Júlia 060 - Jennifer Taylor - Rózsák Tengere

Jennifer Taylor Rózsák tengere Júlia 060.
Júlia 060.
Jennifer Taylor
Rózsák tengere
A nyomozóirodához forduló, két idősebb úriember gyanúja alaposnak tűnik: asszonyaik

gyakran megfordulnak Quinn Maxwell lakásán.
A rendkívül jóképű férfi valószínűleg abból él, hogy pénzért árulja szerelmi szolgáltatásait.
Marcia, aki sikeres magándetektívként sok kényes feladatot megoldott már, ezúttal csávába
kerül.
Bár a tények mintha lépten–nyomon igazolnák feltevését, csak nehezen tudja megőrizni
józan tartózkodósát. Szívét lassan rabul ejti ez a méltatlan szépfiú…
1
1. FEJEZET
– Csak nyugodtan, Mr. Johnson. Nem kell sietnie!

Marcia megnyugtatóan mosolygott, és hátradőlt kényelmes bőrfotelében. Nézte a férfit.
Mintha ideges lenne ez az ember! Keze reszket, arcizmai időről–időre megrándulnak.
Csaknem tizenöt perce ült már az irodájában vele szemközt új ügyfele, de még egy szót
sem ejtett arról, hogy miért jött ide.
Türelem. Talán segít, ha ő valahova másfele néz. Ráérősen körbejáratta tekintetét a szobán,
a kellemes hangulatot árasztó, mégis célszerűen kialakított berendezésen. Marcia, az
üzletasszony, adott arra, hogy környezete kedvező benyomást keltsen megbízóiban.
Igyekezete többnyire sikerrel is járt.
Izgatott ügyfél érkezett? A világosszürke szőnyegpadló, a levendulaszínűre festett falak
hihetetlenül megnyugtatóak voltak, és általában nem is tévesztették el hatásukat. Akárki jött,
azonnal lehiggadt. Ami ezt az úriembert illeti, gondolta Marcia, dupla adag idegcsillapító se
volna neki elég! Őt azonban többek közölt azért fizették, hogy türelmes legyen – hát türelmes
is volt. Előbb–utóbb csak megjön a bátorsága új ügyfelének, és közli, hogy mi nyomja a
szívét.
– Tehát... Miss Clark, a dolog úgy áll...
Marcia nem igazította helyre. Személyes dolgai, hogy férjezett–e vagy hajadon, nem
tartoztak senkire.
A férfi tanácstalanul tárta szét a kezét.
– Nem is tudom, hogy fejezzem ki magam... Mivel ugyanis a feleségemről van szó.
– Mivel ugyanis róla? – kérdezte Marcia, a gúny legcsekélyebb árnyalata nélkül.
Hangjában inkább udvarias érdeklődés csengett.
Lopva az órájára pillantott. Mikor is jön a következő ügyfél? Csak ne találkozzanak az
előszobában! Ez Marcia alapelve volt mindig. Ma, sajnos, úgy néz ki, ezt nehéz lesz elkerülni.
Tiszta, zöld szemével Mr. Johnsonra tekintett, és megértő arcot vágott. Régi trükk volt ez,
melyet évek hosszú során át tökéletesítgetett, és most már csaknem magától meghozta a
sikert.
A férfi idegessége észrevehetően oldódni kezdett. Ritkás haját hátrasimította, és most már
némileg határozottabb hangon szólalt meg:
– Nos, hát ez úgy van, Miss Clark... Azt hiszem, a feleségemnek viszonya van valakivel...
Kimondani is rémes, de nagyon szeretném megtudni, ki az illető.
– Értem. És mire alapozza a gyanúját? Utal erre bármi jel, azon kívül, hogy a felesége
esetleg változtatott egy–két szokásán? – Marcia megértő, simogató hangon mondta ezt, derűt
lopva a szavaiba. Mert hát tényleg sűrűn előfordul, hogy csak ennyiről van szó...
Rengetegszer hallotta már ezt a történetet.
Persze a többség mindig a legrosszabbra gondol. Megdöbbentő, milyen hatást tudnak
kiváltani férji–szívekben az olyasmik, hogy változik a feleség kedvtelése, hogy más lesz a
frizurája, hogy a kutyát tíz helyett kilenckor viszi sétálni. Meg egyéb vérlázító izgalmak. Hát
ez az, gondolta Marcia, bármily szomorú, de sok–sok év házastársi hűség egyik napról a
másikra nem számít. Vagy ezért, vagy azért.
– Persze hogy utalnak rá jelek. Margarettel húsz éve vagyunk házasok. Joggal mondhatom,
eléggé ismerem már őt, így nem nehéz észrevennem, hogy egy ideje... egy kis ideje teljesen
rendhagyóan viselkedik.
– Milyen tekintetben?
– Mostanság rendszeresen Londonba utazik, ezt régebben sohasem csinálta. Eddig elég
volt neki, hogy a barátnőivel találkozgatott, időnként segített feldíszíteni a templomot, meg
hát persze törődött a háztartással. Ez töltötte ki a napjait. Most meg, képzelje, volt már olyan
2
hét, hogy kétszer is járt Londonban. Egy hét alatt kétszer! – Mr. Johnson felsóhajtott, majd
lázas hangon folytatta: – Kérdeztem, hol járt, erre kitérő választ adott. Ráadásul telefonon is
hívogatják. Margaret ugyan állítja, hogy mindegyik téves kapcsolás... de ez is új nálunk. Egy
alkalommal aztán az ajtóra tapasztottam a fülem, amikor beszélt. Nos, aligha volt az téves
kapcsolás. A nejem nagyon is jól tudta, ki van a vonal túlsó végén. Bizony. Hát világos, hogy
viszonya van, Miss Clark. Ez a meggyőződésem.
Mr. Johnson idegesen játszadozni kezdett a jegygyűrűjével, és ismét nagyot sóhajtott, majd
végre rátért mondandója lényegére:
– Minden részletet szeretnék megtudni. Derítse ki, mi történik itt, Miss Clark! Önt
ajánlották nekem a... izé... végtelen tapintata és szakértelme miatt. Ezek nagyon fontos
szempontok! Szeretném, ha a lehető legkevesebb szivárogna ki az egészből. Érthető, nem?
Marcia úgy látta helyesnek, hogy egy kis szünetet tartson, mielőtt tapintatosan és szakértő
módjára ő is rátérne a tárgyra.
– Mr. Johnson, legyen egészen nyugodt! Az M. C. magánnyomozó iroda nem holmi
fecsegők társasága – mondta utánozhatatlanul kedves mosollyal az ajkán.
– Megkérném, mondja el a kedves neje szokásos napirendjét, jó? És ha esetleg volnának
feltételezései azzal kapcsolatban, hogy Londonban merre jár, vagy mit csinál, azt is örömmel
venném.
Marcia fogta a tollat, és drága bőrmappáját fellapozva, tiszta oldalra kezdte írni, amit hall.
Mr. Johnson még krákogott egyet, majd alig palástolt büszkeséggel a hangjában
belevágott:
– Mikor utoljára Londonban járt, követtem. Persze nem vett észre semmit, azt lefogadom...
Mindenképpen tudni akartam, hová megy.
– Nem veszélytelen vállalkozás, Mr. Johnson! No és hová ment a felesége? – Marcia
elfojtotta mosolyát. Buzgó mócsingok, gondolta, többet ártanak az ügyüknek, mint amennyit
használnak. Az orvosok szeretik körülbelül annyira az „öngyógyító” betegeket, mint a
hivatásos nyomozók az efféle műkedvelő Sherlock Holmesokat.
Mr. Johnson természetesen semmit sem érzett meg csinos beszélgetőtársa rosszallásából, és
máris előhúzott zsebéből egy blokkfüzetet. Marcia a legszívesebben kitépte volna a kezéből,
de nyugalmat erőltetett magára.
Közben az előszobából zajok hallatszottak. A következő ügyfél. Remélem, gondolta
Marcia, Jeannie–nek lesz annyi esze, hogy Mr. Johnson távozásáig bevezeti őt a „szalonba”!
Ezt a kis oldalsó szobát épp ilyen célokra rendszeresítették. Megbízóiknak általában
szükségük volt arra a tudatra, hogy teljesen titokban marad itteni látogatásuk.
Vigyázni kellett hát mindig a bánásmóddal.
Az M. C. magánnyomozó iroda eddig ugyan nem panaszkodhatott, de egy ilyen céget
bármi könnyen elindíthat a lejtőn, akár a legkisebb figyelmetlenség is. Remélhetőleg ezúttal
sem történik semmi kellemetlenség!
– Tessék – mondta diadallal Mr. Johnson, mert jegyzetfüzetében meglelte, amit keresett.
– Igen, ez az – folytatta, miközben Marcia feszülten várta, hogy végre papírra vethesse
az új ügy első adatait.
– Szóval: The Mews Gardens 6... Semmi kétség, itt járt a feleségem.
Marcia meglepetten pillantott fel, finom metszésű arca enyhén megrezzent, és a toll
hirtelen megállt a kezében.
– Bocsánat, jól értettem? The Mews Gardens hatos szám?
Most Mr. Johnsonon volt a csodálkozás sora.
– Igen, miért? Valami baj van ezzel a címmel?
– Ó, nem, dehogy! Miért is lenne. Csak meg akartam győződni róla, jól értettem–e.
Marcia agya közben lázasan dolgozott.
Nem ugyanezt a címet említette–e az egyik ügyfele nem is olyan régen?
3
Az a férfi szintén a feleségére gyanakodott, mi több, a hölgy zsebében találta ezt a címet!
Öt perc múlva Marcia kikísérte Mr. Johnsont. Mielőtt a következő ügyfelet fogadta volna,
megkereste egy dossziéban a kérdéses adatot.
Hát ez az, nem tévedett: The Mews Gardens 6. Ugyanaz a cím. Ez igazán nagyon
elgondolkodtató.
Mr. Morris mellékelte a felesége fényképét is. Negyvenes éveinek derekán járó nő,
kedvesnek mondható arccal. Tartós hullám, kissé ódivatú öltözet.
Mrs. Johnson – férje elbeszélése alapján – igencsak hasonlíthat ehhez a hölgyhöz.
Marcia hátradőlt egy pillanatra, és gondolkodni kezdett.
Két erényesnek látszó, negyvenes hölgy, kisvárosi környezetük ékei... Mi a csudát járnak
annyit Londonba, ugyanarra a címre? Tényleg arról lenne szó, amit Mr. Johnson is gyanít:
egyszerű szerelmi viszonyról? De hát mindketten ugyanazzal a férfival? Ráadásul a két férj is
ugyanabba a nyomozóirodába megy segítségért és tanácsért?!
Ez így túl meredek!
Persze épp ez a vonzó benne. Vállalni fogja mind a két esetet.
Farkasordító hideg volt. Marcia fogvacogva szállt be kocsijába, és remegő kézzel
bekapcsolta a fűtést. Reménykedve nyúlt a termosz után, de már alig kotyogott egy kis kávé
az alján. Keserűen felsóhajtott. Iszonyú éhség mardosta a gyomrát. Kellemes, meleg lakására
gondolt vágyakozva.
Harmadik napja vesztegelt már itt, a The Mews Gardens hatos szám előtt. Semmit se látott,
ami gyanúját igazolhatta volna. A frissen mázolt kis házban kívülről az élet legcsekélyebb
nyomát sem lehetett felfedezni, éjszakánként egy villanásnyi fény sem látszott, arról már nem
is szólva, hogy látogatók sem érkeztek soha.
Bárki élt is itt, értette a módját, hogy ne keltsen feltűnést. Ezt aztán olyan tökéletességgel
gyakorolta, hogy Marcia már–már lakatlannak hitte a házat. Tisztára mint egy kísértetkastély.
Akik itt élnek, úgy látszik, láthatatlanul érkeznek, és egy titokzatos, földön túli világba
távoznak... Különben látott volna valakit bemenni vagy kijönni.
De napokon át senki és semmi...
Marcia az utolsó csepp langymeleg kávét is kikortyolta, közben fájdalmasan elfintorodott.
Fúj, micsoda keserű lé! A fűtés se működött igazán jól. Majdnem ugyanolyan
észrevehetetlen volt, mint az élet a házban.
Szürkült már, percről percre romlottak a látási viszonyok. Viszonyok. – jutott Marciának
hirtelen eszébe a megszokott fordulatról újból a két férj gyanúja. Viszonyok itt? Ugyan
kicsoda és kivel? Legfeljebb titokzatos túlvilági lélekkel lehetne találkozni ebben a kihalt
házban. Ítéletnapig is várhat, mire megpillant itt egy igazi, hús–vér embert. Sebaj!
Foglalkozásának egyik alapkövetelménye, hogy türelmes legyen. A nyomozó legfőbb
erénye a kitartás. Marcia most mégis úgy érezte, nem bírja tovább, egyszerűen elfogy a
cérnája.
Történjen már valami végre, az isten szerelmére!
Papírzsebkendővel letörölgette a ködpárás ablakot, közben azon tűnődött, mennyi lehet az
idő. Felgyűrte dzsekije és pulóvere ujját, de így is alig látta az órát. Atya ég, még csak négy
óra! Azt remélte, legalább öt van már. Hát akkor még egy órát kell itt ücsörögnie. Nem, ez így
nem megy tovább! Holnap átadja a megbízatást az egyik munkatársának. Végtére is ezért
vannak alkalmazottai, vagy nem?
Az én képességeimet kár ilyen gépies munkára elfecsérelni, gondolta Marcia. Ott a
biztosítási ügy például, inkább arra áll rá. Az csaknem kész, még néhány nap, és már töltheti
is ki a számlát.
Ez a biztosítási ügy! Ez igazán kedvére való volt...
Gyémántok és gyöngyök, egy emberölés sikeres leleplezése – kincset érő tiszteletdíjért.
Ebből a pénzből hónapokra fedezheti az M. C. alkalmazottainak fizetését, sőt...
4
Olyan szép ez, mint egy álom. Itt meg... ha nincs ez a hideg, rég elaludt volna. Nem,
köszönöm! Gyertek, gyémántok és gyöngyök, ti legalább busás hasznot hoztok nekem,
álmodozott tovább magában.
Kényelmesen hátradőlt a vezetőülésen. Eltűnődött, mit is kezd a vártnál nagyobb
sikerdíjával. Komoly pénz! Jut is, marad is belőle. Elutazhatna például szabadságra
valamilyen távoli, ismeretlen tájra. Vagy vegyen inkább egy új autót? Nehéz döntés. A kocsija
is eléggé megviselt már – akárcsak ő maga.
Sebaj, ezt nem a The Mews Gardens hatos szám előtt fagyoskodva kell eldöntenie.
Marcia annyira elmerült gondolataiban, hogy alig figyelt föl rá, amikor valaki megállt a
hatos számú ház kapuja előtt. Egy pillanatig szinte közönyösen nézte a várakozó alakot,
hirtelen azonban magához tért, és lázas izgalom fogta el.
A nő háttal állt neki, Marcia nem láthatta az arcát. Kötött sapka volt a fején, alóla csak pár
szőke – vagy ősz? – tincs tekergett elő.
Ki lehet ez a nő? Margaret Johnson? Elizabeth Morris? Esetleg egy harmadik?
Marcia óvatosan letekerte az ablakot.

Jeges szél csapta meg az arcát, könnye kicsordult a csontig hatoló hidegtől. Megtörölte a
szemét, aztán feszült figyelemmel kémlelt tovább.
A nő kopogott, türelmesen várt egy darabig, majd megint a kopogtató után nyúlt. Nincs
szerencséd, gondolta Marcia, nem találsz otthon senkit sem, angyalom. A következő
pillanatban azonban már a legszívesebben megpofozta volna magát elhamarkodott ítéletéért.
Az ajtó ugyanis résnyire kinyílt.
Valaki mégiscsak volt otthon... igen, most már semmi kétség, volt otthon valaki. És ez a
valaki három napja nem lépte át a ház küszöbét. Csak látnám, ki az, sóhajtott Marcia. De a rés
túl keskeny volt ehhez.
Marcia még a vacogásról is megfeledkezett izgalmában. Előredőlt, hátha sikerül elkapnia
legalább valami beszélgetésfoszlányt. De nem, ahhoz túl messze álltak tőle.
Hirtelen halk nevetés ütötte meg a fülét. A hölgy, aki jött, egyszer csak benyúlt az
ajtórésen, mintha meg akarná simogatni a benti illetőt. Majd hátrább lépett, az ajtó
becsukódott, és a hölgy újból nekivágott az utcának.
Egy pillantás elegendő volt Marciának, hogy lássa: Elizabeth Morris a látogató.
Egyik ügyfelének neje.
Tűnődve dőlt hátra, miután feltekerte az ablakot.
Valami alapja tehát mégiscsak van a férj gyanújának, igen, itt csakugyan zajlik az élet.
De miféle? Megbízójának, Mr. Morrisnak aligha tetszene, az nyilvánvaló. Marcia zöld
szeme felszikrázott. Végre valami támpont! Erezte, hogy kezdi elragadni a vadászösztön.
Azonnal cselekednie kell, a legparányibb nyom is döntő lehet.
Jókedve visszatért.
A biztosítási ügyre már nem is gondolt. Ült ott a hidegben, és tervezgetett. Azaz – egészen
pontosan – haditervet készített. Megtudja óvatosan, ki lakik itt.
Megnézi a választói névjegyzéket. Csak hát a hivatal már zárva lesz, mire odaér.
Nem várhat holnapig!
Van itt egy másik megoldás is, már sokszor bevált – miért ne próbálkozna meg azzal?
Igen, meg fogja próbálni!
Aztán pedig: majd meglátjuk.
Marcia határozott mozdulattal hátrasimította makrancos fekete fürtjeit, azután kiugrott a
kocsiból, és gyors léptekkel megindult a célja felé.
A hatos számú ház előtt megállt, megemelte az oroszlánfejes kopogtatót, és olyan
lendülettel ejtette vissza a rézlapra, hogy a zaj messze visszhangzott.
Az ajtó kinyílt.
5
Marcia felvillantotta legigézőbb mosolyát, és már–már előadta volna az óhaját, de bentről

egy sürgető hang azonnal a szavába vágott:
– Elkésett. Jöjjön be!
Mély, halk hang volt, és olyan ingerült, hogy Marcia úgy érezte, mintha fejbe kólintották
volna.
– Jó ég, odafagyott, vagy mi van? Jöjjön már beljebb! Talán azt akarja, hogy
tüdőgyulladást kapjak?
Nagy, napbarnított kéz markolta meg a csuklóját, és a következő pillanatban Marcia
bependerült a házba.
Pár másodpercig csak állt a komor előtérben, és nézte a férfi ujjait, melyek a karjára
kulcsolódtak. Más körülmények között talán értékelte volna e kéz szépségét, az ápolt
körmöket, a hosszú ujjakat, de most szinte gondolkodni sem tudott a megdöbbenéstől.
Óvatosan feljebb siklott a pillantása.
Az izmos, szintén napbarnított kar és a meztelen váll – milyen széles váll! – ugyancsak
gyönyörűségére szolgált. Amikor pedig a férfi arcát is szemügyre vette, kis híján füttyentett
egyet. Ejha, elbűvölően vonzó jelenség! Magasan ülő arccsontok, kemény állkapocs, szintén
bronz bőr. Napszítta haja a homlokába hullt, egészen a szemöldökéig. E dús szőrzet alól
ezüstszürke szempár villant elő.
De ahogy a férfi nézett rá, az már egyáltalán nem tetszett Marciának. Semmi csodálat,
semmi hódolat vagy udvarlási szándék. Még a legcsekélyebb udvariasságot sem tudta
felfedezni a tekintetében. Éppen ellenkezőleg, inkább valamiféle roppant ingerültség
tükröződött a szemében.
Marcia ösztönösen is hátrált egy lépést.
– Ha végre felkészült – mondta a férfi –, akkor akár kezdhetnénk is.
Marciának arcába szökött a vér. Ugyan mit kellene nekik itt most elkezdeniük?
A férfi elindult a félhomályos folyosón, nyilván abban a szent meggyőződésben, hogy a nő
követi őt. De hát mit képzel rólam ez az ember? – méltatlankodott magában Marcia.
Fura egy alak, annyi szent!
Ráadásul csaknem meztelen. Igen, azon a kis tornanadrágon kívül, mely keskeny csípőjén
lazán lötyögött, semmit sem viselt.
Mi lehet ez, hová csöppentem? – kérdezte magában riadtan Marcia.
És mit kezdjek el? Egyáltalán, mit kezdjek ezzel az egésszel?
Pár másodpercig csak állt, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Végül összeszedte
magát, és nekiindult ő is. Rég nem álmodott ilyen vadat, de talán még felhevült kamaszlány
képzelete se lett volna képes efféle látomásokat gyártani annak idején. Annyi bizonyos, hogy
minél hamarabb rá kell térnie a lényegre, terve megvalósítására, már ha a férfi egyáltalán
módot ad rá.
Ment merev léptekkel abba az irányba, amerre az idegen eltűnt, és végül egy félig nyitott
ajtónál megállt. Hálószoba körvonalai bontakoztak ki odabent, fekete–ezüst színekben.
Nyilván ennek a férfinak az ízlése szerint.
Mivel odabent senkit sem látott, átmerészkedett a küszöbön. A bútorok nyomasztóan
hatottak rá. Főleg a középen álló kör alakú ágy. Rajta fekete–ezüst takaró, vörös és ezüst
hímzéssel. Marcia ilyet eddig csak moziban látott. Néma csodálattal nézett körül.
Akkor rezzent fel csupán, mikor hirtelen léptek zaját hallotta meg.
A vér az arcába szökött.
Az egyik szomszédos helyiség, feltehetően a fürdőszoba ajtajában ott állt a férfi, szinte már
meztelenül, csak egy kis ágyékkötőnyi frottír nadrágféle volt rajta, mely a pompás, barnára
sült testből igen keveset bízott a képzeletre.
A szürkés szempár igen kelletlenül méregette Marciát. A férfi valami üvegcsét hozott ki a
fürdőszobából, és ezt most a bénultan álló nőnek hajította.
6
Marcia ösztönösen elkapta a sima kis tárgyat, mintha ebbe akarna kapaszkodni, akár egy
fuldokló. Bármilyen képtelennek tűnt is a helyzet, szerette volna nem elveszíteni
lélekjelenlétét.
– Akkor elhelyezkedem – mondta a férfi –, és rögtön kezdhetjük is.
Az ágyhoz lépett, félrehajtotta a takarót, hasra feküdt, és két karját összefonta elöl, az álla
alatt.
Marcia borzadállyal várta, mi lesz. Hogyhogy „kezdhetjük”? Mit? Túlságosan is magától
értetődő volt a válasz erre a kérdésre. És ahogy elnézte a deltás vállat, a karcsú csípőt, az
izmos combokat, majd elképzelte, hogy...
Nem!
Akkor viszont egyetlen menekvés marad csupán: sarkon fordulni és elrohanni.
El innen, minél messzebb!
Gondolatát tett követte. A süppedős szőnyegre ejtette a kis üvegcsét, aztán nekiiramodott.
– Hé, hova az ördögbe rohan? – kiáltotta a férfi, és már ott is volt mellette. Marcia már
másodszor érezhette rövid időn belül az erős kar szorítását. A férfi érintése annyira
elgyöngítette, hogy megszólalni sem bírt.
– Kérdeztem valamit! – förmedt rá az ismeretlen. – Várom a válaszát, hallja?
Marcia most már komolyan dühös lett. Mit képzel ez az alak?
Vele... így...erőszakoskodni?
Marcia más körülmények közölt ismerte a tréfát, jó humora volt, és a váratlan
helyzetekben is talpraesetten viselkedett. Képes volt a dolgokat több oldalról látni,
embertársainak időnként kellemetlen viselkedését rezzenéstelen arccal vette tudomásul, és
tapintatos maradt velük szemben ilyenkor is. Más szóval, tudott magyarázatot mindenre – de
erre itt most nem.
Előre szegezte az állat, és dacos hangon megszólalt:
– Ha már ilyen kedvesen kérdezi, a válaszom is tömör lesz: haza akarok menni.
– Miért, a fenébe is? Csak most érkezett!
– Mert eszem ágában sincs tűrni ezt. Se magától, se mástól nem fogadom el az ilyen
bánásmódot.
Pár másodpercig keményen farkasszemet néztek egymással, igaz, Marciának ehhez jó húsz
centivel följebb kellett néznie látósíkjánál. Hősiesen állta a férfi tekintetét. Végül a csodálatos
testű „Apolló” kicsit szorított az ágyékkötőjén, melyről most már jól látszott, hogy valójában
csak egy kis törülköző, és szemérmesen elfordult. Utána azonban rögvest fölemelte megint a
tekintetét, és így jelezte, hogy nem vonult még vissza véglegesen.
– Semmit sem értek! Ki maga, hogy hívják? – kérdezte a férfi, és felvonta a szemöldökét.
– Marcia Clark vagyok, de miért fontos ez?
– Miss Clark, nagyon sajnálom, ha viselkedésemmel bármiként is megsértettem volna,
csak hát értse meg kétségbeesett helyzetemet. A legsürgősebben szükségem van a
szolgálataira! Kérem, szabadítson meg a nyavalyámtól! Egy kis megkönnyebbülésre vágyom.
Ez aztán több volt a soknál.
Marcia egy pillanatig dermedten állt, aztán csattanós pofonnal válaszolt a férfi otromba
kérésére.
Persze nyomban meg is riadt.
Nem siette el a dolgot? Végső soron mégiscsak kettesben van itt egy erős férfival, bármi
megtörténhet – és nyilván semmi sem az ő akarata szerint alakul majd, ha...
Ha...?!
Rohant volna megint.
De a férfi elkapta, megpördítette, és kényszerítette hogy a szemébe nézzen.
– Nem. Ezt azért ilyen simán nem ússza meg! – kiáltotta fojtott hangon.
7
Megállni látszott az idő, ahogy így meredtek egymásra. Iszonyú volt a feszültség közöttük.
A férfi akkor felé hajolt, és Marcia tudta, hogy most meg fogja csókolni.
Az volt a különös – vagy talán nem is olyan különös? –, hogy egyáltalán nem akart
tiltakozni, védekezni.
Csókolja csak meg, ha már így alakult!
Ebben a pillanatban azonban megszólalt odakint a kopogtató.
Az erőszakos zörgetés kellemetlenül hasított a ház puha, meleg csendjébe. A férfi
hátrahőkölt. Marciát csaknem a föld nyelte el szégyenében. A házigazda is döbbenten állt,
aztán káromkodott egyet, és ment ajtót nyitni.
Annyi vigasza Marciának mégiscsak lehetett, hogy ez a félisten is zavarba jött egy kicsit.
– Igen? – kérdezte a férfi, és ellenségesen állt a félig nyitott ajtóban. Nem érdekelte, hogy
csaknem teljesen meztelen, és az sem, hogy egy hölgy áll odakint.
– Mr. Maxwell? – kérdezte az idősebb asszony.
– Igen. Mit parancsol...?!
– Mrs. Jones vagyok, a testápoló klub masszőze. Telefonáltak, hogy ön kezelést óhajt.
Azzal Mrs. Jones már el is indult befelé.
– Gondolom, a hálószoba ott hátul van valahol... – tette még hozzá, és a választ meg sem
várva, ellepett a csodálkozástól szóhoz sem jutó férfi mellett.
Marcia és Mr. Maxwell némán néztek utána.
A férfi pár másodperc múlva magához tért, és a bénultan álló nyomozónőhöz fordult:
– Ha ez a nő a masszőz, akkor... méltóztatna közölni velem, hogy maga kicsoda?
2. FEJEZET
– Én... hát én... – Marcia eddig jutott csak. Szája hirtelen kiszáradt, torka elszorult, és
egyszerűen képtelen volt ennél többet kinyögni.
– Mr. Maxwell, sietek, ne lopjuk egymás idejét, szabadna kérnem tehát. A masszőz ott állt
a küszöbön. Felöltötte közben a munkaruháját, és így overallosan fonta össze kél karját
terebélyes keble előtt. Bármily nehéz is lett volna a mesebeli jó tündér megtestesítőjének
nézni a termetes asszonyságot, Marcia most mégis kétségtelenül annak érezte őt.
– Amint látom – jegyezte meg gyorsan a nem várt segítségtől megkönnyebbült hangon –
nem ér rá, Mr. Maxwell. – Óvatosan elindult az ajtó felé. – Jobb, ha megyek. Tévedés volt az
egész, felejtsük el!
– Nem, hölgyem, ez nem maradhat ennyiben. Magyarázat nélkül innen ugyan ki nem jut!
Behatol egy házba, másnak adja ki magát, aztán még úgy képzeli, hogy szépen köddé válhat.
Hát nagyon téved.
A tények ilyen durva elferdítése ismét nagyon feldühítette Marciát.
– Mit képzel? Ez a személyi szabadság megsértése. A maga házába én egyáltalán nem
hatoltam be, maga rángatott idáig az ajtóból. Ha nem kényszerít rá, esküszöm, tapodtat se
jöttem volna beljebb...
Úgy álltak egymással szemközt, mint két, ugrásra kész párduc. Szikrázott a levegő
körülöltük.
Tapintatos köhögés hallatszott a háttérből.
– Úgy látom, alkalmatlan időben jöttem. – Mrs. Jones már a kabátjáért nyúlt. – Jobb lesz
máskor... talán holnap?
– Nem, nem, dehogy! – felelte élesen Mr. Maxwell. – Három éjszakája nem alszom már a
fájdalomtól. Nem bírnék végig egy negyediket.
Közben egyre Marcián volt a szeme, egy pillanatra sem engedte el a tekintetével.
– Mrs. Jones, egy pillanat múlva ott leszek, csak addig maradjon, kérve kérem!
8
A férfi megvárta, amíg a masszőz vonakodva visszatér a hálószobába, és ismét Marciához

fordult. A nyomozónő önkéntelenül is hátrált megint egy lépést – önvédelemből.
Pedig tudta, úgyse lenne képes ennek a férfinak.
– Elnézését kérem – suttogta ernyedten. Mr. Maxwell azonban folytatta helyette is:
– Igen, elnézését kell kémem, hogy egy félreértésből fakadóan illetlenül viselkedtem,
vagyis ez lehetett a látszat. Holott egyébként sohasem vagyok illetlen, és az önuralmamat is
meg szoktam őrizni többnyire...
– Kérem, fejezzük be akkor itt! – vágott közbe felcsillanó reménnyel Marcia.
– Persze, ebben is igaza van. Itt kellene befejezni, minden egyebet félrerakva – szögezte le
Mr. Maxwell. – Csak valamit még mindig nem értek. Maga olyan természetességgel sétált be
ide, végső soron nem fordult rögvest sarkon, és... Tudni szeretném, csakugyan miről van szó?
Ezzel odaállt Marcia és az ajtó közé, félreérthetetlenül a tudomására hozva, hogy nem
tágít, amíg nem tisztázódik ez a kérdés is.
– Én...
– Igen? Válaszra várok – mondta ki a férfi nagyon egyszerűen, ha Marcia netán még
mindig nem jött volna rá.
– Mr. Maxwell, kérem! Hagyja ezt a hangot, ha egyszer már elnézést kért érte. És...
A ház urát ebben a pillanatban támadás érte a másik oldalról is.
– Mr. Maxwell, ha nem jön nyomban, én tényleg elmegyek! Nem lehet ezt művelni.
– Megyek, rohanok... repülök – felelte Mr. Maxwell, és tekintetét le nem vette Marciáról.
– Miss Clark, már feltételezve, hogy tényleg így hívják, a legjobb az lenne, ha a nappaliban
megvárná, amíg Mrs. Jones végez a kezeléssel. Igen, így lenne a leghelyesebb.
A férfi áthajolt a nyomozónő válla fölött, hogy kinyissa a mögötte levő ajtót.
Karjával súrolta közben a vállát, és Marcia úgy érezte, mintha áramütés érte volna. Mr.
Maxwell előzékenyen felkapcsolta a villanyt az imént még sötét helyiségben. Gunyorosan
meghajolt, aztán oldalt lépett, hogy utat engedjen.
– Érezze magát úgy – mondta –, mintha otthon lenne. A komódon vannak az italok.
Válasszon közülük a kedve szerint. Hamar visszajövök – ígérte, és azzal már indult is
volna ki a szobából.
Marcia azonban rákiáltott.
– Mr. Maxwell, ezt nem teheti! Akármilyen nevetségesen hangzik is, hogy ilyet kell
kérnem, de azonnal engedjen ki innen!
Tisztára úgy érzem magam, mint egy csintalan gyerek, akit a papa bezárt, gondolta.
Képtelenség ez az egész!
– Eszembe se jut, hölgyem – mondta a férfi. – Nézze, Miss Clark, szerény véleményem
szerint valami nagyon nincsen rendben a maga látogatása körül. Mindenesetre alaposabb
magyarázatot igényel a dolog. Várjon türelemmel! Sokat fog segíteni rajtam már ez a kis
kezelés is, de még nagyobb könnyebbség lenne a lelkemnek, ha pontosan megtudhatnám,
miért tisztelte meg szerény házamat a... jelenlétével.
– Ez egyszerűen nevetséges! – csattant fel Marcia. – És ha nem érek rá, vagy egyszerűen
nem vagyok hajlandó itt maradni, amíg masszíroztatja magát?
– Nem hajlandó? Ugyan már, ne tréfáljon! – nevetett zordan a férfi. – Tudom én, hogy
hajlandó lesz.
Miközben ezeket a szavakat mondta, Mr. Maxwell felemelte a bal kezét. Ujjai közt egy
apró fémtárgy csillogott. Az ajtó kulcsa. Az ajtóé, melyet nem csupán behúzott maga mögött
csendesen, de be is zárt.
„Töprengjen a magyarázaton, szüksége lesz rá!” – valahogy így búcsúzott Mr. Maxwell.
Marcia mint egy ketrecbe zárt nőstényoroszlán járt föl–alá a szobában, és közben
gondolkozni próbált.
Természetesen a szökés lehetőségein töprengett.
9
A nappali a ház hosszában húzódott, mindkét végén ablakkal.

Talán kimászhatna valamelyiken...
Ezt meg kellett néznie.
Csalódottan hagyta abba a vizsgálódást. A régimódi, keskeny ablaknyílásokon legföljebb
egy macska tudta volna átpréselni magát, de még a legkarcsúbb nő sem.
Megint körülnézett a helyiségben. Örömmel fedezte fel, hogy a nagy nappali közepe táján
egy csigalépcső vezet föl – valahova. Ez az! Nem gyönyörködött tovább a szoba különben
csodálatra méltó berendezésében, hanem inkább a lépcsőfokokat vette szemügyre.
Látta, hogy csillogó–villogó síkosak, tehát jól meg kell majd kapaszkodnia.
Megkapaszkodott hát a korlátban, és nekivágott.
Meglepetés várta odafent.
A háznak ezen a szintjén mintha elbontottak volna minden falat, óriásivá terebélyesedett a
tér. A szintén fénylően sima padlójú, hatalmas helyiség mélyén sporteszközök álltak tarka
csoportban, elöl pedig, az utca felőli részen egy páratlanul korszerű iroda volt berendezve.
Számítógépek, faxok, adóvevők, telefonok. Te jó ég, mi szüksége lehet Mr. Maxwellnek az
otthonában erre a felszerelésre?!
Marcia szeretett volna választ kapni erre a kérdésre, de leginkább mégis csak az
foglalkoztatta, hogyan juthatna ki innen. Szabadulni, ez volt most minden gondolata.
Hirtelen egy ajtót pillantott meg. Ez lenne a szabadulás útja? Odarohant. Nem volt bezárva,
de... legnagyobb csalódására, mikor a kinti jeges levegő megcsapta, csak egy kis erkélyt
pillantott meg maga előtt.
Kilépett a szabadba, majd lenézett, de túl nagynak ítélte a távolságot a földtől ahhoz, hogy
leugorhasson. Elfogta a kétségbeesés. Érezte, hogy a hideg ellenére is elkezd csurogni a hátán
a veríték.
Szédült, ha arra gondolt, hogy innen kell lejutnia a kertbe.
Kihajolt a korláton. Az erkély peremétől a földig egy farács húzódott, rajta futórózsák
nőttek. Ha óvatosan mászik, talán ez a tákolmány megtartja a súlyát. Gyomra kavargott és
görcsölt. Neki merjen–e vágni, igen vagy nem?
Levetette a dzsekijét, majd áthajította a korláton. Ez a puha anyag is tompíthatja az esést,
ha a rács fája mégsem tartaná meg. A tenyere izzadni kezdett. Beletörölte a kordnadrágjába, és
átmászott a korláton.
Cipőjét is lerúgta, aztán lassan, nagyon lassan mászni kezdett. Kapaszkodni – a szabadulás
felé.
– Hol az ördögben van?
A férfi hangja közvetlenül a feje fölül hallatszott.
Marcia riadtan állt meg félúton, és igyekezett minél jobban a rácshoz simulni. Fájdalmasan
tapasztalta, hogy igaz a szólás, tényleg nincsen rózsa tövis nélkül. A hegyes, horgas kis tüskék
bőréig hatollak még vastag pulóverén keresztül is.
Hosszú másodpercek teltek el így, és érezte, nem bírja már magát sokáig tartani. Már
jóformán minden ereje elhagyta, mikor végre lépteket hallott az erkélyről, utána pedig az ajtó
csapódását. Most már leugorhatott a kert füvére.
A lába reszketett, de hála az égnek, nem törte el semmijét. Persze lépni is alig tudott, úgy
kimerült az izgalomtól.
Egyelőre mégis örült, hogy legalább szilárd talaj van a lába alatt. Elhatározta, hogy pihen
néhány percet.
Végül nekiindult – négykézláb.
Undorodva mászott a rothadó avaron át, mocskosan és fáradtan vonszolta magát a kaput
keresve, időnként pedig azzal biztatta magát, hátha nincs is kerítés.
Egy pillanatra sem mert volna felegyenesedni, nehogy meglássák az alakját odafentről.
Ráadásul egyelőre még csak az egyik cipőjét találta meg.
10
Hamarosan azonban bebizonyosodott, hogy kár volt ennyire óvatosnak lennie, a ház felől
ugyanis nem fenyeget semmilyen veszély.
Ahogy az egyik bokorcsoportból kiért, és épp körülnézett volna, merre folytassa az útját,
egy erőteljes hang szólította meg:
– Keres valamit?
Érezni lehetett, hogy a férfi jót mulat a helyzeten. Marcia lassan felpillantott. Mr. Maxwell
állt előtte. Ki is lehetett volna más? Gúnyos mosollyal az arcán egy fél pár női cipőt himbált a
bal kezében.
Marcia nagyot nyelt, de ezzel még nem oldott meg semmit sem. Keserűsége határtalan
volt. Igaz, nem az üvegcipője veszett el, és Maxwell sem volt éppen a mesebeli herceg, a régi
mese annyiban mégis újjászületett, hogy a ház ura rátalált a hirtelen kámforrá vált nőre.
– Engedjen el! – kiáltotta Marcia. – Nem tarthat itt akaratom ellenére...! Követelését tettel
is alátámasztotta: megpróbálta jól sípcsonton rúgni Maxwellt. Ezzel azonban csak annyit ért
el, hogy erősebbé vált derekán a férfi szorítása. Maxwell vállával belökte a terasz ajtaját, és
maga után húzta áldozatát. Bent voltak megint a házban.
– Ha azt hiszi, hogy most foglyul ejtett, aztán kénye–kedve szerint vallathat, hát nagyon
téved – prüszkölte Marcia. – Mert én... én...
Sajnos semmi okosabb nem jutott az eszébe. Hát csak duzzogott tovább, mint egy
kisgyerek, akit szobafogságra ítélt az apja.
Maxwell behúzta maga mögött az ajtót, majd összefont karokkal odaállt elébe. Marcia
kénytelen–kelletlen megállapította, hogy a férfi kopott farmernadrágban és kinyúlt pulóverben
is elképesztően jól néz ki. Találkozott ő már életében ilyen vonzó pasassal?
Talán soha.
Bosszankodva gondolt arra, bezzeg milyen látványt nyújthat ő maga, sárosan és piszkosan.
Körme alól zavartan próbálta kipiszkálgatni a kerti agyagot.
Hirtelen azonban ráeszmélt, hogy ezzel nem sokat lendít a helyzetén. Harciasán csípőre
tette a kezét, és megpróbálta kellő fölénnyel kezelni a dolgokat.
– Nézze, Mr. Maxwell, ha nem enged el azonnal, én... Én!
Te jó ég, mit is csinálok én?
– Na halljuk, Miss Clark, mit tesz akkor – kérdezte rögtön a férfi is gunyorosan. – Ugyan
mit? A telefon ott van, látja? Tessék, hívja a rendőrséget. Őszintén szólva, az érdekes lesz.
Ugyan mégis, mit mond majd nekik, hogy került ide, mit keres itt?
Diadalmasan szikrázott a szürke szempár.
Az ördögbe is, de okos itt valaki, gondolta Marcia. Nyilvánvaló, ostobaság lenne a
rendőrséget hívni. Ráadásul az ügyfelei is számítanak a titoktartására.
A rendőrség. Tudta jól, hogy a rendőrök nem sokra becsülik a magánnyomozókat, főleg
akkor, ha nő az illető. Ha kötekedni merészel, még az engedélyét is bevonhatják.
Azt pedig mindig a rendőrség mondja meg, mikor kötekedik valaki, és mikor nem.
– Látom, nem él a nagy lehetőséggel – szögezte le a férfi. – Vajon mi lehet ennek az oka,
kérdem magamban. Mindegy, ezt hagyjuk későbbre. Miért nem ül le? Helyezze magát
kényelembe, aztán rajta, jöhet az egész történet! Nem ez lenne a legjobb? Könnyítsen a
szívén!
A házi bárhoz ment, és töltött két pohár konyakot.
Marcia sóvárogva pislogott az ajtó felé. Esetleg megkísérelhetné még egyszer a szökést...
A lábát azonban nagyon gyengének érezte, Maxwell pedig igencsak edzett alaknak látszott.
Hát inkább nem.
– Ne felejtse, a ház kapuja zárva van – figyelmeztette csak úgy mellesleg Maxwell.
A nyomozónőt elöntötte az epe.
A férfi feléje nyújtotta az egyik italt.
11
Marcia habozott, hogy elfogadja–e. Csak jót tehet, döntött a végén. Ajkához emelte a
poharat, és kortyolt egyet.
Mintha tüzet ivott volna, úgy érezte.
Csorogni kezdtek a könnyei, és fojtogató köhögés tört rá.
Maxwell megfogta a vállát, aztán – „kuc, kuc” – megpaskolta a hátát. Ez a módszer
segített. Marcia ismét lélegzethez jutott.
– Minden rendben? – kérdezte a férfi. Két keze a vállán, meleget sugárzott.
Marcia gyorsan bólintott, és kiszabadította magát. Aztán letelepedett a díványra, hogy
megpróbáljon valóban magához térni. Elfordult. Nyilván a konyak tette csak, nem Maxwell
miatt jött ennyire zavarba.
A férfi leült vele szemközt, kortyolt még egyet az italából, és gondosan tanulmányozni
kezdte különös vendégét.
Marcia idegesen izgett–mozgott. A férfi láthatóan élvezte a helyzetet.
– Kér még egyet? – mutatott a palackra.
Marcia pohara üres volt már. Maga is megdöbbent, hogy rábólint erre a kérdésre. A
kandalló fényében még aranylóbbnak tűnt a konyak színe.
Marcia megint ivott egy kortyot, de ezúttal már nem történt semmi baj. Sőt még élvezte is.
Milyen fura.
– Hát akkor..., de muszáj egész este Miss Clarkot mondanom? Mi a keresztneve, ha
megengedi?
– Miért ne? – felelte a lány, és érezte, milyen ostoba ez az egész helyzet.
– Marcia – közölte nyomban.
Maxwell gondosan tanulmányozta az arcát, majd így szólt:
– Illik magához ez a név.
Egy pillanatra Marciának olyan érzése támadt, hogy a férfi bókol neki. Merő képtelenség!
Ha ennyire nem örül az ittlétének, meg ki tudja, még miféle baja van vele, miért bókolna?
Hátradőlt, és élvezte a kényelmes bőrpárnákat. Jön a kihallgatás, gondolta.
Felőlem! Biztos volt abban, hogy minden kérdésre lesz megfelelő válasza.
Nagy önbizalom árasztotta el. Lefutna most egy maratont. Megmászna a Mount Everestet.
A sárkánnyal is megküzdene. Ugyan mit tesz pár okvetetlenkedő kérdés?
– Miért jött ide ma – kezdte Maxwell halkan –, megmondaná, Marcia?
A lány érezte, hogy bizseregni kezd a bőre. Pár hevesebb lélegzet következett – hátha
rendezheti közben a gondolatait. Igaz, jó előre felkészült, mit is mond majd, de a szavak
valahogy nem akartak kerek mondatokká rendeződni.
– Ez az – válaszolta tehát –, amit nem mondhatok meg.
A mondat valahogy nevetségesnek hatolt. Marcia hirtelen zavarba jött, hogy még egy ilyen
egyszerű közlést sem képes elfogadhatóan megfogalmazni. Kortyolt megint egyet a
konyakjából.
– Biztos ebben? – kérdezte évődve Maxwell. – Bennem aztán tényleg megbízhat.
A férfi arca nyugodt volt, csöppet sem ideges, és a hangja is higgadt, sőt bársonyos.
– Nézze... – kezdte Marcia, de elharapta a szót. Megrázta a fejét, mint aki el akar
hessegetni magától egy gondolatot. Pár pillanatig ugyanis már ő maga is elképzelhetőnek
tartotta, hogy őszintén elmondjon mindent. De nem, ezt nem teheti meg.
Ahogy felpillantott, látta, a férfi minden eddiginél figyelmesebben méregeti. Mint aki
tudja, mi játszódik le benne most. De nem! Az lehetetlen.
– Ha már ezt ennyire titkolja, legalább azt árulja el, ismerem–e én magát valahonnan.
Lehet, hogy már elfelejtettem.
– Szó sincs róla. Egyikünk sem ismeri a másikat, nem is lenne honnan. És hogy miért
jöttem? A nevét akartam megtudni. Hogy hívják?
– Maxwellnek – felelte barátságosan a férfi. – Quinn Maxwell vagyok.
12
– Nagyon köszönöm – felelte Marcia udvariasan.

– Kérem. Miért akarta megtudni a nevemet?
– Ezt nem szabad elárulnom. Ez ugyanis titok.
– Tudom. De kinek a titka? A magáé?
– Nem, dehogy. Ez Mr. Johnson és Mr.... Te jó ég! – kapta a szája elé a kezét Marcia.
Riadalommal nézte Quinn Maxwellt, ám a férfi arcán nyoma sem volt rosszallásnak. Csak
mosolygott egyre, Marciát pedig ez jó érzéssel töltötte el.
– Azt hiszem, semmiféle Mr. Johnsont nem ismerek – jegyezte meg Quinn, azért egy kicsit
zavartan. – De... nem tudná esetleg leírni az illetőt?
Marcia töprengve támasztotta állat még mindig piszkos bal tenyerébe, és szemmel
láthatólag nagy erőfeszítéseket telt, hogy megőrizze hűvös modorát. Közben egyre csak az
járt a fejében, hogy hát ez csúcs! Hogy ő mennyire másképp képzelte el ezt a találkozást a ház
rejtélyes urával. Quinn Maxwell remek alakján, szoborszerű arcán a kandalló visszfényei
játszottak. A konyak megcsillant, s Marcia még egyel kortyolt.
Csaknem felvihogott.
– Mr. Johnson – vágta ki –, hát Mr. Johnson pont olyan, mint egy ilyen Mr. Johnson.
Nagy ötlet, érezte. De őszintén. Várakozva nézett Maxwellre. A hatás nem is maradt el.
A férfi szinte szeretettel, elnézően mosolygott vissza rá.
Marcia sóhajtott. Jaj, de rémes, hogy ez a pompás férfi, Quinn Maxwell ilyesmibe
keveredett.
– Ki keveredett valamibe, Marcia? Mi a rémes? – hallotta hirtelen a házigazda hangját.
Megriadt. Jó isten, én fennhangon...? Elmondtam ezt? Észre se vettem gondolta, és úgy
érezte, szédül.
– Maga... – hebegett–, szóval az a rémes, hogy maga belekeveredett ebbe az egészbe.
– Mibe keveredtem, Marcia? Miért rémes ez az egész? Miről beszél?
– Nem magyarázhatom el – suttogta a lány. – Titok.
Egyszerre valami rettentő álmosság tört rá. Az a lemászás az erkélyről! Kimerítőbbnek
bizonyult, mint hitte volna. De jó is lenne most fejét arra a pompás bőrpárnára hajtania ott, és
elaludni.
Aludni, aludni, aludni.
– Mr. Johnson titka? – kérdezte Quinn Maxwell. Bársonyos suttogás volt a hangja.
Aludni és álmodni, hajtogatta magában sóváran Marcia. Csak hát az volt a bökkenő, hogy
ezt Maxwell úr nem hagyja.
– Aha – bólogatott. A fejét alig bírta már tartani.
– Csak Mr. Johnson titka? Senki másé?
– Mrs. Johnsoné is – fejtette ki méltósággal Marcia. – És én megígértem, hogy senkinek
egy árva szót se. Ajkamon pecsét.
Ez legalább jól hangzott. Nagyon jól!
Ráadásul közben jobb keze koszos mutatóujját is felemelte figyelmeztetően. Quinn
Maxwell megértőén bólogatott.
– Persze, persze. De hát ha most elmeséli nekem a dolgot, akkor se árul el titkot, mert én
biztosan nem adom tovább.
– Semmi kétség, csak... – Marcia félig hunyt pillák alól nézte a férfit.
– Kérem – susogta a bársonyos hang. Az erős, barna férfikéz megragadta, szelíden
simogatni kezdte csuklóját, tenyerét, ujjait.
Marcia a legszívesebben dörömbölni kezdett volna.
– Nekem tényleg akármit elmondhat, Marcia. Bízzék bennem. E perctől fogva kettőnk
közös titka lesz ez, és kész. A magáé meg az enyém.
Hangja olyan volt, mint enyhe nyári alkonyokon a fák lombját zizegtető szél. Marcia most
már tényleg úgy érezte, hogy álmodik. Ugyan, miért lenne az baj, ha egy vonzó férfinak elárul
13
valami állítólagos titkot?! Egyrészt, ki tudja, miféle „titok” az, másrészt meg csakugyan: ettől
kezdve kettejüknek lehet a közös titka.
– Jó, de tényleg nem szabad továbbadnia senkinek. Ezt szentül ígérje meg!
– Elintéztük – mosolygott a férfi. – Szent az ígéret. Jobbját ünnepélyesen a szívére tette.
– Nos hát– bökte ki boldogan Marcia –, a titok az, hogy magának viszonya van Mr.
Johnson feleségével.
S ahogy ezt kimondta, máris boldogan fúrta fejét a két bőrpárna közé. Csodás, csodás
világ! Elbűvölő, bódító érzés, ha valakivel közös titkunk van, annál nincs szebb, nincs jobb,
nincs több...
3. FEJEZET
Marcia nyögve fordult a hátára. Fájt a feje, csaknem szétrobbant. Kinyitotta a szemét, de le
is hunyta rögtön megint, olyan élesnek tűnt a nappali fény. Miért érzem magam ilyen
iszonyúan? – morfondírozott, de nem tudott rá semmi választ.
Óvatosan visszafordult a hasára, arcát a párnába fúrta, aztán elégedetten felsóhajtott: finom
volt a selyemhuzat, most tényleg ez az, amire szüksége van.
Hűvös, gyengéd. Fekete.
– Micsoda? – kiáltotta fojtott hangon. – Hol vagyok?
A kérdésre azonban senki sem felelt.
Lázasan gondolkodni kezdett. Nem lehet odahaza, az ő ágyneműje más.
Akkor meg...
Vagy úgy! Két kezével a fejéhez kapott, vadul szorította a halántékát, hátha elűzheti a
rémképeket, csakhogy ezek nem voltak látomások, ez maga volt a valóság.
Ő jelenleg Quinn Maxwell ágyában fekszik. De miért? Azért, mert...
Itt aztán meg is állt. Csak semmi léhaság, mesterdetektívnő, semmi félmegoldás!
Nézzünk szembe bátran a tényekkel!
A tények emléke meglehetős ködből derengett fel. Látta önmagát, még tegnap estéről,
ahogy valami kandallómelléki iddogálásba bonyolódik egy férfival...
Persze! Ez a férfi Quinn Maxwell. Utána pedig... hát erről már fogalma se volt.
Mi történhetett? Nem tudta. Ledobta magáról a selyemtakarót, felült, aztán a következő
pillanatban már talpon is volt.
A talpával még nem is lelt volna semmi baj, a térdével azonban már annál inkább. A térde
ugyanis remegett.
Meg kellett kapaszkodnia.
Eddig hát megvolnánk, gondolta, de a lényeg nem ez. A lényeg az, hogy ki kell jutnom
ebből a házból. Mert így, ahogy vagyok, eleve csak vesztes lehetek Quinn Maxwell úrral
szemben. Lüktető halánték, zavaros fej – jó ég nem kotyogtam el már így is többet, mint
amennyit lehetett volna? Borzadály. Iszony. El innen, el! De hogyan?
– Hát felébredtél? Már azt hittem, huszonnégy órát fogsz egyfolytában aludni.
Maxwell a fürdőszobából érkezett, s Marcia ámulva tapasztalta, hogy ez egyszer testet ölt a
silány szójáték: „nesztelenül és meztelenül”.
Nesztelen léptekkel a süppedős szőnyegen, és kurta frottír köpenyében tényleg szinte
meztelenül, jött Quinn Maxwell. Még életemben nem láttam férfit ennyiszer pucéran,
gondolta Marcia. Ez örökösen így mászkál a házában?
Nagyot nyelt.
– A holmidat felakasztottam szépen – mutatott a ház ura a terebélyes faliszekrényre. Ott
lógott Marcia ruhája, rajta pedig...
A lány hirtelen végignézett magán. Most rémült csak meg igazán.
Alsóneműben volt, méghozzá amolyan „reuma elleni rózsaszínben”.
14
Ezt vette föl tegnap, a nagy hideg miatt.

Vissza az ágyba, de hamar. Ez iszonyatos!
Arcán szégyenpír izzott, szerette volna, ha elnyeli a föld, vagy legalábbis köddé válik,
elragadják az angyalok, ördögök, mindegy.
El innen!
Igen ám, de az ágyba visszabújva ez aligha fog menni. Mit gondolhat róla ez a Maxwell?
Ő maga se tudta, mit gondoljon. A szekrényajtó csapódása riasztotta fel.
– Mit művel? – kiáltotta.
– Ó, hát csak felöltözöm. Nem az a rendje? – kérdezte évődve a férfi. – Van valami
kifogásod ellene?
A lánynak most tűnt fel csupán, hogy Quinn Maxwell állhatatosán tegezi őt. Minden
további nélkül.
– Igen, hát persze... Vagyis persze hogy van kifogásom. Miért nem tud másutt öltözködni?
– tört ki végre. Iszonyú zavarban volt. Egy pillanatig arra gondolt, hátha a férfi...
Nem, erre gondolni sem szabad!
Quinn Maxwell sportos alsónadrágot, farmert húzott, így fordult szembe Marciával,
szürkés szeme rejtelmesen fénylett. Ahogy „vendégének” égő arcát megpillantotta, ajkán
átsuhant egy apró, értő mosoly. Tudta, ha Marcia valami kemény tárgyat most a kezébe
kaparinthatna, biztosan hozzá vágná.
– Úgy, úgy, hát kínos neked ez a látvány? – kérdezte hitetlenkedve. – Igazán meglepsz. Azt
hittem, a te szakmádban még egy nő is rég mindent lát, mire idáig eljut.
– Hova jutottam el? – kiáltotta Marcia, és nem is annyira a szavak háborították fel, hanem
ez a hanghordozás.
– Mit ért azon, hogy az én szakmámban? Kérem, mire célozgat itt, Mr. Maxwell?
– Ó, én meg arra kérlek, szólíts inkább úgy, hogy Quinn. Rémes ez a Mr. Maxwell. Nem?
Ilyen körülményeskedő vagy mindig?
Ez már nyílt gúny volt, de Marcia elhatározta, ö ugyan nem hagyja felhúzni magát. Neki itt
most már az a leglényegesebb, hogy kiderítse, mi is történt az éjszaka. Erre, persze, még ráér
később is. Előbb mást akart hallani: mit értett azon a férfi, hogy „az ő szakmájában”?
– Nekem aztán igazán mindegy, mit akar, hogy szólítsam. Azt magyarázza meg inkább,
mire célzott az előbb! – Dühösen villogó szemmel nézett, de azért zilált haját megigazította
egy kicsit.
Quinn Maxwell felrántott közben egy kék kasmír pulóvert. Csak amikor áthúzta már a
fején, akkor válaszolt:
– Nem akartam én semmi különösre sem célozni. Csak azt gondoltam, a te
foglalkozásodban nem ritkaság, hogy egy férfit meztelenül látsz. Ha rajtakapsz egy
gonosztevőt, aki mondjuk éppen erőszakot követ el, nem hinném, hogy előbb megkéred,
méltóztasson felöltözni, és csak azután foglalkozol vele. Aligha lehet ez máshogy a
házasságtörő párok esetében...
Megvető volt a hangja, és Marcia alig–alig fogott föl ennél többet abból, amit mondott.
Mit beszél ez? Erőszak... nem, talán arról nincs szó, de a házasságtörés, az már más. Ugyan
honnét tudja ez az alak, hogy ő milyen ügyben nyomoz?!
Kezdett kijózanodni.
– Nem hinném, hogy ilyesmiket emlegettem volna.
Ezt csak úgy vaktában odavágta, és kíváncsian várta a választ.
– Nem? Engem semmi sem lep meg, ha belegondolok, hogy nyakaltad tegnap a konyakot.
Hány pohár is volt az? Kettő? Három? Négy? Ilyenkor bárkivel előfordul, hogy össze vissza
beszél. Veled is ez történt, a jelek szerint.
Marcia döbbenten nézte. Nagyon nem tetszett neki a férfi hangja, és az, amit mondott, még
kevésbé. Ráadásul semmit se tudott felhozni a saját védelmére.
15
– Magadnak köszönd, hogy ilyenkor aztán másnapos vagy. Persze megakadályozhattalak

volna. Mivel azonban te kértél mindig még egy pohárral, kötve hiszem, hogy érett és
megfontolt intelmeimnek foganatja lett volna tegnap este.
– Mit jelentsen ez?
– Hogy igazából nem nagyon érdekel, jól vagy–e, nem érdemelsz te annyit. Éjszaka én is
egy kis nyomozást végeztem.
– És mire jött rá, Mr. Maxwell? – kérdezte Marcia. Igyekezett jeges hangon beszélni.
– Mindenre, azt hiszem. Mielőtt elaludtál volna, tettél egy parányi célzást, amitől aztán
minden világos lett előttem.
– Miről beszél egyáltalán? – Jó ég, gondolta Marcia halálos rémülettel. Vajon mit
fecseghetett ki? Mennyit tudhatott meg tőle ez az alak?
– Hát erről is, arról is.
Azzal Quinn Maxwell előhúzott egy bőrtárcát és egy ugyancsak bőrbe kötött
jegyzetfüzetet.
Marcia viaszfehéren nézte.
– Csak nem ismersz rá ezekre a holmikra? No, nem csodálnám, lévén hogy mindkettőt a
táskádban találtam.
Ez már igazán sok volt! Az előző esti és a ma reggeli megpróbáltatások után Marcia úgy
érezte, végleg elhagyja az önuralma.
– Hogy merészel...! – kiáltotta. – Mi jut eszébe, átkutatja a táskámat, a személyes holmim
között turkál, ki akarja fürkészni a magánügyeimet...!
– A magánügyeidet? – ismételte fenyegetően Quinn Maxwell.
A szeme szikrázott, látszott rajta, hogy most aztán valóban dühös. Marcia megrémült. A
férfi arcán harag és megvetés tükröződött. Még a keze is ökölbe szorult.
Csak meg ne verjen! – gondolta Marcia. Nyilvánvaló, hogy tennem kell valamit, de
gyorsan, különben végképp elvadulhat a dolog.
– Hallgasson ide, Mr. Maxwell... Ó! – kiáltott fel fájdalmában, mert a ház ura közben
megragadta a csuklóját.
A férfi magához rántotta Marciát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
– Hát nem! – sziszegte. – Mert most te fogsz meghallgatni engem. Ha tegnap este bárki is
durván betört a másik magánéletébe, hát az éppen te voltál. Érted? – Azzal jól megrázta a
lányt.
Marcia remegni kezdett.
– Elmagyarázhatom, csak adjon rá lehetőséget – próbálkozott kétségbeesetten.
Elsősorban a karját szerette volna kiszabadítani, de Quinn Maxwell szemernyit sem
engedett fájdalmas szorításából.
Marciának könny szökött a szemébe. Pislogni kezdett, hogy ne legyen olyan feltűnő.
Hiába. A férfi vad haraggal nézte, és tekintetében mintha már nem csak megvetés
tükröződött volna, hanem undor is.
A lány nem tehetett egyebet, dacosan állta Maxwell lesújtó pillantását. A férfi hirtelen
elengedte Marciát, hátat fordított, és így vetette oda neki:
– Rendben. Halljuk azt a híres magyarázatot! Tényleg nagyon kíváncsi vagyok.
Marcia fellélegzett. Vagy inkább felnyögött. Ritkán állt ki ekkora félelmet, mint most.
Eddig nem is sejtette, hogy ennyire sebezhető lenne. Ez további szorongással töltötte el.
Persze ha valóban hihető magyarázatot ad, talán még ép bőrrel megúszhatja.
Ép bőrrel? Miért, még mi más történhet?
– Én... – kezdte megint. – Tudja tehát, hogy magándetektív vagyok. Tegnap este azért
jöttem ide, mert egy ügyön dolgozom. Bizonyos nyomok erre a címre vezettek. Hogy pontos
legyek, egy ügyfelem eltűnt tulajdonát szeretném előkeríteni.
– Értem. És mi az a tulajdon, amit ennyire vissza szeretne szerezni?
16
Quinn ismét szembefordult vele, és lazán a falnak dőlt. Marcia azért látta közben, hogy
milyen élesen figyeli őt.
Reméljük, kitalálok valamit, ami meggyőzi, gondolta riadtan. Ha nem, talán jobb, ha a
következményeket inkább végig se gondolom.
Tavaly már jó párszor került csávába Marcia, de ez ígérkezett most a legrútabb csapdának.
Talán az lesz a legmeggyőzőbb, ha a múlt heti ügyét meséli el. Abban még mindig annyira
benne élt, hogy a szavai talán majd nem hatnak hazugságnak.
– Gyémántokat és gyöngyöket keresek – közölte rezzenéstelen arccal. – Úgy hozzávetőleg
félmillió font értékben.
A férfi szemöldöke fel szaladt.
– Nocsak, félmillió font. Hát ha egy ilyen ügyet rád bíztak, nyilván nem vagy egy senki a
szakmádban.
Sértő hangjában nyoma sem volt az elismerésnek, sokkal inkább lehetett kételkedést
kiérezni belőle.
– Az M. C. magánnyomozó iroda sok ehhez hasonló nagyságrendű üggyel foglalkozik –
válaszolta Marcia önérzetesen. Egyébként most igazat mondott, sőt még azt is hozzátehette
volna, milyen keményen és szívósan dolgozott éveken át annak érdekében, hogy szerény
ügynöksége ilyen rangra emelkedjen.
– Őszinte elismerésem. De mondjad csak, a szálak hogyan vezettek el éppen hozzám?
Hallhatnék erről valami közelebbit? Azt, remélem, nem hiszed, hogy félmillió font értékű
ékszert vagy drágakövet őrzök itt valahol a ládafiában, esetleg a párnacihába varrva?
Gúny volt ez a javából.
Marcia sok mindent felelhetett volna, de nem akarta tovább ingerelni a férfit. Csak
nyugalom! Az világos volt előtte, hogy most aztán alaposan belezavarodhat a saját meséjébe.
Annál viszont ebben a pillanatban semmi sem lehetne rosszabb. Jó hírneve, az M. C.
ügynökség további sorsa függött attól, hogy ki tudja–e vágni magát ebből a helyzetből.
A cég volt minden jövedelemforrása, hát végeredményben az élete múlt ezen az ügyön.
Védekezni! – parancsolta egy belső hang. Rajta!
– Nézze, Mr. Maxwell, erről szó sincs. – Úgy beszélt, mintha ő akarta volna megnyugtatni
a férfit, mintha csak egyik ügyfele álldogálna vele szemközt zavartan... nem pedig ő remegne
lassan minden porcikájában a férfi tekintetétől.
– Most már megbizonyosodtam róla, hogy félreértésről van szó. Magát valakivel
összekeverték.
– Össze? Miből jöttél rá erre?
– Hogyhogy miből jöttem rá? Ez már hadd maradjon szakmai titok! Rájöttem, és kész.
Maga minden gyanú felett áll.
– Ha tegnap este még azt hitted, hogy én ebben alaposan benne vagyok, ugyan mi történt
az éjszaka, amitől ennyire megváltozott a véleményed? Talán álmot láttál?
– Na igen... Persze semmi értelme ezen gúnyolódni. Miután beszéltem magával, lassan
összeállt a kép. Függetlenül attól, hogy utána még aludtam is egyet.
– Aha. Nyilvánvaló. Függetlenül attól. Értem.
A férfi joggal csúfolta ki. Maga Marcia is eléggé silánynak tartotta az érveit. De Quinn
Maxwell tekintete most legalább közönyösnek tetszett, és nem gunyorosnak. Mégis volna
remény? Hallgatott egy kicsit, majd újból megszólalt: – Köszönöm a megértését. Valamint azt
is, hogy akarva–akaratlanul felvilágosított engem... ebben a dologban. Együttlétünk
meggyőzött arról, hogy maga sohasem keveredne ilyesmibe.
– Részemről a köszönet. Együttlétünk ugyanis rám is nagy hatást tett – felelte Quinn
Maxwell.
Tekintete nem volt többé ellenséges, Marcia azonban nagy szorongása közben ezt szinte
észre sem vette.
17
Ellenkezőleg. Mintha hideg ujjak szánkáztak volna a gerincén, úgy gondolta végig, vajon
miféle titkokat szolgáltathatott ki ő a maga részéről a ház urának.
Ajka kiszáradt, egy szót sem tudott volna kinyögni.
A férfi azonban folytatta:
– Emlékszel a múlt estére, Marcia? Mindenre, részletesen? Megannyi csodálatos
pillanatára ennek az éjszakának?
E sejtelmesen hátborzongató mondatot Quinn Maxwell félig már az ágyon ülve suttogta
felhevülten. Marcia megrándult.
A takarón át is érezte a férfi combjának forróságát.
Kétségbeesetten húzódott volna arrébb. Csak sikerüljön megőriznie a hidegvérét!
Hiába, szinte teljesen elveszítette az önuralmát.
– No, ilyen félénk volnál, drágám? – kérdezte a férfi. – Ezt azért nem hiszem el neked.
Legalább is a múlt éjszaka tapasztalatai alapján semmiképpen sem.
Megfogta Marcia kezét, és ő érezhette a szappan jó szagát, a férfikölni csábító illatát.
Quinn Maxwell lélegzete az arcát simogatta, legyezte... becézte. Végül gyöngéden
föléhajolt, és ajkai már ott jártak ide–oda vendége finom arcbőrén.
Ha csak egyetlen pillanatra is emlékezni tudnék! – gondolta Marcia bódultan, de az elmúlt
éjszaka fekete lyukként tátongott az emlékezetében.
Valahogy sikerüli arrébb húzódnia, de a férfi máris utánanyúlt. Marcia csak nézte
megbűvölten saját ujjait az erős, karcsú barna kézben. Erőpróba volt ez kettejük közt, és a
vesztes csak ő lehetett.
A vesztes?
Nem, nem, itt most a józan eszemet kell megőriznem, gondolta kétségbeesetten.
Kivágtam én már magam mindenféle helyzetből, mién lenne ez más?
– Mr. Ma... – kezdte, de a barna ujjak egyike máris megjelent az ajkán. Finom simogatási
érzett, és egész testével beleborzongott.
– Quinn – mondta a férfi. Közben a szemébe nézett. Mélyen, rejtelmesen. – Kérlek.
Marcia idegességében lélegezni is alig tudott, hirtelen azt érezte, fullad.
– Jó, Quinn – mondta végül. – Sajnálom, de csakugyan nem értem, mi folyik itt. Sajnos, az
elmúlt éjszakára csakugyan nem tudok visszaemlékezni.
Egyetlen pillanatára sem.
– Semmire, de semmire? – A férfi ámulva vonta fel a szemöldökét. De úgy, hogy Marcia
belevörösödött. Te jó ég, milyen forró a tekintete!
– Nem emlékszel már, hogy ebbe a szobába hoztalak, levetkőztettelek, és ágyba dugtalak?
Hangja mély volt, és érzéki. Marcia felnyögött.
Mit mondhatott volna?
Helyzete érezhetően nem javult, ellenkezőleg, egyre rosszabb lett. Némán rázta csak a
fejét, hogy nem, nem, nem. Még mindig jobb volt ez, mintha dadogni kezdett volna.
– Semmire, valóban? Azt se tudod már, hogy itt az ágyban te meg...
– Nem! – sikoltotta. – Ne, ne, nagyon kérem! – Azzal befogta a fülét, hogy ne is kelljen
semmit hallania.
Ha csak még egy szó elhangzik, ha Quinn elmondja mindazt, ami az ő képzeletében is
kavarog, hát vége... vége a világnak. Maradjon ez inkább így.
Mert ha száz évig élek is, gondolta lázasan lüktető aggyal, akkor se fogom soha megérteni,
hogyan kerülhettem ennek a férfinak az ágyába.
A többiről már nem is beszélve.
Gyorsan átcsúszott az ágy másik oldalára, hogy még a tekintetével se érintse Quinnt.
Csak feküdt mereven és szótlanul. Nem tehet semmit, ami történt, megtörtént; azon
változtatni már nem lehet. Jó. Még ha élete végéig is emlékezni fog rá, akkor se baj. Csak
lenne már túl rajta – ezen az egészen, itt és most.
18
– Tegnap – kezdte bizonytalanul – nem voltam egészen magamnál. Nem úgy viselkedtem,
ahogy szoktam. Tudnia kell azonban, hogy a kivétel erősíti a szabályt, és ennek megfelelően,
remélem, úriemberként viselkedik a továbbiakban. Nagyon remélem. – Nyelt egy nagyot.
– Nem szokásom vadidegen férfiakkal hálni... pár órás ismeretség után.
– Ezt örömmel hallom, igazán kedvező kilátás a jövőre nézve– mosolygott a házigazda.
– Egyébként ugyanezt mondhatom el magamról, természetesen hölgyekre cserélve a
megfelelő szót. – Kis hatásszünetet tartott. – Egyébként pedig nyugodjon meg, én tegnap
éjszaka sem változtattam a szokásaimon. Még a szabály erősítése érdekében sem.
Kis időbe telt, mire Marcia megértette, amit hallott.
– Vagyis... ezt most hogy vegyem? Mit akart ezzel mondani?
– Pontosan azt, és csakis azt, amit mondtam. Se többet, se kevesebbet. Marcia most pirult
el igazán.
– Tehát, ha jól értettem, mi az este... mi az éjszaka nem... nem is...?
– Nem ám! – nevetett Quinn Maxwell.
– Akkor meg miért csapott be? Miért hagyta, hogy én azt higgyem... – Marcia dühösen
nézett a férfira.
– Kedvezőnek láttam az alkalmat arra, hogy visszaadjam magának a kölcsönt– mondta
Quinn Maxwell. Most, hogy a tréfának vége volt, ő is visszatért az udvarias megszólítási
formához.
– Nekem... maga... visszaadja a kölcsönt? Hát ez a legjobb vicc – támadott rögtön Marcia,
most már mint önérzetes hölgy.
– Jaj, hát mit gondolt? Hogy olyan könnyen szabadul? Betör ide hozzám, kémkedik
utánam, és akkor még köszönőlevelet írjak? Viselje a magatartása következményeit!
– Hogy én kémkedtem volna maga után? – Marcia annyira megdöbbent, hogy csak a férfi
szavait tudta elismételni. – A magatartásom következményei...?
– Ne játssza most az ártatlant! Semmi értelme. Tudom én, hogy miben utazik. Napok óta
figyelte már a házamat. Itt a bizonyíték! – Azzal odalökte Marciának a kis jegyzetfüzetet. A
lány érte se nyúlt, dermedten hagyta, hadd hulljon a földre.
– Időpontok, napra és órára pontosan; feljegyzések, kikkel beszélgetett itt a környéken...
meg még egy csomó gusztustalanság, jobb, ha nem is folytatom. – Hangjában olyan megvetés
vibrált, hogy Marcia legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében.
Először restelkedne a munkája miatt. Persze, ha jól emlékezett, ebbe a jegyzetfüzetbe
neveket nem írt fel. Csak időpontokat és tényeket, véleményeket. Mindegy, gondolta. Még
egy esélyem van. Annál mindenesetre bármi jobb, mint hogy nyomozásom valóságos indokait
eláruljam.
– De hiszen elmeséltem már magának, hogy egy bizonyos ügyön dolgozom – kezdte, a
férfi azonban nem hagyta, hogy végigmondja.
– Persze, beadott nekem egy szép mesét, aminek minden szava hazugság.
– Hazugság? Ezt meg maga honnan tudja?
A fölényes kérdésre Quinn Maxwell nem is válaszolt, csak nézte–nézte hívatlan vendégét,
mintha most már aztán a legszívesebben kihajítaná.
– Hadd siessek a segítségére, Miss Clark. Említek pár nevet, ezek talán felfrissítik az
emlékezetét. Például Johnson. Van ilyen az ügyfelei közt? Csak gondolkozzék. Megtalál a
konyhában, ha bármi eredményre jut. Jöjjön nyugodtan utánam. – Azzal a férfi megfordult, és
kiment a szobából.
Halkan húzta be maga mögött az ajtót. Fegyelmezettsége csak még sértőbb volt.
Marcia borzadva ült fel az ágyban.
Hogy ismerős–e neki a Johnson név!
Még szép, hogy ismerős.
Ahogy elhangzott, egyszerre visszatértek az emlékei.
19
Hogy miért is jött tegnap este a házhoz, meg minden, ami ezt megelőzte: hogyan
fagyoskodott három napon át rosszul fűtött kocsijában, hogyan pillantotta meg a rejtélyes
hölgyet, aki az ajtóig ment el csupán.
Van itt még az ő számára segítség? Elmondta magában a tényállást, felmondta, mint egy
leckét, és közben olyan érzése volt, mintha magnófelvételről hallgatná saját magát.
– Magának, Mr. Maxwell, viszonya van Mrs. Johnsonnal! – dünnyögte félhangosan.
Miért olyan fájdalmas számára ez a tényállás? – Tény, tény, tény – suttogta maga elé.
Letaglózta az igazság. Mert cáfolhatatlan ténynek tűnt ez immár, igen,
megkérdőjelezhetetlen ténynek. Ő meg fejjel rohant a falnak. Bele a csapdába. Vagy
mondhatja, ahogy tetszik. Nyakig van a slamasztikában.
Lebuktatták, mint egy ostoba kezdőt. Egy zöldfülűt. Maga okozta a vesztét.
4. FEJEZET
Marcia szélsebesen felöltözött, azután kisietett a konyhába, a küszöbön azonban hirtelen

megtorpant. Quinn Maxwell az asztalnál ült és olvasott. A fakó téli nap beszűrődött az apró
ablakszemeken, gyönge kévéjében is aranylón csillogott a férfi haja. Homlokába hullt, még
inkább árnyba borítva arcát.
Ki ez az ember, aki az ő nyugodt életét így tönkretette hirtelen? Ez itt, úgy, ahogy volt, egy
teljesen szokványos eset lett volna. Időpontok, véleményezések, számadatok – olyan szépen
indult az egész. Pár megfigyelés. Jelentés az ügyfélnek. Ahogy ez lenni szokott.
Quinn Maxwell azonban fejtetőre állított mindent. És most itt ül, napfény aranyozza szőke
haját, olvasgat, arcizma se rándul. Fogva tartja őt. Fogva tartja?
A férfi végre fölnézett. A kávéskannáért nyúlt, töltött egy csészével, majd megszólalt:
– Ezt igya meg! Jót fog tenni.
Nem volt éppen udvarias a meghívás, Marcia mégis leült Quinn Maxwellel szemben, és
belekortyolt a fekete lébe. A keserű íztől megborzongott.
– Cukor nincs véletlenül a háznál?
Tudta jól ugyan, hogy nem ez a lényeg, egyszerűen szüksége van erre a keserű italra, hisz
máris felélénkült tőle, legalább egy ilyen megjegyzés erejéig.
A férfi a szekrényre bökött, és morgott valamit. Marcia nyugtázta közben hogy a Financial
Timest olvassa.
Megtalálta a cukrot. Maxwellnek azonban nem kellett sok idő, hogy a legkellemetlenebb
kérdést ismét meglelje:
– Nos, jobban működik már az emlékezete?
Marcia gyomra összerándult. Ha elmondom neki jövetelem igazi okát, az már biztosan el
fogja hinni. Megérzi szavaimban az őszinteséget. Csak éppen elveszítem az ügyfeleimet.
Meg a jó hírnevemet. Az M. C. magánnyomoz iroda nyomban be is zárhat. Köszönöm,
Quinn Maxwell. Köszönöm.
Kortyolt még egyet a kávéjából. A férfi szemmel láthatólag nem adta fel.
– Igen? – sürgette újból türelmetlenül.
– Igen – felelte Marcia. – Emlékszem már, hogy miket mondtam tegnap este.
– És arra nem gondol, hogy akkor ezekkel kapcsolatban némi magyarázattal tartozna? –
kérdezte Quinn Maxwell csöppet sem gúnyosan.
Marcia kitért a kemény pillantás elől. Neki most az ügyfeleit kell védenie! Nem önmagát.
– Nem hiszem, hogy bármi magyarázattal is tartoznék. Ismeri a tényeket. A feltételezése,
hogy nyomozni jöttem magához, helyes. Többet erről nem szándékozom mondani. És nem is
fogok.
– Hát nem hagyja valami könnyen megfélemlíteni magát, Marcia Clark, azt meg kell
adnom. De attól tartok, hogy a végén mégiscsak kénytelen lesz mondani valamit. Ez a
20
dolog még egyáltalán nincs elintézve.

– Nincs? – húzta föl ezúttal Marcia a szemöldökét. – Sajnos közölnöm kell magával, Mr.
Maxwell, egyszer s mindenkorra, hogy további adatokkal nem szolgálok. Tehát nem tudom,
mit óhajt tőlem még.
– Nem szolgál? – kérdezte a férfi lassan, szinte álmosan. E két szó felhangjai azonban
jeges rémületet keltettek megint Marciában. Minden porcikájában reszketni kezdett.
Fenyegetés lenne ez?
Zavartan forgatta csészéjét. Mit feleljen? Kényelmetlen érzés volt, hogy mindent el kell
tűrnie, várva, mikor jön még ennél is rosszabb, végzetesebb. De mi lehet az?
– Mr. Maxwell – mondta végül –, nem szórakozni jöttem ide tegnap. Foglalkozásomból
adódóan ki akartam vizsgálni egy ügyet. Aztán az egyik dolog követte a másikat, és hirtelen
olyan álomszerűvé vált minden. Engedje meg, hogy végre visszatérjek a magam világába, a
valóságba.
– Ismétlem, készséggel hiszek magának, Marcia, mégsem megy ez olyan egyszerűen.
Mindenképpen kikérem magamnak, hogy a magánéletemben vájkáljon, és szimatoljon
körülöttem. Különösen gusztustalannak tartom, hogy pont ilyen módon akar könnyen és
gyorsan pénzhez jutni.
Könnyen és gyorsan? Hát ez a pimaszság teteje volt már! Fogva tartja és mindenfélékre
kényszeríti itt ez az alak, lehatja, majd kétes helyzetekbe sodorja, és akkor még neki áll
feljebb?
Sok mindent válaszolhatott volna, de nem akarta, hogy a beszélgetés még jobban
elmérgesedjék. Inkább csak ennyit mondott engedékenyen: – Ezzel semmire se megyünk.
Egy helyben járunk már órák óta. Ami történt, megtörtént. Nem mindegy, hogy estig
rágódunk–e még rajta, vagy öt perc múlva abbahagyjuk? Eredménye úgysem lesz, nekem
viszont most már feltétlenül el kell mennem.
Hirtelen elhatározással sarkon fordult, és sietve elhagyta a konyhát. Szíve hevesen
dobogott, mikor lépteket hallott maga mögött.
– Egy pillanat – ragadta vállon megint a férfi. – Ha már így elmegy, szeretnék biztosítékot
kapni magától, Miss Clark, hogy a dolog valóban ennyiben marad, tehát itt és most
véglegesen le van zárva.
– Hogy érti ezt?
Marcia megpördült. A szűk folyosón még hatalmasabbnak látta a férfit. Arra gondolt, ami
előző este csaknem megtörtént – és beleborzongott.
Egy másodpercig mintha érezte volna bőrén Quinn Maxwell izgató, forró leheletét, de
aztán megint csak kiábrándító szavak következtek: – Úgy értem, hogy nem foglalkozik tovább
ezzel az üggyel. Pusztán erre gondoltam. – A férfi hangja halk volt, bár kicsit érdes.
Vajon Quinn Maxwellt is ugyanazok az emlékek gyötrik, amelyek engem? – futott át
hirtelen Marcia agyán. Ugyan, ostobaság. Egy ilyen férfi számára az efféle élmények nem
sokat jelenthetnek.
Mély lélegzetet vett, és megpróbálta elűzni az este emlékeit. Micsoda kívánságok, micsoda
igények! Hogy ő ezt az esetet csak úgy ejtse el, mint valami lényegtelen apróságot?! Ráadásul
két ügyről volt szó. Ilyen ígéretet nem tehet. Ugyanakkor valami azt súgta neki, hogy innen őt
a ház ura addig ugyan ki nem ereszti, amíg égre–földre meg nem esküszik neki, hogy eleget
tesz a kívánságainak.
Kívánságai! Annyi az egész, hogy őt hagyja békén. És viszonzásul mit kap? Szabad
elvonulást.
Gyerünk! Most úgy érezte, hogy egy pillanattal sem bírja ki tovább Quinn Maxwell
házában. Megígéri hát, amit megígérhet.
Aztán majd kiderül, mi lesz.
Felpillantott, tekintete találkozott a férfiéval.
21
– Nézze, Quinn, megígérem, hogy sem a házát, sem pedig magát nem fogom ezután
megfigyelni.
Azt gondolta, hogy ettől még bármelyik munkatársával figyeltetheti a házat is, meg
természetesen a férfit is. Kíváncsian leste, vajon Maxwell észreveszi–e a cselt.
A férfi csak nézte, Marcia pedig erőnek erejével igyekezett nyugodt maradni, bár a szíve
majd kiugrott a helyéből. Quinn akkor forrón és érzékien rámosolygott.
– Köszönöm – mondta lágyan. – Biztos vagyok benne, hogy nem bánja meg. Legalább
annyi hasznunk lesz belőle, hogy így már nem fog semmi közénk állni, ha legközelebb
találkozunk.
Legközelebb? Ha rajtam múlik, sohasem találkozunk többé, te gazember! – gondolta
magában Marcia. Úgy érezte, túlságosan is veszélyes lenne a számára egy újabb találkozás
Quinn Maxwellel.
– Nem hinném – mondta ki rögtön, amit gondolt –, hogy valaha is találkoznánk még ebben
az életben. – Azzal elindult az ajtó felé. Ki ebből a házból, minél hamarabb!
– Nem hinné? Nekem viszont meggyőződésem, hogy lesz még ilyen alkalom. Ahogy a sors
tegnap az ajtómhoz sodorta... De hát tényleg, bízzuk ezt a jövőre.
A férfi kinyitotta a lány előtt az ajtót, félrehúzódott, és Marcia mehetett máris. Azaz
mehetett volna, ha...
Ha nem pillantja meg a lépcsőn fölfelé igyekvő másik nőt. Marcia ösztönösen is hátrált egy
lépést, Quinn pedig megfogta közben a vállát. Talán hogy el ne essen.
A lány összerezzent. Megrémült a férfi érintéstől, amely olyan váratlanul érte. Quinn
észrevette.
– Bocsásson meg, kérem – mondta sietve. – Megijesztettem?
Az idegen nő közben felért az ajtóhoz, és üdvözült arccal a férfira mosolygott.

– Korán érkeztem? Bocsáss meg! Csak gondoltam, ma kezdhetnénk korábban, tudod,
községtanácsi ülésem van.
– Dehogy jöttél korán, Margaret – tiltakozott Quinn Maxwel mosolyogva, Marcia karja alá
csúsztatva közben a kezét. Könnyed érintés volt, a lány bőre mégis égni kezdett tőle. – Marcia
már éppen indult. Egyébként is ráérünk.
Quinn valami olyan gyengédséggel nézte az idősebb nőt, ahogy Marciát még sohasem.
Hamarosan újból megszólalt:
– Hadd ismertessem össze a hölgyeket. Margaret Johnson... Marcia Clark.
Ez nem lehet igaz, gondolta Marcia.
Közel járt megint a kétségbeeséshez.
Ilyen csak a moziban van! Hogy ügyfele nejével ilyen körülmények között találkozzon, hát
nem...!
– Örülök, hogy megismerhetem, Miss Clark – mosolygóit Mrs. Johnson. Kezet fogtak.
– Ó, meg ne fagyjon, kedvesem. Ebben a hidegben kabát nélkül akar nekivágni? Még
tüdőgyulladást kap a végén.
– Én... én... – dadogta Marcia, mert csak most kapott észbe. – Jaj, addig beszélgettünk, míg
a dzsekim... bent maradt valahol.
– Hozom mindjárt – serénykedett Quinn. – Ott lesz a hálószobában. – És már ment is.
Marcia borzadva tekintett körül.
Előtte Mrs. Johnson, mögötte ez a ház, meg az elmúlt éjszaka. A lidércnyomásnak a jelek
szerint még egyáltalán nincsen vége. Szerencsére Mrs. Johnson élénk társalgónak bizonyult.
– Régóta ismeri Quinnt? – tudakolta. Tekintete semmi izgalmat nem árult el. Marcia rögtön
megértette, miért. Az az egyszerű kijelentés, hogy az ő dzsekije a hálószobában van, Mrs.
Johnsonra különösképpen egy szemernyi hatást sem tett.
Ez csakis egyet jelenthet...
22
Te jó ég!
– Ó, nem olyan... nem olyan régi ismerősöm – dadogta Marcia. – Ööö... – folytatta,
aztán el is akadt. – Csak tegnap óta...
Mrs. Johnson értő szeretettel telte Marcia karjára a kezét.
– Kedvesem, pontosan értem magát. Én ne tudnám, mit jelent az embernek egy ilyen
kiváló férfi, mint Quinn Maxwell? Nincs nő, akit azonnal meg ne hódítana! Elragadó ember.
No azt azért nem merném mondani róla, gondolta Marcia, hogy olyan nagyon elragadó
lenne. Persze vonzó, jóképű, mutatós férfi, de ez más lapra tartozik. Mrs. Johnsonnak nyilván
megvoltak a maga tapasztalatai. Hol marad már az a dzseki?
– Egész életem megváltozott, amióta őt megismertem – csevegett tovább Mrs. Johnson.
– Gazdagabb lett. Őszintén szólva, évekkel fiatalabbnak érzem magam. Meg kell
mondanom, az utolsó penny is megérte, amit ráköltöttem.
Marcia zavarában nem is fogta föl azonnal ennek a kijelentésnek az értelmét. De aztán
rádöbbent, hogy épp most igazolódik be az előbb támadt gyanúja. Ezért nem volt hát
féltékeny rá Mrs. Johnson.
– Vagyis... ez azt jelenti – kérdezte remegve a felháborodástól –, hogy maga fizet a
szolgálataiért?
Quinn nem volt még sehol, hát nyugodtan eltársaloghattak. Már amennyire ezt nyugodt
társalgásnak lehetett nevezni!
– Ez csak természetes, angyalom. Miért ne fizetnék? Végeredményben ebből él, ezzel
keresi meg a kenyerét, szívességből az ember ilyet nem fogadhat el. Tény, ami tény, kiválóan
érti a mesterségét.
Mrs. Johnson barátságosan rámosolygott, és látszott rajta, hogy már a férfi a emlegetésétől
is felderül. Tekintete máris a folyosón közeledő férfira szegeződött. Marcia szinte bódultan
érzékelte, hogy Quinn felsegíti rá a dzsekit.
Az érintésétől is irtózott hirtelen.
Egy férfi, akit a nők tartanak ki. Quinn Maxwell közönséges selyemfiú!
Hosszú volt ez a nap. Rémségesen. Marcia kihörpintette a tejét, a poharat az asztalon

hagyta. Bár tíz óra se volt még, egyetlen vágya maradt csak: minél hamarabb ágyba bújni.
Lekattintotta a nappaliban a villanyt. Hálószobájában első pillantása a fényképre vetődött.
Az éjjeliszekrényén állt bekeretezve a fotó.
Csaknem tíz éve készült.
Megsimogatta rajta Pault, mintha újból életre kelthetné így a kedves vonásokat. Istenem,
húszéves volt akkor. Sokkal fiatalabb, mint ahogy az emlékezete őrzi.
Milyen lenne ma? Öregebb? Vagy csak más?
Paul három éve halott.
Ezen a tényen a leghőbb, és legkétségbeesettebb vágyálmok sem változtathattak.
Fényképek, emlékek, mind csak a reménytelenséget idézték fel. Négy év csodálatos
házasság, gondolta Marcia. Sok embernek egy életen át sem adatik meg ennyi boldogság.
Sóhajtva tette vissza a helyére a képet. Ledobta a köntösét. Jó volt újra a saját ágyába
feküdni, és élvezni a lakása védettségét. Ami tegnap este és ma reggel történi, nehezen
felejthető rémálomnak bizonyult. Egész nap küzdött ellene, de csak keservesen boldogult.
Órákba telt az is, hogy végre át tudta gondolni a helyzetét. Órákba, hogy nem reszketett
már minden ízében.
Quinn Maxwell, meg amit kiderített róla – ez így együtt valahogy egy kissé kizökkentette a
nyugalmából. Sebaj, túl van már ezen a kellemetlenségen is. Igen, túl, messze túl, biztatta
magát.
Egyébként betartotta az ígéretét, és a Johnson–ügyet átadta az egyik munkatársának.
Így aztán semmi köze többé Quinn Maxwellhez és hölgyismerőseihez.
23
Közvetlenül legalábbis semmi. Persze rajta tartja szemét az ügyön, de ez minden. Reméli,
hogy hamarosan ezen is túl lesz. Minél kevesebbszer jön elő az életében Quinn Maxwell és
megannyi viselt dolga, annál jobb.
Marcia most az éjjeliszekrény lámpáját is eloltotta, és oldalt fordult. De a meghitt
környezet, a biztonság és a fáradtság ellenére sem tudott könnyen elaludni. Hánykolódott csak
az ágyában, és olyan gondolatok gyötörték, hogy például mennyire kifeküdte már a matracát,
jóformán teknőt vájt a közepébe. Mindent rossznak érzett, hirtelen mindent annyira rossznak
érzett.
Felült hát, a villanyt is felkapcsolta, és körülnézett a szobában. Ekkor váratlanul megszólalt
a telefon.
Bántóan éles volt a csörgés, mint talán még soha. Felkapta a kagylót.
– Halló – szólt bele azonnal. Ismerős hang feleli: – Marcia? Itt George beszél.
– George. – Egy pillanatig még így is zavartan hunyorgott. Persze, George Bryant, az egyik
alkalmazottja... de mit akar tőle éjnek idején?
– Ott van még, Marcia?
– Persze, persze, George, mi baj van? Történt valami?
– Arról az ügyről van szó, amit ma átadott nekem. Szóval, figyeltem ezt a Maxwellt, ahogy
meghagyta. Nem volt könnyű. Egy ideig az orromnál fogva vezetett. De most... most...
Marcia valami rosszat kezdett sejteni. Feszengett. George az egyik legjobb embere volt.
Korábban a rendőrségnél szolgált. Számtalanszor bizonyította már, hogy a legnehezebb
ügyeket is rá lehet bízni. Akkor hát? Épp ezért állította rá erre az ügyre. Vele figyeltette Quinn
Maxwellt. Mi lehet az oka, hogy ilyen aggályosán adja elő a dolgot, mi történhetett?
– Meséljen el mindent szép sorjában – mondta. – Valami gond van? Egyáltalán, miért
dolgozik még ilyen későn is? Hiszen meghagytam, hogy ne huszonnégy órás szolgálatnak
fogja föl ezt. Este nyolckor nyugodtan menjen haza.
– Persze, Marcia, tudom. De a pasas csak háromnegyed nyolckor távozott otthonról, én
meg azt gondoltam, nem lenne butaság, ha követném, és kideríteném, mit tervez.
– Aztán? Szem elől tévesztette?
Ilyesmi az ő alkalmazottaival még sohasem fordult elő.
– Nem, nem – nevetett George. – Igaz, párszor majdnem meglógott. Az biztos, hogy ma jó
száz kilométert furikáztunk Londonban, méghozzá cikcakkban. Jószerével teljesen
értelmetlenül. Csak... Pillanat, be kell dobnom még pénzt. Egy fülkéből beszélek ugyanis.
Marcia tűkön ült.
Hallotta, ahogy George zörög a pénzérmékkel. A csudába is...
– Bocsánat, Marcia.
– Jól van, George, de most már térjen a tárgyra. Honnan beszél?
Kis csend állt be.
– George! Ott van még?
– Igen, igen.
– És hol van?
– Az ön háza előtt.
– Tessék? Hogy az én... micsoda? Ezt komolyan mondja? – kérdezte elképedve a lány.
– És mit jelentsen ez a tréfa?
– Hogy tréfa–e, azt nem tudom. Egész este sétakocsikáztunk, és akkor Maxwell hirtelen
kilőtt, mint az őrült, de én természetesen a nyomában maradtam. Akkor jött a meglepetés: itt
az ön háza előtt állt meg. Most is itt van. A kocsijában ül, és vár. Nem tudom, mire megy ki ez
a játék, majd ön eldönti. Azért mégis figyelmeztetni akartam.
– Jól tette, George. De hát én most mit csináljak? Nem, nem, hagyja! Elég volt magának
mára a szolgálat, menjen haza!
– Ne figyeljem? Vagy esetleg... ne kövessem, ha mégis meggondolja magát?
24
– Nem, annak semmi értelme nem volna – mondta lassan, vontatottan Marcia. – Mára
tényleg fejezze be! A többit majd elintézem én.
5. FEJEZET
Marcia letette a kagylót. Dermedten állt. Beletelt egy kis időbe, amíg feldolgozta a
hallottakat. Nem értette, mit akarhat Quinn Maxwell. Véletlen semmiképp sem lehet, hogy
esti sétakocsizásának célja éppen az ő háza.
Kiugrott az ágyból, magára kapta a köpenyét, és átment a nappaliba. Résnyire félrehúzta a
függönyt, majd óvatosan kilesett. A lent parkoló autók közül vajon melyik a selyemfiúé?
Nem tudta kitalálni. Azt se látta innen föntről, hogy egyáltalán melyik kocsiban ül valaki.
Egy kombi most lassan elindult. George kocsija persze. Tehát betartja az utasítását –
legalább most. A helyzet tisztázása, gondolta Marcia, rám marad.
Nagy öröm!
Gyorsan felöltözött. Hálóingére húzta föl a farmert és a pulóvert. Nem izgatta, hogy
rendetlenül néz ki. Ebben a pillanatban kizárólag a megoldandó kérdés érdekelte. Egyáltalán
nem tetszett neki, hogy ez a kiállhatatlan alak itt ücsörög a háza előtt. Mindenképpen tennie
kell valamit ez ellen a helyzet ellen!
Kisietett a lakásból, és lerohant a lépcsőn. A kaput óvatosan kinyitotta, majd szétnézett.
Az utca nyugalmas volt, és csöndes. Nem csupán a hideg miatt ódzkodott, hogy a házat
elhagyja. Nem volt gyáva, de...
Csak semmi de! – parancsolt magára. Már ment is gyors léptekkel a járdán, és sorra
bekandikált az ott parkoló kocsikba.
Quinn Maxwell a harmadikban ült.
Egy hosszú, ezüstszínű sport csodában. Méregdrága lehetett, gondolta Marcia. Megállt, és
villámló szemmel nézte a férfit. Maxwell rezzenéstelen arccal nézett vissza rá a füstüveg
mögül.
Marcia rákopogott a túloldalról. Dühét tovább szította, hogy Quinn Maxwell igen ráérősen
viselkedett. Végre elkezdte letekerni az ablakot. Marcia arcába meleg levegő csapolt. Nem
volt okos dolog, most már rájött, hogy így kabát nélkül hagyta el a házat. De hát a hideg
legyen a legnagyobb gondom, vigasztalta magát.
– Mi a nyavalyát keres itt? – förmedt rá ezúttal ő a hívatlan vendégre.
A férfi somolyogva nyugtázta a felháborodását.
– Maga mit gondol, hogy miért jöttem?
– Azt gondolom, hogy itt a házam előtt akar majmot csinálni magából – prüszkölte Marcia.
– Valóban? – felelte hanyag mosollyal Quinn, mint aki kifejezetten élvezi a helyzetet.
– De miért? Miért parkol itt éjnek évadján a házam előtt?
– Ó, épp csak ellenőrizni próbáltam, helytálló–e az elméletem.
– Elmélete? Miféle elmélete? Miről beszél?
– Jó ég, ne izgassa fel magát ennyire! Nagyon zavarja, hogy itt parkolok? – Természetes,
hogy zavar. Bárki zavarna ilyen körülmények között.
Tehát nem személy szerint magának mondom. Mi jogon tartózkodik itt egyáltalán?
– Gondolom, csak ugyanolyan jogon, mint maga tegnap az én házam előtt, Miss Clark –
csattant fel a férfi.
Most már kemény volt a hangja. Marcia megértette, miről van szó. Hátrált egy lépést.
Mit tegyen, töprengett zavartan.
Körülnézett megint, mintha segítséget várna valakitől, de nem látott sehol senkit. Különben
is nevetséges.
Ezt neki kell elintéznie. Egyre jobban érezte viszont, hogy fázik.
25
– Szálljon már be, ne legyen olyan nyakas! – biztatta megint más hangnemben Quinn
Maxwell. – Mindjárt jéggé fagy itt nekem.
Marcia továbbra is habozott.
– Ahogy akarja – mondta Quinn. – Nem az én tüdőgyulladásom lesz. Előrehajolt, hogy
kinyissa neki az ajtót, de Marcia megelőzte, és nagy lendülettel, dühösen bevágta magát mellé
az ülésre. Kihívóan nézett a férfira.
Quinn Maxwell csöppet sem zavartatta magát. Fölényesen és öntudatosan ült ott
repülődzsekijében, melynek gallérját feltűrte; haja a műszerfal fényében aranylón csillogott.
Ezüstszürke szeme Marciának az ón színét juttatta az eszébe. És megint azt gondolta,
milyen rémes, igen, kész siralom, hogy egy ilyen vonzó külsejű férfi ennyire alantas
mesterségre adta magát.
– Tehát? – kérdezte szelíden a kocsi gazdája. – Gondolja, maradjunk most már kettesben
így egész éjszaka? Vagy pedig előbb–utóbb csak megkérdezi, hogy mit akarok?
Marcia összepréselte az ajkát, dühítette a maró gúny.
– Mit akar? – kérdezte megvetően.
– De aranyos! – kiáltott fel Quinn Maxwell. – A modora, Miss Clark, mondhatom, külön
tanulmányt érdemel.
– Hagyjuk a modoromat! A magáé se éppen tankönyvekbe illő. Mondja meg inkább, miről
van szó! Mi az a híres elmélet?
Most már a férfi felé fordult, aki a halvány fényben nagyon fiatalnak látszott. Egyáltalán
nem tűnt harmincnak.
Quinn némán, tanakodva nézte. Marcia legnagyobb meglepetésére semmiféle csúfondáros
megjegyzés vagy kérdés nem következett, sőt mintha a férfi egyre barátságosabb
pillantásokkal méregette volna. Nyilván ez is hozzátartozik a módszeréhez.
Csakhogy, én nem vagyok elhanyagolt negyven és ötven közötti asszony, gondolta Marcia.
Nem szorulok rá egy ilyen alak szolgálataira. Dolgozó nő vagyok, folytatta magában, mintha
önmaga biztatásának szánná, és egyáltalán semmi szükségem senkire.
– Figyeljen ide, Mr. Maxwell – fordult a férfihoz ismét –, az epekedő pillantásait
megtarthatja magának! Rám nem hat se maga, se pedig az állítólagos férfiúi bája.
– Tényleg nem? És ezt be is bizonyítaná? – Azzal Maxwell máris közelebb húzódott.
Marcia riadtan csusszant arrébb az ülésen, egészen az ajtóhoz. Ki akart szállni.
Döbbenetére az ajtó nem nyílt.
– Központi zárrendszer– mosolygott Quinn. – Tehát csak akkor szabadulhat szívélyes
társaságomtól, ha én is úgy akarom.
– Most aztán már tényleg... – fortyant fel ismét Marcia. Gyűlöletes egy alak! Az állandó
trükkjeivel.
És mind ócska, ócska, ócska, mint ő maga! Quinn Maxwell intőn fölemelte a kezét.
– Nyugalom, és most maga figyeljen, de jól ám, Miss Clark! Tett nekem ma reggel egy
ígéretet, hogy leszáll rólam. Ennek ellenére odacövekeltette egy emberét a házam elé. Aki
ráadásul idáig követett.
– Miért olyan biztos ebben? – kérdezte Marcia gyorsan. – Parkolhatott a háza előtt akárki.
Bizonyítsa be, hogy az én emberem követte a városban bárhol is, ráadásul éppen ide!
– Erre a legjobb bizonyíték – mosolygott hamiskásan Quinn –, hogy maga most itt van,
Miss Clark.
– Tessék...?
– Hát nem kézenfekvő? Nézze, a pasast már hatkor kiszúrtam, de nem voltam biztos a
dolgomban. Hátha csak rémeket látok, gondoltam. Ezért megkocsikáztattam egy kicsit
őkelmét, s végül idejöttem. Arra a káprázatos következtetésre jutottam, hogy ha ez a maga
embere, akkor feltétlenül értesíteni fogja. Vagyis kegyed épp a megjelenésével igazolta
fényesen az elméletemet.
26
Quinn Maxwell elégedett arccal dőlt hátra. Marcia a legszívesebben felpofozta volna.
George mestere volt a követésnek. A legkitűnőbb „árnyék”. A jelek szerint tehát Quinn
Maxwellt alábecsülték.
Hogy időt nyerjen, megkérdezte:
– Végül is honnan tudja, hogy hol lakom? A férfi közönyösen vállat vont.
– Az éjszaka közelebbről megismerkedhettem a levéltárcájával. Csak azért – emelte fel
tiltakozva a kezét–, mert volt egy olyan homályos érzésem, hogy jó lenne minél többet
megtudni magáról. És tessék, hát nem igazam volt?
Hogy is lehettem ilyen könnyelmű!
Ezentúl, gondolta Marcia, nem hordok magammal efféle árulkodó tárgyakat. Feltétlenül
gondom lesz rá, hogy a címemet senki meg ne tudhassa. Rendkívül veszélyes lehet, vagy
éppen csak kellemetlen, mint ebben az cselben is.
Quinnre nézett.
– Nagyon úgy fest a dolog, mintha rajtakapott volna. És most hogyan tovább?
– Ez kizárólag magától függ.
– Vagyis?
– Füttyentse vissza a kopóit, de most már tényleg. És ha ez megtörtént, vagy megy
mindegyikünk a maga útján... vagy elmélyíthetjük ismeretségünket, de már valamivel
szívélyesebb alapokon. Részemről teljesen világos, melyik megoldást választanám.
Egyértelmű volt. Marcia belevörösödött a dühbe.
– Semmiféle elmélyítendő ismeretségünk nincs – vágott vissza. – Megvetem mindazt, amit
maga képvisel, Quinn Maxwell. Véleményem szerint erkölcstelen dolog, ha valaki visszaél a
védtelen nők kiszolgáltatottságával. Ez a kocsi egy vagyonba kerülhetett. Ezt is a barátnői
fizették?
– A barátnőim? Mondja csak, mit képzel, miből élek én? Gyorsan, várom a válaszát!
– Gondoltam, ez is kézenfekvő – gúnyolódott Marcia.
– Persze, mégis szívesen meghallgatnám a feltételezését. Maga szerint tehát én nemcsak
elcsábítom a férjes asszonyokat, de még ki is tartatom magam velük, igaz? – Most a férfi arca
volt haragos, és Marcia már rég megbánta, hogy ilyen őszinteségre ragadtatta magát.
– Nézze...
– Csak hogy tájékoztassam, hölgyem, ennek az autónak az árát az utolsó fontig én
kerestem meg, úgy bizony.
– És hogyan, ha szabad hallanom? – Marcia most már nem bírt magával. – Úgy, hogy jól
megkéri az árát, ha egy nőt az ágya...
– Szennyes fantáziája van – ragadta meg Marciát a pulóverénél fogva Quinn Maxwell.
– Miss Clark, tudja–e, milyen alávaló, mocskos gondolatokat táplál magában? Hogy a
pénzemet mivel keresem, az csak rám és az... ügyfeleimre tartozik. Egy szép napon talán
elmondom majd magának, Miss Clark, mi a foglalkozásom, de a maga helyében nem várnám
visszafojtott lélegzettel ezt a „vallomást”.
Marcia szabadulni próbált, de a férfi keményen markolta a pulóverét.
A lányt feldühítette tehetetlensége, támadásba lendült hát.
– Nem vagyok kíváncsi a magyarázkodására. Nagyon jól tudom, miből él. Mrs. Johnson
ma reggel igen egyértelműen utalt rá. Csak azt nem értem, hogyan egyezteti össze mindezt a
lelkiismeretével. Igazán szégyellheti magát!
Hallván Marcia megvető hangját, Quinn kicsit elbizonytalanodott. Egy pillanatig úgy tűnt,
mintha valami fontosat akarna mondani, de Marciát ez most nem érdekelte.
Kiszabadította pulóverét a férfi ujjai közül.
– Méltóztatna szabadon engedni?
– Szíves örömest, ha megígéri, hogy az embereit is visszaparancsolja, pontosabban, nem
küldi őket a nyakamra. És újabbakat sem bérel föl.
27
– Nocsak! És mit tesz, ha fütyülök a kívánságaira? Elraboltat, rabszolga kereskedőknek ad

el, netán bezár a következő tíz évre a kocsijába?
Quinn figyelmesen nézte.
– Nem, ez aligha lenne szerencsés megoldás. Persze, nem tagadhatom, hogy mindkét
változatot vonzónak találom. A legjobb lesz, ha egyszerűen futni hagyom, most például vissza
a házába. Tessék, menjen, majd valami más módon próbálom meggyőzni az igazamról. Lehet,
hogy örömmel fogja beismerni a végén, mekkorát tévedett.
Egy kis mozdulatára a központi zár kioldódott, és Marcia most már eredményesen
próbálhatta meg kinyitni az ajtót. De akkor a férfi hirtelen elkapta a vállát.
Marcia döbbenten fordult hátra. Quinn nagyon gyors volt. Keze a következő pillanatban
már ott volt útitársnője arcán. Nem, dehogy pofozta meg, ellenkezőleg: simogatta. És közel
húzta magához a fejét, egészen addig, hogy szájuk csaknem összeért. Ekkor azonban
elengedte a lányt. Mintha csak jelezni akart volna valamit.
Marcia számára olyan volt ez az érintés, mintha villanyáram járta volna át. Quinn ismét
közelebb hajolt hozzá, és a fülébe súgta: – Én is csak hús–vér ember vagyok, Marcia,egészen
hétköznapi emberi lény. Ezt bármikor készséggel hajlandó vagyok elismerni. És a maga
részéről hogy áll a dolog?
– Mi?! – Marcia azt se tudta, hol áll a feje.
– Nézze, maga azt hiszi, hogy csalhatatlan, s minden feltételezése helytálló. Egy nap majd
szembe kell néznie, talán a tényekkel, és akkor kénytelen lesz elismerni, hogy tévedett.
Túlságosan egyértelműnek hitt jelekből igencsak téves következtetéseket vont le, azt hiszem.
Gondolkodjék el ezen, mielőtt valóban késő lesz.
Azzal elengedte.
Marcia kiszállt, és sietve elindult a ház felé, már amennyire a térdei engedték. Szinte
imbolyogva járt. Alig volt ereje felkapaszkodni a lépcsőn. Hallotta, hogy odakint felbúg egy
motor, de a szíve dobogásához képest ez is csak szúnyogdöngésnek tűnt.
Igaza lenne Quinn Maxwellnek?
Csakugyan hibás következtetéseket vont volna le a nagyon is nyilvánvalónak látszó
tényekből? Ezt nem tudta elhinni, bár a kételkedés első magvait a férfi már elhintette benne,
így valójában nem is volt nyugta már.
Hangos dörömbölés riasztotta fel.
Ez úgy önmagában nem is lett volna baj, mert olyan kusza dolgokat álmodott, hogy ezekre
aligha akart volna emlékezni. Ijesztő volt mégis ez a hirtelen ébredés a vad dörömbölésre.
Rázta a fejét, nem tudta, jól hallotta–e.
De hát igen. Jól hallotta.
Álmaiban mindegyre egy markáns, napbarnította férfiarc tünedezett fel. Felkattintotta az
éjjeliszekrény lámpáját, és bűntudattal nézte a fényképet. Nem a fotón látható férfival
álmodott.
Köpenyt kanyarított magára, és kiment.
– Tessék! – szólt ki a zárt ajtón át. – Ki az?
– Küldemény Miss Marcia Clark részére.
Ilyenkor? Hirtelen az órára nézett, és látta, hogy megint el fog késni. Már második nap
megy be későn az irodába. Te jó ég! Végre teljesen felébredt, és magához tért.
Amikor ajtót nyitott, ámulattal látta, mit hozott neki a fiatalember. Egy virágboltból
küldték, és...
– Tessék, Miss Clark! Lenne olyan kedves aláírni?
A fiú átadta a küldeményt, és golyóstollat nyújtott neki. Marcia gépiesen odafirkantotta a
nevét. Akkora meglepetés volt számára az egész, hogy ismét kábulat fogta el. Ezer éve nem
küldött neki senki virágot!
– Várjon! – kérte a fiatalembert, aki már száguldott volna vissza. – Ki a... feladó?
28
A választ derűs vigyor kísérte.

– Fogalmam sincs. Nekem csak a szállítás a dolgom. De a dobozban nyilván lesz névjegy.
Marcia behúzta az ajtót, aztán a hallban kinyitotta a dobozt. Egy csokor sárga rózsa!
Ebben az évszakban nyilvánvalóan egy vagyonba kerülhetett. Ki a csuda képes ilyen
pazarlásra?
A feladót hiába keresett. Se névjegy, se levél. Zavartan csodálta a virágokat. Tényleg, ki
lehet az...?
Hiába törte a fejét, így aztán nem maradt más hátra, mint vízbe tenni a csokrot. Keresett
egy alkalmas vázát. A virágok, mintha csak meg akarnák hálálni a gondoskodást, ontani
kezdték csodás illatukat.
Ráadásul a sárga színfolt remekül illett a fehér falak közé. Gyönyörű, finom ellentét! A
lánynak az is eszébe jutott, hogy két év óta milyen igénytelenül lakott ő itt. Még virágot sem
vett magának soha.
Tisztaság uralkodott a szobáiban, a bútorokat is porszívózta, rendben tartotta, hideg– rideg
maradt mégis az egész lakás. Gyakorlatilag csak enni és aludni járt haza. Még irodájának is
kellemesebb hangulata volt. Valójában ott zajlott az ő igazi élete. És most ez a csokor
rádöbbentette hirtelen arra is, hogy esetleg mégsem csinál mindent jól. Ködösen felderengett
benne: hátha még sincs mindenben igaza...
Jeannie szorgalmasan gépelt már, amikor Marcia az irodába érkezett. Összevillant a
tekintetük, és a laza munkaerkölcsűnek látszó főnöknő elpirult. Beosztottjának néma
szemrehányása, rosszallása szíven ütötte. Kurta köszönés után be is vonult inkább a
szobájába. Magányra volt szüksége, hogy bizonyos dolgokon eltöprenghessen.
Igen, igen. Megint az életén. Nem szabadult ezektől a frissen támadt gondolatoktól. Szó
szerint: támadást intéztek ellene. Semmi kétség. Vagyis – éppen hogy nagyon is feltámadtak a
kétségei.
Napjai rendszeres egyhangúságban teltek, s ő nem is volt elégedetlen, egy pillanatig sem
lázadozott. Érezni? Olyan mélyen, mint egykor? Olyan boldogságot? Melyre akkora
kétségbeesés és nem múló bánat következett? Miért eméssze magát, ugyan miért vesse össze
a múlttal azt, amit mostanság érezhet...?
Eltökélten munkához látott. Csak semmi érzelgősség. El kell foglalnia magát.
Gondolatait legjobb elterelni erről az ördögi Quinn Maxwellről. Ezért kell az ügyet is
mihamarább lezárnia. Annál gyorsabban törölheti a férfit az emlékei közül.
Fogta az egyik ügyiratot, és tanulmányozni kezdte. Jegyzetelt. Érdekesnek ígérkezett az
ügy. Festmények eltűnése. De ahogy az első oldalt elolvasta, valami kellemetlen, idegenszerű
érzés fogta el. Nem tudta volna megmondani, mit furcsáll annyira.
Mi van velem, gondolta, miért nem tudok a munkámra figyelni?
Mintha a telefon surrogó, halk hangja akarta volna megadni a választ. Azért még persze a
festmények ügye körül keringtek a gondolatai. Miért nem jelzett idejében az őr? Miért telt el
csaknem húsz perc a rendőrség értesítéséig?
– Marcia? Maga az?
Ha valami elvonhatta figyelmét az ellopott képek rejtélyétől, ez a hang volt az. Marcia
szinte felszökkent. Dobogó szívvel szorította fülére a kagylót.
– Marcia, édes drágám, nem is akar válaszolni nekem? Ennyire haragszik a tegnap estéért?
– Nem vagyok a maga édes drágája, Quinn Maxwell – felelte kurtán. – Mit akar?
Fél kézzel lefödte a kagyló alsó felét, nehogy a férfi meghallja, milyen hevesen lélegzik.
– Nem valami barátságos fogadtatás – mondta panaszosan Quinn –, azok után, hogy a
legszebb virágokkal próbáltam kedveskedni magának. Azt hittem pedig, kicsit megenyhül
tőlük.
A csokrot Quinn Maxwell küldte hát? Jó ég!
Marcia már ettől a gondolattól is szédülni kezdett.
29
Nyugalom! Nem szabad, hogy ez a fickó kihozza őt a sodrából.

Hiszen nyilván épp erre megy ki a játék!
– Hogy megváltoztassam a magáról alkotott véleményemet, Mr. Maxwell, egy virágcsokor
igen kevés. Megismétlem hát a kérdésemet: mit akar? Azt hittem, tegnap elmondtam már
mindent, ami csak elmondható.
Quinn hallgatott. Marciának az volt a benyomása, a férfi most mérlegeli, hogyan
folytathatná a beszélgetést. Nem adhatott neki ekkora előnyt. Egy ilyen ellenféllel szemben,
amilyen Quinn Maxwell, a lélekjelenlét a legfontosabb, és a gyorsaság.
– Figyeljen ide, nagyon sok a dolgom. Ha tehát mindössze azért hívott fel hogy idegesítsen
és a munkámban gátoljon, sikerrel járt. De örülnék, ha megelégedne ennyivel.
Azzal már le is rakta volna a kagylót. A férfi azonban hirtelen felkiáltott:
– Várjon, kérem! Pár perce lehetne azért a számomra. Marci a az órájára nézett.
– Rendben van, két percet adok – jelentette ki szigorúan és ellenségesen. – Sem többet,
sem kevesebbet. Utána leteszem. Nem kell még elköszönnünk sem.
– Hát jó, ha ennyivel kell beérnem... Azért küldtem a virágot, mert elnézést akartam kémi a
tegnap esti zavarásért. Másrészt azt reméltem, valamivel kedvezőbbé teszem a helyzetemet,
szívesebben gondol majd rám. Beszélnünk kell egymással, Marcia, hogy valamiféle józan
megegyezésre jussunk.
– Megegyezésre? – ismételte a lány. – Eszem ágában sincs magával egyezkedni.
Egyébként már csak hetvenkilenc másodperce van.
– Köszönöm. Marcia, még mindig olyan képtelenségeket hisz rólam? Most már, gondolom,
aludt rá egyet, és nagyon remélem, rájött, hogy mekkorát tévedett. Kérdezem tehát, még
mindig úgy gondolja, hogy engem nők tartanak ki?
– Nem tévedtem. Az én véleményem nagyon is egybevág azzal a képpel, amelyet maga
festett, Mr. Maxwell, saját magáról. Szavaival és tetteivel. Továbbra is az a meggyőződésem,
hogy maga egy selyemfiú, nyomorult nők megvásárolható szeretője.
– Tehát esze ágában sincs ejteni az ellenem folytatott nyomozást?
– Ha megbolondultam volna! Még negyven másodperce van, sőt annyi se.
– És mi van akkor, ha fogom magam, és elmegyek Margarethez, elmondani neki, mi folyik
itt?
– Ebben maga dönt, végtére is felnőtt ember– felelte Marcia hűvösen, bár nyomban nagyon
ideges lett, ahogy belegondolt, mekkora zűrzavar adódna ebből. Mr. Johnson tökéletes
titoktartást kért, és ő ezt meg is ígérte neki. Foltot ejtene a cége hírnevén, egyszerűen
jóvátehetetlen kárt okozna egy ilyen fordulat.
Szent ég, mibe keveredtem! – gondolta rémülten.
Mindenesetre Quinn Maxwell fenyegetőzését nem árt komolyan venni.
– Tehát? – tudakolta közömbösséget színlelve. – Mit határozott? Megteszi? Elmegy
Margaret Johnsonhoz?
– Nem, nem.
– Talán fél, hogy elveszít egy jómódú pártolót?
– Ugyan – felelte elutasítóan a csúfondáros kérdésre Quinn Maxwell. – Azért nem megyek
el hozzá ezzel, mert nem akarom megbántani. Igen, megbántani azzal, hogy a férje ennyire
nem bízik benne.
Quinn válasza egy pillanatra megdöbbentette Marciát.
Nagyon is őszintének hangzott.
Persze egy ilyen alak foglalkozásához nyilván az is hozzátartozik, hogy mindig
kifogástalanul viselkedjen, érző szívet színleljen.
– Dicséretes, Mr. Maxwell. Ön mellett szólna ez a tapintat, ha nem lenne ez is hamis. Ideje
egyébként lejárt. Köszönöm a hívását, de kérem, ne ismételje meg. A jövőben nem fog elérni
úgyse telefonon.
30
– És mi van akkor, ha üzleti kapcsolatba óhajtanék lépni az önök cégével? – kérdezte a

férfi.
– Akkor a titkárnőmet keresse, és tőle kérjen időpontot. Valamikor a következő tíz évben
ilyen is nyilván adódik majd.
Quinn halkan nevetett. Marciát ettől valami jóleső forróság öntötte el. Szemrehányást is
tett magának érte rögtön.
– Nem fogom feladni, Marcia. Valamilyen módon csak szerét ejtem majd, hogy
meggyőzzem, mennyire hamisan ítélt meg engem. És tudja, mit mondok?
– Ugyan mit? – kérdezte Marcia gyanakvón.
– Azt, hogy élvezet lesz az nekem. Nagy élvezet! Hát addig is... és remélem, nem kell soká
várnia. Vigyázzon magára!
– Pillanat...
De Quinn már letette. Marcia mozdulatlanul meredt a készülékre. A rendes tárcsahang
visszatérte riasztotta fel. Lassan helyére rakta a kagylót.
Szorongás fogta el.
De miért? Vajon mit értett Quinn Maxwell azon, hogy feltétlenül meg fogja győzni őt? És
mikor? Mitől függ... már ha egyáltalán lehetséges? És főleg minek?
Marcia nem akarta, hogy meggyőzzék. Ő továbbra is a lehető legrosszabbat akarta hinni
Quinn Maxwellről. A legrosszabbat.
Akkor is igazam van, szögezte le magában. Igazam van, igazam van, igazam van,
hajtogatta. Fejében még sokáig visszhangzott ez a két szó, de ahelyett, hogy egyre
magabiztosabban zengett volna, egyre hamisabbnak érezte a csengését, annyira, hogy a végén
már majdnem teljesen elbizonytalanodott. Mindegy. Akkor is neki van igaza, és kész.
Nem lehet másképp.
6. FEJEZET
Jött az ebédidő, Marcia azonban nem törődött korgó gyomrával, maradt az íróasztala
mellett, mintha odaragasztották volna. Delente többnyire a közeli gyorsbüfét kereste fel, ott
evett egy szendvicset és ivott egy csésze kávét, de ez ma szóba sem jöhetett.
Miért nem?
Próbálta lekötni magát, minden erejével igyekezett beletemetkezni a munkájába, hogy
módja se legyen eltűnődni azon, mit is mondott Quinn Maxwell, mire célzott és mit tervez.
Legyen ez csak George Bryant gondja!
Persze könnyű volt ezt így elhatározni, ám annál nehezebb megvalósítani. Nem is hitte
volna, milyen nehéz! Amint kihagyott egy pillanatra a figyelme, Quinn máris betolakodott a
gondolatai közé.
Megőrülök, ez tiszta téboly! – ismételgette magában kétségbeesetten.
Ezért maradt az irodájában, s határozott úgy, hogy csakis a munkájára összpontosít.
Hiába. A feje is belefájdulhatott, mégsem érte el célját. Abba kellett hagynia a reménytelen
próbálkozásokat.
Nem szerezheti meg Quinn Maxwell–nek azt az örömöt, hogy a végén még összeomlik.
Jeannie rég hazament már. Későre járt. Marcia bezárta az irodát, és elhagyta az üresen
kongó épületet. Kocsija egy mellékutcában állt. Beült a kormány mögé, de pár pillanatig csak
meredt maga elé, majd hátradöntötte a fejét, és szemét lehunyta.
Csak hosszú idő múlva indított. Ma valahogy rossz volt arra gondolnia, hogy egyedül lesz
otthon a rideg lakásban. Étterembe vagy moziba menni sem volt semmi kedve.
Menjenek csak ilyen helyekre a boldog szerelmespárok! Ő magányos, és még
nyomorultabbul erezné magát efféle társaságban.
31
Lassan hajtott át az éjszakai sötétségbe burkolózó Londonon. Legalább a késő esti

csúcsforgalmat megúszta: hol volt már az! Otthon azonnal megeresztette a vizet a
fürdőszobában. Két adag illatos fürdősót is beszórt a kádba. Remélhetőleg elmúlik majd a
fejfájása. Ezt várta a fürdéstől. Utána lehet, hogy készít magának egy–két szendvicset a
konyhában. Majd meglátja.
Míg a kád telt, Marcia beült a hálószobába. Puha köntöst öltött. A központi fűtést nappalra
mindig levette, így elég hideg volt most is, Marcia mégsem ezért vacogott.
Magánya késztette borzongásra. Évekkel ezelőtt már egyszer jelentkeztek nála ilyen
tünetek, aztán szerencsére elmúltak, most azonban legnagyobb riadalmára visszatérlek.
Gondosan megfésülködött, haját két teknőccsattal leszorította, majd az arcát kezdte el
tanulmányozni a tükörben. A mennyezetvilágítás még sápadtabbá tette bőrét. Szeme lázban
égett, alatta máris feketéllő karikák.
Egy hete még a legnagyobb rendben volt az élete, most meg?
Az az érzése támadt, hogy mindazt, amit fáradságos munkával felépített, megszerzett
magának, máris veszni, összeomolni látja. Rémképek? De ha valóra válnak, semmije sem
lesz. Üresség veszi majd körül, ugyanaz, mint Paul halála után.
Az az üresség! Évekig gyötörte akkor. Az egyszerűen elviselhetetlen, azt nem élné túl még
egyszer! Valahogy össze kellene szednie magát. Visszanyernie az önuralmát, a lendületét.
Legyőzni ezt a szorongást. Túltenni magát azon az érzésen, hogy a létezésében fenyegetik
most „sötét erők”. Sötét erők! Mese beszéd.
Marcia kibújt a köpenyéből, s épp becsússzam a kádba, amikor csöngettek. Halkan
szitkozódott. A fenébe, ki az már megint? Néha hosszú hetek telnek el, hogy senki sem jön,
most meg egyszerre ketten is egy nap. Vagy ha nem, hát a telefon okvetetlenkedik. Az viszont
biztos, hogy ma este senkinek nem ugrik be, aki utána próbál leskelődni.
Fagyoskodjon kint egymaga, vagy fulladozzék a kocsijában!
Jólesően nyújtózott, sóhajtott, felnyögött – a víz melege átjárta pórusait, bőre bizseregni
kezdett, feje körül finom illatok szálltak, ködön át látta a világot. Ez a fogalom, hogy világ, ez
is üdvösen leszűkült a fürdőszobára. S akkor...akkor ismét megszólalt a csengő.
Válaszul Marcia még mélyebben merült alá a habokba, de bárki állt is az ajtó előtt, nem
adta fel egykönnyen, ráfeküdt a csengőre, és a dallamosnak végképp nem nevezhető berregés
teljesen felverte a lakás csendjét.
– A fene beléd... – átkozódott Marcia, és magára kapta a fürdőköpenyét. Az előszobába
sietett, vizes lábnyomokat hagyva a padlón. Ki se nézett, dühödten és sértetten nyitott ajtót,
majd meglepődött: egy teljesen ismeretlen férfi állt vele szemközt.
– Mit akar? – kérdezte Marcia élesen.
A férfi kicsit riadtan hátrált egy lépést.
– Ön... ön Miss Clark? – kérdezte bizonytalanul, miközben ellenőrizte a nevet a kezében
remegő cédulán.
– Igen. Miért?
– A vacsoráját hoztam meg.
– A micsodámat? – Marcia értetlenül bámult.
Elment az eszem máris, gondolta rémülten, vagy csak rosszul hallok?
– A vacsoráját, amit megrendelt – folytatta a férfi. – Tessék! – mutatott a tálalókocsira.
Marcia most döbbent meg igazán. A kocsin finom porcelánedények, kristálypoharak, tálak,
rejtelmes fémfelületek, elegáns szalvéták... A szava is elállt. Mi ez?
– Semmiféle vacsorát nem rendeltem – mondta végül. – Itt valami tévedés lesz. – Jeges
hangját zöld szemének haragos villogása kísérte.
– Hiába, madame, itt a név, az ajtószám. Az ön neve Clark, ez pedig itt – mutatta a férfi
– ugyebár egy nyolcas.
– Helyes, ennek ellenére semmi közöm ehhez a tálalókocsihoz. Vigye, ahova akarja!
32
– Az nem megy, madame. Mr. Maxwell határozottan meghagyta, hogy hozzam ide. Értse
meg a helyzetemet...
Marcia most döbbent meg igazán.
– Maxwell? – kiáltotta fojtott hangon. – Azt akarja mondani, hogy Quinn Maxwell?
– Pontosan. Ismeri tehát, madame, ezt az illetőt, a megrendelőt?
A férfi arcán remény villant, már mosolygott is. Jókedve azonban hamar elszállt Marcia ezt
követő kitörésérc.
– Hogy ismerem–e? De még mennyire ismerem! Azt az útonálló, bitang gazembert, azt a
gátlástalan selyemfiút...
– Ugyan, ugyan – szólalt meg ekkor a háttérből, a küldönc mögül egy bársonyos, behízelgő
bariton –, milyen dolog ez, így beszélni valakiről, aki rózsát küld, vacsorát hozat? Hová jutott
a világ!
– Maga...? – lihegte már csaknem őrjöngve Marcia. Most aztán robbant a bomba.
– Megismétlem, Quinn Maxwell, térjen észhez, és hagyja abba a zaklatásomat! Vegye
tudomásul, vannak törvények, amelyek megvédik az állampolgárokat az ilyenekkel szemben,
mint maga, és ígérhetem, nem fogok visszariadni, hogy éljek a jogaimmal. Ha öt percen belül
el nem takarodik...
– Ilyen törvények volnának, nocsak? – húzta föl a szemöldökét a férfi. – Komolyan
mondom, még holnap beszélek az ügyvédemmel, és megnézetem, miféle törvények védik az
embert attól, hogy idegenek zaklassák.
Marcia hirtelen kővé dermedt.
Azonnal megértette a célzást. Tudta, Quinn Maxwell már csak a mulatság kedvéért sem
fog visszariadni semmitől. Jót tenne vajon valami ostoba per az ő ügynökségének? Az
ilyesminek azonnal híre megy, és akkor az ügyfelek... Nagy csend támadt.
– Örülök, hogy józanul gondolkodik megint, Miss Clark – jegyezte meg Quinn
mosolyogva. Intett a pincérnek, hogy tolja be a lakásba a zsúrkocsit.
Ezt Marcia leplezetlen undorral fogadta, de nem szólt semmit. Látta, ahogy a küldönc nagy
ügybuzgalommal terít, nyilván mihamarább szerette volna elhagyni a kínos jelenet színterét.
Ez pillanatokon belül meg is történt. Quinn otthonosan csukta be utána az ajtót, és
akkor...kettesben maradtak.
– Idegesnek látszik, Marcia – mondta a férfi, ahogy szakértő szemmel végignézte, hogyan
húzza szorosabbra a ház asszonya frottírköntöse övét, elfeledkezve arról, hogy nedves
testének körvonalai így még csábítóbban rajzolódnak ki.
– Mondja meg, mit akar, és távozzék! – vágta oda Marcia. – Elegem volt magából mára.
– Csakugyan? – A férfi hangja halk volt, és rekedtes.
Marcia önkéntelenül is hátrálni kezdett. Valami nem tetszett neki. Ahogy Quinn Maxwell
nézi őt. Talán nem is azért jött, hogy ijesztgesse? Lehet, hogy nem is az ellenségét látja
bennem, kérdezte magában, hanem... hanem a nőt?
E gondolattól mindennél jobban megriadt. Felismerését azonban semmi sem látszott
megcáfolni.
A szobában nagy csend támadt. Marcia szívesen megtörte volna a hallgatást, de nem volt
ereje hozzá. Mozdulatlanul álltak egymással szemközt, láthatatlan sugárzás áradt
mindkettejükből, és leplezetlenül a férfit meg a nőt látták egymásban.
Istenem, hová vezet ez? – gondolta lázas aggyal Marcia.
– Miért nem ül le, miért nem vacsorázik? – kérdezte barátságosan Quinn. – Azt várja, hogy
minden kihűljön?
Marcia dühe azonban még nem hűlt ki. Harciasán szegte előre az állat.
– Nem vagyok éhes, de ha az lennék, akkor se nyúlnék ehhez a rengeteg vacakhoz, amit
maga zúdított a nyakamba.
– A nyakába? – nevetett a férfi. – Hát már a dobálózásnál tart gondolatban?
33
– Quinn Maxwell... – kezdte fenyegetően Marcia.

– Jó, jó, hát akkor csak annyit mondok, hogy tényleg nagy kár. Én a legjobbat akartam.
„Chez Marcel” egész Londonban a legjobb éttermek egyike. És az összeállítás is, nézze meg,
remek!
A szobában egyébként tényleg csábító illatok kavarogtak máris a tálalókocsi meg az asztal
felől.
– Ha olyan remek ez az összeállítás, álljon tovább vele egy házzal, vagy vigye haza, és
melegítse meg, bánom is én. Viszont még egyszer kérdem: mit akar? Épp a fürdőkádból
ugrasztott ki.
– Azt sejtettem magam is – mondta a betolakodó, és tekintete leplezetlen élvezettel
simogatta végig a fürdőköpenyes testet. Szeméből vágy villogott.
Marcia most már bánta, hogy az utolsó mondat kiszaladt a száján. Arcába szökött a vér, és
elfordult. Nem tudta, mit kellene tennie most. Hogyan viselkedjen egy nő az ilyen kellemetlen
helyzetekben? Zavartan döbbent rá arra is, hogy a fürdőköpeny alatt meztelen.
Mintha ezzel olyasmit engedne meg Quinn Maxwellnek máris, amit Paulon kívül soha
senkinek nem engedett.
Zsebre vágta hát a kezét, és igyekezett hanyagul venni a dolgokat. Vagyis mintha itt
semmiféle „dologról” nem lehetne szó. Eleve nem. Hiszen ők ellenségek. Quinn tehát
semmiképpen sem veheti észre, mekkora hatással van rá.
– Nincs kedvem késő este itt álldogálni és vitatkozni magával. Ha nem közli, miért jött,
megkérem, távozzék.
Már indult is, hogy kinyissa a hívatlan látogató előtt az ajtót. Quinn azonban elállta az
útját.
És csak nézte, nézte. Ahogy az imént. Sőt, még mohóbban.
– Miért fél tőlem, Marcia, miért?
– Félni? Én? Maga viccel! Miért félnék? Persze hogy nem félek – hadarta. – Csak ne
képzelődjék!
Cáfolta mindezt már a hangja is. Kissé reszketeg volt, időnként elfúlt. Érezhette maga is.
Ajkába harapott. Quinn fölnevetett – halkan, elégedetten, érzékien. Borzongatóan.
– Menjen már, Marcia! Semmi értelme a hazudozásnak. Látom az arcán, nagyon is látom,
hogy fél tőlem, csak tudni szeretném, miért. Megígérhetem, nem fogom bántani. De ezt maga
tudja a legjobban.
És megindult. Közeledett Marciához. Ahogy a távolság fogyott köztük, úgy kalapált
Marcia szíve egyre vadabbul.
Talán könnyebben elboldogulnék Quinn Maxwellel, gondolta, ha felöltözve állnék itt.
De így?
Külön átok ez az egész: a fürdőköpeny, alatta a meztelensége.
– Miért, Marcia? – erősködött a férfi. Nyilvánvaló volt már, hogy nem hagyja annyiban a
dolgot. Marcia úgy érezte, jobb, ha válaszol valamit.
– Világos, hogy gyanakszom – felelte. – Ki ne tenne így a helyemben, a történtek után? Azt
hiszi, virággal, drága vacsorával megvesztegethet? Hiába fárad és szórja a pénzét.
Tisztességesebb, ha azonnal megmondom, hogy nálam ilyesmivel soha nem fog eredményt
elérni.
Marcia mesterségesen szította a haragját, remélte, ez is a védelméül szolgál. Megbújhat
mögötte. Veszélyes volt ez a helyzet, igen, soha életében nem adódott még ehhez hasonló
sem.
Jó lesz vigyázni!
– Rendben van, nem érek el semmilyen eredményt – szólalt meg Maxwell. – Persze
fogalmam sincs, milyen eredményre gondol. Csak azt szeretném, ha látná: nem vagyok olyan
férfi, amilyennek maga hisz. Ennyi az egész.
34
– Mesebeszéd. Ne engem akarjon meggyőzni! Hagyja abba a találkákat Mrs. Johnsonnal

meg másokkal! Akkor legalább egy kicsit hihetőbb lesz majd az állítása. Nyomozásomat csak
ebben az esetben fogom leállítani. Ezt jól jegyezze meg!
– És mi lesz azokkal a jelentésekkel, amelyeket eddig készített? Adatok, időpontok;
látogatók nevei, közvélemény–kutatási mutatók a lakókörzetből... hahaha... hadd ne
folytassam! Megsemmisíti ezt az anyagot, átadja nekem, vagy inkább eljuttatja a
megbízójához? Különben is... A maga ígéreteiben én eddig mennyire bízhattam?
– Én... – Marcia elakadt. Valami oknál fogva úgy érezte, legjobb az őszinteség. Nem
hazudhatott. – Azért nem kell ezt így eltúlozni. Mindössze pár feljegyzésről van szó, és ezeket
természetesen át kell adnom az ügyfelemnek.
– És ha ez az úr így arra a következtetésre jut, hogy a feleségének viszonya van velem? Mit
tesz akkor maga? Elégedetten hátradől a karosszékben, és élvezettel nézi, hogyan hull szét
minden ok nélkül egy házasság? – Quinn hangjában megvetés vibrált.
Marcia ezt már végképp arcátlanságnak érezte.
– Nem én teszem tönkre a házasságot, hanem maga! Csak nem kell még ezt is
elmagyaráznom?
– Jó, ezt állítja. De hol a bizonyíték? Néhány látogatás nálam... egy férj gyanakvása... igen,
a férj természetesen rögtön a legrosszabbra gondol, de az eszébe sem jut, hogy bízhatna is a
felesége szavában tovább?
– Mondja, nem az a legtermészetesebb, hogy Mr. Johnson bizalmatlan? A felesége miért
nem számol be neki a magánál tett látogatásairól, ha valóban teljesen ártatlan dologról van
szó?
– Miért számolna be? Csinálhat azért ő is ezt–azt az életében, amiről akár senkinek sem
számol be. A házasság lényege végső soron a szeretet és a bizalom. Persze komoly kétségeim
vannak, hogy erről maga is így gondolkodna.
– Majd épp maga fog engem kioktatni! – háborodott fel Marcia. – Nagy szavakkal
dobálózik, és közben hány házasságot zilált már szét... szeretetre és bizalomra épülő
kapcsolatokat?
– Egyet se, de hát miért hinné el ezt nekem maga most már. – A férfi a hajába túrt.
Látszott rajta, kezd elege lenni a társalgásból. – Nézze, Marcia, nem veszekedni jöttem ide.
Tulajdonképpen azt reméltem, egy jó vacsora mellett megegyezésre jutunk.
– Soha. Egyszerűen nem vagyunk azonos hullámhosszon. Ezért hát a megegyezés is
merőben elképzelhetetlen.
– A jelek szerint ez valóban így van. De mi lesz a vacsorával? Nem ülhetnénk legalább
fehér asztalhoz, hogy egy kicsit jobban megismerjük egymást?
– Nem.
– Marcia, talán csak nem tagad meg pár falatot egy éhes embertől? Vettem magamnak a
bátorságot, és eleve két személyre rendeltem. – Azzal a tálalókocsira mutatott.
Marcia lopva odasandított, és látta, a férfi igazat mond. Haragja ismét fellángolt. Hát ez az
alak komolyan azt hitte, hogy mindazok után, ami köztük történt, még itt majd békésen
eleszegetnek?
– Felőlem éhezhet nyugodtan. Sőt, ha tehetném, azt is hagynám... hogy szomján haljon a
sivatagban. Most pedig jó éjszakát! Köszönöm a pompás vacsorát. Azt hiszem, magam azért
nekilátok, amint elmegy. Külön élvezni fogok minden falatot, mert tudom, hogy magának
közben hazafelé menet kopog a szeme az éhségtől. Visszatéri az étvágyam.
A férfi halkan fölnevetett.
– Ej, ej, játssza itt a házisárkányt! Marcia, tegye a kezét a szívére, tényleg ilyen volna?
– Hogy én milyen vagyok, azt maga soha nem fogja megtudni. Most pedig menjen isten
hírével! – Azzal az ajtóhoz sietett, és kitárta hívatlan vendége előtt. Egy másodpercet sem
akart vesztegetni.
35
Quinn értett a szóból, meg a nyilvánvaló mozdulatból. Nem erőszakoskodott. Kifelé menet
azonban még egyszer megállt, és a szemébe nézett.
– Jó éjt, Marcia! Bizonyos értelemben még örülök is, hogy úgy döntött, folytatjuk a harcot.
Ez ugyanis azt jelenti, hogy még bizonyára lesz okom keresni magát.
Lassan előrehajolt, és könnyedén, puhán megcsókolta Marcia száját.
Ez olyan hirtelen történt – a lassúság ellenére olyan váratlanul –, hogy védekezésre
gondolni sem lehetett.
Quinn a következő pillanatban már kint is volt a folyosón, és vissza se nézett.
Marcia becsukta az ajtót, aztán nekidőlt. Térde olyan volt, mint a használt rágógumi.
Kezét ajkához emelte, végighúzta rajta, szemébe könny szökött. Olyan irdatlan régen volt
ilyen utoljára, hogy egy férfi megcsókolta volna.
Csak folytak, folytak arcán a könnyek, sírt halkan, keservesen.
Még egy álmatlan éjszaka.
A kialvatlanság félreismerhetetlen nyomokat hagyott Marcia arcán, bőre viaszsárga lelt,
szeme alatt kéményseprő–karikák húzódtak. Nem tehetett mást, szokása ellenére kifestette
magát. Legalább ennyi külső védelme legyen. Ha már belső úgysem volt.
Egész nap Quinn járt az eszében. Meddig mehet még ez így? Hát sose érnek véget a
megpróbáltatások?
Ráadásul aznap fontos megbeszélései voltak! Nem mutatkozhatott ilyen nyúzott külsővel
az ügyfelei előtt!
Már az íróasztalánál dolgozott, amikor Jeannie belépett. Marcia rögtön látta, milyen
fürkésző pillantást vet rá, és most örült igazán, hogy nem takarékoskodott a festékkel, rúzzsal,
púderrel. A két késés a fiatal munkatársnő képzeletét már amúgy is meglódította.
Nem kellett mesterdetektívnek lennie, hogy lássa, mi zajlik a kis titkárnő fejében.
Persze, persze férfi van a dologban, nem vitás, csak nem úgy, ahogy ez a regényes
képzeletű jólélek hiszi. Mármost ami a regényességet illeti... Marcia a legszívesebben
felkacagott volna. Még hogy az ő kapcsolata Quinn Maxwell úrral regényes lenne, hahaha!
Lassan, keservesen telt–múlt az idő. Marcia titkon mindegyre a legújabb üggyel
foglalkozott gondolatban, és hősiesen leplezett unalommal hallgatta az ügyfeleit. Miközben
érdeklődést színlelt, gondolatai egyfolytában azon jártak, hogy ha ellátogat a képtárba, ahol a
lopás történt, biztos támad majd valami ihletett ötlete a helyszínen, aztán egy–kettőre
felgombolyítja az egész ügyet.
Délben magára kapta a kabátját, és gyorsan odaszólt Jeannie–nek: – Átugrom a Harpcr's
képtárba! – Azzal már ment is.
Kellemes hideg fogadta odakint. Feje pár pillanat alatt kitisztult. Úgy döntött, gyalog
megy, az biztosan még jobb lesz. Másfél kilométer a városközpont – nem nagy ügy,
kikapcsolódásnak viszont remek.
Ráérősen ballagott. Nézegette a kirakatokat, élvezte karácsonyi hangulatukat. Hirtelen
ismét rátört a magány. A legtöbb emberre meghitt ünnepek várnak, a családi otthon melege.
Neki pedig semmi jó nem ígérkezik, gondolta. Hosszú esték otthon, eltölthetetlen, üres
napok. Nincs munka, mely elterelné a figyelmét. De miről is? Hát ez az. A Nagy Semmiről.
S tudta, valahogy ennek az évnek a karácsonya még kiábrándítóbb lesz, mint az utóbbi
néhány.
Felgyorsította a lépteit, és megpróbálta legyőzni csüggeteg gondolatait. Hamarosan ott járt
az elegáns bevásárló utcában, közel már a Harper's képtárhoz.
Belépett, rámosolygott az íróasztal mögött ülő hölgyre, aki titkárnő, szakértő és teremőr is
volt egy személyben.
– Segíthetek valamiben, madame? – kérdezte udvariasan a csinos, fiatal nő.
Marci a fejét rázta.
– Köszönöm, csak úgy körülnéznék, ha lehet – felelte kitérőén.
36
Aztán nekiindult. A tervrajzokból tudta, hogy a galériának három terme van, és hogy a
képeket a leghátsóból emelték el. Ment szépen teremről teremre, nézte, mérte, mennyi időbe
is telik onnét hátulról előrejönni – de hát az őr által megadott idő semmiképp sem fedte a
valóságot. Itt volt a jelentés leggyanúsabb része.
Persze úgy tett, mintha csak az ismertetőfüzet alapján tanulmányozná a festményeket.
Akadtak még látogatók, ezeket azonban rendre gondosan kikerülte, nem akart
beszélgetésbe bonyolódni senkivel.
– Látod, kincsem, ez a kép lenne az. Na, mit gondolsz róla? Szerintem csodálatosan nézne
ki az ágy fölött. Megvásárolhatom neked?
A nő nem beszélt túl hangosan, ennek ellenérc jól lehetett érteni a szavait még a többi
látogató halk mormolásán keresztül is. Marcia önkéntelenül felpillantott. .. és beleborzadt
abba, amit látnia kellett.
A nő háttal állt neki, de Marcia így is azonnal észrevette, milyen elegáns. Rövid, ezüstös
haj, a legújabb divat szerint, a ruhája pedig... De nem is a nő volt az érdekes, hanem a férfi,
aki vele szemben állt. Mert a férfi nem volt más, mint – Quinn Maxwell.
Ahogy ő is észrevette Marciát, tekintetük összetalálkozott, és hosszan nézték egymást.
Egy örökkévalóság telt el így. Marcia legalábbis úgy érezte. Akkor újból megszólalt az
elegáns hölgy:
– Quinn, drágám, ide se figyelsz. Épp azt javasoltam, hogy vegyük meg neked ezt a képet.
Karácsonyi ajándék lehetne, ha tetszik. – És szeretettel karolt a férfiba.
Marcia érezte, hogy mindjárt rosszul lesz. Persze tudta ő, mivel foglalkozik ez a gazfickó,
az nem vitás... most mégis döbbenetesnek találta, hogy látnia kell ezt az édelgést.
Egyszerűen elviselhetetlen!
Sarkon fordult rögtön, és menekülésszerűen eltávozott. Az íróasztal mögött ülő hölgy kicsit
aggódva kérdezte, nincs–e valami baj, de ő csak a fejét rázta.
El innen, el! Ez volt a pillanat parancsa.
7. FEJEZET
Marcia kint állt az utcán, és percekig nem tudta eldönteni, hogy hová menjen most. Alig
volt magánál, szédülten próbálta rendezni gondolatait, és érezte, kiveri a veríték, még ebben a
nagy hidegben is. Hogy élhet így Quinn?
Hogy alacsonyíthatja le magát ennyire?
Előző esti gyengéd csókja után hajlandó lett volna még azt is elhinni neki, hogy igazat
beszél. Most azonban keserűen be kellett látnia, hogy tévedett. Quinn Maxwell pontosan az,
akinek hitte. A látszat nem csalt. Igaz, ez a felismerés nem lett volna szabad, hogy
megdöbbentse, mégis úgy érezte, elárulták.
Rútul becsapták megint.
– Marcia, álljon meg! Ne rohanjon el!
Quinn Maxwell hangja volt. Marcia futásnak eredt. Most már azért ez több a soknál! Mit
akar tőle egy selyemfiú? Hagyja őt békén! Bármi jobb, csak ne kelljen beszélnie vele, bármi
jobb.
Rohant. Sejtette, hogy Quinn meg utána.
Megpillantott egy taxit, melyből épp kiszállt valaki. Itt a menekülés, gondolta.
Kétségbeesetten rohant tovább. Quinn már nem lehetett messze tőle. Már csaknem elérte a
kocsit, amikor a járda szélén elcsúszott, és négykézlábra esett.
Quinn segítette fölülni.
– Minden rendben? – kérdezte elfúló hangon. – Jó ég, Marcia, mit művelt már megint?!
37
Tisztára őrült. Komoly baja eshetett volna!

Kis híján egy kocsi elé ugrott.
Marcia a járda szélén ült, és mukkanni se bírt. Levegőt is alig kapott.
– Az ég szerelmére, Marcia, miért csinálta ezt megint? – hajtogatta Quinn Maxwell.
Megpróbálta talpra állítani, de Marcia ellökte a kezét. Hunyorgott még kicsit, aztán érezte,
hogy menni fog a dolog, és saját erejéből feltápászkodott, ha keservesen is.
– Köszönöm – intett egy járókelőnek, aki szintén segíteni akart –, semmi baj.
Villogó szemmel nézett Quinnre.
– Nem, nem, Marcia, megint félreértett valamit. A tényeket ismét rosszul értelmezte.
Higgyen nekem!
– Nem tudom, miről beszél – vágott vissza Marcia, és ment volna tovább.
– Ne akarja ezt bemagyarázni nekem! Nem vagyok olyan ostoba. Tudom, mit látott a
képtárban, és tudom, hogy magában megint félremagyaráz mindent.
– Félremagyarázom? Ugyan mit lehet ezen félremagyarázni? Hagyja már! Olyan mindegy.
Megállt, zöld szeme villámokat szórt a haragtól.
– Nem lenne jobb, ha visszamenne a kedves ismerőséhez? A hölgy nyilván nem örül, hogy
csak így faképnél hagyta. Hátha meggondolja magát, és nem veszi meg ajándékba mégse azt a
drága képet. Képzelje el, mekkora anyagi, és főleg „erkölcsi” veszteség!
A férfi arca egy pillanatra elkomorult, de mindjárt újra elmosolyodott, és gúnyosan nézett
Marciára.
– Annyira zavarja – kérdezte Quinn –, hogy nekem úgynevezett ismerőseim vannak?
Miért?
Marcia elfordult, félt, hogy minden az arcára lenne írva. Hogy igenis zavarja, jóllehet maga
sem tudta volna okát adni, milyen alapon.
Hát csak nyelt egy nagyot, mintha így akarná elfojtani haragját és keserűségét. Tényleg,
miért is vannak benne ezek az érzelmek és indulatok? Nem tudta.
– Őszintén szólva – mondta már kicsit megnyugodva –, nekem teljesen mindegy, milyen
nőügyei vannak. Felőlem minden nap mással... vasárnap akár kettővel is... Csinálja csak! Ne
képzelje, hogy én ezzel egyáltalán törődöm!
S már ment is tovább.
Reszketeg lábbal, kalapáló szívvel.
De azért ösztönösen hagyta, hogy Quinn utolérje.
– Várjon! – kiáltotta a férfi. – Itt a kocsim a közelben. Oda viszem, ahová akarja, de
amilyen állapotban most van, nem hagyhatom egyedül. – Eltökélten ragadta karon. – Nem fog
itt tovább gyalogtúrázni sebesülten.
Marcia azonban nyersen elutasította.
– Köszönöm. Nincs szükségem segítségre, a magáéra meg végképp soha. Elboldogulok
egyedül is.
– Elhiszem, hogyne. De miért nehezíti meg a helyzetét? Ez olyan segítség csupán, amelyet
bármelyik idegentől is elfogadhatna.
– Igazán értékelem a humorát! Hát vegye tudomásul, hogy maga nekem bármelyik
idegennél is rosszabb! – csattant fel Marcia.
– Már megint veszekszik. Miért van úgy megsértve?
– Nem vagyok megsértve. Neveletlenség is lenne! Mondtam már, nem érdekel, mit csinál,
hogyan él, de azt se akarom, hogy bármi közünk legyen egymáshoz, még ilyen felszínesen
sem.
– Ha nem érdekli, mit teszek és mit nem, bizonyítsa ezt be azzal, hogy engedi, hadd
vigyem haza. Ha magának úgyis mindegy, akkor nyilván ez is mindegy. Nem? – Halkan
nevetni kezdett megtámadhatatlan érvelésén. – Jöjjön már, csak az időt fecséreljük! Nem
olyan szép ez a környék. Na! Pillanatokon belül eleredhet az eső.
38
Quinn arca elárulta, hogy most aztán végképp nem tűr ellentmondást, egyszerűbb volt hát
engedelmeskedni. Végső soron két kilométer az egész, gondolta Marcia, és azt kérte, az
irodájába vigye vissza őt a férfi.
Igazi megkönnyebbülés volt, hogy a kocsi védett utasterében ülhet. Felhajtotta kabátja
csücskét, és megnézte, milyen szépen lenyúzta magát. Térdén jókora horzsolás éktelenkedett.
Quinn is látta.
– Mihelyt hazaér, rögtön fertőtlenítenie kell. Tömérdek kosz mehetett bele, a végén még
elfertőződik.
Marcia gyorsan visszalebbentette lábára a kabátot. Zavarta, hogy ugyanolyan leplezetlen
érdeklődéssel nézte őt Quinn megint, mint a lakásán a fürdőköpenyében... amely alatt
meztelen volt.
Miért jut ez az eszembe folyton? – futott át az agyán.
– Hová tehát? – kérdezte Quinn mosolyogva, mintha gondolatolvasó lenne.
– Mondtam már, az irodámba. Jersey Street, mindjárt ott a...
– Tudom, tudom – vágott közbe a férfi. – Ott.
Marcia hátradőlt, elengedte magát. Nem teszi meg azt a szívességet ennek a felfuvalkodott
pojácának, hogy majd még meg is kérdezi tőle, honnan tudja, hogy „ott”.
Csak hát nem először bizonyosodott be, hogy Quinn Maxwell sokkal többet tud róla, mint
amennyit ő még elviselhetőnek találna.
Pár perc múlva már meg is álltak a csupa üveg irodaépület előtt, melyben az M. C.
ügynökség működött. A férfi a járda szélénél parkolt, aztán leállította a motort, és várakozott.
Miért néz rám úgy, mint aki egyszer s mindenkorra meg akarja jegyezni az arcomat? –
tűnődött Marcia.
Mit akarhat ezzel?
– Én... – kezdte kicsit elfogódottan és szorongva, de aztán elnémult, mert Quinn is
megszólalt: – Hogy érzi magát? Nagyon fáj a keze?
Marcia erre eddig nem is gondolt. Való igaz, a kezét is csúnyán összezúzta. És csupa kosz
lett a tenyere. Quinn hangja olyan aggódónak érződött, annyi szeretet volt benne, hogy a lány
szinte zavarba jött tőle.
Szeretet? Ép elmém, el ne hagyj! Már megint szédülök – állapította meg.
– Semmi gond, jól vagyok – felelte megjátszott közönnyel. – Fáj, persze, de pár nap alatt
rendbe jön egy ilyen horzsolás.
– Ekkora esés után nem csoda, ha fájdalmai vannak. Tényleg, miért rohant úgy, mint akit
ördögök űznek?
Mit felelhetett erre? Kétségbeesetten keresett valami jó magyarázatot.
– Én... nos, hivatalos ügyben jártam a képtárban. Megláttam magát, féltem, elárulhatja
valakinek, hogy ki vagyok. Hát így történt. Eljöttem inkább.
Elhiszi–e Quinn ezt a mesét?
– Értem. Afféle szolgálati úton volt ott, és semmi más nem érdekelte. Azzal meg végképp
nem törődött, hogy kivel ácsorgok ott, és miről beszélgetünk, ugye? – kérdezte a férfi
gunyorosan.
Marcia kényelmetlenül fészkelődön.
– Nem, miért is törődtem volna azzal. Megmondtam már, a magánügyei egyáltalán nem
érdekelnek. De most mennék, mert ez meg az én ügyem. Köszönöm a fuvart. Az adott
körülményeket tekintve ez... még igen kedves is volt magától.
Kicsatolta magát, és bízott benne, hogy ezúttal majd simán ki is szállhat. Halálra rémült,
amikor a férfi elkapta a vállát, majd az arcát maga felé fordította.
– Mit képzel?! – kiáltott ijedten.
– Cssss! Csak egy koszfolt van az arcán, na.
És hüvelykujjával gondosan dörzsölgetni kezdte azt a helyet.
39
Érintése olyan volt. mintha simogatná. Marcia érezte, megint bizseregni kezd a bőre.
– Így mindjárt jobb – állapította meg elégedetten Quinn. – Mégsem állíthat oda az
alkalmazottai elé úgy, mint aki valahol verekedett, vagy épp tájfutó versenyen indult!
Szinte barátságosan paskolta meg a „szalonképessé” tett arcot. Marcia gyorsan elfordult.
Megint csak önvédelemből. Félt, hogy most aztán ez az imént még szalonképtelen arc
végképp elárulná, mennyire zaklatott. Te jó ég, mi van velem?! – kérdezte magától
kétségbeesetten. Gyorsan magához vette kis kézitáskáját, és úgy tanulmányozta, mint aki
először lát ilyen érdekeset. Gondolkozni se bírt, kavargott benne minden. Így hatott rá az
iménti érintés.
– Köszönöm – mondta, és közben arra gondolt, hogy neki akkor most vége. – Nagyon
hálás vagyok, hogy elhozott ide, Mr. Maxwell. Nem is tudom, mi lelt volna velem különben.
– Ezt minden gúny nélkül mondta, sőt büszke volt magára, hogy ilyen fegyelmezett.
– Szóra sem érdemes. Ez a legkevesebb. – Quinn, ahogy ezt mondta, kinézett az ablakon,
és elismerő tekintettel mérte végig a nagy irodaépületet.
– Szép – jelentette ki, bólogatva. – És jó helyen is van. Közel a belvároshoz, mégis csöndes
környéken. Elviselhetetlen mindig az a nagy forgalom és lárma.
– Így igaz – hagyta rá őszintén Marcia. – Ezért is bérlem itt az irodahelyiségeimet. De nem
akarom tovább feltartani. A hölgy bizonyára már nagyon hiányolja.
Marcia kiszállt.
Már megint elgyengült a térdem, gondolta, ugyanis nem tudta benyomni lábával a kocsi
ajtaját.
– Nem megy – ismerte be tehetetlenül.
– Persze hogy nem – nevetett Quinn, mert odabentről szép csöndben kitámasztotta a
lábával. – És csak nyugalom, Marcia. Meggyőződésem, hogy az a hölgy szívesen vár rám. Ne
feledje, sokkal fontosabb, amit én mondtam: a sérüléseit kezeltetnie kellene. Fertőtleníteni,
meg miegymás. Rémes volna, ha a szép lábait elcsúfítaná valami ronda fertőzés.
Mielőtt erre bármit is felelhetett volna, a férfi berántotta az ajtót, és felbőgött a motor.
A sportkocsi elviharzott.
Ő meg csak nézett utána dühöngve. Észre se vette, hogy közben eleredt az eső.
Lehetetlen fickó. Képtelenség. Ez a Quinn Maxwell! Valami nyomasztotta mégis. Az, hogy
más nők várják valószínűleg. Ma, holnap, holnapután.
És hogy megvárja ez a mai hölgyemény is – mindegy, mikor méltóztatik neki visszatérni.
Az ördög vinné el.
Marcia mindig is tudta, hogy George Bryant tehetséges nyomozó. A jelentés, mely az
íróasztalán várta, ezúttal sem hagyott e felől semmi kétséget.
Olt sorakozott a papírlapokon minden, ami szépet és jót Quinn Maxwell ügyködéséről
közönséges halandó csak összeszedhetett. Döbbenetes volt, hogy az ő neve – „Marcia Clark”–
milyen szaporasággal fordult elő a szövegben. Arcába szökött a vér.
Vajon mit gondolhat erről George?
Hogy ő is ennyire belekeveredett? Remélte, a derék, öreg nyomozó is úgy gondolja, hogy
főnöknőjének magánélete szent és sérthetetlen előtte.
Nem fogja megbírálni esetleges... nos, lazaságaiéit.
Sóhajtva csusszantotta az iratgyűjtőbe a jelentést. Quinn Maxwell hihetetlen sűrűséggel
fordult elő az életében. Alaposan betolakodott legbelsőbb ügyeibe. Ezt hiába is akarná
tagadni.
Lett volna e nélkül is jelentenivalója. Már elég anyag összegyűlt ahhoz, hogy beszámoljon
megbízójának a nyomozás eredményeiről, valahogy mégis úgy érezte, nem szabad elsietnie
semmit. Félt, hogy megjegyzései, helyzetértékelései nem lennének elég tárgyilagosak.
Márpedig önmagának és ügyfelének is tárgyilagossággal tartozik. Nem vezethetik
érzelmek. Sem ilyen, sem olyan irányban.
40
Még várni fog tehát.

Két találkozó és egy üzleti ebéd jócskán elvitte az idejét, ezért később ért vissza irodájába,
mint tervezte. Napok óta először érezte azonban, hogy élete visszazökkent a rendes
kerékvágásba. Egy nagy biztosítótársaság megbízta valami kártérítési ügy homályos
körülményeinek felderítésével. A megkerített gyémántokért sokkal nagyobb tiszteletdíjat
kapott, mint amennyit remélt.
A boldog tulajdonos ráadásul még egy estélyre is meghívta, és ő – saját magának okozva a
legnagyobb meglepetést ezzel – igent mondott. Évek óta nem fordult meg ilyen helyen. De
hát éppen ezért, ideje, hogy egy kicsit kimozduljon és szórakozzon.
Gondolatai már az új ruha körül forogtak, melyet az estély alkalmából vesz majd magának.
Így lépett be az iroda ajtaján. Jeannie kipirulva fogadta.
– Ejha, az én titkárnőm a jelek szerint igen elégedett az élettel – mondta Marcia. – Mi
történt?
– Nem fogja elhinni! – kiáltotta a fiatal lány. – Elképesztő.
– De mi?
– Valaki beköltözik a szomszédos irodába.
– Micsoda balszerencse! – fintorgott Marcia. – Én szerettem volna kivenni azokat a
helyiségeket. Megvan hozzá az anyagi fedezetünk.
– Izgalmasabban alakulnak a dolgok annál – fontoskodott Jeannie. – El sem tudja képzelni,
ki jött ide.
– De ki?!
– Várja meg, míg találkoznak, akkor majd megérti, miről beszélek – somolygott Jeannie.
– Rejtélyesen hangzik – mondta Marcia –, de ha megengedi, Jeannie, – kitalálom. Valami
vonzó külsejű pasas lesz az. Magas, fekete, karcsú, hollóhajú...
Jeannie elpirult, mert főnöknője „az ő esetét” írta le ezzel.
– Téved – felelte aztán, még mindig kicsit zavartan. – Az illető magas ugyan, de inkább
széles vállú, nagyon is szőke és a szeme... hát a legcsodásabb szürke szempár, amit csak
láttam életemben. Marcia...!
Főnöknője azonban már kiviharzott a szobából. Ennyit bőven elég volt hallania.
Végigfutott a folyosó kis szakaszán, kopogtatás nélkül benyitott a szomszéd irodába,
keresztülvágott az előszobán, és... ott állt szemközt vele.
– Marcia! – kiáltotta Quinn. – Micsoda meglepetés. Boldog vagyok, hogy személyesen
üdvözölhetem.
Ő meg csak nézte elképedve a széles vállú, nagyon is szőke és csodás szürke szemű férfit a
mahagóni íróasztal túlfelén.
Quinn Maxwell láthatóan jót mulatott a meglepetésén. Meg az egész helyzeten.
– Pezsgőt? – kérdezte. – Ezt ugyanis meg kell ünnepelnünk. Végtére is szomszédok
lettünk. Na, ne vágjon már olyan ijedt arcot!
Marcia nyelt egy nagyot. Meg kellett kapaszkodnia az ajtófélfába, mert úgy érezte,
kiszalad alóla a padló. Rémálom! Na persze, nem is lehet igaz. Elesett az utcán, beverte a
fejét, onnét ez az egész. Fel fog ébredni.
– Tessék – nyújtotta a férfi a teli pezsgős poharat –, ez jót fog tenni. Tulipánforma kehely
volt a pohár, gyönyörűen szálltak benne a kis buborékok.
Most már, érezve az üveg hűvösségét, Marcia tudta, nem álmodik. Annál sebesebben indult
kifelé. Hallotta maga mögül a halk, magabiztos nevetést.
Izzott benne a düh.
Visszatért az irodájába, lerogyott a karosszékbe. Egyszerűen nem tudta, mit gondoljon.
Hogyan fog eztán dolgozni abban a biztos tudatban, hogy ez az alak folyton itt van a
közelében? Két keze közé temette arcát.
Nem sok időbe telt, kopogtak az ajtaján. Halkan, finoman.
41
Jeannie volt az.

– Egy kis kávé talán jót tesz...
Neki ma mindenki csak jót akart tenni!
– Valami baj van, Marcia? – kérdezte aggódva Jeannie. Ő csak a fejét rázta, hogy nem,
nem. Mindjárt jobban lesz. Nem komoly az egész.
Pedig komoly volt.
– Jeannie – szólalt meg kis töprengés után Marcia –, tenne egy szívességet? Kérem,hívja
föl Drinkwatert, aztán kapcsolja be ide hozzám! – Úgy érti, az épületet kezelő céget?
– Pontosan.
– Azonnal megkeresem a számukat, Marcia.
Pár perc múlva zümmögött már a telefon, és Jeannie beszólt:
– Mr. Drinkwater a vonalban, Marcia.
– Köszönöm, Jeannie. – Vett egy mély lélegzetet. – Jó napot, Mr. Drinkwater! Itt Marcia
Clark, az M. C. magánnyomozó irodából.
– Üdvözlöm, Miss Clark. Mit tehetek önért? Valami baj van?
– Hát mit mondjak, úgy fest. Hallom, a szomszédos irodát kiadták valakinek. Pedig már
nagyon szerettem volna kivenni a helyiségeket én is. Most adódott volna éppen lehetőségem
rá.
– Kedves Miss Clark, ez a vevő mintha az égből pottyant volna. Épp az imént kötöttük
meg a szerződést. Az úr kiadó irodák iránt érdeklődött. De kár, Miss Clark, hogy nem jelezte
korábban a bérleti szándékát!
– Persze, persze. De ha szabad kérdeznem, miféle szakmában dolgozik ez az úriember?
Nem szeretném, ha üzleti érdekeink esetleg kereszteznék egymást, és kínos súrlódások
adódnának.
– Ebből a szempontból ne legyenek egy pillanatig se aggályai, Miss Clark. Mr. Maxwell
egyrészt a legkiválóbb ajánlásokat mutatta be, másfelől viszont a tevékenységi területe
elsősorban a tőkebefektetés.
– Igen, de...
Igen, de Mr. Drinkwater ennél többet nem óhajtott elárulni. Nyilvánvalóan nem is nagyon
törődött mással, mint hogy az irodákat minél drágábban adja ki, és a jelek szerint Mr.
Maxwellnél ez nem jelentett gondot. Elköszöntek. Marcia azon töprengett most már, hogyan
vehetné rá Mr. Maxwellt, menjen innen a fenébe.
Nem túl sok jó ötlet jutott az eszébe.
Szám szerint egy sem.
Quinn itt volt, ez nem álom – csak rémálom. És egyben a valóság is. Maradni fog, míg
valami „egyezséget” ki nem kényszerít belőle.
Hát belőlem aztán nem!
Marcia dühösen gondolt arra, hogy ebben az esetben viszont jó sokáig szomszédok
lesznek.
8. FEJEZET
Quinn Maxwell itt, Quinn Maxwell ott, Quinn Maxwell mindenütt.

Marcia reggelente a liftben találkozott vele, napközben pedig a folyosón, de még az utcán
is mindig, akár jött, akár ment.
Próbálta levegőnek nézni őt, de hamarosan be kellett ismernie, hogy a férfi igencsak
idegőrlő „levegő” tud lenni.
Négy nap telt el már azóta, hogy a szomszédos irodába beköltözött. Marciának ettől
kezdve jelenlétének állandó tudatában kellett az íróasztalánál ülnie, csak így tárgyalhatott,
töprenghetett, ábrándozhatott.
42
A férfi állandóan ott volt a közelében, sőt olykor még a hangja is áthallatszott, és ez
különösen bőszítette a nyomozóiroda tulajdonosnőjét.
Ilyenkor általában bekapcsolta a rádiót, és valami zenét keresett. Jó hangosat.
Slágereket. Ettől persze még mindig nem tudott jobban a munkájára figyelni.
– Lemegyek ebédelni, Jeannie. Hamar itt leszek.
– Persze, Marcia. – Jeannie alig nézett föl a gépelésből.
Marcia elfojtott egy sóhajt. Titkárnője egész délelőtt tüntetőén hűvösen viselkedett. Ez
lehetett a válasz arra, hogy pár napja ő sem úgy bánt vele éppenséggel, mint a főnöknők
gyöngye. Szeszélyes és rosszkedvű volt minden munkatársával szemben.
Ez is mind Quinn Maxwell bűne, gondolta magában mérgesen. A legjobb az lesz, ha
gyökerestül irtom ki az életemből ezt a gondot.
Volt, nincs a világon Quinn Maxwell.
Kabátjába bújt, és már rohant is. Szokása szerint lassított egy kicsit a szomszédos iroda
ajtaja elé érve.
Quinn nemcsak tüneményesen elegáns titkárnőt rendszeresített, de gyönyörű réztáblát is
szereltetett az ajtajára: MAXWELL BEFEKTETÉSEK.
A fene a csavaros eszedet, gondolta Marcia. Hát persze, így is nevezhetjük nagybecsű
szakmád, semmi kétség.
Befektetések. MAXWELL BEFEKTETÉSEK.
Az ágyba.
A gyorsbüfé zsúfolásig volt, Marciának húsz percet kellett várnia egy kis asztalra hátul.
Sok ismerőssel lehetett összeakadni itt, a környékbeli cégek számos alkalmazottja járt
ugyanerre a helyre.
A pincérnő nemsokára hozta a tojásos szendvicset, Marcia állandó menüjét. Evés közben
még egy kis olvasást is engedélyezett magának. Hirtelen felkapta a fejét. Megérezte, hogy
valaki ott áll mellette. Quinn Maxwell!
– Nagy baj, ha ideülök magához? – kérdezte a férfi. – Sehol egy üres hely. – És a választ
meg se várva már le is telepedett.
– Nagy baj – felelte jegesen Marcia. – Egy szóval sem hívtam, nem vette észre?
Egyáltalán, miért jött? Követett nyilván. De ez a maga dolga. Várja meg, amíg megüresedik
egy asztal!
Olyan hangosan mondta ezt, hogy riadtan tapasztalta: több vendég már őket figyeli.
Zavarában elpirult, és ettől külön is dühös lett.
– Figyeljen ide, Mr. Maxwell! – hajolt előre, most már sziszegve. – Elegem van abból,
hogy állandóan követ és zaklat. Ha nem kotródik innen, sípcsonton rúgom. Itt, a saját
asztalom alatt.
– Jaj, hát csak annyi lett volna az egész, hogy egy szendvicset közösen megeszünk –
szabadkozott a férfi –, és esetleg közben váltunk pár szót. Nem kell rögtön ágyba bújni attól,
hogy udvarias velem.
Ezt a szomszéd asztalnál meghallotta egy nő, és prüszkölve felnevetett, mivel pedig a
szájából az étel a vele szemközt ülő férfira fröccsent, enyhe feltűnés lett a dologból.
Marcia úgy érezte, menten elsüllyed szégyenében.
Quinn mit sem törődött ezzel a kis közjátékkal, a világ legkönnyedebb társalgási
hangnemében kérdezte meg:
– Érdekes a könyv? – A férfi egy rostélyost rendelt, aztán még hozzátette: – Nem is hittem
volna, hogy maga ilyen irodalmat olvas.
– Persze, mert fogalma sincs az irodalmi értékrendemről, sem az érdeklődési körömről –
közölte gőgösen Marcia.
Közben lapozott egyet, bár az előző oldalakat is csak bámulta inkább az utolsó percek
során, és sejtelme sem volt, hogy mi szerepelt rajluk.
43
– Meglepődne, Marcia, ha elmondanám... ha elmondhatnám, mi mindent tudok már

magáról – folytatta makacsul Quinn. – De tényleg!
– Ezt meg hogy érti? – hökkent meg Marcia. Tiltakozva rázta meg a fejét, de inkább nem
mondott semmit. Kétségbeejtő, gondolta, mennyire látszhat rajtam, hogy zavarban vagyok.
– Lássuk csak, mivel is kezdjem – mondta a férfi. – Tudom, hol lakik, hol dolgozik, milyen
zenét kedvel. Persze kicsit meglepett az a slágermuzsika amelyet nyilván az én tiszteletemre
bömböltetett délelőtt. Az irodalmat illetően pedig...
– Ez magának sok? De hát ez csak szánalmas halandzsa... összekotort pár apró adalékot, és
úgy tálalja, mint valami tudományos felfedezést – háborodott fel Marcia. – Még azt sem tudja
rólam például, hogy délben szükségem van egy kis magányra? Itt és most. Így hát
méltóztasson átülni máshová. Akár a földre.
Prutty, hallatszott a szomszéd asztaltól, prutty! Ingyencirkusz volt ez annak a hölgynek ott.
– Tisztára lehetetlenné tesz – suttogta Marcia.
Az asztal parányi volt, térdük hirtelen összeért. Marcia megrándult, és hátrább húzódott.
Látta közben, milyen jól szórakozik ezen Quinn. Reménytelen volt az egész. Egy pillanat
nyugtom nem lesz, amíg ez az alak itt ül és zaklat, gondolta magában.
Összecsukta a könyvét, és felállt. Quinn megfogta a csuklóját, hogy visszahúzza, ettől
Marcia elvesztette az egyensúlyát, és csaknem belezuhant a prüszkölve nevetgélő hölgy ölébe.
– Hova siet? – kérdezte Quinn Maxwell. – Még meg sem itta a kávéját.
– Elegem van... magából. Mindegy – folytatta lázas sietséggel –, hova megyek. Oda, ahol
maga egész egyszerűen egyetlen példányban sincs jelen.
– Ne, Marcia. Üljön vissza, kérem! Kössünk fegyverszünetet. Nem akarom sarokba
szorítani.
Pillantása igazi aggodalmat tükrözött. Marcia visszatelepedett hát, egyszerűen azért, mert
nem volt ereje Quinn–nek ellenszegülni. Kezdett felőrlődni ebben a küzdelemben.
Leszegett fejjel babrálgatta a szendvicse maradékát.
Egy falatot sem bírt már legyömöszölni.
– Csak nyugalom – intette szelíden a férfi. – Elvégre fegyverszünet van köztünk.
Gyengéd gúnnyal mondta ezt, és Marcia kénytelen–kelletlen elmosolyodott.
Quinn kedvtelve nézte.
– Így már sokkal jobb – szólalt meg újra –, csak valami elfogadható közös téma kellene
még a társalgáshoz. Például az időjárás. Mit szól hozzá? Az angolok remek találmánya.
Talán mert maguknál itt mindig olyan pocsék az idő.
Marcia meglepődve pillantott fel.
– Miért mondja azt, hogy maguknál? Hiszen angol.
– Igen is, meg nem is – hangzott a válasz. – Szigetországi szülők gyermeke vagyok, de
olyan sokáig éltem külföldön, főként Ausztráliában, hogy aligha vallanám magam angolnak.
– Ausztráliában? – ámult el Marcia. – Hát azért olyan barna.
Quinn elvigyorodott.
– Pontosan. S ha tudná, hogy ilyenkor télen mennyire hiányoznak nekem azok a csodálatos
fövenyű strandok!
– Akkor miért jött vissza Angliába? – kérdezte kíváncsian Marcia. A férfi vállat vont.
– Az az érzésem támadt, hogy ideje lenne kezdenem is valamit az életemmel, s arra
gondoltam, hogy itt Angliában új körülményeket teremthetek magamnak. Pár hónappal ezelőtt
volt egy súlyos vízisíbalesetem, sokáig feküdtem kórházban. Ráértem eltöprengeni, mire is
vittem eddig, mit értem el magamtól. Hát elég sovány volt a felmutatható eredmény,
pontosabban nagyon satnya. – Quinn most eltűnődött, mintha befelé fordulva újra átgondolná
ugyanezt a kérdést. Marcia úgy érezte, hogy akarata ellenére is hihetetlen érdeklődéssel csüng
a férfi minden szaván. – Hát így történt – fejezte be finom mosollyal
Mr. Maxwell.
44
– De miért gondolt ilyeneket? Sikeresnek látszik. Messze jár a koldusbottól.

– Ó, hát pénzem az volt. Nem is kevés. Csak hát a vagyonomat az apámtól örököltem.
Szerettem volna látni, mire viszem a magam erejéből.
– És kiderült már? Vagy ez olyan kérdés, hogy felboríthatja a fegyvernyugvást… és inkább
ne beszéljünk róla?
Quinn fölnevetett, és Marcia látta, hogy a helyiségben lévő hölgyek java része odafordul.
Nem csoda. Egy ilyen jóképű férfi ellenállhatatlan vonzerőt gyakorol a nőkre.
– Nem, egyelőre még tart a fegyverszünet. De hogy a kérdésére feleljek: igen, vittem
valamire. Legalábbis ez a kis üzlet szépen virágzik.
– És mi a szándéka: itt marad, vagy esetleg visszatér Ausztráliába?
– Ez attól függ – mondta lassan, lehalkított hangon Quinn, és mélyen a lány szemébe
nézett.
Marcia lélegzete elakadt. Nem akarta, hogy így nézzék egymást, mégsem tudott ellenállni.
– Mitől? – suttogta.
– Attól, hogy a dolgok a következő hetekben miként alakulnak.
A férfi megfogta Marcia kezét, tenyérrel fölfelé fordította, és simogatni kezdte.
– Hisz a sors elrendelésében, Marcia? Hogy minden, ami történik velünk, már valami nagy
könyvben eleve meg van írva?
Persze csak képletesen értem. De a kezünkbe mindenképpen oda van írva, ezekkel a
vonalakkal...
Ujjai ide–oda jártak. Marcia a fejét rázta. Ő csak azt tudta, hogy bárhova érnek ezek az
ujjak, a bőre azonnal átforrósodik, és perzselő lesz. Vagy őt perzselik?
– Nem – rázta meg a fejét. – És maga?
– Igen, hiszek benne. Azt hiszem, bennünket is a sors kalauzolt össze így. És ez a jövőben
sem lesz másként. A sors gondoskodik arról is, hogy... szét se válhassunk.
Ez olyan biztató kijelentés volt, és a hang is annyira őszinte, hogy Marcia félresöpörte a
józan ész megannyi ellenérvét, s egy pillanatra elhitte, amit hall. Csak hát miféle képtelenség
ez? Hogyan bízhatna Quinnben, mikor minden tény ellene szól?! Gyorsan elhúzta a kezét, és
felállt. Ha nem megyek el azonnal, gondolta, valami olyat teszek, amit örökre bánnék aztán.
– Vége a fegyverszünetnek, Marcia? – kérdezte a férfi, és fürkészve nézte az arcát.
– Igen – felelte halkan a lány. – Lejárt.
Csak az miért volt, hogy hirtelen olyan üresnek érzett megint mindent?
A ruha. Kész álom. Marcia egy drága, előkelő butik kirakatában fedezte fel, és máris tudta,
hogy ez kell neki. Vagy valami hasonló... Az estélyre. Ilyet keres. Smaragdzöld selyem, lágy,
redőzött felsőrész. A szoknya pedig merészen testhez álló.
Felpróbálta, és már tudta, hogy megveszi. Neki ettől a ruhától nem szabad tágítania.
Kerül, amibe kerül. Ez az övé. Ez a ruha pont olyan, mint ő maga.
És miért is ne adhatna ki érte ennyi pénzt? Olyan rég volt az, hogy valami különlegeset
vett volna magának! Ez a ruha meg olyan könnyű, mint a pihe. Az utóbbi években csak
hasznos dolgokat vásárolt. Hadd legyen egyszer végre neki is ünnep!
Nagyon készült az estélyre. Fürdőt vett, hajat mosott, gondosan kikészítette az arcát. Az
eredménnyel még saját maga is elégedett volt. A tükörből egy rendkívül vonzó nő nézett
vissza rá.
Paul halála óta megelégedett azzal, hogy a külseje ápolt, rendes. De most felidéződött az a
fiatal lány, aki egykor volt. Annak képmása. Finom, halvány bőr... nagy zöld szempár.
Csak az arcvonások nem tagadhatták meg önmagukat: az éveket, az átélt szenvedéseket. A
leggondosabb kikészítés sem tüntethet el mindent.
Marcia magára kanyarította fekete kabátját, elegáns volt az is, feltűrté gallérját, és elindult.
Jeges hideg csapta meg odakint, futva ment a kocsijához.
45
Az esőből közben hó lett, s Marcia tudta, nagyon óvatosan kell vezetnie. A síkos utakon
rengeteg baleset volt mostanában.
Félóra volt az út a fényűző kinézetű házig, az estély színhelyéig. Marcia megérkezett, fel is
lélegezhetett. Több tucat kocsi parkolt már a kertben, főleg drága limuzinok.
Elmosolyodott némi öngúnnyal, ahogy a maga kis „játékkocsiját” bekormányozta egy még
üres résbe. Épp egy rozsdabarna Rolls–Royce mellé. A vendégek járműveiből ítélve az estély
pontosan olyannak ígérkezett, mint amilyennek sejtette. Remélte, hogy a ruhájával nem fog
szégyent vallani.
Csöngetett, s azonnal jött is a komornyik: frakkos, komoly úr. Bevezette őt az elegáns
előcsarnokba. Ámulva nézte Marcia a sok drága kristályt, régi bútort, a becses képeket.
Vendéglátó házigazdájuk egy görög hajómágnás volt, hatvan felé közeledő, meglepően
visszafogott modorú öregúr. Furcsa! Holott gazdag, mint egy Krőzus. Marcidnak azonnal
rokonszenves lett.
– Ó, Miss Clark. De nagyszerű, hogy eljött!
– Én is örvendek, hogy láthatom, Mr. Sztaszinópulosz – felelte Marcia.
– Jaj, hagyjuk a formaságokat. Csak Aristo!
– Aristo – felelte erre. – Én viszont akkor Marcia vagyok.
– Gyönyörű név.
Mr. Sztaszinópulosz bevezette Marciát egy hatalmas terembe, ahol már nyüzsögtek a
vendégek. Nemsokára egész sereg új ismerőse volt, annyi embernek mutatta be már Aristo
jobb ügyhöz méltó szorgalommal.
Csak úgy zúgott a feje. Tudta némelyik jelenlévőről, milyen befolyásos londoni
üzletember. A banknegyed, és környékének legnagyobb nevei! És mégis olyan egyszerű volt
velük eltársalogni. Sőt, még ezek a kiválóságok voltak elragadtatva az ő foglalkozásától.
Járt–kelt, sétálgatott a tömegben, élvezte az új ismeretségeket, előre örült annak a pár
kellemes órának, amelyet majd ebben a társaságban tölthet. Itt minden annyira új volt neki!
Még az is, hogy unalmasan pergő életéből végre kizökkenhetett egy kicsit.
S akkor...akkor megszólalt egy hang: – Csodásán néz ki ma este megint, Marcia!
Ideges remegés futott végig a testén, megdöbbenésében kiesett a pohár a kezéből.
– Mit keres maga itt? – ripakodott rá nyomban a magas, napszítta–szőke hajú, barna
férfira. – Hogy merészel?
Holtsápadt lett haragjában.
Még itt is...?!
A sors. A sors üldözi őt ezzel a rémséges emberrel. Egy pillanatra elhallgatott a zene, és
Marcia elvörösödve, kínosan feszengve látta, hogy utolsó szavait a fél terem hallotta.
Elnémultak a jelenlévők szinte mind, s Marcia érezte, hogy valamennyi szempár
rászegeződik. De akkor egy nő felkacagott, a zenekar újból rázendített, és az élet ment tovább,
mintha mi sem történt volna.
Quinn Maxwell megmarkolta Marcia karját, szorításával is éreztetve, hogy az iméntiek
egyáltalán nem voltak az ínyére. Odaintett gyorsan egy pincért, hogy törölje fel a kidőlt
narancslét; közben Marcia szabadulni próbált, de hiába.
– Eresszen el! – sziszegte.
A férfi azonban, mintha nem is hallotta volna, a csarnok túloldalán lévő ajtó felé vonszolta.
Egy tágas helyiségbe jutottak, ahol nem voltak vendégek. Csak itt engedte el Quinn Marciát,
aki pár métert hátrált, karját összefonta a mellén, és rendkívül harciasán nézett elrablójára.
– Ha kivételesen hitelt adna a szavaimnak – mondta Quinn rögtön –, elhihetné, hogy
ezúttal nem követtem. Engem is meghívtak ide, a maga jöveteléről csak akkor értesültem...
nos, mikor megláttam a bálterem ajtajában.
– Ne meséljen! Vicces ember maga, Mr. Maxwell. Szereti kínos helyzetbe hozni a másikat.
Azért is jött ide. Kiügyeskedte. Az én rovásomra. – A lány dühöngve toppantott.
46
– A sors... és a maga híres tenyérjóslásai! Belopózott ide, és kész. Gazember!

– Marcia, hogy mondjam? Mikor hiszi el? Egy ilyen estélyre nem lehet csak úgy
belopózni, a meghívást kiügyeskedni! Testőrök védik Aristo palotáját. Válogatott társaságot
hívnak meg. Badarságokat beszél.
Quinn magyarázata elég ésszerűen hangzott, de Marcia estéje már akkor is el volt rontva.
Végső soron, gondolta, még nekem kellene elnézést kérnem. Az ördögbe is!
– Mi az, megnémult? – kérdezte a férfi.
– Hagyjon már békén! Kár, hogy az ott, a kandalló előtt csak egy oroszlánbőr. Bár
élőoroszlán lenne, és tépné szét magát. Örömmel nézném végig.
– Viccel, Marcia? Egy ilyen vonzó, szép nő, mint maga, nem gondolhat ilyen
gonoszságokat.
A férfi arca most valóban őszinte csodálkozást fejezett ki, igaz, némi gúnnyal elegyítve.
– Mit akar tehát?
– Nézze, Marcia, ide magát is meghívták, engem is. Két lehetőség adódik. Vagy mind a
ketten maradunk, de akkor ismét fegyverszünet... vagy egyikünk eltávozik.
– Eszem ágában sincs elmenni. Első alkalommal vagyok itt, és élvezni akarom az estét. A
történtek ellenére is.
Quinn felsóhajtott.
– Hát akkor úgy néz ki – mondta fájdalmas arccal –, rám vár ez a szomorú feladat. Nem
ronthatom el a mulatságát, Marcia, rendben van. Megyek, jó?
És már indult is, de Marcia hirtelen utána kiáltott:
– Ne! Várjon még...
Nyomban meg is bánta, de már nem volt mit tenni. Miért csinálom ezt? – kérdezte magától
kétségbeesetten, némán. Szédült megint.
– Tehát maradjunk mindketten. Tegyünk úgy viszont, mintha észre se vettük volna
egymást. Jó? – ajánlotta fel reménykedve.
– Sajnos részemről ez képtelenség. Én magát mindig és mindenütt észre fogom venni.
Hazudozni pedig, főleg nem szeretek.
A férfi hangja feltűnően halk volt. Marcia szemébe nézett, és még hozzátette:
– Gondolom, ezzel maga sincsen másképpen... Nem léphetne életbe inkább újra a
fegyverszünet?
– Elképzelhető lenne? – kérdezte suttogva Marcia. Bolond, te bolond! – zakatolta az agya.
– De mennyire. Ha erősen akarjuk. Részemről nincs akadálya. És maga hogy gondolja?
Őrültség! – súgta egy belső hang. Vigyázz!
Ez egy szoknyavadász, a nők bálványa, és ráadásul még valószínűleg selyemfiú is. Játszik
az érzelmekkel, bűvészkedik a szavakkal.
– Jó, én is benne vagyok – nyögte ki végül nagy nehezen. – De csak erre az egyetlen
estére.
Quinn azonnal megragadta a kezét, és gyengéden megszorította.
– Ó, milyen csodálatos este – mondta fojtott, érzéki hangon.
9. FEJEZET
A zenekar lassú keringőbe kezdett. Marcia sóhajtott egyet, aztán hagyta, hogy Quinn a
parkettra vezesse.
– Fáradt? – kérdezte a férfi halkan, ahogy kelten együtt belesimultak a keringő ritmusába.
– Kicsit – felelte ő mosolyogva. – De azért ez kellemes fáradtság.
– Szép este volt, ugye?
A férfi mélyen Marcia szemébe nézett.
47
– Nagyon szép – felelte Marcia. Kicsit zavartan próbált máshová tekinteni. Quinn annál
szorosabban vonta magához.
És ő élvezte, hogy hozzá simulhat. Jószerével egyetlen táncot sem hagytak ki. Tüzes
melódiák... lágy dallamok... és most ez a keringő. Utána meg a csend. A párok mind elhagyták
a parkettet.
Nagyon rossz volt, hogy ki kell bontakoznia Quinn öleléséből. Mégis...
– Félek, nekem tényleg mennem kell már – mondta sajnálkozva Marcia. – Nagyon későre
jár, holnap muszáj dolgoznom.
Mintha csak a szavait akarná igazolni, valahol messze egy óra éjfélt ütött.
– Fél Hamupipőke, hogy eltűnik a kocsija éjfélkor?
– Nem, nem – mosolygott Marcia. – Bár igaz, ami igaz, az én szegény kis autóm rossz
néven veheti, ha ilyen sokáig kell miattam fagyoskodnia a fényűző luxuskocsik között.
– Mi lenne, ha én vinném haza? Egyáltalán nem megnyugtató a számomra, hogy egymaga
furikázik éjnek évadján a városban.
Ujjaik összekulcsolódtak.
Marcia eleinte tiltakozni akart, de aztán mégiscsak tűrte. De jó lett volna a férfi ajánlatára
igent mondani! Csak talán épp akkor kell abbahagyni mindent, gondolta, amikor a legszebb.
– Nem, köszönöm – felelte hát –, könnyen hazatalálok. Mi bajom eshetne? Tudok
magamra vigyázni.
Érezte ő maga is, milyen fájdalmas, ahogy mondja ezt. Csupa vágyakozás. Vigyázz! –
figyelmeztette egy hang. – Nehogy eláruld magad! Quinn megsimogatta az arcát.
– Tudom én azt, Marcia. Mégis megnyugtatóbb lenne a számomra, ha meggyőződhetnék
róla, hogy biztonságban hazaért.
A férfi érintésétől Marcia megint bódult lett. Egy pillanatig szólni se bírt. – Én... én... –
dadogta minden cél és értelem nélkül. Nem is juthatott volna tovább. Quinn lágyan szájon
csókolta.
– Semmi ellenkezés, Marcia. Szerezd meg nekem ezt az örömet, csak egyszer, csak most
egyetlen egyszer!
A lány nem tudott ellenállni a bársonyos, mély hangnak... az esdeklő, hódító tekintetnek...
Tudta, a tűzzel játszik.
De úgy érezte, benne is tűz lobog, valami emésztő tűz.
Marcia és Quinn olt várakozott a búcsúzkodó vendégek sorában.
Végre Aristóhoz érkeztek, és ahogy a hajómágnás kezet csókolt Marciának, így szólt:
– Nos hát, kis Marcia? Jól érezte magát valamelyest?
– Ó, remekül.
– Azt látom – mondta Aristo értő, atyás mosollyal, és Quinnre villant a tekintete. Marcia
elpirult.
– Csodálatos estély volt – folytatta gyorsan, hogy leplezze zavarát. – Rég nem éreztem
magam ilyen jól.
– A legnagyobb boldogság ezt hallani – nevetett kedvesen Aristo. – Remélem, minél
hamarabb viszontlátom mindkettőjüket.
– Úgy legyen – felelte sietve Quinn Maxwell, miközben kezet rázott a házigazdával. –Isten
Önnel, Aristo!
Hamarosan kint álltak a ház előtt.
– Az autóm ott van szemközt.
Marcia tétovázott. Még mindig volt egy lehetőség. Hogy a saját kocsijával, egymaga hajt
haza.
– Valami baj van? – kérdezte gyengéden Quinn, holott nagyon jól tudta, miről van szó.
– Csak nem szállt inába a bátorsága, Marcia? Kis Marcia – mondta még, Aristót idézve.
Hála az égnek, hogy sötét van, gondolta Marcia, mert lángvörös volt az arca.
48
– Nem józan dolog – suttogta. – Vissza kell jönnöm ide holnap a kocsimért. Megannyi
bonyodalom. Magam nem mehetnék?
Őrült! Engedélyt kérsz már?! – villant át az agyán.
– Miért ne mehetne! Csak minek az az örökös józanság? – suttogta a férfi. – Ez kivételes
este, csodás este. Rég volt ilyen. Miért ne maradna rendhagyó? Csak még egy kicsit, egy
kicsit...!?
Marcia hallgatott.
– Nagy ravasz maga, Marcia, de hát a döntés a magáé. Nem fogom elrabolni.
– Ó, még szép.
– Befolyásolni sem akarom.
– Még azt se?
– Nem, nem. Szó sem lehet róla. – Quinn hangja csupa nevetés volt. – Később még eljöhet
a mi napunk. Nagy árat adnék érte, ha most megbántanám. Történjék mindig csak az, aminek
történnie kell.
E szavak kíséretében magához húzta, megcsókolta. Az első érintés lágy volt, tapintatos.
De aztán, a csók nem maradt ilyen. Vad vággyal forrt a szája Marcia ajkára. Sokáig álltak
így összesimulva, mintha megállt volna az idő.
Marcia úgy érezte, repül. Lehunyta a szemét, és két kezével átkarolta a férfi nyakát.
Jobbjával beletúrt a hajába. Viszonozta a csókját is. Közben hópihék hulltak a fejükre,
vállukra, majd ajkaik közé is betévedt egy–egy fehér jövevény.
Nevetni kezdtek.
Aztán elkomolyodtak, csókolták egymást tovább. Marcia érezte, egészteste reszket. Ez volt
a világon a legtermészetesebb állapot. Ez a csók, ez a remegés.
Épp ezért azonban... kiszabadította magát.
– Quinn, mennem kell.
Ez egyértelmű volt. A férfi azonban higgadtan fogadta.
– Persze. Nekem is. Csak vigyázz magadra! Nagyon.
– Vigyázok, Quinn. És szép este volt. – Majd ő is hozzátette: – Nagyon. Akkor a férfi
megcsókolta mindkét tenyerét.
– Vigyázz magadra, mondom!
Csak bólintani tudott. Ujjaik még egyszer összefonódtak.
Marcia óvatosan hajtott hazafelé. Az útra kellett figyelnie, nem gondolhatott Quinnre. A
férfi kemény testére, ahogy hozzápréselődött. Lehunyta a szemét.
Te jó ég, döbbent rá, még a kocsiban vagyok, vezetnem kell. Majd otthon. Akkor azonban
könnyek árasztották el az arcát. Minden olyan rémes volt – és mégsem az.
Mi lehet ez?
Őrület, gondolta. De Quinn olyan szenvedélyt ébresztett benne, amilyet még soha senki.
Még Paul sem.
Ez a felismerés megriasztotta. Paul a férje volt, ő még most is Pault szerette. Nem csupán
az emlékét. Most mi lesz?
Törölgette a könnyeit. Fejében, szívében minden összekavarodott. Felzokogott, szája elé
kapta a kezét. Miért? Maga is megrémült ettől a... ettől a fényözöntől, mely szemközt jött
vele. Mi ez? Fények, vele szemközt, a saját sávján? Riadtan kapott másik kezével is a
kormányhoz, megpróbálta elrántani. Iszonyú csattanás következett. Fém ütközött fémmel,
minden recsegett–ropogott, a gumik sikoltottak, ő meg repült. De nem úgy, mint a parkolóban
az imént. Halántéka a kocsi ajtajának vágódott, valami iszonyú magnéziumfény villant, aztán
minden elsötétült.
A távolból, hallotta még, nevén szólították. Felelni nem tudott már. Minden igyekezete
ellenére sem. Zuhant, és már nem érzett semmit.
49
Zsúfolásig volt a baleseti kórház betegfelvételi irodája.

A jeges utak! Marcia ott ült ebben a sokaságban, és még áldhatta a szerencséjét. Hogy ott
ül, és nem a műtőben fektetik fel az asztalra éppen. Zúzódások, horzsolások, pár nyílt seb,
vágások: megúszta ennyivel.
Csak a feje fájl és zúgott rettenetesen.
– Tessék, terítsd magadra!
Quinn volt az, a szmokingját dobta a vállára.
– Megfázol – nézett rá hálásan Marcia.
– Pszt, szerelmem. Most csak nyugalom.
– Haza akarok menni.
– Hamar meglesz az is, Marcia. Csak előbb megvizsgál az orvos. Ne félj! Melletted
vagyok.
Quinn hangja azonban most nem volt olyan magabiztos, mint máskor. Ez feltűnt neki.
Vajon mi lehet az oka? A férfi csak simogatta, de nem tudott semmi vigasztalót mondani, ő,
aki máskor...
Hagyjuk! Akadt itt rejtély elég. Majd meg kell kérdeznie Quinnt, hogy volt ott szinte
azonnal a baleset színhelyén.
– Marcia Clark! – Tehát őt szólították. Kicsit bizonytalanul állt fel.
Visszaadta Quinn szmokingját, és elindult szédelegve. De ahogy az orvos megjelent, kis
mosolyt erőltetett az arcára. Hátha akkor több esélye lesz arra, hogy rögtön elengedjék.
– Nos, Miss Clark? Hogy érzi magát? – kérdezte az orvos, és megkezdődött az alapos
vizsgálat.
– Nem annyira rémesen, mint eleinte – felelte. – Csak a lábaim gyengék.
– Nem csoda. A feje is fáj? Aha. – Az orvos bólogatott. – Nem lát mindent kettőnek? A
fények nem vibrálnak a szeme előtt?
Szemvizsgálat következett. Meg mindenféle más.
Ahogy megvoltak, az orvos segítette fel.
– Szerencsésnek mondhatja magát, Miss Clark – mondta. – Pár ütés, kicsit lila lesz és zöld,
azonkívül csak jelentéktelen karcolások. Viszonylag olcsón megúszta.
– A másik kocsi vezetője?
– Semmi baja – felelte az orvos. – Tökrészeg volt. Talán ezért védelmezte őt a jó ég. Ahogy
mondani szokás. Azt hiszem, hazaengedhetem, Miss Clark, ha van valaki, aki azért ránéz néha
magára. Persze aggódom kicsit, hátha enyhe agyrázkódást is szenvedett, de ágyat sajnos a
legnagyobb jóindulattal se tudnék biztosítani... épp ma éjszakára.
– Nem gond. Elboldogulok otthon, és jobb is így.
– De ki viseli a gondját?
Ezt már odakint kérdezte a doktor.
– Természetesen majd én – jelentkezett máris egy erőteljes férfihang.
– Quinn? – döbbent meg Marcia.
– Akkor rendben van – mosolyodon el az orvos. – Vigyázzon rá! Quinn lelkesen
bólogatott.
– De... – kezdte volna Marcia. Quinn azonban gyengéden kivezette.
– Látod, látod – mondta aztán –, mégis az én kocsim visz haza ma éjszaka. Te kis okos.
– Jó, persze. De igazán nem szükséges, Quinn, hogy...
– Most ne nagyon erőltesd a beszédet se, szívem – javasolta a férfi. – Tudod, amikor
láttam, hogy a kocsid felbukfencezik, ó, Marcia...
Csak nézte. Hát ott jött mögötte? Követte? Erről nem volt szó. Valami határtalan
gyengédséget érzett, megindultan hallgatta a férfit. Majd megsimogatta a kezét. Quinnt most
hagyta el az ereje. Fejét a kormányra hajtotta, szemét lehunyta.
– Quinn...!
50
A következő pillanatban a férfi ismét felkapta a fejét, a szeme tündökölt, arca nevetett.
– Megúsztad, ó, Marcia, megúsztad. De csodálatos! Ezentúl már minden rendben lesz,
minden jó lesz.
Marcia csak ült mellette némán, így hajtottak ki a kórház parkolójából. Quinn nem ért
hozzá, át sem ölelte, ám a tekintete és ez az iménti pár szó mindent elmondott. Nem vagyok
közömbös a számára, mondta magában Marcia, sőt talán nagyon is fontos vagyok...
Hihetetlen melegség járta át a szívét.
A lány lakására érve Quinn nyomban átvette a parancsnokságot. Bekapcsolta a fűtést, teát
főzött, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Marcia a heverőn ült, fülelt a
konyhából beszűrődő zajokra, és csak ámult, hogy ez a viharos viszony – Quinné s az övé –
hirtelen ilyen fordulatot vett.
Bensőséges lett, és meghitt. A férfi segítőkészsége sem volt egyszerűen baráti
gondoskodás. Valamivel több ez, érezte Marcia, és...
– Tessék – jött be Quinn máris a szobába. Egy csésze teát nyújtott oda neki. – Idd ki, az
utolsó cseppig! Aztán ágyba duglak.
Marcia engedelmeskedni próbált. De a tea olyan forró volt és olyan édes, hogy alig bírt
megküzdeni vele.
– Idegi megrázkódtatás után a cukros tea a legjobb – magyarázta Quinn. – Nem
takarékoskodtam hát a cukorral.
Itta a teát, és hallgatta Quinnt.
– Tudod – folytatta a férfi –, ezt azért ne gyakorold túl sűrűn. Ilyen szerencséje is csak
ritkán van valakinek.
– Nem, nem, persze – mosolygott halványan Marcia. – Amíg a kaszkadőrök fizetését nem
emelik, esküszöm, nem próbálkozom még egyszer.
– Meg sem engedném neked, drágám – felelte Quinn. – És most ágyba... sajnos, egyedül.
A karjába vette, és úgy vitte. Marcia közben arra gondolt, mi lett volna, ha... De nem, nem.
A férfi hangjában őszinte fájdalom volt, és együttérzés.
Rettentő nagynak tűnt a kísértés még így is. Ahogy a férfi gyengéden magához ölelte,
Marcia megborzongott.
Tudta, mit élhet át Quinn is.
– Menj, kedvesem, amíg van erőm ellenállni – suttogta.
Egy vallomással értek fel ezek a szavak. Quinn rekedtes válasza elárulta, hogy a férfi ért
mindent. Lassú léptekkel ment ki a szobából, mint aki bármely pillanatban várja, hogy
visszahívják.
Marcia nekidőlt az ajtófélfának. Életében nem érzett még ilyen vágyakozást. Lehunyta a
szemét. De ahogy kinyitotta, Paul képére villant a tekintete. Paul, Paul, gondolta, hogy is
feledkezhettem meg rólad így?
Marcia nyugtalanul aludt, sokat hánykolódott. Álmában újból átélte a balesetet. De úgy,
mintha még elkerülhető lenne. Aztán a rettentő csattanás és reccsenés. Felsikoltott.
A következő pillanatban már jött is Quinn a szomszéd szobából.
– Marcia – rohant az ágyhoz –, hallod, ébredj, Marcia! Én vagyok az.
Leült az ágy szélérc.
Marcia iszonyúan eltorzult arccal feküdt ott. Kinyitotta a szemét, de mintha így se látott
volna senkit és semmit.
– Ébredj, Marcia! – rázta meg gyengéden a férfi.
Remegés futott végig az alvó egész testén. Alvó? Nem lehetett megmondani, hol jár éppen.
Talán két világ határán.
– Jól van, szerelmem, jól van.
A dermedt tagokba lassan ismét visszatért az élet.
51
– Hála az égnek! – suttogta Quinn. – Marcia, semmi baj, biztonságban vagy! – És száját az
ajkára szorította, mintha ezzel megszabadíthatná rettentő félelmeitől. Hosszú percek teltek el
így, majd a lány, szemét lehunyva, lassan fölemelte a fejét.
– Szeretlek – motyogta. – Ó, édesem, drágám, Paul. De szeretlek! Csak téged. Paul... ne
hagyj el soha többé!
És odabújt a forró férfitesthez. Végre elmúlt az a rémes álom. Jött helyette azonban egy
újabb rémség.
– Marcia – tolta el őt magától egy kicsit Quinn –, Marcia, hallasz engem? Ébredj fel, és
nézz rám!
Ő lassan engedelmeskedett. Látta a magas, szőke, jóképű férfit, ahogy fölé hajol.
Hallotta, amint azt kérdi:
– Marcia, ki vagyok én?
A kérdés olyan ostoba volt. Marcia egy szót sem értett az egész jelenetből. Ezért
ébresztette föl, hogy megtudakolja ezt tőle éjnek évadján? Képtelenség.
– Ki vagyok én, Marcia? – ismételte el kérlelhetetlenül a férfi.
– Hát ki lennél... Quinn – hangzott a válasz. – Te vagy Quinn Maxwell.
– Helyes. Hát akkor, a pokolba is, ki az a Paul?
A férfi hangjában harag remegett. Marcia, halálra rémülve saját tévedésétől, ezt sem vette
észre.
Remegve ingatta a fejét, a fényképre nézett, és csak ennyit mondott:
– A férjem. – Alig volt hallható a hangja, úgy ismételte el: – A férjem. Ezek a szavak,
miután Quinn kiment, mintha még sokáig ott visszhangoztak volna a hálószobában.
10. FEJEZET
Csaknem egy órába teli, mire Marcia annyira össze tudta szedni magát, hogy
kitámolyogjon a hálószobából. Addig a takaró alá bújva, szinte bódultan feküdt, és remegett.
De ahogy a nappaliba kilépett, földbe gyökerezett a lába, szíve vadul kalapálni kezdett.
Quinn magába roskadva ült egy karosszékben. Feje a támlán, szeme lehunyva, azt azonban
látni lehetett, hogy nem alszik. Túlságosan feszült volt ahhoz az arca.
Most föl is egyenesedett, és a haját kisimította a homlokából.
– Hogy vagy? – kérdezte.
Hangja udvarias volt, de távolságtartó.
Marcia szorongva hallgatta. Inkább lenne dühös, csak ne ilyen kínosan udvarias.
– Köszönöm, megvagyok – felelte.
Kint közben elállt a havazás. Marcia tudta, a gyönyörű fehér takaróból reggelre sár és
latyak lesz. Mi minden olvad még így szét semmivé a világon!
Quinn felállt. Magára kanyarította a szmokingját.
Marcia riadtan látta, hogy valószínűleg távozáshoz készülődik.
– Várj, Quinn! Mindent megmagyarázok.
– Mit kellene megmagyaráznod, Marcia? Minden világos. A férjed bármelyik pillanatban
hazajöhet, és akkor mi van? Pisztolypárbaj hajnalban az erdőn? Nem, köszönöm.
– De Quinn, Paul... a férjem... már rég halott.
Quinn nem is próbálta titkolni, mennyire megviselték az elmúlt percek.
– Tessék?
– Három éve halt meg. Autóbaleset volt. Én nem mentem vele, de azóta is egyre látom ezt
a szörnyű rémálmot. Ahogy beszorul a kocsiba.
Hangja megremegett, gyorsan leszegte a fejét. Így nem vehette észre, hogy Quinn felé
nyújtja a kezét, de aztán le is ejti.
52
– Gondolom, az én balesetem kavarta fel mindezt újra bennem – folytatta Marcia.

– Szörnyen fáj nekem ez a tévedés. Nem akartalak megbántani.
– Nekem is fáj, Marcia.
Quinn hangja olyan csüggedten és tétován csengett, mint még soha.
– Sejtelmem sem volt arról, hogy te egyszer már férjnél voltál. Így már azt is megértem,
miért viselkedtél velem olyan elutasítóan...
– Ezt hogy érted?
Marcia riadtan látta, hogy a férfi barna bőre most szinte szürke.
– A férjed halott, Marcia, de mondd, számodra nem ő ma is az igazán élő... az egyedüli
férfi? Nem ugyanúgy része az életednek, mint azelőtt volt?
Marcia pár órája még igennel válaszolt volna. Most azonban már nem érezte magát ebben
annyira biztosnak. E rövid idő alatt olyan sok minden történt! És minden csak
bizonytalanságot hozott. Igen, csak azt.
Quinn félreértette a tétovaságát.
– Nem kell válaszolnod. Látom rajtad, igazam van. Sajnálom, Marcia, ha kizökkentettelek
az egyensúlyodból. Nem akartam. Én csak...
Itt elnémult. Tekintetéből mély fájdalom áradt.
Szó nélkül megfordult, és elment.
Ezúttal tényleg. És Marcia tudta, hogy örökre.
Bár utána szólhatnék! – gondolta. De nyomban hozzátette magában: ez lehetetlen. Erre
nincs módom, és jogom sincs hozzá.
Eltelt csaknem egy hét, mire Marcia ismét munkába állhatott. A sérülések nyomai
nagyjából eltűntek, fájdalmat is már csak igen ritkán érzett. De annak, hogy ilyen hosszan
otthon maradt, nem is a baleset volt az igazi oka.
A lakásában elbújhatott a világ elől.
Szabadon elmerülhetett a gondolataiban, bármennyire fájdalmas volt is ez néha. Marcia
tudva tudta: egy nap megint saját kezébe kell vennie a sorsát.
Nem bízhatja magát arra, ami „eleve meg van írva” a kezében.
Quinnt nem látta azóta a rémséges éjszaka óta. Telefonon sem kereste a férfi. De hát nem
mindegy? Nem.
Vajon mivel érte el Quinn Maxwell, hogy az életének ilyen lényeges része lett?
Ennyire nélkülözhetetlennek érezném? – töprengett Marcia. De hát hogy szerethetem, ha
még mindig Paul az egyetlen és igazi szerelmem?
Ezeknek a kérdéseknek a végiggondolásához kellett a teljes magány.
Aznap, hogy az ügynökségére visszatért, lassan haladt a folyosón, és végül a szomszédos
iroda ajtaja előtt megállt egy pillanatra. Quinn Maxwell azonban most mintha kilométerekre
lett volna tőle.
Mennyire berzenkedtem ellene, hogy itt legyen. És most? Mit meg nem adnék érte! –
gondolta. Csüggedten tovább bandukolt.
Igen, olyan vagyok, mint egy rakás szerencsétlenség...
Már megint?
Távollétében George Bryant vezette az ügynökséget, mégpedig remekül.
Marcia, ahogy leült az íróasztalához, és visszazökkent a hivatal mindennapos rendjébe,
azonnal elhatározta, hogy társtulajdonostársává emeli George–ot.
Emelem? – gondolta keserűen, én emelem?
Erről a mélypontról, ahol vagyok? Felkérem legföljebb, hogy legyen társtulajdonos...
– Tényleg jól van már, Marcia? – kérdezte Jeannie, aki éppen most lépett be az irodába.
– Hát persze. Legföljebb még egy kicsit bágyadtan viselem a... Mit? Befejezni se tudta
volna a mondatát.
53
– Hozhatom akkor a következő napok munkarendjét? De hadd tegyem hozzá rögtön,

George magára vállalja a tárgyalásokat. Ha itt van is – folytatta aggódva Jeannie –, azért még
pihennie kell. Majd figyelemmel követi a dolgokat, aztán lassan belerázódik megint.
– Kösz, Jeannie. Nagyon rendes maguktól.
Amikor magára maradt, tanulmányozni kezdte a szépen gépelt papírlapokat, az ügyek
összefoglalóit, a jelentéseket. Istenem, itt voltak a Quinn Maxwell–eset részletei is. Még
valahonnan az özönvíz előtti időkből.
Valamit azért tennie kellene. Volt egy ügyfele... ugyebár, Mr. Johnson nevű. Előkereste a
végszükség esetére megadott telefonszámot.
– Sajnálom, Mr. Johnson – mondta, mikor kapcsolták –, hogy az irodájában zavarom, de
feltétlenül beszélnünk kell az ügyről.
– Az ügyről...?!
– Az ön ügyéről.
– Igen, igen, az én ügyemről. Hát Miss Clark, rettentően röstellem, már rég akartam volna
jelentkezni, csak nem is tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Kicsit kínos, azaz éppen ellenkezőleg.
– Mr. Johnson, nem egészen értem. Valami nincs rendben talán?
– Igen is, meg nem is – feszengett a vonal túlsó végén a férfi. Marcia érezte, össze akarja
szedni a bátorságát, hogy kinyögje végre, mi a helyzet. – Miss Clark, hadd kérjem meg igen
határozottan arra, hogy a nyomozást most azonnal zárja le.
– Zárjam le? – kérdezte döbbenten a lány.
Szólni se tudott a meglepetéstől.
– Igen, zárja le! Kérem, itt valami borzasztó tévedés történt. Én vagyok a hibás egyedül.
Kiderült, hogy Margaret egy pillanatig sem volt hűtlen hozzám.
– Értem. – Marcia azt se tudta, hol áll a feje. – De azért esetleg elmondhatná, Mr. Johnson,
miképp jutott erre a következtetésre.
– Nos, igaz... persze, magyarázattal tartozom önnek. A jelek szerint a feleségem
összeismerkedett a klubjában egy bizonyos Mr. Maxwell nevű beruházási tanácsadóval.
Részvények, értékpapírok, miegymás. Ilyesmikről tartott előadást ott Mr. Maxwell. Margaret
és három barátnője pedig úgy határozott, hogy egyszer szerencsét próbálnak ők is.
– Mr. Johnson kis szünet után folytatta:
– Maxwell vállalta volna, hogy mindent maga intéz, de a hölgyek nem akarták kihagyni a
játékot... vagyis hogy maguk bonyolítsák az ügyeiket. Ezért hát igen gyakran felkeresték
Maxwell urat tanácsért meg hírekért. Sikerült is viszonylag kis befektetéssel komoly
nyereségre szert tenniük. Margaret azért nem szólt nekem, mert meglepetésnek szánta.
Házassági évfordulónkon Velencébe utazunk, és ennek költségeit akarta a nyereményéből
fedezni. Megérti tehát, Miss Clark, miért nem szabad megtudnia a feleségemnek sohasem,
hogy nyomoztattam utána?
– Mi sem természetesebb, Mr. Johnson. Legyen egészen nyugodt! Én vagyok a
legboldogabb, hogy az ügy szerencsésen végződött.
Marcia gyorsan elhárította még Mr. Johnson ajánlatát, hogy természetesen szívesen állja a
nyomozás költségeit, és gyorsan letette a kagylót. Idegesen nézett körül.
Hát Quinn akkor mégse...
Tévedtem, állapította meg. De legalább a végén ráéreztem az igazságra. Quinn csakugyan
méltó volt a bizalmamra.
Biztos, hogy a végén bíztam benne? Olyan mindegy volt már.
Azért csak próbáljuk meg! – határozta el.
Összerakott egy kis paksamétát a Quinn Maxwell–ügy papirosaiból. Hívta a
küldöncszolgálatot. Menj, papírhalom, gondolta, mint egy kis papírhajó.
Quinn címére küldte a csomagot.
Hamarosan kopogtak az ajtaján. Jeannie volt az.
54
– Nos, mi van, Jeannie – kérdezte lelkesedve –, ilyen hamar itt a válasz?

– Semmi válasz. Visszahozták a pakkot. A címzett elköltözött.
– Elköltözött?
– Igen. Az egyik szomszédja szerint visszament Ausztráliába. Marcia, Jeannie–vel sem
törődve, eltakarta a szemét. Feje az íróasztal lapjára hanyatlott. Elment tehát, örökre.
Vissza Ausztráliába.
Sohasem fogom őt látni többé, rázta a könny nélkül gyötrő zokogás.
Eljött és el is múlt a karácsony. Marcia megpróbálta kicsit újra összeszedni magát, rendezni
az életét. Nehezen ment. Annyi minden változott meg egyszerre körülötte.
Munkája most is áldás volt, a nap jelentős részében elterelte a figyelmét arról... arról, hogy
valahol létezik egy neki való férfi.
Januárban George Bryant elvállalta a társas viszonyt.
Marciának ekképp megint több ideje maradt saját magára. Színház, találkozások. De hiába.
Mindenütt érezte Quinn Maxwell hiányát.
Szerette Quinnt, s ezt a szerelmet már nem tagadhatta le önmaga előtt sem.
De akkor Quinn miért nem tudja ezt? Akkor hogyan volt képes itt hagyni őt?
Egyszer elfogadta Aristo Sztaszinópulosz meghívását. Vacsora közben végig arra gondolt,
mit keres ő itt, ha Quinn nincs a vendégek közt. Gyötrelmes volt a régi helyszínen azokra a
régi órákra visszaemlékezni.
Otthon már az ágy szélén ülve Marcia Paul fényképét nézegette.
Sok–sok éven át próbált ragaszkodni hozzá, ahhoz a szerelemhez. Most ez nem ment
tovább. Szívének sebei időközben begyógyultak. Már nem lett volna hazugság újra felfedezni
valakiben az igazit.
Megint azzal a reménnyel, hogy örökké tart majd.
Marcia kiemelte a fényképet a keretéből, selyempapírba csomagolta, és eltette a fiókba.
Szívében Paul örökké él. Ez az igazi halhatatlanság. De közben jogait követeli még valami
más is.
Maga az élet.
Ha Quinn visszatérne...
Nem, semmi értelme, hogy légvárakat építsen, a reménytelenségbe próbáljon kapaszkodni.
A legfontosabb, hogy szembe tudjon nézni a valósággal.
A jeges január is véget ért, rá viharos februári napok következtek.
Marcia érezte, most lazítania muszáj. Egy kis távolságra kerülni saját zűrzavaraitól.
Megpróbáltatások sorát élte át nem volt semmi remény, hogy jobb lehetne bármi.
Szerette Quinnt. Reménytelenül.
Pedig semmi nem lehetett volna jobb, mintha ez a szerelem beteljesülhet. Erre azonban
már gondolni is kínzó gyötrelem.
Egy nap úgy döntött, elutazik. Minél messzebb, annál jobb. Ebédidőben elment hát egy
utazási irodába. Bahamák, Bermudák, Jamaica... Színes ismertető füzetekkel megrakodva tért
vissza az irodába. Boldog volt. Csak az a gondolat keserítette meg örömét, hogy nem az
imádott férfival utazik majd.
De hát nem éppen azért utazik, mert nem lehet az imádott férfival?!
Amikor belépett az ügynökség előszobájába, véletlenül kiejtette kezéből az összes füzetet.
– Ó, a fene... – kiáltott fel.
De figyelmét a következő pillanatban már Jeannie kötötte le.
– Mi baj van, Jeannie? – kérdezte. Titkárnője feltűnően sápadtan támaszkodott az
ablakfélfának.
– Jaj, csak kiugrottam egy szendvicsre, itt a házban, a büfébe, és nem zártam be az ajtót.
Én vagyok a hibás.
55
– De mi történt? Egy krokodilt hoztak be közben? – nevetett Marcia. Mert el se tudta

képzelni...
– Rosszabb annál! Menjen be, Marcia, és nézze meg. Ha én ezt tudom, tényleg...
Megőrülök!
Jeannie szinte reszketett.
Marcia fejcsóválva lépett be a szobájába, és a következő pillanatban meglepetésében
földbe gyökerezett a lába.
Ez nem az ő szobája volt.
Hanem egy rózsakertészet.
Jeannie is követte, ő már tüsszögött az illatártól.
Mert vázákba állítva, az asztalon szétterítve, a sarkokban, a polcokon – mindenütt
halványsárga rózsák borították el a helyiséget.
– De én... ez... – Marcia megint csak idáig jutott. – Ki hozta a virágokat, Jeannie?
Szinte suttogott. De Jeannie még nagyobb zavarban volt.
– Fogalmam sincs, mondom, csak kiugrottam egy pillanatra, és azalatt történt.
– Csak... én...
Marcia most már tudta.
Akármilyen hihetetlen volt is. Életében egyszer látott ilyen csodálatos rózsákat.
A szobájában. És itt ezek a rózsák csak egyet jelenthettek: Quinn visszatért. Hát mégis
visszajött. Ilyen felfoghatatlanul hirtelen! De vajon miért?
Pedig tudta. Akármennyire nem hihette is, tudnia kellett.
– Marcia... te jó ég, mi történt itt?
Ez George Bryant volt. Az ajtóban állt. Épp most érkezett.
– Mi történt volna? Hát ez – felelte nevetve Marcia.
– Nem csak ez – válaszolta a nagy nyomozó. – Miért áll például ott kint, szemközt, az
újságosbódénál... Quinn Maxwell?
– Biztos benne? – kiáltotta Marcia. – George, mindig mondtam, hogy maga
felülmúlhatatlan!
– Hé, mindenki megbolondult itt? – kérdezte a „felülmúlhatatlan”. – Nézze csak meg,
győződjön meg róla a saját szemével!
Marcia kinézett az ablakon.
Quinn Maxwell valóban ott állt.
És Marcia Clark egy pillanat múlva már rohant is.
Ömlött az eső. Pillanatok alatt csatakossá ázott mindene, ahogy az épületből kilépett.
– Quinn! – A férfi nyakába borult, és zokogni kezdett. – Quinn... Quinn... Arca esőben és
könnyben ázott.
A férfi pedig magához ölelte, ahogy még soha, soha.

– Drágám, édesem!
Melyikük mondta ezt? Összemosódlak a szavak.
– Marcia, nem is tudom, hogy bírtam ki nélküled ilyen soká!
Quinn szája először hűvös volt – az esővíztől –, de ahogy ajkuk összeért, forró,
izzószigetté lett az ajkuk a nagy égi áradásban.
És a csók soha nem akart véget érni.
Csörgött róluk az eső. Ők meg csak álltak összekapaszkodva. Percek vagy órák teltek el,
maguk sem tudták, mire eleresztették egymást.
– Nem így terveztem ezt, Marcia – kezdte Quinn. – Viszontlátásunknak másképp kellett
volna megtörténnie, de látod, az égiek közbeavatkoztak... Hangulatos bevezetőt szerettem
volna tartani egy szendvics és egy csésze tea mellett a kis gyorsbüfében, mondjuk... és jó lett
volna, ha süt a nap, és eloszlatja a múlt árnyait. Hanem...
56
Itt tanácstalanul tárta szét kezét.

Marcia nevetve bújt hozzá.
– Semmi szükség nagy szónoklatokra, Quinn. Amíg érezhetlek, amíg ölelsz, minden
rendben van.
– Tényleg? Még arra se vagy kíváncsi, szeretlek–e? Ennyit se akarsz hallani?
Marcia mélyen a férfi szemébe nézett.
– Quinn, hát te is szeretsz? Ez igaz?
Talán várnia kellett volna, hogy Quinn kezdje a vallomást, de olyan önkéntelenül csúsztak
ki száján a szavak, hogy szinte észre se vette. Quinn beleborzongott abba, amit hallott.
– Szeretlek – mondta boldogan Marcia, és közben fejét a férfi mellkasára hajtotta.
– Szeretlek, Quinn – ismételte el.
Quinn révülten nézte.
– Ez igaz lehet? Már nem gyanúsítasz, hogy...?
– Hála az égnek, hogy nem kell... bocsáss meg, nem... megjött az eszem!
Az égre nézett. Az eső ömlött tovább.
Nevetve mentek Quinn kocsijához.
Alighogy beültek, a férfi megcsókolta Marciát, de csak röviden, akár valami ígéret néma
megpecsételéseképpen.
– Még otthon se voltál? – kérdezte Marcia, ahogy a férfi házához érkeztek, és az ajtón
látszott, hogy itt senki se járt egy ideje.
– Mm–mm! – rázta a fejét Quinn.
És valóban, odabenn csupa por, csupa fülledtség volt minden, a bútorokon lepedők.
– Nyomban hozzám jöttél?
– Csak a kocsim hoztam el. Baj?
– Istenem! Nagyobb bajom sose legyen!
Quinn akkor föléje hajolt, megcsókolta, magához ölelte. Marcia arcán patakzani kezdtek a
könnyek.
– Te sírsz, drágám? Most már... miért? Marcia a fejét rázta.
– Csak mert olyan boldog vagyok. Hogy itt vagy, és mert soha...
– Soha nem álmodtam volna ilyen boldogságot! – mondta Quinn.
– Nem. Hanem merthogy soha többé nem hagysz el.
– Soha többé. Most azonban fontosabb dolgom van. Mégpedig – engedte el Marciát,
– hogy száraz holmit kerítsek neked valahonnan, mert ha ezekben a vizes göncökben
ácsorogsz itt, hát...
– Hát?
– Nem akarom, hogy tüdőgyulladást kapjon a menyasszonyom!
– A menyasszonyod?!
Quinn csókolta, ölelte, de mindjárt el is engedte, és sietett, hogy legalább egy

kocogónadrágot meg egy fürdőköpenyt hozzon. Majd begyújtotta a kandallót is...
Ott ültek a tűz fényénél, Quinn fahasábokat hajított a lángok közé, a szoba rőtesen
ragyogott, és az arcuk hasonlóképp.
Marcia csak most kezdett el vacogni igazán.
Nem a hidegtől, hanem a kiállt izgalmaktól.
Sok volt ez hirtelen.
– Szerelmem, rosszul vagy? – kérdezte Quinn.
– Nem, semmi baj.
A férfi törölközőt hozott. Megsimogatta, majd dörzsölgetni kezdte Marcia vizes haját.
– Azt hiszem – mondta aztán –, van pár dolog, amit még meg kellene beszélnünk.
– Mégpedig? – kérdezte minden él nélkül immár Marcia.
57
– Kezdjük azzal, hogy elmesélhessem neked, hogyan keresem valójában a kenyeremet.

Aztán Paulról is szeretnék hallani. Tudod, drágám, ha úgy döntesz te is, hogy ezentúl együtt
élünk, nem lehetnek lényeges titkaink. Még ha ez most fáj is neked, beszélnünk kell a múltról.
– Már nem fáj, Quinn – felelte Marcia őszintén. – Már nem. Mert végre megtörtént az,
aminek évekkel ezelőtt meg kellett volna történnie... csak akkor sosem találkozhattam volna
így veled.
Quinn csókolgatni kezdte az arcát.
– Szerettem Pault – folytatta aztán Marcia. – Nemcsak a férjem volt, de bizalmas jó
barátom is. Óriási szerencsétlenségnek éreztem, hogy meghalt... hogy így szakadtunk el
egymástól. Egy darabig még bűntudatom is volt: miért élek én, ha ő nem. Most már tudom,
tévedés volt ez. Hiszen ő örökké élni fog velem. Igen, Paul a részem, nélküle nem lennék az,
aki vagyok. Ezt meg kell értened, Quinn, de ezek az emlékek már nem érintik az érzéseimet.
Szerelmem csak a tiéd, drágám.
Quinn megkönnyebbülve szorította magához.
– Félve kérdeztem meg ezt tőled – mondta ünnepélyesen. – Látod, főleg ezért mentem el.
Azt hittem, csak a második hely lehel az enyém az életedben. Halottak ellen nem lehet
küzdeni. Aztán – tárta szét a karját –, látod, mégse bírtam. Nem bírtam ki, édes szerelmem,
nélküled.
– Quinn...
– Olyan reménytelen volt minden.
– Ezt megértem. Ezt annyira megértem!
– Azt hiszem – folytatta a férfi –, már az első pillanatban beléd szerettem. Azért lettem
olyan dühös, mikor kiderült, hogy kémkedsz utánam. Bocsáss meg most már ezért a szóért!
Marcia még szorosabban ölelte, mire Quinn nekibátorodva folytatta:
– És micsoda képtelen dolgokat hittél rólam! Szerettelek volna meggyőzni arról, hogy
tévedsz, igenis tévedsz. Persze más okból is találkoznunk kellett. Erre hamar rájöttem. Az az
első benyomás végig megmaradt... a nagy fellángolás nem hunyt ki, még a kellemetlen
közjátékok ellenére sem. Sőt, amit már említettem neked: csatározásaink alkalmat adtak arra,
hogy láthassalak.
Így hát az ellenszenvednek kimondottan örültem néha. Amikor aztán az a rémes baleset
történt, végérvényesen tudatosult bennem, milyen sokat jelentesz nekem.
– Mondd, hogy kerültél oda akkor éjjel a kórházba?
– Aggódtam érted és követtelek. Szerencse, hogy az a részeg disznó, aki neked ment, élve
megúszta. Már nem a balesetet... de hogy a tűzoltók kiszedték a kocsijából. Mert különben
megöltem volna.
– Járhatnék látogatni téged a börtönbe?
Nevettek.
De Quinn hangján még most is érződött a gyötrődés.
– Életem legborzalmasabb éjszakája volt az, Marcia. Előbb a baleset, aztán hogy kiderült,
férjnél vagy. Jó, aztán megmondtad, hogy Paul halott. De nekem ez így is túl sok volt. Ezért
mentem vissza Ausztráliába. Csakhogy ott se bírtam ki. Még valamit, Marcia. Remélem, most
már tudod, hogy soha semmi közöm nem volt Margaret Johnsonhoz.
– Persze... – Marcia zavarban volt. Hogy is lehet erről most beszélniük?
– Nem – mondta –, már nem gyanakszom.
– Köszönöm. Ez igazán nagy megkönnyebbülés nekem. És anyámnak is az lesz – tette
hozzá.
– Anyádnak?!
– Miért, minden jobb selyemfiúnak van anyja!
– És hogy jön ide hirtelen az édesanyád...
– Na, hát az a hölgy a képtárban. Aki képet akart venni az ágyam fölé. Emlékszel még?
58
– Quinn... – Marcia szinte sikoltotta ezt. – Quinn!

– Na, látod, látod – paskolta meg a vállát a férfi. – Talán így rendeződik el majd lassan
minden. A rosszat elfelejtjük. Persze van egy feltételem is ezzel kapcsolatban.
– Zsaroló – duzzogta Marcia.
– Várj! Feltételem a következő: hozzám jössz feleségül...
Marcia nemrég mindig csak azt tudta mondani: én... én...
Most csak azt, hogy:
– Quinn!
– És ha ez így lesz, ígérem, hallgatni fogok arról, hogyan rontottál be egy vadidegen férfi
otthonába, hogyan hitted a szerencsétlent selyemfiúnak, és végül hogyan gyanúsítottad meg,
hogy viszonya van a saját mamájával. Áll az alku?
– Ó, Quinn! – nevetett elfúlva Marcia. – Persze, persze, persze. Csak meg ne bánd!
– Adj egy pillanatot, és abból ezer lesz – felelte a férfi. – És látni fogod a végén, hogy...
– Együtt fogjuk látni, édesem – mondta suttogva Marcia. – Adjunk egymásnak tízezer,
százezer, egymillió pillanatot. Ha akarod, a rózsák ágyában!
Vége.
59

Júlia 060 - Jennifer Taylor - Rózsák Tengere

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Júlia 060 - Jennifer Taylor - Rózsák Tengere

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Jennifer Taylor Rózsák tengere Júlia 060.

A nyomozóirodához forduló, két idősebb úriember gyanúja alaposnak tűnik: asszonyaik

– Csak nyugodtan, Mr. Johnson. Nem kell sietnie!

Marcia óvatosan letekerte az ablakot.

Marcia felvillantotta legigézőbb mosolyát, és már–már előadta volna az óhaját, de bentről

A férfi megvárta, amíg a masszőz vonakodva visszatér a hálószobába, és ismét Marciához

A nappali a ház hosszában húzódott, mindkét végén ablakkal.

– Nagyon köszönöm – felelte Marcia udvariasan.

Ezt vette föl tegnap, a nagy hideg miatt.

– Magadnak köszönd, hogy ilyenkor aztán másnapos vagy. Persze megakadályozhattalak

Marcia szélsebesen felöltözött, azután kisietett a konyhába, a küszöbön azonban hirtelen

dolog még egyáltalán nincs elintézve.

Az idegen nő közben felért az ajtóhoz, és üdvözült arccal a férfira mosolygott.

Hosszú volt ez a nap. Rémségesen. Marcia kihörpintette a tejét, a poharat az asztalon

– Nocsak! És mit tesz, ha fütyülök a kívánságaira? Elraboltat, rabszolga kereskedőknek ad

A választ derűs vigyor kísérte.

Nyugalom! Nem szabad, hogy ez a fickó kihozza őt a sodrából.

– És mi van akkor, ha üzleti kapcsolatba óhajtanék lépni az önök cégével? – kérdezte a

Lassan hajtott át az éjszakai sötétségbe burkolózó Londonon. Legalább a késő esti

– Quinn Maxwell... – kezdte fenyegetően Marcia.

– Mesebeszéd. Ne engem akarjon meggyőzni! Hagyja abba a találkákat Mrs. Johnsonnal

Tisztára őrült. Komoly baja eshetett volna!

Még várni fog tehát.

Jeannie volt az.

Quinn Maxwell itt, Quinn Maxwell ott, Quinn Maxwell mindenütt.

– Meglepődne, Marcia, ha elmondanám... ha elmondhatnám, mi mindent tudok már

– De miért gondolt ilyeneket? Sikeresnek látszik. Messze jár a koldusbottól.

– A sors... és a maga híres tenyérjóslásai! Belopózott ide, és kész. Gazember!

Zsúfolásig volt a baleseti kórház betegfelvételi irodája.

– Gondolom, az én balesetem kavarta fel mindezt újra bennem – folytatta Marcia.

– Hozhatom akkor a következő napok munkarendjét? De hadd tegyem hozzá rögtön,

– Nos, mi van, Jeannie – kérdezte lelkesedve –, ilyen hamar itt a válasz?

– De mi történt? Egy krokodilt hoztak be közben? – nevetett Marcia. Mert el se tudta

A férfi pedig magához ölelte, ahogy még soha, soha.

Itt tanácstalanul tárta szét kezét.

Quinn csókolta, ölelte, de mindjárt el is engedte, és sietett, hogy legalább egy

– Kezdjük azzal, hogy elmesélhessem neked, hogyan keresem valójában a kenyeremet.

– Quinn... – Marcia szinte sikoltotta ezt. – Quinn!

You might also like