Rangon alul

Jo Ann Algermissen
Harlequin Magyarország (1994 március)

Címke: romantikus
romantikusttt
Catherine-nek négy bátyja van, így már gyerekkorában
megszokta, hogy helyt álljon a férfiak között. Építésvezetőként
sikerül is kellő tekintélyre szert tennie, csak Frank, a fiatal
ácsmester igyekszik távol maradni tőle. Catherine-nek
azonban tetszik a férfi, és kedvéért saját nagyravágyó
családjának is hadat üzen…
Jo Ann Algermissen

Rangon alul
 1. FEJEZET

– Catherine már megint itt mászkál valahol – morogta

Bruno Clark, ujjait a védősisakjához pöccentve. – Ezt a
nyavalyás sisakot teszem rá, hogy megint keres valami
kifogást, ami miatt nem fogom megkapni pénteken a
pénzemet! Én mondom neked, ez a nő csődbe akar juttatni
bennünket!
Frank Collins leengedte a szekercét, és nézte, hogyan próbál
Bruno a nagy hasával átfurakodni az állványoszlopok között.
Nevetve ingatta a fejét. Minden kedden, amikor a lakótelep
építési alvállalkozói a heti elszámolásaikat leadták, az
építésvezető, Catherine McGillis elővette Brúnót, rendszerint
ugyanazon ok miatt.
– Miért írsz fel mindig olyan munkákat is a számládra,
amelyeket még el sem végeztél? – kérdezte Frank.
– Ha az én villanyszerelőim is olyan gyorsak lennének, mint
a te ácsaid, nem lenne erre szükség! – Bruno lihegve vette az
utolsó akadályt is, és a kettes épület felé nézett, ahol az
emberei a vezetékeket fektették. – Szépen vagyunk! Már nőket
is vesznek fel építésvezetőnek!?
Frank csak nevetett, aztán egy jól irányzott ütéssel bevert
egy szöget az ajtókeretbe. Hátratolta védősisakját, és karjával
letörölte az izzadságtól nedves homlokát. Senki sem viselte
szívesen a védőfelszerelést, de Catherine McGillis
ragaszkodott hozzá.
– Tényleg erre jön? – kérdezte Bruno halkan.
– Erre.
Catherine valóban egyenesen feléjük tartott, mintha sejtette
volna, hogy Bruno itt bujkál valahol.
– Semmi értelme elfutni előle! Az Aranypart Társaság
úgysem fizeti ki a számládat, amíg ő alá nem írta – vélte
Frank.
– Ez csupán időhúzás nálam. Te is meg fogod tanulni, ha
már tapasztalt alvállalkozó leszel az ilyen építkezéseken. Ha
sikerül ezt a Catherine McGillist csak egy napig is elkerülnöm,
talán nem adja le az elszámolásokat, és egy kis szerencsével az
embereim be tudják fejezni a munkát a hatos épületen.
Frank kétkedve fogadta ezt a kijelentést. Éppen olyan új
ember volt ugyan ebben a vállalkozásban, mint Catherine
McGillis, de ez nem jelentette azt, hogy nem ért hozzá. Bruno
embereinek valóban csodát kell művelniük, ha a vezetékeket
akarják elhelyezni ott, ahol az ő emberei még a födémmel
bajlódnak.
– Feltűnt már neked, hogy szokta aláírni a nevét? – kérdezte
Bruno egy láda csőidom mögül. – Úgy írja, hogy H. C.
McGillis. Te tudod mit jelent az a H.?
– Talán hódító? – tréfálkozott Frank.
A színes kezeslábas éppen a megfelelő helyeken
hangsúlyozta Catherine alakját. A lány nagy zöldeskék szeme,
finom rajzú arcvonásai csábító hatással lehettek akármelyik
férfiemberre. Emellett nagyon talpraesett építésvezető volt, bár
ezt kevesen ismerték el hangosan a teremtés koronái közül.
Vonzó, művelt és határozott. Bizony az! – gondolta Frank és
arcán megrándult egy izom. Nem Bruno Clark volt az
egyetlen, aki lehetőleg kerülte. Ezt tette maga is, bár egészen
más okból. Volt egyszer egy felesége, arra emlékeztette. El is
váltunk, merengett Frank keserűen. Sharon igen hamar rájött,
hogy egy olyan nő számára, akinek fontos a szakmai
előmenetel, nem ő a legjobb társ.
– Csak ne áltasd magad a külseje miatt – figyelmeztette
Bruno. – Ezzel a nővel nem lehet tréfálni! Az a H. azt is
jelentheti, hogy: harapós. – És azonnal odébb is állt, amint
meghallotta, hogy Catherine a nevét kiáltja: – Ne mondd meg
neki, hogy láttál!
Frank felsóhajtott. Szívesen benne volt ugyan minden
haveri cinkosságban itt az építkezésen, de hazudni azért nem
fog, hogy ezzel az állását kockáztassa. Az emberei a
munkájukat elvégzik, más nem érdekli.
A szekercét széles bőrövébe dugta, és fellépett az állványra.
Hozzászokott az egyensúlyozáshoz a keskeny gerendákon, és
ügyesen, mint a macska ugrott be az épületbe, ahonnan
szemmel tarthatta az embereit.
– Üdv, Frank! – kiáltotta a bejáratból Catherine. – Hogy
állunk a hatos épülettel?
Az iratait a hóna alatt tartotta, és könnyedén lépkedett az
állványok között.
Már kislány korában otthonosan mozgott az építkezéseken.
Most észrevette Franket, akinek a vékony inge alatt jól
kirajzolódtak az izmai. Catherine tekintete a fiatal ácsmester
durva szövésű nadrágjára, majd tovább, a hosszú, erős lábára
tévedt. Minél közelebb ért hozzá, annál hevesebben dobogott a
szíve. A magas, napbarnított férfi igazán jól festett. De
mégiscsak alvállalkozó, egyszerű iparos!
Le kell győznie azt az ösztönös vágyat, hogy közelebb
kerüljön hozzá, mert csorbát szenvedhet a tekintélye.
– Már az emeleten dolgozunk! – felelte Frank a torkát
köszörülve, hogy leplezze a hangjából érezhető melegséget. –
Péntekre egy szállítmány tetőgerendát várok. Jövő hét elején, a
tervezettnél korábban el is készülhetünk.
– Csodálatos! – Catherine elmosolyodott. A tervezettnél
korábban! Ezt hallani a legszebb zene egy építésvezető
fülének. Bár mindenki ilyen lenne! Már vagy egy órája Bruno
Clark nyomában jár, de az biztosan ki fog térni előle.
Nem tudja, merre van Bruno?
Frank jól látta, hogy a férfi a teherautója felé igyekszik, és
egy pillanatig kísértést érzett arra, hogy utána dobjon egy
fadarabot. Az ilyen emberek rontják a jó szakemberek hírét.
– Na, nem tesz semmit – tette hozzá Catherine, mert rájött,
hogy megszegte azt az íratlan szabályt, amely szerint nem
szabad az embereket egymás ellen kijátszani, mert az csak
békétlenséget szül. – Majd előkerül. Egyébként a maga
számlái rendben vannak.
– Köszönöm, főnöknő!
– Én köszönöm magának! – nevetett Catherine a férfira. –
Maga meg az emberei megkönnyítik a munkámat.
 Elővette a hóna alól a jegyzettömbjét, és elindult a
földszintet ellenőrizni.
Amint a földön széthagyott anyagokat meglátta,
elkomorodott a tekintete. Gyorsan jegyezgetett. Nem Bruno
Clark itt az egyetlen, akivel sok a baja. Martin Flintnek is
vastagon fog a ceruzája a számláiban, ráadásul egész Texasban
nem találni nála hanyagabb vízvezeték-szerelőt. Az emberei
szanaszét hagytak mindent, a vízszintezővel pedig igencsak
hadilábon álltak. Flint megelégedett azzal, ha nem csöpögött a
víz az összeeresztéseknél.
Catherine egyáltalán nem osztotta ezt a véleményt. Úgy
gondolta, hogy tisztességes bérért tisztességes munkát kell
kapnia. Megmérte az egyik vezetéket.
– Ferde! – mormogta a fejét csóválva.
– Lehetetlen, magam ellenőriztem mindent.
Catherine hátrafordult, amint Flint hangját meghallotta.
– Akkor is ferde!
– Nyilván rossz a szintezője!
– Tessék! Mérje meg a sajátjával! – egyenesedett fel
Catherine egy lépést hátrálva. – De felesleges. Szabad
szemmel is látható, hogy nincs szintben.
Flint megvonta a vállát.
– Na és akkor?! Úgysem látja rajtunk kívül senki! Muszáj
magának mindig ilyen szőrszálhasogatónak lenni!?
– Én csak rendes munkát várok el!
– Tudja, mennyit kellene akkor dolgoznunk?
Catherine biccentett. Flint nyilván gyengének és
alkalmatlannak találja őt arra, hogy a munkájukat megítélje,
csak azért, mert fiatal és ráadásul nő. No de ebben aztán téved!
– Összeszedhetnék a csődarabokat és a tömítőanyagokat is!
– Ehhez magának semmi köze, kislány! A hulladék a
társaságnak nem kerül pénzébe!
 – És ha már itt tartunk – folytatta Catherine –,
eltakaríthatnák az olajos rongyokat, mert könnyen tüzet
okozhatnak!
Catherine tudta, hogy miért Flint cége nyerte meg a
pályázatot: ők voltak a legolcsóbbak. De akkor is meg kell
felelniük bizonyos követelményeknek, ezért már ő a felelős.
– Ha spórolni akar, mondja meg az embereinek, hogy ne
pazarolják a forrasztóónt!
Flint keskeny arca hirtelen vörös lett, és egy pillanatig úgy
látszott, mintha rá akarná vetni magát a lányra. Catherine
azonban nem félt. Együtt nőtt fel négy fivérével, mindegyik
magasabb és erősebb volt nála. Kihúzta hát magát, és mereven
a férfi szemébe nézve, hidegen azt mondta: – A benyújtott
számlájáról lehúztam egy összeget. A hatos épületben még
egyetlen csövet sem szereltek be.
A vízvezeték-szerelő előrébb lépett.
– Nem tetszik ez nekem, kislány!
– Nekem sem tetszik, ha valaki olyan munkát akar
elszámoltatni, amelyet még el sem végzett. – Catherine-nek
esze ágában sem volt engedni.
– Úgy beszél, mintha a saját pénzéből kellene fizetnie. Vagy
megkapom a pénzemet, vagy már itt sem vagyok!
– Vegyem ezt fenyegetésnek, Mr. Flint? – Catherine tudta,
hogy Flint csak ijesztgeti. – Úgy értsem, hogy távozik az
embereivel, ha nem írom alá az elszámolását?
– Úgy bizony! Aztán törheti a fejét, hol talál valakit, aki
olyan olcsón dolgozik, mint én!
Catherine csak nehezen uralkodott magán.
– Nézze, két lehetősége van, vagy azt csinálja, amit
mondok, vagy már csomagolhat is.
A férfi éppen meg akarta ragadni a csuklóját, amikor
megszólalt valaki fölöttük: – Szia, Flint! Hogy mennek a
dolgok? – Frank egy ugrással ott termett a vízvezeték-szerelő
mellett, és barátságosan vállon veregette. – Éppen a falatozóba
indultam harapni valamit. Nem tartasz velem?
 Catherine nem tudta, mennyit hallott Frank a
veszekedésükből, mindenesetre bosszantotta, hogy
beleavatkozott. Egymaga is megbirkózik az ilyen
helyzetekkel, nincs szüksége segítségre.
– Nem mérgezem magam, ha nem muszáj – válaszolta
gorombán Flint.
Egyébként is túl drága az nekem! Megeszem, amit
magammal hoztam.
Catherine a legcsekélyebb részvétet sem érezte iránta.
– És maga, főnöknő? Nem lenne kedve egy sonkás
zsömléhez, ha meghívom rá?
– Csak vigyázz, Frank! – figyelmeztette gyűlölködő
tekintettel Flint. – Hátha lekenyerezésnek veszi!
Catherine már nem foglalkozott Flinttel. Tudta, Franknek
nincs szüksége ilyesmire, hogy a számláit elfogadtassa.
– Szívesen magával tartok! – mondta, mert nem akarta,
hogy Frank még jobban beleártsa magát a viszályba.
Egyébként is meg kell mutatnia mindkettőjüknek, hogy ura a
helyzetnek. Újra Flinthez fordult hát: – Gondolom, mi már
végeztünk!?
– Úgy néz ki – dörmögött Flint, és sarkon fordult.
– Könnyen bepörög, amikor mérges – jegyezte meg Frank,
amikor elindultak a falatozó felé.
– Akad még rajta kívül más is, aki ilyen – nevetett rá
Catherine. – Velem sem könnyű boldogulni. Flint talán még
hálás lesz magának, mert megmentette egy gutaütéstől.
Erre a férfi is elnevette magát. És ő még azt hitte, hogy a
védelmére kell kelnie egy veszélybe sodródott hölgynek!?
– Derekasan viselkedett!
– Ahogy egy férfi – válaszolta szárazon Catherine. – Együtt
nőttem fel négy fivéremmel, és korán meg kellett tanulnom
megvédeni magamat – tette hozzá.
Tudja, a fizikai gyengeségemet mindig elszántsággal kellett
ellensúlyoznom. Felnézett az égre. – Ma különösen meleg
napunk van. Mit szólna, ha előbb egy jeges teát innánk az
irodámban?
Frank összeráncolta a homlokát. Jeges tea a hűvös irodában!
Csábítóan hangzik. De tudta, hogy az emberei nem vennék
tőle jó néven, ha elfogadná ezt a meghívást. Meg lenne róla a
véleményük. Ha Catherine McGillis férfi volna, egy percig
sem habozna. De nő! És nem is akármilyen!
– Nem tartom kifejezetten jó ötletnek. Az emberek
elkezdenének mindenfélét beszélni – mondta kitérően.
Elővigyázatossága jólesett Catherine-nek, ugyanakkor
bosszantotta is.
– Gyakran megesik, hogy az építésvezetők az
alvállalkozókkal barátságot kötnek.
Franknek akaratlanul is az az asszony jutott eszébe, akit
valamikor a legjobb barátjának tartott.
– Nekem nincsenek női barátaim – válaszolta meglepő
keserűséggel.
– Tényleg? – kérdezte vissza Catherine csodálkozva. –
Egyetlenegy sem?
– Egy sem.
– És miért?
Azért, mert a barátsághoz kölcsönös megbecsülés kell,
gondolta Frank.
Sharont túlságosan is nagyra becsülte, az asszony meg
belerúgott. Mellette tanulta meg, hogy nem szabad a nőkben
megbízni.
– Még nem gondolkodtam rajta – mondta vállát vonva. –
Nagyon sok időmet leköti a munka, és őszintén szólva
nemigen keresem a nőkkel a kapcsolatot. Szívesebben építek
házakat!
– Akkor maga ácsnak álcázott szerzetes? – csipkelődött
Catherine, bár egy percig sem hitte el, amit hallott. Ilyen férfit
csak körüldonganak a nők?!
 – Dehogy. Egyszerűen csak ács vagyok, aki teszi a dolgát,
hogy megéljen. – Végül is Frank nem mondhatta el neki, hogy
amióta elvált Sharontól, legfeljebb futó kalandjai voltak.
Inkább higgye Catherine szerzetesnek, mint
szoknyavadásznak!
Amint a lakókocsiból kialakított iroda elé értek, Geraldine,
Catherine titkárnője szólt ki az ajtón: – Telefonja van! Az
édesanyja keresi.
– Mondja meg, hogy visszahívom pár perc múlva!
– Már megtettem, de azt mondja, hogy sürgős.
– Jó, rendben van, megyek – sóhajtott fel Catherine.
Jobb, ha most mindjárt beszél vele. Úgysem hagyná békén.
Egyébként, ha a makacsságot örökölni lehet, nem kell
keresgélnie, kitől örökölte. Elindult az ajtó felé, de a
falépcsőről még visszaszólt: – Nem hiszem, hogy hamar be
tudom fejezni. Nem baj, ha a közös uzsonnát máskorra
halasztjuk?
– Nem, egyáltalán nem. Remélem, nincs valami baj!
– Biztosan nincs. Mindenesetre köszönöm! – Catherine
kísértést érzett arra, hogy megérintse a férfi karját és jelezze,
mennyire jólesett az érdeklődése. Aztán mégiscsak belépett az
iroda ajtaján.
Hideg levegő csapott az arcába.
– Geraldine, azt akarja, hogy megfagyjak? Nem lehetne a
léghűtést kicsit lejjebb venni?
– Igazán nem várhatja el tőlem, hogy hőgutát kapjak csak
azért, mert az édesanyja akar magával beszélni! Persze
megértem, hogy nincs éppen jókedve – pislogott szaporán sűrű
szempilláival a titkárnő. – Engem is bosszantana, ha félbe
kellene szakítanom a beszélgetést az építkezés legvonzóbb
férfijával, mert az anyámnak éppen telefonálhatnéka támadt.
Catherine sokatmondó pillantással felnézett az égre, de nem
szólt semmit, csak átment a saját szobájába. Nem tudta
eldönteni, hogy a két nő közül melyik a fárasztóbb, Geraldine
vagy az anyja. Harminc év a korkülönbség köztük, de
mindketten úgy gondolják, hogy ha egy nő huszonhat éves
korára nem megy férjhez, több mint valószínű, vénlány marad.
– Frank Collins véletlenül itt dolgozik! – kiáltotta ki a
nyitott ajtón.
– Jó, jó, tudom! Persze hogy csak baráti beszélgetés volt! –
jegyezte meg epésen a titkárnő.
Úgy látszik, nem Frank itt az egyedüli, aki nem hisz a férfi
és nő közötti őszinte barátságban, gondolta Catherine, majd
kiszólt: – Kapcsolja be, kérem!
– Kedvesem, jól hallottam, hogy ebédmeghívást mondtál le
miattam? – kérdezte Maude McGillis őszinte sajnálkozással.
– Nem, anya, nem volt megbeszélve, csak összefutottam az
egyik alvállalkozóval, és együtt indultunk volna az étkezőbe.
– Azt hittem, hogy elment érted az a kedves Bradley
Mitchell, akit múltkor magaddal hoztál a horgászházba.
– Anya! – sóhajtott fel a lánya lemondóan, felkészülve az
újabb támadásra. – Mondta már neked valaki, hogy annyi
benned a tapintat, mint egy fatuskóban?
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte az anyja nagy
ártatlanul.
Catherine csöppet sem hatódott meg ezen a tettetett
sértődöttségen.
– Először is: képes vagy engem felhívni csak azért, hogy
szemrehányásokat tegyél, mert már két hete nem voltam
otthon. Másodszor: meg akarod tudni, hányszor találkoztam
azóta Bradleyvel.
– Nos, igaz. Végül is én csak amiatt az életbiztosítás miatt
küldtem hozzád. Azt hiszem, teljesen természetes, hogy
érdekel, mire jutottatok egymással.
Most jut eszembe: a fiúk szombat délután halat szeretnének
sütni. Miért ne jöhetnétek el ti is Bradleyvel? – S mielőtt még
Catherine tiltakozhatott volna, folytatta: – Mondd meg neki,
hogy könnyedén öltözzön fel! Bár nagyon elegáns fehér
ingben és mellényes öltönyben, de nekem már attól is
melegem lesz, ha ránézek! A légkondicionálót persze még
mindig nem javították meg a fivéreid, így szokott ez lenni,
ahol mesteremberek vannak a családban! Éppen tegnap
mondta a háziorvosunk is, hogy mindig az ő gyerekei az
utolsók, akik a védőoltásokat megkapják.
– De anya!
– Erről jut eszembe, nem kell félned a kanyarójárványtól,
mert kicsi korodban már átestél rajta. Emlékszem rá, mennyire
megrémültem, amikor azokat a szörnyű kiütéseket megláttam
rajtad! Fenn voltam éjjel-nappal, hogy ápoljalak és játsszam
veled.
Catherine kihasználta a pillanatot, amikor az anyja levegőt
vett.
– Anya, szombaton találkozunk! – Ha most nem sikerül
megállítania, az összes gyermekbetegséget előveszi az anyja,
csakhogy az akaratát keresztülvigye.
– Ez igaz?!
– Megígérem!
– Jó. De ha neked kellemetlen Bradleyt egy családi
délutánra meghívni, felhívhatom én is az irodájában. Nyilván
akad még sokféle biztosítás, amit ránk sózhat.
– Nem kell, köszönöm! Majd elintézem magam.
– Bradley olyan finom ember! Észrevetted, hogy mindig
felállt, akárhányszor bejöttél a szobába?
Bradley messze a legunalmasabb ember volt, akit Catherine
valaha is ismert.
Sietett hát anyja szavába vágni: – Szombaton majd
megbeszélhetjük ezt is, rendben?
– Ne felejtsd el Bradleyt felhívni, kedves – emlékeztette a
mama elégedetten, hogy megint csak neki lett igaza.
– Viszlát, anya!
Catherine visszatette a kagylót. Szombatig ki kell találnia
valamit, amiért Bradley nem tudott eljönni. A maga részéről
ezt az embert bármi másnak, de férjnek sehogy sem tudta
elképzelni! Az anyja számára viszont fontos volt, hogy egy
férjjelöltnek legyen biztos és jövedelmező állása, fizetett
szabadsága, karácsonyi pótléka meg egyebe.
Catherine maga sem értette, miért bonyolódik bele az ilyen
beszélgetésekbe.
Talán bűntudatot érzett, amiért csak neki tették lehetővé,
hogy főiskolára járjon.
Amikor aztán elhatározta, hogy üzemgazdász lesz, ráadásul
az építőiparra szakosodik, ez bombaként hatott a családban.
Az anyja minden erejét latba vetette, hogy jobb belátásra bírja,
de ő hajthatatlan maradt. Kijelentette, hogy akár támogatják,
akár nem, mindenképpen megmarad a döntése mellett.
Catherine odaállt az építkezés tervrajza elé. Színes fejű
gombostűk mutatták, hogy halad a munka. Lelki szemével már
látta az egész lakótelepet. Fehérre meszelt házfalak,
cseréptetők, balkonok és a házak között kis udvarok, ahol
virágoznak az azáleák. Már csak egy év kell, hogy ez az álom
valósággá váljék! Ha ezt az első munkáját sikeresen befejezi,
talán már a szülei is elhiszik, hogy képes a saját lábára állni, és
maga dönthet majd a sorsáról. Ha nem, akkor újabb
összecsapásokkal számolhat. De olyan férfihoz nem megy
hozzá soha, akit nem tud teljes szívből szeretni!
 2. FEJEZET

Pedro felnézett az égre.

– Úgy látszik, hideg északi szelet kapunk, főnök! – jegyezte
meg idegenszerű, mexikói kiejtésével. – Még jó, hogy már
péntek van!
Frank rábólintott. A péntek fizetési nap. Ez volt az oka
annak, hogy az emberei az esőt és hideget ígérő szél ellenére
sem veszítették el a jó hangulatukat. Napi tíz órát dolgoztak,
hogy tartani tudják a határidőt, és valamennyien örültek az
előttük álló két pihenőnapnak.
– Én a családommal kirándulok a tengerhez. Nincs kedve
velünk tartani? – kérdezte Pedro széles mosollyal. –
Galvestonban nagyon sok csinos kisasszony van.
– Nem, köszönöm! – Frank az ilyen meghívásokat csak
ritkán fogadta el. – Már elígérkeztem kényelmes fotelomnak a
tévé előtt, egy-két üveg sör társaságában.
Miközben beleharapott a Pedrótól kapott, erősen fűszerezett
házi elemózsiába, tekintete az irodakocsi felé tévedt. Az
utóbbi időben gyakran gondolt Catherine McGillisre.
Többször kapta magát rajta, hogy kerülő utakat tesz csupán
azért, hogy egy pillantását elcsíphesse. Gyerekes viselkedés
ez! Legutóbb, mint egy szerelmes kamasz, titokban még a
háza előtt is elhajtott.
Frank elhessegetett egy idegesítő zümmögéssel körülötte
repkedő legyet. Tekintete közben az irodaajtóra tapadt..,
Tisztában volt vele, hogy okosabb, ha tisztes távolságot tart
Cafherine-től. Valamikor beképzelte magának, hogy boldog
lehet egy ilyen törekvő nő mellett, és keserűen megfizetett
érte.
Nem! Nem szabad még egyszer ugyanazt a hibát
elkövetnie! Egy ilyen nő csak felborítaná újra az életét,
márpedig neki semmi szüksége bonyodalmakra!
Lenyelte az utolsó falatot, és Pedróra mosolyogva mondta: –
Megyek, iszom egy kis tejet, hogy ezt az égő poklot a
torkomban eloltsam!
Pár perc múlva bement a már átadásra kész lakóházba, hogy
körülnézzen, minden rendben van-e. Ám a friss festék meg az
új szőnyegpadló illata helyett valami más csapta meg az orrát:
füstszag! Ha itt valaki cigarettázott, abból könnyen baj lehet!
Ekkora felelőtlenségre egyik embere sem volna képes.
– Ki van itt? – kérdezte, amint az emeletről nehéz léptek
zaját hallotta.
Kettesével vette a lépcsőfokokat, de még csak a fele úton
volt, amikor hallotta a bejárati ajtó csapódását. Túl későn
érkezett ahhoz, hogy a betolakodót elkaphassa!
A füst szaga egyre erősebb lett, és ez már nem cigarettafüst
volt!
Frank ment az orra után, és a négy lakás egyikében a
hálószobán keresztül a fürdőszobába nyitott. Nagyot
káromkodott, amikor a mosdó mellől gomolygó füstöt
meglátta. Gondolkodás nélkül ráöntötte poharából a maradék
tejét. A ház ugyan készen állt az átadásra, de a vizet még nem
kötötték rá a hálózatra. Frank bátran benyúlt a füstölgő lyukba,
és kihúzgálta a szigetelést a rézcsövek mögül.
Egy darab üveggyapot már átizzott, körülötte a többi is
megperzselődött. Lejutott egészen a könyökidomig, és a tűz
fészke után kutatva rátalált egy még égő cigarettavégre.
Megnézte, de tudta, hogy nem megy vele semmire, hiszen
csaknem mindenki ezt a fajtát szívja az építkezésen.
Letörölte a hideg verítéket a homlokáról, és felállt. Vajon ki
tehette? És miért dobta az égő cigarettáját a vizes szerelvények
közé, ahelyett hogy a földön eltaposta volna?! Frank újra
leguggolt, és még egyszer alaposan szemügyre vette a falat a
vezetékek körül. Hátha Flint egyik embere javított még
valamit utólag, s amikor meghallotta, hogy jön valaki,
ijedtében a lyukba dobta a csikket. Ennek nincs semmi
értelme! – gondolta Frank, és felegyenesedett. Csak azért, mert
Flintet nem szíveli, nem kellene rögtön gyanúsítgatnia.
Megrázta a fejét, és ránézett a cipőjére. Csupa korom volt.
 Leült, hogy kifűzze, és ekkor a kezén égő fájdalmat érzett.
Hólyagok keletkeztek rajta. Jobb lesz, ha azonnal teszek rá
valamit, mielőtt elfertőződne! – gondolta, és közben lehúzta a
cipőjét.
Végül is, folytatta az okoskodást, ötven ember dolgozik itt,
lehetett ez bárki, gyanúba keveredhetne akár saját maga is, ha
valaki meglátná így mezítláb kilépni a házból.
Jelenteni kell majd Catherine McGillisnek az esetet. A lány
biztosan nem őt fogja gyanúsítani, legalábbis reméli, mert
különben igencsak benne lenne a pácban!
Megállt, és az iroda felé nézett. Ugyan minek zaklatná most
ezzel? Elvégre helyreállíthatja maga is a kárt. De hátha
mégsem volt ez véletlen, és valaki újra megkísérli?
Igen, mégiscsak jelentenie kell. Majd délután, amikor
elmegy a csekkjeiért.
Addig valamelyik emberét megbízza, hogy tegyen rendet a
fürdőszobában.
Geraldine egy cédulát tett Catherine elé.
– Nem akartam munka közben zavarni, és átvettem az
édesanyja üzenetét – közölte. – Remélem, nem haragszik érte!
– Ellenkezőleg – nevetett rá Catherine, és megnézte a fontos
üzenetet: Ne felejtsd el a holnapi programunkat, és hozd
magaddal a hódolódat is!
Catherine összegyűrte és a papírkosárba dobta a cédulát.
Titkárnője nem bírta tovább féken tartani a kíváncsiságát.
– És ki az a hódoló?
– Cary Grant.
– Az már meghalt!
– Vagy úgy, azért nem hívott eddig vissza! – Catherine úgy
tett, mintha komolyan elgondolkodna. – Akár Henry
Kissingert is felhívhatnám, ellene biztosan nem lenne kifogása
a szüleimnek.
 – Túlságosan öreg magához! – vágta rá Geraldine. – Miért
ne lehetne ez inkább…
– Tom Cruise! – vágta rá Catherine, hogy titkárnőjét
megelőzze. – Fiatal is, gazdag is. Nem rossz ötlet!
– Egy színész? Azoknak nincs nyugodt családi életük. Velük
mindig történik valami. Annál még az is jobb, ha az ember az
építőiparban dolgozik! – utánozta Maude méltatlankodó
hanghordozását Geraldine.
Catherine nevetett.
– Különös tehetségem van arra, hogy olyan férfiakat
találjak, akik az anyámnak még véletlenül sem felelnek meg!
– Lehet, hogy ez csak afféle makacskodás – mondta
Geraldine.
– Az anyám nem bocsátja meg nekem, hogy hű maradtam a
családi hagyományokhoz. Az apánál és a fivéreimnél ez még
csak rendjén is van, de nekem, az egyetlen lánynak valamilyen
divatos foglalkozást szánt volna.
– Akkor itt az ideje, hogy a sarkára álljon!
– Maga könnyen beszél! – mosolyodott cl Catherine. – Én
még a hét évvel ezelőtti háborúskodást sem hevertem ki
teljesen! Higgye el, az anyám, ha valamit el akar érni, minden
átmenet nélkül képes békés galambból ragadozó sassá válni.
– Csak nem akarja egész életében a jó kislányt játszani?
Megszólalt a telefon.
– Én nem vagyok itt – pattant fel Catherine a helyéről.
– Mrs. McGillis? – nézett Geraldine kérdőn a főnöknőjére.
– Nem vagyok itt – suttogta fejét rázva Calherine az ajtóból,
és máris kifelé indult volna.
Abban a pillanatban kinyílt mögötte az ajtó, ő pedig
egyensúlyát vesztve nyomban lezuhant volna a lépcsőn, ha
Frank erős karjával el nem kapja.
– Sajnálom, nem tudhattam, hogy az ajtó mögött áll –
mentegetőzött a férfi, s közben igyekezett Catherine-t újra a
talpára állítani.
Mielőtt a lány kiszabadíthatta volna magát Frank karjából és
köszönetet mondhatott volna, Geraldine tenyerével a kagylót
letakarva odasúgta neki: – Meghallotta a hangját, beszélnie
kell most már vele!
Catherine megvonta a vállát. Elég nevetségessé tettem
magam ezzel a hebrencskedéssel, gondolta. Aligha ronthatok
már a helyzetemen Frank előtt azzal, hogy fültanúja lesz az
anyámmal való háborúskodásomnak.
– Én odaadom addig a csekkeket – ajánlotta Geraldine.
Catherine átvette a kagylót.
– Ugye nem feledkeztél meg az ígéretedről? – hallotta
Maude McGillis hangját.
– Nem, természetesen nem – nyugtatta meg az anyját.
– Én megpróbáltam Bradleyt utolérni, hogy megmondjam,
milyen szívesen látjuk. Képzelheted, mennyire meglepődtem,
amikor a titkárnőjétől megtudtam, hogy nincs is a városban.
– Semmi baj! Majd én megkeresem és megmondom neki.
Minden rendben lesz, anya.
– De kislányom! A fiúk hozzák a barátnőiket. Csak nem
akarsz egyedül ott ücsörögni?
Ezt nemigen hiszem el, gondolta Catherine. Ahogy a
bátyáimat ismerem, egy sor kifogást találnak, nehogy az
anyjuk a magánéletükbe belepillanthasson. Jól tudják, milyen
kegyetlen vizsgálatnak tenné ki a feleségjelöltjüket.
– Engem ez egy cseppet sem zavar.
– De engem igen! Mindenképpen találnod kell valakit, akit
magaddal hozol.
Nekem teljesen mindegy, hogy ki az. Nem ismersz senkit,
aki eljöhetne? – kérdezte panaszos hangon Maude McGillis.
Catherine nem tudta, mit válaszoljon. Pillantása Frankre
tévedt.
– Nos? – sürgette a mama türelmetlenül.
 – Várj csak egy kicsit! – Hirtelen ötlete támadt. – Szereti a
halat? – fordult oda Frankhez, miközben a kagylót a készülék
mellé tette.
– Szeretem – válaszolta a férfi elővigyázatosan.
– Mit szólna holnap egy kis roston sült halhoz
kukoricakörettel s utána szamócatortával?
– Nem is tudom…
– Holnap nyilván nem fognak dolgozni, hiszen jól állnak.
– Nem dolgozunk…
– Akkor jó! – nevetett a férfira Catherine, és ismét felemelte
a kagylót. – Anya, örülni fogsz, mert Frank Collins elfogadta a
meghívásomat.
– Frank Collins? Ki az? – kíváncsiskodott a mama. – Eddig
egy szót sem szóltál még róla.
Catherine tétovázott. Sem milliomossal, sem híres
színésszel nem tudott szolgálni. Be kell hát érnie most Frank
Collinsszal.
– A főnököm! Az Aranypart Társaság területi igazgatója. Ő
felel mindazért, amit délnyugaton építünk.
– Hiszen ez csodálatos! – fuvolázta megkönnyebbülten Mrs.
McGillis. Akkor igen fontos személyiség.
Catherine Frankre nézett. Valamivel elejét kell vennie az
anyja keresztkérdéseinek…
– Igen, tényleg az. Holnap találkozhatsz vele. De most
bocsáss meg, sok a munkám.
Mielőtt Frank felocsúdhatott volna az előléptetésből és a
meghívásból, Catherine kedvesen megkérdezte: – Ugye nem
lesz terhére, hogy holnap elkísérjen?
Hogy nem lesz-e a terhemre? – ismételte meg magában a
férfi. Kettőnk közül valamelyikünk biztosan elveszítette a
józan eszét, és az az érzésem, hogy ez én vagyok, gondolta.
Hogy is került ilyen helyzetbe? Hiszen csak azért jött, hogy a
tüzet jelentse és a csekkeket átvegye. S alig tíz perc leforgása
alatt Catherine a karjába veti magát, meghívja egy családi
összejövetelre, és területi igazgatót csinál belőle!
– Persze hogy nem lesz terhemre. De ismerem a társaság
területi igazgatóját, aki tizenöt évvel idősebb, egy fejjel kisebb
nálam és nagy sörhasa van. Ken Shane annyira más, hogy még
a rokona sem lehetnék…
– Csakhogy anyám sosem látta Shane-t – válaszolta
Catherine, és leírta a címét egy cédulára, majd odanyújtotta a
férfinak. – Ez tehát nem lehet gond.
– Csak nem azt várja tőlem, hogy úgy is viselkedjem
magával, mint a főnöke? – Ráadásul nem is óhajtok a főnöke
lenni. Maga becsapta az édesanyját!
Catherine eltöprengve az ajkát ütögette ceruzájával.
– Igaza van. De azt akarja talán állítani, hogy maga sosem
hazudott az édesanyjának? Akkor sem, ha azt az ő érdekében
tette? Ilyesmi mindenkivel előfordul.
– Aha! És hogy én a főnöke vagyok, ezt az édesanyja
kedvéért hazudta? Ezt én nem értem.
– Nem baj. Ne törődjön vele! – Catherine szerette volna már
a kényelmetlenné váló beszélgetést lezárni, hiszen nem akarta
Franket megsérteni azzal, hogy elmondja: a szüleinek a valódi
foglalkozása miatt nem felelne meg.
– Én nem hagyom magam zsinóron rángatni!
– Aki másokat örökké zsinóron rángat, az az édesanyám.
Nem csábítja, hogy egy ilyen valakinek keresztülhúzza a
számításait?
Catherine-nek hirtelen eszébe villant, hátha a férfi
vonakodása mögött egy másik asszony áll. Az is lehet, hogy
Frank nős és tíz gyereke van. Ha valaki nem szokott a
családjáról beszélni, az még nem jelenti azt, hogy nincs is
neki.
– Talán kissé elsiettem a dolgot? – kérdezte
elbizonytalanodva, és szeme önkéntelenül a férfi kezére
tévedt.
 Karikagyűrűt nem visel, de ez még önmagában nem számít,
hiszen sokan megteszik ezt, mert az építkezésen veszélyes
lehet a gyűrű. Apja is csak különleges alkalmakkor veszi fel a
jegygyűrűjét. És mi lenne, ha Frank jegygyűrűvel az ujján
jelenne meg náluk szombaton? Az anyja rögtön szívrohamot
kapna.
– Talán nem kellett volna anyám unszolásának engednem –
szólalt meg újra. – A maga szemszögéből is nézhettem volna
az ügyet. Egész héten keményen dolgozik, én pedig a
szabadnapjára is programot csinálok!
– Szívesebben horgászom, mint hogy tévét nézzek –
válaszolta Frank, szemét le sem véve a lányról. Ideges,
állapította meg, és Catherine-nek ez a sebezhetősége furcsa
meghatottsággal töltötte el.
Catherine közben már megpróbált udvariasan visszavonulót
fújni.
– Az emberei talán megszólják majd, ha nálunk tölti az
egész napját…
– Netán meg akarja hívni őket is?
– Nem, természetesen nem. De azért megtudhatják…
– Csak nem gondolja, hogy elmegyek horgászni magával,
aztán rögtön világgá kürtölöm?
– Ne tegyen úgy, mintha a férfiak között nem akadna olyan,
aki szeret pletykálni! – válaszolta Catherine. – Elvégre én is itt
dolgozom, és van fülem meg szemem.
– Igen, és hozzá egy pimasz kis orra – hajolt felé Frank. –
De ez korántsem jelenti azt, hogy mindenről tud, ami az
építkezésen folyik.
– Talán mégis – vélekedett Catherine. – Senki sem mászkál
annyit az építkezésen, mint én. Tudna olyat mondani, ami
elkerülte a figyelmemet?
Frank a lány villámló szemébe nézett. Ez nem a legjobb
alkalom arra, hogy a tűzesetről beszámoljon. Ez most egy
egészen személyes ügye kettejüknek.
 – Nos, végül is azt akarja hát, hogy menjek, vagy hogy ne
menjek?
– Meghívtam, vagy nem?
– Rendben van. Akkor elfogadom a meghívást. – Frank
ezzel eltette a cédulát a címmel, és elindult az ajtó felé.
Catherine felállt és utána szólt: – A déli órákban elmegyek
magáért!
– Nem, én megyek el magáért! – A férfi öntudatosan zsebre
vágta a kezét. – Miután most már én vagyok a főnöke, jobb
lesz, ha hozzászokik a gondolathoz, hogy itt más szelek
kezdenek fújni! – Észrevette Catherine arcán az enyhe
rémületet, és hozzáfűzte: – Persze csak az építkezésen kívül.
Remélem, nem követtem el valami őrültséget –
morfondírozott kicsit meglepve Catherine. Hirtelen eszébe
jutott, hogy meg sem kérdezte végül, vajon nincs-e a férfinak
felesége.
– Eszembe jutott még valami! – kiáltotta utána. – Ugye
maga… ugye maga nem nős?
– Elváltam.
– Elvált – ismételte megkönnyebbülten. Ugyan miféle
asszony lehet az, aki Frank Collinstól képes elválni? – És
gyerekei vannak?
– Nincsenek. – Frank a cédulát a címmel inge zsebébe
csúsztatta, majd alaposan szemügyre vette Catherine-t, és azt
mondta: – Maga nagyon emlékeztet a volt feleségemre.
Catherine-nek elállt a szava, s ez jóleső
megkönnyebbüléssel töltötte el a férfit.
Régóta nyomta már ez a bögyét. Mielőtt Catherine
megkérdezhette volna, hogy is érti ezt, köszönésre emelte a
kezét: – Akkor hát, holnap! Elvárom, hogy pontos legyen!
Csak nem fog a főnökével megbeszélt találkozóról elkésni?
Catherine tagadólag ingatta a fejét.
– Pontos leszek – válaszolta, és kábultan nézett utána.
 Frank Collins akarata ellenére belement, hogy a főnökét
játssza, és vele látogatást tegyen a szüleinél. Most pedig úgy
viselkedik, mintha ő csűrte-csavarta volna a dolgot, csak hogy
holnap vele lehessen.
 3. FEJEZET

Maga nagyon emlékeztet a volt feleségemre.

Catherine bolyhos fürdőlepedőjébe burkolva, vizes hajjal
állt a tükör előtt, és nézegette magát. Vajon miben hasonlít
Frank feleségére? Talán olyan magas, mint ő? Vagy a szeme
ugyanilyen kékeszöld, és a haja ilyen szőke? Vagy inkább az
egyénisége miatt hasonlítja hozzá? Nem kapott a kérdéseire
választ. Azt sem értette, miért foglalkoztatja a férfi
megjegyzése ennyire. Végighúzta hajában a fésűt, és a
kutyájához, Brute-hoz fordult az anyjától kapta ezt a kis fekete
uszkárt, amikor a városba beköltözött. A maga részéről inkább
házőrző kutyát vagy dobermannt szeretett volna, de az
anyjának sohasem volt gyakorlati érzéke. Számára a kutyáknál
is a családfa volt a legfontosabb.
– Hát te mit szólnál, ha a főnököd az elvált párodra
hasonlítana?
Brute a szájába kapta a kék labdáját, és vidáman felugrott
Catherine ágyára, majd fejét félrehajtotta, mint aki
gondolkodik gazdija kérdésén.
– Neked biztosan édes mindegy lenne! – állapította meg
Catherine, majd megvakarta a kutya fejét és hozzáfűzte: –
Engem akkor is szeretnél, tudom.
Elvette tőle a labdát és lezavarta az ágyáról. Brute lelkesen
vakkantott, amint a labdát újra visszadobta neki. Majd követte
Catherine-t a fürdőszobába, és letette a labdát a lába elé.
– Sajnálom, de most nincs időm veled játszani! Frank
mindjárt itt lesz, és elmegyünk a mamihoz. – Brute hegyezte a
fülét, mintha értené, amit hall… – Jól van, te is eljöhetsz!
Anyu sosem bocsátaná meg nekem, ha magadra hagynálak az
üres lakásban – fűzte hozzá, és elkezdte derékig érő haját
szárítani. Talán mégis le kellene vágatnia, és olyan jópofa
frizurát csináltatnia, amilyen Geraldine-é?
Nem, nem. Erre még akkor sem tudná rászánni magát, ha
mondjuk, Frank volt feleségének is ugyanilyen haja van. Egy
férfi kedvéért lenne a legkevésbé képes bármit is változtatni
magán. Megjárta ezzel már akkor, amikor megpróbált olyan
lenni, amilyennek a szülei akarták látni. Többé csakis a saját
feje után megy, s Franknek is rá kell jönnie előbb-utóbb, hogy
ő más, mint a volt felesége. El kell fogadnia olyannak,
amilyen, vagy hagyja békén.
Frank tíz perccel korábban fordult be Catherine lakásának
utcájába. Az első ülésen fekvő virágcsokorra nézett. Kemény
munkával megkeresett tíz dollárt fizetett érte. Aligha volt
teljesen az eszénél. Csakúgy, mint ma reggel, amikor képes
volt pirkadatkor felkelni, hogy lemossa a kocsiját évek óta
nem takarította ki ilyen alaposan.
Aztán letusolt, frissen vasalt fehér inget és rendes nadrágot
vett fel, s ha nem kap időben észhez, az egész kölnivizet
magára locsolja. Pedig elég lett volna szappan és víz is.
Egyébként sem azért hívta meg Catherine McGillis, mert
elragadónak találja, hanem mert az anyja ragaszkodott hozzá,
hogy vigyen magával valakit a horgászházba. És éppen ő volt
kéznél. Jobb lenne ezektől a virágoktól is valahogy
megszabadulni! Sosem engedhette meg magának, hogy pénzt
dobjon ki az ablakon.
Megragadta a csokrot, és kinyitotta az ajtót. Végső soron azt
is mondhatja, hogy a kedves mamának vette. De hátha akkor
Catherine azt gondolja róla, hogy ezzel akarja behízelegni
magát? Csak azért, hogy vele később könnyebb dolga
legyen… Frank tudta, hogy nem kellene töprengenie ezen,
mindenképp szerette volna azonban elkerülni azt a látszatot,
hogy Catherine McGillisnek udvarolni akar. Elege volt a
becsvágyó nőkből! Odament a lakás ajtaja elé. Becsengetett,
egy lépést hátrált, és a virágcsokrot a háta mögé dugta.
Catherine azonnal ajtót nyitott.
– Menj innen! Hagyd abba az ugrándozást! Összekarmolod
a lábamat! – Elnevette magát, amint a férfi döbbent arcát
meglátta. – Nem magára értettem! – mondta és felemelte a kis
uszkárt.
Frank nyelt egyet. Catherine leírhatatlan hatást tett rá.
 – Jöjjön be, majd én fogom addig Brute-ot, nehogy a
nadrágjába kapjon – próbálta kisegíteni zavarából a lány.
A férfi szótlanul átnyújtotta a margarétákból, szegfűkből és
gerberákból összeállított csokrot, amelyben egyetlen szál sárga
rózsa virított, mint egy királynő.
– Köszönöm! Csodálatos ez a csokor.
Franknek még mindig nem jött hang a torkára. Amint
Catherine a kibontott hajával, csillogó szemével, félig nyílt,
piros ajkával ott állt előtte, a legszívesebben mindjárt átölelte
volna. És most, hogy az örömtől sugárzó arcát látta, már nem
bánta, hogy virágot vett és a kocsiját gondosan lemosta.
– Készen van? – kérdezte fátyolos hangon.
Brute fickándozni kezdett Catherine karjában.
– Légy jó kutyus! – mondta neki a lány, és letette a földre. –
Csak vízbe teszem gyorsan a virágot. De jöjjön beljebb!
Keresek egy vázát. Addig ihatna valamit. A hűtőben talál sört.
– Köszönöm, kiszolgálom magam – válaszolta
megkönnyebbülve Frank, és kivette a sört a hűtőszekrényből.
Ezalatt Catherine az egész kamrát felforgatta egy vázáért.
– Fogalmam sincs, hová tettem – mormolta, és közben az
ajkát harapdálta.
Leguggolt a konyhaszekrény elé, és a legalsó polcon
kutatott tovább. – Itt kell lennie valahol – erősítgette. Csak
nem fogja elárulni, milyen régen kapott már férfitól virágot?!
Frank kinyitotta a sörét, és iszogatni kezdte. Közben
tekintetét elégedetten pihentette a lány formás, feszülő sortján.
– Pompás!
– Mondott valamit?
– Á, semmit! – mondta zavartan a férfi, s körülnézett. –
Arra gondoltam, hogy jó lenne a virágoknak az a kávésdoboz
is ott a csészék mellett!
– Jó ötlet – egyenesedett fel Catherine. – Fogalmam sincs,
hova rejthettem a vázát.
 – Azt akarja ezzel mondani, hogy nem szokta feljegyezni,
mit hová rak?
– Nem szoktam itthon jegyezgetni, ha erre gondol.
Sharonnak bezzeg mindenhez volt listája: a munkájához, a
háztartásához, de még a férjéhez is. S hétévi házasság után ő
reménytelen esetnek minősült ebben az agyonszervezett
életben…
– Valami baj van? – kérdezte Catherine, Frank komorrá vált.
– Nincs semmi. Minden rendben.
– Még mindig amiatt aggódik, hogy kényszerűségből
hazudtam anyámnak?
– Nem. Bár jobb az igazat mondani. Az ilyen hazugságok
mindig bonyodalmakat okoznak. Egyébként nem is hiszem,
hogy az embereket a beosztásuk alapján kell megítélni.
– Ezt magyarázza el az anyámnak! – Catherine kiürítette a
kávésdobozt és megtöltötte vízzel. – Neki az a véleménye,
hogy akinek íróasztala van, annak biztosabb a jövője.
– Higgye el, hogy az iparosok ma keresettebbek, mint a
tisztviselők.
– Erről sosem fogja anyámat meggyőzni! – nevetett
Catherine. – Pedig az apám asztalos, Tom kőműves, Lennie
fűtésszerelő, Russell ács, James konyhabútorokat tervez.
– És maga építésvezető. Az ideális családi vállalkozás.
Catherine nevetve rázta a fejét.
– Én voltam a legkisebb, és ráadásul lány. A szüleim azt
akarták, hogy tanítónő vagy banktisztviselő legyek. Ezért
küldtek főiskolára, én meg építésvezető lettem. Azóta szálka
vagyok az anyám szemében. Újra bevágódhatnék nála, ha
olyan férfihoz mennék feleségül, akinek nyugdíjas állása van,
egész nap öltönyben szaladgál és szép nagy életbiztosítást
kötött.
– S mi történne, ha olyan emberrel állítana be, mint én?
– Tulajdonképpen nem is tudom.
 Frank kiitta a sörét.
– Elképzelhető, hogy nem szólnának ellene semmit?
Catherine leguggolt és felvette a kutyust.
– Ilyet csak az feltételezhet, aki nem ismeri a családomat. –
Kis szünet után aztán Catherine megkérdezte: – Maga
nemigen szokott másokat lóvá tenni, ugye?
– Nem.
– Nem is tetszik magának, hogy egyszer a nagyfőnököt
játszhatja?
– Hát, nagyon megerőltető lehet maga fölött állónak
látszani.
Catherine elpirult.
– Hízelkedéssel nálam nem jut messzire.
– Akkor hát tisztázzuk a helyzetet a családjával? – kérdezte
Frank.
– Legyen. De ne tegyen nekem utána szemrehányásokat.
Catherine magához ölelte Brute-ot, s kiment a konyhába az
útra előkészített elemózsiáért.
– Mi van a tálban?
– Csirkesaláta.
Frank hangosan felnevetett. Találkozott volna végre egy
asszonnyal, aki tud csirkemaradékból hússalátát készíteni?
Mindenesetre ő persze egy falatot sem fog enni belőle.
– Mi ezen olyan mulatságos?
– Semmi.
– Akkor miért hahotázik?
– Csak úgy. – Frank kinyitotta Catherine-nek az ajtót.
– Nem szereti a csirkesalátát?
– Jobban szeretem a csirkét egészben.
– Ez nem akármilyen csirkesaláta. Biztos vagyok benne,
hogy ízleni fog!
 Catherine szeme megakadt a csillogó-villogó kocsin, s
felkiáltott: – Maga lemosta az autóját?
– Kívül-belül.
– Az enyémre is ráférne, de biztosan telhetetlennek tartana,
ha megkérném, hogy segítsen benne…
– Segítsek? – Frank kinyitotta Catherine-nek a kocsi ajtaját,
és a kutya után nyúlt, hogy a hátsó ülésre tegye. – Mikor?
– Esetleg holnap. – Brute fel-felmordult. – Légy jó kutyus!
– nyugtatta a gazdi. – Mellettem szokott ülni az első ülésen, a
fejét az ölembe hajtva – folytatta a lány magyarázatképpen.
– Okos kutya – helyeselt Frank. – Nekem is volt egy
kutyám. Jocknak hívták.
A teherautó platóján szeretett ülni. Élvezte, ha a szél a fülét
lobogtatta. Nem volt különösebben okos állat, de én nagyon
kedveltem.
Frank keresett valami jó zenét. Catherine közben cirógatta a
kutyust, az meg majd elolvadt a gyönyörűségtől.
– Most is van kutyája?
– Nincs. Jockért majd megszakadt a szívem – folytatta
elmosolyodva a férfi. – Egyszer felbukkant egy csinos korcs
nőstény, Jock pedig eltűnt. Az ember hűséges társa! – Frank
maga is elcsodálkozott, milyen könnyedén tud társalogni
Catherine-nel. – Rég nem gondoltam már a kutyámra.
Catherine fürkészve nézett rá.
– Ritkán szokott az érzéseiről beszélni, ugye?
Volt idő, amikor Frank többet beszélt magáról. Sharon
mellett azonban úgy tapasztalta, hogy sokszor jobb, ha az
érzelmeit nem tárja fel.
– Jocknak szívesen panaszkodtam. Még bele is bőgtem a
bundájába, amikor valami nagyon bántott.
– Micsoda mázlista eb!
De különös megjegyzés. Frank is éppen ezt gondolta a kis
fekete uszkárról.
 Irigykedve nézte, ahogy fejét Catherine mezítelen combján
pihentette. Szívesen cserélt volna vele.
– Érdekes. Pontosan ez jutott eszembe nekem is a maga
kutyájáról.
Catherine rámosolygott Frankre, és megsimogatta
kutyuskája fejét. Elég hely van még az életében, hogy
befogadhasson egy nagyobb termetű barátot, akivel jókat
nevetgélhet, beszélgethet, akit szeretni tudna. Sok hasonlóság
van közöttük, de éppen ez el is választja őket egymástól. Úgy
tűnik, hogy Frank szeretné a tisztes távolságot megtartani. Az
ő családja ezt nyilván csak helyeselni tudná.
– Magának felesleges rúzst használnia – vette fel újra Frank
a beszélgetés fonalát.
– Tessék?
– Akárhányszor elgondolkodik, harapdálja az ajkát. Most is
nyomasztja valami?
Catherine nyelvével végigsimította az ajkát.
– Maga járt az eszemben. Mivel foglalkozott az édesapja? Ő
is az építőiparban dolgozott?
– Nem.
– Ne legyen már olyan szűkszavú! Én éppen eleget
meséltem magának a családomról. Miért mondta, hogy a volt
feleségére emlékeztetem? Hasonlítok rá?
– Nem. – Frank erősebben belekapaszkodott a kormányba.
Hét évig volt házas, és már hét éve elvált, de még mindig
képtelen a házasságáról fesztelenül beszélgetni. Eltökélte: soha
többé nem hagyja, hogy egy nő így meggyötörje. – Itt kell
lefordulnunk?
– Itt – válaszolta Catherine, de nem engedte, hogy Frank a
szót másra terelje. – Nem maga az egyedüli férfi Texasban,
akinek tönkrement a házassága. – S miután választ nem kapott,
folytatta: – Jó, ha a feleségéről nem akar beszélni, meséljen a
családjáról!
– Van apám, anyám, egy bátyám és egy húgom. Ez minden.
 Catherine ettől a kurta választól függetlenül már eddig is
észrevette, milyen gazdag szókincse van a férfinak, és milyen
választékosan beszél. Jó nevelést kellett kapnia.
– Milyen főiskolára járt? – kérdezte váratlanul.
– A texasi egyetemre jártam, de nem fejeztem be a
tanulmányaimat – válaszolta Frank kelletlenül.
– És miért nem? – Tényleg nehéz volt személyes dolgokról
beszélgetni vele.
– Nem találtam elég érdekesnek.
Sharon meggyőződése szerint a becsvágy hiánya is
közrejátszott nála ebben.
Felesége az ő támogatásával fejezhette be tanulmányait,
aztán hamar rájött, hogy az előmenetelben férje már nem tudja
segíteni. Sürgette, hogy tanuljon tovább Frank is, de hasztalan.
Hogy kényszerűségből munkába állt, azt még megértette, de
hogy már nem is vágyik többre?!
– Miért lett éppen ács? – kérdezte Catherine.
– Pénzt kellett keresnem. – Frank lassított, mert az út tele
volt kátyúkkal. – Houstonban akkortájt nagy beruházások
voltak. Az emberek családostul költöztek az építkezések
mellé. Mindenkinek akadt munka, és senki nem faggatott
senkit. – Jelentőségteljesen Catherine-re pillantott.
A lány érezte, hogy Frank nem akarja magát kiszolgáltatni,
de valakivel csak kell beszélgetnie. Bizonyára felgyülemlett
benne a sok csalódás, keserűség, ha folyton mindent lenyelt.
Változtatnia kellene ezen, mert egy szép napon
robbanásszerűen fog kitörni belőle…
– Ne haragudjon! – fordult a férfi újra Catherinc-hez. – Nem
akartam udvariatlan lenni. Egyszerűen nem szoktam hozzá,
hogy magamról beszéljek.
– Nem kell szabadkoznia! Mindenkinek megvan a
sebezhető pontja. Nem lett volna szabad ilyen rámenősnek
lennem.
 4. FEJEZET

– Már előre örültem, hogy végre megismerhetem a

kislányom főnökét – fuvolázta Maude elismerő pillantást vetve
Frankre, miközben átölelte Catherine-t.
Aztán felemelte a kis uszkárt, s az lelkendezve nyalta meg
az arcát. – Hogy van az én drága kutyuskám? Na jó, szaladj
Joshuához! Bocsásson meg egy pillanatra! – Kiment a
verandára. – Joshua, fiúk, gyertek! Megjöttek.
– Mondja meg neki! Most rögtön! – sürgette visszafojtott
hangon Frank.
Catherine mélyet sóhajtott. Látszott, mennyire igyekezett az
anyja, hogy jó benyomást keltsenek a főnökében. A
virágágyak frissen kapálva, a veranda felmosva, a nyugágyak
csillognak, és mindenütt virágok, olyanok, amilyeneket
Catherine itt még sosem látott.
– Mindjárt itt lesznek a többiek is. A csónakházat takarítják,
tele volt pókhálóval. – Maude belekarolt Frankbe. – Szörnyű
meleg van ma! Mit szeremé inni?
Joshua vett egy üveg whiskyt.
– A legszívesebben vizet innék. – Maude háta mögött Frank
intett Catherinenek, hogy kövesse őket.
– Egy jeges tea biztosan jobban esne! – nézett sugárzó
arccal Maude a vendégre. – Citrommal és cukorral.
Mialatt az asszony a tea készítésével foglalatoskodott, Frank
Catherine vállára tette a kezét s megszorította, mintegy
felszólításként, mondja már meg az igazat.
– Később – súgta Catherine.
– Nem, most azonnal!
Frank átvette a teáscsészét, de kezét továbbra is a lány
vállán hagyta. Catherine gyengéden bokán rúgta.
Az anyja észrevette ezt, és elragadtatott pillantással
nyugtázta.
 – Neked mit hozhatok, kislányom? Cukormentes limonádét?
– S még mielőtt választ kapott volna, Frank felé fordult. –
Nem kell attól tartani, hogy a kislányom elhízik! Ő az egyetlen
a családban, aki nem szereti az édességet.
Catherine majd a föld alá süllyedt zavarában. Így még
Bradleyt sem ugrálta körül az anyja.
– Nem kérek semmit. Köszönöm, anya!
Kiszabadította magát Frank karjaiból, és az ablakhoz lépett.
Testvérei az apjukkal a ház felé igyekeztek.
– Mondtam már neked, anya – folytatta –, hogy apának és
Franknek ugyanaz a foglalkozása? Frank emberei végzik az
ácsmunkákat az építkezésen. – Ez megvolna hát! Most
Franken a sor, hogy a következményekkel szembenézzen, és
ezt egy félreérthetetlen pillantással a tudtára is adta.
– Hát nem a főnököd? – csodálkozott el Maude. – Ezek
szerint ugyanolyan alvállalkozó, mint az apád?
Catherine érezte, ahogy arcába szökik a vér. Kötelességének
tartotta, hogy a férfi védelmére keljen.
– Azon kevesek közé tartozik nálunk, akik nem akarnak
engem becsapni.
– A férje készítette ezeket a szekrényeket? – fordult Maude
felé Frank.
Maude kimérten bólintott, és szemrehányóan a lányára
nézett.
– Te becsaptál engem! – sziszegte oda olyan halkan, hogy
Frank nem érthette.
– Azt mondtam, amit hallani akartál! – vallotta meg
ugyanolyan halkan a lány.
– Kiváló munka! – Frank végigsimította tenyerével a bútort.
– Tölgy?
Maude újra bólintott. Kinyílt az ajtó, és Joshua McGillis
lépett be.
– Apa, engedd meg, hogy bemutassam Frank Collinst.
 – Örülök, hogy megismerhetem – nyújtotta a férfi a kezét,
majd sorra bemutatta a fiait. – Szóval maga a kislányunk
főnöke?
– Nem, uram – mondta Frank, karját Catherine vállára téve.
– Én csinálom a lakótelepen az ácsmunkákat.
Catherine önkéntelenül becsukta a szemét, és várta, mikor
tör ki a vihar, mikor közlik Frankkel, hogy nem ilyen társat
szántak a lányuknak.
– Ön tehát ács? – kérdezte az apa, és várakozóan a
feleségére nézett.
– Ez nem lehet igaz! – bosszankodott Lennie. – Azért
sütöttem halat ebben a hőségben, hogy egy ácsnak a kedvében
járjak?
Catherine Frankre nézett. Ki kell szabadítania innen, mielőtt
mindenki elmondja, mit tart róla.
– Tudom, alig várja már, hogy pecabotot tarthasson a
kezében! Indulhatunk? – fordult Frankhez.
Mielőtt bárki egy szót is szólhatott volna, kituszkolta a férfit
a verandára. A legszívesebben egyedül küldte volna el
horgászni, hogy maga visszamehessen a szüleihez meg a
testvéreihez, és alaposan megmondja a magáét.
– Huh – törölte meg a homlokát Frank. Most világosodott
meg előtte, miért nem mondta meg Catherine azonnal az
anyjának az igazat.
– Az általános fintorgásból ítélve, igen büdös lehetek, pedig
mennyi kölnivizet kentem magamra.
– Sajnálom, Frank. Tulajdonképpen szeretnék azonnal
visszamenni, hogy megmondjam nekik a véleményem –
mentegetőzött Catherine, és zavarát még fokozta, hogy a férfi
ennyire elnéző. – Úgy viselkedtek, mintha a felső tízezerhez
tartoznának.
Frank ellenkezett.
– A családja egyszerűen csak aggódik magáért.
– Inkább ne tennék!
 Amíg Frank levetette a cipőjét, Catherine visszanézett a
házra. Az ablak mögött ott állt James, akivel mindig jól
megértették egymást. Ő volt korban hozzá a legközelebb, és
mindenben összetartottak.
– Majd én megmutatom nekik! – dohogott Catherine.
– Miattam nem kell bosszankodnia! – próbálta
megnyugtatni a férfi, látva, hogy forr benne a méreg. – Magam
is helyre tudom tenni a dolgokat!
– Azért beszél így, mert nem ismeri a McGillis családot. De
én tisztában vagyok a gyenge pontjaikkal, és oda fogok ütni,
ahol a legjobban fáj. Olyan zsákmánnyal fogunk visszatérni,
hogy tátva marad a szájuk!
– S mi lesz, ha nem harapnak a halak? – Frank felnézett az
égre. – Ez nem a legjobb napszak a horgászáshoz.
– Nem számít! Vegye csak le a polcról a megmaradt
pecabotokat, és dobja nyugodtan a vízbe! Ússzanak csak
utánuk a fivéreim!
– Ezt nem gondolhatja komolyan!
– Miért ne?
– Nem tudom, mit tervelt ki, de szeretnék ép bőrrel
hazatérni. Ahogy a bátyjait elnéztem, nem valami nyápic
alakok.
Catherine csak nevetett.
– Én nem félek tőlük. Eddig még mindig elbántam velük.
– Elhiszem. Csakhogy most nem maga dobja a botokat a
vízbe!
– Akkor adja ide őket!
– Szó sem lehet róla.
Catherine durcásan nézett rá.
– Ki itt a főnök kettőnk közül?
– Ma szombat van, és nem vagyunk az építkezésen. – Frank
visszatette a botokat a fészerbe. – Itt nincs egyáltalán főnök. Itt
most maga van meg én és az éhes halak. Nem kellene vízre
szállnunk, mielőtt a fivérei a csónakot elveszik tőlünk?
Catherine tudta, mikor nem szabad tovább feszíteni a húrt.
Bemászott a csónakba, de közben megfogadta, hogy
megpróbálja jóvátenni azt a sérelmet, amely családja részéről
érte a férfit.
Frank kitámasztott egy pecabotot, a gumipárnát a feje alá
tette és elnyújtózott.
– Ezt nevezem életnek – mondta, s nézte a komótosan úszó
felhőket az égen. – Úgy látszott, megbékélt magával és a
világgal. – Az ember horgászás közben tudja legjobban
élvezni az életet – folytatta gyengéden megszorítva Catherine
kezét. Most, hogy ilyen közel érezte magához a lányt,
majdnem el is felejtette már a család viselkedését és a saját
bajait. De csak majdnem…
Amint megérezte, hogy kézszorítását Catherine viszonozza,
hamar igyekezett az emlékezetébe idézni, hogyan is került ide.
Véletlenül! Éppen a közelben volt, amikor Maude a lányát
felhívta, az meg a kedvében akart járni. Mi köze mindennek a
rokonszenvhez?
Catherine a férfi felé fordult, és melegség áradt el benne.
Alig néhány centiméterre volt az arcuk egymástól. Miért nem
csókolja meg? Szíve hevesen vert, szeme csillogott, tekintete a
férfi szájára tévedt. Csókolj már meg! – gondolta.
Frank kiolvasta ez a vágyat Catherine szeméből. De egy
ilyen csók gondolatára is rémület fogta el. Az első csókot
követné a többi, és ez csak felszakítaná a régi sebeket. Érezte,
hogy Catherine nem maradna futó kaland a számára, és félt
egy újabb csalódástól. Mindez túlságosan gyorsan történt,
Frank inkább újra begubózott hát.
– Catherine, tegnap történt valami az építkezésen, amit már
régen el kellett volna mondanom.
– Ne most, Frank! – simította végig Catherine
hüvelykujjával a férfi tenyerét. – Majd elmondja hétfőn…
Milyen jó is lenne engedni a kísértésnek, élvezni a lány
közelségét, a selymes haját, és játszadozni az arcába hulló
rakoncátlan tinccsel… Franket felriasztotta ábrándozásából a
szorításra megsajduló hólyagos keze. Catherine észrevette,
amint a férfi karjában megrándult az izom. Alighanem meg
kell hallgatnia, gondolta, különben oda a jó hangulat.
– Nos, legyen, halljuk hát azt a rossz hírt. Mert rossz hírről
van szó, ugye?
– Talán igen, talán nem… – Frank önkéntelenül játszadozott
az ujjai közé került hajtinccsel. – Ez attól függ, milyennek
találja.
Catherine örült, amint látta, milyen önkéntelen élvezettel
turkálnak a férfi ujjai a hajában. Boldogan ment volna bele az
önfeledt játékba, de tudta, hogy ez nem a legjobb alkalom erre.
Jó néhány körülményről nem volt szabad elfeledkeznie: hogy
a férfi számára első a munka hogy ő a volt feleségére
emlékezteti, hogy azért jött csak el, mert kész tények elé
állította… De nem adja fel! Akarja ezt az embert! Testestől-
lelkestől! Megadással ennyit mondott hát: – Meséljen!
– Volt egy kis tűzeset.
Catherine tágra nyitotta a szemét.
– Hanyagságból? – Visszagondolt a széthagyott olajos
rongyokra, a Flinttel folytatott kellemetlen vitára, arra, ahogy
rendreutasította. Talán bosszút akart állni?
– Hanyagság vagy szándékosság, magam sem tudom –
válaszolta a férfi.
– Hol volt a tűz?
– Az egyes épületben.
– Az egyesben! Ott a jövő héten kezdik a belsőépítési
munkálatokat. Milyen nagy a kár, és meddig tart a
helyreállítás?
– A kár nem nagy, és én már helyreállíttattam.
– Már tegnap kellett volna jelentenie!
– Tudom. Meg is akartam tenni, de aztán annyi minden jött
közbe… – Frank a könyökére támaszkodott. Találkozott a
tekintetük. – Ezért mentem el az irodájába. Csakhogy éppen
akkor hívta az anyja!
– Mondja el pontosan, mi történt!
– Az egyik emberemnek egy kis gondja volt az egyik
konyhával. Szerettem volna megnézni, mire jutott, és
bementem az épületbe. Lépéseket hallottam, füstöt éreztem, és
meg is találtam a tűzfészket a fal szigetelése mögött.
Leszedtem a szigetelést, akkor égettem meg a kezemet.
– És miért nem jött azonnal hozzám?
Frank a parti fákat nézegette.
– Nem is tudom. Lehet, hogy bűntudatot éreztem, mert
elszalasztottam a tettest.
– Én nem várom el, hogy rabló-pandúrt játsszanak, Frank!
De a fenébe is, nekem mindenről tudnom kell!
– Mit tett volna, ha azonnal magához szaladok?
– Kivizsgáltam volna a dolgot.
– Gyönyörű! – jegyezte meg Frank kissé gunyoros hangon.
– Maga meghallja, hogy tűz van, és mindjárt rendőrért meg
tűzoltókért kiált! Tudja, mi lett volna?
Felfordulás! Senki sem dolgozott volna tovább.
– De nekem tudnom kell, ki a felelős ezért az esetért!
– Szálljunk le egy kicsit a földre! Sosem fogja megtudni! Én
már megpróbáltam. Senki sem tudott érdemlegeset mondani
két emberen kívül. Ez a két ember pedig azt látta, hogy
kijövök a házból mezítláb, és felhúzom a lépcsőn a cipőmet.
Catherine hozzáhajolt.
– De hát magának semmi köze az egészhez!
– Csak annyi, amennyit elmondtam.
– Örülök, hogy ott volt és megakadályozta a tűz terjedését.
– Catherine egy darabig hallgatott. – A társaság, hogy
versenyképes maradjon, ráhagyás nélkül, szinte fillérekre
kiszámítva dolgozik. Én is mindent megteszek, hogy ne
lépjem túl a költség-előirányzatot. Nagy bajunk származhatna,
ha nem tartanánk a határidőket! Ráadásul mindig rajtam
csattan az ostor.
Frank elnevette magát, és megfogta a lány kezét.
– A gondjaink részben közösek. Én sem szeretnék
semmiféle bonyodalmat.
Catherine ránézett.
– Beleért ebbe engem is?
Frank bólintott.
– Elvégre a főnököm, és nem holmi nő, akivel lefekszem, s
akit másnap reggelre már el is felejtek.
– Nekem sincs szükségem az ilyen egyéjszakás kalandokra.
– Catherine megindította a férfi őszintesége. – Gondolja csak
meg, mennyi közös vonás van bennünk! Mindketten
függetlenek vagyunk, és tudjuk, mit akarunk. Egyikünk sem
foglalkozik olyan dolgokkal, amelyekről tudja, hogy nem rá
tartoznak. Azonkívül a munka is összeköt bennünket. Én
megértem, hogy a magánügyeibe nem akar beavatni engem.
Nekem sokszor szükségem lenne arra, hogy a családtagjaimon
kívül másokkal is beszélgethessek. Maga nem így van ezzel?
– Én egy szürke iparos vagyok, maga pedig építésvezető.
Catherine megrázta a fejét.
– Ugyanaz a célunk. Nem köt ez össze bennünket? Vagy
nem tetszem magának?
– Feltételezi rólam, hogy képes lennék olyan nőnek virágot
vinni, aki nem tetszik nekem? Persze hogy tetszik! És én? Én
tetszem magának?
– Gondolja, hogy különben meghívtam volna ide?
Egymás szemébe néztek, és tudták mind a ketten: nem
puszta rokonszenv az, ami összeköti őket.
James egyik lábáról a másikra állt, amint közeledő húgát és
új barátját figyelte.
– Csakhogy végre visszajöttetek! Szép dolog időzített
bombát elhelyezni, aztán kereket oldani.
 Catherine elhatározta, hogy nem hagyja a szabadnapjukat
elrontani, és nem veszi tudomásul családja barátságtalan
viselkedését. Kiemelt egy hálót tele hallal, és James felé
tartotta.
– Alig várom, hogy megmutathassam valakinek a
zsákmányunkat.
– Ez nem lehet igaz! – nézett James a halakra.
– Mi? – kérdezte a húga ártatlan arccal.
– Képes voltál egy vadidegen embernek a horgászhelyünket
megmutatni? Mit fogsz te ezért kapni a három jómadártól!
Catherine nevetett.
– Három jómadárnak neveztük gyerekkorunkban Jamesszel
a bátyáinkat, mert minden csínyt együtt követtek el –
magyarázta Franknek. – Ők pedig elkereszteltek minket a két
tutyimutyinak.
– Gondolom, rám még rondább nevet találtak – vélte Frank,
miközben kikötötte a csónakot.
Catherine kedvesen megbökte a fivérét.
– Rá tudnálak venni, hogy segíts nekünk a halak
kibelezésében?
– És mi lesz azzal az aranyszabállyal, hogy az pucolja meg
a halat, aki fogta? – kérdezte James, és segített Franknek
kiszállni a csónakból. – Utálja a belezést – súgta oda neki
közben.
– Inkább főzök – ajánlotta fel Catherine.
– Szó sem lehet róla! Szívesebben nézem, ahogy pucolod!
Azzal a hegyes nyelvével nem is menne neki nehezen –
mondta bizalmas hangon Franknek.
– Elég legyen, drága bátyuskám! Nem kell Franknek már az
első öt percben minden titkunkat kiteregetned!
– Ez azt jelenti, hogy Catherine McGillisnek is vannak
gyenge pontjai? – húzta fel a szemöldökét Frank, és látszott
rajta, mennyire élvezi ezt a játékos kötözködést a testvérek
között.
 – Ha akarnám, gyorsabban meg tudnám tisztítani a halat,
mint ti ketten együtt!
– Nem bírja rászánni magát – magyarázta James. – Azt
tartja, ez férfimunka.
Egy ajtó csapódása zavarta meg a beszélgetést, és a
következő pillanatban lelkes farkcsóválással, ugrándozva
Brute érkezett a stégre.
– Mit látok a bajuszodon, Brute? – emelte fel Catherine. –
Hiába nyalogatod, úgyis látom, hogy valaki megint csokoládét
adott neked! Csak ne fájjon majd megint a hasikád, különben
kitelepítelek a hálószobából a mosókonyhába!
– Remélem, magának nem szokott a csokoládé megártani! –
viccelődött Frankkel James.
– James! – utasította rendre Catherine. – Mindjárt
belelöklek a vízbe!
– Arra is gondolj, hogy magammal ránthatlak. – James
felkészülve várta a támadást. – Képes mindenre, csak hogy
elkerülje a halpucolást.
– Azt én megcsinálom – szólt közbe Frank. – Catherine
hozzon jeget! James addig felvilágosít a családi szokásokról –
kacsintott Catherine-re.
– Hallottad? Indulás! Én is segítek. – És James már nyúlt is
a fatuskón heverő kés után. – Már megszoktam, hogy
átvállaljam a munkából a ráeső részt.
– Maga az, aki konyhák berendezésével foglalkozik? –
érdeklődött Frank.
Catherine szívesebben maradt volna a férfiakkal. Hideg
futott végig a hátán, ha csak rágondolt, hogy be kell mennie a
házba. Elképzelte, ahogy ülnek mindnyájan az asztal körül, és
azt tárgyalják, hogyan marhatnák el mellőle a legkönnyebben
Franket. Az fel sem merült bennünk, hogy a férfit talán nem is
érdekli a dolog. Családja szemében Catherine egyszerűen
ellenállhatatlan volt. Ám nagy szeretetükkel el is riasztottak
mindenkit mellőle, így nem csoda, hogy huszonhat éves korára
még hajadon volt. Bradley talán az egyetlen, aki kielégítené
kényes ízlésüket. Catherine elhúzta a száját erre a gondolatra,
és felsóhajtott. Frank Collins mégiscsak más! Érte még a
családjával is összekapna.
– Köszönöm a meghívást! – köszönt el Frank a szülőktől.
Szívesen lemondott volna erről a vendégségről. Catherine már
türelmetlenkedett, most fordult először elő, hogy
meglehetősen hűvösen vett búcsút a szüleitől.
Frank úgy viselkedett az asztalnál, mintha mindennapos
dolog lenne számára öt süketnéma társaságában elkölteni az
ebédet. Catherine már nehezebben őrizte meg a nyugalmát.
Közel állt a sírógörcshöz. Lázadozó természete újra feléledt,
amikor Frank kinyitotta a kocsi ajtaját. Nagyon jól tudta, hogy
a verandáról lesi őket az egész családja.
– Kérem, menjen bele a játékba – súgta oda Franknek és a
nyakába borult. A szeme közben csak úgy szikrázott. –
Ezennel hadat üzenek nekik!
Catherine érezte, mint oldódik a férfi feszültsége. Pedig egy
pillanatig attól tartott, hogy félrehúzódik majd tőle, de aztán ő
is átkarolta.
– Egészen különös módja ez a bosszúállásnak! – mormogta
Frank. Mintha Catherine egy csókkal el tudná feledtetni vele a
megaláztatást, amely családja részéről érte.
De aztán a férfi magához ragadta a kezdeményezést.
Nyelvével gyengéden követte Catherine ajkának ívét, majd
alsó ajkát foga közé vette, és a lány zihálásából érezte, mint
változik át benne a bosszúszomj valami egészen mássá.
Catherine nem is sejtette, hogy egy csók ilyen is lehet… S
önfeledten elengedte magát.
– Elég? – kérdezte Frank kis idő múlva, kissé lazítva az
ölelésen.
– Bementek a házba.
Catherine felsóhajtott. Franknek egy pillanat alatt sikerül
elfeledtetnie vele minden józan megfontolást. S ez kissé
aggasztotta. Brute már türelmetlenkedett, Frank lábszárára
ágaskodott és nyüszített. Mindketten nevettek ezen.
– Már haza akarsz menni, ugye? – Frank beültette a kutyust
az ülés közepére. – Tudod-e, hogy nagyon nyűgös fickó vagy?
 – Ne hallgass rá, Brute – nyugtatta az uszkárt a gazdija. –
Azért el kell ismernie, hogy jól viselkedett, még csak nem is
vakkantott, amikor megcsókolt. – Csak akkor kezdett el
nyüszíteni, amikor megérezte, hogy a gazdija mindjárt elveszti
a fejét, fűzte hozzá magában Catherine.
Frank a gondolatait rendezgette. Élvezte a csókot, de
sejtette, hogy felébresztett vágya nem éri be ennyivel. S ha
nem akarja magát kínos helyzetbe hozni, jobb lesz Catherine-t
kerülnie, amennyire csak lehet.
Beindította a motort és elindultak.
– Fogadok, hogy mindnyájan ott állnak a függöny mögött és
leselkednek.
– Csak vigyázni szeretnének magára.
– Talán nem is minden ok nélkül – mormogta Catherine.
– Mit akar ezzel mondani?
Még jó, hogy nem lát úgy belém, mint Brute, gondolta a
lány, válasz nélkül hagyva a kérdést.
Frank bekapcsolta a rádiót. Úgy látszik, minden
elővigyázatossága ellenére beleszeretett Catherine McGillisbe.
Márpedig ezt nem engedheti meg magának! – határozta el, és
felhangosította a zenét.
– A kedvenc száma? – érdeklődött Catherine. Ismerte a dalt.
Egy olyan férfiról szólt, aki mindig rossz helyen kereste a
szerelmet.
Frank tovább tekerte a keresőt.
– Én szeretem ez a dalt – tiltakozott Catherine.
– Ma a kedvenc csapatom játszik, az Astros. Talán sikerül
még a mérkőzés végét elkapnom – magyarázta Frank.
– Így akarja tudtomra adni, hogy megint melléfogtam.
– Ez a közvetítés. – Frank figyelt. – Nyerésre állnak. Hát
nem pompás?!
Catherine legszívesebben kikapcsolta volna a rádiót. Semmi
kedve nem volt mérkőzések közvetítését hallgatni. Inkább
Frankról szeretett volna többet megtudni. De azzal a feszült
érdeklődéssel, amellyel a rádiót hallgatta, a férfi egyértelművé
tette számára, hogy semmi kedve a magánéletéről társalogni.
Hát jó, határozta el magában Catherine. Játsszunk a te
szabályaid szerint!
– Apának van jegye a holnapi mérkőzésre.
– A tévé is közvetíti – hárította el Frank a burkolt ajánlatot.
Végül is nem vehetem tőle zokon, hogy ilyen kimért,
gondolta Catherine. A családom igazán komiszul viselkedett
vele. Ölébe ejtette a kezét, és oldalról a férfira nézett. Az
látszólag a közvetítést figyelte. Talán megérezte, hogy a lány
nézi. Találkozott a tekintetük. Catherine úgy döntött, hogy
ezután a férfira hagyja a kezdeményezést. Történjen csak az,
amit ő akar. Tehát nem lesz meghívás, nem lesz csók, nem lesz
ezek után egyáltalán semmi. Ő a maga részéről hallgatásba
burkolódzik és egyszerűen vár…
Frank megállt a lány háza előtt. Catherine felemelte a
kutyust, és mielőtt a férfi segíthetett volna neki, kipattant a
kocsiból.
– Igazán sajnálom, hogy a családom mindig azt hiszi, meg
kell óvnia valamilyen vélt szerencsétlenségtől – morogta és a
bejárathoz ment.
A kutyát letette, mert az fészkelődni kezdett. Frank a
kocsijára támaszkodva állt. Néhány méter választotta el őket
csak egymástól, de Catherine várt, hiszen megfogadta, hogy
nem ő fogja megtenni az első lépést.
– Holnap dolga lesz – emlékeztette Frank, és végighúzta
ujját a poros motorháztetőn. – Pontosabban, több dolga is.
– A tűzkárt megnézni és…
– Az autóját lemosni. Megcsináljuk? – Frank elnevette
magát, amint Catherine fanyalgó arckifejezését látta.
– Nem felejtettem el. S ha korán nekifogunk, még a meccset
is megnézhetjük a tévében.
Frank figyelte, ahogy Catherine a vödörbe mosószert önt és
rácsorgatja a vizet a tömlőből, aztán belemárt egy rongyot a
habzó folyadékba.
Amikor Franket megkérte, hogy segítsen neki, a férfi nem
tudta biztosan, miért is tette ezt. Azért-e, mert tényleg elkel a
segítség, vagy azért, mert vele akart lenni?
De most igazán nem gondolhatja Catherine-ről, hogy ki
akarja vonni magát a munkából. Inkább szinte vissza kell
fogni. Egyedül is bírom! – mindig ezt hajtogatta, amikor Frank
valamit ki akart venni a kezéből.
– Én mosom, maga pedig tiszta vízzel leöblíti! – közölte
ekkor Catherine, de elbizonytalanodott, ahogy Frank
szemében meglátta a felcsillanó fényt. – Gyerekes dolog
lenne, ha megpróbálna lefröcskölni!
– Nagyon is gyerekes – helyeselt Frank. De Catherine rövid
sortját és sárga pólóját látva, kísértést érzett, hogy még is
megtegye. Közben víz freccsent a lábára, amint Catherine a
vödörből a rongyot kiemelte. – Főleg, ha nem is én kezdtem
el!
Az ilyen autómosás – kivált, ha incselkedéssel párosul –
nem úszható meg szárazon. Catherine és Frank is csuromvizes
volt már. Catherine blúza átázva a bőrére tapadt, élesen
kirajzolódott a mellbimbója, s ez persze Frank figyelmét sem
kerülte el.
– Jobb lesz, ha átöltözöm – mondta zavarában a lány,
összefonva karját a melle előtt. – Maga is talál valami szárazat
a vendégszobában a fivéreim itt felejtett holmijai között.
Csak el innen, amíg nem késő, villant át Frank agyán. Ha
csak belegondol, hogy mindketten levetkőznek, és mindössze
egy ajtó választja el őket egymástól… Ez már több, mint
amennyit egy gyenge férfi kibír.
– Menjen előbb maga, én majd átöltözöm a végén –
jelentette ki.
Frank ezek után még nagyobb buzgalommal folytatta az
autó mosását.
Sharonnál is sokszor sikerült kemény munkával másfelé
terelni a gondolatait.
 – Hogy is szokták ezt mondani? Könnyebb a bajt
megelőzni, mint kigyógyulni belőle… – motyogott magában.
– Mondott valamit? – kérdezte Catherine. Villámgyorsan
átöltözött, mert félt, hogy a férfi képes szó nélkül elmenni.
Frank meghökkent, nem is hallotta, hogy a lány visszajött.
– Ó, semmit! – válaszolta zavartan.
– Barátok megosztják egymással a gondolataikat. Tessék
megmondani, min járt éppen az esze! Kifogásokra pedig nem
vagyok kíváncsi.
– Éppen eszembe jutott Sharon, a volt feleségem – fordult
Frank a lány felé.
Hát mindig ő jut az eszébe, ahányszor csak meglát? –
gondolta Catherine keserűen. Úgy szeretett volna többet tudni
Frankról, a múltjáról. De nem mert kérdezősködni.
A férfi épp egy láthatatlan folttal bíbelődött.
– Azt szeretné, hogy meséljek a házasságomról, ugye?
– Csak ha maga is akarja.
– Őmiatta vagyok az, ami és aki ma vagyok.
Frank a vödörbe dobta a rongyot, és odalépett a lány mellé.
Még soha nem beszélt senkivel a házasságáról. Míg azon
gondolkodott, hogyan kezdjen hozzá, megfogta Catherine
kezét, és a teraszra kísérte. Hüvelykujjával simogatta a lány
meleg kezének bársonyos bőrét. A legjobb, ha az elején
kezdem, gondolta.
– Tizenkilenc éves múltam akkor, és Sharon volt számomra
a földre szállt angyal. Csakhogy ennek az álomnak nem volt
semmi köze a valósághoz. Megállapodtunk, hogy én dolgozni
fogok, amíg ő tanul, aztán meg fordítva.
– A szüleid nem tudtak volna segíteni? – kérdezte
Catherine, s észre sem vette, hogy közben a közvetlenebb
tegezésre váltott.
– Nem akartak segíteni, hogy így jobb belátásra bírjanak.
Úgy vélték, túl fiatalok vagyunk a házassághoz. Ez volt az
egyetlen dolog, amiben az én szüleim egyetértettek az övéivel.
Azok engem különben amolyan baleknak tartottak. Akkoriban
túl magabiztos voltam. Teljesen elrugaszkodtam a valóságtól.
Azt hittem, elég a puszta megjelenésem, és mindenütt tárt
karokkal fogadnak. Képzelheted, mekkora volt a csalódásom,
amikor egymás után kaptam az elutasításokat.
– Hiszen találtál végül munkát! – vágott közbe Catherine.
– Igen, de milyet? – Frankét még most is elöntötte a méreg,
ha arra gondolt, milyen szégyenletesen kevés volt a bére. –
Röviden: teljesen eladósodtunk, s a szerelemnek is hamar vége
lett. Csak úgy boldogultunk, hogy munka után este még pizzát
hordtam szét megrendelésre.
– A feleséged nem dolgozott?
Frank a fejét rázta.
– Kétszer vagy háromszor felajánlotta, de én hallani sem
akartam róla. Sértette volna a büszkeségemet. Úgy gondoltam,
hogy egy igazi férfi nem hagyhatja, hogy a felesége kitartsa.
Azonkívül mindenáron meg akartam mutatni a szüleinek, hogy
tudok a lányukról gondoskodni. Nem telt el egy év sem, és a
házasságunk már csak papíron létezett. Akkoriban napi
tizenhat órát dolgoztam. Amikorra hazaértem, túl fáradt
voltam a beszélgetéshez. Sharont különben sem érdekelte,
amit meséltem.
Catherine együtt érzett a férfival.
– Elvégezte a feleséged a tanulmányait?
– El, kitüntetéssel. A búcsúünnepségen elaludtam. – Frank
félrehúzta a száját. – Ismered azt az érzést, amikor valamit
mindennél jobban kívánsz, és ha aztán eléred, felteszed
magadnak a kérdést: tulajdonképpen mire volt jó az egész?
A lány bólintott.
– Az igazat megvallva, féltékeny voltam – folytatta Frank. –
Nem is illettem a barátai közé: azon az estén is folyton csak a
tanulmányaikról meg a professzoraikról beszélgettek. Aztán
Sharon egyik barátnője hirtelen rám nézett, és hangosan, hogy
mindenki hallhatta, megkérdezte: kivittem-e már a pizzát a
konyhába. – Keserűen elnevette magát. – Bár sokat ittam,
felismertem benne egyik állandó megrendelőmet.
 Catherine a legszívesebben átölelte és vigasztalgatta volna
Franket, de türtőztette magát, mivel attól tartott, hogy a férfi
ezt félreértheti.
– Látnod kellett volna annak a nőnek az arcát, amikor
Sharon férjeként mutatkoztam be! Alighanem kissé goromba
voltam, de erre már nemigen emlékszem.
Csak azt tudom, hogy szerettem volna Sharont megalázni,
és így visszaadni azt a megaláztatást, amely engem ért.
Egyfajta vigasz lett volna ez azért, hogy a társaságban egyedül
nekem nem volt diplomám.
– Meg tudom érteni – motyogta Catherine.
– Tényleg? Sharon másképp látta. Világosan kifejtette, mi a
véleménye rólam. – Frank összeszorította a száját. – Közölte
velem, hogy mindenütt csak szégyenkezik miattam, s hogy
úgysem lesz belőlem soha semmi. A tanulás nekem merő
időpocsékolás lenne. – Catherine-re nézve folytatta: – S ebben
még igaza is volt. Akkor már le is tettem róla, hogy újra
egyetemre menjek, aztán beüljek valami irodába.
Catherine ezt megértéssel fogadta, hiszen maga is valahogy
így volt vele.
– Sosem gondolkodtam igazán azon, hogy mit is akarok
magammal kezdeni.
Egyszerűen csak múlattam az időt. Fel sem ötlött bennem,
hogy Sharonnak kínos lehet a bőrkeményedés a kezemen és az
öltözetem.
– Nem volt okod a szégyenkezésre. Keményen dolgoztál, és
még mindig az a férfi voltál, akihez feleségül ment.
– Nem. Ha akkoriban egy csöpp eszünk van, azonnal
elválunk. Mérhetetlenül dühös voltam, megalázottnak, sőt
becsapottnak éreztem magam, és ő is így volt vele. Mindketten
tudtuk, hogy csak ártunk egymásnak. De túl önfejűek voltunk
ahhoz, hogy a vereséget beismerjük. És ez tartott bennünket
együtt még öt évig, míg végre elváltunk.
Frank meggörnyedve a földet nézegette. Nehezen törtek föl
belőle a szavak: – Amikor a válókeresetet benyújtotta, annyira
dühös voltam, hogy már azt latolgattam, nem kellene-e
tartásdíjat követelnem. Hát nem borzasztó?
– Nem te lettél volna az első, aki ezt megteszi. Nagyon sok
nő követeli ezt válás után, amikor elhagyja a férje, akinek a
tanulmányait anyagilag lehetővé tette.
– Nem tudtam volna többé a tükörbe nézni, ha tőle pénzt
fogadok el. Ez minden önbecsülésemet aláásta volna. Ezután
még többet dolgoztam, hogy takarékoskodhassak, és
megesküdtem, hogy eljön még az a nap, amikor megbánja,
hogy elhagyott.
– Még mindig szereted. – Ez nem kérdés volt, hanem
megállapítás.
– Az isten szerelmére! Dehogy! – A férfi Catherine-re
emelte tekintetét. – Gyűlöltem.
– Gyűlölted?
– Úgy van, sőt azon is rég túl vagyok már. Sharon
hozzáment egy ügyvédhez, és én hálás vagyok a sorsnak, hogy
köztünk mindennek vége. Ha ma találkoznék vele, nem lenne
több számomra, mint futó ismerős.
Catherine azonban ezt jobban tudta. Minden jel arra
mutatott, hogy Frank Collins sebei, amelyeket a házasságában
kapott, még nem gyógyultak be, és a férfi azt tanulta, hogy
nem szabad a nőkben megbíznia – egyikben sem. Catherine
úgy érezte, hogy ki kell mutatnia együttérzését, sokkal több
gyengédséggel, mint más férfi esetében tette volna.
Átölelte Frankét, s mikor az magához szorította, nem akart
mást, csak megvigasztalni őt. Azon, hogy családja részéről is
megaláztatás érte, már nem tudott változtatni. De talán
segíthet, hogy a férfi hinni tudjon egy boldogabb jövőben.
 5. FEJEZET

– Már úszik itt minden, és az autómosással még mindig nem

vagyunk kész – mondta Frank, mert Catherine közelsége kissé
feszélyezte, bár ugyanakkor élvezte is a helyzetet.
– És tévét is kell még néznünk – emlékeztette Catherine. –
Nyugodtan elhalaszthatjuk a mosást, úgyis koszos lesz ez a
kocsi megint.
– A mérkőzés csak egy óra múlva kezdődik.
– Maradjunk itt egy kicsit a teraszon. Van egy kényelmes
függőágyam, kettőnknek is elég. Beszélgethetnénk, hogy
jobban megismerjük egymást.
A férfi, jóllehet szívesen maradt volna, megrázta a fejét.
– Nem, te kis csábító, eleget beszéltem mára, elég lesz ezt is
megemészteni.
– Rendben van. Örülök, hogy elmondtad nekem, Frank – és
kezét a férfi arcához emelte. – Nagyon örülök. Ha szükséged
van rám, én itt vagyok. Ígérd meg nekem, hogy ezt nem
felejted el!
– Ha nem folytatjuk, még csakugyan elszalasztjuk a
meccset! – nevetett Frank, és gyengéden felsegítette a lányt.
Megállás nélkül dolgoztak a következő egy órában. Amíg a
férfi kívül mosta a kocsit, Catherine belül takarította.
– Ha az építőipar csődbe jut, elmehetünk kocsimosónak.
Holnap senki nem ismer majd rá az autómra. Olyan, mint az
új. Szereted a mexikói ételeket?
– Jobban, mint a csirkesalátát – tréfálkozott Frank.
– Nem is tudod, milyen a csirkesalátám. Tegnap hozzá sem
nyúltál.
– Majd legközelebb – ígérte Frank, és elindultak a konyha
felé.
Kinyitotta az ajtót Catherine-nek. Brute lelkendezve ugrált
körülöttük.
 – Mondd csak el Franknek, milyen pompás a csirkesalátám,
hát még a mexikói főztem! – biztatta Catherine az örvendező
kis uszkárt. Aztán kinyitotta a hűtő ajtaját, kivett egy sört, és
odaadta Franknek.
– Látod, már mindent előkészítettem! – mutatott a tálban
lévő zöldségre. – Amíg megmosdasz, elkészítem a vacsorát.
A férfi felemelte a kutyust.
– Már megint átvette az irányítást, látod?
– Brute megmutatja, merre van a vendégszoba. Találsz
magadnak ruhafélét a bátyáimtól – ajánlotta fel ismét a lány.
Addig úgysem tehetik be ide a lábukat, amíg nem tanulnak
meg rendesen viselkedni, fűzte hozzá gondolatban.
– Brute mint tökéletes házőrző és eszményi vendéglátó? –
jegyezte meg kétkedően a férfi.
– Nem hiszed el? Ha elvezet a vendégszobába és kihozza
nekem a pórázát, veszel neki kutyacsemegét. Rendben?
– Rendben. De mit kapok én, ha nem tudja megtenni?
– Vacsorát.
– Ez nem járja! Azt már a kocsimosásért megígérted.
– Tényleg – vakarta meg Catherine a kutya fejét. – Akkor
kívánj magadnak valami mást! De ne áltasd magad, Brute
nagyon ügyes kiskutya!
Egy csók lenne a legmegfelelőbb, gondolta Frank, de
kimondani már nem merte.
– Majd kitalálok valamit!
Catherine megveregette a kutyus hátát.
– Eredj, és hozd a pórázodat! Te pedig menj csak utána, ezt
a fogadást úgyis elveszíted!
Brute nekiiramodott, nyomában a férfival. Amint az
előszobába értek, Frank felkapta a kutyust.
– Így csak megnyerem a fogadást! – mondta halk
nevetéssel. – Ne ijedj meg, megkapod a csemegédet –
nyugtatta a nyüszítő kutyust. – Ki kell még találnom, mit is
kérjek a gazdidtól. Bár sejtem, mi jár a fejében… Csakhogy az
nekem túl kockázatos lenne!
Catherine már el is készült a vacsorával, de a kutyus még
mindig nem tért vissza.
– Brute! – kiáltotta türelmetlenül. – Gyere már! Hozd a
pórázodat! – Eddig mindig szót fogadott ez a kutya. Talán
csukva van az ajtó, és nem tud kijönni?
Nyilván Frank keze van a dologban!
– Frank! – kiáltotta és bekopogott az ajtón. – Nyugodtan
elengedheted!
Győztél.
Catherine vidám csaholást hallott az ajtó másik oldaláról.
Amint benyitott, látta, hogy Frank az ágyon fekszik, magasra
tartott labdával, és Brute, mint a cirkuszban,
belecsimpaszkodva lóg rajta.
– A vacsora tálalva! – lépett közelebb hozzájuk a lány.
– És mi lesz a fogadással? Ilyen könnyen nem úszód meg! –
mondta Frank, és a labdát a mellére ejtve, kezével magához
intette a lányt. – Gyere, ülj ide!
Kitaláltam, mit kívánjak. Egymillió dollár szép lenne, nem?
– Nem gondolod, hogy ez egy kis túlzás? Kutyaeledel
ellenében ennyi pénz?
Vagy beérnéd egy lottószelvénnyel is?
– Csak azt mondtam, hogy szép lenne! De egészen mást
gondoltam ki.
– És mi az?
Frank beletúrt a lány hajába és magához húzta.
– Valami lágyra, selymesre, melegre gondoltam.
– Vágassam le neked a hajamat? Ezt nem kívánhatod tőlem
– mondta Catherine, és közelebb hajolt, letessékelve Brute-ot
Frank melléről.
– Meleg és bozontos legyen…
 – Igen? – suttogta a lány centiméternyire a férfi szájától.
– Olyan, hogy feltétel nélkül elfogadjon engem… – Majd
rövid szünet után Frank hozzátette: – Brute.
A lány azt hitte, nem jól hal.
– Brute? – kérdezte elképedve.
– Te mondtad, hogy szükségem lenne egy barátra! – Frank
hangja komolyan és őszintén csengett. A lány fel akart
emelkedni, de a férfi könyökénél fogva visszatartotta. A szeme
csukva volt, így Catherine nem tudta eldönteni: komolyan
gondolta-e, amit mondott, vagy csak ugratja.
– A kutyámat nem kapod meg! Ez olyan lenne, mintha a
gyerekemet akarnád elvenni.
A férfi mosolyra húzta a száját.
– Akkor mást kell kitalálnom.
– Nézz rám, hadd lássam, nem a bolondját járatod-e vélem.
Frank felnyitotta a szemét, és egy mozdulattal a kispárnára
húzta a lány fejét.
Félig felemelkedve, mutatóujjával végigsimította az ajkát.
– Csak tréfáltam. Egyébként tőled tanultam! Nem kell
mindjárt duzzognod!
– Azt hiszem, üres gyomorral rosszul viselem a tréfáidat. –
Csalódottság érződött a lány hangjából, hiszen arra számított,
hogy Frank legalább egy csókot fog kérni tőle. – Kihűl a
vacsora!
A férfi elnevette magát.
– És te is! Ebben a szobában olyan hideg lett, hogy meg
lehet fagyni. Mondd csak! Te milyen jutalmat szántál nekem?
– Forrót, izgatót… – kezdett bele Catherine. Eltökélte, hogy
visszalő a saját fegyverével. – Ingerlőt…
– Ne erőltesd magad! Úgysem dőlök be neked – mondta a
férfi felegyenesedve, de Catherine közelebb hajolt, és
gyengéden a fülébe súgott valamit.
 – Mit akarsz azzal mondani, hogy olyasmit, amit még egy
férfi sem kapott meg tőled? – nézett rá elképedve Frank.
Catherine felpattant, és az ajtóból huncut mosollyal
visszakiáltott: – Egy meccs a tévében, ez minden, amit kapsz!
Hétfőn reggel Catherine a szokottnál korábban indult az
építkezésre. Védősisakját a kezében tartva kászálódott ki a
kocsiból. Rossz volt a lelkiismerete, mert már fel kellett volna
mérnie a tűzkárt. Máskor szombaton, vasárnap is ki szokott
jönni, mert úgy érezte, mindenért és mindenkor ő felel a
beruházással kapcsolatban.
Jelentenie kellett volna az esetet! Még egyszer nem fogja a
kötelességét családi összejövetelek miatt elmulasztani. Zajt
hallott, és amint Frank kocsiját meglátta, ellágyult. Igaz, hogy
a tűzesettel előbb kellett volna foglalkoznia, de ez a két
szabadnap, amikor együtt lehettek, jót tett mindkettőjüknek.
Frank melléje kanyarodott.
– Gondoltam, hogy korábban itt talállak ma! Furdal a
lelkiismeret?
– Bizony.
– Nincs miért. Tegnap este, miután eljöttem tőled,
idehajtoltam. – A férfi leállította a motort és kiszállt. – Ne
harapdáld a szád szélét, minden rendben van!
Semmit sem látni már a kárból.
Catherine a kulcscsomóját babrálta.
– Hogy jutottál be az épületbe?
– Az egyik földszinti lakás hátsó tolóajtaján át. A teraszajtó
kiemelésével akármelyik betörő könnyen bejut.
– Akkor ki kell találnunk valamit, hogy biztonságosabb
legyen. Így ki-be mászkálhat bárki, ha éppen kedve tartja. – A
lány elővette a jegyzettömbjét, és felírt valamit. – Csoda, hogy
eddig nem loptak el semmit. Van más trükk is, amit én nem
ismerek?
Frank visszatartotta a könyökénél fogva, mert látta, hogy
belelépett volna egy deszkából kiálló szögbe.
 – Például az, hogy nézz a lábad elé, vagy ne mászkálj, ha
éppen írnod kell!
– Köszönöm! Általában szoktam a lábam elé nézni.
Catherine érezte a férfi arcvizének kellemesen fanyar illatát,
és jólesett a közelsége, mégis elhárító mozdulatot tett.
– Majd jobban figyelek.
A férfi, fürkészően az arcába nézett.
– Valami baj van?
– Nincs. – A nap közben magasabbra kúszott, és Catherine-
nek be kellett hunynia a szemét, amint felnézett Frankre. –
Vannak dolgok, amelyekre ügyelni kell. Mit szólnának az
emberek, ha azt látnák, hogy az ellenőrző körutamon
segítségre szorulok?
Ez a mondat szíven találta a férfit. Sharon is kényesen
ügyelt arra, hogy mit tarthatnak róla az emberek.
– Máskor inkább hagyom, hogy szögbe lépj!
– Azért írják elő, hogy védőcsizmát használjunk –
válaszolta Catherine közömbös hangon, és önkéntelenül a férfi
fejére pillantott.
– A védősisakot most az egyszer a kocsiban hagytam. Végül
is nem hiányzik.
Mi történhetne egy befejezett épület mellett? – jegyezte meg
Frank. – De felrakhatom, ha ez téged boldoggá tesz.
– Nem erről van szó! – Catherine becsukta az ajtót.
Boldoggá az tett, gondolta, amikor tegnap a meccs után
átkaroltál és búcsúzóul gyengéden homlokon csókoltál. – Az
előírásokat nem én találtam ki. De engem azért fizetnek, hogy
betartassam őket.
Franknek már a nyelvén volt egy epés megjegyzés, de letett
róla és sarkon fordult.
– Megyék, nekem is van dolgom! – mondta visszapillantva
a válla fölött.
Catherine tanácstalanul nézett utána.
 – Frank! – Tulajdonképpen nem is tudta, mit mondjon.
– Tessék!
– Lenne kedved munka után beugrani hozzám?
A férfi halogatta a választ. Túl bonyolult ez a kapcsolat.
Catherine McGillis finom kioktatása, ha egyáltalán annak
mondható, mélyen sértette. Büszkesége azt súgta, hogy
meneküljön, amíg nem késő!
– Talán… – válaszolta szenvtelenül.
– A tegnapi nyereményeddel adós maradtam – próbálta
emlékeztetni Catherine a kellemesebb órákra, de a férfi arca
közömbös maradt. – Jó munkát!
– Neked is!
– Eszméletlen! – motyogta magában Catherine. Ha így
kezdődik egy nap, mi jöhet ezután? Talán elnézőbb lehetett
volna, ami a sisakot illeti. Talán most az egyszer nem kellett
volna szólni.
Belépett a házba és körbeszimatolgatott. Friss festék és új
szőnyeg szaga terjengett a levegőben.
– Most az egyszer? – mormogta és tagadólag rázta a fejét. –
És ha majd más előírást is megszeg? Miért tennék kivételt
vele? Vagy nézzem el az embereinek, ha mondjuk egy pisai
ferde tornyot építenek ide?
– Nem! – szólalt meg Frank a háta mögött.
Catherine összerezzent.
– Te jó ég! De megijesztettél!
– Nem állt szándékomban – fogta meg a karját a férfi. – És
sajnálom, hogy a védősisak miatt hepciáskodtam.
– Kegyeskedem megbocsátani! – mondta Catherine
mosolyogva.
– Hallottam, amit magadban mondogattál, és rájöttem, hogy
igazad van. Te csak a munkádat végzed. Ennek a
barátságunkhoz semmi köze.
 – Csitt! – A lány Frank szájára tette az ujját. – Igazad van.
Néha magam is nevetséges dolognak találom, hogy
védősisakkal mászkálunk kész épületekben.
– Mit szólnál, ha az előbbi talán helyett határozott igent
mondanék?
Catherine olyan lelkesen bólintott, hogy a sisak lecsúszott
az arcába. A férfi visszatolta, és átkarolta a derekát.
– Szeretném ezt a napot elölről kezdeni: jó reggelt,
Catherine.
– Szia, Frank!
– Mondtam, hogy csodálatosan nézel ki ma? – Magához
szorította a lányt, hogy ingén át érezte testének melegét. – Van
valami előírás, amely tiltja munkatársaknak a csókolózást?
– Amikor az előírások… amikor azok készültek… nők még
nem lehettek építésvezetők…
Catherine alig bírt egy épkézláb mondatot kinyögni, fejében
csak úgy lüktetett a vér, elég volt az egyensúlyára vigyáznia.
– Szóval nincs előírás, amely tiltaná, hogy most és itt, ebben
az üres szobában megcsókoljalak?
Catherine felcsúsztatta az ujjait a férfi gallérjára, és a
szemébe nézve megkérdezte: – Hát megcsókolsz végre, vagy
nem?
Amikor aztán Frank magához ölelte és megcsókolta, jobban
mondva csókot lehelt az ajkára, a lány testén reszketés futott
át. Ma este, gondolta Frank, ma este a karomban fog reszketni,
de most itt meg kell állnom! Nem akarom, hogy mindketten
elveszítsük a fejünket.
Leeresztette a karját.
– Nézzük meg, mi a helyzet a tűzkárral!
Catherine tágra meredt szemmel bámult rá. Ez lett volna
egy csók? Mást várt.
Olyan csókot, amelytől kicsúszik a lába alól a talaj. Ahhoz
képest, hogy ő milyet adott a férfinak szombaton a szülei előtt,
ez nem volt több, mint Brute reggeli hízelgő nyalogatása.
 – Látod, minden rendben van – vezette Frank végig a
fürdőszobán. – Senki sem gondolná, hogy itt tegnapelőtt tűz
volt!
Catherine-nek nem kis erőfeszítésébe került, hogy lásson is
valamit. Teljesen kábán követte Frankét.
A férfi lehajolt, hogy megtapogassa a helyreállított falat.
Feszülő farmerjáról a lány alig tudta levenni a szemét. Frank
felegyenesedett és Catherine-re nézett.
– Kár, hogy nem láttam, ki a tettes – magyarázkodott, mert
azt hitte, a fények a lány szemében az esettel függenek össze.
– Van valami elképzelésed, hogy ki tehette?
– Máig sem hiszem, hogy bárki is szándékosan tette.
– És ha mégis? – kérdezte gyanakvóan a lány.
– Akkor sem találod meg.
– Legközelebb elkapom.
– Csak légy óvatos! Ha szándékosan tette, akkor ez az
ember veszélyes. Elhiszem, hogy fontos neked a társaság, de
az életedet nem szabad kockáztatnod miatta! – igérd meg,
hogy szólsz nekem, és elfogadod a segítségemet!
Catherine mosolyogva válaszolta: – Megígérem!
 6. FEJEZET

– Hilda Catherine McGillis, kapcsold ki azonnal az

üzenetrögzítőt és vedd fel a kagylót! Úgyis tudom, hogy
otthon vagy!
Catherine visszahallgatta a szalagot, miközben kicsomagolt.
Frank bármelyik pillanatban megérkezhet, s a csokoládétorta
még nincs a sütőben, sőt a mártást sem készítette el. Mindegy,
akkor is jobb lesz, ha az anyját mindjárt visszahívja, mert ő
aztán úgysem fogja feladni!
Brute settenkedett oda a lányhoz szájában a pórázzal, s
felhívásnak beillő vakkantásokkal tette le a gazdi lába elé.
– Most nem! – Catherine lehajolt a pórázért és az asztalra
rakta, majd a telefon után nyúlt. – Menj és játsszál a labdáddal,
most nem mehetünk sétálni! – mondta és tárcsázni kezdett.
– McGillis! – hallotta az anyja hangját.
– Csók, anyu! Éppen most értem haza. Bevásárolni voltam.
Mi újság?
– Arról a cirkuszról akartam veled beszélni, amit szombaton
rendeztél.
– Én? – Catherine nem akart hinni a fülének. – Mi ez,
családi összeesküvés ellenem?
– Senki sem esküdött össze ellened.
– Nem ellenem, hanem a vendég ellen, akit a te
unszolásodra vittem magammal. Még most sem heverte ki a
hűvös fogadtatást.
– Csodálom, mert nálunk még mindig párásak az ablakok a
leheletünktől.
Tudtad jól, hogy az üveghez tapadva figyeltünk benneteket.
Catherine előkotorta a konzervnyitót, hogy felbontsa a
rákkonzervet.
– Nem kellett volna leselkedni!
 – Ne légy szemtelen! Az anyáddal beszélsz.
– Te pedig a felnőtt lányoddal.
Mialatt az anyja hallgatott, Catherine megkóstolta a mártást.
Egy kis mustárt, tejfölt és egy kevés paprikát tett még bele.
– Bocsánatot kell kérnetek Franktől – mondta, s bár hallotta,
amint anyja felháborodva kapkod levegő után, nyugodtan
folytatta: – Csak nem te fogod kiválasztani a barátaimat, anya?
– Csak a javadat akarom!
– Akkor hagyj békén, kérlek! Okulni fogok a saját
hibáimból is.
– Azt gondolod, tétlenül fogom nézni, ahogy a vesztedbe
rohansz? Mégis mit képzelsz rólam?
– Te vagy a legjobb anya a világon, de túlzásba viszed a
gyámolítást! Miért rohannék a vesztembe, ha Frankkel
horgászni megyek?
Még egy kis vizet, tojást, aztán vajat a tepsibe… Catherine
közben hol a hűtőbe nyúlt, hol az asztalon tett-vett.
– Olyan férjet keressél, akinek biztos jövedelme van! Azt
hiszed, örülnék, ha azt lámám, hogy állandóan be kell
osztanod a pénzedet, mint ahogy ezt én tettem?
Annyira nagy bűn, hogy azt szeretném, ha a lányomnak
könnyebb élete lenne, mint nekem volt?
Catherine felütötte a tojást.
– Szereted apát, ugye? És nem ez a legfontosabb?
– Éppen erről akartam beszélni veled, mielőtt késő lesz!
Legalább olyan egyszerű beleszeretni egy rendezett életű
tisztviselőbe, amilyen például Bradley, mint egy ácsba.
– Ha annyira odavagy ezért a Bradleyért, miért nem veted ki
rá a hálót magad? – dohogott Catherine.
– Ez nevetséges!
– Végre egy véleményen vagyunk. Én is nevetségesnek
tartom. – Kihasználva a csendet, folytatta: – Távol áll tőlem,
hogy boldogtalanná tegyelek, anya, de vendéget várok és…
 – Azt a Franket?
– Ha mindenáron tudni akarod, igen, őt! És bármennyire
meg tudom érteni az aggályaidat, hozzá kell szoknod, hogy a
saját életemet élem!
– Ezt még meglátjuk, kisasszony!
Catherine sóhajtott. Az anyja éppen olyan hajthatatlan, mint
ő. Ha most nem hagyják abba ezt a beszélgetést, nagyon
megbánhatják még mind a ketten.
– Leteszem a telefont, mert nem leszek kész, mire jön.
– Kész, mivel?
– Tusolnom kell, és átöltöznöm. Apát is puszilom.
Catherine-nek egyáltalán nem volt lelkiismeret-furdalása,
amikor sürgősen letette a telefont. Megszagolta a virágokat,
amelyeket szombaton kapott. Remélte, hogy Frank érzései
legalább annyira mélyek és őszinték, mint az övéi. Mintha
mondott volna ugyan egyszer valami olyat, hogy a szerelem
nem fér össze a barátsággal. De reggelre csak megváltozik
talán a véleménye?!
Húsz perccel később már frissen mosva fésülgette lágy
hullámokba a haját.
Aztán piros csipkebugyiban a szekrény elé lépett, és
elővette élénkpiros ruháját, amelyet még nem volt alkalma
eddig felvenni.
– Na, hogy tetszem? – kérdezte az ágya előtt lapító
kutyájától, de az csak ásított. Catherine hátul derékig kivágott
ruhája nemigen érdekelte.
Már csak a magas sarkú piros szandál maradt hátra.
Méregdrága volt, de megéri: csodálatosan szép.
Catherine az órára nézett. Fél nyolc. Nem beszélték meg
pontosan az időt, de úgy gondolta, nyolc körül jön majd Frank,
tehát van még egy félórája Brute-ra.
– Na, gyere! Sétálunk egyet!
Frank újra csengetett, de nem mozdult senki. Arra gondolt,
hogy a lány biztosan Brute-ot vitte ki a levegőre. Lenyomta a
kilincset. Az ajtó nem volt bezárva, így hát Frank tétovázva
átlépte a küszöböt.
– Catherine!
A konyha felől csokoládé illata csapta meg az orrát, és
hallotta a jelző ketyegését. Messzire nem mehetett Catherine.
Kikapcsolta az órát és kinyitotta a sütő ajtaját. Összeszaladt a
nyál a szájában. Dél óta jóformán semmit nem evett.
– Jobb lesz, ha kiveszlek innen! – mormogta, és kihúzta a
tepsit a sütőből.
Korgott a gyomra. Ha már megmentette az elégéstől ezt a
finomságot, csak nem szól Catherine érte, ha meg is kóstolja.
Leszelt egy darabot a még gőzölgő kalácsból, beleharapott, de
nyomban felszisszent, mert megégette a száját.
– Frank, te vagy? – kiáltott Catherine. Elengedte a kutyát. –
Keresd meg Franket!
Észrevette a barna papírzacskót a verandán. Biztosan Frank
állította ide. Beviszem, gondolta, de egy pillanattal később
mégis letett róla. Hogy nézne ki a hóna alatt egy
papírzacskóval? Felvette a legszebb mosolyát, amelyet a
fogmosás közben szorgalmasan begyakorolt, és belépett a
konyhába. De minden hódítási művészetét elfelejtette, amint
meglátta a férfit. Éppen háttal állva a száját hűtötte a mosogató
felett. Nagyon jól nézett ki a sötétszürke nadrágban meg a
fehér ingben.
– Szia, Frank!
– Ne haragudj, de torkoskodtam egy kicsit… – kezdett rá a
férfi, ám menten a torkán akadt a szó, amint Catherine-t
meglátta. A lány lenyűgözően festett.
– Ellenkezőleg! Jól tetted!
Franken a kicsit meglazított nyakkendő is remekül állt. Ha
az anyám így látná! – villant át Catherine agyán. Rendesen
felöltözve legalább olyan jól mutat, mint farmerben. És a
cipője fényesebb volt, mint Bradleyé.
Frank elindult felé, s Catherine tudta, visszavonhatatlanul és
kétség nélkül tudta, hogy kívánja, hogy egyedül ő kell neki, és
senki más! Megperdült Frank előtt, hogy a férfi láthassa,
milyen gonddal öltözött fel a kedvéért. Karnyújtásnyira tőle
megállt. Mozdulatlanul néztek egymásra.
– Mégiscsak meg kellett volna vennem neked azt a
fülbevalót, amit láttam – mondta Frank, miközben a karját felé
nyújtotta.
– Nem kell ajándék, Frank!
– Megpróbáltam a barátod lenni.
– Tudom.
– De többet akarok! – Frank tenyerébe fogta a lány arcát. –
Ma reggel annyira megkívántalak. Minden önuralmamat össze
kellett szednem, hogy ne úgy csókoljalak, ahogy szerettem
volna.
– És ahogy én szerettem volna! – Tűsarkú szandáljában
Catherine majdnem olyan magas volt, mint a férfi. – Akkor
csókolj meg most úgy, ahogy mindketten szerettük volna!
– Catherine, szívem! Én nem érem be csókkal!
– Remélem is! – nevette el magát a lány.
– És Brute, az őrződ?
– Alszik, mint mindig séta után… Frank?
– Tessék?
– Olyan izgatott vagyok – vallotta meg a lány. – És te?
– Én is.
Catherine megfogta a férfi kezét, megcsókolta és a
hálószoba felé húzta.
– Hát te miért vagy izgatott?
– Jobb férfit érdemelnél. – Volt valami, amit Frank még
nem mondott el: Sharon nem volt elégedett vele az ágyban. –
Nem vagyok éppen a világ legjobb szeretője!
– Akkor jó.
– Mi ebben a jó?
 – Kicsit féltem, mert olyan kevés a tapasztalatom. Te
mégiscsak házas voltál, előnyöd van velem szemben. – Ha
beavatsz a titkaidba, gondolta Catherine, talán rendbe lehet
hozni mindent. Annyira szeretnék segíteni.
Frank megállt az ajtóban. Mély lélegzetet vett.
– Sharon szerint pocsék szerető vagyok.
A lány kereste a megfelelő szavakat. Vajon mit érezhet egy
ember, amikor ilyet mondanak neki? Sharonnak nyilvánvalóan
sikerült az önbizalmát teljesen összetörni. Egy pillanatig
gyűlöletet érzett a férfi elvált felesége iránt.
– Talán csak azért mondta, mert bántani akart.
Frank nem szólt semmit, és Catherine elkeseredve azon
töprengett, hogy mivel tudná még bátorítani… vagy mit
tehetne… Kisujját a férfi mutatóujjába akasztotta és maga után
vonta, másik kezével meg lehúzta ruhája cipzárját, és egy
vállrándítással levetette.
– Csak az a fontos, hogy lefekszel velem!
Frank ránézett a lányra. Olyan szép volt, olyan kívánatos,
hogy be kellett csuknia a szemét, mert elsöprő erővel tört fel
benne a vágy.
– És ha… – Megköszörülte a torkát. – És ha Sharonnak
mégis igaza volt?
– Kedvesem, valami hiba mindenben van. Kockázat nélkül
nem megy semmi.
És ha szeretjük egymást, ez lesz talán a legcsodálatosabb,
leglélegzetelállítóbb élmény, amelyben valaha is részed volt.
Nem gondolod?
– És ha nem? Mármint neked nem az lesz?
– Akkor sem adjuk fel! Újra meg újra megkíséreljük…
Frank még mindig nem volt egészen biztos magában. De azt
is tudta, hogy élete legnagyobb hibáját követi el, ha
megfutamodik attól, amire mindketten annyira vágynak!
Csókolózni kezdtek. Frank kívánta Catherine-t, jól érezte
magát vele, évek óta nem volt ilyen boldog. Catherine is
viszonozta a csókját, lágyan és gyengéden, s érezte, hogy a
férfi egyre követelőzőbb. Szájával az alsó ajkát harapdálta, és
nyelvével az övét kereste. Aztán csókjaival az arcát, nyakát
borította.
– Csodálatos vagy, drágám, minden képzeletet felülmúlsz –
nyögte zihálva Frank.
– Sok a ruha rajtad – súgta Catherine. – Nem boldogulok az
inggombokkal.
Segíts!
A férfi kioldotta a nyakkendőjét, kigombolta az ingét, és
ruhadarabjai egymást követték a földre. Ez a néhány
másodperc óráknak tűnt a számára, és szomjasan újra a lány
ajkát kereste.
Catherine a bőrén érezte forró leheletét. Vágy és szenvedély
volt Frank minden simogatásában. Kezével a keblét kereste, és
ujjaival körülsimogatta a keményedő mellbimbókat. Catherine
az ujjait a férfi hajába túrta. Szíve egyre hevesebben vert a
testét lázban tartó vágytól.
A férfi csókjai a mellén, a hasán és egyre lejjebb érték.
– Frank! Frank! – Catherine hangja fátyolos lett a
boldogságtól, teste remegett a vágyakozástól, de némi
félelemtől is.
– Ne félj, nem tennék soha olyat, amit te nem akarsz –
mondta Frank, mert észrevette, amint a lány a térdeit
önkéntelenül összeszorította. Ajkával, kezével és testével
gyengéden késztette rá, hogy az övé legyen.
Ez a világ Catherine-nek olyan idegen és ismeretlen volt. A
szüzességét az egyetemen vesztette el, de inkább csak
kíváncsiságból. Az igazi szerelemben még nem volt része.
Nem volt tapasztalata.
Frank szerette volna látni, hogyan ömlenek el a lányon az
érzékiség hullámai, de érezte, hogy elhatalmasodó
szenvedélyén nem sokáig bír úrrá lenni. Catherine forró volt,
és Frank látta az arcán, érezte egyre szaporább sóhajaiból,
hogy kész már összeforrni vele. A lány ajka szétnyílt, de szó
helyett csak egy forró, boldog, elnyújtott nyögést hallatott.
 Érezte, amint a férfi testét remegés hatotta át, s ez felemelte
őt olyan magasságokba, amilyenekre legmerészebb álmaiban
sem mert volna gondolni. Egy pillanatra megszűnt számukra a
világ. Feloldódtak a végtelenben.
 7. FEJEZET

Catherine Frankhez simult és ábrándosan gondolt az elmúlt

órákra. Nem is emlékezett rá, mikor érzett utoljára ilyen belső
békét. Megsimogatta Frank rajta nyugvó karját, amely a
biztonság érzetével töltötte el, és szorosabban hozzábújt, hogy
testének melegét jobban élvezhesse.
Frank csukott szemmel feküdt, de Catherine érezte, hogy
ébren van már.
Szájának kemény vonása eltűnt, homlokán a ráncok
kisimultak. Szinte megfiatalodott.
– Mióta vagy ébren? – kérdezte elpilledve a lány mellét,
csípőjét simogatva, majd lábát átvetve rajta szorosan magához
vonta. Úgy érezte, mintha megszokott dolog volna már
Catherine-nel egy ágyban feküdnie.
– Nem régen – válaszolta Catherine, és tudta, hogy a férfi
vár valamire, valami elismerésfélére, és ezt szívesen meg is
tette. – Csodálatos voltál, Frank! A mennyországban éreztem
magam.
– Amikor összerezzentél, attól féltem, hogy fájdalmat
okoztam neked.
Catherine nevetve húzta végig ujját a férfi szemöldökén.
– Még sosem éreztem magam ilyen felhőtlenül boldognak!
Frank is elnevette magát. Akkor mégsem én vagyok a
legpocsékabb szerető, gondolta, ám ekkor hirtelen maró éhség
kerítette hatalmába.
– Úgy ennék valamit – vallotta be zavartan. – Tegnap dél
óta egy falat sem ment le a torkomon.
– Csokoládétorta egy pohár tejjel megfelelne? – érdeklődött
Catherine, és már indult volna.
– Hohó, várjunk csak! Azért nem ez a legfontosabb – húzta
magára a lányt Frank –, hanem ez. – Ujjait Catherine sátorként
ráhulló hajába fúrta. – Aztán ez – és megcsókolta. – Eddig
nem is tudtam, milyen bőkezű volt velem a természet, amikor
a férfiaknak az erőt osztogatta.
– Nocsak!
– Bizony! Nem bírnám megállni, hogy reggeli helyett ne
szeretkezzem veled, ha nem lennék ilyen erős.
– És persze ha nem lennél olyan éhes – csipkelődött
Catherine. – Később visszatérünk még az erőnlétedre.
Rendben?
– Megígéred?
A lány bólintott.
– Megígérem – mondta, és a szájára hajolt.
– Nem akaszthatom a cserepeket a levegőbe! –
panaszkodott barátságtalanul a tetőfedő Franknek.
– Úgy tudom, hogy tegnapra várták a tetőgerendát –
méltatlankodott Buck Jones, aki a tetőszigetelésért felelt.
Frank nem tudott a megbeszélésre odafigyelni. Még mindig
rabja volt az elmúlt éjszaka élményének, Catherine illatának.
A lány megtartotta az ígéretét, s amikor másodszor is
szeretkeztek, önkívületében egyre az ő nevét ismételte.
– Mr. Collins! – riadt fel most Frank Catherine hangjára. –
Nem tud valamit a tetőgerendákról? – A lány figyelmét nem
kerülte el, milyen szórakozott Frank.
Igaz, teljesen meg tudta érteni, mert neki éppúgy nem
csekély erőfeszítésébe került, hogy a feljegyzéseivel
foglalkozzon, és ne őt bámulja.
– Felhívtam már a fűrésztelepet. A teherautók a
tetőgerendákkal alighanem úton vannak, és legkésőbb
délutánra itt lesznek – válaszolta ábrándozásából felriadva a
férfi.
– Még jó, hogy az emberei olyan gyorsak – dörmögte Buck
maga elé. – Az ereszcsatornák is készen lesznek, Mr. Flint?
– Hát persze! – válaszolta barátságtalanul a megszólított.
 – Behozzuk a késést az embereimmel, ha szükség lesz rá –
ajánlotta fel Frank.
– A maga emberei jól bánnak a szöggel meg a kalapáccsal,
de a csatornákért engem vesznek elő, ha valami hibázik. Maga
is tudja, hogy mindig az alvállalkozókon csattan az ostor.
Egyetértőleg néztek össze mindnyájan, kivéve Franket és
Catherine-t.
– Az Aranypart nagyvonalúan bánik a pénzünkkel –
jegyezte meg Bruno különösképpen azzal a tizenöt
százalékkal, amit visszatart, amíg mindennel el nem
készülünk.
– Tartozik maguk közül valakinek? – kérdezte Catherine.
– Még nem. De ami késik, nem múlik! – emelte fel a
hangját Bruno.
– A társaság jó munkáért jó pénzt fizet maguknak –
nyugtatta őket Catherine. – Ha a határidőket betartják, nem
kell aggódniuk a tizenöt százalék miatt sem!
– És mi az igazság abból – kérdezte újra Bruno –, hogy
anyagi gondjaik vannak?
– Van valakinek ki nem egyenlített számlája? – nézett körül
a jelenlévőkön Catherine. Mindegyikük a fejét ingatta. –
Akkor egyelőre hagyjuk a cég anyagi helyzetét. Nekem más
bajom van. – Belenézett a jegyzeteibe és folytatta: – Az elmúlt
héten valaki tüzet okozott az egyes épületben. – Végignézett
az arcokon, de nem látott mást, csak kíváncsiságot és
meglepetést. – Szerencsére nagyobb baj nem történt, és már
helyre is hozták. Sajnálatos módon későn értesültem a
dologról, remélem ez máskor nem fordul elő!
Tekintetével most azokat kereste, akik az ablakokat és
ajtókat építik be.
– Szeretném, ha biztonságosabbak lennének a teraszajtók!
Ahogy most vannak, bárki könnyen be tud rajtuk menni. – Kis
szünet után nyomatékkal mondta: – Mindenki csináljon rendet
maga után, szedjék össze a tűzveszélyes hulladékot! Arra
pedig minden vállalkozó ügyeljen, hogy az emberei csak a
kijelölt helyeken dohányozzanak, és ne dobálják el a
csikkeket! Ez minden… ha nincs valakinek még
mondanivalója.
A társaság szétszéledt, Frank pedig a többiekkel tartott, ami
kissé rosszulesett a lánynak. Bár maga is eltökélte: az
építkezésen továbbra is azon lesz, hogy mindenkivel megtartsa
a három lépés távolságot. Néha az volt az érzése, a férfiak csak
arra várnak, hogy valamivel felsüljön. Sőt! Többen el is
követtek sok mindent azért, hogy ez bekövetkezzen.
Miért kell ennek így lennie? Vajon mindenütt ez van, ahol
egy nő a férfiak által uralt területre beteszi a lábát? Vagy
mindez csak neki szól? De hát ő igyekezett mindig igazságos
lenni. Szeretett volna megfelelni a beosztásának, és elvárta,
hogy minden az előírások szerint történjék. Igen ritkán emelte
fel a hangját. De az is igaz, hogy nem rejtette véka alá az
elégedetlenségét sem. Arra kiváltképpen ügyelt, hogy
nőiességét ne használja fegyverként a férfiakkal szemben.
Tudta, mennyire nevetségessé válhat ezzel bármikor.
Catherine felsóhajtott. Ideje volt, hogy megkezdje a napi
szokásos ellenőrző körútját. A tetőgerenda-szállítmány
késlekedése kitűnő alkalmat adott arra, hogy Franket
megkeresse. Ő pedig olyan nő volt, aki ritkán szalasztotta el a
kedvező alkalmat.
Frank felhívta a Butler Mills fűrészüzemet Georgiában, de
hiába csengett ki a telefon, senki nem vette fel a kagylót.
Különös. Frank az órájára nézett. Talán ebédszünetet tartanak.
A biztonság kedvéért – hátha félretárcsázott – újra
megpróbálta, de hiába.
Mivel először dolgozott ekkora megbízáson, a szállító
cégeknél még nem volt hitele, s így az elvégzett munkáért a
pénzt az Aranypart a fűrészüzemnek utalta át. Szokásos eljárás
volt ez, a szállító cégek így biztosították be magukat. A
fűrészüzem aztán általában hétfő délig küldte meg neki a
különbözetet az építkezésre, és ő aztán ebből fizette ki az
embereit.
Amikor most a telefonnál várt, Frank remélte, hogy ezúttal
sem lesz másképp.
 De mivel a fűrészüzem csak nem jelentkezett, aggódni
kezdett. Majd később újra megpróbálom, gondolta. Addig
elhozom az átutalásomat az irodából.
Megdobogtatta a szívét, hogy láthatja Catherine-t. Nagyon
kellemetlen volt hallania azokat az otromba megjegyzéseket,
amelyeket a férfiak Catherine-re tettek a reggeli megbeszélés
után. Nem lett volna semmi értelme ökölre menni velük, de
azért néhány szóval megpróbálta a lányt védelmébe venni
Flinttel és Brúnóval szemben. McGillis kisasszony selyemfiúja
hallotta a háta mögött a csúfondáros hangokat. Nem mintha
érdekelte volna, hogy ez a két mákvirág hogyan vélekedik
róla. Nélkülük csak könnyebben menne a munka az
építkezésen.
– Üdv Geraldine, hogy van? – lépett be az iroda ajtaján
Frank.
– Sokkal jobban, hogy láthatom!
Franknek nem hízelgett a titkárnő üdvözlése, mert
Geraldine minden férfival úgy viselkedett, mintha rögtön az
ágyba akarna bújni vele. Benézett a nyitott ajtón Catherine
szobájába, de csalódottan állapította meg, hogy a lány nincs a
helyén.
– Megjött már a posta?
– Igen, de magának nincs semmi. Ha a főnöknőt keresi,
éppen kiment. – Geraldine közelebb intette: – Magát keresi!
– Van valamilyen nyomós oka rá?
– Nincs – tette keresztbe a nő a lábát olyan mozdulattal,
hogy félreérthetetlen legyen kihívó viselkedése.
– Még sok dolgom van – fordult ki Frank sietve. – Később
visszajövök az átutalásért.
– Remélem is – válaszolta Geraldine negédes hangon.
Ez a lehetetlen nőszemély egyszer még az ágyába húz! –
törölte meg homlokát Frank, most már az ajtón kívül.
A legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a
titkárnővel szórakozzon.
 Pedro, a munkavezetője leesett az állványról, és
agyrázkódással kórházba szállították. A fűrészüzem továbbra
sem jelentkezett. Frank nem tudta mire vélni, hogy még
mindig nem érkezett meg a pénze. A tetőgerenda-
szállítmánynak se híre, se hamva. S hogy az öröme teljes
legyen, kocsija kereke is leeresztett, mert szögre futott rá.
Amikor este nyolckor végre hazaért, szeretett volna inkább
Pedro helyett csak agyrázkódással kórházban feküdni.
Szeretett volna gyötrő gondjaitól megszabadulni. A
mennyezetet bámulta az ágyán fekve, és lassan kezdte magát
kicsit könnyebben érezni. Az idő majd mindent megold: Pedro
felgyógyul, a fűrészüzem is jelentkezik, megjön a pénze és a
tetőgerendák is befutnak.
Bekapcsolta a televíziót, itt volt a hírek ideje.
– Második napja sztrájkolnak a fűrészüzem alkalmazottai a
georgiai Crossroadsban – hallotta a bemondót. A képernyőn
egy táblát vivő ember tűnt fel. – Minden valószínűség szerint
fizetésemelésért folyik a harc – folytatta a bemondó –, de a
Butler Mills cég vezetője ez idáig minden felvilágosítás elől
elzárkózott.
Frank a telefon után nyúlt, idegességében összeszorult a
gyomra.
– Catherine? Hallottad híreket?
– Mit gondolsz, van esély rá, hogy a fákat még a sztrájk
kitörése előtt útnak indították?
– Kétlem. De megtennéd, hogy megkérdezed az
Aranypartnál, átküldték-e már a járandóságomat? Ha nem,
állítsanak le minden átutalást és egyenesen nekem juttassák el
a pénzt.
– De Frank! Neked van szerződésed a fűrészüzemmel.
– Ez azt jelenti, hogy nem avatkozol be… vagyis hogy a
társaság nem avatkozhat be?
– Törvényesen…
– Catherine! A cégnél van a pénzem és a fám is. Szükségem
van a gerendákra!
 Mindenképp segítenem kell, gondolta Catherine.
– Találunk megoldást, Frank! Felhívhatom a cégnél Ken
Shane-t, hátha van a fűrészüzemmel kötött szerződésedben
valami kiskapu.
– És addig mit mondjak a tetőfedőknek?
– Ők még dolgoznak a négyesen, és az ötössel sem
készültek el. Szóval nagyjából egyheti munkájuk van hátra.
Nincs olyan fűrészüzem, amelyik hitelbe szállítana neked?
– Próbálkoztam másutt is, mielőtt a Butler Millshez
mentem. De tudod, hogy ez az első ilyen nagyságrendű
megbízásom, és nem ismernek még annyira!
– Lehet, hogy eltúlozzuk a bajt. Várjuk ki, mit csinál a
Butler Mills.
– Sajnálom, hogy neked is gondot okozok!
– Erről te nem tehetsz, Frank! Ez nem a te hibád!
– Ezt az Aranypartnál nem így fogják fel. A
szerződésemben van egy pont arra az esetre, ha nem
teljesítem, amit vállaltam. Ennek értelmében pedig ki kell
tenned a szűrömet, amennyiben nem szerzek valahonnan
tetőgerendát.
Catherine olyan szívesen megígért volna neki mindent, amit
hallani szeretne, de nem tette.
– Csak kitalálunk majd valamit, mielőtt ez bekövetkezne.
Kell lennie valamilyen megoldásnak.
– Persze! Majd kivágjuk a kertemben a fenyőt, és magunk
fűrészeljük fel gerendának. Gondolod, hogy bárkinek is
feltűnne, ha hiányzik itt-ott néhány fa?
Frank gúnyos megjegyzése eszébe juttatott valamit a
lánynak. Az apja talán segíthetne. Nagyon sok üzletembert
ismer Houstonban. Azonkívül rengeteg, építkezésről
visszamaradt gerendája van raktáron.
– Szédületes ötletem támadt! Nem ígérhetek semmit, de
tudom, hogy apa segíthetne nekünk.
 – Ugyan, Catherine! Én emlékeztesselek rá, mit tartanak
rólam a szüleid?
Csak örülnének, ha padlóra kerülnék. Bizonyítva látnák,
hogy nem vagyok megfelelő hozzád. Köszönöm, de ne
fűzzünk hozzájuk reményeket!
– Ez csak egy ötlet volt, Frank. Azért meg lehet kérdezni.
Vagy nem?
– Alszom rá egyet, jó?
– Mindent megtennék, hogy segítsek neked!
– Mindegyikünk megteszi, ami tőle telik. Jó éjszakát,
Catherine!
– Neked is, Frank!
A férfi kábultan tette le a telefont. Legszívesebben itthon
maradna holnap. A rossz hírek gyorsan terjednek. Catherine
selyemfiúja bajba került. Nem is akármilyen bajba!
– Végül is nem ő tehet róla, hogy a fűrészüzemben
sztrájkolnak – érvelt Catherine nyugodt hangon a telefonban.
Belül azonban nagyon is fel volt kavarva.
Az esti beszélgetés után eszébe jutott valami: – Ha nem
tudja az átutalást zároltatni, esetleg kifizethetné neki a
visszatartott tizenöt százalékot a befejezett munka után.
– Ha neki kifizetnénk, a többiek is követelhetnék! –
ellenkezett Ken Shane, az Aranypart területi igazgatója.
– Nem kellene ezt az orrára kötni senkinek! Csak ön, Frank
és én tudnánk a dologról.
– És a könyvelés, a pénztár, a főnököm… Ilyen ügyekben
nem lehet titkot tartani. Mindenkinek lehetnek pénzügyi
gondjai, és ha egyszer kivételt teszünk, jön majd a többi is!
– Ha az alvállalkozók morognának, majd én beszélek
velük…
– Jó! Nézzük a társaság szempontjából a dolgokat.
Mondjuk, kifizetjük Collinst, és mégsem tudja a szerződését
teljesíteni. Mit csinálunk akkor?
 – Biztos, hogy teljesíti! Nagyon megbízható, rendes ember.
– Catherine, mi nem vagyunk népjóléti intézmény! Minden
okunk megvan arra, hogy a tizenöt százalékot visszatartsuk!
Ebből fizetünk ki más cégeket, ha valaki nem tud a
kötelezettségeinek eleget tenni.
– Ken, én nem alamizsnát kérek ennek az embernek. Ez
pusztán méltányosság és szívesség lenne a részünkről.
– Ha méltányosságot akar, forduljon a fűrészüzemhez. Ha
zárolnánk az átutalást, a cég eljárást indíthatna ellenünk.
– Szóval a társaság visszatartja Collins pénzét, amiért
megdolgozott, ugyanakkor kiteszi a szűrét, és keres helyette
másik ácsot?
– Egyelőre még szerződésben áll velünk. – Ken kis szünet
után folytatta: – Catherine, fogadjon el tőlem egy jó tanácsot!
Végezze a munkáját tisztességesen, de ne hagyja, hogy a
személyes érzések belekeveredjenek! Lágyszívűséggel és
érzékenységgel nem jut messzire. Ha annyi időt tölt majd az
építőiparban, mint én, látni fogja, hogyan mennek cégek
tucatjával tönkre, egyik napról a másikra! Rájön, hogy a saját
érdeke a legfontosabb, és nem fog mások miatt aggódni, így
van ez, akár tetszik magának, akár nem.
– Alighanem igaza van. – Catherine hátradőlt a székében.
Most jött rá, mennyire bizonytalan a saját helyzete is. Ha
bármilyen hibát elkövetne, Ken habozás nélkül az utcára
tenné.
Az ablakon keresztül látta Franket a telefonfülkéből
visszatérni. Az arckifejezéséből ítélve megint hiába
próbálkozott.
– Geraldine, hívja ide Franket!
– Maradjak a közelben? – kérdezte felélénkülve a titkárnő. –
Csak azért, hátha tolakodó lesz…
– Geraldine, ma nem vagyok vevő a vicceire, rettenetes
fejfájás gyötör.
– Összefügg ez azzal, hogy Frank Collinsnak gondjai
vannak a fűrészüzemmel?
 – Honnan tud róla?
– Elvégre központi helyen vagyok, a tévét is rendszeresen
nézem, és ráadásul még a fejfájásáról is hallok…
– Beszélni akarsz velem? – kérdezte Frank az ajtóból.
Catherine fürkészve nézett az arcába. A férfi fáradtnak
látszott, száját egész keskenyre szorította össze.
– Igen. Bejönnél velem az irodába?
Frank latolgatta már Catherine ajánlatát az apja segítségével
kapcsolatban, s arra az elhatározásra jutott, hogy azt nem
fogadhatja el. Becsukta maga mögött az ajtót, és nekidőlt.
– Nem engedhetem, hogy a családod keresztre feszítsen
miattam csak azért, mert segítesz nekem!
Catherine mélyet sóhajtott. Valahogy meg kell győznie
Franket, hogy itt most nem a büszkeségéről van szó.
– Frank, engedd meg, hogy segítsek!
A férfi keserűen felnevetett: – Hidd el, nem tehetem. A sors
fintora, hogy két nő van az életemben, s mindegyik törekvő,
sikeres, erős. Az egyiket gyűlöltem, mert nem segített, mert
összetörte a hitemet. A másik – fájdalommal a szemében
Catherinre nézett – segíteni akar, de nem fogadhatom el, mert
az eredmény ugyanaz lenne. Újra kételkednék magamban. Egy
idő után te is meggyűlölnél, mert meg kellett alázkodnod
miattam a családod előtt. Nem, Catherine. Köszönöm, de nem!
Catherine az alsó ajkát harapdálta. Megértette, mennyire
fontos Franknek, hogy egyedül jusson túl a nehézségein.
Mégsem nézheti tétlenül, amikor a megoldás ilyen egyszerű!
– Apának rengeteg felesleges fája van.
– Nem! – A férfi odalépett hozzá, kezébe fogta az arcát, és
mélyen a szemébe nézve mondta: – Egyedül kell ezt
megoldanom. Hogyan gondoskodhatna rólad olyan ember, aki
magáról sem tud gondoskodni?!
– Fontos vagyok neked, Frank?
– Tudod, hogy mennyire. Ha te nem lennél, kifizetném az
embereimet, összeszedném a cókmókomat és már itt sem
volnék. Bárhol találnék munkát. Lehet, hogy nem ilyen
jövedelmezőt, de megélnék belőle, hidd el!
Catherine hozzásimult, fejét a vállára hajtotta. Frank
szorosan átölelte, s a lány érezte forró leheletét a halántékán.
– Akárhogy döntesz, Frank, én mindig melletted állok!
 8. FEJEZET

A férfi szenvedélyes csókjában egyszerre volt remény és

kétségbeesés.
Catherine jól sejtette, mi játszódik le a lelkében. Frank
olyan erővel szorította magához, hogy szeretett volna
védekezni, de érezte, mennyire szüksége van most rá a
férfinak. Megadással elengedte hát magát.
Frank simogatása gyengédebb, csókja lágyabb lett.
Bocsánatkérően követte ujjával a lány ajkának szabályos ívét.
– Elmehetek este hozzád?
– Várlak! – súgta Catherine a fülébe.
Az iroda közepén álltak egymást átölelve. Értelmetlen,
gyengéd szavakat suttogott a férfi a lány hajába, majd arcát
kezébe fogva, szótlanul nézett a szemébe.
Kisvártatva kilépett az ajtón. Catherine magára hagyottan
állt a szoba közepén.
Valamiben Flint, Bruno és a tévések megegyeznek, gondolta
Catherine a híreket hallgatva. Szinte élvezik, hogy a
fűrészüzemben sztrájkolnak.
Amikor a szokásos délutáni ellenőrző körútját tette, nem
kerülte el figyelmét az a káröröm, amellyel Flint és Bruno
ecsetelte Frank helyzetét. Sületlen élceket faragtak arról, hogy
a fiatal ács hiába várja a faszállítókat…
Csengett a telefon.
– Hogy vagy, apa? – ismerte fel azonnal a beszélő hangját.
– Köszönöm, jól! – Joshua McGillis kertelés nélkül a
tárgyra tért: – Talán érdekel téged is, miről pletykálnak
mifelénk mostanában?
– Tudok a sztrájkról, apa!
– A sztrájk nem pletyka, kislányom! A sztrájk tény. Nem
erről van szó. Az Aranyparttól ellenben az a hír járja, hogy
pénzügyi nehézségei vannak. Tudsz valamit erről?
 – Reggel beszéltem telefonon Kennel, de nem mondott
semmit. Fogalmam sincs róla, tényleg.
– Ez érthető is, amikor a ti beruházásotoktól viszik el a
pénzt, hogy a dallasiba pumpálják.
Csengettek.
– Egy perc, apa! Azt hiszem, Frank érkezett meg.
– Jól van! Úgyis akartam vele beszélni!
– Azt hiszem, nem ez a legmegfelelőbb alkalom… Tudja,
mit tartotok róla.
Nem kellene még sót is szórnod a sebére.
Brute türelmetlen ugatással ide-oda rohangált a konyha és a
bejárati ajtó között. Catherine félretartotta a kagylót és
kikiabált: – Gyere be, éppen telefonálok!
Hallotta, amint az ajtó kinyílik, és kisvártatva Brute rohant
be egy csonttal.
– Frank az? Ide hívnád, kérlek? – hallatszott a kagylóból.
Catherine tétovázott. Nem tudta, mit csináljon. Frank egy
nagy tölcsér fagylaltot tartott elé.
– Egy pillanat! – szólt bele a telefonba, és a férfira nézett. –
Apa van a vonalban, és veled akar beszélni.
– Kértelek, hogy ne szólj neki!
– Nem is szóltam – súgta Catherine. – Ő hívott engem. Hidd
el, egy szót sem meséltem az ügyeidről!
Frank átvette a kagylót.
– Igen, Mr. McGillis!
Catherine a fagylaltját nyalogatva figyelt. Nem hallhatta,
amit az apja mondott.
– Igen, én is tartok attól, hogy az…
– Mitől tartasz? – kérdezte Catherine.
– Pszt! Velem akar beszélni – intette le Frank. – Azt
mondja, ha kíváncsi vagy és mindenáron hallani akarod a
beszélgetésünket, később felhív engem otthon.
 Catherine hűvös pillantással mérte végig Frankét.
– Gyere, Brute! A férfiak titkolóznak előttünk! – fordult
duzzogva az ajtó felé, de elnevette magát, amikor Frank egy
hirtelen mozdulattal magához rántotta s szájon csókolta.
– Kimegyek a nappaliba és felhangosítom a tévét! – kiabálta
bele apjának címezve Catherine a kagylóba. – És ne tégy
olyat, amit te sem vennél szívesen másoktól – idézte apja
szavait, amelyeket annyiszor hallott tőle kislánykorában.
– Pimasz kölyök! – hallotta az apját.
A tévé hangját Catherine ugyan erősebbre állította, de nem
tudott az adásra figyelni. A telefonbeszélgetésből is csak
néhány összefüggéstelen mondatot sikerült elcsípnie, amivel
nem tudott mit kezdeni.
– Elmegyünk Brute-tal sétálni! – kiáltotta oda végül
Franknek, mert képtelen volt egy helyben maradni.
Frank figyelmesen hallgatott.
– Megkérdezhetem, hogy nem átutalási szerződése van-e a
Butler Mills céggel? – érdeklődött Mr. McGillis.
– Az van.
– Ezek szerint pillanatnyilag itt áll pénz és fa nélkül.
– Pontosan.
– Tegnap egy kis családi kupaktanácsot tartottunk, ami talán
érdekelni fogja.
Tudja, hogy mindnyájan az építőiparban dolgozunk. Nekem
már túl fárasztó a munka. Szívesebben pihennék sokszor.
Például horgásznék, ha sejti, mire gondolok… – Frank
habozott a válasszal, mert nem értette, hová akar Catherine
apja kilyukadni. – No de sok beszédnek sok az alja – folytatta
az apa. – Jamesnek az az ötlete támadt, hogy átvehetné a
családi vállalkozásunkban a helyemet… mint épületasztalos.
– Mr. McGillis, szeretném arra emlékeztetni, hogy minden
pénzemet ebbe a beruházásba fektettem.
– Tisztában vagyok vele. De gondolja meg, nem tudnánk-e,
én és a fiaim, a maga mostani helyzetén segíteni.
 Frank összeráncolta a homlokát.
– Mielőtt tovább beszélgetnénk, Mr. McGillis, lenne egy
kérdésem, amire őszinte választ várok! Catherine kérte rá,
hogy nekem ajánlatot tegyen?
– Dehogy – nevetett Joshua. – Catherine szívgörcsöt kapna,
ha ezt hallaná!
Ezért kérem is, ne szóljon neki erről semmit. El szoktam
menni a beruházás előtt, hogy lássam, hogyan haladnak.
Láttam egyszer ott Butler Mills cég teherautóját, és most
eszembe jutott, hogy bajban lehetnek a sztrájk miatt.
Frank meg volt győződve arról, hogy Catherine apja ez
alkalomból felőle is tudakozódott, és örült, mert nem
mondhatott rá senki semmi rosszat.
– Természetesen nem várom, hogy azonnal döntsön –
folytatta Joshua rövid várakozás után. – Nem szeretném, ha
olyan érzése támadna, mintha Catherine miatt akarnám
bármire is rávenni! Éppen csak alkalmasnak látszik számomra
az idő és a helyzet arra, hogy visszavonuljak. Nekem van fám,
ami magának kell.
Magának van szakértelme és tapasztalata, ami nekünk kell
ahhoz, hogy a munkát tőlem átvehesse. Ésszerűnek tűnik
számomra, hogy megállapodjunk.
– Efelől nincs kétségem.
– Akkor mi aggasztja?
Frank elhúzta a száját.
– A múltkor nem voltak valami barátságosak hozzám.
– Nos, minek kerteljek? Catherine-ről is szó esett a
legutóbbi családi megbeszélésen…
Itt van a kutya elásva! – gondolta Frank, s mielőtt Joshua
folytathatta volna, közbeszólt: – Azt akarják, hogy ne
találkozzam többet Catherine-nel. Igazam van?
– Nincs értelme, hogy hazudjak, Frank. Ezt fontolgattuk.
– Akkor fölösleges is az ajánlatukon gondolkodnom –
válaszolta a férfi habozás nélkül.
 – Szóval nem akar tárgyalni velünk?
– Nem, ha ennek Catherine az ára.
– Magának tehát fontosabb a lányom, mint a faanyag, amire
égetően szüksége lenne?
– Fontosabb.
– Gondolja meg még egyszer, fiatalember! Mit szólna
hozzá, ha találkoznánk szombaton a horgásztanyán? Talán
addigra valamelyik fél változtat a véleményén.
– Én biztosan nem.
– Jöjjön csak el mégis! Catherine-nek pedig ne meséljen
sokat!
– Főleg ne az ajánlat második feléről, ugye? – jegyezte meg
kissé epésen Frank.
– Nem szeretném, ha félreértene! Személy szerint semmi
kifogásunk sincs maga ellen. Mi csak azt szeretnénk, ha
Catherine… de ez most nem is lényeges.
Nem tudná idehívni a telefonhoz? Az anyja szeretne
beszélni vele.
– Elmentek Brute-tal sétálni.
– Talán jobb is így. Akkor hát adja át üdvözletemet, és
szombaton folytathatjuk…
Frank lassan letette a telefont. Valószínűleg éppen most
szalasztotta el az utolsó lehetőséget arra, hogy a vállalkozását
megmentse. Kinézett az ajtón Catherine és Brute után, de nem
látta őket sehol. Még hogy Catherine-t egy rakomány fáért
elcserélje! Ebbe sose menne bele.
A lánnyal való kapcsolata azért mégis gyakran félelemmel
töltötte el. Nem őrültség-e olyan nővel elképzelni az életét, aki
éppolyan törekvő és sikeres, mint Sharon? Eltelik négy-öt év,
és aztán, amikor elérte, amit akart, talán lenézi majd őt, és
felteszi magának a kérdést: hogyan is jutott eszébe feleségül
menni hozzá?
Körülnézett a szobában, hogy komor gondolatait
elhessegesse. Tágasnak épp nem lehetett mondani a helyiséget,
de ízlésesen volt berendezve. A függöny zöldje visszaköszönt
a kárpit mintájában. A falon hullámzó tengert ábrázoló
festmény és néhány bekeretezett fénykép lógott. Levette az
egyiket. Catherine ötéves lehetett rajta, magasra emelt kezében
halat tartott. A másikon Jamesszel együtt volt látható,
tizenévesen. Mellette a szülők ezüstlakodalmi képe.
Frank próbálta közéjük képzelni magát, de hasztalan. Ebben
a családban nincs hely a számára! Mi keresnivalója neki itt?
Visszaakasztotta a képet a falra, és menni készült, amikor a
bejárati ajtó csukódását hallotta.
A következő pillanatban Brute szaladgálta körül a
pórázával.
– Hé, lassan, kisöreg, még feldöntesz!
– Ez a legújabb mesterkedése – szólalt meg Catherine. – Ha
azt akarja, hogy sétálni menjek vele, addig forog a bokám
körül a pórázával, míg egészen rám tekeri.
Mire Catherine lehajolt, hogy a pórázt a kutyától elvegye, az
már régen eleresztette és felcserélte a csonttal, amelyet Frank
odadobott neki. Catherine kérdőn a férfira nézett. Remélte,
hogy elmondja, miért akart az apja beszélni vele, – Ajánlatot
tett az apád nekem – szólalt meg Frank.
– Hidd el, én semmit sem mondtam neki!
– Tudom. Mindenesetre felajánlotta a fáját.
– Ó, Frank! Ez csodálatos! – ugrott a férfi nyakába
Catherine. – Akkor minden rendben lesz!
– Talán. Úgy néz ki, hogy az apád és a bátyáid bevennének
a cégükbe.
Catherine hízelegve hozzásimult.
– Idestova két éve próbálják a bátyáim apát rávenni arra,
hogy menjen nyugdíjba.
– Nem beszéltünk a részletekről, de úgy gondolta, hogy
szombaton a tengerparti házban találkozhatnánk.
– És? Te mit gondolsz?
 – Én azt gondolom, hogy csodálatos illata van a hajadnak –
fúrta ujjait a lány dús hajába a férfi.
Catherine tiltakozni kezdett. Szeretett volna minél többet
megtudni a beszélgetésből. De Frank szorosan átölelte, és
minden ellenkezését leszerelte csókjaival.
Catherine megérezte, hogy nem fognak egy csóknál
megállni. A férfi magához emelte. Apró csókokkal borította a
lány haját, arcát, állát és nyakát. Szüksége volt rá. Szüksége
volt arra, hogy átlépjen vele egy olyan világba, ahol
megszűnnek a hétköznapok gondjai.
A lány figyelte minden rezdülését, és szenvedéllyel
viszonozta a csókjait. Csodálatos, ha egy férfi ilyen erős! – ez
volt az utolsó tiszta gondolata.
Frank az ágyhoz vitte, letérdelt melléje, elsimította nyakától
a selymes hajfürtöket, és csókolgatni kezdte.
Catherine a férfi vállát markolta, majd mellének dús
szőrzetét simogatta. Frank kikapcsolta a lány melltartóját.
Érdes ujjai alatt érezte a lány mellének bársonyos bőrét. Majd
szájával a mellbimbóját kereste, és önfeledt élvezettel időzött
el rajta.
– Olyan finom a bőröd, olyan szép vagy! – suttogta, és
odabújt melléje.
Mi annyira összeillünk, gondolta a lány, kutató kezével
érezve a férfi testén az izmok játékát. Amikor lábait a
csípőjére fonta, Frank felemelte a fejét, hogy lássa a feltörő
szenvedélyt az arcán. A lenyugvó nap bíborsugarai szétáradtak
Catherine testén. Ezt a pillanatot, ezt a csodálatos érzést
szerette volna megőrizni az idők végezetéig.
 9. FEJEZET

– Elfogadod az ajánlatot? – kérdezte Catherine. A tenger

felé tartottak. Eddig nem akarta a dolgot szóba hozni, de most
már kíváncsi volt, hogyan döntött Frank. – Sajnos, nem úgy
néz ki, hogy hamarosan befejeződne a sztrájk.
– A fűrészüzem igazgatója akár Hollywoodba is elmehetne.
Többször szerepelt ezen a héten a tévében, mint az amerikai
elnök.
– Ha nem válaszolsz azonnal a kérdésemre, holnap a
Houston Post címlapjára kerülsz: Collinst beismerő vallomásra
kényszerítette Catherine McGillis. Ez hogy tetszene neked?
Frank nevetve az egyik kezét a lány térdére tette, mire ő
közelebb csúszott hozzá, és megcsavarta az orrát.
– Catherine, micsoda kis bestia vagy! Ha nem jön be az
egyik cseled, rögtön kitalálsz egy másikat. Hogy mondhatnék
neked bármit, amikor a bátyáiddal még nem is beszéltem?
– Nem is fontos – nevetett Catherine. – Ha anya nem beszéli
tele a fejüket, nagyon kedvesek tudnak lenni. Jobb társakat
keresve sem találnál.
– Ha ezt a húgocskájuk állítja, nyilván így is van. Nos, ha
téged ez boldoggá tesz, nagyobbrészt igen kedvező az
ajánlatuk.
– Nagyobbrészt?
– …Igen. Úgy gondolom, aláírhatom velük a szerződést.
– És ha én is benne vagyok?
Frank önkéntelenül levette a lábát a gázpedálról, és ránézett.
– Ha te is benne vagy? Hogy érted ezt?
– El tudnál képzelni nálam jobb főnököt?
– Te többre vagy képes. Túl kicsi cég lenne ez neked.
– De téged nem zavarna?
 – Ezzel már elkéstem. Most is a főnököm vagy. Engem nem
zavar, ha egy jól képzett nő szervezi meg a munkámat.
– Bárcsak a bátyáim is így gondolkodnának! Ugye te kiállsz
mellettem?
– Lassabban, kedvesem, még nem tartunk ott.
– De nem is vagyunk messze tőle! – feleselt vissza
Catherine.
Az egész dologban anyával lesz a legtöbb bajunk, gondolta,
bár lehet, hogy tetszeni fog neki, ha mindnyájan együtt
dolgozunk…
Frank elkedvetlenedett. Mi lesz, ha a családtagok
ragaszkodni fognak ahhoz a feltételükhöz, hogy hagyja el
Catherine-t? Megígérte a lány apjának, hogy erről nem szól
egy szót sem, és most két malomkő között őrlődött.
Ha visszautasítja az ajánlatot, Catherine biztosan dühös lesz,
mert azt gondolja majd, hogy elszalasztott egy kínálkozó
lehetőséget, amellyel pedig kikerülhetne szorult helyzetéből.
Catherine egész héten próbálta rábeszélni őt a társulásra.
Anélkül, hogy a lánynak szólt volna, sorra felhívta a
fatelepeket. De hiába, sehol sem tudott gerendát szerezni. Kell
valamilyen megoldást találnia! Csak az a kérdés, mikor és
hogyan.
Megérkeztek a ház elé. Catherine felnézett a verandára. Ott
álltak a szülei az ajtóban, az anyja a mellén összefont karral. A
bátyjai a kerti asztalnál ültek. Hat kíváncsi szempár meredt
rájuk.
Frank kiszállt a kocsiból, és kinyitotta Catherine-nek az
ajtót.
– Catherine McGillis, akármi történjen is, tudnod kell, hogy
fontos vagy nekem.
– Te is nekem – mondta a lány, és szájon csókolta.
– Üdv, Frank! – kiáltotta Joshua. – Amíg Catherine az
anyjának a konyhában segít, odamegyünk a fiúkhoz.
 Maude még mindig keresztbe font karral állt, és lábával
dobogott a padlón.
Nem úgy nézett ki, mint akinek jó a hangulata.
– Apa, én szívesebben maradnék Frankkel, hogy halljam,
mit beszélgettek.
– Jobban örülnék, ha az üzleti ügyeket ránk bíznád, és
inkább a konyhában serénykednél, meg az anyádat valahogy
kiengesztelnéd.
– Az az érzésem, jobb lett volna, ha elhozom a
védősisakomat – mormogta a lány Frankhez fordulva. –
Valami azt súgja nekem, hogy kikapok.
Catherine követte a két férfit, míg az apja meg nem fordult
és szigorúan végig nem mérte. Akkor zsebre dugta a kezét, és
tüntető lassúsággal elindult az anyja felé.
– De nagyon siettetek, tízre vártunk csak benneteket –
jegyezte meg Maude, és egy konyharuhát nyomott a markába.
– Harminc éve élünk együtt apáddal, de sosem mutattuk ki a
gyerekeink előtt az érzéscinket – folytatta zsörtölődve.
– Ami késik, nem múlik. Miért nem mégy oda apához, és
nem nyomsz egy csókot a szájára? Rögtön megváltozna tőle a
kedved.
– Méghogy megcsókoljam? – sipítozott az anyja. – Szerda
óta nem is beszélek vele.
Tehát amióta apa Frankkel tárgyalt. Ez nem jó előjel,
gondolta Catherine.
– Tudok neked segíteni?
– Hagyhatnád ezt az embert a csudába!
– Úgy gondoltam: segíthetek-e a konyhában?
– Nem. Mindennel kész vagyok. – Maude körülnézett. –
Hol hagytad Brute-ot?
– Otthon. Mikor legutoljára itt voltunk, túl sok csokoládét
kapott.
– Badarság. Én csak egy szelet tortát adtam neki.
 – Egyet-egyet a bátyáimtól is kapott, meg egyet apától. –
Catherine az ablakhoz lépett. A férfiak éppen beszálltak a
csónakba. – Hová mennek?
– Biztosan tesznek egy kört, hogy megnézzék, hogyan
működik az új radar, amelyikkel a halakat lehet észlelni.
– Mehetnénk mi is velük ilyen szép időben, úgyse láttam
még azt a szerkentyűt!
– Nem hiszem, hogy jót tenne neked, ha megint eltűnnél
ezzel a Frankkel.
Jobb lenne, ha levennéd a rózsaszín szemüvegedet.
– Veszekedni akarsz velem, vagy mi?
– Nem, de te igazán nem könnyíted meg a helyzetemet.
– Miről beszélsz? – követte Catherine az anyját a verandára.
– Mióta mondom neked, hogy egy rendes, jóravaló férfit
keressél magadnak?
Már megtaláltam, gondolta Catherine, de nem szólt, csak
leült egy nyugágyra.
– Egy férfit, aki szép nyugdíjra számíthat, aki mellett
biztonságban élhetsz. – Maude a lányához beszélt, de a férje
után nézett. – Egyáltalán nem könnyű úgy gyerekeket
felnevelni, hogy nem tudod, hogyan fogod a számlákat
kifizetni. – Catherine-re nézett. – Tudom, mi jár a fejedben:
miért nem mentem el dolgozni, és mire kellett nekem ez a sok
gyerek?! Én nem tanultam szakmát, kivéve a felszolgálást egy
gyorsbüfében. Sohasem kerestem volna annyit, hogy a
gyerekek mellé felvehessek valakit. Ez volt az oka annak,
hogy tanulni küldtelek.
Azt akartam, hogy sose ismerd meg azt az érzést, amelyben
nekem részem volt.
Catherine felhúzta és átkarolta a lábát. Erről az oldaláról
nem is ismerte az anyját.
– Nem mintha bármikor is megbántam volna, hogy egymás
után megszülettetek. De amikor te a világra jöttél,
megfogadtam, hogy veled másképp lesz. Legyenek szebbnél
szebb ruháid, legyen jó szakmád és szép otthonod. Legyen
meg mindened, amivel boldog lehetsz.
– Anya, te nem kezdheted énbennem elölről az életedet,
Sajnálom, hogy csalódást okozok, és hogy ennyi áldozatot
hoztál miattam. Tudom, hogy szálka a szemedben a
foglalkozásom, de én szeretem. Azt mondod, hogy boldognak
akarsz látni. Hát nem érted, hogy a legboldogtalanabb lennék,
ha egy íróasztal fölött kellene görnyednem, vagy egy rakás
gyereket kellene okítanom, amikor alig várják, hogy az
udvaron játszhassanak?
Maude ingatta a fejét.
– Ezt elhiszem. Ezért már nem is szólok. De aggaszt a
Frankkel való kapcsolatod. Nem akarom végignézni, ahogy te
is annyit vesződj az életben, mint én.
– Ez nem ugyanaz. Nekem szakmám van, így nem
kerülhetek soha olyan helyzetbe, mint te.
Maude felnevetett.
– Ó, gyermekem! El tudlak képzelni, amint négy-öt év
múlva rohangálsz terhesen az állványok között, nyomodban
még két pici gyerekkel. Gondolod, hogy úgy boldog leszel?
– Akkor lesznek majd gyermekeim, ha már megengedhetem
magamnak.
– Csodálatos! És ha az építőipar válságba kerül? Szeded a
cókmókodat, felpakolod a családodat és szaladgálsz munkát
keresni? Ezt csinálta az apád. Nem emlékszel azokra az
időkre, amikor hónapokig nem találkoztatok vele? – Maude a
lánya karjára tette a kezét. – Most meg azt hiszed, Frank
Collinsszal kel és nyugszik a nap. Én is így voltam apáddal.
Erősnek érzitek magatokat, és azt hiszitek, nem történhet
veletek semmi baj, ahogy mi is ebben bíztunk. Csakhogy ez
merő ábránd. Az építőipar gyilkos szakma, hidd el nekem.
Elég régóta ismerem.
– Nem róhatod fel Franknek, hogy a fűrészüzem
kényelmetlen helyzetbe hozta.
– Nem is teszem. De ki van szolgáltatva. Nem ilyen életet
szántam neked.
 Nálunk másképp lesz, gondolta Catherine. Biztosan jönnek
majd néha nehézségek, de megbirkózunk velük.
Maude sóhajtott.
– Tudom, mi jár a fejedben. Azt hiszed, minden baj elmúlik
egyszer. Csakhogy ez nem igaz. Minden megismétlődik. Csak
a cégek cserélődnek. Legközelebb a csavargyár nem tud
szállítani.
– És mi a helyzet Russell-lal, Tómmal és Lennie-vel? Ők
igazán nem élnek rosszul. Apa azt mondja: mindegyiknek
tekintélyes megtakarítása van a bankban.
– Nem is nős egyik sem! És én vettem rá őket, hogy
spóroljanak. Szerencsére hallgattak rám.
Catherine elfojtotta a nevetését. Nagyon jól tudta, hogy
mindegyik azt teszi, amit akar. Az az elvük, hogy amiről az
anyjuk nem tud, azon nem is bánkódik.
– Egy közös vállalkozásban mi mindig ki tudnánk egymást
segíteni.
– Mi?
– Igen, mi a testvéreimmel. Én lehetnék a cég ügyvezetője.
– Ezt nem tanácsolnám neked. Ha csődbe jut a vállalkozás,
mindnyájan vele buktok.
– És Frank? Te egyetértesz azzal, hogy társuljon?
– Csak akkor, ha… – Maude nem tudta, hogy is folytassa. –
Mit szólnál hozzá, ha bebizonyítanám neked, hogy számára
fontosabb a munkája, mint te és talán a gyerekei is, akik majd
lennének?
– Hogy akarod ezt bebizonyítani?
– Tettem valami olyat, aminek te nem fogsz örülni. De ez
volt az egyetlen lehetőség, hogy megvédjelek. Talán egy ideig
azt hiszed majd, hogy ezt nem bocsátod meg nekem soha. De
meg fogsz bocsátani, amint túl leszel ezen a Frank Collinson,
és találsz magadnak egy helyes, jóravaló férjet.
– Amint túl leszek Franken? – pattant fel Catherine. –
Azonnal tudni akarom, mit műveltél!
 – Megmondom, ha megígéred, hogy nem avatkozol bele…
Úgy kell viselkedned, mintha nem tudnál semmiről.
– Nem. Ezt nem tudom megcsinálni.
– Akkor nem mondhatok semmit. Majd megtudod, de
nagyon kellemetlen módon és sokkal kegyetlenebbül. Keserű
lecke lesz a számodra, de legalább nem fogsz egész életedben
szenvedni.
– Megkérdezem Franktól.
– Nem fogja neked megmondani, ha valóban olyan
tisztességes, ahogyan te azt róla gondolod. Megígérte apádnak
a telefonban. Ha pedig megszegi az ígéretét, akkor is ugyanaz
lesz az eredmény: nem fogsz hozzámenni feleségül.
– Anya, nem te fogod nekem megmondani, hogy mit tegyek
és mit ne.
– Ahogy akarod – válaszolta Maude.
– Ezt nem teheted velem!
Maude erőtlenül felnevetett.
– Mindent csak azért csináltam, mert szeretlek. Remélem,
ez eszedbe fog jutni, ha dühös leszel rám.
Maude elindult, és Catherine követte a konyhába.
– Apa meg fogja nekem mondani, mit csináltál.
– Gondolod? Ő is a javadat akarja. Bár igaz, hogy nem
voltunk egy véleményen, amikor utoljára beszélgettünk.
– Nos, ha nem is tudom, mit csináltál, abban biztos vagyok,
hogy Frank szeret engem. És én is őt. De te is fontos vagy
nekem – karolta át az anyját.
– Csak azt tettem, amit tennem kellett.
– Tudom, anya. Én is azt teszem, amit tennem kell.
– Jól kezdődik a dolog – mondta Joshua. – Lennie, ideadnád
a salátát? Tessék, Frank! Szolgálja ki magát.
James a húgára nézett.
 – Úgy döntöttünk, hogy a cég irányításában váltjuk
egymást, mégpedig ábécé szerint. Így Frank az első, rá vár
mindjárt a legkeményebb feladat…
– A munkabeosztásban segíthetnék nektek – mondta
Catherine. Nehezére esett szó nélkül eltűrnie, hogy ilyen
egyszerűen kihagyják.
– El tudom képzelni – csipkelődött Lennie. – Autómosás,
cipőpucolás…
– Szemétkihordás – csatlakozott hozzá Russell.
– Hát a fűnyírás? – egészítette ki ártatlan képpel Tom.
Catherine mérgesen nézett a fivéreire.
– Feltehetően nem tudtok róla, hogy az Aranypartnál sokra
tartanak engem. – Vállat vont. – Különben csak segíteni
akartam. Ésszerűen elhatárolni a feladatokat, mert később vita
lehet belőle. Ismerem ezt.
– Nincs a vitára most idő – szólt közbe Maude. – Lesz elég
dolgotok Frank gerendáival.
– Igaz – erősítette meg Joshua, biztosan szükség lesz egy-
két éjszakai műszakra is.
– Catherine szerint a tető vázának szerdára állnia kell –
mondta Frank. – Talán néhány embert rá tudok venni, hogy
segítsenek.
– Emlékszel? – fordult a feleségéhez Joshua. – Hányszor
dolgoztam vidéken napi tizenhat órát is? Így volt ez hajdan, és
így lesz a következő napokban is! – mondta nevetve. –
Kemény idők voltak. De a legnehezebbje anyátoknak jutott.
Napi huszonnégy órát és heti hét napot szolgálatban volt.
Maude is nevetett. Egyedül Catherine érezte, mennyi
keserűség bujkál szavaik mögött.
Először Lennie állt fel az asztaltól.
– Nem tudom, ki hogy van vele, de én elfáradtam.
Megerőltető volt apára figyelnem.
Tom és Russell nevettek.
 – Mi segítünk elmosogatni, aztán megyünk utánad.
– És mi lesz a süteménnyel? Szamócás torta már nem kell
senkinek? – kérdezte Maude, mert nem akarta a fiúkat
elengedni az asztal mellől.
Catherine tudta, hogy mindegyikük a barátnőjéhez siet.
Könyörgően Frankre mosolygott.
– Sajnálom, hogy ilyen hamar el kell mennem – állt fel
Frank is az asztaltól de utána akarok nézni, hogy kit tudnék
még beszervezni. Egyébként szeretem a szamócás tortát – tette
hozzá olyan pillantással, amelytől Maude úgy érezte, mintha
hájjal kenegetnék.
– Mindenkinek csomagolok egy szeletet.
A kocsiban Catherine letört egy darabkát a tortából, és
kedvese szájába dugta.
– Hm! Ez finom – ragadta meg Frank a lány ujjait, s
leszopogatta róluk a tejszínt. – Olyan csendes vagy. Azt
hittem, örülni fogsz a megállapodásunknak.
– Én neked örülök. Kérsz még egy kicsit? – mosolygott rá
gyámoltalanul alany.
– Minden férfi leghőbb vágya, hogy egy szép nő etesse. Ide
vele!
Catherine Frank szája elé tartotta a süteményt, de amikor az
beleharapott volna, félrekapta.
– Tudod mit csinálok veled, ha nem viselkedsz rendesen? –
fordult felé a férfi. – Azonnal megállok, és olyat szeretkezünk,
amilyet legmerészebb álmaidban se tudsz elképzelni.
– Ne légy olyan türelmetlen.
– De ha egyszer örökké emészt a vágy.
Catherine elnevette magát, és egy szelet tortát tett Frank
szájába.
– Úgy beszélsz, mint Geraldine.
– Ha már szóba hoztad, mit meséltél neki rólunk?
 – Jóformán semmit. Nagyon vonzónak talál téged, én meg
ráhagytam. Többet nem mondtam – nézett komolyan Frankre.
– Ez is azt bizonyítja, hogy a férfiak sokszor pletykásabbak,
mint a nők.
Frank, kérdően nézett rá. Catherine teljesen ártatlannak tűnt,
de a férfi sejtette, hogy ez csak színlelés, s az előbbi
mondatban komoly célzás rejlett.
– Jól van. Tényleg beszélgettünk rólad – bökte ki
megadóan.
– Te és Geraldine? – játszott tovább Catherine.
– Ugyan már, tudod, hogy a családodra gondolok.
– Aha! De ha ábécé szerint haladtatok, én voltam az első,
aki számba jött, amikor az irányítás került szóba, ugye?
– Mindenki egyetértett abban, hogy neked van a legjobb
képzettséged és a legnagyobb tapasztalatod hozzá.
– S aztán egybehangzóan leszavaztatok – durcáskodott
Catherine.
Frank nem akarta megbántani, de úgy gondolta jobb, ha
megmondja az igazat.
– Apád nem akarta, hogy velünk dolgozzál.
Hát igen. Megint beadta a derekát, gondolta a lány, és a
drága bátyuskáim természetesen csatlakoztak hozzá. Megint az
történt, amit anya akart. Frank pedig mit tehetett volna
egyedül?
– Mit mondott? – kérdezte.
– Semmi különöset. Mindnyájan büszkék rád.
– Nagyon kedves.
Frank oldalról ránézett. Valami nincs rendben. Catherine
túlságosan közömbösen fogadja a döntést. Az igazat
megvallva, ő egy kiadós dühkitörésre számított.
– Nagyon higgadt vagy.
Ami azt illeti, tényleg higgadt vagyok, gondolta Catherine.
Elhatározta, nem hagyja, hogy az anyja kihozza a sodrából.
Frank sokkal fontosabb neki, mint bármilyen családi
vállalkozás.
– Emlékeztess rá, hogy a válladon később kibőgjem magam
– jegyezte meg csipkelődve. – Kérsz még süteményt?
– Köszönöm. – Frank érezte, hogy a lányt valami bántja.
Hirtelen gyanúja támadt. – Miről beszélgettetek anyáddal,
amíg mi a csónakkal odavoltunk a tengeren?
– Erről is, arról is.
– Nem mondanál valamivel többet?
– Elmesélte, milyen nehezen kezdték az életüket apával.
– Azt nem tette szóvá, hogy a szemük előtt csókolóztunk?
– Feltételezte, hogy útközben is többször megálltunk. Pedig
nem is álltunk meg.
– Még behozhatjuk! – húzódott közelebb a férfihoz
Catherine. – Vagy te sosem hallottál autóban töltött
pásztorórákról?
– Világos nappal?
– Egy csomó olyan utat tudok hazáig, ahol egyáltalán nincs
forgalom…
Frank válasz helyett az órára nézett. Húsz perc innen az út
Catherine lakásáig.
Ha erősebben nyomja a gázpedált, tizenöt sem kell.
 10. FEJEZET

– Hé, főnöknő!
Catherine megfordult. Bruno Clarknak megvolt az a
kellemetlen szokása, hogy hirtelen, a semmiből került elő.
Amíg a lány a szerelőt bevárta, megpillantotta a távolban
Franket.
– Látta, hogy a hibás vezetékek helyett újakat raktam? –
kiáltotta felé Bruno.
Azt hitte talán, hogy egyébként megkaphatta volna levonás
nélkül a pénzét? – futott át Catherine agyán, de aztán csak
ennyit mondott: – Igen, láttam, és ügy vettem észre, hogy
mostanában szorgalmasabban dolgoznak az emberei.
– Rájuk szálltam, és jutalmat is ígértem nekik, ha tartják a
határidőt.
Amennyiben Frank a tetőszéket elkészíti, pénteken már a
másik épületben kezdhetünk.
– Ne aggódjon, Bruno! Meglesz a tetőszék is időben.
Bruno közelebb lépett.
– Mégis szállít a Butler Mills?
– Nem.
– Másik szállítót talált Frank?
Kérdezze meg tőle! – gondolta Catherine, aztán inkább csak
megrántotta a vállát.
– Engem nem érdekel, hogy honnan kap fát, amíg nem
késlekedik.
– Derék ember. – Bruno megköszörülte a torkát. – És
tulajdonképpen maga is rendes. Éppen tegnap beszélgettünk
erről az embereimmel.
Catherine agyába befészkelte magát a gyanú: ha Bruno
dicséri, résen kell lennie.
 – Talán magának is szállítási gondjai vannak? – kérdezte
gunyoros hanglejtéssel.
– Nem. Dehogy. Még feleslegem is maradt kábelekből.
Említette Geraldine, hogy a biztosítási papírokat, amiket kért,
leadtam?
– Megkaptam őket. Mintha mostanában fürgébb volna.
Bruno nevetett.
– A feleségem mindig azt mondja, hogy én leadom azokat a
kilókat, amiket ő fölszed. Tudniillik terhes.
Catherine-nek megakadt a szeme Bruno piros
nadrágtartóján.
– Hányadikat várják?
– Az ötödiket. Az első házasságomból van kettő, a
mostaniban ez lesz a harmadik. Kicsit fiatalabb a feleségem
nálam, tudja?
– Öt gyerek. – Talán az ő első házassága is az építőipar
kemény feltételei miatt futott zátonyra – gondolta Catherine. –
Mi is öten voltunk otthon. Ez elég sokba kerül, ugye?
– Meghiszem azt! A legidősebb fiú tizenhét… A nyarat itt
tölti nálunk. Nem lenne kifogása ellene, ha idejönne az
építkezésre? Autóra fáj a foga. De az anyja azt mondta, hogy
keresse meg rá a pénzt. Gondoltam hát, hogy eljöhetne mellém
kicsit segíteni.
– Nekem nincs kifogásom ellene – nyugtatta meg Catherine.
Hogy is lehetne, hiszen az ő fivérei is így keresték meg a
zsebpénzüket. – De a felelősség a magáé, akárkivel is
dolgoztat.
– Köszönöm, Miss McGillis. Biztosan nem lesz semmi baj a
kölyökkel! Jólesett egy kicsit elbeszélgetni.
– Nekem is, higgye el – mondta a lány, és valóban így is
gondolta.
Ez volt az első eset, hogy Bruno nem lekezelően beszélt
vele, nem egyszerűen csak nőnek tekintette, akinek az
építkezésen semmi keresnivalója. Elindult az épület felé, ahol
Franket látta az előbb, de nem találta már ott. Az egyik
emberét kérdezte: – Juan, nem tudja merre van Frank?
– De igen, Miss McGillis. – A ház mögé mutatott: –
Pedróval beszélget.
Pedrónak otthon, ágyban lenne a helye, gondolta Catherine,
majd elindult a mutatott irányban. Amikor Frank hangját
meghallotta, megállt.
– Magának nem szabad agyrázkódással éjt nappallá téve
dolgoznia! Mit gondol, miért küldtem haza tegnap?
– Semmi bajom, főnök! Magának viszont kevés az embere.
– Persze hogy kevés! De mit csinálok, ha leszédül nekem az
állványról, és eltöri a gerincét?
– Nem fogok leesni – esdekelt Pedro.
Catherine látta, ahogy Frank a kis ember vállát átkarolta és
elindult vele.
– Nem akarom magát itt látni, amíg az orvos nem igazolja,
hogy egészséges.
Megértettük egymást? Maga túl fontos nekem ahhoz, hogy a
legkisebb kockázatnak is kitegyem.
– De főnök…
– Nincs de! Menjen csak haza, és ne aggódjon se a munkája,
se a gerendák, se a keresete miatt! – Megszorította a kezét. –
Lesz elég munka a maga számára, ha visszajött.
– Azt hiszem, Pedro az utolsó centjét is odaadná neked –
lépett közelebb Catherine Frankhez. A férfi szeme
felragyogott, ahogy meglátta. – Meddig jutottatok tegnap?
– Elég lassan haladtunk eddig. A bátyáid kiestek a
gyakorlatból. Valószínűleg régen volt, hogy fával dolgoztak.
– Talán az a baj, hogy túl sok a főnök, ugye? Ismerem jól a
bátyáimat, nekem nem kell bemutatnod őket…
– Igaz – nevetett Frank. – Joshua megfenyegette őket, hogy
betapasztja a szájukat, ha nem szoknak le róla, hogy egyszerre
beszéljenek mind. – Mélyen Catherine szemébe nézve mondta:
– Hiányoztál.
– Aha. – Catherine azt is kétségbe vonta, hogy a férfinak
egyáltalán eszébe jutott ő ebben a hajtásban. Legszívesebben
persze átölelte, megcsókolta volna, de nem lehetett biztos
abban, hogy senki sem veszi észre őket.
– Aha? – ismételte Frank. Emlékezetébe idézte Catherine
mellének bársonyos tapintását, és a puszta gondolattól
melegség öntötte el.
– Még elbíznád magad, ha azt mondanám, hogy te is
hiányzol – mondta a lány erőltetett egykedvűséggel. Közben
érezte, hogy a munkaruha alatt mellbimbói felágaskodnak, és
arcát elöntötte a pír.
– Nem kell félned tőlem, teljesen ártalmatlan vagyok ma.
Alig bírom a csontjaimat mozgatni.
Catherine nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy kezét a
férfi derékig nyitott inge alá csúsztassa… és érezze edzett
izmait…
– Meleg fürdővel szolgálhatok, és kitűnő masszőr is
vagyok.
Érintésére megremegett a férfi teste.
– Ha nem veszed el azonnal az ujjaidat, pillanatok alatt azon
a szigetelőgyékényen találod magad, a többi pedig nem lesz
kiskorúaknak való látvány.
Catherine a szigetelőanyagok báláira nézett, mint aki
fontolgatja az ajánlatot.
– Nem is tűnik olyan kényelmetlennek. Persze én lennék
felül! A látszatot meg kell őriznem az embereid előtt!
– Ha nem tűnsz el azonnal, nem állok jót magamért!
– Régen eltűntem volna, ha a kezedet nem tartanád a
vállamon. – Kifordult a férfi karja alól és nevetve hozzátette: –
Te is hiányzol nekem.
Frank követte az épület elülső oldalára.
 – Collins, magától még nem kaptam meg az elszámolásokat.
Ha pénteken pénzt akar, legkésőbb délutánig hozza be! –
Catherine ezt jó hangosan mondta, hogy a látszatot megőrizze.
A férfi megfogta a könyökét.
– Nem tudnád elintézni, hogy ne utaljanak át semmit a
fűrészüzemnek? Ha egyszer nem szállítottak, nincs is mit
kifizetnem.
– Megpróbálom. De ne reménykedj! Jobb lenne, ha
beszélnél egy ügyvéddel, hátha talál a szerződésedben egy
olyan pontot, amelyből kiindulva elérhetsz valamit!
– Tom megígérte, hogy elintézi nekem. Délben felhívom.
Catherine elindult az irodája felé, anélkül hogy egyszer is
hátranézett volna.
Bosszantotta, hogy az egész családja segíthet Franknek,
csak ő nem. Talán még egyszer megpróbálhatna Kennel
beszélni az átutalás leállítása ügyében…
– Megkérdezni megkérdezhetem – mormogta, amint
belépett az irodába.
– Mit? – kérdezte a titkárnője.
– Azon gondolkodom, ne beszéljek-e Kennel, hogy Frank
pénzét közvetlenül neki utaltassa át.
– Sok szerencsét! Nagyon jól tudja, hogy az igazgatóságnak
mi az álláspontja.
Ha nem talál valami kiskaput az előírásokban, nem megy
semmire. Itt van a postája – nyújtott Catherine felé Geraldine
néhány levelet. – Egyébként pedig a belsőépítészek
megkezdték a munkát a mintalakásokban.
– Ha megjönnek a bútorok, szükségünk lesz éjjeliőrre!
– Azt hiszem, először a központból kapott papírokat kellene
átnéznie. Már megint mindent módosítottak: nem küldhetünk
expresszlevelet, irodai alkalmazottaknak nem fizetnek túlórát,
nem vehetünk fel senkit a mindenható főnökséggel való
előzetes megbeszélés nélkül…
 Catherine nevetve beleolvasott a levélbe: – És gazdasági
tanácsadót is felvettek a felesleges kiadások feltárására.
– Na, ez hiányzott még! – jegyezte meg Geraldine. – Nem
fognak repesni az örömtől az emberek, ha megtudják, hogy
megint bele akarja ártani magát valaki a munkájukba! –
Közben a telefont tekergette. – Megvan a központ. A kettesre
kapcsolom! Ken tárgyal, de beszélhetne ezúttal a titkárnőjével
is…
Ken titkárnője olyan halkan beszélt, hogy Catherine alig
értett valamit belőle.
– Mr. Shane-t most nem zavarhatom, Miss McGillis. Itt
elszabadult a pokol.
Minden osztályról küldenek el embereket.
Catherine hátradőlt a székében.
– Átadna Mr. Shane-nek egy üzenetet? Megérkeztek a
bútorok, és éjszakára nem maradhatnak őrizetlenül. Beállítok
egy éjjeliőrt. Ha bármi van, hívjon vissza, kérem. És fel a
fejjel! Az egész céget úgysem tudják az utcára tenni.
Lemondott arról, hogy megemlítse Frank pénzének az
átutalását. Ebben a helyzetben a könyvelés úgysem
foglalkozna vele.
Hamarosan újra megszólalt a telefon. Geraldine eltartotta a
kagylót a fülétől, hogy Catherine is hallhassa üvöltő főnökét: –
Azonnal kapcsolja nekem Miss McGillist, de azonnal!
– Azt hiszi, süket vagyok – duzzogott Geraldine, és átadta a
kagylót.
– Jó napot, Ken! – fuvolázta negédesen Catherine.
– Bocsásson meg, Catherine, de nagyon nehéz napom volt
ma. A titkárnőm az előbb rohant ki sírva a szobámból… Itt
minden a feje tetején áll. – Shane mély lélegzetet vett. – Most
kaptam az üzenetét, hogy keresett…
– Igen, éjjeliőrt kell beállítanom.
– Szó sem lehet róla! Ha azok a fajankó belsőépítészek azt
képzelik, hogy mi fogjuk a bútoraikat őriztetni, hát tévednek!
Törődjön mindenki a maga dolgával!
– És ha ők nem tudnak gondoskodni a dologról? Éjszakára
senki sem marad az építkezésen…
– A szakértő szerint ilyen helyen pazarlás vagyonőrt
alkalmazni. De ha nem hisz nekem, kérdezze meg tőle!
Engedjen meg egy jó tanácsot: tegyen úgy, mint én, ne
kérdezzen semmit, ne szóljon semmit, ha túl akarja élni ezt a
zűrzavart! – Köszönés nélkül letette a kagylót.
– Baj van? – kérdezte Geraldine.
– Úgy látszik. Mennyi pénzünk van a kasszában?
– Nem tudom. De nem fizettem ki még senkit.
– Annál jobb! Eggyel több ok arra, hogy éjjeliőrt keressek.
– Én ezt nem tanácsolnám magának. Ken komolyan beszélt.
Minden szavát hallottam.
– Csak nem fog kirúgni? Hátha éppen neki áll kifelé a
rúdja?
– Lehet, hogy repülni fogunk mind.
– A lakótelep viszont állni fog! Arról én gondoskodom.
 11. FEJEZET

Miért nem hívtál fel legalább munka után? – A

legszívesebben ezzel fogadta volna Catherine a férfit. De
leplezte a sértődöttségét, és mosolyt erőltetve az arcára azt
kérdezte: – Meddig dolgoztál tegnap?
– A fivéreid éjfél körül mehettek haza.
Frank nagyon kimerültnek érezte magát. Eszébe jutott, hogy
két hete hamburgeren él, és alig alszik valamit. El kell
készülnie ezekkel a tetőgerendákkal. Nem hagyhatja pácban az
embereit, és főleg Catherine-t nem.
– Mikor értél tegnap haza?
– Fogalmam sincs. Egy vagy fél kettő lehetett. Még
összetakarítottunk egy kicsit apáddal.
Franknek így alkalma nyílt megkérdezni azt, ami a lelkét
nyomta. Arról faggatta Joshuát, miért akarta, hogy Catherine-t
elhagyja, amikor az ajánlatával előhozakodott. Joshua a
kérdésre kérdéssel válaszolt, s azt firtatta, miért késlekedett
Frank az ajánlatot elfogadni.
A válasz persze egyszerű volt. Frank elmondta, hogy
Catherine fontosabb számára az összes gerendánál. Joshua
meg azért szabott ilyen lehetetlen feltételt, mert Maude
kikötötte, hogy csak ezen az alapon tárgyalhat vele. Az első
telefon és a hétvégi találkozás közötti időben Joshua csúnyán
össze is veszett Maude-dal, s közölte vele, hogy a feltételt
visszavonja.
Természetesen mindketten a lányuk javát akarták. De
Joshua máskor is amellett állt ki, hogy Catherine a saját
ügyeiben maga határozhasson, ebben az esetben pedig
kiváltképpen így tartotta helyesnek, mert szerinte a fiatalok
összeillettek.
Frank felrezzent Catherine érintésére.
– Bocsáss meg, elkalandoztak a gondolataim. Sikerült az
átutalás dolgában valamit elérned?
 – Az Aranypartnál minden a feje tetején áll. Naponta
változtatják az utasításokat. Egyszerűen nem tudja a jobb kéz,
mit csinál a bal. Teljes a zűrzavar. Beszéltél Tom ügyvédjével?
A legfőbb ideje lenne, hogy tegyél már valamit.
– Egy cent sincs már a számlámon, az Aranypart pedig még
mindig a fűrészüzemnek utalja át a pénzemet. – Frank fáradtan
nekitámaszkodott a falnak. – Ez úgy, ahogy van, elképesztő.
– Frank – türelmetlenkedett Catherine –, mit mondott az
ügyvéd?
– Kapcsolatba lépett a Butler Mills ügyvédjével. Az üzemet
felszámolják, és visszakapom a pénzemet.
– Hála az égnek! Feladták már a csekket?
– Számítógépen van minden – sóhajtott mélyet Frank –, és a
könyvelő megváltoztatta a kódot, mielőtt elkezdtek volna
sztrájkolni. A bizonylatokhoz így nem tud hozzáférni az
utódja.
– Péntekig csak megküldik a pénzedet?!
– Fogalmam sincs – horgasztotta le a fejét a férfi. – Csak
egyszer tudnám magam kialudni! Mindig az az érzésem, hogy
már csörög az ébresztőóra, mielőtt egyáltalán elaludtam volna.
Catherine bosszúsága egyszeriben elszállt. Frank nagyon
fáradtnak látszott. A szeme körül mély karikák kéklettek,
vállát leeresztette.
– Holnap érkeznek a gerendák a következő épülethez.
Ahogy ígértük – mondta egy betonfalnak támaszkodva, és egy
pillanatra behunyta a szemét. Egy kicsi pihenést megengedhet
magának, aztán megint nekilát…
– Frank? – Catherine látta, hogy még egy perc, és a férfi
képes állva elaludni.
Most már elég, gondolta, és elhatározta, hogy hazaviszi,
akár beleegyezik, akár nem. Magához intette Pedrót.
– Hazaviszem Mr. Collinst. Nem vigyázna itt addig
mindenre?
– Hogyne, főnöknő.
 Catherine elhatározta, hogy aznap átveszi az éjszakai
műszakot Franktől, akár tetszik a fivéreinek, akár nem.
Fordulhatnak panasszal a sóhivatalhoz. Ajkát harapdálta,
amikor eszébe jutott, hogy éjjeliőrről is kell gondoskodnia.
– Tehetek még valamit? – szólalt meg újra Pedro. –
Szívesen segítenék Mr. Collinsnak. Nagyon rendes hozzám.
Catherine-nek hirtelen támadt egy ötlete.
– Felmondott az éjjeliőrünk, és ma jön egy új helyette.
Megtenné, hogy bevárja?
– Szívesen.
A lány kikereste hatalmas kulcscsomójából a mintalakások
lépcsőházának kulcsát.
– Tessék, ezt odaadom magának. Ha az éjjeliőr nem jönne,
töltse az egyes épületben az éjszakát!
Pedro nem akarta átvenni a kulcsot.
– Köszönöm, inkább a szabadban alszom, mint odahaza
Mexikóban, amikor még kölyök voltam. A feleségem majd
elhozza nekem a hálózsákot.
– Biztos, hogy nem inkább az épületben rendezkedik be?
– Persze. Én őrködöm, maga hazaviszi Mr. Collinst.
Rendben?
Catherine elnevette magát.
– Rendben, Pedro. A kulcsot azért tegye el! Hátha lesz
szüksége vízre.
– Vigyázni fogok mindenre.
– Köszönöm, Pedro.
– Úgy örülök, hogy mindketten segítünk Mr. Franknek.
– Én beteszem a főnökét az autómba, az ő kocsija meg itt
marad, tartsa szemmel, kérem!
– Jól van. Segíthetek?
Frank a térdét karjával átkulcsolva, fejét ráhajtva a földön
ült, és bóbiskolt.
 Catherine és Pedro betámogatták az autóba. Catherine-nek
jólesett, hogy tehet valamit Frankért. Legszívesebben a
karjában vitte volna haza.
– Nem fekhetem le – mormolta Frank. – Át kell vennem a
gerendákat.
Brute lelkendezve ugrándozott körülötte.
– Azzal ne törődj! – tette ujját Catherine a férfi szájára, és a
kispárnát igazgatta feje alatt. Brute az ágyon hasalt, és fejét a
mellső mancsaira fektetve figyelt.
– Péntek… pénz… sürget az idő… – motyogta elhaló
hangon Frank, aztán álomba merült.
Catherine lehúzta a cipőjét és betakarta. A férfi légzése
pillanatokon belül mély és egyenletes lett. A lány
ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy mellé feküdjön.
– Szeretlek és szeretni foglak, amíg csak élek! – suttogta és
felemelkedett.
Tudta, hogy Frank mit gondolna, ha ébredéskor maga
mellett találná. Keserű szemrehányásokat tenne neki azért,
mert akarata ellenére ágyba dugta. Lelkiismeret-furdalása
lenne a munkája miatt. De meg fogja bocsátani neki, ha
megtudja, hogy beugrott helyette.
– Jól vigyázz rá! – biztatta Catherine a kutyust, majd
lábujjhegyen kiment a szobából.
A családja nem fog örülni, hogy Frank helyett ő jelenik meg
a telepen. Az, hogy kirekesszék őt a munkából, nyilvánvalóan
hozzátartozott az anyja mesterkedéséhez. Ezzel akarta őket
eltávolítani egymástól.
Már hallotta a villanyfűrész hangját, amikor a kocsiját
leállította. Frissen fűrészelt fa szaga csapta meg az orrát.
Feltette a védősisakját, kiemelte a kocsiból a szerszámait, és
elindult a kapu felé. A fűrészek elhallgattak.
– Hát te mit keresel itt? – förmedt rá Tom.
– Nincs szükségünk rá, hogy bárki is parancsolgasson
nekünk!
 Catherine szótlanul odament a gerendához, amelyen éppen
az apja és James dolgozott. Villámló szemmel nézett körül.
Próbálja csak akármelyikőjük is visszatartani!
– Üdvözlünk a Kimerültek Klubjában – szólalt meg James,
és arrébb húzódott, hogy helyet csináljon neki. – Frank
kikészült, igazam van?
Catherine biccentett. A jó öreg James, gondolta, rá mindig
számíthatok!
– Miért csak most jöttél? Már a múlt hét végén is vártalak –
kérdezte az apja.
– Senki sem kért fel, hogy belépjek a társaságba.
Gondolom, anya akart engem kirekeszteni Frank miatt.
A két férfi egymásra nézett, és gyorsan hozzáfogtak a
munkához.
Catherine azonban nem hagyta ennyiben.
– Sosem fog sikerülni neki! Frank addig dolgozott, míg
össze nem esett… az ágyamba. Most itt vagyok, hogy segítsek
neki, és senki nem fogja, senki nem tudja ezt megakadályozni!
Egy pillanatra dermedt csend lett. Catherine kivette övéből a
szekercét, és dühösen nekiesett a fának.
– Na mi lesz? Állófogadást adtok Catherine tiszteletére? –
rivallt rá Joshua a fiaira. – Gyerünk dolgozni!
Csak a fűrészelés meg a kalapálás zaja törte meg a csendet.
Minden fejszecsapásnál, minden felszabott gerendánál
Catherine úgy érezte, hogy tett valamit a férfiért, akit szeret.
– Húgocskám, ne olyan hevesen! Ma éjjel úgysem tudjuk
befejezni. Tartsunk már egy kis szünetet! – James nem bírta
azt az iramot, amelyet Catherine diktált a munkában. – Nem
tudom, te hogy vagy vele, de én úgy érzem, mintha
dinnyemaggal lenne tele a szám.
Catherine elnevette magát, s ránézett Jamesre. Készségesen
letette a szekercét, kissé arrébb ment, és leültek a földre.
Eszébe jutott, hogy gyerekkorukban James mindig megnyerte
a dinnyeevési versenyt, mert sosem köpte ki a magokat. Vajon
anya is emlékszik még gyerekei csínytevéseire, vagy csak a
kellemetlenségeket őrizte meg magában?
Egyszer az egyik tanára a kollégiumban azt mondta, hogy a
lányok többnyire olyan férjet választanak, aki az apjukra
hasonlít. Később a szeretőik pedig általában olyanok, mint az
anyjuk. Akkor Catherine nevetett ezen. Most elmerülten
figyelte az apját: valóban sok mindenben hasonlít rá Frank.
Mindketten szorgalmasak, becsületesek, rendszeretők.
Gondolataiból James riasztotta fel: egy pohár vizet nyújtott
felé. Catherine szomjasan felhajtotta.
– Ha elmondanám, mi jár a fejemben, nem tartanál
őrültnek?
– A szerelem, ugye? A szerelemben mindnyájan egy kicsit
őrültek vagyunk.
– Mikor mutatod be anyának Grace-t?
James kicsit közelebb húzódott a húgához.
– Inkább rólatok beszélgessünk!
– Szeretem Franket, és ha akarja, a felesége leszek. Akkor
is, ha ezzel áthúzom anyánk számításait.
James öklével a térdére csapott.
– Te mindig fején találod a szöget!
– Néha azért melléütök – fordította James felé a fejét
Catherine. – Anya említette, hogy kitalált valamit, amivel talán
elválaszthat minket egymástól, de nem mondta meg nekem,
hogy mi az. Azt hiszi, addig fogom Franknek a fülét rágni
azzal, hogy vegyen be a társaságba, amíg az idegeire megyek?
Catherine-t nyugtalanság fogta el, amikor látta, hogy bátyja
összeszorította a száját.
– James, mi mindig őszinték voltunk egymáshoz, mondd
meg az igazat!
– Nem fogsz örülni neki. Tényleg nem fog jólesni neked…
– Lehet. De ha nem segítesz, előfordulhat, hogy elveszítem
Franket!
 James-nek nehezére esett elmondani az igazat, de a húga
kérlelésének nem tudott ellenállni.
– Anyának más a terve. Elmondom, de nem árulhatsz el,
mert keresztre feszítenének érte!
Catherine az ujját az ajkára, másik kezét meg a szívére tette,
ahogy kislány korában szokta.
– Apa felajánlotta Franknek a segítségét azzal a feltétellel,
hogy szakít veled.
Tudod, mindig is azt csinálta, amit anya mond. Azt is tudod,
mi anyánk véleménye az olyan emberekről, mint Frank.
A lány erre teljesen összezavarodott. Egyetlen épkézláb
mondatot sem tudott kinyögni. Hogy ilyesmire legyen képes a
családja?!
– Frank a telefonban gondolkodás nélkül visszautasította
apa ajánlatát – próbálta nyugtatni a bátyja.
– Ez igaz? – ragadta meg a vállát Catherine.
– Persze hogy igaz!
– S aztán?
– Nekem elegem volt az egészből! Őszintén szólva: nem
tudom, mi lett a vége.
– Akkor te nem is tudod, hogy nem sikerült-e Franket
esetleg mégis rábeszélni?
James megvonta a vállát.
– Nem. Fogalmam nincs. Nem akartam részt venni ebben a
játékban.
Megváltozott-e azóta Frank viselkedése? – vetődött fel
hirtelen Catherine-ben a kérdés.
Visszagondolt az elmúlt hétre. Vajon volt valamilyen
változás a férfi körül?
Éjjel-nappal dolgozott, és egyetlen éjszakát sem töltöttek
együtt. Találkoztak ugyan és beszélgettek is többször, de az
építkezésen. Azt csak nem veheti rossz néven tőle, hogy ott
nem kapta a karjába, nem csókolta össze, nem mutatta ki az
érzéseit?!
Catherine levette a sisakot, és ujjaival a hajába túrt. Közel
állt a síráshoz. Annyi bizonyos, hogy Frank egyszer sem
közeledett hozzá az utóbbi napokban. Ő volt az, aki a karjába
vetette magát. Egyre inkább erősödött benne az érzés, hogy a
férfi alighanem csakugyan eladta őt a családjának néhány
gerendáért, hogy fontosabb számára az üzleti siker, mint az ő
szerelme.
Akkor pedig mégis az anyja győzött. Catherine lassan,
fáradtan felállt, és elindult. Teljesen lesújtotta családja árulása,
de még inkább az, hogy Frank is cserbenhagyta.
– Catherine, minden rendben van? – kérdezte aggódva
James.
– Hazamegyek.
– Most? Azt hittem…
– Hogy maradok? Azok után, hogy megtudtam, milyen
galádul elárultak azok, akiket a világon a legjobban szerettem?
– Könnyek csorogtak végig az arcán. – Ne várd ezt tőlem!
– Hazaviszlek. Ebben az állapotban nem szabad vezetned!
– Dehogy! Egyedül megyek.
– Teljesen kiborultál. Így nem vezethetsz! Őrültség!
– Nem, James. Nem vagyok őrült. Csak bolond, a
legnagyobb bolond, akit Texas valaha is látott! Egyedül
megyek. És ne próbálj utánam jönni!
James állva maradt.
– Ha apának elmondanám…
– Egy szót se neki! Valamit még el kell intéznem, mielőtt
vele és a többiekkel leszámolok… örökre!
 12. FEJEZET

Frank és Brute békésen aludt egymás mellett, amikor

Catherine a hálószobájába ért. Azon töprengett, hogyan
viselkedjék. Megkérhetné a férfit, úrinő módjára, udvariasan
és hűvösen, hogy hagyja el a házát. S ha ő erre megkérdené,
hogy miért, azt mondhatná, ezt maga is jól tudja.
De miért viselkedjék úrinő módjára? Egy olyan férfi, aki
odadobta egy rakomány fáért, nem érdemli meg, hogy
nagyvonalúan bánjanak vele… Bosszantotta, hogy a férfi
olyan békésen alszik. Fel kell kelnie, mégpedig azonnal,
döntötte el a lány, és erősen megcsavarta Frank orrát.
A férfi összerezzent, és ijedten felnyitotta a szemét. Brute
felpattant, s ugatni kezdett. Frank még nem tért egészen
magához. Úgy tűnt fel neki, mintha Catherine-t látná. De miért
rángatja?
– Hagyd abba! Hagyd már abba! – védekezett panaszos
hangon, és a következő pillanatban már a padlón feküdt.
– Ki innen! Ki a házamból! Nem akarlak többé látni! –
förmedt rá Catherine.
A telefon mentette meg Franket.
Ha ez valaki a családomból, gondolta Catherine, jaj neki!
– Halló! – kiáltotta a telefonba. – Halló? – Szívverését a
torkában érezte, halántékán lüktetett az ér. Nem volt olyan
állapotban, hogy a telefonálót azonnal megértse.
– Miss McGillis, gyorsan! Jöjjenek, Mr. Frank is. Valaki
mászkál itt!
– Pedro! Maga az? Az építkezésről beszél? Nem jött meg az
éjjeliőr? – Záporoztak a kérdései a telefonba. – Pedro?
A vonal megszakadt. Catherine felkapta a kocsi kulcsait, és
az ajtóhoz rohant.
Visszanézve látta, hogy Frank a padlón a takaróval
küszködik. Időpocsékolás lenne csak, ha most magyarázkodni
kezdene. Egyébként is mindennek ő az oka!
 Csikorogtak a kerekek, amikor Catherine elindult a telep
felé. Fejében egymást kergették a gondolatok. Pedro…
Frank… a tűz, amelyet ő fedezett fel… Franknek pénzügyi
gondjai vannak, hátha a biztosításra feni a fogát… Ő meg
Pedróra hagyta a telepet! Lehet, hogy kecskére bízta a
káposztát?
Nem. Az nem lehet! Akkor Pedro most nem hívta volna fel.
Túl nagy sebességgel vette a kanyart és megcsúszott az
autóval. A szembejövő kocsi fényszórója még el is vakította.
Éppen hogy sikerült elkerülnie az összeütközést. Fellélegzett.
Mi haszna lenne abból bárkinek is, ha most a vesztébe
rohanna? Csak nyugalom! – csitította magát.
Nem. Franknek nem lehet köze a dologhoz. Egészen biztos,
hogy ártatlan abban a múltkori tűzesetben. Ha őt el is árulta,
azt csak azért tette, mert fontos neki a munkája. De akkor ki
lehet itt a tettes? Ki okozta a tüzet legutóbb, és ki ólálkodik
most a lakások körül? Valamelyik munkás bosszúból? Vagy
gyerekek játékból?
Catherine elhatározta, hogy ezúttal elkapja az illetőt. Amint
közelített az építkezéshez, levette a gázról a lábát, és
kikapcsolta a fényszórót. A holdfény bevilágította a házakat.
Az egész olyan valószerűtlennek, kísértetiesnek tűnt.
Libabőrös lett a karja. Ne légy nevetséges! – nyugtatta magát.
A parkolóban két kocsi állt. Megismerte Frank kocsiját, a
másik Pedróé lehet.
Egészen közel hajtott az épülethez, amelyben a
mintalakások voltak, majd leállította a motort. Elővette a
zseblámpáját és az ülés alól a husángot, amelyet mindig a
kocsiban tartott. Amikor kiszállt, igyekezett minél kisebb zajt
ütni.
Tücskök ciripeltek, könnyű szél fújt a házak között.
Catherine hallani vélte a saját szívverését a csendben. Nem
merte felgyújtani a zseblámpáját. A betolakodónak nem
muszáj észrevennie, hogy itt van.
De hol lehet Pedro? Ebben a pillanatban megbotlott
valamiben, és halknyögést hallott.
 Amint visszanyerte az egyensúlyát, felkapcsolta a lámpáját,
hogy megnézze, mi akadt az útjába. Pedro feküdt hason a
földön, a fején vér szivárgott egy sebből.
A lány mellé térdelt.
– Pedro! – szólította halkan. Óvatosan a hátára fordította. A
férfi eszméletlen volt, de lélegzett. Segítséget kell hívnia! A
kulcscsomója után kutatott, de nem találta. Izgalmában
biztosan az autóban hagyta. De Pedrónak is van kulcsa az
épülethez!
– Pedro! – szólította újra. – Hol a kulcs? Mentőt kell
hívnom!
Az épületből zajt hallott, és abbahagyta a kulcs keresését.
Leoltotta a zseblámpát, felemelte a husángot, és a zaj irányába
lopódzott. Az ajtó nyitva állt. Lehet, hogy Pedro hagyta nyitva,
amikor kijött, mert zajt hallott? Vagy az idegen ment be a
házba, miután Pedrót leütötte és elvette tőle a kulcsot?
Mindenesetre biztonságban érezheti magát odabenn!
Ahogy Catherine a kavicsokon elindult, olyan zajt csapott,
hogy úgy érezte, kilométerekre is elhallatszik. Leült és levette
a cipőjét. Ekkor egy kattanást hallott, majd valami locsogó
hangot. A falhoz simulva haladt befelé. Az előtérből három
ajtó nyílott. Bármelyik mögött megbújhatott az illető…
De honnan jön ez a szag? És mitől nedvesedett át a blúza?
Megtapogatta a tapétát, és ujját az orra elé emelte: benzin!
A locsogás abbamaradt. A lány dermedten állt. Talán
észrevették? A szíve úgy zakatolt, hogy azt hitte, menten
szétreped. Az ájulás környékezte. Nekitámaszkodott a falnak,
hogy az egyensúlyát megtartsa.
Mivel ütötte le Pedrót a betolakodó? Lehet, hogy fegyver
van nála? Catherine erősebben markolta a husángját. Hívnia
kellett volna a rendőrséget, vagy legalább Franket kellett volna
magával hoznia, akkor nem állna most itt védtelenül.
Beleharapott az ajkába. Visszanézett az ajtóra, miközben egész
teste reszketett a félelemtől. Egyetlen szikra, és az előtér
lángba borul.
 Mi keresnivalója itt tulajdonképpen? A hőst akarja játszani?
Feláldozni magát a vállalatért? Ha leég az épület, a biztosítás
fedezi a kárt.
Egészséges ösztöne azt súgta, hogy jobb, ha nem avatkozik
be. Csakhogy alighanem Franket gyanúsítanák, hiszen a
sztrájk miatt a férfi a tönk szélére került.
Catherine bármennyire zokon vette is Franktől a családjával
kötött alkut, afelől nem volt kétsége, hogy a férfi tisztességes,
és semmi köze ehhez a disznósághoz.
De könnyen rákenhetik…
Catherine megrázta a fejét. Nem, nem mozdulhat innen. Ha
elmenekül, a gyújtogató ismeretlen marad, és sosem derül ki
az igazság. Valami neszt hallott ismét, de idegességében nem
tudta megítélni, honnan jött. Becsukta egy pillanatra a szemét.
Lépések zajára riadt fel, és kővé meredt, amikor a
benzineskannát kezében tartó férfit felismerte.
– Brute! Eredj innen! Catherine segíts már! – A kutya
élvezettel ugrált a földre csúszott ágyneműn, és nagyokat
ugatott. – Ez nem játék, te tökfej!
Franknek végre sikerült magát a kupacból kiszabadítania és
lábra állnia.
– Catherine!
A felberregő motor zajára az ablakhoz rohant. Még látta a
kocsi hátsó lámpáit, aztán újra sötétség borult a környékre.
Frank kábultan emlékezett még arra, hogy Catherine hozta ide
a saját kocsijában, az övé meg ott maradt a parkolóban. Az
órájára nézett. Tizenegy múlt öt perccel.
Megszólalt a telefon. Ez eszébe juttatta, hogy Catherine is
beszélt telefonon valakivel. Pedro… építkezés – csak erre a
két szóra emlékezett vissza.
– Halló! McGillis lakás – szólt bele a kagylóba.
– Frank? James vagyok. Catherine ott van?
– Nincs. De itt volt! – felelte Frank.
– És teljesen magánkívül!
 – Azt hiszem, igen. Álmomban megcibálta az orromat. Még
mindig fáj.
– Mégsem kellett volna hagynom, hogy egyedül elmenjen!
– nyugtalankodott James.
– Engem kidobott az ágyából! – mondta Frank, és kezdett a
feje kitisztulni. – Aztán Pedro nevét hallottam, és mintha az
építkezésről lett volna szó… – Egyszeriben rossz előérzete
támadt. – Mennem kell! Valami baj lehet az építkezésen!
Catherine oda indult – mondta és letette a telefont.
De nincs kocsija! Hogy juthatna el az építkezésre? Nincs
más választás: csak a futás! Hány kilométer lehet az út?
Legfeljebb kettő. Tehát nyolc-tíz perc, míg odaér. Siettében
még cipőt sem húzott. Csak érjen oda idejében, mielőtt még
Catherine-nek bármi baja esne! Ezt mindenképpen meg kell
akadályoznia, mert nélküle semmit sem ér az élete.
Káprázik talán a szemem? – gondolta Catherine, és a háta
mögé rejtette a husángját.
– Ken! Mit csinál maga itt?
A férfi higgadtan végigmérte Catherine-t.
– Megmentem az Aranypartot – hajlandó nekem segíteni?
– Megbolondult? – hördült fel a lány. Az a higgadtság,
amellyel a férfi a benzint a falra locsolta, megrémítette.
Fegyver talán nincs nála, de valamivel Pedrót csak leütötte,
töprengett lázasan.
– Dehogy. Nagyon is észnél vagyok.
– De hát miért csinálja ezt, Ken? Hogy menthetné meg a
társaságot, ha lángba borítja az épületet?
– A biztosítással! Nem hallott még ilyesmiről?
– Hiszen ez biztosítási csalás! Börtönbe kerül! – Catherine
hátrébb húzódott, hogy a benzin ne érje.
– Nem én, ha nem kapnak el! Kitől tudhatnák meg, hogy én
tettem? Talán magától?
Catherine szorosabban markolta a husángját. Nem volt
kétsége a férfi elszántsága felől. Vagy a cinkostársa lesz, vagy
el fogja tenni láb alól! Hideg futott végig a hátán.
– Minderre nem lett volna szükség, ha maga mint
építésvezető szépen felsül.
Efelől nem is voltak kétségei senkinek. Mindenki arra
számított, hogy az első hónap után az alvállalkozóknak
legalább a fele bedobja a törülközőt. Maga értelmes kislány.
Ki tudja számítani, mennyit hozott volna a házhoz az a tizenöt
százalék, amelyet mindenkitől visszatartottunk. Ha nem
szorította volna rá az embereket ilyen jó munkára, akkor én
nem lennék most itt!
– Akkor megint csalódást fogok okozni magának, ha azt
képzeli, hogy ebben az ocsmányságban részt veszek! –
jelentette ki felháborodottan Catherine.
Nem veszíthetem el a fejemet, gondolta. Valahogy meg kell
győznöm arról, hogy más módja is lehet a társaság
megmentésének.
Ken kivette az öngyújtót a zsebéből.
– Mondtam magának, hogy nem állíthat éjszakára őrt!
Annak a fickónak az a szerencséje, hogy nem látott, különben
nem úszta volna meg ennyivel! Magának sajnos, nem lesz
ilyen szerencséje!
Catherine-t elfogta a rémület. Ó, miért is nem szólt
Franknek? Miért nem hozta magával? Az önfejűsége most az
életébe kerülhet.
Márpedig nem akart meghalni. Ökölbe szorította a szabad
kezét. Időt kell nyernem, szóval kell tartanom, biztatta magát.
– Mit akar tenni, Ken? A gyújtogatás az más! De gyilkolni a
cégért?
A férfi lassan közeledett.
– Most az én túlélésem a tét. Ez az utolsó pillanat, amikor
még választhat! – S felé nyújtotta az öngyújtót. – Gyújtsa meg,
és senki sem fog megtudni semmit!
– Képtelen vagyok rá! – fakadt ki Catherine, mire a férfi
arcán megrándult egy izom.
 Talán okosabb lett volna beleegyezést színlelni, mindent
megígérni…
A férfi a nyitott ajtó felé indult.
– Tudom, hogy képtelen volna megölni! Engedjen el, Ken!
Kérem!
– Hogy a rendőrségre szaladjon?
– Nem! Esküszöm, hogy nem teszem meg. Soha nem fogom
elmondani senkinek, mi történt.
A férfi felnevetett.
– Veszélyes dolog ám megosztani egy titkot. Mit gondol,
miért nem jutott eszembe, hogy valakit lefizessek erre a
piszkos munkára?
– De hát két héttel ezelőtt már megpróbálta valaki az
épületet felgyújtani!
Nyilván ebben is a maga keze volt benne!
– Persze – vallotta be a férfi. – És gondolhatja, hogy az az
ember egész életében nekem fog dolgozni! Szerencsére maga
akkor nem jelentette a dolgot, így nem is tudott a tűzről senki.
– Ken egyre türelmetlenebbé vált, és megkérdezte: – Nos, mi
lesz hát, Catherine, megjött az esze? Meggyújtja, vagy inkább
játssza a hőst és bennég itt?
Catherine egy percre sem vette le a szemét a férfi arcáról,
feszülten figyelte minden mozdulatát. A félelemtől szinte
megbénult, képtelen lett volna csak megmoccanni is.
Talán ha Ken még egy lépéssel közelebb jönne, sikerülne a
kezét megragadnia… De a férfi nem volt ennyire
elővigyázatlan. Sejtette, mi járhat Catherine fejében. Letette a
benzineskannát a földre.
– Ken! Kérem! Én mindig annyira tiszteltem. Ne tegye
szerencsétlenné magát! – mondta a lány erőtlenül a torkát
szorongató rémülettől.
– Ez az utolsó esélye, Catherine! – sürgette a férfi, az
öngyújtót feléje nyújtva.
 Ekkor egy pillanatra Ken figyelmét elterelte valami zaj, s
Catherine teljes erőből odacsapott a husánggal – de nem
talált…
Frank felrohant a lépcsőn, az épületből férfi és női hangot
hallott. Erős benzinszag ütötte meg az orrát. Beszéltesd,
drágám, biztatta gondolatban Catherine-t.
Nem engedem, hogy kárt tegyen benned.
Az egyik lakásból gyenge fény szűrődött ki. Frank egy férfi
alakját látta villanásnyi időre, de nem ismerte fel.
– A pokolban találkozunk! – kiáltotta az ismeretlen.
– Nem! – üvöltött rá Frank kétségbeesetten, hogy a
figyelmét magára terelje.
– Frank! – Catherine az ajtó felé rohant, attól félve, hogy
Ken lángba borítja az előteret.
De Ken az égő öngyújtót nagy sietve a szoba irányába
hajította, és kifelé rohant. Odabent lángok csaptak fel.
Frank mérhetetlen dühvel a férfira vetette magát, szerelme
gyilkosát látta benne. Felemelkedett, hogy egy ütéssel
ártalmatlanná tegye, de a fényben meglátta Catherine-t, amint
a férfi lábaiba kapaszkodik.
– Ki innen! – üvöltötte Frank. – Gyerünk, Catherine! Siess!
– Nélküle nem! – sikoltotta a lány, miközben a menekülő
férfi rugdalózva próbálta lerázni. – Segíts! Ki kell vinnünk
innen!
– Engedd el! – ragadta meg Frank Catherine-t, és utolsó
erejét összeszedve a vállára vetette, majd kétségbeesetten,
versenyt futva a lángokkal, igyekezett kijutni.
– Ken… – sóhajtott fel Catherine. Többet nem tudott
mondani, mert elsötétült előtte a világ.
Frank óvatosan, karját a válla alá fektetve, letette a lányt a
földre. Aztán szirénát hallott, majd kiáltásokat, lépéseket, de
nem mozdult el mellőle.
– Van még valaki odabenn? – kérdezte az egyik tűzoltó.
 Frank a ház felé intett.
– Az előtérben. De minden csupa benzin…
Aztán Frank már csak annyit észlelt, hogy Joshua és James
állt mellette. Leguggoltak, hogy Catherine-t kibontsák a karjai
közül.
– Hagyjanak bennünket békén! Majd én gondoskodom róla!
– hárította el a mozdulatukat.
– Engedje már el! – csillapította Joshua. – Kérem, Frank!
Kórházba kell vinnünk!
– Soha nem engedem többé, hogy elvegyék tőlem! –
mondta Frank, és könnyek szöktek a szemébe.
– Nézd a lábát, apa! – szólalt meg James. – Nem csoda,
hogy ilyen állapotba került. Szükségünk lesz még egy
hordágyra.
 13. FEJEZET

Catherine lassan felnyitotta a szemét. A világoszöldre festett

fal és a magas mennyezet idegen volt számára. Szíve
gyorsabban kezdett dobolni, ahogy emlékezete lassan
visszatért. Tűz… Ken… Franknek akart segíteni…
Megpróbált felülni, de éles fájdalmat érzett a mellkasában,
ezért visszaereszkedett óvatosan az ágyra. Oldalra fordította a
fejét. Frank ült egy széken az ágya mellett és piszkos, szakadt
ingujjára hajtva a fejét, aludt.
– Frank! – nyújtotta ki a karját Catherine, hogy kedvese
haját megfoghassa, de nem ért el odáig. – Frank!
A férfi úgy érezte, hogy sötét alagúton rohan keresztül, ahol
a falakat lángok nyaldossák. Hallja, hogy Catherine a nevét
kiáltja. Kinyújtja utána a kezét, de nem éri el.
– Nem! Ki innen! – kiáltotta felegyenesedve, arcán az
emlékek rémületével.
– Ébredj fel! – csúszott le Catherine annyira az ágyán, hogy
elérje Frank fejét. – Minden rendben van, drágám! Ébredj!
Frank lassan felnyitotta a szemét, mígnem Catherine arca
bukkant fel a látómezejében.
– Hogy érzed magad? – kérdezte aggódó hangon. – Minden
rendben? Eltörött néhány bordád, tudod?
– Fáj, de túl fogom élni. Te hogy vagy?
– Megvagyok. Pedro is rendbe fog jönni.
– És Ken? Kihoztad? – kérdezte a lány.
– A tűzoltók mentették ki. Kisebb égési sebekkel megúszta.
– Frank ott helyben meg tudta volna ölni a férfit, amiért
ekkora veszélybe sodorta Catherine-t.
A rendőrség rögtön őrizetbe vette. Mindent bevallott. Azt is
elmondta, hogy a biztosítási összeg a dallasi veszteség
fedezéséhez kellett volna.
 – Olyan vak voltam! Rá kellett volna jönnöm, miben
mesterkedik. Tudhattam volna, miért ellenzi, hogy éjjeliőrt
állítsak!
– Ne tegyél szemrehányást magadnak! Honnan
gondolhattad volna, hogy a társaságtól bárki is képes legyen a
saját házait lángba borítani?
– Ken azt akarta, hogy én gyújtsam meg a tüzet. Alig tudom
elhinni, hogy állt a korábbi eset mögött is. Azt hittem,
valakinek velem van elszámolnivalója!
Olyan ostobán viselkedtem! Pedig tudtam, hogy az
Aranypart pénzügyi zavarban van. Rá kellett volna jönnöm,
hogy így akarnak kimászni belőle!
Frank megsimogatta az arcát.
– Bíztál bennük, ahogy én is bízom benned.
Catherine-nek pír öntötte el az arcát. Hogyan gondolhatta
akár egy percig is, hogy Frank bajba jutva képes lett volna
gyújtogatni?
– És te, te is bízol bennem? – kérdezte a férfi.
A lány lesütötte a szemét és elfordult.
– Mi a baj, Catherine? Mi rosszat tettem?
– Én bíztam benned, de te cserbenhagytál és eladtál a
családomnak néhány gerendáért.
Frank elsápadt. Hát mégis igaz, gondolta Catherine, és
könnyek tolultak a szemébe.
– James mesélt neked apád feltételeiről?
Catherine bólintott.
– S azt is elmondta, hogy visszautasítottam a telefonban az
ajánlatot?
A lány ismét bólintott.
– Akkor miért mondod, hogy cserbenhagytalak?
– Így kellett lennie, hiszen végül is segítettek neked. –
Catherine a könnyeit nyelve folytatta: – És ne mondd, hogy
elhamarkodottan ítéltem! Amióta megállapodtatok,
egyetlenegyszer sem… – Nem fejezte be a mondatot. Annyira
nem szabad megalázkodnia, hogy Frank megtudja, mennyire
hiányzott neki az elmúlt napokban. – Kérlek, menj el most!
– Mit nem csináltam egyetlenegyszer sem? Nem
szeretkeztem veled? – Frank kezébe vette Catherine kezét, de
ő úgy tett, mintha már nem érdekelné semmi. – Most hallgass
ide, Hilda Catherine McGillis! Szeretlek! Amikor Ken az
öngyújtót elhajította, azt hittem, mindennek vége! Veled
akartam meghalni a tűzben.
Catherine az alsó ajkát harapdálta. Frank tudta, hogy a lány
most valóban elgondolkodik a történteken. De hogyan is
merülhetett fel benne, hogy ő kész egy rakomány fáért
feláldozni a szerelmét? A beálló csendben egyre nőtt az
ingerültsége.
– Szóval olyan embernek képzeltél, aki képes téged egy
rakás fáért odadobni?
Ezt feltételezted rólam, aki képes lettem volna veled a
tűzben akár meg is halni?
Nem gondolhattad komolyan, hogy akár a pénz, akár az
egész építkezés fontosabb nekem, mint te!
A lány feléje fordította a fejét. Nem szólt, de a szeméből
Frank látta, hogy még mindig nem hisz neki.
Márpedig ha az ő csökönyös kedvese valamit a fejébe vesz,
nem számítanak az észérvek.
Frank megpróbált feltápászkodni, s közben kezével a székbe
kapaszkodott, nehogy sebes lábát fölöslegesen terhelje. Kár itt
üldögélnie! Rojtosra beszélheti a száját, Catherine akkor sem
fog hinni neki. Föléje hajolt és mélyen a szemébe nézett: – Te
bátor, erős és iszonyúan csökönyös nőszemély vagy,
Catherine. Most már csak azt szeretném tudni, lesz-e
bátorságod bekopogni hozzám, amikor rájöttél, mekkorát
tévedtél!? – Ezzel könnyedén megcsókolta a lányt, és
kibicegett a szobából.
Catherine fátyolos szemmel nézett utána. Most vette észre
Frank farmerjának felhasított szárát és lábfején a kötést. A
férfi már kilépett a szobából, mire Catherine fejében összeállt
a kép. Nyilván mezítláb szaladt egészen az építkezésig
köveken cserepeken át! Ha ezt tette érte, mégiscsak szereti.
– Frank! Gyere vissza! Beszélnünk kell!
Az ajtó kinyílt, de Frank helyett a szülei léptek a szobába.
Nem szabad elengednie a férfit, míg nem beszéltek.
Belekapaszkodott az ágy szélébe, és dühösen rázta.
– Mit művelsz, kislányom! – sietett hozzá az apja. – Nem
szabad felkelned!
Catherine visszahanyatlott.
– Láttátok Frankét?
– Láttuk. Hazament átöltözni és megborotválkozni.
– Visszajön?
– Bizonyára. Az után a cirkusz után, amelyet itt rendezett,
csak hogy egész éjjel az ágyad mellett ülhessen… Egyébként
elviszi magához Brute-ot. S miért ne jönne vissza?
Catherine kezébe temette az arcát, potyogtak a könnyei.
Hogyan is kételkedhetett a férfi szerelmében?!
– Szóval nem kötött veletek semmiféle szerződést? – fordult
az apjához.
– Dehogynem! – válaszolta Joshua. – Azt hiszed, én vagyok
a Mikulás? Dolgoznék tizenhat órát naponta, mint a
megszállott, szerződés nélkül?
– Nem hiszem, hogy Catherine erre gondolt – lépett
közelebb az anyja.
– Vagy úgy! – Joshua zavarba jött.
– Az én művem volt – sietett beismerni a mama. – Apád
nem tehet róla. Én ragaszkodtam hozzá, hogy csak akkor
segítsen, ha Frank nem találkozik veled többé. De ez a fiú
hallani sem akart róla.
– Miért nem mondtad ezt meg nekem, anya?
Maude nem tudott a lánya szemébe nézni. Megfogta a kezét.
– Azt gondoltam, ha éjjel-nappal dolgozik és nem ér rá
veled foglalkozni, magad fogod elküldeni. Ugyanolyan
makacs vagyok, mint te. Sajnálom, Catherine.
– Ezzel nem tudod a dolgot jóvátenni. Mikor visztek el
innen?
– Az orvos szerint…
– Engem nem érdekel, mit mondott az orvos! Azonnal haza
akarok menni! És meg is teszem: akár segítetek, akár nem!
Joshua tanácstalanul állt a két nő között, de Maude a kezét
nyújtotta Catherine-nek.
– Én segítek neked! Ez a legkevesebb, amit tehetek azok
után, ahogy viselkedtem veled.
A lány az anyja vállára támaszkodva mondta: – Örülnöd
kellene annak, hogy Frankkel szeretjük egymást. Ha ő nincs,
most én sem lennék itt!
Maude kezébe fogta a lánya arcát és homlokon csókolta: –
Tudom. – Férje felé pillantott. – Ha igazán szeretitek egymást,
a szép napok elfeledtetik veletek a rosszakat.
Mielőtt Joshua bármit is szólhatott volna, beléptek a fiai a
szobába. Maude azonnal utasításokkal látta el őket: – Russell,
keríts egy tolószéket! Tom és Lennie elhozza a kocsit a
parkolóból!
Én addig segítek Catherine-nek az öltözködésben. James, te
előresietsz Catherine lakására és ott tartod Franket. Joshua
elintéz mindent az irodában.
Maude újra elemében volt.
– Tényleg nem akarod, hogy bemenjek veled, és előbb én
beszéljek Frankkel? – kérdezte a papa.
– Nem. Ez most már csak ránk tartozik – közölte Catherine,
és bátorítóan a szüleire nézett.
James már szembejött vele az ajtóból.
– Mondott valamit?
– Nem. De furcsán viselkedik. Brute-tal beszélget a
konyhában, és csapkodja a fazekaidat.
– Dühösnek látszik?
 – Nem. Bár szerintem oka lenne rá! Tényleg megcsavartad
az orrát, amikor aludt?
Apa elnevette magát.
– Ezt Tommal is többször megcsinálta, ha mérges volt rá.
– És Lennie-vel meg Russell-lel is – csatlakozott Maude. –
Senki sem mert a jelenlétében elaludni, ha előbb
felbosszantotta.
– Jobb, ha most bemegyek – mondta Catherine.
– Gyertek ki Frankkel szombaton a horgászházba! – mondta
James az anyjára sandítva. – Én is elhozom a
menyasszonyomat.
Catherine keze már a kilincsen volt, amikor anyja
felszisszenését hallotta, apja pedig elnevette magát.
– Menyasszonyt? – ismételte a mama, mintha nem jól
hallotta volna. – Még nem is láttam soha azt a lányt.
Anya sosem fog megváltozni, gondolta Catherine, és ebben
a pillanatban Brute szaladt feléje boldog ugatással.
– Mit keresel itt? – dugta ki a konyhából a fejét Frank.
– Én itt lakom! De mit keresel itt te?
A férfi eleresztette a füle mellett a kérdést.
– Ilyen állapotban kórházban a helyed!
– Olyan elintéznivalóm volt, amivel nem várhatok!
– Badarság! Semmi sem lehet fontosabb a gyógyulásodnál –
mondta felemelve a hangját Frank.
– Lennél szíves halkabban beszélni, mielőtt Brute harci
ösztönét felébreszted?
Nem szeretném, ha még nagyobb bajod esnék – és Frank
bekötött lábára nézett.
– Semmi baja már a lábamnak. Néhány horzsolás és
összevarrott seb az egész.
Hamarosan begyógyul. De mi az a halaszthatatlan ügy,
amely kivetett a kórházi ágyból?
 – Veled akarok beszélni – lépett közelebb Catherine, de a
férfi hátrébb húzódott.
– Több idő kell ahhoz, hogy eldöntsd, mit akarsz! – jegyezte
meg epésen Frank. – Említetted már, mennyi bajod volt
máskor is abból, hogy elhamarkodtad a dolgaidat.
– Úgy is van. De amit most akarok mondani, azt már napok
óta tudom. – Közelebb lépett, s Frank most már nem mozdult.
– Csak olyat mondj, amiben biztos vagy. Nincs szükségem
hálálkodásra, sem együttérzésre!
Catherine nagyon vágyott már arra, hogy a férfi átölelje.
– Miért kellene együtt éreznem veled? – kérdezte.
– Mert rájöttél, hogy a tűz miatt még nagyobb bajban
vagyok. Most megvannak a tetőgerendáim egy olyan házhoz,
amelyet talán sosem építenek fel.
– Én pedig alighanem elveszítem az állásomat! – nyújtotta
kezét a férfi felé Catherine, majd folytatta: – Összeillő pár
vagyunk, ugye?
– Hallgass rám! Én teljesen a padlón vagyok. Sokkal
nehezebb a helyzetem, mint amikor Sharon elhagyott. Akkor
legalább nem volt adósságom!
– De én nem vagyok Sharon! És nem vagyok olyan sem,
mint az anyám! Én, én vagyok! Szükségem van rád! Olyan jó
volna, ha úgy kellenék neked, mint ahogy te kellesz nekem!
Szeretlek, Frank!
A férfi megfogta Catherine kinyújtott kezét, a tenyerét a
szájához emelte és hosszan belecsókolt.
– Jóban-rosszban?
– Mindig melletted leszek! És ha őszintén elmondtál volna
mindent, nem kételkedtem volna soha benned!
– És ha csalódott, fáradt, morcos leszek?
– Csak azt akarom, hogy velem legyél!
Frank az ujjaival Catherine tenyerét simogatta.
 – Azt gondoltam, nem fogadsz el addig, míg be nem
bizonyítom, hogy képes vagyok mindazt nyújtani neked, amit
egy jobb foglalkozást űző ember nyújthat.
– Csak te kellesz nekem, Frank! Szeretlek!
– Eléggé ahhoz, hogy a feleségem légy?
Catherine felágaskodott, hogy egy csókkal adja meg a
választ.
Kis idő múlva különös szag csapta meg az orrukat.
– Lehet, hogy ég valami?
– A csirke!
Amikor Frank kinyitotta a sütő ajtaját, sűrű füst gomolygott
ki belőle.
– Ez bizony szénné égett – fordult hátra beletörődve a
megváltoztathatatlanba. – Neked sütöttem, hogy bevigyem a
kórházba.
– Igazán kedves tőled. De tudod, hol lehet a legjobb csirkét
enni?
– Hol?
– Lakodalomban.
– És ha én nem az a férfi vagyok, akire a családod
áhítozik… – Catherine a szájára tette a kezét. -…akkor is
feleségül jössz hozzám? – fejezte be a mondatát Frank, sorra
csókolva a lány ujjait.
– Akkor is! Ezt megígérem!
Brute aprókat vakkantva a lábukhoz dörgölőzött.
– Emlékszel még a fogadásunkra? – nevetett a lány. – Úgy
látom, a tiéd lesz, amire vágytál: a meleg, bozontos, selymes,
lágy valami.
Frank felemelte Brute-ot: – Okos kutya!
Catherine átölelte őket: – Mi leszünk a legszebb,
legboldogabb család a világon.