Frances Crowne

Katonaorvosok
Lilly Holdent, az ifjú orvosnőt szerelmi
csalódás űzi az Afganisztánba induló
egészségügyi csapathoz: vőlegénye szin-
te az esküvő napján hagyta el. Peter
Morell doktor azonban nemcsak a fele-
désben, hanem a szerelemben való hit
felélesztésében is a segítségére lesz…
A a Harlequin Magyarország Kft. időszaki kiadványa.
Felelős kiadó: a Harlequin Magyarország Kft. ügyvezető igazgatója
Főszerkesztő: Dr. Téglásy Imre
Műszaki vezető: Mészáros Anna
Hirdetésszervezés és terjesztési ügyek: 201-7122/303, 106
Szerkesztőség: 1122 Budapest XII., Városmajor u. 11.
Levélcím: 1525 Budapest, Pf.: 260.
Telefon: 202-2396 Telefax: 202-5258

Szedés: Harlequin Magyarország Kft., Budapest

Készült az Egri Nyomdában
Felelős vezető: Kopka László igazgató

Digitalizálás: A&A

ISBN 963 7729 15 1

ISSN 1215 704X

© 1990, Stella Whitelaw – Harlequin Magyarország Kft.

A 4. eredeti címe: Love's Casualties

Magyarra fordította: Várnai Peter

Minden jog fenntartva, beleértve a kiadvány egészének vagy egy részének bármilyen formában tör-
ténő sokszorosítását. A mű a Harlequin Enterprises B. V. jóváhagyásával jelent meg. Kiadványunk
szereplői kitalált személyek. Bármely adott személlyel, akár élővel, akár elhunyttal való hasonlóság
a merő véletlen műve. § All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part
in any form. This edition is published by arrangement with Harlequin Enterprises B. V. All charac-
ters in this book are fictitious. Any resemblance to actual persons, living or dead, is purely coinci -
dental.
 1. FEJEZET
Lilly fehér brokátból készült menyasszonyi ruhában lépett be a templomba. Rövid fátyol takarta
az arcát. Annyira izgatott volt, hogy egy pillanatra meg kellett állnia, s csak azután karolt bele
édesapjába, hogy az oltár elé vonuljon vele, ahol majd Raymond várja őt.
Hirtelen harsány nevetést hallott. A rokonok, barátok, sőt még maga a pap is rajta nevetett. Gú-
nyosan néztek rá, s csúfondárosan kiáltozták:
– Hát nem megmondtuk?!
Kétségbeesett sikoltással riadt föl. Már egy éve képtelen volt megszabadulni ettől az álomtól.
Felült az ágyban, kisimította homlokából hosszú, szőke haját, s mélyeket lélegzett, hogy megnyu-
godjék.
– Jól van, kedvesem? – kérdezte Monique aggódva. – Mi történt? Két nap alatt már másodszor
fordul elő, hogy álmában segítségért kiabál. Feltétlenül meg kell nyugodnia, különben nem fogja ki-
bírni itt.
Lilly Holden és Monique Lefarge közös szobában lakott, s bár csak néhány napja ismerkedtek
meg, mégis nagyon jól kijöttek egymással. Monique komolyan aggódott a szobatársáért.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte együtt érzően.
– Nem, köszönöm. Jól vagyok – jelentette ki gyorsan Lilly. Még mindig nem ébredt fel egészen, de
lassanként múlni kezdett a rossz álom okozta remegés. Ivott egy korty vizet, és megnyugtatóan rá -
mosolygott újdonsült barátnőjére.
– Néha rosszat álmodom. Semmi jelentősége, valószínűleg az idegen ágy teszi – tette vissza az
éjjeliszekrényre a vizespoharat. – De az is lehet, hogy a hőség az oka. Még meg kell szoknom.
– Igaza van, a szálloda nem túl kényelmes. Még szerencse, hogy legalább léghűtés van benne. –
Monique felállt és kinézett az ablakon. Éppen felkelt a nap, fénybe borítva a láthatáron álló hegy -
csúcsokat.
– Gondolja, hogy helyes döntés volt ilyen feszült állapotban eljönni Peshawarba? – kérdezte.
Lillynek sikerült egy kicsit összeszednie magát, még mielőtt Monique visszafordult.
– Tényleg minden rendben van, kötélből vannak az idegeim. Talán csak az idegesít egy kicsit,
hogy még mindig itt kell rostokolnunk. Minél hamarabb előkerül világhírű főnökünk, Peter Morell
doktor, annál jobb.
– Ebben kétségkívül igaza van. – Monique jóízűt nyújtózkodott, majd tornázni kezdett. Lilly cso -
dálattal nézte.
– Az úr azonban ugyancsak megvárat minket – mondta végül Monique. Talpra ugrott, s török-
ülésben az ágyra telepedett. – Sokat hallottam Párizsban erről az angyalarcú és kőszívű férfiszép-
ségről.
Lilly belebújt selyemköntösébe.
– Morell doktor is csak egy a férfiak közül. Nem érdekel, hogy néz ki és mit csinál, amíg rendesen
elvégzi a munkáját. Egyébként, úgy tudom, erről is híres.
Monique csodálkozva nézett rá.
– Nem kedveli a férfiakat?
Lilly fogta a piperetáskáját meg a törülközőjét, és elindult a fürdőszoba felé. – Véleményem sze-
rint a nők többnyire túlbecsülik őket – fordult vissza nevetve.
Percekkel később, a zuhany alatt állva azon gondolkodott, vajon meddig lesz képes fenntartani
az eddig magára kényszerített közönyösség látszatát? Különösen a következő hetekben lesz nehéz
dolga, amikor a nehéz körülmények miatt ugyancsak nyúzottá válnak majd.
Mire kijött a fürdőszobából, Monique már megrendelte a teát, és éppen csészékbe töltötte.
– Igyekeztem megértetni a konyhán levőkkel, hogy angol teát kérünk. Íme az eredmény.
– Maga csodálatos, Lefarge kisasszony!

A faházikókból álló kórház ideiglenes intézményként fogadta a válságövezetből érkező sérültek

szűnni nem akaró áradatát.

3
 Katonaorvosok
Monique ápolónő és gyógytornász volt, a huszonhat esztendős Lilly pedig már befejezte orvosi
tanulmányait. Mielőtt ideérkezett volna, az egyik londoni kórházban dolgozott, s éppen megkezdte
a felkészülést a sebészi szakvizsgára. Londonban azonban kevés alkalom adódott arra, hogy próbá-
ra tegye képességeit. Aztán ott volt Raymond, a becsvágyó ifjú ügyvéd, akinek nagy szüksége volt
rá, ő maga legalábbis ezt állította. Amikor idáig jutott a gondolataiban, összeszedte magát, s min -
den figyelmét a beteg sérülésének kezelésére összpontosította.
– Nos, meg is volnánk. A seb tiszta.
A beteget kitolták a szobából. Kevés volt a hely, a felszerelés pedig hiányos. Nem csoda hát, hogy
amikor valaki váratlanul felrántotta az ajtót, több csomag steril kötszer a földre zuhant.
– Ó, nagyon sajnálom, hölgyeim!
Monique sokat sejtetően Lillyre nézett.
– Az úr dr. Alain Savarin. Dr. Holden – mutatta be őket egymásnak.
Lilly vidáman üdvözölte az orvost.
– Örülök, hogy benézett hozzánk.
A kerek arcú, kopaszodó, szemüveges fiatalember felszedte a kötszert, szívélyesen elmosolyo-
dott, és kezet nyújtott Lillynek.
– Mindig így járok – mondta vidáman. – Őrülök, hogy megismerhetem. – Alaposan végigmérte
munkatársnőjét. – Bocsásson meg, kérem, hogy nem mutatkoztam be már hamarabb, de érkezé-
sem után azonnal munkába kellett állnom. Nem volt alkalmam arra, hogy megismerjem a csapat
tagjait. Ugye, maga is így volt, Lefarge kisasszony?
Monique helyre rakta a kötszereket.
– Pontosan. Sok a tennivaló.
Lilly szorosabbra húzta a szájkendőjét.
– Van még kint beteg?
– Igen, még két könnyebb sérültet kell ellátnunk. Behívjam őket?
Mielőtt Lilly válaszolhatott volna, Alain elköszönt.
– Viszontlátásra! Még nekem is van egy betegem. Azt javaslom, utána ebédeljünk együtt. Meg
kell ismerkednie Jan Svensennel is. Jópofa svéd fickó!
Miután ellátták és az ápolónőre bízták a betegeket, Alainnel együtt visszamentek a szállodába.
Az épület egy poros fasor végén állt, s az indulásig a csapat tagjainak az otthonául szolgált.
Jan Svensen az apró előcsarnokban várt rájuk. A hosszú éjszakai repülés nagyon kimerítette,
ezért a többiek javaslatára ezt a délelőttöt alvással töltötte el.
Alain bemutatta őket egymásnak.
– Az úr Jan Svensen, betegápoló és újságíró. Jan, a hölgy dr. Lilly Holden.
Svensen körülbelül egyidős lehetett Lillyvel, szeme kék, haja szőke, s mint a skandináv férfiak ál-
talában, ő is magas és kisportolt volt.
– Örvendek, doktornő! – fogta meg a kezét. – Tényleg maga a legvonzóbb az itteni orvosok kö-
zül! – mondta tréfálkozva. – Savarin doktor úr, ha egyszer majd orvosi segítségre lesz szükségem,
emlékeztessen rá, hogy önnek akkor éppen máshol van dolga!
Nevetve léptek be a meglehetősen komor étterembe. Ebéd közben is folytatták a beszélgetést,
majd minden teketória nélkül összetegeződtek. Végül is izgalmas időszakot fognak közösen eltölte-
ni.
Lilly nagyon rokonszenvesnek találta Jan Svensent. Közvetlen volt, de csöppet sem tolakodó, s vi-
dám, tréfás megjegyzésekkel udvarolgatott. Alain sem volt éppen ellenszenves, csak kicsit sokat
fontoskodott, s a lányt kimondottan zavarta a férfi állandó vigyorgása.
Elgondolkodott. Tudta, hogy az első benyomás sokszor csal. Mégis meglepte, milyen könnyen si -
került beilleszkednie új munkatársai közé, akiket pedig egy hete még nem is ismert. A párizsi
Egészségügyi Intézetben tartott bemutatkozó beszélgetésen ugyan megtudta a nevüket, de az nem
sokat árult el róluk. Akkor különben is csak az volt a fontos, hogy olyan munkát kaphat, amelynek a
segítségével elfelejtheti élete eddigi legszörnyűbb évét.
Ebéd után a verandán kávéztak.
– Ugye te még nem találkoztál Peter Morell-lel? – kérdezte Alain Lillytől.
– Eddig még nem.

4
 – Őt ugyanis nem lehet egykönnyen elfelejteni – jegyezte meg Alain vidáman. – Biztosan emlé-
keznél rá, ha csak egyszer is találkoztál volna vele. Mindenkinek azonnal feltűnik, milyen szigorú
fegyelmet tart ez az ember. – Kurtán felnevetett. – Ha jobban belegondolok, nem voltam egészen
pontos. Inkább azt kellene mondanom, hogy Morell doktor nagyon sokat vár el a beosztottjaitól. Vi-
láglátott ember, s csak a legmegfelelőbb munkatársakat választja ki. Azt hiszem, minden további
nélkül elutasítaná azt a pályázót, akit alkalmatlannak ítél, még ha az illető meg is felelt a párizsi
bemutatkozón.
Lilly félretolta kávéscsészéjét.
– Ezek szerint én vagyok az egyetlen, aki még nem kapta meg Morell doktor beleegyezését?
– Emiatt ne aggódj! – mondta Monique megnyugtatóan. – Valamennyien jól kijövünk vele, bár
egyikünk sem ismeri igazán. Alain csak tréfált.
– Nem, nem tréfa volt. Ámbár mindenkinek saját magának kell véleményt alkotnia róla. Minden-
esetre ezzel a tervvel kivívta minden tiszteletemet és elismerésemet. Remélem, sikerrel járunk majd.
– Mi sem igen vélekedünk másként – mondta mosolyogva Monique.
– Mégis mikor csatlakozik hozzánk? – kérdezte Jan Svensen türelmetlenül. – Ahogy ismerem,
biztosan megadta az érkezése idejét.
Alain megjátszott kétségbeeséssel emelte magasba a kezét.
– Hogy az ifjúság milyen türelmetlen! – kiáltotta. – Azt hiszem, bármelyik pillanatban itt lehet.
Gyógyszereket kell beszereznie, lovakról kell gondoskodnia, és számos más elintéznivalója is van
még. Mint tudjátok, a lázadó mudzsahedekkel, vagy ahogy magukat nevezik, az „ellenállókkal” lép-
jük át a határt, ezért Peter Morell velük is tárgyal. Jó kezekben vagyunk tehát. Ismeri az országot
és lakóit, folyékonyan beszéli a nyelvüket.
Véget ért az ebédszünet, nem beszélgethettek tovább. Az orvosoknak és a nővéreknek vissza kel -
lett menniük a kórházba, hogy segítsenek a túlterhelt helyi személyzetnek.

Lilly egész délután azon gondolkodott, amit Peter Morellről hallott. Úgy találta, valóban ez a
férfi a legalkalmasabb arra, hogy orvoscsoportot vezessen a válságövezetbe, s a hegyekben kórhá-
zat építsen, amelyet a harcok befejeztével azonnal átadnak majd a falu lakóinak.
Hirtelen félelem fogta el. Nem is annyira az utazástól, mint inkább a főnökükkel való első talál-
kozástól, akit a többiek annyira eltérően ítéltek meg. A minősítése ellen mindenesetre senkinek sem
lehet kifogása.
Néhány órával később, vacsora után végre Peter Morell is csatlakozott hozzájuk. Lilly először fel
sem figyelt a magas, jóképű, körülbelül harmincöt éves, szürke öltönyös férfira, aki a gyepen át tar -
tott feléjük, s váratlanul megállt mellettük.
Morell először a csapat többi tagját üdvözölte, aztán Alain izgatottan bemutatta a férfit Lilly-
nek. A lány is azonnal a hatása alá került. Új főnöke kezet fogott vele, átható pillantást vetett rá, s
közben tartózkodóan mosolygott.
– Holden kisasszony, örülök, hogy végre megismerhetem. Remélem, jól utazott, s a többiek a se-
gítségére voltak.
– Igen, köszönöm, valamennyien nagyon kedvesek voltak – felelte Lilly kissé elfogódottan. Peter
Morell egész idő alatt le nem vette róla a szemét.
A férfi elégedetten vette tudomásul a hallottakat, aztán leült közéjük, és a terveiről kezdett be-
szélni. Most Lilly is alaposan szemügyre vette őt. Határozott vonású, napbarnította arca kissé bo-
rostás volt. Vajon minden igaz, amit eddig hallott róla, töprengett magában.
Amikor azonban Morell beszélni kezdett, a lány minden másról megfeledkezett, s csak a férfi
mély, kellemes hangjára figyelt. Az orvos lassan, nyomatékkal beszélt. Időnként kisimította egyenes
haja egy-egy elszabadult tincsét a homlokából. Keskeny keze volt. Miközben felolvasott néhány
adatot, összevonta sűrű, sötét szemöldökét. Amikor újból felpillantott, biztatóan elmosolyodott. Et-
től Lilly azonnal rokonszenvesnek találta.
– Tudom, valamennyien örömmel hallják, hogy holnapután, szombaton tizenkét órakor végre el-
indulunk. – Kis szünetet tartott, közben kibújt zakójából. – Az ördögbe a formaságokkal! – morog-
ta, s a nyakkendőjét is meglazította. Hanyag megjelenése egy cseppet sem ártott a tekintélyének.

5
 Katonaorvosok
Ezt ő is pontosan tudja, gondolta Lilly. Tisztában van a hatásával, s él is vele. Vitathatatlanul
vonzó jelenség.
– Egyezségre jutottam a mudzsahedekkel – folytatta Morell. – Kemény ellenfeleknek bizonyul-
tak, de talán csak azért, mert sok pénzre van szükségük. Ennek ellenére egészen biztató megállapo-
dást kötöttünk.
Valamennyien megkönnyebbültek a jó hírek hallatán. Alain az egész csapat számára hideg ita-
lokat rendelt. Peter Morell felgyűrte az inge ujját, s Lilly megállapította, hogy a férfi karja is erősen
lebarnult. Csuklóján drága aranyórát viselt. Egész megjelenéséből és viselkedéséből arra lehetett
következtetni, hogy a férfi mindannyiuktól feltétlen engedelmességet és támogatást vár el, s mind-
kettőt kétségtelenül meg is fogja kapni.
– Van az eddigiekkel kapcsolatban valami kérdésük? – nézett végig rajtuk. – Nincs? Jól van, ak-
kor folytatom. A mudzsahedek, mint tudják, nagyon szívósak, ezért nem lesz könnyű az utazás. Még
egyszer hangsúlyozom, hogy miután csatlakoztunk hozzájuk, Andzsum parancsnok felel a bizton-
ságunkért, s nekünk mindenben az ő rendelkezéseihez kell tartanunk magunkat. Kérem, hogy hol-
nap reggel valamennyien vásároljanak megfelelő ruhát a bazárban, hogy kevésbé legyünk feltűnő-
ek. Lefarge és Holden kisasszonyok muzulmánnak, a férfiak mudzsahednek öltözzenek. Kétszáz
fegyveressel, nyolcvan lóval és öszvérrel, s mintegy húsz teherhordó állattal indulunk, amelyek or-
vosi felszereléseinket szállítják majd. – Kis szünetet tartott. – Mindent megértettek? – kérdezte az-
tán.
– Mi a helyzet az élelmezéssel? – kérdezte a gyakorlatias Monique.
– Általában ők készítenek majd a számunkra valamit, de nekünk is vannak tartalékaink tejpor-
ból, gabonából és gyümölcsléből. Ha nehézségeink támadnának, nyugodtan fogyaszthatjuk a saját
élelmiszereinket. A mudzsahedek ismerik a módját, hogyan szerezhetnek maguknak élelmet.
Ijedten pillantottak rá, Morell azonban megnyugtatóan elmosolyodott.
– Igen, tudom – mondta. – Nyilván azt akarják kérdezni, milyen hosszú lesz az út. Pontosan öt-
száz mérföld. Meglehetősen nehéz vállalkozás. Mindenben a felkelőkre kell hagyatkoznunk. Főleg
kecskehúst, kenyeret és rizst eszünk majd, de, ha szerencsénk lesz, néha csirkét és gyümölcsöt is ka-
punk. Ennyit erről!
Egyenként rájuk mosolygott, s ezzel szemmel láthatóan valamennyiüket meghódította. Lilly úgy
érezte, mindenki megkönnyebbüléssel fogadta, hogy ilyen tapasztalt vezetőjük van, s már senkit
sem érdekel, mit hallottak róla korábban.
– És milyen veszélyekkel kell számolnunk? – kérdezte állát dörzsölgetve Alain.
– Úgy érti, addig, amíg átcsempésznek bennünket a határon? – Morell hangjában nyoma sem
volt aggodalomnak.
– Igen…
– Nem mindig, de túlnyomórészt éjszaka fogunk utazni.
– Mikor lépünk hivatalosan szolgálatba? – kérdezte Lilly. – Amint elindulunk?
Morell bólintott.
– Kedvelem a lelkesedését, kedvesem. Jó kérdés!
Lilly elvörösödött. Új főnökének megvolt az a kellemetlen képessége, hogy egy ártalmatlan meg-
jegyzésnek teljesen más értelmet adjon csak azért, hogy közönsége jól szórakozzék.
Alighanem azt hiszi, hogy könnyű zsákmányra talált benne. Majd csodálkozik még, ha rájön,
hogy ez a lelkesedés egyáltalán nem terjed ki a jóképű férfiakra!
Morell tovább beszélt.
– Terepjáróval utazunk a titkos találkozó helyszínére. A kocsit mentőautónak fogják álcázni.
Mint tudják, kizárólag külföldi orvosok és újságírók utazhatnak be, a határvidéken mégsem árt az
óvatosság. – Egyenesen Lillyre nézett. – Hogy megválaszoljam iménti kérdését: abban a pillanat-
ban lépünk szolgálatba, amint beülünk a mentőautóba. Mivel kétszáz fős csapattal utazunk, renge-
teg dolgunk lesz. Úgy rakattam be a két doboz orvosságot, altatószert és elsősegélynyújtó felszere-
lést, hogy könnyen hozzáférhessünk. Remélhetőleg ennyi elég lesz.
Jan Svensen szólalt meg.
– Megtudhatjuk, mi az úticél?
– Igen. Körülbelül hatvan mérföldre az orosz hátáról, Afganisztán legészakibb részén fekszik a
kis Zari falu. A parancsnok úgy véli, három hét alatt odaérhetünk.

6
 A tájékoztatás után mindenki izgatottan beszélni kezdett. Némi félelem is volt ugyan bennük,
mégis egyre inkább vágytak már arra, hogy elkezdődjék ez a rendkívüli kaland. Aztán egymás után
szedelőzködni kezdtek, csak Lilly és Peter maradt ott. A lány a veranda korlátjára támaszkodva
nézte a távoli hegyeket.
Morell odalépett hozzá.
– Ha nem túl fáradt, szívesen beszélgetnék még egy kicsit magával – nézett mosolyogva Lillyre.
– Hogyne, természetesen – felelte a lány.
– Örülök, hogy a többiek elmentek aludni – mondta a férfi. – A jövőben aligha lesz ilyen kényel -
mes ágyuk.
Lillynek feltűnt, hogy Morell csak a többiekről beszél. Mégsem akarja őt magával vinni? Félelem-
től dobogó szívvel várta a férfi következő szavait.
– Gondolom, ez az egész újdonság a maga számára. Vagy járt már ilyen vidéken?
– Nem, ilyen messzire még nem jutottam el. – Úgy tűnt, mindinkább beigazolódik a félelme.
– A papírjaiból tudom, hogy az utolsó munkahelyén nagyon jól dolgozott, a vizsgája után azon-
ban nem maradt sokáig a londoni kórházban…
– Éppen elég tapasztalatot szereztem – jelentette ki Lilly.
– Nem kételkedem a képességeiben. Azt is olvastam, hogy édesapja sikeres orvosi gyakorlatot
folytat Cornwallban. Az alma nem esik messze a fájától. Igaz?
Lilly csodálkozva vette tudomásul, hogy a férfi milyen alaposan áttanulmányozta a múltját.
– Aki az apámat vagy az anyámat elismeri, azt én is kedvelem – mosolyodott el.
– Bizonyára megérti, hogy miért volt szükség erre a beszélgetésre. Az írásos anyagok nem árul-
nak el eleget. Az ember néha elképed, ha személyesen is megismer egy-egy jelentkezőt, akit pályá -
zat alapján választott ki.
– Az elképedés mindenesetre barátságosabb kifejezés, mint a megdöbbenés.
– Ne becsülje le magát!
– Semmit sem veszek magától értetődőnek – mondta Lilly határozottan.
– Helyes. – Egy pillanatra úgy tűnt, a férfi gondolatai elkalandoztak. A hegycsúcsok fölött elő-
bukkanó ezüstös holdat nézte. Azután megfordult, és háttal a korlátnak dőlt. – Megnyugtatja, ha
azt mondom, kellemesen csalódtam magában? – kérdezte.
– Valamennyire. Azt hiszem azonban, hogy mást is akar még mondani.
Peter keresztbe fonta a karját, s bár az arca árnyékban volt, Lilly megérezte, hogy a férfi elgon-
dolkodva nézi.
– Igaza van. Tudni szeretném, hogy szándékában áll-e a közeljövőben férjhez menni? Van vőle-
génye vagy állandó barátja?
Morell kérdése feltépte a Raymond által ejtett sebet. Nagy levegőt vett.
– Nem tudom, mi értelme van ennek a kérdésnek? – kérdezte.
Morell figyelmét nem kerülte el a Lilly hangjában bujkáló fájdalom.
– Higgye el, ez nagyon fontos kérdés. Attól kezdve, hogy elindulunk, teljesen bizonytalanná válik
az otthoniakkal való kapcsolattartás. A honvágy, az unalom vagy a szerelmi bánat rossz hatással
lehet az együttműködésünkre.
Az érvek meggyőzték Lillyt, kissé meg is nyugodott tőlük. Zöld szemét a férfira emelte.
– Teljesen világos – felelte határozott hangon. – Csak, tudja, váratlanul ért, s bevallom, egy pilla -
natra meg is zavart a kérdése. Biztosíthatom azonban, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, a
többi dolog miatt pedig nem kell aggódnia.
Morell türelmetlenül zsebre dugta a kezét.
– Valószínűleg nem fejeztem ki elég érthetően magam – felelte fagyosan. – Azt szeretném tudni,
van-e szerelmi kapcsolata. Az emberek ugyanis különböző módon viselkednek ilyen helyzetben. Az
elválás nagymértékben befolyásolhatja a lelki életet.
Lilly, a férfi teljes elképedésére, hirtelen felnevetett, de aztán gyorsan összeszedte magát.
– Jól van, doktor úr, tartsa meg az állást, én pedig megtartom magamnak a magánéletemet –
felelte éles hangon. – Ezzel talán a kedvében járok. – A lány nehezen lélegzett, egész testében resz -
ketni kezdett, s pontosan tudta, hogy eljátszotta a lehetőséget. Nem fogja megkapni az állást.
Morell azonban nyugodtan válaszolt.
– Ne hamarkodjon el semmit! Ismétlem: csak a csoport érdekei vezérelnek, erről biztosíthatom.

7
 Katonaorvosok
Lilly még mindig reszketett, s időközben elfelejtette, mit mondott az előbb. Fáradtan és kimerül-
ten megfordult.
– Vigye el az ördög, Peter Morell! Attól tartok, mégsem én vagyok az ideális munkaerő a maga
számára. Nagyon sajnálom.
Anélkül, hogy visszafordult volna, lerohant a falépcsőn, s a gyepen át a szobájához szaladt. Mo-
nique szerencsére már mélyen aludt. Lilly levetkőzött, s megmosta az arcát. Kimerülten zuhant az
ágyába.

8
 2. FEJEZET
Amikor reggel fölébredt, meglehetősen nehéznek érezte a fejét. Túl sokat ivott az este, s most
bűnhődnie kell. Végül is sikerült felkelnie. Monique ágya üres volt, az éjjeliszekrényén egy cédula fe-
küdt.
Mától nem teljesítünk szolgálatot. Ne aggódj, ha esetleg elaludtál volna!
Reggelinél találkozunk, utána együtt megyünk vásárolni. M.
Olvasás közben kissé összefolytak a betűk a szeme előtt. Mindegy, az üzenet már úgysem vonat -
kozik rá. Beállt a zuhany alá, s azon gondolkodott, milyen bután is viselkedett tegnap Peter Morell-
lel. Nem akart azonban mindent az ital rovására írni. Valami hirtelen felszakadt benne. Családja
már egy éve várta ezt, de ő csak tegnap este jutott el Idáig. Amikor a vőlegénye faképnél hagyta,
mindenkit meglepett, hogy milyen bölcs nyugalommal csomagolta össze és küldte vissza az esküvői
ajándékokat. Leveleket írt, s végül az eljegyzési gyűrűt is feladta Raymond szülei címére.
A fiú eközben újdonsült barátnőjével túrázgatott Ausztráliában. Raymond anyját és apját na-
gyon felháborította a fiuk viselkedése, és Lilly szüleinek elmondták, hogy büszkék lehetnek a lá-
nyukra, amiért ilyen tartással viseli a történteket.
Lillynek, orvos lévén, tudnia kellett, hogy nem maradhat rá hatástalan a csalódás. Valamikor je-
lentkeznie kellett a következménynek, még akkor is, ha valaki a lelki megrázkódtatás elől menekül-
ve a világ másik végén keres magának munkát. Most aztán oda a lehetőség!
Csinos, világos ruhát vett fel, hogy javítson valamit az önbizalmán. Nem akart önsajnálatba me-
rülve a múlton rágódni. Új terveket kell kovácsolnia! Először is helyet foglaltat magának az első re-
pülőgépre.
Fogta a kézitáskáját és kinyitotta az ajtót.
– Jó reggelt! Hogy aludt?
Peter Morell állt előtte. Láthatóan kialudta magát. Khakiszínű inget és hozzáillő nadrágot vi-
selt, hóna alatt irattáskát tartott.
Lilly egy pillanatra kővé meredve, szótlanul nézte a férfit. Aztán összeszedte magát, kiment, s
becsukta maga mögött az ajtót.
– Jó reggelt – motyogta. – Lekéstem a reggeliről…
Morell oldalra hajtotta a fejét.
– Azt hiszem, most ennél fontosabb dolgokat kell megbeszélnünk. Nem gondolja?
Lilly bosszús lett.
– Kérem, ne gyámkodjon felettem! Egy percbe sem telik, hogy elmondjam, amit akarok.
A férfi sokat sejtetően elmosolyodott, aztán az egyik irodába vezette a lányt.
– Hozassak kávét? – kérdezte, miután ő is helyet foglalt.
Lilly már bánta, hogy az imént olyan rosszkedvűen válaszolt.
– Igen, legyen szíves… – suttogta szégyenkezve.
A fekete után sokkal frissebbnek érezte magát. Most már lesz elég bátorsága ahhoz, hogy túles-
sék a dolgon.
A férfi kinyitotta az irattáskáját, de nem vett ki belőle semmit. Pillantása egybefonódott Lilly te-
kintetével.
– Itt vannak a papírjai és a visszaútra szóló repülőjegye. Mehet Párizsba vagy Cornwallba, vagy
ahova csak óhajt… Ha akar.
Csak ennyit mondott, aztán a földre tette a táskát, keresztbe rakta a lábát, és hátradőlt a karos -
székben.
Lilly elképedt. Erre nem számított.
– Azt hittem, azt akarja a szememre vetni, hogy rossz a modorom…
– Nem az egyetemen vagyunk – mondta a férfi – s maga nem is egy kórházi osztály rosszul fize-
tett segédorvosa – mosolygott.
– Elnézést kérek a tegnap esti viselkedésemért… – mondta Lilly nyugodtan. – Most pedig szeret-
nék a lehető leggyorsabban elutazni innen, hogy ne tartsam fel magát tovább.

9
 Katonaorvosok
– Valamiről megfeledkezett.
– Éspedig?
– Még nem adtam engedélyt arra, hogy visszatérjen Európába.
Lilly a férfira meredt.
– De hiszen azt mondta, hogy…
A férfi félbeszakította.
– Csak azt mondtam, hogy itt vannak a papírjai, s hogy visszautazhat.
– Akkor hát semmi értelme, hogy tovább maradjak – felelte a lány újra dühbe gurulva. – Magá -
nak szemmel láthatóan tetszik ez a macska-egérjáték, de nekem annál kevésbé!
– Higgye el, itt szó sincs játékról! A legkomolyabban beszélek. Úgy sejtem, maga nincs egészen
tisztában a helyzettel.
Lilly állta a férfi kemény tekintetét.
– Szeretném leszögezni, hogy ragaszkodom ahhoz, amit tegnap este mondtam. Nem vagyok haj-
landó kitárgyalni magával a személyes ügyeimet. Képzettségem megfelelő a felkínált munkához, s
hajlandó vagyok megküzdeni minden nehézséggel. A magánéletemhez azonban senkinek semmi
köze sincs. – Felállt és Morell felé nyújtotta a kezét. – Most pedig kérem, adja ide a papírjaimat,
hogy ne kelljen tovább feltartanom.
– Üljön le, Holden kisasszony!
A parancs váratlanul érte a lányt. Azonnal engedelmeskedett.
– Talán meghallgat végre. Nem szívesen változtatom meg a terveimet az utolsó pillanatban. –
Előrehajolt, s újra természetes hangon beszélt. – Volt elég időm, hogy elgondolkodjam a tegnap esti
viselkedésén. Azt hiszem, megvan magában az ehhez a munkához szükséges akarat és elszántság.
Nem a szokásos bemutatkozó beszélgetést folytattam önnel, mert igyekszem másképp és másképp
megismerni a pályázókat. Ezért még mindig hajlandó vagyok arra, hogy megkérjem, maradjon itt,
és legyen a csoportom tagja, még ha esetleg rossz vásárt csinálok magával. Hajlandó elfogadni a
feltételeimet?
Lilly egyszerre megkönnyebbült és megijedt.
– És mik a feltételei, Morell doktor úr?
– Hogy használja is azt az erős akaratát. A kérdést, amelyet tegnap este feltettem önnek, a visel-
kedése többé-kevésbé már megválaszolta. Ahogy mondta, minden egyéb magánügy. Ameddig az is
marad, s nem lesz hatása a maga és a csoport többi tagjának a munkájára, addig minden rendben.
– A férfi vonásai megenyhültek. – Valamennyiünknek van valamilyen belső gondunk, amellyel nem
is mindig egyszerű megküzdeni. Ha megígéri, hogy senki nem fogja megszenvedni a maga bajait,
akkor szívesen magammal viszem.
Lilly megörült, de a kétségek még mindig gyötörték.
– Szavamat adom rá – mondta ennek ellenére nyugodtan és határozottan.
– Jól van – jelentette ki Morell. – Akkor erre itt nincs is szüksége. Felemelte és becsukta az irat -
táskát, aztán az órára pillantott. – Most pedig menjünk el a bazárba, és vegyünk magunknak olyan
ruhákat, amelyekben kevésbé látszunk majd nyugatiaknak! – Miközben beszélt, pillantása végigfu-
tott a lány ruháján, amely kiemelte kifogástalan alakját. Lillyt egyáltalán nem lepte meg, amikor a
férfi hozzáfűzte: – Gondolom, előbb még átöltözik. Tíz perc múlva találkozunk. Rendben?
A lány fehér farmert és csíkos pólót vett föl. Még mindig nem értette, valójában miért tartotta
itt Peter Morell. Majdnem rosszul lett, amikor arra gondolt, hogy csak egy hajszálon múlt, és majd-
nem eljátszotta élete nagy lehetőségét.
Lilly alapjában nagyon béketűrő volt, az utóbbi időben azonban gyakran elvesztette a fejét. Le-
het, hogy mindez csak önvédelem, gondolta, miközben betette a táskájába a pénztárcáját és a nap-
szemüvegét. Amikor igazából kétségbeesett, egyáltalán nem állt messze az öngyilkosság gondola-
tától.

A bazárban nagyban zajlott az élet. Morell kisegítette Lillyt a taxiból, aztán belevetették magu-
kat a szűk utcák zűrzavarába. Az itteni házak részben fából, részben kőből épültek, s olyan közel
voltak egymáshoz, hogy az egyik ablakából könnyedén át lehetett mászni a másikéba.

10
 A boltokban élelmiszert, ékszert, fűszereket, ruhákat, ónedényeket és bőr töltényöveket árultak.
A bazár közepén a pénzváltók ültek. Morell Lilly mellett bandukolt, s a nagy nyüzsgés ellenére sem
tévesztette szem elől a lányt. Afgánira váltott néhány pakisztáni rúpiát, aztán Lillyhez fordult.
– Úgy beszéltem meg a többiekkel, hogy a ruhabazár előtt találkozunk.
Monique, Jan és Alain már a holmik között turkált. A férfiak végül hosszú pamutkabátot, bő
nadrágot, gyapjúsapkát és több célra is használható sálat vettek. E ruhadarab megfelel zsebkendő -
nek, törülközőnek és turbánnak is. Monique és Lilly hosszú, bő pamutinget és nagy kendőt vásárol -
tak, amellyel fejüket és arcukat elfedhetik, hogy csak a szemük maradjon szabadon. Élvezték a vá-
logatást és a ruhák felpróbálását.
– Ne felejtsünk el takarókat is venni! – emlékeztette őket Morell, amikor mindent kifizettek. –
Nagy hasznunkra lehetnek.
Amikor ezzel is megvoltak, édes zöldteát ittak, aztán taxival visszamentek a szállodába. A ba-
zárbeli zűrzavar és ricsaj után mennyei volt az itteni nyugalom.
Vacsora előtt Monique és Lilly még lepihent egy kicsit, majd a francia lány újra tornázni kezdett.
– Nos, mi a véleményed Peter Morellről? – kérdezte Lilly. – Gondolom, hallottad, mi történt teg -
nap este?
– Nem. Azt hittem, utoljára még elbeszélgettek az alkalmazásodról.
– Hát, tudod, sajnos nem ment minden a legjobban – vallotta be habozva Lilly.
Monique abbahagyta a tornát.
– Csak azt ne mondd, hogy haza akar küldeni! – Szemmel láthatóan megrémült ettől a gondo-
lattól.
– A szerelmi életem felől érdeklődött, én viszont nem voltam hajlandó erről beszélni.
Monique sokatmondóan ránézett, aztán nevetni kezdett.
– Jól tetted! Tőlem is ugyanezt kérdezte, én azonban készségesen azt feleltem, hogy újra szabad
vagyok, nem tartozom senkihez.
Lilly szégyenlősen elmosolyodott.
– Szóval udvariasabb voltál, mint én. Mindenesetre Morell ma reggelre meggondolhatta magát,
ugyanis felajánlotta az állást.
– Hála Istennek! Úgy látszik, jobban szereti az indokolt ellenkezést, mint a meghunyászkodást.
– Mindegy, mit gondol, mindenképpen rosszul indítottam nála.
– Ugyan már! Mindenkinek lehet önálló véleménye.
Lilly gondterhelten simította ki a haját a homlokából.
– Azt hiszem, Morell igencsak nehéz ember. Ha valakiről kialakult a véleménye, nem egykönnyen
változtatja meg később.
Monique hirtelen felült.
– Ide figyelj, Lilly! Nem szeretnék beleavatkozni a dolgaidba, de ha arra gondolsz, mi vár ránk,
jobb volna, ha nem igyekeznél kitalálni, mit gondol és érez Peter Morell. Valószínűleg jó okod volt
arra, hogy elvállald ezt a munkát, akárcsak a többieknek. Azt javaslom, kapcsolj ki, és tartogasd
fontosabb dolgokra az erődet!

Este megint valamennyien kint ültek a verandán, élvezettel itták a frissítőket, s a másnapi indu-
lásról beszélgettek. Jan meglehetősen nyugtalan volt. Felkelt, a korlátnak támaszkodott, és Morell-
re nézett.
– Elgondolkodtam az országban uralkodó helyzetről. Ha jól értem, Afganisztán és a Szovjetunió
sohasem üzent hivatalosan hadat egymásnak, így aztán nem is lehet a genfi egyezményekre hivat-
kozni.
Morell kénytelen volt igazat adni neki.
– Úgy bizony. Igazság szerint a Vöröskereszt sem dolgozhat úgy, mint a többi válságövezetben.
Ezért is kell küldetésünkkel a legkisebb feltűnést keltenünk, ha mindkét félnek segíteni akarunk.
– Igen, most már értem.
Alain kiitta az italát, és felállt.
– Ami engem illet, alig várom a holnapot. Minél előbb elindulunk, annál hamarabb tudunk segí-
teni.

11
 Katonaorvosok
Egymás után visszavonultak a szobáikba. Lilly is éppen indulni készült, amikor észrevette, hogy
megint kettesben maradt Morell-lel.
– Kér még egy italt, Lilly?
Most, hogy már ő is a csoporthoz tartozott, a lány természetesnek találta, hogy a férfi a kereszt -
nevén szólítja. Az ajánlatát azonban mosolyogva visszautasította.
– Aggasztja az utazás?
– Éppen ellenkezőleg! Szívesebben gondolok erre, mint arra, hogy otthon kezeljem a betegeket.
Az orvos felállt.
– Hát igen, sohasem tehetünk eleget. Mindenhol nagyon várják a segítségünket. Igyekeznünk
kell, hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk.
Egy férfi futott oda hozzájuk a szállodából.
– Morell doktor úr, telefonon keresik. Kérem, jöjjön velem!
– Bocsásson meg, Lilly – mondta Peter. – És aludjon jól!
Amikor a lány belépett a szobájába, éppen megcsörrent a telefon.
Peter hívta.
– Sajnálom, hogy zavarnom kell, Lilly. El tudna most jönni velem a kórházba? Kérem, ébressze
fel Monique-ot is. Szükségünk lesz a segítségére. Siessenek! A portánál várok magukra.
A kórházban teljes volt a fejetlenség. Az egyik orvos a zűrzavar közepette megpróbálta elma-
gyarázni nekik, mi történt.
– Mindig akkor fordul elő, amikor a legkevésbé sem várjuk. A határ mentén időnként összecsap-
nak a felkelők és a kormánycsapatok. Úgy tűnik, ma éjjel több a komoly sebesült, mint máskor.
Peter arca elkomorult.
– Természetesen segítünk nekik. Azt azonban nem engedhetem meg, hogy a csoportom tagjai a
holnap esti indulás előtti utolsó pillanatig dolgozzanak. Már éjfélre jár. Mindenki néhány órára fog
csak beugrani. Meg is beszélem Alainnel.
Amikor visszajött a telefontól, Lillyvel nekiláttak az egyik legháládatlanabb feladatnak. Sérülé-
sük súlyossága szerint kellett csoportosítaniuk a betegeket. A szanaszét heverő hordágyakon fekvő
férfiak legtöbbjének lőtt sebe volt. Egy hatvan év körüli helybelit toltak éppen a műtőbe. Két órával
ezelőtt a rózsáit öntözte a kertjében, amikor rakéta csapódott a közeli hegyoldalba. Az egész kör-
nyéket szilánkok borították be. Az öreg és családja súlyosan megsebesült. Mielőtt azonban még
megoperálhatták volna, a férfi meghalt.
Egyik beteget a másik után tolták a műtőbe. Lilly segédkezett Peternek a műtéteknél. Nem sok
tapasztalata volt az ilyesmiben, a férfi utasításai alapján azonban jól elboldogult.
– Ez a fiú soha többé nem foghat semmit a kezébe – mondta az orvos szomorúan, amikor egy ti -
zennyolc éves sérültet készítettek elő műtétre. A jobb kezét és bal keze három ujját kellett levágni.
Szünet nélkül dolgoztak, fogalmuk sem volt arról, mennyi lehet az idő.
– Milyen fonalat adjak? – kérdezte a lány. A fáradtságtól már a fej e is megfájdult.
Peter fel sem nézett.
– Most nem varrunk. Túl vékony a bőr. Lilly egyre távolabbról hallotta a hangját. Egy pillanatig
attól tartott, elájul, de sikerült összeszednie magát.
– Pár nap múlva majd össze lehet varrni, feltéve, hogy nem gyullad be a seb.
Miután a tervezettnél már így is sokkal tovább dolgoztak, elhagyták a műtőt. Alain és a többiek
váltották fel őket. Lilly megmosta a kezét.
– A férfi már rózsaöntözés közben halott volt – mondta Peter váratlan szomorúsággal. – Az
egyik húga mesélte, s azt hiszem, igaza van: szép halál… Rózsákkal foglalkozni a kertben, a család-
ja körében. Aztán minden előzetes figyelmeztetés nélkül egyszer csak vége!
Ő is megmosta és erőteljes mozdulatokkal megtörölte a kezét. Arcára kiült a kimerültség, hang -
ja szomorúan csengett, amikor Lillyhez fordult.
– Micsoda világban élünk…
A lány kibújt a köpenyéből. Teljes szívéből egyetértett Peterrel, képtelen volt azonban arra, hogy
bármit is mondjon. A férfi karon fogta és kivezette a csalókán békés éjszakába. Hűvös és frissítő volt
a levegő.
Morell odaintett egy taxit. Pár perc alatt a szállodában voltak.

12
 – A szobámban van egy üveg konyak – mondta a férfi az előcsarnokban. – Lehozom, s megkérem
az éjszakai portást, hogy készítsen nekünk néhány szendvicset. Aztán kiülünk a verandára.
Peter hamarosan teli tálcával tért vissza. Konyakot és szódát töltött, s Lillynek nyújtotta az
egyik poharat.
– Magára és rám!
– És a többiekre! – tette hozzá a lány, s óvatosan belekóstolt az italba. Egészen felélénkítette. –
Meglehetősen kimerítő éjszaka volt – állapította meg.
Peter kinyújtott lábbal ült a fotelban, arca kifürkészhetetlen volt.
– Bíztam benne, hogy megússzuk, de nem lehetett megtagadni a segítséget. Egyébként sem
akartam közzétenni, hogy holnap, vagyis inkább már ma elindulunk.
Egy ideig némán nézték a hegycsúcsok felett felkelő napot.
– Sokat dolgozott már műtőben? – kérdezte aztán Peter, s türelmetlenül végigsimított a homlo -
kán. – Már nem emlékszem, mi szerepelt erről a papírjaiban.
– Közel egy évet.
– Jól csinálja.
– Köszönöm. Remélem, nem baj, ha azt mondom: maga is kitűnően dolgozott.
Peter örült a dicséretnek, s ettől egyszerre nagyon szeretetreméltó lett.
– A bókokat mindig szívesen fogadom, Lilly. A hegyi kórházban ránk váró körülményekhez ké-
pest ma csodálatosak voltak a feltételek. Mindenesetre legalább nagyjából tudjuk, mire számítha-
tunk.
Lilly ivott még egy korty konyakot, aztán odakínálta a szendvicses-tányért Peternek, s maga is
kivett egyet belőle.
– Vett már részt hasonló küldetésben?
– Igen, de az ilyesmit nem lehet megszokni. Kezdetben többnyire dühös vagyok, a végén már
csak szörnyen csalódott.
– Annál rosszabb lehet, amikor újra elutazik.
– Így van. Minden alkalommal annyi tennivaló lenne még, hogy állandóan az az érzésem, egy
süllyedő hajót hagyok el.
– Megértem.
Peter rászegezte a tekintetét.
– Igen, ma este észrevettem.
– Nagyon nehéz lesz az utazás? – kérdezte Lilly gyorsan. Semmiképpen sem akart olyan színben
feltűnni, mint aki további bókokat vár.
Peter nem válaszolt azonnal. Elgondolkodva a poharába nézett.
– Biztosan nehéz lesz – felelte aztán. – De amint odaérünk, azonnal elfelejtjük az egészet. – Na-
gyot nyújtózkodott, s elfojtott egy ásítást. – Az a benyomásom, hogy maga már több nehézségen is
úrrá lett életében.
A férfi talán azt remélte, hogy az alkohol megoldja Lilly nyelvét. Tévedett. A lány nem adta ki
magát.
– Időnként mindenkinek vannak gondjai. Én sem lehetek kivétel…
Peter felemelkedett, és Lillyre nézett.
– Tudom. Ennek ellenére remélem, hogy nem fog elcsüggedni…
Lilly szomorúan felnevetett.
– A ma éjszakai élmények után igencsak különös tanács!
– Igaza van. Szóval nem változtat a véleményén. Még mindig meg akarja kapni az állást?
– Természetesen. – Lilly megint dühbe gurult. Morell pontosan tudja, hogy részt akar venni eb-
ben a munkában, mégis folyton olyan helyzeteket teremt, mintha ez kétséges volna. Az arca kipirult
a méregtől.
– Valami baj van. Lilly? Úgy néz ki. mintha éppen egy nagy kalap pénzt veszített volna el.
– Átvitt értelemben így is van.
Peter elképedt.
– Hűha, ehhez alighanem nekem is közöm van.
– Nem tetszik, hogy játszik velem. Ennyi az egész.
A férfi kérdőn nézett rá.

13
 Katonaorvosok
– Egyáltalán nem játszom – mondta vontatottan. – Folytassa csak tovább! Jobb, ha mindent
kiad magából, még mielőtt elindulunk.
Morell hangja vidáman csengett, Lilly azonban nem vett erről tudomást.
– Annak ellenére, hogy tegnap este erkölcsi prédikációt tartott nekem, biztos volt benne, hogy
egyet fogok érteni magával. Így van?
Peter, aki eddig a korlátnak támaszkodott, most odament hozzá.
– Igen – mondta hűvösen. – És ez olyan nagy baj? Egyszerűen csak bíztam a beleegyezésében,
mert az a maga kívánságainak is megfelel. Ugyan már, Lilly, ne legyen olyan sértődékeny! Ma este
kitűnő munkát végzett, nagyon meg vagyok elégedve magával. Ennyi elég engesztelésül?
A lány elmosolyodott. Azon törte a fejét, mit érezhet és gondolhat valójában Peter Morell.
– Hát jó, megegyeztünk. – Már annyira elfáradt, hogy alig volt képes gondolkodni és beszélni.
Peter észrevette rajta a kimerültséget, s felhúzta a fotelból.
– Ideje, hogy aludni menjünk. Szólok, hogy ne keltsék fel túl korán. A többiek számára is rende -
lek néhány pohár frissítőt.
– Rendben – helyeselt Lilly elcsigázottan, s bement a házba. Peter követte.
– Még valamit! Egyáltalán nem áll érdekemben, hogy bosszantsam. De három további munka-
társunk érdekeit is szem előtt kell tartanom. Most pedig aludjon jól, és felejtsen el mindent!
Lilly a szobájában még egyszer végiggondolta a beszélgetésüket. Peter Morellnek sikerült elér-
nie, hogy hol akaratos gyereknek, hol meg agyafúrt nőszemélynek érezze magát. Remélhetőleg ez
nem marad így az egész úton! A lány tudta, csak rajta múlik, hogy nyugodtabb és türelmesebb le-
gyen. Azért, mert Raymond olyan csúnyán elbánt vele, még nem kellene minden férfit azzal gyanú -
sítania, hogy éppen olyanok, mint ő. Olyannak kell elfogadnia Peter Morellt, amilyen, s igyekeznie
kell, hogy sikeresen együtt tudjanak működni.

Délutánra a csoport tagjai kialudtak magukat, s ki-ki a maga módján lazított egy kicsit. Peter a
verandán ült, s a készletlistákat ellenőrizte. Biztos akart lenni abban, hogy semmiről sem feledkez-
tek meg. Alain Jannal golfozott, Monique és Lilly úszni ment.
Vacsora után még pihentek egy keveset. Csak most ébredtek igazán tudatára, hogy több hónap -
ba is beletelik majd, amíg újra igazi ágyban alhatnak.
Lilly nem tudott elaludni. Azon töprengett, vajon mikor kap legközelebb hajba Peterrel. Megfo -
gadta, hogy hűvös és nyugodt marad. A nehéz körülmények között azonban a férfi is elveszítheti a
türelmét.
Éjfélkor a csoport már indulásra készen állt, csak éppen a kocsi nem érkezett még meg. Lilly
hallotta, hogy Peter dühösen telefonál. Nem indul túl jól a vállalkozás, gondolta.
Csak egy óra múlva érkezett meg a mentőautónak álcázott terepjáró. Vezetője, egy mudzsahed,
berámolta a csomagjaikat. Peter mellette, a többiek pedig hátul helyezkedtek el. Végre elindulhat -
tak.
– Minden rendben van ott hátul? – érdeklődött Peter.
A két mudzsahed és a két muzulmán asszony nevetve, kórusban válaszolt.
– Nagyon kényelmesen vagyunk!
Az áprilisi éjszakában göröngyös mezőkön, rendőrőrszemek mellett elhaladva apró falvakon
száguldottak keresztül, ahol rémülten ugrattak előlük félre a helybeliek. Nazim, a gépkocsivezető,
elégedett volt a sebességükkel. Egyszer megállt, felvett még egy felkelőt, de azonnal tovább is haj-
tott. Ügyet se vetett a rossz utakra, s az sem érdekelte, hogy Peter időnként beverte a tetőbe a fejét.
Háromórás utazás után végre megálltak egy kisvárosban. Valamennyien sajgó tagokkal szálltak ki
a kocsiból.
Hűvös volt a hajnal. Monique reszketett.
– Hol az ördögben vagyunk? – érdeklődött.
Nem volt idő arra, hogy bárki is válaszoljon. A következő pillanatban vad kinézetű, szakállas
férfiak vették őket körül. Újra be kellett szállniuk a kocsiba, s a terepjáró meg sem állt egy vasrá-
csokkal védett udvarig. Izgatottan várták, mi következik.

14
 Peter és Nazim bevezette őket a házba, ahol végre kipihenhették magukat. A padlót koszos ta-
karók borították. Teát kaptak, s egy óra múlva továbbmentek egy szurdok mellett fekvő kis faluba.
Tulajdonképpen itt kezdődik majd az utazás.

15
 Katonaorvosok

3. FEJEZET
A karaván a sötétség leple alatt haladt előre. Kerülték a katonai őrjáratokat. Ha a mudzsahedek
úgy ítélték meg, hogy reggel és este is továbbmennek, akkor a hegyek takarásában vonultak, az ál-
latokra pedig földszínű takarókat terítettek.
Nem minden úton lehetett szabadon közlekedni, ezért időnként a régi selyemúton és a Hindukus
magasan fekvő hágóin át haladtak.
– Nem véletlenül nevezik a Himalájának ezt a részét “A hinduk halálá”-nak is – jegyezte meg
Morell, mintegy mellékesen.
A csoport tagjai úgy vélték, hogy ebben semmi túlzás nincs, s egyáltalán nem találták a dolgot
tréfásnak.
Már nyolc napja úton voltak. Hajnali három óra volt. A növekvő hold hideg fénytócsákkal borí -
totta az ösvényt. A szamarak kantárain halkan csörömpöltek a kolompok, tisztán hallatszottak a
vezetők kiáltásai. A távolban kutyák ugattak, valahol egy kakas kukorékolt.
Lilly az általa Kismetnek keresztelt lova hátán ült, s boldog volt, hogy újra hajnalodni kezdett.
Hamarosan esznek majd, a forró nappalt pedig átaludhatják. Éhezniük ugyan nem kellett, mégsem
volt könnyű átállni az egyszerű, éppen csak elegendő mennyiségű ételékre.
A csoport tagjai igyekeztek együtt maradni. Monique, Alain és Jan kicsit előrébb lovagolt, Lilly
két fiatal katona között követte őket. A férfiak hamar levetkőzték kezdeti félénkségüket, s fesztele-
nül társalogtak a két fátyolozatlan nővel. Nem beszélték ugyan egymás nyelvét, de valahogy mégis
sikerült megértetniük magukat. Talán a rendkívüli helyzet és az egymásrautaltság tette, de An-
dzsum parancsnoknak és két segédjének, akik az egyetemen megtanultak angolul, egy idő után
már nem kellett tolmácsolniuk.
Miközben felfelé lovagoltak a hágón, Morell a karaván élén a parancsnokkal az előttük álló na -
pokról beszélgetett. Minél jobban kivilágosodott, annál izgatottabbak lettek az emberek. Egy vélet-
lenül arra járó orosz felderítőgép könnyen észrevehette volna őket. Pillanatnyilag béke volt ugyan,
a beidegződött szokásoktól azonban nem lehetett egykönnyen elszakadni, így hát a férfiak állandó -
an résen voltak.
Morell Lilly mellé lovagolt.
– Igyekeznünk kell – mondta komolyan. – Andzsum tudomására jutott, hogy támadásra számít -
hatunk. A pihenő előtt még át kell jutnunk a hágón, s le kell érnünk a völgybe.
– Tartogat a jó hír mellett esetleg valami rosszat is a tarsolyában? – kérdezte tréfásan a lány, s
arra gondolt, vajon mit szólnának a férfi gazdag betegei, ha afgánnak öltözve, napbarnítottan lát-
nák a férfit?
Morellt szórakoztatta Lilly megjegyzése.
– Hadd gondolkodjam! Mit szólna ahhoz, ha a változatosság kedvéért ma fedél lenne a fejünk fe-
lett?
– Úgy érezném, ötcsillagos szállodában vagyok – felelte nevetve a lány. Nem is sejtette, hogy
mekkora hatással van a férfira.
Morell gondolataiba merülve lovagolt vissza a karaván élére. Még mindig nem értette egészen
Lilly Holdent. A lány nem panaszkodott, jól viselte a nehézségeket, neki mégis az volt az érzése,
hogy munkatársnője valamiért folyton büntetni akarja önmagát. Ebből hosszabb távon csak baj le -
het. Mindenesetre bízott benne, hogy Lilly nem fog az utazás közben összeroppanni. Be kellett is -
mernie, hogy aggódását igencsak önző szempontok vezérlik, de még mindig kétségek gyötörték
amiatt, hogy magával hozta a lányt.
Még messze volt az utazás vége. Peter Morell az ehhez hasonló vállalkozások alatt nem szokott
kikezdeni a nőkkel. Lilly azonban érdekelte, ám ugyanakkor bosszantotta is. Szeszélyes teremtés,
annyi szent. Ugyancsak próbára teheti annak a férfinak az akaraterejét, aki közeledni szeretne
hozzá…
Amikor gondolatban idáig ért, megrázta magát, és újra hátralovagolt Lillyhez. Megfogta a lány
lovának a gyeplőjét.

16
 – Már majdnem elértük a hágó legmagasabb pontját. A lejtő valószínűleg veszélyesen sima és
meredek lesz. Legyen óvatos! – Hangja türelmetlen volt. Figyelmesen szemlélte az alattuk fekvő völ-
gyet.
Lilly nem szólt egy szót sem. Minden segítségért hálás volt. Gyakorlatlan lovasként lova jóindu-
latára bízta magát. Már nem zavarta, ha Peter türelmetlenkedett. Igaza van Monique-nak, nem
neki szól a férfi indulatossága. A lány idegei mégis pattanásig feszültek. Szinte tapintható volt a ve-
szély. Valahányszor repülőgép vagy helikopter hangját hallották a távolból, gyorsan egy kiálló szik-
la alá bújtak.
A hőség, sajgó lábuk és fájó izmaik még feszültebbé tették a hangulatot. Az egész csoportért
Morell volt a felelős, ő azonban végig nyugodtnak látszott.
Nekiindultak a lejtőnek. Lilly a rémülettől megmerevedve ült a lován. Az út veszélyesen meredek
volt. A lány inkább éjszaka szerette megtenni ezeket a szakaszokat, akkor nem láthatták rajta,
hogy fél.
Tekintetét Peterre szegezte, aki előtte lovagolt, s egyik kezével az ő lovát vezette. Lilly úgy érez -
te, életbevágóan fontos ez a kapcsolat.
Monique és Jan is nagyon óvatosan araszolt lefelé. Lilly azon töprengett, vajon hogy érzi magát
Monique. Még indulás előtt elárulta neki, hogy fogalma sincs a lovakról meg a lovaglásról. Neki
még rosszabb lehet, mint nekem, gondolta a lány.
A következő pillanatban Peter kiáltása szakította ki a gondolataiból. A lány megrántotta a
gyeplőt. Kismet megbotlott, Lilly pedig elvesztette az egyensúlyát. Már látta magát, amint alázu-
han a mélybe…
Az egyik katona észrevette a készülő bajt, s Petert megelőzve elkapta a lányt. Lilly levegő után
kapkodott, s egész testében reszketett. A katona barátságosan vállon veregette, aztán az orvosra
hagyta.
A férfi szorosan átölelte, a lány pedig belekapaszkodott. Csak Peter választotta el a szakadéktól.
– Jól vagy, Lilly? – kérdezte aggódva az orvos.
– Meg se tudok mozdulni – nyögte ki a lány. Minden valószerűtlennek tűnt. Az is, hogy Peter egy-
szerre tegezni kezdte.
Morell odaintett a többieknek, hogy menjenek csak tovább, aztán újra szorosan magához ölelte
Lillyt.
– Semmi ok a rémületre! Nem tudtam, hogy tériszonyod van. Lélegezz mélyeket és ne nézz lefelé!
A lány követte a tanácsait. Hirtelen azonban egy sas repült el közvetlenül felettük, s amikor a
madár véletlenül megcsapta a szárnyával, elvesztette az önuralmát, s Peter nyakába borult.
– Nem bírom! Képtelen vagyok! Kérlek, menjetek tovább nélkülem! – nyöszörögte erőtlenül.
– Ne beszélj hülyeségeket! – mondta szigorúan a férfi. – Tovább kell mennünk. Ez nem a megfe-
lelő pillanat a nagyjelenetekhez!
Lilly egész testében reszketett. Utálta magát a gyengeségéért.
– Tudom, de képtelen vagyok innen elmozdulni! – kiáltotta kétségbeesetten.
– Akkor, sajnos, nincs más hátra, bocsáss meg! – emelte fel Peter a kezét, és pofon ütötte.
– Vadember! – kiáltotta felháborodásában Lilly, és Sajgó arcát tapogatta. – Hogy merészelsz? Ez
egyszerűen…
Peter villámgyorsan cselekedett. Tudomást sem véve a másik ellenkezéséről, még szorosabban
átölelte, és hirtelen megcsókolta.
– Hagyd abba a cirkuszolást! – mondta, aztán újra megcsókolta.
Lilly lassan felhagyott a védekezéssel. Magával ragadta a kellemes érzés. Amikor azonban fel-
emelte a fejét, s a férfira nézett, észrevette, hogy az remekül szórakozik. Hátravetett fejjel, hango-
san nevetett.
– Na látod? A kezelés rövid és célratörő volt, viszont kitűnő eredményre vezetett.
Lilly öklével dühödten csapdosta a férfi mellkasát.
– Alávaló alak! – kiáltotta, de azért még mindig nem merte ellökni magától. – Erőszakos, szé-
gyentelen és közönséges vagy!
Peter újabb csókkal fojtotta belé a szót.
– Hát, úgy látom, rendbe jöttél – mondta aztán kihívóan. – Akkor talán tovább is mehetünk.

17
 Katonaorvosok
Amikor a férfi elengedte, Lilly megragadta a gyeplőt, hogy nyeregbe szálljon. Kicsit bizonytalan
volt még, de ezért inkább Peter kezelését okolta, s nem a meredek lejtőt. Felbőszítette a doktor elbi -
zakodottsága.
Peter visszatartotta.
– Sajnálom, de ragaszkodnom kell ahhoz, hogy gyalog menj – mondta. – Igazodj csak Kismethez.
Ő majd biztonságosan levezet innen.
Lilly ellenkezés nélkül követte az utasítást. A férfi tekintélyt parancsoló viselkedése teljesen ki-
kapcsolta a saját akaratát.
– Csak ne aggódj! – felelte dacosan, azt remélve, hogy ezzel megőrizheti a méltóságát. – Nincs
szükségem sajnálatra.
– A legrosszabbon már túl vagyunk – mondta a férfi. – Innen már csak lefelé megyünk, s nem is
lesz olyan meredek az út. A ló is kipihenheti egy kicsit magát. – Megpaskolta Kismet nyakát, aztán
saját lovát a többiekhez vezette.
Lilly bosszankodva nézett utána. Íme, a teremtés koronája! S ő még egy pillanatig azt hitte,
hogy Peter valóban miatta aggódik. Bolondság, hiszen semmit sem akar tőle. A férfi megadta szá -
mára a lehetőséget, hogy részt vehessen ezen az utazáson, s kisegítette az iménti veszélyes helyzet -
ből. Ennyi volt az egész. A vállalkozás során bizonyára neki is lehetősége lesz majd, hogy hasonló
szívességet tehessen Morellnek. Hogy mit és milyen módon, arról persze még fogalma sem volt.
Lassanként visszatért a lábába az erő, s óvatosan folytatta az utat. A mögötte jövő férfiak az
övéhez igazították a lépéseiket. Időközben majdnem teljesen kivilágosodott, forrón sütött a nap.
A keskeny ösvényen haladó karaván könnyű célpont lehetett volna, ezért a férfiak egyre gyor-
sabb tempóra ösztökélték a teherhordó szamarakat. Minél hamarabb a völgyben akartak lenni.
Hirtelen figyelmeztető kiáltás harsant: a hegygerinc felett repülők közeledtek feléjük. Peter a
földre lökte Lillyt, aztán ő is mellévetődött, s egy takarót borított magukra. Távolról robbanás hal-
latszott. Rengett alattuk a föld. Peter nem mozdult, csak a takarót emelte meg kissé, hogy vala -
mennyire kiláthasson alóla.
Lilly kérdően nézett rá.
– Azt hiszem, elmúlt a veszély – mondta, s igyekezett lerázni magáról Peter óvó karját.
– Maradj csendben! – parancsolt rá Morell, s újra betakarta. – Megtörtént már, hogy visszajöt-
tek…
A lány szíve vadul kalapálni kezdett. A férfi karjára tapasztotta az arcát, s a földhöz lapult.
Csend volt, a repülők nem jöttek vissza. Mindenki megkönnyebbült. Lilly felállt, és leporolta a ru-
háját. A többiek odamentek hozzájuk.
– Üdv néktek! – kiáltotta Jan. – Látom, azért egyben maradtatok. Ideje lenne harapni valamit
erre a nagy ijedelemre! Az ilyesmitől megéhezik az emberfia…

A völgyben levő kis faluban egy vastag kőfallal körülvett udvarba vezették őket. Andzsum már
ott volt az embereivel. A középtermetű, kövérkés parancsnok állandóan zöld-barna mintás harci öl-
tözetet, fekete katonai csizmát, tarka sálat és lapos gyapjúsapkát viselt.
Tüzet raktak, lepényt sütöttek, és teát főztek. Kecskehús és rizs volt a menü. Evés után Alain és
Jan izgatott társalgásba kezdett a parancsnokkal. Lilly és Monique a patakhoz ment mosakodni,
aztán a hálóhelyükül szolgáló agyagkunyhóba vezették őket.
Monique nagyot nyögött. A megerőltető lovaglástól minden porcikája fájt. Belebújt a hálózsák-
jába.
– Remélhetőleg senkinek nem lesz orvosi segítségre szüksége – mondta fáradtan. – Valaki
ugyanis a mi kunyhónkba tette az elsősegélynyújtó-táskát.
Lilly Monique mellé terítette a hálózsákját, s bebugyolálta magát.
– Ha valakinek rám lesz szüksége, eltart majd egy darabig, amíg fel tud rázni – motyogta álmo-
san. – Ámbár nagyon sok kisebb sérülést kellett már eddig is ellátnunk. Sok férfinak hólyagok vol -
tak a lábán, mégsem panaszkodott egyikük sem.
Monique halkan felsikított.
– Jaj, csak hólyagokról ne beszélj! Még mindig szorít a csizmám. Kész kínszenvedés.

18
 – Nekem mondod? – Lilly összekulcsolta a feje alatt a karját, s lehunyta a szemét az éles napfény
elől. – Mit gondolsz, elérjük valaha is Zarit? Az az érzésem, egy örökkévalóságig tart ez az utazás…
Monique nem válaszolt, időközben ugyanis elaludt. Hamarosan Lilly is követte a példáját.
Egy óra, de lehet, hogy csak egy perc múlva arra ébredt, hogy rázza valaki. Nyöszörögve nyitot -
ta ki a szemét. A nevét mintha egy mérföldről hallotta volna…
– Lilly, ébredj fel, légy szíves!
A lány a hátára fordult, s meglátta a fölébe hajló Peter Morellt.
– Sajnálom, hogy felkeltettelek – mondta együttérzően a férfi – de egy falubeli asszonyon kell se-
gítenünk.
Lilly kábultan ült fel.
– Jól van. Csak egy pár percet adj, hogy megmosakodjam, máris felébredek.
Sebtiben hideg vizet fröcskölt az arcára, felvette hosszú pamutingét és köpenyét, felkötötte a
fátylát, és kisietett a kunyhóból.
– Még nem tudom, miről van szó – mondta a férfi, miközben egy lefátyolozott asszony mutatta
nekik az utat. – Ha szüléshez hívnak, szeretném, ha ott lennél. Egyik-másik asszony nem akarja,
hogy férfi legyen az orvos.
A ház a falu közepén állt. A földszinten az állatok istállója volt, a család az emeleten lakott. Pa-
naszos női hangok hallatszottak.
– Csak nem gyerek születik? – kérdezte mosolyogva a katona, aki tolmácsként kísérte el őket.
– Segítünk, ha beengednek bennünket – mondta Peter.
Az ütött-kopott szobában feketeruhás asszonyok guggoltak a földön. Ide-oda himbálózva egy-
hangúan kántáltak.
Egy vékony matracon fiatal, legfeljebb tizennégy éves lány feküdt. Hosszú, fekete haja csapzott
volt az izzadságtól, nagy, barna szemében félelem és fájdalom ült. Tetőtől talpig fel volt öltözve.
Hangosan sikoltozott, miközben egyre erősödött az egyhangú ének.
Az egyik asszony, valószínűleg a szülő nő édesanyja, felpillantott, s esdeklően Lilly felé nyújtotta
a kezét. Az orvosnő elhessegette a tisztasági előírásokkal kapcsolatos gondolatait. Megnyugtatóan
a fiatalasszonyra mosolygott, kinyitotta orvosi táskáját, s gumikesztyűt húzott elő belőle.
A vizsgálatnál kiderült, hogy a köldökzsinór a gyermek nyakára tekeredett. A kicsi bármikor
megfulladhat. A lány gyorsan megbeszélte Peterrel a teendőket. Az anya közben újra betakarta a
lányát. A férjén kívül más férfi nem láthatta ruhátlanul, veszélyhelyzetben azonban az orvosok nem
lehetnek tekintettel az ilyen szabályokra.
– Haladéktalanul cselekednünk kell – mondta Peter. – Előrehaladott szakaszban van a szülés.
Rendes körülmények között császármetszést végeznék. Ha azonnal nem teszünk valamit, meghal-
nak mind a ketten. Van nálam fogó. Megpróbálhatom azzal kisegíteni a gyereket.
Jelbeszéddel és a katona közvetítésével Lilly forró vizet hozatott. Peter közben anyanyelvén csi-
títgatta a fiatalasszonyt, és nyugtató injekciót adott neki. A többórás fájdalomtól és a szájában le -
vő, valószínűleg kábító hatású gyógynövénytől a szülő nő szinte öntudatlan volt.
Peter előkészítette a szükséges eszközöket, Lilly pedig rábírta az asszonyokat, hogy vonuljanak
vissza a szoba egyik sarkába.
– Sok vért vesztett, de nincs nálunk vérkonzerv. Az biztos, hogy vashiánya lesz a szülés után – je -
lentette ki Peter, miközben a leírhatatlan körülmények közepette tovább küzdöttek anya és gyer-
meke életéért. – Akkor most benyúlok. Szerencsére teljesen kinyílt a méhszáj.
Lilly Peter mellé térdelt. Az orvos óvatosan megragadta a gyermek fejét a fogóval. A lánynak
többször is le kellett törölnie az izzadság-cseppeket a férfi homlokáról, amire Peternek sikerült
annyira kihúznia a kicsit, hogy Lilly letekerhette a nyakáról a köldökzsinórt, s óvatosan kitisztít-
hatta a szemét és az orrát. Az anya közben annyira legyengült, hogy már sikoltozni sem tudott.
Végre túl voltak mindenen.
– Hurrá! – mondta halkan a férfi. – Újabb kis felkelő született.
Lilly átvágta a köldökzsinórt, Peter pedig a magasba emelte a gyermeket, hogy mindenki lát-
hassa. Amikor a kicsi halkan felsírt, az asszonyok izgatottan sutyorogni kezdtek. A lány tiszta ken -
dőbe csavarta, s az édesanyja karjára fektette a babát. A fiatalasszony még mindig kábult volt,
szép szeme azonban boldogságtól sugárzott, amikor mellére tette az újszülöttet.

19
 Katonaorvosok
Az újdonsült nagymamának elmondták, legyen gondja arra, hogy lánya fertőtlenítő oldatban
fürödjön, nehogy megfertőződjék. Vastablettákat és narancslevet hagytak ott az ifjú anyának, gyer -
mekének pedig tejport. Ennél többet nem tehettek.
Mindenki nagyon hálásnak látszott, főleg azért, mert az újszülött fiú lett. Forró vizet hoztak a
kézmosáshoz, édes teával kínálták őket, s az asszonyok újból énekelni kezdtek. Az anya és a kicsi el -
aludt közben. Úgy tűnt, most már mindketten életben maradnak.
Kiérve a házból Lilly levette a fejéről a kendőt, s hagyta, hogy a friss szél belekapjon a hajába.
Peter gondolatokba merülve baktatott mellette, a katona pedig előresietett. A táj szokatlanul szép
volt. Sötét hegyek szöktek a világoskék égnek, s a tiszta levegőben a pirkadat fényei táncoltak a kö -
veken.
Lilly a nap felé fordította az arcát, s nagy levegőt vett.
– Kár, hogy soha nem fogjuk megtudni, mi lett velük…
Peter még mindig a falusiak életkörülményein töprengett.
– A fiatalasszonyon feltétlenül császármetszést kellett volna végezni – mondta csalódottan. – Ő
azonban csak egy a sok millió közül, akik hasonló helyzetben nem kapják meg a szükséges segítsé -
get. – Dühösen ökölbe szorította a kezét. – Az Isten szerelmére, miért kell ennek így lennie?
Lilly nagyon is értette a férfi kitörését.
– Mindent megtettünk, amit csak lehetett. Főleg te, Peter. Adott körülmények között csodálatos
volt a teljesítményed. Igen, nagyok a gondok, de egyedül senki sem oldhatja meg őket.
Peter megállt egy szederfa alatt.
– Lehet, de… – Leverten a fának támasztotta a hátát, a földre tette a táskáját, és a távolba me -
redt.
Lilly is megállt. Hosszú, összevérzett ruhája csapkodta a lábát, haja csillogott a napfényben.
Akárcsak Peter, ő is vigasztalást keresett a természet szépségében a nyomasztó élmények után. El-
gondolkodott. Szeretet, gyűlölet, születés és halál… Véget nem érően váltakoznak.
– Ebben az országban az az érzésem támad – jegyezte meg elgondolkodva –, hogy nekünk, nyu -
gatiaknak már nincs is igazi kapcsolatunk a valódi élettel. Amikor itt szegénységgel és szenvedéssel
kerülünk szembe, azonnal vereséget szenvedünk. – Mosolyogva a férfi felé fordult. – Ez már csak
így van, mondaná az édesapám.
Peter elnevette magát.
– Á, nem szabad túlságosan komolyan vennünk önmagunkat! Ámbár igencsak hajlunk az ilyes -
mire.
– Valamit még szeretnék elmondani.
– Hallgatlak.
– Ma reggel életemben először segédkeztem szülésnél. Az egyetemen csak nézni volt szabad.
Őszintén szólva, nagyon féltem… – Szomorkásan elmosolyodott. – Ha majd jobban leszek, biztosan
megbánom, hogy ezt elárultam neked.
– Most is jól vagy, s kitűnő munkát végeztél – felelte a férfi, és rákacsintott. – Azért ne hidd ám,
hogy mindig ilyen könnyen osztogatom a dicséreteket! – Felemelte a táskáját meg a lány köpenyét,
és továbbindult. – Gyere, még aludnod kell egy keveset! Hajnalban újra felkerekedünk.
Visszaértek a szálláshelyükre. Lilly elvette Petertől a köpenyt, elköszönt tőle, és bement a házba.
Úgy látta, hogy távolléte alatt Monique meg se moccant. Hirtelen úgy érezte, mintha minden gond -
jától megszabadult volna. Valószínűleg a teljes kimerültség teszi, gondolta, és megkönnyebbülten
lefeküdt Monique mellé. Mégsem aludt el azonnal. Peter Morellre gondolt. Soha nem találkozott
hozzá hasonló férfival. Az egyik pillanatban veszélyes, a következőben azonban egyenesen gyengéd.
Nem értette Petert, mégis rendületlenül bízott benne.
Taszította a férfi pökhendisége, közönyössége és önkényeskedése, s nagyon kínosan érezte ma-
gát, amikor eszébe jutott, hogyan bánt vele ott a szakadék szélén. Ugyanakkor boldog volt, hogy
vele dolgozhat. Monique egyszer azt állította, hogy Morell a világ egyik legkeresettebb sebésze, aki
arra használja a gazdagok pénzét, hogy a szegényeknek, különösen a harmadik világbelieknek, se-
gítsen. Akár így van, akár nem, Lilly egyre jobban becsülte a férfit…

20
 Újabb hét telt el utazással. Az egyik nap olyan volt, mint a másik. Lillynek talphólyagok, rándu -
lások, rovarcsípések és egyéb kisebb sérülések kezelésével kellett foglalkoznia.
Mostanában csak ritkán látta a csoport férfitagjait. Peter, Alain és Jan többnyire előrelovagolt a
parancsnokkal, hogy felderítsék az esetleges kelepcéket, s szükség esetén megváltoztassák a kara-
ván útirányát. Még mindig többnyire csak éjszaka utaztak, de egyre többször fordult elő, hogy reg-
gel és este is lóra kellett szállni.
Másnap reggel Morell megbeszélést tartott. A többiek körbeülték a földön, s a térképet nézeget-
ték.
– Ezen a területen kell keresztülmennünk – magyarázta. – Nem lesz könnyű, a parancsnok azon-
ban ragaszkodik ehhez az útvonalhoz. Engedelmeskednünk kell, még ha ez kitérőt is jelent. – Várat-
lanul hozzátette: – Remélem, rendben van a lábatok. Többet fogunk ugyanis gyalog menni, mint lo-
von.
A csapat tudta, Peter hajlamos alábecsülni a dolgokat. Ezért aztán már meg sem lepődtek, ami -
kor huszonhat mérföldet kellett megtenniük gyalogszerrel, kemény és köves talajon. Ezután bokáig
érő homokban gázoltak, amelyet úgy felkavart a karaván, hogy szemük-szájuk tele lett vele.
Tizennyolc órát haladtak így. Morell előre figyelmeztette őket, hogy útközben egy szót sem sza-
bad szólniuk!
– Eszemben sincs, hisz annyira félek – suttogta Monique Lilly fülébe. Mindössze egy mérföldre
voltak az orosz határtól. Időnként katonákat láttak a fényszórók fényében.
Már majdnem elérték a hegyeket, de addigra Lilly és Monique teljesen kikészült. Jan és Alain ta-
lált rájuk. A földön ültek, képtelenek voltak megmozdulni. A férfiak megpróbáltak bátorságot lehel-
ni beléjük.
– Kapaszkodjatok a lovak farkába! – javasolta végül Jan. – Ők majd áthúznak titeket a köveken.
– De olyan nagyok…! – panaszkodott Lilly. Monique sem volt elragadtatva az ötlettől.
Alain mindkettejüket talpra segítette.
– Gyertek! Menni fog!
Jan elvigyorodott a nők arckifejezése láttán.
– Persze, hogy ki fogjátok bírni!
Mivel nem akarták, hogy a többiek túlságosan is gyengének tartsák őket, lassan megemberelték
magukat, ámbár az útnak ez a része még a felkelőknek is gondot okozott. A közös szenvedés egyre
közelebb hozta őket egymáshoz.
Mentek… Lilly később már csak az olyan furcsaságokra emlékezett, hogy egy férfi valahol havat
árult. Az út vége felé már mindenkinek voltak kisebb-nagyobb egészségügyi panaszai. Lilly bélreny-
heségtől szenvedett, Monique megfázott. A férfiak sem voltak jól, hiába igyekeztek eltitkolni a nya-
valyáikat.
Furcsamód éppen a felkelők voltak azok, akik időről időre jobb kedvre derítették az orvoscso-
port tagjait. Rendszeresen megjelentek a naponta tartott „rendelésen”, s ha megszabadították őket
kínzó hólyagjaiktól, úgy őrültek, akár a gyerekek.
Végre eljött a nap, amikor Peter bejelentette, hogy már közel az úticél.
– Nemsokára biztonságban leszünk – mondta boldogan. Időközben sűrű szakállt eresztett. Szőr-
zete előnyösen kiemelte szögletes állát és makulátlanul fehér fogait.
– Megtudtam, hogy búcsúestet szerveznek a számunkra, amelyre – magunk között szólván – va-
lamennyien tisztességgel rá is szolgáltunk.
A viharos ünneplést senki nem felejtette el egyhamar. Most sem volt ugyan több enni- és inniva -
ló, mint útközben, de sokat énekeltek, táncoltak, s beszélgettek a mögöttük álló huszonhárom nap-
ról, amely alatt ötszáz mérföldet tettek meg. Komoly teljesítmény volt, joggal kívántak szerencsét
egymásnak. Andzsum parancsnok és katonái egy ideig még Zari közelében maradnak. Úgy döntöt-
tek, hogy nem tévesztik szem elől egymást.

21
 Katonaorvosok

4. FEJEZET
Másnap reggel már alig várták, hogy végre megláthassák Zarit. Amikor odaértek, a földbe gyö-
kerezett a lábuk. Az annyira óhajtott kórház mindössze három nagyobbacska agyagkunyhóból állt.
Senki sem mozdult.
– Ez nem lehet igaz – mondta ki Alain halkan valamennyiük gondolatát.
A következő pillanatban férfiak, nők és gyerekek szaladtak oda hozzájuk. Nevetve és kiáltozva
üdvözölték, angolul, franciául és németül köszöntötték őket. Egy magas, karcsú, szikár férfi lépett
elő, s átfogta Peter vállát.
– Maga bizonyára Peter Morell – mondta szívélyesen mosolyogva.
– Colbert vagyok, dr. André Colbert. Legyenek üdvözölve! Már nagyon vártuk magukat!
Lillyt és Monique-ot két asszony vette pártfogásába.
– Jöjjenek, mosakodjanak meg és pihenjenek! Segítünk maguknak, aztán majd elbeszélgetünk –
mondták mosolyogva.
Lilly egészen megilletődött. A mudzsahedekre pillantott, akik éppen az állatokat látták el.
– Ne aggódjon, a mudzsahedek tudnak gondoskodni magukról! – nyugtatta meg valaki. Egy sá-
torba vezették őket, ahol megmosakodhattak.
Ezután egyszerű, de nagyon ízletes ételeket kaptak. Királyi fogadtatásban volt részük. Vendéglá-
tóik semmilyen fáradságot nem sajnáltak, noha két nap múlva nekik is meg kell tenniük a megeről -
tető utat vissza, Peshawarba.

A következő reggel az egyik ápolónő végigvezette őket a kórházon. Utána leültek a kis kertben,
amelyet az egymást váltó orvosok és ápolónők műveltek meg.
– Gondolom, már alig várják, hogy visszatérhessenek Angliába? – kérdezte Alain az ápolónőt.
– Éppen ellenkezőleg – felelte a lány szomorkás mosollyal. – Igaz, hogy nagyon nehéz körülmé-
nyek között kellett itt dolgoznunk, de ennek ellenére nagyon megszerettem ezt a helyet. Bámulatos,
hogy az ember mi mindent meg tud szokni! Az itteniek mindenért nagyon hálásak, amit teszünk.
Monique hangja már korántsem volt ennyire lelkes.
– El sem tudom képzelni, hogy lehet itt ennyi beteget ellátni…
– Ma a legtöbben még el se jöttek, mert tudták, hogy váltás lesz – szólt közbe Colbert doktor ne-
vetve. – Tulajdonképpen kár, hogy amire igazából megszokjuk egymást, máris itt a következő cso-
port. Maguknál másképp lesz, hiszen nemsokára a helyiek veszik át a kórházat.
– Igen, nagyon bízunk abban, hogy megváltoznak a viszonyok – mondta Morell. – Igyekszünk
majd kapcsolatban maradni önökkel, és semmiképpen sem hagyjuk cserben Zarit.
A nap folyamán a csoport tagjai megismerkedtek a kórház szervezetével és gyakorlatával. Csu-
pa jót hallottak a helybeli segítőkről és a falusi lakosság rokonszenvéről.
Másnap, amikor beesteledett, Colbert doktor és csapata útra készen állt. Morell, aki maga is ho -
zott elődeiknek postát, leveleket adott át nekik, hogy adják fel őket Peshawarban. Kisebb ajándéko -
kat cseréltek, üdvözleteket és híreket küldtek haza az útnak indulókkal. Senkinek sem maradt szá -
raz a szeme, amikor a karaván végre elindult.
Morell Lillyvel együtt nézte, ahogy eltűnnek az alkonyatban.
– Jó kis csapat volt – jegyezte meg a férfi eltűnődve. – Remélem, ugyanilyen sikeresen végezzük
majd mi is a munkánkat.
– Ebben biztos vagyok – mondta Lilly teljes meggyőződéssel. – Úgy kell lennie! Nálunk még több
forog kockán. A mi feladatunk, hogy olyan szintre juttassuk ezt a kórházat, hogy ha elmegyünk, a
helybeliek egyedül is elboldoguljanak vele.
A férfi gondterhelten túrt bele a hajába.
– Mindenképpen sok lesz a tennivaló. Azt szeretném, hogy mindenki fokozatosan lásson munká-
hoz. Nehéz időszak van mögöttünk, pihennünk kell, mielőtt belevetnénk magunkat a dolgok sűrűjé -
be.

22
 Miközben beszélt. Lillynek feltűnt, mennyire fáradt és elcsigázott az orvos. Soha nem panaszko -
dott, a lány hirtelen mégis megijedt, hogy Peterrel történhet valami. Mindig mindenki hozzá for-
dult bajával és kérdéseivel. Ki vehetné át a helyét? Alain? Esetleg ő maga? Azonnal elvetette ezt a
lehetőséget, s a férfival együtt lassan visszasétált a kórházba.
Nem egészen száz méterre a főépülettől, egy kis egyemeletes ház adott otthont Lillynek és Moni-
que-nak. A földszint egyetlen nagy helyiségből állt, amelynek padlóját perzsaszőnyeg borította. A
rajta álló alacsony asztal körül ülőpárnák hevertek. A csoport tagjai itt találkoztak egymással. Az
emeleten mindkét nőnek matraca és kis asztala volt, mosakodni is itt szoktak.
Lilly egy gazdagon hímzett afgán futót talált a matraca előtt. Túlságosan szépnek ítélte ahhoz,
hogy lábbal taposson rajta, ezért azonmód a falra akasztotta.
– Micsoda művészi érzék! – mondta Monique. – Nekem soha nem jutott volna eszembe.
– Elmegyünk majd a falubeli bazárba, hogy megnézzük, mit lehet még kapni.
Monique éppen vetkőzött a szoba másik felében.
– Erre aligha lesz időnk – jósolta.
Lilly úgy érezte, szobatársnője hangja tompa és kedvetlen. Még mindig nem lábalt ki a náthából,
biztosan most is azért olyan levert.
– Fel a fejjel, Monique! Pár hét alatt kipihenjük magunkat.
Monique közben bevonult mosakodni a függöny mögé.
– Biztosan igazad van – kiabált ki onnan. – De mit gondolsz, hogy fogunk kijönni a férfiakkal? –
Arcát törölgetve jött újra elő. – Peter igencsak tartózkodó, Alain mindenáron tetszeni akar, Jan pe-
dig… ő meg nagyon okosnak tartja magát.
Lilly éppen a haját kefélte. Most nevetve felnézett.
– Tudom, mire gondolsz. Talán nem lesz könnyű, de igyekeznünk kell, hogy megértsük egymást.
– Világos – helyeselt Monique – de hát a férfiak akkor is csak férfiak – tette hozzá szomorúan.
– Néha egészen úgy gondolkodsz, mint én – mondta Lilly. – Szerintem a férfiak nagyon kiábrán-
dítóak.
– Így van – adott igazat váratlanul Monique. – Mennyivel jobb lenne, ha csak nők volnának a vi-
lágon…!

A következő hetekben Morell nagy gondot fordított arra, hogy senki ne dolgozzon túl sokat. Min-
denekelőtt a munka szervezésének látott neki, aztán a helybeli kisegítőkkel egyeztette a feladato-
kat.
Egyik este a barackfa alatt ültek, s a vacsorára vártak. A férfiak félmeztelenek voltak, a nők szel-
lős pamutruhát viseltek. Időközben mindenkinek rendbejött az egészsége, általános jókedv uralko -
dott.
Peter magával hozta a munkatervet.
– Úgy gondolom, Monique, Lilly és én foglalkozunk a terhes asszonyokkal, s mi végezzük a felül -
vizsgálatokat is. Jan és Alain, ti éjszakánként segítetek nekem a kórházban fekvő betegeknél, nap-
közben pedig Monique fogja a helyi lányok segítségével ápolni őket. A műtéteknél Jan, Alain és Lilly
lesz a segítségemre. Másképp fogalmazva, valamennyien olyasmit fogunk csinálni, amihez eddig
nem szoktunk hozzá. Segítenünk kell egymásnak, s elvárom, hogy mindent megbeszéljünk.
Vacsora után még sokáig a munka felosztásáról beszélgettek, s amennyire csak lehetett, igye-
keztek az általánosan elfogadott kórházi szabályokhoz igazodni. Időközben a hegyek fölé emelke-
dett a hatalmas, fehér telihold. Tulajdonképpen ez volt a nap legkellemesebb része. Miután mindent
megbeszéltek, nyugovóra tértek.
Lilly még nem volt fáradt, ezért nem ment be a házba, hanem rövid sétára indult a kórházépület
közelében. Nem volt teljesen sötét, a fák és a fű illata töltötte be a levegőt. Csak a kis vízesés csobo -
gása törte meg a csendet. Egészen közelinek tűnt a csillagos ég. Az ilyen éjszakákon bármi megtör -
ténhet…
– Ugye milyen szép? – kérdezte váratlanul mellette Peter. Neki is ugyanaz az ötlete támadt, mint
Lillynek.
– Túl szép ahhoz, hogy kihagyja az ember – felelte mosolyogva a lány.

23
 Katonaorvosok
Megkönnyebbülten állapította meg, hogy már a férfi is kipihente magát. Most csak úgy duzzadt
az erőtől. Szakállát levágta, megmosta a haját, s világos vászonnadrágjához villogóan fehér inget
viselt. A lány pontosan ilyennek képzelt egy főorvost.
Együtt bandukoltak a folyóparton.
– Mit gondolsz, sikerül majd elboldogulnod? – kérdezte végül Peter.
– Olyan kihívás ez, amellyel szívesen szembenézek.
– Tudtam, hogy ezt fogod mondani. – A férfi Lillyhez fordult. – Az életnek kihívásokból kell áll-
nia, hogy igazán élvezhessük?
– Számomra igen – felelte a lány kurtán. Attól tartott, Peter olyan dolgokat szeretne megtudni,
amelyekről ő nem akar beszélni. Ezért inkább megmaradt az általánosságoknál. – Elmegyek aludni
– mondta aztán. – Úgy látom, szeretnél egy kicsit egyedül lenni.
Meg sem várta, hogy a férfi válaszoljon. Csalódottan ment vissza a házba. Bosszantotta, hogy
Peter már megint a múltjában próbált vájkálni. Esze ágában sincs, hogy erről beszéljen!
Másnap nem akadt túl sok tennivaló, volt idejük hozzászokni a napirendhez. Lilly éjfélig Peterrel
volt szolgálatban. A megfigyelésre behozott gyerekekkel foglalkoztak, aztán Shani, az egyik helybe-
li ápolónő kávét szolgált fel a fából készült verandán. Ez a helyiség volt az iroda és az orvosi szoba
is egyben.
Peter belekortyolt a serkentő italba.
– Tegnap azt kérdeztem, el fogsz-e itt boldogulni – mondta kisvártatva. – Megnyugtatott a vála-
szod. De mi a helyzet Monique-kal?
– Valószínűleg ő is úgy gondolkodik, mint én – felelte Lilly. – Ettől eltekintve, azt hiszem, még
nem egészen pihente ki az utazás fáradalmait.
– Valamennyien alapos vizsgálaton estünk át, mielőtt idejöttünk. A röntgenfelvétel azt mutatta,
hogy Monique-nak nem volt egészen rendben a tüdeje – felelte a férfi. – Szerinted most is ilyesmiről
van szó?
– Nem vagyok biztos benne – felelte Lilly. – Lehet egy rejtett, jelentéktelen kis elváltozás is,
amely a magas hegyekben való hosszú gyaloglástól aktivizálódott.
– Így van. Örülök, hogy ez a véleményed. Kiderül belőle, hogy az orvosi megfigyelőkészségednek
semmi baja – mondta a férfi némi gúnyos felhanggal.
– Miért, csak nem gondoltál valami ilyesmire? – kérdezte Lilly hasonló stílusban.
– Egy ilyen úton még az is előfordulhat. Erős testi igénybevétel esetén lanyhulhatnak a szellemi
képességek is…
Lilly kiitta a kávéját.
– Nem vagyok megfelelő hangulatban a továbbképzéshez, Peter – mondta barátságtalanul. Na-
gyon melege volt, izzadtnak érezte magát.
– Akkor milyen hangulatban vagy? Moziba szeretnél menni, vagy esetleg valamilyen jobb helyre
vacsorázni? – kérdezte gúnyosan a férfi.
– Nem, köszönöm, az nekem túl civilizált…
– A civilizáció sok szempontból az emberiség hanyatlását jelenti. Párizsban például vannak
olyan asszonyok, akik szinte tökéletes körülmények között élnek, anélkül, hogy ilyesmire rászolgál-
tak volna.
Lilly lopva Peterre sandított.
– Ez úgy hangzott, mintha ismernél ilyen hölgyeket.
– Ó, igen, ismerek. És csak az ehhez hasonló utazások segítségével lehet elmenekülni előlük. –
Teljesen váratlanul kezdett magáról mesélni. – Szüleim a legjobb emberek, akiket csak ismerek. Pe-
kingben születtem, apám ott volt bankár. Anyámmal nyugdíjba vonulásuk óta Skóciában élnek.
Boldogok, hogy végre van idejük egymásra. Számomra ők testesítik meg a tökéletes embert.
– Pekingben végezted az egyetemet?
– Nem, szüleim Angliába küldtek tanulni. Mégis csak akkor éreztem igazán otthon magam, ami-
kor visszatértem Ázsiába. Boldog vagyok, hogy a munkámmal keresek annyit, hogy néha idejöhes -
sek segíteni az embereken. Ámbár az sem elhanyagolható szempont, hogy itt igazán próbára tehe-
tem az önfegyelmemet. Fontos tapasztalatokat lehet szerezni az életben maradáshoz… – Az órájá-
ra pillantott. – Ó, hogy elrepült az idő! Már éjfélre jár. Ne haragudj, hogy ennyit beszéltem magam -
ról. Talán azért lettem ilyen fecsegő, mert, már betöltöttem a harminchatot.

24
 – Mikor?
– Aznap, amikor ideérkeztünk.
– Én nem tudtam volna magamban tartani – mondta Lilly mosolyogva.
– A huszonhat éveddel nincs is erre szükség.
A lánynak hirtelen eszébe jutott az a múltkori csók.
– Peter – kezdte mintegy mellékesen – párizsi ismerősökről beszéltél. Van köztük valaki, aki kü-
lönösen fontos neked…?
A férfi nemigen kedvelte az ilyen kíváncsiskodást.
– Nincs. Jó éjszakát – mondta kurtán, és eltávozott.
Lilly halkan fölnevetett. Most neki sikerült zavarba hoznia Petert! Legközelebb újra meg fogja
próbálni…!
Másnap száznál is több asszony érkezett a környező falvakból terhes gondozásra. Türelmesen
várakoztak a fák alatt, a kis épület előtt. A helyiség berendezése egy vizsgálóasztalból és néhány
ülőpárnából állt, ezenkívül egy tál és egy vizeskancsó volt benne. Folyó melegvízről, villanyáramról
vagy röntgenkészülékről csak álmodhattak. Vég nélkül lehetett volna sorolni a hiányzó dolgokat.
Nem volt hiány azonban lelkesedésben és jó szándékban, hogy a lehető legjobb ellátásban része-
sítsék az asszonyokat. Lilly még Peter érkezése előtt kikészítette egy tálcára a gyógyszereket, s vita-
minokat és narancslevet osztott ki az asszonyok között. Morellnek még meg kellett nyernie a terhes
nők bizalmát, miután Colbert doktor elutazott.
Peter bő nadrágja felett hosszú pamutinget viselt. A hőség miatt ez volt a helyi férfiak kedvelt
öltözete. Az orvos nagyon jól mutatott benne. Amikor Alain átjött hozzájuk valamilyen műszerért,
Lilly önkéntelenül is összehasonlította a két férfit, s nem Alain kapta a jobb osztályzatot.
Bármennyi beteget láttak is el, a várakozó nők sora nem akart fogyni. Lilly sóhajtva dugta vis z-
sza a dobozba az egyik asszony beteglapját. Eddig még nem sikerült sürgősség szerint sorba raknia
az eseteket. Ezért nem hívta be rögtön a következő beteget.
Peter szó nélkül figyelte. Ettől, s a tegnap esti hirtelen elválástól Lilly meglehetősen ideges lett.
Végül a férfi törte meg a hallgatást.
– Lilly, pillanatnyilag egyikünk sem tudja egészen pontosan, mit várnak tőlünk. Ezért azt javas-
lom, foglalkozzunk közösen a betegekkel, s egyelőre még ne akarjunk semmiféle sorrendet sem fel -
állítani.
– Talán így lesz a legjobb – válaszolta barátságosan a lány. Örült, hogy Peter is szét akarja vá-
lasztani a hivatalos és a magánügyeket.
Kintről hirtelen zaj hallatszott. Egy fiatal lány vitatkozott egy idősebb nővel. Peter valamit oda-
kiáltott nekik az anyanyelvükön, mire mindketten megfordultak, és szóáradatot zúdítottak az or-
vosra.
– Mi történt? – kérdezte Lilly félénken.
– A tizenhárom esztendős menyasszony nem érti, miért hozta ide az édesanyja – magyarázta
Peter jókedvűen. – Szemmel láthatóan a szó szoros értelmében úgy kellett idevonszolnia. Mind-
emellett a lány minden kétséget kizáróan terhes.
A vizsgálat megerősítette a férfi diagnózisát. Lilly felvette a fiatalasszony adatait, aztán anya és
lánya távozott a rendelésről. Az asszonyka időközben sokkal csendesebb lett. Anyja mosolyogva át-
ölelte, és izgatott társalgásba kezdtek.
Az orvosok öt órán keresztül szakadatlanul vizsgálták a terheseket, de még így is haza kellett
küldeniük néhányat a várakozók közül. Két nap múlva újra eljöhetnek. Peter úgy határozott, hogy
szigorúan betartják a rendelési időt, különben nem marad elegendő idejük a kórház fekvőbetegei
számára.
Lilly délután rövid sétára indult.
A visszaúton Monique-kal futott össze.
– Szia, Lilly – üdvözölte szobatársnője. – Jaj, de éhes vagyok! De ma estére mindenkinek lesz
majd egy kis meglepetés – tette hozzá mosolyogva.
Lilly még éhesebb lett.
– Csak nem főzöl nekünk valamit?
– Még az is megeshet. – Monique sokkal vidámabb volt, mint eddig. – Azt hiszem, mindenki örül-
ni fog.

25
 Katonaorvosok
Lilly bement a kórházépületbe. Örömmel töltötte el, hogy Monique jobban érzi magát.
A kis kórháznak három osztálya volt. Külön a férfiaknak, a nőknek és a gyermekeknek. Az eddigi
orvoscsoportok három fiatal falubeli asszonynak megtanították a betegápolás alapjait. Egy magas,
szép afgán nő volt a főnökük, aki az orosz határ túloldalán, egy kórházban tanulta meg a mestersé-
get. Sabia Zariban született, s itt is akarta leélni az életét.
A főnővér most éppen a pulzusokat és testhőmérsékleteket mérő két segédápolónőt ellenőrizte.
Szerencsére a legtöbb helybeli alkalmazott elég jól beszélt angolul ahhoz, hogy megérthessék a ka-
pott utasításokat.
Amikor Lilly belépett, az egyik fiatal lány izgatottan odasietett hozzá, s egy fiatal férfi ágyához
húzta, akinek az arcát eltorzította a fájdalom. A lány a beteg hasára mutatott.
– Ott…
Lilly elővette a kórlapot. Abból gyorsabban tájékozódhatott, mintha a beteggel próbált volna
szót érteni. A férfit két nappal ezelőtt erős hasfájással hozták be. Időközben azt állította, megszűn-
tek a fájdalmai. Most úgy tűnt, mégis beigazolódott Peter kezdeti gyanúja. Nyilvánvalóan heveny
vakbélgyulladásról van szó.
Alain lépett be. Meghallotta a férfi nyöszörgését.
– Röntgenfelvétel nélkül nem lehetünk biztosak a dolgunkban, mégis meg kell műtenünk. Csak
az a kérdés, hogy hol?
Lilly elképedten nézett rá.
– Ott, ahol a többieket is megműtöttük, Alain. Rögtönzünk egy műtőt.
Alain alig figyelt rá, megfordult, s azt motyogta, hogy még beszélnie kell Peterrel.
Öt perc múlva megérkezett a főorvos.
– Valami nincs rendben Alainnel? – kérdezte elképedten.
Lilly nem tudta, mit mondjon.
– Nem tudom biztosan. Az imént fejfájásra panaszkodott…
Peter halkan szitkozódott.
– Megvizsgálom a beteget – mondta aztán. – Úgy látom, nincs valami jól.
Valóban heveny vakbélgyulladás volt.
– Azonnal megoperáljuk. Készítsd elő, kérlek, a beavatkozásra! – szólt oda Lillynek.
Eddig még nem kellett sebészi munkát végezniük, ám előzetesen úgy állapodtak meg, hogy min-
dig két orvos fog Peternek segédkezni.
– Kinek szóljak még? – kérdezte a lány.
– Hadd gondolkodjam! Monique és Jan most nem dolgozik. Hívd ide kérlek, Monique-ot! Később
majd lecsúsztatja ezt az időt.
Lillynek eszébe jutott Monique levertsége. Az előbb ugyan már egészen vidámnak tűnt, ám
könnyen visszaeshet, ha váratlanul szolgálatba kell lépnie, s épp egy kezdetleges körülmények kö-
zött végzett műtétnél kell segítenie.
– Baj lenne, ha Jannak szólnék? – kérdezte gyorsan. – Monique még mindig nincs igazán jól.
Peter beleegyezett, de nem volt túl boldog.
– Jól van, de gondolj arra is, hogy senkit sem kímélhetünk különösképpen.
A férfiosztály egy részét leválasztották a bonyolultabb beavatkozásokhoz. Az ottani hosszú fa-
asztalon kellett elvégezniük a vakbélműtétet. Jan és Lilly előkészítették a steril műszereket, s felvet-
ték a zöld műtősruhát. Rengeteg forró vizet hozattak be.
A beteg érzéstelenítőt kapott. Jan figyelte a fiatal férfi légzését, Lilly pedig a műszereket adogat-
ta Peternek. Az operáció pontosan tizenöt percig tartott. Túl voltak hát a “tűzkeresztségen”.

Este a csoport az összes segítővel együtt vacsorázott a barackfák alatt. Mindenkit asztalhoz hív-
tak, aki csak arra járt. Gyorsan elterjedt a sikeres vakbélműtét híre. A falusiak minden elképzelhető
segítséget felajánlottak, hogy a kórház tovább működhessen.
Az étel finom volt, Lilly mégis csalódottnak érezte magát, Monique ugyanis valami különleges-
ségre célozgatott. Valahogy nem illett hozzá az üres ígérgetés.

26
 Miután a helybeliek távoztak, meglehetősen kényszeredetté vált a társalgás. Világosan érezhető
volt az Alain és Peter közötti feszültség. Csak Jan nem vett észre ebből semmit, mert a gitárjával
volt elfoglalva.
Peter elgondolkodva hámozgatott egy almát. Felpillantott, s fojtott hangon odaszólt Alainnek.
– Most, hogy magunkra maradtunk, talán megmagyarázhatnád, miért nem tudtál délután a
vakbélgyulladásos beteggel foglalkozni. Meglehetősen átlátszó volt a kifogásod, mivel azonban
gyorsan kellett cselekednem, nem jutottam hozzá, hogy ellenőrizzem. Kezdettől fogva ragaszkod-
tam ahhoz, hogy minden nézeteltérést azonnal megbeszéljünk. Várom tehát a magyarázatodat.
Lilly is feszülten várta Alain válaszát. A férfi már régen nem volt olyan barátságos és melegszí-
vű, mint eleinte. Szégyenkezve kezdett a mondókájába.
– Pontosan tudom, mire gondolsz, Peter. Kizárólag az én hibám volt, amiért ünnepélyesen elné-
zést is kérek. Egyébként pedig nagyon okosnak találom azt az intézkedésedet, hogy mindent beszél -
jünk meg magunk között.
Jan abbahagyta a gitározást, s türelmetlenül rászólt Alainre.
– Mondd csak végig! Alig várjuk a magyarázatodat.
Alain nyugodt maradt.
– Elvesztettem a fejem, amikor váratlanul ott álltam a beteg előtt. Ne kérdezzétek, miért! Több
száz műtétet végeztem már, mégis elviselhetetlennek éreztem a gondolatot, hogy ilyen kezdetleges
körülmények között operáljak. Ilyen állapotban nem veszélyeztethettem a beteg életét. Ezért men-
tem oda hozzád, és szóltam, hogy nem tudom elvégezni a beavatkozást. Lehet, hogy nem fejeztem
ki magam világosan, és fejfájásról beszéltem. Nem emlékszem. Nagyon örülök, hogy beugrottal he-
lyettem.
Valamennyien csendben hallgatták Alaint, s együtt érezlek vele. Egyenként rájuk nézett, aztán
folytatta.
– Biztosítalak benneteket, hogy többé nem fordul elő ilyesmi. Remélem, ti sem kerültök ilyen
helyzetbe, ugyanis nem valami jó érzés. Nagyon nem jó…
Mindannyian tudták, hogy bármelyikükkel előfordulhatott volna ugyanez.
– Megértünk, Alain – mondta ki Monique valamennyiük gondolatát. – Hidd el, az lesz a legjobb,
ha elfelejted a dolgot! – nézett megértően Alainre. Az orvos láthatóan megnyugodott.
Peter kissé nehézkesen elmosolyodott, mintha nem értene teljesen egyet az elhangzottakkal.
– Igazad van, kedvesem! – mondta azért. – Remélem, mindenki ugyanígy gondolja.
– Pontosan – erősítette meg Lilly. – Én csak azon csodálkozom, hogy most történt meg először
ilyesmi. A hosszú menetelés valamennyiünket sokkal jobban igénybe vett annál, mint amennyire ed-
dig beváltottuk.
Jan megnyugodva újra kézbe vette a gitárját.
– Boldogok lehetünk, ha ennél rosszabb nem történik!
Alighogy ezt kimondta, repülőgépek tűntek fel az égen.
– Feküdj! – kiáltotta Peter. Mindenki a földre vetette magát. A gépek visszafordultak, majd el-
tűntek abban az irányban, ahonnan érkeztek.
– Felderítők – mondta Peter a repülőgépek után nézve. – Ezek szerint hallottak rólunk. Andzsum
figyelmeztetett is erre. Mostantól óvatosabbnak kell lennünk, ha kiülünk ide. Valószínűleg vissza-
jönnek még.
– Ne gondoljatok rá! – mondta nevetve Monique. – Mindjárt felvidítalak benneteket egy kicsit.
Gyertek be a házba! Mutatok valamit.
Kinyitotta a bőröndjét, és akár egy bűvész, kávét és csokoládét varázsolt elő belőle. Lelkes taps
fogadta a produkciót.
– Jobb időpontot nem is találhattál volna! – mondta elismerően Lilly.
– Csodálatos vagy, Monique! – kiáltotta Jan, és átölelte a lányt.
Miután ittak egy-egy csésze kávét, s ettek néhány szelet csokoládét, ugyanolyan jó lett a hangu-
lat, mint érkezésük estéjén volt. Még Alain és Peter is elfeledkezett a nézeteltérésükről.
Peter élvezettel itta a kávéját.
– Pompás! Monique, hogy bírtad ki, hogy ilyen sokáig hallgass ezekről a finomságokról?
Monique elégedetten nevetett.

27
 Katonaorvosok
– Magam sem tudom. Gyakran eszembe jutott, hogy egy maihoz hasonló helyzetben biztosan fel-
vidít bennünket a titkos készletem.
Az est hátralévő részében gitárkísérettel énekelgettek és különböző történeteket meséltek. Befe-
jezésül meghallgatták a BBC híradóját Peter rádióján.
Monique és Lilly sokkal jobbkedvűen beszélgettek a szobájukban, mint az előző napokban.
– Igencsak okos ember ez a Peter! – mondta egyszer csak Monique.
– És nagyon körültekintő – tette hozzá Lilly, miközben a rovarcsípéseit kenegette.
– Ó, igen, az is! Úgy gondolom, igaza volt abban, amit Alainről mondott. Alain becsületes fran -
cia, de magától kellett volna elmondania nekünk, mi ment végbe benne. Nem kellett volna megvár -
nia Peter felszólítását.
– Nem szabad elítélnünk! Szerencsére Peternek is az volt a véleménye, hogy ez bármelyikünkkel
előfordulhat. Azért remélem, senki nem követi.
– Én is ebben bízom – ásított egy nagyot Monique –, különben nagy bajok lesznek.

28
 5. FEJEZET
Három hét múlva újabb bonyodalom adódott. Fogyóban voltak az élelmiszer-tartalékok. Akár-
hogy csűrték-csavarták a dolgot, elkerülhetetlen volt: be kell menniük a faluba vásárolni.
– Azt javaslom, Peter, hagyd ránk a kórházat, ti pedig Lillyvel próbáljátok meg feltölteni a kész -
leteinket – mondta Jan.
– Ha sikerül beszélnem Andzsum parancsnokkal, akkor még szerencsénk is lehet. Egyébként bi-
zony diétáznunk kell – jelentette ki elgondolkodva Peter.
Vacsorára rizst és teát kaptak. Utána Peter elmagyarázta, miért jelent valóban gondot az élel-
miszer.
– A háború alatt nem művelték meg a földeket. Amióta a szovjetek kivonultak, még nem telt el
annyi idő, hogy újra beinduljon a földművelés. Kabulban, a piacokon van ugyan élelmiszer, az ilyen
félreeső vidékeken azonban édeskevés.
– Nem is lenne időnk vetésre-aratásra – mondta Alain gondterhelten. – Ezenkívül rettenetesen
köves a talaj…
– Ha pénzért nem kapunk semmit, gyógyszert kell eladnunk – jelentette ki Peter. – Ezt azonban
szeretném elkerülni.
Lilly most is halálosan kimerülten került ágyba, s azonnal elaludt. Orgonaszót hallott: a nászin -
dulót játszották. Kirohant a templomból. Raymond egy másik lányt ölelt át, és kinevette őt. Meny-
asszonyi ruhája hirtelen semmivé foszlott, a kaján arcok egyre közelebb és közelebb jöttek hozzá…
– Ne! Ne! Menj innen! Gyűlöllek!
Saját kiáltására ébredt. Izzadtságban úszott. Lassan felült, és a tenyerébe hajtotta az arcát.
Amikor újra felnézett, megnyugtatta az afgán szőnyeg látványa. Döbbenten vette észre, hogy Moni-
que ágya üres.
Szobatársnője ebben a pillanatban lépett be. Egy pohár vizet hozott.
– Bocsáss meg, ha felébresztettelek, Monique! – vette el a poharat.
Monique kisimította engedetlen fürtjeit a homlokából. Sápadt volt.
– Semmi baj – bizonygatta. – Miattad viszont komolyan aggódom… Megint ugyanaz az álom…?
– Igen – vallotta be Lilly. – A múltkor nem mondtam el mindent, de most megteszem.
Monique visszafeküdt az ágyába. Teljesen kimerültnek látszott.
– Csak ha akarod. Lehet, hogy könnyebben megszabadulsz a rossz álmoktól, ha beszélsz róluk.
Lilly a falnak dőlt, a szőnyeg mintáját nézte, és mesélni kezdett.
– Egy évvel ezelőtt faképnél hagytak az esküvőm napján. Életem legszörnyűbb pillanata volt. Az
az érzésem, soha nem felejtem el azt a megrázkódtatást és megaláztatást.
– Még mindig szereted?
– Ó, nem…! De akkor fülig beleestem… Minden valahogy olyan hirtelen történt… Raymond egy-
szerűen leírhatatlan hatással volt rám, majdnem abba is hagytam miatta az egyetemet… Őrült vol-
tam – mesélte halkan, meg-megakadva. – És még mindig nem gyógyult be a seb…
– Azt hiszem, nem volt még módod, hogy igazából feldolgozd a történteket – jelentette ki Moni -
que együttérzően. – Valószínűleg nagyon érzékeny vagy…
– Igaz – ismerte be Lilly mosolyogva. – Te biztosan másképp viselkedtél volna.
– Hát persze! Én biztosan kiordítottam volna, amit te magadba fojtottál, s ami most annyira
nyomaszt, hogy rémálmaid vannak miatta.
– Voltál te őrülten szerelmes, Monique…?
A lány kis ideig szótlanul bámulta a kezét.
– Igen… – mondta aztán halkan. – Az illető Párizsban él, és éppen most ment vissza a féleségé -
hez. Nemrégiben még arról beszélt, hogy elválik, és összeházasodunk. Hittem neki… Már vége…
Bármennyire is szerettem, igyekszem elfelejteni…

Másnap reggel nem volt idejük arra, hogy tovább folytassák a beszélgetést. A soványnál is sová-
nyabb reggeli után Lilly és Peter a faluba indult.

29
 Katonaorvosok
A kórházhoz tartozó ósdi terepjáró benzintartálya szerencsére tele volt.
– Flekkent kérünk sült burgonyával – kiáltott utánuk Alain.
– Meglátjuk, mit tehetünk – felelte Peter mosolyogva. Gondtalannak látszott, ahogy ügyes kézzel
vezette a terepjárót a hepehupás úton. – Jó érzés újra vezetni – mondta Lillynek. – A fejlettebb tár -
sadalmaknak is vannak jó oldalaik.
– Remélhetőleg sikerül ennivalót szereznünk, különben még szűkösebben kell majd élnünk, mint
eddig.
– Igazad van. Abban bízom, hogy sikerül találkoznunk a parancsnokkal. Ő talán tud segíteni.
Meredek és kanyargó úton haladtak felfelé. A keskeny út egyik oldalán mély szakadék tátongott,
a másik felén a hegyoldal tört élesen a magasba, a havas csúcsok felé. Áthajtottak egy hídon, s kis-
vártatva kijutottak a völgybe. A falu közepén három kis boltot és egy teázót találtak.
Peter egy szederfa árnyékában állította le a kocsit. Kiugrott, és körülnézett. Lilly is kiszállt. Fej-
kendővel védekezett a perzselő nap ellen.
– Hát ez nem sok jót ígér – jegyezte meg Peter, amint megnézték a boltok kirakatait. Az üveg
mögött csak faládák voltak.
Beléptek az egyik üzletbe. Peter elmagyarázta az öreg, szakállas afgánnak, mi járatban vannak.
Az árus azonnal csóválni kezdte a fejét.
– Reménytelen. A fene egye meg! – fordult Peter Lillyhez. – Nem hiszi el, hogy a kórházból jöt-
tünk.
– Segíthetek, barátom? – kérdezte szívélyesen mosolyogva a boltba belépő Andzsum parancs-
nok.
Lillyt most is lenyűgözte a férfi. Bár még csak huszonkilencedik évében járt, a belőle áradó ter -
mészetes tekintély mindenkiben tiszteletet ébresztett. Tökéletesen tisztában volt azzal a felelősség -
gel, amelyet népe ellenállási harcának vezetése rótt rá.
Andzsum felnevetett, amikor Peter megkönnyebbülten köszöntötte, s beszámolt neki a gondjaik-
ról.
– Meglátják, mindjárt meg fogja változtatni a véleményét.
A parancsnok csak néhány szót szólt, a boltos máris meghajolt, s egy hátsó helyiségbe vezette
őket. Válogathattak a burgonyából, hagymából, paradicsomból és gyümölcsből. Hús is akadt, bár
nem sok, a boltban ugyanis nem volt hűtőszekrény. Rizs, liszt, tea és mazsola bőven volt raktáron.
Kiválogatták, amit akartak, a boltos pedig összeállította a számlát. Megmondta a végösszeget,
Peter azonban a fejét csóválta, s kifele indult az üzletből.
– De hiszen nincs más választásunk! – marasztalta Lilly.
– Nyugi! – mondta Peter halkan. – Adja még alább is.
Amint a kijárathoz értek, az öreg valóban más összeget nevezett meg. Amikor pedig Andzsum
újra feltűnt, a boltos egyenesen alázatos lett, s még kevesebb pénzt kért az áruért. Ebben meg is
egyeztek.
– Forduljanak hozzám vagy valamelyik helyettesemhez, ha bármikor segítségre lesz szükségük,
doktor úr – mondta a parancsnok készségesen.
Miután Morell kifejezte a háláját, Andzsum átható pillantást vetett rá. Szeme huncutul csillo-
gott.
– Párizsban végeztem el az egyetemet, az utóbbi időben pedig többször jártam Londonban, és
még maga mond nekem köszönetet? – Hátravetette a fejét és kurtán felkacagott. – Nekünk kell ma-
guknak köszönetet mondanunk! Elhagyták a kényelmes világukat, hogy segítsenek rajtunk. Ezt so-
hasem fogjuk elfelejteni – tisztelgett, és elköszönt.
Mielőtt elhagyták volna a falut, betértek egy édes zöldteára.
– Most egy időre van elegendő ennivalónk, de attól tartok, a gyógyszerünk nem fog kitartani –
mondta aggódva Peter. Párizsban ugyan megígérték, hogy küldenek utánpótlást, de ki tudja, meg-
jönnek-e valaha is azok a repülők? Néha az az érzésem, ez itt a világ vége.
– Hiába vonultak ki az oroszok, nem lett könnyebb az élet ezen a vidéken…
– Talán valahogy mégis rendbe jönnek a dolgok. Most pedig indulás, mielőtt a többiek éhen hal -
nának!
Lilly lopva figyelte a férfit. Magabiztosnak és legyőzhetetlennek találta. Nélküle biztosan gyá-
moltalanná válna az egész csapat…

30
 Miközben visszafelé haladtak, Peter halkan fütyörészni kezdett.
– Nehéz elviselni ezt a párát – jegyezte meg aztán váratlanul. – Látod, hogy villódzik a nap?
– Alighanem vihar lesz.
– Lehet, hogy igazad van.
Amikor a hídra értek, hirtelen leállt a terepjáró motorja. Az autó hangos durranással megállt.
Peter leugrott és vizet öntött a hűtőre.
– Indítsd újra! – kiáltotta türelmetlenül Lillynek.
A lány megpróbálta, de semmi sem történt. Peter az égen veszélyesen sokasodó sötét felhőkről a
terepjáróra nézett.
– Nem elég, hogy ráfutottunk egy kőre, még a motor is túlmelegedett.
– Miért csodálkozol ezen ennyire? Nem figyeltél az olaj szintmutatóra?
Peter benézett a motorháztető alá. Egy ronggyal tisztára törölte a kezét.
– Szeretném közölni veled – mondta fagyos udvariassággal – hogy az olajszintmutató már hó-
napok óta nem működik. Csak azért lepődtem meg, mert azt hittem, hogy ez a tragacs huszonöt
mérföldnél gyorsabban is képes menni…
Lilly is kiszállt, és aggódva kémlelte az eget. –
Mihez kezdünk?
– Én is éppen ezt akartam kérdezni – mordult rá a férfi. – Mindenesetre legalább a forgalmat
nem akadályozzuk.
– Visszamehetnénk gyalog, és később majd eljövünk a készletekért.
– Körülbelül huszonöt kilométerre vagyunk a kórháztól. Gondolom, ezt csak viccnek szántad.
Gyorsan vissza kell érnünk, hiszen vár ránk a szolgálat.
Az ég színe szürkére váltott, esni kezdett az eső. Szinte elviselhetetlen volt a hőség. A távolban
halkan morajlott az ég.
Peter elgondolkodva dörzsölte az állát.
– Várj csak! – Kinyitotta a kesztyűtartót és egy rádiótelefont vett elő belőle. – Már majdnem elfe-
lejtettem. Colbert doktor említette, hogy az egyik korábban itt dolgozó orvos építette be. Úgy lá-
tom, még nem sokat használhatták.
Eleinte csak recsegés-ropogás hallatszott, aztán Alain jelentkezett.
– Halló, Alain! Peter vagyok. Elromlott a kocsi. Ide tudnál küldeni valakit, aki megjavítja az olaj-
pumpát és olajat is hoz, hogy tovább tudjunk menni? Az élelmiszereket már megvettük. – Hirtelen
elkomorodott. – A fenébe! Tényleg? Nagyon rossz a helyzet? Igen, itt is meglehetősen sötét lett.
Mondd meg Jannak, siessen, ahogy csak bír! Természetesen! Tudom, hogy lovon kell jönnie. – Türel -
metlenül felsóhajtott. – Esetleg értesítsd valamelyik mudzsahedet, hátha kölcsönöznek nekünk egy
járművet. Tedd meg, amit tudsz! – Röviden elmesélte, hol vannak éppen, aztán megszakította az
összeköttetést.
Pár pillanatig mogorván maga elé meredt.
– Mi történt? – kérdezte Lilly.
A férfi csak kis idő múlva válaszolt.
– Zariban már kitört a vihar. Csak úgy zúdul le a víz a hegyekből. Remélhetőleg sikerül időben
ideérniük. Nem marad más hátra, várnunk kell.
Ebben a pillanatban villám futott végig az égen. Mennydörgés követte. Közben egészen besöté-
tedett.
– Nem maradhatunk itt a kocsinál – mondta Lilly idegesen. Amennyire csak tudták, bezárták a
terepjárót.
– Gyere, próbáljunk meg eljutni a barlangokig! – kiáltotta Peter.
Megragadta Lilly kezét. Futva kerestek menedéket, még mielőtt komolyabban esni kezdene. A
lány botladozott, csúszkált, alig tudott lépést tartani Peterrel.
Kicsúszott a keze a férfiéból.
– Nem bírom tovább – nyögte levegő után kapkodva, és a földre esett.
Peter azonnal mellette termett, és felrántotta.
– Dehogynem bírod! Add ide a kezed! – A süvöltő szélben ordítania kellett, hogy Lilly megértse,
mit mond. A hegyre vezető útra mutatott. – Már nem vagyunk messze.

31
 Katonaorvosok
A lány a kimerültségtől alig állt a lábán, Peter azonban nem eresztette el. Átölelte, és úgy húzta
fel a hegyre. Most már úgy esett, mintha dézsából öntötték volna. Teljesen átáztak, de azért tovább
futottak. Balra tőlük vízesés zubogott, jobbra csak sziklákat lehetett látni. A fák között egyszer csak
feltűnt egy rejtett hasadék.
– Gyorsan befele, Lilly! – Peter utat tört a bozótban. Megkönnyebbülten vetették neki hátukat a
száraz barlang falának. Kapkodva szedték a levegőt, s még mindig egymás kezét fogták. Egyikük
sem tudott beszélni. Csak lassanként nyugodtak meg, s mosolyogtak rá egymásra.
– Honnan ismerted ezt a helyet, Peter?
A férfi nevetve rázta ki az esőt a hajából.
– Nem ismertem, csak azt tudtam, hogy itt valahol barlangok vannak. Kész szerencse, hogy ide-
találtunk. Remélhetőleg nem viszi el a víz a terepjárót – mondta aztán. – Errefelé bármi megtör-
ténhet.
– Azt elhiszem – sóhajtotta Lilly. Megpróbálta kifacsarni a ruhája szélét. – Amíg mi itt ülünk, el
is úszhat a kórház…
Kint megint dörgött. Beljebb húzódtak az odúban. Körös-körül nagy kődarabok hevertek, a ta -
lajt moha borította, a fal mentén föld alatti patak folyt.
– Nem szeretnék itt lenni, amikor megárad a folyó – mondta Peter, bizalmatlanul méregetve a
vizet. – Hőségben viszont nagyon hasznos lehet a víztartalék.
– Olyan hosszúra tervezed az itt-tartózkodásunkat? – érdeklődött Lilly kacéran, ámbár közben
enyhén reszketett, mert nedves ruhája a testére tapadt… Határozottan csinos ez a Peter, gondolta.
– Szóljunk talán az esőfelelősnek?
A férfi csodálta, amiért ilyen rendkívüli helyzetben is képes viccelődni. Ez már akkor feltűnt
neki, amikor a hosszú utat megtették Zari felé. Levette a cipőjét, és a patakba öntötte belőle a vizet.
– Sajnos, nem tudjuk a nevét – mondta csúfondárosan.
– Ez igaz. Akkor inkább felejtsük el a dolgot! – Lilly nem bírta abbahagyni a vacogást.
Peter keresztbe fonta a karját.
– Amint csillapul az eső, még egyszer megnézem, mi van a kocsival. Lehet, hogy én is meg tudom
javítani. Sajnos, hamarosan teljesen besötétedik.
– Még jó, hogy sikerült értesítened a kórházat.
– Ne aggódj miattuk – mondta a férfi nyugodtan. – Ülj le ide, erre a szikladarabra!
Lilly Peter mellé ereszkedett, s ha nem ennyire komoly a helyzet, biztosan elneveti magát. A férfi
felel egy egész kórházért és minden alkalmazottjáért, most pedig teljes lelki nyugalommal ül itt egy
barlangban, és azt várja, hogy elvonuljon a vihar.
– Úgy látom, élvezed a helyzetet – mondta a lány.
Peter egy pillanatig csodálkozva nézett rá.
– Rosszabb is lehetne – felelte aztán könnyedén.
– Tényleg az olajteknővel van baj, vagy egyszerűen csak elfogyott a benzin?
– Nem hiszem. Ha a kocsi fennakad egy kövön, általában tönkremegy benne valami – válaszolta
Peter rendületlen nyugalommal.
– Mindenesetre több mindenben volt ma részünk, mint amire számítottunk.
– Jót tesz a változatosság… Gondold azt, hogy mulatságból tesszük. Végül is napi tizennyolc órát
dolgozunk a kórházban, az pedig egyáltalán nem szórakoztató. Ki merem mondani, hogy nekem
már kicsit terhes a dolog.
– Azért talán még korai lenne, ha panasszal fordulnánk a szakszervezethez. Nem gondolod?
– Valószínűleg igazad van. De ha már a munkáról beszélgetünk, mondd csak, mi a véleményed
Alain legutóbbi viselkedéséről? – kérdezte Peter komolyan.
– Szerintem helyesen cselekedtél – kiáltotta Lilly, kint ugyanis újból dörögni kezdett, s egyre na-
gyobb erővel süvített a szél. – Azóta nem is engedted operálni, ugye? Így legalább lesz ideje arra,
hogy összeszedje magát.
– Jól látod a helyzetet – tréfálkozott a férfi. – Ki gondolta volna, hogy Alain kiegyensúlyozott kül-
seje mögött ilyen ingatag lélek rejtőzik? Nekem valahogy nem illik össze ez a két dolog.
– Szokatlan és nehéz körülmények között bárki viselkedhet meglepően. De gondolom, ezt nem
tőlem hallod először…
– Komolyan érdekel a véleményed – mondta lassan Peter.

32
 Lilly már nem fázott annyira. Levette a fejéről a kendőt, s egy kőre terítette, hogy megszáradjon.
Nedves haja fénylőn csillogott a barlangbeli félhomályban.
Peter hosszasan figyelte a lányt, majd szó nélkül tenyerébe vette a kezét. Lillynek jólesett az
érintése, mégis megpróbált arrébb húzódni. A férfi azonban nem engedte el.
– Ne ijedezz, csak fel szeretnélek melegíteni. Nem lenne jó, ha tüdőgyulladást kapnál. Egyébként
pedig meg sem próbáltam közelebb menni hozzád.
Lilly elfordította a fejét, nehogy Peter észrevegye, hogy elpirult.
– Egy férfi esetében aligha számítana szokatlannak az ilyen gondolat – mondta hűvösen a lány.
– Ezt nem is vonom kétségbe – jelentette ki vidáman Peter.
– Viszont azt nem mondtam, hogy meg is történhet. És ez nagy különbség… Különben is vagyok
annyira nagyvonalú, hogy ne feltételezzek rólad tisztességtelen szándékokat.
– Tényleg biztos vagy abban, hogy nem akarok szeretkezni veled? – kérdezte vidáman a férfi.
Lilly nem válaszolt. Hátrasimította a haját. Ettől a mozdulattól világosan kirajzolódott nedves
ruhája alatt a melle. Peter észrevette ezt. Elhúzta a kezét, s összeszorította a száját.
– Tapasztalatból tudom – mondta aztán – hogy az ilyen gondolatok meglehetősen veszélyesek
lehetnek.
– Ó, igen, emlékszem – jegyezte meg Lilly évődve. – Azok a csodaszép párizsi hölgyek…
– Hölgyeket mondtál? Nem tudom, igazából azok voltak-e.
– Nős vagy, Peter? – kérdezte Lilly meglepetésszerűen.
– Valamikor nős voltam. Azok voltak életem legrosszabb évei. Fiatalon valamennyien kicsit bo-
londok vagyunk. Mindegy. Elmúlt. Vége. És te? Sok időnk van. Miért nem mesélsz egy kicsit magad-
ról…?
Lilly már megbánta, hogy belekezdett ebbe a társalgásba. Nem akart életének arról a szakaszá -
ról beszélni, amikor a fájdalomtól majd meghasadt a szíve, s csak vasakarattal tudta túlélni. Kö-
zönyt színlelt.
– Biztos vagyok benne, hogy nem igazán találnád érdekesnek a dolgaimat. Túlságosan is hét-
köznapiak.
– Talán csak nem tartozol az érintetlen nők ritka csoportjához?
– Tényleg tudni szeretnéd? – kérdezte a lány, s hirtelen Raymondot látta maga előtt. Közvetlenül
előtte állt, s arra igyekezett rábeszélni, hogy feküdjön le vele. Lilly szerette, ezért engedett neki.
Utána hetekig úgy érezte, hogy újjászületett, hogy imádják és szeretik. Házassági terveket szőttek…
Ha ügyeletes volt a kórházban, gyakran hosszú ideig nem látták egymást, de minden találkozás
csodálatos volt. A lány nem vette észre, milyen változáson ment át közben Raymond. A férfinak egy-
re kevesebb ideje volt arra, hogy elmenjenek valahova együtt, s egyre csak halogatta a közösen el -
töltendő újabb hétvégét.
Aztán súgni-búgni kezdtek az emberek. Többször látták Raymondot egy fekete hajú, élénk vér-
mérsékletű nővel, aki joggyakornokként dolgozott az irodájában. A lány apja híres bíró volt. Ray-
mond semmiképpen sem akarta, hogy ifjú munkatársnője szóbeszéd tárgya legyen…
Lilly gondolatai visszatértek a jelenbe. Itt ül Peter Morell mellett. A férfi éppen olyan idegen és
rejtélyes számára, mint az ország, ahol most vannak, és már percek óta a válaszára vár. De egysze-
rűen képtelen volt felelni. Túl erős volt még a fájdalom.
– Egyszer majd talán elmesélem – mondta habozva. – Lehet, hogy gyermeteg, jóhiszemű és nyílt
vagyok, ártatlan azonban nem.
Peter előrehajolt, hogy jobban érthesse Lilly szavait. A lány ránézett, aztán folytatta.
– Aki egyszer már szeretett, az aligha ártatlan. Ha viszont ezen a szón őszinteséget és bizalmat
értesz, akkor mégiscsak illik rám. – Abbahagyta, mert már így is túl sokat mondott.
Peter felemelte és megcsókolta a lány kezét.
– Semmi olyasmit nem szeretnék hallani, ami fájdalmat okoz neked.
A férfi kezének és ajkának érintése felmelegítette Lillyt. Milyen közel vannak egymáshoz, és mi-
lyen jól értik egymást! Peterben sokkal több van, mint eddig gondolta. Teljes ember, jó és rossz tu-
lajdonságokkal. A lány szerette volna legyőzni vívódását.
Az orvos hirtelen megérezte, hogy felkeltette a lány érdeklődését. Ebben a pillanatban minden
eddiginél nagyobbat dörgött az ég. Mindketten felugrottak. Lilly Peterbe kapaszkodott, és felsikí-
tott. A férfi magához szorította, meleget és biztonságot kínálva neki.

33
 Katonaorvosok
A lány egész testében reszketett. Peter gyengéden a haját simogatta, s megnyugtató szavakat
suttogott. Lassanként csillapodott Lilly félelme, nyugalom és elégedettség áradt szét benne. Nem-
csak a vihartól ijedt meg az előbb, hanem egész benseje kavargott. Most azonban régen nem érzett
lelki nyugalom töltötte el. Elkeseredése, csalódottsága és a büszkeségét ért sérelem lassan a háttér-
be szorult…
– Ne félj! – suttogta a férfi. – Itt biztonságban vagyunk, és nem vagy egyedül.
Szelíd hangja maga volt a gyengédség. A lány felé fordította az arcát. Nem tudta, megszólaljon-
e. Úgy érezte magát, mint aki hosszú és kimerítő utazás után végre nyugalmat és megelégedettsé-
get talál.
– Biztosan bolondnak tartasz – mondta akadozva – de most megint jól vagyok.
A férfi szeretettel nézte, gyengéden megsimogatta az arcát és a haját.
– Igen, Lilly – mondta mély, érzéki hangon – most már tudom, mit érzel és gondolsz valójában. –
Gyengéden megcsókolta a lányt.
Lilly megremegett, de nem félt. Peter a barátja, együtt menekültek meg a veszélyből.
– Néha eltöprengek, ki is vagyok igazából. Mit gondolsz, hányszor változunk meg életünkben?
Odakint alábbhagyott a vihar. A lánynak eszébe jutott tulajdonképpeni feladatuk. Ki akart bon-
takozni a férfi öleléséből, ő azonban fogva tartotta.
– Azt hiszem, teljesen természetesek ezek a változások, s nem is függenek feltétlenül össze azok-
kal az emberekkel, akikkel találkozunk – mondta Peter. Elnézte a lány nedves ruhája alatt kirajzo -
lódó szép testet, s újra arra gondolt, milyen lehetett az a férfi, aki ennyire boldogtalanná tette őt.
Pillanatnyilag azonban más is aggasztotta: a lány valóban bőrig ázott. – Hagyjuk a bölcselkedést!
Már megint reszketsz. Tüzet rakok, hogy felmelegedhess.
– Jaj de jó! Segítek.
– Csinálj tűzhelyet a kövekből, én meg hozok kintről gallyakat.

34
 6. FEJEZET
Peter a barlang körül igyekezett száraz gallyakat gyűjteni, közben Lilly körberakta a lapos, bar-
na köveket.
– Nincs gyufánk!
– Ne lógasd a fejed! – nyugtatta a férfi. – Nálam mindig akad.
Összetördelték és egymásra rakták a gallyakat.
– Most már csak erre van szükség – mondta Peter, és előhúzta zsebéből a bevásárlócédulát –,
meg sok-sok szerencsére.
Az első gyufák hiába égtek végig, csak a negyediktől kapott lángra a papír. Egy idő után a fa is
meggyulladt.
– Remek! – kiáltotta Peter. – Akkor hát rajta!
– Ezt meg hogy érted?
– Vedd le a ruhád, s bújj ki az összes nedves holmidból!
– Itt? Te viccelsz. És veled mi lesz?
– Engem nem zavarnak. Én ilyenkor belső hőt szoktam termelni…
Lilly felnevetett. Fát tett a pattogó tűzre, s mosolyogva nézte a lángok másik oldalán guggoló
Petert. A villódzó fényben még élesebbekké váltak a férfi arcvonásai. Szeme szigorúan csillogott,
mosolya nem belülről fakadt. A lány azon töprengett, vajon miért nem nősült meg újra.
A tűz kellemes meleget adott. Lilly és Peter egymásnak vetett háttal ültek, s a kórház ügyeiről
beszélgettek. A lány érezte a férfi testéből áradó meleget és erőt.
– Te is éhes vagy? – kérdezte hirtelen.
– Most, hogy említed…
– Gondolj arra a sok finomságra, amit a kocsiban hoztunk. Még szerencse, hogy majdnem min-
den dobozokban van. Ez jó ötlet volt Colbert doktortól. A dobozoknak sem a rovarok, sem az időjá-
rás viszontagságai, sem az emberek nem árthatnak.
– Hogy te milyen bölcs vagy! – jegyezte meg Peter évődve, s olyan hirtelen fordult meg, hogy
Lilly hanyatt esett. A férfi elkapta, átkarolta a vállát, s most egymás mellett ülve nézték a tüzet.
A lány nagyon is tudatában volt Peter közelségének. Zavarában ujjaival a haját borzolta, hogy
fürtjei hamarabb száradjanak.
– Hadd csináljam én – ajánlkozott Peter.
Lilly hátravetette a fejét.
– Már majdnem megszáradt…
Peter eleresztette a füle mellett az amúgy sem túl erős tiltakozást.
– Fordíts hátat a tűznek, támaszkodj a könyöködre, s hagyd rá a fodrászmesterre, hogy a vendé-
gével foglalkozzék!
– Nagy tréfamester vagy – felelte Lilly. Beleborzongott, amikor Peter lassú, ütemes mozdulatok-
kal a haját kezdte simogatni. Olyan közel térdelt hozzá, hogy a szívdobogását is hallotta.
– Csodaszép a hajad – suttogta a férfi, és kisimította a fürtöket a lány arcából.
A lány halkan felnevetett. Felizgatták a férfi érintései és a megjegyzése. Haragudott, saját ma-
gára, amiért ilyen készségesen követi Peter hangulatváltozásait. Határozott mozdulattal felemelte
a fejét.
– Elég lesz. Köszönöm, Peter – mondta gyorsan.
– Én is tudom, hogy elég – felelte gyengéden a férfi. – De ugye nem ezért kell abbahagynom a
hajad simogatását?
– Dehogynem… Úgy értem… – hebegte a lány. Úgy érezte, Peter valami furcsa, bűvös vonzerőt
gyakorol rá. Tekintete elárulta, hogy olvas a gondolataiban.
A férfi hosszan megcsókolta. Érzéki ajka felébresztette, majd egyre fokozta Lillyben a vágyat.
Magához húzta, s együtt dőltek le a puha, levelek borította földre. Végigsimított a lány pompás ha -
ján, tenyerébe fogta az arcát, és csodálattal nézte.
– Meddig akarsz még kínozni…?

35
 Katonaorvosok
Egymáshoz simultak. Peter a lány mellét simogatta, csókja egyre szenvedélyesebbé vált. Ajka vé-
gigvándorolt a nyakán, keze félresimította a ruháját. Csodálattal nézte Lilly előbukkanó mellét.
– Tudod te egyáltalán, hogy mennyire kívánatos vagy…? Hogy lehet valaki olyan ostoba, hogy
téged… – Nem fejezte be a mondatot, mintha attól félt volna, hogy azzal megtöri a pillanat vará-
zsát. A lány melle közé fúrta az arcát. – Édes vagy, Lilly. És gyönyörű a tested…
– Peter – suttogta a lány. – Őrültek vagyunk. Kérlek…
De a férfi nem figyelt az erőtlen tiltakozásra. Mindkettőjüket megszabadította a ruhájuktól. A
lány szinte elolvadt a karjai között… Már semmi sem számított, csak a kölcsönös vágy. Lilly felha-
gyott az ellenállással, már csak a férfi teljes közelségére vágyott…
Összefonódva, némán feküdtek. Csak amikor Peter felegyenesedett, és homlokon csókolta, szólalt
meg a lány.
– Peter, ezt nem…
A férfi tudta, valami olyasmit akar mondani, hogy ezt mégsem kellett volna megtenniük. Ezért
akadályozta meg, hogy Lilly befejezhesse a mondatot.
Nevetve a szájára tette az ujját.
– Ne mondd ki! – Felállt, felhúzta Lillyt is a földről, és tenyerébe fogta az állát. – Ne kérdezd, mi -
ért történt. Váratlanul jött, akár a vihar.
Lilly nem válaszolt. Belebújt a ruhájába, és lesimította a haját. Már nem sugárzott a boldogság-
tól, arcáról inkább elutasítást lehetett leolvasni. Nem töprengett többé azon, helyes volt-e vagy
sem, hogy lefeküdt Peterrel. Képtelen volt felfogni, nem is keresett rá magyarázatot.
A férfi a barlang kijáratához ment, az eget kémlelte. Elvonult a vihar. Peter Lillyhez fordult.
– Tiszta az ég, és innen látni a terepjárót. Odamegyek, megnézem, mit lehet tenni.
Meleg volt az éjszaka, alig mozdult a levegő. A barlangban már-már fullasztó volt a füst. Egy
meleg, szőrös állat futott keresztül Lilly lábán. A lány reszketett félelmében, de nem akarta, hogy
Peter észrevegye, mennyire irtózik a pókoktól és a rovaroktól.
– Én is megyek! – kiáltotta.
– Ne! Valószínűleg nagyon csúszik az út.
– Akkor is. Nem tilthatod meg.
– Rendben van, ahogy akarod, de nagyon vigyázz!
Óvatosan araszolt lefelé a hegyről. Időnként belelépett egy-egy tócsába, a legtöbb helyen azon-
ban már felszáradt a talaj. Amire a terepjáróhoz ért, Peter már kinyitott néhány dobozt, s kenyeret
keresett. Beültek a kocsiba, hallgattak, s jó étvággyal ettek. Befejezésül elfogyasztottak egy-egy na-
rancsot, s máris jobban érezték magukat.
– Már ezért megérte életben maradnunk – sóhajtott Lilly. – S ha már így van, igyekeznünk kell
minden tőlünk telhetőt megtenni.
– Igazad van. Erről jut eszembe: vajon sikerült-e a többieknek kiszárítaniuk a kórházat? Nem le-
hetett könnyű! – Peter felnézett az égre. Éppen most bukkant elő a nagy, ezüstös hold. – Így leg-
alább van elég fény. Még egyszer megnézem az olajteknőt.
Mielőtt kiszállt a kocsiból, ugyanúgy nézett a lányra, mint az előbb, szeretkezés közben, de az-
tán gyorsan elillant ez a kifejezés az arcáról. Újra a régi volt, akit Lilly hol szeretett, hol pedig ki
nem állhatott.
– Ha újra a kórházban leszünk – mondta megfontoltan – mindennek ugyanúgy kell továbbmen-
nie, mint eddig…
– Mintha mi sem történt volna – felelte mosolyogva Lilly.
Peter megkönnyebbült.
– Bárhogy legyen is, én vagyok felelős a csoportért. Ha újra Zariban leszünk, az orvosi erkölcs-
höz kell tartanom magam.
Lilly felkacagott.
– Ne ess túlzásokba, Peter! Úgy beszélsz, mint Alain, pedig cseppet sem hasonlítasz hozzá.
– Örülök, hogy észrevetted – felelte huncutul a férfi.
Kiszállt, hogy szemügyre vegye az olajteknőt. Lillynek most volt ideje arra, hogy elgondolkodjék
a férfiról. Bizonyos tekintetben hasonlítanak egymásra. Mindketten szeretik a munkájukat, min-
dent annak rendelnek alá. Tisztelik egymást, amikor együtt dolgoznak, ez kétségtelen. A lány mégis

36
beképzelt és felfuvalkodott alaknak tartotta Petert, aki az első pillanattól fogva bosszantotta. Ez
mindig is így lesz, gondolta, ettől eltekintve azonban csodálta Morellt.
Három óra múlva megérkezett Jan lóháton, és megjavította az olajteknőt, ami Peternek, nagy
bosszúságára, sehogy sem sikerült. Munka közben beszámolt a kórházban történtekről.
– Elég szörnyű órák voltak. Most már nincsenek víz alatt az osztályok, de még nehéz áttekinteni,
mekkorák a károk.
– A többiek jól vannak?
– Azt hiszem, igen. Alain mindenesetre nem erőltette meg magát. Ó igen, Monique hasfájásra
panaszkodott. Mondtam neki, hogy feküdjön le. Valószínűleg valamilyen női bajról lehet szó nála.
– Nem mondta pontosan, mi baja? – érdeklődött Lilly együttérzően.
– Nem. Határozottan állítja, hogy egy-két nap alatt rendbe jön.
Végre működőképes lett a kocsi. Jan lóra pattant, s visszalovagolt, Peter és Lilly pedig a terepjá -
rón indult Zariba. A lehető leggyorsabban segíteni akartak a többieknek.
Éppen megvirradt, amikor feltűnt a kórház. Peter lassított, és Lillyre nézett.
– Nagyon csendben vagy – jegyezte meg.
– Nincs kedvem beszélgetni – felelte a lány.
– Lilly, én… – kezdte Peter komolyan, de aztán hirtelen meggondolta magát. Beletaposott a gáz -
ba, és félbehagyta a mondatot.
Lilly úgy tett, mintha nem hallotta volna. Most az előttük álló munkára kell összpontosítaniuk.
Nagyon sok múlik a következő heteken.
Aludtak néhány órát, majd a reggelinél az éjszaka kellemetlen eseményeiről beszélgettek. Moni-
que is ott volt, s azt állította, hogy már jól érzi magát. Elhatározták, hogy alaposan kitakarítják a
kórházat, s minden kárt rendbe hoznak, amit csak a víz okozott.
Kevéssel dél előtt néhány emberével megérkezett Andzsum parancsnok, hogy segítsenek a mun-
kában. Alaposan nekigyürkőztek, s még az áramfejlesztőt is sikerült megjavítaniuk. Egész nap dol-
goztak, csak akkor tartottak szünetet, amikor imára szólított a müezzin.
Lilly, miután meggyőződött arról, hogy a férfiak mindennel el vannak látva, a konyhába indult.
A parancsnoknak akart egy csésze teát készíteni. Monique már ott volt. Neki is ugyanez jutott az
eszébe.
– Nagyszerű, Monique – mondta Lilly boldogan. – Akkor te törődj most a parancsnokkal! Na-
gyon sokat segített nekünk.
– Igen. Beszélgettem vele egy keveset. Az utazásairól mesélt. Nagyon kedves ember – bizonygat-
ta Monique. Mosolygott, bár még mindig sápadt volt.
– Jobban vagy már? – érdeklődött Lilly. – Jantól hallottam, hogy fájdalmaid voltak. Mi a baj?
– Ó, semmiség. Azt hiszem, csak a menstruációm vacakolt.
Lilly gondolataiba merülve ment vacsorázni. Jan már ott ült az asztalnál.
– Szia! – üdvözölte a lány. – Remélem, jól bírtad a hosszú lovaglást.
A fiú ide-oda csúszkált a székén.
– Kérdezz meg majd hat hónap múlva még egyszer! – felelte. – Nekilátott a vacsorának. – És te
már kipihented a főnökkel tett kirándulást?
Lilly vidáman elmosolyodott, a kérdés azonban tüskét hagyott benne.
– Bámulatos, milyen gyorsan túlteszi magát az ember a fázáson és az éhezésen. Azért soha nem
fogom elfelejteni, mennyire örültünk, amikor megláttunk!
Egy ideig a kórházról beszélgettek, aztán Jan elgondolkodva végigmérte Lillyt.
– Tulajdonképpen a feleségemre emlékeztetsz – mondta a fiú.
– A feleségedre? Azt hittem, megrögzött agglegény vagy, s teljesen kitölti az életed az a sok
sportrendezvény, amelyen Stockholmban részt veszel.
– Most Anna a legfontosabb az életemben. Ő azonban úgy gondolja, hogy folytatnom kell a spor-
tot. Röviddel az elutazásom előtt házasodtunk össze. Nagyon hiányzik…
Mutatott egy képet szőke, hullámos hajú feleségéről. Lilly semmi hasonlóságot sem tudott felfe-
dezni magával. Úgy gondolta, Jan annyira szerelmes, hogy minden szőke nő a feleségére emlékezte -
ti.
– Nagyon szép. Biztos vagyok benne, hogy büszke rád.

37
 Katonaorvosok
– Én vagyok büszke a feleségemre – javította ki Jan komolyan, amikor felkeltek az asztaltól. –
Anna azonban nagyon messze van, s nem tudom, hogy boldogul. – Lemondóan folytatta: – Igen
gazdagok a szülei, s most biztosan ellenem áskálódnak. Nem fogadnak el vejüknek.

Este Lilly és Alain tartotta a rendelést. Sok volt a beteg, főleg férfiak várakoztak. Elsőként egy
vad kinézetű, szakállas, hagyományos muzulmán öltözetű afgán lépett be. Amikor felgyűrte ruhája
ujját, csúnya szúrt seb bukkant elő alóla. Alain megvizsgálta, és megállapította, hogy a fegyver egy
hajszálra kerülte el az ütőeret.
Lilly előkészítette a seb kitisztításához és összevarrásához szükséges dolgokat. Amikor a férfi
meglátta a tűket, fennakadt a szeme, és elájult.
Lilly és Alain rémülten összenéztek, aztán a beteg mellé térdeltek. Ugyanarra gondoltak, csak
Lilly mondta ki hamarabb:
– Mi lenne, ha addig látnánk el, ameddig nincs magánál?
– Miért is ne? – értett egyet Alain. – Nagyon jó erőben van, s meggyűlhet vele a bajunk, ha esz-
méletre tér.
– Rendben – mondta Lilly. – Én elkezdem összevarrni a sebet, te pedig tarts készenlétben egy
nyugtató injekciót arra az esetre, ha idő előtt magához térne.
Szerencséjük volt. A beteg csak akkor ébredt fel, amikor már rajta volt a kötés. Felült, és csodál -
kozva a karjára nézett.
– Már kész? Maguk jók, nagyon jók- mondta tört angolsággal. – Mindenkinek nevetve mutogat-
ta a karját, aki csak az útjába került, aztán távozott.
Nem sokkal később Peter nézett be hozzájuk. Elmesélték neki, mi történt.
– Nagyszerű! – mondta Morell elégedetten. – Az öreg most azt hiszi, varázserővel bírunk. Ha
mindenfele elmeséli, az csak a hasznunkra válhat.
Miközben Lilly a rendelés végeztével összerámolt, észrevette, hogy Varsha, az egyik segédápoló-
nő igencsak boldogtalannak látszik. Megkérdezte tőle, mi a baj. A lány szemét elöntötték a kön y-
nyek, ám mégis azt állította, hogy minden rendben van. Lilly elhatározta, hogy másnap újra rákér-
dez a dologra.
Evett néhány falatot, s előre örült, hogy korán aludni mehet. Tudta, hogy Monique ma éjszakás.
Legalább egyedül lesz egy keveset. Időnként mindketten élvezték, ha maguk lehettek.
Néhány óra múlva arra ébredt, hogy valaki a nevét suttogja.
– Holden doktornő, jöjjön gyorsan! Nézze meg, mi van Monique nővérrel!
Lilly azonnal felkelt, és magára kapta a ruháit.
– Mi történt, Sabia? – kérdezte a fiatal lánytól. – Meséld el, amíg odaérünk!
– Nem sokkal a szolgálata lejárta előtt egy pillanatra kiment, mert erős fájdalmai voltak. Azt
hittem, minden rendbe jön, de kicsit később Andzsum parancsnok hozta be. Monique vérzett…
A lány a kórházi osztályon feküdt, és nyöszörgött a fájdalomtól. Andzsum ott állt mellette, és
fogta a kezét.
– Éppen az egyik emberemet kerestem – mondta Lillynek –, amikor hirtelen szörnyű jajgatást
hallottam kint, a tornácon. Először azt hittem, valamilyen állat lehet, de aztán a nővért találtam
ott. A földön feküdt. Felkaptam és behoztam. – A férfi szemmel láthatóan le volt sújtva.
Lillynek szörnyű gyanúja támadt, de először még elhessegette. Kikísérte a parancsnokot, és
megköszönte neki, hogy segített. Ezután Peterért szalasztotta Sabiát.
Monique csak félig volt öntudatánál. Fájdalomtól eltorzult arccal kérte Lillyt, hogy segítsen raj-
ta. A doktornő megdöbbenve állapította meg, hogy első feltételezése beigazolódott. Monique terhes,
és megpróbálta elhajtani a magzatot.
Peter is megerősítette a diagnózist.
– Sok vért vesztett. Szerencsére vannak vérkonzerveink. Előbb fájdalomcsillapító injekciót kap,
aztán megoperáljuk.
Áthívták Alaint. Ő végezte az altatást, Peter csinálta a vérátömlesztést, Lilly pedig a szívműkö-
dést és a vérkeringést ellenőrizte.
A beavatkozás közben Peter alig szólalt meg. Lilly szinte biztos volt abban, hogy a történtektől
nem fog javulni a férfinak Monique-ról alkotott véleménye.

38
 A műtét után Monique-ot visszavitték az osztályra. Lilly mellette maradt, amíg a lány vissza -
nyerte eszméletét.
Lassan tért magához. Tompán Lillyre nézett, s megérintette a kezét.
– Sajnálom, ami történt – suttogta. – Abban bíztam, hogy tévedtem…
Lilly kisimította Monique párnáját.
– Most ne törődj ezzel! – mondta halkan. – Aludj jól! Sabia majd szól, ha szükséged lesz valami-
re.

Lilly szinte kábultan lépett ki az osztályról. Megkönnyebbülten szívta be a friss éjszakai levegőt.
Gondolatai Monique körüljártak. Most mi lesz? Vajon itt maradhat ezután? Ki az apa? Az a nős fér-
fi, akiről egyszer beszélt? Leverten kémlelte az eget. Megpróbáljuk megtervezni az életünket, gon-
dolta, azon fáradozunk, hogy helyesen cselekedjünk, aztán mindent odadobunk egy csábító alka -
lom kedvéért.
Hirtelen észrevette az egyik fának támaszkodó Petert. A férfi lassan feléje indult.
– Ugyanarra gondolsz, mint én – mondta.
– Igen. Megrázó volt.
– Bárhonnan is nézed, csapás, ami történt. Végigcsinálta ezt a kimerítő utat, s nem tudta, hogy
terhes. Bolond ez a lány! Mindig is kissé könnyelműnek tartottam.
– Férfiként ítéled meg a dolgot, s éppen annyira nem ismered a körülményeket, mint én – felelte
Lilly fagyosan. – Monique nagyon jó ápolónő, s remekül ki lehet jönni vele. Egyébként is mindenki-
nek megvan a maga baja…
– Te is tudod, hogy nem erről van szó. Aki ilyen feladatot vállal, annak rendben kell lennie, nem
lehetnek egészségügyi gondjai. Nem hagyhat cserben bennünket a testünk. Ez a baj a nőkkel. Nem
lehet megbízni bennük. Tiszta véletlen, hogy ilyesfajta beavatkozáshoz szükséges eszközöket is hoz-
tam magammal. Te jó ég, ebbe bele lehet bolondulni!
Lilly dühös lett.
– Remélem, csak idegességedben beszélsz így – támadt a férfira. – A nők az egész világon a leg-
nehezebb körülmények között is jó munkát végeznek. A férfiak sehol sem volnának nélkülük. Cser-
benhagyott téged Monique az utazás alatt? Nem. Senkinek sem szólt egy szót sem. Egyedül bajló-
dott olyasvalamivel, ami tulajdonképpen egy férfi hibája. Ugye magad is tudod, hogy az még nem
bűn, ha valaki nem a megfelelő emberbe szeret bele?
Hangja elcsuklott, könny lepte el a szemét. Dühösen megfordult, és elszaladt.
Peter utánament, és a vállára tette a kezét.
– Lilly, Lilly, sajnálom. Talán valóban túlságosan ingerült vagyok. Rendben van, visszavonom,
amit Monique-ról mondtam. Elhamarkodott ítélet volt. Később majd még beszélünk erről. – Kétség -
beesetten az égnek emelte a karját. – De kérdelek én: hogyan segíthetünk az ittenieknek, ha ma-
gunk is nyavalyásak vagyunk?
– Tudom, hogy Alainre és Monique-ra gondolsz. De valójában semmi végzetes nem történt. A fa-
lusiak biztosak abban, hogy mindent megteszünk, amit csak lehet. Sem őket, sem közülünk bárkit
nem hagyunk cserben.
Peter csüggedten megállt.
– Igazad van. Sajnos túl sok a tennivaló, s kevés a lehetőség. Sokszor izzadságban úszva ébredek
fel éjszaka, s azon töprengek, mit hoz a másnap, s vajon képes leszek-e megfelelni a kihívásoknak.
– Természetesen képes leszel. Ezt mindannyian tudjuk. Hajnali három óra van, ilyenkor mindent
sötéten látunk. Reggelre minden más megvilágításba kerül.
Peter a szemét dörzsölte.
– Gyűlölöm a gyengeséget, főleg ha magamon veszem észre a jeleit.
– Emberek vagyunk, mindegyikünkkel megesik ilyesmi. Ráadásul nálad nem gyengeségről, ha-
nem fáradtságról van szó.
Peter megropogtatta a vállát.
– Kincset érsz, tudod-e? – mondta aztán mosolyogva. – Időnként mindenkinek szüksége van er-
kölcsi támogatásra. – Gyengéden megsimogatta a lány arcát. – Te most ezt adtad meg nekem.

39
 Katonaorvosok
A férfi kezének érintése egy másik alkalomra emlékeztette Lillyt, de gyorsan elfojtotta az ébredő
izgalmat.
– Örömmel hallom – mondta vidáman. – Még mindig készenléti szolgálatban vagyok. Főzök ma-
gunknak egy-egy csésze teát, aztán mehetsz aludni.

Peter ragaszkodott ahhoz, hogy Monique egy hétig ágyban maradjon. A hetedik napon még egy-
szer megvizsgálta, s megállapította, hogy teljesen felépült.
Lilly együtt kávézott Monique-kal. Arról beszélgettek, vajon Peter megengedi-e a lánynak, hogy
Zariban maradjon.
– Az az érzésem, Morell azt szeretné, ha elmennék. Egyébként állandóan azt figyelné, elég erős
vagyok-e – mondta Monique boldogtalanul. – Mi a véleményed, Lilly? Egész reggel nagyon csönd-
ben voltál.
– Igazat kell adnom neked. Peter ugyan nem beszélt velem erről, de mindent meg fogok tenni az
érdekedben, hogy itt maradhass, ha elég erősnek érzed magad hozzá.
– Nagyon szeretnék – mondta Monique határozottan. – Itt kell maradnom.
– Kell? – kérdezte Lilly. – Miért?
– Hidd el nekem, Lilly, ha visszaküldenek Párizsba, akkor elmegyek Jacques-hoz, és megölöm. Az
utazásunk elején pokoli napokat éltem át miatta. Amikor nem jött meg a vérzésem, azt hittem, a
hőség, a táplálkozás vagy a kimerültség az oka. Amire ideértünk, már biztos voltam benne, hogy
terhes vagyok. Meg akartam halni. Sok altatót vettem be, de nem eleget ahhoz, hogy belehaljak.
Nagyon rosszul lettem tőle, rettenetesen fájt.
Ahogy visszaemlékezett, tágra nyílt a szeme a rémülettől.
– Szörnyű volt az a fájdalom. Soha többé nem bírnám végigcsinálni. Bárcsak ne talált volna rám
Andzsum parancsnok…!
– Pszt, ne beszélj ilyeneket, Monique! Ha már megtörtént, így volt a legjobb…
– Lehet – engedett Monique. – Most ugyanúgy gondolkodom a férfiakról, mint te. Nem akartam
megosztozni azon a férfin, akit szeretek, így aztán egészen ellopták tőlem. Ha a kisbabámra gondo -
lok… – Nagy szeme csupa könny lett.
Lilly átkarolta a vállát.
– Ne sírj, Monique, derék lány vagy… – Ebben a pillanatban Andzsum tűnt fel egy csokor virág -
gal a kezében. Feléjük tartott a gyepen át. Lilly felállt. – Látogatód érkezik. Visszamegyek dolgozni.
Monique kitörölte szeméből a könnycseppeket, és bátortalanul a parancsnokra mosolygott.
– Jobban van, Monique? – kérdezte a férfi.
Lilly észrevette, mennyire aggódik. Újra és újra elámult Andzsum kedvességén. A parancsnok
igazán önzetlen embernek bizonyult.
Ma reggel is rengeteg nő jelent meg a rendelésen. Monique segítsége nélkül Lillynek még több
dolga akadt.
Két nappal később, reggelinél Peter bejelentette, hogy Lillynek és Monique-nak meg kell tanulni-
uk a terepjárót vezetni.
– Nekem is, Peter? – kérdezte Monique reménykedve. – Azt hittem…
– Ez mindannyiunk számára hasznos, most is és a jövőben is – mondta a férfi szigorúan. – Elő -
fordulhat, hogy át kell telepítenünk a kórházat. Andzsum parancsnok szerint számolnunk kell ez -
zel. Ezért szeretném, hogy mindenki tudja ezen a nehéz terepen is vezetni a kocsit, anélkül, hogy
kárt tenne benne. – Lillyhez fordult. – Holnap reggel meg is tartom neked az első órát.

40
 7. FEJEZET
Éjszakánként mindig egy orvos és egy nővér volt szolgálatban. Ma Alain volt a soros. Amikor fel -
ébredt, elzsibbadt ugyan, ám ha otthoni ágyára gondolt, az itteni még mindig sokkal kényelme-
sebbnek tűnt.
Feleségével, Héléne-nel egy nagy házban laktak Párizsban, a Place des Vosges-on. Héléne-nek
volt pénze, s elképzelései szerint újította fel a házat. Alain röviddel az esküvőjük után ráébredt,
hogy feleségét csak a foglalkozása vonzza. Hamarosan külön is váltak.
– Szia, Alain! Ma reggel én hoztam a teát.
Lilly lépettbe. Hosszú, sárga muszlinruhájában és hímzett birkabőr félkabátjában csodálatosan
festett. Ilyen egy igazi nő, gondolta Alain. Feltette a szemüvegét, s kissé még álomittasan üdvözölte
a lányt.
– Angyal vagy, Lilly. Hogy szolgáltam rá ekkora tisztességre?
– Egyszerűen csak szerencséd van. Nemsokára találkozom Peterrel. Be kell mennie a faluba, s én
fogom vezetni a terepjárót. Ő jobban bízik a vezetési művészetemben, mint én.
– Ne aggódj, Lilly! Számodra ez igazán nem komoly kihívás.
– Pedig úgy érzem, erre tényleg a kihívás a helyes kifejezés…
A küszöbön ülve élvezték a reggeli meleget, s csodálták az eléjük táruló kilátást. A táj fölé óriás
hegycsúcsok magasodtak. A felkelő nap szikrázó fénybe borította az eget.
– Mindig ott érzem otthon magam, ahol nyugalmat lelek – mondta egy idő után Alain. – Pilla-
natnyilag itt van az otthonom.
– Én ugyanígy érzek…
Alain nem figyelt rá.
– Be fogom bizonyítani Héléne-nek, hogy nem olyan vagyok, mint amilyennek hisz – tört ki belő -
le váratlanul. – Talán más volna a helyzet, ha lennének gyermekeink. Akkor nemcsak velem foglal -
kozna. Semmi sem jó neki. Amikor elmeséltem, hogy Afganisztánba utazom, azt vetette a szemem-
re, hogy el akarom hagyni.
Elkeseredetten kinyújtotta a kezét.
– Talán meg is teszem… – A lányra nézett. – Bocsáss meg, hogy a gondjaimmal terhellek. Nem
emlékszem, hogy valaha is megbíztam volna ennyire valamelyik barátomban. – Egy pillanatra a
semmibe bámult, aztán hozzátette: – Te egyébként is több vagy, mint barát.
Lilly eleresztette a füle mellett a kétértelmű szavakat.
– Egy ilyen kis közösségben, mint a miénk, ez teljesen természetes. Ha majd visszatérsz, a felesé-
ged is rájön, hogy milyen jó férj vagy.
Alain közben újra visszahúzódott a csigaházába.
– Felejtsd el ezt a beszélgetést, Lilly! Egyáltalán nem kellett volna ezeket elmondanom neked, de
néha jót tesz az embernek, ha kibeszélheti magát…
– Szervusz, Alain! Volt valamilyen gond éjszaka? – lépett be Peter.
– A két gyerek meg van fázva, mindkettőnek magas láza van. Remélhetőleg nincs szó semmi ko-
molyabbról.
– Hozzak neked valamit a faluból?
– Úgy hallottam, volt ott egy fodrász. Kideríthetnéd, megvan-e még.
– Rendben. Gyere, Lilly! Nem maradunk sokáig, Alain.

Elindultak. Először Peter vezetett, így LiIlynek volt alkalma arra. hogy a férfit nézze. Világos szí -
nű ingét kigombolta, ujját felgyűrte. Vezetés közben erősen összpontosított. Zárkózott, titokzatos,
magának való embernek tűnt, akinek senkire sincs szüksége.
Lilly igyekezett tisztán szakmai kapcsolatot tartani vele, bár ez korántsem volt egyszerű, a férfi
közelsége ugyanis újra meg újra felkavarta. Abban biztos volt, hogy ő nem jelent mást neki, mint
eggyel több hódítást az eddigi számtalan mellé. Ugyanakkor az, hogy együtt lehetett vele, átsegí -

41
 Katonaorvosok
tette a múltbeli csalódáson, és megerősítette abbeli meggyőződésében, hogy nem követheti el még
egyszer ugyanazt a hibát.
– Jól aludtál? – kérdezte Peter barátságosan.
– Igen, köszönöm. Szerencsére Monique megint a házunkban alszik. Nagyon hiányzott, amíg az
osztályon feküdt.
– Jól kijöttök?
– Kezdettől fogva nagyszerűen megértettük egymást. Jut eszembe: eldöntötted már, hogy vissza-
küldöd-e, vagy nem?
– Még nem értem rá foglalkozni vele.
– Engedd meg, hogy itt maradjon, Peter!
– Lilly, én mindig a megfelelő időben hozom meg a döntéseimet.
A lány nyugalmat kényszerített magára.
– Veszem észre.
– Akkor most talán tovább bővíthetjük vezetési tudományodat.
– Csak nemrégiben kaptam meg a jogosítványt…
– Annál fontosabb, hogy gyakorlatot szerezz. Főleg akkor, ha úgy tervezed, hogy továbbra is kül-
földön dolgozol.
– Természetesen így tervezem – jelentette ki Lilly sietve.
A hídhoz vezető köves ösvényen haladtak lefelé, Peter azonban nem hajtott rá a hídra, hanem
jobbra lekanyarodott, és megállt.
– Azt akarod, hogy itt vezessek? – kérdezte a lány rémülten.
Peter nem válaszolt azonnal. Mereven előrenézett.
– Nem. Nem akarlak kényszeríteni, ha még nem érzed úgy, hogy át tudod venni a kormányt. In-
kább csak ürügy volt ez az út. Beszélni szeretnék veled, a kórházban viszont alig fordul elő, hogy ne
zavarna valaki. – A férfi bánatosnak látszott. – Alainről van szó. Sikerült időközben jobban megis -
merned?
Lillyben azonnal feltámadt az Alain iránt érzett aggódás.
– Semmi különöset nem vettem észre – felelte udvariasan. Elhallgatta, hogy Alain mindig rá-
hagyja a munka oroszlánrészét, ha együtt rendelnek. – Időre van szüksége, hogy megszokjon itt.
Peter figyelmesen hallgatta, aztán hátradőlt az ülésen.
– Szorult helyzetben vagyok. Ha itt tartom Alaint, és egyszer vészhelyzetbe kerülünk, nem tu-
dom, számíthatok-e rá. Ha viszont visszaküldöm, soká eltarthat, amíg jön helyette valaki. Mit te-
gyek? Az a legkellemetlenebb, hogy úgy érzem, nem tesz meg minden tőle telhetőt. A kötelességét
viszont csak annál a vakbélműtétnél szegte meg.
Lilly ingadozott. Meséljen Peternek Alain boldogtalan házasságáról? Lehet, hogy azzal mindent
tönkretenne, elvágná Alain jövőjét, s ezt a terhet élete végéig kellene hurcolnia. Túl nagy lenne az
ár.
– Nagyon igyekszik… – mondta végül erőtlenül.
– Tudom – hagyta helyben Peter. – Megszokott körülmények közölt jó orvos, hiányzik azonban
belőle a képzelőerő és a rögtönözni tudás.
Lilly nem felelt.
Peter átható pillantást vetett rá.
– Na jó, úgy látom, semmi rosszat nem akarsz mondani róla. Lehet, hogy még nem látok át min-
dent teljesen. Furcsa, az ember időnként éppen azt nem veszi észre, ami az orra előtt megy végbe!
– Igazságtalan vagy, Peter – mondta Lilly bosszúsan. – Nem rúghatsz ki valakit csak azért, mert
egyszer helytelenül cselekedett.
Peter idegesen újraindította a motort.
– Ezt én is tudom – mondta emelt hangon. – Beszélnem kell a parancsnokkal. Amikor visszajött,
nagyon elégedetlennek látszott.
– Elfelejtettünk érdeklődni a fodrász után – figyelmeztette Lilly.
– Ördög vigye a fodrászt! Fontosabb dolgunk is van. A hegyekben harcok voltak. A parancsnok
néhány embere megsérült. Amilyen gyorsan csak tudunk, vissza kell mennünk. Tartsd nyitva a sze -
med! Lehet, hogy a kormánycsapatok megtorlásra készülnek.
– Értem. És hozzánk hozzák a sebesülteket.

42
 – Pontosan. És ha az az átkozott Alain most sem bizonyít, akkor személyesen szállítom vissza.
Váratlanul közeledő repülők hangját hallották, s rögtön ezután feldörögtek a gépfegyverek. Pe-
ter a fékre taposott.
– Szállj ki! – kiáltotta. – Igyekezz!
Megragadta a lány kezét. Most az életükről volt szó. A fűbe vetették magukat. Peter magukra
borította a szürke takarót, és szorosan átkarolta Lillyt. Közvetlen közelben rakéták robbantak. Egy
helikopter bombákat dobott le. Rengett alattuk a föld.
Amikor mindennek vége volt, óvatosan emelték fel a fejüket. Először a szürke füstoszlopot látták
meg Zari fölött.
– Hihetetlen – mondta Peter. – Tíz évig tartott a harc, mire végre kivonultak az oroszok. Most
meg polgárháború dúl az országban. Gyere, vissza kell mennünk! Ki tudja, mi vár ránk a kórház-
ban?
Felálltak, s néhány másodpercig egymást nézték. Lilly érezte a férfi friss, meleg leheletét. Vadul
vert a szíve, amikor leszedett egy fűcsomót Peter álláról.
– Rendesen kell kinéznünk, ha szolgálatba lépünk – tréfálkozott a lány, s lerázta ruhájáról a fü-
vet és a földet.
Peter is elnevette magát, de titokban mindketten félve gondoltak arra, mi történhetett Zariban.
A melléképületekből füst szállt fel, az osztályok és a lakóépületek azonban szerencsére nem sé-
rültek meg. Senki sem sebesült meg komolyan.
– Mindjárt újra rend lesz – közölte Alain megkönnyebbülten. – Az volt a legjobb az egészben,
hogy a betegek fele hirtelen felkelt és segített… Nekünk szerencsénk volt, máshol azonban sok a se -
besült. Két teherautó tart ide körülbelül harminc sérülttel, s aki tud, az a saját lábán jön.
– Rendben. Készítsünk elő mindent, amire csak szükség lehet!

A következő napokban senkinek sem jutott ideje a töprengésre. Mindenki szinte huszonnégy
órán keresztül dolgozott, csak rövid pihenőket tartottak. A szabadban rendezték be a műtőt. Hogy
segíteni tudjanak a sebesülteken, hozzá kellett nyúlniuk az eddig gondosan őrzött vérplazmához,
infúziós oldatokhoz és a steril kötszerhez.
Ma Lilly segédkezett Peternek. Éppen egy beteget láttak el, akinek haslövése volt. Morell először
a szilánkokat távolította el. Nem mert túl mélyre hatolni, mert nem röntgenezhette meg előtte a
hasat. Vállalnia kellett tehát a kockázatot, hogy idegen testek maradnak a sebben. Végül gondosan
összevarrta a vágást.
Lilly úgy dolgozott, akár a gép. Nem volt sem fáradt, sem kimerült, hanem nagyon is élénk és
éber.
Jan visszatolta a beteget az osztályra. Peter megbeszélte Lillyvel a bonyolultabb eseteket.
– Szerencsére nincsenek gyerekek a sebesültek között – mondta a férfi. – Tudtad, hogy egész Af -
ganisztánban egyetlen kórháznak van csak gyermeksebészete? Minden súlyosabb esetet a kabuli
Indira Gandhi Kórházba küldenek.
Peter beszélt és beszélt, hogy ébren tartsa magát. Közben átjött Alain az osztályról, ahol a ki -
sebb sérüléseket látta el. Meglehetősen jó kedve volt.
– Készen vagytok itt kint? – kérdezte.
– Még egy beavatkozást kell elvégeznünk – mondta Peter. – Éppen hívni akartalak, Alain, hogy
vedd át az esetet. Mi baja is van a férfinak?
Amikor megfordult, a lány megszédült egy kicsit. Nehezére esett az összpontosítás, ezért csak
dadogva betűzte ki a beteglapot:
– Szilánkok… mélyen a… combban…
– Lilly, jól vagy? – kérdezte Peter aggódva. – Alain, Lillynek és nekem szünetet kell tartanunk –
tette aztán hozzá, még mielőtt a lány válaszolhatott volna. Lehúzta gumikesztyűjét. – Lilly, mos-
tantól nem vagy szolgálatban. Alain, te váltasz fel bennünket.
A lány gépiesen kibújt a műtősruhájából. Nem igazán tudta, mit csinál. Nagyon furcsán érezte
magát. Szédült, Peternek dőlt, hirtelen kicsúszott a lába alól a talaj és a mély, sötét semmibe zu -
hant.

43
 Katonaorvosok
Amikor Lilly újra magához tért, azt hitte, hogy még mindig a műtőben van. Aztán észrevette,
hogy Peternek dőlve ül, és friss éjszakai levegőt lélegez be.
– Sajnálom – mondta még mindig kicsit kábán. – Mi történt?
– Engedd el magad – felelte Peter szelíden. – Egy pillanatra elájultál, ez minden. És ebben nincs
is semmi meglepő.
Gyengéden átölelte, és a haját simogatta. Lilly megkönnyebbülten fellélegzett, s azt kívánta, bár-
csak soha ne érne véget ez a pillanat.
– Még sohasem ájultam el… De most már újra rendben vagyok.
A férfi megnyugodva talpra segítette, kezét azonban továbbra se vette le a válláról.
– Sétáljunk egy kicsit! – javasolta.
Csendben mentek egymás mellett. Most nagyon közel érezte magához Petert.
– Az utóbbi napokban mindenki csodálatos volt – jegyezte meg végül a férfi. – Különösen te,
Lilly. De a többiek is. Alain az előbb zúgolódás nélkül felváltott bennünket.
Lilly fáradtsága ellenére nagyon megkönnyebbült. Talán mégis volt valami jó ezekben a nehéz
időkben.
– Mostantól remélhetőleg minden jobb lesz.
– Én is ezt kívánom, főleg a mudzsahedeknek – mondta Peter, és elnyomott egy ásítást. – Igen-
csak balszerencsések voltak. Amikor a parancsnok Zariban járt, nagyon le volt sújtva. Azt hiszem,
sok embert vesztettek.
Lilly lassan, szinte önkívületben lépkedett.
– Azt mondják, a combján súlyos sebet kapott férfi a parancsnok helyettese és barátja. Túl fogja
élni?
– Csakis Alainen múlik. Én már nem voltam abban az állapotban, Lilly, hogy ellássam. – Peter
fáradtan a szemét dörzsölte. – Ha Isten segítségével életben marad, akkor is eltart még egy dara-
big, amíg újra harcolhat. A parancsnok nem lesz túl boldog ettől a hírtől.
Együtt sétáltak vissza Lilly szállásáig.
– Jó éjszakát, Peter – mondta szelíden a lány. – És nagyon köszönök mindent.
A holdfényben szinte átlátszónak tűnt a haja. Petert hirtelen gyengédség töltötte el az érzékeny,
ám vasakaratú lány iránt. Felemelte és óvatosan megcsókolta a kezét.
– Aludj jól, Lilly – suttogta.

A következő hetekben annyi dolguk volt, hogy Lilly azt sem tudta, milyen nap van éppen. Egyik
éjjel Monique sírására ébredt. Odament hozzá.
– Segíthetek valamiben?
A lány kifújta az orrát.
– Sajnálom, hogy felébresztettelek, Lilly, de valakivel beszélnem kell.
– Hallgatlak.
– Akkor éjjel, amikor te és Peter annyit dolgoztatok, és Alain átvette tőletek az utolsó beteget… –
Monique képtelen volt tovább beszélni. Lilly kiment, és főzött egy teát.
Amikor visszatért vele, Monique hálásan kortyolgatta az italt.
– Nagyon nyomaszt a történet, mégsem akarok neveket mondani – folytatta.
– Rendben van.
– Hárman együtt dolgoznak, egyikük az úgynevezett főnök. Nagyon feszült, s hirtelen úgy érzi,
nem képes megbirkózni a feladattal. A másik kettő közül az egyik beáll helyette, s ő csak mondo -
gatja neki, hogy mit tegyen. Amikor aztán túl van a válságon, a másik kettő megígéri neki, hogy ti -
tokban tartja a történteket. – Monique elfordította a fejét. Az orvosnő megnyugtatóan a lány karjá-
ra tette a kezét.
– Ugye, Alainről van szó?
– Igen – erősítette meg Monique könnyes szemmel. – Megígértem, hogy senkinek nem szólok.
Mégiscsak a honfitársam, s biztosan időre van szüksége, hogy megszokjon itt.
– Szóval Jan távolította el a beteg combjából a szilánkokat? – kérdezte Lilly eltűnődve.
– Igen – mondta Monique reszkető szájjal. – Neki több tapasztalata van a műtéteknél, mint ne-
kem, s nem is igen volt idő a gondolkodásra. Alain keze olyan erősen remegett, hogy képtelen lett

44
volna operálni. Én varrtam össze a sebet. Alain annyira rossz állapotban volt, hogy altatót adtunk
neki, és ágyba dugtuk. Azt kérte, hogy senkinek ne áruljuk el, mi történt. Természetesen megígér-
tük, de… – Könnycseppek futottak végig az arcán. – … de nagyon aggódom miatta, Lilly. Hiába mo -
solyog, valamitől mégis nagyon boldogtalan.
Lilly számára meglehetősen kínos volt a helyzet.
– Nem tudom, mit mondjak, Monique. Nagyon jó munkát végeztetek Jannal. A ti érdemetek,
hogy a férfi életben maradt. Alain ügye viszont nagyon nyugtalanít. Peter ugyan már nem gondol
arra, hogy hazaküldje, de csak azóta, amióta ilyen sok sürgős esetet kell ellátnunk.
Monique sokkal nyugodtabb lett, miután kibeszélte magát. Elrámolta a teáscsészéket.
– Peter elől el kell titkolnunk a dolgot.
– Hát, megpróbálhatjuk…
– Nyernénk egy kis időt, amíg kiderül, hogy valóban rendbe jön-e Alain, s Peter elégedett-e vele
annyira, hogy elfelejti neki az első esetet.
– Jannak mi a véleménye?
– Megérti, s ő biztosan nem szól Peternek egy szót sem.
Lilly kis ideig eltűnődött.
– Monique, aludnod kellene még egy keveset – mondta aztán. – Most már jobban vagy?
– Csak az bánt, hogy visszaéltem egy ember bizalmával. Egyébként jól vagyok.
Monique gyorsan visszabújt az ágyba, s Lilly is hamar elaludt.

Másnap Lilly és Peter megint a kórház előtt türelmesen várakozó terhes asszonyokkal foglalko -
zott. Úgy döntöttek, hogy először azokat a nőket hívják be, akik első szülésük előtt állnak. Peter
megvizsgálta őket, Lilly pedig vért és vizeletet vett, s akivel szót tudott érteni, annak megírta a kór -
történetét. Amikor végeztek, megkérték az asszonyokat, hogy négy hét múlva jöjjenek el újra.
– Meg vagyok győződve arról, hogy most még a felét sem értik annak, amit teszünk, de később
talán majd rájönnek – mondta Peter elgondolkodva, amikor az utolsó asszony is megkapta a vita -
minjait, és távozott.
– Valószínűleg igazad van – mondta Lilly, miközben a nyilvántartási lapokat rendezgette. – Ész-
revetted, hogy egyik-másik azt sem tudja, hogyan esett teherbe?
Peter együttérzően elmosolyodott.
– Igen, tudom. Ha a gyermekük nem találja meg a mellüket, hagyják, hogy éhen haljon. Allah
akarata volt, mondják aztán.
– Hihetetlen! – képedt el Lilly. – Jól tudom – kérdezte aztán –, hogy az általános sebészet mellett
szülészetből is van szakvizsgád?
– Igen, bár nem tudtam sok gyakorlati tapasztalatra szert tenni. Fontosnak tartottam, hogy a
lehető legátfogóbb tudást szerezzem meg, mert mindig is a harmadik világban akartam dolgozni.
Felesleges, hogy itt legyünk, ha nincsenek széles körű orvosi ismereteink, s nem tudunk alkalmaz -
kodni az adott körülményekhez – felelte a férfi. – Erről Alain jut eszembe… – folytatta.
Lilly legnagyobb megkönnyebbülésére ebben a pillanatban Andzsum parancsnok lépett be egy
kosár gyümölccsel.
– Köszönetet szeretnék mondani önöknek ezzel a kis ajándékkal – mondta. – Sokat segítettek az
embereimnek, különösen a barátomnak, Moheb Khannak. Savarin doktor megmentette az életét…
– Mindent megtett, amit csak tudott, parancsnok.
– El van foglalva jelenleg?
– Igen – felelte Peter. – És Moheb sincs még egészen túl a veszélyen. Minden reményünk megvan
azonban arra, hogy sikeresen felépül.
– Meglátogathatom?
Peter a barátja ágyához kísérte a parancsnokot, s megengedte, hogy öt percet beszélgessen vele.
Moheb szemmel láthatóan nagyon örült, hogy láthatja Andzsumot. Búcsúzáskor a két férfi szere-
tettel átölelte egymást.
A parancsnok éppen menni készült, amikor Monique lépett be a friss kötszerekkel.
– Jó reggelt, nővér – üdvözölte Andzsum örömmel. – Örülök, hogy újra egészséges. Tudom, hogy
nagyon fog vigyázni a barátomra. Ma este újra eljövök.

45
 Katonaorvosok
Monique izgatottan válaszolt.
– Nagyon fogok igyekezni – mosolygott a parancsnokra. Hogyan is felejthette volna el, mit tett
érte a férfi?
Monique Sabia segítségével kicserélte a betegen a kötést, aztán az irodának átalakított veran-
dára ment. Arcára enyhe pír ült ki, amióta Andzsummal összetalálkozott.
– Mit gondolsz, Lilly, szeretne a parancsnok részleteket is megtudni Moheb műtétjéről?
– Nem tudom. A műtéti naplóból semmi sem hiányzik. Várnunk kell, mást nem tehetünk.
Este Peter személyesen vizsgálta meg a parancsnok barátját. Lilly is ott volt vele. Morell meg-
szemlélte a tisztán eldolgozott varratot, s elégedetten bólintott.
– Kifogástalan – mondta. – Alain jó munkát végzett.
Lilly megkönnyebbülten Monique keresésére indult. Amikor megtalálta, beszámolt neki Peter di-
cséretéről.
Később megbeszélték, hogy melyik beteget lehet elengedni.
– Szerintem nem soknak kell itt maradnia – jelentette ki Jan. – Kemény fickók ezek a mudzsahe -
dek. Alig várják, hogy visszatérhessenek az egységükhöz. – Felállt. – Vissza kell mennem dolgozni.
Jó éjszakát!
– Most, hogy túl vagyunk a nagyobb izgalmakon – mondta Peter –, szeretnék változtatni vala-
mit a beosztásunkon, hogy mindenkinek több szabadideje legyen.
– Pompás ötlet – helyeselt Alain, kényelmesen hátradőlve a székén.
Peter rosszalló pillantást vetett rá, majd Lillyhez fordult.
– Ugye, most Varsha van Jannal szolgálatban?
– Igen. Tényleg, végre törődnöm kell azzal a lánnyal. Tudja valaki, mi baja?
– Néhányszor észrevettem, hogy sír – mondta Monique. – Azt hiszem, azzal a magas férfival
függ össze a szomorúsága, akinek az a csúnya karsérülése volt, és elájult a kezelésnél.
– Ha valaki meg tudja nyerni a lány bizalmát, akkor az csak te lehetsz, Monique – mondta Peter
kedvesen. Az utóbbi időben egyre jobb véleménnyel volt róla.
– Azt mondják, az a magas férfi el akarja venni Varshát – vetette közbe Alain bánatosan. – A
lány szülei ugyan nem tudnak túl sok tevét felhajtani, de a férfi katona, s ezért nem fontos neki an y-
nyira a hozomány.
– Akkor tehát ez nem akadály? – érdeklődött Lilly.
– Nem feltétlenül – szólt közbe Peter. – Az afgánok okosak. Manapság ugyanolyan szívesen ve-
szik a készpénzt, mint a másfajta hozományt.
– Vajon Varsha szülei is akarják ezt a házasságot? – kérdezte Lilly tűnődve.
– Valószínűleg igen – felelte Peter. – Amint egy lány itt abba a korba lép, hogy gyermeke szület -
het, egyúttal eladósorba is kerül. És Varsha már tizennyolc éves.
– Embertelenség! – háborodott fel Lilly. – Varsha szeretné Kabulban vagy Peshawarban elvégez-
ni az ápolónőképzőt.
– Itt már csak így mennek a dolgok…
– És az nem lenne természetes, hogy segítsünk a munkatársainknak?
– Dehogynem – hagyta rá Peter –, de csak bizonyos határok között. És nem engedhetjük, hogy
az érzelmeink vezessenek bennünket.
Összetalálkozott a pillantásuk. Lilly úgy érezte, a férfi ennél a mondatnál nemcsak Varshára
gondolt. Morell felállt, s elnézést kért.
– Meg kell írnom még néhány levelet.
– Peter ma szokatlanul érzékeny volt – mondta Monique, amikor Alain is eltávozott.
– Nem hibáztatom. Nem könnyű itt mindent megszervezni.
– Bár nem panaszkodik, úgy sejtem, gyakran fáj a feje – jegyezte meg Monique. – Igazán minden
csodálatom az övé.
Lilly nem válaszolt, de akárcsak Monique, ő is aggódott Peter miatt.

46
 8. FEJEZET
– Lányok, lenne kedvetek megnézni egy birkózóversenyt? – kérdezte Jan a vacsoránál, mielőtt
szolgálatba indult volna.
– Ó, igen. Te mit szólsz hozzá, Lilly? – felelte Monique nevetve.
– Nekem sincs más dolgom. Mikor lesz a verseny?
– Andzsum parancsnok szervezi az eseményt – közölte Jan. – Remélem, tudjátok, mekkora meg-
tiszteltetésben lesz részetek?
Alain az aznap kezelt betegekről kezdett beszélni. Nagyon elégedettnek látszott.
– Szerencsére nem hoztak be több meghűlt gyereket. Az osztályon fekvő kettőnek sincs már láza.
Véleményem szerint holnap elbocsáthatjuk őket.
– Meggyőződtél róla, hogy nincsenek foltok a szájuk nyálkahártyáján? – kérdezte Peter váratla-
nul.
– Természetesen.
– Egészen biztos vagy benne? – makacskodott Peter.
– Egészen biztos.
– Mikor kezeltél utoljára kanyarót, Alain?
A kérdés kimondottan sértő volt a férfira nézve.
– Hidd el, tudom, miről beszélek. A gyerekeket jellegzetes meghűlési tünetekkel hozták be, s tíz
napig álltak kezelés alatt. Csak óvatosságból vettem fel őket. Semmi sem utalt arra, hogy kanyaró -
juk lenne.
– Nem feleltél a kérdésemre, Alain – mondta Peter, most már kissé barátságtalanabbul. – Párizs-
ban sebészként dolgoztál, nem általános orvosként. Nem vonom kétségbe a diagnózisod, csak arra
szeretném felhívni a figyelmedet, hogy a gyerekbetegségeknél könnyen átsiklik az ember a részlete-
ken.
– Ez igaz, de természetesen hoztam magammal szakkönyveket is – felelte Alain fagyos mosoly-
lyal.
– Mint mindenki. Ne haragudj, hogy visszakérdezek, de mint munkatársad, aggódom, s szeret-
ném elkerülni a bonyodalmakat.
– Nem sértődtem meg – bizonygatta Alain. – Teljesen igazad van.
– Térjünk vissza a szájnyálkahártya foltjaira! Végzetes lehet, ha nem veszik észre őket. Még ha
csökkent is a láz, akkor sem lehetünk biztosak abban, hogy elmúlt a veszély. Mint tudod, a kanyaró-
nak tizennégy nap a lappangási ideje… Azért beszélek ilyen világosan, mert sorscsapás lenne ránk
nézve egy esetleges járvány.
– Ebben teljesen igazad van.
Lilly egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Peternek minden oka megvolt az óvatosságra.
– Nem tudod, hol lesz a birkózóverseny, amelyről Jan beszélt? – kérdezte Petertől, hogy másra
terelje a szót.
Úgy tűnt, a férfi oda sem figyelt a kérdésre.
– A birkózóverseny? – szólalt meg mégis. – Azt hiszem, valahol a völgy túloldalán. Mindenkép-
pen biztonságos helyen kell lennie. A parancsnok meg akarja ünnepelni, hogy Moheb barátja túl
van az életveszélyen.
Peter felállt.
– Ezt neked köszönhetjük, Alain – mondta mosolyogva. – Megvizsgálnád Monique-kal még egy-
szer a gyerekeket? – tette hozzá. – Én addig kicsomagolom Lillyvel az oltóanyagot, hogy kéznél le-
gyen, ha esetleg mégis szükségünk lesz rá.
Peter és Lilly a raktárbarakkba ment.
– Tartanád a zseblámpát, amíg leszedem a dobozokat? – A legfelső polcról akart levenni egy
nagy ládát, de egy másikat is lerántott. Gyorsan oldalra lépett, hogy megvédje a lányt. A doboz úgy
homlokon találta a férfit, hogy kiserkent a vére.
– A fene essen bele! – A sebre szorította a zsebkendőjét.

47
 Katonaorvosok
Lilly gyorsan felemelte a dobozt, és zsebre dugta a kiszóródott ampullákat.
– Gyere, menjünk a kezelőbe…
Lilly elállította a vérzést, és összevarrta a sebet. Aztán rábeszélte Petert, hogy vegyen be altatót,
és bújjon ágyba.

Másnap reggel Peter nem volt ott az osztályon. Lilly éppen akkor ért a férfi szobájához, amikor
az dolgozni indult. Észrevette, hogy Morell imbolyog, izzadságban úszik, és alig tud beszélni. Két -
ségbeesetten el akarta kapni, Peter azonban reszketve a földre csúszott.
Segítségért kiáltott. Jan és Monique rohant oda. Hordágyra fektették, és az osztályra vitték Pe -
tert.
Lilly egy vizes kendővel letörölte a férfi homlokát. Peter kinyitotta a szemét.
– Malária… kinintabletta… a szobámban… – suttogta akadozva. Jan elszaladt a tablettákért,
Monique pedig párnát és hidegvizes borogatást hozott. Lilly feloldotta vízben a gyógyszert, és Mo -
nique segítségével felültette a férfit.
– Igyál! Idd meg, kérlek – biztatta. Peternek még éppen sikerült lenyelnie az orvosságot, aztán
újabb lázroham tört rá.
– Elboldogulsz vele egyedül? – kérdezte Monique. – Amint tudok, jövök és segítek.
– Menj csak, Monique! És ne aggódj!
Bátran beszélt, bár majdnem elsírta magát. A maláriaroham órákig, vagy akár hetekig is eltart-
hat. El kell érnie, hogy ne szökjön fel a beteg láza. Szárazra törölte Peter nedves, legyengült testét.
Monique friss lepedőt hozott. Lilly Peterre terítette, s kicserélte a borogatást a homlokán. Ami-
kor megrezzent a férfi szemhéja, csöndesen beszélni kezdett hozzá, ámbár tudta, hogy nemigen
hallja őt.
Másnap reggel hideg vízzel mosta le. Peter egy pillanatra magához tért, s elkapta a kezét, mint -
ha meg akart volna győződni arról, hogy Lilly valóban ott van-e vele. Rögtön ezután azonban újra
elájult.
A lány hetvenkét órán át ült az ágya mellett. Lassanként azon kezdte törni a fejét, hogyan jut-
tathatná el Petert a peshawari kórházba.
Kimerülten állt fel. Az osztály ajtaja nyitva volt. Kint éppen felkelt a nap, gyenge szellő fújdogált.
Mintha kissé hűvösebb is lett volna. A lány megvizsgálta betegét, és azon gondolkodott, vajon med-
dig tart még a gyengeség. Hirtelen mosoly suhant át a férfi arcán, s amikor kinyitotta a szemét,
Lilly örömmel állapította meg, hogy az már nem csillog a láztól.
– Lilly – suttogta Peter. Megragadta a lány kezét, aztán újra lehunyta a szemét, és nyugodt, gyó -
gyító álomba merült.
– Átvészelte – erősítette meg később Alain is.
Peter ágya mellett álltak, s a férfi egyenletes lélegzetét figyelték.
– Majd mi törődünk vele – mondta Alain. – Azonnal el kell menned aludni, különben nem bírod
tovább.
Monique a szobájukba kísérte Lilly t. Ahogy ágyba került, azonnal elaludt. Utolsó gondolata Pe-
ter volt.
Huszonnégy órát aludt, aztán teljesen kipihenten ment vissza az osztályra. Peter az ágyában
ült, Sabia pedig éppen azt hozta félreérthetetlenül a tudomására, hogy nem kelhet fel.
– Már sokkal jobban van, Holden doktornő – jelentette az afgán lány. – Megmondtam neki, hogy
még pihennie kell.
Lilly mosolyogva nézte Petert.
– Teljesen igaza van – értett egyet az ápolónővel. – Kettőnknek biztosan sikerül majd meggyőz -
nünk a doktor urat.
Sabia távozott, Lilly pedig leült az ágy szélére.
– Üdvözöllek az élők sorában…!
A férfi elmosolyodott.
– Mindig gondoskodom arról, hogy a legjobb orvosok legyenek körülöttem.
– Mióta vannak maláriás rohamaid?

48
 – Amióta a trópusokon dolgoztam. Amíg kinint szedek, semmi bajom, mert szerencsére csak a
betegség enyhe válfaját kaptam meg. Sajnos azonban mindig a legrosszabbkor tör rám. Azt hiszem,
az utóbbi időben túl sok gondom volt. Jelképes kiütéses győzelem volt, amikor a fejemre esett a do-
boz. Jut eszembe: már biztosan ki lehet szedni a varratokat.
Amikor Lilly eltávolította a cérnát, eszébe jutott, hogy még mindig a zsebében vannak a morfi -
umampullák, de most nem akarta ezzel terhelni Petert.
A férfi nyugodtan tűrte a dolgot.
– Amikor csak gyengeségi roham tört rám, mindig mellettem voltál – suttogta, miközben Lilly
elrámolta a műszereket. Gyengéden tenyerébe fogta a lány kezét. – Köszönöm…
– Nagyszerű, hogy újra jól vagy – mondta Lilly kipirult arccal. – Minden tőlünk telhetőt megtet-
tünk, hogy elvégezzünk helyetted is mindent, egészen addig, amíg tökéletesen rendbe nem jössz.
Még beszélgettek egy ideig. Lilly hirtelen ráébredt, hogy milyen mély érzéseket táplál Peter
iránt. De eszébe jutott Raymond is… Nem akarta vállalni a kockázatot, hogy még egyszer elhagy -
ják, és megszégyenülten kelljen egyedül maradnia. Óvatosan, vigyázva arra, hogy Peter ne vegye
észre a zavarát, elhúzta a kezét, és felállt.
– Alainnel azon a véleményen vagyunk, hogy még legalább huszonnégy óráig ágyban kell ma-
radnod – mondta látszólag nyugodtan. – Most elmegyek, hogy még egy kicsit alhass. Egy hét múlva
biztosan valamennyiünknél frissebb leszel.
Lilly egész nap a felfedezésén gondolkodott. Annyira lefoglalta a dolog, hogy alig beszélt a töb-
biekkel. Egyre kevesebbet gondolt füstbe ment esküvőjére. Újra szerelmes lett…

Két nappal később senki sem tudta Petert megakadályozni abban, hogy munkába álljon. Lillyvel
éppen terhesrendelést tartottak, amikor Varsha futott oda hozzájuk izgatottan.
– Doktornő, kérem, jöjjön gyorsan a gyerekekhez!
Megmutatta neki a gyerekek száját. Lilly megvizsgálta őket, és megállapította, hogy kanyarós
foltok vannak a szájuk nyálkahártyáján.
– Nagyon jó, hogy szóltál – dicsérte meg Varshát. – Honnan tudtad, mit jelentenek ezek a foltok?
Varsha büszkén elmosolyodott.
– Az öcséim és a húgaim…
– Igen, értem.
Lilly elmondta Peternek, mi történt.
– Azt akarod mondani, hogy Alain mégsem vette észre a foltokat? Szent ég, ezt egyszerűen nem
hiszem el!
Lilly önkéntelenül munkatársa védelmére kelt.
– A tünetek kétségtelenül ma éjszaka jelentkeztek először.
Peter öklével dühösen az asztalra csapott.
– Lilly, miért kell neked mindig Alain mellé állnod? – Zsebre dugta a kezét. – Nem értelek. Na-
gyon jó képzésben részesültél. Pontosan tudod, mennyire fontos, hogy ezen az éghajlaton figyelme -
sen dolgozzunk. Mit képzelsz, hogy érzem magam, ha nem kapok tőled semmiféle támogatást? –
kérdezte emelt hangon, kétségbeesetten égnek emelve a kezét. – Ha jobban megnézzük, Monique is
mindig a honfitársa mellett van. Kikkel vagyok körülvéve? Már a saját ítélőképességemben sem bí -
zom.
Lilly alapjában igazat adott neki; Peter ráadásul még nem is tud mindent. A lány sajnálta ugyan
Alaint, de sokkal jobban aggódott Peterért. Meg akarta kímélni azoktól a nehézségektől, amelyek
feltétlenül felmerülnek, ha orvoscserére kerül sor. Már azon volt, hogy mindent elmond neki. Sike-
rült azonban leküzdenie ezt a vágyát.
– Nem akadályozhatod meg, Peter, hogy mindenkinek meglegyen a saját véleménye – mondta
inkább.
– Ezt nem is vitatom. De megmondanád, hogyan tartsam össze a csapatot, és hogyan osszam
meg veletek a felelősséget, ha valaki sohasem tartja be a játékszabályokat?
– Azt hiszem, ez azért túlzás. Alain azt teszi, amit helyesnek tart…
– Badarság! – szakította félbe dühösen a férfi. – Hálás vagyok mindenért, amit a betegségem
alatt tettetek. De nem találod furcsának, hogy azonnal fény derül Alain egyik hibájára, amint újra

49
 Katonaorvosok
egészséges vagyok? Miért nem jön oda hozzám, és mondja meg őszintén, hogy alkalmatlan erre a
feladatra? Lehet, hogy gondjai vannak otthon. Nem értem Alaint, hacsak… – Félbehagyta a monda-
tot, és gyanakvó pillantást vetett Lillyre.
– Mire gondolsz?
– Igen – mondta Peter. – Hogy is nem jutott már az eszembe?!
– Az ég szerelmére, mit akarsz ezzel mondani?
A férfi közelebb lépett hozzá.
– Alain meg te nemcsak érdeklődtök egymás iránt. Nem, többről van szó, ezért állsz ki mellet-
te…! Végül is éppen elég alkalmatok volt arra, hogy közel kerüljetek egymáshoz. Például amikor ő
éjszaka dolgozott, te pedig készenlétes voltál. Milyen szép is! Ugyan mi tartott volna vissza attól,
hogy bemenj hozzá éjszaka az osztályra?!
– Ez volt a legjobb vicc, amit azóta hallottam, amióta itt vagyok! – mondta. – Tudsz még néhány
ilyet mesélni, Peter?
A férfi hirtelen vállon ragadta, magához húzta, és durván megrázta.
– Nem áll jól neked a gúnyolódás. Hát nem érted, hogy minden lehetőséget számba kell vennem,
ha meg akarom érteni Alain viselkedését? Természetesen érdeklődhettem volna óvatosabban, fino-
mabban is. De hát számít ez, amíg nem oldom meg a gondot? Egyenes válaszokat szeretnék kapni
tőled, nem kitérő szólamokat. Ezért újra megkérdezlek: van köztetek valami Alainnel?
Lilly mélyeket lélegzett, s igyekezett minél kevésbé reszketni. Megérezte viszont, hogy Peter szá-
mára nagyon megerőltető ez a beszélgetés, ezért aztán engedett.
– Semmi sincs köztünk.
Peter először nem válaszolt. Meglepte a lány válasza. Ujjaival a hajába túrt.
– Hát jó – fejezte be aztán a beszélgetést. – Akkor most megvizsgálom a gyerekeket. Légy szíves,
gyere velem!
A két kis betegnek magas láza volt. Peter elolvasta a kórlapot.
– A szokásos lefolyás – jelentette ki aztán. Meggyőződött arról, hogy tényleg foltok vannak a
nyálkahártyájukon.
– Aszpirinnel kezdjük a kezelést, hogy lenyomjuk a lázat. Alaposan bekrémezzük őket, akkor
nem fog olyan erősen viszketni a bőrük. Ügyelnünk kell arra is, hogy a szemüket óvjuk a túl sok
fénytől. A legnagyobb gond, hogy el kell különítenünk őket.
Varshára hagyva a további ápolást, távoztak.
– Meg kell próbálnunk kideríteni, hogy kinek volt már kanyarója – mondta Peter Lillynek. –
Azokkal a gyerekekkel kezdjük, akik édesanyjukkal várnak a rendelésre. Ha szükséges, beoltjuk
őket.
A következő két hétben az egész csoport szinte csak a kanyaróval foglalkozott. Miután kihirdet-
ték, hogy oltással megakadályozható a fertőző betegség kitörése, messze vidékekről is elhozták
gyermekeiket az édesanyák. Lilly és Monique alaposan elbeszélgetett az asszonyokkal, akik meg-
ígérték, hogy kórházba küldik, akinél felfedezik a betegség tüneteit. Valamennyien keményen dol-
goztak, és végül sikerült gátat vetniük a fenyegető járványnak.
Pár nappal később Lilly az oltóanyagkészletet ellenőrizte, s szomorúan kellett megállapítania,
hogy mindent elhasználtak. Felfedezett egy ugyanolyan dobozt, mint amilyenből a múltkor az am-
pullák kiestek. Időközben megállapította, hogy heroin van bennük. A kábítószert nem használták
gyógyításra. Csak egyetlen magyarázatot talált a dologra: valaki arra használta a kórházat, hogy
kábítószert csempésszen.
Lilly Peter keresésére indult. Be akart számolni neki a felfedezéséről. A nappaliban talált rá. A
férfi éppen a Párizsba küldendő jelentésen dolgozott.
Peter örömmel pillantott fel a papírokból, amikor a lány belépett. A fárasztó napok alatt másra
sem gondoltak, mint a kanyarójárvány veszélyére. Nagyszerűen tudtak együtt dolgozni.
– Azt hiszem, baj van – mondta Lilly. – Nagyfokú körültekintésre és ravaszságra lesz szüksé-
günk. – Beszámolt a férfinak a két doboz heroinról.
– Igazad van, Lilly – helyeselt Peter. – Egyelőre ne beszéljünk erről! Átadom a kábítószert An-
dzsum parancsnoknak, és megvárjuk, mit szól hozzá. Nagyon köszönöm a segítségedet.
Két nap múlva adódott lehetőség arra, hogy újra együtt vacsorázzon a csoport. Nem volt túl me-
leg az este, kellemes szellő fújdogált, az égen egyetlen felhőt sem lehetett látni. Vacsora közben a

50
munkáról beszélgettek. Utána Jan elővette a gitárját, és ábrándos dallamokat játszott rajta, miköz-
ben a többiek kávéztak.
Váratlanul egy terepjáró állt meg a ház előtt. Andzsum ugrott ki belőle. Egyenruhája, mint min -
dig, most is kifogástalan volt.
– Jó estét, parancsnok – üdvözölte Peter. – Iszik velünk egy csésze kávét?
A férfi mosolyogva leült Monique és Peter közé.
– Köszönöm, kérek. Maguk olyan kedvesek. Hogy van Moheb?
A parancsnok korábban Monique-ot kérte meg, hogy gondoskodjék a barátjáról, ezért most ő
válaszolt.
– Azt hiszem, nagyon örül majd, ha meglátogatja.
– Remek. Szóval már nem okoz maguknak nehéz perceket?
– Te operáltad a beteget, Alain – adta tovább Peter a kérdést. – Mi a véleményed?
Lilly és Monique izgatottan várták, mit felel a férfi. Eltartott egy darabig, amíg meg tudott szó-
lalni.
– Én… Mi… – kezdte habozva, s tekintetével Jant kereste. Ő azonban már elbúcsúzott, mondván,
hogy még leveleket kell írnia. Alain a torkát köszörülte.
– Nagyon meg vagyunk elégedve, parancsnok. Nem számítok… számítunk visszaesésre. A beteg
mindennap tovább lehet ágyon kívül. Azt hiszem, személyesen is megállapíthatja, mennyit javult az
állapota.
A parancsnok nem vette le a szemét Alainről a beszámoló alatt.
– Hát ez nagyszerű! – Aztán Peterhez fordult. – Morell úr, ugye nincs kifogása az ellen, ha ha-
sonló esetekben Savarin doktort fogom ajánlani? Moheb nagyon bízik benne.
Alain megkönnyebbülten fellélegzett, s köszönetet mondott a parancsnoknak.
– Nagyon megtisztelő számomra – mondta igen alázatosan, bár biztosan komolyan gondolta.
A friss kávé vetett véget a kínos pillanatnak. Általánosságokról beszélgettek. Monique és a pa-
rancsnok váltott néhány szót Párizsról, aztán a férfi az órájára nézett, s kimentette magát.
– Még meg szeretném látogatni Mohebet, mielőtt megbeszélést tartok az embereimmel. Vala-
mennyiünknek nagyon hiányzik, de ha meghalt volna… – Nem fejezte be a mondatot, csak kétség-
beesett kézmozdulatot tett.
Alain elsápadt. Felkelt a székéről.
– Bocsássatok meg, gyorsan megnézem még a gyerekeket.
Peter hirtelen még egyszer magához ragadta a szót.
– Alain, eddig még nem volt alkalmam arra, hogy elnézésed kérjem, amiért téged okoltalak a
kanyarójárványért. Remélem, el tudod felejteni a szemrehányásaimat. Nem a te hibád volt. Az itte-
niek nem igazán értenek minket, s a betegség lefolyása alapján valóban megfázásra is lehetett kö-
vetkeztetni. Végül is szerencsénk volt. Ugye nem haragszol?
Alain megint idegesnek tűnt.
– Nem, Peter. Egyáltalán nem – válaszolta boldogan.
Lefekvés előtt Lilly és Monique a történtekről beszélgetett a szobájukban.
– Peter aligha kért volna bocsánatot Alaintől, ha tudná, hogy Jan műtötte meg Mohebet. Ha tel-
jesen felépül, soha nem árulhatjuk el a titkunkat, Monique.
– Ó, igen – helyeselt a lány. – Minden éjjel imádkozom érte. Andzsum parancsnok nagyon okos
ember – jegyezte meg aztán váratlanul körömreszelés közben. – Egyetértesz?
Lilly Monique-ra nézett. Törökülésben ült a hálózsákján, s a fejét lógatta. Sötét haja csinos arcá -
ba hullott. Talán nem akarta, hogy meglássák, mit érez és gondol.
– Igen, Monique. Andzsum nagyon kedves férfi – válaszolta Lilly.

Lassan már a nyár derekán jártak. Amióta Afganisztánba érkeztek, szünet nélkül dolgoztak az
orvosok és a nővérek. Az itteniek megszerették őket, s hálásak voltak a segítségükért. A nem túl vál-
tozatos étkezés, a kevés alvás és a csoporton belüli számtalan feszültség azonban lassan-lassan ki-
kezdte az egészségüket.

51
 Katonaorvosok
Amióta Peter megvádolta, hogy viszonya van Alainnel, Lilly visszahúzódó lett. Ennek ellenére
csodálta Morell munkáját, a megbízhatóságát és az erejét. A folyóparton sétáltak éppen, s a csoda-
szép környezet újra közel hozta őket egymáshoz. Most semmilyen feszültség sem volt közöttük.
– Gyönyörű ez a hely! – kiáltott fel egyszer csak Peter, s boldogan nézett körül. – Még soha nem
jártam erre.
– Jan hívta fel rá néhány hete a figyelmemet, de most még szebb, mint akkor volt – felelte Lilly
mosolyogva.
Egy sötétzölden csillogó tó partjára értek. A magasból aláhulló vízesés a szivárvány minden szí-
nében csillogott.
– Úszunk egyet? – kérdezte Peter.
A lánynak nem kellett kétszer mondani. Az egyik szikla mögé futott, és levetkőzött.
– Én megyek be először! – kiáltotta. Belegázolt a part menti sekély vízbe, aztán berohant a pom-
pásan frissítő tóba. Amikor újra előbukkant a víz alól, haján és csodaszép bőrén vízcseppek csillog-
tak.
Peter felúszott a vízeséshez.
– Gyere ide! – kiáltotta. – Mesés! – A vizet taposva várta a lányt. – Olyan vagy, mint egy vízitün-
dér – üdvözölte. Feléje nyújtotta a kezét, és behúzta a vízesés lépcsői alá. Mindketten felszabadul -
tan nevettek. Lilly újra úgy érezte, ez az igazi Peter, akit most nem terhelnek a nyomasztó felada -
tok.
Hagyta, hogy sodorja a víz. Peter hirtelen felbukkant mellette. Megfogta a derekát, és nézte a
tiszta vízben jól kivehető testét. Érintése és tekintete felizgatta Lillyt, Peter azonban visszabukott a
víz alá, és továbbúszott.
Pár perc múlva megint ott volt mellette.
– Na, hogy kell elkapni egy vízitündért? – kérdezte huncut mosollyal az ajkán.
Lilly játékosan lefröcskölte.
– A vízitündérek nem hagyják, hogy befogják őket – kiáltotta, és erős csapásokkal elúszott. – Ki
ér ki először a partra? – hívta a férfit.
Természetesen Peter nyerte meg a versenyt. Nevetve kisétált a tóból, s eltűnt a sziklák mögött.
Lilly is gyorsan felöltözött. Jólesően felfrissítette a víz. Leültek egymás mellé a fűbe. s a hegycsúcsok
mögül előbukkanó holdat nézték.
Lilly hátradőlt. Peter láthatóan elgondolkodott.
– Valamit el kell mondanom, de maradjon köztünk – mondta a férfi.
A lány szíve ijedtében hevesen kezdett verni. Peter komoly hangja semmi jót nem ígért.
– Igen?
– Az előbb beszéltem a parancsnokkal. Valószínűleg hamarosan el kell hagynunk Zarit. A felke -
lőknek tovább kell menniük, a faluban pedig kevesen laknak. Azt hiszem, központi fekvésű helyeken
akarnak nagyobb kórházakat építeni, hogy gyorsabban és jobban el tudják látni a sebesülteket.
Lilly elképedve meredt rá. Ez minden tervüket lerombolná.
– Nem tudom, mit mondjak erre, Peter. Nagyon váratlanul ért.
– Nem biztos, hogy hamar sor kerül az utazásra, de szerettem volna megosztani veled a dolgot.
A többieknek még nem kell megtudniuk. Kár lenne feleslegesen rájuk ijeszteni. Mindannak ellenére,
ami eddig történt, jó közösséget alkotunk. Még egyetlen csoportot sem éreztem ilyen közel magam-
hoz, mint ezt.

52
 9. FEJEZET
Aznap éjszaka Lilly volt ügyeletben. Az osztályon aludt, egy tábori ágyon. Eddig még egyszer
sem keltették fel, mégis fontos volt, hogy bármikor elérhessék.
Mielőtt elaludt, arra a hihetetlen újságra gondolt, amelyet Peter megosztott vele. Nemigen tud-
ta elképzelni, hogy hamarosan újra nyugati körülmények között éljen. A csapból folyó meleg víz, az
autók, a gyorséttermek és a televízió mind-mind idegen szó lett a számára.
Peter sem aludt sokat ezen az éjszakán. Hajnali háromig a társalgóban ült, és különböző jelen -
téseket készített. Aztán lerakta a tollat, megdörzsölte a szemét, s kiment, hogy főzzön magának egy
gyenge kávét. Fogyóban voltak a készleteik, mert több beteget vettek fel. mint előre gondolták. Ta-
karékoskodniuk kellett. A férfi nagyot nyújtózkodott. Teljesen éber volt. Tudta, hiába feküdne le,
most úgysem tudna elaludni. A fürdés a tóban Lillyvel testileg és szellemileg egyaránt felfrissítette.
Igyekezett elhessegetni az emlékképeket…
Peter csak ritkán gondolkodott el az életén. Most azonban feltette magának a kérdést, hogy
minden az elképzelései szerint alakul-e. Mindene megvolt, amit egy férfi csak kívánhat magának.
Egészséges, a pénze több, mint szükséges, a szakmában és a társaságban tekintélye van, és mégis…
Egyre többet gondolt a szerelemre és a barátságra. Megtalálhatja-e őket? Első házassága nagy csa-
lódást okozott, az azóta eltelt években pedig senkivel sem volt hajlandó megosztani az életét.
Ha őszinte akart lenni, be kellett ismernie, hogy Lilly Holden felkeltette az érdeklődését, még ak-
kor is, ha gyakran bosszankodott miatta. Nem sokat tudott róla, néhány dolog azonban így is bá -
mulatba ejtette. A lánynak erős a jelleme, kitűnően végzi a munkáját a nehéz körülmények között,
és nagyon jól tud bánni az emberekkel. Mindig megmondja, amit gondol. Kifejező szeme hol dühös,
hol gunyoros, s egyszerűen nem engedi legyőzni magát.
Ennek ellenére aggódott Lillyért. Lehet, hogy mégis összeszűrte a levet Alainnel? Mindig nagyon
kedves vele, s a férfi szemmel láthatóan csodálja munkatársnőjét. Sokszor órákig is elbeszélgetnek.
Peter mindennek ellenére úgy vélte, hogy Lilly és Alain egyáltalán nem illik össze.
Kiment a házból. Élvezte a pompás éjszakát. Elhessegette Lillyvel kapcsolatos gondolatait. Mi
köze a lány magánéletéhez? Ha a parancsnoknak igaza lesz, hamarosan mindannyian visszamen-
nek Párizsba, és soha többé nem látják egymást. Megnyugodva, mélyen beszívta az enyhe levegőt.

Lilly nyugtalanul forgolódott az ágyban. Újra arról a templomi jelenetről álmodott. Raymond és
a barátnője vihogva mutogattak feléje. Hirtelen lecsúszott róla a menyasszonyi ruha, s meztelenül
állt ott. Mindenki hangosan nevetett.
– Ne! Hagyj békén! Gyűlöllek! Nem érted?
Raymond egyre közelebb ment hozzá. Lilly kétségbeesetten lökte el magától.
– Ne! Ne! – kiáltotta rémülten.
Peter eközben visszaindult a kórház felé. Hirtelen éles kiáltást hallott. Egy nő kiabál? Igen, most
újra hallotta. Eszébe jutott, hogy Lilly az ügyeletes. Talán valaki betört a kórházba? Gyorsan oda-
szaladt.
– Raymond – kiáltotta Lilly –, menj innen! Gyűlöllek… Gyűlöllek! – A lány csukott szemmel ült az
ágyon, és vadul csapkodott maga körül.
– Te jó ég, Lilly! – Peter melléje térdelt, és átölelte. Elküldte az odasiető éjszakás nővért. A lány
teljes erőből védekezett, és csak úgy patakzott a könnye. Csak nagyon nehezen sikerült megnyug -
tatnia.
– Lilly, Lilly – suttogta, és gyengéden simogatta. – Kedvesem, én vagyok, Peter. Ne félj! Nem tu -
dom elviselni, hogy így lássalak…
A lány újra egyenletesen kezdett lélegezni. Kinyitotta könnyben úszó szemét, és értetlenül Peter-
re nézett. Hetek óta elkerülte ez a lidérces álom, s most újra jelentkezett. Egész testében reszketett.
Peter átölelte, vigasztalgatta, s megkérte az éjszakás nővért, hogy hozzon neki egy pohár vizet.
A lány végre halványan rámosolygott.

53
 Katonaorvosok
– Köszönöm, Peter. Sajnálom, hogy ekkora cirkuszt csináltam. Rosszat álmodtam. – A férfi vállá-
ra hajtotta a fejét, s kis ideig így pihent. Aztán lassan összeszedte magát.
– Menj vissza a szobádba, és aludd ki magad! – mondta a férfi együttérzően. – Átveszem a szol -
gálatot.
Lilly nem ellenkezett. Túl fáradt volt ahhoz, hogy vitába szálljon. A férfi a szobájába kísérte. Mo-
nique békésen aludt.
– Ha biztos vagy benne, hogy egyedül hagyhatlak, akkor azt javaslom, végy be egy altatót. Hol -
nap reggel találkozunk.
Monique felébredt, és meglepődve vette észre Lillyt az ágyában. A lány beszámolt neki az újabb
rémálomról.
– És tudod, ki hallgatta végig az egészet? Peter Morell.
Monique tágra nyitotta a szemét.
– Szent ég! És mit mondott?
– Nagyon kedves volt. Ő kísért ide. Valószínűleg ő sem tudott aludni. – Lilly igyekezett a lehető
legközömbösebbnek látszani.
– Nem fogja felróni neked. Miért is tenné? Időnként elgondolkodom róla. Ennyi közös munka
után nagyon megkedveltem, másrészt viszont lehetetlen alaknak tartom.
Lilly ásítozva felkelt.
– Pontosan így vagyok vele én is.

Peter nem hozta szóba az éjszaka történteket. Meglehet, eleinte csak tapintatból, miután azon-
ban nekiláttak a végtelen sorban kígyózó betegek ellátásának, már úgysem igen lehetett másra
gondolni. Olyan volt, mintha az emberek ki akarnák használni az időt, amikor éppen nincsenek se-
besültek, akiknek orvosi segítségre van szükségük.
Különösen szép, derült reggel volt. A világoskék égből csak úgy tűzött a nap. A földek és a fák
gazdag termést ígértek.
Andzsum parancsnok délelőtt meglátogatta a még kórházban fekvő embereit. Utána bement az
orvosokhoz.
– Aggódom Moheb miatt. Furcsán viselkedik. Ilyennek még sohasem láttam, pedig szinte a test -
vérem. A sebe ugyan begyógyult, valami azonban nincs rendben vele. Mintha nem tudna semmire
sem figyelni. Morell doktor úr azt mondja, semmit sem talál nála, és Savarin doktor úr sem tudja,
mi lehet vele. – Kétségbeesve széttárta a karját. – Hogyan segíthetnék rajta?
Monique már eddig is sokszor szót értett a parancsnokkal.
– Lehet, hogy semmi köze a dolognak a sérüléséhez – mondta. – Talán családi gondjai vannak. A
felesége, a gyerekek…
A parancsnok elgondolkodott.
– Igen, valószínűleg igaza van. A felesége meghalt, a gyermeke pedig a sógornőjénél él. Talán
beszéltek valamit az emberek…
Monique tehát fején találta a szöget.
– Beszéljen vele! Lehet, hogy szereti a felesége testvérét, de már nagyon régen nem látta. Úgy
hallottuk, errefele ilyenkor szokás feleségül venni a sógornőt, ő is biztosan boldogtalan, mert Mo-
heb nem nyilatkozik. Esetleg azt hiszi, fontosabb dolga van.
Andzsum igazat adott neki.
– Igen, természetesen. – Hirtelen huncutul elmosolyodott. – Velem sincs minden rendben. Általá-
ban törődöm az embereimmel, ma meg magától kellett tanácsot kérnem, Monique.
A lány vidáman elmosolyodott.
– Nem akkora baj ez, parancsnok. Időnként mindenkinek szüksége van segítségre.
Lilly eddig hallgatta őket, most azonban visszament dolgozni. Úgy találta, Monique és a pa-
rancsnok nélküle is jól kijön egymással.
Ebédszünetben egy barackfa árnyékában ültek Peterrel. Már megint csak kenyér és sárgaba-
rack volt ebédre, ennek ellenére élvezték a rövid pihenőt.

54
 – Lilly – mondta Peter –, mielőtt a többiek is megjönnek, szeretnék veled beszélni a heroinról. A
parancsnok végre tenni akar valamit. Engedélyt kért arra, hogy egy emberét elrejthesse a raktár-
ban. Végére akar járni az ügynek.
Ebben a pillanatban Jan jött oda hozzájuk. Ő is a földre heveredett.
– Már megint ez a hőség! – panaszkodott.
– Szia, Jan – üdvözölte Peter örömmel. – Kéred az étlapot?
– Inkább egy hideg sört kérnék – felelte a másik tréfásan.
– Ne ámítsd magad ilyen gondolatokkal! – javasolta Lilly. – Igaz, ami igaz, én is meginnék egy
üveggel. – A fa törzsének támasztotta a hátát, s felfelé nézett. – Mi lenne, ha barackbort csinál-
nánk? El tudjátok képzelni, milyen finom?
Peter és Jan felugrott. Felkapták a lányt, s megfenyegették, hogy a folyóba dobják, ha még egy-
szer ilyesmivel áll elő. Amikor megígérte, hogy soha többé nem tesz ilyet, a férfiak nevetve vissza-
tették a fűbe.
Alain és Monique is megjött.
– Mi lett végül is abból a birkózóversenyből? – kérdezte Jan.
– Andzsumnak jelenleg alighanem fontosabb dolgok járnak a fejében – jegyezte meg Lilly, s a
parancsnok éppen távozó terepjárójára mutatott. A kormánynál magas, vad kinézetű férfi ült.
– Nem tartom sokra ezt az óriást – mondta Jan váratlanul. – Rosszul vagyok, ha csak meglátom.
– Gyáva alak, ezt valamennyien tudjuk. Ugye, Alain? – kérdezte Lilly mosolyogva. Nem vette ész -
re, hogy Peter feszülten figyeli bizalmas évődésüket. – Csak meglátja a tűt, és máris elájul.

Este Peter elrejtette Andzsum parancsnok emberét a raktárban, s aztán átment Lillyhez az osz-
tályra.
– Az a katona alaposan nyitva tartja a szemét – mondta. – Én mindenesetre nem szeretnék ta-
lálkozni az öklével.
Együtt látogatták végig a betegeket. Szerencsére egyetlen gyerek sem feküdt a kórházban. Ez jó
jel volt.
– Remélem, már nincsenek rossz álmaid? – kérdezte Peter, amikor vacsorázni indultak.
– Hála Istennek, nincsenek – felelte Lilly, s igyekezett közönyösnek látszani. – Ilyesmi alighanem
csak egyszer fordul elő az emberrel.
Peter kétkedő pillantást vetett rá.
– Remélem, igazad lesz.
– Egész biztos – jelentette ki mosolyogva a lány. Valójában már nem is nyomasztotta annyira a
lidérces álom. Nem tudta elfelejteni, hogy Peter karjában ébredt. Ahogy simogatta és vigasztalta…
Minden korábbi szándéka ellenére újra felerősödtek az érzelmei iránta.

Amikor Andzsum két nap múlva visszatért, még mindig nem derült fény a kábítószer-csempé-
szésre. A parancsnok ezért néhány percet Moheb barátjánál töltött, bár tulajdonképpen fontosabb
dolga lett volna.
Lilly, Monique és Jan az egyik fa árnyékában pihenve a kórházról beszélgetett.
– Lilly, Monique mondta, elmesélte neked, hogy én operáltam meg Mohebet – szólalt meg várat-
lanul Jan. – Talán őrültség volt… – tette hozzá fejcsóválva.
– Nagyszerű munkát végeztél, Jan. Alain élete végéig hálás lehet neked!
– A maga sajátos módján az is. Remélem, hogy hasonló helyzetben engem is kihúzna valaki a
csávából. Nemrégiben beszélgettünk, s megemlítette, mennyire örül, hogy te semmiről sem tudsz…
Nagyon fontos neki, hogy jó színben tűnjön fel előtted.
– Hát, nekem teljesen mindegy. Csak azt remélem, hogy az egészet gyorsan elfelejtjük. – Lilly ki-
itta a kecsketejet. Hirtelen feltűnt neki valami a parancsnok terepjárójánál.
– Nézzétek csak! Nem az a nagy, kellemetlen férfi állja el ott Varsha útját?
Látták, hogy az afgán először izgatott társalgást folytat a lánnyal, aztán mindketten eltűnnek.
Kicsit később női sikolyt hallottak. Lilly felugrott.
– Ez Varsha! Istenem, miért nem vigyáztunk jobban rá? – Jannal a konyhába szaladt. Pont akkor
értek oda, amikor a férfi keze ütésre lendült. Varsha a földre zuhant.

55
 Katonaorvosok
Jan azonnal odaugrott. A két férfi a földön birkózott egymással. Lilly és Monique rájuk kiabált,
hogy hagyják abba. Alighanem a parancsnok is meghallott valamit, mert egyszer csak megjelent,
és szitkozódva szétválasztotta a férfiakat. Jannak vérzett az arca, és fájlalta a karját.
Andzsum parancsnok és katonája azonnal elhagyták a kórház területét. Időközben Peter és Ala -
in is odasietett. Morell Jan sérülései láttán azonnal tudni akarta, mi történt.
– Semmi komoly – állította a férfi. – Nem nézhettem tétlenül, hogy ez a semmirekellő bántsa
Varshát. Tényleg, hova lett a lány?
Varsha közben észrevétlenül elmenekült. Sehol sem találták.
– Ijedtében valószínűleg hazaszaladt – vélte Lilly.
– Ülj lóra – szólt oda Peter Alainnek –, és keresd meg! Nem juthatott messzire. – Láthatóan ag-
gódott a lányért.
– Szóval igazunk volt – mondta Monique. – Varsha könnyeinek mégiscsak ez a lehetetlen alak az
oka.
Peter és Lilly jelentőségteljesen egymásra nézett. Lehet valami köze a dolognak a kábítószer-
csempészéshez, vagy csak személyes ellentétről van szó…?
– Nem biztos, hogy komoly az ügy – nyugtatta őket Peter. – Errefele igencsak forrófejűek az em-
berek.
Néhány beteg, köztük Moheb is, végignézte a csúnya jelenetet. Lilly azon sem csodálkozott vol-
na, ha fogadásokat kötnek a küzdelem kimenetelére. Mindenesetre most mindenki csak erről be-
szélt.
Alain egy óra múlva ért vissza.
– Varsha otthon van, de semmit sem mond. Az anyjával sem mentem sokra. Egyfolytában csak a
lányával veszekedett. Amikor eljöttem, Varsha azt kérte, hadd beszéljen Lillyvel vagy Monique-kal.
Monique-nak délután Alainnel szolgálatba kellett lépnie.
– El tudsz menni, Lilly? – kérdezte a lányt.
– Természetesen. Nincs rám szükséged, Peter?
– Nincs. De inkább én is odamegyek, hátha nehézségeid támadnak.

Meleg, derült nap volt. Egyetlen felhő sem takarta az eget. Lilly Peter mellett lovagolt. Körülné -
zett. Rettenetesen köves volt a vidék, az emberek mégis mindenfele gabonát és burgonyát ültettek.
– Kész csoda, hogy ezen a barátságtalan részén az országnak egyáltalán meg tudnak élni az
emberek – mondta Peter, mintha kitalálta volna a lány gondolatát.
– Hallottál valami közelebbit arról, hogy el kell-e utaznunk? – kérdezte Lilly.
– Nem, még nem. Azóta nem beszéltem a parancsnokkal. Erről és a kábítószerről Varshának se
tegyünk említést! Ha beigazolódik a gyanúnk, minden egyebet Andzsumra hagyhatunk. Hagyd ki
az érzelmeidet a játékból!
Lilly nem válaszolt azonnal. Figyelnie kellett, hová lép a lova.
– Peter, nem vagyok gyerek – jelentette ki aztán. – Lehet, hogy eddig nem vetted észre, de már
betöltöttem a huszonhatot, s magam alkotok véleményt a dolgokról. – Büszkén hátravetette a fejét,
s ügyes kézzel vezette a lovát.
Peter könnyedén utolérte.
– Gyerekesen viselkedsz ezen a veszélyes ösvényen. Szóval mégiscsak igazam volt azzal, amit az
előbb mondtam – közölte a férfi esetlen mosollyal az ajkán.
Lilly dühös volt ugyan, de bölcsen eleresztette a füle mellett a megjegyzést. A faluba érve megtu-
dakolták, hol lakik Varsha. Könnyen odataláltak, s azonnal behívták őket. Az egyik sarokban lefá-
tyolozott nő dolgozott a szövőszéknél. Varsha bejött, s édesanyjaként mutatta be az asszonyt, aki
egy szót sem szólt, de valószínűleg mindent értett.
Peter a lány anyanyelvén beszélt Varshával.
– Anyám nagyon dühös – közölte a lány. Peter később lefordította Lillynek a beszélgetést.
– Az anyja azt várja tőle, hogy menjen hozzá Abdul Gulhoz. Így hívják azt a magas férfit. Ő el is
venné, bár a lány már nem túl fiatal. Abdul maga is harmincnyolc éves, s szeretné, ha asszony vár-
ná otthon, amikor megtér a harcból.

56
 – Nem megyek hozzá – makacskodott Varsha most már angolul. – Kórházban szeretnék dolgoz -
ni.
Lilly tudta, hogy nagyon körültekintőnek kell lennie.
– Nem dolgozhatnál férjes asszonyként, mint ápolónő?
– Abdul nem engedné – közölte Varsha.
– Talán megváltoztatja a véleményét, ha beszélek vele – ajánlotta Peter.
Varsha idegesen csóválta a fejét.
– Nem. Ha hozzá kell mennem, megölöm magam. – Szeme határozottan megvillant.
Lilly Varsha édesanyjára pillantott. Az asszony munkájába mélyedt, időnként azonban fel-felpil -
lantott. Tudta, miről van szó.
– Ne beszélj így, Varsha! – kérte Lilly. – Gyere vissza a kórházba, aztán majd meglátjuk, mit tehe -
tünk. – Fogalma sem volt arról, milyen lehetőségeik lennének, mindenekelőtt azonban meg akarta
nyugtatni a lányt. – Szóval akkor holnap reggel találkozunk a kórházban.
Hallgatagon lovagoltak a folyóig. Ott leszálltak, és megitatták a lovakat.
– Maradjunk itt egy kicsit! – javasolta Peter. – Nem biztos, hogy a közeljövőben alkalmunk lesz a
kikapcsolódásra.
A lovak békésen legelésztek a parton, ők pedig közben felsétáltak a hegyoldalra. Lilly ámulva
nézte a réten nyíló levendulákat. Letépett néhányat, ujjai között szétdörzsölte a virágjukat, és élve-
zettel szívta be az illatukat.
Lilly leült a földre, levette fejkendőjét, és kibontotta a haját.
– Csodaszép itt, Peter – mondta, s elnyújtózott.
A férfi nevetve lefeküdt mellé.
– Igazad van. Miért is ne élveznénk néhány pillanatig?
Lilly az eget kémlelte.
– Ilyenkor az ember hajlamos azt hinni, hogy semmi rossz nem létezik a világon.
Peter halkan felnevetett. A lány lebarnult arcát, csillogó, zöld szemét és szép nyakát nézte.
– Álmodozó vagy – mondta. – És nemcsak az…
– Hát mi még? – kérdezte Lilly kihívóan.
– Még mindig gyerek… – simogatta meg a férfi a homlokát. – És mielőtt még alaposan lehorda-
nál – tette hozzá, miközben szája majdnem a lányéhoz ért – bevallom, hogy ez nekem nagyon is tet-
szik. Úgy élvezed az életet, mint egy ártatlan kisgyerek. – Szorosan mellette feküdt, Lilly érezte,
hogy összeér a testük.
A férfi szája szelíden megérintette az ajkát, aztán a szemét, arcát, homlokát, majd szeretettel,
de szenvedély nélkül szájon csókolta. Lilly érezte, hogy Peter nem enged szabad folyást az érzelmei-
nek.
Olyan volt a csókja, mintha búcsúzna. Különben miért fogná vissza magát ebben a csodálatos
környezetben, egy ilyen varázsos pillanatban?
A férfi elmosolyodott.
– Eláruljak valamit?
Lilly nem tudott megszólalni. Attól tartott, legyűrik Peter iránti érzelmei. Nagyon közel érezte
magához, végtelenül csodálta a férfit. Mi ez? Szerelem? Nem mert az orvosra nézni. Félt, hogy Mor-
ell kiolvasná szeméből a titkát.
– Ezt a pillanatot soha nem fogom elfelejteni – folytatta mosolyogva Peter. – Ha bárhol a vilá -
gon levendulákat látok meg egy mezőn, vagy ha csak megérzem ezt az illatot, gondolatban mindig
mellettem leszel.
Felállt, és a lányt is felhúzta a földről.
Lilly minden erejét összeszedve, vidáman elmosolyodott.

Visszasétáltak a lovakhoz. Peter Lilly kezébe adta kancája gyeplőjét.

– Sajnos, vissza kell térnünk a valóságba – mondta elgondolkodva. – Még mindig az a vélemé-
nyem, hogy nem szabad beavatkoznunk az itteniek ügyeibe. Varshának és Abdulnak maguknak kell
eldönteniük, mit csinálnak. Ha viszont közük van a kábítószer-csempészéshez, az megváltoztatja a
dolgot. Ezt azonban még nem tudjuk.

57
 Katonaorvosok
– Nem látom be, miért ne alhatna Varsha a kórházban, amíg ez a férfi zaklatja? Tudom, hogy itt
mások az erkölcsök. De miért nem segítünk neki abban, hogy azt tegye, amit szeretne?
– Nagyon leegyszerűsíted a dolgot – felelte Peter. – Más szempontokat is figyelembe kell venni.
Abdul és barátai szétrombolhatják a kórházunkat, ha akarják. Még mindig nem érted, milyen for-
rófejűek itt az emberek. Sokszor megtapasztaltam már olyan esetekben is, amikor jóval kisebb dol-
gokról volt szó, mint egy asszony. Megértem az érzéseidet, de végül is tiszteletben kell tartanunk a
helyi erkölcsöket és szokásokat.
– Rendben van, meghajlok a nagyobb tapasztalatod előtt. De azért ne hidd, hogy Abdul annyi-
ban hagyja a dolgot, miután Jan beleavatkozott.
– Tökéletesen igaz. A becsülete elégtételt követel. Talán azt hiszi, hogy Jan szemet vetett Varshá-
ra. Látod, éppen elég bajunk van így is.
– Azért ne túlozz, Peter! Varsha nem buta. Szeretné kitanulni az ápolónői szakmát, s ezért még
Kabulba is hajlandó lenne elmenni. Ha elég idős ahhoz, hogy férjhez menjen, akkor ahhoz is elég
idős, hogy elhagyja az anyját, és a saját életét élje. Sok városi nő megteszi, csak vidéken ragaszkod -
nak ennyire a hagyományokhoz. – A lány dühösen beszélt, zöld szeme szikrázott, fejét kihívóan hát-
ravetette.
– Akkor is azt mondom, hogy maguknak kell megoldaniuk a gondjaikat.
– Meglep, hogy ezt épp tőled kell hallanom. Azt gondoltam, te leszel az első, aki azt ajánlja a
lánynak, hogy szabaduljon meg a régi béklyóktól – vetette Lilly a férfi szemére.
Peter odalépett hozzá, és karon ragadta.
– Az ég szerelmére, Lilly, ne akarj többet tenni, mint amennyit egy orvos megtehet. Néhány hó-
nap múlva a világ másik végén leszel, s az itteni asszonyoknak maguknak kell megvívniuk a harcu-
kat. Nem felejthetnénk el ezt az egészet, hogy a saját munkánkkal törődhessünk?
Lilly szó nélkül lóra szállt. Peter is a nyeregbe ugrott. Olyan konok képet vágott, hogy a lány
nem tudta megállni szó nélkül.
– Csak még egyet, Peter! Te adhatnál értelmet Varsha életének, ne kergesd hát az öngyilkosság-
ba…!
A férfi nem válaszolt, egész úton a kórházig egy szót sem szólt többé. Tönkrement a pompás dél -
után. Valószínűleg soha nem fogják olyan jól megérteni egymást, mint az imént.
Röviddel naplemente előtt értek vissza a kórházba. Az egész vidék tompa fényben úszott, a mü-
ezzin éneke messzire zengett a falu fölött.
Lilly Peterre hagyta, hogy vacsora előtt beszámoljon a többieknek Varshánál tett látogatásuk-
ról. A férfi még mindig azon a véleményen volt, hogy nekik semmi közük a lány és Abdul közti vi-
szonyhoz. Ez igencsak bosszantotta a lányt.
Monique megkönnyebbült.
– Nagyszerű, hogy rábeszéltétek, jöjjön vissza. Nagyon jól dolgozik – tette hozzá. – Azt viszont
nem dönthetjük el, szeresse-e Abdult, vagy se.

Eltelt még két hét, ám a kábítószerügy továbbra sem oldódott meg. A raktárban egymást váltó
férfiak kezdtek idegesek lenni, mert semmi sem történt.
Varsha időközben visszatért a kórházba. Abdul nem mutatkozott. Újabb harcok törtek ki, a cso -
portnak több súlyos sebesültet kellett ellátnia. Egy asszony négy napot lovagolt, amíg a kórházba
ért, hogy megoperálják. Végre aztán kicsit csökkenni kezdett az iram, s a csoport tagjai újra közö -
sen étkezhettek. Azt az estét egyikük sem fogja egyhamar elfelejteni…!
Éppen nekiláttak a vacsorának, amikor az egyik segédápolónő Morell doktort kereste. Peter kö -
vette, a többiek pedig azt találgatták, mi történhetett.
Kicsivel később a férfi visszatért, s megkérte Lillyt, menjen ki vele. A többiek azonnal viccelődni
kezdtek.
Peter hangja azonban nagyon komoly volt.
– Szeretném, ha bejönnél velem az irodába, Lilly. Végül is te fedezted fel a heroint.
– Történt valami? – kérdezte gyorsan a lány.
– Igen – felelte a férfi. – És itt van a tettes.

58
 A raktárra vigyázó katona mellett Varsha állt. Nem sírt, nem mutatott megbánást. Anyanyelvén
szidalmazta a katonát. A nyitott heroinos doboz ott feküdt előtte. Nem telt sok időbe, s a lány beis-
merte, hogy ő rejtette el. Minden teketória nélkül a parancsnokhoz vitték.
Peter és Lilly beszámoltak munkatársaiknak a történtekről. Mindenkinek elment az étvágya.
Egyikük sem akarta elhinni, hogy a csendes, szelíd Varsha ilyesmire képes.
– Ki tudja, mi minden bújik még meg a dolog mögött? – tűnődött Peter fejcsóválva. – A parancs-
nok majd biztosan tájékoztat bennünket.
Másnap valóban eljött Andzsum, s ezúttal nem tett úgy, mintha csak Mohebet akarná megláto-
gatni.
– Vannak nők, akik rosszabbak a férfiaknál – kezdte. – Varsha azoktól a futároktól vásárolta a
kábítószert, akik betegséget színleltek, hogy bekerülhessenek a kórházba. A lány ezután az oro-
szoknak adta el az árut. Esze ágában sem volt, hogy ápolónő legyen. Csak azért mondogatta, hogy
komolyan vegyék a kórházban. Ezzel főleg az utolsó csoportnál ért el nagy sikereket.
– Milyen szerepe volt Abdul Gulnak? – kérdezte Lilly.
– Sejtelme sem volt a kábítószer-kereskedelemről. Csak azt akarta, hogy Varsha a felesége le-
gyen. A lány azért hitegette, hogy szánalmat ébresszen önökben, és elterelje a figyelmüket az üzel-
meiről. Remek színésznő – mondta a parancsnok szomorúan. – A heroinnal együtt átadom a rend -
őrségnek.
– Most pedig, sajnos, mennem kell – folytatta. – Parancsnoki értekezlet lesz, ahol fontos dolgok -
ról döntünk. Meglehet, hogy utána beszélnem kell önnel, Morell doktor úr. Addig is még egyszer kö-
szönöm a segítségüket.
Lilly megilletődve nézett utána.
– Megint igazad volt, Peter. Tényleg nem szabad beavatkoznunk… Még sokat kell tanulnom.
– Mint valamennyiünknek – felelte Peter helyeslően.
– Én is fogadni mertem volna, hogy a lány ártatlan – vigasztalta Lillyt néhány perccel később
Alain. – Ebből is csak az derül ki, hogy a nőkben nem lehet megbízni – tréfálkozott. Lillyre vetett
csodáló tekintete azonban meghazudtolta szavait…

59
 Katonaorvosok

10. FEJEZET
Egy hét múlva a parancsnok közölte, hogy a kórházat bezárják, és elsősegélynyújtó állomássá
alakítják át. Néhány megbízható falubeli veszi majd át a vezetését.
– Az embereimmel Kabulba vonulunk. Ott lesz rám szükség. Ne aggódjon, Morell doktor úr, gon-
dom lesz rá, hogy egy másik csapat visszakísérje önöket Peshawarba. Vigyázni fognak magukra. A
súlyosabb betegeket másik kórházba visszük át.
– Nagyon szomorú vagyok – folytatta. – A többiek is bánatosak. – Aztán újra elmosolyodott. –
Azért még megünnepelhetjük a barátságunkat. Moheb feleségül veszi a sógornőjét. Óriási ünnepsé -
get csapunk.
Még Petert is meglepte a hirtelen fordulat, pedig őt előre figyelmeztették. A mudzsahedek való-
színűleg úgy döntöttek, hogy folytatják a harcot. Az orvoscsoport sok mindent átélt ezekkel a férfi -
akkal együtt, így valóban sajnálták, hogy el kell menniük innen. A kormánycsapatokkal alighanem
ugyanígy jártak volna.
Peter este beszámolt a többieknek a hírről. Eltartott egy darabig, amíg valamennyien meg-
emésztették. Boldogok voltak, hogy még két hetük van a kórház végleges bezárásáig.
Mindenkinek át kellett gondolnia, hogy mit kezd most az életével. Amikor csak lehetett, össze-
dugták a fejüket, és a jövőről beszélgettek.
– Sokat tanultunk az itteniektől, bármennyire is vad és elmaradott az országuk – mondta egy-
szer Jan elgondolkodva.
– Mindegyikünk hálával tartozik azért, hogy itt lehetett – adott neki igazat Monique. Ebben az
országban vesztette el a gyermekét, s felejtette el azt a férfit, akit szeretett. A rossz tapasztalatok -
tól megerősödött. Nemsokára viszontlátja szeretett Párizsát, s mindent elölről kezd.
Amikor kiderült, hogy vállalkozásuk véget ért, Jan nagyon hallgatag lett. Elképzelhetetlennek
találta, hogy hamarosan Annája mellett lehet. Attól félt, hogy az asszony nem várt rá. Amióta Zari-
ban vannak, Jan sokat változott. Felnőtt lett. De mi várja vajon otthon?
Alain viszonylag bizakodóan nézett szembe a jövővel. Elhatározta, hogy amint újra Párizsban
lesz, elválik a feleségétől.
Miután barátai nem árulták el a titkot, hogy egyszer csődöt mondott, úgy döntött, hogy tovább -
ra is a harmadik világban fog dolgozni. Előbb azonban tökéletesíti a tudását. Talán valahol majd
összetalálkozik egyszer Lillyvel is. Ámbár tudta, hogy ez csak szép álom.
Peter figyelmét elsősorban a visszautazás és a csoportért érzett felelősség kötötte le. Nem iga-
zán csábította a párizsi élet. Egy darabig majd tetőtéri lakásában lakik, elintézi üzleti ügyeit, aztán
meglátogatja a szüleit Skóciában. Sivár és üres volt a magánélete. Az egyetlen nő, akivel jól érezte
magát, aki iránt baráti érzéseket táplált, Lilly volt. Ha arra gondolt, hogy egy kis idő múlva már
nem látja mindennap a lányt, kétségbeesett.
Lilly súlyos teherrel indult Afganisztánba, mostanra azonban már megszabadult tőle. Amióta
egyszer Peter karjában ébredt fel, az a lidérces álom soha többé nem jelentkezett. A férfitól meg-
kapta azt a szeretetet és biztonságot, amelyre a nehéz időkben is szüksége lett volna, de amelyet
akkor senkitől nem fogadott el. Megpróbált egyedül megbirkózni vele, de ez meghaladta az erejét.
Élete végéig hálás lesz Peternek a szeretetteljes gondoskodásért. Vajon találkoznak-e majd időn-
ként, vagy teljesen szétszéled a csoport?

Már egyetlen beteg sem feküdt a kórházban. A felszereléseket és az orvosságokat gondosan el-
csomagolták. Készülődtek az ünnepségre, amelyre háromszáz vendég volt hivatalos.
A nagy napon Monique és Lilly legszebb muzulmán ruhájukat vették fel. Az egyik falusi asszony
varrta nekik csillogó pamutból. Lilly ruhájának olyan volt a színe, mint a lány szemének. Monique
ruhája homokszínű volt, izgalmas ellentétet alkotva a hajával.
Naplementekor a kórház előtti réten gyülekeztek a vendégek, hogy részt vegyenek Moheb és
Roshana esketésén. A menyasszony szép, karcsú, húszéves lány volt. Vörös-aranyszín ruhát viselt.
Csuklóján és bokáján ékkövekkel kirakott karikák voltak. Arcát feltűnően kifestette. Nagyon bol-

60
dognak látszott. Moheb csíkos selyemköntöst és tetszetős turbánt viselt. Ő is csak úgy sugárzott a
boldogságtól és a megelégedettségtől.
A muzulmán pap rövid esketése után kitört a taps, pisztolylövések durrogtak, petárdák robban-
tak. Mindent a parancsnok tartott kézben. Pénzzel halmozták el a mátkapárt, majd megszólalt a
muzsika. Fuvolásokból, pánsíposokból és dobosokból állt az esküvői zenekar. A bőséges vacsora
után pedig megkezdődött a tánc. Hajnalig tartott az ünneplés. Peter és Lilly hagyományos dalokat
és táncokat tanult, Monique a parancsnokkal táncolt, Jan és Alain párosát pedig mindenki vidáman
megmosolyogta.
Amikor felkelt a nap, Peter és Lilly utolsó sétára indult a folyóparton.
– Nézzük meg még egyszer a tavat, amelyben egyszer megfürödtünk! – javasolta a férfi. A tó
partján bandukoltak, és megcsodálták a lépcsős vízesést. Peter átölelte Lillyt. Megcsókolták egy-
mást. A lány igyekezett gátat vetni szenvedélyének, ezért örült neki, amikor Peter kissé eltolta ma -
gától, és elmosolyodott.
– Ezt a csókot is szeretném megőrizni az emlékezetemben – mondta a férfi. – Ki tudja, hol le-
szünk egy hónap múlva? Még mielőtt elfelejteném: egyszerűen elragadó vagy ebben a ruhában.
Lilly csak nehezen tudott ilyen könnyed maradni.
– Nagyon jó hatással vagy rám… Kérlek, emlékeztess erre a pillanatra, amikor a visszaúton ko-
szosan, éhesen, rosszkedvűen, a félelemtől reszketve egy meredek hágón kell majd átlovagolnom!
Peter hátravetett fejjel, hangosan felnevetett.
– Azt hiszem, Lilly, te már semmitől sem félsz. Nagyon boldog vagyok, amiért Peshawarban úgy
döntöttem, hogy magammal hozlak.
A lány hirtelen reszketni kezdett. Peter szorosan átölelte. Lilly hallotta a férfi szívverését, és ha-
ján érezte ajkát.
– Valamennyien nagyon fogunk hiányozni egymásnak – suttogta az orvos. – Most pedig men-
jünk! Aludnunk kell, lesz még időnk arra, hogy elbúcsúzkodjunk.

Két nap múlva, éjszaka, egy másik parancsnok vezetése alatt álló mudzsahed csapattal elhagy -
ták Zarit. Lovakra, szamarakra és öszvérekre rámolták a csoport személyes holmijait, s még az első
hó leeste előtt távoztak a völgyből.
Errefelé már ősszel havazni kezd. A háromhetes utazás éppen annyi veszélyt rejtett magában,
mint idefelé. Éjszakánként lovagoltak, nappal aludtak. Kevés volt az élelem, a hideg ellen pokrócok-
ba tekerték magukat.
A második héten a csoport tagjai már alig-alig beszéltek egymással. Az utazás kiszívta az erejü-
ket, valamennyien gyomor- és bélbántalmakra panaszkodtak. Ennek ellenére lépést tartottak az af-
gán férfiakkal. Ezekkel a mudzsahedekkel is jól kijöttek. A felkelők időnként énekkel, birkózóver-
sennyel szórakoztatták őket, egyszer még súlyemelő viadalt is rendeztek.
Amikor végre először éjszakáztak biztonságos házban, és forró vízzel zuhanyozhattak, tiszta
matracon alhattak, meleg és ízletes ennivalót kaptak, úgy érezték, valóságos ünnepen vesznek
részt.
Az út vége felé, kevéssel a határ előtt, a parancsnok veszélyre gyanakodott. Megbeszélést tartott
Peterrel, s úgy döntöttek, hogy a két nő egy-egy kitűnő lovas mögé üljön fel. Így, védve, lélegzetelál -
lító sebességgel vágtattak le a hegyről, át a határon Pakisztánba. Senki sem árulta el később, mi -
lyen veszélytől menekültek meg. Valamennyien sikeresen átjutottak az ellenőrzéseken, beszálltak a
mentőautóba, és nagy megkönnyebbülésükre minden baj nélkül megérkeztek Peshawarba. Néhány
napot ugyanabban a szállodában töltöttek, mint Afganisztánba indulásuk előtt, hogy kipihenhes -
sék, s ha kell, kezeltethessék magukat. Mindenki nagyon ideges és türelmetlen volt. Egyesek már
alig várták, hogy újra nyugati körülmények között lehessenek, mások meg éppen ettől féltek.

Egy enyhe, szeptemberi estén szálltak le Párizsban. Köd lebegett a Szajna fölött, a nap vörös ko-
rongja éppen lebukott a dombok mögé.
Monique meghívta Lillyt, lakjon addig nála, Neuille-ben, amíg el nem dönti, hogy Párizsban ma-
rad, vagy sem. Két hetet csak lustálkodással töltöttek. Egyik nap elmentek a Louvre-ba, aztán a Tui-

61
 Katonaorvosok
leriák napsütötte kertjében sétálgattak, fagylaltot ettek, majd elsétáltak a Concorde térre. Csak ak-
kor mentek haza, amikor már fájt a lábuk.
Lilly egész idő alatt nagyon zárkózott volt. Monique úgy sejtette, Peter Morell lehet az oka, de
nem akarta faggatni barátnőjét. Most maga Lilly hozta szóba a dolgot.
– Mit csináljak, Monique? Elfogadjam Peter vacsorameghívását, mielőtt újra külföldre menne?
Őszintén szólva fel is hívhatnám, s megmondhatnám neki, hogy inkább a saját utamat járom.
– Persze. De éppen te mondtad, hogy Angliában nagyon nehéz munkahelyet találni…
– Tudom, mégis magamnak kell megoldanom ezt a gondot. – Lilly maga alá húzott lábbal ült a
nagy, kényelmes kanapén. – Sajnálom, Monique – mondta mosolyogva. – Biztosan unod már ezt a
témát. A múlt heti találkozónk mindenesetre nagyszerű volt. Csodálatos szakácsnő vagy! Mindenki
el volt ragadtatva kivételes főzési tudományodtól.
– Úgy tervezem, hogy évente egyszer vacsorát adok a csoportunk tagjai számára – árulta el bol-
dogan Monique a bók hatására. – Úgy érzem, mindenki szívesen van együtt a többiekkel.
– Eszedbe jut néha Andzsum parancsnok? – kérdezte Lilly, miután hosszas, beható pillantást ve-
tett Monique-ra. – Erős volt, megbízható…
– …és elbájoló – helyeselt Monique lelkesen.
– Így van – erősítette meg Lilly mosolyogva. – Vajon találkozunk-e valaha még vele?
Monique álmodozva a semmibe meredt.
– Ki tudja? Az élet útjai kifürkészhetetlenek…
– Igen, ez igaz – mondta Lilly. – Szerencsére barátaink most már dolgozni kezdenek, s te is be-
állsz a közeli amerikai kórházba. Szerintem ez nagyszerű.

Lilly este úgy döntött, mégis elmegy a Peterrel megbeszélt találkára. Legalább személyesen
mondhatja meg neki, hogy nem fogadja el az állást. Lehet, hogy utoljára találkoznak. A lány az
utóbbi napokban sokszor gondolt arra, hogy végleg külföldre megy.
Taxival ment a Vendôme térre. Szívesebben utazott volna földalattin, de az nem nagyon illett
volna a Ritz-beli vacsorához. Peter nagyon megörült, amikor felhívta, s közölte vele, hogy elfogadja
a meghívását.
– Akkor kicsit kirúgunk a hámból – mondta a férfi.
Lilly Monique-kal a Boulevard St. Germainen egyszerű, de különleges, leheletvékony, fehér se-
lyemruhát vásárolt. Az anyag a testére tapadt, s kiemelte kitűnő alakját. Nem volt egészen biztos
abban, ez-e a legmegfelelőbb öltözet erre az alkalomra…
Éppen kifizette a taxit, amikor Peter lépett oda hozzá. Ő is nagyon választékosan volt felöltözve.
A lánynak azonnal eloszlottak ruháját illető kételyei.
– Csodálatosan nézel ki, Lilly – üdvözölte a férfi, s puszit nyomott a lány arcára.
Az étteremben Peter a főpincér ajánlatait megfogadva választékos étrendet állított össze. Evés
közben alig beszéltek, élvezték a finomságokat. Lilly számára mindez újdonság volt. Szüleivel csak
egyszerűbb szállodákban fordult meg, a vele egyidősek pedig nem engedhettek meg maguknak ek-
kora fényűzést.
Vacsora után a kerthelyiségben pezsgőztek. Peter ezen az estén új oldaláról mutatkozott be: a
világfit ismerhette meg benne Lilly. Eleinte idegesítette, mostanra azonban újra nagyon jól érezte
magát a társaságában.
Peter ámulattal nézte a lányt. Nagyon szép volt.
– Megfontoltad az ajánlatomat? – kérdezte mosolyogva.
Lilly arcára kiült az elutasítás. Peter nagyon is jól ismerte ezt a kifejezést.
– Még nem döntöttem, Peter – felelte a lány zavartan, smaragd melltűjével játszadozva. – A jövő
héten Cornwallba utazom a szüleimhez. Ott majd még egyszer mindent végiggondolok. Azért ne
gondold kérlek, hogy nem vagyok hálás az ajánlatodért.
– Hol itt a gond? – érdeklődött csodálkozva a férfi. – Még bőven van időnk. Párizsban és London-
ban is vannak kapcsolataim, a segítségedre lehetek.
– Nem erről van szó Peter. Nem tudom, hogy valójában hol szeretnék dolgozni.
A férfi előrehajolt, és játékosan megérintette Lilly állát.

62
 – Van valami, amiről nem tudok? Mindig is keveset beszéltél a magánéletedről. Férjhez mégy?
Így döntöttél, ha már haza kellett jönnöd?
Lilly nem válaszolt azonnal. Néhányszor mélyet lélegzett, s ujjával a pezsgőspohár hosszú szárát
simogatta. Hogy mondja meg Peternek, mi is történt valójában? Hogyan magyarázza meg neki,
hogy feltételezése egyáltalán nem helytálló? Még mindig nem győzte le magában teljesen a gyenge-
séget. Továbbra is azon töprengett, mi baja lehet. Nagyon mélyen érintette az a régi megaláztatás.
– Igen, másfél évvel ezelőtt férjhez akartam menni – kezdte egészen halkan –, de faképnél hagy -
tak.
Még mielőtt Peter bármit válaszolhatott volna, az elejétől a végéig elmesélte neki a történetét.
Az első szavak átsegítették a bátortalanságon. Beszélt Raymondról, a rémálmokról, s lassan-lassan
egészen kibeszélte magából a bánatát.
– Azt hiszem, már mindenen túljutottam – mondta nyugodtan. – Már nem vagyok elkeseredett, s
a büszkeségemen esett csorbát is elfelejtettem. Zari nagyon jót tett nekem… – fűzte hozzá moso -
lyogva.
Peter hosszan nézte. Tekintete csodálatról és együttérzésről árulkodott.
– Ezt soha nem találtam volna ki – mondta végül. – Monique ugyan mesélt a rémálmaidról, s
egyet magam is megtapasztaltam, de én a megerőltető munka rovására írtam őket.
Mosolyogva a lányéra tette a kezét.
– Hát, Lilly, te mindig tudsz meglepetéssel szolgálni. Eddig még nem volt alkalmam arra, hogy
megmondjam neked, milyen csodálatosan helytálltál Zariban. Őszintén szólva, fogalmam sincs, ho-
gyan boldogultam volna nélküled. És erre most megtudom, mekkora terhet hordoztál magaddal! –
Szeretettel nézett a lányra. – Tényleg nagyon sajnálom. Úgy látszik, neked is, nekem is szertefoszlot-
tak az álmaink. Értem, miért akartál egyedül úrrá lenni a megrázkódtatáson. Független, erős, szé-
les látókörű nő vagy. Most már azt is tudom, s el is fogadom, hogy miért utasítod vissza a segítsége-
met. Tedd azt, amit helyesnek találsz!
Ettől kezdve újra jóbarátokként beszélgettek. Természetesen Zari is szóba került. Peter később
taxival hazavitte Lillyt. A lányt nagyon elszomorította a búcsú gondolata. A ház előtt a férfi az aj-
kához emelte a kezét. Ez a mozdulat és Morell tekintete már-már sok volt Lillynek.
– Mennem kell, Peter – mondta gyorsan, mert attól félt, nevetségessé teszi magát. – Köszönöm
szépen a csodálatos estét.
Nem tudta, hogy értse a férfi pillantását. Peter felegyenesedett.
– Ismered a párizsi klubom nevét… – mondta kimért hangon. – Kellemes pihenést kívánok. Min-
den jót, Lilly.
– Minden jót, Peter. – Még egyszer kezet fogtak. – Sok sikert kívánok az üzleti utadhoz.

Egy hét múlva Alain telefonált. Lilly megígérte neki, hogy együtt ebédelnek. A férfi elégedettnek
látszott. Aznap járt az ügyvédjénél.
– Beadtam a válókeresetet! Nagy nehezen Hélène is beleegyezett a válásba. Végre úgy élhetek,
ahogy mindig is szerettem volna.
– El sem tudom mondani, Alain, mennyire örülök – mondta Lilly őszintén. – Mostantól jóra for-
dul a sorod.
– Most már csak az kellene, hogy a világ legboldogabb férfijává tegyél… – mondta Alain gyengé-
den mosolyogva.
– Sajnálom, az nem megy… – mondta Lilly mély meggyőződéssel. – Elutazom, és elgondolkozom
az életemen.
– Peter iránti érzéseidről is gondolkodni fogsz? – érdeklődött Alain teljes nyugalommal. – Bo-
csáss meg, Lilly, de már régen mindent tudok. Egyértelmű volt, legalábbis nekem.
– Nem tagadhatom. Mégis azt remélem, hogy azért te meg én jó barátok maradunk. A csoport
tagjai közül senkit sem szeretnék szem elől téveszteni. Nagyon jó volt együtt dolgozni veletek!
Alain papírdarabkát húzott elő a zsebéből.
– Már majdnem elfelejtettem. Jan és Anna megkésett nászútra megy. Itt van az ideiglenes címük.
Jan nagyon fontosnak tartja, hogy kapcsolatban maradjunk. Azt hiszem, Anna nem volt hű hozzá, s
ez nagyon megrázta a fiút. Ennek ellenére meg akarják próbálni együtt.

63
 Katonaorvosok
Alain csókkal búcsúzott Lillytől.
– Örökké hálás leszek neked, Jannak és Monique-nak. – Megadta még az új címét, aztán integet -
ve távozott.
Lilly boldog volt. Legalább egy ember van a világon, aki tudja, hogy ő mit érez Peter iránt, s rá-
adásul ki is mondta. Ez talán még fontos lehet.
A következő héten a szüleihez utazott a Cornwall grófságbeli Looe-ba. Látogatása nagy izgal-
mat okozott, néhány nap múlva azonban már hosszú sétákra indulhatott a kikötőben és a tenger-
parton. Szülei motorcsónakjával bejárta a West Looe folyót. Azt tette, amihez kedve volt. Még édes-
anyjával is sikerült elbeszélgetnie meghiúsult házasságáról. Szülei örömmel állapították meg, hogy
lányuk újra magára talált, túl van a válságon. Édesanyja ugyan úgy látta, hogy Lilly gyakran eláb -
rándozik, de nem szólt semmit.
Az elutazása előtti napon boldogságtól áradó levelet kapott Monique-tól. „Valószínűleg nem fog
meglepni a dolog – írta –, de Andzsum hivatalos ügyben Párizsba jön. Találkozni szeretne velem,
hogy valami olyasmit mondjon, amiről sejtelmem sem lehet…”
A vonaton is Monique-ra és Andzsumra gondolt. Megérdemlik, hogy boldogok legyenek. Eszébe
jutottak édesapja szavai:
– Nem az a fontos, mit csinálsz a jövőben, csak az, hogy boldog légy. Ha nőgyógyász szeretnél
lenni, akkor legyél az. Biztos vagyok benne, hogy visszavesznek a régi kórházadba.
Állást ugyan ajánlottak neki, de csak helyettesítést, amíg a segédorvos felgyógyul. Lehet, hogy
egy hónapra, lehet, hogy háromra. Lilly elfogadta az ajánlatot, s ütött-kopott, ám gyalázatosan
drága szobát bérelt a kórház közelében.
Egy hónapig rettenetesen boldogtalan volt. Nedves és hideg, jellegzetesen angol ősz volt. Alig is-
mert valakit a kórházban, és nemigen járt el sehova. A hosszú munkanapok után amúgy is mindig
olyan fáradt volt, hogy majdnem összeesett. Csak az Afganisztánból magával hozott és most szegé -
nyes szobáját díszítő faliszőnyeg vidámította fel kissé.
Amire november lett, elhatározta, hogy elfogadja azt az ausztráliai állást, amelyet Peter aján-
lott neki. Decemberig kellett megadnia a végleges választ. Meg volt győződve arról, hogy ott meg-
szerezheti azt a tudást, amely ahhoz kell, hogy külföldön dolgozhassék.
Egyik délután, amikor már sötétedett, s az első hó is leesett, rendkívül fáradtan távozott a nő -
gyógyászatról. Éjszaka ügyeletes volt, s még a nappali szolgálat sem ért véget. Hirtelen a nevét hal -
lotta.
– Holden doktornő, jöjjön kérem a betegfelvételre. Azonnal szükség van önre.
Az első felvonóval lement az irodába, s majdnem elájult a meglepetéstől. Peter állt sugárzó mo -
sollyal előtte. Napbarnítottan és vonzóbban, mint valaha. A lány egyszerűen képtelen volt megszó-
lalni. Kissé megszédült, a férfinak kellett megtartania. Nyilván ő győzte meg a nővért, hogy azonnal
hívja le a doktornőt.
– Lilly, én vagyok a sürgős eset. Feltétlenül beszélnem kell veled. Ugye, itt laksz mindjárt a sar-
kon?
Lilly semmit sem értett.
– Mi történt? – kérdezte aggódva. – Meséld el a tüneteket!
– Megrendeltem a taxit – mondta a betegfelvételen dolgozó nővér mosolyogva Peternek.
Lilly hol az egyikre, hol a másikra nézett, s hirtelen mindent megértett.
– Peter Morell, ne idétlenkedj! – kiáltotta bosszúsan. – Csak tíz perc múlva végzek. Miért szóra-
kozol velem?
A férfi a várakozó taxihoz vezette.
– Egyáltalán nem szórakozom…
Ellentmondást nem tűrő hangon bemondta a lány címét, s kicsit később már ott is voltak a ko-
pottas szobában.
– Szörnyű ez a hely, de csak átmenetileg lakom itt – magyarázkodott Lilly. Bizonytalan volt.
Hosszú időbe telt, amíg sikerült nem gondolnia Peterre. Erre most itt van, s arra kéri, hogy üljön le.
Ő maga már levette kabátját és zakóját, s éppen teát főz, itt, nála.
– Peter, mit jelentsen ez? – kérdezte zavartan.
A férfi Lilly fotelja mellé térdelt.

64
 – Amikor visszajöttem Svédországból, ráébredtem, hogy nem akarok így tovább élni. Meg kellett
találnom téged. Felhívtam édesapádat, tőle tudom, hol dolgozol. Éppen csak beugrottam a szállo -
dába, aztán egyenesen idejöttem hozzád.
Felforrt a víz, Peter kitöltötte a teát.
– Tudom, hogy kockázatot vállalok, de nem érdekel. Előbb idd meg a teát – javasolta. – Nagyon
kimerültnek látszol.
A lány remegő kézzel tartotta a csészéjét. Peter közelsége teljesen megzavarta. Össze kellett
szednie magát.
– Nagyon örülök, hogy láthatlak, Peter – mondta, s gyorsan megdörzsölte könnybe lábadó sze-
mét. – Úgy értem, az egész csoport nagyon hiányzik, amióta Londonban vagyok. – Letette a csészét.
Peter nagyon szerette volna átölelni a lányt, de még várt. Valahogy úgy érezte magát, mint az a
férfi, aki leugrik az Eiffel-toronyból, s közben abban bízik, hogy életben marad. – Lilly, nagyon sze-
retlek. Hónapok óta biztos vagyok ebben. Szeretlek és tisztellek… – Megfogta és megcsókolta a ke -
zét. – Sajnálom, hogy megijesztettelek, de a poklok poklát éltem át, és semmi másra nem tudok már
gondolni. Csak a válaszod számít.
Lilly nem kapott levegőt, úgy érezte, elállt a szívverése.
– A válaszom…? – suttogta.
A férfi felhúzta a fotelból a lányt, és átölelte.
– Lilly, hozzám jössz feleségül? – kérdezte.
Szavai mintha bearanyozták volna a világot. A lány tétovázás nélkül válaszolt.
– Igen, Peter ó, igen.
– Biztosan nagyon erőszakos embernek tartasz – mondta Peter –, mert sok mindent magától ér -
tetődőnek tartok.
– Igen, de azt hiszem, már nem zavar – felelte nevetve a lány.
A férfi körülnézett a szobában.
– Gyere, menjünk el innen azonnal!
Lilly félóra alatt kifizette a szobát, összecsomagolta a holmiját, és felmondta az állását a kór -
házban. Peter magával vitte szállodabeli fényűző lakosztályába. A lány felhívta a szüleit, s beszá-
molt nekik a csodálatos hírről. Megígérte, hogy mielőtt Párizsba utaznának, még ellátogatnak
Cornwallba.
Peter vacsorát és három tucat rózsát rendelt a szobájukba. Lilly le volt nyűgözve. Étkezés után
szorosan összebújva ültek, és mindenféléről beszélgettek.
– Ugye, az még csak futó kaland volt a számodra, amikor ott a barlangban szeretkeztünk…? –
kérdezte a lány.
– Őszintén szólva, egy ideig annak gondoltam, de napról napra fontosabb lettél nekem. Eleinte
nem tudtam hová tenni a dolgot, ezért vonultam vissza. Te is így voltál?
– Visszaadtad az önbecsülésemet, s lassanként beléd szerettem. De az is megtörtént, hogy éppen
emiatt estem kétségbe…
Peter még szorosabban átölelte.
– Amikor túl voltam a maláriarohamon, rádöbbentem, hogy mit jelentesz nekem. De nem mond -
hattam meg, mert még nagyon keveset tudtam rólad, az életedben szerepet játszó többi férfiról, ar-
ról, hogy mit jelent neked Alain…
– Tévedésben voltál, Peter – mondta a lány.
A férfi újra megcsókolta, mintha az elvesztegetett időt akarná behozni.
– Halálosan boldogtalan voltam Svédországban. Biztosan tudtam, hogy te vagy nekem az igazi,
de nem…
– Én is ugyanígy éreztem, drágám. Ausztráliába akartam menni, hogy elfelejtselek… Hát tudod,
lehet, hogy nem is volt annyira haszontalan az a maláriaroham, mert…
– …általa kerültünk tisztába az érzéseinkkel.
Lilly gyengéden megsimogatta a kis sebet a férfi homlokán.
– Nagyon boldog vagyok, hogy visszajöttél hozzám.
Peter hirtelen felugrott.
– Hoztam neked egy apró ajándékot…

65
 Katonaorvosok
Amikor visszajött, leült a lány mellé, és egy kis csomagot nyújtott át neki. Lilly csodálkozva nyi -
totta ki. Az arany nyaklánc foglalatában lepréselt, afganisztáni levendula volt.
A lány feltörő örömkönnyeivel küzdött.
– Ezt onnan hoztad, a hegyi mezőről?
A férfi Lilly nyakába akasztotta a láncot.
– Aznap majdnem megint szeretkeztünk… Kiszedtem a hajadból a virágot, s a naplómban lepré -
seltem. Párizsban aztán elvittem egy ékszerészhez, íme, az eredmény. Láthatod, mennyire kíván-
tam, hogy egymásra találjunk.
Peter csodálattal nézett a lányra.
– Viseld a szíved fölött, amíg nem vesszük meg a jegygyűrűket.
Lilly lenyűgözve fogta kézbe az apró ékszert. Végtelenül sokat jelentett a számára. Csak úgy su-
gárzott a boldogságtól. Öröme Petert is elnémította. Átölelték egymást. Úgy érezték, megállt az idő.
Lilly nem akarta, hogy akár egyetlen titka is maradjon a férfi előtt.
– Kedvesem, valamit el kell mesélnem, nehogy később zavart okozzon közöttünk… – Peter ag-
gódva várta, mit kell hallania. Lilly gyorsan beszámolt neki Moheb műtétjéről.
Amikor a férfi hangosan felnevetett, nagyon megkönnyebbült.
– Ó, Lilly, már azt hittem, valami szörnyűséget akarsz mesélni! – Az ablakhoz mentek, s lenéztek
London fényeire.
– Kedvesem, a világ nem áll meg. Ez már a múlté. Sokat gondolkodtam rajta, de aztán úgy dön -
töttem, nem feszegetem a dolgot. Csak a jövőre szabad gondolnunk. Lehet, hogy visszamegyünk Af-
ganisztánba. Minden megtörténhet. Majd a nászút után döntünk. Miénk a világ! És pillanatnyilag a
szívünket kell sürgős ellátásban részesítenünk. – Tenyerébe fogta a lány arcát. – Egyetértesz?
Lilly rámosolygott. Kifejező, zöld szeme huncutul megvillant.
– De természetesen majd csak azután…
Peter átölelte, és átengedték magukat annak a varázsnak, amelyet mindketten sokáig kerestek,
s most végre megtaláltak, s amelyet emberemlékezet óta úgy neveznek: igaz szerelem.

66