Hedwig Courths-Mahler

A fogadott lány

A sors szeszélye folytán Britta társalkodónői állást kap apja első

feleségének a házában. A magányos asszony megszereti az árva
lányt, és örökbe fogadja. Ám Britta szerencséje nem várt
szenvedések forrása lesz. Egy délceg ifjú hadnagy, aki szemet
vetett a gazdag örökösnőre, minden eszközzel megpróbálja
elválasztani szerelmétől a gyanútlan lányt...

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Hedwig Courths-Mahler: Díe Adoptivtochter

Bastei-Verlag Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co. KG
Bergisch Gladbach

Fordította: KOHAJDA GIZELLA

 I.
Dr. Hermann Frensen és Claudine Steinbrecht egymással szemben ültek a súlyos, négyszögletes
asztalnak Dr. Frensen kis paksamétát húzott elő az irattartójából.
– Itt vannak az általam kiválasztott hölgyek fényképei. A mintegy negyven pályázó közül csak
ez a négy jöhet szóba. Kérem, szíveskedjék megtekinteni a képeket!
Steinbrecht asszony sóhajtva átvette a fotográfiákat. Rövid, szúrós pillantást vetett a
közjegyzőre, aki hosszú évek óta intézte az ügyeit.
– Szóval négyen vannak? Persze úgysem találok közöttük megfelelőt…
– De tisztelt nagyságos asszonyom, ha már előre meg van győződve erről, akkor…
Claudine asszony leintette,
– Hagyja csak, kedves doktor! Az ön szemében bizonyára csupán puszta szeszély, hogy képtelen
vagyok megszokni egy új társalkodónői. Pedig higgye el, senki sem tehet a saját természetéről!
Végül is Else Grabow-val három évig éltem békességben, ő akár életem végéig mellettem
maradhatott volna. De persze valaki épp ezt a kedves lányt szemelte ki feleségnek, csak hogy én
elveszítsem! Az a három meg, aki utána következett… Hisz tudja, velük képtelen voltam kijönni,
így hát villámgyorsan elbocsátottam őket, és inkább tovább folytatom a keresést, amíg rá nem
bukkanok arra, akit elég rokonszenvesnek tartok ahhoz, hogy megtűrjem magam mellett.
Dr. Frensen vállat vont.
– Ami azt illeti, kedves nagyságos asszony, ha így folytatja, még sokáig kell próbálkoznia, hogy
végül megtalálja a megfelelőt. Ha egy kissé türelmesebb lenne… Az ember idővel megszokja a
körülötte élőket, és már észre sem veszi az apróbb hibáikat.
– Ragaszkodom hozzá, hogy az illető hölgyet az első pillanattól fogva rokonszenvesnek
találjam – makacskodott tovább Claudine asszony.
– Az első pillanatban az előző három ifjú hölgy is elnyerte a tetszését – jegyezte meg dr. Frensen
finom mosollyal.
Erre már Claudine asszony is elmosolyodott,
– Valóban, egy napot mindegyikükkel kibírtam… és ők is velem. Csakhogy idővel egyre több
olyan zavaró tényezőt fedeztem fel a viselkedésükben, amelyek felett képtelen lettem volna
átsiklani. Nekem magamnak talán több hibám van, mint annak a három fiatal teremtésnek
együttvéve, ráadásul máig nem tanultam meg uralkodni az indulataimon… bármilyen sok
szenvedést okoztak is már az életben.
Az utolsó szavakat úgy ejtette ki, mint akinek egészen másutt járnak a gondolatai. Felocsúdva
fürkésző pillantást vetett dr. Frensen komoly arcára, aki tekintetét mereven az előtte heverő
papírokra szegezte.
A férfi majd egy emberöltő óta ismerte ügyfelét, és tudta, helyesebb figyelmen kívül hagyni
efféle megnyilvánulásait.
Claudine Steinbrecht az évekkel ezelőtt elhunyt többszörös milliomos, Klaus Steinbrecht
egyetlen leánya és örököse volt. Apja a nagy vidéki város leggazdagabb emberének számított.
Claudinét tulajdonképpen nem Steinbrechtnek hívták, hanem Lossennek, mert egykor Heinz Lossen
festőművész felesége volt. Annak ellenére, hogy szenvedélyesen szerette a férjét, házasságuk két év
után válással végződött.
Claudine atyja akarata ellenére ment hozzá az ismeretlen festőhöz, Klaus Steinbrechtnek inkább
kedvére lett volna egy olyan vő, aki utódja lehet a cégnél, viszont sokkal jobban szerette egyetlen
leányát annál, semhogy megtagadja a kérését, így aztán a saját birtokán, csak feljebb a hegyen
építtetett az ifjú pár számára egy pompás villát, amelyet a fiatalok a nászút után boldogan vettek
birtokukba.
A Steinbrecht-uradalom hatalmas kiterjedésű földterület volt. A család az évszázadok során
felvásárolta az összes környező földingatlant. A legrégibb telken álltak a gyárépületek: a
Steinbrecht család egykori házában az időközben részvénytársasággá alakult vállalat igazgatója
lakott, Klaus Steinbrecht pedig a családja számára új házat építtetett a park végében, melyet magas
fal választott el a gyártól. Itt élt Claudine magányosan atyja halála óta.
Mindössze két évig lakott a hegyoldalban emelkedő villában a férjével, aki egy napon váratlanul
eltűnt. Akkoriban sokféle szóbeszéd járta az ifjú házasok között dúló állítólagos viszályról, pontosat
azonban senki nem tudott. Az mindenesetre tény volt, hogy Heinz Lossen elment, ifjú felesége
pedig haloványan és feldúltan visszaköltözött apja ura házába. Azóta a csinos kis villa lakatlanul
állt.
Mivel hites ura nem tért vissza, Claudine benyújtotta a válókeresetet. Dr. Frensen képviselte a
válóperben, ő volt az egyetlen, aki közelebbit tudott az ügyről. Claudine visszavette a Steinbrecht
nevet, az eset feledésbe merült, s már senki nem gondolt Heinz Lossenre, Claudine egykori férjére.
Időközben Klaus Steinbrecht belefáradt a munkába. Megalapította a részvénytársaságot, hogy ő
maga visszavonulhasson az üzleti élettől.
A házat körülvevő gyönyörű őspark a város egyik nevezetességének számított, melyet
mindennap néhány órára megnyitottak a nyilvánosság előtt. Ilyenkor a park árnyas sétányait
elözönlötték a pihenni vágyók.
Nem sokkal Klaus Steinbrecht halála előtt kezdtek elszaporodni a házak a hegyen elterülő új
városnegyedben. Emiatt szükségessé vált egy út megnyitása a parkon keresztül.
A városatyák előadták Steinbrecht úrnak a tervüket, aki a lányával folytatott megbeszélés után
közölte velük a döntését. Nem csupán a parkon átvezető út megnyitását engedélyezte
térítésmentesen, hanem az ezáltal leválasztásra kerülő parkrészt, mely birtokának egynegyedét tette
ki, ráadásképpen a városnak adományozta. Mindössze azt a kikötést tette, hogy a zöldterület soha
ne kerüljön beépítésre, hanem alakítsák át városi parkká.
A városatyák elfogadták a nagylelkű ajándékot. A folyópart menti sétányt hálából elnevezték
Steinbrecht fasornak, az új utca pedig a Klaus nevet kapta. A Steinbrecht park új utca felőli oldalán
kerítést építettek.
Egy évvel később Klaus Steinbrecht eltávozott az élők sorából, mire a hálás város emlékművet
helyezett el a városi parkban a tiszteletére.
Claudine Steinbrecht pedig, mint a város leggazdagabb asszonya, azóta is folyamatosan segítette
a szegényeket, ezért aztán őt is nagy tisztelet övezte.
Claudine Steinbrecht szeme elé tartotta lornyonját, és behatóan tanulmányozta a csinos, fiatal
arcokat ábrázoló négy fényképet.
A második kép szemlátomást azonnal megragadta a figyelmét. Hosszan szemlélte, majd habozva
félretette. Amikor alaposan megnézte mindet, ismét kezébe vette a másodikat, majd szokott élénk és
lendületes modorában így szólt:
– Nos… ő legyen, kedves doktor.
– Gondoltam – felelte dr. Frensen.
– Igazán? Ugyan miből?
– Mert ez a hölgy egyértelműen a legszebb a négy fiatal teremtés közül. Én meg tudom
kegyedről, menynyire szereti a szépet.
Claudine asszony megrántotta a vállát.
– A fényképek sajnos gyakran megtévesztőek a személyiséget illetően.
– Tehát ezt az ifjú hölgyet fogadjam a szolgálatába?
– Igen, kérem. A szokásos feltételekkel. Ha nem nyeri el a tetszésemet, jogomban áll azonnal
elbocsátani. Fájdalomdíjként kap háromhavi bért és költségtérítést.
– Alapjában véve ezek a társalkodónők nem is csinálhatnának jobb üzletet – vélte a közjegyző.
Claudine asszony vállat vont,
– Nem szeretek senkit megkárosítani, doktor. Végül is nem tehetnek róla, hogy ennyire igényes
vagyok.
Frensen meghajolt.
– Tudom, hogy szigorúsága ellenére kegyed nemes lélek, nagyságos asszony – szólt melegen.
Az asszony arcát pír futotta el, s ettől egészen fiatalosnak és csinosnak látszott.
– Ilyen régi barátok között feleslegesek a bókok, doktor! – felelte kurtán. – Sajnos, nagyon is
tisztában vagyok vele, milyen kibírhatatlan a természetem.
A férfi jól ismerte, így nem zavartatta magát.
– Nem bókoltam, csak tényként állapítottam meg, amit mondtam – magyarázta nyugodtan. Egy
cseppet sem bántódott meg. Bármily zárkózottnak is látszott az asszony, néha a maga hirtelen
módján, akarata ellenére is elárulta igazi énjét, S ha valaki, hát Frensen ismerte őt.
– Tehát ezt az ifjú hölgyet vegyük fel. A fénykép a kettes számot viseli, ugye? – kérdezte,
irattartójából előhúzva a kettes számú borítékot. – Megengedi, hogy ismertessem a szóban forgó
hölgy személyi adatait? Én magam is csak futólag pillantottam bele az iratokba, mivel az
irodavezetőm mindent ellenőrzött.
Claudine Steinbrecht elhárító mozdulattal tette kezét a borítékra.
– Kíméljen meg ettől! Az irodavezetője bizonyára alapos munkát végzett, mielőtt az ifjú
hölgyeket a figyelmébe ajánlotta. Egyelőre nem érdekelnek a részletek. Számomra egyes-egyedül
az a mérvadó, hogy elviselhetőnek találom-e az új társalkodónőt.
Dr. Frensen átfutotta azt a néhány megjegyzést, melyet irodavezetője ceruzával írt a borítékra.
– Nos, az ifjú hölgy abszolút független, ahogy kívánta. Árva, ragyogó ajánlólevele van korábbi
úrnőjétől, aki csupán azért bocsátotta el, mert kénytelen volt maga mellé venni egy elszegényedett
rokont, s így a társalkodónő feleslegessé vált.
– Jó, jó, elég. Tehát, kedves doktor, kérem, intézkedjék a továbbiakról. Az ifjú hölgy a lehető
leghamarabb álljon munkába.
Claudine asszony felemelkedett.
– Ezzel megvolnánk. És most el kell búcsúznom, doktor. Sürgős elintéznivalóm van a városban,
már vár a kocsim. Viszontlátásra! Ugye számíthatok a megjelenésére szombaton kedves neje és
unokaöccsei társaságában?
– Természetesen itt leszünk, nagyságos asszonyom – felelte Frensen, szintén felállva, miközben
papírjait a mappába csúsztatta.
– Akkor hát a közeli viszontlátásra, és üdvözlöm a családját.
Steinbrecht asszony barátságosan biccentett, és elhagyta a szobát.

II.
Három nappal később, csütörtök délután dr. Frensen egy nyúlánk, karcsú, ifjú hölggyel megállt a
Steinbrecht-park kapujában, és megnyomta a csengő sárgaréz gombját. Mintha láthatatlan kezek
nyitották volna ki, feltárult a nagy, kovácsoltvas kapuba épített kisebb ajtó.
Dr. Frensen előreengedte az ifjú hölgyet, majd elsétáltak a széles, kavicsos úton a ház bejáratáig.
Az egyszerű, ám csinos útiruhát viselő ifjú hölgy várakozásteljesen pillantott az előkelő
nyugalomban előttük magasodó kétemeletes házra. „Vajon gyökeret verek itt egy
időre?” – tépelődött szorongó szívvel, mely érzést bizonyára mindenki ismeri, aki idegen
környezetbe csöppent.
Dr. Frensen oldalról fürkészte a lány bájos arcvonásait, aki közben várakozásteljes tekintettel a
házat és a parkot pásztázta, s szeme elámulva itta magába a környezet szépségét.
– Milyen gyönyörű itt! – szólt kísérőjéhez csillogó szemmel.
Dr. Frensen mosolyogva bólintott.
– Csodálatos birtok, ugye?
– Álomszép! Ó, bárcsak itt maradhatnék!
– Szívből kívánom, kisasszonykám. Eltekintve jövendő úrnője néhány apró különcségétől, az
állás, amit be kell töltenie ebben a házban, rendkívül kényelmes. Okos ember pedig könnyedén
belenyugszik munkaadója apróbb bogaraiba. Én pedig rövid ismeretségünk ellenére kegyedet
okosnak tartom.
A komoly, fiatal arc egy pillanatra felragyogott.
– Nagyon lekötelez, doktor úr. Egyébként szeretném kifejezni hálámat, amiért a sok jelentkező
közül éppen engem ajánlott Steinbrecht asszony figyelmébe – mondta melegen.
 – Ó, én csak felvettem kegyedet a szűkebb listára. A döntés Steinbrecht asszony kezében
volt – hárította el a közjegyző.
A leány élénken felkapta a fejét.
– Hát nem azt mondta, hogy Steinbrecht asszony mindent önre bízott?
– Így van, mindazonáltal ő választotta ki kegyedet a fényképek alapján. Ez is egyike apró
különcségeinek. Az a kívánsága ugyanis, hogy társalkodónője személyisége nagy hatással legyen
rá. Mindenesetre kegyed arca nyerte el leginkább a tetszését.
Az ifjú hölgy elmosolyodott.
Dr. Frensen ismét elgyönyörködött benne egy pillanatra, s közben eszébe ötlött, hogy alig egy
órája még kétségek között gyötrődött, egyáltalán kliense elé vezesse-e az ifjú hölgyet. Ugyanis
akkor hallotta először a nevét, és attól tartott, ez zavarólag hat majd Steinbrecht asszonyra. Ismerve
érzékenységét, nem tartotta kizártnak. A leány szép szeme azonban arra ösztönözte, hogy mégis
bemutassa a házban.
– Minden a kegyed okos viselkedésétől függ, kis-asszonykám. Igaz, más előre nem látható
szempontok is befolyásolhatják a dolgok menetét. Azt javaslom, próbálja meg elnyerni Steinbrecht
asszony rokonszenvét.
Az ifjú hölgy arca elszomorodott.
– Vajon tehet-e az ember bármit is annak érdekében, hogy elnyerje mások
rokonszenvét? – kérdezte halkan.
Dr. Frensen végigsimított csupasz állán.
– Talán igen. Csak bátran, kedves kisasszony!
A férfi utasította az inast, hogy jelentse be Steinbrecht asszonynak, A lakáj gyors, kíváncsi
pillantással végigmérte a leányt, majd tisztelettudóan így szólt:
– A nagyságos asszony elnézését kéri, de kikocsizott, doktor úr. Egy fontos bizottsági ülés nem
tűrt halasztást. Azt a parancsot kaptam, hogy az új kisasszonyt vezessem Stangénéhoz, és legyek a
segítségére, ha szüksége lesz valamire. A nagyságos asszony teaidőre visszaérkezik.
Dr. Frensen tanácstalanul nézett az ifjú hölgyre.
– Addig sajnos nem maradhatok, kisasszonykám. Kár, szerettem volna magam bemutatni a
nagyságos asszonynak. Nos, Stangéné majd a gondjaiba veszi. Akkor, jó szerencsét!
Meghajolt, meleg kézszorítással elköszönt a leánytól, és távozott.
Friedrich bizalmaskodó mosollyal fordult a ház új tagjához.
– Jöjjön, kisasszony!
A lány úgy lépdelt fel mellette a lépcsőn, hogy tudomást sem vett a bizalmaskodó mosolyról.
Félúton középmagas, gömbölyű asszonyság jött szembe velük. Sima fekete ruhája felett széles,
fehér kötényt viselt, őszes, egyszerűen hátrafésült hajára pedig fehér főkötő simult. Karján
kulcskosarat vitt: ő volt Stangéné, a házvezetőnő. Vizsgálódva nézett a lányra.
– Ó, az új kisasszony, nemde? – kérdezte kedvesen.
Az ifjú hölgy fellélegzett. Az idős asszony barátságos arcát jó előjelnek tekintette.
– Igen, ő az, Stangéné. A doktor úr már el is ment – tájékoztatta az inas.
– Rendben van, Friedrich. Visszatérhet a helyére, magam vezetem fel a kisasszonyt.
Így hát Britta immáron a gömbölyű asszonyság oldalán haladt felfelé a második emeletre. Tágas,
barátságos szobába léptek, melynek kényelmes berendezése fehérre lakkozott, csinos huzatú
bútorokból állt. A függönyök és az ajtófüggönyök ugyanabból az anyagból készültek. A szobából
nyílt a kicsi és hasonlóképp ízlésesen berendezett hálószoba. Minden ragyogóan tiszta volt, és
finom eleganciáról árulkodott.
„Ó, bárcsak itt maradhatnék!” – gondolta az új társalkodónő megilletődve, amikor átlépte a
küszöböt, majd önkéntelenül felkiáltott:
– Milyen szép… csodaszép itt minden!
Stangéné mosolyogva nézte a lelkes arcot.
– Csinos szobácskák, nemde? Nézze, megérkeztek a bőröndjei is, kisasszony. A kicsomagolással
viszont nyugodtan várhat.
Az asszony szavainak különös hangsúlya nem kerülte el a lány figyelmét. Kérdőn nézett a
jóságos, öreg arcra, Stangénét ettől a pillantástól különös érzés fogta el.
– Úgy értettem, kisasszonyka, hogy előbb felfrissíthetné magát. A nagyságos asszony rövidesen
hazajön, s vele kell teáznia. Később majd segíthet kicsomagolni az egyik szobalány.
Az ifjú hölgy szomorúan elmosolyodott, és csendesen így szólt:
– Ó, bizonyára úgy értette, várjam meg, érdemes-e egyáltalán kicsomagolnom a bőröndjeimet.
A házvezetőnő elpirult, de aztán elszántan kihúzta magát.
– Nos, nem tagadom, kétségtelenül erre utaltam az imént, bár igazán semmi okom feltételezni,
hogy nem nyeri el a nagyságos asszony tetszését. Nekem kegyed sokkal jobban tetszik, mint az
elődei. Őszintén mondom – jelentette ki határozottan.
A kisasszony hevesen megragadta Stangéné kicsi, húsos kezét.
– Sovány vigasz, de azért jólesik – felelte mosolyogva. – Dr. Frensentől tudom, hogy az elődeim
csupán néhány napig időztek itt… és attól tartok, én is osztozni fogok a sorsukban.
– Talán most másképp lesz. Persze a nagyságos asszonynak megvan a saját ízlése. Képtelen
elfelejteni Else kisasszonyt, aki férjhez ment, ő pedig nehezen szokja meg az új arcokat. De lehet,
hogy magának nagyobb szerencséje lesz, mint a többieknek.
Az ifjú hölgy sóhajtva vette le kalapját és kesztyűjét.
– Ne aggódjék, kisasszonyka! Tapasztalatból tudom, milyen érzés új állásba lépni. Már húsz éve
szolgálok ebben a házban, de azelőtt nekem is gyakran kellett helyet változtatnom. Fel a fejjel!
Remélhetőleg minden rendben lesz.
Azzal Stangéné kiment a szobából. Egy óra múlva tért vissza. A lány az ablaknál állt, és a
Claudine-villa tetejét nézte, ahogy pirosan kivillant a fák közül Gyorsan odafordult a belépő
házvezetőnőhöz, aki így szólt:
– Jöjjön velem, kisasszony! A nagyságos asszony várja a teázóasztalnál.
A házvezetőnő vizsgálódva méregette a fiatalosan üde, karcsú jelenséget. A kisasszony rendbe
szedte a haját, és keskeny, fehér gallért erősített a nyakába. Nagyon előkelően és csinosan festett,
Stangéné elégedetten bólintott.
– Nagyszerű, ezt szereti a nagyságos asszony, egy kis fehéret a nyakban. Ha tanácsolhatom,
kisasszony, ne beszéljen sokat! Azt nem szereti… És ne kéresse magát az evés-ivásnál. Röviden
szólva: legyen üde és természetes, ne mutassa ki a félelmét! Kétszer kell töltenie a nagyságos
asszony csészéjébe, csak egy cukrot tegyen a teájába, mást ne! És ne felejtsen el zsámolyt tolni a
lába alá! Aztán… a fotelján van egy selyem vállkendő, azt terítse rá, mihelyt leült! És ügyeljen rá,
hogy ne vakítsa a nap! Ez idő tájt épp besüt a szobába. Éppen csak annyira húzza be a függönyt,
hogy ne süssön a szemébe. Egyébként szereti, ha a napsugár beragyogja a szobát. Ne járjon
félénken lábujjhegyen, és ne legyen mesterkélt, inkább viselkedjen fesztelenül, az jobb ajánlólevél
bármi másnál.
Így beszélt Stangéné egész úton halkan a lányhoz, mialatt levezette az első emeletre. Csak akkor
hallgatott el, amikor megérkeztek a szoba elé, melyben Steinbrecht asszony várta teára új
társalkodónőjét.
Az ifjú hölgy gyorsan megszorította az idős asszony kezét, s eszébe véste a szavait.
Szép, gazdagon berendezett szobában találta magát, melynek padlóját vastag, világosszürke
szőnyeg borította. A hívogatóan megterített teázóasztal egy ablakmélyedésben állt, mellette a
gazdagon megrakott zsúrkocsi.
Steinbrecht asszony fel-alá járkált a szobában, majd hirtelen megállt, és várakozva nézett a fiatal
leányra. Fekete szegéllyel díszített, szürke-fehér csíkos selyemruhát viselt, amely szép redőkben
omlott végig magas, méltóságteljes alakján. Még mindig sűrű, sötét, kissé őszbe vegyülő haját
egyszerűen, de tetszetősen rendezte el, s a frizura lazán keretezte magas homlokát, Stangéné szintén
belépett a szobába.
– Itt az új kisasszony, nagyságos asszony.
Steinbrecht asszony kurtán bólintott.
– Rendben van, Stange, elmehetsz – nyugtázta tömören.
Mindig tegezte és Stangénak szólította az idős asszonyt, akit nagyra becsült, és aki igen büszke
volt a bizalmas hangnemre. Kiment, s magukra hagyta a hölgyeket.
 A kisasszony illedelmesen meghajolt. Bármennyire kalapált is a szíve, nyílt, nyugodt pillantással
nézett új úrnője arcába.
Claudine asszony sötét szeme egy időre vizsgálódva állapodott még a leányon. Micsoda szép
teremtés! – gondolta megindultan. És a szeme! Milyen különös szempár!
A szép, komoly tekintettől megigézve néhány lépéssel közelebb ment hozzá. A néma,
tiszteletteljes üdvözlést fejbiccentéssel viszonozta.
– Hallottam, hogy dr. Frensen maga vezette ide.
– Igen, nagyságos asszony, a doktor úr volt olyan kedves, és elkísért.
– Berlinből jön, ha nem tévedek?
– Így van, nagyságos asszony.
– Mostanáig ott volt állásban?
– Feldheim tábornoknál,
– És azonnal jönni tudott a hívásomra?
– Igenis, nagyságos asszony, Feldheim tábornokné megengedte, hogy a házában maradjak, amíg
nem találok másik állást.
Steinbrecht asszony a kihallgatás során éberen figyelte a leányt, s közben szakadatlanul azon
töprengett, kire emlékezteti ez a különös szempár… amelyben furcsa arany fények játszanak…
– Dr. Frensen bizonyára közölte, hogy a szerződése még nem kötelező érvényű.
Az ifjú hölgy enyhén elpirult. Finom ajka megrándult a visszafojtott izgalomtól, ám látszólagos
nyugalommal így szólt:
– Igenis, nagyságos asszony, Dr. Frensen a tudomásomra hozta.
– Most pedig megteázunk – közölte Steinbrecht asszony az asztalhoz lépve, majd az egyik
fotelba ereszkedett.
Kezével a karfa felé tapogatózott. Ott lógott a kendő, amelyet Stangéné említett. Az ifjú hölgy
máris sietett úrnője vállára teríteni.
Claudine asszony csodálkozva felpillantott, és köszönetképpen biccentett. Ebben a pillanatban a
leánynak eszébe jutott a zsámoly is, és gyorsan a lába alá tolta. Az asszony szeme ismét felcsillant.
Lenézett az előtte térdeplő alakra, és ámulva nézte dús, aranyszőke hajfonatait, amelyeket a
tarkójára tűzve viselt.
Milyen gyönyörű teremtés! – gondolta ismét, s igazi élvezetet nyújtott neki a lány szépségének
látványa.
Az ifjú hölgy fürge, ügyes kézzel szolgálta ki úrnőjét, mintha már régóta a szolgálatában állna.
Megtöltötte csészéjét, és a megkérdezése nélkül csak egyetlen cukrot tett bele. Aztán odanyújtotta a
tálcát a kis barna süteményekkel, melyeket Stangéné készített. Ezzel véletlenül megint ráhibázott a
helyes és illendő viselkedésre, s Claudine asszony szeme újból felcsillant.
Amint úrnőjét kiszolgálta, magáról is gondoskodott – szerényen, mégis mesterkéletlenül.
Beszélgetésük arra korlátozódott, hogy Steinbrecht asszony néhány általános kérdést intézett
hozzá. A lány udvariasan válaszolgatott.
Amikor a nap egyre jobban besütött a szobába, s az első fénysugár Claudine asszonyra esett, a
fiatal teremtés felemelkedett, és félig behúzta a selyemfüggönyt úgy, hogy a nap továbbra is
besüssön a szobába, de ne zavarja az idős hölgyet.
Ekkor röpke mosoly futott át a büszke arcon, de nyomban el is tűnt, mire a kisasszony ismét
helyet foglalt. Az úrnő hangja viszont már nem csengett olyan ridegen, amikor megszólalt.
– Ön nagyon figyelmes, kisasszony. Úgy tűnik, tájékoztatták róla, mi kellemes nekem és mi
nem.
Az ifjú hölgy elpirult, majd mosoly suhant át az arcán. Nyíltan úrnőjére emelte tekintetét, s így
felelt:
– Stangéné volt olyan kedves, és felhívta a figyelmemet néhány apróságra, hogy ne kelljen
zaklatnom a kérdéseimmel, nagyságos asszony.
Ismét röpke mosoly jelent meg Claudine asszony arcán.
– Úgy, úgy. Tehát Stange adta ezeket az instrukciókat.
A leány bocsánatkérően nézett rá.
 – Nagyon kedves volt tőle. Bizonyára észrevette, mennyire aggódom, hogy esetleg nem fogok
tetszeni kegyednek. Mindent megteszek, hogy elégedett legyen velem, nagyságos asszony.
Steinbrecht asszony sötét szeme a lány arcát fürkészte.
– Ennyire fontos ez magának?
A szomorkás mosoly, amit már Stangéné is olyan rokonszenvesnek talált, ismét megjelent a lány
arcán.
– Nagyon boldog lennék, ha itt maradhatnék a házában, nagyságos asszony.
– Boldog? – kérdezte Steinbrecht asszony gúnyosan. – Szerintem egész mást jelent a boldogság
egy ilyen fiatal hölgy számára. El sem tudom képzelni, miért tenné boldoggá, ha egy gyakran
igencsak kellemetlen, idősödő asszonyság társalkodónője lehet.
A leány komolyan pillantott rá.
– Nagyságos asszony, ha az ember szegény és hontalan, s rá van utalva, hogy maga keresse meg
a kenyerét, mindig öröm, ha biztos megélhetést talál magának.
Claudine asszony megigézve nézett a lelkes szempárba, szinte le sem tudta venni a szemét róla.
– Régen elveszítette a szüleit?
– Édesanyám még elemista koromban halt meg, apám pedig két évvel ezelőtt. Az utóbbi
években a betegsége miatt már nem tudott dolgozni, s ez felemésztette kevéske megtakarított
pénzünket. Amikor meghalt, a holminkért kapott csekély pénzből épp csak arra futotta, hogy
eltemettessem, és szerényen megéljek, míg munkát nem találtam Feldheim tábornoknál.
Claudine asszony mélyen meghatódott e szavak hallatán. Neki soha életében nem kellett
megtapasztalnia a szegénységet. Ebben a pillanatban mégis átérezte, milyen tragédiát hordoz
magában ez a szó. Nagyvonalú jótékonykodása során soha nem sikerült ezt ennyire átéreznie, mint
most a lány szavai hallatán. Ugyanakkor valami tiltakozott is benne az ellen, hogy ez az idegen
leány rögtön, már az első órában rabul ejtse a szívét. Zsarnoki természete berzenkedett az efféle
titokzatos belső kényszer ellen.
Hátradőlt a fotelban, mintha untatná a történet, s a maga kurta, parancsoló módján így szólt:
– Ott, azon az asztalon talál egy könyvet. Feladatai közé tartozik, hogy olykor egy-egy részt
felolvasson belőle. Persze csak akkor, ha elég kellemesnek találom a hangját, ellenkező esetben
inkább lemondok róla. Tegyünk egy próbát!
A társalkodónő tiszta, meleg hangján olvasni kezdett. Jól hangsúlyozott, előadásmódja
lebilincselő és érdekfeszítő volt.
Claudine asszony kellemesen meglepődve figyelt a fiatalosan üde hang meleg csengésére.
Valóságos élvezet volt hallgatni! Kényelmesen hátradőlt karosszékében, s tekintetét le Sem vette a
szép, karcsú leányról, aki szerény tartással ült vele szemben.
Először érezte magát igazán kellemesen, amióta Else Grabow férjhez ment. Valósággal átadta
magát ennek az élvezetnek. Igazán kellemes volt, hogy ilyen szép, fiatal teremtést tudhatott maga
mellett. Úgy látszott, dr. Frensen ezúttal jó fogást csinált.
Nyomban el is döntötte: hacsak nem tűnik elő a lány jellemének valamely árnyoldala, biztosan
nem engedi el maga mellől.
Elgondolkodva szemlélte az ifjú hölgyet, s tűnődve szólalt meg:
– Mi is a neve? Azt hiszem, még nem közölte.
– Britta Lossen, nagyságos asszony – felelte a leány készségesen.
Steinbrecht asszony úgy összerándult rémületében, mintha villám csapott volna közvetlenül
előtte a földbe. Döbbenten, tágra nyílt szemmel meredt Britta Lossenre, s kezével átkulcsolta a fotel
karfáját.
– Milyen… milyen név ez? – bökte ki rekedt hangon.
A leány döbbenten pillantott a furcsán megváltozott arcra.
– Brigitta, nagyságos asszony, Britta a rövidítése, Britta Lossen – mondta, feltételezve, hogy
Steinbrecht asszony a keresztnevét nem értette.
Claudine asszony felpattant, s kővé dermedve hallgatta. Remegő ajakkal még egyszer
megkérdezte:
– Lossen? Jól hallottam, Lossennek hívják?
 – Igenis, nagyságos asszony – felelte a lány, s ijedt pillantást vetett úrnője feldúlt arcára.
Steinbrecht asszony minden erejét összeszedve nyugalmat kényszerített magára, és reszkető
kezével végigsimított a homlokán.
– Nem érzem jól magam… kissé szédülök – nyögte, majd visszahanyatlott a fotelba.
Britta az asztalnál termett, és töltött egy pohár vizet. Aggódva úrnője ajkához tartotta, és meleg
együttérzéssel így szólt:
– Segíthetek, nagyságos asszony? Inna talán egy korty vizet? Vagy lehűtsem vele a halántékát?
Claudine asszony bágyadtan legyintett.
– Akkor talán hívom Stangénét. Hátha ő… én nem tudom, hogyan segíthetnék.
Steinbrecht asszony nagy erőfeszítés árán ismét felegyenesedett, ám alig tudott megszólalni.
– Nem, nem, hagyja csak… Köszönöm, már elmúlt. Tehát… hol is tartottunk? Ja, igen. A
nevénél. Arról beszéltünk éppen. Ugye jól hallottam… Lossen?
– Igen, nagyságos asszony, Britta Lossen.
– És… az apja… mivel foglalkozott? – kérdezte Claudine asszony rejtélyes tekintettel.
– Festőművész volt, nagyságos asszony. Talán hallott is róla: Heinz Lossen, tájképfestő.
Ekkor Claudine asszony arca olyan sápadt lett, akár egy halotté.
– Menjen, hagyjon magamra… Egyedül akarok lenni – zihálta nagy kínnal, s szavait rekedt
sóhaj kísérte.
Britta fölé hajolt,
– Nagyságos asszony!
– Kifelé… egyedül akarok maradni!
E szavak szenvedélyes segélykiáltásként törtek utat a sápadt, fájdalmasan megránduló ajkak
közül, s a fekete szempár mélyén vad tűz lobogott.
Britta rémülten menekült ki a szobából. Odakinn belebotlott Friedrichbe, az inasba, s mindjárt
meg is kérte, hogy kerítse elő Stangénét.
A házvezetőnő éppen ebben a pillanatban jött felfelé a lépcsőn.
– Mi történt, kisasszonyka? – kérdezte meglepetten.
Britta aggódva súgta a fülébe, hogy a nagyságos asszony rosszul lett, s őt erélyesen kiutasította a
szobából.
Az idős asszony részvéttel nézte a lány sápadt arcát. Bizonyára a nagyságos asszonynak megint
nem tetszett valami, gondolta, de nem adott hangot feltevésének, hanem megindult úrnője
szobájába. A teázóasztal leszedése ürügyén feltűnés nélkül benyithatott a szalonba. Csakhogy a
helyiség üres volt. Claudine Steinbrecht visszavonult a szobájába, s magára zárta az ajtót. A
hűséges, öreg szolgáló nem sejtette, hogy úrnője dermedten fekszik a díványon, miközben a
lelkében olyan vihar tombol, amilyenre hosszú évek óta nem volt példa.
Stangéné vállat vont, s mikor kiment, odalépett a folyosón várakozó lányhoz.
– Bizonyára könnyű rosszullétről lehet szó. A nagyságos asszony visszavonult. Csengetett volna,
ha komoly a baj – jegyezte meg könnyedén.
– Kedves Stangéné… kérem, mondja meg, mit tegyek? – kérlelte Britta.
– Menjen vissza nyugodtan a szobájába, kisasszonyka, és várjon, amíg nem hívatják. Ha a
nagyságos asszony egyedül akar maradni, akkor hagynunk kell, jobb, ha nem zavarjuk.
– Ugye, nem lesz semmi baja?
– Ugyan már, gyermekem! Szerintem már jobban is érzi magát. Menjen vissza a szobájába és
pihenjen.
– A kicsomagolással még várhatok, ha jól sejtem – jegyezte meg Britta csendesen.
Az idős asszonyt nem vitte rá a lélek, hogy lerombolja a reményeit. Csak hadd csomagoljon ki,
így legalább elfoglalja magát, és nem adja át magát a szomorú gondolatoknak.
– Csomagoljon csak ki nyugodtan – mondta jóságosan, s biztatóan ráhunyorított.
Stangéné látszólagos nyugalma és jó kedélye Brit-tát is felrázta komor hangulatából. Lassan
felment a lépcsőn. Lesz, ami lesz, ő bizony kicsomagol. Ha úgy hozza a sors, legfeljebb szedi a
cókmókját, és indul Isten hírével…
Stangénénak is hasonló gondolatok jártak a fejében, ugyanis gyanította, hogy bizony ennek a
kedves kis teremtésnek sem sikerült elnyernie Steinbrecht asszony kegyeit. Nemsokára csengetni
fog, és így szól hozzá: „No, Stange, közölheted a kisasszonnyal, hogy elutazhat. Dr. Frensen majd
kifizeti neki, ami jár.”
A közelmúltban háromszor fordult elő hasonló eset, s a derék házvezetőnőnek mindannyiszor
elnehezült a szíve, most azonban… most érezte, még érzékenyebben érinti majd, ha bekövetkezik,
amitől tartott.

III.
Claudine asszony sokáig feküdt dermedten a díványon, majd felkelt, megigazította a haját, és
csak bámult maga elé tágra nyílt, visszafojtott könnyektől égő szemmel.
Tehát igaz? Az ő lánya!
Annak a férfinak a leánya, akit egykoron büszke szívének minden szenvedélyével szeretett, oly
végtelenül és forrón, hogy képtelen volt beérni azzal, amit a férfi nyújtott neki. Egyre többet és
többet követelt tőle, mindenre és mindenkire féltékeny volt, még a művészetére, a munkájára is. És
most az ő szeme néz reá a lánya arcából! Az ő szeme, az arany fénnyel ragyogó művészszem, mely
gyönyört és az üdvösséget jelentette a számára… s mely haraggal és fájdalommal fordult el tőle…
mindörökre.
Meghalt… Már két éve meghalt, így mondta a lánya. S ő nem tudott róla, még csak nem is
sejtette. A férfi úgy kizárta őt az életéből, hogy még a halálhíre sem jutott el hozzá.
Hát nem kellett volna az ő szívverésének is megszűnnie a férfi utolsó szívdobbanásával? Pedig
szerelme most is ugyanolyan erős volt, mint régen. Hihetetlennek tűnt, hogy nem érezte meg a
halálát. Persze szakítottak… s már egy negyedszázada elváltak egymástól.
– Heinz! Heinz… ha tudnád, mennyit szenvedtem miattad! – sóhajtotta kínban, vadul kalapáló
szívvel.
Ő volt az, aki kétségbeesésbe kergette a férfit… ő, a zsarnoki szerelmével. Ő kényszerítette rá,
hogy inkább válassza a szegénységet, a nélkülözést, mintsem a jólétet az ő oldalán. Most pedig
halott… szegénységben, ínségben távozott a földi életből, ő, akit oly szívesen felkarolt volna, ha a
büszkesége engedi.
Heinz Lossen szegény, jelentéktelen festőként érkezett apja házába, hogy megfesse a nagy
freskót a lépcsőházban. Claudine túl mélyen talált belenézni a fénylő művészszemekbe, s azonnal a
férfinak ajándékozta a szívét. A sors soha nem tagadott meg tőle semmit, így hát kikényszerítette
tőle az imádott férfit is.
Heinz Lossen nem feledkezett meg róla, hogy ő csak egy szegény ördög, a lány pedig gazdag
örökösnő. Egy pillanatra sem ringatta magát abba a gondolatba, hogy esetleg az övé lehet. El is
ment volna, ahogy jött, csakhogy a lány, aki tisztában volt ezzel, nem engedte. Elszántan
megvallotta neki a szerelmét, és ezzel döntésre kényszerítette. Amikor azonban elillant a boldogság
első mámora, éppen ez volt az, amit megsínylett a lány büszkesége és a férfi iránt érzett szerelme.
Voltak órák, amikor Claudine olyan gondolatokkal gyötörte magát, hogy férje csak a vagyonáért
és sajnálatból vette el. Csak akkor volt boldog, ha mellette volt, s belenézhetett abba a szelíden
csillogó szempárba. Amint visszavonult a műterembe dolgozni, utánament, s nem hagyta békén,
amíg el nem dobta az ecsetet, s karjába nem kapta. Amikor aztán a férfi komolyan arra kérte,
hagyjon neki a munkájához időt és nyugalmat, olyan indulatba jött, hogy az rémülten meredt rá, s
attól kezdve igen zárkózottá vált. Aztán egy napon Claudine azt vetette a szemére, hogy nem szereti
őt, s csak a pénzére és vagyonára pályázott, amikor feleségül vette.
E szavak hallatán a férfi elsápadt, és elfordult tőle. Felesége bűnbánóan vetette magát a karjába,
bocsánatáért esedezett, s a férfi képtelen volt haragudni rá. Biztosította szerelméről, s nyomatékosan
megkérte, hogy soha többé ne ejtse ki száján e szörnyűséges szavakat. A fiatalasszony mindent
megígért, s úszott a boldogságban férje karjai közt – mígnem egy apróság ismét felkeltette gyanúját.
Akkor újabb jelenet következett, újabb könnyek, újabb kibékülés. Heinz Lossennek hiányzott a
munkája, miközben szenvedett felesége folytonos szemrehányásaitól és gyanúsítgatásától.
 Így ment ez hónapokon át, mindennapjaikban a boldogság és kétségbeesés szüntelenül váltogatta
egymást. Claudine úgy érezte, csorbát szenvedett a büszkesége, amiért elsőként vallotta meg a
férfinak szerelmét, s ezen tönkrement kettejük boldogsága is.
Egy nap barátokat, vendégeket hívtak a csinos kis villába. Volt köztük egy fiatal, csodaszép
amerikai nő. Heinz Lossen művészszeme azonnal felfedezte a szépséget, és gyakran rajta felejtette a
pillantását, később beszédbe is elegyedett vele. Claudinénak majd eszét vette a féltékenység. Alig
várta, hogy a vendégek eltávozzanak, vad féltékenységében máris a férjére támadt. Annyira kikelt
magából, hogy egyszerűen hozományvadásznak nevezte.
A férfi ekkor dühösen elkapta a karját, és fenyegető pillantással így szólt hozzá:
– Ne őrjíts meg, asszony! Ez már több a soknál! Téged szeretlek, nem az átkozott pénzedet!
Figyelj rám, utoljára mondom: nem tudok így élni tovább! Ha nem szeretnélek ennyire, nem
hagynám, hogy napról napra így megalázz. Ennek most már egyszer és mindenkorra véget kell
vetnem. Hallatlan, hogy hozományvadásznak neveztél Nem érdekelt a vagyonod, szerelemből
kértem meg a kezed, értsd már meg végre! A becsületemre esküszöm: ha még egyszer kiejted ezt a
szót, elmegyek innen, s nem térek vissza soha többé! Ne felejtsd el, amit mondtam! Betartom az
eskümet, ha belehalok is!
Claudine, ahogy már annyiszor, ismét zokogva vetette magát férje karjába, miközben a
bocsánatáért esedezett.
– Csak azért kínozlak ennyire téged és magamat is, mert olyan kimondhatatlanul szeretlek.
Kérlek, bocsáss meg, soha többé nem fordul elő.
Szenvedélyes szerelme és gyengédsége gyorsan elfeledtette férjével a történteket. Az asszony
ellenállhatatlan volt, s amikor szerette, kedves és gyengéd volt vele. Újra bűvkörébe vonta az
imádott férfit, s így ismét néhány nap felhőtlen boldogság következett. Szerelmük olyan mély volt
és szenvedélyes, hogy újra az egekbe emelte őket.
Csakhogy Claudine hamarosan újra megfeledkezett fogadalmáról. Eleinte azért, mert boldog
volt, később pedig, mert új kétségek törtek rá. Mihelyt alábbhagyott férje szenvedélye, és figyelme
ismét a munkája felé fordult, őbenne felébredt a gyanakvás.
Magával ragadta végzetes természete, s a régi szemrehányásokkal kezdte illetni a férjét. A férfi
ugyan figyelmeztetőn felemelté a kezét, ám ő haragjában se látott, se hallott, s mielőtt észbe kapott
volna, egy óvatlan pillanatban elhagyta ajkát a hozományvadász szó.
A festő halálsápadtan sarkon fordult, és elment – hogy soha többé ne térjen vissza. Az asszony
kővé dermedve bámult utána. Egész éjjel várta, nyugtalanul bolyongott a házban. Hiába, férje
esküjéhez híven, örökre elhagyta.
Claudine eleinte nem akarta elhinni a történteket, de a jeges rémület egyre inkább hatalmába
kerítette. Abban reménykedett, férje megelégszik annyival, hogy hosszabb távolléttel büntesse. A
gondolattól, hogy képes őt ennyire megkínozni, felébredt benne a dac. Hogyan is bizonygathatta,
hogy szereti, ha képes ekkora fájdalmat okozni neki?
Azt nem sejtette, hogy a férfi közben mennyit szenvedett miatta. Darabokra tört szívvel
kénytelen volt elmenni tőle, mert nem akarta elveszíteni az önbecsülését.
Claudine látszólag büszkén és hidegen, ám a szívében pusztító vágyakozással várta férje
hazatérését. Már előre elképzelte, hogyan fogadja, ha megjelenik a küszöbön. Bármit megtett volna,
csak hogy újra maga mellett tudhassa, Heinz Lossen azonban tartotta magát az esküjéhez, még ha
úgy érezte is közben, hogy a szíve szakad meg.
Később az ügyvédjén keresztül tudatta tartózkodási helyét. Az asszony ezt békülési szándéknak
vélte, s újra feltámadt benne a remény –, de a büszkeség is, mely nem engedte, hogy könyörögjön
neki: térjen vissza hozzá.
„Másodszor nem varrom magam a nyakába, mint akkor, amikor a menyasszonya
lettem” – gondolta. Szégyenpír futotta el sápadt arcát, ha eszébe jutott, amit akkoriban mondott a
férfinak: „Ha elmegy tőlünk, én nagyon-nagyon boldogtalan leszek!”
Így hát továbbra is kevélyen hallgatott, s nem engedett a szíve vágyának. Azt várta, hogy a
gazdagsága majd visszavezeti hozzá a férjét.
Csakhogy a férfit nem érdekelte a vagyon.
 Claudine végül utolsó fegyveréhez nyúlt: benyújtotta a válókeresetet. „Ha látja, hogy komolyan
gondolom, bizonyára észhez tér” – okoskodott.
Ám a férfi szó nélkül beleegyezett a válásba.
Claudine nem tudhatta, milyen nehezére esett a döntés: kizárólag az önbecsülése érdekében
hozta meg ezt az áldozatot.
A történtek után örökre elváltak útjaik, miközben emésztette őket a vágyakozás. Házasságukat
felbontották – pedig szenvedélyesen szerették egymást, csak éppen nem találták meg az egymáshoz
vezető utat.
Claudine nem tudta, hogy Heinz rögtön a válás után súlyosan megbetegedett. Felgyógyulása
után pedig másodszor is megnősült. Fiatalkori barátnőjét vette el, aki már régóta szerette, s aki
boldogan osztozott egyszerű sorsában.
Claudine véletlenül szerzett tudomást erről a házasságkötésről, s ekkor kihunyt szívében az
utolsó, titkolt reménysugár is. Mélyen megrázta a csapás. Amikor pedig képes volt újra tisztán
gondolkodni, megvált asszonynevétől. Claudine Steinbrecht hideg, megkeseredett ember lett.
Ezután már alig hallott volt férjéről. Arról tudomást szerzett, hogy második feleségével igen
szerény körülmények között él. Szorgalmasan fest, és festményeit műkereskedőhöz küldi, de
munkáiból – mint Claudine megtudta – csak elvétve adtak el egyet-egyet, A férfi élete idegölő
küzdelem volt a mindennapi betevő falatért.
És ekkor olyan terv érlelődött meg benne, amely valami titkos diadalérzettel töltötte el. Részt
akart venni a férfi életében, annak tudta nélkül. Buzgó levelezésbe kezdett a műkereskedővel, akinél
Heinz Lossen kiállította a képeit. Ezután rendszeresen nagy, képekkel teli ládák érkeztek, s
Claudine minden alkalommal jókora summát küldött a műkereskedőnek.
Heinz Lossen örült, hogy képei hirtelen kelendőek lettek, s megfelelő áron gazdára találtak.
Amikor a vásárlók iránt érdeklődött, a műkereskedő közölte vele, hogy az összes kép Amerikában
talált gazdára.
Odafent a villában, Heinz Lossen egykori műtermében Claudine egyik festményt a másik után
akasztotta a falra, Heinz Lossen pedig örült, hogy munkája ellenértékéből tisztességesen megél a
családjával, s hogy egyetlen leányát jó neveltetésben részesítheti.
Claudine élete ismét értelmet nyert, s ez megelégedéssel töltötte el. Az évek múltán kissé
megnyugodott – de továbbra is boldogtalan maradt.
Néhány év óta nem került több festmény a villa műtermének falára. A műkereskedő nyugalomba
vonult, és bezárta az üzletet, Claudine megbízott egy másikat, hogy vásároljon számára képeket, de
attól a festőtől, akinek képeit meg akarta venni, már nem lehetett többet szerezni. Claudine
feltételezte, hogy más vevők megelőzték. Senki sem értesítette, hogy a kezet, mely a villa falain
függő képeket festette, örökre megbénította a halál.
Most viszont megtudta az igazságot. Ez a leány váratlanul felbukkant a házában, ránézett az apja
szemével, s a lelkében felkavarta a fájó emlékeket, amelyeket a végtelen, nyomorúságos évek alatt
többé-kevésbé sikerült elnyomnia.
Claudine szívét ismét átjárta a fájdalom kilátástalan, elhibázott élete miatt, ugyanakkor feltámadt
benne a felejthetetlenül boldog idők emléke is, s ez váratlanul fényt és melegséget öntött kihűlt
szívébe. Dacosan el akarta hárítani a fénysugarat, mert vakította fáradt, égő szemét.
– Nem maradhat itt a lány… el kell mennie… Képtelen vagyok elviselni a látványát! – mormolta
félhangosan maga elé, felocsúdva gondolataiból.
Még sokáig ült mozdulatlanul, a távolba révedve. Ám furcsa módon, ahogy teltek-múltak az
órák, egyre nyugtalanabb lett, s ez a nyugtalanság végül abban a vágyban öltött alakot, hogy még
egyszer belenézhessen Britta Lossen bársonyosan csillogó szemébe, viszontlátva benne elveszített
kedvesét.
 IV.
Britta végzett a kicsomagolással. Már alkonyodott, és senki sem tartott igényt a szolgálataira.
Mélyet sóhajtva az ablakhoz lépett. A szeme előtt pompázott a csodálatos park, s fenn a hegyen, a
fák között a nap is megcsillant a villa tetején. Az épületen felejtette tekintetét, pedig nem is sejtette,
milyen szerepet játszott ez a villa édesapja életében. Azt ugyan tudta, hogy édesanyja apja második
felesége volt, de az elsőről soha nem hallott semmi közelebbit. A férfi csak egyszer mesélt neki
róla, röviddel a halála előtt.
– Gyermekem, volt az életemnek egy szakasza, amikor kimondhatatlanul boldog voltam. Ennek
az emléke adott erőt, hogy elviseljem a további éveket – mondta.
Erre ő megkérdezte:
– Nem tudhatnék erről többet, apám?
Lossen azonban megrázta a fejét.
– Nem, Brittám, képtelen vagyok beszélni róla. Fáradt öregember lettem, és nem szívesen
idézném fel azokat a rég elmúlt napokat. De ha már nem leszek, találsz az íróasztalomban egy
könyvecskét a feljegyzéseimmel. Ahhoz az asszonyhoz íródtak, akit annyira szerettem. Ő persze
nem fogja elolvasni sosem, amit írtam, miközben fájdalom és kín mardosta a szívemet. Magammal
akartam vinni a sírba a könyvecskét… de azt hiszem, butaság volna. Egyetlen kislányom, te
mindennél kedvesebb vagy a szívemnek, és ha már nem leszek, azt szeretném, ne maradjon titkom
előtted. Olvasd el a feljegyzéseimet, s kérlek, közben ne gondolj öreg, megfáradt testemre és ősz
hajamra. Ne felejtsd el, hogy mindezt akkor írtam, amikor még fiatal voltam, ifjú vér csörgedezett
az ereimben, a hajam barna volt, a testem pedig erős és egészséges. Akkor majd mindent megértesz.
Apja halála után Britta megtalálta a könyvecskét, és beleolvasott. A címzett egy ismeretlen
asszony volt, akit a férfi gyengéd, becéző szavakkal egyszerűen csak Dinának szólított.
Dina! A név viselője valamikor a múltban az édesapjához tartozott, habár a lány számára nem
tűnt valósnak, hiszen az édesapja még az ő születése előtt volt kapcsolatban vele. Éppen ezért
minden további nélkül a halottak közé sorolta az asszonyt. Természetesen a legcsekélyebb gyanú
sem merült fel benne, hogy most éppen az ő házában tartózkodik, s hogy Steinbrecht asszony az,
akiért az édesapja szíve utolsó lélegzetéig dobogott, Lossen a halálos ágyán újra és újra a Dina
nevet suttogta, közben többször is gyengéden elmosolyodott, és lázasan a gyermeke kezét
simogatta,
– Most már minden… minden jóra fordul, Dinám… te és én… a szíved mindig az enyém volt,
ahogy az enyém is csak érted dobogott… tudom.
Ezek voltak az utolsó szavai, S hogy el ne felejtse, Britta határozott kézzel a feljegyzések alá írta
őket, mintegy befejezéseként annak, amit atyja vetett papírra.
Az élet nagyon korán felnőtt nővé érlelte Britta Lossent. Sok mindent megértett, ami a hozzá
hasonló korú lányok számára, még felfoghatatlan volt. Művelt édesapja anyja halála után gyorsan
maga mellé emelte. Britta mindenekelőtt egy bölcsességet vésett az agyába: ,,Mindent megérteni
annyit jelent, mint megbocsátani,” És ezt az életigazságot, amely egyébként egy ilyen fiatal
teremtés szívében még nem tudna gyökeret verni, ő a magáévá tette. Ennek köszönhetően már
korán igen kiegyensúlyozott személyiség vált belőle. Többek között ezért volt oly meggyőző
személyiségének varázsa, ami nem maradt észrevétlen embertársai előtt sem.
A nap már lenyugodott, s minden szegletből szürke árnyak kúsztak elő, amikor Stangéné
belépett a szobába, és közölte a magányosan kuporgó alakkal, hogy a nagyságos asszony kéreti
vacsorázni.
Britta felsóhajtott,
– Úgy látszik, itt nincs más dolgom, mint a nagyságos asszonnyal étkezni – mondta bágyadt
mosollyal.
Stangéné nem felelt. Látta úrnőjét lemenni az ebédlőbe, s feltűnt neki, hogy mennyire sápadt és
kimerült. Szeme lázban égett, ajkait szorosan összezárta.
 – A kisasszony jöjjön vacsorázni – parancsolta kurtán.
Claudine asszony elhatározta, még ezen az estén közli Lossen kisasszonnyal, hogy nem
maradhat a házában. Ő maga akarta a tudomására hozni a döntését, s közben még egyszer belenézni
a bársonyosan csillogó szempárba, melynek láttán felszakadtak lelke sebei. Csakhogy amikor a
leány leült vele szemben, s riadtan, esedezve ránézett, képtelen volt kiejteni az eltervezett kemény
szavakat.
Némán hagyta, hogy a kisasszony kiszolgálja, és néhány falatot sikerült is legyűrnie. Közben
valami titkos kényszernek engedelmeskedve újra és újra rá kellett pillantania a halovány, fiatal
arcra. Elvesztett kedvese vonásait kereste benne.
Britta sokban hasonlított édesapjára. Nemcsak a szeme emlékeztetett rá, a fejtartása is, és a férfié
volt az az ösztönösen büszke mozdulat, ahogy felvetette a fejét. Jellegzetes volt a homloka is,
valahányszor összeráncolta a szemöldökét, s a redők különös háromszöget alkottak, mely az arcnak
tagadhatatlanul bizonyos fájdalmas jelleget kölcsönzött,
Ó, hányszor csókolta Claudine asszony ezt a különös háromszöget a férje homlokán, amikor az
haragudott reá! Es minden alkalommal onnan tudta, hogy megbocsátott, ha a háromszög végre
elsimult csókjai alatt.
Az asszony csak most vette észre ezeket a ráncokat Britta homlokán. A lánynál ugyan csupán
csak felsejlettek a finom vonalak, nem rajzolódtak ki olyan élesen, mint a férfi homlokán, de a jel
pontosan ugyanaz volt. Claudine asszonynak ettől a felismeréstől elszorult a torka, s képtelen volt
kiutasítani a házából Brittát,
A lámpafény megcsillant Lossen kisasszony aranyszőke haján. A hajszínét bizonyára nem az
édesapjától örökölte, hiszen az övé sötétbarna volt. Ebben a pillanatban Claudine asszony szinte
akaratán kívül megkérdezte:
– Talán az édesanyjának volt ilyen szőke haja?
Britta összerezzent. Éppen az járt a fejében, milyen szörnyű ez a hallgatás.
Most fellélegzett.
– Igen, nagyságos asszony, neki, csak még az enyémnél is világosabb.
– És korán elveszítette őt?
– Hatéves koromban.
– S attól fogva kettesben élt az édesapjával?
– Igen, nagyságos asszony,
Claudine asszony némi töprengés után vonakodva így szólt:
– Úgy rémlik, mintha már hallottam volna az atyja nevét… vagy talán egy festményen láttam az
aláírását.
Britta feltekintett a tányérjáról
– Meglehet, bár apámnak szinte minden művét Amerikában adták el.
– Amerikában? Miért?
Britta elmosolyodott.
– Eleinte nem volt szerencséje a képeivel. Németországban senki sem akarta megvenni őket, s
nagy szegénységben éltünk. Aztán egy szép napon a műkereskedő eladott egy őszi tájképet egy
gazdag amerikainak, S attól fogva az összes képére igényt tartottak az óceán túlpartján. Amint
elkészült egy festménye, azonnal el is kelt. Számunkra ez maga volt a csoda!
– Úgy, úgy. És… örült neki az apja?
– Ó, igen, nagyon boldog volt, hiszen ennek köszönhetően gondtalan, bár szolid körülményeket
teremthetett a családjának.
– Miért csak szolidat? Hát nem fizették meg elég jól a képeit?
Britta felsóhajtott,
– Apám igen szerényen vélekedett a művészetéről. Állítása szerint a képei nem értek annyit,
amennyit fizettek értük. Az a rögeszme gyötörte, hogy a művei lélektelenek. Nem tudom, igaza
volt-e, az azonban lehetséges, hogy egy keserű csalódás bénította meg a képzeletét. Az üzlethez
nem volt semmi érzéke, s elégedett volt, ha a bevételből futotta a megélhetésre, míg a következő
kép elkészült.
 Claudine asszony végigsimított a homlokán, mintha egy kínzó gondolatot akarna elhessegetni.
Gondolni sem mert rá, hogy mindenért ő a felelős. Hirtelen gyanú ébredt benne. Talán tudja ez a
leány, hogy kinél van? Lehet, hogy szándékosan furakodott be a házába?
Azonnal el is hessegette a gyanúját, mihelyt újra magán érezte Britta tiszta tekintetét.
Mindenesetre elhatározta, hogy kikutatja, mit tud valójában őróla.
– Az édesapja nem nősült meg újra, miután olyan fiatalon meghalt a felesége? – kérdezte.
Britta megrázta a fejét.
– Nem, nagyságos asszony, ez fel sem merült.
– Bizonyára nagyon szerette az édesanyját – jegyezte meg Claudine Steinbrecht, miközben
rémült tekintete szinte átfúrta Britta arcát.
Az ifjú hölgy habozott. Nem volt ínyére, hogy szülei kapcsolatáról beszéljen, de nem akarta
magára haragítani úrnőjét azzal, hogy megtagadja a választ.
– Szüleim viszonyára inkább azt mondanám, baráti volt. Édesanyám apám ifjúkori pajtása volt, s
csak azután lett a felesége, hogy apám szörnyű csalódást élt meg első házasságában. Ez az emlék
megkeserítette egész életét, soha nem szabadult meg tőle.
Claudine asszony lehunyt szemmel dőlt hátra a karosszékben, ám igyekezett csitítani vadul
kalapáló szívét. Szeretett volna még többet megtudni, ezért uralkodott magán. Fáradt, színtelen
hangon kérdezősködött tovább:
– Értem… Atyja első házassága tehát boldogtalan volt?
– Nem, nagyságos asszony, éppen ellenkezőleg. Apám nagyon boldog volt akkor, nagyon
szerette a feleségét. Az fájt neki élete végéig, hogy elveszítette.
Claudine asszony gyötrelmében görcsösen ökölbe szorította a kezét, és sápadtan, lehunyt
szemmel dőlt hátra újra. Szeretett volna felkiáltani, sápadt ajkát mégsem hagyta el egyetlen hang
sem. Olyan siralmasan festett, hogy Britta ijedten figyelte.
– Látom, a nagyságos asszony még mindig gyengélkedik. Nem tudok segíteni, vagy valahogyan
a kedvére tenni? – kérdezte együttérzéssel.
– A kedvemre tenni? – Ezek a szavak a megkeseredett asszony szívébe markoltak, Heinz Lossen
leánya a kedvében akar járni? Különös érzés fogta el, szívét hirtelen melegség járta át. Ám
túlságosan megszokta már, hogy büszkén elzárkózzon. Tágra nyitotta a szemét, egyetlen
mozdulattal kihúzta magát, s szokott, rideg modorában így szólt:
– Ne is törődjék vele, már elmúlt, s ki nem állhatom, ha utalnak rá! Inkább beszélgessünk
tovább, az… eltereli a figyelmemet! Miről is beszéltünk? Ja, igen, apja első feleségéről, arról, hogy
elveszítette. Ön honnan tudja, hogy ezt élete végéig fájlalta?
Britta nagyon kellemetlennek érezte, hogy legbensőbb családi ügyei adják a beszédtémát, de
nem tudta, hogyan térhetne ki a válasz elől.
– Apám hátrahagyott feljegyzéseiből.
Claudine asszony kikerekedett szemmel, holtra váltan csak arra tudott gondolni, hogy bizony
fele vagyonát odaadná azokért a feljegyzésekért.
Látszólagos nyugalommal így szólt:
– A halál ragadta el apja első feleségét, ugye?
– Nem, nagyságos asszony. Régebben én is azt hittem. Később azonban megtudtam, hogy apám
első házassága felbomlott.
– Tehát elvált? – ismételte Claudine asszony gépiesen. – Vagyis az első felesége még
él? – kérdezte mereven Brittára szegezve tekintetét.
– Nem tudom – felelte az ifjú hölgy őszintén.
– Nem tudja? Hát nem értesítette őt atyja haláláról?
– Nem tehettem, hiszen semmit sem tudok róla, a lakhelyét sem ismerem. Talán újból férjhez
ment, de az is lehet, hogy már meghalt. Hiszen oly rég történt az egész!
– És atyja feljegyzéseiben, amiket bizonyára megőrzött, nem bukkant semmilyen támpontra?
– Természetesen megőriztem és elolvastam őket, de a hölgy kilétét illetően nem találtam bennük
semmi támpontot.
– A lánykori nevét legalább vagy a város nevét, ahol éltek…? – tudakolta Claudine asszony
lélegzetvisszafojtva.
Britta megütközve nézett rá, s arra gondolt, hogy bizony mi mindent meg nem enged magának
egy ilyen gazdag nőszemély! „Ugyan mit szólna, ha én faggatnám ilyen tapintatlanul a családi
ügyeiről?”
Fiatal arca önkéntelenül is elutasító kifejezést öltött, s homlokán a ráncok teljes háromszögben
futottak össze.
– Semmi ilyesmi nem található a feljegyzésekben, nagyságos asszony. Csak egyetlen név fordul
elő újra meg újra, bizonyára a hölgy keresztnevének rövidítése. Édesapám ugyanis levél formájában
írta meg feljegyzéseit, és a megszólítás mindig ugyanaz.
Claudine asszony megragadta a fotel karfáját.
– Mi az a név? – kérdezte meggondolatlanul.
Ekkor Britta hirtelen feszesen kihúzta magát, miközben homlokán egyre inkább elmélyült a
háromszög. Mélységesen felháborította az asszony tapintatlan, tolakodó kíváncsisága.
– Bocsásson meg, nagyságos asszony, de nem szeretnék egy idegennek beszélni arról, ami
apámat utolsó órájáig gyötörte. Apám ezzel a névvel az ajkán hunyt el. Nem szentségtelenítem
meg! És ha nincs ellenére… kérem, beszéljünk valami másról!
Izgalmában Britta meglehetősen nyersen ejtette ki ezeket a szavakat, s alighogy elhangzottak,
maga is megrémült.
Claudine asszony hirtelen felállt. Legszívesebben odasietett volna a leányhoz, hogy lecsókolja
homlokáról azt a haragos kis háromszöget. Ó, ez a gyermek éppen most lepte meg egy ajándékkal,
méghozzá a legfejedelmibb ajándékkal: azzal a bizonyossággal, hogy Heinz Lossen szerette őt, s az
ő nevével az ajkán halt meg. Ebben a pillanatban a világon semmi sem tehette volna boldogabbá és
gazdagabbá.
S mivel a lelkében dúló vihart nem tudta volna leplezni többé, hát sarkon fordult, és szó nélkül
elhagyta a szobát. Egyetlen vágya az volt, hogy egyedül legyen, és nyugodtan végiggondolhassa,
amit hallott. Nem sejtette, milyen lelkiállapotban hagyja magára Brittát.
A lány döbbenten nézett az úrnője mögött becsukódó ajtóra. Csak ekkor ébredt tudatára, hogy
gorombán rendreutasította munkaadóját. – Nos – motyogta félhangosan, zavarodottan –, ezt jól
megcsináltad, Britta Lossen. Most aztán szedheted a sátorfádat!
Egy ideig mozdulatlanul, aggodalommal telve üldögélt a gazdagon megterített asztalnál.
Végre kinyílt az ajtó, és Stangéné lépett a szobába. Britta szorongva pillantott rá, s szinte
megváltásnak érezte, amikor az idős asszony barátságosan rámosolygott.
– Nos, kisasszonyka, nyugodtan visszavonulhat a szobájába. A nagyságos asszonynak ma este
már nem lesz szüksége kegyedre. Máris nyugovóra tért, nem érzi jól magát.
Britta mélyet sóhajtott.
– Tehát teljesen felesleges vagyok itt – mondta csüggedten.
– Ugyan, ugyan. Mitől ilyen szomorú? Hiszen egész jól ment minden.
Britta megrázta a fejét.
– Egyáltalán nem ment jól, Stangéné. Nincs szerencsém, nem tetszem a nagyságos asszonynak.
Nagyon elégedetlenül távozott.
– Ugyan már, kisasszonyka, csak képzelődik! Én jobban ismerem az asszonyomat. Épp az imént
beszéltem vele, és tudom, amit tudok!
Britta esdeklőn megragadta az idős asszony kezét.
– Igazán azt hiszi, hogy nem haragszik rám? Kérem, mondja meg őszintén! Tudom, hogy
elhamarkodott feleletemmel nagyon megbántottam.
Stangéné határozottan megrázta a fejét, s csodálkozva mosolygott a halovány arcocskára, mely
annyira tetszett neki.
– Bizonyára csak képzelődik. A nagyságos asszony épp az imént utasított: Stange, mondta,
gondoskodj a kisasszony kényelméről! Azt akarom, hogy jól érezze itt magát.
Britta felcsillanó szemmel szorította meg a kezét.
– Valóban… valóban ezt mondta?
– Hát persze, ha mondom! Ha pedig a nagyságos asszony ezt mondja, tudom, mit jelent. Ő aztán
nem tesz könnyelmű kijelentéseket! Meggyőződésem, hogy itt maradhat.
– Ó, bárcsak igaza lenne! Annyira örülnék!
Az idős asszony jóindulatúan bólintott.
– Most menjen, és idejében térjen nyugovóra! Reggel, ha felkelt a nap, sétáljon egyet a parkban!
Kilenc óra előtt a nagyságos asszonynak nem lesz magára szüksége. Kilenckor reggelizik, akkor
viszont igényt tart a társaságára. Hétkor megihat velem egy csésze kávét, hogy kibírja addig.
Britta szívében új remény éledt. Mosoly derítette fel az arcát. Stangéné biztató szavai
felbátorították.
Néhány perccel később kimerülten, de bizakodva lépett a szobájába.

Másnap reggel a nap besütött Britta csinos kis szobájának ablakán, s ráesett a párnán szétterülő,
hosszú, aranyszőke hajára. Aztán egy pajkos napsugár addig táncolt rózsás arcán, míg fel nem
ébresztette. A lány elámulva nézett körül, majd felkelt és felöltözött. Órájára pillantva
megállapította, igyekeznie kell, ha hétkor Stangénéval akar kávézni.
Az idős hölgy már várta a konyha melletti kényelmes szobácskában; rendszerint itt intézte a
háztartással kapcsolatos ügyeket.
Britta nem nyugodott bele, hogy sétára küldjék.
– Tényleg nincs itt semmi elfoglaltság számomra, Stangéné? Előző helyemen megszoktam, hogy
kora reggeltől késő estig szüntelenül tevékenykedjem. Szinte bűnnek érzem, hogy mindjárt reggel
sétálni menjek.
– Itt a házban nem segíthet. Épp elég cseléd van, akik kényelmesen elvégeznek minden munkát.
Nálunk senki sincs túlterhelve. Lesz elfoglaltsága elég, ha a nagyságos asszony már hozzászokott a
jelenlétéhez. Most menjen csak ki a parkba, és nézzen körül nálunk! De aztán pontban kilenckor
legyen ám itt!
És e szavakkal Stangéné szinte kitessékelte a leányt a házból. Az ajtóból mosolyogva nézett
utána.
„Milyen szép lány! – gondolta ellágyulva. – Furcsállanám, ha nem tetszene a nagyságos
asszonynak.”
Britta a legnagyobb élvezettel járta be a mesés parkot. Egészen áhítatos hangulata támadt a
csodálatos, vén bükkfák alatt. Középen volt egy tisztás, körülötte pedig egy sétány, melyet
gesztenyefák szegélyeztek. A fáknak olyan sűrű volt, a lombkoronájuk, hogy egyetlen napsugár
sem tudott keresztülhatolni rajtuk.
Amikor bejárta a parknak a völgyben elterülő részét, felfelé indult. Minél magasabbra
kapaszkodott, annál szebb lett a kilátás. Odafenn fedett pavilonra bukkant, ahonnan csodálatos
kilátás nyílt a városra és a völgyre.
Miután elgyönyörködött az alant elterülő táj szépségében, felállt, s folytatta útját. Öreg
hársfákkal szegélyezett ösvényen indult tovább, s hamarosan egy tisztásra érkezett. Onnan
pillantotta meg a Claudine-villát. A csinos kis épület álmosan olvadt bele a tájba, zsalugáterei
egytől egyig csukva voltak.
Britta felkiáltott elragadtatásában. Istenem, de szép! – gondolta. Igazi mesebeli kastély, de
csendes és kihalt, mintha teljesen lakatlan lenne. Vajon ez a csodás villa is az úrnő tulajdona?
Nem sejtette, hogy a csukott zsalugáterek mögött van eltemetve édesapja és az ő egyetlen
Dinájának boldogsága.
Az órájára pillantott. Látta, hogy ideje visszamenni, így hát elindult lefelé a hegyoldalon, a
kerítés mentén, amely a parkot elválasztotta a Klaus utcától.
Amikor a hegy lábához ért, és éppen be akart fordulni a gesztenyefasorba, egy század katona
masírozott el előtte. Élükön egy lovaskapitány és egy gyalogos hadnagy haladt.
Britta megtorpant, és az utca irányába pillantott. A két tiszt meghökkenve vette észre az ifjú
hölgyet. A hadnagy, egy feltűnően jóképű, csinos férfi, hanyagul végigsimított hetyke bajuszkáján,
s átható tekintetét a bájos jelenségre szegezte.
A kapitány – szálfa termetű, napbarnított arcú férfi – is jól megnézte a fiatal nőt. Látszott rajtuk,
hogy róla beszélnek.
Britta sietve megfordult, és eltűnt a fák között. A kapitány lekiáltott lováról a hadnagynak:
– Mennydörgős mennykő! Micsoda gyönyörű szőke szirén, Frensen! Steinbrecht asszony
látogatója talán?
Frensen hadnagy a tovalibbenő alak után bámult.
– Tudtommal nem, kapitány úr. Inkább az új társalkodónője lehet – felelte könnyedén.
Görger kapitány feszesen kihúzta magát a nyeregben, s olyan feltűnően pillantgatott hátra, hogy
a mögötte haladó katonák vigyorogva bökték oldalba egymást. Az ő szemüket sem kerülte el a nem
mindennapi látvány.
– Az lehetetlen, Frensen! Egy társalkodónő nem így néz ki!
Theo Frensen vállat vont.
– A nagybátyám tegnap este ódákat zengett az új kisasszony szépségéről – vetette oda.
– Nana! Csak ne tegyen úgy, Frensen, mintha nem keltette volna fel az érdeklődését! A maga
szakértő szeme bizonyára azonnal felfedezte női bájait. Ragyogó alak, elbűvölő arc! Kár, hogy csak
egy társalkodónő! Ám az is meglehet, hogy nem látjuk többé, ha tiszavirág életű elődei sorsára jut.
A hadnagy ismét vállat vont.
– Ki tudja… neki talán szerencséje lesz. Steinbrecht asszony szereti a szépet.
– Tapasztalatból mondja, mi? – nevetett a kapitány. – A város legfessebb hadnagyaként
bizonyára neki is a kegyeibe férkőzött már.
Frensen megsimogatta a bajuszkáját.
– Ugyan ki tudná megmondani? Az öreg hölgy egy cseppet sem közlékeny.
– Ha ezt a szép leányt magánál tartja Steinbrecht asszony, legalább lesz megint valaki abban a
házban, akin az ember kedvére legeltetheti a szemét – konstatálta Görger vidáman.
Szavaival ellentétben Frensen hadnagy, dr. Frensen közjegyző unokaöccse, bizony már hódítási
terveket forgatott a fejében, s győzelme biztos tudatában elmosolyodott. Nemhiába tartották róla,
hogy egyetlen nő sem tud sokáig ellenállni neki.

V.
Ahogy Britta sétájáról visszatérve a házhoz közeledett, ismét elbátortalanodott. Félelem fogta el
annak gondolatára, hogy Steinbrecht asszony színe elé lépjen. Még épp annyi ideje volt, hogy
ellenőrizze a tükörben ruházatát, úrnője máris kérette.
A reggelit ugyanabban a szobában költötték el, ahol tegnap teáztak. Steinbrecht asszony már várt
rá. Arca sápadtnak, betegesnek tűnt, arcvonásai azonban nemes jellemről árulkodtak.
A lány minden bátorságát összeszedve odalépett hozzá, s így szólt:
– Nagyságos asszony, nagyon aggaszt, hogy tegnap este magamra haragítottam. Bocsánatáért
esedezem. Édesapámra való emlékezés kibillentett lelki egyensúlyomból, hiszen nagyon szerettem.
Képtelen voltam tovább beszélni legbensőbb titkairól. Bocsásson meg, kérem!
Nagy meglepetésére Steinbrecht asszony a karjára tette a kezét, s kegyesen így szólt:
– Igaza volt, kedves gyermekem. Tapintatlan kérdésekkel zaklattam, jogában állt visszautasítani.
Britta hálásan megcsókolta az asszony kezét.
– Nagyon köszönöm, hogy nem neheztel rám.
Claudine asszony mosolyogva megrázta a fejét.
– Nincs okom rá. Ám maga se perlekedjen velem a tegnapi este miatt! Gyengélkedtem, és…
szomorú hangulatban voltam. Ne is beszéljünk többet róla!
Helyet foglaltak a reggelizőasztalnál, Britta néma, reményteljes örömmel szolgálta ki úrnőjét.
– Stangéné úgy tájékoztatott, hogy már járt a parkban – jegyezte meg Steinbrecht asszony.
– Igenis, nagyságos asszony. A házvezetőnője ugyanis semmi munkát nem tudott adni, hiába
kértem.
Claudine asszony elégedetten szemlélte Britta viruló orcáját.
– Tetszett a séta?
 – Ó, gyönyörű volt, mint a mesében! – felelte lelkesen. A lány nem győzte csodálni, mennyire
megváltozott úrnője. Nem értette, hogyan is feltételezhette róla, hogy tapintatlanul és tolakodóan
kíváncsi. Steinbrecht asszony fesztelenül csevegett mindenféléről, és olyan barátságos volt hozzá,
hogy Britta újra reménykedni kezdett.
Reggeli után ismét felolvasott úrnőjének, egy óra múlva pedig sétára kísérte a parkba. Amikor
elérték a gesztenyefasort, Steinbrecht asszony az órájára nézett.
– Vissza kell térnünk, tizenkét órára iderendeltem doktor Frensent – mondta.
A visszautat szótlanul tették meg. Amikor beléptek az előcsarnokba, Claudine asszony így szólt:
– Az elkövetkező órában nem lesz szükségem a szolgálataira. Majd hívatom, ha véget ért a
megbeszélésem doktor Frensennel.
Azzal elbocsátotta Brittát.
Friedrich jelentette, hogy a közjegyző úr már várja Steinbrecht asszonyt a dolgozószobában.
Dr. Frensen felállt, amikor az asszony belépett.
– Jó napot, kedves doktor. Már megint félelmetesen pontos, én pedig megvárattam.
– Alig öt perce érkeztem, nagyságos asszony.
Claudine asszony sötét szeme kutatóan tapadt a doktor arcára, majd hirtelen nekiszegezte a
kérdést:
– Miért nem közölte velem, hogy az ifjú hölgyet Lossennek hívják?
Dr. Frensen felkészült a kérdésre, így egyetlen arcizma sem rándult.
– Egyszerű a válasz, nagyságos asszony. Először is, kegyed semmi közelebbit nem akart hallani
róla…
– De arra feltétlenül fel kellett volna hívnia a figyelmemet, hogy Lossennek hívják – szakította
félbe az asszony hevesen.
Az öregúr tökéletesen nyugodt maradt, s befejezte a mondatot.
– Másodszor pedig csak akkor jutott tudomásomra a neve, amikor már megérkezett. Mint tudja,
az irodavezetőm bonyolította a levelezést. Kényelmi szempontból egyszerűen megszámoztuk a
kérvényeket, így én mindössze annyit tudtam az ifjú hölgyről, hogy a kettes számot kapta. A nevét
akkor hallottam először, amikor megérkezett.
– Tudja, kicsoda Britta Lossen? – kérdezte az asszony izgalomtól rekedten.
A férfi döbbenten meredt rá.
– Kicsoda? – ismételte lassan, s hirtelen rossz előérzete támadt.
Claudine asszony felegyenesedett, és elé állt.
– Az ő lánya… Heinz Lossen második házasságából született leánya – suttogta alig hallhatóan.
Erre Frensen is felpattant.
– Lehetetlen! – bökte ki zavartan.
Szótlanul álltak egymással szemben. Azután Claudine asszony kimerülten lerogyott a fotelba.
– Nem is sejtette, ugye?
A férfi esküre emelte a kezét.
– De nagyságos asszonyom, hiszen akkor semmi esetre sem hoztam volna ide!
– Erről meg voltam győződve, doktor. De látja, a véletlen gyakran különös dolgokat művel.
Vagy talán nem is volt véletlen?
– Hogy érti ezt?
– Nos, amikor tegnap meghallottam az ifjú hölgy nevét, átvillant az agyamon, vajon nem
szándékosan keresett-e meg?
– Az teljességgel kizárt, nagyságos asszony! – vágta rá Frensen gyorsan és határozottan. – Sem
az apróhirdetésben, sem a levelekben nem szerepelt az ön neve. Csak annyit közöltek a leánnyal,
hogy megüresedett egy állás egy magányos hölgy házában, s hogy minden továbbit ideérkezésekor
fog megtudni. Az ön nevét először a lakásomon hallotta, s szemmel láthatóan teljesen ismeretlen
volt számára. Amikor idekísértem, útközben meg is kérdezte, hogy Steinbrücknek vagy
Steinbrechtnek hívják a nagyságos asszony, mert nem jegyezte meg pontosan a nevét.
Claudine asszony bólintott.
– Csak futó gondolat volt, de azért biztos akartam lenni benne, ezért is kérettem ide. Ugyanis,
hogy rövidre fogjam, mindennek ellenére a házamban szándékozom tartani a hölgyet.
– Ez… kegyed nagyvonalúságának újabb bizonyítéka – adott hangot csodálatának Frensen.
– Inkább csak érzelgősség, hogy Heinz Lossen leányának otthont akarok adni a házamban…
kenyeret és keresetet.
Dr. Frensen megrázta a fejét.
– Ez bizonyára ugyanaz az „érzelgősség”, mely egykor arra késztette, hogy Heinz Lossen képeit
magasabb áron felvásárolja, mint amennyit a festő kért érte, s állítólag Amerikába szállíttatta.
– A festmények elnyerték a tetszésemet, azért vettem meg valamennyit. És hogy magasabb árat
fizettem értük? Istenem, hiszen a festő maga se tudta, mennyit érnek! Távol áll tőlem, hogy más
kárán gazdagodjam. De hagyjuk ezt, képtelen vagyok nyugodtan beszélni a volt férjemről, még
mindig felkavar, ha rá gondolok. Tegnap óta pedig, amióta rájöttem, kit vezetett házamba a sors,
épp eleget idegeskedtem. Ahogy már említettem, csupán arról szerettem volna meggyőződni, hogy
valóban a sors keze van a dologban, nem pedig emberi számítás.
– Lehetetlen, hogy a kisasszony tudta, kinek a házába került.
– Egyetértek. Sőt még most sem sejti, milyen kapcsolatban álltam az apjával. Csak annyit tud,
hogy Heinznek volt egy előző házassága. Rólam nem tud semmit, különbén értesített volna az… az
apja haláláról.
– Heinz Lossen meghalt? – kérdezte az öregúr meglepetten.
Az asszony különös pillantást vetett rá.
– Magam mellett tartanám különben a lányát? Nem, doktor, soha. Heinz két éve halott, így már
semmi sem gátolhat meg abban, hogy magam mellé vegyem a lányát, és attól sem kell tartanom,
hogy Britta megtudja, ki vagyok.
– Nem akarja megmondani neki?
– Nem, semmiképpen. Ellenkező esetben nem tudna elfogulatlanul viselkedni velem szemben.
Úgy teszek, mintha teljesen idegen lenne. A leleplezés nagyban megnehezítené a kapcsolatunkat.
Talán majd egyszer beszélünk róla, de hogy mikor, ezt én döntöm el. Éppen ezért önt is a
legszigorúbb titoktartásra kérem, doktor úr. Tekintse hivatali titoknak, még a családtagjainak se
árulja el! Megígéri?
Frensen meghajolt.
– Becsületszavamat adom, nagyságos asszony. Hivatali kötelességem a titoktartás. Számomra
kegyed titka szent.
– Köszönöm, kedves barátom,
Frensen mosolyogva meghajolt, és búcsúzóul kezet csókolt az asszonynak.

VI.
Miután Frensen távozott, Claudine asszony még egy ideig mozdulatlanul állt a szoba közepén;
arca ábrándos kifejezést öltött, mely különleges varázst kölcsönzött neki. Aztán felriadt
álmodozásából, csengetett, és a belépő Friedrichnek a következőket parancsolta:
– A kocsimat kérem! A kisasszony készülődjön, szeretném, ha elkísérne a városba. Néhány
bevásárlást kell elintéznem.
Negyedóra múlva Britta ott ült vele szemben a homokfutóban. Különböző üzleteknél álltak meg;
és a lány megfigyelhette, milyen tiszteletteljesen szolgálják ki Steinbrecht asszonyt mindenütt.
Két órára érkeztek haza. Megebédeltek, majd Claudine asszony megbízást adott
társalkodónőjének. Míg ő maga visszavonult pihenni, a leánynak egy lista alapján meghívókat
kellett címeznie a néhány hét múlva rendezendő kerti ünnepségre.
Steinbrecht asszony minden évben rendezett kerti ünnepséget július végén. Most június utolsó
napjaiban jártak. A nagyságos asszony igen vendégszerető volt; ezen kívül télen is több estélyt
adott. Aki valamelyest is a jó társasághoz tartozott, ezekre az alkalmakra meghívót kapott. A
házban pedig már most megkezdték a nagyszabású nyári ünnepség előkészületeit.
A város kereskedői is számítottak az ünnepségekre, ugyanis Claudine asszony az ehhez
szükséges összes kelléket, alapanyagot, ételt, italt a helyi üzletekből szerezte be.
Kertészek, cukrászok, hentesek és borszállítók – mind-mind érdekeltek voltak az üzletben.
Általában az egész város tudott róla, ha valamire készülődtek a Steinbrecht-házban.
Steinbrecht asszony ünnepségei a társaság körében is nagy népszerűségnek örvendtek. Az
emberek valahányszor meghívót kaptak, tudták, hogy kitűnő szórakozásban lesz részük, az estélyek
ugyanis eredetiek voltak és jól szervezettek. A helyőrség tisztjei és a fiatal lányok egyaránt
rajongtak az eseményért.
Brittát meglepte, milyen hatalmas mennyiségű meghívót kell borítékolnia és megcímeznie.
Tolla serényen siklott a borítékok finom merített papírján, melyekben már ott lapultak a
nyomtatott meghívókártyák. Míg dolgozott, egyre csak azon töprengett: „Vajon itt leszek-e még a
kerti ünnepség idején, vagy addigra már szedhetem a sátorfámat?”
Claudine Steinbrecht délután ismét új társalkodónőjével teázott. Ezúttal is hallgatag volt, s
némán tűrte, hogy Britta kiszolgálja. A lánynak mégis úgy tűnt, nem olyan rideg és szigorú már a
tekintete.
Teázás után ismét felolvasás következett, majd sétálni indultak a parkba. A hegyre nem
kapaszkodtak fel, Claudine asszony a parknak csupán a völgyben elterülő részét látogatta.
Az idős hölgy séta közben is sokat hallgatott. Nem sejtette, szótlansága mennyire nyomasztóan
hat a lányra, aki emiatt újra szertefoszlani látta reményeit.
A vacsora is csendben telt el. Az asszony hallgatása most már valóban elkeserítette Brittát.
Ijedten rezzent össze, amikor úrnője váratlanul mégis megszólalt:
– Szívesen venném, ha játszana valamit a zongorán.
Britta fellélegzett. Úgy érezte, akármi jobb lesz ennél a kínos hallgatásnál.
– Szívesen, nagyságos asszony – felelte.
Amikor befejezte, s visszafordult úrnőjéhez, döbbenten látta, hogy sír. A fiatal teremtés nem
tudta, hogy a büszke, fekete szempár már sírni is elfelejtett, s hogy hosszú idő óta ezek az első
könnyek, amelyek legördültek úrnője arcán.
Felpattant a zongorától, s mondani szeretett volna valamit, de nem jött ki hang a torkán. Hirtelen
fogalma sem volt, mivel vigasztalhatná meg az idős asszonyt.
Claudine Steinbrecht üggyel-bajjal felállt, s bizonytalan léptekkel megindult a nyitott ajtó felé.
Amikor Britta látta, hogy meginog, ösztönösen mellette termett, hogy a segítségére legyen.
Társalkodónője karjára támaszkodva, Claudine asszony kiment a kertbe, és elgyönyörködött a
holdfényes éjszakában. Csodálatos érzés volt számára, hogy a fiatal, szépséges teremtés aggódással
veszi körül, mintha csak a saját lánya volna. Britta nem idegen, ők ketten tulajdonképpen
összetartoznak! A lány szemében is könnyek csillogtak, amikor felállt a zongorától. A dal bizonyára
őt is az édesapjára emlékeztette, s a szívüket az emlékezés egymáshoz vezette.
Az idős hölgy sírdogált még egy picit, de aztán összeszedte magát.
– Gyermekem… ugye csodálkozik, milyen bolondos öregasszony vagyok? Ez a dal… eszembe
jutott róla valami, tudja, az ifjúságom… Ne lepődjék meg hát a könnyeimen.
– Dehogyis, nagyságos asszony. Csak sajnálom, hogy fájdalmas emlékeket ébresztettem.
– Ne is törődjön vele. Hogy jutott eszébe, hogy éppen ezt a dalt adja elő?
Britta elpirult. Szégyellte bevallani, hogy mit remélt a daltól, ezért csak ennyit mondott:
– Olyan gyakran énekeltem az édesapámnak, hogy azt hiszem, ezt tudom legszebben elénekelni.
– Az édesapja is szerette? – kérdezte az idős hölgy színtelen hangon.
– Igen, nagyon. Még a halála napján is el kellett énekelnem neki. Csak később tudtam meg a
feljegyzéseiből, hogy fájdalmas, ám mégis kedves emlékek fűzték ehhez a dalhoz. Gyakran
észrevettem, hogy könnyektől csillog a szeme, amikor előadtam neki.
– Ugye nagyon szerette az édesapját?
– Kimondhatatlanul… ő volt a mindenem… hiszen az édesanyámat korán elveszítettem – felelte
Britta megindultan.
Ezúttal egy cseppet sem érezte tolakodónak Steinbrecht asszony kérdéseit. Úrnője hangja
szeretetteljes részvétről árulkodott,
– Ezentúl is meséljen sokat róla… úgy értem, a szüleiről. Nem puszta kíváncsiság ez,
gyermekem… tudja, olykor meghat bennünket más emberek sorsa, valahogy a magunkének
érezzük, még ha nem is ismertük őket.
Britta szíve a torkában dobogott. Ez azt jelenti, hogy maradhat?
Gyorsan lehajolt, és megcsókolta úrnője kezét.
– Köszönöm a szavait, drága nagyságos asszony.

VII.
Másnap szombat volt, Steinbrecht asszony fogadónapja. Ilyenkor délután öt órától estig sosem
volt üres a ház, szakadatlan jöttek a vendégek. Délutánonként teát szervíroztak aprósüteménnyel és
pirítóssal, esténként pedig hideg büfét állítottak.
A szombati közös reggelinél Steinbrecht asszony beavatta Brittát a ház szokásaiba.
Az idős hölgy immáron visszanyerte büszke, nyugodt tartását. Szigorú, zárkózott természetétől
távol állt, hogy hirtelen lágynak és barátságosnak mutatkozzék. Megszokta, hogy ne mutassa ki az
érzelmeit. Nem akarta, hogy a vendégei közül bárki is észrevegye, valami kibillentette lelki
egyensúlyából, és hogy a nyugalma álarc csupán.
Már-már szégyellte magát előző esti gyengeségéért. Brittának azonban sikerült bepillantást
nyernie a büszke asszony szívébe, s ezentúl nem riasztotta rezzenéstelen arca.
Az idős hölgy lassan felengedett a rászegeződő bársonybarna szempár pillantásától, s megindult
köztük a beszélgetés.
– Ismerősei is lesznek majd a vendégeim között, Britta kisasszony – jegyezte meg Claudine
asszony.
– Ismerőseim? Nekem? – kérdezte Britta meglepetten.
– Igen, dr. Frensen és felesége.
Britta szeme felragyogott.
– Ó, igen kedves, jólelkű emberek.
– Ilyen hamar megállapította?
– Ösztönösen ráérez az ember.
Claudine asszony felsóhajtott.
– Jó érzés lehet, ha valaki ennyire megbízhat a saját ösztöneiben. Megismerkedett Frensen két
unokaöccsével is?
– Nem, nagyságos asszony.
– Nos, ma este pótolhatja.
– Dr. Frensennek nincs gyermeke?
– Nincs. Ezért vette magához az unokaöccseit még gyermekkorukban. Egyikük katonatiszt, ő a
doktor húgának a fia, aki miután balesetben elveszítette a férjét, bánatában fiatalon meghalt. A
másik fiú a doktor bátyjának a gyermeke. Apja orvos volt, egy diftériás betegétől vérmérgezést
kapott, s hivatása áldozata lett. Felesége szintén korán elhunyt. Ez a fiatalember vegyészetet tanult,
s egy helyi iparvállalat laboratóriumában dolgozik. Érdeklődéssel várom, vajon helyesen ítélik-e
meg ösztönei a két unokafivért is!
Britta elmosolyodott.
– Ó, könnyen lehet, hogy fiatalok esetében nem válnak be a megérzéseim.
– Nos, majd elválik. Egyébként remélem, zenei tehetségével a segítségemre lesz vendégeim
szórakoztatásában.
– Ha kívánja, természetesen – felelte Britta kissé bizonytalanul,
Claudine asszony talán értette az okát, de az is lehet, hogy véletlenül tette fel a következő
kérdést:
– Szeretném megkérdezni, hogy ruhák tekintetében hogy áll, Britta kisasszony? Van csinos
társasági öltözéke? Nem a mai estére gondolok, akkor elég valami egyszerűbb ruhát felvennie. A
júliusi kerti ünnepélyen azonban elegánsnak kell lennie.
Brittának arcába szökött a vér.
 – Csak egy sima, fehér muszlinruhám van ünnepi alkalmakra, nagyságos asszony.
– A napokban rendelek magának Schellendorfnál megfelelő öltözéket.
Britta a kezét tördelte, és nagyon zavarba jött. Kevéske megtakarított pénzére gondolt. Vajon
elég lesz-e arra a ruhára, amit ez a gazdag hölgy haladéktalanul meg akar rendelni?
– Bocsásson meg, nagyságos asszony, de… nem tudom, az a cég nem túl… drága-e. Nincs sok
pénzem, és… és… ha kegyed mégis elbocsátana… Nagyon kell takarékoskodnom, hiszen nem
tudom, találok-e hamarosan másik állást.
Claudine asszony hirtelen megértette Britta aggodalmas tekintetét, és elmosolyodott.
– Eszem ágában sincs elbocsátani – mondta jólelkűen.
Britta szeme erre úgy felragyogott, hogy az idős hölgy megigézve nézte. Pontosan így csillogott
Heinz Lossen szeme, ha valaminek nagyon örült.
Britta hirtelen lehajolt, s ajkához emelte úrnője kezét.
– Igazán, nagyságos asszony? Maradhatok? Ó, ha tudná, milyen hálás vagyok érte!
– Hát annyira szeretne nálam maradni? – kérdezte az idős hölgy meghatottan.
– Ó, igen, ez minden vágyam! Amellett, hogy így végre megoldódnának a gondjaim, van még
valami, amit nem is igen tudok szavakba foglalni. Az embersége, baráti érdeklődése elvesztett
szeretteim iránt – mindez olyan csodálatos számomra. A tábornokné is nagyon jó volt hozzám, de…
nem tudom… kegyed olyan kivételes nagylelkűséggel viseltetik irányomban, annak ellenére,
hogy…
Itt elhallgatott, miközben az arca pulykavörösre váltott.
– Hogy eleinte utálatos vénasszonynak tartott. Ezt akarta mondani?
Britta rémülten huppant bele a karosszékbe. Úgy akart fogalmazni, hogy az asszony látszólag
szigorú, nyers természete ellenére, ám még időben észbe kapott. Úrnője bizonyára otromba
bírálatnak vélte volna a szavait.
– Nagyságos asszony… kérem… ne higgye, hogy ilyet mondanék – dadogta.
– Nos, talán valamivel finomabban fejezte volna ki, amit gondol. De hagyjuk. Tudom, hogy
tartott tőlem, hiszen hallotta, hogy már három társalkodónőt elüldöztem a kiállhatatlan
természetemmel, Frensen és Stange biztos már jó előre magára ijesztettek – jegyezte meg az
asszony finom gúnnyal.
– Dehogyis… mindössze annyit adtak az értésemre, hogy ne nagyon reménykedjek a
maradásban, mert…
– Mert én egy kellemetlen öregasszony vagyok, akinek nemigen lehet a kedvére tenni. Ami azt
illeti, így is van. Ám akit egyszer a szívembe zárok… no, de nem szeretnék elhamarkodott
ígéreteket tenni. Ha legközelebb elutasítóan és nyersen beszélnék magával, gyermekem, gondoljon
arra, hogy bizonyára rossz a hangulatom, és egyedül saját magammal nem vagyok kibékülve,
ígérem azonban, nem kell majd szenvednie emiatt, mert higgye el… nagyon kedvelem, és
szeretném minél tovább magam mellett tartani.
Britta arca ragyogott.
– Jaj, nagyságos asszony, én olyan boldog vagyok… olyan kimondhatatlanul boldog!
– Örülök neki, gyermekem. Ha nem esik nehezére, próbáljon meg egy kicsit megszeretni.
Szükségem van rá, mert… mert minden gazdagságom ellenére nagyon szegény vagyok, s ami a
legszörnyűbb, én tettem magam ilyen szegénnyé. Persze ezt nem értheti. Azt javaslom, térjünk
vissza a ruhakérdéshez. Természetesen azokat a kiadásokat, melyek a házam érdekét szolgálják, én
állom. Tudom, hogy a béréből nem futja holmi divatos ruhadarabra, én viszont szeretném, ha a
társalkodónőm csinosan jelenne meg a vendégek előtt, főleg, ha valaki olyan bájos, mint maga.
Nem kell elpirulnia, egy ilyen vénasszonytól, mint én, nyugodtan elfogadhatja a bókokat.
Valamelyik nap átnézzük a ruhatárát, és összeírjuk, hogy ruhából, kalapból, kesztyűből mi
mindenre van szüksége. A jövő héten pedig bemegyünk a városba Schellendorfhoz, és
megrendeljük, ami kell. Nyugodtan elfogadhatja, mindig így volt ez az összes társalkodónőmmel.
Ez utóbbi állítás nem felelt meg teljesen a valóságnak. Steinbrecht asszony valóban nagylelkűen
bánt a társalkodónőivel, s különleges alkalmakra mindig megajándékozta őket egy-egy csinos
ruhával, de Brittának már az elején valami jobbat akart nyújtani.
 Az ifjú hölgy szinte megrészegülve ült a helyén, az arca kipirult, szeme boldogan csillogott
Olyan elragadó volt, hogy Steinbrecht asszony nem tudta levenni róla a szemét.
„Büszke lehet az az ember, akinek ilyen leánya van!” – gondolta felsóhajtva.

VIII.
Öt óra körül, mint mindig, megérkeztek a Steinbrecht-házba az első vendégek.
Claudine asszony korához illő sötét csipkeruhában fogadta őket. Nagyon előkelően festett, s a
máskor oly büszke arcon ezúttal lágyabb kifejezés ült.
Az érkezők ámulva vették szemügyre Claudine asszony mellett a dús aranyszőke hajú, szép
szemű, karcsú leányt. Britta úrnője kérésére a legszebb, fehér muszlinruháját vette fel, mely
szabályos redőkben hullt alá a testén, csak a nyakrészt hagyva szabadon. A lány egyszerűsége
ellenére olyan előkelő és bájos volt benne, hogy minden tekintet megakadt rajta.
A kisasszony észre sem vette, mekkora feltűnést keltett üde szépségével. Ő csak maradéktalan
boldogságot érzett, amiért újra otthonra talált, és hogy a nehéz időszak után újra fellélegezhet.
Néha-néha kérdő tekintettel nézett úrnőjére, hogy elégedett-e a viselkedésével.
Az asszony alig tudta levenni róla a szemét. Állandóan újabb és újabb hasonlatosságot fedezett
fel a lány és néhai férje között. A tartása, s ahogy néha oldalra hajtotta a fejét, ha alaposabban
szemügyre akart venni valamit, ahogy a jobb kezével végigsimított a bal kézfején – mindezt mintha
egyenesen az édesapjától leste volna el. Ráadásul ott volt a homlokán az a mókás kis háromszög
formájú ránc is… és bársonyos pillantása, akár az apjáé – Heinz Lossen lánya keresve sem
találhatott volna jobb ajánlólevelet, hogy beférkőzzön Claudine Steinbrecht szívébe.
Dr. Frensen és hitvese melegen üdvözölték Brittát. A többi vendég is ámulva nézte, s mindenki
csodálkozott, hogy csupán társalkodónő. Meglepte őket az is, hogy Frensenék milyen barátságosan
üdvözölték.
A fiatal lány boldogságtól sugárzó arccal közölte a házaspárral, hogy elnyerte az állást.
– Nos, gyermekem, hallottam a férjemtől, hogy minden rendben ment. Igazán örülök a
sikerének – mondta Frensen asszony szívélyesen.
– A győzelmet egyrészt kegyednek köszönhetem, nagyságos asszony, és persze a kedves
férjének, hiszen jóindulatúan felkészítettek a feladatra – felelte Britta hálásan.
– Efelől nincsenek illúzióink, kedves kisasszony. Meggyőződésem, hogy a győzelmet egyes-
egyedül a saját személyiségének köszönheti.
Ebben a pillanatban egy ifjú katonatiszt lépett a hölgyekhez.
– Kedves néném, bemutatnál, kérlek, a nagyságos kisasszonynak? – A férfi elismerő pillantást
vetett Brittára, aki felismerte benne a parkbéli hadnagyot. A lány elpirult a tekintetétől, melyben a
nyilvánvaló csodálat mellett valami másfajta kifejezés is ült.
Ez nem kerülte el a másik, civil ruhás férfi figyelmét, aki a tiszt mögött lépett hozzájuk.
Csodálva nézte a lány bájos arcát, s közben az járt a fejében, hogy Theo újabb hódítást könyvelhet
el magának. Meglepő, hogy minden nőre ilyen hatással van!
Frensen asszony közben bemutatta a tisztet:
– Unokaöcsém, Frensen hadnagy; Lossen kisasszony, Steinbrecht asszony társalkodónője.
Theo Frensen összeütötte a bokáját, és meghajolt, majd jelentőségteljes mosollyal így szólt:
– Már volt szerencsém távolról megcsodálni kegyedet, nagyságos kisasszony.
Brittát bosszantotta a férfi magabiztos mosolya, s fejét büszkén felszegve, így válaszolt:
– Sajnálom, hadnagy úr, de nem emlékszem, hogy valaha is találkoztunk volna.
A fiatalember gyors pillantást vetett nénikéjére, aki már elfordult, és egy idősebb hölggyel
beszélgetett, majd bizalmaskodó mosollyal így folytatta:
– Szép szeme őszintébb az ajkánál, nagyságos kisasszony, mely azonnal elárulta, hogy fölismert.
Britta hűvösen végigmérte, bár arcán mélyült a pír. Már megszokta, hogy bizonyos emberek
szabad prédának tekintették, ha társaságban jelent meg. Ez a hadnagy pedig szemmel láthatóan
közéjük tartozott.
 – Sajnos, nem tilthatom meg, hogy feltételezésének hangot adjon, hadnagy úr. Ám most
megbocsásson, azt hiszem, Steinbrecht asszonynak szüksége van rám.
Kimérten biccentett, s távozni készült, de Frensenné visszatartotta,
– Egy pillanat, kedvesem. Itt van a másik unokaöcsém is, aki szintén szeretné, ha bemutatnám.
Dr. Herbert Frensen; Lossen kisasszony.
Britta csak most vette észre a fiatalembert, aki már egy ideje a hadnagy mögött álldogált.
Tartózkodóan üdvözölte, s közben markáns, férfias arcára pillantott. Mélyen ülő, kifejező, szürke
szeme volt. Ajkán csendes mosoly ült: nem pimasz és nem tolakodó, inkább kissé gunyoros.
Amúgy dr. Herbert Frensen egyáltalán nem volt gúnyolódó fajta. Inkább nagyon is életvidám,
nyílt és becsületes jellemmel áldotta meg a sors. Amikor azonban látta, hogy a legokosabb lányok
sem tudnak ellenállni unokatestvére csinos arcának, mézédes szavainak, ajka önkéntelenül gúnyos
mosolyra húzódott. Sajnos nagyon jól tudta, hogy Theo megnyerő vonásain és délceg termetén
kívül egyéb erényekkel nemigen büszkélkedhet.
Herbert Frensen közel sem volt olyan jóképű, mint Theo, ellenben határozottan értékesebb
jellem. Hogy kevesebb sikert ért el a nőknél, sokkal inkább tartózkodó magatartásának, mint
külsejének a rovására volt írható. Őt nem érdekelték a könnyű hódítások. Látszólag hűvös
természete ellenére mély érzésű, romantikus természetű fiatalember volt.
Az eladósorba került lányok szülei a két unokatestvért komoly férjjelöltekként tartották számon,
csakhogy Theónak nyughatatlan természete volt, Herbert pedig még nem találkozott olyan lánnyal,
aki elnyerte volna a tetszését. Az eszébe sem jutott, hogy szerelem nélkül, csupán számításból
házasodjék.
Unokatestvéréhez hasonlóan vagyontalan volt, s csak nemrégiben vált nagybátyjától anyagilag
függetlenné. Állást kapott egy nagy festékgyár laboratóriumában, ahol keresett annyit, hogy fedezze
megélhetését, így okkal reménykedett sorsa jobbra fordulásában. Munkába állása óta minden
támogatásról lemondott, miközben Theo még mindig kifejezetten nagybátyján élősködött.
A Frensen házaspár saját gyermekeiként szerette az unokafivéreket. Hallgatólagosan ők is
elismerték, hogy Herbert értékesebb jellem, de távol álltak attól, hogy felismerjék Theo
jellemtelenségét. Csak annyit tudtak róla, hogy nagyon könnyelmű, soha nem tud kijönni a
jövedelméből, és hogy velük szemben tanúsított szeretetre méltó viselkedése ellenére sokkal
megbízhatatlanabb Herbertnél.
Frensenné szeretett volna egy gazdag lányt találni Theo mellé. Abban reménykedett, hogy az
majd észhez téríti. Az idős házaspár Herberttel sokkal kevesebbet foglalkozott, hiszen mindketten
tudták, hogy ő egyedül is megtalálja a maga útját. A doktor azonban szorgalmasan jegyezte az
összegeket, amennyivel több pénzt adott Theónak. Mivel a két fiú egyenlő arányban örökli szerény
vagyonát, nem szerette volna, ha az osztozkodásnál Herbert húzná a rövidebbet. Igazságérzete azt
diktálta, hogy egyenlően ossza el vagyonát a két fiú között.
Britta csak néhány hűvös, udvarias szót váltott Herberttel, azután ruganyos léptekkel a
teázóasztalhoz ment. Azt remélte, ott hasznossá teheti magát. Alig foglalta el azonban a helyét,
Steinbrecht asszony lépett hozzá, s kezét a karjára tette.
– A kiszolgálást bízza csak nyugodtan a személyzetre, Britta kisasszony! Magam mellett
szeretném tudni, s a vendégeimnek is be akarom mutatni. Már többen érdeklődtek a szép, fehér
ruhás fiatal hölgy iránt – mondta mosolyogva.
Britta esdekelve nézett rá.
– Ó, nagyságos asszony, annyira szeretném hasznossá tenni magam!
– Ha a kedvemben akar járni, később zongorázzon nekünk egy kicsit. A tánchoz nem kell zenét
szolgáltatnia, de aki ilyen szépen énekel és ügyesen zongorázik, tartozik annyival, hogy ne vonja
meg embertársaitól ezt az élvezetet.
– Örömmel játszom és énekelek, ha kívánja.
– Üdvözölte már Frensenéket?
– Igen, nagyságos asszony. Rögtön elújságoltam nekik, hogy kegyednél maradhatok.
Claudine asszony elmosolyodott. Az édes arc bájosan tündöklött.
– Úgy? Elmesélte? Es megismerkedett már az unokaöccseikkel?
 – Igen, Frensen nagyságos asszony bemutatta őket.
– És… mi a véleménye?
Britta komolyan nézett rá.
– Nagyságos asszony, emberekről és könyvekről csak akkor ítélkezzünk, ha jobban megismertük
őket.
– Ó, micsoda bölcsesség egy ilyen fiatal főben! De az ösztönei vajon mit súgnak?
Britta elpirult, ám amikor magán érezte az idős hölgy komoly, várakozásteljes tekintetét, halkan
megkérdezte:
– Őszinte legyek?
– A lehető legőszintébb.
– Nos, az egyik úrtól óvnak az ösztöneim, a másikról meg még nem súgtak semmit.
– S az a bizonyos egyik… ugye egyenruhát visel?
– Igen,
– Bravó, gyermekem! Úgy tűnik, tényleg megbízhatók az ösztönei. A magam részéről jobban
kedvelem Herbertet, Theo igazi szemfényvesztő, nagyon veszélyes. Higgye el, nem véletlenül
mondom.
Britta hálásan kezet csókolt.
– Köszönöm, nagyságos asszonyom. Egyébként sohasem feledkezem meg a helyzetemről.
Bizonyára Frensen hadnagy sem fog megfeledkezni róla.
Claudine asszony szinte megvetően legyintett.
– Ő mindenről megfeledkezik, ami a számára kényelmetlen.
Britta büszkén kihúzta magát.
– Teszek róla, hogy ne legyen rá alkalma.
Steinbrecht asszony egy idősebb hölgyekből és urakból álló csoporthoz vezette a fiatal teremtést,
és bemutatta.
– Britta Lossen kisasszony, az új társalkodónőm.
Vendégeinek már maga a mód is feltűnt, ahogy a leányt bemutatta, s ahogy bevonta a
beszélgetésbe: egyértelművé téve, hogy ennek az ifjú hölgynek kivételes helyzetet szán. Ezért hát
mindenki nagyon kedves volt a szép lányhoz, bár legtöbbjüknek nem is esett nehezére.
A csinos arc jó ajánlólevél az emberek megnyeréséhez, emellett Britta szerénysége, valamint
természetessége is nagy tetszést aratott.
A leányt a ház úrnője sorban összeismertette minden jelenlévővel.
Miután a vendégek eltávoztak, Claudine asszony a karjára tette a kezét.
– Nagyon elfáradt, Britta kisasszony?
– Nem, nagyságos asszony, egyáltalán nem.
– Akkor kísérjen el a szobámba, beszélgessünk még egy kicsit. Nem tudok rögtön elaludni ilyen
mozgalmas társasági esemény után.
Ezzel beléptek Steinbrecht asszony budoárjába, egy közepes nagyságú, kényelmesen és
előkelően berendezett szobába.
A két hölgy eleinte a vendégekről csevegett, Claudine asszony azonban hamarosan Britta
családjára terelte a szót. Részletesen le kellett írnia a lánynak édesanyja külsejét, s arra a kérdésre,
hogy hasonlít-e rá, előhúzott egy egyszerű ezüstmedaliont, melyet vékony láncocskán hordott a
nyakában.
– Az édesanyámtól csak a hajszínemet örököltem, minden másban az édesapámra hasonlítok. Ha
kíváncsi rájuk, nagyságos asszony, ebben a medalionban őrzöm szüleim fényképét.
Az idős hölgy reszkető kézzel nyúlt a medalionért, amit Britta levett a nyakából, és kinyitva
átadott.
Először mintha fátyol lebegett volna a szeme előtt, nem tudta megkülönböztetni egymástól a két
arcot. Végül kitisztult a kép. Hogy időt nyerjen, átküldte Brittát a másik szobába, hogy kérjen a
komornától egy zsebkendőt.
Claudine asszony a képen először egy finom, szelíd női arcot fedezett fel, melynek egyedüli
szépsége a jóságos szempárban rejlett. Ezután már megnyugodva itta magába Heinz Lossen finom,
jellegzetes művész-vonásait. A testén remegés futott végig. A férfi harminchárom éves volt, amikor
elment tőle. A képen legalább ötvenéves lehetett, mégis ugyanaz az arc nézett vissza rá, mint oly
sok évvel azelőtt. A vonásai ugyan elmélyültek egy kicsit, és a pillantása sem volt már olyan
boldog, nevető, mint fiatal korában. A képen látható férfi komolyan, csendes lemondással nézett
vissza rá, olyan volt, mint aki már megértette az életet és leszámolt vele – minden örömével és
bánatával együtt.
Britta megsimogatta a remegő asszonykezet, s az öreg hölgy bizonytalanul nézett zavart arcára.
– Gyermekem, velem kapcsolatban semmin sem szabad csodálkoznia… Gyengék már az
idegeim. Annyi szenvedés van mögöttem… ez megtöri az embert. És ez a kép egy szívemnek oly
drága, elvesztett személyre emlékeztet.
– Ó – suttogta Britta –, nagyon sajnálom, hogy ilyen szomorú emlékeket ébresztettem
kegyedben.
– Nem kellett őket felébreszteni, gyermekem, állandóan itt vannak velem. A könnyek
felszabadítják a lelket! Egyet se bánkódjék miattuk, ellenkezőleg, meséljen inkább sokat… a
szüleiről. Az édesapja arca is szenvedésről és lelki küzdelmekről árulkodik.
– Igen, sokat szenvedett. Persze ezt csak később, a feljegyzéseiből tudtam meg.
– Már említette ezeket a feljegyzéseket. Jól őrizze meg őket, akkor olyan lesz, mintha az
édesapja még mindig maga mellett lenne.
– Ó, ereklyeként őrzöm azt a könyvecskét.
– Atyja nagy művész volt, ugye?
– Nem tudom… Ő nem hitt ebben, bár képeinek nagy keletje volt Amerikában. Azt hiszem, egy
sem maradt Németországban egy apró festményt leszámítva, ami az enyém. Attól soha nem akart
megválni. Azt mondogatta, ennek a kis képnek nagyobb az értéke, mint az összes többinek, amit
valaha alkotott. Ha megengedi, alkalomadtán megmutatom. Apám egyszer azt mondta:
„Gyermekem, amikor ezt festettem, még volt bennem lélek. Csakhogy később összetörték a szívem,
s amit azután alkottam, mind csupa hitványság.”
Claudine asszony megtörölte forró homlokát.
– S milyen kép az? – kérdezte kiszáradt ajakkal.
– Egy felső-itáliai tájkép. Apám akkor készítette a vázlatot, amikor nászúton volt az első
feleségével. Még házassága első évében be is fejezte a képet, s ez volt az egyetlen, amit első
házassága alatt festett. Azt hiszem, az első felesége, aki bizonyára vagyonos volt, nem akarta, hogy
fessen, s ő nagyon szenvedett ettől. Amikor elvált attól az asszonytól, sokáig képtelen volt ecsetet
venni a kezébe, amit pedig a későbbiekben alkotott, soha nem tetszett neki. Igaz, olyan szép
valóban egyik sem lett, mint a birtokomban lévő kis kép. Egyszer mondtam is neki, hogy szerintem
a nap hiányzik a képeiről. Csak azon az olaszországi tájképen sikerült megörökítenie a napfényt.
Ekkor megsimogatta a fejem, és így felelt: „Igazad van, kislányom, a nap hiányzik a képeimről.
Csakhogy soha többé nem leszek olyan boldog, mint akkor Olaszországban, amikor láttam, ahogy a
táj elmerül a nap sugaraiban. Ilyet csak egyszer él át az ember, és megfesteni is csak egyszer lehet.
Árnyékban lehetetlen napsütötte képeket festeni,” Amikor már nem tudott dolgozni, a műkereskedő
ezt a képet is meg akarta vásárolni, de az apám hamarabb eladta volna a házunkat, mint azt.
Bizonyára untatom, nagyságos asszony.
Claudine asszony megrázta a fejét. Megszólalni nem tudott, határtalan fájdalom szorította össze
a mellkasát.
Ebben az órában kínzó bizonyossággal érezte, hogy nemcsak boldogságukat rombolta szét,
hanem férje alkotóerejét, művészetét is tönkretette. Elválásuk után a férfi szárnyaszegett madárként
tengette napjait, a fájdalom és a mindennapok gondjai pedig megakadályozták művészetének
kibontakozását.
A büszke asszonyi lélek számára keserű felismerés volt ez. Összetörten mondta ki magában a
szót, melyen az életben oly sok kívánság fut zátonyra: túl késő!
Letörölte a hideg verítéket homlokáról, s mély sóhajjal Brittára nézett.
Valóban túl késő? Hát nem itt ül a gyermek, akit volt férje szeretett, s akinek jövője miatt
bizonyára keserű aggodalom gyötörte? Nem tehetné jóvá ellene elkövetett bűnét oly módon, hogy
segít a lányán?
Erre a gondolatra fellélegzett. Szent fogadalmat tett magában, miközben büszkesége végleg
megtört. Tapogatózva nyúlt a meleg, karcsú kis leánykéz után.
– Gyermekem… kedves gyermekem, boldog vagyok, hogy itt van nálam. Érzem, hogy nagyon
meg fogom kedvelni… de most térjünk nyugovóra. Holnap beszélgetünk. Egy pillanatig se
gondolja, hogy untat, ha a családjáról mesél. Ha bánata van az embernek, könnyebben megnyílik a
szíve mások fájdalma előtt. Őszintén érdekel az édesapja sorsa.
Britta hódolatteljes kézcsókkal búcsúzott tőle. Máris közelebb érezte magához a boldogtalan
asszonyt. Kissé különösnek találta ugyan, hogy ennyire érdeklődik a családja iránt, de azért hálás
volt érte a sorsnak. Azt viszont álmában sem gondolta volna, mi az asszony érdeklődésének valódi
oka.

IX.
A kerti ünnepség napján a házban mindenki már kora reggeltől lázasan sürgött-forgott. A
parkban is egész sereg munkás serénykedett. Lampionokat akasztottak fel, meg számtalan apró,
színes izzót, amit sötétedéskor akartak bekapcsolni. A park végében, kellő távolságra a háztól,
tűzijáték előkészületei folytak.
Stangéné tiszteletet parancsoló alakja hol itt, hol ott bukkant fel a házban.
A díszteremben megterítették a hosszú asztalokat, ahol a tűzijáték után a vendégek majd
elfogyasztják a vacsorát.
Britta telerakta a vázákat virágokkal, amelyek az asztalokon kaptak helyet. A hatalmas,
gyönyörű kristálykelyheket különféle finomságokkal, kandírozott gyümölccsel töltötte meg. Segített
Stangénénak fogadni a szállítókat és utasítani a személyzetet.
Úgy örült a tűzijátéknak, mint egy kisgyermek. Még soha nem látott ilyet, Stangéné pedig
csodákat mesélt róla. Volt valami azonban, aminek még sokkal jobban örült: a ruhának, melyet
Steinbrecht asszony csináltatott számára, Britta a házban töltött néhány hét során minden
tartózkodását elfeledte úrnője előtt, Steinbrecht asszony már az első napok elteltével megkérte,
engedje meg, hogy tegezze. Azzal indokolta e kívánságát, hogy így kényelmesebb neki, és
különben is, a sokkal idősebb Stangénét is tegezi. A lány szívesen beleegyezett, s ettől mindjárt
otthonosabban érezte magát. Amikor előző nap délután megérkezett elragadó ünnepi ruhája, nem
tudta megállni, hogy fel ne próbálja. Az örömtől és az ámulattól elakadt a szava. Az elbűvölő ruha
gyöngyházfényű, csodálatos puha selyemből készült, finom csipkebetéttel. Ujját és vállát apró
gyöngyökkel hímezték. A szép, karcsú leány kimondhatatlanul bájos volt benne, ahogy kipirult
orcával és örömtől sugárzó szemmel úrnője elé állt.
Steinbrecht asszony nem tudott betelni a látvánnyal. Stangéné, aki jelen volt a próbán,
összecsapta a kezét, és felkiáltott:
– Olyan benne, Britta kisasszony, akár egy mesebeli hercegnő!
Britta azt sem tudta, hová legyen örömében, főleg amikor a ruhához felpróbálta a hozzá való
cipőt, harisnyát, kesztyűt, legyezőt és a szép, széles selyemstólát is. Újra és újra megcsókolta
Steinbrecht asszony kezét, majd végül túláradó örömében egyszerűen az álmélkodó Stangéné
nyakába borult. Úrnőjét nem merte megölelni, pedig az igazán szívesen vette volna. Látszott, hogy
már-már irigykedve méregeti boldogan mosolygó házvezetőnőjét.
Britta öröme olyan szívderítő és őszinte volt, hogy Claudine asszony hangosan elnevette magát.
Stangéné nyomban fel is kapta a fejét, amikor meghallotta, hiszen e ház falai között erre régen nem
volt példa.
Elkísérte Brittát a szobájába, hogy segítsen neki letenni a gyönyörű holmikat.
– No, gyermekem, maga aztán igazi varázsló! E röpke négy hét alatt egészen megváltoztatta a mi
nagyságos asszonyunkat. Olyan, mint aki újjászületett. Az imént még nevetett is!
Britta elgondolkodva hallgatta.
– Igen… most jutott eszembe, hogy négy hete, amióta itt vagyok, most hallottam először
nevetni.
– Négy hete… én már évek óta nem hallottam nevetni!
Britta elmosolyodott.
– Jaj, kedves Stangéné, ha itt valakit elvarázsoltak, akkor az én vagyok. Úgy érzem magam,
mintha ebben a pihekönnyű, fehér gyönyörűségben mindjárt felröppennék, és meg sem állnék
Meseország kapujáig. Soha életemben nem volt ilyen csodálatosan szép ruhám. És egyáltalán
milyen mesés dolgom van itt! Még mindig attól félek, hogy egy reggel arra ébredek, csak álmodtam
az egészet.
– Őszintén remélem, hogy vidámságával, fiatalságával egyre inkább felvidítja a nagyságos
asszonyt. Egészen más itt az élet, amióta megérkezett hozzánk. Várjon, segítek, bújjon ki szépen az
ünneplő ruhából, nehogy összegyűrődjön nekem holnapig. No, majd meresztgetik a szemüket a
fiatalemberek, ha meglátják benne!
Britta óvatosan, a haja tövéig elpirulva bújt ki a ruhából.
– Akad azoknak jobb dolguk is, mint hogy egy magamfajta szegény társalkodónőt nézegessenek.
Nem is szeretném, ha sokat foglalkoznának velem, annak úgyis mindig megaláztatás a vége.
Stangéné megrázta a fejét.
– Azért nem mindegyikük szélhámos. Igaz, akad néhány, akinek jobb, ha kitér az útjából. Arról
beszélek, akit már többször láttam belopakodni a park hátsó kapuján. Ha nem tévedek, maga után
leselkedik.
Gondolom, nem Steinbrecht asszony szép szeme vonzotta ide, s nem is engem akar látni, A
múltkor el is futott előlem, nehogy észrevegyem.
– Ha tudná, milyen kínos nekem ez az egész! – suttogta Britta szenvedélyesen.
Stangéné megértő pillantást vetett rá, s bólintott.
– Szóval észrevette? No persze, magától nem szalad el, csak éntőlem! Óvakodjék attól az
embertől, gyermekem! A személyzettől már annyi mindent hallottam róla. Nem sokat adok a
pletykára, de tudja, nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja. Nem szeretném, ha áldozatul esne
neki, ezért is örülök, hogy az utóbbi időben nem látom magát egyedül sétálni a parkban.
Britta felsóhajtott.
– Nem kis lemondás ez a részemről. A legszívesebben minden szabad percemet a parkban
töltenem.
Stangéné huncutul elmosolyodott, és kotorászni kezdett a kulcskosarában.
– Ezen könnyen segíthetek. Idenézzen, ez itt a park hátsó kiskapujának a kulcsa. Tulajdonképpen
zárva kellene lennie, de néha kinyitom, hogy a postásunknak, az öreg Brinkmann-nak ne kelljen
olyan sokat gyalogolnia. Így, hogy átengedem a parkon, jókora utat takarítok meg neki. Fogja ezt a
kulcsot, s zárja be a park kapuját, akkor senki illetéktelen nem jöhet be ide, s maga nyugodtan
sétálgathat.
Britta örvendezve nyúlt a kulcs után, s hálásan megszorította Stangéné kezét.
– Kedves Stangéné, maga olyan jó hozzám. Már magam sem tudtam, mit tegyek, hogyan térjek
ki annak a tolakodó embernek az útjából. A hozzátartozóira való tekintettel nem akartam beárulni a
nagyságos asszonynak. A nevelőszülei olyan nagy jóindulattal vannak irányomban, nincs szívem
elszomorítani őket. Egy ilyen férfi soha nem jelentene valós veszélyt a számomra, hisz kellemes
kinézete ellenére nagyon is visszataszítónak találom. Ezentúl bezárom a kaput. Kicsit sajnálom az
öreg Brinkmannt, de ha időm megengedi, elkísérem és kiengedem a hátsó kapun, hogy legalább
visszafelé ne kelljen kerülnie. Szívből köszönöm, nagyon sokat segített rajtam a kulccsal.
Stangéné mosolyogva megpaskolta a kezét.
– Nincs mit, Britta kisasszony. Legyen csak magánál az a kulcs, esténként pedig a rend kedvéért
tegye bele a kulcskosaramba. Éjszakára szeretem magamnál tudni a ház összes kulcsát.
Britta szívből hálás volt a jólelkű házvezetőnőnek. Mindjárt étkezés után ki is ment a parkba.
Miután bezárta a kiskaput maga mögött, kedvére kóborolhatott az évszázados fák alatt, amíg
Steinbrecht asszony ebéd utáni pihenőjét tartotta.
Miközben Britta a desszertestálakat rendezgette, átfutott az agyán, hogy Frensen hadnagy
ezentúl már nem zavarhatja séta közben, s ez elégedettséggel töltötte el. Derűs, vidám
mindennapjaira egyedül a férfi személye vetett árnyékot. Ettől eltekintve Britta a mennyben érezte
magát, s egyetlen vágya volt, hogy úrnője továbbra is elégedett legyen vele.
Azt hitte, a hadnaggyal kapcsolatos gondjai is megoldódtak azzal, hogy a férfi most már nem
tudott utána osonni a parkba. Az utóbbi időben hivatalosan is gyakran megjelent a Steinbrecht-
házban, s minden alkalmat kihasznált, hogy lopva kifejezze Britta iránti hódolatát. A lánynak nem
esett nehezére kikerülni, mégis örömmel tapasztalta, hogy dr. Herbert Frensen, ha csak tehette,
közbelépett, amikor a hadnagy kettesben próbált beszédbe elegyedni vele. Britta meg volt győződve
arról, hogy a fiatalember mindezt csak azért csinálja, hogy unokafivérét megóvja egy esetleges
meggondolatlan lépéstől. Bizonyára félt, hogy a hadnagy túlságosan belehabarodik, és komolyan
elkötelezi magát a szegény társalkodónő mellett.
Brittának mindenesetre jól jött dr. Frensen segítsége, mert így könnyebben megszabadulhatott a
hadnagytól. Igaz, enyhe keserűséget érzett, ha arra gondolt, hogy csupán a lovagiassága és az
unokafivére iránti aggodalma készteti a közbelépésre. Büszkeséggel töltötte el a tudat, hogy a
férfinak tulajdonképpen nincs oka aggodalomra, hiszen a hadnagy az ő szemében nem volt más,
mint egy kellemetlen, tolakodó lovag.
A legutóbbi fogadónapon azonban úgy látta, Herbert egy cseppet sem törődik az unokafivérével.
Csak messziről figyelte, amint a hadnagy ügyesen elszigetelte őt a társaság többi tagjától, hogy
néhány percre kettesben maradhasson vele. Herbert hűvös tekintettel, rezzenéstelen arccal nézte a
jelenetet, és nem sietett oda, mint máskor, hogy megzavarja őket.
Britta nem tudta, hogy Herbert eddig hűséges lovagként őrizte minden lépését, amióta észrevette,
hogy Theo tolakodóan viselkedik vele. Azt meg végképp nem sejthette, hogy az utóbbi időben azért
hagyott fel ezzel, mert azt hitte, Britta nem nézi jó szemmel kéretlen közbelépéseit. Megváltozott
viselkedésére egy néhány nappal azelőtti esemény adott választ.
Az elmúlt hét egyik délutánján Herbert Frensen a Klaus utcán keresztül a laboratóriumba
igyekezett. A város másik végében egy hivatalnok özvegyénél lakott és étkezett. Ebéd után a
hegyről lefelé vezető utcát is választhatta volna, de az utóbbi időben, ő maga sem tudta, miért,
mindennap a Klaus utcán keresztül igyekezett vissza a munkahelyére.
Ahogy végighaladt a park kerítése mellett, meglátta Britta Lossent, aki Theo mellett lépdelt a
tisztást övező gesztenyefasorban.
A szívét éles fájdalom járta át. Hitetlenkedve meredt a két alakra, s még látta, hogy Britta
gyorsan elfordul a férfitól, és visszasiet a házba, miközben Theo a kis hátsó kapu felé veszi az
irányt.
Szóval csak megjátszotta, hogy nem érdekli Theo, gondolta keserűen a fiatalember.
Gúnyosan elmosolyodott, és pontot akart tenni a dolog végére, csakhogy ez nem ment olyan
simán, ahogy elképzelte. Egy furcsa, eddig ismeretlen érzés fájdalmasan összeszorította a mellkasát.
Továbbment, és összetalálkozott Theóval, aki éppen akkor lépett ki a kapun. Egy ideig némán
méregették egymást.
– Hát te, hogy kerülsz ide, Herbert? – kérdezte Theo kelletlenül.
– Én? Természetesen otthonról jövök, és a laboratóriumba tartok. És te? Téged mi szél hozott
erre? – érdeklődött Herbert hűvösen.
– Ahogy látod… a Steinbrecht-ház parkjából jövök – felelte Theo fontoskodó mosollyal.
– A hátsó kapun keresztül?
Theo olyan szemtelenül vigyorgott, hogy Herbert legszívesebben galléron ragadta volna, hogy
jól megrázza. Nem kedvelte Theót, s csak a nagynénjére és a nagybátyjára való tekintettel viselte el.
– Túl kíváncsi vagy, fiacskám – felelte a hadnagy gőgösen, – Ha az embernek titkos nőügyei
vannak, általában hátsó kapukon keresztül közlekedik. És nem szereti, ha szimatolnak utána.
Herbert ajka idegesen megrándult.
– Ha nőügyeid vannak, nem szabad megfeledkezned róla, hogy a park kerítésén át lehet látni.
Theo még szégyentelenebbül vigyorgott.
– Á… szóval láttad…
– Láttam, hogy egy hölggyel beszélgettél, mást nem – felelte Herbert kurtán.
– Nos, akkor teljesen szükségtelen a további magyarázkodás.
 – Valóban így van. Csak éppen nem tartom túl becsületesnek a részedről, hogy éppen itt beszélsz
meg találkát azzal a lánnyal. Gondolj a jó hírére!
Theo gúnyosan mosolygott.
– Látom, sajnálod tőlem ezt a kis szórakozást. Irigyled a sikereimet a nőknél.
Herbertet elöntötte a pulykaméreg, ám igyekezett uralkodni magán, s nyugodtan megjegyezte:
– Tévedsz, az effajta „sikerekért” egy cseppet sem irigyellek.
– Talán ennél az egynél mégiscsak. Eddig is, ha csak tehetted, azon fáradoztál, hogy elüldözz a
közeléből – felelte Theo vádló hangon.
Herbert újra elpirult. Nem tudott hazudni neki.
– Mert eddig azt hittem, hogy a hölgy tolakodásnak veszi a közeledésedet. Az imént azonban
meggyőződtem az ellenkezőjéről.
Egy ideig némán lépdeltek egymás mellett, majd a sarkon elváltak egymástól. Herbert ekkor így
szólt unokafivéréhez:
– Komolyan kérlek, légy óvatosabb, Theo, Ha a hölgyre nem is vagy tekintettel, legalább
magadra gondolj. Talán mondanom sem kell, hogy Michelsné árgus szemekkel figyel, és még képes
lesz botrányt csinálni.
Theo bosszúsan az ajkába harapott,
– Az a nő rosszabb az ördögnél! – morogta durván.
Herbert sarkon fordult, és rövid köszönés után folytatta útját.
Sehogy sem tudta kiverni a fejéből, hogy mégiscsak kénytelen lesz Britta Lossent is Theo
áldozatai közé sorolni. Ettől a gondolattól azonban összeszorult a szíve.
,,Ő maga akarta így” – gondolta, és megpróbált fátylat borítani a történtekre.
Emiatt eshetett meg tehát a következő szombaton, hogy Theo nyugodtan csaphatta a szelet
Brittának, senki sem akadályozta meg benne. Ó, ha Britta tudta volna, milyen gyanúba keveredett!
Senki mástól nem érintette volna annyira fájdalmasan, mint éppen Herbert Frensen részéről.
Szinte még önmaga előtt sem merte bevallani, hogy azért örült annyira a szép új ruhának, mert
tudta, hogy Herbert is látja benne. Amíg a munkáját végezte, egész nap arra gondolt, vajon a férfi a
védelmére siet-e, ha kell, vagy kerülni fogja, mint ahogy a múltkor tette.
A férfi arca legutóbb hideg volt és elutasító. Máskor is büszkén, tartózkodóan viselkedett, de
nem volt barátságtalan hozzá, s miközben Britta énekelt és zongorázott, látta, hogy csillog a szeme.
Steinbrecht asszony mindig kedves, meleg hangon beszélt Herberttel. Látszott, milyen nagyra
becsüli és kedveli. Tartózkodó büszkesége ellenére ezek után csakis jó és nemes lelkű lehet,
gondolta Britta.
– Ugyan nézze már meg, gyermekem, hogy odakinn a sátrakban rendben megy-e
minden! – rezzentette fel Stangéné hangja a gondolataiból.
Britta felocsúdott, és engedelmesen kisietett az udvarra.

X.
A kerti ünnepség napján már öt óra felé megérkeztek az első vendégek, Britta éppen Steinbrecht
asszonnyal beszélgetett a nagyszalonban, amikor az első kocsik megálltak a bejáratnák.
Csodálatos nyári idő volt. Az előző napi zápornak köszönhetően üde, pormentes volt a levegő. A
park csodálatos, zöld ruhában pompázott.
Steinbrecht asszony pazar csipkeestélyiben fogadta a sorozatosan érkező vendégeket. Nyakában
egyetlen ékszerként hosszú igazgyöngysort viselt, még mindig dús hajában pedig keskeny briliáns
fejék pompázott. Évek óta nem látszott ilyen üdének és egészségesnek: fekete szeme élénken
csillogott, arcán enyhe pír ült.
Britta úgy állt mellette, mint maga a megtestesült ifjúság. Minden szem rászegeződött, és aki
még nem ismerte, minél előbb be akart mutatkozni neki. Sokan meg is lepődtek, amikor megtudták,
hogy a büszke, szép lány csupán Steinbrecht asszony társalkodónője. Inkább maguk közül valónak
gondolták, ráadásul Claudine asszony is úgy viselkedett vele, mint a lányával, nem pedig mint az
alkalmazottjával.
Még Frensennét is meglepte, hogy Britta ilyen rövid idő alatt megnyerte a szőrösszívű idős
hölgyet. Csak dr. Frensen nem csodálkozott. Egyedül ő tudta, miért szereti annyira a nagyságos
asszony Britta Lossent.
Ki meggyőződésből, ki nem, ám a ház minden vendége nagyon barátságosan viselkedett
Brittával, s elfogadta a Steinbrecht asszony részéről számára kijelölt helyet. Még a tanácsosné is
intézett hozzá néhány kedves szót, s a szép Michelsné is megpróbálta azt a látszatot kelteni, hogy el
van ragadtatva tőle. Igyekezett a lány közelébe férkőzni, főleg, ha Frensen hadnagy is arrafelé
téblábolt.
A két asszony azonban nem viseltetett őszinte rokonszenvvel Britta iránt, s ha csak tehették,
kajánul összesúgtak a háta mögött. A tanácsosné megkeseredett lelkével gyűlölt mindent, ami fiatal
és szép, és nem tetszett neki, hogy Britta üde bája elhomályosította az ő érett asszonyi szépségét,
Michelsné pedig egyszerűen féltékeny volt rá, mért komoly vetélytársat látott benne.
Frensenné elragadtatottan kiáltott fel, amint megpillantotta a lányt.
– Gyermekem, csodásan fest! Ön valóban maga a testet öltött fiatalság – mondta elismerően.
Ura finom mosollyal fűzte hozzá:
– A nejemnek igaza van, az ember szinte megfiatalodik, s öröm tölti el, ha csak kegyedre néz.
Britta arca sugárzott.
Az est folyamán Theo Frensen többször is megpróbálta félrevonni őt. A leány tartózkodása
egyre jobban lángra gyújtotta a hadnagyot. Amikor aznap először megpillantotta, s látta, hogy
szebb, mint valaha, olyan szenvedély fogta el iránta, hogy majd megőrült. Ha csak a közelébe tudott
férkőzni, a legforróbb bókokat suttogta a fülébe, bár a lány újra meg újra elutasította. Ám pontosan
ez ragadta meg a győzelemhez szokott ifjút, akinek eddig mindig könnyen sikerült rabul ejtenie a
női szíveket.
– Meddig hagyja még, hogy epekedjem kegyed után, elbűvölő, jégszívű hölgy? Rideg szívét
hidegen hagyja szűnni nem akaró szerelmem? – súgta oda neki kihasználva a kínálkozó alkalmat.
Britta emelt fővel el akart siklani mellette, de a férfi elállta az útját.
– Kérem, hadnagy úr, eresszen! – kérte határozottan.
– Addig nem, míg meg nem ajándékoz szép szeme pillantásával! Semmi szükség rá, hogy
tovább szítsa a tüzet a szívemben. Imádom… higgye el… ahogy még soha nőt nem imádtam.
Britta legszívesebben bezárta volna szemét-fülét, annyira sértették a fiatalember szavai és tüzes
tekintete. Tudta, hogy nem komolyak a szándékai, csak kegyetlenjáték, amit űz vele. Paprikapiros
arccal, tanácstalanul állt, aztán szerencsére észrevette a frissítőkkel megrakott tálcával közeledő
Friedrichet.
– Friedrich, a hadnagy úr szeretne egy italt! – kiáltott oda neki.
A lakáj odalépett a férfihoz, mire Britta kihasználta az alkalmat, és elillant. Alig tett azonban
néhány lépést, amikor hirtelen Herbert Frensen jelent meg előtte, szigorúan fénylő szemmel. A férfi
a közelben álldogált Steinbrecht asszonnyal, s mindketten látták az iménti jelenetet. A férfi egyetlen
lépést sem tett volna az érdekében, ha Steinbrecht asszony nem kéri meg, hogy hívja oda hozzá a
lányt. Ekkor kelletlenül elindult, hogy szóljon neki.
– Steinbrecht asszony kéri, fáradjon oda hozzá – közölte hűvösen.
Britta ijedten nézett rá, s némán biccentett, Szemében összefutottak a könnyek. Ettől egy kicsit
enyhült a férfi tekintetének keménysége. „Hiszen még gyermek, nem tudja, mit cselekszik” – futott
át az agyán, és akaratlanul is a lány mellett maradt. S mivel mégiscsak mondania kellett valamit, hát
udvariasan megjegyezte:
– Remélem, jól szórakozik, nagyságos kisasszony.
Ez a mondat nem volt se szellemes, se szórakoztató, hallatán mégis felragyogott a lány arca.
– Ó, nagyszerű ünnepség! – válaszolta fellélegezve, s igyekezett kiűzni a fejéből Theo sértő
viselkedésének emlékét.
Herbert oldalról fürkésző pillantást vetett rá. Annyira tetszett neki a lány finom arcéle, hogy úgy
érezte, örökké tudná nézni. Közben kimondhatatlanul kínozta a gondolat, hogy ez a gyönyörű, tiszta
teremtés kapcsolatban áll Theóval. Ha nem látta volna a saját szemével őket együtt a parkban, el
sem hitte volna róla, hogy képes elmenni egy ilyen titkos légyottra. Vagy talán azt hitte, hogy
Theónak tisztességesek a szándékai?
Herbert dühösen igyekezett elhessegetni magától a fájdalmas gondolatokat, és közömbös
dolgokról kezdett csevegni Brittával, míg odaértek Steinbrecht asszonyhoz. Aztán egy meghajlással
magukra hagyta a hölgyeket.
Britta úrnőjéhez fordult.
– Hívatott, nagyságos asszony. Mit parancsol? – kérdezte szolgálatkészen.
– Egyáltalán semmit, gyermekem. Csak láttam szorult helyzetedet a sátorfal és Frensen hadnagy
között, így hát odaküldtem az unokafivérét, hogy szabadítson meg tőle. De elkésett. Élvezettel
figyeltem, ahogy odaintetted Friedrichet.
Britta elpirult.
– Nagyon köszönöm, nagyságos asszonyom, de sajnálom, hogy miattam fárasztania kellett
Frensen doktor urat.
– Ó, Herbert szívesen tette.
– Abban nem kételkedem, hogy kegyednek örömmel tesz szívességet, de feltehetően kellemetlen
számára egy társalkodónőért fáradozni.
Claudine asszony megrázta a fejét.
– Ó, gyermekem, abban az értelemben, ahogy te gondolod, bizonyára nem. Annál jobban
ismerem… ráadásul pici kora óta. Persze kicsit tartózkodó, és mindent túl komolyan vesz. Ám
előnyére éppen ebben különbözik unokafivérétől. Gyere, térjünk vissza a vendégeinkhez.
Azzal Claudine asszony átvezette társalkodónőjét a sátrak túloldalára.

XI.
Habár Herbert Frensen eltökélte, hogy nem foglalkozik többé Theóval és Brittával, s nem hagyja
elrontani a hangulatát, képtelen volt fesztelenül, vidáman beszélgetni másokkal. Ellenkezőleg,
minél forróbbá vált körülötte a légkör, ő annál csendesebb lett. Naplementekor elosont a többiektől,
s egy csendes, kihalt ösvényen elindult a park sűrűje felé. Soha nem volt társasági ember, és aznap
különösen vágyott a magányra.
Minél mélyebbre hatolt a park sűrűjében, annál nagyobb lett körülötte a csönd. Végül megállt,
nagy sóhajjal egy fatörzsnek támasztotta a hátát, mely a park legsűrűbb részén magasodott.
Lehunyta a szemét, és élvezte a jótékony nyugalmat.
Ábrándozva nézett a lenyugvó napba, melynek sugarai áthatoltak a lombkoronán. Körülötte
hatalmasra nőttek az árnyékok.
Hirtelen fehér ruhás női alakot pillantott meg ugyanazon az úton, amelyen ő is érkezett. A nap
tüzes golyója vörös fénnyel világította meg a fehér ruhát s a csillogó hajkoronát. Olyan volt, mintha
az egész alakot aranyból öntötték volna.
Herbert hitetlenkedve meredt a gyönyörű jelenségre, s nagyot dobbant a szíve, amikor felismerte
Britta Lossent. A lány nem láthatta, mert visszahúzódott előle a csalitosba, Herbert viszont
tökéletesen megfigyelhette Brittát a lombok résein át. Sietve közeledett, és nem nézett körül.
A férfi éppen azt fontolgatta, hogy elhagyja a rejtekhelyét, és elindul vele szemben. Ebben a
pillanatban azonban nem messze felfedezett egy egyenruhát, és rögtön rájött, hogy csakis Theo
lehet az, aki serényen követi az ifjú hölgyet.
Még mielőtt eldönthette volna, hogy maradjon vagy menjen, Theo utolérte Brittát. Herbert
búvóhelyétől nem messze elállta az útját, s karját kitárva, szenvedélyesen felkiáltott:
– Most megfogtam végre, édes erdei tündér! Nincs más választása, vámot kell fizetnie!
Britta megtorpant, s dühösen villogó szemmel nézett rá.
Herbert észrevétlenül el akart tűnni, nehogy tanúja legyen holmi szerelmes légyottnak, amikor
véletlenül elkapta Britta pillantását, és hirtelen visszahőkölt. Ösztönösen kiegyenesedett, s szinte
megbűvölten meredt a dühös leányarcra. Ebben a pillanatban meghallotta Britta metszően éles
szavait is.
 Boldog izgalommal futott át agyán a bizonyosság, hogy itt bizony nem megbeszélt légyottról
van szó. Lélegzetvisszafojtva hallgatta a lányt, aki így szólt:
– Azonnal eresszen utamra, hadnagy úr! Úrnőm megbízásából sürgősen a tűzmesterekhez kell
mennem.
Theo majd felfalta szenvedélyes tekintetével a szép, ifjú hölgyet. Sokat ivott, és nagyon fel volt
ajzva.
– Addig nem állok félre, gyönyörű istennő, amíg nem ad egy csókot útvám fejében!
Britta büszkén kihúzta magát, és felháborodva kiáltotta:
– Most aztán elég a zaklatásból, uram! Nem elég, hogy lépten-nyomon követ, amióta csak ebben
a házban vagyok, most még útonállót is játszik! Magatartása nem méltó az egyenruhához, amelyet
visel. Kérem, tegye szabaddá az utat, távozzék!
– Hagyja a hősködést, szépséges Britta! Ridegségével elérte célját: őrülten magába szerettem.
Folytonos elutasításával szinte teljesen elvette az eszemet. De most aztán elég, kislány! Meg kell
csókoljalak, addig nem eresztelek!
– Csak azt merészelje! – kiáltotta Britta fenyegetően, a férfi azonban már a karjába is kapta.
A leány felkiáltott, fiatal teste minden erejével a férfi vállának feszült, fejét hátrahajtotta.
– Eresszen, vagy arcul ütöm! – kiáltotta magánkívül, és megpróbált kiszabadulni, ám a férfi
szorosan tartotta, s forró lehelete egyre közeledett az arcához.
Ekkorra Herbert Frensen felocsúdott dermedtségéből, viharként tört át a bokrokon, s egy
ugrással a dulakodók mellett termett.
Egyetlen erőteljes mozdulattal elrántotta Theót, s hangján nehezen uralkodva, fenyegető arccal
így szólt:
– Mondhatom, nagy dicsőség védtelen nőkre támadni! Elment az eszed?! Térj magadhoz!
Csak ő tudta, mekkora erőfeszítésébe került, hogy megőrizze hidegvérét. A következő
pillanatban látszólagos nyugalommal mélyen meghajolt Britta előtt, s karját nyújtva, így szólt:
– Nagyságos kisasszony, megtiszteltetés számomra, ha elkísérhetem.
Britta rémületében reszketve hagyta, hogy elvezessék.
Theo visszataszítóan felnevetett, és gúnyosan eltorzult arccal a távozók után nézett.
– Vagy úgy… elkéstem! Tehát te vagy a szerencsés kiválasztott! – sziszegte fogai között.
Brittát arculcsapásként érték ezek a szavak. Herbert magas alakja megfeszült, mintha vissza
akarna sietni Theóhoz, hogy rávesse magát, Britta halk, esedező kérése azonban visszaadta a
nyugalmát. Válla fölött megvető pillantást vetett unokafivérére, s ment tovább a lány oldalán.
Theo tajtékzott a dühtől. Természetesen egy pillanatig sem hitte, hogy Britta és Herbert
kapcsolatban állnak egymással, csupán mérhetetlen haragjában vádolta meg őket. Ismerte annyira
Herbertet, hogy tudja, ha összetűzésre kerül sor kettejük között, ő húzza a rövidebbet. Egy egyszerű
társalkodónő kedvéért botrányba keveredni pedig igazán nagy butaság volna. Van leány, asszony
éppen elég, s egyik sem olyan rátarti és rideg, mint ez a buta társalkodónő. Ekkora felhajtást
csinálni egy csók körül! Még jó, hogy éppen Herbert vetődött arra, különben nagy botrány
kerekedhetett volna belőle.
Theo megpróbálta visszanyerni lelki nyugalmát, ám mégis már-már gyűlölettel határos dühöt
érzett Herbert iránt.
– Na várj csak, te kiállhatatlan erénycsősz, ezt még megkeserülöd! Van időm, tudok várni.
Egyszer úgyis bosszút állok – morogta félhangosan maga elé.
Ezzel gyorsan visszament a társasághoz. Rosszkedvűen csatlakozott a többiekhez, Susanne
Michels asszony gyengéd pillantásai mindazonáltal gyógyírként hatottak sebzett hiúságára.
Britta ezalatt némán, remegve haladt tovább Herbert oldalán. A férfi is hallgatott, s különös
pillantásokat vetett útitársára. Látta, hogy a leány ajka meg-megrándul, s a homlokán megjelenik a
ráncok rajzolta háromszög. A keze remegve nyugodott a karján, lélegzete el-elakadt.
Britta eddigi életében már többször került olyan helyzetbe, hogy meg kellett védenie magát
egyes férfiak tolakodó viselkedésével szemben, ám Theo Frensen mindenkit túlszárnyalt
szemtelenségével. Csak ahogy ott lépdelt biztonságban Herbert oldalán, vált tudatossá benne iménti
kiszolgáltatottsága.
 A hadnagy bizonyára megtette volna, amit akart, ha az unokafivére nem siet a segítségére.
Vajon mit gondolhatott róla Herbert, amikor megpillantotta ezen az elhagyatott helyen a
hadnaggyal? Ez a gondolat annyira feldúlta nehezen visszanyert lelki békéjét, hogy kirántotta a
kezét Herbert karjából, arca elé kapta, és hangos zokogásban tört ki.
A férfi lelkében vihar dúlt.
– Tisztelt nagyságos kisasszony… kérem, szedje össze magát! – kérlelte.
A lány gyorsan megtörölte az arcát.
– Ó, hagyjon csak nyugodtan magamra! Nem szeretném tovább feltartani – tört ki belőle.
– Bocsásson meg, de még akarata ellenére is kegyed mellett maradok, míg nem tudom
biztonságban – felelte a fiatalember nyugodtan, ellentmondást nem tűrő hangon.
A lány könnyek között nézett rá, s tekintetében ott égett lelkének minden kínja.
– El tudom képzelni, mit gondolt rólam, doktor úr – dadogta. – Higgye el, nem tehetek az
unokafivére viselkedéséről. Már hetek óta követ, akár az árnyék, mindenhol az utamba kerül, pedig
már megmondtam neki, hogy terhemre van és sért a közeledése. Az imént is a tudtom nélkül
követett.
Herbert kedvesen, mélyen a szemébe nézett, s tekintetétől az ifjú hölgy fülig elpirult. Mennyire
más volt most ez a pillantás már megint!
– Nyugodjék meg, kisasszony, mindent tudok, hiszen tanúja voltam a jelenetnek. Meg kell
bocsátania, hogy nem léptem hamarabb közbe. Tévedésben voltam… Azt hittem, kegyed jogosította
fel az unokafivéremet, hogy kövesse. Azért gondoltam így, mert pár nappal ezelőtt együtt láttam
vele kegyedet a parkban. Utána találkoztam Theóval a hátsó bejáratnál, és… és egy szóval sem
igyekezett eloszlatni a gyanúmat, hogy előre megbeszélt találkáról volt szó.
Britta halovány arccal, döbbenten meredt rá.
– Igazán azt hitte rólam? Ó, Istenem… hogyan tisztázhatnám magam?
– Az imént történtek után teljesen felesleges, nagyságos kisasszony.
– De igen – felelte a lány. – Szeretném, ha meghallgatna. Az unokafivére többször is besurrant a
parkba a hátsó kapun keresztül. Elbújt valahová, s aztán legnagyobb rémületemre egyszer csak
előbukkant, és elállta az utam. A találkozásoktól való félelmemben többé nem is merészkedtem
egyedül a parkba. Ezt észrevette Stangéné is, és a kezembe adta a hátsó kapu kulcsát, amit most már
bezárhatok magam mögött. Tudta, hogy nagyon szeretem a parkot, és… és ő is észrevette, hogy
Frensen hadnagy gyakran ott ólálkodik a közelben. Tegnap óta a kapu zárva van… ó, Istenem,
milyen rossz véleménnyel lehetett rólam… most már tudom, miért nézett rám szombaton és ma is
olyan dühösen.
Herbert szeme felragyogott, mire Britta ijedten elnémult.
– Hát észrevette?
A lány bólintott.
– Nem dühösen néztem, inkább csak… szomorúan. Az ember nem szívesen látja, ha egy
csodálatosan szép képre árnyék vetül – mondta Herbert fojtott hangon.
A lány kapkodó mozdulattal megigazította a haját, s kissé elfordította a fejét. Miután leküzdötte
elfogódottságát, gyorsan így szólt:
– Már látom is a tűzmestereket, akiknek át kell adnom az üzenetet. Köszönöm, hogy elkísért,
doktor úr…
S mielőtt Herbert bármit is felelhetett volna, elsietett. A férfi elgondolkodva nézte a tovatűnő
tündéri alakot, amely fehér angyalként olvadt bele a szürkületbe. Szomorú, borongós hangulata már
a múlté volt. Olyan mennyei boldogságot érzett, mintha mesés ajándékot kapott volna.
Abban a pillanatban eszébe sem jutott, hogy lesz még egy kellemetlen összeütközése Theóval.
Minden borongós, csúf gondolatot messzire hessegetett magától, s a szívében nem volt helye
másnak, csak annak az örömnek, amely ujjongással töltötte el.
Nem követte Brittát, de a helyén maradt, és megvárta, amíg visszajött. A lány mélyen elpirulva,
félénken pillantott rá. Eszébe jutott, hogy meg sem köszönte a segítségét, de nem merte
megszólítani. Megijesztette a férfi pillantása… vagy inkább az az érzés, amelyet a szívében keltett.
Mintha kicsúszott volna a talaj a lába alól.
 Herbert hagyta, hogy elhaladjon mellette, s csak távolról kísérte, amíg vissza nem érkezett a
többiekhez. Ő maga nem csatlakozott azonnal a társasághoz, mert nem akarta hírbe hozni a lányt
azzal, hogy együtt tér vissza vele a kihalt sétányon.
Amikor végül odalépett a többiekhez, Theo jelent meg mellette, s gúnyos mosollyal
megkérdezte:
– Nos, több szerencsével jártál, mint én?
– Hallgass, vagy… földhöz teremtelek! – vágta rá Herbert magánkívül a haragtól és
felháborodástól.
– Ugyan, ugyan! Nem kell mindjárt ilyen tragikusan felfognod a dolgot! Ez a tréfa a kislánnyal
nem éri meg!
– Szégyelld magad! – mondta Herbert higgadtabban, mivel rájött, hogy Theo az egészet csak
szórakozásnak tekinti, meg aztán a bácsikája és nénikéje iránti szeretetből is kerülni akarta a
feltűnést.
– Szégyelljem magam? – gúnyolódott Theo, – Nem kisdiák vagyok, hanem kész hadnagy!
Herbert szótlanul elfordult. Látta, hogy Theo többet ivott a kelleténél. Megkereste
nagybátyjukat, és színlelt könnyedséggel a hangjában így szólt hozzá:
– Hermann bácsi, kezelésbe vehetned Theót némi savanyúvízzel. Ha így folytatja az ivást, a tánc
kezdetére kikészül.
Az öregúr Theót kereste tekintetével.
– Nagy ma a hőség, a pezsgő pedig hűvös és frissítő. Nem lehet rossz néven venni tőle, hogy
derekasan kóstolgatta – mondta bocsánatkérően.
– Igen, bácsikám, de mégis jobb, ha utánanézel. Hölgyek is vannak a társaságban.
– Természetesen, Herbert. No, de hol bujkál az a haszontalan? Á, ott áll Michels asszony mellett.
Ne aggódj, máris intézkedem!
Azzal feltűnés nélkül odasietett Theóhoz, s kezét a karjára téve megszólította:
– Elkísérhetnél a sátorhoz, fiam. Innék egy kis vizet. Tudod, a pezsgő szörnyen feltüzesít
Theo a parkbéli jelenet után kissé lehangolt volt, de nem adta fel a reményt, hogy elnyerheti
Britta kegyeit. Iménti támadását magyarázhatja azzal, hogy a szerelem szinte elvette az eszét. Nem
lesz könnyű dolga, annál is inkább, hogy Michelsné árgus szemekkel követi minden lépését. A
hadnagy kedvét a nehézségek azonban csak még inkább fokozták, és ehhez hozzájárult az is, hogy
egyúttal szerette volna Herbertet is kiütni a nyeregből. Bizonyára boldogan tetszelgett a nemes
lovag szerepében, gondolta Theo, de sebaj, még korántsem adta fel a harcot. Sőt, csak most kapott
igazán kedvet a küzdelemhez.
Időközben besötétedett. A zenekar egyveleget játszott a legújabb operettekből, s mindenhol
kigyúltak a lámpák és a lampionok. Hamarosan harsonaszó jelezte a tűzijáték kezdetét. Mindenki a
park túloldala felé fordult, ahol meggyújtották a petárdákat.
Theo igyekezett kiszabadulni a városi tanácsos, a tanácsosné és a Michels házaspár társaságából,
hogy a sötétség leple alatt megkeresse Brittát, és hatásosan eljátssza neki a mindent megbánó
hősszerelmes szerepét. Susanne asszony azonban a karjába kapaszkodott, s így mozdulni sem
tudott.
Amikor látta, hogy Britta a háziasszony és Frensenné társaságában a többi vendéggel beszélget,
megnyugodott.
Herbert sem mulasztotta el, hogy megbizonyosodjék Britta biztonságáról. Csak azért nem
szólította meg, mert nem akarta újra zavarba hozni. Bizonyára időre van szüksége, hogy
visszanyerje a nyugalmát. Nem messze a lánytól foglalt helyet, s úgy intézte, hogy a tűzijáték alatt
lássa az arcát.
Hamarosan fellőtték az első rakétákat, s a csillagos égbolt csodálatos hátteret biztosított a
látványhoz.
Britta csillogó szemmel figyelte a villódzó fényeket. Olykor nem tudta azt sem megállni, hogy
elragadtatásában fel ne kiáltson. Hangja beleolvadt a többi vendég üdvrivalgásába, Herbert mégis
meghallotta, s boldogan figyelte az elragadtatott arcot. A tűzijátékból nem sokat látott, Britta
arcjátékát sokkal szebbnek és érdekesebbnek találta.
 A fiatal lány úgy érezte magát, mint a mesében. Nagy odaadással figyelte az égi színjátékot, ám
a gondolatai a parkbéli események körül forogtak. Theo pimaszsága még most is arcába kergette a
vért. Boldogsággal töltötte el, hogy Herbert oly lovagiasan a védelmére kelt, s égett benne a
kíváncsiság, vajon ezentúl hogyan viselkedik majd vele szemben a férfi.
Még soha életében nem volt neki ennyire fontos egy fiatalember véleménye és vele szemben
tanúsított viselkedése. Ezzel együtt ugyanakkor harcolni próbált az érzései ellen, amelyeket Herbert
keltett benne már az első pillanattól fogva. Hisz miért is foglalkozik vele? A végén neki úgyis csak
a szenvedés jut. Az ő helyzetében nem engedheti meg magának, hogy gyengéd érzelmeket tápláljon
a fiatalember iránt. Eléggé ismerte már az életet ahhoz, hogy tudja, egy nincstelen társalkodónő
nem reménykedhet abban a boldogságban, hogy dr. Herbert Frensen feleségül kérje.
Mialatt a tűzijáték szivárványszínei beragyogták a nyári égboltot, és körös-körül boldog emberek
csodálták a csillogó színjátékot, Ámor nyilai megfelelő célpontot találtak a két fiatal szívében…

XII.
A tűzijáték után a társaság bevonult a házba, hogy a nagyteremben elfogyassza a vacsorát.
Britta helye az asztal végén volt, a fiatalok között. Asztalszomszédja, Haller fogalmazó úr
gyakran megfordult a Steinbrecht-házban, így Britta már többször kellemesen elcsevegett vele. A
férfi mindig előzékeny és kedves volt hozzá, s ő tudta róla, hogy rövidesen eljegyzi magát egy
külföldi leánnyal. Ezért is örült a szomszédságának, s vidáman és felszabadultan társalgott vele.
Elfogulatlanságát csak két szempár zavarta, melyek gyakran pillantottak reá az asztal túlsó
feléről.
Az egyik Frensen hadnagyé volt, aki újra meg újra zavarba hozta esedező tekintetével. A másik
Herbert Frensené – aggódó, fürkésző pillantás… a mélyén kedves, meleg fény.
Brittának nem mindig sikerült kitérnie e pillantások elől, így hol elpirult, hol visszanyerte eredeti
arcszínét. Ettől aztán szebb volt, mint valaha.
Claudine asszony sok elismerést hallott szép társalkodónőjéről. Ismerősei nem takarékoskodtak a
dicsérettel, főleg amikor látták, hogy jólesik neki.
Az ifjúság örült, amikor asztalt bontottak. Rövid időre mindenki a kisebb helyiségekbe vonult,
vagy a teraszon sétált, míg a termet előkészítették a tánchoz. Amikor azonban felcsendült a zene,
minden fiatal és táncra kész vendég elfoglalta a helyét.
Claudine asszony néhány idősebb hölggyel a zeneterem kandallójánál üldögélt, Britta úrnője
mögött foglalt helyet. Az idős hölgy hátrafordult hozzá, és megkérdezte:
– Gyermekem, mit keresel te itt? Odaát van a helyed, a táncoló ifjak között.
Britta szerényen így válaszolt:
– Nagyon hálás lennék, ha megengedné, hogy itt maradjak, nagyságos asszony.
Claudine asszony mosolyogva Frensennéhez fordult.
– Hallotta ezt, kedves doktorné? Ez a fiatal teremtés itt nem akar táncolni!
Az asszony elnevette magát.
– Gondolom, csupán kötelességérzetből van itt, Britta kisasszony bizonyára szívesen táncol, ha
kegyed engedélyt ad rá. Vagy tényleg nem szeret táncolni, gyermekem?
Britta elpirult.
– De igen, nagyságos asszony, csak… nem szeretnék egyetlen fiatalembert sem kínos helyzetbe
hozni. Egy pillanatra sem felejtem el, milyen állást töltök be ebben a házban.
– Ne butáskodjon, kicsim. Fogadjunk, hogy a fiatalurak… no és a kicsit idősebbek is alig várják,
hogy felkérhessenek egy ilyen csinos kislányt.
Claudine asszony mosolyogva bólintott.
– Nekem is” pontosan ez a véleményem.
– De nem szeretném elhanyagolni a kötelességemet.
Claudine asszonynak tetszett Britta előzékeny, büszke, ám szerény viselkedése.
– Szeretném, ha helyettesítenél a táncteremben, akkor én itt nyugodtan beszélgethetek. Amúgy
sincs elég hölgy a tánchoz. Kérlek, légy ott helyettem!
Britta kezet csókolt asszonyának, s vonakodva elindult a nagyterembe. Sértette a büszkeségét,
hogy arra várjon, valaki sajnálatból táncba vigye. Legszívesebben egyáltalán nem is táncolt volna.
Úgyis csak Steinbrecht asszony kedvéért tűrik meg a társaságban. Ezt az imént burkoltan ugyan, de
félreérthetetlenül a tudomására hozta a mézédes mosolyú, ám szúrós tekintetű tanácsosné.
Még el sem érte az ajtót, amikor asztaltársa, Haller fogalmazó úr lépett hozzá:
– Nagyságos kisasszony, már mindenütt kerestem. Az első tánc, mint asztalszomszédját, engem
illet.
S karját köré fonva, tánclépésben elvezette a lányt, Haller kitűnően táncolt. A tánc öröme
elragadta Brittát, s átadta magát a ritka élvezetnek. Sok szem nyugodott eközben a nagyszerű
táncosnőn. Alighogy kibontakozott Haller karjából, máris előtte állt Görger kapitány, hogy felkérje.
Ahogy a férfi karján végiglejtett a termen, Britta meglátta egy oszlop mellett Herbertet. Tekintetük
találkozott, s a fiatalember szemében oly különös kifejezés ült, hogy a lány mélyen elpirult tőle.
Közvetlenül ezután Theo Frensen lejtett el előtte Michels asszonnyal, s tüzes pillantást lövellt
felé. A leány lehunyta a szemét, mintha valami szörnyűséget látott volna, s felsóhajtott.
Görger kapitány azt hitte, elfáradt, ezért hát szünetet tartott. Élénken diskurált Brittával,
miközben tekintete ámulva tapadt a lány arcára, alakjára.
A következő tánc kezdetekor Frensen hadnagy lépett Brittához, hogy felkérje. A lány túl későn
vette észre, s már nem tudott kitérni előle. Ugyan miféle kényszernek engedelmeskedik ez a férfi,
hogy fáradhatatlanul üldözi?
Theo arcátlansága egyenesen megbénította. Nagyon megrémült, amikor a férfi, sarkát összeütve
meghajolt előtte, hogy táncra kérje. Még mielőtt azonban megmozdulhatott volna, váratlanul egy
nyugodt hang szólalt meg mellette:
– Elkéstél, Theo. A nagyságos kisasszony már nekem ígérte ezt a táncot.
Britta döbbenten nézett fel Herbert Frensenre, aki szemrebbenés nélkül a karját nyújtotta, Theo
dühös pillantást vetett az unokafivérére, s bizony kevés hiányzott, hogy ne dobbantson a lábával.
Herbert a táncparkett felé indult Brittával, aki kábultan lépdelt mellette.
– Remélem, nem haragszik, nagyságos kisasszony, amiért ilyen önhatalmúlag jártam el. De
láttam, milyen kínos volna kegyednek az unokafivéremmel táncolni.
Britta tágra nyílt szemmel nézett rá.
– Nagyon jól gondolta, doktor úr, és… én kimondhatatlanul hálás vagyok, de… semmi esetre
sem szeretném, ha csupán miattam összetűzésbe kerülnének. Ha a hadnagy úr újra felkér, nem
utasíthatom vissza. Tudja, ha rajtam múlik, legszívesebben távol maradok a táncteremtől, de
Steinbrecht asszony nem engedte.
A férfi összeráncolta a homlokát, s a szeme fenyegetően megvillant, amikor megjegyezte:
– Ebben az esetben kénytelen leszek megtiltani az unokafivéremnek, hogy még egyszer felkérje.
Britta megrémült.
– Az ilyesmi rossz vért szül, doktor úr. Kérem… nagyon szépen kérem, kerülje el a botrányt! Ha
erre sor kerül, bizonyosan elveszítem az állásomat.
A fiatalember szíve a leány könyörgő tekintete láttán hangosan kalapált. Micsoda beszédes
szeme van ennek a lánynak! Milyen mély érzéseket tükröz! Mily nemesek a vonásai! Már nem
értette önmagát, hogyan kételkedhetett egy pillanatra is a tisztaságában.
– Legyen nyugodt, nagyságos kisasszony, olyan finoman intézem el a dolgot, hogy kegyed észre
sem veszi. Theo nagyon… szóval könnyelmű… de szó nélkül engedelmeskedni fog az
utasításaimnak, miután nyugodt körülmények között meggyőzöm azok szükségességéről.
Britta aggodalmasan felsóhajtott.
– Biztosra veszem, hogy viszály lesz belőle. Ezt nem hagyhatom, inkább… inkább táncolok
vele.
– Csakhogy nem engedem, hogy még egyszer megérintse kegyedet! – sziszegte Herbert
feldúltan.
A lány összerezzent és elsápadt. Ekkor a férfi összeszedte magát, és így folytatta:
– Meglátja, hallgat rám, és a közelébe sem megy többet kegyednek. Amiatt pedig ne aggódjon,
hogy ez a kis nézeteltérés megrontja kettőnk viszonyát. Mi már évekkel ezelőtt eltávolodtunk
egymástól, s csak a bácsikánkra és a nénikénkre való tekintettel őrizzük a látszatot, ugyanis nagyon
sokat köszönhetünk nekik. De ne szalasszuk el ezt a pompás keringőt, még ha jogtalanul csikartam
is ki!
Tánclépésben lejtettek tova, Britta már nem tudta, mi történik vele. Szíve nyugtalanul vert,
pulzusa felgyorsult. Egyszerre szeretett volna sírni és ujjongani.
Szeme előtt rózsaszínű ködfátyol lebegett, s azt kívánta, bár örökké tartana ez a tánc.
A tánc hevében Herbert Frensen is elveszítette hidegvérét. Páratlan boldogság töltötte el. Karján
a karcsú, fehér ruhás alak olyan volt, mintha végre testet öltött volna a lány, akiről mindig is
álmodozott. Az imént hirtelen elhatározással akadályozta meg Theót abban, hogy táncoljon
Brittával. Úgy érezte, unokatestvére azzal, hogy táncra kéri, újra megsértené a kisasszonyt. Amikor
a táncnak vége lett, a két fiatal úgy nézett egymásra, mintha bódító álomból ébrednének. Tekintetük
néhány másodpercre önfeledtem egymásba olvadt. Azután felocsúdtak, s Herbert visszavezette
hölgyét a helyére.
Udvariasan elköszönt tőle, majd Theo keresésére indult. A hadnagy a teraszajtóban állt, és
dühösen figyelte.
– Csak egy szóra, Theo – fordult hozzá Herbert, és mindketten kiléptek az elnéptelenedett
teraszra.
– Mit akarsz? – kérdezte Theo kurtán, és kihívó pillantást vetett rá.
– Mindjárt meghallod. Felszólítalak, hogy ne kérd fel többet Lossen kisasszonyt táncolni.
A hadnagy gúnyosan elnevette magát.
– Mi jogon ütöd bele az orrod a dolgaimba? Egyébként is magyarázattal tartozol a történtekért.
Az egész csak rám és a szóban forgó hölgyre tartozik.
Herbert nem veszítette el a nyugalmát..
– Tévedsz, ugyanis minden jóérzésű férfira tartozik, aki egy kicsit is tiszteli a nőket. Egyetlen
úriember sem nézheti tétlenül, ha durván rátámadnak egy védtelen lányra.
– Te! Azt mondom, vigyázz a nyelvedre, mert még elfelejtem, hogy az unokafivérem vagy!
– Csakhogy én nem felejtem el. Ezért is fogom vissza magam. Ha nem rólad lett volna szó,
egyszerűen leütöttem volna az erőszakoskodót a parkban.
Theo gúnyosan elnevette magát.
– Nekem ugyan ne prédikálj! Inkább valld be, hogy szerelmes vagy abba a lányba, azért nem
akarod, hogy az enyém legyen.
– Hogy érted azt, hogy a tiéd legyen? Feleségül akarod venni talán a hölgyet? Ebben az esetben
a lánykérés igen különös módját választottad. Az ember nem sérti meg azt a hölgyet, akinek fel
akarja ajánlani a nevét.
Theo először megrökönyödve hallgatta, majd nyersen elnevette magát.
– Feleségül venni? Megbolondultál? Az ember nem vesz feleségül egy társalkodónőt!
– Még kevésbé terheli nem kívánatos udvarlásával.
– Honnan veszed, hogy nem tetszik neki?
– Elég egyértelműen visszautasított, nem?
– Ugyan… eleinte mindegyik húzódozik egy kicsit. Ha nem lépsz közbe, már régen célt értem
volna nála.
– Kötve hiszem, Lossen kisasszony nem az a fajta, amilyenekkel téged eddig összehozott a sors.
Theo rántott egyet a vállán.
– Értesz is te a nőkhöz!
– Ha a nőkhöz nem is értek, de a női nemet tisztelem, A tiszta, feddhetetlen női lelket pedig
mindennél többre becsülöm.
– Hűha… de erkölcsösek lettünk! Fejezzük be ezt az értelmetlen szócséplést Ne avatkozz többé
a dolgaimba!
– Mihelyt a becsületszavadat adod, hogy nem kéred fel többé Lossen kisasszonyt, és a jövőben
felhagysz a molesztálásával.
– Eszemben sincs ilyet ígérni.
 – Mégis megteszed, Theo. Kérlek.
– Aha, szóval már kérsz.
– Azért, hogy ne kelljen kényszerítenem téged.
– Kényszerítened? Azt szeretném én látni! Eszemben sincs, hogy a szavamat adjam. A kicsike
túlságosan édes, én meg fülig belehabarodtam.
– Hallgass! – ordított rá Herbert. – Megtiltom, hogy ilyen hangon beszélj róla!
– No, nézd csak… tehát mégiscsak szerelmes vagy belé – jegyezte meg Theo pimasz mosollyal.
Herbert ökölbe szorította a kezét, s a homlokán kidagadtak az erek, amikor válaszolt.
– Erre nem vagyok hajlandó felelni.
– Nincs is rá szükség. S csak hogy tudd… hajlandó vagyok harcba szállni érte.
– Egy szavam se lenne, ha tisztességes szándékkal közelednél felé. Már csak Steinbrecht
asszonyra való tekintettel is vigyázhatnál, hogy ne okozz kellemetlenséget.
– Majd ha százéves leszek, akkor ijesztgess holmi matrónákkal.
– Szégyelld magad!
– Ugyan, hagyjál!
– Add a szavad, hogy békén hagyod Lossen kisasszonyt.
– Nem!
– Utoljára kérlek.
– Nem!
Herbert erre kiegyenesedett, és határozott hangon így szólt:
– Ha nem adod azonnal a becsületszavad, akkor holnap továbbadom a váltót, amit tavaly
vásároltam vissza helyetted.
Theo elfehéredett, és döbbenten hátralépett− Könnyelműségében már régen megfeledkezett arról
a váltóról. Hogy kártyaadósságát kiegyenlítse, kiállított egy háromezer márkáról szóló váltót, és
aláhamisította a nagybátyja nevét. Azt remélte, hogy a lejárta előtt sikerül visszaszereznie,
csakhogy nem tudott felhajtani annyi pénzt. Szorult helyzetében Herberthez fordult segítségért.
Herbert előteremtette az összeget, és visszavásárolta a váltót. A kölcsönkért pénzt nagy lemondások
árán részletekben visszafizette. Egyetlen szóval sem emlékeztette Theót az adósságára, viszont a
váltót gondosan megőrizte a tárcájában. Unokafivére néhány köszönő szóval elintézettnek tekintette
a dolgot, és többé fel sem hozta a tartozását. Herbert már máskor is kihúzta a csávából.
A váltóügy óta azonban Herbert sokkal hűvösebben viselkedett Theóval, aki fel sem figyelt erre,
hiszen sohasem táplált rokoni érzelmeket iránta. Azt hitte, annak idején Herbert megsemmisítette a
váltót, s lám, most fegyverként használja ellene.
Theo megtörölte verejtékező homlokát.
– Te… te még őrzöd azt a váltót? – dadogta.
– Igen, hiszen még nem adtad vissza a kölcsönt. Háromezer márkát fizettem érte – felelte
Herbert hűvösen.
– Hallgass! Ne olyan hangosan… még meghallja valaki – mondta Theo aggodalmas arccal.
– Egyedül vagyunk. Várom a döntésedet.
– Istenem, de fontos lehet neked az a lány, ha képes vagy egy régi könnyelműségemre
emlékeztetni…
– Nem maradt más választásom. Nos, akkor a szavadat adod?
Theo, akár egy neveletlen iskolásfiú, toppantott egyet.
– Kénytelen vagyok, vagy van más választásom? Különben a torkomnak szegezed a kést.
Mindenesetre nem tartom úriemberhez méltónak a viselkedésedet, és csak azzal tudom magyarázni,
hogy bele vagy habarodva abba a lányba.
– Úgy, ahogy te gondolod, nem vagyok „belehabarodva”. Ahhoz túlságosan nagyra tartom.
Theo elfintorodott.
– Csak nem akarod feleségül venni? Habár ahogy ismerlek, képes lennél ekkora butaságra.
– Tévedsz, nem lennék képes ekkora butaságra… legalábbis addig nem, amíg nem tudom
rendesen eltartani magam. Nem vagyok hozzá elég könnyelmű.
Theo élesen felnevetett.
 – Ebben az esetben csak gratulálni tudok, amiért nem vagy könnyelmű. Különben még képes
lennél eltolni az életed azzal, hogy összekötöd egy olyan lányéval, aki szegény, akár a templom
egere.
– Fejezzük be a beszélgetést. Akkor tehát a szavadat adod?
– Igen.
– Rendben van.
Herbert lassan megfordult, és cigarettára gyújtva a park felé indult. Theo gyűlölködve nézett
utána. Nem tudta elviselni, hogy a csatából végül mégiscsak az unokatestvére került ki győztesen.
– Nyugodt lehetsz, nem hagyom ennyiben… ezért még megfizetsz! – sziszegte, aztán sarkon
fordult, és visszament a táncterembe.
Herbert képtelen volt visszatérni a mulatózok közé. Nemes jelleménél fogva nem szívesen
emlékeztette Theót a váltóra. Tulajdonképpen nem is tette volna meg, ha nincs rákényszerülve.
Csakhogy semmi más lehetőséget nem látott arra, hogy Brittát megvédje Theo tolakodásától.
Az iménti kínos beszélgetésnek hála, a saját érzelmeit illetően is világosság született az agyában.
Már tudta, hogy szereti Britta Lossent, és nem is hadakozott a szívét betöltő hatalmas érzés ellen.
Egyelőre persze meg sem kísérelheti elnyerni a lány szerelmét, hiszen nem ígérhet neki semmit.
Joggal remélte azonban, hogy nemsokára javul a helyzete, ugyanis jó kilátása volt rá, hogy a
laboratórium élére kerüljön. Addig viszont türelemmel kell lennie.
Talán gyorsabban célhoz érhet, mint hiszi, S ha Britta Lossen beéri szerényebb körülményekkel,
és hajlandó megosztani vele a sorsát, ő lesz a világ legboldogabb embere.
Mily csodálatos érzés szeretni, és tudatában lenni a bennünk tomboló érzelmeknek!
Amikor idáig jutott, hirtelen elfogta a vágy, hogy újra lássa Brittát. Eldobta a cigarettát, és
visszament a terembe.
Már az ajtóban összefutott a lánnyal, akinek az imént nem kerülte el a figyelmét, hogy az
unokafivérek kimentek a teraszra, de Theo egyedül tért vissza.
A hadnagy ezúttal úgy ment el mellette, hogy nem fúrta arcába a tekintetét, ahogy eddig tette, s
annak ellenére, hogy a lány egyedül álldogált, nem szólította meg. Ebből Britta azt vette ki, hogy az
unokafivérek között egyezségre került sor, s ettől megmagyarázhatatlan félelem fogta el.
Amikor meglátta Herbertet, megkönnyebbülten fellélegzett. Fénytelen szemmel, riadtan emelte
rá a tekintetét. A férfi megnyugtatóan rámosolygott, és odalépett hozzá.
– Minden rendben, nagyságos kisasszony. Az unokafivérem nem környékezi meg többé, én
pedig helyette is az elnézését kérem – szólt félhangosan.
A lány még most is félénken pillantott rá.
– Biztosan nem akadt semmi kellemetlensége emiatt, doktor úr?
– Nem, semmi – mosolygott Herbert.
Britta szeme felragyogott.
– Köszönöm… ó, nagyon köszönöm – mondta izgatottan, s mivel érezte, hogy a szeme megtelik
könnyel, gyorsan elfordult, és eltűnt az ajtó közelében beszélgető férfiak csoportja mögött.
A férfi követte a tekintetével.
Az ünnepség késő éjjel ért véget. A vendégek sajnálkoztak, amiért a kellemes estének ilyen
hamar vége szakadt. A Frensen fivérek az utolsók közt távoztak. Theo mereven, hivatalosan
búcsúzott el Brittától, Herbert viszont melegen megszorította a kezét. „Minden
rendben?” – kérdezte a tekintete.
A lány kedves mosollyal viszonozta a kézszorítást, Steinbrecht asszony mellettük állt e néma
búcsú közben, s fekete szeme fürkészőn pihent meg a fiatalok arcán. Szemében gyengédség
tükröződött, ahogy Britta karjára támaszkodva felment a lépcsőn.
A kisasszony úrnőjének ajtaja előtt még megkérdezte, hogy szükség van-e további szolgálataira.
Ekkor Claudine asszony a két kezébe fogta az arcát, és homlokon csókolta.
– Jól szórakoztál, kislányom? – kérdezte.
– Ó, csodálatos este volt… a legszebb, amit valaha is átéltem – felelte Britta boldog sóhajjal.
 XIII.
Nem sokkal a kerti ünnepély után Steinbrecht asszony hat hétre elutazott Brittával a Keleti-
tengerhez. Elutazásuk előtt már csak egyetlen fogadónap szerepelt a programban, melyről Theo
Frensen távol maradt.
Herbert alig foglalkozott a lánnyal többet, mint máskor. Nem akart szóbeszédre okot adni. Ám
ha feltűnés nélkül válthatott néhány szót vele, hangja meleg, szívből jövő volt. Lelke mélyén örült,
hogy Britta olyan bizalommal tekint rá, mint egy barátra, akinek immáron meggyőződött a
hűségéről.
Senki nem sejtette, mi zajlik a két fiatal szívében. Csak Claudine asszony szeme volt elég éles, s
a látottak nagy megelégedésére szolgáltak. Aztán hetekre búcsút vettek egymástól. Nemcsak
Steinbrecht asszony utazott el, hanem legtöbb barátja is.
Britta életében először látta a tengert, s először találkozott egy tengerparti fürdőhely nyüzsgő
forgatagával. Nagy érdeklődéssel fordult minden újdonság felé. Legeslegjobban a nyílt tengeren
való fürdőzést élvezte. Kiváló úszó volt, egyszerűen képtelen volt betelni a tengerrel. Steinbrecht
asszony gyakran korholta mosolyogva, amiért ki sem akart jönni a vízből. Aki nem ismerte őket, azt
hitte, a két finom hölgy csakis anya és leánya lehet.
Claudine asszony és Britta kapcsolata egyre inkább elmélyült. Az idős hölgy azt sem tudta,
hogyan kényeztesse a lányt, aki őszinte hálával és odaadással viszonozta úrnője szeretetét és
jóságát. Félszegségét egyre inkább levetkőzte, s szívében gyermeki szeretet ébredt a jóságos
asszony iránt, aki megszépítette az életét. Egyre inkább kibontakozott vidám természete, s Claudine
asszony boldogan kapta fel a fejét, valahányszor meghallotta kislányosan boldog, önfeledt
nevetését. Az idős hölgy is teljesen megváltozott, amióta Britta vele volt. Az élet újra tartalmat
nyert számára, s most először örült igazán gazdagságának, amivel megszépíthette Britta életét.
A hölgyek augusztus második felében utaztak haza, Britta titokban örült az első fogadónapnak,
mert azt remélte, hamarosan viszontlátja Herbertet.

XIV.
Lossen kisasszony úgy lépte át az előkelő, csöndes ház küszöbét, mint aki hazaérkezett.
Már az első napokban több meghívást kaptak, Mi-chelsék nagy vacsorát adtak, Frensen úr és
neje pedig „kedélyes estebédre” invitálta őket. Asszonyával együtt Brittát is meghívták
mindenüvé – Még Haber tanácsosné is rászánta magát, hogy meghívja egy teára. A tanácsosné a
lehető legszerényebben viszonozta a meghívásokat. Minden évben egyszer, szeptember elején
azokat a hölgyeket látta vendégül, akiknek vendégszeretetét élvezte, az urakat pedig decemberben
invitálta meg egy villásreggelire. A meghívottak csak kötelességből, ímmel-ámmal mentek el a két
rendezvényre, ahol a hölgyeknek híg teát és süteményt, az uraknak sört és virslit kínáltak.
Haberné éreztette Brittával, hogy ez a meghívás nagy kitüntetés, s ha méltó akar lenni rá,
segítenie kell a szobalánynak a felszolgálásban.
Britta, a maga szerény módján szívesen meg is tette, Claudine asszony homloka azonban ráncba
szaladt.
A városi tanácsosné észrevette, hogy Steinbrecht asszony neheztel. Istenem! – gondolta. Az öreg
hölgy túlságosan nagy felhajtást csinál a lány körül! Britta iránti érthetetlen haragja nőttön-nőtt,
Michels asszonnyal gyakran vitatkoztak rajta, hogy a lány haja igazi-e vagy sem. Mivel őt magát a
sors csak gyér hajzattal áldotta meg, dühítette Britta aranyszínű, dús hajkoronája.
Michels asszonynak az volt a véleménye, hogy mégiscsak igazi lehet, hiszen egyébként egy
kisebb vagyonba kerülne a frizurája.
A tanácsosné továbbra sem hitt a haj valódiságában, s szívesen megszégyenítette volna Brittát
emiatt. Egy napon elérkezettnek látta a pillanatot, hogy ezt megtegye.
– Kedves kisasszony, képzelje, nem tudunk napirendre térni hihetetlenül dús hajkoronája felett.
Mondja csak, az egész a sajátja? – szegezte neki a kérdést.
A lány elpirult.
– Természetesen – felelte nyugodtan.
– Szeretném egyszer kibontva látni.
Britta elmosolyodott.
– Ugyan, hiszen nincs benne semmi rendkívüli, nagyságos asszony.
– Ugye, hölgyeim, mindannyian szeretnék leengedve látni Britta kisasszony haját? – erősködött
a tanácsosné.
Britta összeráncolta a homlokát. Mindig nagy munkát jelentett számára a frizurakészítés. Eszébe
sem volt csupán azért kibontani, hogy kielégítse egyesek beteges kíváncsiságát.
Ekkor Claudine asszony váratlanul felemelkedett a helyéről, és Britta széke mögé lépett. Gúnyos
pillantást vetett a tanácsosné kaján arcára, és így szólt:
– Gyere, Britta, majd én segítek. Becsületbeli ügy, hogy tisztázd magad e sajnálatos „tévedés”
gyanúja alól.
Ezzel fogta, és kihúzta a fésűket Britta hajából, amelyet a tengeren, vitorlázás után már látott
egyszer kibontva. Kioldotta a vastag, aranyszínű hajfonatokat is, mire az egész hajkorona dús
hullámokban omlott le. Az asszony szétterítette a lány vállán az arany zuhatagot.
– Nos, kedves tanácsosné asszony, remélem, sikerült eloszlatnunk a kételyeit – jegyezte meg
Steinbrecht asszony maró gúnnyal.
A hölgyek alig tudtak szóhoz jutni az ámulattól, a tanácsosné pedig majd megpukkadt mérgében.
– Kedves gyermekem, hogy maga micsoda kincset hord a fejét! – kiáltott fel végül
elragadtatással.

Herbert egyetlen szombaton sem hiányzott a Steinbrecht-házból. Egy ideje más estéken is
megjelent Claudine asszony meghívására. Ezek mindig élvezetes órák voltak. Ők hárman szavak
nélkül is megértették egymást. Britta elénekelte a legszebb dalokat, amit csak tudott, és eljátszotta a
Holdfény-szonátát.
Egyszer, egy esős őszi estén igen meghitt és kellemes hangulat uralkodott Claudine asszony
szalonjában. Egy új és népszerű irodalmi műről beszélgettek, s élvezték egymás társaságát,
Steinbrecht asszony a könyvtárszobába küldte Brittát, hogy hozza el az említett könyvet. Szerette
volna, ha felolvas belőle egy részletet.
Ahogy Britta elhagyta a szobát, Herbert csillogó szemmel, önfeledten nézett utána. Majd
összeszedve magát hirtelen felegyenesedett, s szeme Claudine asszony tekintetével találkozott. Az
idős hölgy szemében kimondatlan kérdés ült, ami a férfi arcába kergette a vért. Megértette a néma
kérdést, s a hölgy kezét ajkához emelve, ellenállhatatlan kényszernek engedelmeskedve így szólt:
– Igen, nagyságos asszony. Úgy van, ahogy gondolja. Szeretem Lossen kisasszonyt. Ha egy
napon abban a helyzetben leszek, hogy családot alapíthatok, ő lesz az, akit feleségül kérek.
Steinbrecht asszony megszorította a kezét.
– Örülök, hogy a bizalmába fogadott, kedves Herbert. Meggyőződésem, hogy a szíve jól
választott. Ám hagyja meg nekem Brittát még egy kis ideig! Nagyon drága lett a szívemnek.
Herbert mosolyogva felsóhajtott.
– Kénytelen vagyok így cselekedni, nagyságos asszony. Amíg nem léptetnek elő, s nem leszek a
laboratórium vezetője, nem alapíthatok családot. Ha nem így lenne, már régen bevallottam volna
neki, mit érzek iránta. A posztra jók az esélyeim, mivel Dr. Heinicke, a jelenlegi vezető, rövidesen
kilép. Azért beletelik még néhány hónapba, mire sor kerül a kinevezésemre.
Ekkor Britta visszatért, s a beszélgetés félbeszakadt.

Steinbrecht asszonynak páholya volt a városi színházban. Britta, aki rajongott a színházért,
boldog volt, hogy gyakran látogathatta az előadásokat. Ha nem volt más elfoglaltságuk, a hölgyek
esténként színházba mentek.
 Mivel a páholyban négy ülőhely volt, a szabad székeket gyakran elfoglalták azok a fiatalurak,
akik bejáratosán voltak a Steinbrecht-házba. Olykor dr. Frensen és a felesége is csatlakoztak
hozzájuk a páholyban. A leggyakrabban azonban Theo és Herbert vette birtokába a két szabad
ülőhelyet.
Ha alkalma nyílt rá, Theo árgus szemekkel figyelte Brittát és Herbertet. Még mindig a megfejelő
pillanatra várt, hogy bosszút állhasson unokafivérén.
Lassan elmúlt az ősz. A gyönyörű park téli ruhát öltött. Britta gyakran barangolt a fák között, s a
természet fehér pompája minden alkalommal elbűvölte.
Tiszta, verőfényes decemberi nap virradt rájuk. Stangéné évente egyszer nagytakarítást rendezett
odafent a Claudine-villában. Korán reggel felvonult egy csapat takarítónővel. Britta és Steinbrecht
asszony az ablaknál állva figyelték a távozókat. Az úrnő mélyet sóhajtott, miközben szeme
fájdalmasan csillogott. Még mindig nem fedte föl Britta előtt, hogy ő volt édesapja első felesége.
Napról napra halogatta a vallomást. Időközben Britta őszintén megszerette, és hálával fogadta
jóságát és szeretetét. Vajon megváltoznának-e az érzelmei iránta, ha megtudná, hogy ő az az
asszony, aki tönkretette az édesapja életét?
Britta már annyira a szívéhez nőtt, hogy a világ minden kincséért sem akart megválni tőle. Vajon
nála maradna-e, ha a tudomására jutna, hogy az édesapja első feleségének a házában tartózkodik?
Amikor leszedték az asztalt, és a nagyságos asszony szokása szerint visszavonult pihenni, Britta
kiment a hófödte parkba. Felballagott a hegyre, melyen a Claudine-villa állt.
Amikor felért a magaslatra, a villa felől hangos, tompa ütések zaját hallotta: Stangéné és a
takarítónők éppen a kárpitozott bútorokat porolták és törölgették.
Britta egy dalocskát dúdolva közeledett a villához. Az összes zsalugátert szélesre tárták, még
néhány ablak is nyitva volt. Az egyikben megjelent Stangéné barátságos arca. Britta vidáman
ránevetett.
– Segítsek, Stangéné?
Az idős asszony megrázta a fejét.
– Hogyisne! Nincs szükségünk segítségre, két óra alatt elkészülünk ezzel, gyermekem.
Britta vágyakozva lesett be a nyitott ablakon.
– Jaj, de kár! Szívesen bekukkantottam volna ebbe az elvarázsolt mesebeli kastélyba. Valami
titokzatosság lengi körül, bizonyára a csukott zsalugáterek miatt. Képzeletben már mindenféle
bolondságot kitaláltam róla.
Stangéné elnevette magát.
– Na, akkor jöjjön csak be, gyermekem! Akad itt néznivaló rengeteg, meglátja, szeme-szája eláll
majd a gyönyörűségtől. Ha már itt van, miért ne jöhetne be? Ugyan senki idegen nem lépheti át a
küszöböt, azt nem engedi a nagyságos asszony, de kegyedre ez bizonyára nem érvényes.
– Ó, bizonyosan én is láthatom azt, amit a takarítónők, Stangéné. Majd én megvédem a
nagyságos asszony előtt, elmondom neki, hogy én kértem meg rá.
– Na, akkor jöjjön csak be!
Brittát a házvezetőnő végigvezette a házon, amelytől bájosabbat el sem lehetett képzelni egy
boldog, fiatal házaspár számára. Minden helyiség bútorozott volt, s a házat nagy műérzékkel és jó
ízléssel rendezték be.
– Milyen kár, hogy üresen áll ez az elbűvölő kis lak! Steinbrecht asszony helyében én a nyarat itt
töltenem – jegyezte meg Britta.
Stangéné titokzatos arcot vágott.
– Csakhogy van ám egy bökkenő, Britta kisasszony. Itt fent lakott a nagyságos asszony a
férjével, amikor még fiatal és boldog volt. Azóta soha nem jön ide. Ha én nem ügyelnék rá, mindent
belepne a por, és megrágnának a molyok. Eleinte még olykor-olykor feljött ide a nagyságos
asszony… Minden alkalommal, ha egy festmény megérkezett azok közül, amelyek odafenn lógnak
a műterem falán.
Britta meghökkent.
– A műteremben? Hát műterem is van?
– Mégpedig milyen szép, gyermekem!
 – Megnézhetem?
– Hát persze. Ha idelenn elkészültünk, felmegyünk. Ja, és még valami… Ha nem kérdezik,
inkább ne is említse, hogy járt itt!
Britta – ígéretképp – szívére szorította a kezét.
– Szegény asszonyom, bizonyára nagyon szerette a férjét, és nem akar emlékezni a vele töltött
boldog napokra. Régen meghalt a férje?
– Furcsa történet ez, kislányom – mondta Stangéné halkan. – Amikor húsz évvel ezelőtt
idekerültem, azt beszélték, hogy a nagyságos asszony elvált a férjétől. Azt javaslom, ne is hozza fel
előtte a dolgot. A seb még ma sem gyógyult be a szívén, s gondolom, úrnőnk furcsa természete is
ennek tudható be. Jöjjön, Britta kisasszony.
A lány izgatottan felsóhajtott. Különös érzése támadt, mintha valahol már olvasta volna ezt a
történetet.
Amikor lent már mindent végigjártak, elindultak felfelé a lépcsőn a műterembe.
– És ki festett ebben a műteremben, Stangéné? – kérdezte a leány.
– Azt nem tudom, Britta kisasszony. Mindenesetre egy csomó kép lóg odabent, amiket
Steinbrecht asszony vásárolt.
Britta, aki alig tudta türtőztetni kíváncsiságát, futva tette meg a felfelé vezető lépcsőfokokat.
Annyit tudott, hogy Steinbrecht asszony érdeklődik a festészet iránt. Amikor megmutatta neki
apja kis olasz tájképét, úgy látszott, nem tud megválni tőle. Még arra is megkérte, hogy néhány
napra felakaszthassa a szobájában. Britta látta, mennyire tetszik a kép Steinbrecht asszonynak, ezért
felajánlotta, maradjon nála, amíg ő a Steinbrecht-házban tartózkodik. Úrnője boldogan egyezett
bele. Ez jutott most az eszébe.
Időközben felértek az emeletre. Stangéné elővett egy kulcsot a kulcskosarából, és behelyezte a
zárba. Az ajtó feltárult, s a belépőket ragyogó világosság fogadta.
Britta szemének először meg kellett szoknia a vakító fényözönt. Azután áhítattal körülnézett,
mint egy templomban.
– Milyen szép! – kiáltott fel, s szeme csak úgy itta a sok szépséget. Azonnal felébredt benne a
művész-csemete.
– Tetszik idefent, ugye? – kérdezte Stangéné mosolyogva.
Britta bólintott, majd odalépett a műterem falához, amit teljesen beborítottak a festmények.
Mintha áramütés érte volna, teste hirtelen megfeszült. Tekintete zavartan vándorolt egyik képről a
másikra. Minden szín kiszaladt arcából, és mint egy alvajáró, kinyújtott karral lépett egyik képtől a
másikig, mintha valami láthatatlan erő űzné. Az utolsó kép előtt térdre rogyott, s heves zokogásban
tört ki.
Ó, hisz ismerte jól ezeket a képeket! Látta megszületni egyiket a másik után, s ott volt, amikor
apja, műveivel elégedetlenül, sorban elszállíttatta őket a műkereskedőhöz. Az ő festményei lógtak
itt, mindegyiken ott állt a jellegzetesen cikornyás monogram, melyben egy H és egy L fonódott
össze.
Britta képtelen volt tisztán gondolkodni, mélyen megrendülve merült el a számára oly kedves
barátok szemlélésében.
Stangéné ijedten pillantott rá.
– Jesszusom! Mi történt, gyermekem? – kérdezte.
A lány felriadt, s ekkor beléhasított a felismerés.
Olyan volt, mintha a villám széthasította volna az égen a felhőket, s most vakító fényében elé
tárult mindaz, ami eddig mögöttük rejtőzött.
Itt függnek atyja képei, melyeket állítólag Amerikába szállítottak… és Steinbrecht asszony oly
nagy érdeklődést mutatott minden iránt, ami atyjával kapcsolatos! Britta emlékezetébe idézte
megérkezése estéjét, Steinbrecht asszony lázas érdeklődését családi ügyei iránt, s azon vágyát, hogy
hallja a nevet, melyen atyja szólította feljegyzéseiben a szeretett asszonyt. A lány azt sem tudta,
hová legyen zavarában, de annyit ösztönösen megérzett, hogy e ház falai között mindenki elől jól
őrzött titokra bukkant.
Nagy nehezen erőt vett magán, felegyenesedett, s elcsukló, remegő hangon így szólt:
 – Ne is törődjék velem, kedves Stangéné! Tudja… nos… annyira szeretem a festményeket, s
ezek itt az otthonomra emlékeztetnek.
Stangéné szemrehányóan csóválta a fejét.
– Úgy megijesztett, gyermekem! Amikor összerogyott, azt hittem, valami szörnyűség történt
magával. Tényleg olyan szépek ezek a képek? Én ugyan nem értek hozzá.
Britta képtelen volt kinyögni egy szót is, kirohant a műteremből, mint akit űznek, le a lépcsőn, ki
a házból.
„Beszélnem kell vele… Meg kell kérdeznem, hogy kerültek ide apám képei!” – Nem tudott
szabadulni ettől a gondolattól.
A házhoz érve megpillantotta Claudine asszonyt a szoba ablakában, melyben teázni szoktak. Fel
sem tűnt neki, hogy úrnője ez idő tájt máskor aludni szokott. Claudine asszonyt azonban aznap
nyugtalanította a gondolat, hogy barangolása közepette Britta fel talál menni a villához. És ha belép
oda… és a műterembe is bejut. Ez a gondolat felriasztotta szendergéséből, s most ott állt az
ablaknál. Éppen azon tűnődött, ne menjen-e utána, amikor megpillantotta a ház felé igyekvő alakot.
Britta beszaladt a szobájába, ledobta kabátkáját, sapkáját, és rövidesen ott állt remegve Claudine
asszony előtt. Sápadt arccal, riadt tekintettel nézett rá, s rekedt hangon így szólt:
– Bocsásson meg, nagyságos asszony, de megláttam az ablakban, s ezért merészeltem hívatlanul
betörni ide, Én… olyan izgatott vagyok… Kérem, bocsásson meg, de fent jártam a Claudine-
villában és… megkértem Stangénét, mutassa meg a házat.
Az idős hölgy elsápadt, és lehunyta a szemét. Mihelyt azonban a zaklatott, fiatal arcra nézett,
visszanyerte a nyugalmát.
– És? – kérdezte halkan.
– És… ó, Istenem… voltam a műteremben, és… nagyságos asszony! Hogy kerülnek oda apám
képei?! – kiáltotta Britta magánkívül.
A két nő egy ideig égő tekintettel meredt egymásra. Azután Claudine asszony csendesen így
szólt:
– Gyermekem… Tudtam, hogy egyszer felteszed nekem ezt a kérdést. Ám túl hamar jött el ez a
nap, sajnos túl hamar. Hát nem sejted a választ? Édesapád nem a Dina nevet emlegette
feljegyzéseiben? Én voltam az első felesége, Britta!
A lány lerogyott, s zokogva átkulcsolta az asszony térdét, arcát pedig ruhája redőibe rejtette.
A hölgy remegve lehajolt, s gyengéden felemelte.
– Édes, drága gyermekem, szedd össze magad! Hát nem érted, mit jelentesz nekem? Annyira
szeretlek… téged, Heinz Lossen leányát. Tudnád egy kicsit is viszonozni a szeretetemet? Vagy
tudni sem akarsz többé az asszonyról, aki tönkretette atyád életét? Ó, gyermekem, hosszú évek
kimondhatatlan kínjával bűnhődtem érte!
Britta zokogva a karjába vetette magát. Szorosan átölelték egymást, miközben a bánat és az
öröm könnyeket csalt a szemükbe.
Végül Britta felemelte a fejét. A szemét könny fátyol borította.
– Hogyan lehetséges ez? Ön, nagyságos asszony, ön volt az apám felesége? Dina?
Claudine asszony gyengéden megsimogatta a haját.
– Nem talál más megszólítást számomra a szíved, Britta? Nézd, ha másként alakul az életem,
talán nekem is lenne egy korodbéli lányom. Talán nincs jogom hozzád? Nem köt össze minket az
atyád iránti szeretet? A történtek ellenére soha, de soha nem tudtam őt elfelejteni. Bárcsak a lányom
lehetnél…! Fogalmad sincs róla, milyen magányos voltam, mielőtt a házamba kerültél. Minden
meghalt bennem. Eleinte hadakoztam a saját érzelmeim ellen, de aztán neked adtam teljes szívemet,
és fáradhatatlanul igyekeztem megnyerni a tiédet, remélve, hogy egy szép napon teljesen az enyém
leszel.
– Mindig is szerettelek, mert oly jó voltál hozzám, mint… mint egy édesanya… te… kedves,
drága anyám!
Claudine asszony az örömtől könnyezve ölelte magához.
– Gyermekem, drága gyermekem… Nézz hát rám újra atyád szemével! Ó, gyermekem, oly
kimondhatatlanul szerettem őt… és oly kimondhatatlanul gyötörtem… míg csak el nem menekült
tőlem.
Britta ösztönösen megragadta a kezét.
– És mégis szeretett az utolsó leheletéig. Anyám csak megértő barátnő volt számára, akinél
menedéket keresett sebzett lelkével. A szíve azonban veled maradt. De mondja el mindezt neked ő
maga, odaadom a feljegyzéseit, hiszen hozzád szólnak, s te még nálam is jobban megérted majd a
szavait.
Ezzel felsietett a szobájába, és lehozta atyja feljegyzéseit.
Az asszony a szívére szorította a kis könyvet, s szeméből feltartóztathatatlanul folytak a
könnyek. Britta mindkét karját a nyaka köré fonta, és vigasztalóan megcsókolta.
Később Claudine asszony álmodozva ült a teázóasztalnál, s hagyta, hogy Britta gyengédsége,
simogatása beburkolja, akár egy puha kabát. Az ölében ott lapult az egyszerű, fekete könyvecske, s
ő akaratlanul végigsimított rajta.
A két hölgy eredetileg úgy tervezte, hogy délután a karácsonyi bevásárlásokat intézik,
Steinbrecht asszony azonban már nem volt olyan hangulatban. Vissza akart vonulni a
könyvecskével szobája magányába.
Britta megértette a lelkiállapotát, s felajánlotta, hogy egyedül megy el bevásárolni. Claudine
asszony beleegyezett. Megadta neki a szükséges utasításokat, s gyengéden elbúcsúzott tőle,
– Csak szólj, hogy készítsék elő a kocsit, drágám – mondta mosolyogva.
– Inkább gyalog mennék.
– De hiszen már sötét van.
– Az utcák ki vannak világítva, és sok a járókelő. Máskor is gyakran sétáltam ilyentájt.
– Ahogy akarod, Britta.
A lány elment, hogy felkészüljön az útra, Claudine asszony pedig visszavonult.
Most, hogy magára maradt, elővette a könyvecskét, s azonnal lapjaiba mélyedt. Olykor képtelen
volt tovább olvasni, mert a könnyek elhomályosították a tekintetét. A könnyekkel együtt minden
szenvedést, minden fájdalmat kiadott magából, amit valaha Heinz Lossen miatt érzett. Nem maradt
benne más, csak mély, üdvözítő békesség. Olvasás közben újra átélte néhai boldogságukat.
Amikor elolvasta Heinz Lossen utolsó szavait a könyv végén, melyeket Britta írt atyja
feljegyzései alá tiszta, határozott betűkkel, Claudine asszony becsukta a könyvecskét, és lehunyta a
szemét. Úgy érezte, mintha az imádott férfi ott állna előtte, s gyengéden, szeretettel nézne rá.
„Heinz, tudom, hogy te küldted hozzám a gyermekedet… Legyen hát a mi gyermekünk!
Megesküszöm neked, hogy mától fogva egyetlen célja lesz életemnek: az ő boldogsága, így teszek
jóvá mindent, amit ellened vétkeztem. Ugye, elégedett vagy, Heinz?” – suttogta maga elé. Nem
nyitotta ki a szemét, nehogy elkergesse a kedves képet. Még látta, hogy a férfi rámosolyog, majd
eltűnik a semmibe.

XV.
Másnap reggel Claudine asszony felhívta dr. Frensent, és megkérte, hogy látogassa meg, mert
fontos elintéznivalója van vele. Szólt Brittának, hogy ebédig üzleti tárgyalása van a doktorral, s
addig foglalja el magát valamivel.
– Kérlek, előbb még hívd ide a jó öreg Stangét, Britta engedelmeskedett, s nemsokára meg is
jelent a házvezetőnő az ajtóban.
– Mondd csak, Stange, rendbe hoztad odafenn a Claudine-villát?
Az asszonyt meglepte a kérdés. Úrnője soha nem szokott a villa után érdeklődni.
– Igenis, nagyságos asszony, tegnap megvolt a nagytakarítás.
– És mi a helyzet a kályhákkal? Használható állapotban vannak?
Az asszony erre még inkább elcsodálkozott.
– Működnek, tegnap próbáltam ki valamennyit.
– Jól van, akkor felküldök valakit, hogy fűtsön be a műteremben. Aztán add oda a kulcsot Britta
kisasszonynak, hadd nézzen szét odafenn nyugodtan.
 Stangéné szótlanul bólintott, és kiment.
„Ennek a Britta kisasszonynak csakugyan nagy szava lehet a nagyságos asszonynál. Ha más kért
volna tőle ilyet, Claudine asszony habozás nélkül visszautasítja, ebben biztos vagyok.”
A derék asszony azonban egy cseppet sem irigykedett emiatt, hiszen úrnője a lánynak
köszönhetően sokkal kedvesebb és engedékenyebb volt mindnyájukkal.
Amikor a házvezetőnő kiment, Britta nevetve ölelte át Steinbrecht asszonyt.
– Édes anyukám, a jó Stangéné olyan képet vágott, mint akit megbabonáztak. Tegnap alig mert
beengedni a házba, mert attól félt, az akaratod ellen cselekszik, erre ma te kéred meg rá, hogy
engedjen fel a műterembe.
– A jó Stangénak hamarosan még több oka lesz a csodálkozásra, azt hiszem – mondta az asszony
kedves mosollyal.
– Ugyan mit szól majd, ha meghallja, hogy anyámnak szólítalak?
– Hamarosan mindent megmagyarázok neki, kicsim. Menj csak fel a villába nyugodtan, jó meleg
lesz odafönn. Ha időben végzünk dr. Frensennel, utánad megyek én is,
Dr. Frensen éppen megérkezett, amikor Britta útnak indult a villába. Claudine asszony mindjárt
be is vonult vele a dolgozószobába.
– Kedves doktor – kezdte komoly, ünnepélyes arccal –, azért hívattam, mert fontos ügyeket kell
megbeszélnünk. Először is, mint régi barátommal és bizalmasommal szeretném közölni, hogy
tegnap sor került a nagy beszélgetésre köztem és Britta Lossen között.
Az ügyvéd élénken felpillantott. Claudine asszony röviden elmesélte neki a történteket, majd így
folytatta:
– Kedves barátom, az én koromban nagyon nehéz kimondani, hogy egykor nagyon, de nagyon
bután viselkedtünk. Csak most értettem meg, hogy balgaságommal mekkora kárt okoztam. Elhunyt
férjem hátrahagyott feljegyzései alapján bizton állíthatom, hogy egyes-egyedül én voltam az oka a
sok fájdalomnak. Tönkretettem Heinz Lossen életét, s most elérkezett az idő, hogy mindent
jóvátegyek. Segítenie kell, hogy a lánya törvényesen az enyém legyen. Egyszóval szeretném Britta
Lossent annak rendje s módja szerint örökbe fogadni, és megtenni kizárólagos örökösömnek.
– Mivel nincsenek rokonai, tisztelt nagyságos asszonyom, egy szavam sincs a terve ellen.
Tökéletesen egyetértek.
– Örülök neki, doktor.
Néhány szorgalmas munkával eltöltött óra után dr. Frensen elbúcsúzott. Mielőtt azonban az
asszony elengedte volna, a lelkére kötötte:
– Kérem, mindez maradjon közöttünk. Én magam szeretném közölni Brittával, hogy ő lesz az
örökösöm.
Frensen finoman elmosolyodott.
– Megértem, hogy azt szeretné, ha az ifjú hölgy közvetlenül kegyedtől tudná meg az örömhírt.
Claudine asszony szeme boldogan csillogott. Útban hazafelé dr. Frensen pedig egyre csak ezt a
csillogó szempárt látta maga előtt.
Alig várta, hogy közölje feleségével és az unokaöccseivel az újságot. Bizonyára őket is érdekli
majd a Britta Lossen életében bekövetkezett szerencsés fordulat.

XVI.
Britta nagyon jól érezte magát a műteremben az édesapja képei között. Szívével és értelmével
szinte fel sem tudta fogni az előző nap eseményeit.
Hamarosan Claudine asszony is csatlakozott hozzá. Amikor Britta észrevette, hogy közeledik,
elébe szaladt.
A hölgyek figyelmesen megszemléltek minden egyes képet, amelyek szomorkás varázsa oly
kevés visszhangra talált a közönség körében. Talán a tájképek értékesebbek voltak, mint hitték, csak
a festő nem találta meg hozzájuk a megfelelő közönséget. Heinz Lossen soha nem próbált meg
elismerést szerezni a képeinek.
 Claudine asszony hirtelen megfogta Britta kezét, és csillogó szemmel így szólt:
– Gyermekem… úgy döntöttem, rendezek egy kiállítást édesapád képeiből a Friedberg
galériában, Friedberg jó ismerője a tájképfestészetnek és kitűnő kritikus. Mondjon ő ítéletet a
képekről. Ki tudja, eddig helyesen ítélték-e meg őket? Ha Friedbergnek tetszenek, talán később
Schulténél is kiállíthatnánk Berlinben.
Britta ragyogó szemmel hallgatta, s az örömtől alig tudott szóhoz jutni. Halványan emlékezett
még egy régi eseményre.
– Várjunk csak, hogy is volt? Egyszer édesapám elküldte néhány képét egy nagy művészeti
kiállításra. Nem fogadták el, de a zsűri egy tagja személyesen írt neki!
Britta felült a díványra, és emlékeibe mélyedt. Egy idő múlva felemelte a fejét, és így folytatta:
– Azt írta, hogy személy szerint nagyon sajnálja, amiért a zsűri visszautasította a képet. Hiába
próbálta meggyőzni a kollégáit, hogy az „Őszi reggel a Harz hegységben” című kép művészien
egyedülálló, s varázslatos hangulata könnyeket csal a finom érzésű szemlélő szemébe, így valahogy
hangzott a levél, azt hiszem, még ma is megvan valahol. Az apám nem sokat törődött a híres műértő
véleményével, de az írást azért eltette.
Claudine asszony szeme elszántan felcsillant,
– Meg kell mutatnod azt a levelet, gyermekem. Talán éppen ahhoz az úrhoz kellene fordulnunk,
aki írta. Jaj, Britta… bárcsak megérhetném, hogy az édesapádat elismert művészként tartsák
számon! Igazi megváltásnak érezném a vétkem után, amit ellene elkövettem.
Britta szeretettel átölelte.
– Miért kínzod magad még mindig, drága anyám? Ha vétkeztél is, százszorosan megbűnhődtél
érte, az apám pedig már régen megbocsátott.
– Csakhogy én soha nem tudok magamnak megbocsátani, kislányom. Ennek ellenére mindent
megteszek, ami a hatalmamban áll, hogy megszerezzem azt az elismerést édesapád képei számára,
amely megilleti őket.
A hölgyek kart karba öltve sétáltak le a hegyről. Még ebéd közben is új tervükről tanácskoztak.
Ebéd után Claudine asszony levelet írt Friedberg műkereskedőnek, és megkérte, hogy szakmai
ügyben látogassa meg.
Később így szólt Brittához:
– Ma nem tudok bemenni a városba, ugye elintézel helyettem néhány bevásárlást? Tudod, mire
van szükségem, már mindent megbeszéltünk.
Britta nemsokára elindult. Frissen, ruganyos léptekkel haladt végig a folyóparton. A hó
csikorgott a csizmája alatt, s a fagyos téli levegő pirosra csípte az arcát. Rövidesen beért a főutcára,
ahol egymást érték az üzletek, így gyorsan elintézte a bevásárlást. A legtovább a játékboltban
időzött. Gondosan kiválasztotta, mit szeretne, s amikor végzett, örömtől csillogó szemmel lépett ki
az üzletből.
Időközben besötétedett, az utcán és a kirakatokban kigyúltak a fények.
Ahogy kilépett az utcára, Herbert Frensen haladt el előtte. A fiatalok boldogan meglepődve
néztek egymásra, s arcukba szökött a vér.
Herbert lekapta a kalapját, s megragadta a tétován felé nyújtott keskeny kis kezet.
– Nagyságos kisasszony, ezt nevezem szerencsének! Ma úgy látszik, kedveznek nekem a
csillagok – mondta a férfi a szokásosnál élénkebben, s a szeme is feltűnően ragyogott.
Britta gyorsan összeszedte magát.
– Meglep, hogy ebben az órában itt látom, doktor úr.
– Remélem, nem kellemetlen meglepetés – válaszolta Herbert nevetve.
– Ha így lenne, udvariasságból akkor is tagadnom illenék – tréfálkozott a leány.
– Ezt megkaptam! Tehát véleménye szerint a laboratóriumban volna a helyem?
– Legalábbis azt hittem, ott tartózkodik.
– A mai nap ünnepnap számomra, így néhány órával hamarabb engedélyeztem magamnak a
szabadságot. Ma léptettek elő a laboratórium vezetőjévé. És mivel az előléptetéssel lényegesen
magasabb jövedelem is jár, kegyed krőzusi hangulatban talál.
A leány ösztönösen a kezét nyújtotta, s a tekintetük egy pillanatra összefonódott.
 – Akkor szívből gratulálok!
A férfi gyorsan ajkához vonta a felé nyújtott kezet.
– Köszönöm. Jó előjelnek tekintem, hogy éppen kegyed fejezte ki elsőként jókívánságait.
Britta gyorsan visszahúzta a kezét, nyugtalanította a férfi tekintete.
– Nem tartom fel tovább, doktor úr. Nekem is haza kell sietnem.
– Nem kísérhetném el egy darabon?
A lány habozva nézett rá, ám a férfi szemében annyi esdeklés ült, hogy képtelen volt
visszautasítani, így hát Herbert mellette maradt.
Eleinte csak semmitmondó szavakat váltottak. Szívük azonban nem akart tudomást venni
ezekről a semmiségekről, s mindketten észrevétlenül hallgatásba merültek… Lelkük beszélt
helyettük.
Csak akkor eszméltek föl, amikor a forgalmas utcáról rátértek a hídra, s a hosszú, kihalt fasor
némán feltárult előttük.
– Ne fáradjon tovább, rövidesen úgyis otthon leszek – mondta gyorsan Britta.
A férfi ráemelte tekintetét.
– Büntetésből akar elküldeni, amiért oly gyatrán szórakoztattam, nagyságos kisasszony?
A lány megrázta a fejét.
– Hiszen én sem voltam éppen túl beszédes.
A fiatalember hirtelen megállt, s mély sóhajjal így szólt:
– Csak azért hallgattam, mert annyi mindent szeretnék elmondani kegyednek, ami a szívemet
nyomja. A szerencsés véletlen vezette az utamba éppen ma, és…
Az izgalomtól nem tudta folytatni, Britta nyugtalanul, zavartan pillantott rá, A férfi megragadta a
kezét, s ránézett. Szemében ott tükröződött szívének minden érzelme, Britta megigézve nézett e
ragyogó szempárba, s reszketett.
– Britta… Britta, bizonyára régóta érzi, milyen kimondhatatlanul szeretem. A mai napig nem
juttathattam kifejezésre szerelmemet, mert nem voltam olyan helyzetben, hogy egy életre
felajánljam a szívemet. De ma… ó, Britta… ma már elmondhatom, hogy gondtalan otthont
teremthetek egy asszonynak, ha mégoly szerényét is, Britta, hozzám jön feleségül?
A lány ismét megremegett, s szinte sóhajként tolultak ajkára a szavak.
– Feleségül… Ó, Istenem… feleségül?
– Igen, Britta, Szeretsz? Mondd ki, kérlek! Mondd, hogy igen! Hisz a szemedből ígéretet
olvasok ki.
Ekkor felragyogtak az arany fénysugarak a lány szemében, s komolyan, mélyen megindulva így
felelt:
– Szeretlek… nagyon szeretlek! Ó, már régóta… és most, hogy kitártad előttem a szíved, én sem
akarok tovább harcolni az érzelmeim ellen.
A férfi egy sóhajjal magához húzta. Izgatottan arcához szorította a lány tenyerét, majd karjába
vette Brittát, és forrón, bensőségesen megcsókolta, mintha soha többé nem akarná elereszteni.
Boldogságukba merülve egészen elfelejtették, hogy az utcán állnak. Járókelő nem volt, így senki
nem zavarta meg az önfeledt perceket. Körülöttük minden csendes volt, csak szívükben dalolt a
szerelem.
Néhány perc múlva bódultan tovább indultak, szorosan egymáshoz simulva. Ajkuk újra meg újra
egymásra talált.
– Mondd még egyszer, hogy szeretsz! – kérlelte a férfi.
A lány hozzásimult.
– Az életemnél is jobban szeretlek! És szinte örülök, hogy szegény vagyok, mert ez bizonyítja
szerelmed mélységét. De most haza kell mennem, várnak.
– Maradj még egy kicsit! – esedezett a férfi, – Ki tudja, mikor lehetünk újra zavartalanul együtt.
Még olyan sok mondanivalóm van!
– Nekem is – felelte Britta boldogan –, de most valóban mennem kell.
A férfi hevesen magához ölelte és megcsókolta.
– Szeretném, ha minél hamarabb összeházasodnánk… amilyen gyorsan csak lehet. Holnap
délben felkeresem Steinbrecht asszonyt, hogy beszámoljak neki az eljegyzésünkről. Utána pedig…
jaj, Britta, közénk áll majd az egész világ, s egyetlen szót sem válthatunk zavartalanul, soha nem
lehetünk kettesben. Az élet édes örömeit csak titokban élvezhetik a jegyesek. Tudod, milyen
szörnyű az?
A lány boldogan ránevetett.
– Igen, nagyon szörnyű… mégis csodálatos.
Britta hamar hazaérkezett. Az előcsarnokban Stangéné jött szembe vele.
– Nagyságos kisasszony, egyedül kell teáznia. A nagyságos asszony még pihenni szeretne.
Britta megijedt.
– Nem érzi jól magát?
– De igen, nagyságos kisasszony, csak meglehetősen fáradt, mert nem aludt egész éjjel,ó.
Britta az idős asszony karjára tette a kezét.
– Miért hív egyszerre nagyságos kisasszonynak, Stangéné? – kérdezte csodálkozva.
– Ó, tudom én, mi illik! A nagyságos asszony elmondta, hogy rokonok. Ő, istenem, nagyságos
kisasszony, a jó Isten útjai kifürkészhetetlenek! A nagyságos asszony mindent elmesélt, és én sírtam
a meghatottságtól. Már azt is tudom, kisasszonykám miért izgatta fel magát annyira a festmények
láttán.
Britta bólintott.
– Igen, kedves Stangéné, az élet hirtelen a kegyeibe fogadott. De kérem, hagyja az előírásos
megszólítást, én még mindig a szegény Britta Lossen vagyok, és nem nagyságos kisasszony!
– Tudom, mi illik, kegyed most már az uraságok közé tartozik.
Stangéné nem tágított, s a lánynak meg kellett barátkoznia a változással.
Azon az estén Britta átadhatta magát a boldog álmodozásnak, Steinbrecht asszony aznap a
szobájában maradt.

XVII.
Herbert Frensen komótosan visszasétált a városba. Az arca ragyogott a boldogságtól. Amikor
találkozott Brittával, épp nagybátyjához és nagynénjéhez tartott, hogy elújságolja nekik az
előléptetését. Ezt akarta most pótolni.
A ház kapujában Theóba botlott. Az unokafivérek fagyosan üdvözölték egymást, és szótlanul
felsiettek a lépcsőn.
Bácsikájukat és nénikéjüket a nappaliban találták. A néni rögtön frissítőt hozatott, a bácsi pedig
szivarral kínálta őket. Itt, ebben a meghitt környezetben még a flegma Theo is jól érezte magát. Ha
volt szívében valami melegség, úgy azt e két idős embernek tartogatta, akiknek önzetlen szeretete
még őt sem hagyta hidegen.
Könnyelműségével olykor bizony sok gondot okozott az idős házaspárnak, ám igazi jellemét
még ők sem ismerték. Jelenlétükben ugyanis nagyon igyekezett kedvesnek és komolyabbnak
látszani.
Az unokafivérek egymás iránti magatartása kissé barátságosabb lett, amint beléptek a szobába.
Mindketten igyekeztek leplezni a közöttük lévő feszültséget. Herbertnek ezen a szép napon nem is
esett nehezére. Úgy eltelt boldogságával, hogy szívében nem maradt hely kicsinyes civakodásra.
Theóban azonban még mindig dúlt a gyűlölettel határos harag, s valahányszor viszontlátta Brittát,
feltámadt benne a bosszúvágy. Tudta, addig nem nyugszik, amíg bosszút nem állt a megaláztatásért,
amelyet Herberttől kellett elviselnie.
Az öregúr elégedetten mosolygott a két fiatalemberre.
– Ma igen meglepő hírrel szolgálhatok – mondta.
– Talán nyertél a lottón? – tréfálkozott Theo.
– Mivel nem lottózom, ez nem jöhet számításba. De tényleg el fogtok ámulni. Hírem Britta
Lossen kisasszonyra vonatkozik – közölte az öregúr lassan, éles tekintettel figyelve unokaöccseit.
Amikor azok elvörösödve felkapták a fejüket, elmosolyodott.
 – Britta kisasszonyra, bácsikám? Mi van vele? – kérdezte Herbert alig türtőztetve magát.
– Gazdag örökösnő – jelentette be dr. Frensen óvatosan.
– De bácsikám, nem április elseje van! Hogy juthatna Steinbrecht asszony szegény
társalkodónője örökséghez? – kiáltotta Theo.
– Lossen kisasszony Steinbrecht asszony örökbe fogadott leánya és kizárólagos örököse lesz, bár
még ő maga sem tud róla.
A két ifjú izgatottan felugrott. Herbert összeráncolt homlokkal, szinte ijedten nézett az öregre.
– Ugye csak tréfálsz, bácsikám?!
Az öregúr felnevetett.
– Hát nem megmondtam, hogy elámultok majd? Nem, nem tréfálok. Üljetek vissza, elmesélem
az egészet! Nem hallottatok róla, hogy Steinbrecht asszonyt tulajdonképpen nem Steinbrechtnek
hívták?
– Rémlik, mintha a seregben hallottam volna valami boldogtalan házasságról és válásról, de ez
már ezer éve történhetett – mondta Theo.
– A leánykori neve Steinbrecht, de a férjét, akitől huszonöt évvel ezelőtt elvált, Lossennek
hívták, Heinz Lossennek!
– Britta édesapja! – szaladt ki Herbert száján.
– Igen, Britta atyja.
Ezzel az öregúr részletesen beszámolt mindenről, Herbert és Theo lélegzetvisszafojtva
hallgatták. Arckifejezésükből bácsikájuk érdekes következtetéseket vonhatott le.
Végül így szólt:
– Mint már mondottam, még az ifjú hölgy sem sejti, hogy Steinbrecht asszonynak az a szándéka,
hogy örökbe fogadja, és kizárólagos örökösévé tegye. Ezért kérlek benneteket, kezeljétek diszkréten
a közlésemet. Nem akartalak benneteket tudatlanságban tartani, mivel úgy látom, Britta kisasszony
felkeltette az érdeklődéseteket, de mivel szegény volt, természetesen féken kellett tartanotok az
érzelmeiteket. Erre a továbbiakban semmi szükség. Többet nem mondhatok.
Herbert és Theo igen eltérően fogadták a hírt, Herbert inkább szorongást érzett, semmint örömöt.
Azon töprengett, mennyivel nehezebben szánta volna rá magát, hogy megkérje Britta kezét, ha már
előbb fülébe jut a hír. Titkon fellélegezve ez járt a fejében: „Hála istennek, hogy még időben
beszéltem vele!”
Theo megrökönyödve, izgatottan ült a helyén. Fejében egymást kergették a gondolatok: „A
fenébe! Ilyen pechet! Ha sejtettem volna… másként közeledem a szép Brittához. A történtek után
nem lesz könnyű rendbe hozni a dolgot. Mindazonáltal… lényegesen egyszerűbb a helyzet, ha az
ember jegygyűrűvel és anyakönyvvezetővel érvelhet. Most az a legfontosabb, hogy Herbertet
ártalmatlanná tegyem! Természetesen ő is szélsebesen az aranyhalra veti majd magát. S mint nemes
lovag, az erény bajnoka, egyelőre előnyt élvez velem szemben. De akárhogy is… harcra fel! Igaz, a
szavamat adtam neki, hogy nem zaklatom többé Britta kisasszonyt, csakhogy itt most nem
zaklatásról, hanem komoly lánykérésről van szó.”
Harciasan megsimogatta a bajuszkáját. Nagyon elégedett volt. Önbizalma könnyű győzelemmel
kecsegtette. Lopva vizsgálgatta Herbert komoly arcát. Lehet, hogy már ki is esett Britta kegyeiből?
Legalábbis pont olyan képet vág.
Herbert éppen azon töprengett, hogy most tulajdonképpen Steinbrecht asszonytól is meg kell
kérnie Britta kezét, úgy illendő. Eszébe jutott a beszélgetés, amikor meggyónta neki az érzelmeit.
,,Hagyja még meg nekem Brittát egy kicsit, annyira megszerettem” – mondta akkor az asszony.
Mindazonáltal méltányolta a szerelmét. Milyen jó, hogy már akkoriban beszélt róla, máskülönben
holnap hozományvadásznak tűnhetne a szemében.
Alig várta, hogy Theo eltávozzon. Nem akarta a jelenlétében közölni az örömhírt a
nevelőszüleivel. Szerencsére a fiatal tisztnek vacsorameghívása volt, így rövidesen elbúcsúzott.
Mihelyt Herbert egyedül maradt az öregekkel, elújságolta nekik előléptetését, majd eljegyzését
Brittával. Ez volt ám a meglepetés!
Frensenné könnyezett az örömtől, amiért unokaöccsét ekkora boldogság érte, de egyben
bánatában is, amiért Theo nem mondhatja magát legalább ennyire szerencsésnek.
 Ki is mondta, amit gondolt, mire a férje csak mosolygott, miközben lelkesen szorongatta Herbert
kezét.
– Hiszen nem lehet mindkettőjüké az az aranyos lány! Örüljünk, hogy ez a szerencsés flótás már
eljegyezte, így legalább egyiküknek sikerült. Nézz csak rá, asszony, hiszen ragyog a boldogságtól!
Fülig szerelmes lehet, ha a mi megfontolt Herbertünk olyan könnyelmű lépésre szánta el magát,
hogy szegény lánnyal köti össze az életét. Persze azért most örülsz, fiam, hogy így alakult a dolog?
Herbert komoly arccal válaszolt:
– Egyáltalán nem örülök, hogy Steinbrecht asszony örököse lesz Britta. Számomra az jelentené a
legnagyobb boldogságot, ha minden jót tőlem kaphatna meg az életben.
Az idős házaspár meghatottan hallgatta.
– Igazad van, Herbert, az ifjúságot megilletik az álmok, lesz még időtök a rideg valóság talajára
lépni. Igazán szép, hogy egymásra találtatok, még mielőtt a pénz szerepet játszhatott volna a
kapcsolatotokban. Persze, azért, hogy lesz belőle elegendő, még nem kell lógatnod az-orrod, fiam.
– Mindenesetre nem szeretném, ha árnyékot vetne a boldogságunkra. Igaz szívemből szeretem
Brittát… minden más mellékes.
– Milyen kár, hogy nem előbb közölted a jó hírt, Herbert! Így Theo nem értesülhetett
róla – jegyezte meg Frensenné enyhén szemrehányó hangon.
Herbert gyengéden megcsókolta nagynénjét.
– Ma csak ti ketten tudhattátok meg!
– De Theo is a családunk tagja!
– Hát persze, nénikém. De előtte még titokban kell tartani, amíg nem beszéltem Steinbrecht
asszonnyal.
– Nos, ahogy akarod. Drága fiacskám, annyira boldoggá tesz, hogy az a kedves leány mostantól
a családunkhoz tartozik! Már első találkozásunkkor a szívembe zártam.

XVIII.
Britta másnap reggel korábban kelt a szokásosnak. Boldog nyugtalansága a megbeszélt
időpontnál előbb kiűzte a parkba. Gyors pillantást vetett a Klaus utca felé, amely szinte néptelen
volt. Ebben a pillanatban befordult a sarkon egy magas, délceg férfi. Britta érezte, hogy csakis
Herbert lehet. Gyorsan a kapuhoz futott, és kinyitotta. Járt egyet a hófödte sétányon, amíg meg nem
csikordult a kapu. Ekkor megfordult, és a vőlegénye elé sietett.
A fiatalok boldogan néztek egymás szemébe. Herbert a karjába fűzte Britta karját, majd szorosan
magához ölelte, és a fülébe súgta:
– Édes, drága… már azt hittem, soha nem virrad fel a reggel. Köszönöm, szívből köszönöm,
hogy eljöttél. Már magam sem értem, hogyan tudtam ilyen hosszú időn keresztül nyugalmat
színlelve járni-kelni körülötted. Ha tudnád, mennyire sóvárogtam utánad! Ugye, kedves, vágyódtál
te is énutánam?
A lány finoman a vállára hajtotta a fejét, úgy válaszolt.
– Kénytelen voltam féken tartani a vágyaimat. Szigorúan elhessegettem a veled kapcsolatos
gondolataimat, mert… tudod, soha nem mertem remélni ekkora boldogságot, hogy a feleséged
lehetek.
– Mióta szeretsz?
– Nem is tudom… azt hiszem, amióta először megláttalak. És te? Te mióta szeretsz engem?
– Tudatosan azóta, hogy megmentettelek Theo karmaiból, bár azt hiszem, a szerelem már jóval
korábban befészkelte magát a szívembe. Különben nem lettem volna féltékeny Theóra.
A lány boldogan elnevette magát.
– Ma reggel egy pillanatig azt hittem, mindent csak álmodtam. Hirtelen olyan nagy boldogság
szakadt rám. Nem csak te lettél az enyém… úgy alakultak az események, hogy egy hőn szerető
anyai szívet is a magaménak mondhatok. Éppen erről szerettem volna mesélni. Figyelj, elmondom,
hogyan történt.
 Ezzel a lány megismertette szerelmével Claudine asszony és az édesapja élettörténetét. Mivel
Herbert megígérte a nagybátyjának, hogy semmit sem árul el Brittának a tőle hallottakból, úgy
kellett tennie, mintha most hallaná először az egészet. A füllentés azonban, bármilyen ártatlan is,
egy cseppet sem volt ínyére.
– A te szerelmed mellett egy szerető anyai szívet is nyertem. El sem tudom mondani, milyen
hálás vagyok a sorsnak, amiért ennyi szeretettel ajándékozott meg hirtelen. De miért komolyodtál
el? – kérdezte Britta.
A férfi megcsókolta a szemét és a kezét,
– Olyan önző vagyok, Britta, mert azt szeretném, ha a szeretetedet egyedül csak nekem
tartogatnád. Még Steinbrecht asszonyra is féltékeny vagyok.
A lány erre odasimult hozzá,
– Ne mondd ezt, kérlek! Olyan sok szeretet van bennem, hogy jut belőle mindkettőtöknek. Te
vagy a legdrágább kincsem, és nem kell aggódnod, hogy kevésbé szeretlek, ha helyet kap a
szívemben az az asszony is, aki apám mellett annyit szenvedett. Olyan kiondhatatlanul jó hozzám…
és annyira nehéz volt az élete.
– A saját büszkeségének és makacsságának lett az áldozata – vélekedett Herbert.
A lány komoly, tágra nyílt szemmel nézett rá.
– Herbert, én nagyon is megértem. Borzasztó lehet, ha egy nőnek kételkednie kell abban, hogy a
férje igazán szereti-e, vagy csak érdekből vette feleségül – mondta, majd elégedetten
folytatta: – Hála Istennek, ez velem nem fordulhat elő! Ujjongani tudnék a boldogságtól, amiért
szegény vagyok, hisz így nem kételkedhetek a szerelmedben.
A férfi szorosan magához ölelte.
– Hidd el, egyetlenem, teljesen mellékes, hogy szegény vagy-e, vagy gazdag. Tudjuk, hogy
szeretjük egymást, és ez a fontos.
– Soha nem akarok teher lenni a nyakadon, Herbert, Nézd, nem vagyok túl igényes,
hozzászoktam a szűkös életkörülményekhez. Azt viszont nagyon fájlalnám, ha miattam nélkülöznöd
kellene – mondta Britta aggódó arccal. Közben olyan bájos volt és kedves, hogy Herbert nem tudott
ellenállni a kísértésnek, és magához ölelte. Amikor aztán kedvére összevissza csókolta
menyasszonyát, fontoskodva megjegyezte:
– Bizony, bizony, nagyon kedvesnek és gyengédnek kell lenned hozzám, hogy kárpótolj
mindazért, amiről miattad le kell mondanom. Például a kényelmetlen legénylakásomról, arról a
rettenetes reggeli kávéról, amit alig lehet meginni… no és a magányos étkezésekről! Drágám, ugye
tudsz főzni?
– Igen, képzeld, megtanultam otthon. Amikor még élt az édesapám, magam főztem, és tényleg
ízletes volt. Hidd el, takarékos háziasszony leszek… ruhát is tudok varrni magamnak.
A férfi elragadtatással figyelte a lány arcjátékát. Már nem is gondolt rá, hogy igazából hatalmas
vagyon várományosa. Egyelőre magához ölelhette kedves, egyszerű menyasszonyát, akinek a saját
keresetéből akart kényelmes otthont teremteni. Nem érdekelte, hogy mi lesz azután.
Mindkettőjük bánatára nagyon gyorsan elszaladt az idő.
Búcsúzáskor Britta megígérte, hogy felkészíti Steinbrecht asszonyt a lánykérésre. Herbertet teára
várta, úgy döntöttek, a férfi majd akkor beszél vele.
Herbert még elújságolta Brittának, hogy a nagynénje és a nagybátyja örömmel beleegyeztek az
eljegyzésükbe. Ezután hosszúra nyúlt búcsú következett. Britta végül bezárta a kaput, és besietett a
házba.
Claudine asszonynak jót tett a hosszú pihenés. Felfrissülve és megerősödve jelent meg a
reggelinél. Gyengéden üdvözölte leánykáját.
Britta érezte, hogy az idős hölgyet kicsit elszomorítja majd a hír, hogy feleségül akar menni
Herberthez. Ezért egy darabig habozott, hogy beszámoljon-e neki az eljegyzéséről. Először előző
napi bevásárlásairól mesélt, majd elbizonytalanodva megemlítette, hogy találkozott Herbert
Frensennel, aki elkísérte, s elújságolta, hogy kinevezték a laboratórium vezetőjévé. Claudine
asszony közben lopva figyelte az arcát. Azután Britta felsóhajtott, és tétován így szólt:
– Most szeretnék bizalmasan közölni veled valamit.
 Amikor megakadt, Claudine asszony két kezébe fogta a fejét, felemelte, s mosolyogva nézett az
elpiruló arcra. Lágyan megcsókolta a csillogó leányszemeket, s elérzékenyülve így szólt:
– A szemed úgy ragyog, mint egy menyasszonyé, gyermekem.
Britta erre még jobban elpirult, és az asszony nyakába borult.
– Honnan tudod?
– Nem tudom, csak gondolom. Ugye eltaláltam? Eljegyeztétek egymást Herbert Frensennel.
– Igen, anyám.
– És szereted őt?
– Kimondhatatlanul!
Az idős hölgy erre bensőségesen megcsókolta.
– Adassék néked sok-sok boldogság, gyermekem! És most mesélj el mindent szép sorjában!
Britta nagyon izgatott volt.
– Honnan tudtad rögtön, anyám? Ilyen rosszul lepleztem?
Claudine asszony somolygott.
– Gyermekem, ne feledd, szemed többet árul el nekem, mint bárki másnak. Egész idő alatt
éberen figyeltelek.
Es Britta mesélni kezdett, Claudine asszony pedig mosolyogva hallgatta. Nem árulta el, hogy
előtte Herbert már régen feltárta a szívét. Tapintatból nem mondhatta el, hogy ő előbb tudott a férfi
szerelméről, mint a lány. Arról sem beszélt, hogy máris van néhány terve az ifjú pár jövőjét illetően.
Azt azonban szilárdan elhatározta, hogy nem válik meg fogadott lányától, akit csak nemrég
ajándékozott neki a sors. Senkinek sem adta volna viszont szívesebben Brittát, mint Herbertnek,
hiszen erényei, kiváló tulajdonságai miatt nagyra értékelte a fiatalembert.
Tizenegy óra felé megérkezett Friedberg műkereskedő, akit a hölgyek azonnal felvezettek a
Claudine-villába.
Steinbrecht asszony röviden előadta tervét, Friedberg, egy ötven év körüli, alacsony, csontos
arcú férfi, eleinte kétkedve hallgatta. Azt rögtön felmérte, hogy a gazdag hölgy révén a kérdéses
képek kiállításáért busás haszon üti a markát. Amikor azonban Claudine asszony megmutatta neki a
híres műértő levelét, maga is őszintén érdeklődni kezdett a festmények iránt.
Miközben a műteremben sorra megtekintette a képeket, hosszú hallgatásba burkolózott, s csak
akkor fordult a hölgyekhez, amikor már mindegyiket megnézte.
– Különleges… igazán egyedülálló! A festő minden ecsetvonása érzelemmel telített. A
technikája is figyelemre méltó. Megdöbbentő… mennyire nem illik bele semmilyen sablonba! A
művész éppen emiatt nem aratott sikert… egyszerűen nem értették meg a képeit. Egyetlen
műkritikus értékelte, az, aki a levelet írta, Heinz Lossen művészete jóval megelőzte a korát.
Bizonyára akad valaki, aki megérti, és közvetíteni tud a festő és a közönség között. Megmondom
őszintén, nagyságos asszony, ha nem mutatja meg a levelet, talán én magam is csak futó pillantást
vetek a képekre, és azt mondom: ilyen nincs a természetben. De most megértettem, ezek a lilás
tónusok az esős táj szürkeségében… van ilyen… hát persze, hogy van, csak az ember nem figyel fel
rá. Az „Őszi reggel a Harz hegységben” című képen pedig a köd, akár valami nyomasztó teher
telepszik az ágakra, szürke fátyollal vonva be az érett őszi színeket… igen, van ilyen… – mondta
izgatottan, s még egyszer körbejárta a műtermet. Tett még egy-két megjegyzést, miközben hol
közelebb lépett, hol pedig eltávolodott a festményektől.
A hölgyek szorosan fogták egymás kezét, s izgatottan figyelték az élénken gesztikuláló
műkereskedőt.
Friedberg végül határozott mozdulattal Claudine asszonyhoz fordult:
– Akkor megbeszéltük, nagyságos asszony, kiállítom a képeit a galériámban. Megemelt
belépődíjat kérek, az odavonzza a látogatókat. Előtte megjelentetek egy hírt az újságban. Ha valami
felkelti az érdeklődésemet, annak sikere szokott lenni. Mit is mondott, asszonyom, mit szeretne
tenni a kiállítás bevételével?
Claudine asszony Brittára vetett egy gyors pillantást, majd rávágta:
– Bennünket nem érdekel a haszon. Csak azt szeretnénk, ha a festmények valódi értéke végre
megmérettetésre kerülne, és Heinz Lossen legalább a halála után megkapná az őt megillető helyet a
tájképfestők között, amit a kegyetlen sors életében megtagadott tőle. Ha a kiállítás netalán hasznot
hozna, úgy jótékony célokra szeretném fordítani.
– Nagyszerű… nagyszerű! – mondta elégedetten Friedberg, – Ez beleillik az elképzelésembe.
Meghirdetjük, hogy a kiállítás bevételét felajánljuk… mondjuk a tüdőbetegek gyógyítására. Ez
igazán jó hírverés lenne.
Claudine asszony megrázta a fejét.
– Kérem, Friedberg úr… nem szeretnék túl nagy reklámot.
– Látott már olyan művészt, aki reklám nélkül vált híressé? Tisztelt nagyságos asszonyom,
hagyja csak rám az egészet, ehhez igazán értek. Ha értéktelenek lennének a képek, a kisujjamat sem
mozdítanám értük. Ha rám hallgat, Berlinbe is eljuttatom őket, miután itt megteremtettük a kellő
hangulatot a fogadtatásukra. Majd meglátjuk, ott mit szólnak hozzá a szakértők, megfogja-e őket is
a képekből áradó egyedülálló, fájdalmas varázs? Milyen különös, hogy mindegyikről hiányzik a
nap.
– Ó… nekem van egy képem… azon a táj szinte feloldódik a napfényben. Kérem, jöjjön vissza
velünk, megmutatom – szólt Britta izgatottan.
A házban Friedberg megnézte a kis olaszországi tájképet, amely Claudine asszony szobáját
díszítette. Hosszas szemlélődés után mosolyogva fordult hozzájuk:
– Nagyon szép kép… nagyon szép. Napsütötte és meleg, de azok ott fenn nekem jobban
tetszenek. Ilyet bárki festhet, ám azok ott utánozhatatlanok.
– Az apámnak pedig éppen ez tetszett legjobban – mondta Britta.
– Nagyságos kisasszony – felelte Friedberg –, a művész csak nagyon ritkán tudja helyesen
megítélni a saját műveit. Ezt a napsütötte képet szeretettel, boldog hangulatban festette, míg a
föntiek fájdalomról, szenvédésről regélnek. Az ellentét kihangsúlyozására kiállítjuk ezt a korai
képet is.
Miután megbeszélte a tennivalókat a hölgyekkel, Friedberg elbúcsúzott.
Amikor Claudine asszony és Britta egyedül maradtak, szótlanul egymás nyakába borultak.
Izgatottságukban nem jött ki hang a torkukon.
Friedrich hamarosan újabb látogatót jelentett be: Frensen hadnagyot.
Claudine asszony szája szegletében különös mosoly bujkált, amikor szólt, hogy kéreti a
fiatalembert.
Theo belépett. Olyan szép volt, akár egy harci isten. Legkedvesebb mosolyát, legszebb
pillantását és legbársonyosabb hangját vette elő e fontos látogatás alkalmával. Az idős hölgy
érdeklődéssel figyelte, hogyan viseltetik Britta irányában. Habár a lány semmit sem beszélt neki
arról, ami a kerti ünnepélyen történt közöttük, Claudine asszonynak feltűnt, hogy Theo milyen
tettetett közönnyel és savanyú arccal ment el mellette. Ebből arra következtetett, hogy Britta jó
alaposan kiadhatta az útját.
Theo gyengéd, behízelgő pillantásokat küldött a lány felé, s nagyon lovagiasan viselkedett.
Tekintetét rimánkodva emelte Brittára, akinek szintén feltűnt a férfi megváltozott viselkedése.
Persze nem tudhatta, hogy most már a gazdag örökösnőt látja benne. Gyermeki hiszékenységében
és tisztaságában azt hitte, Herberttől értesült az eljegyzésükről, és mivel rokonok lesznek, szeretné
elfeledtetni vele, hogy megbántotta. Emiatt igyekezett nem túl hűvösen viselkedni, s Herbert
kedvéért meg akarta könnyíteni Theo számára a közeledést. Ismeretségük óta először volt kedves
hozzá.
A lány megváltozott viselkedését látva a hadnagy azonnal vérszemet kapott.
„Az lesz a legjobb – gondolta –, ha a parkban történteket azzal magyarázom, hogy nem tudtam
tovább uralkodni az érzelmeimen. Az ilyet mindig megbocsátják a nők. Talán nem is volt számára
olyan kellemetlen az egész. Mivel Herbert beleavatkozott, természetesen úgy kellett viselkednie,
ahogy tette, függetlenül attól, hogy közben mit érzett valójában. Ám jó lesz sietni, hiszen a jó
Herbert bizonyára alig várja, hogy szintén kivethesse hálóját az aranyhalacskára.”
Theónak kapóra jött, amikor Steinbrecht asszonyt elhívták egy időre. Azonnal megragadta Britta
kezét, hódolattal az ajkához emelte, és hatásos mosollyal így szólt:
– Tisztelt nagyságos kisasszony, már hónapok óta várok az alkalomra, hogy elnézését kérjem,
amiért heves elragadtatásomban olyan szégyenletesen viselkedtem. Kimondhatatlanul megbántam,
amit tettem. Bocsánatkérésképpen csak annyit mondhatok, hogy kegyed személyének a varázsa
szinte elvette az eszemet. Alázatos szívvel esedezem a bocsánatért. Engedje meg, hogy vétkemet a
jövőben odaadó hódolatommal tegyem jóvá.
Britta meg volt győződve, hogy mindezt a jó rokoni viszony érdekében mondja, ezért barátságos
mosollyal a kezét nyújtotta:
– Felejtsük el mindketten, ami történt!
A férfi újra kezet csókolt neki, miközben csábos pillantás vetett rá.
– Hálás köszönet, tisztelt nagyságos kisasszony. Határtalanul boldog vagyok, amiért
megbocsátott.
Mivel Claudine asszony visszatért, Theo nem tudott tovább dolgozni a tervén. Még megkérdezte,
hogy a hölgyek megnézik-e az esti előadást. Amikor Claudine asszonytól igenlő választ kapott,
engedélyt kért, hogy csatlakozzon hozzájuk a páholyban. Az idős hölgy különös mosollyal adta
meg neki az engedélyt, mire a férfi hódolatteljes meghajlással távozott.
Steinbrecht asszony gúnyosan nézett utána, Britta vállára tette a kezét, és lekicsinylő mosollyal
megjegyezte:
– Ehhez az ismeretségedhez nemigen gratulálhatok, Britta.
A lány elgondolkodva felelte:
– Talán nem is olyan rossz, inkább csak könnyelmű, Claudine asszony a fejét rázta.
– Én ennek éppen az ellenkezőjét gondolom: inkább rossz, mint könnyelmű. Nagyon is számító,
hidd el, többet tudok róla, mint amennyit szeretnék. Légy okos, kicsim, és tartsd távol magad tőle!
Szerencsére kettejük közül Herbertet választottad, s ezzel az ízlésed megegyezik az enyémmel.

XIX.
Amikor Herbert délután megérkezett, Claudine asszony először egyedül fogadta.
A férfi őszintén meggyónta az idős hölgynek, hogy tegnap, miután Brittától elvált, hallotta
bácsikájától, mennyire megváltoznak hamarosan a lány körülményei. Kertelés nélkül feltárta
érzelmeit. Elmondta, milyen nehezére esett délelőtt mindezt elhallgatni Britta elől.
– Bár a történtek semmiképpen nem befolyásolják az érzelmeimet, mégis jobban szerettem
volna, ha nyíltan megmondhatom Brittának, mi a helyzet. Kegyed nagyon fontosnak tartja, hogy
egyelőre eltitkolja előle, milyen rendelkezésekkel kívánja biztosítani a jövőjét? – kérdezte végül.
Claudine asszony felemelte a kezét.
– Igen, kedves Herbert. Egyelőre nem szeretném, ha Britta bármit is megtudna a terveimről.
Tudom, hogy ön jóval előbb megszerette, mint ahogy én eldöntöttem, őt teszem meg örökösömmé,
és Britta bizalma sem rendülne meg önben, ha nyíltan elmondaná neki, mit hallott tegnap este a
nevelőszüleitől. Csakhogy mi nők nagyon bonyolult teremtések vagyunk. Saját szomorú
tapasztalatomból tudom, hogy az ember rossz hangulatában képes a legkülönösebb gondolatokra.
Brittának lehetőséget sem kell adni rá, hogy később esetleg megfordulhasson a fejében, talán
megváltozott körülményei befolyásolták önt a döntésében. Higgye el, kedves Herbert, nekünk,
szegény gazdag nőknek a vérünkben van a kételkedés, ez a gazdagság átka. Ez az oka annak is,
hogy még nem akarom Britta tudomására hozni a végrendeletem tartalmát. Először egészen biztos
akarok lenni benne, hogy akkor is szeretne, ha nem lenne vagyonom, amit ráhagyhatok. Ne
gondoljanak semmire a szerelmükön kívül!
Herbert hódolattal kezet csókolt neki.
– Nem esik nehezemre megtenni, amit kér, hiszen tudom, hogy kegyed ismeri a szívemet, és
tudja, hogy jobban örülnék neki, ha Britta mindent tőlem kapna meg, amire csak szüksége van az
életben.
Az asszony megszorította a kezét.
– Ismerem önt, Herbert, és senkit sem látnék szívesebben Britta oldalán. Talán valamelyest
sikerül eloszlatnom a gondjait, ha elárulom, hogy már régen eldöntöttem, önre hagyom a vagyonom
egy részét. Mindig nagyon rokonszenvesnek találtam. Szívből örülök, hogy egymásra találtak
Brittával.
Herbert mélyen megindult. Milyen finoman, mekkora tapintattal húzta ki a tüskét az idős hölgy a
szívéből, eloszlatva ezzel minden gondját. Soha többé nem fogja nyomasztani Britta jövendő
vagyona.
Nem talált szavakat, ezért némán ajkához emelte Steinbrecht asszony kezét. A hölgy jóságos
mosollyal megsimogatta a fejét.
– Nos, hívathatjuk Brittát.
Amikor a lány belépett, s kérdőn rájuk nézett, Claudine asszony mosolyogva biccentett felé.
– És most bocsássatok meg néhány percre, gyermekeim, van egy kis elintéznivalóm – szólt, és
elhagyta a szobát.
Britta már repült is Herbert kitárt karjába.
– Britta, édes egyetlenem – súgta a férfi elfúló hangon, aztán alaposan kihasználták azt a kis időt,
amit Claudine asszonytól kaptak.
Nemsokára ünnepi hangulatban, boldogan üldögéltek hármasban a teázóasztalnál, és
megbeszélték, hogy másnap bejelentik és családi körben megünneplik az eljegyzést, Herbert estig
maradt, majd elkísérte a hölgyeket a színházba.
Röviddel azután, hogy elfoglalták helyüket a páholyban, megjelent Theo. Szemlátomást
kellemetlenül érintette, hogy Herbertet ott találta. Amikor le akart ereszkedni a Britta mögötti
székre, Herbert megelőzte, és ő maga foglalt helyet. Theo dühösen pillantott rá, ám aztán élénk
beszélgetésbe kezdett Brittával, Herbert nem avatkozott közbe. A lány barátságosan viselkedett
Theóval, azt hitte ugyanis, vőlegénye kedvére tesz, ha elfeledi a múltat.
Sem Britta, sem Herbert, sem Claudine asszony nem tett említést az ifjú pár eljegyzéséről. Britta
azt hitte, Theót már tájékoztatták, Herbert és Claudine asszony pedig nem látták okát, hogy a
hadnagyot másoknál hamarabb beavassák a nagy eseménybe.
Így hát Theo minden elképzelhető módon azon fáradozott, hogy megkedveltesse magát Brittával.
Mivel Herbert meg sem próbált beleszólni a beszélgetésükbe, ez megerősítette abban a hitében,
hogy unokatestvére már felsült a lánynál.
Előadás után az urak kocsijukhoz kísérték a hölgyeket, és elbúcsúztak, Theo nem vette észre,
milyen jelentőségteljesen szorította meg egymás kezét Herbert és Britta. Gyengéd
búcsúpillantásukra sem figyelt fel.
A két fiatalember gyalog indult hazafelé a színház utcáján. Sokáig egy szót sem szóltak, végül
Theo hanyagul megkérdezte:
– Nos, hogy áll a dolog? Szabad utat engedsz?
Herbert felriadt boldog álmodozásából.
– Hogy érted ezt? – kérdezett vissza szórakozottan.
– Lossen kisasszonyról beszélek. Ezennel közlöm veled, hogy szándékomban áll megkérni a
kezét.
Herbert hitetlenkedve nézett rá,
– Megtennéd… azok után, ami közöttetek történt?
– Csak ne izgasd fel magad! Azt már megbocsátotta ma délután, amikor meglátogattam. Tudod,
milyen régóta szeretem! Éppen ez a szenvedélyes szerelem volt az oka, hogy megbántottam. Fájó
szívvel csakis azért vonultam vissza, mert rákényszerítettél. De mivel most tisztelettel meg akarom
kérni a kezét, nincs jogod visszatartani. Remélem, békésen meg tudunk egyezni, és nem gördítünk
akadályt egymás útjába. Amelyikünk szerencsével jár kettőnk közül, azé a menyasszony!
Az utolsó szavak oly magabiztosan csengtek, mintha már tudná, hogy csakis ő lehet a szerencsés
fickó.
Herbert eddig összeszorított szájjal hallgatta. Most azonban hirtelen megtorpant, és keményen
Theo szemébe nézve, nyugodt hangon így szólt:
– Ne fáradj tovább! Britta Lossen tegnap óta a menyasszonyom.
Theo megrándult, és az utcai lámpa halvány fényében Herbertre meredt.
– Mit jelentsen ez? Rossz tréfa? – bökte ki nyersen.
 Herbert szenvtelenül nézett a hadnagy dühös arcába.
– Nem tréfa, Lossen kisasszony a menyasszonyom. Még tegnap kértem bácsikánk és nénikénk
beleegyezését, ma délután pedig közöltem Steinbrecht asszonnyal, hogy Britta igenlő választ adott.
Holnap ünnepeljük eljegyzésünket Steinbrecht asszonynál a legszűkebb családi körben. Neked is
csak holnap kellett volna értesülnöd róla.
Theo lelki szemei előtt látta, ahogy ragyogó légvára összeomlik.
Gyűlölködő kifejezés torzította el arcát, és cinikus mosollyal, kihívóan így felelt:
– Igazán meglepő! Ilyen gyorsan lecsaptál az aranyhalra? Szó ami szó, egy ilyen erényes
gazembertől sokat lehet tanulni!
Herbert megránduló arccal, ám indulatain uralkodva, hűvösen válaszolt:
– Teljeséggel érthető, hogy a saját mércéd szerint ítélsz meg engem is. Csak annyit mondok,
hogy már régóta szeretem Brittát, de nem kérhettem előbb feleségül, mert csak tegnap neveztek ki a
laboratórium élére. Ha nem szeretném, nem venném feleségül, legyen bármekkora is a rá váró
vagyon.
Theo gúnyosan elnevette magát.
– Na persze… prédikálni, azt tudsz. Csakhogy én átlátok rajtad, barátocskám!
Herbert vállat vont.
– Ezek után természetesen nincs más választásom, mint hogy előírásszerűen
gratuláljak! – mondta Theo. – Bele kell törődnöm. Isten áldjon, megyek a kaszinóba.
Azzal sarkon fordult és elsietett.
Gyűlölet és tehetetlen düh tombolt benne. Irigyelte Herbert szerencséjét, ami után ő nyújtotta
vágyakozva a kezét. Hangosan csikorgatta a fogát, és bosszút esküdött.
– Ezért még megfizetek! Ezért… és másért is. Ha addig élek is, leszámolok veled! – formálták
ajkai hangtalanul a szavakat.
Herbert ezalatt folytatta útját hazafelé. A Theóval lezajlott jelenet néhány percre megzavarta
ugyan a boldogságát, ám igyekezett nem gondolni rá. Lelki szemei előtt megjelent Britta képe.
Milyen szép, milyen bájos volt ma, ahogy titokban felcsillant a szeme, ha ránézett! Herbert szíve
beleremegett a szerelembe, amely erre a gondolatra ismét szétáradt benne.

XX.
Az elkövetkezendő hetekben volt miről csevegni a társaságban. Mindenki a Steinbrecht, Lossen
és Frensen neveket emlegette.
Először is megjelent Friedberg újságcikke, amelyben bejelentette a küszöbönálló kiállítást,
Heinz Lossen – a név mindenkinek feltűnt. Az emberek gondolkodóba estek, és kérdezősködni
kezdtek, Friedberg ügyesen megemlítette a cikkben, hogy a képek Claudine Lossen-Steinbrecht
asszony tulajdonában vannak. A városból néhányan még emlékeztek Claudine asszony házasságára.
Egyeseknek az is eszükbe jutott, hogy az idős hölgy társalkodónője szintén a Lossen nevet viseli.
Pedig a nagy hír még csak ezután következett: Herbert Frensen eljegyezte Britta Lossen
kisasszonyt.
A városiak becsületbeli ügynek tekintették, hogy megnézzék Friedbergnél a képkiállítást. A
műkereskedő olyan közérthetően világított rá a képek értékére és szépségére, hogy akár értett az
ember a festészethez, akár nem, szépnek találta őket. Az emelt díjas belépőjegy odavonzotta a város
előkelőségeit, annál is inkább, hogy a bevételt jótékony célokra kívánták fordítani.
Az újságok dicséretet zengtek a képekről, Friedberg gondosan kiollózta az odavágó cikkeket, és
a híres műkereskedő levelével együtt elküldte Berlinbe, ahol szintén élénken érdeklődni kezdtek
Heinz Lossen iránt, Friedberg megegyezett egy híres berlini műkereskedéssel, hogy február elején
kiállításra kerül a festő néhány képe.
Claudine asszony és Britta izgatottan követték az eseményeket, és örültek a sikernek.
A szűk családi körben megtartott eljegyzési ünnepséget követően, amelyen józan megfontolás
után Theo is részt vett, Steinbrecht asszony egy szombati napon hivatalos estélyt rendezett. Habár
ez már a karácsonyi ünnepek előkészületeinek az időszakára esett, mégis mindenki elfogadta a
meghívást; hajtotta ugyanis őket a kíváncsiság. Britta és Herbert nem nagyon lelkesedett a hivatalos
ünnepségért, ám Steinbrecht asszony ezt az alkalmat akarta kihasználni arra, hogy biztosítsa
fogadott lánya helyzetét a társaságban.
A karácsonyt Claudine asszony és Britta a Frensen házaspár és Herbert társaságában töltötte.
Theo elfogadta Michelsék meghívását az ünnepekre, így nem tartózkodott otthon.
Claudine Steinbrechtnek nem volt soha hasonlóan boldog karácsonya, mióta elvált Heinz
Lossentől. Magányos szíve bizalommal nyílt meg egykori, szeretett férje gyermeke előtt. Akkor
sem szerethette volna jobban, ha a sajátja lett volna. Britta által Herbert is közel került hozzá. Az
asszony a legpompásabb ajándékokat helyezte a karácsonyfa alá „gyermekei” számára.
Az ajándékozás után válogatott finomságokat szolgáltak fel. Később meghitten üldögéltek a
szalonban, és az ifjú pár jövőjéről beszélgettek.
És ekkor Claudine asszony előhozakodott a tervével, hogy Britta és Herbert esküvőjét már
húsvétkor tartsák meg. A jegyespár természetesen nem ellenkezett. Ők meg éppen Steinbrecht
asszonyra való tekintettel nem tűzték még ki az esküvő időpontját.
– És hogy leánykám ne kerüljön túlságosan messze tőlem, és élvezhessem olykor a társaságát,
nászajándékul nektek adom a Claudine-villát. Ott fogtok lakni ezentúl, gyermekeim. Remélem,
jobban vigyáztok odafenn a boldogságotokra, mint én tettem – fejezte be Claudine asszony.
Britta hitetlenkedve nézett az asszony megindult arcára. Herbert is meglepődött, de nem örült
túlságosan. Jobban szeretett volna maga építeni egy egyszerű kis fészket kettejüknek. Ám azonnal
semmivé foszlott néma ellenállása, amint Britta zokogva a karjába vetette magát,
– Hallottad, Herbert? Ott fenn fogunk lakni, abban a mesebeli kastélyban! Fel tudod fogni,
milyen nagy boldogság ez számomra?
Amikor a férfi csendes elragadtatással magához szorította, a lány gyorsan kiszabadította magát, s
Claudine asszony nyakába borult.
– Anyácskám! Te drága, egyetlen! Hogy is köszönjem meg? – kérdezte sírva az örömtől.
Claudine asszony megcsókolta.
– Részemről ez puszta önzés, gyermekem, ugyanis a közelemben akarlak tartani. És hogy
ügyesen és könnyedén vezethesd odafenn a háztartást, rendelkezésedre bocsátok egy nagyobb
összeget.
Brittának mintha földbe gyökerezett volna a lába, majd ismét Herberthez repült.
– Ó, Herbert! Hát nem üres kézzel megyek hozzád! Nem kell nélkülöznöd miattam. De miért
vágsz ilyen bánatos képet? Hát olyan rossz, hogy egy szegény lány helyett a szerencse gyermekét
kell nőül venned? Herbert… nézd, szerintem nagyszerű érzés gazdagnak lenni! Ne gondold, hogy
nem vállalnám veled örömmel és zúgolódás nélkül a szegénységet és a nélkülözést, de mégiscsak
jó, ha az ember életét elkerülik az anyagi gondok.
Herbert nem tehetett mást, boldogan rámosolygott, aztán hálásan kezet csókolt Steinbrecht
asszonynak.
Az asszony jóságos pillantást vetett rá, majd magához húzta Brittát.
– És mivel olyan csodálatosnak találod a gazdagságot, mindjárt mondok neked még valamit,
amit külön erre az estére tartogattam. Frensen doktor, kedves öreg barátom már mindent
előkészített: örökbe fogadlak, egy vér szerinti gyermek minden jogával… Leányom vagy a törvény
előtt, halálom után pedig az örökösöm.
Britta elsápadt, s inkább látszott ijedtnek, mint boldognak. Tudta, milyen gazdag Steinbrecht
asszony, s azonnal felfogta szavai jelentőségét. A döbbenettől némán Claudine asszony keblére
vetette magát, és heves zokogásban tört ki.
Az idős hölgynek könnybe lábadt a szeme, Frensen asszony pedig arca elé kapta a zsebkendőjét,
s ő is felzokogott. Az urak mélyen megrendültek, mert átérezték, mily hatalmas az a szerelem,
melyet ez a nagylelkű asszony még a síron túl is megőrzött.
Claudine asszonynak sikerült elsőként úrrá lennie megindultságán. Gyengéden megsimogatta
Britta haját.
– Nos, gyermekem, egyszerre nem is olyan jó dolog a gazdagság?
 Ekkor Britta a karjába fészkelte magát, átölelte, és csendesen így felelt:
– Szegény édesapámra gondoltam, anyám. Annyira aggódott a jövőmért. És most, hogy minden
jót megkaptam tőled, ő nem tud róla, nem érezheti. Azt sem tudom, hová forduljak, mit mondjak,
millió gondolat, érzés kavarog bennem…
Claudine asszony szeme megtelt könnyel. Fogta, és odavezette Brittát Herberthez.
– Kislányom, hozzá kell ezentúl fordulnod minden bánatoddal és örömöddel.
Herbert szorosan átölelte, és gyengéden így szólt:
– Kedvesem… soha másfajta könnyeket nem szeretnék látni a szemedben, csak azokat,
amelyeket öröm csalt oda.
Könnyek fátyolán át ragyogott rá a gyönyörű szempár. Mialatt Frensen doktor igyekezett
felvidítani a két idős hölgyet, Herbert magával húzta az egyik ablakmélyedésbe Brittát. Csókokkal
borította könnyáztatta arcát, és szerelmes szavakat, édes bókokat sugdosott a fülébe.

XXI.
Brittának csodálatos jegyessége volt. Már-már alig tudta elviselni a rázúduló boldogságot.
Claudine asszony kényeztette, Herbert imádta, Frensenék gyermekükként szerették, s ettől az élete
csodálatos álomnak tűnt.
Mindennek a betetőzéseként pedig az édesapja képeire sokan felfigyeltek, és végre igazi
értékükhöz méltó elismerésben részesültek. Egyik nap kaptak egy értesítést, hogy az „Őszi reggel a
Harz hegységben” című alkotást a királyi múzeum szeretné megvásárolni. Claudine asszony és
Britta rövid tanácskozás után úgy döntött, hogy lemondanak a képről a múzeumja-vára. A hír
büszkeséggel és boldogsággal töltötte el őket.
Egy másik képet Claudine asszony a helyi múzeumnak adományozott, a többi azonban egytől
egyig az ő tulajdonában maradt. A kiállításból származó bevételt átutalták a rászorulóknak. Brittát
mindez még nagyobb büszkeséggel töltötte el, hiszen ennek köszönhetően úgy érezhette, hogy
édesapja még a halála után is segítette az embereket. A két asszony sokat gondolt az elhunytra, aki
nem tudta már élvezni tehetségének gyümölcsét.
Ez volt az egyetlen szomorúság, mely árnyékot vetett Britta boldogságára. A lány egyébként
gyönyörűnek találta az életet és a jövőjét, s forró hálával, szeretettel viszonozta azt a sok jót, amivel
környezete elhalmozta.
Az esküvőig hátralévő néhány hónap gyorsan elrepült, hisz annyi mindent kellett intézni és
beszerezni. Claudine asszony valósággal megfiatalodott, s szeretetteljes buzgalommal válogatta
össze leánykájának a kelengye minden egyes darabját.
Britta néhányszor szabadkozni próbált, amikor hallotta, mekkora összegeket nyel el a
kelengyéje. Egy alkalommal, amikor Claudine asszony két gyönyörű, csipkés háziköntöst vásárolt
számára, gondterhelten felsóhajtott, és átölelte az asszonyt.
– Drága anyácskám… mondd, hová vezet ez? Úgy kényeztetsz, akár egy hercegnőt! Néha úgy
érzem magam, mint az a mesebeli szegény ördög, akivel a herceg tréfából három napra szerepet
cserélt, aztán a negyedik napon, amikor ismét a rongyaiban találta magát, azt hitte, csak álmodta az
egészet.
Claudine asszony jóízűen elnevette magát,
– Csakhogy én nem a gonosz herceg vagyok, s neked nem kell ilyen ébredéstől tartanod.
Herbert természetesen mindennap meglátogatta menyasszonyát. A hivatalos jegyességi idő így
nem is volt olyan rossz, pedig nagyon tartott tőle. Claudine asszony gyakran kettesben hagyta őket
egy rövid időre, s ezek a csodálatos percek megszépítették a boldog jegyesek egész napját.
Herbert időközben megbarátkozott a gondolattal, hogy Brittával odafenn lakjanak a Claudine-
villában. A bájos mesebeli kastélyon nem kellett sokat változtatni, máris készen állt a fogadásukra.
Steinbrecht asszony kívánságára Herbert nagyobb tőkét fektetett be a festékgyárba, s így nem
csupán a laboratórium vezetője lett, hanem a cég társtulajdonosa is. Eleinte tiltakozott ellene, de
Claudine asszony mindent megtett, hogy rábeszélje.
 – Örülnék, ha függetlenítenéd magad – mondta neki. – Az összeget, amit erre a célra adok,
egyébként is neked szántam örökség gyanánt, akkor is, ha nem vetted volna feleségül Brittát.
Tekintsd egyelőre kölcsönnek, a kamatot pedig odaadod Brittának a háztartásra. Ezzel már most
függetlenítitek magatokat tőlem, te pedig a tőke segítségével saját vagyonra tehetsz szert. Meglátod,
jót tesz majd az önbecsülésednek. Attól tartok, még mindig nyomaszt a gondolat, hogy gazdag lányt
veszel feleségül.
Herbert szívből megköszönte a nagylelkű ajánlatot. Eddig ugyanis csak a szükséges tőke
hiányzott ahhoz, hogy piacra dobja a találmányát, egy teljesen újszerű eljárást a festékgyártásban.
A fiatalember bízott benne, hogy hamarosan maga is nagyobb vagyonra tehet szert, s ez
visszaadta az önbizalmát. Nem érezte már magát holmi szegény ördögnek, aki gazdag lányt vesz
feleségül. A cég többi tulajdonosa elfogadta résztulajdonosnak, s a vállalkozás az ő találmányának
köszönhetően hamarosan hihetetlenül gyors fejlődésnek indult.

Britta és Herbert esküvőjét húsvét szombatján tartották, amit Steinbrecht asszony örökösét
megillető nagy pompával ünnepeltek meg. A násznép között természetesen ott volt Theo Frensen is,
akinek érzelmei mit sem változtak, s még mindig a bosszúra várt. Habár Herbert lemondott a javára
a nagybátyjuk halála esetén őt megillető örökrészéről, s így az öregúr ötven százalékkal emelte
Theo járandóságát, mindez sovány vigasznak tűnt a gazdag örökösnő elvesztésével szemben.
Biztosra vette, hogy Herbert csak azért kérte feleségül Brittát, mert előzőleg Hermann bácsitól már
értesült Steinbrecht asszony megváltoztatott végrendeletéről.
Nem tűnt számára kétségesnek, hogy Britta inkább vele, a jóképű, nyalka hadnaggyal lépett
volna oltár elé, ha Herbert időt hagy neki a választáshoz. Az is az igazsághoz tartozott, hogy Britta
valóban eddig nem tapasztalt szenvedélyt ébresztett benne. Ahogy Theo a templomban ott állt az
ifjú pár mögött, tele volt a lelke sötét gondolatokkal, amit persze nem mutatott ki. Végig jókedvet
színlelt, habár olykor mélabús pillantást vetett a boldogságtól sugárzó menyasszonyra, akinek a
szemében arany szikrák táncoltak,
,,Milyen szép ez a lány! A zöld mirtuszkoszorú és a fehér fátyol csak még inkább kiemeli
gyönyörű aranyhaját!” – sóhajtott fel magában.
Amikor az esketés után sok boldogságot kívánt az ifjú párnak, mély sóhajjal megszorította Britta
kezét, és halkan, hogy csak ő hallja, így szólt:
– Adassék meg neked minden boldogság, melytől engem megfosztott a sors! És soha ne feledd,
szívem hű marad hozzád mindhalálig!
Britta kissé elfogódottan pillantott rá,
– Jó testvérek leszünk, Theo, Nálunk mindig szívesen látott vendég leszel,
Herbert hallotta Britta szavait, és a szeme megvillant. Legszívesebben kitépte volna felesége
kezét unokatestvére szorításából. Nem tudta elfeledni, hogy a hadnagy annak idején vad
szenvedéllyel, erőszakkal próbálta a karjába venni a védtelen leányt. Emiatt soha többé nem lehet
testvéri kapcsolat közöttük!
Egyelőre azonban gondolataiba mélyedve hallgatott. Nem akarta elrontani ezt a napot.
Miután Herbert és Britta elindultak a nászútra, Theónak nyomban szilaj jókedve kerekedett.
Tréfás megjegyzéseivel szórakoztatta a vendégeket, akik ezúttal is egyszerűen el voltak ragadtatva
tőle.

XXII.
Britta a hegyi villában állt kis szalonja ablakában, és hosszan nézett férje után, aki éppen akkor
hagyta el a házat, hogy a laboratóriumba menjen. A férfi még egyszer gyengéden odaköszönt neki.
Britta visszaintegetett, s tekintetük ragyogó boldogsággal fonódott össze.
Három hónapja volt Herbert felesége. A csodálatos nászút után, melynek során beutazták francia
Svájcot, s hosszabb időt töltöttek a Riviérán, beköltöztek a mesebeli kastélyba. Semmi sem
árnyékolta be boldogságukat, és továbbra is változatlan szerelemmel szerették egymást.
Egy alkalommal Britta így szólt Herberthez:
– Olyan boldog vagyok, hogy szinte félek.
Herbert mosolyogva megcsókolta.
– Hogy mondhatsz ilyet, drágám? Ha hiszünk a boldogságunkban, akkor a miénk is marad,
Britta hozzásimult, és a szemébe nézett.
– Tudod, korábban sok szomorú napot megéltem már. Szinte hihetetlen, hogy az utóbbi időben
egyik napom szebb a másiknál.
– A sors kárpótlással tartozik neked a múltbéli fájdalmakért… s ha jól meggondolom, nekem is.
A gyermekkorom nem volt túl boldog, habár a szüleim halála után a bácsikám és a nénikém minden
tőlük telhetőt megtettek értem. Kérlek, próbáljunk meg hinni abban, hogy a sors ezentúl csupa
boldog, örömteli napot szán nekünk.
Britta férje ajkára tette a kezét.
– Ne beszélj így, Herbert! Nagyon sokat veszíthetünk, hiszen annyi minden a miénk.
– Csak egymást ne veszítsük el, a többi nem számít.
Brittának gyakran eszébe jutottak Herbert szavai. Most is erre gondolt, ahogy utánanézett az
ablakból.
– Csak nehogy elveszítsük egymást – suttogta maga elé, mintha imádkozna, s hirtelen
megborzongott. „Őt elveszíteni egyenlő a halállal” – gondolta, és a szívére szorította a kezét.
Amikor idáig jutott a gondolataiban, korholni kezdte önmagát. Miért térnek vissza állandóan
ezek a buta gondolatok? Bizonyára azért, mert még nem szokott hozzá a boldogsághoz. Hisz
mindössze egy év telt el azóta, hogy szegény társalkodónőként átlépte a Steinbrecht-ház küszöbét.
Még a vérében volt a félelem és az aggodalom.
Mosolyogva elfordult az ablaktól, s lassan bejárta az egész házat. Mindennap újra meg újra
felfedezte kis birodalmát. Lába belesüppedt a vastag, puha szőnyegekbe, könnyű, fehér ruhája
selymes puhasággal ölelte körül karcsú alakját. A boldogságtól még inkább kiteljesedett a szépsége.
A szeme csillogott és tele volt gyengéd vágyakozással, ha Herbert dolgozni ment, s ujjongó
boldogsággal, valahányszor belépett az ajtón.
Miközben felment a műterembe, apjára és gyámanyjára gondolt. Ők ketten egykor ugyanígy,
boldogsággal telve költöztek ebbe a házba, aztán pedig…
„Mi van velem? Miért törnek rám folyton ezek a szomorú gondolatok?” – kérdezte önmagától, s
hevesen igyekezett megszabadulni nyomasztó hangulatától.
Fent a műteremben letelepedett a kandalló melletti meghitt sarokba. Ez volt a kedvenc helye,
amikor magára maradt. Könyvek és újságok hevertek körülötte, és Herbert a fotel melletti asztalon
álló vázába naponta friss virágot hozott neki. Britta kényelmesen belesimult a karosszékbe, s ahogy
a fejét nekitámasztotta a magas széktámlának, igazán bájos látványt nyújtott.
Mielőtt belemélyedt volna olvasmányába, órájára nézett. Még több mint egy óra volt hátra, hogy
lemenjen anyjához teázni. Délelőttönként mindig meglátogatta Claudine asszonyt, amíg Herbert
dolgozott, s amikor a férfi esténként hazatért, bement érte. Olykor ő is eltöltött velük egy órácskát, s
együtt megvacsoráztak Claudine asszonnyal. A sötétben aztán szorosan egymáshoz simulva
kapaszkodtak fel a keskeny úton meghitt otthonukhoz.
Amikor Britta végre kinyitotta a könyvet, belépett az inas, és a „hadnagy urat” jelentette be,
A hadnagy úr Theo Frensen volt, aki gyakran megfordult a Claudine-villában. Többnyire
olyankor jött, amikor tudta, hogy Herbert a laboratóriumban tartózkodik. Britta ártatlanságában nem
látott ebben semmiféle szándékosságot. Sohasem érezte ugyan Theo látogatását különösebben
kellemesnek, mégis testvéries hangot igyekezett megütni vele szemben.
Theo persze szándékosan rendezte így a dolgot. Ha mégiscsak otthon találta Herbertet,
igyekezett ártatlanul jókedvűnek és családiasnak mutatkozni. Herbert azt hitte, Theo fátylat akar
borítani a múltra, ezért barátságosan fogadta.
Britta minden további nélkül kérette a férfit a műterembe. Gyakran fogadott odafenn látogatót.
Amikor a hadnagy belépett, fel akart állni, hogy üdvözölje. A férfi tekintete Britta elbűvölő
szépsége láttán nyomban felvillant, majd odasietett hozzá.
 – Maradj csak ülve, Britta! Nem akarom megzavarni a sziesztádat – Letelepedhetek melléd egy
kicsit beszélgetni? Vagy zavarlak? – kérdezte fesztelenül, miközben hódító mozdulattal ajkához
emelte a kezet.
– Nem zavarsz, Theo. Sőt, segítesz elűzni egy unalmas órát. Foglalj helyet, kérlek! Hozathatok
frissítőt? – kérdezte kedvesen.
A férfi szorosan a fiatalasszony széke mellé húzott egy másikat, és elhelyezkedett rajta.
– Nem, nem, köszönöm. Társaságod elég felüdülés számomra. Szóval unatkozol? Ilyen is
előfordul a fiatal házasok életében? – kérdezte.
– Csak ha egyedül van az ember. Mint tudod, Herbert a nap nagy részében távol van.
– És távolléte órái természetesen örökkévalóságnak tűnnek a szemedben. Alig várod, hogy
hazatérjen.
Britta könnyedén felsóhajtott, és vágyakozó pillantással, álmodozva meredt a távolba.
A férfit hirtelen elöntötte a mámor. Finom illat szállt felé az asszony hajából, ruhájából, s
vágyakozó tekintetétől borzasztó irigység fogta el. Ismét feltámadt benne a régóta táplált
bosszúvágy Herbert iránt, akit szerencséje elrablójának tartott. Ugyanakkor fellángolt benne a szép,
fiatal nő iránti szenvedély, akinek tartózkodása szinte az eszét vette. Fojtott hangon, lángoló
tekintettel megjegyezte:
– Mily irigylésre méltó a férfi, kihez e vágyakozó sóhaj száll!
Britta azonnal magához tért ábrándozásából, homlokán megjelent a kis ráncok rajzolta
háromszög, s a szemében elutasítás tükröződött. De nyugodt hangon csak ennyit mondott:
– Hagyjuk ezt, Theo!
A férfi felsóhajtott, tekintete ismét végigsiklott a nő alakján, feje búbjától apró lábáig.
– Igen, igen… Nem kellene így beszélnem, tudom. Haragszol érte – bökte ki. Majd égő
tekintetét Brittáéba fúrva folytatta: – Pedig ha tudnád, mily nehezemre esik a hallgatás! Néha úgy
érzem, nem bírom tovább elviselni! Fogalmad sincs, mennyire szerettelek! Nem… mennyire
szeretlek még mindig!
Szavaiból valósággal sütött a szenvedély, Britta elsápadva állt fel.
– Térj magadhoz! Különben arra kényszerítesz, hogy kiutasítsalak a házamból!
A hadnagy kihívóan végigmérte, aztán végigsimított forró homlokán.
– Nem, nem, bocsáss meg! Felejtsd el, amit mondtam! De oly nehéz némán szemlélni, hogy egy
másik férfi tartja karjában azt a boldogságot, ami után az ember maga is vágyott. Herbertnek
egyszerűen az ölébe hullt a boldogság, én pedig lemaradtam róla. Még meg kell tanulnom
belenyugodni a megváltoztathatatlanba.
A fiatalasszony Theo felé fordította halovány orcáját. A férfi őszintesége csillapította haragját.
– Amíg nem vagy képes rá, kerüld el a házunkat – szólt halkan, minden keménység
nélkül. – Egyetlen nemes gondolkodású ember sem nézheti szánalom nélkül, ha valaki miatta
szenved.
Szavai áramütésként érték a férfit.
– Ki akarsz tiltani a házadból? – nyögte. Gyűlölet és szenvedély viaskodott egymással a
lelkében.
– Csak azt mondom, amit mondanom kell – felelte Britta, amilyen nyugodtan csak tudta. – Ha
képtelen vagy fékezni magad előttem, mindannyiunk számára az a legjobb, ha elkerülsz bennünket.
Theo eltakarta szemét a kezével, csak a melle zihált hevesen. Aztán kihúzta magát.
– Többé nem lesz panaszod rám. Csak egy kérdést engedj meg! Hát igazán kárhozatot érdemlek,
amiért annyira szeretlek, hogy mindenről megfeledkezem? Emiatt kevesebb vagyok a szemedben,
mint Herbert? Egyszer megbántottalak, mert a szerelem elvette az eszemet. De szerettelek,
érzelmeim őszinték voltak, még ha oly vadak és fékevesztettek is. Herbertnek bezzeg könnyű dolga
volt. Csak azután kérte meg a kezed, hogy megtudta, gazdag örökség várományosa vagy. Neki
addig nem tette tönkre nyugalmát és lelki békéjét a szerelem, mint nekem. A gazdag örökösnőnek
viszont még aznap megkérte a kezét, amint meghallotta a bácsikánktól, hogy Steinbrecht asszony a
leányává fogad. Miért méltóbb ő mégis a szerelmedre, mint én?
Britta holtsápadt lett, s haragtól lángoló szemmel nézett rá.
 – Hazudsz! Herbert még azelőtt kérte meg a kezem, hogy megtudta, gazdag örökség vár rám!
Theo szemében bosszúvágy és szenvedély égett.
– Nem hazudok! Hermann bácsi sokkal előbb elárulta nekünk, hogy Steinbrecht asszony az
örökösévé akar tenni, mint ahogy te megtudtad. Vagyontalan létemre addig nem kérhettem meg a
kezed, amíg szegény voltál. Amikor pedig gazdag lettél, beláttam, hogy túl kevés vagyok neked.
Bezzeg Herbert, az okos, számító, jégszívű Herbert még aznap elment hozzád, és feleségül kért.
Természetesen nem árulta el, hogy Steinbrecht asszony rád akarja hagyni a vagyonát. Másnap…
emlékszem… este színházban voltunk, s amikor hazaindultunk, megmondtam neki, hogy
mindennek ellenére, én mégiscsak megkérem a kezed. Akkor gúnyos mosollyal így szólt: „Elkéstél,
Britta tegnap óta a menyasszonyom.” Neki aztán nem csúszott hiba a számításába. Ezek után
kérdezem én: melyikünk viselkedése elítélendő?
Britta szemében kihunytak a fények, de aztán mégis reménykedni kezdett.
– Tévedsz, Herbert nem képes ilyen alantas cselekedetre!
Theo gúnyosan elnevette magát.
– Kérdezd meg tőle, ha nekem nem hiszel! Nem tagadhatja le, hogy még azon a napon eljegyzett
téged, amikor megtudta, hogy gazdag örökség várományosa vagy.
Britta összerándult, s tágra nyílt szemmel bámult Theóra. De a férfi nem sütötte le a szemét, hisz
valóban el is hitte, amit mondott.
Britta égő tekintettel olvasta ki a szeméből, hogy nem hazudik, és hirtelen úgy érezte, mintha
elfogyott volna körülötte a levegő, mintha összedőlne a ház a feje felett, maga alá temetve minden
boldogságát. Ám csak egyetlen pillanatig kételkedett férjében. Rögtön ezután el is szégyellte magát.
– Egy szavadat sem hiszem, de megkérdezem Herbertet. Ő lenne az utolsó, akiről ilyen
szégyenletes dolgot feltételeznék. És most menj, kérlek! Ezt az egészet csak azért mondtad, mert
gyűlölöd a férjemet!
A férfi kissé megnyugodott és kijózanodott, hiszen kielégítette bosszúvágyát. Felállt, és
búcsúzóul kezet akart adni Brittának. Ő azonban elhúzódott tőle, s színtelen hangon így szólt:
– Soha többé nem fogok kezet veled, ha hazudtál. Először megkérdezem Herbertet.
Theo gyorsan meghajolt, és távozott, Britta pedig belesüppedt a fotelba, és elgondolkodva
simogatta a homlokát.
– Nem, nem, ez nem lehet igaz! Hazudik… vagy egyszerűen téved – mondogatta hangosan.
Aztán felállt, és nyugtalanul rótta a szobát. Közben felidézte eljegyzésük napjának minden egyes
részletét, minden szót, amit Herbert kiejtett. A férfi örömmel újságolta neki, hogy végre olyan
helyzetbe került, hogy gondtalan, ha mégoly szerény életet is tud nyújtani neki. S ezt abban a
tudatban mondta volna, hogy ő gazdag? Nem, nem… Herbert képtelen ekkora hazugságra!
Igyekezett megnyugodni, ám a gyanú befészkelte magát a lelkébe, s nem tudott szabadulni tőle.
Ebben a hangulatban képtelen volt lemenni Claudine asszonyhoz. Átküldte az inast az üzenettel,
hogy nem érzi jól magát.
A fiatalasszony félelem, gyanakvás és remény között ingadozva töltötte a végtelennek tűnő
délutánt.

XXIII.
Aznap este, amikor Herbert bement Brittáért Steinbrecht asszonyhoz, megtudta, hogy a felesége
nem is járt ott. Az idős hölgy aggódva érdeklődött felőle. A férfi csak annyit mondhatott, hogy
Britta délben még egészséges volt.
Herbert nagy léptekkel sietett a Claudine-villába. Britta nem jött elé, mint máskor, hogy a
karjába vesse magát. Miközben a férfi levetette kabátját és kalapját, megkérdezte az inast, hol van a
felesége. Megtudta, hogy Britta a szalonban tartózkodik.
Herbert fellélegzett. Bizonyára könnyebb rosszullétről lehet szó, mert ha nem így volna, Brittát
ágyban találná.
Besietett hát a szalonba. Felesége az ablaknál állt, és sápadt arccal fordult felé. Herbert
felindultan odalépett hozzá, hogy a karjába vegye.
– Kedvesem, mi van veled? Miért vagy ilyen sápadt? – kérdezte gyengéden
A fiatalasszony a vállára tette a kezét, s nyugtalanul pillantott rá.
– Nem vagyok beteg, Herbert, csak egy kicsit… felizgattam magam. Fel kell tennem neked egy
kérdést, most azonnal.
– De szívecském, hát nem kapok előbb egy csókot?
– Nem, nem. Előbb meg akarlak kérdezni.
A férfi aggódva figyelte.
– Herbert, ugye nem az eljegyzésünk napján tudtad meg, hogy anyám az örökösévé kíván
tenni? – kérdezte Britta csendesen.
A férfi a homlokát ráncolta.
– Ki mondta ezt neked, kicsim? – kérdezte.
– Majd később elárulom. Most felelj, kérlek! Az eljegyzésünk napján tudtad meg?
Herbert higgadtan kihúzta magát.
– Igen, kedvesem, Hermann bácsitól hallottam, de…
Britta tiltakozva emelte fel a kezét.
– Hallgass, hallgass, az istenért! Szót se többet! Képtelen lennék végighallgatni a
mentegetőzésedet! – kiáltotta zavarodottan, és kirohant a szobából.
A férfi utánaszaladt, de még mielőtt utolérte volna, a fiatalasszony lakosztályának ajtaja
becsapódott előtte. Britta bezárkózott.
Erre ő bekopogott, és halkan kérte, hogy eressze be. De odabent nem mozdult semmi, Britta
tetszhalottként feküdt a díványon, s nem tudott egyébre gondolni, csak arra: „Hazudott és
becsapott.” Ez a két szó zakatolt az agyában. Azért futott el a férje elől, mert képtelen lett volna
végighallgatni megalázó mentegetőzését.
Egyszeriben eltűnt a napsütés az égről, Britta élete árnyékba borult. Olyan büszke volt rá, hogy a
férfi még akkor feleségül kérte, amikor szegény volt… s később mennyire örült a vagyonnak,
persze elsősorban Herbert miatt. Most szívesen lemondott volna mindenről a bizonyosságért, hogy a
férje őszintén szereti.
Herbert egy ideig még fülelt az ajtó előtt. Aztán, hogy kerülje a feltűnést, bement az ebédlőbe,
ahol már megterítettek a vacsorához. Közölte az inassal, hogy ne tálaljanak, mert a felesége
gyengélkedik. Az illendőség kedvéért, noha semmi étvágya sem volt, hozatott magának egy csésze
teát meg egy kis harapnivalót.
Amikor az inas visszatért, ügyelt rá, hogy hangja közömbösen és nyugodtan esengjen, amikor
megkérdezte:
– Járt itt ma délután látogató?
– A hadnagy úron kívül senki – felelte az inas.
Amint egyedül maradt, Herbert felpattant, és ökölbe szorította a kezét.
– Tehát ő volt az! Gondolhattam volna, hogy ezek az ő mérgezett nyilai! – sziszegte a foga
között, majd nyugtalanul fel-alá kezdett járkálni a helyiségben.
„Még csak hazugsággal sem vádolhatom, hiszen meg van győződve afelől, hogy akárcsak őt,
engem is a Brittára váró vagyon csábított. Ugyan mit tud ő az igaz szerelemről! Elhintette a gyanú
magvát, hogy szétrombolja a boldogságunkat. Bármit is mondott Brittának, nem becsületes szándék
vezette. Szeretnék ököllel belevágni az arcába, amiért fájdalmat okozott neki. Istenem, milyen
sápadt volt, milyen kétségbeesett! Természetesen azt hiszi, becsaptam. Bárcsak meghallgatott
volna!” – vívódott magában.
Később ismét odament felesége ajtajához, s bekopogott.
– Britta, nagyon kérlek, nyisd ki! Mindent meg akarok magyarázni. Hidd el, teljesen feleslegesen
kínzód magad – esedezett félhangosan.
A szobából azonban továbbra sem érkezett válasz. Britta a díványon hevert, és befogta a fülét,
hogy ne hallja férje könyörgő hangját. Ugyan mi újat mondhatna? Hazudott és becsapta, játszotta a
nemes lelkű férfit, aki nőül vesz egy szegény leányt, hogy dolgozzon érte, s még tetszett is neki,
hogy ő csodálattal nézett fel rá, amiért kész vállalni miatta a nélkülözést. Mindez hazugság volt,
szemenszedett hazugság! Soha többé nem bízik benne!
Nemhiába volt rossz előérzete, íme itt a nagy bánat, aminek megérezte a közeledtét. Az ember
nem lehet büntetlenül olyan boldog, mint amilyen ő volt eddig. Lám, máris sötét felhők árnyékolták
be az örömét.
Álmatlanul töltötte az éjszakát, és Herbert lépteire figyelt, aki szintén nem talált nyugalmat. A
férfi csak reggeltájt pihent egy keveset, miután többször hiába kopogtatott Britta ajtaján.
Másnap Britta nem jelent meg a reggelinél. Megvárta, míg Herbert elhagyja a házat. A férfi
visszafordult, és felpillantott az ablakba: arca sápadt és gondterhelt volt. A fiatalasszony szeretett
volna hangosan felkiáltani és sírni a fájdalomtól.
Amikor aztán bágyadtan és összetörve a reggelizőasztalhoz lépett, egy borítékot talált a helyén.
Feltépte, Kapkodó írással ez állt egy kis kártyán:
„ Kedvesem!
Sajnos egy sürgős munka a laboratóriumba szólít, nem várhatom meg, míg végre elhagyod a
szobádat vagy beeresztesz. De nem tudok úgy elmenni, hogy el ne mondjam: feleslegesen gyötörsz
mindkettőnket. Szeretlek, és veled együtt szenvedek. Légy jó és hallgass meg, ha délben hazajövök.
Szerető férjed”
Britta mereven nézte a kezében tartott papírt. Ebben a helyzetben semmitől sem iszonyodott
jobban, mint a férje esetleges magyarázkodásától. Rettenetes kínszenvedés lenne végighallgatni,
ahogy megpróbálná igazolni magát.
Evés nélkül állt fel az asztaltól, és felöltözött, hogy lemenjen az anyjához. Úgy érezte, az az
egyetlen hely, ahová fájdalmával menekülhet.
Claudine asszony gyengéd korholással fogadta.
– De gyermekem, mi van veled? Nagyon megijesztettél. Beteg vagy?
– Kicsit fáj a fejem, de majd elmúlik – felelte Britta csendesen.
Az idős hölgy szeretettel átölelte.
– Szörnyen sápadt vagy, betegnek látszol! Remélem, nincs lázad, gyermekem.
– Nincs, csak… tudod, rosszul aludtam.
Claudine asszony fürkésző pillantást vetett a megváltozott arcra. Britta makkegészséges volt,
soha nem panaszkodott fájdalomra. Most viszont kialudtak a szemében a fények, a kicsiny,
különleges háromszög a homlokán élesen kirajzolódott, a szája szegletében pedig megjelent egy
keserű vonás. Vajon egyszerű fejfájás lehet mindennek az oka?
Nem kérdezett többet, de éles szemmel tovább figyelte Brittát.
– Gyere, gyermekem, sétálunk egy órácskát a parkban, az jót fog tenni – szólt nyugodtan.
Kart karba öltve indultak el, Britta erőltetni akarta a társalgást, de Claudine asszony megrázta a
fejét.
– Nem, inkább maradj csendben! Néha jótékony hatással van a hallgatás is – mondta megértően.
Britta lopva kitörölt a szeméből egy könnycseppet, Claudine asszony úgy tett, mintha nem vette
volna észre, ám csöndes mosoly játszadozott ajka körül. Azt hitte, egy kis perpatvar adódott a
fiatalok között.
Ebéd előtt Britta felment a villába, mint máskor. Legszívesebben lent maradt volna, hogy ne
kelljen találkoznia Herberttel, de ez feltűnt volna az anyjának, így hát nehéz szívvel felkapaszkodott
a hegyre.
A Claudine-villába érve ismét elfogta a félelem. Nem volt bátorsága szembenézni Herberttel.
Hirtelen ötlettől vezérelve közölte a cselédséggel, hogy el kell mennie bevásárolni, utána pedig
Steinbrecht asszonnyal ebédel. Jelentsék férjének, ha hazatér.
Britta elintézett a városban néhány jelentéktelen vásárlást, azután beült egy cukrászdába, és ivott
egy csésze csokoládét. Mivel tegnap délután óta semmit sem evett, teste követelte a jussát.
Belelapozott néhány újságba, és folyton az óráját nézte.
Végül nem bírta tovább a szűk helyiségben, és távozott. Odakint hívott egy konflist, és az
otthonával ellenkező irányba vitette magát. Amikor úgy érezte, már elég idő eltelt, jelt adott a
kocsisnak, hogy forduljon vissza. A hegy lábánál kiszállt a kocsiból, s fáradt léptekkel indult fel a
villába.
 Odahaza első kérdése férjére vonatkozott. Az inas jelentette, hogy a doktor úr nem sokáig
tartózkodott otthon, hamar távozott.

XXIV.
Herbert valóban gyorsan elhagyta a villát, és Steinbrecht asszonyhoz sietett, mert azt remélte, ott
találja a feleségét.
Csodálkozva tapasztalta, hogy Britta nincs vele. Hirtelen elfogta a félelem.
– Britta nincs itt? Nekem azt az üzenetet hagyta, hogy veled ebédel.
Steinbrecht asszony fürkésző pillantást vetett rá.
– Ezért még nem kell felizgatnod magad, kedves Herbert. Britta duzzog egy kicsit, és úgy látom,
kerüli a veled való találkozást. Összeszólalkoztatok, ugye? Nem kell olyan komolyan venni, ha
adódik olykor-olykor egy kis nézeteltérés – mondta mosolyogva.
Herbert tétován beletúrt a hajába.
– Sajnos itt most többről van szó, mint holmi kis nézeteltérésről.
Claudine asszony döbbenten hallgatta.
– De hát mit csináltok, gyermekeim? Ma reggel Britta nagyon furcsán viselkedett… s a te arcod
is feldúlt. Nem jó, ha egy harmadik beleavatkozik a házastársi vitába, de talán tudok tanácsot adni,
Herbert sietve elmesélte a történteket, s hangot adott gyanújának, hogy a kellemetlenségek
okozója csakis Theo lehet.
Claudine asszony figyelmesen hallgatta,
– Az unokafivéred gyalázatos egy jellem, kedves Herbert. Erre már régen rájöttem – mondta
végül haragosan.
– Meg kell hagyni, abban a hiszemben cselekedett, hogy igazat mond, s ezt még én sem
vonhatom kétségbe. A látszat ellenem szól – Herbert láthatóan tanácstalan volt.
Claudine asszony a vállára tette a kezét.
– Nyugalom, fiam, nem olyan reménytelen a helyzet, mint gondolod.
– Csakhogy Britta kerül, nem ad alkalmat rá, hogy mindent megmagyarázzak! S ha meg is
hallgat, vajon hisz majd nekem?
Claudine asszony elgondolkodva meredt maga elé, aztán így felelt:
– Teljesen felesleges bizonygatnod neki az ártatlanságodat. Hidd el, én aztán tudom, mi jár a
fejében, sajnos bele tudom képzelni magam a helyzetébe. Úgy látszik, odafenn, a Claudine-villában
valami kórokozó gyanakvással fertőzi meg a lakókat. Együtt érzek azzal a szegény gyermekkel,
– De akkor mit tegyek? – kiáltotta Herbert magánkívül. – Nem nézhetem tétlenül, ahogy
fájdalmában emészti magát! Ha tudnád, mennyire szenvedek, amiért kerül!
Az idős hölgy szemét elfutotta a könny, s mosolyogva felelte:
– De igen, Herbert, szerencsére tudom. Tudok és akarok segíteni abban, hogy visszanyerd Britta
bizalmát. Én vagyok az oka, hogy annak idején nem mondtad meg neki nyíltan, már hallottál az
örökségről. Tudom, milyen a szív, amely szeretne hinni és megbízni a másikban, de egyszerűen
képtelen rá. Britta előtt nem kell felhoznod semmit a védelmedre, mert egy asszony számára nincs
rettenetesebb annál, mint hogy végighallgassa a férje magyarázkodását, amelyben nem tud hinni.
Szerencsére itt vagyok én, s nekem hinni fog, nyugodj meg. Meglátod, hamarosan ő megy oda
hozzád, és bocsánatot kér tőled, csak várd ki a végét. Ha ma sem akar beszélni veled, ne erőltesd. S
ha találkoztok, még mielőtt én beszéltem volna vele, egy szóval se hozd föl előtte ezt a témát.
– De akkor tovább szenved.
Az idős hölgy komoly arccal válaszolt:
– Jobb, ha most szenved néhány napig, mint aztán egész életében. Hadd vegye észre a
viselkedésedből, hogy megsértett a gyanakvásával. A többit bízd rám!
Herbert sóhajtva beleegyezett.
– De nem bírom ki sokáig – nyögte szenvedő arccal.
Claudine asszony magabiztosan mosolygott.
 – Ne félj, nem tart sokáig. Talán még ma meglátogat a gyermek, de holnap biztosan, s aztán
minden jóra fordul.
Herbert kissé megvigasztalódva indult a laboratóriumba, ahol fontos munka várt rá.
Claudine asszony elgondolkodva nézett utána.
„Egykor én is éppen így tettem tönkre a boldogságomat, ahogy Britta, és senki sem tudott rajtam
segíteni. Herberthez hasonlóan bizonyára Heinz is kétségbeesetten próbált harcolni értem, mielőtt
megtette volna azt az utolsó fájdalmas lépést. Ó, egyetlen szeretett férjem… mit tettem mindkettőnk
életével!”
Britta aznap délután újabb rosszullétre hivatkozva ismét kimentette magát Claudine asszonynál.
Ami azt illeti, valóban halálosan kimerültnek érezte magát.
A Herberttel való találkozást tovább nem kerülhette el, mert az már feltűnt volna a cselédségnek
és gyámanyjának is. Claudine asszony semmiképpen sem tudhatta meg, mit hallott Theótól, mert
akkor megváltoztatná Herbertről alkotott véleményét, s ezt nem akarta, a történtek ellenére ugyanis
még mindig szerette a férjét. Elképzelte, milyen lesz, ha újra találkoznak. A férfi bizonyára
magyarázkodni próbál, s csekélységnek tünteti fel az egészet. És aztán… ugyan milyen lesz a
házasságuk? Élnek majd egymás mellett szerelem és bizalom nélkül.
Britta az ajkába harapott. Testén borzongás futott végig, ám elszántan kihúzta magát.
Este sápadt, merev arccal fogadta hazatérő férjét.
Herbert pontosan érkezett, hallotta a lépteit, s szinte bénultan ült a helyén, a nappaliban. Amikor
a férfi belépett, Britta elfordította az arcát. Egész testtartása elutasítást tükrözött. A legnagyobb
megaláztatásnak érezte volna, ha a férje most gyengéden közeledni próbál.
Herbert először oda akart sietni hozzá, hogy a karjába vegye, de felesége testtartása megállította,
s eszébe jutottak Steinbrecht asszony szavai is.
– Jó estét, Britta, beszélhetnénk végre? – kérdezte halkan.
Az asszony megfordult és ránézett, s a férfi látta, mennyire szenved. Önkéntelenül felemelte a
karját, hogy megölelje, de látva felesége szemében az elutasítást, leengedte a kezét.
– Jó estét – köszöntötte Britta fátyolos hangon, – Ne haragudj, nem éreztem jól magam. – „Most
jön a magyarázkodás” – futott át közben az agyán.
Legnagyobb meglepetésére azonban semmi ilyen nem történt. A férfi a lehető legnagyobb
nyugalommal mindössze ennyit mondott:
– Remélem, most már jobban vagy. Asztalhoz ülünk?
Az asszony felállt, s úgy érezte, a padló hullámzik alatta. Mi ez? Még azt sem tartja
szükségesnek, hogy magyarázatot adjon a történtekre, vagy hogy bocsánatot kérjen?
Brittában feltámadt a dacos büszkeség. Vacsora közben rezzenéstelen arccal ült a férjével
szemben. Míg máskor tréfálkoztak az asztalnál, ezen az estén fagyos hangulatban étkeztek.
Valójában alig tudtak néhány falatot legyűrni a torkukon. A férfi lopva figyelte a feleségét, s
közben úgy érezte, nem bírja tovább. Mégis volt valami a viselkedésében, ami óva intette bármilyen
elhamarkodott lépéstől. Könnyűszerrel elronthatott volna mindent, ha nem követi Claudine asszony
tanácsát.
Egyszerre álltak fel az asztaltól, mert egyikük sem bírta tovább a kínszenvedést.
– Lemegyek még egy kicsit anyámhoz, délután nem voltam nála – bökte ki Britta, s kisietett az
ebédlőből.
A férfi önkéntelenül tett egy lépést utána, de aztán nyugalmat parancsolt magára, „Claudinéhoz
megy, megvárom, amíg visszajön” – gondolta.
Bement a dolgozószobába, és leült az íróasztalhoz. Dolgozni nem tudott. Kezébe temette az
arcát, és eltöprengett. Haraggal gondolt Theóra, akinek ezt a szenvedést köszönhette. Mi lett volna,
ha Claudine nem tudná egyértelműen tanúsítani az igazát? Ebben az esetben talán örökre búcsút
mondhatna a boldogságnak. Ez Theo bosszúja, amiért megelőzte a lánykérésben.
Herbert keze ökölbe szorult, a szeme fenyegetően megvillant.
– Ha nem lennék tekintettel a nevelőszüleinkre, bizony mondom neked, most ellátnám a
bajodat! – mormolta maga elé.
 XXV.
Britta keserves hangulatban ballagott le a hegyről. Szíve tele volt bánattal. Herbert viselkedését
csakis az iránta való közömbösséggel tudta magyarázni. Szóval ez maradt belőle, miután
lelepleződött igazi énje! Bizonyára úgy látta jónak, hogy ezek után felesleges tovább játszania a
boldog szerelmes szerepét. Britta felnyögött fájdalmában.
Büszkeségében azonnal elhatározta, hogy egyetlen szóval sem árulja el, milyen kínokat áll ki
miatta.
Sápadtan, ám büszkén, emelt fővel lépett be Claudine asszonyhoz. Csak a homlokán háromszög
alakban kirajzolódó ránc árulkodott róla, hogy még nem találta meg a lelki egyensúlyát.
Britta kedvesen köszöntötte gyámját. Most értette csak meg igazán, mennyit szenvedett szegény
fiatalkorában. Persze nem szabad megtudnia, hogy az ő boldogságának is vége. Végképp
megfogadta, hogy Theónak sem adja a tudtára, hogy szavaival halálos ütést mért rá.
Claudine asszony szeretettel ölelte magához gyámleányát.
– Lejöttél hozzám egy kicsit beszélgetni? Olyan jó, hogy látlak, gyermekem, már vágyódtam
utánad. Jobban vagy?
Britta szorosan átölelte, miközben érezte, hogy a torkát fojtogatják a könnyek. Igyekezett
összeszedni magát.
– Kicsit még fáj a fejem, de hamar elmúlik. Ne aggódj értem.
– És hogy van Herbert? Nem kísért el?
Britta igyekezett kerülni a pillantását.
– Ő még… dolgozik.
Claudine asszony megsimogatta a fiatalasszony csillogó haját, és rámosolygott. Mennyire nem
tud hazudni!
– Nagyon szorgalmas férjed van. Hiszem, meglesz az eredménye a szorgalmának.
Britta másra terelte a beszélgetést, s amikor bejött Stangéné a frissítővel, tréfálkozni próbált vele.
Miután pedig újra egyedül maradtak, tovább folytatta a színjátékot.
Ekkor azonban Claudine asszony maga mellé húzta a kanapéra, kezébe fogta a kezét, és így
szólt:
– Gyermekem… nekem ne füllents, hisz úgysem tudsz becsapni. Jól ismerlek, és olyat látok a
szemedben, ami nem illik a tréfás beszédedhez. Haragszol a férjedre, amiért előtérbe helyezi a
munkáját a te társaságoddal szemben? Azért szaladtál le hozzám, hogy megbüntesd érte?
Brittát szinte megbénította a félelem, hogy gyámja észrevett valamit.
– Nem… dehogyis – felelte tétován.
Claudine asszony homlokon csókolta.
– Hála Istennek, nem tudsz hazudni – mondta nyugodt hangon, mire Britta fülig vörösödött.
– De anyám… kedves anyácskám…
– Hagyd csak… átlátok rajtad, mintha csak üvegből lennél.
Britta elveszetten tördelni kezdte a kezét, s szemét kérdően gyámjára függesztette, majd halkan
így szólt:
– Kérlek, tedd meg a kedvemért… hogy nem kérdezel.
Claudine asszony felegyenesedett.
– Nem kérdezek semmit, kislányom, csak mesélek valamit. Ugye, tudod, ki lakott hosszú
évekkel ezelőtt odafenn a villában?
– Te… és édesapám – bökte ki habozva, s megütközve nézett az asszonyra.
Claudine bólintott.
– Igen… egy balga fiatalasszony, aki saját maga tette tönkre a boldogságát, ő élt ott a férjével,
akit olyan sokáig gyötört a gyanakvásával, hogy az nem tudta tovább elviselni, inkább örökre
elhagyta – mondta jelentőségteljesen.
Britta elsápadva hajtotta le a fejét.
– Anya… anyácskám… mit akarsz ezzel mondani?
 – Azt, hogy odafönn most újra egy ilyen balga fiatalasszony lakik… és azt, hogy jó úton haladsz
afelé, hogy megismételd a hibámat.
Britta mélyen elpirult. Fel akart ugrani és elszaladni, de az idős hölgy visszatartotta.
– Itt maradsz és végighallgatsz – parancsolta szigorú arccal.
Britta visszahuppant a helyére.
– Olyan furcsán viselkedsz, anya, mondd, mit akarsz tőlem?
– Figyelmeztetni, hogy gyanakvásoddal ne tedd tönkre a boldogságodat.
Britta reszketve omlott a karjába.
– Te tudod! Hiszen te tudod, mi történt!
– Igen, tudom, hogy alaptalan gyanakvással aláásod a boldogságodat.
– Jaj, bárcsak az volna, alaptalan! – kiáltott fel Britta elkínzott arccal.
Claudine asszony szorosan magához ölelte.
– Hidd el, kislányom, alaptalan. Hála Istennek, tudom, s így visszaadhatom a hitedet. Jaj, kicsim,
kérlek, óvakodj attól, hogy a szívedet ilyen gyorsan megnyisd a gyanakvás előtt. Ha egyszer
befészkelte magát, nagyon nehezen lehet kiűzni onnan. A gyanakvás kiöl minden szépet és jót az
emberi szívből.
Britta felemelte sápadt arcát.
– Ha már ennyire tudsz mindent, bizonyára azt is tudod, hogy van okom gyanakodni.
– Mert egy gonosz ember aljas bosszúvágytól vezérelve rosszat mondott a férjedre? És te hitelt
adsz a hazugságainak?
Britta a fejét rázta.
– Soha, de soha nem hittem volna el neki, amit mondott! Senki másnak nem hiszek, csak
magának Herbertnek. Megkérdeztem tőle… és… és még csak meg sem próbált hazudni. De… te
honnan tudod mindezt?
– Herberttől,
– Tőle magától? Mikor… mikor mondta el?
– Ma délben. Itt járt, téged keresett.
– Még keresni mert?
– Igen, és ez is azt bizonyítja, hogy igazságtalan voltál vele.
Britta kétségbeesetten a fejéhez kapott.
– De hiszen bevallotta, hogy igaz.
– Mi igaz, gyermekem? Gondolkodj higgadtan! Feltettél neki egy kérdést, amire őszintén
válaszolt. Csakhogy amikor meg akarta magyarázni, hogy ennek ellenére ártatlan, elfutottál és
bezárkóztál a szobádba.
– Mert nem tudtam volna elviselni, ha megszégyenülten magyarázkodni próbál.
– Herbertnek nincs miért szégyenkeznie. Azt kérdezted tőle, hogy az eljegyzésetek napján
tudott-e az örökségedről.
– Igen, igen… és nem is hittem el másnak, egyedül neki, hogy így van.
Claudine asszony kedvesen megsimogatta Britta kipirult arcát.
– Jaj, kislányom, bárcsak annak idején nekem is lett volna valakim, aki maradéktalanul eloszlatja
a kétségeimet, ahogy most én a tiédet.
– Anyám… édes, jó anyácskám, bárcsak megtehetnéd! Csakhogy nem tudsz segíteni, hiszen ő
maga vallotta be, hogy igaz.
– Igen, azt bevallhatta, hogy tudott az örökségről az eljegyzésetek napján, mert így igaz. De ha
vártál volna egy kicsit, meghallhattad volna tőle azt is, hogy ez az eljegyzésetek után jutott a fülébe,
amikor felkereste a nagybátyját.
A fiatalasszony összerezzent, s a bársonybarna szempárban fellobbant a remény halvány
szikrája.
– És másnap… amikor elmondtam neki, mennyire aggódom, amiért talán nélkülöznie kell
miattam… amikor megígértem neki, hogy nagyon takarékos és szorgalmas leszek majd az új
otthonunkban… akkor miért nem világosított fel a tényekről?
– Látod, kicsim, így szüli egyik kétely a másikat. Szerencsére erre is meg tudok felelni, Herbert
éppen az én kívánságomra hallgatott. Nagyon nehezére esett… ráadásul az is bántotta, hogy nem
kizárólag ő lesz az, aki minden széppel és jóval megajándékoz az életben. Te kis buta, ugyan hogy
kételkedhettél egy pillanatig is benne? Milyen nehezére esett lemondani róla, hogy saját keze
munkájával teremtsen meghitt fészket a számodra! Pedig olyan szépen eltervezett mindent. Sokkal
régebben, amikor még én sem tudtam, hogy te leszel az örökösöm, elárulta nekem, hogy szeret
téged. Türelmetlenül várta helyzetének jobbra fordulását… és még azon a napon, amikor ez
bekövetkezett, és megkapta a kinevezését, megkérte a kezed. Néhány órával később megtudta, mit
beszéltem meg aznap a nagybátyjával veled kapcsolatban. Frensen doktor azonban szigorú
titoktartást parancsolt neki ez ügyben. Amikor eljött hozzám, arra kért, engedjem meg, hogy
mindent elmondjon neked. Csakhogy én azt akartam, hogy magamért szeress, és ne azért, mert
megtettelek az örökösömnek, és ezért megtiltottam neki, hogy akár egy szóval is említést tegyen
neked a végrendeletemről. Megnyugtatásképpen közöltem vele, hogy a vagyonom egy részét
mindenképpen neki szántam, még akkor is, ha nem téged vesz feleségül. Ezután kölcsön gyanánt
odaadtam neki ezt az összeget, azzal, hogy a kamatokat a háztartásra kell fordítania. Csak ekkor
békélt meg valamelyest a gondolattal, hogy gazdag lányt vegyen feleségül. Őt egy pillanatig sem
érdekelte a vagyon, s csak irántad érzett szerelme segítette át a lelki válságon. Nos, gyermekem,
most már mindent tudsz. Ugye, így már más fényben látod a dolgot?
Britta szemét elöntötték az öröm és a megkönnyebbülés könnyei.
– Anyám… édes, jó anyácskám! Istenem… ha te nem vagy… Annyi mindent köszönhetek
neked… s most még ezt is…
Claudine asszony gyengéden megcsókolta, Könnyes szemmel nézte gyámleánya arcát, amelyről
egy szempillantás alatt eltűnt minden fájdalom.
– Töröld meg a szemed, kicsim, és szaladj fel a férjedhez, aki a jelenlegi lelki állapotában
nemigen tud dolgozni. Ne felejtsd el a leckét, és soha többé ne kételkedj benne! Talpig becsületes,
derék ember, és kimondhatatlanul szeret téged.
Britta felpattant.
– Jaj, nekem – mondta félelemmel vegyes örömmel a hangjában –, azt hiszem, nagyon dühös
rám. Egyetlen kedves szó sem hagyta el ma este az ajkát. Nagyon hivatalosan viselkedett. Persze
rászolgáltam… jogosan haragszik rám.
Az idős hölgy vidáman, meghatottan nevette el magát.
– Nem hiszem, hogy sokáig tart nála. Majd észreveszed, ha bűnbánó arccal bemész hozzá. Alig
tudtam rábeszélni, hogy legyen ma este egy kicsit elutasító az ő buta asszonykájával. Valami
büntetésnek mégiscsak lennie kell!
Britta olyan szorosan ölelte magához Claudine asszonyt, hogy az nevetve könyörgött
kegyelemért.
– Szaladj, te kis féktelen, mert még megfojtasz a végén. Holnap reggel pedig látni akarom, hogy
csillog a szemed, és boldogságtól sugárzik az arcod.
Britta még egyszer viharosan megcsókolta, s már futott is.
Szinte repült fel a hegyre. Kifulladva érkezett meg a villa elé. Herbert dolgozószobájában még
égett a lámpa. Azonnal bekopogott hozzá.
A férfi komolyan, gondterhelt arccal ült az íróasztalánál, Britta odafutott hozzá, térdre borult
előtte, s karját a férfi nyaka köré fonta.
– Herbert… jaj, drágám, egyetlenem, megbocsátod a tévedésemet? – hadarta kifulladva.
A férfi komoly arca felragyogott. Gyengéden odahúzta magához Brittát, az ölébe ültette, és
szorosan magához ölelte.
– Kedvesem… hát újra az enyém vagy? Megszűntek a kétségeid? Nézz rám… ugye, tudod, hogy
te vagy a mindenem? Édes kis haragos feleségem… hogy megkínoztál mindkettőnket! – mondta,
majd forró csókokkal halmozta el, és Britta reszketve hozzásimult.
– Drágám… rettenetes volt ez a két nap!
A férfi újra védelmezőén magához ölelte.
– Soha, de soha többé nem szabad kételkedned a szerelmemben. Életem legnagyobb,
legszentebb érzése, és senkinek sem engedem, hogy megsértse – még neked sem. Amilyen
feltétlenül hiszek én tebenned, úgy kell neked is hinned bennem.
– Ne aggódj, kedvesem. Ezek a borzalmas órák örökre kigyógyítottak a kétkedésből. Kérlek, ne
haragudj rám.
A férfi megcsókolta a homlokát,
– Egyetlen pillanatig sem haragudtam rád. A látszat ellenem szólt. Theo jól kitervelte, hogy mit
mondjon. Ugye, ő hintett gyanakvást a szívedbe?
Az asszony riadtan ölelte át.
– Ne is gondoljunk rá többet! Felesleges felelősségre vonnod.
– Ne aggódj, nem teszem, A nénikémre és a bácsikámra való tekintettel nem vonom felelősségre.
Ő egyébként hisz is abban, amit mondott, és csak bosszút akart állni, amiért elhalásztam előle az
„aranyhalat”. Mindenesetre jól megleckéztetem majd a történtek miatt. Szegény, drága kicsi
szívem, láttam, mennyire szenvedtél.
– Felejtsük el, kedvesem.
– És gyámanyádnak hogyan sikerült eloszlatnia a kételyeidet? – kérdezte, miközben gyengéden
hitvese szemét és az ajkát csókolgatta
Britta mindent elmesélt, miközben Herbert állandóan félbeszakította a csókjaival
– Nem is baj, hogy így történt – mondta, amikor Britta befejezte. – Így eltűnt az utolsó sötét
felhő is a boldogságunk egéről. Egy kicsit mindig nyomasztott, hogy ebben az egy dologban adósod
maradtam az igazsággal.
Másnap Herbert tollat ragadott, és a következő levelet intézte Theóhoz:

„Kedves unokafivérem!
Hogy érzékeny lelkedet megnyugtassam, közlöm veled, hiába próbáltad tönkretenni a
boldogságomat. Talán kevésbé kedvesen adnám mindezt a tudtodra, ha nem lennék meggyőződve,
hogy csakugyan hozományvadásznak tartasz. Engedd meg, hogy felvilágosítsalak, Brittával annak
a bizonyos napnak a délutánján jegyeztük el egymást, s én csak este a te jelenlétedben értesültem az
örökségről. Miután aznap este elhagytad Hermann bácsi házát, tájékoztattam nevelőszüleinket az
eljegyzésemről. Szerencsére Steinbrecht asszony is tanúskodhat mellettem, neki ugyanis már jóval
korábban megvallottam az érzelmeimet, s tudta, hogy csak a kinevezésemre várok, hogy
megkérhessem Britta, a szegény Britta kezét. Csupán ennek a szerencsés körülménynek
köszönhetem, hogy kedves fáradozásod eredményeképpen nem ment örökre tönkre a házasságom.
Ennek tudatában, s a saját lelkiállapotodra való tekintettel nyomatékosan kérlek, hogy a jövőben
csak akkor látogass meg bennünket, ha a nevelőszüleinkre való tekintettel ez elkerülhetetlen.
Hálából a közreműködésedért levelemben mellékelem azt a bizonyos váltót. Semmisítsd meg te
magad, szeretném örökre kitörölni az emlékezetemből. Ez az én bosszúm.
Unokafivéred, Herbert”

Theo Frensen hadnagy elvörösödött szégyenében, amikor elolvasta a levelet. Egy gyertya
lángjánál azonnal elégette a meghamisított váltót.
Herbert és Britta gyorsan megfeledkeztek a kellemetlen kis közjátékról. A házasságuk boldog
maradt, mert soha többé nem ingott meg egymásba vetett bizalmuk.
Claudine asszonyt örömmel töltötte el az ifjú pár boldogsága. Magas életkort ért meg, és
gyengéd, szerető nagymamája lett Britta és Herbert gyermekeinek: egy kisfiúnak, akit a Heinz, és
egy kislánynak, akit a Claudine névre kereszteltek. Élete alkonyán annyi szeretetet kapott, hogy
nem siratta többé elveszett ifjúkori boldogságát.

VÉGE
 ISBN 963 7042 48 2
ISSN 1216-2140
ISSN 1589-1046
EX-BB Kiadói Kft,
1399 Budapest, Pf. 701/358
Telefon: 240-5688
Felelős kiadó a kft, ügyvezetője
Sorozatszerkesztő: Simonits Erzsébet
Műszaki szerkesztő: Spolarich Miklós
Nyomta és kötötte a debreceni Kinizsi Nyomda Kft.
Felelős vezető: Bördős János igazgató