MARGARET BARKER

ELEVEN EMLÉ K
(LOVING CARE 1991)

Susant rajongó szeretettel vették körül nevelőszülei, haláluk után

azonban a lány egyre kíváncsibb lesz: ki volt a vér szerinti anyja és apja.
Mindent elkövet, hogy mint orvos a Rathbone Kórházban dolgozhasson,
ahol annak idején maga is született. Az intézmény élén egykor Mary
Rathbone állt, s tőle vette át a vezetést fia, Jonathan. A mogorva férfi és
kedves, de elutasítóan viselkedő anyja makacs ellenfélre talál a csinos
doktornőben…
 1. FEJEZET

Ez tehá t az a híres-nevezetes dr. Jonathan Rathbone.

Susan tenyere megizzadt az idegességtő l. Magas, sö tét hajú férfi jö tt feléje. Kézfogá sa
erő s volt és hatá rozott. A lá ny remélte, hogy a fő orvos nem veszi észre nyugtalansá gá t.
Talá lkozá sukra - melyet aká r ö sszecsapá snak is nevezhetne - má r napok ó ta készü lt.
Nem, mégsem lenne helyes ö sszecsapá snak tekinteni ezt a bemutatkozó beszélgetést,
gondolta Susan, amikor a férfi barna szemébe nézett. Hiszen ez az ember az ú j fő nö ke. Jobb
lesz, ha - legalá bbis eleinte - megpró bá l alkalmazkodni. Rá ér a pró baidő letelte utá n
elő rukkolni a terveivel. Elég baj, hogy telefonbeszélgetéseik sorá n- mikor ő még a St. Celine
Kó rhá zban dolgozott - ellentétek merü ltek fel kö zö ttü k. Nagyon ö ssze kell szednie magá t, és
tü relmesnek kell lennie, ha együ tt akar dolgozni ezzel az emberrel.
- ö rü lö k, hogy személyesen is megismerhetem, dr. Barrymore. - Jonathan Rathbone
elengedte a lá ny kezét, aki ö sszeszedte magá t, és igyekezett rokonszenvet kelteni a
fő orvosban. Ú gy gondolta, így majd kö nnyebb lesz az ú jítá sait megvaló sítani. - Má r
annyiszor beszéltü nk telefonon, hogy ú gy érzem, mintha régi ismerő sö k lennénk- tette
hozzá .
Dr. Rathbone mosolygott. Susan csak most vette észre, milyen jó -képű a férfi, Sokkal
idő sebbnek képzelte.
- Foglaljon helyet. - Jonathan leü lt fő nö ki karosszékébe, és az író -asztala elő tt á lló
ü lő alkalmatossá gra mutatott. Rá kö nyö kö lt az asztalra, s ö sszefű zte karcsú ujjait. Szemét le
nem vette a lá nyró l. Susan azon gondolkozott, vajon szá ndékosan vá rakoztatta-e féló ra
hosszat.
- Bevallom, eléggé meglepett, amikor megtudtam, hogy a bizottsá g magá ra szavazott -
kezdte Jonathan Rathbone a beszélgetést. - Ugye sejti, ha ott lettem volna a meghallgatá son,
nem magá t vá lasztom erre a posztra.
- Megható ez a szíves fogadtatá s - mondta Susan elfú ló hangon.
- Meg kell szoknia, hogy mindig kimondom, amit gondolok.
- Vettem észre.
- No, most má r rá ismerek arra az izgá ga kislá nyra, akivel telefonon annyiszor
vitatkoztam.
- Nem vagyok kislá ny, Rathbone doktor. Huszonhét éves orvos vagyok. Ha nem értett
egyet a kinevezésemmel, miért nem élt a jogá val? Tiltakozhatott volna. Ö n a fő orvos. Még
most sincs késő . Kivá laszthat valaki má st a jelö ltek kö zü l.
- Ugyan má r, Barrymore doktornő . - Jonathan Rathbone rá pillantott Susan aktá ira,
melyek ott fekü dtek az asztalá n. - Szó líthattam Susannek?
- Jobban szeretném, ha a vezetéknevemet haszná lná - vá laszolta a lá ny. Ha harc, legyen
harc, gondolta. A fő orvos arckifejezése nem sok jó t ígért. Ú gy festett, mint aki
legszívesebben most rö gtö n elkü ldené az ú j kolléganő t.
Kínos csend tá madt. Susan bá tran nézett ú j fő nö ke szemébe. Dr. Rathbone lassan,
elgondolkozva folytatta:
- A minő sítése és eddigi munká ja alkalmassá teszi erre az á llá sra. Csak nem értem, miért
akar eljö nni a St. Celine-bó l, az egyik legjobb londoni kó rhá zbó l. Szerintem ott egy fiatal
orvosnak minden lehető sége megvan a szakmai fejlő désre és a gyors elő menetelre. Miért
akar á tjö nni London keleti szélére?
 Susan kényszeredetten mosolygott. Szíve hevesen vert, míg a meg-felelő szavakat
kereste.
- Szeretném szü lészként tová bb képezni magam, és erre a Mary Rathbone Kó rhá zat
tartom a legalkalmasabb helynek. - Vá lasztá sá nak má s, személyes oka is volt ugyan, de errő l
mélyen hallgatott.
Ú gy tű nt, Rathbone doktor kielégítő nek talá lta Susan vá laszá t. Kliniká já t ő is a
nő gyó gyá szat á ldá sosan mű kö dő fellegvá rá nak tekintette. Bü szke volt erre az intézményre,
melyet idő kö zben nyugdíjba vonult édesanyja, Mary Rathbone alapított.
Jonathan Rathbone megkerü lte az író asztalt, és leü lt Susan mellé. A lá ny ú gy érezte,
ellenséges pillantá sa szinte égeti a bő rét. De má st is érzett. Olyasmit, ami meglepte, és amire
nem talá lt magyará zatot: valami elektromos feszü ltséget kettejü k kö zö tt. Most ébredt. csak
rá , mennyire fontos neki, hogy együ tt dolgozhasson ezzel a rendkívü li emberrel.
- Azt hiszem, kihívá s lesz szá momra a kö zö s munka, Barrymore doktornő . - Jonathan
Rathbone arca most nem á rult el semmi indulatot. - és én hajlandó vagyok szembenézni
ezzel a kihívá ssal.
Nahá t, ez elképesztő ! Egyre cifrá bb lesz az ú gy, gondolta Susan. Kedve lett volna alaposan
megmondani a véleményét ennek az ö nhitt, gő gö s férfinak, de mivel feltétlenü l ide akart
kerü lni, jobbnak lá tta, ha uralkodik magá n. Nem ó hajtotta elrontani az esélyeit. Amió ta
megtudta, hogy ebben a kó rhá zban szü letett, tisztá ban volt vele, hogy csak itt tudhat meg
valamit édesanyjá ró l.
Ezért há t félretéve bü szkéségét, mézédesen Rathbone doktorra mosolygott.
- Kö szö nö m, hogy így dö ntö tt. Mikor kezdhetek dolgozni?
- Délelő tt berendezkedhet a szobá já ban, és délutá n má r jö het is az osztá lyra.
Susan arcá ró l lefagyott a mosoly. Tegnap még egész nap szolgá latban volt a St. Celine-
ben, és remélte, pihenhet néhá ny napot, mielő tt belép ú j helyére.
Jonathan felá llt.
- Remélem, jó l bírja a gyű rő dést, doktornő . Személyemben kö zismert rabszolgahajcsá rral
lesz dolga. Ahogy elnézem magá t, ő szintén szó lva nem hiszem, hogy elég erő s lesz ehhez a
munká hoz, de talá n sikerü l meggyő znie az ellenkező jérő l.
Susan elfordult. Ú risten, micsoda felfuvalkodott hó lyag! Ú gy lá t-szik, minden igaz, amit
beszélnek ró la. Gő gö s, ö nhitt, leereszkedő . Tényleg szü letett rabszolgahajcsá r lehet.
- Ne féljen, erő s vagyok. Jó l bírom a munká t - nyö gte ki végü l. Jonathan Rathbone
elkísérte Susant az ajtó ig, jelezve, hagy befejezettnek tekinti a megbeszélést.
- A testi erő t nyilvá n a szellemi pó tolja magá ná l. - Ezek voltak az első kedves szavak,
melyeket Susan hallott tő le, még ha kicsit gú nyosan hangzottak is. Mielő tt vá laszolhatott
volna, a fő orvos gyorsan hozzá tette: - Két ó rakor csá szá rmetszés lesz az egyes mű tő ben. Fél
ó rá val elő bb legyen ott. Szeretném, ha maga asszisztá lna.
Susan nagyot nyelt.
- Igenis, uram- csú szott ki ö nkéntelenü l a szá já n. Légszívesebben leharapta volna a
nyelvét. Hiszen szilá rdan elhatá rozta, nem alá zkodik meg ez elő tt a férfi elő tt.
A személyzet lakó szobá it a fő épü let há tsó szá rnyá ban helyezték el. Kívü lrő l kü lö n lépcső
vezetett az épü letnek ehhez a részéhez. Sziréna-vijjogá s jelezte egy mentő autó érkezését,
amibő l Susan arra kö vetkeztetett, hogy nem sok ideje lesz pihenésre, de ez most nem
zavarta. Szerette a hivatá sá t, és kü lö nben sem volt kedve még egyszer á tvá gni egész
Londonon. Kü lö nö sen azó ta nem, amió ta Adrian elhagyta.
 Felért az emeletre, és benyitott a jó l fű tö tt elő térbe. A titká rnő nek, egy kedves,
kö zépkorú hö lgynek az író asztala a bejá rat kö zelében á llt, hogy szemmel tarthassa a jö vés-
menést. Az asszony bará tsá gosan mosolygott Susanre.
- A csomagjá t má r bevitték a szobá já ba, Barrymore doktornő . Kellemes volt a
bemutatkozá sa a fő nö knél?
Susannek rokonszenves volt a titká rnő kö zvetlensége. Elviselhető bbé tette a Jonathan
Rathbone irodá já ban tö ltö tt kínos féló ra nyomasztó hatá sá t.
- Egy csö ppet sem volt kellemes - felelte ő szintén.
Edith Jackson sokatmondó pillantá st vetett rá .
- Tü relem, doktornő ! Nemsoká ra ugyanú gy rajong majd érte, mint a tö bbiek.
- Tréfá l?
- Dr. Rathbone nagyszerű orvos.
- Ebben egy percig sem kételkedtem. Kü lö nben nem tö rtem volna magam ezért az
á llá sért. Csak kicsit elbizakodottnak, felfuvalkodottnak tű nik.
- Minden oka megvan rá , hogy bü szke legyen a munká já ra. Amikor nyolc évvel ezelő tt
á tvette a klinika vezetését az anyjá tó l. én sem hittem a rá termettségében. Még csak
harmincéves volt, de nagyon hamar kiderü lt, mit tud. A kó rhá z most ú gy mű kö dik, mint a
legpontosabb ó ramű .
- Ezt elhiszem - mondta Susan. - Lá tszik rajta, az a fajta ember, aki megkö veteli, hogy
mindig minden tö kéletes legyen.
- A betegei istenítik. A nő vérek pedig mind fü lig szerelmesek belé.
- Gondolom, ez kissé bonyolulttá teszi az életét.
- Egyá ltalá n nem. Ugyanis ezek a szereknek természetesen viszonzatlanok.
- Há t persze. - Susan csodá lkozva á llapította meg, hogy kezdi má r magá t kissé jobban
érezni. - Régó ta dolgozik itt, Mrs. Jackson?
- Jaj drá gá m, má r ő sidő k ó ta. Vá rjon csak... legalá bb harminc éve. Susan izgatott lett.
- Má r akkor is itt volt, amikor szü lettem.
Legszívesebben nyomban kérdésekkel á rasztotta volna el a titká r-nő t, de arra gondolt,
jobb, ha nem ront ajtó stul a há zba. Elő bb egy kicsit megbará tkozik az ú j kö rnyezettel. Olyan
régó ta vá gyott mindent megtudni vér szerinti anyjá ró l, hogy néhá ny nap má r igazá n nem
szá mit.
Szobá já ban csak a legszü kségesebb bú torokat talá lta: egy á gyat, két széket és egy asztalt.
Megö rü lt, amikor felfedezte a kis zuhanyozó fü lkét. Micsoda fényű zés!
Az ablakhoz ment, és kinézett a szü rke decemberi tá jra. Az idei első hó má r latyakká
olvadt. Hideg keleti szél fú jt. A já ró kelő k fá zó san hú ztá k ö ssze magukon a kabá tot.
Susan elgondolkozva nézegette ú j otthoná t. Vajon meddig fogok itt lakni? - tű nő dö tt. A
szerző dése hat hó napra szó lt, de ha minden jó l megy, meghosszabbíthatjá k. Nem remélte,
hogy az olyan ember, mint Jonathan Rathbone, hosszú tá von hajlandó lesz együ tt dolgozni a
magafajta izgá ga nő személlyel. Kü lö nö sen akkor nem, ha elő á ll majd az ö tleteivel.
Susan vá gyá t az ésszerű reformok és vá ltoztatá sok irá nt még az á llá sa elvesztésétő l való
félelem sem tudta megfékezni. Meggyő ző dése szerint a kismamá knak maguknak kell
eldö nteniü k, hogyan hozzá k vilá gra gyermekeiket. Rathbone doktort olyan embernek
ismerte meg, aki nem enged beleszó lá st a munká já ba. Susan volt osztá lytá rsnő je, Juha,
természetes mó don akarta megszü lni első gyerekét, de a nagy Rathbone fő nö k nem vette
figyelembe ezt a kívá nsá gá t. Juhá t - amint megérkezett - a mű tő be gurítottá k, és
csá szá rmetszéssel hoztá k vilá gra a kisbabá t. Susan má r elő re tudta, nem fogja megá llni,
hogy a fő orvos orra alá ne dö rgö lje ezt az esetet.
Egy darabig rendezkedett a szobá já ban, aztá n az étkező be indult. Kívá ncsi volt, milyen a
koszt ebben a kó rhá zban. A tö kéletesen meg-sü tö tt hú s és a sokféle finom zö ldségbő l
készü lt kö ret kiá llta a pró bá t. Ú gy lá tszik, a Rathbone csalá dnak van rá gondja, hogy a
személyzet rendesen tá plá lkozzék.
Susan az ebédje felénél tartott, amikor valaki a vá llá ra tette a kezét. Az ú j kollégá k,
akikkel egy asztalná l ü lt, és akik csak biccentéssel kö szö ntö tt k, most megszakítottá k a
beszélgetést, és érdeklő dve bá multak rá , A lá ny há tranézett, és szemben talá lta magá t ú j
fő nö kével.
- Jö jjö n! Nem vá rhatunk tová bb a csá szá rmetszéssel.
Susan azonnal felá llt. A fő orvos arckifejezésébő l ítélve az eset nem tű rt halasztá st.
Megszokta má r a St. Celine-ben is, hogy egy-egy sü rgő s eset miatt félbeszakítsa az ebédet.
Nem volt kö nnyű lépést tartani a folyosó n Jonathan Rathbone-nal. Az orvos csak a mű tő
elő tt szó lalt meg.
- Remélem, ezentú l nem tesz egy lépést sem a személyi hívó ja nélkü l, Barrymore
doktornő ! Semmi kedvem maga utá n szaladgá lni.
Susan tízig szá molt, mielő tt vá laszolt volna. Nem érezte hibá snak magá t, amiért nem volt
csipogó ja. Ennek a zsarnoknak kellett volna gondoskodni arró l, hogy megkapja. A lá ny
mérgesen sú rolta kezét a csap alatt.

Egy nő vér rá adta a mű tő skö penyt. A sapka, amelyet a fejére hú zott, tú l nagy volt. A nő vér
hozott egy kisebbet, Susan ezért néhá ny má sod-percet késett a mű tő bő l.
- Biztos benne, hogy jó l á ll az ú j sapka, Barrymore doktor-nő ? - kérdezte gú nyosan
Jonathan. - Ha ó hajtja, vá runk, amíg a frizurá já t is megigazítja.
- Talá n inká bb a betegrő l lenne szíves tá jékoztatni, Rathbone doktor. - Susan haragja
jéghidegen csengett. - Jó lenne, ha megismerkedhetnék az esettel, mielő tt nekifogunk a
mű tétnek.
- Erre most nincs idő . Majd menet kö zben megtudja. Elég, ha én tudom, mi a teendő .
Magá nak nem kell tö rnie a csinos kis fejét. Csiná lja csak, amit mondok.
A lá ny feltette magá nak a kérdést, mi az, amit még el tud viselni ettő l az embertő l.
Kö zben figyelte, hogyan kezdi el Jonathan Rathbone a mű tétet. Az első vá gá s utá n Susannek
az egyik sebkampó t kellett fognia.
- Nyugodtan tartsa azt a kampó t - szó lt rá Rathbone, pedig a lá ny ú gy érezte, egy szobor
sem lehetne mozdulatlanabb ná la.
- Most feltá rom a méh alsó részét - mondta oktató hangsú llyal a fő orvos. Susan lá tta a
szeme sarká bó l az orvostanhallgató kat, akik tisztes tá volbó l rajongva figyelték példaképü k
minden szavá t.
- Ha elmagyará zom az eset lefolyá sá t, meg fogjá k érteni, miért volt ennyire sü rgő s a
beavatkozá s. Mrs. Linda Johnson terhességének harmincadik hetében já rt elő szö r ná lunk.
Addig má r volt néhá ny fá jdalommentes hü velyvérzése. A vizsgá lat megá llapította, hogy a
magzat fekvése rendellenes, és nem szá míthattunk rá , hogy ez a helyzet megvá ltozik.
Barrymore doktornő majd megmagyará zza nekü nk, milyen kö vetkezményekkel já rhat ez.
Susan megint dü hbe gurult. Ez az ember tő rbe akarja csalni. Hiszen most lá tja elő szö r a
beteget.
 - A méhlepény részben vagy teljes egészében a méh alsó részébe kerü lt... - kezdte
ó vatosan.
- Ezt mindnyá jan tudjuk - mondta tü relmetlenü l a fő orvos. Susan a maszkja felett a
fő nö kére nézett.
- Szeretném folytatni, Rathbone doktor. A méh alsó része kitá gult a terhesség utolsó
heteiben. Ezá ltal a méhlepénybő l leszakadt részek vérzés formá já ban lö kő dtek ki.
- Jó l mondja, doktornő . Magam sem tudtam volna jobban elmagyará zni.
Susan uralkodott magá n, nehogy rendreutasítsa Jonathant leereszkedő modorá ért.
Utó végre nem medika má rt.
- Miutá n az esetet nem ismerjü k, talá n lenne szíves Rathbone doktor tá jékoztatni
bennü nket, mi tö rtént az első vizsgá lat ó ta. Nekem ugyanis az a véleményem, hogy Mrs.
Johnson szinte teljesen kihordta a gyereket.
- Helyes. A terhesség harmincadik hete ó ta az anyá t á llandó megfigyelésre itt tartottuk.
Reméltem, lehetséges lesz a természetes szü lés, de amikor egy ó rá val ezelő tt megvizsgá ltam
erő sen vérzett. Ezért dö ntö ttem a csá szá rmetszés mellett.
Amíg beszélt, Jonathan teljesen szétnyitotta a méhet. Belenyú lt, és kiemelte a csecsemő t.
- Hö lgyeim és uraim, íme az ú jszü lö ttü nk! Ú gy lá tom, egészséges fiú gyermek.
A helyiségen halk moraj futott végig. A fő orvos odanyú jtotta a babá t az egyik nő vérnek.
- Végezzék el a szoká sos vizsgá latokat!
- Igen, uram.
Susan még mindig a kampó t tartotta. Az ő szá má ra a szü letés még nem volt szokvá nyos
eset. Csodá latos érzés volt lá tni, hogy vilá gra jö tt egy gyerek.
- Ö sszevarrhatja a sebet, Barrymore doktornő - fordult hozzá a férfi.
- Természetesen, uram - vá laszolta a lá ny lá tszó lag nyugodtan. Csodá lkozott, hogy nem
remeg a keze. Jonathan Rathbone most vizsgá ztatja!
- Ne pazarolja mű hímzésre az idő t, Barrymore doktornő - dö rdü lt a fő orvos hangja. -
Egyszerű varratot kérek. Olyat, amilyet a gyakorló éveiben tanult.
Susan hallotta az orvostanhallgató k kuncogá sá t. Dr. Rathbone á rgus szemekkel figyelte
minden mozdulatá t.
Feje majdnem ö sszeért Susanéval, aki ijedten vette észre, milyen szokatlan hatá ssal van
rá a férfi kö zelsége. Letagadhatatlan volt a feszü ltség kettejü k kö zö tt.
- Nem rossz. Egyá ltalá ban nem rossz. - Jonathan Rathbone olyan halkan beszélt most,
hogy csak Susan hallhatta.
Tekintetü k talá lkozott a frissen mű tö tt pá ciens felett, és a lá ny pulzusa felgyorsult,
Bebeszélte magá nak, hogy izgalma a vizsgá ztatá snak tulajdonítható . Má s okom nincs rá ,
gondolta. Jonathan Rathbone nem jö het szá mítá sba ná lam mint férfi.
A kismamá t kitoltá k a mű tő bő l.
- Ennyi, dr. Rathbone? - kérdezte Susan.
A fő nö ke mosolygott.
- Persze. A tö bbi a fő nő vér dolga. Ő tudja, mi a teendő , és ugyan-olyan rabszolgahajcsá r,
mint én.
- Az pedig nem semmi - jegyezte meg halkan Susan. Nem tudta, hallotta-e a fő orvos, amit
mondott. Má r nem érdekelte, mit gondol ró la dr. Rathbone. Kiá llta az első pró bá t, és
elégedett volt magá val. Mike élete, egészsége forog kocká n.
Susan levette a mű tő ssapká t, és a lengő ajtó felé ment. É rezte, hogy a fő orvos kö veti.
Libabő rö s lett, amikor hirtelen megérezte a férfi kezét a vá llá n.
 - Jö jjö n, igyunk egy ká vét.
A lá ny az orvos barna szemébe nézett. Jonathan most jó kedvű nek tű nt. Finom, szinte
arisztokratikus arcvoná sai kisimultak, és Susan kimondottan vonzó nak talá lta.
- Miért is ne? - felelte. - Szomjas vagyok. É ppen egy pohá r vízért indultam, amikor kicibá lt
az ebédlő bő l.
- Sajná lom. Elnézést kérek.
Susan nem hitt a fü lének. Jó l hallotta? Való ban bocsá natot kért tő le a férfi? Szinte
bajtá rsias volt kö zö ttü k most a kapcsolat: két orvos, akik együ tt, sikeresen végeztek el egy
mű tétet.
- Ha á tö ltö zö tt, jö jjö n a szobá mba. Az én ká vém sokkal jobb, mint amit a kantinban
mérnek.
Susan bó lintott. Az a bizonytalan érzése tá madt, hogy a férfi most nem ugyanaz az ember,
akinek eddig lá tta. Belépett a mű tű egyik zuhanyozó fü lkéjébe, levette a kö penyét, és a
szennyes tartó ba dobta.
Amíg a forró víz paskolta a bő rét, arra gondolt, hogy Rathbone doktor vitathatatlanul jó
sebész. Ezt a mű tétet ő maga sem csiná lta volna jobban.
Felnevetett. Mégiscsak nagyzá si hó bort ö nmagá t ö sszehasonlítani ezzel a gyakorlott
sebésszel. Igaz, hogy aká rcsak Rathbone doktor, ő is tö kéletességre tö rekedett. Nem lehet
hibá zni, ha egy anya és gyermeke élet forog kocká n.

2. FEJEZET

Susan felfrissü lve, tiszta kö penyben lépett ki a zuhanyozó bó l, és elindult Rathbone

doktor irodá ja felé. Kopogá sá ra azonnal kinyílt az ajtó .
- Szerencsére maga nem tartozik azok kö zé a nő k kö zé, akiknél egy ö rö kkévaló sá gig tart,
míg á tö ltö znek - fogadta a férfi, és beljebb tessékelte.
A lá ny nevetett.
- Sosem volt idő m sokat tö rő dni magammal. Apá m megtanított rá , hogy nagy kincs az idő .
Nem szabad elpocsékolni.
Jonathan egy csésze ká vét nyú jtott Susannek, és az ablakná l á lló karosszékre mutatott.
- Ezek szerint az apja hajszolt életmó dot folytatott.
- Nem mondhatná m. Lelkész volt. Csendes, nyugodt, kedves embernek ismertem. Nem
erő ltette meg tú lsá gosan a hivatá sa, és szívesen csiná lta.
- Miért beszél ró la mú lt idő ben? Meghalt?
- Má r ö t éve.
- Igazá n sajná lom. É s az anyja?
Susan ivott egy korty ká vét mielő tt vá laszolt
- ő tavaly halt meg.
- Vannak testvérei? - kérdezte meglepő en gyengéden a doktor. Susan megrá zta a fejét.
- Nem tudom.
Jonathan csodá lkozva nézett rá . A lá ny felsó hajtott.
- Szü letésem utá n azonnal ö rö kbe adtak. Semmit sem tudok a vér szerinti szü leimrő l.
Jonathan Rathbone letette a csészéjét, odament Susanhez, és rá tá maszkodott székének
tá mlá já ra.
- Sosem pró bá lt kapcsolatba lépni az igazi szü leivel? Az ö rö kbefogadottak megkereshetik
a rá juk vonatkozó anyakö nyvi bejegyzéseket. Néha mi is segítü nk az ilyen ü gyekben.
 - Tudom, de mielő tt megismerném az édesanyá mat, szeretném megtudni, miért mondott
le ró lam. Nem akarom ő t kínos helyzetbe hozni. Azó ta má r nyilvá n csalá dja van, és... - Susan
elhallgatott, ami-kor meghallotta sajá t, tú lá radó érzelmektő l akadozó hangjá t.
- Biztosan nem hagyja nyugton ez az ü gy. Ne riadjon vissza a kutatá stó l. - A férfi az
ablakhoz ment, és kinézett az utcá ra.
- Tudok vá rni. - Hogyan is magyará zza meg azt, amit érez? - Az a helyzet, hogy...
Kopogtak az ajtó n.
- Bocsá sson meg - mondta Jonathan, és az ajtó hoz sietett.
Susan szíve hevesen vert. Talá n nem is lesz olyan nehéz megtudni, amit akar, ha a
fő orvos ilyen segítő kész. Milyen ká r, hogy éppen most zavartá k meg ő ket, Elhatá rozta, hogy
ott folytatja a beszélgetést, ahol abbahagytá k. Tü relmetlenü l nézett az ajtó felé.
- Mama! - kiá ltotta csodá lkozva Jonathan. - Mit keresel itt? - Susannek hirtelen melege
lett. Most megismerheti a legendá s hírű Mary Rathbone doktornő t. Sokat hallott és olvasott
errő l az asszonyró l, még iskolá s korá ban.
Magas, karcsú , idő s hö lgy lépett a szobá ba. Hó fehér hajá t szorosan há trafésü lve, tarkó já n
kontyba csavarva viselte. Vilá goskék szeme élénken csillogott.
- Valamikor ez az én irodá m volt. Miért ne jö hetnék ide, ha kedvem tartja?
Az ö reg hö lgy á tvá gott a helyiségen, és egyenesen Susan felé tartott, aki azonnal
felpattant a helyérő l. Dr. Mary Rathbone kétségkívü l figyelemre méltó személyiség,
gondolta.
- Maga az ú j orvos? - kérdezte erő s, hatá rozott hangjá n a kó rhá zalapító doktornő .
Jonathan bemutatta ő ket egymá snak.
- Ez dr. Susan Barrymore, ő pedig az anyá m, dr. Mary Rathbone.
- ö rü lö k, hogy megismerhetem, dr. Rathbone - mondta a lá ny.
- Hívjon Mary doktornő nek, hogy elkerü ljü k a félreértéseket. Rengeteg dr. Rathbone volt
a csalá dban. Az apá m, dr. Jeremiah Rathbone taná csolta, hogy a leá nykori nevemet
haszná ljam, és adjam á t a fiamnak is. Apá mnak kö szö nhetem, hogy megalapíthattam ezt a
kó rhá zat.
Az idő s asszony kissé nehezen lélegzett. Leü lt a Susan melletti szék-re. Fia neki is adott
egy csésze ká vét, s amíg itta, a lá nyt méregette. .
- Hogy ő szinte legyek, azért jö ttem, mert lá tni akartam magá t, dr. Barrymore. - Mary
Rathbone hanghordozá sa tekintélyt parancsolt. - Mostaná ban ritká n jö vő k be a kliniká ra.
Hallottam, hogy a fiam szavazata nélkü l nevezték ki. Kívá ncsi voltam magá ra. - Kis szü net
utá n megkérdezte: - Mi a véleményed ró la, Jonathan?
Susannek egy pillanatra elá llt a lélegzete. Ez az asszony ugyanolyan gő gö s, minta fia.
Hogy merészel a jelenlétében ilyet kérdezni? Hirtelen felá llt.
- Attó l tartok, mennem kell. Kö szö nö m a ká vét, Rathbone doktor. - Az ajtó ná l
visszafordult. - Ö rü lő k, hogy megismerhettem, Mary doktornő .
Dr. Mary Rathbone a homloká t rá ncolta. Nem szoktá k félbeszakítani és faképnél hagyni.
A fiatal doktornő nek illett volna megvá rnia, míg kegyesen elbocsá tja.
- Megnézem a betegü nket - tette még hozzá magyará zatképpen Susan.
Nem kellett volna eljá tszanom Mary doktornő rokonszenvét, gondolta. Igaz, hogy má r
nem dolgozik, de a véleménye való színű leg most is szá mít még, Rá adá sul sokat segíthetne
az édesanyja felkutatá sá ban is.
- Jö jjö n el hozzá m ma vacsorá ra - mondta dr. Mary Rathbone ellentmondá st nem tű rő
hangon. - Jonathan majd elhozza. Pontosan fél nyolcra vá rom.
 A fő orvos szemmel lá tható an nem értett egyet ezzel a meghívá ssal.
- Nem tú l fá rasztó ez neked, mama? Má r nem is tudom az idejét, mikor hívtá l utoljá ra
vacsoravendégeket.
- Ki beszél itt vendégségrő l? - szakította félbe Mary doktor-nő . - Egyszerű csalá di vacsora
lesz. Mrs. Banksnek nem fá radsá g fel tenni még egy terítéket. É rdekel engem ez a lá ny. Meg
vagyok győ ző dve arró l, hogy má r lá ttam valahol.
Susan - mintha az idő s doktornő pillantá sa odaszö gezte volna - képtelen volt
megmozdulni.
- Talá lkoztunk mi má r valahol, Barrymore doktornő ?- Az asszony tová bb fü rkészte Susan
arcá t. - Az emlékező tehetségem má r nem a régi, de az arcokat nem felejtem el.
Jonathan Susanhez lépett, s kinyitotta elő tte az ajtó t. Lehajolt a lá nyhoz, és suttogva
mondta:
- Jobb, ha most elmegy, kü lö nben estig itt ü lü nk. Anyá m má r majdnem nyolcvanéves, és
rengeteg emberrel talá lkozott életében. Mindig mindenkirő l azt képzeli, lá tta má r valahol.
- Beszélj hangosan, Jonathan! Nem értem, amit mondasz - hallatszott a há ttérbő l az
asszony rosszalló hangja.
- Azt mondtam Barrymore doktornő nek, hogy nem ismerheted. Hiszen ma van itt
elő szö r.
Susan szívesen vitatkozott volna Jonathannal, de nem talá lta rá alkalmasnak a pillanatot.
Nem kérdezheti meg most rö gtö n a doktornő t, ismerte-e az anyjá t. Pedig talá n azért tű nik
neki ismerő snek, mert az édesanyjá ra hasonlít. A lá ny ö rü lt a vacsorameghívá snak. Há tha
ma este kö zelebb jut a megoldá shoz.
- Kö szö nö m, hogy meghívott, Mary doktornő - mondta kedvesen. - Má r elő re ö rü lö k a mai
estének. - Jonathanra nézett, akinek arckifejezése nem sok jó val biztatta.
Mary doktornő bará tsá gosan mosolygott.
- én is ö rü lö k, kedvesem. Ne késsen el! Ki nem á llhatom a pontatlansá got.
- Kérem, menjen a betegű nkhö z, és nézze meg, hogy érzi magá t - mondta gyorsan a
fő orvos. - Néhá ny perc mú lva én is ott leszek.
Susannek kedve lett volna felugrani az alumínium kocsira, amelyen tiszta á gynemű t
szoktak széthordani, és végiggurulni rajta a hosszú folyosó n. Egyszer, még gyakorló évei
elején nem tudott ellená llni ennek a kísértésnek. Mosolyogva emlékezett rá , hogy majdnem
elgá zolta vele a professzorá t, aki felhá borodva utasította rendre.
- Kedves Miss. Barrymore - mondta az ö regú r -, uralkodjon tú l-á radó érzelmein. Az ilyen
viselkedés alá á ssa az orvosok tekintélyét. Talá n csalá di ö rö kség magá ná l az effajta
féktelenkedés?
Susan akkor szégyenkezve á llt professzora elő tt, és arra gondolt, hogy fogalma sincs ró la,
milyen tulajdonsá gokat ö rö kö lt a szü leitő l. Csak annyit vá laszolt: „Lehetséges, uram.
Ma este talá n megtudhat valamit a szá rmazá sá ró l. Ez a halvá ny reménysugá r izgalommal
tö ltö tte el.
Benyitott első és egyetlen betegéhez, Linda Johnsonhoz. Az asszony a karjá ban tartotta
ú jszü lö ttjét. Há lá san nézett az orvosnő re.
Megpró bá lkoztam a szoptatá ssal - mondta -, de nem nagyon megy.
- Kényelmesebben kellene elhelyezkednie, Mrs. Johnson. - Susan még egy pá rná t
gyö mö szö lt a kismama há ta mö gé. - Nem, ne akarjon egészen felü lni. Biztosan fá j még a
hasa. Fekve is szoptathat.
 - Tényleg fá j a hasam. - Mrs. Johnson ö sszeszorította a szá já t. - Csak nem akartam
cirkuszolni a nő vérkéknek. Ú gyis rengeteg a dolguk.
- Csacsisá g! Mindig szó lni kell, ha fá j valami. Ezért vagyunk itt.
- Valami baj van; Barrymore doktornő ? - dö rdü lt meg Jonathan Rathbone hangja az
ajtó ban.
- Nincs, fő orvos ú r - vá laszolta Susan anélkü l, hogy elfordult volna a betegtő l. - Mrs.
Johnson megpró bá lt szoptatni, és nem segített neki senki. Honnan tudhatná , mi a teendő
ilyenkor? Az egyik nő vérnek csak ezzel kellene foglalkoznia, kü lö nö sen, ha
csá szá rmetszéses kis-mamá ró l van szó .
- Nem tudunk minden anya mellé egy nő vért adni, BarrymBore doktornő - szó lt rá a
fő orvos, - Kö rü lnézett má r itt egyszer alaposabban? Lá tott tétlenkedő á poló nő t? A
csecsemő ket az anyjukhoz viszik, megmutatjá k, hogyan szoptasson, aztá n visszajö nnek, és
visszaviszik a babá kat. Egyébként Mrs. Johnson nem elő szö r szoptat életében. Ez má r a
harmadik gyereke.
- De az első , aki csá szá rmetszéssel jö tt a vilá gra! - makacskodott Susan.
Jonathan Rathbone kissé elsá padt. Nem volt hozzá szokva, hogy a beosztottjai vitá ba
szá llnak vele. Susan leü lt a kismama á gyá nak szélére, egyik kezét a csecsemő feje alá
csú sztatta, és segített az anyja mellére igazítania baba szá já t. Kö zben á llandó an magá n
érezte fő nö ke pillantá sá t. Egy idő utá n hallotta, hogy a férfi az ajtó hoz lép.
- Szó ljon, ha végzett, Barrymore doktornő - mondta szigorú an. - Szeretném megvizsgá lni
a sebet.
- Természetesen, fő orvos ú r.
Linda Johnson felsó hajtott.
- Há t nem csodá latos?
- A fia? De, való ban...
- Rathbone doktor ú rra mondtam. Persze a fiam is klassz kis srá c, de ez a doki egészen
kü lö nleges. Azt hiszem, kedveli Bradwell nő vért. Nézze csak, hogy beszél vele!
Susan az ü vegajtó n á t Bradwell nő vér asztala felé nézett. Rathbone fö léje hajolt, és
sugá rzó an mosolygott az á poló nő re.
- Lehet, hogy fején talá lta a szö get - mondta.
- Nő s ember?
Susan nem tudott erre felelni.
- Fogalmam sincs.
Néhá ny perc mú lva a fő orvos visszajö tt a szobá ba.
- Elkészü lt, Barrymore doktornő ? - kérdezte erő ltetetten udvarias mosollyal.
- Igen. Kezdő dhet a vizsgá lat. Mit szó lt a javaslatomhoz Bradwell nő vér?
Jonathan Rathbone arckifejezése elá rulta, hogy nem errő l beszélt a nő vérrel.
- Majd késő bb megbeszéli magá val. Egyelő re minden marad a régiben. Ez az osztá ly má r
hosszú évek ó ta jó l mű kö dik. Nem lá tok komoly okot a vá ltoztatá sra, csak azért, mert egy ú j
orvosnő mindená ron ki akarja elégíteni a becsvá gyá t.
Susannak esze á gá ban sem volt ezt szó nélkü l lenyelni.

- Megyek, beszélek vele.

- Bradwell nő vér most teá zik.
Susan az ajtó hoz lépett.
- Akkor majd utá na.
 - Barrymore doktornő !
A lá ny megfordult, és bá tran á llta a fő orvos tekintetét,
- Parancsoljon, Rathbone doktor!
Jonathan odament hozzá , hogy a beteg ne hallhassa, mit mond.
- Szeretném, ha egyelő re nyugodtan maradna. Mindennek eljö n az ideje. Ezt vegye
parancsnak.
Susan még mindig á llta az orvos pillantá sá t. Most tehá t kimutatta a fő nö k a foga fehérjét?
Ha valami nem kellemes neki, egyszerű en parancsokat osztogat. Csakhogy vele nem lesz
kö nnyű dolga. Ó t nem félemlítheti meg, bá r egyelő re engedelmeskednie kell.
- Ahogy ó hajtja, fő orvos ú r! - vá laszolta, és mézédesen mosolygott. - Mindent megteszek a
betegek érdekében. De vá ltozatlanul az a véleményem, hogy a mó dszereimmel sokat
segíthetnék nekik.
- Nem tetszik a viselkedése, Barrymore doktornő - vá laszolta ingerü lten Jonathan. - Ezért
jobb lenne, ha kimentené magá t ma estére az anyá mná l. Egy névjegyká rtya megteszi...
Susan nem hagyta magá t.
- Nem szeretnék csaló dá st okozni Mary doktornő nek. Ugye fél nyolcat mondott? Nem
kell, hogy értem jö jjö n. - Ezzel sarkon fordult, és otthagyta az elképedt Rathbone-t.
- Bradwell nő vér! - kiá ltott a lá ny, amint a folyosó ra lépett. - Beszélhetnénk néhá ny szó t?
A tekintélyes kü lsejű Rathbone-há z nem volt messze a kó rhá ztó l. Susan szíve a torká ban
dobogott, amíg fellépegetett a széles kő lépcső n. Az épü letet jó l á polt kert vette, kö rü l. A lá ny
megdö ngette a kaput a nehéz kopogtató val, és azon gondolkozott, miért lakik az ö reg hö lgy
egy ilyen hatalmas há zban egyedü l. Talá n az emlékei tartjá k itt, talá n...
- Tessék! - Az asszony, aki kaput nyitott, há zvezető nő és szaká cs-nő lehetett egy
személyben. Nedves kezét a kö tényébe tö rö lte.
- Susan Barrymore vagyok - kö zö lte a lá ny. - Mary doktornő vá r engem.
- Fá radjon be. Kérem, tö rö lje meg jó l a lá bá t. Ma fényesítettem ki a padló t.
Susan belépett a feltű nő en magas, faborítá sú elő csarnokba. Léptei hangosan kopogtak a
tü kö rfényes parketten.
- Mary doktornő és a fő orvos ú r a kö nyvtá rszobá ban van. Iszik valamit?
- Nem is tudom. Csak ha a há ziak is...
- Mary doktornő nem ihat alkoholt a má ja miatt. Rathbone doktor ú r whiskyt iszik, de az
tú l erő s a magafajta fiatal hö lgynek. Hozok egy sherryt - mondta a há zvezető nő .
- Kö szö nö m, igazá n...
Az asszony má r nem figyelt rá . Kinyitotta a kö nyvtá rszoba ajtajá t, és beszó lt:
- Vendégü k jö tt.
Susan idegesen lépett a helyiségbe. Anya és fia a kandalló két oldalá n elhelyezett
kanapékon ü ldö gélt, és mindketten olvastak. Olyan nyugodalmas és meghitt volt a jelenet,
hogy a lá ny betolakodó nak érezte magá t. Mit keresek én itt? - gondolta. Hiszen itt nem is
fogadnak szívesen.
Jonathan Rathbone idegesítő en lassan á llt fel.
- Szó val mégis eljö tt?
Susan kényszeredetten mosolygott.
- Igen. Jó estét, Mary doktornő .
Jonathan édesanyja megü tö gette a kanapét maga mellett.
- Ü ljö n ide mellém, kedvesem. Fá radtnak lá tszik. Sokat dolgozott?
 Susan ó vatosan a fő nö kére nézett. Való ban sokat dolgozott aznap. Hosszan tá rgyalt
Bradwell nő vérrel szoptatá ssal kapcsolatos javaslatairó l. A tapasztalt á poló nő szinte
mindenben egyetértett vele. A lá ny azon tö prengett, meddig neheztel majd rá Rathbone
doktor emiatt.
- Csak egy szokvá nyos munkanap volt - vá laszolta. - Még kell egy kis idő , amíg
eligazodom, Az első nap az ú j munkahelyen mindig nehéz egy kicsit.
- Csak maga tehet ró la - mondta halkan a férfi.
- Hogy mondtad? Jonathan, miért nem beszélsz hangosan és értelmesen? - kérdezte Mary
doktornő .
- Megkérdeztem Barrymore doktornő t, iszik-e valamit.
- Há t persze hogy iszik. É n is innék, ha lehetne, Má r itt is van az itala - mosolygott az
asszony a há zvezető nő re. - Pá r perc mú lva vacsorá zunk, Hilda.
Susan tekintete, míg a sherryt iszogatta, egy arcképre tévedt, amely Jonathan mö gö tt
fü ggö tt a falon. Amíg a portrét nézte, rá jö tt, hogy azt hihetik, a fő nö két bá mulja.
- A festményt csodá lom éppen - mondta gyorsan.
Jonathan Rathbone felá llt.
- Jö jjö n, megmutatom a tö bbi ő sö met is!
Amint Susan ott á llt a férfi mellett, megá llapította, hogy éppen a vá llá ig ér neki. Szeretett
volna olyan magas lenni, hogy egyenesen a szemébe nézhessen ennek az ö nhitt embernek.
A képeket magasra akasztottá k, ezért kénytelen volt há trahajtani a fejét. Má r csak az
hiá nyzik, hogy felemeljen, hogy jobban szemü gyre vehessem a felmenő rokonait, gondolta,
- A legfelső képet innen nem lá thatja jó l - mondta Jonathan. - Az a nagyapá m, dr. Jeremiah
Rathbone. - Aztá n e má sik férfi arcképére mutatott, aki a légierő egyenruhá já t viselte. - O
pedig az apá m.
- Szintén orvos volt?
- Persze. De még a szü letésem elő tt repü lő szerencsétlenség á ldozata lett.
Susan nem ért rá végiggondolni, miért beszélhet ilyen kö zö mbö sen a fő orvos az apjá ró l,
mert Hilda bejelentette, hogy feltá lalta a vacsorá t. Jonathan belekarolt a lá nyba, és á tvezette
az ebédlő be. Susan meg-borzongott a férfi érintésétő l. Megérezte arcvizének kellemes
illatá t. Lopva rá nézett kísérő jére, és megá llapította, hogy az most sokkal oldottabb,
felszabadultabb hangulatban van. Nem való színű , hogy az anyja kedvéért haszná lja ezt a
drá ga arcvizet. Talá n mégsem olyan elutasító vele szemben, mint ahogy hitte?
Susan most a férfit lá tta benne, akire eddig csak mint orvosra és felettesére gondolhatott.
Gyermekkori otthoná ban, nyugodt hangulatban egészen má s ember volt. Susan má r kezdte
sejteni, miért szeretik és tisztelik annyira a betegei és beosztottjai. Ugy dö ntö tt, legalá bb ma
este megpró bá lja elfelejteni, milyen bará tsá gtalanul fogadta ő t a kó r-há zban Rathbone
doktor.
Ú gy tű nt, Jonathant is hasonló gondolatok foglalkoztatjá k. Kedves mosolya melegséggel
tö ltö tte el a lá ny szívét.
- Ü ljö n ide, Barrymore doktornő - mondta Jonathan, és kihú zott neki egy széket az asztal
mellő l. Susan igyekezett a lehető legkecsesebben ü lni. A feltű nő en finom kö rnyezet
nyugtalansá ggal tö ltö tte el. Mary doktornő szerint ez csak egy egész egyszerű csalá di
vacsora. A lá ny azonban nem tartotta való színű nek, hogy kettesben is gyertya-fénynél,
fényes ezü st evő eszkö zö kkel és drá ga virá gcsokorral díszített asztalná l vacsorá znak.
Jonathan az anyjá nak is odaigazított egy széket.
 - Ugye Susannak hívjá k? - kérdezte az idő s dá ma, amikor helyet foglalt. - Ma este
mellő zzü k a doktori címeinket. - A fiá ra nézett. - Remélem, nincs ellene kifogá sod?
- Figyelmeztetlek, mama, hogy Barrymore doktornő szereti betartani a formasá gokat. -
Jonathan Rathbone-t jó néhá ny évvel megfiatalította a nevetés. - Valamilyen okná l fogva
ugyanis...
- Szó lítson csak Susannek - vá gott a szavá ba a lá ny.
A há zvezető nő Mary doktornő elé tette a levesestá lat.
- Hagyja csak Hilda, majd én -,mondta a há z asszonya, és a merő kaná lért nyú lt.
A leves finom volt. Susan gratulá lt dr. Marynek a szaká csnő jéhez. A hö lgy ravaszká san
mosolygott.
- Talá n el sem hiszi, de Hilda mű tő snő vér volt a kliniká n. Amikor nyugdíjba vonult,
megkérdezte, nem tudná m-e haszná t venni a há ztartá sban. A férje má r régen meghalt, és
nincs se kutyá ja, se macská ja. Itt szü letett ná lunk, amikor a kó rhá z még anya- és
gyermekotthonként mű kö dö tt.
- Micsoda véletlen! - szaladt ki ö nkéntelenü l Susan szá já n. Nem volt szá ndéká ban má r
vacsora kö zben elő rukkolni ezzel a témá val. Mary doktornő felhú zta a szemö ldö két.
- Véletlen?
A lá ny letette a kanalá t, mélyet lélegzett, és ö sszeszedte minden bá torsá gá t.
- A nevelő anyá mtó l tudom, hogy én is ebben a kó rhá zban szü lettem huszonhét évvel
ezelő tt. A kliniká ró l fogadtak ö rö kbe. Ugye má r akkor is itt dolgozott, Mary doktornő ?
A hirtelen tá madt csendben a légy zü mmö gését is meghallottá k volna. Anya és fia
dö bbenten nézett a lá nyra. Mary doktornő a homloká t rá ncolta.
- Természetesen. 1947-tő l egészen a nyugdíjba vonulá somig. Lehet, hogy részem volt az
ö rö kbefogadá sá ban is, de a Barrymore névre nem emlékszem.
Jonathan kérdő en nézett Susanre.
- Nem azt mondta, hogy lelkész volt a nevelő apja?
- De igen. Csakhogy ö a nevelő anyá m má sodik férje volt. Az első t Wilkinsonnak hívtá k.
- Ez a név sem mond nekem semmit.
Susan taná cstalanul nézett vendéglá tó já ra. Megdö bbentette, hogy ez a kedves hö lgy meg
sem kísérli, hogy segítségére legyen.
- Ezen sem csodá lkozom, Mary doktornő - mondta. - Nyilvá n sok ö rö kbefogadá st intézett
akkoriban. Ha megengedné, hogy utá nanézzek az irattá rban...
- Szó sem lehet ró la! Az aktá inkhoz senki nem nyú lhat! - mondta az idő s hö lgy
ellentmondá st nem tú rd hangon.
A lá ny kétségbeesett. Tudta, hogy kényes terü letre tévedt.
- Nem kérem ö ntő l, hogy olyasmirő l nyilatkozzon, ami nem kizá ró lag rá m vonatkozik.
- Kénytelen lesz az anyakö nyvi hivatalba menni. Nincs má s vá lasztá sa. A fogadott
gyerekeknek joguk van megtudni, kik az igazi szü leik. Megszerezheti a szü letési
bizonyítvá nyá t.
- Persze, de én szerettem volna minél tö bbet megtudni az édesanyá mró l, még mielő tt
felvenném vele a kapcsolatot - magyará zta Susan.
- Személyesen meg akar ismerkedni az édesanyjá val?
- Igen. Csak elő bb szeretném megtudni, milyen asszony volt, és miért mondott le ró lam.
- Lebeszélem errő l. Jobb nem keresni a bajt - mondta szomorú an Mary doktornó .
- Anyá m, má r csak az ő rő kő lhető betegségek miatt sem á rt megismerni a vér szerinti
szü lő ket - vetette kö zbe Jonathan.
 Susan há lá san nézett a férfira. Nem vá rta, hogy éppen ó siet a segítségére. Az asszony
viselkedése érthetetlen és rejtélyes volt szá má ra.
- Vannak egészségi problémá i? - kérdezte Mary doktornő .
- Nem, nincs semmi bajom, de...
- Akkor ö rü ljö n neki, és ne kutassa a mú ltat. - Az idő s hö lgy a kis ezü stcsengő vel jelzett
Hildá nak. Nem akart tová bb errő l a témá ró l beszélni.
Má r a ká vét iszogattá k, amikor Susan ismét szó ba hozta a kérését.
- Nem akarom ö nt tö bbé zaklatni ezzel, de talá n a fia segíthetne, hogy betekinthessek az
iratokba. Csak azt szeretném megtudni, ö rü lne-e az anyá m, ha felvenném vele a kapcsolatot.
Az okmá nyokbó l talá n kiderü l, miért...
- Megtiltom - Mary doktornő szeme haragosan szikrá zott. - Fá radt vagyok, szeretnék
lefekü dni. Jó éjszaká t!
- Jó éjszaká t, Mary doktornő - mondta szorongva Susan. - Sajná lom, hogy elfá rasztotta a
lá togatá som.
Mary Rathbone megá llt Susan mellett, mélyen a szemébe nézett, és megsimogatta az
arcá t.
- Ne firtassa a mú ltat, gyermekem. É ljen a jelennek, és tervezze a jö vő jét!
A lá ny há tá n végigfutott a hideg, mert meglá tta, hogy az asszony szeme kö nnyes. Biztos
volt benne, hogy Mary doktornő emlékszik valamire, és nem értette, miért rejti el elő le az
igazsá got. Vajon mit titkolhat? - tö prengett Susan.

3. FEJEZET

Mary Rathbone-t a fia felkísérte a szobá já ba.

- Remélem, nem zaklattam fel tú lsá gosan az édesanyjá t - mondta Susan, mikor az orvos
nagy soká ra visszatért a kö nyvtá rszobá ba. Amíg vá rt rá , egyre erő sö dö tt benne az
elhatá rozá s, hogy az idő s asszony visszautasító magatartá sa ellenére sem mond le
szá ndéká ró l, és felkutatja vér szerinti anyjá t.
Jonathan Rathbone odament a lá nyhoz.
- Ne beszéljen vele errő l má skor. Az anyá m nagyon... érzékeny.
- Nem értem, miért zavarja ő t ennyire az én ü gyem.
Jonathan leü lt a lá ny mellé. Susan kérdő en nézett a férfira, és azon tö rte a fejét, milyen
kényes pontra tapinthatott rá , amikor elő hozakodott a kérésével. A doktor viselkedésébő l
lá tszott, hogy édesanyja kö zben beavatta a titokba, és a férfi nyilvá n megígérte neki, hogy
hallgatni fog.
Jonathan megfogta a lá ny kezét. Susan má r idő tlen idő k ó ta nem érezte ilyen
felkavaró nak egy férfi kö zelségét. Amió ta Adrian elhagyta, terhére voltak a férfiak.
- Nem hagyhatom annyiban a dolgot - mondta félénken. Ha Mary doktornő nem segít is, a
fiá t talá n meggyő zheti, mennyire fontos neki ez az ü gy. Hiszen Jonathan az elő bb még az ó
oldalá n á llt.
- Jobban tenné, ha hallgatna az anyá mra - mondta a férfi. - Maga fiatal, tehetséges, és még
sok ö rö me lesz az életben. Miért kívá ncsiskodik?
- Ugye tud valamit? - kérdezte vá laszképpen a lá ny.
Jonathan hirtelen felá llt, és Susant is felhú zta a kanapéró l.
- Erre nem vá laszolhatok.
Susan a kandalló hoz lépett. A tü zet nézte, amely kialvó félben volt, aká rcsak a reményei.
 - É desanyjá nak emlékezni kellene a nevelő apá mra. James Wilkinson akkoriban
kö zismert ember volt. Jó tékony célú adomá nyainak elismeréséü l nemességet kapott. Halá la
utá n az iratai kö zö tt talá ltunk egy kivá gott ú jsá gcikket, amely a Timesban jelent meg, és az
ö rö kbefogadá somró l tudó sít.
- Anyá m mostaná ban má r csak arra emlékszik, amire akar. Ami csak egy kicsit is
kellemetlen szá má ra, azt elfelejti. - A férfi megá llt Susan mö gö tt, és kezét a vá llá ra tette.
A lá ny megfordult, és Jonathan szemébe nézett. Arra gondolt, milyen boldog lesz az a nő ,
aki majd egyszer meghó dítja ezt az embert. Ú gy dö ntö tt, nem terheli tová bb Jonathan
Rathbone-t a gondjaival. Erezte, hogy kettejü k kö zö tt szavakba nem foglalható bará tsá g
alakult ki ezen az estén, és ezt nem akarta elrontani. Ha sikerü l megtartania a bará tsá gá t,
tö bb lesz az esélye annak is, hogy a kó rhá zban megvaló síthassa reformjait.
- Felejtsü k el az egészet - mondta, és feltű nt neki, hogy a férfi mennyire megkö nnyebbü l.
Jonathan há lá san szorította meg a lá ny vá llá t.
- Kö szö nö m, Susan- mondta halkan. - Higgye el, csak akkor fogja megtalá lni a lelki
békéjét, ha fá tylat borít a mú ltra.
Volt valami nyugtalanító titokzatossá g a férfi hangjá ban.
- Ezt ú gy mondja, mint aki pontosan tudja, mirő l beszél - jegyezte meg Susan.
Jonathan idegesen há trasimította a hajá t.
- Nekem is jó t tenne, ha megtanulnék felejteni. Nem mindig kö nnyű csak a jelennek és a
jö vő nek élni.
- Van kedve beszélni errő l?.
Az orvos habozott. Susan má r azt hitte, kitá rulkozik, de csak mosolygott, ujjá t a lá ny á lla
alá tette, és ínaga felé fordította az arcá t.
- ,Nem szeretem feltépni a gyó gyuló félben lévő sebeket - felelte, és lehajtotta a fejét.
Szá já val leheletfinoman megérintette Susan ajká t.

Jonathan gyengéd érintése ú gy felkavarta Susant, hogy egész éjjel le sem hunyta a
szemét. Felidézte magá ban a jelenetet. A férfi rö gtö n utá na eltá volodott tő le, és az ajtó felé
indult. A csó kot egy mú ló , rö pke hangulat vá lthatta csak ki.
Susan viszont képtelen volt má sra gondolni. Az ébresztő ó rá ra nézett, és ijedten lá tta,
hogy má r há rom ó ra van. Korá n kell kelnem, gondolta.• Felnő tt nő vagyok, orvos, nem pedig
kó tyagos kamaszlá ny, figyelmeztette magá t bosszú san.
Felgyú jtotta az olvasó lá mpá t, és a mennyezetet bá multa. Vajon minden nő , akit Jonathan
megcsó kol, legszívesebben azonnal a karjá ba vetné magá t? Nem emlékezett má r rá , hogy
annak idején Adrian is ilyen érzést vá ltott-e ki belő le.
Lehunyta a szemét. Nem szívesen gondolt Adrianre, kü lö nö sen nem utolsó együ tt tö ltö tt
estéjü kre, amikor a férfi kö zö lte vele, hogy má st szeret. Susan rö gtö n tudta, hogy szerencsés
vetélytá rsa a fő orvos lá nya. Dr. Adrian Matthews becsvá gyó ember volt. Amikor észrevette,
hogy fő nö ke lá nya szemet vetett rá , rö gtö n felismerte a lehető séget, és eszerint cselekedett.
A hivatali elő menetele mindennél fontosabb volt szá má ra.
Susan nyugtalanul há nykó dott á gyá ban, és nézte, hogy halad kö r-be az ó ra
má sodpercmutató ja. Adrian, ahogy 8 akkor elő re sejtette, csak addig vette komolyan a
há zassá gá t Fanellá val, amíg érdekei ú gy kívá ntá k. Amikor kinevezték osztá lyvezető orvassá ,
első dolga volt, hogy megpró bá lja ú jra felvenni a kapcsolatot Susannel. A lá ny alaposan
beolvasott neki, lecsapta a telefonkagyló t, és soha tö bbé nem á llt vele szó ba. Az eset
azonban olyan tartó s lelki sérü lést okozott neki, hogy azó ta egy férfi sem tudta felkelteni az
érdeklő dését.
A lá ny felsó hajtott. De jó lenne, ha végre el tudna aludni! Holnap frissnek kell lennie! Ki
tudja, mi vá r rá a kó rhá zban.

Reggelre mindent beborított a hó . Az étkező helyiségben hosszú asztalokná l reggelizett a

személyzet. Sokkal kellemesebb volt a hangulat itt, mint a St. Celine Kó rhá z lá rmá s
kantinjá ban. A Rathbone-oknak sikerü lt az alkalmazottaik szá má ra meghitt, csalá dias
hangulatot teremteniü k. A konyhai személyzet is nagyon értette a dolgá t. Susan
csodá lkozott, hogy ekkora mennyiségben ilyen finom rá ntottá t tudnak készíteni.
Kö rü lnézett, és megpillantotta Mary doktornő t, aki egyenesen feléje tartott.
Ö nkéntelenü l felá llt, hogy hellyel kíná lja az idő s hö lgyet.
- Kö szö nö m, kedvesem. - Az asszony nehézkesen ereszkedett le a székre. - Má skor nem
já rok ide, de most sü rgő sen beszélni akartam magá val.
Az egyik felszolgá ló nő má r ott is termett, és izgatottan kérdezte:
- Hozhatok reggelit, Madam?
- Nem, gyermekem. Nem reggelizni jö ttem, de szívesen meginnék egy csésze ká vét.
- Miért akart velem beszélni? - kérdezte rosszat sejtve Susan. Lehetséges, hogy kö zben
megtudott valamit? - tű nő dö tt magá ban.
- Alig aludtam ma éjszaka maga miatt.
- Nekem is rossz éjszaká m volt.
- Szó val, magá t is foglalkoztatta a tegnapi ö sszeü tkö zésü nk?
- Természetesen. Rá adá sul tegnap volt itt az első munkanapom. Egy kicsit sok volt
mindez egyszerre - vallotta be Susan.
- Lá tja, erre nem is gondoltam. Higgye el, kedvesem, szeretném, ha jó l érezné magá t
ná lunk. Biztosan azt gondolja, nem akarok segíteni, pedig én csak a javá t akarom. Sok
keserű csaló dá snak voltam má r szemtanú ja, amikor az ö rö kbe adott gyerekek
megismerkedtek édesanyjukkal. Egy idő utá n elhatá roztam, hogy ha lehet, meg fogom
akadá lyozni az ilyen talá lkozá sokat. Ezért jö ttem el ma reggel. Szeretném, ha megértené,
miért voltam tegnap olyan elutasító .
Susan elmosolyodott.
- Nagyon is megértem.
Mary doktornő arcá n olyan megkö nnyebbü lést lá tott, hogy má r-má r lelkiismeret-
furdalá sa tá madt, amiért ennyi gondot okozott neki. Mégis egyre erő sö dö tt benne az érzés,
hogy ez az asszony valamit eltitkol elő le. Egyelő re nem akarta tová bb faggatni. Majd ő maga
néz utá na ennek az ü gynek. Nem avatja be kutatá saiba a Rathbone csalá dot.
Mary Rathbone éppen a ká vét dicsérte, amikor a fia lépett be az ajtó n. A lá ny érezte, hogy
elpirul.
Uramisten, milyen jó képű ez a férfi, gondolta, amikor Jonathan megá llt az asztaluk
mellett. A doktor hó fehér, keményített kö penyt viselt, és sztetoszkó p ló gott a nyaká ban.
Arckifejezése viszont vészjó sló volt.
- Jó reggelt, mama. Mit keresel itt ilyen korá n? Valami baj van? - Ú gy beszélt, mintha
Susan ott sem volna.
- Susannel akartam beszélni.
- Aká rcsak jó magam. Talá lkoztam ugyanis Bradwell nő vérrel. - A férfi csak most nézett
Susanre.
 A lá ny megszeppent. Má r kora reggel ö sszetű zzö n a fő nö kével?
- Nézze, én.., - kezdte, de Rathbone doktor félbeszakította.
- Nincs mentsége. - Tü relmetlen kézmozdulatá val szinte elsö pö rte Susan érveit.
A lá ny felpattant, és dacosan felszegte az á llá t.
- Nem mentegető zni akartam.
- Ne fá rasszuk anyá mat a vitá nkkal. Legyen szíves reggeli utá n befá radni az irodá mba. -
Jonathan az anyjá hoz fordult. Hangja szelíden csengett. - Segíthetek valamiben, mama?
- Nem, kö szö nö m, Jonathan. Má r indulok is haza.
Susan a tá vozó férfi utá n nézett, és gratulá lt- ö nmagá nak, hogy -, felejtve az esti csó kot -
ilyen hatá rozottan tudott viselkedni. A pulzusa gyorsabb volt ugyan, mint má skor, ez
azonban semmiképp nem akadá lyozhatja meg abban, hogy Rathbone-nal dacolva
véghezvigye ú jítá sait.
Mary doktornő letette a csészéjét, és felá llt. Nem lá tszott rajta, hogy nyolcvanadik
életévéhez kö zeledik. Nyolc éve ment nyugdíjba, szá molt Susan, tehá t hetvenéves korá ig
dolgozott.
- Nagyon szigorú magá hoz a fiam! Ne hagyja magá t! - mondta az idő s dá ma, míg az ajtó
felé mentek. - Má r mondtam, hogy szeretném, ha jó l érezné magá t ná lunk.
Susan á lmélkodva lá tta, hogy a doktornő szeme ismét kö nnyben ú szik. Talá n hallgasson
mégis az idő sebb asszony taná csá ra, és hagyjon mindent a régiben? Há tha valami olyat tud
meg az édesanyjá ró l, amit jobb lenne nem tudni? Kívá ncsisá ga mégsem hagyta nyugton.
Biztos volt benne, hogy képtelen lesz hallgatni az okos szó ra.
- Kö szö nö m a kedvességét - mondta.
- Viszontlá tá sra - szó lt halkan az asszony, és elfordult. Susan hosszan nézett utá na, aztá n
elindult a fő orvos irodá já ba.

Jonathan Rathbone ott ü lt hatalmas író asztalá ná l. Percekig nem vett tudomá st Susan
jelenlétérő l. Aztá n felnézett a jelentésbő l, amelyet elmerü lten tanulmá nyozott.
- Mi a csuda ez az ú j csecsemő tá plá lá si mó dszer? - kérdezte. A lá ny felkészü lt a
kü zdelemre.
- Bradwell nő vér is egyetért velem abban, hogy az ú jítá s haszná ra vá lna a kismamá knak,
fő orvos ú r.
- Mit akar tulajdonképpen? Szerző dtessek mó kamestert vagy mű sorvezető t, aki felelő s a
fiatalasszonyok jó hangulatá ért? É pítsü nk színpadot az osztá lyon vagy cirkuszi aréná t?
- Nincs oka gú nyoló dni - vá gott a szavá ba Susan, - Csak a kismamá k érdekében voltam
bá tor megtenni a javaslatomat. - A lá ny halkan, nyugodtan beszélt.
Egy pillanatig csak a falió ra ketyegése hallatszott. Susan vá rta az égihá ború t, a villá mot, a
mennydö rgést. Csodá lkozva lá tta, hogy fő nö ke higgadtan felá ll, megkerü li író asztalá t, és leü l
a szélére, kö zvetlenü l mellé.
- Halljuk azt a javaslatot. Csupa fü l vagyok.
Susan mélyet lélegzett. Így má r egészen má s a helyzet.
- Meggyő ző désem - kezdte -, hogy oldott, nyugodt légkö rben jobban tudná nak szoptatni
az anyá k. Ezt csak ú gy érhetjü k el, ha elfeledtetjü k velü k, hogy kó rhá zban vannak. Otthonos
kö rnyezetet kell teremteni nekik. Ezért mondtam Bradwell nő vérnek, helyezzü k ismét
ü zembe a kandalló t a folyosó végén. Félkö rben karosszékeket helyeznénk el elő tte, és...
- Ugyan má r! Kinek van manapsá g otthon kandalló ja? A kismamá k legtö bbje szű k kis
lakó telepi laká sban él.
 - É ppen ezért tenne jó t nekik egy kis kikapcsoló dá s. Régebben a tű zhely vagy a kandalló
volt a csalá di élet kö zpontja. Ott beszélgettek, etették a gyerekeket meghitt, nyugodt
légkö rben. Mégiscsak má s, mint amikor a nő vérek futó szalagon osztogatjá k a csecsemő ket,
mintha csak fejő gépre kapcsolná k ő ket. Térjü nk vissza ehhez a szép hagyomá nyhoz. Az a
baj, hogy a mai vilá gban egészen elgépiesedü nk... - Susan hirtelen elhallgatott. Van-e
egyá ltalá ban értelme elő adá st tartani ennek az embernek? Lopva Jonathanra pillantott.
Kellemes meglepetésként érte, hogy a fő orvos má r egy cseppet sem lá tszott ha-ragosnak.
Ellenkező leg! Szelídebb volt, mint má skor, ső t még egy bizonytalan mosolyt is megeresztett
a lá ny felé.
- Há t, ez alaposan megvá ltoztatná az osztá ly rendjét. Nem hinném, hogy a nő vérkék
ő rü lnének neki.
- Nem a személyzet munká já nak megkö nnyítése a legfontosabb szempont. Azért fizetnek
bennü nket, hogy a betegek érdekeit szolgá ljuk, még ha ez tö bbletmunká val já r is.
Jonathan Rathbone a fejét rá zta, de mosolygott.
- Rendben van. Pró bá lja meg, de ha a nő vérek vagy a kismamá k panaszkodnak, azonnal
abbahagyjuk.
- A kismamá k biztosan nem fognak panaszkodni. Amikor a má sodik nevelő apá mmal,
Mark Barrymore tiszteletessel Afriká ban já rtunk, sokszor bementem segíteni a misszió s
kó rhá zba. Még kislá ny voltam, de feltű nt nekem, hogy a betegek lassabban gyó gyultak, ha
megpró bá ltuk velő k betartatni a kó rhá zi rendet. Késő bb megengedtü k nekik, hogy
szabadon mozoghassanak, mint otthon, és akkor egykettő re ö sszeszedték magukat. Sokkal
hamarabb meggyó gyultak.
Rathbone doktor nem tudta elfojtani a nevetését. Megfogta a lá ny á llá t. Susannek melege
lett, és megborzongott.
- Jelszavunk ezentú l tehá t: vissza a természethez! Vagy inká bb: vissza a dzsungelbe!
Akarja, hogy elajá ndékozzam a mű szereinket?
- Csak annyit kérek, hallgassunk egy kicsit az ö sztö neinkre.
- Elég meggyő ző en hangzik, amit mond, Susan. A lá ny gö rcsö sen iparkodott jó zan és
tá rgyilagos maradni. A fő nö ke most szó lította elő szö r keresztnevén, és ezt valahogy nem
érezte helyénvaló nak ebben a helyzetben. Gyorsan elfordult, és felá llt.
- No jó . Adok magá nak egy hó nap pró baidő t. Rendben? – kérdezte a fő orvos.
Susan elégedetten mosolygott rá .
- Kö szö nö m.
- Vannak még má s elképzelései is? Most má r benne vagyunk. Hallgatom. - Jonathan
Rathbone kö nnyedén odavetett szavai biztató an hangzottak, Susan mégis habozott.
Szeretett volna a természetes szü lésrő l is beszélni, de jobbnak lá tta lépésrő l lépésre
megvaló sítani terveit.
- Elő szö r lá ssuk, hogy vá lik be a pró bamenet - mondta. – Talá n késő bb kiegészíthetjü k
még néhá ny apró vá ltoztatá ssal.
Rathbone bizalmatlanul méregette Susant.
- Elvá rom, hogy mindent elő szö r velem beszéljen meg.
- Természetesen.
- Ami pedig a tegnapot illeti...
- Mire gondol? - kérdezte a lá ny élesebben, mint szerette volna. A tegnap neki a csó kot
jelentette, azt a gyengéd érintést, amely jéghegybő l érzékeny nő vé vá ltoztatta.
- Remélem, tudja, hagy anyá m nem akarta megbá ntani.
 - Há t persze - vá laszolta Susan gyorsan. - ú gy éreztem, mintha engem akarna megvédeni
valamitő l. Nem tudom, mitő l és miért, de megígérem, hogy nem terhelem tö bbé
kérdéseimmel.
A nagyfő nö k bó lintott.
- Helyes. Csak felizgatná . Anyá m nem olyan szívó s, mint amilyennek lá tszik. Ha tagadja is,
megviselte a sokéves kemény munka. Susan a homloká t rá ncolta.
- Nem is hittem volna az édesanyjá ró l, hogy ennyire érzékeny lelkű . Olyan
kiegyensú lyozottnak tű nik...
- A lá tszat néha csal.
A lá ny most megint ú gy érezte, ez az ember valamit titkol.
- Vissza kell mennem az osztá lyra. - Susan megfordult, és az aj-tó hoz indult. A fő orvos
eléje lépett, hogy ajtó t nyisson neki. A lá ny rá mosolygott, és kilépett a folyosó ra.
- Jö jjö n velem vizitelne - mondta ú tkö zben Rathbone doktor. Ú gy beszélt most vele,
mintha régi kollégá k és bará tok lennének. Susan tudta, hogy fő nö ke jó hangulata nem lesz
tartó s, de élvezte a helyzetet.
A vizit alatt tartó zkodó an viselkedett, és figyelte, hogyan bá nik a fő orvosa betegekkel, az
orvosokkal és a nő vérekkel. Be kellett ismernie magá nak, rá is nagy hatá ssal volt a férfi.
Azért engem nem szédít meg, gondolta dacosan. Nem téríthet el a terveimtő l.
Má r majdnem véget ért a vizit, amikor Bradwell nő vér lépett hozzá juk. Kicsit idegesnek
lá tszott.
- Jó , hogy maga is itt van, doktornő . Beszélhetnénk a vizit utá n? Kérem, jö jjenek be egy
ká véra a nő vérszobá ba.
- Csak nem a kolléganő forradalmi ú jítá saival akar traktá lni? - kérdezte mosolyogva
Rathbone doktor.
- Há t, hogy ő szinte legyek, fő orvos ú r...
- Barrymore doktornő má r kifejtette nekem az á llá spontjá t. Csodá lom, hogy egyetért
vele. Azt hittem, jobban tiszteli kó rhá zunk hagyomá nyait. Egyébként beleegyeztem a
kísérletbe. Majd meglá tjuk, hogy vá lik be. Ká vézni sajnos most nincs idő m.
A fő orvos derű sen mosolyogva hagyta ott a két elképedt nő t. A jelenetre akkor tette fel a
koroná t, amikor megá llt az ajtajá ná l, és nyugodtan odaszó lt Susannek:
- Barrymore doktornő , szeretném, ha ma este beszá molna nekem az első tapasztalatairó l.
Mondjuk, fél kilenckor. Eljö vö k magá ért - szó lt, és még mielő tt Susan kinyithatta volna a
szá já t, má r el is tű nt.
- Micsoda má zlista maga, doktornő - sú gta Bradwell nő vér. – Ú gy lá tszik, megfő zte a
fő nö kö t.
- Nem hiszem - vá laszolta Susan. - Szerintem ez inká bb amolyan jó l megfontolt fő nö ki
hadicsel annak érdekében, hogy kö nnyebben legyek kezelhető .
Titokban azonban remélte, talá n mégis igaza van Bradwell nő vérnek,

Jonathan Rathbone a személyzeti szá rny fogadó pultjá ná l vá rt Susanre, ahol Edith Jackson
ma este is szolgá latban volt.
- Nagyszerfa munkaerő - mondta a fő orvos, amikor a hideg decemberi szélben a kocsi
felé mentek. - Má r sokszor kihú zott a pá cbó l. Ismer engem még ifjonc korombó l.
- El sem tudom magá ró l képzelni, hogy Mrs. Jacksonnak kellett kisegítenie a bajbó l,
Szerintem maga má r fő orvosként jö tt a vilá gra.
Jonathan nevetett.
 - Egyszer majd megmutatom a gyerekkori fényképeimet. Akkor talá n elhiszi, hogy én is
voltam kisfiú . - A férfi nevetése most szívet melengető en bará tsá gos volt. - Komolyra
fordítva a szó t, be kell vallanom, nem volt kö nnyű az anyá mnak orvost faragnia belő lem.
Ugyanis felfedező szerettem volna lenni.
- Felfedező nek sem tudom, elképzelni - mondta Susan, amikor beszá lltak, a kocsiba.
A lá ny szíve hevesen vert, míg a sö tét utcá kon autó ztak. Mivel érdemeltem ki ennek a
férfinak az érdeklő dését? - tette fel ö nmagá nak a kérdést. Mit akar tő le Jonathan? Valahol a
lelke legmélyén vész-harang csendü lt meg, de semmi kedve nem volt odafigyelni rá .
Legalá bbis egyelő re. Elő bb-utó bb meg kell védenie magá t. Nem bá nhat el vele soha tö bbé
senki ú gy, mint Adrian. Kü lö nö sen nem Jonathan Rathbone.
- Ú gy, szó val maga szerint nem vagyok felfedező nek való – mondta a fő orvos, amikor
elhaladtak a Tower mellett.
- Azt hiszem, maga megrö gzö tt vá rosi ember. Nem tudná nélkü lö zni a kényelmet meg a
fényű zést. - Susan élvezte a kivilá gított vá ros lá tvá nyá t. Az utat vékony hó réteg fedte,
mintha egész Londont por-cukorral hintették volna be. - Imá dom ezt a vá rost - vá ltott témá t
a lá ny. - Kü lö nö sen ilyenkor este, amikor nem lá tszanak az á rnyoldalai.
- É n egy ideig egészen jó l tudtam nélkü le élni, Aztá n kénytelen voltam visszajö nni. -
Jonathan az utat figyelte, ú gyhogy a lá ny nem olvashatott le semmiféle érzelmet az arcá ró l.
- Milyen érzés volt ú jra itt lenni?
- Nem jó . De hagyjuk ezt, hosszú histó ria...
Végigsuhantak a Temze partjá n. A lá ny má sra terelte a szó t.
- Milyen lesz az ü nnepi ü gyelet?
Rathbone doktor rá pillantott.
- Mit szó lna a bará tja, ha beosztaná m kará csonyra?
Susan ö rü lt, hogy dolgozhat kará csonykor. Semmi kedve nem volt magá nyosan tö lteni az
ü nnepeket. Amió ta Adrian elhagyta, mindig elvá llalta az ü gyeletet ilyenkor.
- Nem tiltakozna. Meg sem mondom neki.
Jonathan csodá lkozott,
- Nem is érdekli ő t, hogy maga hol tö lti a kará csonyt?
Susan keserű en felnevetett.
- Nem. Ugyanis megnő sü lt.
- É rtem. Ú gy lá tom, magá nak ez még mindig fá j.
- Dehogyis - vá laszolta gyorsan a lá ny.
Jonathan Rathbone megszorította Susan kezét.
- Nem győ zö tt meg.
- Gondoljon, amit akar. Ennek má r ö t éve, Azó ta csak a hivatá somnak élek, és élvezem a
fü ggetlenséget. - Egy darabig hallgattak, aztá n a lá ny nem tudta megá llni, hogy meg ne
kérdezze: - Maga nő s?
Jonathan nem felelt rö gtö n.
- Má r nem - mondta végü l. Lá tszott rajta, hogy nem akar errő l beszélni. Elfordult Chelsea
felé, és hamarosan egy elegá ns lakó há zná l á llította meg a kocsit.
- Á t kell ö ltö znö m. Hajlandó feljö nni hozzá megy italra, vagy tiltja az erkö lcse? - Susan
nevetett, és még mielő tt a férfi á tért volna az ő oldalá ra, hogy kinyissa az autó ajtajá t, má r ki
is szá llt.
Nem csodá lkozott, amikor meglá tta a fényű ző en berendezett laká st. A hosszú ,
má rvá nypadlá s elő szoba végén egy kis, ü vegkupolá s, dél-szaki nö vényekkel teli télikertbe
léptek. Innen nyílt a nagy nappali, melyben jó l megfértek egymá ssal a legú jabb divatú
bú torok a szép, antik darabokkal. A falakat kortá rs festő k eredeti mű vei díszítették,
- Mit iszik? - kérdezte Rathbone doktor.
Susan szá raz Martinit kért, és leü lt a fehér bő rrel bevont heverő re.
A férfi feltette a lemezjá tszó ra Antonin Dvorá k gordonkaversenyét, és a félkö r alakú ,
csillogó , szecesszió s bá rhoz ment.
- Tulajdonképpen hova megyü nk ma este? - mosolygott pajkosan a lá nyra. - Há tha csak
felcsaltam ide, és most el akarom csá bítani?
Susan belement a já tékba.
- Ez a lehető ség is á tfutott az agyamon, de akkor mit mondok holnap Bradwell nő vérnek,
aki hallotta, hogy maga beszá moltat a kó rhá zi tapasztalataimró l? Biztosan kérdező skö dni
fog.
- Na jó . Megadom magam. Asztalt rendeltem egy kis francia étteremben. Essü nk tú l a
beszá moló n. Aztá n á tö ltö zö m, és indulhatunk. - Rathbone leü lt a heverő tú lsó végére.
Susan nekiveselkedett, és elmondta, mi minden tö rtént aznap az osztá lyon. A kismamá k
és a nő vérek elragadtatá ssal fogadtá k az ö tletét, és délutá ni teá jukat má r együ tt ittá k a
kandalló elő tt.
A fő nö k nem osztozott ú j munkatá rsa lelkesedésén.
- Minden csoda há rom napig tart - mondta kedvetlenü l. - A nő vérkék egy hó nap mú lva
má r fá rasztó nak talá ljá k az egész felhajtá st, és akkor majd visszaá ll a régi rend.
- Azt nem hiszem.
- Fogadjunk! - Jonathan felá llt. - Azonnal jö vö k - mondta, és eltű nt a fü rdő szobá ban.

4. FEJEZET

- Szeretném tudni, mi já r a fejében. - Jonathan Rathbone rá segítette Susanre a kabá tjá t. -

Ú gy lá tom, elkalandoztak a gondolatai.
Adrian soha nem adta rá m a kabá tot, gondolta a lá ny.
- A mú lton merengtem - vallotta be. - Nem sok ö rö mö m volt benne.
- Az élet jelen idő ben zajlik. Hagyjuk a mú ltat. Indulhatunk? - Jonathan a karfá t nyú jtotta
Susannek. Odakint a hó takaró egyre vastagabb lett.
- Nem kocsival megyü nk - mondta Rathbone. - Nincs messze az étterem, és nem hiszem,
hogy talá lnék ott parkoló helyet.
A lá nynak édes mindegy volt, hogyan kö zlekednek. É rezte a kísérő jébő l á radó meleget, és
magá ban felidézte a jelenetet, amikor a férfi visszajö tt hozzá a nappaliba.
Még sohasem lá tta így. Testhez á lló farmernadrá got viselt, amin lá tszott, hogy drá ga
helyrő l szá rmazik, hozzá fehér pó ló inget és kényelmes kasmírfelö ltő t. Susan ö rü lt, hogy
egyszerű fekete kö tö tt ruhá já t vette fel, ami ravaszul megtervezett kivá gá sá val jó l megfelelt
az alkalomnak. A nevelő anyjá tó l ö rö klö tt, egysoros gyö ngy nyakéket viselte hozzá .
Jó kedvű en rá ztá k le magukró l a havat az étterem elő csarnoká ban.
- Jó estét kívá nok! - kö szö ntö tte a vendégeket a fő pincér, és lesegítette ró luk a kabá tot. -A
szoká sos asztal vá rja ö nö ket, fő orvos ú r.
- Kö szö nö m, André. Elintézné, hogy kapjunk gyorsan két szá raz Martinit?
A helyiség vakolatlan téglafalá t halvá ny sá rgá ra festették. A félkö r alakú falilá mpá k
tompá n vilá gítottá k meg a termet. Hatalmas dísznö vények vá lasztottá k el egymá stó l a fehér
damaszttal megterített asztalokat. A kis étterem otthonos volt, mégis fényű ző .
 A mellettü k lévő asztalná l egy kö zkedvelt színésznő ü lt, tá volabb pedig a televízió egyik
népszerű mű sorvezető je. Ez tehá t most a felkapott étterem, gondolta Susan.
Míg a Martinijá t iszogatta, megpró bá lta eldö nteni, egyszerű en csak élvezze-e a
hangulatot, vagy igyekezzék éber lenni, ameddig ki nem derü l, miért hozta ide a fő nö ke.
Az étlap olyan ká prá zatos volt, mint az Ezeregyéjszaka legszebb meséje. Nehéz volt
vá lasztani a rengeteg csodá s ajá nlatbél.
- Szereti a francia konyhá t? - kérdezte Jonathan Rathbone. - Mert ha nem, megkérem
Andrét, készíttessen magá nak valami angolosat.
Susan tiltakozott.
- Imá dom a francia konyhá t. A nevelő anyá m francia volt. Csak az a baj, nem tudom,
melyiket szeressem a sok finomsá g kö zü l.
A pincér csakhamar az asztalukná l termett, és felvette a rendelést.
Elő ételnek Susan langusztá t és lazacot kért Vinaigrette-má rtá ssal.
- jó ízlése van - helyeselt Jonathan. - Maga tö rzsvendég itt?
A szó noki kérdésen mindketten jó t nevettek. A lá ny megkö nnyebbü lten á llapította meg,
hogy nyoma sincs a régi feszü ltségnek kö zö ttü k. Hihetetlennek tű nt, hogy még egy hét sem
telt el kínos bemutatkozá sa ó ta. Akkor el sem tudta volna képzelni, hogy egyszer majd ú gy
vacsorá znak és beszélgetnek kettesben, mintha má r réges-régi ismerő sö k lennének.
Bá mulatos gyorsasá ggal bű vö lte el ennek a vonzó férfinak a kedvessége. Félretolta
szorongá sá t, és élvezte az ü nnepi hangulatot. Még mindig nem tudta, tulajdonképpen miért
van itt, de ez most egy cseppet sem zavarta. Má r nem is emlékezett rá , mikor mozdult ki
utoljá ra otthonró l egy olyan férfival, aki mellett kívá natos nő nek érezhette ma-gá t.
- Hogyan ismerkedett meg a francia nevelő anyja a híres-nevezetes Sir James
Wilkinsonnal? - érdeklő dö tt Rathbone doktor.
- Szó val mégiscsak hallott má r ró la? - kérdezte Susan izgatottan.
Tegnap este a fő nö k és édesanyja ú gy tett, mintha nem ismerné Sír Wilkinson nevét.
- Maga mesélt ró la. Azt mondta, nemességet kapott a jó tékonykodá sá ért. Tehá t hol
ismerték meg egymá st?
- A nevelő anyá m, Simone, a londoni egyetem francia szakos docense volt. Negyvenévesen
talá lkozott az akkor hatvanesztendő s agglegénnyel, James Wilkinsonnal. Amikor ö rö kbe
fogadtak, má r néhá ny éve há zasok voltak. Anyá m gyakran mondogatta, hogy a legjobbkor
érkeztem hozzá juk.
- Ugye nagyon szerette a nevelő anyjá t?
A meglebbenő gyertyafényen á t Susan Jonathanra nézett. Nem tudott rö gtö n felelni a
kérdésre, mert ú jra á télte a gyá sz fá jdalmá t. Nevelő anyja a legtö bbet jelentette szá má ra az
életben.
- Igen - mondta végü l. - Simone-ná l jobb anyá t el sem tudok képzelni. Tavaly halt meg, és
én nagyon magamra maradtam nélkü le. Nincs má s rokonom. Akkor hatá roztam el, hogy
felkutatom az édesanyá mat.
Bá r Jonathan Rathbone meghatottan, részvéttel nézett rá , Susan elhallgatott. Nem akart
ú jra errő l beszélni. A férfi elég hatá rozottan a tudtá ra adta, hogy nem fogja tá mogatni ebben
a nyomozá sban.
Meghoztá k a fő fogá st, és a lá ny igyekezett minden figyelmét a finom ételre
ö sszpontosítani. Az étkezést karamellkrémmel fejezték be, ami Susant a nevelő anyjá val
elkö ltö tt vacsorá kra emlékeztette. Most má r elhitte, hogy fő nö ke csak azért hívta meg, mert
a tá rsasá gá ra vá gyott ma este. É lvezettel kortyolta a bort, aztá n ká vét rendelt.
 Susan a ká véhoz felszolgá lt kis csokolá dét is megette.
- Kö szö nö m a meghívá st, Rathbone doktor. Csodá latos este volt.
Jonathan megfogta a lá ny kezét.
- Ne beszéljen ró la mú lt idő ben. Még nem ért véget. Arra gondoltam, felmehetnénk
hozzá m.
Susan bizonytalanul nevetett.
- Most jó n a csá bítá si nagyjelenet? - Tréfá lkozni pró bá lt, hogy leplezze zavará t.
A férfi ravaszká san mosolygott.
- Vilá gos! De komolyan: van még néhá ny dolog, amit szeretnék megbeszélni magá val.
Szó val mégis! A vészcsengő megint megszó lalt.
- Ú gy. Tehá t megetetett, megitatott, hogy elkö dö sítse az agyamat. Nem olvadok el olyan
kö nnyen, mint hiszi! - figyelmeztette Jonathant a lá ny.
Rathbone szemmel lá tható an jó l szó rakozott.
- Nem kell elolvadnia. Elég, ha meghallgat, és igazat ad nekem.
- Csak ne legyen olyan biztos a dolgá ban!
A fő orvos megkerü lte az asztalt, és megá llt Susan mellett.
- Nem á rt egy kis ö nhittség. így kö nnyebb meggyő zni az embereket az igazamró l.
A lá ny igyekezett felmérni a helyzetet. Még mindig tréfá l a fő nö ke, vagy komolyan beszél?
Felá llt, és hagyta, hogy a férfi karjá ná l fogva a kijá rat felé kísérje.
- Csak harmincéves voltam, amikor á tvettem anyá mtó l a kó rhá z vezetését - mondta
Jonathan, míg rá segítette Susanre a kabá tot. - Bizonyítani akartam rá termettségemet,
érvényt kellett szereznem az akaratomnak. Ha szelíd és engedékeny vagyok, senki nem vesz
komolyan.
- Ez sok mindent megmagyará z.
- Példá ul mit?
Susan nem vá laszolt. Nem akarta elrontani ezt a szép estét. egy meggondolatlan
kijelentéssel. Bú csú zó ul rá mosolygott Andréra, aki kinyitotta elő ttü k az ajtó t. Kiléptek a
hideg éjszaká ba.

Má r nem esett a hó , de a já rda és az ú ttest fehéren csillogott a lá mpá k fényében. Egymá st

tá mogatva csú szká ltak a jeges utcá n Jonathan laká sá ig. Odabent kellemes meleg fogadta
ő ket. Susan leü lt a heverő puha pá rná i kö zé. Má r alig vá rta, hogy hazaérjenek. Egyszerű bb
lett volna taxit rendelni. Kívá ncsi volt, mirő l akar beszélni vele a fő nö ke.
Rathbone doktor ká vét fő zö tt. Kezében tá lcá t egyensú lyozva jö tt vissza a konyhá bó l.
Hatá rozatlannak lá tszott. Hirtelen letette a csészéjét, és a lá ny szemébe nézett.
- Ő szinte leszek magá hoz, Susan. Szeretném, ha nem keltene zű r-zavart a kó rhá zban. Jó
lenne, ha megbízhatnék magá ban is, ugyanú gy, minta tö bbi munkatá rsamban. A maga
viselkedése enyhén szó lva kihívó és ingerlő .
- Tudtam. Tú l szép volt ez az este ahhoz, hogy igaz legyen - buktak ki a szavak a lá nybó l. -
Mit kívá n tő lem? Feltétel nélkü li engedelmességet? „Igen uram, nem uram?"
Susan kifakadá sá t fü ltépő telefoncsengés szakította meg. Most megmenekü ltem, villant
á t a lá ny agyá n, míg Jonathan a készü lékhez sietett. Má r majdnem nevetségessé tettem
magam. Jobb lesz leszá llni a magas ló ró l. Ostobasá g lenne tö nkretenni ezt a nehezen
kialakult kapcsolatot.
Az orvos hangsú lyá bó l tudta, hogy a hívá s csakis a kó rhá zbó l jö hetett.
 - Má ris indulunk. A forgalomtó l is sok fü gg, de ne aggó djon. Készítsék elő a mű tő t!
Susan a kocsi ablaká n á t irigykedve nézte a hazafelé igyekvő , gondtalan já ró kelő ket és a
nevetve hó golyó zó fiatalokat. A telefonhívá s ó ta hangulata fagypont alá sü llyedt.
Az is bá ntotta, hogy Rathbone doktor tudatosan já tszott vele. Azért hívta meg ma este,
hogy kioktassa. Susan egész idő alatt sejtette, hogy nem ok nélkü l tü nteti ki kegyeivel a
fő orvos, mégis szö rnyen felkavarta, amit a férfi mondott. Má r arró l á lmodozott, hogy tetszik
Jonathannak. Nem is értette, hogy lehetett ennyire ostoba.
Térj észhez! - figyelmeztette magá t. A helyzeted fikarcnyit sem javult ma este, ahogy erre
tulajdonképpen szá mítani is lehetett. Rá nézett a fő nö kére, aki komor képpel ü lt a
kormá nyná l.
- Mit mondtak, mi a baj? - kérdezte,
- Nem mondtak semmit. Nagyon jó l tudjá k, hogy az én dolgom a diagnó zis.
Persze, ő má r megint butasá got beszél! Mindenki a nagyfő nö kö t vá rja, a szaktekintélyt,
aki mindent rendbe hoz.
- Nincs senki, aki helyettesíthetné? Má s kó rhá zak egészen jó l mű kö dnek anélkü l, hogy
minden szü kséghelyzetben a fő orvost rá ncigá lná k elő ...
- Ez nem aká rmilyen szü kséghelyzet - mondta nyugodtan Jonathan Rathbone. - Egy
hó napja kö zö ltem vele, hogy végre terhes. A férje is, ő is a hetedik mennyorszá gban érezték
magukat a boldogsá gtó l. Má r tizenkét éve há zasok, és nagyon szeretnének gyereket. Az
asszonyt most altesti fá jdalmakkal és hü velyvérzéssel hoztá k be. Rossz jel. É n magam
akarom megvizsgá lni.
- Szegényke! - Má r megint tú lpö rö gtem, és hü lyét csiná ltam magambó l, gondolta Susan.
- É n is szö rnyen sajná lom Kate-et.
A lá ny kiérezte Jonathan hangjá bó l, mennyire fontos neki érzelmileg is ez az eset. Az
orvosoknak tulajdonképpen ki kellene kapcsolniuk személyes érzéseiket, de erre csak egy
robot lenne képes, jutott az eszébe má r sokadszorra.
Rathbone doktor ó vatosan vezetett a csú szó s ú ton. A kocsi kicsit megfarolt, amikor
megá lltak a kó rhá z elő tt. A fő orvos azonnal kipattant belő le, és odadobta a slusszkulcsot a
portá snak.
- Vigye a parkoló ba, Jim - kiá ltotta, és má r benn is volt az épü letben.
Susan kö vette, bá r Jonathan nem kérte hatá rozottan a segítségét. Néhá ny má sodperc
elteltével kissé kifulladva má r ő is a mű tő ben volt.
Rathbone doktor bemosakodott, mikö zben az egyik nő vér az elő készített kö pennyel
vá rta. A má sik nő vér Susanhez lépett, és kelletlenü l kérdezte:
- Miben segíthetek?
A fő orvos odaszó lt:
- A hö lgy az asszisztensem, Barrymore doktornő .
A nő vér most má r mosolygott.
- Bocsá sson meg, nem tudtam, hagy ö n is itt dolgozik, Azt hittem...
- Nincs idő csevegésre, nő vér! - mondta mogorvá n Jonathan Rathbone.
- Igenis, fő orvos ú r.
- Barrymore doktornő nek kicsi a feje! Keressenek neki egy megfelelő sapká t! -
figyelmeztette Jonathan a nő vért.
A maszkok felett jó néhá ny szempá r szegező dö tt Susanre. A beteg, aki má r megkapta a
nyugtató t, a toló á gyon fekü dt.
 Rathbone doktor alaposan megvizsgá lta pá ciensét. Susan figyelmesen nézte. A beteg
szerencsére nem hallhatta az orvosok beszélgetését, mert elaludt.
A fő orvos felegyenesedett.
- Mi a véleménye?
- Méhen kívü li terhesség - vá laszolta rö gtö n Susan.
Jonathan bó lintott.
- Igen, szerintem is. Mindenesetre méhtü krö zést csiná lunk, hogy biztosak legyű nk a
dolgunkban.
Susan a kó rlapra pillantott.
- A vércsoportot má r megá llapítottá k, és az ellenpró ba is megvolt. Bekö ssem a
transzfú zió t?
- Igen. - A fő nö k a mű tő snő vérhez fordult.
- Elő készítették a mű tő t?
- Természetesen.
- Akkor rajta!

A tü krö zés igazolta a két orvos feltételezését, a méhen kívü li terhességet. Rathbone
doktor eltá volította az egyik petevezetéket. Susan megpö rkö lte a diatermiá s
vérzéscsillapító val a vérző gó cokat, és kö zben á llandó an ellenő rizte a transzfú zió t. Ha a
beteg megtudja, mi tö rtént, minden erejét ö ssze kell majd szednie, hogy képes legyen
elviselni a csaló dá st.
Susan a mű tő asztal fö lö tt az orvosra nézett, aki elcsigá zottnak lá tszott, de a lá ny érezte,
hogy ez nem testi fá radtsá g. A férfit nyilvá n megviselte, hogy nem tudta megmenteni Kate
gyermekét
Rathbone há trahajolt, nyú jtó zkodott.
- Vihetik a beteget az osztá lyra - mondta a mű tő snő vérnek. - Azonnal szó ljon, ha
magá hoz tér. É n akarom kö zö lni vele a rossz hírt. - Susan felé fordult. - Beszélne a férjjel?
Kinn vá r az elő csarnokban. Szegény má r se nem élő , se nem holt. Nem tudok most a
szemébe nézni.
Susan némá n bó lintott. Egyenes jellemre vall, hogy ez a kemény ember beismeri, nincs
ereje ehhez a talá lkozá shoz: Lassan végignézett a jelenlévő orvosokon és nő véreken.
Mindegyikü k arcá n ugyanaz a fá radt csaló dottsá g tü krö ző dö tt, ami a fő orvosén.
Megmentették egy asszony életét, de tudtá k, mennyire szenved majd, ha magá hoz tér.
A lá ny kilépett a mű tó bó l. Ú tkö zben levette a sapká t, és a szennyes-tartó ba dobta.
Miért? Miért kellett ennek megtö rténnie? - suttogta, amikor a lengő ajtó hoz ért.
- Azért, mert bará tnő nk, az anyatermészet nem tű ri, hogy mindenbe beleszó ljunk.
Susan felnézett. Fő nö ke á llt mellette, és kinyitotta elő tte az ajtó t. Együ tt léptek a
folyosó ra.
- Mi lehet fontosabb az anyatermészetnek, mint a terhesség? Talá n van valami oka, hogy
ezt az asszonyt ne engedje szü lni?
- Lehetséges - mondta Rathbone doktor. - Nekü nk mégis mindent meg kell tennü nk, hogy
kapjon még egy esélyt. Fel kell haszná lnunk a modern technika minden vívmá nyá t, hogy
megpró bá ljuk elérni a célunkat. Higgye el, nincs szebb dolog a vilá gon, mint egy anyá nak a
boldogsá ga. és mit érezhet az, aki a mesterséges megtermékenyítésben részt vevő orvos
csoport fá radozá sá nak kö szö nheti, hogy végre karjá ba veheti ú jszü lö ttjét!
- ö rö kbe is fogadhatná nak egy gyereket - vélte Susan.
 - Persze, de tudjuk, hogy a fogadott gyerek mégiscsak má s...
- én is fogadott gyerek voltam, mégis ú gy szerettek, mintha vér lettem volna a vérű kbő l.
Jonathan Rathbone megá llt, és kezét a lá ny vá llá ra tette.
- Ne haragudjon, Susan. Most ú gy viselkedtem, mint az elefá nt a porcelá nboltban. Fá radt
vagyok. Megfeledkeztem a mú ltjá ró l.
Susant meghatotta a férfi szemébő l sugá rzó gyengédség.
- én is elfá radtam. Hosszú volt ez a nap. Megyek, és beszélek a betegü nk férjével, Utá na
szeretnék lefekü dni.
- Mégis magá val tartok. Jobb, ha ilyenkor nincs az ember egyedü l.
A lá ny meglepő dö tt, de meg is ö rü lt. Nem hitte volna, hogy a fő nö ke ilyen gyorsan
megvá ltoztatja a véleményét.
Az elő csarnok fogadó pultjá ná l csak egy éjjeli lá mpa égett. A férfi, akit Susan és Rathbone
doktor keresett, ü lve aludt a padon. Nyugodt, kisimult arcá t lá tva Susan még jobban
elbá tortalanodott. Való ban jó , hogy nem vagyok egyedü l, gondolta.
Felnézett a fő nő kére.
- Nincs szívem felébreszteni - suttogta.
Rathbone bó lintott.
- É n sem ébresztem fel szívesen, de jobb nem halogatni azt, ami elkerü lhetetlen. -
Gyengéden megrá zta a férfi vá llá t. - Mr, Morgan... Peter!
Mr. Morgan azonnal felébredt, és felugrott.
- Hogy van Kate? - kérdezte. Zavartan tette hozzá : - Ú gy lá tszik, elaludtam.
- Bemutatom az asszisztensnő met, Barrymore doktornő t - mondta nyugodt hangon
Jonathan. - Sajnos, meg kellett operá lnunk Kate-ét.
Peter arckifejezése hirtelen megvá ltozott. Most higgadtnak és erő snek kell lennü nk,
gondolta Susan. A fá radtsá gtó l alig á llt a lá bá n, de kihú zta magá t.
Részletesen beszá moltak Mr. Morgannek a tö rténtekrő l, aztá n elkísérték a személyzeti
étkező be. A lá ny teá t kért neki. Nem sokat segített az ilyen apró kedvesség a kétségbeesett
férjen, de a vigasztaló szavak mellé csak ennyit nyú jthattak.
Késő bb felmentek Peterrel az osztá lyra, Amíg az orvosok a betegnél voltak, a férj a
nő vérszobá ban vá rakozott. Kate Morgan má r magá hoz tért, és kérdező skö dö tt.
- Má r éppen hívatni akartam ö nö ket - fogadta a fő nő vér Rathbone doktort és Susant.
A lá ny gyá moltalanul á llt az á gy mellett, és fá jó szívvel hallgatta, hogyan igyekszik
Jonathan minél kíméletesebben kö zö lni pá ciensével a rossz hírt. Kate Morgó n nem mutatta
ki csaló dá sá t, és nem sírt. Egyszerű en tudomá sul vette a szö rnyű csapá st,
- A kö nnyek majd késő bb jö nnek - mondta a doktor, amikor kiléptek a szobá bó l, és
beengedték a férjet. - Kate az a fajta asszony, aki má r megszokta, hogy neki semmi sem
sikerü l. Sok olyan anyá t lá ttam má r, aki egykedvű és hitetlen volt egészen addig, míg az
ú jszü lö ttjét a kezébe nem adtá k. Csak akkor omlott ö ssze bennü k a ború lá tá s védő fala.
Sírtak ö rö mü kben.
- Mi lesz most Mrs. Morgannel?
- Nem tudom. Az orvostudomá ny és a technika sokat fejlő dö tt az utó bbi idő ben, de
mindig adó dhat valami kiszá míthatatlan tényező .
- Aká rcsak a természetben.
- Ilyen késő n nincs kedvem vitatkozni - nevetett fel keserű en a fő orvos. - Felmegyek a
szobá mba.
- Nem megy haza?
 - Fá radt vagyok a vezetéshez. Aludhatnék az anyá mná l, de nem akarom felébreszteni.
Van egy szobá m a személyzeti szá rnyon az ilyen alkalmakra.
Együ tt vá gtak á t az udvaron. Jéghideg szélfú jt. Susan fá zó san hú zta ö ssze a kabá tjá t. A
lépcső n felfelé menet minden porciká já val érezte Jonathan Rathbone kö zelségét. Fá radtsá ga
csodá latosképp elmú lt..
Talá n a hideg levegő tő l, mentegette magá t. Mi má s oka lenne, hogy a pulzusa ennyire
felgyorsult?
- Fejezzü k be ezt az estét egy korty itallal - szó lalt meg a fő orvos, amikor a jó l fű tö tt
folyosó ra értek.
Susan zavartan felelte:
- Bevallom, nagyon jó volt együ tt lenni magá val az est első felében. De ha azt akarja
folytatni, amit a telefonhívá s megszakított, jobb, ha elvá lunk. É jnek évadjá n má r nem
viselek el tö bb kioktatá st a maga olajozottan mű kö dő kó rhá zi gépezetérő l.
Jonathan nevetett.
- Legyen nyugodt, semmi ilyesmi nem á ll szá ndékomban. Fegyverszü netet kö tü nk. Ú gy
teszü nk, mintha nem lennénk orvosok. Megiszunk egy pohá rká val a finom, ö reg
brandymbő l, mintha csak a laká somon volná nk egy kellemes vacsora utá n. Így jó lesz?
- Kívá ncsi vagyok, betartja-e a szavá t - mondta Susan. Kikapcsolta az agyá ban ismét
megszó laló vészcsengő t, és ö rü lt a meghívá snak. A most kö vetkezd féló rá ban kiderü l,
mennyire jellemes a híres Rathbone doktor.

5. FEJEZET

A fő orvos szobá ja a folyosó végérő l nyílt. Susan gö rcsö sen igyekezett elfelejteni, hogy a
szoba olyan férfié, aki egyben a fő nö ke is, de az eléje tá ruló lá tvá ny alaposan
megnehezítette a dolgá t.
A szoba egészen olyan volt, mint a lá ny szá llá sa, azzal a kü lö nbséggel, hogy tulajdonosa
szemmel lá tható an má r évek ó ta haszná lta. Az asztalon aktá k, kö rlapok tornyosultak. A
kö nyvek nem fértek el a zsú folt polcokon, Nagy részü kbő l vészesen ingadozó tornyok
épü ltek a padló n. Itt nem volt olyan szép rend, mint Jonathan chelsea-i elegá ns
lakosztá lyá ban. Ez a szoba a munka színhelye volt, míg a laká s a pihenésé.
- Foglaljon helyet. - Rathbone doktor egy halom szakfolyó iratot sodort le a kis kanapéró l
a padló ra. - A takarító nő k má r be sem teszik ide a lá bukat. Belá ttá k, hogy ú gysem tudnak
rendet teremteni.
- Kellene magá nak egy jó há zvezető nő - mosolygott Susan. -A férfiak megdö bbentő en
ü gyetlenek a há ztartá sban. Ha anyá m néhá ny napra elutazott, apá m teljesen gyá moltalanná
vá lt,
- Aká rcsak én, amikor elvesztettem a feleségemet - vetette oda mintegy mellékesen
Jonathan.
A lá ny ivott egy korty brandyt. Ujjaival á tkulcsolta az ö blö s poharat, és élvezte, hogy az
ital á tjá rja a testét. Vá rta, hogy fő nö ke részletesebben beszéljen felesége elvesztésérő l, s
jobbnak lá tta, ha nem zavarja kérdéseivel.
- Vá ratlanul tö rtént - folytatta Jonathan Rathbone, mintha csak magá ban beszélne. - Egyik
nap még nem volt semmi baja, má snapra meghalt.
A fő orvos letette pohará t, odament Susanhoz, és leü lt mellé a kanapéra. A lá ny kiolvasta a
tekintetébő l, hogy má r tú ltette magá t a gyá szon.
 - Hogy tö rtént? - kérdezte halkan.
- Victoria az anyjá t lá togatta meg Skó ciá ban, én pedig Brü sszelben voltam egy
kongresszuson. A feleségem a nyolcadik hó napban volt, és idő elő tt megkezdő dtek a
szü lő fá já sok. Az anyja régimó di bá ba volt, és az hitte, orvos nélkü l, egyedü l is vilá gra tudja
segíteni a gyereket. Amikor rá jö tt, hogy mégis orvost kell hívnia, má r késő volt. Victoria
elvérzett a mentő autó ban.
- Szö rnyű - suttogta Susan, és érezte, milyen semmitmondó an hangzik, amit mond.
- Ennek nem lett volna szabad megtö rténnie - mondta higgadtan Jonathan. - Nem a
kö zépkorban élü nk. A huszadik szá zad mű szerezettségének színvonala... Bocsá sson meg,
nem akarok magá nak elő adá st tartani. - A férfi elhallgatott. - Azt ígértem, nem beszélü nk a
szakmá ró l - mondta késő bb.
- ö rü lö k, hogy elmondta...
- én is ö rü lö k neki - mondta Jonathan, és kezébe vette a pohará t.
Susan szíve nagyot dobbant. Beszívta a férfi kö lnijének csá bító illatá t. Hagyta, hogy
Jonathan á tkarolja, s vá llá ná l fogva gyengéden magá hoz vonja.
- Jó , hogy itt van velem - mondta az orvos. - Beszélnem kellett most valakivel Victoriá ró l.
Lá ttam azt a szerencsétlen férfit, és feléledtek a borzalmas emlékeim.
Szorosabban magá hoz hú zta a lá ny vá llá t. Susan alig hallható an kérdezte:
- Mi lett a gyerekkel?
- Csak néhá ny ó rá t élt. Tú lsá gosan gyenge volt ahhoz, hogy inkubá tor és orvosi ellá tá s
nélkü l életben maradjon.
A lá ny hallgatott. Nem talá lt szavakat, amelyek kifejezhették volna, mennyire együ tt érez
Jonathannal. Milyen sokat szenvedett ez az ember! - gondolta. Biztosan szá mtalanszor tesz
szemrehá nyá st magá nak. Felesége és gyermeke még ma is élne, ha ő vagy egy má sik orvos
mellettü k lett volna.
A lá ny megborzongott, amikor Jonathan lejjebb csú sztatta kezét a gerincén, és olyan
szorosan ö lelte magá hoz, hogy érezte a szívverését. Elvezte a pillanatot. Nem gondolt a
mú ltra, a jö vő re, csak erre a tö kéletes ö sszhangra, amely most kettejü ket ö sszefű zte.
Szá juk má r majdnem ö sszeért.
- Jó magá val így, tű zszü netben, Susan - mondta halkan a férfi. - Bá r ne lenne orvos, csak
egy nő , aki...
Ajkuk vá ratlanul ö sszeforrt. A lá ny egész testével Jonathanhoz simult, aki felkeltette
benne legmélyebb, kihunytnak vélt érzéseit. Minden porciká ja beteljesü lésre vá gyott.
A férfi elengedte Susant, és há tradő lt a heverő pá rnaira. Fiatalosan mosolyogva simította
há tra a hajá t, és kijelentette:
- Azt hiszem, jobb lesz, ha most elmész, még mielő tt megfeledkezem magamró l. Ne
bonyolítsuk a helyzetü nket. Jó , hogy fegyverszü netet kö tö ttü nk, de nem akarlak elcsá bítani.
Egy pillanatra elfelejtettem, hogy a kolléganő m vagy.
A lá ny csú fondá rosan nevetett.
- Megfeledkeztél ró la, hogy én vagyok a rendbontó a jó l szervezett kliniká don.
- Így is mondhatjuk. - Jonathan elő rehajolt, és mutató ujjá t Susan á lla alá tette. - Be kell
vallanom, még sohasem talá lkoztam ilyen csinos bajkeverő vel.
Susan eltolta a férfi kezét, és felpattant.
- Megyek. Jó éjszaká t!
 - Elkísérlek! - mondta Jonathan, de a lá ny má r kint volt a folyosó n. Reszkető kézzel
nyitotta ki szobá ja ajtajá t. A férfi még mindig figyelte, ő azonban szá ndékosan nem nézett
feléje. Gyorsan bezá rkó zott, s nekitá maszkodott az ajtó nak.
- Má r megint bolondot csiná ltam magambó l - suttogta.

Susan egész héten érezte, hogy Jonathan igyekszik ő t nagy ívben elkerü lni. Anná l jobb,
gondolta. Így legalá bb rá érek megnyugodni és á polgatni a sértett bü szkeségemet.
Nem értette, hogyan szolgá ltathatta ki magá t ennyire azon az éjszaká n éppen annak a
férfinak, aki ellen harcolni akar. Jonathannak még arra sem volt szü ksége, hogy udvaroljon.
Ó az első adandó alkalommal a karjaiba vetette magá t! Miért volt ilyen ostoba? Nem
való síthatja meg a terveit, ha á tá ll az ellenség tá borá ba!
Egy téli reggelen, két nappal kará csony elő tt, amikor kibú jt az á gybó l, bevallotta
magá nak, hogy folyton a Jonathannal tö ltö tt estére gondol. Semmire nem vá gyott jobban,
mint hogy a férfi ú jra a karjá ba zá rja. Természetesen má s kö rü lmények kö zö tt, tette hozzá .
Forró vízzel zuhanyozott, amikor megszó lalt a telefon. Beburkoló zott a fü rdő lepedő be, és
a készü lékhez sietett. Bradwell nő vér kereste, baj volt egy ínfú zió val. Megígérte, hogy
néhá ny perc mú lva ott lesz. Gyorsan megszá rította a hajá t, felvette fehér kö penyét, felkapta
a sztetoszkó pot, és elrohant.
A szü lészeten még csend volt. Ilyenkor a kismamá k még csak ébredeznek, teá znak, és
vá rjá k a babá kat. Susan Pat Graingerhez sietett. A fiatalasszony nagyon feldú lt lelkiá llapotba
kerü lt a csá szá rmetszés utá n, de nem akart bevenni sem nyugtató t, sem fá jdalomcsillapító t.
Hiá ba parancsolt rá Rathbone doktor, a betegnek sikerü lt meglá gyítania Susan szívét, aki
megengedte, hogy gyó gyszer nélkü l maradjon.
A beteg egész éjjel nem aludt, nyugtalanul forgoló dott, ezért csú szott ki karjá bó l az
infú zió feje. Csak meg ne tudja a fő orvos!
- Ú gy lá tom, rossz éjszaká ja volt, Mrs. Gralnger - mondta Susan, és behelyezte az ú j
kanü lt.
- Ide-oda dobá ltam magam - vallotta be Pat. - Jobb lett volna, ha beveszem a
fá jdalomcsillapító t. A csá szá rmetszés ö nmagá ban is rémes, és én még rá tettem egy
lapá ttal...
- Elkerü lhetetlen volt a csá szá rmetszés - hallatszott az ajtó bó l. Susan azonnal
megismerte a fő orvos hangjá t.
- Kijö tt az infú zió - kö zö lte gyorsan.
- Lá tom. Gondolom azért, mert nem tartottá k be az utasítá somat. A beteg nem vette be az
altató t!
Pat bocsá natkérő en mosolygott.
- Szó t kellett volna fogadnunk magá nak, Rathbone doktor. É n azt hittem, megleszek
nélkü le. Nem akarok rá szokni.
Susan á tkozta magá t az engedékenységéért. Ú gy tett, mintha még mindig az infú zió val
bajló dna. A fő orvos bará tsá gosan mosolygott a betegre. Susan érezte, hogy rosszul á ll a
széná ja.
- Barrymore doktornő keresztes há ború t vív a kö zépkori szoká sok visszaá llítá sá ért -
jegyezte meg Jonathan, mikö zben Mrs. Grainger pulzusá t ellenő rizte. - Szerinte szemétre
kell vetni az orvostudomá ny legú jabb eredményeit és a modern technika ö sszes vívmá nyá t.
Igaz, Barrymore doktornő ?
 Susan az á gy végéhez lépett. Gö rcsö sen igyekezett megő rizni a nyugalmá t. Jonathan
gú nyos kérdésére mézédes mosollyal felelte:
- Ha ö n mondja, fő orvos ú r!
- Kérjü k meg a gó lyá t, hozza ő az ú jszü lö tteket. - Senki nem méltá nyolta a fő nö k humorá t.
- A kismamá k csak ü ldö gélnének a patak partjá n, lá bukat a vízbe ló gatná k, és vá rná k a
gyermeká ldá st - tette hozzá .
- Szépen tud mesélni, fő orvos ú r. - Susannak a szeme sem rebbent.
Jonathan most felemelte a hangjá t:
- Miutá n mindez csak vá gyá lom, jobban tesszü k, ha nem felejtjü k el, hogy fá jdalom is van
a vilá gon. Fá jdalom, Barrymore doktornő ! Nem tudom, tudja-e, mi az.
Jonathan elhallgatott, és kö rü lnézett. Csak most vette észre, hogy mindenki ő t figyeli. A
jelenlévő knek nem lehetett kétségü k afelő l, hogy tá madá sa Susan személye ellen irá nyul.
- Egy-null a javá ra, Rathbone doktor. Belá tom, magá nak volt igaza - mondta Susan halá los
nyugalommal.
Megkö nnyebbü lten lá tta, hogy Jonathan mosolyog.
- Semmi kedvem korá n reggel veszekedni. Reggelizett má r?
A lá nya fejét rá zta.
- Helyes. Anyá m meghívott mindkettő nket. Kérte, hogy lá togassuk meg, és ilyenkor
reggel még nincs sok tennivaló itt.
- Meghívott? - Susan szíve gyorsabban kezdett verni.
- Igen. Má r elő bb is szó lhattam volna. Anyá m kívá ncsi rá , hogyan boldogul. -
Hallgató lagos megegyezéssel visszatértek a magá zó dá shoz. Jonathan megint a beteghez
fordult. - Ma még benézek, Mrs. Grainger. Pró bá ljon egy kicsit aludni. Szó ljak a nő vérnek,
hogy adjon nyugtató t?
Pat Grainger szégyenlő sen bó lintott. Kerü lte Susan pillantá sá t. Jonathan felírt valamit a
ká rlapra, és odaadta Bradwell nő vérnek, aztá n kinyitotta Susan elő tt az ajtó t.
- Miért éppen reggelire hívott meg az édesanyja? - kérdezte a lá ny, aki alig tudott lépést
tartani a fő orvossal.
- Mondtam má r. Má skor nincs idő m. Az ü nnepekre is tele van a hatá ridő napló m. Anyá m
még kará csony elő tt talá lkozni akar magá val. Ne kérdezze miért, mert nem tudom.
Susan egyre izgatottabb lett. Talá n mégis rá szá nta magá t az idő s hö lgy, és segít neki?
Há tha megbá nta má r visszautasító magatartá sá t, s hozzá já rul, hogy kutasson az irattá rban.

A halvá ny téli napsü tés á ttö rte a felhő takaró t, és elolvasztotta a havat a kó rhá z kertjében.
- Mégsem lesz idén fehér kará csonyunk - mondta a lá ny, amikor beszá lltak Jonathan
kocsijá ba. Nem mehettek gyalog, mert a Rathbone-há zhoz vezető ö svény sá rtengerré vá lt.
- A hó nagyon szép a képeslapokon, de csak a síző knek szerez ö rö met. A mentő sö k
rettegnek tő le - vá laszolta Rathbone. - Ö rü lö k az olvadá snak. Legalá bb nem csú szá s az ü t.
Susan kinézett az ablakon. Amikor rá fordultak az orszá gú tra, egy má sik kocsibó l Kate
Morgan integetett feléjü k. Aznap engedték haza a kó rhá zbó l. Susan visszaintett neki.
- Kate volt az? - kérdezte Jonathan, aki az utat figyelte.
- Igen. A férje má r korá n reggel érte jö tt. Pedig szerintem szívesen maradt volna ná lunk
kará csonyra. Nem sok kedve van ott folytatni az életét, ahol abbahagyta.
- É ppen ezért jobb, ha hazamegy. Ha itt kuksol a kó rhá zban, biztosan nem lesz terhes.
- Mennyi esélye van rá , hogy teherbe essen?
Jonathan megvonta a vá llá t.
 - Az egyik petevezetéke megmaradt. Néhá ny hét mú lva ú jra megpró bá lkozhatunk a
mesterséges megtermékenyítéssel.
- Kate kérdező skö dö tt errő l?
Jonathan a fejét rá zta.
- Nem. Azt hiszem, még mindig sokkos á llapotban van. A férje kérdezte, van-e
lehető ségü k. Kö nyö rgö tt, hogy vegyü k fel megint az asszonyt a listá ra. Meg kell vá rnunk, mit
szó l majd ehhez Kate.
- Lehet, hogy elege van az egész felhajtá sbó l, és rá bízza magá t a természetre - mondta
elgondolkozva Susan.
- Elképzelhető .
Felgö rdü ltek a salakos ú tra, és megá lltak a há z elő tt.
A lá ny ö nkéntelenü l kigombolta fehér kö penyét. Sö tétvö rö s kö tö tt ruhá t viselt alatta.
- Bent hagyhatom a kocsiba a kö penyemet? - kérdezte. - Szeretnék civilben reggelizni.
Jonathan jó kedvű en lesegítette ró la a kö penyt.
- Ahogy parancsolja, doktornő , bá r az anyá m megszokta ezt a viseletet. Csak egy egyszerű
csalá di reggelit kapunk.
Persze nem volt ez egy egyszerű csalá di reggeli. Susan emlékezett a vacsorá ra, ezért nem
lepő dö tt meg a bő séges svédasztal lá ttá n. A fényes, hosszú ebédlő asztal szinte roskadozott
az ínyenc falatoktó l. Volt ott gyü mö lcs, zabpehely, rá ntotta, gomba, gyü mö lcslé, kü lö nbö ző
fajta kenyér és zsemle. Mintha egy hadsereget akarná nak jó llakatni.
- Szeretem a jó étvá gyú embereket. - Mary doktornő kedvesen fogadta Susant. - Maga
emlékeztet engem valakire... azokra a lá nyokra, akik akkoriban fordultak meg a kó rhá zban,
amikor még fő leg bajba jutott fiatal nő ket fogadtunk be. Sokan kö zü lü k alultá plá lt
á llapotban kerü ltek ide. Magam gondoskodtam ró la, hogy bő séges kosztot kapjanak.
A lá ny reggelizés kö zben ú gy vélte, itt az alkalom az ó vatos tá madá sra.
- Furcsa érzés tudni, hogy az anyá mró l is ö n gondoskodott.
Az idő s hö lgy szemrebbenés nélkü l á llta Susan kérdő tekintetét.
- Sok fiatal lá ny fordul meg itt. Nem emlékezhetek mindenkire. Iszik még egy ká vét,
kedvesem?
- Kö szö nö m, nem kérek. - Susan Jonathanra nézett, aki némá n figyelte a beszélgetést. -
Visszavinne a kó rhá zba? Rengeteg dolgom van ma.
A férfi azonnal felá llt.
- Nekem is.
- Remélem, meglá togat egyszer az ü nnepek alatt - mondta Mary doktornő .
A lá ny hatá rozatlanul a fő nö kére nézett.
- Ha nélkü lö zni tudom Susant, biztosan eljö n hozzá d, mama - felelte a lá ny helyett
Jonathan. - Tudod, hogy kará csonykor csak a személyzet fele van bent, és mindig adó dik
ilyenkor valami sü rgő s eset.
- Tudom. Annak idején én is akkor éreztem magam a legjobban, ha teljes gő zzel
dolgoztam. Ne hagyja magá t soha eltá ntorítani a munká já tó l, Susan. Nehogy abbahagyja ezt
a szakmá t, ha férjhez megy. Akkor sem, ha gyereke szü letik. A mi hivatá sunk minden
fá radsá got megér.
- Szerintem is - vá laszolta azonnal a lá ny. - Egyébként nincsenek ilyesfajta terveim. Azok
kö zé a huszadik szá zadi nő k kö zé tartozom, akiknek a hivatá suk a legfontosabb. Azt hiszem,
soha nem megyek férjhez.
 - Ugyan má r! Ne mondjon ilyet! Maga nem arra szü letett, hogy egyedü l maradjon.
Meglá tja, hamar talá l magá hoz illó tá rsat - mondta Mary doktornő .
Jonathan felsegítette az édesanyjá t. Susan alig tudta megá llni, hogy a bú csú zá s perceiben
se á rassza el kérdéseivel az asszonyt. Ö sztö nei még mindig azt sú gtá k, hogy az idő s hö lgy
nagyon is emlékszik az édesanyjá ra, csak nem akar beszélni ró la. Biztosan van rá oka. Ez az
asszony magas kora ellenére szellemileg még teljesen friss. Egész életében bonyolult orvosi
és emberi problémá kat oldott meg. A lá ny fontoló ra vette, ne hallgasson-e mégis a
tapasztalt, idő s orvosnő re.
Talá n való ban jobb nem felébreszteni az alvó oroszlá nt.
Mary doktornő a fia karjá ra tá maszkodva kísérte ki vendégeit.
Susan, míg mö gö ttü k ment, azon gondolkozott, talá n megbá nja, ha a sajá t szaká llá ra kezd
el kutatni. Viszont azt is tudta, hogy nem fog tudni uralkodni a kívá ncsisá gá n. Mindená ron
ki akarja deríteni szá rmazá sá nak titká t. Hogyan győ zhetné meg a doktornő t arró l, hogy ne
féltse ő t, mert elég erő s bá rmivel szembenézni?
Az asszony az ajtó ban á llt, míg Jonathan és Susan beszá llt a kocsiba. Mosolyogva
integetett utá nuk.
- Ugye nem feledkeztek meg a kará csonyi meghívá sró l? - kiá ltotta.
- Nem, anyá m - nyugtatta meg a fia, és beindította az autó t.
- Még sosem lá ttam ö t ilyennek- szó lalt meg Jonathan, amikor má r majdnem a kó rhá zhoz
értek.
- Milyennek?
- Azelő tt nem volt szü ksége senkire. Még rá m sem. Gyerekkoromban néha napok teltek el
anélkü l, hogy talá lkoztunk volna.
- Talá n érzi, hogy ö regszik, és fogy az ideje. Má r nem dolgozik. Régen biztosan minden
figyelmét a munká ja kö tö tte le. Most nem maradt neki má s, mint a fia és az ismerő sö k.
Jonathan dö bbenten rá zta a fejét.
- Ú gy lá tszik, jobban megérti ő t, mint én, mert maga is nő .
- Csak ember vagyok.
- és én? É n gép vagyok? - kérdezte a férfi morcosan.
- Néha ú gy tű nik, hé, hova megyü nk? A kó rhá z nem erre van. Vá rnak, és...
Jonathan rá lépett a gá zra. Rá kanyarodott a vá rosbó l kivezető ú tra.
- Maga szerint ugyan gép vagyok, de most friss levegő re vá gyom. A parkba megyü nk.
Rá nk fér egy kis kikapcsoló dá s.
- Nem mondtam, hogy gépnek nézem. Legfeljebb néha, munka kö zben... - Elfordultak a
Victoria park felé. - Szolgá laton kívü l egészen emberi tud lenni. Ilyenkor jó magá val...
- Ne bó koljon, mert zavarba jö vö k - nevetett Jonathan. Beá llt a parkoló ba, és odafordult a
lá nyhoz. - Má r a mú ltkor is mondtam, mennyire szeretném, ha nem kellene együ tt
dolgoznunk Bá r ne lennél orvos, Susan!
A lá ny felfigyelt a tegezésre és Jonathan fá tyolos hangjá ra. A kö vetkező pillanatban a férfi
szá ja megérintette az ajká t, Gyengéden, vá gyakozva csó kolta. Susan szíve majd kiugrott a
helyébő l.
- Ö rü ltek vagyunk. Fényes nappal, a kocsiban... - suttogta. Jonathan az á llá ná l fogva maga
felé fordította a fejét.
- Ne légy má r ennyire jó zan, Kü lö nben is: csak egy gép ü l melletted. Nem te mondtad?
 -. Sajná lom. Ne haragudj. - Susan nem igazodott el ellentétes érzésein. Ez az izgalmas,
felkavaró férfi ugyanaz lenne, akit néha szinte gyű lö l? - Szerintem sem szerencsés dolog,
hogy kollégá k vagyunk. Jobb lett volna magá nemberként ö sszetalá lkoznunk.
- Azért egészen jó l tudunk együ tt dolgozni mi ketten, ha éppen nincs nézeteltérés
kö zö ttü nk. Csak egy kicsit lennél engedékenyebb, Susan!
A lá ny izmai megfeszü ltek. Helyben vagyunk, gondolta. Soha nem fogom megadni
magam.
- Sétá ljunk egyet! - javasolta, és kiszá llt a kocsibó l. - Azt mondtad, vá gyó dsz a jó levegő re.
Susant egy kicsit zavarta, hogy Jonathan karon fogja, de bevallotta ö nmagá nak: nagyon
élvezi vele a tó parti sétá t. Néhá ny fiatalasszony gyerekkocsit tologatott. Nagyobb gyerekek
kenyérdarabokat dobá ltak a kacsá knak. Susan és Jonathan is megá llt a tó partjá n. É lvezettel
nézegették a vidá m forgatagot.
- Iskolakerü lő sdit já tszunk - sú gta a férfi Susan fü lébe. - Kisdiá k koromban csak egyszer
ló gtam ki ide, de meg is bá ntam.
A lá ny kívá ncsian mondta:
- Meséld el, hogy tö rtént.
- Meglá tott az egyik betegü nk, aki kimenő t kapott, és bekö pö tt anyá mnak. A mama erre
rö gtö n kocsiba szá llt, és idejö tt. Elő adá st tartott nekem erkö lcsrő l, felelő sségrő l meg a
szabá lyok betartá sá ró l. Soha nem fogom elfelejteni, milyen szomorú an nézett rá m. Tízéves
voltam.
Susan szinte lá tta a gyermek Jonathant, amint bű ntudatosan, le-hajtott fejjel á ll az anyja
elő tt. Nagyon is el tudta képzelni Mary doktornő rő l, hogy leszoktatta fiá t a gyerekes
csínyekrő l.
- Há lá s vagyok anyá mnak, mert rá terelt a helyes ú tra. Szü kségem volt az irá nyítá sá ra. Ha
akkor szabadjá ra enged, soha nem lettem volna az, aki vagyok.
- Nem tudlak má smilyennek elképzelni - mondta nevetve Susan. Jonathan á tkarolta, és
magá hoz szorította a lá nyt.
- Ugye mi ketten sokat tanulhatná nk egymá stó l, Susan?
- Elő bb ö nmagammal kellene tisztá ba jö nnö m - vá laszolta a lá ny. A férfi kö zelsége
felbá torította. A szemébe nézett, és megkérdezte: - Mit gondolsz, rá szá nja magá t egyszer az
anyá d, és segít felderíteni a mú ltamat?
Feszü lten vá rta a vá laszt. Jonathan habozott.
- Nem hiszem. Amit elhatá roz, azon sosem vá ltoztat. Pró bá lj inká bb magad nyomozni.
Hagyd ki belő le az anyá mat.
Sö tét felhő k gyü lekeztek az égen. Visszafordultak, és elindultak a kocsi felé. Alighogy
beszá lltak, eleredt a havas eső .
Susan valahogy való színű tlennek érezte a helyzetét. Szerette a hivatá sá t, most mégis azt
kívá nta, bá rcsak ö rö kké itt maradhatna Jonathannal, tá vol a kó rhá ztó l, a lehangoló
ö sszetű zéseiktő l.
- Mi já r a fejedben? - kérdezte a férfi, mielő tt beindította a motort.
- Á lmodozom. Szeretnék néha csak egy egyszerű lá ny lenni, akinek nem a szakmai
érvényesü lése a legfontosabb.
- Te má r csak ilyen vagy. A hivatá sodnak élsz. Néha azért mégis idő t kell szakítanod
má sra is... ú gy, mint most, a parkban. Nem csak a jó levegő ért hoztalak ide. É ppen egy ilyen
vonzó fiatal nő kö zelségére volt szü kségem, aki idegö lő ellenséggé vá ltozik, amint beteszi a
lá bá t a munkahelyére...
 - Ó , Jonathan...
A férfi nevetve szorította magá hoz Susan karjá t.
- Kö ssü nk ú jra fegyverszü netet. Most ugyanis okvetlen meg kell hogy csó koljalak. Olyan
szép vagy így mérgesen...
A lá ny eleinte ú gy tett, mintha védekezne, de a csó k elgyengítette, és elhomá lyosította
jó zan ítélő képességét. Ellená llá sa semmivé lett. Má r nem is akart védekezni.
Egy belső hang még figyelmeztette: ne engedd, hogy a tested elhitesse, szerelmes vagy!
De hiszen szerelmes vagyok!
Villá mcsapá sként érte a felismerés. Pedig nem akart beleszeretni senkibe. Fő ként nem
Jonathan Rathbone-ba.

6. FEJEZET

Kará csony van! Susan jó hangulatban ébredt. Kinézett az ablakon. A felkelő nap
megcsillant a há ztető kö n. Má r ö t éve nem ö rü lt így a kará csonynak. Lehetséges, hogy ez
Jonathan érdeme? Ha csak rá gondolt, boldog volt. Kinyitotta az ablakot, hadd jö jjö n be a
friss levegő .
Ú j névvel gazdagodott a fő orvos ú r tisztelő inek kö re. Most má r én is rajta vagyok a
listá já n, gondolta, bá r az, amit érzett, tö bb volt tiszteletnél.
Kezét ö nkéntelenü l a szá já hoz emelte, mert a két nappal ezelő tti csó kra gondolt, melynek
színhelye és idő pontja igazá n nem volt romantikusnak mondható .
Nagyokat szippantott a tiszta levegő bő l, aztá n becsukta az ablakot, és figyelmeztette
magá t: kará csony ide, kará csony oda, vá r a munka. A személyzet fele szabadsá gon van. Nem
pazarolhatja á lmodozá sra az idő t.
Jó lesz elfelejtenie Jonathan Rathbone-t, az izgalmas férfit, és figyelmét a makacs,
megrö gzö tt szoká saihoz ragaszkodó , szigorú fő orvosra ö sszpontosítani.
Lezuhanyozott, és felvette "kará csonyi" piros ruhá já t. Ma nem lesz mű tét, egész nap
viselheti a kö peny alatt. Amint ideje engedi, vesz egy ú j, divatos alkalmi ruhá t a régi,
kiszolgá lt darab helyett.
Ki tudja, hol leszek jö vő re ilyenkor? - só hajtott. Itt aligha.
Az volt a benyomá sa, hogy ha az á ltala elképzelt reformoknak csak a felét javasolja, nem
hosszabbítjá k meg a szerző dését hat hó nap mú lva.
Sajná lta, hogy Jonathan nem hajlandó osztani a nézeteit. Felvette a fehér kö penyt. A férfi
arra kérte, legyen engedékenyebb. De Susan még az ő kedvéért sem volt hajlandó
megalkudni.
Nyaká ba akasztotta a sztetoszkó pot, és elindult az osztá lyra.
- Hova rohansz?
Majdnem ö sszeü tkö ztek. Jonathan az utolsó pillanatban kapta el a lá nyt.
- Bocsá nat! - mondta Susan, és bosszankodva érezte, hogy elpirul.
- Boldog kará csonyt, Susan! - A férfi vidá man mosolygott rá .
- Boldog kará csonyt! - A lá ny zavartan tová bb akart menni.
- É ppen reggelizni indulok. Velem tartasz?
- Miért ne? - Susan nem tudott ellená llni a csá bítá snak. Á tmentek az udvaron. Még
mindegyik mentő autó a helyén á llt. Azt remélték, hogy nyugalmas lesz az ü nnepi ü gyelet.
A kantinban leü ltek egymá ssal szemben egy ablak melletti asztalhoz.
 - Jó lenne egy békés, eseménytelen nap - mondta Susan. - Sok beteg hazament az
ü nnepekre. Talá n nem jö nnek helyettü k ú jak.
Jonathan mosolygott, és a lá ny beleborzongott a férfi mosolyá ba.
- Reméljü k. Tapasztalatom szerint azonban ilyenkor mindig szá mítani kell vá ratlan
esetekre.
Susan belekortyolt a ká véjá ba.
- Szeretek ü gyeletben lenni kará csonykor. Nekem sokkal hangulatosabb az ü nnep a
kó rhá zban, mint otthon. A má sok baja feledteti a magunkét.
Elhallgatott, és lopva Jonathanra nézett, aki vajat kent egy szelet pirító sra.
- így igaz. Victoria halá la ó ta minden kará csonyt a kó rhá zban tö ltö k.
- Ö t évvel ezelő tt Adriannel kará csonykor akartunk megeskü dni - mesélte Susan. -
Gyö nyö rű csipkeszegélyes fehér szaténruhá t vettem. Ú gy terveztü k, egy kis festő i falusi
templomban tartjuk az eskü vő t. Apá m - vagyis a nevelő apá m - má r mindent elő készített. - A
lá ny torka ö sszeszorult.
- Folytasd - kérte Jonathan. - Mi jö tt kö zbe?
Susan nagyot só hajtott. Jó érzés volt kiö nteni a szívét. Bízott Jonathanban, fő leg ilyenkor,
amikor nem já tszotta meg a zsarnokot.
- Apá mnak rosszindulatú agytumora volt. Aznap kerü lt kó rhá zba, amikor Adrian
felbontotta az eljegyzést.
A férfi á tnyú lt az asztal fö lö tt, és megfogta a kezét. A lá ny mozdulatlanul élvezte Jonathan
ujjainak melegét.
- Szomorú kará csonyod lehetett - mondta a férfi, Hangjá bó l ő szinte részvét csengett.
Susan keserű en mosolygott.
- Szomorú bb má r nem is lehetett volna. Apá m éppen szentestén halt meg. - Elhú zta a
kezét. - Sajná lom, nem akartam elrontani a hangulatot. Mindez má r a mú lté.
- Jó l tetted, hogy elmesélted. Gondolom, eddig a tudatalattidban tartogattad a fá jó
emlékeket.
A lá ny elvett egy szelet rozskenyeret. A kó rhá z pékségében minden-nap friss kenyeret és
zsemlét sü tö ttek.
- Azt hiszem, igazad van. Ö t éve igyekszem nem gondolni arra a kará csonyra. Csak a
jelennek akarok élni.
- Egyszer má r megengedhetnél magadnak egy kará csonyestét a kó rhá zon kívü l.
Rá beszélhetnélek, hogy együ tt vacsorá zzunk? Ú gy terveztem, otthon ü nnepelem a
szentestét.
Susan elszá ntan igyekezett nem odafigyelni heves szívdobogá sá ra. El kellene végre
dö ntenie, belemenjen-e ebbe a kapcsolatba. Napró l napra erő sebb szá lak fű zik a férfihoz.
Hogyan egyeztesse ö ssze a hivatá st a magá nélettel?
Fog ez menni, gondolta végü l. Igaz, kis híjá n eluralkodtak má r rajta az érzelmei, jó zan
esze azonban má ris kö zbeszó lt, és ó vatossá gra intette.
Hű vö snek és kö zö mbö snek iparkodott lá tszani. Bó lintott, jelezve, hogy elfogadja a
meghívá st, de hozzá tette:
- Nagyon messze laksz a kó rhá ztó l. Ilyenkor csú szó sak az utak. Jobb lenne egy kö zeli
étteremben vacsorá zni.
Jonathan rö gtö n tudta, hogy a lá ny csupá n kifogá st keres.
- Csak nem félsz bejö nni az oroszlá n barlangjá ba? - kérdezte nevetve.
 - Nagylá ny vagyok, tudok vigyá zni magamra, de semmi kedvem késő este belopó dzni a
személyzeti szá llá sra.
- Alhatná l ná lam... a vendégszobá ban.
Susan felá llt, hogy idegességét leplezze.
- Majd késő bb megbeszéljü k.
- Jó . Akkor most munká ra fel!
A folyosó n a lá ny megpró bá lta elrendezni a lelkében eluralkodó zű r-zavart. Ha
magá nemberként talá lkozott Jonathannal, egyre jobban vonzó dott hozzá . Pontosabban:
egyre jobban szerette. Csak munka-tá rsként, fő nö kként nem tudott vele mit kezdeni. Mintha
munka kö zben nem is ugyanaz az ember lenne. Ilyenkor keményfejű , szigorú orvos, aki
makacsul ellená ll má sok javaslatá nak. Má skor meg elbű vö lő , felkavaró férfi.
Szedd ö ssze magad! Ne veszítsd el a fejedet, intette magá t. Legalá bb ma estig ne!

Ezen a reggelen csak négy kismama szoptatta gyermekét a kandalló ná l. Susan és

Jonathan elbeszélgetett velü k a babá k fejlő désérő l. Ú gy tű nt, minden a legnagyobb rendben
van. Olyan nyugodtak és vidá mak voltak, mintha nem kó rhá zban, hanem ü dü lő ben
lennének.
Az egyik fiatalasszony éppen a gyermekkorá ró l mesélt, amikor betoppant Mary
doktornő . Hatá rozott léptekkel kö zeledett feléjü k. Meglá tta a kandalló ná l ü ldö gélő
tá rsasá got, és só bá lvá nnyá meredt:
- Kinek az ö tlete volt ez? - kérdezte az idő s emberek jellegzetesen hangos és rekedtes
hangjá n.
A mesélő kismama ijedten elhallgatott. Az asszonyok kérdő en, csodá lkozva néztek
egymá sra és az orvosokra. Jonathan felá llt, és az anyjá hoz lépett, hogy a tá rsasá ghoz
vezesse.
- Ü ljö n kö zénk, Mary doktornő - mondta nyugodtan Susan. - Az én ö tletem volt. Itt sokkal
kedélyesebb szoptatni, mint a kó rteremben.
- Sejthettem volna, hogy maga a ludas - mondta az idő s hö lgy.
Susan visszaü lt a helyére, és á mulva lá tta, hogy az asszonynak megint kö nnyes a szeme.
Mary doktornő megsimogatta a lá ny arcá t.
- Honnan tudta? - kérdezte.
- Mit kellett volna tudnom? - Susannak fogalma sem volt, mire gondol fő nö kének anyja.
- Itt most minden éppen olyan, mint akkor télen, amikor maga szü letett...
Susant elnémította a dö bbenet. Mart doktornő tehá t mégis emlék-szik rá !
Jonathan az anyja mö gé lépett. Kezét a vá llá ra tette.
- Mama, ne izgasd fel magad! .
- Olyan kemény hideg volt, hogy éjjel-nappal fű tö ttü nk. - Az ö reg hö lgy elhallgatott,
mintha csak most venné észre, hogy idegenek is vannak kö rü lö ttü k.
- Meséljen még errő l - kérte a lá ny.
Mary doktornő a homloká t rá ncolta és a tő le megszokott hatá rozottsá ggal mondta:
- Csak arra emlékszem, hogy nagyon hideg volt. Egy év mú lva bevezettü k a kö zponti
fű tést. Azó ta nem haszná ltuk a kandalló t.
- Honnan tudja, hagy abban az évben szü lettem? - Susan nem adta fel egykö nnyen a
harcot. Jonathan anyja megnyitotta egy kissé a mú lt kapujá t. Nem engedheti, hogy most
becsapja az orra elő tt.
Az idő s hö lgy szeme élénken csillogott.
 - Talá n akkor szü letett, talá n má skor. Hiszen megmondta a korá t, Barrymore doktornő .
Régen volt, nem emlékezhetem pontosan... Nos, boldog kará csonyt mindnyá juknak! -
Biccentett a kismamá k felé, akik kívá ncsian hegyezték fü lü ket. - A szaká csnő m finom
sü teményt sü tö tt. Majd á tkü ldö k belő le a teá hoz.
Susan csak fél fü llel hallotta, amint az asszonyok kö szö netet mormoltak. Olyan volt az
egész jelenet, mintha az alattvaló k hó dolná nak uralkodó juk elő tt. Dr.Mary Rathbone
kirá lynő ként tró nolt kö zö ttü k. Nem lá tszott rajta, hogy megbá nta volna az elő bbi kis
kirá ndulá st a mú ltba. Jonathannak igaza volt. É desanyja szívesen elfelejti azt, amit akar.
Most éppen Susan édesanyjá ra nem akart emlékezni.
A kismamá k visszamentek a szobá ikba. Susan is felá llt. Azzal akarta kimenteni magá t,
hogy a csá szá rmetszéses beteget indult megnézni.
- Susan! - szó lt rá Mary doktornő .
A lá ny megá llt, megfordult, és erő ltetetten mosolygott.
- Remélem, el tud jö nni hozzá m. Két ó rakor vá rom!
- Nem ígérhetem biztosra... Fel kell szeletelnem a pulyká t, és...
- Ugyan má r! - szakította félbe az idő s hö lgy. - É n is voltam má r ü gyeletben! Lesz ideje,
míg a betegek ebédelnek. - A fiá ra nézett. - Jonathan, kérlek, legyetek pontosak. Há romkor
meg akarom hallgatni a kirá lynő beszédét a rá dió ban.
- Igyekszü nk, mama. De most bocsá ss meg, dolgunk van.
Az „anyakirá lynő " beletö rő dö tt, hogy véget kell vetnie a kihallgatá snak.
- Szerettem volna veletek kö rbejá rni a termeket, és boldog kará csonyt kívá nni a
betegeknek. Hozzá d is lenne még néhá ny szavam, Jonathan.
A férfi kérdő pillantá st vetett Susanra.
- Ugye addig egyedü l is elboldogul, Barrymore doktornő ?
- Há t persze.

Susan má r el is tű nt Pat Grainger szobá já nak ajtaja mö gö tt. Ö rü lt, hogy megszabadulhat
Mary doktornő vizsgá ló dó tekintetétő l.
Meddig kínozza még ez az asszony a célzá saival és féligazsá gaival?
Talá n ö rö met okoz neki, ha kínpadra vonhatja?
Hallotta, hogy Jonathan és édesanyja elhagyjá k a szü lészetet. Nekifogott megvizsgá lni Pat
Garaingert. Késő bb megjelent Bradwell nő vér, és odagurította a mű szeres asztalká t.
- Ne haragudjon, amiért megvá rattam, Barrymore doktornő - mentegető zö tt az á poló nő . -
Nem kö nnyű megszabadulni Mary doktornő tő l, ha mesélni kezd.
Susan hallgatott, és a beteg fö lé hajolt. Lefejtette a kö tést, szemü gyre vette a mű téti sebet,
s ó vatosan kö rü ltapogatta.
- Nagyon jó - mondta, és rá mosolygott a pá ciensre. - Néhá ny nap mú lva teljesen rendbe
jö n.
Pat Grainger kö szö netet rebegett.
- Itt mindenki olyan kedves hozzá m, doktornő . Sajná lom, hogy kará csonykor is dolgoznia
kell.
- Aká rmennyire hihetetlennek hangzik is, vagyunk néhá nyan, akik ilyenkor is szívesen
ü gyeletesek - vá laszolta Susan,
- A csalá dja mit szó l ehhez?
- Nincs csalá dom. - A doktornő lehú zta a gumikesztyű t, és bedobta egy vese alakú tá lba.
 - Hallottam, amit Mary doktornő mondott - kotnyeleskedett a beteg. - Ebben a kó rhá zban
szü letett?
Susan torka ö sszeszorult.
- Igen - nyö gte ki nagy nehezen.
Bradwell nő vér zajosan elhú zta a fü ggö nyt.
- Iszik egy csésze ká vét, Barrymore doktorsió ? - kérdezte nyomatékosan.
- Az jó lesz. - Susan há lá s volt a nő vérnek, hogy félbeszakította a beszélgetést.
Cynthia Bradwell irodá ja most olyan volt Susannek, mint sivatagban az oá zis. Leü lt, és
két kézre fogta a ká vésbö grét.
- Boldog kará csonyt! - mondta a nő vér. - Remélem, nem viselte meg nagyon Mary
doktornő .
A lá nynak jó lesett az á poló nő részvéte.
- Nem, nem. Csak az a bajom vele, hogy odavet elém valami apró cska igazsá gtö redéket,
aztá n hallgatá sba burkoló zik.
- Mit sikerü lt megtudnia?
Csak amit má r eddig is tudtam, hogy ebben a kó rhá zban szü lettem. De még mindig nem
ismerem a vér szerinti szü leim nevét.
- Miért nem keresi ki a szü letési anyakö nyvbő l?
- Elő bb szeretném, ha valaki mesélne a szü leimrő l. Az adatok nem mondanak sokat.
Biztos vagyok benne, hogy Mary doktornő elhallgat elő lem valamit.
- Miért nem kérdezi meg a személyzeti titká rnő t, Edith Jacksont? Itt dolgozik má r
harminc éve. Kedves és segítő kész teremtés. Megpró bá lkozhatna Hilda Banksszel is, Mary
doktornő há zvezető nő jével. Mű tő snő vér korá ban elég szigorú volt, de talá n ö regségére
kedvesebb és fő leg kö zlékenyebb lett.
- Jobban bízom Edith Jacksonban - mondta Susan. - A jó ö reg Mrs. Banks remekü l vezeti a
há ztartá st, de hozzá m nem tú lsá gosan kedves.
- É n még soha nem já rtam Mary doktornő há zá ban, ú gyhogy nincs ilyesfajta
tapasztalatom. Csodá lom, hogy magá t meghívtá k. Nem szoktak vendégeket fogadni. Ú gy
lá tszik, a „nagyasszony" megkedvelte magá t, doktornő . Vagy talá n a fia vette rá , hogy
meghívja?
- Nem hiszem - felelte Susan -, lá togatá saim inká bb hivatalos jellegű ek. Mary Rathbone
tudni akarja, rendben mennek-e itt a dolgok. - Letette a bö grét egy halom orvosi folyó irat
mellé, és felá llt. - Folytatom a vizitet, kü lö nben sosem leszek kész. Még fel kell szeletelnem a
pulyká t a gyerekosztá lyon. Sorsot hú ztunk, ki melyik osztá lyná l segít az ü nnepi ebédnél. Aki
hozzá nk kerü l, jó l já r. Kevés a beteg.
- Tudok a sorsolá sró l. A szü lészet Rathbone doktornak jutott - kö zö lte Cynthia Bradwell.
- Fel is lá zadná nak a kismamá k, ha nem lá thatná k ő t az ü nnepek alatt.
Susan kuncogott.
- Istenítik ő t, igaz?
- Mi az hogy! Egyébként én is a rajongó i kö zé tartozom. Maga is, Barrymore doktornő ?
- Majd kiderü l. Még nem dö ntö ttem el.
Addig ü sd a vasat, míg meleg, gondolta Susan, és elindult Edith Jacksonhoz.
Tudta, hogy a titká rnő aznap csak délig dolgozik. Az osztá lyá n minden rendben volt,
ezért a lá ny kihaszná lta az alkalmat. A hagyomá nyos pulyka felszeletelése elő tt még akadt
egy kis ideje.
Mrs. Jackson bará tsá gosan fogadta.
 - Miben segíthetek, Barrymore doktornő ?
Az asszony kedvessége felbá torította Susant.
- Ne haragudjon, hogy ü nnep elő tt zavarom. Talá n nem ez a legalkalmasabb idő pont, de
nem tudok tová bb vá rni... Tudja, ilyenkor kará csonykor felélednek az emlékek...
- Igen, errő l én is sokat mesélhetnék. Minden kará csonyomra emlékszem,
- Tényleg? A huszonnyolc évvel ezelő ttire is? Ugyanis januá rban leszek huszonnyolc éves,
és ebben a kó rhá zban szü lettem. Az anyá m má r biztosan elő bb itt volt. A szü letésem utá n
rö gtö n ö rö kbe fogadtak. Nem tudom a vér szerinti anyá m nevét, de...
- Na de ilyet! - kiá ltott Mrs. Jackson meglepetten. - Ezek szerint maga az elveszett
bá rá nyká ink egyike! Még nem is tudja, hogy hívtá k az édesanyjá t?
- A nevelő sző leim nem tartottá k fontosnak megmondani. Mindketten meghaltak má r, és
én tudni akarom végre az igazsá got.
- Megnézzü k az irattá rban. Ma ugyan nincs benn senki, de ná lam van a kulcs. Ugye szép
kará csonyi ajá ndék lenne magá nak, doktornő , ha kiderü lne valami a szá rmazá sá ró l?
- Nem lesz ebbő l baj? - Susan elbizonytalanodott. Ilyen egyszerű lenne az egész?
- Joga van hozzá , Barrymore doktornő . - Mrs. Jackson fel-á llt. - Bevallom, most má r én is
kívá ncsi vagyok. Ha megtalá ljuk a nevet, biztosan eszembe jut ró la valami. Néhá ny
asszonyra ú gy emlékszem, mintha csak tegnap já rt volna itt. Azt hiszem, ezt hívjá k vizuá lis
memó riá nak.
Susan idegei pattaná sig feszü ltek. El sem tudta hinni, hogy ennyire kö zel kerü lt a titok
megfejtéséhez. Á tmentek az udvaron. A hideg szél á thatolt a lá ny kö penyén és ruhá já n.
Susan reszketett, de nemcsak a hidegtő l.
Edith Jackson kinyitotta az irattá r ajtajá t.
A lá ny elfú ló hangon megmondta szü letésének pontos idejét, mire a titká rnő odament az
egyik iratszekrényhez.
- Ú jabban má r szá mító gépbe tá plá ljuk az adatokat. A régi kartonokat viszont még itt
tá roljuk. Tú l nagy munka lenne feldolgozni. - Keresés kö zben szü ntelenü l beszélt, és Susan
egyre idegesebb lett. - Januá r má sodiká t mondott? Itt lesz!
Mrs. Jackson elhallgatott. Lá tszott rajta, hogy valamin meglepő dö tt. Susan most má r azt
kívá nta, bá rcsak tová bb fecsegne.
- Megtalá lta? - A lá ny nem bírta elviselni a feszü lt csendet. Edith Jackson rá nézett, és
halkan mondta:
- Ki hitte volna? Maga a kis Vanessa lá nya.
Nem hallottá k, hogy nyilak az ajtó . Susan csak azt lá tta, hogy Mrs. Jackson rémü lten
mered egy pontra a há ta mö gö tt. A lá ny megfordult.
Jonathan és Mary doktornő jö tt be a helyiségbe.
- Mit csiná l itt, Edith? - kérdezte vészjó sló an Mary doktornő .
- Barrymore doktornő nek akartam segíteni. - A titká rnő idegesen tö rdelte a kezét. - Ha
tudtam volna, hogy Vanessa lá nya...
- Ebbő l elég volt, Edith. Jobban tenné, ha most visszamenne a helyére.
Az idő s asszony arca kipirult a haragtó l, de amikor Susan felé fordult, meglá gyultak a
voná sai. Csak akkor szó lalt meg, amikor a titká rnő má r elment.
- Kértem magá t, Susan, ne kutasson itt a kó rhá zban. Megmondtam, menjen az
anyakö nyvi hivatalba.
Susan nem vett tudomá st a szemrehá nyá sró l.
- Kérem, meséljen Vanessá ró l, az anyá mró l.
 Az asszony elfordult.
- Most nem lehet, gyermekem. Menjen a dolgá ra. Majd ha eljö n hozzá m ebédelni,
elmondok ró la egyet-má st. - A fiá ra nézett, aki szó tlanul á llt mellette. - Gondoskodj ró la,
hogy itt minden rendesen el legyen zá rva.
Susan alig tudta titkolni csaló dá sá t. Vajon betartja-e a szavá t Mary doktornő , vagy
meggondolja magá t, és megint megjá tssza a feledékeny ö regasszonyt, aki má r semmire sem
emlékszik?
- Megyek az osztá lyra - mondta a lá ny. Nem akarta tová bb feleslegesen pocsékolni az
idejét.
Odafent má r tü relmetlenü l vá rtá k. Gondolatai messze já rtak, de azért tréfá lkozott a
gyerekekkel. Felvette a mú tö skö penyt, a sapká t, a maszkot, és ú gy tett, mintha sú lyos
mű tétet hajtana végre a kará csonyi pulyká n. Nagy sikert aratott, mindenki nevetett. Ő is
mosolygott, de kö zben csak egy név já rt az eszében: Vanessa.

7. FEJEZET

Jonathan felment a gyermekosztá lyra Susanért.

- Siessü nk! Má r két ó ra van, és kikapunk, ha elkésü nk. Anyá m má r biztosan tü relmetlenü l
vá r – mondta. Karon fogta a lá nyt, és a kijá rat felé vezette.
- Mary doktornő má r ú gyis megharagudott rá m. - Susan szaporá n szedte a lá bá t, hogy
lépést tartson a férfival. Metsző en hideg volt odakint.
- Azt nem hiszem - szó lt Jonathan, és kinyitotta a kocsi ajtajá t.
- Miért nem hiszed? - Susan vacogva beszá llt.
Jonathan beindította a motort.
- Ismerem ö t. Mostaná ban sokkal elnéző bb, mint régen. Nagyon jó l tudja, hogy jogod van
mindent megtudnod a szá rmazá sodró l.
- Eddig csak anyá m keresztnevét tudtam meg - mondta ingerü lten a lá ny.
A férfi iparkodott megnyugtatni Susant.
- Megígérte, hogy beszélni fog. Most erő snek kell lenned. Eddig nyilvá n azért hallgatott,
mert nem akart neked fá jdalmat okozni.
- Neked mondott errő l valamit?
- Igen, amikor elő szö r já rtá l ná la, és szó ba hoztad a dolgot. Mikö zben felkísértem a
szobá já ba, elmondta, hogy csak a javadat akarja. Arra kért, beszéljelek le a kutatá sró l, mert
boldogtalanná tehet az, amit megtudsz.
- De miért?
- Majd megtudjuk. Hidd el Susan, semmivel sem tudok tö bbet, mint te.
A lá ny hallgatott, míg a há zhoz értek. Jonathan megszorította a kezét.
- Ideges vagy?
A lá nynak jó lesett az együ ttérzés.
- Nem vagyok ideges. Tudni akarom az igazat, aká rmi legyen is az.

Mary a kö nyvtá rszobá ban vá rta ő ket. Mellette a kis asztalon csiszolt ü vegpoharakban
má r oda volt készítve a cherryjü k.
- Ö rü lö k, hogy el tudott jö nni, kedvesem - fogadta az asszony Susant. - Ü ljö n ide mellém.
Jonathan, hozd ide a sherryt!
 A lá ny a szék szélére ü lt, iszogatott, és udvariasan tá rsalgott. Kö zben olyan feszü lten
figyelt, mint a macska, amikor egérre vadá szik.
Meddig hú zza még az idő t Mary doktornő ?
Hilda jelentette, hogy feltá lalta az ebédet. Susan felszó lítá s nélkü l felpattant, és az
ebédlő be sietett. Szeretett volna má r tú l lenni az étkezésen. Remélte, hogy akkor talá n végre
a tá rgyra térhetnek.
- Megkértem Hildá t, nagyon tegyen ki magá ért, mert kedves vendégü nk lesz - mondta az
asztalná l az idő s dá ma.
- Megtisztel, Mary doktornő - udvariaskodott a lá ny. Ú gy érezte, mintha izzó pará zson
ü lne,
- Ká r, hogy a tanítvá nyaid nem lá thatnak most - mondta Susan, míg Jonathan szakszerű en
felbontotta a sü lt pulyká t.
A lá ny ó vatosan kó stolgatta a finom bort. Most vigyá znom kell, jó zannak kell maradnom,
gondolta.
Az édesség is elfogyott má r, és még mindig nem érintet ték a kényes kérdést. Meddig kell
még vá rnom? - kínló dott Susan. Elhatá rozta, ha má sképp nem megy, ő hozza szó ba a témá t.
Visszamentek a kö nyvtá rszobá ba ká vézni.
- Há t akkor beszéljü nk az irattá ri felfedezésérő l, kedvesem.
- Ö rü lö k, hogy mégis hajlandó az anyá mró l mesélni. - Susan lá tszó lag nyugodtan tette le a
csészéjét, és vá rakozva nézett Mary doktornő re.
- Mit csiná ljak, ha má r egyszer rá kényszerített? Nem fogadott szó t nekem. Még most is az
a véleményem, jobb volna, ha nem tudna a szá rmazá sá ró l. Csodá latos nevelő szü lei voltak,
Szerették magá t, kivá ló nevelésben részesítették, és...
- Kérem, Mary doktornő , ne sorolja fel mindazt, amiben részem volt! Szerettem a
nevelő szü leimet, és há lá san gondolok rá juk, de meg-haltak, s most nincs senkim. Nagyon
magá nyos vagyok, így há t természetes, hogy érdekelnek a vér szerinti szü leim. Kö nyö rgö k,
mondjon valamit Vanessá ró l! Még Mrs. Jackson is emlékszik rá . Azt mondta, a kis Vanessa
gyereke vagyok, és...
Elhallgatott, mert lá tta, hogy az idő s orvosnő szeme kö nnyes lett.
- Nem sok ö rö me lesz az igazsá gban. Az anyja á rva lá ny volt. Tizenhat évesen szü lte
magá t, és nem volt férje. Néhá ny nappal a szü lés utá n meghalt. Soha nem felejtem el azt a
napot...
Susan mozdulatlanul figyelt. Ú gy érezte, mintha ü vegbura borulna rá . Nagyon
megrendítette az, amit hallott. Eddig azt remélte, egyszer még megismerheti az édesanyjá t.
Sejtette, hogy titok lappang kö rü lö tte, valami fogyatékossá gra is gondolt má r. Most
elhagyatottabbnak érezte magá t, mint valaha. Nincs csalá dja, nincs senkije. Gö rcsö sen
igyekezett valami kapaszkodó t talá lni. Hiszen még elő ttem az élet, vigasztalta magá t.
Felá llt, és az ablakhoz ment. Nézte a komor téli tá jat, aztá n vissza-fordult Mary doktornő
felé.
- Kö szö nö m az ő szinteségét. Má r nem reménykedem tö bbé, és nem kérdező skö dö m. Még
csak egyet á ruljon el: hogyan halt meg az anyá m?
Mary doktornő a homloká t rá ncolta. Lá tszott rajta, hogy nem szívesen vá laszol.
- Tü dő gyulladá st kapott.
- Tü dő gyulladá st? Itt, a kó rhá zban? Vagy má r betegen jö tt ide?
- Má r megint sokat kérdez, Susan. Nem emlékezhetem részletesen minden tö bb évtizede
tö rtént esetre. A halotti bizonyítvá nyban sem talá lna má st, csak a halá l oká t.
 - Hogyan fogadta a hírt az apá m? Ha nem voltak is ö sszehá zasodva, mégis...
- A szü letési bizonyítvá nyá ban ez á ll: az apa ismeretlen. - Mary doktornő nehézkesen
felá llt. - Kísérj a szobá mba, Jonathan. Fá radt vagyok, pihennem kell.
Susan ott maradt az ablakná l. Szomorú an nézett Mary doktornő és fia utá n, aztá n ú jra a
kopá r tá jat bá multa. Most ú gy érezte magá t, mint akit pofon vá gtak. Má r az is borzasztó ,
hogy anyja meghalt a szü letése utá n, de hogy apja nem tö rő dö tt vele, vagy talá n nem is
tudott a létezésérő l.. , Ez a gondolat má r csak azért is szö rnyű , mert ezek szerint a tizenhat
éves Vanessa esetleg egy... Nem, ebbe nem akart belegondolni.
É szre sem vette, hogy Jonathan visszajö tt. Gondolataibó l a férfi érintése zö kkentette ki.
- Nagyon sajná llak. - Jonathan arcá n lá tszott, hogy ő szintén gondolja, amit mond.
Susan a szemébe nézett, és a férfi gyengéden megcsó kolta. Bízhatok ebben az emberben,
gondolta a lá ny. Jonathan ujjai végigsimítottá k a gerincét. Szerette volna a meztelen bő rén
érezni ezt az érintést.
A férfi hirtelen elengedte.
- Menjü nk hozzá m - mondta. - Sokkal kényelmesebb ná lam. Mrs. Banks bá rmikor
benyithat ide.
- É s mi lesz a betegeinkkel?
- Van benn elég ü gyeletes. Ú tkö zben benézü nk azért, rendben van-e minden. A nő vérek
kü lö nben is elérnek, ha kell. Tudjá k a telefonszá momat. Ha baj van, percek alatt odaérü nk.
Ma ü resek az utak, - Jonathan megsimogatta a lá ny arcá t. - Tú l nagy megrá zkó dtatá s ért
téged. Szü kséged van egy kis kikapcsoló dá sra.
Susan keserű en felnevetett.
- Meg akarsz nyugtatni?
- Valami ilyesmire gondoltam. Szeretnék egy kicsit kettesben lenni veled fehér kö penyek
és sztetoszkó pok nélkü l, nyugalmas kö rnyezetben. Mit szó lná l, ha felbontaná nk egy ü veg
pezsgő t?
- Az erkélyen, holdfénynél?
Susant egy kicsit felvidította a gondolat, hogy kettesben lehet Jonathannal.
- Indulhatunk? - kérdezte pajkos mosollyal a férfi.
- Egy szó val sem mondtam még, hogy benne vagyok.
Jonathan még egyszer megcsó kolta a lá nyt.
- Nem mondtad, de az az érzésem, nincs ellene kifogá sod.

Nyugat felé tartottak a Temze partjá n. Az utakat má r megtisztítottá k. A kó rhá zban is

mindent rendben talá ltak. Susan jó hangulatá t még egy hó vihar sem ronthatta volna el.
Ö t év ó ta elő szö r érezte magá t szabadnak. Nem volt nyugta azó ta, amió ta az édesanyja
kiléte foglalkoztatni kezdte. Most, hogy megtudta a szomorú való sá got, lezá rta életének ezt
a fejezetét. Azon tö rte a fejét, hogyan alakul majd a kapcsolata Jonathannal.
Ó vatosan a férfira sandított. Jonathan megérezte a pillantá sá t, és megfogta a kezét.
- Megbá ntad, hogy velem jö ttél? - kérdezte.
- Egy cseppet sem.
A korai sö tétségben má r mindenü tt égtek a lá mpá k. Susan kö rü lnézett. Elhaladtak a
kívü l-belü l kivilá gított színhá z elő tt. Olvasta az ú jsá gban, hogy ma délutá n ü nnepi elő adá st
tartanak. A Temzén lá mpafü zérrel díszített hajó ú szott. Mindenki má sképp ü nnepel ma,
gondolta. É n egy egészen rendkívü li emberrel fogom megü nnepelni a kará csonyt. Azzal a
férfival, akibe beleszerettem.
 A nézeteltéréseket, amelyek kettejü k kö zö tt a munká jukkal kapcsolatban felmerü ltek,
majd má skor beszélik meg. Erre mondjá k a spanyolok: „Majd holnap". Susan észre sem
vette, hogy hangosan mondja:
- Manana.
A férfi csodá lkozva ismételte meg:
- Manana? Mi lesz holnap?
Susan á lmodozva hajtotta há tra a fejét.
- Talá n el sem jö n a holnap.
- Ú gy lá tom, jobban vagy - nevetett Jonathan.
- Azt hiszem - vá laszolta lá gyan a lá ny.

A bará tsá gtalan, hideg kü lvilá gbó l jö vet Jonathan laká sa otthonos, meleg menedékvolt. A
férfi lesegítette Susan kabá tjá t, aki megérezvén a vá llá n az érintését, má r tudta, mire vá gyik
ma éjszaka.
Jonathan kiment a konyhá ba a pezsgő ért. Susan behú zta a fü ggö nyö ket a nappaliban.
- Mégsem az erkélyen pezsgő zü nk - mosolygott a lá ny. - A hold ugyan szépen sü t, de
nagyon hideg van odakint.
A férfi lehuppant a kanapéra Susan mellé, kezében a poharakkal.
- Akkor lemondunk a hangulatos szabadtéri jelenetrő l. Tessék! - nyú jtotta az egyik
poharat. Ü gyesen kinyitotta az ü veget, tö ltö tt, és felemelte a pohará t. - Igyunk kettő nkre! –
mondta.
- Kettő nkre! - ismételte Susan izgatottan.
Jonathan feltett egy lemezt, felhangzott Mendelssohn hegedű -versenye.
- Szeretem a romantikus zenét. Te is?
- É n nemcsak a romantikusokat szeretem, hanem... - kezdte a lá ny, de nem folytathatta.
Jonathan hirtelen magá hoz ö lelte, és megcsó kolta. Susant hatalmas hullá mként
borítottá k el az érzelmek. Olyan kö zel bú jt a férfihoz, amennyire csak tudott. Megrészegü lve
szívta be Jonathan arcszeszének illatá t.
- A muzsiká ró l majd má skor beszélgetü nk - sú gta a férfi. - Ma csak egymá ssal
foglalkozunk. Szeretnélek boldoggá tenni, Susan.
A lá ny vá gyakozva felsó hajtott. Jonathan a vá llá ró l a mellére csú sztatta a kezét.
- Ez a ruha rajtad tisztá ra olyan, mint egy erényö v. Elhoztad a kulcsá t?
- Amikor reggel elindultam, nem szá mítottam csá bítá si nagyjelenetre.
Jonathan felá llt, és kezénél fogva felhú zta a lá nyt is. Susan, aki má r levette a cipő jét,
mezítlá b tö rpének érezte magá t a férfi mellett. Jonathan kö nnyedén felkapta és a
há ló szobá ba vitte. Kérdő n nézett rá , és a lá ny szavak nélkü l, szemét lesü tve igennel
vá laszolt. Ugyanazt akarta, amit a férfi. Még soha semmiben nem volt ennyire biztos.
A há ló szobá t csak az á gy mellett á lló , tompa fényű lá mpa vilá gította meg. Susan az
á gyban talá lta magá t, ruhá ja szinte vará zsü tésre eltű nt ró la. É rezte testén Jonathan
meztelen bő rét, s vá gyakozva suttogta a férfi nevét, akit a vilá gon a legjobban szeretett.
Jonathan a mellét, az egész testét ciró gatta, és a lá ny nekifeszü lt, hogy minél kö zelebb
kerü lhessen hozzá . Egészen az ö vé akart lenni. Vadul csó koltá k egymá st, testü k egy ü temre
mozgott, s egyszerre érték el a csú cspontot, amely ö rvényként ragadta magá val
mindkettő jü ket.
 Szorosan ö sszeö lelkezve fekü dtek egymá s mellett. A lá ny feje Jonathan mellén pihent.
Susan sohasem hitte volna, hogy ilyen csodá latos is lehet a szerelem. Lehunyta a szemét, és
békésen, boldogan elszenderedett.
- Persze! Má ris indulok... igen, értesítem Barrymore doktornő t.
Mintha egészen tá volró l hallotta volna Jonathan hangjá t, Susan egy pillanatig nem tudta
hol van, aztá n észbe kapott. A férfi lepedő be burkoló zva ü lt az á gy szélén, és a
telefonkagyló t szorongatta. Vonzó volt most is, de kicsit idegen.
A lá ny nem tudott felü lni, mert Jonathan leplének má sik fele rá tekeredett.
A férfi letette a kagyló t, és Susan mellé kö nyö kö lt. Gyengéden harapdá lta a fü lét.
- Remélem, nem bá ntá l meg semmit - suttogta.
A lá ny á tö lelte a nyaká t, és magá hoz hú zta.
- Csak azt bá nom, hogy mennü nk kell. Mi tö rtént?
Jonathan felpattant.
- Kö zlekedési baleset. A kó rhá z kö zelében felborult egy autó busz. Gyerekek utaztak rajta
a tanító jukkal. Az első mentő autó má r be is érkezett.
Susannak volt gyakorlata abban, hogyan kell egy hirtelen megvá ltozott helyzethez
alkalmazkodni. Gyorsan felö ltö zö tt, és néhá ny perc mú lva má r Jonathan mellett ü lt a
kocsiban.
Szabá lytalan sebességgel szá guldottak a kó rhá z felé. A lá ny félt, hogy ő ket is baleset
érheti a jeges ú ton.
A kó rhá z bejá ratá ná l nagy volt a sü rgés-forgá s. Susannak ú gy tű nt, mintha csak á lmodta
volna azt, amit nemrég á télt Jonathannal.
A baleseti osztá lyon má r vá rtá k a fő orvost. Mindenki megkö nnyebbü lt, amikor beléptek.
A vizsgá ló asztalon egy kisfiú fekü dt.
- Medencetö rés - mondta egy fiatal orvos Jonathannak, és meglengette a rö ntgenfelvételt.
- Van hely a gyermeksebészeten? - kérdezte a fő orvos.
- Még elfér néhá ny gyerek. Majd én ellá tom a kisfiú t. Tegyü nk rá nyú jtó kö tést a holnapi
operá ció ig? Susan most elemében volt. Odaintette az egyik á poló t, hogy gurítsa a gyereket
az osztá lyra. Nemsoká ra Susan a gyermeksebészet tapasztalt á poló nő jének gondjaira
bízhatta a kisfiú t. A gyerek sú lyos á llapota nem illett éppen a kará csonyi hangulathoz.
Szegényke folyton az anyjá t hívta. Susan leü lt az á gya szélére, és pró bá lta megnyugtatni,
- Há ny éves vagy, Raymond? - kérdezte.
- Tizenegy. Mikor jö n az anyu?
- Má r értesítettü k a szü leidet. Most á lmos leszel az orvossá gtó l, amit kaptá l. Aludj egyet,
míg ideérnek.
Aggó dva megsimogatta a gyerek csapzott hajá t. A kisfiú arcá n kö nnyek csillogtak.
- Ú gy volt, hogy anyu is velü nk jö n, de a nagyival kellett maradnia. Az East-Cross-Junior
iskolá ba já rok. Meglá togattuk az ö regek otthoná t, és kará csonyi dalokat énekeltü nk nekik.
Ott is vacsorá ztunk, és hazafelé a buszon énekeltü nk. Egy nagy autó jö tt oldalró l. Belement a
pirosba. Nekü nk zö ldet jelzett a lá mpa, én lá ttam! Mikor jö n az anyu?
Susan megszorította Raymond kezét.
- Nemsoká ra. Aludj, ú gy gyorsabban telik az idő . - Betakargatta a gyereket. - Visszajö vö k
majd hozzá d, jó ?
Megkö nnyebbü lve lá tta, hogy a gyerek má r alig tudja nyitva tartani a szemét. Az éjszaká s
nő vérrel akart még beszélni. A teremben csak egy éjjeli lá mpa égett, Susan mégis lá tta, hogy
a gyerekek tá gra nyílt szemmel bá mulnak rá .
 - A mamá mhoz akarok menni - nyö szö rgö tt egy kislá ny.
Susan rá szá nt még néhá ny percet a vigasztalá sá ra, aztá n megkereste az á poló nő t.
- Nem lehetne valahol elhelyezni a gyerekek szü leit? - kérdezte halkan.
A nő vérkén lá tszott, hogy nem lelkesedik az ö tletért.
- Tréfá l? Még a betegeknek sincs elég á gyunk. Nem rendezhetü nk be szá llodá t!
Hiá ba volt Susan szerelmes Jonathanba, most mégis feltá madt benne a vitatkozó kedv. A
nő vér gú nyos vá lasza csak megerő sítette elhatá rozá sá t. Ideje lenne véget vetni a régi
kó rhá zi szoká soknak, amelyek nem teszik lehető vé, hogy az egyik szü lő beteg kisgyereke
mellett maradhasson. Kö zismert tény, hogy a gyerek hamarabb meggyó gyul, ha vele van az
apja vagy az anyja. Tenni kellene valamit ebben az ü gyben!
Persze nem ma. Most tú l sok itt a munka, azonkívü l Susan nem akarta kocká ra tenni
frissen á télt boldogsá gá t.
A baleseti osztá ly felé sietett. Ú tkö zben megrohanta a Jonathannal tö ltö tt ó rá k emléke.
Tudta, hogy sebesü ltek vá rnak rá , mégis képtelen volt elnyomni magá ban a kellemes
izgalmat, amit az emlékezés okozott.

A vizsgá ló ban tü relmetlenkedő férfinak nem sok kö ze volt á lmai Jonathanjá hoz. Egy
gyerek fö lé hajolt, aki a hordá gyon fekü dt. Ö sszevonta szemö ldö két, és odaszó lt Susannak:
- Hol marad ilyen soká , Barrymore doktornő ? Segítsen! A kislá nynak csú nya combtö rése
van. Azonnal meg kell operá lni. Egyébként Jennynek hívjá k.
- Há ny gyereket hoztak be? - kérdezte Susan. Jonathan fö legyenesedett, megvonta a
vá llá t, s kö zelebb lépett a lá nyhoz.
- Tizenketten voltak a buszban. Azokat is itt tartjuk éjszaká ra, akik nem sebesü ltek meg
sú lyosan. Sokkos á llapotban vannak.
- és mi lesz a hozzá tartozó kkal?
- ő szintén szó lva ez most nem érdekel. A rendő rség mindenkit értesített, és azt hiszem,
ide is hozzá k ő ket. Megnézik a gyerekeiket, aztá n hazamennek. De miért kérdezed?
- Miért? - Susan nem értette Jonathan kö zö nyét. - Mert a szü lő knek a gyerek mellett a
helyü k.
Jonathan idegesen a hajá ba tú rt.
- Nincs helyü nk, tudod jó l. Van egy vá ró szoba...
Susan szeme szikrá t szó rt.
- Mit szó lná l, ha egész éjjel egy kényelmetlen széken kellene ü lnö d, mialatt a gyereked...
- Nem hiszem, hogy ezt most kellene megbeszélnü nk – sziszegte Jonathan. - Az isten
á ldjon meg, szedd ö ssze magad, és ö ltö zz be a mű téthez; még mielő tt elveszítem a
tü relmemet. Tudom, hogy csaló dá st okozok neked, de ezt a vitá t elhalasztjuk.
A lá ny vá laszolni akart, de meggondolta magá t.
- Megyek a mű tő be - szó lt, és gyorsan kiment, nehogy olyasmit mondjon, amit késő bb
megbá nhat.
Má r megint feldü hítette Jonathant! Miért is nem tudja tartani a szá já t?
A mű tő ben - aká rcsak Susan lelkében - nyomott hangulat uralkodott. A lá ny, míg a steril
kö penybe bú jt, ma má r szá zadszor hatá rozta el, hogy elkü ldi piros ruhá já t a Vö rö skereszt
szegényeinek. Ez életem leghosszabb és legeseménydú sabb kará csonyestéje, á llapította
meg.
A maszk felett a falió rá ra pillantott: hajnalra já rt az idő . Jonathan rá sem nézett, amikor
belépett a mű tő be.
 - A betegü nk, Jenny Gardner tízéves. Szilá nkos combcsonttö rése van - hallotta a fő orvos
hangjá t. Az orvostanhallgató kat tá jékoztatta, akik még ilyenkor is bejö ttek, hogy
figyelemmel kísérhessék nagy példaképü k munká já t.
Susannek eszébe jutott, hogy medika korá ban ő is otthagyott csapot-papot, ha
végignézhetett egy mű tétet. Neki is mindegy volt, éjjel van-e, vagy nappal. Késő bb ez a
szorgalom meg is hozta a gyü mö lcsét.
- Figyel, Barrymore doktornő ? Vagy á lmodozik? - kérdezte gú nyosan Jonathan. - Ha
elszá nta magá t, talá n foghatná a mű szereket, hogy dolgozhassak. Vagy tú l sokat kívá nok?
Susan szemei majdnem lecsukó dtak. Tarts ki! - biztatta magá t.
A mű tét hosszú volt és bonyolult. A lá ny alig á llt a lá bá n. Az sem vigasztalta, hogy tudta,
Jonathan is fá radt.
Végre eljutottak odá ig, hogy Susan megcsiná lhatta az utolsó varratokat. Nemsoká ra vége
a mű tétnek. A lá ny felnézett, és lá tta, hogy Jonathan nem valami bará tsá gosan figyeli ő t. A
fő orvos a nő vérhez fordult.
- Vitesse a kislá nyt az osztá lyra. Késő bb még megnézem.
Susan letépte arcá ró l a maszkot. Sü rgő sen szü ksége volt friss levegő re. Elindult kifelé, de
Jonathan rá szó lt:
- Egy szó ra, Barrymore doktornő !
A lá ny szíve megdobbant, de ennek most semmi kö ze nem volt a szerelemhez. Tudta,
hogy a férfi haragszik rá . Ilyenkor jéghideg volt a hangja.
Együ tt mentek végig a folyosó n.
- Jobb lenne, ha most hazamennél - mondta kissé nyersen Jonathan. - Elegen vagyunk a
sérü ltek ellá tá sá hoz. Nem tudom elviselni a vad ö tleteidet.., kü lö nö sen ilyenkor,
szü kséghelyzetben nagyon fá rasztó ak. - Ezzel faképnél hagyta a lá nyt.
Susan elő bb kö rü lnézett, és csak akkor kiá ltott a férfi utá n, mikor lá tta, hogy az ü res
folyosó n senki nem lesz tanú ja ennek.
- Nem adom fel! Má r a bará tnő m, Juha esetében sem volt igazad, amikor megtagadtad
tő le a természetes szü lés lehető ségét! - Végre kimondtam, gondolta, és az ajká ba harapott.
- Ebbő l elég volt! - Jonathan visszafordult. Lá tszott rajta, mennyire dü hö s. - Hogy mered
kétségbe vonni a szakmai tudá somat? Egyébként ki az a Juha?
Susan bá tran á llta fő nö ke pillantá sá t, bá r má r megbá nta a kifakadá sá t. Való ban nem volt
alkalmas erre az idő pont. Má skor, nyugodt kö rü lmények kö zö tt kellett volna ezt szó ba
hoznia, amikor nem ilyen elcsigá zottak. Sajnos kénytelen volt belá tni, hogy nem erő s oldala
az ö nuralom. Most má r azonban nem visszakozhatott.
- Juha Lazelle - mondta. - Szeptemberben kerü lt ide, és felkészü lt a szü lésre...
- Emlékszem rá - szakította félbe hidegen Jonathan. - Magas, vö rö s hajú nő . - Egy darabig
gondolkozott, aztá n folytatta: - Nincs hozzá fű znivaló m...
- Tudtad, hogy természetes szü lést akar. Má r hó napok ó ta tanfolyamra já rt. Nagyon
értelmes asszony. Elmondta nekem, hogy nem vetted figyelembe a kívá nsá gá t, mert neked
kényelmesebb megoldá s volt a csá szá rmetszés.
A folyosó végérő l egy á poló hordá gyat tolva kö zeledett feléjü k. Mint idegenek
jelenlétében mindig, Jonathan most is magá zó dá sra vá ltott.
- Má ra fejezze be a munká t, Barrymore doktornő - mondta. - Ez parancs.
 8. FEJEZET

A kará csonyt kö veté hetekben Jonathan bará tsá gosan, de kimérten bá nt Susannel. A
szívet melengető gyengédség eltű nt a tekintetébő l.
Amió ta Juha, a bará tnő je, sírva panaszkodott Rathbone doktorra, Susan elhatá rozta, hogy
egyszer megmondja errő l a férfinak a véleményét. Nem tehet ilyet a betegeivel bü ntetlenü l.
Most azonban mégis megbá nta, hogy nekitá madt. Igaz, kö nnyített a lelkén, de mi haszna
volt belő le? Megérte?
Fá zó san megborzongott a februá ri reggelen, amikor benyitott a gyermeksebészetre.
Nemcsak a hideg okozta a borzongá sá t. Eszébe jutott, hogy innen kü ldte el ő t olyan
gorombá n Jonathan kará csony este. Soha nem felejti el a férfi tekintetét. Csak ú gy sugá rzott
belő le a megvetés. Szö rnyű élmény volt ilyen csú nyá n ö sszeveszni vele az együ tt tö ltö tt
csodá latos ó rá k utá n.
É rzései persze nem vá ltoztak, még mindig szívbő l szerette a férfit, hiá ba voltak fényévnyi
tá volsá gra egymá stó l az elképzeléseik. Ú gy tű nt, nincs mó d megbékélésre. Ö rö kre elvá lnak
ú tjaik. Jonathan legalá bbis biztosan így akarja. A fő orvos idő nként kongresszusokra utazott,
és Susan szinte ö rü lt a tá vollétének, ilyenkor legalá bb nem szenvedett a kö zö nyétő l.
A nagyvizit elő tt Susan kö rü lnézett az osztá lyon. A kará csonyi baleset sebesü ltjeit
szerencsére má r hazaengedték. Csak a kis Jenny Gardner fekü dt még ná luk. Operá lt lá bá t
rö gzítő kö tés tartotta.
Az orvosnő ellenő rizte a felakasztott sú lyokat, és megnézte a legú jabb
rö ntgenfelvételeket. A tö rés szépen gyó gyult.
- Nemsoká ra hazamehetsz, Jenny.
- Bá rcsak itt lenne a mamá m! Annyira hiá nyzik...
Borzasztó lehet egy gyereknek hetekig egyedü l fekü dni a kó rhá zban, gondolta Susan. Az
anyjá t nem pó tolhatjá k sem a nő vérek, sem az orvosok.
A veszekedés ó ta Susan senkivel nem beszélt a szü lő k elhelyezésérő l. Ú gyis csak addig
lesz itt, míg lejá r a pró baideje. Hiá ba is harcolna, ú gysem érne el semmit.
Gyengéden megszorította a kislá ny kezét. Arra gondolt, nem veszíthet semmit, ha
mégsem adja fel a harcot. Talá n Mary doktornő megértené ő t. Az idő s hö lgy feltehető en nem
ellensége a reformoknak. Hiszen fiatal korá ban ő is kü zdö tt értü k.
Egyelő re azonban Susannak sü rgő sebb dolga volt. A fő nő vér szó lt, hogy kezdő dhet a
vizit.
Amint végzett, má r indult is a Rathbone-há z felé. Kará csony ó ta nem talá lkozott Mary
doktornő vel.
- Jö jjö n - fogadta a há zvezető nő . - Csak ne maradjon soká ig. Mary doktornő influenzá s
volt, és még elég gyenge.
Mrs. Banks a nappaliba vezette. Susannak elá llt a lélegzete. Az idő s asszony nem volt
egyedü l.
Jonathan felpattant. Meglepte, hogy itt lá tja a lá nyt.
- Susan! Mit keresel itt?
A lá ny lá ba fö ldbegyö kerezett. Nem szá mított rá , hogy itt talá lja Jonathant. Ú gy dö ntö tt,
ellentá madá sba lendü l.
- Ugyanezt kérdezhetném én is tő led. Ú gy tudtam, a kongresszuson vagy.
 - Hamarabb ért véget, mint gondoltam. Kivettem néhá ny nap szabadsá got anyá m miatt.
Mellette akarok lenni, hogy vigyá zzak rá az influenza utá n. Valami baj van a kó rhá zban?
- Nem, nincs baj. Legalá bbis nem kö zvetlenü l,
- Hogy érted ezt? - kérdezte gyanakodva Jonathan. - Vagy van baj, vagy nincs.
- Jö jjö n, ü ljö n le - szó lt kö zbe Mary doktornő . - Jonathan, segítsd le Susan kabá tjá t, és szó lj
Hildá nak, hozzon ká vét!
Amíg a ká véra vá rtak, jelentéktelen dolgokró l csevegtek. Ezú ttal Jonathan vesztette el a
tü relmét.
- Térj a tá rgyra, Susan! Ha nem lenne problémá d, nem jö ttél volna ide.
A lá ny biztos volt benne, hogy mondandó ja nagy vihart kavar. Soha tö bbé nem teheti be
ide a lá bá t. Letette a csészéjét, mélyet lélegzett, és rohamra indult.
- Arró l akarok beszélni, amit má r kará csonykor is említettem neked, Jonathan. Amió ta a
gyermekosztá lyon dolgozom, egyre szilá rdabb meggyő ző désem, hogy mennyire fontos
lenne szá llá st biztosítani a hozzá tartozó knak. Hiá ba teszü nk meg mindent a gyerekekért, a
szü leiket nem tudjuk pó tolni!
Elhallgatott, mert érezte, hogy élesebb a hangja, mint szeretné. A szobá ban csak a
kandalló tü zének pattogá sa és az á lló á ra ketyegése hallatszott.
- Mondtam má r, hogy a betegek szá má ra sincs elég á gyunk. Talá n á llítsunk fel sá trakat a
kertben?
- Ne butá skodj, Jonathan - szó lt kö zbe szigorú an Mary doktornő . - Susan nagyon fontos
dologró l beszél. - A fő orvos és a lá ny dö bbenten nézett az ö reg hö lgyre. - Má r régó ta tudjuk,
hogy a szü lő knek a beteg gyerek mellett a helyü k.
- Szerinted hogy oldjuk ezt meg, mama?
Az asszony megrá zta a fejét.
- Nem tudom, de Susannek biztosan van valami ö tlete. Igaz, kedvesem?
A lá ny elbű vö lten figyelte a jelenetet, amely most anya és fia kö zö tt lejá tszó dott. É rezte,
hogy eljö tt az ő ideje. Most kell megragadnia a nagy alkalmat!
- Sokat tö rtem a fejem ezen. Arra gondoltam, csakis ö n segíthetne, Mary doktornő . Ennek
a nagy. há znak egy részét á tengedhetné, hogy szá llá st rendezzü nk be a szü lő knek.
Napkö zben a gyerekeik mellett lehetnének, akik így hamarabb meggyó gyulná nak.
Természetesen csak egy fő rő l lehet szó gyerekenként.
Susan vá rta, hogy robbanjon a bomba.
Jonathan felá llt, fel-alá já rká lt, aztá n megá llt a lá ny mellett.
- Komolyan gondolod ezt az ő rü ltséget?
- Halá losan komolyan. Persze, csak ha édesanyá d beleegyezik. - Susan kérdő en nézett
Mary doktornő re.
Az orvosasszony nem á rulta el rö gtö n, mi já r a fejében. Aztá n elmosolyodott.
- Bevallom, erre má r én is gondoltam. Apá m pontosan megszabta a végrendeletében,
mennyit kö lthetek a kliniká ra, a há zra és a megélhetésemre. A há zrészt nem adhatom el, de
a gyerekek szü leit vendégeimnek tekinthetem. A tervvel kapcsolatos gyakorlati teendő ket
nem tudom magamra vá llalni. Ahhoz má r ö reg vagyok.
- Az legyen az én dolgom - vá gta rá gyorsan Susan.
- Maga a hegyeket is megmozgatná , csak hogy elérje a céljá t - mosolygott Mary doktornő .
- É n is ilyen voltam. Dolgozza ki a részletes tervet, és mutassa meg a fiamnak. Ha ő jó nak
lá tja, belekezdhet a megvaló sítá sba.
Susan Jonathant figyelte. A férfi csak nagy soká ra szó lalt meg.
 - Az idevezető utat is rendbe kellene hozatni. Késő bb kiszélesíthetnénk.
A lá ny azt hitte, á lmodik. Jonathan békejobbot nyú jtott feléje ezzel a kijelentéssel. S ha
kibékü lnek, talá n a szerelmü k is kap még egy esélyt...
- Jö jjö n ide, gyermekem - kérte a lá nyt Mary doktornő . Susan leü lt az asszony mellé. -
Biztosan azt gondolja, mindenem megvan, ami pénzért kapható , és kutya kö telességem
jó tékonykodni. Nem mindig volt ez így. Még Jonathan is emlékezhet azokra az idő kre,
amikor komoly anyagi nehézségekkel kü zdö ttü nk.
- Nem hiszem mama, hogy Susant ez érdekelné - mondta bará tsá gosan, de hatá rozottan a
férfi. - Kü lö nben is má r vissza kell mennie a kó rhá zba.
- Nagyon is érdekel, és ma délutá n szabad vagyok - mondta a lá ny. - Kérem, folytassa,
Mary doktornő .
Az asszony szemmel lá tható an szívesen beszélt a mú ltjá ró l.
- Nem mindig éltem ekkora há zban. Apá m, dr. Jeremiah Rathbone egy kis faluban,
Somersetben volt kö rorvos. Ö téves voltam, amikor anyá m, aki imá dott lovagolni, leesett a
ló ró l, és eltö rö tt a gerince. Sú lyos agysérü lést szenvedett.
Susan megdö bbent. Az idő s asszonyon lá tszott, mennyire elevenen él benne az emlék. A
lá ny lopva Jonathanra nézett, és meglepve lá tta szemében az oly régen nélkü lö zö tt
melegséget. Szívverése felgyorsult, és nehezére esett Mary doktornő re figyelnie. Jonathan
szinte simogatta a pillantá sá val.
- Nem á polhattam anyá mat, hiszen még kisgyerek voltam. Az orvosok azt javasoltá k,
helyezzü k el egy intézetben, de apá m nem akarta. Nagyon szerette, és nem tudta volna
elviselni, hogy élete há tralévő részét kó rhá zban tö ltse. Aztá n egyik á poló nő vá ltotta a
má sikat a há zban. Anyá m á llapota nem javult. - Mary doktornő elő rehajolt. - Remélem, nem
untatom nagyon; gyermekem.
- Nem, dehogy!
- Engem is érdekel, mama. Még soha nem beszéltél nekem errő l.
Az ö reg hö lgy há tradő lt, és lehunyta a szemét, hogy ö sszeszedje a gondolatait.
- Tizennégy éves voltam, amikor megkértem apá mat, engedje, hogy abbahagyjam a
tanulá st. É n akartam intézni a csalá d ü gyeit, és á polni az anyá mat. Papa nem tiltakozott.
Ettő l kezdve minden jobban ment. Anyá m engem jobban megtű rt maga mellett, mint az
á poló nő ket. Nem ismert meg, de...
- Nem ismerte meg a lá nyá t? - kérdezte Jonathan. - Soha nem mondtad...
- Sok mindenrő l nem meséltem még neked - vallotta be az asszony. - A balesete ó ta nem
is tudta, hogy a gyereke vagyok. Csak akkor lett szoros a kapcsolatunk, amikor
abbahagytam a tanulá st, és mindig vele lehettem. Kemény évek voltak ezek, de ö rü ltem,
hogy egy kicsit megkö nnyíthetem az életét.
- É s hogyan lett orvos? - kérdezte Susan.
- Majd azt is elmondom. Elvá llaltam, hogy halá lá ig anyá m mellett maradok. Minden
gondot a vá llamra vettem, és apá m, aki má r fá radt, bú skomor ember volt, kezdett a régi
lenni. Fiatalos és munkabíró lett ú jra. Rendkívü l jó orvos volt. Gyakran hívtá k konzíliumra.
Volt egy betege, aki abban kü lö nbö zö tt a tö bbitő l, hogy minden alkalommal azonnal
kifizette a szá mlá já t. Idő nként meglá togatott bennü nket. Mary, mondogatta nekem gyakran,
bű n, hogy itt fecséreled el a fiatalsá godat. Mit csiná lná l, ha szabad volná l?
Mary doktornő ravaszká s mosollyal nézett fel, s kis szü net utá n így folytatta:
 - Elmondtam neki titkos vá gyamat, hogy orvos szeretnék lenni, mint apá m és nagyapá m.
Tová bbtanulá sró l azonban nem is á lmodhattam. Tizennyolc éves voltam, amikor ez az
ember meghalt, és minden vagyoná t apá mra hagyta, azzal a feltétellel, hogy engem
orvosnak taníttat.
Egy pillanatig mindnyá jan hallgattak.
- Megható tö rténet! - mondta végü l Susan. - É s mi lett az édesanyjá val?
Az orvosasszony tová bb mesélt:
- Felkö ltö ztü nk Londonba. így apá m mellettem lehetett, amíg az egyetemre já rtam. Sok
pénzt ö rö kö ltü nk. Megvettü k ezt a há zat, és apá mnak nem kellett tö bbé dolgoznia. Minden
idejét anyá m á polá sá nak szentelte. Figyelemmel kísérte tanulmá nyaimat, késő bb pedig
szakmai fejlő désemet. Emlékszem, egyszer arró l pró bá ltam meggyő zni, milyen fontos lenne
otthont létesíteni a leá nyanyá knak és gyermekeiknek. Nyugodtan végighallgatott, de nem is
reméltem, hogy tá mogatni fogja a tervemet. Amikor - egy hó nappal anyá m halá la utá n -
meghalt, akkor derü lt ki a végrendeletébő l, hogy a vagyon egy részét a kliniká m felépítésére
szá nta. De azt is kikö tö tte, hogy a há zat meg kell tartanom, nehogy ö regségemre hajlék
nélkü l maradjak. Há t ez az én tö rténetem, Susan.
A lá ny há lá san nézett rá .
- Kö szö nö m, hogy elmondta, Mary doktornő - suttogta. - Azt hiszem, a há z kü lö ná lló
szá rnya lenne a legalkalmasabb az á talakítá sra.
- Anyá mnak vagy a gyerekek szü leinek? - kérdezte Jonathan.
- Természetesen a szü lő knek.
Mary doktorné a fejét rá zta.
- Nem. A szü lő k szá llá sá t a fő épü letben rendezzü k be. É n megelégszem egy tá gas, csendes
laká ssal, tá vol a vilá g zajá tó l.
Jonathan szeretettel nézett anyjá ra.
- Majd kitalá lunk valamit, ami neked is megfelel. Megígérem.
Susan felé fordult. A kó rhá zbéli szö rnyű éjszaka ó ta most nézett elő szö r egyenesen a
szemébe. A lá ny szíve csordultig telt szerelemmel.
- Mikor ü ljü nk ö ssze megbeszélni a dolgot? - kérdezte a férfi tá rgyilagosan. - Holnap még
szabad vagyok.
- Megnézem, beosztottak-e holnapra - felelte hatá rozatlanul Susan, és felá llt. Jonathan
utá na ment.
- Este felhívlak.

9. FEJEZET

Szép az élet! Susan vidá man lépkedett a kó rhá z felé. Vége a hideg-há ború nak! Győ zö tt!
Olyan boldog volt, mint egy gyerek, aki most kapta meg a szü letésnapi ajá ndékait.
Rá adá sul Jonathan ú gy nézett rá , hogy pillantá sá tó l még a jéghegy is megolvadt volna.
Hihetetlen, milyen gyorsan vá ltozik ennek az embernek a hangulata! Hol szívet
melengető en néz az emberre, hol pedig hidegen, visszautasító an viselkedik.
Most végre megtö rt a jég. Egy darabig kö zö s célért, együ tt fognak dolgozni, legalá bbis a
legkö zelebbi nézeteltérésig. Még nem tisztá ztá k Susan Juhá val kapcsolatos vá djait. Nem
csoda, ha Jonathan megsértő dö tt, hiszen orvosi becsü letét, szaktudá sá t vonta kétségbe á
lá ny. Milyen ká r, hogy szakmai kérdésekben olyan sokszor nem értenek egyet!
 Má rpedig én soha nem leszek képes megalkuvá sra, mert az csak gyenge embereknek
való . Olyanoknak, akiknek nincs hatá rozott, ö ná lló véleményü k, gondolta a lá ny.
- Lá tom, jó kedve van - jegyezte meg Bradwell nő vér, amikor ö sszefutottak az étkező ben.
- Nem rossz nap ez a mai - mondta kitérő en Susan. - Má r érzem a tavaszt.
Cynthia Bradwell gyanakodva kérdezte:
- Való ban csak a tavasznak ö rü l?
Az orvosnő nevetett, de nem szó lt semmit, a nő vér pedig má s témá ra tért rá .
- Nem nézne be a szü lészetre? Jö tt egy ú j beteg. Az a fajta, akivel mindig baj van. Egy
egész kívá nsá glistá t hozott magá val, és azt akarja, ahhoz tartsuk magunkat, ha megindul a
szü lés. Nem kér fá jdalomcsillapító t, nem akar gá tmetszést, és a tö bbi... Má r szó ltam volna
Rathbone doktornak, de nincs itt.
- Majd én beszélek a fejével - jelentette ki Susan gyors elhatá rozá ssal. - Két nő talá n
kö nnyebben szó t ért egymá ssal. A fő orvos csak begurulna.
Bradwell nő vér elmosolyodott.
- Betegtő l nem gurul be egykö nnyen. Tö bb kell neki ahhoz, hogy kijö jjö n a sodrá bó l.
- Mit akar ezzel mondani?
- Semmi ú jat. Biztosan sejti, mire gondolok. Mindenki tud a kará csonyi
ö sszezö rdü lésü krő l. A gondnok végighallgatta az egészet, csak maguk nem vették észre.
Eleinte azt hitte, szerelmesek kö zti csetepatéró l van szó , aztá n rá jö tt, hogy komoly az ü gy... -
A nő vér ijedten elhallgatott. - Bocsá sson meg, doktornő . Má r megint fecsegek... Szó val az
egész kó rhá z tudja!
Susan csak most vette észre, hogy mindenki ő t nézi a kantinban. É rdekes! Eddig fel sem
tű nt neki. Fü tyü lö k rá juk, gondolta. Senki nem tudhat semmi biztosat, még én magam sem.
Kü lö nben is mikor lesz az, hogy mindenben egyetértü nk Jonathannal? Soha!
Most érezte csak igazá n, mennyire igaza volt a férfinak, amikor azt kívá nta, bá r ne
lennének munkatá rsak.
Ebéd utá n Cynthia Bradwell a szü lészeten vá rta Susant, pedig tudta, hogy az orvosnő
délutá n nincs szolgá latban. Bekísérte az ú j beteghez, bemutatta ő ket egymá snak, aztá n
tapintatosan tá vozott. Susan gondosan á tnézte a kő rlapot, és leü lt az asszony mellé.
- Lá tom, ma reggel jö tt be hozzá nk, Mrs. Dawson.
A fiatalasszony sokatmondó an nézett Susanre.
- Igen, Barrymore doktornő , de ú gy lá tszik, vaklá rma volt. Pedig biztos voltam benne,
hogy ezek má r a szü lő fá já sok. Sokat olvastam ró la, és azt hittem...
- Nem kö nnyű megkü lö nbö ztetni egymá stó l a fá jdalmakat, kü lö nö sen az első
terhességnél - vigasztalta Susan. - A kismamá k gyakran tévednek. Elő fordult má r ennek
éppen az ellenkező je is. Azt hitték, nincs még itt az idő , aztá n megszü ltek ú tkö zben a
kocsiban. Szerintem jobb félni, mint megijedni.
- Annyit olvastam és tanultam, hogy szü kség esetén egyedü l is meg tudná m szü lni a
gyerekemet - mondta Mrs. Dawson. - Má r akkor kezdtü nk készü lni a férjemmel, mikor még
meg sem fogant a baba. Egyébként a férjem okvetlenü l jelen akar lenni a szü lésnél.
Susan nem vá laszolt. Felá llt.
- Szeretném megvizsgá lni, Mrs. Dawson.
Bá r a természetes helyzetben lévő magzat a medence alsó részében volt má r, az
asszonynak még nem lehettek szü lő fá já sai.
- Ú gy lá tom, van még néhá ny napunk - vélte az orvosnő . – Miutá n nem lakik messze,
nyugodtan hazamehet addig.
 - Szeretnék itt maradni, Barrymore doktornő ! Ha má r bejö ttem, kihaszná lná m az
alkalmat, hogy megszokjam a kó rhá zi légkö rt. Felírtam ide a kívá nsá gaimat. Kérem, legyen
rá gondja, hogy eszerint tö rténjen minden.
Susan á tvette Mrs. Dawson vastag iratkö tegéé. Á tfutotta az első oldalakat. Néhá ny helyre
a hagyomá nyos szü lészeti tankö nyvek á brá inak fénymá solatá t ragasztottá k fel. Ezeket az
orvosnő jó l ismerte, és ü gyet sem vetett rá juk, de a tilalmak és kívá nsá gok felsorolá sa
elgondolkoztatta. Tudta ugyanis, hogy szü kséghelyzetben ezeket nem vehetik figyelembe.
- Ú gy lá tom, nem akar gá tmetszést. Nem akar injekció t a gerincébe, és a kö ldö kzsinó rt
csak akkor engedi elvá gni, ha má r nem lü ktet és ez még nem minden...
- Szü lés utá n pedig rö gtö n szoptatni fogok.
- É rtem. - Susan nem akart vitatkozni a fiatalasszonnyal. Sok bajunk lesz még vele,
gondolta. Elvben nem ellenezte az asszony szá ndékait, de sosem lehet elő re megjó solni, mi
minden adó dhat egy szü lésnél.
Levette a gumikesztyű t, és a szemétvö dö rbe dobta,
- Megmutatom ezt a listá t a munkatá rsaimnak.
- Rathbone doktornak, a fő orvosnak is?
- Első sorban neki mutatom meg. - Susan remélte, Jonathan nem lesz jelen ennél a
szü lésnél.
- Milyen ember ez a Rathbone doktor? - kívá ncsiskodott Mrs. Dawson. - Amikor
megvizsgá lt, nem volt tú lsá gosan kedves. El akartam mondani neki a kívá nsá gaimat, de nem
hallgatott meg. Azt mondta, majd megbeszéljü k, ha eljö n az ideje. Ja, és még azt is mondta,
hogy itt nincsenek szalmazsá kok. Pedig azt olvastam, két fá já s kö zö tt szalmazsá kon kell
pihenni.
- Majd megkérjü k a kedves férjét, hozzon be egyet - javasolta Susan. - Rathbone doktor
kivá ló orvos, de ragaszkodik a mó dszereihez. Egyébként ha segítségre van szü ksége, nekem
ü zenjen.
Kitty Dawson há lá san mosolygott.
- Kö szö nö m. Van itt szoba a férjem részére?
- Sajnos nincs. - Ebbő l botrá ny lesz, gondolta Susan elkeseredve. - De mondtam má r, hogy
hazamehet.
- Itt maradok. Az utazgatá s á rthat a gyereknek. Meg aztá n itt nyugodtan végezhetem a
légző gyakorlataimat is...
- Akkor há t a viszontlá tá sra!
Ezzel Susan kimenekü lt a szobá bó l.
Nagyon vá gyó dott má r egy frissítő zuhanyra, de félt, hogy a vízcsobogá stó l nem hallja
meg Jonathan telefonhívá sá t.
A szobá já hoz érve ú gy hallotta, szó l a telefon. Hová a csodá ba tettem a kulcsot? -
mérgelő dö tt, és feltú rta a tá ská já t. Idegesen matatott a zá rral, és mikor végre bejutott a
szobá ba, má r elkésett. A hívó fél letette a kagyló t.
Majd felhív késő bb, gondolta a lá ny. Megvá rom. Addig nem zuhanyozom.
Egy ó ra hosszat folyó iratokat lapozgatott a heverő n. Aztá n megnézte, mennyi idő van.
Késő re já r, á llapította meg, most má r nem hív fel.
Levetkő zö tt, és a zuhany alá á llt. Miért nem jelentkezik Jonathan? Ha egyszer megígérte,
miért adja fel az első kísérletnél?
Ekkor szó lalt meg ismét a telefon. A sampon Susan szemébe folyt, amikor csuromvizesen
a készü lékhez rohant.
 - Te vagy az, Jonathan? - Susan igyekezett nyugodtan beszélni, Még jó , hogy nincs
videotelefon! - Nem értem. Nem beszélnél hangosabban? Rossz a vonal - mondta, - Alig
hallak. - A nyitva hagyott zuhany csobogá sa zavarta. - Holnap? Nem tudom, lesz-e idő m...
- Azt ígérted, megnézed a beosztá sodat - mondta ingerü lten Jonathan, - Jó t tenne
mindkettő nknek egy kó rhá zmentes szabadnap, hogy nyugodtan beszélgethessü nk a
terveinkrő l.
Susan szíve ugrá lt ö rö mében. Milyen tervekre gondol Jonathan? A há z á talakítá sá ra vagy
a kettejü k kapcsolatá ra?
- Ü gyeletes vagyok holnap. Nem tudom, kit kérhetnék meg, hogy helyettesítsen.
- Azt csak bízd rá m. Majd szó lok az egyik alorvosomnak. Má r tudom is, kinek. Jó t tesz
neki egy kis ö ná lló sá g. Kü lö nben sem megyü nk messzire. Ha baj van, bá rmikor felhívhat.
- Há t, ha gondolod... - A lá ny nehezen tudta nyugodtnak tettetni magá t. - Hol tartjuk meg
a szakmai megbeszélést?
Susan most végre ismét hallhatta a férfi meghitt, kedves nevetését.
- Ki beszél itt szakmá ró l? É n má r kidolgoztam az á tépítés tervét, és á rajá nlatot kértem
egy építési vá llalkozó tó l. Neked csak a beleegyezésedet kell majd adnod hozzá .
A lá ny nem ö rü lt Jonathan buzgalmá nak. Eszében sem volt teljes egészében á tengedni az
intézkedést a fő orvosnak. Alaposan megvizsgá lja majd azokat a terveket!
- Szeretnék egy szép napot eltö lteni veled, Susan! Nagyon eltá volodtunk egymá stá l az
utó bbi idő ben. Pedig mi ketten má r csodá latos dolgokat éltü nk á t együ tt. Nagyon
hiá nyoztá l!
A lá ny nagyot nyelt. Tehá t hiá nyzott Jonathannak?
- Susan! Ott vagy még?
- Igen, persze.
Ú gy dö ntö tt, hogy semmi esetre sem vallja be, mennyire megbá nta a veszekedést. Most
nem akart kellemetlen dolgokró l beszélni. Arra lesz még elég idő .
- Ö rü lö k a szabadnapnak - szó lalt meg végü l Susan.
- Meglá tod, jó l fogod magad érezni. Bízd csak rá m! Tízkor érted megyek. Aludd ki magad!
Rá d fér!
Jonathan letette a kagyló t, még mielő tt a lá ny megszá lalhatott volna. Susannek most a
szerző dése jutott az eszébe. Talá n mégiscsak meghosszabbítjá k...
Kö nnyen beszél Jonathan! De ki tudott volna itt a szá llá son aludni, amikor olyan a
nyü zsgés, mint egy méhkasban? A mentő autó k csú cs-forgalmat bonyolítottak le ezen az éj
szaká n.
Susan felkelt, és elhú zta a fü ggö nyt. Pocsék volt az idő . Ö rü lt, hogy ma nem kell
dolgoznia. Igazá n rendes Jonathantó l, hogy még a helyettesítésérő l is gondoskodik.
É s ha mégsem tudta elintézni? Susan ú gy hatá rozott, á tmegy az osztá lyra, és utá nanéz a
dolognak.
A szü lészeten mindent rendben talá lt. A fiatal orvos, aki helyette ü gyelt, rendes fickó nak
lá tszott. Benézett Kitty Dawsonhoz is, aki éppen a légzésgyakorlatait végezte. Susan
megnyugodva indult reggelizni.
Megkent egy friss, ropogó s kiflit finom, há zilag készü lt baracklekvá rral, és ká vét ivott
hozzá . Nem volt éhes, de nem tudta, mikor ebédelnek majd, Nem akart ü res gyomorral
elindulni. Izgatottan talá lgatta, hova viszi a férfi. Talá n a kis francia étterembe?
Visszament a szobá já ba. Ú tkö zben megeskü dö tt ö nmagá nak, hogy ma nem kezdeményez
vitá t szakmai kérdésekrő l. Nem teszi tö nkre ezt a szép napot, Végre megint együ tt lesznek!
 Mit vegyek fel? - tű nő dö tt Susan. Ruhá it egyenként az á gyra dobá lta. Legalá bb sejteném,
hova megyü nk. Végü l egy szű k, sö tétkék szoknyá ná l kö tö tt ki. Fehér blú zt és piros kabá tká t
vett fel hozzá , magas sarkú kö rö mcipő vel. Ezt a cipő t munka kö zben ú gysem viselheti.
Rá adá sul kicsit magasabbnak lá tszik majd benne, és nem kell annyira tekergetnie a nyaká t,
ha Jonathan szemébe akar nézni.
Még egyszer alaposan megnézte magá t a tü kö rben. Má r régó ta nem csiná lt ilyen nagy
ü gyet egy ö ltö zésbő l, az eredmény azonban azt mutatta, hogy megérte! Susan elégedetten
á llapította meg, hogy jó l vá lasztott. Tetszeni akart a férfinak. A magas cipő sarkak vidá man
kopogtak a visszhangos folyosó n. A lá ny éppen akkor érkezett a bejá rat-hoz, amikor
Jonathan megá llt a kocsival.
A férfi kiszá llt, és kinyitotta neki az ajtó t.
- Ki ez az elragadó ifjú hö lgy? - kérdezte elismerő mosollyal.
- Néha én is megvá lok a fehér kö penytő l - nevetett a lá ny. Jonathan megfogta a kezét.
- Emlékszem.
Susan elpirult.
- Nem tudtam, mit vegyek fel. Nem á rultad el, hová megyü nk - mondta zavartan.
- Folyó parti sétá ra gondoltam.
A lá ny a cipő jére mutatott.
- Majd kitalá lunk valamit - nyugtatta a férfi.
Susan beü lt a kocsiba. Hamarosan elhagytá k a vá rost. A tá j megvá ltozott. Az eppíngí
erdő be érkeztek. Jonathan leá llította a kocsit egy parkoló ban. A lá ny kö rü lnézett. A
hatalmas fá k mö gö tt a halvá nykék égen felhő k ú sztak. Susan gyö nyö rű séggel szívta be a
kö zelgő tavasz illatá t.
Odafordult Jonathanhoz.
- Ugye jó néha eljö nni a vá rosbó l? Itt csend van és nyugalom...
- Még az autó k és vonatok zaja sem hallatszik. Pedig nem is vagyunk nagyon messze a
kó rhá ztó l. Gyere, sétá ljunk egyet!
- Ebben a cipő ben?
- Sejtettem, hogy nem gyaloglá shoz ö ltö zö l. Elhoztam anyá m meleg csizmá já t.
A csizma kicsit nagy volt Susannek, de ez nem zavarta. A férfi kézen fogta. Amikor a
patakhoz értek, ö lbe vette, és á tvitte a tú lsó partra.
- Fogadjunk, hogy belepottyantá l volna - csú foló dott.
A lá ny tiltakozni akart, de nem tudott megszó lalni. Jonathan szemébő l annyi vá gy és
gyengédség sugá rzott, hogy elnémult tő le. Azt hitte, meg fogja csó kolni, de a férfi néhá ny
lépés utá n letette a sá ros talajra.
Susant boldoggá tette Jonathan kö zelsége, aki fogta a kezét, vagy szorosan mö gö tte
haladt, ha szű k ö svényre értek. A lá ny semmire sem vá gyott jobban, mint egy csó kra.
Mikö zben a patakná l Jonathan a karjaiban tartotta, ó t megrohantá k az együ tt tö ltö tt este
emlékei. Minden porciká ja kívá nta, hogy megismétlő djék az, ami akkor tö rtént.
Megá lltak, és egy á gró l á gra ugrá ló mó kust figyeltek. A férfi Susan vá llá ra tette a kezét. A
lá ny érezte Jonathan testének melegét, és azon tö prengett, vajon a férfi szíve is olyan
hevesen dobog-e, mint az ö vé. De a kabá t vastag szö vetén á t ezt nem tudta megá llapítani.
Jonathan maga felé fordította Susant, és végre megcsó kolta. Minden eddiginél
izgalmasabb volt ez a csó k. Susan odaadó an lehunyta a szemét. A férfi szorosan magá hoz
ö lelte.
- Drá gá m! - suttogta Jonathan a csó k utá n. - Bá rcsak mindig így lehetnénk együ tt!
 A lá ny a szemébe nézett. Való ban szerelem az, ami felém sugá rzik? - talá lgatta. Igen, ez
nem lehet má s, csak szerelem...
Szorosan ö sszeö lelkezve sétá ltak vissza a kocsihoz. A romantikus erdő csendje,
nyugalma jó l illett a hangulatukhoz. Tudtá k, hogy semmit sem kell elsietniü k. Egész nap
együ tt lehetnek. Remélem, Jonathan laká sá n kö tü nk ki, gondolta Susan, de tü relemre intette
magá t.
A kocsiná l a férfi lehú zta lá bá ró l a sá ros csizmá t.
- Nem is értem, hogy sikerü lt ennyi idő alatt az egész erdő t elhoznod a talpadon - mondta
nevetve. - Mit szó lná l egy jó ebédhez?
Az erdő széli éttermet égett fenyő tű illata tö ltö tte be. A falakat kö rö s-kö rü l faburkolat
borította. A kandalló ban ropogott a tű z. Jonathan egyenesen a bá rpulthoz ment.
Uramisten, milyen jó képű ez a férfi! Remekü l á ll neki a sportos ö ltö zék. Fehér kö penyben
valahogy tú l szigorú nak tű nik, gondolta Susan, mikö zben kényelmesén há tradő lt a bő rrel
bevont széken.
Jonathan egy pohá r bort nyú jtott á t a lá nynak.
- Igyunk kettő nkre!
- A mú ltkor is kettő nkre ittunk, aztá n jó l ö sszevesztü nk - emlékezett Susan. - Talá ljunk ki
valami jobb kö szö ntő t.
A férfi kö nnyedén szá jon csó kolta,
- Soha tö bbé nem veszekszü nk - ígérte komolyan. - Belá tom, néha igazsá gtalan voltam
hozzá d.
A lá ny nem hitt a fü lének.
- Á lmodom? - kérdezte.
Jonathan nevetett.
- Há t nem kö nnyű megszokni, hogy á llandó an ú jabb és ú jabb ö tletekkel á llsz elő . Vegyü k
példá ul a szü lő k szá llodá já t. Csak akkor kezdtem megbará tkozni a gondolattal, amikor má r
javá ban dolgoztam a megvaló sítá sá n.
Susan ö rö mében majd kibú jt a bó rébó l.,
- Szeretném lá tni a terveket. Ne felejtsd el: tulajdonképpen ma ezért talá lkoztunk?.
Jonathan a lá ny keze utá n nyú lt.
- Hivatalosan ezért, de nekem csak ü rü gy volt, hogy együ tt lehessek veled... kó rhá zon
kívü l.
- Persze. Fegyverszü neti tá rgyalá s semleges terü leten.
A pincér megá llt az asztalukná l, de ő k nem kérték az étlapot. Megrendelték az aznapi
menü t. Ahogy ott ü ltek, egymá s kezét fogva, csak a vak nem lá thatta, milyen szerelmesek.
Susan megpró bá lta elhú zni a kezét, de Jonathan nem engedte.
- Ha elengedlek, megtö rik a vará zs. Még ezt sem tudod? - suttogta.
- Hihetetlen! Való ban ugyanaz az ember ü l mellettem, aki a kó rhá zban minden alkalmat
megragad, hogy kö tekedjék velem?
A férfi megszorította a kezét.
- Az má r a mú lté. Most komolyabb dolgokró l kell beszélnü nk. Menjü nk fel hozzá m!
Susan bó lintott. Hozzá simult Jonathanhoz. Kö rü lnézett, de nem lá tott ismerő st, így meg
merte csó kolni a férfit. Olyan volt ez a csó k, mint az elő étel a finom menü elő tt.
- Má r régen szó lnom kellett volna. Van néhá ny meglepő hírem.
Jonathan bejelentése Susant visszazö kkentette a való sá gba.
- Miféle hírek?
 - Most nem mondok semmit, majd otthon... Apá dró l van szó .
Susan hangulata egy csapá sra megvá ltozott.
- Apá mró l?
- Igen, a vér szerinti apá dró l. Anyá m megtudott ró la valamit. Gondoltam, jobb, ha én
mondom el neked.
A lenyal megfordult a vilá g. Most má r semmit sem értett.
- Hiszen édesanyá d azt mondta, hogy apá m ismeretlen...
Jonathan felá llt.
- É rtsd meg, itt nem akarok errő l beszélni. Légy tü relemmel, míg haza nem érü nk.
- Van ró la fogalmad, mit kívá nsz tő lem? É vekig igyekeztem nem gondolni rá . Erre most
kö zlö d, hogy tudsz valamit, és vá rakozá sra kényszerítesz! - A lá ny egyre hangosabban
beszélt. Idegesen kö rbenézett, aztá n halkabban folytatta: - Tudsz az apá mró l, és én...
Hirtelen elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy Jonathan sem ismerte a sajá t apjá t.
A férfi mintha csak kitalá lta volna a gondolatá t, szomorká san mosolygott.
- én is megszoktam, hogy ne gondoljak apá mra. Erre nevelt az anyá m. Hiá ba
kérdező skö dtem, soha nem volt hajlandó beszélni ró la. Ugye tudod, a Kirá lyi Légierő orvosa
volt. Csak néhá ny hetes há zasok voltak, amikor repü lő szerencsétlenség érte. A má sodik
vilá ghá ború ban piló taként szolgá lt. Képzeld csak el: tú lélte az egész szö rnyű séget, és há rom
hét mú lva - má r békében - egy pró barepü lésnél lezuhant.
Susan zavartan hallgatott. Nyugalmat erő ltetett magá ra, pedig alig vá rta, hogy végre
Jonathan laká sá n legyenek.
- Menjü nk - mondta, és felá llt.
A férfi visszatartotta.
- Vá rj. Felhívom a kó rhá zat, nincs-e szü kség rá nk. Felelő s vagyok azért a fiú ért, aki téged
helyettesít. Adó dhat olyan probléma, amivel egyedü l nem tud megbirkó zni.
A lá ny csak bó lintott. Így való ban nyugodtabbak lehetnek majd. Amíg Jonathanra vá rt,
talá lgatta, vajon mit fog megtudni az apjá ró l? Lehet, hogy Mary doktornő eddig is tö bbet
tudott, mint amennyit el-mondott?

10 FEJEZET

- Van egy kis baj - rá ncolta a homloká t Jonathan, amikor vissza-tért. - Az egyik betegü nk
cirkuszol. Bradwell nő vér nem bír vele.
- Jaj nekem! Ez csak Mrs. Dawson lehet!
- Ó az, Megvizsgá ltad tegnap?
- Há t persze, Lehet, hogy mégis megindult a szü lés? Reggel még nem ú gy nézett ki.
- A nő vér azt mondja, Mrs. Dawson szerint ezek má r szü lő fá já sok. Nem hisz az
orvosoknak. Sirá nkozik, hogy vele nem tö rő dik senki. Nézzü nk be hozzá , mielő tt
hazamegyü nk.
- Jó , de te ne gyere. Hidd el, elintézem nélkü led is - pró bá lta Susan meggyő zni Jonathant. -
Tegyél le a kó rhá zná l. Ma még ú gyis szabadsá gon vagy.
A férfi ravaszká san nevetett.
- Ismerlek jó l, kedvesem. Valamit titkolsz elő lem. Eltalá ltam?
- Ennyire á tlá tsz rajtam? Há t jó , akkor elmondom. Ez a nő hosszú listá t á llított ö ssze a
kívá nsá gairó l és a tilalmairó l. Azt hiszem, én kö nnyebben szó t értek vele, mint te.
- Ebben biztos vagyok, de azért elkísérlek. Meglá tjuk, mire megyü nk vele ketten.
 Sö tét felhő k gyü lekeztek az égen. Susan félt, hogy Mrs. Dawson és Jonathan
talá lkozá sá bó l botrá ny lesz. Lopva a férfira sandított, akit lefoglalt a vezetés. Ú gy lá tta, még
tart a jó hangulata, de - eddigi tapasztalatai szerint - ez villá mgyorsan megvá ltozhat.
Ami a kó rhá zban tö rtént, legrosszabb sejtelmeit is felü lmú lta. Az egész szü lészet
visszhangzott Jonathan hangjá tó l, amikor megmondta a véleményét Mrs. Dawsonnak.
- Kedves asszonyom! - kezdte erő ltetetten bará tsá gos hangnemben. - Tisztelem az
elképzeléseit, de nem való színű , hogy jobban ért a szü lészethez, mint mi. Má r csak azért
sem, mert ez lesz az első gyermeke, tehá t nincsenek tapasztalatai. Kérem, bízza rá nk a
dolgot. Mi jobban tudjuk, mi a teendő .
A fiatalasszony tová bb makacskodott,
- Sajná lom, fő orvos ú r, de ragaszkodom az elhatá rozá somhoz. Barrymore doktornő má r
tudomá sul vette ezt, és tová bbította a feljegyzéseimet a személyzetnek...
- Való ban? - Jonathan szeme szikrá kat szó rt. - és nekem miért nem szó lt? - kérdezte
Susant.
- Szabadsá gon volt, fő orvos ú r - vá laszolta a lá ny. Feleslegesnek és ostobá nak érezte ezt a
jelenetet. - Ha beszélhetnénk négyszemkö zt, elmagyará zná m...
- Tartozik is a magyará zattal, Barrymore doktornő . Nem lenne helyes, ha Mrs. Dawson
hamis á brá ndokba ringatná magá t. Az orvosok nem bá bok, akiket ú gy rá ngathat, ahogy
akar. Kö zö lje a hö lggyel, ha jó t akar magá nak és a gyerekének, alkalmazkodjon a kó rhá zi
rendhez.
Susan jó mélyet lélegzett.
- Attó l tartok, fő orvos ú r, ez nem lesz kö nnyű . Minden eset má s és má s. Vannak olyan
asszonyok, akik hatá rozott elképzelésekkel jö nnek szü lni. Bizonyos fokig figyelembe kell
vennü nk a kívá nsá gaikat.
Bá tran nézett Jonathan haragos szemébe, de kö zben alig vá rta, hogy kikerü ljö n ebbő l a
kínos helyzetbő l. A fő orvos sarkon fordult, és otthagyta ő ket. Megá llt egy pillanatra
Bradwell nő vér író asztalá ná l, és hangosan, hogy mindenki hallja, odaszó lt:
- Barrymore doktornő vegye á t az esetet a sajá t felelő sségére!
Susan ú jra megvizsgá lta Mrs. Dawsont, és megnyugtatta, hogy fá jdalma még nem
szü lő fá já sok. Kinézett az udvarra, és lá tta, hogy a férfi kocsija má r nem á ll ott.
Biztosan nem jö n vissza, gondolta. Azért sem hívom fel! Vilá gosan tudtomra adta, hogy a
feltétel nélkü li engedelmesség mindennél fontosabb neki. Ennyit a romantiká ró l!
Kettesével vette a lépcső fokokat. Minél hamarabb a szobá já ban akart lenni. Ledő lt a
heverő re, és bekapcsolta a televízió t, de nem tudott odafigyelni. A tö rténtek ellenére még
mindig reménykedett, hogy Jonathan felhívja.
Egy kicsit elbó biskolt. A telefon csengése riasztotta fel. Felkapta a kagyló t... de nem
Jonathan, hanem Bradwell nő vér hangjá t hallotta.
- Mrs. Dawson miatt zavarom. Ne haragudjon, de beszélnie kell vele.
- Mi tö rtént má r megint?
- Ezek má r enyhe szü lő fá já sok. Most má r csak magá ban bízik a beteg, doktornő .
Susan igyekezett bará tsá gos hangon beszélni. Utó végre a nő vér nem tehet semmirő l.
- Má ris indulok.
Kitty Dawson szeme felragyogott, amikor meglá tta az orvosnő t.
- Ugye most má r igazá n szü lni fogok, Barrymore doktornő ? - kérdezte izgatottan.
Susan felhú zta a gumikesztyű t, és megint megvizsgá lta Mrs. Dawsont. Most má r való ban
megérezte a méh enyhe ö sszehú zó dá sait.
 - Egyre erő sebbek lesznek a fá já sok, Mrs. Dawson - kö zö lte. É jfél volt má r. Susan nem
fekü dt vissza, A pá ciense kö zelében akart maradni. Lement az étkező be. Ma még nem
vacsorá zott.
Egy ó ra mú lva, amikor visszatért a szü lészetre, Mrs. Dawson aludt. A fá já sai, ú gy lá tszik,
enyhü ltek. Susan ú gy dö ntö tt, ő is alszik egyet.
Má snap késő n ébredt. Ijedten tá rcsá zta fel az ü gyeletes nő vér-t, és beszá moltatta Mrs.
Dawson á llapotá ró l.
- A fá já sok még mindig nem tú l gyakoriak, de az asszony akkora botrá nyt rendezett, hogy
zengett az egész kó rhá z. Nem akartam feleslegesen felébreszteni - mondta a nő vér. -
Szerintem mindez sok hű hó semmiért. A hö lgy nem szü l meg egyhamar,
- Mindjá rt ott leszek.
- Borzasztó an szenvedek, Barrymore doktornő - panaszkodott Kitty Dawson. - Mégiscsak
szeretném, ha fá jdalomcsillapító t kaphatnék. Nem tudtam, hogy ennyire fog fá jni,..
- Elő bb megvizsgá lom.
Susan nem emlékeztette az asszonyt régebbi elhatá rozá sá ra. Megá llapította, hogy a
fá já sok még egészen kezdetiek, de a magzat idő kö zben megmozdult, és farfekvéses lett.
- Szó lok a nő vérnek, adjon fá jdalomcsillapító t - mondta kedvesen.
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó , és Jonathan lépett be.
- Mi a helyzet, Barrymore doktornő ? - kérdezte nyugodtan.
- Haladunk. Lassacská n.
Jonathan odament Mrs. Dawsonhoz, és megpaskolta a kezét.
- Legyen tü relmes, kedvesem. A természet tudja, mit akar, és mi mindent megteszü nk,
hogy segítsü nk neki.
Együ tt léptek ki a helyiségbő l Susannel. A lá ny kicsit elbizonytalanodva nézett
Jonathanra, aki megkérdezte:
- Szeretnéd, ha asszisztá lnék neked? - Ez egészen ú gy hangzott, mintha bocsá natot
akarna kérni.
Susan végtelenü l megkö nnyebbü lt.
- Az nagyon jó lenne. A baba farfekvéses.
- A te beteged. Csá szá rmetszésre gondoltá l? Neked kell dö ntened.
A lá ny felsó hajtott.
- Beszélnem kell Mrs. Dawsonna. Biztosan nem akar csá szá rmetszést, és a farfekvés
ö nmagá ban még nem indokolja...
- Való ban nem, csak megnehezíti a dolgunkat.
Jonathan egy szó val sem említette az esti vitá t, Susan a fő orvos arcá t nézte. Itt, a
szü lő szobá n kö zö s volt a céljuk. Az anya és gyermeke egészsége forgott kocká n.
Ahogy sejtették, az asszony nem akart csá szá rmetszést, de folyton fá jdalomcsillapító ért
kö nyö rgö tt.
- Most nem kaphat, Mrs. Dawson - mondta Susan. - Maga is tudja, hogy szü kségü nk van a
segítségére. Nagyon fá radt lehet, de ígérem, nemsoká ra tú l lesz rajta.
Nem volt veszélytelen vá llalkozá s vilá gra segíteni a farfekvéses babá t.
- Be kell metszenem a gá tat. Má sképp nem megy - mondta Susan a fő orvosnak.
- Csiná ld csak.
A doktornő a szü lő asszonyra pillantott. Mrs. Dawsonnak most má r minden mindegy
volt. Má r nem gondolt a kívá nsá glistá já ra. Susan szerette volna elmagyará zni neki, mit fog
csiná lni, de az asszony oda sem figyelt. A doktornő nyugodtan, szakszerű en és gyorsan
végezte a munká já t. A baba néhá ny pillanat mú lva felsírt. Az orvosok és a nő vérek - mint
ilyenkor mindig - megkö nnyebbü lten felsó hajtottak.
Susan puha takaró ba csavarta az ú jszü lö ttet, és anyja karjá ba tette.
- Kislá nya szü letett!

A lá ny benyitott az ü res étkező helyiségbe. Jonathan egyedü l ü lt az egyik asztalná l. É ppen

ká vét tö ltö tt a csészéjébe.
- Kérsz te is? Ú gy lá tom, neked sem á rtana.
Susan há trasimította a hajá t. Há lá san vette kezébe a ká véscsészét.
- Ez a Kitty Dawson alaposan kifá rasztott.
- Hogy van?
- Bá ntja, hogy szinte minden elképzelése meghiú sult. Rá adá sul nincs teje. A baba élete
első vacsorá já t Bradwell nő vér cuclisü vegébő l kapta.
- Tehá t minden má sképp tö rtént, mint ahogyan Mrs. Dawson elhatá rozta.
- Igen, és ilyenkor a kismamá k ö nmaguknak tesznek szemrehá nyá st.
- Tudom. A bará tnő d, Juha is sajá t magá t hibá ztatta.
- Juha? - csodá lkozott Susan. - Nekem azt mondta, te ragaszkodtá l a csá szá rmetszéshez.
Kö nyö rgö tt neked, hogy természetes mó don szü lhessen, és te megtagadtad tő le ezt a
lehető séget.
- A bará tnő d sajnos, sokkal bonyolultabb eset volt, mint Mrs. Dawson, Az ő gyereke is
farfekvéses volt, de kihagyá sos tü netekkel. Mikor ezt kö zö ltü k Juha Lazelle-lel, má r nem
ragaszkodott a természetes szü léshez. Fá jdalomcsillapító ért kö nyö rgö tt, és ö rü lt, amikor
megmondtam neki, hogy megcsiná ljuk a csá szá rmetszést. - Jonathan beható an nézett
Susanre. - Késő bb bevallotta nekem: ú gy érzi, cső dö t mondott. Megpró bá ltam meggyő zni
ró la, hogy nem tehet semmirő l. Azt hiszem, sértette a hiú sá gá t a dolog, ezért mesélte neked
má sképpen, mint ahogy tö rtént.
A lá ny szerette volna Jonathan arcá ró l leolvasni, megbocsá totta-e neki az alaptalan
vá daskodá st.
- Sajná lom. Juliá nak hittem, pedig neked volt igazad. Bíznom kellett volna benned,
minden nézeteltérésü nk ellenére.
- Most ne beszéljü nk errő l. Fá radtak vagyunk mind a ketten. Menj, fekü dj le, és pihend ki
magad! - A férfi felá llt, és az ajtó felé indult.
- Jonathan!
A fő orvos visszafordult.
- Tegnap délutá n valami fontos dolgot akartá l nekem mondani...
- Kérlek Susan, most hagyd ezt! Elegem volt a mai napbó l!

Susan a Rathbone-há z felé rohant a sá ros gyalogö svényen. Jonathan téved, ha azt hiszi,
ilyen kö nnyen lerá zhatja! Nem tudott tová bb vá rni. Miért já tszik vele ú gy, ahogy a macska
szokott az egérrel?
Megbotlott egy kő ben. Lehú zta a cipő jét, hogy megmasszírozza sajgó nagylá bujjá t. Ha
rendbe hozzá k és kiszélesítik az utat, gondolta, lá mpá kat is fel kell szereltetni. Mindenesetre
most nem a kó rhá z ü gyei voltak szá má ra a legfontosabbak. Egészen má s já rt a fejében.
A verandá n kis lá mpa égett. Az ajtó kinyílt, még mielő tt bekopogtathatott volna.
- Tudtam, hogy idejö ssz! - fogadta Jonathan. Az elő csarnokbó l á radó ellenfényben
magasabb és lenyű gö ző bb volt, mint valaha.
 - Honnan tudtad?
A férfi nem felelt, csak kézen fogta, és behú zta a há zba.
- Ismerlek má r. Pedig kértelek, vá rj holnapig. Amió ta anyá m mindent elmondott, hú zni
akarom az idő t.
- Mit mondott el? - kérdezte izgatottan Susan.
Jonathan megö lelte, és magá hoz szorította.
- Gyere a nappaliba!
A lá ny az á lló ó rá ra nézett, és meglepve lá tta, hogy má r elmú lt éjfél. Izgalmá ban
megfeledkezett az idő rő l. A férfi felszítatta a kandalló tü zét.
- Nem fá zom - mondta gyorsan Susan. Alig vá rta, hogy a tá rgyra térjenek.
Jonathan leü lt melléje a kanapéra, és á tkarolta a vá llá t.
- Ha nem rohansz ide, tö kéletesen sikerü l a meglepetés. Ugyanis holnap érkezik...
Susan szeme kerekre nyílt.
- Kicsoda? Csak nem az apá m?
- A mama azó ta keresi, amió ta megismert téged. Csak ő tudta, ki az apá d. É n tegnap
hallottam ró la elő szö r. Vanessá t anyá m egy kicsit a lá nyá nak tekintette. A halá la nagyon
megviselte. Akkor elhatá rozta, soha tö bbé nem kerü lhet egy betege sem ennyire kö zel a
szívéhez.
- Miért volt Vanessa annyira fontos anyá dnak?
- Vanessa is a kliniká n szü letett, még a kezdeti idő szakban. Gyerekkorá ban sokat
betegeskedett, gyakran volt légcső hurutja. A szü leit - a te nagyszü leidet - kamaszkorá ban
veszítette el. Utá na néhá ny má s á rva gyerekkel együ tt itt lakott a kó rhá zban.
Susan keze reszketett izgalmá ban.
- Apá m is á rva gyerek volt?
- Nem. Orvostanhallgató ként dolgozott a kliniká n. Tizenkilenc évesen szeretett bele az
akkor tizenhat éves Vanessá ba. Amikor a lá ny megmondta anyá mnak, hogy terhes, a mama
azt akarta, kö zö lje ezt a leendő apá val is. Vanessa viszont nem akarta tö nkretenni a fiatal-
ember pá lyafutá sá t. aki nem tanulhatott volna tová bb feleséggel és gyerekkel. A kislá ny
elhatá rozta, hogy egyedü l neveli fel a gyermekét. Nagyon bá tor lá ny volt... aká rcsak a
gyereke, akit idő kö zben volt szerencsém megismerni - nevetett Jonathan.
Susan most nem tudta értékelni a férfi humorá t.
- Tová bb! - kérte. - Kérlek, mondd el, mi tö rtént!
- Anyá m megeskü dö tt Vanessá nak, hogy hallgatni fog. A lá ny kérésére ó mondta meg a
fiatalembernek, hogy Vanessa nem akar tö bbé talá lkozni vele. Sikerü lt valahogy titokban
tartani a terhességet. Aztá n amikor megszü letett a baba, szó val amikor megszü lettél,
Vanessa mégis lá tni akarta Richardot.
- Richard - mondta lá gyan Susan. - így hívjá k apá mat?
- Richard Warrendernek. De hadd mondjam tová bb. A szü lés utá n anyá m rá parancsolt
Vanessá ra, maradjon á gyban, de a lá ny nem fogadott szó t. Egy hideg januá ri éjszaká n,
amikor nem volt nő vér a lá thatá ron, kiszö kö tt a kó rhá zbó l. Te még csak néhá ny napos
voltá l. Senki sem tudja, pontosan mi tö rtént. Vanessa való színű leg Richardhoz akart menni,
aki a szü leivel a vá ros má sik végén lakott. Gyalog ment, mert nem volt ná la pénz. A
rendő rö k talá ltá k meg reggel a Charing Cross híd alatt. Kiú jult a gyerekkori betegsége.
Behoztá k a kó rhá zba, kezelték, de...
- Tü dő gyulladá st kapott, és meghalt - fejezte be a mondatot Susan. - és Mary doktornő
nem szó lt Richard Warrendernek?
 Jonathan a fejét rá zta.
- Tudta, hogy Vanessa nem akarta tö nkretenni a fiú pá lyafutá sá t. Miutá n Richard
elvégezte az egyetemet, kivá ndorolt Ameriká ba, és sikeres orvos lett. Most az egyik New
York-i klinika fő orvosa. Azt hiszem, ebben a pillanatban éppen az Atlanti-ó ceá n felett repü l.
Kijö ssz velem reggel érte a repü lő térre?
- Még kérdezed? De miért jö n Londonba?
- Nagy nehezen rá beszéltem anyá mat, egyezzen bele, hogy felhívjam Richard
Warrendert. Nagyon boldog volt, amikor megtudta, hogy van egy lá nya. A felesége ugyanis
meddő . - Jonathan erő sebben szorította magá hoz Susant. - Megö rü lt annak is, hogy én
leszek a veje.
A lá ny hírtelem kitépte magá t Jonathan ö lelésébő l. A szíve a torká ban dobogott.
- Mit képzelsz? - kiá ltotta. - Csak nem hiszed, hogy hozzá megyek egy kó rosan beképzelt
alakhoz? - Nem nézett a férfira, nehogy az meglá ssa a szemébő l sugá rzó boldogsá got.
Jonathan kisfiú san felnevetett.
- Talá n mégis kiegyezhetnénk, ha megígérem, hogy ezentú l tá mogatni fogom a lehetetlen
ö tleteidet. - Susan most má r bele mert nézni a férfi szemébe. Jonathan ismét magá hoz ö lelte.
- Alapjá ban véve jó kis csapat vagyunk mi ketten a kó rhá zban is... nemcsak a magá néletben.
Egyébként nem fogjuk minden idő nket a kliniká n tö lteni. Egy darabig ú gyis kénytelen leszel
abbahagyni a munká t, ha csalá dot akarsz...
- Á llj! Tartsuk be a sorrendet! Még nem is kérted meg a kezemet ú gy, ahogy illik. Mit
meséljek majd az unoká imnak?... Ó , Jonathan! - Susan elhallgatott. Csalá dom lesz, gondolta,
és egészen elká bította az ö rö m. Igazi csalá dom!
Jonathan a mellére vonta a lá ny fejét, a hajá t simogatta, aztá n szenvedélyesen
megcsó kolta.
- Drá gá m, hozzá m jö ssz feleségü l? - kérdezte végü l.
Susan hosszú , gyengéd csó kkal vá laszolt a kérdésére.