1.

FEJEZET

Tudhattam volna! - gondolta Poppy Taylor, és ha nem nyűgözi le annyira a ház gyönyörű homlokzata,
valószínűleg jobban hallgatott volna arra a bizonyos belső hangra.
De amikor olyan csodálatos látvány tárult a szeme elé! A reggeli nap aranyló fénybe vonta a krémszínűre
festett téglafalat, sugarai visszatükröződtek a lenyűgöző arányossággal megtervezett osztóléces ablakokon.
A lány kényelmesen lépkedett felfelé a bejárathoz vezető lépcsőn. Az ajtó résnyire nyitva állt. Poppy rö-
viden megnyomta a csengőt, és hallotta, hogy az valahol távol megszólalt. Azután fojtott kuncogás ütötte
meg a fülét.
– Hahó! Van ott valaki? - kiáltott be az ajtórésen.
A kuncogás erre még hangosabbá vált.
Tudhattam volna!
A testvéreivel eltöltött jó néhány év után gyanakvóbbnak kellett volna lennie, de nem volt az. Óvatosan
kitárta az ajtót, és átlépte a küszöböt - pontosan abban a pillanatban, amikor a zacskó liszt már fejmagasság-
ban járt. Óriási visongást, majd hangos trappolást hallott, amint a gézengúzok megpróbáltak eliszkolni tettük
színhelyéről. És akkor egyszeriben minden világossá vált előtte.
Lerúgta a cipőjét, és fölrohant a lépcsőn a rosszcsontok után. Jobbra tőle hangosan becsapódott egy ajtó.
Poppy lenyomta a kilincset, és még látta, ahogy a két gyerek éppen elrejtőzik egy szekrényben.
– Jó reggel, fiúk! - kiáltotta, és előhúzta őket a búvóhelyükről.
Elég volt egy pillantást vetni rájuk, hogy nyilvánvalóvá váljon, ikrekkel van dolga. Karjuk, lábuk cingár,
és a sötétszőke göndör bozont alatt megbúvó arcocskák minden bizonnyal angyali ártatlanságot sugároznak
alvás közben. Pillanatnyilag azonban még a jól sikerült tréfa feletti öröm pírja ragyogott rajtuk, és a két mo-
gyoróbarna szempár is huncutul csillogott.
Poppy karba tette a kezét, és várakozón pillantott a két komisz kölyökre. Úgy tűnt, lassan felfogták tettük
szörnyűségét, és megszeppenve néztek az előttük álló, liszttel borított alakra.
– Nos? - kérdezte a lány.
– Sajnáljuk - felelték egyszerre a fiúk.
– De még hogy fogjátok sajnálni! Hogy hívnak benneteket?
– Engem George-nak…
Poppy a másik kisfiúhoz fordult.
– És te vagy…
– William.
– Több is van még belőletek?
A gyerekek tagadóan megrázták a fejüket.
– Szóval, George és William, azt hiszem, vár rátok egy kis házimunka.
A fiúk értetlenül néztek rá.
– Össze kell takarítanotok odalent.
Az ikrek elhúzták a szájukat.
– Gyerünk, munkára! Söpörjétek fel a lisztet, azután mossátok fel a padlót!
Poppy galléron ragadta a rosszcsontokat, és levonszolta őket a lépcsőn. Segített nekik kiválasztani a meg-
felelő munkaeszközt, majd felkereste a vendégeknek fenntartott mellékhelyiséget, hogy valamelyest rendbe
hozza magát.
Bosszúsan lesöpörte a lisztet a válláról, azután a mosdókagyló fölé hajolva kirázta a haját. Nem sok lát-
szik a sötétszőke színéből, gondolta, miután belenézett a tükörbe. És a ruhája sem mondható makulátlannak.
Nehéz lesz így jó benyomást kelteni, de nem is fog erőlködni. Keressen ez az ember másik pesztonkát a
komisz kölykei mellé!
Határozott mozdulattal kilépett a fürdőszobából.
– Folytassátok csak szépen! - mordult dühösen a szorgoskodó ikrekre. – Hol van az apukátok?
1
 A két kópé aggodalmasan pillantott rá, és Poppy észrevette, hogy a haragja kezd elpárologni.
– A könyvtárban - felelte az egyikük, és az ajtóra mutatott. – De ugye nem fogod neki elmondani, mi tör-
tént?
– Azt hiszem, arra semmi szükség. Nem gondolod? - válaszolta szárazon a lány, és a ruhájára mutatott.
Majd határozottan bekopogott a nagy mahagóni ajtón, és rövid várakozás után belépett.
A szobában tartózkodó férfi felemelte a kezét, jelezve, hogy még egy perc türelmét kéri.
– Nem, Mike, az nem elég. Jobbnak kell lennie - mondta a férfi a telefonba.
Hatalmas bőrfotelban ült, Poppy-nak háttal, és a lábát feltette az óriási mahagóni íróasztalra. Éppen egy
üzleti megbeszélést bonyolított le.
A lány, miközben ott álldogált, megpróbálta elképzelni az ikrek apját. Mert, hogy ő az apjuk, afelől a rö-
vid göndör haja nem hagyott kétséget.
Ültében is magasnak látszik, és nem lehet idősebb harmincöt évesnél. Hangja öntudatosan és határozottan
cseng, mint az olyan férfié, aki tudja, mit akar, és azt rendszerint meg is kapja. A haja sűrű és puha, és
egyetlen ősz szál sem látszik benne.
Egyelőre.
Vajon milyen színű lehet a szeme? - töprengett Poppy, majd végül a türelmetlenül hangból ítélve a jeges
kék mellett döntött. A szája pedig minden bizonnyal határozott ívű. Nem sokat nevetgélhet, jóllehet van hu-
mora, gondolta a lány, de nyomban meg is lepődött ezen a feltevésén. Ezt meg honnan veszi? A telefonbe-
szélgetés
Ugyanis, amelynek akarva-akaratlanul fültanúja volt, kimondottan tárgyilagos stílusban zajlott. Talán a
The Ladyben megjelent hirdetés miatt gondolta ezt, amelyre az egyik öccse tegnap hívta fel a figyelmét.
– Mary Poppins kerestetik! - olvasta fel Tom hangosan a hirdetés szövegét. – Alapjában véve jó gyerekek
vagyunk, csak erős kézre és szeretetteljes gondoskodásra van szükségünk.
– Rám is rám férne egy kis szeretetteljes gondoskodás - vélekedett Peter.
– Inkább egy erős kéz - jegyezte meg az apjuk anélkül, hogy felnézett volna az újságjából.
– Hiszen ez egész érdekesen hangzik - vélekedett Poppy. – És nálatok biztosan nem lehetnek rosszabbak.
Saját lakás, autó, kitűnő fizetési feltételek. És ha jobban főz, mint az apukánk, mindannyian nagyon hálásak
leszünk! - Poppy az ölébe ejtette az újságot. – Vajon hol lehet ez?
– Sokkal fontosabb annál, hogy ki az - válaszolta az apja. – Ez a hirdetés egy özvegy vagy elvált férfira
vall…
– Ujjé, egy kis szerelmi kaland a nővérkénknek!
– Te szégyentelen…
– Thomas! Elég legyen! És vedd le a lábad az asztalról! - Audrey Taylor már segített is neki, és a szék két
első lába hangosan koppant a földön. – Mit írnak még?
– Egy nordwichi körzetszámú telefonszámon kívül semmi egyebet. Egész jó kis állás lenne.
Poppy legutóbbi munkaadója családostul külföldre költözött. A lány a karácsonyt már a szülői házban
töltötte. Most időszerűvé vált, hogy új munkalehetőség után nézzen.
– Egy telefonhívás még nem árthat - rántotta meg a vállát, és kezében az újsággal átment az irodába.
A megadott számon senki sem jelentkezett. Már éppen le akarta tenni, amikor a vonal másik végén elő-
ször kattanás, majd egy hangos gyerekhang hallatszott:
– Megvan!
Poppy ijedten becsukta a szemét, és a másik füléhez tette a kagylót.
– Halló, beszélhetnék…
– Egy pillanat, apa mindjárt jön. Egy nő az.
– Rendben. Menjetek lefeküdni! Tessék!
A hang mélyen és rekedtesen csengett, kimondottan érzéki volt, és kissé ideges.
– Mary Poppins vagyok. Ha jól tudom, van egy kis gondja.
Fojtott hang volt a válasz, ami ugyanúgy lehetett nevetés, mint sóhajtás.

2
– Jól tudja - ismerte el a férfi. – De most nem alkalmas az időpont hosszas társalgásra. Mikor kezdene?
– Azonnal.
– Rendben van. El tudna jönni holnap reggel egy bemutatkozó beszélgetésre? Mondjuk kilenc órára?
És Poppy most itt állt, azon töprengve, honnan vette, hogy ennek a férfinak van humora. Lehet, hogy a
titkárnője adta fel a hirdetést.
Alaposan szemügyre vette a sötétbarna zakóba bújtatott széles vállakat. A ruhadarab drága anyagból ké-
szülhetett, és tökéletesen állt rajta. Mindazonáltal kissé túlzásnak tűnt a zakó így szombat reggel otthon, fő-
leg, ha két nyolcéves fiúval kell foglalkoznia.
Poppy körbejáratta tekintetét a szobán. Az otthon sok mindent elárul a gazdájáról.
Ő maga például nagyon nehezen válik meg tárgyaktól, és szenvedélyesen szeret ócskapiacokon bók-
lászni. Amit ez a férfi a telefonnál valószínűleg még életében nem tett, elnézve az elegánsan berendezett he-
lyiséget.
A falak mentén egymást érték a mahagóni könyvespolcok. Csak a kandalló kiszögellését hagyták ki,
melynek párkányát márványlap borította. Előtte kovácsoltvas védőrács állt. A párkány fölött régi olajfest-
mény lógott, amely egy elvirágzott rózsákkal teli edényt ábrázolt. Közvetlenül a kandalló kiszögellése mel-
lett nagy, kényelmesnek látszó kanapé állt. Nyilvánvalóan kedvelt hely lehetett, mert az egyik végében újsá-
gok, a másikban több gyűrött kispárna hevert.
Poppy kíváncsi pillantást vetett a könyvekre. Felfedezett egy lakóhelyéről készült képes albumot, levette,
és belelapozott.
– Ne most, fiúk - motyogta a férfi, miközben újabb számot tárcsázott. – Mindjárt végzek.
Fiúk? Poppy megköszörülte a torkát, és hangosan becsukta a könyvet. A férfi azonnal megfordult, és rá-
szegezte nyugodt tekintetét. Mogyoróbarna, nem kék, villant át a lány agyán a gondolat, amikor megpillan-
totta a szemét.
– Te jó ég, mi történt magával? - kérdezte az apa, miután egy pillanatig hitetlenkedve méregette a lányt.
– Sütöttem - hangzott a gúnyos válasz. – Azt hiszem, már várt engem. Én…
– Mary Poppins, tudom. Megismertem a hangját… Késett.
Poppy felhúzta a szemöldökét.
– Tulajdonképpen még korábban is érkeztem. Talán nem kellett volna, mert ha elkések, lehet, hogy meg-
akadályozhatta volna a történteket.
– Miért, mi történt? - puhatolózott a férfi. – Vagy jobb, ha nem tudom meg?
– Maga szerint?
– Megismerkedett az ikrekkel. - A férfi elgyötörten végigsimította az arcát. – Sajnálom…
– Én is. Csak azt akartam közölni, hogy a fiai odalent éppen takarítanak. Én pedig már itt sem vagyok. A
viszontlátásra!
Poppy az ajtó felé fordult, ám a férfi hirtelen eléje ugrott, és elállta az útját.
– Várjon… kérem. Igazán sajnálom, hogy ilyen szerencsétlenül alakult az első találkozás…
– Szerencsétlenül? - A lány majdnem hangosan felkacagott. – Vessen már rám egy pillantást! - Poppy köz-
ben sóhajtva felnézett a férfira, és nyelt egyet. Mekkora ez az ember! – Mr…?
– Carmichael.
– Mr. Carmichael, miközben maga a könyvtárában ücsörög, a gyerekei őrült játékokat találnak ki. Veszé-
lyes helyzetbe is kerülhetnek.
A férfi arcizma megrándult.
– Itt vagyok a közelükben.
– Ez igaz. De nem látja, mit csinálnak. Egyetlen pillanatra sem veheti le róluk a szemét…
– Hogy merészel idejönni, és kioktatni engem, miközben egyáltalán nem ismeri a helyzetünket? - emelte
fel a férfi a hangját.
Poppy azonban nem hagyta magát.
– Ne kiabáljon velem azért, mert rossz a lelkiismerete! - válaszolta magából kikelve. – És azért merészelek

3
így beszélni magával, mert mit sem sejtve átléptem a maga küszöbét, és a fiai egy zacskó lisztet pottyantot-
tak a fejemre. Anélkül, hogy magának erről a leghalványabb sejtelme lett volna! Ki tudja, mi mindent eszel-
nek ki, ha…
– Az ördögbe is, semmi szükségem arra, hogy egy ilyen kislány tanácsokat osztogasson nekem, hogyan ne-
veljem a gyerekeimet - jelentette ki a férfi bosszúsan. – Nem játszópajtást keresek a fiaim mellé, hanem ne-
velőnőt.
Poppy villámló tekintettel nézett az apára, és mély levegőt vett, hogy megnyugodjon.
– Sok szerencsét kívánok a további kereséshez, Mr. Carmichael - közölte a tőle telhető legnagyobb méltó-
sággal. – Annak a nőnek, aki elbír a maga gyerekeivel, nagyon különlegesnek kell lennie. És ha most meg-
bocsát…
Azzal a kilincsen nyugvó kézre pillantott. A férfi azonnal kinyitotta az ajtót.
Poppy kihúzta magát teljes százhetven centis magasságában, hűvösen biccentett, és kilépett az előtérbe,
ahol a fiúk szorgalmasan takarítottak.
– Bocsánat, apa - motyogták bűntudatosan.
– Később még beszélünk. Mars fel a szobátokba! - parancsolta nyersen az apjuk.
A két gyerek felsurrant a lépcsőn, félúton azonban megálltak, és gyorsan kiöltötték a nyelvüket. A férfi
halkan szitkozódott, és utánuk akart szaladni, de Poppy a karjánál fogva visszatartotta. Ő rögtön megértette,
hogy ezt a dacos, néma választ a félelem szülte.
– Hagyja őket! Csak azt akarják, hogy figyeljenek rájuk. És most a szidás a legutolsó, ami hiányzik nekik.
Várjon, amíg megnyugszanak, és akkor beszélgessen el velük!
Poppy érezte, hogy a férfi vívódik, de végül megadta magát.
– Annyira sajnálom. Természetesen igaza van. - Az apa hangosan felsóhajtott. – Bocsásson meg… de nem
kezdhetnénk az egészet elölről?
A férfi tétován elmosolyodott, és Poppy érezte, hogy ez a mosoly nem hagyja hidegen.
– Jó ötlet.
Az aranybarna szempár tiszteletet sugárzott, amikor a férfi kezet nyújtott Poppy-nak.
– James Carmichael.
– Poppy Taylor. - A keze meleg volt, és erős. Ám amikor a lány érezte, hogy ez a melegség felkúszik az ar-
cába, elkapta a kezét, és a zsebébe süllyesztette.
– Megmenti az életemet, Poppy Taylor? - kérdezte az apa csak úgy mellékesen, de hangjában leheletnyi
kétségbeesés érződött.
Poppy majdnem felnevetett. Itt áll előtte ez az erős, sikeres férfi, és a nyolcéves fiai képesek felőrölni az
idegeit.
– Hát ilyen kétségbeejtő a helyzet?
– Mondhatni igen. De miért nem beszélgetünk inkább egy csésze kávé mellett?
A lány követte őt a ház hátsó részében található nagy, régimódi konyhába, és megpillantva az ott ural-
kodó káoszt, ijedtében becsukta a szemét.
– Bocsássa meg ezt a kis rendetlenséget, de a takarítónőm már egy hete beteg.
Poppy hunyorított egyet. Kis rendetlenség? Úgy látszik, ennek a férfinak a legkisebb házimunka is meg-
haladja az erejét. Leendő munkaadója elrakott egy ölnyi ruhát az egyik székről, és a széket a lány alá tolta.
– Üljön le! Készítek egy kávét.
– Elmosogassak néhány bögrét? - ajánlkozott Poppy, és a férfi olyan készségesen engedte oda a mosogató-
hoz, hogy a lánynak megint nevetnie kellett.
James fogta a törlőrongyot, és újra bebizonyosodni látszott, amit Poppy már többször átélt, hogy a közö-
sen végzett házimunka oldhatja a feszültséget.
– Nagyon sajnálom, amit a fiúk tettek - mondta a férfi egy pillanatnyi gondolkodás után, és érezhető volt,
hogy ezt kétségbeesett őszinteséggel mondja. – Nagyon hozzáértően viselkedett.
– Három öcsém van.

4
– Aha. - A férfi nem mondott többet, de nem is volt rá szükség. Egymásra nevettek.
– Miért adott föl hirdetést? - kérdezte a lány.
A férfi arcáról lehervadt a mosoly.
– Özvegy vagyok. A feleségem öt évvel ezelőtt meghalt. Az ikrek akkor háromévesek voltak. A házvezető-
nőm unokahúga mellettük volt, míg iskolába nem kezdtek járni. Azóta több segítségem volt, de egyik sem
vált be. A legutóbbi… - A férfi összeszorította az ajkát. – Mondjuk úgy, hirtelen megvált tőlünk.
– -Ó!
– Igen. A nyári szünet közepén. Sikerült meggyőznöm az iskolaigazgatót, hogy szeptembertől felvegye az
ikreket a kollégiumba, de nem tudták megszokni. Múlt héten az igazgató felhívott, és megkért, hogy hozzam
haza őket.
– Annyira boldogtalanok voltak ott?
– Annyira nem, mint az igazgató. Szereztek egy doboz fehér festéket, és valami bosszantó dolgot írtak a
krikett-csarnok tetejére.
Poppy elfojtott egy mosolyt.
– Tulajdonképpen nem is lett volna olyan borzasztó a dolog, ha helyesen írták volna le a szót - mondta
James.
A lány nem bírta tovább, és halkan kuncogni kezdett, mire a férfi is elmosolyodott.
– Hát igen, de múlt héten ez egyáltalán nem volt olyan vicces. Karácsonykor ugyanis a házvezetőnőm úgy
döntött, hogy nyugdíjba megy. Mégpedig azonnali hatállyal. Ezután már csak a szigorú Mrs. Crippsre szá-
míthattam. Kentbe kellett utaznom, hogy hazahozzam a fiúkat, és a lehető leghamarabb találjak nekik egy
másik iskolát. Ezzel egyidejűleg természetesen intéznem kellett az üzleti ügyeimet és az itthoni teendőimet
is. Ekkor azonban Mrs. Cripps úgy találta, hogy ez neki már sok, és beteget jelentett. - James megvonta a
vállát. – Nos, most már bizonyára érti, miért van szükségem pesztonkára.
Poppy megcsóválta a fejét.
– Magának nem pesztonkára van szüksége, Mr. Carmichael, hanem csodára.
– Szívesen megrendelném, csak elvesztettem a telefonszámot. - James a lányra nézett, és Poppy teljesen el-
érzékenyült vigasztalan pillantásától. – Sajnálom, hogy a fiúk elvették a kedvét ettől az állástól. Annyira re-
méltem, hogy a történtek ellenére… - Sóhajtva letette a bögrét, és letekerte a vízben oldódó kávé üvegének
tetejét. – Nem ismer valakit, aki tökéletes szent, és elég őrült ahhoz, hogy a gondunkat viselje?
– De igen. Magamat - felelte a lány határozottan.
A férfi újra rápillantott.
– Komolyan mondja?
Poppy visszafogottan mosolygott. James szótlanul nézte öt egy pillanatig, azután remény csillant a sze-
mében. Kicsit elmosolyodott, és máris évekkel fiatalabbnak látszott.
– Mikor tudna kezdeni?
Poppy elveszett. A férfi reményteljes pillantása megsemmisítő hatást gyakorolt rá, mosolyától hevesen
kalapálni kezdett a szíve. Érezte, amint ujja vége bizseregni kezd a kísértéstől, hogy megérintse ezt a határo-
zott, férfias állat. Korábbi elhatározása, miszerint nem dolgozik ennek az embernek, semmivé vált. Szinte
maga is meglepődött, amint meghallotta a saját hangját:
– Ez aztán rövid bemutatkozó beszélgetés volt, nemde?
James ismét rámosolygott, és ezzel végleg lefegyverezte a lányt.
– Igazi bemutatkozó beszélgetést akar? Rendben. Szóval, miért gondolja úgy, Miss Taylor, hogy eléggé fel-
készült ahhoz, hogy a fiaim gondját viselje?
Poppy halványan elmosolyodott, megtörölte a kezét, és leült az asztalhoz, mert a lábai olyan furcsán el-
gyengültek. Istenem, mibe keveredtem? - gondolta rémülten.
James letett elé egy kávéval teli bögrét, lovagló ülésben leült az egyik székre, és karját a támlára helyezte.
Levetette a zakóját, és felhajtotta az ingujját. Poppy egyszeriben azon kapta magát, hogy lenyűgözve szem-
léli a férfi alkarján göndörödő szőrszálakat.

5
– Nos? Elmondaná, milyen iskolákat végzett?
– Ó… igen. Nos… diplomás óvónő vagyok, és hat évig dolgoztam pesztonkaként. Az elmúlt két és fél év-
ben ugyanannál a családnál. Azonkívül segítettem az édesanyámnak a három öcsém nevelésében. Egyszóval
jól tudom, mi zajlik egy gyerekfejben.
– Hála istennek. Legalább az egyikünk értsen hozzá. Tud főzni?
Poppy visszafogottan elmosolyodott.
– Valószínűleg jobban, mint maga, ha jól vettem ki a hirdetéséből. Ha szabad tudnom, még milyen háziazs-
szonyi feladatot szándékozik rám bízni?
– Nem sokat. Mrs. Cripps hetente öt alkalommal jön hozzánk, és elvégzi az alapvető házimunkát. Magának
tulajdonképpen csak főzni kellene. Jómagam gyakran vagyok távol, a fiúk pedig az iskolában esznek. Szóval
ez sem lenne túlzottan megterhelő.
A lány futó pillantást vetett a konyhában uralkodó állapotokra.
– Valóban?
– Maga szerint ez olyan borzasztó? - A férfi gyámoltalanul megvonta a vállát. – Szerintem azért nem re-
ménytelen a helyzet.
Poppy nyugodtan állta a férfi pillantását.
– Szerintem sem - felelte szárazon. – Rendben. Mikor kezdhetek?
– Nem érdekli a fizetése, meg, hogy hol fog lakni?
A lány felvonta a szemöldökét.
– Szándékában áll becsapni engem?
James bosszúsan fújt egyet.
– Nekem? - Gúnyos mosoly jelent meg a szája szögletében. – Nem, Mary Poppins, egyáltalán nem áll szán-
dékomban. Túlságosan hálás vagyok magának, hogy hajlandó a gondunkat viselni. És akkor kezdhet, amikor
akar. Már csak egy aláírásra van szükségem a bank számára, hogy hozzáférhessen a folyószámlánkhoz. De
kap egy bankkártyát is. Nagyon sokat segítene, ha az első napokban ezt használná.
– Maga nagyon könnyelmű.
Találkozott a tekintetük.
– Felnőtt férfi vagyok, Miss Taylor. És ha valaki a szemembe mondja, hogy mi a kötelességem, az máris
elnyeri a bizalmamat.
Poppy elpirult.
– Nem kellett volna.
– Semmi baj. Tökéletesen igaza volt. - A férfi felállt, és az ajtóra mutatott. – Jöjjön, megmutatom a lakását!
Felmentek a lépcsőn a konyha fölött elhelyezkedő lakásba. Középen jókora nappali, mely a hálószobához
hasonlóan nemrég lett felújítva. A finom virágmintás tapéta és a pasztellszínű bútorok otthonossá tették a
helyiséget. A kis fürdőszoba ragyogott a tisztaságtól, s a lakásnak ráadásul saját konyhája is volt.
Itt biztosan otthonosan érzem majd magam, gondolta Poppy boldogan. Képzeletben már látta is magát a
jól végzett munka után az ablak melletti fotelban kucorogni, egyik kezében egy szerelmes regénnyel, a má-
sikban egy bögre kakaóval. Időnként James is ott ülne vele szemben, ha sakkozni szottyanna kedvük.
– Elragadó! - Mosolyogva megfordult, de hirtelen megtorpant.
A férfi közvetlenül mögötte állt, és szinte teljesen betöltötte hatalmas alakjával a kis előteret. Poppy hát-
rahőkölt, és közben megbotlott. James azonnal megfogta a vállát, nehogy elessen. És mielőtt meggondolta
volna, mit is tesz, a lány a férfi izmos mellkasára tette a kezét. A vékony selyemingen keresztül érezte testé-
nek melegét, forró bőre szinte égette az ujját.
– Óvatosan - mondta James halkan, és zengő hangja még sokáig visszhangzott a lány fülében.
Poppy nagy levegőt vett, de inkább ne tette volna. Mert a férfi tiszta, hamisítatlanul férfias illata csak
még jobban elvette az eszét. Érezte, hogy a szíve vadul kalapálni kezd, és őrült vágy fogta el, hogy Jamesre
támaszkodjon, amíg visszatér a lábába az erő. Összenéztek, és egy végtelennek tűnő pillanat múlva, miköz-
ben a lány azon gondolkozott, vajon a férfi megcsókolja-e, James elengedte, és hátrébb lépett.

6
– Örülök, hogy tetszik a lakás - állapította meg tárgyilagosan. – Nem tudom, mikor akar kezdeni, de lát-
hatja, mi készen állunk.
– Nagyszerű - válaszolta a lány a tőle telhető legnagyobb könnyedséggel, bár tulajdonképpen csalódottan
az elmaradt csók miatt. – Mit szólna hozzá, ha ma délután beköltöznék?
– Az kitűnő lenne. Elhozhatja a saját autóját, ha akarja. Bár itt is rendelkezésére áll egy. Feltéve, hogy tud
egy bevásárlókocsinál nagyobbat vezetni.
– Ha nem nagyobb egy kombájnnál, akkor elboldogulok vele.
James felnevetett, és Poppy érezte, hogy valamelyest oldódni kezd a feszültség közöttük.
– Nem sokkal kisebb - felelte a férfi vidáman.
A lány követte a lépcsőn lefelé abba az előtérbe, ahol a liszt- és tisztítószernyomok még határozottan ki-
vehetők voltak.
– Ne legyen túl szigorú a fiúkhoz! Szeretnék jó benyomást kelteni bennük, és nem lenne szerencsés kezdés,
ha azt hinnék, hogy miattam kerültek nehéz helyzetbe.
A férfi arrébb rúgta a felmosórongyot, és kinyitotta a lány előtt a bejárati ajtót.
– Megígérem, hogy nem töröm össze a csontjukat - felelte, de a szeme mosolygott.
– Nagyszerű! - Poppy is elmosolyodott. – Akkor délután találkozunk.
– Örülök, hogy megismerhettem - válaszolta a férfi, és határozottan, de barátságosan kezet fogott vele.
Poppy megfordult, leszaladt a lépcsőn, és beszállt a kocsijába. A keze még akkor is remegett, amikor be-
dugta a slusszkulcsot az indítózárba. James erős, meleg kezének érintését érezte rajta.

7
 2. FEJEZET

– Hol voltál? - kérdezte Tom csodálkozva, amikor Poppy belépett az irodába.

– Meghallgatáson.
– Egy japán játékshow-ban?
– Olyasmi - felelte a lány nevetve.
– És? Megfeleltél?
– Igen. Már ma délután munkába állok. Oda tudnál vinni? Akkor nem kell azon gondolkodnom, hogyan
hozzam vissza a kocsimat. Ott ugyanis lesz saját autóm.
– Boldogan - felelte a fiú, és láthatóan örült, hogy egy időre elszabadulhat a könyveléstől.
Poppy rákacsintott.
– Nem foglak sokáig feltartani, testvérkém.
– Milyen kár. Mi van ebédre?
– Fogalmam sincs - kiáltott vissza a lány a válla fölött. – Anyát kérdezd! Én nekilátok a csomagolásnak.
Egy órával később már gyömöszölte befelé Tom kocsijába a legfontosabb holmijait, majd halkan dudo-
rászva bement a konyhába.
– Boldognak látszol - állapította meg az édesanyja mosolyogva. – Tom elújságolta, hogy megkaptad az ál-
lást.
– Remélem, megállom a helyem.
– Csodálkoznék, ha nem így volna - ugratta Peter felnézve a detektívregényéből.
– Haha! Mondd csak, megcsináltad már a házi feladatodat?
A fiú felsóhajtott.
– Mit mondtál, mikor is tűnsz el innen?
– Ebéd után. Tényleg, minek van ilyen jó illata?
– A zöldséglevesnek - felelte az édesanyja, miközben egy nagy levesestálat rakott az asztalra, és elkezdte
kiosztani az ételt. – És most mesélj! Hogy hívják?
– James Carmichael. Özvegy, van két nyolcéves fia, és egy többholdas birtok közepén álló, gyönyörű ház-
ban lakik. Biztosan van mit aprítania a tejbe.
David a homlokát ráncolva a nővérére nézett.
– Csak nem az a számítógép-specialista?
– Lehet, nem kérdeztem.
– Nagydarab fazon, rövid, göndör hajjal, harmincas forma?
Poppy megvonta a vállát.
– Igen. Miért? Tudsz róla valamit?
David felhúzta a szemöldökét.
– Miért, te nem? Bár igaz, nem botlik belé az ember úton-útfélen. Nagyon visszavonultan él.
– Annyira visszavonultan, hogy én még sohasem hallottam róla - válaszolta a lány szárazon.
Az öccse bosszúsan fújt egyet.
– Az üzleti életben fogalom a neve, és bombasikere van. Számítógépes szoftverek fejlesztésével szerezte a
vagyonát. Felhasználóbarát programjai forradalmasították az irodai munkát. Jelenleg pedig éppen meghó-
dítja a médiapiacot. - David vállat vont. – Az a fickó már most kész legenda.
– Lehet, hogy forradalmasította az irodai munkát, ám a két fia közben szépen a fejére nőtt.
– Ezt meg honnan veszed? - kíváncsiskodott Audrey.
Poppy nevetve mesélte el a fiúk csínytevését. Az ebéd vidám hangulatban zajlott.
Majd a lány érzékeny búcsút vett a családjától, és beült Tom mellé az autóba.
James birtokára érve az öccse körbepillantott, és elismerően füttyentett. Aztán kivette a csomagokat, és
követte testvérét az ajtóhoz.
Becsengettek. Odabentről hangos lábdobogás hallatszott. Abban a pillanatban már ki is nyílt az ajtó, és az
8
ikrek pajkosan a lányra néztek.
– Na, éltek még? - üdvözölte őket Poppy.
– Ők igen, de én már csak alig - felelte James közelebb lépve, és rákacsintott, majd a kísérőjéhez fordult. –
Maga bizonyára az egyik öcsike.
Poppy bemutatta őket egymásnak, közben figyelte, ahogy kezet fognak, és végigmérik egymást. A lány
gyorsan odanyújtott a két fiúnak egy-egy táskát, és kérte, hogy mutassák meg neki a lakásába vezető utat. És
miután James elvette Tomtól az egyik bőröndöt, a fiai után indult a széles lépcsőn felfelé, el az ólomüveges
ablak mellett, amelyen keresztül csodálatos kilátás nyílott a kertre.
– Szép kis hely - jegyezte meg Tom, és bizalmatlanul körbenézett.
– Nekünk tetszik - mondta James egyszerűen. – Nos, hát itt volnánk. Tegyétek le fiúk a táskákat, és hagy-
juk nyugodtan kipakolni Miss Taylort.
– Szép kis hely - utánozta Poppy az öccsét, amikor kettesben maradtak. – Miféle megjegyzés ez, Tom?
– Lakik még itt valaki? - kérdezte a fiú, elengedve füle mellett nővére csipkelődését.
– Azt hiszem, nem. Egy takarítónő jön minden reggel, de különben magunk leszünk.
– Milyen meghitt.
– Na, ki vele, Tom, mi nyomja a bögyödet?
– Nos, egyáltalán nem tetszett, ahogy rád kacsintott. - Poppy felkacagott. – Komolyan. Olyan bizalmas-
kodó volt.
– Ne beszélj butaságokat!
– Ő annyira… férfias, Poppy. És ne akard bemesélni nekem, hogy te ezt nem vetted észre!
A lány arcát halvány pír öntötte el.
– Igen, tényleg az. Na és? Ez még nem jelenti azt, hogy kihasználja a helyzetet, és elcsábít. - Szeretettelje-
sen átölelte a testvérét. – Bízz az ítéletemben! Ennek a férfinak annyira kell egy pesztonka, hogy semmi
rosszat nem fog tenni velem.
Tom kételkedve nézett rá.
– Bízz bennem! - ismételte a lány, és megnyugtatóan a fiúra mosolygott.
– Persze, persze bízom benned. - Azzal magához szorította a nővérét, majd zavarba jött, és eleresztette.
Szegény Tom! Kamaszkora óta nem tudja, hogyan viselkedjen a testvérével. És még ma sem tudja őt át-
ölelni anélkül, hogy el ne pirulna. Poppy finoman megcirógatta az arcát.
– Megígéred, hogy szólsz, ha bánatot okoz neked? - kérte a fiú.
Poppy felsóhajtott.
– Igen, megígérem. És most indulj, és hagyd abba az aggódást! Hadd éljem az életem! Ha nem vetted volna
észre, már huszonöt éves vagyok.
A lány kikísérte az öccsét az autóhoz, és integetett neki, míg el nem tűnt a távolban. Azután mosolyogva
megcsóválta a fejét, megfordult, és visszament a házba.
– Nagyon védelmező típus.
Poppy meglepetten felnézett.
– Bocsásson meg! Nem gondoltam, hogy ez ilyen feltűnő lesz.
James kissé elhúzta a száját.
– Semmi baj. Én is éppen így viselkednék, ha az én nővérem lenne. - A férfi udvariasan kinyitotta előtte az
ajtót, de amikor Poppy el akart menni mellette, megragadta a karját, és megállította. – Itt biztonságban
van… a reggeli eset ellenére. Szeretném, ha ezzel tisztában lenne.
A lány szíve vadul kalapált. Tehát nem képzelődött! Rápillantott a férfira, de azután gyorsan elkapta a te-
kintetét.
– Nagyon köszönöm. De nem lennék itt, ha ebben nem lennék egészen biztos.
– Csak azt akartam, hogy tudja. - A férfi elengedte, és a könyvtár felé indult. – Majd benézek magához, ha
már berendezkedett.
Poppy visszament a lakásába, és kipakolta a holmiját. Csak a legfontosabbakat hozta magával: fényképe-

9
ket a családjáról és a barátairól, egy öreg játék mackót, néhány ruhaneműt és természetesen a piperéit. Nem
hiányozhatott a tea, kávé és tejpor sem, hogy alkalomadtán készíthessen magának egy forró italt. És miután
mindent elrendezett, úgy döntött, utánanéz, mit művelnek a védencei. Végül is ezért van itt.
A fiúkat a kertben találta. Éppen egy duzzasztógát építésén fáradoztak a patakban, és természetesen en-
nek megfelelően néztek ki.
– Apa már vár téged - kiáltotta az egyikük.
A lány fürkészőn nézett a kisfiúra.
– William?
A gyerek elmosolyodott.
– Igen, hogy találtad ki?
– Nem kitaláltam, tudtam.
– Apa mindig összekever bennünket.
– Azt elhiszem. - A lánynak mosoly suhant át az arcán. – Tudjátok, hol van?
– A konyhában. Éppen teát készít - magyarázta William. – De nem tud jó teát főzni. Jobban jársz, ha meg-
csinálod magadnak.
– Nem lehet az olyan rossz - békítette Poppy. – Megyek, és megkóstolom.
– Miss Taylor?
– Igen?
– Köszönjük, hogy nem csináltál balhét a liszt miatt. Apa megölt volna bennünket, ha te nem védsz meg
minket. Ezt ő mondta.
Poppy elmosolyodott.
– Biztosan nem tett volna ilyesmit. És hívjatok csak Poppy-nak! A Miss Taylortól szörnyen öregnek érzem
magam.
Poppy már ismerte a járást a konyha felé.
– Beszélni akart velem?
James zokniban állt a kövezeten, és a cipőjét tisztította.
– Igen - válaszolta, és felpillantott. – Bizonyára szeretné, ha beavatnám az itteni szokásokba. De mivel én
magam is alig tudom, hogyan vezetik a háztartásunkat, a legjobb lesz, ha saját maga alakítja ki a rendet. Ép-
pen teát készítettem - tette hozzá.
– Igen, a fiúk említették.
A férfi ismét ránézett. Tekintetében vidámság bujkált.
– Azt is mondták, hogy szörnyű teát főzök?
A lány nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el.
James szárazon felkacagott.
– Szolgálja ki magát… és ne habozzon, ha legszívesebben a mosogatóba öntené.
– Nem lehet az olyan rossz - vigasztalta Poppy, és mosolya még szélesebbre húzódott, miközben elragad-
tatva figyelte a férfi szeme körüli apró ráncokat. – A teát nem lehet elrontani.
Öntött hát magának egy csészével, és leült az asztalhoz. James háttal állt neki, és újra minden figyelmét a
cipőpucolásnak szentelte. A lány merengve figyelte széles vállát, amelyen a fehér ing minden mozdulatnál
megfeszült, azután pillantása a keskeny csípőjére siklott.
Egy csepp fölösleg sincs rajta, állapította meg magában. És egyszeriben megint felidézte magában, mi-
lyen jó volt reggel hozzáérni a férfi erős, meleg mellkasához, és érezni egyenletes szívverését.
Fejezd már be az álmodozást! - figyelmeztette magát gondolatban. Nyugtalanul kortyolt egyet a teájából,
és elhúzta a száját. Az ikreknek igazuk volt, ez tényleg borzalmas.
– Maga számítógép-specialista? - rukkolt elő hirtelen a kérdéssel.
– Specialista? - James futólag a lányra pillantott. – Szoftvereket fejlesztek, ez minden. De nem nevezném
magam specialistának.
– A középső öcsém úgy véli, hogy maga valóságos élő legenda - válaszolta Poppy.

10
– Ez azért túlzás - jött zavarba a férfi.
Poppy témát váltott.
– A lakásom…
– Csak nincs vele valami baj?
– Nem, egyáltalán nem erről van szó. Csak azon töprengtem, hogy magukkal étkezem-e, vagy odafönt
egyedül, és hogy egyáltalán meddig tartózkodhatok idelent. Nem szeretnék útban lenni.
– Miért ne? Az ikrek is mindig azt teszik. És hogy vigyázni tudjon rájuk, és el tudja látni rendesen a mun -
káját, szabadon kell idelent mozognia.
James belebújt a cipőjébe.
– Azt szeretném, ha a lehetőségekhez képest megpróbálnánk normális családi életet élni, és emiatt nem
bánnám, ha a keresztnevünkön szólítanánk egymást. Persze, csak ha nem bánja. - A férfi kérdőn a lányra pil-
lantott, Poppy pedig bólintott. – Gyakran vagyok távol, és mostanában előfordulhat, hogy napokig nem jö-
vök haza. A fiúknak azonban állandóságra van szükségük. Magának az a feladata, hogy ezt megadja nekik.
Hogy ezt hogyan valósítja meg, az már a maga dolga. - James felegyenesedett. – És most menjünk át a
könyvtárba! Ott megbeszélhetjük a többit.
A többi abból állt, hogy átadta Poppy-nak a kis Mercedes kulcsát és egy nordwichi térképet. Azonkívül
elkérte a lány bankszámlaszámát, és közölte, mennyi lesz a fizetése. Az összeg hallatán Poppy-nak tátva ma-
radt a szája.
– Megszolgálja… - nyugtatta meg James.
Mire este William és George ágyba került, és Poppy rendet csinált a konyhában, lassacskán ő is egyetér-
tett a kiemelt javadalmazással.
Az ikrek nyilvánvalóan úgy gondolták, hogy már épp eleget engedelmeskedtek, és válogatott komiszsá-
gokat eszeltek ki. Igaz, Poppy mindig megtalálta a hangot velük, de estére alaposan elfáradt.
Adj magadnak egy hetet, és meglátod, menni fog! - bizakodott, mint mindig, és bebújt a pehelypaplan
alá.
Mekkorát tévedett!

James már vasárnap délelőtt bejelentette, hogy tökéletesen megbízik Poppy-ban, annyira, hogy hétfőn el-
utazik New Yorkba, és csak pénteken este jön haza.
Amikor pénteken este kilenckor csengett a telefon, Poppy türelme már a végét járta. James arra kérte a
lányt, hogy menjen ki érte a reptérre, mert egyetlen szabad taxit sem talált.
– A fiúk már ágyban vannak, és alszanak. Sajnos kénytelen lesz kivárni, míg talál egy szabad taxit - felelte
Poppy tömören, és letette a kagylót.
Ám amikor egy fél órával később James belépett a konyhába, már megbánta, hogy olyan ridegen vála-
szolt.
– Valami baj van? - kérdezte a férfi nyugodtan.
A lány vállat vont.
– Az ikreknek nehéz hetük volt az iskolában. Sajnálom, hogy az előbb olyan barátságtalan voltam. De ag-
gódom értük.
– Nehéz volt velük?
– Állandóan kieszeltek valamit, hogy a középpontba kerüljenek. Benedvesítették az összes krétát, piros fes-
tékport szórtak a fehérbe, összefirkálták az olvasókönyvüket… Evett már?
– Igen, ettem. - James levette a zakóját, és lehuppant egy székre. – De egy ital jólesne.
– Teát vagy kávét?
– Whiskyt. És legjobb lesz, ha rögtön egy fél pohárral kezdem.
– Okos dolog ez?
A férfi halkan szitkozódott.
– Poppy, nekem nem kell pesztonka. És igaza van, bizonyára nem okos dolog. De borzalmas hetem volt,

11
szörnyű repülőút van mögöttem, és igazán rászolgáltam.
Poppy a nappaliban találta meg a whiskysüveget, és csak negyedéig töltötte meg a poharat.
– Egészségére, Poppy! - mondta a férfi. – A boldog napokra.
Poppy-ban egyszeriben szánalom ébredt a férfi iránt. Szegény olyan kimerült, hogy biztosan nem akarja
most még a fiai rosszaságait is végighallgatni.
– Egy Helen nevű hölgy hívta telefonon, és arra kért, hogy emlékeztessem a holnap estére.
– Tessék? Ó, a vacsora! De holnap biztosan találkozom vele az irodában.
– Az irodában?
– Igen. Egész nap ott leszek, hogy behozzam a lemaradásomat. Lehet, hogy még vasárnap is be kell men-
nem.
Poppy a fejét csóválta.
– James, nagyon hiányzott a fiúknak, és alig várták, hogy hazajöjjön.
A férfi meglazította a nyakkendőjét, kigombolta a gallérját, és felsóhajtott.
– Esetleg indulhatnék egy kicsit később.
– Az nem elég. - Poppy leült a férfival szemben, és kihívóan nézett rá. – Williamnek és George-nak szük-
sége van magára. Telefonált az iskolaigazgató. Szeretné, ha minél hamarabb bemenne hozzá.
A férfi becsukta a szemét, és összeszorította az ajkát.
– Poppy, ma este képtelen vagyok ilyesmikkel foglalkozni.
– Márpedig foglalkoznia kell vele. Nem nézhet keresztül a fiain, és nem reménykedhet abban, hogy a gon-
dok majd maguktól megoldódnak.
A férfi nyugodtan a lányra nézett.
– Levenné a vállamról ezt a terhet? Végül is ezért van itt.
– Nem, ez nem igaz. Maga az apjuk, és vannak bizonyos dolgok, amelyeket csak maga tud megoldani. Ez
például ilyen. Muszáj időt szakítania a gyerekeire…
Megcsörrent a telefon. Poppy odament, felvette a kagylót, majd kezével letakarva Jameshez fordult.
– Mike az.
A férfi felsóhajtott, fogta a whiskys poharát, és felállt.
– Majd felveszem a könyvtárban.
Poppy csüggedten ment fel a szobájába. Mérhetetlen sajnálatot érzett az ikrek és az apjuk iránt.
Valamivel később zajt hallott a gyerekszoba felől. Hangtalanul végigosont a folyosón, és Jamest pillan-
totta meg az ajtófélfának támaszkodva. Egész testtartása mély szomorúságról árulkodott.
A férfi nyilván megérezte a jelenlétét, mert megfordult, és tekintete találkozott a lány aggódó pillantásá-
val.
– Jöjjön, igyunk valamit nálam! - ajánlotta a lány.
James meglepően halk léptekkel követte a lányt. Poppy gyorsan feltette a kannát a tűzhelyre, azután át-
ment a férfihoz a nappaliba, ahol az éppen elmélyülten szemlélte a fényképeit.
– Úgy látom, boldog gyermekkora volt.
– Igen, valóban szerencsés vagyok.
James keserűen felnevetett.
– Az ördögbe is, Poppy, annyira igyekeztem, hogy biztonságot teremtsek a fiúknak arra az esetre, ha tör-
ténne velem valami, és ugyanakkor megpróbáltam boldog családi életet élni. - Behunyta a szemét, és meg-
csóválta a fejét. – Nem tudom, meddig bírom még.
A lány nem tétovázott tovább. Gondolkodás nélkül odament a férfihoz, és átölelte. James egy pillanatra
megdermedt, aztán átkarolta a lány vállát, és szorosan magához ölelte.
Milyen jó érzés volt! Poppy keze akaratlanul is végigsiklott James meleg hátán, a fenekéig, miközben a
férfi olyan szorosan ölelte magához, hogy a lány formás mellei izmos mellkasához nyomódtak. Milyen biz-
tonságban érezte így magát! Legalábbis egy másodpercig. Mert aztán hirtelen feszültség támadt közöttük, és
a férfi elhúzódott tőle. James kérdőn nézett le rá.

12
 Poppy állta a tekintetét.
– Jól van? - kérdezte aggódva.
– Túlélem. Tudja, mikor ölelt meg utoljára csak így egyszerűen egy nő?
Poppy érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. Gyorsan elengedte a férfit, és elfordult. Nem szabad
észrevennie, hogy mennyire megbántotta. Ő nem csak úgy egyszerűen ölelte meg!
– Mit szólna egy teához? - kérdezte, és elátkozta bizonytalanul csengő hangját.
– Köszönöm, nem kérek. Inkább lefekszem. - Az ajtóban még egyszer megfordult, és a lányra nézett. –
Maga csodálatos nő. Hála az égnek, hogy maga van nekünk. Jó éjszakát, Mary Poppins!
Nem sokkal később Poppy is lefeküdt, és a fejére húzta a takarót. Senkinek sem szabad meghallania, ho-
gyan sír két kisfiúért és a magányos apjukért.

– Apa hazajött?
William pizsamában állt a konyha küszöbén.
– Igen, tegnap késő este - felelte Poppy.
– Nem is nézett be hozzánk - nézett rá a kisfiú dacosan.
– Benézett, de már aludtatok, és nem akart felébreszteni benneteket.
William szomorúan ült az asztalhoz. Poppy legszívesebben magához ölelte volna.
– Mit szeretnél reggelire?
– Semmit.
A gyermek annyira szomorúnak látszott, hogy Poppy odaült mellé, és vigasztalóan megfogta a karját.
– Enned kell valamit.
A kisfiú lerázta magáról a lány kezét.
– Fagylaltot akarok.
– William, ne beszélj butaságokat! - felelte a lány szelíden, de határozottan. – Mit szólnál egy szelet pirítós-
hoz vagy egy kis müzlihez?
– Nem! Fagylaltot akarok!
– Azt nem kaphatsz - jelentette ki Poppy határozottan, és fél szemmel látta, hogy
James kilép a könyvtárból, és a konyha felé indul.
– Fagylaltot akarok, vagy semmit - ismételte a gyermek könnyes szemmel, azzal apja mellett kifurakodott
az ajtón, és a lépcsőhöz szaladt.
– Átkozott kölyök…
– Hagyja őt, James! Teljesen össze van zavarodva.
– Azt már nem! - mérgelődött a férfi. – George, azonnal gyere vissza, és most rögtön kérj bocsánatot!
Ajaj, gondolta Poppy, lesz most nemulass!
– George!
A kisfiú megtorpant, és megfordult.
– Én nem is George vagyok! - kiáltotta. – Hanem William! És ha többet lennél itthon, akkor ezt is tudnád.
– Te jó ég! - motyogta James, és dermedten figyelte, amint a fia felrohan a lépcsőn, és eltűnik. Egy pilla-
nattal később hangosan becsapódott egy ajtó. A férfi az órájára pillantott. – Poppy, megnyugtatná, kérem?
Én máris késésben vagyok.
– De hát nem mehet el anélkül, hogy beszélt volna vele.
– Igazán sajnálom - válaszolta a férfi.
– Tőlem nem kell elnézést kérnie. Nem engem sértett meg. Ő a fia, James. És maga nem ismerte meg.
– Hátulról.
– Először történt ilyesmi?
A férfi komoly arccal hallgatott.
– James, kérem…
– Poppy, nekem erre nincs most időm. Félóra múlva megbeszélésem lesz, és még át kell néznem néhány

13
iratot.
– De hiszen ma később akart bemenni az irodába - mondta a lány szemrehányóan.
– Az még Mike telefonja előtt volt.
– Akkor halassza későbbre!
– Nem tehetem, Poppy.
A lány szomorúan megcsóválta a fejét.
– Tudja, tegnap este tényleg azt hittem, hogy előrébb jutottunk valamelyest. Tévedtem. Magának az üzlet
áll az első helyen, a fiai csak a szánalmas másodikon. Pedig már csak maga maradt nekik!
Poppy egy röpke pillanatig azt hitte, hogy nyeregben van. Ám a férfi ekkor sarkon fordult, fogta az akta-
táskáját, és már be is vágta maga mögött az ajtót.
– Vigyen el az ördög, James Carmichael - szitkozódott Poppy halkan, miközben felszaladt a gyerekszo-
bába.
William hason feküdt az ágyán, és szívszaggatóan zokogott. George mellette ült, és ügyetlenül simogatta
testvérét.
– Gyűlölöm - zokogta William,
– Ó, kicsikém… - Poppy gyengéden magához szorította a két gyermeket. – Ne legyetek rá mérgesek. Mos-
tanában nagyon sok munkája van, és borzasztóan fáradt.
– Ő mindig fáradt, és folyton sok munkája van. Soha sincs itthon. És ha mégis, akkor a könyvtárban ül, és
ki sem dugja az orrát - mondta George keserűen.
– Bárcsak ő halt volna meg, nem anya! - tette hozzá William, és Poppy majdnem sírva fakadt.
Amikor James hazaért, lezuhanyozott, és máris indult a Helennel való megbeszélésére. Közölte, hogy
most nincs ideje beszélni a fiúkkal, de holnap reggel bepótolja.
Poppy nem fűzött hozzá nagy reményeket.
A lány és a gyerekek szótlanul költötték el a vacsorát. Nyomott hangulatban ülték körbe az asztalt, és
amikor végeztek a vacsorával, Poppy megengedte nekik, hogy nézhetik még egy kicsit a tévét. Ám az ikrek
nem találtak kedvükre való műsort.
– Nézegethetnénk képeket - javasolta William.
– Miféle képeket?
– Fényképeket anyáról. Apa soha nem akarja, hogy nézegessük. Úgy gondolja, hogy csak elszomorít ben-
nünket. De szerintünk őt szomorítja el. Van kedved hozzá?
– Igen, William, van.
A kisfiú leugrott a kanapéról, és leemelt a sarokpolcról két fényképalbumot.
James Robert Carmichael és Clare Louise Thompson állt az album fedőlapján ezüst betűkkel. Nyilván eb-
ben tartották az esküvői képeket.
Poppy óvatosan fellapozta az albumot. Az első kép egy nevető, csinos, csillogó szemű, barna hajú meny-
asszonyt ábrázolt, akit egy boldog, évekkel fiatalabb James ölelt át.
– Édesanyátok nagyon szép volt - mondta Poppy a kisfiúknak. Ők bólintottak, majd továbblapozva az albu-
mot, apránként bemutatták neki az egész családot. De Poppy-t csak a büszkeségtől ragyogó James, és a töré-
keny, életvidám Clare érdekelte igazán.
Vajon miért halt meg olyan korán? - merült fel benne a kérdés, és remélte, hogy a másik albumban majd
erre is fény derül. De nem így történt.
A másik album képei a nászútról készültek, azután az ikrek következtek, ahogy csecsemőből lassacskán
kúszó-mászó apróságokká, majd csintalan kisfiúkká cseperedtek. Aztán hirtelen véget ért az album.
– Nyáron halt meg - közölte George. – Azóta nem utazunk a nyaralóba.
– A nyaralóba?
– Igen, a norfolki parton van. Már nem emlékszünk rá, de sok fényképen rajta van.
– Az apukátoké?
William bólintott.

14
– Kérdeztük, hogy miért nem utazunk oda, de csak annyit mondott, hogy túl sok a dolga.
– De Frisbee és sokan mások a munkahelyéről mégis elmennek oda. Csak mi nem.
– Frisbee?
William elfintorította az orrát.
– Helen Fosby-Lee. De mi csak Frisbee-nek hívjuk. Borzalmas nő. - A kisfiú a szemét forgatta.
Poppy az ajkába harapott, hogy el ne nevesse magát, majd mindkettejüket elküldte lefeküdni.
Szóval James Helennel kárpótolja magát, gondolta a lány, amikor egyedül maradt a nappaliban. Miért ne?
Végül is nem kell szerzetesként élnie! Mindenestre a ma reggeli jelenet után az lett volna a legkevesebb,
hogy elhalasztja a találkáját, és a fiaival tölt egy kis időt.
Poppy úgy látta, éppen itt az ideje, hogy komolyan elbeszélgessen a férfival. Sóhajtva bekapcsolta a té-
vét, a távirányítóval a kezében a kanapéra kucorodott, és egyik csatornáról a másikra kapcsolgatott. Éjfélkor
James végre hazaérkezett.
– Maga még fent van?
– Igen, beszédem van magával.
A férfi felsóhajtott.
– Tölthetnék magamnak előbb egy italt? Halálosan fáradt vagyok. De lefogadom, hogy addig úgysem
nyugszik, amíg el nem mondja, amit akar. - Azzal meg sem várva a választ a bárszekrényhez ment, és alapo-
san megtöltötte a poharát whiskyvel. – Nos, ki vele!
– A gyerekekről van szó.
– Mi másról? - A férfi leült a kanapé másik végére, és figyelte a lányt, ahogy a megfelelő szavakat keresi.
– Szokott velük időnként az édesanyjukról beszélgetni? - kérdezte Poppy, és a férfi szemébe nézett.
– Clare-ről? - James hangja meglepetésről árulkodott. – Nem túl gyakran. De azt hiszem, ezen nincs mit
csodálkozni.
A lány tétován megvonta a vállát.
– A fiúk azt mondják, hogy maga soha nincs itthon, nem törődik velük, nem nézegetik együtt az édesany-
jukról készült képeket, soha nem utaznak el a nyaralóba, és… - Poppy elhallgatott, és megcsóválta a fejét.
– És? - kérdezte a férfi barátságosan, miközben állhatatosan nézte a lányt.
Poppy nyelt egyet.
– William azt mondta, bárcsak maga halt volna meg a felesége helyett.
A férfi egy pillanatra elborzadva behunyta a szemét. Amikor ismét kinyitotta, tekintete kifürkészhetetlen
volt.
– Legalább ebben az egyben egyetértünk. De hát ebbe sajnos nincs beleszólásunk. - James kiitta a poharát,
és felállt, hogy újratöltse. – Szeretne még valamit mondani?
Poppy tagadóan megrázta a fejét.
– Ma este mindenképpen el kellett mennie?
– Igen. Már hetekkel ezelőtt megbeszéltük ezt a tárgyalást.
– Megbeszéltük?
– Helen és én. Ő felel az ilyen társasági összejövetelek megszervezéséért, az ügyfelekkel való kapcsolattar-
tásért és a szerződések megkötéséért.
Társasági összejövetelek? Milyen találó, gondolta Poppy mérgesen.
– Azt hiszem, az ikrek nincsenek elragadtatva tőle.
A férfi keserűen felkacagott.
– Ez kölcsönös. Amikor Helen legutóbb itt járt, kiengedték a levegőt az autókerekeiből.
Poppy igyekezett elfojtani mosolyát, de nem volt elég gyors, és James rosszallóan felhúzta a szemöldö-
két. Ám utána a lányra kacsintott.
– Szörnyen mérges volt.
– Azt el tudom képzelni. És ki fújta fel újra a kerekeket?
– A fiúk. Órákig szenvedtek vele. Addig kölcsönadtam Helennek az autómat… Ami a holnapot illeti, meg-

15
próbálok itthon maradni. De éppen most vettünk át egy másik céget, amelyet át kell szerveznünk. Eddig elég
jól haladtunk, de még sok időre van szükségünk, hogy végezzünk.
– A vasárnapra is?
A férfi felsóhajtott.
– A lehető leghamarabb be kell fejeznünk az átalakításokat, különben sok munkahely veszélybe kerül. -
James meglazította a nyakkendőjét, hátrahajtotta a fejét a támlára, és Poppy-ra nézett. – Adjon egy kis időt!
Tartsa pórázon a srácokat, amíg túl leszek ezen a kemény időszakon! Már nem tart sokáig. Talán két vagy
három hétig. Azután lesz rájuk időm.
– Ha nem jön közbe valami.
– Nem fog. Arról gondoskodom.
Mennyire szeretett volna Poppy hinni neki!

16
 3. FEJEZET

– Mit szólnátok egy erdei sétához? - kérdezte Poppy a fiúkat másnap reggeli közben.
– Apa is jön?
A lány tétovázott. Inkább ne mondjon semmit, és megkímélje a gyerekeket egy újabb csalódástól?
– Azt mondta, megpróbál ma egy kis időt veletek tölteni.
– Szerintem úgyis talál valami más elfoglaltságot - válaszolta William.
James éppen akkor lépett ki a könyvtárból, és vidáman mosolygott a reggelizőkre.
– Jó reggelt, fiúk! Jó reggelt, Poppy!
A lány ráemelte a tekintetét, és szíve vadul kalapálni kezdett. A férfi öltönynadrágot viselt, fehér inggel
és nyakkendővel. Tudtam, gondolta szomorúan, miközben az apa leült közéjük.
– Szóval, mit csinálunk ma? - kérdezte James derűsen.
Poppy csüggedten a férfira nézett.
– Mi - hangsúlyozta szándékosan ezt a szót - arra gondoltunk, hogy sétálunk egyet az erdőben. És maga?
– Jól hangzik. Veletek tartok.
– Szuper! - kiáltották az ikrek, és már rohantak is kifelé a konyhából, hogy felkészüljenek a sétára.
– Mondja, James - érdeklődött Poppy csak úgy mellékesen -, maga aludni is öltönyben szokott?
A férfi végignézett magán, mintha meglepte volna a kérdés.
– Később még be kell néznem az irodába, és arra gondoltam, hogy így időt takaríthatok meg.
A lány elnyomta a mosolyát.
– Azt kétlem. Odakint elég hideg van. Nincs farmerja?
James olyan tekintettel nézett a lányra, mintha meglepte volna az a kijelentés, hogy február elején hideg
lehet.
– Valahol biztosan van. Majd megnézem.
Amikor öt perccel később ismét megjelent, Poppy már megbánta, hogy elküldte átöltözni. A kopott far-
mernadrágban, sötétkék garbóban és krémszínű kötött pulcsiban, amelyet hanyagul a vállára terített, olyan
jól nézett ki, hogy egy pillanatra elállt a lány lélegzete.
James tíz évvel fiatalabbnak látszott, és annyira férfias volt, hogy Poppy egyszeriben szörnyen védtelen-
nek érezte magát. Már a puszta gondolatától is megrettent, hogy gyakorlatilag egyedül voltak a házban.
– Így már jobb? - kérdezte a férfi.
Még hogy jobb-e? Sokkal, sokkal rosszabb! Poppy titokban a pokolba kívánta, motyogott valamit az orra
alatt válasz gyanánt, és elfordult.
James utánament, megfogta a lány állát, és maga felé fordította a fejét.
– Mit csináltam rosszul? - kérdezte suttogva.
Egymásra néztek, és hirtelen vibrálni kezdett körülöttük a levegő. A férfi mondani akart valamit, de ak-
kor elviharzottak mellettük az ikrek, és a karjánál fogva húzni kezdték az apjukat.
– Gyere, apa!
Poppy nagy nehezen levette róla a tekintetét, és mélyet lélegzett.
– Jó ötlet - motyogta, azzal felhúzta a gumicsizmáját, és felvette a kabátját.
A fiúk boldogan szaladtak ki a kertbe a kiskapuhoz, amely mögött az erdő kezdődött. James és Poppy ké-
nyelmes tempóban, tisztes távolságot tartva maguk között, követték a gyerekeket.
Bár James elmondta, hogy itt biztonságban vagyok, gondolta Poppy, de nyilván nem bolondult meg,
hogy ne fogadjon el valamit, amit ezüsttálcán kínálnak neki. És ő most éppen ezt teszi. Határozott mozdu-
lattal zsebre vágta a kezét, és megpróbált átnézni a férfin.
Gyönyörű téli nap volt, napos és hideg. Az ikrek igazán alaposan kitombolták magukat, sokat nevettek, és
fogócskát játszottak.
– Maga még mindig mérges rám - fordult James hirtelen a lányhoz.
– Dehogy vagyok. Hiszen itt van, nem? És erre kértem.
17
– Ez igaz. De azon töprengek, vajon ezt csak a fiúk miatt tette-e. - Azzal megtorpant, és a lányhoz fordult.
Szótlanul nézték egymást. A férfi tekintete mindent elárult, és Poppy abban reménykedett, hogy az övé nem
volt ennyire árulkodó.
James ekkor átkarolta a vállát, és magához húzta. Egek, meg akarja csókolni!
Poppy tudta, és érezte, hogy a lábai percről percre egyre jobban elgyengülnek.
– Poppy…
– Apa! Apa, gyere ide!
James sóhajtva eleresztette a lányt.
– Rögtön megyek! - kiáltotta, és sokat ígérő pillantást vetett Poppy-ra, mielőtt az ikrekhez futott volna.
A lány leült egy fatönkre. Mi történt vele? Hiszen nem először csókolnák meg!
Mindenesetre nem szabad, hogy erre sor kerüljön. Mert ha hagyja, többé nem tudna ellenállni. Márpedig
a fiúknak szükségük van rá.
Bújjon ágyba Helennel! - gondolta eltökélten, és ijedten vette észre, hogy elönti a féltékenység. Gyorsan
felállt, és odament a fiúkhoz.
James nem vette le róla a szemét, minden mozdulatát figyelte. Ám Poppy átnézett rajta, és olyan buzga-
lommal kezdett foglalkozni a gyerekekkel, hogy a férfi nem állta meg, hogy el ne mosolyodjon.
– Szándékosan kerül engem? - szegezte neki a kérdést, amikor visszatérve egy pillanatra kettesben marad-
tak.
– Kerülném? - kérdezte a lány hetykén, és másra terelte a szót. – Mit tervez még mára?
A férfi felkacagott.
– Igyekszik megszabadulni tőlem? Azt hittem, azt akarja, hogy itthon legyek.
Poppy sóhajtva odafordult hozzá.
– Ne játsszon velem, James! A fiúk miatt vagyok itt, nem azért, hogy magának legyen kivel cseverésznie.
– Bocsásson meg! - válaszolta a férfi ridegen, miközben hátrébb lépett. – Itthon ebédelek, azután bemegyek
az irodába.
Poppy, hogy leplezze fájdalmát, elfordult.
– Rendben. Akkor átöltözöm, és nekiállok főzni.
Azzal felszegte a fejét, beletúrt a hajába, és emelt fővel kiment a konyhából. Ez a rámenős férfi nagyon
szeretné őt megkapni. Ha hagyná magát megcsókolni, legközelebb bizonyára már az ágyába akarna bújni.
Na, abból aztán nem eszik. Azonkívül ott van neki Helen. James csak játszik vele, mint macska az egér-
rel.
Ettől a gondolattól összeszorult a szíve.
Este Poppy már az ágyában fekve megpróbálta tisztázni a Jameshez fűződő érzelmeit.
Csakis testi vágyról lehet szó. Lenyűgöző férfi, akinek egészen különleges kisugárzása van. Poppy érezte,
hogy a vére pezsegni kezd, amint rágondol, és idegesen megfordult. Hogyan vonzódhat ennyire egy olyan
férfihoz, aki elhanyagolja a gyerekeit?
Ne légy igazságtalan vele! - figyelmeztette egy belső hang. Hiszen nem közönyösségből teszi. A körül-
mények miatt alakult így, és legalább igyekszik ezen változtatni. Elmosolyodott a sötétben. Szegény James!
Fel kell hagynia a szemrehányásokkal, és nem szabad őt érzelmi nyomásnak kitennie, hogy hajlandó legyen
együttműködni vele. A férfinak támogatásra van szüksége, nem leckéztetésre.
Igen, a gyengéi ellenére vonzódik hozzá. De mégsem hagyhatja figyelmen kívül azt a tényt, hogy soha
nem szeretett még olyan férfit, aki elhanyagolta a gyermekeit. Ugyan, ki beszél itt egyáltalán szerelemről?
Hiszen ő csak segítséget jelent
Jamesnek egy olyan zűrzavaros időben, amikor egyetlen szabad perce sincs.
Kivéve persze Helent, mert az ő számára bezzeg van ideje.
Poppy igen furcsának találta, hogy milyen féltékenyen és ellenségesen gondol erre a nőre, akit nem is is-
mer. Vajon komoly a viszonyuk? - vetődött fel benne a kérdés, és azután az ikrek jutottak az eszébe. Szegé-
nyek milyen boldogtalanok lennének, ha James elvenné azt a nőt.

18
 Most már igazán elég ebből az őrültségből! - figyelmeztette magát. Lehet, hogy a fiúk csak azért utasítják
el Helent, mert nem az édesanyjuk. Hiszen még soha nem találkoztál vele. Lehet, hogy éppenséggel nagyon
kedves.
Ez a lehetőség egyáltalán nem segített a helyzetén. Poppy jól felrázta a párnáját, és a másik oldalára for-
dult. De csak nem jött álom a szemére. Hiába számolgatta a bárányokat. Végül felült, és olvasni kezdett,
aminek az lett a következménye, hogy fél hétkor elgémberedett nyakkal ébredt. Valamikor elaludt a könyv
fölött.
Amikor nem sokkal hét óra után lement, Jamest már nem találta otthon. Nem volt rá ezért mérges. A teg-
napi feszültség után egyáltalán nem akart vele kettesben maradni.
Később elvitte az ikreket az iskolába, és amikor visszaért, hallotta, hogy valaki porszívózik a nappaliban.
Mrs. Cripps feltehetőleg meggyógyult.
Poppy barátságos arckifejezéssel odament hozzá. Semmiképpen nem akart rosszban lenni a házvezetőnő-
vel.
– Jó napot! - köszöntötte hangosan az asszonyt, hogy túlharsogja a zajt. – Poppy vagyok, az új pesztonka.
Maga bizonyára Mrs. Cripps.
Az alacsony, gömbölyded, ujjas köténybe öltözött asszony letette a porszívót.
– Gondoltam, hogy azóta kerített egy újat. Ugyanis nem olyan nagy a rendetlenség, mint különben. -
Rosszkedvűen végignézett Poppy-n. – Remélhetőleg maga jobban beválik, mint az elődje. Ő terhesen távo-
zott innen. Valószínűleg csak azt kapta, amit megérdemelt. Mindenkinek a magáét, ugyebár.
Ismét végigmérte a lányt, azután elfintorodott.
– A napnál is világosabb, hogy miért éppen magára esett a választása. Vigyázzon, nehogy ugyanabba a
csapdába essen! De talán maga okosabb. Nem irigylem. Az a két kölyök a szünidőben kis híján sírba vitt.
Ne hagyja magát megfutamítani! Nem élném túl, ha megint nekem kellene rájuk vigyáznom.
Poppy nyugodtan rámosolygott.
– Egészen jól boldogulok a fiúkkal, Mrs. Cripps.
– Várjuk csak ki a végét! - válaszolta az asszony, és ismét bekapcsolta a porszívót.
Poppy kiment a konyhába, és nekilátott előkészíteni a vacsorának szánt húst. A legutóbbi pesztonka tehát
azért ment el, mert teherbe esett, gondolta, miközben kicsomagolta a csirkét. De vajon mire célzott Mrs.
Cripps azzal, hogy a napnál is világosabb, miért rám esett James választása. Vajon ez azt akarja jelenteni…
Ó, édes istenem! Poppy gyorsan leült.
Az nem jelentett újdonságot a számára, hogy sok férj kikezd a pesztonkával. Ráadásul James már nem is
nős. Lehet, hogy Helen tényleg csak a munkatársa, és nem is folytat viszonyt vele, hanem pesztonkákkal
szórakozik?
No, majd ő megmutatja, hogy más, mint a többi lány. Arról szó sem lehet, hogy róla pletykáljanak az em-
berek. Elkezdte feldarabolni a csirkét, és közben azon bosszankodott, hogy ábrándokat kergetett, és hara-
gudott Jamesre, amiért bolondnak nézte, és kacérkodott vele.
Már a zöldséget tisztította, amikor megszólalt a telefon. Az ikrek iskolaigazgatója volt, és határozottan
kérte, hogy az apa menjen be hozzá az iskolába.
– Mondjon egy-két időpontot, amikor magának megfelel, és azután megpróbálok vele…
– Fél három vagy négy óra.
Poppy hunyorított.
– Ma? Mi lenne, ha holnap…
– Nem. Vagy ma bejön, vagy kizárom az ikreket az iskolából.
– Rendben, Mr. Jones. Megteszek minden tőlem telhetőt.
Poppy azonnal felhívta Jamest az irodában.
– Éppen tárgyalása van, Miss Taylor - közölte a nő a vonal másik végén -, és azt kérte, ne zavarják.
– Akkor is kapcsoljon be, kérem. Nagyon fontos dologról van szó.
– Ez meghaladja a hatáskörömet.

19
– Ha nem kapcsol be azonnal, elkezdhet aggódni az állásáért. Mondja meg neki, hogy az ikrek kórházban
vannak!
Pár másodperc múlva James szólt bele a telefonba.
– Poppy? Mi történt?
– Semmi, a fiúk jól vannak. Csak sürgősen beszélnem kellett magával, és a házőrzője elállta az utat.
– A fenébe, Poppy, nehogy meg merje ezt még egyszer csinálni! Majdnem szívrohamot kaptam ijedtem-
ben.
– Sajnálom - felelte a lány őszintén. – De beszélnem kellett magával. Mr. Jones, az iskolaigazgató telefo-
nált az előbb.
James felsóhajtott.
– És?
– Bekérette magát az iskolába. Mára.
– Az lehetetlen.
– Nem hiszem, hogy van más választása. Ha nem beszélhet magával, kicsapja a fiúkat az iskolából. Két
időpontot adott. Fél három vagy négy óra.
– Inkább négykor - válaszolta a férfi nagyot sóhajtva. – Akkor ma tovább kell bent maradnom. A jó ég tud-
ja, mikor érek haza. - Azzal lecsapta a kagylót.
Az ikrek lehangoltak és durcásak voltak, amikor Poppy értük ment az iskolába. A lány a visszapillantó
tükörből figyelte őket. Otthon majd kipuhatolja, mi történt.
Amikor már a konyhában ültek a lekváros kenyér és az almaié mellett, William hozta szóba elsőként a té-
mát:
– Ugye be fogja hívatni apát?
– Mr. Jones? Igen. Állítólag valami csúnya dolgot írtatok a táblára az egyik osztálytársnőtökről.
George megvonta a vállát.
– Lucy kezdte. Azt mondta, nem hiszi, hogy meghalt az anyukánk. Szerinte csak világgá ment, mert olyan
borzalmasan rosszak vagyunk.
– Hűha. - Poppy először az egyikükre, majd a másikjukra pillantott. – És vajon miért hiszi azt, hogy ti
olyan rosszak vagytok?
William egyszeriben heves érdeklődést kezdett tanúsítani a tányérján lévő egyik morzsa iránt.
– William?
– Egy pókot tettem a tejébe - bökte ki végül. – De csak azért, mert beárult a matekdolgozat miatt.
– Miféle matekdolgozat miatt?
A kisfiú rugdosni kezdte az asztal lábát.
– Nem tudtam megoldani az egyik feladatot, és George segített. De az nem az én hibám volt. Beteg voltam,
amikor azt az anyagot vettük. És akkor kiabálni kezdett.
– Ki kezdett kiabálni? - zavarodott össze Poppy.
– Lucy, amikor meglátta a pókot. Már a felét megitta.
– Jól van, fiúk, azt hiszem, ennyi elég. Szerintem legjobb lesz, ha most a házi feladatotokkal törődünk. Az-
után fürdés és hajmosás. És vacsora után mars az ágyba.
– Nem büntetsz meg minket?
Poppy ellenállt a kísértésnek, hogy magához ölelje a kis utálatost.
– Az édesapátok valószínűleg beszélni akar majd veletek. Addig pedig megy minden úgy, ahogy szokott.
James természetesen tombolt a dühtől, amikor este hazajött. Miután Poppy elmesélte neki a részleteket,
kissé megenyhült ugyan, de nem tudott mosolyogni.
– A fiúk kezdenek túl messzire menni.
– Csak egy kis időre van szükségük.
– Hát nem mindannyiunknak arra van szüksége? És ha már erről beszélünk, Helen nemsokára megérkezik,
hogy befejezzük a félbehagyott munkát. Van valami harapnivaló itthon?

20
– Párolt csirke jó lesz?
– Ha arról van szó, ami ilyen fenségesen illatozik, akkor nagyszerű lesz. Maga valóságos kincs, Poppy. Hol
vannak az ikrek?
– Remélhetőleg már az ágyban. - A férfi felhúzta a szemöldökét. – Ne legyen hozzájuk túlságosan szigorú!
- kérte a lány. – Csak azt akarják, hogy figyeljenek rájuk. Karolja át őket, és ígértesse meg velük, hogy nem
fognak többé ilyet tenni!
A férfi gúnyosan Poppy-ra mosolygott.
– Nem állt szándékomban agyonütni őket.
– Nem kell ahhoz megvernie őket, hogy fájdalmat okozzon nekik. Annyira kétségbeesetten vágynak a
maga elismerésére. Mondja meg nekik, hogy szereti őket. Ezt tudniuk kell.
A férfi arcizma megrándult.
– Ez már valóságos érzelmi terror! Ehhez aztán jól ért.
– Bocsásson meg, de valakinek az ő pártjukon is kell állni.
– Rendben van, Poppy. Megértem magát. Nem ütöm őket agyon. Legalábbis nem most. És tudja, én is az ő
pártjukon állok. Csak én, ellentétben magával, nem értek olyan jól ehhez.
Poppy követte a férfit a tekintetével, és most először kezdett reménykedni, hogy megtalálja a hangot a fi-
aival.
Amikor már félúton volt felfelé, egy autó állt meg az udvaron. James megfordult.
– Ez Helen lesz. Kinyitná neki az ajtót, Poppy, és megkínálná egy itallal? Azonnal visszajövök.
Hát végre megismerheti a híres-neves Frisbee-t. Poppy kihúzta magát, nagy levegőt vett, és kinyitotta az
ajtót.
Helen éppen akkor lépdelt fel a lépcsőn világosszürke kosztümjében és magas sarkú cipőjében. Kimon-
dottan csinos volt, magas és karcsú, ráadásul Jamesszel körülbelül egyidős lehetett. Sminkje tökéletes, méz-
szőke haja kontyba fogva. Bármennyire fénytelen is az enyém, ráadásul lófarokba van kötve, de legalább
nem festett szőke, gondolta Poppy egy kis elégtétellel. És ezen még az a tény sem változtatott, hogy agyon-
mosott farmerjában és kinyúlt pulcsijában nem érezte magát valami fényesen.
– Maga bizonyára Poppy - mondta Helen fagyos mosollyal.
– Igen, és maga Miss Fosby-Lee. Telefonon már beszéltünk egymással. Jöjjön beljebb! Mr. Carmichael ép-
pen lefekteti a fiukat, de azonnal itt lesz. Megkínálhatom egy itallal?
Helen belépett, és odanyújtotta Poppy-nak az aktatáskáját.
– Nagyon köszönöm. Bevinné ezt, kérem a könyvtárba? Én előbb egy kicsit felfrissítem magam. És igen,
egy pohár száraz fehér bor igazán jólesne.
Poppy összeszorította a fogát.
– Hogyne, nagyon szívesen. Tudja, hol van a vendégmosdó?
Helen rövid kacajt hallatott.
– Feltehetőleg jobban, mint maga. Elég jól kiismerem itt magam. - Kritikusan végigmérte a lányt. – James
teljesen odavan magáért, kedvesem. Hihetetlen szerencséje volt magával. Nagyon nehéz manapság megbíz-
ható személyzetet találni.
Poppy alig észrevehetően felhúzta a szemöldökét.
– Igazán? Ezt eddig mi még nem tapasztaltuk. Nálunk évekig megmaradnak, ezért nem is kell gyakran újak
után néznünk - válaszolta, és mézédesen mosolygott.
Helen erre nem tudott mit válaszolni. És miközben azon morfondírozott, vajon most megsértették-e, sar-
kon fordult, és elvonult a vendégmosdó felé.
Poppy elégedetten utána nézett, majd bevitte az aktatáskáját a könyvtárba. Azután kivett egy üveg Chab-
lis-t a hűtőszekrényből, kinyitotta, öntött belőle egy pohárral, és az íróasztalra tette.
Az ördögbe Helennel, gondolta, miközben a rizses zacskót a forró vízbe helyezte. A párolt csirke, amely
mellesleg a kedvenc étele volt, nem elegendő három személy részére. Kénytelen lesz beérni egy sajtos
szendviccsel.

21
 Amikor éppen az evőeszközöket készítette elő, James lépett be a konyhába.
– Minden rendben? - kérdezte Poppy, és hangosan betolta a fiókot.
– Nem igazán - sóhajtotta a férfi. – Beszélnünk kell majd. A fiúk azt hiszik, hogy Clare azért halt meg, mert
ők valami rosszaságot követtek el. Megpróbáltam értelmesen elmagyarázni nekik, mi történt, de nem vagyok
biztos benne, hogy sikerült. Hol van Helen?
– Felfrissíti magát. És ne aggódjon, James, majdcsak rendbe jönnek a dolgok!
Poppy a férfira nézett, és lelkiismeret-furdalása támadt, amiért kételkedni merészelt apai érzelmeiben.
James megpróbált mosolyogni. De túlságosan kimerült volt.
Lehunyta a szemét, és az arcát a kezébe temette.
– Ó, Poppy, bárcsak olyan bizakodó lennék, mint maga!
– Ne aggódjon! - ismételte halkan a lány, miközben vigasztalóan megfogta a férfi karját. – Majdcsak meg-
birkózunk ezzel is valahogy.
James kinyitotta a szemét, és fürkészőn Poppy-ra nézett.
– Remélem. Nagyon remélem.
Tekintete a lány szájára siklott, majd mélyen a szemébe nézett. Poppy nem tudott elszakadni az izzó
szempártól, és hallotta James hangját, amint a nevét suttogja, és érezte a testét, amint sóvárogva nekidől.
– Szóval itt vagytok.
Helen hangjára bűntudatosan szétrebbentek.
– Helen… Bocsáss meg, hogy még nem üdvözöltelek. Kérsz valamit inni?
Helen felváltva rájuk pillantott, majd Jamesen állapodott meg a tekintete. A férfi mellett termett, és hosz-
szú szempillái alól felnézett rá.
– Kértem Poppy-t, hogy…
– A bora a könyvtárban van. Felbontottam a Chablis-t. Maga is kér egy pohárral, James?
– Igen, kérek. De ne fáradjon! Majd, én töltök magamnak. Maga is kér?
– Nem, köszönöm - válaszolta Poppy.
– Akkor beviszem az üveget a könyvtárba. Mikor lesz kész a vacsora? - érdeklődött James.
– Néhány perc múlva. Hol terítsek? - kérdezte a lány.
– Maga vacsorázott már? - érdeklődött a férfi.
– Igen, ettem a fiúkkal - füllentett, és még csak el sem pirult. Helennek nem szabad gyanítania, hogy miatta
lemondott a vacsorájáról.
– Akkor vigyük azt is magunkkal a könyvtárba, és majd munka közben elfogyasztjuk. Szóljon, ha készen
van, és majd kijövök érte.
Kimentek a konyhából, Poppy pedig elővett egy tálcát, és bevitte nekik a vacsorát.
– Igazán nem kell kiszolgálnia minket, Poppy, de nagyon köszönöm - mondta a férfi barátságosan.
– Szívesen tettem - felelte a lány mosolyogva. – A hűtőben találnak még sörbetet és sajtot. Én felmegyek a
szobámba.
– Értem. Jó éjszakát! - búcsúzott el tőle a férfi.
– Ó, Poppy, hozna még nekem egy pohár ásványvizet, mielőtt visszavonul? - kérdezte Helen mézédes mo-
sollyal.
– Hogyne, asszonyom - mormolta a lány, és pukedlizett egyet. James tekintete elkomorult. – Bocsásson
meg! - mondta Poppy, amikor James kiment utána a konyhába. – Csak Helen annyira…
– Leereszkedő?
Poppy gyámoltalanul megvonta a vállát.
– Sajnálom, ami történt. Tisztában vagyok vele, hogy én itt csak alkalmazott vagyok, de…
– Fáradtnak látszik, Poppy. Feküdjön le!
– Még beszélni akart velem.
– Az ráér. Majd később benézek magához, hogy ébren van-e még. De miattam ne maradjon fenn. Sokáig
eltarthat, mire befejezzük a munkát.

22
– Ébresszen fel nyugodtan, ha úgy gondolja!
– Rendben.
Poppy a lépcső felé fordult, és látta, hogy Helen törékeny, hegyes kis állát kihívóan előreszegezve a kü-
szöbön állva hallgatózik. Poppy ártatlanul rámosolygott. Vajon hallotta, amikor azt mondta Jamesnek, hogy
ébressze fel nyugodtan? Valószínűleg igen. Megfordult a fejében, vajon fájhat-e ez a nőnek, de azután úgy
döntött, hogy nem törődik vele.
– James majd beviszi magának az ásványvizet. Jó éjszakát, Miss Fosby-Lee!
Helen szó nélkül sarkon fordult, és visszatipegett a könyvtárba. Poppy visszafojtotta a nevetését, és hal-
kan dudorászva felszaladt a lépcsőn. Az első menet az ő javára dőlt el.
Poppy tudta, hogy James a szobában van. Egy pillanatig csendben feküdt, és hallgatta a férfi egyenletes
lélegzését. Aztán kinyitotta a szemét, és a folyosóról beszűrődő fényben megpillantotta őt az ágy végében
állva.
Egyáltalán nem volt ínyére, hogy James alvás közben figyeli. Egyszeriben furcsán védtelennek érezte
magát, és önkéntelenül feljebb húzta magán a takarót.
– Nem akartam felébreszteni - suttogta a férfi.
– Bocsásson meg! Fent akartam maradni, hogy beszélhessünk. Azonnal felkelek…
– Nem, maradjon csak az ágyban, különben megfázik. A fűtés már átkapcsolt éjszakai üzemmódra.
James leült az ágy szélére, és némán figyelte, ahogy a lány felkel, és magára teríti a fürdőköpenyét. Pop-
py a férfi gyengéd pillantásától kísérve egyszerre szegényesnek és illetlennek érezte szerény hálóingét.
– Helen már elment? - kérdezte, hogy megtörje a csendet, és oldja a feszült légkört.
– Pár perce hajtott el. Kérem, bocsásson meg az udvariatlan viselkedéséért!
– Nem volt udvariatlan - felelte Poppy a rá jellemző őszinteséggel.
– Csak kissé pökhendi. - James elmosolyodott. – Néha ilyen - tette hozzá, miközben közelebb húzódott
Poppy-hoz, és megfogta az ágytakarón nyugvó kezét. Belenézett a tenyerébe, és végigsimított az életvona-
lán. – Vajon mit tartogat magának az élet, Poppy?
– A jó ég tudja… Valószínűleg egy fiatal parasztfiút és disznók, birkák meg gyerekek nevelésével töltött
nehéz éveket.
A férfi szája szögletében mosoly bujkált.
– És ez tetszene magának?
– Fogalmam sincs. Majd elmondom, ha ott tartok. - Poppy tétovázott egy pillanatig. – És magának mit tar-
togat?
– Munkát, munkát és még több munkát. Közben meg valószínűleg kínos látogatásokat a fiúk igazgatójánál.
- A férfi szárazon felnevetett, de Poppy kihallotta hangjából a magányosságot és a kétségbeesést. – Már alig
várom.
A lány gyengéden megfogta a férfi kezét.
– Ó, James!
A férfi sóvárogva nézett rá.
– A legrosszabbak az éjszakák, amikor ágyba kényszerítem magam, de nem tudok aludni. És ennek semmi
köze a szexuális vágyhoz, azt könnyen le lehetne vezetni. Egyszerűen csak hiányzik valaki, akit átölelhet-
nék. - Kinyújtotta felé a kezét. – Úgy szeretném átölelni magát, Poppy - mondta rekedten.
A lány nem tudott neki ellenállni, és kitárta a karját. A férfi mély sóhajjal közelebb húzta, lefektette maga
mellé az ágyra, és szorosan átölelte.
Meg sem fordult Poppy fejében, hogy helyes-e, vagy nem, amit tesz. Teljesen természetesnek érezte,
hogy a férfi mellkasán nyugszik a feje, és hallgatja egyenletes szívverését.
James kissé felemelte a fejét, egy pillanatig némán figyelte a lányt, azután ujjával megsimogatta sötét-
szőke haját.
– Milyen csodálatosan puha - súgta, miközben lejjebb hajolt hozzá, és végül végtelenül gyengéden megcsó-
kolta a száját. – Ó, Poppy - suttogta alig hallhatóan. És a gyengéd érintés egyszeriben forró, követelő csókká

23
változott.
Poppy érezte, hogy felébred benne a vágy, és testét elragadja a szenvedély. Felnyögött, szája önkéntele-
nül is kinyílt, és viszonozta a csókot.
James keze lassan a lány vállára siklott, majd megsimogatta nyakgödrének finom bőrét. Egyre lejjebb
merészkedett, míg simogató keze az árulkodón ágaskodó mellbimbóig nem ért.
Poppy a finom batisztanyagon keresztül érezte az izgató érintést, és teste megfeszült. Amikor végül a fér-
fi meleg keze megfogta a mellét, szinte elemésztette az égő vágy.
– Kérlek… ó, kérlek! - suttogta sóvárogva, majd érezte, amint James ajka megint megérinti a mellét.
Kéjesen felnyögött. És amikor a másik mellbimbóját is kényeztetni kezdte James, a lány beletúrt a ha-
jába, és szorosan magához szorította a fejét. Izgató becézgetése már-már az őrületbe kergette.
James ráfeküdt a lányra, és egész testével a matrachoz szorította, közben hevesen csókolta. Poppy a taka-
rón keresztül is érezte a férfi szilaj vágyát, és ellenállhatatlanul sóvárgott rá, hogy megérinthesse.
Ám James hirtelen abbahagyta a csókolózást, és fejét egy elfojtott sóhajtással a lány vállára ejtette.
– Poppy, mi a csudát művelünk mi itt? Hiszen én csak át akartam ölelni.
Poppy lassacskán magához tért, és egyszeriben eszébe jutottak Mrs. Cripps szavai. Teremtőm, gondolta
szégyenkezve, ész nélkül rohantam a csapda felé! Elgyötörten behunyta a szemét.
– Kérem, menjen el! - suttogta reszkető hangon.
James az oldalára hengeredett, és az ágy szélére ülve, a kezébe temette a fejét.
– Sajnálom - mondta halkan. – Megígértem magának, hogy itt biztonságban lesz. Kérem, bocsásson meg!
Soha többé nem fog előfordulni.
Poppy felült, a nyakáig felhúzta a takarót, és a hóna alá gyűrte, mintha elrejthetné mögötte a szégyenér-
zetét.
– Ami a fiúkat illeti… - kezdte még mindig bizonytalanul csengő hangon.
– Ne ma este, Poppy! - vágott közbe a férfi ridegen. – Most inkább elmegyek, mielőtt még eszemet vesztve
lerántom magáról a takarót és a forró, kívánatos testéhez simulok.
Azzal felállt, a hajába túrt, és lassan kiment a szobából. Poppy pedig magára maradt égő vágyával és
mélységes szégyenével a félhomályban.

Másnap reggel elsőként ébredt. A lehető legesetlenebbül öltözve, melegítőnadrágban leszaladt, hogy reg-
gelit készítsen. Azután töltött magának egy csésze teát, és leült a konyhaasztalhoz.
Mekkora bolond volt! De ennek vége. Mostantól távolságtartó lesz, és az érzelmeit kizárólag az ikrekre
fordítja. Az ördögbe is, miért gyengült el ennyire?
Hallotta, amint a házban valahol becsapódott egy ajtó, felnézett, és Jamest látta a nappalin keresztüljönni.
Elegánsan volt öltözve, és kimondottan mogorvának tűnt.
– Jó reggelt! - köszöntötte a férfit udvariasan. – A tea a kannában van.
– Nagyon köszönöm. - James töltött magának egy csészével, és sóhajtva leült szemközt a lánnyal. – A teg-
nap este miatt… - Pillantásuk találkozott, és egy pillanatra eltűnt a férfi tekintetéből a hűvös kifejezés. –
Nem fog, többé előfordulni, Poppy. Megígérem.
A lány idegesen megfogta a teáscsészéjét.
– Remélem, hogy be is tartja. Nem szándékozom újabb rovátka lenni az ágykeretén. - Azzal óvatosan le-
tette a kanalát a csészealjra. – És ami a fiúkat illeti…
A férfi ismét felsóhajtott.
– Igen, a fiúk. Honnan veszik azt, hogy közük van Clare halálához?
– Beszélgetett már velük arról, hogyan halt meg az édesanyjuk?
Újabb sóhajtás.
– Valószínűleg nem. Nem szívesen beszélek róla.
– Még mindig fáj rágondolni?
– Hogy fáj-e? - A férfi a lányra pillantott. – Nem, tulajdonképpen nem. Az egész nagyon hirtelen történt, és

24
én… - Elhallgatott, és Poppy hagyta, hogy összeszedje magát. A férfi megfogta a borsszórót, és időnként a
lányra nézett. – Clare-nek fájt a feje - szólalt meg aztán újra. – De gyakran fájt neki, ezért nem találtam ben -
ne semmi szokatlant. Üzleti vacsorára kellett volna mennünk, de azt már nem vállalta, otthon maradt. Ami-
kor hazaértem, már aludt, ami teljesen érthetőnek tűnt. Mindenesetre nem hallotta, hogy bementem a szobá-
ba. Aztán lementem, hajnali négyig dolgoztam, és akkor mentem fel újra a hálószobába. - Megfontoltan
visszatette a helyére a borsszórót. – Akkor már halott volt. Agyvérzést kapott. Huszonhét éves volt, én nem
sokkal azelőtt töltöttem be a harmincat. Ebben az életkorban az ember még nem gondol ilyesmire. A cég ak-
koriban volt felfutóban. A munkába temetkeztem, hogy feledjem a fájdalmamat. Azt hittem, ha sikerül elég-
gé elfoglalnom magam, nem marad időm szenvedni. De ha hajnali kettőig dolgoztam is, és hatkor már újra
talpon voltam, még mindig maradt négy mérhetetlenül üres órám. - James felsóhajtott, és ismét kezébe vette
a borsszórót. – Egy idő után már nem fájt annyira, de akkor meg a magány gyötört.
– És ezért ismét csak a munkába temetkezett?
Megint összenéztek.
– Igen. És azóta sem tudtam kitörni ebből a mókuskerékből.
Poppy teát töltött a csészéjükbe, és visszaült.
– Amikor először találkoztam magával, azt hittem, hogy csodára van szüksége - mondta halkan. – De ez
nem igaz. Magának egy nő kell.
James nagy levegőt vett.
– Nem, nem. Jóllehet, az ötlet adja magát. Egy anya a gyermekeimnek, valaki, aki összetartja a családot,
egy melegszívű, kívánatos nő az ágyban. De ha azt tervezi, hogy megpályázza az állást, akkor ezt azonnal
verje ki abból a csinos kis fejéből. Se időm, se kedvem nincs most kapcsolatba bonyolódni valakivel.
Poppy megértően mosolygott.
– Nem is magamra gondoltam. Hiszen rám úgyis egy parasztfiú vár. De Helen igencsak kacérkodik ezzel a
gondolattal.
– Helen? - kérdezte a férfi hitetlenkedve. – Ne beszéljen butaságokat! Ő munkatárs, legfeljebb jó barát.
– Akkor tegnap miért féltékenykedett?
James összeráncolta a homlokát.
– Nem féltékenykedett.
– Dehogynem. Mi másért igyekezett volna annyira, hogy lejárasson? Mert veszélyt látott bennem.
– Butaság.
Poppy felsóhajtott.
– Ahogy gondolja - válaszolta, és a mosogatóba tette a csészéket.

25
 4. FEJEZET

James tartotta magát az ígéretéhez. Poppy szinte egész héten nem látta, és ha igen, akkor is csak a fiai tár-
saságában. George és William óvatosan viselkedett vele, és a férfi is igyekezett kerülni az összeütközést.
Olykor hármasban leültek a nappaliban, fényképalbumot lapozgattak, és Clare-ről beszélgettek.
Ám ennek az volt az ára, hogy James hajnali ötkor már az irodájában volt, hogy behozza a lemaradását,
és Poppy látta rajta, hogy napról napra kimerültebb.
Helennek ez persze egyáltalán nem tetszett.
– Akkor minek van a pesztonka? - hallotta egyik este tőle, amikor vacsora után beugrott a férfihoz, hogy át-
nézzenek néhány aktát. – Viselje ő az ikrek gondját!
Micsoda szívtelen nőszemély! - gondolta Poppy dühösen, amikor felszolgálta nekik a kávét. Illik is ebbe
az utálatos szalonba!
Poppy valósággal undorodott ettől a helyiségtől. A szobát újonnan rendezték be, de teljesen színtelen
volt. Az egész helyiségben a fehér és a krémszín uralkodott, és hiányzott belőle minden otthonosság. A vilá-
gos kőrisbútorok ugyanolyan élettelennek hatottak, mint az elegáns ülőgarnitúra, a minden kétséget kizáróan
méregdrága selyemtapéta és az ugyancsak pazarlóan bőven mért függöny, amelyet alul unalmas, mesterkélt
redőkbe rendezve összekötöttek.
Poppy örült, hogy újra az ajtón kívül lehetett. Készített magának egy kakaót, és egy könyvvel a kezében
leült a nappaliban. Nem sokkal tíz óra előtt hallotta, hogy James kikíséri Helent, s ekkor bement a szalonba,
hogy összerámoljon. Amikor a megpakolt tálcával végighaladt a szobán, az az őrült ötlete támadt, hogy mi
lenne, ha egyszerűen leejtené a makulátlan szőnyegpadlóra… Ám James visszajött, és udvariasan elvette tő-
le a tálcát.
– Mi történt, Poppy?
– Semmi, miért?
– Úgy néz ki, mint aki mondani szeretne valamit.
A lány sóhajtva a hajába túrt.
– Szerintem nagyon ronda ez a szoba.
– Érdekes. Nekem is ugyanez a véleményem róla.
Poppy csodálkozva a férfira nézett.
– Akkor miért ilyen?
A férfi némileg zavartan felnevetett.
– Sokba került nekem az a belsőépítésznő, akivel berendeztettem.
– Ne mondja! Csak nem Helen egyik barátnője volt az illető?
– Úgy látom, nem nagyon kedveli őt. De igaza van, tényleg Helen egyik barátnője volt az.
Poppy körbenézett.
– Az egész olyan…
– Színtelen?
A lány elmosolyodott.
– Igen. És túlságosan modern. Szerintem egy régi házat régies stílusban kell berendezni. A többi szobában
is ez az elv érvényesül.
– Ez igaz. - James elhúzta a száját. – Helen… hm… úgy gondolta, hogy jó lenne, ha egy helyiséget más-
képp rendeznénk be. Őszintén szólva, alig használom… De megért egy próbálkozást.
– Mégsem tetszik magának.
– Az egész annyira… semmilyen - felelte a férfi vállat vonva.
Egymásra mosolyogtak.
– Maga mit csinálna vele? - kérdezte végül James.
– Színt vinnék bele, hogy melegebbnek hasson. A függönyöket valamilyen élénk színű szegéllyel látnám
el, tarka kispárnákat tennék a kanapéra, középre pedig egy szép szőnyeget raknék. És a fehér kőrisbútorok
26
helyett mahagóni vagy sötét juharfa bútorokat állítanék be. Esetleg mind a kettőt.
– És hol venne ilyesmit?
Poppy csodálkozva nézett rá.
– Hát árveréseken.
– Ott én már évek óta nem jártam. Utoljára fiatal házas koromban vettem részt árverésen. - A férfi tekintete
a tálcára siklott, de a lány akkor is észrevette szemében a szomorúságot.
Egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztán mégis arra gondolt, hogy talán jót tenne Jamesnek, ha néha
emlékeztetné arra a nőre, aki a fényképeken annyi mosolyt csalt az arcára. Lehetséges, hogy akkor ezt az un-
dok kis Frisbee-t is más színben látná.
– Mit szólna egy kakaóhoz?
James furcsán nézett rá.
– Egy kakaóhoz? A konyhában?
– Ide is visszajöhetünk - válaszolta Poppy mosolyogva.
A férfi megborzongott.
– Akkor már inkább a konyha - felelte mosolyogva, és Poppy követte őt.
Öt perccel később kedélyesen üldögéltek az asztalnál, és kevergették a kakaójukat.
– Hogy halad a gyerekekkel? - szólalt meg végül Poppy.
James sóhajtott egyet.
– A körülményekhez képest egész jól. Nem is sejtettem, hogy ennyit foglalkoznak gondolatban az édesany-
jukkal. Már csak nagyon halványan emlékeznek rá. Mindent tudni akarnak róla, és csak én tudom elmesélni,
milyen volt.
– És Clare szülei?
A férfi megcsóválta a fejét.
– Ők nem szívesen beszélnek róla. Még nem heverték ki a halálát, és szerintem nem készültek fel arra,
hogy találkozzanak a fiúkkal.
– Milyen szomorú!
James megint felsóhajtott.
– Igen. Hiszen a gyerekeknek szükségük lenne rájuk, ha már engem nem látnak túl sokat.
– Ez idővel majd megváltozik.
A férfi kétkedően nézett rá.
– Azon vagyok. Mindenesetre az irodában rengeteg a munka. Bármennyire szeretnék is megfelelni a maga
elvárásainak, nem biztos, hogy sikerülni fog. Lehet, hogy sosem lesz belőlem eszményi apa. - Elgondol-
kodva kevergette a kakaóját. – Az ikrek úgy kezelnek, mint egy idegent - folytatta halkan. – Mintha nem is
ismernének engem.
– Miért, maga szerint ismerik?
James aggodalmas tekintetet vetett a lányra.
– Nem. És én sem ismerem őket. Megváltoztak. Megnőttek, és kialakult a személyiségük. Amikor Clare
meghalt, még kicsik voltak, és könnyen ki lehetett elégíteni az igényeiket. Ennivalóra, védelemre és szere-
tetre volt szükségük… Sokkal könnyebb volt, mint ma. Most már választ várnak a kérdéseikre. Én pedig
nem tudok válaszolni nekik.
James megint lesütötte a szemét, és Poppy érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe.
– Sikerülni fog, James. Menjen el velük valahová!
– De hát hová? Azt sem tudom, mit szeretnek igazán.
A lány megvonta a vállát.
– Mi lenne, ha elmennének az állatkertbe? Mondjuk a hétvégén?
James ijedten felkapta a fejét.
– Te jó ég, Poppy, van fogalma róla, mikor voltam én utoljára állatkertben?
– Úgy huszonöt éve? - nevetett a lány.

27
– Vagy még régebben. De ezen a hétvégén nem fog menni. Birminghambe kell utaznom a cégátvétel miatt.
Poppy letette a kanalát, és hátradőlt.
– Igazán nem akarok gondot okozni magának, James, de eddig még nem volt egyetlen szabadnapom sem.
És a jövő héten szünet lesz az iskolában, tehát teljesen be leszek fogva. Nem mehet el a hétvégén, hacsak
nem talál valakit, aki helyettesít.
James rémülten tekintett a lányra.
– Valaki mást… nem. Az ördögbe is, Poppy, nagyon sajnálom. Egyszerűen kiment a fejemből. Majd meg-
kérdezem Mrs. Cripps-t.
– Nem fogja vállalni.
– Ha elég pénzt ígérek neki, akkor igen.
Poppy felsóhajtott.
– A fiúk gyűlölik őt.
A férfi a hajába túrt, és teljesen összekuszálta a barna fürtjeit. Poppy legszívesebben megigazgatta volna
őket.
– Maga mit javasol?
– Nem maradt más választása, mint hogy elhalássza a birminghami utazást, amiről persze hallani sem akar.
A férfi tétován megvonta a vállát.
– Ez tényleg nem megy, Poppy. Igazán sajnálom.
– Hazavihetem őket magammal? Akkor én is kifújhatom magam egy kicsit, és a fiúknak is jót tesz egy kis
változatosság.
– Hol itt a bökkenő?
– Nincs semmiféle bökkenő - felelte a lány mosolyogva. – Csak alkalmazkodniuk be kell. Korán kelni, se-
gédkezni az állatok etetésénél, és elkísérni az öcséimet körbe a farmon, ilyesmi. Semmi bajuk nem lesz, ki-
véve, hogy jól elfáradnak. Az édesanyám majd gondoskodik az ellátásukról. A friss levegőtől pedig úgy fog-
nak aludni, mint a mormota.
– Ez csodásan hangzik… Én is mehetek? - tréfálkozott a férfi, de Poppy igazi sóvárgást vélt kihallani a
hangjából.
Vajon mikor érezte magát utoljára jól, mikor ment el valahová szórakozni, és mikor élvezte az életet? -
merült fel benne önkéntelenül is a kérdés, miközben a férfira nézett. És anélkül, hogy mérlegelte volna, mit
tesz, felemelte a kezét, s gyengéden megsimogatta James borostás arcát. Aztán gyorsan visszahúzta a kezét,
nehogy elgyengüljön, és megcsókolja a férfit.
– Bármikor szívesen látjuk, amikor csak szabaddá tudja tenni magát - felelte halkan.
A férfi rámosolygott.
– Nagyon köszönöm, Poppy. Bárcsak negyvennyolc órából állna egy nap!

Poppy egész hétvégén azon töprengett, vajon James hogyan illene ebbe a környezetbe. Az a férfi, aki ko-
rán reggel már az irodában van, és esténként a könyvtárba bújik, bizonyára elveszetten érezné itt magát. Ám
a másik Jamesnek, aki a fiaival az erdőben futkározott, remek mulatság lenne.
– Vajon melyik az igazi James, Bridie? - kérdezte Poppy az aranyos, de szeleburdi ír szettert, amely ké-
nyelmesen elnyújtózott az ölében. – Bárcsak tudnám!
– Mit szeretnél tudni? - kérdezte az észrevétlenül belépő Audrey Taylor.
– Hogy kicsoda James valójában. Annyira lefoglalja, hogy Mr. Nagy legyen, hogy nem marad ideje ön-
maga lenni. Lehet, hogy már maga sem tudja, kicsoda valójában.
Az édesanyja leült mellé a földre, és barátságosan vakargatni kezdte Bridie füle tövét.
– Kár, hogy nem lehet itt. Egy kis kikapcsolódás biztosan jót tenne neki.
Poppy felkacagott.
– De még mennyire! Nemrég kirándulni mentünk, és ha nem küldöm el átöltözni, öltönyben és nyakkendő-
ben indult volna az erdőbe.

28
 Audrey is elnevette magát, azután fürkészőn a lányára nézett.
– Tom aggódott miattad. Attól félt, hogy James sok fájdalmat fog még okozni neked. Én bízom az emberis-
meretedben, de sokat töprengek azon, hogy miért félt Tom annyira tőle.
Poppy a szemét forgatta.
– Túlságosan férfiasnak találja.
– Na és az?
A lány alig láthatóan elpirult.
– Ő is csak egy férfi, anya. Magányos, boldogtalan férfi.
– Hm - jegyezte meg Audrey, miután egy percig figyelmesen mustrálta a lányát.
– Mi az, hogy hm?
– A végén még igaza lesz Tomnak. Lehet, hogy tényleg fájdalmat fog okozni neked, csak nem úgy, ahogy
ő gondolta - felelte az anyja, és közben gyengéden nézett a lányára.
Poppy az ajkába harapott.
– Igazad lehet, anya. Éppenséggel igazad lehet.

Jamesnek alig kellett figyelnie a forgalomra, szinte egyedül volt az úton. Gondolatai a fiai körül kering-
tek. Vajon tényleg ennyire rossz apjuk volt?
Valószínűleg igen. És Poppy átható tekintete meg jó szíve kellett ahhoz, hogy ezt felismerje. Ez a lány a
fiúkra is jó hatással van. Annyi rokonszenvet és megértést mutat irántuk, olyan szeretettel bánik velük, és
mégsem kapatja el őket! Igen, Poppy mindannyiuk életébe szeretetet és melegséget hozott.
A férfi egy jelzőtáblához ért. Rögtön balra volt a Nordwich-ba vezető út, de ha tovább megy egyenesen,
valahol ott kell lennie Taylorék farmjának. James tétovázott egy pillanatig. A jó ég tudja, hogy megtalálja-e
egyáltalán a birtokot. És az is lehet, hogy Poppy már most, négy órakor visszafelé tart a gyerekekkel. Mégis,
annyira vágyott közéjük, annyira szeretett volna megfeledkezni egy kis időre a munkahelyi gondokról és ki-
kapcsolódni, hogy végül lekanyarodott a főútról, és elindult a falu felé, ahol a farmnak kellett lennie.
Egyszer csak széles kaput pillantott meg, mögötte pedig a nagy, rózsaszínű Tudorházat, amelyet már lá-
tott egy fényképen, melyet Poppy mutatott neki.
Ez lesz az.
Megállította a kocsit a főépület előtt, kinyitotta az ajtót, de nem szállt ki azonnal.
Évek óta nem érezte még magát ennyire bizonytalannak. A tárgyalóteremben mindenkivel könnyen el-
bánt, de itt, Poppy otthonában hirtelen úgy érezte magát, mint a partra vetett hal. Már éppen azon volt, hogy
inkább elmegy, amikor egy asszony lépett ki a házból. James őt is látta már az egyik fényképen. Sóhajtva ki-
szállt hát az autóból, és odament hozzá.
– Mrs. Taylor?
– Igen. Maga minden bizonnyal James - válaszolta a nő mosolyogva. – Korábban végzett az irodában?
– Igen. Bocsásson meg kérem, hogy zavarok, de Poppy olyan sokat mesélt már…
Az asszony szeretetteljesen intett lisztes kezével.
– Egyáltalán nem zavar. Örülök, hogy megismerhettem magát. Jöjjön velem a konyhába, és beszélgessünk,
míg megsül a kifli! A fiúk még úton vannak, Poppy pedig a kádban ülve élvezi a nyugalmat. Segíthet nekem
megkenni a kenyereket, így legalább nem lesz lelkiismeret-furdalása.
A meleg, világos konyhában az asszony odamutatott a régi anorákokkal teleaggatott fogasra az ajtó mö-
gött. James fölakasztotta a kabátját, és leült egy konyhaszékre. Az asztalon nagy kupac, felszeletelt friss ke-
nyér tornyosodott.
– Kér egy teát? - kérdezte az asszony, és már fel is tette a kannát a tűzhelyre.
– Köszönöm, kérek.
Audrey elővette a kést a fiókból, és a vajat a kredencből. A kenyér saját sütésűnek látszik, gondolta a fér-
fi, miközben felgyűrte az ingujját. Serényen kenni kezdte a kenyérszeleteket, és közben egyre sóvárgóbban
pillantgatott rájuk.

29
– Egyet nyugodtan megehet.
James felnézett, és elmosolyodott.
– Így átlátni rajtam?
Mrs. Taylor felnevetett.
– Mondjuk inkább, hogy épp elég éhes férfit láttam már életemben.
A férfi fogott egy szelet kenyeret, és beleharapott.
– Mmm, ez igazán finom.
– Poppy sütötte.
– Nagyon tehetséges lány.
Audrey a vendége elé tett egy bögrét, és kezében egy másikkal ő is leült az asztalhoz.
– Valóban az. És a szíve olyan, mint a vaj.
Ebből az utóbbi megjegyzésből nem lehetett nem kihallani a figyelmeztetést.
James Mrs. Taylorra pillantott, és megértette nyugtalan tekintetét.
– Tudom, de igazán nem kell aggódnia. Nem fogok fájdalmat okozni a lányának. Legalábbis nem úgy,
ahogy gondolja. Bizonyára sokat fog bosszankodni miattam, és lehet, hogy egypárszor csalódni is fog ben-
nem, de ami a személyes kapcsolatot illeti… - Hirtelen tudatosult benne, mennyire ellentmondásosak a sza-
vai, és szótlanul nézte a gőzölgő italt a bögréjében. – Poppy nagyon vonzó nő - folytatta. – De higgye el,
biztonságban van nálam! A fiúknak sokkal nagyobb szükségük van rá, mintsem hogy egy futó kalanddal ve-
szélyeztessem ezt a kapcsolatot. Azonkívül többet érdemel annál. Túlságosan tisztelem a lányát ahhoz, hogy
csak a magányomat űzném el vele.
Audrey nyugodt tekintettel nézett a férfira, és biccentett egyet.
– Tiszteletreméltó a hozzáállása - mondta, és felállt. – Folytassa csak a kenyérkenést! Mindjárt hazaér az
éhes banda.
Amikor az asszony hátat fordított, a férfi titokban megkönnyebbülten felsóhajtott.
Éppen most felelt meg egy vizsgán, de hogy milyenen és mi célból, azt egyáltalán nem értette. És abban
sem volt teljesen biztos, hogy igazán tudni akarja-e. Megkente a maradék kenyereket, megitta a teáját, és ki-
öblítette a bögrét. Mrs. Taylor közben megnézte a kifliket, és megterítette az asztalt.
James akaratlanul is fülelni kezdett a fentről lehallatszó vízcsobogásra. És egyszeriben Poppy jelent meg
lelki szemei előtt. Lélegzete elállt a képzeletében felsejlő képtől, és a szíve azonnal hevesebben kezdett ver-
ni.
Hát nem most ígértem meg az anyjának, hogy mellettem biztonságban van? - figyelmeztette magát. Mrs.
Taylor biztosan nem bízna így benne, ha tudná, hogy most gondolatban Poppy-t látja maga előtt, amint be-
szappanozott, csillogó bőrrel ül a kádban, és a víz lágyan hullámzik feszes, formás mellei körül…
Abban a pillanatban hangosan kivágódott az ajtó, és James visszazökkent a valóságba. George és William
viharzott be a konyhába, nyomukban egy vizes, csatakos kutyával, Tommal és egy körülbelül tizenhat éves
fiúval, feltehetőleg Poppy legfiatalabb öccsével.
– Apa! - Az ikrek megtorpantak.
– Sziasztok! - A férfi gyámoltalanul rájuk mosolygott, de a fiúk nem viszonozták a mosolyát, hanem gya-
nakvóan néztek rá.
– Haza akarsz vinni bennünket? - kérdezte William.
– Nem… Legalábbis nem vacsora előtt. Jó napot, Tom! Jó látni magát. - A férfi kezet fogott a fiatalember-
rel, majd a másik öcs felé nyújtotta a kezét. – James Carmichael vagyok. Maga pedig bizonyára Peter.
A fiú bólintott, és kék szemével ugyanolyan lekicsinylően nézett rá, mint Tom.
James elfojtotta a mosolyát, és odafordult a fiaihoz.
– Nos, hogy tetszett itt nektek?
A fiúk bólintottak.
– Nagyszerűen éreztük magunkat - válaszolta George. – Éppen vadászni voltunk. De Bridie-nek semmi
hasznát nem vettük.

30
– Bridie?
A kutyalány, meghallva a nevét, odament a férfihoz, és a lábához dörgölőzött, majd koszos pofáját bi-
zalmasan a combjára tette.
– Ó, Bridie, ne! - kiáltotta Mrs. Taylor.
– Semmi baj - felelte a férfi, miközben akaratlanul is megsimogatta a kutya fejét. – Már úgyis tisztítóba kell
adnom ezt az öltönyt. - Bridie megnyalta a kezét, és hűséges tekintettel nézett rá.
– Az ikreknek igazuk van. Teljesen alkalmatlan a vadászatra. - Tom levette a kabátját, és felakasztotta a fo-
gasra. – Az első lövésnél elszaladt. Peter, tedd már ezt el, légy szíves!
A fiú odaadta testvérének a fegyvert, és James megkönnyebbülten látta, hogy a ravaszt kibiztosították, a
töltényeket pedig kivették. Ám még mindig elborzadt a gondolattól, hogy a fiúk egy fegyver társaságában
rohangáltak odakint az erdőben. A félelme valószínűleg tükröződhetett az arcán, mert egyszeriben egy kéz
érintette meg a vállát.
– Semmi bajuk nem eshetett volna - nyugtatta meg Mrs. Taylor a férfit. – A fiaim különös gonddal bánnak
a fegyverrel.
– Jó ezt hallani - felelte James halkan.
És akkor ismét kinyílt, majd becsukódott az ajtó. A férfi lassan megfordult, és amikor összenéztek
Poppy-val, érezte, hogy szíve hevesen kalapálni kezd.
– Jó napot! - üdvözölte a férfi zavartan.
A lány mosolyogva odament hozzá, és James egy pillanatig azt hitte, hogy meg akarja ölelni. Ám a lány
hirtelen megállt előtte, és csodálkozva felemelte a kezét.
– Jó napot! Csak nem tudott mégis elszakadni az irodájától?
A lány egyszerre látszott boldognak és meglepettnek.
– De igen - felelte a férfi, és csak nagy fáradsággal sikerült megállnia, hogy ne ölelje át. – Nem bírtam ott
maradni. Idecsalogatott a kenyere illata.
– Hazudós.
A lány szívet melengető kacaja James maradék gátlását is feloldotta, és a férfi szinte itta szemeivel a lát-
ványt. Poppy haja még vizes volt a fürdéstől, a szeme csillogott. Egyszerűen varázslatosan nézett ki.
Jamest az ajtó csikorgása zökkentette ki merengéséből. Még egy búzavirágkék szempár szegeződött rá.
Poppy apja volt a tulajdonosa, és James cseppet sem csodálkozott volna rajta, ha az apa kihívja őt a tornácra,
és kifaggatja a szándékairól. Ehelyett azonban a férfi odanyújtotta hideg, kérges kezét, és ugyanolyan visz-
szafogottan barátságos modorban köszöntötte a vendéget, mint a felesége.
Nem sokkal később mindannyian körbeülték a nagy asztalt, és nekiláttak a legbőségesebb vacsorának,
amelyet James gyermekkora óta látott. Mindent saját maguk készítettek. Volt ott sovány sonka, zsenge szár-
nyas és ízletes marhasült, valamint ropogós téli saláta, James saját kezével vajazott kenyere és annyi, de
annyi sütemény, hogy majdnem könnybe lábadt tőle a férfi szeme.
Nekidurálta magát az evésnek, és addig abba sem hagyta, míg úgy jól nem lakott, mint a duda. Amikor
azután letette az evőeszközt és hátradőlt, észrevette, hogy Poppy elnézően mosolyog rá.
A többiek tovább ettek, és közben hallgatták Tom beszámolóját a sikertelen vadászatról Bridie-vel. James
a kutyalányra pillantott, aki reménykedve a térdére tette a pofáját. A férfi megsimogatta az állat füle tövét.
– Neveletlen kislány voltál? - kérdezte tőle szelíden.
– Inkább buta - felelte Tom. – Macskaeledelnek talán jó lennél, Bridie, de semmi másnak. Buta némber.
A kutya felháborodottan vakkantott egyet, és Poppy is tiltakozni kezdett.
– Férfigőg - állapította meg nyugodtan. – Egyébként sem értem, miért lődözöl le ártatlan állatokat.
Jamesnek, egyke lévén, sohasem jutott osztályrészéül az az élvezet, hogy a testvéreivel vitatkozzon. Ezért
hát nagyon élvezte a láthatóan megszokott szócsatát.
Közben fél szemmel látta, hogy Bridie elment mellőle, és az általános szidalmak közepette hirtelen el-
csent egy nagydarab sonkát az asztal szélén lévő tányérból.
– Bridie! - csattant fél egy emberként mindenki.

31
 Ám a kutya ekkor már a sarokban álló szék alá bújt. Jóízűen elfogyasztotta a zsákmányát, azután farkát
csóválva, és szinte behízelgően mosolyogva, ismét odament az asztalhoz. James igyekezett visszafojtani a
nevetését, de hallani lehetett, hogy csendesen kuncog.
– Ez egyáltalán nem vicces! - kiáltotta Poppy, és mérgesen nézett a szetterre. – Haszontalan kutya vagy!
És amikor erre Bridie a férfihoz kocogott, és a család hangos tiltakozása ellenére a hátára hengeredett,
James nem bírta tovább türtőztetni magát. Hátravetette a fejét, és addig nevetett, míg belefájdult a hasa.
Amint végre abbahagyta, észrevette, hogy a fiai döbbenten néznek rá. Abban a pillanatban az arcára fagyott
a mosoly.
– Mi a baj? - kérdezte aggodalmasan.
– Te nevettél - felelte George.
– Te sosem szoktál nevetni - tette hozzá William, és elismerés érződött a hangjából.
Egy pillanatig fagyos csend telepedett rájuk, és James úgy érezte magát, mintha pofon vágták volna.
Tényleg olyan ritkán szokott nevetni, hogy a fiúk megdöbbentek, amikor ezt tette?
– Attól még szabad neki - mondta Poppy barátságosan, és ezzel magára irányította a fiúk figyelmét.
Te jóságos ég, gondolta James, tényleg ilyen savanyújánossá váltam? De hát mikor is nevetett utoljára
együtt velük? Rémülten állapította meg, hogy nem emlékszik rá, és hálás volt Poppy-nak, hogy elterelte a
gyerekek figyelmét, amíg összeszedte magát.
Evés után mindannyian átmentek a nagy nappaliba, ahol a kandalló ontotta magából a barátságos mele-
get. A széles, kényelmesnek látszó kanapé szinte hívogatta Jamest, hogy üljön bele, a függönyök kedves vi-
rágmintázata pedig a szoba több pontján felbukkanó kispárnákon folytatódott. A földre perzsaszőnyegeket
terítettek, és Bridie a kandalló mellé telepedve azonnal mély álomba merült.
James is legszívesebben ezt tette volna. A szempillái igencsak elnehezedtek.
– Milyen gyönyörű szoba - mondta sóhajtva Mrs. Taylornak.
– Igen. Poppy alakította át tavaly, és mi is teljesen el vagyunk ragadtatva tőle.
A férfi a lányhoz fordult, aki a kanapé másik végébe ült.
– Hajlandó lenne az enyémet is ugyanilyen otthonossá varázsolni? - kérdezte, és mintha szánalmat látott
volna felcsillanni a lány szemében.
– Megpróbálhatom. A múltkor azt gondoltam, csak ugrat.
James megcsóválta a fejét.
– Egyáltalán nem. Nos, megpróbálja?
A lány bólintott.
– A bútorok miatt el kell majd mennem néhány árverésre.
A férfi pajkos mosollyal az arcán Audrey felé fordult.
– Nem meggondolatlanság pénzt adni a kezébe?
Az asszony felnevetett.
– Az attól függ, mennyire bátor. Poppy-t nem ejtették a feje lágyára, és jó szeme van bizonyos dolgokhoz.
A végén tetemes összeget hagyhat ott, viszont jó helyre kerülne a pénze.
James ismét Poppy-hoz fordult.
– Akkor teljesen a maga kezében vagyok.
Valami furcsa láng gyúlt a lány szemében, amitől a férfi vére pezsegni kezdett.
Egy röpke pillanatra mélyen egymás szemébe néztek. Az üzenet félreérthetetlen volt.
Azután a férfi gyorsan elkapta a tekintetét.
Az ördögbe! - gondolta, pokolian nehéz lesz megtartani az anyjának tett ígéretemet.

32
 5. FEJEZET

James ismét távolságtartóvá vált, legalábbis Poppy-val szemben. A fiaival, úgy látszott, egyre jobban ala-
kul a kapcsolata, néha már együtt nevetgélt velük. Végre kezdte visszanyerni az életkedvét, azt viszont nem
hagyta, hogy ebből Poppy is kivegye a részét.
Ha nagy ritkán beszélgettek, akkor is kizárólag a fiúkról. És bár a lány ezerszer figyelmeztette magát,
hogy ostobán viselkedik, mégis hiányzott neki a férfi. Ha nem a gyerekekkel foglalkozott, állandóan körü-
lötte jártak a gondolatai. Úgy tűnt, ez ellen nem tud mit tenni.
– Mit csináljunk holnap? - kérdezte a fiúkat csütörtök este, amikor szokásos módon James nélkül költötték
el a vacsorájukat. Eddig igazán jó programokat szervezett a szünidő alatt, de péntekre még nem terveztek
semmit.
– Nem tudom - felelte William. – Jó lenne apával elmenni valahová.
– Arra várhatsz - közölte George lemondóan. – Menjünk el a műlesikló pályára! Ki akarom próbálni a
snowboardozást.
Poppy elbizonytalanodott.
– Nem hinném, hogy ezt apátok jó ötletnek tartaná.
– Nem kell róla tudnia - jelentette ki a kisfiú.
– Kinek nem kell tudnia és miről? - szólalt meg az apa a gyerek háta mögött.
George bűntudatosan összerezzent.
– Nem fontos - válaszolta halkan.
– George-nak az az ötlete támadt, hogy menjünk el holnap a műlesikló pályára, és próbáljuk ki a snowboar-
dozást - közölte a lány a fiúk szemrehányó pillantásától kísérve.
– Én tulajdonképpen arra gondoltam - válaszolta James, miközben lovagló ülésben elhelyezkedett a széken
-, hogy elmehetnénk az állatkertbe.
A fiúk nagy szemeket meresztettek rá, azután üdvrivalgásban törtek ki, és átölelték.
– Vehetünk ennivalót a lámáknak? - kérdezte William.
– Nem is tudom. Azt hiszem, igen.
– Vannak ott elefántok?
– Lehetséges. Attól függ, melyik állatkertbe megyünk.
– Poppy is velünk jön?
James tekintete találkozott a lányéval.
– Remélem. Az állatkerti látogatás ugyanis eredetileg az ő ötlete volt. Ha most cserbenhagy, végem van.
Poppy úgy tett, mintha még gondolkodna rajta, bár a válasza nem volt kétséges.
A világért sem hagyna ki egy kirándulást Jamesszel és a fiúkkal.
– Rendben - egyezett bele végül. – Veletek tartok. De akkor korán le kell feküdnötök. Fáradt gyerekeket
nem szoktak állatkertbe vinni, mert csak nyűgösködnek.
A fiúk egy szempillantás alatt eltűntek. Miután Poppy felolvasta nekik a kötelező esti mesét, félóra múlva
már aludtak, és a lány visszatért a konyhába.
James a nyitott hűtőszekrény előtt állt.
– Van itthon valami ennivaló?
– Sült hús krumplival és salátával megfelel?
– Tökéletes. Maga evett már?
– Igen, ettem az ikrekkel. - Poppy a tűzhelyre tette a serpenyőt, majd Jameshez fordult.
– Ami az állatkerti látogatást illeti… tényleg van rá ideje?
A férfi elnevette magát.
– Tulajdonképpen nincs, de majd szakítok. Miért kérdi?
– Mert nem szabad becsapnia a fiúkat. Megígérte nekik…
– És be is fogom tartani, Poppy. Tudom, hogy korábban okoztam már nekik csalódást, de holnap tényleg
33
ott leszek.
Hiszem, ha látom, gondolta a lány, és föltette melegedni a vacsorát. Miután a férfi a tányérjával és egy
pohár borral a kezében eltűnt a könyvtárban, Poppy rendet rakott a konyhában.
– Nagyon köszönöm, ez igazán étvágygerjesztő - majmolta a férfit, miközben bedobálta az edényeket a mo-
sogatógépbe. – Maga egy angyal, Poppy…
– Poppy? - hallotta a férfi hangját a háta mögött.
A lány elvörösödve megfordult.
– Muszáj magának ilyen lopakodva járkálnia? - kérdezte szemrehányóan.
James gyámoltalanul mosolygott.
– Bocsásson meg, csak a mustárért jöttem vissza. Valami rosszat tettem? - kérdezte James a lány komor ar-
cát látva.
– Maga? - Poppy csodálkozva nézett rá. – Azt gondoltam, én csináltam valamit rosszul. Amióta hazajöt-
tünk a szüleimtől, alig szólt hozzám.
A férfi felsóhajtott, elfordult, majd ismét a lányra nézett. Poppy elmerülten figyelte a szemében megbúvó
fáradt kifejezést és szomorúságot.
– Megígértem az édesanyjának, hogy vigyázni fogok magára.
– És ez azt jelenti, hogy nem is beszélget velem? - kérdezte a lány zavartan.
James felsóhajtott.
– Nem, természetesen nem azt jelenti. Csupán nem bízom magamban, ha a közelemben van. Maga csodála-
tos lány, Poppy. Bénának kellene lennem, hogy ezt ne vegyem észre.
A lány érezte, hogy elpirul, és egy pillanatra elakadt a lélegzete.
– Ez minden? - kérdezte azután a megkönnyebbülés magasztos érzésével.
– Hogyhogy ez minden? - ismételte a férfi hitetlenkedve. – Nem tudok magára nézni anélkül, hogy ne jön-
nék zavarba.
Poppy elmosolyodott.
– Hát, ami azt illeti, velem is hasonló a helyzet.
James halkan, de vaskosan szitkozódott egyet, majd izzó tekintettel Poppy-ra nézett.
– Nagyszerű, ezek szerint mindketten ugyanúgy érzünk. De semmi sem lesz közöttünk, Poppy. Szeretném,
ha ezt tudná. Nem húzhatok gyűrűt az ujjára.
A lány halkan felkacagott, és igyekezett könnyedén mosolyogni.
– Kértem én valaha is ilyesmit, James? Maga meglehetősen vonzó férfi, ráadásul rengeteg pénze van. De
bolond lennék hozzámenni magához. A hátralévő életemet azzal kellene töltenem, hogy ütközőként működ-
jek maga és az ikrek között. - Azzal a férfira mosolygott, hogy kissé tompítsa szavainak élét. – Nem, kö-
szönöm. Inkább maradok a parasztfiúmnál.
Poppy remélte, hogy legalább a férfit sikerült megtévesztenie, önmagát ugyanis nem. Ez a nagydarab vá-
rosi fickó minden parasztfiút lepipált.
Óvatosságból azért zsebre vágta a kezét, nehogy kitárja James felé a karját.
– Kihűl a sültje - tette még hozzá a végén.
A férfi értetlenül rápillantott. Összeszorította ajkát, kivette a mustárt a szekrényből, és kiment a konyhá-
ból.
Poppy megkönnyebbülve fellélegzett. Tényleg őrültség lenne összejönni Jamesszel. De ettől még meg-
történhet.
– Az ördögbe is! - szitkozódott halkan, és újra a mosogatógép felé fordult.

– Nézd csak, apu, lehet állateledelt venni!

– Úgy látszik. - James előkotort némi aprópénzt a zsebéből, vett rajta két csomag állateledelt, és odaadta a
fiainak.
– És én nem kapok? - kérdezte Poppy vidáman.

34
 A férfi neki is vett. Az ikrek előreszaladtak, és élvezettel futkostak egyik állattól a másikig. Poppy és
James igyekezett egy kicsit céltudatosabban irányítani az állatkerti sétát, de a gyerekekkel nem lehetett bírni.
Akármerre mentek is, ők mindig a pingvinekhez akartak visszatérni. A néhány napos pingvinfiókák teljesen
lenyűgözték őket. Aztán ezt is megunták.
– Nem megyünk haza? - kérdezték, és George a nyomaték kedvéért a hasát kezdte fájlalni.
Csakugyan furcsán kipirosodott az arcuk, vélte Poppy, és George valóban úgy tartja magát, mint akinek
fáj a hasa. Így hát hazahajtottak.
Útközben a gyerekek szótlanok voltak. Poppy-nak azonban gyanús volt ez a nagy csend. Alig állt meg a
kocsi a ház előtt, az ikrek kipattantak a hátsó ülésről, és immár láthatóan teljesen gyógyultan berohantak a
házba.
– Már jobban érzem magam… Megyek fürdeni - közölte George.
– Én is - motyogta William, és követte testvérét a lépcsőn felfelé.
– Vegyétek le a kabátot! - kiáltott utánuk Poppy, de a két fiú már eltűnt a fürdőszoba ajtaja mögött. – Fur-
csa - jegyezte meg halkan a lány, és visszament a konyhába, ahol James éppen felakasztotta a kabátját az aj-
tó melletti fogasra.
– Hogy érzik magukat a fiúk?
– Jól. Amit egyébként nem értek. Furcsa nekem ez a nagy békesség.
A férfi megrántotta a vállát.
– A gyerekek már csak ilyenek. Ki tudja, mi zajlik a kis buksijukban. Én már évekkel ezelőtt feladtam,
hogy megértsem őket. Mit szólna egy csésze forró teához? Egészen átfagytam.
Poppy teát készített, és kitöltött maguknak két csészével. Közben hallotta, hogy odafönt a fiúk megen-
gedték a vizet, és halkan vihorásztak.
– Úgy hallom, jól vannak - jegyezte meg a férfi, és kinyújtotta a lábát az asztal alatt. És mintegy megerősí-
tésül, odafentről halk vihogás és pancsolás hallatszott.
– Csak ne legyen olyan nyugodt! - intette Poppy a férfit. – Jobb lesz, ha felmegyek, és megmosom a fejü-
ket.
– Előbb igya meg a teáját! Nem lehet olyan vészes a helyzet.
James olyan nyugodtan és elégedetten ült vele szemben, és annyira lehengerlően nézett ki, hogy a lány
szinte megbénult. Tűnődve nézte a férfi arcát keretező barna tincseket, a gyönyörű szemei fölött húzódó
egyenes szemöldököt, a telt ajkat, amelyhez olyan jó érzés hozzáérni…
Odafent azonban hirtelen hangos reccsenés, majd kiáltás hallatszott. Poppy majdnem feldöntötte a bög-
réjét, úgy ugrott fel, és már rohant is felfelé a lépcsőn. James a nyomában. Berontottak a fürdőszobába, és a
látványtól földbe gyökerezett a lábuk.
Az ikrek nyakig felöltözve a földön ültek, a félig megtelt kádban pedig egy dél-afrikai pingvinfióka úsz-
kált boldogan.
– Te jó ég! - James az ajtókeretnek támaszkodott, és rémülten nézte a kis tengeri madarat. – Mi az ördög
ez?
– Egy pingvin - válaszolta George idegesen.
– Azt látom - felelte az apja vészjósló nyugalommal. – Akkor most azonnal bementek a szobátokba, fel-
vesztek valami száraz ruhát, és a nappaliban vártok rám. Poppy, maga meg úgy vigyázzon erre az állatra,
mint a szeme világára!
– Mit akar tenni? - kérdezte a lány, amikor a fiúk kisurrantak a fürdőszobából.
– Felhívom az állatkertet, azután elkapom az ikreket, és kitekerem a nyakukat - közölte a férfi, és kiment.
Poppy leült a vécé tetejére, és a fiókát figyelte. Úgy tűnt, egészen jól érzi magát a fürdőkádban. A lány
bedugta ujját a vízbe, és megkönnyebbülve állapította meg, hogy hideg. Vajon adjon valami ennivalót ennek
a szegény állatnak? Talán egy kis olajos szardíniát? Aztán úgy döntött, inkább nem ad. Jobb, ha előbb meg-
tudják, mit mondanak az állatkertben.
James hamarosan visszatért a fürdőszobába. Kezében a hordozható telefonnal, időnként az úszkáló ping-

35
vinre pillantott.
– Úgy látszik, nem esett baja - adta hírül a telefonba. Nyilvánvalóan kínosan érezte magát, mert az arcát
halvány pír öntötte el. – Igen, az nagyon kedves lenne. Természetesen állom a szállítás és az állatorvos költ-
ségeit. Igen, természetesen. Szemmel tartjuk. Nem, nem engedjük ki a fürdőkádból. Hogy hideg-e a víz?
Poppy hevesen bólogatott, mire James továbbította a hírt. Még egyszer bocsánatot kért, majd letette a
kagylót.
– Hú! - James megdörgölte a fülét. – Nem mondhatnám, hogy repestek az örömtől. Állítólag a pingvinfió-
kák nagyon hajlamosak a fertőzésekre. Főleg stresszhelyzetben.
– Szegényke. - A lány meg akarta simogatni a madarat, de a férfi elkapta a kezét. – És nem mondták, hogy
adjunk neki enni valamit?
James megcsóválta a fejét.
– Nem adunk neki semmit. Hamarosan érte jönnek. Meg tudnám ölni a fiúkat.
A férfi ezt egészen nyugodtan mondta, és Poppy tudta, hogy nagyon dühös. Az ikrek ez alkalommal tény-
leg túl messzire mentek.
– Miért nem hagyja, hogy az állatgondozó váltson velük néhány szót?
James szárazon felkacagott.
– Jó ötlet. Még az is lehet, hogy vállalná a nevelésüket. Ha szerencsém van, akad még egy szabad ketrece.
Bár ha nem bolondult meg, igyekszik vissza az állataihoz. Ez a két kölyök túl sok egy ember számára.
Poppy szelíden rámosolygott. James csalódottan felsóhajtott, és hátával a falnak támaszkodva, a földre
ereszkedett. Felhúzta a lábát, és a térdére könyökölt.
– Miért éppen az én gyerekeim tesznek ilyet, Poppy?
– Lehet, hogy kellene nekik egy háziállat.
– Egy háziállat? Magának elment az esze!
– A legtöbb gyereknek van, James. Magának sohasem vettek a szülei állatot?
A férfi megvonta a vállát.
– Volt egy öreg macskánk. Nekem meg egy hörcsögöm, de a macska megette.
Poppy majdnem felnevetett, ám James komoran ránézett.
– Ez egyáltalán nem vicces. A fickó az állatkertből szörnyű mérges volt.
– Elhiszem, de ne aggódjon, James, nem esett baja a pingvinnek!
– Azt most még nem lehet biztosan tudni. Állítólag csak három hét múlva derül ki, nem kapott-e fertőzést. -
James bosszúsan fújt egyet. – Már az állatkertben gyanút kellett volna fognunk, amikor egyszeriben nagyon
el akartak jönni. Soha többé nem indulok haza úgy valahonnan, hogy előtte ne motozzam meg őket. Ki tud-
ja, lehet, hogy legközelebb egy tarantella pókkal vagy egy kígyóval állítanak haza.
Poppy elnevette magát.
– Abban biztosak lehetünk, hogy többet nem tesznek ilyet. Mi lenne, ha maga vigyázna tovább az állatra,
én meg megnézném, mit csinálnak? Azután előkészíteném a vacsorát, amíg megérkezik az állatgondozó.
Nos?
Az ikrek megszeppenve ültek a nappaliban.
– Ez nagy butaság volt - jegyezte meg a lány, mire William elpityeredett.
– Apa meg fog ölni bennünket - szipogott.
– Azt kétlem - jelentette ki a lány. – Persze nagyon dühös, és őszintén szólva, igaza is van.
– Poppy, beszélj vele! - esdekeltek a fiúk.
A lány megcsóválta a fejét.
– Nem. Ti az ő gyerekei vagytok. Joga van megbüntetni benneteket. Nagyon felelőtlenül viselkedtetek, és
ezért vállalnotok kell a következményeket. És sajnos a pingvinnek is. Lehet, hogy megbetegedett, sőt meg is
halhat. Gondolkodjatok el ezen, míg megérkezik az állatgondozó. - Poppy az ajtóból még visszafordult. –
Ugye nem tesztek többé ilyet?
A gyerekek tagadóan megrázták a fejüket.

36
 Az állatkerti gondozó nem rejtette véka alá a véleményét. Ecsetelte a lehetséges következményeket, me-
lyeket az ikrek cselekedete okozhat, és elmagyarázta nekik, hogy itt nem csak lopásról volt szó. Szükségte-
len szenvedésnek tettek ki egy állatot, megrémisztették, és életveszélybe sodorták.
Amikor a férfi végre kibeszélte magát, a gyerekek könnyek között megesküdtek, hogy soha többé nem
tesznek ilyen butaságot.
– Egész életetekre el kellene tiltanom benneteket az állatkerttől - jelentette ki a férfi. – De jobb ötletem tá-
madt. Mielőtt még jelenteném az esetet a rendőrségnek, megkérdezem az édesapátokat, nem akar-e adakozni
az állatkertünknek. Mit szólnátok például ahhoz, ha örökbe fogadnátok ezt a pingvinfiókát?
James arcizma megrándult.
– Mennyibe kerülne ez nekem?
– Ötven fontba egy évre.
– És meddig él egy pingvin?
A férfi elmosolyodott, szemmel láthatóan élvezte, hogy sarokba szorította ellenfelét.
– Úgy harminc évig.
– Har… Az ezerötszáz font! - suttogta Poppy ijedten.
Az ikrek rémülten kapták fel a fejüket. James egy szót sem szólt, csak elővette a csekkfüzetét, és dühösen
összeszorított szájjal kitöltött egy csekket kétezer fontról.
– Tessék. - Azzal odanyújtotta a csekket a férfinak. – Sajnálom, hogy annyi bosszúságot okoztunk. Remé-
lem, semmi baja nem esett a pingvinnek.
– Én is remélem. És köszönet az adományért.
– Örömmel.
– Meglátogathatjuk a pingvint, ha megígérjük, hogy jól viselkedünk? - kérdezte George, amikor a férfi fel-
emelte az állat ketrecét.
A gondozó egyik fiúról a másikra pillantott.
– Ha a szüleitek jobban figyelnek rátok - válaszolta engedékenyen.
– Magamhoz fogom bilincselni őket… persze, csak ha olyan őrült leszek, hogy még egyszer odamegyek
velük - nyugtatta meg James az állatgondozót, és kinyitotta a bejárati ajtót.
Miután magukra maradtak, rámordult a fiúkra:
– Irány lefeküdni! - utasította őket.
– De hiszen még nem is vacsoráztunk - nyafogott George.
William meghúzta testvére karját.
– Gyere, azt hiszem, ma úgysem kapunk vacsorát.
Poppy Jamesre pillantott, de a férfi megcsóválta a fejét. Ajjaj, gondolta a lány, de ő is úgy találta, hogy a
fiúk ezúttal tényleg nagyon komiszak voltak. Ha most vacsora nélkül bújnak ágyba, talán a jövőben jobban
meggondolják, mit tesznek.
– Ne felejtsetek el fogat mosni! Pár perc múlva felmegyek hozzátok. - Poppy Jameshez fordult. – Sajná-
lom.
A férfi csodálkozva nézett rá.
– Mit sajnál?
– Az én ötletem volt az állatkert - felelte a lány vállat vonva.
– Ők az én gyerekeim, Poppy. Ezért a felelősség is engem terhel. Gondolja, ha a fiaim szemtelenül visel-
kednek az iskolában, akkor az az oktatási miniszter felelőssége?
– Bizonyára nem - nevette el magát a lány. – Jöjjön, kész van a vacsora! Mindjárt éhen halok.
James követte őt a konyhába.
– Valószínűleg a fiúk is. Maga szerint túl kemény voltam, hogy evés nélkül küldtem őket lefeküdni?
– Kemény? - Poppy a férfira mosolygott. – Nem. És valószínűleg örülnek, hogy ennyivel megúszták a dol-
got. Dohogja ki magát! Végül is később felvihet még nekik egy szendvicset, ha túlságosan furdalja a lelki-
ismeret.

37
– Miért furdalna? Hiszen ők lopták el a pingvint. - James lehuppant a székre, az asztalra könyökölt, és az
öklére támasztotta az állát. – Minden bizonnyal ez volt minden idők legdrágább állatkerti látogatása.
– Valószínűleg. - Poppy kiszedett egy-egy darab párolt csirkét a tányérokra. – De ugye itt most nem a pénz-
ről van szó elsősorban?
A férfi felhúzta a szemöldökét.
– Úgy véli, hogy megengedhetek magamnak egy ekkora kiadást? Igaza van.
– Akkor fogja fel úgy a dolgot, hogy valami jót cselekedett, és nyugodjon meg! - válaszolta a lány, miköz-
ben töltött magának egy kis bort, és helyet foglalt. – Egészségére!
James rámosolygott a pohár karimája fölött, és megcsóválta a fejét.
– Egészségére!
Poppy lopva figyelte, ahogy a férfi élvezettel hozzálát az evéshez.
– Nem rontotta meg - szólalt meg a lány.
– Tessék?
– A pénz. Nem rontotta meg magát a gazdagság. Itt ül a konyhában, és párolt csirkét eszik az alkalmazott-
jával. Miközben egész sereg személyzetet tarthatna, és dőzsölhetne minden jóban.
James feszélyezetten nevetett.
– Az nem én lennék. Meg aztán nem úgy nézek magára, mint az alkalmazottamra, Poppy. Bár talán jobb
lenne, ha így tennék.
– Helen úgy is tesz - csúszott ki a lány száján.
A férfi keserűen felnevetett.
– Igen, kétségtelenül. Ő nagyon ragaszkodik a személyzethez. Szerinte legalább egy inast meg egy sofőrt
kellene tartanom. Többször kifejtettem már neki, hogy nincs rájuk szükségem. De azt hiszem, úgy véli, hogy
szégyenbe hozom magam, ha nem adok az ilyen külsőségekre. Mr. Sikeresnek mutogatnia kellene, mi min-
dent engedhet meg magának. - A férfi megvonta a vállát. – De én képtelen vagyok ezt az elvet vallani, Pop-
py. Azt szeretném, ha az otthonom valódi otthon lenne. Ezért is idegenkedem attól a szörnyű szalontól.
Tényleg, mikor kezd már hozzá az átalakításához?
A lány nyugodt tekintettel nézett rá.
– Igazán azt akarja, hogy átalakítsam azt a szobát?
– Hát persze. Mennyi pénzre van szüksége?
– Nem is tudom. A szőnyeg és a bútorok sokba kerülhetnek.
– Tízezer? Tizenötezer?
Poppy felkacagott.
– Ó, én ennek a tizedére gondoltam. A függönyökre csak egy díszesebb szegélyt varrnék, és a párnák sem
kerülnek majd sokba, mert a huzatukat saját magam fogom készíteni. A szőnyeget viszont együtt kellene ki-
választanunk…
– Miért? Én bízom magában.
– Valóban? De az ezrekbe kerülhet.
James vállat vont.
– Poppy, maga nem csap be engem. Tudom. Megbízok majd egy helybéli céget, hogy küldjön ide valakit
anyagmintákat mutatni, nyitok magának az egyik helyi aukciós házban egy számlát, és elkezdhet árveré-
sekre járni. Rendben?
Még hogy rendben van-e? Ez egyszerűen csodás! Olyan, mintha igazi család lennénk, fordult meg Poppy
fejében, és egyszeriben kísérteties érzés fogta el. És miközben James szendvicset készített az ikreknek, és
felvitte a szobájukba, a lány azon töprengett, mibe is keveredett.
Kedélyesen együtt vacsoráznak, szabad kezet kap a bankszámlához, hogy berendezze a szalont… Vajon
túl fogja élni? Bár James megígérte, hogy semmi nem történik köztük, ez egyáltalán nem gátolta meg abban
Poppy-t, hogy fülig beleszeressen a férfiba.
Sóhajtva a karjára hajtotta fejét. Miért is kell Jamesnek olyan eszeveszetten vonzónak és kedvesnek len-

38
nie? Nem hallotta a férfi lépteit, mégis megérezte, hogy visszajött. És amikor a vállára tette a kezét, és masz-
szírozni kezdte merev izmait, Poppy szíve hevesen megdobbant.
– Maga fáradt - suttogta James. – Menjen aludni!
Poppy felegyenesedett, de a fejét még mindig előre hajtva tartotta.
– Kérem, ne hagyja abba. Olyan jó érzés!
A lány érezte James erős, mégis gyengéd ujjainak érintését a hátán, a nyakán. És a feje önkéntelenül is
hátrahajolt a férfi meleg, lapos hasára. James megfogta Poppy arcát, előrehajolt, és szelíden megcsókolta.
A lány sóhajtva odafordult hozzá, James pedig átölelte. Poppy csókja egyre hevesebbé, egyre szenvedé-
lyesebbé vált. Felnyögött, és hozzásimult a szeretett férfihoz.
Érezte izgatottságát, és szinte üvölteni tudott volna csalódottságában, mert az ikrek odafent voltak a szo-
bájukban, ráadásul még nem aludtak, és különben sem szabadna megcsókolnia Jamest. És tulajdonképpen
minden pillanatban emlékeztetheti őt arra, hogy…
– Az ördögbe is - motyogta James, és kissé felemelte a fejét. – A fene egye meg!
– Soha ne tegyen elhamarkodott ígéreteket! - ugratta Poppy, összeszedve maradék humorérzékét.
A férfi halkan felnevetett.
– Márpedig tettem, bár akkor komolyan gondoltam, amit mondtam. - James odament az ablakhoz, és kite-
kintett a sötétségbe. – Kedvelem magát, Poppy - mondta halkan. – Nem biztos, hogy be tudom tartani az ígé-
retemet.
– De hát miért kell ezen annyit rágódni?
– Miért? - James feléje fordult, és a tekintetében még mindig izzó vágyakozás égett. – Mert nem akarom ki-
használni magát. Mert maga jobbat érdemel.
– Felnőtt nő vagyok, James - válaszolta a lány szelíden. – Engedje hát, hogy én is dönthessék a sorsunkról.
– Nincsen sorsunk. Ez itt a bökkenő. Az életem már így is éppen elég zavaros, nem hiányzik több bonyoda-
lom. Szükségem van magára a fiúk miatt. De ennél többet nem engedhetünk meg magunknak.
– A kettő kizárja egymást?
A férfi megvonta a vállát.
– Nem tudom. Nem tehetem kockára a boldogságukat. Sajnálom, Poppy. Nem is tudja, mennyire.

6. FEJEZET

39
 Néhány nappal később James azzal a javaslattal állt elő, hogy Poppy minden vasárnap és hétfőn szabad-
napot kap. Már régen esedékes lett volna egy ilyen megállapodás, a lány számára mégis valóságos vissza-
utasítással ért fel.
– Ha szombaton nem megyek sehová, vagy nem fogadok vendégeket, természetesen már akkor hazamehet.
Hétfőn reggel én viszem az ikreket az iskolába, és délután is értük küldök valakit. Az igazgató ajánlott egy
hölgyet. Tehát csak hétfőn késő este kell visszajönnie, hogy kedden átvegye a szolgálatot.
Poppy már rögtön a rákövetkező szombaton hazautazott, és előre örült, milyen nyugodt, pihentető hétvé-
géje lesz. Ezzel szemben nagyon hiányzott neki a Carmichael család.
Hétfőn reggel a konyhában édesanyja éppen egy újszülött bárányt etetett cumisüvegből. Poppy előző nap
csak tengett-lengett, és szinte útjában volt szeretteinek.
Most magára kötött egy kötényt, mert a bárányokkal mindig ő foglalkozott.
– Az anyja és a testvére elpusztult. Apád ezt még meg tudta menteni.
– Tudunk neki pótanyát szerezni?
– Lehetséges - válaszolta anyja mosolyogva. – De arra gondoltam, hogy előbb egy kicsit kényeztethetnénk.
Vajon az ikrek örülnének neki?
Poppy érezte, hogy a szíve hevesebben kezd dobogni, és gyorsan rávágta:
– Biztosan el lennének ragadtatva.
– Akkor idehozhatnád őket ebédre. Annyira jól érezték itt magukat, és nem sok alkalmuk van állatok köze-
lébe kerülni.
– Rendben, de előbb beszélnem kell Jamesszel. Ma valaki más vigyáz a gyerekekre.
A házban csak az üzenetrögzítő válaszolt, az irodában pedig közölték vele, hogy James tárgyaláson van.
Poppy úgy döntött, inkább személyesen beszél vele, és kéri el a fiúkat.
Kocsiba vágta magát, és már indult is. Gond nélkül odatalált az irodaházhoz, és szintúgy akadálytalanul
haladt el az elegánsan öltözött recepciós hölgy mellett.
Az előszobában azonban egy vörös hajú, divatosan öltözött fiatal nő tartóztatta fel. Poppy igencsak kíno-
san érezte magát a farmernadrágjában és csizmájában. De hát nem is irodai munkára jött, hanem két kis csi-
bészért, hogy elvigye őket bárányt etetni. Mégsem viselhet miniszoknyát és magas sarkú cipőt.
– Mr. Carmichaelnek tárgyalása van - mondta szigorúan a vörös hajú.
– Neki mindig tárgyalása van. Lenne olyan kedves megkérni őt, hogy jöjjön ki egy percre?
A titkárnő tagadóan megrázta a fejét.
– Nagyon sajnálom, de nem zavarhatom.
– Kérem! Nagyon fontos.
– Miről van szó tulajdonképpen? Majd én bemegyek, és beszélek vele.
Poppy igyekezett visszafojtani a nevetését.
– Szeretném elvinni a fiait a szüleim farmjára, hogy megetessünk egy kisbárányt.
– Egy kisbárányt? - ismételte a fiatal nő, és csodálkozva a lányra nézett. – Komolyan azt akarja, hogy sza-
kítsak félbe egy fontos tárgyalást, és kérdezzem meg Mr. Carmichaeltől, hogy maguk megetethetnek-e egy
bárányt?
Poppy bólintott.
– Igen, kérem.
A titkárnő futó pillantást vetett a zárt mahagóni ajtóra, azután újra Poppy-hoz fordult.
– Nem tehetem.
– Akkor majd én megteszem - felelte a lány nyugodtan. Azzal keresztülment a szobán, ügyet sem vetett a
vörös hajú titkárnő tiltakozására, és benyitott.
James éppen valamilyen előadás közepén tartott. Poppy-t meglátva elnézést kért, és odasietett hozzá.
Közben a titkárnője is odaért.
– Mr. Carmichael, bocsásson meg, de ez a nő egyszerűen…
– Poppy, mi történt…

40
– Kérem, bocsásson meg, de feltétlenül beszélnem kell magával, és a házőrzője utamba állt.
A férfi a titkárnőre mosolygott, és intett neki, hogy visszamehet.
– Mit csináltak már megint? - fordult azután ismét Poppy-hoz.
– Semmit, nyugodjon meg! - válaszolta halkan kuncogva a lány. – Csak ma éjjel kisbárány született a far-
mon, de az anyja elpusztult. És anya megkérdezte, nem lenne-e kedvük az ikreknek megetetni a bárányt. El-
hoznám a fiúkat az iskolából, és vacsora után együtt mennénk haza.
A férfi beletúrt a hajába, és elmosolyodott.
– Egy elárvult bárányt etetni… Igazi paraszti romantika.
– A legigazibb.
James tekintetéből fájdalom és sóvárgás sugárzott.
– Én is mehetnék?
Poppy-nak elakadt a szava.
– Micso…? Igen, hogyne. De hiszen dolga van. Ezek az emberek…
A férfi gúnyosan elhúzta a száját.
– Ők várhatnak. Különben is már majdnem végeztünk. - Azzal odafordult a tárgyalópartnereihez, akik lep-
lezetlen kíváncsisággal figyelték őket. – Sajnos, el kell mennem. Helen, átvennéd kérlek az elnökséget, és
válaszolnál helyettem a felvetődő kérdésekre? Nekem a fiaimmal egy elárvult bárányról kell gondoskod-
nom.
Helen először nem akart hinni a fülének, de aztán gyorsan összeszedte magát.
– Természetesen. A gyermekeid mindenekelőtt.
Poppy csodálkozva felhúzta a szemöldökét, de James csak mosolygott.
– Örülök, hogy egyetértünk. És ha most megbocsátanak… Helen minden kérdésükre kielégítően fog vála-
szolni. - Azzal karon fogta Poppy-t, és elhagyta a szobát.
– Tartsa a frontot, Sue! Én most megyek megetetni egy kisbárányt. Holnap találkozunk.
A vörös hajú titkárnő döbbenten nézett rá, és Poppy-ból csaknem kipukkadt a nevetés.
– Látta, milyen arcot vágott? - kérdezte a férfit a liftben.
– Nem érdekel - fordult hozzá James mosolyogva. – Nagyszerűen érzem magam.

Az ikrek majd megőrültek a bárányért. Audrey-nak szinte ki kellett tépnie a kezükből, miután megetették,
nehogy szeretetből agyonnyomorgassák.
– Most aludnia kell - magyarázta a gyerekeknek barátságosan, ám határozottan, és egy kisebb akolba tette a
bárányt, amelyben több anyaállat lakott a kicsinyeivel, és amelyet infralámpa melegített. A kisbárány azon-
nal keserves bégetésbe kezdett.
– Nem vihetnénk be a házba? - kérdezték a gyerekek reménykedve.
Poppy felnevetett.
– Nem, hozzá kell szoknia a hideghez. De ne aggódjatok, hamar megy ez!
Odakint az udvaron Audrey összébb húzta magán a kabátját.
– Szinte csontig hatol ez a jeges szél. Talán még havazni is fog. Gyerünk, fiúk, menjünk be a jó meleg ház -
ba!
– Megetethetjük még egyszer a kisbárányt? - kérdezte William.
– Majd később - felelte Audrey. – Most mi vagyunk soron. Szólnál a testvéreidnek, Poppy? Odaát vannak
az istállóban.
Nem sokkal azután mindannyian a nagy asztal köré gyűltek, és nekiláttak a vacsorának. James szemmel
láthatólag nagyon jól érezte magát. Vacsora után kártyáztak, míg végül Poppy apja kilenc órakor felállt,
hogy még egyszer megnézze az állatokat.
Húsz perc múlva tért vissza a házba, lerázta csizmájáról a havat, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Nem hiszem, hogy ebben a hóesésben ma bárhová is mehetnétek - jelentette ki komolyan.
– Tessék? - James felugrott, és résnyire nyitotta az ajtót. – Olyan hózápor van odakint, hogy az istállóig

41
sem látni.
– Jobb, ha itt éjszakáznak - vélekedett Audrey. – Poppy, a fiúk elalhatnak a vendégszobában, James pedig a
tiéddel szomszédos szobában.
– Nem szívesen okoznék ekkora kellemetlenséget…
– Én pedig nem szívesen ereszteném útnak magukat ilyen időben - vágott közbe az asszony. – Poppy, segí-
tenél ágyat húzni?
James megfogta Audrey vállát.
– Maradjon csak, majd mi Poppy-val elintézzük!
Az asszony csodálkozva nézett a férfira, aztán elmosolyodott.
– Rendben van.
Vajon James jól érzi magát itt? - töprengett Poppy felfelé menet a lépcsőn. Látta, hogy a hó ferdén esik,
és tudta, hogy a szél a fehér hótakarót a város felé vezető bekötőutakra is ráfújja, és lehet, hogy a farmot reg-
gelre elzárja a külvilágtól. Legalábbis addig, amíg Tom el nem takarítja a traktorjával.
Én pedig meg fogom vesztegetni valamivel, hogy ezt minél később tegye, és megajándékozom Jamest
meg az ikreket egy közösen eltöltött nappal, gondolta a lány, miközben a beépített szekrényből elővette a le-
pedőket és a huzatokat, majd átment a vendégszobába.
A fiúk fekhelye után még a Poppy szobája melletti helyiség lényegesen keskenyebb ágyát is felhúzták.
James elgondolkodva nézte a két szobát összekötő ajtót.
– Biztonságban vagyok én itt? - kérdezte halvány mosollyal.
– Természetesen. Feltéve, hogy nem fél a pókoktól - vágta rá a lány.
James felnevetett, és segített neki kisimítani a lepedőt. Amikor véletlenül összeért a kezük, Poppy érezte,
hogy melegség árad szét a testében, és megborzongott. Mi történt vele? Elég, ha egy szobában tartózkodik
Jamesszel, és az érzékei máris őrült játékba kezdenek?
Amikor lementek, a többiek már kényelmesen elhelyezkedtek a nappaliban.
Poppy a karórájára nézett, aztán jelentőségteljes pillantást vetett az ikrekre.
– Ne még, Poppy! - kérte George. – Még meg kell etetnünk a bárányt. Már biztosan megint éhes.
A lány elnevette magát.
– Még sokáig nem lesz éhes. Szóval, nyomás az ágyba!
Poppy lefektette a fiúkat, azután leült a többiekhez a nappaliba. Nem sokkal azután a testvérei is aludni
tértek, majd a szülei is jó éjszakát kívántak. Figyelmeztették a lányt, hogy ne felejtse el megetetni a bárányt,
majd magukra hagyták őket.
– Zavarjuk a többieket, ha még itt maradunk egy kicsit? - kérdezte James.
A lány megcsóválta a fejét.
– Ha csendben vagyunk, nem. Miért?
A férfi ránézett.
– Mert szívesen elüldögélnék még itt magával a kandalló mellett, és…
– És?
James megvonta a vállát.
– Csak úgy üldögélnénk.
– Micsoda falusi romantika!
A férfi nevetve felállt a karosszékből. Felemelte a lány kinyújtott lábát, leült a kanapé másik végébe, és
combjára fektette a lány lábait.
– Milyen hideg a lába - jegyezte meg, és dörzsölni kezdte, hogy felmelegedjen.
– Mindig ilyen.
– Akkor vegyen fel cipőt!
– Utálok itthon cipőt viselni.
A férfi megcsóválta a fejét, előrébb hajolt, és belehelt a lány harisnyájába, amitől Poppy akaratlanul is be-
hajlította a lábujját. Pillantásuk találkozott. A lány belenézett az izzó szempárba, és érezte, hogy szívverése

42
egyszeriben felgyorsult, még levegőt venni is elfelejtett.
– James…
A férfi néhány másodpercig megigézve figyelte, ahogy a lány melle fel-alá emelkedik a viseltes tréning
felső alatt. És ekkor olyan sóvárgó tekintettel pillantott rá, hogy a lánynak minden akaraterejét össze kellett
szednie, hogy felálljon a kanapéról.
– Meg kell etetnünk Hectort - szólt fátyolos hangon, majd csettintett Bridie-nek, és kiment a konyhába.
A férfi követte.
– Tessék! - nyújtotta át neki a lány az édesapja kabátját és csizmáját. – Vegye fel ezeket, ha velem akar jön-
ni! - Azzal leakasztotta a saját kabátját is a fogasról, belebújt a csizmájába, és kinyitotta az ajtót.
– És a tej? - kérdezte James, miközben a szakadó hóban az akol felé igyekeztek.
– Majd megfejek egy anyabirkát - válaszolta Poppy.
Az akolba érve James lesöpörte a havat a válláról.
– Porhó esik, biztosan meg fog maradni.
A lány bólintott.
– A szél az utakra fújja a havat, és elzár minket a külvilágtól. - A férfira nézett. – Nagy gondot okoz ez ma-
gának?
– Nem feltétlenül. Van faxuk?
– Hova gondol? - nevetett a lány. – Honnan lenne nekünk ilyesmink, szegény parasztoknak?
A férfi elmosolyodott, és Poppy-nak lelkiismeret-furdalása támadt, amiért nem mondott neki igazat. De
ha elárulja, milyen korszerű irodát rendeztek be az egyik szobában, James az egész napot ott töltené, ahe-
lyett hogy az ikrekkel, no meg vele jól érezné magát.
Megérdemel egy kis pihenést, igyekezett megnyugtatni rossz lelkiismeretét.
Azonkívül az a goromba Frisbee is megszolgálhatja a fizetését.
– Helen majd mindent elintéz - vélekedett bizakodóan, miközben lófarokba kötötte a haját. Azután fogott
egy vödröt, letérdelt a karámban az egyik birka mellé, és tapasztalt mozdulatokkal fejni kezdte. Belétöltötte
a tejet egy üvegbe, rácsavarta a cumit, és bemászott Hectorhoz. – Maga is jön? - Azzal arrébb csúszott a
szalmán, hogy Jamesnek is helyet adjon.
Kis vonakodás után a férfi is bebújt hozzájuk, és karját a lány hátára tette. Poppy igyekezett minden fi-
gyelmét Hectornak szentelni. Ügyesen becsúsztatta a cumit az állat szájába.
– Jó így? - kérdezte mosolyogva.
– Nagyon úgy tűnik - válaszolta James közvetlenül mögötte.
A lány elégedetten sóhajtva a férfinak dőlt, fejét a vállára hajtotta, és lehunyta a szemét. Hallotta Hector
cuppogását, a többi bárány fojtott bégetését, és élvezte ezt a békés légkört. Amikor az üveg kiürült, a bárány
védelmet keresve a lábához kucorodott. Poppy a férfira nézett.
– Minden rendben?
James bólintott, azzal gyengéden felemelte a lány állát, és az ajkára szorította a száját. Poppy vére azon-
nal pezsegni kezdett, és érezte, ahogy egy pillanatra elragadja a vágy. Fojtott sóhajtással James karjába bújt,
és elveszett varázslatos csókjában.
Beletúrt puha, barna hajába, és arra gondolt, milyen érzés lehet meztelen mellkasához érni. De túl sok
ruha volt rajtuk ahhoz, hogy ezt megtapasztalhassa. Különben is őrültség lenne tovább folytatni a csókoló-
zást.
És mintha James olvasott volna a gondolataiban, elvette ajkáról a száját, és szelíden megcsókolta a hom-
lokát.
– Menjünk vissza a házba! - szólalt meg halkan.
– Igen - bólintott Poppy, és felült. Óvatosan a lámpa alá tolta a bárányt, körberakta egy kis szalmával, és
felállt.
A sűrű hóesésben siettek visszafelé az udvaron. Poppy füttyentett egyet Bridie-nek, aki gyorsan beszaladt
a házba, és sietve becsukták a konyhaajtót.

43
– Még egy teát vagy kávét lefekvés előtt? - kérdezte a lány, miközben lehúzta a csizmáját.
– Esetleg egy kakaót?
– Az is jó - felelte Poppy, felakasztotta a kabátját a fogasra, és feltett melegedni egy kis tejet.
– Meséljen a farmról! - kérte James, amikor már a gőzölgő bögrék mellett ültek az asztalnál.
És Poppy elmesélte, hogyan építették fel az itteni kis világukat, milyen állatokat tartanak, és hogyan vál-
tozott meg minden gyerekkora óta. Legszívesebben órákig elüldögélt volna így Jamesszel, de tudta, hogy a
szülei csak akkor alszanak nyugodtan, ha már mindenki nyugovóra tért a házban, és nem tartotta tisztességes
dolognak, hogy túlságosan visszaéljenek a türelmükkel.
– Jó éjszakát! - búcsúzott el Jamestől odafent a folyosón fájdalmas mosollyal.
Olyan szívesen megcsókolta volna, de nem bízott magában.
Alig csukta be maga mögött a szobája ajtaját, hallotta, hogy odaát a férfi az összekötő ajtó felé lépdel. Az
ajtó kinyílt, és James megjelent a küszöbön.
– Nem is kapok búcsúcsókot? - kérdezte panaszosan.
Poppy nem tudott neki ellenállni, de őszintén szólva, nem is akart. James karjába bújt, nyaka köré fonta a
karját, és beletúrt puha fürtjeibe.
Eredetileg csak egy búcsúcsókról volt szó. Ám amikor testük összeért, fellángolt közöttük a szenvedély.
James halkan felnyögött, egyik kezével megfogta Poppy fejét, a másikkal pedig még jobban magához szo-
rította, miközben egyre hevesebben csókolta.
És amikor Poppy már azt hitte, hogy lábai menten felmondják a szolgálatot, érezte, hogy a férfi megbor-
zong. Enyhített a szorításon, még egyszer szelíden szájon csókolta a lányt, majd finom csókokkal borította
az orcáját és a nyakát. Azután eleresztette. Poppy a szemébe nézett, és látta, mennyire kívánja őt a férfi.
Mintha a lelke sorvadna el, ha nem kaphatja meg.
Szeretlek…
Ezt most ő mondta? Vagy James? Vagy csak itt van a nyelve hegyén?
– Jó éjszakát, Mary Poppins! Magával fogok álmodni - motyogta a férfi, majd sarkon fordult, és halkan, de
annál határozottabban becsukta maga mögött az ajtót.

Poppy megkönnyebbülve tapasztalta, hogy nem kell megvesztegetnie Tomot. Bár időközben elállt a hó-
vihar, és napos idő ígérkezett, a szél mégiscsak a segítségére volt. Méteres hó torlaszolta el a traktorbeálló
felé vezető utat, olyannyira, hogy csak a tető kiszögellése látszott.
Az ikreket egyáltalán nem érdekelte a reggeli, legszívesebben azonnal kiszaladtak volna a szabadba. Jó
meleg sálban és sapkában keresztülrohantak az udvaron, hogy jó reggelt kívánjanak Hector báránynak.
Poppy javaslatát, miszerint építsenek hóembert, kitörő lelkesedéssel fogadták.
Nagy nevetgélések közepette gyúrtak három nagy hógolyót, egymás tetejére állították, és jól összeta-
pasztották őket. Találtak két hasonló nagyságú követ a szemének, répát az orrának, és kis ágakból szájat for-
máltak neki. Azután körbetekerték a nyakát egy régi sállal, fejébe egy kiszolgált kalapot csaptak, és Poppy
még egy saját készítésű sípot is dugott a szájába.
Audrey készített néhány fényképet róluk és a hóemberről, végül lekapta a hógolyócsatát is. Miután meg-
etették Hectort, egy csésze forró kakaó mellett megmelegedtek a konyhában. Épp akkor adta hírül a rádió,
hogy egész Norfolkot megbénította a hóvihar.
– Akkor valószínűleg otthonról sem tudott volna bemenni az irodába - jegyezte meg Poppy Jamesnek.
A férfi nem sokkal azelőtt telefonált be a munkahelyére, és közölték vele, hogy alig néhányan tudtak be-
menni aznap dolgozni. Már akkor megnyugodott valamelyest, de most a hírek hallatán teljesen megköny-
nyebbült. Ettől kezdve nem pillantgatott folyton az órára vagy a telefonjára, nem sandított állandóan az au-
tója felé, hanem teljes odaadással élvezte a nap hátralévő részét.
Akárcsak Poppy és az ikrek. Az, hogy együtt látom játszani a fiaival, megérte azt a sok szomorúságot és
lelki zűrzavart, amelyet a csókjai kiváltottak belőlem, gondolta a lány.

44
7. FEJEZET

45
 Tom másnap korán reggel elkotorta a havat az bekötőutakról, és James kihajtott az udvarról. Poppy na-
gyon elveszettnek érezte magát nélküle, de nem haragudott rá, amiért elment.
Az ikrek egyáltalán nem igyekeztek az iskolába, és keserves könyörgésbe kezdtek, amikor látták, hogy
Poppy mindenáron el akarja vinni őket.
– Már úgyis elkéstünk - nyafogott George. – Nem maradhatnánk itt holnapig?
– Lehet, hogy megint elzárja az utat a hó - válaszolt nevetve a lány.
– Van rá esély? - kérdezte William kissé csüggedten.
– Nem sok. Még egyszer megetetjük Hectort, és elindulunk.
– Hiányozni fog nekünk - mondta George.
– De Bridie még jobban - tette hozzá William, a szetter füle tövét vakargatva.
Poppy-t furdalni kezdte a lelkiismerete. Tulajdonképpen Bridie az ő kutyája, még ha az öccsei megpró-
bálták is a távollétében vadászkutyává nevelni. És ha őszinte akart lenni magához, neki is nagyon hiányzott
a kutyája. Vajon Jamesnek lenne kifogása ellene, ha magával vinné? Végtére is beszélgettek már egyszer ar-
ról, hogy a fiúknak kellene egy háziállat…
De éppen Bridie?
Poppy nyelt egyet. Vajon mérges lenne James? A férfi alapjában véve kedvelte a szettert, és a vonzalom
kölcsönös volt. Vajon megkockáztassa, hogy csak úgy egyszerűen magával viszi? Semmi esetre sem akarta
felhívni Jamest és megkérdezni tőle. Biztosan nem örülne neki, ha most zavarná munka közben.
És amíg az ikrek segítettek Tomnak a traktoron, Poppy kiment a konyhába, hogy kikérje édesanyja véle-
ményét.
– Szerintem nagyszerű ötlet.
– És nem fog neked hiányozni Bridie?
Audrey szeretetteljesen megvakargatta a kutya füle tövét.
– De igen, de neked is nagyon hiányzik. És a testvéreid most akarnak venni egy labrador kölyköt Bridge-
réktől. Akkor legalább lenne végre egy igazi vadászkutyájuk ehelyett az ostoba teremtés helyett.
Bridie eközben kilógatta a nyelvét, amitől nagyon mulatságosan nézett ki. Poppy elnevette magát.
– Na jó, te semmirekellő, velem jöhetsz. De csak ha jól viselkedsz. - Ezzel kapcsolatban mindenesetre nem
táplált hiú reményeket.

James megtorpant a hallban. Csak nem kutyaugatást hallott? És egyáltalán, hogy néz ki a lakás? A már-
ványpadlót furcsa sárnyomok tarkították, a nappali küszöbén egy régi kék takaró díszelgett, a harmadik lép-
csőfokon pedig egy széttépett kartondoboz maradványai hevertek szanaszéjjel.
– De hiszen nekünk nincs is kutyánk - mormolta a férfi. – Vagy rosszul tudom?
Rossz érzéstől hajtva odament a konyhaajtóhoz, és benyitott. Mekkora hibát követett el! Mert abban a pil-
lanatban nekirontott egy nagytestű, gesztenyebarna valami, két koszos mancsával a fehér ingének támasz-
kodott, és megnyalta az arcát.
– Rossz kutya, azonnal hagyd békén! - kiáltotta Poppy, mire a két koszos mancs lecsúszott James válláról,
végig az öltönyén. Most már arra is ráfért a tisztítás. A férfi az ajtófélfának dőlt, és zavarodottan nézett a
lányra.
– Bridie?
– Igen.
James megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Hála istennek! Egy pillanatig azt gondoltam, hogy új lakót hozott magával.
Az ikrek fészkelődni kezdtek a székükön, és Poppy is nyelt egyet. James gyanakvóan körbepillantott, és
várta az elkerülhetetlent. A lány megköszörülte a torkát, és tétován a férfira mosolygott.
– Bizonyos értelemben erről van szó.
James szorongása egy csapásra visszatért.
– Hogy értsem ezt?

46
– Hiszen már… beszélgettünk egyszer arról, hogy a fiúknak kellene egy háziállat - magyarázta a lány, és
közben bátran mosolygott. – Arra gondoltam, hogy megpróbálhatnánk Bridie-vel. Úgy tűnik, jól kijönnek
vele, és azt hittem, maga sem talál ebben semmi kivetnivalót.
– Egy háziállatban? - ismételte a férfi rémülettől dermedten, és igyekezett összeszedni magát. – Én legfel-
jebb egy hörcsögre vagy aranyhalra gondoltam… mindenesetre valami kisebb állatra…
James az előtte álló, farkát csóváló Bridie-re nézett, aki a nyelvét kilógatva, kihívóan nézett rá. A férfi fá-
radtan megdörgölte a szemét, majd a keze lehanyatlott, és a következő pillanatban érezte, hogy egy nedves
kutyaorr ér hozzá. Merengve meg vakargatta a kutya füle tövét, mire Poppy és a fiúk feszültsége egy szem-
pillantás alatt szertefoszlott.
James óvatosan átlépte Bridie csóváló farkát, és először is leült.
– Nem kellene nektek már régen ágyban lennetek? - kérdezte a fiúktól.
– Poppy azt mondta, hogy fenn maradhatunk, és megvárhatunk téged, ha nem jössz túlságosan későn.
A férfi tekintete találkozott Poppy kissé bűntudatos, de kihívó pillantásával.
– Tulajdonképpen már éppen készültek lefeküdni - felelte a lány, és intett a fiúknak, hogy most az egyszer
ne tiltakozzanak. És a két gyerek egy szempillantás alatt kiosont a konyhából.
– Mrs. Cripps nem lesz elragadtatva.
Poppy hallgatásba burkolózott, és Jamesnek az a csalhatatlan érzése támadt, hogy a lányt egyáltalán nem
érdekli, mit fog szólni a takarítónő a kutyához. Egyáltalán, amióta Poppy megjelent náluk, az egész ház sok-
kal tisztábbnak, rendezettebbnek látszott. Úgy tűnt, Poppy nemcsak a fiúkkal bánik kitűnően, hanem a házi-
munkából is derekasan kiveszi a részét. De vajon minden gondossága ellenére el tudja-e tüntetni Bridie nyo-
mait is?
James merengve nézte a kutyalányt, aki most kimerülten elnyúlt Poppy széke mellett. Tényleg maradjon?
Poppy szemmel láthatóan boldog, hogy itt lehet a kutyája, a fiúk nemkülönben. A férfi sóhajtott egy nagyot,
és ezzel megadta magát.
Vajon mi mindent tud művelni egy ilyen kutya? - töprengett.

– Poppy! - kiáltotta James mérgesen.

A lánynak inába szállt a bátorsága. Három napja van a házban Bridie, és nagyon is tudta már, mit jelent
ez a hangszín. Mit csinálhatott már megint ez a kutya?
Bridie tegnap bejutott valahogyan a könyvtárba, felborította, majd széttépte a papírkosarat. Tegnapelőtt
pedig halálos nyugalommal végigheveredett James ágyán, fogai között egy szétrágott zoknival.
James most sietve jött le a lépcsőn, és Poppy elé tartotta legjobb pár cipőjét. A lábbelinek már nem volt
cipőfűzője, és számos fognyom díszelgett rajta. A lány felsóhajtott, és lelki szemei előtt látta, ahogy az egész
fizetése rámegy a kutya csínytevéseire.
– Sajnálom. Azt hittem, bezártam az ajtót.
– Ezek szerint mégsem, hacsak Bridie nem tudja kinyitni.
Poppy nyelt egyet.
– A kilincset igen, de a gombokat nem.
– Végre valami, amit nem tud - felelte a férfi gúnyosan. – Nem lehetne korlátozni a mozgásterét? Vagy leg-
alább jobban figyelni rá? Túl nagy kérés, ha esténként hazatérve ugyanúgy találnék mindent, ahogy reggel
hagytam?
Poppy megint csak sóhajtott.
– Igazán nagyon sajnálom. A jövőben jobban oda fogok rá figyelni. Túl sokat megengedtünk neki. Erős
kézre van szüksége.
James motyogott valamit az orra alatt, hogy ezzel ő is egyetért, és visszament a szobájába. Poppy bement
a konyhába, leguggolt az alvás közben oly ártatlannak látszó Bridie-hez, és mérgesen nézett rá.
– Az idegeimre mégy - szidta meg a kutyát.
Bridie kinyitotta a szemét, és tétován csapott egyet a farkával. Poppy legszívesebben megsimogatta vol-

47
na, de nem tehette. Felállt, odament a tűzhelyhez, és megkavarta a spagetti szószt, mielőtt még odakap. Már
csak az hiányozna!
– Micsoda felséges illatok! - James kíváncsian belekukucskált a fazékba a lány válla fölött. – Milyen kár,
hogy el kell mennem!
Poppy megfordult, és értetlenül nézett a férfira.
– Még el kell mennie valahová?
– Igen, lesz egy tárgyalásom Birminghamben. Ma este kezdődik, és holnap majdnem egész nap tart. A cég
megvásárlása után belső átalakításokat hajtottunk végre, és most akarunk hozzákezdeni a notebookgyártás
kibővítéséhez. Tudja, folyamatosan fejlesztik a hordozható számítógépeket, ezek jelentik a jövőt. A munka-
hely mozgatható lesz.
– Milyen kár, hogy a magáé nem az, akkor haza tudná hozni - jegyezte meg Poppy szemrehányóan.
James felsóhajtott.
– Igaza van, Poppy. Szólnom kellett volna, hogy ma este ne számoljon velem a vacsoránál…
– Nem erről van szó - vágott a szavába a lány. – Péntek este van, és a fiúk már azt tervezgették, hová men -
nek majd magával a hétvégén. És bizonyára én leszek az, akinek közölnöm kell velük, hogy maga megint
nem ér rá.
A férfi újra sóhajtott egyet, és Poppy-t furdalni kezdte a lelkiismeret.
– Ki szervezi a megbeszéléseket? - kérdezte váratlanul.
– Tessék? Ja, az Helen feladata.
– Gondolhattam volna - jegyezte meg a lány alig hallhatóan, és olyan hévvel keverte meg a szószt, hogy az
a ruhájára fröccsent. Dühösen fogott egy törlőrongyot, és letörölte.
James gyengéden megfogta a lány kezét.
– Ne legyen rám mérges! - kérte halkan. – Nagyon fogok igyekezni, hogy minél hamarabb itthon lehessek.
– Nem lehet elég hamar - válaszolta Poppy.
– Megpróbálom holnap befejezni az egészet. Megígérem.
A lány komoran nézett Jamesre. Egy szavát sem hitte.
– Ne ráncolja a homlokát, mert úgy marad - motyogta a férfi, azzal lehajolt, és nyelvének hegyével meg-
érintette Poppy fülcimpáját. – Ide is fröccsent - suttogta, és megcsókolta a lányt.
Poppy elfelejtette a szószt, Birminghamet és azt is, hogy haragszik erre a férfira.
Mindenről megfeledkezett, csak James meleg ajkát érezte az övén, és izmos testét a keze alatt. Még a tu-
lajdon nevét is elfelejtette volna, ha a férfi nem suttogja el újra és újra.
A telefon csengése azonban egy szempillantás alatt visszazökkentette a valóságba, és ijedten összerez-
zent. James rekedten szólt bele a kagylóba, sóhajtott egyet, és zsebre dugta az egyik kezét.
– - Rendben, Helen, megnézem, hogy nálam van-e. Ja igen, és holnap szeretnék a lehető leghamarabb vizs-
szautazni. Hogy miért? A fiaim miatt. Igen, tudom, de nem tehetek róla, hogy havazott. Igen, valóban nem
kellett volna odamennem, de hát megtörtént. Nem, Helen, nem túloztam.
Én nem lennék ennyire türelmes vele, gondolta Poppy, miközben minden szégyenérzet nélkül végighall-
gatta a beszélgetést. Miért nem rázza le James ezt a boszorkányt? Valószínűleg a birminghami tárgyalást
sem indokolja semmi. Biztosan telefonon is el lehetne intézni.
Poppy összeszorította az ajkát, és most már óvatosabban, újra megkeverte a szószt. Amikor James letette
a kagylót, továbbra is a hátát mutatta neki, mert nem tudta, hogyan viselkedjen az iménti csók után. Egészen
ártatlan kis csókról volt szó, még ha neki el is vette az eszét.
Jobb is, ha most elmegy, gondolta Poppy. Akkor bebújhatna az ágyába egy könyvvel, és egy kis időre
megfeledkezhetne a férfiról meg a csókjáról.
– Poppy!
– Egek, mi történt már megint? - mormolta a lány, azzal ledobta a törlőkendőt, és felszaladt az emeletre.
James ajtaja tárva-nyitva állt, csakúgy, mint a fürdőszobájáé.
Poppy futott a hang irányába, azután hirtelen megállt.

48
 James a nagy kád jobb oldalán ült, a bal oldalán pedig Bridie bökdöste vidáman a hátmosó kefét. És mi-
előtt Poppy levette volna a szemét a férfi lélegzetelállító testéről - ó igen, a mellkasa is szőrös volt! - és ki -
zavarhatta volna a kutyát a vízből, a kefe felbukkant a víz alól, és Bridie támadást indított ellene.
James felugrott, és kimenekült a kádból. Bridie hatalmas szökelléssel követte őt, majd a fürdőszoba kö-
zepén megállt, és megrázta magát, persze éppen akkor, amikor az ikrek is megérkeztek. James egy törülkö-
zővel a kezében a csuromvizes kutyára vetette magát, mielőtt az még további károkat okozhatott volna.
Micsoda látvány! Poppy nem bírta magát tovább türtőztetni, és a hasát fogva nevetett.
– Ezek az átkozott állatok a fürdőszobában! - szitkozódott James, és gyorsan maga köré tekerte a törülkö-
zőt. – Először az a nyavalyás pingvin, most meg ez a szörnyű korcs.
– Bridie nem korcs! - tiltakoztak a fiúk.
Poppy elkomorodott, megfogta a kutyát, és kivonszolta a fürdőszobából. Bridie vidáman ugrálva követte
gazdáját le a lépcsőn a konyhába, ahol a lány szidalmazások közepette szárazra törölte. A kutya meg mintha
vigyorgott volna. Amikor azonban kinyílt az ajtó, és James a lábszárközépig érő fürdőköpenyben átlépte a
küszöböt, Bridie odarohant hozzá.
Poppy bátran állta a férfi pillantását. Jól látta, mintha vidámság csillant volna a férfi barna szemében? Re-
mélte, hogy igen, és elmosolyodott.
– Sajnálom. Figyelmeztetnem kellett volna, hogy Bridie imád fürdeni, és az sem érdekli, ha ül már valaki a
kádban.
A férfi ajka mosolyra rándult, majd elfordult, hogy megőrizze méltóságát.
– Vettem észre - felelte szárazon. – Fogadok, hogy semmi értelme azt javasolnom, vigye el egy kutyaisko-
lába, ahol engedelmességre tanítják.
Legalább nem azt akarja, hogy vigyem az állatorvoshoz elaltatni, gondolta Poppy.
Kinyitott egy vörösboros üveget, töltött egy pohárral belőle, és a férfi elé tette az asztalra.
– Hát igen - ismerte el. – Egyszer már megpróbáltuk. Tiszta őrület volt. A második óra után a kiképző azt
kérte, hogy ne menjünk többet, mert Bridie csak eltereli a többi kutya figyelmét. Igaz, még csak öt hónapos
volt.
James kétkedően a lányra pillantott.
– Szóval a második óra után nem mentek többet.
Poppy elpirult.
– Nem. Be kellett látnunk, hogy időpocsékolás.
James egyszerre dühösen és szeretettel bámult a kutyára.
– Annyira jámbor és szeretni való - szólalt meg végül, és Poppy-nak elkerekedett a szeme a meglepetéstől.
És Bridie mintha felismerte volna a kínálkozó lehetőséget, odasétált Jameshez, a térdére tette vizes fejét,
és a tőle telhető legbűntudatosabb pofával nézett rá.
– Te öreg szélhámos - mondta a férfi jóságosan, és megvakarta a kutya füle tövét. – Ó, a fenébe, ne dőlj
már nekem! De hát mit számít! Hiszen ki lehet mosni ezt a köntöst. Egyébként az öltönyeim visszaérkeztek
már a tisztítóból?
– Igen. Ma reggel hoztam el őket.
– Talán egyszerűbb, ha veszek egy tisztítógépet - jegyezte meg szárazon a férfi.
Poppy nem is tartotta ezt olyan rossz ötletnek.

Az időjárás napról napra melegebbé vált, és Poppy kölcsönkérte édesanyja régi autóját, amelynek tető-
csomagtartója is volt. Így már minden gond nélkül kimehetett Bridie-vel a szabadba, hogy ott hosszú, és re-
ményei szerint fárasztó sétákat tegyenek. Azonkívül úgy számított, hogy a kocsinak bútorkeresés közben is
jó hasznát veheti.
Egyik este Jamesnek az az ötlete támadt, hogy a kis Mercedest cseréljék ki egy kombira. Poppy-t meg-
lepte James ajánlata, de igazat kellett adnia neki. Visszavitte hát a kocsit az autókereskedőhöz, és kicserélte
egy kombira, amelynek a rakodóterébe egy régi gyapjútakarót terített, hogy sem a bevásárlások, sem Bridie

49
ne tegyenek kárt benne.
És amíg James az irodában vagy Birminghamben tartózkodott, netán éppen egy tokiói, esetleg egy New
York-i konferenciára repült, Poppy pórázon tartotta Bridie-t és az ikreket, ugyanakkor foglalkozott a szalon
átalakításával is.
Poppy nyelt egyet, és újra bólintott az árverési kikiáltónak. Vajon Jamest tényleg nem érdekli, ha ő kiad
ennyi pénzt egyetlen bútordarabért? De ez a kis antik szekreter a sárgaréz fogantyúival és a régi, bőrbevo-
natú, tintafoltos írófelületével egyszerűen csodálatosan mutatna a két ablak között.
Amikor övé lett a szekreter, azonnal kiment a folyosóra, és felhívta Jamest.
– Éppen most dupláztam meg a szalon költségvetését - közölte.
– Jó befektetés? - kérdezett vissza a férfi.
A lány elnevette magát.
– Remélem… Máskülönben hónapokig dolgozhatok ingyen magának, hogy ledolgozzam az árát.
– Arra nem lesz szükség. Ha ez magát boldoggá teszi, Poppy, akkor én is az vagyok.
Remélhetőleg rászolgálok a bizalomra, gondolta a lány, miközben hazaszállította a drága bútordarabot.
Mrs. Cripps segített neki beállítani a szalonba, és gyanakodva vette szemügyre a sárgaréz fogantyúkat.
– Gyakran kell tisztítani?
– Csak időnként - igyekezett megnyugtatni Poppy.
– Jó, mert ettől a kutyától már így is alig tudom elvégezni a munkámat. Ha engem kérdez, szerintem maga
tiszta bolond, hogy egy ilyen semmirekellőt tart a háznál.
Poppy kénytelen volt igazat adni az asszonynak. Tényleg érezni lehetett Bridie jelenlétét a házban, és ko-
rántsem pozitív értelemben. Hiába hozták el például a kosarát, minden éjjel felosont az emeletre, és William
ágyában aludt. Az ikrek és Bridie elválaszthatatlanok lettek. Amikor pedig a fiúk nem voltak otthon, a kutya
várakozva ült az ajtóban, és csak akkor lehetett elcsalogatni onnan, ha ennivalót vagy sétát ígértek neki.
Most is éppen őrt állt a bejárati ajtóban, miközben Poppy a szekretert fényesítette. Valóban, mintha a két
ablak közötti helyre készítették volna. És miután elhozta az ikreket az iskolából, felakasztja majd a gyö-
nyörű virágmintás bordűrökkel díszített függönyöket, amelyeket ma délelőtt hoztak meg a varrodából.
– Kimehetünk az erdőbe? - kérdezte George, miután megette a süteményét.
– Nem, maradjatok csak a kertben, ott szem előtt vagytok! És vigyázzatok Bridie-re, nehogy elszaladjon!
Miközben a fiúk kimentek játszani, Poppy felakasztgatta a függönyöket. Vajon tetszeni fog Jamesnek a
szoba? Már majdnem készen van, csak a szőnyeg hiányzik.
De a napokban azt is kiszállítják, miután felfrissítették és kitisztították.
Lehet, hogy James ma egy kicsit korábban fog hazajönni, gondolta a lány. Februárban már olyan közel
álltak egymáshoz, de az egész mintha évszázadokkal ezelőtt történt volna. Időközben április lett, ám a kap-
csolatuk egy tapodtat sem haladt előre.
Legalábbis nem annyit, mint azt Poppy remélte. Időnként rajtakapta a férfit, hogy elgondolkodva nézi őt,
és az ő gondolatai is túl gyakran keringtek James körül, de ez még korántsem számított kapcsolatnak.
Poppy elégedetten nézett körbe a szalonban. Tényleg nagyon jó munkát végzett.
Vidáman felkapta a kabátját és a cipőjét, hogy megnézze, mit csinálnak odakint a fiúk, amikor kivágódott
a konyhaajtó, és William viharzott be rajta. Az arca csupa vér volt, amely a szeme fölötti vágott sebből csor-
dogált.
– Poppy, gyere gyorsan! George leesett a fáról. - Azzal megragadta a lány kezét, és a kerten keresztül az
erdőhöz vonszolta.
Miért nem fogadnak nekem szót? - gondolta Poppy sóhajtva, miközben William után loholt a keskeny ös-
vényen. Végre odaértek George-hoz.
A kisfiú mozdulatlanul feküdt a földön. Az arca hamuszürke volt, kivéve a halántékán lévő véraláfutásos
púpot. Poppy vadul kalapáló szívvel leguggolt a gyermek mellé, és megkönnyebbülve tapintotta ki a pulzu-
sát.
– Jó kislány. - Azzal megsimogatta Bridie fejét, aki szűkölve állt a fiú mellett, és az arcát nyalogatta. – Ma-

50
radj itt! És te is, William.
Azzal már rohant is a ház felé, hogy hívja a mentőket. Azután visszament az erdőbe, és elküldte Willia-
met a ház elé, hogy ott várja a mentőautót, és mutassa meg az utat az embereknek.
George lassan eszméletére tért, és akkor a távolban felharsant a mentőautó vijjogó szirénája. Végre!
– Mi történt? - kérdezte a mentőorvos.
– A testvérem leesett a fáról - magyarázta William. – El akart kapni egy mókust, és letört alatta az ág.
– Te meg a fa alatt álltál?
A kisfiú bólintott.
– Értem. Akkor mindkettőtöket beviszünk a kórházba.
George-ot egy különleges hordágyon tolták be a mentőautóba, mert megsérülhetett a csigolyája. Poppy
hozta a retiküljét, bezárta Bridie-t a konyhába, és beszállt az ikrek mellé a mentőautóba.
A kórházban majd lesz ideje felhívni Jamest. Most az a lényeg, hogy minél hamarabb odaérjenek. Wil-
liam vállára tette a karját, és magában megígérte nekik, hogy alapos fejmosást kapnak, mihelyst felgyógy-
ultak. Ám most csak szeretetteljesen magához szorította a fiút, imádkozott, hogy ne legyen komolyabb baja
egyiküknek sem, és közben azon gondolkozott, hogyan mondja el az apjuknak.
James természetesen megint tárgyalt, és a titkárnője nem akarta zavarni. Poppy határozott fellépése azon-
ban hatásos volt, mert néhány másodperccel később meghallotta a férfi hangját a telefonban.
– Poppy, pontosan harminc másodperce van. - Hangja nyugodtan csengett. – Miről van szó? Megint sike-
rült nyélbe ütnie egy alkalmi vételt? Netán Bridie tett rossz fát a tűzre?
A lány nyelt egyet.
– James, annyira sajnálom, de a fiúk kórházban vannak. George-ot most vizsgálják, Williamnek pedig özs-
szevarrják a szemöldökén a bőrt. Azt hiszem, George-nak sem esett komolyabb baja, de nem sokkal ezelőtt
még eszméletlen volt…
– Eszméletlen?
– Igen. - Poppy csak nagy nehezen tudta ezt kimondani. – De most már magánál van…
– Hol van most? - kérdezte a férfi türelmetlenül.
– A norfolki baleseti sebészeten.
– Mindjárt ott vagyok. - Azzal lecsapta a telefont.
Poppy visszament Williamhez. A kisfiú fejét bekötötték, a sebet össze kellett varrni.
– Látni akarom George-ot - mondta könnyes szemmel a gyermek.
Beengedték őket.
– Poppy - csuklott el George hangja, amikor meglátta a lányt. Poppy megfogta a gyerek kezét, és homlokon
csókolta.
– Maga az édesanyjuk? - kérdezte az orvos, és a lány hirtelen úgy érezte, mintha kést döftek volna a szí-
vébe.
– Nem - válaszolta nyugodtan. – Csak a pesztonkájuk.
De mennyire szeretett volna az édesanyjuk lenni!

51
 8. FEJEZET

Bridie életében először jól viselkedett. Türelmesen várakozott a konyhaajtó előtt, míg James és Poppy ha-
zaért Williammel. A lány lefektette a kisfiút, és gyorsan készített valami harapnivalót.
– Képtelen vagyok most enni - szólalt meg James, amikor meglátta a tányért az asztalon.
– Ennie kell valamit - felelte a lány, és lenyomta a férfit a székre.
James azonban csak turkált a tányérjában, a szájához emelte a villát, azután leejtette a kezét, és eltolta a
tányért. Fáradtan az asztalra könyökölt, és egy pillanatra a kezébe temette az arcát. Azután sóhajtva Poppy-
ra nézett.
– És ha agyvérzést kap? - kérdezte látszólag nyugodtan, de a kezei reszkettek. – És ha… - Elhallgatott, és
mély levegőt véve folytatta:  És ha meghal?
A lány gyengéden átfogta a kezét.
– Nem fog meghalni - válaszolta határozottan.
– Clare is meghalt.
Poppy elengedte James kezét, felállt, az ablakhoz ment, és kibámult a sötétségbe.
– Rettenetesen sajnálom, James. Szeretné, ha elmennék? - kérdezte.
Egy pillanatig egyikük sem szólt.
– Nem tudom - szólalt meg végül a férfi. – Azt hiszem, nem, de nem tudom biztosan. - Hirtelen ököllel az
asztalra csapott. – A fenébe is, Poppy, mit csináltak az erdőben? Miért nem volt mellettük? Végtére is ezért
fizetem magát.
– Igen - suttogta a lány. Többet fölösleges lett volna mondania.
James felkapta a tányért, és olyan hévvel vágta be a mosogatóba, hogy az megrepedt, és a szósz az ab-
lakra fröccsent. A villa csörömpölve leesett a földre. Poppy földbe gyökerezett lábbal állt, megrémülve a fér-
fi haragjától és fájdalmától.
James anélkül, hogy a lányra nézett volna, az ajtó felé fordult.
– Vissza kell mennem hozzá. Majd később beszélünk.
Pár másodperccel később Poppy hallotta, amint a bejárati ajtó hangosan becsapódik. Lehunyta a szemét,
és szabadjára engedte a könnyeit, amelyeket már órák óta visszatartott.
– Istenem, könyörgök, ne hagyd őt meghalni! - imádkozott, és majdnem összeroppant a félelemtől és bűn-
tudattól.
Gépiesen nekilátott kitakarítani a konyhát. George-nak csak agyrázkódása van, emlékeztette magát, és az
nem halálos. Csak a Clare-rel történtek miatt eltúlozták a dolgot. Amin persze egyáltalán nem lehet csodál-
kozni.
Amikor kissé megnyugodott, felment megnézni Williamet. A kisfiú mélyen aludt.
Poppy vigyázva megpuszilta a homlokát, kicsit megvakargatta Bridie füle tövét, és kisurrant a szobából.
Miért engedte ki a fiúkat? Tudnia kellett volna, hogy úgysem fognak szót fogadni neki, és úgyis bemen-
nek az erdőbe. És ha tisztában volt is azzal, hogy nem tarthatja egész nap rajtuk a szemét, ez akkor sem csil -
lapította a bűntudatát.
Telefoncsörgés zökkentette ki gondolataiból. Remélte, hogy James az, és jó híreket fog mondani.
– Tessék - szólt bele halkan a telefonba, de Helen gőgös hangját hallotta a vonal másik végén.
– Ó, Poppy, lenne szíves Jamest adni?
– Sajnálom, de bement a kórházba - felelte, miután elszámolt ötig.
– A kutyafáját! Nem tudja, nála van a mobiltelefonja? Különben kénytelen leszek őt a kórházon keresztül
felhívni. Melyik osztályon fekszik a fiú?
– Nem tudom pontosan - füllentette a lány. – De nem hiszem, hogy ma beszélhet Jamesszel.
– Miért nem? - kérdezte a nő csodálkozva.
– Mert fontosabb dolga van - felelte bosszúsan Poppy.

52
 Helen felkacagott.
– Semmi sem fontosabb, mint én. Akkor majd hívom a kórházban.
– Ne tegye! Pillanatnyilag nincs rá ideje, bármiről legyen is szó.
Egy pillanatig dermesztő csend ült közéjük.
– Maga megpróbál megakadályozni abban, hogy felvegyem vele a kapcsolatot? - kérdezte végül Helen.
– Igen. Maga szerint az üzleti ügyei fontosabbak, mint a fia élete?
A nő hűvösen felnevetett.
– Nem, természetesen nem. De tudja, nem minden fekete és fehér. Maguk, fiatalok hajlamosak mindent
olyan tragikusan felfogni.
– Úgy beszél, mint a nagymamám - felelte Poppy nyugodtan. – Nem tudná ezt most az egyszer egyedül el-
intézni?
– Nem. Nagyon is megértem, hogy védeni akarja Jamest, de tudja, vannak dolgok, amelyekben dönteni
kell. Olyanok, amelyeket maga képtelen megérteni.
– Akkor döntsön maga, egyedül! - csattant fel Poppy. – Biztos vagyok benne, hogy elég képzett hozzá. Mi
másért is alkalmazta James, és adott ilyen felelősségteljes beosztást magának?
– Akkor is beszélnem kell vele.
– Az a maga baja. - Poppy-nak elfogyott a türelme. – Vagy egyedül dönt, vagy megvárja, amíg James haza-
jön. Pillanatnyilag nem zavarhatja.
– Micsoda tapintatlanság! - méltatlankodott Helen, és lecsapta a telefont.
Poppy megdörgölte a fülét, és ő is letette a kagylót. Szerinte inkább Helen volt a tapintatlan, hiszen ő vet-
te semmibe a gyerekek és James érdekeit. Különben miért is szervezné mindig úgy az üzleti ügyeket, hogy
az a családi élet rovására menjen?
Poppy dühösen feltépte a tálaló ajtaját, mindent kipakolt belőle, és lemosta a polcokat. Azután visszapa-
kolta az edényeket, és nekilátott a másik szekrénynek. Vajon
Helen közben megpróbálta elérni Jamest? Valószínűleg igen.
– Az ördög vigyen el! - szitkozódott magában, és vadul sikálta a konyhát. Két óra múlva az egész helyiség
úgy ragyogott, mint még soha.
És mintegy dicséretképpen James végre telefonált.
– Hogy van George? - kérdezte Poppy, és rettegett a választól.
– Jobban. Megröntgenezték a fejét, de sem vérzést, sem vérömlenyt, egyszóval semmi aggasztót nem talál-
tak. Kicsit rosszul érezte magát, de már jól van, és most alszik.
Poppy nem tudott megszólalni. Elszorult a torka, és a lába annyira remegett, hogy attól félt, nyomban
összeroppan.
– Poppy? Ott van még?
A lány leült egy székre.
– Igen… hogyne, itt vagyok.
– Holnap reggel még egyszer megvizsgálják, de valószínűleg dél körül már hazaengedik.
– Jó. Szeretné, ha reggel leváltanám, hogy bemehessen az irodába?
– Az irodába? - kérdezte James hitetlenkedve. – El nem mozdulok mellőle addig, amíg teljesen rendbe nem
jön. Holnap hazaviszem, és mindvégig velük maradok, amíg teljesen ki nem heverik a történteket.
Poppy nem akart hinni a fülének. Mi lett azzal az apával, akinek soha nem volt ideje a fiaira? Ő tudta így
megváltoztatni? Vagy a George iránti aggodalom nyitotta fel a szemét? Tulajdonképpen nem is érdekelte,
mi váltotta ki ezt a változást. Egyszerűen csak örült neki.
– Akkor holnap találkozunk.
– Igen. Hogy van William? - érdeklődött James.
– Jól. Már alszik.
– Nagyszerű. Keresett valaki?
– Helen. Mindenképp el akarta magát érni, de én megpróbáltam lebeszélni róla.

53
 A férfi egy pillanatig hallgatott, mintha Poppy valami váratlan dolgot mondott volna, majd elbúcsúzott
tőle, és letette a telefont.
A lány mereven bámulta a kezében a telefonkagylót. Vajon Jamesnek nem tetszett, hogy ő megpróbálta
távol tartani tőle Helent? Felsóhajtott.
– Bármit csinálok, rosszul sül el.
Felosont a gyerekszobába. Látva, hogy William nyugodtan alszik, úgy döntött, hogy ő is lefekszik. De hi-
ába volt halálosan fáradt az izgalomtól és a sok takarítástól, csak nem jött álom a szemére. Folyton az órára
pillantgatott, és csak forgolódott az ágyában. Négy óra körül William bebotorkált a szobájába, bebújt a taka-
rója alá, és odasimult hozzá.
– Fáj a fejem - suttogta.
– Annyira sajnálom, kicsikém. - Poppy megpuszilta a homlokát, és gyengéden magához szorította a gyer-
meket. – Mondjak neked egy mesét?
– Igen.
A lány pedig mesélni kezdett neki egy William nevű kisfiúról, aki vándorútra indult, és aztán kiderült,
hogy van egy ikertestvére.
– És aztán boldogan éltek, míg meg nem haltak.
– Ennyi?
– Igen. És most aludj! Én majd vigyázok rád.
– Mi van George-val? - kérdezte a kisfiú ásítva.
– Már jól van. Az édesapád nemrég telefonált, és azt mondta, hogy holnap délben valószínűleg hazaenge-
dik a kórházból.
– Az jó. Nagyon hiányzik - motyogta a gyermek, és a következő pillanatban már aludt is.
Bridie becammogott a szobába, felmászott az ágyra, összegömbölyödött az ágy végében, és horkolni kez-
dett. Néhány másodperccel később pedig Poppy is elaludt.
Így talált rájuk James, amikor hét óra körül hazament, hogy lezuhanyozzon, és átöltözzön. Először a gye-
rekszoba felé vette az útját, és amikor üresen találta William ágyát, rémülten szaladt át Poppy lakásába.
Megkönnyebbülve dőlt az ajtófélfának, és megdörzsölte a szemét. Egész éjjel nem aludt, aggódott Geor-
ge miatt, és mérges volt a két fiúra, Poppy-ra és saját magára. A lánynak mellettük kellett volna lennie, de a
fiúknak is szót kellett volna fogadniuk. És arról, hogy nem ezt tették, egyedül ő tehet, mert rosszul nevelte
őket. Látta Poppy arcán a sírás nyomait, és egyszeriben furdalni kezdte a lelkiismeret. Tegnap igazán nem
bánt valami finoman vele.
De hát senki sem tökéletes. Még egyszer Williamre pillantott. A kisfiú mélyen aludt, és úgy tűnt, jól van.
Megnyugodva ment a szobájába, levetkőzött, és a zuhany alá állt. Mennyire jólesett! Szellemileg és testileg
felfrissülve ment vissza a hálószobába, hogy tiszta ruhát vegyen fel. Ám a helyiségbe lépve, földbe gyökere-
zett a lába.
Poppy kócosan, mégis bájosan üldögélt a nagy ágya szélén, és döbbenten nézett a férfira. Pirulva fordí-
totta el az arcát, és James gyorsan leakasztotta a fogasról a fürdőköpenyét. Belebújt, megkötötte az övét, és
leült a lány mellé.
– Hogy van George? - kérdezte Poppy halkan.
– Jól. Mindjárt indulok is vissza hozzá. És hogy van William?
– Nem tudott aludni.
– Én sem.
– Én nemkülönben - mondta tétován mosolyogva a lány, és összekulcsolta a kezét az ölében. – James, én
annyira sajnálom, ami történt.
A férfi megszorította összekulcsolt ujjait.
– Előfordul az ilyesmi, Poppy. George elmondta, hogy maga megtiltotta nekik, hogy az erdőbe menjenek,
és minden az ő hibája…
– De hiszen még csak nyolcéves - vágott a szavába a lány. – Hogyan lehetne elvárni tőle, hogy ellenálljon

54
ekkora kísértésnek? A fiúk szeretik az erdőt. Tudnom kellett volna, hogy nem bízhatom meg bennük telje-
sen.
– Ne tegyen magának szemrehányást, Poppy! Nem történt semmi komoly baj.
– Hogy mondhat ilyet? - suttogta a lány tágra nyílt, könnyes szemekkel.
James nem bírta megállni, hogy ne ölelje át.
– Semmi baj, kedvesem - mormolta.
Poppy-n hirtelen kijött a tegnapi feszültség, és zokogva borult a férfi vállára. Néhány másodperccel ké-
sőbb felegyenesedett, és megtörölte az arcát. James odanyújtott neki egy zsebkendőt.
– Sajnálom - súgta Poppy. – Szeretné, ha elmennék?
– Nem. Egyszerű baleset történt, és maga semmi rosszat nem tett. Ez velem is megtörténhetett volna.
– De velem történt, nem magával. És ez nagy különbség.
– Lehet. Mégis biztos vagyok benne, hogy nem fog még egyszer előfordulni. És a fiúknak szükségük van
magára. - Meg nekem is, tette hozzá majdnem, de még idejében észbe kapott. – Mindenesetre lehet, hogy
jobb lenne - folytatta egy kicsit később -, ha most kivenne néhány nap szabadságot. A hétvégén ismét Bir-
minghambe kell utaznom, és szükségem lesz magára. És mivel most amúgy is itthon maradok…
Poppy védelmezőén keresztbe tette maga előtt a kezét, a férfira nézett, és bólintott.
– Természetesen. Mihelyst George hazajön, elmegyek.
A lány annyira elveszettnek látszott, hogy James legszívesebben átölelte volna.
Csakhogy ez egyáltalán nem lenne helyes. Sürgősen el kell őt távolítanom a szobámból, futott át az a-
gyán, mielőtt még elveszítem a fejem, az ágyra dobom, és addig szeretem, míg kegyelemért nem könyörög.
– Akár már most is elmehet - közölte tömören. – Magammal viszem Williamet. George úgyis folyton azt
kérdezi, mi van a testvérével. Felébresztené őt, kérem? És utána indulhat is.
A lány zavarodottan nézett rá, biccentett, és kiment a szobából. James pedig ott maradt nyugtalanul, elé-
gedetlenül a rossz lelkiismeretével.
Poppy már semmit sem értett. Az egyik percben James még vigasztalóan átöleli őt, a másikban meg ha-
zaküldi, mintha nem bírná elviselni a látványát. Sietve bedobált néhány holmit a táskájába. Minél hamarabb
el akart menni innen, mielőtt még újra elveszíti az önuralmát, és James vállán sírja ki magát.
– Már kész is van? - kérdezte a férfi a folyosón.
– Igen. Mikor szeretné… Mikor jöjjek vissza?
– Mit szólna a péntek reggelhez? A héten szabaddá teszem magam, de pénteken be kell ugornom az iro-
dába, mielőtt elutazunk Birminghambe.
– Rendben. - Poppy el akart menni a férfi mellett a bőröndjével, de az elállta az útját.
– Ne hibáztassa magát! - mondta James halkan.
Ám ő pontosan azt tette. És nem maradhatott tovább itt, hogy beszélgessenek, mert érezte, hogy megint
kezd elgyengülni.
– Adja át az üdvözletemet George-nak! - mormolta a lány, és átfurakodott mellette. Leszaladt a lépcsőn, és
eltűnt Bridie-vel a hátsó ajtón keresztül, mielőtt még a férfi feltartóztathatta volna. És amikor végre hazaért,
elsírta lelke bánatát az édesanyjának a konyhában.
– Ugye tisztában vagy vele, hogy nem a te hibádból történt? - kérdezte Audrey, miután végighallgatta a
szomorú történetet. – Nem lehetsz ott mindenhol egy időben. Ha James azt kívánta, hogy alakítsd át a sza-
lont, akkor ne tegyen neked szemrehányást, ha azt csinálod!
– Akkor kellett volna a szalonnal foglalkoznom, amikor az ikrek a házban vannak.
– A fiúknak pedig engedelmeskedniük kellett volna. Mindannyian tanultatok a történtekből, és senkinek
nem esett komolyabb baja.
Csak a Jameshez fűződő kapcsolatom nem lesz már soha a régi, gondolta a lány, ezt azonban nem mondta
el az édesanyjának.
– Miért nem mentem inkább eladónőnek? Vagy kórboncnoknak? Akkor csak halottakkal kellene foglalkoz-
nom, azoknak meg már úgyis mindegy.

55
 Audrey felnevetett, és magához szorította a lányát.
Poppy megitta a teáját, és kiment az akolba Hectorhoz, aki időközben nagyon megnőtt, és majd kicsattant
az egészségtől. A lánynak eszébe jutott, hogyan csókolóztak itt Jamesszel, és hogyan folytatták később oda-
fent. Ha nem a szülei házában lettek volna, biztos, hogy nem állnak meg a csóknál. És talán, ha időközben
már viszonyuk lenne egymással, ma nem küldte volna el őt James.
Tulajdonképpen nem is a férfi szavai fájtak neki annyira, hanem a hangja és az, ahogyan elnézett mel-
lette, mintha nem bírná tovább elviselni a látványát.
Poppy szinte megrémült, mennyire rosszulesett neki ez a felismerés.

Az elkövetkezendő napok gyötrelmes lassúsággal teltek, és amikor péntek reggel a lány Bridie-vel visz-
szatért Norwich-be, úgy érezte, mintha elérkezett volna az ítélet napja.
– Jó napot! - üdvözölte Jamest feszült, kifejezéstelen hangon, amint szembetalálkozott a könyvtárból kilépő
férfival. – Hol vannak a fiúk?
– Az iskolában. Az orvos úgy vélte, hogy már jól vannak.
Vajon nem akarja, hogy itt legyenek, amikor felmond nekem? - futott át a lány agyán a gondolat.
– Poppy? - kérdezte a férfi.
A lány ránézett.
– Igen?
– Elkészült a szalonnal.
– Igen, elkészültem vele.
– Nagyon szép lett.
– De hát nem mérges? - kerekedett el a lány szeme. – Hiszen éppen azzal foglalatoskodtam, amikor Ge-
orge-t baleset érte. Azt hittem, haragudni fog emiatt.
– Nem - felelte a férfi mosolyogva. – Nem vagyok mérges. Már nem. Alaposan elbeszélgettem a fiúkkal.
Azt mondták, nem fogadtak szót magának, és az egész az ő hibájuk. Szeretném, ha az egészet elfelejtenénk.
A lány csodálkozva pillantott rá.
– Nem akarja, hogy elmenjek?
James egy pillanatra lesütötte a szemét.
– Persze hogy nem - válaszolta halkan. – Soha nem is akartam.
– De… olyan dühösnek tűnt.
– Felejtse el! Már vége. És amit a szalonnal művelt, az egyszerűen csodálatos. Csak a szőnyeggel van egy
kis gond. Tegnap azt is meghozták, és nem tudom, jól raktam-e le. - Mintegy mellékesen átkarolta a lány
vállát, és átvezette a szalonba. – Nos, mi a véleménye? - kérdezte a férfi, és elengedte Poppy vállát.
A lány nem tudott tisztán gondolkodni, még mindig érezte James érintését. Igyekezett észhez térni, és a
szép, régi szőnyegre összpontosítani, amely a kanapé és a székek között terült el. Pontosan így terítette volna
le ő is.
– Tökéletes. Tetszik magának?
– Nekem itt minden nagyon tetszik. Az egész szoba olyan hívogató és otthonos. Nagyon köszönöm, Poppy.
- Azzal gyengéden átölelte a lányt, és szelíden megcsókolta. Miközben egyik kezével végigsimított a hátán,
magához szorította a csípőjét, és Poppy-ban azonnal fellobbant az izzó vágy.
Most, gondolta. Kérlek, James ne…
A férfi ekkor a lány homlokára hajtotta a fejét, úgy, hogy a lélegzete az arcát simogatta.
– Mennem kell - dörmögte, és elengedte a lányt. – Délben Birminghambe kell mennem, és előtte feltétlenül
be kell még ugornom az irodába. - Lehunyta a szemét, még egyszer magához szorította a lányt, majd elfor-
dult. – Vasárnap este találkozunk - mondta fojtott hangon, és vissza se nézve kiment az ajtón.

James szombaton fél nyolc körül felhívta Poppy-t telefonon.

– Jó estét! - üdvözölte a lány, és a szíve azonnal vadul kalapálni kezdett.
– Jó estét! Hogy vannak a fiúk?

56
– Jól. George még mindig fáradékony egy kicsit, de William már a régi. Sajnálom, de már alszanak.
– Tulajdonképpen magával akartam beszélni - kezdte James. Poppy nem akart hinni a fülének. Azért hívta
fel őt, hogy beszélgessenek? De hiszen ilyen még sosem fordult elő. James azt akarta megtudni, hogy terve-
zett-e már valamit a következő hétvégére.
– Nem. Miért?
– Szívesen meghívnám ezeket az embereket magunkhoz… Szombat este vendégül látnám őket. Mivel a
szalon olyan szép lett, hirtelen kedvet kaptam a házigazda szerepéhez. Mindenesetre előtte szeretném tudni,
meg fog-e birkózni ekkora feladattal?
– Mi lenne a dolgom?
– Maga lenne a háziasszony. Főzhet is valamit, ha kedve tartja, vagy megbízhatunk egy rendezvényszer-
vező irodát. Egyszerűen csak legyen ott velem, és támogasson.
– Egész este ott kellene lennem? Együtt egyek és beszélgessek a vendégeivel…
– Hát persze, Poppy. Nem is szobalányként ügyködne, hanem az oldalamon kellene szórakoztatnia a ven-
dégeket.
Az ő oldalán? Poppy szíve majdnem kiugrott a helyéről örömében.
– Értem. És hányan lennénk?
– Úgy tízen. Aztán még egy házaspár a nordwichi irodából, mi ketten és természetesen Helen.
Természetesen. Poppy lelkesedése egyszeriben alábbhagyott. De hiszen téged kért tel, hogy legyei a házi-
asszonya, emlékeztette magát, és elhatározta, nem hagyja, hogy elrontsa az örömét az a goromba nőszemély.
Nagyon fog igyekezni, hogy James büszke legyen rá, és hogy Helen elsápadjon az irigységtől

57
 9. FEJEZET

Poppy jó darabig rágódott azon, milyen ennivalót készítsen a vendégeknek, azután leszavazta a meleg
ételt. Tizenöt ember túl sok ahhoz, hogy egyedül főzzön rájuk.
Gondolatban hideg svédasztalt állított össze, azután James elé tárta az elképzelését.
– Ez nagyon jól hangzik - felelte a férfi olyan mosollyal az arcán, hogy Poppy majdnem elolvadt tőle.
A menüt tehát tisztázták, már csak a ruhakérdés maradt hátra.
Helen, nem kétséges, nagyon ki fogja csípni magát. És bár Poppy folyton azt mondogatta magában, hogy
egyáltalán nem érdekli a nő véleménye, már csak James kedvéért is szeretett volna a lehető legjobban ki-
nézni.
Gyorsan hazahajtott, átkutatta a ruhásszekrényét, és már-már a kétségbeesés határán állt, amikor hirtelen
kezébe akadt a zafírkék ruhája. Hogyan is feledkezhetett meg erről?
Akkor varrta, amikor a legutóbbi munkaadója őt is magával akarta vinni egy fogadásra. De azután a gye-
rekek megbetegedtek, így a ruha a szekrényben maradt, meg természetesen odahaza a porontyokkal.
A ruha egy merész, bokáig érő estélyi volt. Vékony vállpántos, hátul mély kivágással, elöl pedig nagyvo-
nalú dekoltázzsal. Ráadásul az alján mély slicc tette még kihívóbbá.
Poppy tudta, hogy nagyszerűen néz ki benne. Már csak a bátorsága hiányzott hozzá, hogy felvegye. De
mivel semmi arra érdemlegesebb darabot nem talált a szekrényében, végül is emellett döntött.
Azután belevetette magát a bevásárlásba, sütött-főzött, és Mrs. Cripps segédletével tükörfényesre sikálta
az egész házat. Szombat reggel pedig az ikreket Bridie-vel együtt átszállította a családjához.
– Kívánj nekem szerencsét! - kérte az édesanyját.
Audrey elmosolyodott.
– Jamesnek tátva fog maradni a szája a csodálkozástól.
Poppy elpirult, és gyorsan elbúcsúzott édesanyjától. Rengeteg dolga volt még. El kell rendeznie a virágo-
kat, elkészíteni a desszerteket, kitisztítani a kanapét, kifényesíteni az ezüstöket és a poharakat, és behűteni a
borokat. Mire James fél hétkor hazaérkezett, rettenetesen elfáradt.
Hallotta a férfit felfelé jönni a lépcsőn, éppen akkor, amikor elnyújtózott a kanapén, és azon töprengett,
vajon hogy fogja kibírni az elkövetkezendő hat-hét órát körömcipőben. James bekopogott, azután belépett,
és aggodalmas tekintettel nézett a lányra.
– Minden rendben van?
– Igen, azonkívül, hogy meg fogok halni a cipőmben.
A férfi felemelte a lány lábát, leült a kanapéra, és masszírozni kezdte a lábfejét.
Poppy a támlára hajtotta a fejét, és felsóhajtott.
– Ez nagyon jólesik. Ne hagyja abba!
– Attól tartok, nem tehetek eleget a kívánságának. Különben nem leszek fogadóképes állapotban, mire
megérkeznek a vendégek.
– Mondja le a meghívást! - ajánlotta a lány nevetve.
A férfi masszírozta még egy pillanatig a talpát, majd felállt.
– Zuhanyozzon le, attól majd felfrissül! Ugye nem fog elaludni?
– Hogy lemaradjak a fogadásról? Azt már nem! Hányra jönnek a vendégek?
– Nyolcra.
Poppy az órájára nézett, és felállt.
– Rendben. Akkor zuhanyozni, felöltözni, kanapét beállítani és ünnepelni. Gyerünk, kifelé! A hernyónak át
kell változnia pillangóvá, és ez teljes összpontosítást igényel.
A forró víz tényleg csodákat művelt. Amikor Poppy negyedórával később kijött a zuhany alól, szinte új-
jászületett. Megszárította a haját, és legszívesebben feltűzte volna, de azt gondolta, hogy a frizurája úgysem
bírná ki a fogadás végéig, ezért inkább addig fésülte a keféjével, míg selymesen nem csillogott.
Gondosan kisminkelte magát, azután elővette a szekrényében fellelhető legkisebb bugyiját. Óvatosan fel-
58
húzta a leheletvékony, flitterekkel díszített harisnyanadrágot, és belebújt a ruhájába.
Emlékezete szerint még soha nem volt ennyire merészen öltözve. A ruha hátsó kivágása rémisztően mély
volt, és a felső rész elöl sem takart túl sokat. A hátsó hasíték pedig sokkal magasabbra nyúlt, mint azt gon-
dolta.
Azt azonban el kellett ismernie, hogy a ruha kitűnően állt rajta. Most mutasd meg, milyen bátor vagy! -
biztatta magát, miközben felvette a körömcipőjét. Aztán még egy utolsó pillantást vetett a tükörbe, és gyor-
san lement, mielőtt még inába szállt volna a bátorsága.
– Poppy, segítene begombolni a mandzsettámat? Nem boldogulok…
James lába földbe gyökerezett a látványtól, és tetőtől-talpig végigmérte a konyhájából előbukkanó cso-
dálatos teremtményt.
– Poppy?
A lány látva a férfi döbbent arcát, megcsóválta a fejét.
– Átöltözöm.
– Még csak az kéne. Forduljon meg!
Poppy lassan megfordult, és szinte égette a hátát a férfi pillantása. Azután minden bátorságát összeszedve
megint ránézett Jamesre. Elpirult attól, amit a szemében látott.
– Átöltözöm - mondta újra.
– Szó sem lehet róla. Maga csodálatosan… - James nyelt egyet. – Hihetetlenül néz ki, Poppy. Egyszerűen
lehengerlő. Nehogy át merjen öltözni!
– Nem gondolja, hogy egy kicsit túl sok?
– Túl sok? Ha ez magának túl sok, akkor nem szeretném magát túl kevésben látni - válaszolta a férfi hehe-
részve. – Csak vicceltem. Nagyon szívesen megnézném magát túl kevésben. De ha jobban belegondolok, ez
a látvány egyáltalán nem tesz jót a vérnyomásomnak. - Még egyszer végigjáratta tekintetét a lányon, és bó-
lintott. – Tényleg nagyszerűen néz ki. Es a ruha tökéletesen áll magán. Akárki készítette is, mestere a szak-
májának.
Poppy elpirult.
– Köszönöm a bókot. Sokat fáradoztam vele.
James felhúzta a szemöldökét.
– Ezt maga varrta?
– Igen, egy éve Londonban. De még nem volt alkalmam viselni.
– Nagyszerű. Akkor még nem is táncolt ebben a ruhában. Remélem, én leszek az, akivel fölavatja majd.
A pillantása olyan sokat ígért, hogy Poppy hajszál híján elgyengült. Csak nézte a férfit, és alig tudott el-
lenállni az elragadó szempár hívogatásának. Gyorsan elfordult, s akkor rekedt hangon megszólalt a férfi:
– Mégiscsak megpróbálom egyedül begombolni a mandzsettámat. Nem állnék jót magamért, ha közelebb
mennék magához - mondta, és kisietett a konyhából.
Poppy a falnak dőlt, lehunyta a szemét, és elszámolt tízig. Bármi történt is kettejük között idáig, a mai
este fordulópontot jelent a kapcsolatukban, és ezzel új korszak veszi kezdetét.
A lányt jóleső borzongás járta át, ha erre gondolt. Sietve elhessegette az izgalmas gondolatokat, és bevitte
a tálcákat a szalonba, hogy elrendezze a kisasztalokon. És amikor még egyszer mély levegőt vett, hogy meg-
nyugodjon, már csengettek is az első vendégek.
Helen természetesen később jött a többieknél, a kellő hatás kedvéért. De bizonyára egészen másképp kép-
zelte el a bevonulását. Poppy-t meglátva valósággal kocsányon lógtak a szemei, és amikor megpillantotta a
szalont, a lélegzete is elállt.
– James, mit műveltél a szalonnal? - kérdezte fájdalmas hangon.
– Hát nem szép? - felelte a férfi mosolyogva. – Poppy alakította át a számomra.
– De ezek a harsány színek…
– Most van benne némi élet. Azelőtt egy művészien kivitelezett kriptára emlékeztetett.
Poppy gyorsan hallótávolságon kívül ment, mielőtt még kínos helyzetbe hozná magát azzal, hogy hango-

59
san felnevet. Elvegyült az emberek között, mosolygott, beszélgetett a vendégekkel, ugyanakkor figyelt arra,
hogy az asztalokon mindig elegendő étel és ital legyen, és a háttérben ne szűnjön meg a lágy zeneszó.
Igazán kellemes hangulat uralkodott a fogadáson. És ez nem utolsósorban Poppy-nak volt köszönhető.
James időnként rápillantott, titokban olykor még rá is kacsintott. Később, üzente az elragadó barna szem-
pár. Később…
– Igazán bájos ruha, Poppy, de talán túl merész.
Poppy enyhén megborzongott Helen hűvös hangja hallatán, de aztán elnézve a nő válla fölött, meglátta
James mosolygó tekintetét, és ez bátorságot öntött belé.
– Én azt vallom, hogy az embernek mindig az alkalomnak megfelelően kell felöltöznie - felelte könnyedén.
– És a mai este szerintem valami igazán különlegeset tartogat a számomra. - Futólag végigjáratta tekintetét
Helen kétségtelenül méregdrága, kitűnően szabott ruháján, és azzal a felismeréssel vigasztalta magát, hogy
neki sokkal jobb alakja van. – De azért maga is nagyon jól néz ki - fűzte hozzá mézédes mosollyal.
Helen megvonta a vállát, és felnevetett.
– Remélem is. Ugyanis egy vagyonban került a ruhám. Egyenesen a divattervezőtől vásároltam. A magáé
honnan van? Ha nem tévedek, van egy kitűnő használtruha-kereskedés Norwichban, ahol divattervezők régi
modelljeit árusítják.
Poppy-nak kezdett betelni a pohár.
– Valóban? Fogalmam sincs, miről beszél. Ezt a ruhát nekem készítették abban a manzárdtetős londoni di-
vatszalonban. Biztosan tudja, miről beszélek.
Helen csodálkozva nézett rá.
– Feltétlenül el kell árulnia, hogy hívják a tervezőt. Előfordulhat, hogy egyszer nekem is szükségem lesz
egy új ruhára.
Poppy elmosolyodott.
– Természetesen - válaszolta hanyagul, és előrukkolt az első olasz névvel, amely az eszébe jutott. – És ha
most megbocsát, nem szeretném elhanyagolni a többi vendéget.
Pillantása megakadt a Helen háta mögött álló Jamesen, aki alig tudta visszafojtani a nevetését, majd ba-
rátságosan Helen felé biccentett, és odébbállt. James kiment Poppy után a konyhába, és színlelt komolyság-
gal nézett rá.
– Ez igazán nem volt szép magától - korholta, ám a hangjában vidámság bujkált.
– Sajnálom, de annyira leereszkedően viselkedett velem.
– Az az állítólagos olasz divattervező nem pizzát készít véletlenül?
– És fagylaltot. De semmi gond, nem hiszem, hogy Helen szokott fagylaltot enni, ő már így is épp eléggé
fagyos.
A férfi megcsóválta a fejét, és ujjával végigsimított a kivágás vonalán. Finom érintésétől a lányt újra meg
újra kellemes borzongás járta át, és azonnal elfelejtette Helent.
– Kettesben szeretnék lenni magával, Poppy - suttogta James. – Szeretném lesimítani válláról a ruha pánt-
ját, látni, ahogy ez az őrületesen csábító kreáció a földre hullik, és azután…
– Hát itt vagytok! Mr. Bulmore keres téged, James. A járadékával kapcsolatban szeretne valamit kérdezni
tőled.
James valósággal megdermedt Helen hangja hallatán, halkan felsóhajtott, azután mosolyogva felé fordult.
– Köszönöm, Helen. Nem tudnál te válaszolni a kérdéseire?
– Azt hiszem, személyesen a főnöktől szeretné hallani. - Azzal belekarolt a férfiba, majd kimentek a kony-
hából.
Poppy becsukta a szemét, és önkéntelenül oda nyúlt, ahol James az előbb megérintette őt. Érezte, hogy a
szíve vadul kalapál, és nagy levegőt vett, hogy valamelyest megnyugodjon. Azután ő is visszatért a sza-
lonba. Amikor már azon kezdett töprengeni, vajon meddig bír még mosolyogni, és meddig tartanak még ki
sajgó lábai, a vendégek végre hazafelé kezdtek szállingózni. Miután az utolsótól is elbúcsúztak az előtérben,
Helen ismét Jamesbe csimpaszkodott.

60
– Kedvesem, olyan ostoba voltam, és kicsit túl sokat ittam. Azt hiszem, jobb lenne, ha nem vezetnék ilyen
állapotban, és inkább itt aludnék nálad - mondta a nő, és kényeskedve a férfira mosolygott.
Poppy-nak ahhoz már végképp nem volt kedve, hogy még meg is ágyazzon ennek a visszataszító nősze-
mélynek. Nyilvánvalóan James sem állhatta az affektálását, mert hirtelen az éppen induló birminghami
könyvelő felé fordult.
– Mr. Bulmore, lenne olyan kedves hazavinni Helent? A lakása úgyis útba esik magának.
– Természetesen.
– Nagyon köszönöm, igazán kedves. Helen, hagyd itt a slusszkulcsodat, majd holnap elvitetem a kocsidat! -
Azzal James ügyesen kitérve a nő duzzogó ajkai elől, megpuszilta az arcát, és kezében a kulcsokkal Poppy
mellé állt. – Végre - sóhajtotta halvány mosollyal az arcán, amikor az utolsó vendég mögött is becsukódott
az ajtó. – Most pedig kérem a megígért táncomat.
Bement a nappaliba, kiválasztott egy lassú számot, és átölelte Poppy-t.
Leírhatatlanul jó érzés volt James karjaiba bújni. A férfi az egyik kezét Poppy hátára tette, a másikat bir-
toklóan a fenekére. És miközben összefonódva ringatóztak a csábító zenére, egyre szorosabban ölelte. A
lány ösztönösen átkarolta kedvese nyakát, és ábrándozva játszadozott a férfi barna fürtjeivel.
Poppy a mellkasán érezte a férfi szívverését. Vagy az a sajátja volt? Hol végződött ő, és hol kezdődött
James? Már nem is tudta pontosan. És amikor ajkuk összeforrt, még kevésbé tudta. Teljes odaadással csó-
kolta szerelmét, aki olyan szenvedéllyel viszonozta csókját, mint soha azelőtt.
– Akarlak - súgta James végül rekedtes hangon, miközben sóvárgó tekintettel nézett a lányra. Poppy szelí-
den átfogta kezével az arcát.
– Én is akarlak - felelte őszintén. – Vigyél az ágyba!
A férfi felsóhajtott, és egy pillanatig csak szótlanul állt. Azután hirtelen felkapta a lányt, felvitte a lép-
csőn, mintha pihekönnyű lenne, s miután benyomta vállával a hálószobája ajtaját, a helyiség közepén óvato-
san letette.
Azután hátrált egy lépést, és úgy nézett rá, mintha el sem hinné, hogy valóban Poppy áll előtte. Mint egy
gyengéd érintés, olyan volt a pillantása. Mintha kiolvasta volna Poppy szeméből a kívánságát, beletúrt a lány
csillogó hajába, hagyta, hogy az aranyló hajzuhatag kifolyjon az ujjai közül, és végül visszaomoljon a mez-
telen vállakra.
Lesimította Poppy válláról a ruha pántját, és egy kicsit megrántotta, amikor az anyag megakadt kedvese
mellbimbóján. Ezzel ezt az akadályt is elhárította. Az eléje táruló látványtól egy pillanatra elakadt a léleg-
zete. Megérintette a formás melleket, és Poppy úgy érezte, hogy kedvese simogató kezei felperzselik a bőrét.
Szinte öntudatlan állapotban lehúzta ruhája cipzárját, és a selyem susogva a földre hullt.
Kilépett a zafírkék cipőből, egyenesen James karjába. A férfi fojtott sóhajjal hozzásimult, és magához
szorította. Szemmel láthatóan küzdött azért, hogy ne veszítse el az önuralmát. Poppy érezte, ahogy kedvese
mellkasa le-föl emelkedik, lábai remegnek, testét majd elemészti a szenvedély. Kissé hátralépett, hogy meg-
lazítsa a férfi nyakkendőjét, és kigombolja az ingét. Es amikor az utolsó gomb az istenért sem akart engedni,
a lány halkan felsikoltott.
James ekkor végleg elveszítette az önuralmát. Hevesen letépte magáról az inget és Poppy-ról a maradék
ruhadarabokat, felemelte a lányt, és a nagy ágy közepére fektette.
– Szervusz, tigris - motyogta a lány mosolyogva.
– Ne ingerelj! - nyögte a férfi, és elnyújtózva mellette, reszkető kézzel megfogta kedvese mellét. – Milyen
feszes… és varázslatos - suttogta, és a lehelete, mint meleg nyári szellő simogatta a lány bőrét. A következő
pillanatban föléhajolt, ajkával átfogta ágaskodó mellbimbóját, és szívni kezdte. Poppy azt hitte, a vágy men-
ten elemészti.
– James - könyörgött halkan, és kedvese ajkát máris a magáén érezte. Szenvedélytől reszketve összekul-
csolták a lábukat, Poppy ujjaival a férfi vállába kapaszkodott, és egész testével nekifeszült. – Kérlek - sut-
togta a férfi szájába, mire James ráfeküdt, de egy pillanatig még visszafogta magát.
– Nézz rám! - kérte rekedten, azzal mélyen a lány szemébe nézve Poppy-ba hatolt.

61
– James?
A férfi felpillantott, és lecsókolta Poppy arcáról a könnyeket.
– Jól vagy?
– Azt hiszem, igen. És te?
James a hátára hengeredett, és átölelte a lányt.
– Nem tudom. Azt sem tudom, mi történt. De nem az volt, amire számítottam - mondta, és közben gyengé-
den, szeretetteljesen simogatta Poppy selymes bőrét. – Azzal tisztában voltam, hogy lenyűgöztél, de azt nem
tudtam, hogy így érzek irántad. Egyszerűen össze vagyok egy kicsit… zavarodva. Öt év után először szeret-
tem bele valakibe.
Poppy felkönyökölt, és csodálkozva nézett a férfira.
– Ez azt jelenti, hogy szerzetes módjára éltél, amióta Clare…?
– Nem. De ez az első alkalom, hogy valakit szerelemmel vagyok képes szeretni, amióta elveszítettem őt.
Gyengédség és zavartság tükröződött James tekintetéből.
– Ó, James - suttogta a lány, és a mellkasára hajtotta a fejét, hogy kedvese ne lássa meg a boldogság köny-
nyeit a szemében.
– Csodálatos voltál ma. Tökéletes háziasszonyként viselkedtél.
– Bocsáss meg, hogy olyan közönségesen viselkedtem Helennel.
– Nem voltál az. És ha mégis, akkor igazán megérdemelte. Néha kicsit felfuvalkodott.
Inkább szörnyen undok, gondolta Poppy, és érezte, ahogy James gyengéden megsimogatja a vállát. A
lány odafordult, megcsókolta az ujjait, és száműzte Helent a gondolataiból. James megfogta az állát, a hátára
fordította kedvesét, és megcsókolta csábító ajkait.
Abban a pillanatban újra fellángolt köztük a szenvedély. A férfi fojtott nyögéssel a lány combjai közé tol-
ta az övét, és ritmikusan mozogni kezdett. Poppy hallotta, ahogy kedvese zihálása követi a mozgás ritmusát,
és egy szempillantás múlva már ismét magában érezte a férfit.
Úgy érezte, megtalálta a helyét. Itt, emellett a férfi mellett, aki sikeres, mégis szerény, aki annyi szeretetet
tud neki adni. Kérlek, istenem, imádkozott magában Poppy, add, hogy engem ajándékozzon meg a szerel-
mével, és ne engedd, hogy megint magába zárkózzon! Miközben mélyen magában érezte kedvesét, átfutott
az agyán a gondolat, hogy a védekezésről teljesen megfeledkeztek.
Kérlek, istenem, add, hogy gyermekem foganjon tőle! - fohászkodott ismét, majd elmerült a gyönyörben,
melyet adott és kapott.

10. FEJEZET

62
 A következő hetekben úgy tűnt, hogy James minden figyelmét leköti a birminghami cégátalakítás. Az
egyik hétvégén azonban sikerült Poppy-nak elérnie, hogy ismét elmenjenek az állatkertbe.
Az örökbefogadott pingvin nagy megkönnyebbülésükre jól volt, ellentétben Poppy-val. Ő egyáltalán nem
érezte jól magát.
Amikor végre hazaértek, a gyerekek farkaséhesen megrohamozták a konyhát.
Poppy kinyitotta a hűtőszekrényt, egy pillantást vetett a benne található ételekre, és azonnal becsapta az
ajtaját. Sietve kiszaladt a fürdőszobába, és James nem sokkal rá a földön kuporogva talált rá.
– Jól vagy? - kérdezte a férfi halkan, és leguggolt mellé.
– Igen. Valami fertőzést kaphattam.
James aggodalmasan ágyba segítette, és később bevitt neki egy tányér levest, melyet a lány jó étvággyal
elfogyasztott.
– Lehet, hogy csak éhes voltál - jegyezte meg a férfi. Leült az ágy szélére, és a tenyerébe fogta a lány kezét.
– Poppy, mit gondolsz, tudsz majd vigyázni a fiúkra, ha én holnap elutazom Birminghambe?
– Természetesen. Már jobban érzem magam. Fogalmam sincs, mi történt velem, de te csak menj el nyugod-
tan!
A férfi másnap elutazott, pedig Poppy valójában egyáltalán nem érezte jól magát.
Az egyetlen, ami segített a rosszullétek ellen, az evés volt. És mivel az utóbbi időben úgyis leadott egy
keveset, hát jóízűen evett.
James nem vette észre azt a pár deka rárakódott súlyfölösleget, mivel nem túl gyakran tudtak kettesben
lenni. Amikor azonban mégis sikerült pár órát együtt tölteniük, az varázslatos volt.
Poppy biztos volt abban, hogy James szereti őt, még ha ezt nem is öntötte szavakba. De közben folyton
Mrs. Cripps szavai jártak a fejében, melyeket az asszony a legutóbbi pesztonkáról mondott.
Nem akarta erről Jamest faggatni, Mrs. Cripps-t meg főleg nem. Így hát továbbra is mardosta a kétség,
hogy vajon nem csupán egyike azoknak a fiatal lányoknak, akik hozzá hasonlóan elviselhetőbbé tették a fér-
fi magányos óráit.
De akkor miért nem kezdett ki James Helennel, aki első szóra a karjaiba omolna?
Lehet, hogy ő túlságosan fontos a cég számára ahhoz, hogy szakmai kapcsolatukat kockára tegye egy futó
viszony miatt. Helen pedig tökéletesen kihasználta a helyzetét, hogy a lehető legtöbbet tartsa távol Jamest az
otthonától.

Amikor beköszöntött a nyár, Poppy tudta, hogy hamarosan lépnie kell. Szomorú volt és csalódott amiatt,
hogy James olyan kevés időt tud rá szakítani. És volt még egy oka, amiért sürgősen tisztáznia kellett a kap-
csolatukat. Az első közös éjszakán elrebegett imája ugyanis meghallgatást nyert. Poppy terhes lett.
Jamesnek erről a leghalványabb sejtelme sem volt, de Poppy úgy vélte, biztosan elveszi őt feleségül, mi-
helyst megosztja vele a jó hírt. Ám a lány a gondolatát sem bírta elviselni annak, hogy a férfi kötelességből
vegye feleségül. A lehető leggyorsabban vallomásra kell őt bírnia.
Hamarosan alkalom is adódott erre. Minden évben, június első hetében szülei egyházközössége a Taylor
család farmján ünnepséget rendezett. Poppy már jóval előtte szólt Jamesnek, hogy arra a napra szabadságot
szeretne kivenni, hogy segítsen édesanyjának a süteményes standon és a tombolán.
A férfi azonban már a hét elején közölte vele, hogy a hétvégét ismét Birminghamben tölti.
– De hiszen akkor lesz az ünnepség! - tiltakozott Poppy.
– Miféle ünnepség?
A lány csüggedten sóhajtott.
– Már hetekkel ezelőtt szóltam, hogy ezen a hétvégén szabad szeretnék lenni.
James egy pillanatig tanácstalanul bámult maga elé.
– Poppy, én… Nem tudnád magaddal vinni a fiúkat?
– Megint? - kérdezte a lány szárazon. – Április óta egyetlen szabad hétvégém sem volt. Én a pesztonkájuk
vagyok, nem az anyjuk - tette hozzá halkan. – Szükségük van rád… nekem is szükségem van rád… és so-

63
sincs ránk időd, mert te mindig Birminghamben vagy.
James beletúrt a hajába, és fáradtan hátradőlt a kanapén.
– Ott kell lennem, Poppy. Felügyelnem kell az átalakítást.
– A hétvégén? Minden hétvégén? - A lány előrébb csúszott a székén. – Mondd csak, James, ki tűzi ki eze-
ket az időpontokat?
A férfi megvonta a vállát.
– Helen, szokás szerint… Poppy, nem arról van szó, amit gondolsz. Helen és én, mi nem… - James elhall-
gatott.
– Szóval nem jártok egymással?
James nyelt egyet.
– Pontosan. Úgy tervezi az időpontokat, hogy az mindenkinek megfeleljen. Talán azért választja a hétvégét,
mert nincs családja.
– Meg akar szerezni magának, James.
A férfi tagadóan megrázta a fejét.
– Nem, Poppy, ezt rosszul látod. Tudom, hogy nem jöttök ki egymással, de ez úgy hangzik, mintha Helen
megpróbálna engem elvenni tőled.
Jamesnek tényleg halvány fogalma sincs arról, hogy Helen miben sántikál, gondolta a lány. Hogy lehet
ilyen vak? Poppy, nem tétovázhatsz tovább! - figyelmeztette magát, és nagy levegőt vett. Most ütött az igaz-
ság órája.
– Bármi legyen is az oka annak, hogy soha nem vagy idehaza, ez így nem mehet tovább. Én szeretlek, sze-
retnék veled együtt lenni, de nem vagyok hajlandó rá, hogy eljátsszam a pesztonkát és a szeretőt, akiket te
szépen besorolsz a munkád és az üzlettársaid mögé. Vagy a fiúk és én vagyunk a legfontosabbak az éle-
tedben, és akkor ezt fejezd is ki azzal, hogy több időt töltesz velünk, vagy eltűnök innen, mert azt nem tűröm
el, hogy időről időre beállíts a sarokba, és akkor vegyél elő, ha össze tudod egyeztetni a túlzsúfolt határidő-
naplódat a vágyaiddal!
James nagyot sóhajtott.
– Persze hogy fontos vagy nekem, Poppy.
– Akkor ideje, hogy kimutasd végre! Én a hétvégére a szüleimhez utazom, hogy ígéretemhez híven segítsek
nekik. Vagy törlöd Birminghamet, vagy keresel magadnak egy másik pesztonkát. Egyikünknek engednie
kell, és sajnálatos módon mindig én vagyok az, aki a rövidebbet húzza - tette hozzá, azután felment a laká-
sába, becsapta maga mögött az ajtót, és aludni tért.

Vesztettem, gondolta Poppy, amikor James pénteken összepakolta a holmiját. A férfi röviden kifejtette a
véleményét arról, hogy nem ért egyet Poppy álláspontjával, aki teljesen félreérti Helen viselkedését, és hogy
elutazik Birminghambe.
– Menj csak a halaszthatatlan munkád után, James! De amit mondtam, azt komolyan gondoltam. Ha ezen a
hétvégén cserbenhagysz, örökre elmegyek.
– Poppy, kérlek…
– Rajtad áll - felelte a lány nyugodtan. – Vagy én, vagy Helen.
– De hát mi nem… Poppy, ezt teljesen félreérted!
– Nem hinném. Tudod, hol találsz minket. Vagy utánunk jössz az ünnepségre, vagy vége.
A férfi arcvonásai megkeményedtek.
– Csak tessék! Tegyél pontot a végére!
– Nem teszek. Én olyasvalamiért küzdök, ami fontos nekem, csakúgy, mint Helen. Nem az én hibám, hogy
képtelen vagy ezt észrevenni.
Azzal füttyentett Bridie-nek, és sétálni indult a kutyával. Mire visszatért, James már elment. Poppy felro-
hant a szobájába, az ágyra vetette magát, és majd kisírta a szemét.
Kérlek, istenem, ne hagyd, hogy elveszítsem őt! - imádkozott magában. Lehet, hogy elrontotta a dolgot.

64
Talán beszélnie kellett volna a babáról. Különös, hogy Jamesnek még nem tűnt fel, milyen szépen gömbö-
lyödik a hasa.
Az édesanyja persze azonnal észrevette, amikor Poppy szombaton a fiúk társaságában megérkezett hoz-
zájuk. Futó pillantást vetett a lányára, majd elküldte Tomot az ikrekkel a bárányokhoz a felső legelőre, az-
után leült beszélgetni a lányával egy csésze tea mellett a konyhában.
– Mikorra várod? - szegezte neki a kérdést kertelés nélkül.
Poppy először úgy akart tenni, mintha nem tudná, mire céloz az édesanyja. De hiszen ez fölösleges, ő biz-
tosan megérti.
– Karácsonyra.
Az asszony kétkedve szemügyre vette lánya pocakját.
- Karácsonyra? Szerintem inkább októberre. Csak nem ikrek?
Poppy gyámoltalanul megvonta a vállát, és sírva fakadt. Az anyja azonnal átölelte, és vigasztalóan rin-
gatni kezdte.
– Ó, anya, annyira bolond voltam! Tudtam, hogy ez be fog következni, és az előjelek is annyira egyértel-
műek voltak. Orvoshoz kellett volna mennem, vagy legalább a gyógyszertárba.
– Hacsak nem akartad, hogy így legyen.
Poppy dermedten nézett az édesanyjára.
– Tényleg azt hiszed?
– James tud róla?
– Nem. Előbb meg akartam győződni arról, hogy szeret. Nem örülnék, ha csak tisztességből venne el. Én
mindenestül akarom őt, vagy sehogy. Ultimátumot nyújtottam be neki, és valószínűleg veszítettem. Készülj
fel rá, hogy egy törvénytelen gyermek nagymamája leszel!
Audrey mosolygott.
– Ne nézd olyan sötéten a dolgokat! És ha James mégsem jönne utánad, akkor sem dől össze a világ. Itt ott-
honra találsz, és a gyermekedet szívesen látjuk.
Poppy megint elsírta magát. Amikor már megnyugodott valamelyest, az édesanyja felküldte a fürdőszo-
bába, hogy eltüntesse a sírás nyomait. Ne lássák így a testvérei és az édesapja.
Most szedd össze magad, Poppy Taylor! - figyelmeztette magát a lány, hiszen a ma délutáni ünnepségig
még rengeteg tennivalója volt. És talán még minden jóra fordulhat.

– Azt hiszem, mára befejeztük. Vagy van még valami hozzáfűznivalód, James?
A férfi felpillantott, Helen tétován rámosolygott, és James azon töprengett, hogyan lehetett ennyire vak.
– Nem, részemről befejeztem. És köszönöm mindannyiuknak - válaszolta, majd Helenhez fordult. – És
most?
A többiek már kimentek a tárgyalóteremből, de a nő még mindig a holmiját rakosgatta. Azután idegesen
játszadozni kezdett a golyóstollával. Ez teljesen szokatlan volt tőle.
– Nos, mivel ma már úgysincs több dolgunk, arra gondoltam, talán elmehetnénk Stratford-upon-Avonba, és
sétálhatnánk egyet a folyó mentén, este pedig elmehetnénk színházba. A Rómeó és Júliát játsszák.
– Megvetted már a jegyeket?
A nő kissé elpirult.
– Már csak meg kell erősítenem a foglalást.
– És mit terveztél az előadás utánra?
– Talán egy vacsorát.
– És azután?
A nő szégyenlősen lesütötte a szemét.
– Arra gondoltam… hogy mi… esetleg…
A férfi barátságosan átkarolta a vállát.
– Nem, Helen, nagyon sajnálom. Tényleg őszintén sajnálom, de nem.

65
 A nő hátrébb lépett, és büszkén felemelte a fejét.
– Volt idő, amikor nem mondtál nemet - emlékeztette a férfit.
– Az már nagyon régen volt, Helen. Még azelőtt, hogy Clare-rel megismerkedtem volna. Már akkor is na-
gyon különböztünk egymástól, és nem működött a dolog. Most még jobban különbözünk. És nekem ott van-
nak a fiúk…
– És Poppy.
– És Poppy - ismételte a férfi, és remélte, hogy ez még mindig így van.
– Szereted őt? - kérdezte a nő.
A férfi tekintete ellágyult.
– Igen, de neki semmi köze kettőnkhöz. A mi kapcsolatunk már akkor véget ért, amikor Clare-vel találkoz-
tam. A házasság megváltoztatott, és Clare halála még inkább. Ha nem ismerkedtem volna meg Poppy-val,
akkor sem lehetne köztünk semmi, Helen. Tisztellek és csodállak téged, és nagyon kedvellek, de nem va-
gyok szerelmes beléd, és nem akarom megosztani veled az életemet. Sajnálom.
– Poppy-val szeretnéd megosztani?
– Igen - válaszolta James, és tudta, hogy tényleg ezt akarja.
– Akkor jobb, ha most visszamész hozzá.
– És akkor mi lesz a holnappal?
Helen elgyötörten mosolygott.
– Az csak egy kis trükk volt, hogy mellettem légy a hétvégén. Holnap már én is el tudom intézni a dolgo -
kat.
– Abban biztos vagyok - felelte a férfi mosolyogva. – Te mindent el tudsz intézni. Mit szólnál hozzá, ha rád
bíznám a birminghami cég vezetését?
– Egyedüli felelősséggel?
– Biztos vagyok benne, hogy ugyanolyan jól csinálnád, mint én… talán még jobban. Bennem már nincs
elég lelkesedés ahhoz, hogy még egy céget felépítsek. Más terveim vannak a jövőre, máshol szeretnék len-
ni…
– Biztos vagy benne? Úgy értem, hogy tényleg én vegyem át a cég irányítását?
Helen hevesen gesztikulált, miközben beszélt.
– Ha te is úgy akarod.
A nő szeme ragyogott az örömtől.
– Hát persze, ha komolyan gondolod. Nagyon szeretném. Már van is néhány ötletem… - Azzal fogta az
aktatáskáját, de James lefogta a kezét.
– Majd máskor. Most el kell mennem. Gyere be hétfőn az irodába, és akkor majd tisztázzuk a részleteket!
A nő elmosolyodott, és évek óta először tényleg boldognak látszott. Nem is akart engem igazán. Én is
csak egy feladat voltam neki, futott át James agyán a gondolat, és ettől a felismeréstől máris jobban érezte
magát. Barátságosan átölelte Helent, megpuszilta a homlokát, és elengedte.
– Sok szerencsét! - mondta a nő halvány mosollyal az arcán.
– Köszönöm, szükségem lehet rá.
James rekordidő alatt ért a Taylor-farmra. És miután leparkolta kocsiját a hosszú kocsisor végén, és kifi-
zette a kapunál az ötven penny belépő díjat, megállt a süteményes standnál, és körbenézett. De Poppy-t sem
ott, sem a tombolás bódénál nem látta.
Azután észrevette a lány édesanyját, aki a konyhában teát osztogatott. Beállt hát a sorba, és türelmetlenül
várta, hogy rá kerüljön a sor.
– Tudtam, hogy eljön - üdvözölte Audrey sugárzó arccal a férfit, és odanyújtott neki két csészét. – Ezt vi-
gye oda Poppy-nak! A nippes standjánál van. Mrs. Thomas nem érzi jól magát.
James nem tudta, ki az a Mrs. Thomas, de ez most nem is igazán érdekelte. Minél hamarabb Poppy-nál
akart lenni, mielőtt még túl késő lenne. Óvatosan egyensúlyozva a csészékkel, átvergődött a nippes stand-
hoz.

66
 Poppy gyanakodva nézett rá. A férfi legszívesebben átölelte volna, hogy megmondja neki, semmi baj.
Ehelyett azonban csak odanyújtotta neki a csészét.
– Ezt az édesanyád küldi.
– Köszönöm.
Milyen szertartásosan udvarias. James legszívesebben üvöltött volna fájdalmában. Végignézett Poppy-n,
aki egy csinos dzsörzéruhát viselt. A lány hűvösnek és ingerlékenynek tűnt, és úgy nézett ki, mintha végig-
sírta volna az éjszakát. James legszívesebben pofon ütötte volna magát, amiért fájdalmat okozott neki.
– Beszéltem Helennel - rukkolt elő a hírrel.
– Akkor kérném ezt a kék korsót, Poppy. Köszönöm. Jó volt magát újra látni - mondta az egyik vevő.
– Magát is, Mrs. Wilkins. - Poppy ismét Jamesre nézett. – És?
– Igazad volt.
A lány kissé bosszúsan felkacagott, elvette a pénzt egy újabb vásárlótól, és a férfi felé fordult.
– Tudom. No és? - nézett rá kihívóan.
– Neki adtam Birminghamet.
– Ez egy kicsit hűbérurasan hangzik. Ötven pennybe kerül, kérem. Köszönöm.
– Poppy, nem mehetnénk el valahová, ahol nyugodtan beszélhetünk?
– Nem, itt van dolgom. Üdvözlöm, Mr. Burrows, már jobban érzi magát?
Ebben a pillanatban megkocogtatták a hangosbeszélőt, és a pap beleszólt a mikrofonba.
– Öt perc múlva kezdődik a kötélhúzás. Kérem, fáradjanak hátra a kertbe, és szurkoljanak a csapatuknak! -
Rövid csend után folytatta. – Most értesültem róla, hogy a hazai csapatból hiányzik még egy erős ember.
Van önök között valaki, aki beszállna?
Poppy Jamesre nézett.
– Jelentkezhetnél.
– Megőrültél? Azonkívül, ha nem vetted volna észre, éppen megpróbálok veled beszélni.
– Majd később. Üdvözlöm, Mrs. Jones!
James feladta a küzdelmet. Letette érintetlenül hagyott teáját, és elment a kert hátsó részébe, ahol néhány
hónappal ezelőtt hóembert építettek. Tom és Peter, néhány fiatalember társaságában a fűre rajzolt fehér vo-
nal egyik oldalán állt, és fitymálóan néztek az új jelentkezőre.
– Hallom, hiányzik még egy emberük - szólt oda James.
Tom bólintott.
– Poppy küldte magát?
James szánalmasan mosolygott.
– Igen.
– Vett már részt hasonló versenyben?
A férfi tagadóan megrázta a fejét.
Tom elnevette magát.
– No hiszen! Ha rám hallgat, előbb leveszi a zakóját.
James figyelmesen hallgatta Tomot, azután elfoglalta a helyét a csoportban, és a fiúkkal együtt megra-
gadta a kötelet. Az néhány másodperccel később megfeszült. A férfi sarkát a talajnak feszítette, hátrahe-
lyezte a testsúlyát, amikor meghallotta a sípszót, és a többiekkel összhangban húzni kezdte a kötelet.
És győztek. Miután a három izzasztó menetből kettőt megnyertek, bajnokká kiáltották ki őket.
A nézők tapsoltak, és lelkesen megveregették a hátukat. Amikor James felpillantott, nem látta már
Poppy-t a tömegben. A fenébe, gondolta, és megpróbált utánamenni. De a lányt mintha a föld nyelte volna
el.
Ismét bekapcsolták a hangosbeszélőt, és James megcsóválta a fejét. Céltudatosan odament a házhoz, és
látta, hogy a pap a télikert küszöbén áll.
– Bocsásson meg, Poppy-val szeretnék beszélni. Van valami kifogása az ellen, hogy használjam a mikro-
font? - kérdezte a papot.

67
– Dehogy. Itt kell bekapcsolni.
James mély levegőt vett, végigjáratta tekintetét az embereken, és bekapcsolta a mikrofont. Szíve vadul
kalapált, a keze izzadt, amikor a szája elé emelte.
– Poppy, én vagyok az, James - mondta hangosan és érthetően, és egyszeriben minden szem rászegeződött.
– Nem tudom, merre vagy. Beszélni szeretnék veled, de nem vagyok valami türelmes ember, nem tudok so-
káig várni. - Megköszörülte a torkát, majd újra a szájához emelte a mikrofont. – Poppy, szeretlek - folytatta,
mire a tömeg egyszeriben szétnyílt, és ő meglátta kedvesét a virágos standnál. A lány a szája elé tartotta a
kezét, és tágra nyílt szemekkel nézett Jamesre. – Nagyon szeretlek, és megtisztelve érezném magamat, ha
hozzám jönnél feleségül, és a gyermekeim anyja lennél.
Poppy keze a hasára siklott. Arca izzott a szerelemtől, és a férfi még ebből a távolságból is látta, hogy
könnyek gördülnek le az arcán.
– Ez azt jelenti, hogy igen? - kérdezte James, mire a lány bólintott.
A tömeg ujjongva éljenezni kezdett, mire James visszaadta a döbbent papnak a mikrofont, odaszaladt
Poppy-hoz, és átölelte. Felkapta, boldogan körbeforgatta, azután ismét letette, és megcsókolta.
Poppy alig tudta elhinni, ami történt. Az ünnepség kezdetén még annyira kétségbe volt esve, James sem
volt vele, és biztos volt benne, hogy elveszítette őt.
– Micsoda ötlet mikrofonon házassági ajánlatot tenni! - tört ki a lányból a nevetés, amikor James végre el-
engedte a száját.
– Másképp nem hallgattál meg. - Szorosan magához szorította kedvesét. – Annyira szeretlek, Poppy. De
csak akkor jöttem rá, mennyit jelentesz nekem… nekünk, amikor felmerült a veszélye annak, hogy elveszít-
hetlek.
A fiúk sugárzó arccal szaladtak oda hozzájuk, és Poppy magához szorította őket.
A lány családja is ott állt a tömegben, egészen közel hozzájuk.
– Azt hiszem, jobb lenne, ha most egy kicsit elmennétek sétálni - mondta Poppy édesanyja, és azzal csití-
totta le az ikrek tiltakozását, hogy ígért nekik egy fagyit.
Végre kettesben maradtak. Kéz a kézben sétáltak a réten, és Poppy úgy érezte, a szívét mindjárt szétveti a
boldogság. Ám valami még nyugtalanította egy kicsit, és úgy gondolta, jobb, ha mindjárt előrukkol vele.
– Van még valami, amit tudnod kell.
– Ez nem hangzik túl biztatóan.
A lány félszegen rámosolygott kedvesére.
– Az attól függ. - Mély levegőt vett. – Gyerekünk lesz.
A férfi megtorpant.
– Tessék?
– Lehet, hogy mindjárt kettő. Anya szerint egy gyerekhez képest túl nagy a hasam.
James odafordult hozzá, és lenézett a pocakjára.
– Terhes? Kettő? Mikor? - kérdezte rekedtes hangon.
– Karácsonykor.
A férfi alig láthatóan összeráncolta a homlokát, és az egyik kezét végtelenül óvatosan kedvese lágyan
domborodó hasára tette.
– Ó, Poppy! - mondta elérzékenyülve, és gyengéden átölelte a lányt. - Ó, Poppy! - Amikor végre elengedte,
kicsit nedvesek voltak a szempillái, és a szeme sugárzott a boldogságtól. – Clare halála után azt hittem, soha
többé nem leszek képes szeretni valakit. Te újra fényt hoztál az életembe. Lehet, hogy ezért nem vettem ész-
re, miben sántikál Helen.
– Elmondtad neki?
– Igen. És most már előtte is világossá vált, hogy soha nem szeretném őt, még ha te nem lennél, akkor sem.
Őszintén szólva nem is szeretett igazán. Én is csak egy kihívás voltam neki. Azt meg Birminghamben meg-
kaphatja. Hétfőn megbeszéljük a részleteket. Helen boldogan vállalta a feladatot, én pedig jobbat nem is ta-
lálhattam volna nála. Most már végre a családomnak szentelhetem magam.

68
– Ezt komolyan mondod? - kérdezte Poppy kétkedve.
– Egészen komolyan - válaszolta a férfi szerelemtől sugárzó tekintettel. – Már így is túl sokat mulasztot-
tam. Mostantól semmiről sem akarok lemaradni. Sajnálom Poppy, ami történt.
Ez egyszerűen csodálatosan hangzott. De volt még valami, amit Poppy-nak meg kellett tudnia.
– Az előttem lévő pesztonka… Miért ment el?
– Terhes lett. Egy kicsit könnyelműek voltak a barátjával… Tommal… Tudod, hogy van ez.
A lány szíve repesett a boldogságtól.
– Igen - felelte kuncogva -, pontosan tudom, hogy megy ez. És Mr. Carmichael, mikor tesz engem tisztes-
séges feleséggé?
James elmosolyodott.
– Itt van a pap. Kérdezzük csak meg, mikor tudna összeadni bennünket! Inkább ma, mint holnap, látva a
várható robbanásszerű népességszaporulatot.
– Szerintem már tegnap kellett volna - válaszolta Poppy nevetve.

69
 UTÓHANG

– És ezennel megnyitom az ünnepséget! - jelentette be a pap.

Poppy a süteményes stand mögött állva Jamesre pillantott. A férfi mindkét karján egy-egy pufók kislány-
nyal éppen Poppy édesapjával beszélgetett. Összetalálkozott a tekintetük, mire James bocsánatot kért az
apósától, odament a feleségéhez, és megcsókolta.
– Jól vagy? - kérdezte Poppy.
– Igen. Éppen gyakoroltam az új szerepemet.
Poppy kérdőn nézett rá.
– Már egészen jó vagyok a gyors pelenkázásban.
A lány elnevette magát, és megpuszilta a lányait. Azok vidáman sikongtak, és mohón anyjuk haja után
kaptak.
– Igazán szépen megszaporodtatok, Poppy - jegyezte meg az egyik vendég.
– Igen, és néha igazán fárasztóak tudnak lenni - vélekedett James.
Poppy felnevetett, és eltolta a férfit.
– Menj, és tedd magad valahol hasznossá! A kötélhúzásnál majd leváltalak.
James nevetett.
– Ehhez képest az már igazán gyerekjáték.
Audrey csatlakozott hozzájuk a pultnál.
– Minden rendben? - kérdezte az asszony.
Poppy számba vette a családját: James, George és William, Sarah és Hannah meg a lábánál fekvő Bridie.
– Nagyobb rendben már nem is lehetne - válaszolta.
– A fiúk nagyszerűen néznek ki.
– Csakúgy, mint az apjuk. Csak egy kis szeretet kellett nekik.
Audrey a lányára pillantott, és elégedetten elmosolyodott.
– Azért neked sem ártott meg ez a nagy változás. Gyönyörű vagy.
Poppy boldogan felnevetett.
– Átvennéd egy kicsit a standot? Mindjárt kezdődik a kötélhúzás, és mennem kell szurkolni.
Ebben az évben is megnyerték a versenyt. És miután James kiünnepelte magát a csapattal, széles mosoly-
lyal az arcán odalépett Poppy-hoz.
– Szervusz, hősöm - mondta a lány nevetve.
– Szervusz. - James megnézte a tenyerét, és Poppy látta, hogy a kötél csúnyán kidörzsölte.
– Kenjek rá egy kis krémet?
A férfi megcsóválta a fejét.
– Nem, csak egy kis szeretetteljes gondoskodásra van szükségem. Úgy látszik, az mindent meggyógyít.
A lány gyengéden megcsókolta férje tenyerét.
– Most jobb?
– Sokkal. Te mindent jobbá teszel. - James egészen elérzékenyült. – Szeretlek, Mrs. Carmichael. Te maga
vagy a csoda.
Az asszony elnevette magát.
– Úgy látszik, az életed tele van csodákkal. - Poppy a lányokra pillantott, akik elégedetlen feküdtek egy ta-
karón, és élénken hadonásztak a kezükkel.
– Igen, ez igaz. De nélküled mindez nem adatott volna meg nekem. Kétségtelenül te vagy a legjobb dolog,
ami csak történhetett velem.
Poppy elérzékenyülten mosolygott.
– Ne hidd, hogy egy kis hízelgés és a felhorzsolt tenyered megszabadíthat a pelenkázástól.
James felkacagott.
– Azért megért egy próbálkozást!
70