nagyon fog hiányozni.
Edward követte, az arca könyörgő volt.
-Ne búcsúzzon! Meg fogom találni.
-Nem. Nem teheti ezt Izabellával. Menjen vissza hozzá!
 -Nem akarok.
Ella mintha óraütést hallott volna. Kifutott az időből.
-Ég önnel-mondta, és kiszaladt a konyhából.
Hallotta, hogy a férfi utána kiált, de nem állt meg nem is lassított. Lassan visszakeveredett a
bálteremhez, ahonnan zene és világosság szűrődött ki. Rohant tovább, míg egyszer csak azt
vette észre, hogy már ismét a saját ruhája van rajta. Nem tudta, mikor változott át, de
átváltozott, ami azt jelentette hogy a hintónak és a lovaknak is búcsút mondhat. Gyalog kell
hát hazajutnia.
A főbejáraton ment ki. Senki se tartóztatta. Hogy ez a tündérkeresztanya varázslata miatt
volt, vagy csak mert senkit sem érdekelt a maszatos arcú, mezítlábas szolgalány, ezt nem
tudta. Nem is érdekelte. Csak tette egyik lábát a másik elé, mint egy gépezet, amíg meg nem
látta az ismerős kerítést, és a fehér épületet. Bement, egyenesen a konyhába, és a még
langyos hamuba fekve szabad folyást engedett a könnyeinek.

***

Lord Sylverton nem viccelt, amikor azt mondta, hogy az az utolsó tánc Cassandrának.
Mihelyt a záróhang lecsengett, közölte a hölggyel, hogy vagy saját lábán hagyja el a
táncparkettet, vagy a vállára kapja, és erővel viszi le. Cas nem tesztelte, hogy képes lenne-e
tényleg megtenni. Úgy sejtette, hogy a válasz igen. A férfi elég harapósnak tűnt, ezért most
az egyszer nem ingerelte, hanem a terem szélén lerakott székek felé vette az irányt, és
letelepedett az egyikre.
-Remélem, most elégedett-sóhajtott.
-Közel sem-morogta Jason.-De kezdetnek nem rossz.
-Tudja, olyan üdítő a társasága. Nem is értem, hogy lehet, hogy még nem házas-
csipkelődött a lány, amivel kiérdemelt egy gyilkos pillantást.
-Időnként azt kívánom, bár rokonok lennénk-közölte a férfi.-Akkor lenne jogom egy kicsit
megfegyelmezni.
Cassandra nem sértődött meg.
-Tudok én fegyelmezett is lenni. De az olyan unalmas, úgyhogy inkább igyekszem elkerülni.
A herceg rosszallóan ingatta a fejét. Cas csak mosolygott, de aztán a mosolya lelohadt,
ahogy valami eszébe jutott.
-Talán nem ez a legalkalmasabb pillanat-kezdte óvatosan-de megkérdezhetem, hogy mire
célzott Edward születésnapján? Amikor megemlítette Richardot.
A férfin nem látszott meglepetés. Nem tiltakozott, és nem is próbált témát váltani, csak
bólintott-ebből tudta a lány, hogy számított erre. Valószínűleg már azóta, hogy a valódi
kilétét megtudta.
-Ez a pillanat is van olyan jó, mint bármelyik másik-mondta.-Jól sejti, hogy vannak dolgok,
amiket nem tud a bátyjáról. Például, hogy nekem dolgozott.
-Mint kém?-döbbent meg a lány.
-Mint futár-válaszolta Jason.-Üzeneteket szállított köztem és a kémeim között; egyfajta
összekötőként működött. Nem ő volt az egyetlen, de az egyik legjobb. Fiatal volt és
komolytalan, egy örökös, aki utazgat, és éli világát, így senki sem gyanakodott rá-legalábbis
ezt hittük.
-Mi történt?
Valaki elment mellettük. Jason megvárta, amíg hallótávolságon kívül kerül, mielőtt folytatta
volna.
 -Lelepleződött. Fogalmam sincs, hogyan, valószínűleg már nem is tudjuk meg soha. De azt
igen, hogy a franciák ráküldtek egy nőt az egyik fogadóban, hogy miközben körülötte
legyeskedik, lopja el a nekem szóló levelet a táskájából. Richard azonban túlságosan éber
volt, így meg kellett várnia, amíg elalszik, hogy átkutathassa a holmiját.
Cas már sejtette a történet végét; a bátyja mindig is rossz alvó volt.
-Gondolom, felébredt.
A másik komoran biccentett.
-A nő pánikba esett. Dulakodni kezdett vele, és véletlenül nekiverte Richard fejét egy láda
sarkának. Betört a koponyája; azonnal meghalt.
-Milyen ostoba halál-suttogta Cassandra, hirtelen feltörő könnyeivel küzdve.
Hát megtudta az igazat. De az nem sok megkönnyebbülést hozott. Inkább csak arra volt jó,
hogy feltépje a régi sebeket, és emlékeztessen a veszteségre. De a herceg még folytatta...
-Amikor hiába vártam a levélre, utána néztem, mi történt-mondta.-Hetekbe telt
kinyomoznom, hogy pontosan mi is történt, de végül eljutottam azokhoz, akik lefizették azt a
nőt. És megöltem őket.
A lány megrezzent, de megértette.
-Megbosszulta őt.
-Nem-felelte Jason keményen.-Csak a saját bűntudatomat akartam enyhíteni. Az én hibám
volt, hogy meghalt.
-De hát ön ott sem volt-tiltakozott Cas értetlenül.
-Látja, épp ez az. Nem voltam ott. Ő viszont igen, méghozzá miattam.
-Ez ostobaság. Szabad akaratából döntött úgy, hogy segíteni fog önnek. Ennyi erővel őt
magát is hibáztathatnánk-érvelt a lány.-Vagy akár engem, amiért nem voltam ott, hogy
megmentsem, nem igaz? Vagy Edwardot, hiszen az ő királyságáért dolgozott. Sőt, a lovát is,
hogy nem szegült vele szembe, és vitte egy másik fogadóba aznap este.
Látta, hogy szavai elrepülnek lord Sylverton füle mellett, anélkül hogy hatással lennének rá.
Ez nem lepte meg. Ő maga is megjárta az önvád legmélyebb bugyrait, és nagyon sokáig
tartott, amíg kimászott belőle. A férfi pedig már évek óta emésztette magát emiatt, és az
egészet magában tartotta, esélyt sem adva másoknak, hogy segítsenek neki.
Talán ha másfelől közelítené meg a dolgot...
-Ha jellemeznie kellene minket-vetette fel.-Az egész de Clare családot egy tulajdonsággal.
Mi lenne az? Richardot, apámat, édesanyámat, engem… mondja ki az első dolgot, ami az
eszébe jut, legyen az bármilyen kellemetlen.
-Tudom, mit akar mondani-szólt a férfi.
-Nem baj. Azért csak mondja ki! Milyenek vagyunk?
-Makacsok.
-Pontosan-mondta Cassandra elégedetten.-Makacsabbak, mint egy csordányi öszvér.
Emellett hűségesek is vagyunk, és a barátaink mindig minden körülmények között
számíthatnak ránk. Ha nem kérte volna meg Richardot, hogy dolgozzon önnek, előbb-utóbb
ő maga ajánlotta volna fel, ebben biztos vagyok, és nem tudta volna lebeszélni.
-De megpróbálhattam volna.
-Sikertelenül. A végeredményen az se változtatna. Fejezze be, hogy önmagát vádolja
valamiért, amiről nem tehet! Ha nem kezdett volna önnek dolgozni, talán előbb halt volna
meg, mint így. Mondjuk, belepusztul az unalomba, vagy elege lesz belőlem, és inkább felköti
magát. Nem tudhatjuk.
Jason zavara minden elhangzott mondattal nőtt. Amikor ezekre a percekre készült, a
szokásos reakciókra számított: könnyek, harag és vádaskodás. Részben azért is ment bele,
hogy itt, a bálteremben beszéljék meg, mert azt remélte, így a másik uralkodni fog magán.
Erre ez a lehetetlen lány nekiállt győzködni, hogy nem tehet arról, ami történt.
Értetlensége Miss de Clare-nek is feltűnt, aki a rá jellemző tapintattal kérdezett rá:
-Elárulná, miért néz rám úgy, mintha hirtelen két fejem és szarvaim nőttek volna?
-Nem egészen így képzeltem ezt a beszélgetést-csúszott ki a férfi száján az őszinte válasz.
-Miért, mire számított? Hogy átkozni és vádolni fogom?
-Valahogy úgy.
-Talán úgy is lett volna, ha akkor mondta volna el-ismerte be a lány.-De azóta sok minden
történt, és már máshogy látom a dolgokat. Bár arra azért kiváncsi lennék, hogy miért nem
szólt erről egy szót se eddig.
A férfi vállat vont.
-Richard nem akarta, hogy aggódjanak miatta, vagy célponttá váljanak, ezért tartotta
titokban a nekem végzett munkáját, én pedig folytattam a titkolózást. Részben azért, amiért
ő is, részben pedig mert nem akartam, hogy hazugnak higgyék. Emellett amikor a halálhírét
közöltem, még a töredékét sem tudtam annak, amit most tudok.
-Hát ön volt az?
Ő lett volna a kék szemű katona? Lehetséges. Az emlékeinek egyes részei meglehetősen
homályosak voltak, míg mások fájdalmasan élesek. Vajon hány éves lehetett ő akkor? Egy
évvel fiatalabb Richardnál, vagyis legfeljebb 19-20…
-Nem hagyhattam, hogy egy levélből tudják meg.
Persze hogy nem. Fordított esetben Richard is így tett volna.
-Később miért nem mondott semmit?-faggatta tovább Cas.- Amikor már mindennel
tisztában volt.
-Akkor már nem lett volna értelme-felelte a férfi tárgyilagosan.-Továbbléptek, és
megkönnyebbülés helyett csak újabb fájdalmat okoztam volna nekik.
-Higgye el, a látszat csalóka-mondta a lány halkan.- És a szüleimnek joguk van megtudni az
igazat, hogy büszkék lehessenek a fiukra, aki a haza szolgálatában esett el.
-Emlékszik az első találkozásunkra?
A témaváltás váratlan volt, főleg mivel semmi köze nem volt Richardhoz, de Cas azért
bólintott.
-Aznap találkozóm volt az egyik beépített emberemmel. Éppen oda tartottam, amikor
összefutottunk. A férfi halott volt, mire odaértem.
A pokolba.
Cassandra szíve összeszorult.
-Franciák?
-Nem. De akár ők is lehettek volna. A lényeg az, hogy a felesége tudott a munkájáról, de
nem érdekelte a dicsőség vagy a büszkeség; ő csak a férjét akarta élve. És ezért nem tudom
hibáztatni.
Persze, ő is jobban örült volna egy élő bátynak. De ha már halott volt, jobb volt tudni, hogy
nem hiába halt meg. Hogy olyasmiért tette, amit szeretett, és amiben hitt. Egy jobb jövőért.
Ezt a másikkal is közölte, majd hozzátette:
-A sok „mi lett volna ha” őrjíti meg az embert. Mi lett volna, ha épp akkor kérem meg
Richardot, hogy jöjjön haza látogatóba? Mi lett volna, ha ráveszem, hogy vigyen magával?
Annyi módon megmenekülhetett volna. De nem így történt, és nekünk ezt kell elfogadnunk.
-Ön rendkívül bölcs-mondta Jason gúnyolódás nélkül.
Cassandra legyintett.
 -Csak volt néhány mély pontom az életben, ennyi az egész. De mondja, hajlandó belátni,
hogy nem felelős a történtekért?
A herceg láthatóan vívódott magával.
-Mondjuk, hogy hajlandó vagyok fontolóra venni a lehetőséget-mondta végül, és a hangja-
eddigi ismeretségük alatt most először-bizonytalannak tűnt.
Cas úgy vélte, ez is több, mint a semmi, és nem erőltette a dolgot. Helyette úgy döntött,
inkább hagyja gondolkozni a másikat.
-Ha megbocsát egy percre, beszélnék apámmal-mondta.- Ma este még nem volt időnk szót
váltani. Ne aggódjon, nem mondok neki semmit, és nem fogok táncolni.
Nem várta meg a válaszát, hanem felállt, és a gróf felé vette az irányt, aki éppen néhány
közelebbi ismerősükkel beszélgetett. Odaérve azonban megállt kicsit távolabb, és megvárta,
amíg búcsút mond nekik, csak azután lépett oda hozzá, hogy megölelje. Amilyen szorosan
csak tudta.
-Annyira örülök, hogy minden ilyen jól alakult!
-Én is-ismerte el az apja.- Amikor őfelsége azt mondta, kárpótolni akar, nem gondoltam,
hogy ilyesmire céloz.
-Lord Sylverton ötlete volt-árulta el a lány.
Apja elhúzta a száját a név hallatán; láthatóan még nem bocsátott meg a hercegnek.
-Nagyon sokat köszönhetünk neki-mondta Cas nyomatékosan.-Nélküle, a segítsége nélkül
nem tudtalak volna tisztázni.
Vagy igen, de csak nagy fájdalmak árán.
Maga is meglepődött, mennyire akarja, hogy a gróf megbékéljen vele. Szándékában állt
továbbra is találkozni Jason Sylvertonnal, és nem akart titkolózni az apja előtt, sem pedig a
helytelenítő megjegyzéseit hallgatni. Ugyanakkor nem akarta kényszeríteni, és nagyon
vigyázott, nehogy a gondolatai kívánságot fogalmazzanak meg.
Robert de Clare kelletlen tekintetet vetett a szóban forgó férfira, aki még mindig a fal
mellett ült, és bár Izabellát figyelte, Cassandra biztos volt benne, hogy őket-őt-is szemmel
tartja. Ha másért nem, hát azért, hogy megakadályozza, ha netán mégis táncolni támadna
kedve.
Elképzelte a jelenetet, és a szája mosolyra húzódott. Talán nem is lenne olyan rossz ötlet...
-Bocsánatot kért tőlem.
-Hogyan?-tért vissza a valóságba.-Lord Sylverton? Miért?
-Azért, ahogyan veled viselkedett-felelte a gróf mogorván.-Azt mondta, hogy te egy nagyon
különleges hölgy vagy, és nagyon sajnálja, hogy rajtad keresztül próbált meg hozzám eljutni,
mert te ennél sokkal többet érdemelnél. Őszintének tűnt.
Ilyet mondott róla? Ez kedves.
-Tőlem is bocsánatot kért-mondta a lány.-Nem rossz ember, csak ember. Hibázik. Ahogy
mindenki más is.
-Akkor sem kedvelem-morogta Robert.
Cassandra felnevetett; apja egy durcás kisgyerekre emlékeztette, de óvakodott tőle, hogy
ezt neki is elárulja.
-Talán csak meg kell ismerned-vetette fel.-Beszélgess vele, és próbáld meg nem laharapni a
fejét.
A férfi kelletlenül biccentett, és elindult a szóban forgó illető felé, aki közeledtükre felllt,
hogy illően üdvözölje őket.
-Lord Sylverton-köszöntötte a gróf.-Lányomtól értesültem róla, hogy milyen sokat
köszönhetünk önnek.
 -Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem-hajtott fejet Jason.-De biztosíthatom, hogy a
kisasszony egyedül is elboldogult volna. Nagyon sokban hasonlít a bátyjára.
-Valóban.-Robert megköszörülte a torkát.-Tudom, hogy nagyon sok dolga van, de ha tud rá
időt szakítani, szívesen látnánk valamelyik nap ebédre vagy vacsorára.
Cassandra felvont szemöldökkel bámult apjára. Nem nézett volna ki belőle egy ilyen
meghívást, főleg miután az imént megbizonyosodott ellenszenvéről. A férfi azonban nagyon
is eltökéltnek tűnt. Aztán hozzátette.
-Én tiltakoztam, de a feleségem ragaszkodott hozzá. Így szeretné kifejezni a háláját…a
hálánkat.
Vagy úgy. Az anyja. Így már értette a dolgot-sosem mondott volna nemet a feleségének.
Főleg az elmúlt néhány nap után.
-Örömmel elfogadom a meghívást-felelte Jason.-Még nem tudom, hogy alakul a következő
néhány nap, de mindent meg fogok tenni, hogy tudjak rá időt szakítani.
A gróf fejet hajtott, és távozott, ismét kettesben hagyva őket. Nem erőltette meg magát
túllzottan, de kezdetnek nem is volt olyan rossz.
-Még nem sikerült teljesen kiengesztelnem-állapította meg Sylverton.-De legalább már
tudom, ön honnan örökölte a nyíltságát. Az apja szerintem azt is a szemembe mondaná, ha
hátba akarna döfni.
-Főként miattam ilyen dühös-mondta Cassandra a gróf után nézve.
-Dicséretes, hogy ennyire szívén viseli lánya hogylétét.
-Nem így értettem.
A férfi gyors pillantást vetett rá, jelezve, hogy nem érti.
-Természetesen törődik velem-magyarázta Cas.-De az ön udvarlása más miatt is fontos volt
neki. Mostanában nem igazán akadtak kérőim, aminek én nagyon örülök, ő viszont ezt
figyelmeztetésnek veszi. Számára ön amolyan utolsó esély volt, ha érti, mire gondolok. És
most, hogy ezt elvette tőle, úgy érzi, kicsúszott a lába alól a talaj. Ráadásul nagyon félt
engem, és aggódik, hogy ha kiszivárog a dolog, az hogyan hat a más lehetséges kérőkkel való
kapcsolatomra.
Jason alaposan átgondolta a hallottakat.
-Ritka, hogy egy lány így megértse az apját.
Cassandra enyhén rezignált mosolyt villantott rá.
-Mit gondol, hogy sikerült idáig elkerülnöm a házasságot? Meg kellett ismernem a félelmeit,
hogy el tudjam altatni őket. Évek óta versenyt futok az idővel.
-Még mindig áll a három hónapos határidő?
Hát persze, hogy emlékezett rá. Ez az ember láthatóan semmit nem felejtett el-nem úgy,
mint ő. Neki már ki is ment a fejéből az a kellemetlen megállapodás.
-Igen, de még van belőle elég-legyintett.
-Pontosan mennyi is? Két hónap? Vagy kevesebb?-firtatta a férfi.-Szerintem kevesebb. És
még így is ragaszkodik a romantikus elképzeléseihez?
-Természetesen-vágta rá habozás nélkül.-Ha nagyon megszorulok, akkor az elmúlt hét
eseményeire hivatkozva halasztást kérek, és szerintem minimum egy plusz hónapot kapni
fogok.
-Önnek elég ennyi idő, hogy szerelembe essen?
Hogy elég-e ennyi idő? Nem. De nincs több, ennyivel kell gazdálkodnia. Bár ha azt nézi,
hogy Ella már most fülig szerelmes a királyba...
Ella.
-Mennyi az idő?-kérdezte ijedten.
 -Éjfél körül járhat. Miért?
-Van órája?
Jason válasz helyett előhalászta a szerkezetet a zsebéből, és megmutatta a lánynak. Mikor a
mutatók állását meglátta, Cassandra arca falfehér lett.
-Mi a baj?-kérdezte a férfi hirtelen feltámadó éberséggel.
-Semmi....semmi...csak ...nem számítottam rá, hogy így elszalad az idő-habogta Cas. Közben
a szeme ide-oda cikázott, mintha keresne valamit. Vagy valakit.
-Elment az idő?-ismételte Jason. Ennél sokkal meggyőzőbb mellébeszélést szokott hallani
tőle, úgyhogy sejtette, hogy bármi is most a baj, az korántsem apróság.-Mi a gond?
A lány válasz helyett ott akarta hagyni, de két lépéssel utolérte, és az útjába állt. Amikor
pedig megpróbálta kikerülni, elkapta a karját, hogy egy helyben tartsa.
-Engedjen el! Kérem!
A könyörgése megdöbbentette a férfit-sosem gondolta, hogy ilyet hall az ő szájából. De
pont ezért nem hagyhatta csak úgy elmenni. Úgy tűnt, nem önmaga.
-Árulja el, hogyan tudok segíteni, és akkor elengedem-mondta.
Cassandra tétovázott, de aztán beláthatta, hogy nincs más lehetősége, mert hirtelen
hadarni kezdett.
-Kell egy üres szoba, lehetőleg távol a vendégektől. És az édesanyám. Senki sem veheti
észre, hogy valami nincs rendben, főleg nem az apám. Mindezt a lehető leggyorsabban.
-Van egy üres vendégszoba a királyi lakosztálytól nem messze-tudatta a férfi.-Út közben
valakit megkérhetünk, hogy diszkréten szóljon a grófnőnek.
A lány biccentett.
-Vezessen.
A bálteremből kiérve szinte azonnal belebotlottak egy palotaőrbe-mindenhol nyüzsögtek,
nehogy a titokzatos hercegnő megszökhessen, mielőtt feltennének neki néhány kérdést.
Jason elküldte, hogy keresse meg lady de Clare-t, majd szaporán a királyi lakosztály irányába
indultak.
-Elárulja, hogy miért ez a nagy sietség?-kérdezte menet közben.
Cassandra még mindig idegesnek tűnt, de már sokkal jobb volt a helyzet, mint pár perccel
korábban a bálteremben. Valójában minél messzebb értek a vendégektől, annál inkább
megnyugodott és kijózanodott.
-Bocsánat, hogy elveszítettem a fejem-mondta, ahogy befordultak egy újabb folyosóra.-De
nem akartam, hogy bárki szemtanúja legyen.
-Minek?-kérdezte a férfi.
-A múltkori bál után rosszul lettem. Biztosan jelentették önnek, mert tudom, hogy
kérdezősködött az árvaházban. Nos, most is várható egy ilyen...roham.
-Mennyire lesz súlyos?
Igazából nem ezt akarta kérdezni, hanem azt, hogy ha a bál ilyen hatással van rá, akkor mi a
fenét keres itt. De úgy döntött, hogy a kiabálással ráér azután is, hogy a nő rendbe jött.
-Eléggé. Ezért bújok el; nem akarom megrémíteni a vendégeket. De valószínűleg nem fog
nagyon sokáig tartani; többnyire jön és megy mindenféle előzmény nélkül. Inkább
kellemetlen, mint veszélyes. Messze vagyunk még?
-Nem, mindjárt ott vagyunk.
Gyorsítottak, és hamarosan megérkeztek úticéljukhoz.
-Az az, ott-mutatta a férfi.
-Jaj, de jó!-sóhajtott Cassandra megkönnyebbülten.-Már attól tartottam, hogy nem érünk
ide.
 Jason előreengedte, majd gondosan becsukta az ajtót maguk mögött. Ha a lány nem akart
közönséget, akkor gondoskodni fog róla, hogy senki se tátsa a száját feleslegesen. Aztán az
ágy felé fordult, amire a másik már le is ült.
-Elnézést-szabadkozott a nő.-Így a legbiztonságosabb.
-Csak nyugodtan.-a férfi egy pillanatig hallgatott, majd megkérdezte:
-Nagyjából mennyi időnk van?
-Nem sok. Igazából most már bármelyik pillanatban...
Cassandra a mondat közepén elhallgatott, szeme tágra nyílt, a teste görcsbe rándult, és
hátrazuhant az ágyon. Jason azonnal odaugrott, így még pont el tudta kapni, mielőtt a feje
nekiütődött volna a támlának-ami olyan kemény fából készült, hogy akár be is törhette volna
a koponyáját. De ezzel még nem volt vége: a lány egész testében vonaglani kezdett,
rángatózott a fájdalomtól, kezeivel össze-vissza hadonászott, hogy a férfi jobbnak látta
lefogni, nehogy véletlenül megüsse, vagy megkarmolja saját magát. Nem volt egyszerű
dolga, mert a másik erős volt, edzett, nem úgy, mint a kora- és rangjabeli hölgyek nagy része.
Nem egyszer egy hajszálon múlt, hogy ki nem tépte magát.
Fogalma sem volt róla, hogy meddig hadakozott vele, amíg egyszer csak kivágódott az ajtó,
és egy rémült kiáltás tudatta vele, hogy a grófnő megérkezett.
-Hívjon orvost!-szólt oda neki.
-Nincs értelme-felelte az asszony az ágyhoz sietve.-Nem tudnak segíteni rajta. Ki kell
várnunk, amíg elmúlik.
Fel sem kellett emelniük a hangjukat, hogy beszélgetni tudjanak, mert-és talán ez volt az
egészben a legfélelmetesebb-Cassandra néma volt. Nem sikoltott, nem kiáltozott vagy sírt,
még csak nem is nyöszörgött. Inkább véresre harapta a száját, de minden kínját magába
fojtotta. Borzasztó volt még nézni is.
-Meddig szokott tartani...?-kérdezte Jason az erőlködéstől fojtott hangon.
-Változó. Többnyire nem tart nagyon sokáig, de attól tartok, hogy most túlságosan
megerőltette magát.
A grófnő báli ruhájával mit sem törődve a padlóra zérdelt, és kezét lánya izzadt homlokára
simítva közelebb hajolt.
-Édesem, nincsen semmi baj. Minden rendben, nyugodj meg-susogta neki.-Itt vagyok.
Úgy tűnt, szavai csillapítólag hatnak, mert a lány egyszer csak már nem küzdött olyan
hevesen-de aztán a rövid megkönnyebbülés után a roham ismét súlyosbodott. Nem tudtak
mit tenni, csak-ahogy az asszony mondta-várni. Egy ökkévalóságig tartott, de nem mozdultak
onnan, kitartottak, amíg vége nem lett.
Ugyanolyan hirtelen ment el, mint ahogy érkezett: a lány az egyik pillanatban még ki akarta
tépni magát a kezéből, a következőben viszont a tagjai elernyedtek, és teljesen, szinte
természetellenesen nyugodt lett. A feje félrebillent, összekuszálódott haja az arcába lógott.
Lélegzése olyan halk lett, hogy ha nem látják a mellkasát emelkedni és süllyedni, azt hihették
volna, hogy halott.
-Ennyi-sóhajtott a grófnő reszketeg hangon.
A férfi hitt neki, de jobb szeretett elővigyázatos lenni. Óvatosan lazított a szorításán,
fokozatosan, hogy ha kell, újra meg tudja ragadni a másikat. De Cassandra nem mozdult,
úgyhogy végül teljesen elhúzódott.
A roham kezdete óta most először vette le a tekintetét az arcáról. Ahogy meglátta a karját
felszisszent: ahol markolta, ott most hatalmas véraláfutások díszítették. Ez mondjuk nem volt
csoda, hiszen annyi erőt használt, hogy már sajgott a karja, az ujjai pedig teljesen
megmerevedtek. A dolog szükségszerűsége azonban nem tudta teljesen elnémítani a
feltámadó bűntudatát.
-Biztos, hogy vége?-kérdezte elrejtve aggodalmát.
-Igen. Most egy jó darabig aludni fog. Ha tudna szólni, hogy készítsék elő a hintónkat....
-Nem viszi sehová-szaladt ki a száján.
A grófnő meglepetten pislogott. Jason vett egy nagy levegőt, és igyekezett udvariasabban
megfogalmazni.
-Biztos vagyok benne, hogy a szállítás nem tenne neki jót-mondta.-Ebben a szobában
maradhat, amíg magához tér. Vagy amíg felépül, bár ahogy ismerem, nem fogjuk tudni ilyen
hosszan ágyban tartani.
A szeme sarkából látta, hogy az asszony gondterheltsége ellenére elmosolyodik.
-Ebben igaza van. Köszönöm.
Lady de Clare feltápászkodott; épp olyan fáradtnak és megviseltnek látszott, mint
amilyennek ő is érezte magát.
-Itt tudna maradni vele, amíg beszélek a férjemmel? Szólnom kell neki, hogy egyedül fog
hazamenni.
Beleegyezően bólintott; számított rá, hogy az asszony is a palotában akar majd maradni, és
nem volt ellenére. Ha ez volt az ára, hogy a lány ittmaradjon…
A grófnő lesimította a szoknyáját, lesöprögette, és kiment a szobából, kettesben hagyva őt
az öntudatlan Cassandrával. Sylverton leült a másik mellé az ágyra, és csapzott, vörös
fürtjeit óvatosan kifésülte az arcából.
-Inkább kellemetlen, mint veszélyes-morogta hitetlenkedve; nem tudta eldönteni, hogy
inkább meg akarja fojtani Cassandrát, vagy saját érdekében egy toronyba zárni élete
hátralévő részére. Még soha nem érezte magát ennyire megrendültnek. Vajon ennek a
nőnek mi számít veszélyesnek? Valószínűleg semmi. Tűzesőbe és golyózáporba is
belerohanna védelem nélkül, ha indokoltnak érzi.
Milyen gyakran lehetnek ilyen rohamai? A múltkori bálon volt a legutóbbi, vagy azóta
átesett már néhányon? Mi válthatja ki? És ami a legfontosabb: belehalhat egy ilyenbe?
Amint felébredt, ki kell kérdeznie, hogy tudja, mire számítson a jövőben. Ördög és pokol,
ha ezt tudta volna, sokkal óvatosabban bánt volna vele. De olyan tettrekész és életerős volt
ez a lány, hogy fel sem merült benne, hogy valami komoly baja lehet-még azután sem, hogy
megtudta, ki is ő. Az, hogy „gyenge az egészsége” és „beteges” számára azt jelentette, hogy
könnyen megfázik, folyton migréntől szenved, meg hasonlók. Nem...ezt.
Lenézett Cassandrára. Olyan furcsa volt, hogy ilyen csendben van; hiszen az első
találkozásuk óta be nem állt a szája. Mindig pörgött, tett-vett, és mindig mindenre volt
válasza. De most, ahogy ott feküdt, némán, már-már kicsinek és gyámoltalannak tűnt.
Ha a lány ébren van, és ő elárulta volna neki, hogy mire gondol, a társalgásuk biztosan
parázs veszekedésbe fullad. De most szívesen vitatkozott volna vele-bármit, csak tudja,
hogy jól van, hogy rendbe jön. Még egy de Clare-t nem veszíthetett el.
Az idő ólomlábakon vánszorgott. Jason már azon kezdett gondolkodni, mi tart ennyi ideig a
grófnőnek, amikor váratlanul halk nyöszörgés ütötte meg a fülét. A hangra felkapta a fejét,
és látta, hogy Cassandra szemhéjja alig észrevehetően megrebben, majd rögtön utána az
ujjai is megmoccantak. A férfi rövid habozás után sutba dobta az etikettet, és a kezét
óvatosan megfogva halkan a nevén szólította.
Egy hosszú percig semmi sem történt, aztán a lány szeme nagyon lassan kinyílt. Egy rövid
ideig vakon bámult a semmibe, mielőtt nagy nehezen sikerült a másik arcára fókuszálnia;
 akkor viszont halványan elmosolyodott. Ki akarta mondani a nevét, de csak tátogásra és egy
reszelős kilégzésre futotta, nem tudott beszélni.
-Maradjon csendben!-korholta a férfi.
Jól vagyok-tátogta Cassandra jól érthetően.
-Majdnem meghalt.
De csak majdnem.
Jason ingerülten fújt egyet.
-Legalább most ne okoskodjon. Előbb pihenje ki magát.
Ne parancsolgasson.
-Aludj már, te nő!-mordult rá türelmét vesztve.
Erre a lány fogta magát, és nyelvet nyújtott rá. Mint egy három éves kisgyerek. Aztán végre
becsukta a szemét, és vonásai hamarosan ellazultak, jelezve, hogy elaludt.

17. Fejezet

Amikor lady de Clare visszatért, Jason elment, hogy elintézzen egy pár dolgot.
Mindenekelőtt küldetett némi enni és innivalót a szobába, hogy legyen, ha netán szükség
lenne rá. Azután megkereste Edwardot-legnagyobb megelégedésére a bálteremben talált
rá, Izabellával. Annak azonban már kevésbé örült, hogy a névtelen hölgy ismét sikeresen
meglépett; valahogy sikerült elkerülnie a katonákat, és kiszökött, anélkül, hogy bárki
megállította volna.
Távozásának módja nem csak neki okozott rosszkedvet: Edward is komornak tűnt.
Túlságosan komornak. De most kivételesen nem ment oda hozzá, hogy rendre utasítsa,
hanem inkább megbizonyosodott róla, hogy a hölgy tényleg elhagyta a palotát-ugyanis
varázslatos módon senki se látta elmenni. Mintha csak úgy eltűnt volna.
Lord Sylverton sosem rajongott a bálokért. Nem ez volt a természetes közege; a szép ruhák
és a magasrangú vendégek között nem tudott oldott hangulatba kerülni. Időnként
előfordult, hogy talált valakit, akinek a társasága segített átvészelni az eseményt, de ma már
erre nem volt reménye. Így hát érthető, hogy nem volt túlságosan csalódott, amikor az
emberek végre búcsúzkodni kezdtek.
Néhányan hozzá is odaléptek. Nekik elmondott néhány üres frázist, amire ők hasonlóval
válaszoltak, aztán mentek a dolgukra. Sajnos ez is a hercegséggel járt. Egyáltalán nem
irigyelte kuzinját, akinek mindenkitől el kellett köszönnie, kivétel nélkül.
Amint az utolsó hintó is kigördült a palota udvarából, Edward a lakosztályához kísérte
Izabellát, hogy reggeliig pihenhessen egy kicsit. Mivel egy volt az útjuk, Jason is velük ment,
majd miután kettesben maradtak, röviden összefoglalta a történteket. A király azonnal látni
akarta Cassandrát, pont, ahogy várta.
-Ő vagy Richard említett neked valaha ilyen rohamokat?-kérdezte Sylverton, miközben a
folyosón haladtak a grófkisasszony szobája felé.
-Soha. Te sem tudtál róla?
-Mostanáig nem.
-Akkor tényleg nagyon jól titkolták. Bár nem csodálom. Csak gondolj bele, hogyan hat ez a
férjhez menési esélyeire!
Jasonnek kezdett elege lenni belőle, hogy folyton ebbe a témába fut bele. Nem csodálta,
hogy a lánynak is tele volt vele a hócipője.
 Eddig azt gondolta, hogy Cassandra egyszerűen egy javíthatatlan álmodozó, amiért még
mindig „az igazira” vár. Most először jutott eszébe, hogy mekkora kitartás és eltökéltség
kellhet neki ahhoz, hogy ne adja alább, és elégedjen meg valami kevesebbel, csak hogy végre
békén hagyják. Főleg úgy, hogy egyébként jó esélyekkel indulhatott volna a versenyben-
hiszen a rohamokat sikeresen eltitkolták, a hozománya, a rangja és a szépsége pedig nagyon
is vonzó célponttá tette. Majdhogynem akárkit választhatott volna. Mégis várt,
megkockáztatva, hogy vénlány lesz belőle.
Ami a férfit illeti, saját magával kapcsolatban nem gondolt házasságra. A munkája nem
igazán kedvezett ilyen szempontból, hiszen könnyen előfordulhatott volna, hogy a boldog
menyasszony rövid úton özveggyé válik. Ennek ellenére nem állt szándékában magányosan
leélni az életét, de azt nem tudta volna elképzelni, hogy feleségül vegyen valakit, csak azért,
mert jó parti. Eddig nem vette észre, hogy lánytól viszont pontosan ezt várta volna el-csak
úgy, mint mindenki más is.
Nagyon jó volt abban, hogy kiismerje az embereket, a többségen könnyedén átlátott. Ez
volt az egyik oka, hogy olyan jó volt abban, amit csinált. Emiatt azonban gyakran unalmasnak
és felszínesnek talált másokat. A bonyolult személyiségek kellemes változatosságot
jelentettek, üdítő színfoltot a szürke tömegben-és eddig Cassandra de Clare volt az egyik
legbonyolultabb, akivel valaha is találkozott. Mindig, amikor azt hitte, hogy már nem tud neki
meglepetést okozni, valami egészen új dolgot fedezett fel benne, ami addig elkerülte a
figyelmét. Ráadásul, míg mások a megismeréssel fokozatosan veszítettek érdekességükből,
ez a lány minden megfejtett részlettel egyre egyedibbnek és különlegesebbnek tűnt. Nagyon
kellett vigyáznia; nem hagyhatta, hogy túlságosan lekösse a figyelmét, bármennyire is
csábította a lehetőség. Sok mindenért tartozott felelősségel, és az elterelés nem volt
örömmel fogadott.
-Itt van?-kérdezte Edward; akkor vette észre, hogy megérkeztek.
-Igen.
Benyitottak.
A távollétében nem sok minden változott. Valaki-valószínűleg a szolgáló, aki az ételt hozta-
begyújtott a kandallóba, és égő gyertyákat tett az asztalokra és polcokra. Cassandra
ugyanolyan helyzetben feküdt, mint legutóbb, leszámítva a takarót, amit ráterítettek. A
grófnő mellette ült egy széken. Amikor észrevette őket, felállt és pukedlizett.
-Hogy van?-kérdezte Edward aggodalmasan.
-A körülményekhez képest jól-felelte az asszony.-Mélyen alszik, nem ébredt fel, mióta itt
vagyok. A légzése erős és egyenletes. Rendben lesz.
-Ezt örömmel hallom. Tehetünk érte valamit? Hívassunk orvost?
-Nem szükséges. Nem hiszem, hogy bármi újdonságot tudna mondani. De köszönöm.
-Ha szüksége van valamire, kérem, forduljon bátran a személyzethez, vagy hozzánk-mondta
a király.-A fő, hogy mielőbb felépüljön.
Jasonnek nem tetszett, hogy a grófnő ezúttal is elutasította az orvosi vizsgálatot. Hallani
akarta egy szakértő véleményét Cassandra állapotáról. De nem erősködött; úgy döntött,
megvárja, amíg a lánnyal vívhatja meg ezt a csatát.
Nem zavartak tovább, hanem átmentek Edward lakosztályába. Itt aztán átmenetileg
„elfeledkezett” Cassandráról, és feltette a kérdést, amit egészen idáig kerülgettek: hogy
milyen volt az este a Lánnyal.
-Pont, mint legutóbb-válaszolta kuzinja lemondóan.-Itt volt, és csodálatos volt. Aztán
éjfélkor elrohant, mindenféle magyarázat nélkül.
Az időpont felkeltette Jason figyelmét. Vajon lehet valami köze Cassandra rohamához?
 Ugyan miféle köze lehetne?-tromfolta le magát, és nem is foglalkozott többet a
gondolattal.
-És most mi lesz?-kérdezte.
-Most az lesz, hogy holnap kihirdetjük az eljegyzést-jött a válasz.-Aztán megszervezzük az
esküvőt, és elveszem Izabellát.
Pontosan ezt a választ akarta hallani. Mégsem töltötte el jó érzéssel. Talán mert
unokatestvére hangjában annyi élet sem volt, mint egy háromnapos halottban. Aztán a férfi
megkérdezte:
-Hogy gyászolsz el valakit, aki még él?
Jason nagyon remélte, hogy ez költői kérdés, mert nem volt rá válasza.
-Ha akarod, ide hozatom a reggelidet-ajánlotta fel inkább.
-Ne-legyintett amásik.-Jobb lesz, ha a hercegnővel étkezem. A feleségem lesz, akár meg is
ismerhetem.
Egy kézmozdulattal jelezte, hogy Sylverton el van bocsátva. Ő pedig úgy döntött, hogy nem
száll szembe vele.

***

Cas arra ébredt, hogy ismeretlen ágyban fekszik, és a közelben valaki halkan dudorászik.
Résnyire nyitotta a szemét, hátha nehezére esik megbirkózni a napfénnyel, de legnagyobb
meglepetésére kellemes félhomály fogadta: a függönyök be voltak húzva, és csak a kandalló
világított barátságos, arany-vörös fénnyel. A tűz mellett vékony alak üldögélt, és valamit
hímzett. Nem ismerte fel, hogy ki lehet az.
Még mindig fekve gyors ellenőrzést tartott magán. Megmozgatta kezét-lábát, nyakát,
mindenét. Itt-ott sajgott, de ez csak izomláz volt, nem a kívánságai. Emellett sajnos sikerült
elharapnia a nyelvét, ami várhatóan még jó darabig fájni fog. És ha őszinte volt magával, még
jólesett volna egy kis szunyókálás, de ezt leszámítva teljesen jól volt. Bár úgy érezte, eleped
egy korty vízért.
Lassan ülő helyzetbe tornázta magát, és megköszörülte a torkát. A dúdolás abbamaradt, és
az ismeretlen felemelte a fejét, mire Cassandra megállapította, hogy nem is ismeretlen.
Izabella volt az.
-Ó, hát felébredt!-állt fel gyorsan, és az ágyhoz sietett.-Kér valamit?
-Vizet-mondta a lány rekedten.-Kérlek.
A hercegnő máris térült-fordult, és egy egész kancsónyit varázsolt elő a hideg italból. Az
első korty olyannak tűnt, mintha még sosem kóstolt volna finomabbat, és Cas meg sem állt,
amíg azt nem érezte, hogy teleitta magát.
-A palotában vagyok?-kérdezte, mihelyt az ivás után lélegzethez jutott.
-Igen.
-Mennyit aludtam?
-Nagyjából 30 órát-felelte Izabella, amint utánaszámolt.-Az idő nagy részében az édesanyja
volt itt, de úgy másfél órája sikerült rávennem, hogy aludjon egy kicsit. Csak akkor volt
hajlandó elmenni, mikor megígértem, hogy maradok, amíg vissza nem jön. Nagyon aggódott
önért; nem akarta, hogy egyedül legyen, amikor felébred. Azt hiszem, nagyon szereti önt.
-Én is azt hiszem.
Cassandra az egyik nagy párnát a háta mögé tette, és nekidőlt. 30 óra az nem volt nagyon
sok; már értette, miért érzi még mindig egy kicsit gyengének magát.
 -Lord Sylverton és őfelsége is többször jártak itt-mesélte a hercegnő.-Nekem nem mondtak
semmit; csak véletlenül hallottam meg, hogy önről beszélgetnek.
-Valószínűleg nem akarták megrémíteni-védte őket Cas.-Eléggé rosszul voltam.
-Szóljak a grófnőnek?
Fontolóra vette a dolgot. Szívesen hagyta volna az anyját aludni, ugyanakkor tudta, hogy
asszony jobb szeretné, ha felébresztené, hogy mellette lehessen. Végül megrázta a fejét.
-Inkább pihenje ki magát. De szívesen átöltöznék, ha van mibe.
Még mindig a báli ruhája volt rajta, ami a gyakori látogatókat tekintve érthető volt, de nem
éppen a legkényelmesebb, vagy legtisztább öltözék.
-Sajnálom, de lord Sylverton az édesanyja szobájába vitette a ruháit. Azt mondta, ön képes
lenne kiugrani az ágyból, miközben félig még alszik, úgyhogy csak akkor kap ruhát, ha az
anyja engedélyezi.
Cassandra szája akaratlanul mosolyra húzódott. A férfi biztos nagyon mérges rá. Voltak
halvány emlékei arról, hogy a roham lecsengése után tátogva veszekszik vele. Most, hogy
újra volt hangja, készen állt rá, hogy folytassák.
-Miért nem mondott ellen neki?-cukkolta Izabellát.
-Mert egyetértettem vele-felelte a lány szégyenlősen.
Cas felnevetett.
-Rendben, megadom magam. Nem megyek sehová. De figyelmeztetem, hogy ágyhoz kötve
nem lehet sok mindent csinálni, és én elég rosszul tűröm a tétlenséget.
A másik nem esett kétségbe.
-Szívesen szórakoztatom-mondta félénken.-Egyébként is szerettem volna beszélni önnel.
-Akkor itt van rá a lehetőség.-A grófkisasszony arrébb húzódott, és megpaskolta maga
mellett az ágyat.-Üljön le nyugodtan, elférünk.
Izabella letelepedett mellé, és a lábát felhúzta a mellkasához. Nem igazán hercegnős pozíció
volt; inkább egy kislányra hasonlított, aki valami nagyon komoly dologról akar beszélni. De
hiába várta úgy ezt az alkalmat, most mintha tétovázott volna. Többször is kinyitotta a száját,
aztán becsukta, anélkül hogy egy szót is szólt volna. Cas nem sürgette. Úgy érezte, ha
erőlteti, elriasztja, ezért ő sem szólt, hanem türelmesen várt, amíg a másik végül kibökte.
-Edward megkérte a kezemet.
Na, erre nem számított. Kellemetlen fejlemény Ellának. De vigyázott, hogy elrejtse a
gondolatait, és csak mosolygott.
-Ez nagyszerű hír. Nem?
A hercegnő bólintott, de nem nézett rá; a kezét bámulta.
-Mindenki ezt akarta-mondta végül.
-Ön is?-kérdezte Cassandra szelíden.
Ha a lány igent mond, békén hagyta volna. Nem akart rákényszeríteni semmit, sem pedig
akarata ellenére befolyásolni. De ő válasz helyett beszélni kezdett.
-Amióta itt vagyok, nem töltöttem túl sok időt a királlyal. Elfoglalt ember. Ez nem volt
újdonság, hiszen apámat sem láttam túl gyakran. De azt reméltem, hogy megismerhetem, és
akkor majd kevésbé fogok...félni.
Egy pillanatra elhallgatott, de aztán folytatta.
-A bál után együtt reggeliztünk. Aztán együtt töltöttük a napot. Beszélgettünk. Jobban
megismertem, és rájöttem, hogy kedvelem, mert kedves és megértő. És bármit megtenne,
hogy az országnak jó királya legyen. Pont olyan, amilyennek akartam, hogy legyen.
Megint szünetet tartott, aztán megkérdezte.
-Miért félek még mindig?
 Cas megsajnálta szegény lányt. Nem volt anyja, sem nővére; egy idegenhez kellett fordulnia
tanácsért. Nem volt kire támaszkodnia.
-Mitől fél?-kérdezett vissza.
-Nem tudom.
-De igen. Nem kell szégyellnie. Nincs rossz válasz. Csak mondja azt, ami az eszébe jut!
Izabella töprengés közben a szoknyája anyagát morzsolgatta. A szemöldökét ráncolta. Aztán
egyszer csak az arca kisimult, ahogy rátalált a megfejtésre.
-Az a lány, a bálon. Mindkét bálon-mondta.-Amint megérkezett, Edward vele kezdett
foglalkozni, és nem is szakadt el tőle, amíg el nem ment. És utána sokat gondolt rá, tudom,
akkor is, ha nem mondta. Sokszor volt, hogy elmélázott, és ilyenkor mindig ő járt a fejében.
-Attól fél, hogy ez a lány veszélyt jelent önre?-kérdezte Cassandra.
-Nem.
-Akkor mitől?
Izabella igyekezett jól megfogalmazni a számára idegen nyelv ellenére is.
-Láttam őket táncolni. Láttam, hogyan nézett rá Edward. Attól félek, hogy ha hozzámegyek
Edwardhoz, rám soha senki nem fog így nézni.
Cas megkönnyebbülten rámosolygott a hercegnőre.
-Kedveli Edwardot, és ő is kedveli önt. De nem szerelmesek egymásba-summázta a
problémát.
-Igen.
-És úgy érzi, ha igent mond erre a házasságra, azzal nemet mond egy későbbi szerelem
lehetőségére.
-Azt hiszem, igen.
Ez tökéletes-gondolta a lány. Nem akar házasodni, és olyan okból, amiről Edward nem
tehet, így később nem hibáztathatják őt. A déli szél se intézhette volna jobban.
-A helyében én ugyanígy éreznék-mondta őszintén.-Nem fogok hazudni, Edward tényleg
szerelmes abba a lányba. De ha ön hozzámegy, Edward tisztelni és becsülni fogja
mindhalálig, és nem fogja a szemét más lányokra vetni. Ezt megígérhetem. Úgyhogy fel kell
tennie magadnak a kérdést: lemond erről, és reméli, hogy szerelemre talál, akkor is, ha lehet,
hogy végül sokkal rosszabb helyzetbe kerül, mint most? Vagy beéri azzal, hogy a királynénk
lesz egy nagyszerű férfi oldalán, aki a szerelmén kívül mindenét önnek ajánlja?
A hercegnő bizonytan hangot hallatott. Motyogott valamit, valószínűleg spanyolul. Aztán
megkérdezte:
-Ön mit választana?
-Én akkor sem lehetnék királynő, ha szerelmes lennék őfelségébe-vont vállat Cassandra.-És
különben is, az az én döntésem lenne, nem az öné. Ebben a dologban egyedül kell lépnie.
Izabella nem tűnt boldognak a válasz hallatán. Megszokta, hogy mások döntsenek helyette,
és itt most túl sok minden forgott kockán. De Cas nem volt pártatlan, így nem tudta volna jó
lelkiismerettel egyik irányba se lökni. Most a hercegnő egyedül maradt.
-Megtenné, hogy mégis ideküldi édesanyámat?-kérte.
A másiknak szükség volt rá, hogy nyugodtan tudjon gondolkodni, lehetőleg egyedül. De
tudta, hogy nem szegné meg az ígéretet, amit a grófnőnek tett. Így akár anyja kedvére is
tehetett, és felébreszthette. És ideje volt, hogy ruhát szerezzen.

***
 Lord Sylverton a nap folyamán már sokadjára kanyarodott Miss de Clare szobája felé, csak
hogy egy percre benézzen. Mostanáig az állapotában nem volt változás. Ezúttal azonban a
kopogására válaszoló hangban az övére ismert; felébredt végre.
-Hogy érzi magát?-kérdezte a férfi belépve.
-Kitűnően, köszönöm.
Egy kicsit rekedt volt a hangja, de erősen szólt. És jól is nézett ki; már nem volt olyan sápadt,
és a szeme sem volt beesett. Egészségesnek tűnt. Bár még mindig az ágyban feküdt-és ez
láthatóan nem volt ínyére.
-Köszönöm a vendéglátást-mondta.- És még hálásabb lennék, ha segítene meggyőzni
édesanyámat, hogy elég jól vagyok a felkeléshez.
Sylvertonban tagadhatatlan vidámság kezdett ébredezni az ingerült hangszín hallatán.
-Más kifejezetten örülne neki, hogy ágyban töltheti a napot-jegyezte meg.
Cassandra grimaszolt.
-Azt hittem, már megbeszéltük, hogy nem vagyok olyan, mint mások.
-Szerintem lady de Clare képes reálisan felmérni az állapotát-biccentett Jason az asszony
felé.-Megbízom az ítéletében.
-Remek! Köszönöm a nagy semmit!
A lány teátrálisan a párnáira hanyatlott, így nem látta az elégedett pillantást, amit az anyja
vetett rá. Láthatóan örült neki, hogy lánya újra a régi. De azért nem állt szándékában engedni
neki.
-El kell küldenem egy üzenetet Robertnek-mondta a grófnő lord Sylvertonnak.-Addig
vigyázna rá, hogy meg ne szökjön?
-Mintha képes lenne visszatartani-morogta Cas.
-Természetesen-felelte a férfi komolyan, a megjegyzést elengedve a füle mellett.-Csak a
holttestemen át juthat ki innen.
A nő hálásan biccentett, majd egy utolsó tekintetet vetve akaratos csemetéjére kiment a
szobából.
-Hihetetlen-horkant fel a lány szemét forgatva, mihelyt anyja már nem hallotta.-Itthagy
kettesben egy férfival, és mit sem törődik vele, hogy ez mit tesz a jóhíremmel.
-Valószínűleg ezt sem lesz nehezebb eltitkolni, mint a rohamokat.
Jason hallotta az élt a hangjában, de nem törődött vele. Utált tájékozatlan lenni, de még
jobban zavarta, hogy a másik egy szót sem szólt neki eddig-sőt, képes lett volna a most is
egyedül szenvedni. Lerázta volna a bálon, ha hagyja.
-Mégis mikor mondtam volna el?-vitatkozott Cassandra hevesen.-Amikor kémnek meg
bérgyilkosnak nézett? Vagy miközben épp betörtünk? Esetleg a robbanásoknál? Tényleg,
rengeteg alkalom lett volna rá. Nem is értem, miért nem jutott eszembe. Hiszen amúgy olyan
bizalmas kapcsolatba kerültünk...
A szarkazmustól a férfiban is felment a pumpa.
-Cassandra, majdnem meghalt!-dörrent rá.-A szemem láttára. Ha kíváncsi rá, milyen erősen
kellett lefognom, nézze meg a karján a zúzódásokat!
A lány akaratlanul megdörzsölte az egyik sötét foltot a csuklója felett. A másik kifakadása
elcsendesítette. Arra késztette, hogy gondolkodjon el, mielőtt újra megszólal.
-Sajnálom-mondta végül halkabban.-Én...nehezen viselem mások aggódását.
Jasont meglepte a bocsánatkérés, és egy kicsit lehűtötte az indulatait. Nem tetszett neki,
hogy elvesztette a türelmét-de úgy tűnt, hogy a másiknak pont erre volt szüksége, hogy
lehiggadjon.
Leült egy székre az ágy mellé, hogy Cassandrának ne kelljen felfele bámulnia rá.
 -Richard tudta?-kérdezte rövid hallgatás után.
-Tudta, hogy rohamaim vannak, de nem tudta, hogy ez pontosan mit jelent-válaszolta a
lány.-Sosem látta, mert többnyire nem volt otthon, és ha mégis, anya mindig kiküldte a
szobából, utána pedig hazudott neki. Kisebbnek tüntette fel a dolgokat, hogy ne aggódjon.
Apával ugyanígy van ma is.
A férfi nem volt róla meggyőződve, hogy Richard tényleg olyan tudatlan volt, amilyennek
hitték. Ismerte a barátját. Jó szeme volt, és bár konkrétumokat nem említett, a húgáról
mindig aggodalommal és együttérzéssel beszélt.
-Mióta tart ez?-faggatózott tovább.
-Úgy 4-5 éves korom óta. Az orvosok nem találtak rá magyarázatot, sem pedig gyógymódot.
Pedig képzelheti, voltak egy páran. A legjobbak. De minden hiába.
Nem tetszett neki az a nagy belenyugvás, amivel a lány beszélt. De egyelőre nem mondott
semmit. Addig nem, amíg meg nem tudott mindent.
-Pontosan mit foglal magába ez a betegség?
-Ilyen erős rohamom nincs nagyon gyakran-mondta Cassandra.-Ez a legutóbbi kettő
kivételesen közel volt egymáshoz. Egyébként hetek, gyakran hónapok is eltelnek kettő
között.
-És ezen felül?
-Kisebb fájdalmak előfordulnak. Teljesen rendszertelen, hogy mikor, hol és mi. Több
orvosom megpróbált összefüggést keresni, de nem találtak semmit.
Ebben Jasonnek valami nagyon nem stimmelt.
-Ha rendszertelen, akkor honnan tudta előre?
-Néha vannak előjelek-vont vállat a lány.-Nem mindig, és nem is egyértelműen
felismerhető. Inkább megérzés, mint előjel. De tegnap...vagyis a bálon...ott biztos voltam
benne.
Nem teljesen egzakt magyarázat, de a férfi elfogadta. Tudta, hogy vannak dolgok, amiket
nem lehet pontról pontra megindokolni. Már csak egy dolog érdekelte-na jó, ez így nem igaz,
de egy dolog volt, ami sürgős:
-Lehetséges, hogy az állapota súlyosbodik? Hogy a rohamok egyre rosszabbak vagy
gyakoribbak lesznek?
-Nehéz lenne megmondani, de nem hiszem. Ez egyszeri alkalom volt, és nem tudom, hogy
lesz-e folytatása, de előtte pont hogy javult az állapotom.
Cassandra váratlanul felemelte a fejét, és a beszélgetés kezdete óta először keményen a
férfi szemébe nézett.
-Nem vagyok beteg, sem pedig nyomorék-mondta határozottan.-Engem nem kell sajnálni,
sem pedig pátyolgatni. Aki nem tud úgy kezelni, mint bárki mást, annak a társaságára nem
tartok igényt.
Sylvertonra nagy hatással volt erőteljes fellépése, de elrejtette a gondolatait, és szárazon
annyit felelt.
-Ha sajnálnám, engedném, hogy legyen minden az akarata szerint. Netán úgy érzi, hogy túl
engedékeny vagyok önnel szemben?
A lány végre elmosolyodott, amitől ő valamiért úgy érezte, mintha csatát nyert volna. Nem
véletlenül nem volt rajongója az érzelmeknek-érthetetlenek és teljességgel
kiszámíthatatlanok voltak. Veszélyesek.
-És a ruháim?
-Az az anyján múlik.-Amikor a másik figyelmeztető pillantást vetett rá, hozzátette-Sosem
szállnék szembe egy gyerekét védő anyával.
 -Jól van-egyezett bele Cassandra kelletlenül.-De akkor segítsen valami elfoglaltságot találni,
mert különben megőrülök.
Jason a szeme sarkából észrevett valamit, ami elfeledetten hevert egy asztalkán. Felemelte,
és rezzenéstelen arccal megkérdezte:
-Mit szólna ehhez?
A hímzés láttán a lány ajka megrándult.
-Ha nem ismerném jobban, azt hinném, provokálni akar.
-Még szerencse, hogy ismer.
-Igen. Szerencse.-Intett, hogy tüntesse el a szeme elől.-Inkább beszélgessünk, amíg a
teendői el nem szólítják, ami gyanítom, hamarosan megtörténik. Hogy van őfelsége?
-Nem túl jól-ismerte el a férfi.
-Hallottam az eljegyzésről.
A herceg erős késztetést érzett, hogy megkérdezze, Izabella mit mesélt a dologról, és hogy
érzi magát. De sejtette, hogy nem kapna választ. Cassandra épp olyan volt, mint a barátai:
hűséges és megbízható. Ezért is döntött úgy, hogy őszinte lesz vele.
-Bárki is az álarcos lány, összetörte a szívét. Nyomtalanul eltűnt, leszámítva az egyik
üvegcipőt; valószínűleg futás közben eshetett le a lábáról.
-Megmaradt a cipő?-kérdezte a másik meglepetten.
-Igen. Edward eltette magának.
A lány döbbenten csóválta a fejét.
-Valahányszor azt hiszem, már mindent tudok róla, történik valami ehhez hasonló.
Jason nem tudta, hogy miről beszél: a szerelemről vagy Edwardról, netán valami egészen
másról. De nem kérdezett rá. Inkább mást mondott.
-Ön tudja, hogy ki a lány, ugye? Ismeri.
Cassandra nem felelt, de az, hogy nem nevette ki, egyenlő volt egy beismerő vallomással.
-Nem fog keresztbe tenni az esküvőnek, igaz?
Erre egy velős pillantás volt a válasz.
-Meg kellett kérdeznem-mondta mentegetőzés nélkül, majd frusztráltan felsóhajtott.-Bárki
is ő, átkozottul tud időzíteni. Ha más helyzetben bukkan fel, elsőként kívántam volna nekik
sok boldogságot.
-Akkor is, ha csak egy szolgáló, aki beszökött a bálokra?-kérdezte a másik kíváncsian.
-Remek tudósaink és történészeink vannak-felelte faarccal.-Ha kapnak egy helyes
fizetésemelést, a legutolsó koldusról is képesek kideríteni, hogy valami úton-módon királyi
sarj.
Megint sikerült mosolyra bírnia.
-Edward szerencsés, hogy ön van neki-mondta Cassandra.
-Erre valók a barátok. Nem igaz?-A barátokról más valami jutott eszébe.-Beszéltem a
kováccsal, akit elszállásoltak a családjával. Kárpótolni fogjuk a robbantások többi áldozatával
együtt. Szerencsére náluk a kár csak anyagi: mostanra a gyerek is majdnem teljesen
meggyógyult.
Nem véletlenül hozta szóba a kisfiút. Bár sötét volt akkor este, a karjában tartotta, és a tűz
fényénél látta, mennyire összeégett. A gyógyulása-akárcsak Mary lábáé a késes kaland után-
egyszerre volt hihetetlen és lehetetlen. Látni akarta a másik reakcióját, hátha elárul valamit
erről a csodáról.
A lány azonban nem volt kezdő; az arca és a testbeszéde semmit nem árult el. Látszólag
észre sem vette a célzást. Csak megköszönte, hogy így aggódik a barátaiért. Végül a férfi
nyíltan rákérdezett.
 -Hogyan tudta ilyen hamar meggyógyítani?
-Van egy nagyon jó kenőcsöm-válaszolta közönyösen- és a sebei nem voltak olyan súlyosak.
A korom miatt rosszabbnak látszottak a valóságnál.
Szóval folytatja a titkolózást-állapította meg Sylverton bosszúsan. De vajon meddig?
Megtudja róla valaha is a teljes igazságot?

Cassandra a körmeit a takaró alatt a combjába vájta. Csak így tudta megakadályozni, hogy
ne kezdjen izegni-mozogni idegességében. Ennyit beszélgetni a titkáról, ráadásul azzal az
emberrel, aki mindenre felfigyelt, enyhén szólva kikészítette. A figyelme egy percre se
lankadhatott le, különben könnyen elszólta volna magát-mint az üvegcipőnél.
Persze, hogy Jasonnek feltűnt a kis Lucas gyors gyógyulása. Ráadásul más témákkal elaltatta
a figyelmét, és a veszélyes kérdéseket meglepetésszerűen dobta rá. Többször is majdnem
elárulta magát emiatt.
Bármennyire nehezére esett is, csendben várt, amíg a férfi meg nem szólalt.
-Azzal a kenőccsel vilghírnévre tehetne szert-mondta nagy sokára.
Könnyeden beszélt, de a szeme közben mást mondott.
Tudom, hogy titkolsz valamit-üzente.-És nem nyugszom, amíg ki nem derítem, hogy mit.
-Az aloe csodákra képes-felelte a lány.
Tekintete pedig -bár a gyomra görcsbe rándult a nyugtalanságtól-hetykén azt válaszolta:
Kapj el, ha tudsz!
Szerencsére a helyzet nem fajult el, ugyanis a grófnő visszaérkezett, ezzel sikeresen
félbeszakítva a társalgást. Sylverton kimentette magát, és a temérdek munkájára hivatkozva
elsietett. Cas úgy gondolta, hogy igazat mond; az arca alapján továbbra sem aludt eleget, és
éjjelente nyilván nem kártyával múlatta az időt. És most még egy esküvőt is meg kell
szerveznie.
-Túl sokat lát-panaszolta édesanyjának.-Még nem rakta össze a képet, de sejtései vannak.
Ha nem vigyázok, lehet, hogy elkap.
-Mit akarsz tenni?-kérdezte az asszony.
Hogy mit? Felkelni ebből az átkozott ágyból, és elfoglalni magát. Nem gondolni a
kellemetlen dolgokra. Vagy elaludni, és felébredni egy másik életben, ahol nem kell
titkolóznia, hanem őszinte lehet másokkal.
-Semmit-mondta hangosan.-Ha rájön, még mindig elfeldtethetem vele.
Ám nem hitte, hogy megtenné. Az egész lénye irtózott a gondolattól. Tudta, ha ilyesmire
vetemedne, utána kerülnie kellene, mert nem bírna a szemébe nézni-és ezt nem akarta.
-Kedveled, igaz?-kérdezte az asszony.
-Igen-ismerte be vonakodva.-De nem tudom, mikor, vagy hogy történt. Hiszen az elején
még ki nem állhattam. És azóta is folyamatosan veszekszünk.
A grófnő erre meglepő módon elnevette magát.
-Édesem, ha nem tudna kiállni ellened, fel sem keltette volna az érdeklődésedet. Mindig
sejtettem, hogy neked ilyen férfi kell; egy kedves embert, aki mindent rád hagy, keresztben
lenyelnél.
Cas ebben látta az igazságot.
-Szeretek vele vitatkozni-ismerte be.-Még akkor is, ha időnként alulmaradok.
-Derült a szívem, miközben hallgattalak titeket-mondta az asszony.-Az járt a fejemben, hogy
ő a neked való. Már csak meg kell győznöd róla, hogy te pedig neki való vagy.
-De hát még csak nem is erről van szó!-fakadt ki a lány.-Csak annyit szeretnék, ha barátok
lennénk. De úgy nem megy, ha folyamatosan titkolóznom kell előtte.
 -Akkor kompenzálj mással-tanácsolta az édesanya.-Légy őszinte, amennyire csak mersz,
minden másban. Legyél önmagad; azt vonzónak fogja találni.
-Gondolod?
Cassandra utálta ilyen bizonytalannak hallani a hangját. Máskor minden helyzetben tudta,
mi a helyes lépés, és ezt nagyon szerette. Most azonban elveszettnek érezte magát, ami új
volt számára, és nagyon nem tetszett neki. Szívesen elmúlasztotta volna-csak hát ez
határozottan ellenkezett a szabályokkal.
-Tudtad, hogy apád háromszor kérte meg a kezem, mire igent mondtam?
Erre felkapta a fejét.
-Ezt még sosem mesélted.
-A megfelelő alkalomra vártam, és azt hiszem, ez az.-Lady de Clare kényelmesen
elhelyezkedett a székén, és mesélni kezdett.-Az első alkalommal még alig ismertük egymást.
Talán háromszor vagy négyszer találkoztunk. Kétszer táncoltunk. Jóképű volt, így felfigyeltem
rá, de csak úgy, ahogy minden nőtlen férfit megnéztem akkoriban. Aztán egyik nap
felbukkant nálunk, elbeszélgetett az apámmal, és utána elhívott sétálni.
Cas a könyökére támaszkodott, fejét pedig a tenyerébe hajtotta. A szeme tágra nyílt, úgy
figyelt.
-Egy szökőkútnál megálltunk-folytatta anyja a történetet.-Azt mondta, hogy azonnal
észrevett a szépségem miatt. És hogy neki nem számít, hogy csak egy báró lánya vagyok,
mert nincs szüksége sem a rangomra, sem a hozományomra. Tőle megkapok majd mindent,
amit csak akarok, ruhákat, ékszereket, hogy a hercegnők is megirigylik majd. És hogy nagyon
szép gyerekeink lesznek. Ez utóbbiban egyébként nem tévedett-tért vissza a jelenbe egy
pillanatra.
-És te mit mondtál?-unszolta Cassandra.
-Nos, minél tovább beszélt, én annál dühösebb lettem-mondta az asszony.-Taszított a
magabiztossága és a fölényessége. Gyakorlatilag meg se kérte a kezem, hanem úgy beszélt,
mintha a házasságunk eldöntött tény volna, és nekem hálásnak kellene lennem érte, hogy ő
hajlandó elvenni.
-Apa?
A lány teljesen le volt döbbenve. Amióta az eszét tudta, azt látta, hogy a szülei egyenlő
társak, és nagyon szeretik egymást. Sosem gondolta volna, hogy a kezdet nekik is ilyen
döcögős volt.
-Akkor még alig ismertük egymást-emlékeztette anyja.-Mindenesetre annyira
felbosszantott, hogy végül nem bírtam türtőztetni magam. Közöltem vele, hogy ha már ilyen
szépen eltervezte a házasságunk részleteit egyedül, akkor bizonyára a továbbiakhoz sem lesz
rám szüksége. És faképnél hagytam.
Cas hitetlenkedve csóválta a fejét. Tudta, hogy heves természetét főként anyjától örökölte,
de sosem gondolt bele igazán. A grófnő többnyire a nyugalom szobra volt. Nagyon ritkán
veszítette el a fejét.
-Biztos le volt döbbenve.
-Sokkot kapott-ismerte be grófnő.-Utólag elárulta, hogy még sosem kapott akkora pofont az
élettől, mint aznap. Tényleg azt hitte, hogy én örülni fogok annak, hogy kész helyzet elé állít.
-Mit csinált, miután kikosaraztad?
-Miután magához tért, először megsértődött, aztán dühös lett. Mert ki voltam én, hogy
vissza mertem utasítani? Elhatározta, hogy csak azért is megszerez. Így aztán annak rendje és
módja szerint udvarolni kezdett nekem.
Az asszony nosztalgikus mosollyal merült el a múlt képeiben.
 -Minden áldott nap megjelent a házunknál valami ajándékkal. Ruhák, ékszerek, egzotikus
virágok, parfümök-semmi sem lehetett túl drága neki. Mindennel elhalmozott, amire csak
egy lány vágyhat. Én pedig szép sorban mindent visszautasítottam, vagy ha ragaszkodott
hozzá, hogy elfogadjam, akkor továbbadtam őket. Semmit sem tartottam meg, amivel az
őrületbe kergettem a szüleimet, és őt is. Aztán egy nap besokallt, és egy bálon, a
vendégsereg szeme láttára elém térdelt, és elmondta, hogy nem tud nélkülem élni. Megkért,
hogy legyek a felesége.
-Mindenki füle hallatára kosaraztad ki?-hüledezett Cas.
Ő ilyet biztos nem csinált volna, ha egy módja van rá. Nem volt szüksége ellenességekre.
-Nem hagyott más választást-vont vállat a grófnő mentegetőzés nélkül.-Elmondtam, hogy
nem egy díj vagyok, amit meg kell nyernie, sem pedig valami árucikk, amit drága
ajándékokkal megvásárolhat. És ha nem tud nélkülem élni, szívesen leszek a barátja, de
tőlem többre ne számítson.
Cassandra szinte látta maga előtt a fiatal Robertet, ahogy arca elvörösödik a
megalázottságtól. Őszintén csodálta, hogy ezek után összeházasodtak. A grófnak kevés dolog
volt olyan becses, mint a büszkesége, amit az anyja aznap a sárba tiport.
-Mit szólt a vendégsereg?-kérdezte kíváncsian
-Nem tudom, mert apám karon ragadott, és kirángatott a teremből-felelte az asszony.-
Életem leghosszabb szobafogságát kaptam. Vagy egy hónapig tartott, mire a nagyapád
lehiggadt annyira, hogy képes volt üvöltözés nélkül beszélni velem.
-És apa?
-Összetört. Persze nem a szíve, csak a büszkesége. De elhatározta, hogy nem fog tovább
hajszolni. Ám ahogy telt az idő, legnagyobb meglepetésére elkezdtem hiányozni neki, hiszen
korábban naponta beszéltünk. Azt mondja, akkoriban minden lányt hozzám hasonlított. És
hogy ha bármi érdekes történt, azon kapta magát, hogy el akarja mondani nekem is, hogy
lássa, mit szólok hozzá.
-Aranyos.
Ez már jobban illett arra az emberre, akit Cassandra ismert.
-Még nem telt le a büntetésem, amikor újra meglátogatott. Kaviccsal dobálta az ablakom,
amíg ki nem néztem. Akkor azt mondta, hogy akarja a barátságomat, ha már mást nem
kaphat, és megígéri, hogy többé nem említ házasságot.
-Mit mondtál?
-Azt hittem, hogy tovább fog próbálkozni-ismerte be a grófnő-de azért adtam neki egy
esélyt. És állta a szavát. Sokat beszélgettünk az ablakon keresztül, és soha nem próbálta
tenni nekem a szépet. Csak önmaga volt. És ekkor kezdtem belészeretni.
Felnevetett.
-Egyszer megemlítettem neki, hogy hiányoznak a virágok. Erre másnap hozott egy cserepet,
és kiásta nekem az egyik rózsánkat, mondván, hogy mivel a mi kertünkből van, így nem
számít ajándéknak. Máskor meg talált egy kóbor macskát, és az ablakon át becsempészte
hozzám. Folyton meglepett valamivel, amik apróságok voltak, de ezek többet jelentettek
nekem, mint az összes drágaság együttvéve, mert végre odafigyelt rám. Vette a fáradtságot,
hogy megismerjen. És megnevettetett.
-Hogyan jutottatok el újra a lánykérésig?-terelte vissza témára a szót Cas, akit már nagyon
érdekelt a dolog vége. Bár a kertészkedő gróf igen érdekes kép volt.
-Hónapokig voltunk csak barátok-kanyarodott a végére az asszony.-Egyre jobban
megkedveltem, és ezt ő is észrevette. A születésnapomra egy nagyon különleges hibrid
rózsát adott nekem, amit egyenesen Angliából hozatott, és amikor odaadta, még egyszer
utoljára megkért. Emlékezett az ígéretére, és újból megígérte, hogy ha most nemet mondok,
soha többé nem hozza fel, de tudnia kellett, hogy a megváltozott kapcsolatunkkal sem
vagyok-e hajlandó hozzámenni. Én pedig igent mondtam.
-Őrület-motyogta Cas.-Soha nem gondoltam volna.
-A történet lényege, hogy nem az ajándékok győztek meg, hogy ő kell nekem.-mondta a
grófnő.-Nem is a kedvessége vagy az előzékenysége. Pedig tényleg mindent bevetett, hogy
lenyűgözzön, nekem elhiheted. De csakis az ember volt az, akibe beleszerettem, minden
hibájával, minden bizonytalanságával, minden tökéletlenségével együtt. És Lord Sylverton is
az emberbe fog beleszeretni.
-Nagyon biztos vagy benne-mormolta Cassandra.
-Benned vagyok nagyon biztos-válaszolta az anyja.-De azt hiszem, most már szeretnél
felkelni.
-Igen, nagyon!-kapott a szón a lány.-Kérlek!
-Elhozom a ruhádat, hogy átöltözhess.
A grófnő felállt, és az ajtó felé indult.
-Köszönöm. És a mesét is. Nem hiszem el, hogy idáig titkoltad!
Az asszony visszamosolygott a lányára.
-Mindenkiben vannak érdekes történetek. Csak türelmesen ki kell várni, amíg hajlandóak
megosztani velünk. Legtöbbször megéri.

Cassandra úgy érezte, börtönből szabadult, mikor végre elhagyhatta a szobáját. A rosszalló
tekintetekkel mit sem törődve jó néhány folyosón végigfutott, csak hogy kiélvezze, ahogy az
izmai dolgoznak. Nem volt úticélja, és nem akart megállni, amíg alaposan ki nem fáradt. De
aztán az egyik kanyarban beleütközött-na, vajon kibe?
-Óvatosan!-kapta el lord Sylverton, mielőtt elesett volna.-Ha eltöri valamijét, még sokáig
tétlenségre lesz kárhoztatva.
Cas egy pillanatra megkapaszkodott a karjában, de amint visszanyerte az egyensúlyát,
sietve hátralépett.
-Köszönöm, de tudok vigyázni magamra-mondta kifulladtan.
-Azt hittem, a múltkori után leszokott a száguldozásról.
-Lóval igen-biccentett.-De a saját lábamon sokkal kevesebb kárt tudok okozni.
A férfi szája sarka rosszallóan megrándult.
-Legfeljebb saját magában. Tudva, amit tudok, még jobban meglep, hogy folyton ilyen
vakmerő.
-Tudva, amit tud, pont hogy meg kellene értenie-vágott vissza ő.-Mivel az időm jelentős
részét kénytelen vagyok lábadozással tölteni, a talpon töltött óráimat igyekszem maximálisan
kihasználni. Kevesebb időm van ugyanarra az életre, mint mindenki másnak, ezért sokkal
intenzívebben kell élnem, ha nem akarom elvesztegetni.
-Ez logikusan hangzik-ismerte el a másik.-De ugyanilyen logikus lenne, ha azt mondanám,
hogy mivel eleve kevesebb az ideje, mint másoknak, jobban tenné, ha vigyázna arra a
kevésre, és nem csökkentené tovább értelmetlenül.
Észrevehette, hogy szavaival felkorbácsolta Cassandra indulatait, mert mielőtt a lány
megszólalhatott volna, hozzátette:
-Legalább azok kedvéért vigyázhatna magára, akik aggódnak önért.
Cas lenyelte a kikívánkozó cifra választ, de csak azért, mert a hangsúlyból kiderült, hogy
Jason saját magát is az aggódók közé sorolta, és ez nagyon is tetszett neki. Úgyhogy most az
egyszer féket vetett a nyelvére, és inkább megkérdezte a férfit, hogy merre tart.
 -Az esküvőt szervezem-felelte ő nem túl lelkesen.-Illetve tervezném, de sehol sem találom a
menyasszonyt. És ha nem kerül elő hamarosan, akkor kénytelen leszek nélküle meghozni
néhány életbevágóan fontos döntést a dekorációról, a vacsoráról és hasonlókról.
Casnek talán illett volna együttéreznie vele, de helyzetét inkább mulatságosnak találta, mint
szánalomra méltónak. Egy szempillantás alatt megmondhatta volna, hogy hol találja
Izabellát, ezzel megoldva a problémát. Ehelyett azonban úgy döntött, kivételesen kímélni
fogja magát, és a hagyományos módszerrel segít neki.
-Van egy olyan érzésem, hogy a hercegnő bújkál. Tud olyan helyet, ahol szívesen tölti az
idejét, mert biztonságban és otthonosan érzi magát?
Jason biccentett.
-Az üvegház. Ott még nem néztem. Köszönöm-azzal ott is hagyta volna, de Cas az útjába
állt.
-Inkább én megyek-mondta gyorsan.- Volt egy komoly beszélgetésünk, és szerintem még
mindig azon gondolkodik. Ha most letámadja, azzal nem segít neki.
-Miért gondolja, hogy letámadnám?-kérdezte a másik megütközve.
Cas felnevetett.
-Erre most hadd ne válaszoljak-mondta szívből jövő vidámsággal.- Csak mondja meg, merre
van az üvegház!
Jason megtette, de még akkor is értetlenül nézett utána, mikor elindult Izabelláért.
A férfi kétségtelenül azért volt zseniális a munkájában, mert ismerte az embereket, és
tudta, miként tud hatni rájuk. De arról láthatóan fogalma sem volt, hogy amikor nem akar
tudatosan ilyen vagy olyan lenni, akkor a személyisége milyen hatással van másokra. A bálon
elég volt egy rövid beszélgetés, és Izabella a sírás szélére került. Ha most a szokásos
modorában beszélt volna vele, azzal csak még jobban elbizonytalanította volna.
A hercegnő valóban az üvegházban volt. Az egyik legnagyobb fácska alatt üldögélt a
gondolataiba merülve. Észre sem vette, hogy nincs egyedül, amíg Cas meg nem szólította-
akkor azonban ijedten kapta fel a fejét.
- Csak ön az-sóhajtott megkönnyebbülten, mikor felismerte.-Gondolom, nem azért jött,
hogy tanácsot adjon.
-Nem-ismerte be Cassandra.-Lord Sylverton szeretné kikérni a véleményét pár dologban az
esküvővel kapcsolatban.
Izabella becsukta a szemét, és fejét félreérthetetlen gesztussal a fa törzsének döntötte.
-Gondolom, erre vágyik most a legkevésbé-fordította le Cas.-Számítottam rá. Ezért volna
egy ajánlatom.
-Hallgatom.
Néhány perc múlva Cassandra egyedül hagyta el az üvegházat. Lement az előcsarnokba,
ahol a megegyezésük szerint Jason a hercegnőt várta. Amikor a férfi meglátta, hogy egyedül
érkezik, arckifejezése alapján felkészült a legrosszabbra.
-Meghalt, duzzog vagy csak nem volt ott?-kérdezte.
-Egyik sem-felelte a lány.-Megbízott, hogy képviseljem az érdekeit a nap folyamán az
esküvővel kapcsolatos döntésekben, míg ő lélekben készül a fent említett eseményre.
-Vagyis ön dolgozik helyette, míg ő a lábát lógatja-fordította le a másik, de Cas védelmébe
vette Izabellát.
-Nagy változás előtt áll, és jobb, ha végiggondol néhány dolgot, mielőtt a fejébe nyomnak
egy koronát. Egyébként én ajánlottam fel neki, hogy helyettesítem.
-Fogadni mertem volna-mormogta a férfi, majd azt mondta:
-Ha van jobb dolga, menjen nyugodtan, boldogulok egyedül is.
 Cassandra bosszúsan szusszant.
-Azért mondtam, hogy segítek, mert segíteni szeretnék. Persze mehetnék az árvákhoz, vagy
a Carolinába is, de úgy véltem, jelenleg önnek nagyobb szüksége lenne egy hölgy
véleményére. Ám ha inkább egyedül akar megbirkózni a ruhaanyagokkal, szabásmintákkal,
receptekkel, dekorációval és hasonlókkal, akkor nem tartom vissza…
Hátrébb lépett, mintha távozni készülne. Valójában azért ajánlotta fel a segítségét, mert
amellett, hogy így Izabellának maradt ideje gondolkodni, remélte, hogy több időt tölthet lord
Sylvertonnal. De eldöntötte, hogy nem fogja tukmálni magát. Ha a másik egyedül akar
szenvedni, minden joga megvan hozzá.
Második lépésre azonban már nem volt szükség, mert a férfi megállította.
-Miss de Clare, várjon!
-Az ég szerelmére, hívjon Cassandrának, vagy még inkább Casnek, mint mindenki más-
csattant a lány még mindig felpaprikázva.
-Akkor hát Cas.-Jason közelebb lépett hozzá.-Csak nem akartam, hogy akarata ellenére
kelljen segítenie nekem.
-Árulja már el, mikor tudott bárki is olyasmire rávenni, amit nem akartam?-Cassandra a
lépcső felé indult.-Jöjjön. Ha jól sejtem, rengeteg dolgunk van.
A férfi hamar rájött, hogy Cas milyen értékes segítség. Jó szeme és kreatív ötletei voltak,
ami bőven kárpótolta azért, hogy szinte mindenben ellentmondott neki. Főként mivel-amint
azt utólag be kellett látnia-többnyire igaza volt.
-A piros nem lesz jó-közölte egyik alkalommal.-Nem érdekel, hogy az a királyság színe. Nem
akarom, hogy ezen a napon bárki is a vérre gondoljon. A függönynek amúgy is világos
színűnek kell lennie; fehér vagy krémszínű lenne a legmegfelelőbb, esetleg halványkék.
A vendéglistát is kritizálta.
-Ez túl sok ember-mondta-végigfutva a neveken.-Szerintem az újdonsült házasok inkább
szeretnének majd egyedül maradni, de ha mindenkivel beszélgetniük kell, egy hétig sem
szabadulnak.
-Ez egy királyi esküvő lesz -szállt vele vitába Jason.-Nem csak két ember, de két ország
szövetsége is. Jelentős esemény, így senkit nem húzhatunk le a listáról. Különben
megsértődnének, és most pont hogy csökkenteni szeretnénk az ellenségeink számát, nem
pedig növelni.
A lány az ajkát rágcsálva töprengett. Aztán egyszer csak felderült az arca.
-Mit szólna ehhez? Marad a lista a ceremóniára, vagy akár bővítheti is. Legyen minél
nagyobb nyilvánosság. Utána lenne egy állófogadás, jóféle ételekkel és italokkal: elég
fényűző, hogy senki se érezze sértve magát. A pár fogadja a gratulációkat és átveszi az
ajándékokat. Aztán egy bizonyos idő letelte után őfelsége szót kér, megköszöni a vendégek
eljövetelét és a kedves ajándékokat, bla-bla-bla. Majd viszonylag észrevétlenül eltűnik az új
feleségével együtt néhány egyéb ember kíséretében, és egy másik helyiségben leülnek egy
sokkal exkluzívabb vacsorára és beszélgetésre. A többiek pedig szép lassan elszállingóznak az
emberei felügyelete mellett.
Most, hogy előadta a tervét, szinte lélegzetvisszafojtva várta az ítéletet. A vártnál is jobban
érdekelte, hogy a másik mit gondol róla. De ő egy örökkévalóságig gondolkodott rajta-
nyilván végiggondolta az előnyeit, a hátrányait, a lehetséges legjobb és legrosszabb
kimenetelt...
-Jól van-mondta végül férfi.
-Akkor...így lesz?
-Igen. Jó ötlet. Tetszik.
 Cas nem tudott elnyomni egy büszke mosolyt, de aztán megregulázta az arcizmait, és lépett
tovább a következő kérdésre.
-Kik legyenek hivatalosak a vacsorára?
Mivel még soha életében nem volt része esküvőszervezésben, fogalma sem volt róla, hogy
mennyi mindennel jár. Szerencsére a helyszín és a pap kiválasztásával nem kellett fáradniuk-
mindkettő adott volt. De egyébként csak a dekoráció megtervezésével több, mint 2 óra
elment, és mikor végre szusszanásnyi szünetet tartottak, még sehol nem látták a végét.
-Nos, megbánta már, hogy elvállalta?-kérdezte Jason.
-A legkevésbé sem-felelte Cassandra.-De most ha törik, ha szakad, akkor is muszáj egy kis
friss levegőt szívnom. Van kedve lovagolni egy kicsit?
-Sajnos egyéb teendőim is vannak-mondta a férfi.-Nincs rá időm.
Cas nem állta meg, hogy ne csipkelődjön egy kicsit.
-Arra bezzeg volt, hogy nap nap után megjelenjen nálunk, és megkérje a kezem. Hogyhogy
nem dőlt össze az ország? Nem is értem. Arról nem is beszélve, hogy Jane-ként mennyit
zaklatott.
-Arra az ország érdekében volt szükség.
-Ez is az ország érdeke-vitatkozott.-Higyje el, hogy sokkal jobban fog működni, ha egy kicsit
kiszellőztette a fejét.
-Nem lehet.
Makacs ember. Azt akarja, hogy Cas vigyázzon az egészségére, de ő bezzeg a végletekig
hajtja magát. A lány szíve szerint egy kis alvásra vette volna rá, de úgy sejtette, arra még
kevesebb esélye lenne. Így hát egy kis szünettel is megelégedett volna a folyamatos
munkában.
-Nem mennénk messze-alkudozott.-És utána segítek az egyéb munkáiban is, ha tudok, amíg
be nem hozza a lemaradást. Mellesleg út közben is megbeszélhetünk néhány további
részletet.
Lord Sylverton vívódott, de Cas már érezte a repedéseket az eltökéltsége páncélján. A férfi
még kérette magát egy darabig, de némi érvelés után végül beadta a derekát.
-Csak ha tényleg nem maradunk el sokáig.
-Ígérem-fogadkozott a lány.-Gyorsan öltözzön át. Tíz perc múlva ugyanitt!
Beth híján Casnek egyedül kellett ruhát váltania. De sikerült mágikus rásegítés nélkül
elvégeznie a feladatot-bár itt-ott mintha anyag szakadásának a hangját hallotta volna. Sajnos
nem olyanra tervezték, hogy egyedül és gyorsan ki lehessen ugorni belőle; mintha elvárás
lenne, hogy az öltözködés 2 emberes és meglehetősen hosszadalmas procedúra legyen.
Nevetséges.
Visszafelé kellett még egy kitérőt tennie, ami nem ment olyan gyorsan, mint tervezte. A
királyi főszakáccsal nem boldogult olyan könnyen, mint Berthával. De némi hízelgés és
rábeszélés után-hogy az érzelmi zsarolást ne is említsük-sikerült megegyezniük. Így aztán
késve ugyan, de boldogan szaladt le az előcsarnokba.
-Sajnálom, már mehetünk is.
Jason gyors pillantást vetett a válláról lógó táskára.
-Abban mi van?
-Meglepetés-felelte Cassandra.-De siessünk! Önnek mielőbb vissza kell érnie!
Mivel a lova a saját istállójukban volt, kénytelen volt a király hátasai közül kölcsönkérni
egyet. Amikor azonban ezt szóba hozta, Jason ahhoz vezette oda, amelyiken ő szokott ülni, ő
maga pedig a mellette álló kancát kezdte nyergelni.
-Nem akarom elvenni a lovát!-tiltakozott Cas.
 -Nem veszi el, mert én adtam oda-mondta a férfi.-Vele már ismerik egymást.
Cassandra megsimogatta a mén bársonyos orrát.
-Nagyon okos állat. Jól kijöttek Csillagvirággal.
-Pedig Varjú általában nehezen barátkozik.
-Varjú?-ismételte Cas, mire Jason grimaszolt.
-Nem én neveztem el.
-De nem is nevezte át.
A lány megvakarta a ló homlokát.
-Szép vagy, akárhogy hívnak is-duruzsolta neki.-De azért biztos találunk neked egy találóbb
nevet. Mit szólsz a Fecskéhez?
Varjú tökéletes időzítéssel rázta meg a fejét, mire Cassandra felnevetett.
-Nem? Túl elcsépelt? Igazad van. Akkor gondolom, a Holló is kiesett; amúgy sem vagy
fekete. De amilyen gyors vagy, egy madár dukál. Egy kedves kis madárka...mondjuk Rigó.
A mén ránézett, majd lehajtotta a fejét, és a földön kezdett szaglászni valamit.
-Ezt úgy veszem, hogy tetszik-mormolta Cas.
Felnézett, és meglátta, hogy Jason őt figyeli kifürkészhetetlen arccal. A lány rájött, hogy
talán nem jó ötlet olyan lónak nevet adni, ami nem az övé.
-Ugye nem baj?-kérdezte sietve.
-Rigó. Tetszik-mondta a férfi.
A lány megkönnyebbülten rámosolygott, majd hirtelen eszébe jutott, hogy szűkös az idejük,
így visszatért Rigó felszerszámozásához. Aztán amint készen voltak, kivezették a lovakat, és
felültek.
-Hová is megyünk?-kérdezte Jason.
-Csak jöjjön utánam. Szerintem gyorsan kitalálja.
Ebben Cas nem tévedett. Alig néhány utcával később a másik felismerte úticéljukat, és
átvette a vezetést. Amikor megérkeztek az árvaházhoz, lord Sylverton ismételten a táskára
bökött.
-A híres Miss Cassie féle finomság?
-Honnan tudja?
-Hivatalból nyomoznom kellett az egész családja után.
Ezt tudta, de az alapossága meglepte. Bár talán nem kellett volna.
-Beszélt az apácákkal?
-Az árvákkal is.-A férfi szája sarka megrándult; hogy ez grimaszt vagy mosolyt jelentett,
Cassandra nem tudta eldönteni.-Az ő szemükben ön egy angyal.
-Csak megteszem, ami tőlem telik-vont vállat a lány, hogy váratlan zavarát leplezze.-Az
örömükért megéri. És jobb, ha tudja, hogy a süteményért cserébe beleszólást ígértem a
főszakácsnak az esküvői menübe.
Fel volt rá készülve, hogy a másik esetleg mérges lesz, de ő csak bólintott.
-Egyébként is kikértem volna a véleményét.
Cas megnyugodva befelé indult.
-Ha már itt tartunk: mióta tartozik bele a munkaköri leírásába az esküvőszervezés?
-Amióta úgy döntöttem-felelte Jason.-Olyan ingatag a diplomáciai helyzetünk; nem
engedhetjük meg magunknak, hogy véletlenül egy aprósággal megsértsünk valakit. Például
egy rossz ülésrenddel, vagy....
-Vagy egy nem kedvelt étellel, egy rossz mondattal, stb, stb-vágott szavába Cassandra.-
Értem. De fenntartom a korábbi véleményemet.
-Vagyis?
 -Szüksége lenne egy feleségre, akinek a kedvéért egy kicsit jobban vigyázna magára.
Teljesen véletlenül jutott eszébe, hogy első találkozásaik egyikén ezt tanácsolta neki. De
még mindig igaznak találta. Bár valamiért furcsa késztetést érzett, hogy kikaparja a szemét a
fejében megjelenő, személyiség nélküli árnyalaknak…
-Miss de Clare-üdvözölte az ajtót nyitó apáca.-Jó önt újra látni. A lányok éppen varrnak. A
fiúk hátul fűrészelnek.
-Köszönöm. A fiúkkal kezdek, addig kérem, szóljon a lányoknak.
-Máris.
Cassandra a hátsó udvar fele indult; útitársa követte. A lány igazából nem is tudta, miért
akarta, hogy vele jöjjön. Talán amiatt, amit az anyja mondott: hogy legyen önmaga. Amit itt
csinált, az önmagának egy igen fontos része volt-egy olyan része, amire büszkén tudott
gondolni. Vagy csak szerette volna megosztani a férfival az örömet, amit a látogatásaikor
érzett.
A fiúknak kellett egy perc, mire észrevették a látogatókat, de akkor hangos köszöntéssel
gyűltek köréjük.
-Marad vacsorára, miss Cassie?-kérdezte egyikük.
-Ma nem, de legközelebb mindenképp-ígérte a lány.-És hoztam egy kis édességet, amit
vacsoránál Annabelle nővér kioszt.
Hangos hurrá kiáltással ünnepelték a bejelentést. Majd hárman visszamentek dolgozni-
ennyi fűrész volt csak, így váltásban aprították a fát. Amíg Cas a többiekkel beszélt, Jason
ehhez a háromhoz lépett oda. A lány igyekezett megosztani a figyelmét, hogy ne maradjon le
az eseményekről. Kíváncsi volt, mit tesz a férfi.
-Tartsd egyenesen a fűrészt-mondta ő egyszer csak a legfiatalabbnak.-Kicsit oldalra dől, és
máris sokkal lassabban haladsz, és feleslegesen fárasztod ki magad.
A srác függőlegesbe hozta a szerszámot, amitől tényleg azonnal hatékonyabb lett.
-Nagyon jó. Most állj egy kicsit közelebb!
Cassandra elfojtott egy mosolyt, és teljes figyelmét a körülötte tolongóknak szentelte-a
maradék három jó kezekben volt. Nem volt rá szükség.
Rövid időt töltöttek a fiúkkal, majd átmentek a lányokhoz. Ők a többiekkel ellentétben
elsőként az idegennel kezdtek foglalkozni.
-Ő kicsoda, miss Cassie?-kérdezte egy Rebecca nevű lány.
-Lányok, bemutatom lord Sylvertont, őfelsége unokatestvérét-mondta Cassandra
formálisan.
Caroline szeme felcsillant.
-Ő az, aki megkérte a kezed?
-Igen, ő-ismerte el Cas kelletlenül, ez kényes téma volt.-Mint mondtam, visszautasítottam.
Most barátok vagyunk.
-Miért kérte meg a kezedet?
-Ezt nem inkább tőle kellene megkérdezned?-próbált menekülni.
Végül Rebecca mentette meg a helyzetet.
-Mégis mit gondolsz, te buta?-támadta le ifjabb társát.-Szerinted ki ne akarná, hogy Miss
Cassie legyen a felesége?
A kislány ezen elgondolkodott, de aztán igazat adott a másiknak. Ám a témáról csak nem
akart leszállni.
-Miss Cassie miért utasította vissza?-kérdezte.
-Azért, mert még nem ismertem-felelte Cas; most nagyon örült volna, ha Jason nincs ott, de
mivel minden szót hallott, igyekezett megválogatni, hogy mit mond.-Nem tudtam például,
hogy engedné-e, hogy továbbra is járjak ide hozzátok. Ezt egyetlen férfi sem akadályozhatja
meg. És azt sem tudtam, hogy kedvelném-e egyáltalán.
-És most már kedveli?
-Hát persze, hiszen a barátja!-torkollta le Rebecca a megszólalót.-Ha nem kedvelné, akkor
nem is hozta volna el hozzánk.
-Legyél egy kicsit kedvesebb a többiekhez-kérte Cassandra az éles eszű lánykát.-Csak azért,
mert egy kicsit előbb rájössz a dolgokra, mint ők, attól még nem leszel több náluk. Sőt.
Neked kell segítened nekik, hogy ők is boldoguljanak.
A gyerekek szinte itták Cas szavait. Úgy figyeltek rá, mintha minden mondata egy
igazgyöngy lenne. Jason nem tudta, hogy a lány mennyire van tudatában, de ő azonnal
észrevette, hogy bizonyos fokig mind az anyjukként tekintenek rá.
Amikor Cassandra felvetette, hogy ő távol tarthaná az árvaháztól, sok arcon látott
szörnyülködést, míg mások-a bátrabbak és idősebbek közül-szúrós pillantásokat vetettek rá.
Mintha gondolatban épp nagyon csúnya dolgokat művelnének vele. Isten óvja azt, aki
közéjük és a drága Miss Cassie-jük közé mer állni! De most, hogy látta őket így, együtt, már
megértette ezt a ragaszkodást.
Ahogy a grófkisasszony a gyerekekkel bánt, egyértelművé tette, hogy egyenként
mindannyian fontosak neki. Nevükön szólította, és jól ismerte valamennyiüket. Hogy ki mit
szeret, ki kivel van barátságban. Ki mitől fél. Miről álmodik. Mindegyikükhöz volt szava, és
amikor dorgált, azt mind nagyon komolyan vették.
A férfi azon kapta magát, hogy fáradtságát elfeledve, élvezettel figyeli, ahogy a siserehad a
lány körül nyüzsög-aki néha azt se tudta, merre kapja a fejét, úgy elhalmozták kérdésekkel.
Volt, hogy egyszerre hárman beszéltek hozzá; ilyenkor az ügyeletes nővérnek kellett rendet
teremtenie, emlékeztetve a lurkókat, hogy Miss Cassie nem a hétfejű sárkány, így egyszerre
csak egy felé tud figyelni. Nem mintha ez megakadályozta volnna őket bármiben is, de a
figyelmeztetés után legalább egy ideig visszafogták magukat. Úgy-ahogy.
A gyerekekkel csak úgy repült az idő, és mire Jason észbe kapott, már jócskán túllépték a
kirándulásra szánt időkeretet. Nem szívesen törte meg a családias légkört, de rá még számos
tennivaló várt, így hát kelletlenül ugyan, de egy alkalmas pillanatban félbeszakította a
társalgást.
-Mennem kell.
-Hogyne-ocsúdott fel Cassandra is.-Bocsánat, nem vettem észre, hogy ilyen késő van. Máris
indulhatunk.
-Ön maradhat, ha akar-ajánlotta fel a férfi.
-Maradjon, Miss Cassie!-könyörögtek a kislányok.
-Most nem lehet-mondta Cassandra szelíd erélyességgel.-De ígérem, hogy legközelebb
nagyon sokáig maradok. Jó?
Láthatóan nem volt jó, de ezt kellett elfogadni. Búcsúzóul megölelgette őket, és még
megemlítette a vacsorai desszertet, hogy jobb kedvre derítse őket. Ez működött is. Aztán egy
alkalmas pillanatban kicsúszott a kezeikből, és elment.

18. Fejezet

Csendben tették meg az utat vissza a kastélyba. Jason a gondolataiba merült-vagy csak
bóbiskolt, nehéz lett volna megmondani-Cas pedig nem akarta zavarni, ezért ő is hallgatott.
Ez egyébként nem ment könnyen; nagyon kíváncsi lett volna rá, hogy a másiknak mi jár a
fejében. De uralkodott magán, mert bűntudata volt a hosszan elhúzódó látogatás miatt.
Mikor leszálltak a nyeregből, átvette a kantárt a férfitól.
-Majd én gondoskodom a lovakról-mondta.-Ön csak menjen, ahova kell.
Lord Sylverton gyors mosolyt villantott rá, amitől Cassandra szívverése hirtelen megugrott.
A férfi láthatóan annyira fáradt volt, hogy egy percre elfelejtett kifürkészhetetlennek
látszani. Vagy csak azért feledkezett meg magáról, mert az agya már a feladatain pörgött.
-Köszönöm-mondta.-Ha szüksége lenne rám, és nem talál, keresse Iant. Ő többnyire tudja,
merre vagyok.
És már ott sem volt.
Az ég már szürkült, mikor Cas kilépett az istállóból. Úgy döntött, nem megy haza, hanem
még egy éjszakára a palotában marad. Anyja még nap közben hazatért, így apja már nem
aggódott-itt viszont még nagyon is szükség volt rá. Nem is tépelődött hát sokat, hanem az
üvegház felé vette az irányt.
Izabella ugyanott ült, ahol órákkal ezelőtt magára hagyta. Mintha el sem mozdult volna. A
töprengése azonban hiábavalónak látszott: úgy tűnt, nem sikerült döntésre jutnia, és közel
jár a teljes kétségbeeséshez. Cassandra könnyek nyomait látta az arcán.
-Ebből elég-mondta köszönés helyett, és meglehetősen tiszteletlenül talpra rángatta a
hercegnőt.-Amikor azt mondtam, hogy döntsön, nem úgy értettem, hogy egész nap ezen
rágódjon! Ebbe akárki beleőrülne. Mostantól holnap reggelig nem juthat eszébe a dolog,
rendben?
-Ha az olyan könnyen menne-motyogta a lány reményvesztetten.
-Ez kihívás, az elől pedig soha nem hátrálunk meg!-mosolygott Cas, és nem könyörült rajta.-
Jöjjön!
-Hová megyünk?-kérdezte Izabella, miközben követte.
-Először is ki innen-felelte Cassandra.-Ez a meleg önmagában megbetegít. Friss levegő kell
és egy kis testmozgás. Ugye van olyan ruhája, amiért nem kár?
Nem meglepő módon nem volt neki. Egy hercegnő külseje csakis makulátlan lehet, nem is
ismeri a munkaruha fogalmát. Ezért elsőként a cselédek szárnyába mentek, és kerestek
valakit, aki nagyjából ugyanaz a méret volt. Találtak is egy szobalányt, aki teljesen ledöbbent,
mikor megtudta, mit akarnak, de aztán egy pénzdarab hatására nyomban készségessé
változott. Még az átöltözésben is segített.
Amíg Izabella készülődött, Cas üzent a királynak, hogy jegyesét ne keresse a vacsoránál.
Majd a konyhára, hogy nagyjából két és fél óra múlva küldjenek némi ennivalót a hercegnő
szobájába. Úgy ítélte, addigra a másik kellőképpen lefárad majd.
Bármire is számított Izabella, amikor megtudta, hogy mit fognak csinálni, teljesen meg volt
rökönyödve.
-Istállótakarítás?-ismételte, remélve, hogy rosszul hallott.
-Az bizony-erősítette meg Cassandra.
-De hát...
-Még sosem csinált ilyet, gondolom, nem is nézte végig-szakította félbe Cas a tiltakozását.-
Nem probléma. Megtanítom rá. És ez olyan munka, ahol nem baj, ha nem tökéletes; majd
holnap az istállófiú megigazítja.
-De...de...
Izabella csak ezt az egy szó szócskát tudta dadogni újra meg újra.
A gróf kisasszony egy vasvillát nyomott a kezébe.
 -Ne aggódjon. Egy kis izomláznál rosszabb nem történhet önnel. És sokkal jobb uralkodó
lesz önből, ha legalább egyszer megtapasztalta, hogy milyen az igazi fizikai munka.
A hercegnő nem volt benne biztos, hogy ébren van. Soha nem gondolta, hogy ilyesmi
megtörténhet vele. Hogy egy istállóban, durva anyagú, kényelmetlen ruhában lócitromot
szedjen-ha ezt az otthonából bárki megtudta volna, el kellett volna süllyednie szégyenében.
Mintha nem lenne több, mint egy közönséges parasztlány. És mi lesz, ha a szagot átveszi a
haja és a bőre? Ha valaki megérzi rajta? Muszáj lesz egy alapos fürdőt vennie, ha ennek
vége!
Mivel sötétedett, petróleumlámpa fényénél dolgoztak, ami érdekes árnyékokat vetett a
boxok falára. A szerszám nyele törte a lány kezét, és karja hamarosan sajogni kezdett a
szokatlan igénybevételtől. De valahányszor megállt egy pillanatra, a másik sürgetően intett.
-Gyerünk, gyerünk, ez eddig semmi sem volt!
Izabella tehát dolgozott, és közben igyekezett minél kisebbeket lélegezni, hogy minél
kevésbé szívja be a bűzt. És magában megfogadta, hogy valahogyan visszaadja ezt Miss de
Clare-nek. Még hogy friss levegő és testmozgás! Inkább rabszolgamunka.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire az első boxszal végzett. Közben a szomszéd ló többször is a
szívrohamot hozta rá azzal, hogy a legváratlanabb pillanatokban bökte hátba, vagy
szuszogott bele a hajába. Ráadásul, amikor kész lett, Cassandra egy jó szót sem szólt, csak
kinyitotta a következő box ajtaját, jelezve, hogy az következik. A hercegnő majdnem elsírta
magát. De összeszorította a fogát, és csinálta tovább, amíg már kiegyenesedni is alig bírt, úgy
fájt a dereka. Aztán egyszer csak betelt a pohár: ledobta a vasvillát.
-Még nem vagyunk készen-figyelmeztette a másik.
-Nem érdekel-mondta Izabella dacosan.-Mindenem fáj, koszos vagyok, elfáradtam és éhes
vagyok. A maradékot csinálja meg egyedül, én nem maradok tovább.
Azzal hátat fordított, és hercegnői tartással kimasírozott az istállóból. Egyenesen a
szobájába ment, ahol szó szerint letépte magáról a ruhát, és egy tiszta köntöst húzott fel. Egy
tálcán étel várta, ami még meleg volt; úgy esett neki, mintha napok óta nem evett volna.
Azután fürödni akart, de mivel már evés közben is el-elbóbiskolt, úgy gondolta, előbb pihen
egy kicsit, és kényelmesen elhelyezkedett a karosszékben.
Cassandra adott egy kis időt a másiknak, hogy lehiggadjon. Addig szólt az istállófiúnak, hogy
végeztek, és megjutalmazta a segítőkészségéért. Aztán szép lassan ő is beballagott a
palotába, a hercegnő lakosztályához. Az ajtó résnyire nyitva volt, így nem kopogott, csak
benyitott.
Halk hortyogás volt az első, ami megütötte a fülét. Izabella egy székben ülve aludt; feje a
mellére bukott, és szája félig nyitva volt. Előtte üres edények halma: mindent megevett az
utolsó morzsáig. Pedig a szakács két embernek elég ételt küldött fel.
Cas mosolyogva pakolta össze a tálakat, és eltette az útból. Pontosan ezt akarta elérni;
biztos volt benne, hogy amíg gondolatban őt mondta el mindennek, Izabellának eszébe sem
jutott az esküvője. És nem fog rosszul aludni sem emiatt. Bár azért nem ártott volna neki egy
kellemesebb fekvőhely.
Eszébe jutott, hogy egy kívánsággal elintézi a dolgot, de csak most ébredt fel egy hosszú
lábadozás után, és nem akart újra ágyba kényszerülni. Így hát kiment a folyosóra, és
bekopogott egy másik ajtón. A férfi azt mondta, ha segítségre van szüksége, keresse
meg...hát, most volt. Csak azt remélte, nem álmából ébreszti fel.
Kár volt aggódnia. Lord Sylverton azonnal ajtót nyitott, és sem ruhája, sem ébersége nem
árulkodott arról, hogy már alváshoz készült volna. Inkább úgy nézett ki, mint aki egy újabb
éjszakát akar átvirrasztani.
 -Cassandra.
Hangja nem árulkodott meglepetésről, de a lány érzékelte rajta. Nyilván nem számított rá.
-Szükségem lenne önre, ha van egy perce-mondta Cas.
Jason kilépett a szobájából, és kulcsra zárta az ajtót.
-Az öné vagyok.
Bár úgy lenne-futott át Cassandra agyán az oda nem illő gondolat, amit máris elhessegetett.
Koncentrálj!-utasította magát.
-Izabella elaludt egy karosszékben-mondta, miközben elindultak.-Egyedül nem akartam
felemelni, nehogy leejtsem.
-Jól tette, hogy szólt-mondta a férfi, és szokásához híven máris ő ment elöl.-Mitől fáradt így
el?
-Egy kicsit megdolgoztattam. Semmi komoly. De előfordulhat, hogy panaszt tesz rám önnél
vagy őfelségénél; egy kicsit zokon vette a dolgot.
Jason hátrapillantott rá, szemét összehúzva.
-Remélem, tudja, hogy mit csinál.
-Természetesen.
Hiába volt fáradt, Sylverton úgy kapta fel a hercegnőt, mintha nem lenne súlya. Cas lehúzta
a takarót az ágyról, majd amikor Izabella már rajta feküdt, visszaterítette. El is igazgatta a
szélét, nehogy véletlenül lecsússzon, és a hercegnő kezeit is alá dugta. Nem akarta, hogy
megfázzon.
-Köszönöm-mondta a férfinak, amint ismét a folyosón voltak.
-Elárulja, miért merítette ki leendő királynéját?-kérdezte Jason.
-Figyelemelterelésre volt szüksége-felelte a lány.-Emellett nem árt neki ez a tapasztalat.
Még ha holnap máshogy gondolja is, amikor mozdulni sem bír majd-tette hozzá.
A másik szája sarka rosszallóan megrándult, de nem szólt semmit, csak a saját lakosztája
felé indult. Cassandra mellé szegődött.
-Önnek sem ártana egy kis alvás-jegyezte meg.-Akárcsak egy óra. Vagy kettő.
-Attól tartok, nem ébrednék fel-rázta fejét a férfi.-Néha olyan mélyen alszok, hogy ágyút is
sütögethetnének a fülem mellett.
-Majd én felébresztem-ajánlotta Cas.-Nagyon találékony tudok lenni. Ha kell, leöntöm egy
kancsó hidegvízzel, attól biztosan magához tér.
Jason megállt és ránézett; mintha azt fontolgatta volna, hogy vajon komolyan beszél-e.
Aztán mikor Cassandra nem nevetett, megkérdezte:
-Tényleg megtenné?
-De még mennyire-vágta rá a lány.-Higgye el, még élvezni is fogom.
A férfi kimerültségét bizonyította, hogy nem vette észre: gátlástalanul hazudik. Ami azt
illeti, ennél messzebb is hajlandó lett volna elmenni, hogy célt érjen, de arra szerencsére
nem került sor. Jason külseje valószínűleg híven tükrözte belső állapotát, mert viszonylag
kevés győzködés után belement, hogy szundítson egy másfél órát.
Ám nem volt hajlandó a hálószobájában lefeküdni. Azt mondta, kéznél akar lenni, ha bármi
adódna, így aztán a dolgozószobában lévő díványra heveredett le-úgy, ahogy volt, nappali
ruhában-és csak egy vékony takarót terített magára. Egy kis párnát tett a feje alá, és amint
behunyta a szemét, szinte teljesen mozdulatlanná vált. A lélegzése lelassult, az arca kisimult:
álomba merült.
Cassandra várt egy keveset, majd halkan a nevén szólította. Aztán egy kicsit hangosabban.
Semmi reakció.
 A lány megkönnyebbült sóhajjal munkához látott. Először is lehúzta Jason csizmáit-a férfi
azt sem volt hajlandó levenni-majd a hálóból áthozott egy rendes takarót. Veszekedések ide
vagy oda, nem állt szándékában engedni, hogy a másik ilyen spártai körülmények között
töltse az éjszakát. Akkor sem, ha ehhez volt szokva.
Amikor végzett, körülnézett a helyiségben. Csábította a lehetőség, hogy alaposan átkutassa
a lakosztályt, hátha új dolgokat tudhat meg a tulajdonosáról, de ellenállt a kísértésnek.
Inkább leült az íróasztal mellé, és felkészült a hosszú várakozásra. Feltett szándéka volt
ottmaradni, és gondoskodni róla, hogy Jason zavartalanul pihenhessen.
Borzasztó dühös lesz, ha felébred-gondolta.-Talán nekem sem ártana szunyókálnom egy
keveset, hogy állni tudjam a sarat vele szemben.
Mielőtt azonban a gondolatot tettre válthatta volna, valaki hangosan bekopogott. Talpra
ugrott, és felrántotta az ajtót.
-Ne dörömböljön úgy, felkelti az egész kastélyt!-förmedt rá suttogva az ajtóban álló
egyenruhásra, aki meghökkenten bámult rá; láthatóan nem szokott hozzá, hogy nőkkel
találkozzon a parancsnoka szobájában. De hamar összeszedte magát, és udvariasan fejet
hajtott.
-Bocsánat kisasszony, de beszélnem kell lord Sylvertonnal. Négyszemközt.
-Sürgős az ügy?
-Igen-felelte a katona bosszúsan.
-Élet-halálkérdés?
A katona elgondolkodott, majd rövid szünet után válaszolt.
-Nem.
Épp ahogy gondolta.
-Akkor keresse meg vele lord Sylverton helyettesét-utasította ingerülten.- Azután mondja
meg neki, hogy jöjjön lord Sylverton lakosztájához, de az égre kérem, halkan kopogjon!
Cas nem várta meg a fickó válaszát, hanem becsukta az ajtót az orra előtt.
-Csak okosan-mormolta, nyugalomra intve magát. Ha nem akarja, hogy a herceg alváshiány
miatti végkimerülésben meghaljon, jobban teszi, ha bebizonyítja neki, hogy a királyság
nélküle is képes működni egy napig. De ha rosszul kezeli a dolgokat, az pont az ellenkezőjét
fogja igazolni, és akkor akár meg is csináltathatja a férfi koporsóját.
Ez pedig egy dolgot jelentett: virrasztást.
Nem baj-gondolta. Úgyis 30 órát aludtam...
Nem kellett sokáig várnia, hamarosan halkan zörögtek az ajtón. Kilépett a folyosóra.
-Üdv-mondta Iannak.-Cassandra de Clare vagyok.
-Tudom-felelte a helyettes.
A lány elfintorodott.
-Hát hogyne. Azért hívattam ide, mert egy időre át kell vennie lord Sylverton feladatait.
-Mennyi időre?-kérdezte a férfi élesen.
-Amíg kialussza magát-válaszolt a lány egyszerűen.
Ian vonásai elernyedtek, szemében meglepetés villant.
-Alszik?
-Igen. Nekem kellene felébresztenem, de nem fogom, és gondoskodom róla, hogy más se
tegye. De addig nem dőlhet össze az ország. Segít nekem?
A férfi habozás nélkül tisztelgett.
-Állok szolgálatára, hölgyem.
Cas hálásan mosolygott rá.
-Meglehet, hogy még néhány embert önhöz kell irányítanom. Hová küldhetem őket?
 -A nagyszalonba. Ha én nem is vagyok ott, otthagyom egy emberemet, aki tudni fogja,
merre találnak.
-Kiváló. Köszönöm, helyettes.
-Szólítson Iannek kisasszony.
Ian újra tisztelgett, majd elment, a lány pedig visszament a szobába.
A percek végtelen lassúsággal peregtek. Egy ideig azzal foglalta el magát, hogy az alvó
Jasont figyelte, de aztán úgy érezte, hogy nem normális, amit csinál, és abbahagyta. Ő se
akarta volna, hogy alvás közben bámulják. Ezután azonban ismét unatkozni kezdett, és jobb
híján az íróasztalon szanaszét heverő papírokat kezdte nézegetni.
Levelek voltak, méghozzá többnyire panaszlevelek. A férfi ezekkel foglalkozhatott, amikor
megzavarta. Talált egy tekercset, amire a válaszok vázlatait írogatta. A megoldásokat a vitás
ügyekre. De az írás mennyisége alapján vagy nem régóta csinálhatta, vagy nagyon lassan
haladt vele.
Cas szórakozottan átfutotta az egyik levelet. Egy paraszt arról panaszkodott, hogy a
szomszédja meglopja. Állítólag többször tűnt el ez-az a kertjéből, ami aztán a szomszéd
asztalán tűnt fel. Elment a bíróhoz az üggyel, de az a szomszéd sógora, ezért neki adott
igazat; nem maradt hát más hátra, mint a földesúrhoz fellebbezni. Arra kérte lord Sylvertont
tegyen valamit.
És mégis mit tegyen innen?-gondolta Cassandra hitetlenkedve. A parasztnak kellene egy
kutyát szereznie, amelyik megvédi kertjét a betolakodóktól. Vagy megpróbálhatja rajtakapni
a szomszédot.
Ahogy jöttek elő benne az ötletek, gondolt egyet, és kinyitotta a tintásüveget. Belemártotta
a lúdtollat, és Jason jegyzetei alá felírta: A tolvaj szomszéd. Mellé pedig a levél keltezését.
Majd elkezdte felsorolni a lehetséges megoldásokat, azzal bezárólag, hogy a férfi valami
módon jelölje meg a zöldségeit, amitől azok egyediek lesznek, és így leleplezheti a tolvajt.
Nem tudta, hogy Jason mit fog szólni hozzá. De jó időtöltés volt, úgyhogy amikor mindent
lejegyzett, a következő levél után nyúlt.
Az éjszaka viszonylag csendesen telt. Cas dolgozgatott, Jason aludt. Nagyjából óránként
bekopogott valaki valamilyen „sürgős” ügyben. A lány a többségüket átirányította-például
nem értette, mi köze lord Sylvertonnak ahhoz, hogy új patkó kell néhány lónak, ráadásul az
éjszaka közepén, így az illetőt elküldte az istállómesterhez. Azért egy darab papírra minden
látogatót leírt az érkezése időpontjával és az ügyek jellegével együtt, valamint azt is, hogy
mit kezdett velük. Néhányuknak egyszerűen annyit mondott, hogy jöjjenek vissza később.
Számtalan ember nézett be ezer különféle ügyben, de egy dolog mindenkiben közös volt: a
meglepetés, amikor szembe találták magukat vele. Mintha maga a gondolat is, hogy lord
Sylvertonnak hölgytársasága van, nevetséges lenne. Ez részben tetszett neki- ezek szerint a
férfi nem volt egy nőcsábász. Nem mintha valaha is ilyesmit feltételezett volna róla, de jó
volt a megerősítés. Másrészt viszont zavarta a dolog, mert mintha mindenki úgy vélte volna,
hogy a hercegnek nem lehet magánélete. Mintha nem lett volna több mint a tisztség, amit
betöltött, és ez őt egyre jobban bosszantotta.
Néhány óra alatt végére ért a leveleknek, és más szórakozás után kellett néznie. Gondolt rá,
hogy olvas valamit, de aztán letett róla. Inkább újra átgondolta a tervezett esküvőt, és
folytatta a töprengést. Közben mindent papírra vetett, nehogy bármit is elfelejtsen.
Ahogy közeledett a reggel, a látogatók szaporodni kezdtek. Akiket azzal küldött el, hogy
később jöjjenek vissza, azok is kezdtek újra megjelenni. Végül jobbnak látta kiülni a folyosóra
egy székben, nehogy a sok ajtónyitás, kopogás és beszélgetés felkeltse az alvót-bár úgy tűnt,
tényleg semmi sem zavarja. Arra sem ébredt fel, amikor véletlenül felborította a székét,
mikor egyszer túl gyorsan állt fel; pedig az tényleg nagy zajjal járt.
Hét óra tájékán a király is felbukkant-épp arra járt, és a kuzinja szobája előtt ülő lány
felkeltette a kíváncsiságát. Miután üdvözölte Cassandrát, rá is kérdezett a dologra, és Cas
röviden elmagyarázta a helyzetet. Edward hasonlóan reagált, mint Ian.
-Nagyon jól tette, amit tett-mondta.-Azt nem hiszem, hogy Jason is értékelni fogja, de
mindenki, aki egy kicsit is törődik az épségével, hálával tartozik önnek.
-Ha számolgatjuk a tartozásokat, akkor mondjuk, hogy ezzel viszonzom a szíves
vendéglátást-legyintett Cas.
-De udvariatlan vagyok! Meg se kérdeztem, hogy érzi magát!-kapott észbe őfelsége.-
Sikerült kipihennie a rosszullétet?
-Igen, köszönöm a kérdését. Remekül vagyok. Bár ha lord Sylverton ismét talpon lesz, azért
én is lefekszem majd egy kicsit.
-Mehet most is-vetette fel a király.-Majd ideküldetek valakit, aki átveszi a helyét.
-Nem, köszönöm-tiltakozott a lány.-Az én felelősségem, hogy mi történik itt, és emellett
van egy olyan érzésem, hogy az unokatestvére hamarosan visszatér közénk.
-Ahogy akarja-biccentett Edward, majd további jó őrködést kívánva továbbment a dolgára.
Cassandra megérzése helyesnek bizonyult. Nagyjából 2 óra telt el, mikor furcsa robaj
hallatszott ki a lakosztályból; a lány gyorsan benyitott, hátha valami baj van. Aztán csak állt,
és nézett, és nagyon erősen igyekezett nem elnevetni magát. Nem sikerült.
Jason felébredve nyilván fel akart pattanni a díványról, de belegabalyodott a takaróba, és
leesett a földre. Ez volt a zaj. Most éppen a padlóról tápászkodott fel, miközben a paplan
még mindig a lábára volt tekeredve, ő maga pedig vaksin pislogott körbe, mint aki nem
tudja, hol van, és mi történik vele. Még nem tért magához teljesen.
-Jó reggelt-mondta Cas, és próbált uralkodni magán.
-Miss Jane-morogta a férfi, mikor végre sikerült az arcára fószálnia.-Akarom mondani, Miss
de Clare. Hány óra van?
-Délelőtt kilenc lesz-felelte a lány.
-Mennyi?
Láthatóan csak ennyi kellett a másiknak, hogy kijózanodjon. Azonnal megszabadult a
takarótól, és a csizmáját kereste, közben pedig félhangosan szitkozódott.
-Megígérte, hogy felébreszt!-vetette oda.
-Azt hiszem, szólnom kellett volna, hogy komoly gondjaim vannak az ígéreteim
betartásával-vallotta be Cas bűntudat nélkül.-Bosszantó hiba, de senki sem tökéletes.
Jason dühösen felmordult. Nagy nehezen sikerült magára rángatnia lábbelijét, úgyhogy
most a hálószobába sietett, és pár percre eltűnt szem elől. Tiszta ingben és rendezett hajjal
jelent meg ismét, de indulatai nem csillapodtak.
-Azt hittem, bízhatok önben.
-Bízhat is-kérte ki magának Cassandra.-De nem akkor, amikor arról van szó, hogy figyelmen
kívül hagyja a saját jóllétét.
-Fel kellett volna keltenie.
-Szüksége volt az alvásra. Most újabb hétig kínozhatja magát, mielőtt a kimerültségtől
összerogyna.
-Hálás vagyok, hogy így aggódik értem-mondta a férfi epésen.-De legközelebb inkább
tegye azt, amit megbeszélünk, és ne tegyen úgy, mintha mindenkinél jobban tudná, hogy az
embereknek mi kell.
 -Ön beleszólhat az életembe, mondván hogy törődik velem, de én nem az önébe?-csattant
fel a lány.-Ez így nagyon igazságos, mondhatom. De ne aggódjon, többé nem avatkozom a
dolgába. Felőlem akár halálra is dolgozhatja magát, az sem érdekel!
Fogta a tekercset, amire egész éjjel irkált, és Jason lábához hajította.
-Ezt olvassa el, vagy fűtsön be vele, ahogy tetszik. Én megyek lefeküdni.
Azzal sarkon fordult, és kiment a szobából; az ajtót is jól becsapta maga után. Meg sem állt
a neki kiutalt szobáig, ahol aztán levetette magát az ágyra; mély levegőt vett, egy percig
benn tartotta, s csak mikor már a tüdeje kegyelemért könyörgött, akkor fújta ki. Közben
elképzelte, hogy vele együtt megszabadul minden frusztrációjától is-lord Sylverton úgy volt
képes feldühíteni, ahogy senki más. Aztán ezt megismételte. Jó néhányszor.
Amint sikerült ismét hideg fejjel gondolkodnia, megállapította, hogy nem is ment olyan
rosszul a dolog. Persze összevesztek, de erre számított is. Arra azonban várhat a férfi, hogy
bocsánatot kérjen, amiért gondoskodott róla.
Anya azt akarta, hogy önmagamat adjam-gondolta. Hát ez vagyok én. Ha nem tetszik,
akkor fel is út, le is út.
Felállt, hogy kissé szalonképesebbé tegye a külsejét. Minden vágya az volt, hogy aludjon
egyet, de úgy vélte, a hercegnő már felébredt, és feltétlenül beszélnie kellett vele. Bár
biztos volt benne, hogy a lány nem lesz túl lelkes.
Izabella éppen a szobájában reggelizett, amikor rányitott. Fájdalmas arccal ült a székén, és
a kedve csak még rosszabb lett, amikor felismerte Cast.
-Sajog minden tagom-mondta szemrehányóan.-Remélem, örül.
-Cseppet sem-felelte Cassandra az igazsághoz híven.
-Gondolom, azért jött, hogy leszidjon-sóhajtott a másik bosszúsan.
-Miért?
-Amiért a vége előtt otthagytam a munkát.
A gróf kisasszony nevetett.
-Ha valamiért le akarnám szidni, az azért lenne, mert nem hagyott faképnél már korábban.
A hercegnő kezében megállt a villa; gyanakodva nézett rá.
-Most tréfálkozik?
-Halálosan komoly vagyok-mondta a lány.-Ön szemmel láthatóan utálta a tegnap este
minden percét. Rosszul érezte magát, és nem akarta csinálni. Mégis maradt.
-Ön kényszerített!-vádolta Izabella.
-Ez nem igaz. Nem volt nálam korbács, és nem helyeztem kilátásba büntetést, ha nem
engedelmeskedne. Bármikor otthagyhatott volna, akár már az első percben. Ön döntött
úgy, hogy marad.
Izabella további tiltakozásra nyitotta a száját, de aztán szó nélkül becsukta.
-Fel sem merült bennem, hogy nemet is mondhatnék-mondta végül.
-Ön hercegnő-mutatott rá Cas.-Rangban felettem áll. Emellett vendég is. Nem
mondhattam volna ellent.
Elgondolkodott, hogy miként is fogalmazza meg a mondandóját, hogy a másik mindenképp
megértse.
-Másoknak többnyire csak annyi hatalma lehet fölöttünk, amennyit adunk nekik-
magyarázta.- Vannak, akik változtathatnak a cselekedetei következményein, de senki sem
cselekedhet ön helyett. Bármit is tesz, azért ön a felelős, és fontos, hogy mindig jó
átgondolja, mielőtt valamire igent vagy nemet mond. Számba kell vennie minden tényezőt.
Nem bújhat amögé, hogy kényszerítették.
-Az egész azért volt, hogy ezt megtanítsa?-kérdezte a hercegnő értetlenül.
 -Részben-felelte Cassandra.-Emellett elterelte a figyelmét, és kipróbálta a fizikai munkát.
Higgye el, ezután sokkal megértőbb lesz minden istállósfiúval.
-Az már biztos.
Izabella mélyet sóhajtott.
-Köszönöm. Azt hiszem.
-Szívesen máskor is-vigyorgott Cas, mire a másik elnevette magát.
-Inkább ne. Ennyi is elég volt.
-Ahogy gondolja.-A gróf kisasszony az ajtó felé hátrált.-Nem akarom feltartani, és engem is
vár a saját dolgom. Csak meg akartam nézni, hogy van. Ha ez megnyugtatja: ennél
rosszabbra számítottam. Egészen jól bírja.
-Nem nyugtat meg, de azért köszönöm.-A hercegnő halk nyögéssel pozíciót váltott;
mozgása merev és darabos volt.-Mikor látom legközelebb?
-Hamarosan-ígérte Cassandra.-Amint lesz egy kis időm, eljövök.
Nem is lenne olyan rossz királynő-gondolta kicsit később a szobája felé. Lenne vele munka,
de nyitott és tanulékony. Egy kis segítséggel hamarosan megtalálná a hangját.
És nekem majdnem annyi befolyásom lenne a koronára, mint Lord Sylvertonnak-jutott
eszébe hirtelen.-Igaz, Jason közvetlenül a királyra tud hatni; nem csoda, hogy néhányan
aggódnak a hatalma miatt. De ő sosem manipulálná öncélúan Edwardot, ahogy én sem
Izabellát.
Ez biztos?-szólalt meg benne a kétely váratlanul, de nem a férfival, hanem önmagával
kapcsolatban.
Izabella kezdett felnézni rá, mint egy idősebb nővérre. Emellett szomjazott a vezetésre, és
még meg is köszönte volna, ha Cas megmondja neki, hogyan cselekedjen a nagy
jelentőséggel bíró helyzetekben. És ha ő puszta jó akaratból megmondaná neki, mit tegyen?
Csak mert segíteni akar neki vagy másnak. Hogyan lehetne biztos benne, hogy nem lépett át
egy határt? Sylverton vajon hogy csinálja?
Újfajta szorongás lett úrrá rajta, amihez hasonlót még nem tapasztalt. Azt nem feltételezte
magáról, hogy rossz szándékkal kihasználná a királynőt, de néha a jó szándékból is születhet
rossz eredmény. Nem akart ilyen hatalmat. Ugyanakkor azt is tudta, hogy nem hagyhatja
magára a királynőt-akár Izabella, akár Ella lesz az. Bármelyikük kerül trónra, szüksége lesz a
vezetésére és a bátorítására, és arra, hogy megóvja őket mások káros hatásától, amikor
sebezhetőek. De honnan fogja tudni, hogy nem válik-e maga is olyanná közben, akiktől
védeni akarja a barátnőit?
Mit tegyek?-kérdezte magától.
Egy kívánsággal elintézhette volna-néhány óra szenvedés, egy hosszú alvás, és utána már
nem kell emiatt aggódnia. De most először ezzel kapcsolatban is bizonytalanság ébredt
benne. Vajon jól bánik ezzel az erejével? Eléggé kihasználja? Vagy éppen hogy visszaél vele?
Mi jogon avatkozik bele mások életébe?
A gondolataiban Jason szavaira ismert, amitől ökölbe szorult a keze. Átkozott férfi! Hogy
mer kételyt ébreszteni benne? Nem is ismeri a helyzetét. Egy csomó dolgot nem tud róla.
Hogy meri megítélni?
A harag jó volt. Elfújta a kétségbeesést, és erőt adott helyette. Segített koncentrálni a
céljára. Ágy. Ágyba kell feküdnie, és aludni. Ki kell pihennie magát. Akkor majd tisztábban
lát.
Megérkezett a szobájához. Közben elment Jason ajtaja előtt, ami zárva volt, de nem ment
oda megnézni, hogy ott van-e. Nem volt elég jó formában, hogy folytassák a veszekedést.
Inkább igyekezett, hogy mielőbb vízszintesbe kerüljön: egyedül kibújt a ruhájából, behúzta a
függönyöket, és befeküdt a paplan alá. Becsukta a szemét, és bár elméje még mindig
pörgött, a teste kezdett kikapcsolni, és hamar elaludt.

***

Lord Sylverton mindent megtett, hogy bepótolja az alvás miatt kiesett időt, és felzárkózzon
az eseményekhez. Ez egyébként korántsem volt olyan lehetetlen vállalkozás, mint elsőre
gondolta, hála helyettese rátermettségének, és Cassandra precíz jegyzeteinek. A lány
mindent leírt, amit neki tudnia kellett, és jól kezelte a különböző helyzeteket, mindenkit a
megfelelő helyre vagy emberhez irányítva. A férfi belátta, hogy korántsem volt olyan
felelőtlen, mint hitte, és meggondolatlan akciója végül is nem okozott semmilyen
katasztrófát.
Ami Iant illeti, őt láthatóan lenyűgözte a gróf kisasszony hatékonysága. Nem mondta ki, de
valahányszor szóba került a hölgy, hallatszott az elismerés a hangjában. És ő még nem is
tudott a megjegyzésekről, amiket Cas a Sylverton birtokról küldött levelekhez írt. Jason épp
csak egy pillantást vetett rájuk, de ez is elég volt, hogy megállapítsa: igen jól fog szórakozni,
miközben végigolvassa. És nem csak tréfás ötletek voltak ott, hanem valódi megoldások is,
amik rengeteg időt és fejtörést fognak neki megspórolni. Arról nem is beszélve, hogy végre
teljes erővel tudott fókuszálni, mivel hetek óta először végre teljesen kipihente magát.
Mindent összevetve be kellett ismernie, hogy haragja talán elhamarkodott volt. Végtére is
a lány feláldozta az éjszakáját, hogy ő kialhassa magát, és tudatosan vállalta vele a
konfrontációt-ezt nagyon kevesen merték volna megtenni. Egy kezén meg tudta volna
számolni.
Gondolt rá, hogy megkeresi, de aztán letett róla. Volt elég más dolga, és emellett nem
segítette volna a kibékülést, ha legszebb álmából ébreszti fel a kisasszonyt. Hiszen a
problémájuk is ebből fakadt. Inkább félretette a bocsánatkérést akkorra, amikor képesek
mind a ketten higgadtan beszélni egymással. Már ha képesek rá valaha.
Rendes reggelit időpazarlásnak tartott volna, helyette csak futtában kapott be néhány
falatot, de déltájban leült egy közös ebédre a jegyespárral. Fel akarta mérni az állapotukat,
amihez az étkezés tökéletes volt, így összeköthette a kellemeset a hasznossal.
Edward kedélyében a bál óta nem mutatkozott komolyabb változás. Bár időnként úgy tűnt,
sikerült jobb kedvre deríteni, pár perc múlva kiderült, hogy a változás csak átmeneti, és
hamarosan ismét komoly és szófukar lett. Vele ellentétben Izabella jól nézett ki:
nyugodtnak, szinte boldognak tűnt. Valószínűleg azért, mert a kezdeti nehézségek után
végre minden kezdett a megfelelő kerékvágásba zökkenni. Bár a mozgással mintha gondjai
lettek volna; ha túl gyorsan akart valamit csinálni, a mosolya fintorrá változott, és
felszisszent, mintha fájdalmai lennének.
-Jól van?-kérdezte Jason, mikor a lány a sokadik eset után sem szólt semmit.-Hívassak
orvost?
-Csak izomláz-legyintett a hercegnő óvatosan.-Rendben leszek.
Bármit is művelt vele a gróf kisasszony, alaposan megdolgoztathatta.
-Elnézést, ha Miss de Clare átlépett egy határt-szabadkozott a nő nevében.-Tudja, ő egy
kicsit…
Nem tudta, mi lenne a megfelelő jelző. Furcsának mondhatta volna, de az nem lett volna
őszinte, hiszen bár valóban kilógott a hozzá hasonlók közül, épp ettől volt különleges. Ez
utóbbi viszont dicséret lett volna, ami a jelenleg nem biztos, hogy szerencsés lett volna. Ám
ezúttal Izabellán volt a sor, hogy meglepetést okozzon neki.
 -Nagyon okos nő-mondta minden neheztelés nélkül.-Feszegeti a határokat, de érdemes
hallgatni a tanácsaira.
-Valóban korát meghazudtoló bölcsességgel bír. És szeret tabukat döntögetni.
-Csak nehogy egyszer túl messzire menjen.
Igen, pontosan ez volt az ő problémája is. Bár nem kellett volna, hogy az legyen. De mivel a
bátyjának már nem volt rá lehetősége, hogy vigyázzon rá, valaki másnak kellett ezt
megtennie. És ki más tehette volna meg, ha nem ő, aki amúgy is olyan sokkal tartozott
Richardnak? És most már Cassandrának is.
-Miss de Clare-rel nagyjából átbeszéltük az esküvő részleteit-váltott témát.-Már csak egy
gyors egyeztetés kellene önnel, hogy biztosan minden megfeleljen a tetszésének.
Noha tegnap alig több mint felével végeztek a tennivalóknak, a maradékot a leleményes
lány átgondolta az éjjel. Neki mindössze annyi feladata maradt, hogy elolvassa a
megjegyzéseit, és egy-két apróságot változtasson rajta a kritikus szemek kedvéért. És minél
jobban átlátta a lány éjjel végzett munkáját, annál inkább múlt a mérge iránta.
-Csak szóljon, hogy önnek mikor alkalmas-egyezett bele Izabella.-De szeretném, ha miss de
Clare is ott lenne. És ön is, Edward.
A király összerezzent a neve hallatán; kuzinja nem volt benne biztos, hogy tudja, miről is
van szó. De udvarias mosolyt erőltetett arcára-ami ezekben a napokban kezdett védjegyévé
válni-és fejet hajtott leendő arája előtt.
-Ahogy kívánja.
-Miss de Clare-nek nyugtalan éjszakája volt, így most vélhetőleg pihen-mondta Sylverton,
magára irányítva a figyelmet, és az asztal alatt figyelmeztetően Edward bokájába rúgott.-De
amint felébred, megejthetjük a beszélgetést.
-Te pedig a bocsánatkérést, amiért letámadtad-tette hozzá kuzinja, aki kezdett visszatérni
közéjük.
-Elmondta?
-Dehogy!-legyintett a férfi nagyon halvány, de igazi vidámsággal.-Csak ismerlek. Gyanítom,
még fel sem ébredtél, és már vérig sértetted. A helyedben mentségként hoznám fel, hogy
még nem teljesen voltál magadnál. Tudod, nem lenne jó ismét megharagítani ezt a
befolyásos, grófi családot.
A saját szavait fordította ellene-láthatóan nagy élvezettel. De Jason nem bánta, mert
legalább ismét életet látott megcsillanni a szemében. És amúgy igaza volt. Amikor
Cassandráról volt szó, hajlamos volt elfeledkezni úgyszólván minden másról, és búcsút
mondani a józanésznek, amiért igen drága árat is fizethettek volna.
-Mi történt önök között?-kérdezte Izabella, aki semmit sem tudott a gróf kisasszony
éjszakai akciójáról.
-Semmi különös-hárított Sylverton.-Csak volt egy kis nézeteltérésünk.
További faggatózásra számított, de a hercegnő csak bólintott, és visszafordult a
tányérjához. Talán mert tudta, hogy a gróf kisasszony hajlamos felbosszantani másokat.
Vagy csak nem érdekelte annyira a dolog, hogy folytassa a kérdezősködést. Valószínűleg
már az esküvő részletein járt az esze.
Mielőtt Jason maga is folytathatta volna az evést, Ian nyitott be az ebédlőbe. Zavartnak
tűnt. Azt mondta, egy fontos dolgot kell megbeszélnie vele, úgyhogy a férfi elnézést kért a
többiektől, és felállt az asztaltól.
-Mi történt?-kérdezte a folyosón.
 -Lord Chasterton megtámadta Addamst, amikor ételt vitt neki-közölte a helyettes.-
Valahogy szerzett egy kést, és súlyosan megsebesítette, így a palotaőr kénytelen volt
megölni, hogy a saját életét mentse.
Lord Sylverton haragja fellángolt, de sokéves gyakorlattal úrrá lett dühén.
-Hogy van a katona?
-Rendbejön. Az orvos épp most foltozza össze.
-Ha megvan, küldje haza egy időre-parancsolta.- Legalább egy hétig nem akarom látni.
Fizetett szabadság. A helyére állítson be valaki mást, akit akar.
-Igen, uram. A holttesttel mi legyen?
-Kaparják el valahol-mondta könyörtelenül.-Senki sem fogja keresni az áruló irháját.
Szerencsére amilyen készségesen vallott, nem hiszem, hogy még bármi újdonsággal tudott
volna szolgálni.
Ami a megszerzett információkat illeti, nagyon hasznosak voltak. Két kémét hívta vissza
azonnali hatállyal, akik lelepleződtek, és csak idő kérdése volt, hogy kivonják őket a
forgalomból. Emellett mások sokkal előnyösebb pozícióba kerülhettek a francia udvarban a
továbbított anyagnak hála. És arról is megbizonyosodhatott, hogy a meghiúsult
robbantások után a franciák egy ideig meghúzzák magukat; a közeljövőben nem kellett
újabb merényletektől tartaniuk.
Mindezt figyelembe véve a lord halála nem volt több egy kisebb kellemetlenségnél,
leszámítva az általa okozott sérülést. Jól is tette, hogy meghalt, mert különben Jason maga
intézte volna el: nem állhatta, ha valaki ártott az embereinek. És azt sem tudta kitörölni a
fejéből, ahogy a mocskos kéjenc Cassandrához ért...
-Egyelőre ne verjük nagydobra a történteket-parancsolta Iannek, megzabolázva a
gondolatait.-Csak az tudjon róla, akinek feltétlenül muszáj. Majd a megfelelő pillanatban a
nyilvánosság elé tárjuk, addig azonban maradjon titok.
-Igenis, uram.
-Leléphet.
Helyettese szalutált és távozott.
Lord Sylverton visszatért az ebédjéhez és a kérdésekhez, amik elől rutinosan kitért.
Amilyen gyorsan csak lehetett, befejezte az evést, és korábban állt fel az asztaltól, mint a
másik kettő-de pokolba az udvariaskodással, amikor aludni sincs ideje. Ment a dolga után,
és közben nyitva tartotta a szemét, hátha meglátja valahol azt a nőszemélyt, akinek sikerült
befurakodnia az agyába.
Késő délután volt, amikor Cassandra ismét felbukkant. Az istálló felől érkezett
lovaglóruhában, mintha épp visszaért volna valahonnan, vagyis már jó ideje talpon lehetett.
Az útja azonban nem úgy alakulhatott, mint tervezte, ugyanis az arckifejezése töprengő és
aggodalmas volt. És észre sem vette Jasont, pedig közvetlenül mellette sétált el.
-Jól van, Miss de Clare?-szólt utána a férfi, mire a lány összerezzenve felé fordult.
-Igen, hogyne-mondta zavartan.-Bocsásson meg, nem láttam.
Szabadkozása megszólaltatta lord Sylvertonban a vészharangot. A legutóbbi elválásuk után
Casnek ellenségesnek kellett volna lennie vele szemben, de mintha teljesen elfeledkezett
volna az összezördülésükről. Csak nyugtalannak tűnt.
-Szüksége van valamire?-faggatózott tovább a férfi.
-Nem, köszönöm.
-Merre járt?
-Az nem tartozik önre-vágta rá a másik csípőből.
Ez már inkább hangzott úgy, mint ő.
 -Izabella hercegnő szeretné, ha jelen lenne, amikor átbeszéljük az esküvői dolgokat-
mondta a férfi.
-Rendben. Kell egy negyed óra, hogy átöltözzek, de utána szabad vagyok.
-Nagyszerű. Az ebédlőbe jöjjön. Odatalál?
-Hogyne. Ott találkozunk.
Cassandra indulni akart, de aztán megtorpant, és visszapillantva végre a férfi szemébe
nézett.
-Nehogy azt higgye, hogy elfelejtettem, amit a fejemhez vágott-mondta fenyegetően.-
Még tartozik egy bocsánatkéréssel.
Ezzel ő is egyetértett, de helyeslés helyett provokatívan felhúzta a szemöldökét.
-Úgy gondolja?
-Igen, úgy-közölte a gróf kisasszony vehemensen.
-Csak ön után.
-Arra ugyan várhat!-sziszegte, azzal felpaprikázódva faképnél hagyta.
De a férfi nem bánta, mert legalább az a zavaró feldúltság eltűnt a szeméből.

Pimasz fráter!-fortyogott magában Cassandra, miközben megmászta a palota lépcsőit.-Ha

nem akarja belátni, hogy tévedett, én ugyan nem fogok pitizni! De nem is fogok többet
virrasztani, hogy ő kipihenhesse magát! Oldja meg az életét, ahogy akarja.
Lord Sylvertonnak született tehetsége volt hozzá, hogy ingerelje. Annyira sikerült
felhúznia, hogy egészen a szobájáig eszébe sem jutott az útja, pedig előtte nem is tudott
másra koncentrálni. Amikor azonban az ajtót magára csukva egyedül maradt, ismét
rászakadt az egész.
Elláéknál járt. Hallani akarta tőle, hogy mi történt a bálon, és megvigasztalni, ha nagyon ki
lenne borulva, ami várható volt. De amikor odaérve azt kívánta, hogy Ella lássa meg őt az
ablakból, nem történt semmi. Illetve a karja görcsölni kezdett, jelezve, hogy a varázslat
működött, de a lány nem jött ki.
Először arra gondolt, hogy éppen nem jöhet, mert a mostohái látják. Így feláldozott egy
kívánságot arra, hogy a három hölgy elmenjen otthonról valahová, és hagyják Ellát egyedül
otthon. Ez is megtörtént, a hintó kigördült a kapun, de a barátnője továbbra sem jelent
meg. Hiába ácsorgott ott még ki tudja meddig, nem jött.
Nem tudott más magyarázatot kitalálni, mint hogy Ella nem akar vele beszélni. De vajon
miért? Valami módon rájött volna, hogy ő a "tündérkeresztanya"? Kizárt, hiszen a kívánsága
ezt nem engedte volna. Valami másért lenne rá mérges? Vagy nem is mérges, csak nem
akar senkivel találkozni?
Végül feltett egy kérdést a szélnek: Ha tovább itt maradok, kijön?
A válasz nem volt. Így aztán eljött, tele kérdésekkel és aggodalommal. Rávehette volna,
hogy kijöjjön, de nem akarta kényszeríteni a lányt semmire. Enélkül is volt elég baja. És a
miértet tőle akarta hallani, ezért nem is gondolt rá, nehogy a pimasz nyugati megsúgja-de
elhatározta, hogy másnap visszatér, és harmadnap is, ha kell. Ilyen könnyen nem szabadul
tőle.
A szobájában meglepetés várta: egy láda, néhány ruhájával-anyja ajándéka. A grófnő jól
ismerte, tudta, hogy képtelen vigyázni az öltözéke tisztaságára, és gondoskodott róla, hogy
ne kelljen méltatlan külsővel megjelennie nyilvánosan. Ugyanakkor a megszokott, egyszerű
vászonruhái közül egyet se csomagolt be; valamiért csak a legszebbek közül válogatott.
Talán a beszélgetésük után úgy gondolta, hogy lánya le akarja nyűgözni a herceget-
természetesen tévesen, hiszen neki esze ágában sem volt ilyesmi. Ugye?
 Cast többnyire nem érdekelte, hogy néz ki. A bálokra is csak azért öltözött ki, hogy ne
hozzon szégyent apja nevére. A szép ruhát felesleges és értelmetlen hivalkodásnak tartotta,
ami ráadásul kényelmetlen is. És egyedül nem lehet felvenni-kerítenie kellett egy
szobalányt, ami nem volt egy egyszerű feladat, mert mintha az összes szolgáló elbújt volna.
Aztán mikor végre talált egyet, meg kellett győznie, hogy segítsen neki, amihez a lehető
leggőgösebb hangját kellett használnia-mivel úgy nézett ki, mintha ő is csak egy szolgáló
lenne, a neve nem volt elegendő. Mire végre sikerült átöltöznie, háromszor is megfogadta,
hogy mostantól csak akkor bújik szép ruhába, ha feltétlenül muszáj.
Ezt a fogadalmát később kissé módosította, mikor meglátta magát a tükörben. A szobalány
kelletlensége ellenére ügyes volt, és még a frizuráján is igazított egyet. Ennek köszönhetően
nem csak, hogy rangjához illően nézett ki, de kifejezetten szép volt-és úgy is érezte magát.
Megköszönte a segítséget, és végső simításként egy kevés illatszert is szórt magára,
mondván, ha már lúd, legyen kövér. Aztán átvonult az ebédlőbe.
A hosszan tartó készülődése ellenére csak őfelsége előzte meg. Az egyik ablaknál állt, és
kifelé bámul, bár Cas nem hitte volna, hogy bármit is lát abból, ami az udvaron történik. Az
ajtó nyílásának a hangjára sem riadt fel, csak amikor a lány megköszörülte a torkát; akkor
viszont összeszedte magát, és felé fordult.
-Miss de Clare-köszöntötte meglepetten.-Elragadóan fest.
-Köszönöm, felség-pukedlizett a lány.-Kérem, hívjon csak Cassandrának.
-Csak ha ön engem Edwardnak-felelte a másik.-Richard húgaként jár önnek, de saját jogán
is kiérdemelte már. Jasont hosszú ideje nem láttam ilyen kipihentnek.
-Valóban. Ön viszont elég megviseltnek tűnik-jelentette ki Cas nyíltan.-Ha nem tudnám,
eszembe se jutna, hogy egy boldog vőlegényt látok.
Edward legyintett.
-A boldogság, úgy tűnik, luxus az én szakmámban.
-Még megfordulhat a szerencséje-vígasztalta Cassandra.
Biztosat nem mert mondani, de meglehetősen gyanúsnak találta, hogy Izabella
mindannyiukat összehívatta. Mintha egy nagy bejelentésre készülne, amin szeretne
egyszerre túlesni. Vagy amihez támogatásra van szüksége.
Hamarosan meg is érkezett a hercegnő. Külseje kifogástalan, mint mindig. A szeme
csillogott, és izgatottnak tűnt, ami alátámasztotta Cas elméletét. Azért az üdvözlés után
közelebb lépett hozzá, és félhangosan megkérdezte tőle:
-Sikerült döntésre jutnia?
Izabella aprót bólintott, és ideges mosolyt villantott rá.
-Köszönöm, hogy segített. Most képtelen lettem volna a cerermóniával foglalkozni.
-Ha csak a ceremónia lett volna!-legyintett Cassandra.-Majd meglátja, hogy ez csak a
legkisebb része volt a dolognak.
Lord Sylverton nyitott be sietősen a helyiségbe.
-Elnézést, hogy megvárakoztattam önöket-szabadkozott, leginkább a hercegnőhöz intézve
szavait.-Feltartottak.
-Semmi gond-mondta Cassandra, csak hogy magára irányítsa a figyelmét.
Sikerült: a férfi gyors pillantást vetett rá-vagyis csak akart, mert tekintete megragadt rajta,
és nem is távozott, amíg tetőtől talpig szemügyre nem vette. Arca szokásához híven nem
árulta el gondolatait, de az érdeklődést nem tudta letagadni, amit Cas győzelemként
könyvelt el.
-Szerintem térjünk mindjárt a tárgyra-javasolta Izabella, aki túl zaklatott volt, hogy ez a kis
fennakadás feltűnjön neki.
 Helyet foglaltak az asztalnál, és Sylverton szokás szerint máris magához ragadta az
irányítást.
-Szerintem legjobb lesz, ha felolvasom az eddigi terveket, és ha valakinek valami nem
tetszik, közbeszól, és megvitatjuk.-Várt egy pillanatot, esélyt adva a tiltakozásnak, de mikor
az nem jött, már bele is kezdett.-Elsőként a vacsorát beszéljük meg. Egyeztettem a
szakáccsal…
-Elnézést-szólt közbe a hercegnő, mire a férfi megállt.
-Valami gond van?
-Igen.
A lány nagy levegőt vett, és Cassandrára nézett megerősítésért, aki bátorítóan
rámosolygott.
-Nem leszek Edward felesége-szakadt ki Izabellából.
Mindenki rámeredt. Cas büszkén. Edward arcán a döbbenet keveredett a
megkönnyebbüléssel, Jasonén az ingerültség az aggodalommal.
-Ha valami problémája van, hercegnő, mondja el, mi az, és megoldjuk-mondta a herceg
fegyelmezetten.
-A problémám az, hogy nem vagyok szerelmes belé, és ő se belém.
Őfelsége közbe akart szólni, de a hercegnő felemelt kézzel beléfojtotta a szót.
-Engedjék meg, hogy befejezzem!
A két férfi összenézett, majd rövid habozás után jóváhagyólag intettek, hogy folytassa,
mire a lány ismét nekifohászkodott.
-Tudom, ez apróságnak tűnik-mondta bocsánatkérő mosollyal.-Másnak talán nem is
számítana. Néhány hete még nekem sem számított volna. De már nem vagyok ugyanaz.
Nem lehetek Edward felesége, mert nem tennénk egymást boldoggá, ez a királyság pedig
többet érdemel, mint egy boldogtalan uralkodópár.
Lord Sylverton közbe akart vágni, de mielőtt megtehette volna, a hercegnő sietve folytatta.
-Ne aggódjanak, az apám egyedül rám lesz dühös. Ha megtudja, hogyan tettem keresztbe a
terveiknek, kezét-lábát fogja törni, hogy mégis meglegyen a szövetség. Annyit tudok, hogy
nagyon akarja a létrejöttét, és nem fogja hagyni, hogy meghiúsítsam a szándékát-mondta
kesernyés mosollyal.
-Nem fogja kényszeríteni?-kérdezte Edward.
-Ó, meg fogja próbálni-ismerte el a lány.-De ha az oltárhoz vonszoltat és kivégzéssel
fenyeget, azzal sem vehet rá, hogy kimondjam az igent, és ezt vele is közölni fogom. Nem
fogja megkockáztatni, hogy ilyen kínos helyzetbe hozzam.
Cas egyre nagyobb elismeréssel hallgatta spanyol barátnőjét. A szokásosnál kevesebb
akcentussal beszélt, mintha gyakorolta volna, és hangjában nem csengett kétség. Azonban
Jasont ismerte annyira, hogy tudja, most azon jár az esze, hogyan terelje vissza a dolgokat a
rendes kerékvágásba. És jobbnak látta megóvni a felesleges erőlködéstől, ezért Izabellához
fordult.
-Teljesen biztos benne, hogy ezt akarja tenni?
-Igen.
-Tehetünk bármit, hogy meggondolja magát?
-Nem.
-És biztos benne, hogy képes lesz ellenállni az apjának?
-Csak annyi hatalma van felettem, amennyit adok neki-jelentette ki a hercegnő.-Itt az
ideje, hogy átvegyem az életem irányítását.
 -Felfogja, hogy a döntése milyen diplomáciai következményekkel jár?-kérdezte Jason
nehezen fojtott dühvel.
-Teljes mértékben-felelte a hercegnő higgadtan.-És hajlandó vagyok önnel együttműködve
kitalálni egy olyan megoldást, ami minimalizálhatja a károkat. Biztos vagyok benne, hogy
képes lesz megoldani a helyzetet.
Cassandra gondolatban tapsviharral üdvözölte Izabella fellépését, hangosan pedig azt
mondta:
-Ez most teljesen úgy hangzott, mint egy igazi királynő.
A lány szeme szégyenlős örömmel fénylett.
-Ezt önnek köszönhetem.
-Szóval nem lesz esküvő-summázta Edward kissé kábán, mintha csak most kezdte volna
felfogni, hogy mi történik.
-Velem legalábbis nem-tisztázta a hercegnő.-De ha esetleg van más jelölt…
A férfi arcán látszott, hogy érti a célzást.
-Most legszívesebben megcsókolnám-mondta őszinte mosollyal.-Ha valaha bármire
szüksége lenne, ne habozzon kérni; rám számíthat.
-Akkor én most magukra is hagyom önöket-szólt közbe Cas.-Amíg megoldást találnak a
helyzetre, utasítom a szolgálókat, hogy kezdjék el összepakolni a hercegnő holmiját. Ha jól
sejtem, nem áll szándékában tovább maradni, mint az feltétlenül szükséges.
Izabella jóváhagyóan bólintott, úgyhogy a gróf kisasszony ment, és tette, amit mondott.
Azután utasította a szakácsot, hogy küldjön fel némi frissítőt a királyi fejtöréshez. Biztos volt
benne, hogy jól fog esni nekik. De ő maga nem tért vissza hozzájuk- bár örült volna, ha
elsőként értesül mindenről, csak egy gróf kisasszony volt, nem pedig a királyi család tagja.
Nem volt joga hozzá, hogy ott legyen, ahol az ország sorsát eldöntik.
Eszébe jutott, hogy még egyszer bepróbálkozik Ellánál most, hogy ilyen jó hírekkel
szolgálhat neki. De fáradt volt, és néhol még enyhe fájdalmai voltak a korábbi
kívánságoknak köszönhetően, így aztán inkább letett róla. Helyette kölcsönvette a király
egyik hintóját, mondván most úgysem kell neki, és hazavitette magát a de Clare villába.
Elvégre az volt az otthona.
Anyja nyilvánvaló öröme bűntudatot ébresztett benne, amiért ilyen sokáig elmaradt. Még
apja is boldognak tűnt, hogy láthatja, bár ebben nem lehetett teljesen biztos, mert a gróf
pókerarca időnként lord Sylvertonéval vetekedhetett volna. Ezúttal is inkább az aggodalom
szűrődött át rajta.
-Bizonyosan jól érzed már magad?-kérdezte a vacsoránál.-Ki kellett volna hagynod ezt a
bált, ahogy megegyeztünk. Sajnos a nagy kavarodásban mind megfeledkeztünk erről.
Igazából Cas egyáltalán nem felejtette el, de erről nem állt szándékában felvilágosítani az
apját. Csak hevesen bólogatott, és biztosította a férfit, hogy már minden rendben van. A
legújabb fejleményekről egy szót sem szólt, mert ez nem az ő titka volt, és nem volt rá
nyomós oka, hogy elárulja.
-Holnap a Carolinába megyek-tudatta szüleivel.-Már jó ideje nem voltam, úgyhogy itt az
ideje.
-Nem lesz túl megerőltető?-kérdezte a gróf kételkedve.
Cassandra fel akart csattanni, de rövid gondolkodás után belátta, hogy a kérdés jogos apja
részéről-hiszen nem tudhatta, hogy a rohamainak semmi köze a kimerültségéhez. Csak
aggódott. Sőt, ennél is több: félt, hogy elveszíti a másik gyermekét is.
 -Csak néhány órára megyek, és nem fogom túlterhelni magam-ígérte.-Már amúgy is
gondolkodtam rajta, hogy heti egy teljes nap helyett inkább két délután segítenék be. Így
hasznosabb lehetnék, mégis kevésbé fáradnék el.
Őszinte meglepetést látott apja arcán. A férfi úgy megszokta, hogy minden kis
engedményért harcot kell vívnia a lányával, hogy ezt a gyors beleegyezést nem tudta mire
vélni.
-Örülök, hogy egyetértünk-mondta végül.
Cassandra egy elégedett mosolyt látott átsuhanni anyja arcán.
-Köszönöm a ruhákat-fordult hozzá.
-Hasznát vetted?
Vagyis: sikerült felkeltenie lord Sylverton kíváncsiságát?
-Viseltem, de nem tudom megmondani, hogy érdemes volt-e.
-Semmiképp sem volt hiábavaló. Még ha nem is láttad rajta a hatást, az nem jelenti azt,
hogy nem is volt-mindketten tudjuk, milyen jó az önuralma. Ha pedig tévedek, akkor vak, és
meg is érdemli, mert gyönyörű vagy, drágám.
-Egyetértek anyáddal-mondta apja is.-Bár van egy olyan érzésem, hogy nem mindent
értettem meg abból, amiről szó volt.
-Nem is baj, szívem-nyugtatta meg a grófnő.-Ezek amolyan női dolgok. Beavathatlak, de az
olyan lenne, mintha te kezdenéd el nekem magyarázni a lőfegyverek működését.
-Akkor nem ragaszkodom hozzá-visszakozott a férfi.-Viszont arra gondoltam, hogy a
kiszabadulásom örömére rendezhetnénk egy estélyt. Csak néhány közeli barátnak…
Cassandra jól tudta, mit takar a „néhány közeli barát” kifejezés: hogy a fél város eljön. De
ezúttal nem bánta, csak egy dolgot akart tudni.
-Őfelségét is meghívjuk?
-Természetesen a királyi pár nem maradhat ki a listából, bár nem hiszem, hogy eljönnek.
Ugyan még nem tűzték ki az esküvő dátumát, de az biztos, hogy nem akarják nagyon sokáig
halogatni. Az országnak kell a szövetség. Így hát gyanítom, inkább az előkészületekkel
lesznek elfoglalva.
Mivel nem világosíthatta fel a tévedéséről, a lány megjegyezte:
-Szerintem nem hagynák ki. Hiszen a nyilvánosság előtt te éppen a király kegyeltje vagy.
Lord Sylverton nem engedné, hogy romba dőljön a gondosan felépített történet. Ha mást
nem, hát ő jön el.
Szándékosan nem nézett anyjára, amikor Jasont említette. Az asszonynak tudnia kellett,
hogy ide fog kilyukadni, de attól tartott, ha rátekint, valamivel elárulja magát. Ezért
mereven apja fintorait bámulta.
-Igen, őt is muszáj lesz meghívni-zsörtölődött a gróf.-Ha szerencsénk van, talán ő marad
otthon, és a király jön el. Vagy utólag bocsánatot kérhetünk, amiért „elkeveredett” a
meghívója.
-Robert!-nézett rá felesége szemrehányóan.
-Tudom, tudom!-emelte fel a kezét csitító szándékkal a férfi.-De valahogy nehezemre esik
megbocsátani neki, hogy ilyen hosszú időn át nap mint nap a képünkbe hazudott.
-Csak tette a dolgát!
Marie kezét férje karjára fektette.
-Nem rossz ember ő. Ezt egy kissé ügyetlenül intézte, de ennyi az egész. Ha valakire
haragudni akarsz, az legyen Chasterton.
-Rá is haragszom-morogta a gróf.-Meg magamra, amiért nem vettem észre, hogy milyen
alak.
 -Mindenkit átvert-szólt közbe Cas.-Nem csak téged. Senki sem jött rá, hogy egy kígyó.
-Hogy jöttél rá, hogy ő az áruló?
A kérdés váratlanul érte a lányt. Nem tudta, hogy mit feleljen, ezért időhúzásként nagyot
kortyolt a poharából. Közben vadul járt az agya, hogy kitaláljon valamit.
-Nem is tudom, mi keltette fel a gyanúmat-mondta végül.-Talán az, hogy egy kicsit furcsán
viselkedett, vagy a szavaiban volt valami, ami nem stimmelt…vagy az, hogy megkérte a
kezem.
-Tessék?
Mindkét szülője arcán egyforma megdöbbenést látott; most jött rá, hogy erről eddig
egyiküknek sem tett említést. De ez most nagyon jól jött.
-Nem szó szerint, de egyértelművé tette a szándékát. Azt remélte, hogy ő lesz a
megmentőnk, én pedig a karjaiba hullok mintegy ráadásként a júdáspénz mellé. Egy szép
feleség a francia birtokra.
Chasterton szerencsésnek mondhatta magát, hogy nem volt elérhető, mert a gróf az
arckifejezése alapján nagyon szívesen elbeszélgetett volna vele. Négyszemközt. És alaposan.
-Biztos vagyok benne, hogy megfizet mindazért, amit tett-mondta Cassandra.-De én most
lefekszem, ha nem bánjátok.
Sok mindent tervezett a következő 24 órára. Tető alá kellett hoznia egy eljegyzést Ella és a
király között. Rávenni Jasont, hogy kérjen bocsánatot. Adni egy pár jó tanácsot Izabellának,
mielőtt hazaindul. És kitalálni, hogy mihez kezdjen magával, amikor ez a király-dráma véget
ér.

19. fejezet

A palotabeli események jobban megviselhették Cassandrát, mint gondolta, mert másnap

csak késő délelőtt ébredt fel. Miután kidörzsölte szeméből az álmot, csengetett a
szobalánynak, hogy segítsen neki felöltözni. Beth jött is sietve. Egy tálcán kiadós reggelit is
hozott magával, s amíg a kisassszony falatozott, ő kifésülte a haját, és vastag fonatba
tekerte.
-Miért nem ébresztettél fel?-kérdezte Cas két falat között.-Szívesen reggeliztem volna a
szüleimmel.
-A Lady parancsóta, hogy hagyjam aludni-felelte a szolgáló.-Azt mondta, ha fő merem
kőteni, átrak egy hónapra a konyhába, a Bertha kezei alá.
-Az komoly fenyegetés-ugratta Cassandra.-Tudod, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap.
-Tudom-felelte a másik komolyan.-De Bertha nem kutya, ezért neki szabad mind a kettőt.
A lány tudta jól, hogy Bertha előbb vágná le a saját kezét, minthogy egy emberi lénynek
komolyan ártson, de a nyelve az éles volt. És igen, talán oda is sózott az ügyetlen kuktáknak,
de pusztán nevelő célzattal. Különben nem maradt volna sokáig a de Clare portán,
bármilyen jól is főzött.
-Ha a szüleim kérdezik, elmentem meglátogatni egy barátomat-mondta Bethnek, amint
végzett az evéssel.-Utána a kórházban fogok segíteni, ahogy már tegnap is mondtam. De
igyekezni fogok, hogy ne maradjak sokáig. Nem ígérem, hogy vacsorára hazaérek, de még
azt is megpróbálom, ha nincsenek túl sokan.
-Ugyan-legyintett a cseléd mindentudóan.-A szegényeknek mindig van valami nyavajájuk.
Ha rajtuk múlna, jövő hétre se jutna haza.
-Ne okoskodj, hanem menj a dolgodra!-hessentette el Cas a kotnyeles szobalányt.
 -Igenis, kisasszony!
Amint magára maradt, reggelije maradékából összeszedett egy pár dolgot Ellának-nem
sokat, csak némi kenyeret, egy darab sonkát és sajtot. Hátha megint nem sikerül vele
beszélnie. Nem akart egy halom ennivalót cipelni mindenhova egész nap. Amint a batyuja
kész volt, felkapta a köpenyét, mert az idő jócskán hűvösebbre fordult az elmúlt pár nap
alatt, és sietett az istállóba. Csillagvirág boldog volt, hogy látja; vagy csak annak örült, hogy
végre ismét elhagyhatja a boxát.
-Képzeld, kénytelen voltam Rigóval utazni-mesélte a kancának, miközben felnyergelte.-
Emlékszel rá? Biztosan. Lehet, hogy fogtok még találkozni. Ha lesz rá idő, ma a kastélyba is
ellátogatunk.
A ló horkantott, ami jelenthetett egyetértést, de azt is, hogy fejezze már be a locsogást. A
lány ez utóbbira tippelt.
-Jól van. Egy perc, és indulhatunk.
Ella ma sem jött ki. Nem mondott annyit se, hogy Cas menjen el. A gróf kisasszony nem is
látta. Pedig a torokfájása azt jelezte, hogy észrevette őt az ablakból.
Jól van?-kérdezte Cassandra a széltől.-Hogy érzi magát?
Szomorú. Magányos. Kétségbeesett. Ez volt a válasz.
De akkor miért nem jön ki?-tépelődött.
Mert nem tud.
Az újabb választól úgy meglepődött, hogy majdnem félrenyelte a levegőt. (Igen, ilyet is
lehet. Aki nem hiszi, az csak várja ki, amíg egyszer vele is megtörténik.)
Miért nem?-kérdezett tovább, mire fejfájás kíséretében információk sokasága áramlott az
elméjébe. És amikor mindent megértett, olyan harag fogta el, amilyen még soha.
Amikor a bálon a varázslata lehullott Elláról, a lány elfutott. De az egyik mostohatestvére
meglátta és felismerte őt. Azt nem tudták, hogy ő az álarcos hercegnő, csak azt, hogy
engedély nélkül kiszökött, amiért Frida nagyon megverte. És azóta mindig volt vele valaki
felügyeletként, és ha elmentek otthonról, bezárták a toronyszobába-most is ott volt, és
legutóbb is, mikor rávette a mostoháit, hogy menjenek el.
Az a szuka-gondolta dühöngve.
Első reakciója az volt, hogy azonnal elviszi magával a lányt. De a szél elárulta, hogy még
mindig fájdalmai vannak, mivel Frida időnként azóta is emlékeztette rá, hol a helye. És nem
tudta volna úgy meggyógyítani, hogy ne legyen gyanús. Ráadásul a palotába nem vihette,
amíg a dolgok Izabellával el nem rendeződnek. Ha pedig haza viszi magával, azzal még
nagyobb bajba keverhette volna, hiszen nem volt a gyámja.
Hangosan szitkozódva mászott vissza Csillagvirágra, és a kastély felé irányította. Ideje volt
megtudni, hogy áll az ország dolga.
Legnagyobb sajnálatára csak Izabellával tudott beszélni.
-Lord Sylverton ellovagolt valahová-mondta a hercegnő.-Őfelsége pedig a hazautazásomat
készíti elő, és levelet fogalmaz apámnak. Talán jobb, ha most nem zavarja.
Cas ebben egyetértett. Amúgy is Jasonre lett volna szüksége. De hát irreális elvárás volt,
hogy bármikor elérhető legyen számára, amikor tengernyi egyéb dolga volt. Ő mmégis
csalódottságot érzett.
-Örül, hogy hazamehet?-kérdezte a hercegnőt, elnyomva türelmetlenségét.
-Azt leszámítva, hogy apám tombolni fog…igen. Nagyon.
-Gondolom, a szövetség miatt lesz még némi átjárás a két ország között. Talán ezt
kihasználva válthatnánk néhány levelet.
-Az nagyon jó lenne-lelkesedett Izabella.-Otthon is jól jönnének a tanácsai.
 -Szerintem boldogulni fog-vélte Cassandra.-Csak tartsa szem előtt, ami igazán fontos
önnek, és ne hagyja, hogy olyasmire vegyék rá, amiben nem hisz. És keresse a szerelmet!
-Úgy lesz.
A hercegnő felállt a székéből, és tett egy kört a szobában.
-Idegesebb vagyok, mint mikor idejöttem-vallotta be.-Már felkészültem a legrosszabbra.
-Akkor már csak kellemes meglepetés érheti.
Izabella megtorpant, és kissé reszketeg hangon felnevetett.
-Gondolom, igaza van.
-Mindig.
A hercegnő vidámsága egy kicsit valódibb lett.
-Bárcsak én is ilyen magabiztos lennék.
-Sokszor feleannyira sem vagyok az, mint amennyire mutatom-ismerte el Cas.-De néha ez
az egyetlen módja, hogy komolyan vegyenek.
-Az a baj, hogy ha az apám dühös rám, hirtelen megint kislánynak érzem magam.
-Akkor emlékeztesse magát és őt is, hogy felnőtt nő, akit már nem lehet csak úgy a
szobájába küldeni.
Úgy tűnt, a másik legszívesebben jegyzetelné, amiket hall.
-Minden rendben lesz-nyugtatta Cassandra.-Az emberek haragja nem tart örökké. És a
királyok is emberek. Csak úgy, mint az apák.
Még maradt egy ideig, hogy bátorítsa és erősítse a hercegnőt. De amikor Lord Sylverton
egy óra múlva sem bukkant fel, felállt, és búcsúzóra fogta. Izabella nem tartóztatta, de
könyörgött, hogy még egyszer találkozzanak, mielőtt haza kell mennie-sokkal inkább tartott
a hazatéréstől, mint azt kimutatta. De Cas ennyit könnyedén megígérhetett.
Ezután nem indult Jason keresésére, bármennyire is szeretett volna, hanem eredeti tervei
szerint a Carolinába ment. A munkába temetkezett, hogy elfojtsa a zavaros érzéseket és
gondolatokat, amik kínozták. A leglármásabb pácienseket hívta be magához, és a
legsúlyosabb eseteket vállalta el, amikhez komoly koncentráció kellett, így majdnem
sikerült megfeledkeznie mindenről. Így telt egyik óra a másik után. Ebédidőben sem tartott
szünetet, csak bekapta az ételt, amit Ellának szánt-komoly lelkiismeretfurdalással-és már
csinálta is tovább a dolgát. És remélte, hogy nem jön el túl hamar az este.
Úgy négy óra tájt, amikor kint már sötétedett, egy különösen bonyolult műtét után úgy
döntött, engedélyez magának egy szusszanást. Főleg mivel nem boldogult pusztán
ügyességgel, és hogy a páciens ne vérezzen el, be kellett vállalnia egy hátfást, amitől
minden mozdulat kellemetlenné vált. Odakint nyugati szél fújt, így remélte, hogy nem fog
túl sokáig tartani a dolog. Addig is megmosakodott és feltakarított, a koszos rongyokat
pedig elégette. Bár nem volt belőlük sok, mert csínján kellett bánnia vele; a kórház megint
kezdett kifogyni az eszközökből. Sajnos kevesen voltak rendszeres adakozók; a többség
évente kétszer-háromszor jótékonykodott, és teljesen rendszertelenül, így
takarékoskodásuk ellenére is megesett időnként, hogy elfogyott a pénz. Az ő családja a
kevesek közé tartozott, de mivel mindig a hónap elején küldték be a szokásos adományt,
még több mint egy hét volt a következőig. Talán rá kellene beszélnie az apját egy extra
összegre.
A hátfájása mintha kezdett volna múlni, ezért kinyitotta az ajtót, és kiszólt.
-Következő!
És már ment is vissza a tűzhöz, ahol újabb adag víz kezdett felforrni.
-Mi a panasza?-kérdezte, anélkül hogy a belépő felé fordult volna.
-Az, hogy igen nehéz önt megtalálni.
 Jason!
A szíve nagyot dobbant, de igyekezett leplezni. Elvégre még haragban voltak. Ki kellett
derítenie, hogy mérges-e még rá a férfi, mielőtt szívességet kér tőle.
-Csak nem azért jött, hogy bocsánatot kérjen?-kérdezte.
-Nem.
A pokolba. Akkor még mindig dühös rá. Így hogy hozza szóba Ellát? Az kizárt, hogy ő kérjen
bocsánatot.
-Ez esetben mivel lehetek szolgálatára, uram?-fordult felé, az utolsó szót jól megnyomva.
Lord Sylverton látványára a szíve további rakoncátlankodásba kezdett. A herceg
hétköznapi ruhát viselt, mint mindig, amikor itt találkoztak, és az arca borostás volt. Mégis,
noha valószínűleg az éjszakája nem telt olyan zavartalanul, mint Cassandráé, sokkal
kipihentebbnek látszott, mint két napja. És nyugodtnak-bár az ő önkontrolljával ez nem
jelentett garanciát semmire.
-A lányt keresem-mondta egyszerűen.-És ön az egyetlen nyom.
Kezdésnek jó.
-Miért?
-Edward elszánta magát, hogy feleségül veszi, amint biztos lehet benne, hogy Izabella
végleg kikerült a képből. És az sem érdekli, ha egy szolgálóról van szó.
Cas pontosan erre számított, de biztosat kellett tudnia, mielőtt lelplezi a barátnőjét. Nem
akart semmiféle kellemetlen meglepetést.
-Köznemesi családból származik-árulta el a férfinak.
Jason arca meg se rezzent.
-Majd találunk rá módot, hogy a közvéleménynek ne lehessen kifogása ellene.
Bízni vagy nem bízni. Bár, akármi jöjjön is, Ella rosszabb helyzetbe már nem igazán
kerülhet.
-A Northwood név mond önnek valamit?
-Régi család, nem törtek magasra-sorolta a férfi az információkat, mint egy élő
krónikáskönyv.-Lord Northwood meghalt egy pár éve egy özvegyet hagyva maga után.
Fiúörökös nincs.
-A lányokra is lehetne egy kis figyelmet fordítani-morogta Cas epésen.-Az apának volt egy
első felesége, akitől született egy gyermeke, Ella, aki jelenleg a mostohája gyámsága alatt
áll.
-Ő az álarcos hölgy?
-Igen.
-Egészen biztos benne?
-Az ég szerelmére!-fakadt ki a lány.-Ennyire nem bízik bennem?
-Csak biztosra akarok menni-mondta a férfi higgadtan.-Elég kellemetlen lenne, ha
mindezek után nem a megfelelő személyt vinném el a kastélyba.
A józan hang nyugtatóan hatott Cassandrára.
-Ő az-erősítette meg kicsit visszafogottabban.-De jobban teszi, ha egyenruhában megy a
házhoz, néhány palotaőr kíséretében, ha bármit is el akar érni. Az asszony erősen ad a
külsőségekre. És kérem, vigye el onnan Ellát, amilyen gyorsan csak lehet!
-Akar velem jönni?-ajánlotta fel Lord Sylverton.
Cas tétovázott, de aztán megrázta a fejét.
-Jobb, ha csak ön megy. A jelenlétem ebben a ruhában csak aláásná a tekintélyét. De ha itt
végeztem, elmegyek a palotába, hogy megnézzem Ellát.
-Ahogy kívánja. Akkor a viszont látásra.
 A férfi fejet hajtott, és távozott.
Cassandrának meg kellett küzdenie a kísértéssel, hogy otthagyja a kórházat, és legalább
távolról kövesse az eseményeket. Mondjuk egy fa mögül. De aztán a józanész
felülkerekedett benne.
Jason el tudja intézni-gondolta. Rám most itt van szükség.
Megfordult, hogy újabb pácienst hívjon be, de ekkor az asztalon észrevett valamit. Egy
összecsukható kés volt, faragott fanyéllel. Kezébe vette, és a tűz fényénél alaposabban
szemügyre vette a díszítést: lovakat ábrázolt, ahogy füves tájon vágtáznak. Nem volt egy
profi munka, de szép volt, és igényes; láthatóan nem öt perc alatt csapták össze, hanem
valaki sok órát ölt bele. És a füvet jelző rovátkák között egy monogram is meglapult: R.
Tudta, hogy ki hagyta ott; nem volt nagy feladvány. Biztos Richardtól kapta, vagy csak
valamiképp hozzá került, és már nem volt alkalma visszaadni. De ez nem is számított
igazán. Egyedül a gesztus volt a fontos, amit Cas megértett: ez volt a bocsánatkérés.

***

Lord Sylverton szerette volna látni Cassandra arcát, amikor megtalálja a kést. Már régen
oda kellett volna neki adnia, de eddig mindig halogatta-az évek során hozzánőtt. De most itt
volt rá a tökéletes alkalom. Csak azt remélte, hogy a lány mögöttes szándékot is megérti.
Noha jobb szerette volna gyorsan lerendezni a dolgot a Northwoodokkal, hallgatott a
tanácsra, és visszament a palotába. Amíg átöltözött, utasította Iant, hogy néhány katonát
szabadítson fel, és nyergeljenek, mert látogatóba mennek. Ha Cassandra szerint kell a
színjáték, akkor az özvegy megkapja az egyenruhákat.
Ella Northwood. Átlagos név, átlagos család. Mégis sikerült elrabolnia az uralkodó szívét.
Kezdett egyre kíváncsibb lenni erre a lányra. És a történetére.
A csapat készülődése elkerülhetetlenül magára vont némi figyelmet. Várhatóan
hamarosan szárnyra kél a pletyka, de valószínűleg semmi köze nem lesz a valósághoz, mivel
úticéljukról egyedül ő tudott bármit is. Egyelőre Izabella és Edward eljegyzésének a
felbontását is sikerült titokban tartani, bár azt már nem sokáig; hiszen amint a hercegnő
hazaindul, mindenki számára egyértelmű lesz, hogy az esküvő elmarad. De addig is húzták
az időt. Próbálták elhalasztani a botrányt.
A Northwood ház a szerényebb épületek közé tartozott, nem is lehetett volna egy lapon
említeni a grófi vagy bárói kúriákkal. Ha azonban csak a köznemesek otthonait vette
figyelembe, el kellett ismernie, hogy azok közül az egyik legszebb és legnagyobb. A család
hintója az udvarban állt, de bár hivalkodó jelenség volt, nem hasonlított arra, amelyikkel
Ella a bálba érkezett; annak az egyedi kocsinak nyomát sem látta.
Mivel a kapu nem volt kulcsra zárva, egészen az ajtóig mentek, és Lord Sylverton
bekopogott. Az emberei némán vártak mögötte. Fogalmuk sem volt róla, hogy hol vannak,
és mit csinálnak, de ez nem is volt baj; jelenleg ők csak díszlet voltak. Tudta, hogy nem
fognak megszólalni vagy bármit is tenni parancs nélkül, így nem aggódott miattuk.
Nagyjából egy perc múlva az ajtó kinyílt, és egy magas, elegáns hölgy állt előttük,
gyertyatartóval a kezében. Vörös haja volt- bár ő inkább rozsdabarnának nevezte volna,
mert messze elmaradt Cassandra hajszínétől. És olyan ruhát viselt, mintha legalábbis egy
báróhoz készülne látogatóba, nem pedig egy laza estét töltene otthon.
-Üdvözlöm, uram-köszöntötte előzékenyen a látogatót.-Kérem, fáradjon be.
Szívélyessége nem tévesztette meg a férfit. Már az, ahogy a nő figyelmen kívül hagyta a
katonákat, mintha ott sem lennének, elárulta a jellemét. Amikor ő ezt tette, az mindig
taktikai döntés volt, de az özvegy számára akár berendezési tárgyak is lehettek volna. Ha a
kórházból egyenesen idejött volna, valószínűleg be se engedi olyan közönséges öltözékben.
-Ön Lady Northwood, ha jól sejtem-mondta, és viszolygását elrejtve kezet csókolt neki.
-Igen, uram. És önben kit tisztelhetek?
-Lord Sylverton vagyok, őfelsége unokatestvére.
-Herceg úr!-csillant fel Frida szeme.-Bocsásson meg, hogy nem ismertem fel. Minek
köszönhetjük ezt a kellemes meglepetést?
Jason válaszolni akart, de mielőtt megtehette volna, a másik közbeszólt.
-Kérem, menjünk be a szalonba. Ott kényelmesebb és világosabb, és szeretném bemutatni
önnek a lányaimat is.
A férfi intett kísérőinek, hogy maradjanak, ő maga pedig követte a „hölgyet” a szalonba.
De nem foglalt helyet, hanem állva maradt a dívány mellett. Alig egy perc múlva két lány
libbent be a szobába, mindkettő selyemruhában, és láthatóan kapkodva csinált frizurával.
Arcukon túl széles mosollyal pukedliztek.
-Ők az én szemem fényei, Lissa és Georgia-mutatta be őket anyjuk büszkén.
-Örülök, hogy megismerhetem önöket-hazudta Jason, és nekik is kezet csókolt, majd az
özvegyhez fordult.-De ha jól tudom, van önnek egy harmadik lánya is.
A nő megriadt, de aztán figyelemre méltó sebességgel rendezte arcvonásait.
-Nem, uram, nincsen.
-Ezek szerint nem ismer egy bizonyos Ella Northwoodot?
A lányok kevésbé fegyelmezték magukat, mint az anyjuk: Ella nevének hallatán jól
láthatóan fintorogni kezdtek.
-Ő nem a lányom, hanem a néhai férjem árvája-mondta Frida.-Sajnos átkozott gonosz
teremtés az. Nem lehet megzabolázni, ezért igyekszem többnyire itthon tartani. Talán
valami gondot okozott önnek?
-Épp ellenkezőleg. Szeretnék vele találkozni.
A nő meglepetten pislantott, de már megvolt a válasza.
-Sajnos elszökött. Mostanában többször is kisurrant, amikor egy pillanatra nem figyeltünk
oda. Az ég tudja, hová megy, és mit csinál ilyenkor. Vagy mikor ér haza. Van, hogy napokra
eltűnik. Tudja, vidéken nőtt fel, és egy igazi vadóc az a lány.
A Frida Northwood által lefestett kép igen messze állt attól, amilyennek Jason megismerte
Cassandra Edward elejtett szavai alapján. De nem csak saját ismeretei nem egyeztek a
beszámolóval. A Lissának nevezett lány arca teljes értetlenséget tükrözött, jelezve, hogy
amit hall, az teljesen új számára. Éles ellentétben testvérével, aki túlságosan feltűnő
bólogatással igyekezett megerősíteni anyja állításait.
Meghazudtolhatta volna őket, de azzal csak a saját dolgát nehezítette volna. Ehelyett
megvárta, hogy befejezzék a mostohalány befeketítését, és csak akkor szólalt meg.
-Ha valóban olyan elviselhetetlen, bizonyára örömmel hallják, hogy megszabadulnak tőle-
mondta közömbösen.
-Micsoda?-kiáltott fel Georgia.
-Mire céloz, uram?-kérdezte az asszony is nyugtalanul.
-Azért jöttem, hogy elvigyem önöktől leendő férjéhez-felelte.
A nő őszinte hüledezéssel bámult rá.
-Sajnálom uram, de bizonyára összetéveszti őt valakivel. Mégis ki akarná őt feleségének?
-Őfelsége.
Ebben a pillanatban Georgia elájult, Lissa pedig továbbra is értetlenül forgatta a fejét.
-Őfelsége a spanyol hercegnőt veszi el-tiltakozott lady Northwood némi bizonytalansággal.
 Jason erre nem válaszolt, csak megindult az ajtó felé.
-Ha lenne olyan kedves, és megmutatná miss Northwood szobáját, összepakolnék neki
néhány dolgot, hogy amint megérkezik, indulhassunk.
-Sajnálom, de nem tehetem.-Az özvegy kezdte ismét megtalálni a hangját.-Én vagyok a
gyámja, és amíg nagykorú nem lesz, én döntöm el, mi legyen vele. És ezt a házasságot nem
engedélyezem, mert a vége csakis katasztrófa lehet.
A férfi megállt, és visszanézett rá.
-Akkor ezennel őfelsége nevében felmentem önt; e perccel megszűnt miss Northwood
gyámja lenni. A király személyesen fog erre a feladatra kijelölni valakit, addig pedig a
kisasszony az én védelmem alatt áll.
A nő nem adta fel, újra közbe akart szólni, de Jasonnek elege lett a huzavonából, és úgy
döntött, ideje kimutatni a foga fehérjét.
-Értsem úgy, hogy szembe száll a király parancsával?-mennydörögte fenyegető arccal.
Az asszony ismét szóra nyitotta a száját, egy percig tétovázott-aztán becsukta egy hang
nélkül.
-Én is így gondoltam.
Jason kiment a szobából, és odahívta az egyik emberét.
-Gondoskodjon róla, hogy a hölgyek a szobában maradjanak-utasította halkan.
-Igen, uram.
Ehhez valójában a jelen helyzetben nem volt joga, de szerencsére ezt a hölgyek nem
tudták. Így sokkal nyugodtabban vizsgálhatta át a házat Ella után. De úgy tűnt, az asszony
igazat mondott a szökésről: a lánynak nyomát se látta. Az egész épületet átfésülte
egymaga, nem bízta a katonákra, de hiába. Ennek ellenére nem csüggedt el; minden üres
szobával nőtt benne az elszántság. Eldöntötte, hogy ha kell, itt marad a házban, amíg a lány
visszatér, vagy letáborozik a kertben vagy a kapu előtt, de nem tér haza nélküle. Nem
okozhat csalódást Edwardnak.
Hirtelen fémes csendülést hallott. A sötétben belerúgott valamibe, ami a falnak ütközött.
Lehajolt, hogy gyertyája fényénél megnézze, mi az, és majdnem hangosan felkiáltott, mikor
felismerte. Az a madárka volt, amit Edward kincsként őrizgetett heteken át. Nem említette,
de a legutóbbi bálon bizonyára visszaadta a jogos tulajdonosának; nem tartott volna meg
egy ilyen értékes csecsebecsét, ami nem az övé. Vagyis a látszat ellenére jó helyen járt.
Újult erővel folytatta a kutatást, és végül az emelet egyik faliszőttese mögött kis ajtóra
bukkant. Zárva volt. Ez azonban nem állhatta útját: mivel nem tudta egyszerre a gyertyát is
tartani és a zárat feltörni, ezért egyszerűen berúgta. Keskeny lépcsőházba jutott, ami újabb
zárt ajtóban végződött, mögüle azonban alig hallható neszezés szűrődött ki.
-Van ott valaki?-kérdezte emelt hangon.
A zaj megszűnt. Válasz nem jött.
-Miss Northwood, ha bent van, kérem, feleljen!
Csend. Majd…
-Kicsoda ön?
Jason fellélegzett. Megtalálta.
-A nevem lord Sylverton-mondta a tőle tellő legbarátságosabb hangon.-A király küldött el
önért.
-Hogy talált meg?-kérdezte a lány kíváncsi aggodalomal.
-Miss de Clare árulta el, hogy ki ön.
Bentről furcsa zaj hallatszott, félig csuklás, félig nevetés.
 -Cassandra-motyogta Ella félhangosan, és hangsúlyán hallatszott, hogy elég jól ismeri a
gróf kisasszonyt, hogy ne lepődjön meg túlságosan.
-Velem jön?-kérdezte a férfi.
-Nem lehet.
-Ha a mostohája miatt aggódik…
-Nem arról van szó-vágott szavába a másik.-De ez nem lenne tisztességes a hercegnővel
szemben.
Lord Sylverton megakadt. Erre az érvre nem számított. De őszinte örömmel hallotta, hogy
leendő királynéja ilyen jellemes. Még korai lett volna véleményt alkotnia, de nem tartotta
elképzelhetetlennek, hogy talán megérdemli Edwardot.
-Izabella miatt nem kell aggódnia. Éppen csomagol, hogy mielőbb visszatérhessen
Spanyolországba.
Hitetlen hallgatás. A lány őrlődött, hogy merjen-e hinni neki. Aztán az igen mellett
dönthetett, mert további vita helyett megkérdezte:
-Ki tudja nyitni az ajtót?
-Meg tudnám oldani, de hosszú lenne és bonyolult. Gyorsabb lenne, ha betörném.
-Csinálja, kérem!
Ez az ajtó sem volt masszívabb, mint a lenti; egy-kettőre megadta magát. Majd küld némi
pénzt kárpótlásként. Vagy nem-módosított tervein, amint meglátta a lányt.
Ella sovány volt, mint aki hosszú ideje nem evett semmit. A szeme alatt sötét árnyékok
húzódtak. Az arca piszkos volt az elmaszatolt könnyek nyomaitól. A ruhája koszos és szakadt,
haja kócos. Ha Cassandra nem nevezte volna meg, soha nem feltételezte volna, hogy azonos
azzal a gyönyörű teremtéssel, aki az egész nemességet ámulatba ejtette.
-Azt hiszem, ez az öné-nyújtotta át neki a madárkát.
-Ó, köszönöm-derült fel a lány megviselt arca.-Megfogadtam, hogy nem fogom újra
elveszíteni, erre csak kiesett a zsebemből.
-Akar valamit magával hozni?-kérdezte Jason.-Meglehet, hogy ide már nem jöhet majd
vissza.
-Nem érdekel-mondta Ella.-Bár azért egy pár dolog lenne…
Zsebre tette a szobrocskát, és kihúzta az egyik rozoga szekrény fiókját. A férfi világított neki,
részben azért, hogy ő is lássa, mit vesz elő. Egy pénzdarab volt, nem tudta jól megnézni, de
abban bizonyos volt, hogy idegen ország pénze. Emellett egy papírfecni, a második bál
meghívójának a sarka. Végül pedig egy rongyba bugyolált csomag. Ezek is mind Ella zsebében
végezték.
-Most már mehetünk-mondta a lány.
Lord Sylverton előreengedte, és odaadta neki a gyertyát, de még így is kész volt rá, hogy
utána kapjon, ha megbotlana. Mint leendő királynőért, ugyanannyira felelősséggel tartozott
a biztonságáért, mintha Edwardról lett volna szó, és abban a halvány fényben Ella nagyon
vékonynak és gyengének látszott. De úgy tűnt, elővigyázatossága felesleges: a léptei lassúak,
de biztosak voltak. Nyilván jól ismerte ezt a lépcsősort.
-Nem találtam a hálószobáját-jegyezte meg a férfi mintegy mellékesen.
-Onnan jövünk-mondta Ella pironkodva.-Bár mostanában jobb szerettem a konyhában
aludni, a kandalló meleg hamujában.
-Szavamat adom, hogy mostantól meleg ágyban fog aludni-ígérte a férfi, és egyre inkább
megértette Cassandra haragját.
-Nem volt olyan rossz.
-Hazudik-mormolta.-De ne aggódjon, mostantól minden rendben lesz.
 A lány nem felelt, csak mentek tovább. Leértek a földszintre, a kijárathoz, ahol az emberei
várták-kivéve azt az egyet, aki még mindig a szalonnál volt.
-Indulunk-közölte Jason.-Szóljanak Abottnak, hogy ő is jöjjön.
Nem várta meg, hogy teljesítsék a parancsát, hanem kitárta az ajtót Ella előtt.
-Nem hoztunk plusz lovat, így előttem kell ülnie-figyelmeztette.
-Nem probléma-mondta gyorsan a lány.-Elég jól tudok alkalmazkodni a körülményekhez.
Igen, ezt már tudta.
Bakot tartott, és segített leendő sógornőjének felülni a lóra, majd felkapaszkodott mögé.
Még mielőtt az emberei összeszedelődzködhettek volna, oldalba bökte Rigót-amióta
Cassandra átnevezte, nem tudott Varjúként gondolni rá-és a kastély felé indultak. De
viszonylag mérsékelt tempóban, mert út közben néhány dolgot át kellett beszélnie a a
lánnyal.
-Edward feleségül akarja venni-vágott mindjárt a közepébe.
Nem látta Ella arcát, de a mód, ahogy izmai megfeszültek, elárulta meglepetését.
-Amint Izabella kikerült a képből, utasított, hogy keressem meg önt-folytatta.-Nem mintha
korábban nem kutattam volna ön után. De nagyon jól eltüntette a nyomait. Miss de Clare
nélkül nem hiszem, hogy megtaláltam volna.
-Nem akartam, hogy megtaláljanak-mondta a lány szégyenlősen.-Azt hittem, egy
magamfajta lánynak semmi esélye egy királynál. Úgy tűnik, tévedtem. De ha jól sejtem, ön
nem igazán örül, hogy a dolgok így alakultak.
Jó megfigyelő volt. Újabb jó pont.
-Sokkal könnyebb lenne, ha hercegnő volna-ismerte el a férfi, meg sem próbálva tompítani
mondanivalója élén.-Az ön képbe kerülése és valódi kiléte sokat ront a korona megítélésén.
Edward várhatóan támogatókat fog elveszíteni ön miatt, pedig ezt nem engedhetné meg
magának. Nem is beszélve arról, hogy Izabellával egy komoly szövetségest szereztünk volna,
ami ugyan még mindig lehetséges, de így sokkal komplikáltabb lesz. Ráadásul önnek komoly
hiányosságai lehetnek etikett és műveltség terén, és sok mindenhez nem ért, amire
királynőként igenis szüksége lenne.
Kemény volt, ezt jól tudta. De ha a lány tényleg királynő lesz, nem kezelhette
nebáncsvirágként. Jobb volt, ha egy baráttól hallja elsőként az igazságot, mint ha egy
ellenség vágja később a szemébe rossz szándékkal.
-Azt akarja, hogy nemet mondjak Edwardnak?-kérdezte Ella feszengve.
-Nem-felelte Jason őszintén.-Csak legyen tisztában a helyzettel, mielőtt igent mond neki.
Komoly munkára és rengeteg eltökéltségre lesz szükség, ha tényleg végig akarja ezt csinálni.
Órákat kell vennie, számtalan feleslegesnek és értelmetlennek tűnő dolgot elsajátítania. Fel
kell készülnie mások lenézésére és kritikájára.
-Ez utóbbihoz már hozzá vagyok szokva.
A férfi kihallotta a kesernyés felhangot, de nem tette szóvá.
-Ennek nagy hasznát fogja venni-mondta inkább.-Az irigyei, mert lesznek bőven, mindent el
fognak követni, hogy pocsékul érezze magát. Lesznek napok, amikor majd ki akar szállni, de
már nem teheti.
-A legjobbak is kerülhetnek padlóra-vont vállat a lány.-De akkor majd felállok.
Meggyőző válasz.
-Sok dolgot másképp kell majd csinálnia, mint megszokta. Akár akarja, akár nem, meg fog
változni, annyira, hogy ha most látná a későbbi önmagát, nem ismerne rá. Talán el is
borzadna. Ezt a rizikót is vállalja?
 -Rajtunk múlik, hogy mennyire maradunk hűek önmagunkhoz-jött a felelet rövid szünet
után.-És ott lesz Edward, hogy észhez térítsen, ha nagyon elsodródnék, ahogy én is neki.
Lord Sylverton úgy döntött, elég a vizsgáztatásból. Ella testileg talán le volt gyengülve, de
volt benne elszántság-elég ahhoz, hogy sikerrel járhasson.
-Bocsásson meg, hogy így letámadtam ezzel-mondta megenyhülve.-Azt akartam, hogy
tisztában legyen vele, hogy mire mond igent. És ne aggódjon, nem lesz egyedül. Ha jól
sejtem, Miss de Clare pártfogására számíthat majd, csak úgy, mint rám és az embereimre.
-Köszönöm.
-Mostantól a koronához és Edwardhoz tartozik, vagyis az én kötelességem és felelősségem
gondoskodni a biztonságáról. Ami azt jelenti, hogy nekem nem szabad hazudnia, és
hallgatnia kell rám, ha úgy adódik.
-Vagyis azt mondja, hogy jódlizva cigánykerekezzem körbe a szobát…-kezdte a lány
bizonytalanul.
-Akkor jódlizva körbecigánykerekezi a szobát. Aztán hívatja az udvari orvost, hogy nézze
meg, nincs-e valami baj a fejemmel. De csakis utána.
Ella halkan felnevetett.
-Jó tudni, hogy van humorérzéke-mondta szégyenlősen, félig hátrafordulva.-Már kezdett
megijeszteni a nagy komolysága.
-A nagy komolyságom még néhányszor meg fogja menteni az életét-közölte a férfi nyíltan,
de harag nélkül.
Lassan sikerült egy kezdetleges képet alkotnia Elláról. A lány fele olyan magabiztos sem volt,
mint mutatta magát. De helyén volt az esze és a szíve, és nem hagyta magát megfélemlíteni.
Igazság szerint egy kicsit hasonlított Izabellához-ugyanolyan szelídnek és visszahúzódónak
gondolta, de volt benne tűz. A padlásszobában csendben is maradhatott volna, hiszen a
mostohái nyilván ezt parancsolták, különféle büntetéseket helyezve kilátásba, ha nem
engedelmeskedik, ő mégis megszólalt. És meg sem rezzent, amikor ő rárúgta az ajtót.
-Mindjárt megérkezünk-mondta neki, ahogy a palota közelébe értek.-Egy oldalajtón
megyünk be. Egyelőre nem szeretnénk, ha túl sok figyelmet vonna magára.
-Ne aggódjon, láthatatlanságban verhetetlen vagyok.
Tartózkodóan ugyan, de már tréfálkozott. Bármi történt is vele, nem terhelte meg a lelkét
annyira, hogy maradandó kárt okozzon. De azért a férfi fejben feljegyezte magának, hogy a
későbbiekben okozzon egy-két kellemetlenséget a Northwood-mostoháknak-tudott néhány
módot, hogy megkeserítse az életüket. Pár szó a megfelelő helyen, és soha többé nem hívják
meg őket egyetlen társasági eseményre sem. És ez még csak a kezdet…
-Itt vagyunk-mondta, mikor elérték a kastélyt.-Csak süsse le a szemét, és kövessen.
Nem ártott volna egy köpeny, hogy eltakarják a lány elhanyagolt külsejét, de most már nem
volt mit tenni. Azért a férfi igyekezett úgy menni, hogy minél inkább takarja a kíváncsi
tekintetek elől. Nem mintha olyan sokan felfigyeltek volna rá. Legfeljebb azért, mert annyira
kirívó volt a fényűző környezetben.
Szaporán haladtak végig a folyosókon, egészen a saját lakosztályáig. Ha a királyi lakosztályba
viszi, abból botrány keletkezik, ezért úgy döntött, inkább magánál hagyja a hölgyet, és
Edwardot hívja át. Persze ennél jobban is ismerhette volna már a kuzinját.
-Megtaláltad?-rontott rá a már odabent várakozó Edward, amint benyitott a lakosztályába.-
Kérlek, mondd, hogy megtaláltad.
-Mi az ördögöt csinálsz itt?-kérdezte unokatestvérét.
-Mégis mit gondolsz?-kelt ki őfelsége.-Megőrülök a várakozástól. Képtelen voltam bármire
is figyelni. Legközelebb veled megyek, és nem érdekel, hogy hányan akarnak megölni!
 -Akkor még szerencse, hogy nem lesz legközelebb-állapította meg a herceg, és félreállt az
útból.
Érzelmek széles skálája vonult végig a király arcán. Sokk, megkönnyebbülés, öröm, izgalom
és egy csipet rémület.
-Hát itt van-mondta szinte révületben.
Ella belépett-Jason gyorsan becsukta az ajtót, hogy kizárja a külvilágot-és szégyenlős
mosollyal pukedlizett.
-Felség.
Edward két lépéssel előtte termett, és megragadta a kezét-de olyan óvatosan, mintha
törékeny üvegből lenne.
-El sem hiszem, hogy valóban itt van-mondta szinte suttogva.
-Ilyen szíves invitálásnak nehéz lett volna ellenállni-felelte Ella félénken, majd felpillantott a
férfira.-Azt hittem, megegyeztünk, hogy egy utolsó este, és aztán feleségül veszi a hercegnőt.
-Izabellának nem kellettem a szívem nélkül-mosolygott Edward.-Azt pedig önnek adtam.
A lány elpirult.
-És most mi lesz?-kérdezte.
-Most? Ez.
Edward térdre ereszkedett, és egy ragyogó gyémánttal ékesített aranygyűrűt húzott elő a
zsebéből. Jason hallani vélte, hogy Ella lélegzete elakad az ékesség láttán. De az is lehet, hogy
az ékszernek semmi köze nem volt hozzá. Hiszen egy dolog hallani, hogy a király meg fogja
kérni a kezed, és egy egészen másik, amikor ez tényleg megtörténik.
-Az első pillanatban láttam, hogy ön különleges-mondta Edward.- És minél inkább
megismertem, annál inkább megigézett a kedvessége, szépsége és tisztasága. Ezért arra
kérem, tiszteljen meg azzal, hogy hozzám jön feleségül!
A lány egész arca ragyogott, de a szemében óvatosan huncutság csillant.
-Nem kellene először a nevemet megkérdeznie?-kérdezte mosolyogva.
A király is elmosolyodott, hangja azonban komoly maradt.
-Nekem nem számít, hogy hívják. Nem a nevét akarom elvenni, hanem önt. Már ha igent
mond.
-Akkor én, Elladora Sophia Abigail Northwood-a lány megállt egy pillanatra, időt hagyva a
másiknak, hogy felfogja a nevét-ezennel igent mondok.
Jason a királyi pár halála óta nem látta unokatestvérét ilyen boldognak-ha látta valaha. A
lány ujjára húzta a gyűrűt, és felállt.
-Azt hiszem, igazíttatnunk kell rajta egy kicsit, nehogy lecsússzon-állapította meg.-De hát
olyan kis keze van.
-Hát, most már ez van, ezt kell szeretni-incselkedett vele menyasszonya boldogan.-Ez a kéz,
ez a név.
-Elladora-mondta ki Edward a nevét, és a kócos hajat félresimította a lány arcából.-Királynői
név. De simán az Ella jobban illik önhöz.
-Senki sem hív az eredeti nevemen-mondta Ella.-Szerintem ezen a szobán kívül nem is tudja
senki.
-Majd fogja-szólt közbe Jason, bár nem szívesen törte meg az idillt, ha már azok ketten ilyen
szépen elfeledkeztek róla.-És sokkal hamarabb tudják meg, mint szeretnénk, ha nem döntjük
el, hogy mi legyen önnel a következő néhány napban.
-Nekem volna egy javaslatom-robbant be egy új szereplő a képbe.-Elnézést a hallgatózásért,
de pont rosszkor érkeztem, és nem akartam félbeszakítani a nagy pillanatot.
-Szabadkozik, miss de Clare?-kérdezte Jason szárazon.-Ez nem igazán vall önre.
 -Őfelsége megérdemel ennyi udvariasságot-mondta a lány.-És szerintem már mondtam,
hogy hívjon Cassandrának.
Ella odalépett az újonnan érkezetthez, és megölelte.
-Köszönöm-mondta őszintén.-Nem tudom, hogy csinálta, de köszönöm.
Edward mormolt valami olyasmit, hogy inkább Izabellának kellene megközönniük, de lord
Sylverton gyanította, hogy a gróf kissasszonynak sokkal több köze volt a dolgok ilyetén
alakulásához, mint azt ők sejtik. A lány merész játékos volt. De egyelőre nyert. És úgy tűnt,
még vannak jó lapok a kezében.
-Mint azt az imént említettem, van egy ötletem-mondta Cassandra.-Ella eljöhet hozzánk, és
lakhat nálunk, ameddig az esküvő előkészületei lezajlanak. Egyébként is szüksége lenne egy
gyámra, és mivel érthető módon önök nem alkalmasak a feladatra, valaki mást kell kijelölni.
Mondjuk valakit, aki már két gyermeket felnevelt. És akinek a rangja elég szépen cseng a
nemesség fülében.
-Biztos benne, hogy a gróf vállalja?-kérdezte Jason, megértve a tervet.
-Megbeszéltem vele-mondta a lány.-Miután ön elment, képtelen voltam a munkára
fókuszálni, így hazamentem, és elrendeztem a dolgokat. Apámat kimondottan izgatta a
lehetőség, hogy a leendő királyné gyámja lehet egy rövid időre, bár ehhez-utólagos
engedelmükkel-be kellett avatnom az Izabellával kapcsolatos fejleményekbe. Így Ellát várja
egy befűtött szoba, forró fürdő, és holnap új ruhákat is kerítünk neki.
-Ön egy varázsló, Cassandra-mondta Edward őszintén.-Nem is tudom, hogy köszönhetnénk
meg.
-Köszönjék meg azzal, hogy boldog házasságuk lesz-közölte a lány,-és hogy Ellával sok kis
királyfit és királylányt csinálnak.
-Cas!-nyögött fel Ella félig nevetve, félig megbotránkozva.
-Azt hiszem, miss Northwoodnak igen kimerítő napja volt-mentette meg a helyzetet Jason.-
Jobb, ha máris útjára bocsátjuk. Edward, kívánj neki jó éjszakát. Miss de Clare, egy szóra!
-Cassandra!-emlékeztette a másik, de követte a szoba másik felébe.
-Akkor Cassandra-egyezett bele a férfi.-De árulja el, mióta tervezgette ezt itt?
-Egy ideje-ismerte be a lány.-Mondjuk az első bál óta.
-Ön az elejétől tudta, hogy Ella a titokzatos hercegnő. Ön intézte neki a hintót, a ruhát és a
többit?
-Szegény lányra ráfért egy szép este. Az volt az első bálja, csak annyit akartam, hogy egy
kicsit jól érezze magát.
Ez egy nagy igen volt.
-Hogy vette rá Izabellát, hogy visszautasítsa Edwardot?
-Csak rámutattam, hogy nem kell az apja által kijelölt utat követnie, és van választási
lehetősége-vetette fel a fejét dacosan a gróf kisasszony.-A döntés egyedül az övé volt.
-Azért javasolta Edwardnak a második bált, hogy elintézzen egy újabb találkozót?
-Igen.
Láthatóan szidást várt, vagy veszekedést. És a férfi bizony gondolt is ezekre. De aztán valami
egészen más csúszott ki a száján.
-Le vagyok nyűgözve.
-Tessék?-meredt rá Cassandra.
-Jól hallotta. Ez a finom manipuláció, szervezkedés, ez bárkinek elismerésére válna. Büszke
lehet rá.
-Ez majdnem úgy hangzik, mintha sértés lenne-mondta a lány óvatosan.-De az ön szájából
inkább bóknak veszem.
 -Az is.
-Bár az első találkozás nem az én érdemem volt-tette hozzá.-Hiszen már ismerték egymást,
még a bál előttről. Én csak segítettem, hogy a vonzalomnak legyen alkalma megerősödni.
-És mi lett volna, ha Izabella mégis marad?
-Volt benne kockázat-ismerte el.-De bízom benne, hogy akkor is kitaláltam volna valamit.
Nem hagytam volna őket magukra csak úgy a szerelmi bánatban; őfelségét sem.
-Akkor még egy utolsó kérdés.
Cassandra felkészült a lehető legrosszabbra…
-Mivel vette rá az apját, hogy ebbe belemenjen?
A lány grimasza elárulta: nem tetszik neki, hogy átláttak rajta. De Lord Sylverton ismerte
annyira a grófot, hogy tudja, közel sem volt annyira lelkes, mint azt a lánya leírta.
Valószínűleg nem igazán égett a vágytól, hogy ekkora szívességet tegyen a trónnak a
közelmúlt eseményei után, és Cassandrának minden ügyességére és fortélyára szüksége
lehetett, hogy erre rábeszélje.
Cas nem tagadta a dolgot.
-Elég részletesen ecseteltem neki a dolog előnyeit, amiket egy ideje már gyűjtögettem.-
mondta, majd kis habozás után hozzátette:- Valamint előfordulhat, hogy említést tettem neki
egy bizonyos névtelen, ám tehetős és igen vonzó fiatalemberről, akivel megismerkedtem,
csak hogy a megfelelő hangulatba hozzam…
-Hazudott neki.
-Igen, de mit tehettem volna?-csattant fel.-Muszáj volt meggyőznöm.
-Mit fog szólni, ha rájön, hogy becsapta?-kérdezte a férfi.
-Tombolni fog, és valószínűleg férjhez ad az első jöttmenthez, aki elvesz a hozományomért.
Úgyhogy reménykedem, hogy egy darabig nem tudja meg.
Mégis bevállalta, úgy, hogy neki magának semmilyen előnye nem származott a dologból.
-Mások érdekeit hajlamos egészségtelen mértékben a sajátjai elé helyezni-jegyezte meg a
férfi.
-Más ezt erénynek tekintené.
-Csak az, aki fikarcnyit sem törődik az ön jólétével.
Cassandra grimaszolt.
-Inkább fejezzük ezt be, mert különben megint összeveszünk. Vagy épp ez a szándéka,
Sylverton?
-Nem. És ha Cassandrának kell hívnom, ön is szólítson a keresztnevemen!
-Jogos. Akkor mostantól Jason lesz.
A férfi elkapott egy villanásnyi érzelmet az arcán, de nem tudta beazonosítani. Bár talán
csak a tűz fénye esett rá furcsán. Csak egy pillanat volt, azután megint teljesen nyugodt lett.
-Izabella két nap múlva hazaindul-mondta, túllépve a dolgon.-Elküldöm vele Iant, hogy
tárgyaljon a nevünkben.
-Csak nem megbízik az embereiben?-csipkelődött a lány.
-Itthon is épp elég ingatag a helyzet-mondta Jason.- Ha tehetném, kettészakadnék, de mivel
nem tehetem, úgy döntöttem, itthon nagyobb szükség van rám.
-Ez nem válasz a kérdésemre. De mindegy. Örülök, hogy nem utazik Spanyolországba.
-Arra gondoltam, hogy kijelölök egy második helyettest-folytatta.-Mivel mostantól két
koronás főt kell védenem, a feladatok is megszaporodnak. Kell valaki Ian helyett.
-És ha megtartja, miután Ian visszajött, talán lesz ideje aludni. Különben kénytelen leszek
megint bedobni magam-fenyegetőzött Cassandra.
-Lehet, hogy azt az ország nem élné túl-mormolta a férfi maga elé.
 Cas rámeredt.
-Jól hallottam?-kérdezte eltúlzott hitetlenséggel.-Ön most komolyan viccelődni próbált?
Szentséges ég, valaki keressen egy krónikást! Ezt a történelmi eseményt fel kell jegyeznünk.
-Nagyon vicces.
Jason hátat fordított, nehogy a lány észrevegye, korántsem olyan ingerült, mint mutatja.
-Inkább vigye haza miss Northwoodot, mielőtt itt esik össze a fáradtságtól.
Ella valójában nem tűnt kimerültnek; inkább úgy nézett ki, mint aki készen áll rá, hogy az
egész éjszakát átbeszélgesse Edwarddal. De Cassandrának volt némi fogalma arról, hogyan
teltek az elmúlt napjai, ezért a tőle tellő legeréjesebben lépett fel, így hamarosan már a
hintóban ültek, úton a de Clare rezidenciára. Barátnőjéből végig ömlött a szó.
-Egyszerűen nem tudom elhinni-lelkendezett.-Attól félek, hogy ez egy álom, és hamarosan
arra ébredek, hogy otthon vagyok, és ez az egész meg sem történt. Ugyanakkor tudom, hogy
ez a valóság, és úgy érzem, repülni tudnék.
Cas hagyta, had fecsegjen. Nem akadályozta meg benne, hogy kibeszélje az örömét, de csak
fél füllel hallgatott rá. A gondolatai ugyanis másfelé kalandoztak.
Valójában annyira nem aggasztotta, hogy hazudott az apjának. Mivel annyira nem is
hazudott neki. Valóban volt egy gazdag és vonzó férfi, csak éppen nem hitte volna, hogy a
gróf repesne az örömtől, ha elárulja, kiről is beszélt. Ezért maradt inkább a névtelen
udvarlónál-nem mintha Jason tényleg udvarolt volna neki.
Alig várta, hogy megérkezzenek. Beszélni akart az anyjával mindarról, ami történt. Úgy
vélte, ő kívülállóként és sok éves párkapcsolati tapasztalattal jobban fel tudná mérni, hogy
akkor most mi is van közte és a herceg között. És nem csak a herceg oldaláról, de a sajátjáról
is, mert a saját érzésein sem tudott már kiigazodni.
Amikor a férfi az imént félrehívta, a pulzusa azonnal az egekbe szökött. Olyan hangosan
zakatolt a szíve, hogy attól félt, a másik meghallja. És az sem csitította el, hogy a férfi csak a
szokásos inkvizíciónak vetette alá. Amikor pedig Jasonnek nevezte, és a férfi szája sarka
felfelé mozdult attól az alig látható, önkéntelen-sőt, valószínűleg öntudatlan-mosolyától,
benne igen furcsa dolgok történtek. A lábai bizseregni kezdtek, mintha arra ösztönözték
volna, hogy lépjen közelebb, a gyomra pedig összeszorult. Ha Jason egy pillanattal tovább
hallgat, és nem kezd Izabelláról beszélni, talán enged a késztetésnek, és bolondot csinál
magából.
Abban nem kételkedett, hogy a másik törődik vele. És az, hogy kérés nélkül megosztotta
vele az Izabella hazautazásával kapcsolatos terveit, reményt ébresztett benne-hiszen nem
volt muszáj ezt tennie. De hiába volt meg köztük a bizalom, vagy akár ez a szikra, ha a férfi
szemében ő sosem lesz több, mint Richard húga; egy ilyen önfegyelemmel rendelkező
embernek nyilván nem okoz majd gondot, hogy megtartsa a három lépés távolságot. Mind
fizikailag, mind érzelmileg.
Hacsak nem akadályozom meg benne-gondolta. De mégis hogyan?
Mire megérkezte, a fáradtság lecsapott Ellára. Pár percnyire a céljuktól elhallgatott, és mire
a kocsi megállt, három ásítást is elnyomott.
-Itt vagyunk-bíztatta Cas.-Csak néhány perc, és már alhatsz is.
Számított rá, hogy a lány ki lesz merülve, ezért még korábban megkérte a szülei, hogy a
hivatalos bemutatkozást halasszák reggelre. Így aztán a kötelező tiszteletköröket
megspórolva egyenesen az egyik vendégszobába vezette barátnőjét. Segített neki
megszabadulni a rongyaitól, és a saját régi ruhái közül adott rá egy inget, majd ágyba
segítette. A fürdésről lemondott, tekintve, hogy Ella már félig aludt; félő volt, hogy
belefulladna a vízbe.
 -Milyen jó puha-mormolta a lány, és elhelyezkedett az ágyban.-És milyen meleg!
-Holnap addig alszol, ameddig akarsz-mondta Cassandra.-Senki nem fog felébreszteni. És ha
bármire szükséged van, csak szólj!
Elhúzta a függönyöket is, hátha a kelő nap fénye zavarná az alvót.
-Cas?
-Igen?
-Köszönöm.
Bár a másik csukott szemmel ezt nem láthatta, rámosolygott.
-Szívesen.
Halkan kiment a szobából. Az anyjához akart menni, de alig lépett kettőt, mikor egy
hatalmas ásítás tört ki belőle, így úgy döntött, ez ráér holnapig. Éjszaka úgysem tehetne
semmit. Jobban teszi, ha inkább kipiheni magát.
A szobájába sietett, és a lehető leggyorsabban ágyba bújt. Miközben fejét a párnára
hajtotta, engedte, hogy az elégedettség érzése elárassza: Ella élete a lehető legjobb irányba
tartott. És tudta, hogy Amanda Northwood soha többé nem fogja megzavarni az álmait.
Másnap későn kelt, de még így is megelőzte Ellát, aki a fél délelőttöt átaludta. Így nem
tudott együtt reggelizni a grófi párral, de talán jobb is volt így-még csak az kellett volna, hogy
az idegesség miatt ne tudjon enni. Farkaséhes volt, mivel Cassandra előző nap elfelejtette a
vacsorát; szidta is magát emiatt rendesen, és nem nyugodott, amíg barátnője egy
regimentnek elegendő ennivalót el nem fogyasztott. Némely fájdalomcsillapító hatású
gyógynövénnyel együtt. Utána pedig átvitte a szalonba, ahol bemutatta a szüleinek.
Anyja szívélyesen fogadta, ahogy számított rá, apja viszont egy kicsit rideg és távolságtartó
volt. Ez természetesen nem Ella személye ellen szólt, hanem a korona és az egész helyzet
ellen-vagyis főként lord Sylverton ellen. Ugyanis mint kiderül, kora reggel járt náluk, hogy
átbeszéljenek néhány dolgot.
-A lord úgy látja jónak, ha az ön valódi származását nem verjük nagy dobra-mondta Robert
de Clare.-Elhint egy pletykát, miszerint ön távoli rokonom, aki korán elveszítette a szüleit, és
mostanáig kolostorban nevelkedett. Ez elég lesz, hogy elaltassa az emberek kíváncsiságát.
-Legyen, ahogy a lord jónak látja-egyezett bele Ella.
Láthatóan fejébe vette, hogy a lehető legkevesebb gondot fogja okozni mindenkinek. Még
azt is felajánlotta, hogy besegít a házimunkába, amíg náluk lakik, amivel akaratlanul sikerült
megbotránkoztatnia a grófot; ezen Cas remekül szórakozott. De magát az ötletet ő maga is
hevesen ellenezte, és ezt mindjárt a másik értésére is adta.
-Jobb, ha mielőbb hozzászoksz, hogy mindent szolgák csinálnak helyetted-figyelmeztette.-
Különben sem lenne rá időd. A szabó hamarosan megérkezik, és őfelsége látogatására is
számíthatunk. Ezen felül nem lepne meg, ha lord Sylverton beállítana egy halom olvasni
valóval az etikettről és hasonló borzalmakról.
Figyelmét nem kerülte el apja grimasza, amivel a férfi nevére reagált, de nem lepte meg a
dolog. Az már annál inkább, hogy Ella arca is gyanúsan megrándult.
-Minden rendben?-kérdezte rosszat sejtve.-Mondott neked valamit tegnap este?
-Semmi rosszat-nyugtatta meg a lány mindannyiukat.-Csak ő olyan…nyers.
Vagy úgy. Már attól félt, hogy a férfi letámadta szerencsétlen lányt. Illetve valószínűleg ez
történt, de nyilván csak hozta a szokásos formáját. Legalább nem erősített rá szándékosan.
Még képes lett volna, és elijeszti az egésztől.
-Ő már csak ilyen-ismerte el.-De ha megismered, rájössz majd, hogy nem rossz ember. Csak
nagyon komolyan veszi a munkáját.
 Robert de Clare félhangos morgással tudatta, hogy nem ért egyet lányával. De ezek után
legalább egy kicsit megenyhült Ella irányába, mondván, az ellenségem ellensége a barátom.
Legalábbis Cassandra biztos volt benne, hogy ez van a háttérben. És az alapján, amilyen
pillantásokat vetett férjére, az anyja is egy véleményen volt vele.
Miután minden fontos részletet tisztáztak, a szülei magukra hagyták őket az időközben
megérkező szabóval. Mivel Ellának semmilye sem volt, jó néhány ruhát kellett neki
varratniuk; olyanokat, amiben be lehet őt mutatni a nemességnek. Bár a titokzatos
hercegnőként már elég jó első benyomást tett rájuk. És persze ott volt még az esküvői ruha,
amihez lord Sylverton külön elküldte a királyi szabót, aki később jelent meg, a délután
folyamán. Mind a két ruhakészítő levette a lány méreteit, és néhány szabásmintát is hoztak
magukkal, amiről aztán hosszasan vitatkoztak-pontosabban Cas velük, mert Ellának mindegy
volt. Még hozzá kellett szoknia, hogy számít, mit visel magán.
Amikor végre végeztek, épp csak szusszanni volt idejük, mikor megérkezett Edward.
Palotaőri egyenruhában jött, egyedül, hogy minél kevesebb feltűnést keltsen, mert lord
Sylverton nem akarta, hogy bárki tudomást szerezzen Elláról a tervezett idő előtt. A férfi
nagyon pontosan eltervezett mindent, hogy ez a házasság minél kevesebb bonyodalommal
járjon, és ők igyekeztek mindenben a keze alá dolgozni. Így aztán a jegyesek egyelőre csak a
de Clare ház szalonjában töllthettek némi időt kettesben.
Kihasználva, hogy barátnője épp el van foglalva, Cas felkereste anyját a szobájában egy kis
beszélgetésre. Rövid bevezető után elmondta neki az előző nap történéseit és saját
kétségeit. Valamint beszámolt neki a 3 hónapos határidőről is.
-Erről már tudtam-ismerte be az asszony.-Apád említette nemrég. De gondoltam, biztos
tudod, mit csnálsz.
-Húzom az időt. Azon kívül fogalmam sincs.
A lány frusztráltan megdörzsölte a homlokát.
-Ha csak eszembe jut ez a dolog, legszívesebben kiszaladnék a világból. Néha azt álmodom,
hogy oltár elé állok egy arctalan férfival, és bár tiltakozni akarok, a szám nem
engedelmeskedik, és kimondom az igent.
-Beszéltél már erről apáddal?
-Nem. De nem hiszem, hogy megértené. Nem tudnál te beszélni vele?-nézett anyjára
reménykedve.-Rád hallgat, te biztos meg tudnád győzni.
-Szerintem te is-vélte a grófnő.-Csak beszélj vele is úgy, ahogy velem.
-Épp ez az!-nyögött fel Cassandra.-Nem tudok, mert az életem egyik legmeghatározóbb
részről nem is tud. És ugyanez aggaszt a házasságban is: hogyan legyek bárki felesége, ha
nem lehetek vele teljesen őszinte?
A grófnő csak nézett rá.
-Tudom, neked sikerült. De tudom, hogy te sem örülsz neki.
-Nem-erősítette meg az asszony.-De tudom, hogy szükséges. A te helyzeted viszont más,
mert ez veled történik, nem velem.
Cas elgondolkodott, kereste a szavakat, hogy miként fogalmazza meg egyértelműen az
érzéseit.
-Nem szeretem, hogy mindenki előtt titkolóznom kell-mondta-de megértettem és
elfogadtam. Viszont emiatt szükségem van valakire, akivel teljesen őszinte lehetek
mindenben. Olyasvalakire, aki mindig ott van. Most itt vagy nekem te, de ha férjhez megyek,
ez megváltozik, és akkor szükségem lesz valaki másra.
Egy kicsit tartott tőle, hogy megbántja az anyját, de ő csak megértően mosolygott, és
megkérdezte:
 -Egy konkrét valakire gondolsz?
-Talán. Nem. Nem tudom-vallotta be őszintén.-Csak nem tudom elképzelni, hogy úgy éljem
le az életemet, hogy a saját férjem előtt folyamatosan titkolóznom kelljen. Még a gondolat is
megrémít.
Jól esett kimondani a legbelsőbb félelmeit. Nem múltak el, de így, hogy megoszthatta őket
az anyjával, mintha kevésbé lettek volna ijesztőek. Noha egész fiatalon meg kellett
tapasztalnia, hogy az édesanyja is ember, és nincs hatalmában minden gondot megszüntetni,
a bizalma sosem rendült meg benne. Egyetlen pillanatra sem. Ő volt a horgonya, aki
megakadályozta, hogy elsodródjon.
-Egyelőre koncentráljunk a jelenre-mondta grófnő.-Még van egy bő másfél hónapod, az
alatt nagyon sok minden történhet. De ha mégsem, és a határidő lejártával ugyanígy állunk,
beszélek apáddal, és meglátjuk, mit tehetek.
-Köszönöm-hálálkodott Cassandra megkönnyebbülten.
-És akkor most térjünk vissza a jóképű Lord Sylvertonhoz.
-Sosem mondtam, hogy jóképű-védekezett a hirtelen váltástól megzavarodva, mire anyja
felnevetett.
-Ugyan, drágám, nekem is van szemem. Attól, hogy nem dobogtatja meg a szívem minden
vonzó fiatalember, attól még észrevehetem őket. De azt modod, nem tudod, érez-e irántad
bármit is?
-Legalábbis a felelősségtudaton kívül, mivel ugye a halott barátja húga vagyok.
-Annyit bizosan mondhatok, hogy nem közömbös irántad-árulta el a grófnő.-Ha más nem is,
az elárulta, ahogyan a rohamod alatt viselkedett. Ez több volt, mint kötelességtudat. És nem
lett volna olyan dühös a „betegséged” eltitkolása miatt, ha nem érezne valamit irántad. Bár
lehetséges, hogy maga előtt is tagadja.
-Ha így van, mit kellene tennem?-kérdezte Cas.
-Ne hagyd, hogy megfeledkezzen rólad. Lebzselj a palotában, találj rá indokot, hogy minél
több időt tölts vele. Ez mindkettőtöknek segíthet tisztábban látni az érzéseiteket.
És Cassandra hallgatott az anyjára. Mindjárt a beszélgetés után kocsiba ült, és elment a
palotába, hogy elbúcsúzzon Izabellától. Ajándékot is vitt neki: egy megbűvölt postagalambot,
ami bárhol megtalálta őt, és utána vissza is talált a címzetthez. Még korábban varázsolta el,
amikor egyszer szüksége volt egy nagyon megbízható kézbesítőre, de úgy sejtette, hogy a
hercegnő is hasznát fogja venni.
A lány valóban örült a madárnak, és megígértette Cassszel, hogy valamikor ellátogat
hozzájuk, Spanyolországba. A gróf kisasszonynak fogalma sem volt róla, hogy fogja ezt
kivitelezni, de a szavát adta. Azután rövidesen elbúcsúzott, mert a másiknak még készülődnie
kellett, és mivel kíséretével hajnalban szándékoztak indulni, nem ártott korán lefeküdnie.
Hosszú és fárasztó út elé nézett. Cas pedig lord Sylverton keresésére indult.
Útban idefelé Ella és Edward helyzetén gondolkodott, ami nem volt túl szívderítő. Ők
egyelőre csak élvezték egymás társaságát, és nem igazán gondoltak a jövőre, de az
egyértelmű volt, hogy az esküvő után minden meg fog változni. Amint összeházasodnak,
mindenki árgus szemekkel fogja őket figyelni, feljegyezve minden botlást és hibát, amit
elkövetnek. Arra sem kapnak időt, hogy rendesen megismerjék egymást, mielőtt a
kapcsolatuk kikerülne a rivaldafénybe.
Cassandra sajnálta őket, és valami megoldás után kutatott-és ahogy töprengett, egy ötlet
kezdett formálódni az agyában, és minél többet fontolgatta, annál jobban tetszett neki. De a
megvalósításához segítségre volt szüksége, és mindenekelőtt engedélyre, amit jó eséllyel
nem kap meg, tekintve, hogy mennyi szervezéssel és kockázattal járt a dolog. De ettől még
szándékában állt megpróbálni. Ehhez azonban meg kellett találnia az ügyben illetékes
személyt.
A fél palotát végigjárta, de hiába. A férfit mintha a föld nyelte volna el. Már-már ott tartott,
hogy a szélhez fordul, amikor eszébe jutott, hogy talán megkérdezhetné az ajtóban álló
őröket, hátha nincs is házon belül.
Lesietett az előcsarnokba, és egyenesen az egyik egyenruháshoz lépett.
-Cassandra de Clare vagyok, és Lord Sylvertont keresem.
A férfi végigmérte öltözékét, de nem tette szóvá, csak az egyik folyosó irányába bökött.
-Arra tessék, kisasszony. Lesz egy lépcső, azon menjen le, és a negyedik ajtó jobbra.
-Köszönöm.
Követte a megadott irányt, és közben azon morfondírozott, hogy vajon mit fog ott találni. A
tömlöcök is a földszint alatt voltak, de oda egy másik lépcsőn vezetett az út. Vagy errefelé
további cellák lesznek?
Nem is tévedhetett volna nagyobbat. A lenti folyosó pont úgy nézett ki, mint bármelyik
másik az épületben, és szépen ki volt világítva. A legtöbb ajtó mögül furcsa zajok
hallatszottak-puffanások, döndülések-de a lány kíváncsisága ellenére nem nézett be sehova,
hanem a negyedikhez sietett.
Bekopogott, de senki nem válaszolt. Valószínűleg nem hallották. Így aztán némi habozás
után lenyomta a kilincset, és benyitott.
Hatalmas terembe jutott. Legalább akkora volt, mint a bálterem, bár egészen más funkciót
látott el. Berendezés nem volt, viszont a fáklyák fényében katonák vívtak egymással, ami
megmagyarázta a csengő-csörgő hangokat. Nyilván itt gyakoroltak szabad idejükben, és
edzettek, hogy formában tartsák magukat. Már csak meg kellett találnia köztük a herceget.
A falhoz tapadva, a kardok hatósugarán kívül elindult körben. Miközben az ismerős arcot
kereste a tömegben, alaposan szemügyre kellett vennie az embereket, és el kellett ismernie,
hogy nagyon hatékonynak és hozzáértőnek tűnnek. Bár nyilván annak kellett lenniük, ha meg
akartak felelni egy ilyen kritikus ember elvárásainak.
Félúton megállt, hogy a távolabb levőket is megszemlélje, de köztük sem volt. Továbbindult
hát...de pár lépés után a lába földbe gyökerezett, és leesett állal bámulta az elé táruló
látványt. Megtalálta.
Az egyetlen férfi volt a teremben, aki egyenruha helyett egyszerű öltözéket viselt, azt is
kitűrt inggel-nyilván azért, hogy szabadon tudjon benne mozogni. Egy szál tőrrel küzdött
egyszerre két palotaőr ellen, akik karddal támadtak rá; de hiába adtak bele mindent, meg
sem tudták érinteni. A herceg mozgása könnyed, gördülékeny és harmonikus volt,
eleganciája bármelyik táncoséval vetekedett. Mindig éppen akkorát mozdult, amekkorát
kellett, a megfelelő pillanatban, a megfelelő irányba, a szükséges erővel és sebességgel.
Semmi túlzás, semmi bizonytalanság, semmi felesleges gesztus. Elképesztő gyorsasággal
fordult, hárított, visszakozott és támadott-egyszerre volt gyönyörű és hátborzongató látvány.
Aztán egyszer csak csinált valamit, amit szemmel nem lehetett követni. A lány csak annyit
látott, hogy az egyik kard átkerült az ő kezébe, és éppen lefegyverezi vele másik ellenfelét,
miközben tőre már az első mellkasának feszül. Egy pillanatra minden megdermedt...majd a
két katona megadása jeléül felemelte a kezét.
A lány felsóhajtott, mire a feszítés enyhült a mellkasában-most jött rá, hogy elfelejtett
levegőt venni, és ami azt illeti, pislogni is.
Jason visszaadta a kardokat, és közben halkan magyarázott valamit a másik kettőnek;
valószínűleg tanácsokat osztogatott, mert buzgó bólogatás volt a válasz. Mikor mondókáját
befejezte, a palotaőrök egymás ellen fordultak, ő pedig otthagyta őket, és egyenesen
Cassandra felé indult. Cseppet sem tűnt meglepettnek-mintha még korábban, a harc közben
észlelte volna az érkezését.
-Minek köszönhetem a látogatást?-kérdezte kissé mereven, de nem barátságtalanul.
Közben nyugodnak tűnt, még a levegőt sem vette szaporábban. Mintha az iménti küzdelem
semmiség lett volna. A lány viszont nem jutott szóhoz.
-Ez...-nyögte-lenyűgöző volt.
Tudta, hogy valószínűleg őszinte csodálattal és rajongással bámulja a másikat, de nem
tudott tenni ellene. Eddig is tudta, hogy a férfi milyen veszélyes fegyverrel a kezében, de
egészen más volt ezt így, testközelből átélni. Úgy érezte magát, mint amikor életében először
felfedezte valakiről, hogy jóképű: nem tudta eldönteni, hogy ódákat zengjen róla, vagy
inkább elbújjon zavarában. És nem értette, hogy a többi katona hogy volt képes egymással
foglalkozni, amikor ez ott zajlott mellettük.
A herceget viszont mintha kellemetlenül érintette volna a dicséret.
-Csak gyakorlás kérdése-mondta, képességeit bagatellizálva.
-Mégis mennyi gyakorlásé? Napi 25 óra?-Cas megrázta a fejét.-Most már értem, miért nincs
ideje aludni.
A másik nem felelt. A lánynak az az érzése támadt, hogy nem túl gyakran kaphatott
elismerést, azért nem tudott mit kezdeni vele.
-Valamit szeretnék önnel megbeszélni-váltott témát, átmenetileg megkönyörülve rajta.-
Négyszemközt.
Jason az ajtó felé biccentett.
-Csak ön után.
Cas hátat fordított neki, és a fal mentén elindult visszafelé. Ezúttal nem nézett senkire-azok
után, amit látott, a katonák vívása ügyetlennek és darabosnak tűnt, és sokkal kevesebb
élvezet lett volna figyelni. Inkább megszaporázta a lépteit, és próbált nem tudomást venni a
bizsergő érzésről, amit az okozott, hogy a hercegnél még mindig ott volt a tőr, ő pedig hátat
fordított neki. Bár kétsége sem volt felőle, hogy ha valaha is megtámadná, szemtől szemben
sem lenne esélye vele szemben-megölhetné, mielőtt ő bármit is akarhatna.
Amint kiértek a folyosóra, szembefordult vele. Ám amint szóra nyitotta a száját, Jason
leintette.
-Ne itt.
Cassandra biccentett, de csak azért sem maradt csendben. Ha már várnia kellett, addig
legalább a kíváncsiságát ki akarta elégíteni.
-Ez kizárólag a palotaőröknek van fenntartva?-kérdezte menet közben körbeintve.
-Nem, de főként ők használják. Bár őfelsége is lejár, ha van ideje.
-A többi ajtó mögött mi van?
-Többnyire céltáblák-felelte a férfi.-Dobókéshez, golyóhoz, nyilakhoz. De vannak súlyok és
homokzsákok is.
Vagyis számtalan lehetőség az edzésre. Hiába, békeidőben sem lehetett elkényelmesedni.
Ki akarta használni a másik közlékenységét, ezért tovább kérdezősködött.
-Ön pontosan mennyi időt tölt idelent?
-Változó; attól függ, hogy mennyi időm van. De többnyire legalább két órát szakítok rá. Az
utóbbi hetekben kicsit többet is.
-Miért?
Jason gyors oldalpillantást vetett rá.
-Nem csak egyféle haszna van a testedzésnek.
 Cas bosszúsan meredt rá, és már épp meg akarta kérdezni, hogy mire céloz-amikor
egyszerre megértette. Ha zaklatott volt, ő elment vágtázni egyet. A másik viszont nem
mehetett el csak úgy, ezért itt vezette le a feszültséget-amiből mostanában bőven kijutott
neki. Méghozzá nem utolsó sorban miatta.
Enyhén elvörösödött, de nem kért bocsánatot. Hiszen a férfi sem volt épp ártatlan ilyen
szempontból.
-Melyik fegyvert kedveli legjobban?-kérdezte inkább.
-A kést. De a többivel is boldogulok, ha úgy adódik.
Ebben egy percig sem kételkedett. Olyannak ismerte meg a férfit, aki nem tolerálja a
gyengeséget az embereinél, de még kevésbé saját magánál.
-Egyszer megfordult a fejemben, hogy jó lenne megtanulni valamilyen fegyver használatát-
mesélte a lány.- De néhány vívásóra után rájöttem, hogy jobban szeretem összefoltozni a
sebeket, mint okozni őket.
Egy pillanattal későbbb rájött, hogy ez hogy hangozhat és gyorsan hozzátette:
-Ezt nem kritikának szántam.
-Tudom-felelte Jason.-Akár hiszi, akár nem, én sem rajongok a munkámért.
-Azért bizonyos részeit biztosan élvezi-vetett ellen Cas.-Például amikor túljár az ellensége
eszén, és meghiúsítja a terveit. Vagy amikor sikerül tető alá hoznia egy szövetségkötést.
-Azt élvezem, ha Edward segítségére lehetek- ismerte el a férfi.-És jó érzés, amikor meg
tudom védeni.
És ez volt az oka annak, hogy Cassandra az ezredik veszekedésük után sem tudta gyűlölni,
vagy akár huzamosabban haragudni rá.
-Ha már itt tartunk, a jövetelem oka is ezzel kapcsolatos-mondta, miközben lassan a herceg
lakosztályához értek.-Bár nem annyira őfelsége biztonságával, hanem inkább a…
boldogságával? Lelki jólétével? Valami ilyesmi.
Jason kinyitotta előtte az ajtót, majd gondosan be is csukta maguk után. Hellyel kínálta
vendégét, majd maga is leült, és kezét összekulcsolva emelte tekintetét a másikra.
-Hallgatom.
Cassandra megosztotta korábbi gondolatait a férfival, és elétárta ötletét is. Ahogy gondolta,
a másik korántsem találta olyan zseniálisnak, mint ő, de legalább nem is utasította el
kapásból-pedig számára az lett volna logikus. A dolog rengeteg szervezést és kockázatot
jelentett, ami jelenleg egyáltalán nem hiányzott neki. Mégis végighallgatta Cas érveit a dolog
mellett, és némi rábeszélés után hagyta magát meggyőzni. Végül még abba is belement,
hogy titokban készítsék elő, és meglepetésként tálalják a párnak.
-Úgy kell elintéznünk, hogy ne sejtsenek meg semmit-mondta a lány fellelkesülve.-Ha
Edward eljön hozzánk, én idejövök, és segítek a tervezésben. Akár minden nap.
És már meg is volt az ok, hogy miért tölt annyi időt a palotában. Így lesz lehetősége
„megdolgozni” lord Sylvertont, ahogy anyja javasolta.
-Naponta maximum egy-másfél órát tudok rá szakítani-figyelmeztette a férfi.
-Az bőven elég lesz-legyintett Cassandra.-Úgy csináljuk majd, hogy elég legyen. De most
jobb, ha megyek, mert nem tudom, Edward mikor indul, és nem akarom Ellát magára hagyni.
De ezek szerint a legközelebbi látogatásánál találkozunk.
-Vagyis holnap.
-Igen, holnap.
Cas úgy érezte, még sosem várta ennyire a holnapot.
20. fejezet

A következő pár nap őrületes gyorsasággal telt mindkét lány számára. Ellának ruhapróbával
és Edward látogatásaival telt az idő nagy része; e kettőből nem meglepő módon az utóbbit
élvezte jobban. Rengeteget beszélgettek, és szép lassan feltárta a férfi előtt mindazt, amit
eddig el kellett hallgatnia. Ebbe beletartozott mostohái kegyetlensége is, amitől a férfi
éktelen haragra gerjedt; a lánynak úgy kellett lecsillapítania, hogy ne tegyen semmit Frida
ellen.
-Már nem számít-mondta újra meg újra.-Vége van.
- Ha férfi lenne, azonnal párbajra hívnám ki, amiért ezt tette veled.-dühöngött Edward.-
Ilyen aljasságot!
Haragja gyógyírként hatott Ella sebzett szívére. Imádta, hogy így aggódik érte és törődik
vele-és közben észre sem vette, hogy tegezésre váltott. Ez a bensőségesség nagyon tetszett a
lánynak, ezért nem javította ki, hanem ő is így tett.
-Most már jól vagyok-mondta szelíden.-És ha másként bánt volna velem, akkor nem kellett
volna tyúkszemkenőcsért mennem, és talán sosem találkozunk. Vagy ha magával visz a
bálba, talán észre sem vettél volna.
-Az kizárt.
A férfi megfogta a kezét, és csókot lehelt rá.
-Ezer lány közül is kitűnnél.
-De a csodás ruhám sokat segített.
A tündérkeresztanyjáról is beszámolt. Egy kicsit tartott tőle, hogy a másik bolondnak nézi,
de minden szavát elhitte; amitől ő csak még jobban szerette. És ezt neki is megmondta. Egy
boldog mosolyt kapott válaszul, amitől furcsa remegést érzett a gyomrában.
-Most mondtad először-jegyezte meg a férfi, bizsergő ujjait cirógatva.-Hogy szeretsz.
-Azt hittem, az „igen” elég egyértelművé tette, hogy mit is érzek-mondta hirtelen zavarral;
mindeddig abban a hitben élt, hogy Edward tisztában van ezzel.
-Nagyon sokan igent mondtak volna, annak ellenére is, hogy ki nem állhatnak. Izabella is
megtette. És sokan mások szívesen lettek volna a helyében, vagy a tiedben, csak hogy
királynővé válhassanak. Persze tudom, hogy te nem tartozol közéjük, de azért jól esik hallani.
Ella teljesen össze volt zavarodva. Azt tudta, hogy kedvese milyen kevésre értékeli magát,
de nem hitte, hogy abban is kételkedne, ami közöttük van. Hiszen ez olyan erős volt és
csodálatos. De talán túl sokáig hallgatta mindenhonnan, hogy nem érhet fel az apjához, és
ezért már nem volt képes tisztán látni magát. Így aztán megpróbálta megmutatni neki, hogy
ő milyennek látja a férfit.
-Szerintem már akkor végem volt, amikor először találkoztunk-vallotta be.-Úgy törődtél
velem, ahogy nagyon kevesen tették volna, pedig teljesen idegen voltam számodra. Azt a
virágcsokrot azután is alig tudtam kidobni, hogy elhervadt; úgy kellett rávennem magam,
mert ez volt az egyetlen dolog, ami hozzád kötött. Később pedig ugyanígy eltettem a
meghívóm sarkát is a virággal- a többit el kellett égetnem, hogy Frida elhiggye, nem akarok a
bálba menni.
Edward gyengéden megszorította a kezét.
-Én hasonlóan voltam a madárkáddal. És közben megőrjített a gondolat, hogy esetleg a
kedvesedtől van.
A férfi féltékeny volt miatta? Ez nagyon tetszett neki.
 -Amikor tudomást szereztem Izabelláról, egy részem ki akarta kaparni a szemét-ismerte el.-
Általában nem vagyok önző, de a gondolat, hogy az övé leszel, rosszabb volt, mint bármi az
elmúlt két évben.
-Pedig rá kár volt irigykedned-mosolygott a másik.-Amikor vele voltam, akkor is mindig te
jártál a fejemben. És ezt szerintem ő is érezte. Nem is töltöttünk túl sok időt együtt. A
vásárban is magára hagytam Miss de Clare-rel, és inkább veled beszélgettem. És bár nem sült
el túl jól a dolog, így is sokkal jobban éreztem magam, mint ha velük maradtam volna.
-Várj! Aznap Izabella is ott volt? Cassandrával?
-Igen. Miért?
Ella vidáman csóválta a fejét.
-Többnyire délelőtt vásárolok. Csak azért mentem akkor, mert úgy volt, hogy Casszel
találkozunk.
-Szóval ezért ragaszkodott hozzá, hogy ő jelölje ki az időpontot. Furfangos lány.
Ella hálája az idő múlásával egyre nőtt barátnője felé. Nem csak amiatt, mert összehozta
Edwarddal, de azért is, mert ezekben a napokban sem hagyta magára. Ott volt minden
hosszú és unalmas ruhapróbán, és ha épp nem volt mit csinálni, akkor kitalált valami
programot. Például elvitte az árvaházba, ahol vidám órákat töltöttek a lelkes gyereksereggel.
Vagy sétált vele egyet a városban. Máskor meg tanítgatta, hogy jobb lovas legyen, mondván
bármikor szüksége lehet erre a tudásra. Csak akkor tűnt el, amikor az uralkodó látogatóba
jött, vagyis majdnem minden nap úgy 3-4 óra hosszára.
Azok a délutánok voltak a legrosszabbak, amikor Edward nem jöhetett. Szerencsére nem
sok ilyen volt, de akadt egy-kettő. Ilyenkor azonban Cas nem hagyta, hogy Ella magában
szomorkodjon, hanem karon ragadta, és talált neki valami elfoglaltságot. Aztán következő
nap ő jelezte elsőként, hogy őfelsége megérkezett, és tapintatosan magukra hagyta őket.
Bár mindezt nem puszta jószívűségből tette. Valójában csak arra várt, hogy végre
indulhasson a palotába. Amint azok ketten elvonultak, ő lóra ült, és vágtatva a lehető
legkevesebb idő alatt tette meg az utat a kastélyig. Ott megkereste lord Sylvertont-ami nem
mindig ment gyorsan-, és közösen nekiláttak a tervezgetésnek és az előkészületeknek.
Ez volt a napja fénypontja, ez a közös munka. Részben mert élvezte a kihívásokat, amikkel
szembe kerültek, és amik remek lehetőséget adtak a versengésre. Jó volt, hogy
intelligenciáját és problémamegoldó képességét egy hasonló kaliberű emberével mérhette
össze. Másrészt pedig alkalma nyílt jobban megismerni a másikat.
Mindeddig abban a hitben élt, hogy Jason azért akar olyan tökéletes lenni a munkájában,
mert bizonyítani akar. Ez logikus lett volna származásának fényében. De most az idő
múlásával kezdett felsejleni előtte, hogy nem is ez a másik igazi motivációja. Hanem az, hogy
szinte megszállottan védelmezni akarta azokat, akik fontosak voltak neki, vagyis főként
Edwardot. És most már „csatolt áruként” Ella is hozzá tartozott.
Mivel Cas csak nem rég ismerte meg-bár néha úgy érezte, mintha az éjszakai lovas
kalandjuk sokkal régebben történt volna, mint valójában-nem tudhatta, milyen volt a férfi,
mielőtt az egyik legjobb barátja meghalt volna. Lehet, hogy előtte is ennyire féltette a
szeretteit, de az is lehet, hogy nem. Bárhogy is volt, Richard elvesztése biztos, hogy nem tett
jót neki. Jól leplezte, de ugyanúgy megszenvedte a tragédiát, mint a családtagok-főleg mivel
magát tartotta felelősnek.
Erről egyébként szeretett volna vele beszélni, de nem tudta, hogyan hozhatná szóba.
Sosem volt alkalmas az idő. Vagy túl sok volt a munka, vagy valaki megzavarta őket épp
akkor, amikor rászánta magát. Pedig nagyon szerette volna ezt a terhet levenni a válláról:
meggyőzni őt, hogy nem tehetett róla, és hogy engedje el a bűntudatot.
 Na, igen. A bűntudat. Neki is állandó társa volt sokáig. Folyton azon pörgött az agya, hogy
hányféleképp történhettek volna máshogy a dolgok, és különféle lehetőségeket játszott le
magában. Természetesen ezek mindig úgy végződtek, hogy ő egy kívánsággal megmentette a
bátyját, és eközben egyre inkább magát kárhoztatta, amiért nem tett óvintézkedéseket, hogy
Richardot biztonságban tudhassa. De hát ő Richard volt! Erős, magabiztos, ravasz és
legyőzhetetlen. Elpusztíthatatlan-legalábbis ő mindig ilyennek látta. De sajnos ő is csak
ember volt. Megölhető.
Sokáig tartott, mire elhitte, hogy nem felelős a történtekért. Anyja legalább ezerszer
elmondta neki, hogy „Nem a te hibád!” mire végre felhagyott az önmarcangolással. Azon a
napon szinte újjászületett. Ugyanezt kívánta Jasonnek is.
De más dolgokat is felfedezett vele kapcsolatban. Például megtudta, hogy a kedvenc színe a
sötétkék. És hogy naponta felváltva gyakorolja a vívást, célbalövést és késdobálást, nehogy
kijöjjön a gyakorlatból. Valamint végre fény derült a dologra, ami annyira foglalkoztatta, de
amit nem akart megkérdezni-és még szél sem kellett hozzá.
Épp olyan nap volt, mint a többi. Amikor Edward megérkezett, ő sietett a palotába az
esküvőt szervezni lord Sylvertonnal. De aznap a férfi figyelmetlenebb volt, mint máskor. Nem
feltűnően, de mikor mondott neki valamit, többször is előfordult, hogy vissza kellett
kérdeznie, ami egyébként nem volt jellemző rá. És nagyon hamar rábólintott mindenre, amit
ő javasolt, szinte vita nélkül, ami megszólaltatta benne a vészharangot.
-Valami baj van?-kérdezte meg végül.-Már legalább három dologra mondott igent, amit
direkt azért vetettem fel, hogy belekössön. Hívjak orvost?
Azért viccelődött, hogy leplezze aggodalmát, és kizökkentse a másikat abból a valamiből,
amiben volt. Szerencsére sikerült: amikor Jason felnézett, tekintete élénk és tiszta volt, mint
mindig.
-Bocsásson meg. Elkalandoztak a gondolataim.
-Nem hittem, hogy bármi képes lehet elterelni a figyelmét-mondta a lány őszintén, mire a
férfi szemében mintha a vidámság szikrája csillant volna meg.
-Pedig ön ebben kifejezetten tehetségesnek bizonyult-mondta azzal az alig észrevehető
mosolyával.
Cassandra komolytalanságát megőrizve kérdezett vissza.
-Nem ez a nők dolga? Hogy megzavarják a férfiakat? Ha erre sem vagyunk képesek, mi
hasznunk ebben a világban?
-Találkoztam már olyannal, aki tényleg nem volt jó semmi másra-ismerte el a másik.-De az
kezdetektől fogva világos volt előttem, hogy ön nem tartozik közéjük.
Nahát. Két bók ilyen rövid idő alatt. A lány nem is tudta, hova legyen meglepetésében és
zavarában. Még jó, hogy nem olyan volt, mint Ella; ő biztos elpirult volna.
- Mi az, ami ennyire foglalkoztatja?-kérdezte.
Jason hallgatott; valószínűleg azt latolgatta, hogy elmondja-e neki, és ha igen, akkor
mennyit. Aztán ahelyett, hogy beszélni kezdett volna, egy kérdést tett fel.
-Mennyit tud a szüleimről?
-Tudom, hogy az apja, James Hector Sylverton, meghalt néhány éve. És hogy az édesanyja
félig francia, és jelenleg nem tartózkodik az országban.
Jól informáltsága láthatóan meglepte a másikat, de most nem volt kedve beavatni lord
Chasterton ármánykodásaiba, így nem magyarázkodott. Csak várt.
-Amikor a franciák iránti gyűlölet kezdett irreális méreteket ölteni, rávettem édesanyámat,
hogy menjen Svájcba, és maradjon ott, amíg rendeződik a helyzet-mondta a férfi.-Ez nem
sokkal a herceg halála után volt. Azóta nem járt itthon, nem is láttuk egymást, de
rendszeresen leveleztünk. Ma is érkezett tőle egy üzenet, amiben azt írta, hogy hazajön, és
hogy semmivel nem tudom lebeszélni.
Szóval nem száműzte, hanem meg akarta védeni. Enyhe különbség. De igazság szerint pont
valami ilyemire számított tőle. És így már értette a szétszórtságát is: az aggodalom okozta, és
az érzés, hogy az irányítás kicsúszik a kezéből. Ez nyilván nem volt ínyére.
-Mit fog most tenni?
-Még nem tudom. Lakhatna a kastélyomban, de van egy olyan érzésem, hogy nem igazán
érezné jól magát Lady Sylverton társaságában. Talán itt kellene házat vennem neki; akkor
legalább közel lennék, és szemmel tudnám tartani.
Kellett egy perc, mire Cas rájött, hogy a másik kire gondol, amikor szóba hozta lady
Sylvertont, de aztán eszébe jutott, hogy az öreg herceg bizony hátrahagyott egy özvegyet.
Aki nem lehetett elragadtatva a helyzettől. És még kevésbé értékelné, ha együtt kellene
laknia azzal a nővel, aki egy fattyút szült a férjének.
-Még az is lehet, hogy tetszeni fog neki a város-vetette fel, a második ötletet támogatva.-
Vagy ha nem is szereti meg azonnal, hozzá lehet szokni. És ha egy csendes környékre
költözik, akkor az majdnem olyan lesz, mintha még mindig vidéken lenne. Amennyiben nincs
ellenére, szívesen segítek házat keresni, vagy bevezetni az édesanyját a főváros világába.
Jason meglepetten nézett rá.
-Komolyan gondolja?
-A legkomolyabban-mondta a lány őszintén.
-Miért?
-Mit miért?
-Miért akar mindenáron segíteni?
-Mert szívesen megismerném az édesanyját-felelte.-És mert, ahogy az árvaházban
mondtam, barátok vagyunk, és a barátok segítenek egymának. Emellett azt remélem, hogy
esetleg megtudok önről néhány kínos történetet, amivel utána heccelhetem, mert egyelőre
a kóros bizalmatlanságán kívül semmim sincsen, azt pedig már kezdem unni.
Láthatóan sikerült meggyőznie. És az utolsó érv lehetett a legnyomósabb.
-Örülnék, ha segítene, és szívesen bemutatom majd neki-mondta a férfi.-Igazság szerint ő is
kíváncsi önre.
Most Cassandrán volt a sor, hogy meglepődjön.
-Írt neki rólam?
-Mindig írok a munkám azon részéről, ami nem veszélyes, ha véletlenül rossz kezekbe kerül.
És ön Janeként ebbe a kategóriába tartozott, így belekerült az egyik levélbe. S mivel
édesanyám ismerte Richardot, amikor kiderült, hogy kicsoda ön igazából, azt is
megosztottam vele.
-Nahát. Most megtisztelve érzem magam.
Ezt nem gúnyolódásból mondta, mert tényleg így volt. És gyötörte a kíváncsiság, hogy a férfi
vajon mennyire részletesen írt róla. És mit. Sokért nem adta volna, ha egyet kézhez kaphat a
levelei közül-de erre persze nem volt esélye.
-Szerintem minimum két hetet adjunk a párnak, hogy ki tudják élvezni a magányt-terelte
vissza szót a munkára.-Addig az ország meglesz király nélkül?
-Majd megoldom-mondta a másik, félresöpörve a problémát.
-Hé!-állította meg Cassandra.-Az én ötletem volt, tehát az én felelősségem is. Ha bármiben
tudok segíteni, és nem szól, akkor nagyon morcos leszek!
És megint ott volt a szájsarok-rándulás. Az arca nem változott tőle, de a lány így is tudta,
hogy magában mosolyog. És ez valamiért mindig boldoggá tette.
 -Szólni fogok-ígérte a férfi.
-Remek. Akkor a helyszín.-A lány már sokat gondolkodott ezen, és csak egy szóba jöhető
megoldást talált.-A de Clare kastély üresen áll, amíg mi itt vagyunk; csak néhány szolgáló és
az intéző maradt ott. Ideális lenne.
-Túl kézenefekvő-vetett ellen Jason.-Az lenne az első hely, ahol keresnék őket. Az én
kastélyom jobb, ha az a cél, hogy eltűnjenek. Félreesőbb, ugyanakkor közelebb van.
-Akkor legyen az-ment bele Cas.-Bár Lady Sylverton nem fog gondot okozni?
-Nem-felelte a férfi határozottan.-Gondoskodni fogok róla.
Sokadik alkalommal szeretett volna gondolatolvasó lenni, mivel a másik arca megin teljesen
kifejezésteen volt. De erre nem használhatott kívánságot, és amúgy sem akart most
felesleges szenvedést bevállalni.
Egyébként mióta Ella hozzájuk került, egyáltalán nem használta a képességét. Évek óta nem
töltött el ennyi időt fájdalom nélkül; már el is felejtette, milyen jó érzés. Nem kellett
óvatoskodnia a mozdulataival, nem kellett órákat elvesztegetnie alvásra, hogy rendbejöjjön
egy roham után, és nem kellett anyja aggódó arcát néznie folyamatosan. Helyette hajnalban
kelt, későn feküdt, mégis kipihent volt, és töretlen kedvvel, hagyományos módon feszült neki
a mindennapok kihívásainak. És élvezte.
Rá kellett jönnie, hogy némi szervezéssel és odafigyeléssel nem kevés fájdalmat spórolhatna
meg magának. Apró fájdalmakat, de sok kicsi sokra megy. Például, ha előre kitalálja, hogy
mikor megy az árvaházba, és eleve visz magával édességet. Vagy ha nem akar mindent
egyedül megoldani, hanem segítséget kér. Az évek során akaratlanul is belekényelmesedett
ebbe a dologba, és néha akkor is a képességét használta, amikor másképp is megoldhatta
volna a dolgokat, csak mert így egyszerűbb és gyorsabb volt. Ezen mindenképpen változtatni
akart.
Mivel úgy tűnt, apja az idő múlásával sem akar megenyhülni, vállalta, hogy közvetít közte és
lord Sylverton között. Emiatt minden alkalommal egy halom dolgot kellett megjegyeznie, de
nem bánta, mert ez egy újabb indok volt, amivel a palotában időzhetett. És így pontos
rálátása volt a történtekre, valamint lehetősége, hogy időnként vitába szálljon lord Sylverton
egy-egy döntésével. És meg is tette. De azért nem csak veszekedtek és szervezkedtek.
Noha ezt ő felesleges paranoiának tartotta, Jason ragaszkodott hozzá, hogy ha a királyi pár
elutazik, az csakis teljes titokban történhet. Azt akarta, hogy a legrövidebb úton hagyják el a
fővárost, ezért néhány találkozójukat rászánták, és lóháton végigjárták a lehetséges
útvonalakat. Az idő elég hideg volt, de az ég tiszta, a lovak pedig energikusak, így ezek a
kirándulások inkább örömet okoztak Casnek, mint bosszúságot. És úgy látta, hogy a férfinak
is jót tett a dolog; felfrissült tőle.
Végül sikerült megegyezniük az egyikben, és visszatérhettek az íróasztal mögé. A következő
alkalommal azonban ismét nem haladtak a tervezéssel, mert amikor a lány meglátta a
másikat, úgy döntött, ráér a dolog.
-Mennyi időt tudott ma felszabadítani?-kérdezte tőle, amint kettesben maradtak
dolgozószobájában-az illem miatt már rég nem izgatták magukat.
-Másfél órát, mint mindig-felelte a férfi.-Miért?
-Mert ez azt jelenti, hogy mostantól másfél órán át semmi oka nincs rá, hogy ne aludjon
egyet.
Még nem látszott meg rajta annyira a fáradtság, mint korábbi kényszerpihenője előtt, de a
mozdulatai szögletesek voltak, szokatlan feszültségről árulkodva, a szeme alatt pedig sötét
árnyékok voltak kialakulóban. Egyértelműen ráfért a pihenés. De a lánynak még meg kellett
győznie, hogy ezúttal rá hagyatkozhat, mert kétkedő arcából kiindulva Jason nagyon is
emlékezett a múltkori alkalomra, amikor becsapta.
-Most nem érek rá, hogy hosszabban strázsáljam-emlékeztette Cassandra.-Fel fogom
ébreszteni. Esküszöm. És az esküimet az ígéreteimmel ellentétben mindig betartom.
Nem volt benne biztos, hogy mi lesz a válasza. Hogy megbízik-e benne. Nem csodálkozott
volna, ha nem. Ám némi gondolkodás után a herceg biccentett-ezzel indokolatlanul nagy
örömet okozva neki.
Mint legutóbb, most is szinte azonnal elaludt. Mintha lett volna benne egy kapcsoló, amivel
ébrenlétből egy pillanat alatt alvásra válthatott. Ő pedig ezúttal sem hagyta ott, hanem
inkább a könyvespolchoz lépett, és kiválasztva egy érdekesnek tűnő művet, letelepedett az
dívány mellé egy karosszékbe olvasni, hogy elüsse az időt.
A könyv a hadviselésről és különböző stratégiákról szólt, de a témája ellenére meglepően
izgalmasnak bizonyult. Teljesen lekötötte a figyelmét, és mikor legközelebb az órára nézett,
azt látta, hogy lassan ideje beváltania az ígéretét. Úgyhogy visszatette a többi kötet közé,
majd hozzálátott a keltegetéshez.
Megpróbálta egyszerűen a nevén szólítani Jasont, először halkan, majd egyre hangosabban.
Egy kicsit meg is bökdöste, de semmi. Kicsit később újra, de megint eredménytelenül,
úgyhogy mást kellett kitalálnia. Mivel nem akart semmiféle drasztikus módszerhez
folyamodni, némi tépelődés után úgy döntött, megtöri a hosszú szünetet, és kívánt egyet.
A fájdalom régi ismerősként jelentkezett a nyakában, de nem volt vészes; úgy ítélte, hogy
mire hazaér, el is fog múlni. Ennyit megért, hogy nem kellett tényleg lelocsolnia hideg vízzel a
másikat. Aki egyébként már ki is nyitotta metszően kék szemeit.
-Jó reggelt-mondta Cas mosolyogva.-Éppen másfél óra, ahogy rendelte.
A másik az órára nézett, de a lány nem sértődött meg, mert a mozdulata nem kételyről
árulkodott; inkább automatikusnak tűnt.
-Tényleg annyi-állapította meg a férfi.-Köszönöm.
-Nagyon szívesen-mondta a lány őszintén.-És máskor is, ha szüksége lenne rá. De most,
gondolom, dolga van, úgyhogy nem is zavarom tovább. Holnap találkozunk.
-Várjon!
Már hátat fordított, de megállt, hogy meghallgassa, amit a másik közölni akar.
-Köszönöm-mondta Jason ismét.-És nem csak ezt, hanem mindent, amit tett. Főleg
Edwardért. Nagyon hálás vagyok érte.
A lány örült, hogy a férfi nem látja azt a széles mosolyt, ami kiült az arcára. Elég ideje
ismerte, hogy tudja, az érzelmek kifejezésére nem fektet túl nagy hangsúlyt. Épp ezért az,
hogy most mégis megtette, sokkal nagyobb dolog volt, amit ő tiszta szívéből értékelt. De
igyekezett, hogy a hangja kedélyes legyen, amikor válaszolt.
-Barátok között nincsenek adósságok.
A férfi erre nem mondott semmit, csak megismételte, félig elgondolkodva, félig
beleegyezően:
-Barátok között nincsenek adósságok.

Ahogy a Jason által elindított pletyka szárnyra kapott, egyre több látogató bukkant fel a de
Clare háznál. Barátok, rokonok, ismerősök, és mindenki a sosem látott gyámleányra volt
kíváncsi. Pontosabban a titokzatos hercegnőre. De Ellát egyelőre megkímélték ettől, és ha
valaki betoppant, a két lány gyorsan visszavonult az egyik ritkán használt szobába, vagy a
hátsó ajtón kiszökve elmentek valahova. Sajnos azonban nyilvánvaló volt, hogy sokáig nem
rejtegethetik, így a gróf és felesége elkezdték szervezni azt a bizonyos bált, amit Robert
eredetileg a szabadulása tiszteletére tervezett. A körülményekre való tekintettel
beleegyezett, hogy helyette Ella legyen a középpontban.
Noha Ella viszonylag ritkán találkozott a grófi párral-főként az étkezések idején-az a kevés is
elég volt, hogy elkezdjék megkedvelni. Utólag a grófnő bevallotta Casnek, hogy kicsit tartott
ettől az egésztől, mert félt, hogy az Amanda iránti ellenérzései miatt nem tud majd őszintén
kedves lenni a lányával, de a leendő királynő olyan jó szándékú volt, hogy nem lehetett nem
szeretni. Még az elszántan komor és távolságtartó grófnak sem.
Ella még csak harmadik napját töltötte Cassandráéknál, amikor már kész lett az első ruhája,
és onnantól kezdve a szabó szinte folyamatosan hozta az újabb darabokat. Két nappal a
hivatalos bemutatás előtt is megjelent, ezúttal egy mutatós báli ruhával-nem volt olyan szép,
mint amiket Cas varázsolt a barátnőjének, de illett a lányra, és jól nézett ki benne. Cassandra
ragaszkodott hozzá, hogy kék legyen; úgy gondolta, nem árt emlékeztetni a vendégeket a
korábbi alkalmakra, amikor úgy vélték, Ella megjelenését tekintve igazi hercegnő. De az
álarcról ezúttal lemondott.
Mivel azt akarta, hogy a szabó Ella ruhájával foglalkozzon, saját magának most nem
varratott. Helyette áttúrta a szekrényét, és kiválasztott egy régebbi, halványsárga ruhát, ami
még barátnője éjfélkék öltözékéhez is illett. A szabása már persze kiment a divatból, de mit
érdekelte ez őt? A méret jó volt, és más nem számított. Annyit megtett még a szép külső
érdekében, hogy anyjától kölcsönkért egy smaragd nyakéket, amit az asszony nászajándékba
kapott valakitől, de ennél többre nem volt hajlandó. A topánkáját pedig az utolsó pillanatban
lecserélte egy kevésbé szép, de jóval kényelmesebb cipőre.
Egy kicsit aggódott, hogy Ella hogy fogja bírni egy kényelmetlen lábbeliben; hiszen anélkül is
lesz épp elég kellemetlenségben része az este folyamán. A számtalan bemutatkozás, és a sok
táncfelkérés-mert mindenki meg akarja majd ismerni, és beszélgetésre a közvélemény
szerint a legalkalmasabb hely a parkett. De szerencsére ebből nem volt probléma, ugyanis
Ella magával hozta az üvegcipellő nála maradt felét, Edward pedig azt, amit a palotában
elveszített, így azt viselhette.
-Ez lehetne a védjegyed-jegyezte meg Cas, miközben segített a másiknak készülődni a
bálra.-Az üvegcipő elég különleges, hogy ne váljon unalmassá, és mindenhez passzol.
Kényelmesebbet úgysem találsz.
-Tényleg nagyon kellemes hordani-ismerte el a lány.-Egyáltalán nem kemény.
Még jó, hogy nem az-gondolta Cassandra. Eleget szenvedtem érte, hogy ne legyen.
És nem csak azért, hanem Ella tánctudásáért is. Mikor az első bálon észrevette, hogy
gondjai vannak a dologgal, azonnal kívánt, nehogy emiatt érezze magát rosszul. És a
biztonság kedvéért maradandó tudást kívánt neki. Amit nagyon jól tett, ha a másik valóban
királynő lesz.
A lányok üres óráik egy részében maguk is segítettek a bálterem kitakarításában és
feldíszítésében-a cselédek tiltakozása ellenére-, az összhatás mégis meglepetésként érte
őket. Az egész terem ragyogott a tisztaságtól, és a sok gyertya barátságos hangulatot
kölcsönzött az egyébként komor kőfalaknak. Ebben néhány ügyesen elhelyezett drapéria is
segített. Edward pedig kölcsönadta az udvari zenekart az eseményre, így a muzsika is
szakértő kezekre volt bízva.
Ahogy közeledett a bál kezdete, úgy lett Ella egyre idegesebb. Igyekezett nem mutatni, de
Cas látta rajta.
-Minden rendben lesz-nyugtatta.-Még nem tudnak az eljegyzésről, így nem fognak akkora
feneket keríteni ennek az egésznek. Legfeljebb 5 percig leszel számukra érdekes, azután
mindenki továbblép, meglátod.
 -Bár igazad lenne-sóhajtott a másik.
-Csak legyél kedves és udvarias, mint mindig, és akkor nem lesz semmi gond.
Sötétedéskor megérkeztek az első vendégek. A két lány a grófi pár oldalán fogadta őket, bár
Cassandra kivételesen elég feleslegesnek érezte magát, mivel őt mintha észre sem vették
volna. Minden tekintet Ella vonzott magára. És ez ugyanígy volt a később érkezőkkel is, meg
az azutániakkal, egészen, amíg meg nem telt a bálterem. Aztán a király is megérkezett, és
bejelentették, hogy a bál elkezdődött.
Ella szeme egyfolytában Edwardot kereste, és ezt elég ügyetlenül próbálta leplezni. Az
előzetes megbeszélés szerint ezen az estén némi távolságot kellett tartaniuk egymástól, de
ez láthatóan egyiküknek sem ment könnyen-ugyanis a férfi is egyfolytában feléjük
pillantgatott, amikor úgy vélte, senki se látja. Cas attól tartott, hogy ha neki feltűnt, másnak
is fel fog, ezért míg apja bemutatta gyámleányát az egybegyűlteknek, az uralkodó mellé
sodródott.
-Nagyon feltűnően bámulja-figyelmeztette halkan.
-Nem tudok mást csinálni-felelte a férfi.-Olyan gyönyörű.
Ella valóban bájos volt. Beth sokat ügyködött a haján, ami most hullámos fürtökben omlott
a vállára. Az arca kipirult, a szeme csillogott-a normális étkezés és a rendes pihenés jó hatásai
maradéktalanul meglátszottak rajta.
-Még meglesz rá az alkalma, hogy gyönyörködjön benne-mondta Cas.-Ha másképp nem
megy, fordítson neki hátat, csak ne nézzen rá!
-Igaza van a hölgynek-csatlakozott hozzájuk lord Sylverton.-A szerelmes pillantásaidat egy
vak is kiszúrná.
-Tudod jól, hogy a színlelés nem erősségem-motyogta Edward.
-Erőltesd meg magad-felelte Jason könyörtelenül, és közben biccentéssel üdvözölte
Cassandrát.-Ahogy megbeszéltük. Csak futó ismerősök vagytok. Összesen kettőt táncolhatsz
vele, és azt sem egymás után.
A király halkan morgott.
-Kegyetlen vagy.
-Megjegyzem, hogy ebbe már beleegyeztél-szólt kuzinja, és közben száját hamis mosolyra
húzta, mintha semmiségekről csevegnének; az üres gesztustól Cas kényelmetlen bizsergést
érzett, mintha valami irritálná.
-Ha ez könnyebséget jelent, felség-mondta, hogy elterelje figyelmét az érzésről-engem
bármikor felkérhet egy táncra. Ellának különben is annyi partnere lesz, hogy szusszanni sem
lesz ideje. És holnaptól ismét csak az öné lesz.
-Már alig várom-mormolta Edward, majd tekintetét nagy nehezen elfordította
jövendőbelijéről, és a gróf kisasszonyhoz fordult.-Addig is köszönettel elfogadnám az
ajánlatát. Megtisztelne az első táncával?
-Örömmel.
Cassandra apja éppen befejezte a beszédet, és intett a zenekarnak, akik játszani kezdtek. Így
aztán ők ketten lord Sylvertont hátrahagyva máris a parkettre léptek. Közben a gróf is
odakísérte Ellát, gyámjaként vállalva az első partner szerepét. De az uralkodó ezúttal
megállta, és szemeit nem fordította el Casről, bármilyen nehezére is esett, és amíg az utolsó
hang is le nem csengett, csak őt nézte.
-Jól csinálja-bíztatta a lány tánc közben, aki akaratlanul már-már mulatságosnak találta a
másik szenvedését.-Csak gondoljon valami másra. Bármi másra.
-Mégis mire?
 -Nem tudom. Az ország dolgára. Az esküvőre. Izabellára. Talán éppen most néz szembe
apjával, hogy feleljen a tettéért; megérdemli, hogy legalább gondolatban támogassuk. Vagy
gondolhat arra, hogy milyen nevet akar adni a leendő gyermekeinek. Hiszen ez hamarosan
nagyon is aktuális problémává válhat, nem igaz?
A férfinak még láthatóan nem volt alkalma ezen eltűnődni, mert most úgy nézett ki, mint
akit maga az ötlet is fejbevágott.
-Talán nem akar gyereket?-kérdezte Cassandra kíváncsian.
-De igen. Csak…
A tétovázása nem lepte meg Cast. Már csak azért sem, mert Ella vele beszélt meg mindent,
ami foglalkoztatta, és ebből az egyik legsúlyosabb a király saját magával szemben érzett
bizonytalansága és elégedetlensége volt.
-Attól tart, hogy nem lesz elég jó apa-foglalta össze a másik kételyeit.
-Valami olyasmi.
-Szamárság.
Edward szája önkéntelen mosolyra húzódott.
-Nem kellene egy kicsit tisztelettudóbban beszélnie velem? Elvégre az uralkodója vagyok.
-Jelenleg nem az-mondta a lány-, hanem a barátnőm leendő férje, aki ostobaságokat beszél.
Szeretni fogja a gyerekeit?
-Természetesen-felelte a férfi magától értetődően.
-Akkor mégis hogy a viharba ne lenne jó apa? Különben is, azt hiszi, Ella engedni fogja, hogy
ne legyen az? Ha azt látja, hogy rosszul bánik a gyerekekkel, pár éjszakára kirúgja önt a
hálószobájukból, és akkor ön egy-kettőre rájön majd, hogy is kell jó apának lenni.
A király vidámsága egyre őszintébb lett.
-Csak ön képes fesztelenül beszélni ilyesfajta témákról.
-Azt csak hiszi!-nevetett a lány.-Akik nyilvánosan keresztre feszítenének azért, amit
mondtam, zárt ajtók mögött sokkal rosszabbak nálam. De hát a képmutatás virágkorát éljük.
Nem igaz? És erről az unokatestvére is tudna mesélni. Ha mindenki nyíltan felvállalná a
tetteit és önmagát, nem lenne szüksége arra profi és nyilvánvalóan rendkívül drága
kémhálózatára, amiről soha nem mond semmit.
-Szerintem természetes, hogy mindenki igyekszik jobbnak mutatni magát annál, amilyen-
vélte a király.-Mindenki elfogadásra vágyik, és sokan úgy vélik, ezt nem kaphatnák meg, ha
egyszerűen csak önmaguk lennének.
-És ezért meg sem próbálják?
-Jobb nem kockáztatni.
Ezt a lány nem tudta megérteni. Ő bármit megadott volna, ha megteheti, hogy teljesen
őszinte lehessen másokkal. Néhányszor-főleg mostanában-azzal a gondolattal is eljátszott,
hogy továbbadja a képességét, és végleg megszabadul tőle. De ez egyszerre volt áldás és
teher, és aki az előbbit megérdemelte volna, és képes lett volna jól használni, annak az
utóbbit nem akarta a nyakába varrni. Így tehát ez nem volt több puszta ábrándozásnál.
A tánc véget ért, és Edward elment, hogy felkérjen valaki mást, Cassandra pedig visszatért
korábbi helyére, ahonnét Jason azóta se mozdult el. A lány úgy látta, hogy nem is
beszélgetett senkivel; mintha ott se lett volna. Zárkózott arca sikeresen riasztott el bárkit, aki
meg akarta volna szólítani.
-Nem kellene egy kis kedélyes társalgással növelnie a korona népszerűségét?-kérdezte tőle,
mihelyt hallótávolságon belülre ért.
-Amint ön korábban rámutatott, ostobaság lenne, ha minden munkát egyedül akarnék
elvégezni-válaszolta a férfi kimérten, de Cas esküdni mert volna, hogy látta a szája sarkát
árulkodón megmoccanni.-Ma este csak a király és leendő neje épségéért felelek, a szociális
feladatokra pedig megvan az emberem.
-A szociális feladatokra?-ismételte a lány visszafojtva a nevetést.-Miért nem mondja
egyszerűen, hogy nem szeret másokkal beszélgetni, és megkért valakit, hogy vegyüljön el és
bájologjon ön helyett? Fél, hogy szakszerűtlennek tűnik? Ne aggódjon, nem dől össze a világ,
ha néhanapján lazít a merevségén.
Mivel a férfi nem harapta le azonnal a fejét a megjegyzéséért, tudta, hogy kivételesen jó
hangulatban van.
-Mi újság az édesanyjával?-kérdezte.-Válaszolt már neki?
Ez a legkevésbé sem tartozott rá, de mostanában Jason meglepően közlékenynek bizonyult
olyan dolgokban is, amikhez semmi köze nem volt, így reménykedett, hogy választ kap. Nem
is kellett csalódnia.
-Megírtam, hogy felkészülök a fogadására-mondta a férfi.-De megkértem, hogy várjon
néhány hetet, amíg lezajlik az esküvő és az ezzel járó hercehurca, hátha több időt tudok
felszabadtani számára.
-És mi a helyzet a meglepetésünkkel? A kastélyában már tudnak róla?
-Az érkezésünk előtt két nappal odaküldök majd egy futárt. Akkor lesz elég idejük
felkészülni.
-Nem lenne jobb már most értesíteni őket?-értetlenkedett a lány, de Jason a fejét rázta.
-Így bizonságosabb.
Cassandra kezdte úgy érezni, hogy ez nem is annyira a biztonságról szól, hanem sokkal
inkább az özvegy hercegnéről; a kettejük kapcsolata nyilván minden volt, csak nem volt
felhőtlen. Ez megmagyarázta, hogy miért tűnt a másik gyakran olyan kelletlennek, amikor ezt
az utat szervezték. És azt is, miért nem volt probléma számára, hogy olyan kevés időt tölthet
a birtokain, amikor pedig olyan sok gond lehet velük.
-Ahogy gondolja-hagyta rá vita nélkül, majd a szeme sarkából hirtelen megpillantott
valakit.-Jól látom, hogy az ott Ian?
-Igen.
-Nem úgy volt, hogy őt elküldi Izabellával?
-De. De kell valaki, aki kézben tartja a dolgokat, mialatt én nem leszek itt, és senki másban
nem bízom annyira, hogy mindent rá merjek hagyni. Így inkább Strathford gróf ment
Spanyolországba.
-Találkoztam már vele-emlékezett vissza a lány.-Nem volt túl szimpatikus.
-Lehet-ismerte el Jason-, de kiváló diplomáciai készségekkel rendelkezik. És elég magas
rangú, hogy ne legyen sértés a spanyol királyra nézve. Reményeim szerint képes lesz kezelni
az ottani helyzetet. Ha pedig mégsem, később még utána mehet valaki, hogy…rendbe tegye
a dolgokat.
Cas biztos volt benne, hogy valaki alatt saját magára gondol. Valószínűleg megőrült attól,
hogy nem ő van ott ebben a kényes szituációban, és ha valami balul sül el, azt saját
felelősségének fogja tekinteni. Mert ilyen volt. Túlságosan felelősségteljes. Ő azonban
nagyon szerette volna legalább egyszer az életben felszabadultnak látni.
Hát, ha ez meg is történik valaha, az nem ma lesz-gondolta, és hangosan így szólt hozzá:
-Váltanék egy pár szót Iannel. Még nem tudtam neki megköszönni, hogy a múltkor segített,
mialatt ön aludt.
-Csak a munkáját végezte.
-Tudom. De attól még meg akarom köszönni.
 Jason figyelte, ahogy Cassandra odamegy a helyetteséhez. A ruhája minden lépésénél
lágyan suhogott, és neki meg kellett állapítania, hogy a lány mindenben gyönyörű. Vagy
pokolian jó szabójuk volt. Leginkább mindkettő. A haját ezúttal feltűzve hordta, megmutatva
kecses nyakát, amit a nyakéke is kiemelt. A férfi valamiért mégis úgy érezte, sokkal
boldogabb lenne, ha a másik a formátlan, mindent eltakaró Carolinás öltözetében lenne itt a
sok ember között, lehetőleg a haját és arcát fedő kendőkkel együtt-bár hogy miért, azt nem
igazán tudta volna megindokolni.
Cas odaért Ianhez és megszólította. Jason jól látta a széles mosolyt, amivel helyettese a gróf
kisasszonyt köszöntötte, és bár hallani nem hallotta, tökéletesen le tudta olvasni szájáról a
bókokat, amivel a külsejét méltatta. Ez érthetetlen módon feldühítette, és inkább elfordult,
hogy Edwardot figyelje. Sajnos azonban alig két perc múlva új tánc kezdődött s egyszer csak
arra lett figyelmes, hogy a két ember, akiket olyan keményen igyekezett figyelmen kívül
hagyni, ott lejt a király és aktuális partnere mellett-méghozzá olyan összhangban, mint egy
évek alatt összeszokott pár.
Mire észbe kapott, már félúton járt feléjük. Úgy kellett leállítania magát, hogy ne menjen
közelebb. Emlékeztetnie kellett magát, hogy Cassandra nem tartozik hozzá, és amúgy is,
helyettese teljesen illedelmesen viselkedett: ha egymáshoz közel voltak, akkor is tartotta a
távolságot, nem ért a másikhoz, ha nem volt muszáj, és a tekintete sem kalandozott el egy
pillanatra sem. Nem tett tehát semmi rosszat… azon kívül, hogy valamivel sikerült
megnevettetnie Cast.
Ian épp háttal volt neki, így nem tudta leolvasni a szavait. De bármit is mondott, azon a lány
hátravetett fejjel, az illemet szokása szerint sutba vágva teli szájjal kacagott.
A szertelen vidámság hangja olyan volt a fülének, mint bikának a vörös posztó. Ráadásul
utána végig kellett néznie, ahogy Cassandra közel hajol a másikhoz, hogy úgy válaszoljon neki
valamit. Erről eszébe jutottak a korábbi alkalmak, amikor ő táncolt Cassandrával, és ahogy
felmerült benne, hogy a lány talán ugyanúgy flörtöl a férfival, ahogy vele szokott…
-Jason!
Fogalma sem volt róla, hogy került Edward a tánctérről hozzá, csak arra eszmélt, hogy
mellette áll, és a karját markolja. És hogy az ő kezében egy kés van, amit fogalma sincs, mikor
húzott elő. De észhez tért annyira, hogy tudja, jobban teszi, ha gyorsan eltünteti, és így is
tett.
-Minden rendben?-kérdezte unokatestvére nyugtalanul.
-Igen, csak kell egy kis friss levegő-morogta.
Edward bólintott.
-Menj csak. Mi megleszünk.
Mereven biccentett, és hosszú léptekkel elhagyta a termet.
A hűvös folyosóra érve megállt, és mélyet lélegzett. Próbálta kitalálni, mi a fene történt.
Soha eddigi életében nem fordult még ilyen elő vele. Hogy egy lány miatt veszítse el az
önuralmát. Ha Edward nem hagyja cserben a partnerét, hogy közbe lépjen, katasztrófába is
torkollhatott volna az este. Mert megfeledkezett arról, hogy ki is ő, és engedte, hogy az
érzelmei elragadják.
Cas úgy hatott rá, mint korábban senki más. Beleette magát az agyába, és szép lassan az
életébe is, és bár ő ezt már korábban észrevette, nem tett ellene semmit. Sőt, néha
szándékosan túlzott alapossággal csinálta a feladatokat, nehogy a gróf kisasszony látogatásai
okafogyottá váljanak. És bár kezdettől fogva élvezte a társaságát és a közös munkát,
mostanra a találkozásaik nem csak megszokottá, de szinte szükségszerűvé váltak a számára.
Az elmaradásuk pedig szokatlan ingerültséget váltott ki belőle.
 Eddig mindig betudta valami másnak-a fáradtságnak vagy a problémák felhalmozódásának,
a lusta szolgáknak, bárminek, de most már nem tagadhatta többé, hogy mi volt a valódi ok.
És azt is be kellett vallania magának, hogy az imént a teremben féltékeny volt. Ez a tény
pedig önmagában megrengette az egész világát, noha abba, hogy ez mit is jelent pontosan,
még bele se mert gondolni.

Cassandra régen élvezett úgy táncot, mint most ezt-leszámítva azokat az alkalmakat, amikor
Jason volt a partnere. Az felülmúlhatatlan volt. De Ian jó táncos volt, magabiztosan vezetett,
és szellemes társalkodónak bizonyult, ami a főnökét ismerve alaposan meglepte a lányt.
-Azt hittem, az önök munkájában alapkövetelmény a mogorva szófukarság-jegyezte meg
félig komolyan.
-Nem, az lord Sylverton kiváltsága-mondta a férfi mosolyogva.-Nekünk, többieknek muszáj
jól beszélnünk, különben hogyan szereznénk információt bárkitől is? Ha van
alapkövetelmény, az az, hogy képes legyél lyukat beszélni az emberek hasába. Bárkiébe.
-Nos, akkor ő ezen máris megbukott.
-Azt csak hiszi, kisasszony! Az, hogy nem szeret beszélni, nem jelenti azt, hogy nem is tud.
Ha látná őt akcióban, leesne az álla. Egyszer láttam, hogy hármasban beszélget egy francia és
egy német kémmel; a beszélgetés végén mind a kettő meg volt róla győződve, hogy a saját
emberükkel beszéltek, aki milyen szépen átverte a másikat. Közben ő ügyesen kitudta
mindkettőtől, amit akart, és pár óra múlva már a tömlöc ajtaján át köszönt nekik. Ha látta
volna az arcukat!
-Ez tényleg megtörtént?-derült a lány.-Bár annyira nem is meglepő. Ha az ember eleget hall
a tetteiről, egy idő után úgy érzi, nincs olyan, amire ne lenne képes.
Ezt Ian valamiért rendkívül mulatságosnak találta. És egy kicsit később meg is magyarázta
miért.
-A palotaőrök közül többen azzal szoktak szórakozni, hogy történeteket találnak ki róla,
amit aztán továbbadnak az embereknek-árulta el.-Az a lényeg, hogy minél hajmeresztőbb
legyen, de még elhiggyék. Eddig a nyertes az, hogy egyszer a háború alatt franciák fogságába
esett, és női ruhában szökött meg tőlük, úgy, hogy elcsábította a parancsnokot.
Cassandrából kipukkant a nevetés. De nem az a kedves, visszafogott fajta, nem: szabályosan
hahotázott. Ugyanis meglehetősen jó fantáziája volt, és ahogy maga elé képzelte Jasont
szoknyában, ahogy elcsábít valakit, az egyszerűen túl sok volt neki. A könnyeit törölgetve
próbált úrrá lenni a jókedvén, de csak nagyon nehezen sikerült.
-Az ég szerelmére, Ian-mondta levegő után kapkodva.-Nehogy ez eljusson a fülébe, mert
akárki is találta ki a történetet, a fejével fizet érte.
-Remélem nem, mert a nyakam önmagában nem lenne szép látvány.
Erre a nevetés újabb hulláma tört rá.
-Maga?
A férfi rosszul leplezett büszkeséggel vont vállat.
-Mit tehetnék. Ez az én bosszúm minden kellemetlenségért, amivel jár, hogy a helyettese
vagyok.
-Ezt sosem gondoltam volna-csóválta a fejét.-Ön tele van meglepetésekkel.
-Ahogy ön is. Pontosan mi is van kettejük között?-kérdezte Ian meglehetősen indiszkréten,
de Cas nem sértődött meg, mivel fordított esetben ő is ugyanígy rákérdezett volna.
-A halott legjobb barátja húga vagyok, és a kuzinja jövendőbelijének az egyetlen bartánője-
felelte.-Egy ideig kémnek hitt, mert nem tudta ki vagyok, és közben megkérte a kezem, hogy
letartóztathassa az apámat. Úgyhogy elég komplikált a helyzet. De ha jól tudom, a barátjának
tekint.
-És ön őt?
Ez volt a legjobb kérdés.
-Nem igazán tudom-mondta.-Kedvelem.
-De?
-Nincs de. Csak kedvelem.
Néhány ütemet némán táncoltak végig, majd mikor Cas már azt hitte, a másik leszállt a
témáról, Ian megjegyezte:
-Mostanában észrevettem, hogy megváltozott a viselkedése. Főként apróságokról van szó,
de határozottan jó irányba alakul. Amióta ön felbukkant az életében, egy kicsit kevésbé
aggódom érte.
Hogy pozitív hatással lenne rá? Nos, próbálkozott. Azt nem tudta, hogy mennyire sikeresen,
de mindent megtett, amit tudott.
-Ismertem az apját-folytatta a férfi.-Nem igazán beszéltem vele, mivel akkor még csak egy
palotaőr voltam, de azt tudom, hogy jó ember volt. Sosem volt velünk lekezelő, és sohasem
próbálta azt éreztetni, hogy ő több lenne másoknál, amiért nagyon tiszteltem. Ezért miután
meghalt, elkezdtem egy kicsit szemmel tartani a fiát, aki még nála is lenyűgözőbb
személynek bizonyult. Bátor és hihetetlenül intelligens, de ha beleveti magát a feladtaiba,
hajlamos önmagáról megfeledkezni.
-Igen, ezt én is észrevettem-biccentett a lány.
-Az ilyen embereknek szüksége van másokra, akik emlékeztetik, hogy időnként saját
magukkal is törődhetnek.
Hirtelen megálltak; a tánc véget ért. Lesétáltak a parkettről.
-Én megteszem, ami tőlem telik-mondta Cas.-De csak annyira lehetek rá hatással,
amennyire közel enged magához. És ez nála nem jön könnyen.
-Szerintem meg fog lepődni-mondta Ian, majd elköszönésképp biccentett, és ment, hogy
tegye a dolgát-ugyanis minden bizonnyal ő volt Jason „társalkodó” embere, és még sok
mindenkivel kellett szót váltania.
Cassandra is elindult, hogy megkeresse lord Sylvertont, de szinte azonnal egy kifulladt,
zavarodott és megszeppent Ella toppant elé, meghiúsítva szándékát.
-Hála az égnek, hogy itt vagy-sóhajtott a lány.-Én nem tudom, meddig bírom ezt csinálni.
Cas látta, hogy súlyos a helyzet, és sürgős beavatkozásra van szükség. Magával vonta hát
barátnőjét az egyik sarokba, ahol a hangját lehalkítva próbált a lelkére beszélni.
-Még csak most kezdődött el az este. Nem adhatod fel máris.
-De ez rengeteg ember-panaszolta a lány.-Egyszerűen nem tudok több nevet megjegyezni.
És már most tele a táncrendem a következő három órára, vagy talán egészen reggelig; már
számon sem tudom tartani. És mindenki kérdéseket tesz fel, a kolostorról meg olyan
dolgokról, amikre nem tudok, vagy nem lenne szabad válaszolnom, én pedig azt sem tudom,
mit mondjak, de nem akarok udvariatlannak tűnni…
-Figyelj!-szakította félbe Cas.-Vegyél mély levegőt, és nyugodj meg. Csak semmi pánik. A
nevekkel ne törődj, még bőven ráérsz megtanulni őket; ha valaki bemutatkozik, akkor
bólogass, és a továbbiakban szólítsd őket uramnak vagy hölgyemnek. Nem fognak benne
semmi kivetnivalót találni. És ha valaki azt kérdezi, milyen volt a kolostorban, mondd, hogy
csendes, és hogy a legjobban az énekeket szeretted, a koszt viszont a legkevésbé sem fog
hiányozni. Ezen mindenki nevetni fog, aztán elterelheted magadról a szót. Ha nővel csevegsz,
dícsérd meg a ruháját, vagy az ékszereit, és kérdezd meg, hogyan tett szert rájuk. Higgy
nekem, amint elkezdenek magukról beszélni, abba sem fogják tudni hagyni.
Ella bólintott, igyekezett megjegyezni mindent.
-És ha férfival kell beszélnem? Mondjuk tánc közben?
-Akkor dícsérd a tánctudását-javasolta Cassandra.- Esetleg szabadkozhatsz, hogy neked
mennyire rosszul megy; hivatkozol rá, hogy ez az első bálod, és kifaggathatod őket azokról az
estélyekről, amiken ők részt vettek. A többi majd jön magától. A lényeg: ha folyamatosan
beszélteted őket, nem lesz idejük kérdezősködni.
Barátnője hálásan szorította meg a karját.
-Köszönöm. Az életemet mented meg.
-Igyekszem. De jobb, ha mész, mert kezdődik a következő tánc.
Ella felnyögött, de engedelmeskedett. A másik azonban még egy pillanatra megállította.
-Ha úgy érzed, hogy eleged van, és ki fogsz borulni, nézz rá Edwardra, és gondolj arra, hogy
ezt érte csinálod-mondta.-És hogy a többi lány sokkal jobban szenved, mint te, mert az ő
cipőjük ráadásul még kényelmetlen is.
-Ez nem segít-motyogta Ella.
-Akkor képzeld el, hogy a mostoháidat hogy enné az irigység, ha most látnának.
Cassandra látta rajta, hogy ez az ötlet már sokkal jobban tetszik neki. Ismét kihúzta magát,
és egy kicsit fel is vidult, ezért befejezte a pátyolgatását, és gyengéden a tánctér felé
taszította. Majd tekintetével megkereste a királyt, csak hogy lássa, minden rendben van-e,
de úgy tűnt, elmélyülten beszélget egy pocakos-tokás báróval. Megnyugodva fordult tovább,
de hiába pásztázta a tömeget, azt, akit keresett, sehol sem látta; mintha nyoma veszett
volna.
Néhány perc múlva nyilvánvaló lett, hogy Jason nincs a teremben. Nem értette, miért tűnt
el, de nem esett kétségbe: tudta, bármi történt is, a férfi biztos nem ment messze. Sem Ellát,
sem a kuzinját nem hagyta volna magára. Így aztán elindult kifelé a teremből, remélve, hogy
hamarosan ráakad.
Nem csalódott. Ahogy sejtette, a másik ötméternyire sem távolodott el az ajtótól; ott állt a
folyosón, és látszólag semmit sem csinált.
-Minden rendben van?-kérdezte tőle.-Jól érzi magát?
-Kitűnően-felelte a férfi egy kicsit mereven.-Némi friss levegőre vágytam.
-Értem.
Valójában a legkevésbé se értette, de elfogadta, hogy erre most nem fog normális választ
kapni. Ugyanis úgy tűnt, hogy Lord Sylverton korábbi nyugalmának befellegzett, és a
szokásosnál is zárkózottabb lett. Utoljára kezdetekben látta ilyennek, amikor még nem
ismerték egymást.
Szívesen megtudta volna, mi az oka a kedve megváltozásának. De úgy érezte, most jobban
teszi, ha nem nyaggatja, ezért ő is csak a fal mellé állt, és némán várta, hogy erre mit lép a
másik.
-Nem kéne visszamennie?-kérdezte a férfi kicsit később, amikor ő még mindig nem hagyta
ott.-Hiányolni fogják.
-Kétlem-felelte nyugodtan.-Ma este nem én vagyok fontos. Emellett akivel akartam, azzal
már beszéltem épp eleget, a többiek pedig kicsit sem érdekelnek.
-És mi a véleménye a helyettesemről?
A kérdésnek enyhe éle volt, ami váratlanul érte. Nem tudta mire vélni, de azért válaszolt az
igazságnak megfelelően.
-Érdekes. Sokkal fesztelenebb, mint hittem. Azt hiszem, kezdem megkedvelni.
 A félhomályban is látta a herceg állkapcsának a feszülését; nem tetszett neki, amit hallott.
De miért zavarta, hogy jó véleménnyel volt Ianről? Hacsak…
Nem. Az kizárt. Vagy mégis?
Nem akart elhamarkodott következtetést levonni, ezért mintegy kísérletképp hozzátette:
-De szerencse, hogy a munkájához nem elengedhetetlen a tánctudás, mert a parketten még
vannak hiányosságai. Ön sokkal ügyesebb partner volt.
A másik ellazult. Alig észrevehetően, de azonnal. És ez igazolta a felvetését. Bármily
hihetetlennek tűnt, a férfi féltékeny volt! Ettől a ténytől legszívesebben táncra perdült volna.
De nyugton maradt, és igyekezett megakadályozni, hogy széles mosoly terüljön el az arcán,
elárulva az érzéseit.
-A tánc nem létfontosságú, de igen hasznos képesség tud lenni-mondta Jason jóval kevésbé
mogorván.
-Ezt úgy mondja, mintha nem élvezné-ugratta Cas.-Pedig fogadni mernék, hogy igenis szeret
táncolni.
A nagyterem nyitott ajtaján át halkan, de kihallatszott a zene. És akkor Cassandra egy
hirtelen ötlettel karon ragadta másikat, és magával húzta a folyosó közepére. Ő pedig-a
meglepetés vagy valami más miatt-hagyta magát, mert másképp a lány meg se tudta volna
mozdítani. Akkor sem tiltakozott, amikor Cas mozogni kezdett a dallamra, hanem
csatlakozott hozzá a táncban.
Hiheteten volt. Ugyanazok a lépések, mint máskor. A félhomály azonban valahogy
különlegesebbé-meghitté és bensőségessé- tette. A lány szíve a torkában dobogott, és
nagyon örült annak a sok óra gyakorlásnak, ami lehetővé tette, hogy gondolkodás nélkül
kövesse a koreográfiát, mert ha nem ment volna automatikusan, biztosan elrontotta volna.
Egyszerűen nem tudott gondolkodni, mert a férfira koncenrált, és az érzésre, amikor a kezük
összeért.
-Vallja be, hogy élvezi-mondta kicsit később egy nehezen kipréselt, csibészesnek szánt
mosollyal.
-Nem tagadom, hogy egészen kellemes-felelte Jason.-De nem hinném, hogy ez minden
esetben ugyanilyen lenne. Tapasztalatom szerint nagyon sok múlik a partneren. És az sem
hátrány, hogy nem kell sok más párral osztoznunk egy túl kicsi parketten.
Cassandra nem tudta eldönteni, hogy örüljön a bóknak, vagy bosszankodjon a másik
higgadt szakszerűsége miatt. De inkább az utóbbi felé hajlott. Olyan nagy kérés lett volna,
hogy ne csak rá legyen ekkora hatással a dolog?
Kis lépések-mondta magának. Minden nap egy kis lépés. Ma ennyi sikerült.
Belenyugodva, hogy többet nem fog most elérni, megállt. De a férfinak más tervei voltak.
-Máris elfáradt?-kérdezte provokatívan.-Pedig még csak most kezdtük el.
Cas remélte, hogy az arcára kiülő vigyor a rossz fényviszonyok miatt rejtve marad.
-Ugyan-közölte fitymálóan.-Összekötött lábbal is bármikor letáncolnám.
-Valóban?
-Valóban!
Jason felé nyújtotta a kezét.
-Tudja, mit mondanak: hiszem, ha látom.
A lánynak nem volt ellene kifogása, hogy bebizonyítsa.
A férfi tudta, hogy engednie kellett volna, amikor a másik megállt-főleg a teremben
történtek után. Bármi is volt közöttük, a helyzet meghittsége csak rontott rajta, és nem
segített neki az eltávolodásban. De ott, az üres, félhomályos folyosón eltűntek a rangok.
Eltűntek a problémák és a konfliktusok. Az elvárások. Nem maradt más, csak ők ketten: egy
férfi és egy nő, akik élvezték egymás társaságát. És nem akarta, hogy ennek ilyen gyorsan
vége legyen.
Hosszú percek múlva, mégis túl hamar elhallgatott a zene, és ők is megálltak. Ismét Jason és
Cassandra voltak: a fattyúherceg és a botrányos viselkedésű grófkisasszony. Akiknek éppen
valahol máshol kellett volna lenniük.
-Ideje visszamennünk-mondta összeszedve magát, és az érzelmeit visszaszorította egy olyan
helyre, ahol ellenőrzése alatt tudta őket tartani.
-Igaza van-ismerte be Cas kelletlenül.-Ella és Edward számítanak ránk. És legalább
szerezhetünk egy italt.
Vagy nem is egyet. Úgy érezte, most nagy szüksége lenne rá.

Mivel a legutóbbi két bálról Ellának éjfélkor el kellett jönnie, ez volt az első, hogy a vacsorán
részt vehetett. Mégis alig csipegetett a sokféle finomságból, ám ezt Cassandra kivételesen
nem a jólneveltsége számlájára írta. Úgy sejtette, hogy barátnője gyomra az idegességtől
ökölnyire zsugorodott; vagy ha nem, akkor enyhe hányingerrel küzd.
Lord és Lady de Clare az asztal két végén ültek, egymással szemben. A gróf jobbján ült Ella,
mellette Cassandra, vele szemben pedig lord Sylverton. A király a házigazda balján foglalt
helyet, jegyesével szemben, aminek láthatóan nagyon örült; annyira, hogy kuzinja
néhányszor oldalba is bökte, hogy emlékeztesse: uralkodnia kell magán.
Az étel kitűnő volt, mint mindig. Bertha kitett magáért. Ennek ellenére az étkezés nem volt
túl élvezetes. A felszínes csevegéstől, amit folytatniuk kellett a látszat kedvéért, Cassandra ki
akart rohanni a világból, és biztos volt benne, hogy Jason ugyanolyan kényelmetlenül érzi
magát. Majdnem hangosan felsóhajtott a megkönnyebbüléstől, amikor végre felálltak az
asztal mellől.
-Ez borzalmas volt-mondta a férfinak kicsit később.-Ha legközelebb ilyesmire
kényszerülnénk, inkább szabadítson meg gyorsan a gyötrelmeimtől.
-Hagyná, hogy egyedül tűrjek?-kérdezte a másik.-Ez nem valami szép öntől.
-Ugyan, dehogy. Ígérem, hogy mielőtt kiszenvedek, viszonzom a szívességet. Vagy
csinálhatjuk egyszerre, hogy biztosra menjünk.
A herceg halványan elmosolyodott.
-És inkább a kést, vagy a lőfegyvert részesítené előnyben?-tudakolta, továbbmenve a
játékban.
-Azt hiszem, a kést-felelte a lány tettetett komolysággal.-Azzal legalább tudom, hogy jól
bánik. Nem mintha a lövőtudományában kételkednék, csak arról még nem volt alkalmam
saját szememmel meggyőződni.
-Akkor majd megmutatom. De egyetértek, hogy a kés jobb: kevésbé hívja fel magára a
figyelmet.
-Igaza van. Kár lenne többiek mulatságát elrontanunk.
Összenéztek, majd elfordultak, és Casnek el kellett folytania egy vigyort.
-Talán jobb, ha témát váltunk, mielőtt valaki meghallja, miről beszélünk, és továbbadja a
szüleimnek.
-Netán attól fél, hogy a gróf ellenszenve fokozódik irányomban?-kérdezte a férfi.
-Inkább attól, hogy saját érdekemben bezárnak, és minden éles tárgyat eltávolítanak a
közelemből-felelte a lány.-És nem akarom elkiabálni, de apám már sokkal kevesebbet morog,
ha szóba kerül a neve, úgyhogy talán mégsem reménytelen a helyzet.
-Azt mondja, hogy most már hajlandó lenne szóba állni velem?
 -Inkább azt, hogy most már nem akarja nyársra húzni, és lassú tűzön megpirítani-igazította
ki, mielőtt még közvetítői szerepe veszélybe kerülhetett volna.
Valaki odalépett hozzájuk, félbeszakítva a társalgást. Cassandra emlékezett rá, hogy már
találkoztak, de hogy az illető fiatalember ki fia-borja, azt meg nem mondta volna. De bárki is
volt, nyilván szerette volna elnyerni a házigazda jóindulatát azzal, hogy kevésbé népszerű
lányát táncba viszi. Balszerencséjére ő erre nem volt vevő.
-Nagyon megtisztelő a felkérése-mondta udvariasan.-Sajnos azonban némi sürgős
megbeszélnivalóm van lord Sylvertonnal. De ha jól látom, Miss Anastasia Swanddringham
már egy ideje nem járt a parketten; ha volna olyan kedves, és felkérné, lekötelezne vele.
Szavai láthatóan meglepték a másikat, de azért kinyögött valami választ, és eloldalgott. Így
Cas visszafordulhatott beszélgetőtársához, aki legnagyobb meglepetésére furcsa pillantással
méregette.
-Mi az?-kérdezte értetlenül.
-Az a szerencsétlen flótás már jó ideje körülöttünk sertepertélt, azon tűnődve, hogyan
szólítsa meg önt-mondta a férfi.-Erre ön két másodperc alatt kikosarazta.
-Csak azért akart velem táncolni, hogy apámnál jópontot szerezzen-legyintett a lány.-Vagy
pedig a hozományomra hajtott. Egyik ok sem ér annyit, hogy igent mondjak.
-Ön szerint semmi más nem vezérelhette?
-Nem.
Úgy vágta rá a választ, hogy el sem gondolkodott rajta. De Jason egy sokatmondó
homlokráncolással arra késztette, hogy mégis fontolóra vegye a dolgot.
-Többnyire ez a kettő motiválja azokat, akik közelednek hozzám-mondta.-Nem tudom
elképzelni, hogy mi másért tette volna.
A másik homlokán elmélyültek a ráncok.
-Úgy tűnik, ön nincs tisztában a saját vonzerejével-mondta őszinte megütközéssel.-Talán
mert évek óta elüldözi a csodálóit.
-Ugyan már!-Cas kezdett zavarba jönni.-Nem vagyok különlegesebb, mint bárki más. Sőt.
Nagy a szám, fittyet hányok az etikettre, és gyakran vagyok durva másokkal.
-Pontosan.
-Hogyan?
-Pont ezért különleges. Bár én inkább úgy fogalmaznék, hogy őszinte, nem törődik az
ostoba előírásokkal, és kimondja, amit gondol. És emellett még gyönyörű is. Melyik férfi ne
akarna ilyen nőt?
Cassandra úgy érezte, nem kap levegőt. Jason tényleg ilyennek látja? És úgy gondolja, hogy
gyönyörű? Úgy is, hogy látta kócosan, egyszerű, gyűrött ruhában, vértől mocskosan? Vagy
csak túlzott?
De nem. Minden szavát komolyan gondolta. Látta a szemében-mielőtt elfordult volna, mert
úgy érezte, hogy az az acélkék szempár egyenesen a lelkébe lát. És félt attól, hogy mit találna
ott.
-Nem számít, bármiért is jönnek hozzám-mondta.-Mindenkinek jobb, ha eltaszítom őket.
Vele is így kellett volna tennie. De túlságosan élvezte a vitáikat és a közösen eltöltött időt,
hogy megfossza magát tőle. Előre félt, hogy mikor kell majd az együttlétük árát megfizetnie.
-Mindenkinek jobb, vagy csak önnek?-kérdezte a férfi.-Nem csak annyi a baj, hogy nem mer
belelépni a bizonytalanban?
Bár tényleg csak ennyi lett volna!
-Nem lehetek egyenes velük, és így hogy várhatnám el tőlük az őszinteséget?-mondta
reménytelenül.-Őszinteség nélkül pedig semmi értelme.
 -Mi lenne, ha vállalna egy kis kockázatot? Szememre vetette a másokkal szembeni
bizalmatlanságomat, de közben ugyanazt csinálja. Miért nem próbál meg legalább egy
valakiben megbízni? Lehet, hogy meglepődne.
-Vagy inkább megjárnám-vágott vissza fájdalmasan kalapáló szívvel.
Ez a beszélgetés olyan emlékeket kezdett felszínre hozni benne, amiket mélyen eltemetett
magában. Dolgokat, amikről még az anyja se tudott, mert nem merte elmondani neki. És
velük együtt a szégyen és a bűntudat érzését.
-Jobb nem kockáztatni-szögezte le hátat fordítva, hogy ezzel is jelezze, véget ért a
beszélgetés.
Csakhogy a férfi másként gondolta.
-Ha nem ismerném, azt mondanám, hogy fél-mondta.
Halkan beszélt, Cassandra mégis olyan hangosnak hallotta, mintha a fülébe kiabált volna. És
hirtelen valami elpattant benne. Sarkon fordult, és egyenesen a szemébe nézett.
-Igenis félek-mondta indulatosan.-Mert amikor legutóbb megbíztam valakiben, annak
katasztrófa lett a vége, amit nem szeretnék megismételni. És most a megbocsát…
A kijárat fele indult. Ki kellett szabadulnia innen, mielőtt teljesen elveszíti az önuralmát.
Mielőtt olyasvalamit kíván, amit később keservesen megbánna.

Jason magában átkozódva figyelte, ahogy a lány otthagyja. Keresztülvágott a tömegen az

ajtóhoz, nem törődve vele, hogy kit lök meg, vagy kibe rúg bele. Vagy, hogy ki szól hozzá, ki
akarja megállítani. Csak ment. Menekült.
Csak azért provokálta őt, mert egy kicsit gyengíteni akarta az ellenállását, remélve, hogy
majd valamikor a jövőben elárulja neki a titkát. Nem számított rá, hogy Cassandra így
felindul, hiszen ez nem volt rá jellemző. Nyilván sikerült olyasmibe gázolnia, ami érzékenyen
érintette. Egyszer nagyon megégethette magát, amikor megbízott valakiben, és ezt ő most
felelevenítette benne.
Magán érezte a gróf szemrehányó pillantását, de nem ezért indult a másik után. Hanem
mert akarata ellenére ugyan, de fájdalmat okozott neki. Ezek után nem hagyhatta magára.
Kint már nyoma sem volt a lánynak, és fogalma sem volt, merre keresse. De úgy vélte, hogy
nem ment ki a hidegbe, úgyhogy elfordult a bejárattól, és inkább az emelet irányába indult.
Ő is arra ment volna, ha el akar távolodni az emberektől; mellesleg úgy sejtette, hogy a
szobája is arra található. Tökéletes hely az elrejtőzésre.
Amikor felért a másodikra, meglátott egy szolgálót, aki épp be akart surrani valahova.
-Hé!-állította meg.-Hol van Miss de Clare?
-Nem tudom-hazudta a szobalány meglehetősen átlátszóan, de az álla makacsul megfeszült,
jelezve, hogy semmivel sem veheti rá az igazmondásra. Szerencsére a férfi nem ma kezdte a
szakmát.
-Melyik az ő szobája?-kérdezte.
A szolgáló szeme a pillanat töredékére az egyik ajtó felé rebbent, mielőtt fegyelmezhette
volna magát. Jasonnek nem is kellett több: heves tiltakozásával nem törődve elment
mellette, és benyitott a szobába.
Cas az ágyán ült, és a szemét dörzsölte, mintha álmosságot-vagy inkább könnyeket-
próbálna kitörölni belőle. Amikor azonban meglátta a férfit, elkapta a kezét, mintha valami
megégette volna, és elfordította a tekintetét. Szégyellte magát, amiért elgyengült, vagy csak
félt, hogy pillantása olyasmit árul el, amit ő nem akar-a férfi nem tudta. De egyik lehetőség
sem tetszett neki.
 Közelebb lépett hozzá, várta, hogy mond-e valamit. Mivel azonban a lány szólt és nem is
mozdult, neki kellett megtörnie a csendet.
-Jól van?
A másik végre felnézett rá. A tekintete azonban semmi olyat nem tükrözött, mint amit ő
feltételezett- a könnyek mögött csak bosszúság és hitetlenkedés volt. Mintha azt kérdezte
volna, hogy „Komolyan? Mégis mit gondol?”.
-Sajnálom, hogy felzaklattam-mondta a herceg, nem törődve a néma provokációval.-Nem
állt szándékomban megbántani.
-Nem az ön hibája volt-mondta Cassandra egy percnyi hallgatás után.-Nem tudhatta, hogy
érzékeny pontra tapint.
-De kezelhettem volna ügyesebben a helyzetet.
Cas szája megrándult.
-Az nem az ön stílusa. Ön inkább amolyan „ajtóstul rontok a házba és agyoncsapom a
problémát” típus.
-Másokkal többnyire türelmesebb vagyok-ismerte be Jason kelletlenül.-De ha önről van
szó...
-Most jön az, hogy engem hibáztat?-vágott szavába a lány.-Mert ha igen, akkor nem vagyok
rá kíváncsi.
-Egyáltalán nem ezt akartam mondani!-tiltakozott hevesen, majd hátrált egy lépést, és mély
levegőt vett, hogy megnyugodjon.
Kibékíteni akarta, nem veszekedni vele! De mit tegyen, ha a másik félreérti? Törte a fejét,
hogy fogalmazza meg úgy a mondanivalóját, hogy az egyértelmű legyen-amikor feltűnt neki,
hogy Cassandra szája széle erősen fölfelé görbül. Csak ugratta.
-Ez nem volt szép-mordult rá megkönnyebbülését bosszúsággal leplezve.
-Tudom-felelte ő bűntudat nélkül, és már sokkal jobb kedvvel.-De nem tudtam ellenállni a
kísértésnek.
-Szerintem meg se próbálta.
Cassandra vállat vont.
-Másokkal többnyire kedvesebb vagyok. De tudja, ha önről van szó...
Olyan ártatlanul pislogott, hogy a férfinak komoly küzdelmébe került elrejtenie a mosolyát.
-Mostantól ezzel fog bosszantani?
-Pontosan. És mivel ön gyávának nevezett, majd pedig gyakorlatilag rám tört a saját
hálószobámban, ezt nem is róhatja fel nekem.
Hiba volt azt hinnie, hogy a lány ki lesz borulva, és vígasztalásra szorul. Elfelejtette, hogy
kiről is van szó. Az a néhány perc, amíg rátalált, elég volt, hogy összeszedje magát, és úrrá
legyen az érzelmein-vagy legalábbis elrejtse őket-és újra a korábbi csípős, kötekedő önmaga
legyen, akivel nem könnyű vitába szállni. Főleg mivel tényleg engedély nélkül rontott rá.
-Örömmel látom, hogy jól van-mondta.-Azt hiszem, ha minden rendben, ideje magára
hagynom.
-Igen, úgy illene-helyeselt Cas.-Hacsak nem akarja mind a kettőnk hírnevét tönkretenni.
Kivételesen egyetértettek tehát valamiben-a herceg mégsem indult kifelé. Cassandra pedig
egy szóval vagy mozdulattal sem próbálta siettetni a távozását. Csak kényelmesen üldögélt
az ágyán, mintha a lehetőség, hogy bemocskolódik a hírneve, egy cseppet sem izgatná.
-Visszajön még a bálba?-kérdezte Jason.
A lány a fejét ingatta.
-Mára elég volt a mókából-mondta.
 A férfi nem csodálkozott ezen, és nem is próbálta rávenni, hogy változtassa meg a
véleményét. Szíve szerint ő maga is hazament volna már.
-Szólok a szüleinek, hogy ne keressék-ajánlotta fel.
-Köszönöm. Holnap találkozunk.
Ez már elbocsátás volt, de Jason továbbra sem mozdult.
-Nem lett volna szabad úgy beszélnem önnel-mondta végül vonakodva.-Joga van a
titkaihoz, és ahhoz is, hogy eldöntse, mikor és ki előtt fedi fel. Kérem, bocsásson meg.
Cas elmosolyodott-ezúttal már indulat nélkül.
-Barátok vagyunk. Emellett igaza volt: én folyamatosan így beszélek önnel, tehát minden
joga megvolt hozzá. Ez nem jelenti azt, hogy jól is esett, de megértem, miért tette, és
megbocsátok.
-Köszönöm. Ígérem, többé nem faggatom. Akkor sem, ha soha nem árul el mindent.
-Én pedig ígérem, hogy ha valaha úgy döntök, hogy teljesen őszinte leszek valakivel, azt ön
fogja elsőként megtudni. De most menjen, mert ha apám fülébe jut, hogy kettesben volt
velem a hálószobámban, biztosan eltilt öntől.
-Ezt mindenképp szeretnénk elkerülni-mondta a férfi, és biccentett búcsúzóul.
Amikor az ajtó végre becsukódott a látogató mögött, Cassandra felsóhajtott-idáig jóformán
alig vett levegőt. Jason a hálószobájában-ez még az ő hírnevével is botrányos volt, és a
haragja ellenére is zavarba hozta. De emellett egy kicsit azért tetszett is neki.
Jason ígérete kellemes meglepetésként érte. Természetesen ezután is figyelnie kell majd,
hogy akaratlanul ne árulj el magát, de legalább a meglepetésszerű vallatástól nem kell már
tartania. Ami pedig a saját fogadalmát illeti, könnyen mondhatta, mert majdnem biztos volt
benne, hogy soha nem fog erre sor kerülni. Ha pedig mégis, ki másnak is mondhatta volna el
az igazat, ha nem neki?

21. fejezet

A bál után szinte semmi sem változott-ment minden a régi kerékvágásban. Edward,
ahányszor csak tehette, meglátogatta Ellát, bár néha már rangjához illően, hintóban és
kísérettel érkezett. Megindult a nyilvános udvarlás, ezzel új pletykát szolgáltatva a nagyszájú
nemeseknek, és gondos tervek szerint haladva a hivatalos lánykérésig.
Bár a király szívesen sürgette volna az esküvőt, belátta, hogy várnia kell-a közvélemény
miatt nem kapkodhatták el a dolgot. Ami a menyasszonyát illeti, ő egyáltalán nem bánta,
hogy ilyen lassan közeledik a nagy nap, amikor királyné lesz. Csak élvezte a szabadon együtt
töltött időt, és a semmittevést. Már ami a házimunkát illeti, mert feladata az volt bőven: Lord
Sylverton irányításával elkezdett felkészülni leendő szerepére.
Ez részben rengeteg olvasással és tanulással járt-ez utóbbihoz Ella egy tanárt is kapott, aki
kétnaponta jött el hozzájuk, és ilyenkor az egész délelőttöt munkával töltötték. Etikett,
történelem, hagyományok, családfák; minden szóba került, amitől Cassandra hideglelést
kapott. Így aztán ő igyekezett legtöbbször távol maradni a tanulószobától, és az így kapott
szabadidőt szokásos tevékenységeivel töltötte.
Még egy változás történt: a Johnson család háza a sok segítségnek és támogatásnak
köszönhetően újjáépült, és be is költöztek. Továbbá a körülményekre való tekintettel rövid
jegyesség után egy gyors ceremónia keretében Frank és Rosamund összeházasodtak.
Viszonylag kevés embert hívtak meg, de Cas ott volt-ő volt a koszorúslány-és úgy gondolta,
hogy mindent egybevetve nagyon szép esküvőt sikerült összehozni. Bár nem kis feladat volt
ilyen gyorsan ruhát varratni, de miután titokban szép jutalmat ígért Rosa szabójának, egy-
kettőre elkészült vele.
A négy gyerek távozásával a de Clare ház egyszerre sokkal csendesebb lett. Ezt a gróf nagyra
értékelte, Cassandrának azonban hiányzott az állandó zsibongás, és a legyőzhetetlen
felfordulás. Szerencsére, ha ez az érzés nagyon eluralkodott rajta, elég volt elmennie az
árvaházba; miután néhány órát ott töltött, sokkal jobb kedvvel tért haza.
Egyik látogatása alkalmával nagy meglepetés érte. Közvetlenül az árvaház mellett építkezés
kezdődött: egy új épületet kezdtek felhúzni. Méghozzá igen gyorsan, tekintve, hogy a pár
nappal korábbi látogatásánál még semmi nem volt, most viszont már kész volt az alapozás,
és a munkások lassan a falakat kezdték rakni.
-Mi történik itt?-kérdezte mindjárt köszönés után az apácától, aki ajtót nyitott neki.
-Nem tudjuk-felelte ő.-Egyik reggel bekopogtak a kész tervvel, és a főnővér beleegyezését
kérték az építkezéshez. Azt állították, hogy nekünk egy centet sem kell fizetnünk érte, mert
egy névtelen illető fedezi a költségeket.
-Ez nagyszerű-mondta a lány örömmel.-Igazi csoda.
Később Annabelle főnővért is megkérdezte, hátha ő többet tud a titokzatos jótevőről, de
épp olyan tanácstalan volt, mint a másik apáca.
Mivel a kérdezősködése nem járt eredménnyel, hamar feladta. Hiszen nem volt fontos az
adakozó neve. Valószínűleg valamelyik nemesnek hirtelen feltámadt a lelkiismerete, és
vezekelni akart valamiért. Vagy már öreg volt, és be akarta biztosítani a helyét a túlvilágon-
nem ez lett volna az első eset. A fontos az volt, hogy lesz elég hely az árváknak, és végre nem
kell a túl kicsi helyiségekben szoronganiuk.
Az árvaház és a Carolina mellett a palotát sem hanyagolta el. Lord Sylverton ugyanúgy
viselkedett vele, mint korábban: vitatkozott, és sokat morgott, ha épp rossz napja volt. De
állta a szavát, és nem hozott szóba semmilyen furcsaságot, ami a lány közelében történt. Ám
időnként Cas azon kapta a férfit, hogy őt nézi. De nem úgy, ahogy korábban, azzal a „meg
akarlak fejteni” nézéssel; nem. Csak úgy nézte. Mint ahogy egy festményt vagy egy szobrot
néz az ember.
Ha ez megtörtént, ő igyekezett úgy tenni, mintha nem venné észre. De nem ment könnyen,
mert ettől a figyelemtől a szokásos tünetek, amik Jason közelségével jártak, tovább
súlyosbodtak: a szívdobogás, az izzadás, a gyomorgörcs és hasonlók, amikhez egyébként már
kezdett hozzászokni.
Egyik nap, amikor már csak a részletekkel piszmogtak, mert a tervezés nagy része megvolt,
a lány ismét magán érezte a másik tekintetét. Ez egyszerre hízelgett neki és bosszantotta,
ezért-hogy leterelje a figyelmét-könnyedén megkérdezte:
-Van valami hír az édesanyjáról?
-Igen-felelte a férfi.-Megkapta a levelemet, és beleegyezett, hogy még néhány hétig ott
marad. Nem is nagyon bánja, mert megismerkedett egy hölggyel, aki az egészsége
érdekében tölt egy kis időt a hegyekben, és elkezdtek összebarátkozni.
-Hm.
Amikor Cas nem fűzött hozzá mást, Jason kérdő pillantást vetett rá.
-Mi jár a fejében?
-Csak arra gondoltam, hogy az alapján, amit hallottam, az édesanyja nagyon nyíltnak és
barátságosnak tűnik-felelte.-Úgyhogy azon tűnődtem, vajon ön kitől örökölhette a
„megnyerő” személyiségét? Az apjától?
Csak tréfából kötekedett vele, hátha ki tud csalni belőle egy igazi mosolyt. De az eredmény
egészen más lett, mint várta: a másik arca megkeményedett, és olyan hirtelen vált
olvashatatlanná, hogy Cassandra biztos volt benne, hogy valamit el akar rejteni előle. De
nem a féktelen jókedvét.
-Csak ugratom-tisztázta sietve.
-Tudom.
A válasz kurta volt, és szenvtelen. Valamibe sikerült beletipornia, ahogy pár nappal
korábban Jasonnek. De ahogy a férfi utánament a bálon, úgy neki sem állt szándékában
ennyiben hagyni.
-Bárkitől is örökölte, hálás lehetek neki-folytatta kicsit erőltetett lazasággal.-Hiszen ha
másmilyen lenne, talán nem is tudná elviselni az én „megnyerő” személyiségemet.
Valószínűleg pár nap után faképnél hagyott volna, vagy inkább kipeckeli a számat, hogy ne
tudjak beszélni.
Félszeg próbálkozás volt, hogy mentse a menthetőt, de mintha egy kis enyhülést látott
volna a férfin, ezért kissé felbátorodva még hozzátette.
-Ami azt illeti, ismerek néhány megnyerő embert, és rendszeresen halálra unom magam a
társaságukban. A tetszetős felszín alatt többnyire rettentően egysíkúak. Arról nem is
beszélve, hogy egyikük sem lett volna hajlandó segítségemre lenni egy betörésben.
-Úgy veszem észre, ön hajlamos hamar ítéletet mondani az emberekről-jegyezte meg a
másik rövid szünet után; most már egyértelműen kezdett ellazulni, ami a lánynak nagy
megkönnyebbülést okozott.
-De hajlandó vagyok az előítéleteimet utólag felülvizsgálni, ha adnak rá okot-védte magát.-
Hiszen önről sem voltam túl nagy véleménnyel eleinte.
A herceg szája fanyar mosolyra húzódott.
-Ez elég enyhe kifejezés. Ha jól rémlik, az első bál után valami olyasmit mondott, hogy
sajnálhatom, hogy meglátta a valódi énem, mert így már kevésbé tudom megtéveszteni az
alakoskodásommal.
Cas arca megrándult, és érezte, hogy enyhén elpirul.
-Úgy látom, ön tényleg mindenre emlékszik-motyogta.-Mentségemre szóljon, hogy akkor
éppen rettentően dühös voltam önre, amiért becsapott, és örömmel fogadtam mindent, ami
ezt a dühöt táplálta. Ugyanis valami érthetetlen okból nagyon nehezemre esett önre
huzamosabb ideig haragudni, ami csak még jobban felbosszantott.
-Szóval azt mondja, hogy nem gondolta komolyan?-kérdezte Jason, és úgy tűnt, mintha
tényleg érdekelné a válasz. Mintha nem lenne egyértelmű.
Vajon tényleg nem tudja, hogy mit gondolok róla valójában?-tűnődött Cassandra.
-Mivel a kijelentésem pillanatában még nem igazán ismertem önt, mondhatjuk, hogy
elhamarkodottan és erős érzelmek által befolyásolva beszéltem-felelte.-Hálás lennék, ha
hajlandó lenne elfelejteni mindazt, amit a fejéhez vágtam.
-El van felejtve-biccentett a férfi.
-Köszönöm. És csak csak a rend kedvéért: az, hogy vitatkozom önnel, nem azt jelenti, hogy
rossz véleménnyel vagyok önről. Épp ellenkezőleg. Tudja, nem is olyan régen még úgy
véltem, hogy őfelsége bizalma és tisztelete önfelé megalapozatlan és hatalmas ostobaság.
De még a de Clare makacssággal is be kellett látnom, hogy tévedtem. Edward szerencsés,
hogy ilyen barátja van.
Még mondott volna valamit, de annyira zavarba jött a másik tekintetétől, hogy inkább
elhallgatott, és felállt-látszólag azért, hogy kinyújtóztassa a lábát, de valójában azért, hogy
legyen egy kis tere. És azt remélte, így kikerülhet a látószögéből.
-Ha jól rémlik, a fogadóról beszéltünk-terelte vissza egyúttal a szót a munkához.-Az
álcánkat akartuk megbeszélni.
 -Igen-fogadta el Jason a terelést, és visszafordult a papírokhoz, amire jegyzeteltek.-
Mindenképpen két szobát kell kérnünk a fogadóban. De ha házasokat játszunk, akkor ez nem
indokolt.
-Miért, ha a szolgáinknak is kérünk, az talán baj?-kérdezte Cas, megállva a kandalló előtt.
-Lehet, hogy felhívja ránk a figyelmet, azt pedig épp, hogy szeretnénk elkerülni.
-Jól van, akkor leszek a húga.
Mivel a Sylverton birtok messze feküdt, valahol meg kellett szállniuk út közben, méghozzá
inkognitóban-Jason ragaszkodott hozzá. És hogy Edward és Ella minél láthatatlanabb legyen,
abban egyeztek meg, hogy ők ketten a szolgáik lesznek-egy mindkettejüknek, az még nem
feltűnő. Úgy vélték, hogy ez nem lesz a pár ellenére, ha megmondják, miért kell a színjáték.
De ennek az elmagyarázását meghagyom Mr. Paranoiásnak-gondolta Cas; ő
indokolatlannak tartotta ezt a rengeteg óvintézkedést.
Mialatt az álnevüket vitatták meg, elsétált a könyvespolc felé, és megállt előtte. Felszínes
érdeklődéssel nézegette a gerincekre írt címeket, figyelmének nagy részével Jasonre
összpontosítva. Miközben hevesen tiltakozott az ötlet ellen, hogy Drosselbahrnak nevezzék
magukat, feltűnt neki, hogy az egyik könyvnél kilóg egy oldal; automatikusan levette, hogy
megigazítsa. De ahogy kinyitotta, kiderült, hogy valaki egy összehajtott ív papirost rakott
bele, és annak a sarkát látta.
Visszatette a könyvet a helyére, a papírt pedig kihajtotta, hogy megnézze, mi az. Egy
szénrajz volt rajta, de nehezen tudta megállapítani, hogy mit is ábrázol. Valami kis labirintus
féle volt rajta, benne itt-ott vonalkák, és apró betűkkel szavak, de nem volt elég fény, hogy el
tudja olvasni.
A következő pillanatban Jason kivette a kezéből.
-Azt hittem, figyel rám!-mondta rosszallóan.
-Figyeltem. Legalábbis addig, hogy nem leszek Miss Drosselbahr. Mi ez?
-Semmi fontos.-A férfi összehajtotta a papírt, és zsebre tette.-Visszafáradna az asztalhoz?
Cassandra nem tudta eldönteni, hogy tényleg semmiségről van szó, vagy valami komolyba
nyúlt bele, amihez semmi köze. Akárhogy is, nem kérdezősködött tovább, hanem ismét az
álnév problémájával kezdett foglalkozni. De azért nem feledkezett el a dologról.
Pár nappal később, amikor megérkezett a palotába, Jason már az előcsarnokban várt rá.
-Mit szólna ma egy kis kikapcsolódáshoz?-kérdezte az üdvözlést átugorva.
-Újabb útvonalat talált, amit végiglovagolhatnánk?-élénkült fel Cas.
-Nem, ezúttal rendes kikapcsolódásra gondoltam.
A lány érezte, hogy zavara kiül az arcára is.
-Bocsásson meg, de nem vagyok biztos benne, hogy mi ketten ugyanazt értjük
„kikapcsolódás” alatt. Tudna egy kicsit konkrétabb lenni?
-Színházra gondoltam. Volna kedve hozzá?
Színház? Az az ember, akinek még aludni sincs ideje, a napja egy jelentős részét színházra
akarja fecsérelni? Mégis mi történt?
-Jól érzi magát?-tudakolta Cassandra óvatosan.
-Kitűnően-felelte a másik magától értetődően, mintha a viselkedésében semmi furcsa nem
lenne.-Sikerült szabaddá tennem magam a következő pár órára. És mivel a szervezkedésre
még bőven van időnk, arra gondoltam, hogy kihasználhatnánk a lehetőséget, és lazíthatnánk
egy kicsit. Gondolom, önnek sem volt túl sok ideje pihenni mostanság.
-Ez igaz-ismerte be a lány még mindig kétkedve.
-Akkor, indulhatunk? Jobb, ha sietünk, mert még lekéssük az előadást!
 Úticéljuk nem a szomszédban volt, mégis gyalog mentek odáig. De Cas nem akadt fenn
ezen-még mindig azzal volt elfoglalva, hogy magyarázatot találjon erre az egészre, mert
akárhonnan is nézte a dolgot, az egyszerűen nem tűnt normálisnak. Ha bárki másról lett
volna szó, beéri annyival, hogy az illető besokallt a munkától, és egy kis szünetre vágyik. De
ez most Jason Sylverton volt! Aki kiabált vele, csak mert hagyta, hogy átaludjon egy éjszakát!
És az idő múltával a helyzet csak egyre gyanúsabb lett. A lány arra számított, hogy ha már
gyalogolnak, közben átbeszélnek ezt-azt a ceremóniával vagy egyebekkel kapcsolatban, de a
férfi semmi munkához köthető dolgot nem hozott szóba. Helyette az árvaházról, Elláról,
Edwardról és a Carolináról kérdezgette-vagyis csevegett vele. Csevegett! Cassandra többször
is az égre sandított, várva, hogy mikor kezd el piros hó szállingózni-ami azt illeti, az se lett
volna meglepőbb.
Bár jól kiléptek, így is bő félórába telt elérni a színházat. Az épület maga nagy volt, de nem
magasodott ki a környék házai közül, emellett korántsem volt olyan szép, vagy híres, mint az
angol Globe. De a fővárosiaknak ez is megfelelt, és előszeretettel látogatták. Most is sokan
tartottak abba az irányba; ahogy egyre közelebb jutottak, úgy nőtt az emberek száma
körülöttük, míg már kifejezetten nehéz volt előre haladni. A tömeg a vásárokra emlékeztette
Cast-bár itt nem volt ellenforgalom, mert mindenki ugyanabba az irányba haladt: az épület
belseje felé.
Nem volt egyszerű a bejutás, de végül sikerült az ajtóhoz nyomakodniuk. Itt kellett
megvenniük a belépőt.
-Páholy legyen, vagy inkább együtt nézné a tömeggel?-kérdezte Jason Cassandrához
fordulva.
-A páholy a nemeseknek van fenntartva-szólt közbe a jegyeladó orrát felhúzva, és lenézően
mérte végig kettejük meglehetősen pórias öltözékét.
A férfi azonban nem törődött vele, hanem továbbra is kérdőn nézett a lányra.
-Jó lesz a tömeggel-mondta ő, összeszedve a gondolatait.-A páholyból úgysem látnánk
semmit.
A herceg biccentett, és megvette a jegyeket.
-Csak ön után-intett befelé.
A színpad elé padok voltak állítva, de azok már tömve voltak a korán érkezőkkel. Nekik csak
állóhely maradt. De Cas nem bánta, mert ma délelőtt kivételesen nem sikerült időben
megszöknie Ella óráiról, így a nap eddigi részét többnyire ülve töltötte. Ha őszinte akart lenni,
még jól is esett most ez a kis „kényelmetlenség”. Bár annak azért örült volna, ha egy kicsit
előrébb mehet, mert nem volt biztos benne, hogy onnan, hátulról is rendesen fog látni és
hallani. De amint beléptek, Jason megállt a hátsó fal mellett, és úgy tűnt, nem áll
szándékában elmozdulni.
-Most már elárulja, hogy mit keresünk itt?-kérdezte Cas, mellé állva.
-Csak szórakozni jöttünk-felelte a férfi.
-Ezt valahogy nem tudom elhinni.
-Az az ön baja. Ha hiszi, ha nem, elég gyakran járok ide. De most inkább figyeljen az
előadásra! Máris kezdődik. Látja? Épp időben érkeztünk!
Valóban megjelent a színpadon egy fickó, tartabarka ruhában, és olyan tökfödőben, ami
még a palotaőrökét is felülmúlta-vagy inkább alul. Ízlés kérdése. Felbukkanása
félbeszakította a társalgást az egész teremben, és máris minden szem rá tapadt.
-Üdvözlöm önöket itt, ahol a mesék valósággá válnak!-kiáltotta a férfi fellengzős
hangsúllyal, és széles gesztusokkal.-Ma este egy hősről fognak hallani, kinek híre sok
országot bejárt…
 Cas megpróbálta hallgatni a dagályos bevezetőt, de közben az agya-akarata ellenére-
továbbra is sebesen kattogott. Egyre ostobább indokok ötlöttek fel benne, hogy miért is
lehetnek ott valójában, amiket maga sem tudott komolyan venni. De hiába próbált túllépni a
zavarán, és a darabbal foglalkozni, fantáziája továbbra is ontotta magából a lehetséges
magyarázatokat, megakadályozva, hogy koncentráljon. Közben feltűntek a történet első
szereplői, és az első felvonás meglezdődött-majd be is fejeződött, anélkül hogy ő bármit is
érzékelt volna belőle.
Ugyanez történt a másodikkal is. Már a harmadik közepénél jártak, mikor valami végre
kizökkentette ebből az állapotból, bár nem volt egy kellemes ébresztő. Ugyanis az egyik néző
keményen az oldalába könyökölt, miközben kifele igyekezett a teremből.
A hirtelen fájdalom-vagy inkább sajgás-egy pillanatra kitisztította Cassandra agyát.
Ingerülten elfordította a fejét, hogy jól megmondja a magáét a fickónak, de ő már 2 lépéssel
arrébb járt, ahol nem hallotta volna őt, hacsak nem kezd el kiabálni. Azonban a lány nem
volt olyan ember, aki csak úgy megzavarja más emberek szórakozását. Inkább hagyta az
egészet, és bosszúságát magába fojtotta.
De ez elég volt, hogy kizökkentese abból a kellemetlen állapotból. A színpadra nézett, és
azzal kellett szembesülnie, hogy ott egy férfi-aki minden bizonnyal a hős lehetett-éppen
komoly küzdelmet vív egy hétfejű sárkánynak öltözött alakkal, miközben egy fiatal fiú, aki
ruhája alapján a bajba jutott hölgyet volt hivatott eljátszani, pár lépéssel arrébb ájuldozik.
Vagyis sikerült lemaradnia a darab nagy részéről. Kénytelen lesz megkérni Lord Sylvertont,
hogy mesélje el, miről is szólt, hogy megértse, amit a továbbiakban még látni fog.
Bosszús pillantást vetett a szóban forgó férfira-vagyis csak vetett volna, ugyanis már csak a
hűlt helyét találta ott, ahol az imént még a falat támasztotta. Körbeforgatta a fejét, hátha
megtalálja, és ki is szúrta, amint épp elhagyta a termet.
Tudtam!-gondolta a lány felélénkülve.
A darabot és iménti bosszúságát feledve a nyomába eredt, hogy kiderítse, miben sántikál.
Ami Jasont illeti, ő valószínűleg sejthette, hogy ez fog történni, mert mindjárt az ajtónál
megállt, és bevárta.
-Hová indult?-kérdezte Cas számon kérő hangon.
-Levegőzni egyet-felelte a herceg.-Odabent már nem lehetett megmaradni.
Egyértelműen hazudott, de közben egy szemvillanással figyelmeztette a lányt, hogy ne
kérdezősködjön tovább, mert úgysem kap igazi választ. Nyilván attól tartott, hogy
kihallgatják. Paranoiája nem ismert határt. De ő más módon is megtudhatta, amit akart.
-Önnel tarthatok?
-Ha akar.
A herceg láthatóan jól ismerte a helyet, mert habozás nélkül a hátsó kijárat felé indult. Két
ajtó volt egymás mellett, de ő magabiztosan a jobb oldalihoz lépett, és kinyitotta.
-Erre-mondta, és előre engedte a másikat.
Cassandra gyanútlanul belépett-a következő pillanatban pedig az ajtó becsapódott, és a
kulcs elfordult a zárban. Csapdába esett, méghozzá az egyik öltözőben.
-Hé!-kiáltotta felháborodva, és ököllel a fára csapott.-Mit művel?
Nem kapott választ. A férfi nyilván már otthagyta, és ment a dolgára. Az alávaló.
-Ki akarok jutni innen!-mondta Cas ingerülten.
A zár kattant, és az ajtó kitárult.
Első gondolata az volt, hogy máris Jason után megy, és kérdőre vonja-vagy inkább jól
megmondja neki a magáét- ,de az első lépések után a józan esze felülkerekedett a haragján.
A férfi nyilván azért zárta be, mert egyedül akart maradni, és bár haragudott rá, nem akarta
kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy rosszkor bukkan fel. Előbb ki kellett derítenie, mibe
üti az orrát.
-Látni és hallani akarom, amit ő lát és hall, anélkül, hogy innen elmozdulnék-mormolta az
északinak.
Sikátor jelent meg a szeme előtt, és egy férfi, aki a falnak támaszkodva várt. Kellett egy
perc, míg felismerte: ő volt az, aki odabent nekiment.
-Itt vagyok-mondta Jason.-Mi hírt hoztál?
Hát persze!-kapott a lány a fejéhez ingerülten. A zsúfolt színház tökéletes helyszín, hogy két
ember feltűnésmentesen találkozhasson. A másik nyilván egy kém, vagy futár lehetett.
-Úgy tudtam, hogy nem kikapcsolódásról van szó-mormolta félig dühösen, félig
elégedetten. Ugyan már! Ez a munkamániás herceg előbb hajszolja magát a halálba, mint
hogy szabadnapot venne ki.
Most, hogy erre rájött, akár meg is szakíthatta volna a kapcsolatot, de kívácsiság és dac
veszélyes keveréke ébredt fel benne, ami nem engedte. Inkább figyelt, és igyekezett mindent
megjegyezni-hátha megtudhat pár hasznos dolgot.
-Jeanne Antoinette elhagyta az országot-mondta az ismeretlen, és ellökve magát a faltól
közelebb lépett Jasonhöz.-Azt mondják, orvosi utasításra. Valahová hegyek közé küldték.
-Ezt már tudom-mondta a másik.-Mi van még?
Belehalt volna, hogyha egy kicsit kedvesebb? De ezek szerint a „barátja” tényleg az
ellenlábas udvarból jött.
-A francia nemesek elégedetlenek. Egyre hevesebben követelik, hogy a király újabb háborút
indítson ellenünk.
-Erre is számítani lehetett. Bár azt reméltem, kicsit lassabban jutunk el idáig. Milyen
őfelsége hozzáállása?
-Nehéz megmondani…-vakarta fejét az idegen, és elnézett a sikátor vége felé. Aztán hirtelen
visszafordult, és Jason gyomrába öklözött, olyan erővel, hogy a herceg köhögve
megtántorodott.
Cassandra nem értette, mi folyik itt, de sejtette, hogy ez nem a szokásos ügymenet, így egy
pillanatnyi dermedtség után azonnal a kijárat felé indult. Bár ez nem ment nagyon gyorsan,
mert a leskelődés miatt sokkal nehezebb volt a saját környezetét észlelnie. De jól tette, hogy
nem hagyott fel vele. Így ugyanis ő is láthatta a felbukkanó férfiakat, akik eddig a sikátoron
kívül várakozhattak, és most sietve körbevették azt a kettőt.
-Miért?-kérdezte Jason keményen az emberétől.
-Nem volt választásom-felelte az, miközben fegyvert fogott rá.
-Jól mondja-szólt közbe az újonnan érkezettek egyike.-És hacsak nem akarja, hogy az a
szerencsétlen gyerek holtan végezze, maga is tegye, amit mondunk!
A herceg tekintete-és így a leselkedőé is- végigsiklott ellenfelein, és megállapodott azon, aki
leghátul egy kislányt tartott fogva. Egyik kezével a vállát markolta, másikkal pisztolyt nyomott
a halántékához. Cas tompa zajt hallott-Jason a fogát csikorgatta.
Ami azt illeti, ő maga is tombolni akart. Szegény lány nem tűnt idősebbnek 6 évesnél;
valószínűleg az előadásra jött a családjával. Láthatóan halálra rémült. Bármi lesz is, nem
hagyhatja, hogy baja essen.
-Jól van-mondta a herceg fegyelmezett hangon.-Csak ne bántsák.
Casnek másodpercek alatt kellett okos megoldást kiagyalnia, ami megmenti a helyzetet, de
nem buktatja le őt. A legnagyobb probléma a túl sok lőfegyver volt. Tudta, ha eltünteti őket,
azzal nagyon elárulná magát-de valamit kezdenie kellett velük. Így rövid töprengés után
kívánt valami kevésbé feltűnőt, de hasonlóan hatékonyat, majd megszüntette a kettős
látását, mert közben kiért az utcára. A sikátor az épület mögött volt.
Szerencsére a kislányt leghátul hagyták-nyilván az volt a cél, hogy a lehető legtávolabb
legyen a hercegtől, nehogy az kiszabadíthassa. Többen eléjük is álltak, hogy
megakadályozzák az esetleges mentőakciót. Csak arra nem számítottak, hogy valaki a másik
irányból lép közbe.
Sok éves Carolinai tapasztalatainak köszönhetően Cassandra pontosan tudta, hol
helyezkednek el az ember létfontosságú szervei. Nem szeretett ártani másoknak, most
mégsem érzett kétséget, és Richard késének a nyele is megnyugtató otthonossággal simult
tenyerébe-mintha a bátyja neki faragta volna, erre az alkalomra. Egy mozdulat volt oda
szúrni, ahol a túsztartó tüdeje helyezkedett el, bár egyelőre csak pár centi mélyre,
figyelmeztetésképp.
- Ha kiáltasz, véged -mondta Cas halkan.-Engedd el a lányt!
A férfi megmerevedett. Mindenki más háttal volt nekik, így csakis Jason és az embere vették
észre mi folyik a háttérben, de ők egy pislantással sem árulták el magukat. A kém
nyilvánvalóan tényleg tisztán kényszerből cselekedett, amitől Cassandra megkönnyebbült-
tudta, hogy a herceget az árulás nagyon fájdalmasan érintett volna.
Most miért törődsz ezzel?-kérdezte magától idegesen. Épp dühös vagy rá!
A katona megmoccant a kezei között, ismét magára vonva a figyelmét. A lány szinte hallotta
a gondolatait. Ha megszólal, meghal. Ha bántja a túszt, meghal. Egyetlen dolgot tehetett,
pont azt, amire ő várt: ellökte magától a kislányt, majd ugyanazzal a mozdulattal megpördült,
így a kés kicsúszott belőle. Ezután egy pillanat műve volt célozni, és…
Más helyzetben Cas kacagott volna az arcán, amivel a fickó a használhatatlanná vált
fegyverére nézett, de most nem volt ideje ilyesmire. Helyette elkapta a gyerek karját, mielőtt
elesett volna, és maga mögé lódította.
-Fuss!-kiáltott rá.
Mintha ez lett volna a végszó, kitört a káosz. A túsz kiszabadulásával a két férfi is
„elszabadult”, és úgy tűnt, a túlerő sem gyűrheti le őket, hiába próbálkoztak. Cassandra
azonban nem sokáig foglalkozhatott azzal, mi zajlik távolabb, mert saját ellenfelére kellett
koncentrálnia-aki meglehetősen dühösnek tűnt.
A túszejtő elhajította pisztolyát, és kést húzott elő, aminek a pengéje legalább kétszer
akkora volt, mint a lányé. Cassandra ösztönösen hátralépett, növelve a távolságot kettejük
között, de ettől erős fájdalom nyilallt a bokájába, mire elnyomott pár szitokszót. A
leskelődése.
Viszont ez leegyszerűsíti a dolgot-gondolta, és fejét felemelve szemét a másik tekintetébe
fúrta.
-Azt akarom, hogy üsd ki magad!-közölte vele.
Alapvetően nem kívánt olyat, amivel elvette mások szabad akaratát-ez volt az egyik első
szabály. De akárcsak Lord Chastertonnál, most sem érzett lelkiismeretfurdalást, hogy mégis
megtette. A fickó ellenben annál inkább meglepődött, mikor szabad keze akarata ellenére
felmelkedett, majd ökölbe szorult, és teljes erővel halántékon csapta magát. Aztán még
egyszer. Harmadszor már nem kellett: a második után eldőlt, mint egy zsák.
Cas most már ráért megnézni, hogy boldogul a herceg és beosztottja, de látta, hogy kár volt
aggódnia. Az ellenség fele már a földön volt, a másik felével pedig épp most bántak el.
Pisztoly nélkül egyikük sem volt ellenfél nekik.
 Megállapítva, hogy rá itt már nincs szükség, a lány a színház bejárata felé kezdett sántikálni.
Azt remélte, odabent leülhet valahová, amíg helyrejön a bokája. De mielőtt kiérhetett volna
a sikátorból, az az idegesítő férfi már végzett is, és utánakiáltott.
-Cassandra!
Megállt, de nem fordult meg. A hercegnek utána kellett mennie, és megkerülnie, hogy a
szemébe tudjon nézni.
-Jól van? Megsérült?
-Ha most a fejemhez akarja vágni, hogy milyen felelőtlen voltam, akkor ajánlom, hogy
gyorsan gondolja meg magát-csattant fel Cas szikrázó szemekkel.-Annyit kellett volna
mondania, hogy bizalmas találkozója van, és békén hagyom. De persze ahhoz meg kellett
volna bíznia bennem, az pedig nem szokása, igaz? Jobb megoldás bezárni engem, hogy ne
legyek útban…De ha úgyis ez volt a szándéka, akkor minek hozott magával?
Még annyi tisztesség sem volt a férfiban, hogy bűnbánónak tűnjön.
-Eredetileg magammal akartam hozni a találkozóra-mondta magyarázatképp-de azt nem
hagyhattam, hogy veszélybe kerüljön…
-Várjunk! Tudta, hogy csapda?
-Amikor az emberem magának ütközött, átadott egy üzenetet, amivel idehívott. De kódolt
figyelmeztetés is volt benne, így tudtam, hogy valami ilyesmi fog történni.
-Tudta, hogy csapda, és csak úgy belesétált?-akadt ki a lány.
Ez valamiért sokkal jobban dühítette, mint az, hogy a másik bezárta.
-Nem volt választásom.
-Választás mindig van.
Miután ezt közölte, faképnél akarta hagyni, de két lépést sem tehetett, mert a másik útját
állta.
-Sántít.
-Megrándult a bokám-hazudta.-Túlélem.
Megpróbálta kikerülni, de Jason erre egyszerűen levette a lábáról.
-Mit művel?-kérdezte ingerült meglepetéssel, miközben ösztönösen megkapaszkodott a
férfi vállában.-Tegyen le!
-Majd odabent-felelte a herceg, és a bejárat felé indult.
-Az agyamra megy-fújt Cas.
-Ön is az enyémre. Hogy jutott eszébe késsel támadni lőfegyverek ellen?
-Ha jól hallottam, egyetlen lövés sem dördült-szájalt a lány, és elhatározta, hogy most nem
adja meg magát.
-De ezt nem tudhatta előre-vitatkozott a férfi.- Csak a szerencsén múlt, hogy nem lett
katasztrófa a vége.
Vagy rajtam-gondolta Cassandra, de ezt sajnos nem mondhatta ki hangosan.
-Inkább meg kellene köszönnie.
-Később.
Jason hirtelen letette egy székre.
-Gondoskodnom kell a gazemberekről. Addig várjon itt!
-Ha pitizek, jutalomfalatot is kapok?-kérdezett vissza negédesen.
A másik szúrós pillantást vetett rá, de állta. A férfi végül hátralépett.
-Csak ne menjen sehova!
-Hát persze.
Cas a lábával dobolt a padlón, miközben a visszatérésére várt. Nem sokkal később a darab
véget ért, és a nézők elkezdtek kifele szállingózni-csak remélni merte, hogy ennyi idő elég
volt a takarításhoz. Mivel nem harsantak sikolyok, úgy ítélte, elég volt. Jason valószínűleg a
palotába vitette az életben maradtakat, hogy kikérdezhesse őket, aki pedig meghalt…nos,
erre nem akart gondolni.
Nagyjából megsaccolta, hogy mennyi időre lehet a másiknak szüksége, de amikor ezután se
bukkant fel, kezdett türelmetlenné válni.
Vajon mi tart eddig?-morfondírozott magában.
-Mehetünk-jelent meg Jason mintegy válaszul az ajtónyílásban.-Szereztem kocsit, hogy ne
kelljen gyalogolnia.
Figyelmes. De ne higgye, hogy ennyivel lekenyerezheti.
-Én inkább gyalog megyek.-közölte vele.
Gyerekes volt? Határozottan. De nem érdekelte.
-Most hová megy?
-Haza-felelte kifele indulva, és közben győzködte magát, hogy már nem is fáj a bokája.
-Még mindig sántít.
A pokolba. Kezdett nagyon elege lenni ebből az egészből.
-Legalább az emberemet megnézné? Kapott egyet-kettőt.
Cassandra azonnal megállt. A segítségre szorulóknak nem tudott nemet mondani-amit a
férfi nyilván nagyon jól tudott, és gátlástalanul ki is használt. De azért mégis egy komoly
küzdelmen voltak túl a kémével együtt, ezért mindezek tudatában sem volt képes
visszautasítani.
-Hol van?-kérdezte beletörődve.
A herceg visszavezette a sikátorba. Az idegen ott ült a földön, ahol korábban a főnökét
várta. Hátát a falnak támasztotta, és úgy tűnt, kissé felületesen veszi a levegőt. Közeledtükre
fel akart állni.
-Maradjon!-parancsolt rá a lány, és mellé térdelt.
-Neki nem tudott volna egy széket szerezni?-nézett Jasonre rosszallóan, majd a sérülthöz
fordult.-Mi történt?
-Választanom kellett, hogy megszúrnak, vagy megrúgnak. Az utóbbi mellett döntöttem-
morogta a kérdezett.-De nem vészes.
-Hagyod, hogy a hölgy megvizsgáljon-szólt közbe Jason hajthatatlanul.-Ez parancs.
Cas megkérte a férfit, hogy vegye el a kezét a sérülés elől, majd óvatosan felhajtotta ütött-
kopott ingét. Nem volt nehéz felfedezni a foltot, ami pirosból lassan kezdett lilába fordulni,
nagyjából jelezve a zúzódás helyét-bárki is rúgta meg, nem fogta vissza magát. Ujját
óvatosan a sérülésre tette, mire a férfi megrezzent.
-Szóljon, amikor fáj-utasította, és elkezdte körbenyomkodni a részt.
A páciens persze próbált csendben maradni, de Cassandra számított erre, és nem bánt vele
kesztyűs kézzel. Úgy is mondhatjuk, hogy alaposan megdolgozta, így mikor sikerült
megtalálnia a sérülést, a férfinak esélye sem volt csendben maradni; akarat ellenére
kiszökött a száján egy-két szitokszó.
-10-es skálán mennyire rossz?-kérdezte tőle.
-4-felelte a másik.
-Férfiak-morogta Cas, és inkább a szélhez fordult, hogy megszerezze az információt.-Szóval
6 és feles. Nagyjából ilyenre számítottam.
Visszahúzta az inget, és felállt.
-Három borda megrepedt, talán el is tört; ilyen körülmények közt ezt nem lehet biztosan
megállapítani. A legfontosabb, hogy rendesen tudjon lélegezni, amihez valami
fájdalomcsillapítóra lesz szüksége, mert lesz ez még rosszabb is. Emellett a Carolinában
vannak olyan növények, amik nyersen vagy főzetként segítenek a tüdőgyulladás
megelőzésében, ami gyakori szövődmény lehet. A gyógyulás ideje akár 6 hét is lehet, a
sérüléstől függően, és amíg rendbe nem jön, nem végezhet fizikai munkát, hanem pihennie
kell. Lehetőség szerint háton, vagy az ép oldalán fekve, vagy kényelmes székben ülve.
Javasolt kerülni a nevetést és a köhögést, illetve bármi egyebet, ami rázkódást okozhat.
Nem is tudta, melyikükhöz beszél, csak sorolta az instrukciókat, amiket részben eddigi
tapasztalatai, részben a szél súgtak neki. Amikor a végére ért, hozzátette:
-Vigye haza a kocsin, és gondoskodjon róla, hogy minél kevesebbet zötykölődjön. Ha kell,
menjenek kerülőúton, ha az simább.-Most már kifejezetten Jasonhöz beszélt, de még mindig
nem nézett rá.-Helyre fog jönni, ha teszi, amit mondtam.
-Köszönöm-mondta a herceg, és arca kifejezéstelensége ellenére hálája őszintének tűnt.
A lány nem válaszolt, csak szó nélkül búcsút intett-nem tudott ilyen könnyen túllépni a
történteken.
Két háztömböt sántikált, de amint biztos lehetett benne, hogy elég távol került, bérkocsiba
szállt. A büszkeség egy dolog, de nem volt ostoba, hogy feleslegesen kínozza magát.
Hazaérve aztán látta, hogy Edward lova még mindig nem tűnt el, így volt ideje felkeresni az
anyját a szobájában, hogy megbeszélje vele a helyzetet. Konkrétumokat nem mert
elmondani, de nagyvonalakban felvázolta a történteket; szerencsére az asszonynak ennyi is
elég volt, hogy átlássa a problémát.
-Úgy érzed, azért zárt be, mert el akart távolítani az útból. Mintha egy felesleges teher
lennél, aki akarata ellenére ráakaszkodott-fogalmazta meg.
-Pontosan!-kapott a szón Cassandra, miközben zaklatottan járkált fel-alá.-Egy nyűg a
nyakán. De ha így van, miért hívott el?
-Véleményem szerint rosszul látod a dolgot-mondta a grófnő.-Amennyire tudom, lord
Sylvertonnak egyetlen közeli hölgy ismerőse sincs rajtad kívül, vagyis számára ez a helyzet
meglehetősen újszerű.
Cas megállt és rámeredt.
-Mire gondolsz?
-Ő olyan embernek tűnik, aki szeret mindent kézben tartani, de ha rólad van szó, akkor
többnyire kénytelen a sötétben tapogatózni. Valószínűleg hamar rájött, hogy a megszokott
szabályok nem érvényesek a kapcsolatotokra, és most igyekszik újakat alkotni; úgy vélem,
eredetileg ezért vitt magával a színházba. Mivel nem részletezted a dolgot, nem tudom,
pontosan miféle komplikációk adódtak, de gyanítom, hogy egy igen kényes vagy veszélyes
dologról lehet szó.
A lány biccentett.
-Vagyis szüksége volt rá, hogy teljes figyelmével a problémára tudjon fókuszálni. Ezért
megszabadult a legzavaróbb tényezőtől: tőled.
Nem volt túl hízelgő, hogy zavaró tényezőnek titulálták, de anyjának hála sikerült egy kicsit
más megvilágításban látnia a dolgot.
-Nem azért szabadult meg tőlem, mert terhére vagyok, hanem mert összezavarom-mondta
meglepetten.-Szokatlan neki, hogy ott vagyok, és nem akarta, hogy a jelenlétem elvonja a
figyelmét.
A férfi valószínűleg máskor is került már hasonló helyzetbe, vagy legalábbis számított rá,
hogy előfordulhat, és nyilván megvolt a terve a probléma kezelésére. Őt ismerve többféle
variációval. De Cassandra olyan tényező volt, amivel a terv kitalálásakor nem számolt, hiszen
korábban ő még nem volt a képben. És mivel nem igazán volt ideje vagy lehetősége másik
megoldást találni, jobbnak látta őt kivonni az egyenletből: bezárta, mert így biztonságban
volt, és nem kellett amiatt aggódnia, hogy mit tesz a lány, vagy mi történik vele.
Összpontosíthatott az ellenfeleire.
Mindezt átlátva Cas megkönnyebbült. Dühe ugyanis főként csalódottságából táplálkozott; a
történtek után azt hitte, teljesen rosszul mérte fel azt, amiről azt képzelte, hogy köztük van.
De már látta, hogy nem erről volt szó, csak Jason mániájáról, hogy mindent kézben tartson-
ez pedig olyan dolog volt, ami már rég nem volt számára újdonság, és amivel tudott mit
kezdeni. Ez persze nem jelenti azt, hogy már nem haragudott rá, de egyszerre eltűnt belőle a
csalódottság és a szorongás.
-Be akart vonni az életének egy másik részébe, csak a saját szabályai szerint.
-Ami nagyon is bíztató jel-bólogatott a grófnő.-Ha csak a barátja húga lennél számára, akkor
nem tett volna ilyet.
Az elmúlt napokban Cassandrának nem sok ideje volt, hogy az anyjával kettesben legyen, de
amikor mégis sikerült beszélgetniük, a téma majdnem mindig lord Sylverton volt. Időnként az
aggodalmai is szóba kerültek, de az asszony egyre inkább úgy vélte, hogy alaptalanok.
-Mivel sokáig nem is tudta a neved, számára már voltál valaki, mielőtt Cassandra de Clare
lettél. Az, hogy Richard húga vagy, nem törölt el semmit, csak hozzáadódott ahhoz, ami már
megvolt.
Cas később sokat gondolkodott ezen, és úgy találta, hogy anyjának igaza lehet.
-Tudom, hogy több vagyok neki-mondta most.-De arról fogalmam sincs, hogy pontosan mi.
-A szerelem mindig tele van bizonytalansággal. Vajon tényleg szeret engem? Jelentek neki
annyit, mint ő nekem? Vagy épp fordítva. Elég jó vagyok neki? Elég vagyok neki? Tényleg rám
van szüksége?
A lány már lemondott róla, hogy kijavítsa a grófnőt, mikor szerelemnek nevezte azt a
valamit, amit érzett. Ő maga nem tudott neki nevet adni, csak azt tudta, hogy a gondolatai
egyre többször forognak a férfi körül, akit egyébként egyszerűbb lett volna elfelejtenie. És
hogy néha már a nevének az említése is izgalommal töltötte el. És hogy minél többet tudott
meg róla, annál jobban érdekelte.
-Te is feltetted magadnak ezeket a kérdéseket?-kérdezte, mert nem tudta elképzelni, hogy
anyja ilyesmivel küdött volna.
-Ó, számtalanszor-legyintett az asszony.-Főleg a házasságunk első évei alatt. Sokan apád
szemére hányták, hogy rangján alul házasodott, velem pedig azt éreztették, hogy nem
tartozom közéjük. Emiatt állandóan az az érzésem volt, hogy kevés vagyok.
-Mi segített?
-Főként az, hogy Robert mellettem állt. De ez sem lett volna elég örökké, ha nem jutok
dűlőre magammal. Egyszer aztán, amikor nagyon magam alatt voltam, elmondtam mindent
az anyósomnak, a te nagyanyádnak, aki akkor velünk élt. Ő aztán felrázott.
-Hogyan?
A grófnő ajkán halvány mosoly játszott.
-Azt mondta, hogy igazam van, és nem vagyok elég jó Robert számára. Egy gazdagabb lányt
kellett volna elvennie, nagyobb hozománnyal, vagy egy termékenyebbet, aki már örököst
szült volna neki. És hogy tehetek akármit, az emberek soha nem fogják elfelejteni, hogy csak
egy báró lánya vagyok.
-És ezzel segített?-kérdezte Cas zavart értetlenséggel.
-Dehogy. Teljesen összetört, főleg mivel mindaddig azt hittem, hogy kedvel. Vissza akartam
menni a szobámba, és sírni, de mielőtt kiléphettem volna az ajtón, utánam szólt. Azt
kérdezte: „Most mi lesz? Félreállsz, és hagyod, hogy boldogabb legyen valaki mással?” És
akkor jöttem rá, hogy képtelen lennék elhagyni. Szerettem őt, és nem tudtam lemondani
arról, hogy az életem része legyen, még akkor sem, ha ezzel önző voltam. Ezt meg is
mondtam a nagyanyádnak.
-Mit mondott erre?
-Elégedett volt. Azt mondta, hogy pontosan ezt a választ akarta hallani, mert aki képes
lenne elhagyni a fiát, az nem érdemli meg, hogy vele legyen. És hogy ne törődjek mások
kétségeivel, mert Robert engem választott; és ha én kételkedek, akkor jusson eszembe, hogy
úgysem fordítanék hátat a férjemnek, innentől kezdve pedig értelmetlen, amit csinálok.
Cassandra mosolygott.
-Ez már úgy hangzik, mint a nagymama.
Ő 7 éves volt, amikor az idős grófnő meghalt, de még most is tisztán látta maga előtt
méltóságteljes alakját. Háta mindig egyenes, ezüstszürke haját kontyba tekerte. Mindig kész
volt tanácsot adni, és mindig nagyon gyakorlatias volt. Nem volt olyan kedves és gyengéd,
mint az édesanyja, szerinte a túlzott érzelgősség nem illett egy grófnőhöz, de a maga módján
ragaszkodott az unokáihoz. És ők is hozzá.
-Szóval röviden az a lényeg, hogy nincs értelme a kételyeknek, ha azok csak elrontják a
kedved.
-Mondhatjuk így is-bólintott édesanyja.-És...
Bármit is akart még mondani, már nem volt rá alkalma, mert kopogás szakította félbe
szavait.
-Igen?
Charlotte nyitott be.
-Őfelsége indulni készül.
-Köszönöm, Charlotte. Máris megyünk.
-Te nyugodtan maradj-mondta Cas előzékenyen.-Majd én elbúcsúzom tőle a nevedben.
Úgyis látod még eleget a következő napokban.
-Rendben van.
A lány követte Charlotte-ot a lépcsőn lefelé; közben az iménti beszélgetés foszlányai
keringtek az elméjében. Úgy érezte jó pár napra lesz min gondolkodnia.
Egyelőre azonban nem volt ideje ilyesmire, ugyanis kiderült, hogy másnap Ellának szabad
lesz a délelőttje. Mivel a tanárai időbeosztását lord Sylverton készítette-ki más?-az ilyen elég
ritka madár volt, hogy a leendő királynő örüljön neki, és maradéktalanul ki akarja használni.
Viszont ez némi tervezést igényelt.
Azzal Cas is egyetértett, hogy vétek volna a házban gubbasztva eltölteni az értékes szünetet,
a kimozdulás azonban több volt, mint egyszerűen problémás. Ugyanis ha bárhova mentek,
hamarosan mindenféle nemesek botlottak beléjük „véletlenül”, és mindjárt szóba is
elegyedtek velük, remélve, hogy némi bennfentes információhoz juthatnak őfelségéről, vagy
az Ellához fűződő kapcsolatáról. Ahhoz, hogy őket elkerüljék, nem kis ravaszságra volt
szükség. A legfontosabb az úticél kiválasztása volt, és erre az árvaház tűnt a
legalkalmasabbnak-illetve a Carolina jobban megfelelt volna ebből a szempontból, de az nem
éppen szórakoztató látogatás lett volna, és Cassandra most azt akarta, hogy Ella jól érezze
magát. Erre a célra a gyerekek látogatása jobbnak tűnt.
Szeles nap következett. A jeges Északi erős lökésekkel támadott, ezért kivételesen nem
lóháton, hanem kocsin mentek. Amikor megérkeztek, a két lány gyorsan kimászott a
hintóból, és meleg köpenyükbe burkolózva siettek az ajtóhoz. Miközben arra vártak, hogy
valaki beengedje őket, egyszer csak hangos szitkozódás ütötte meg a fülüket, ami még a
szélzúgást is túlharsogta, és ahogy a hang irányába fordultak, megpillantottak egy férfit, aki
egy fehér valamit kergetett.
 Mivel a szél egyenesen feléjük fújta azt a valamit, Ella kilépett, és elkapta. Ahogy fölemelte,
látszott, hogy egy irat, ami nyilván az építkezéshez kellett.
Ahogy barátnője kisimította a lapot, Cas furcsa, de ismerős rajzolatot pillantott meg rajta.
Elkérte, és amíg a munkás odaért hozzájuk, alaposabban szemügyre vette.
-Ez micsoda?-kérdezte a férfit.
-A tervrajz egy része-felelte az.-Csak ez a fránya szél elfújta, hogy az a…
Itt megint egy kacskaringós káromkodás következett, ezért Cassandra inkább gyorsan
visszaadta a lapot, és betuszkolta Ellát az időközben kinyílt ajtón. Bent azonban, amíg
levetették köpenyüket, elgondolkodott azon, amit látott. A papíron lévő ábra arra
emlékeztette, amit korábban Jason könyvében talált, bár nem lehetett biztos benne, hogy
azonosak. Ennyire nem volt jó a memóriája, és ez nem is volt olyan fontos kérdés, hogy
indokolttá tegyen egy kívánságot. Ha meg akarja tudni az igazat, másképp kell kiderítenie, de
nagyon is valószínűnek tartotta, hogy egyformák. Ami azt jelentené, hogy az az idegesítő férfi
megint elérte, hogy ne tudjon haragudni rá.

Bárhogyan telik is az idő-lassan, gyorsan vagy még gyorsabban,-meg nem áll soha. Így
előbb-utóbb elérkezett az esküvő napja is. Számtalan órányi munka eredménye volt ez az
esemény, és különböző okokból mindenki izgatottan várta.
Természetesen a legidegesebb Ella volt mindenki közül, hiszen az ő életében jelentette a
legnagyobb fordulópontot. De legalább a szülői támogatást nem kellett teljesen nélkülöznie.
A gróf ugyanis nagyon komolyan vette kötelezettségeit, melyek a gyámsággal együtt rá
hárultak, és mindenben úgy járt el, mintha Cassandra esküvőjéről lenne szó. A grófnő pedig
lányával karöltve az érzelmi támasz szerepét vette magára. De az asszony bíztatásnál és
bátorításnál sokkal gyakorlatiasabb feladatokat is magára vállalt; például a ceremónia előtti
estén félrevonult a menyasszonnyal a szobájába, és elbeszélgetett vele néhány dologról.
Hogy mit várhat a házasságtól, a királynőségtől…és a nászéjszakától.
Cas nem lehetett bent, mert anyja úgy vélte, jelenléte feszéjezné Ellát. Bár utólag a lány
elgondolkodott, hogy vajon képes lett-e volna tovább rontani a helyzeten. Mert bármi
hangzott is el, mikor barátnője előkerült, az arca pirosabb volt, mint a legpirosabb pipacs, és
olyan zavarban volt, hogy aznap este már nem lehetett vele értelmesen beszélni.
Másnap egy nagyon korai reggeli után átkocsikáztak a palotába, hogy ott folytassák a
készülődést. Edward rendelkezésükre bocsátotta a királynői lakosztályt, valamint annyi
szolgálót, amennyit csak akartak a sajátjaik mellé. És időnként lord Sylverton is bekopogott
hozzájuk, hogy megkérdezze, minden rendben halad-e, és nincs-e szükségük valamire. De
Cassandra megnyugtatta, hogy minden a tervek szerint megy, és készen lesznek, mire eljön
az idő.
Az esküvői ruha fantasztikus volt. Bár Cas ízlésének egy kicsit túl sok volt rajta a díszítés, és
a szabását is túl bonyolultnak találta, de azt el kellett ismernie, hogy az összhatás nem lett
ízléstelen, és már a ruhapróbákon látszott, hogy Ella királynői jelenség lesz benne. És végül is
ez volt a cél. De még mielőtt belebújt volna, egy alapos tisztálkodáson kellett átesnie. Tetőtől
talpig lecsutakolták, a haját is megmosták valami illatos anyaggal, amitől selymes és puha
lett, és a körmei alól is gondosan kikapartak minden koszt. A szobalányok nagyon alaposak
voltak, és mit sem törődtek a leendő fenség zavarával, aki nem szokott hozzá, hogy mások
segítsenek neki mosakodni.
Amíg a haja száradt, Cassandra is megfürdött gyorsan, bár korántsem olyan alaposan. Mivel
neki nem kellett lenyűgöznie senkit-legfeljebb egy valakit, aki már úgyis megszokta, hogy ő
nem makulátlan-nem ragaszkodott a tökéletessséghez. Tudta, hogy akik nem kedvelik, úgyis
találnak benne hibát, így miattuk kár lenne erőlködni.
Mivel nem akarták, hogy a ruhának véletlenül valami baja legyen, gyorsan megebédeltek,
mielőtt Ella felvette volna. A királyi szakácsok küldték fel az ételt, és igen bőkezűen mértek
mindent, de nem fért belééjük túl sok, mert a reggeli még nem volt túl régen, és az
izgatottságtól amúgy is összeszűlt a gyomruk. Mégis legyűrtek belőle valamennyit, majd
utána Beth, Charlotte és egy harmadik lány a palotából Cassandra irányítása mellett ráadták
a menyasszonyra a szabászati remekművet. El is rendezték rajta, hogy minden pont úgy
legyen, ahogy lennie kell.
Amikor ez megvolt, Cassandra elküldött egy szolgát, hogy szóljon lord Sylvertonnak. Ő
hamarosan meg is jelent, és mialatt Ella frizurája készült, a férfi még egyszer elismételte,
hogy miként fog zajlani az esemény, kikre számítanak vendégként, és kivel hogyan kell
viselkednie. Elismételtette vele a betanult mondatokat, amiket az eskütételnél, és a
koronázáskor kell mondania-ugyanis a két ceremóniát praktikussági okokból egyberakták-,
hogy biztos legyen benne, minden zökkenőmentesen fog lezajlani.
Amikor már sokadszor mentek végig ugyanazokon, Cas megsajnálta a barátnőjét, és
közbeszólva félbeszakította Jasont.
-Rendben lesz. Mindent tud, és én is ott leszek, úgyhogy szükség esetén tudok súgni. Nem
lesz semmi fennakadás. Inkább ellenőrizze a termet, vagy a konyhát, vagy adjon egy kis
támogatást őfelségének. Biztos tudna használni egy barátot.
A férfi láthatóan mondott volna erre valamit, amiből nem lett volna sok köszönet, de a lány
felemelt kézzel belé fojtotta a szót.
-Megy az idő, és ha jól sejtem, van elég dolga. Őt bízza csak rám.
Hangosan ezt mondta, de közben kérlelően nézett rá, és a kezével hessegette. Ella így is
elég ideges volt, kár lett volna még tovább frusztrálni.
A másik szeme értőn villant.
-Rendben van-mondta.-Akkor visszajövök, ha itt az idő.-És elment.
-Köszönöm-hálálkodott Ella, amint magukra maradtak.
-Semmiség. De most lássuk, hogy állunk!
A frizura készen volt. Még némi körömigazítás, hogy ne csak tiszta legyen, hanem formás is,
és már majdnem végeztek is. Ekkor Cassandra is átöltözött, és megfésülködött-illetve csak
akart, mert az első húzás után Beth kikapta a fésűt a kezéből.
-Adja ide, kisasszony! Ahogy ön tépi, teljesen tönkreteszi azt a gyönyörű haját!-
sopánkodott.-Még néhány év, és mindet kitépi.
-Akkor legalább nem kellene vele bajlódnom-vont vállat ő.-És lenne egy újabb dolog, amin a
népek csámcsoghatnak.
-Szamárság!
A szobalány a tükör elé terelte a gróf kisasszonyt, és lenyomta a székre, majd vehemens
szavai ellenére óvatos mozdulatokkal nyúlt a hajához. Nem vette észre, amit Cas igen: hogy a
palotai szolgalány tágra nyílt szemekkel figyeli, mit enged meg magának Beth a
kisasszonyával szemben. Nyilván várta, hogy mikor csap le rá a büntetés, és ahogy teltek a
percek, és semmi sem történt, a megdöbbenés hitetlenkedéssé változott.
Cassandra elnyomott egy mosolyt, de nem mondott semmit. Nem kell mindig mindenkinek
kiselőadást tartani. Néha elég annyi is, ha a másik a saját szemével látja, hogy van, aki a
cselédet is emberszámba veszi. Ez talán nem fogja azonnal átformálni az életét, vagy azt,
ahogyan önmagát látja, de elindíthat egy lassú folyamatot. Aminek a vége egy jobb élet
lehet. Vagy nem. De nem lehet mindenkit megmenteni, bármennyire is szeretnénk.
 De azért meg lehet próbálni-gondolta, szeme sarkából Ellára pillantva. Mert ha nem is
mindig, de legalább időnként sikerrel járhatunk.
-Gyönyörű vagy-mondta a lánynak.
Ella idegesen a hajához nyúlt, de azonnal vissza is kapta a kezét; attól félt, hogy tönkreteszi
a frizuráját.
-Köszönöm.
-Csak még néhány óra-bíztatta Cas.-Vagy talán elbizonytalanodtál?
-Nem!-tiltkozott a másik.-Edward…ő csodálatos. Tényleg. Nem is tudom, mit lát bennem…
-Na, ezt most fejezd be!-parancsolt rá szigorúan.-Semmi lekicsinylés, semmi szerénység.
Bármiben lehetsz bizonytalan, kivéve önmagadban. Szép vagy, kedves és együttérző. És a
király a lábad nyomáért is rajong. Szerinted ilyen rossz lenne az ízlése?
-Nem.
-Pontosan. Ha magadban nem bízol meg, bízz benne. És bennem. Csodálatos vagy, és
csodálatos királynő, feleség és anya leszel. Megígérem.
Úgy tűnt, a lány mindjárt elsírja magát.
-Hé! Csak semmi könny!-figyelmeztette Cassandra.-A vörös szemek nem igazán mutatnának
jól. Emellett senki sem hinné el, hogy őszintén örülsz a mennyegzőnek; azt fogják gondolni,
hogy belekényszerítettek. És ez nem tenné túl boldoggá Lord Sylvertont.
Sikerült megnevettetnie a másikat. A veszély elmúlt.
-Nekem úgy tűnik, hogy őt nagyon kevés dolog teszi boldoggá-jegyezte meg Ella.-Még
egyszer sem láttam vidámnak.
Én igen-mosolygott Cas magában, de nem mondta ki, hanem helyette így szólt.
-Ha bármikor rád ilyesztene azzal a nagy komolyságával, csak képzeld azt, hogy valaki a
tudta nélkül narancssárgára és rózsaszínűre festette a haját. Ez egyébként bárkivel szemben
beválik, bár a férfiaknál hatékonyabb.
-Te honnan tudsz ilyeneket?-kérdezte barátnője.
-Mindenhonnan-felelte lazán.-Bár ezt konkrétan a bátyám tanította, amikor egyszer volt egy
nagyon ijesztő külsejű orvosom. Nagy szakálla, bajusza és vastag szemöldöke volt, és furcsa
szemüveget hordott, a szeme pedig félelmetesen villogott. De rózsaszínben olyan mókás lett
volna, hogy minden alkalommal nevetnem kellett, amikor megláttam. Azt hitték,
megbolondultam.
Ella az elmúlt napokban hallott eleget Richardról. Bár fájdalmas volt neki, Edward szívesen
mesélt róla. Ő pedig szívesen hallgatta, és hálás volt, amiért a férfinak ilyen barát jutott. Csak
egy valakiről hallott ennél is többet: Lord Sylvertonról. Edward minden második mondatában
benne volt, és nyilvánvalóan nagyon közel álltak egymáshoz. S bár ettől még nem kedvelte
meg a morózus, távolságtartó férfit, könnyebben megbocsátotta neki, hogy olyan kemény
volt vele az elején-meg azután is.
-Hallottam, hogy mi történt a testvéreddel-mondta a barátnőjének.-Sajnálom. Biztos
nagyon hiányzik.
-Borzasztóan-ismerte be a másik.-De amíg emlékszem rá, addig nem tűnt el teljesen. És
biztos, hogy soha nem fogom elfelejteni.
-Én sem az apámat. Azt kívánom, bár itt lehetne ma.
-Néha arra gondolok, mennyivel jobb lenne, ha semmi sem változna-mondta Cas.-Senki sem
lenne beteg, nem menne el, és nem halna meg. De aztán rájövök, hogy borzalmasan
unalmas lenne, mert nem ismernénk meg új embereket, nem szereznénk új barátokat. Nem
születnének kisbabák, nem nőnénk fel, nem házasodnánk… Végeredményben tehát minden
jól van úgy, ahogy van. De azért még fáj.
 Ella egyetértően biccentett. Aztán Cassandra hirtelen megrázta a fejét-aminek a haján
ügyködő Beth egy cseppet sem örült, és így szólt:
-Elég ezekből a negatív gondolatokból. Hiszen férjhez mész!
-Tényleg! Bár még mindig nem tudom felfogni. Vagyis de. De mégse. Mintha ez egy álom
lenne, amiből bármikor felébredhetek.
-Gyere ide!-hívta Cas; ő odalépett hozzá, mire a másik egy hatalmasat csípett a karjába.
-Aú!-jajdult fel.
-Ez elég valóságos volt?-vigyorgott rá a gróf kisasszony.
-Kétségtelenül-mormolta a csípés helyét dörzsölgetve.-Muszáj volt ilyen erősen?
-Bocsánat. Legközelebb finomabb leszek.
Mire eljött az idő, Ella már nem tudta, mit is kezdjen magával. Leült, aztán felállt, járkált egy
kicsit, aztán ismét helyet foglalt, de egyszerűen nem bírt huzamosabb ideig nyugton
maradni. Cassandra egy idő után már nem is próbálta megnyugtatni, hanem csak beszélt
hozzá, hátha azzal egy kicsit eltereli a figyelmét. Aztán végre kopogtattak.
-Szabad!-szólt ki a két lány egyszerre.
Lord Sylverton lépett be. Ő maga is ünneplőben volt már, a haját is megigazította.
-Ejha!-mondta Cas.
-Ha nevetni mer, könnyen a börtönben találhatja magát-figyelmeztette a férfi.
-Eszem ágában sem volt nevetni-védekezett ő.-Igazából azt akartam mondani, hogy igen
fess ma. Mint egy igazi herceg.
Jason arcának rándulása elárulta, hogy cseppet sem értékeli a tréfát. Valószínűleg sokkal
kényelmesebben érezte volna magát szokásos egyszerű ruháiban, mint ebben a cifra
öltözékben, de egy szót sem szólt. Nem volt kenyere a siránkozás. Bár lehet, hogy ha
kettesben vannak, mondott volna pár keresetlen szót, de így inkább Ellához fordult.
-Készen áll?
-Nem-ismerte be a lány.-De attól nem lesz jobb, ha várunk, úgyhogy inkább essünk túl rajta.
- Edward is nyugtalan-árulta el a férfi.-Néha azt hittem, a székhez kell láncolnom, hogy ne
jöjjön ide megkeresni önt. Szerintem attól fél, hogy ön megint elszalad.
-Ugyan-szólt közbe Cassandra.-Ezúttal még az éjfél sem tarthat vissza, nem igaz?
-De.-A leendő királynő mélyet sóhajtott, majd a fátylát lehajtotta az arca elé.-Mehetünk.
Lord Sylverton ment elöl, utána a menyasszony Casszel az oldalán. A gróf a kápolna ajtaja
előtt várt rájuk, hogy oltárhoz kísérje Ellát. Lánya itt átadta neki a helyét.
-Minden rendben lesz-mondta még egyszer, utoljára a barátnőjének, és megszorította a
kezét.-Az első sorban leszek, és a fogadáson találkozunk.
A másik kurtán bólintott.
Cassandra nem szívesen hagyta magára, de muszáj volt. Tudta, hogy nem pátyolgathatja
egész életében. Úgyhogy hátat fordított neki, és követte Jasont egy oldalajtóhoz, amin át
viszonylag észrevétlenül elfoglalhatták a helyüket.
-Szinte el sem hiszem, hogy ez a nap is eljött-motyogta neki, amikor már leültek.-Annyi
tervezés után…
-Reméljük, semmi katasztrófa nem üt be az utolsó pillanatban-felelte ő.-Ha netán úgy érzi,
hogy rohama lesz, inkább most szóljon.
A lány lesújtó pillantást vetett rá, de egy része örült neki, hogy képes ezzel viccelődni.
-Nem hiszem, de ha tévedek, majd igyekszem csendben végigszenvedni-mondta szárazon.
Árnyék suhant át a férfi arcán.
-Inkább ne tréfálkozzon ezzel-morogta.
 Aha. Akkor mégsem békélt meg vele. Legalábbis nem annyira, mint azt szerette volna
elhitetni. Ennek zavarnia kellett volna, de inkább tetszett neki.
A vendégsereg, ami idáig folyamatos duruzsolásával megtöltötte a termet, hirtelen
elcsendesedett; a zenészek megszólaltatták hangszereiket, mire mindenki felállt, és bevonult
az érsek. Alighogy elfoglalta a helyét, ugyanannál az oldalsó főbejáratnál megjelent Edward.
Komoly arccal, méltóságteljesen lépdelt végig a szönyegen, és megállt a szentatya jobbján.
Jól nézett ki. És nem csak azért, mert olyan öltözéket viselt, aminek az árából a teljes Jones
család fél évig élhetett volna gond nélkül, hanem mert a szemében örömteli várakozás
csillogott, ami az arcára is kiült. Anélkül, hogy ünnepélyes megjelenésének hatását rombolta
volna.
A zene változott, és a nagy, kétszárnyú ajtó kinyílt a terem végében. Halk morajlás támadt,
amikor a vendégek megpillantották Ellát: a lány lélegzetelállítóan nézett ki. Még úgy is, hogy
Cassandra nem először látta. De a gróf kisasszony csak egy pillantást vetett rá, aztán az
uralkodó felé fordult, mert látni akarta az arcát.
Ha valaha szemernyi kétsége lett volna afelől, hogy a férfi mit érez a menyasszonya iránt, az
most azonnal szertefoszlott volna. Olyan rajongással és szerelemmel bámulta, hogy Cas szíve
egy pillanatra irigységgel telt meg. De csak egy pillanatra, mert azonnal kiszorította onnan az
öröm és az elégedettség-kettővel több boldog ember van a világon, és ez részben neki is
köszönhető.
Visszanézett Ellára és az apjára, akik kart karba öltve közeledtek. A férfi egyenesen előre
nézett, fejét felemelte, és egyenes háttal, szinte peckesen lépdelt-a megtört ember, akivé a
letartóztatás tette, nem volt sehol. Ezzel viszont a menyasszonyt is arra késztette, hogy minél
jobban kihúzza magát, mivel jóval magasabb volt nála. A feszes, büszke tartás királynőivé
emelte a lány megjelenését.
Az oltárnál a gróf elengedte Ellát, aki odalépett Edwarddal szembe. A férfi rámosolygott,
majd az érsek felé fordultak. A ceremónia megkezdődött.
Cassandra letörölhetetlen mosollyal hallgatta végig a szertartást. Annyiszor ismételtek át
mindent a menyasszonnyal, hogy néha vele együtt tátogta a szavakat, mert fejből tudta, mit
kell mondania. És közben érezte, hogy a bűntudat, ami Ella sorsának rosszra fordulása miatt
nyomta, most elszáll, mintha soha nem is lett volna. Betartotta az ígéretét. Úgy sejtette,
Amanda soha többé nem fogja álmaiban zaklatni.

Ella korábban azt remélte, hogy sikerül majd legyőznie az idegességét. Hogy amikor belép a
kápolnába, varázsütésre megnyugszik, és minden rendben lesz. De csalódnia kellett. A
bevonulás alatt folyamatosan attól rettegett, hogy mindenki szeme láttára elájul; szó szerint
bele kellett kapaszkodnia a grófba, mert néha attól tartott, hogy a lába nem tartja meg.
Némán könyörgött az égiekhez, hogy végig tudja csinálni, és bár rosszul érezte magát, nem
állt meg, hanem ment tovább, míg végül ott állt Edwarddal szemben.
Végre. Noha nem telt el 24 óra azóta, hogy legutóbb búcsút mondtak egymásnak, úgy
érezte, mintha hetek óta nem látta volna. Edward királyibb volt, mint valaha. Nem csak a
ruhája, de a tartása, az egész megjelenése, és a lánynak már attól kiszáradt a szája, hogy a
fátylán keresztül ránézett. A tudat, hogy ezt a férfit néhány perc múlva már férjének
nevezheti, hatalmasabb volt mindennél-szinte ijesztő. Mégis végtelenül boldogító.
Örült volna, ha megfoghatja Edward kezét, de semmiben nem mert eltérni a
megbeszéltektől. Megértette, hogy ez az esküvő sokkal inkább szól a közönségnek, mint
nekik maguknak, és hogy ez fontos vőlegényének, ezért nyugton maradt. Beszélt, amikor
kellett, és hallgatott, amikor arra került sor. Az eskü szövegét hangosan és jól érthetően
ismételte el. És ha csak tehette, végig Edward szemébe nézett, mert így ki tudta zárni az
összes zavaró tényezőt-a tömeget, a pompát, a kíváncsi tekinteteket-és arra tudott
koncentrálni, ami igazán fontos volt.
Nem is hallotta, amikor az érsek kimondta a bűvös szavakat: „házastársakká nyilvánítom”.
De meg kellett történnie, mert Edward egyszercsak felhajtotta a fátylát, és megcsókolta. Úgy,
ahogy a vásáron. De most már nem kellett félnie attól, hogy helytelen, amit tesznek-hiszen a
férje volt. És ezen már senki és semmi nem változtathatott. Még Frida sem.

Edward erre a pillanatra várt hetek óta, álmodozott, tervezgetett, de még annál is
csodálatosabb volt, mint remélte.
Egész nap benne bújkált a kétség, hogy Ella vajon hajlandó lesz-e végigcsinálni. Hiszen
ismerte, és tudta, hogy nem igazán szeret a figyelem középpontjában állni-márpedig
királynőként nem bújhat meg a háttérben. És bár igent mondott a lánykérésre, akkor még
nem tudhatta pontosan, mire is vállalkozik. De mostanra már lett róla némi fogalma, és noha
eddig nem adta jelét, hogy visszakozni akar, megvolt az esélye, hogy a végső elköteleződés
előtt meggondolja magát. Hiszen úgy mindenképp könnyebb lett volna neki.
Aztán megszólalt a zene, és meglátta őt a kápolna ajtajában. Észveszejtően gyönyörű volt.
És nyilván rettentően ideges, de ő akkor már tudta, hogy minden rendben lesz. Most pedig
itt voltak. Annyi viszontagság után. Férj és feleség.
A tömeg hangos tapssal ünnepelte a frigy megkötését szentesítő csókot, de a férfi ezt alig
vette észre. Legszívesebben azonnal eltűnt volna valahová kettesben a hitvesével. Ahol a
mindent halló fülektől távol elmondhatja neki, hogy mennyire gyönyörű, és hogy most, ha
lehet, még jobban szereti…de erre várnia kellett. Még hátra volt a koronázás.
Ezen az eseményen csak Ella volt a középpontban. Tartózkodó mosollyal és rezzenéstelen
arccal ment végig az újabb ceremónián, úgy kezelve a rá irányuló az osztatlan figyelmet,
mintha egész életében ezt csinálta volna. Edward minden perccel egyre büszkébb volt rá.
Amikor az érsek Ella fejére helyezte a koronát, a vendégek ismét tapsviharban törtek ki.
Aztán mikor felállt, mindenki egy emberként kiáltotta:
-Éljen Elladora Sophia Abigail királynő!
A király odalépett a lányhoz, megfogta a kezét, és így vonultak ki a teremből. A folyosón
azonban megálltak egy pillanatra.
-Döbbenetes vagy-suttogta Ellának, és a sorfalat álló palotaőrökkel mit sem törődve egy
újabb gyors csókot lopott tőle.
-A gyomrom még mindig görcsbe van rándulva-vallotta be ő alig hallhatóan.-De örülök,
hogy ez kívülről nem látszott.
-Semmi. Tökéletesen csináltad.
-Akkor már csak a fogadás-sóhajtott az újdonsült királnő.
-Igen. Aztán egy gyors vacsora, utána pedig csak te és én.
Már alig várta.
Nem látták, hogy bárki is megelőzte volna őket. Mégis, mikor beléptek a bálterembe, Jason
és Cassandra már ott várták őket.
-Eddig jó-mondta Lord Sylverton.-Minden a tervek szerint halad. Csak így tovább.
Cas a szemét forgatta.
-Az ég szerelmére, inkább gratuláljon nekik!-mondta, és odalépett Ellához, hogy megölelje.-
Annyira örülök, hogy minden ilyen jól alakult! Időnként voltak kétségeim.
-Még jó, hogy ez nem látszott rajtad-nevetett ő még mindig kicsit feszülten.-Köszönök
mindent. Beleértve az esküvőszervezést és a pánikkezelést.
 -Nagyon szívesen. Ha akarsz, hálából elnevezhetsz rólam egy gyereket. De most először éld
túl a következő pár órát is!
A frissen koronázott királynőnek nem volt ideje válaszolni, mert a vendégek is átértek, és
kezdhették fogadni a gratulációkat. Volt belőlük bőven.
Lord Sylverton mellettük maradt, Cassandra azonban néhány perc múlva megunta a
bájcsevejt, és arrébb oldalgott. Bár szégyellte magát, amiért cserbenhagyja a barátnőjét, a
rossz érzése nem volt elég erős, hogy maradásra bírja. A gratulálók többségétől az émelygés
kerülgette, és voltak, akikkel még udvariasságból sem akart szót váltani. Jobb szerette volna
elkerülni őket.
De nem maradt túl sok ideje a bűntudatra, mert nem sokkal azután, hogy otthagyta őket,
egy egyenruhás férfi lépett oda hozzá.
-Miss de Clare?
-Én vagyok-felelte meglepetten.-Miben segíthetek?
-Mr. Murray küldött, kisasszony. Azt mondta, ha Lord Sylverton elfoglalt, önt keressem
meg.
-Mr. Murray?-ismételte a lány értetlenül.
-Igenis, kisasszony. A herceg helyettese, Ian Murray.
-Vagy úgy!-biccentett hirtelen megvilágosodva.-Szóval Mr. Murray. És miért lenne szüksége
Lord Sylvertonra?
-Nos, adódott egy kis probléma-felelte a palotaőr, enyhén lehalkítva a hangját.-Még a
ceremónia alatt megjelent egy…hölgy, és követelte, hogy beszélhessen Miss…illetve most
már Mrs… szóval a királynővel. Mr. Murray gondoskodott róla, hogy ne zavarhassa meg az
eseményeket, de most már kezdeni kellene vele valamit, mert egyre hangosabb…
-Vezessen oda!-utasította Cas.
Örült, hogy van oka egy kis időre távozni. Egyébként volt egy erős tippje, hogy ki lehet az a
hölgy. És nagyon is szívesen elbeszélgetett volna vele.
Csukott ajtó ide vagy oda, már a folyosó végéről hallotta a nő pörölését. Megszaporázta a
lépteit, és kísérőjét lehagyva berontott a szobába, ahová Ian a váratlan vendéget vitte. Maga
a férfi az ajtó mellett állt, és mindent megtett, hogy lecsillapítsa a másikat, de láthatóan
fogalma sem volt róla, hogy mihez is kellene vele kezdenie-bár az, hogy nem engedte Ella
közelébe, igen jó helyzetfelismerő készségre vallott.
-Az ég szerelmére, fogja már be!-rivallt Cassandra Fridára köszönés helyett, amivel úgy
meglepte az asszonyt, hogy tényleg elhallgatott.
-Üdvözlöm, Miss de Clare!-sóhajtott Ian leplezetlen megkönnyebbüléssel.-Próbáltam
elmagyarázni a hölgynek, hogy meghívó nélkül nem mehet be sem a ceremóniára, se a
fogadásra, de nem volt hajlandó elmenni. Erősködött, hogy beszélni akar a királynővel.
Állítólag az anyja.
-Az vagyok!-csattant fel Mrs. Northwood magához térve.-Igenis jogom van hozzá, hogy…
-Hogy elhallgasson-vágott a szavába Cas keményen.-Ön gyalázatos módon bánt a nevelt
lányával, és eljátszotta a lehetőséget, hogy az anyja lehessen. Kis híján tönkretette az életét.
Nem fogom hagyni, hogy továbbra is a boldogsága útjába álljon!
Frida láthatóan nem tudta eldönteni, hogy felháborodjon, vagy mentegetőzni kezdjen. De
az előbbihez állt közelebb. Mielőtt azonban belelendülhetett volna, a gróf kisasszony
ingerülten megkérdezte:
-Mégis miért van itt? Az ingyen cselédjét akarja visszakapni? Vagy más oka van rá? Azt
akarom, hogy mondja meg az igazat!
-Más-bökte ki az asszony.
 -Mi?
Kellett még némi noszogatás, de a kívánságnak nem lehetett ellenállni.
-A…a pénz-vallotta be végül.-A hozományát csak akkor kapom meg, ha 21 éves koráig nem
megy férjhez.
Cassandra azt hitte, ez a nő nem lehetne megvetendőbb, de kiderült, hogy tévedett.
-Takarodjon a palotából-sziszegte.-Azt akarom, hogy soha többé ne próbáljon meg Ellával
találkozni, vagy bármi módon kapcsolatba lépni vele. Se maga, se a szánalmas lányai. Ha
meglátja őt, induljon el az ellenkező irányba! És ne merészeljen pletykálni róla, vagy rossz
hírét kelteni! Inkább ne is beszéljen róla! Felejtsék el mindannyian!
Frida tiltakozni akart, mire Cas nemes egyszerűséggel hátat fordított neki.
-Végeztem-mondta Iannek.-Kísérjék ki a palotából! Már nem fog több vizet zavarni.
-Igenis, kisasszony-felelte a férfi készségesen.
A lányban még akkor is fortyogott a harag, amikor visszaért a bálteremhez. Egy cseppet sem
bánta azt, amit az asszonnyal tett, és szívesen vállalta érte az izomlázra hasonlító sajgást a
vállaiban. De ez a kis közjáték nagyon feldúlta, így jobbnak látta megállni egy percre a
folyosón, mielőtt ismét a vendégek közé vegyül.
Amikor úgy ítélte, hogy most már senki fejét nem fogja indokolatlanul leharapni, ismét
csatlakozott az ünneplőkhöz. Tekintete automatikusan Jasont kereste, aki már nem a friss
házasok mellett állt, hanem kicsit arrébb élénk beszélgetésbe bonyolodott valakivel-egy
nyurga, bozontos hajú fiatalemberrel. Kellett néhány pillanat, mire Cas felismerte az illetőt,
de akkor a haragja maradéka is elpárolgott, és a helyét vidámság vette át. Egyenesen feléjük
indult, és közel érve megszólította őket.
-Szabad csatlakoznom?-kérdezte.
A herceg beszélgetőpartnere széles vigyorral az arcán fordult felé.
-Ha törvény, vagy jogszabály tiltaná, hogy részt vegyél egy egyszerű beszélgetésben, akkor
már rég nem beszélhetnénk királyságról, csakis diktatúráról. Vagyis ha ezt a kérdést
felteszed, azzal máris megkérdőjelezed a jelenlegi hivatalos államformát, valamint kritikát
fogalmazol meg, amely sérti az összes hatalmon lévő személyt, kezdve őfelségével.
-Téged is jó látni, George- nevetett Cassandra.-Nem voltam benne biztos, hogy eljössz.
A fiú vállat vont.
-Az udvar unalmas, de otthon még rosszabb. Anya elkezdett házasságról meg örökösökről
beszélni nekem. De hát az ég szerelmére! Még 16 sem vagyok! Úgyhogy amikor felcsillant a
szabadulás lehetősége, habozás nélkül megragadtam.
-Örülök neki-mondta Cassandra őszintén, és szeretettel összeborzolta a haját.
-Jaj, Cassie, muszáj ezt?-méltatlankodott a másik egy lépést hátrálva.-Azért elmúltam már 8
éves! És közönségünk is van.
-Ne aggódj, Lord Sylverton tud titkot tartani-mondta a lány.-Amúgy nagyon jól tudod, hogy
jelenleg mindenki a királynőre figyel; senki se kíváncsi rád!
-Sosem tudhatod!-morgolódott George.
-De igen, tudhatom. Miről beszélgettetek Lord Sylvertonnal?
-Birtok-igazgatási ügyekről-felelte a fiú.-Nem túl izgalmas téma. De ha már itt vagy, áruld el,
sikerült megoldást találni annak a lánynak a helyzetére, akiről legutóbb beszéltünk?
Cas nem tudott elfojtani egy büszke mosolyt.
-Ő díszeleg a király jobbján.
George halk, elismerő füttyentést hallatott.
-Nem rossz, kuzin. Azt hiszem, túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ezúttal önmagad is felülmúltad.
 -Ezúttal?-szólt közbe Jason, szokás szerint rátapintva a lényegre.-Talán máskor is csinált már
hasonlót?
-Állandóan-forgatta szemét a fiú.-Az a mániája, hogy időről-időre szárnyai alá vesz egy
nehéz sorsú hölgyet, és addig mesterkedik, amíg jobbá nem tudja valami módon tenni az
életét. Legalább tucatnyi szobalánynak segített már jobb munkahelyet találni, vagy
összeboronálta őket egy kedves fiatalemberrel, de olyan is volt már, hogy már meglévő
kapcsolatban segített elgördíteni az akadályokat, amik az esküvő útjába állhattak. Amolyan
titkos jótevő szerepében tetszeleg.
Cassandra kényelmetlenül nevetett.
-Ne túlozz. Legtöbbször csak annyit teszek, hogy tájékozódom az illető lehetőségeiről.
-Tapasztalatom szerint inkább ön hajlamos alábecsülni a saját munkáját-mondta Jason, és
megint azzal a bizsergető pillantással nézett rá.
De Cas már megszokta annyira, hogy ne jöjjön zavarba tőle. Vagy legalábbis el tudja rejteni,
ha mégis.
-Sokszor tényleg csak annyi kell, hogy megtaláljam a kiutat egy szorult helyzetből-mondta.-
A nőknek sokkal kisebb rálátásuk van az ilyen dolgokra, így sokan nem is tudják, hogy van
választási lehetőségük. Ilyenkor jön képbe Georgie a jogász-tudásával.
-Ha így hívsz, legközelebb hiába várod, hogy segítsek-hőzöngött unokatestvére.-Nehogy azt
hidd, hogy, csak mert rokonok vagyunk, bármikor rendelkezésedre állok, amikor csak
felbukkansz.
-Nem hiszem-felelte a lány kaján mosollyal.-De tudom, hogy ha elég ideig maradsz
magadra anyáddal, utána még a legfőbb ellenségednek is örömmel lennél szolgálatára,
csakhogy szabadulj.
George színpadias sóhajjal fordult Lord Sylvertonhoz.
-Látja, ez történik, ha a nő már nem tiszteli a férfit.
-Mégis milyen férfit?-nézett körbe Cassandra tettetett értetlenséggel.-Én itt egyet se látok.
-Látja, erről beszélek-mondta a fiú panaszosan.-Minden unokatestvér ilyen?
-Nem-felelte Jason.-Rosszabbak. Jobban teszi, ha értékeli, ami jutott.
Cas rákacsintott kuzinjára.
-Hallottad? Értékelned kell!
-Ha nem lennél ilyen gonosz, Cassie-cica, lehet, hogy megkérném a kezed-sóhajtott George.
-Akkor megúszott egy visszautasítást-közölte Jason.-A hölgy mindenkit kikosaraz.
-Nekem is nemet mondanál?
-Egy szempillantás alatt-vágta rá Cas.- Sajnálom, de túl fiatal vagy hozzám. De ha vársz még
10 évet…
A fiatal nemes felhördült.
-Ki van zárva. 10 év, kettesben anyámmal? Vagy őt ölöm meg, vagy magamat.
-Remélem, jegyzetel, Lord Sylverton-fordult vissza Cassandra Jasonhöz.-Épp most ismerte
be, hogy bűntényt tervez elkövetni. Ez még jól jöhet, ha később le akarjuk csukatni…vagy
megzsarolni.
-Azt hittem, a zsarolás önnek méltóságán aluli-jegyezte meg a férfi provokatívan.
Arcán most már tartósan ott volt a halvány mosoly, mert már nem akarta, vagy nem tudta
elrejteni többé. Ez nagy elégedettséggel töltötte el a lányt.
-Többnyire igen-felelte neki.-De ha kóstolta volna a szakácsnőjük mézessüteményét, ön is
belátná, hogy van olyan ár, amiért érdemes lealacsonyodni. Mennyei. És nem hajlandó
elárulni a receptet!
 -Talán mert az a biztosítéka-vetette fel George.-Ha megmondaná, utána nem lenne okom,
hogy megtartsam, mert egyébként egy kibírhatatlan nőszemély.
-Csak azért haragszik rá, mert fiatalabb korában mindig elkapta, ha torkoskodni próbált, és
kíméletlenül elnadrágolta-árulkodott Cas vidáman.-Nehéz úgy fenntartani a tekintélyed
valaki előtt, hogy emlékszel a fakanalára a hátsódon.
-Mintha téged nem kapott volna el!-morogta unokatestvére.
-De engem csak egyszer. Téged pedig hányszor is? Tízszer? Hússzor? Vagy már nem is tudod
számon tartani?
A fiú vörösre színeződött arca arról árulkodott, hogy a harmadik volt a nyerő tipp.
-Gondoltam.
-Vén, mint az országút, de olyan szeme van, mint egy sasnak-panaszkodott George.-
Esküszöm, azt is észreveszi, ha egy morzsa hiányzik a süteményből. Már le se merek menni a
konyhába.
-Mert egy gyáva nyuszi vagy!
-Te pedig nagyszájú!
-Gyerekek!-szólt közbe valaki a hátuk mögül.-Legalább a vendégek előtt viselkedjetek!
Mindannyian megfordultak, és a grófnővel találták szembe magukat.
-Lady de Clare-üdvözölte Jason.
George széles mosollyal kezet csókolt az asszonynak.
-Bocsánat, Marie néni-mondta.-Többé nem fordul elő.
-Talpnyaló!-csúfolta Cassandra, amivel kiérdemelte anyja helytelenítő pillantását.
-Mi az?-kérdezte ártatlanul.-Visszafogtam magam. Hiszen valójában azt akartam modani,
hogy se…
-Cassie!-szólt rá a nő.-Nem mondom még egyszer!
A lány megadta magát, és visszavonult, úgyhogy a grófnő George-hoz fordult.
-Jó látni téged. Rosana hogy van?
-Él és virul-felelte a fiú.-Sajnos. A múlt héten elég sokat köhögött, de az orvos szerint csak
megfázott, és némi pihenés és meleg helyrehozza. Amikor eljöttem, már jobban volt.
-Ezt örömmel hallom. És mi a helyzet a birtokon?
Cas úgy ítélte, hogy anyja egy hosszabb beszélgetésre készül, ezért szép lassan eltávolodott
tőlük, és intett Jasonnek, hogy ő is tegyen így.
-Ha belelendül, fél óráig sem hagyja abba-mondta a férfinak, mikor elég távol értek.-Jobb,
ha már most lelépünk, és akkor megússzuk a kényelmetlen feszengést.
A másik egy biccentéssel vette tudomásul a szavait, de nem barátságtalanul; a jókedve
kitartott, és hangjába is beleszűrődött.
-Igen figyelemre méltó rokonai vannak, Cassandra.
-Azért Edward mellett ön sem panaszkodhat-vágott vissza ő.-De elismerem, hogy George
különleges. Az egyik kedvenc emberem.
-Igazán szórakoztató egyén. De mondja csak, jól láttam, hogy ön eltűnt a teremből egy
időre?
-Csak nem szemmel tartott?-kötekedett Cassandra, de mielőtt a másik felelhetett volna a
provokációra, válaszolt.-Ami azt illeti, Frida eljött, hogy botrányt csapjon. Mint kiderült,
Ellának van némi hozománya, amire neki fájt a foga, ezért ellenezte az esküvőt.
-És ezt csak úgy elárulta önnek?-vonta föl szemöldökét a férfi.
-Nos, kellett némi noszogatás, de utána önként bevallotta. De nem kell aggódnia miatta,
nem fog több vizet zavarni.
 Jason láthatóan kérdezni akart valamit, de aztán mégsem tette. Túlzott magabiztosságával
sikerült felkeltenie a gyanúját. Ám korábbi ígérete miatt nem faggatózhatott, bármennyire is
szeretett volna, és ez nyilvánvalóan zavarta. Összecsapott benne a kíváncsiság és a becsület,
kemény belső feszültséget eredményezve, ami alapos szemlélő számára kívülről is
meglátszott rajta; a tartása merevebb lett, és az állkapcsa is megfeszült. De állta a szavát.
Ő mindezt látta rajta, és pont ezért végül nem tudott csendben maradni.
-Igen, ez is olyasmi, ami felől nem kérdezhet-ismerte be vonakodva.-De épp úgy, ahogy
Chasterton is bevallott minden gazságot, amit tett, úgy Frida sem fog még egyszer Ella
közelébe merészkedni. Mérget vehet rá.
A férfi válla ellazult. Meglepettnek tűnt.
-Korábban fogóval sem tudtam volna kihúzni önből semmit, most pedig magától beszél?
Cassandra vállat vonva a körülöttük lévőket kezdte nézni.
-Semmi olyasmit nem árultam el, amit magától ne sejtett volna. Nem nagy dolog.
De igenis, az volt, és ezt a másik is tudta. És méltányolta annyira, hogy ne firtassa az okát.
-Jut eszembe-váltott témát Cas nem túl elegánsan-remélem, nem bánja, hogy én
rendeztem le a problémát. Tudom, hogy szereti maga intézni a dolgokat. Talán jobb lett
volna, ha megvárom…
-Én utasítottam Iant, hogy ha nem ér el, akkor önhöz forduljon-árulta el Jason.
A lány meghökkenve pillantott fel rá, majd arckifejezése mosolyra fordult.
-Úgy látszik, kezdünk megbízni egymásban-mondta.-Hitte volna?
Bár tréfásan beszélt, a felfedezés jó érzéssel és őszinte örömmel töltötte el. Talán mégis
működhet ez a dolog kettejük között. Hiszen Jason már tudott sok mindenről, amit tett, és
ami emberi erővel lehetetlen volt, mégis bízott benne. És ha tartja magát az ígéretéhez, és
nem tesz fel kérdéseket, idővel talán kicsit többet is felfedhet előtte-nem mindent, de eleget
ahhoz, hogy ne veszítse őt el.
Ez volt az a pont, amikor már nem tagadhatta, hogy nyakig benne van. Mindeddig azzal
áltatta magát, hogy ha több nem lehet köztük, megelégszik a férfi barátságával. Élvezte a
társaságát, ezért akart vele időt tölteni. Jason komolyan vette, egyenlő félként tekintett rá,
noha kora, neme és képzettsége miatt sokan úgy gondolták volna, hogy Cassandra felett áll.
És megnevettette-akár szándékkosan, akár csak azzal, hogy önmagát adta.
De mostanra ez a közösen töltött idő drágább lett Casnek, mint azt valaha álmodta volna. A
köztük lévő vonzalom még mindig megvolt-ezt a bál és a táncuk a sötét folyosón igazolta-de
ő a maga részéről túllépett ezen. Minél jobban megismerte a férfit, annál jobban kedvelte, és
annál fontosabb lett neki. Már az is nevetségesen boldoggá tette, ha sikerült elérnie, hogy a
szája sarka megránduljon, mert ilyenkor tudta, hogy belül mosolyog. És valahányszor a
leghalványabb jelét adta a bizalmának, vele madarat lehetett volna fogatni. És minél többet
kapott ezekből a dolgokból, annál többet akart-mindent, amit a másik adni tud.
Ez nem egy hirtelen felismerés volt, ami fejbeverésként érte, inkább lassan, fokozatosan
ébredt tudatára az elmúlt hetekben. De nem mondott semmit, és nem is tett semmi
őrültséget, amit pedig szeretett volna-például megfogni a kezét, vagy megcsókolni-csak hátat
fordított neki, hogy még véletlenül se olvashassa le róla a gondolatait.
-Mit szólna hozzá, ha szereznénk egy italt?-kérdezte a megszokott hangján.- Úgy érzem,
mindjárt szomjan pusztulok.
-Valahogy úgy érzem, hogy mindig az italoknál kötünk ki-jegyezte meg Jason.-Ha nem
ismerném a családját, azt hihetném, hogy gondjai vannak az ivással.
-Csak az effajta társasági eseményeken-mondta a lány könnyedén.-Segít túlélni.
 A gratulációk fogadása után tánc következett. Először csak az ifjú pár, majd Ella gróffal,
Edward pedig Mariet kérte fel. Cas látta barátnőjén, hogy ideges, de a tánctudása kitartott.
Hamarosan a többi pár is bekapcsolódott, és a hangulat kezdett tetőfokára hágni.
Ezúttal végre senkinek sem lehetett kifogása, amiért Edward nem hajlandó másokat
felkérni. Miután a grófnőt megtáncoltatta, visszatért ifjú arájához, és nem tágított mellőle,
amíg el nem jött az idő, hogy átmenjenek a vacsorára. Akkor még utoljára köszönetet
mondott azoknak, akik a továbbiakra nem voltak hivatalosak, és Ellával együtt elbúcsúztak
tőlük, majd a szűkebb társasággal az étkezőbe vonultak.
Cassandra azonban ezt már nem látta, mert ő az utolsó táncnál már elment, hogy
ellenőrizze: minden készen áll-e. Természetesen Jason is vele tartott, és bár mindent
tökéletes rendben találtak, ő azért megigazított ezt-azt, és kiadott még néhány utasítást a
felszolgáló személyzetnek. Túlzott precizitása máskor talán zavarta volna a lányt, de ma egy
szót sem szólt-megértette, hogy ő így kezeli a feszültséget. Éreznie kellett, hogy kézben tartja
a dolgokat. Tudta, hogy a férfi addig nem fogja elengedni magát, amíg az utolsó vendég is el
nem hagyja a palotát; vagy még akkor sem.
Cas nem tudta elképzelni, hogy képes állandó felkészültségben élni. Számára még
belegondolni is kimerítő volt. El is határozta, hogy mihelyt túl lesznek mindenen, keres
valami megoldást a problémára, akár akarja Jason, akár nem.
-Eddig minden rendben-mondta a pattanásig feszült férfinak, miközben leült mellé.-
Háromszor beszéltük át a menüt a szakáccsal, és mindent meg is kóstoltunk. Rendben lesz.
A herceg válasz helyett váratlanul azt kérdezte:
-Hogy érzi magát?
-Kényelmetlenül, és alig várom, hogy vége legyen, de ezt leszámítva jól vagyok.
-Nem fáradt? Nem akarom, hogy megerőltesse magát.
Cassandra egyszerre megértette, hogy miért aggódik.
-Nem lesz rohamom-mondta meggyőződéssel.-Teljesen jól vagyok.
Jason biccentett, de nem látszott rajta megkönnyebbülés.
-Komolyan mondom. Ma este nem lesz.
A férfi rápillantott, és úgy tűnt, az, amit az arcán látott, végre meggyőzte. Nem kérdezte,
honnan tudja, csak hitt neki. Nehéz volt elnyerni a bizalmát-de ha valakinek sikerült, az
nyilvánvalóan erősebb volt mindennél. És Cas érezte, hogy ő már nagyon közel jár ehhez.
A fogások épp olyan ínycsiklandóak voltak, mint emlékezett rájuk. Mire mindenből evett,
amiből akart, úgy érezte, teljesen elnehezült a jóllakottságtól. Mivel az asztalnak az Elláéktól
távolabbi végén ültek, a grófkisasszony jobb híján a mellette ülő George-dzsal társalgott-
annál is inkább, mert a másik oldalán Jason szótlanabb volt, mint valaha. A férfi evés közben
végig szemmel tartotta kuzinját, mintha egy merényletre számítana, vagy valami hasonlóra.
Talán csak nem volt hozzászokva, hogy ennyire rendben menjenek a dolgok.
De az idő eseménytelenül telt. Ahogy az óra éjfelet ütött, a vendégek lassan szedelődzködni
kezdtek. Még elhangzottak az utolsó jókívánságok, néhány tréfás és őszinte jótanács, aztán
az emberek elszállingóztak, és egy bő óra múlva csak ők négyen maradtak a teremben.
-Hogy vagy?-kérdezte Cassandra Ellát.
-Kimerülten, de nagyon boldogan-felelte ő szégyellős őszinteséggel.
-Királynő lettél. El tudod ezt hinni, felség?
Tréfából hívta csak így, de barátnőjét szó szerint kirázta a hideg ennnek hallatán.
-Kérlek, szólíts Ellának! Elég lesz a felség mindenki mástól.
-Jobb lesz, ha hozzászokik, felség-nyomta meg az utolsó szót Jason.-Ha ennyitől is besokall,
mi lesz később?
 -Hagyd már!-lökte meg Edward hátulról, majd átkarolta feleségét.-Ella kitűnően vette az
eddigi akadályokat, és tudom, hogy minden mással is meg fog birkózni. Csak egy kis idő kell
neki, hogy beleszokjon az új szerepébe.
Cassandra úgy látta, hogy barátnője közel sem ilyen magabiztos. Nyilvánvaló volt, hogy nem
szívesen gondol arra, ami holnap vár rá, még ha el is fogadta. Vagyis ez volt a megfelelő
pillanat.
-Azt hiszem, ideje, hogy mi is átadjuk a nászajándékunkat-mondta Jasonnek.
A férfi beleegyezően biccentett.
Az ifjú pár meglepetten pillantott egymásra. Láthatóan nem számítottak semmi ilyesmire.
Edward még tiltakozni is próbált.
-Ez a rengeteg segítség is több, mint elég ajándék volt-mondta.-Igazán nem kellett volna...
-Inkább hallgasson, különben lord Sylverton szaván fogja-szakította félbe Cas.-És akkor
kárba veszne a sok tervezéssel töltött óra.
A király becsukta a száját.
A lány Jasonre nézett, aki egy intéssel jelezte, hogy övé lehet a megtiszteltetés.
-A mi ajándékunk egy nászút-bökte ki Cassandra.-Két hét távol a palotától, kettesben,
kötelezettségek és közönség nélkül.
Edward nem akart hinni a fülének. Neki is megfordult a fejében, hogy jó lenne egy kis időt
eltölteni valahol, távol mindenkitől, de tisztában volt vele, hogy a jelen helyzetben ez
lehetetlen. A Spanyolországgal kötendő szövetség éppen a meghiúsulás szélén áll, a franciák
bármikor lecsaphattak a városra, vagy az ország bármely pontján, arról nem is beszélve, hogy
az ő életük sem volt biztonságban. Mondhatni ez volt a lehető legrosszabb időpont egy
nászútra, és miután ezt Ellával is megbeszélte, úgy döntöttek, hogy szóba sem hozzák a
dolgot barátaik előtt. Volt elég bajuk enélkül is.
Arra a legkevésbé sem számított, hogy ők ketten a kérésük nélkül megszervezik az utat. Az
ötlet nyilván Cassandrától származott, mert kuzinja magától fontolóra se vett volna semmit,
ami ennyi kockázattal járt. Óriási csoda volt, hogy egyáltalán rá lehetett beszélni.
Valószínűleg a gróf kisasszony volt az egyetlen, akinek sikerülhetett a hajthatatlan de Clare
makacsságával, de még neki sem lehetett egyszerű.
És ha neki hálával tartozott ezért, Jasonnek még inkább-hiszen tudta, mennyire természete
ellen való volt, hogy ilyen veszélynek tegye ki őket, még ha a saját érdekükben is. Emellett
elképzelni sem tudta, mennyi idejébe kerülhetett mindent megszervezni.
Ellára nézett, de szerelme láthatóan ugyanolyan döbbent volt, mint ő. Szótlanságuk
azonban kevés volt, hogy a gróf kisasszonyt elhallgattassa: máris lelkesen ecsetelte a
részleteket.
-Holnap hajnalban indulunk lóháton, álruhában. Ki kell érnünk a városból, még mielőtt
teljesen kivilágosodna, hogy minél kevesebb figyelmet vonjunk magunkra. Egyébként
nagyjából ugyanakkor indul egy csalihintó is fényes kísérettel a palotából az ellenkező
irányba, hogy ha valaki a nyomunkba szegődne, inkább azt kövesse. A csomagok már össze
vannak készítve, elemózsiával együtt. Egész nap megyünk, és este megszállunk egy
fogadóban, onnan pedig másnap pár óra alatt elérünk az úticélunkhoz.
 -Elképesztő-nyögte ki Ella.-Mióta terveztétek ezt?
-Amióta az esküvőt. Nagyjából-felelte Cas vidáman.-Sajnos a fogadóban a kitalált történet
szerint a szolgálómnak kell kiadnod magad…
-Ez fog a legkevésbé zavarni. Köszönöm. Köszönöm!
-Mindketten köszönjük-vette át a szót Edward magához térve.-Őszintén.
-Cassandra Daphne Jane de Clare, ha babanévre lenne szükség. De most ajánlatos lenne
lepihenni, mert fárasztó napunk volt, és a holnapi se lesz jobb.
Ebben igaza volt, úgyhogy mindannyian a lakosztályaik felé indultak. Az ifjú pár az elmúlt
napokban beköltözött abba, amelyik Edward szüleié volt, és amit ő egyedül nem akart
elfoglalni; most készen állt, hogy birtokba vegyék. Ez egy szinttel lejjebb volt, mint barátaiké,
így Cas egy rövid időre kettesben maradt a herceggel, amit szándékában állt kihasználni.
-Remélem, ön is aludni fog-mondta neki.-Ahogy ismerem, a fogadóban úgyis átvirrasztja az
éjszakát, úgyhogy legalább most adjon magának egy pár óra szünetet.
-Ianre bíztam az elpakolás felügyelését, úgyhogy csak azt kell ellenőriznem, hogy minden
készen áll-e holnapra-felelte Jason.
Azt egy szóval sem említette, hogy tévedett volna a fogadóval kapcsolatban, vagyis sikerült
eltalálnia.
-Majd én elintézem. Én minden minden éjjel kialudtam magam, úgyhogy ennyi nem fog
megártani. Ön csak feküdjön le, és lehetőleg ne a kanapéra, hanem az ágyára, méghozzá cipő
nélkül. Ne aggódjon, ha elalszik, felkeltem.
A férfi habozott, de látszott rajta a kimerültség, így Cassandra nem adott neki többet két
percnél, míg beadja a derekát. Persze megvolt az esélye, hogy megmakacsolja magát, de
eldöntötte, hogy ha így lesz, akkor erővel kényszeríti, hogy pihenjen. Szerencsére erre végül
nem volt szükség.
-Négy óra múlva ébresszen fel!-adta be a derekát.-És hívja Iant a szobámhoz!
-Igenis, uram!-mondta Cas szalutálást imitálva, majd hessegetni kezdte.-Menjen, mert
mostantól miden perc pocsékolás, ha nem alvással tölti. Szüksége lesz az erejére az úton!
A csattanós visszavágás elmaradása jelezte a herceg fáradtságát. Ha tehette volna, Cas
biztosan megnyújtja ezt az éjszakát, hogy a négy óra nyolcig tartson, vagy tízig, de halál
mellett az idő volt az, amivel még ő sem szórakozhatott. Bizonyos dolgoknak megvolt a maga
természetes rendje, amibe nem lehetett belenyúlni anélkül, hogy túl magas árat ne kellett
volna fizetni érte. Csak annyit tudott kívánni, hogy a másik álma mély legyen és pihentető-ez
is több volt a semminél.
Miután megbizonyosodott róla, hogy az indulásuk zökkenőmentes lesz, ő maga is ledőlt, de
alig hunyta le a szemét, Beth már keltegette is-őt kérte meg, hogy ébressze fel. Az órára
nézve aztán látta, hogy valójában több mint három órát sikerült pihennie, de fáradtabbnak
érezte magát, mint mikor lefeküdt-már ha ez lehetséges egyáltalán. De nem volt mit tenni,
fel kellett kelni.
Felöltözött, és hideg vízzel megmosta az arcát, a szobalányt pedig elküldte Ianért. Amint
félig-meddig ébernek érezte magát bekopogott a herceg szobájába-aki a harmadik
koppintásra ajtót is nyitott. Ő is fel volt öltözve, és láthatóan már jó ideje ébren volt.
-Mennyit aludt, két órát?-kérdezte Cas köszönés helyett.
-Eleget.
-Ezt valahogy kétlem. De most már nincs mit tenni. Majd otthon kipiheni magát. Ian
hamarosan itt lesz; amíg beszél vele, én felkeltem a párocskánkat, és hamarosan
indulhatunk.
-Köszönöm.
 -Nincs mit.
A friss házasokat se érintette kellemesebben a korai ébresztő, mint őt, mégis jobb kedvűek
voltak nála. Talán mert friss házasok voltak, akik a meglepetés nászútjukra készültek…
Mindenesetre megígérték, hogy negyed óra alatt kész lesznek. Addig Cassandra a csomagok
után nézett.
A korábbi megegyezés szerint a hátasokat Ian, és az egyik megbízható palotaőr vezette ki a
palotából, míg ők négyen a király korábbi szobájából nyíló titkos folyosón át hagyták el az
épületet. Kint találkoztak. Holmijuk már a lovak hátára volt kötve, így csak nyeregbe kellett
szállniuk, hogy indulhassanak. Nem sok mindent vittek magukkal, hogy minél kisebb
feltűnést keltsenek; Jason biztos volt benne, hogy a birtokán majd minden szükségessel el
tudják majd látni őket.
Cas átvette Csillagvirág kantárát Iantől, és Ellához fordult.
-Szállj fel!
-De ő a te lovad-tiltakozott a lány.-Nekem jó lesz egy másik…
-Nem vagy gyakorlott lovas-szakította félbe barátnője.-Ha haladni akarunk, olyan állaton
kell ülnöd, amit ismersz. Nem véletlenül lovagoltattalak annyit mostanában.
Ella nem vitatkozott tovább, hanem hagyta, hogy nyeregbe segítsék. Csak mikor biztosan
ült a helyén, akkor kockáztatott meg egy kérdést:
-Veled mi lesz?
-Nekem Lord Sylverton felajánlotta a saját ménjét.
Cassandra megsimogatta Rigó orrát. Előre megbeszélték, hogy melyik lovat kinek kell
megülnie, így most nem tiltakozott-már csak azért sem, mert nagyon megkedvelte a csődört.
Hogy ez viszonos volt-e, azt nem tudta, de az biztos, hogy Rigó teljesen mozdulatlanul állt,
amíg felkapaszkodott rá, és nem moccant, amíg ő nem jelzett neki. Pedig az eddigi
alkalmakkor mindig rakoncátlankodott egy kicsit. Bár lehet, hogy fegyelmezettsége nem is
neki szólt, hanem a gazdájának, aki kicsit arrébb állt, de azért még a ló látókörében.
 Amint mindannyian nyeregben voltak, búcsút intettek Iannek, aki majd távollétükben tartja
a frontot, és útnak indultak a hajnali homályban.
  Jason ment elöl, mint vezető-mutatta az utat, és meghatározta a haladásuk sebességét.
Közvetlenül mögötte Ella és Cas, aki végig szemmel tartja majd barátnőjét, hogy szükség
esetén pihenőt kérjen. Ahogy ismerte, biztos volt benne, hogy Ella inkább tűrné a
fáradtságot, semhogy hátráltassa a többieket. Végül pedig Edward.
  A tervezésnél Cas határozottan amellett volt, hogy engedjék a friss házasokat egymás
mellett menni, de Jason nem engedett. Azt mondta, ez a formáció védelem szempontjából
előnyösebb. Ha váratlan támadás éri őket, az valószínűleg elölről fog jönni, és akkor Edward
hátul lesz a legnagyobb biztonságban.
  -Ez nem azt jelenti, hogy Ella nem fontos-tette hozzá a férfi.-Veszély esetén önnek azonnal
ki kell menekítenie őket, és biztonságos helyre vinni, amíg én feltartom azt, aki ránk támadt.
  A gondolat, hogy Jasont hátrahagyva meneküljön, egyáltalán nem tetszett Casnek. Éppen
ezért az előkészületek részeként arra is volt gondja, hogy eseménytelen utat kívánjon
maguknak-csak hogy biztosra menjen. És elővigyázatossága nem volt felesleges. Az alapján,
hogy milyen görcsök kínozták egy órán át, valami komoly veszélyt háríthatott el, mondjuk
egy rablótámadást, vagy hasonlót. De lehet, hogy szó sem volt ilyesmiről, csak a keleti szél
leckéket vett az északitól egy „hogyan kínozzuk meg parancsolónkat” című képzés során, és
most kipróbálta a tanultakat.
  Szűk, elhagyatott, néptelen utcákon haladtak a városon keresztül. Egy teremtett lelket sem
lehetett látni semerre. Ha valaki mégis kikukkantott a házak valamelyikének ablakán, csak
négy vándort láthatott lovon, egyforma barna köpenybe burkolózva a hideg miatt. Hozzáértő
szemekkel talán megjegyezhették, hogy  milyen kiváló hátasaik vannak, és némi töprengés
után arra juthattak, hogy valószínűleg jómódú kereskedők lehetnek, akik hazafelé tartanak,
de valódi kilétük senkinek eszébe sem juthatott. Álcájuk tökéletes volt.
  A kelő nap lassan felemelkedett a látóhatár mögül, narancs- és rózsaszínűre festve az eget.
Az éj sötétjét elűzte a nappal fénye, és visszavonulásra késztette az árnyakat. Mire a ragyogó
aranykorong legalsó pontja is elszakadt a földtől, az utazók maguk mögött hagyták a város
utolsó házait, és lovaikat nekieresztve vágtattak céljuk felé.
  Pont ez kellett nekem-állapította meg Cas, akit a hideg levegő és a vágtázás végre teljesen
felébresztett. Rigó gond nélkül  lépést Jason kancájával, sőt, testén enyhe remegések
futottak végig, mintha erővel kellene visszafognia magát, hogy ne hagyja hátra társait.
Cassandra felismerte a viselkedését: Csillagvirág ugyanilyen volt, amikor azt akarta, hogy
engedjék kedve szerint futni.
  -Most nem lehet-mormolta neki.-De ha megérkeztünk, megmutathatod, milyen gyors vagy.
Rendben?
  A ló nem reagált, valószínűleg nem is hallotta, de ha hallja, akkor sem értette volna meg.
Mégis uralkodott magán, és engedelmesen követte Cas jelzéseit. Csak mikor egy órával
később megálltak, hogy pihenjenek egy kicsit, akkor fejezte ki egyet nem értését egy
méltatlankodó horkantással. 
  Cas megpaskolta a nyakát, majd Ellához fordult, aki épp lekászálódott Csillagvirág hátáról.
  -Hogy vagy?
  -Elfáradtam-vallotta be a lány.
  -Innentől lassabban megyünk majd-szólt közbe Jason.-Minél gyorsabban minél messzebb
akartam kerülni a várostól, és ez sikerült, úgyhogy most már nem lesz olyan erőltetett a
menet. 
  -Ezt jó hallani-sóhajtott Ella, és leült egy kőre, hogy kifújja magát. Hiába a lovaglóleckék,
messze nem volt olyan edzett, mint társai, akik egészen fiatalkoruk óta hozzászoktak az
ilyesfajta megmérettetésekhez. Úgy érezte, feszül minden izma. 
  Kínlódása barátnőjének is feltűnt, és bíztató mosollyal buzdította kitartásra.
  -Eddig nagyon jól csinálod. Igyekeztünk úgy tervezni az utat, hogy neked se legyen túl
megerőltető, úgyhogy nem lesz több ilyen vágta.
  -Igazság szerint az ügetés rosszabb-vallotta be az ifjú királynő vonakodva.-Abban jobban
kifáradtam.
  -Akkor nem lesz több ügetés-egyezett bele Cas.-Megoldható, igaz?
  Jasonre nézett megerősítésért, aki nem habozott megadni azt.
  -Egyáltalán nem okoz problémát-mondta.-De még így is kimerítő lesz. Jobb lenne, ha
őfelsége enne egy kicsit, hogy visszanyerje az erejét.
  -Az ég szerelmére!-sóhajtott fel Cas frusztráltan.-Nem tudná a nevén szólítani? Igaz, hogy
királynő, de gyakorlatilag a sógornője is. Legalább akkor nevezze Ellának, amikor magunk
vagyunk!
A herceg rámeredt, mintha nem értené, miért húzza fel magát egy ilyen lényegtelen
kérdésen. De Cas azt akarta, hogy végre túllépjenek a merev udvariaskodáson. Mind a ketten
fontosak voltak számára, és egyre több időt töltött velük, úgyhogy a lelki békéje érdekében
arra volt szüksége, hogy jól kijöjjenek egymással. Ezért megadta a kezdőlökést.
És valószínűleg Edward is hasonlóan érezhetett, mert habozás nélkül melléállt.
  -Cassandrának teljesen igaza van. Jason, te olyan vagy, mint a testvérem, Ella pedig életem
szerelme. Nem kell úgy viselkednetek, mintha semmi közötök sem lenne egymáshoz.
  Ella és Jason összenéztek, majd a lány habozva megszólalt.
  -Nekem nincs ellenemre, lord Sylverton.
  -Nekem sem, de csak ha ön is a keresztnevemen szólít.
  Cas elégedetten nyugtázta Ella bizonytalan mosolyát. Nagyon is tetszett neki a dolgok
alakulása; de az elért győzelem után ideje volt visszavonulni.
  -Nos, akkor eszünk?
  Az előző napi vacsora után egyikük sem volt igazán éhes, de azért bekaptak pár falatot,
mielőtt tovább indultak. Ezúttal lépésben haladtak, így sem Ellát, sem a lovakat nem
fárasztották feleslegesen. Az ifjú királynőnek sikerült valamennyire kipihennie magát, és
mivel a lovaglás ezen módja nem igényelt részéről különösebb figyelmet, rövid csend után
beszélgetést kezdeményezett.
  -Pontosan hová megyünk?
  Elővigyázatosságból még nem közölték velük az úticélt, bár Edward az irányból addigra
kitalálhatta. Természetesen ez is Jason ötlete volt, aki attól tartott, hogy valaki kihallgatja
őket. Most viszont már nem volt okuk titkolózni.
  -A Sylverton birtokra, Jason kastélyába.
  Ella meglepetten az előtte lovagló férfira pillantott, majd megrázta a fejét.
  -Még mindig alig hiszem el, hogy ezt megszerveztétek nekünk-mondta.-Olyan, mint egy
álom. Bár mostanában az egész életem ilyen.
  Cas nevetett.
  -Meglátod, hamarosan a régi életed fog annak tűnni.
  Barátnője bizakodva biccentett.
  -Remélem, igazad lesz.
  Igazság szerint Cas biztos volt abban, hogy ez nem fog megtörténni. Ha egy rossz álomból
felébredsz, megörülsz, hogy az nem a valóság, lerázod magadról még az emlékét is, és éled
tovább az életed, mintha mi se történt volna. De az a csaknem 2 év, amit Ella mostoháival
töltött, örökre nyomot hagyott rajta.
  De ez talán nem is olyan nagy baj-gondolta Cas. Az emberek egy részét megkeseríti a
szenvedés, de Ella csak még kedvesebb, megértőbb és együttérzőbb lett általa. Talán részben
emiatt lesz belőle a  történelem legnagyszerűbb királynéja. 
  -Nem tudom, megköszöntem-e már...
  Ella szavai kiragadták a gondolatai közül, vissza a valóságba.
  -Mit?
  -Mindent-mondta a másik.-Hogy mindent jóra fordítottál.
  -Azért nem minden az én érdemem-tiltakozott Cassandra.-Például az első találkozásodhoz
Edwarddal az égvilágon semmi közöm nem volt.
  -De igen. Te mutattál be Mr. Johnsonnak, akinek köszönhetően abban a kocsmában voltam.
  -Ez nagyon közvetett.
  Ella oda se figyelt a szavaira; láthatóan eltökélte, hogy minden jóért ő felel. Pedig a
legjobbat, a szerelmet nem tőle kapta. Igaz, segített megteremteni a lehetőséget, hogy ők
ketten találkozzanak, de hogy ott mi történt velük, abba nem nyúlt bele, nem is tudott róla.
Minden, ami kialakult köztük, a saját érdemük volt.
  -Talán tényleg nem mindent neked köszönhetek-ismerte el végül hosszas győzködés után.-
De nem tudom, hogy érhetném el a tündér keresztanyámat, hogy elmondhassam neki, az ő
segítségéért is hálás vagyok. Megpróbáltam szólongatni néhányszor, amikor egyedül voltam,
hátha megjelenik, de eddig hiába.
  Casnek mosolyognia kellett barátnője ártatlan szándékán.
  -Talán csak nem szereti a hálálkodást. 
  Ella fontolóra vette ezt a lehetőséget, és elfogadható magyarázatnak tartotta. De azért
megkérdezte:
  -Mit gondolsz, látom még valaha?
  -Nem hiszem. Elvégezte a feladatát. De biztos vagyok benne, hogy figyelni fog a háttérből,
és ha szükséged lesz rá, segítségedre siet.
  Az álca remekül bevált kétszer is, de Cassandra azt remélte, hogy többé nem kell
használnia. Talán Jason hatása volt, talán a hosszabb fájdalommentes időszaké, hogy
elkezdett más szemmel tekinteni a „ képességére”, de most már nem szívesen pazarolt volna
kívánságot csak azért, hogy kilétét elrejtse. Úgy vélte, némi ügyeskedéssel a legrosszabb
helyzetben is el tudná kerülni, hogy meg kelljen jelennie Ella előtt.
  Viszont időszakosan felvett szerepének volt egy kellemes mellékhatása. Mostantól, ha
természetfeletti módon kell valamit helyrehoznia, nyugodt lélekkel hivatkozhat az állítólagos
keresztanyára. Barátnője kételyek nélkül hinni fog neki, ő pedig megússza, hogy olcsó
kifogásokat kelljen gyártania, amivel megvédheti a titkát. És ahogy Edwardot ismeri, ő is
feleségével fog tartani. Így csak egyetlen személy miatt kell aggódnia; aki ugyan nem tesz fel
kérdéseket, de mindig nyitva tartja a szemét és a fülét, és semmi sem kerüli el a figyelmét.
  Ebben a pillanatban Jason hátranézett. Cas azt hihette volna, hogy valamiféle boszorkányos
erővel megérezte, hogy rá gondolt-de mivel eddig sem tudta megállni, hogy fél szemmel ne a
férfit figyelje, tudta, hogy ilyesmiről szó sincs. Azóta, hogy elindultak a palotától, Jason
nagyjából 10 percenként hátranézett a válla felett. Amellett, hogy Cas folyamatosan szemmel
tartotta, ő is meg akart róla bizonyosodni, újra és újra, hogy Ellával minden rendben van. A
védelmezni akarás olyan mélyen beleivódott, hogy talán nem is tehetett volna másként.
  Néhány hete Cas biztos lett volna benne, hogy Jason csak a királynő épsége és a csapat
haladása miatt aggódik. De most már tudta, hogy Ella érdekli: a lány, aki elcsavarta a kuzinja
fejét, és aki a mostohái kegyetlensége mellett is kedves tudott maradni. A férfi nem töltött
vele túl sok időt, de egy olyan jó emberismerőnek, mint ő, ennyi is elég volt, hogy rájöjjön,
kuzinja milyen nagyszerű feleséget talált. Csak nem tudta, hogyan fejezze ki
nagyrabecsülését.
 Cas Iantől tudta, hogy a herceg képes semmi perc alatt mások bizalmába férkőzni, és a
legféltettebb titkaikat is kiszedni belőlük, miközben ők meg vannak róla győződve, hogy
önként árulják el. Bárkivel kapcsolatot tudott teremteni. De amikor éppen nem játszott
szerepet, hanem önmaga volt, mintha mindezt elfelejtette volna. Rideg lett és hivatalos.
Cas eleinte azt hitte, ez egyszerűen abból fakad, hogy az emberek többségét nem szívleli.
De éppen Ella ébresztette rá, hogy valami más is lehet a háttérben. Mialatt együtt dolgozott a
herceggel, sokszor szóba került a barátnője, és minél többet beszéltek róla, annál inkább úgy
érezte, hogy Jason kezdi megkedvelni őt. De amikor ezt elmondta neki otthon, Ella biztos volt
benne, hogy téved.
-Tiszteletteljes, de ugyanolyan távolságtartó és merev velem, mint az elején-jellemezte a
férfi viselkedését.-Akár ki is írhatná egy táblára, hogy ne közelíts.
Cassandra ennek hallatán összezavarodott. Biztos volt benne, hogy jól értelmezte Jason
elismerő szavait, és nem értette, hogy miért nem barátságosabb kicsit Ellával. Talán nem
akar bizalmas kapcsolatba kerülni a királynéjával? Ez elképzelhető lett volna, de tekintve,
hogy Edwarddal milyen közel álltak egymáshoz, nem lett volna sok értelme. Ekkor merült fel
benne, hogy talán nem arról van szó, hogy nem akar. Hanem nem tud.
Mivel annyi mindenhez értett, és mindig mindent kézben tartott, Cas sosem feltételezte
volna, hogy ilyen problémái vannak. Főleg mivel olyan jó kapcsolata volt az embereivel. De
ha jobban belegondolt, ez többnyire a tiszteleten alapult, amit anélkül is kivívhatott, hogy
igazán közel került volna hozzájuk. Amikor pedig „Jane”-nel ismerkedett össze, akkor
ellenségként kezelte, vagyis szerepet játszott.
Mindent egybevetve felállított egy elméletet: a férfi nem igazán tudja, hogyan kezelje a
kapcsolatait, és a bizonytalanságát megközelíthetetlenséggel kendőzi el. De ez egyelőre egy
olyan teória volt, amit nem támasztott alá elég bizonyíték. És nem kérdezhetett rá
egyenesen, mert csak zavarba hozta volna Jasont, amit merevséggel leplezett volna el, és ő
nem kapott volna egyenes választ. De tesztelhette-úgy mint az út elején. És mivel Jasonnek
láthatóan nem volt ellenére, hogy Ellát Ellának hívja, ezt egy sikeres kísérletnek könyvelte el.
-Olyan furcsa-jegyezte meg Ella kis hallgatás után.-Nem rég még senkim sem volt, most
pedig hirtelen annyi emberre számíthatok.
-Majd megszokod-legyintett Cassandra kantárral a kezében.-Az a fontos, hogy tudd, ha
valamelyik nemes gondot okozna, én szívesen lerendezem a dolgot. Vagy szólhatsz lord
Sylvertonnak is; akkor hírét sem hallod többé az illetőnek.
  Ella kissé bizonytalanul nevetett.
Jason ezúttal rendesen hátrafordult a nyeregben.
-Megtenné, hogy nem ad rossz ötleteket a barátnőjének? Nem szeretném, ha olyan
helyzetbe kerülnék, hogy kénytelen legyek megtagadni a parancsot.
-Miért kellene megtagadnia?-játszotta Cas az értetlent.-Annyi nemes van, hogy ha
néhánynak nyoma vész, a többinek fel se tűnik.
A férfi bosszúsan szusszant.
-Ha egy névtelen báró legkisebb leánykája rámosolyog egy házas férfira, a viselkedését
máris vérlázítónak minősítik, és fél évig beszélnek róla. Egy eltűnésből az évszázad botránya
lenne.
-Szerencsére ön remekül ért az eltussoláshoz.
Edward zárkózott fel melléjük váratlanul, félbeszakítva a szóváltásukat.
  -Miss Cassandra. Megengedné, hogy váltsak pár szót a hitvesemmel?
  -Parancsoljon.
  Cas meghúzta Rigó kantárát, és lemaradt, elfoglalva a király korábbi helyét hátul. Közben
elkapta Jason pillantását, és egy vállrándítással jelezte, hogy „nem az én ötletem volt”, de a
férfi, ha ingerült volt is a csere miatt, nem mutatta. Őt pedig még annyira se zavarta; jól
elfoglalták a saját gondolatai.
  Az a „pár szó” amit Edward Ellával váltott kitartott egész délelőtt, úgyhogy mikor megálltak
ebédelni, ők ketten még mindig egymás mellett voltak. Így ültek le a takaróra is, amit Cas
kiterített, hogy mégse a puszta földre kelljen telepedniük. Közben Jason elővette az
elemózsiát.
  -Egyelőre sikerült tartanunk a tervet, úgyhogy belefér egy hosszabb pihenő-mondta a férfi.-
Másfél óra múlva indulunk tovább.
  -Utána megint vágtatunk egy kicsit-tette hozzá Cassandra.-Minél hamarabb érjük el a
fogadót, annál jobb.
  Ellának nem sikerült teljesen elnyomnia a grimaszát ennek hallatán. Cassandra tudta, hogy
barátnője komoly izomlázra számíthat, de voltak nála olyan növények, amik fürdővízbe
szórva elmulaszthatták a fájdalmat. Csak a kastélyig kellett kibírnia, ott már ki tudja kúrálni.
  A több órányi lovaglás után jó étvággyal falatoztak a szakács által összekészített csomagból.
Körbeadtak egy tömlő vizet is. Ezalatt a lovak békésen legelésztek mellettük, időnként
megeresztve egy-egy horkantást vagy prüszkölést, mintegy elégedettségük jeleként-igazi idill
volt.
  Ella körbenézett a réten.
  -Egyszer el kellene vinni a gyerekeket egy ilyesmi helyre-mondta hirtelen.-Biztos nagyon
élveznének egy pikniket a szabadban.
  Cas rájött, hogy az árvákra gondol. Mivel ő maga is elveszítette a szüleit, barátnője az első
találkozás óta szívén viselte a sorsukat, és már előállt néhány jó ötlettel, amivel örömet
okozhattak nekik. Sajnos azonban a lehetőségeik elég korlátoltak voltak.
  -Már én is el akartam vinni őket ide-oda, de eddig egyszer sem jött össze. Sajnos nincs elég
nővér, hogy út közben figyeljen rájuk.  Egy-két gyereket ki lehet vinni az árvaházból, de az
összeset egyszerre? Reménytelen.
  Barátnője csüggedten sóhajtott.
  -A palota kölcsönadhat néhány szolgálót-szólt közbe Jason váratlanul.
  -Tényleg?-kapta fel a fejét Ella.
  -Ön a királynő. Azt fogják tenni, amit mond nekik.
  Erre elpirult.
  -Igaz. Még meg kell szoknom.
  Edward nevetett, és megsimogatta hitvese hátát.
  -Van egy olyan érzésem, hogy számodra nem lesz gond jóra használni a hatalmad.
  Ella ránézett, és összemosolyogtak.
  A köztük lévő meghittséget látva Cas vártlanul úgy érezte magát, mint egy betolakodó.
Elfordult, hogy ne zavarja őket-de így a tekintete Jasonével találkozott. Az acélkék szemek
egyenesen az övébe fúródtak, és az volt az érzése, hogy a férfi olvas benne, hogy érzi a
vágyakozását, és ettől annyira zavarba jött, hogy muszáj volt valamivel megtörnie a
pillanatot.
  A tömlő után nyúlt, és nagyot kortyolt belőle-de nem figyelt oda, és sikerült félrenyelnie.
Köhögve kapkodott levegő után.
  -Minden rendben?-kérdezte Ella aggódva.
  Cassandra bólogatott, de még mindig nem sikerült lélegzethez jutnia.
  -Csak túl nagyot kortyoltam-nyögte ki végül kínkeservesen.-Bocsánat.
  Letette a tömlőt, és gondosan kerülte Jason tekintetét.
  -Sétálok egy kicsit, hogy kinyújtóztassam a lábam-mondta, és felállt.-Nem megyek messzire.
  
  A herceg a lány távolodó alakja után nézett. 
  Már előző nap, az esküvőn feltűnt neki, hogy valami furcsa vonás van Cassandra
mosolyában, amikor a szerelmeseket nézi. Őszinte volt, de nem tisztán örömből fakadt,
hanem valami más is volt ott, csak nem tudott rájönni, hogy mi. Úgy sejtette, hogy hiába
kérdezne rá, nem kapna választ, ezért elkezdte megfigyelni, hátha idővel felismeri. És az
imént sikerült. 
  Sóvárgás volt. Alig egy villanásnyi, de erős és mélyről jövő. Mintha olyasmit látna, amit
nagyon akar, de nincs rá esélye, hogy megkapja. Korábban azt mondta, 2 hónapja van
szerelmet találni, ami eleve nem volt sok, ő a saját boldogsága helyett mégis inkább másokét
építgette. És most kezdett kifutni az időből.
  -Mindjárt jövök-mondta Jason a kuzinjának.-Valamit meg kell beszélnem Miss de Clare-rel.
  -Mi itt leszünk-biccentett Edward.
  Jason nem vesztegette tovább az időt, hanem a gróf kisasszony után sietett.
  Cas tartotta magát az ígéretéhez: alig 150 méterre távolodott el tőlük, és olyan helyen
maradt, ahol ülő helyzetükből is jól láthatták. Szerette feszegetni a határokat, de most szavát
adta, hogy ezen az utazáson betart minden apró biztonsági előírást, bármennyire
feleslegesnek is látja. Például hogy nem tévesztik egymást szem elől.
  Mivel háttal állt a férfinak, Cas nem láthatta közeledni. Köpenyébe burkolózva magasra
emelte a fejét, és a szélbe tartotta, amitől haja virgoncan lobogott. Mikor megállt mellette,
Jason észrevette, hogy a szemét is becsukta-szavai azonban arról árulkodtak, hogy pontosan
tudja, ki ment oda hozzá.
  -Szüksége van valamire, vagy meg akar róni, mert elfeledkeztem valamelyik szabályáról?
  -Csak biztos akartam lenni benne, hogy jól van-mondta Jason az igazságnak megfelelően.
  Cassandra kinyitott a szemét, és rámosolygott.
  -Egy kis félrenyelésbe nem fogok belehalni-csipkelődött vidáman.
  A férfi nem épp erre gondolt, de mivel úgy tűnt, hogy a másik tényleg jól van, nem igazította
ki. Valószínűleg amúgy is szándékosan értette félre, hogy végignézhesse az erőlködését,
miközben próbálja világosabban kifejezni magát. És hiába igyekezne, a végén nem kapna
komoly választ. Ha beszélni akar, felhozza ő maga, ha pedig nem, akkor úgyis
komolytalansággal felelne az aggodalmaira.
  -Szeretném megköszönni a segítségét a szervezésben-fogalmazta át gyorsan a
mondandóját.- Nagyon sokat jelentett.
  Igazság szerint annál is többet. Casnek megvolt a képessége, hogy a kellemetlen és terhes
feladatokat élvezhetővé, sőt, szórakoztatóvá tegye. És mindezek után úgy viselkedett,
mintha az, amit tett, semmiség lett volna. A hálálkodására is csak egy vállrándítással reagált.
  -Bármit a barátokért-mondta magától értetődően.
  -A királynő szerencsés, hogy számíthat önre.
  -És nem ő az egyetlen.
  Ez a megjegyzés olyan váratlan volt, hogy a férfi hirtelen nem is értette. De a lány még nem
fejezte be.
  -Valószínűleg elég sok időt fogok mostantól a palotában tölteni-folytatta, ismét az égre
bámulva.- Ellának szüksége lesz rám az első hónapokban, vagy talán tovább is, amíg meg
nem tanul eligazodni az udvari intrikák útvesztőjében. De így az ön számára is elérhető
leszek. Ha úgy érzi, hogy használni tud, csak szóljon; szívesen leszek a segítségére bármiben.
  Jason ereiben megfagyott a vér. Egy kép merült fel emlékei kútjából, régi, csaknem
elfeledett. Egy kísértet szavai.
  „-Ha úgy érzed, hogy használni tudsz, szívesen segítek!”
  Ezt mondta Richard, amikor megkérte, hogy legyen futár. A háború miatt kevés embere
volt, és úgy érezte, nincs más választása, mint bevonni őt is. Azzal nyugtatta magát, hogy ez
közel sem olyan veszélyes, mintha az ellenséges vonalak mögött kellene kémkednie, és
különben is, tud magára vigyázni. Csak azzal nem számolt, hogy bizonyos helyzetekben nem
elég a felkészültség. Nem egész két év múlva ott állt a zokogó grófnő mellett, aki azért sírt,
mert ő megölette a fiát.
  Ha Cassandra nem véletlenül választotta éppen ezeket a szavakat, ha a felsőbb hatalmak így
akarták figyelmeztetni, hogy ne kövesse el még egyszer ugyanazt a hibát, sikerrel jártak.
Halott barátja teste felett tett fogadalmat, hogy soha többé nem teszi kockára senki életét,
aki fontos neki. Emellett arra is megesküdött, hogy meg fogja óvni Richard családját, és bár
ebben eddig finoman szólva nem remekelt, szándékában állt kitartani ígérete mellett.
  Ezúttal másként lesz-mondta magának. Kerül, amibe kerül, de soha többé nem fog
fájdalmat okozni annak a családnak. Főleg Cassandrának. Meg fogja őt védeni, akár akarata
ellenére is.
  -Ami azt illeti, volna valami, amivel segíthetne-mondta mintegy mellékesen.
  -Hallgatom.
  -Engedje, hogy egy orvos megvizsgálja!
  Cas azonnal rájött, hogy csapdába sétált, és visszakozni akart, de mielőtt megtehette volna,
Jason sietve folytatta. 
  -Egyetlen orvos, egyetlen vizsgálat. Ha nem talál semmit,  akkor ennyi volt, és többé nem
zaklatom vele.
  -Nem hinném, hogy a többi doktorhoz képest bármi újat tudna mondani-tiltakozott a lány.
  Jason már tisztában volt ezzel. Nem feltétlenül újat akart hallani, csak egy megbízható
orvosi szakvéleményt, amin aztán elindulhat. Eddig az esküvői előkészületekre való
tekintettel félretolta a problémát, de most már túl voltak mindenen, úgyhogy itt volt az ideje,
hogy ezzel is foglalkozzon. Nem állt szándékában tétlenül várni, hogy vajon Cassandra melyik
rohama végződik a halálával.
  Legszívesebben még mindig egy seregnyi szakembert küldött volna rá, de azt Cas soha nem
bocsátotta volna meg neki. Nem mintha ez önmagában eltántoríthatta volna. Kíntól eltorzult
arcának látványa beleégett az elméjébe, és nem hagyta nyugodni; tudta, hogy akár meg is
gyűlölteti vele magát, ha cserébe megszabadíthatja ettől a mérhetetlen fájdalomtól. De ha
túl korán idegeníti el magától, akkor azzal a saját munkáját akadályozná, és nem akarta, hogy
emiatt valljon kudarcot. Először inkább önmagától fog kutatni, hátha így is jut valamire. De
előbb kellett egy kiindulási pont.

  -Ha haszontalan, akkor elküldöm, és soha többé nem hozom szóba a dolgot.
  Cassandra arcán látszott a vívódás, de a sóhaja végül beletörődő volt.
  -Legyen. 
  A férfi érezte, hogy valami megnyugszik benne. 
  -Köszönöm-mondta őszintén.
  A lány szúrós pillantást vetett rá.
  -Nem szívesen. Pontosan tudja, hogy nem ilyen segítségre gondoltam.
  -Ön pedig tisztában van vele, hogy nem fogom veszélybe sodorni azzal, hogy engedem közel
kerülni a munkámhoz.
  -Nem muszáj veszélyesnek lennie-érvelt Cas.-Biztos van olyan munka, amit megtartott
magának, de igazából más is elvégezhetné. Ami kockázatmentes.
  Ami azt illeti, valóban voltak ilyen feladatok, nem is kevés. És egyáltalán nem lett volna
ellenére, hogy minden nap látnia kelljen a lányt, és beszélni vele. De nem fogja kihasználni a
kedvességét. Az árvaház, a Carolina, és mellé még Ella-mostanra elég jól átlátta, hogy
Cassandra milyen komoly munkát végez hétről hétre, és ezek mellé egyáltalán nem hiányzott
neki, hogy még az ő gondjait is nyakába vegye. Ezért döntött úgy, hogy megosztja vele a
legújabb fejleményeket.
  -Értékelem a felajánlását, de pont ezekre a feladatokra lesz a második helyettesem.
  A meglepetés egy percre felülírta Cas ingerültségét.
  -Talált valakit a munkára?
  A férfi bólintott.
  -Emlékszik a férfira a színháznál?
  -A bordatöréses?
  -Jamienek hívják-mondta.-Szépen javul az állapota, de ha rendbe is jön, nem küldhetem ki
újra. Lelepleződött, és bár a sikátorban mindenkit elkaptunk, nem tudhatjuk, ki tud még róla;
nem éri meg a kockázatot. Egyszerű palotaőrként dolgozni visszalépés lenne számára, viszont
jót tenne neki, ha egy ideig olyan feladatkörben lenne, ahol nem kell állandóan az életéért
aggódnia, ezért választottam.
  Már közölte vele, hogy milyen változásokra számíthat, és a férfi mindet elfogadta. Jó kém
volt, és nagyon fog hiányozni a munkája, de már volt pár ötlete, hogy ki vehetné át a helyét.
Ő megtette, amit tudott.
  -Keresztbe tesznek önnek, mégis győztesen jön ki a helyzetből-mondta Cassandra.-Nem
semmi.
  -Inkább csak próbálom minimalizálni a károkat-javította ki Jason.
-De kivételes eredménnyel. Ez azért nem akármilyen képesség. Nem csoda, hogy ilyen
fiatalon ilyen magasra vitte.
-Azért ön se panaszkodhat-nők megmentője.
Cas tettetett borzadással rázkódott meg.
-Ha rajtam ragad ez a név, személyesen önt teszem felelőssé érte-fenyegette meg a férfit,
aki úgy nézett rá, mintha nem értené, mi zavarja.
-Talán nem tetszik?
-Mondjuk úgy, hogy valami jobban csengő címről álmodoztam.
A férfi elgondolkodott.
-Mit szólna egy olyanhoz, ami úgy kezdődik, hogy Mrs…
A lány ellenérzései ezúttal mentesek voltak minden megjátszástól.
-Inkább szóba se hozza-kérte fájdalmas arccal.- Mindjárt lejár a határidő, és még mindig
nem tudom, mit mondjak apámnak.
Jason úgy döntött, ideje a tárgyra térnie.
-Igazság szerint részben ezért jöttem ide beszélni önnel-ismerte be.-Ha jól értettem, a gróf
azért akarja önt férjhez adni, mert aggódik, hogy mi lesz, önnel, ha ő meghal, a vagyon pedig
másra száll, igaz?
-Tulajdonképpen igen-erősítette meg Cassandra.- Miért?
-Gondolkozom egy lehetőségen, ami esetleg megoldás lehet a helyzetére. Biztos
megélhetést jelentene önnek akkor is, ha nem megy férjhez, így eltűnne a nyomás,
ugyanakkor nyitva hagyná a lehetőséget, ha mégis találna valakit.
-Bármi is az, igent mondok rá-vágta rá Cas felcsillanó szemmel.
-Igazság szerint még utána kell járnom néhány dolognak, mielőtt bármit mondanék-
próbálta lehűteni a lelkesedését Jason.-Nem akarom hitegetni, amíg nem biztos.
-Bármi is lesz a vége, hálás vagyok, amiért megpróbál megoldást találni számomra.-a lány
elfordult.-Jobb, ha visszamegyünk. Inkább ne hagyjuk magára a gerlepárt túl sokáig.
A gerlepárnak semmi baja nem volt az egyedülléttel. Olyannyira, hogy Cas-arra hivatkozva,
hogy hátulról jobb a kilátás-megmaradt hátul, hogy Edward továbbra is a felesége mellett
mehessen.
Sikerült jó tempót felvenniük, így a további kisebb pihenők ellenére is elérték a fogadót,
mire az ég szürkülni kezdett. Fél órával korábban megálltak egy rövid időre, hogy még
egyszer utoljára átbeszéljék fedősztorit, és hogy Jason és Cassandra lecseréljék a
köpenyeiket egy díszesebbre. A formációt is megváltoztatták, hogy a „szolgák” menjenek
hátul. A színjáték elkezdődött.

22. fejezet
 Jason nagy lendülettel belökte a fogadó ajtaját, és úgy masírozott be, mintha az övé lenne a
hely. Kihúzta magát, fejét büszkén felszegte; arcán gőgös kifejezés ült. Nem nézett se jobbra,
se balra, nem kért engedélyt, hanem egyenesen a fogadóshoz lépett, és fennhéjázó
pökhendiséggel bámult le rá.
-A két legjobb szobáját-parancsolta, mint aki természetesnek veszi elsőbbségét valamennyi
vendéggel szemben.
Cas, aki végig mögötte állt, és maga is igyekezett minél arisztokratikusabbnak tűnni, őszinte
elismeréssel figyelte a férfi tökéletes játékát. Az arroganciája olyan hiteles volt, hogy azt
bármelyik nemesúr megirigyelhette volna. Jelenlétével uralta a teret, minden figyelmet
magára vonzott-ezzel elérve, hogy senki pillantást se vessen a szolgálókra, akik kicsivel
hátrébb várakoztak kezükben az úrfi és a kisasszony holmijával. Edward és Ella láthatatlan
volt.
-Kit tisztelhetek uraságodban?-kérdezte a fogadós hajbókolva, miután egy pillanat alatt
felmérte új vendégeit, és megérezte a pénz szagát.
-Hogyhogy kit?-kelt ki magából Jason, ahogy azt bármelyik elkényeztetett ficsúr tette volna,
aki azt hiszi, hogy ő a világ közepe.-Wolwerton őrgrófjának elsőszülött fia vagyok, lord
Dominic Nicolas Harold Wolwerton. Ő pedig a húgom, Anna Magdalena Leonóra.
Lord Wolwerton valójában csak egy mezei gróf volt, de ha ezt valaki tudta is, betudhatta a
hazugságot egy beképzelt fiú nagyotmondásának. És valóban volt egy fia meg egy lánya
ugyanezekkel a nevekkel, de mindössze 13 és 15 évesek voltak. A birtokai pedig az ország
másik felében voltak, így csekély volt rá az esély, hogy bárki is lebuktassa őket. Annak
nagyobb volt az esélye, hogy valaki felismeri Jasont, de a férfi biztos volt benne, hogy ez nem
fog megtörténni; azt mondta, két éve nem járt a birtokain, és még sosem szállt meg ebben a
fogadóban.
-Emellett az emberek azt látják, amit látni akarnak-tette hozzá, amikor tervezgetés közben a
lány felvetette a problémát.-Fel sem fog merülni bennük, hogy a földesuruk vagyok.
Cas ennek ellenére fontolóra vette, hogy egy kívánsággal megváltoztatja azt, ahogy az
idegen Jasont látják. De aztán némi töprengés után letett róla. Úgy döntött, megbízik benne-
emellett furdalta is kíváncsiság, hogy a férfi tényleg képes-e erre az átverésre.
Úgy tűnt, nagyon is képes rá. A férfival ellentétben Cassandra nyíltan végignézett az
embereken, hogy ha valamelyik arcon felismerést lát, időben cselekedhessen. De csak
kíváncsiságot vagy lenézést talált, amit az általuk játszott szerep váltott ki. Tényleg senki sem
gyanokodtt.
Az álnév és a grófi cím hallatán a fogadós maga lett a megtestesült segítőkészség. A két
legjobb szobája már foglalt volt, de a férfi a nagyobb fizetség reményében habozás nélkül
kidobta a vendégeit. Látták távozni őket: egy kereskedőt, valamint egy bírót a feleségével,
akik poggyászukat cipelve, hangos méltatlankodással hagyták el a fogadót.
-Elnézésüket kérem, nagyságos uram-hajbókolt a fogadós Jason előtt.-Ha tudtam volna,
hogy ide látogatnak, fenntartom önöknek a szobát. De ha várnak egy percet, máris rendbe
teszem önöknek.
Jason elfintorodott.
-Remélem ki is szellőztetsz, mert nem vagyok hajlandó holmi közrendűek bűzében aludni-
közölte dölyfösen.
-Természetesen, nagyságos uram.
-Iparkodj.
Cassandra úgy döntött, ideje, hogy ő is beszálljon a játékba.
 -Fürdőt akarok-nyavalyogta a tőle tellő legkényesebb hangon.-Minden tagom fáj. Ha ennek
vége, csak hintóval megyek el bárhová.
-Lovon sokkal gyorsabban odaérünk-közölte Jason, fel sem véve „húga” szemrehányó
pillantását.
-De olyan kényelmetlen. Azt akarom, hogy szerezz egy hintót!
-Lehetetlen.
-Lady Sylverton itt lakik pár órányira-szólt közbe a fogadós.-Tőle esetleg kérhetnek egyet.
Jason egy „téged meg ki kérdezett?” pillantást vetett rá, Cas viszont kapott a szón.
-Kérlek, Dominic! Nem bírok ki még egy ilyen napot! Kérlek!
-Majd meglátom-napolta el a vitát Jason, majd vészjósló tekintettel a fogadóshoz fordult.-
Kész van már a szoba?
-Máris, nagyságos uram!
A férfi elinalt, de pár perc múlva már vissza is tért.
-Erre parancsoljanak-mondta a lépcső felé intve.
Elindultak felfelé. Jason ment elöl, mintegy visszautasítva, hogy egy közönséges pór
mutassa neki az utat. Utána a fogadós, majd Cas, végül pedig az ifjú pár. Akiket végre
vendéglátójuk is észrevett.
-Ha meg nem sértem, nagyságos uram-kezdte mélységes tisztelettel-Megkérdezhetem,
hogy a szolgákkal mi legyen éjszakára? Esetleg az istállóban…
-Velünk alszanak-közölte Jason, anélkül, hogy egy pillanatra is megtorpant, vagy hátranézett
volna.-Problémát jelent?
-A legkevésbé sem, nagyságos uram! Ahogy ön, és bájos húga óhajtják.
Ami azt illeti, a bájos húgnak már igencsak elég volt a szerepéből, úgyhogy amint a
szobákhoz értek, folytatta a panaszkodást.
-Teljesen kimerültem-sóhajtott teátrálisan.-Azt hiszem, fürdő helyett inkább csak lefekszem.
-Ahogy gondolod-vetette oda Jason, mint akit fikarcnyit sem érdekel a húga jóléte.-
Hajnalban indulunk.
Cas durcás arccal nézett rá.
-Dominic, olyan gonosz vagy! Tudod, hogy a korán kelés nem tesz jót a bőrömnek!
-Ha nem leszel útra kész, itt hagylak.
Cassandra sértett hangot hallatott, majd bevonult az egyik szobába, nyomában Ellával.
Amint az ajtó bezáródott mögöttük, Cas megkönnyebbült sóhajjal rogyott az ágyra.
-Ez fárasztóbb volt, mint az egész napos lovaglás-suttogta barátnőjének.
-Pedig nagyon jól ment.
Ella letette a csomagokat a padlóra, és mellé ült.
-Lissa vagy Georgia se csinálhatta volna jobban.
-Halkabban!
Az ifjú királynő az ajtó felé kapta a fejét, és ijedten halkította le a hangját.
-Bocsánat.
De úgy tűnt, nem történt baj. A fogadós nem ért tá hallgatózni, ugyanis épp azzal volt
elfoglalva, hogy miképp csikarhatna ki minél több pénzt váratlan vendégeitől. Épp bőséges
vacsorát ajánlgatott Jasonnek-nyilván szép felárért-de a férfinak is elege lehetett már a
színészkedésből, mert mindent visszautasított.
-Nem kérünk semmit-jelentette ki.-Csak aludni kívánok. Ne merjen senki a szobám közelébe
jönni, és felébreszteni, világos? Aki terhemre van, azt megkorbácsoltatom!
-Megértettem, nagyságos uram! Úgy lesz, ahogy parancsolja!
-Micsoda talpnyaló-motyogta Cas.
 -Most takarodj!-utasította Jason a fogadóst, a hangszínéből ítélve olyan arccal, mintha egy
darab trágyához beszélne.-Holnapig színed se lássam!
-Ahogy kívánja. Kellemes éjszakát kívánok, nagyságos uram!
Léptek koppantak, és a fickó végre elment. Egy perc múlva nyílt a szobaajtó, és a herceg
jelent meg, nyomában Edwarddal.
-Magunk vagyunk-mondta.
Korábban megegyeztek, hogy nem kell színészkedniük, amikor egyedül vannak, de nem
használják egymás valódi nevét, nehogy valaki fülét megüsse.
-Ha az az ember még egyszer kimondja, hogy nagyságos uram, képen törlöm-közölte Cas
őszintén.
-Szerintem azt is alázatos hajlongással fogadná-vélte Edward.
-Inkább kerüljük a feltűnést-mondta Jason.-Majd ha egyedül jár erre, elbánhat a fogadóssal
kedve szerint.
Cassandra nyelvet öltött a férfira.
-Ünneprontó.
A másik szája széle mintha egy pillanatra mosolyra rándult volna, de aztán máris
elkomolyodott, és a királyhoz fordult.
-Ti itt fogtok aludni a feleségeddel.
Edward meglepetten bámult kuzinjára. Aztán Cassandra felé fordult. Aztán megint vissza.
Jason azonnal megértette a ki nem mondott kérdést.
-Én őrködni fogok-mondta.-Nem lesz szükségem ágyra.
Látta, hogy ez nem tetszik unokatestvérének. És nem ő volt az egyetlen. Ellán is látszott,
hogy tiltakozni készül, és a férfi érezte, hogy hosszú vitának néz elébe, ha nem állítja le őket
időben. De mielőtt bármit is tehetett volna, a grófkisasszony megszólalt.
-Esélytelen lebeszélni.
Mindannyian Casre néztek, aki a kérdő pillantásokra egy lezser vállvonással felelt.
-Én megpróbáltam mindent. Jobb, ha gyorsan lefekszünk, hogy reggel minél korábban
indulhassunk. Majd a kastélyban kipiheni magát.
A királyi pár egy percnyi gondolkodás után belátta, hogy igaza van. Ezek után egyszerre
sietős lett nekik, hogy nyugovóra térjenek, és finoman kitessékelték barátaikat, akik
átmentek a másik szobába.
-Köszönöm-mondta Jason, amint maguk maradtak.
-Ne köszönje. Én sem értek egyet a dologgal. De tudom, hogy hajthatatlan; ezért is
készültem fel.
-Felkészült?
Cassandra az egyik csomaghoz lépett, amit Edward hagyott ott, és beletúrt. Rövid
kotorászás után egy zacskót, és egy fatáblát vett elő, majd diadalmasan felmutatta.
-Hogy jobban teljen az idő-mondta.
Jason azonnal megértette, hogy csőbe húzták. Így már világos volt, hogy a lány miért nem
tiltakozott hevesebben a fennmaradása ellen.
-Önnek aludnia kell-szállt vele vitába.
-És hagyjam egyedül virrasztani? Szó sem lehet róla!
Cas a játék kellékeit az ágy melletti asztalkára tette, majd az egészet arrébb húzta, hogy oda
lehessen tenni egy-egy széket a két oldalára.
-Meglátja, kettesben sokkal érdekesebb lesz. És így is tud figyelni a szomszéd szobára.
-Nem hinném, hogy az éjszakázás jót tenne az egészségének.
 -Amiatt nem kell aggódnia. Teljesen jól vagyok. És majd bepótolom az alvást, ha
megérkeztünk.
Jason alaposabban szemügyre vette a lányt. Ő nem nézett rá, de nem azért, mert kerülte a
tekintetét; csak már eldöntötte, hogy bármit is mond, nem fog rá hallgatni. Ezt látta a szája
feszülésén. Konok nőszemély. Pedig az elmúlt napokban ő sem pihent túl sokat.
-Miért pont sakk?-kérdezte tőle.
-Anyám nagyon megkedvelte, de apám nem hajlandó játszani vele, mert a börtönre
emlékezteti-mondta Cas.-Ha megtanít rá, átvehetem a helyét, és lehetek anyám partnere.
Jason belül megrezzent a börtön említésére. Még mindig nem tudta megbocsátani
magának, amiért engedte, hogy becsapják, és ok nélkül szenvedésre és szégyenre ítélte
barátja apját. Ez a kis boszorkány meg nyilván tudta ezt. És nem szégyellte kihasználni a
gyenge pontját, hogy elérje, amit akar.
A férfi a végsőkig küzdött, ha csak tehette, de most felismerte, hogy nem győzhet. Bár ez
olyan vereség volt, amit valamiért nem is érzett annak.
Fogott egy széket, és az asztal mellé tette.
-Kezdjük a bábuk nevével.
Cassandra szeme felragyogott, és sietve kiszórta a figurákat a zacskóból.
-Ez mi?-kérdezte, felvéve az egyiket.
-Futó-felelte a férfi.-Átlósan lehet vele közlekedni.
-És ez?
-Az a bástya. Előre, hátra és oldalra mozog.
-Ez?
-Az a királynő.
Elég gyorsan átvették az alapokat, pont, ahogy számított rá. A lány nagyon hamar
megjegyezte a szabályokat, és felfogta a játék értelmét, és sürgette, hogy hadd próbálja ki
frissen szerzett tudását. Jason felajánlotta, hogy ad neki egy bástya előnyt az elején.
-Szó sem lehet róla!-jelentette ki a lány.-Nem kell nekem előny, hogy megverjelek, Dominic
bátyus!
A férfi a kihívás hallatán elnyomott egy mosolyt.
-Ahogy gondolod, Anna húgocskám. A fehér kezd.
A lány lépett a lóval. A férfi az egyik parasztjával. A lány megint a lóval.
-Érdemes kihasználni az erőforrásokat-jegyezte meg Jason, miközben egy másik parasztot
tett arrébb.-Bár az összes bábut nehezebb átlátni.
-Hallgass, bátyus.
Cas egy pillanatra behunyta a szemét, majd kinyitotta, és ő is az egyik parasztot mozdította
előrébb.
-De nem azért, mert ezt mondtad!-figyelmeztette a másikat.
-Természetesen, húgom.
Pár lépéssel később Jason a futójával leütötte Cassandra lovát.
-A fenébe-szaladt ki a lány száján.
A férfi nem tudta megállni, hogy ne incselkedjen vele.
-Talán valami gond van?
-Ugyan, dehogy. Csak így három lépéssel tovább fog tartani, hogy mattot adjak.
Jason meglepődött. Nem számított rá, hogy a másik már az első meccsnél ennyire átlát és
eltervez mindent. Vajon becsapta, és igazából már évek óta sakkozik? Vagy ennyire
alábecsülte volna?
Egy pillanattal később felismerte a szarkazmust.
 -Nagyon vicces-mondta partnerének, aki természetesen észrevette átmeneti zavarát, és jót
szórakozott rajta.
-Egy pillanatra beugrott.
-De csak egy pillanatra.
-Önnel szemben már ez is sikerélményt jelent.
-Inkább lépjen!
Cassandra megzabolázta vidámságát, és lépett. Hamarosan sikerült leütnie azt a bizonyos
futót, de közben elveszítette egy bástyáját és két parasztját. Kénytelen volt megállapítani,
hogy ez a játék nehezebb, mint amilyennek tűnik. Támadni, szemmel tartani az ellenfél
bábuit, és védeni a királyt…
-Ez igazából az ön munkájának a modellje, nem igaz?-jegyezte meg, miközben megpróbálta
sarokba szorítani Jason királynőjét.
-Nagyjából-ismerte el a férfi.-Csak én nem mindig látom tisztán az ellenfél lépéseit.
A királynővel leütötte a lány másik lovát is.
-Sakk.
A lány szentségelt. Látta, hogy ha errébb lép a királlyal, sarokba szorítja magát, és veszített.
Inkább úgy döntött, hogy beáldoz egy bábut, és belépett a királynő elé a futójával. Így
sikerült utat nyitnia a király későbbi lépéseihez is.
-Ügyes-jegyezte meg Jason, miközben levette a futót.
-De nem eléggé.
Cas most már kénytelen volt hátrálni. De hiába ügyeskedett, egy percen belül mattot
kapott.
-Első játéknak nem rossz-mondta a férfi.
-A következő jobb lesz-közölte a lány eltökélten, és elkezdte visszarendezni a táblát
kezdőpozícióba.
Az első játék legfeljebb 6 percig tartott. A második fél perccel tovább. Minden alkalommal
másféle taktikával próbálkozott: próbált minél több fekete bábut leütni, miközben
hátrahagyta a királyt, máskor csak a védekezésre koncentrált, vagy megpróbálta sarokba
szorítani Jason királyát. A hetedik menetet már sikerült 10 percre húzni, de Cassandra a
győzelemnek még csak a közelébe sem került. Ám ahelyett, hogy ez letörte volna, csak
feltüzelte.
-Ezúttal menni fog-mondta, miközben nyolcadszor is felrakta a figuráit.
-Mintha ugynezt mondta volna a legutóbbi 3 előtt is-emlékeztette Jason.
-És fogom is mondani mindaddig, amíg tényleg sikerül-közölte Cas, és kilépett az egyik
paraszttal.-Ön jön.
Eddig többnyire úgy játszott, hogy a kezdetek kezdetén kitalált egy tervet, amibe igyekezett
beleszőni Jason lehetséges válaszlépéseit is, de bárhogy is igyekezett, a férfi mindig valami
olyannal rukkolt elő, amire nem számított. Most úgy döntött, hogy inkább ellenfele lépéseit
fogja figyelni, és ez alapján dönti el, hogy mit csináljon. Ehhez azonban hideg fejjel kellett
gondolkodnia.
Nagyjából ugyanúgy indítottak, mint eddig is. Cassandra lépett, Jason pedig reagált rá,
folyamatosan igazítva a saját tervein. De ahogy múlt az idő, a lány elkezdte átgondolni a
lépéseit, sokkal alaposabban, mint eddig. És amikor Jason megtámadta a királynőjét, ezúttal
semmilyen jelét nem adta ingerültségének, hanem becsukta a szemét, és teljesen
mozdulatlan lett-de olyan hosszú időre, hogy a férfi a nevén szólította, hogy lássa, ébren van-
e még.
 -Már azt hittem, elszundított-mondta, mikor Cas szemrehányó pillantást vetett rá, amiért
megzavarta.
-Csak gondolkodom-közölte Cassandra, és lépett a futójával.-Ön jön.
Jason kiütötte a királynőt, amit a lány meg sem próbált megvédeni, majd átadta a stafétát.
Cas ezúttal gondolkodás nélkül lépett, ugyanazzal a futóval.
-Sakk-közölte diadalmasan.
Ez még csak a harmadik alkalom volt, hogy ezt kimondhatta, ezért már egyfajta sikernek
számított. Főleg mivel a férfinak nem volt más választása, mint menekülőre fogni. Pont,
ahogy Cas tervezte. Így a bástyájával leüthette Jason lovát, és újból…
-Sakk.
-Nem rossz-mondta Jason őszinte elismeréssel.-De azért még odébb van a győzelem.
Egy figyelmen kívül hagyott futóval megszabadult a bástyától.
Cassandra frusztráltan az asztalra csapott, de aztán visszaszorította indulatait, és
gondolkodni kezdett a következő lépésen. Nem fogja feladni. Nem, amíg egyetlen bábuja is
van a táblán.
-Sakk Matt-közölte a férfi pár perc múlva.
-Új játszma.
Cas elkezdte felrakni a leütött bábuit. Jason azonban nem nyúlt a sajátjaiért.
-Aludnia kellene.
-Addig semiképp, amíg nem nyertem-mondta a lány harciasan.-És eszébe se jusson, hogy
hagy nyerni, mert észreveszem!
Elnyomott egy ásítást.
-Mindjárt leragad a szeme-mutatott rá a férfi.-Mindig, amikor csukott szemmel
gondolkodik, azt várom, hogy mikor marad úgy.
-Kibírom.
Cassandra már Jason oldalát is helyre pakolta, majd megfordította a táblát.
-Most ön kezd.
-Ön mindig ilyen versengő volt?-kérdezte Jason, miközben lépett.
-Csak amikor elég jól voltam hozzá-felelte a lány nyíltan.-De csak akkor, ha az ellenfelem
legalább olyan erős volt, mint én. A gyengébbek legyőzésében nincs semmi élvezet. Ön jön.
-És amikor nem volt elég jól hozzá, mivel töltötte a napjait?
-Többnyire unatkoztam, olvastam és sajnáltattam magam. Néhányszor megpróbálkoztam a
rajzolással és a festéssel is, de elég hamar kiderült, hogy semmi érzékem a művészethez.
Zongorázni megtanultam egy kicsit, de azt sem élveztem igazán.
A férfi emlékezett rá, hogy azt mondta, 4-5 éves kora óta vannak rohamai. El sem tudta
képzelni, mennyit szenvedhetett az a mozgékony, mindig tettrekész kislány. A fájdalomtól, és
még ráadásul a rákényszerített ágynyugalomtól is. Ha csak egy kicsit is hasonlított a felnőtt
énjére, a teste gyengesége valószínűleg az őrületbe kergette.
-És mit élvezett?
-A lovaglást-vágta rá Cas.-És szerettem barangolni a birtokon, bár az erdőbe nem volt
szabad bemennem, amíg nagyobb nem lettem. De cserébe megmásztam sok sziklát és fát, és
meglestem a madarak fészkét, amik ott éltek. Láttam kikelni a fiókákat a tojásból, és ahogy a
szüleik repülni tanítják őket. Sakk.
Jason annyira a lányra figyelt, hogy ez a megjegyzés teljesen váratlanul érte. A táblára
nézett, és szembesülnie kellett vele, hogy a királya igen nagy bajban van. Cassandrának arra
is volt agya, hogy a beszélgetés mellett nyerő helyzetbe kerüljön.
-Ez szép volt-mondta, miközben szemével a kiutat kutatta.
 -Köszönöm.
Hosszú töprengés után talált megoldást, de ez végül a királynőjébe került. A lány diadalmas
arccal ütötte le a koronás bábut, majd újabb rohamot intézett a királya ellen.
-Úgy nézem, ön határozottan fejlődik-jegyezte meg Jason, miközben átadta a kört.-Kezd
megizzasztani.
-Azért nem kell túlozni-ráncolta a homlokát Cas.-Tudom, hogy attól még messze vagyok. De
azért igyekszem.
A férfi valójában nem túlzott olyan nagyot. Mikor Cassandra megint elkezdett hosszan
gondolkodni a lépései előtt, neki is növelnie kelett az összpontosítását, hogy megfelelően
tudjon rá válaszolni. Minél tovább tartott a lánynak eldönteni, hogy mi legyen a következő
mozdulata, az utána annál nagyobb gondot okozott neki. Épp ezért amikor egyik alkalommal
már vagy kilenc perce ült becsukott szemmel, biztos volt benne, hogy ezúttal veszíteni fog.
De azért igyekezett tréfára venni a dolgot.
-Ha még tovább töpreng, kénytelen leszek feladni-mondta a lánynak.-Inkább lépjen, és
essünk túl rajta!
Cas nem mozdult. Nem hagyta kizökkenteni magát. Aztán egyszer csak halkan felmordult.
-Valami gond van?
Még mindig semmi felelet. Csak…szuszogás.
Jason meg sem próbálta elfojtani a mosolyát.
Óvatosan hátratolta a székét, majd felállt, és arrébb tette az asztalt, hogy ne legyen útban.
Aztán Cassandrához lépett. Egyik kezével a térde alatt fogta meg, másikkal a hátát, és
felmelte, ahogy pár nappal korábban a színháznál. Azzal a különbséggel, hogy a lány most
nem kapaszkodott belé-ehelyett a feje a mellkasára bukott.
A férfi az ágyhoz lépett vele. Egy pillanatra egy kézzel kellett megtámasztania, amíg
félrehajtotta a takarót, majd lefektette az alvót. Ezután óvatosan lehúzta a cipőt a lábáról, és
betakarta őt.
-Jó éjt-mormolta neki.
Mintegy válaszul Cas kinyúlt, mintha keresett volna valamit álmában. Jason gondolkodás
nélkül megfogta a kezét, mire a lány az ujjait az övébe fűzte. Aztán elégedetten felsóhajtott,
és aludt tovább-mintha ezzel minden a helyére került volna.
A herceg kavargó érzésekkel nézte őt. A selymes haját, ami szétterült a párnán, és a
gyertyák fényében mintha maga is lángra lobbant volna. Lehunyt pilláit, amik elrejtették
aranybarna pillantását. És a száját, ami most is mosolyra húzódott. Nézte őt, és küzdött
magával.
Tudta, hogy mit akar. Egy ideje már rájött, és ahogy telt az idő, nemhogy elbizonytalanodott
volna benne, de egyre tisztábban látta-ahogy az is, hogy ez nem mehet így tovább. Lépnie
kellett. De nem tudta, hogy képes lesz-e rá, ezért inkább halogatta. Amíg lemegy az esküvő-
ezt mondta magának. Amíg megérkeznek a kastélyába. Amíg elintézi neki, hogy ne kelljen
akarata ellenére férjhez mennie. Amíg…
A gyertyák lassan csonkig égtek, majd egymás után kialudtak. Sötétséget kellett volna
hátrahagyniuk, de ehelyett a szobát halvány derengés öntötte el. A hajnal úgy osont be, mint
a tökéletes kém, aki érkezésével senkinek a figyelmét nem vonja magára-de amikor már ott
van, jelenléte mindenki számára magától értetődő, mintha mindig is ott lett volna.
Cassandra, végig teljesen mozdulatlanul feküdt. Mintha kőből faragta volna ki egy
tehetséges művész, akinek az volt a célja, hogy minden emberi szépséget egyetlen szoborba
tömörítsen. Végül több órányi merevség után ismét megmoccant: kihúzta a kezét a férfi ujjai
közül, és megdörzsölte a szemét.
 Jason felállt a székéből, nehogy közelségével megijessze, és úgy figyelte, ahogy a lány szeme
résnyire kinyílik.
-Reggel van?-kérdezte rekedten.
A férfi biccentett; látta rajta, hogy még nem ébredt fel teljesen. Valószínűleg ezért is nem
tűnt fel neki, hogy fogta a kezét.
-Elaludtam-morogta Cas.-Sajnálom.
-Szüksége volt rá-rázta a fejét a férfi.-Örülök neki, hogy pihent.
A lány felült, és végignézett magán. Megállapította, hogy még mindig az előző napi ruhája
van rajta.
-Nem emlékszem, hogy lefeküdtem volna-jegyezte meg.
-A székben aludt el. Én tettem át az ágyba.
Jason úgy mondta ezt, mintha magától értetődő lenne, de Cast zavarba hozta a gondolat,
hogy a másik a karjában tartotta. Nem mintha ez lett volna az elő alkalom, de legutóbb
annyira mérges volt rá, hogy egyáltalán nem volt rá hatással a dolog. Most viszont…
Hirtelen úgy érezte, hogy túl közel vannak egymáshoz. Felkelt, hogy ezzel is növelje a köztük
lévő távolságot, és megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt.
-Köszönöm. De számítson rá, hogy még mindig szándékomban áll megverni sakkban.
A férfi szája sarka megrándult.
-Sosem feltételeztem volna mást.
Amíg Cassandra ruhát cserélt, a herceg bekopogott a másik szobába, hogy felkeltse a párt,
ha még aludnának. De már ők is fenn voltak. Edward csak résnyire nyitott ajtót, ezért Jason
feltételezte, hogy Ella még nem öltözött fel.
-Mennyi idő kell elkészülni?-kérdezte kuzinját.
-Negyed óra elég lesz.
-Rendben van.
Ezután a folyosón várt, ahol Cassandra 5 perccel később csatlakozott hozzá.
-Milyen volt az éjszaka?-kérdezte a lány.
-Eseménytelen.
-Nem esett nehezére ébren maradni?
-Hozzászoktam az őrködéshez. És jelen körülmények között amúgy se lettem volna képes
aludni.
Cas felkapta a fejét.
-Arra céloz, hogy horkolok?
A férfit nagyon szórakoztatta, hogy másik erre a következtetésre jutott, és nem sietett
megnyugtatni.
-Mi lenne, ha azt mondanám, hogy igen?
A lány összehúzott szemmel nézett rá, majd egy perccel később bosszúsan szusszanva
elfordította a fejét.
-Csak ugrat.
-Miből gondolja?
-Látom az arcán.
-Biztos vagyok benne, hogy semmi ilyesmit nem láthat az arcomon-ingerkedett vele Jason.
-Akkor is tudom. Ismerem önt.
Ebben igaza volt. Jobban ismerte őt, mint bárki, Edwardot leszámítva. Bizonyos értelemben
talán még nála is jobban. De így is sok dolog volt, amit nem tudott róla…és ezek sötét titkok
voltak.
-Igaza van, valóban nem horkol-ismerte be a férfi.-Egész éjjel csendben volt.
 -Tudtam.
Cassandra meglehetősen önelégültnek tűnt, de Jason nem rótta fel neki. Inkább visszament
a szobába, ahol az éjszakát töltötték.
-Jobb lesz, ha mostantól visszatérünk a szerepünkhöz-mondta, miközben egy kicsit feltúrta
az ágyat, olyan legyen, mintha valaki sokat forgolódott volna benne.-Ezek az ágyak túl
kemények ahhoz, hogy egy elkényeztett kisasszonynak kényelmesek legyenek, úgyhogy
tegyen úgy, mintha rosszul aludt volna.
Cas, aki követte őt, bólintott és és elkezdte összepakolni a sakkbábukat.
-Legalább önnek sem kell megjátszania, hogy kipihente magát.
Mire elrendezték a szobát, és mindent összepakoltak, Elláék is elkészültek, így együtt
mentek le a fogadó vendéglő részébe. A fogadós, amit meglátta őket, elébük sietett, és mély
hajbókolással köszöntötte őket.
-Jó reggelt kívánok, felséges uram, kisasszony. Remélem, jól aludtak az éjjel.
-Borzalmas éjszakám volt-siránkozott Cas.-Azt az ágyat tűzre kéne vetni úgy, ahogy van.
Csupa kék-zöld folt vagyok miatta. Így szálljak megint lóra?
Halk nyikkanást hallott, ami Ella irányából jött. Az ifjú királynőt valószínűleg nem érintette
túl kellemesen az emlékeztető, hogy még pár órányi lovaglás vár rájuk. Bár egy szóval sem
panaszkodott, nyilván minden izma fájt az előző napi igénybevétel után.
-Rettenetesen sajnálom, hogy nem tudtam kényelmesebb fekhelyet készíteni önöknek-
röstelkedett a fogadós.-Ha tudtam volna, hogy jönnek…Esetleg kárpótolhatom önöket egy
fejedelmi reggelivel?
A férfi egyértelműen azt szerette volna, ha vendégei pozitív emlékekkel távoznának, hátha
később megint errefelé visz az utuk, és ismét nála szállnak meg. De Jason a reggelit is épp
úgy visszautasította, mint korábban a vacsorát.
-Mivel kénytelenek leszünk kitérőt tenni lady Sylverton kastélya felé, nem vesztegethetjük
az időt-közölte.
Cas nyűgösen tiltakozott.
-Maradjunk!-kérte.-Én éhes vagyok, Dominic!
-Majd eszünk út közben.
-Az nem úri hölgynek való!
A gróffi erre már elvesztette a türelmét.
-Döntsd el, hogy a reggeli kell jobban, vagy a hintó!-förmedt állítólagos húgára.-Mind a
kettőt nem lehet.
-A hintó.
-Akkor fejezd be a nyafogást, és induljunk!
Jason a kijárat fele indult, Cas pedig duzzogva követte. A lovak felszerszámozva várták őket
az udvaron.
-Vettem magamnak a bátorságot, és előkészíttettem őket-mondta a fogadós.-Csak hogy
gyorsabban indulhassanak.
Jason mintha meg se hallotta volna. A saját lovához lépett, és elkezdte rá felerősíteni a
csomagját. Majd mikor elkészült, elővette az erszényét.
-Nesze!-vetett oda pár érmét.-De legközelebb keríts valami jobb fekhelyet, különben
felgyújtatom a helyet!
-Igenis, nagyságos uram! Ahogy parancsolja, nagyságos uram!
A fogadós még akkor is ott hajlongott, amikor ők elindultak. Cassandra nem látta, hogy a
herceg pontosan mennyit fizetett neki, de abban biztos volt, hogy többet, mint amennyit
megérdemelt. Bár ő a maga részéről leszívesebben semennyit nem adott volna.
 Adja az ég, hogy többször ne kelljen itt megszállnom-mormolta maga elé.
-Innen mennyi van még hátra?-kérdezte Ella, mialatt maguk mögött hagyták a falu házait, és
belovagoltak az erdőbe.
-Ha a tervek szerint haladunk, nagyjából 4 és fél óra, egy megállóval-felelte Jason.-
Hamarosan egy patakhoz érünk, ott fogunk reggelizni.
Inkább csermely volt az, mint patak. Alig 20 cm mély volt, és szélessége is akkora, hogy egy
ló könnyedén átugorhatta volna. De a vize tiszta volt, és halk csobogással folydogált a
keskeny mederben. A nyomok alapján Cas úgy vélte, az őzek és egyéb vadak előszeretettel
látogatják.
A fák már rég ledobták lombkoronájukat. Ágaik csupaszon merdeztek az ég felé. A föld is
kopár volt, de a csermely mellett találtak egy kidőlt fatörzset, amire le tudtak ülni.
-Kár, hogy nem tavasz van, vagy nyár-jegyezte meg Edward két falat között.-Zölden sokkal
szebb az erdő.
-Most se csúnya-mondta Cas.-Csak várjon egy kicsit! Egy pár nap, és leesik az első hó.
Amikor minden szikrázó fehér lesz, akkor mondja majd, hogy nem szép!
A férfi elgondolkodva nézett körül.
-Azt hiszem, igaza van.
-Casnek mindig igaza van-mondta Ella, fejét férje vállára hajtva.-Jobb, ha hozzászoksz.
Cassandra valami szellemes visszavágással akart válaszolni, de ekkor úgy érezte, hogy valaki
figyeli. Elfordította a fejét, és tekintete Jasonével találkozott. Valami érthetetlen okból
bizseregni kezdett a keze…
-Ezt értsem úgy, hogy a birtokom elnyerte tetszését?-kérdezte a herceg.
-Legalábbis amit eddig láttam belőle-pontosított Cas.-Még nagyon sok mident kell
megmutatnia, de a kezdet nagyon bíztató.
Az volt a benyomása, hogy a férfi elégedett. Nem tudta volna megmondani, miből szűrte le
ezt-talán abból, ahogy a szája görbült, vagy a tartásából-de biztos volt benne, hogy igaza van.
Azt akarta, hogy a birtoka tetszen neki. De miért? Ez meglehetősen érthetetlennek tűnt-főleg
annak fényében, hogy Jason saját bevallása szerint nem sokat foglalkozott vele.
Majd később megkérdezem tőle-gondolta.
Sietve ettek, mivel mindannyian nagyon szerettek volna már célhoz érni. Az út hátralévő
részét gyors tempóban tették meg, és végre valahára kiértek az erdőből, majd pár száz méter
múlva feltűnt előttük a Sylverton kastély.
Ejha-gondolta Cas az impozáns épületet szemlélve.
A különbség a grófi és a hercegi rang között az otthonuk méretében is meglátszott. Jason
kastélya nagyobb és díszesebb volt, mint a ház, ahol ő felnőtt. Bár mintha a szépsége itt-ott
kissé megkopott volna-mintha nem lett volna megfelelően karbantartva-de még így is
lenyűgöző látványt nyújtott.
Már vártak rájuk. Amint leszálltak a nyeregből, szolgák tűntek elő, és elvezették a lovakat,
míg mások a csomagokkal törődtek. Két palotőr is feltűnt egy középkorú férfi társaságában,
aki az intéző lehetett.
-Isten hozta nálunk a királyi fennségeket-bókolt Edwardék előtt, majd Jason felé fordult.-
Isten hozta itthon, uram.
Cassandrának feltűnt, hogy ez az utóbbi meghajlás kevésbé mély, és hanyagabb volt. De
mivel lord Sylverton nem tette szóvá, ő sem mondott semmit, hanem követte a többieket
befelé.
Az előcsarnokban méltóságteljes megjelenésű, fekete ruhás hölgy fogadta őket. Lady
Sylverton.
 -Köszöntöm önöket szerény hajlékunkban, felség-üdvözölte melegen a királyt.-Örömmel
tölt el, hogy vendégül láthatom önt és gyönyörű aráját. Remélem, szobájuk
megelégedésükre fog szolgálni; sajnos nem értesítettek minket időben, hogy méltóképpen
tudjam önöket fogadni.
Cas a szeme sarkából Jasonre pillantott, de ő mintha meg se hallotta volna az alig leplezett
bírálatot. Sőt, úgy tűnt, az se zavarja, hogy figyelmen kívül hagyják a saját házában, holott ez
meglehetősen arcpirító viselkedés volt az özvegy részéről.
-Jelen helyzetben a biztonság mindennél fontosabb volt-mondta Edward.-Tudom, hogy ön
mindent megtett, amire lehetősége volt, hogy jól érezzük itt magunkat, és ezért szívemből
hálás vagyok.
A lady meghajtotta a fejét.
-A csomagjaikat a szobáikba vitettem. A szolgálóim önöknek is megmutatják az utat; biztos
vagyok benne, hogy szívesen felfrissítenék magukat a hosszú út után. Fürdőt is készíttettem
elő mindenkinek.
-Hálásan köszönjük, hogy vendégül lát minket-mondta Ella szokásos kedvességével.
Mintegy a semmiből szobalányok jelentek meg, és átvették a vezetést. Cassandrát egy
világos, tágas szobába vitték, ahol teli kád várta, de mielőtt vetkőzni kezdett volna, a
felhozott táskájából előszedte a gyógynövény készletét.
-Vezess kérlek a királynőhöz-mondta a szolgálónak.
Ella épp egy paraván mögött vetkőzött, de örült neki, hogy látja. Főleg amikor Cas elküldte a
szolgákat, közölve, hogy ő fog segíteni a királynőnek a mosakodásban.
-Köszönöm-mondta.-Ha itt maradnak, biztos nem tudtam volna kiélvezni ezt a fürdőt.
-Erre valók a barátok-mosolygott Cas.-Hoztam néhány dolgot, ami segít az izomlázadon.
Csak áztasd magad minél tovább a vízben, és rendbe jössz.
Összemorzsolta a megfelelő füveket, és a kádba szórta. A levegőt fűszeres illat töltötte meg.
-Ismét csak köszönöm.
Ella egy nagy lepelbe burkolózva kilépett a paraván mögül.
-El se hiszem, hogy végre itt vagyunk! És 2 hétig itt maradhatunk! A lady nagyon kedves,
hogy beleegyezett.
-Nem hiszem, hogy volt választása. Végül is ez Sylverton kastélya.
A lány kihallhatott némi ridegséget barátnője hangjából, mert kérdőn nézett rá.
-Valami baj van?
Cassandra észbe kapott.
-Nem, semmiség. Csak kifárasztott az út. Ha végeztél, csengess a személyzetnek, ők
gondoskodnak a továbbiakról. Jó fürdőzést!
Persze, hogy Ella nem vette észre-gondolta úton vissza, a szobájába. Teljesen kimerült, és
amúgy sem annyira jártas még a protokollban, hogy feltűnjön neki.
Cas sejtette, hogy a néhai herceg felesége és fattyú fia között nem lehet valami szoros a
kötelék, de ha haragban voltak is, mégiscsak Jason volt a földesúr. A mostohaanyjának
tisztelettel kellett volna viselkednie vele, akkor is, ha nehezére esik. De ő láthatóan kísérletet
sem tett rá. Talán amiatt volt mérges, mert Jason nem foglakozott többet a birtokaival? Vagy
egyszerűen csak azért, mert az, aki?
Bármelyik is volt a válasz, nem tetszett neki.
A fürdő ellenben annál inkább. A víz kellemesen felmelegítette, és ellazította az izmait, arról
nem is beszélve, hogy végre lemoshatta magáról az út porát. Bár korántsem viselte meg
annyira az utazás, mint Ellát, azért mégiscsak jól esett ez a kis kényeztetés. Egy kis időre még
az ellenérzéseiről is megfeledkezett.
 Fürdés után tiszta ruhát vett fel. Mivel vendégségben volt, meg is erőltette magát egy kicsit,
és kiöltözött-ami azt jelentette, hogy nem a szolgálólány-ruháját vette fel, hanem egy
mutatósabb, grófkisasszonyhoz illőbb darabot. Utána hívta a szolgálót, hogy vezesse az
étkezőbe.
Számítva rá, hogy vendégei éhesek lesznek, a hercegné korai ebédet készíttetett. Az asztal
már meg volt terítve, és mellette ott ült a lady és a királyi pár, de Jasonnek Cas nyomát sem
látta. Valószínűleg épp azt ellenőrizte, hogy minden biztonsági előírása be van-e tartva, vagy
hercegi teendői valamelyikével volt elfoglalva.
-Kérem, foglaljon helyet-mondta lady Sylverton Cassandrának.-Reméljük, hamarosan a ház
ura is megérkezik.
Cas leült, és igyekezett elnyomni a grimaszt, ami a hercegné szavai hallatán az arcára
kívánkozott. Szívélyessége bántóan hamisnak tűnt számára, mint egy rossz mellékíz az amúgy
finom ételnél. Az az érzése volt, hogy nem udvariasságból várják Jasont az evéssel, hanem
mert a lady rossz színben akarja feltüntetni a férfit, mint aki megvárakoztatja a vendégeit-és
ez a sejtése megerősítést is nyert, amikor Jason pár perccel később végül megérkezett.
-Elnézést kérek a késésért-mondta a férfi.-Közbejött valami.
-Egy földesúr nem hanyagolhatja el a kötelességeit, akkor sem, ha maga a király a vendége-
mondta a hercegné leplezetlen gúnnyal.
Cas arca megrándult, de Jason teljesen nyugodt volt, mint mindig.
-Ellenőriznem kellett, hogy minden rendben van-e a biztonsággal-mondta.- Ha netán
megint előfordulna hasonló, kérem, kezdjék el nélkülem az étkezést.
Mivel a lady ült az asztalfőn-újabb sértés a ház urára nézve-Edward és Ella pedig egymás
mellett a jobb oldalán, Jasonnek nem maradt máshol hely, mint Cassandra mellett. Sietve le
is ült, és intett a szolgáknak, hogy hozzák az ételt.
A lánynak feltűnt, hogy a férfi még mindig az úti ruháját viseli; csak a kabátját cserélte le.
Tehát annyi ideje sem volt, hogy rendesen átöltözzön. Pont, mint mindig: első a kötelesség,
és utána minden más. Valószínűleg az összes palotaőr jelentését meghallgatta, és
felmondatta velük az utasításait, mielőtt csatlakozott hozzájuk-enélkül nem is lett voolna
elég nyugodt, hogy leüljön enni.
Az étel finom volt. Nem annyira, mint Tom kocsmájában, de ízletes volt, és kiadós.
Mindannyian jóízűen kanalazták, és az első néhány fogás békében el is fogyott. Aztán, mikor
az első éhüket már elverték, a hercegné beszélgetést kezdeményezett.
-Remélem, királynőm, kellemesen utazott-mondta Ellának kedvesnek szánt mosollyal.
-Egy kicsit fárasztó volt-mondta a gyanútlan lány.-De legalább gyorsan ideértünk.
-Szerintem embertelen dolog, hogy egy hölgynek végig kelljen lovagolnia egy ekkora távot.
Ráadásul erőltetett menetben! Biztosan meg lehetett volna oldani másképp is.
Jason úgy evett tovább, mintha nem hallott volna semmit. Casben azonban ismét felébredt
az ellenszenv, és minden egyes mondattal, ami elhagyta a lady száját, csak tovább nőtt.
-Erre volt szükség a biztonságunk érdekében-mondta Ella jámbor mosollyal.
-Mégis úgy illene, hogy egy királynő hintóban utazzon, ne pedig lóháton, álruhában. Azért
vannak a palotaőrök, hogy gondoskodjanak a biztonságáról, nem?
-Ugyan-tiltakozott Ella.-Én sem szerettem volna, hogy egy regiment palotaőr kísérjen
keresztül az országon.
-Nem kellene egy regiment; elég lenne néhány, amelyik rendesen teszi a dolgát. Ha még
arra sem képesek, hogy a királynőjüket megvédjék, akkor mégis mi hasznuk?
Cassandra olyan erővel szorította meg a kanala nyelét, hogy ezüst mintája nyomot hagyott a
tenyerén, de mielőtt felcsattanhatott volna, valaki más megelőzte.
 -A palotaőreink mindent megtesznek, ami erejüből telik-szólt közbe Edward finom
figyelmeztetéssel a hangjában.
-Elhiszem, felség-visszakozott a hercegné azonnal, azzal az álságos mosolyával.-Nem állt
szándékomban becsmérelni őket. Tudom én, hogy mindannyian elszánt, bátor katonák;
éppen ezért nem értem, miért nem használják ki őket jobban.
Cas hasonló dolgokat vetett fel a hercegnek korábbi vitáik alkalmával, így bizonyos
tekintetben értette a kételyeit; mégis ez a hangsúly és ez a megfogalmazás éktelen dühöt
gerjesztett benne. Ez a nő nem akart mást, csak kritizálni Jasont, megalázni a barátai előtt, és
fájdalmat okozni neki. Holott fogalma sem volt semmiről-sem az irdatlan mennyiségű
munkáról, amit a férfi minden áldott nap elvégzett, sem az átvirrasztott éjszakáiról, nem is
beszélve a rengeteg alkalomról, amikor megmentette a király életét. Volt mersze hozzá, hogy
sértegesse, mintha bármilyen tekintetben is felette állna, noha Jasonnek a fél karja többet
ért nála. Ez elfogadhatatlan volt.
Mély levegőt vett, és felkészült rá, hogy olyan tirádát zúdítson a nő nyakába, amitől csak
kapkodja a fejét-de amikor meg akart szólalni, Jason hirtelen a lábára tette a kezét.
A bizalmas érintés annyira váratlanul érte, hogy a mondandója bennrekedt. A férfira
pillantott-ő azonban nem nézett rá, hanem bal kezével épp a poharát emelte a szájához,
mintha az ivás lenne a legfontosabb dolga. A többiek nem vettek észre semmit. Csak egy
hosszú pillanat volt, aztán a másik megszakította a kontaktust, és folytatta az evést, mintha
mi se történt volna-Cas azonban továbbra is érezte szoknyáján keresztül érintésének súlyát
és melegét.
Zaklatottan tért vissza a saját tányérjához. Nem értette, hogy Jason miért állította meg,
amikor a hercegné rosszindulata ilyen nyilvánvaló volt. Valami több volt itt a háttérben,
amiről ő nem tudott-bár nem tudta elképzelni, hogy mi lehet az, amiért a herceg mindezt szó
nélkül eltűri. De szándékában állt kideríteni.
A hercegné az étkezés végéig folytatta a utálatos megjegyzéseit. Emiatt mindannyian
igyekeztek gyorsan enni, hogy minél előbb szabaduljanak, és még az utolsó fogás előtt
kijelentették, hogy képtelenek többet enni. Így aztán a nőnek nem volt más választása, mint
visszavonulni.
-Kérem, felségek, érezzék otthon magukat!-mondta Elláéknak, majd távozott.
Cassandra Jasonhöz fordult, hogy kérdőre vonja az iméntiért, de ő már eltűnt. Megszökött a
válaszadás elől, vagy egyszerűen csak dolga volt-a lány nem tudta. De esze ágában sem volt
ennyitől feladni.
Az ifjú pár elhatározta, hogy körbenéznek a kastélyban. Edward párszor már járt itt
korábban, így ő mutatta az utat, és időnként történetekkel szórakoztatta Ellát az egyes
helyekkel vagy tárgyakkal kapcsolatban. Cast is magukkal hívták, de ő az első néhány helyiség
után kezdte felesleges harmadiknak érezni magát, és inkább hátra maradt. Az első emeletre
már fel sem ment velük; helyette elment a szobájába, hogy kipihenje magát.
Jason valószínűleg el van havazva munkával-gondolta. Akár ki is alhatom magam.
Elhúzta a nehéz függönyöket, hogy kizárja az amúgy is gyenge téli napfényt, és lefeküdt az
ágyra. Általában nehezére esett nappal aludni, de most az elmúlt időszak elég megterhelő
volt testileg és lelkileg is, hogy gyorsan és könnyen álomba merüljön.
Csak egy pár órát akart aludni, de amikor felébredt, kint éppen hajnalodott. Átaludta a
napot és az éjszakát is.
Bosszankodva felkelt, és felöltözött, de ezúttal a szokásos ruhájába. Úgy volt vele, hogy aki
számít, azt úgysem érdekli, mi van rajta, a hercegné viszont nem érdemli meg, hogy a
kedvéért erőfeszítéseket tegyen. A haját is csak átkefélte, de nem csinált vele semmit.
 Mivel fogalma sem volt róla, hogy az ifjú pár meddig volt fenn az este, vagy, hogy mikor
terveznek kelni, elindult, hogy megkeresse a konyhát. Szerencsére elég hamar belebotlott
egy szobalányba, aki útbaigazította. A megtalálás azonban csak egy dolog volt. Amikor
ugyanis megszólította a szakácsnőt, és reggelit kért, válaszul alapos fejmosást kapott-a
szakácsnő az öltözéke miatt azt hitte, hogy későn kelő cseléddel van dolga, akit alaposan meg
kell leckéztetni.
Cas igyekezett kíméletesen felvilágosítani, de ez nem igazán sikerült. Szerencsétlen nő se
élő, se holt nem volt, amikor megtudta, hogy egy vendéggel bánt így-de legalább nagyon
készséges lett, és azonnal intézkedett, hogy Cassandra reggelizhessen. Egy szóval sem
tiltakozott, mikor azt mondta, hogy a konyhában akar enni, és még az asztal egyik csücskét is
lepakolta a kedvéért.
Cassandra békésen falatozgatott a sürgölődő szolgálók mellett, akik a többiek reggelijét
készítették. A konyhában kellemes meleg és nyüzsgés volt, pont, mint otthon. Már csak
Bertha hiányzott a tűzhely mellől.
Éppen befejezte az evést, amikor felpattant a konyhaajtó, és Jason lépett be.
-Hideg élelmet kérek egy napra-mondta a szakácsnőnek.-Minél gyorsabban.
-Talán megy valahová?-kérdezte Cassandra.
A kérdés váratlanul érte a férfit, de mikor felfedezte a sarokban ülő lányt, feszült
arckifejezése mintha kissé ellazult volna.
-El kell látogatnom néhány faluba-mondta.-Estére visszatérek.
-Megengedi, hogy önnel tartsak?
Jason hallgatott; valószínűleg azon tűnődött, mivel járna, ha Cas egész nap ott lebzselne
körülötte.
-Nem leszek a terhére-ígérte Cas őszintén.-És nem fogom akadályozni a munkájában.
-Rendben van-mondta a férfi.-Negyed óra alatt elkészül?
-Öt perc alatt is-felelte a lány.
-Ez esetben 2 embernek kérünk ételt.
Cas gyorsan elszaladt a köpenyéért és a kesztyűiért, aztán írt egy üzenetet Elláéknak. Úgy
érezte, nem fogják hiányolni, de azért nem akarta őket bizonytalanságban hagyni a hollétét
illetően. Az üzenetet az ügyeletes palotaőrre bízta, aki a hálószobájuk előtt strázsált, aztán
már futott is lefelé. Jason közben a lovakat is felnyergeltette, így szinte azonnal indulhattak.
Csípős, hideg reggel volt, de az ég tiszta, és a levegő friss. A pihenés után a lovak is frissek és
energikusak voltak. Csillagvirág alig bírta kivárni, hogy Cassandra felüljön rá, és végre
indulhassanak.
-Mit szól egy versenyhez?-kérdezte Cas Jasont, miközben kilovagoltak az útra.
-Nem bánom. Mi legyen a cél?
-Az erdő széle. A győztes feltehet egy kérdést, amire a másiknak őszintén kell válaszolnia.
Kockázatos volt ezt mondani, de bízott benne, hogy a férfi tartja magát az ígéretéhez, és
nem kérdezne olyat, amire ő nem válaszolhat. Ugyanakkor nagyon szerette volna tudni, hogy
mi is van a férfi és a hercegné között, de kételkedett benne, hogy a másik csak úgy
elmondaná. Ezért találta ki ezt a verseny. És mert szeretett vele versengeni.
-Rendben van-mondta Jason.-Számol?
Megállították a lovakat, és Cas visszaszámolt 3-tól. Egynél oldalba bökte Csillagvirágot, és
kilőttek-de Fecske így is néhány centivel előrébb volt már, mint ők. Cassandra nekieresztette
a kantárt, és bíztatta Csillagvirágot, ahogy tudta, de hiába adott bele mindent, a másik
előnye lassan, de biztosan nőtt. Fégül Jason egy teljes lófejjel előbb ért célba.
-Azt hiszem, ezt ön nyerte-ismerte be Cas.-Visszavágót?
 Hirtelen elfogta a köhögés. Jason rosszallóan nézett rá.
-Azt hiszem, ennyi elég volt. Nem tesz jót, ha bekapkodja a hideg levegőt.
Cassandra tiltakozni akart, de nem jutott szóhoz, így végül a továbbiakban mérsékelt
tempóban haladtak. Amikor végre rendesen kapott levegőt, megkérdezte:
-Mi lesz a kérdésével?
-Ha eljön az ideje, majd felteszem-mondta a férfi.
-Miért nem most?
-Mert most a munkán gondolkodom. Olyankor akarom feltenni, amikor teljesen oda tudok
figyelni a válaszára.
Ebben volt valami.
Az első falu lovon egy órányira volt a kastélytól. Amíg Jason a dolgát intézte ott, Cassandra
sétált egyet, és körülnézett a környéken, aztán úgy 2 óra múlva már mentek is tovább. Ez
még egyszer megismétlődött, majd harmadik faluhoz közeledve Jason azt mondta:
-Ha gondolja, itt töltheti a délutánt. Nekem még át kell mennem a szomszéd községbe is, de
ön maradhat, és élvezheti a vásárt.
Cas felkapta a fejét.
-Vásár van? Ez remek!
-Szóval marad?
-Igen.
Amúgy sem akart feleslegesen a férfi nyakán lóni.
-Rendben. Ételt a nyeregtáskában talál.
Amint megérkeztek a faluba, Jason eltűnt valahová-valószínűleg a faluházára, hogy
beszéljen a bíróval a falu gondjairól, amikről értesült, és amikről nem. Cas pedig követte az
emberek zaját a főutcán, amíg elért az első árusokig. Ott kikötötte Csillagvirágot az egyik
kerítéshez, adott némi pénzt az egyik árusnak, hogy szemmel tartsa, majd belevetette magát
a sokadalomba.
Bár a sokadalom szó talán egy kicsit túlzás. A fővárosi vásárhoz képest itt jóval kevesebben
voltak, és árus sem volt annyiféle. De ugyanaz a hangulat volt jellemző, ugyanazok a hangok
és ugyanazok a szagok. Akárcsak a konyha, ez is egy ismerős hely volt Cas számára, ahol
elemében érezte magát.
A látnivalók teljesen lekötötték a figyelmét, de a finom illatok hatására hamarosan
megéhezett. Visszament a lovához, és sietve megebédelt, aztán folytatta a nézelődést.
Később vett magának egy szelet forró süteményt, és egy kupa forraltbort, ami jól
átmelegítette, valamint talált egy hímzett szaténövet, amiről úgy gondolta, hogy tetszeni fog
Ellának. Ezzel megint visszament Csillagvirághoz, hogy biztonságba helyezze a nyeregtáskába.
A vásárosok között állatok és gyerekek rohangáltak. Egy barna hajú, fekete szemű kisfiú
bele is ütközött Cassandrába, majd bocsánatkérés nélkül futott tovább. Cas csak elnézően
mosolygott, és nem állt meg megszidni-tudta, hogy milyen izgalmas számukra egy ilyen
vásár; főleg télen, amikor a földeken már nincs mit csinálni.
A szaténöv mellett egy darabka édességet is vett Ellának, ami helyi specialitás volt.
Mindenféle magokat ragasztottak össze mézzel, golyókat formálva belőlük, amiket utána
hármasával kis batyukba csomagoltak. Ezt korábban a zsebébe rakta, de amikor át akarta
tenni a nyeregtáskába, nem találta sehol. Ami azt illeti, a visszajáró is eltűnt, amit ugyanoda
tett.
A kisfiú-villant át az agyán. Szóval ezért ütközött bele.
Bosszúsan visszazárta a nyeregtáskát.
 Utána mehetett volna, de nem látta értelmét. Neki nem ért annyit az a pénz, és még amúgy
is volt nála elég a nyeregtáskában. De azért nem tetszett neki, hogy kizsebelték.
Mérgét azonban hamarosan elfeledte. Felfedezett ugyanis egy árust, aki mindenféle mókás
figurát árult, amik fából készültek, és zsinórokkal lehetett mozgatni őket. Tudta, hogy a
gyerekek imádni fogják, ezért vásárolt hármat az árvaház számára, és már alig várta, hogy
lássa az arcukat, amikor megmutatja nekik. Addigra persze majd ki kell tapasztalnia, hogy
hogyan tudja őket kedve szerint mozgatni; nem tűnt nagyon egyszerűnek.
Ezt a vásárfiát is a nyeregtáskába tette, majd ment tovább. Még bőven volt ideje estig, és
addig mindent fel akart fedezni. De ahogy nézelődött, egyszer csak hangos kiabálás ütötte
meg a fülét.
Nem értette, hogy mit mondanak, ezért a hangok irányába indult. Kíváncsisága vezette, és
hamarosan egy összeverődött csoport szélén találta magát, akik a városbíró háza előtt álltak.
A mellette állóktól megkérdezte, mi történt.
-A kis Johnny megint lopott-mondta egy termetes asszonyság.-Ez már a sokadik alkalom,
hogy elkapjuk. Most nem ússza meg szárazon.
Cassandra előrébb furakodott, hogy jobban lásson. A csődület közepén egy középkorú férfi
vitte a szót-valószínűleg a meglopott árus-aki karjánál fogva tartotta a szóban forgó gyereket.
Cas felismerte: ugyanaz a fiú volt, aki őt is kizsebelte. A gyerek fészkelődött, próbált
szabadulni, de az árus vasmarokkal tartotta, így esélye sem volt megszökni.
-Mindannyian türelemmel voltunk felé, de most betelt a pohár-mondta a férfi hangosan.-
Ha most nem tanítjuk móresre, sosem lesz rendes ember belőle. Vagy talán kivételeznünk
kellene vele, elnézni neki bármit, amit csinál?
Az emberek mormogással jelezték egyetértésüket.
-Én is azt mondom. Jobb, ha végre megtanulja, hol a helye!
Valaki hátulról bekiáltott.
-Ostort neki!
A gyerek megmerevedett. Szemében félelem ült. Tekintete végigfutott a csoporton, seítség
után kutatva, de hiába; úgy tűnt, senki sincs mellette. Sőt, az iménti kiáltást mások is
átvették, és hamarosan mindenki ostorozást követelt.
Cas törte a fejét, mit csináljon. Bármit is tett, nem hagyhatta, hogy megverjék azt a
gyereket. De sajnos északi szél fújt, így bármit is tehetett volna, azzal valószínűleg többet árt,
mint használ… vagyis anélkül kellett cselekednie. Méghozzá gyorsan, mert közben a falu
bírája is előlépett, hogy döntsön az ügyben.
-Ezt a fiút 15 ütésre ítélem-mondta a megjelenésével hirtelen beálló csendben.-Most
azonnal végrehajtandó.
-Várjon!
Cassandra agya még mindig pörgött, így fel sem fogta, hogy megszólalt, amíg egyszerre
mindenki rá nem nézett. De már nem volt mit tenni. Előre lépett, hogy mindenki lássa és
hallja.
-Átvállalom a büntetést.
Meglepett hördülések jobbról és balról is. A gyerek szeme is tágra nyílt a meglepetéstől;
láthatóan nem értette, hogy egy idegen miért tenne ilyet érte. De igazság szerint ez
semmiség volt. Csak egy kis fájdalom, azzal pedig nagyon jól tudott bánni, és ha akarja,
később az esetleges hegeket is eltüntetheti egy kívánsággal.
Ha Jason éppen kéznél van, könnyen elintézhette volna a helyzetet, de a férfi valószínűleg
már úton volt a szomszéd községbe, így nem számíthatott rá. Ez pedig egy egyszerű
megoldás volt a helyzet kezelésére.
 -Ki vagy te?-kérdezte a bíró.
-Az nem számít-felelte Cas.
Tudta, hogy ebben a ruhában hiába mondaná el az igazat, csak kinevetnék.
-Csak egy utazó.
-Mi okod van rá, hogy magadra vedd a büntetését?
-Csak az együttérzés. Vagy talán nincs rá jogom?
Valaki a hátam mögött megszólalt.
-Hadd vállalja át! Önként teszi!
Mivel az emberek többsége nem volt érintett az ügyben, ők csak a szórakozás kedvéért
álldogáltak ott. Márpedig Cas épp most tette a dolgot jóval érdekesebbé. Számíthatott a
támogatásukra, és mikor a bíró rájött, hogy a közvélemény merre hajlik, engedett a
nyomásnak.
-Rendben van. A büntetést a kárvallott szabja ki. A fiú végignézi.
A bíró háza előtt volt egy oszlop, amit éppen az ilyen esetekre állítottak oda. Ehhez kötözték
oda Cassandrát, majd egy asszony kifűzte a ruhát a hátán, hogy az ne tompíthassa az
ütéseket. Majd felajánlottak neki egy fadarabot, hogy ráharaphasson, de visszautasította-
nem akart faszilánkokat a szájában. Ez tetszett az embereknek; a bátorsága jelének
tekintették.
-Tizenöt ütés. Kezdheti.
Cas összeszorította a fogát. Még soha nem verték meg, ezért fogalma sem volt róla, hogy
mire számítson, de legalább megvoltak a módszerei, hogy elbánjon a fájdalommal.
Egy cica, két cica…-kezdte mondani magában.
Süvítés, majd csattanás. Egy kicsit megugrott, de inkább a meglepetéstől, mint a kíntól-az
csak annyira volt kellemetlen, mint egy átlagos, nyugati szeles kívánság után.
Egy cica, két cica, a zsákmány után fut…
Ez nem is lesz olyan vészes-gondolta, miközben a második ütés is csattant a hátán. Azért
remélem, hamar befejezik. Nem szeretnék megfázni.
-Három!
-Nem tudna sietni egy kicsit?-szólt oda.-Így sosem érünk a végére!
Megszólalását meglepett kiáltások és hangos tetszésnyilvánítás fogadta. De az árust egy
kicsit feldühíthette vele, mert a következő csapás erősebbre sikerült az eddigieknél. Fel is
szisszent tőle, de vigyázott, hogy ne kiáltson-nem akarta, hogy a fiú a kelleténél rosszabbul
érezze magát.
Az ötödik csapásra már jobban felkészült…-de az nem jött. Helyette...
-Itt meg mi az ördög folyik?-csattant egy fagyos hang.
Cas úgy érezte magát, mint egy vásott kölyök, akit épp valami csintalanságon kaptak.
Felkötött karja alatt hátranézett a közbelépőre.
-Tudja, ezt igen nehéz lenne egy mondatban megmagyarázni.
Lord Sylverton szemében gyilkos düh tombolt. Egyáltalán nem tűnt vevőnek a
kedélyeskedésre.
Kezében késsel odalépett a lányhoz, és levágta a kötelet a kezéről.
-Minden érintett azonnal a bíró házába-vakkantotta.-Mindenki másnak tűnés.
Normális esetben Cas szóvá tette volna, amiért ilyen goromba az emberekkel, de mindenki,
aki ott állt, szórakozott azon, hogy mást megbüntetnek. És ezt nem tudta nekik
megbocsátani. Épp ezért egy szót sem szólt.
-Tud járni?-mordult rá Jason.
-Gond nélkül.
 Azért a férfi végig támogatta, hátha meg akarna botlani, a házban pedig azonnal széket
hozatott neki. Nem is engedte el a karját, amíg le nem ült. Szorítása erős volt, majdnem
kellemetlen; nyilvánvalóan közel járt hozzá, hogy elveszítse az önuralmát.
A bíró sejtette, hogy nagyon nagy bajban van. Idegesen pislogott a hercegre, aztán a lányra,
majd a földre maga előtt, miközben folyamatosan a kezét tördelte. És jól is tette, hogy
aggódott.
-Szeretném hallani, mi késztette rá, hogy közszemlére tegye és megveresse egy grófi család
tiszteletreméltó hajadon leányát.
Jason hangja továbbra is hideg volt, minden egyes szava úgy vágott, mint egy kés. A bíró
teljesen pánikba esett.
-Én nem tudtam! Azt mondta, hogy csak egy utazó!
-Ha mondtam volna, hogy ki vagyok, hitt volna nekem?-kérdezte Cassandra józanul.
A bíró rápillantott, szemében ott volt a válasz.
-Mindjárt gondoltam.
Jason Cassandrára nézett, majd a bíró feleségéhez fordult, aki az imént a széket hozta.
-Kerítsen valami kenőcsöt a hátára!-utasította.-De szaporán!
A nő kapkodva meghajolt, majd kisietett a házból.
-Jól vagyok-próbálta Cas megnyugtatni a férfit.-Ez semmiség nekem, ön is tudja.
Jason keze ökölbe szorult. A férfi pontosan tudta, hogy egy ostorzás mennyire fájdalmas.
Az, hogy a lány ezt semmiségnek nevezte, és ilyen jól tűrte, ijesztőbb volt, mint bármi más-
mert ez alapján sokkal pontosabb képet kapott a betegségéről, mint eddig valaha.
-Kezet emeltek önre, és ez megbocsáthatatlan-mondta keményen.-Emellett nagyon jól
tudják, hogy effajta büntetési módok ellenemre vannak, mégis kirótták önre. Ez már dupla
vétség.
Minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne ölje meg azt a kettőt, amiért fájdalmat
okoztak Cassandrának. Ha egyedül van velük, talán megtette volna. De most a lány is itt volt,
és ő nem akarta, hogy lássa ezt az oldalát.
-Azonnali hatállyal leváltom-közölte a bíróval.-Soha többé nem akarom látni.
A másikhoz fordult, aki még mindig kezében tartotta az ostort. Körme a tenyerébe mélyedt,
de egy lépést sem tett felé.
-Szintúgy. Takarodjanak a szemem elől.
A bíró arcán sokk látszott, és mintha tiltakozni akart volna. De aztán tekintete találkozott
Jasonével, és a szemében megláthatta a végzetét, mert becsukta a száját, és kimenekült a
házból. A másik férfi követni akarta.
-Az ostort kérem-szólt utána a herceg.
A férfi összerándult, de engedelmeskedett, aztán ő is eltűnt.
Jason a késével apró darabokra szaggatta az ostort, majd a nyelét is háromfelé törte. A
darabokat a tűzre hajította, és addig nem tudott megnyugodni, amíg felismerhetetlenné nem
égtek. Akkor Cassandrához fordult.
-Mi történt?
A lány összefoglalta a történteket.
-És eszébe sem jutott, hogy megpróbálja őket lebeszélni?
Cas rámosolygott.
-Ismeri az emberek természetét. Gondolja, hogy sikerülhetett volna?
-Időt nyerhetett volna vele, amíg odaérek.
-Azt hittem, már rég úton van a következő falu felé.
 Úgy is lett volna, de a beszélgetése egy itteni gazdával elhúzódott, így nem maradt ideje
átmenni a következő községbe. Ezért inkább elindult, hogy megkeresse Cassandrát, hátha
csatlakozhat hozzá egy kis vásárnézésre. Arra a legkevésbé sem számított, hogy ilyen
helyzetben talál rá. Még szerencse, hogy így alakultak a dolgok; különben talán tudomást
sem szerez az egészről. A lányból kitelt volna, hogy mindent eltitkol előle.
-Igazán felhagyhatna vele, hogy mások érdekeit ennyire a maga elé helyezi.
Cas szeme felszikrázott.
-Nicsak, ki beszél.
-Én nem veretem össze magam mások kedvéért.
-De megtenné.
Cassandra elfordította a széket, és úgy ült rá, hogy háta a tűz felé nézzen. Jason meglátta
bőrén az ostor nyomait, és érezte, hogy a düh ismét feltámad benne-el kellett fordulnia,
hogy meg tudjon nyugodni. Különben még a másik kettő után ment volna.
-Johnny-nak hívnak, igaz?
A lány kérdésére felkapta a fejét. Most jött rá, hogy a fiút, aki az egész kalamajka okozója
volt, eddig teljesen figyelmen kívül hagyta, noha ő végig ott guggolt a sarokban. A gyerek
láthatóan halálra volt rémülve.
-I…igenis-dadogta.
-Miért loptál, Johnny?
A fiú hallgatott.
-Nyugodtan válaszolhatsz. Nem lesz belőle semmi bajod.
Cassandra hangja szelíd volt, és csupa kedvesség. Johnny félelme szemmel láthatóan
csökkent, és vonakodva bevallotta:
-Éhes voltam.
-A szüleid nem tudnak neked enni adni?-faggatta tovább Cas.
-Meghaltak néhány hónapja.
-Hogyan?
-Leszakadt a híd a folyó felett. Nem tudtak úszni.
Jason hallott a balesetről, így tudta, hogy a fiú igazat mond.
-Vannak testvéreid?-kérdezte.
A gyerek megriadt az újabb hangra; láthatóan sikerült megijesztenie. Hiába, nem szokott
hozzá, hogy gyerekekkel beszélgessen…
-Vannak testvéreid, Johnny?-kérdezte Cas lágyan.
-Nem. Csak én. És télen nincs munka egy gyereknek.
-De szeretnél dolgozni?
-Igenis.
Cassandra Jasonre nézett. Szemében kérés. A férfi tudta, hogy mit akar.
-Szeretném, ha elvinnél nekem egy üzenetet a kastélyomba-mondta a fiúnak.-Kapsz egy
lovat, így még sötétedés előtt odaérhetsz. Ha megteszed, amit kérek, dolgozhatsz a
kastélyban szállásért és ellátásért, és ha bizonyítod, hogy hasznos vagy, később fizetést is
kapsz.
A gyerek szeme tágra nyílt.
-Akarod?
-Igenis, uram!-ugrott fel.-Bármit megteszek, uram!
A férfi némi keresés után talált tintát és papírt. Megírta Edwardnak, hogy mi történt, és
hogy emiatt még nem mehetnek vissza. Nem akarta, hogy Cassandra ezek után lóra üljön.
Azután írt egy másik levelet, ezúttal a szakácsnőnek.
 -Mind a kettőt a szakácsnő saját kezébe-mondta a fiúnak.-Senki másnak nem adhatod oda,
érted?
-Igenis, uram!
Lelkifurdalás nélkül kölcsönadta a volt bíró lovát, és a gyerek ellovagolt.
-Nem lesz gond abból, hogy ön küldi?-kérdezte Cas.-Nem hiszem, hogy a hercegné jó szívvel
fogadná.
A lány éles eszű volt, mint mindig.
-Éppen ezért a hercegné nem fog tudomást szerezni róla. A szakácsnő megbízható, és
elrendezi a dolgokat.
Egyike volt a kevés hozzá hűséges embernek a birtokon.
-Köszönöm.
-Egyébként is az én dolgom volt gondoskodni róla.
-Ezzel a legtöbb nemes nem értene egyet.
A leváltott bíró felesége visszatért egy kenőccsel. A kezelés alatt Jason kiment, hogy elhozza
Cas lovát és a sajátját-úgy döntött, éjszakára a bíró házában maradnak, ha már az úgyis
lakatlan lett. Szebb és jobb szállás nem is lett volna a faluban.
Amikor visszament, Cassandra háta már be volt kötve, és a nő éppen a ruháját fűzte be.
-Ma estére itt maradunk-mondta a háziasszonynak.-Készítsen valami vacsorát a
kisasszonynak.
-Mindkettőnknek-szólt közbe Cas.-És természetesen megfizetjük a fáradozását.
A nő riadtan bólintott, és a konyhába sietett.
-Neki semmi köze nem volt az egészhez-mondta Cassandra Jasonnek enyhe rosszallással.-
Lehetne vele egy kicsit kedvesebb is. Halálra rémíti.
-Még nem vagyok abban az állapotban, hogy bárkihez is kedves legyek-közölte a férfi.-Hogy
van a háta?
-Hamar rendbe jön. Jó kenőcsöt kaptam, így holnapra már alig fog fájni.
-Remek.
Cas egy másik székre mutatott a falnál.
-Nem ülne le? Megfájdul a nyakam, hogy folyton fel kell néznem önre.
Jason úgy érezte, hogy az egyhelyben maradás egyáltalán nem segítene a benne tomboló
feszültségen, de engedelmekedett. Igazság szerint nem sok minden volt, amit képes lett
volna megtagadni ettől a lánytól.
-Elárulja, hogy mi folyik a hercegné és ön között?
Ez éppen kivétel volt. Talán az egyetlen.
-Elég bonyolult a kapcsolatunk-mondta.-Maradjunk annyiban, hogy egyszerűbb, ha nem
vesz róla tudomást.
-De a viselkedése…
-Engem nem zavar. Ha ő ettől jobban érzi magát, tegyen, amit akar.
Cassandra biztosan érezte, hogy van valami, amit nem mond el neki, de hála az égnek, nem
faggatta tovább. Talán mert nem érezte volna helyesnek, tekintve hogy ő is visszatartott
előle dolgokat. Mégis vajon működhet ez így közöttük? Titkokkal és rejtélyekkel?
Működni fog-gondolta Jason eltökélten. Működnie kell. Bármi áron. És ha egy nap azok a
titkok mégis kipattannának…majd megbirkóznak vele. Mert már nem tudta elképzelni az
életét a lány nélkül.

23. fejezet
 A bíróváltás miatt másnap is bőven akadt még dolguk a faluban. Az utódkeresés egyáltalán
nem volt egyszerű feladat, de mivel Jason a lehetséges jelöltekkel a bíró házában beszélt, Cas
is részese lehetett a történéseknek-a férfi nem engedte, hogy kimenjen onnan, nehogy
megerőltesse a hátát. De minden jelölt után meghallgatta a véleményét, és végül az ő
benyomásait is figyelembe véve választott.
Tartottak egy ebédnyi szünetet, aztán délutánt az új bíró beiktatásával folytatták. Mivel ez
az eskütétel miatt a templomban zajlott, Cas nem vehetett részt rajta; helyette a házban
kellett maradnia, pihenni. Emiatt nagyon húzta a száját, de Jason nem engedett, ő pedig
végül feladta a vitatkozást. Látta a férfin, hogy mennyire megviselte az, ami történt, és nem
akarta tovább feszíteni a húrt-egyszer már látta, hogy mi történik, ha elpattan az a húr, és
nem akart ismét tanuja lenni.
Így aztán jó kislány volt, és nem ment ki, bármennyire is szeretett volna; helyette az előző
nap vásárolt fabábokkal ütötte agyon az időt. Amikor sikerült rájönni az irányításuk módjára,
igyekezett azt annyira elsajátítani, hogy egy kézzel is sikerüljön. Azt remélte, hogy ha tud
egyszerre kettővel játszani, akkor kis történeteket játszhat majd el a gyerekeknek. Biztos volt
benne, hogy nagyon élveznék.
Annyira elmerült benne, hogy észre sem vette Jason visszatérését, amíg a férfi meg nem
szólalt.
-Mit csinál?
A kérdés olyan váratlanul érte, hogy majdnem elejtette a bábokat.
-Gyakorolok-felelte, miközben igyekezett megmenteni a figurákat az összetöréstől.-A
gyerekeknek vettem.
Jason leguggolt a széke mellé, hogy közelebbről is szemügyre vegye a bábokat.
-Szerintem oda lesznek érte.
-Én is ezt remélem. Különben feleslegesen szenvedtem, hogy megtanuljam kezelni őket.
Cas visszatette őket a táskájába, aztán a férfihez fordult.
-Kimehetnék sétálni?-kérte.-Egész nap be voltam ide zárva. Csak egy kicsit!
A férfi szája sarka megrándult.
-Épp fel akartam ajánlani-mondta.-De csak velem együtt.
-Örömmel veszem a társaságát..
Cassandra felvette a köpenyét. Egy kicsit fintorgott, amikor a háta megsajdult, de azután
gyorsan rendezte az arcvonásait. Jason azonban észrevette, hogy mi történt, és láthatóan
nem tetszett neki.
-Előlem nem kell titkolnia, hogy kellemetlen-mondta.
-Tudom-felelte a lány.-Hiába is próbálnám. Ez inkább csak megszokás, a szüleim miatt.
-Igyekszik minél kevesebb aggodalmat okozni nekik?
-Ha csak tehetem. Bár anyám elől nehezebb titkolni, mint apám elől.
Jason bólintott.
-Éles szemű hölgy. Akárcsak ön.
-És túl jól ismer engem-tette hozzá a lány.
Kisétáltak a házból.
Kint még világos volt, de a nap útja végéhez közeledett, és már majdnem a látóhatárt
érintette. A fénye is tompa volt, erőtlen.
Cas mélyet lélegzett a friss levegőből.
-Pont erre volt most szükségem-sóhajtotta.
 -Meglepett, hogy tényleg a házban maradt-jegyezte meg a férfi.-Biztos voltam benne, hogy
legalább az udvarra kimerészkedik.
Cas elindult lefelé az utcán.
-Megfordult a fejemben-mondta menet közben.-De aztán arra gondoltam, hogy hosszú
távon kifizetődőbb, ha legalább az utasításai egy részét betartom.
-Bárcsak előbb eljutott volna erre a felismerésre. Sok kellemetlenségtől megkímélhetett
volna mindkettőnket.
A szarkasztikus megjegyzést egy csúnya pillantással jutalmazta, mire Jason szája sarka egy
kicsit feljebb kúszott. Mintha tudta volna, hogy igazából nem haragszik rá.
-Mind a ketten követtünk el hibákat-mondta végül Cas.-Mégis sikerült valahogy eljutnunk
idáig, nem igaz? Ha belegondolok, hogy csak néhány hónapja volt, hogy kilépett a lovam
elé…
Hirtelen szörnyű gyanú ötlött fel benne. Jasonre bámult.
-Tényleg ezt tette, igaz? Szándékosan állt elém!
A férfi megvonta a vállát.
-Tudni akartam, ki száguldozik éjnek évadján az utcákon. És egyáltalán nem bántam meg.
A lány önkéntelenül felnevetett.
-Maga teljesen őrült.
-Legalább illünk egymáshoz.
Emiatt fel kellett volna csattannia, de csak kuncogni tudott.
-Az biztos. Két őrült, akik meg akarják változtatni a világot.
-Mit gondol, sikerülhet?
-Igen. Ha soha nem elégszünk meg azzal, amit addig elértünk.
Ő ebben hitt.
Feltámadt egy kis szél, mire borzongva összébb húzta magán a köpenyét. Egy perc múlva
valami nehéz és meleg simult a vállára-a férfi ráterítette a kabátját.
-Úgy tűnik, nagy szüksége van valakire, aki vigyáz önre-mondta Jason.-Ha már ennyire nem
törődik magával.
Szavai korholóak voltak, de a hangja szokatlanul lágy. Cast annyira meglepte, hogy egy
percig nem is tudta, mit feleljen.
-És mi lesz így önnel?-kérdezte végül halkan.-Önnek sem kellene megfázítania magát.
-Több mint szánalmas lenne, ha ennyitől ágynak esnék. Nem kell aggódnia; ez még bőven a
kibírható határain belül van.
Tényleg nem úgy nézett ki, mintha fázna. És tetszett neki, hogy a férfi gondoskodni akar
róla.
-Köszönöm. Azért szóljon, ha inkább visszamenne.
Tovább sétáltak a házak között. Közben több falusi elment mellettük, és Casnek feltűnt,
hogy mindenki megbámulja őket. Először azt hitte, hogy érdeklődésük középpontjában Jason
áll-a ritkán látott földesúr-de aztán egy beszélgetésből kihallotta a saját nevét. Ez
összezavarta. Megkérdezte a férfit, hogy tudja-e, mi az oka.
-Aki nem volt jelen, az is mindent tud már a tegnap történtekről-felelte Jason.-Ön néhány
perc alatt felrúgta mindazt, amit ők eddig a nemesekről gondoltak; kiállt egy tolvaj fiú
mellett, és bátran, egyetlen hang nélkül tűrte a verést. Csodálkozik, hogy meg akarják nézni
maguknak?
-Nincs bennem semmi különleges-morogta Cas zavartan, miközben újabb házaspár bámulta
meg.
 -Ön minden, csak nem átlagos. Ami pedig nem átlagos, az különleges. Jobb, ha megbékél
ezzel.
Erre nem tudott mit válaszoni.
Lassan elértek a falu végére. Amikor kijutottak a házak közül, a lány megállt, és felnézett a
hold sápadt korongjára. Már fent volt, noha a nap még csak most kezdett lenyugodni.
-Mennyivel csendesebb itt, mint a fővárosban-jegyezte meg.
-Szívesebben élne egy ilyen csendes helyen?-kérdezte Jason.
A lány megrázta a fejét. Ismerte magát.
-Képtelen lennék egy ilyen helyen eltölteni az életemet. Belefulladnék az unalomba.
Emellett ott az árvaház, és a Carolina, amiket nem hagyhatok magukra, nem is beszélve
Elláról. De mondjuk, egy nyári lakot el tudok képzeni egy ehhez hasonló környéken.
Egy barátságos kis házikót, szép nagy kerttel. Egy nagy kutyával. Fákkal, amikre a gyerekei
felmászhatnak, olyan magasra, hogy a szívbajt hozzák rá. A kertben egy asztallal, ahová az
egész család kiülhet ebédelni, amikor szép az idő. Igen, ezt határozottan el tudta képzelni.
-Cassandra?
Rájött, hogy Jason már nem először szólítja a nevén.
-Bocsánat. Elgondolkodtam.
És nagyon előreszaladt. Egyáltalán nem jó ötlet egy olyan életről álmodozni, ami még ilyen
messze van tőle.
-Mi járt a fejében?
-Hogy szeretnék egy kutyát-bökte ki az elképzelése legkevésbé zavarbaejtő részét.
Jason felnevetett. Nem hosszan, és olyan váratlanul, hogy mire Cas felfogta, mi is történt,
már vége is volt. De tagadhatatlanul nevetés volt-mély, egy kicsit érces, de szívet
melengetően vidám hang. A lány imádta.
-A fajtáját is kitalálta már?-kérdezte a férfi, mintha az imént semmi különös nem történt
volna.
-Csak azt, hogy nagy legyen.
-Értem. Esetleg megnézhetné a király falkáját, ha visszaértünk. Csak amíg beszerez egy
sajátot.
-Talán így fogok tenni.
Cas újra hallani akarta azt a hangot. Ezúttal túl rövid volt, hogy igazán kiélvezhesse. De ha
egyszer sikerült megnevettetnie, akkor menni fog máskor is. Nem fogja feladni, amíg minden
nap legalább egyszer nem hallja nevetni-ez lesz a cél, amit kitűz magának. A jutalom pedig
maga a siker.
-Most már visszamehetünk-mondta.
Megfordultak. Az ég előttük sötétnarancsba fordult, miközben mögöttük már a sötétség
vette át a hatalmat. Valahol a faluban egy kutya csaholt, de egyébként csend volt és béke. Ők
sem beszéltek már, csak sétáltak egymás mellett; élvezték az estét, meg egymás társaságát.
Cas olyan lassan ment, ahogy csak tudott, remélve, hogy ha később érnek vissza a
szállásukhoz, azzal megnyújthatja ezeket a kellemes perceket. Azt se bánta volna, ha maga az
idő is megáll. De alighogy beértek a faluba, a békéjüket durván apró darabokra szaggatták.
Az első hang olyan volt, mintha egy cserép tört volna szét valami kemény felületen. Talán a
nagy csend miatt tűnt ez a zaj olyan hangosnak, de Casnek olyan volt, mintha közvetlenül
mellettünk történt volna. Majd rögtön ezt egy sikoly követte.
A lánynak arra sem volt ideje, hogy felfogja, amit hallott, még kevésbé, hogy meghatározza
a hang irányát, mikor Jason már eliramodott az egyik ház felé. Átugrott a kerítésen, majd
habozás nélkül berúgta az ajtót-eszébe sem jutott megnézni, hogy nincs-e véletlenül nyitva.
Vagy csak nem akarta erre pazarolni az időt.
Cassandra ment utána, amilyen gyorsan csak tudott, de a háta jobban hátráltatta, mint arra
számított. Így majdnem egy teljes perccel a férfi után ért a szobába, ahol megrázó kép tárult
a szeme elé.
Az ajtótól nem messze egy nő kuporgott a padlón, sírva. A ruháját elszakították, és az arca
vörös volt, mintha pofon vágták volna. A szoba másik felében Jason éppen egy fickót vert
össze könyörtelen brutalitással: a gyomrába öklözött, aztán a bordáit ütötte, de olyan erővel,
hogy a férfi a földre roskadt. A herceg lehajolt és felrángatta, de csak azért, hogy néhány jól
irányzott csapással vissza is küldje a padlóra. A másiknak esélye sem volt, hogy védje magát.
Már annyira rossz állapotban volt, hogy mikor megint talpra húzták, megbotlott a saját
lábában, és egészen a falig botladozott hátra, majd újra összeesett; közben zihálva
kegyelemért könyörgött.
A szánalmas hang kirángatta Cast a döbbenet okozta dermedtségéből. Gondolkodás nélkül
a két férfi közé ugrott, kitárt karral állva el Jason útját.
-Elég!-kiáltotta.
A herceg megállt. Mintha nem is ugyanaz az ember lett volna, aki nem rég olyan
felszabadultan nevetett; a teste merev volt, minden izma pattanásig feszült. Arca
rezzenéstelen maszk, de tekintetét továbbra is áldozatára szegezte. Szemeiben gyilkos
tűzvészként tombolt a harag. Mindkét kezét ökölbe szorította, ujjairól vér csepegett a
padlóra-sajátja és áldozatáé.
-FÉLRE!
Cas hátán végigfutott a hideg. A férfi ugyanolyan rémisztő hangsúllyal beszélt, mint az első
bál éjszakáján, amikor elveszítette a hidegvérét. De most nem volt itt Edward, hogy
megnyugtassa, vagy megállítsa. Nem volt itt más, csak ő.
A lány szíve hevesen zakatolt. Látta őt harcolni, és tudta, milyen halálos. Minden idegszála
azt sikoltotta, hogy meneküljön, amíg teheti-de most nem hallgathatott az ösztöneire. Hinnie
kellett benne, hogy a férfi nem fogja bántani.
-Maradok-mondta kiszáradt torokkal.
A herceg megpróbálta kikerülni, de ő megint elé lépett. Ettől viszont hirtelen nagyon közel
kerültek egymáshoz-annyira, hogy ha a férfi úgy dönt, hogy megüti, esélye sem lett volna
kikerülni.
Jason végre ránézett, a szeme összeszűkült. Pillantása egy ragadozóé-Cas akaratlanul is
összerezzent tőle.
-Miért állsz az utamba?-kérdezte a férfi ridegen.
-Mert nincs itt más, hogy megtegye-mondta Cas, elnyomva hangja reszketését.-És mert
tudom, hogy nem fog bántani.
Hirtelen előrelépett, és-jóval több bátorsággal, mint amit érzett magában-fejét a férfi
mellkasára hajtva megölelte őt.
Merész és kockázatos húzás volt, de bevált. Jason egy teljes percre megfagyott a
döbbenettől-aztán lassú remegés futott végig rajta, ami valahonnan mélyen, belülről indult
ki, és az egész testét megrázta. Cassandra kitartóan ölelte őt, arcát ingébe temetve, és
közben némán könyörgött minden égi és földi hatalmassághoz, hogy most már legyen
rendben. Ha nem lesz…nem tudta, mi mást is tehetne még.
Egy örökkévalóságnak tűnt. Aztán egyszer csak óvatos, gyengéd érintés érzett a fején-egy
erős kéz megsimogatta a haját.
-Most már elengedhet-mondta a férfi halkan.
 A hangja újra normális volt.
Cas megkönnyebbült sóhajjal húzódott hátra.
-Jól van?-kérdezte a biztonság kedvéért.
-Most már igen.
Kutatva nézett a másik arcába, de a tekintete ezúttal tiszta volt, és a szemében józanság
csillogott. Bármi is volt ez az imént, már elmúlt.
-Megnézem a nőt-mondta neki.-A gazembert magára bízom.
A férfi biccentett.
Cas úgy tett, ahogy mondta. Segített a nőnenk talpra állni, és egy székre ültette a tűz
mellett. Adott neki egy zsebkendőt is, hogy felitathassa vele a könnyeit, és odatett némi vizet
a kannában, hog teát készítsen neki. Úgy érezte, hogy egy meleg itallal tesz most a legjobbat.
Közben a szeme sarkából figyelte, ahogy Jason felvakarta a földről a fickót, és kicipelte.
-Mi történt?-kérdezte a nőt, amikor ketten maradtak.
-Azt…azt mondta, hogy a férjemtől hozott üzenetet-szipogta a nő.-De egyszer csak nekem
esett, és eltépte a ruhámat. Azt mondta, hogy hallgassak, de én sikoltottam, mire megütött.
Aztán az a férfi leszedte rólam.
Cassandra megkönnyebbülten hallotta, hogy a legrosszabb nem történt meg. Bár az biztos,
hogy a nő egy ideig félni fog a férfiaktól. Hacsak…
Nem-állította le magát. Csak azzal segíthetnék neki, ha elvenném az emlékeit, de az nem
lenne tisztességes a beleegyezése nélkül. Különben is, ha magától túljut ezen, erősebb lesz,
mint valaha.
-Örülök, hogy éppen erre sétáltunk-mondta.-Ne aggódjon, lord Sylverton gondoskodni fog
róla, hogy többet ne legyen gondja azzal a fickóval.
A nő zavartan nézett rá.
-Lord Sylverton?
-Igen. Ő volt a férfi, aki megmentette.
Valószínűleg a sokk miatt nem ismerte fel a földesurát. De úgy tűnt, hogy amit hallott, az
egy kicsit megnyugtatta.
-Ha szeretne, ma éjszaka alhat a bíró házában-ajánlotta fel Cas.-Hogy ne legyen egyedül.
A nő tagadóan intett.
-A férjem nem sokára hazaér. Vele rendben leszek.
-Akkor megvárom önnel.
Hamarosan elkészült a tea. Cassandra kitöltötte két csészébe, majd a nőébe jó sok mézet
csurgatott a csuporból, amit talált. A magáéba nem tett, mert nem akarta pazarolni, de a
nőre ráfért most az édes. Így ültek egymás mellett, beszélgetve-kortyolgatva, amíg a ház ura
meg nem jött.
A férjet láthatóan meglepte, hogy ilyen későn vendégük van, ezért Cas gyorsan
összefoglalta neki a történteket. A férfi a fickó nevét követelte, hogy elláthassa a baját, de a
lány megnyugtatta, hogy lord Sylverton már elvégezte a munkát-aztán sietve búcsúzóra
fogta, hogy a feleség mielőbb lefekhessen. A férj megköszönte a segítséget.
-Szívesen tettük-mondta Cas, és jó éjszakát kívánva hazafelé indult.
Kint közben teljesen besötétedett, de a hold elég fényt adott, hogy gond nélkül
visszataláljon. A küszöbön Jasonbe botlott, aki épp kifelé igyekezett.
-Most akartam elmenni önért. Megvárhatott volna.
-Nem akartam zavarni őket.
 Elmondta, hogy mi történt, beleértve azt is, amit az asszonytól hallott. Egy kicsit tartott tőle,
hogy ezzel megint felébreszti a másik haragját, de ő ezúttal kontroll alatt tartotta az
indulatait.
-Feküdjön le!-mondta.-Nekem még el kell intéznem néhány dolgot. Majd holnap még
beszélünk.
Cas nem vitatkozott. Bár az incidens viszonylag gyorsan lezajlott, számára annál
megterhelőbb volt. De amint kialudta magát…
-Holnap beszélünk.
Befelé indult, de a férfi még utána szólt.
-Cassandra!
-Igen?
-Köszönöm.
A szó szenvtelen volt, majdnem hideg. A lány hirtelen mégis melegséget érzett.
-Bármikor-mondta őszintén.
Hiába volt azonban fáradt, sokáig forgolódott még ébren. Gondolatban újra végigvette a
történteket. Nem volt kétsége afelől, hogy ha nem állítja meg, Jason megölte volna végül azt
az embert-lassan, fájdalmasan halálra verte volna a nő szeme láttára. A harag teljesen
érthető és jogos reakció lett volna, de ő nem csak dühös lett; valami abban a szituációban
annyira felzaklatta, hogy teljesen kifordult magából miatta. De miért?
Holnap-gondolta. Holnap megkérdezem tőle.
Nehezen aludt el, és az álma is zaklatott volt, és sötétséggel teli. Megint ott volt a szobában,
miközben Jason azt a férfit ütötte, de most nem tudott közbelépni. A teste nem
engedelmedeskedett neki: se mozdulni, se szólni nem tudott. Tehetetlenül kellett
végignéznie a tombolását, miközben minden csapást úgy érzett, mintha csak ő kapta volna
őket; mégis az ütéseknél sokkal jobban fájt, hogy a másikat így kell látnia, ennyire kifordulva
saját magából. Könnyekkel a szemében ébredt.
Milyen borzalmas, kifacsarodott álom!
Megtörölte az arcát, és mélyet lélegzett. Már vége. És ha egyszer meg tudta állítani a férfit,
akkor legközelebb is menni fog, és meg is teszi. Főleg ha végre megismeri az egész
történetet.
Kiugrott az ágyból. Gyorsan felöltözött, mert mielőbb végére akart járni a dolognak, de
amikor kiment a konyhába, Jason helyett csak egy üzenetet talált ott.

Elmentem a kimaradt falvakba. Igyekszem mielőbb visszaérni. Legyen szép napja!

Cas bosszúsan összegyűrte a lapot, és a tűzre hajította.

-Ennyivel nem ússza meg a dolgot-motyogta.-Ha visszajön, addig nem hagyom békén, amíg
be nem avat.
Igazság szerint ezúttal nem is a kíváncsisága hajtotta. Természetesen kíváncsi is volt, mert
minden érdekelte, ami a férfival kapcsolatos, de ami jelenleg mozgatta, az inkább az
aggodalom volt. Amire valószínűleg az álma is rátett egy lapáttal. Azt remélte, hogy ha
megtudja az igazat, többet tehet Jasonért, hogy megelőzzék az ehhez hasonló eseteket.
 Mivel a férfi nem írt semmit arról, hogy ma sem szabad kimennie, úgy döntött, hogy lovagol
egyet. Annak semmi értelme nem volt, hogy a házban várakozzon, és unalommal töltse az
órákat. Így legalább kiszellőztethette a fejét, és Csillagvirág sem volt egyedül egész nap.
A háta nem igazán örült a hirtelen megerőltetésnek, ezért csak lépésben haladtak. Az
emberek még mindig megbámulták, ha elment mellettük, de figyelmen kívül hagyta őket, és
inkább a tájat nézte maga körül. A faluból kiérve az erdő felé indult, de nem ment be a fák
közé, hanem a szélén lovagolt végig, és csak benézegetett a sűrűbe, hátha meglát valami
állatot-de vagy elrejtőztek, vagy már rég a téli álmukat aludták, mert nem látott egyet se.
Csak ő és a lova voltak az egész környéken.
Felsóhajtott.
-Ez így unalmas.
Megszokta, hogy mindig van valami tennivalója, van hova mennie, van kikkel beszélgetnie.
Ez az egyedüllét most sokkal fájdalmasabbnak tűnt, mint valaha. Vagy csak egy bizonyos
valaki hiányzott neki?
-Ostobaság-rázta a fejét. Hiszen tegnap este láttam. Inkább csak azért hiányzik, mert ő
lenne a legközelebbi elérhető ismerős.
De még saját magát sem tudta erről meggyőzni.
Jason!-nyögött fel némán. Gyere vissza, minél előbb!
Sajnos, amikor visszament a házhoz, hogy megebédeljen, a férfinak még se híre, se hamva
nem volt. Így aztán jobb híján meglátogatta a tegnap esti nőt.
-Csak meg akartam róla bizonyosodni, hogy jól van-mondta, mikor beengedték.
-Nagyon kedves-mondta a nő.-Már sokkal jobban vagyok. Lars…Azt az embert bezárták,
amíg meggyógyul, és bár ez beletelhet némi időbe, utána el kell hagynia a környéket.
-Lord Sylverton rendesen helybenhagyta-jegyezte meg a férj, aki a konyhaasztal mellett
pipázott.-Nem hittem volna, hogy ennyire törődik velünk.
Hirtelen rájött, hogy kivel is beszél, és ettől zavarba jött.
-Bocsásson meg, kisasszony. Nem akartam bírálni, vagy ilyesmi…
-Nem mondok neki tovább semmit-nyugtatta meg őket Cas mosolyogva.-Előttem
nyugodtan beszélhet. És lord Sylverton amúgy sem az a fajta ember, aki megbüntet valakit
amiatt, ahogy róla vélekedik. Én már csak tudom; elég csúnya dolgokat mondtam már róla.
Észrevette, hogy a másik kettő kissé megütközve néz rá, mire sietve magyarázkodni kezdett.
-A kapcsolatunk elég viharosan indult. De most már jó barátok vagyunk.
-Barátok?-kérdezett vissza a férfi.-A faluban mindenki azt hiszi, hogy a jegyese. Vagy
legalábbis az lesz.
Cassandra elvörösödött. Leginkább azért, mert ez a feltételezés nagyon is tetszett neki.
-Ilyesmi szóba se került köztünk-tiltakozott.
Az ál-lánykérésről inkább nem beszélt, mert ez bonyolultabb ügy volt annál.
A gazda nagyot pöfékelt.
-Akkor valami gond lehet vele. Ha van két jó szeme, és egy kis esze, mihamarabb megkéri a
kisasszony kezét.
Cas visszagondolt a korábbi beszélgetéseikre.
 -A herceg jelenleg nem tervez házasodni. Túlságosan elfoglalt a munkájával, hogy
ilyesmikkel foglalkozzon-mondta őszinte sajnálattal.
-Akkor bolond-közölte a házigazda.
-Őfelségét megvédeni nem egy egyszerű feladat. Talán ha az ország helyzete egy kicsit
stabilabb…
-Ha már őfelségéről van szó, hallottuk, hogy megnősült. Esetleg ismeri a hölgyet?
A téma a legjobbkor jött fel. Elláról nagyon könnyű volt beszélni, és teljesen veszélytelen,
így Cas hamarosan azon kapta magát, hogy meg is feledkezett az idő múlásáról. Arra azért
ügyelt, hogy a nyilvánosság számára titkos részleteket ne említsen, például Ella
származásáról, de így is rengeteg dolog volt, amiről mesélhetett. A házaspár pedig elég
kíváncsi volt a királynőre, hogy minden részlet érdekelje őket, így a délután jó hangulatban,
és gyorsan telt.
-Most már ideje mennem-mondta Cas, amikor szembesült vele, hogy már majdnem négy
órával múlt dél.-Azt hiszem, mostanra lord Sylverton is visszaérkezett.
Legalábbis remélte, hogy így van.
Vendéglátói megköszönték, hogy benézett hozzájuk, és szavát vették, hogy ha máskor is a
környéken jár, megint meglátogatja őket. Ezt jó szívvel megígérte, aztán sietve visszatért a
szállásukhoz.
Legnagyobb örömére Fecskét az udvaron találta, Csillagvirág mellett. A táskák már a
hátukra voltak téve, és mindketten indulásra készek voltak.
Cassandra besietett a házba. Jasont a konyhában találta.
-Sikeres volt az útja?-kérdezte üdvözlés után.
-Mondhatni-felelte a férfi.-És ön?
-Meglátogattam a nőt tegnapról. Már teljesen jól van. Ő és a férje is nagyon kedvesek
voltak velem. De láttam kint a lovakat; visszamegyünk a kastélyba?
-Amit kellett, elintéztem, úgyhogy igen. Bírni fogja az utat?
Cas felvont szemöldökkel bámult rá, mire a férfi feltett kézzel meghátrált.
-Csak kérdeztem.
-Ma már lovagoltam egyet, és nem volt semmi probléma-mondta teljes meggyőződéssel.-
Rendben leszek.
Megköszönték a volt bíró feleségének, hogy vendégül látta őket, és kifizették, amivel
tartoztak, majd elindultak vissza a Sylverton-kastélyba.
Amíg a faluban voltak, Cas visszafogta magát, és nem mondott semmit, bármennyire is
tűkön ült már. De mikor az utolsó házat is messze maguk mögött hagyták, kezdett
türelmetlen lenni. Azt remélte, hogy amint kettesben maradnak, végre megtudhatja, amit
akar, de Jason egy szó nélkül lovagolt mellette, és úgy tűnt, teljesen elmerült a
gondolataiban. Talán le kellene támadnia? Vagy inkább adjon neki még egy kis időt?
Ajkát harapdálva őrlődött.
-Szinte hallom, ahogy töri a fejét-jegyezte meg a férfi váratlanul.-Ennyi erővel akár rá is
kérdezhetne.
A lány elvörösödött.
 -Tegnap azt mondta, hogy ma beszélünk-védekezett.
-Igen, azt mondtam. Úgy gondolom, a történtek után magyarázattal tartozom önnek.
Cas hirtelen elszégyellte magát. Ő még mindig nem mondott neki semmit a képességéről,
mégis elvárta tőle, hogy felfedje előtte a titkait; ez nem tűnt fair-nek.
-Nem kell elmondania, ha nem akarja-mondta sietve, de Jason határozottan megrázta a
fejét.
-Jobb, ha tudja.
A lány nem tiltakozott tovább, csak várakozásteljesen nézett rá.
-A nagyapám bevándorló volt-kezdte a férfi.-Franciaországból jött, és a Sylverton-
kastélyban kapott munkát, mint lovász. Később olyan jól végezte a munkáját, hogy
istállómester lett belőle. Elvette feleségül az egyik szobalányt, és néhány év múlva
megszületett a lányuk, az én édesanyám.
Cas nem számított rá, hogy a másik ennyire visszamegy az időben, de biztos volt benne,
hogy jó oka van rá, ezért elrejtette meglepetését. Nem akarta félbeszakítani.
-Mivel mind a két szülője a kastélyban dolgozott, anyám is sok időt töltött ott kislányként,
és többször is találkozott az akkori herceg fiával. Talán szót is váltottak, de csak ritkán,
elvégre anyám egyszerű szolgálók gyermeke volt, ő viszont a királyi család tagja. Felszínes
ismeretségen túl nem volt köztük semmi.
Most azt akarja elmesélni, hogy lett az anyjából a herceg szeretője?-futott át Cas agyán. De
ennek mi köze a tegnap történtekhez?
-Anyám nagyon szép volt. A faluban a legszebbnek tartották-folytatta Jason, mereven előre
nézve.- Már az is nyílt titok volt, hogy ki lesz a férje: egy módosabb gazda szemelte ki a
legidősebb fiának, és a frigy a nagyszüleimnek sem lett volna ellenére. Aztán egyszer utazók
érkeztek a faluba, és néhány napot ott töltöttek. Mivel az idegenek érkezése nagy esemény
volt, minden este meghívták őket a kocsmába, hogy meséljenek az otthonukról, az útjukról,
és persze fel is öntöttek a garatra. Aztán egyik este…
A férfi elakadt. Keze olyan erővel szorította a kantárt, hogy az ujjai elfehéredtek.
-Anyám a fonóból tartott hazafelé, amikor egyikük megtámadta-folytatta rekedten.-Máskor
mindig a barátnőivel volt, de aznap ottfelejtette a kosarát, és vissza kellett mennie érte, ezért
egyedül volt. És senki sem hallotta, amikor segítségért kiáltott…
Cassandrában megfagyott a vér. Eszébe sem jutott, hogy a történet ilyen fordulatot vehet.
Pedig talán gondolhatta volna.
-Mi történt utána?-kérdezte, hogy kizökkentse a másikat, mielőtt túlságosan belemerülne a
múlt borzalmaiba.
-Nem mert hazamenni. Folt esett a becsületén, és így nem akart a szülei elé állni. Kiment a
faluból, hogy elrejtőzzön, de belebotlott az akkor már nős hercegbe, aki éppen hazafelé
tartott. A herceg felismerte, és észrevette, hogy sír; addig faggatta, amíg anyám el nem
mondta neki, hogy mi baja. A herceg haragra gerjedt, és még aznap este elkergette az
utazókat, de mive anyám megeskette, hogy titokban tartja a történteket, nem tehetett
semmit az ellen az ember ellen.
Cas növekvő részvéttel és elborzadással hallgatta. Kezdte sejteni, hogy mi a történet vége.
 -Teherbe esett, igaz?
A férfi válla megfeszült. Bólintott.
-Mivel nem tudta, hogy kihez fordulhatna, a herceget kereste fel. Ő pedig alkut ajánlott
neki. Gondoskodik róla és a gyerekről, ha cserébe anyám azt hazudja, hogy ő az apa.
-Miért tett ilyet?
-Azt akarta, hogy fennmaradjon a neve-felelte a férfi.-De ő képtelen volt gyereket nemzeni.
Így már minden világos volt. Eszébe jutott, hogy Jason első alkalommal akkor veszítette el az
uralmat az indulatai felett, amikor Edward feltételezte róla, hogy bántaná Ellát-most már
értette, miért történt. És azt is, hogy miért tűnt úgy, hogy feszeng, valahányszor szóba került
az apja.
-Őfelsége tudja?-kérdezte.
-Igen. És Richard is tudta, de sose zavarta.
Cas elszoruló torokkal horkant fel.
-Hatalmasat csalódtam volna benne, ha nem így lett volna.
Csend állt be köztük. Úgy tűnt, a férfi a gondolataival küszködik, ezért Cassandra adott neki
időt, hogy dűlőre jusson velük. Neki is meg kellett emésztenie ezt az egészet. Végül Jason
szólalt meg ismét: szemét az útra szegezve, mereven kérdezte.
-Mi a helyzet önnel?
-Ha arra kíváncsi, hogy a története változtatott-e azon, ahogy önt látom, őszintén
mondhatom, hogy egy fikarcnyit sem-mondta a lány habozás nélkül.-A legkevésbé sem
érdekel, hogy mennyi nemesi vér folyik az ereiben.
-Nem csak a nemesi vérről van szó-mondta Jason, még mindig kerülve a tekintetét.-Ami
tegnap történt…tőle örököltem az indulatosságomat. És még ki tudja, mi mindent.
Cas azonnal megértette, hogy mit akar mondani, de egyáltalán nem értett vele egyet.
-Ön egyszerűen csak önmaga. Ne hasonítgassa magát hozzá!
-De a tegnapi…
-Az teljesen érthető. Bárkit feldühített volna az, ami történt, és végül nem lett nagy baj
belőle.
-De önt is bánthattam volna.
Cassandra akkor talán kételkedett, de most már biztos volt benne, hogy egy pillanatig sem
volt veszélyben.
-Előbb ütötte volna meg saját magát, mint engem. Biztos vagyok benne, hogy soha nem
emelt volna kezet rám.
A férfi szája mosolyra húzódott, de a gesztus mögött nem volt vidámság.
-Ön túlságosan megbízik bennem.
-Akkor cáfoljon rám!
Jason elkomorult. Kis szünet után vonakodva beszélni kezdett.
-Amikor 15 éves voltam, az az ember megint felbukkant a faluban. Én csak annyit vettem
észre, hogy anyám nem mer kimenni a kastélyból, és minden zajra összerezzen; végül
rákérdeztem, hogy mi baja. Akkor tudtam meg az igazat. Aznap este lementem a faluba, és
úgy összevertem az apámat, hogy majdnem belehalt. Csak azért nem öltem meg, mert páran
megláttak és leszedtek róla; hárman kellettek, hogy lefogjanak. Hát ilyen ember vagyok én.
Cas a kezét bámulta. Fájt a szíve a férfiért, és a fiúért, aki volt. És az édesanyjáért is.
-Biztos vagyok benne, hogy sokkal több van önben az édesanyjából és a nevelőapjából, mint
abból az emberből-mondta.-A története csak azt bizonyítja, hogy mindenekfelett
megvédelmezi azokat, akik fontosak önnek. És én ezt nagyon tisztelem önben.
Tiszteletnél jóval több mindent érzett, de nem tudta, hogyan önthetné szavakba. Végül csak
önmagát tudta ismételni.
-Nem látom önt kevesebbnek, mint eddig, amiatt, amit most elmondott. Erre
megesküszöm.
A férfi a beszélgetés kezdete óta először nézett rá. Úgy fürkészte Cas arcát, mintha abból
akarná kiolvasni, hogy hihet-e neki. Végül egy nagyon halvány, de valódi mosoly derengett
fel az arcán.
-Örülök, hogy így van-mondta.
Cassandra egy kicsit felhúzta az orrát.
-Nem szép öntől, hogy azt feltételezte, másképp reagálnék. Azt hittem, ennyire már ismer.
Jason megvonta a vállát.
-A félelem ritkán racionális.
A váratlan vallomás meglepte Cast. Tényleg ennyire tartott attól, hogy ő mit fog szólni?
Az tény, hogy végig nagyon feszült volt. Csak most, hogy már ellazult, tűnt fel a lánynak,
hogy mennyire is. Mégis elmondott neki mindent, ahogy ígérte. Megbízott benne.
-Köszönöm, hogy megtisztelt a bizalmával –mondta.-A titka biztonságban lesz nálam.
-Efelől egy percig sem volt kétségem-felelte a férfi.
-Így már csak egy kérdés maradt. Miért nézi el a hercegné viselkedését?
Jason meglepetten nézett rá.
-Azt hittem, mostanra ezt is összerakja.
Cas zavartan vállat vont.
-Azért nem vagyok mindentudó. Idővel biztos rájönnék, de gyorsabb, ha felvilágosít.
A férfi beleegyezően bólintott.
-A hercegné tudott a férje állapotáról, és beleegyezett ebbe az egészbe, noha tudta, hogy
így azt fogják hinni, hogy a házasságuk miatta terméketlen. A herceg kedvéért vállalta az
emberek lenézését, és soha egy szóval sem panaszkodott; de miután a herceg meghalt, ő
magára maradt, és idővel megkeseredett. Érthető okokból meggyűlölt engem, és anyámat is.
Mégis, mindezek ellenre, soha nem fenyegetőzött azzal, hogy leleplezi a valódi
származásomat.
Így már Cassandra is értette. Bár még mindig úgy gondolta, hogy Jasonnek nem kellene szó
nélkül tűrnie mindent attól a nőtől, de megértette az indokait. És egy kicsit más fényben látta
a dolgokat.
-Egyfajta köszönetképp ilyen elnéző vele.
-Mondhatjuk így is.
 A lány az új infromációk fényében igyezett átrendezni mindazt, amit eddig tudott. Furcsa
volt, mert egyszerre minden új színben tűnt fel előtte-de valójában mégsem változott semmi.
Jason továbbra is Jason volt. És ő továbbra is szerelmes belé.
-Minden rendben?-kérdezte a férfi, mikor sokáig nem mondott semmit.
-Igen. Csak igyekszem megemészteni ezt a sok újdonságot.
Jason egy kicsit elkomorult.
-Sajnálom. Sok mindent zúdítottam önre.
-Ne sajnálja-tiltakozott Cas.-Örülök, hogy mindent elmondott. Csak most kell egy kis idő,
hogy feldolgozzam.
Az a kis idő végül nem is volt olyan kicsi. Bár az út hátralévő részében végig ezzel
foglakozott, a kastélyhoz érve még mindig ekörül forogtak a gondolatai. De aztán nem volt
más választása, mint ideiglenesen félretenni, mert amint leszálltak a lóról, Ella futott ki a
kastélyból, és a nyakába ugrott.
-Hallottam, hogy mi történt a faluban!-mondta zaklatottan.-Jól vagy? Fáj a hátad?
-Egy kicsit sajog, de egyébként jól vagyok-nyugtatta meg Cas.-Még egy éjszaka, és teljesen
rendbe jön.
Ezzel egy kicsit hazudott, de nem akarta, hogy barátnője azzal töltse a nászútját, hogy
miatta aggódik. Mindjárt el is terelte a figyelmét azzal, hogy megkérdezte, milyen volt neki az
elmúlt három nap.
-Csodálatos!-mondta Ella lelkesen.-Edward csodálatos. Minden nap meglep valamivel. És
rengeteget beszélgetünk. Bár a palotaőrök mindenhova követnek, ami egy kicsit zavaró, de
ezt leszámítva ez az egész annyira csodálatos! Nem tudom, hogyan tudnánk nektek
megfelelően megköszönni.
Úgy tűnik, a király annyira elvarázsolta, hogy a csodálatos az egyetlen jelző, ami eszébe jut-
gondolta Cas jót mulatva.
De bár egy kicsit mosolygott rajta, barátnője izgatott boldogsága megmelengette a szívét.
Ezt az Ellát össze sem lehetett hasonlítani azzal a csendes, reményvesztett lánnyal, aki
Fridánál volt.
-Köszönd meg azzal, hogy részletesen elmesélsz mindent-mondta neki, és belekarolt.-Kezdd
onnantól, hogy az ideérkezésünk utáni napon felébredtél.
Ellának nem kellett több biztatás. Ömleni kezdett belőle a szó, és Cas hamarosan minden
apróságról tudomást szerzett, ami a távollétében történt. Még olyan dolgokról is, hogy
Edward mutatott egy vadgalambot, vagy hogy Edward elkezdte lerajzolni Ellát, arról nem is
beszélve, hogy Edward megtanult süteményt sütni, de közben csupa liszt lett a haja. Ha
kapott volna egy garast minden alkalommal, amikor Edward neve elhangzott, vacsorára elég
pénze gyűlt volna össze, hogy az árvaházat még egy épülettel bővíthessék. De nem bánta.
Egy pillanatig sem-hiszen ez volt az ő jutalma mindazért, amit értük tett. És esze ágában sem
volt lemondani róla.
Ella a vacsoraasztalnál is végig csacsogott. Ennek köszönhetően a hercegné alig jutott
szóhoz, és nem volt rá lehetősége, hogy Jasont sértegesse-Cas nagy örömére. Csak mert
ismerte a háttérben húzódó indítékokat, még nem tűrte volna el könnyebben a dolgot.
Amikor aztán a desszertnek is végére értek, és az ifjú királynő is kezdett kifogyni a szóból,
Jason vonta magára a figyelmet azzal, hogy bejelentette, másnap visszautazik a fővárosba.
-Így is tovább maradtam, mint terveztem-mondta.-Ahogy megbeszéltük, a második hét
végén megint eljövök, hogy együtt térjünk haza. Addig a palotaőrök gondoskodnak a
biztonságról.
A hercegné szája szóra nyílt, de mielőtt bármi durvát mondhatott volna, Cas megelőzte.
-Ami azt illeti-mondta Jasonnek-én is önnel tartok.
Mindenki rábámult. Úgy volt megbeszélve, hogy ő végig itt marad, és most nem tudták mire
vélni, hogy ilyen hirtelen meggondolta magát. Mosolyogva kezdett magyarázkodni.
-Ha itt maradnék, Ella kötelességének érezné, hogy velem is foglalkozzon, így csak útban
lennék. Nélkülem sokkal jobban tud majd őfelségére figyelni. Emellett engem otthon várnak
a betegek és az árvaház; nekik nagyobb szükségük van rám.
Ez utóbbi érvével senki se vitatkozott, bár Ella csalódottnak tűnt. De Cassandra biztos volt
benne, hogy ha Edwarddal kettesben marad, egy pillanatig sem fogja őt hiányolni. Már csak
Jason kellett meggyőznie.
-Mindenben alkalmazkodom önhöz-mondta.-Nem fogom hátráltatni.
Legnagyobb meglepetésére a férfi egy percig sem tiltakozott.
-Tudom, hogy így lesz. Ha jönni szeretne, nem fogom lebeszélni.
-Tényleg?
-Tényleg.
Széles mosoly ült ki az arcára, amit meg sem próbált elrejteni.
-Gondolom, hajnalban indulunk.
-Jól gondolja. Nem lesz gond a lovaglással?
-Nem.
Jason biccentett, és ezzel a dolog elintézettnek tűnt. De amikor a megkönnyebbülése
elmúlt, Casben váratlanul halvány szorongás ébredt, megmérgezve a boldogságát. És
ahelyett, hogy idővel eltűnt volna, csak egyre erősebb lett.
A férfi vallomása miatt a kettejük közötti mérleg kibillent az egyensúlyi állapotából. És bár ő
nagyon örült neki, hogy a másik ennyire megbízott benne, elkerülhetetlen volt, hogy ez a
dolog hatással legyen a kapcsolatukra. Csak az volt kérdéses, hogy miként fogja befolyásolni.
Azt tudta, hogy Jason nem fog a titkáról faggatózni ezután sem, hiszen ígéretet tett. És az
őszinteségéért cserébe nem kérte az ő őszintéségét. De ha tudatosan nem is gondolt erre, az
nem lehet, hogy öntudatlanul támasztott vele szemben ilyen elvárást? És ha így van, mi lesz,
ha ő ennek nem tesz eleget? Mi lesz, ha ez idővel közéjük áll?
Tény, hogy nagy rizikót vállalt, amikor mindent elmondott nekem-ismerte el. Valóban
igazságtalan lenne, ha nem tenném meg érte, ugyanezt.
Egy pillanatig nem is tűnt olyan elképzelhetetlennek. De aztán belegondolt, hogy mi lenne a
legkellemetlenebb kimenetel, és visszarettent.
Az én titkom egészen más jellegű-gyötrődött. Nem olyasmi, ami megtörtént a múltban, és
nincs hatással a jelenre, hanem egy nagyon is aktuális probléma!
 A legrosszabb az volt, hogy ennek ellenére valahol mélyen el akarta mondani neki. Azt
akarta, hogy Jason tudja, és hogy ezzel együtt is elfogadja. De mi lesz, ha nem így alakul? És
ha mégis? Hogy lehetne biztos benne, hogy nem a kívánsága miatt lett minden úgy, ahogy
szerette volna?
Ahogy a szobája felé ment, úgy érezte, minden lépéssel egyre nő benne a kétségbeesés.
Beszélni akart az édesanyjával, mert ő mindig tudott olyat mondani, amivel meg tudta
nyugtatni, de ő most messze volt. És ő nem használhatta a képességét önző célokra.
-Cassandra!
Jason hangja annyira váratlanul érte, hogy megugrott. De mindent megtett, hogy elrejtse a
benne tomboló zűrzavart, és uralkodjon a vonásain.
-Igen, lord Sylverton?
A férfi összevonta a szemöldökét a hűvös hangnem hallatán.
-Jól van? –kérdezte.
-Igen, csak elfáradtam.
Nem úgy tűnt, mintha elhitte volna, de nem faggatta tovább.
-Ha önnek is megfelel, szeretném, ha itt hagyná Csillagvirágot-mondta.- A királynő…Ella
lehet, hogy lovagolni szeretne majd, amíg itt van, és benne jobban megbízom, mint a többi
lóban.
-Termszetesen, nem probléma-vágta rá Cas.
- Rigót felajánlom a visszaútra is. Már úgyis hozzászokott önhöz.
-Köszönöm, elfogadom. Azt hiszem, megyek is lefeküdni, hogy holnapra biztosan
kipihenjem magam.
-Jó ötlet. Akkor reggel találkozunk.
-Igen. Jó éjszakát, lord Sylverton.
-Jó éjszakát, Cassandra.
Szó szerint menekült a férfi elől, és csak akkor lélegzett fel, amikor a szobája ajtaja bezárult
mögötte.
Mit tegyen? Ha elmondja neki, holnap kell megtennie, út közben, amikor a legkisebb az
esélye, hogy kihallgatják. Vagyis most kell eldöntenie, kockáztat-e.
Egy órán keresztül járkált fel-alá a szobájában, mérlegelte az esélyeit, de egyáltalán nem
került közelebb a döntéshez. Inkább úgy érezte, hogy csak még jobban össze van zavarodva.
Ezért úgy döntött, hogy ez egyszer felrúgja a szabályokat, és kizárólag önös érdekből fog
kívánni valamit-de mivel odakint északi szél fújt, nagyon körültekintően kellett
megfogalmaznia, hogy mit is akar.
-Azt akarom, hogy halljam, amit anyám mond, annak ellenére, hogy nincs mellettem, de
rajtam kívül senki más, aki nincs a hallótávolságán belül-szavalta.- És azt akarom, hogy ő is
hallja, amit én mondok, de rajta kívül senki más.
Az Északi hangosan süvített odakint, tépve a fák ágait a kastély ablaka előtt. Cas próbaképp
megszólalt.
-Anyám, hallasz?
Egy percig semmi. Aztán…
 -Cassandra?
Sikerült.
-Sajnálom, muszáj volt beszélnem veled-hadarta a lány.-Biztosra mentem, hogy csak mi
halljuk egymást, úgyhogy vigyázz, nehogy azt higgyék, magadban beszélsz.
-Ne aggódj emiatt-mondta a grófnő.-Valami gondod akadt?
Cas elmondta neki, hogy milyen választóponthoz érkezett.
-Nem tudom, hogy mit tegyek-mondta a végén.-Teljesen tanácstalan vagyok.
-Mondd el neki.
-Tessék?
Biztos volt benne, hogy rosszul hallotta. Az anyja egész életében azt sulykolta belé, hogy
tartsa titokban a képességét, nehogy kihasználják. És most pont az ellenkezőjét mondaná?
Ráadásul így, gondolkodás nélkül? Még az is megfordult a fejében, hogy az északi szél rosszul
közvetített, de aztán a grófnő megismételte.
-Mondd el neki az igazat.
-Biztos vagy benne?
-El tudsz képzelni egy olyan életet, ahol soha nem tudja meg?
Cas megpróbálta. De nagyon nem tetszett neki az eredmény. Folyamatos titkolózást és
hazudozást látott, ami teljesen elszigetelné a férfitól.
-Nem-ismerte be.
-Akkor nincs értelme halogatni-mondta az asszony.- Te elfogadtad az ő titkát, ezért nagyobb
az esély, hogy ő is elfogadja a tiedet, mint bármikor máskor.
-De ez nagyon kockázatos.
-A szerelem mindig az. Ahelyett, hogy amiatt aggódsz, hogy rosszul fogadja, képzeld el az
ideális kimenetelt!
-Azt már sokszor elképzeltem-mondta Cas.-De nagyon félek, hogy nem úgy lesz.
-És a félelem miatt esélyt sem adsz neki?
Cas hallgatott.
-Gondolkozz el ezen! És most szakítsd meg a kapcsolatot, mielőtt még nagyobb árat kellene
fizetned érte!
-Rendben van-mondta kelletlenül.-Köszönöm!
Elég!-mondta gondolatban a szélnek.
A fájdalom azonnal jelentkezett. És természetesen a hátán, ami amúgy is sajgott még. Az
északi szél kifejezetten gonosz volt.
Mélyeket lélegezve igyezett elviselni, és közben azon rágódott, amit az anyja mondott. Mire
a kín eltűnt úgy 20 perccel később, arra jutott, hogy az anyjának szokás szerint igaza volt-el
kell mondania.
A döntés megrémítette, de ugyanakkor furcsa békét is érzett. Bárhogy is lesz vége, holnap
vége lesz. Nem lesz több félelem, nem lesz több bizonytalanság. Csak ő, Jason és az igazság.
Az éjszaka még soha nem tűnt ilyen hosszúnak. Most, hogy elhatározta magát,
legszívesebben azonnal túlesett volna rajta, de tudta, hogy a férfinak milyen ritkán van
alkalma rendesen kialudni magát. Nem zavarhatta meg.
 Ő maga alig aludt valamit, és amikor hajnalban Jason bekopogott hozzá, már felöltözve,
útra készen várta.
-Jó korán kelt-jegyezte meg a férfi.
-Nem tudtam aludni-mondta Cas.-Indulhatunk?
-Máris. Előtte egyen valamit a konyhában, mert az első néhány órában nem állunk meg.
A lány engedelmeskedett, de akár fát is ehetett volna kenyér helyett, vagy cipőtalpat;
egyáltalán nem érezte az étel ízét, és alig tudta leerőltetni a falatokat a torkán. Mikor végre
végzett, azt hitte, azonnal vissza is öklendezi, úgy háborgott a gyomra. De mosolyt erőltetett
az arcára.
-Köszönöm a reggelit-mondta a szakácsnőnek, és sietett ki az épületből.
A lovak már felszerszámozva vártak rájuk; csak nyeregbe kellett szállniuk, és indulhattak is.
Könnyű vágtában hagyták el az udvart, és a Sylverton kastély gyorsan zsugorodott össze
mögöttük.
Vajon mikor mondjam el?-tépelődött Cas. Addig nem lehet, amíg ilyen gyorsan megyünk.
Talán jobb lesz, ha várok az első megállóig.
Még soha életében nem volt ennyire ideges. Meg se szólalt egész végig, mert attól tartott,
hogy nem lenne képes egy értelmes mondatot elmondani. Helyette megpróbálta
megfogalmazni, hogy mit is mondjon majd, és igyekezett visszatartani a rosszullétet.
Tíz óra körül járt az idő, amikor elérték a patakot, ahol jövet megreggeliztek. Ezúttal rögtön
átkeltek rajta, és a túloldalon szálltak le, ahol ott volt a múltkori fatörzs, hogy leüljenek rá.
Jason ételt vett elő a nyeregtáskából.
-Én nem kérek-mondta gyorsan Cas, mivel már a látványától is émelyegni kezdett.
Jason homlokát ráncolva nézett rá, aztán mindent visszarakott a táskába.
-Ön attól még ehet!-tiltakozott a lány, de a másik megrázta a fejét, és leült mellé a fára.
-Előbb hallani akarom, hogy mi baja. Tegnap vacsora óta furcsán viselkedik. Ha mégis baja
van azzal, amit elmondtam önnek, nem kell eltitkolnia.
Cassandrát annyira meglepte, hogy erre a következtetésre jutott, hogy egy pillanatra még
az félelméről is megfeledkezett.
-Egyáltalán nem erről van szó!-tiltakozott hevesen.-Csak…
-Csak?
Ez az. Most jött el az idő.
-Tettem önnek egy ígéretet-mondta idegesen.- Hogy ha valaha úgy döntök, hogy nem
titkolózom tovább, azt ön fogja elsőként megtudni. És azután…hogy ön úgy megbízott
bennem…úgy döntöttem…
Mielőtt kibökhette volna, hogyan is döntött, Jason hirtelen megragadta a vállát, és
figyelmzetetés nélkül, durván hátralökte. Cas átesett a fatörzsön; a kemény landolástól
kiszorult a levegő a tüdejéből. A férfi pedig máris fölötte volt, és a talajhoz szorította.
Mielőtt pánikba eshetett volna, vagy egyáltalán felfoghatta volna, hogy mi is történik,
hirtelen dörrenések hallatszottak. Valaki lőtt rájuk!
Csak nehogy Jason megsérüljön!-volt az első gondolata.
 A következő pillanatban fájdalom hasított lábába. Eltalálták. De nem, mégsem! Amanda
Northwood emlékeiből tudta, milyen érzés, ha meglőnek, és ez annál sokkal nagyobb
felületen jelentkező fájdalom volt. De akkor miért?
Kívánság! Azt kívánta, hogy Jason ne sérüljön meg.
Annyira a nagy vallomással volt elfoglalva, hogy hirtelenjében még a képességéről is
elfeledkezett. De a fájdalom eszébe juttatta.
-Jól van?-kérdezte Jason, miközben gyakorlatilag rajta feküdt; nyilvánvalóan a saját testével
próbálta takarni a golyók elől.
-Teljesen-felelte Cassandra.
-Amíg lőnek, nem mozdulhatunk innen-mondta a férfi.
Cas ebből arra a következtetésre jutott, hogy valamit kezdenie kell a pisztolyokkal. Ami
bevált a színház mögötti sikátorban, most is működött; a fegyverek elhallgattak, és helyette
beszéd hallatszott, ami a hanglejtésből ítélve szitkozódás lehetett. Kétségtelenül francia
nyelven.
-A fegyverek nem működnek-mondta Cas.-Később elmagyarázom.
Jason kérdés nélkül bólintott.
-Maradjon itt, és ha valaki közeledik, kiáltson!
Egy kést nyomott a lány kezébe, aztán már ott sem volt.
Mivel biztos lehetett benne, hogy a férfi sértetlenül fog visszatérni, Cassandra talpra
küzdötte magát, és visszaült a fatörzsre. Ez nem ment olyan gyorsan, mert a lába mellett a
háta is fájt az esés miatt, és a pisztolyokért cserébe valamelyik belső szerve is erősen
panaszkodott. De végül sikerült. Aztán körülnézett.
Szerencsére a lovak jól voltak. A lövések megijesztették őket, és elfutottak, de még
látszottak a fák között; majd később összeszedik őket. A támadók ellenben teljesen
megzavarodtak attól, hogy minden fegyverük ravasza egyszerre ragadt be. Mire rájöttek,
hogy mi történt, Jason már kettőt kiütött közülük.
Lassan azért csak összeszedték magukat, és úgy döntöttek, hogy létszámfölényüket
kihasználva kapják el a herceget. De mivel volt közülük, akinek még le kellett másznia a fáról,
vagy előbújni a bokor alól, gyakorlatilag egymás után rohantak rá, így Jasonnek sosem kellett
egyszerre 3-nál többel küzdenie. Könnyű győzelem volt. Hamarosan 8 férfi hevert a földön
eszméletlenül-Cas nem hitte, hogy halottak, mert pazarlás lett volna megölni őket, mielőtt
bármit is kiszedtek volna belőlük-míg Jason egy karcolás nélkül állt felettük.
Jason a patakhoz vonszolta egyiküket, és a fejét a vízbe nyomta. Az fuldokolva tért
magához.
Mivel Cas is tudni akarta, hogy mi volt ez az egész, ő is odasántikált.
-Jól van?-kérdezte Jason.
-Csak a szokásos-legyintett a lány.-Foglalkozzon csak vele!
A férfi a franciához fordult, és kérdezett tőle valamit a saját nyelvén. Az összeszorította a
száját, jelezve, hogy nem mond semmit. De ez ma nem az ő napja volt.
Azt akarom, hogy válaszolj a kérdéseire-mondta Cas magában.
 A nyelvi korlátok szerencsére nem jelentettek akadályt a képességének. Mielőtt Jason ismét
feltehette volna az előbbi kérdést, a francia hadarni kezdett, valószínűleg arról, hogy kik ők,
és milyen feladatot kaptak. A herceg figyelmesen hallgatta, de egyszer csak elsötétült az
arca, és közbevágott. Egy kérdést tett fel, amire a fogoly hosszú mondatban válaszolt. Jason
váratlanul megint kiütötte őt.
-Mi történt?-kérdezte Cas riadtan.
-Edward és Ella bajban vannak-felelte Jason zaklatottan.-Őket is megtámadták.
Nem volt helye felesleges beszédnek.
-Azt akarom, hogy a franciák kerüljenek egy zárt cellába a király börtönében-parancsolta a
lány a szélnek.-Mi pedig azonnal legyünk ott Ella és Edward mellett!
A világ elsötétült egy pillanatra. Aztán egyszer csak a Sylverton kastély mögötti ligetben
voltak. Cas körül akart nézni, de hirtelen iszonyatos kín érzett-10 embert küldött más helyre,
méghozzá az északi széllel; ez még az ő dupla képességével is túl sok volt, hogy állva tudjon
maradni. Térdre rogyott, és igyekezett mélyeket lélegezni.
Remélte, hogy Jason gondoskodik arról, amiről kell, mert neki jelenleg az is nehezére esett,
hogy a világot érzékelje maga körül. Tompa hangokat hallott, valami fémes csengést, amiből
úgy gondolta, hogy valakik harcolhatnak egymással. Lassan, centinként mozdítva sikerült
felemelnie a fejét, hogy megnézze, ki áll nyerésre, de a látása homályos volt; csak színes
foltokat látott.
Egy vörös paca vonta magára a figyelmét tőle balra, néhány méterrel arrébb. Pislogott,
hátha azzal kitisztul a kép, de nem lett sokkal jobb. Aztán hirtelen újabb fájdalmat érzett,
ezúttal az oldalában, de érdekes módon pont ez segített-egy pillanatra kitisztította a fejét, és
így rövid időre a látása is rendbe jött.
Rémület száguldott át rajta. A piros folt vér volt, méghozzá Ella vére. A lány a földön feküdt,
szeme lehunyva, az arca sápadt. Fehér ruhát viselt, amin a vörös szín szinte világított.
Cas négykézláb kúszva igyekezett eljutni hozzá. Minden mozdulat fájt, és úgy érezte, hogy
bármelyik pillanatban elájulhat, de a nyelvébe harapott, és csak araszolt tovább. Közben
megint elhomályosult a világ. De a kezével érezte, amikor föld helyett ruhaanyagot tapintott,
és tudta, hogy megérkezett.
-Látni akarok-mondta.
Szüksége volt a szemére, hogy megállapíthassa, Ella életben van-e még. Ha meghalt, és úgy
próbálta volna visszahozni, csak feleslegesen megölte volna magát. De ha még élt…
A mellkasa mintha enyhén mozgott volna. Ügyetlenül megtapintotta, szívverést keresve, és
megérzett egy tompa dobbanást-még nem volt késő.
-Ella!
A kiáltás megzavarta a koncentrációját, és összekuszálta a fejét. Valaki térdre esett
barátnője mellett. De ki volt az? Egy férfi…egy király. Edward. De miért sír? Ella még él.
A fájdalom darabokra szabdalta a gondolatait. Már nem sokáig tudott küzdeni ellene. Amíg
még magánál volt…Mit is kellett tennie?
-Ella!
Tényleg, Ella. Meg kell mentenie. Meg kell…
 -Akarom…-motyogta, harcolva az eszméletvesztés ellen.-Akarom…
Mit is akart?
-Ella…azt akarom…hogy Ella…Ellának…élnie kell…meg kell…gyógyulnia…most…
Fáj. Nagyon fáj. Ez azt jelenti, hogy sikerült, nem?
-Cassandra!
Ez az én nevem. Ki szólít?
-Cassandra!
Ezt a hangot ismerem. Ez a hang…Meg kell neki mondanom. De nem tudom. Anya! Majd
anya elmondja neki. Ő mindent…elintéz…anyát…akarom…
-Cassandra!
…

24. fejezet

Úgy tűnt, az idő is lelassul, ahogy Cassandra feje a földre zuhant. Jason egy szempillantás
alatt mellette termett, és a pulzusát kereste-volt neki, de olyan gyenge, mintha bármelyik
dobbanás lehetne az utolsó. Vigyázva a karjába vette; közben szeme Edwardra tévedt.
Unokatestvére úgy szorította magához a feleségét, mintha soha nem akarná elengedni. A
királynő ruhája csupa vér volt, de arcába visszatért a szín, és úgy tűnt, teljesen jól van. Bármi
volt is Cassandra rejtélyes hatalma, megmentette őt. De közben ő maga…
Jason felállt, szilárdan tartva az eszméletlen lányt.
-Beviszem-vetette oda Edwardnak, és sebes léptekkel a hátsó ajtó felé indult.
Menet közben próbálta összerakni a részleteket, hogy rájöjjön, mi történt pontosan. Ha a
támadóik vártak volna egy kicsit a rajtaütéssel, már tisztában lett volna vele-biztos volt
benne, hogy Cassandra ezt akarta neki elmondani, mielőtt lőni kezdtek rájuk. Pokolba az
időzítésükkel.
A legközelebbi hálószobába vitte a lányt, és lefektette. Levette a cipőjét és a köpenyét, majd
betakarta, és leült mellé az ágy szélére.
Bár ezúttal nem volt görcsös rángatózás, ez a roham rosszabbnak tűnt, mint az, aminek a
bálon volt szemtanuja. Az arca még eszméletlenül is eltorzult a fájdalomtól. A férfi arra a
következtetésre jutott, hogy az váltotta ki belőle, amit csinált, és minél többet használta a
„hatalmát”, az annál nagyobb szenvedést okozott neki.
-Ostoba lány-suttogta, és a keze ökölbe szorult.
Ha most elveszíti…
-Hogy van Cas?
Ella aggodalomtól eltorzult arccal sietett barátnőjéhez. Edward mögötte jött.
-Még nem kellene mozognia, de nem tudtam megállítani-mondta.-Mindenképp látni akarta.
-Jól vagyok-csattant fel az ifjú királynő.-A sebem teljesen eltűnt.
 Hát persze, hogy el. Ahogy a fogadós Tom lányának, Marynek is természetellenes
gyorsasággal gyógyult a sebe. De ez nem egyszerű gyógyító erő volt, ahogy egy ideig hitte,
hanem valami több annál. És sokkal rosszabb.
-Nincs magánál-mondta Ellának.-Ezúttal lehet, hogy túl messzire ment.
- Mi történt vele pontosan?
-Azt hiszem, ezt nekem kell megmagyaráznom-szólalt meg egy újabb hang.
Mindannyian az ajtó felé fordultak. Jason szinte meg se lepődött, mikor felismerte de Clare
grófnőt, a többiek viszont úgy tűnt, végképp összezavarodtak.
-Mi folyik itt?-kérdezte Edward, átölelve felesége vállát.
A grófnő uralkodóját figyelmen kívül hagyva keresztülvágott a szobán, és leült az ágy másik
oldalára. Kisimította a csapzott fürtöket lánya arcából, majd kezét homlokára téve
meghallgatta a légzését, és a szívverését. Arcán megkönnyebbülés látszott.
-Azt hiszem, túl fogja élni-mondta.-Bár nagyon közel van a határhoz.
Jasonnek egy szikla gördült le a szívéről.
-Tehetünk érte valamit?-kérdezte.
-Nem. Várnunk kell, amíg elmúlik.
Lady de Clare most végre az uralkodópárra nézett.
-Jobb lesz, ha leülnek-mondta.-Ez egy nagyon hosszú történet lesz.

***

Olyan volt, mintha egy nagyon mély tó fenekéről merült volna fel. Fokozatosan kezdte
érzékelni a környezetét-a paplan súlyát, a lepedő hűvösségét és a tűz pattogását- és lassan a
gondolatai is tisztulni kezdtek. Biztos volt benne, hogy nagyon sokáig aludt. De életben volt.
Az emlékei darabosak voltak a történtekről. Azt tudta, hogy Ellát sikerült megmentenie, és
azt is, hogy durván leleplezte magát, de a konkrét történésekből csak szilánkok maradtak
meg. Remélte, hogy valaki majd segít neki ezeket összeilleszteni.
Elővigyázatosságból a szeme elé tette a kezét. A karja olyan nehéz volt, mintha ólomból lett
volna.
Azt hiszem, ilyen megerőltetés után nem is várhatok mást-gondolta, és kinyitotta a szemét.
Az óvatossága feleslegesnek bizonyult. A szobában kellemes félhomály uralkodott. A
függönyöket elhúzták, és a kandallóban táncoló lángok épp csak annyi fényt adtak, hogy a
körülötte lévő tárgyak körvonalait ki tudja venni. Például az ágy melletti asztalt, rajta egy
pohár vízzel.
Nehézkesen ülő helyzetbe tornázta magát, és kézbe vette a poharat. Különös óvatossággal
járt el, nehogy leöntse magát, de végül sikerült meginnia a vizet; kiszáradt torkának nagyon
jól esett. Ám ettől az egyszerű cselekedettől úgy elfáradt, hogy jobbnak látta visszafeküdni-
bár fájdalmai nem voltak, még egyáltalán nem volt jól.
-Ilyet soha többet-morogta.
-Ezzel egyetértek.
 Fejét a nyitott ajtó felé kapta. A beszélőnek csak az alakját tudta kivenni, de a hangja
eltéveszthetetlen volt.
-Anyám? Hogy kerültél ide?
-Idekívántál-felelte az asszony beljebb lépve.-De amúgy is eljöttem volna. Ezúttal túl
messzire mentél.
-Tudom-sóhajtott Cas, és fejét kimerülten ejtette a párnára.-Hagyhattam volna a fenébe
azokat a franciákat, de nem volt időm rendesen átgondolni a dolgokat. Sajnálom.
-A lényeg az, hogy jól vagy-mondta a grófnő.-Fáj valamid?
-Nem. Csak éhes vagyok.
-Máris készíttetek valami ételt.
-Várj!-szólt utána Cas.-Milyen nap van ma?
-Öt napig nem voltál magadnál. Ezalatt csak egy kis cukros vizet kaptál, úgyhogy ne
csodálkozz, hogy legyengültél.
-Értem. Még mindig a Sylverton kastélyban vagyok, igaz?
-Igen. Lord Sylverton megengedte, hogy itt maradjunk, amíg teljesen rendbe nem jössz. Ő
és a király Ellával együtt hazatértek a történtek után.
A lány sóhajtott.
-Ennyit a szép nászútról.
Hirtelen valami szörnyű villant át az agyán.
-Mit mondtál nekik?
-Az igazat-felelte a grófnő.-Mindenről.
Cas pont ettől tartott. Sokkal jobb lett volna, ha személyesen mondhatja el Jasonnek,
amikor látja a reakcióját, és aszerint tudja alakítani a történetet…de erről lekésett. Most már
csak remélheti, hogy így se lesz baj. És Ella? Vajon mit szólt hozzá?
Anyja láthatta rajta az aggodalmat, mert leült mellé az ágyra.
-Őfelsége és a királyné nagyon megértőek voltak. Alig várják, hogy felépülj, és személyesen
megköszönhessék neked.
Hála az égnek.
-És…lord Sylverton?
-Ő is beszélni akar veled, ha hazatértünk.
-De hogyan reagált?
A grófnő megvonta a vállát.
-Nehéz lenne megmondani. Tudod, milyen jó abban, hogy elrejtse a gondolatait.
Cas gyomra görcsbe rándult. Ez a legkevésbé sem hangzott bíztatóan.
-Mikor mehetek vissza a fővárosba?-kérdezte.-Minél előbb meg kell tudnom…
-Egy pár napig még biztosan nem-szakította félbe anyja szigorúan.-Lehet, hogy magadhoz
tértél, de egy ideig ágyban kell maradnod, hogy rendesen felépülj. És erről nem nyitok vitát!
Cas szíve szerint azonnal lóra ült volna, de a józan esze tudta, hogy ez lehetetlen. Ahogy azt
is, hogy megint halálra rémítette az édesanyját; tartozott neki annyival, hogy betartja az
utasításait. Ha ezzel megnyugtathatta, ennyit igazán elviselhetett érte. Arról nem is beszélve,
hogy jelenleg nem volt olyan állapotban, hogy bárkivel is ellenkezzen…
 Ásított.
-Azt hiszem, rámfér még néhány óra alvás-ismerte be.-De azért remélem, hogy nem tart
nagyon sokáig, amíg rendbe jövök.
A szakácsnő tápláló levest készített Cassandrának. Ő megette, aztán hamarosan ismét mély
álomba zuhant-és ez így ment a következő néhány napban. Felkelt, evett, aztán aludt tovább.
Később már néhány lépést is megtett a szobában. Egy hét múlva a grófnő megengedte, hogy
rövid sétát tegyen a környéken, de persze csak kísérettel. Tíz nappal azután, hogy magához
tért, Cas anyja elé állt.
-Haza akarok menni-mondta.-Már elég jól vagyok az utazáshoz. Mehetünk hintóval, ha ezt
akarod, de nem bírok tovább itt maradni.
A grófnő elgondolkodott.
-Kérlek!
-Rendben van-bólintott legnagyobb örömére az asszony.-Ebéd után indulunk.
Cas arca felderült.
-Köszönöm! Megyek is csomagolni!
-Azt hagyd csak a szolgálókra!-intette le anyja.-Te csak kíméld az erődet!
A lány annyira izgatott volt, hogy eszébe sem jutott vitatkozni.
Lábadozása alatt a grófnő ruhákat és hintót is hozatott otthonról. Casnek fogalma sem volt,
hogy magyarázhatta ki magát a férje előtt, de biztos volt benne, hogy a szokásos
ügyességével oldotta meg a dolgot. Ennek köszönhetően elég sok csomaggal kellett utazniuk,
de legalább mindenre fel voltak készülve.
A lány azóta a nap óta nem látta a hercegnét. Az özvegy vagy ki se mozdult szobájából, vagy
csak valami véletlen folytán mindig pont elkerülték egymást. De nem bánta. A búcsúzást is
édesanyjára hagyta, mert nem volt benne biztos, hogy képes lett volna higgadtan beszélni
vele. Még azok után sem, amit megtudott.
A grófnő gondoskodott róla, hogy a hintóban Cas véletlenül se fázhasson. Vastag takaróval
takartatta le az ülést, és újabb takarókat hozatott, hogy a lány beleburkolózhasson. A végén
már majdnem túlságosan is melege volt, de nem panaszkodott-mert végre hazafelé mentek!
Az út két és fél napig tartott. Cassandrát sokkal jobban megviselte, mint arra számított, de
ha tudta volna, hogy mi vár rá, akkor is menni akart volna már. Késő este értek haza. A gróf
nagyon örült nekik, de a grófnő felhívta a figyelmét lányuk fáradtságára, így rövidre fogták az
üdvözlést, és Cas hamarosan ágyba került.
Másnap sokáig aludt, és már majdnem delet harangoztak, amikor felébredt. De kipihentnek
érezte magát, és erősebbnek, mint az elmúlt 2 hétben bármikor. Sietve felöltözött, és lement
a konyhába reggelizni.
A szolgák Berthával egyetemben nagy örömmel fogadták. Úgy tűnt, mindannyian aggódtak
miatta, ami nagyon jólesett neki-ugyanakkor némi lelkiismeretfurdalást érzett, amiért gondot
okozott nekik. Pont ezért szokta eltitkolni a rosszulléteit.
Miután evett, és illendően köszöntötte apját, befogatott, és a palotába vitette magát. Ahhoz
még nem volt elég erős, hogy lovon, vagy akár gyalog menjen, de nem bírt tovább várni.
Sajnos azonban hiába sietett.
 -Lord Sylverton nincs itt-közölte a kapunál álló katonák egyike, amikor rákérdezett.-Csak
késő este tér vissza.
Cas lelombozódva bólintott. De ha már ott volt, legalább Ellával beszélni akart.
Útbaigazíttatta magát, és hamarosan megtudta, hogy a királynő a női szalonban tartózkodik
néhány nemesi hölgy társaságában-ezt hallva örült, hogy kivételesen rendesen felöltözött.
Maga miatt sose zavartatta volna magát, de nem akart kellemetlenséget okozni Ellának.
Felmászott a lépcsőn. A női szalon előtt egy szobalány állt, aki megkérdezte, hogy
bejelentheti-e. Cas inkább azt kérte tőle, hogy csak a királynőnek szüljon az érkezéséről; nem
tudta, hogy Ella nyilvánosan akar-e vele találkozni. A szobalány hamarosan visszajött, és egy
üres terembe vezette.
-Őfelsége mindjárt jön-mondta.
Cas megköszönte a segítségét, és várt. Másfél perc múlva nyílt az ajtó.
-Cas!-kiáltotta Ella, és a nyakába borult.-Úgy örülök, hogy jól vagy. Édesanyád leveléből
tudtuk, hogy magadhoz tértél, és gyógyulsz, de mégis…Nagyon megijesztettél!
-Sajnálom-mondta Cassandra.
-Ugyan. Hiszen megmentettél.
Ella végre elengedte, és hátralépett.
-Ülj csak le! Nem akarom, hogy megerőltesd magad.
-Jól vagyok-mondta Cas, de azért leült.-Sajnálom, hogy tönkretették a nászutatok.
-Nem a te hibád volt-tiltakozott Ella.-Te egyáltalán semmiért ne hibáztasd magad! Több jót
tettél velünk, mint azt valaha is visszafizethetnénk. Még mindig alig tudom elhinni ezt az
egészet…
-Gondolom, elég hihetetlen.
-Tényleg te voltál a tündér keresztanyám?
Cas bólintott.
-Őrület. Pedig még meg is fordult a fejemben, hogy hasonlít rád, de soha nem feltételeztem
volna… De Cas, miért vállaltál ennyi fájdalmat értem?-Ella szeme könnybe lábadt.-Gyűlölnöd
kellett volna, hiszen az én anyám miatt…
-Anyám tényleg mindent elmesélt, igaz?-fészkelődött Cas.-Igazság szerint sokáig gyűlöltelek.
De aztán megismerkedtünk, barátok lettünk, és mikor kiderült, hogy ki vagy, rá kellett
jönnöm, hogy te nem tehetsz semmiről. És bár ez az erő sok bajjal jár, nagyon sokat is
köszönhettem neki. Ezért ne emészd magad emiatt.
Barátnője a szemét törölgette.
-Mostantól eszedbe ne jusson miattam szenvedni, rendben?-mondta szipogva.-Köszönöm,
amit eddig tettél, de innentől hétköznapi eszközökkel is boldogulni fogok.
-Rendben van-nevetett Cassandra.-Amúgy is azt terveztem, hogy mostantól csak akkor
használom, ha nagyon muszáj. Kezd nagyon elegem lenni abból, hogy állandóan ágyhoz
vagyok kötve. Jobban szeretem, ha mehetek a dolgom után, amikor akarok.
-Márpedig dolgod az mindig akad bőven…-Ella hirtelen felkapta a fejét.-Ha már itt tartunk,
meg akartam kérdezni, hogy lennél-e az udvarhölgyem.
-Tessék?
 A lány zavarba jött.
-Igazság szerint nem is tudtam, hogy mire jó egy udvarhölgy, amikor Jason azt mondta,
hogy fel kellene ajánlanom neked a pozíciót. Azóta egy kicsit utánajártam, de…
-Lord Sylverton mondta?
-Igen. Azt mondta, említsem meg, hogy az udvarhölgy fizetést kap, és csak nagyon ritkán
megy férjhez. Bár nem igazán értem, ez miért olyan fontos…
Cas hirtelen rájött, hogy ez lehetett az a megoldás, amit a férfi talált neki, hogy ne kelljen
férjhez mennie. Mindazok után, ami történt, nem feledkezett meg róla. És annak ellenére is
gondoskodott róla, hogy megtudta az igazat…ez komoly reményre adott okot.
-Köszönöm-mondta Ellának széles mosollyal.-Elfogadom az ajánlatot. De még kell egy kis
idő, mielőtt munkába állhatok.
-Amennyi csak kell-bólogatott a másik buzgón.-A legfontosabb, hogy teljesen rendbejöjj. Ne
is maradj sokáig, inkább menj haza, és pihend ki magad!
Cas még szívesen beszélgetett volna vele egy kicsit, de Ella gyakorlatilag kidobta a
palotából, így nem volt más választása, mint hazamenni. Az azonban nagyon megnyugtatta,
hogy barátnőjét ennyire energikusnak látta. Úgy tűnt, a merényletnek nem voltak negatív
utóhatásai rá nézve, és első hetei is gond nélkül zajlottak új, királynői szerepkörében. Nyilván
nem megy majd mindig minden ilyen zökkenőmentesen, de Cas bízott benne, hogy minden
rendben lesz. Ha nem így, akkor majd úgy.
Mivel ez a rövid látogatás is kifárasztotta, a nap hátralévő részében már nem ment sehova.
Volt egy vacsorameghívásuk, de az fel se merült, hogy ő is szüleivel tartson-most tényleg
nem volt abban az állapotban, hogy hivatalos eseményen vegyen részt. Inkább beült a
konyhába, bemutatta a szobalányoknak friss bábozóképességeit, megkóstolta Bertha új
sütireceptjét, és elmesélte, hogy milyen volt lord Sylverton birtoka. Arra is volt gondja, hogy
kihangsúlyozza, mennyire hiányzott az itthoni kiszolgálás, és a megszokott ételek, mialatt
lábadozott.
-Egyfolytában csak a húslevesedre tudtam gondolni-mondta Berthának.-A fél karomat
adtam volna érte.
-Akkor megvan, hogy holnap mit főzök-mondta a szakácsnő.-Annyi húslevest ehet
mostantól, amennyit csak akar!
Cas nevetett.
-Másra nincs is szükségem.
Cselédi körökben a konyha volt a szociális élet központja, főleg esténként. A munka
végeztével mindenki beugrott vacsoráért, némi pletykáért, vagy csak egy kis melegért. Ennek
köszönhetően a helyiség hamar elég zsúfolttá vált, de Cassandra élvezte a családias légkört,
és a jó hangulatot. Épp ezért amikor megszólalt a csengő, esze ágában sem volt ajtót nyitni.
-Charlotte, megnéznéd, ki az?-kérte.-Én most nem igazán vagyok úgy öltözve…
Ez gyenge kifogás volt, de a szolgáló készségesen vállalta a feladatot. Hosszú percek múlva
tért csak vissza; arca kipirult a sietségtől. Vagy csak a zavartól.
-Látogatója van, kisasszony-jelentette be.-A szalonba vezettem.
Cassandra meglepetten pillantott fel rá.
 -Látogató? Ilyenkor?
-Igenis, kisasszony. Megpróbáltam elküldeni, de azt mondta, nem megy el, amíg a
kisasszony nem fogadja.
-Akkor gondolom, nincs mit tenni.
Cas feltápászkodott. Gyorsan végigpillantott magán, aztán megvonta a vállát-ha a kései
látogatónak nem tetszik a megjelenése, az ő baja. Emiatt nem fog átöltözni.
-Ha végeztem, jövök vissza-mondta Berthának.-Igyekszem gyorsan megszabadulni tőle.
A szakácsnő rosszallóan csóválta a fejét.
-Csak legyen kedves és udvarias, kisasszony!
-Tudom, tudom.
Átmenetileg búcsút intett a vidám társaságnak, majd ráérősen végigsétált a folyosón. A
legkevésbé sem volt kedve a szokásos tiszteletkörökhöz, de ha a vendég magasrangú,
akkor… Tényleg, elfelejtette megkérdezni, hogy ki az. Most már mindegy. Úgyis mindjárt
megtudja.
A szalon ajtaja előtt megállt egy másodpercre. Vett egy mély levegőt, hogy erőt gyűjtsön,
mosolyt varázsolt az arcára, és benyitott.
-Elnézést, hogy megvárattam…
Szavai elhaltak, ahogy felismerte a kandalló mellett álló alakot. Mosolya eltűnt, torka
kiszáradt, gyomra összerándult. Egyszerre akart odarohanni hozzá, és elmenekülni messzire,
de maradt a helyén, bármennyire nehezére is esett.
-Mit keres itt ilyenkor?-kérdezte rekedten, holott erre volt a legkevésbé kíváncsi.
-Ellától hallottam, hogy járt a palotában-felelte a férfi.-Ha már elkerültük egymást, úgy illett,
hogy ezúttal én jöjjek önhöz.
-Haragszik rám?-bukott ki Casből, mielőtt átgondolhatta volna.
Jason arcán hitetlenkedés látszott.
-Ez még kérdés? Azok után, amit tett?
Szavai tőrdöfésként hatottak. Dühös volt-de még mennyire!
A férfi két hosszú lépéssel előtte termett, ő pedig lesütötte a szemét- Tudta, hogy Jasonnek
eszébe sincs bántani, de nem akarta látni a tekintetében a bizalmatlanságot. Nem tudta
volna elviselni. De a fülét nem foghatta be, így inkább megacélozta magát, és felkészült a
jogos vádaskodásra.
Az azonban nem jött. Helyette két erős kart érzett maga körül, és Jason magához szorította.
-Húsz évet öregedtem miattad, te ostoba, vakmerő nőszemély-morogta a férfi a fülébe.-
Ezúttal túl messzire mentél.
Cas lefagyott.
Ez egyáltalán nem az volt, aminek történnie kellett volna. Az lett volna logikus, hogy a férfi
kérdőre vonja, ő pedig magyarázatot ad neki, a bocsánatáért könyörög, és a legjobb esetben
kap egy esélyt, hogy egy nap talán újra elnyerheti a bizalmát. De ez…ez a kimenetel teljesen
váratlan és elképzelhetetlen volt.
-Nem…nem dühös rám?-dadogta Jason ölelésében.
-Dehogynem. Óriási felelőtlenség volt tőled, hogy így veszélybe sodortad magad.
 -De…
-Azt megértem, hogy miért nem mondtad el. Örültem volna, ha előbb beavatsz, de
megértelek.
Jason szorítása meglazult, és Cas legnagyobb sajnálatára eleresztette. A lány próbálta
elrejteni arca pirosságát, és kissé hátrébb húzódott, ki a tűz fényköréből.
-Sajnálom, hogy így alakult-motyogta.-Személyesen akartam beavatni.
-Azok után, ami történt, szerintem felhagyhatunk az udvariaskodással-mondta a férfi,
elengedve szabadkozását a füle mellett.-Tegeződjünk.
Cas szíve megint ki akart törni a mellkasából.
-Biztos benne?-kérdezte bizonytalanul.-Azok után, hogy mindent tud…
-Épp azért-mondta a férfi.-Már tudjuk egymás legnagyobb titkát. Ahhoz képest ez aprócska
lépésnek számít. Vagy talán ellenedre van?
-Nem!-tört ki a lányból hevesen.-Egyáltalán nem.
-Akkor jó.
-Csak...azt hittem, ha megtudja, utána nem fog bízni bennem-vallotta be.
-Ha bárki másról lenne szó, így is lenne. De téged ismerlek annyira, hogy tudjam, soha nem
élnél vissza vele.
Ez a bizalom olyan váratlan és megdöbbentő volt, hogy Cas nem is tudta, mit mondjon rá.
Végre felfogta, hogy Jason tényleg elfogadta őt, és olyan erős megkönnyebbülés csapott le
rá, hogy a lába remegni kezdett. A szeme is szúrt-de tudta, hogy ha most elsírja magát, azt
sose mossa le magáról, ezért visszapislogta a könnyeket.
-Örülök, hogy így van-mondta.
Jason megint közelebb lépett hozzá.
-Most, hogy ezt tisztáztuk, tartozol nekem valamivel-mondta, acélkék tekintetét a szemeibe
fúrva.-Ha jól rémlik, őszintén kell válaszolnod egy kérdésemre.
Az időzítés egy pillanatra meglepte Cast. De érthető volt, hogy kérdései vannak; bármilyen
alapos volt is édesanyja magyarázata, nyilván nem térhetett ki mindenre.
-Szívesen megválaszolok minden kérdést-mondta.-Kár lenne erre pazarolni...
-Nem pazarlás. Biztos akarok lenni benne, hogy őszintén válaszolsz.
-Rendben van. Ahogy akarod.
Jason annyira komolynak tűnt, hogy a lány kezdett aggódni. Vajon mire lehet kíváncsi, hogy
ennyire biztosítani akarja az őszinteségét? Talán arra, hogy hányszor befolyásolta az
erejével? Vagy, hogy mi volt a legszörnyűbb, amire használta a képességét? Vagy…
-Hozzám jössz feleségül?
-Tessék?-bukott ki belőle.
Jason várakozva nézett rá; láthatóan nem tréfált.
-Komolyan mondod?-hebegte Cas, miközben a pulzusa majdnem duplájára emelkedett.
-Igen.
Azt hitte, már ismeri ezt a férfit, ő mégis újra és újra meglepte. Talán egy élet sem lesz elég,
hogy tényleg kiismerje. De hogy esélyt kap rá, hogy ezt megpróbálja… ez akkora öröm volt,
hogy úgy érezte, el se fér benne, és nem tudta elfojtani a mosolyát.
 - Semmi sem tehetne boldogabbá-mondta őszintén.
Jason szája is mosolyra húzódott. Ismét megölelte, ő pedig ezúttal viszonozta, aztán
megcsókolták egymást-amitől Cas szó szerint elszédült, és mikor a férfi elengedte, meg
kellett kapaszkodnia valamiben. Jobb híján a másik karjában. Jason nevetett, és a kanapéra
ülve az ölébe húzta; a lány még soha nem látta őt ilyen jókedvűnek, ami csak tovább növelte
a saját jó érzését.
-Azt hiszem, kell egy kis idő, hogy magamhoz térjek-vallotta be.-Nem igazán erre
számítottam, amikor megláttalak itt.
-Igyekszem ezen nem megsértődni-mondta a férfi.
Cas kuncogott; kicsit megrészegült a boldogságtól. Úgy fészkelte be magát Jason karjai közé,
mintha mindig is ezt tette volna.
-És még azt hittem, hogy a legjobb esélyem Ella udvarhölgyévé válni-csóválta a fejét.-Azt
hiszem, az erőfeszítéseid most kárba mentek.
-Igazság szerint azért intéztem el, hogy udvarhölgy lehess, mert nem akartam, hogy
bármilyen határidő befolyásolja a válaszodat, amikor megkérlek-mondta Jason, és az ölelése
egy kicsit szorosabb lett.-Reméltem, hogy igent mondasz, de biztos akartam lenni, hogy azért
teszed, mert tényleg akarod.
-Semmit nem akartam még ennyire.
-Ezt örömmel hallom.
Cassandrának eszébe jutott valami, amit a beszélgetés kimenetelétől függetlenül már
korábbban eltervezett. De tudta, hogy óvatosan kell bevezetnie, ezért mintegy mellékesen
témát váltott.
-Elég sok időm volt gondolkodni mostanában-mondta.- És arra gondoltam, hogy mivel már
tudsz az erőmről…
-Nem-közölte Jason határozottan.
-Még nem is mondtam semmit!-tiltakozott Cas.
-Nem is kell, mert tudom, mire gondolsz. Nem használhatod arra a képességedet, hogy
segíts a munkámban.
-De a robbantásokat is sikerült megállítani-érvelt a lány.
-És mibe került neked? Emlékszem, hogy néztél ki, amikor betörtünk Chastertonhoz. A saját
érdekedben korlátoznunk kell az erőd használatát.
-Na, álljon csak meg a menet!
Cas kibontakozott a karjaiból, és elfordította a fejét, hogy szúrósan Jason szemébe
nézhessen.
-Nehogy azt hidd, hogy a feleségedként minden parancsodnak engedelmeskedni fogok!
Figyelembe veszem a véleményedet, de ugyanúgy saját belátásom szerint fogok cselekedni,
mint eddig. Világos?
A férfi grimaszolt.
-Sosem feltételeztem volna mást. De mivel most már jegyesek vagyunk, nem fogok habozni,
hogy megvédjelek, ha kell, saját magadtól is.
-Megpróbálhatod.
 Egymásra meredtek-Jason hajthatatlanul, Cas harciasan. A levegő szinte szikrázott. Aztán,
amikor a feszültség már kezdett kellemetlenné válni, a lánynak váratlanul eszébe jutott
valami, ami nevetésre késztette-amivel kiérdemelt egy értetlen pillantást a másiktól.
-Eszembe jutott az első veszekedésünk-mondta magyarázólag.-Amikor még csak egymás
nevét akartuk megtudni.
A férfi szája is felfelé görbült.
-Emlékszem.
-Most már majdnem mindent tudunk egymásról. Ez mégsem változott.-Jókedvűen dőlt
vissza Jason mellkasára.-Azt hiszem, érdekes évek elé nézünk.
-Már alig várom.
Mivel úgy tűnt, hogy a flrfi kivételesen nem siet sehová, Cas úgy döntött, jobb lesz, ha
kihasználja az alkalmat, és tiszta vizet önt a pohárba.
-Biztosan vannak még kérdéseid-mondta kicsit elkomolyodva.-Tényleg szívesen
megválaszolom őket. Bármelyiket.
-A grófnő elég részletes volt-mondta Jason.-De volt egy dolog, amire nem tért ki. Vagy
azért, mert úgy döntött, hogy erről neked kell beszélned, vagy azért, mert nem is tudott róla.
Én inkább ez utóbbit találom valószínűleg.
Cas vidámsága eltűnt. Nem sok dolog volt, amiről az anyja nem tudott, és azok közül is csak
egy, ami ennyire érdekelhette a férfit. A legnagyobb titka. De ha bárki megérthette, az ő volt.
-Nem mertem elmondani neki-mondta.-Még senkinek nem beszéltem róla. Igyekszem
röviden elmondani.
Jason keze megnyugtató melegséggel simult az övére.
-Nem kell sietni-mondta.-Ahogy neked a legjobb.
Neki az volt a legjobb, ha gyorsan túleshet rajta, aztán soha nem gondol rá többet.
-Fiatal koromban nem voltak barátaim-fogott bele.-Talán meglep, de nem éppen én voltam
a kedvesség mintaképe, arról nem is beszélve, hogy rengeteg időt töltöttem ágyhoz kötve,
lábadozással. A titkolózás sem segített az ismerkedésben. Aztán, amikor éppen egy olyan
időszakban voltam, amikor különösen gyötört a magány, találkoztam egy fiúval a vásárban.
Antonnak hívták. A faluban lakott, és segített hazáig vinni a kosaram.
Ma már nevetségesnek tűnt számára, hogy ilyen könnyen le tudták venni a lábáról, de
akkor még fiatal volt, és tapasztalatlan. Befolyásolható.
-Később is többször összefutottunk a faluban, és beszélgettünk mindenféléről. Mindig
nagyon kedves volt velem, és mire észbe kaptam, teljesen belehabarodtam. Sokat
kérdezgetett a betegségemről, és úgy tűnt, hogy őszintén aggódik értem, ezért nagyjából egy
évvel azután, hogy megismertem, elárultam neki az igazat.
Még most is jól emlékezett arra a napra.
-Nagyon izgultam. Biztos voltam benne, hogy félni fog tőlem, de ehelyett megkért, hogy
mutassam meg. Én pedig megtettem. Úgy tűnt, hogy lenyűgözi a képességem, és én ennek
annyira örültem, hogy mikor megkért, hogy segítsek neki a kovács inasává válni, habozás
nélkül megtettem. És amikor panaszkodott, hogy milyen nehezen tanulja a mesterséget, azt
kívántam a kedvéért, hogy múlja felül a mesterét. És még nagyon sok dolgot megtettem
neki, ő pedig mindig annyira hálás volt, hogy úgy éreztem, megéri, bármennyit is kell miatta
szenvednem.
Miközben beszélt, Jason szorítása egyre erősebbé vált, már-már fájdalmas volt. De Cas nem
panaszkodott-tudta, hogy férfi dühös, amiért őt kihasználták, és ez nagyon jól esett neki.
Belekapaszkodott ebbe az érzésbe.
-Talán egy fél évig tartott ez az egész. Aztán egyszer lementem a faluba, hogy meglepjem,
és megláttam, ahogy egy másik lányt csókol. Kérdőre vontam, és mikor megpróbálta
mentegetni magát, ráparancsoltam, hogy mondja meg az igazat. Bevallotta, hogy nem
szeret, és csak kihasználta az erőmet, én pedig haragomban hangosan azt kívántam, bár
meghalna. Két nappal később egy ló fejberúgta.
Látta a rettegést Anton szemében, amikor aláírta a halálos ítéletét. A fiú könyörgött neki,
hogy vonja vissza, de hiába is próbálta volna-egy kis része tényleg azt akarja, hogy
meghaljon. Összetörte a szívét, és ezt nem tudta ilyen hamar megbocsátani.
-Amikor meghallottam, hogy mi történt, kétségbeestem. Megfogadtam, hogy soha többé
nem beszélek senkinek a képességemről. És többé nem használom önös célra.
Jason ajka a haját érintette.
-Ha ott lettem volna, én is megöltem volna-mondta.-Bár gondolom, ez téged nem vigasztal.
Cas szája akaratlan mosolyra húzódott.
-Talán egy kicsit mégis.
-Van még valami, amit nem értek. Az világos, hogy miért titkolóztál mindenki előtt, de
apádat miért nem avattad be? A grófnő említette, hogy ő sem tud semmiről, de nem
indokolta meg.
-Az elején ő is tudott mindenről-mondta Cassandra.-De nem bírta elviselni, hogy szenvedek,
és megszállottan kutatott megoldás után. Rengeteg pénzt költött orvosokra és kuruzslókra,
és mindenféle sötét alakokkal is felvette a kapcsolatot, amivel állandóan veszélybe sodorta
magát. Emellett nem aludt és nem evett eleget, elhanyagolta a kötelességeit, míg végül
anyám nem bírta tovább, és megkért, hogy töröljek ki a fejéből mindent, ami a képességem
valódi mibenlétével kapcsolatos. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor anyám arra kért, hogy
használjam az erőmet.
Jason a lány karját simogatta.
-Így már azt hiszem, mindent értek. Gondolom, neked is ugyanúgy tovább kell majd adnod,
ahogy Ella anyjának.
-Igen, de amíg csak lehet, nem bíznám másra.
-Tudom. Akár tetszik nekem, akár nem, ez már hozzád tartozik.
Kintről nyerítés és kocsizörgés hallatszott. Cas riadtan ugrott fel Jason öléből.
-Megjöttek a szüleim-mondta aggodalmasan.-Talán jobb lenne, ha nem találnak itt.
-Miről beszélsz?
A férfi is felállt, és megfogta a kezét.
-Már jegyesek vagyunk. Talán nem ez a legillendőbb időpont, de akkor is szeretném ezt
mielőbb a tudomásukra hozni.
A jegyes szóra Cas szíve újra rakoncátlankodni kezdett.
 -Akkor talán menjünk eléjük-javasolta.
Az előcsarnokban várták őket.
A gróf arcán meglepetés, és még sok minden más is látszott, amikor felismerte kései
vendégüket-és ezek nem mindegyike volt pozitív-de amikor megszólalt, szavai udvariasak
voltak.
-Lord Sylverton. Minek köszönhetjük a látogatását?
-Hozzám jött-mondta Cas, mindjárt a dolgok közepébe vágva.-Megkérte a kezem, és én
igent mondtam.
Apja álla leesett. Mivel délután Cassandra nagy örömmel mesélt neki az udvarhölgyként
megnyíló lehetőségeiről, és közös megegyezéssel feloldották a határidős megállapodásukat,
a férfi arra számított legkevésbé, hogy estére már vőlegénye lesz. Ráadásul pont ő! Az, aki
annyi bajt okozott a családjuknak. Az, akit egyszer már visszautasított.
Még az is megfordult a fejében, hogy a herceg zsarolással vagy fenyegetéssel vette rá a
dologra, de elég volt egy pillantást vetnie Casre, hogy ezt megcáfolja. A lány arca feltűnően
piros volt, és széles mosoly ült rajta, amit meg sem próbált palástolni. Őszintén boldognak
tűnt. És ez volt az, ami végül meggyőzte a grófot.
-Ha ezt akarod, áldásom rátok-mondta a lányának.
Cas arca felragyogott, és apja nyakába ugrott.
-Köszönöm!
A férfi zavarba jött. Nem volt hozzászokva a zajos érzelemnyilvánításokhoz; de
tagadhatatlanul jól esett neki Cassandra öröme.
-Csak aztán jól bánjon veled-morogta.
Marie, aki eddig csendben állt mellette, most rámosolygott.
-Szerinted a mi Cassienk eltűrné, hogy bármilyen férfi rosszul bánjon vele?
-Ne aggódj, apám-mondta Cas is, és a tekintetében huncutság csillant.-Eszem ágában sincs
megkönnyíteni a dolgát. Ha nem tetszik a viselkedése, majd jobb belátásra térítem.
Úgy tűnt, ezzel sikerült megnyugtatniuk a férfit.
A grófnő most a herceghez fordult.
-Már tud mindent, ami Cassie állapotával kapcsolatos. Számítok rá, hogy mindig szem előtt
is fogja tartani.
Jason tisztelettudóan fejet hajtott.
-A kisasszonynak nem fog tetszeni, de így lesz.
Cas grimaszolva visszatért az oldalára, és belekarolt.
-Ne legyetek már ennyire komolyak! Ez egy örömteli alkalom, nem? Sikerült férjet találnom
magamnak ebben a korban, ráadásul egy herceget! Ez komoly sikerként könyvelhető el.
Ha bárki másról lett volna szó, nem mert volna ezzel viccelődni, de érezte, hogy Jason nem
fog ezen fennakadni. És igaza is lett.
-Szerintem kettőnk közül én vagyok a szerencsés. Hiszen ki tudja, hány kérő közül éppen
nekem mondott igent az ország legszebb lánya.
Cas még jobban elpirult. Ez volt az első, hogy Jason ilyen nyíltan és hátsó szándékok nélkül
szépnek nevezte. Mindig azt hitte, hogy ő nem olyan lány, akit néhány bókkal le lehet venni a
lábáról, de most bebizonyosodott, hogy tévedett-csak az nem volt mindegy, kinek a szájából
hangzik el az a bizonyos bók. De azért úgy tett, mintha fel se venné a dolgot.
-Csak az a kérdés, hogy ez a szépség megér-e annyit, hogy elviselj érte minden mást-
mondta provokatívan.-Elég sok minden van még a csomagban azon kívül.
-Én semmi olyat nem látok benne, ami ne lenne vonzó-felelte a férfi komolyan.
-Tényleg? Mi a helyzet a makacssággal? Lehet, hogy a gyerekeink névleg Sylvertonok
lesznek, de fogadni mernék, hogy a de Clare makacsságot fogják örökölni. Felkészültél erre
is?
-A legkevésbé sem. De bízom benne, hogy ketten ezzel is megbirkózunk majd.
A gróf finoman megköszörülte a torkát, emlékeztetve őket, hogy nem kettesben vannak.
-Azt hiszem, jobb lenne, ha a részleteket inkább holnap beszélnénk meg-mondta.
-Valóban késő van már-ismerte el Jason, megértve a célzást.-Nem is zavarok tovább.
-Kikísérem-buzgólkodott Cas, noha már amúgy is az ajtónál voltak.
Anyja bólintott, és férjébe karolt.
-További kellemes estét kívánunk, lord Sylverton. És örülünk, hogy a családunk tagja lesz.
Robert is elmormogott valamit az orra alatt, majd ők ketten az emelet felé indultak,
magukra hagyva a fiatalokat.
-Ez egészen jól ment-jegyezte meg Cassandra megkönnyebbülten, és követte Jasont ki, a
ház elé.-Azt hiszem az, hogy a kastélyodban lábadozhattam, némiképp megpuhította
apámat.
-Majd megtalálom a módját, hogy teljesen megbékítsem-ígérte a férfi, mire a lány csak
mosolygott.
-Tudom, hogy így lesz.
A hideg északi körülöttük hömpölygött. Cas nem vett fel köpenyt, ezért egy kicsit fázott, de
még nem akart elbúcsúzni. Legszívesebben addig nyújtotta volna a percet, hogy órákig
tartson-de tudta, hogy Jasonnek dolga van, és ha feltartja, azzal az alvásra szánt idejét
rövidíti meg.
-Gondolom, menned kell-mondta kelletlenül.
Jason kezébe vette a kezét.
-Szívesen maradnék, de úgy sejtem, az nem igazán javítaná a kapcsolatomat az apáddal.
Majd holnap látjuk egymást.
-Már alig várom.
Búcsúzóul még egyszer megcsókolták egymást, aztán a férfi elment.
Cas visszavánszorgott a házba. Egyszerre érezte magát hihetetlenül feldobva, és nagyon
fáradtnak. De boldog volt. Most már úgy érezte, jöhet bármi, megbirkózik vele. Hiszen nem
lesz egyedül.
Az eljegyzés híre futótűzként terjedt. Másnap reggel, mire felkelt, már minden szolgáló
értesült róla, és bárkivel találkozott, az gratulációkkal halmozta el. És mikor reggeli után
átment a palotába, és az ajtónállóknál Jason holléte felől érdeklődött, az őrök a szokásos
közöny helyett érdeklődéssel vették szemügyre.
-Miss de Clare, igaz?-kérdezte egyikük.-A herceg jegyese.
 Cas meglepetten bólintott.
-Van olyan, aki még nem tudja?-kérdezte enyhe bosszúsággal.
-Lord Sylverton utasított mindenkit, hogy ha eljön, legyünk mindenben a segítségére-adott
magyarázatot a másik katona.-Mivel nem mondta, hogy az információ titkos, azt hiszem, az
egész palotában elterjedt már.
-Nagyszerű. Ha ezt tudom, jobban kiöltöztem volna.
Tudta, hogy mostantól bármit is tesz, az Jasonre is hatással lesz. És bár őt nem érdekelte,
hogy mit gondolnak róla az emberek, nem akarta a férfit lejáratni, vagy a pozícióját aláásni a
viselkedésével.
Az ajtónálló megköszörülte a torkát.
-Ha megengedi, kisasszony…
Kérdőn nézett rá, mire a fiatal férfi mintha enyhén zavarba jött volna, de azért elmondta,
amit akart.
-Aki kicsit is ismeri a parancsnokot, az tudja, hogy nem választana magának akármilyen
feleséget. Azt hiszem, az emberek még csalódottak is lennének, ha olyan lenne, mint egy
átlagos nemeskisasszony.
Cas elmosolyodott.
-Hogy hívják?-kérdezte.
-Abott. James Abott, kisasszony.
-Köszönöm, Mr. Abott. Azt hiszem, jobb lesz, ha mielőbb megjegyzem a neveiket, mert úgy
néz ki, a jövőben sokat fogunk találkozni.
A két katona meglepetten nézett rá, de amikor kérte, a másik is bemutatkozott. Thomas
Carsonnak hívták.
-Akkor hát, Mr. Carson, Mr. Abott, meg tudnák mondani, merre találom a vőlegényemet?
Az istállókhoz küldték. Követte az útmutatásukat, és tényleg meglátta a férfit az egyik istálló
ajtajában, ahogy a főistállómesterrel beszélgetett. Nem akarta zavarni a munkájában, de a
másik észrevette, és intett, hogy menjen oda. Ezek után nem volt oka visszafogni magát.
-Jó reggelt-üdvözölte Jason, miután elküldte az istállómestert.-Kellemes éjszakád volt?
-Úgy aludtam, mint a tej-felelte a lány.-De még soha nem örültem ennyire az ébredésnek.
A férfi rámosolygott. A korábbi megszokott, rideg távolságtartása nem volt sehol; úgy tűnt,
a titkok feltárásával és a lánykéréssel leomlottak köztük az utolsó gátak is. Cas legnagyobb
örömére.
-Szeretnék mutatni valamit-mondta Jason.
Kézen fogta a lányt, és maga után húzta, be az istállóba. Elmentek jó néhány ló mellett,
majd megálltak egy üresnek látszó boksz mellett. A férfi szembefordult Casszel.
-Arra gondoltam, hogy hagylak több fajtából választani, de amikor őt megláttam, nem
tudtam neki ellenállni. Remélem, neked is tetszeni fog.
Mielőtt a lány rákérdezhetett volna, hogy miről is beszél, Jason kinyitotta a boksz ajtaját.
Egy nagy, fekete test robbant ki rajta, és egyenesen Casnek ugrott, aki el is esett volna, ha a
férfi nem kapja el.
-Fantom, ül!-parancsolta Jason szigorúan.
 Az állat engedelmeskedett, de egy rosszkedvű csaholással tudatta, hogy csak kelletlenül
teszi.
-De gyönyörű!-guggolt le Cas a kutya mellé, és odanyújtotta neki a kezét, hogy
megszaglássza.
-Gondoltam, hogy tetszene neked-mondta Jason.-Említetted, hogy szeretnél kutyát. És bár
nem éppen eljegyzési ajándék…
-Imádom-közölte Cas őszinte elragadtatással.
Megvakarta Fantom füle tövét, amit a kutya halk nyüszítéssel díjazott, majd lefeküdt a
lábához, és a hasát is felkínálta további kényeztetésre. A lány nevetve engedelmeskedett.
-Ellenállhatatlan. Már most érzem, hogy nagyon el fogom kényeztetni.
-Örülök, hogy tetszik-mondta Jason.
-Bár az érdekelne, hogy ki nevez el Fantomnak egy kutyát.
A lába kezdett zsibbadni, ezért Cas befejezte a vakargatást, és felállt. Fantom is talpra
ugrott, megrázta magát, és sűrű farkcsóválással nézett rájuk. Közben a nyelve is kilógott a
szájából, amin megint nevetnie kellett.
-Tökéletes ajándék. Köszönöm.
-Haza tudod vinni, vagy inkább itthagyod?
A lány elképzelte, mit szólnának a szülei az összeszőrözött hintóhoz, nem is beszélve a
szolgákról, akiknek ki kellene takarítania…
-Kocsival vagyok, úgyhogy most inkább maradjon. Majd hazaviszem egyszer, amikor gyalog
vagyok.
-Én is elvihetem hozzátok-mondta Jason.
Elfogadta az ajánlatát, mert így eggyel több lehetősége volt látni őt.
Átmenetileg visszazárták Fantomot a bokszba, és felmentek a palotába. Egyenesen a férfi
lakosztályába.
Amint az ajtó becsukódott mögöttük, Cas megölelte a férfit, és megcsókolta. Most már
megtehette, és nem állt szándékában egyetlen alkalmat sem elszalasztani. Csak akkor
szakadt el tőle, amikor már nem kapott levegőt-fejét a vállára hajtotta, hogy elrejtse arca
pirosságát.
-Tegnap túl hamar elmentél.
-Még mindig gyógyulsz. Nem akartam, hogy túlerőltesd magad.
Cas bosszús akart lenni, amiért ennyire félti, de képtelen volt rá; mintha a boldogság mellett
más érzelemnek nem maradt volna hely. Ez volt hát az a szerelem, amiről olyan sok
költeményt írtak. Most már teljesen megértette Ellát.
-Azt hiszem, kellene Edwardéknak egy újabb nászút-mondta felnézve.-Egy olyan, amit nem
rontanak el a franciák. És esetleg mi is csatlakozhatnánk hozzájuk…
Jason ellépett tőle.
-Tudod, hogy egyikünknek mindenképp itt kell lennie, hogy felügyelje a dolgokat-
emlékeztette a lányt.-Még ha meg is tudunk szervezni nekik egy újabb utazást, nekem
maradnom kell.
Cas felsóhajtott.
 -Tudom. Csak ábrándoztam.
A férfi megfejthetetlen arckifejezéssel nézett rá, majd rövid hallgatás után megszólalt.
-Azt terveztem, hogy ha itt minden rendben van, elmegyek Spanyolországba. Az eddigi
levelek alapján rendben mennek a tárgyalások, de azért szeretnék személyesen is beszélni
Izabella apjával, hogy biztosan ne legyen semmilyen nézeteltérés. Nem éppen nászút, de
arra gondoltam, hogy velem jöhetnél.
A lány csalódottsága azonnal eltűnt, és a helyét izgatottság és öröm vette át.
-Tényleg?
-Szeretnél?
-Nagyon is!-vágta rá.-Legalább megbizonyosodhatok róla, hogy Izabella jól van. És nagyon
szeretném veled megnézni Spanyolországot.
-Akkor ezt megbeszéltük. De még előtte szeretném, ha találkoznál édesanyámmal.
Cas megakadt. Az utazással kapcsolatos tervek kiröppentek a fejéből, és váratlan idegesség
lett úrrá rajta.
-Már itt van?-kérdezte.
-A levele szerint 2 nap múlva érkezik. És alig várja, hogy megismerjen.
A lány az ajkába harapott.
-Mit gondolsz, tetszeni fogok neki?
Jason felnevetett.
-Már most odavan érted. Emellett évek óta várja, hogy találjak magam mellé valakit; ha
meghallja, hogy eljegyeztelek, garantáltan imádni fog.
-Remélem, tényleg így lesz.
-Így lesz.
A férfi magabiztossága egy kicsit megnyugtatta. De azért úgy döntött, hogy első
találkozásukra rendesen kiöltözik-szeretett volna jó benyomást tenni rá.
Jason leült a kanapéra, és karját nyújtva hívta maga mellé. Cas nem habozott elfogadni az
invitálást; nekidőlt, és fejét a vállára hajtotta. Egy része még mindig alig tudta elhinni, hogy
megteheti ezt, hogy ilyen bizalmas közelségben lehet vele, mégsem érezte furcsának-mintha
oda tartozott volna, az oldalára.
-Mi legyen az esküvővel?-kérdezte a férfi, kezével menyasszonya fürtjeit babrálva.
-Nem akarok nagy felhajtást, de gondolom, ez elkerülhetetlen-sóhajtott a lány.
-Talán mégsem az. Elvégre én fattyú vagyok, te pedig egy vad természetű vénlány. Kétlem,
hogy az emberek tolonganának a meghívókért.
-De nem sértés, ha nem hívunk meg mindenkit?-kérdezte Cas aggodalmasan.-Nem
szeretném, ha romlana a királyi család megítélése.
Jason szája mosolyra húzódott.
-Meg se lep, hogy nem magad miatt aggódsz. És alapvetően igazad lenne, de ha jól
csináljuk, akkor nem lesz belőle gond. Például mondhatjuk azt, hogy az idő szűke miatt
rendezünk visszafogottabb ceremóniát; mivel még a Spanyolországi út előtt egybe akarunk
kelni, nincs idő szervezkedésre.
-Ez igaz is-ismerte el Cas felvidulva.-Bár azt hiszem, apám csalódott lesz.
 -Lehet. De ez most a te esküvőd lesz, nem az övé. Kiheveri.
Cas felnevetett.
-És én még csodálkozom, hogy nem kedvel téged…
-Majd megkedvel. Lesz rá ideje. De most beszéljünk a ceremóniáról, mielőtt valaki megtalál
engem valami rendkívül fontos feladattal.
Szűk fél órát tudtak tervezgetni, mielőtt kopogtak az ajtón, és Jasonnek mennie kellett, de
ez a fél óra rendkívül gyümölcsöző volt. Mivel nagyjából ugyanazokon a szempontokon
kellett végigmenniük, mint Elláék esküvőjén, gyorsan haladtak. Emellett a legtöbb dologban
egyezett a véleményük-vagy Jason engedte, hogy az legyen, amit Cas akar. Egyet kivéve:
ragaszkodott hozzá, hogy lady Sylverton is kapjon meghívót. A lány nem értette, hogy ennek
mi értelme, mivel biztos volt benne, hogy a hercegné el fogja utasítani, de nem vitatkozott
vele; úgy gondolta, nem éri meg emiatt összeveszniük a jegyességük első napján.
Együttlétüknek egy levél vetett véget, amit az egyik szobalány kézbesített. Jason nem árulta
el, hogy mi áll benne, amiből Cas arra következtetett, hogy valami kémes dologról lehet szó.
Elég komolynak tűnt. Éppen ezért a lány jobbnak látta búcsúzóra fogni, még ha nem is
szívesen tette.
-Sajnálom-mondta Jason őszintén, miközben az ajtóhoz kísérte.
-Ne tedd. Az én képességem, a te munkád-ez hozzánk tartozik, így jobb, ha mielőbb
megszokjuk. Majd holnap találkozunk.
A férfi még mindig tétovázott.
-Ha lesz rá idő, este elmegyek hozzátok-mondta végül.-Igyekszem minél korábban
elszabadulni.
Csókkal köszöntek el egymástól, aztán Cas elment.
Mivel még dél sem volt, a lány az árvaházba vitette magát. Induláskor sejtette, hogy
valahogy így fog alakulni a napja, ezért berakta bábokat és némi édességet a kocsiba. És
milyen jól tette.
A gyerekek kitörő örömmel üdvözölték. Cas mindenkit megnyugtatott, hogy már teljesen
egészséges, és elújságolta nekik az eljegyzést-nagyon lelkesen fogadták. Főleg amikor
rájöttek, hogy ez azt jelenti, Cassandra ezután is a fővárosban fog lakni, és nem kell őket
elhagynia.
A délután szinte elszaladt. Ha Annabelle főnővér nem szól, hogy már esteledik, észre se
vették volna. A bábozás olyan jó mókának bizonyult, hogy többen meg akarták tanulni, és a
nagy lelesedésből többször majdnem veszekedés lett, de ezt leszámítva nagyon jól
szórakoztak. Casnek azonban a kinti szürkület láttán eszébe jutott, hogy ha sokáig marad,
esetleg Jasonnel elkerülik egymást.
-Ideje mennem-mondta.-A bábokat itt hagyom a főnővérnél, és ha jók lesztek, játszhattok
vele. Legközelebb pedig folytatjuk a tanulást.
-Legközelebb hozdd el a hercegedet is!-kiabálta valaki, és a többiek hangos helyesléssel
támogatták az ötletet.
-Megpróbálom-nevetett Cas.
Nem lesz egyszerű, de talán találnak majd rá időt a férfi szoros napirendjében.
 Mire hazaért, a vacsora már kész volt. Szüleivel együtt evett, aztán a szobájába sietett, hogy
átöltözzön-nem mintha Jasont érdekelte volna, hogy mi van rajta. Illetve…talán mégis.
A szekrénye előtt állva eszébe jutott a pillantása, amikor együtt táncoltak. Vagy amikor
egyszerűen csak báli ruhában látta. Talán pontosabb megfogalmazás lett volna, hogy a férfi
nem bánta, amikor kedve szerint öltözött-de azért nagyon is kedvét lelte a külsejében,
amikor kicsinosította magát. És ő most szeretett volna valamivel kedveskedni neki.
Azt a zöld ruhát választotta ki, amit a második királyi bálon viselt. Az elég vastag volt, hogy
ne fázzon benne, és egy kis ügyeskedéssel egyedül is fel tudta venni. Azután a haját nagy
gonddal bonyolult fonatba csavarta, amit Bethtől tanult az egyik hosszabb lábadozása alatt.
Ékszert nem vett, mert azt már túlzásnak érezte volna, de egy kis púdert megengedett
magának-nem mintha a növekvő sötétben szüksége lett volna rá, de ezzel is elfoglalta magát.
Mikor elkészült, fogott egy könyvet, és leült az ablak mellé. De hiába próbált olvasni, nem
tudott odafigyelni a történetre, mert újra és újra azon kapta magát, hogy a kinti zajokra fülel.
Lódobogást vagy kutyaugatást akart hallani-de sajnos semmi ilyesmi nem szűrődött be
kintről. Ahogy múlt az idő, a tekintete egyre gyakrabban tévedt a betűkről a holdfényben
fürdő udvarra reménykedve, várakozva…
Eltelt egy óra. Eltelt kettő. Tudta, hogy a szülei már lefekvéshez készülődnek, de ő még várt.
Biztos sok dolga van-gondolta. Jönni fog.
Lassan ketyegtek a percek. A ház lassan teljesen elcsendesedett. Már a szolgálók is mind
lefeküdtek, mire a lány elfogadta a helyzetet.
-Nem fog jönni.
Felállt és kelletlenül félretette a könyvet.
Talán jobb is így-vigasztalta magát, miközben a haját bontogatta. Már nagyon késő van.
Inkább aludjon, ha van rá lehetősége.
Kedveszegetten letörölte az arcát, majd elkezdett kibújni a ruhájából. Aztán egyszer csak
megdermedt a mozdulat közepén.
-Ez…
Mintha vakkantást hallott volna. Az ablakhoz szalad.
A sápadt égitest halvány világánál látta, hogy egy sötét alak áll a ház előtt. Körülötte egy
négylábú állat ugrándozott lelkesen.
Cas örömtől repdeső szívvel igazította meg a ruháját, majd magára kapott egy csizmát, és
kisurrant a szobájából. A köpenyét menet közben vette fel-nem akart rá időt pazarolni, hogy
emiatt megálljon-és kinyitotta a bejárati ajtót. Az csapott némi zajt, de úgy tűnt, senki sem
ébredt fel rá.
Kilépett a házból, és futva indult a férfi felé. Jason elé ment, és fél úton találkoztak.
-Nem kellett volna ilyen későn eljönnöd-mormolta a lány a férfi mellkasába, hogy elrejtse
széles mosolyát.
Jason ölelése egy kicsit szorosabb lett.
-Megígértem, hogy elhozom Fantomot. Emellett…reméltem, hogy láthatlak.
-Én is-ismerte be Cas.-De miért nem kopogtál?
-Arra gondoltam, hogy valószínűleg már alszotok; nem akartalak felébreszteni.
 A férfi elengedte, de csak hogy tenyerébe vegye az arcát, és megcsókolja.
-Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott. Vártál rám?
-Nem, egyszerűen csak kedvem támadt felpróbálni a báli ruháimat-viccelődött a lány.-De ha
már itt vagy, akár el is mondhatod a véleményed.
A másik alaposan szemügyre vette-de egy pillanatra sem engedte el közben. Cassandra
váratlanul épp olyan idegesnek érezte magát, mint amikor első alkalommal mutatta meg
neki az arcát. Valahogy az ő véleménye volt az egyetlen, ami igazán számított.
-Igazság szerint megcsináltam a hajam is-fecsegett zavartan.-De épp mielőtt észrevettelek,
szétszedtem…
-Gyönyörű vagy.
Tényleg az volt. A korábbi fonásnak köszönhetően kis hullámok maradtak a hajában, arca
pedig kipirult a hidegtől és a boldogságtól. Ami pedig a ruhát illeti…nos, az már első
alkalommal is megbolondította a férfit, és a hatása másodjára sem csökkent semmit.
A lány pironkodva felnevetett.
-Teljesen kifordulok magamból miattad. Remélem, hogy ezt titokban tartod nekem.
-Számíthatsz rám-mondta Jason teljesen komolyan.
Tudta, hogy Cas nem szeret kiöltözni. Az, hogy mégis megtette a kedvéért, nagyon sokat
jelentett neki. Ami pedig a váratlan bizonytlanságát illeti, ez egy olyan oldala volt, amit a lány
csak neki mutatott meg, neki pedig esze ágában sem volt megosztani másokkal. Ez csak az
övé volt.
-Most jobb, ha visszamész-mondta gyengéden.-Hideg van idekint.
-Nem fázok.
Cas nem hazudott. Jason érintésétől, de még a tekintetétől is úgy érezte, mintha tűz égne a
testében, és folyamatosan melege volt. És még nem akart menni.
-Akkor legalább mozogjunk. Nem akarom, hogy megfázz.
Ahogy sétálni kezdtek, Cas ujjait a férfiéba fűzte. Jó érzés volt-meleg, ismerős. Otthonos.
Biztonságos.
-A gyerekek megint látni akarnak-mondta.
-Meséltél nekik az eljegyzésünkről?
-Igen. Biztosak akarnak lenni benne, hogy jól fogsz velem bánni, úgyhogy jobb, ha
felkészülsz-ugratta a férfit.
A sötétben nem láthatta, de biztos volt benne, hogy Jason mosolyog.
-Akkor legjobb lesz, ha valami különleges ajándékkal megyek hozzájuk, hogy meglágyítsam
őket.
Cas megszorította a kezét.
-Ha csak úgy eljössz, annak is örülni fognak. Amúgy sem hiszem, hogy az új épületnél
nagyobb ajándékot adhatnál nekik.
A férfi egy percig hallgatott. Aztán halkan felnevetett.
-Előtted tényleg semmit nem lehet titokban tartani.
-Jobb, ha ehhez mielőbb hozzászoksz-mosolygott a lány.-Különben sok csalódás érhet a
közeljövőben.
 -Kétlem, hogy te bármilyen értelemben csalódást tudnál okozni.
Jason szavai hallatán úgy érezte, a csontjai is megolvadnak. Azon gondolkodott, hova lehet
még fokozni ezt a boldogságot, amit érez. Úgy érezte, meg se érdemli.
-Erre majd emlékeztetlek, amikor legközelebb feldühítelek valamivel-mormolta vidáman.
Hirtelen valami hideg landolt az arcán. Zavartan felnézett, és észrevette, hogy néhány
kósza, fehér pehely szállingózik az égből.
-Havazik-állapította meg csodálkozva.
Anélkül, hogy megbeszélték volna, mindketten megálltak, hogy gyönyörködjenek a
látványban. Jason a lány mögé lépett, és hátulról átölelte, hogy melegítse, Cassandra pedig
nekitámaszkodott, és fejét a vállának döntve bámult az égre. A hó egyre sűrűbben hullott;
összegyűlt a földön, a ruhájukon, mindent fehérséggel borítva be. Fantom vidáman
futkározott körülöttük.
Cas hirtelen érezte, hogy valami kikívánkozik belőle. Anélkül, hogy kibontakozott volna a
férfi karjaiból, megfordult, és a szemébe nézett.
-Szeretlek-mondta, azt az iránta érzett sokféle, bonyolult érzést egyetlen szóba sűrítve.
Jason-az ő konok és zárkózott, mégis gondoskodó és melegszívű vőlegénye lehajolt, és újra
megcsókolta.
-Én is szeretlek.

Epilógus

Meleg nyári nap volt. Fantom, akit azzal a feltétellel hozott magával, hogy rendesen fog
viselkedni, rakoncátlanul rohangált fel-alá, és mivel nem hallgatott a szép szóra, Casnek nem
volt más választása, mint figyelmen kívül hagyni. Csak azt remélte, hogy semmiben nem tesz
kárt.
Letette a virágait a sírra, majd hátralépett, és felnézett bátyja áttetsző alakjára, aki épp saját
sírkövén trónolt.
-Szia-mondta a lány.-Tudom, hogy rég jártam erre, de elég sok minden történt mostanában.
Kezét mosolyogva enyhén domborodó hasára tette.
-Még mindig alig merem elhinni. Úgy érzem, egyáltalán nem állok készen rá, de még soha
nem voltam ilyen boldog. Talán még az esküvőmön se.
Richard felnevetett, és lábát hanyagul keresztbe tette.
-Jó látni, hogy örülsz, Napsugár-mondta.-Sajnálom, hogy nem lehetek veled. Én lettem
volna a gyereked kedvenc nagybácsija.
-Tekintve, hogy nincs kivel vetélkedned, nem lett volna nagy kihívás-ingerkedett vele Cas.-
De ne aggódj, a gyerek sokat fog emlegetni. Csak az nem biztos, hogy jókedvében.
Richard értetlenül vonta fel a szemöldökét.
 -Miért ne kedvelné a halott nagybátyját?
-Mert megegyeztünk, hogy a te nevedet kapja.
-És mi olyan borzasztó a nevemben?
-Egyáltalán semmi-felelte húga vigyorogva.-De van egy olyan érzésem, hogy Richarda
másképp fogja gondolni.
Bátyja megütközve nézett rá.
-Lány lesz?
-Igen. Jasonnek nem árultam, mert nem akarja előre tudni. Én viszont nem bírtam
magammal, és megkérdeztem...
-Épp olyan rossz vagy, mint voltál-csóválta a fejét Richard.-És tényleg ezt tennéd a saját
lányoddal? Egyáltalán hogy akarod becézni?
-Charda-felelte Cas magától értetődően.
Bátyja csukláshoz hasonló hangot hallatott.
-Az ég szerelmére, Cassie, inkább várd ki, hogy szülessen egy fiú! Nekem az is teljesen
megfelel!
A lánynak nevetnie kellett bátyja grimaszain.
-Minden Jasonön múlik.
-Tényleg, ha már itt tartunk, hol van ő? Számítottam rá, hogy veled jön.
-Akadt valami munkája, ezért azt mondta, hogy később csatlakozik.
-Hogyne, mindig csak a munka!-mondta Richard színpadias sóhajjal.
Igazság szerint most már sokkal jobb volt a helyzet, mint amikor megismerkedtek. A két
helyettesnek köszönhetően Jason minden héten kivett magának egy szabadnapot-na jó,
minden második héten, de már dolgozott rajta, hogy még gyakrabban lehessen otthon. És
éjszakára néhány kivételes esetet leszámítva mindig hazajött.
Amikor az édesanyja hazaérkezett, együtt kerestek neki házat a fővárosban. De bármit is
ajánlottak fel neki, mindre azt mondta, hogy túl nagy lenne neki. A dolog vége aztán az lett,
hogy vettek egy szép nagy épületet a belvárosban, és annak egy részét különálló lakássá
alakították számára, a többi rész pedig az övék lett. Cas amúgy is ragaszkodott volna hozzá,
hogy legyen egy saját fészkük, mert ha a palotában voltak, még a szabadnapján se hagyták
békén a férfit. Valaki mindig megtalálta valamilyen munkával.
Az nem zavarta, hogy ilyen közel kell élnie az anyósához. Jason édesanyja kedves és
melegszívű teremtés volt, akivel könnyű volt kijönni. Emellett meglepően gyakorlatias, ami
nagy segítség volt az átépítések során. És Cas titokban remélte, hogy majd a gyereknevelés
terén is számíthat rá, ha valami gondja akad-nagyon nem akarta elrontani.
Ami az udvarhölgyi pozíciót illeti, végül visszautasította. Az eljegyzés után már nem volt rá
szüksége, és úgy ítélte, hogy Ellának jobb lenne olyasvalaki, aki jobban eligazodik az udvar
ügyeiben, és otthonosan mozog az előkelőségek között. Segített is neki találni ilyen embert, ő
pedig inkább az egyéb dolgokban támogatta barátnőjét, miközben folytatta munkáját az
árvaházban és a Carolinában is.
De nem csak ezekkel volt elfoglalva. Nagy gondot fordított rá, hogy megismerje a palota
összes szobalányát és szolgálóját, és miután elnyerte a bizalmukat, hamarosan kiépítette a
saját hírhálózatát-segítségükkel nyomon követhette a nemesek viselt dolgait, és segíthetett
Jasonnek kiszűrni azokat, akik titokban nem szimpatizálta Edwarddal. Ha már a férfi nem
engedte, hogy az erejével támogassa, megtette másképp.
Egyetlen dolog volt, amit a férje engedélyezett: hogy egy feltételes védelmet tegyen a
királyi párra. Jason maga fogalmazta meg a kívánságot, biztosra menve, hogy az csak akkor
aktiválódjon, ha az életük kerülne veszélybe. És ezek után mindent megtette, hogy erre soha
ne kerüljön sor. De ő sem volt mindenható.
Egyik alkalommal, amikor Cas és Jason éppen távol voltak a palotától, egy orvgyilkosnak
sikerült Ella közelébe jutnia, és le akarta szúrni-de legnagyobb megdöbbenésére a kés nem
hatolt át a ruhán. Második próbálkozásra nem volt lehetősége, mert addigra elfogták.
Amikor Jason kikérdezte, a merénylő teljesen zavarodottnak tűnt.
-Meg akartam ölni, erre pofon vágott-mondta értetlenül.-Valami olyasmiről beszélt, hogy
hogy merek fájdalmat okozni a barátnőjének... De mégis mi történt?
Természetesen nem világosították fel, és ezt az esetet is igyekeztek eltussolni. De azért
valamennyi csak kiszivárgott, és lassan elkezdett terjedni az a szóbeszéd, hogy a királyi pár
sérthetetlen, és isteni védelem alatt állnak. Ennek köszönhetően, vagy ettől független
okokból, lassan csökkenni kezdett a merényletek száma, végül pedig szinte teljesen
megszűntek. A helyzet a franciákkal nem lett békés, de nevezhették tűzszünetnek-ami nagy
megkönnyebbülés volt az éveken át tartó viszálykodás után. Ez is sokat könnyített Jason
terhein.
-Lassan minden elrendeződik-mormolta Cas maga elé.
Hirtelen két kar ölelte át hátulról.
-Minden rendben?-kérdezte Jason.
-Tökéletesen-felelte Cassandra, és hátrafordult egy gyors csókra.-Csak egy kicsit
elméláztam.
-Min gondolkodtál?
-Az elmúlt 1,5 éven.
Bizony. Már 1,5 éve, hogy igent mondott neki azon az estén.
Sok minden történt azóta. Ella szült egy fiút, akit az egész ország örömmel fogadott. Rosa
már a másodikat várta. Az árvaház új épülete kész lett, és több gyerek volt, mint valaha.
Emellett a királytól folyamatosan érkező adományoknak hála a St. Carolinát is felújították, és
kicsit jobban fel tudták szerelni, így legalább nem kellett folyton attól félni, hogy kifogynak az
eszközökből. Úgy tűnt, minden teljesen rendben megy a maga útján.
De a legtöbbet akkor is Jason változott. Voltak napok, amikor a munkája túlságosan
megterhelte, és ösztönösen elkezdett bezárkózni, de egyébként sokkal nyitottabb volt. Ez a
másokkal való kapcsolataiban is meglátszott, bár nem annyira erőteljesen, mint vele
szemben; de Ella már feszélyezettség nélkül tudott vele beszélgetni, ami nagy előrelépés volt
az első időkhöz képest. Már csak egy valami hiányzott a teljes boldogsághoz...
-Holnap a szüleimhez vagyunk hivatalosak ebédre-emlékeztette férjét.-A szokásos vizit.
-Nem felejtettem el.
 Apja sajnos még mindig nem bocsátott meg Jasonnek mindenért. Valamelyest enyhült
irányában, de még hosszú út állt előttük-Cas azt remélte, hogy legkésőbb a baba érkezése
majd megtöri a jeget. Addig is a gróf rendszeresen ellenőrizni akarta, hogy a lányával jól
bánnak.
-Csináltattam egy új ruhát. Hátha emiatt úgy gondolja, hogy sikerült némi illemet verned
belém, és ez javít a rólad alkotott véleményén.
Érezte, hogy Jason rázkódik a nevetéstől.
-Mintha képes lennék rá.
-Csak az a fontos, amit ő lát; arról nem kell tudnia, hogy mi folyik a háttérben.
-Tudod, hogy felőlem azt viselsz, amit akarsz-mondta a férfi.-A kórházi rongyaidban is
gyönyörű vagy.
-Most ezt mondod, de még néhány hónap, és akkora leszek, mint egy ház. Majd meglátjuk,
akkor is tetszem-e a majd még neked-cukkolta Cas.
Jason teljesen komolyan válaszolt.
-Ehhez nem férhet kétség.
A lány mindig elolvadt, amikor Jason ilyen őszintén bókolt neki. De már kezdett profi lenni
abban, hogy ezt elrejtse-vagy legalábbis ezt remélte. De persze tudta, hogy a férje szeme
mindent lát.
-Majd meglátjuk-ismételte hamiskásnak szánt mosollyal, és visszafordult a sírhoz.-Csak
nehogy meggondold majd magad.
Richard szellemképe elégedett mosollyal figyelte a szóváltásukat.
-Jók vagytok együtt-mondta, amikor egy percre csend állt be.-Örülök, hogy egymásra
találtatok.
Így, hogy Jason is itt volt, Cas nem felelhetett neki hangosan, de nem is kellett. Elég volt egy
mosoly. Aztán hátával férje mellkasának támaszkodva, szerető karjai közé fészkelve magát
észrevétlenül búcsút intett az eltűnő káprázatnak.