Szilveszteréji varázslat

Karácsonyi menyasszonyok 4.
Jessica Gilmore
Vinton (2019 december)

Címke: romantikus
romantikusttt
Amikor a milliomos olasz régiségkereskedő, Marco Santoro
a hóviharban véletlenül összeütközik egy szép fiatal nővel az
utcán, hirtelen elhatározással meghívja egy italra, melyet
szenvedélyes éjszaka követ a szállodájában. Mire azonban
másnap reggel felébred, a titokzatos szépség nyomtalanul
eltűnik. Egy szilveszteri bálon aztán váratlanul viszontlátja, és
mielőtt az ő Hamupipőkéje újra köddé válna, gyorsan felkéri
egy táncra…
 Jessica Gilmore

Szilveszteréji varázslat
 1. FEJEZET

Chelsea, London, december eleje

– Álljon meg! Jaj, ne! – Sophie Bradshaw zihálva megállt,

és nézte, ahogy a busz elmegy mellette. Hiába lengette a
karját, miközben a jeges úton a megálló felé sietett, a vezető rá
sem hederített. – Nagyszerű… – morogta, és összehúzta
magán a vékony kötött kabátot. Reménykedve tanulmányozta
a kiakasztott menetrendet, hátha rövidesen jön a következő
busz.
Csalódottan sóhajtott fel. Húsz percet kell várnia. Ráadásul
a hószállingózás, amely Chelsea előkelő bevásárlóutcáját
mesevilággá varázsolta, valóságos hóförgeteggé változott,
miközben jeges szél söpört végig az úton.
Sophie vágyakozva nézett a taxiállomás felé. Talán nem
lenne túl nagy könnyelműség…csak most az egyszer! Ám az
utolsó számlakivonata nem volt túlságosan biztató. Csupán
negyven font volt rajta. A következő fizetését csak egy hét
múlva fogja megkapni, és még egyetlen karácsonyi ajándékot
sem vett.
Nem, egy taxi semmiképpen sem fér bele. Nincs más hátra,
várnia kell. Remélhetőleg Ashleigh, a legjobb barátnője és
kolléganője hamarosan előkerül. Akkor megbeszélhetik a
rendezvénnyel kapcsolatos pletykákat, és közben elfelejtheti,
hogy lefagy a keze, és fáj a lába.
Az alatt a három óra alatt, amíg a megrakott tálcákat
körbehordta a drága ruhákba öltözött vendégek között,
egyetlenegynek sem jutott közülük eszébe, hogy mondjon egy
köszönő szót. Ehelyett állandóan nekiütköztek, két vendég
véletlenül a lábára is lépett, sőt az egyikük még molesztálta is.
Még szerencse, hogy nem volt szabad keze, hogy lekenjen
neki egy csattanós pofont. Az valószínűleg nem tett volna jót a
pályafutásának.
 Sophie dideregve körülnézett. Ashleigh-nek még mindig
nem volt nyoma. Sophie mobilja is bemondta az unalmast.
A havas utcák eközben teljesen kihaltak lettek, egy teremtett
lélek sem volt sehol. Sophie úgy érezte, hogy teljesen egyedül
van a világon. Forró könnyek gyűltek a szemébe.
Nem csupán a hideg és a fáradtság gyötörte. A legjobban az
bántotta, hogy gyakorlatilag észrevehetetlen. Olyan
hétköznapi, mint a koktélok, amelyeket kínálgatott.
Sophie nagyot nyelt, és letörölte a szeme sarkából a
könnyeket.
Ne viselkedj úgy, mint egy gyerek! – figyelmeztette magát.
Igaz, a munkája nehéz, és nem telik benne öröme, de legalább
van munkája. Azonkívül hihetetlenül kedves kolléganők
veszik körül. A lakása azonban sajnos kicsi, túl kicsi ahhoz,
hogy Ashleigh-t is befogadja, aki éppen szállást keres. De van
megfizethető fedél a feje felett, ráadásul itt, Chelsea-ben.
És hogy egyedül érzi magát? Még mindig sokkal jobb, mint
ha egy másik ember társaságában érezné magát magányosnak.
Azt éppen eléggé jól ismeri.
Sophie kihúzta magát, és elhessegette a sötét gondolatokat.
A lelke mélyén azonban többre vágyott, mint erre az életre,
amit azóta él, hogy másfél éve Londonba költözött.
Vajon milyen lehet egy karácsony előtti partin vendégként
részt venni? Egyszer szépen felöltözködni a fekete-fehér
munkaruha helyett.
Sophie sóhajtva körülnézett. Remélte, hogy a barátnője
végre megjelenik, és kizökkenti borús hangulatából. A hó
azonban egyre sűrűbben esett, és Ashleigh-nek nyoma sem
volt. Mint ahogy a következő busznak sem.
Sophie a leheletével melengette a kezét, és a szálloda
néhány méterre lévő meleg előcsarnokára gondolt. Ha
ideiglenesen is, de a személyzethez tartozik. Biztosan senkinek
sem lenne kifogása azellen, ha melegedne egy kicsit odabent.
Csak pár percig. A hóviharra tekintettel biztosan nem
ragaszkodnak szigorúan az etiketthez. Ott jobban tudná
figyelni, mikor jön ki Ashleigh.
 Elszántan elindult a bejárat felé. Közben a lába már mélyen
belesüppedt a hóba. Leszegte a fejét, hogy kevésbé fújja a szél
az arcába a havat. Közvetlenül a bejárat előtt meggyorsította a
lépteit. Már majdnem odaért, amikor nekiütközött egy magas
férfinak. Közben az egyik lába megcsúszott. Felsikoltott, és
rémülten próbálta megtartani az egyensúlyát. Már felkészült
rá, hogy nagyot fog esni.
Ehelyett azonban két erős kar kapta el. Sophie rémülten
felnézett, egyenesen a legsötétebb szempárba, amit valaha
látott.
– Vigyázzon! Rettenetesen csúszik. Még a végén balesetet
szenvedünk mindketten, ha nem elég óvatos.
Olasz! Egy olasz mentette meg, akinek csoda szép szeme és
hosszú fekete szempillája van…
A férfi kioktató hangja azonban rosszulesett neki.
– Jó, hogy felvilágosít. Magamtól észre sem vettem –
csattant fel gúnyosan. A haragja azonban gyorsan elpárolgott,
ahogy a férfi elmosolyodott.
– Bocsánat, természetesen igaza van – tette hozzá gyorsan.
– Csakugyan nem figyeltem, mivel szerettem volna a lehető
leggyorsabban bejutni a melegre. Az orrom előtt ment el a
busz, és lehet, hogy gyalog kell hazajutnom. – Sophie vetett
egy pillantást fekete körömcipőjére. A pincérkedéshez nagyon
jól megfelelt, ahhoz azonban tökéletesen alkalmatlan volt,
hogy a behavazott utcán botorkáljon benne.
– Jellemző Londonra – jegyezte meg az olasz. – Leesik pár
hópehely, és máris eltűnik minden taxi.
Sophie nem kezdett vitatkozni vele, hogy ez aligha
nevezhető néhány hópehelynek.
– Igen, mindig ez a helyzet, ha havazik – felelte könnyedén,
mintha igazi londoni lenne. A következő pillanatban azonban
remegni kezdett.
– Nincs is megfelelően öltözve. – A férfi hangjából
rosszallás csendült ki. Mielőtt azonban Sophie válaszolhatott
volna, a férfi levetette a méregdrágának látszó kabátját, és a
lány vállára terítette. – Még a végén tüdőgyulladást kap.
 – Köszönöm. Amikor kiléptem a házból, még nem havazott.
– Sophie cseppet sem bánta a büszkeségén esett csorbát.
Boldog volt, hogy végre valami meleget érez, és belebújt a
kabátba. Friss arcszeszillat áradt belőle.
Kinyújtotta a kezét.
– Sophie Bradshaw.
– Marco Santoro. – Ahogy a férfi megfogta a kezét, a lány
karján borzongás futott végig.
Megijedt ettől a szokatlan hatástól. Már nagyon régen nem
érzett ilyesmit, és ez bosszantotta.
Nem tagadhatta azonban, hogy nagyon izgatott lett.
Szélesen rámosolygott a férfira, és őszinte érdeklődés
csillogott a szemében.
– Bizonyára feltartom – kezdte, és lázasan keresett valami
témát, amiről tovább beszélhet. – Vissza kellene adnom a
kabátját, hogy folytathassa az útját.
Valójában egyáltalán nem akarta visszaadni a kabátot.
Olyan kellemesen puha és meleg volt! Alaposabban
szemügyre vette az idegent. Határozott vonásai roppant
vonzóak voltak. Az is feltűnt neki, milyen erős és izmos a
termete a méretre szabott öltöny alatt. Sophie-nak tetszettek
azok a férfiak, akik tudják, hogyan kell öltözködni.
Az ismeretlen nő felajánlotta hát a helyzet megoldását. Az a
veszély fenyegetett, hogy a lovagiassága következtében az
egész estét ezzel az éles nyelvű teremtéssel kell töltenie. Most
azonban veheti a kabátját, és folytathatja az útját.
Marco azonban habozott. Volt valami ebben a kihívó, kék
szempárban, ami lenyűgözte. Kellemes változatosságot
jelentett a mögötte álló unalmas este után.
– Melegedjen csak fel nyugodtan! Nekem nem sietős.
Jólesik a friss levegő. Túl nagy volt a nyüzsgés odabent. Ezek
az üzleti rendezvények senkit sem érdekelnek igazán, de jó
képet kell hozzá vágni.
– Remélem, azért nem esett túlságosan nehezére.
 A férfi nem válaszolt azonnal, hanem szemügyre vette az
előtte álló fiatal nőt. Nem kifejezetten magas, szőke haja
lófarokba kötve. Élénk kék szemével és telt, érzéki ajkával
mégsem látszott olyan magabiztosnak, mint a nők, akiket
eddig ismert. Ezek a hölgyek gyakran untatták. El is határozta,
hogy hat hónapig szünetelteti a randikat. De talán ma a sors
hozta össze kettejüket! És ki akar szembeszállni a sorssal?
Rámosolygott a lányra.
– Egészen mostanáig nem reméltem sokat a mai estétől.
Kíváncsian figyelte a szavai hatását.
A lány arcán vörös foltok jelentek meg.
– Örülök, hogy megismertem, Mr. Santoro – mondta
Sophie, aztán egy lépést hátrált. – Most azonban már valóban
mennem kell. Nem akarom megvárni, amikor már csak
kutyaszánnal juthatok haza. Nagyon köszönöm, hogy
kölcsönadta a kabátját. Most már eléggé felmelegedtem.
– Ne várjuk meg egy hangulatos bárban, hogy a hóvihar
véget érjen?
A férfi titokban azt remélte, hogy a lány nem fogadja el az
ajánlatát.
Sophie kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de aztán újra
becsukta, anélkül hogy mondott volna valamit. Marco
megfigyelhette, ahogy az ellentétes érvek küzdenek egymással
a fejében. Végül is nem ismeri őt. A hó viszont sűrűn esik, és
nem tud hazamenni. Mi baj származhat abból, ha isznak együtt
valamit?
Sophie sóhajtott, ami úgy hangzott, mintha megadná magát.
– Köszönöm. Egy ital a bárban tényleg jólesne.
– Akkor jó. De ne maradjunk itt a szállodában. Jöjjön
velem! – Ezzel Marco belekarolt a lányba, az pedig hagyta.
Amíg elindultak a King’s Roadon, egyikük sem szólt egy szót
sem. Ebben a téli mesevilágban a szavak fölöslegesnek tűntek.
Az a bár, amelyre Marco gondolt, nem volt messze. Ahogy
beléptek, modernül berendezett helyiségek fogadták őket.
Világos fából készült, hosszú asztalok várták a nagyobb
társaságokat, a párok számára pedig kedélyes fülkéket
alakítottak ki. Marco egy félreeső asztalhoz vezette Sophie-t,
és rendelt egy palack proseccót.
– Bocsánat egy pillanatra, fel kell frissítenem magam –
mondta Sophie.
– Hát persze – emelte fel mosolyogva a férfi a poharát.
Hirtelen úgy érezte, hogy ez az este váratlan lehetőségeket
tartogat. És ez nagyon tetszett neki.
Mit keresek én itt tulajdonképpen? Sophie vetett egy
pillantást az itallapra, és elszörnyedt az árak láttán. Minden ital
többe került, mint az ő összes bútora. Nem kellett
gondolatolvasónak lennie ahhoz, hogy felismerje, miért
választott Marco egy ilyen eldugott asztalt.
Ez az ember született csábító!
Sophie nem tartozott azokhoz a nőkhöz, akiknek egy jóképű
férfi könnyen elcsavarja a fejét. Másrészt azonban mi lenne, ha
most az egyszer engedne a csábításnak? Csak most az egyszer.
A mosdó ugyanolyan fényűző volt, mint maga a bár.
A falakon körben ezüstkeretes tükrök lógtak.
Sophie felakasztotta egy fogasra Marco kabátját és saját
vékony, kötött kabátját, aztán a tükörben szemügyre vette az
öltözetét. Fekete ruha, fekete cipő, bézs színű nejlonharisnya,
egy ezüstszálakkal átszőtt kendő, és szinte semmi festék. Ma
valószínűleg nagyszerű estéje lesz, ehhez azonban némi
változtatásra van szükség.
Gyorsan kibontotta a haját, és az ujjaival kicsit
megigazgatta. Azt szerette benne a legjobban, hogy olyan
könnyen kezelhető. Elég volt kibontani, és máris lágyan
omlott a vállára. Nem kellett hozzá semmi fodrászkellék.
Kirúzsozta a száját, és sápadt arcára is varázsolt némi színt.
A szempillafesték kifejezőbbé tette a szemét. Már csak egy kis
púder kellett, és olyan volt, mintha kicserélték volna.
A munkaruhája túlságosan szolidnak tűnt egy ilyen alkalomra.
Elővette hát a táskájából azt a széles, fehér szaténszalagot,
amelyet tulajdonképpen ajándékok csomagolásához vett, és
egy csinos masnival a derekára kötötte. A táskájából egy pár
fülbevaló és egy nyaklánc is előkerült. Elégedetten nézett
végig magán. Most már készen áll egy könnyelmű kalandra!
A valóságban persze csak arról volt szó, hogy megiszik egy
pohár italt, és eltölt egy-két órát egy férfi társaságában, aki
nyilvánvaló érdeklődéssel néz rá. Így is roppant izgalmas
élmény lesz. Végre ő is olyan lesz, mint a chelsea-i lányok
többsége, akik jóképű férfiakkal szórakoznak.
Sophie nem szégyellte, mivel keresi a kenyerét. Keményen
dolgozott, és megállt a saját lábán. Ezt a magasabb társadalmi
körökhöz tartozó hölgyek csak a legritkább esetben
mondhatják el magukról.
Az ügynökséget, amelynek dolgozott, a vezetője, Clio a
semmiből építette fel. Sophie és a munkatársnői büszkék
voltak a cég jó hírére. Most azonban Sophie vágyott rá, hogy
legalább rövid időre ahhoz a világhoz tartozzon, amelyet csak
kiszolgálni szokott. Mint Hamupipőke, élvezni akarta a bált,
amíg az óra el nem üti az éjfélt, és a varázslat véget nem ér.
Hát nem érdemli meg így karácsony táján?
 2. FEJEZET

Szilveszter

– Hát ez igazán nagyszerű, Grace! Dehogyis vagyok

szomorú! Nagyon örülök a boldogságodnak! Mikor
ismerhetem meg? Ma este? Elkísér téged a Snowflake bálra?
Ez… igazán nagyszerű! Alig várom. Akkor ott találkozunk.
Rendben. Addig is csókollak!
Sophie letette a telefont, és maga elé bámult. Ha egy kicsit
több hely lett volna a szobájában, talán rendezett volna egy
ájulási jelenetet. A padlót azonban mindenütt hegyekben álló
ruhaanyagok borították. Így aztán meg kellett elégednie azzal,
hogy a falnak támaszkodik, és sírva fakad.
Így érezhette magát Hamupipőke, amikor egyedül maradt,
mialatt mindenki elment a bálba.
Na, ebből elég! Nem lovalhatja bele magát ennyire a
mesékbe. Különben is, sántít a hasonlat. Hamupipőkének nem
kellett dolgoznia a bálon, míg a testvérei a finom urakkal
táncoltak.
Azonkívül Sophie őszintén örült a barátnői szerencséjének.
Valamennyien csodálatos férfiakat ismertek meg, és
megérdemelték a boldogságot. Csak azt volt nehéz
feldolgoznia, hogy egyszerre találták meg a nagy szerelmet, és
éppen a híres Snowflake bál előtt.
Sophie nagyot sóhajtott. Az előző évben nagy
gyönyörűségére szolgált Grace-szel és Emmával együtt
dolgozni ezen a pompás estélyen. A terem gyönyörűen fel volt
díszítve, a rendezők szabályos időközönként szünetet
biztosítottak a személyzetnek, és a borravaló is kifejezetten
nagyvonalú volt.
Az estély végeztével egy kis belső ünnepséget rendeztek
pezsgővel és büfével. Az igazat megvallva, a tavalyi
szilveszter Sophie életében messze a legjobb volt.
 Idén azonban egészen másként alakult minden. Először
Emma barátnője találkozott össze véletlenül az eltűnt, titkos
férjével, és néhány idegőrlő hét után kibékültek. Aztán
Ashleigh, a tündéri ausztrál lány szeretett bele egy görög
üzletemberbe, akinek a háztartását vezette. Azóta már el is
jegyezték egymást, és Sophie még sohasem látta a barátnőjét
ilyen boldognak.
Csak Grace, a négyes fogat negyedik tagja volt még néhány
nappal ezelőtt ugyanolyan magányos, mint Sophie. Most
azonban ő is szerelmes lett a vonzó szállodatulajdonosba,
Finlay Armstrongba. Sophie ezalatt Manchesterben töltötte a
karácsonyi ünnepeket, és elszenvedte a család szokásos
rosszallását.
Grace is ott lesz ma este a bálon! De nem úgy, mint a
személyzet tagja. Emmához és Ashleigh-hez hasonlóan ő is
vendég lesz.
Szörnyű alak vagy! – szidta magát Sophie. Grace igazán
megérdemli a boldogságot.
És én talán nem? – tiltakozott a lelke mélyén egy hang.
Sophie a kelmehegyek között utat tört magának a pamlagig.
Kétségtelen, hogy ő is megérdemel egy kis örömet. Volt
barátja, Harry kiölt belőle minden önbizalmat. Azóta nem a
férfiak karjában kereste a boldogságát, hanem az álmaiban, no
meg az általa tervezett ruhákban.
Ma este jó képet kell vágnia a kialakult helyzethez. Együtt
kell örülnie a barátnőivel és egykori munkatársaival, noha a
jövőben láthatatlan fal választja el őket egymástól.
Lehet, hogy Harrynek igaza volt? Benne van a hiba?
Mindazonáltal karácsony táján neki is megvolt a kis
romantikus kalandja, amely hirtelen véget ért, mint
Hamupipőkéé. Nem éjfélkor, hanem hajnali ötkor. Ez volt az a
pillanat, amikor csendben kiosont a szállodából, anélkül hogy
üzenetet hagyott volna.
A barátnői szerelmei, Jack, Lucas és Finlay bizonyára
minden követ megmozgattak volna, hogy szívük hölgyét
felkutassák. Sophie szíve mindig nagyot ugrott, valahányszor
megpillantott hátulról egy sötét fejet és egy drága öltönyt. Ez
pedig elég gyakori volt Chelsea-ben. Utoljára azonban Marco
meztelen felsőtestét látta a szállodai ágyban, miközben
csendben összeszedte a saját ruhadarabjait.
Igaz, ő maga sem próbálta Marcót megtalálni. Azután sem,
hogy néhány nappal ezelőtt a barátnőinek elmesélte merész
egyéjszakás kalandját.
Egyrészt nem ahhoz a klubhoz tartozik, mint a szeretője.
Másrészt az ítélőképességét elhomályosítja a kétségbeesés.
Bizonyára összetéveszti a vágyat és a szenvedélyt valami
fontosabbal.
Pedig emlékezetes éjszaka volt…
A kaputelefon hangja zökkentette ki a gondolataiból, éppen
akkor, amikor Marco érzéki ajkát próbálta emlékezetébe
idézni. Sóhajtva odament a kaputelefonhoz.
– Igen, tessék!
– Én vagyok az, Ashleigh.
Legjobb barátnője erős ausztrál akcentusa azonnal mosolyt
csalt Sophie arcára. Attól, hogy a barátnői hozzámennek
álmaik lovagjához, számára nem változik semmi. Legalábbis a
lényeges dolgok nem.
– Gyere fel! – Sophie megnyomta a gombot, és sietve
körülnézett a szobában. Hogy lehetne húsz másodperc alatt
rendet teremteni? Néhány kelmét sikerült eltennie az útból,
mire csöngettek.
Sophie meglepetésére nemcsak Ashleigh állt a küszöbön,
hanem Emma és Grace is. Pezsgőspalackot és egy vastag fehér
borítékot tartottak a kezükben.
– Meglepetés! – kiáltotta a három nő egyszerre, és
illatfelhőbe burkolózva beviharzottak a szobába.
A Snowflake bálra az előírt öltözet fehér vagy ezüst volt.
A magas, szőke Emma azonban ehhez egy tűzpiros szandált is
felvett. Grace valóban ezüstös ruhát viselt, Ashleigh pedig egy
hátul mélyen kivágott, elefántcsontszínű estélyit, amely
roppant jól állt vöröses hajához és kék szeméhez. Mind a
hárman elragadóan festettek. Sophie tekintete ösztönösen
elkerülte a szekrényajtót, ahol frissen vasalt, fekete
pincérruhája lógott.
– Jaj, de szépek vagytok mind a hárman! – lelkendezett,
aztán Grace-hez fordult. – Biztos innen a sarokról hívtál fel.
– A taxiból telefonáltam – nevetett Grace.
– Még egyszer fogadd szívből jövő jókívánságaimat! Finlay
igazán szerencsésnek mondhatja magát. Meg is mondom neki,
ha megismerem. Megölelnélek, de félek, hogy összegyűröm a
csodálatos ruhádat.
– Hol vannak a poharak? – érdeklődött Emma, és
körülnézett a konyhául szolgáló parányi fülkében. – Megvan!
– kiáltott fel diadallal, és letépte a fóliát a pezsgőspalack
nyakáról.
Sophie látta, hogy drága pezsgő van Emma kezében,
aminek az ára messze kívül esik azon az árkategórián, amit ő
megengedhet magának. Néhány héttel ezelőtt még
valamennyien a sarki boltban vásárolt olcsó pezsgőt itták, ha
találkoztak.
Amikor nagy pukkanással kijött a dugó, Sophie tiltakozva
felemelte a kezét.
– Nekem ne tölts, Em! Én nem ihatok. Tudod, hogy Clio
nem engedi, hogy munka előtt alkoholt igyunk. Egy óra múlva
ott kell lennem a személyzet találkozóján.
– Ebben nagyon tévedsz! – kiáltott fel Ashleigh lelkesen. –
Megkértük Keishát, hogy vegye át a műszakodat. Miss Sophie
Bradshaw pedig velünk jön a bálba! Itt van a hivatalos
meghívó.
Ezzel átnyújtotta a fehér borítékot, amit Sophie remegő
kézzel vett át.
– Mindig szerettem volna a jó tündért játszani – jelentette ki
Grace elégedetten, és átvette a feléje nyújtott pezsgőspoharat.
Sophie még mindig zavartan szorongatta a felbontatlan
borítékot, miközben a barátnői sugárzó arcát nézte.
 – Te is vendég vagy a Snowflake bálon – erősítette meg
Grace.
– Csak nem gondoltad, hogy cserben hagyunk? – szólt
közbe Ashleigh, és ő is felvett egy pezsgőspoharat. –
Egészségetekre!
– De hát a hajam! És mit vegyek fel?
– Azt nem tudom – szólalt meg Emma. – Valaki közülünk
tehetséges divattervező, és tele van a szekrénye szebbnél szebb
alkotásokkal. – Azzal mindjárt átment a kis hálószobába, és
kinyitotta a szekrény ajtaját.
– Nem vehetem fel egy ilyen alkalomra a saját művemet!
Mindenki szalonban készült ruhát fog viselni, akárcsak ti.
– Te pedig valamennyiünket le fogsz pipálni egy igazi
Sophie Bradshaw-féle modellben. Ó, Sophie, ez varázslatos
éjszaka lesz! – lelkendezett Grace. – Úgy örülünk, hogy
velünk jössz! Akkor most lássunk hozzá a készülődéshez!
Miért jöttem ide egyáltalán?
Marco már mélységesen megbánta a döntését.
A szilveszteri Snowflake bál mindig ugyanúgy zajlott le.
Mindig ugyanazok az emberek, ugyanaz az üres csevegés,
ugyanaz az unalom.
Sötét tekintetet vetett a zsúfolásig megtelt bálteremre.
A helyiség ízlésesen volt feldíszítve. Nem volt túlságosan sok
csillogás, és a mennyezetről számtalan fehér hópehely lógott.
Az egészet azonban össze sem lehetett hasonlítani a velencei
szilveszterrel. Ott ilyenkor valósággal életre kel az egész
város!
Marco ezt már több mint tíz éve nem élte át, pedig gyakran
vágyott vissza a szülővárosába. Nagyon hiányoztak neki a
csatornák és a hidak, a csodálatos régi paloták és a terek.
Semmi sem tudta kárpótolni érte.
Önkéntelenül ökölbe szorult a keze. Holnap haza fog térni.
Nem csupán futó látogatásra vagy üzleti megbeszélésre. Teljes
két hetet fog ott tölteni, hogy ő legyen a házigazdája a
vízkereszti bálnak, és hogy oltár elé vezesse a húgát.
 Már holnap reggel az apja nyomdokaiba fog lépni. Annak
ellenére, hogy nem érzi magát felkészülve erre. Annak
ellenére, hogy nem érdemli meg.
Marco nagyot kortyolt a borból, noha nem ízlett neki. De ez
az utolsó szabad estéje, és szüksége van a kikapcsolódásra!
Tanácstalanul nézett végig a helyiségen. A szemközti
asztalhoz négy nő telepedett le. Miközben helyet foglaltak,
élénken beszélgettek. Marco szeme megakadt a nevető, szőke
nőn, aki miniszoknyás ezüstruhát viselt. Merész választás egy
ilyen konzervatív eseményre… Ha azonban valakinek ilyen
tökéletes lába van, nem lehet zokon venni. A nő Marco felé
nézett, mintha észrevette volna az érdeklődését. A férfi
tekintete ismerős, kék szempárral találkozott. És ez a szempár
tágra nyílt a rémülettől.
Itt van az a lány, aki egyetlen búcsúszó nélkül faképnél
hagyta őt!
Marco elmormolt egy szitkot, és nem tudta, hogy
biccentsen-e, vagy tegyen úgy, mintha nem ismerné.
Vadonatúj tapasztalat volt számára, hogy egy szenvedélyes
éjszaka után egyedül ébredjen fel, és még egysornyi
búcsúlevelet se találjon. Új és cseppet sem kellemes érzés.
Az eddigi tapasztalatai szerint a nők akkor is ráakaszkodtak,
ha nem volt köztük komolyabb kapcsolat. Mindenesetre nem
oldottak kereket hajnalban, titokban.
Ez a nő magyarázattal tartozik neki! Tulajdonképpen
bocsánatkéréssel. Még a futó kalandoknak is van
becsületkódexük. És Sophie Bradshaw ezt megszegte.
Marco eltökélten felállt, hogy odamenjen a nőhöz. Ő
azonban már hamarabb felugrott, és a bálterem ellenkező vége
felé indult. Menekül előle, vagy játszik vele? A férfi látta,
ahogy eltűnik egy ajtó mögött, és habozás nélkül követte.
Raktárhelyiségben találta magát, székek és takarítókocsik
között. Sophie hátrált, és az arca holtsápadt volt. Amíg az ajtó
becsukódott mögöttük, Marco összefonta a karját a széles
mellkasán.
– Buongiorno, Sophie!
 – Marco! Mit csinálsz te itt?
– Csak találkozom néhány régi barátommal. Éppen ezt
szeretem ezekben a rendezvényekben. Az ember sohasem
tudhatja, kivel fut össze. Meg kell hagyni, csinos kis sarokban
találtam rád. Nem túl zsúfolt, de nincs is különösképpen
kidíszítve. Nekem mindazonáltal tetszik.
A lány meglehetősen aggodalmasnak látszott. Ez pedig
meglepte Marcót. Tulajdonképpen úgy gondolta, hogy a nő
azért rejtőzött el, mert kínos neki a találkozás. Talán a
barátnőinek vagy esetleg a barátjának nem mesélt róla semmit.
Vagy talán galád játékot játszik vele, és provokálni akarja?
Az azonban egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy a
találkozásuk aggodalommal töltheti el.
– Ne haragudj, Sophie, nem akartalak megijeszteni. Nem
kell aggódnod. Az est hátralévő részében békén foglak hagyni.
– Ezzel Marco meghajolt, és az ajtó felé indult.
A lány hangja azonban megállította.
– Nem, Marco. Nekem kell tőled bocsánatot kérnem.
Egyszerűen csak nem számítottam rá, hogy itt találkozom
veled. Hirtelenjében elvesztettem a fejemet. Én nem vagyok…
Jaj, hogy is fejezzem ki magam? Nem tudom, hogy az ilyen
dolgokat hogyan szokták kezelni.
Az elmúlt napokban Marco hiába próbálta kiverni a fejéből
a történteket. Hiába igyekezett nem gondolni a lány bársonyos
bőrére és arra, ahogy nevetett.
Tulajdonképpen ő egészen pontosan tudta, hogy „az ilyen
dolgokat hogyan szokták kezelni”. Alapjában véve helyesnek
találta, ha az ilyen kapcsolatok rövid ideig tartanak, és teljesen
titokban maradnak. És általában nem feküdt le olyan nőkkel,
akiket gyakorlatilag az utcán szedett fel. Ahhoz túlságosan
óvatos volt, hogy ilyesmit megkockáztasson. Gondoskodott
róla, hogy a szeretői tisztában legyenek az alapelvvel: csak
vágyról és gyönyörről van szó, minden kötelezettség nélkül.
Azon a különleges estén azonban minden, önmaga által
felállított szabály feledésbe ment. Marco úgy érezte, mintha új
világba csöppent volna, ahol más szabályok érvényesek.
Teljesen új volt számára, hogy kézen fogva sétáljon egy nővel
a friss hóban. Az is újdonság volt, hogy egy szállodai szobába
menjen valakivel.
Borzongás futott végig az egész testén, ahogy a
szenvedélyes éjszakára gondolt. Nem tudta, mit tett volna, ha
másnap reggel maga mellett találja a lányt. Sajnos azonban ez
a kérdés nem merült fel. Ahogy a frissen esett hó elolvadt, úgy
tűnt el az életéből a rejtélyes nő. És ő megpróbálta bebeszélni
magának, hogy ez így jó.
Most azonban Sophie itt van! Marco belenézett a lány nagy
kék szemébe.
– Akkor most mit kezdünk ezzel a helyzettel? – kérdezte
egyenesen. – Készítsünk haditervet?
A nő elvörösödött.
– Nem vadászom férjre, ha erre gondolsz. De az sem
szokásom, hogy idegenekkel egyéjszakás kalandba
bocsátkozzam. Legalábbis általában. Így aztán fogalmam sincs
róla, hogy most mit kezdjünk egymással.
– Én is hasonlóképpen vagyok vele. Abban azonban
meglehetősen biztos vagyok, hogy nem kell az egész estét egy
raktárban töltenünk.
– Nem – helyeselt a lány, de nem sok meggyőződés csendült
ki a hangjából. – De mit csinálunk kint a teremben? Bevalljuk,
hogy már ismerjük egymást? Vagy úgy teszünk, mintha semmi
sem történt volna?
Marco a szíve szerint ma este kikapcsolódásra vágyott. És
kívánhat-e jobb kikapcsolódást, mint amit Sophie Bradshaw
jelent az ezüst miniruhájában?
– Enyém a választás? Akkor először is megkérdezem, hogy
táncolsz-e velem.
– Hogy szeretnék-e táncolni veled? – A lány szeme még
nagyobbra kerekedett. – De hiszen faképnél hagytalak úgy,
hogy még egy sor üzenetet sem írtam. Most meg
elmenekültem, ahogy megláttalak.
 – Sí. Ha viszont táncolsz velem, akkor hajlandó vagyok
szemet hunyni efölött.
– Ugye említettem, hogy nem akarok viszonyt kezdeni?
– Említetted. Én sem keresek komoly kapcsolatot. Az sem
szokásom azonban, hogy felszedjek valahol egy nőt, és te sem
vagy egyéjszakás kalandokhoz szokva. Miután ebben
megegyeztünk, talán meg kellene kicsit jobban ismernünk
egymást. Vagy együtt jöttél valakivel?
Erre a gondolatra önkéntelenül ökölbe szorult Marco keze.
Egészen megijedt a hirtelen rátörő birtoklási vágytól. Ez csak
felszínes vonzalom, nyugtatta meg magát. De nagyon izgalmas
lehetőség, hogy Sophie-val töltheti az estét.
Nyilvánvaló, hogy csak vágyról és szenvedélyről van szó.
De azért cseppet sem bánná, ha ez az este is úgy végződne,
mint a múltkori. Nem győzte csodálni a lány alakját a szűk
miniruhában.
– A barátnőimmel vagyok. Az egyikük a férjével, a másik
kettő a vőlegényével jött. Valamennyien nagyon aranyosak, és
egyáltalán nem éreztetik velem, hogy „elefánt” vagyok. Én
viszont tudom.
– Akkor ezt így rendezte a sors – kapott a lehetőségen
Marco. – Mihelyt feleslegesnek érzed magad, gyere át
hozzám, és akkor táncolunk. Megállapodhatunk valami
jelzésben?
– Ezt hogy érted?
– Például megdörzsölöd az orrodat, vagy meghúzod a
füledet, és akkor tudom, hogy a megmentésedre siethetek.
Vagy megállapodhatunk egy találkozási pontban, hogy együtt
kezdjük az új esztendőt.
– Ez előtt a kamra előtt…?
– Jó ötlet. Akkor találkozzunk kicsivel tizenegy előtt.
– Akkor még egy teljes óránk van, mielőtt a tűzijáték
elkezdődik.
– Tartozol nekem legalább egy órával, mivel ebbe a raktárba
kellett utánad jönnöm. – A férfi felhúzta a szemöldökét. –
Végül is olasz vagyok, és te megsértetted az érzékenységemet.
A lány arcán kis gödröcskék jelentek meg.
– Rendben. Akkor találkozunk tizenegykor. Hacsak nem
kell már korábban megmentened. Abban az esetben feltűnően
játszani fogok a hajammal. Megegyeztünk?
– Megegyeztünk. – A férfi kinyitotta az ajtót, és együtt
mentek vissza a terembe. – Tizenegykor találkozunk,
signorina. Nagyon örülök, hogy közelebbről is
megismerhetem.
Ahogy a lány eltűnt a tömegben, a férfi hosszasan nézett
utána. Ez a nő nagyon kellemes kikapcsolódást fog jelenteni
neki. Marco most már igazán örült az eredetileg unalmasnak
ígérkező bálnak.
 3. FEJEZET

– Ki volt ez a lélegzetelállító férfi? – nézett rá kérdőn

Emma. – Én ugyan boldog házasságban élek, de vak azért nem
vagyok. Sophie, ez egy első osztályú pasi! Azonnal mesélj
róla!
Sophie érezte, hogy elvörösödik.
– Nincs mit mesélni – mondta, és idegesen babrált a fehér
asztalkendőjével. – Remélem, nem késtem le az első fogást.
Ugyanis majd éhen halok.
– Azt akarod bebeszélni, hogy a szemem káprázott, és nem
épp most jöttél ki vele egy raktárhelyiségből? – Ashleigh
előrehajolt, és várakozásteljesen nézett a barátnőjére. – Ugye
igaz? Szép munka volt! Hiszen összesen húsz perce vagyunk
itt.
– Hamis következtetést vonsz le – mentegetőzött Sophie, és
nagyot kortyolt a pezsgőből. Elfintorította az orrát, mivel az
ital száraz volt. Aztán a vizespohár után nyúlt. – Odáig
követett engem, nem együtt mentünk be.
– Komolyan? Akkor visszavonok mindent. Ez a pasi inkább
rémisztő. Szóljak Jacknek, hogy tartsa szemmel?
– Lucasra is számíthatsz – csatlakozott hozzá Ashleigh, és a
sarok felé nézett, ahova Marco visszahúzódott.
– Finlay is kellőképpen rá tud ijeszteni valakire – jegyezte
meg Grace, és álmodozva nézte a gyémántgyűrűt az ujján.
– Köszönöm az ajánlatotokat, de nincs szükségem
védelemre – felelte Sophie halkan. – Ugyanis meglehetősen jól
ismerem ezt a férfit. Ő nem más, mint…
A három barátnő feszült figyelemmel nézett rá.
– Ő az a férfi, akiről már meséltem nektek – sóhajtott
Sophie. – Az olasz, akivel együtt voltam egy bárban, és
utána…
– Akivel egyéjszakás kalandod volt? – vigyorgott Ashleigh.
 – Jaj, halkabban! Ne kürtöld világgá! – sziszegte Sophie.
– Hogy kerül ide? Ez bizonyára a sors keze.
– Nem, Grace. Ez nem sorsszerű. Ez egyszerűen csak kínos.
Azt hittem, soha nem akadunk többé össze.
– Engem csak egy kérdés foglalkoztat: akarod-e még
viszontlátni? Mostantól kezdve ugyanis már nem csupán
egyéjszakás kalandról van szó, hiszen követett egy kis
enyelgésre a raktárban – kacsintott rá Emma.
– Nem csináltunk semmit! – tiltakozott felháborodottan
Sophie. – Ne felejtsd el, hogy már grófné vagy! Tartsd magad
ahhoz a színvonalhoz.
Emma hangosan elnevette magát. A barátnői állandóan
cukkolták a rangja miatt.
– Nem válaszoltál a kérdésemre, Sophie. Akarsz még vele
találkozni?
– Azért, mert valamennyiőtöknek van párotok, még nem
fogok kapcsolatot keresni. De később majd táncolunk. Ez
minden, amit akarok. Becsületszavamra.
A barátnői közül egyik sem hitt neki. Sophie nem tehetett
nekik szemrehányást, hiszen maga sem tudta valójában, hogy
mit akar. Egy dolog azonban világos volt: nem akar
mindenképpen gyűrűt az ujjára. Sokkal fontosabb volt
számára, hogy végre kezdjen valamit az életével, miután Harry
nem akadályozza többé.
Az első sokk után már kellemes meglepetésnek érezte, hogy
Marcót viszontlátta. Hiszen a férfi végtelenül kedves, és
csodálatos szerető. Persze nem akar vele újra ágyba bújni.
Az csak összezavarná az érzéseit. Egy tánc azonban nem
árthat.
Az idő múlásával Sophie egyre fölöslegesebbnek érezte
magát. Barátnőit egyre jobban lefoglalta a vonzó és figyelmes
párjuk. Csak amikor a férfiak a bárhoz mentek, hogy valami
erőset igyanak, akkor adódott a nőknek lehetőségük, hogy
zavartalanul beszélgessenek.
 – A templomi esküvőnk valószínűleg Skóciában lesz – adta
hírül Grace. – Pedig kár volna nem az Armstrong Hotelben
tartani az ünnepséget. Végül is ott ismerkedtünk meg. Mit
gondolsz – fordult Sophie-hoz –, helyénvaló, ha a
koszorúslányok a templomban rövid ruhát viselnek?
– A legutóbbi esküvőn, ahova meghívtak, koktélruhát
viseltek. – A volt barátja, Harry, le sem vette róluk a szemét.
Néhány órával később pedig egyenesen az esküvői tanú
napbarnított combjára tette a kezét. Ezzel mélységesen
megalázta Sophie-t. A lány kénytelen volt belátni, hogy Harry
sohasem fog megváltozni, és fölösleges egy csepp könnyet is
ejtenie miatta.
Miért volt szüksége ehhez a felismeréshez hét esztendőre?
A szülei és a barátai azonnal látták Harry hibáit. Most azonban
ennek már semmi jelentősége. Mindenesetre soha többé nem
fog vakon belemenni egy szenvedélyes viszonyba.
Nagy nehezen mosolyt erőltetett az arcára.
– Az esküvőn kizárólag egyedülálló hölgyekkel akarok egy
asztalhoz ülni. Nem akarok megismerkedni senki kollégájának
az unokatestvérével. Ezt ígérd meg nekem! Felhőtlenül
szeretnék szórakozni, anélkül hogy valakivel össze akarnának
boronálni.
– Megígérem – helyeselt Ashleigh, és Lucas nyaka köré
fonta a karját, aki éppen visszajött az asztalhoz egy újabb
palack pezsgővel.
Sophie rettenetesen savanyúnak találta a pezsgőt, aminek
bizonyára a hangulata volt az oka. Pedig ma nagyon jól akart
szórakozni. Remekül érezte magát a ruhájában, ami egy
divattervező számára rendkívül fontos. Az ennivaló is kitűnő.
Szilveszter van, és ő a legjobb barátnőivel tölti az estét. Mit
akarhat többet?
Észrevétlenül a nagy kerek asztal felé nézett, ahol Marco
ült, és épp egy poharat forgatott az ujjai között. Némán a lány
felé emelte, aztán gyorsan elfordította a fejét. Még csak kilenc
óra. A beígért táncig még két óra van hátra.
 A hatfogásos vacsora harmadik fogásán voltak túl. Emma és
Jack kimentek a táncparkettre, és miközben a zene ritmusára
lejtettek, szerelmesen néztek egymás szemébe. Sophie-val
szemben Grace és Finlay ült, akikről lerítt az epekedés.
Ashleigh-t Sophie szem elől tévesztette. Később meglátta,
amint Lucast a Sophie által felfedezett raktár felé vezette.
Sophie két lehetőség közül választhatott. A következő két
órát vagy önsajnálattal tölti, vagy megenged magának egy kis
szórakozást.
Ha Marcóra néz, a lélegzete is elakad. De már nem
tapasztalatlan fruska, aki nem tudja megkülönböztetni a vágyat
és a szerelmet. Mi baj származhatna abból, ha pár felhőtlen
órát tölt Marco társaságában?
Marco az est minden pillanatában tudatában volt Sophie
jelenlétének. Nem kerülte el a figyelmét, amikor a lány
hátravetette a haját, amikor megfordult a széken, vagy amikor
érzéki ajka mosolyra húzódott.
Mintha egy láthatatlan fonal egyfolytában a lány felé húzta
volna. Mintha ez a fonal szorosan összekötötte volna őket.
Marcóra soha még nő nem tett ilyen hatást. Ennek
bizonyára az az oka, hogy Sophie az együtt töltött éjszaka után
egyszerűen faképnél hagyta. Ez teljesen szokatlan volt
számára, és felkeltette az érdeklődését.
Sophie-nak természetesen nem szabad észrevennie, hogy
mennyire el van bűvölve tőle. Az teljesen hamis benyomást
keltene benne.
Amikor Sophie a puha, szőke fürtjeit az ujjai köré tekerte,
és kihívóan ránézett, egészen beleborzongott. A helyzet
percről percre rosszabb lett. Végül már nem bírta tovább. Utat
tört magának a táncparketten, és megállt Sophie előtt.
Kinyújtotta feléje a karját, miközben az asztalnál ülő többi
vendég kíváncsian nézett fel.
– Signorina?
– Sir? – húzta fel a szemöldökét Sophie.
– Megtisztel egy tánccal?
 – Ez meglehetősen váratlanul jött. Nem is tudom, mit
válaszoljak.
– Szívesen kisegítem. A helyes válasz: nagyon szívesen.
– Vagy úgy. Hát akkor: nagyon szívesen. – Ezzel Sophie
megfogta a férfi kezét, aki a táncparkettre vezette.
Aztán mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, a lány
a férfi karjába simult. A testük úgy összeillett, mintha
egymásnak lettek volna teremtve.
– Jól telik az estéd? – kérdezte a lány bizalmasan.
– Csak mostantól kezdve – felelte a férfi, és elégedetten
figyelte, ahogy a lány elvörösödik. – Voltál már ebben a
bálban?
– Igen. Tavaly.
– Az nem lehet. Én is itt voltam. Lehetetlen, hogy ne
vettelek volna észre.
Ahogy a lány nevetett, előtűntek a gödröcskék az arcán.
– Talán nem figyeltél kellőképpen. Rendszeresen részt
veszel ezen az eseményen?
A férfi megvonta a vállát.
– Az egyik ügyfelemnek állandó asztala van itt, és mindig
meghív engem is.
– Micsoda privilégium! Nem akarsz… – A lány elharapta a
szót, és a fejét csóválta. – Felejtsd el.
A férfi azonban nem hagyta annyiban.
– Mit nem akarok?
– Csak kíváncsi vagyok. Nem akarod a szilvesztert inkább a
családdal és a barátaiddal tölteni egy ügyfél helyett?
A férfi gyomra összerándult. Holnaptól kezdve minden a
családja körül fog forogni.
– Néhány ügyfelemmel baráti viszonyban is vagyok.
Angliában a legtöbb embert a munka révén ismertem meg. És
te? Kik azok az emberek, akikkel jöttél?
 A lány arcán újra megjelentek a gödröcskék.
– A barátnőim. Legtöbbjüket én is a munkából ismerem.
Londonban nagyon magányos az ember, ha nemrég érkezett.
– Ezek szerint nem londoni vagy?
– Manchesterből származom. És én sem töltöm a
szilvesztert a családommal. Karácsonykor náluk voltam, és
elég is volt. – A lány arcán árnyék suhant át. – És te
Olaszország melyik vidékéről származol?
– Velencéből.
Sophie szeme felcsillant.
– Hiszen ez csodálatos! Micsoda izgalmas város!
– Izgalmas, varázslatos, kápráztató. De tele van
szabályokkal és elvárásokkal, amiknek lehetetlen megfelelni.
Voltál már ott?
– Nem, még nem. De sokat olvastam róla, és filmeket is
láttam. Nagyon szeretném egyszer a valóságban is látni.
Milyen csodás lenne egy gondolában ülve siklani a csatornák
vizén, látni a palazzókat és a sok gyönyörű hidat!
– Igazad van, csodálatos város. Okvetlenül látnod kell
egyszer.
– Egyszer – sóhajtott Sophie. – Hogy vagy képes itt élni,
amikor ott is élhetnél? London is nagyszerű hely, de hát
Velencével nem lehet összehasonlítani.
– És lépten-nyomon összeakad az ember egy családtaggal.
Rendkívüli hely, hiányzik is mindennap. De olyan, mint egy
kis sziget.
Sophie nagyon is jól értette.
– Az meglehetősen nyomasztó lehet.
– Itt, Londonban a magam ura vagyok. És sokkal több a
látni- meg felfedeznivaló.
– Azért London sem olyan nagy. Például mi rövid időn belül
kétszer is összefutottunk.
 A férfi annyira előrehajolt, hogy a lehelete simogatta a lány
arcát. Sophie beleborzongott.
– A sors keze volt. A sorsot nem kérdőjelezhetjük meg.
A lány egy darabig hallgatott.
– A szüleid még mindig ott élnek? – kérdezte aztán.
– Az anyám igen. Az apám tíz hónapja meghalt. – Marco
felkészült rá, hogy megint rátör a bűntudat, bánat és harag, ami
mindig elfogja, ha az öregre gondol.
– Tíz hónapja? Akkor még nagyon friss a gyász. Fogadd
őszinte részvétem!
– Köszönöm.
– Akkor az édesanyádnak nagyon hiányozhatsz.
Marco mosolyt erőltetett az arcára.
– Hogy hiányzom neki? Ebben egyáltalán nem vagyok
olyan biztos. Lehet, hogy hiányzik neki, hogy kioktathasson,
miképp kellene élnem. Mégpedig minden áldott nap.
– Ezt én is nagyon jól ismerem. És mit kíván tőled az
édesanyád?
A férfi tanácstalanul felhúzta a vállát.
– Amit minden olasz anya kíván a gyerekeitől, különösen az
egyetlen fiától. Azt, hogy vegyen részt a családi
vállalkozásban, nősüljön meg, és legyenek gyerekei.
– Te pedig nem vágysz rá, hogy kis bambinók
kapaszkodjanak a lábadba? – A lány hangjából nem csendült
ki sem csalódás, sem rosszallás. Ez üdítő változatosság volt a
férfi számára. A legtöbb nő személyes sértésnek vette, hogy ő
nem vágyik saját családra. Rosszabb esetben egyenesen
kihívásnak tekintette. – Mindkét fivéremnek vannak gyerekei,
tudom, hogy az mivel jár.
– Meg vagyok elégedve az életemmel úgy, ahogy van. Miért
kellene bonyolultabbá tenni?
– Tehát nem vágysz feleségre? – A lány hangja megint
teljesen semleges volt. Nem bújt meg mögötte semmi hátsó
gondolat. – Szegény édesanyád!
– Magára vessen. A rögeszméje a házasság. Sohasem
felejtek el egy gyerekkori emléket. Meghívtak bennünket egy
barátnőjéhez, akinek volt egy kislánya. Amíg a mamák
beszélgettek, mi játszottunk. Nagyon helyes kislány volt, jól
megértettük egymást. Miután hazamentünk, anyám
megkérdezte, hogy tetszett-e. Amikor rábólintottam, azt
mondta, hogy ez a kislány nagyon jó feleség lenne számomra.
Ötéves voltam.
– Egy kicsit korai – nevetett Sophie. – Alapjában véve
azonban minden anya ilyen. Az enyém meg volt győződve
róla, hogy a szomszéd fiúhoz kellene feleségül mennem. Tom
hegedült, templomi kórusban énekelt, mindenkinek segített
lesöpörni a járdát, és havat lapátolni. Az anyám eszményi
férjnek tartotta.
– Akkor miért nincs most itt veled?
– Kiderült, hogy Tomnak sokkal jobban tetszenek a fiúk,
mint a lányok. Ha akartam volna, sem lett volna semmi
esélyem.
– Szerencsére. – Marco megforgatta Sophie-t. – Jaj,
signorina! Itt táncolunk ezen a nagyszerű bálon, és az
anyámról beszélünk! Sokkal érdekesebb dolgok is eszembe
jutnak.
– Mégpedig?
– Például hogy milyen remekül nézel ki ebben a ruhában, és
milyen nagyszerűen táncolsz. És mi mindent csinálhatunk még
éjfélig!
– Eddig még csak egy táncra kért fel, signor. Beszéljünk
kevesebbet, és táncoljunk többet! Végül is szilveszter van.
Marcónak nem kellett kétszer mondani. El volt ragadtatva,
milyen nagyszerű párt alkotnak, milyen tökéletesen
összeillenek. Csodálta a lány ritmusérzékét és finom mozgását.
És milyen gyönyörű, ahogy csillog a szeme és repked a haja!
Röviddel éjfél előtt a zene lassabb lett, és Marco
szorosabban átölelte Sophie-t. A báltermet várakozás és
feszültség töltötte meg, ahogy a nagymutató közeledett a
tizenketteshez. A vendégek csoportokba verődtek, hogy
köszöntsék az új esztendőt.
Marco egy nyugodt sarokba vezette Sophie-t. Nem szerette
azt a zajos ünneplést, ami Újév első perceit általában jellemzi.
Ahogy az óra elütötte az éjfélt, mélyen Sophie szemébe nézett.
– Felice anno nuovo! – mondta.
– Neked is boldog új esztendőt, Marco! – A lány félig
lehunyta a szemét, és úgy tűnt, mintha epedve várna egy
csókra.
Marco már ismerte Sophie csókjának ízét. Elképzelte,
milyen lenne, ha ujjait a lány selymes hajába fúrná, és a csók
egyre szenvedélyesebbé válna. Az után az őrült éjszaka után,
amit együtt eltöltöttek, most aligha maradhatnak meg egy
táncnál. Különben is, szilveszter van, és ilyenkor egy csókban
nincs semmi rendkívüli.
Csak egy csók, hogy kerek legyen az este. Kell valami,
amivel méltóképpen lezárják ezt az izgalmas találkozást.
Sophie elégedetten sóhajtott fel, ahogy a férfi gyengéden az
övére szorította az ajkát. Megfogta a férfi széles vállát, és
közelebb húzta magához, míg a testük majdnem összeolvadt.
Körülöttük közben egyre hangosabban tombolt a jókedv.
Pezsgősdugók durrantak, léggömbök szálltak a magasba, és
sok kipukkadt. A vendégek kórusban énekelték az Auld Lang
Syne-t.
Sophie és Marco azonban kívül maradtak a zajos
vigasságon. Számukra nem számított más, csak a csókok és az
érintések.
Ennek azonban hirtelen vége szakadt, mivel Sophie
elhúzódott. Reszketve és tágra nyílt szemmel nézett a férfira.
– Köszönöm ezt a rendkívüli estét. Nem gondolom, hogy…
mi… illetve a barátnőim már bizonyára keresnek.
Beletelt egy percbe, míg a férfi felfogta a szavait. Nem
akarta elengedni a lányt, magához akarta szorítani, és tovább
csókolni. Ehelyett megálljt kellett parancsolnia a vágyainak.
 – Örömömre szolgált, hogy viszontláttalak, signorina. –
Marco meghajolt, és rövid habozás után elbúcsúzott.
Élvezetes kikapcsolódás volt. És most vége van. Hacsak…
Már holnap hazatér, hogy egy esküvőn eljátssza a szerepét.
Hazamegy, hogy teljesítse a családja elvárásait, amelyek most
különösen nagyok, mióta az apja nincs már közöttük. Haza,
ahol nincs menekvés a gyötrő bűntudat elől. Most viszont
igazán ráférne egy kis kikapcsolódás.
Sophie nyilvánvalóan nem akar kapcsolatba bonyolódni.
Hiszen elment anélkül, hogy visszanézett volna.
– Sophie! – kiáltott utána, mielőtt a lányt elnyelte volna a
tömeg.
A nő megfordult, és zavart kifejezés tükröződött az arcán.
A férfi pár lépéssel mellette termett.
– Az anyám január hatodikán rendezi a szokásos estélyét.
Én leszek a házigazda. Eljönnél velem?
A lány most még zavartabbnak látszott.
– Menjek Velencébe? De hiszen…
– Te magad mondtad, hogy szeretnéd egyszer látni.
– Hát persze. – Először úgy tűnt, hogy a lány nem tud
ellenállni a kísértésnek, de aztán összeráncolta a homlokát. –
De Marco, mi alig ismerjük egymást! És én nem keresek…
semmit. Természetesen kedvellek…
– Én is ugyanígy vagyok vele. És szívesen megismernélek
még jobban. Tulajdonképpen ez minden. Pár nap Velencében,
és egy estély. Aztán elválnak útjaink. Mit szólsz hozzá?
– Természetesen igent kellett volna mondanod – jelentette ki
Emma határozottan. A barátnők az estély után az Armstrong
Hotel egyik kényelmes lakosztályában gyűltek össze, hogy
bizalmasan beszélgessenek, és még egyszer koccintsanak
Grace eljegyzésére. Az Armstrong Hotel Finlay-é volt, és a
jegyespár itt ismerkedett meg. Sophie számára szokatlan volt
mindaz a fényűzés, amelyben most része lehetett. Még arról is
gondoskodtak, hogy a végén egy sofőr majd hazavigye.
 A barátnői időközben már hozzászoktak mindehhez, hiszen
most Grace is hozzámegy egy hihetetlenül gazdag emberhez.
Nehéz volt nem irigykedni rá.
Ez az este világosan megmutatta Sophie-nak, milyen
különbözőképpen alakul a barátnői élete, mint az övé. Ez
azonban csak megerősítette az elhatározásában, hogy minden
erejével igyekezni fog megvalósítani a terveit.
Mindenekelőtt több munkát fog belefektetni az új
weboldalába, amelyen az általa tervezett modelleket fogja
bemutatni. Lelkesen nézett a munka elébe, de az örömébe
aggodalom is vegyült.
Hátha Harrynek igaza van, és ő valóban csak az idejét
fecsérli azzal, hogy a vágyálmait kergeti, és megpróbál
divattervezőként érvényesülni.
Grace kimerülten lerogyott a kanapéra, lerúgta a cipőjét, és
a lábát feltette egy üvegasztalkára. Szeretettel nézett Sophie-
ra.
– Emmának igaza van. Nem szalaszthatod el ezt a
nagyszerű lehetőséget. Ebben az évszakban úgysincs sok
munka az ügynökségnél. Különben is, hat hónapon keresztül
keményen dolgoztunk. Vegyél ki néhány szabadnapot!
Megérdemled.
– Ha gondolod, megelőlegezem a fizetésedet – szólalt meg
Ashleigh. – Tekintsd előrehozott születésnapi ajándéknak.
Hiszen mindig Velencébe akartál menni.
– Marco felajánlotta, hogy gondoskodik a repülőjegyről. Jaj,
ne nézzetek így! Marco sokat repül a munkájából kifolyólag,
és maradt még kihasználatlan jegye. Nem olyan nagy dolog.
Ez azért nem egészen így volt. Sophie magának sem akarta
bevallani, mennyire meghatotta, hogy Marco minden költséget
áll. Ráadásul azt állította, hogy ez a legkevesebb, amit
megtehet, hiszen olyan nagy segítséget jelent számára Sophie
jelenléte.
Harry részéről ilyen nagyvonalúságra sohasem számíthatott.
A zenész éppen csak gondoskodni tudott a saját
megélhetéséről.
 – Tulajdonképpen alig ismerem Marcót.
Grace felhúzta a szemöldökét.
– Hát ez nekem ma este máshogy tűnt. – Grace elkapta a
fejét, mert Sophie hozzávágott egy párnát.
– Mit akarsz még tudni róla? – kérdezte Ashleigh, és
megszorította a barátnője kezét. – Mi nyugtatna meg, hogy el
merd fogadni a lehetőséget?
Sophie tanácstalanul megvonta a vállát. Maga sem tudta,
hogy Marco meghívása miért zökkentette ki annyira a
kerékvágásból.
– Azt sem tudom, hol lakik. Vagy hogy pontosan mivel
keresi a kenyerét. Nem tudom, milyen zenét szeret, milyen
könyveket olvas.
– Mi az, amit tudsz róla? – kérdezte Emma. – Mesélj róla!
– Olasz, és a foglalkozása valahogy a művészettel és a
régiségekkel kapcsolatos. Már régen Londonban él, noha
nagyon szereti a szülővárosát, Velencét. Ez minden szavából
érződik. Roppant aranyos akcentusa van. Nagyon jól
öltözködik. Szerintem minden ruhája méretre szabott.
A modora nagyon finom, a viselkedése előkelő.
– Ez mind nagyon szép, a lényeg azonban az, hogy milyen
érzéseket vált ki belőled.
Ez az, amibe Sophie nem szívesen gondolt bele. Hiszen
megtiltotta magának az érzelmeket. Önkéntelenül egy párna
után nyúlt, és védőpajzs gyanánt tartotta maga elé.
– A társaságában vonzónak érzem magam. Kívánatosnak,
erősnek.
Sophie maga is csodálkozott a szavain, de ahogy kimondta
őket, úgy érezte, fején találta a szöget. Harryről ezt sohasem
mondhatta el. Mellette sohasem érezte így magát. Egészen
más érzelmek jellemezték a kapcsolatukat: kétségbeesés,
bizonytalanság, gyengeség, rászorultság…
– Tehát szerinted menjek Velencébe? – nézett Sophie
kérdően Ashleigh-re.
 – Okvetlenül. Ez a pasi kész főnyeremény!
– Ki tudja, mi lesz belőle – szólt közbe Grace. – Nézd meg
az én példámat! Csak egy kaland kedvéért utaztam Skóciába,
és úgy jöttem haza, hogy fülig szerelmes voltam. Rajta hát!
– Úgy örülök a boldogságodnak, Grace! Valamennyiőtök
boldogságának nagyon örülök. De higgyétek el, hogy én nem
fogok jegygyűrűvel hazatérni. Marco világosan az értésemre
adta, hogy nem keres társat. És ez nekem is megfelel. Nagyon
sok tervem van még. Ki akarom használni a Londonban töltött
időt.
– Tökéletesen igazad van – helyeselt Emma. –
Megérdemled. És mi mindenben támogatunk. Most azonban
először is Velencébe kell menned!
 4. FEJEZET

Amíg Sophie a repülőtéren átment a biztonsági

ellenőrzésen, egyfolytában próbálta bebeszélni magának, hogy
élvezni fogja a velencei tartózkodás minden pillanatát.
Kellemes izgalom töltötte el, hogy végre megismerheti álmai
városát, és viszontláthatja Marcót. Közben azonban nem tudott
szabadulni a kétségtől, hogy hátha rosszul döntött.
Mi lesz, ha Marcóval nem lesz semmi mondanivalójuk
egymás számára? Vagy ha Marco édesanyjának nem fog
tetszeni?
Nem, ezek a negatív gondolatok a régi Sophie-hoz
tartoznak! Az új, életvidám Sophie nem enged teret az
ilyeneknek. Örülnie kell, hogy végre viszontlátja Marcót.
Szilveszter óta nem beszéltek egymással. Marco másnap
elutazott Londonból, és megígérte, hogy a repülőtéren letesz
neki egy jegyet, és Velencében majd vár rá.
Ahogy Sophie végignézett a várakozó tömegen, észrevett
egy táblát, amelyen a Santoro felirat állt. A táblát egy negyven
év körüli, sofőregyenruhás férfi tartotta.
– Signorina Bradshaw? – lépett hozzá a férfi, ahogy
meglátta érdeklődő tekintetét. – Signor Santoro kért meg, hogy
jöjjek ki magáért. Ő maga sajnos akadályoztatva van. – A férfi
meghajolt, átadott egy borítékot a lánynak, és átvette a
csomagját.
Sophie lelkében csalódás és megkönnyebbülés küzdött
egymással. Az utóbbi napokban a munka nem vette nagyon
igénybe, így bőven volt ideje, hogy átgondolja az elsietett
döntését. Közben megpróbálta végre megérteni a weboldala
bonyolult rendszerét. Ehelyett azonban gyakran csak a
levegőbe bámult, és átadta magát a kétségeknek.
A boríték meglehetősen vastag volt, időbe került, amíg
Sophie kihúzta és széthajtogatta a papírt. A levél elég
szűkszavú volt.
 Kedves Sophie, elnézésedet kérem, hogy nem tudtam
személyesen érted menni, de halaszthatatlan ügy jött közbe.
Gianni elvisz az anyám házába, és majd ott találkozunk az
estélyen.
Viszontlátásra!
Marco
Sophie csalódott volt, de barátságosan rámosolygott
Giannira.
– Köszönöm, hogy értem jött. Részemről indulhatunk.
Gianni kikísérte Sophie-t a repülőtérről, de nem egy
kocsihoz, hanem egy csillogó fagondolához. Az első üléseket
csak egy magas szélvédő védte az időjárás viszontagságaitól.
– Ülhetek maga mellé? – kérdezte Sophie. – Még sohasem
voltam Velencében.
– Természetesen. De van valami sapkája? A tengeren hűvös
a levegő.
– Sálam és kesztyűm is van – biztosította Sophie, és beült a
vezető melletti ülésre. – Hova megyünk? – kérdezte egy idő
múlva.
Gianni meglepve nézett rá.
– A Palazzo Santoróba, természetesen. Signor Santoro arra
kért, hogy oda vigyem.
Sophie-nak a meglepetéstől elakadt a szava. Csak akkor
szólalt meg újra, amikor már befordultak a Canal Grandéra.
A híres csatorna egyszerre volt különös módon ismerős, és
mégis teljesen új.
– Palazzóhoz? – Erről Marco nem beszélt. Arról meg
végképp nem, hogy az egyenesen a Canal Grande mentén
található. Sophie-nak görcsbe rándult a gyomra. Mi
keresnivalója van itt egy Manchester külvárosából származó
lánynak? Hacsak nem az, hogy az italokat felszolgálja.
Gianni végül megállt egy krémszínű palota előtt, és kitette
az utasát meg a csomagokat a partra. Aztán felment a
kőlépcsőn, és kopogott az ajtón, amely azonnal kinyílt. Gianni
bevitte a csomagot az előtérbe, aztán elbúcsúzott.
Az ajtó egy pompás folyosóra vezetett, amelynek a
mennyezete fával volt burkolva. A falakat festmények
borították. A berendezés ízléses és eredeti volt. Lépten-
nyomon kézi faragásokon, értékes műtárgyakon és drága
ezüstökön akadt meg a szem.
Életnek azonban sajnos sehol sem volt nyoma. Sophie
egészen megijedt, amikor végül megjelent egy ősz hajú,
idősebb asszony, és szótlanul megállt előtte.
– Bon giorno! Mi chiamo Sophie – nyögte ki a lány nagy
nehezen a sebtében megtanult olasz kifejezéseket. Aztán
angolul folytatta: – Marco itt vár engem. Gianni hozott ide.
A sofőr… illetve a csónakos. Ismeri?
Sophie kezdte magát egészen furcsán érezni. Mibe
keveredett? Ezzel az erővel akár el is rabolhatták, nem?
Hiszen teljesen tájékozatlanul ment bele ebbe a kalandba.
Az asszony mögött két lépcsősor vezetett fel az első
emeletre. Lent üvegajtók egy kertre nyíltak. A földszint
napfényben fürdött.
Az asszony nem válaszolt semmit. Ehelyett lehajolt és
felkapta Sophie csomagját, mintha pehelysúlyú lenne.
– Erre jöjjön! – morogta.
Sophie követte az asszonyt a folyosón és az arcképekkel
díszített lépcsőn.
Egy egyszerű faajtó előtt megálltak, az asszony kinyitotta,
és intett a vendégnek, hogy lépjen be.
Sophie ámultan nézett körül. A helyiség kétszer akkora volt,
mint az ő londoni lakása. A panorámaajtók és -ablakok
csodálatos kilátást nyújtottak a Canal Grandéra. A kőerkélyek
a Rómeó és Júlia díszletére emlékeztettek. Velence olyannak
tűnt, mint egy megelevenedett festmény.
A falak világoskékre voltak festve, és a mennyezetet freskók
díszítették. A szoba közepén hatalmas mennyezetes ágy állt.
A freskón lévő angyalok védelmezőn hajoltak az ágy fölé. Egy
keskeny ajtó a fürdőszobába vezetett, egy másik pedig a
gardróbhelyiségbe.
– A család pontosan hat órakor gyülekezik a szalonban –
közölte a szűkszavú hölgy, és el is tűnt.
Sophie megállt a szoba közepén, és azon tűnődött, miképp
fogja túlélni a találkozást azokkal, akiknek ez a palota az
otthonuk.
– Vegyél mély lélegzetet! – parancsolt magára. Pedig
legszívesebben elrejtőzött volna a gardrób legeldugottabb
sarkába. Ezek szerint valóban Marco családjáé az egész
palota…
Ebből pedig az következik, hogy az estély, amelyre
hivatalos, ijesztően nagyszabású rendezvény lesz. Ő pedig
Marcón kívül senki mást nem ismer. Ráadásul a férfi sincs itt,
majd csak az estélyen fog megjelenni. Sophie sóhajtva
végignyúlt az ágyon, és a mennyezetre festett angyalokra
bámult, kétségbeesetten remélve az égi segítséget. Hiszen ez
egy rémálom!
Másrészt viszont itt van Velencében. Eltökélten felállt, és az
ablakhoz ment.
Csodálattal nézte a szemközti palotákat és az alant
sürgölődő csónakokat. Igen, végre itt van Velencében, egy
leírhatatlanul szép szobában lakik, és egy csodálatos férfi
társaságában fog részt venni egy káprázatos estélyen! Van oka
panaszra? Az égvilágon semmi!
Szedd össze magad, Sophie! Élvezd! Csak pár napról van
szó…
Itt senki sem ismeri. Senki sem tudja, hogy már huszonhat
éves, és az elmúlt hét évet elpocsékolta. Senki sem tudja, hogy
napi tizenhat órát dolgozik, hogy biztosítsa a megélhetését és
közben megalapozza a saját vállalkozását. Itt egészen más
ember lehet, mint különben.
Itt ő nem Miss Sophie Bradshaw, a megbízható pincérnő és
házvezetőnő egy chelsea-i ügynökség alkalmazásában. Itt
Signorina Bradshaw, aki előkelő bálokra jár, és akit fényes
palazzókba hívnak meg. Miért ne élvezné teljes szívvel? Miért
ne élvezné ki azt, ami csak egyszer adódik az életben?
Ahogy azonban körülnézett a szobájában, újra rátört az
aggodalom. Hogy fog ő ebbe az előkelő társaságba
beilleszkedni, ha csak rövid időre is?
Marco megigazította a nyakkendőjét, és tudta, hogy későre
jár.
Már hat hosszú napja volt Velencében. Az elmúlt években a
látogatásait olyan rövidre fogta, ahogy csak tudta. Időközben
azonban világossá vált számára, hogy két rövid látogatás
évente aligha elegendő a családi vállalat működtetéséhez.
Az anyja is értésére adta: legfőbb ideje, hogy átvegye a
családfői szerepet. Az anyja szigorú felügyelete alatt,
természetesen. Marco dühösen összeszorította a száját.
Ezt a harcot egyszer már megharcolta az apjával. Amióta
azonban ő meghalt, azt a szerepet, amelynek eljátszását az
anyja megkövetelte, még elviselhetetlenebbnek találta.
Hogy panaszkodhatna azonban a családi névvel járó
kötelezettségekre, amikor ez a név már olyan sok ajtót
kinyitott előtte, amelyek Velence kevésbé híres polgárai
számára zárva maradtak? A mai napot például egy
elszegényedett velencei családdal töltötte, akik kénytelenek
voltak a családi kincseket áruba bocsátani. Marco kapta a
felelősségteljes feladatot, hogy az üzletet diszkréten
lebonyolítsa.
Nem volt könnyű dolog. Rendelkezésére állt ugyan azon
lehetséges vevők listája, akik a bútorokért, festményekért és az
ezüstért aránylag magas árat hajlandók fizetni. A tárgyalások
viszont sok időt vettek igénybe. Amikor a Grigioni családdal
kávézott, tudta, hogy Sophie már rég megérkezett, és a
palotában csupán a szófukar Marta fogadta.
Az utóbbi napokban már eljátszott a gondolattal, hogy
lemondja a meghívást. De aztán örült, hogy nem tette.
Az anyja mindenáron össze akarta házasítani egy velencei
nővel. Marco remélte, hogy Sophie jelenléte kicsit fékezi a
buzgalmát, és így ő lélegzethez juthat.
 Anyja azóta már nem fektetett olyan nagy hangsúlyt a
jövendőbeli menye nemzetiségére. Csillogott a szeme, amikor
a fia bejelentette, hogy a családi ünnepségre elhoz egy lányt.
Azóta mindent tudni akart az angol barátnőről. Legalább amíg
Sophie itt van, az anyja nem tud mindig újabb és újabb nőket
bemutatni neki.
Amikor Marco belépett a szalonba, az óra éppen hatot ütött.
Sophie ott volt, és épp az anyjával meg a húgával, Biancával
beszélgetett. Bianca a rózsaszín ruhájában ijesztően sápadtnak
látszott. Mellette Sophie különösen vonzónak tűnt. A haja
lófarokba volt kötve, és egy arany fülbevaló himbálózott a
fülében.
Marco üdvözlésül jobbról-balról megcsókolta.
– Isten hozott! Könnyen idetaláltál?
– Eltévedtem volna, ha nem a ház előtt tesznek le – vallotta
be Sophie.
Marco édesanyja és a húga, Bianca szívből jövően nevettek.
Marco azonban csak összehúzta a szemét. Vajon haragszik rá
Sophie, mert nem ment személyesen elé a repülőtérre?
Remélhetőleg nem. Még a végén kiderül, hogy egy kaland
ugyanolyan megterhelő, mint egy kapcsolat.
– Mamma, Bianca, bocsássatok meg! Sophie-tól is
bocsánatot akarok kérni, mert nem vártam a repülőtéren. –
Marco óvatosan karon fogta a lányt, és az ablakhoz vezette,
ahonnan szép kilátás nyílt a Canal Grandéra, és ahol
nyugodtan beszélgethettek. – Remélem, Gianni kellőképpen a
gondodat viselte. Nagyon sajnálom, hogy akadályoztatva
voltam.
– Semmi baj – nyugtatta meg a lány. – De örültem volna, ha
előre figyelmeztetsz.
– Mire kellett volna figyelmeztetnem?
– Itt minden nő nagyestélyiben van – panaszolta Sophie, és
az ajka megremegett. – Nem gondoltam, hogy egy családi
ünnepségre mindenki így kiöltözik. Rajtam csupán koktélruha
van, amit én magam varrtam. Rettenetesen érzem magam.
 – De hiszen álomszép vagy! – Ez így is volt, bár Marcónak
is feltűnt, hogy a többi hölgy nagyestélyit visel.
– És ez a ház! Méghogy családi ünnepség! Arról sohasem
meséltél, hogy a családodnak milyen rangja van a városban.
Még soha életemben nem voltam ilyen helyen, mint ez.
A szobám olyan, hogy minden ötcsillagos szálloda elbújhat
mögötte.
– Talán nem tetszik? – Marco nem értette, hogy mi a gond.
Túl pompás a szülőháza? Az estély túl formális? A nőknek
általában tetszett ez a palazzo, és szívesen tekintettek rá úgy,
mint a tulajdonosára. Az más kérdés, hogy ő sohasem gondolt
arra, hogy visszaköltözzön.
– Hogy tetszik-e nekem? Gigantikus és csoda szép. Csak én
nem vagyok idevaló. Ebbe a palotába, a családod
gazdagságába. Az édesanyád gyémánttiarája valószínűleg
értékesebb, mint a szüleim háza. Erre valóban nem
számítottam, kicsit kizökkentett a kerékvágásból.
Marco még sohasem élte meg, hogy valakire így hasson a
környezete. A legtöbb nő, aki belépett a palazzóba, pontosan
tudta, mire számíthat. Valamennyien tisztában voltak vele,
kicsoda a házigazda. Az anyja gondoskodott róla.
– Légy egyszerűen önmagad, Sophie! Biztos vagyok benne,
hogy szeretni fognak. A ruhádat pedig csodálatosnak találják.
Egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy ezek a dolgok neked
gondot okozhatnak. De megígérem, hogy jóváteszem. Holnap
megmutatom neked a várost. Mit szólsz hozzá?
A lány hosszú ideig nem válaszolt, és elég határozatlannak
látszott. Végül nagy, kék szemével a férfira nézett.
– Szerinted elég jól nézek ki?
– Minden a legnagyobb rendben van. Szerintem jövőre sok
fiatal nő fogja a példádat követni, és rövidebb ruhát fog
felvenni. Gyere, találkozzunk a többiekkel! Én meg majd
mindenkiről elárulom a legbotrányosabb titkát. Mire az este
véget ér, már semmin sem fogsz meglepődni.
 5. FEJEZET

Sophie-t az előkelő vendégsereg magabiztossága egészen

megfélemlítette. Körülötte mindenki olaszul beszélt, és ő nem
tudta a társalgást követni. Úgy tűnt, hogy rajta kívül mindenki
mindenkit ismer.
Vidékiesnek, szűk látókörűnek, szegénynek és
bizonytalannak érezte magát. Mivel azonban Marco elragadó
házigazda volt, Sophie alig várta, hogy együtt felfedezzék a
falakon kívüli világot.
Marco megtartotta az ígéretét, és valóban mindenkiről,
akivel csak találkoztak, valami titkot osztott meg a
vendégével. Sophie azonban ezeket alig tudta elhinni. Például
lehetséges, hogy az a szigorú tekintetű hölgy nemzetközi
ékszertolvaj? Ez bizonyára csak tréfa. Vagy mégsem? Hogyan
értelmezze, hogy Marco rákacsintott?
A férfi újra és újra megfogta a lány karját, hozzáhajolt, és a
fülébe súgott valami vad, kitalált történetet. Aztán együtt
nevettek rajta.
Marco édesanyja újra és újra odament hozzájuk, és Sophie-t
faggatta a családalapítási terveiről. Marco minden alkalommal
azonnal a segítségére sietett. Mindig talált valami jó
rejtekhelyet, ahol zavartalanul kettesben lehettek.
Lassanként világossá vált Sophie számára, hogy ma éjszaka
nem marad egyedül. Ez a gondolat már előre örömmel töltötte
el. Nem hiába vette az új csipkés selyem hálóinget! Az est
fénypontja akkor következik, amikor az óra tizenkettőt üt.
Az ötfogásos menü végeztével a vendégsereg átvonult a
bálterembe. Itt rengetegen csatlakoztak hozzájuk, akik a
vacsorán nem voltak jelen. A zenekar halkan játszott, és
kifogástalanul öltözött pincérek hordták körbe az italokat.
Marco anyja ekkor megkérte a fiát, hogy üdvözöljön egy
idősebb rokont. Sophie egyedül maradt. Tanácstalanul
álldogált egy erkélyajtó közelében. Nem tudta, hova menjen,
kivel próbáljon beszélgetni. Ha ugyan egyáltalán megért
valakit, hiszen az olasztudása roppant csekély volt.
Az egész helyzet arra emlékeztette, ahogy korábban Harry
hangversenyein érezte magát. Ott is mindig úgy tűnt, hogy ő
az ötödik kerék.
– Bocsánat – szólalt meg egy hang a háta mögött. – Ez az
egész nagyon megterhelő lehet számodra. A családunkat is épp
elég elviselni, most még fél Velence is itt van. Én magam is
legszívesebben elrejtőznék. Akkor hogy érezheted magad te?
Sophie csodálkozva megfordult, és Marco húgával,
Biancával találta magát szemben, aki együttérzően mosolygott
rá. A lány jellegzetes olasz szépség volt. Arcát hullámos sötét
haj keretezte, nagy, barna szemét sűrű pillák árnyékolták.
Magas, karcsú alakja egyenesen lélegzetelállító volt.
– Ez az estély sokkal nagyobb szabású, mint amire
számítottam. Marco alig mesélt róla valamit. Így aztán nem is
öltöztem megfelelően – húzogatta meg Sophie a maga által
varrt, egyszerű ruháját.
– Az öltözeted bellissima – biztosította Bianca a vendégét. –
A színe tökéletesen illik az elefántcsontszínű bőrödhöz. Már
sok irigykedő megjegyzés jutott a fülembe. Fogadni mernék,
hogy a következő hónapokban a fiatalabb korosztály szakítani
fog az eddigi szokásokkal, és divatosabb, színesebb ruhákban
fog a bálokon megjelenni.
– Köszönöm szépen. – Sophie egyáltalán nem találta úgy,
hogy a bőre az elefántcsontra hasonlítana. Szívesen elfogadta
volna helyette Bianca kreolosabb bőrszínét.
– Ez a szabás rendkívül jól áll neked. Modern, mégis
megfelel a klasszikus ideáloknak. Ki tervezte?
– Én magam. – Sophie számára mindig kínos volt, amikor
be kellett vallania, hogy maga varrta a ruhatárát.
Bár a barátnői el voltak ragadtatva a műveitől, és mindig
arra biztatták, hogy tegye a terveit szélesebb közönség
számára is elérhetővé. De hát a barátnőknek az a feladatuk,
hogy támogassák.
 Neki magának nehezére esett a munkáit idegeneknek
megmutatni. Harry mindig azt mondta, hogy csak az idejét
pocsékolja. Sophie-t ez máig kétségekkel töltötte el.
– Te magad csináltad? De hiszen ez hihetetlen! Nem csoda,
hogy úgy áll, mintha rád öntötték volna. Rendkívül tehetséges
vagy!
– Köszönöm, de ez egyáltalán nem olyan nehéz…
– Jaj, dehogynem! Én egy tűt sem szoktam a kezembe
fogni. Minden ruhádat magad varrod?
– A legtöbbet. Némelyiket maradékokból, némelyiket új
anyagokból. Néha olcsón megveszek ruhákat, szétszedem, és
átszabva megvarrom őket.
– Csodás! Én is mindig úgy szerettem volna valami művészi
tevékenységet folytatni. Évekig próbáltam valami tehetséget
felfedezni magamban. De hiába jártam különböző
magánórákra, nem mentem semmire. Nincs se hallásom, se
hangom, se ritmusérzékem, és úgy rajzolok, mint egy ötéves
gyerek. Antonio szerint az is művészet, ha valaki számokkal és
táblázatokkal tud zsonglőrködni. Én azonban szívesebben
lennék táncosnő, mint könyvelő.
– Te könyvelő vagy? – csodálkozott Sophie.
A könyvelőket mindig unalmas, sótlan embereknek
képzelte, nem ilyen életvidám, sugárzó egyéniségeknek, mint
Bianca.
– Pontosabban Antonio cégének pénzügyi igazgatója
vagyok. Ennek révén ismerkedtünk meg. Állítólag csak azért
akar feleségül venni, nehogy más cégek elcsábítsanak.
Részemről meghagyom ebben a hitében – tréfálkozott Bianca.
– Pedig tulajdonképpen szívesen dolgoznék egy nagy,
nemzetközi cégnél. A bonyolult adótörvények izgalmas
kihívást jelentenek számomra.
Sophie számára világossá vált, hogy Bianca sokkal több,
mint egy dúsgazdag családból való, szép lány.
– Én, aki táncolni és varrni is tudok, biztosíthatlak, hogy te
sokkal hasznosabb tehetséggel rendelkezel.
 – Talán. Egyébként hol ismerkedtetek meg, Marco és te?
Ezzel megkezdődött a faggatás, ugyanúgy, ahogy előzőleg
Marco édesanyja, nagynénje és nagymamája csinálta.
– Egy estélyen. Illetve az estély után. Tulajdonképpen egy
hóvihar hozott minket össze.
– Milyen romantikus! – Bianca sötétbarna szemében
érdeklődés csillogott. – Hópelyhek és egy váratlan találkozás!
Azóta rendszeresen találkoztok?
– Azt nem állíthatnám. – Sophie halkan felnevetett. –
Hihetetlen, hogy ma mi mindent akarnak rólam megtudni!
– Borzasztóan kíváncsinak tarthatsz minket. De hát hosszú
idő óta ez az első alkalom, hogy Marco valakit bemutat
nekünk. Vagy egyáltalán magával hoz valakit, akit nem
Mamma választott ki a számára. Most természetesen az egész
család szeretne többet megtudni a rejtélyes angol lányról, aki
meghódította Marco szívét.
Tessék? Mit hódítottam meg? Mit mesélhetett Marco
tulajdonképpen a kapcsolatunkról?
– Ilyen messzire azért nem mennék. Még éppen csak
ismerkedünk. Nagyon korai lenne…
Közben a két nő odament a művészien tervezett, de
meglehetősen kényelmetlennek látszó kanapék egyikéhez.
Bianca sóhajtva lerogyott rá.
– Egészen bedagadt a lábam – panaszolta. – El sem tudom
képzelni, hogyan fogom az esküvőt átvészelni magas sarkú
cipőben. Általában lapos sarkút hordok, mivel magas vagyok.
Az esküvőre azonban magas sarkút kell felvennem. Mamma
ragaszkodik hozzá. Szerencsére Antonio is nagyon magas,
nem fog eltörpülni mellettem.
– A közeljövőben lesz az esküvőd? – Sophie-t egészen
elbűvölte, hogy ez az olasz család milyen gyorsan bevonta az
életébe.
– Igen, a jövő héten – sóhajtott Bianca. – Félek, hogy a
karácsonyi lakomák miatt kihíztam a menyasszonyi ruhámat.
Ez roppant kínos! Nézd csak a mellbőségemet! Szétfeszíti a
kivágást.
– Bizonyára lesz még egy utolsó próba. A szabó majd
valamit kienged, esetleg betold. A szabók számítani szoktak az
ilyen apró változásokra.
– Az a szabásznő, aki tervezte, nincs már az országban. Egy
hónappal ezelőtt elrepült Új-Zélandra, és csak az esküvő után
jön vissza. Azt hittem, hogy ez nem fog gondot okozni, hiszen
az alakom általában nem változik.
Bianca olyan kétségbeesettnek látszott, hogy Sophie-t
elfogta az együttérzés.
– Ha akarod, megnézhetem, mit lehet tenni – ajánlkozott. –
Talán némi változtatást is javaslok. Persze minden az anyagtól
és a szabástól függ. De remélhetőleg tudok segíteni.
A következő pillanatban Sophie már legszívesebben
visszaszívta volna az ajánlatát. De már késő volt, hiszen az
nagy udvariatlanság lenne.
Jóságos ég! Egy menyasszonyi ruha messze meghaladja a
képességeit! Ez a személyre tervezett darab bizonyára sok ezer
dollárba került, és a legfinomabb selyemből készült. Egy
ilyenhez hozzányúlni komoly szakértelmet igényel.
Bianca azonban hálásan ragadta meg a kezét.
– Csakugyan megtennéd? Ez egyszerűen csodálatos!
Grazie! Hihetetlen megkönnyebbülést jelent, hogy itt vagy.
Egy pillanat… mikor kell visszamenned Londonba?
– Holnapután. De biztosan meg tudom nézni a ruhádat,
mielőtt elutazom.
– Már holnapután? De az esküvő csak egy hét múlva lesz!
Mi lesz, ha további gondok merülnek fel a ruhával
kapcsolatban?
Sophie-nak az ajkára fagyott a mosoly.
– Biztosan nem lesz semmi gond – próbálta megnyugtatni a
láthatóan rendkívül aggodalmas menyasszonyt.
Bianca hevesen rázta a fejét.
 – Az utolsó pillanatig bármi történhet. Leszakad egy gomb,
felfeslik egy varrás. Jaj, hogy is tudtam olyan szabásznőt
választani, aki nem lesz itt az esküvő idején! Ha azonban te itt
lennél, nem kellene aggódnom.
– Ha leszakad egy gomb, azon más is tud segíteni.
– És ha még tovább hízom? Vagy éppen lefogyok egy
kicsit? Ilyen nagy stressz mellett könnyen megy az ilyesmi.
Mostanában teljesen kiszámíthatatlan vagyok. Lehet, hogy az
elkövetkezendő hét nap folyamán egy falatot sem tudok
lenyelni, de az is lehet, hogy idegességemben mindent
magamba tömök. Azonkívül bizonyára alig láttál még valamit
a városból. Marco azt mondta, hogy először vagy Velencében.
Nézz meg mindent szép nyugodtan, aztán gyere el az
esküvőmre! Okvetlenül meg szeretnélek hívni!
– Meg szeretnéd hívni? – szólalt meg egy mély hang a hátuk
mögött. Sophie ijedten fordult feléje.
Marco! Lehet, hogy összejátszanak a húgával?
– Bianca kissé pánikba esett az esküvője miatt, és én
próbálom megnyugtatni – felelte Sophie.
A férfi felhúzta a szemöldökét.
– Nagyon a fejébe szállt ez az esemény.
– Várj csak, amíg rád kerül a sor! – vágott vissza Bianca. –
Óriási ötletem támadt! Sophie-nak egy hétig itt kell maradnia
Velencében. Aztán együtt eljöttök az esküvőmre. Mit szólsz
hozzá?
Marco kissé összehúzta a szemét, miközben a húga
várakozásteljesen nézett rá. Lehet, hogy a nők összeesküdtek a
háta mögött?
Gyanakodva fordult Sophie-hoz.
– Hogy én mit szólok hozzá?
– Vissza kell mennem Londonba, Marcónak pedig nincs
szüksége kísérőre az esküvőn – mondta Sophie gyorsan.
– Ugyan már! Biztosan örülne, ha itt lennél – tiltakozott
Bianca határozottan.
 Miután a nők elvitatkoztak azon, hogy ő mit is szeretne,
végül Marco is megszólalt:
– Természetesen nagyon szívesen mennék veled az
esküvőre, de ha neked haza kell menned, azellen semmit sem
tehetek. Azonkívül a következő napokban rengeteg dolgom
lesz, így te csak unatkoznál.
– Ez az én esküvőm, és szeretném, ha Sophie ott lenne! –
ugrott fel Bianca a helyéről. – Szükségem van rá, hogy
mellettem legyen.
– De hát… – Marcót megdöbbentette, hogy az egyébként
mindig olyan logikusan gondolkozó húga így elveszítette az
önuralmát. – Nem kényszerítheted Sophie-t, hogy itt
maradjon. – Közben átgondolta, hogy mi is lenne, ha Sophie
Velencében maradna. Ő már leszögezte, hogy sok dolga van,
így senki sem várná tőle, hogy a vendéggel foglalkozzon.
Aztán ha már Sophie visszatért Angliába, vár néhány hetet,
aztán közli az anyjával, hogy szakítottak. Addig meg miért ne
élvezhetné ezt a kellemes kis kalandot?
Mosolyogva megfogta a lány kezét, és mélyen a szemébe
nézett.
– Ha el tudod intézni, hogy elhalaszd az utazásodat, nagyon
fogunk örülni. Különben is, a tapasztalat azt mutatja, hogy a
húgom mindig keresztülviszi, amit akar. Csak fölösleges
kitérőket takarítunk meg, ha azonnal beleegyezünk.
– De hiszen… – Sophie keresgélte szavakat. – De hiszen ez
egy családi ünnepség.
– Háromszáz vendéggel – jegyezte meg a férfi.
– Háromszáz vendég? – ámult el Sophie.
Bianca buzgón bólogatott.
– Most már bizonyára érted, miért kell mindennek
tökéletesnek lennie. Kérlek, mondj igent! Örökre hálás leszek
neked!
Marco nem sok olyan embert ismert, aki képes volt a húga
kedvességének ellenállni. Sophie sem tartozott a kivételek
közé.
 – Azt hiszem, ki tudok venni néhány szabadnapot – adta
meg magát végül. – Mindazonáltal nem ígérhetek csodát a
ruhádat illetően. Egészen őszintén, inkább azt ajánlanám, hogy
fordulj szakemberhez.
A javaslatot Bianca elengedte a füle mellett.
– Jaj, borzasztóan örülök! – lelkesedett. – Mikor tudod
megnézni? Már holnap?
– Holnap Sophie az enyém – szólt közbe Marco. – A hét
többi napján csinálhattok, amit akartok. – Amikor Bianca
tiltakozni akart, a bátyja szigorúan a szavába vágott: –
Gyakorolnod kell egy kicsit a türelmet. Szeretnék valakit
bemutatni neked, Sophie. Bianca már éppen elég sokáig
lefoglalt.
Ezzel Marco búcsúzóul biccentett a húga felé, aki sértett
arcot vágott.
– Kit akarsz nekem bemutatni? – kérdezte Sophie, míg a
férfi a szomszédos szalonba vezette, ahol hatalmas arcképek
lógtak a falakon.
– Magamat – nevetett Marco. – Ma este rettenetesen
elhanyagoltalak. Szeretnélek kárpótolni.
A férfi elégedetten vette tudomásul, hogy a lány
elvörösödött.
Sophie most először nézett a férfira.
– Nagyon kedves tőled, hogy meghívtál erre az ünnepségre.
Nem szeretném azonban, ha azt hinnéd, hogy rá akarok
akaszkodni a családodra. A húgod elmesélte, milyen gondja
van a menyasszonyi ruháját illetően. Én ösztönösen
felajánlottam a segítségemet. Mielőtt észbe kaptam volna…
– Nagyon jól ismerem a húgomat – szakította félbe
gyengéden Marco. – Ha csakugyan szívesen maradsz,
részemről rendben. Ha viszont sarokba szorított…
– Dehogy – nyugtatta meg Sophie. Végül is nem büntetés,
hogy Velencében kell maradnia.
A férfi közelebb lépett a lányhoz.
 – Ne hidd, hogy puszta udvariasságból vezettelek ide. –
Tekintete megpihent a lány telt ajkán. – Ezt a szalont korábban
a párok arra használták, hogy a bál folyamán itt titokban
együtt legyenek.
– Az ősök szigorú tekintete előtt?
– Sokan közülük hasonlóképpen szórakoztak.
– És mi a szándékod? – cukkolta a lány.
A férfinak tetszett a kihívás, az ajtóhoz ment, és
bereteszelte.
– Csak megfelelő módon üdvözölni szeretnélek – jelentette
ki, és csodálattal nézte a lány karcsú nyakát.
– Mi módon? – nevetett Sophie.
Marco lépésről lépésre közeledett, a lány pedig hátrált, míg
a falnak nem ütközött. A férfi az egyik karjával a lány feje
fölött megtámaszkodott a falon. Sophie hajának illata egészen
elbódította.
Száját a lány nyakára tapasztotta, oda, ahol az ütőere vert.
A lány megremegett az érintéstől. A férfi óvatosan a karjába
kapta, és a pamlaghoz vitte.
Miközben letette a zöld selyembrokátra, megcsókolták
egymást. A csók egyre szenvedélyesebb lett.
Sophie hátrahanyatlott, és a haja fátyolként szétterült a
párnákon. A szemét félig lehunyta.
Marco elragadtatva nézte. Érezte, hogy egyre nő benne a
vágy, míg végre Sophie kitárta felé a karját.
– Akkor mutassa meg, signor, mit tud a csábítás
művészetéből egy igazi Santoro!
 6. FEJEZET

– Jó reggelt, álomszuszék! – nézett fel mosolyogva Marco,

ahogy Sophie belépett a hatalmas reggelizőhelyiségbe.
A férfi számára mi sem volt természetesebb, mint hogy
egyedül ül az óriási teremben egy fényesre politúrozott
asztalnál a kávéjával, és egy újságot lapozgat. Elvégre ez az
otthona.
Pedig az asztalnál harmincan is kényelmesen elfértek volna
az antik székeken.
– Még csak reggel nyolc óra van. És amíg megtaláltam ezt a
helyiséget, háromszor is eltévedtem. – Szinte hihetetlen, hogy
ezt a csodálatos termet csak reggelizésre használják! Igaz, a
palota elég nagy ahhoz, hogy minden étkezéshez külön helyet
biztosítson. – Ahhoz képest egészen korán érkeztem.
Különösképpen, ha tekintetbe vesszük, hogy ez a vidám
fickó fél éjszaka ébren tartotta őt. Csak pirkadatkor hagyta egy
kicsit magára a szobájában, hogy alhasson egy keveset.
Marco úgy gondolta, jobb, ha ügyelnek a látszatra, amíg az
édesanyja a közelben van. Különben is, túlságosan
bizalmasnak találta, hogy az egész éjszakát egy ágyban
töltsék.
– Azt gondoltam, talán házon kívül reggelizhetnénk.
Velence nagyszerű lehetőségeket kínál ebben a tekintetben.
Indulhatunk, vagy még készülődnöd kell?
– Azonnal indulhatunk – felelte lelkesen Sophie. – Kint süt
a nap. – A lány egy könnyű, szürke gyapjúruhát viselt.
Eredetileg turkálóban vette, de átalakította. Lényegesen
rövidebb lett, és most a szoknyáját egy sor hímzett, lila virág
díszítette. Ehhez sötétszürke harisnyanadrágot viselt, és egy
vékony fekete kabátot.
– Induljuk! – toporgott türelmetlenül.
Marco egy hajtásra kihörpintette a kávéját, és felállt.
 – Akkor állok rendelkezésére, signorina. Azt javaslom,
először gyalog induljunk el, és később térjünk át a vízi
járművekre. Egyetértesz?
– Mindent elfogadok, amit javasolsz. Tőlem mehetünk
gyalog, gondolán vagy akár szamárháton is.
Sophie előző nap éppen csak futó benyomást szerzett a
városról. Lenyűgözte a Canal Grande, a palazzók és az élénk
vízi forgalom. A legkülönlegesebb egy zöldséges hajója volt,
amely valóságos úszó piacként működött.
Sophie némileg csalódott volt, ahogy kiléptek a hátsó
kapun. Sehol semmi víz! A környezet azonban cseppet sem
hasonlított a forgalmas londoni belvároshoz. A keskeny,
macskaköves utca nyugalmas volt. A nyitott ablakokon hangos
és érthetetlen olasz beszéd hallatszott ki.
Nem számított erre az életteli hangulatra. Az ő képzeletében
képeslapokká merevedett az egész város. Egészen
megfeledkezett a sok emberről, akinek ez az otthona. Hogy tud
Marco máshol élni?
– Erre gyerünk! – mondta a férfi, és feltett egy fekete
napszemüveget. Ma lezserebben öltözött. A kifakult farmerhez
vékony, szürke pulóvert viselt, és egy sportos, fekete kabátot.
Valahogy sikerült a megjelenésében egyesítenie a jellegzetes
olaszt és a brit üzletembert.
– Éhes vagy?
– Egy kicsit – szerénykedett a lány, de aztán meggondolta
magát. – Őszintén szólva, majd éhen halok. Tegnap este alig
tudtam lenyelni pár falatot.
– Velencében nem esznek túl sokat reggelire. Remélem,
szereted az édességet.
– Nagyon szeretem – vágta rá őszintén a lány.
– Akkor jó. Azt találunk bőséggel.
A következő órák úgy teltek, mint egy álom. Először egy kis
pasticceriába mentek, ahol a hűtő üvege alatt válogatott
csemegék sorakoztak. A finomságokhoz zamatos kávét ittak.
 Az egyik különlegességet Marco a következő szöveggel
mutatta be:
– Ezt általában csak a karnevál ideje alatt eszik, de némelyik
cukrászda egész évben készíti.
– De jó lenne egyszer átélni itt a karnevált! – lelkesedett
Sophie. – Különleges esemény lehet.
– Varázslatos. Utoljára kénytelen voltam a munka miatt
elmulasztani. De minden évben elhatározom, hogy részt
veszek rajta.
A férfi hangjában annyi vágyakozás csengett, hogy
felkeltette a lány érdeklődését.
– De hát élhetnél itt is, ha akarsz, nem? Tegnap is dolgoztál.
Nem tudnád ide áthelyezni a cégedet?
– Amint már Londonban is mondtam, Velence gyakorlatilag
egy falu. Különben is, jó dolog kipróbálni valami újat. Ugye
Manchesterből származol? Te is más városba költöztél.
Sophie-nak semmi kedve nem volt arról beszélni, miért
költözött el a szülővárosából.
– A saját szülővárosát valószínűleg mindenki kis falunak
érzi – mormogta. – Most mit csinálunk? Később is lesz még
finom sütemény?
Számtalan apró utcácskán mentek keresztül, és sok
útelágazásnál csillant meg a víz, ami Velencét olyan
különlegessé teszi. Valahányszor Sophie meghallotta, hogy a
hullámok a régi kőfalaknak csapódnak, különös érzés fogta el.
Megérkeztek egy kis sétányra, ahol számtalan vízi jármű
volt kikötve: magáncsónakok, taxik, sőt még egy kis
rendőrségi hajó is. Gondolák és evezős csónakok közlekedtek
a csatornán. Sophie legszívesebben megállt volna, hogy
egyfolytában csak fényképezzen. Hogy a látvány tökéletes
legyen, az egyik kikötőhídon még egy vörös macska is
napozott nagy elégedetten.
Marco odalépett az egyik csónakhoz, amely cölöphöz kötve
himbálózott a vízen, és megalkudott a csónakossal. Még két
utas is beszállt, aztán a csónak elindult, hogy végigmenjen a
Canal Grandén.
– Annyit értettem a beszélgetésből, hogy két különböző ár
van – csodálkozott Sophie. – Ez hogy értendő?
– Más a tarifa a turistáknak, és más a helybelieknek. Téged
Angelo helybelinek számított.
– Azért, mert veled vagyok?
– És azért, mert úgy találta, hogy gyönyörű a szemed.
Sophie érezte, hogy elvörösödik. Örült, hogy Angelo az
evezőkkel volt elfoglalva, és így nem vette észre. Annak meg
még jobban, hogy Marco épp nem látta az arcát.
A város legfőbb látványossága, a Szent Márk tér felé
tartottak. A korai óra ellenére a tér már tele volt turistákkal,
akik fényképeztek, vagy a számtalan kávézó egyikében
üldögéltek.
Három óra elteltével Sophie-nak már zúgott a feje a
rengeteg élménytől. Boldog volt, és kimerült. Annyi mindent
látott, hogy alig tudott mindent megjegyezni. Megnézték a
Szent Márk-székesegyházat és a Dózsepalotát, majd felmentek
a Harangtorony kilátójába. Még a Sóhajok hídján is átkeltek,
amely a Palazzo Ducalét összekötötte a börtönnel. Marco volt
iskolatársa jóvoltából még azt a cellát is megnézhették, ahol
Casanova raboskodott.
Amikor Marco azt javasolta, hogy induljanak a Rialto híd
felé, Sophie könyörgően nézett rá.
– Nem ehetnénk először valamit? Tudom, hogy még elég
korán van, de éhen halok, és a lábam sem bírja az iramot.
– De, természetesen – egyezett bele azonnal Marco.
Ez Sophie számára nagyon sokat jelentett. Harry sohasem
vette figyelembe a javaslatait.
Hogy is hagyhatta, hogy egy olyan elkényeztetett fajankó,
mint Harry, rátelepedjen az életére! Mellette lehetetlen volt
független életet élni.
 Most azonban nem hagyhatja, hogy ezt a csodálatos napot
beárnyékolják a múlt emlékei. Itt van a gyönyörű Velencében
egy lélegzetelállító férfi oldalán, aki mindjárt elviszi ebédelni!
Olyan vendéglőt választottak, ahová Marco valamikor sokat
járt az apjával. Ezek a találkozások azonban idővel hosszú,
szemrehányó prédikációkba fulladtak. Így aztán Marco inkább
nem jött ide többé. Most azonban úgy gondolta, megpróbálja
visszahódítani ifjúsága kedvenc helyét.
Alig lépték át azonban a küszöböt, az ereiben megfagyott
vér. Azonnal megismerte azt a büszke, egyenes tartású hátat.
Az anyja szemében diadalmas kifejezés jelent meg, ahogy
feléjük fordult.
– Marco, vita mia, milyen nagyszerű, hogy találkozom
veled és a csinos barátnőddel! – Az asszony jobbról-balról
megcsókolta Sophie-t.
– Mamma – üdvözölte Marco szárazon. – Micsoda
meglepetés.
– Sí. És milyen kellemes meglepetés! Tegnap alig volt
alkalmam Sophie-val beszélni. Úgy hallom, Bianca esküvőjén
is itt marad. Sophie, kedvesem, nagyon örülünk, hogy tovább
tudsz maradni. Tekintsd a palazzót az otthonodnak!
Most már nem volt visszaút. Marco kénytelen-kelletlen
elfogadta az édesanyja meghívását, hogy üljenek az
asztalához. Ezzel meg is kezdődött a kihallgatás.
– Tehát, Sophie, mit csinálsz pontosan Londonban?
A válaszra várva Marco is hegyezte a fülét. Az ebéd végére
azonban alig tudott meg többet Sophie-ról, mint azelőtt. A lány
egy titkos ügynököt megszégyenítő ügyességgel kerülte ki a
nekiszegezett kényes kérdéseket. Csak a legszükségesebbeket
árulta el magáról. Beszélt a két bátyjáról, és megemlítette az
unokahúgait és unokaöccseit. Amikor Marco anyja
könnyekkel a szemében unokákról kezdett ábrándozni, Sophie
gyorsan Bianca esküvőjére terelte a szót. Innentől kezdve ő
ostromolta folyamatosan kérdésekkel a beszélgetőtársát, így a
további faggatózás lehetetlennek bizonyult.
Rendkívül ügyes! – gondolta elismerően Marco.
 A férfi hátradőlt a székén, és elgondolkozva nézte a lányt.
Ha már tovább marad a tervezettnél, jó lenne tudni, hogy
kicsoda tulajdonképpen. Manchesterből származik, van két
bátyja, öt unokahúga és unokaöccse. Ennél többet nem tud
róla.
Kell egyáltalán többet tudnia? A jövő hét után feltehetően
soha többé nem fogja látni. Eddig sohasem érdekelte azoknak
a nőknek az élete, akikkel járt. Feltűnt azonban neki, hogy
Sophie kék szemének ragyogását valami beárnyékolja, és
tudni akarta, hogy mi az oka.
Marco mosolygott magában, amikor Sophie fél órával
később elbúcsúzott az anyjától, és láthatóan fellélegzett.
– Le a kalappal! – nevetett, amíg a Rialto felé tartottak. –
Remekül tudsz távolságot tartani. Zseniális sakkhúzás volt,
hogy Bianca esküvőjére terelted a szót. Hiszen az egész elmúlt
évben ez állt anyám érdeklődésének a középpontjában. Semmi
mással nem lehetett volna így elterelni a figyelmét.
– Elég veszedelmessé kezdett válni a helyzet. Egyfolytában
azzal nyaggatott, hogy mit gondolok a saját esküvőmről. Már
attól féltem, hogy ha rossz választ találok adni, akkor ott
helyben nyomban az ujjamra húz egy gyűrűt.
A lány könnyed hangja ellenére Marcót megijesztette, amit
mondott. A tízéves önkéntes száműzetése ellenére nem
változott semmi. Az anyja még mindig nem akarja tiszteletben
tartani a döntéseit.
Nagy nehezen összeszedte magát.
– Az anyámnak rögeszméje az esküvő. Amíg azt hiszi, hogy
egy pár lesz belőlünk, nem fog minket békén hagyni.
Mindenesetre hálás vagyok neked, Sophie.
– Minden rendben. De ne hagyj vele egyedül! – tréfálkozott
Sophie. – Mindig ilyen volt az édesanyád?
– Amióta az eszemet tudom.
– Azt még csak értem, hogy a lányát mindenáron férjhez
akarta adni. De hát téged?
 – Valójában nem rólam van szó. A palazzo sorsa izgatja
annyira. Velence évek óta változóban van. Egyre több
ingatlant vesznek meg külföldiek, akik közül a legtöbben
egyáltalán nem akarnak itt lakni. Egyre több család költözik a
szárazföldre. A szüleim mindketten régi velencei családból
származnak. Nálunk majdnem mindenki kereskedő.
A vérünkben van.
– Mi köze van mindennek a kényszerházasságokhoz?
– Anyám nem akarja, hogy eltűnjön a családunk neve. Azt
akarja, hogy egy igazi Santoro örökölje a palazzót és vezesse a
családi vállalatot. Most Bianca feleségül megy egy másik
tősgyökeres velencei család sarjához. Ezután az anyám
minden energiáját rám fogja összpontosítani. London nincs
elég messze innen. Talán a Holddal vagy a Marssal kellene
próbálkoznom.
– Ennyire rossz lenne számodra egy házasság? – Sophie
elnevette magát, ahogy a férfi feléje fordult. – Ne aggódj!
Csak kíváncsi vagyok.
Marco felsóhajtott.
– Én vagyok az egyetlen fiú a családban. Ezzel előnyök is
járnak, de nagy elvárások is. Gyerekkorom óta a fejembe
verték, hogy kötelességeim vannak a családdal szemben.
Tartozom a nevemnek. Tartozom Velencének. Az, hogy én mit
akarok, sohasem számított. A saját tervek vagy álmok
önzésnek minősültek. A házasság is a kötelességteljesítés
része. Ezért nem tűnik számomra kívánatosnak, csupán nehéz
feladatnak, amivel meg kell birkóznom. És közben az apám
már nem él… – Marco ezt még mindig alig tudta elhinni.
A palazzo és egész Velence üresnek tűnt nélküle. – Most már
nemcsak az egyetlen fiú vagyok, hanem az egyetlen férfi a
családban. Az anyám minden eddiginél elszántabban akar
megházasítani. Minél inkább unszol azonban, annál kevésbé
érzem magam késznek erre. Természetesen szeretem a
családomat és Velencét. Magamat azonban semmiképpen sem
fogom feláldozni értük.
– Megmondtad ezt már világosan az édesanyádnak?
Megmagyaráztad, hogy még nem állsz készen a házasságra?
 – Számtalanszor. Ő azonban csak azt hallja meg, amit
hallani akar.
– Tehát a frontok megmerevedtek.
– Azt hiszem, Bianca és én megértjük az anyánkat. Korán
árvaságra jutott. Egyetlen gyerekként a nagyszülei nevelték fel
a palazzóban. Nekik volt nemesi címük, pénzük azonban nem.
Amikor az anyám hozzáment az apámhoz, anyagi biztonságra
és nagy családra vágyott. Az első sikerült. Ők ketten olyan
birodalmat építettek fel, amelyre minden ősük büszke lett
volna. A nagy családból azonban semmi sem lett. Bianca
születése után az anyám egyszerűen nem esett többé teherbe.
Azért kezdett már korán unokákra vágyni, hogy a dinasztiáról
szőtt álmaiból mégiscsak legyen valami. Azt hiszi, hogy tudja,
mi tesz valamennyiünket boldoggá. Nem akarom megbántani,
de különböző elképzeléseink vannak az életemről.
Elkerülhetetlen volt azonban, hogy megbántsa a szüleit.
Minden lépéssel, amit a saját céljai irányába tett, megsebezte
őket. Ezellen nem tehetett semmit. Tíz éven keresztül küzdött
a szabadságáért. Ezzel megkockáztatta, hogy elidegenedik a
szüleitől. Az apja halála után azonban lelkiismeret-furdalása
támadt. Ha engedelmesebb fiú lett volna, talán az apja még
mindig élne…
– Ezért élsz egy másik országban, és ezért jössz csak ritkán
haza? – Sophie a fejét csóválta. – Ez is egy megoldás, de nem
hiszem, hogy a legjobb.
Marco nagyon jól tudta, hogy Sophie-nak igaza van. De mi
más lehetősége lenne?
 7. FEJEZET

– Szép napotok volt tegnap? – kérdezte Bianca, és a

tükörből várakozásteljesen nézett Sophie-ra. – Mamma
meglehetősen csalódott volt, hogy nem jöttetek haza
vacsorára. Pedig már előre örült, hogy jobban meg fog téged
ismerni.
Sophie alaposan szemügyre vette a menyasszonyi ruhát, és
minden varrást gondosan ellenőrzött. A ruha csoda szép volt,
de valóban szükség lett változtatásokra.
– Nagyszerűen sikerült a tegnapi nap. Sajnálom, hogy az
édesanyád csalódott volt, de Marco elvitt vacsorázni.
Hajóval kirándultak egy kis szigetre, és ott vacsoráztak egy
szállodában, amelynek télikertjéből csodálatos kilátás nyílt a
lagúnára. Sophie élete egyik legromantikusabb élménye volt.
Egy pillanatra sem felejtette el azonban, hogy Marco világossá
tette, a meghívással az volt a célja, hogy az anyját távol tartsa.
Sophie nem tudta, miért fáj ez neki. Hiszen tudta, hogy Marco
nem szeretett belé, és ő sem volt érdekelt egy tartós
kapcsolatban. Persze vágyott rá, hogy egyszer akadjon valaki,
aki mindennél jobban szereti. Ha örökre elzárkózik a
szerelemtől, mert fél a csalódástól, akkor Harrynek igaza lesz.
Erre a gondolatra Sophie-nak forró könnyek gyűltek a
szemébe. Gyorsan rátért a ruhára.
– Derékban és csípőben szinte semmit nem kell változtatni,
csak egy kicsit ki kell engedni. A kivágással kapcsolatban
azonban ki kell valamit találnunk. Szerintem csipkebetétet
kellene belevarrnunk.
– Az segítene? – nézte Bianca reménykedve a tükörképét.
– Egészen biztosan. Gyönyörű lesz. Majd gondoskodunk
róla, hogy a csipke színe passzoljon a selyem színéhez.
– Nem tudom eléggé megköszönni neked – hálálkodott
Bianca könnyekig meghatódva. – Hihetetlenül sokat jelent
számomra, hogy még szebbé is teszed a ruhámat. – Bianca az
ujjával kitörölt egy könnycseppet a szeme sarkából. – Ha
valamivel viszonozni tudom, kérlek, szólj!
– Igazán nem szükséges. Örülök, hogy segíthetek neked.
Most pedig vegyük le gyorsan a ruhát, nehogy a könnyek
tönkretegyék a drága anyagot. Azonkívül a cipzárat is meg
kell néznem alaposabban.
Beletelt néhány percbe, amíg sikerült Biancát kiszabadítania
a ruhából.
– Ne haragudj, Sophie – mondta Bianca még mindig sírva. –
Rendes körülmények között nem vagyok érzelmileg ennyire
labilis. Az igazság az, hogy gyereket várok. Eddig még nem
mondtam el senkinek…
– Áldott állapotban vagy? De hiszen ez nagyszerű! Akkor
nem csoda, hogy a ruha felsőrésze majd szétreped. Hányadik
hónapban vagy?
– Az orvos szerint már a tizedik hétnél tartok. Én azonban
csak néhány napja tudom. Nem értelmeztem helyesen a
jeleket, hiszen a ciklusom mindig szabálytalan volt. Most
azonban nem bírom a kávé illatát, a keserű ízekről nem is
beszélve. Antonio és én nem terveztük még, úgyhogy igazi
meglepetés.
Sophie leült Bianca mellé az ágy szélére, és megnyugtatóan
a karjára tette a kezét.
– Mégis nagyszerű újság, nem? Hiszen éppen
összeházasodtok.
– Igen, de azért még hozzá kell szoknom a gondolathoz.
Úgy terveztük, hogy még lesz egy kis időnk kettesben, mielőtt
családot alapítunk.
– És miért tartottad eddig titokban?
– Antonio nagyon ideges az esküvő miatt, nem akartam még
jobban felizgatni. De természetesen elmondom neki – fűzte
hozzá Bianca gyorsan, amikor Sophie felhúzta a szemöldökét.
– De te vagy az első, aki megtudta.
– Az édesanyád odalesz az örömtől.
 – Az biztos, hogy a Mamma magánkívül lesz. De azért csak
a nászút után akarom beavatni. Ha ugyanis az ember nem
vigyáz, könnyen az ő kezébe kerül az irányítás. Az esküvői
előkészületeket is teljesen magához ragadta.
– Tökéletesen igazad van. – Sophie-nak azonban szöget
ütött a fejébe, amit Bianca előzőleg mondott. Nem értelmezte
helyesen a jeleket… Szabálytalan ciklus…
Sophie az órát is hozzáigazíthatta volna a ciklusához.
Sohasem érték meglepetések. Eddig.
Hirtelen nagyon kiszáradt a szája. Öt hét telt el azóta, hogy
az első éjszakát együtt töltötte Marcóval. Több mint öt hete
nem jött meg a különben óramű-pontosságú menstruációja.
Átlátszó ürüggyel elbúcsúzott Biancától, és megígérte, hogy
megkeresi a ruhához legtökéletesebben illő csipkét. Alig várta,
hogy egyedül legyen, és elgondolkozzon azon, mi lenne, ha…
Mi lenne, ha? Sophie-nak egy csapásra szertefoszlott
minden kételye. Az állandó fáradtság, az undor az alkoholtól,
a gyakori émelygés… Ez nem lehet más! Biztosan terhes.
Mihez kezdjen most?
– Sophie, a húgom említette, hogy szívesen megnéznéd
Buranót. Ma délután megfelel?
Sophie rémülten nézett Marcóra. Legszívesebben a háta
mögé dugta volna a táskáját, nehogy Marco meglássa a benne
megbúvó terhességi teszteket. A biztonság kedvéért kettőt is
vett.
– Igen, Burano… ma délután – dadogta zavartan. – Ez
nagyon csábítóan hangzik.
A férfi csodálkozva felhúzta a szemöldökét.
– Minden rendben?
– Igen, minden a legnagyobb rendben van, csak hazafelé
jövet kicsit eltévedtem.
– Valahol megebédelhetünk, ha akarod.
– Ez is nagyon csábító. Találkozhatunk itt egy óra múlva? –
Sophie meg sem várta a választ. – Akkor a viszontlátásra!
 Az előcsarnokból sietve felment az emeletre, a szobájába.
Ott egyenesen a fürdőszobába rohant.
Terhes! Ezt a két teszt egyértelműen bizonyította. Sophie
lerogyott az ágyra, a szája elé tette a kezét, és visszafojtotta a
zokogást. Micsoda ostoba, együgyű teremtés is ő! Mennyire
más, mint Bianca, aki menyasszonya annak a férfinak, akit
szeret. Sikeres a pályáján, biztonságos az élete. Férjhez fog
menni, és örülhet a gyermeknek.
És mi marad neki? Kaland egy férfival, akit alig ismer, és
aki nem akar elköteleződni. Jelenleg alkalmi pincérnőként
dolgozik, divattervezői álmai megvalósításához még hozzá
sem kezdett. A lakása alig nagyobb, mint egy cipősdoboz.
Hogy tudna ilyen körülmények között gyereket nevelni?
Sophie hanyatt feküdt az ágyon, és bámulta az angyalokat a
mennyezeten. Hangosan összefoglalta a helyzetet:
– Marcót alig ismered, de tudod, hogy semmiképpen sem
akar megházasodni. Gazdag. Jó az ágyban. Roppant kedves
tud lenni, ha minden az elképzelései szerint történik… És ő a
gyereked apja.
Sophie szemébe könnyek szöktek. Meg kell neki mondania!
Így becsületes. És aztán mi lesz? Talán Marco cserben hagyja.
Bár ezt nem nézné ki belőle.
Talán még azzal is megvádolja, hogy készakarva esett
teherbe?
Az biztos, hogy Marco nem akar megnősülni. De mi lesz, ha
az anyja tudomást szerez a dologról? Ő nagyon vágyik
unokára, és Sophie az áhított Santoro örököst hordozza a szíve
alatt.
Erre a gondolatra Sophie komolyan rosszul lett. Másfél éve
lett végre szabad, miután szakított Harryvel. Most nem kell
állandóan mindenben megalkudnia. Senki sem korlátozza,
nem avatkozik bele az életébe senki. Nem kell az állandó
kritizálást elszenvednie.
Persze Marco nem egy második Harry, és az édesanyja is
biztosan jót akar. Ha azonban Sophie terhessége kitudódik,
nem lesz többé ura a saját életének. Efelől semmi kétség.
 Azonkívül Bianca esküvőjét sem zavarhatja meg ezzel a
hírrel, hiszen az már nem egészen egy hét múlva lesz.
Majd később mondom el Marcónak, határozott Sophie.
Először megpróbálom jobban megismerni, és kideríteni, hogy
megbízhatok-e benne. Az esküvő után majd tiszta vizet öntök
a pohárba.
Marco ügyesen kikormányozta a hajót a Canal Grandéról.
Noha tíz évet töltött egy másik nagyvárosban, ez a művelet
ennyi kihagyás után sem okozott neki gondot.
Néha úgy tűnt, hogy csak Velence vizein érzi magát igazán
elevennek. Amikor a napsugarak táncot járnak a hullámokon.
– Nem fázol? – kérdezte Sophie-t, aki addig csendben ült
előtte egy fapadon.
– Ó, nem. Tökéletesen érzem magam, köszönöm.
Marco látta, hogy Sophie-t valami bántja, és nagyon
igyekszik félresöpörni a sötét gondolatokat.
– Bianca nem győzött áradozni, hogy milyen szép Burano.
Alig várom, hogy a saját szememmel lássam.
– A húgomnak igaza van. Egészen más, mint Velence, de
ugyanolyan szép, csak sokkal nyugodtabb.
– Voltál korábban sokszor ezen a szigeten? És Olaszország
többi részében? Ez egy csodálatos hely, és te itt nőttél fel.
– Az igaz, hogy csodálatos, és gyerekkoromban a vakáció
alatt sokat utazgattam. Nyáron Velence nagyon forró és
zsúfolt. A családomnak van egy nyaralója a Comói-tónál,
tulajdonképpen ott töltöttünk minden nyarat. De egyetlen
olyan évre sem emlékszem, amikor ne jártuk volna be ezeket a
szigeteket. Végül is Velencében minden gyerek azt tanulja
meg legelőször, hogyan kell csónakot kormányozni és evezni.
– El sem tudom képzelni, milyen lehet itt iskolába járni.
– Számomra ez volt a természetes. Nekem Manchester
tűnne furcsának. Te busszal jártál iskolába?
A lány elengedte a kérdést a füle mellett, ami meglepte a
férfit.
 – Te mit csináltál gyerekkorodban? Fociztál vagy
könyvmoly voltál? – kérdezte válasz helyett.
– Egyik sem. Ha nem a vízen kalandoztam, akkor valami
üzleten törtem a fejemet. Már gyerekkoromban egy kis
kereskedő voltam, a véremben van.
– Az édesanyád csalódott volt, hogy a saját utadat kezdted
járni, és elhagytad Velencét?
– De még mennyire! Meg van azonban győződve róla, hogy
a lázadásomnak előbb-utóbb vége lesz, és hazatérek, hogy
átvegyem a családfői szerepet. – A férfi egy pillanatra
elhallgatott, míg megkerült egy bóját. – Az apám halála óta az
én jövőm fontosabb számára, mint korábban. Másrészt viszont
akármit is mond, egyáltalán nem kész arra, hogy kiengedje a
gyeplőt a kezéből. Így még nem fenyeget olyan nagyon a
veszély, hogy tényleg én legyek a családfő. Azonkívül…
Marco persze tudta, hogy egy napon át kell vennie a családi
örökséget. Egyelőre azonban az érdekelte, milyen nagyra tudja
fejleszteni a saját cégét. Pillanatnyilag az éves forgalom elérte
a több millió eurót, és még sok lehetőség maradt a bővítésre.
– Azonkívül?
– Ott van még Bianca is. Talán ő is átveheti valamikor a
családi vállalatot. Nagyon tehetséges üzletasszony. Ő is
ugyanúgy tudná vezetni a céget, ahogy a szüleim elképzelték.
– Az édesanyád sohasem vette számításba ezt a kézenfekvő
lehetőséget?
– Sem benne, sem az apámban nem merült fel soha.
Bizonyos tekintetben nagyon régimódiak voltak mind a ketten.
Az anyám szerint ha a húgom férjhez megy, már nem igazi
Santoro. Pedig ez csupán név kérdése.
Ha Bianca venné át a családi vállalatot, akkor ő szabad
lenne… Vagy csak kibújna a kötelessége alól, ahogy az apja a
szemére vetette? Marco nem tudta eldönteni. Londonból
minden olyan magától értetődőnek látszott. Mióta azonban
visszatért Velencébe, nyomasztani kezdte a kötelességérzet.
Közben kiértek a lagúna nyílt vizére, és Marco felgyorsított.
 – Ez a szabadság hiányzott nagyon!
– El tudom képzelni. Mit csináltál tulajdonképpen
Londonban a szabadidődben? A partiktól eltekintve.
Marco újra lejjebb kapcsolta a sebességet, mivel Burano
feltűnt a láthatáron.
– Ez kihallgatás?
– Nem. Csak érdekel. Elég sok időt töltünk együtt, és
közben alig tudok rólad valamit. Azonkívül készülnöm kell, ha
az édesanyád valódi párnak hisz minket. Mit csinálok, ha
egyedül maradok vele? Hogy magyarázom ki, ha nem tudom,
melyik focicsapatnak szurkolsz, vagy hogyan szereted a
legjobban a kávédat?
– Feketén, erősen, tej és cukor nélkül. És természetesen a
hazai csapatot támogatom, akkor is, ha nem az első osztályban
játszik. A játékosok sokat ígérőek.
Marco belátta, hogy Sophie-nak igaza van. Ha megjátsszák,
hogy egy párt alkotnak, akkor többet kell egymásról tudniuk.
Különben is, szeret Sophie-val együtt lenni. Értékelte az éles
eszét és a száraz humorát.
– És te? A Cityt vagy a Unitedot kedveled?
– Ha választani kell, akkor a Cityt, de tulajdonképpen nem
érdekel különösebben a sport. Az apám mindig csak a
bátyáimat vitte magával a meccsekre.
– Ez bántott téged?
– Általában ez a legkisebb gyerek sorsa. Az anyám azonban
mindig szeretett volna egy lányt.
– A sporttal ezek után nem is foglalkoztál?
– A család férfi tagjainak megvolt a maguk sportja. Engem
viszont az anyám már korán táncórákra vitt.
– Hivatásos táncosnőnek kellett volna lenned?
– Igen, az anyám balett-táncosnőt akart belőlem faragni.
– De te nem akartad?
 – Jó voltam, de nem elég jó. Hiányzott belőlem a becsvágy.
A tizenhatodik születésnapom előtt abba is hagytam az
egészet, anyám mélységes bánatára.
– Mit akartál helyette csinálni?
– A balettben is mindig a ruhák érdekeltek. Most azt
csinálom, amit a legjobban szeretek.
Egyre jobban közeledtek a kis sziget festői kikötője felé.
– Jaj, hol a fényképezőgépem? Azonnal kell csinálnom pár
képet! – lelkesedett Sophie.
Amíg Marco a kikötőhídhoz kormányozta a hajót,
elgondolkozott Sophie-ról. Miért tesz rá ez a lány ilyen nagy
hatást? Kétségtelenül erős vonzerő működik közöttük.
Egyszerűen jó vele együtt lenni. A húgának segített testre
szabni a menyasszonyi ruháját. Egy ideig még arról is
gondoskodott, hogy az anyja ne menjen az idegeire. Marco
azonban érezte, hogy valami többről is szó van. Jólesett a lány
meleg kezét az övében tartani. Szerette volna mosolyra
deríteni, hogy az arcán megjelenjenek a gödröcskék. Boldoggá
akarta tenni.
Lehet, hogy eddig a gondosan szabályozott életében
elmulasztott valami igazán fontosat?
 8. FEJEZET

Marco mélyen beszívta a sós tengeri levegőt, ahogy a

hajóval a munkába tartott. Eredetileg nem akart a családi
vállalat irodájában dolgozni, a palazzóban azonban nem tudott
kellőképpen a munkára összpontosítani. Túl sok minden
terelte el a figyelmét. Nemcsak Sophie, hanem az édesanyja és
a húga is, akik az esküvői előkészületek lázában égtek.
Azonkívül napközben nem is tudott észrevétlenül Sophie
közelébe kerülni. Éjszaka sokkal több lehetőség adódott a
titkos pásztorórákra.
Az üvegből, acélból és krómból készült épület nem is
különbözhetett volna jobban a méltóságteljes, régi palazzótól.
Marco már tíz éve nem járt itt. Ez azok közé a dolgok közé
tartozott, amelyeket nagyon bánt, amióta eltemette az apját.
Valahogy sehogy sem sikerült kibékülnie az öregúrral. De
persze kettőn áll a vásár…
A nagy iroda ajtaján még mindig az apja neve állt. Marco
egy darabig csak tétovázva álldogált ott. Megdöbbentette,
hogy semmi sem változott. Aztán lassan belépett, és
szemügyre vette az íróasztalon felhalmozott iratokat.
Hirtelen lépteket hallott a háta mögött.
– Marco! – A férfi egy pillanatra behunyta a szemét, és
fájdalmas kifejezés jelent meg az arcán.
– Szia, Mamma!
Lassan az édesanyja felé fordult, és hirtelen feltűntek neki
az arcába vésődött mély ráncok. Úgy látszott, szeretett férje
elvesztése örökre nyomot hagyott rajta.
– Már több napja itthon vagy, és még mindig alig láttalak –
kezdte óvatosan az édesanyja.
– Nagyon sok dolgom volt, mint ahogy neked is.
– Hát bizony. Az esküvők nem szerveződnek meg
maguktól. Talán egy szép napon magad is megtapasztalod. –
Az asszony mosolyogva belekarolt a fiába. – Gyere, Marco,
igyál meg velem egy kávét. Sok mondanivalónk van
egymásnak.
– Dolgoznom kell – keresett kibúvót Marco.
– Túl keményen dolgozol – nézett rá szigorúan az anyja. –
Egy ilyen fiatalembernek, mint te, szórakoznia kell. Sophie-t
egészen elhanyagolod.
– Nem hiszem, hogy unatkozna. Nagyon lefoglalja Bianca
ruhájának az átalakítása. Közben pedig járja a várost.
– Sophie nagyon okos, kreatív teremtés – állapította meg az
asszony, és oldalról nézte a fiát. Az pedig mozdulatlanul nézett
előre. – Sajnos a mi családunknak nem erőssége a kreativitás.
A pénzügyekhez értünk, de igazán alkotó gondolataink
nincsenek. Nagyon jó lenne, ha Sophie… – Az asszony
elhallgatott, a fia azonban tudta, hogy mit akart mondani.
Marco megint úgy érezte, hogy nyomást gyakorolnak rá, és
ettől összeszorult a torka.
– Igen, csodálatos lány – mormolta.
– És gyönyörű. A húgod is egészen el van tőle ragadtatva.
Valamennyiünknek nagyon fog hiányozni, ha visszamegy
Londonba. És te is nagyon fogsz hiányozni. Olyan jó, hogy
újra velünk vagy!
– Bianca és Sophie biztosan tartják majd a kapcsolatot az
interneten.
Az asszony odalépett az íróasztalhoz, és kezébe vette a férje
kedvenc töltőtollát.
– Az anyám mindig azt mondta, hogy az volt az élete
legnagyobb boldogsága, hogy téged és Biancát láthatott
felnőni.
Erre a szempontra Marco még sohasem gondolt.
– Nonna egészen rendkívüli teremtés volt. Nagyon hiányzik.
– Amikor én megszülettem, ő még csak a húszas éveinek
elején járt. Én is elég fiatalon szültelek téged. Az anyám a
negyvenes éveiben már nagymama volt. Elég fiatal volt ahhoz,
hogy focizzon veled. Az volt a legfőbb kívánsága, hogy
megérje, hogy megházasodsz, és saját családot alapítasz.
– Túlságosan korán elveszítettük.
– Jövőre hatvanéves leszek. Öregszem!
Marcót meglepte, hogy az anyja ilyen őszintén beszél a
koráról. Nem volt szokása.
– Egy nappal sem látszol többnek negyvenötnél. Nem
tévesztetted el az évet?
Az asszony azonban láthatólag nem volt olyan hangulatban,
hogy a bókokban lelje örömét.
– Szeretném látni felnőni az unokáimat. Nem szeretnék
addigra már olyan öreg lenni, hogy ne tudjak velük játszani.
Marco sóhajtott.
– Jaj, Mamma…
– Szeretném, ha újra itt lennél velünk. A család körében,
ahova tartozol. Mint a Santoro család feje. Szeretném, ha
megházasodnál, és saját gyerekeid lennének.
– Ezzel tökéletesen tisztában vagyok. Sohasem akartál mást.
– És szeretném, ha boldog lennél.
Marcónak össze kellett magát szednie, hogy a hangja
nyugodt legyen.
– Tudom, Mamma. El kell azonban fogadnod, hogy engem
talán más tesz boldoggá. Szeretem azt, amit jelenleg csinálok.
Szeretem Londont.
– És mi lesz velem, mi lesz a céggel?
– A cég számára más lehetőségek is vannak. Ott van például
Bianca. Biztosan gondoltál már rá te is. Minden képesítése
megvan hozzá, hogy elfoglalja a helyedet. Ő egy pénzügyi
zseni, jól képzett és becsvágyó. Azonkívül minden
porcikájában Santoro. Ezen semmit sem változtat, hogy
férjhez megy. Ne feledkezz hát meg Biancáról. Ezzel
valamennyiünknek jót teszel.
 – Azt hiszed, hogy nem gondoltam rá? Én is, meg az apád is
megfontoltuk. Igazad van, Bianca valóban pénzügyi zseni.
Hiányzik azonban belőle az a valami, ami az apádban megvolt,
és benned is megvan. Az a magával ragadó szenvedély.
Marco ökölbe szorította a kezét.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Érted te ezt nagyon jól. Bianca és én jól boldogulunk
azzal, hogy működtetni tudjuk a vállalatot. Te azonban
rendelkezel azzal a tehetséggel, ami az apádban is megvolt. Te
képes vagy az újításokra, az ötletek továbbfejlesztésére,
kibontakoztatására. Felismered a lehetőségeket, és
megragadod őket. Te vagy az az örökös, akit az apád mindig is
szeretett volna.
Marcónak keserű lett a szája íze.
– Az apám sohasem akarta, hogy én bármit
továbbfejlesszek. Engem a saját engedelmes klónjának
tekintett. Ennél az íróasztalnál ült, amikor azt mondta, hogy ha
Angliába megyek, és régiségekkel foglalkozom, akkor
számára meghaltam.
– Ezek csak szavak. Hiszen tudod, milyen volt. Sokszor
nem úgy értette a dolgokat, ahogy mondta. Az számít, amit
tett. Roppantul büszke volt rád, Marco. Minden lépésedet
követte. Rengetegen beszéltek rólad neki. Azok, akikkel
együtt dolgoztál. Az apád mohón szívta magába minden
szavukat.
Marcót elviselhetetlen fájdalom töltötte el.
– Ezt sohasem árulta el nekem. Semmi jelét nem adta, hogy
tudja egyáltalán, mivel keresem a kenyerem.
– Sohasem adtál rá alkalmat. Különben is, túlságosan
büszke volt ahhoz, hogy ő tegye meg az első lépést. Akárcsak
te.
– Azt mondta, hogy kitagad, ha nem engedelmeskedem. És
mivel nem engedelmeskedtem… – Marco nem tudta folytatni.
– Infarktust kapott – fejezte be a mondatot az asszony
nyugodtan. – Nem a te hibád volt.
 Könnyű mondani! Marco nagyon jól tudta, hogy az ő
lelkiismeretét terheli a tragédia.
– Természetesen én vagyok a hibás. Ha megtettem volna,
amit várt tőlem…
– Akkor az nem te lettél volna. Ő ezt nagyon jól tudta. Csak
az bántotta, hogy olyan ritkán látott. Amióta Londonba mentél,
egyetlen éjszakát sem töltöttél a fedelünk alatt. Egészen
mostanáig.
Hajlam a félreértésekre, büszkeség és csökönyösség. Ezeket
a tulajdonságokat örökölte Marco az apjától.
– Nem voltam rá képes. Mert nem bíztam magamban.
A betegsége rákényszerített volna, hogy megadjam magam.
Jobbnak láttam távolságot tartani. És meghalt…
– Igen. De nem azért, amit tettél vagy mondtál. Azért, mert
nem hallgatott sem az orvosokra, sem rám. Nem változtatott az
életmódján. Csökönyös volt az utolsó leheletéig. Ebben téged
semmi felelősség nem terhel. Az első infarktust túlélte, és
boldogok lehetünk, hogy kaptunk még tíz évet.
Csak Marco nem kapott semmit ebből a tíz évből. Ő már
jóval korábban elveszítette az apját.
– Most már késő. Még csak el sem búcsúztam tőle.
Az asszony szeretettel és együttérzéssel nézett a fiára.
– Dehogynem. Hiszen azonnal itt voltál, ahogy rosszul lett.
Magánál volt, érzékelte a jelenlétedet. Bocsáss meg
magadnak, Marco! Senki sem kárhoztat semmiért. Most pedig
azt szeretném, hogy gyakrabban gyere haza. A legjobb lenne
persze, ha itt maradnál. Ha már nem akarod átvenni a céget,
legalább tanácsokat adhatnál nekem. Egyszerűen gyakrabban
szeretném látni a fiamat, mint évente egy vagy két
alkalommal.
Miért nem mondta az apja sohasem, hogy büszke rá? Miért
nem ismerte el sohasem, hogy azokat a bántó szavakat,
amelyek miatt önkéntes száműzetésbe ment, nem gondolta
komolyan? Az anyjának azonban igaza van. Marcót is a
büszkeség tartotta távol a szülővárosától. Talán most már eljött
az ideje, hogy ettől a hamis büszkeségtől megszabaduljon.
 – Igen, gyakrabban jöhetnék. És szívesen adok neked
tanácsokat a céggel kapcsolatban. Neked viszont el kellene
fogadnod, hogy olyanok is törődjenek a cég dolgaival, akik
nem tartoznak a családhoz.
– Méltányos alku.
Marcót megkönnyebbülés járta át. Találtak végre
kompromisszumot. Az anyja nem akarja befolyásolni, hanem
elfogadta a döntését. Talán valóban több időt kellene
Velencében töltenie? Végül is az a feladata, hogy részt vegyen
a családi vállalat munkájában, ha nem is akarja átvenni.
Marco lehajolt, és megcsókolta az édesanyját. Mielőtt
azonban elbúcsúzhatott volna, az asszony még megszólalt:
– Marco?
– Tessék.
– A büszkeség és a harag miatt tíz év ment veszendőbe. –
Az asszony rövid szünetet tartott. – Ne ismételd meg ezt a
hibát! Tudom, hogy még nem érzed magad késznek a
házasságra. Azt is tudom, hogy az utóbbi években történtek
miatt haragszol rám és az apádra. De ne engedd, hogy ez a
harag és csökönyösség azt eredményezze, hogy Sophie
elmeneküljön! Ő elragadó teremtés. De gondold meg, hogy
nála biztosan nem lesz még egy esélyed. Nem engedheted meg
magadnak, hogy hibázz!
– De Mamma, hiszen csak most találkoztunk!
– Igen, tudom. Nem is fogom magamat beleártani a
dologba, megígérem. – Marcón látszott, hogy egy szavát sem
hiszi. – Csak gondold át a tanácsomat! Csupán ennyit kérek.
Viselkedj meggondoltan!
– Rendben. – Marco ezt legalább tiszta lelkiismerettel
megígérhette. A kapcsolatok dolgában általában mindig
nagyon óvatos volt. Különösképpen azért, hogy amikor eljön
az ideje, gond nélkül véget tudjon nekik vetni.
– Ne aggódj, óvatos leszek. De most már igazán sürgősen
munkához kell látnom.
 Miután azonban az anyja magára hagyta, a szavai továbbra
sem hagyták nyugodni.
Második esély? Miért kellene neki második esély?
Az biztos, hogy kedveli Sophie-t. Nagyon. De olyan férfit
kíván neki, aki jobban illik hozzá, mint ő. Aki meg tudja neki
érzelmileg adni azt, amit megérdemel. De azért meg akarja
köszönni Sophie-nak a segítségét, ha már közös jövőt nem is
tud nyújtani neki. Azt bizonyára Sophie nem is akarná.
Egy tökéletes napot azonban nyújthat neki. Ez a
legkevesebb!
Sophie meglepetésére amikor lement a reggelizőhelyiségbe,
Marco még mindig ott ült. Már megint elaludt, így kissé
zavarban volt, ahogy Marcóval találkozott.
Ostobaság persze, hiszen Marco csak a hajnali órákban
hagyta el az ágyát. Azok után, amiket ott művelt, Sophie-nak
nem sok oka volt rá, hogy zavarban legyen. Mégis kiszáradt a
szája, ahogy meglátta Marcót az asztalnál.
Tulajdonképpen a férfinak már régen a munkában kellene
lennie. A nagy, ünnepélyes összejövetel után Sophie előző este
étkezett először együtt a családdal. Meghitt, hétköznapi
alkalom volt. Különösképpen azért, mert Marco édesanyja
elhalmozta kérdésekkel a jövőjét illetően. Sophie-nak még a
nagymama jegygyűrűjét is fel kellett próbálnia. El kellett
mesélnie, milyennek képzeli a tökéletes nászutat, és hány
gyereket szeretne. A legkínosabb kérdés azonban az volt, ő is
úgy gondolja-e, hogy Marcónak csoda szép fiai és lányai
lesznek.
Más körülmények között csak mosolygott volna az egészen.
Más körülmények között… Hatalmas erőfeszítésébe került,
hogy ne ugorjon fel, és ne vallja be az állapotát. Ehelyett ülve
maradt, és majd megfojtotta a lelkiismeret-furdalás. Meg volt
azonban győződve róla, hogy várnia kell, amíg le nem zajlik
az esküvő. Még akkor is, ha gyakorlatilag hazudik Marcónak
azzal, hogy elhallgatja előle az igazságot.
Nem az volt az egyetlen szempont, hogy tekintettel akart
lenni Biancára. Sokkal inkább az aggodalom vezérelte. Félt,
hogy a magabiztos Santoro családdal szemben nem tudja
érvényesíteni a saját akaratát. Eddigi életében hol az anyjának,
hol Harrynek rendelte alá az életét. Csak amióta elköltözött
Manchesterből, és szakított Harryvel, kezdte a saját életét élni.
Nem volt benne biztos, hogy ez alatt a másfél év alatt eléggé
megerősödött-e. Ha a Santoro család tudomást szerez a
gyerekről, könnyen lehet, hogy teljesen átveszik az irányítást
az élete felett. Ettől félt Sophie a legjobban.
Még legalább néhány napra szüksége volt, hogy
szembenézzen a kihívással. Először végig kell gondolnia, hogy
ő maga mit akar tulajdonképpen, mielőtt szembesül a család
elvárásaival.
Elfojtott egy sóhajt, belépett a terembe, és leült Marcóval
szemben. Aztán elcsent egy darabka brióst a férfi tányérjáról.
A szénhidrát volt az egyetlen dolog, ami használt a fáradtság
és az enyhe émelygés ellen. A terhesség során biztosan fel fog
szedni jó néhány kilót.
– Jó reggelt! A többiek már útra keltek?
Marco gondosan összehajtogatta az újságot, és félretette.
– Éppen elmulasztottad, hogy Biancával és az anyámmal
találkozz. Ők valami fürdőhelyre készültek a többiekkel.
Persze te is bármikor csatlakozhatsz hozzájuk, hiszen hívtak
is.
Sophie nevetett.
– Az édesanyád, Bianca jövendőbeli anyósa és az öt
jövendőbeli sógornője, valamint a három legjobb barátnője
egyfolytában olaszul fognak beszélni, én meg csak ülnék ott,
mint a sült hal. Amikor pedig végre angolra váltanak, akkor az
én házassági terveimről faggatnának. Nincs az a luxusfürdő a
világon, ami ezért kárpótolna. – Ez a szöveg Sophie saját
fülének is nagyon hálátlannak tűnt, így aztán gyorsan
helyesbített: – Nagyon kedvelem valamennyiüket.
Különösképpen Biancát és az édesanyádat.
– De ha együtt vannak, a legerősebb harcost is
megfélemlítik – nevetett Marco.
– Úgy van. Azonkívül holnapután lesz az esküvő. Másnap
reggel pedig már repülök vissza Londonba. Ma van az utolsó
szabad napom. Holnap az utolsó simításokat kell elvégeznem a
menyasszonyi ruhán és a nyoszolyólányok ruháin.
– Elkísérhetlek a mai városnézésre?
Sophie megörült az ajánlatnak, de nem mutatta.
– Természetesen. De nem kell dolgoznod? Boldogulok
egyedül is. Nem kell okvetlenül…
– Nekem is szükségem van néhány szabad napra, hogy
alaposan átgondoljam, hogyan menjen tovább a családi
vállalat – vágott a szavába a férfi. – Ha nem is akarom átvenni,
részt akarok venni a munkában. Ez azt jelenti, hogy el kell
döntenem, miképp fogom megosztani az időmet Chelsea és
Velence között. Végül is már tíz éve Londonban élek, házam is
van ott.
Ez megint megmutatta Sophie-nak, mennyire különbözőek.
Neki egy aprócska lakása van egy forgalmas utcában, amiért
rémisztő bérleti díjat fizet.
– És mire jutottál? – A lánynak hevesen dobogott a szíve.
Végül is ezen a döntésen múlik, hogy a jövőben gyakrabban
fognak-e találkozni.
– Londonban továbbra is szükségem lesz irodára és
szállásra, de a cégem tevékenysége már az egész világra
kiterjed. És a jövőben több időt fogok Olaszországban tölteni,
hogy itt is kiépítsem a kapcsolataimat.
Sophie hangulata megint elborult. Arra nem számított, hogy
a gyermeke apja az év legnagyobb részét külföldön fogja
tölteni.
– Még nem gondoltam át alaposan ezeket a dolgokat – zárta
le a témát Marco. – Most először is ki kell fejeznem a hálámat,
amiért kisegítetted Biancát. Nélküled összeomlott volna. Tehát
hogy akarod a mai napot eltölteni? Menjünk el a tavakhoz,
vagy Rómába?
Sophie semmiképpen sem hagyta volna ki, hogy még
néhány felhőtlen órát töltsön a gyermeke apjával. Mielőtt
elmondaná neki…
 – Nem akarok semmi különlegeset. Egyszerűen mutasd meg
a várost! Azokat a dolgokat, amiket a legjobban szeretsz.
Ennek örülnék ma a legjobban.
– Komolyan ezt szeretnéd? Akkor fél óra múlva
találkozzunk itt. Vegyél fel kényelmes cipőt és egy meleg
kabátot, mivel sokat leszünk a szabadban.
 9. FEJEZET

A Dorsoduro városnegyed első pillantásra lenyűgözte

Sophie-t. Noha itt is nyüzsögtek a turisták, mégis sokkal
nyugodtabb volt, mint a Rialto híd vagy a Szent Márk tér.
Sophie itt egészen otthon érezte magát a csendes utcácskák
és a fák által szegélyezett terek között. Az élelmiszer- és
emléktárgyüzletek között felfedezett néhány érdekes
boltocskát. Az egyik írószereket árult, a másik festékeket és
kelméket. Sophie szeretett volna azon nyomban alaposan
körülnézni bennük.
– Itt okvetlenül be kell vásárolnom! – lelkesedett. – Ez a
környék olyan, amilyenre mindig is vágytam.
– Ha valaha Velencébe költöznék, én nem a palazzóban
szeretnék lakni. Ezen a környéken szeretnék élni egy kis
házban. Mindenesetre kisebb házban, mint amilyenben
Londonban lakom.
Sophie egyetlen londoni ismerőse sem tett még ilyen
megjegyzést. Mindenki arra panaszkodott, hogy kevés a helye.
– Milyen nagy a házad? – kérdezte kíváncsian.
– Négy hálószobám van három szinten. A terasz a King’s
Roadra néz. Azonkívül van még pince és kert.
Sophie nehezen tudta véka alá rejteni a meglepetését.
Gyakran végigment ezen az utcán, és megcsodálta az
elefántcsontszínre vagy különböző pasztellárnyalatokra festett
villákat, és eltűnődött, hogyan élhetnek a tulajdonosaik.
Természetesen tudta, hogy Marco családja rendkívül
gazdag. Már abból is látszott, hogy telik neki méretre szabott
ruhákra és drága bárok látogatására. De valahogy csak most
értette meg, mennyire gazdagok.
Ettől csak nehezebb lett Sophie dolga.
Két ember kell egy gyerek nemzéséhez, nem egyedül az ő
hibája, ami történt, emlékeztette magát a következő
pillanatban. Ő nem állított csapdát Marcónak, ezt a férfi sem
vetheti a szemére.
Minden sokkal könnyebb lenne, ha a család nem
gondoskodott volna arról, hogy Marco számára riasztó legyen
a házasság és az apaság.
Sophie úgy elmerült a gondolataiban, hogy nem is figyelte,
merre mennek. Egy kis mellékutcába befordulva egy
kovácsoltvas kapu előtt találták magukat. Ezen áthaladva egy
deszkákkal kirakott út vezetett a csatornához. Ott számtalan
gondola volt kikötve.
– Marco! – Egy szerelőnek látszó férfi megtörölte piszkos
kezét a kötényében, és átölelte Marcót. Az viszonozta az
ölelést.
A két férfi olaszul kezdett társalogni, amit Sophie nem
tudott követni. Azt azonban hallotta, hogy az ő nevét többször
is emlegették. Sophie közben fényképeket készített arról a két
fiatalemberről, akik egy gondola fölé hajolva gondosan
festegették azt.
Sophie eddig még nem került gondola közelébe, noha
Marcónak kettő is volt. Ő azonban kijelentette, hogy a
gondolával való utazás csak turistáknak való. Sophie
megértette, bár hiányolta ezt az egyedülálló élményt.
– Sí, sí, grazie – ölelte át még egyszer Marco a másik férfit.
Sophie megörökítette ezt a pillanatot. Még sohasem látta
Marcót ilyen felszabadultnak. A velencei életének csak egy
részét képezte a család. A kötelezettségein kívül vannak
barátai, akiket nyilván elhanyagolt, amióta Londonba
költözött.
És ide fog visszatérni, ha a cégét Londonban már szilárd
alapokra helyezte. Hátat fordít az angol világvárosnak, és
visszatér azokhoz az emberekhez, akik régebben és jobban
ismerik, mint a londoni ismerősei.
Ő azonban hiába tér vissza Manchesterbe, nem talál ott egy
lelket sem, akik olyan boldoggá tennék, mint amilyennek
Marco most látszik. Sajnos…
– Akkor mehetünk?
 – Hova?
– Gondoltam, vásárolni akarsz. Én is szeretnék venni
néhány dolgot.
Sophie vágyakozva nézett vissza. Még szívesen nézelődött
volna egy kicsit.
– Ez egy javító- és karbantartó műhely – magyarázta a férfi.
– Tonio családja már sok generáció óta foglalkozik ezeknek a
különleges járműveknek a javításával. Kisfiú korában
megesküdött, hogy sohasem fog az apja nyomdokaiba lépni.
Utazgatni akart a világban, a maga ura akart lenni.
– És aztán mi történt?
A férfi tanácstalanul megvonta a vállát.
– Tényleg utazgatott, aztán megállapította, hogy ez az a hely
az egész világon, amelyre tényleg szüksége van. Addigra már
nevet szerzett mint hajóépítő.
Rövidesen visszaértek ahhoz a bolthoz, ahol Sophie
vásárolni akart. Pillanatokon belül el is merült a csodás
anyagok, karneváli maszkok és egyéb szépségek
tanulmányozásában. Közben vigyázott, hogy ne adjon ki
túlságosan sok pénzt, mert okvetlenül szeretett volna
Biancának nászajándékot venni, valamint a barátnőinek is
akart vinni valami emléktárgyat.
– Nekem is kell vennem néhány dolgot – mondta Marco. –
Mi lenne, ha egy óra múlva itt találkoznánk? Tudok egy
nagyszerű helyet, ahol ebédelhetünk.
Mielőtt Sophie bármit válaszolhatott volna, a férfi már el is
tűnt. Sophie pedig nem vesztegette az időt, hanem gyorsan
hozzálátott a kitűzött feladata teljesítéséhez.
Háromnegyed óra múltán mindent el is intézett, amit
elhatározott. Egy valódi velencei karneváli maszkot is
vásárolt. Igazi, kézzel festett példányt választott, nem
elégedett meg valami olcsó utánzattal.
A barátnőinek kézzel merített papírból készült
jegyzetfüzeteket vett.
 Mosolyogva indult Marco felé, aki szintén széles mosollyal
az arcán várta a sarkon.
– Mindent elintéztél? – kérdezte már messziről. – Ha a
húgom és az anyám egyszer beszabadul ebbe a boltba, alig
tudom őket kikönyörögni.
– Órákig el tudnám nézni, ahogy ezek a művészek
dolgoznak – intett Sophie a ház mögött lévő műhely felé. –
Majdnem elcsábultam, hogy vegyek egy macskaálarcot. De
hát Londonban hová tudnám felvenni? Mindenesetre
lenyűgöző mestermunkák.
– Egyszer látnod kellene a várost a karnevál idején.
Odalennél a gyönyörűségtől, ha látnád azokat a ruhákat és
kalapokat, amiket olyankor viselnek. Szédítő a szín- és
formagazdagság. Az anyám öt új báli ruhát és hozzá illő
álarcot szokott beszerezni. Minden évben egészen más arcát
mutatja.
– És te? Te mit veszel fel?
– Általában egyszerűen öltözködöm. A hagyományos
köpenyt természetesen én is viselem, de csak félálarcot veszek
fel hozzá. Sok évvel ezelőtt voltam itt utoljára karnevál idején.
Ilyenkor az egész város olyan, mintha elvarázsolták volna.
Az embert magával ragadja a hangulata.
Megebédeltek egy hangulatos kis vendéglőben egy csatorna
partján, aztán folytatták a városrész felfedezését.
Meglátogatták az egyetemet, és útközben megnéztek több
templomot és múzeumot.
A délután hihetetlenül gyorsan elrepült. Sophie nem győzött
csodálkozni, milyen késő lett. Már alig tudott Marcóval lépést
tartani, amikor visszamentek a gondolakikötőbe, ahol délelőtt
jártak. A kapu már zárva volt, de rövid telefonálás után
beengedték őket.
Sophie alig ismert rá a tulajdonosra. Már nem munkaruhát
viselt, hanem fekete nadrágot és piros-fehér csíkos pólót.
A széles szalmakalapban olyan igazi gondoliere volt, ahogy a
nagykönyvben meg van írva.
 Marco a kikötőhídra vezette Sophie-t. Ott várt rájuk egy
előírás szerint feketére festett gondola. A fekete bőrülésekre
puha bársonytakarók voltak odakészítve.
– Meglehetősen hűvös lesz – magyarázta Marco, és
besegítette a lányt az ingó csónakba.
Leültek egymás mellé, és Marco még egy póttakarót is
terített a lányra. Kora este volt, a nap már nem sütött, és a
vízen kifejezetten hűvös volt.
Miközben távolodtak a kikötőtől, Marco az ülés alól egy
elemózsiás kosarat varázsolt elő. Péksütemény, pástétom és
gyümölcs került elő belőle, meg egy palack víz.
– A vacsorához még túl korán van – mondta Marco –, de ez
a kis uzsonna biztosan jólesik.
Sophie válasz helyett csak némán bólintott, és a férfi köréje
font karjába simult.
Miközben falatoztak, a gondola az elhagyatott
mellékcsatornákon haladt velük. Olyan volt, mintha egyedül
lennének a városban. Közben a nap lement, és rózsaszín
alkonypír borította az eget. Aztán lassan bekapcsolták a
gondola díszes, régi lámpáit, fényük csillogott a vízen.
– Miért mondtad, hogy a gondola csak a turisták csábítására
való? Ilyen romantikus élményben még sohasem volt részem.
– Annál is romantikusabb, mint amikor véletlenül
összeütköztünk a hóviharban? – nevetett a férfi.
A lány úgy tett, mintha elgondolkozna.
– Majdnem. Mindenesetre romantikusabb, mint amikor
szilveszterkor bezártál a raktárba.
– Nekem a legjobb emlékeim vannak arról a raktárról. Te
voltál az első lány, aki megpróbált nekem ellenállni.
– Ezt azért nem hiszem.
És most mi a helyzet kettőjük között? Sophie
legszívesebben egyenesen megkérdezte volna, de nem merte.
Ez a csodálatos este akár búcsúalkalom is lehet.
 – Köszönetet kell mondanom neked, Marco. Tudom, a
húgod akarta, hogy maradjak itt egy hétig. Köszönöm, hogy
ilyen szívesen fogadtál. Hogy azt az érzést keltetted bennem,
mintha kívánatos lennék.
A férfi lehajolt, és megcsókolta a lány száját.
Szenvedélyesebben, mint máskor. Úgy csókolta, mintha
egyedül lennének a világon, és senkivel, semmivel nem
kellene törődniük.
A lány a férfi nyaka köré fonta a karját, és közelebb húzta
magához. Ezzel a csókkal azt mutatták meg, milyen közel
érzik magukat egymáshoz.
Sophie szíve túlcsordult az örömtől. Akármit hoz is a jövő,
most meg akarta mutatni, mennyire szereti Marcót. Ha ez
búcsú, akkor legalább lesz egy szép emléke, mielőtt a feje
tetejére állítja Marco életét.
Sophie nem merte remélni, hogy ez a csodálatos este
folytatódhat. Ahogy kiszálltak a gondolából, Marco még
megmutatta neki a kedvenc kiskocsmáit. Mindenütt ettek
valami apróságot, sehol sem lehetett kihagyni a helyi
specialitást.
Lassanként az alkonyat késő estébe ment át. Marco egyre
több ismerőssel találkozott, és bemutatta őket Sophie-nak.
Mindenki rendkívül barátságos és udvarias volt. Angolul
beszéltek Sophie-hoz, és nem tudták palástolni kíváncsi
tekintetüket. Ebből arra lehetett következtetni, hogy Marco
nagyon ritkán vagy talán sohasem hozott barátnőt Velencébe.
– Akkor most már mennünk kell – jelentette ki a férfi.
– Hova? Haza?
Marco szeme sejtelmesen csillogott. Sophie azonnal talpon
termett. A közös vacsorának már semmi értelme nem lett
volna azok után, hogy mi mindent ettek az elmúlt órákban.
– Milyen terved van?
Tíz percbe telt, amíg elérkeztek a titokzatos úti célhoz: egy
palotához a Szent Márk tér közelében.
 Marco két jegyet nyújtott át a kapuban álló két férfi
egyikének. Az csak egy pillantást vetett rá, és szélesre tárta a
laput.
Áthaladtak egy csoda szépen berendezett előcsarnokon,
felmentek a széles díszlépcsőn, és beléptek egy szalonba, ahol
már vagy hatvan estélyi ruhás ember volt. Sophie kissé
zavarba jött lezser utcai ruhájában, ez az érzés azonban
hamarosan elmúlt.
A sarokban egy vonósnégyes klasszikus dallamokat játszott.
– Voltál már operában? – kérdezte Marco halkan.
– Nem, még soha. Itt most valami előadás lesz?
– A Traviatát adják. Minden felvonást a palota más-más
termében játszanak. Így a vendég nem csupán néző, hanem
résztvevő is. Ezt sohasem hagyom ki, ha Velencében vagyok.
Gondoltam, neked is tetszeni fog.
– Egészen biztosan.
Sophie-t hihetetlen örömmel töltötte el, hogy Marco ilyen
gondosan állította össze az utolsó szabad napjuk programját.
Készségesen megmutatta Velence minden olyan zugát,
amelyek a legtöbbet jelentették számára. Amelyeket szeretett,
és amelyeket a távollétében hiányolt.
Sophie éppen hálálkodni kezdett, amikor felszólították őket,
hogy foglalják el a helyüket.
A következő órák folyamán a lányt teljesen lenyűgözte az
előadás. Észre sem vette, hogy Violetta áriája alatt könnyek
patakzottak a szeméből. Csak akkor döbbent rá, amikor Marco
egy csomag papír zsebkendőt csúsztatott a kezébe.
Sophie szerette volna megállítani az időt, hiszen tudta, hogy
ez az utolsó gondtalan estéje Marcóval.
– Hogy tetszett? – kérdezte a férfi, ahogy kiléptek a
palotából a Szent Márk térre. A telehold alacsonyan járt, és
olyan volt, mint egy aranylámpás a kihalt utcákon.
– Minden pillanatát élveztem. Nagyon köszönöm.
 A férfi megfogta a lány kezét, Sophie pedig végre biztos
volt a dolgában. Szereti Marcót! Végzetesen beleszeretett.
Hogyan történhetett meg? Talán a hormonok is szerepet
játszottak benne? A hangulatingadozások egészen
természetesek a terhesség első szakaszában. Legalábbis ezt
írják a könyvek, amelyeket olvasott.
Talán csak az a szokatlan érzés mindennek a kulcsa, hogy
Marco szeretettel, figyelmesen és körültekintően viselkedik
vele. Mintha jelentene valamit annak a férfinak, akit annyira
szeret. Sophie hirtelen érzéstől vezérelve lábujjhegyre állt, és
arcon csókolta.
Marco azonnal a karjába zárta, és megcsókolta. A lány
egészen beleborzongott. Olyan érzés volt, mintha valóban
hozzá tartozna.
Hogy mondja el Marcónak, amit el kell mondania? Hogy
vallhatja be, hogy szereti, amikor még nem vallotta be, hogy a
közös gyermeküket hordozza a szíve alatt? A szerelme csak
további terhet jelent Marco számára.
Ez az egyetlen éjszaka maradt számára. Ez a csodálatos
csók. Be kell érnie ennyivel.
 10. FEJEZET

Bianca reszketett, ahogy a zene megszólalt, és még

görcsösebben kapaszkodott a bátyja karjába.
– Nyugodj meg! – súgta Marco a fülébe. – Mindjárt túl
leszel rajta.
– Nem vagyok ideges, csak izgatott. Mert annyira szeretem
Antoniót, hogy alig várom, hogy a felesége legyek, és
elkezdhessük a közös életünket. Csak…
Bianca pislogott, mert könnyek szöktek a szemébe. Marco
megszorította a kezét.
– Tudom, hogy szeretnéd, ha apánk is velünk lenne.
Akárcsak én.
– Szerette Antoniót. Ez a gondolat megnyugtat. Örülök,
hogy még megismerhette, és kölcsönösen tisztelték egymást.
Egyébként Sophie is szerette volna aput.
– Bianca, Sophie és én nem vagyunk…
– Még nem. De még lehettek – vágott a szavába Bianca. –
Látom, milyen epekedve nézel rá, amikor azt hiszed, hogy
senki sem figyel.
– Komolyan?
– Úgy nézel rá, mint én Antonióra.
– Én meg azt gondolom, hogy azt látod, amit látni akarsz.
Természetesen szeretem, sőt csodálom is őt. Nagyon vonzónak
találom, de ez távolról sem jelenti azt, hogy… – Marco
elharapta a szót, mivel nem tudta, hogy tulajdonképpen mit
akar mondani.
Bianca azonban nem hagyta annyiban.
– Mit nem jelent? Azt, hogy szerelmesek vagytok
egymásba? Ha az ember tizenhat, tizennyolc vagy húszéves,
akkor beleszeretni valakibe azt jelenti, hogy azonnal fellobban
a vad szenvedély. Úgy érzi az ember, hogy egy napig sem tud
élni a másik nélkül. Felnőttkorban azonban lassabban fejlődik
ki a szerelem, de annál erősebb lesz. Hagyni kell, hogy
növekedjen. Nem szabad az első alkalmat megragadva
elmenekülni.
Marco ámulva nézett a húgára.
– Mikor lettél ilyen bölcs?
– Mindig is az voltam – kacsintott rá Bianca. – Most pedig
húzd ki magad, és vezess az oltárhoz! Ettől a magas sarkú
cipőtől majd meghalok. És nem akarok mindjárt az első napon
a férjem lába elé borulni.
A zene hangosabb lett, jelezve, hogy kezdődik a szertartás.
Marco arcon csókolta Biancát.
– Készen állsz, húgocskám?
A lány mély lélegzetet vett, és a keze remegett.
– Igen, készen vagyok.
Az esküvőt az elragadó Santa Maria dei Miracoli-
templomban tartották. A tekintetek az ifjú párra szegeződtek.
Csak Marco kereste a szemével Sophie arcát. Bianca szavai
nem hagyták nyugodni. Először csak kedvelte Sophie-t, aztán
csodálta, aztán… Lehet, hogy a húgának igaza van? Ilyen
egyszerű lenne?
És ha úgy is van, miért olyan aggasztó az egész? És miért
olyan megoldhatatlan?
Marco mély lélegzetet vett, míg a szíve vadul vert.
Az orgona egyre hangosabban szólt.
Ahogy közeledtek az oltárhoz, Marco végre felfedezte
Sophie-t. Az édesanyja mellett állt, és gyönyörű volt. Ha
Marco nem tudta volna pontosan, hogy a ruháját két nap alatt
varrta, nem hitte volna el. Azt gondolta volna, hogy
valamelyik híres divattervező szalonjában vette.
Az ezüstszürke anyag enyhén csillogott a gyertyafényben.
A szabása első pillantásra eléggé konzervatívnak látszott,
mégis hihetetlenül nőies volt. A lány haja laza kontyba volt
tűzve. Karcsú nyakára lapos ezüstlánc simult. A nemesen
egyszerű jelenség messze kimagaslott a feltűnésért versengő
nők színes kavalkádjából.
 Sophie rámosolygott Marcóra, és a férfinak összeszorult a
szíve.
Tegnapelőtt tökéletes napot akart rendezni Sophie-nak.
Elsősorban hálából azért, hogy megmentette Bianca
menyasszonyi ruháját, és a koszorúslányok ruháján is igazított.
Marco örült, hogy a városnézés elterelte a figyelmét a
töprengéséről, hogy átvegye-e a családi vállalatot, vagy
legalábbis részt vegyen-e a munkájában. A hihetetlenül
szenvedélyes éjszakákért is hálás volt. Ehhez hasonlót eddig
még sohasem élt át.
Marco élvezte annak a gondosan megtervezett napnak
minden pillanatát. Tetszett neki, hogy Sophie nem kívánkozott
sokcsillagos éttermekbe. Meghitt órákat töltöttek együtt,
miközben olyan dolgokat is elmondott a lánynak, melyekről
különben nem beszélt.
Noha nemrég ismerték csak egymást, már túl voltak a sima
vonzalom fázisán. Marco nem is értette, Sophie hogyan tudta
olyan könnyedén meghódítani a szívét. Azok közül a nők
közül, akikkel Marcónak az elmúlt években dolga volt, senki
sem került ilyen közel hozzá. Általában nem érdeklődtek a
lelkivilága iránt. Bezzeg a neve, a családja, a befolyása és a
pénze mély benyomást gyakorolt rájuk. Így aztán ezekben a
kapcsolatokban minden felszínes volt, hűvös és kiszámítható.
Sophie egészen más volt. Őt egyenesen megrettentette
Marco gazdagsága, ezt határozottan érezni lehetett. A család
neve nem tett rá semminemű hatást, Marcóhoz azonban
határozottan vonzódott. Csak az embert szerette benne, így a
dolog Marcóra nézve veszedelmes volt.
Felvezette húgát az oltárhoz vezető lépcsőn, ahol a vőlegény
várta. Bianca szeme csillogott, mintha a templomot megtöltő
vendégekről meg is feledkezett volna. Úgy tűnt, hogy csak az
ő Antonióját látja.
Marco keresztet vetett, lement a lépcsőkön, és csatlakozott
az édesanyjához és Sophie-hoz. Közben a húga már készült az
esküje elmondására.
A közönség halkan sustorgott. Aztán a pap hangja
hallatszott. Bianca és Antonio remegő hangon mondták az
eskü szövegét, általános meghatottság és könnyek közepette.
– Egy szót sem értek belőle, de csodálatosan hangzik –
súgta Sophie Marco fülébe, mielőtt kitört a tapsvihar, és az
újdonsült házasok megölelték és megcsókolták egymást. –
Bianca olyan gyönyörű! És olyan boldog! – lelkendezett.
Mellettük Marco nagynénje hangosan zokogott, az
édesanyja pedig gyorsan megtörölte a szeme sarkát. Marco azt
sem tudta, hova nézzen, hogy megmeneküljön a női
könnyektől.
Az édesanyja figyelme most Sophie felé fordult:
– Grazie, cara! Valóságos csodát műveltél! Chesca, hadd
mutassam be Sophie-t. Láttad, milyenné varázsolta Bianca
ruháját? Sí, bellissima! – mesélte izgatottan a nővérének,
miközben kifelé mentek a templomból. Úgy látszott, minden
jelenlévőnek szeretné elmondani, hogy Sophie milyen nagy
segítség volt. Ezzel is visszavonhatatlanul a családhoz akarta
kötni.
– Igen, ő és Marco valóban nagyon közel állnak egymáshoz
– magyarázta éppen valakinek izgatottan. – Marco teljesen
odavan érte – tudatta valaki mással. – Tulajdonképpen minden
pillanatban várjuk, hogy bejelentsék az eljegyzést.
De hát Sophie holnap már hazarepül… És valószínűleg
mindkettőjüknek így lesz a legjobb.
Nagyon élvezték az együtt töltött időt, de most vége, mielőtt
komoly csalódást okozhatna Sophie-nak. Mert előbb-utóbb
úgyis ez történne.
Sophie figyelmét természetesen nem kerülte el, hogy
bámulják, mióta csak belépett a templomba. Sokkal
kínosabban érezte magát, mint az első este, amikor
megérkezett a városba. Most azonban tudta, hogy szinte
minden jelenlévő a következő Santoro menyasszonyt látja
benne. Ő volt az első számú beszédtéma. Borzasztó érzés volt.
És a szertartás után minden csak rosszabb lett. Marco
édesanyja világossá tette, hogy már régen a család részének
tekinti őt, és mind a háromszáz vendégnek személyesen
bemutatta. Azonkívül nem győzött dicsekedni Sophie
tehetségével. Mindenkinek újra és újra elmesélte, hogyan
mentette meg Sophie az esküvőt. Ez tulajdonképpen óriási bók
volt. A terhesség miatti rossz lelkiismerete azonban nem tette
lehetővé, hogy kellőképpen élvezze.
A rövid utat a templomtól az előkelő szállodáig a vendégek
gyalog tették meg. A fogadást nem a palazzóban, hanem egy
elegáns hotelban rendezték. Az ifjú pár ezzel is jelezni akarta,
hogy a saját útját járja.
A szálloda szépsége még a palazzóét is túlszárnyalta.
Sophie-nak a lélegzete is elakadt, ahogy körülnézett.
A mennyezetet freskók borították, az emeletre széles
márványlépcső vezetett. Egy hatalmas teraszról egyenesen a
Canal Grandéra lehetett látni. A bálterem gyönyörűen fel volt
díszítve. Sophie-t azokra az előkelő esküvőkre emlékeztette,
ahol pincérkedett. Semmi sem volt azonban ahhoz
hasonlítható, amit ma vendégként itt átélt.
– Signorina Bradshaw?
Sophie ijedten fordult meg, ahogy egy vékony, barna hajú
nő megérintette a könyökét. Az ismeretlen konzervatív, kék
kosztümöt viselt, és sugárzóan mosolygott.
– Üdvözlöm, Flavia vagyok. A Marchesa Magazin
divattudósítója.
Újabb váratlan fordulat ezen az izgalmas napon. Noha
Sophie tisztában volt azzal, milyen ismert és köztiszteletben
álló emberekből áll Marco családja, arra mégsem számított,
hogy újságírók is megjelennek a fogadáson. Kiderült azonban,
hogy a helyi lapok több tudósítója is jelen volt, és a Marchesa
Magazin engedélyt kapott rá, hogy egyedüliként tudósítson az
esküvőről.
Sophie barátságos arckifejezést öltött.
– Üdvözlöm! Sophie Bradshaw vagyok.
– Signor Santoróval van itt?
– Nos… igen. – Miközben az újságírónő várakozásteljesen
nézett rá, Sophie úgy érezte, hogy még valamit hozzá kell
fűznie. – Nagyon kedves figyelmesség volt tőle, hogy
meghívott erre az eseményre.
 Flaviát meglepte a válasz, de gyorsan más tárgyra tért.
– A mai nap egyik nagy beszédtémája természetesen a
menyasszony ruhája. Mindenki arról beszél, hogy maga
végzett lényeges változtatásokat az utolsó pillanatban.
Meglehetősen hosszú szünet következett. Sophie nem tudta,
mit mondjon, miért volt szükség változtatásra. Azt sem akarta
elmondani, hogy Bianca meghízott, a terhességet pedig
végképp nem fogja elárulni.
– Sophie megmentette az életemet – jelent meg hirtelen
Bianca, és arcon csókolta a lányt. – Kétségtelenül nagyon szép
volt eredetileg is a ruhám, de túlságosan egyszerű egy ilyen
ünnepélyes alkalomra. Sophie aztán elvégezte rajta az utolsó
simításokat. Az ő ötletei alapján lett ilyen izgalmas és eredeti.
Bianca megpördült, és a szoknya röpködött körülötte.
A kamerák meg csattogtak.
– Nézze ezeket a gyönyörű hímzéseket! És Sophie a saját
ruháját is maga varrta. Olyan nemesen egyszerű, mégis
hihetetlenül szép!
Sophie megkönnyebbülésére az újságírónő, miután a
munkatársaival néhány fényképet készítettek, végre távozott.
Sophie körülnézett, merre lehet Marco, de sehol sem látta.
Mivel semmi kedve nem volt ahhoz, hogy további távoli
rokonoknak bemutassák, a mosdóban keresett menedéket.
Az előterében volt egy kis ülőgarnitúra, ahol el lehetett időzni.
A nagy tükör elé mindenféle szépítőszerek voltak odakészítve,
hogy a vendégek fel tudják frissíteni magukat. Innen nyílt egy
hosszú helyiség, ahol márvány mosdótálak sorakoztak egymás
mellett. Sophie azonban az előtérben maradt, és lerogyott az
egyik kényelmes pamlagra. Megkönnyebbülten sóhajtott, és
fogadkozott, hogy legkésőbb öt perc múlva visszatér az
ünnepségre. Az eddigieket azonban ki kell pihennie.
Holnap már végérvényesen elutazik. Előtte azonban el kell
mondania Marcónak, hogy gyereket vár. Marco idáig egy
szóval sem említette, hogy Londonban viszontlátják-e
egymást. Így aztán az elutazás előtti pillanat az utolsó
lehetőség arra, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba.
 Sophie behunyta a szemét, és egy pillanatra szerette volna,
ha a dolgok másképpen lennének. Milyen jó lenne, ha ő és
Marco valóban egy pár lennének, ahogy Marco anyja
feltételezi! Ha ő is része lehetne ennek a szeretetteljes
családnak, akik tárt karokkal és nyitott szívvel fogadták
Velencében.
Harry társaságában tulajdonképpen sohasem érezte magát
igazán jól. Különös, hogy utólag visszatekintve már úgy látja,
ő túl jó volt Harry számára.
Vajon ha nem lenne terhes, másképpen viselkedne?
Őszintébb lenne a saját érzéseit illetően? Nincs értelme ezen
törnie a fejét. Gyermeket vár. Ha ez bonyolultabbá teszi a
helyzetet, akkor sem bánja. Hiszen Marco édesanyjának
tökéletesen igaza van. Marco gyermekei elragadóan szépek
lesznek.
Sophie ijedten nyitotta ki a szemét, ahogy három rendkívül
jól öltözött nő telepedett le vele szemben az ülőgarnitúrára.
Leplezetlen kíváncsisággal bámultak rá.
– Az esküvők meglehetősen megerőltetőek, ugye? –
próbálkozott tétován Sophie. A három idegen nő egyszerre
bólogatott. Mindhármuknak egyforma, divatos frizurája volt,
és egy híres divatcég ruháit viselték, amilyeneket Sophie eddig
csak folyóiratokban látott.
A középső nő előrehajolt, és felhúzta a szemöldökét.
– Kérdezhetek valamit? – Az angolja tökéletes volt, az erős
akcentustól eltekintve.
– Miért ne? – felelte Sophie vonakodva.
– Hogy csináltad ezt?
– Micsodát? Hogy megmentettem a menyasszonyi ruhát?
Nem volt olyan nehéz.
– Nem – vágott a szavába a bal oldalon ülő nő
türelmetlenül. – Hogy tudtad Marcót magadhoz láncolni?
– Tessék? Nem láncoltam magamhoz. Nem vagyunk
jegyesek.
 – Még nem – felelte az ismeretlen nő élesen. – Én három
évig voltam vele együtt. Az anyám már a jövőnket tervezte, az
apám akart venni nekünk egy házat. Aztán egyik pillanatról a
másikra mindennek vége lett. Egyszerűen faképnél hagyott.
A szememre vetette, hogy rátelepedtem. Gúzsba kötve érzi
magát.
Sophie-nak összerándult a gyomra. Nem fogja Marco
ugyanígy érezni magát, ha tudomást szerez a terhességről?
– Sajnálom – motyogta.
– Mélységesen megalázott. Marco sohasem mondta el a
valódi okot. Egyszerűen elutazott Angliába, én meg itthon
nyalogathattam a sebeimet. Tulajdonképpen gyűlölnöm
kellene. Állandóan azt mondogatom magamnak, hogy
gyűlölöm.
– Most azonban mindenki rólad beszél – kapcsolódott be a
beszélgetésbe a barátnő. – A palazzóban laksz, és
összebarátkoztál a húgával. Mi a titkod?
– Nem tudom, hogy sajnáljalak-e vagy irigyeljelek – szólt
közbe a harmadik nő.
Sophie nagyot nyelt. Marco az első pillanattól fogva nyílt és
becsületes volt vele. Nem hagyott kétséget afelől, hogy a
kapcsolatuknak nincs jövője. Egy bizonyos ponton azonban
Sophie-ban mégis felébredt a remény. Azonban nincs értelme
tovább áltatnia magát. Semmi sem fog köztük megváltozni. De
gyereket fog tőle szülni, és erről tudnia kell.
– Bocsánat – mondta Sophie. – Most már mennem kell.
Legfőbb ideje, hogy beszéljen Marcóval. Hogy azután mi
történik, az egyedül a férfitól függ.
 11. FEJEZET

Marco tekintete végigfutott a termen. Sophie az előbb még

Biancával beszélgetett, most azonban eltűnt. Marco alapjában
véve bízott benne, hogy a lány boldogul egyedül. A terem
azonban tele volt kíváncsi rokonokkal és kiszámíthatatlan
egykori barátnőkkel. Marco úgy érezte, hogy Sophie-nak
bizonyára jól jönne egy kis erkölcsi támogatás. Őszintén
szólva, neki is elkelne.
– Marco?
A férfi összerezzent, ahogy Sophie hirtelen megjelent
mögötte, és a karjára tette a kezét.
– Ó, te vagy az! – üdvözölte megkönnyebbülten a lányt. –
Már azt hittem, hogy a nénikéim sarokba szorítottak, és éppen
könyörtelenül kifaggatnak.
– Nem, erre még nem került sor. Tudnánk egy kicsit
négyszemközt beszélgetni?
A lány holtsápadt volt, még az ajka is teljesen színtelennek
tűnt. Csak nem mondott neki valaki valami aljasságot?
– Nincs semmi baj? – kérdezte Marco aggodalmasan.
– Valami fontosat szeretnék neked mondani.
Marco gyorsan körülnézett. A teraszajtó csak be volt hajtva.
Úgy látszott, a vendégek közül még senki sem merészkedett ki
a hideg téli levegőbe. Marco megfogta Sophie kezét, és
kivezette a teraszra. Ahogy az ujjait a lányéival összefonta, azt
az érzést keltette, hogy igazán összetartoznak.
Letelepedtek egy sarokasztalhoz. A férfi puha takarót terített
a lány lábára a gondosan odakészített halomból.
– Éppen beszélgettem néhány hölggyel, akik, úgy látszik,
nagyon jól ismernek téged – kezdte Sophie.
A férfi felhúzta a szemöldökét, mert rosszat sejtett.
– Az egyikük a volt barátnőd lehetett. Úgy hangzott a
története, mintha az oltár előtt hagytad volna el.
 Marco azonnal kapcsolt.
– Bizonyára Celia volt a két barátnőjével, Beatricével és
Elenával. Mindig hármasban járnak.
– A nevüket nem mondták meg.
– Erős túlzás, hogy az oltár előtt hagytam el. Sohasem
voltunk hivatalosan jegyesek.
– És aztán mi történt? Szeretném tudni. Ha ugyanis egy
pillantással ölni lehetne, akkor én most nem állnék itt.
A férfi fáradtan dörzsölte meg a szemét. A Celia-ügy olyan
kellemetlen és megerőltető volt számára, hogy végső soron ez
vezetett oda, hogy Angliába utazott, és megromlott a
kapcsolata az apjával. Az utóbbi tíz évben igyekezett nem
gondolni erre az őrült nőszemélyre.
Tudnia kellett azonban, hogy a visszatérése Velencébe nem
lesz zökkenőmentes.
– Celia persze ártatlan áldozatnak állítja be magát – kezdte a
férfi, és kifelé bámult a Canal Grandéra, amelyen éppen egy
magányos kis csónak tűnt fel a sötétségben. – Miután
elvégeztem az egyetemet, körülbelül három évig voltam együtt
Celiával.
– Ő azt mondta, hogy aztán egyszerűen kereket oldottál.
– Nem egészen így volt. Celia szép volt, de kicsit bolondos.
Azokkal a tulajdonságokkal rendelkezett, amelyeket egy
húszas éveiben járó fiatalember vonzónak talál. Bebeszéltem
magamnak, hogy szerelmes vagyok, noha a szerelemről
semmit sem tudtam. – A férfi sóhajtott. – Kellemes
változatosságot jelentett a szülői házhoz képest. Éppen az
önálló életem küszöbén álltam, és a jövendő pályámat
készültem megalapozni. Az apám azonban ezt
időpocsékolásnak tartotta, és minden lehetséges alkalommal az
értésemre is adta.
– Nagyon nehéz lehetett neked.
– Valóságos kihívás. De fiatal voltam, és heves. Eltökéltem,
hogy a saját utamat fogom járni. Azt hittem, hogy Celia az én
oldalamon áll. Lassanként rájöttem azonban, hogy más tervei
vannak. Ő nem engem szeretett, hanem a Santoro család
örökösét, akinek a kiváltságaiban ő is részesülhet. Állandóan
arra akart rábeszélni, hogy hallgassak az apámra.
– Te azonban erre nem voltál hajlandó?
– Nem. Így aztán állandóan veszekedtünk. Celia sírt, én
pedig bűnösnek éreztem magam. Aztán valahogy mindig
kibékéltünk. Fárasztó ördögi kör volt. Közben az apámmal is
állandósult a szembenállás. Egy idő múlva feltűnt nekem,
hogy Celia többet tartózkodik a palazzóban, mint én, és az
anyám meg a húgom már családtagnak tekinti. Minden
oldalról unszoltak, hogy kérjem meg végre a kezét. Számomra
pedig éppen csak elkezdődött az élet, rengeteg izgalmas
lehetőséget kínált. Közben pedig mindenki, aki közel állt
hozzám, kalitkába akart zárni. Elsősorban az a nő, akiről azt
hittem, hogy szeretem.
– De nem ért célt. Elhagytad.
Sajnos Celia az ifjonti derűlátását is aláásta. Az ő lelkén
száradt, hogy Marco a szülői házat is nyomasztó börtönnek
érezte.
– Így aztán úgy döntöttem, hogy elhagyom a várost.
Felajánlottam Celiának, hogy kövessen. Számára azonban ez
szóba sem jött. Sohasem felejtem el, milyen rosszallóan nézett
rám. Nem azt ajánlottam neki, amire számított.
– Jaj, milyen ostoba!
– A nagyravágyás dolgozott benne. Ne hidd azonban, hogy
összetörte a szívemet. Inkább megkönnyebbültem, hogy
megszabadultam tőle. Beigazolódott, amit különben is
sejtettem. Csak az számított neki, amit képviselek, nem az,
hogy mit akarok elérni. Lassanként az idegeimre ment Velence
és az emberek elvárásai. Odamentem az apámhoz, és
közöltem, hogy elegem van mindenből.
– Hogyan fogadta?
– Nem valami jól. Olyan dühös lett, hogy szívrohamot
kapott.
– Jaj, Marco!
 – Én azonban ennek ellenére elmentem. Még a kórházban
feküdt, amikor összecsomagoltam, és útnak indultam. Ha
maradtam volna, győzött volna a bűntudat. Sohasem lettem
volna szabad. Az orvosok biztosítottak, hogy az apám teljesen
fel fog épülni. Így aztán elutaztam, és új életet kezdtem. Utána
már alig láttuk egymást. Aztán meg már késő volt.
– Biztos vagyok benne, hogy tudta, mennyire szereted. És
biztosan büszke volt rád, a bátorságodra.
– Lehetséges. Mégis azt hiszem, nem voltam elég jó. Sem
mint fiú, sem mint örökös, sem mint üzlettárs. Egyszerűbb és
biztonságosabb volt számomra kitérni mindenki útjából. Így
senki sem okozhatott nekem több csalódást.
Azóta csak jelentéktelen kapcsolatai voltak, amelyekben
semmi öröme nem telt. Igazi barátságokba nem ment bele, és a
családjától is távolságot tartott. Nem csoda, hogy a munkában
olyan sikeres volt. Naponta tizennyolc órát dolgozott, egy
héten hét napot. Hiszen semmi mással nem foglalkozott.
Marco oldalról nézte Sophie arcélét. Egy pillanatra
eltűnődött, mi lenne, ha a lány most biztosítaná, hogy ő
valóban jelent számára valamit?
Vajon elhinné-e? Vagy inkább menekülőre fogná a dolgot?
Úgy tűnt, mintha az idő megállt volna, csak a víz folyt
alattuk csendesen. Marco számára egy örökkévalóságnak tűnt,
amíg arra várt, hogy a lány megszólaljon.
– Azt hiszem, éppen eléggé jó vagy. Nemcsak számomra,
hanem a gyermekünk számára is. Áldott állapotban vagyok,
Marco. Gyereket várok. A te gyermekedet.
– Terhes vagy?
– Igen. – Sophie számított a nyilvánvaló kérdésekre. Biztos
vagy benne? Honnan tudhatom, hogy tényleg az én
gyermekem?
Ezekből azonban semmi sem hangzott el. Hosszú szünet
után a férfi bólintott.
– Akkor össze kell házasodnunk.
– Összeházasodni?
 – A legjobb lenne Londonban. Talán három hét múlva. Majd
azt meséljük mindenkinek, hogy nem akarunk nagy felhajtást
csinálni.
Szóval az ellenkezőjét akarja, mint amit a húga.
Sophie természetesen nem akart háromszáz vendéget. De a
családját és a legközelebbi barátait azért meg akarta hívni.
Azonkívül házasodni csak szerelemből lehet, mint Bianca és
Antonio. És egyáltalán… őt is meg kellene kérdezni.
– Marco, én úgy gondolom…
– Aztán majd visszatérünk ide. Te a palazzóban lakhatsz.
Így családi körben leszel. Én ingázni fogok Anglia és Velence
között, így te ott leszel a legjobb helyen. Én eladhatom a
chelsea-i házamat, és egy lakásba költözhetek. Végül is
rengeteget utazom. Már csak ezért is a családom közelében
kell maradnod.
Tehát így képzeli Marco az ő jövőjét. Hogy itt éljen
Velencében, Marco családjánál. Annál a családnál, amelyet
Marco tíz éven át elkerült.
Mielőtt tiltakozhatott volna, a férfi folytatta:
– Először senkit sem kell beavatnunk. Holnap reggel az
eredeti terv szerint hazarepülhetsz Londonba. Egy héttel
később utánad megyek, és gondoskodom arról, hogy a
holmidat a házamba szállítsák, és felmondhasd a lakásodat.
Marco láthatólag mindenre gondolt. Sophie szóhoz sem
jutott. A férfi pár percen belül mindent egyedül eldöntött. Az a
kérdés fel sem merült, hogy Sophie mit akar.
Marco számára ő és a terhessége probléma, amit meg kell
oldani. Mégpedig a lehető leggyorsabban.
Sophie természetesen szerette Velencét, és boldogan élt
volna itt. De nem ilyen körülmények között. Nagyon szerette
Marco családját, de ragaszkodott a saját döntéseihez. Soha
többet nem engedi át az ellenőrzést az élete felett valaki
másnak!
– Marco, megállj! Semmit sem kell itt és most eldöntenünk.
– Sophie hangsúlyozta a többes számot. – Gondolkozzunk
néhány napot, aztán nyugodtan beszéljünk meg mindent.
Végül is először fel kell dolgoznod ezt a sokkot.
A férfi eltökélten felállt.
– Nincs mit meggondolni. Lehet, hogy nem tetszik neked
az, amit tennünk kell. Bevallom, az én terveimbe sem illik
bele. – A férfi hangja tompa volt, és hideg, mintha robottá
változott volna. – A dolgokon azonban nem lehet változtatni,
és felnőtt ember módjára kell viselkednünk. Az embernek
egyszerűen félre kell tennie a saját érdekeit. Azt hiszem, értjük
egymást. Végül is van köztünk bizonyos vonzalom.
Lehetnének rosszabb feltételei is egy házasságnak.
– Úgy van. De lehetnének sokkal jobb feltételei is – felelte a
lány élesen. – A huszonegyedik században élünk. Lehetünk a
gyermekünk elkötelezett szülei anélkül is, hogy házasságra
lépnénk. Nem kell sem együtt élnünk, sem együtt lennünk.
Elegendő, ha tiszteletet tanúsítunk egymás iránt. Szeretném,
ha meghallgatnál, és egyenrangúként beszélnél velem, ahelyett
hogy átszerveznéd az egész életemet, és elvárnád, hogy
engedelmesen kövessem az utasításaidat. – A lány szemébe
könnyek szöktek. – Tudom, hogy egyáltalán nem akarsz
megházasodni, ezért különösképpen köszönöm az ajánlatodat.
A kényszerházasság azonban nem megoldás sem számomra,
sem a gyerek számára.
Ezután Sophie felállt, és gondosan összehajtogatta a takarót,
amelybe eddig beleburkolózott.
– Most visszamegyek a palazzóba. Kérlek, ments ki
Biancánál. Holnap az eredeti terv szerint hazarepülök. Hagyj
nekem egy kis gondolkodási időt, jó? Ma este ne gyere a
szobámba, és holnap se ajánld fel, hogy kiviszel a repülőtérre.
Mindkettőnknek szükségünk van rá, hogy nyugodtan utána
tudjunk gondolni mindennek. Különösen annak, hogy mi a
legjobb valamennyiünk számára.
Sophie némán könnyű csókot nyomott Marco arcára, aztán
minden további nélkül otthagyta a teraszon. Arra számított,
hogy Marco vagy haragudni fog, vagy könyörgőre fogja a
dolgot. A férfi azonban csak állt sóbálvánnyá meredve, és egy
szóval sem tiltakozott.
 Sophie titokban azt remélte, hogy Marco szerelmet vall
neki. Micsoda hiú ábránd! Jó, nem kellene mindjárt szerelem.
Elég lenne, ha azt mondaná, hogy kedveli. Hogy barátnőjének
tekinti, és szívesen van együtt vele.
Marco azonban hirtelen olyan hidegnek és elutasítónak tűnt!
Semmi mást nem kínált fel neki, csak a feltétlen
kötelességtudatot. Ez pedig nem elég. Ő ennél többet érdemel.
A lánynak majd a szíve szakadt meg, ahogy otthagyta a
férfit a teraszon. De még mindig jobb egy összetört szív, mint
együtt élni egy olyan férfival, aki nem akarja maga mellett
tudni.
Volt már ilyen helyzetben, és sokat küzdött azért, hogy újra
szabad legyen. Megesküdött, hogy soha többé nem kerül ilyen
függő viszonyba. Ezt az esküjét meg fogja tartani, akármi is az
ára.
 12. FEJEZET

– Hihetetlen, hogy milyen sok fénykép van a neten! –

lelkesedett Ashleigh. – Marco és a családja igazán híres lehet!
Sophie legjobb barátnője izgatottan olvasta az olasz
pletykaoldalakat.
– A család már nemzedékek óta a pénzarisztokráciához
tartozik.
Sophie önkéntelenül elfordította a fejét, hogy ne kelljen a
képernyőn látnia Marco arcát. Mióta hazajött, nem volt köztük
semmilyen kapcsolat. Marco nem telefonált, még egy sms-t
sem küldött. Már egy teljes hete. Igaz, Sophie kérte, hogy
szüksége van egy kis nyugodt gondolkodási időre. Ez azonban
lassacskán úgy tűnt, mintha szándékos büntetés lenne.
– Bianca és Antonio esküvője nagy társadalmi esemény
volt. Akkor még nem fogtam fel ennek súlyát, amikor
elvállaltam, hogy a menyasszonyi ruhát hozzáigazítom Bianca
kívánságaihoz – magyarázta Sophie, aki még mindig nem
dolgozta fel az Olaszországban átélteket.
– Alig tudom elhinni, hogy tényleg terhes vagy! – bámult
Emma csodálkozva barátnője lapos hasára. – Hiszen egy dekát
sem híztál.
– Jaj, dehogynem! – nevetett Sophie. – Ez azonban a kitűnő
olasz koszt számlájára írandó.
Sophie-nak jólesett a homokba dugnia a fejét a valóság elől.
Ez volt a legegyszerűbb módja annak, hogy átmenetileg
megszabaduljon a gondjaitól. Belevetette magát a mindennapi
teendőkbe, és nem gondolt a jövőre.
Pedig a jövő ott növekedett a szíve alatt, és lassanként nem
lehetett titokban tartani.
– Én magam is alig tudom felfogni, hogy gyereket várok –
vallotta be Sophie a barátnőinek. – Vannak pillanatok, amikor
borzasztóan örülök neki, és lelkesen elolvasok minden
könyvet és cikket a terhességről. Aztán hirtelen rám tör a
pánik. Hiszen végül is fogalmam sincs az anyaságról. A saját
anyámmal sem vagyok éppen a legjobb viszonyban.
– Biztosan könnyen beletanulsz ebbe a szerepbe –
biztosította Ashleigh, és megértően mosolygott. – Hiszen már
tudod, milyen nagyszerű barátnőnek lenni. Innen már csak egy
lépés, milyen jó anyának lenni. Hidd el nekem!
– Azonkívül mi is itt vagyunk neked – jelentette ki Emma.
Felugrott, és átölelte a barátnőjét. – A legnagyszerűbb
keresztmamák leszünk, amilyet csak egy gyerek kívánhat.
Nem vagy egyedül, Sophie. Ezt soha ne felejtsd el!
– És a jövőd miatt sem kell aggódnod – jövendölte Grace,
és átvette Ashleigh-től a laptopot. – Egész Olaszországot
elbűvölte a divattervezői munkád. Erről számtalan cikk és blog
tanúskodik. És most, hogy saját weboldalad és online boltod
van, az áttörés már nem várathat sokáig magára.
– A jól megérdemelt áttörésre! – fűzte hozzá Ashleigh, és a
magasba emelte a teáscsészéjét.
Sophie meghatottan pislogott, mert könnyek szöktek a
szemébe.
Amikor Sophie megérkezett Londonba, a barátnői a
repülőtéren várták. Aztán hazavitték, és teával, süteménnyel
kínálták. Türelmesen megvárták, amíg Sophie képes volt a
gyerekről beszélni. Meg minden másról, ami Velencében
történt. Végül arról is beszámolt, Marco hogy viselkedett,
amikor a nagy újságot meghallotta, és az milyen hatást tett rá.
A barátnői aztán rábeszélték Sophie-t, hogy használja ki azt
a hírnevet, amire az esküvő révén tett szert, és hozza végre
létre a tervezett weboldalát és az online boltját. Mára ezek már
elkészültek.
Kezdetben persze meglehetősen gyér volt a választék.
Sophie azonban abban reménykedett, hogy megbízásokat kap.
Valamikor majd nagy kollekciókat tud kínálni. Ahhoz azonban
raktár és igazi műhely kell. Akkor néhány varrónőre is
szüksége lesz.
– Lassan mennünk kell – mondta Ashleigh. – Biztos vagy
benne, hogy nem akarsz velünk jönni?
 Grace vőlegénye fényes jótékonysági gálát rendezett a
szállodájában, ahol a barátnők együtt jelentek meg.
Mulatságos gondolat volt, hogy néhány héttel ezelőtt
valószínűleg még valamennyien pincérként vettek volna részt
ezen a rendezvényen.
Erről Sophie-nak eszébe jutott, hogy sürgősen jelentkeznie
kell Cliónál. Túlságosan megerőltető munkát ugyan nem tud
vállalni, de biztosítania kell a megélhetését, amíg az első
megrendelések be nem futnak.
Neki tehát a barátnőivel ellentétben még nem ért véget a
pincérnői pályafutása.
– Komolyan nem akarok veletek menni. Mostanában
állandóan fáradt vagyok. Különben is szívesebben ülök a
számítógép előtt, és figyelem, mikor jön be az első
megrendelés.
– Bizonyára nem kell sokáig várnod. – Grace mosolyogva
csókot nyomott a barátnője arcára. – Ha segítségre van
szükséged, én szívesen varrok neked. A szabásban is tudok
segíteni. Azonkívül kiválóan tudok csomagolni, és remek teát
főzök.
– Ha szükségem van segítségre, azonnal szólok – ígérte
Sophie, és megölelte a három lányt.
Ahogy a barátnői elmentek, a szoba sokkal nagyobbnak és
elviselhetetlenül üresnek tűnt. Sophie sóhajtott, a
konyhaasztalra tette a laptopot, és újra átnézte az e-maileket.
Roppant lelkesítő volt, hogy Olaszországban már ígéretes
divattervezőnek tekintik. Annál nehezebb volt elviselnie azt a
fényképet, amely minden cikkben megjelent. Ezen az elegáns
ezüstszürke ruhájában áll Marco mellett, aki szmokingot visel.
És úgy mosolyog a férfira, mintha végtelenül boldogok
lennének együtt.
Csupa hazugság!
Sophie lerázta a szomorú gondolatokat, és a vázlatfüzete
meg a ceruzája után nyúlt. Az új modellek tervezése mindig
megnyugtatta. Mivel Bianca menyasszonyi ruhája állt az
érdeklődés középpontjában, arra számított, hogy elsősorban
esküvői ruhákat fognak nála rendelni. Erre akart hát
felkészülni.
Több mint két óra múlva kinyújtózott, és maga is
meglepődött, milyen hosszú ideig mélyedt el a munkában.
Az eredmény több, 60-as és 70-es évek hangulatát idéző
menyasszonyi ruha volt.
Nem rossz! – állapította meg, és hátralépett, hogy messziről
is megnézze a rajzokat. Most már csak azt kell eldöntenie,
milyen anyagból készüljenek.
Egy hang jelezte, hogy új e-mail érkezett. Nem, nem egy e-
mail jött, hanem négy. Sophie reszkető kézzel nyitotta meg az
elsőt, és izgatottan olvasta.
A levélíró azt kérdezte, hogy tervezne-e neki menyasszonyi
ruhát, és mennyibe kerülne.
A második egy chelsea-i butikból jött, ahonnan jelezték,
hogy szívesen felvennék néhány modelljét a választékukba.
Eddig nagyszerű! Kezdőtőkéje ugyan nincs, de az első
megbízások megérkeztek.
Sophie kinyitotta a negyedik e-mailt, és felujjongott. Valaki
online megvásárolta két ruháját, és már ki is fizette. Ezek
egyike annak a ruhának a másolata volt, amelyet ő viselt
Bianca esküvőjén, de ezúttal sötétzöld pamutból.
Sikerült! Mától fogva hivatalosan is divattervező, aki a
darabjait közvetlenül adja el a vásárlóknak!
Túláradó örömében szerette volna a lelkesedését valakivel
megosztani, szerette volna világgá kürtölni a sikerét. Nem volt
azonban senki, akinek eldicsekedhetett volna.
Magányosabbnak érezte magát, mint valaha.
Természetesen írhatott volna a barátnőinek, akik bizonyára
borzasztóan örültek volna az újságnak. Az azonban nem az
igazi. Sophie mindenképpen személyesen akart velük beszélni.
Legjobban persze azt szerette volna, ha Marco mellette
lenne, és együtt megünnepelhetnék a sikert. Szerette volna
látni, hogy a férfit elkápráztatja a teljesítménye. Csak sajnos
Marco nem volt ott. Messze volt, fizikailag is, és érzelmileg is.
 Marco még egyszer elolvasta a címet. Eddig még sohasem
gondolkozott azon, hogy Sophie hol és milyen körülmények
között él. Feltételezte, hogy egy vagy több barátnőjével egy
csinos lakást bérel Chelsea egyik nyugodt utcájában. Nem egy
ilyen lármás, kipufogógáztól bűzlő helyen.
Száznyolcvanegyes szám, mormolta, és megállt a magas,
keskeny épület előtt. A földszinten gyorsbüfé volt, ahonnan
égett csirkehús szaga terjengett. A bejárati lépcsőn üres
dobozok és egyéb szemét volt szétszórva.
Marco fogadkozott, hogy semmi esetre sem nőhet fel a
gyermeke ilyen körülmények között.
Elmélyülten tanulmányozta a kapucsengőket. Elég nehéz
volt rajtuk kiigazodni. Éppen nagy nehezen megtalálta Sophie
csengőjét, amikor kinyílt az ajtó, és egy fiatal nő elsietett
mellette, nyitva hagyva a kaput. Marco bosszankodott, hogy a
biztonság is milyen rossz ezen a környéken. Halkan
morgolódva belépett a házba. Sophie a tízes számú lakásban
lakott, ami sajnos nem a földszinten volt, hanem a legfelső
emeleten. Marco felment a lépcsőn, és közben azon tűnődött,
hogy akarja itt a lány felvinni a gyerekkocsit.
De hát nem kezdheti mindjárt szemrehányásokkal. Azért
jött, hogy bevallja, milyen magányos éjszakánként a nagy
ágyban. Hogy mennyire hiányzik neki Sophie. Nem akar sem
a chelsea-i házában, sem Velencében egyedül élni. És
bocsánatot akar kérni azért, ahogy akkor viselkedett, amikor
meghallotta, hogy gyermekük lesz. Öntelt és erőszakos volt.
Úgy tett, mint aki tudja az egyetlen helyes megoldást, és nem
tűr ellentmondást.
Marco megtapogatta a zsebében lévő dobozkát, amelyben a
nagymama jegygyűrűje lapult. Ezúttal jobban fogja csinálni.
Sikerülnie kell!
Végre felért a legfelső emeletre. Sophie ajtaja ugyanolyan
fakókék volt, mint a többi bejárati ajtó. De az ő kilincse volt az
egyetlen, amelyik csillogóra volt fényesítve, és a tiszta lábtörlő
két oldalán, cserepekben dús növényzet virított.
Marco idegességében egyik lábáról a másikra állt. Amikor
ma reggel beszállt a repülőgépbe, tele volt bizakodással, és
buzgott benne a tettvágy. Mostanra azonban cserben hagyta az
önbizalma. Mielőtt felülkerekedett volna rajta a kishitűség és
az a meggyőződés, hogy rossz ötlet volt a bejelentés nélküli
látogatás, hangosan és határozottan kopogott az ajtón.
– Mr. Kowalski, már megint elfelejtett kulcsot vinni?
Semmi baj, én be tudom engedni. Ó…
Sophie döbbenten torpant meg a nyitott ajtóban.
– Hogy jutottál be?
– Az egyik szomszédnő nyitva hagyta a kaput.
– Ennek tulajdonképpen nem lenne szabad előfordulnia. De
mindegy. Gyere be!
Ezzel Sophie hátrébb húzódott, hogy a férfi be tudjon lépni
a lakásba. Már ha ezt a néhány négyzetmétert lakásnak lehet
nevezni. Marco látott már hajókabint is, amelyik nagyobb volt.
Padlástérről lévén szó, csak egészen magasan volt egy ferde
ablak. A fal mellett pamlag állt, és vele szemben egy keskeny
pult választotta el a konyha területét. A bútor kopott volt, de
ragyogóan tiszta. A falak világos krémszínűre voltak festve, és
helyenként csinos tapéta volt ráragasztva. A pamlagon vidám
párnák, amelyek illettek a huzat színéhez. A ferde ablak alatt
hosszú ruhaállvány állt, amely tele volt ruhákkal. A falakra
számtalan vázlat és rajz volt tűzve. Az egyik sarokban
festőállvány állt, amelyre egy nagy vázlatfüzetet erősítettek.
A lakóteret és a hálószobát ajtó helyett csupán egy boltíves
átjáró kötötte össze. Azon benézve egy egyszerű ágy látszott,
és további ruhaállványok, tele tarka anyagokkal.
Marco kíváncsian a kezébe vett egy vállfát, és megnézte a
rajta lévő ruhát. Hasonlított ahhoz, amit Sophie Bianca
esküvőjén viselt. Láthatóan hatottak a modellre a korábbi
korok stílusai, mégis egyértelműen modern volt.
– Ezek mind a te munkáid – mormolta elismerően.
Marco tudta, hogy Sophie a divattervezői pályája
felépítésén dolgozik, és látta is már munka közben. De csak
most döbbent rá, milyen hihetetlenül tehetséges. A buzgalmát
is alábecsülte.
 Most itt állt, és nem győzött álmélkodni. Az elmúlt években
sok olyan fiatal nőt ismert meg, akik jómódú családból
származtak, és divatszakértőnek mondták magukat. Valójában
azonban csak unaloműzésként foglalkoztak ruhatervezéssel,
vagy azért, hogy nagyobb fontosságot tulajdonítsanak
maguknak.
Marco eleinte azt hitte, hogy Sophie nem sokban
különbözik tőlük. Most döbbent rá, hogy teljesen félreismerte
Sophie-t, és valójában nagyon keveset tud róla.
– Igen, ezek a munkáim. Sokáig tartott, amíg idáig
eljutottam, és még mindig nem tudok ebből megélni. – A lány
mély lélegzetet vett. – Bocsánatot kell kérnem tőled, mert
hamis képet mutattam magamról.
– Miről beszélsz?
– Az első estéről, amikor megismerkedtünk. Valóban az
estélyen voltam, de nem mint vendég. Azért nem láttál engem,
jobban mondva, nem vettél észre, mert pincér voltam.
A Snowflake bálon is be voltam osztva szolgálatra, a
barátnőim azonban szereztek nekem belépőt. Mindenesetre ez
az igazi munkám, amióta Londonban élek. Egy ügynökségnek
dolgozom. Takarítok, főzök, bevásárolok, szükség esetén a
bárpult mögött állok. Azt csinálom, amire éppen szükség van.
Sophie a tengerkék szemével kihívóan nézett a férfira, és
csípőre tette a kezét.
– Pincérkedsz, és közben mindezt létrehoztad? – ámuldozott
a férfi. – Mikor van időd enni és aludni?
Most végre igazi megkönnyebbülés jelent meg Sophie
tekintetében.
– Nagyon túlértékelik az alvás fontosságát.
– Cseppet sem túloztál, amikor azt mondtad, hogy
divattervező vagy. El vagyok ragadtatva a munkáidtól. Ezek a
ruhák igazán nagyszerűek.
– Köszönöm. – Sophie zavartan tördelte a kezét. – De
bizonyára nem azért jöttél ide, hogy bókokat mondj nekem.
Tudom, hogy sürgősen beszélnünk kell egymással, de már
késő van, és rettenetesen fáradt vagyok. Nem lehetne a
beszélgetést holnapra halasztani?
Marco döbbenten állapította meg, hogy Sophie valóban
borzasztóan kimerültnek látszik. Elfogta a lelkiismeret-
furdalás, hogy bejelentés nélkül rátört. Most látta csak meg a
lány szeme alatt a sötét árnyakat, a haja is fénytelenebb volt,
mint máskor. Mindent összevéve sérülékenyebbnek látszott,
mint valaha. Marco szerette volna a gondját viselni. Végül is
az ő születendő gyermekét hordja a szíve alatt. Az ő
gyermekét!
Nehéz volt persze elképzelni, mivel a lány alakján semmi
sem látszott. De a puszta gondolat is büszkeséggel töltötte el
Marcót. Noha mindig el akarta kerülni ezt a felelősséget, most
mégis határtalan örömet érzett.
Szilárdan eltökélte, hogy csodálatos apja lesz a
gyermekének. Nem fogja elkövetni azt a hibát, amit a szülei.
Feltétel nélkül támogatni fogja a fiát vagy lányát, függetlenül
attól, milyen döntéseket hoz.
– Természetesen elhalaszthatjuk. Egy dolgot azonban már
most szeretnék elmondani. Rettenetesen sajnálom, hogy olyan
ostobán viselkedtem, amikor közölted, hogy gyereket vársz.
Bizonyára azért történt, mert olyan váratlanul ért. Ezt
okvetlenül tisztázni akartam.
– Megértelek.
– Elsietett következtetéseket vontam le rólad és rólunk.
Rosszul tettem. És rettenetesen hiányoztál, Sophie. Egész
héten mindig az eszembe jutott valami, amit el akartam neked
mondani, de nem voltál ott. És tudom, hogy ez az én hibám.
Ezért nekem is kell helyrehoznom.
Marco mély lélegzetet vett, hogy összeszedje magát.
Sohasem gondolta volna, hogy egyszer elérkezik erre a pontra.
Oda, hogy nem tud annál szebbet elképzelni, mint hogy
feleségül vegye szíve választottját. Talán így volt elrendelve?
A találkozás a hóviharban, a gyerek… Talán minden azért
történt, hogy eljusson erre a pontra?
 Mielőtt elveszítette volna a bátorságát, elővette a zsebéből a
kis fekete dobozt. Sophie szeme tágra nyílt a meglepetéstől, és
önkéntelenül is elhúzódott. Marco azonban már a lány keze
után nyúlt, és színpadiasan fél térdre ereszkedett.
– Nagyon boldoggá tennél, ha megtisztelnél azzal, hogy
hozzám jössz feleségül.
A férfi mosolyogva várta a választ, amely azonnal meg is
jött.
– Nem. Sajnálom, Marco, de nem tehetem.
Sophie még egy lépést hátrált, és elhúzta a kezét. Hirtelen
úgy tűnt, mintha a szobában egyszerre több fokkal csökkent
volna a hőmérséklet. A lány legszívesebben azonnal
biztosította volna Marcót, hogy természetesen nagyon szívesen
hozzámenne feleségül. De Marco nem őmiatta jött. Azért jött,
mert úgy érezte, hogy a gyermeke anyjával szemben
kötelességei vannak. Azért jött, hogy azt tegye, amit tennie
kell. Ezért Sophie valóban nagyra becsülte Marcót. Erre
azonban nem alapozhatja az egész hátralévő életét.
– Tényleg nagyon sajnálom, Marco.
A férfi kiegyenesedett. Lerítt róla a harag és a szégyen.
– Értem – felelte kurtán.
Tíz perccel korábban Sophie olyan kimerült volt, hogy
megkérte Marcót, halasszák el a beszélgetést. Marco azonban
keresztülvitte az akaratát. A viselkedése csak annyiban
különbözött az egy héttel korábbitól, hogy a házassági
szándékát kérés és nem parancs formájában adta elő.
Ez nem volt elég Sophie számára. Így semmi sem változott
kettőjük között.
– Nagyra értékelem, hogy felajánlod nekem a házasságot.
Különös tekintettel arra, hogy tudom, mennyire ódzkodsz tőle.
Én azonban másképp gondolkozom róla.
A férfi kurtán bólintott.
– Akkor nincs miről beszélni. – Ezzel megfordult, és az ajtó
felé indult.
 – Állj meg, Marco! Megkínálhatlak valami itallal? – kiáltott
Sophie a férfi után, és az megállt. – Van a hűtőben hideg sör.
– Az jó lenne. De azt mondtad, fáradt vagy.
– Igaz, de most vagy itt. Foglalj helyet! Hozok neked egy
sört.
Sophie még gyorsan főzött magának friss mentateát, és
néhány kekszet tett egy tálba. Aztán mindent tálcára rakott, a
pamlaghoz vitte, és leült Marco mellé.
Szeretett volna közelebb húzódni a férfihoz, hogy egy kis
biztonságérzetre tegyen szert. Hiszen nem könnyű a
bizonytalan jövő elébe nézni.
– Magyarázattal tartozom neked – szólalt meg egy idő
múlva. – Nem könnyű beszélni róla, még rágondolni sem.
Nem vagyok ugyanis különösképpen büszke a múltamra.
Marco várakozásteljesen hallgatott, és kortyolt egyet a
sörből.
– Életem legnagyobb részében azt gondoltam, az a
feladatom, hogy másokat boldoggá tegyek. A szüleim mindent
megadtak nekem. Magániskolába jártam, szép ruháim voltak,
mindenféle kiváltságot élveztem. Csak egy dolgot tagadtak
meg tőlem: a személyes szabadságot. Különösen az anyám
volt nagyon makacs, ha egyszer valamit a fejébe vett. Mindig
mindent neki kellett eldöntenie velem kapcsolatban. Olyan
volt, akárcsak a te anyád.
Sophie elgondolkozva ivott egy korty teát, és eltűnődött,
milyen lenne, ha a két asszony egyszer találkozna.
– Én hosszú idővel a bátyáim után születtem. Gyakorlatilag
olyan volt, mintha egyetlen gyerek lettem volna. Gyakran
éreztem magam nagyon magányosnak. Mindig az anyám
választotta meg a holmimat, a barátaimat, a hobbijaimat. Arra
neveltek, hogy az anyám elvárásait teljesítsem. Nagyon
veszedelmes, ha valaki összetéveszti a szeretetet az
elismeréssel. Az érzelmek feltételekhez voltak kötve, és én
sohasem mertem emiatt panaszkodni. De gyakran voltam
boldogtalan. Mivel az iskola meglehetősen messze volt a
házunktól, és ráadásul tánctanfolyamra jártam, alig volt
barátom. Ashleigh volt a legjobb barátnőm, de a családja
rövidesen kivándorolt Ausztráliába.
Sophie nagyot sóhajtott.
– Amikor tizennyolc éves lettem, az anyám főiskolára akart
járatni. Akkor, életemben először, fellázadtam. Az anyám nem
rejtette véka alá, milyen borzasztóan csalódott bennem. Én
viszont hirtelen igazán szabadnak éreztem magam. Elkezdtem
hangversenyekre járni, és magam szabtam a ruháimat. Minél
inkább kerestem a saját utamat, az anyám annál
erőszakosabban próbálta rám kényszeríteni az akaratát.
Rengeteg csúnya veszekedésünk volt, és szörnyű dolgokat
vágtunk egymás fejéhez.
Sophie tudta, hogy mind a ketten hibásak voltak. De az
anyjának, mint felnőttnek, nem lett volna szabad hagynia,
hogy így elfajuljon a helyzet.
– Ez már régen volt. Most hogy értitek meg egymást?
– Nem különösebben jól. Meglehetősen feszült a
viszonyunk. Éppen ezért alig megyek haza Manchesterbe.
Látod, van valami közös bennünk.
Sophie csendben kortyolgatta a teáját, és összeszedte
minden bátorságát, hogy Harryről beszéljen Marcónak. Csak
így tudhatta meg, hogy teljesen túljutott-e már a szakításon.
– Amint mondtam, magányos voltam, és az emberismeretem
is gyenge lábakon állt. Egy rockkoncerten találkoztam
Harryvel. Ő énekes volt, roppant vonzó, és csak úgy duzzadt
az önbizalomtól. Még sohasem láttam olyan férfit, mint ő.
Teljesen lenyűgözött. Amikor engem választott, én voltam a
legboldogabb lány a világon. A szüleim természetesen
gyűlölték. Idősebb volt, mint én, és rettenetesen beképzelt.
Utólag visszagondolva már faragatlan fickóként jellemezném,
akkor azonban csodálatra méltónak találtam. Minél inkább
igyekeztek megakadályozni a szüleim, hogy találkozzam vele,
én annál jobban epekedtem utána.
– Hány éves voltál akkor?
– Tizenkilenc. Úgy éreztem magam, mint Júlia, akit el
akarnak tiltani a Rómeójától. Talán ha a szüleim nem léptek
volna fel olyan hevesen ellene, hamarabb felismertem volna,
kicsoda valójában. Egy hosszú éven át hadiállapot uralkodott
nálunk otthon. A szüleim nem értették, hogy mi történt.
Az aranyos, szófogadó kislányuk hirtelen fúriává változott.
Ittam, éjszaka titokban kimásztam az ablakon, lógtam az
iskolából. Harry természetesen mindig támogatott. Akkoriban
az egyetlen célom az volt, hogy Harry szeressen és csodáljon.
Valamikor aztán az apám ultimátumot adott nekem. Én pedig
dühtől tajtékozva elköltöztem. Pontosan a huszadik
születésnapomon.
Marco felhúzta a szemöldökét.
– Valóban van bennünk valami közös.
– Csak annyi, hogy te is elköltöztél egy másik városba. Te
azonban sikeres vállalatot építettél fel. Én viszont nem értem
el semmit. Csak váltogattam a munkákat. Hol szakácsnő
voltam, hol takarítónő, hol pincér; Harrynek ez tökéletesen
megfelelt. Én divattervezést akartam tanulni, de Harry
időpocsékolásnak tekintette. Azt mondta, úgysincs
tehetségem.
Forró könnyek szöktek Sophie szemébe. Bosszúsan letörölte
a ruhája ujjával. Dühítette, hogy még ennyi év után is így
felizgatja az emlék.
– Harry azt akarta, hogy dolgozzam, hogy teljen saját
lakásra. Őt annyira lefoglalta a művészete, hogy nem akarta
munkával bepiszkítani a kezét. Ez így ment éveken keresztül,
mialatt én gondoskodtam a háztartásunkról és a
jövedelmünkről. Idővel kénytelen voltam beletörődni, hogy
Harrytől nem várhatok semmit. Sem segítséget a
mindennapokban, sem hűséget.
Sophie még egyszer megtörölte a szemét.
– Tudom, hogy most mit gondolsz rólam. Magam is sokszor
felteszem a kérdést, hogyan történhetett meg mindez. Hogyan
tűrhettem, hogy ilyen rosszul bánjanak velem. Harry azt az
érzést keltette bennem, hogy értéktelen vagyok, hogy nélküle
senki sem lennék. Boldog lehetek, hogy mellettem van. Én
pedig mindent elhittem neki. Időnként tett valami igazán
kedves dolgot, ami arra emlékeztetett, hogy miért szerettem
bele. Ezekért a ritka pillanatokért éltem. Amikor a magányos
éjszakákon azon tűnődtem, miért nem jött haza Harry, ezekkel
a pillanatokkal vigasztaltam magam.
Marcón látszott, hogy nagyon dühös.
– Ez a fickó nem érdemelt meg téged! Ez most már
számodra is világos, remélem. De legalább összeszedted
magad, és otthagytad Harryt.
– Valamikor igen. Egy esküvőre mentünk együtt. Ahogy ott
viselkedett, az volt az utolsó csepp a pohárban. Mindenki
szeme láttára nyilvánosan molesztálta a koszorúslányt. Ezt
már nem tudtam elviselni. Hívtam egy taxit, otthon
összecsomagoltam a holmimat, és kimentem a legközelebbi
pályaudvarra. Féltem, hogy ha alkalmat adok neki a
magyarázkodásra, megint gyenge leszek.
– Ez nagyon bátor lépés volt tőled.
– Fűtött a harag. Ha meggondoltam volna, mit csinálok,
sohasem merészeltem volna elköltözni egy idegen városba.
– Sokkal bátrabb vagy, mint gondolod, Sophie. Nem gyáva
nyuszi vagy, hanem olyan ember, aki küzd. Nagyon is sok erőd
van.
Sophie-nak hihetetlenül jólestek ezek a szavak és a
megbecsülés, amely a férfi szemében tükröződött.
– Ez nagyon hosszú út volt számomra, Marco. Egyáltalán
nem érzem magam erősnek. Legalábbis nem voltam végig az.
Pusztán azért, hogy itt tudjak lakni, keményen meg kellett
dolgoznom. Pici és drága, de meg tudom fizetni. Ez az
otthonom és a menedékem. És végre elértem, hogy a terveimet
meg tudom mutatni a világnak. És találtam barátnőket. Igazi jó
barátnőket. Végre az vagyok, aki mindig is lenni akartam.
– Akkor is az lennél, ha hozzám jönnél feleségül. Semmi
módon nem állnék az utadba.
Sophie ezt szívesen elhitte volna, de nem tudta.
– Amikor elmondtam, hogy gyereket várok, azonnal a
kezedbe akartad venni az irányítást. Rögtön megmondtad,
hogy mit kell tennünk, mit kell tennem. Ilyen lenne a jövőnk
is, ha megpróbálnánk. Tudom, hogy a javunkat és
mindenekelőtt a gyermekünk javát tartod szem előtt, de nem
tudok még egyszer ilyen életet folytatni.
A férfi elsápadt, és a tekintete hűvössé vált.
– Azt hiszed, hogy olyan vagyok, mint a volt barátod? Hogy
csak irányítani és kihasználni akarlak?
– Nem! Nem! – sietett gyorsan helyesbíteni Sophie, és
megfogta a férfi kezét. – Semmiben sem hasonlítasz Harryhez.
A barátságosságod és nagyvonalúságod voltak az első
tulajdonságok, amelyeket megszerettem benned. De azt
szereted, ha a dolgok mindig a te kívánságod szerint történnek.
Azért költöztél Londonba, hogy egyedül dönthess az életed
minden mozzanatáról. Hozzá vagy szokva, hogy mindig
szorosan a kezedben tartsd a gyeplőt. Én pedig nem akarom
megkockáztatni, hogy megint elveszítsem önmagamat. Nem
akarok megint ezer kompromisszumba belemenni és végül
mindig meghátrálni.
Sophie kétségbeesetten remélte, hogy Marco meg fogja
érteni. A férfi tekintete azonban hajthatatlan maradt.
– Megértelek, Sophie. Komolyan. De most már nem csupán
rólad van szó. Lehet, hogy nem tetszik neked, de nekem az a
feladatom, hogy rólad és a gyerekről gondoskodjam. És ettől
nem tudsz eltántorítani. Meg kell tanulnod bízni bennem.
Sophie kénytelen volt elismerni, hogy ez már rég
megtörtént. De nem tudta rászánni magát, hogy bevallja.
Marco sóhajtott.
– A védelmezés és az irányítás között óriási a különbség.
Ígérem, hogy ezt tiszteletben fogom tartani. Azért vagyok itt,
hogy védelmezzelek téged és a gyerekünket, és ezt már
sohasem fogom feladni. Minél hamarabb elfogadod ezt, annál
jobb. – Ezzel a férfi felállt. – Köszönöm a sört. Egyedül is
kitalálok.
Miután Marco elment, Sophie percekig mozdulatlanul ült.
Megnyugtatta, hogy Marco ilyen komolyan veszi az
apaszerepet. Az a kijelentése azonban, hogy „minél hamarabb
elfogadod ezt, annál jobb”, aggodalommal töltötte el.
 Soha többet nem fogja egy férfi előírni neki, hogy mit
tegyen!
Igaz, Marco megígérte, hogy tiszteletben fogja tartani az
akaratát, Sophie azonban ebben nem volt olyan biztos. Először
be kell bizonyítania! Másodszor pedig: elég ez egy
kapcsolathoz?
Mi van a szerelemmel?
 13. FEJEZET

– Biztos vagy benne, hogy ne kísérjelek el?

Sophie mosolygott, és nagyon meghatotta Ashleigh
gondoskodása.
– De hiszen ez csak egy ultrahangvizsgálat. Ez nem fáj.
– Nem is arról van szó. Ez egy nagy pillanat, és ráadásul
éppen Valentin-napon. Kell valaki, aki átnyújtja a papír
zsebkendőket.
– Nem akarlak Lucastól távol tartani az első Valentin-
napotokon. Milyen barátnőnek tartasz te engem? Számotokra,
szerelmesek számára, ez a nap egészen különleges. Számomra
ugyanolyan nap, mint a többi. Február tizennegyedike nekem
még sohasem volt fontos.
– Úgy vettem ki Lucas célzásaiból, hogy romantikus
vacsorát tervez Párizsban. Mehetünk azonban későbbi vonattal
is, nem jelent gondot.
– Nem. Utazz csak el Párizsba, és élvezd a szerelem
ünnepét! Majd elküldöm e-mailben az ultrahangképet.
Rendben?
– Egészen biztos vagy benne?
– Egészen biztos. Akkor most menj, és készülj az utazásra!
Au revoir!
– Ne felejtsd el az e-mailt! Nagyon szeretlek!
– Én is téged! – Sophie letette a telefont, és elfojtott egy
sóhajt.
Természetesen nagyon jó lett volna, ha a legrégebbi és
legjobb barátnője mellette van, amikor először megpillantja a
születendő gyermekét. De hát Ashleigh nem mulaszthatja el
miatta az első Valentin-nap megünneplését élete nagy
szerelmével.
Persze nem kellene egyedül mennie az orvoshoz. Van még
valaki, aki bizonyára ugyanúgy alig várja, hogy megpillantsa
ezt a gyermeket. A saját gyermekét.
Sophie az utóbbi hetekben nem látta viszont Marcót.
Részben azért, mert a férfi sokat volt hivatalos úton, részben
pedig azért, mert tiszteletben tartotta Sophie kívánságát, hogy
hagyjon neki gondolkodási időt.
Marco időről időre lakás-, illetve házhirdetéseket küldött
neki, azzal a kérdéssel, hogy szívesen költözne-e oda.
Azonkívül megbízást adott egy étteremnek, hogy rendszeresen
küldjenek Sophie-nak a főztjükből, hogy csak fel kelljen
melegíteni. Sophie tulajdonképpen akár bosszankodhatott is
volna, de olyan elfoglalt és olyan fáradt volt, hogy ezek a
fogások nagy áldást jelentettek számára. Ami pedig a költözést
illeti, Marcónak ebben is igaza van. A lakás kicsi, lármás, és
túl sok a lépcső.
Csak egy a gond. Az ajánlatok nem az ő anyagi helyzetéhez
voltak igazítva. Úgy látszott hát, hogy Marco akarja vállalni a
költségeket. És ez némi aggodalommal töltötte el Sophie-t.
Okvetlenül beszélniük kell egymással. És mi lenne erre jobb
alkalom, mint az első ultrahangvizsgálat? Sophie, mielőtt
meggondolhatta volna magát, küldött egy sms-t. Ez volt a
helyes döntés.
– Buongiorno!
Marco tetőtől talpig szemügyre vette Sophie-t, és
megkönnyebbülten állapította meg, hogy eltűntek a sötét
karikák a szeme alól. Az arcában is több szín volt, mint az
előző alkalommal. A haja csillogott, és a szemében sem volt
többé az a szomorú, kimerült tekintet. Mindent összevéve
láthatólag sokkal jobban volt, mint amikor utoljára látta.
– Szép vagy – állapította meg.
– Köszönöm – mosolygott zavartan a lány.
Az elmúlt hetekben Marcónak nagy önuralmába került,
hogy távolságot tartson. Nagyon szerette volna felhívni vagy
meglátogatni Sophie-t, de megígérte, hogy gondolkodási időt
hagy neki, és közben nem zavarja.
Már akkor is nagyon hiányzott neki Sophie, amikor a lány
elutazott Olaszországból. Ez azonban semmi sem volt ahhoz
képest, amit az utóbbi hetekben átélt. Rosszkedvűen belevette
magát a munkába, de alig tudott odafigyelni. Állandóan csak
arra gondolt, hogy mindent elrontott. És mindennek az ő
ellentmondást nem tűrő fellépése az oka.
Marco nem tudta, mikor történt, hogy beleszeretett Sophie-
ba. Azt azonban tudta, hogy ez a szívfájdalom és az állandó
epekedés a szerelem biztos jele.
Valamikor Velencében történt, hirtelen. Ő pedig elrontotta.
Most már nem maradt más hátra, mint hogy tiszteletben tartsa
Sophie döntéseit, akármilyen fájdalmasak is.
Rosszul tette, hogy nem öntötte ki mindjárt a szívét. Most
már, ha bevallja, mit érez, Sophie nem fogja elhinni. Azt fogja
gondolni, hogy csak azért mondja, mert ő feltehetőleg ezt
akarja hallani. És még zokon sem veheti tőle.
Nehezen indult a beszélgetés.
– Köszönöm, hogy itt lehetek az ultrahangvizsgálaton –
mondta a férfi.
– Már régen jelentkeznem kellett volna nálad. Szerencse,
hogy éppen Londonban voltál.
Marco sohasem hagyta el Londont, még ha azt a látszatot
keltette is, hogy utazgat. Úgy gondolta, hogy Sophie-t ebben
az állapotban nem hagyhatja egyedül. Hátha segítségre van
szüksége. A családját egyszer már cserben hagyta az átkozott
büszkesége miatt, ez még egyszer nem történhet meg.
– Mindig megtaláltam volna a módját, hogy gyorsan itt
legyek – válaszolta kitérően. – És most mit csinálunk?
– Bemegyünk és bejelentkezünk. Aztán megnézzük a
gyerekünk ultrahangképét.
A gyerekünk! Ő, Marco Santoro valóban apa lesz! Erre a
gondolatra izgalom, öröm és büszkeség töltötte el.
Megfogadta, mindent el fog követni, ami csak emberileg
lehetséges, hogy védelmezze és boldoggá tegye a gyermekét.
Most először megértette, hogy az édesanyja miért akar
állandóan beleavatkozni az életébe. És azt is, hogy az apja
miért ragaszkodott hozzá, hogy pontosan tudja, mi jó a fiának.
Mind a ketten csak védelmezni akarták. Ugyanakkor a
szülőknek néha más elképzeléseik vannak arról, mi teszi a
gyerekeiket boldoggá. Marco mély lélegzetet vett.
– Akkor gyerünk!
– Hihetetlen, hogy ez a mi gyerekünk – suttogta, ahogy a
kezébe vette a fekete-fehér képet.
– Én is úgy találom. Kicsit olyan, mintha földönkívüli
lenne. Lehet, hogy egy űrhajó elrabolt, csak nem emlékszem
rá?
– Csak halkan, még meghallja a gyerek! Különben is…
ezzel az orral? Egyértelműen velencei!
– A következő alkalommal készíttethetünk háromdimenziós,
színes képet. Azon még az arcvonásokat is ki lehet venni.
Egyetértesz azzal, hogy a gyerek nemét nem akarjuk
megtudni?
A többes szám első személy megmelengette Marco szívét.
– Te szeretnéd tudni?
– Igen is, meg nem is. A névválasztás szempontjából
természetesen hasznos lenne, ha tudnánk. Azt azonban nem
találom fontosnak, hogy a lányok rózsaszín, a fiúk pedig kék
babaholmit viseljenek. Az a lényeg, hogy a gyermekünk
egészséges és boldog legyen.
– Az lesz – jelentette ki Marco határozottan, és érződött a
hangján, hogy az életét adná érte.
Ahogy a főbejáraton kiléptek az utcára, Sophie hirtelen
megállt.
– Tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy, de talán van még egy
kis időd. Hálás vagyok azért, hogy eddig békén hagytál, de sok
dolgot meg kellene beszélnünk. Mától minden
valóságosabbnak tűnik.
Marco erre a lehetőségre várt.
– Természetesen. Ismerek egy helyet a közelben, ahol
ehetnénk valamit. Benne vagy?
 – Nagyon szívesen. Erről jut eszembe: nem tudom eléggé
megköszönni a házhoz szállított ételeket. Hihetetlen
könnyebbséget jelentettek. Sokszor annyira fáradt voltam,
hogy még egy pirítóst is nehezemre esett volna készíteni.
Marco megkönnyebbülten lélegzett fel. Időközben Marco a
húga terhességéről is tudomást szerzett. Tőle tudta, hogy a
várandósság elején milyen letörtnek érzi magát az ember.
Taxival mentek az étterembe. Marco közben arra gondolt,
mennyire hiányzik neki Velence. London érdekes kaland volt
számára, de egyre jobban vágyott haza.
Sophie és a gyermeke azonban itt fog élni, így London
továbbra is a második lakóhelye marad.
Marco nyugodtabb volt a szokásosnál.
Sophie nagyra értékelte, hogy milyen elkötelezett apa
szeretne lenni. Eltűnődött rajta, hogy nem ítélte-e túl szigorú
távolságtartásra.
Közben célhoz értek. Paddingtontól északra, egy kis
csatorna partján szálltak ki. A vízen sok kis hajó ringatózott.
– Ezt a helyet kis Velencének nevezik – magyarázta a férfi.
– Bár elég gyenge utánzata a szépséges szülővárosomnak,
akkor is kedves számomra.
– Milyen hangulatosak ezek a hajók! – lelkesedett Sophie.
Marco lenyelte a megjegyzést, hogy bezzeg Velencében
milyen sokat láthatna belőlük. Hiszen ezt Sophie is éppen
olyan jól tudja. Azt is tudja, hogy divattervezői pályája is
éppen olyan jól kiteljesedhet Olaszországban. Csak egy szót
kellene szólnia…
– Tulajdonképpen nem vagyok különösképpen éhes –
vallotta be a lány. – Nem sétálhatnánk először egy kicsit,
mielőtt ennénk?
– De, természetesen. Hiszen még korán van.
Rendeltek Marcónak egy kávét, Sophie-nak pedig egy
palack vizet, meg néhány szelet mozzarellával és
paradicsommal töltött pirított ciabattát. A februári nap
meglepően melegen sütött, amíg a csatorna partján sétáltak.
 Egy család jött velük szembe. A körülbelül kétéves kisfiú az
apja nyakában ült, és a szülők mosolyogva mutogatták neki a
környéket.
– Milyen boldognak látszanak! – jegyezte meg Marco.
Átkarolta Sophie vállát, és komolyan nézett rá.
– Én mindig melletted leszek, Sophie. Akárhogy is döntesz
végül. Tudom, hogy milyen fontos számodra a függetlenséged.
Csodállak azért, ahogy megküzdöttél érte. Ezt semmiképpen
sem akarom veszélyeztetni. Nagyon büszke lehetsz magadra.
Én mindenesetre büszke vagyok rád. Ezt tudnod kell.
Sophie-nak összeszorult a torka, és a szíve hevesen
dobogott.
– A londoni házamat is használhatod, meg a palazzót is
Velencében. Vagy valami újat. Én csak segíteni szeretnék,
hogy megtaláld a legmegfelelőbb otthont magad és a gyerek
számára. Ha megengeded. Többet nem tudok neked nyújtani.
Régebben a családom neve volt a legfontosabb adu számomra.
Téged azonban az nem érdekel. Elsősorban azért csodállak,
amit teljesen egyedül elértél. Először azt hittem, meg sem kell
kérdeznem, hogy akarsz-e a feleségem lenni. Miközben hosszú
ideig elutasítottam a házasságot, beképzeltségemben azt
gondoltam, minden nő hozzám akar jönni feleségül. – A férfi
zavartan az ajkába harapott. – Teljesen igazad volt, hogy
visszautasítottál. Csak a szerelem lehet a házasság alapja.
Eddig azt hittem, hogy nem tudok senkit sem szeretni. Te
azonban megtanítottál rá, mi a szerelem.
Sophie pulzusa dörömbölt a fülében. Jaj, hova fog
kilyukadni Marco?
– Mindig azt hittem, hogy az ember kénytelen önmagát
feladni, ha igazán beleszeret valakibe. Most azonban már
tudom, hogy nincs a világon szebb annál, mint szerelmesnek
lenni. Az ember a legjobbat kívánja annak, akit szeret, akármit
is jelent az saját maga számára. Mondd meg egyszerűen, hogy
mire van szükséged, és lehetővé teszem. Legyen az bármi.
A gyermekünknek a legjobb apja leszek, amilyet csak
kívánhat. De neked is segítened kell. Remélem, egyszer
ugyanolyan büszke leszel rám, mint amilyen büszke én vagyok
rád.
Ezektől a szavaktól könnyek szöktek Sophie szemébe.
– Akkor vegyél feleségül – zokogta. – Vegyél feleségül,
amilyen gyorsan csak lehet!
– De… biztos vagy benne? Csak akkor kell hozzám jönnöd,
ha igazán szeretnéd.
– Semmiben sem voltam még ennyire biztos. Szeretlek,
Marco! Csak azért vonakodtam, mert a te érzéseidben nem
voltam biztos.
– Jobban szeretlek, mint ahogy valaha is lehetségesnek
tartottam – mondta Marco remegő hangon. – És megígérem,
hogy mindig egyenrangú csapat leszünk. Sohasem foglak
irányítani. Nem fogom akadályozni az álmaid megvalósítását.
Mindig az lehetsz, aki lenni akarsz.
– Ez minden, amire vágyom – szipogta Sophie meghatottan.
– Ez az, amire mindig is vágytam. Erre az ígéretre… és rád!
Ahogy a férfi lehajolt, hogy az ígéretet csókkal pecsételje
meg, Sophie minden kétséget kizáróan tudta, hogy
hazaérkezett. Hogy Londonban vagy Velencében, vagy
akárhol máshol, az nem érdekes többé.
Az otthona ott van, ahol Marco, és ez most már örökre így
lesz.

VÉGE