Szívhang 050 - Lilian Darcy - Természetesen Tetszik

Lilian Darcy
Természetesen tetszik
Szívhang 050
Eredeti cím: A Private Arrangement 1993
Megjelent: 1996. 01. 11.
Melissa nővér azt hiszi, hogy jelentéktelen külsejével nem méltó egy olyan jóképű orvos-
hoz, mint Tom Russel. Nem sejti, hogy Tom éppen természetes viselkedése és festetlen arca
miatt szereti, miután hiú és önző felesége elhagyta. Amikor a férfi egy szép napon karjába
zárja és megcsókolja a lányt, őszinte, mély érzésből teszi. A meglepett Melissa azonban csak
a barátságát kínálja fel. De vajon meddig sikerül elrejtenie igazi érzéseit?
Lilian Darcy Természetesen tetszik (Szívhang 50.)
1. FEJEZET
– Valld be, hogy fülig beleestél!
Diana Davenport könyökével durván Melissa Jones bordái közé bökött, hogy nyomatékot
adjon epés megjegyzésének. Mindkét ápolónő egy belgyógyász után nézett, aki gyors lép-
tekkel fordult be a folyosó sarkán.
– Nem igaz – válaszolt Melissa feltűnően sietve. Elfordította a fejét, hogy elkerülje Diana
éles tekintetét. Már egy éve dolgozott a Coronation Kórház belgyógyászati osztályán, azon
a részlegen, ahol főleg hormonzavarokkal foglalkoznak. Ezalatt bőven akadt alkalma meg-
tapasztalni, micsoda pletykafészek Diana Davenport.
Dianának egyébként gesztenyebarna haja, szabályos vonású arca, de nem éppen hibát-
lan bőre volt, amitől még egészen csinos is lehetett volna, ha nem olyan kárörvendő a mo-
solya és sanda a tekintete. Tudni vélték róla, hogy valaha sokat gyötrődött egy szerencsét-
len szerelmi kapcsolata miatt, és ezzel magyarázták a keserűségét. Mások szerint viszont
ilyen élményben soha nem volt része, egyszerűen a természeténél fogva irigy és rosszindula-
tú.
A szőke, alacsony termetű Melissa magába fojtott egy sóhajt. Bármi legyen is az igazság,
Diana gondoskodni fog róla, hogy estére az egész osztály értesüljön a szürke kis Jones nővér
buta rajongásáról Tom Russel doktor iránt. Diana meggyőződéssel fogja ezt állítani, és neki
nem lesz módja védekezni. A legszörnyűbb az egészben az, hogy kolléganőjének igaza van:
halálosan beleszeretett Russel doktorba, de nem táplál hiú reményeket.
Melissa huszonkét éves volt, és a korához képest szokatlanul tapasztalatlan. Nem ismer-
te a szerelmet, mint ahogy az életet sem. Egészen hétköznapi kis ápolónő volt, sem szép,
sem gazdag, és semmivel sem tűnt ki.
Tom Russelnek viszont meredeken ívelt felfelé az orvosi pályája. Harmincas évei derekán
járt, és a belgyógyászat egyik különleges területét, az endokrinológiát művelte egyre sike-
resebben, ráadásul Brisbane legmagasabb köreiben forgott. Melissa többször is látta a
fényképét a helyi újságokban, néhányszor már-már ott tartott, hogy kivágja magának, de
végül mindannyiszor meggondolta magát.
A doktor valóban igen jóképű volt. Sötét haját divatosan rövidre vágva hordta, ami ki-
hangsúlyozta görögös arcélét. Feltűnően kék szeme és megnyerő mosolya rendkívül vonzó-
vá tette.
Melissa alaposan meg is lepődött, amikor megtudta, hogy nem nős, de úgy vélte, hama-
rosan megtalálja majd a párját. Ez a gondolat fájdalommal töltötte el, ugyanakkor elég jó-
zan volt ahhoz, hogy megbékéljen a reménytelen szerelem érzésével. Tom Russel fényévekre
volt tőle, és bizonyára észre sem vette őt. Ezért Melissa igyekezett a lehető legkevésbé feltű-
nően viselkedni, ha a férfi közelébe került, és némán szenvedett.
– Visszajön – sziszegte Diana Davenport, és ármánykodó tekintettel nézett Melissa sze-
mébe. – Te pedig piros vagy, mint a pipacs. Te jó ég! Hogy lehet így elvörösödni?
Melissa hallgatott. Kolléganője rosszindulatával szemben tehetetlen volt. Gyanította,
hogy a nála idősebb nővér maga is szerelmes a doktorba, de nem izgatta a dolog. Ő nem tu-
dott mások bajának örülni. Gyorsan felkapta az egyik cukorbeteg kórlapját, és elmélyülten
tanulmányozni kezdte. Titkon azt remélte, hogy Russel doktor hamarosan újra elmegy. Már
majdnem egy éve rajongott a jóképű orvosért, de talán majd észhez tér, ha a férfi eljegyzi
magát vagy megházasodik.
– Nővér – fordult Russel doktor Dianához. – Sharon Blackett anyagára van szükségem.
– Ó, Melissa nagyon szívesen előkeresi magának – válaszolta mézédesen Diana.
– Melissa? – kérdezte a doktor türelmetlenül. – Az kicsoda? Ja, Jones nővér. Köszönöm.
2
Melissa biztosra vette, hogy Russel doktor alig vette észre, amikor átadta neki a kért
anyagot. A férfi kurtán biccentett feléje, és átvonult a szomszéd szobába anélkül, hogy az
ajtót magára csukta volna. Leült egy régi fotelba, és buzgón lapozgatott.
Ezalatt Diana szünet nélkül figyelte Melissát.
– Semmi esélyed, kedvesem – suttogta epésen. – Ha azért maradsz ezen az osztályon,
hogy közelebb kerülj hozzá vagy egy másik jóképű orvoshoz, akkor életed végéig várhatsz.
Ez még a türelmes Melissának is sok volt. Felszegte a fejét, és dühösen nézett a kolléga-
nőjére.
– Eszem ágában sincs itt maradni – mondta hangosan és határozottan. – Az az igazság,
hogy szeretnék minél előbb odébbállni. Egy-két évig magánápolónőként szándékozom dol-
gozni, majd Európába vagy Amerikába megyek.
– Hé, erről eddig egy szót sem szóltál! – Diana összehunyorított szemmel, bizalmatlanul
nézett Melissára.
Nem is szólhatott, hiszen az egészet abban a pillanatban találta ki.
De talán valóban ez lenne a jó megoldás. Ha nem látja többé Russel doktort, akkor bizo-
nyára elfelejti.
Sharon Blackett kórtörténetének vaskos tasakja hangos csattanással esett Melissa elé az
asztalra. A lány összerezzent, és felállt. Russel doktor legalább egy méter nyolcvan centi
magas, gondolta magában zavartan, és önkéntelenül lesütötte a szemét, mert a férfi kék
szeme élénken fürkészte.
– Jones nővér!
– Igen…
– Tudom, semmi közöm hozzá, de az imént véletlenül hallottam, amikor azt mondta,
hogy el akar menni innen, és magánápolónői munkát keres.
Melissa idegesen köszörülte a torkát.
– Igen, ez így van. Szeretnék egy ideig többet keresni, hogy később Európába utazhassam
– mondta feszélyezetten, mert Diana továbbra is feltűnően figyelte.
Russel doktor türelmetlenül bólintott.
– Arról van szó, hogy tudnék magának munkát ajánlani. Ismerek egy hölgyet, akinek há-
zi ápolásra van szüksége, olyan ápolónőre, aki ért a cukorbetegekhez.
Melissa komolyan meglepődött. Szisszenést hallott abból az irányból, ahol Diana állt.
– Köszönöm, Russel doktor – szólalt meg nyugodtan –, de még nincs határozott elképze-
lésem. Tulajdonképpen arra gondoltam, hogy valamelyik ügynökség majd kiközvetít. Ami a
maga betegét illeti, bizonyára nem lesz nehéz megfelelő ápolónőt szerezni mellé.
– Én is így gondolom – vélekedett a doktor, és közönyösen vállat vont. – Csak úgy eszem-
be jutott, amikor meghallottam, amit mondott. Ha mégis érdekli az ajánlatom, csak szól-
jon. Mindenesetre a napokban el kell döntenie a dolgot.
– Természetesen, doktor. Köszönöm, doktor – majmolta Diana Melissa hebegését a férfi
távozása után. – Miért utasítottad vissza az ajánlatát?
Melissa tanácstalan volt.
– Én… hiszen hallottad, hogy…
– Tudom jól, mi az ábra, kedvesem – szakította félbe Diana diadalmasan. – Egyáltalán
nem is akarsz elmenni innen. Az egészet csak azért találtad ki, mert ugratlak Russel dok-
torral. Most legalább már biztosan tudom, hogy szerelmes vagy belé. – Gúnyosan elmoso-
lyodott. – De sose búsulj! Ha nála nem lesz szerencséd, még mindig ott marad neked Ent-
wistle doktor. Ő talán harapna is rád – vetette még oda epésen, majd elviharzott.
Melissa fellélegzett. Diana legutóbbi csípős megjegyzése járt a fejében. Stephen Entwist-
le nem tartozott a jóképű fiatal orvosok közé.
3
Körülbelül negyvenöt éves volt, a pajzsmirigy betegségeivel foglalkozott, és senki sem ál-
líthatta, hogy igazi szívtipró lenne. Tudták, hogy nős, de a felesége idült, gyógyíthatatlan
betegségben szenved. Néhány hónapja a doktor szóba elegyedett Melissával, éppen akkor,
amikor a felesége betegsége súlyosbodott. A férfi beszélt neki a bánatáról, ő pedig megértő-
en hallgatta. Attól fogva nem egyszerűen munkatársak voltak.
Entwistle doktor többre tartotta Melissát, mint mások, és a lány tudta, hogy atyai jó ba-
rátjának és bizalmasának tekintheti. Szinte támaszt jelentettek egymásnak, ami nyilván
nem kerülte el a rosszindulatú Diana figyelmét. A doktor meglehetősen szürke jelenség volt,
s Diana éppen azért tette ezt az undok megjegyzést, mert úgy gondolta, hogy Melissa más
férfihoz nem is méltó.
Melissa sóhajtva hessegette el magától a kellemetlen gondolatokat. Bement a kórterem-
be, hogy betegei vércukorszintjét ellenőrizze vacsora előtt, és szerencsére nem futott össze
Dianával.
Este viszont a nővérszálláson újabb összetűzésre került sor közöttük. Melissa az önki-
szolgáló étterembe ment vacsorázni. Diana és Sarah, egy másik ellenszenves nővér már ott
ült az egyik asztalnál. Miközben Melissa tálcára rakosgatta a vacsoráját, Diana ismét ma-
cerálni kezdte.
– Láttad ma délután Russel doktort a parkolóban? – kérdezte ingerkedve.
– Nem. – Melissa elvett még egy tányért, amelyen hideg csirkesült és saláta volt.
Diana gonoszul vigyorgott, és Sarah-hoz fordult.
– Képzeld csak, van egy bomba csinos vörös hajú barátnője, aki márkás cuccokban jár,
eszméletlen alakja van, és teleaggatja magát súlyos, valódi arany ékszerekkel. És akkor ez a
szerencsétlen Melissa még azt hiszi, Russel doktor a legjobb úton van afelé, hogy belé sze-
ressen.
Sarah harsányan felnevetett.
– Te jóságos ég! Már négy éve vagyok itt, és ezalatt számtalan nővért láttam, akinek ál-
matlan éjszakái voltak Russel doktor miatt. De eddig egyik sem érte el a célját.
– Na, látod – mondta Diana morcosan Melissának. – Érted már? Csak az idődet fecsére -
led a lehetetlen vágyaidra.
Melissa tálcával a kezében megfordult.
– Ha van valami, amire kár az időmet fecsérelni, akkor az a te társaságod – közölte utál-
kozó hangon, és elindult az étkezde túlsó végébe. Nem bírta elviselni Diana fecsegését, pe-
dig tudta, hogy a kolléganőjének igaza van. Ő is ismerte a doktor csinos, gazdag, vörös hajú
barátnőjét, de ez sem térítette észhez. Továbbra is vágyódott a férfi után…
Diana felállt, és mögéje ugrott. Durván megragadta a karját.
– Tulajdonképpen mit képzelsz magadról? – kérdezte dühösen. – Itt senki sem szenved-
het téged. Úgy teszel, mintha különb lennél nálunk. Engem gonosznak tartasz, ugye? De té-
vedsz. Csak azért mondom mindezt, hogy felnyissam a szemed. Valakinek ezt is meg kell
tennie. – Hirtelen elengedte Melissa karját, és visszatért az asztalához.
Melissa remegve ült le egy szabad helyre. Alig bírt lenyelni egy-két falatot. Diana nem-
csak az étvágyát vette el, de mélységesen meg is bántotta. Valóban olyan népszerűtlen len-
ne? Tudta magáról, hogy nem nagyszájú és nem uralkodó típus. Épp ellenkezőleg. Viszont
az olyan lányokkal, mint Diana és Sarah, nem volt mit kezdenie. Igazi barátnőket keresett,
akikkel megtalálta a közös hangot, mint például Louise Hicksonnal, a szerény, halk szavú
gyermekápolónővel. Ha tapasztaltabb lett volna, Diana gonoszságát is a helyére tudja ten-
ni. Abban ugyanis az elégedetlenség végzetes irigységgel párosult, és ez így együtt tápot
adott a gonoszságnak.
Vacsora után Melissa távozott az étkezőből, és Louise-hoz sietett, hogy egy kicsit elcse -
vegjen vele. Halkan kopogtatott, de mivel a barátnője nem volt otthon, visszavonult a saját
4
szobájába, és álomba sírta magát. Reggelre azonban már semmi baja sem volt. Ebéd után
beszélgetett Louise-zal, és a lánynak sikerült őt kissé megnyugtatnia. Egy tüske mégis ma-
radt benne. Komolyan elgondolkodott azon, nem lenne-e mégis jobb otthagyni a nővérszál-
lást. Szerette volna, ha legalább a szabad idejében nem kell elviselnie Dianának és a vele
egyívásúaknak a társaságát. Egyre csak Russel doktor ajánlata járt az eszében. Remélte,
hogy a férfi még nem tekintette véglegesnek a válaszát.
– Jones nővér?
Melissa felugrott a helyéről, amikor Russel doktor odalépett hozzá.
– Igen, doktor.
– Van egy perc ideje?
– Természetesen. Én…
– Jó, jó. A bejegyzésekkel ráér.
Melissa félretette a kórlapokat, és követte Russel doktort a nővérszobával szemközt lévő
vizsgálóba. Nagyon örült, hogy Diana Davenportnak éppen szabadnapja van. A doktor
azonnal a tárgyra tért.
– Szeretném még egyszer megkérdezni, hogy érdekli-e a házi ápolónői állás, amelyről a
legutóbb beszéltem.
A lány szótlanul nézett rá.
– Valami baj van? – zavarta meg a gondolatait a doktor.
– Nem, dehogy – sietett Melissa a válasszal, nagy lélegzetet vett, és fejest ugrott a mély
vízbe. – Tudna bővebbet is mondani az állásról? – kérdezte félénken.
– Hogyne. – Russel doktor először mosolyodott el, és ettől a lánynak kiszállt a lábából az
erő.
– Milyen ostoba is vagyok! Csak állok itt, és azon tűnődöm, vajon maga-e a megfelelő
személy, akire Faynek szüksége van, ahelyett hogy elmagyaráznám, miről is van szó. A leg-
fontosabb az, hogy magának a beteg házában kellene laknia. Ez nem gond?
Melissa tétovázott.
– Nem is tudom…
– Külön lakrésze lenne egy gyönyörű villában – folytatta Russel doktor. – A ház jól meg-
közelíthető helyen van, egy csodaszép park közepén. Magának saját verandája lenne…
Melissa szeme elkerekedett a csodálkozástól.
– Külön lakrész? – kérdezte meglepetten.
– Igen. Hálószoba, nappali télikerttel és fürdőszoba. Igazán nagyon szép kis lakás. De
nem is ez a legfontosabb. Szeretnék rátérni a lényegre.
– Igen – válaszolt Melissa, és ijedten vette észre magán, milyen hatással van rá a doktor
közelsége. Elfogódott és bizonytalan lett tőle.
– Rövidre fogom – mondta a férfi, és az órájára nézett. – A nővéremről, Fayről van szó.
Tizenöt éves kora óta inzulinkezelésre szoruló cukorbeteg, és ennek következtében előreha-
ladott recehártya-megbetegedésben is szenved. A cukrát szerencsére már sikerül szinten
tartanunk. Fay most harmincnyolc éves, és terhes. Mindenáron szeretné kihordani a gyere-
ket, bár tudja, hogy ez sok kockázattal jár. Sajnos, nem hajlandó a következő hét hónapot
kórházban tölteni, s ezt meg is tudom érteni. Ilyen hosszú kórházi tartózkodás senkinek
sem kellemes.
Melissa azonnal átlátta, hogy Fay nem egyszerűen egy várandós cukorbeteg, hanem egé-
szen különleges eset.
– Ilyen körülmények között a nővéremnek megfelelő, hozzáértő házi ápolónőre van szük-
sége – folytatta Russel doktor. – Az utóbbi hetekben nála laktam, hogy vele együtt ellenőriz-
zem a vércukorszintjét, mert ez most még sokkal fontosabb, mint eddig bármikor. Sajnos,
5
nem lehetek örökké mellette, mert elszólít a kötelesség. De már kezdünk is egymás idegeire
menni – tette hozzá mosolyogva.
– Értem – válaszolt Melissa együtt érzően. – Mint általában a testvérek.
Tom Russel elmosolyodott.
– Ma reggel összecsomagoltam, és elköltöztem tőle – magyarázta. – A nővérem nagyon
rossz beteg. Jobb, ha ezt mindjárt közlöm. A leendő ápolónővel szemben pedig már előre
rendkívül kritikus – folytatta, s közben áthatóan vizsgálta Melissát. – Attól tartok, a végén
még sikerül alaposan elvennem a kedvét az állástól.
– Amit a lakásról és a kertről mondott, az nagyon tetszett – buggyant ki Melissából.
Russel doktor harsány nevetésben tört ki, a lány pedig zavarában elfordult.
– Fay kissé különcnek tűnik, de ez csak a látszat. Nagyon jó szíve van, és igazán kedves
tud lenni. Persze eléggé önfejű, és mindig igyekszik érvényesíteni az akaratát.
– Gondolom, a nővére szeretne előbb megismerni engem – vetette közbe Melissa.
– Tehát hajlandó lenne elvállalni az ápolását?
A lányt erős kétségek gyötörték. Tulajdonképpen akarta az állást, hiszen ez azt is jelen-
tené, hogy gyakran láthatja Russel doktort, de éppen ezért veszélyes a dolog. Hogyan felejt-
se el, ha majd mindennap látja?
– Hát… én… – dadogta, majd nagyot nyelt. Most aztán jól benne vagyok a pácban, gon-
dolta.
A doktor látta rajta a vívódást, de rosszul értelmezte.
– Ne aggódjon – mondta megnyugtatóan. – Fay tudja, hogy jól választok. Bízik bennem.
Legalábbis ha egy ápolónőről van szó. Ha azt mondom, hogy maga a megfelelő ember, ak-
kor elfogadja a véleményemet. Mindenesetre az ügynökség már négy nővért is küldött, és ő
egyiket sem találta jónak. Lassan elfogy a türelmem, ezért határoztam el, hogy kézbe ve-
szem az ügyet.
– Honnan tudja, hogy én elég jó vagyok? – kérdezte Melissa, és egyre azt remélte, hogy
sikerül megmenekülnie ettől a kalandtól. Nem akart végzetes hibát elkövetni.
– Az utóbbi napokban alaposan megfigyeltem magát – vallotta be Tom. – Ezenkívül Ste-
ve Entwistle nagyon biztatott. Ő nagyra becsüli magát, én pedig őt. Nemcsak az ápolónői
tudása miatt méltányolja magát, hanem emberileg is. Azt mondja, nagyon együtt érző a be-
teg emberekkel. Észreveszi, ha valaki szenved vagy fájdalmai vannak, akkor is, ha az illető
nem beszél róla. Úgy látom, nagyon jó véleménnyel van magáról.
Melissa elpirult.
– Igazán ezt mondta?
– Igen. Steve nem is érti, honnan van ennyi együttérzés magában…
A lány kihallotta a szavak mögül a kérdést. Egyre szilárdabb lett az elhatározása, hogy
elvállalja az állást. Entwistle doktor baráti ajánlása nagyon jólesett neki. Úgy gondolta, ha
Tom Russel nővérének házi ápolónője kíván lenni, akkor válasszal tartozik a burkolt kér-
désre.
– Tízéves voltam, amikor édesanyám meghalt – kezdte lassan a vallomást. – Apámat na-
gyon megviselte a halála, és nehezen heverte ki. Látszólag ugyanúgy járt munkába, mint
azelőtt, de…
– Mivel foglalkozott? – érdeklődött Tom.
– Akkor még farmer volt Emerald közelében. Később aztán eladta a farmot, és Brisbane-
be költözött. Átvett egy háztartási boltot.
– Vannak testvérei?
– Vannak. Három öcsém. A legidősebb tizennyolc, az ikrek pedig tizennégy évesek lesz-
nek.
– Gondolom, az apjuk házvezetőnőt alkalmazott.
6
– Nem, arra soha nem tellett nekünk.

– És hogy boldogultak?
– Nagyon összetartottunk, mindenkinek megvoltak a feladatai.
– Maga volt a legidősebb, ráadásul lány. Gondolom…
– Igen – sóhajtott Melissa. – Rám hárult a legnagyobb teher. Ez csak természetes.
Russel doktor bólintott. Gyanította, hogy a lány sokat dolgozott.
És így is volt. Melissa nagyobbacska gyerekként és fiatal lányként rengeteget küszködött.
Majdnem tizenkét éven át ő végezte a háztartási munkák oroszlánrészét. Az öccsei számá-
ra afféle pótmama volt. Tanulásra nem sok ideje maradt, ki sem tudta pihenni magát. A
szórakozás eszébe sem jutott, szóba sem jöhetett, hogy a saját életét élje. Időnként felfogad-
tak valakit, hogy segítsen neki a ház körül, de csak néhány órára, ami nem volt elég.
Ennek ellenére Melissa nem volt boldogtalan. Tudta, hogy szükség van rá, és azt is látta,
hogy a család minden tagja megteszi a magáét. Az apja ötlete volt, hogy kitanulja az ápoló-
női szakmát.
Végül úgy negyedéve az apja azt javasolta neki, hogy próbáljon meg pótolni valamit ab-
ból, amit addig elmulasztott. Időközben az üzlet szépen fellendült, és a fiúk is többé-kevés-
bé felcseperedtek már.
„- Most már megengedhetem magamnak, hogy házvezetőnőt tartsak – mondta Jones
papa. – Te éppen eleget tettél a családért. Miért nem költözöl be a nővérotthonba? Ott leg -
alább hozzád hasonló korú lányok között lehetnél, és végre élvezhetnéd a szabadságot.”
Melissa végül beadta a derekát, a valóság azonban más volt, mint amilyennek képzelte.
A hosszú éveken át megszokott kötelesség után nehezen illeszkedett bele a szabad életbe és
az egyedüllétbe. Összehasonlítva magát a többi nővérrel megállapította, mennyire eltérő a
véleményük a házasságról, a barátságról. Nagyon maradinak érezte magát. Ezért szívesen
lemondott a diszkóról, a bulikról és a szerelmi kalandokról. Szabadidejében inkább olva-
sott, moziba járt, vagy egyszerűen csak nagyokat sétált. Ha társaságra vágyott, olyan csen-
des, nyugodt lányokkal töltötte az idejét, mint amilyen Louise is volt.
Russel doktornak nem beszélt erről, valószínűleg nem is érdekelte volna a férfit. Látta,
amint ijedten arany karórájára néz.
– Mennem kell – mondta az orvos sietve. – Jól elbeszélgettünk. A nővéremnek minden-
esetre sürgősen ápolónőre van szüksége. Még ma bejelentem a személyzeti osztályon a
maga felmondását, ha egyetért vele. Persze előbb meg kell ismerkednie a beteggel. Ma mi-
kor végez?
– Háromkor.
– Rendben. Valamivel négy után mehetek magáért a nővérszállásra, és akkor elvinném
Fayhez és férjéhez, Billhez. Ennél korábban nem szabadulok.
– De… – próbálkozott egy utolsó halvány tiltakozással a lány.
– Nos? Van még valami gond? – Russel doktor hirtelen türelmetlenül nézett rá.
Melissa ellenállása megtört.
– Azt mondta, valamivel négy után? – kérdezte.
A férfi bólintott, majd mindketten elhagyták a vizsgálót. A lány azon tűnődött, hogy va -
jon helyesen döntött-e.
2. FEJEZET
– Szent ég! Te aztán jól kirittyentetted magad! A barátodat várod, mi? – Diana Daven-
port gúnyosan elhúzta a száját.
– Igen. Értem jön – válaszolt Melissa szokatlanul hetykén. – A Redland-öbölbe megyünk.
Van ott egy vitorlása. – Érdekes módon nem is esett nehezére hazudni.
7
– Vitorlázni mégy? Ebben a szerelésben? – kérdezte Diana bizalmatlanul.

Igaza van, - gondolta Melissa, és lopva végignézett magán. Barackszínű vászonruhában
senki sem megy vitorlázni. Ezért sietve elfogadható magyarázatot keresett.
– Én csak néző leszek – mondta nyugodtan. – A barátom nem szereti, ha farmert és pólót
hordok.
Diana, aki a szabadnapján viseltes farmerban és agyonmosott fehér blúzban futkosott,
most nagyon kíváncsi lett.
– Még soha nem beszéltél a barátodról – jegyezte meg harapósan.
Melissa egyre idegesebb lett. Remélte, hogy a kolléganője eltűnik, mielőtt Russel doktor
megérkezne. Titkon az órájára nézett. A doktor bármikor megjelenhet.
– Így van. Nem régen ismerjük egymást, és elhatároztuk, hogy egyelőre titokban tartjuk
a kapcsolatunkat.
Remélte, hogy Diana beéri ezzel a válasszal, és végre felmegy a szobájába, de csalódott.
– Tényleg? Legalább a keresztnevét elárulhatnád.
Ebben a pillanatban odakinn bekanyarodott az épület elé egy sötétpiros, nyitott sport-
autó. Tom Russel kiugrott belőle, és hosszú léptekkel igyekezett felfelé a lépcsőn.
– Szent ég! Itt jön Russel doktor. Egészen elfelejtettem, hogy beszélni akar velem. – Melis-
sa kirohant a nagy előcsarnokból, így Diana Davenport már nem fűzhetett megjegyzéseket
a váratlan fordulathoz.
Néhány másodperc múlva Melissa az autóban ült, és onnan látta kolléganője döbbent
arckifejezését. Tudta jól, hogy számíthat Diana bosszújára… Erre a gondolatra a szívverése
is elállt.
– Örülök, hogy ilyen pontos volt – jegyezte meg Russel doktor, miután elhagyták a kór-
ház területét, és a Brisbane folyó mentén húzódó széles úton haladtak.
– Pontosságra neveltek – válaszolt Melissa, és egyre jobban érezte magát. Nem is érde-
kelte már sem Diana Davenport, sem az egész kórházi pletyka. – Anyám mindig arra taní-
tott, hogy udvariatlanság bárkit megvárakoztatni, és ha az ember pontos, ez azt jelzi, hogy
nem csak a saját idejét tartja értékesnek.
Tom Russel oldalvást rápillantott, és hirtelen harsányan felnevetett.
– Ez a gondolkodás tetszik nekem – mondta –, bár Fayre egyáltalán nem jellemző. Ő úgy
tartja, hogy az ő ideje a legdrágább, és ezért mindenkit alaposan megvárakoztat.
Melissa elpirult.
– Sajnálom. Nem akartam ítélkezni mások felett. Tudom, hogy nem mindenki képes a
pontosságra.
– Jaj, ne mentegetőzzön már! Én Fayt bíráltam, nem pedig magát. Hiszen joga van ah-
hoz, hogy önálló véleménye legyen. Fel a fejjel! Nincs miért szégyenkeznie.
Russel doktor elhallgatott, és a vezetésre figyelt. Melissa örült ennek. Élvezni akarta az
utazást, s ez könnyebb volt szótlanul. Tom mély hangja csak zavarba hozta, pedig szeretett
volna magabiztosnak mutatkozni.
Még soha nem kocsikázott nyitott sportautóban. Queensland államban véget ért a rövid,
enyhe tél, és minden átmenet nélkül beköszöntött a meleg nyár, tarka virágdíszbe öltöztet-
ve az egész vidéket. Augusztus közepe volt, a kertekben és a parkokban mindenütt kipat-
tantak a trópusi virágok bimbói. Melissa kényelmesen hátradőlt az ülésen, és élvezte, ahogy
a langyos szél a haját borzolja.
Még sohasem járt azon a környéken, ahol éppen keresztülhajtottak. Több mint öt éve élt
már Brisbane-ben, Ausztrália keleti partján, de nem nagyon ismerte a milliós várost. Nagy-
szerű érzés volt ilyen járműben és ilyen jó vezetővel autókázni. Már-már azt kívánta, bár-
csak örökké tartana ez az utazás.
8
Az egyik elővárosban jártak már, ahol óriási fák vetettek árnyékot az útra. A házak nem
az út szélén álltak, hanem hatalmas kertek közepén. Melissa érdeklődéssel szemlélte a szá-
zadforduló táján épült villákat. Mind nagyon ápoltnak látszott. Az ő otthona kevésbé előke-
lő negyedben, egy egyszerű sorházban volt. Apja nem tudott szebbet vásárolni. Visszaemlé-
kezett az emeraldi farmra is, ahol a gyermekkorát töltötte. Az ottani ház kicsit hasonlított
az itteni villákra, mert az is tágas volt, nagy ablakokkal, hatalmas verandával. Erre itt
szükség is van, mert Queenslandben elviselhetetlenül meleg a nyár.
– Hogy hívják ezt az elővárost? – kérdezte Melissa egy idő után.
– Indooroopilly.
Russel doktor könnyedén ejtette ki ezt az ausztrál őslakosság nyelvéből származó szót.
– És itt lakik Mrs… szóval a nővére?
– Mrs. Hamilton – egészítette ki a doktor. – Igen, itt lakik, egyébként én is. Az én házam
viszont kisebb, és nincs olyan közel a folyóhoz. Mindjárt megérkezünk. A nővérem ebben az
utcában lakik.
Melissa szinte sajnálta, hogy az utazás véget ért. Régen érezte magát ilyen jól. A nyárias
idő, a nyitott autó, mindenütt az a sok tarka virág, és ráadásul egy jóképű férfi az oldalán…
Micsoda boldogság!
De minek álmodozna itt tovább, hiszen azért jött, hogy megismerje leendő munkahelyét.
Követte Russel doktort fel a falépcsőkön egy fából épült hatalmas verandára, amely kerti
lugasnak volt kiképezve.
– Foglaljon helyet – szólt barátságosan a férfi. – Megkeresem Fayt.
Mielőtt azonban elindult volna, kinyílt egy könnyű, rácsos faajtó, és kilépett rajta egy
termetes középkorú nő tálcával a kezében, amelyen poharakat, jégkockatartót és szörpös-
kancsót egyensúlyozott. Mrs. Porter volt, a házvezetőnő.
– Mrs. Hamilton azonnal jön – közölte a bemutatkozás után. – Azt üzente, néhány perc,
és itt lesz.
– A próféta szóljon magából – válaszolta Tom, cinkos pillantást vetve Melissára.
A lány szeretett volna mosolyogni ezen, de fegyelmezte magát. Figyelte, ahogy a férfi jég-
kockát tesz a poharakba, és megtölti azokat szörppel, majd leül egy kényelmes, fonott ka-
rosszékbe.
Melissa meglehetősen ideges volt. Gyorsan ivott egy kortyot, majd hátradőlt, és körülné-
zett. A falakon mindenütt faborítás, amelyet fehérre festettek, csak a széleket díszítette egy
zöld csík. Néhány helyen a fákat és bokrokat olyan közel ültették a verandához, hogy beár-
nyékolták azt. A ház előtt üdezöld angol pázsit terült el, ezt egy kis tavacska törte meg,
melyben tavirózsák díszlettek és aranyhalak úszkáltak, a közepén pedig szökőkút csobogott
egyhangúan, de megnyugtatóan. Az egész környezet lustálkodásra és semmittevésre csábí-
tott.
Az álmos csend hirtelen megtört. Russel doktor letette üres poharát, és hátratolta a ka-
rosszékét.
– Fay és a „néhány perc” – mondta fejcsóválva. – Jöjjön, addig megmutatom magának a
házat és a lakrészét arra az esetre, ha elvállalja az állást.
Melissa engedelmesen követte. Néhány perc elég volt, hogy megállapítsa, ilyen előkelő
házban még sohasem járt. A művészethez nem nagyon értett, de sejtette, hogy a legtöbb be-
rendezési tárgy értékes régiség. Az egyszerű, fehérre festett falak és a sötét, csillogó fapadló
semleges keretet képeztek a tarka faliszőnyegeknek, padlóvázáknak, porcelánfiguráknak és
az ízléses bútorzatnak. A szobákat nem zsúfolták tele, így minden egyes darab szembetűnő
volt, ami csak fokozta azt a hatást, hogy mindegyik igazi érték.
A konyhai berendezés korszerű, a sima, tiszta felületeken öröm lehet dolgozni. Melissa
kíváncsian bekukkantott a szomszédos éléskamrába, melyre Mrs. Porter különösen büszke
9
volt. Megcsodálta a rengeteg, gondosan feliratozott befőttes- és lekvárosüveget, fűszertar-

tót és sok más csodát.
A konyha másik oldalán lévő fehér ajtón át egy újabb verandára lehetett kijutni.
– Ez a maga leendő birodalma – mondta Russel doktor, s kinyitott még egy ajtót.
A lány megállt a küszöbön. Eszébe jutott az otthoni, agyonzsúfolt kis szobája, tele min-
denféle kacattal, amitől nem volt hajlandó megválni, és az elmaradhatatlan kosarakkal,
melyekben a vasalni és varrni való ruhaneműt tárolta. Ezek soha nem ürültek ki. Mindössze
a kis könyvespolc és néhány cserepes virág tette otthonossá a szobáját, ahol csupa egyszerű
és célszerű bútor alkotta a berendezést: egy keskeny ágy, egy szekrény, egy asztal és a hozzá
való szék. A vasalódeszka majdnem mindig ott állt a szoba közepén, azt bizonyítva, hogy
Melissa ide véletlenül sem pihenni, hanem dolgozni tért be. A nővérszálláson lévő szobája is
inkább szükségszállás volt, mint kényelmes otthon. A lány néhány óriásposztert akasztott a
falra, de ennél többre nem tellett a pénzéből.
Nagyot sóhajtott, és nem vette észre, hogy a doktor figyeli. Csak a tágas, hűs szobát látta.
A fapadló itt is ugyanolyan ápolt volt, mint a ház többi helyiségében. A franciaágyat pasz-
tellszínű selyemterítő borította, de Melissának nagyon tetszettek a virágállványon álló, dú-
san zöldellő cserepes növények, az antik állótükör és a hatalmas beépített szekrény is. A fa-
lakat két nagy, impresszionista stílusban festett tájkép díszítette.
– Hintaszék! – kiáltott fel Melissa, és meg sem próbálta palástolni elragadtatását.
– Kiviheti a verandára is – javasolta Tom Russel. Kinyitotta a széles üvegajtót, amelyen
keresztül a verandára lehetett kilépni, és így már látszott, hogy a háznak mind a négy olda-
lát egy-egy tágas veranda szegélyezi.
– Ez itt a fürdőszobája – kiáltott hangosan Tom, és a lány visszatért a szobába.
Bár a lakrész eddig látott helyiségei is fényűzőek voltak, a fürdőszoba minden képzeletet
felülmúlt. A kék-fehér csempék tükörfényesen ragyogtak, a sárgaréz csaptelepek pedig úgy
csillogtak, mint az arany.
– Tetszik magának? – kérdezte a férfi mosolyogva. – Vagy többet várt? – A hangja kissé
gúnyosan csengett.
Melissa elpirult. Számára ez a ház igazi mesepalota volt, ahová ő semmiképp sem illett.
Talán okosabb lenne, há nem is fogadná el az állást. A kórházi hajsza és Diana Davenport
piszkálódása hosszabb távon még mindig elviselhetőbb lenne, mint Tom Russel társasága
és azok a körök, amelyekben a férfi forog. Mit szólna hozzá, ha megtudná, hogy ő milyen
bután rajong érte? Lehet, hogy megvetné érte, talán mulatna rajta? Vagy ami még rosz-
szabb, inkább sajnálná?
– Gyönyörű – mondta Melissa a tőle telhető tárgyilagossággal. – De ha itt maradok, azt
nem a lakás miatt teszem. A döntésemnek ehhez semmi köze.
Russel doktor a homlokát ráncolta.
– Hát persze. Ez eszembe sem jutott.
Melissa a torkát köszörülte.
– Mint tudja, mindenféle terveim vannak. Többek között szeretnék külföldre utazni, de
előtte tapasztalatokat kell szereznem.
– Igen, tudom. Méltányolom a terveit, nem kell magyarázkodnia.
– Persze. – Melissa lesütötte a szemét.
– Fay nagyon örülne, ha elvállalná a munkát. Nem is hiszi, milyen nehéz az ügynökségen
keresztül igazán jó ápolónőt szerezni. Nekünk ugyanis olyasvalakire van szükségünk, aki
tudja, hogyan kell bánni egy cukorbeteg várandós asszonnyal. Magának pedig megvannak
a szükséges ismeretei, de a döntés természetesen a maga dolga, Melissa.
10
A doktor először szólította a keresztnevén, és a lány ettől ismét elgyengült. Nem is volt
képes válaszolni. Kínos csend támadt közöttük, s ez mindaddig tartott, amíg Tom türelmet-
lenül körül nem nézett.
– Gondolom, Fay végre elkészült. Menjünk vissza!
Tom előrement, Melissa pedig megpróbált tájékozódni. Egyelőre nem tudta, hol vannak
Fay szobái, és azt találgatta, van-e a házban hívócsengő vagy valami hasonló, ha a beteg-
nek hirtelen szüksége lenne rá.
Amikor visszaértek oda, ahonnan elindultak, Fay még mindig nem került elő, de mielőtt
helyet foglaltak volna, lépéseket hallottak. Fay Hamilton megjelent bő szabású, élénk színű,
mintás selyemruhában, amely jól állt vörösesbarna hajához és napbarnított bőréhez, élénk
kék szeméhez.
Melissa azonnal észrevette a hasonlóságot a két testvér között. Fay-nek is görögös arc-
éle, egyenes orra, magas homloka és szép vonalú szája volt. Ez az asszony nem csak egysze -
rűen csinos, - gondolta a lány. Szép és mutatós, olyan nő, aki után megfordulnak a férfiak.
Azt is látta azonban, hogy Mrs. Hamilton nem vidám és fesztelen. Ellenkezőleg…
– Megint vérzem, Tom – mondta bevezetés nélkül az asszony. A falnak támaszkodott,
mintha hirtelen elvesztette volna minden életerejét.
– De Fay! Akkor miért járkálsz?
Mrs. Hamilton egykedvűen vállat vont.
– Egyáltalán nem vészes, de így kezdődtek a vetéléseim is. Ha ezt a gyereket is elveszí-
tem…
Tom megfogta a nővére kezét.
– Ne beszélj ilyeneket! Gyere, Fay, feküdj le…
– …kissé felpolcolt lábbal és balra fordulva – egészítette ki Fay halvány gúnnyal a hang-
jában. – Tudom, öcsém. Sok-sok hetet töltöttem már ebben a testhelyzetben, de nem hasz -
nált.
– A vetéléseid tíz, illetve tizenegy éve voltak – mondta Tom nyugodtan. – Azóta abba-
hagytad a dohányzást, és a cukrodat sikerült jól beállítani, amióta magad is ellenőrzöd. Ez
most már hat éve így tart. Komoly esélyed van tehát arra, hogy kihordd a babát. Az első ult-
rahangos vizsgálat normális méhet és…
Fay szinte dühösen emelte fel a kezét.
– Ne ámíts az orvosi ismereteiddel, Tom! – Idegesen a szörpöspohár után nyúlt, amely
éppen a keze ügyében volt az asztalon.
– Nem ámítlak, hanem meg akarlak nyugtatni – válaszolt a férfi kissé ingerülten.
– De én nem tudok már megnyugodni, és nem kívánom, hogy megnyugtassanak – foly-
tatta Fay izgatottan. Aztán elhallgatott, és Melissára nézett, aki szó nélkül kivette a kezéből
a poharat, amelyből éppen inni akart egy kortyot.
– Sajnálom – mondta higgadtan a lány. – Gondoljon a vércukorszintjére! Most éppen ide-
ges és izgatott. Ez önmagában is éppen elég ahhoz, hogy felmenjen a cukra…
– Igaza van, Fay – szólt közbe Tom. – Mindannyian tudjuk, hogy a vércukorszintet befo-
lyásolja a kedélyállapot. Nagyon feszültnek látszol, és ha ráadásul szörpöt is iszol…
A beteg természetesen ismerte ezt a gondot. Erőtlenül lehanyatlott a keze, és másodper -
cekig csukva tartotta a szemét.
– Röviddel az érkezésetek előtt mértem meg a saját vércukorszintemet – mondta kime-
rülten. – 5,9 volt.
– Az jó – vélekedett elégedetten Tom.
11
– Igen. A vérzést csak utána vettem észre. Emiatt nagyon ideges lettem. Megmondaná
nekem valaki, hogy lehetnék vidám és nyugodt, amikor ilyenek történnek velem? Képtelen
vagyok rá. Tehát a cukrom emelkedik… ez egy ördögi kör!
Látszott rajta a kedvetlenség és a kétségbeesés, de Tom nem hagyta annyiban a dolgot.
– Fay, én ismerlek téged, és tudom, hogy nem szoktad elhagyni magad, tehát mindent
meg fogsz tenni a terhességed érdekében. Erre pedig két lehetőséged van. Vagy befekszel a
kórházba, vagy elviselsz egy ápolónőt az otthonodban, aki veled együtt gondoskodik a ter-
hességed zavartalan lefolyásáról. Elhoztam neked Melissát.
– Melissa Jones vagyok. – A lány előlépett, s Fay Hamilton úgy meredt rá, mintha csak
most vett volna tudomást róla.
– Hm – hümmögött hosszú csend után az asszony, miközben nézegette a lányt. – Azt hit-
tem, hogy minden ápolónő ragyás és nagy fenekű.
Tom nevetett.
– Ez jellemző a nővéremre.
– Na, igen – mentegetőzött Fay. – Azok az ápolónők mind úgy néztek ki, akik az ügynök-
ségtől jöttek. Igazi hústornyok voltak. De maga…
– Ne tévessze meg az alkatom, Mrs. Hamilton – mondta Melissa mosolyogva. – Erősebb
vagyok, mint amilyennek látszom. Nemhiába nőttem fel farmon.
Fay először mosolyodott el.
– Nem arról van szó, Melissa – mondta. – Én másra gondoltam. – Ismét a lányra nézett,
majd elégedetten bólintott. – Rendben van. Köszönöm, Tom, hogy idehoztad őt. Mikor állhat
munkába?
Tom tiltakozásul felemelte a kezét.
– Egy pillanat, Fay – mondta nyugodtan. – Megint csak magadra gondolsz. Előbb talán
meg kellene kérdezned Miss Jonestól, hogy ő mit gondol. Nem tudhatod, hogy neki megfelel-
e az állás.
– Kérem, szólítson Melissának – kérte Jones nővér.
Fay felemelte a fejét.
– Nos, Melissa? Elvállalja a munkát?
– Ne hamarkodja el a választ! – mondta Tom határozottan. – Meg kell fontolnia a dönté-
sét. Azt javaslom, hogy ne kötelezze el magát olyasmi mellett, ami nincs kedvére.
Melissa meglehetősen zavarba jött. Ma reggel Russel doktor még szinte sürgette, hogy
fogadja el az ajánlatot, időt sem hagyott neki, hogy kifejtse ellenérveit. Most pedig egészen
másképp beszél. Mit akar tulajdonképpen? Úgy érezte, hogy a lelke mélyén már régen dön-
tött az állás mellett, és elsősorban Tom Russel miatt… Ez a felismerés még jobban összeza-
varta, és semmiképp sem tetszett neki. Hiszen Tom Russel világa egészen más világ. Csak
szerencsétlenné tenné magát…
– Megnézhetném a kertet? – kérdezte félénken. – Egy rövid séta jót tenne most.
A testvérek egymásra néztek.
– Természetesen, Melissa – válaszolta Fay. – Tom megmutatja magának az utat.
– Egyedül is eligazodom – mondta gyorsan a lány, és lesietett a veranda lépcsőjén. Tom
azonban követte, és ő hirtelen megérezte a kezén egy másik, meleg kéz érintését, amikor ki
akarta nyitni a kis vaskaput. – Köszönöm – mondta halkan, és szinte elmenekült onnan.
A ház másik oldalán egy illatos jázminbokor alatt talált egy fehér fapadot. Leült, és az
itató köré gyűlt madarakat figyelte. A távolból Tom és Fay hangját hallotta. A kellemes kör-
nyezet ellenére nem lelt nyugalmat, ezért felállt, és céltalanul bolyongott a kertben. Tisz-
táznia kellett volna magában egy nagyon fontos dolgot, de nem tudott másra gondolni,
mint Tom kezének érintésére. Ösztönösen eltávolodott a háztól egy keskeny ösvényen,
12
amely a folyóhoz vezetett. Két vitorlást látott a vízen, miközben leült a parton egy nagy kő -
re.
Szép volt a látvány, szinte az édenkertet idézte. Melissa bánatosan elmosolyodott. Milyen
tökéletes lenne minden, ha Tom Russel közelsége nem zavarná! Így viszont elég nehéz szá-
mára a döntés.
– Csakhogy végre megtaláltam – szólalt meg mögötte hirtelen a férfi. – Nos, döntött
már? – kérdezte barátságos mosollyal.
– Hát… nem is tudom. – Melissa felállt, és idegesen tördelte a kezét.
Tom közvetlenül előtte állt.
– Nem látszik túl boldognak, Melissa – jegyezte meg.
– Ez csak a látszat – válaszolt gyorsan a lány.
– Nem. – Tomot nem lehetett megtéveszteni. – Hiszen görcsösen felhúzza a vállát, mint-
ha valamilyen csapást kellene elhárítania. – Mindkét kezével lassan masszírozni kezdte a
lány keskeny vállát. – Belehajszoltam valamibe, amit egyáltalán nem akar. Sajnálom, Melis-
sa. Menjünk vissza Fayhez, és mondjuk meg neki, hogy próbálkozzon ismét az ügynökség-
gel.
– Nem is tudom. Lehet, hogy valóban ez lenne a legjobb – mondta Melissa némi hallgatás
után.
Tom nem válaszolt. Kézen fogta a lányt, és az ösvényen visszavezette a házhoz. Olyan
gyorsan ment, hogy Melissa lihegve követte, és egészen kimerült, mire a verandára értek.
Fay a heverőn feküdt, a lábát párnákon nyugtatva. Lassan kortyolgatta a jégbe hűtött
szörpöt, és kérdőn nézett Melissára.
– Nos, döntött?
– Igen – bólintott Melissa. Félelmet és feszültséget látott Fay arcán. Tom lerogyott egy fo-
nott karosszékbe. A lány először vette észre az asszony szeme és szája körül a finom ránco-
kat. Már nem fiatal, ráadásul cukorbeteg, és a késői terhesség bizony kockázattal jár. Két
vetélés után ez a terhesség ismét veszélyben forog. Azt is látta, hogy Tom iránti buta rajon-
gása jelentéktelen dolog a felelősségéhez képest.
– Elvállalom az állást – mondta határozottan. – Amint lehet, el is kezdeném a munkát.
Tom Russel meglepett arcot vágott, aztán megkönnyebbülve elmosolyodott. Melissa
most már világosan látta, hogy a férfi helyesen viselkedett. Éppen a megfelelő pillanatban
mentesítette őt a nyomás alól, hogy szabadon dönthessen.
– Nagyszerű, Melissa. Ha így áll a dolog, gondoskodni fogok róla, hogy holnap ideköltöz-
hessen. – Tom felállt, és gyengéden megsimogatta a nővére haját.
3. FEJEZET
– Ez Mrs. Hamilton kórtörténete – magyarázta Owen Green doktor, és vaskos tasakot
nyújtott át Melissának.
– Te jó ég! Most aztán lesz mit olvasnom.
– Igen, és ezek a papírok csak szaporodni fognak. – Green doktor a Coronation Kórház-
hoz tartozó nőgyógyászati intézet főorvosa volt.
Melissa kicsit zavarba jött a doktor jelenlétében. Félénken nézett rá.
– Tudna időt szakítani arra, hogy megbeszéljük Mrs. Hamilton betegségét, vagy előbb
nézzem át az anyagot?
Green doktor összefonta karját a mellén.
– Van időm – válaszolt határozottan. – Ha nem így lenne, akkor is megtenném, hiszen
Bill Hamilton tervezte az intézeti szárnyat nyolc évvel ezelőtt. Most pedig éppen egy új nő-
gyógyászati és szülészeti klinika terveit készíti. Ezenkívül az egyetemen, ahol tanítok, az
13
igazgatótanács tagja. Ne értsen félre! Egyetlen betegemet sem hanyagolom el puszta szá-
mításból, de Mrs. Hamiltonról akkor sem feledkezhetem meg, ha sűrűn be van táblázva az
időm. Ő mindent megkap tőlem, amit csak nyújtani tudok. Ezzel tartozom Bill feleségének.
– Értem – válaszolta Melissa meghatottan.
– Szorosan együttműködöm Russel doktorral – folytatta a nőgyógyász. – Rendszeresen
megbeszélünk mindent. Ő is rendkívül elkötelezett ebben az ügyben. Nagyon szereti a nővé-
rét, és aggódik érte. Mindannyian féltjük. Fay elragadó asszony és nagyszerű festő. Remé-
lem, végre teljesül a vágya, és sikerül kihordania ezt a gyereket.
– Tényleg festő? – kérdezte meglepetten Melissa.
– Igen. Még nem hallott róla? A lánykori nevén ismert. Fay Russel.
A lány a fejét rázta.
– Ez nagyon meglep. A városban szinte mindenki ismeri Fay Russelt. Nos, ez hamarosan
másképp lesz. A házában fog lakni, az ő festményei között fog élni. Szerencsés teremtés
maga, gyermekem. – Melissa erre kötelességtudóan mosolygott, és Green doktor bátorítóan
vállon veregette. – Akkor tehát beszéljük meg Mrs. Hamilton esetét. Azt már tudja, hogy
volt két vetélése, ugye?
Egy órán át Fay nőgyógyászati kórtörténetét tárgyalták meg. Az asszonynak hosszú éve-
ken át fájdalmas méhnyálkahártya-gyulladása volt; ezt először nem ismerték fel, majd ké-
sőbb teljesen feleslegesen megműtötték miatta.
– Mrs. Hamilton csak akkor fordult hozzám, amikor a panaszai a műtét után kiújultak –
mondta Green doktor szemrehányóan. – A méhnyálkahártya elváltozásai ismét jelentkez-
tek, és minden havivérzés alkalmával heves fájdalmat okoztak. Sikerült hamar felismernem
a bajt, és először hormonkezelést adtam neki, mielőtt a megfelelő műtétet elvégeztem vol -
na. Aztán a beavatkozás után is alkalmaznom kellett nála a hormonkészítményeket, hogy a
visszaesésnek elejét vegyem. Később Fay teherbe esett, de nem is tudott róla mindaddig,
amíg a fenyegető vetélés előjelei nem mutatkoztak. Akkoriban erős dohányos volt. Naponta
több mint két csomag cigarettát szívott el. Cukorbetegeknél ez végképp megengedhetetlen,
de ő nem akarta tudomásul venni a betegségét, és nem volt hajlandó alkalmazkodni hozzá.
Sok mindent rosszul csinált… Ezt Rankin professzortól tudom.
Melissa persze ismerte a cukorbetegség híres szakorvosának a nevét, aki Sidneyben élt.
– Az első vetélés után Mrs. Hamilton leszokott a dohányzásról. A második terhességet
már előre tervezték. Akkor a cukorbetegség volt a ludas a vetélésben. Egyszerűen nem lehe-
tett beállítani Fay vércukorszintjét. Sokáig tartott, amíg ezt sikerült megoldanunk.
Melissa bólintott. Egyre jobban együtt érzett az asszonnyal.
– Nem mindenki tudja, hogy Fay Hamilton cukorbeteg – folytatta a doktor. – Ő nem sze-
retné, ha erről beszélnének az emberek, tehát arra kell kérnem, hogy kezelje a dolgot bizal-
masan – mondta, és szigorúan nézett a lányra.
– Természetesen.
– Sejtésem szerint ez volt a döntő szempont, amely miatt az ügynökségtől küldött ápoló -
nőket Mrs. Hamilton elutasította – vélekedett a doktor. – Félt, hogy ezt kifecsegik. Nem bí-
zott meg a jelentkezőkben. Én nem kapcsolódtam be ebbe a vitába – mondta sértődött arc -
cal az orvos. – Azt szerettem volna, hogy a terhesség idejére befeküdjön a kórházba.
– A cukorbetegsége miatt?
– Igen, elsősorban amiatt, de azért is, mert az ő esetében különösen sok a kockázati té-
nyező. Néhány hete volt az első enyhe vérzése. Alapos vizsgálat után kiderült, hogy a pajzs-
mirigy működési zavara okozta, s ezt gyógyszeresen kezelni tudtuk. A ma reggeli ultrahan-
gos vizsgálat kimutatta a méhlepény rendellenes megtapadását, amelynek a korábbi erős
dohányzás lehet az oka. – Green doktor nagyot sóhajtott. – Hát, igen. Ezek nem valami jó
hírek, de a vérzés alighanem erre vezethető vissza. Ez a zavar szerencsére csak részleges…
14
legalábbis eddig. Mrs. Hamilton még nem is tud róla. Előbb Russel doktorral akartam meg-
beszélni. Ő ma este fogja tájékoztatni a nővérét, és remélhetőleg sikerül meggyőznie arról,
hogy a legfontosabb az ágynyugalom. Még mindig abban bízom, hogy mégis hajlandó lesz
befeküdni a kórházba, legalábbis a szülés előtti három utolsó hónapra. Magának arról kell
gondoskodnia, hogy minél többet feküdjön, és egyensúlyban legyen a vércukorszintje. Mrs.
Hamilton körülbelül hat éve kapott egy készüléket, amivel maga is ellenőrizheti a cukrát. A
terhesség alatt azonban minden másképp alakult. Úgy vélem, most szüksége van egy szak-
emberre, hogy a cukorbetegségével egészen tisztában legyen.
Valaki kopogtatott, majd belépett a szobába. Tom Russel volt az, aki Melissáért jött,
hogy Hamiltonékhoz vigye.
– Nos, mindent megbeszéltek? – kérdezte.
– Igen – válaszolt Green doktor. – Bár attól tartok, sikerült egy kicsit ráijesztenem Miss
Jonesra. Egyébként lehet, hogy Fay mégis a kórház mellett dönt, Tom?
– Most még biztosan nem – válaszolt meggyőződéssel Tom Russel, majd a lányhoz for-
dult. – Tényleg elbizonytalanodott, Melissa?
– Ami Mrs. Hamilton terhességét illeti, szerintem senki sem lehet biztos a dolgában –
mondta Melissa diplomatikusan.
Csakugyan megrettent. Ennyi szövődményre nem számított. Hirtelen félni kezdett az óri-
ási felelősségtől. A híres festőművésznő az orvosa javaslata ellenére döntött úgy, hogy ott-
hon marad. Green doktor pedig hiába tesz meg mindent, amit lehet, nem pótolhatja a kór-
házi ápolást.
– Igaza van, Melissa – helyeselt Tom. – Egyikünk sem lehet nyugodt, és nem bízhatjuk rá
a dolgot a vakszerencsére. Ezért amilyen gyakran csak tehetem, benézek Fayhez. Ha lehet,
naponta.
Melissa nagyon megkönnyebbült, amit Tom bizonyára észre is vett rajta, mert elmoso-
lyodott. Ettől persze a lány még inkább zavarba jött.
– Odakinn megvárom magát – mondta végül a férfinak, és elbúcsúzott Green doktortól.
Tom bólintott.
– Nem fog sokáig tartani. Nincs sok megbeszélnivalóm a doktorral.
Röviddel ezután Melissa nehéz szívvel követte Russel doktort a parkolóba. Hirtelen elbi-
zonytalanodott, tanácstalan lett. Úgy érezte, túl kevés a tapasztalata ahhoz, hogy felelőssé-
get vállaljon Fay rendkívül nehéz terhességéért, még akkor is, ha ez megoszlik, hiszen a leg-
nagyobb felelősség mégiscsak a kezelőorvosokat terheli.
– Miért ilyen hallgatag? – kérdezte Tom Melissára nézve, és kinyitotta előtte a kocsi ajta-
ját.
– Nem vagyok hallgatag – kezdte tétován a lány. – Csak hát pillanatnyilag nincs mit
mondanom.
Tom nevetett.
– Ez a válasz tetszik nekem. A legtöbb nő és férfi szünet nélkül beszél, még akkor is, ha
nincs mit mondania. Ez szörnyű.
– Igaza van. – Melissa hátradőlt.
A hátsó ülésen feküdt a két bőröndje. Ebédszünetben eljött hozzá az apja, és elvitte a fö-
lösleges holmiját, hogy otthon megőrizze számára. Nem egészen egy óra alatt Melissa ki is
ürítette szobáját a nővérszálláson. A két bőröndben elfért mindaz, amire a Hamiltonéknál
töltendő hét hónapban szüksége lehet.
Munkahelyén fizetés nélküli szabadságot kért, de szinte bizonyosra vette, hogy nem fog
visszatérni a Coronation Kórházba. Sokat nem tűnődhetett most a távolabbi jövőjén, mert
nehéz hónapok előtt állt. Szorongva gondolt Fay Hamiltonra és a rengeteg kockázatra,
amellyel az asszony terhessége jár.
15
Hamarosan megérkeztek a házhoz, és kiszálltak. Tom kivette a két bőröndöt.

– Talán csomagoljon ki, amíg én Fayjel beszélek.
– Rendben. Green doktor elmondta nekem, hogy maga fogja tájékoztatni a nővérét a
vizsgálat eredményéről.
Tom bólintott.
– Igen, így beszéltük meg. Gondolom, el tudja képzelni, mit fog szólni Fay. De legalább is -
merjük már a vérzés okát. Hoztam valamit, ami talán majd felvidítja a nővéremet. – Tom
egy táskára mutatott. – Fel tudná hozni? Egy hordozható készülék, amivel meg lehet hall -
gatni a magzat szívhangját. A terhesség tizedik hetétől használható, Fay pedig a tizenegye-
dikben van. Ha meghallja a baba szívhangját, bizonyára megnyugszik. Ha mégsem… akkor
is megkockáztatom. Hány óra?
– Fél öt – válaszolta Melissa, amikor éppen a verandára értek.
– Nagyszerű. Bill ilyenkor ér haza. Jót tesz Faynek, ha ő is jelen van.
Felmentek a lépcsőn. A várandós asszonyt egy heverőn találták. Feszültség és aggodalom
ült az arcán, és csak futólag üdvözölte Melissát. Segélykérő tekintettel nyúlt az öccse karja
után.
– Ugye Green doktor téged bízott meg, hogy közöld velem a vizsgálat eredményét?
Melissa abban bízott, hogy az asszony aznap gondosan ellenőrizte a cukrát. A feszültség
csak árthat neki.
– Addig én a szobámba megyek – mondta nyugodtan, és elvette Tomtól a csomagjait.
– Hát persze. Érezze otthon magát – válaszolt Fay szenvtelenül udvariasan.
Melissa távozott. Gond nélkül megtalálta a lakrészét, és az sem tartott sokáig, amíg ke-
vés holmiját elhelyezte a szekrényben. Az ablaknál álló íróasztalra került néhány tankönyv,
egy ébresztőóra és az édesanyja fényképe. Elővette a kis piperetáskáját, és a fürdőszobába
ment két egyszerű törülközővel a karján. Amit ott talált, annak annyira megörült, hogy kis
híján ujjongásban tört ki. Hatalmas, bolyhos fürdőlepedő várta több, színben hozzáillő ki-
sebb törülközővel együtt. Illatos habfürdők, szappanok, testápolószerek és egyéb finom pi-
perecikkek sorakoztak az üvegpolcokon és a fényes párkányokon.
Melissa kezet mosott, és kikefélte a haját. Elhatározta, hogy magán hagyja a nővérruhát.
Miután büszkén körülnézett új birodalmában, elindult a konyhába, hogy megkeresse a ház-
vezetőnőt.
– Mrs. Porter, maga tette azt a sok drága holmit a fürdőszobámba? – kérdezte kíváncsi-
an.
– Igen, Mrs. Hamilton megbízásából. Az ő ötlete volt. Azt akarja, hogy jól érezze magát
ebben a házban.
– Igazán kedves tőle. Nagyon örültem nekik.
– Mrs. Hamilton aranyszívű asszony – magyarázta Mrs. Porter meggyőződéssel. – Ha
nem így volna, már régen nem lennék itt, mert néha elég nehezen elviselhető, különösen
amikor dolgozik. De ezt el kell nézni neki.
Melissa elgondolkodott.
– Nem hiszem, hogy mostanában festhet majd. Sok nyugalomra van szüksége.
Mrs. Porter valami rövid, érthetetlen megjegyzést tett, majd a levesnek szentelte minden
figyelmét. Melissa nem tudta, mitévő legyen. Vajon befejezték-e már a testvérek a beszélge-
tést?
– Főztem kávét – szakította félbe a gondolatait a házvezetőnő. – Ha nem okoz fáradsá-
got, kivihetné a tálcát a teraszra.
– Szívesen – válaszolta a lány, és a kávéstálcával elhagyta Mrs. Porter birodalmát.
16
Bill Hamilton időközben hazaért, és átvette Melissától a tálcát. Bemutatkozott, majd

nyomban megjegyezte:
– Nagyon megnyugtató, hogy a segítségünkre lesz.
Bill magas volt, és jóképű, sötétbarna hajában ősz szálak csillogtak. Melissa negyven-
egynéhány évesnek nézte.
– Melissa, megtenné, hogy az autóból behozza az orvosi táskámat? – kérdezte Tom, és
egyszerűen odadobta neki a kocsi kulcsait. – Szükségem van még valamire, hogy a készülé-
ket működőképessé tegyem.
– Rendben.
A lány látta, hogy Fay arcán a könnyektől elmázolódott a festék. Tehát tudja, mi van vele,
és alaposan kétségbeesett. Csak remélni lehet, hogy a magzat nem kerül veszélybe az anyá-
val együtt.
Mire Melissa visszaért, Tom már felállította a készüléket. Fay nyugodtan feküdt, Bill fog-
ta a kezét. Teljes csend uralkodott a verandán. A doktor nemsokára Fay enyhén domborodó
hasára tette a hallgatót, és óvatosan ide-oda mozgatta. Hangos, egyenletesen lassú, kopogó
hangot lehetett hallani.
– Ez Fay szívhangja – magyarázta Tom. – A baba szíve gyorsabban és halkabban ver. –
Ismét mozgatni kezdte a műszert. – Tulajdonképpen elég korai még az ilyen vizsgálat.
Nagy figyelemmel csúsztatta arrébb a hallgatót, miközben a feszültség szinte tapintha-
tóvá vált. Fay alig mert levegőt venni, Bill pedig előrehajolt, hogy jobban halljon. Tom óva -
tosan állított az egyik gombon. Melissa önkéntelenül ökölbe szorította a kezét. Most! Hirte-
len szapora, halk lüktetést lehetett hallani, amely néhány másodperc múlva megszakadt.
Fay idegesen megmozdult.
Ezután azonban nem lehetett több kétség. Tom megtalálta a megfelelő helyet, és odata-
pasztotta a hallgatót. A korszerű eszköz lehetővé tette, hogy egy sarjadó új élet első jelét
mindannyian hallják.
Fay feszült arckifejezése egy pillanat alatt gyökeresen megváltozott. Leírhatatlanul bol-
dog mosoly varázsolta lággyá és sebezhetővé szép vonásait.
– A kisbabám! Lesz egy kisbabám! Él az én drágaságom! – Könnyes szemmel nézett Bill-
re. – Alig mertem remélni. De most már…
– Erőteljesen ver a szíve – mondta Tom, és Melissa az ő arcán is látta a megkönnyebbü-
lést.
Fay áhítattal tapogatta a hasát.
– Úgy örülök – lelkendezett meghatottan. – Képes lennék egész nap itt feküdni, és ezt a
lüktető hangocskát hallgatni. Kérlek, Tom, hadd hallgassam még egy kicsit – könyörgött a
testvérének.
Tom teljesítette a kérését.
– Ugye mindig elhozod ezt a készüléket, amikor eljössz? – unszolta az asszony.
– Mondjuk minden héten egyszer, Fay.
– Nem bánom. El sem tudjátok képzelni, milyen boldog vagyok. Nem is emlékszem, mikor
örültem utoljára ennyire. Bill. – A férje vállára hajtotta a fejét, az pedig gyengéden átölelte.
Közben Tom összecsomagolta a készüléket, Melissa pedig kávét töltött. Könnyed társal-
gás kezdődött, amelynek során a lánynak sikerült többet is megtudnia Bill tevékenységéről.
Végül Fayhez fordult.
– Green doktor mesélte nekem ma, hogy maga híres festőművész – mondta félénken.
Fay kesernyésen felvonta a szemöldökét.
– Igazán az lennék? Most erről szó sem lehet. Hetek óta nem is láttam festéket és ecsetet.
Mit gondolsz, Tom? Szabad nekem most…
– Ha tudsz fekve festeni, nincs ellene kifogásom – mondta a doktor komoran.
17
– Szívesen belekapaszkodnék ebbe a szalmaszálba – vélekedett Fay lelkesen. – Holnap el-

kezdem. Istenem, alig várom már.
– És mit fog festeni, Mrs. Hamilton? – kíváncsiskodott Melissa.
– Magát festem meg.
– Engem? – kérdezte a lány meglepetten.
– Figyelj ide, Fay – szakította félbe dühösen Tom.
– Mi bajod? – csattant fel indulatosan a nővére. – Tudod jól, hogy a képeimen majd min-
dig szerepelnek nőalakok. Talán azt várod, hogy csendéleteket fessek? Bár Melissa egy tál
gyümölccsel a kezében…
– Fay! – szólt rá fenyegetően az öccse.
– De hát mit csináljon szegény lány egész nap? Csak nem fogja reggeltől estig a cukro-
mat mérni? Én pedig kiborulok, ha nem festhetek – közölte az asszony durcásan.
Tom felállt.
– És az eszedbe sem jutott, hogy megkérdezd Melissát, vajon ő egyetért-e ezzel? Hogy
modellt üljön, arról szó sincs a munkaszerződésében.
– Jó, jó – válaszolt Fay vállvonogatva, majd a férjéhez fordult. – Bill, ugye van annyi pén-
zünk, hogy egy modellt megfizethessünk?
– Persze, drágám – válaszolta nyugodtan a férfi. – Én tudom a legjobban, mennyire fon-
tos neked, hogy festhess.
Melissa kellemetlenül érezte magát. A testvérek vitája bántotta őt. Összeszorította az aj-
kát.
– Egyáltalán nem erről van szó! – kiabálta magánkívül Tom.
– Hát miről? – kérdezte morcosan a nővére.
– Arról, hogy csak úgy rendelkezel Melissa felett, és még meg sem kérdezed őt. Ez udvari-
atlanság.
A lány a fejét rázta.
– Kérem, ne vitatkozzanak miattam. Nekem ez kínos. Úgy érzem magam, mint valami
tárgy… vagy egy gyámoltalan gyerek.
A testvérek csodálkozva néztek rá, és Melissa így nagyon sok hasonlóságot fedezett fel
rajtuk.
– Sajnálom, Melissa – nyugtatgatta Tom. – Természetesen igaza van. Attól tartok, maga
tanúja és egyben áldozata lett a mi szokásos testvéri civakodásunknak. De mit szól Fay öt-
letéhez? Talán lenne kedve modellt ülni?
– Nem tudom. Még soha nem csináltam ilyet. De ha Mrs. Hamiltonnak modellre van
szüksége, akkor egyszerűbb, ha engem vesz igénybe. Úgyis gyakran abba kell majd hagynia
a munkát, ha naponta ötször-hatszor ellenőrizzük a cukrát. Egy hivatásos modellnek sokat
kellene tétlenül várakoznia.
– Nyilvánvalóan ez lenne a legcélszerűbb megoldás – mondta Tom. – Engem azonban az
érdekel, hogy maga hogyan érezné magát modellként.
Melissa komolyan nézett rá.
– Mondtam már, hogy fogalmam sincs. Eddig még soha nem festettek meg.
Tom a fejét csóválta, és hangos nevetésre fakadt.
4. FEJEZET
– Hogy van ma a nővérem? – kérdezte Tom két nappal később.
– Jól – válaszolt Melissa udvariasan, és kikísérte a férfit az autójához. Fay éppen szunyó -
kált ebéd után, és a lány örült ennek. A heves vérmérsékletű művésznő ugyanis hajlamos
18
volt leküzdeni a fáradtságát a festés kedvéért. A lány úgy vélte, hogy a készülő kép szem-
pontjából ez talán előnyös, a leendő anyának és gyermekének azonban árthat.
– Kifejtené részletesebben, Melissa? – kérdezte Tom kissé türelmetlenül.
– Hogyne. A reggeli rosszullétei csökkentek. Green doktor ma megállapította, hogy a vér-
zés is abbamaradt, és ennek különösen örül a nővére. Ami a vércukorszintet illeti, jó lenne,
ha a napokban maga is ellenőrizné egyszer. Szerintem a reggeli inzulinadagot nem ártana
kissé megemelni.
Tom bólintott.
– Igen. A terhesség előrehaladtával több inzulinra lesz szüksége. Kidolgozunk egy egé-
szen pontos beállítást, hogy a cukorszint normális maradjon. Fay egyedül jegyzi fel a mért
értékeket, vagy maga is jelen van olyankor?
– Mindig ott vagyok én is – válaszolt Melissa. – Ebben tegnap állapodtunk meg, mert így
biztosabb. Több szem többet lát, és legalább jobban megismerem Mrs. Hamilton egyedi re-
akcióit, és ezekhez igazodhatom.
– Igen, ez nagyon fontos – ismerte el Tom. – Minden cukorbetegnek megvannak a saját
gyenge pontjai. Faynek az izgalom árt legjobban. Ettől kell óvni őt.
Melissa válaszolt még egy sor kérdésre, és az volt a benyomása, hogy a doktor elégedett
vele. Mostanra egészen megnyugodott, és úgy érezte, komolyan veszik. Amikor éppen a ter-
vezett új diétát akarta részletezni. Tom hirtelen hátrébb lépett, és váratlanul megjegyezte:
– Tetszik nekem, ahogy a napfény csillog a haján. Ilyenkor szinte lenszőkének látszik. Ez
eddig fel sem tűnt nekem. Egyébként hogy megy a modellkedés?
Melissa egyensúlya megingott. A hirtelen témaváltás idegesítette.
– Megyeget. Fay soha nem fárad el, amikor fest…
Tom nevetett.
– Nekem mondja? Ismerem a nővéremet. Engem az érdekel, hogy maga hogyan fogadja
az egészet. Tetszik az, amit a nővérem csinál?
– Nem tudom. Fay most még csak vázlatokat készít, többnyire ceruzával vagy krétával –
magyarázta Melissa színlelt közönnyel. Tegnapig fogalma sem volt a festési technikákról, és
most élvezte, hogy úgy tehet, mintha…
– Értem… szóval krétával – ismételte Tom. – És milyen krétát használ?
– Azt nem tudom – válaszolta a lány, és elvörösödött, hiszen nem ismerte a festők által
használt kréták fajtáit. Miért kellett Tomnak így lelepleznie őt? – Fay nem avatott be.
Tom kinyújtotta a kezét, és lassan magához vonta Melissát.
– Mondja, Melissa Jones, szörnyeteg vagyok én? – kérdezte szinte gyengéden, és a karjá-
ba zárta a lányt.
– Igen – suttogta az alig hallhatóan. Szédülés fogta el, és úgy érezte, a lába felmondja a
szolgálatot.
– Maga téved, kicsikém. A valóságban egészen más vagyok. – Állával a lány haját simo-
gatta, aki alig észrevehetően reszketni kezdett. – Hát nem érti a tréfát?
– Dehogynem. Három öcsém van, tehát hozzáedződtem. Csakhogy minden tréfának van
határa, s azon túl már egy cseppet sem mulatságos, hanem…
– Közönséges? – Tom még mindig szorosan a karjában tartotta Melissát, és nagyon ko -
molynak látszott.
Melissa a legszívesebben elszaladt volna. Bosszús volt, de ugyanakkor boldog is, hogy
olyan közel lehet a férfihoz.
– Nem. A közönséges nem a megfelelő szó erre – tiltakozott hevesen, és a találó jelzőt ke-
reste. – Maga behúzott engem a csőbe, mert pontosan tudta, hogy fogalmam sincs a festés
technikájáról. Soha nem találkoztam még művészekkel, és semmit sem tudok a festmények-
19
ről meg a festészeti irányzatokról. Ápolónő vagyok, és a betegápoláshoz talán értek vala-
micskét. Ezért dolgoztam és küzdöttem. Büszke is vagyok rá, de…
– Hé! – kiáltott fel Tom, és Melissa szájára tette a mutatóujját. – Mi van magával, Melis-
sa? Nem akartam megbántani. Ellenkezőleg. Kellemesen természetesnek és üdének találom.
Én nem vagyok olyan emelkedett szellem, mint Fay és a barátaim. Ha ugratom magát, azt
csak kedveskedésből teszem. Ezt elhiheti.
– Hát, ha maga mondja – válaszolt Melissa, mint egy engedelmes gyermek.
Tom ismét nevetett, és a lány megadta magát a sorsnak. Sejtelme sem volt, miért találta
olyan szórakoztatónak a férfi, de legalább elengedte, és így visszanyerte önuralmát. Leírha-
tatlanul jó volt a karjában, ez azonban nem ismétlődhet meg, mert akkor csak szenvedne a
következő hónapokban. Ő pedig nem akar szenvedni…
Szeretett volna mondani valamit, de nem jutott az eszébe semmi. Tom is újra hivatalos
arcot vágott. Idegesen nézett az órájára.
– Te jó isten! Öt perc múlva fél három. Nekem pedig fél háromkor a kórházban kellene
lennem. Az utóbbi időben képtelen vagyok a pontosságra – mondta, és szemrehányóan né-
zett Melissára, majd vállat vont. – Na mindegy. Holnap újra látom.
– Örülök – válaszolt őszintén a lány.
– Maga nagyon megnehezíti az életemet, Melissa. Hagyja ezt abba, különben nem jövök
el a bulira – mondta a férfi tréfás fenyegetéssel a hangjában.
– Milyen bulira?
– Fay nem említette? Holnap estére meghívott néhány embert, és abban a megtisztelte-
tésben van részem, hogy én is köztük lehetek.
– Nem tudtam róla.
– Na, most már tényleg mennem kell – szólt Tom, a kormány mögé ült, még egyszer rá-
mosolygott Melissára, és gázt adott.
A lány bénultan nézett utána, végül összeszedte magát, és visszament a házba. Fay talán
felébredt már, és szüksége lehet rá. A vércukorszintjét ismét ellenőrizni kell, utána pedig fa-
latozhat valamit. Melissa elhatározta, hogy alaposabban utánanéz a terhes nők ápolásával
kapcsolatos tudnivalóknak, ezért már reggel kikészített magának egy erről szóló tanköny-
vet. A cukorbetegek ápolásában fontos szerepe van a lábmasszázsnak. Ezt rendszeresen
meg kell kapniuk, hogy jobb legyen a vérkeringésük, különösen terhesség esetén.
Melissa örült, hogy tele van munkával, és így nincs ideje Tom Russelre gondolni…
– Így éppen jó, Melissa – mondta Fay Hamilton mosolyogva. – Képes lenne így ülni mond-
juk egy órán át?
– Azt hiszem, igen – válaszolt a lány, bár voltak kétségei, de nem akart csalódást okozni
az asszonynak.
– Hm… talán mégis megerőltető lenne – ismerte el Fay. – Egyezzünk meg egy félórában.
Jó? Majd tartunk egy rövid szünetet, és ha még bírja, folytatjuk.
Melissa bólintott. Fehér, keskeny vállpántos, csipkeszegélyű selyem alsóruha volt rajta,
amelyet Fay adott neki. Az asszony utasítása szerint a sötét fapadlón ült a verandán, karját
a fehér hintaszéken nyugtatta. Mögötte lombos ágak hajoltak be a veranda rácsos korlát-
ján, mellette pedig nagy padlóváza állt, tele a piros különböző árnyalataiban pompázó vi-
rágokkal.
Fay az utóbbi két napon nagyon sok vázlatot készített, és Melissának gyakran kellett vál-
toztatnia a testhelyzetén. Most úgy tűnt, hogy az előkészületekkel már végzett az asszony,
mert elővette az ecsetet.
– Melissa, kedves, jegyezze meg jól, hogyan ül most. Utána álljon fel, hozzon egy hajkefét,
és kefélje ki a haját úgy, hogy szét tudja teríteni a hintaszéken. Menni fog?
20
– Igen. – A lány azt tette, amit a művésznő kért tőle, és néhány perc múlva már a kívánt
helyzetben ült. Fay elővette a palettáját, és színeket kevert…
Nagy csend vette körül őket, az asszony elmélyülten dolgozott, Melissa pedig igyekezett
megmaradni ugyanabban a testtartásban. Hallotta a méhek zümmögését, a madarak csivi-
telését. Olykor úgy tűnt, mintha veszekednének az eleségen.
A lány a forró égövi kertre gondolt, amely annyira tetszett neki. El is felejtette, hogy fáj a
karja a szokatlan tartástól. Telt-múlt az idő.
Egyszer csak hangos léptek törték meg a veranda csendjét. Melissa azonnal tudta, hogy
Tom Russel érkezett meg. Zavarában elvörösödött, és hirtelen úgy érezte magát, mint aki
csapdába esett.
– Nem, ez a szín nem jó – kiáltott fel indulatosan Fay. Természetesen nem Melissa kipi -
rult arcára gondolt.
– Úgy van, nagyon sápadt – vélekedett Tom, és érdeklődéssel nézte a vásznat.
– Korán jöttél – vetette a szemére Fay, és egy üvegbe állította az ecsetet.
– Tíz perccel múlt tizenkettő. Éppen az egyetemről jövök, előadást tartottam. Tudod,
hogy ebben a félévben elvállaltam egy vendégelőadói megbízást.
– Ilyen késő van már? – kiáltott fel Melissa ijedten. Megpróbált felállni, de nem sikerült.
Egészen elgémberedett, nem érezte a karját és a lábát, mintha nem is az övé lenne. Pedig
legfőbb ideje volt ellenőrizni Fay cukrát.
– Sajnálom – mondta az asszony kissé elgyötörten. – Mindenről elfeledkeztem. – Szinte
bocsánatkérően nézett Melissára.
A lány megpróbált lábra állni, de csak botladozott, s el is vágódott volna, ha Tom el nem
kapja.
– Te jó ég! Mi történt magával? – A doktor a lány alkarját tapogatta, amely teljesen élet -
telenül lógott. A hintaszék fonott mintája mély nyomot hagyott a bőrén.
– El fog múlni. Egy óra és emlékezni sem fogok már rá – nyugtatta meg tétován Melissa.
Tom haragosan nézett a nővérére.
– Fay! Meddig tartottad Melissát ebben a testhelyzetben?
– Jaj, Tom! Hiszen mondtam már, hogy nagyon belefeledkeztem a festésbe – mentegető-
zött az asszony, majd a lányhoz fordult. – Miért nem szólt, Melissa? Hiszen megbeszéltük,
hogy szünetet tartunk.
Melissa úgy érezte, mintha ezer tűvel szurkálnák zsibbadt lábát, amikor lassan megin-
dult benne a vérkeringés.
– Én sem gondoltam rá. Az idő csak múlt, és… De most már hozom a mérőkészüléket –
közölte komoly hangon, és amilyen gyorsan csak tudott, eltávozott. Valahogy elvergődött
Fay szobájáig, s ott lerogyott egy székre. Miközben fájó lábát masszírozta, a verandáról be-
hallatszott a testvérek veszekedése. Akár akarta, akár nem, minden szavukat értette.
– A fenébe, Fay! Tudom, hogy művész vagy, de ez nem jelenti, hogy azt tehetsz, amit
akarsz – mondta dühösen Tom.
– De hiszen szólhatott volna – ellenkezett az asszony.
– Tudod jól, hogy nem merne szólni – sziszegte Tom. – Fél tőled.
– Még hogy fél tőlem? Ez tiszta őrültség.
– Jó, akkor inkább úgy mondom, hogy rendkívül tisztel téged, mint művészt. Egyszer iga-
zán megpróbálhatnád beleképzelni magad az ő helyzetébe. Mindenesetre még hat hónapot
ki kell bírnia melletted.
– Igazán, Tom, az ember, ha téged hallgat, azt gondolhatja, hogy bántalmaztam. Már
megint túlzol. Játszod itt nekem a nemes lovagot, aki meg akarja menteni szegény gyerme-
ket a reá leselkedő veszedelemtől. Ezentúl hatalmas órát állítok oda mellé.
– Mi az, hogy nemes lovag? Ne bolondozz, Fay! Én csak azt szeretném…
21
Ennyit hallott Melissa. Sikerült ismét lábra állnia, és kiment a szobából. Fay Hamilton és
Tom Russel szegény, védelemre szoruló, gyámoltalan lénynek tartja. Ettől az arcába szökött
a vér. Lehet, hogy jót akarnak neki, de vele ne jótékonykodjanak. Melissa egyre világosab -
ban látta, mekkora szakadék választja el Hamiltonéktól, Russeléktől és a barátaiktól. A leg-
szívesebben elsírta volna magát, és csodálkozott is ezen. Hiszen mindig is tudott erről a sza-
kadékról. Tisztában volt vele, hogy ő egy egészen más világból, egy másik társadalmi réteg-
ből jött, amelynek megvannak a saját álmai és céljai. Miért kellene hát sírnia?
– Ez csak azért van, mert megint magához ölelt – motyogta magában. – Ettől ellágyulok,
és rögtön álmodozni kezdek. Ennek véget kell vetnem!
Emelt fejjel lépett a verandára, sőt még egy hűvös mosolyt is sikerült magára erőltetnie.
– Majd én megmérem – mondta Fay, s kinyújtotta kezét a készülék után. – Mrs. Porter
pedig hoz magának egy pohár paradicsomlevet.
Melissa köszönetet mondott, bár tudta, hogy Fay ezt afféle kiengesztelésnek szánta. A be-
teg különös pillantást vetett a testvérére, majd vett egy csepp vért az ujja begyéből, és a
tárgylemezre kente.
– Megméred nekem? – kérdezte az öccsétől. – Szeretném egy kicsit pihentetni a szeme-
met.
– Baj van a szemeddel? – érdeklődött Tom fojtott hangon.
– Nem, csak óvatos vagyok. Tudom, hogy a terhesség fokozottan terheli a recehártyá-
mat. Jövő héten el kell mennem a szemészhez. Persze fogalmam sincs, mire jó az egész, ha
úgyis megvakulok, és soha többé nem festhetek.
– Dehogy vakulsz meg, Fay! – mondta Tom erélyesen.
– Jó, nem vakulok meg. Akkor is szeretném kímélni a szememet. Van valami kifogásod el-
lene?
– Ugyan már! A vércukorszinted 4,5.
– Köszönöm. Akkor jó lesz, ha eszem valamit.
– Mi az ebéd? – érdeklődött Tom.
– Hideg csirkesült, fehér kenyér és egy csomó saláta.
– Ez jól hangzik.
– Akkor tarts velünk – javasolta Fay.
– Nem lehet – hárította el a férfi a meghívást, és oldalvást lopva Melissára nézett. – De
ma este itt leszek.
A lány úgy tett, mintha semmi köze nem lenne a testvérek beszélgetéséhez, pedig észre-
vette Tom pillantásait. Előző este Fay meghívta ugyan, hogy vegyen részt az estélyen, de ő
udvariasan elhárította.
– Meg kell látogatnom a családomat. Megígértem – szabadkozott.
A nap eseménytelenül telt el. Ebéd után ismét ellenőrizni kellett a beteg cukrát, majd a
délutáni alvás következett. Aztán az asszony festett még egy kicsit, és miután megkapta a
lábmasszázst is, elfogyasztotta az uzsonnáját, a nap hátralévő részére pedig felmentette
Melissát. A megkezdett festmény a műterembe került, hogy a hétvégén száradjon.
– Még nincs kész – mesélte Melissa később az apjának vacsora közben. – Azt hittem,
hogy részletekben festi meg, de nem. Először a hátteret készíti el. Az egész vásznat befesti
különböző színekkel, s aztán bizonytalan formák tűnnek elő. Egyelőre nem ismerem fel ma-
gamat a képen.
– Ha elkészül, fényképezd le nekem – kérte Ian Jones a lányát. – Te leszel az első a család-
ban, akit megfestenek.
22
– De papa, én nem értek hozzá – szabadkozott Melissa. – Őszintén szólva félek, hogy ak-
kor sem fogok magamra ismerni, amikor már készen lesz a festmény. Ha jól tudom, Mrs.
Hamilton leginkább ilyen képeket fest.
– Kíváncsi vagyok rá – zárta le a témát Ian Jones.
Melissa közben leszedte az asztalt.
– Hol vannak a fiúk? – kérdezte.
A papa sokatmondóan legyintett, a lánya pedig mosolygott.
– Lassan ők is a maguk útját járják. Nem igaz?
Ezután teáztak, beszélgettek, majd Mr. Jones felállt.
– Még el kell végeznem a papírmunkát – mondta. – Beírom a megrendeléseket, és elvég-
zem a könyvelést.
– Úgy gondolod, hogy nem érdemes a fiúkra várnom, papa?
Az apa a fejét csóválta.
– Andrew moziba ment, az ikrek pedig a barátaiknál alszanak. Mennem kell, lányom – és
egy csókkal el is búcsúzott Melissától.
A lány a tekintetével követte, amikor kiment a konyhából. Aztán elrakta a teáscsészéket,
és kíváncsian körülnézett. Minden tiszta, csak úgy csillog-villog. Elismerően simított végig a
mutatóujjával a tűzhely melletti munkapadon. Szinte hihetetlen, hogy itt ekkora rend van.
Melissa körbejárta az üres házat. A fiúk szobái és a többi helyiség is ápolt, otthonos. Cso-
dálatos háziasszony lehet ez a Mrs. Jebart, állapította meg a lány. Az apja is igencsak di -
csérte, nagy szeretettel beszélt róla, és elmondta azt is, hogy nemcsak a lakást tartja rend-
ben, de a fiúkkal is törődik. Mintha ettől meg is hatódott volna…
A papa beleszeretett ebbe az asszonyba! – jutott eszébe Melissának hirtelen, amint visz-
szatért a konyhába. Ez a felismerés alaposan megrémítette. De hiszen azt kívánom, hogy az
apám boldog legyen, elmélkedett tovább. Úgy látszik, Mrs. Jebart valóban kedves teremtés.
Istenem, de jó lenne, ha ő is viszonozná apa érzelmeit. Csak hát olyan váratlanul jött ez az
egész. Hozzászoktam, hogy itt szükség van rám. Így volt ez mindig… anya halála óta.
Melissa úgy döntött, hogy visszamegy Hamiltonékhoz. Miután rájött, hogy otthon min-
den megváltozott, nem volt kedve tovább maradni. Ezzel a helyzettel előbb meg kellett ba-
rátkoznia.
Fájt a feje, amikor a Faytől kölcsönkapott kis autóval bekanyarodott a Hamilton-villa
elé. Az épület fényárban úszott, és csak erről jutott eszébe, hogy estély van. El is felejtette
már, annyira elfoglalták a családjában végbement változások.
Csendben fellopódzott a hátsó lépcsőn. Senkivel sem akart találkozni, mert szeretett vol-
na visszavonulni a szobájába, és nyugodtan végiggondolni mindent. A hintaszék éppen a
megfelelő hely erre…
A dolgok mégis másképp alakultak. Amikor át akart osonni a konyhán, Tom Russel jelent
meg egy tálca üres pohárral.
– Jó estét! – köszönt rá a férfi, és nagy lendülettel az asztalra tette a tálcát. – Hát mégis
megjött, hogy emelje az est fényét? Nagyon kedves magától. – Arcán újra megjelent a szo-
kásos, kissé gunyoros mosoly.
Melissa a fejét rázta.
– Dehogy. Éppen a szobámba igyekszem…
– Ugyan már – szakította félbe Tom. – Ilyen zajban úgysem tudna aludni. Jöjjön csak ve-
lem.
Melissa görcsösen keresett valami kifogást.
– Nem szeretnék… Nem érzem jól magam – dadogta, és tanácstalanul a padlóra szegez-
te a tekintetét.
23
– De Melissa – mondta komolyan Tom –, ne gondolja, hogy a nővérem csak udvariasság-

ból hívta meg. Szeretnénk, ha velünk ünnepelne, mert… – kereste a megfelelő szavakat –,
mert maga is a családhoz tartozik, és mindannyian kedveljük – jelentette ki határozottan.
A lány zavarban volt. A doktor túlságosan közel állt hozzá, és ez megint felkavarta. Érez-
te, hogy a férfi sem olyan közömbös, mint amilyennek mutatja magát. Ismerte már jellegze-
tes kézmozdulatát, ahogy végigszánt a haján. Ezt olyankor teszi, amikor feszült.
– Nagyon fáj a fejem – nyögte ki kétségbeesetten Melissa. – Sajnálom.
– Arra találták ki az aszpirint – válaszolt azonnal Tom. – Tudom, hol tartja Mrs. Porter a
gyógyszereket. – Hozott egy pohár vizet, és beledobott két pezsgőtablettát. – Ezt igya meg –
parancsolt rá a lányra.
Melissa szó nélkül engedelmeskedett. Most már valóban szörnyen fájt a feje. Letette az
üres poharat, és kezét lüktető halántékára szorította.
– Vegyen fel valami ünneplőt – mondta Tom, és kituszkolta a konyhából. – Előtte zuha-
nyozzon le jó forró vízzel. Attól mindjárt jobban fogja érezni magát. Úgy látom, nagyon ide-
ges. – Aggódva nézett a lányra, és gyengéden megsimogatta sajgó homlokát. – Viszlát!
Melissa igyekezett eltitkolni remegését. Tom érintése felkeltette benne a vágyat. Legszí-
vesebben a karjába vetette volna magát, de inkább gyorsan kiosont az ajtón a saját lakré-
szébe.
5. FEJEZET
Néhány perccel később Melissa a forró zuhany alatt fellélegzett. Lassan oldódott a fe-
szültsége, és a fejfájása is elmúlt. Élvezte a habfürdő rózsaillatát, és a szokásosnál néhány
perccel tovább állt a meleg vízsugarak alatt. Végül puha fürdőlepedőt csavart maga köré,
és úgy érezte, mintha újjászületett volna. Elhatározta, hogy az estély helyett inkább kilopó-
zik a sötét kerten át a folyópartra, s ott élvezi a nyári éjszakát. Tom bizonyára régen vissza-
tért a vendégek közé, nem fog hiányozni neki.
Ebben azonban tévedett. Éppen farmernadrágot és pólót keresett a szekrényében, ami-
kor észrevette Tom alakjának körvonalait a gyéren megvilágított verandán, közvetlenül a
szobája előtt. Talán gondolatolvasó ez az ember, és megsejtette, hogy ő elillanni készül?
Könnyen lehet, de Melissa mindenképpen el akarta kerülni, hogy a férfi unszolni kezdje.
Gyors elhatározással előkapta hát az ünneplő ruháját, egy majdnem vadonatúj kisesté-
lyit, amely csak egyszer volt rajta, egy barátnője esküvőjén. A kétrészes együttes fekete,
vállpánt nélküli felsőrészből és térdig érő, nagyon bő, tarka selyemszoknyából állt, amely
olyan volt, mint egy nyíló virág. Remélte, hogy ebben megfelel majd a divathoz nagyon értő
háziasszony és vendégei elvárásainak. Úgy szárította meg a haját, hogy lágy hullámokban
omoljon a vállára. Végül egy kis szemfestékkel, leheletnyi rúzzsal és egy csepp parfümmel
tette tökéletessé a megjelenését. Ezután elégedetten lépett ki a verandára.
– Nem kellett volna várnia rám – mondta önérzetesen Tomnak.
A férfi csodálkozó arcot vágott.
– De én várni akartam. Érdemes volt.
Melissa elpirult.
– Sajnos nincs ennél elegánsabb ruhám – jegyezte meg. – Gondolom, ez is megfelel.
Tom fojtottan felnevetett.
– Fay barátnői mind olyanok, mint a két lábon járó divatbábuk – jegyezte meg vállát
vonva. – A maga ruhája nagyon szép. Jól áll, még ha nem is a legdrágább szalonból való.
Melissa nem szólt semmit. Néhány percig nézték egymást.
24
– Akkor mehetünk? – kérdezte Tom kicsit rekedt hangon. A lány elfordult, ezért gyengé-
den megfogta a csuklóját. – No! Csak nem olyasmit erőltetek magára, amit nem akar? –
kérdezte halkan.
– Nem. – Melissa nyelt egyet zavarában. – Csak…
– Melissa, nem akarok erőszakoskodni. Döntse el szabadon, akarja-e… Én csak azt tu-
dom, hogy én mit szeretnék.
Arra egy pillanatig sem számított a lány, hogy a doktor meg akarja csókolni őt, de ami-
kor az ajkán érezte a száját, nyomban elfelejtette, hogy tiltakoznia illene, és a szenvedélytől
reszketve simult a férfihoz. Mielőtt észbe kapott volna, mit is tesz, Tom nyaka köré fonta a
karját, és azt kívánta, bárcsak örökké tartana ez a pillanat.
Soha nem gondolta, hogy ez a varázslat egyszer valóban megtörténik vele, és egy férfi
karjában boldognak érzi majd magát. Aztán hirtelen megtört a varázs. Tom ajka elvált az
övétől, és ő ijedten nyitotta ki a szemét. A férfi ott állt előtte, és a kezét fogta.
– Jaj, nem…
A férfi fojtott kiáltásától még jobban megrémült.
– Mi baj? – kérdezte Melissa fakó hangon. – Mit tettem? Hiszen… – Elképedve bámult
Tomra.
– Ez volt az első csókod, ugye? – A kérdés szemrehányóan hangzott.
– Igen – válaszolt Melissa félénken. Hirtelen nagyon elbizonytalanodott. Csak nem visel-
kedett helytelenül? Huszonkét éves létére olyan tapasztalatlan, mint egy gyerek. Nem cso-
da, hogy Tom meglepődött. De miért van így felháborodva? Hirtelen félelem fogta el.
– Te jó ég! Ez volt az első csókod?! – mondta a férfi fejcsóválva, és megint nemtetszés
csengett ki a hangjából.
Ettől Melissának ellenkezni támadt kedve. Lerázta a férfi kezét, és hátralépett.
– Na és? Lehet, hogy ez ritkaság, de nem ragályos, ne aggódj.
– Tessék? – kérdezte Tom kissé szórakozottan, mintha éppen mélyen elgondolkodott vol-
na.
– Csak azt mondtam, hogy ne aggódj. Bár a szerelemben tapasztalatlan vagyok, ez még
nem jelenti azt, hogy úgy kell kezelned, mint egy leprást.
A férfi döbbenten nézett rá, és hangosan felsóhajtott.
– Melissa, légy szíves, menj a vendégek közé. Azt hiszem, túl sokat ittam. Friss levegőre
van most szükségem.
– Hát persze. Kell még valami?
– Nem. Légy szíves, menj be, drágám.
– Jó, jó.
Melissa engedelmeskedett, de nagyon szenvedett. Tom nem ivott, legalábbis nem sokat.
Ellenben ő… Neki sürgősen innia kell valamit. Filmjelenetek és regényrészletek jutottak az
eszébe, melyekben a hősnők italt kevernek maguknak, ha túlságosan feldúltak vagy izga-
tottak.
Filmbéli csókok és szerelmes jelenetek is felrémlettek az emlékezetében. Amikor Tom
megcsókolta, ő nem gondolt semmire. Egyszerűen csak tette, amit az érzései diktáltak.
Ezért nem értette a férfi viselkedését.
Semmi értelme nem volt ezen a csókon tépelődni. Megtörtént, de hiba volt. Kezdettől fog-
va sejtette, hogy Tom állandó közelségének rossz vége lesz. Miért is vállalta el ezt az állást
jobb meggyőződése ellenére?
A zene még mindig harsogott, a vendégek nevettek, beszélgettek, és úgy tűnt, jól szóra-
koznak. Bill Hamilton intett Melissának, és a nagy tálaló felé mutatott.
25
A lány keveset értett az italokhoz. Kissé ügyetlenül kevert magának egy gin-tonikot,
majd fogott egy tányért, amelyre ínyencségeket halmozott. A szárnyaspástétom valóban ét-
vágygerjesztő látványt nyújtott…
– Még nem ismerjük egymást.
Melissa felnézett, és a fejét rázta.
– Nem. Melissa Jones vagyok, Mrs. Hamilton házi ápolónője.
– Ó, igen. Bill mesélt magáról. Az én nevem Greg Carey, Bill üzlettársa vagyok – mutatko-
zott be az idegen mosolyogva. – Azt viszont elhallgatta az öregfiú, hogy maga ilyen csinos.
– Igazán? – kérdezte a lány szokatlanul gúnyosan.
Greg Carey nevetett. Magas, fekete hajú férfi volt.
– Igen, de Bill nem olyan fickó, aki más nőkért rajong. Számára csak Fay létezik. – Greg
elhúzta a száját. – Mindenesetre örülök, hogy megismertem.
Melissa udvariasan bólintott, a férfi pedig cinkosan vigyorgott. Fogott egy poharat, koc-
cintott a lánnyal, majd egy vendég után sietett, aki éppen búcsúzni készült. Melissa örült,
hogy magára maradt. Keresett magának egy nyugodt helyet, ahonnan jól megfigyelhette a
vendégeket. Úgy látta, a társaság fele már eltávozott.
Fay a kanapén feküdt, és társalgott. Ásványvizet ivott, és időnként csipegetett a pásté-
tomból. Melissa is mohón nekilátott az ismeretlen finomságoknak, melyek közül némelyik
erősen fűszeres volt, ezért nagyokat kortyolt a gin-tonikból is.
– Hol lehet Tom? – kérdezte egy csinos, fekete hajú nő. – Mintha a föld nyelte volna el.
– Á, dehogy – válaszolt Greg Carey, aki éppen a közelben tartózkodott, és azon fárado-
zott, hogy újabb italt töltsön magának. – Éppen most láttam odalenn a kertben egyedül, és
hadd jegyezzem meg, nagyon a gondolataiba merülve. Kivételesen nem azzal volt elfoglal-
va, hogy egy szép nőt elcsábítson.
– Fogd be a szád, Greg! Már régen nem vagy olyan vicces, mint hiszed. – A fekete hajú nő
dühösen mérte végig a férfit.
– Jól van no, Marisé – csitította Greg.
Marisé azonban továbbra is csúnyán nézett rá, nemkülönben Fay. Greg vállat vont, fogta
a poharát, és elindult Melissa felé. Nyilván szeretett volna kimenekülni a feszült légkörből.
Úgy látszott, a tréfáját senki sem értékeli.
Melissa azonnal észrevette, hogy a férfi nem a saját poharát vette fel, hanem Fayét,
amelyben jeges ásványvíz volt, míg a háziasszony éppen arra készült, hogy jót húzzon a
ginjéből.
– Mrs. Hamilton, az nem a maga itala – futott oda lélekszakadva.
Az asszony csodálkozva nézett rá.
– Mit mondott?
– Greg véletlenül összecserélte a poharakat – magyarázta Melissa. – Én láttam. Ebben a
pohárban gin-tonik van, Mr. Carey pedig elvitte az ásványvizet.
Fay meglehetősen sápadt volt, és fáradtnak látszott.
– Ujujuj! Látod, Marisé, micsoda kincs az én ápolónőm? Ennél jobban nem is lehet vi-
gyázni egy terhes nő egészségére. Ilyenkor ugyanis szigorúan tilos szeszt inni. Köszönöm,
Melissa. Úgyis jobban szeretem a hideg ásványvizet.
Melissa érezte, hogy Fay valóban hálás neki. Ösztönösen azt is megsejtette, hogy Marisé
nem tud az asszony cukorbetegségéről. Igaz, egy cukorbeteg számára az alkohol rendkívül
veszélyes méreg, de abban sincs semmi különös, ha egy terhes nő nem iszik tömény szeszt.
Marisé gúnyos mosollyal nyugtázta a rövid beszélgetést.
– Nekem inkább az az érzésem, hogy Miss Jones úgy vigyáz rád, mint egy őrző-védő ku-
tya. Tom legutóbb elmondta, hogy gondjaid vannak a terhességeddel, és ápolónőre van
26
szükséged – mondta, majd Melissához fordult. – Hogy őszinte legyek, engem egyáltalán
nem érdekelnek az orvosi dolgok.
Melissa nem hagyta magát.
– Nem azért vagyok itt, hogy őrizzem Mrs. Hamiltont – mondta nyugodtan. – De mint-
hogy véletlenül észrevettem a pohárcserét, figyelmeztettem. Ez csak természetes.
– Persze, persze. – Marisé nem foglalkozott tovább Melissával. Feltűnően sűrűn nézett
körül, és állandóan az ajtót leste.
Tomot keresi, - gondolta Melissa. Talán együtt járnak, és ezért izgatta fel ennyire Greg
Carey megjegyzése. Igyekezett titokban megfigyelni a fiatal nőt. Szerencsére az éppen egy
japán művészeti kiállítást tárgyalt meg Fayjel, amely akkoriban nyílt meg Brisbane-ben.
Marisé rendkívül csinos volt, feltűnő jelenség, aki után bizonyara megfordulnak a férfi-
ak. Csillogó fekete haja mesterien volt levágva – ilyen frizurát csak a legelőkelőbb fod-
rásszalonokban csinálnak. Világos arcfestéket használt, hozzá sötétpiros rúzst, és ez kihívó-
an hatott.
Élénk fekete szeme fölött merészen ívelt sötét szemöldöke. Akár színésznő is lehetne, - ál-
lapította meg Melissa.
Az öltözéke is tökéletesen illett az egyéniségéhez. Vállpánt nélküli ruhája ugyanolyan sö-
tétpiros volt, mint a rúzsa, és magas sarkú olasz cipő egészítette ki. A hangja mélyen és dal -
lamosan csengett.
– Múlt héten a Galériában voltam Tommal – mesélte Marisé Fay-nek. – Nekem nagyon
tetszett a tárlat. Persze kiállított két olyan művész is, akinek a műveiről szívesen lemond-
tam volna. De a többi! El sem tudod képzelni. Egészen egyszerű, mégis tökéletes formák! Le-
nyűgöző. Azt látnod kellene, Fay. Igazán! Vagy tényleg olyan megerőltető lenne? Néha azt
kell hinnem, hogy Tom túlzottan aggódik érted.
Amikor Tom nevét említette, a hangja egészen elhalkult és ellágyult. Egyszer csak hirte-
len mögötte termett Tom, és átkarolta fedetlen vállát. Melissa látta ezt, és éles fájdalom ha -
sított a szívébe. Nyilvánvaló volt, hogy a férfi együtt jár ezzel a nővel, aki határozott, művelt
és minden tekintetben illik hozzá, hiszen ugyanahhoz a társadalmi réteghez tartoznak
mindketten. Melissa ezt eleve tudta, ezért nem is értette, miért fáj neki az egész.
– Mit hallok? – kérdezte Tom vidáman, és oldalvást lopva Melissára pillantott.

Marisé felvonta a szemöldökét.
– Bátorkodtam megkérdőjelezni az orvosi előírásaidat – magyarázta kihívó mosollyal.
– Igazán? – kérdezte a férfi szórakozottan, és Melissa észrevette, hogy Marisé bosszanko-
dik ezen.
– Bocsássatok meg – folytatta Tom –, de váltanom kell néhány szót Melissával. Egy orvos
mindig szolgálatban van – tette hozzá sajnálkozó arckifejezéssel. – Fay legutóbbi ultrahan-
gos vizsgálatáról van szó. Green doktor azt szeretné, ha Fay… – Gyengéden Melissa válla kö-
ré fonta a karját, és a kijárat felé vezette.
Melissa nem tudott védekezni. Természetesen tisztában volt vele, hogy amit Tom mon-
dott, az csak kifogás volt. A valóságban szeretne vele még egyszer négyszemközt a csókról
beszélni. Biztos volt benne, hogy közben kitalált valami elfogadható magyarázatot az el-
utasító magatartására, olyan magyarázatot, amit ő nem akar hallani. Mégsem ellenkezett,
mert nem óhajtotta a többi vendég előtt azt a látszatot kelteni, hogy nem kizárólag szak-
mai kapcsolat fűzi Russel doktorhoz.
– Menjünk a kertbe – javasolta Tom a verandán, és lefelé húzta a lányt a lépcsőn.
A holdfényes sétányon legyalogoltak a folyópartra, közben egyikük sem szólt. Amikor a
rejtett padhoz értek, Melissa hirtelen megállt, és összeszedte minden bátorságát.
27
– Tudom, mit akarsz mondani – kezdte eltökélten –, és egyetértek veled. Az a csók hiba
volt. – Melissa nyelt egyet, majd mély lélegzetet vett. – Legalábbis én nagyon hamar rájöt-
tem. Igaz, kicsit ideges lettem, amikor… amikor csodálkoztál a tapasztalatlanságomon…
– Úgy beszélsz a tapasztalatlanságodról, mint valami betegségről, drágám.
Melissa megrázta a fejét.
– Csakugyan azt mondtam neked, hogy ne kezelj úgy, mint egy leprást. Ez szemrehányás
volt, és már bánom. Nem gondoltam végig, mielőtt kimondtam. Te már előbb tudtad, mint
én, hogy kínos helyzetbe hoztuk magunkat, hiszen nem illünk egymáshoz. Túl nagy a kü-
lönbség közöttünk. Egy egész világ választ el kettőnket…
– Igazad van – ismerte be Tom nyugodtan. – A végén csak boldogtalan lennél.
Melissa szomorúan lehorgasztotta a fejét.
– Sokkal jobban illik hozzád egy olyan nő, mint Marisé.
– Marisé? – Tom elnyújtva mondta ki a nő nevét, mintha csodálkozna.
– Hozzád öntudatos, csinos nő való. Én soha nem leszek olyan.
– Talán igazad van – vélekedett Tom. – Én is mindig így gondoltam. Bár az utóbbi időben
gyakran kételkedem ebben. De biztosan neked van igazad – tette hozzá elgondolkodva.
Mindketten hallgattak. A folyó vize halkan csörgedezett. Melissa megkönnyebbülést vélt
felfedezni Tom arcán, és még valamit, amit nem tudott értelmezni. Egyszer csak közelebb
lépett hozzá a férfi.
– És veled mi lesz, Melissa? Egy szép napon – valószínűleg hamarosan – eljön majd a
megfelelő férfi, és felébreszt a csókjával. Milyen legyen hát a kiválasztott, aki méltó hozzád?
– Honnan tudjam? – kérdezte a lány zavartan. – A szerelmet nem lehet tervezni, vagy
jön, vagy sem. Mindenesetre nem szervezhetem meg, mint egy bevásárló körutat.
Tom harsányan felnevetett.
– Ez tetszik nekem. De ha így gondolod, miért van olyan pontos elképzelésed arról, mi-
lyen legyen az én párom? Miért tanácsolod nekem, hogy „öntudatos” lányt válasszak?
– Egészen összezavarsz – panaszolta Melissa.
– Nem akartam. De mondd meg őszintén, milyennek kell lennie annak a férfinak, akit
szeretni tudnál?
– Hm… – Melissa felnézett rá. – Muszáj felelnem?
– Nem, dehogy, csak szeretnék adni egy jó szándékú, baráti tanácsot.
– Nagyszerű. Mivel nekem csak fiatalabb fiútestvéreim vannak, ezt örömmel veszem. –
Melissa dideregni kezdett, pedig meleg éjszaka volt.
– Arra ügyelj, hogy megérdemeljen téged – mondta Tom egészen komolyan.
– Hogy megérdemeljen engem? Ezt hogy érted?
– Te rendkívüli lány vagy, Melissa. Többet nem mondhatok, de figyelni foglak, és egyszer
majd beszámolok a megfigyeléseimről. Beleegyezel?
Melissának nevetnie kellett, Tom pedig megfogta a kezét.
– Örülök, hogy beszéltünk erről, és tisztáztuk a kapcsolatunkat – mondta a férfi komo -
lyan. – Nem lehetnénk őszinte, nyílt barátok minden hátsó gondolat nélkül?
– Dehogynem, én is ezt szeretném.
Melissa hirtelen végtelenül megkönnyebbült, mintha megszabadult volna valami súlyos
tehertől. Feloldódott benne az a fájdalom, régi feszültség, amit Tom jelenlétében érzett.
Amikor a férfi föléje hajolt és testvérien homlokon csókolta, hogy a barátságukat megpe-
csételje, tudta, hogy Russel doktor iránt érzett gyerekes rajongása már a múlté. Valami új,
szebb és valóságosabb érzés ébredt benne, legalábbis így remélte. Hálásan rámosolygott a
férfira.
28
6. FEJEZET
– Ezen a héten megint négyszáz grammot híztam – mondta Fay, és visszahanyatlott az
autóülés támlájára.
Melissa a kormánynál ült, és az élénk forgalomra figyelt.
– Green doktor mit szólt hozzá? – kérdezte.
– Azt hiszem, emiatt nem aggódik. Ez a terhességem tizenhatodik hete, s összesen három
és fél kilót híztam eddig, ami normális. – Fay nagyot sóhajtott. – A doktor a magzatvízvizs-
gálatról beszélt. A jövő héten lenne, ha egyáltalán sor kerül rá. – Az asszony kinézett az ab -
lakon, és aggodalom ült az arcán. Kizárólag akkor mozdult ki otthonról, amikor hetente
megjelent Green doktornál a szükséges vizsgálaton. Körülbelül két hete volt egy újabb, erő -
sebb vérzése, és azóta még szigorúbb ágynyugalmat rendelt számára az orvos.
– Beszéltél már Bill-lel erről a vizsgálatról? – Kérdezte Melissa óvatosan. Egy ideje már
tegeződött Hamiltonékkal. Fay családiasabb kapcsolatot alakított ki vele, amikor kiderült,
hogy Tommal már tegeződnek.
Fay elgyötörten felnevetett.
– Hát persze. Eleinte nagyon elleneztem, és sikerült is elodázni. De most már igazán dön-
tenünk kell.
– Bár tudnék segíteni – mondta komolyan Melissa. – Persze Green doktor nyilván megfe-
lelően felvilágosított a dologról.
– Igen. A vizsgálat egyetlen lehetséges szövődményét sem hagyta figyelmen kívül. Semmi
kétségem a szakértelme felől, de néha fárasztó dolog egy ilyen nagy tekintélyű orvos bete-
gének lenni. Ha közönséges „kismama” lennék, akkor egy kedves, kedélyes nőgyógyászt vá-
lasztanék, és hallani sem akarnék óvintézkedésekről vagy nehézségekről. – Fay vállat vont.
– Azért nem szeretnék hálátlan lenni. Owen minden tőle telhetőt megtesz. Végül is nem ő te-
het róla, hogy a magzatvízvizsgálat nem egészen veszélytelen.
Melissa bólintott.
– A kockázat egészen csekély, százalékban kifejezve. De ha mégis…
– Éppen ez az. – Fay többet nem is mondott.
Amikor hazaértek, szokásával ellentétben az asszony egyenesen a hálószobájába ment,
hogy vacsora előtt lefeküdjön. Elfáradt, és elege volt mindenből. Melissa csak abban bízott,
hogy nem aggódik túlságosan a vizsgálat miatt. A szorongás nem tesz jót neki.
– Tudod, hogy hová szúrod ma este az inzulininjekciót? – kérdezte Melissa a biztonság
kedvéért.
– Nem. Meg kell néznem a tervet. Ha jól emlékszem, a bal csípőm következik. – Fay szag-
gatottan, kurtán beszélt, és Melissa már kitapasztalta, hogy ez mit jelent. Akkor viselkedett
így, ha egyedül akart maradni.
A lány ezért kiült hát a verandára, és elővette a horgolását, egy fehér takarót, amelyet a
kisbabának készített. Folyvást abban reménykedett, hogy Tom beugrik hozzájuk aznap
este, mert benne Fay feltétel nélkül megbízott.
Tom… Mostanában már szívdobogás nélkül gondolt rá. Hat hét telt el azóta, hogy alapo-
san kibeszélgették magukat, s igazán barátok lettek.
Esténként a férfi gyakran benézett a nővéréhez – hol vacsorára, hol pedig csak egy ital-
ra. Melissa mindig örült, ha látta. Gyakran beszélgettek, és Tom még a különböző nőismerő-
seiről is mesélt neki.
A fekete hajú Marisé-én kívül akadt még néhány nő, aki érdekelte őt, és akikkel a szabad
idejét töltötte. Az egyiket Paulának hívták, és nagyon csinos, vörös hajú hölgy lehetett. Vagy
ott volt a szőke Wendy, aki a televíziónál dolgozott. A kórházban ismerkedett meg egyik
kolléganőjével, Terii Myersszel, a tehetséges veseszakorvossal, aki igazán tetszett Tomnak.
Myers doktornő elvált a férjétől, és három évvel idősebb volt Tomnál.
29
Melissa nem tudta volna megmondani, melyik nőnek van a legnagyobb esélye. Mosolyog-
va hallgatta, amikor a doktor elmesélte, hogy Paulával színházban volt, vagy a televízió há-
za tájékáról adott elő valami vidám történetet, amelyet Wendytől hallott.
Az idő múlt, de Tom nem jelentkezett. Péntek lévén Melissa feltételezte, hogy találkája
van, ahogy szinte minden hétvégén. Álmodozásából a házicsengő éles hangja zökkentette
ki. Fay hívta. Melissa félrerakta a kézimunkáját, és az asszony hálószobájába sietett.
– Nem vagy jól, Fay? – kérdezte óvatosan.
Az asszony az ágyon feküdt, és a hasát tapogatta.
– Nem is tudom – mondta tanácstalanul. – Különös fájdalmat érzek.
– Erős fájdalmat?
– Nem. Nem is igazán fájdalom ez. Inkább húzódik a hasam.
– Tehát nem szülési fájdalmat? – kérdezte Melissa megkönnyebbülve.
– Nem, ez valami egészen más. Nyilván semmi különös. Csakhogy mostanában érzéke-
nyebb vagyok, mint máskor. Mindent észreveszek, és többnyire rettenetesen megijedek. A
cukrom is magasabb volt, mint máskor. – Fay elsírta magát.
– Sokkal magasabb? – kérdezte Melissa nyugodtan.
– Nem. Bizonyára csak arról van szó, hogy túl sokat töprengtem ezen a vizsgálaton, és
bár tudom, milyen fontos, nagyon nehéz eldöntenem… – Fay nagyot nyelt. – Most pedig bő -
gök, mintha az használna. Ideadnád a papír zsebkendőt, Melissa? A verandán a heverőm
mellett van egy dobozzal, a fürdőszobában kifogyott.
– Természetesen. Javaslom, hogy mérjük meg a cukrodat. Majd meglátod, hogy helyre-
állt. A sírás jót tesz, mert csökkenti a belső feszültséget. – Melissa kiment, hogy behozza a
papír zsebkendőt. Fay vércukrát feltétlenül szinten kell tartani. Fogalma sem volt, mit je-
lenthetnek ezek a rejtélyes fájások, és titkon azt remélte, hogy csak a szokásos tágulás mi-
att érzi őket Fay, mint a legtöbb kismama a terhesség előrehaladtával.
Ekkor meglátta Tom autóját bekanyarodni a ház elé. Megkönnyebbülten szaladt elébe.
– Tom!
– Szervusz – üdvözölte boldogan a férfi.
– Úgy örülök, hogy eljöttél.
– Igazán? Zavarba hozol.
– Fay miatt – tette hozzá gyorsan Melissa.
– Mi a baj? – kérdezte elkomolyodva Tom, mint mindig, ha Fayről volt szó.
– Aggódik, mert furcsa, húzó fájdalmat érez a hasában, de ez még nem minden. Nagyon
fél a magzatvízvizsgálattól.
– Hát persze, ma bent járt a kórházban Green doktornál, ugye?
– Igen, és a doktor azt mondta neki, hogy jövő héten lenne a vizsgálat. Az orvos javasol-
ja, Fay viszont még nem határozott… Mindenesetre már két órája fekszik az ágyban, és té-
pelődik, közben pedig jelentkeztek ezek a fájások. Ettől nagyon megijedt.
– Lehet, hogy csak tágulási fájások – vélekedett Tom. – Nő a hasa, és a szövetek megnyúl-
nak.
– Én is ezt hiszem. De ő csak sír, éppen papír zsebkendőt kért. A cukra is magasabb egy
kicsit a rendesnél.
Tom bólintott.
– Jó, akkor menjünk be hozzá. Majd én beszélek vele.
Mindketten beléptek Fay hálószobájába.
– Nézd csak, meghoztam Tomot – kiáltott vidáman Melissa.
Fay igyekezett mosolyogni, és megpróbált felülni.
– Maradj fekve, Fay – mondta az öccse. – Hol érzed a fájdalmakat? Rosszul vagy? Mit et-
tél utoljára?
30
– Nem olyan vészes – válaszolt Fay elszántan. – Csak ideges vagyok. Egyszerűen nem tu-
dok lazítani.
– Akkor is megvizsgállak – válaszolt a férfi, és az ágy szélére ült. Nagyon alaposan meg-
tapogatta Fay hasát, majd elégedetten bólintott. Nem érzek semmi gyanúsat, nővérkém. A
baba nő, él és virul. Green doktor elégedett volt veled?
– Igen.
– Vérzésed sem volt mostanában, ugye?
– Nem.
– Akkor csak a méhszalagjaid fájnak. Ez normális. Ma biztosan azért érzed erősebben,
mert nehéz napod volt. Melissa elmondta nekem, hogy aggódsz.
Ennél a szónál Melissa kiment a szobából, hogy a testvérek nyugodtan megbeszélhessék
a kényes témát.
– A verandán leszek – szólt vissza, mielőtt becsukta maga mögött az ajtót.
Félórával később Fay és Tom együtt lépett ki a verandára, éppen akkor, amikor Bill az
autójával beállt a garázsba. Az asszony jóval nyugodtabbnak látszott.
– Neked és Billnek kell döntenetek – mondta Tom. – Beszéljétek meg, de akárhogy hatá-
roztok is, elég valószínűtlen, hogy különösebb baj történik.
Fay bólintott.
– Most egyelőre hagyjuk ezt, Tom – kérte az öccsét. – Még van időnk.
– Természetesen, drágám – válaszolt egyetértően a doktor, majd szemügyre vette a ve-
randa sarkában elhelyezett festőállványt. – Látom, jól haladsz – váltott témát.
– Igen. Ezt a képet ma reggel fejeztem be. Kérlek, fordítsd úgy, hogy én is lássam. Amikor
az utolsó ecsetvonást tettem rajta, még tetszett, de nem biztos, hogy most is így van.
– Hiszen ismered magad, Fay – mosolygott gúnyosan Tom. – Előfordult már veled, hogy
elégedett voltál a műveddel? Amikor a kép elkészül, boldog vagy, de ez az állapot legfeljebb
tíz percig tart.
Úgy fordította a képet, hogy Melissa és Bill is megcsodálhatta. A férj éppen akkor igyeke -
zett felfelé a veranda lépcsőjén aktatáskával a kezében, kigombolt ingben. Fáradtnak lát-
szott a hosszú, meleg nap után.
Melissa még mindig nem szokott hozzá ahhoz, hogy modellt ül Fay-nek, és később megle-
hetősen felismerhetetlenül ott szerepel egy vásznon, amelyet bárki megnézhet.
Fay eddig három képpel készült el. Az elsőn Melissa alig ismert magára. Fay úgy ábrázol-
ta őt, mint valami földöntúli lényt – áttetsző, törékeny égi tüneménynek. A lány titokban
meg is mérte magát, és meggyőződhetett róla, hogy továbbra is ötvenhárom kilót nyom… A
második képen olyan, mint egy manó valamelyik gyerekmeséből. A teste alaktalan, gör-
nyedt a képen, és ezt látva a tükörbe kellett néznie, hogy visszaszerezze önbizalmát. Sokáig
állt a szobájában a nagy tükör előtt, és elégedetten állapította meg, hogy az alakja tökéle-
tesen arányos.
A harmadik festményen Fay az arcát emelte ki. A vonásait jól fel lehetett ismerni, de az
arckifejezése túlságosan drámaira sikerült. Ha valaki ezt a képet nézte, arra kellett gondol-
nia, hogy szegény Melissa Jonest valami titkos bánat emészti.
– Te mit szólsz hozzá, Melissa? – kérdezte Tom kissé türelmetlenül. Meg sem várta a vá -
laszt, hanem Fayhez és Billhez fordult. – Látjátok, annyira nagy hatással vannak rá a ké-
pek, hogy meg sem hallotta a kérdésemet.
A lány elvörösödött. Kínosan érezte magát, mert mindannyian őt figyelték, és őszinte ér-
tékelést vártak tőle, ráadásul az alkotó jelenlétében.
– Csodálatosak a képek. Főleg a színek, a sokféle árnyalat. Én minden festőt nagyra be-
csülök, mert nekem semmilyen művészi hajlamom sincs. – Zavartan elhallgatott.
31
– Teljesen mindegy – mondta Fay. – Engem az érdekel, hogy mit érzel, amikor a képet né-
zed. Valamilyen érzést biztosan kelt benned. Erre vagyok kíváncsi, te pedig éppen ezt hall-
gatod el.
– Nos – kezdte Melissa, de Tom máris közbeszólt:
– Az ég szerelmére, Fay! Hagyd békén! Hiszen nem műkritikus – mondta szemrehányóan
a nővérének.
– Én is tudom – vágott vissza az asszony. – Éppen ez a jó. Érdekel az elfogulatlan embe-
rek véleménye, akiknek semmi közük a művészethez. Elhiheted, hogy elegem van a művé-
szet papjainak elcsépelt szólamaiból. Melissa ítélete annál többet jelentene számomra.
Tom erre nem válaszolt. Ehelyett Melissához fordult.
– Elmehetnénk valahova vacsorázni. Van kedved hozzá, vagy már elígérkeztél?
A lány nagyon meglepődött.
– Nem, de…
– Semmi de. Szeretnél velem vacsorázni?
– Hát persze.
– Hát persze? Nagyszerű. Felöltözöl húsz perc alatt?
– Természetesen – válaszolt a lány, és kérdőn nézett Fayre.
– Siess már, Melissa – sürgette Fay, és Bill is bátorítóan bólintott felé.
A lány a szobájába ment, elővette fekete nadrágját és egy barackszínű selyem felsőrészt.
Gyorsan felöltözött, és kifestette magát. Egy csepp parfümöt is kent a füle mögé, meg a
csuklójára, aztán még egy-két ezüst ékszert aggatott magára, majd leheletnyi csillogó haj-
lakkot fújt lazán leomló hajára. A tükörben futólag ellenőrizte az eredményt, és alig ne-
gyedóra múlva már el is hagyta a szobáját. Éppen ki akart lépni a verandára, amikor a ne -
vét hallotta.
– Hányszor mondjam még neked, hogy ne nyaggasd folyton Melissát – morgolódott Tom.
– Mit mondjon a képeidről? Tapintatlanság ilyet kérni tőle.
Melissa megállt, mint akinek földbe gyökeredzett a lába.
– Miért tapintatlanság? – kérdezte Fay.
– Mert zavarba hozod – magyarázta Tom. – Nem sokat ért a művészethez, és ez kínos
neki. Különben is valószínűleg nehezen igazodik el a képeiden. Ösztönösen azt várja, hogy
élethűen fessed meg, és éppen ezért talán meg is ijed, amikor a kész művet látja.
– Ezt meg miért mondod, Tom?
– De kedvesem. Te festő vagy, mi pedig laikusok. Nem várhatod el, hogy a te szemeddel
lássuk a dolgokat – avatkozott a vitába Bill, miközben átkarolta a felesége vállát. – Nem tu-
dom, képes lennék-e modellt állni minden rossz érzés nélkül. Tomnak igaza van. Mindenki
azt várja, hogy a jól ismert arcát lássa viszont a képen, tehát a felszínt, nem pedig azt, ami
esetleg mögötte rejlik.
Fay vállat vont.
– Ahogy gondoljátok – mondta morcosan. – Hagyjuk ezt. Melissa mindjárt jön. Nem aka -
rok újabb vitát.
A verandán feszültséggel terhes csend támadt, és Melissa tétovázott még egy pillanatig,
majd barátságos mosollyal az arcán halk krákogással jelezte, hogy megérkezett.
– Kész vagyok – mondta hangosan, és mielőtt körülnézhetett volna, Tom már át is karol-
ta, és lefelé vezette a lépcsőn. Csak arra volt ideje, hogy futólag intsen Faynek és Billnek.
Hamarosan Tom mellett ült a nyitott tetejű autóban.

– Felesleges megvédened engem – mondta nyugodtan a lány.
– Mire gondolsz? Ja, vagy úgy! Mindent hallottál…
32
– A nevemet hallottam és a beszélgetés végét. Nem akartam beleavatkozni, ezért kivár-

tam a megfelelő pillanatot.
Tom sóhajtott.
– Az a bajod, hogy túlságosan pontos vagy. Fay sosem lenne képes olyan gyorsan átöltöz-
ni, mint te. Neki ez órákba telik…
– Igen, de meg is van az eredménye – jegyezte meg Melissa szárazon.
Tom kérdően nézett rá.
– Nocsak, azt szeretnéd, ha bókolnék neked?
– Nem.
– Dehogynem. Nos, csodálatos vagy ma este. Ezt már előbb is akartam mondani, de nem
adtál rá lehetőséget.
– Köszönöm, de igazán nem erről van szó. Szerintem Fay nagyon jól néz ki, amikor kiöl-
tözik egy estélyre vagy vacsorára. Nagyon ügyesen tudja kifesteni magát, és remek érzéke
van az ékszerek kiválasztásához. Ahol ő megjelenik, ott minden más nő háttérbe szorul. Su-
gárzó az egyénisége, egészen különleges a lénye.
– Szeretnél te is olyan lenni, mint ő? – kérdezte Tom. – Olyan sugárzó és különleges?
– Nem tudom. Néha igen, de azt hiszem, én más vagyok. Nem illene hozzám, olyan len-
nék, mintha jelmezt viselnék.
– Okos lány vagy, Melissa. Jók az ösztöneid.
Ezután mindketten hosszasan hallgattak. A lány egy ideig még gondolkodott azon, ami-
ről beszélgettek. Valóban csodálta Fay ízlését és magabiztos fellépését. Ő is szeretett volna
többet tudni a művészetről, stílusairól és történetéről, ezért az utóbbi időben gyakran üldö-
gélt Hamiltonék könyvtárában, és vaskos művészeti könyveket lapozgatott. Egészen új, is-
meretlen világ tárult fel előtte, s ez elbűvölte. Még nem tudott eleget, és nem tudott hozzá-
szólni a témához, de egy szép napon majd…
– Mostanában többször kifogásoltad, hogy védelmembe veszlek – szakította félbe hirte-
len a gondolatait Tom. – Miért zavar ez annyira?
– Azért, mert nem vagyok már gyerek, és meg tudom védeni magam – válaszolt határo-
zottan a lány.
– Ez azt jelenti, hogy tetszel magadnak Fay képein?
– Mondjuk úgy, hogy lassan hozzászokom ehhez az ábrázolásmódhoz. Egyébként pedig
csodálom Fayt. Kimeríthetetlen képzelete lehet, és bizonyára többet lát, mint az átlagem-
ber. Nagyon örülök, hogy fest. Sokkal rosszabb lenne, ha nem tudna mit kezdeni magával,
és egész nap csak a terhessége miatt aggódna.
Tom nemsokára egy régi stílusú ház előtt állította le az autót. Melissa meglepődött, ami-
kor látta, hogy ez az a L’Époque nevű francia étterem, amelyről már oly sokat hallott.
– Amíg te átöltöztél, én ide telefonáltam – magyarázta Tom. – Szerencsém volt, mert va-
laki éppen lemondott egy asztalt. Asztalfoglalás nélkül kár is idejönni.
– El tudom képzelni. – Melissa csodálkozott a férfi választásán. A meghívás hirtelen jött
ötlet volt, tehát bizonyára nem tervezte előre. Valószínűleg kettesben akarta hagyni aznap
este Fayt és Billt, hogy nyugodtan megbeszélhessék a magzatvízvizsgálatot. A legjobban
mégis az lepte meg, hogy Tom nem valamelyik barátnőjével töltötte a péntek estét, mint ál-
talában.
Az étterem valóban első osztályú volt. Az étlapot kézzel írták, és az árak hiányoztak róla.
Melissát nyugtalanság fogta el, mert titokban már elhatározta, hogy a legolcsóbb ételt fog-
ja rendelni.
– Sejtem, mire gondolsz, Melissa Jones – szólalt meg a férfi. – Ezért gondoskodtam róla,
hogy olyan étlapot kapj, amelyen nincsenek árak.
– Vagy úgy.
33
A férfi halkan nevetett, és egyszerre Melissának is nevethetnékje támadt. A hangulatuk

szemlátomást oldódott. A lány elmélyülten tanulmányozta az ételválasztékot, és komoly ar-
cot vágott, amikor a tekintete összetalálkozott az előkelő pincérével.
Tom kacsintott felé.
– Ugye tudod, hogy nagyon szórakoztatónak talállak? – kérdezte.
– És miért?
– Olyan közvetlen és természetes vagy. Egészen más, mint ezek a sima modorú, agyonne-
velt teremtések. Már unom őket.
– Gondolom, Terri Myers nem tartozik közéjük – jegyezte meg Melissa, mert kedvelte és
nagyra becsülte a doktornőt.
– Terri? Ő tényleg más. Igazad van. Szerinted illik hozzám?
– Honnan tudjam?
– Nem érdekes. Azt hiszem, még mindig a férjét szereti. Valószínűleg ismét egymásra ta-
lálnak. – A pincér közben felszolgálta a homárt. – Nyugodtan elmondhatod a véleményedet,
Melissa, hiszen barátok vagyunk, és ez őszinteségre kötelez. Mivel Terri foglalt, szeretném
tudni, kit találsz méltónak hozzám. Paulát, Wendyt vagy Marise-t?
– Wendyt még nem láttam.
– Ez igaz, de már sokat meséltem róla.
– Nem szeretnék ismeretlenül véleményt mondani. Ehhez nem elég a barátság.
– Jó, jó, igazad van. Inkább kóstoljuk meg a homárt, és élvezzük a környezetet!
Szép nyugodtan nekiláttak a vacsorának, és Melissát igencsak meglepte, hogy két óra is
eltelt, mire a kávéra sor került, majd távoztak az étteremből.
Szinte elrepült az este. Nagyon jól szórakoztak, sokat nevettek és ugratták egymást. Ké-
sőbb beszélgettek az érzéseikről, titkolt félelmeikről, kedvteléseikről, terveikről.
Melissa élvezte ezt a kapcsolatot. Mindig izgalmas volt Tommal beszélgetnie, és úgy vet-
te észre, hogy a látóköre is kiszélesedett. Biztonságban érezte magát a férfi mellett, és
örült, hogy valakihez igazán őszinte lehet. Fay ápolása nem volt mindig könnyű feladat, de
Tom ebben is támasza és szövetségese volt.
Milyen jó, hogy annak az ostoba rajongásnak vége! – gondolta. Amíg az tartott, mindig
görcsösen viselkedett Tommal szemben, és képtelen volt fesztelenül beszélgetni.
Elégedetten mentek az autóhoz, amely egy dús jázminbokor alatt állt. Ágai behajoltak a
nyitott kocsiba. Amikor a lány be akart szállni, Tom hirtelen megfogta a bokor egyik ágát,
és rejtélyesen Melissára nézett.
– Mit gondolsz? Ha most megcsókollak, árthat az a barátságunknak? – kérdezte halkan.
– Én… én nem is tudom.
– Megpróbálhatom?
– A férfi lehajolt hozzá, és egészen könnyedén megérintette az ajkát.
Melissa behunyta a szemét, úgy élvezte a pillekönnyű érintést. Ezután az arcán, a homlo-
kán, a halántékán érezte Tom száját – a csábító, leheletfinom csókokat. Végül a férfi fel-
egyenesedett, és lenézett rá.
– Nem gondolod, hogy egy kicsit összezavarodtak az érzéseink? – kérdezte könnyedén.
– Nem – válaszolt Melissa határozottan. – Egyáltalán nem zavarodtak össze. Barátok va-
gyunk, és ez így van jól. Csókkal a barátságot is meg lehet pecsételni. Nem igaz?
– Így van. Akkor ismételjük meg, hogy biztosak legyünk benne.
– Jó.
Ezúttal nem lehetett kétségük. Tom szorosan átölelte Melissát, és szenvedélyes csókot
váltottak. A lány a legcsekélyebb ellenállást sem tanúsította, sőt… Átkarolta a férfi nyakát,
és gyengéden simogatta sűrű haját. Csodálatosan elevennek és ébernek érezte magát,
34
ugyanakkor mintha álmodott volna. Nem gondolkodott többé, csak a vágyainak engedel-
meskedett. Vadul kalapált a szíve, és nem is volt más óhaja, mint a teljes odaadás.
Tom azonban nem vesztette el a fejét. Gyorsan kibontakozott az ölelésből, és mély léleg-
zetet vett.
– Elégedett vagy? – kérdezte lihegve.
– Igen – nyögte ki nagy nehezen a lány. Teljesen elkábult.
– Akkor talán jobb lenne visszamennünk Fayékhez, mielőtt valamelyikünk úgy döntene…
– Tom félbehagyta a mondatot, és a kormány mögé ült.
Melissa is elhelyezkedett, és a támlára hajtotta a fejét. Amikor egy idő után a férfira né -
zett, látta, hogy az mélyen elgondolkodott, de képtelen volt megfejteni rejtélyes arckifejezé-
sét.
– Bemegyek veled a házba – közölte a férfi, miután megérkeztek. – Szeretném látni Fayt.
– Kiugrott az autóból, s Melissa alig tudta követni.
Fay még fenn volt. Egészen megváltozott, szinte sugárzott az örömtől.
– Feküdnöd kellene – korholta Tom.
Az asszony azonban csak nevetett.
– Tudom, de képtelen voltam ágyba bújni. Rátok vártam, hogy megmondjam, a baba
megmozdult! Már napok óta olyan furcsákat érzek, de eddig nem tudtam, mi ez. Most már
tudom. Ma este sokkal erősebben érzem. Figyeljetek csak? A kisbabám él és mozog!
– Fay! – kiáltott fel örömében Tom, és a karjába zárta a nővérét. Megsimogatta a haját,
aztán komolyan ránézett. – De most már mars az ágyba! – adta ki az utasítást. – Nem sza-
bad kockáztatnunk.
Az asszony bólintott, mint egy engedelmes gyerek.
– Már le is vetkőztem. A cukrom pedig megint rendben van. – Szorosabbra húzta magán
férje bő köntösét. – Szeretnék még valamit mondani nektek. Bill-lel úgy döntöttünk, hogy
nem vesszük igénybe a magzatvízvizsgálatot.
Tom bólintott.
– Gondoltam, hogy így fogtok határozni.
– Te mit szólsz hozzá? – kérdezte Fay.
– Az nem számít.
– Jaj, Tom! Néha tényleg kiborítasz. Nem gondolod, Melissa, hogy elviselhetetlen alak az
öcsém?
– A fiúk már csak ilyenek. Saját keserű tapasztalatomból beszélek.
Tom harsányan nevetett, elbúcsúzott, majd távozott.
Melissa is nyugovóra tért. Ilyen eseménydús nap után akár elégedetten el is aludhatott
volna, mégis ébren forgolódott az ágyban, és fájó érzés gyötörte a szíve táján. De hiszen
Tom a barátom, - gondolta szinte kétségbeesetten. A csók nem jelent semmit, vigasztalta
magát. Ennek ellenére csak nagy sokára nyomta el az álom.
7. FEJEZET
– Miért nem vágatod le a hajad? – kérdezte Fay egy nappal szenteste előtt. – Négy hó-
napja vagy nálunk, és ezalatt egyszer sem voltál fodrásznál
– Tényleg nem ártana levágatnom – mondta Melissa egyetértően. – Benne vagyunk már
a nyárban, és ilyenkor kellemesebb a rövid haj. Karácsony előtt viszont már nem vállal el
egyetlen fodrász sem.
– Ezt bízd rám – közölte Fay. – Felhívom azt a szalont, ahová én járok, és elintézem ne -
ked. Jobb, ha máris odatelefonálok.
A készülékhez ment, és néhány perc múlva boldogan tért vissza.
35
– Holnap kettőkor – jelentette. – Meglátod, milyen szép leszel a karácsonyi estélyünkön.

Hamiltonék elhatározták, hogy szenteste fogadást adnak, hiszen az augusztusi estély óta
nem járt náluk vendég. Fay előre örült az alkalomnak, mert az eseménytelen élet már na -
gyon untatta.
– Itt lesznek Bill munkatársai, néhányan az én barátaim közül és persze Tom. – Az öccse
nevét különös hangsúllyal említette, mintha valami ritka vendégről lenne szó, amin Melissa
kissé csodálkozott. – Természetesen neked az új frizurához új ruhára is szükséged lesz –
folytatta Fay – Valami különlegesre. Veszel magadnak egyet?
– Inkább nem – hűtötte le Melissa a lelkesedését. – Ebben a hónapban már úgyis túlköl -
tekeztem. A karácsonyi ajándékok egy vagyonba kerültek.
– Hát persze – mondta megértően Fay, de nem hagyta eltántorítani magát. – Tudom,
hogy spórolni akarsz, mert külföldre szeretnél utazni, de én majd kölcsönadok neked egy
egészen különleges ruhát.
Melissa el akarta hárítani az ajánlatot, de az asszony nem tágított.
– Még egyszer sem volt rajtam – mondta. – Anyám küldte nekem Londonból, éppen ak-
kor, amikor teherbe estem. Nem volt alkalmam, hogy felvegyem, most pedig már kihíztam.
Jó lenne, ha felpróbálnád, ott lóg a szekrényemben. Úgy szeretnélek látni benne!
Melissa sóhajtva megadta magát. Megtalálta a ruhát, és a szobájába vitte, hogy felpró-
bálja. Mintha ráöntötték volna, és jól is állt neki, de valahogy nem érezte jól magát benne,
túl elegánsnak találta. Bíráló tekintettel méregette magát a tükörben. A ruha fekete se-
lyemből készült, és gyöngyhímzés díszítette. Vállpánt nélküli, rafináltan szabott felsőrésze a
legutolsó divatnak felelt meg, amihez Melissa Jones nem szokott hozzá. Ő jobban szerette
az egyszerű, kényelmes holmit. Szerencsére a ruhához tartozott egy kis boleró is, és a lány
elhatározta, hogy azt egész este nem fogja levenni.
Fay valósággal odavolt tőle.
– Olyan, mintha csak rád szabták volna. Csodálatos vagy benne, Melissa – lelkendezett.
A lány nem tudott igazán együtt örülni vele. Furcsán érezte magát ebben az ünnepi öltö-
zékben.
– Neked ajándékozom a ruhát – jelentette ki hirtelen Fay. – Úgysem fogom tudni már vi -
selni. Mire megint rám férne, már fáradt negyvenéves anya leszek, aki éjszakánként nem
tud aludni a csecsemője sírásától. Kétlem, hogy akkor is érdekelnének még az ilyen különle -
ges holmik. Nyugodtan elfogadhatod, Melissa. Örülni fogok, amikor hordod, és új frizurád is
lesz hozzá. Összes hölgyvendégünk elbújhat majd melletted.
Melissa meghatódott. Fay különös asszony, - gondolta. Néha türelmetlen ugyan, és olyan-
kor nehéz vele, de nagyon jószívű. Megköszönte az ajándékot, bár még nem barátkozott
meg a ruhával.
– Előre örülök a holnap estének – mondta végül.
– Hát még én! Meglátod, milyen szép ünnepünk lesz – tette hozzá Fay titokzatos mosoly-
lyal.
Az öröme ragadós volt. Amikor Melissa visszavitte a ruhát a szobájába, különös izgalom
fogta el. Fay úgy tervezte, hogy bemutatja a vendégeknek nyolc új képét, melyek közül hat
Melissát örökítette meg.
A lánynak lassanként sikerült közelebbi ismeretségbe kerülnie a képzőművészettel. So-
kat tanult az utóbbi időben, és már jobban értette Fay ábrázolásmódját is, olyannyira, hogy
szinte megszerette a vásznakra festett különleges figuráit. Belátta, hogy az asszony ki akar
fejezni valamit, ami a felszín alatt rejlik, és ehhez szabadon kísérletezik különböző formák-
kal és színekkel… Melissa erről nem beszélt senkivel, de némi büszkeséget is érzett, amiért
Fay modellje lehetett.
36
Másnap pontosan érkezett meg a fodrászhoz. Határozott elképzelés híján hálás volt Fay-
nek, aki azzal küldte oda, hogy bízza csak rá magát Mirandára. „Érti a dolgát. Meglátod,
elégedett leszel” – mondta Fay.
Melissa elbizonytalanodott, amikor a széles falitükörben meglátta nedves haját. Szép
akart lenni aznap este. Önkéntelenül a múlt szombatra gondolt, amikor Tom Russel és Ma-
risé Wyspianski ünnepi díszben jelent meg Hamiltonéknál, hogy Billt elvigyék a Coronation
Kórház karácsonyi báljára. Fay ebben az évben otthon maradt, de elég nagyvonalú volt ah-
hoz, hogy a férjét egyedül is elengedje. Különben is Billnek, mint a kórház építészének
többé-kevésbé kötelessége volt részt venni a bálon.
Mindenesetre Tom észbontóan nézett ki alkalmi öltönyében, és Marisé méltó partnernő-
jének bizonyult. Melissának egyből elpárolgott a jókedve, amikor ez az eszébe jutott. Hara-
gudott is magára. Az ember ne legyen irigy a barátjára, - gondolta. Mégis sokkal jobban
érezte magát, amikor Tom másnap farmernadrágban és pólóban jelent meg, és a megszo-
kott tréfáival vidította fel őt.
Két óra múlva Miranda befejezte a művét.
– Maga teljesen megváltozott, kisasszony – jelentette ki elégedetten.
Melissa szinte megijedt a látványtól. A fodrásznőnek igaza volt. Eddig a vállára omló
lágy, hullámos haja már csak az álláig ért, egyik oldalon el volt választva. Bőven került rá
csillogó hajlakk.
– Tetszik? – kérdezte szigorúan Miranda.
– Ó, igen… remélem, az öcséim rám ismernek még.
– Az öccsei? – kérdezte elnyújtva a fodrásznő. – Hát nem az a lényeg, hogy a barátja mit
szól hozzá? Pedig Mrs. Hamilton ezt külön hangsúlyozta.
– Bizonyára téved. Nekem nincs barátom. – Elhagyta az előkelő fodrásszalont, és hazasi-
etett. Késő volt már, és még akadt tennivalója, míg átöltözhet estére.
Fay elégedett volt Melissa új frizurájával, de a várt lelkesedés elmaradt. Az asszony fur-
csán szórakozottnak látszott.
– Öltözz át hamar – mondta Melissának. – Az első vendégek öt óra körül érkeznek. Légy
szíves, hozzál nekem két fájdalomcsillapító tablettát – kérte, és kezét a homlokára szorítot-
ta. – Azt hiszem, izgatott vagyok az estély miatt, ezért hasogat a fejem.
– Ez természetes – vélekedett Melissa, de kicsit csodálkozott is. Fay-nek semmi dolga
nem volt az ünnepi előkészületekkel, hiszen Mrs. Porter mindenről gondoskodott. Fay egész
nap pihenhetett. Nem festett, nem írt levelet, éppen csak olvasott egy kicsit. Kímélni akarta
magát, hogy friss legyen az estélyen.
– Mennyi volt a cukrod ebéd után? – érdeklődött Melissa.
– Kicsit magasabb a normálisnál, de semmi gond. Jól érzem magam.
Melissa nem volt biztos ebben. Fay szokatlanul viselkedett. Általában aggódott, ha vala-
mi nem volt egészen rendben. Vajon most miért nem izgatja magát? A lány bevitte neki a
fájdalomcsillapítót, majd a szobájába ment átöltözni. Amíg készülődött, kellemes izgalom
fogta el. Időközben megbarátkozott új külsejével, és elégedett volt magával. Szépsége teljes
tudatában vonult be az ünnepi díszbe öltöztetett nappaliba. Tom már ott volt, és csodál-
kozva nézett rá.
– Szervusz, Tom – üdvözölte Melissa a férfit ragyogó mosollyal.
– Mi a csodát csináltál a hajaddal?
A lány nagyot nyelt. A férfi nyers kérdése szíven ütötte.
– Fodrásznál voltam. Miért? Nem áll jól az új frizurám?
A férfi összevont szemöldökkel méregette.
37
– De igen. Jól néz ki – jegyezte meg barátságtalanul. – Csak alig ismertem rád. Jobban
tetszett, ahogy eddig viselted a hajad.
– Sajnálom, de meg kell szoknod így. Nem tudom már visszaváltoztatni.
– Ne haragudj, Melissa. – Tom könnyedén megsimogatta a lány vállát. – Nem voltam
elég tapintatos, de egyszer csak elém állsz, mintha a legelőkelőbb divatlapból léptél volna
ki. Erre nem számítottam. Ugye megérted? Én a régi Melissát vártam, akit olyannak szeret-
tem, amilyen volt. Természetesen a ruhád is új, ugye? – kérdezte, és tetőtől talpig végigmér -
te.
– Igen. Fay ajándékozott meg vele.
– Hm. Nagyon elegáns – közölte Tom, majd elfordult, és bekapott egy olívabogyót.
Melissa nagyon csalódott volt, mert hirtelen ráébredt, hogy éppen Tom Russel kedvéért
csípte ki magát. Neki akart tetszeni… de vajon miért?
– Hogy van Fay? – kérdezte Tom.
– Nekem azt mondta, hogy jól.
– Ezt hogy értsem?
– Nos, panaszkodott, hogy fáj a feje, de nem nyugtalankodott. Csak egy kicsit ideges az
estély miatt. Elszokott az ilyesmitől.
Tom bólintott.
– Azért jöttem korábban, hogy megnézzem, mielőtt elkezdődik a muri. A szobájában
van?
– Igen, azt hiszem, éppen öltözik.
Ebben a pillanatban Fay belépett a nappaliba. Hosszú, bő, ujjatlan, virágmintás ruhát vi-
selt. A terhesség már erősen látszott rajta, hiszen a huszonnyolcadik hétben volt, és a szü-
lést március közepére várták. Lassan odament az öccséhez.
– Nos, Tom, hogy tetszik neked a mi új Melissánk? – kérdezte, és arcon csókolta a testvé-
rét.
– Nem rossz – válaszolt a férfi morcosan. – Gondolom, a te ötleted volt.
– Jaj, Tom! Remélem, nem akarod elrontani az egész esténket – szólt rá Fay szemrehá-
nyóan.
– Hogy érted ezt?
– Nem tetszik ez a hang. Nagy tehetséged van arra, hogy elrontsd az ember kedvét. Igaz,
az egészet én találtam ki. Elküldtem Melissát a fodrásznőmhöz, mert én már csak ilyen erő -
szakos vagyok, ahogy ezt már kilencéves korodban megállapítottad. Ez azonban semmit
sem ront az eredményen. Be kell látnod, hogy Melissa ma olyan, mint egy manöken.
– Persze. Nem is állítottam az ellenkezőjét. Mostanáig viszont soha nem volt olyan, mint
egy manöken.
Fay nyugtalan pillantást vetett Melissára.
– Előre látom, hogy egész este rosszkedved lesz – mondta az öccsének. – Ez nem szép tő-
led. Én csak azt akartam, hogy Melissa olyan csinos legyen, amilyen csak lehet. Miért baj
ez?
– Nem baj, de…
– Ha nincs ellene kifogásotok, akkor kinézek a konyhába, hol tart Mrs. Porter – vágott a
szavába Melissa. – Szóljatok, ha befejeztétek a veszekedést. Addig nem jövök vissza.
– De Melissa…
– Kérlek, Fay…
A testvérek megpróbálták maradásra bírni a lányt, de az csak a fejét rázta. Az ajtóban
visszafordult.
38
– Semmi baj. Az utóbbi időben hozzászoktam az ilyesmihez. Tudom, milyen nagy szüksé-
getek van ezekre a vitákra, és tudomásul veszem, hogy általában miattam veszekedtek. Úgy
látszik, kimeríthetetlen forrása vagyok a nézeteltéréseiteknek. Nos, viszontlátásra.
Tom felugrott, hogy visszatartsa.
– Jól van, Melissa, nagyon sajnálom. Különben igazán észbontóan nézel ki, és örülök,
hogy Fay rábeszélt a fodrászra. Így már jó?
– Nem. Az én döntésem volt – válaszolta a lány dühösen. – Én akartam így…
– Tényleg?
– Tényleg.
Odakinn megérkeztek az első autók. Fay felállt.
– Szólnom kell Mrs. Porternak, hogy…
– Várj, Fay! – kiáltott Tom, és megfogta a nővére karját. – Melissa mondta, hogy fáj a fe -
jed.
– Már nem fáj. Bevettem két tablettát.
– És jól vagy?
– Jól. Persze egy kicsit izgatott a sok ember miatt. Ezenkívül melegem van, és kicsit meg -
dagadt a kezem, de ez minden nyáron így van.
– Milyen volt hétfőn a vérnyomásod?
– Azt hiszem, normális. Green doktor nem mondott rá semmit.
– Ne terheld túl magad – figyelmeztette Tom.
– Jó. Majd lefekszem a kanapéra, ha a vendégek már itt lesznek.
– Jó estét mindenkinek! Kellemes karácsonyt! Hol a fagyöngy, és ki hajlandó aláállni,
hogy megcsókoljam? Csak nem én vagyok az első? – Greg Carey viharzott be ezzel a har-
sány üdvözléssel, s hamarosan a többi vendég is megérkezett.
– Minden tökéletes – mondta két órával később Greg –, csak a fagyöngy hiányzik. Nagy
csalódás ért – mondta, és mélyen Melissa szemébe nézett.
– Panaszkodjon a háziaknál – javasolta a lány. – Én ártatlan vagyok.
A szobákban rengeteg ünneplőbe öltözött ember tolongott. Szólt a zene, és nagy volt a
hangzavar. Fay új képeit kellőképpen megcsodálták, de aztán mindenki a dúsan megrakott
tálalóasztalhoz tódult. Melissa egészen másképp viselkedett, mint augusztusban, amikor
még félénken visszahúzódott az egyik sarokba, és onnan nézte a nyüzsgő vendégsereget.
Ezúttal sokkal többet ivott is.
Greg állandóan kínálgatta, s egész este el sem mozdult mellőle. Melissa ezt eleinte hízel-
gőnek találta, de később egyre jobban az idegeire ment a férfi. Valahányszor szabadulni
akart tőle, és egy másik vendéggel elegyedett szóba, Greg újabb pohár itallal tért vissza
hozzá, és birtoklóan átkarolta.
– Maga miért nem iszik? – kérdezte most is. – Öntöttem egy adag vodkát a narancslevé-
be.
– Minek? – kérdezte Melissa, és szigorúan nézett rá.
Greg nevetett.
– Maga nagyon görcsös, kislány. A szesz oldja a feszültséget. Ezt tapasztalatból tudom. –
Lehajolt, és szájon csókolta Melissát.
– Hagyja ezt, Greg – szólt rá erélyesen a lány.
Egyre jobban taszította a férfi. Néhányan figyelték őket, és vigyorogtak rajtuk. Szeren-
csére sem Tom, sem Bill Hamilton nem volt a közelben. Tom éppen nem is volt odabenn, Bill
pedig elmélyülten beszélgetett valakivel. Fayt sem lehetett látni. Melissa örült ennek, mert
nem akarta, hogy beszéljenek róla.
39
– Mit kellene hagynom? – kérdezte Greg álszent képpel, még mindig nevetve és magabiz-
tosan. – Nincs ebben semmi rossz. Sőt… – Rá sem hederített Melissa elutasító magatartásá -
ra, s újra meg újra meg akarta csókolni.
A lány elfordította a fejét, és amikor a férfi nedves ajkát a nyakán érezte, elhagyta a tü-
relme. Mielőtt észbe kapott volna, jól pofon vágta Greget, felállt, és a vendégeken keresztül
furakodva igyekezett kifelé a kertbe. A férfinak nem maradt ideje arra, hogy bármit tegyen.
Melissa különös módon megkönnyebbült. Biztosra vette, hogy a jelenet nem tűnt fel sen-
kinek. A szoba másik sarkában állt Greggel, és félig eltakarta őket egy hatalmas trópusi nö-
vény. Már sajnálta, hogy Tom nem látta, ahogy a másik férfi kellemetlen közeledésére vála-
szolt. Valószínűleg tetszett volna neki a jelenet, mert alighanem kissé unalmasnak és halvé-
rűnek tartja őt. A pofon ennek az ellenkezőjét bizonyította.
Szerencsére Greg nem követte, hanem ott maradt a sarokban, és folytatta az ivást.
Melissa rövid időre megállt a verandán, aztán lement a lépcsőn az árnyékos kertbe. A
szabad levegő jót tett neki. Jó volt odakinn egyedül. Békés csend vette körül. Az egyik jáz-
minbokorból halk neszt hallott. Talán valami állat, gondolta, és fürkészve nézett a hang
irányába. Éppen lenyugvóban volt a nap, és álomszerű színeket vetített a kertre. A bokor
sűrűjében Melissa valami sötétvöröset látott. Egy estélyi ruhát… Aztán egy suttogó női han-
got hallott.
– Ez ugyan nem fagyöngyág, de azt hiszem, megfelel.
Melissa két emberalakot látott összebújva. A következő pillanatban a szélben hajladozó
jázminágak eltakarták előle a szerelmeseket. Lassan visszasétált a házba. Greg Careyt és a
csókját régen elfelejtette már. Valami más foglalta el a gondolatait, és szinte a lélegzete is
elállt. Néhány másodpercig látott valamit, amit soha nem fog elfelejteni: egy kihívó, vörös
ruhába öltözött nőt és egy széles vállú férfit önfeledten, szerelmesen csókolózni… Tom és
Marisé volt az.
8. FEJEZET
Melissa tanácstalan volt. Olyasmi történt, ami ellen nem tehet semmit. Nem maradt más
választása, mint elviselni a tényeket. Úgy tért vissza a házba, mint egy alvajáró. Erre a kijó-
zanító élményre szüksége volt, hogy ráébredjen, mi is van vele. Egy pillanat alatt bizonyos-
sá vált, hogy szereti Tomot…
– Tudnom kellett volna – suttogta magában lázasan, amikor belépett a konyhába, ahol
éppen nem tartózkodott senki. – Nem véletlen, hogy olyan vidám és boldog voltam mindig a
társaságában.
Emlékezett a megállapodásukra, amelyet még augusztusban kötöttek. Semmi kétség,
hogy ez a barátság csak a kezdet volt, és szerelem lett belőle. Nem tudta, hogy a változás
mikor következett be, de ez nem is számított már. Csak abban volt biztos, hogy reménytele-
nül szerelmes Tomba.
Amikor visszament a vendégek közé, úgy érezte, mintha éveket öregedett volna. Vett ma-
gának egy pohár narancslevet, jégkockákat dobott bele, és egy hajtásra kiitta. Ezután Fay
keresésére indult, mert a kanapé, amelyen az asszony feküdni szokott, még mindig üres
volt. Az órájára nézett, és látta, hogy már nyolc is elmúlt. Eszébe jutott, hogy Fayt közvetle-
nül a vendégek érkezése után látta utoljára. Azóta majdnem három óra telt el.
Felfedezte Billt a szoba másik végén.
– Hol van Fay? – kérdezte kertelés nélkül.
– Két órája lefeküdt – mondta a férfi. – Később bevittem neki egy tálcán ennivalót. Úgy
látszott, kicsit pihenni akar még, ezért visszajöttem a vendégekhez. Ez körülbelül egy órája
lehetett. Akkor adta be magának az inzulint.
40
– Miért nem hívtatok engem? – kérdezte Melissa. – Fay bizonyára nem érzi jól magát.
– Nem akart zavarni téged – mondta Bill. – Különben is csak fáradt. Elszokott a sok em-
bertől, de igazad van, meg kellene néznünk.
Fay aludt, amikor beléptek a szobájába. Aztán nehézkesen megmozdult, és a homlokára
tette a kezét.
– Jaj, a fejem – sóhajtott fel. – Hány óra van?
– Nyolc – mondta Melissa, és aggódva nézte a betegét. – Már megint fáj a fejed?
– Igen – válaszolta Fay hunyorogva. – Teljesen elzsibbadtam. A gyomrom is fáj, és olyan
furcsán érzem magam. – Nagy nehezen felült, majd felsikoltott. – Jaj! Nézzétek csak, milyen
a kezem!
Kinyújtotta a karját, és Melissa látta, hogy egyébként vékony ujjai erősen megdagadtak.
Azonnal tudta, mit jelent ez. A szűnni nem akaró fejfájás, a gyomorbántalom és a duzzadt
kéz olyan vesekárosodásra utalt, amely életveszélyes lehet mind a mamára, mind a kisba-
bára, ezért azonnal cselekedni kellett.
– Nagyon rosszul vagyok – panaszolta Fay elfúló hangon. – Támogassatok be a fürdőszo-
bába.
– Ágyban maradsz – jelentette ki Melissa. – Hozok egy tálat – közölte, majd Billhez for -
dult. – Kérlek, értesítsd a kórházat. Félóra múlva ott leszünk. És hívd ide Tomot. A kertben
van Marise-zel.
Fay nehéz perceket élt át. Melissa megtámasztotta a fejét, amíg a rosszulléte el nem
múlt. Akkor megmérte a vérnyomását, amely sokkal magasabb volt a megengedettnél. Be-
vitte az asszony ágya elé a fürdőszobamérleget.
– Meg kell hogy mérjelek – mondta. – Gyere, segítek felállni. Lássuk csak… Három kiló
hétfő óta – közölte.
– Micsoda? Ez nincs rendjén.
– Bizony nincs. Vizenyő ez. Néhány napra be kell feküdnöd a kórházba, Fay.
– Elveszítem a gyerekemet?
– Nem, dehogy – mondta Melissa határozottan. – De ez az állapot nem veszélytelen,
ezért kórházi felügyeletre van szükséged.
Fay nem szólt semmit. Visszafeküdt az ágyba, és megpróbált nyugodtan viselkedni. Mel-
issa éppen hozni akarta a vércukormérő készüléket, amikor Tom megjelent a hálószobá-
ban. Nagyon fegyelmezetten és figyelmesen viselkedett, csak kócos haja árulkodott arról,
hogy az imént még Marisé ölelgette.
– Bill éppen a kórházzal beszél – mondta Melissának.
– Mentőautó jön érte?
– Nem. Szerencsére annyira nem sürgős. Mi visszük be Fayt. Adnál nekem egy tesztcsí-
kot? Hadd lássam, van-e fehérje a vizeletében.
Néhány perc múlva kiderült, hogy aggodalmuk nem volt alaptalan. Fay vizeletében fe-
hérjét találtak. Tom arckifejezése nem árult el semmit, de a lány tudta, mire gondol.
Fay cukorbeteg, és ez már amúgy is erősen megterhelte a veséjét. A további károsodás
végzetes is lehet…
Bill és Tom az autóhoz vitte Fayt, Melissa pedig sietve átöltözött, majd keresztülrohant a
hallon a vendégek között, és beszállt Bill hatalmas Mercedesébe. Tom már indította is az
autót. Bill otthon maradt, hogy elbúcsúztassa a vendégeket, és röviden tájékoztassa őket,
hogy a feleségét sürgősen a kórházba kellett beszállítani.
– Mi van a kezedben, Melissa? – kérdezte Tom, miután elindultak.
– A vércukormérő – mondta a lány. – Éppen meg akartam mérni Fay cukrát, amikor
megérkeztél. Nem is tudom, miért hoztam magammal. Sietségemben elfelejtettem letenni.
– Milyen értéket mértél vacsora után, Fay? – érdeklődött Tom
41
– Ma… ma nem is mértem meg – vallotta be az asszony. – Elnéztem az időt. Az esti inzu -
lint is a szokásosnál később adtam be magamnak. Evés után annyira fáradt voltam, hogy
azonnal lefeküdtem.
– De Fay! – Tom alig jutott szóhoz a felháborodástól. – Hogy lehettél ilyen hanyag? Ha
emiatt a hülye estély miatt…
Melissa megnyugtatóan Tom térdére tette a kezét, és nem törődött vele, mire gondol
esetleg a férfi. Csak azt tudta, hogy ez nem az a pillanat, amikor Faynek szemrehányást le -
het tenni.
A férfi észbe kapott.
– Sajnálom, Fay. Nem akarlak bántani.
Melissa nyomorultul érezte magát.
– Az egész az én hibám – mondta. – Nem lett volna szabad olyan későn fodrászhoz men -
nem.
– Elég! – csattant fel ismét dühösen Tom. – Hagyjuk abba! Ez senkinek sem használ.
Ugye, Fay…
Nem kapott választ, ezért Melissa hátrafordult. Az asszony a hátsó ülésen feküdt, kezét a
szájára tapasztotta, és megpróbálta magába fojtani a sírást. A lány megfogta a kezét.
– Most nem szabad felizgatnod magad, Fay – mondta nyugodtan. – Minden rendbe jön,
hidd el!
Szerette volna elterelni a beteg figyelmét a bajáról, ezért mesélni kezdett az estélyen tett
megfigyeléseiről, a hölgyvendégek ruháiról, és beszámolt arról is, kivel beszélgetett. Fay
mutatott is némi érdeklődést, sőt egy alkalommal el is mosolyodott. Melissa folyvást cseve -
gett, miközben Tom morcos arckifejezéssel vezette az autót az esti Brisbane-én keresztül.
Sokan voltak az utcán, mert szenteste itt az a szokás, hogy az emberek felkeresik ismerősei-
ket és rokonaikat.
Mindannyian fellélegeztek, amikor végre a kórházhoz értek. Fayt már várta a hordágy.
Egy nővér odasietett Tomhoz, és cédulát adott át neki. A férfi elolvasta az írást, és bólintott.
– Mindjárt jövök – mondta, majd Melissához fordult.
– A veseosztályra kell mennem egy másik eset miatt. A betegnek leállt a veseműködése.
Amint lehet, átjövök a nőgyógyászatra. Várj meg a folyosón, Melissa. Később hazaviszlek.
– Melissa, ugye mellettem maradsz? – kérdezte Fay, és megfogta a lány karját. – Kérlek,
ne hagyj magamra.
– Dehogy hagylak. Veled megyek az osztályra, és addig maradok, amíg csak akarod. Ké-
sőbb Bill is bejön.
Tom bátorítóan megszorította a nővére kezét, mielőtt a másik kórházi osztályra ment.
Egy beteghordó a felvonóhoz tolta Fayt, Melissa pedig mellette állt, és a kezét szorongatta.
Különös érzés fogta el, mert úgy érezte, mintha évek óta nem járt volna a kórházban, pedig
csak négy hónapja jött el onnan.
Eszébe jutott, milyen zárkózott arccal vezetett Tom egész úton. Talán Marisé hiányzott
neki? Mindenesetre Bill valószínűleg éppen pásztorórájuk kellős közepén zavarta meg
őket… Melissa fájó szívvel képzelte el a jelenetet.
– Melyik kórterem? – kérdezte a beteghordó egy fiatal nővértől.
– A húszas.
Fay egyágyas szobába került, és két fiatal ápolónő segítette az elhelyezkedésben. Melissa
leült egy székre a kórterem sarkában, amíg egy segédorvos az asszonyt vizsgálta.
– Green doktor már úton van – közölte megnyugtatóan a fiatal orvos.
Fay kapott egy injekciót, Melissa pedig biztatóan bólintott feléje.
42
Green doktoron nem látszott, hogy különösebben aggódna. A nyugalma jó hatással volt
Fayre A doktor elrendelte, hogy óránként ellenőrizzék a beteg vércukorszintjét, majd el-
ment, s Melissa kettesben maradt Fayjel.
– Becsuknád az ajtót, Melissa? – kérdezte Fay. – Szeretném, ha mindent pontosan elma-
gyaráznál nekem. Iszonyatosan fáradt vagyok, ezért behunyom a szemem. Jó?
– Ki kell pihenned magad, Fay. Nem szabad idegeskedni. Green doktor elégedettnek lát-
szott. Azt hiszem, viszonylag hamar rendbe jössz.
– És történhet még valami baj?
– A legrosszabb, ami előfordulhat, a császármetszés – mondta meg az igazat Melissa.
– Császármetszés? – kérdezte Fay, és kinyitotta a szemét. – Már most?
– Ha feltétlenül szükséges, akkor lehet, hogy arra kerül a sor. A baba már elég fejlett ah -
hoz, hogy inkubátorban megmaradjon. Természetesen senki sem szeretné, ha a terhesség
így fejeződne be.
Fay bólintott.
– Ez azt jelenti, maradnom és várnom kell?
– Nem. Biztos vagyok benne, hogy pár nap múlva hazamehetsz. Ha szót fogadsz, és szi-
gorúan fekve maradsz, ha azt teszed, amit az orvosok és a nővérek mondanak, akkor a ve-
séd állapota javul, a vérnyomásod csökken, és a vizenyő is megszűnik.
Fay elgondolkodott.
– Ha hazamehetek… úgy értem, ha a mostani baj megoldódik, akkor hogy fogok otthon
élni?
Melissa megszorította a kezét.
– Elég valószínűnek tartom, hogy a terhesség utolsó heteiben valóban végig feküdnöd
kell majd.
Fay a fehér mennyezetet bámulta.
– Néha nem is tudom, érdemes-e az egészet végigcsinálnom. Miért akartam mindenáron
gyereket? Most itt fekszem, és betegebb vagyok, mint valaha. A babára nem is merek gon-
dolni. Mi lesz, ha betegen vagy fogyatékosan születik meg? Nem lett volna szabad gyereket
vállalnom.
– De hiszen már majdnem sikerült, Fay – mondta Melissa. Még soha nem látta ilyen re-
ményvesztettnek az asszonyt. – Ez az újabb szövődmény minden valószínűség szerint meg-
szüntethető.
– Tomnak igaza van. Gondatlan voltam – vallotta be Fay. – Talán nem történik meg az
egész, ha jobban odafigyelek. Az estély… Na mindegy, megtörtént. A tépelődés már nem
használ. Beszéljünk másról! – Az asszony körülményesen az oldalára fordult, és elhallga-
tott.
Melissa sem szólt. Rábízta Fayre, hogy beszélgetést kezdeményez-e, vagy inkább pihen.
Odakintről tolókocsik zörgése, lépések surranása és edénycsörömpölés hallatszott. Néha
megszólalt egy csengő, vagy a hangosbeszélőn közleményeket olvastak be.
– Melissa, mondd meg őszintén – szólalt meg hirtelen Fay –, hogyan bánik veled mosta-
nában Tom?
Melissát semmi sem lephette volna meg jobban, mint ez a kérdés.
– Hogy hogyan bánik velem? – kérdezte lassan. – Mire gondolsz?
– Barátok vagytok. Vagy nem? Mindenesetre ez a látszat.
– Igen… hogyne. Legalábbis remélem.
Fay visszafordult a hátára, és behunyta a szemét, de nem aludt. Nagyon is ébren volt.
– Mesélt neked a válásáról?
Melissa nagyot nyelt.
– Nem – bökte ki fojtott hangon. – Azt sem mesélte, hogy nős volt.
43
– Gondolhattam volna – mondta Fay. – Soha nem beszél róla, de azt hiszem, neked tud-
nod kell. – Nem indokolta meg, miért gondolja így.
Ekkor kopogtattak, és belépett egy fiatal nővér.
– Vérnyomásmérés – közölte, és elkezdte a műveletet.
– Ilyen sűrűn? – kérdezte nyugtalanul Fay.
– Igen. Green doktor így akarja. – A nővér leolvasta az értéket. – Csökken, ha lassan is, de
folyamatosan. Ez a kezdet. Fel a fejjel, Mrs. Hamilton. – A nővér feljegyezte a mérés eredmé -
nyét, és máris eltűnt.
Fay utánanézett.
– Túl vagyok a nehezén? – kérdezte Melissától.
– Úgy látszik – felelt óvatosan a lány. – Mindenesetre jobban vagy, mint egy órával ez-
előtt.
– Tomról beszéltünk – folytatta az asszony.
– Ja, igen. – Melissa hangja természetellenesen magas lett, és elvörösödött.
Fay fürkészve nézte.
– Az előbb azt kezdtem mesélni, hogy elvált – mondta gyengéden.
– Igen, és egyszer majd szeretnék többet is tudni erről, de nem ma. Nagyon fáradt vagy.
– Ez igaz, de ha oómról beszélhetek, az jót tesz nekem. Eltereli a figyelmemet a bajokról.
– Az asszony bizonytalanul körbemutatott a kezével. – Gyűlölöm a kórházat – mondta a lel-
ke mélyéről.
– Tudom – válaszolta Melissa, és megszorította a beteg kezét. – Akkor mesélj nekem
Tomról!
– Nagyon fiatal volt – kezdte Fay a történetet –, a párja pedig rendkívül becsvágyó szí-
nésznő. Sylvia Leigh. Talán hallottál már róla. Most Londonban él, és ott arat sikereket.
– Igen, ismerem a nevét.
– Minden olyan gyorsan történt. Fülig beleszerettek egymásba, és mielőtt még alaposab-
ban megismerkedtek volna, már össze is házasodtak. A lány nyilván azt gondolta, hogy egy
fiatal, feltörekvő orvos megfelelő társ lehet, de a munkája egy cseppet sem érdekelte. Tom
számára pedig az a legfontosabb.
– Ez így van – mondta Melissa maga elé meredve.
– Tom persze büszke volt csinos feleségére, ám hamarosan kezdődtek a veszekedések.
Sylvia mint színésznő kifejezetten élvezte a drámai összetűzéseket, Tom viszont utálta, ami-
kor tányérok röpködtek a feje körül. Sajnos, Sylvia még társaságban sem fékezte magát. Mi
tagadás, én sem vagyok valami kezes bárány, de a volt sógornőm többszörösen túltett raj-
tam. Ő aztán tombolt, ha nézeteltérésük támadt. Tom eleinte csak hallgatott és ráhagyott
mindent, de egy idő után elveszítette a türelmét, és kezdett visszaordibálni. Kész őrület volt.
– Szörnyen hangzik – vélekedett Melissa.
– Szörnyű is volt. Nyilván ezért nem nősült újra az öcsém. Ennek már tíz éve… Egy szép
napon kiderült, hogy Sylviának szeretője van.
– Ez várható volt. Nem?
– Hogyne. Az ő számára természetes volt, de Tom nem is gondolt rá. Ismerem a testvére -
met és a hibáit, de azt is tudom, milyen szigorú erkölcsi elvei vannak. – Fay elgondolkodva a
kezét nézegette. – Én előbb tudtam Sylvia félrelépéséről, mint Tom. Borzasztó volt. Képtelen
voltam eldönteni, hogy eláruljam-e neki, vagy se. Sylvia egy angol filmessel szűrte össze a
levet, aki éppen itt forgatott. Ettől a kapcsolattól gyors sikert remélt a színészi pályán, és a
számítása be is vált. Elhagyta Tomot, és Londonba utazott. A válás már csak formaság volt.
Azóta a következő férjétől is elvált, mert egy idő után az sem tudott már elég sokat nyújtani
neki. Ennyi a történet. A többi nem tartozik rám.
– Gyerekük nem született? Mármint Tomnak és Sylviának? – kérdezte Melissa.
44
– Szerencsére nem. Arra nem volt idejük. Pedig Tom szereti a gyerekeket, és egyszer biz-
tosan lesz is neki, ha megtalálja a megfelelő asszonyt.
Fay elhallgatott. A folyosóról ismét különféle zajok szűrődtek be. Melissa összeszedte a
gondolatait.
– Miért véled úgy, hogy ismernem kell Tom múltját? – kérdezte.
Mielőtt azonban Fay válaszolhatott volna, Tom lépett be a kórterembe. Elég kimerültnek
tűnt, de amikor meglátta, hogy a nővére és Melissa oldott hangulatban cseveg, elmosolyo-
dott.
– Tehát jobban vagy, ugye? Legalábbis én úgy veszem észre.
Fay mosolygott.
– Nagyon jól elbeszélgettünk. Igazán jót tett nekem. Azt hiszem, túl vagyok a nehezén.
– És mit mond Green doktor?
Melissa bekapcsolódott a társalgásba.
– Természetesen ő is aggódott, de nem esett kétségbe. Fay kapott egy vérnyomáscsök-
kentő injekciót, ami úgy látszik, használ.
– Ezek jó hírek. Reméljük, hogy egy kis nyugalom megteszi a magáét. Örülök, Fay.
– Tudom. Mikor mehetek haza?
– Mindjárt jön a nővér, és megméri a cukrodat – szólt közbe Melissa. – Legutóbb még
elég magas volt.
– Hm… Azt hiszem, beszélnem kell a nővérekkel, hogy tudjanak Fay ingadozó cukráról, és
ennek megfelelően járjanak el. Elhoztad Fay kartonját, Melissa?
– Igen, már leadtam az osztályos nővérnél.
– Tom, hogy van a másik beteg? – érdeklődött Fay.
– Sajnos, nem jól. Mindent megpróbáltunk, de a végén mégis leállt a veseműködése. Való-
színűleg művesére kell kapcsolnunk. Holnap kora reggel a kórházba kell jönnöm, hogy lás-
sam, milyen állapotban van. Utána benézek hozzád is, hogy kellemes karácsonyt kívánjak.
– Te jó ég! Karácsony van. Ezt el is felejtettük. – Melissa Fayre nézett.
Tom nevetett, és kiment a kórteremből. Abban a percben lépett be Bill.
– Azt hittem, soha nem mennek már el a vendégek – mondta kimerülten, és lerogyott egy
székre Fay ágya mellett. – Egyszerre csak mindenki segíteni kívánt. Persze jót akartak, de
nem használtak vele semmit. A végén úgy kellett kitessékelnem őket a házból. Greg rende-
sen berúgott, taxit kellett hívnom neki. – Bill megfogta a felesége kezét, és gyengéden meg -
csókolta.
Melissa csendben felállt, és elhagyta a szobát. Faynek aznap este már nem volt rá szük-
sége. Elárvultan állt a folyosón, és kezdte feleslegesnek érezni magát. A kórház ápolónői
gondoskodtak az ő betegéről is. Senkinek sincs szüksége rám, gondolta fáradtan.
Eszébe jutott a családja. Ebben az évben Mrs. Jebart, az új házvezetőnő tette meg az ün -
nepi előkészületeket. Megfőzte a hagyományos karácsonyi pudingot, megsütötte a szokásos
süteményeket, és feldíszítette a fát. Melissa másnap ebédre jelentkezett be, hogy átadhassa
a karácsonyi ajándékokat. Amióta Mrs. Jebart gondoskodott az övéiről, egyre inkább ven-
dégnek érezte magát otthon…
Mégis az viselte meg legjobban, hogy csalódnia kellett Tomban. Titkon azt hitte, hogy a
barátságuk többet jelent a férfi számára. Miután azonban meglátta őt Marise-zel a kert-
ben, és megtudta, hogy valamikor egy gyönyörű nő volt a felesége, már nem reménykedett
tovább. Egy férfi számára a szenvedély többet jelent a barátságnál, - állapította meg kese-
rűen.
Látta Tomot, ahogy a nővérszoba ajtófélfájának támaszkodva beszélget egy fiatal ápoló-
nővel. Nevetgélt, és a nővér is felkacagott. Melissának pedig eszébe jutott, miket pletykáltak
45
volt kolléganői a doktorról. Azt beszélték, hogy minden fiatal nővér szerelmes belé. A lány
halkan felsóhajtott. Tom valóban nagyon jóképű, nem csoda, ha a nők bolondulnak érte.
A nőgyógyászati osztályon már az éjszakára készülődtek. Kikapcsolták az erős neonvilá-
gítást, és csak az éjjeli lámpák adtak halvány fényt. A kórtermekben és a folyosón karácso-
nyi díszítés volt mindenütt. Tom még mindig a nővérrel tréfálkozott.
Melissa hirtelen kitaszítottnak érezte magát, feleslegesnek és magányosnak. Szenteste
volt. Igazán fellélegezhetett volna, csakhogy hirtelen üresnek érezte az életét.
Tom odalépett hozzá.
– Gyere, Melissa, hazaviszlek.
A lány azonban csak a fejét rázta.
– Ja, igen. Ma este a családodhoz mégy, ugye?
– Nem, ma este még nem megyek.
– Jó, akkor Hamiltonékhoz viszlek. Most ott az otthonod.
– Köszönöm. De csak ha nem alkalmatlan neked…
Tom viszont már elfordult, hogy néhány utasítást adjon az osztályos nővérnek. Melissa
látta, hogy a csipogójára mutat. Az ápolónő bólintott, és szerelmesen mosolygott a férfira,
majd lekicsinylő, de irigy pillantást vetett őrá.
Melissa mindezt tudomásul vette, és közben arra gondolt, hogy a nővérnek igazán nincs
oka irigyelni őt. Szomorúan követte Tomot a felvonóhoz.
Szótlanul tették meg az utat a parkolóig, és akkor sem beszélgettek, amikor beszálltak
az autóba. Melissa kínosan érezte magát. Hiszen barátok vagyunk… De miért ilyen tartóz-
kodó? – tette fel magának a kérdést. Látta, hogy a férfi az égre néz, majd a fejét csóválja.
– Melissa… – szólalt meg végre Tom –, mi baja van tulajdonképpen a nővéremnek? Azt
hiszem, elhallgat előlem valamit, de nem tudom, mit. Egyszerűen nem értem, miért szólt
ma este olyan későn nekünk. Ha te Bill-lel nem mégy fel hozzá, akkor talán még mindig
nem közölte volna, hogy valami baja van. Ez szokatlan. Nagyon szeretném tudni, mi az oka.
– Tanácstalanul, szinte kétségbeesve nézett a lányra.
– Igen, engem is meglepett – ismerte el Melissa. – Ma délután, amikor fájdalomcsillapítót
kért, először aggódtam, de ő kitalált egy elfogadható magyarázatot. Én meg hittem neki, és
megelégedtem a válaszával.
– Nem volt olyan érzésed, hogy más, mint amilyen lenni szokott? Hogy talán eltitkolja az
aggodalmait? Vagy arra gondol, hogy a gyerekkel lehet baj?
– Nem hinném. Ha a gyerek miatt aggódik, azt elmondja.
– Ha jól emlékszem, naponta kétszer ellenőriztétek a baba mozgását, így van?
– Igen. Fay ragaszkodott ehhez. Jobban érezte magát, ha tudta, hogy a gyerek mocorog.
– És ez rendben volt?
– Igen. A baba nagyon élénk. A mozgásai erősek, annyira, hogy Fay néha panaszkodik is
emiatt.
Tom szórakozottan mosolygott.
– Green doktor attól fél, hogy a gyerek túl nagy és súlyos lesz, mint általában a cukorbe-
teg anyák kisbabái, bár pillanatnyilag ettől még nem kell tartanunk. Te mit gondolsz?
– Fay számít erre. Green doktor mindent pontosan elmagyarázott neki. – Melissa vállat
vont. – Minden ultrahangos vizsgálatnál megméri a baba koponyáját. Nem hiszem, hogy
Fay már most fél a szüléstől.
– Akkor meg mi gyötörheti, mert valami nincs rendben vele. Szerintem tud valamit, amit
nem akar elmondani nekünk.
– Tom, ne tépelődj ezen. Lehet, hogy később egy pillanat alatt rájössz az okára. Holnap
reggel még mindig megpróbálhatod kiszedni Fayből, hogy mi bántja.
46
– Igazad van. Csak töröm a fejem, de hiába. Már zúg az agyam. Mit szólnál egy kávéhoz?
Valahol kipihenhetnénk az izgalmakat. Van kedved hozzá?
– De Tom! Szenteste van. Nem valószínű, hogy a kávéházak és éttermek ilyen későn még
nyitva tartanak. – Miközben Melissa a javaslat ellen érvelt, kellemes izgalmat érzett. Na-
gyon is szívesen töltött volna együtt egy órát a férfival.
– Negyed tizenegy van – állapította meg Tom. – Én ismerek egy helyet, ahová betérhet-
nénk.
Melissa nem szólt semmit. Megpróbált nem gondolni a következményekre, nem volt ereje
ahhoz, hogy józan maradjon. Tom különben is csírájában elfojtana minden tiltakozást.
– Nagyon fáradtnak látszol – állapította meg egy idő után a férfi. Kanyargós utcácská-
kon hajtottak keresztül, ahol szokatlanul gyér volt a forgalom. – Keveset ettél?
– Valóban, ma elég keveset ettem, de egyáltalán nem vagyok olyan fáradt. Talán össze-
borzolódott az új frizurám, és elkenődött a szemfestékem. Minden olyan hirtelen történt. Si-
ettem az átöltözéssel, és nem is figyeltem rá, mit veszek fel. – Melissa először nézett végig
magán. Farmernadrág és egy bő blúz volt rajta, ez az öltözék pedig egyáltalán nem illik az
ünnephez. Szégyenkezve elmosolyodott. – Borzasztóan mutathatok. Biztos vagy benne,
hogy bemehetek így egy nyilvános helyre? Nem szeretnélek kellemetlen helyzetbe hozni.
Tom elmosolyodott.
– Ma délután már leszögeztem egyszer, hogy jobban tetszel nekem így, mint túlöltözve.
– Hogy mondhatsz ilyet?
– Na, jó. Felőlem megfésülködhetsz, bár jól áll neked, ha kócos vagy. Ami a ruhádat ille-
ti… megszoktalak farmerban és blúzban. Így vagy az igazi. – Tom olyan pillantást vetett
Melissára, hogy a lány zavarba jött.
Tudta, hogy a blúzon át jól kirajzolódik a melle formája, és a legszívesebben összefonta
volna maga előtt a karját. Amikor kórházba szállították Fayt, sietségében elfelejtett mell-
tartót felvenni…
A férfi egy kivilágított kávéház előtt állította meg az autót. Odabenn kellemesen hűvös
volt, és csak az asztalokon pislákoló gyertyák adtak némi fényt. Tom az egyik sarokban fog-
lalt helyet Melissával.
– Mit kérsz? – érdeklődött kíváncsian.
– Egy jó erős kávét és egy szelet tortát. Nem tudom eldönteni, hogy cseresznye- vagy
mandulatorta legyen-e.
Tom felnevetett.
– Akkor mindkettőt megkóstoljuk.
Melissa máris jobban érezte magát. Megrendült barátságuk szemlátomást helyrebillent.
A lány még arra is képes volt, hogy felszabadultan beszélgessen, családjáról és az otthoni
karácsonyokról meséljen.
Egyik téma követte a másikat. Idegen országokról, nyaralásról, ételekről, a napi politiká-
ról és sok minden másról csevegtek.
Később Tom odaintette a pincért, és a számlát kérte. Váratlanul az estélyről kezdett be-
szélni, Melissa erre nem számított, s ezért úgy gondolta, jobb, ha résen lesz.
– Legalább jól szórakoztál? – kérdezte a férfi.
– Igen, nagyon szép volt – válaszolt szinte buzgón a lány.
– Szép? Ez tulajdonképpen nem mond semmit. Hogy kell ezt értenem? – Tom félig le-
hunyt szemmel méregette.
– Nem volt semmi különös – felelte Melissa.
– Akkor miért rittyentetted úgy ki magad, és mire volt jó Fay csábos ruhája?
– Tényleg olyan csábos az a ruha?
47
– Greg Carey alighanem úgy találta – mondta Tom gunyoros mosollyal, de az arca nem
fejezett ki semmit.
– Na hiszen… – Melissa vállat vont.
– Csak nem felejtetted el?
– Azt éppen nem – rázta a fejét a lány. – De nem érdekel az a pasas, ezért nem is gondo -
lok rá.
– Nono! – Tom kajánul nevetett. – Lehet, hogy nagy hibát követsz el. Carey az ország
egyik legjobb építésze. Fényes jövő áll előtte. Ha megfogod őt magadnak, egy szép napon a
felső tízezerhez tartozhatsz.
– Szóval te kifejezetten ajánlod nekem Greg Careyt? – kérdezte Melissa felháborodva.
Tom azonban közönyösen vállat vont, és nem válaszolt.
– Nincs értelme, Tom – folytatta Melissa élénken. – Nem kell Greg még akkor sem, ha
egyszer ő építi fel a világ nyolcadik csodáját. Felőlem ő lehet a legjobb építész. Mint embert,
és mint férfit visszataszítónak találom.
– Jó, jó – csitította Tom a lányt. – Ismerem Careyt. Nyálas alak, ravasz és ráadásul része -
ges, de a szakmájában valóban lángész. – Rövid szünet után folytatta: – Örülök, hogy kiis-
merted a jellemet, és nem dőltél be a hízelgésének. Különben nekem kellett volna felvilágo-
sítanom téged.
– Miért kellett volna? Hát nem mindegy neked?
A kávéházban csend volt. A legtöbb vendég hazament már.
– Na, igen. Miért is? – ismételte meg Melissa kérdését Tom. – Magam sem tudom. Jó ideje
töprengek már ezen, és nem értem, miért. – Hirtelen elhallgatott, és elővette a tárcáját. –
Szeretnék fizetni. A pincér már türelmetlen, zárni akarnak.
Éjfél felé járt az idő, amikor elhagyták a kávéházat. Odakinn még mindig kellemes meleg
volt. Tom megvárta, míg Melissa beszáll az autóba, és máris indított.
Mindketten hallgattak, és ez elbizonytalanította a lányt. A férfi váratlanul elmosolyo-
dott.
– Mit tudsz a világ hét csodájáról? – kérdezte kedvesen. – Az előbb Greg Careyvel kapcso-
latban említetted ezeket.
Melissa is mosolygott.
– Egy ideje sokat ücsörgök Bill könyvtárában, és gyakran nézegetem a pompás fénykép-
albumokat. Az egyikben találkoztam a világ hét csodájával. Egészen lenyűgöztek.
Tom halkan nevetett.
– Úgy beszélsz, mint egy végzős építészhallgató, aki alaposan felkészült a vizsgáira.
Már megint ugrat, - gondolta a lány. A feszültség feloldódott közöttük, és ő örült ennek,
ugyanakkor kicsit csalódott is. Ha őszinte akart lenni, be kellett vallania magának, hogy
semmire sem vágyott annyira, mint hogy Tom megcsókolja, de be kellett érnie azzal, hogy
ismét a barátjának tudhatja.
Melissa tisztában volt vele, milyen ostobák a vágyai. Szereti Tomot, aki viszont Marise-
ben látja az igazi nőt. Milyen önfeledten ölelkeztek! Azt a jelenetet soha nem fogja elfelejte -
ni.
Persze Tom is érez valamit iránta, amit maga sem tud meghatározni. Ezt be is vallotta.
Melissa magába fojtott egy sóhajt. Igen, a férfi érez iránta valamit, de az nem szerelem. Ő
viszont szerelmes, ezt biztosan tudja, reménytelenül szerelmes.
9. FEJEZET
– Hagyd! – szólt rá Tom Melissára, amikor a lány néhány perccel később a verandán áll-
va a kulcsot kereste. Aztán egyszerűen magához ölelte, és csókolni kezdte.
48
Melissa nem védekezett. Átkarolta a férfi nyakát, és szenvedélyesen viszonozta a csókját.

Gondolkodni is elfelejtett, mintha elsüllyedt volna körülötte a világ. Képes lenne most egé-
szen odaadni magát. Felsóhajtott, amint Tom kezébe fogta a mellét, és gyengéden megérin-
tette érzékeny mellbimbóját.
A férfi azonban hirtelen abbahagyta a szerelmi játékot, és a lány hajába temette az ar -
cát. Szaporán lélegzett.
– Ezt abba kell hagynunk – mondta rekedten.
– Nem – ellenkezett Melissa, és nem ismert rá a saját hangjára –, nem kell abbahagy-
nunk.
Tom felnyögött, és ismét a lány ajkát kereste. Hosszan, emésztő szenvedéllyel csókolták
egymást, és Melissa már elveszítette minden akaraterejét. Ismét a férfi volt az, aki végül
visszahúzódott.
– De igen, abba kell hagynunk – bizonygatta. – Te nem tudod, mit beszélsz.
– De tudom…
– Nem! – tiltakozott Tom, és hevesen rázta a fejét.
– Ez azt jelenti, hogy te jobban ismersz engem, mint én saját magamat? Úgy gondolod,
Tom?
– Nem, nem erről van szó. Egészen más az én bajom. Saját magamat próbálom megérte-
ni, de egyszerűen nem megy.
– És mikor csókolózunk? Az sem segít rajtad?
– Nem. Épp ellenkezőleg.
Hirtelen eltolta magától a lányt, és hátrább lépett.
Bár az éjszaka meleg volt, Melissa reszketett, amikor a férfi erősen a szemébe nézett.
– Mondd csak, honnan tudta Bill ma este, hol keressen?
– Tőlem… én mondtam meg neki.
– Tőled? És te honnan tudtad?
– Kimentem a kertbe levegőzni. Akkor láttalak meg véletlenül.
– Gondoltam, de nem voltam biztos benne. Egy szemvillanásnyira látni véltem a fekete
ruhádat, de máris eltűntél – mondta csaknem dühösen a férfi. – Tudod hát, hogy Marise-zel
csókolóztam, és éppen ezért gondolkodnod kellene. Nem lett volna szabad engedned, hogy
megöleljelek. Érted már?
– Nem is tudom. Talán… nem akarom megérteni.
– Bolond vagy, Melissa Jones! Azt ajánlom, hogy térj vissza a saját kis világodba. Aki nem
tud úszni, ne menjen a mély vízbe!
Melissa tanácstalanul nézett rá, mire Tom felnevetett.
– Marhaságokat beszélek – ismerte el. – Azt hiszem, inkább összezavarlak a bölcs taná-
csaimmal.
– Tom, én igazán sajnálom…
– Nem, Melissa, nem a te hibád. Tényleg nem. Most légy jó kislány, és menj a szobádba!
Felejtsd el, ami ma este történt! Én előre tudtam, hogy nagy hiba, amit teszek. Egyenesen
haza kellett volna hoznom téged.
A lány nem szólt semmit. Kinyitotta a szobája ajtaját, és mire megfordult, Tom már el is
tűnt. Hallotta még sietős lépteit a kavicsos úton. Kedveszegetten csukta magára az ajtót, és
leült az ágyára, arcát a kezébe temetve.
Mire vélje ezt az egészet? Tom addig csókolta, míg ő egészen meg nem feledkezett magá -
ról, aztán hirtelen elengedte, és eltűnt. Igaz, tett néhány célzást, amiből sejteni lehetett,
hogy meg akarja védeni valamitől, de ez nem jutott el az ő tudatáig.
Fay szavai jutottak az eszébe Tom szigorú erkölcsi elveiről. Talán ez a magyarázat a vi-
selkedésére? Vonzódik hozzám, de nem szeret. Tudja, hogy tapasztalatlan vagyok, más,
49
mint Marisé, akiről feltételezi, hogy ismeri és elfogadja a játékszabályokat, - gondolta Mel-
issa.
Igen, biztosan így van. Talán lefeküdne velem, ha érett nő lennék, de mivel más a helyzet,
nem illek bele a képbe, elmélkedett tovább.
Végül levetkőzött, és lefeküdt, de hosszú ideig nem jött álom a szemére.
– Boldog karácsonyt, Fay!

– Melissa! De jó, hogy bejöttél! És még karácsonyi ajándékot is hoztál. Jaj, olyan kíváncsi
vagyok!
– Kibontom neked – ajánlotta a lány. – Te inkább maradj oldalt fekve.
Fay nagyon örült a huszadik századi német művésznőkről szóló könyvnek.
– Hát erre is gondoltál? – kiáltott fel az asszony. – Pedig csak mellékesen említettem meg
egyszer ezt a könyvet – mondta, majd szemrehányóan nézett a lányra. – Nem kellett volna
ilyen drága ajándékot venned. Tudom, hogy a külföldi utadra gyűjtesz.
– Úgy van, de még nincsenek pontos elképzeléseim. Különben sem sürgős…
– Igen, észrevettem. És az okát is sejtem. Szerelmes vagy Tomba, ugye?
Melissa összerezzent. Faynek igaza van. Sohasem foglalkozott komolyan a külföldi úttal.
Most már tudta, hogy mindig csak Tomra gondolt. Más se járt a fejében.
– Igen – mondta halkan. – Hülyeség. Nem?
– Miért? Ő nem szerelmes beléd?
Melissa az elmúlt éjszakára gondolt, és a fejét rázta.
– Biztos vagy benne?
– Igen… többé-kevésbé. – Részleteket nem akart elárulni. Mi értelme volna?
Fay összeszorította a száját.
– Nos, akkor az öcsém egy nagy tulok.
Melissa bizonytalanul elmosolyodott. Fay nem adja fel egykönnyen.
– Tudod mit? – közölte titokzatos arccal az asszony. – Majd kiugrasztjuk a nyulat a bo-
korból. Bízd csak rám!
Melissa ideges lett.
– Mire gondolsz, Fay?
– Nos, tulajdonképpen már el is kezdtem. Az új frizurád és a ruhád… Az egészet csak
azért találtam ki, hogy felnyissam végre Tom szemét, és rájöjjön, mit kell tennie.
A lány nagyon meglepődött. Kétkedve csóválta a fejét.
– Nem is sejtettem, Fay…
– Ez így volt jó. Most viszont kezdődik a második menet.
Melissa megadóan bólintott, amikor Fay megkérte, hogy ezentúl sötétebb színeket visel-
jen, és gyakrabban kapcsolódjon be a művészetről folyó beszélgetésekbe. Persze nem hitt a
terv sikerében, de nem akarta megsérteni Fayt. Nyugodtan ült mellette, és elnézte, ahogy az
ajándékba kapott könyvet lapozgatja. Fay hirtelen furcsán kezdte tartani a fejét, és több-
ször is idegesen távolabb tolta magától az albumot, hogy jobban lássa a képeket.
– Fay – mondta Melissa nyugtalanul –, baj van a szemeddel?
Az asszony bólintott, és sírva fakadt.
– Miért nem szóltál erről? – kérdezte a lány, és már értette, miért viselkedett olyan külö -
nösen az asszony.
– Minek szóltam volna? – kérdezte a beteg, és zsebkendőt keresett. – Úgysem tehetünk
semmit. Néhány nap múlva biztosan megint tisztán fogok látni, de aztán újra bevérzik az
üvegtest, és én szép lassan megvakulok.
– Miket beszélsz? – kérdezte Tom, aki észrevétlenül belopódzott a szobába, és hallotta a
nővére legutóbbi szavait. – Hogy találhatsz ki ilyen hülyeséget?
50
– Faynek bevérzett a szeme – mondta Melissa.

– Mindkét szemed, Fay?
– Igen. Úgy tűnik, a jobb szemem erősebben.
– Mikor vetted észre?
– Tegnapelőtt. Amikor reggel felébredtem, már nem láttam tisztán. Pontosan ugyanúgy
kezdődött, mint nyolc éve.
– Miért nem szóltál? – támadt rá Tom dühösen.
– Nem tudom. Melissa ugyanezt kérdezte. Féltem beszélni róla. Tudom, hogy butaság, de
nem voltam képes rá.
– Jól van – mondta Tom valamivel nyugodtabban. – Evans doktornő lézeres beavatkozás-
sal majd megszünteti a vérzést, de csak a szülés után. Green doktor is ezt fogja tanácsolni.
Nem fogsz megvakulni, Fay! Erről a kényszerképzetről beszéld le magad! A cukorbetegség
miatt sérült a recehártyád, a vérzés pedig a terhesség miatt van, de ez nem okoz vakságot.
Ma már a tudomány elég fejlett ahhoz, hogy ezt a gondot megoldja. Evans doktornő is ezt
fogja mondani.
– Akkor felejtsük el! – javasolta Fay.
– Nem. Jobb, ha beszélsz a félelmeidről, mintha elhallgatod őket. Az nem segít sem raj-
tad, sem a babán, ha kétségbeesel és boldogtalan vagy.
– Tudom, de nem akartam elrontani a karácsonyotokat. Az estélyre is minden készen állt
már…
– De nővérkém – mondta Tom mosolyogva –, nem vagyunk gyerekek. Egyébként hol van
Bill?
– Nemsokára visszajön. Egy félórája elment, de nem mondta meg, hova.
– Jó. Akkor most én is elköszönök – közölte Tom. – Jill és Martin vár rám.
Fay és Tom szülei egy évre Londonba utaztak, Bill rokonsága pedig távol élt, így elma-
radtak a családi látogatások. Ezért Tomot régi barátai hívták meg.
Melissa fáradtnak látta a férfit, és rajta is nyomot hagyott, hogy keveset aludt az éjjel.
Tom nem mert egyenesen ránézni, mintha valamiért szégyellné magát. Inkább Fay kórlap-
ját böngészte, végül elégedetten bólintott.
– Mindenesetre holnap beszélek Evans doktornővel – ígérte. – Ahogy ismerem, fel fog té-
ged keresni. Várjuk meg, mit javasol.
A férfi gyorsan kiment a kórteremből, a két nő pedig utánanézett. Melissa felállt.
– Akkor most megmasszírozom a lábadat, utána pedig hazamegyek ebédre. Apám és a
fiúk már várnak.
Bill akkor toppant be, amikor Melissa éppen végzett. A kezében nagy kartondobozt tar -
tott.
– Ez a karácsonyi ajándékom? – kérdezte Fay. A hangja sokkal vidámabban csengett, és
Melissa biztosra vette, hogy jobban érzi magát. Már nem kellett eltitkolnia a többiek előtt
az aggályait, és biztosan Billt is beavatja majd, ha kettesben maradnak.
– Nem, ez egy nagyon finom ebéd – közölte Bill. – Nem kórházi. Ne aggódj, mindent előre
megbeszéltem Tommal és a személyzettel. Egyetlen felesleges kalória sincs benne. Nyugod-
tan nekieshetsz.
Fay átölelte a férjét, amennyire tudta, Melissa pedig kiosont a kórteremből.
– Megjött! – kiáltották egyszerre az ikrek, David és Michael izgatottan.

Akármilyen nagyok már, ha ajándékról van szó, még mindig gyerekek, - gondolta Melis-
sa. Bement a fiúkkal a házba, és a karácsonyfa alá tette az ajándékait.
– Szervusz, Melissa – üdvözölte az apja, aki éppen a konyhából jött be.
– Szia, apa! Boldog karácsonyt!
51
Természetesen Mrs. Jebart sem hiányzott. Mosolyogva jelent meg az ajtóban egy nagy
tálca rákkal és kagylóval. A pulykát az ünnepi vacsorára tartogatta.
Jean Jebart csinos asszony volt. Fiatalos arcát ápolt haj keretezte, barna szeme jóságo-
san csillogott. Melissa időközben megszerette őt, a kezdeti fenntartásait elfelejtette. Elég
esze volt ahhoz, hogy ellenérzései okát megtalálja. Csak a féltékenység és a félelem diktálta
azokat. Jeanről azonban kiderült, hogy valóságos kincs. Nem is csoda, hogy annyi évi egye-
düllét után az apjuk beleszeretett ebbe az ötven körüli asszonyba.
– Nem akartok mondani nekem semmit? – kérdezte váratlanul Melissa. – Csak úgy sugá-
roztok a boldogságtól…
– Várj egy kicsit. Mindjárt jön a pezsgő – válaszolt az apja, míg Andrew, a tizennyolc éves
nagyfiú egy tálcán pezsgőspoharakat hozott be.
– Össze akarunk házasodni Jeannel – közölte Ian Jones, és átkarolta a jövendőbelijét.
A pezsgő csillogón gyöngyözött a hosszúkás poharakban.
– Sok boldogságot! – kiáltották nagy összevisszaságban a Jones gyerekek. Andrew még
rövid beszédet is rögtönzött, majd mindannyian koccintottak.
– Mi lesz már az ajándékokkal? – kérdezték türelmetlenül az ikrek.
Mindenki nevetett, és igazán szép, vidám karácsonyt töltöttek együtt. Semmi sem hiány-
zott, ami az ünnephez kell. Megebédeltek, este pedig elfogyasztották a pulykát, közben
megették az ilyenkor elengedhetetlen karácsonyi pudingot, és meghallgatták a királynő
ünnepi köszöntőjét. A fiúk tarka papírsüveget tettek a fejükre, és eldurrantottak néhány pe-
tárdát. Késő estére óriási halom mosatlan edény és gyűrött karácsonyi csomagolópapír
gyűlt össze, de bőven akadt üdvözlőlap, valamint üres üveg is a nappaliban és a konyhában.
Az egész házban zajlott az élet, de tudni lehetett, hogy egy serény, jóságos kéz majd szépen
eltakarít mindent.
Melissa a régi szobájában aludt. Elhatározta, hogy a legközelebbi látogatásakor majd
elrakosgatja a tüllbabáit, kerámiaállatkáit és más emléktárgyait, a szobát pedig szabaddá
teszi valaki más számára. Jean átalakíthatja vendégszobává, ha akarja.
Karácsony másnapján Melissa visszatért Hamiltonékhoz. Mrs. Portertól megtudta, hogy

délután Fay hazatérhet a kórházból.
– Russel doktor nem hívta fel magát az édesapjánál? – kérdezte a házvezetőnő.
– Nem – válaszolta Melissa szívdobogva, amikor Tom nevét meghallotta. – Nem történt
semmi különös?
– Green doktor csak azzal a feltétellel engedi haza Mrs. Hamiltont, ha szigorúan fekve
marad. Megbeszélte Russel doktorral, hogy idehoznak egy kórházi ágyat, amelyik kereke-
ken gurul, és szükség szerint alacsonyabbra vagy magasabbra állítható. A doktor szeretné,
ha maga segítene neki előkészíteni a betegszobát.
Alighogy befejezte a mondatot, Tom már meg is érkezett.
– Szép jó napot mindenkinek! Az ágy már úton van – közölte mosolyogva. – Beszéltem
apáddal, Melissa. Megtudtam, hogy nemsokára lesz mostohaanyád.
Melissa mosolygott.
– Hát ezt is elmesélte?
– Nem ő, hanem valamelyik öcséd. Úgy vettem észre, a fiúk nagyon örülnek az új fejle-
ménynek.
– Mindannyian örülünk – válaszolt Melissa. – Apámmal nem is történhetne ennél jobb
dolog.
Tom figyelmesen nézte, majd elgondolkodva bólintott.
– Én is azt hiszem.
Melissa hirtelen nagyon boldognak érezte magát, de nem tudta ennek okát.
52
– Ki kér kávét és karácsonyi kalácsot? – kérdezte Mrs. Porter. – Egy csomó megmaradt
belőle, pedig igazán finom.
A lány megnyalta a szája szélét.
– Én nagyon szeretem a karácsonyi kalácsot és minden csemegét, ami ilyenkor az asztal-
ra kerül. – Tudta, hogy Mrs. Porter nagyszerű szakács, és szereti, ha dicsérik a munkáját.
A házvezetőnő csak egyetlen szabadnapot vett ki, hogy a családjával ünnepelhessen, és
másnap már visszatért a munkahelyére, pedig ő is megérdemelt volna egy kiadósabb pihe-
nést. Fay terhessége és a rengeteg nehézség mindenkit alaposan igénybe vett.
– Ide azokkal a süteményekkel! – adta ki az utasítást Tom megjátszott szigorral. – Javas-
lom, hogy az üvegezett verandára üljünk ki, ott nincs ekkora hőség. Szerintem az ágy leg -
hamarabb fél óra múlva érkezik, de inkább később.
Aznap rendkívül meleg volt.
– Ilyen forró karácsonyra nem is emlékszem. Ezt a hőmérsékletet a hőmérő már nem is
mutatja – vélekedett Tom.
Helyet foglaltak, és vidám hangulatban nekiláttak az édességnek. Tom kipihentnek és ki-
egyensúlyozottnak látszott. Miután kiürült a kávéskanna, a férfi az órájára nézett.
– Ki kell vinnünk a franciaágyat a hálószobából – mondta. – Bill a következő hetekben a
vendégszobában fog aludni.
– Segítek – ajánlkozott Mrs. Porter.
– Mi lenne, ha inkább készítene nekünk ebédre salátát és sonkás omlettet? – javasolta
Tom. – Gondolom, Fay és Bill a kórházban ebédel, Melissa viszont hamarosan megéhezik.
Rendesen kell ennie, mert különben túl sovány lesz.
– Ez nem igaz – tiltakozott a lány. – Semmi baj a súlyommal.
– Mindenesetre fogynia nem kell – jelentette ki Mrs. Porter, és bíráló szemmel nézett a
lányra, aki karcsún állt előtte égszínkék nyári ruhában, amelytől szőke haja világosabbnak
hatott, mint rendesen. – Kap valami finomat ebédre – ígérte.
Tom és Melissa nekilátott a munkának. A széles ágyról leszedték a párnákat és kivették a
matracokat, majd megpróbálták kiügyeskedni a keretet az ajtón.
– Óvatosan! Szűk a hely. Vigyázz a kezedre! – figyelmeztette Tom a lányt. Némi erőfeszí-
téssel sikerült az ágyat és a matracot az ajtón át a hátsó lépcsőhöz cipelni, ahonnan egy
szűk tárolóhelyiség nyílt.
– Tom! Hajtsd le a fejed! Ott az ajtókeret… – Melissa azonban későn szólt, mert a férfi
már alaposan beverte a fejét. Megtántorodott, és elengedte a matracot.
Melissa azonnal mellette termett, és elkapta.
– Megszédültél? – kérdezte aggódva.
– Semmi bajom – válaszolt Tom, de azért összeszorította a fogát.
– Jó nagyot koppant. – Melissa óvatosan végighúzta az ujját a férfi sűrű, hullámos haján.
– Akkora púp lesz a fejeden, mint egy tojás – mondta. Amint elvette a kezét, az ujja hegyén
vérfolt piroslott. – Te jó ég! Tom, te vérzel.
– Csak felrepedt a bőröm. Semmi különös. – A férfi elővett egy zsebkendőt, és a szomszé-
dos mosókonyhába ment, hogy megnedvesítse. Először Melissa ujjáról törölte le a vért,
majd a zsebkendőt a félig teli ruháskosárba dobta. S mielőtt a lány felocsúdott volna, egy-
szerűen átölelte, és hevesen csókolni kezdte.
Melissa kinyitotta a szemét, és Tomra meredt. A férfi olyan felszabadultnak és derűsnek
látszott, hogy szinte megijedt tőle. Talán nincs egészen magánál, mert nagyon megütötte a
fejét, - gondolta, mielőtt ő is lehunyta a szemét, és átadta magát a perc örömének. Tudta,
hogy Tom karjában van a helye, és hogy a csókjaival soha nem fog betelni. Minden olyan tö-
kéletes volt, olyan páratlanul gyönyörű. Már világosan látta, milyen izgalomba hozza a fér-
53
fi minden érintése, és semmit sem szeretett volna annyira, mint megtenni a következő lé -
pést…
– Most erre nincs időnk – suttogta Tom a fülébe. – Az ágy minden pillanatban megérkez-
het, a szobát pedig addig ki kell ürítenünk.
– Szerintem Mrs. Porter közben már meg is tette – suttogta bizalmasan Melissa, és muta-
tóujjával csábítóan végigsimított a férfi hátán.
– Hagyd ezt abba.
– Mit és miért? – kérdezte a lány tágra nyílt szemmel. – Fájdalmat okoztam neked?
Tom nevetett, és a falnak támaszkodott.
– Nem hiszem, hogy arra képes lennél, kedvesem – mondta, és gyengéden megérintette a
lány arcát. – Lehet, hogy teljesen ki tudnál készíteni, vagy akár az őrületbe is kergetni, de
fájdalmat okozni nem lennél képes.
– Örülök, hogy így látod. – Melissa elbizonytalanodott, mert nem értette pontosan, mire
gondol Tom.
– Kitámasztanád az ajtót? – kérdezte a férfi, majd két kézzel megfogta a matracot, és a
tároló egyik sarkába cipelte. – Egyelőre elég ennyi. Bill később elvégezheti a többit. Men-
jünk fel, mert motorzajt hallok a kert felől.
Igaza volt. Két szállítómunkás már cipelt is fel a lépcsőn egy óriási, súlyos kórházi ágyat.
Melissának fogalma sem volt, hogy fogják a verandán keresztül bevinni a házba, de most
nem törődött ezzel. Inkább a hálószobába szaladt, hogy eltávolítsa a még ott maradt hol-
mit, de Mrs. Porter megelőzte.
– Megszenvedtek az ággyal és a matraccal, ugye? Na, igen. Odalenn szűkebb a hely, mint
itt fent. Már aggódtam…
Melissa érezte, hogy elpirul.
– Tom megsérült. Nagyon beütötte a fejét az alacsony ajtókeretbe. Még vérzett is.
– Gondoltam, hogy valami nincs rendben, éppen le akartam menni, de…
– Ó, nincs komolyabb baj – igyekezett megnyugtatni Melissa a házvezetőnőt, és fürkészve
nézett rá, vajon sejt-e valamit.
Jó hangulata elromlott. Mi is történt tulajdonképpen? Valami csodálatos vagy éppen va-
lami olcsó dolog? Nem tudta eldönteni. Férfiakkal nem voltak tapasztalatai. Úgy érezte,
csodálatos dolog történt vele, de vajon hogy van ezzel Tom? És mit gondolt volna Mrs. Por-
ter, ha meglátja őket?
Tom bejött a szobába, és ránézett. A lány néhány pillanatig behunyta a szemét, és alig
észrevehetően bólintott. A világot ismét varázslatosnak látta, kétségei szertefoszlottak.
Nem számított már, mit gondolnak mások. Úgy érezte, helyesen cselekszik. Egy hatodik ér-
zék ezt súgta neki.
– Éppen most tuszkolják be azt a szörnyűséget a bejárati ajtón – közölte a férfi. Közben
Mrs. Porter lehajolt, hogy felemelje a porszívót, és rámosolygott Tomra és Melissára. Ez a
mosoly gyengédebb volt minden szónál.
– Remélem, észreveszik azt az antik vázát a hallban – vélekedett a házvezetőnő, és ne-
hézkesen kiegyenesedett. Tom bólintott.
– Én is remélem – mondta.
Végül az ágy a helyére került anélkül, hogy bármilyen kár keletkezett volna. Tom begurí-
tott a szobába egy műszeres kocsit, azokkal az orvosi eszközökkel és gyógyszerekkel, ame-
lyekre Faynek szüksége lehet.
– Amikor éppen nem kell, félretoljuk a kocsit a sarokba – mondta Tom. – Azt szeretném,
ha Fay otthonosan érezné magát. Most inkább úgy néz ki a szoba, mint egy kórterem, de ez-
zel meg kell békélni.
54
Melissa nem fehér, hanem színes ágyneműt húzott az ágyra, hogy csökkentse a kórházi
hatást.
– Jól mutat – vélte elégedetten. – Kár, hogy a kórházakban nincs erre lehetőség.
– Tehetsz még valamit, aminek Fay nagyon örülne – indítványozta Tom. – Mrs. Porter
mindig megfeledkezik róla. Fay imádja, ha sok virág veszi körül. Vágott is magának mindig,
amíg tehette.
– Virág?! Te jó ég, miért nem mondta ezt senki? Én azt hittem, Fay nem szereti a virágot
a lakásban. Itt bent csak egyszer láttam egy piros csokrot egy nagy vázában. Ez akkor volt,
amikor Fay először festett le engem.
– Bolondul a virágokért – mesélte Tom. – Ezért van annyi a kertben is. Sajnálom, hogy
eddig nem említettem.
– Mától fogva sosem fog hiányozni – ígérte Melissa. – Gondoskodom róla, hogy Fay a leg -
szebb csokrokban gyönyörködhessen. Én is szeretem a virágot. Máris megyek, és szedek egy
óriási bokrétára valót. – Ezzel faképnél hagyta Tomot, keresett egy metszőollót, és összevá -
logatta a legszebb trópusi virágokat.
Később együtt ebédeltek. Bill és Fay két óra körül ért haza. Az asszony az autótól a házig
azt a néhány lépést gyalog tette meg, de azonnal ágyba feküdt. Melissa odatolta hozzá a
műszeres kocsit, és vele együtt mérte meg a cukrát. Az érték normális volt, és ennek min -
denki örült.
– Mit mondott ma reggel Evans doktornő? – érdeklődött Tom.
– Átvittek a szemészetre – mesélte Fay. – Evans doktornő alaposan megvizsgált. Azt
mondta, hogy ugyanazok az erek véreztek be, mint legutóbb, és örült, hogy újabb erek nem
sérültek.
– Ez jó hír.
– El sem hiszitek, mennyire örülök, hogy megint itthon vagyok – lelkendezett Fay. – A
kórház mindig nagyon megvisel, mert azokra az időkre emlékeztet, amikor még nem tud-
tam magam ellenőrizni a vércukorszintemet, és folyton be kellett feküdnöm.
Melissa bólintott. Fay kórtörténetét már jól ismerte, és tudta, hogy többször is hosszú
időt töltött a kórházban. Akkor annyira ingadozott a cukra, hogy súlyos szövődmények je-
lentkeztek. Szegény asszony nagyon sokat szenvedett.
– Igazán szépen berendezted a szobát – dicsérte Fay. – A virágok csodálatosak.
– Tom segített – szabadkozott a lány szerényen.
– Igen, és közben szereztem a fejemre egy szép nagy púpot – közölte a férfi a fejét tapo-
gatva.
– Hogyhogy? Melissa talán fejbe vágott?
– Micsoda? Hogy ő megütött volna? Mi jut eszedbe, Fay? Bevertem a fejemet, amikor le-
vittük a franciaágyatokat. Az ajtókeret útban volt.
– Igazán sajnálom – mondta Fay.
Ekkor Mrs. Porter megjelent a teával. Melissa nagyon elégedetten és boldogan foglalt he-
lyet a csészéjével az egyik széken, és örült, hogy Tom is behozott magának egy fotelt a nap-
paliból, majd kényelmesen elhelyezkedett. Sejtette, hogy ez mit jelent: nemcsak Fay miatt
marad itt…
– Most viszont el kell mesélned, mit kaptál karácsonyra – mondta Fay, és várakozástelje-
sen nézett Melissára. – Tudod, hogy egy ágyhoz kötött nőt minden érdekel, ami körülötte
történik.
– Tom unni fogja – vélekedett Melissa. – Ő már mindent hallott ma reggel. – Úgy ejtette
ki a férfi nevét, mintha a legfinomabb csokoládé olvadt volna el a szájában. – Igaz is, most
jut eszembe még valami, apám ajándéka. Csodálatos utazókészlettel lepett meg: egy nagy
55
bőrönddel, a hozzá illő utazótáskával és egy kézitáskával, amelynek rejtett rekesze is van
iratok és pénz számára.
– Bizonyára a külföldi utadra gondolt. Nagyon kedves tőle – vélekedett Fay.
– Mikor utazol? – érdeklődött Bill.
– Még nem tudom – hűtötte le Melissa Hamiltonék lelkesedését.
Bill a fejét ingatta, akár egy öreg bölcs.
– Azt tanácsolom neked, hogy ne várj ezzel túl sokáig – biztatta. – Most kell elutaznod,
amíg fiatal vagy, és független. A családodnak nincs már szüksége rád, és olyan szakmád
van, amivel bárhol boldogulsz. Nyitva áll előtted Anglia, Amerika… Soha nem leszel ilyen
szabad. Később elmúlik a kalandvágy, és elfoglalja a helyét valami más. Én huszonnégy éve-
sen kezdtem utazgatni. Istenem, ennek már húsz éve. Bejártam egész Európát! Micsoda bol-
dog idő volt az!
– Elhiszem – válaszolt Melissa, de nem volt valami lelkes. Természetesen jó lenne megis-
merni Európát, de teljesen egyedül… barátok és család nélkül… olyan messze Ausztráliától.
Nem, ő nem az a fajta, aki szívesen repked ide-oda, akár egy pillangó. Inkább félelem fogja
el, ha erre gondol. Bill férfi, és amikor nekivágott a hosszú útnak, éppen befejezte az egyete-
met. Meg akarta ismerni más országok építészetét, s ez teljesen érthető. Nála azonban más
a helyzet.
Bill a maga módján értelmezte a lány vágyakozó tekintetét.
– Jól van, Melissa. Ne felejts el képeslapot küldeni Velencéből, Bécsből vagy Párizsból!
– Nem hagynád abba, Bill? – szólt rá Fay tettetett felháborodással. – Éppen elég baj,
hogy az ifjúságunk már elszállt. Ebbe bele kell nyugodnunk, s felesleges visszasírni. Egyszer
mindenki megöregszik…
– Az utazásom arrébb van még – vetette közbe Melissa. – Még semmilyen határozott ter -
vem nincs.
Hirtelen Tom is bekapcsolódott a beszélgetésbe.
– Akkor bizony itt az ideje, Melissa. Billnek igaza van. Többé nem lesz ilyen lehetőséged.
Szerencséd, hogy teljesen önálló és szabad vagy. Senki sem tart vissza.
Mielőtt bárki hozzáfűzhetett volna valamit, Tom hirtelen felállt. Néhány perc múlva fel-
zúgott az autója motorja. Csak úgy otthagyta őket, s négy napig a színét sem látták.
10. FEJEZET
– Miért nem igyekszel, hogy nyugodtan felöltözhess, mire Tom megérkezik? – kérdezte
Fay.
Péntek délután volt, és Tomot várták. A férfi többnyire kétnaponként jelent meg, hogy
Fayt megnézze, de előző nap sikerült az asszonynak rábeszélnie őt, hogy jöjjön el vacsorára.
Tom erre ígéretet is tett, Melissa azonban nem örült neki igazán. Tudta jól, hogy ez a va-
csorameghívás is része Fay mesterkedésének, aki még mindig nem tett le róla, hogy kettőjü-
ket összeboronálja.
Melissa korholta magát gyávaságáért, és elhatározta, hogy tiszta vizet önt a pohárba:
elmagyarázza Faynek, mennyire hiábavaló minden erőfeszítése. Meg fogja kérni, hogy ne
próbálkozzon tovább. Tulajdonképpen hetekkel korábban meg kellett volna tennie ezt.
A naptár már februárt mutatott, és Fay karácsony óta ágyban töltött minden időt. Sze-
rencsére semmi bonyodalom nem jött közbe. Green doktor rendszeres látogatásai alkalmá-
val elégedetten nyilatkozott a terhesség alakulásáról. A baba nagy volt ugyan, de különben
egészséges, élénken mozgott, és a szívhangja is jól hallatszott. Evans doktornő szintén eljött
egypárszor, hogy Fay szemét megvizsgálja. A bevérzés felszívódott, és az asszony ismét tisz-
tán látott. Mindenki abban reménykedett, hogy a szülésig már semmi baj nem történik.
56
A napok gyorsan teltek, és mindig akadt tennivaló. Melissa aznap éppen másodszor mos-
datta le Fayt hideg vízzel. Odakinn még mindig nagy meleg volt, és egy kismama ettől job-
ban szenved, mint mások. A vércukor állandó mérése sok időt vett igénybe, de végül is az
volt a legfontosabb, hogy a cukrot szinten tartsák.
Fay nem tudott sem rajzolni, sem festeni. Délelőttönként Melissa felolvasott neki, hogy a
szemét kímélhesse. Ebéd után az asszony általában két órát aludt, mert éjszakánként gyak-
ran ébren volt. Melissa időközben nagy gyakorlatot szerzett a betegápolásban. Minden úgy
ment, mint a karikacsapás. Ágyazás vagy a mindennapos lábápolás közben gyakran emle-
gették Tomot.
– Remélem, tetszik neked az új ruhád – érdeklődött aggódva Fay. – Ugye felveszed ma
este?
Előző szombaton az asszony beküldte Melissát a városba, s a kedvenc butikjába irányí-
totta. A lány az eladónő tanácsára egy fekete selyemnadrágot választott, tarka gyöngyök-
kel kivarrt fekete selyemblúzzal. Nem tudott ellenállni egy magas sarkú, fekete lakkcipőnek
sem. Amikor mindent felpróbált, úgy festett, mint egy igazi manöken. A fekete valamelyest
öregítette, a magas sarkú cipő pedig szinte nagyvilági nővé tette. Idegen, furcsa érzés fogta
el, amint a tükörbe nézett. Akár egy színésznő, aki nem a hozzá illő szerepet kapta, - állapí-
totta meg magában.
Melissa már régen elhatározta, hogy visszaviszi ezeket a holmikat. Most eljött az ideje,
hogy megmondja Faynek az igazat.
– Természetesen tetszenek ezek a ruhák – mondta –, de nem magamon. Be kell látnod,
hogy nem illenek az egyéniségemhez. Különben sem fogom elérni azt a hatást, amelyet te
vársz. Bizonyára feltűnt már neked, milyen hűvös hozzám egy ideje Tom. Tényleg nem tu-
dom, miként jellemezhetném a mostani kapcsolatunkat. Nem beszél velem, legalábbis nem
úgy, mint régen. Ma este el sem jött volna, ha te nem erőszakoskodsz. Biztosra veszem, hogy
más terve volt.
– Gondolod, hogy Marise-zel? Hülyeség. – Fay a fejét rázta.
– De hát viszonyuk van – mondta dacosan Melissa.
– Honnan veszed? Nem igaz. Marisé egyszerűen Tom nyakába varrja magát minden
adandó alkalommal. Ő pedig úriember, és nem akarja megbántani, ezért látszólag bele-
megy a játékba. Hiszen a lány csinos és agyafúrt… De ne gondold, hogy Tom le is fekszik
vele.
– Ez jól hangzik – jegyezte meg Melissa kedvetlenül. – De mit sem változtat a helyzeten.
Lásd be végre, Fay, hogy hiába igyekszel.
Az asszony egy ideig hallgatott.
– Sajnálom, Melissa – mondta végül. – Az öcsém bolond, ha ez vigasztal. Félek, az lenne a
legjobb, ha április elejére vennél magadnak egy repülőjegyet Londonba, és elfelejtenéd őt.
– A jegyet már meg is vettem – válaszolta a lány. – Múlt szombaton, amikor vásárolni
voltam.
– És most azt hiszed, én rontottam el valamit? – kérdezte Fay aggódva. – Lehet, hogy
Tom megérezte a szándékomat, és ellenkezni akar velem?
– Dehogy, ő nem ilyen gyerekes. Szerintem a dolog egyszerű. Nem kellek neki, és felesle-
ges is minden erőlködés. Erről van szó. Azt mondom, ne beszéljünk többet róla. Jó?
– Jó. Nem akarlak bántani, Melissa. Ami pedig az új ruhádat illeti, igazad van. Vidd csak
vissza, a pávakék nyári ruhád sokkal szebb. Illik a szemedhez.
Melissa vállat vont.
– Talán egyáltalán nem kellene átöltöznöm. – Éppen fehér nyári nadrágban és élénk ró-
zsaszín blúzban volt.
Fay azonban tett még egy kísérletet.
57
– Ugyan már, Melissa! Ne mutasd ki a bánatodat. Majd kihevered.

– Ahogy gondolod.
Félóra múlva megjelent Tom. Melissa megismerte az autója hangját, és kinézett az abla -
kon. A legszívesebben a szobájában maradt volna, de semmi oka nem volt rá. Így hát mégis
felvette a kék ruháját, és a hallban fogadta a férfit. Fay egészségi állapotát itt szokták meg-
beszélni, mert úgy gondolták, jobb, ha a beteg nem hall minden részletet. Melissa apróléko -
san beszámolt mindenről, és a feltett kérdésekre pontos választ adott.
– Tehát semmi különös? – kérdezte Tom.
– Semmi. A mért értékek jók. Reggel és este megmasszírozom a lábát. A sok fekvéstől a
sarka érdes lett, és félek, hogy kisebesedik vagy begyullad.
– Persze. Ne hívjunk talán szakembert? Ha jól tudom, Faynek van pedikűröse.
– Pillanatnyilag nem szükséges. Többet egy pedikűrös sem tehet.
– Jó, majd megnézem a lábát.
– Helyes. – Melissa éppen olyan hűvösen beszélt, mint Tom. Úgy érezte magát, mint egy
kórházi ápolónő, aki tájékoztatja az illetékes orvost. Ismét kollégák vagyunk, - gondolta.
– Bemegyek Mrs. Porterhoz a konyhába – közölte Tommal. – Talán – szüksége van a se-
gítségemre.
Ez persze butaság volt, hiszen a derék házvezetőnő soha nem várt segítséget. Melissa
mégis meglátogatta. Mrs. Porter ízletes hideg zöldséglevest készített, egy spanyol különle-
gességet, amelyet a lány még nem ismert. A leveshez ropogós fokhagymás kenyeret sütött, s
hozzá különböző nyári salátákat állított össze. Éppen a megfelelő ételek egy ilyen forró
nyári napon, - gondolta a lány, és elnézte, ahogy Mrs. Porter petrezselyemből gusztusos kis
csokrokat formál. A homársalátát látván Melissa úgy érezte, sokkal jobban örülne a vacso -
rának, ha Tom nem lenne itt. Jelenlététől alaposan elment az étvágya.
Valamivel később mindannyian tányérral a kezükben körülállták Fay ágyát, és élvezték a
finomságokat. Még Melissa elveszett étvágya is megjött. Az asszony szemmel láthatóan jól
érezte magát, élénk volt, és beszédes. Ám nem lehetett tudni, hogy ez a túlzott élénkség va-
lódi-e, vagy Fay csak fel akarja vidítani vele a kis társaságot. Tom ugyanis szokatlanul hall-
gatag volt, ami mindenkit zavart.
Végül Fay nem bírta tovább.
– Mi bajod, Tom? – szegezte neki a kérdést az öccsének erőszakos felhanggal.
– Fáradt vagyok, nagyon nehéz hetem volt – válaszolt a férfi kedvetlenül. – Te is tudod,
hogy péntekenként általában kivagyok. Nem kellett volna eljönnöm, bár a vacsora tényleg
nagyon finom.
– Nem változol, Tom. Mindig is ilyen lehetetlenül viselkedtél – panaszolta Fay. Félretolta
a tálcáját, és dühösen nézett az öccsére. – Tudom, mi hiányzik neked… Egy nő – jelentette ki
kereken. – Valaki, aki odahaza vár rád…
Melissa biztosra vette, hogy az asszonyt még mindig a délutáni beszélgetésük foglalkoz-
tatja, és egyáltalán nem tetszett neki ez a hangnem.
– Te jóságos ég! Lehetséges ez? Azt hiszem, megrepedt a burok! – kiáltott fel hirtelen Fay,
és tágra nyílt szemmel nézett a többiekre. Az arcára félelem és izgalom ült ki.
Tom felemelte a takarót, de kiderült, hogy az asszony tévedett. Nem a magzatvize folyt
el. Világospiros vér ömlött belőle ijesztő mennyiségben.
– Melissa! Azonnal hívj mentőt!
A lány kirohant a szobából. Tudta jól, mi történt. A heves vérzést megint a méhlepény
okozza, mert még nem került a megfelelő helyre, és így kérdésessé teszi a szülés természetes
lefolyását. Fay állapota meglehetősen aggasztónak tűnt. Valószínűleg vérátömlesztésre lesz
58
szüksége. Csak remélni lehetett, hogy a vérzés erre magától eláll majd, de Fay akkor sem jö -
het már haza a kórházból. Melissa a fejét csóválta. Lehetséges ez egyáltalán? Faynél min-
den elképzelhető szövődmény fellépett, ami egy orvosi tankönyvben csak előfordul. Felfog-
hatatlan. Csoda, hogy a baba még él.
– A mentőkocsi már úton van – jelentette, amikor visszatért a többiekhez. – Perceken be-
lül itt lesz.
Fay sírt, Bill pedig a kezét szorongatta.
– Felhívom a vérellátót és Green doktort – közölte Tom, és kirohant a szobából.
Melissa az órájára nézett. Lassan múltak a percek, Fay pedig egyre több vért veszített.
Végre megjött a mentő. A beteget hordágyra fektették, és infúziót kötöttek rá, majd az au-
tóhoz vitték. Bill követte őket. Bekapcsolt szirénával az autó már el is viharzott, mire Tom
kilépett a hallból. Nagyon komolynak látszott, és erősen összeszorította a fogát.
– Mit mondott Green doktor?
– Nem tudtam beszélni vele. Ma este nincs benn, a személyi hívójára pedig nem jelentke-
zik. Üzenetet hagytam neki a kórházban, és megadtam az autótelefonom számát. Remélem,
hamarosan előkerül.
– Beviszel engem is a kórházba? – kérdezte Melissa.
– Magától értetődik. Faynek szüksége van a segítségedre. Nagyon megszokott téged. En-
gem is megnyugtat, ha mellette vagy.
Melissa szíve megdobbant ezektől a szavaktól, de nem vett róla tudomást.
– Értesítetted a vérellátót? – kérdezte aggódva.
– Igen, és itt a másik gond. Nincs vér. Szívátültetésre várnak, és nem adhatják ki a tarta -
lékaikat. Egyébként is jön a hétvége, és ilyenkor külön tartalékolniuk kell a várható közle-
kedési balesetek miatt. Két órával ezelőtt beszállítottak egy balesetet szenvedett háromta-
gú családot. Mindhármuknak A csoportú Rh-negatív vérre volt szükségük. Faynek is ez a
vércsoportja. Az este folyamán Rockhamptonból hoznak repülővel vérkonzervet.
– Az én vérem is A csoportú Rh-negatív – mondta Melissa.
– Viccelsz?
– De Tom! Ebben a helyzetben…
A férfi megkönnyebbülten bólintott, és mindketten az autójához rohantak. Felesleges
volt tovább beszélniük a véradásról.
Tom elindította az autót, egy ideig mindketten hallgattak. A nap éppen lemenőben volt,
és narancssárgára festette az eget, de ezt észre sem vették. Tom a forgalomra figyelt. Ami-
kor végül megszólalt, Melissa érezte a hangján, hogy nagyon aggódik.
– Fay komolyan veszélyben van. Hogy nézett ki, amikor a mentők elvitték?
– Sápadt volt, és nem beszélt. Már nem is sírt. Teljesen közönyösnek látszott.
– Véleményem szerint a babának ma este világra kell jönnie. Remélem, Green doktor is
jelentkezik végre. Ismerem ugyan az álláspontját: cukorbeteg anyának szerinte hordania
kell a gyermekét, amíg csak lehet. Ő főleg ilyen esetekkel foglalkozik, és valóban szép sike-
reket ért el. A legtöbb cukorbeteg anya, akit ő kezel, természetes úton szül. Megállapítja a
megfelelő időpontot, aztán beindítja a fájásokat. Császármetszést a lehető legritkábban vé-
gez. – Tom felsóhajtott. – Abban viszont majdnem biztos vagyok, hogy Fay nem bír elviselni
több megpróbáltatást.
– Pedig ez még csak a harmincnegyedik hét.
– Igen, de a baba már nagyon nagy. Green doktornak komoly gondjai lennének, ha még
három hetet várna. Ha ellenben a gyerek ma születik meg, a tüdő elégtelensége miatt lég -
zészavar jelentkezhet.
– Lehet, hogy Green doktor mégis várni akar még néhány napig, és szteroidkezeléssel kí-
vánja tovább erősíteni a baba tüdejét.
59
– Lehet… Igen, bizonyára ezt fogja javasolni.

– Az viszont már biztos, hogy császármetszés lesz, ugye?
– Majdnem biztos. A méhlepény aligha fog már arrébb tolódni. Elzárja a méhszájat, és
így a baba ki sem tudna jönni. Remélem, Green doktor is így fogja látni.
Az autótelefon megszólalt, és Melissa felvette a kagylót, mert Tomnak éppen mindkét
keze foglalt volt.
– Green doktor? – kérdezte udvariasan. – Átadom Russel doktornak. A nővéréről, Mrs.
Hamiltonról van szó.
– Te jó isten! – kiáltott bele Green doktor a telefonba. – Siessen már!
Melissa Tom kezébe nyomta a kagylót.
– Green? Igen… már úton van. Valószínűleg méhlepényvérzés. – Tom elhallgatott, és a
másik orvosra figyelt. – Igen, szükség lesz vérre. Van egy véradóm. Mindenesetre azt hi-
szem, beszélnünk kellene egy ma esti esetleges császármetszésről.
Melissa önkéntelenül is ökölbe szorította a kezét. Együtt aggódott Tommal Fayért. Szak-
mailag nem szólhatott hozzá a kérdéshez, de ösztönösen ő is a mielőbbi császármetszésért
szurkolt. Jobban ismerte Fayt, mint bárki más, és tudta, mit kellett kiállnia az utóbbi hetek-
ben.
– Igen, tudom – mondta Tom, amilyen nyugodtan csak tudott. – Faynek gyereke lesz, és
maga a nőgyógyásza. Viszont ha a súlyos cukorbetegségére gondolok, akkor most minden
amellett szól, hogy a szülés minél előbb megtörténjen. Az a véleményem, hogy ezt a terhes-
séget nem lehet tovább húzni. Maga is tudja, hogy a recehártyája és a veséje is károsodott.
Természetesen látnia kell őt, és meg kell vizsgálnia, mielőtt bárhogy döntene. A nővérem vi-
szont nem fog kibírni huzamosabb kórházi tartózkodást. Ezt bizton állíthatom. – Egy ideig
hallgatta, amit a másik orvos mondott, majd hirtelen a szavába vágott. – Jó, rendben van.
Néhány perc múlva találkozunk.
Melissa nem mert kérdezősködni. Némán várt, és Tom feszült arcát nézte.
– Green doktor előbb megnézi Fayt, és csak aztán fog dönteni. Ez rendben is van. Már in-
tézkedett, hogy készítsék elő a műtőt. Remélem, nem a hiúságára fog hallgatni.
– Dehogyis, Tom. Minden rendben lesz. Bízzál a nővéredben. Mostanáig olyan bátran vi-
selkedett. Sokkal keményebben fegyelmezte magát, mint a legtöbb nő tette volna hasonló
helyzetben. Fay, aki természeténél fogva olyan türelmetlen, ráadásul művész, és hozzászo-
kott a szabad élethez… most kénytelen erőt venni magán, pontos időbeosztás szerint élni, és
ezernyi olyan dologra ügyelni, amit alapvetően unalmasnak talál. Mégis belátta, hogy szi-
gorú szabályok kötik, még ha tiltakozott is néha ezellen. Hét hónapig szinte állandóan fe-
küdt, és ha Green doktor ma este azt fogja mondani, hogy a baba érdekében még három hé-
tig feküdnie kell, akkor is össze fogja szorítani a fogát, és végigcsinálja.
– Tudom.
– Nagyon aggódsz érte, ugye?
– Hát persze. Fay már többször a sír szélén állt ezzel az átkozott cukorbajjal. Nem egy
betegem belehalt ebbe.
Melissa szívesen vigasztalta volna Tomot, de már ráfordultak a kórház kocsifelhajtójára,
s a hosszú hetek óta tartó hűvös hallgatás láthatatlan falat emelt kettejük közé.
Egyenesen Green doktor osztályára siettek, ahol Fay már várta őket. Az asszony még
mindig infúziót kapott. Mintát vettek a magzatvízből, hogy abból megállapítsák a baba tü-
dejének működését.
Tom félrevonta Melissát.
– Át tudnál menni most azonnal a vérellátóba, hogy vért adjál? – kérdezte sürgetően. –
Úgyis eltart még egy ideig, amíg az előírt vizsgálatokat elvégzik. Minél előbb mégy…
60
– Hát persze. Ne aggódj! – Melissa átsietett a vadonatúj épületbe, és tíz perccel később
egy ágyon fekve várta, hogy vért vegyenek tőle.
Ápolónő volt ugyan, de a saját vérét nem szívesen látta. Ezért inkább elfordította a fejét,
és a szabad kezével fogott egy képes újságot, de a betűk összefolytak a szeme előtt. Folyton
Fayre gondolt… és Tomra, aki valószínűleg éppen Green doktorral tárgyal a nővére sorsá-
ról.
– Még egypár perc – szólt egy idősebb nővér Melissához. – Hogy érzi magát?
– Semmi bajom.
– Russel doktor az előbb idetelefonált. Azt kérdezteti, nem tudna-e még kétszáz millili-
tert adni?
– Mondott még valamit?
– Semmi mást. Nagyon sietett. Akar beszélni vele?
– Nem. Szívesen adok több vért.
A nővér bólintott.
– Utána egy darabig itt kell tartanunk magát. Rendesen kell ennie és innia. Nem kér
máris egy kis gyümölcslevet?
– De igen. Az jó lenne.
– Rendben van. Nekem most el kell mennem, mert sok a dolgom. Behívtunk készenléti
véradókat, de ápolónők és beteghordók is jelentkeztek. Attól tartok, mozgalmas éjszakánk
lesz.
– Ne zavartassa magát miattam – mondta Melissa. – Ha kell valami, majd hívom.
– Jó. Akkor egypár perc múlva visszajövök, hogy megnézzem.
A nővér hozott neki egy pohár narancslevet, amelyet a lány mohón felhajtott. Meglehe-
tősen nyugtalan volt. Vajon világra segítik-e ma este a babát? A legszívesebben felugrott
volna rögtön a véradás után, hogy a nőgyógyászatra siessen, de tudta, hogy pihennie kell.
Kért még egy pohár narancslevet, hogy minél hamarább végezzen.
– Még száz milliliter – állapította meg a nővér. – Most már lassabban megy. Nyomkodja
erősen a gumilabdát.
Melissa bólintott, behunyta a szemét, és tette, amire kérték. Közben szopogatta a na-
rancslevet, hogy a folyadékveszteségét pótolja. Ismét Fayre gondolt. Vajon még mindig ott
fekszik infúzióstűvel a karjában?
– Melissa!
A lány kinyitotta a szemét. Tom jött be hozzá, hangja meghatottan csengett.
– Szia – üdvözölte a férfit bágyadtan.
– Hogy vagy?
– Jól.
– Figyelj rá, hogy utána adjanak neked vastablettát – mondta Tom.
– Jó. Hogy van Fay?
– Green doktor elfogadta a javaslatomat. Fayt most készítik elő a császármetszéshez. A
magzatvízvizsgálat eredménye megnyugtató. Úgy látszik, a baba tüdeje elég fejlett, bár Fay
még mindig vérzik, és idegileg nagyon kikészült…
– Jaj, szegény – sóhajtott fel Melissa.
– Hát igen. Mindenesetre amikor Green doktor közölte vele a döntését, összeszedte az
utolsó erejét, és ragaszkodott a helyi érzéstelenítéshez, hogy Bill-lel együtt azonnal láthas-
sa a babát.
– Ez nagyszerű – mondta Melissa, és hirtelen megtelt a szeme könnyel. Egyszerűen nem
tudott tenni ellene. Nagyon meghatódott, és a vérveszteség érzékennyé tette.
Tom ellenőrizte a műanyag zacskót.
– Sikerült – mondta, és odaintette a nővért.
61
– Remek – bólintott Farrer nővér elégedetten. – Akkor most kiszabadítom magát. – Ki-
húzta a lány karjából a tűt, és tampont nyomott a könyökhajlatára. – Most lassan felülhet.
Melissa engedelmeskedett, de hirtelen szédülés fogta el, és úgy érezte, képtelen lenne
megállni a lábán. Mintha lebegett volna. Elfeketedett előtte a világ.
– Melissa! Hé, Melissa! Kérem, hozzon még egy pohár narancslevet, nővér.
A lány ismerte ezt a parancsoló hangot, és melegséget érzett a szíve táján. Tom, gondol-
ta kábultan. Tom…
– Jaj… ugye összeestem? – kérdezte, amikor kinyitotta a szemét.
– Igen, drágám, de hamar magadhoz tértél. Nem kellett volna további kétszáz millilitert
kérnem tőled.
– Most már jól vagyok. Tényleg.
– Ezt csak akkor hiszem el, ha jó sok kalóriadús táplálékot vettél magadhoz. Tudom,
hogy bőven van itt mindenféle finomság.
Melissa csak most vette észre, hogy Tom karjában fekszik. Óvatosan megpróbált kibon-
takozni, bár úgy tűnt, hogy a férfi ezt nem akarja. Talán attól fél, hogy ő ismét elájul? Melis-
sa megpróbált felegyenesedni, de megint rosszul lett.
– Feladom – mondta. – Jobb, ha egy ideig fekve maradok.
Tom felemelte, és átvitte egy alacsonyabb heverőre az egyik sarokba. Ezután egy ala-
csony asztalkát hozott be, és úgy helyezte el az ágyon, hogy a lány kényelmesen tudjon enni,
inni.
– Lazíts, és maradj nyugodtan fekve – rendelkezett. – Most kapsz valamit enni, és addig
nem megyek el, amíg mindent el nem pusztítasz.
Melissa tiltakozni próbált. Ösztönösen érezte, hogy a gyengesége nem csak a szokatlan
vérveszteségnek tudható be. Tom csábító férfiassága volt a másik ok, amely elvette az ere-
jét.
A férfi egy kanna forró, édes teát hozott be tejjel, két sonkás zsömlét, és két adag tejszín-
habot. Mindezt Melissa elé tette, a hátát pedig alátámasztotta egy párnával.
– Na rajta! – parancsolt rá erélyesen.
– Ez nem fog menni – tiltakozott hevesen a lány. – A tejszínhabot már el is viheted.
– Szó sem lehet róla – ellenkezett Tom. – Rengeteg kalóriát kell bekebelezned, hogy ismét
lábra bírj állni. Később kaphatsz salátát vagy gyümölcsöt is.
– Ha ezt mind megeszem, ki van zárva, hogy bármi mást kívánnék még – válaszolt hatá-
rozottan a lány.
– Ne felejts el inni. Az ugyanolyan fontos.
– Tom! Nem akarsz visszamenni a szülészetre?
A férfi a fejét rázta.
– Nem. Ott most nincs szükség rám. Bill jelenléte elég. Hiszen övé a gyerek. Nem igaz? A
császármetszést pedig sebészek végzik. Én viszont inkább melletted szeretnék maradni.
Melissa reszketett. A férfi hangja ugyanolyan gyengéd volt, mint karácsonykor. A karjá-
ba ölelte őt, és szorosan tartotta – még a szívdobogását is hallotta. A párnára nem is volt
szüksége. A lány ivott egy korty teát, hogy csillapítsa a szívdobogását, majd várta, mit fog
mondani Tom. Valamit csak mondania kell. Mi történt, hogy hirtelen visszatért a régi meg-
hitt viszony?
Amikor a férfi végre megszólalt, ő majdnem összerezzent, akkora csalódást érzett.
– Már eldöntötted, hová utazol? – hangzott a hűvös és tárgyilagos kérdés.
– Igen – nyögte ki Melissa. – Múlt szombaton váltottam jegyet. A gépem április nyolcadi-
kán indul Londonba.
– Visszafelé is lefoglaltattad a helyed?
– Nem. Időm van, és…
62
– Feltétlenül kell neked ez az átkozott világjárás? – kérdezte Tom leplezetlenül dühös

hangon. – Mindenáron el akarsz menni innen? Hogy tudsz ilyen lelkesen utazásról beszélni,
amikor a karomban tartalak, csókolni és ölelni szeretnélek, annyira, hogy majd az eszemet
vesztem, és másra sem tudok gondolni már?
– Hiszen éppen te beszéltél rá erre a kalandra – válaszolta Melissa felháborodottan. –
Persze hogy nem akarok elutazni. Soha nem is akartam. Legalábbis nem egyedül, ahogy Bill
tette. Ilyesmire gondolni sem szeretek.
– Akkor miért vetted meg a jegyet?
– Mert úgy gondoltam, jobb, ha elmegyek. Csak azt tudtam, hogy szeretlek, és amikor
észrevettem, hogy ezzel az érzéssel egyedül vagyok… mert te nem szeretsz engem, ez lát-
szott a legjobb gyógyszernek…
– Hogy jutott eszedbe, hogy nem szeretlek? – suttogta Tom gyengéden a fülébe. Aztán
úgy fordította, hogy a szájuk egészen közel került egymáshoz. – Hiszen tudnod kellett vol-
na! Már augusztus óta szeretlek. És azt is kitaláltam, mit kell tennem. Karácsony másnap-
ján már bizonyos voltam benne.
– Miben? – kérdezte halkan Melissa.
– Természetesen abban, hogy feleségül akarlak venni. Mit szólsz hozzá, drágám? Kérlek,
ne gyötörj tovább.
– Jaj, Tom. Olyan boldog vagyok. – Alighogy Melissa ezt kimondta, az ajkán érezte a férfi
száját.
– Ezt nem volna szabad – hallotta Tom hangját.
– Senki sem lát minket – nyugtatta meg Melissa.
– Tudom, de félek, hogy megint elájulsz.
– Na és? A karodban vagyok, és ennél biztosabb helyen nem is lehetnék.
– Igazad van. Különben tudom, hová megyünk nászútra. Londonba repülünk, hogy örök-
re elfelejtsd ezt a furcsa elvágyódást, és mellettem maradj, amíg csak élünk.
– Tom, utoljára mondom, nem érzek semmiféle elvágyódást.
– De hiszen amikor még alig ismertük egymást, akkor is erről beszéltél. Hallottam, ami-
kor a kórházban a kolléganődnek említetted, hogy a tengerentúlra akarsz utazni. Néhány
évig ott akartál dolgozni. Már elfelejtetted?
– Csakugyan ilyesmit mondtam. De most már jobb, ha megtudod a teljes igazságot. –
Melissa mesélt Diana Davenportról, a célozgatásairól, amelyek olyan sok szenvedést okoz-
tak neki.
– És ez miért bántott téged annyira, kedvesem?
– Dianának teljesen igaza volt, Tom. Halálosan beléd habarodtam.
– Remélem, ez még mindig tart.
– Nem, Tom – mondta a lány komolyan. – Ez már más. Most szeretlek, és ez nagy különb-
ség. Érted?
– Hogyne. Fay biztosan mesélt neked a házasságomról.
– Persze.
– Akkoriban tisztára bolond voltam…
– Fiatalkori ballépés volt – mondta Melissa. – Sylvia könnyelműen eljátszotta a szeren-
cséjét.
– Valamit még mondanom kell neked, drágám – kezdte Tom. – Amikor rájöttem, hogy
szeretlek, arra is rádöbbentem, hogy pontosan olyan nőre vágytam, amilyen te vagy… ami-
óta csak Sylviával kudarcot vallottam.
– És miért csak karácsonykor jöttél rá erre? Volt ennek valami oka?
– Igen. Ez az én buta, makacs nővéremnek köszönhető, aki át akart téged alakítani vala -
mi természetellenes divatbábuvá. Fay azt hitte, hogy nekem az ilyesfajta nők tetszenek.
63
Hidd el, órákig tartott, amíg erre rájöttem. Én olyannak akartam látni az én Melissámat,
amilyennek megismertem, nem pedig egy mesterkélt szépségnek, akin semmi sem valódi.
Érdekes módon éreztem, hogy te is így gondolkodsz. Meg is akartam mondani neked aznap,
amikor Fay hazament a kórházból, de akkor Bill előhozakodott az ostoba utazási ötletével.
Egyre azt hajtogatta, hogy fiatal vagy, és hogy most van lehetőséged az utazgatásra. Akkor
rájöttem, hogy én már harmincnégy éves vagyok, te pedig csak huszonkettő…
– Képzeld csak, nekem az idősebb férfiak tetszenek – mondta Melissa mosolyogva, enyhe
gúnnyal.
– Ha azt akarod, hogy aggastyánnak érezzem magam, akkor csak folytasd. Igen. Való-
ban kétségeim támadtak, és lelkiismeret-furdalásom volt. Nem akartalak megfosztani ifjú-
ságodtól, szabadságodtól és függetlenségedtől, emellett azt hittem, hogy az utazás fonto -
sabb neked, mint én. Ma este pedig… miután két hónapja igyekszem elfelejteni téged, idejö-
vök, és meglátlak csukott szemmel, holtsápadtan feküdni. Egyébként még mindig falfehér
vagy.
– Pedig jól érzem magam – bizonygatta Melissa.
– Amikor elájultál, kétségbeestem. Hirtelen minden mindegy lett. Beszélnem kellett, el
kellett mondanom mindent, és nem volt kedvem tovább játszani a belátó, bölcs, lemondó
férfi szerepét. Elhatároztam, hogy mindenáron meghódítalak. Nem akartam belenyugodni
abba, hogy London vagy Párizs neked fontosabb, mint én. Ha akarod, szerzek magamnak
munkát Európában. Az a lényeg, hogy együtt maradjunk.
– Azt javaslom, elégedjünk meg a jó öreg Európa meglátogatásával. Egyetértesz?
Tom nevetett. Ezután már tartózkodás nélkül csókolták egymást, és elmúlt egy újabb óra
úgy, hogy észre sem vették. Melissa megevett mindent, és a negyedik csésze tea után Tom
megállapította, hogy ismét rózsás az arcszíne.
– Szeretnéd látni Fayt? – kérdezte a férfi.
– Micsoda kérdés?
A szülészeten csend volt. A főnővér a megfigyelőszobába vezette őket, ahol Fay a műtét
után feküdt. Felvették az előírt köpenyt, és zajtalanul beléptek a gyengén megvilágított he-
lyiségbe. Bill és Fay nézett rájuk, de nem voltak egyedül…
– Hát nem gyönyörű? – kérdezte suttogva Fay, aki a karjában tartotta az újszülöttet.
– Catherine a neve – közölte büszkén Bill. – Képzeljétek el, több mint három és fél kiló.
– Minden olyan gyorsan ment – számolt be Fay. – Megkaptam az érzéstelenítőt a gerin-
cembe, és hamarosan már nem is éreztem az alsótestemet. Egyszer csak meghallottam a
baba sírását…
– Catherine-t azonnal megvizsgálta a gyermekorvos – mondta Bill.
– Teljesen egészséges, és jól fejlett, de ma még nem maradhat itt. Huszonnégy órára átvi-
szik az intenzív csecsemőosztályra.
– Igen. A cukorbeteg anyák gyerekeinél ez így van. Óvintézkedésről van szó – mondta
Tom mosolyogva.
– Aztán egy ideig eltartott, amíg összevarrtak – mondta Fay. – Most már minden rend-
ben. Egy csomó vért veszítettem, de ezt ti is tudjátok.
– Fay boldognak tűnt, de közelebbről nézve látszott rajta a kimerültség és a gyengeség. –
Kapok vérátömlesztést, Tom?
– Igen, el van intézve. Melissa jó munkát végzett.
– Köszönöm, Melissa – mondta Fay erőtlenül.
– Butaság. Csak semmi köszönet. Inkább mutasd a babát.
64
Fay óvatosan felhajtotta a takarót, és előbukkant egy pici arc csukott szemmel. A kicsi -
nek pelyhes fekete haja volt. Az újdonsült anya megcirógatta Catherine szájacskáját. A pici
azonnal szopó mozdulatokat tett, és ezen mindannyian mosolyogtak.
– Egyébként – szakította meg Tom a csendet – Melissa mégsem utazik Londonba. Úgy
látszik, a véradástól elveszítette a józan eszét. Képzeljétek el, megváltoztatta a tervét. Uta-
zás helyett hozzám jön feleségül.
Tom nagy meglepődésre számított, de csalódnia kellett. Sem Fay, sem Bill nem csodálko-
zott különösebben.
– Valami hasonlót vártunk – mondta Fay. – Olyan sürgős volt a vérellátóba menned,
hogy az már több volt, mint gyanús.
Tom kicsit zavartan nevetett. Egy fiatal nővér jött be a szobába.
– Sajnos, most el kell vinnem Catherine-t az intenzív osztályra, Mrs. Hamilton, és magá-
ról is gondoskodnunk kell. Holnap reggel azonban visszakapja a kicsit.
Fay még egyszer magához ölelte a babát, majd sóhajtva visszahanyatlott a párnára.
– Most már túl vagyok mindenen. Kibírtam, és kibírta a gyerek is. De újra nem vállalkoz-
nék rá.
– Örülök, hogy ezt mondod, Fay – mondta Tom komolyan. – Nem vagyok biztos benne,
hogy a szervezeted kibírna még egy ilyen megterhelést.
– Tudom, hogy nem bírná ki – válaszolt őszintén Fay. – Catherine egyke lesz. – Aztán hir-
telen elmosolyodott. – De remélem, lesznek unokatestvérei, akikkel majd játszhat.
– Ez könnyen lehet – vélekedett Tom, és kérdően nézett Melissára, aki szintén mosoly-
gott.
– De igyekezzetek – sürgette őket Fay. – Jó lenne, ha korban illenének Catherine-hez.
Melissa bólintott.
– Egy-két éven belül jó lesz? – kérdezte, és Tom szemébe nézett.
– Olyan sokáig akarsz várni? – tréfálkozott a férfi, és gyengéden megcsókolta.
Melissa pedig magában áldotta Diana Davenportot a rosszindulatú megjegyzéseivel
együtt, hiszen végül is neki köszönhette a boldogságát.
65

Szívhang 050 - Lilian Darcy - Természetesen Tetszik

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Szívhang 050 - Lilian Darcy - Természetesen Tetszik

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Lilian Darcy

– Nem, arra soha nem tellett nekünk.

– Vitorlázni mégy? Ebben a szerelésben? – kérdezte Diana bizalmatlanul.

volt. Megcsodálta a rengeteg, gondosan feliratozott befőttes- és lekvárosüveget, fűszertar-

Hamarosan megérkeztek a házhoz, és kiszálltak. Tom kivette a két bőröndöt.

Bill Hamilton időközben hazaért, és átvette Melissától a tálcát. Bemutatkozott, majd

– Szívesen belekapaszkodnék ebbe a szalmaszálba – vélekedett Fay lelkesen. – Holnap el-

– De Melissa – mondta komolyan Tom –, ne gondolja, hogy a nővérem csak udvariasság-

– Mit hallok? – kérdezte Tom vidáman, és oldalvást lopva Melissára pillantott.

Hamarosan Tom mellett ült a nyitott tetejű autóban.

– A nevemet hallottam és a beszélgetés végét. Nem akartam beleavatkozni, ezért kivár-

A férfi halkan nevetett, és egyszerre Melissának is nevethetnékje támadt. A hangulatuk

– Holnap kettőkor – jelentette. – Meglátod, milyen szép leszel a karácsonyi estélyünkön.

Melissa nem védekezett. Átkarolta a férfi nyakát, és szenvedélyesen viszonozta a csókját.

– Boldog karácsonyt, Fay!

– Faynek bevérzett a szeme – mondta Melissa.

– Megjött! – kiáltották egyszerre az ikrek, David és Michael izgatottan.

Karácsony másnapján Melissa visszatért Hamiltonékhoz. Mrs. Portertól megtudta, hogy

– Ugyan már, Melissa! Ne mutasd ki a bánatodat. Majd kihevered.

– Lehet… Igen, bizonyára ezt fogja javasolni.

– Feltétlenül kell neked ez az átkozott világjárás? – kérdezte Tom leplezetlenül dühös

You might also like